Wilbur Smith

A hetedik tekercs

Ezt a könyvet ismét feleségemnek,

Danielle-nek ajánlom.

Hiába áll már annyi boldog,

szerelemben eltöltött év mögöttünk,

mégis úgy érzem, mintha csak most

kezdıdne.

Oly sok minden vár még ránk.

A sivatag felıl lassan bekúszó

alkony bíborszínőre festette a
homokdombokat. Mint valami vastag
bársonyköpeny, elnémította a hangokat,
így az este nyugodt volt és csöndes.
 A homokdomb tetejérıl jól látták az
oázist és az azt körülölelı, aprócska
falvakat. A lapos tetejő épületek
fehérek voltak, és a föléjük magasodó
datolyapálmáknál csupán az iszlám
mecset meg a kopt keresztény templom
nyúlt magasabbra. A hit bástyái a tó
két oldalán, egymással szemben álltak.
A tó vize sötétlı homályba veszett.
Egy kacsacsapat ereszkedett le gyors
szárnyakon, és csupán egy halovány
fehér folt látszott belılük,
közvetlenül a nádas mellett.
A domb tetején álló emberpár nagyon
különbözött egymástól. A férfi magas
volt, a háta kissé hajlott, és a
lenyugvó nap sugarai megcsillantak
ezüstös haján. A nı fiatal volt,
harmincas éveinek elején járhatott,
karcsú, élénk és csupa életerı. Sőrő,
göndör haját egy keskeny bırszíj fogta
össze a tarkóján.
- Most már ideje lemennünk. Alia vár
minket. - A férfi gyöngéd szeretettel
mosolygott le rá. A nı a második
felesége volt. Amikor elsı felesége
meghalt, azt hitte, hogy a napfényt is
magával vitte a sírba. Nem számított
rá, hogy élete utolsó szakaszában még
ilyen boldog lehet. Most itt volt neki
a felesége és a munkája. Boldog,
elégedett embernek tarthatta magát.
Felesége hirtelen ellépett mellıle,
és kihúzta hajából a bırszíjat.
Megrázta a fejét, és miközben sőrő,
sötét haja a vállára omlott, nevetett.
Kedves hang volt. Aztán nekiiramodott
a homokdomb meredek, síkos lejtıjének,
hosszú szoknyája lebegett fürgén
szökkenı lábai között. A lába formás
volt és barna. Félútig sikerült
megıriznie egyensúlyát, de aztán a
gravitáció legyızte, és elesett.
A férfi föntrıl elnézıen mosolygott
le rá. Néha olyan volt, mint egy
gyerek. Máskor viszont komoly,
méltóságteljes asszony. A férfi nem
tudta biztosan, hogy melyiket kedveli
jobban, de így is, úgy is szerette. A
nı bukfencezve leért a domb aljára,
felült, és még mindig nevetve kirázta
hajából a homokot.
- Te jössz! - kiáltott fel neki. A
férfi nyugodtan ment lefelé utána,
kissé merev léptekkel, mely a közeledı
öregséget jelezte, de egyensúlyát
mindvégig megtartva ért le a domb
aljára. Feleségét felsegítette. Nem
csókolta meg, bár erıs volt a
kísértés, hogy megtegye. Az araboknál
nem szokás nyilvánosan kimutatni az
érzelmeket, még egy imádott feleség
elıtt sem.
A nı lesimította a ruháját és ismét
összefogta a haját, mielıtt elindultak
volna a falu felé. Megkerülték az
oázis nádasát, és átmentek az
öntözıcsatornák rozoga hídjain. Ahogy
elhaladtak a földekrıl visszatérı
parasztok mellett, azok mély
tisztelettel üdvözölték a férfit.
- Szálem alejkum doktari! Békét
önnek, doktor úr. – Tiszteltek minden
tanult embert, de ıt különösképpen,
mivel sok-sok éven át mindig kedvesen
bánt velük és családjaikkal. Közülük
sokan korábban már az apjának is
dolgoztak. Nemigen számított, hogy a
parasztok zöme muzulmán, ı maga pedig
keresztény volt.
Amikor a villához értek, Alia, az
öreg házvezetını fogadta ıket
zsémbelıdve és a homlokát ráncolva. -
Késtek. Mindig késnek. Miért nem
tudnak rendes idıben hazaérni, mint
más tisztességes népek? Van egy
társadalmi rangunk, amit fenn kell
tartanunk.
- Öreganyám, neked mindig igazad van
- csipkelıdött vele a férfi szelíden.
- Mihez is kezdenénk, ha te nem
törıdnél velünk? – Azzal elküldte az
idıs asszonyt, aki még mindig mogorva
képpel próbálta leplezni gazdája
iránti gondoskodó szeretetét.
A teraszon fogyasztották el egyszerő
vacsorájukat, mely datolyából,
olajbogyóból, kovásztalan kenyérbıl és
kecskesajtból állt. Már sötét volt,
mire végeztek, de a sivatag fölött a
csillagok oly fényesen ragyogtak, akár
a gyertyaláng.
 - Royan, virágom. - A férfi átnyúlt
az asztal fölött és megérintette a
kezét. - Ideje munkához látnunk. -
Felállt és elindult dolgozószobája
felé, mely a teraszra nyílt.
Royan al Simma egyenesen a szemközti
fal mellett álló, magas
páncélszekrényhez ment, és gyorsan
beütötte a kombinációt. A
páncélszekrény nemigen illett ebbe a
szobába a régi könyvek és tekercsek
közé, kirítt az ısi szobrok, leletek
és sírtárgyak közül, melyeket a férfi
egy életen át győjtött össze.
Amikor a nehéz ajtó kinyílt, Royan
egy pillanatra hátralépett.
Valahányszor, akár csak néhány röpke
óra múltán, ismét megpillantotta a
múltnak ezt az ereklyéjét, mindig
végigbizsergett rajta a félelemmel
vegyes, áhitatos tisztelet.
- A hetedik tekercs - suttogta, és
összeszedte magát, hogy megérintse.
Közel négyezer éves volt, és a
történelem egyik korát megelızı,
kiemelkedı géniusza írta. Egy olyan
ember, aki immáron évezredek óta porrá
vált, de Royannak sikerült
megismernie, és legalább annyira
tisztelte, mint a férjét. Ennek az
embernek a szavai örökkévalók voltak,
és tisztán szóltak Royanhoz a síron
túlról, a paradicsomi mezıkrıl, a nagy
háromság, Ozirisz, Ízisz és Hórusz
világából, melyben ez az ember oly
ıszintén hitt. Éppoly ıszintén, miként
Royan egy másik, sokkal újabb kelető
Szentháromságban.
Odavitte a tekercset a hosszú
asztalhoz, melynél Duraid, a férje már
munkához is látott. Felpillantott,
amikor Royan letette elé az asztalra,
és egy pillanatra férje szemében is
látta azt a titokzatos révületet, ami
ıt is hatalmába kerítette. Duraid
mindig azt akarta, hogy a tekercs ott
legyen az asztalon, még akkor is, ha
valójában nem volt szükségük rá. A
fényképekkel meg a mikrofilmekkel
dolgozott. Mintha a szöveg
tanulmányozásakor valamiképp érezni
akarta volna az ısi szerzı láthatatlan
jelenlétét maga mellett.
Aztán gyorsan eltőnt ez a révület,
és ismét tárgyilagos, higgadt tudós
volt. - Virágom, a te szemed jobb,
mint az enyém - mondta. - Szerinted mi
ez az írásjel?
Royan a válla fölött áthajolva
tanulmányozta azt a hieroglifát, amire
a tekercsrıl készült fényképen
rámutatott. Egy pillanatig
eltöprengett a jelen, majd kivette
Duraid kezébıl a nagyítót, és azon át
nézte.
- Úgy tőnik, Taita ismét bevetett
egy saját maga alkotta kriptogrammát,
hogy egy kicsit bosszantson minket. -
Úgy beszélt az ısi szerzırıl, mint egy
drága, de néha idegesítı barátról, aki
még élı, lélegzik és megtréfálja ıket.
- Hát akkor kénytelenek leszünk
kitalálni - jelentette ki Duraid
nyilvánvaló élvezett el. „Szerette ezt
az ısi játékot. Ez volt élete munkája.
Kettesben dolgoztak az éjszaka
hővösében. Ez volt az az idıszak,
amikor a legjobban ment a munka. Néha
arabul beszéltek, máskor meg angolul;
számukra ez a két nyelv mintha egy
lett volna. Sokkal ritkábban
használták a franciát, a harmadik
közös nyelvüket. Mindketten angol és
amerikai egyetemeken tanultak, oly
távol az ı „mi Egyiptomunk-jától".
Royan szerette a „mi Egyiptomunk"
kifejezést, amit Taita oly gyakran
használt a tekercsekben.
Sok tekintetben különös rokonságot
érzett ezzel a régi egyiptomival.
Végül is egyenes leszármazottja volt.
Kopt keresztény és nem arab, akik csak
nemrég, nem egészen tizennégy
évszázada foglalták el Egyiptomot. Az
arabok új jövevények voltak ebben az ı
Egyiptomában, míg az ı vére egyenesen
visszavezetett a fáraók és a nagy
piramisok korába.
Tíz órakor Royan kávét készített
maguknak azon a faszén fızın, amit
Alia gyújtott meg nekik, mielıtt
hazament családjához a faluba. A
sötét, édes és erıs fızetet vékony
csészékbıl itták, melyet félig
megtöltött a sőrő zacc. Miközben a
kávét kortyolgatták, úgy beszélgettek,
ahogy régi barátok szoktak.
Royan számára kapcsolatuk ezt
jelentette: régi barátok. Azóta
ismerte Duraidot, amióta régészeti
doktorátusával a tarsolyában
visszatért Angliából, és elnyerte azt
az állást az Ókori Történettudományi
Osztályon, melyet Duraid vezetett.
İ volt Duraid asszisztense, amikor a
Nemesek, avagy a Királynék Völgyében
felnyitotta Lostris királynı sírját, a
sírt, mely i. e. 1780 körül
épülhetett.
Royan is osztozott csalódottságában,
amikor felfedezték, hogy a sírt már
valamikor az ókorban kirabolták, és
megfosztották minden kincsétıl.
Mindössze a falakat és a sír
mennyezetét borító csodálatos
falfestmények maradtak meg.
Épp Royan volt az, aki a mögött a
talapzat mögött dolgozott, melyen
egykoron a szarkofág állt, a
falfestményeket fényképezte, amikor a
gipszvakolat egy része levált, és
feltárult mögötte az a fülke, melyben
a tíz alabástrom váza állt. Mindegyik
vázában egy-egy papirusztekercs volt.
Mindet Taita, a királynı rabszolgája
írta és saját kezőleg rejtette el ezen
a helyen.
Azóta az életük, Duraidé és az övé,
mintha kizárólag ezek körül a
papiruszdarabkák körül forogna. Bár
volt rajtuk némi sérülés, helyenként
megrongálódtak, de azért nagyjából
épségben éltek túl közel négy
évezredet.
És micsoda lenyőgözı történetet
ismerhet meg belılük az ember egy
nemzetrıl, melyet maga alá győrt egy
erısebb ellenség, lovakkal és harci
szekerekkel felfegyverkezve, ami
akkoriban még ismeretlen volt az
egyiptomiak számára. A hikszosz hordák
eltiporták ıket, ezért a Nílus népe
menekülni kényszerült. Királynıjük, a
sír Lostrisának vezetésével követték a
nagy folyót dél felé, szinte egészen a
forrásáig, az Etiópmagasföld kegyetlen
hegyei közé. Itt, azok közt a
félelmetes hegyek közt temette el
Lostris férje, Mamose fáraó mumifikált
testét, aki még a hikszoszok elleni
csata során halt meg.
Jóval ezután Lostris királynı
visszavezette népét északra, ebbe az ı
Egyiptomukba. Immáron saját lovaikkal
és harci szekereikkel felfegyverkezve,
egy, az afrikai vadonban kemény
harcossá edzıdött nép zúdult vissza a
nagy folyó kataraktáin át, hogy ismét
harcra hívja a hikszosz hódítókat,
majd végül gyızedelmeskedve felettük,
visszaszerezze tılük Felsı- és Alsó-
Egyiptom kettıs koronáját.
Ez a történet vonzotta, hatalmába
kerítette egész lényét, és elbővölte,
ahogy ennek a réges-régi rabszolgának
a papiruszra vetett hieroglifái egymás
után feltárultak elıtte.
Éveken át dolgoztak itt
éjszakánként, a kairói múzeumban
végzett napi munka után, az oázisbeli
villában, de végül a tíz tekercset
sikerült megfejteniük és átírniuk -
mindet, kivéve a hetedik tekercset. Ez
volt a talány, melyet a szerzı oly
homályos, ezoterikus jelekkel és
utalásokkal tőzdelt tele, hogy az
idınek ilyen távolából már szinte
megfejthetetlen volt. Néhány olyan
jelet is használt,
amilyennel még egyikıjük sem
találkozott az eddigi munkássága során
áttanulmányozott, több ezernyi
szövegben. Világos volt mindkettıjük
számára, hogy Taita ezeket a
tekercseket azzal a szándékkal írta,
hogy szeretett királynıjén kívül senki
máshoz ne szóljon. Ez volt az utolsó
ajándék, amit Lostrisnak adott, hogy
magával vihesse a sírba.
Minden tudásukra, képzelıerejükre és
találékonyságukra szükség volt, de
most végre közeledtek ahhoz a ponthoz,
hogy bevégezzék a feladatot. Sok volt
még a hiányosság, és akadtak részek,
ahol nem voltak biztosak benne,
sikerült-e a megfelelı módon
értelmezniük, de azért a kézirat váza
már elıttük állt, úgy, hogy
felismerhetı módon megjelentek annak
az embernek a körvonalai, aki mindezt
rájuk hagyományozta.
Most Duraid, miközben a kávéját
kortyolgatta, megrázta a fejét, mint
már annyiszor e munka során. - Engem
ez megrémít - mondta. – Szörnyő
felelısség. Mihez kezdjünk az itt
összegyőjtött tudással? Ha mindez
netán rossz kezekbe kerül... - Ismét
kortyintott egyet kávéjából, mielıtt
folytatta volna. - Még akkor is, ha a
megfelelı emberekhez fordulunk vele,
vajon hisznek-e majd ebben a közel
négyezer éves anyagban?
- Miért kell másokhoz fordulnunk
vele? - kérdezte Royan ingerült éllel
a hangjában. - Miért ne tehetnénk meg
egymagunk azt, amit meg kell tennünk?
- Ilyenkor volt a leglátványosabb a
köztük lévı különbség. A férfié volt
az idıskor megfontoltsága, a nıé pedig
a fiatalság heves indulatossága.
- Te ezt nem érted - mondta Duraid.
Royant mindig bosszantotta, amikor
ilyet mondott, amikor úgy kezelte,
ahogy az arabok kezelik asszonyaikat
ebben a teljességgel férfivilágban. İ
ismerte azt a másik világot is, ahol a
nık megkövetelték és meg is kapták a
jogot, hogy egyenlıként kezeljék ıket.
Royan olyan ember volt, aki e két
világ, a nyugati és az arab világ közt
vergıdött és ingadozott.
Royan édesanyja angol volt, aki a
II. világháború nehéz évei alatt a
Kairó-i Angol Nagykövetségen
dolgozott. Ekkor ment férjhez Royan
apjához, aki egy fiatal, egyiptomi
katonatiszt volt Nasszer ezredes
vezérkarában. A házasság nem volt túl
sikeres, és nem is tartott tovább
Royan serdülıkoránál.
Édesanyja ragaszkodott hozzá, hogy
Royan Angliában, a szülıvárosában,
Yorkban jöjjön a világra. Azt akarta,
hogy gyermeke brit állampolgár legyen.
Miután szülei különváltak, ismét
édesanyja ragaszkodott hozzá, hogy
lánya az iskoláit Angliában végezze,
de a szüneteket mindig apjával
töltötte Kairóban. Apja fényes pályát
futott be, végül a Mubarak-kormányban
miniszteri rangot ért el. Édesapja
iránti szeretete indította Royant
arra, hogy sokkal inkább egyiptominak
tartsa magát, mint angolnak.
Édesapja volt az, aki elrendezte
házasságát Duraid al Simmával. Ez volt
az utolsó dolog, amit halála elıtt még
elrendezett. Royan tudta, hogy már
haldoklik, és nem volt szíve
ellenkezni vele. Modern taníttatása
arra ösztökélte, hogy ellenálljon
annak a régi, kopt tradíciónak,
miszerint a szülık egyeznek meg a
házasságot illetıen, de neveltetése,
családja és egyháza mind e lázadás
ellen szóltak. Végül behódolt és
elfogadta.
Házassága Duraiddal, félelmei
ellenére, nem bizonyult
elviselhetetlennek. Akár még
kényelmesnek és kielégítınek is
tarthatta volna, ha nem ismerkedett
volna meg korábban a romantikus
szerelemmel. De megismerte. Még az
egyetemen szövıdött szerelmi kapcsolat
közte és Dávid között. A fiú
eljuttatta ıt az érzelmek tetıfokára,
a szédítı önkívületbe, majd végül jött
a kínzó szívfájdalom, amikor elhagyta
ıt, hogy feleségül vegyen egy szıke,
angol rózsaszálat, akit a szülei is
helyeseltek.
Tisztelte és szerette Duraidot, de
éjszakánként néha még most is égett a
vágytól, hogy egy magáéhoz hasonló,
kemény, fiatal test súlyát érezze
magán.
Duraid még mindig beszélt, pedig ı
nem figyelt rá. Most ismét teljes
figyelmét férjének szentelte. - Újfent
beszéltem a miniszterrel, de
véleményem szerint nem hisz nekem.
Nahoot beszélhette tele a fejét azzal,
hogy én egy kicsit bolond vagyok. -
Szomorúan elmosolyodott. Nahoot
Guddabi ambiciózus és jó
összeköttetésekkel rendelkezı
helyettese volt. - Mindenesetre a
miniszter szerint a kormánynak erre
most nincs pénze, így külsı
finanszírozási lehetıségeket kell
keresnem. Ezért aztán ismételten
végigmentem a lehetséges szponzorok
listáján, és leszőkítettem négyre.
Természetesen ott van a Getty Múzeum,
de én sosem szerettem egy hatalmas,
személytelen intézménnyel dolgozni.
Jobb szeretem, ha csupán egyetlen
embernek kell felelnem, így mindig
könnyebb döntésre jutni. - Ez
egyáltalán nem volt új Royan számára,
de azért kötelességtudóan hallgatta.
- Aztán ott van Herr von Schiller.
Neki van pénze, érdeklıdik is a téma
iránt, de nem ismerem eléggé ahhoz,
hogy teljes egészében megbízzam benne.
- Egy pillanatra elhallgatott, és
Royan már annyiszor hallgatta végig
ezeket a töprengéseket, hogy elıre
sejtette, mi következik.
- Mi van az amerikaival? Híres
győjtı - mondta ki férje helyett.
- Peter Walshsal nehéz együtt
dolgozni. Hatalmas győjtıszenvedélye
gátlástalanná tette. Egy kicsit félek
tıle.
- Akkor ki marad? - kérdezte Royan.
Duraid nem válaszolt, mivel
mindketten tudták a választ a
kérdésre. Figyelmét ismét a
munkaasztalt beborító anyagra
fordította.
- Olyan ártalmatlannak tőnik,
annyira egyszerő. Néhány régi
papirusztekercs, egy-két fénykép,
jegyzetfüzet és egy komputeranyag
másolata. Nehéz elhinni, hogy mindez
milyen veszélyes lehet, ha rossz
kezekbe kerül. - Ismét felsóhajtott. -
Akár még azt is mondhatjuk, hogy
halálosan veszélyes.
Aztán felnevetett. - Egy kicsit
elkalandoztam. Talán ez a késıi óra az
oka. Folytatjuk a munkát? Ezeken
ráérünk késıbb is tépelıdni, miután
már megfejtettünk minden rejtvényt,
amit ez a vén gazember, Taita adott
föl nekünk, és befejeztük a fordítást.
Az elıtte lévı halomból felvette az
elsı fényképet. Ez a tekercs középsı
részének egy részlete volt. -
Balszerencsés dolog, hogy a papiruszon
ez a sérülés pont ide esik. -
Felemelte olvasószemüvegét, majd
felrakta, mielıtt hangosan olvasni
kezdett.
- „Sok lépcsın át jut le az ember
Hápi lakhelyére. Nagy nehézségek és
temérdek erıfeszítés árán elértük a
második lépcsıt, ahonnan nem haladtunk
tovább, mivel itt történt, hogy a
herceg isteni kinyilatkoztatást
kapott. Álmában apja, a halott fáraó-
isten felkereste, és a következı
parancsot adta neki: - Nagy utat
tettem meg, és elfáradtam. Ez az a
hely, hol az örökkévalóságig pihenni
fogok." - Duraid levette szemüvegét és
Royanra nézett: - „A második lépcsı."
Nagyon pontos leírás. Taita itt nem a
szokásos, körmönfontan csavaros
önmaga.
- Térjünk vissza a mőholdképekhez -
javasolta Royan, és maga felé húzta a
fényes lapot. Duraid megkerülte az
asztalt és megállt mögötte.
- Nekem logikusnak tőnik, hogy azok
a természetes terepjellegzetességek,
melyek akadályt jelentettek számukra a
szurdokban, zuhatagok vagy egy vízesés
lehetett. Ha ez a második vízesés
lenne, akkor az azt jelenti, hogy itt
voltak... - Royan ujját a mőholdkép
egy pontjára helyezte, ahol a vékonyán
kígyózó folyó átvágta magát a hegyek
mindkét oldalon magasodó, sötét
tömbjein.
Abban a pillanatban valami elvonta a
figyelmét, és felkapta a fejét. -
Hallgasd csak! - A hangja
megváltozott, az ijedtségtıl élesebbé
vált.
- Mi az? - nézett fel Duraid is.
- A kutya - válaszolta.
- Az az átkozott korcs - helyeselt a
férje. - Éjszakánként mindig
kibirhatatlan lármát csap az
ugatásával. Már megígértem magamnak,
hogy megszabadulok tıle.
Abban a pillanatban elaludtak a
villanyok.
A döbbenettıl megmerevedtek a
sötétben. A pálmaliget hátsó részében
lévı pajta felıl hirtelen elhallgatott
a kivénhedt dízelgenerátor tompa
dohogása. Ez a hang annyira
hozzátartozott az oázisi éjszakához,
hogy csak akkor vették észre, amikor
elnémult.
Szemük hozzászokott a teraszajtón át
bevilágító, halovány csillagfényhez.
Duraid átment a szobán, és levette az
olajlámpát az ajtó melletti polcról,
amit épp ilyen esetekre készítettek
oda. Meggyújtotta, majd arcán komikus
lemondással Royanra nézett.
- Kénytelen vagyok lemenni...
- Duraid - vágott a szavába Royan -,
a kutya!
A férfi egy pillanatig
hallgatódzott, majd arcára enyhe
nyugtalanság ült ki. A kutya elnémult
odakinn az éjszakában.
- Biztosra veszem, hogy nincs mitıl
félnünk. - Azzal az ajtóhoz lépett, és
Royan, nem tudta miért, hirtelen
utánaszólt.
- Duraid, légy óvatos! - A férfi
elutasítóan vállat vont, majd kilépett
a teraszra.
Royan egy pillanatig azt hitte, hogy
a szılı árnya mozog a lugasban a
sivatagi szélben, de az éjszaka
nyugodt volt, szélcsendes. Aztán
rádöbbent, hogy egy emberi alak siet
át csöndesen a kockaköveken, és Duraid
háta mögé kerül, amint férje megkerüli
a kikövezett terasz közepén álló
halastavat.
- Duraid! - sikoltott
figyelmeztetın, mire férje hirtelen
visszafordult és magasra emelte a
lámpát.
- Ki maga? - kiáltotta. - Mit akar
itt?
A betolakodó némán támadt neki.
Hagyományos, hosszú disdasa köntös
volt rajta, fején fehér gutrah
fejkendı. A lámpa fényében Duraid
látta, hogy a férfi fejkendıjének
sarkát az arca elé húzta, hogy ne
lehessen felismerni vonásait.
A támadó háttal állt Royannak, így
nem látta a kést jobb kezében, de az a
felfelé döfı mozdulat, amivel
megcélozta Duraid hasát,
félreérthetetlen volt. Duraid
felnyögött a fájdalomtól és
összegörnyedt, a támadó pedig kihúzta
a pengét, majd újból beleszúrt, de
Duraid ezúttal eldobta a lámpát, és
megragadta a kést fogó kart.
A leesett olajlámpa lángja villódzva
ellobbant. A két férfi a homályban
küzdött, de Royan látta az egyre
növekvı, sötét foltot férje fehér
ingének elején.
- Fuss! - üvöltötte Duraid. - Menj!
Hozz segítséget! Nem tudom tartani! -
Tudta, hogy Duraid szelíd ember, a
könyvek és a tudás embere. Tisztán
látta, hogy támadója jóval erısebb
nála.
- Menj! Kérlek! Menekülj, virágom! -
Hallotta férje hangjából, hogy
gyengül, de még mindig kétségbeesett
kitartással kapaszkodott támadója kést
tartó kezébe.
Ezalatt a néhány, végzetes másodperc
alatt teljesen megbénult a rémülettıl
és határozatlanságtól, de most lerázta
magáról a bénultságot és az ajtóhoz
futott. A félelemtıl és attól a
tudattól őzve, hogy segítséget kell
hoznia Duraidnak, gyorsan, akár egy
macska, átsiklott a teraszon, míg
férje visszatartotta a betolakodót,
így az nem tudta útját állni.
Átugrott az alacsony kıkerítésen a
ligetbe, és majdnem egyenesen a másik
férfi karjaiba szaladt. Felsikoltott
és elkígyózott, midın a férfi
kinyújtott ujjai végigsiklottak arcán,
és már majdnem sikerült
megszabadulnia, de a férfi ujjai
beleakaszkodtak vékony pamutblúzába.
Ezúttal látta a kést is a kezében,
egy hosszú, ezüstös villanást a
csillagfényben, ami újult
erıfeszítésre sarkallta. A pamut
kiszakadt és a férfi kezében maradt, ı
meg szabad volt, de nem elég gyors
ahhoz, hogy elkerülje a pengét.
Érezte, ahogy belehasít felkarjába,
mire kemény, fiatal testének minden
erejével, amit a pánik
megsokszorozott, támadója felé rúgott.
Érezte, hogy a férfi altestének lágy
részét találta el, de olyan erıvel,
hogy abba még a saját térde és a
bokája is belesajdult, támadója pedig
felüvöltött, és térdre esett.
Aztán már futott is tovább, át a
pálmaligeten. Elıször csak céltalanul
rohant, azt se tudta, merre tart.
Egyszerően csak futott, amerre
száguldó, fürge lábai vitték, hogy
minél messzebbre kerüljön tılük. Aztán
fokozatosan sikerült úrrá lennie páni
rémületén. Hátrapillantott, és látta,
hogy senki sem követi. Ahogy a tó
széléhez ért, lelassított, hogy
tártalékolja erejét, aztán megérezte
saját, melegen csorduló vérét, amint
végigfolyik a karján, és lecsöppen
ujjai hegyén.
Megállt, és hátát az egyik pálma
durva törzsének támasztotta, miközben
szakadt blúzából letépett egy csíkot,
és sietve bekötözte vele a karját.
Annyira reszketett a rémülettıl és a
kimerültségtıl, hogy még ép kezével is
csak ügyetlenül matatott. Fogával és
bal kezével kötött csomót a
hevenyészett kötésre, és a vérzés
csökkent, lelassult.
Nem tudta pontosan, vajon merre
fusson tovább, amikor meglátta a
halovány lámpafényt Alia kunyhójának
ablakában, a legközelebbi
öntözıcsatorna túlpartján. Ellökte
magát a pálmafától és elindult
arrafelé. Alig száz lépésnyit tehetett
meg, amikor a háta mögül, a liget
felıl egy hangot hallott, arabul
beszélt: - Yusuf, nem akadt a nı az
utadba?
Abban a pillanatban egy elemlámpa
fénye villant fel elıtte a sötétben,
és egy másik hang hallatszott: - Nem,
nem láttam.
Még néhány másodperc, és Royan
egyenesen beléjük ütközött volna.
Lekuporodott és kétségbeesetten
körülnézett. Háta mögött, a ligetben
egy másik elemlámpa fénye villant,
pontosan azon az ösvényen, amelyen ı
jött. Ez nyilván az a férfi volt, akit
megrúgott, de a lámpa fényének gyors
és könnyed mozgásából megállapíthatta,
hogy már tökéletesen rendbe jött.
Két irányból elzárták az útját,
ezért visszafordult a tó felé. Arra
volt az országút is. Ha szerencséje
van, esetleg jár arra még valaki ezen
a késıi órán. Megbotlott a hepehupás
talajon, elesett és megütötte,
felhorzsolta a térdét, de nyomban
felpattant és továbbsietett. Amikor
másodszor is elesett, kinyújtott bal
keze egy kerek, sima, narancs mérető
kıhöz ért. Ahogy továbbment, magával
vitte a követ; ez a fegyver egy kis
biztonságot nyújtott.
Sérült karja fájni kezdett, és őzte
a Duraidért érzett aggodalom. Tudta,
hogy férje súlyosan megsebesült, mivel
látta a belé döfött kés irányát és
erejét. Segítséget kell kerítenie.
Mögötte a két férfi lámpája pásztázta
a ligetet, és ı már nemigen tudta
tartani elınyét. Egyre közeledtek
hozzá - tisztán hallotta hangjukat.
Végre elérte az országutat, apró,
megkönnyebbült nyögéssel kimászott az
árokból a halovány, kavicsos útra. A
lába remegett, alig bírta tartani
magát, de azért elindult a falu felé.
Még az elsı kanyarig se ért, amikor
a pálmafák közül egy autó reflektora
közeledett lassan felé. Az út közepére
rohant.
- Segítsen! - kiáltotta arabul. -
Kérem, segítsen nekem!
A kocsi elérte a kanyart, és még
mielıtt a reflektorok elvakították
volna, Royan látta, hogy egy sötét
színő kis Fiat. Ott állt az út közepén
és a karjával integetett, hogy
megállítsa a vezetıt, miközben a
reflektorok fényében olyan volt,
mintha egy színház színpadán lett
volna.
A Fiat megállt elıtte, mire ı
odafutott a vezetı ajtajához és a
kilincset rángatta. - Kérem, segítenie
kell nekem...
Az ajtó belülrıl kinyílt, méghozzá
olyan erıvel, hogy Royan elvesztette
az egyensúlyát. A sofır kipattant az
útra, és sérült karjának csuklójánál
fogva megragadta. A Fiathoz vonszolta,
majd kinyitotta a hátsó ajtót.
- Yusuf! Bacheet! - kiáltotta a
férfi a sötét liget felé. Elkaptam. -
És Royan hallotta a válaszkiáltásokat,
majd látta, amint a lámpák fénye
feléjük irányul. A sofır megpróbálta a
fejénél fogva benyomni a hátsó ülésre,
ám ekkor Royan rádöbbent, hogy a követ
még mindig ott szorongatja ép kezében.
Kissé elfordult, összeszedte minden
erejét és a markában a kıvel, oldalról
a férfi fejére sújtott. Pontosan a
halántékán találta el. A férfi szó
nélkül a kavicsos útra zuhant és ott
hevert mozdulatlanul.
Royan ledobta a követ, és teljes
gızzel futásnak eredt az úton, de
közben észrevette, hogy az elemlámpák
fényében rohan, melyek megvilágítják
minden mozdulatát. A két férfi a
ligetben felkiáltott, majd szinte
egyszerre értek fel nyomában az útra.
Ahogy hátrapillantott, látta, hogy
egyre gyorsabban közelednek, és
rájött, hogy egyetlen esélye, ha letér
az útról, vissza a sötétségbe.
Elfordult és levetette magát a
töltésrıl. Abban a pillanatban derékig
a tó vizében találta magát. A
sötétségben és a zőrzavarban elvétette
az irányt. Nem vette észre, hogy már
elérte azt a pontot, ahol az út a víz
szélén, a gát mentén fut. Tudta, arra
már nincs ideje, hogy visszamásszon az
útra, és azt is tudta, hogy elıtte
sőrő papiruszsás meg nádas terül el,
ahol esetleg sikerül elrejtıznie.
Begázolt a vízbe, mígnem a tó alja
hirtelen, meredeken mélyülni kezdett
lába alatt, kénytelen volt úszva
folytatni útját. Mellúszása ügyetlen
volt, mivel szoknyája és sérült karja
akadályozta tempózását. Mindazonáltal
lassú, óvatos mozgásával szinte meg
sem zavarta a víz nyugodt felszínét,
és még mielıtt a két férfi elérte
volna az útnak azt a pontját, ahol
leugrott, sikerült eljutnia a sőrő
nádasig.
Bement a nádas sőrőjébe és
lesüllyedt a víz alá. Még mielıtt a
víz ellepte volna az orrát, érezte,
hogy lábujja megérinti a tó fenekének
lágy iszapját. Ott állt csöndessen,
csupán a feje teteje látszott ki a
vízbıl és arcát elfordította a part
felıl. Tudta, hogy sötét haja nem
fogja visszaverni a fürkészı lámpák
fényét.
Bár a víz a fülét is ellepte, azért
hallotta a férfiak izgatott hangját az
út felıl. Lámpáik fényét a víz felé
fordították, és a nádasba világítva
keresték ıt. Az egyik lámpa fénye egy
pillanatig megvilágította a fejét és
már épp egy nagy levegıt vett, hogy
teljesen alámerüljön, amikor a
fénysugár továbbment, és ebbıl rájött,
hogy nem vették észre.
Az a tény, hogy még az egyenesen rá
irányuló fényben is észrevétlen
maradt, bátorságot öntött belé, és
fejét kissé elfordítva, egyik fülét
kiemelte a vízbıl, hogy tisztán hallja
üldözıi hangját.
Arabul beszéltek, és felismerte a
Bacheet nevezető ember hangját. Úgy
tőnt, ez volt a fınök, mivel ez adta a
parancsokat.
- Eredj be oda, Yusuf, és hozd ki
azt a szajhát. Hallotta, ahogy Yusuf
lecsúszik a töltésen és egy
csobbanással a vízbe ér.
- Menj beljebb - utasította Bacheet.
- Abba a nádasba, oda, ahova a
lámpával világítok.
- Túl mély. Nagyon jól tudod, hogy
nem tudok úszni. Ellepi a fejemet.
- Ott! Közvetlenül elıtted. Abban a
nádasban. Látom a fejét - biztatta
Bacheet, és Royan attól félt, hogy
mégis észrevették. Lebukott a víz alá,
amilyen mélyre csak tudott.
Yusuf a vizet nehézkesen paskolva
közeledett a nádasnak ahhoz a
pontjához, ahol Royan rejtızött,
amikor hirtelen egy robajló mozgolódás
riasztotta meg még Yusufot is, aki
hangosan felkiáltott: - Dzsinnek!
Isten védelmezz meg engem! -, és egy
csapatnyi kacsa váratlanul
felemelkedett a vízrıl, majd zajos
szárnycsapkodással a sötétlı égbe
emelkedtek.
Yusuf elindult vissza a part felé,
és még Bacheet fenyegetései sem tudták
rávenni, hogy folytassa az
embervadászatot.
- A nı nem olyan fontos, mint a
tekercs - tiltakozott, miközben
visszamászott az útra. - Ha nincs
tekercs, nincs pénz. A nı ráér,
tudjuk, hogy hol találjuk.
Royan kissé kiemelte a fejét, és
látta, hogy a lámpák fénye elindul
vissza a Fiat felé, melynek
reflektorai még mindig égtek.
Hallotta, ahogy a kocsiajtók
becsapódnak, majd a motor felzúgott,
és elhajtottak a villa felé.
Túlságosan rémült és kétségbeesett
volt ahhoz, hogy egyáltalán
megpróbálja elhagyni rejtekhelyét.
Attól félt, hogy egyikıjük ott maradt
az úton, és arra vár, hogy ı
elıjöjjön. Lábujjhegyen állt, a víz a
szájáig ért, és reszketett, nem
annyira a hidegtıl, mint inkább a
megrázkódtatástól, miközben eltökélte,
hogy megvárja a napfelkeltét, amikor
már biztonsággal elıbújhat.
Jóval késıbb, amikor észrevette az
eget megvilágító tőz fényét, és a
pálmák törzse közt felcsapó lángokat,
csak akkor feledkezett meg saját
biztonságáról, és kivonszolta magát a
partra.
Ott térdelt a víz szélén az
iszapban, vacogott, reszketett és
lihegett, gyenge volt, a
vérveszteségtıl, a kimerültségtıl és a
félelemtıl, miközben nedves hajának és
a lecsurgó víznek függönyén át
kémlelte a lángokat.
- A villa! - suttogta. - Duraid!
Jaj, kérlek Istenem, ne! Ne!
Feltápászkodott, majd tántorogva
elindult lángokban álló otthona felé.

Bacheet lekapcsolta a kocsi

reflektorát és leállította a motort
is, mielıtt a Fiat rákanyarodott volna
a villa behajtójára, majd hagyta, hogy
lecsorogjon, és megállt a terasz
alatt.
Mindhárman kiszálltak a kocsiból, és
felmentek a lépcsın a kikövezett
teraszra. Duraid teste még mindig ott
hevert a halastó mellett, ahol Bacheet
hagyta. Elhaladtak mellette, anélkül,
hogy akár csak egy pillantást is
vetettek volna rá, majd bementek a
sötét dolgozószobába.
Bacheet letette az asztalra a nála
lévı olcsó, nejlon kézitáskát.
- Már így is épp elég idıt
elvesztegettünk. Most gyorsan kell
dolgoznunk.
- Yusuf hibája - tiltakozott a Fiat
sofırje. - Hagyta, hogy a nı
elmeneküljön.
- Te is elkaphattad volna az úton -
förmedt rá Yusuf -, és ugyanúgy
elbaltáztad.
- Elég! - szólt rá mindkettıjükre
Bacheet. - Ha azt akarjátok, hogy
megkapjátok a pénzeteket, akkor jobb,
ha nem követtek el több hibát.
Az elemlámpa fényével Bacheet
rávilágított a tekercsre, ami még most
is ott feküdt az asztalon. - Ez az. -
Biztos volt benne, mivel fényképen
megmutatták neki, nehogy elvétse. -
Mindent akarnak - a térképeket meg a
fotókat. A könyveket és a papírokat
is, ami az asztalon van, mindent, amit
munka közben használtak. Ne hagyjatok
itt semmit.
Gyorsan berámoltak mindent a
kézitáskába, majd Bacheet behúzta a
cipzárat.
- Most pedig a doktor következik.
Hozzátok be ide.
A másik kettı kiment a teraszra és a
test fölé hajolt. Mindegyikük
megragadta Duraid egyik bokáját és
átvonszolták a teraszon, be a
dolgozóba. Duraid feje tehetetlenül
ütıdött neki a kıküszöbnek, és vére
hosszú, nedves csíkot hagyott a
kövezeten, mely csillogott az
elemlámpa fényében.
- Hozzátok a lámpát! - adta ki az
utasítást Bacheet, mire Yusuf
visszament a teraszra, és felvette az
olaj lámpát onnan, ahová Duraid
ledobta. A láng kialudt. Bacheet a
füléhez emelte a lámpát és megrázta.
- Tele van - mondta elégedetten,
majd lecsavarta a tartály tetejét. -
Rendben - mondta a másik kettınek -,
vigyétek a táskát a kocsiba.
Miközben azok kisiettek, Bacheet
rálocsolta Duraid ingére és nadrágjára
a lámpa petróleumát, majd odament a
könyvespolchoz, és a maradékot az ott
összezsúfolt könyvekre, meg
kéziratokra öntötte.
Ledobta a kiürült lámpát, majd
disdasájának szoknyája alá nyúlt, és
elıvett egy doboz gyufát.
Meggyújtotta, és a könyvespolcon
végigcsordult, nedves petróleumcsíkhoz
érintette. Nyomban meggyulladt, és a
lángok villámgyorsan terjedtek
felfelé, összezsugorították és
megfeketítették a kéziratok széleit.
Megfordult és visszament oda, ahol
Duraid feküdt. Meggyújtott még egy
gyufát, majd a vér- és petróleumfoltos
ingre dobta.
Kékes láng táncolt Duraid mellkasa
felett. Aztán a láng színe
megváltozott, ahogy belekapott az ing
anyagába, és alatta a húsba.
Narancsszínővé vált, és kormos
füstcsík tekergett fölfelé villódzó
taréjából.
Bacheet az ajtóhoz rohant, majd át a
teraszon és le a lépcsın. Ahogy
bemászott a Fiat hátsó ülésére, a
sofır sebességbe kapcsolt és
villámgyorsan elhajtott.
Duraid magához tért a fájdalomtól.
Rendkívül erısnek kellett lennie a
fájdalomnak ahhoz, hogy visszatérjen
arról a távoli helyrıl, az élet és a
halál peremérıl, ahol eddig lebegett.
Felnyögött. Az elsı dolog, ami
eljutott tudatáig, miután visszanyerte
eszméletét, az saját, égı húsának
szaga volt, aztán teljes erıvel tört
rá a kín. Teste vadul megvonaglott,
mire kinyitotta a szemét, és
végignézett magán.
Ruhája fekete volt és füstölögve
parázslott, a fájdalom pedig oly
irtóztató volt, amilyet még életében
nem érzett. Homályosan rádöbbent, hogy
ég körülötte az egész szoba. Füst és
hıség hullámzott körötte, melyen át
alig tudta kivenni az ajtó körvonalát.
A fájdalom olyan iszonyatos volt,
hogy szeretett volna véget vetni neki.
Meg akart halni, hogy ne kelljen
tovább szenvednie. Aztán eszébe jutott
Royan. Megperzselıdött, elfeketedett
ajkaival megpróbálta kimondani a
nevét, de nem jött ki hang a torkán.
Csak feleségének gondolata adott neki
elég erıt ahhoz, hogy megmozduljon.
Átgördült a hasára, így hátát is
kitette a forróságnak, ami eddig még
védve volt. Hangosan felnyögött, majd
ismét átfordult, és egy kicsivel
közelebb került az ajtóhoz.
Minden egyes mozdulat újabb
erıfeszítést követelt, és
kínszenvedések újabb rohamát kellett
kiállnia, de amikor ismét a hátára
gördült, rájött, hogy friss levegı
árad be a nyitott ajtón, mely táplálja
a tüzet. Egy lélegzetnyi az édes,
sivatagi levegıbıl felélesztette, és
épp elég erıt adott neki ahhoz, hogy
átlendítse magát a küszöbön, ki a
terasz kövének hővösére.
Ruhája és teste még mindig égett.
Erıtlenül a mellkasára ütött, hogy
megpróbálja eloltani a lángokat, de
keze csupán egy fekete, égı mancs
volt.
Aztán eszébe jutott a halastó. Az a
gondolat, hogy megkínzott testét
belevetheti abba a hideg vízbe, új
erıt adott neki, tekeregve vonaglott
végig a kılapokon, akár egy
összezúzott gerincő kígyó.
Hamvadó testébıl csípıs füst áradt,
ami fojtogatta, és erıtlenül köhögött,
de azért kitartóan haladt tovább.
Saját megsült bırének darabjait hagyta
ott a kiemelkedı kıperemen, ahogy
átgördült rajta és beesett a vízbe.
Sistergı gız halovány felhıje
homályosította el látását, olyannyira,
hogy egy pillanatra azt hitte,
megvakult. Az a kín, amit a hideg víz
okozott nyers, összeégett húsának, oly
elviselhetetlen volt, hogy ismét
elvesztette eszméletét.
Amikor újból magához tért, és
kiemelte csöpögı fejét a sötétség
felhıi közül, látta, hogy a kert
felıl, a terasz túloldalán egy
tántorgó alak jön fel a lépcsın.
Egy pillanatra azt hitte, hogy
kínjainak rémképét látja, ám amikor az
égı villa fénye rávetült, felismerte
Royant. Nedves haja kuszán tapadt
arcához, ruhája tépett volt, csurgott
belıle a víz és iszap, zöld algafoltok
éktelenkedtek rajta.
A jobb karján lévı sáros
rongydarabból szivárgott a vére,
melyet rózsaszínné halványított a
mocskos víz.
Royan nem látta ıt. Megállt a terasz
közepén és elborzadva meredt be az égı
szobába. Duraid odabenn volt? Elindult
befelé, de a hıség tömör falként útját
állta, és megtorpant. Abban a
pillanatban a tetı beszakadt, és a
lángoszlop szikrázó robajjal tört az
éjszakai ég felé. Royan meghátrált és
karját védelmezın emelte arca elé.
Duraid megpróbálta magához hívni, de
nem jött ki hang füstperzselte torkán.
Royan megfordult és elindult lefelé a
lépcsın. Duraid rájött, hogy felesége
nyilván segítségért indul. Még egy
utolsó, hatalmas erıfeszítést tett,
mire érdes, károgásszerő hang hagyta
el megfeketedett, összeégett ajkait.
Royan hirtelen megfordult és
rámeredt, majd felsikoltott. Férje
feje már nem volt emberi fej. A haja
eltőnt, leégett, és bıre cafatokban
lógott arcáról, álláról. A
megfeketedett kéreg alól helyenként
nyers húsdarabok tőntek elı. Royan
elhátrált tıle, mintha valami
irtóztató szörnyeteget látna.
- Royan - recsegte, a hangja szinte
felismerhetetlen volt. Egyik kezét
esdeklın emelte felesége felé, aki
odaszaladt a tóhoz és megfogta
kinyújtott kezét.
- Szőz Máriám, mit tettek veled? -
zokogta, de amikor megpróbálta kihúzni
férjét a vízbıl, kezérıl a bır
egyetlen darabban, mint valami szörnyő
orvosi gumikesztyő a kezében maradt,
és Duraid keze csupán egy vérzı,
csupasz, nyers húscafat maradt.
Royan térdre hullt a halastó pereme
mellett, a víz fölé hajolt, és karjai
közé ölelte férjét. Tudta, nincs annyi
ereje, hogy kiemelje a vízbıl,
anélkül, hogy ne okozzon neki újabb,
szörnyő sérüléseket. Mindössze annyit
tehetett, hogy karjában tartja és
megpróbál vigaszt nyújtani neki.
Rádöbbent, hogy Duraid haldoklik -
nincs ember, aki ily irtóztató
sérüléseket túlélne.
- Hamarosan segítségünkre jönnek -
suttogta neki arabul. - Valaki
biztosan észreveszi a tüzet. Bátorság,
férjem, nemsokára megjön a segítség.
Duraid halálos sérüléseinek kínjától
és attól a gyötrelmes erıfeszítéstıl,
amivel beszélni próbált, rángatódzott
és vonaglott karjai között.
- A tekercs? - Hangját alig lehetett
kivenni. Royan felnézett a pusztító
tőzre, ami házukat ölelte körül, és
megrázta a fejét.
- Az már nincs meg - mondta. -
Elégett vagy ellopták.
- Ne add fel - motyogta férje. -
Minden munkánk...
- Már nincs meg - mondta újra. -
Senki sem hisz nekünk anélkül...
- Nem! - Duraid hangja gyönge volt,
de indulatos. - Értem, az én utolsó...
 - Ne mondj ilyet - könyörgött neki
Royan. - Rendbe fogsz jönni.
- Ígérd meg - követelte férje. -
Ígérd meg nekem!
- Nincs szponzorunk. Egyedül vagyok.
Egyedül nem tudom megcsinálni.
- Harper! - mondta Duraid. Royan
olyan közel hajolt hozzá, hogy füle
hozzáért megégett ajkaihoz. - Harper -
ismételte meg férje. - Erıs...
kemény... okos ember... - és akkor
Royan megértette. Hát persze, Harper
volt az utolsó, a negyedik név a
szponzorok listáján. Bár az utolsó
helyen állt, Royan valahogy mindig is
tudta, hogy Duraid sorrendje valójában
fordított. Nicholas Quenton-Harper
volt az igazi választottja. Oly
gyakran beszélt errıl az emberrıl, és
mindig tisztelettel, melegséggel, sıt
idınként áhítattal szólt róla.
- De mit mondjak neki? Nem ismer
engem. Hogyan gyızhetném meg? A
hetedik tekercs eltőnt.
- Bízzál benne - suttogta Duraid. -
Jó ember. Bízzál benne... - Rettentı
esdekléssel mondta: - Ígérd meg nekem!
Aztán Royannak eszébe jutott a
jegyzetfüzet meg a számítógépében lévı
Taita-anyag, ami Gizában, Kairó
külvárosában lévı lakásukban maradt.
Azért nem veszett el minden. - Igen -
egyezett bele -, megígérem neked,
férjem, megígérem.
 Bár megcsonkított arca emberi
érzelmeket már nem mutathatott,
hangjából halovány elégedettség
hallatszott, amikor azt suttogta: -
Virágom! - Aztán feje elırehanyatlott,
és Royan karjai közt meghalt.

A falubeli parasztok Royant még

mindig a halastó mellett térdepelve
találták, amint karjában tartja férjét
és suttog neki. Addigra a lángok már
lecsendesedtek, és a hajnal halovány
fénye erısebb volt, mint hamvadó
parazsuk.
A múzeum és az Ókori
Történettudományi Osztály minden
vezetı munkatársa jelen volt a
gyászszertartáson az oázis
templomában. Még Atalan Abou Sin,
Duraid felettese, a kulturális és
idegenforgalmi miniszter is kihajtott
Kairóból fekete, légkondicionált,
hivatali Mercedesével.
Royan mögött állt, és bár muzulmán
volt, együtt mondta a többiekkel a
szertartás válaszait. Nahoot Guddabi
nagybátyja mellett állt. Nahoot
édesanyja volt a miniszter legkisebb
húga, ami, ahogy arra egyszer Duraid
gúnyosan rámutatott, épp elég volt
ahhoz, hogy pótolja unokaöccse
képzettségének és régészeti
tapasztalatainak hiányát, valamint a
vezetésre való alkalmatlanságát.
Tikkasztóan meleg nap volt. Odakinn
a levegı hımérséklete harminc fok
felett lehetett, és még a kopt templom
fedett árkádjainak homályában is
nyomasztó volt a hıség. A sőrő
tömjénfüstben, ahogy a fekete ruhás
papok az ısi szertartás szövegét
mormolták, Royan úgy érezte, hogy
nyomban megfullad. Jobb karjában a
varratok égtek és húzódtak, miközben,
valahányszor a díszes, aranyozott
oltár elıtt álló, hosszú, fekete
koporsóra nézett, megjelent elıtte
Duraid kopasz, összeégett feje.
Ilyenkor ültében is megtántorodott,
minden erejét össze kellett
szednie, nehogy kizuhanjon a székébıl.
Végre aztán befejezıdött a
szertartás, és kijutott a szabad
levegıre, a sivatagi napsütésbe. Ám
kötelezettségei még akkor sem értek
véget. Legfıbb gyászolóként a koporsó
mögött haladt, midın a menet elindult
a pálmaligeten át a temetı felé, ahol
Duraidot már várták rokonai a családi
mauzóleumban.
Mielıtt Atalan Abou Sin visszatért
volna Kairóba, kezet fogott vele, és
néhány szóval részvétét nyilvánította.
- Szörnyő dolog ez, Royan. Személyesen
beszéltem a belügyminiszterrel. Higgye
el nekem, el fogják kapni a
vadállatokat, akik ezt a borzalmat
elkövették. Kérem, szedje össze magát,
annyi szabadságot kap, amennyire csak
szüksége van, a múzeumi munkája
megvárja - mondta neki.
- Hétfın már benn leszek az
irodámban - mondta Royan, mire a
miniszter elıvett egy noteszt sötét,
kétsoros zakójának zsebébıl.
Belelapozott, majd bejegyzett valamit,
mielıtt ismét Royanra nézett.
- Akkor délután jöjjön be hozzám a
Minisztériumba. Négyre – mondta neki.
Azzal várakozó Mercedeséhez ment,
miközben Nahoot Gubbadi lépett elıre,
hogy kezet fogjon Royannal. Bár bıre
fakó volt, és kávészín foltok húzódtak
sötét szeme alatt, magas volt és
elegáns, a haja sőrő és hullámos, a
foga pedig hófehér. Tökéletes szabású
öltönyt viselt, és drága kölni
halványan finom illata áradt belıle.
Az arca komor volt és szomorú.
- Jó ember volt. Én igazán nagyra
becsültem Duraidot mondta Royannak,
aki válasz nélkül csak rábólintott
erre a kirívó hazugságra. Duraid és
helyettese nemigen kedvelték egymást.
Férje soha nem engedte meg Nahootnak,
hogy a Taita-tekercseken dolgozzon;
különös tekintettel a hetedik
tekercsre, aminek még csak a közelébe
sem engedte, és ez keserő
ellenségeskedést szított közöttük.
- Remélem, Royan, hogy megpályázza
az igazgatói állást - mondta. - Ön
igazán jól képzett szakember, aki
valóban alkalmas erre a munkára.
- Köszönöm, Nahoot, ez igazán kedves
öntıl. Még nem volt rá módom, hogy a
jövırıl gondolkodjam, de ön nem
pályázza meg?
- De igen - bólintott rá. - Ez
azonban nem jelenti azt, hogy más ne
pályázhatna rá. Megeshet, hogy épp ön
kapja meg az állást – mondta öntelt
mosollyal. Royan nı volt az arab
világban, ı pedig a miniszter
unokaöccse. Nahoot pontosan tudta,
hogy a mérleg nyelve szinte teljes
egészében felé billen. - Barátságos
riválisok? - kérdezte a férfi.
Royan szomorúan elmosolyodott. -
Legalábbis barátok. Erre igazán nagy
szükségem lesz a jövıben.
- Tudja jól, hogy sok barátja van.
Az osztályon mindenki szereti önt,
Royan. - Ez legalább igaz lehet -
gondolta Royan. A férfi pedig
mézesmázosan folytatta. - Megengedi,
hogy visszavigyem Kairóba? Biztos
vagyok benne, hogy nagybátyámnak nem
lesz ellenvetése.
- Köszönöm, Nahoot, de a saját
kocsimmal jöttem, és ma éjjel itt kell
maradnom az oázisban, hogy elrendezzem
Duraid ügyeit. - Ez nem volt igaz.
Royan azt tervezte, hogy még aznap
este visszamegy a gizai lakásba, de
valamilyen oknál fogva, amit maga sem
tudott pontosan, nem akarta, hogy
Nahoot tudomást szerezzen terveirıl.
- Akkor hétfın találkozunk a
múzeumban.
Royan elhagyta az oázist, amint meg
tudott szabadulni a rokonoktól, a
család barátaitól és a parasztoktól,
akik közül sokan egész életükben
Duraid családjának dolgoztak. Royan
bénultnak és elszigeteltnek érezte
magát, így aztán részvétük és jámbor
buzdításaik mind értelmetlennek tőntek
és nem nyújtottak vigaszt.
A sivatagon átvezetı makadámút még
ezen a késıi órán is forgalmas volt,
folyamatos jármősorok haladtak mindkét
irányban, mivel másnap péntek volt és
jött a sabbath. Sérült karját kihúzta
a felkötı kendıbıl, így nem nagyon
akadályozta a vezetésben. Egészen jól
haladt. Ennek ellenére, már elmúlt öt
óra, mire feltőnt szeme elıtt a
sivatag homokos sivárságából
kiemelkedı zöld vonal, mely Egyiptom
nagy ütıere, a Nílus mentén elterülı
keskeny, öntözött és mővelt földsáv
kezdetét jelezte.
Ahogy közeledett a fıváros felé, a
forgalom szokás szerint sőrőbb lett,
és már teljesen besötétedett, mire
elérte a gizai bérházak tömbjét, mely
a folyóra nézett, és azokra a
hatalmas, kıbıl épült síremlékekre,
melyek oly magasan és tömören
emelkedtek az esti ég felé, és amelyek
számára szülıföldje szívét és
történetét jelentették.
Az épület föld alatti garázsában
hagyta Duraid öreg, zöld Renault-ját,
majd beszállt a liftbe és felment a
legfelsı emeletre.
Kinyitotta a lakást és dermedten
megtorpant az ajtóban. A nappalit
teljesen felforgatták - még a
szınyegeket is felszedték, és
leszaggatták a képeket a falról.
Kábultan lépkedett át a széttört
bútorokon és összezúzott
dísztárgyakon. Ahogy végigment a
folyosón, bepillantott a hálószobába,
és látta, hogy az sem menekült meg.
Duraid és az ı ruhái is szanaszét
hevertek a földön, a szekrényajtók
tárva-nyitva álltak. Az egyiket még a
zsanérjairól is letépték. Az ágyat
felfordították, a lepedıket meg a
párnákat széthajigálták.
Érezte a széttört kozmetikai szerek
és parfümök illatát a fürdıszobából,
de képtelen volt rá, hogy bemenjen.
Pontosan tudta, milyen kép fogadná.
Inkább továbbment a folyosón a
nagyszobába, amit mőhelyként és
dolgozószobaként használtak.
Az elsı dolog, amit abban a káoszban
észrevett és siratott, az az antik
sakk-készlet volt, amit Duraidtól
kapott nászajándékba. A gagát és
elefántcsont tábla eltörött, a
figurákat felesleges, mintegy
bosszúálló kegyetlenséggel hajigálták
szét a szobában. Lehajolt, és felvette
a világos királynıt. A feje le volt
törve.
Ép kezében a királynıvel, mint egy
alvajáró lépett az ablak alatt álló
íróasztalához. Számítógépét
tönkretették. A képernyıt bezúzták és
magát a gépet valószínőleg egy
fejszével hasították szét. Elég volt
egyetlen pillantás, hogy tudja, a
gépben nem maradt semmiféle
információ; menthetetlen, ezt többé
nem lehet megjavítani.
Lepillantott a fiókra, amelyben a
floppy-kat tárolta. A többi fiókhoz
hasonlóan azt is kihúzták és a földre
hajigálták. Természetesen mind üres
volt; a lemezekkel együtt eltőntek
jegyzetfüzetei és a fényképek is.
Elvesztette az utolsó kapcsolatot is,
ami még a hetedik tekercshez főzte.
Háromévnyi munka után eltőnt minden
bizonyítéka annak, hogy valaha is
létezett.
Kimerültén leroskadt a földre, és
úgy érezte, teljes egészében
legyızték. A karja ismét fájni
kezdett, és annyira magányos,
sebezhetı volt, amilyen életében még
soha. Nem hitte volna, hogy Duraid
valaha is ennyire hiányzik majd neki.
A válla rázkódni kezdett, és érezte,
hogy valahonnan, benseje mélyébıl
feltörnek a könnyei. Megpróbálta
elfojtani a sírást, de a könnyek
áttörtek szemhéján, aztán hagyta, hogy
lecsorduljanak. Ott ült élete romjai
között, és addig sírt, míg végül nem
maradt már benne semmi, csak üresség,
akkor aztán összegömbölyödött a csupa
szemét szınyegen, és kétségbeesetten
mély, kimerült álomba zuhant.
Hétfı reggelre sikerült
helyreállítania valamiféle rendet az
életében. Kijött a rendırség és
felvették a vallomását, majd rendet
rakott, és szinte teljesen eltüntette
ezt a felfordulást. Még a világos
királynı fejét is visszaragasztotta.
Amikor elhagyta a lakást és beült a
zöld Renault-ba, a karja már nem fájt
annyira. Ha vidám nem is volt, azért
sokkal optimistábbnak érezte magát, és
biztosan tudta, hogy mit kell tennie.
Amikor beért a múzeumba, elıször
Duraid irodájába ment, és legnagyobb
bosszúságára Nahootot már ott találta.
Két biztonsági ırre felügyelt, akik
Duraid személyes holmiját szedték
össze.
- Lehetett volna annyi tapintat
magában, hogy ezt a dolgot rámhagyja -
mondta neki Royan hővösen, mire a
férfi a lehetı legmegnyerıbb mosollyal
nézett rá.
- Sajnálom, Royan. Azt hittem, hogy
ezzel segítek. - Szokás szerint, most
is egy vastag, török cigarettát
szívott. Royan utálta ezt a nehéz,
pácolt illatot.
Odament Duraid íróasztalához és
kinyitotta a jobb oldali fiókot. - A
férjem itt tartotta a naplóját. Most
pedig nincs itt. Nem látták?
- Nem, abban a fiókban nem volt
semmi. - Nahoot a két ırre nézett,
hogy megerısítsék, mire azok zavartan
csoszogva megrázták a fejüket. Ez mit
sem számít - gondolta Royan. A
naplóban nem volt semmi érdekes.
Duraid mindig is rá hagyta, hogy
feljegyezze és tárolja a lényeges
adatokat, és ezek zömében a
számítógépében voltak.
- Köszönöm, Nahoot - küldte el
Royan. - A többit már én elintézem.
Igazán nem akarom elvonni a
munkájától.
- Ha szüksége van segítségre, kérem
tudassa velem, Royan. Azzal könnyedén
meghajolt és távozott a szobából.
Gyorsan végzett Duraid irodájával.
Férje holmiját dobozokba rakta, majd
az ırökkel átvitette a saját
irodájába, ahol a fal mellett
felhalmozta. Még ebédidı alatt is
saját dolgait rendezte, majd amikor
végzett, még mindig volt egy órája az
Atalan Abou Sinnel való találkozóig.
Ha teljesíteni akarja Duraidnak tett
ígéretét, akkor most egy darabig távol
lesz. Mivel búcsút akart venni kedvenc
kincseitıl, lement a hatalmas épület
nyilvános győjteményi részébe.
A hétfı általában forgalmas nap
volt, a múzeum kiállítási termei
zsúfolásig megteltek
turistacsoportokkal. Nyájként követték
vezetıiket, akár a birkák a juhászt. A
leghíresebb kiállítási tárgyak körül
tolongtak. Hallgatták az
idegenvezetıket, akik jól begyakorolt
szövegüket adták elı Bábel minden
nyelvén.
A második emeleti termekben, ahol
Tutanhamon kincsei voltak, akkora
tömeg győlt össze, hogy ott nemigen
idızött. Sikerült odajutnia ahhoz a
tárlóhoz, melyben a gyermek fáraó
csodás, arany halotti maszkja feküdt.
E maszk tündöklı pompája és
romantikája, mint mindig, most is
meggyorsította lélegzetét, és
szaporábban kezdett verni a szíve.
Mégis, ahogy ott állt elıtte, miközben
két nagy mellő, izzadó, középkorú
turistanı taszigálta, eltöprengett,
mint már eddig is oly sokszor, hogy ha
egy ilyen jelentéktelen, gyenge kis
uralkodó, mumifikált arcán ily csodás
alkotással távozhatott a sírba, akkor
mi lehetett felhalmozva a nagy
Ramszeszek halotti templomában. II.
Ramszesz, aki mind közt a legnagyobb
volt, hatvanhét éven át uralkodott, és
ezen évtizedek során mérhetetlen
kincseket halmozhatott fel a birodalom
általa meghódított, hatalmas
területeirıl.
Royan ezután az öreg királynál tette
tiszteletét. II. Ramszesz harminc
évszázad múltán is úgy aludta örök
álmát, hogy sovány arca elmélyült és
komoly volt. Bırének volt valami
halvány, márványszerő ragyogása.
Ritkás hajtincsei szıkék voltak és
hennával festettek. A keze, melyet
szintén hennával színeztek, hosszú
volt, keskeny és elegáns.
Mindazonáltal a testét csupán
pamutrongyok fedték. A sírrablók a
múmiáról még a kötést is letekerték,
hogy hozzáférjenek az alatta elrejtett
amulettekhez meg szkarabeuszokhoz, így
a fáraó teste csaknem meztelenül
maradt. Midın ezek a maradványok 1881-
ben, a királyi múmiák rejtekhelyén, a
Deir el Bahari sziklabarlangban
napvilágra kerültek, mindössze egy, a
mellkasán lévı papiruszdarabka
hirdette származását.
Royan úgy vélte, hogy volt ebben
valamiféle erkölcsi tanulság, ám ahogy
ott állt ezek elıtt a szánalmas
maradványok elıtt, ismét eltöprengett,
miként azt Duraiddal oly gyakran
tették, hogy vajon Taita, az írnok
igazat mond-e neki. Vajon tényleg ott
alussza-e zavartalan álmát, érintetlen
kincsei között egy másik nagy fáraó
valahol a távoli, vad, afrikai hegyek
között? Már maga a gondolat is elég
volt ahhoz, hogy megborzongjon az
izgalomtól, és teste csupa libabır
legyen.
- Szavamat adtam neked, férjem,
megígértem - suttogta arabul. - Érted
lesz, az emlékedért, mert te voltál
az, aki mutatta az utat.
Miközben elindult lefelé a
fılépcsın, a karórájára pillantott.
Még maradt tizenöt perce, mielıtt
indulnia kellett volna a miniszterrel
való találkozóra, és ı pontosan tudta,
hogy ezt az idıt hol fogja tölteni. Az
egyik kevéssé látogatott oldalterem
felé tartott. Az idegenvezetık csak
ritkán vezették erre csoportjaikat,
csakis akkor, ha le akarták rövidíteni
az Amenhotep szobrához vezetı utat.
Royan megállt az egyik tárló elıtt,
mely a keskeny terem padlójától a
mennyezetig ért. Ez tele volt kisebb
tárgyi leletekkel, szerszámokkal,
fegyverekkel, amulettekkel, edényekkel
és egyéb eszközökkel, melyek közül a
legújabb az Újbirodalom huszadik
dinasztiájának korából, i. e. 1100-ból
való, míg a legrégibb az Óbirodalom
homályos korszakából, közel ötezer
évvel ezelıttrıl maradt ránk. E
temérdek lelet csupán durván volt
katalogizálva. Sok tárgy nem is volt
leírva.
A legalsó polc túlsó felén ékszerek,
győrők és pecsétek voltak kiállítva.
Mindegyik pecsét mellett ott volt a
viaszlenyomata is.
Royan letérdelt, hogy alaposabban
szemügyre vegyen egyet e leletek
közül. Az apró, kék, gyönyörően
faragott lazurkı pecsét pont középen
volt. A lazur ritka és nagyon értékes
anyaga volt e régi kornak, mivel az
egyiptomi birodalom területén nem
fordult elı. A pecsét viaszlenyomatán
egy törött szárnyú sólyom volt
látható, alatta az egyszerő felirat
Royan számára világos volt és tisztán
olvasható: „TAITA, A NAGY KIRÁLYNİ
ÍRNOKA."
Royan tudta, hogy ez ugyanaz az
ember, mivel a tekercseken is a
megcsonkított sólyom volt a személyi
jele. Eltöprengett, vajon ki
találhatta ezt a kis semmi apróságot,
és hol. Tán egy paraszt rabolta el az
öreg rabszolga és írnok eltőnt
sírjából, de ezt már sosem fogja
megtudni.
- Játszol velem, Taita? Ez az egész
csak egy gondosan kidolgozott,
rafinált ugratás? Tán most is ott
nevetsz sírodból, bárhol is legyen? -
Royan még közelebb hajolt, mígnem
homloka a hővös üveghez ért. – A
barátom vagy Taita, vagy
kérlelhetetlen ellenségem? - Ezután
felállt és leporolta a szoknyáját. -
Majd meglátjuk. Végigjátszom veled a
játékot, és meglátjuk, ki jár túl a
másik eszén - mondta Royan.
A miniszter csupán néhány percig
várakoztatta, majd titkára bevezette
hozzá Royant. Atalan Abou Sin sötét,
fényes selyemöltönyben ült íróasztala
mellett, bár Royan tudta, hogy jobban
szereti a kényelmes köntöst és a
párnát a puha szınyegekkel teli
földön. A miniszter észrevette
pillantását és rosszallóan
elmosolyodott. - Amerikaiakkal kell
találkoznom ma délután.
Royan kedvelte ıt. Mindig kedves
volt vele, és neki köszönhette a
munkáját a múzeumban. Más az ı
pozíciójában elutasította volna
Duraidot, amikor egy nıt, különösen a
saját feleségét kérte asszisztenséül.
A miniszter Royan egészsége felıl
érdeklıdött, és ı megmutatta neki
bekötözött karját. - Tíz nap múlva
kiveszik a varratokat.
Még egy darabig udvariasan
eltársalogtak. Csak a nyugatiak olyan
tapintatlanok, hogy egyenesen a
tárgyra térnek. Mindazonáltal, hogy
megkímélje a minisztert a kínos
helyzettıl, Royan megragadta az elsı
felkínált alkalmat, hogy közölje vele:
- Úgy érzem, egy kis idıre lenne
szükségem.
Meg kell próbálnom összeszedni magam
ez után a veszteség után, és
eldönteni, mihez kezdjek hátralévı
életemmel most, hogy megözvegyültem.
Hálás lennék, ha figyelembe venné
kérésemet, és engedélyezne nekem
legalább hathónapnyi fizetés nélküli
szabadságot. Angliába szeretnék utazni
az édesanyámhoz.
Atalan ıszinte nyugtalansággal
sürgette: - Kérem, ne hagyjon el
minket túl hosszú idıre. A munka, amit
végzett, rendkívül fontos és
felbecsülhetetlen. Szükségünk van a
segítségére, hogy onnan folytassa,
ahol Duraid abbahagyta. - De azért a
miniszter nem tudta teljes egészében
elleplezni megkönnyebbülését. Royan
tudta, hogy nyilván arra számított,
most leteszi elé jelentkezését az
igazgatói posztra. Nyilván megbeszélte
már ezt a dolgot unokaöccsével. Ennek
ellenére, túl kedves ember volt ahhoz,
hogy kedvére való lett volna közölni
vele, nem ıt választották ki erre az
állásra. Egyiptomban már kezdtek
megváltozni a dolgok, az asszonyok
lassanként kiemelkedtek hagyományos
szerepkörükbıl, de azért még nem
ennyire és nem ilyen gyorsan.
Mindketten tudták, hogy az igazgatói
állást Nahoot Guddabinak kell
megkapnia.
Atalan irodájának ajtajáig kísérte
és búcsúzóul kezet fogott vele, majd
Royan lement a lifttel, és valamiféle
megkönnyebbültség, a szabadság érzete
kerítette hatalmába.
A Renault-t a minisztérium
parkolójában, a napon hagyta. Amikor
kinyitotta az ajtót, odabenn olyan
forróság volt, hogy akár kenyeret is
süthetett volna benne. Kinyitotta az
összes ablakot, és a vezetıülés
melletti ajtóval igyekezett kihajtani
a meleg levegıt, de az ülés még így is
olyan forró maradt, hogy égette a
hátát meg a combját, amikor beült a
volán mögé.
Amint kihajtott a kapun, nyomban
belekerült a lassan araszoló hatalmas
kairói forgalomba. Beevickélt egy
túlzsúfolt busz mögé, mely
egyfolytában kékes dízelfüstött
okádott a Renault-ra. A közlekedés
problémája egyike volt azoknak,
melyeknek, úgy tőnt, nincs megoldása.
Annyira kevés volt a parkolóhely, hogy
a jármővek az út szélén hármas, négyes
sorokban álltak, így a forgalom
középre szorult, ahol csak egy keskeny
sávban csordogálhatott.
Ahogy a busz fékezett elıtte, és ı
is kénytelen volt megállni,
elmosolyodott, mivel eszébe jutott az
a régi vicc, hogy azoknak a
vezetıknek, akik a járdaszegély
mellett parkoltak, ott kellett
hagyniuk kocsijukat, mivel ezen a
kusza torlódáson át az életben ki nem
jutnak. Meglehet, volt is ebben némi
igazság, mivel néhány kocsin látszott,
hogy már hetek óta nem mozdultak el
vele. A szélvédıjüket teljesen belepte
a por, és közülük soknak laposak
voltak a kerekei.
Belenézett a visszapillantóba. Egy
taxi volt mögötte, mely mindössze
néhány centinyire állt meg a hátsó
lökhárítójától, mögötte hosszan állt a
kocsisor. Csak a motorosok tudtak
szabadon mozogni. Miközben a tükörbe
nézett, épp jött is egy, öngyilkos
felelıtlenséggel cikázott az
összetorlódott jármüvek között. Egy
viharvert, 200 cc-s Honda volt, de
annyira poros, hogy szinte meg sem
lehetett állapítani, milyen a színe. A
nyergen egy utas is ült, és a sofırrel
együtt mindketten arcuk elé kötözték
fehér fejkendıjük sarkát, hogy
védekezzenek a kipufogógázok és a por
ellen.
A Honda a szabálytalan oldalon
elızve, épphogy csak átsiklott azon a
keskeny résen, ami a taxi és a járda
mellett parkoló kocsik között maradt.
A taxi vezetıje hüvelyk- és
mutatóujjával egy durva jelet
mutatott, majd Allahhoz fohászkodott,
hogy tanúja legyen a motoros
ostobaságának, aki minden bizonnyal
elmeháborodott.
A Honda kissé lelassított, amikor
Royan Renault-jával egy vonalba
került, az utas kihajolt és a nyitott
ablakon át bedobott valamit mellé az
ülésre. A vezetı ekkor olyan hirtelen
gyorsított, hogy a motor elsı kereke
felemelkedett a földrıl. A
motorbiciklivel élesen bekanyarodott
az egyik keskeny sikátorba, mely a
fıútról nyílott és elszáguldott,
miközben csaknem elütött egy idıs
asszonyt.
Ahogy a nyergen ülı utas
visszanézett rá és a szél elfújta
arcáról a kendıt, Royan rémülten
ismerte fel azt a férfit, akit
utoljára a Fiat reflektorának fényében
látott az oázis melletti úton.
- Yusuf! - Ahogy a Honda eltőnt,
Royan lenézett arra a tárgyra, amit a
férfi bedobott mellé. Ez egy tojás
alakú, cikkelyekre osztott fémtárgy
volt, a színe katonai zöld. Oly
sokszor látott már ilyet a TV-ben,
régi, háborús filmekben, hogy nyomban
felismerte a repeszgránátot, majd
ugyanabban a pillanatban rájött, hogy
ki van biztosítva és a fegyver
másodperceken belül robban.
 Gondolkodás nélkül megragadta maga
mellett a kocsi ajtajának kilincsét,
és teljes súlyával nekifeszült. Az
ajtó kivágódott, és ı kiesett az útra.
Lába lecsúszott a kuplungról, a kocsi
megugrott és nekicsapódott az álló
busz hátuljának.
Ahogy Royan elterült a földön a
nyomában lévı taxi kerekei közt, a
gránát felrobbant. A vezetıülés
nyitott ajtaján át láng, füst és
törmelék repült ki. A hátsó ablak
kidurrant és gyémánt formájú
üvegszilánkokkal borította be, a
dobhártyája belesajdult a robbanás
hangjának erejébe.
Dermedt csend követte a robbanást,
amit csupán a még lehulló üvegdarabkák
csörrenése tört meg, majd nyomban
ezután nyögések és sikolyok hangzavara
tört ki. Royan felült és sérült karját
a mellkasához szorította. Teljes
erejébıl ráesett, és a varratok pokoli
fájdalmat okoztak.
A Renault ronccsá vált, de látta,
hogy bır válltáskája kirepült az
ajtón, és ott hevert az utcán a
közelében. Bizonytalanul
feltápászkodott és odabicegett, hogy
felvegye. Körülötte teljes volt a
zőrzavar. A busz néhány utasa
megsérült, és egy repesz vagy egy
roncsdarab megsebesített egy kislányt
a járdán. Az anyja sikoltozott, és
sáljával törülgette a gyerek véres
arcát. A gyerek vergıdött anyja kezei
között, és fájdalmasan bömbölt.
Royanra senki sem figyelt, de ı
tudta, hogy a rendırség perceken belül
megérkezik. A fundamentalisták
terrorakcióira mindig gyorsan
reagáltak. Tudta, ha itt találják,
akkor napokig visszatartanák
kihallgatásaikkal. Vállára vette
táskáját, és amennyire felsebzett lába
engedte, gyorsan elsietett a felé a
sikátor felé, amerre a Honda eltőnt.
Az utca végén volt egy nyilvános
vécé. Bezárkózott az egyik fülkébe,
majd lehunyta a szemét és az ajtónak
támaszkodott, igyekezett legyőrni
magában a megrázkódtatás hatását és
összeszedni zilált gondolatait.
Duraid meggyilkolásának iszonyata és
a bánat miatt eddig nem jutott eszébe
saját biztonsága. Az a felismerés,
hogy veszélyben van, a lehetı
legbrutálisabb módon hatolt el
tudatáig. Eszébe jutottak azok a
szavak, melyeket az egyik gyilkos
mondott az oázis mellett a
sötétségben. - A nı ráér, tudjuk, hogy
hol találjuk!
Az élete elleni merénylet sikere
csak egy hajszálon múlott. Rá kellett
jönnie, hogy nyilván újból meg fogják
próbálni.
- Nem mehetek vissza a lakásba -
hasított belé a gondolat. - A villa
megsemmisült, és nyilván ott is
keresnének.
A kellemetlen környezet ellenére egy
teljes órán át maradt bezárkózva a
fülkében, amíg végiggondolta következı
lépéseit. Végül aztán kijött a vécébıl
és odament a mocskos, repedezett
mosdókhoz. A csapból, egy kis vizet
spriccelt az arcára. Aztán a tükör
elıtt megfésülködött, és megigazította
a sminkjét, majd lesimította, és a
lehetıségekhez képest rendbe szedte az
öltözékét.
Legyalogolt néhány tömbnyit,
óvatosan haladt, hátra-hátra
pillantgatott, hogy biztos lehessen
benne, nem követik-e, mielıtt leintett
volna egy taxit.
A sofırt leállította a bankja
mögötti utcában, majd az út hátra lévı
részét gyalog tette meg. Néhány
perccel zárás elıtt vezették be az
egyik fiókszámlakezelı aprócska
irodájába. Számlájáról kivette az
összes pénzt, ami kevesebb mint ötezer
egyiptomi font volt. Nem valami nagy
összeg, de volt még egy kevés pénze a
Lloyds Banknál lévı számláján Yorkban,
és ott volt még a Mastercardja is.
- Be kellett volna jelentenie elıre,
ha ki akar venni valamit, amit a bank
széfjében helyezett el - mondta neki a
banktisztviselı szigorúan. Royan
alázatosan elnézést kért, és olyan
meggyızıen játszotta az elveszett
kislányt, hogy a férfi végül
megenyhült. Átadta neki a csomagot,
melyben benne volt angol útlevele és a
Lloyds Bank papírjai.
Duraidnak sok rokona és barátja
volt, akik örömmel vették volna, ha
náluk száll meg, de ı nem akart szem
elıtt lenni, el akarta kerülni a
szokásos helyeket. A folyótól
távolabb, egy kétcsillagos
turistaszállodát választott ki, ahol
remélte, hogy névtelen maradhat a
temérdek turistacsoport között. Az
ilyen szállókban sok turista fordult
meg, akik zömében csak néhány éjszakát
töltöttek itt, mielıtt folytatták
volna útjukat Luxor és Asszuán
mőemlékei felé.
Amint egyedül maradt egyágyas
szobájában, felhívta a British Airways
helyfoglalását. Volt egy járat
Heathrow-ra másnap reggel tíz órakor.
Lefoglalt magána egy helyet a
turistaosztályon, és megadta
Mastercardjának a számát.
Ekkor már elmúlt hat óra, de az
idıeltérés miatt Angliában még
munkaidı van. Noteszából kinézte a
számot. A Leeds-i Egyetem volt az,
ahol tanulmányait végezte. A telefont,
miután harmadszor is kicsengett,
felvették.
 - Régészeti tanszék. Dixon
professzor titkársága - mondta egy
kimért, angol tanárnıi hang.
- Ön az, Miss Higgins?
- Igen, én vagyok. Kivel beszélek?
- Royan vagyok. Royan al Simma, aki
egykoron Royan Said volt.
- Royan! Már ezer éve nem hallottunk
magáról. Hogy van?
Csevegtek egy keveset, de közben
Royan tudta, hogy mennyibe kerül ez a
hívás. - A prof benn van? - fogta
rövidebbre a dolgot.
Percival Dixon professzor már elmúlt
hetven, és évek óta nyugdíjban kellett
volna lennie. - Royan, hát tényleg
maga az? A legkedvesebb diákom. -
Royan elmosolyodott. A professzor,
idıs kora ellenére még mindig egy
kéjvágyó vén kecske volt. Minden
csinos lányt a legkedvesebb diákjaként
tartott számon.
- Ez egy nemzetközi hívás, prof.
Csak azt szeretném tudni, áll-e még az
ajánlata.
- Te jó ég, mintha azt mondta volna,
hogy nem tud beiktatni minket.
Hogyhogy?
- Megváltoztak a körülmények. Majd
elmondom személyesen, amikor
találkozunk, ha találkozunk.
- Hát persze, nagyon szeretnénk, ha
eljönne és beszámolna nekünk. Mikor
tudna jönni?
 - Holnap már Angliában leszek.
- Te jó ég, hát ez egy kicsit
hirtelen jött. Nem is tudom, hogy
ilyen gyorsan meg tudjuk-e szervezni.
- Édesanyámnál fogok lakni York
mellett. Adja vissza nekem Miss
Higginst, hogy bediktáljam neki az
ottani számomat. - A professzor egyike
volt a legragyogóbb elméknek, akivel
valaha is találkozott, de azt nem
lehetett rábízni, hogy pontosan írjon
le egy telefonszámot. - Néhány napon
belül ismét hívom.
Letette a kagylót, majd ledılt az
ágyra. Rettentı kimerült volt és a
karja még mindig fájt, de azért
megpróbált olyan tervet készíteni,
amely minden eshetıséggel számol.
Két hónappal ezelıtt Dixon prof
meghívta, hogy tartson elıadást
Lostris királynı sírjának
feltárásáról, az ásatásokról és a
tekercsek felfedezésérıl.
Természetesen az a könyv volt az,
helyesebben a könyv végén lévı
lábjegyzet, mely felkeltette a prof
figyelmét. A könyv megjelenése nagy
érdeklıdést keltett. Rengetegen
fordultak hozzájuk, amatır és
hivatásos egyiptológusok a világ
minden tájáról, még olyan messzirıl
is, mint Tokió vagy Nairobi, és mind a
regény autenticitása meg a mögötte
lévı tényanyag felıl kérdezett.
 Akkoriban ellenezte, hogy egy
regényírónak adják oda az átiratot,
már csak azért is, mert még nem
készültek el vele. Úgy érezte, hogy
azt, aminek fontos, komoly, tudományos
anyagnak kellene lennie, a népszerő
szórakoztatás szintjére degradálják,
hasonlóan ahhoz, amit Spielberg mővelt
a paleontológiával, amikor
dinoszauruszokkal tőzdelte tele azt a
parkot.
A végén alulmaradt a véleményével.
Még Duraid is ellene foglalt állást.
Persze mindez a pénz miatt történt. A
kevésbé látványos munkáknál az osztály
mindig anyagi gondokkal küszködött. Ha
egy olyan nagyszabású tervrıl van szó,
mint a teljes Abu Szimbel-i templom
áthelyezése egy magasabb területre az
asszuáni nagy duzzasztó miatt, akkor a
világ nemzeteitıl dollármilliók
áradnak. Mindazonáltal az osztály napi
mőködési kiadásaira sosem kapnak ilyen
figyelemre méltó támogatást.
A folyó istene, mert hogy ez volt a
könyv címe, szerzıi jogdíjának fele
közel egy évig elég volt a kutatás és
a feltárás finanszírozására, de ez nem
volt elég ahhoz, hogy eloszlassa Royan
személyes ellenérzéseit. A szerzı
túlságosan szabadon kezelte a
tekercsekben szereplı tényeket, és a
történelmi személyeket olyan
tulajdonságokkal és hibákkal ruházta
fel, melyekre semmiféle bizonyíték nem
állt a rendelkezésére. Különösen
Taitával, az ısi írnokkal
kapcsolatosan érezte azt Royan, hogy a
szerzı kérkedı, öntelt pozırként
állította be. Ez pedig nagyon nem
tetszett neki, rossz néven vette.
Ami igaz, az igaz, kénytelen volt
belátni, hogy a szerzıt azzal bízták
meg, tegye a tényeket élvezhetıvé és
olvasmányossá a laikus nagyközönség
széles rétegei számára, és
kelletlenül, de kénytelen volt
elismerni, hogy ez sikerült is neki.
Mindazonáltal, tudományos képzettsége
és gyakorlata teljes egészében
tiltakozott egy ilyen egyedülálló és
csodás valami ilyetén népszerősítése
ellen.
De egy sóhajjal elhessegette fejébıl
ezeket a gondolatokat. A baj
megtörtént, és ha ezen töpreng,
mindössze azt éri el, hogy
felidegesíti magát.
Gondolatait most sokkal sürgetıbb
problémák felé fordította. Ha
megtartja az elıadást, amire a prof
felkérte, akkor szüksége lesz a
diafelvételekre, melyek még most is
ott voltak a múzeumban, a szobájában.
Miközben megpróbálta kigondolni,
hogyan juthatna hozzájuk, anélkül,
hogy személyesen bemenne értük, a
kimerültség erıt vett rajta, és
ruhástól, úgy, ahogy volt, a még
bevetett ágyon elaludt.
Problémájának megoldása végül a
lehetı legegyszerőbb volt. Felhívta az
adminisztrációs irodát és megkérte
ıket, hogy a szobájából azt a doboz
diafelvételt az egyik titkár vigye ki
neki taxival a repülıtérre.
Amikor a titkár átadta neki a diákat
a British Airways pultjánál, azt
mondta: - Ma reggel, amikor
kinyitottunk, már ott volt a rendırség
a múzeumnál. Önnel akartak beszélni,
doktor.
Nyilván a szétroncsolódott Renault
rendszámtáblája alapján keresték ki a
tulajdonost. Most örült neki, hogy
brit útlevele van. Ha egyiptomi
iratokkal próbálta volna meg elhagyni
az országot, valószínőleg
feltartóztatták volna: a rendırség
minden bizonnyal utasította volna az
útlevél-ellenırzı pontokat, így
viszont minden nehézség nélkül
átjutott, és amikor végre benn volt az
indulási váróban, odament az
újságoshoz, és szemügyre vette a
kirakott lapok tömkelegét.
A helyi újságok mind írtak
kocsijának felrobbantásáról, és a
legtöbb felelevenítette Duraid
meggyilkolásának történetét is, mivel
a két esemény között összefüggést
láttak. Az egyik célzott rá, hogy a
merényleteknek közük lehet a
fundamentalisták vallási mozgalmához.
Az Él-Arab címlapon hozta le fényképét
Duraiddal, mely alig egy hónapja
készült egy fogadáson, amit francia
idegenforgalmi szakemberek
tiszteletére rendeztek.
Belesajdult a szíve, ahogy meglátta
férjét, aki oly jóképő és elıkelı
volt, mellette pedig önmagát, amint
felmosolyog rá. Vett egyet mindegyik
újságból és felvitte magával a British
Airways gépének fedélzetére.
Az út alatt azzal töltötte idejét,
hogy jegyzetfüzetébe leírt mindent,
amit Duraidtól hallott arról az
emberrıl, akit meg kell keresnie. A
lap tetejére ezt írta: „Sir Nicholas
Quenton Harper (Báró)." Duraid azt
mesélte, hogy Nicholas dédapja volt
az, akinek a gyarmatokon teljesített
szolgálatai elismeréseképpen a nemesi
címet adományozták. A családot három
generáción át a lehetı legszorosabb
kapcsolat főzte Afrikához, különösen a
brit gyarmatokhoz és a befolyási
körzethez tartozó észak-afrikai
területekhez: Egyiptomhoz, Szudánhoz,
Ugandához és Kenyához.
Duraid szerint maga Sir Nicholas is
szolgált a brit hadsereggel Afrikában
és a Perzsa-öböl államaiban.
Tökéletesen beszélte az arab és a
szuahéli nyelvet, azonkívül jól ismert
amatır régész és zoológus volt.
Apjához, nagyapjához és dédapjához
hasonlóan, ı is számtalan expedíciót
vezetett, hogy különleges állatfajokat
győjtsön be, és feltérképezzen távoli,
jobbára még feltáratlan területeket.
Jó néhány cikke jelent meg különbözı
tudományos folyóiratokban, és még a
Királyi Akadémia Földrajztudományi
Társaságának is tartott elıadást.
Amikor bátyja utód nélkül meghalt, a
címet és Quenton Parkot, a családi
birtokot Sir Nicholas örökölte.
Kilépett a hadseregtıl, hogy a
birtokot vezesse, de még inkább azért,
hogy felügyelje a családi múzeumot,
melyet még dédapja, az elsı báró
alapított 1885-ben. Ez volt az afrikai
állatvilág egyik legnagyobb,
magánkézben lévı győjteménye, de
hasonló hírnévnek örvendett a
győjtemény ısi egyiptomi és közel-
keleti tárgyi anyagát bemutató
kiállítás is.
Mindazonáltal, Duraid beszámolói
alapján, Royan arra a következtetésre
jutott, hogy Sir Nicholas
természetében lennie kell valami vad,
zabolátlan, mi több, törvényeknek
fittyet hányó vonásnak is. Az
nyilvánvaló, hogy győjteményének
gyarapítása érdekében még a
legrendkívülibb kockázattól sem retten
vissza.
 Duraid évekkel ezelıtt ismerte meg,
amikor Sir Nicholas felderítıként
vonta be egy törvénytelen expedícióba,
melynek során pun bronzöntvényeket
„menekítettek ki" Kadhafi Líbiájából.
Ezek közül Sir Nicholas eladott
néhányat, hogy fedezze az expedíció
költségeit, de a legjobbakat
megtartotta, melyek most saját
győjteményét gazdagították.
Aztán nemrég, alig néhány éve, volt
még egy expedíció, melynek során
illegálisan átlépték az iraki határt,
hogy Szaddam Husszein orra elıtt
kihozzanak onnan két féldombormővő
kıfrízt. Duraid elmondta neki, hogy
Sir Nicholas az egyiket hatalmas
összegért adta el; úgy rémlett neki,
hogy férje ötmillió amerikai dollár
körüli összeget említett. Duraid azt
mondta neki, hogy a pénzt a múzeum
fenntartására fordította, de a másik
fríz, a kettı közül a szebbik, még
mindig Sir Nicholas tulajdonában volt.
Mindkét expedíció évekkel azelıtt
zajlott, hogy Royan megismerte
Duraidot, és Royan szórakozottan
eltőnıdött, hogy férje vajon miért
kötelezte el magát ily készségesen e
mellett az angol mellett. Sir Nicholas
nyilván rendkívüli meggyızıerıvel
rendelkezik, mivel ezek az akciók, ha
rajtakapják ıket, nyilvánvalóan
mindkettıjük azonnali kivégzésével
jártak volna.
Duraid azt mondta neki, hogy minden
alkalommal Nicholas találékonysága és
a Közép-Keletet meg Észak-Afrikát
behálózó, mindenkor segítségére sietı
barátok és csodálók sokasága volt az,
ami átsegítette ıket a nehézségeken.
- Ördögi egy fickó - csóválta a
fejét szemmel látható nosztalgiával
Duraid -, de olyan ember, akire
számíthatsz, és jó, ha melletted van,
amikor a dolgok komollyá és
veszélyessé válnak. Rendkívül izgalmas
napok voltak azok, de most, ahogy
visszagondolok rájuk, elborzadok, hogy
micsoda kockázatot vállaltunk.
Royan gyakran eltöprengett azon,
mekkora kockázatot képes vállalni egy
igazi, vérbeli győjtı, csak hogy
kielégíthesse szenvedélyét. A
végösszeget tekintve a kockázat
aránytalanul nagynak tőnt; és akkor
elmosolyodott saját, jámbor nézetein.
A vállalkozás, melybe remélte, hogy
bevonhatja Sir Nicholast, nem volt
kifejezetten kockázatmentes, és úgy
vélte, hogy törvényességét illetıen a
szószaporító ügyvédek a végtelenségig
elvitatkozgathatnának.
Arcán ezzel a mosollyal álomba
merült, mivel az elmúlt néhány nap
feszültsége sokat kivett belıle,
felemésztette erejét. A stewardess
ébresztette fel, amikor
figyelmeztette, hogy kapcsolja be
biztonsági övét, mivel hamarosan
leszállnak Heathrow-n.

Royan a reptérrıl felhívta

édesanyját. - Halló, mami. Én vagyok
az.
- Igen, hallom. Honnan hívsz,
édesem? - Édesanyja szokás szerint
most is maga volt a megtestesült
nyugalom.
- A Heathrow-ról. Egy darabig itt
maradnék nálad. Nem baj?
- Lumney egy és kettı - kuncogott az
anyja. - Máris megyek, és megcsinálom
az ágyadat. Melyik vonattal jössz?
- Megnéztem a menetrendet. Van egy
vonat a King's Crossról, ami este
hétre Yorkban van.
- Az állomáson várlak. Mi történt?
Összezördültetek Buraiddal? Elég öreg
ahhoz, hogy akár az apád is lehetne.
Mondtam, hogy ez nem fog menni.
Royan egy pillanatig hallgatott. Ez
nem volt a legmegfelelıbb pillanat
arra, hogy magyarázkodjon. - Majd este
elmondom.
Georgina Lumney, az édesanyja a
peronon várta ezen a borongós, hideg,
novemberi estén. Testesnek, erısnek
tőnt régi, zöld kabarjában, és lába
mellett ott ült engedelmesen Magic, a
cocker spániel. İk ketten
elválaszthatatlanok voltak még akkor
is, ha épp nem a terepverseny kupáját
nyerték meg. Royan számára ık
jelentették származása angol ágának
megnyugtató és ismerıs képét.
Georgina gépiesen megcsókolta Royan
arcát. - Én sosem voltam érzelgıs -
jelentette ki gyakorta, meglehetısen
elégedetten, most pedig elvette
Royantól egyik táskáját, majd nagy
léptekkel elindult öreg, sárfoltos
Land Roveré felé a parkolóba.
Magic megszagolta Royan kezét, majd
farkcsóválva hozta tudomására, hogy
felismerte. Aztán méltóságteljes
leereszkedéssel megengedte, hogy Royan
megveregesse a fejét, de
gazdasszonyához hasonlóan, ı sem
szerette az érzelgısséget.
Egy darabig csöndben haladtak a
kocsival, majd Georgina rágyújtott egy
cigarettára. - Nos, mi történt
Duraiddal?
Royan egy pillanatig képtelen volt
válaszolni, de aztán átszakadt a gát
bensejében és az egész egyszerre
áradni kezdett belıle. Húsz percig
tart az út, amíg elérik a Yorktól
északra fekvı kis falut, Brandsburyt,
és Royan egész idı alatt beszélt.
Édesanyja csak egy-egy biztató vagy
vigasztaló hanggal kísérte mindezt, és
amikor Duraid halálának és temetésének
részleteit mesélve Royan sírva fakadt,
Georgina átnyúlt és megveregette lánya
kezét.
Mire édesanyja házához értek, már
túl voltak az egészen. Royan kisírta
magát, és mire asztalhoz ültek, hogy
megegyék a vacsorát, amit édesanyja
elıre elkészített és a sütıben
hagyott, a szeme már ismét száraz
volt, ı maga pedig higgadtan, józanul
viselkedett. Royan már idejét sem
tudta, hogy mikor evett utoljára egy
igazi marhasültet és vesepástétomot.
- Akkor most mihez kezdesz? -
kérdezte Georgina, miközben a poharába
töltötte, ami a Guinness fekete
üvegében maradt.
- Az igazat megvallva, nem tudom. -
Ahogy kimondta, Royan szomorúan
eltöprengett azon, vajon miért pont
ezzel a közhellyel szokta a legtöbb
ember bevezetni hazugságait. - Hat
hónap szabadságot kaptam a múzeumtól,
és Dixon prof megszervezett nekem egy
elıadást az egyetemen. Pillanatnyilag
ez minden, ennél tovább még nem látok.
- Nos - mondta Georgina, miközben
felállt -, van egy meleg vizes palack
az ágyadban, és a szobád a
rendelkezésedre áll, ameddig csak
akarod. - Az ı szájából ez maga volt
az anyai szeretet szenvedélyes
kinyilatkoztatása.
Az elkövetkezendı néhány nap során
Royan a diákat meg a jegyzeteit
rendezte össze az elıadásra,
délutánonként pedig elkísérte
Georginát és Magicet hosszú sétáikra,
melyek során bebarangolták az egész
környéket.
- Ismered Quenton Parkot? - kérdezte
meg anyját egyik sétájuk során.
- Meglehetısen - válaszolta Georgina
lelkesen. – Magickel egy-egy idényben
négyszer, ötször is elmegyünk hajtani.
Remek vadászatok. Yorkshire-ban itt
található a legjobb fácán és szalonka.
Van egy móka, úgy hívják, Magas
fenyves, ami hírhedt. A madarak itt
olyan magasra szállnak, hogy ez még
Anglia legjobb vadászait is zavarba
ejti.
- Ismered a tulajdonost, Sir
Nicholas Quenton-Harpert? Kérdezte
Royan.
- Láttam a vadászatokon. De nem
ismerem. Mindenesetre remekül lı -
felelte Georgina. - A papáját viszont
ismertem, még a régi idıkbıl, mielıtt
hozzámentem apádhoz. - Olyan
sokatmondóan mosolygott, hogy Royant
megdöbbentette. Jó táncos volt.
Eljártunk néhány táncot együtt, és nem
csak a táncparketten.
- Mami, botrányos vagy! - nevetett
Royan.
- Az voltam, valamikor - helyeselt
Georgina készségesen. Mostanság már
nemigen adódik rá lehetıségem.
- Mikor mentek legközelebb Magickel
Quenton Parkba?
- Két héten belül.
- Elmehetek veletek?
- Hát persze - a vadır úgyis mindig
hajtókat keres. Napi húsz pénz, ebéd
és egy üveg sör. - Hirtelen megtorpant
és fürkészın nézett a lányára. - Mi ez
az egész?
- Azt hallottam, hogy van ott a
birtokon egy magánkézen lévı múzeum.
Világszerte ismert egyiptomi
győjteménye van. Szeretném megnézni.
- Már nincs nyitva a nagyközönség
számára. Csak külön meghívóval lehet
bemenni. Sir Nicholas meglehetısen
fura alak, titokzatos, meg minden.
- Nem tudnál szerezni nekem egy
meghívót? - kérdezte Royan, de
Georgina megrázta a fejét.
- Miért nem kéred meg Dixon profot?
Gyakran vadászik Quenton Parkban. Nagy
haverságban van Quenton Harperral.
Tíz nap telt el, mire Dixon prof
fogadni tudta. Kölcsönkérte anyja Land
Roverját és behajtott Leedsbe. A prof
hatalmas öleléssel fogadta, majd
bevezette az irodájába egy teára.
Diákkorának nosztalgikus emlékeit
ébresztette fel benne az a könyvekkel,
papírokkal és ısi tárgyi leletekkel
telezsúfolt szoba. Royan beszélt neki
Duraid meggyilkolásáról, ami Dixont
megrendítette és elszomorította, de
Royan gyorsan témát váltott és az
elıadásra elıkészített diákról kezdett
beszélni. A professzort lenyőgözte
mindaz, amit mutatott neki.
Már-már épp ideje volt, hogy
távozzon, amikor végre lehetısége
nyílt rá, hogy szóba hozza a Quenton
Park-i múzeumot, de a professzor
nyomban válaszolt is rá.
- Csodálkozom, hogy sosem járt ott
egyetemista évei alatt. Igazán
lenyőgözı győjtemény. A család már
több mint száz éve foglalkozik vele.
Ami azt illeti, jövı csütörtökön úgyis
vadászni megyek a birtokra. Beszélek
Nicholasszal. Bár a szegény fickó
nincs túl jó bırben mostanában. Tavaly
szırnyő személyes tragédia érte. Az
Ml-en, egy autóbaleset következtében
elvesztette a feleségét és két
kislányát. - Megrázta a fejét. -
Irtóztató egy dolog. Nicholas
vezetett. Azt hiszem, önmagát okolja.
- A professzor kikísérte ıt a Land
Roverhez.
- Akkor huszonharmadikán várjuk -
mondta, miközben elbúcsúztak
egymástól. - Úgy vélem, legalább
százfıs hallgatóságra számíthat, és a
Yorkshire Post egyik riportere is
állandóan a nyakamra jár. Hallottak az
elıadásairól, és szeretnének egy
interjút önnel. Ez remek
nyilvánosságot jelentene a tanszéknek.
Természetesen megteszi nekünk. Tudna
néhány órával korábban jönni, hogy
beszélhessen velük?
- Ami azt illeti, lehet, hogy
hamarabb is találkozunk, mint
huszonharmadika - mondta neki Royan. -
Mami és a kutyája ott lesz csütörtökön
Quenton Parkban, hogy begyújtsák a
zsákmányt, és arra a napra hajtóként
engem is beszervezett.
- Akkor majd figyelni fogom - ígérte
meg a professzor, miközben integetett
neki, ahogy Royan hatalmas füstfelhıt
eregetve elhajtott.

Észak felıl fagyosan hideg szél

fújt. A súlyos, kékesszürke felhık
egymást érték, és ahogy sőrőn
gomolyogva őzte ıket a viharos szél,
oly alacsonyan úsztak, hogy szinte
súrolták a hegyek csúcsát.
Royanon három réteg volt az öreg,
zöld zubbony alatt, amit anyja adott
kölcsön neki, de még így is vacogott,
ahogy a hajtok sorában felért a
hegygerincre. Szervezete túlságosan
hozzászokott a Nílus-völgy
forróságához. Két pár halászzokni sem
volt elég ahhoz, hogy melegen tartsa
lassanként teljesen megdermedı
lábujjait.
Erre a hajtásra, mely aznap az
utolsó volt, a vadır áthelyezte
Georginát a hajtók sorába, szokásos
helyérıl, a vadászok mögül, ahol
Magic-kel a sérült madarakat szedték
össze.
A javát a végére tartogatták, a
Magas fenyvest verték fel. A vadırnek
most szüksége volt minden férfire és
nıre a hajtık között, hogy a fácánokat
e hatalmas területrıl a hegy tetejére
csalják, majd a gerincen át le, a
völgy felé őzzék, ahol a vadászok arra
vártak, hogy odalentrıl célba vehessék
ıket.
Royan számára a lehetı
legésszerőtlenebb viselkedésnek tőnt,
hogy az ember tenyészti, gondozza a
fácánokat, majd amikor eléggé
megnıttek, akkor fáradságot nem
ismerve, a vadır által kimódolt,
létezı legnehezebb módon lıje le ıket.
Georgina azonban elmagyarázta neki,
hogy minél magasabbra szállnak a
madarak, és minél nehezebb eltalálni
ıket, a sportvadászok annál
boldogabbak, és annál szívesebben
fizetnek azért a kiváltságért, hogy
lıhetnek rájuk.
- El se hiszed, mennyit fizetnek
egynapi vadászatért mondta neki
Georgina. - A mai nap közel 14 000
fontot hoz a birtoknak. Ebben az
idényben húsz napot fognak vadászni.
Számold csak ki, és máris láthatod,
hogy a vadászat jelenti a birtok egyik
legnagyobb bevételét. Aztán meg,
eltekintve attól a mókától, amit a
hajtás jelent a kutyákkal, egy csomó
helyi embernek nagyon jól jön ez a kis
plusz jövedelem.
A napnak ezen a pontján Royan már
egy cseppet sem volt biztos benne,
vajon miféle mókát jelenthet a hajtok
munkája. Nehéz volt a gyaloglás a sőrő
tüskebokrok között, és Royan
nemegyszer megcsúszott. A térde meg a
könyöke csupa sár volt. Elıtte az árok
félig tele vízzel, és a tetején vékony
jégréteg feszült. Óvatosan közelítette
meg, botjával próbálta megtartani
egyensúlyát. Fáradt volt, mivel már öt
hajtás volt mögötte, és mind éppily
kimerítı volt. Anyjára pillantott, és
elcsodálkozott, Georgina mennyire
élvezi ezt a tortúrát. Vidáman
lépkedett, és füttyel meg kézjelekkel
irányította Magic-et.
Most rávigyorgott Royanra: - Az
utolsó menet, édesem. Már majdnem a
végére értünk.
Royant bántotta, hogy kimerültsége
ennyire meglátszik rajta, így aztán,
botja segítségével próbálta meg
átugrani a sáros árkot. Az árok
szélességét azonban rosszul mérte fel
és nem érte el a túlpartot. Beleesett
a fagyos vízbe, mely térdig ért, és
befolyótt a gumicsizmájába.
Georgina elnevette magát és
odanyújtotta neki botját, hogy kihúzza
ıt a ragadós sárból. Royan nem
tarthatta fel a sort azzal, hogy
megáll és kiönti a vizet csizmájából,
így aztán hangos locsogással,
szortyogással ment tovább.
- Bal oldal, állj! - hangzott a
fıvadır utasítása a rádió adóvevın, és
a sor engedelmesen megállt.
A vadászatot irányító vadır
ügyessége és mővészete abban
nyilvánult meg, ha nem tömegestül
verte fel a madarakat a kusza
aljnövényzetbıl, hanem lassanként,
egyesével vagy párosával húztak el a
várakozó puskák elıtt, mert ily módon
a vadászoknak, miután mindkét csıbıl
kilıtték a töltényt, lehetıségük nyílt
rá, hogy átvegyék a töltıktıl a
második puskát, és készen álljanak,
amikor a következı madár megjelenik
fölöttük, magasan az égben. A vadır
hírneve és borravalójának nagysága
függ attól, miként „tálalja" a
madarakat a várakozó puskáknak.
E rövid pihenı alatt Royan
kifújhatta magát és egy kicsit
körülnézett. A hajtás névadója, a
fenyvesliget egy irtásán át
leláthatott a völgybe.
 A hegyek lábánál volt egy nyílt
mezı, egy nagy kiterjedéső, selymesen
zöld, füves terület, melyen a múlt
heti havazás következtében néhány
mocskos hófolt éktelenkedett. Lenn,
ezen a mezın a vadır felállított egy
sor megszámozott karót. A vadászat
kezdetekor a lövészek sorsot húznak,
hogy ki melyik helyrıl lıhet.
Most minden vadász a neki kijelölt
helyen állt, mögöttük a töltı a
második puskával, készen arra, hogy
átadja, amikor az elsı puska kiürült.
- Melyik Sir Nicholas? - kiáltott
oda Royan anyjának, aki a lövészek
sorának túlsó végére mutatott.
- Az a magas - mondta Georgina, és
abban a pillanatban a vadır hangja
utasította ıket a rádión: - Bal oldal,
lassan. Lehet kopogni. - A hajtók
engedelmesen ütögetni kezdtek
botjaikkal. Ebben a finom, szigorúan
ellenırzött mőveletben nem volt
kiáltozás és hujjogatás.
- Lassan elıre. Megállni, ha
felrepültek a madarak.
A sor lépésrıl lépésre haladt elıre,
és Royan hallotta a tüskebokrok és
páfrányok közt óvatosan motozó
fácánokat, melyek nemigen akartak a
levegıbe emelkedni, míg rá nem
kényszerítették ıket.
Még egy árok esett útjukba, melyet
szinte áthatolhatatlanul benıttek a
tüskés ágak. Néhány nagyobb kutya,
mint például a labradorok,
megtorpantak ez elıtt a tüskés akadály
elıtt. Georgina éleset füttyentett,
mire Magic füle felemelkedett. A kutya
csurom víz volt, bundája sárral,
tüskével és tövissel teli. Rózsaszín
nyelve kilógott vigyorgó pofája
sarkából, és vidáman csóválta ázott
farkát. Ebben a pillanatban ı volt
Anglia legboldogabb kutyája. Pontosan
azt csinálta, amire fajtáját
kitenyésztették.
- Gyerünk, Magic - utasította
Georgina. - Befelé. Őzd ki ıket.
Magic bevetette magát a legsőrőbb,
legtövisesebb bozótba, majd teljesen
eltőnt a szemük elöl. Néhány percig
szimatolás és keresgélés zaja
hallatszott az árok mélyérıl, aztán
egy éles rikoltás és szárnycsapkodás.
Egy madárpár tört ki a bozótból. A
tyúk volt elıl. Szürkésbarna, nehezen
meghatározható lény, körülbelül
akkora, mint egy házi baromfi, de a
kakas, közvetlenül a nyomában,
lenyőgözı volt. A feje teteje
színjátszó zöld, a pofája és
bırlebenye skarlátvörös. Farka fekete
és fahéjszín csíkos, csaknem olyan
hosszú, mint a teste, és tollazatának
többi része is a színek csodás, gazdag
kavalkádja.
Ahogy emelkedett fölfelé, úgy
ragyogott a szürke égen, mint egy
felbecsülhetetlen, csodás ékszer egy
uralkodó kezén. Royannak még a
lélegzete is elállt, oly gyönyörő volt
ez a látvány.
- Nézd, hogy mennek! - Georgina
hangja csupa izgalom volt. – Micsoda
remek pár. Ma eddig ez a legjobb.
Fogadok, hogy egyetlen lövésznek sem
sikerül, még a tollúkat se fogja
súrolni lövedék.
A két madár egyre magasabbra és
magasabbra emelkedett, a tyúk húzta
maga után a kakast, majd hirtelen a
hegyek fölött, a túlforralt tejként
örvénylı szél elkapta ıket és
átrepítette mindkettıt, ki a völgy
fölé.
A hajtok sora élvezte ezt a
pillanatot. Keményen megdolgoztak
érte. Hangjuk halkan és gyengén szólt
a szélben, amint biztatták a
madarakat. Imádták nézni, amikor egy
fácán olyan magasan és gyorsan repül,
hogy puskagolyó utol nem érheti.
- Elıre! - ujjongtak. - Át! - és
ezúttal a sor önkéntelenül megtorpant,
mivel minden szem a madárpár röptét
figyelte, amint a szél erejével
elkanyarodnak.
A völgy mélyén a lövészek felfelé
fordított arca sápadt foltként tőnt
elı a zöld háttérbıl. Izgalmuk szinte
tapintható volt, miközben figyelték,
hogy a fácánok elérik legnagyobb
sebességüket, amikor szárnyaikat már
nem használják, csak összezárják és
hátraszorítják, majd elkezdenek
leereszkedni a völgybe.
Ez volt a legnehezebb lövés, amivel
egy vadász szembekerülhet. Egy magasan
repülı fácánpár erıs hátszéllel és
nagy sebességgel ereszkedik lefelé,
hogy elhúzzon a tizenkét kaliberes
vadászpuskák hatásos lıtávolságának
legszélsı pontján. Odalenn ez az
embereknek azt jelentette, hogy
számolniuk kell a sebességgel és az
iránnyal a tér mindhárom
dimenziójában. A legjobb lövészek
esetleg abban reménykedhetnek, hogy az
egyiket sikerül leszedniük, de ki
merne arra gondolni, hogy mindkettıt?
- Egy fontot teszek rá! - kiáltotta
Georgina. - Egy fontba, hogy mindkettı
átjut. - De a hajtók közül, akik
hallották, egy sem fogadott vele.
A szél enyhén oldalra nyomta a
madarakat. Amikor elindultak, a sor
közepe felé tartottak, de most már a
túlsó vége felé sodródtak. Ahogy
változott a lövés szöge, Royan látta,
hogy odalenn a vadászok egymás után
nekigyőrkıznek, amikor úgy tőnt, hogy
a madarak egyenesen feléjük tartanak,
majd elernyednek, ahogy a szél
tovasodorja a fácánokat. Szemmel
láthatóan egymás után mind
megkönnyebbült, amint mentesült attól
a kihívástól, hogy egy ilyen
lehetetlen lövést kelljen leadnia,
miközben minden szem rá szegezıdik.
Végül csupán a sor túlsó végén álló
magas alak maradt a madarak röptének
útjában.
- A maga madara, uram! - kiáltotta
oda neki gúnyosan az egyik lövész, és
Royan azon kapta magát, hogy a
várakozás izgalmától akaratlanul is
visszafojtja a lélegzetét.
Úgy tőnt, mintha Nicholas Quenton-
Harper nem is vette volna észre a
közeledı fácánpárt. Teljesen lazán,
nyugodtan állt, magas alakja kissé
meggörnyedt, és puskáját, melynek
csöve a föld felé irányult, jobb karja
alatt tartotta.
A férfi akkor mozdult meg elıször,
amikor az élen repülı nıstény madár
elérte az égen azt a pontot, ami úgy
hatvan foknyira volt elıtte. Puskája
lezser kecsességgel, széles ívben
lendült a célpont felé. Abban a
pillanatban, hogy a puskatus arcához
és vállához ért, tüzelt, de a puska
egy pillanatra sem állt meg, hanem
folytatta tovább azt a széles ívet a
levegıben.
A távolság miatt a lövés hangja csak
késve jutott el Royanhoz. Látta, amint
a csı visszaüt és halovány, kékes füst
száll fel a torkolatából. Aztán
Nicholas leeresztette puskáját, amint
a tyúk hátravetette fejét és
összezárta szárnyait. Testébıl
egyetlen tollpihe sem hullott ki,
mivel a lövés pontosan a fejét érte és
nyomban megölte. Amint elkezdte hosszú
zuhanását a föld felé, Royan akkor
hallotta a lövés dörrenését.
Akkorra már a kakas magasan Nicholas
feje fölött járt. Ezúttal puskájának
lezser lendülete felfelé ívelt,
miközben hátát meghajlította, és
hosszú teste derektıl úgy
hátrafeszült, akár egy felajzott íj. A
fegyver ismét a lendületes ív
csúcspontján rúgott vissza.
- Elvétette! - gondolta Royan félig
elégedetten, félig csalódottan, mivel
a kakas látszólag sértetlenül repült
tovább. Royan egyik része azt akarta,
hogy ez a gyönyörő madár
megmeneküljön, míg a másik része azt
akarta, hogy a férfi sikert arasson. A
kakas helyzete a magasban lassanként
megváltozott, ahogy szárnyait
összezárta, és röptében átfordult.
Royan nem tudhatta, hogy a szívét érte
a lövés, mígnem másodpercek múltán
kimúlt a levegıben, és összezárt
szárnyai elernyedtek.
Ahogy a kakas zuhanni kezdett a föld
felé, a hajtok sora spontán
éljenzésben tört ki, mely halk volt,
de lelkes, midın a jeges északi szél a
szárnyára kapta. Még a többi vadász is
csatlakozott hozzájuk, midın
felkiáltottak: - Á, ez aztán jó lövés
volt, uram!
Royan nem kiáltozott, de egy
pillanatra megfeledkezett
fáradtságáról és a hidegrıl. Csak
homályosan tudta értékelni azt a
mesteri ügyességet, ami ehhez a két
lövéshez kellett, de lenyőgözte, még
egy kis félelemmel vegyes áhítatot is
érzett. Ez a férfi elsı pillantásra
igazolta minden várakozását, amit
Duraid róla szóló történetei
ébresztettek benne.

Már szinte teljesen besötétedett,

mire az utolsó hajtás véget ért. Egy
öreg katonai teherautó dübörgött végig
az erdei úton, ahol a fáradt hajtók és
kutyáik várakoztak. Amint megállt,
hátulról felmásztak rá. Georgina
hátulról fellendítette Royant, mielıtt
Magic-kel együtt maga is követte
volna. Hálásan telepedtek le az egyik
hosszú, kemény padra, és Georgina
rágyújtott egy cigarettára, miközben ı
is belemerült a körülötte ülı
segédvadırök és hajtók beszélgetésébe,
tréfálkozásába.
Royan csöndesen ült a pad végén, és
büszke volt magára, amiért képes volt
végigcsinálni ezt a megerıltetı napot.
Fáradt volt és nyugodt, miközben
furcsa mód elégedettnek érezte magát.
Egy teljes napon át nem gondolt az
ellopott tekercsre, sem Duraid
meggyilkolására és arra az ismeretlen,
láthatatlan ellenségre sem, aki
erıszakos halállal fenyegeti.
A teherautó csikorogva legurult a
hegyrıl, majd ahogy leért, az út
szélére húzódott, hogy egy zöld Range
Rover elhajthasson mellette. Ahogy a
két jármő egymás mellé ért, Royan
megfordult, hogy benézzen a drága
furgon nyitott ablakán, és egyenesen a
volánnál ülı, Nicholas Quenton-Harper
szemébe nézett.
Ez volt az elsı eset, hogy elég
közelrıl láthatta a férfi arcát.
Meglepte, hogy milyen fiatal. İ egy
Duraidhoz hasonló korú emberre
számított. Most viszont látta, hogy
nem lehet öregebb negyvennél, hiszen
még csak épphogy megjelentek sőrő,
borzas hajában az elsı ezüstös szálak.
Cserzett, napbarnított arca olyan
emberé, aki sokat van a szabadban. A
szeme zöld volt, és átható tekintettel
nézett dús szemöldöke alól. A szája
széles volt és kifejezı, miközben épp
mosolygott valami szellemességen, amit
a teherautó sofırje kiáltott oda neki
erıs yorkshire-i akcentussal, de a
szemébıl tragikus szomorúság áradt.
Royannak eszébe jutott, amit a prof
mondott neki a férfit nemrég ért,
szörnyő tragédiáról, és a szive
megtelt szánalommal. Nem állt egyedül
gyászával és veszteségével.
A férfi egyenesen a szemébe nézett,
és ı látta, ahogy az arckifejezése
megváltozik. Royan vonzó nı volt, és
mindig észrevette, amikor egy férfi
elismerı tekintettel nézett rá.
Hatással volt a férfire, de ez a tény
nem okozott örömet neki. Duraid
elvesztése, a gyász még túl friss volt
és fájdalmas. Elfordult és a Range
Rover továbbhajtott.

Elıadása az egyetemen rendkívül jól

sikerült. Royan jó elıadó volt, és
témáját nagyon jól ismerte.
Hallgatóságát lenyőgözte, ahogy
beszámolt Lostris királynı sírjának
felnyitásáról, majd azt követıen a
tekercsek felfedezésérıl. Hallgatói
közül sokan olvasták a könyvet, és
amikor az elıadás után a kérdésekre
válaszolt, azzal ostromolták, vajon
mennyi benne az igazság. Itt nagyon
óvatosnak kellett lennie, nehogy túl
nyersen és kíméletlenül bánjon a könyv
szerzıjével.
Ezután Dixon prof elvitte Royant és
Georginát vacsorázni. Rettentıen örült
Royan sikerének, ezért az itallapról a
legdrágább bordeaux-it rendelte, hogy
megünnepeljék. Csak épp egy kicsit
jött zavarba, amikor Royan egy
pohárral sem kért belıle.
- Jaj Istenem, elfelejtettem, hogy
maga muzulmán - mentegetıdzött.
- Kopt keresztény - javította ki
Royan -, és nem vallási okból nem
iszom. Egyszerően nem szeretem az
ízét.
- Ne izgassa magát - mondta neki
Georgina -, nekem nincsenek ilyen
furcsa, mazochista kényszerképzeteim,
mint a lányomnak. Ezt biztosan az apja
oldaláról hozta. Én nem hagyom
cserben, segítek a végére járni ennek
a remek nedőnek.
A vörösbor hatására a prof beszédes
lett, és azzal szórakoztatta ıket,
hogy beszámolt nekik a régészeti
ásatásokról, melyeken életének hosszú
évtizedei alatt részt vett. Már a
kávénál tartottak, amikor Royanhoz
fordult.
- Úristen, majdnem elfelejtettem
megmondani. Elintéztem, hogy a hét
valamelyik délutánján felkereshesse
Quenton Park múzeumát. Csak annyit
kell tennie, hogy elıtte való nap
odaszól Mrs. Streetnek, aki várni
fogja, hogy beengedje. İ Nicholas
asszisztense és helyettese.
Royan tudta az utat Quenton Parkba,
mivel emlékezett rá, merre ment
Georgina, amikor a vadászaton voltak,
de most egyedül ült a Land Roverben. A
birtok erıs fıkapuja díszes
öntöttvasból volt. Egy kicsit távolabb
az út elágazott, és jelzıtáblák
mutatták a birtok különbözı pontjaihoz
vezetı utat: „Quenton Hall.
Magánterület", „Birtok iroda" és
„Múzeum".
A múzeumba vezetı út az ızparkon át
vezetett, ahol rıt ızcsapatok
legelésztek a téliesen kopár tölgyek
alatt. A ködös tájon át egy-egy
pillanatra felvillant elıtte a nagy
ház. Az útikönyv szerint, amit a prof
adott neki, a házat Sir Christopher
Wren tervezte 1693-ban, és hatvan
évvel késıbb a tájkertészet mestere,
Capability („képesség") Brown alkotta
meg a kertet. Az eredmény egyszerően
tökéletes volt.
A múzeum, úgy nyolcszáz méterre a
ház mögött, egy bükkerdıben állt.
Hosszan elnyúló épület volt, jól
látszott rajta, hogy az elmúlt évek
során többször is hozzáépítettek. Mrs.
Street az oldalbejáratnál várta, és
bemutatkozott, miközben beengedte
Royant. Középkorú, ıszülı hajú,
magabiztos nı volt. - Ott voltam az
elıadásán hétfın este. Lenyőgözı volt!
Adok önnek egy ismertetıt, de amint
látni fogja, a kiállítás jól
katalogizált, minden tárgyról
részletes leírást talál. Közel húsz
évet dolgoztam rajta. Ma nem lesz más
látogató. Teljesen egyedül lesz.
Nyugodtan körülnézhet kedve szerint.
Ötig itt vagyok, úgyhogy az egész
délután a rendelkezésére áll. Ha
bármiben a segítségére lehetek, az
irodám a folyosó végén van. Nyugodtan
jöjjön, szívesen állok a
rendelkezésére.
Ahogy Royan belépett az afrikai
emlısök termébe, a kiállítás az elsı
pillanatban rabul ejtette. A fıemlısök
termében ott volt a kontinens minden
majomfaja: a hatalmas, ezüsthátú hím
gorillától egészen a törékeny, hosszú,
fekete-fehér szırő gerezáig.
Bár a kiállítás egyes darabjai több
mint száz évesek voltak, mind remek
állapotban volt, és gyönyörő, festett
diorámában elhelyezve mutatták be ıket
élıhelyeikkel együtt. Nyilvánvaló
volt, hogy a múzeum kiválóan képzett
mővészeket és állattömıket alkalmaz.
El tudta képzelni, hogy mindez
mennyibe kerülhet. Savanyú fintorral
megállapította, hogy az ellopott fríz
eladásából befolyt ötmillió dollárt
jól költötték el.
Átment az antilopokat bemutató
terembe, és megcsodálta a remekül
konzervált, gyönyörő állatokat.
Megállt egy dioráma elıtt, mely az
óriás fekete antilop egy immáron
kihalt, angolai változatát, a
Hippoíragus niger varianit mutatta be.
Miközben gyönyörködve nézte a
koromfekete, hófehér mellkasú, hosszú,
hátrahajló szarvú bikát, magában
meggyászolta ezt a pompás állatot,
mely a Quenton-Harper család keze
által múlt ki. Aztán úrrá lett rajta a
józan ész. Végül is, a nélkül a
különös elhivatottságú és szenvedélyő
vadász-győjtı nélkül, aki megölte, a
jövı generációi talán sosem láthatták
volna e királyi megjelenéső állatot.
Átment a következı terembe, melyet
az afrikai elefántoknak szenteltek, és
egy pillanatra megállt a terem közepén
kiállított két elefántagyar elıtt,
melyek akkorák voltak, hogy szinte el
se akarta hinni, hogy valaha egy élı
állat hordozta ıket. Sokkal inkább egy
Dianának, a vadászat istennıjének
szentelt, hellenisztikus templom
márványoszlopainak tőntek. Lehajolt,
hogy elolvassa a nyomtatott magyarázó
szöveget:
Az afrikai elefánt, Loxodonta
africana agyara. Sir Jonathan Quenton-
Harper ejtette el 1899-ben, a Lado
enklávé területén. Bal agyar 131 kg.
Jobb agyar 137 kg. A nagyobbik agyar
hossza 3,45 m. Körmérete 81 cm. Az
eddigi legnagyobb agyar, amit európai
vadász trófeaként számon tarthat.
 Az agyar kétszer olyan magas volt,
mint ı, és derékbısége majdnem fele
akkora volt, mint e trófea körmérete.
Miközben átballagott az egyiptomi
terembe, elálmélkodott, milyen
hatalmas és milyen erıs lehetett az az
állat, amely ekkora agyart hordozott.
Hirtelen megtorpant, amint tekintete
a terem közepén álló alakra esett. Ez
II. Ramszesz négy és fél méter magas,
csiszolt, vörös gránitból készült
szobra volt, melyen Ozirisz istenként
ábrázolták. Az isteni uralkodó izmos
lábán elırelépett, és csupán szandált
meg rövid szoknyát viselt. Bal kezében
egy harci íj maradványai voltak
láthatók, a fegyvernek mind alsó, mind
felsı ága hiányzott. Ez volt az
egyetlen sérülés e sok ezer éves
szobron. Ettıl eltekintve tökéletes
állapotban volt – a talapzaton még a
kıfaragó vésıjének nyomai is tisztán
látszottak. A fáraó jobbjában egy
dombormővő pecsét volt, benne a
királyi kartussal. Fenséges fején az
alsó és felsı királyság magas, kettıs
koronáját viselte. Arca nyugodt volt
és titokzatos.
Royan nyomban felismerte a szobrot,
mivel a párja ott állt a kairói múzeum
nagytermében. Útban a szobája felé
naponta elhaladt mellette.
Érezte, hogy elönti a méreg. Ez
egyike volt az ı Egyiptoma legfıbb
kincseinek. Ezt ellopták, elrabolták
hazája egyik megszentelt helyérıl. Ez
a kincs nem ide tartozott. Ez a
hatalmas Nílus folyó partjának kincse
volt. Reszketett az indulattól, ahogy
elırébb lépett, hogy elolvassa a
hieroglifákat.
Középen a királyi kartus
kiemelkedett a dölyfös
figyelmeztetésbıl: „Én vagyok az
isteni Ramszesz, tízezer szekér ura.
Óvakodjatok tılem, ó Egyiptom
ellenségei."
Royan nem fennhangon olvasta a
fordítást; egy halk, mély hang szólalt
meg közvetlenül mögötte, ami
megijesztette. Nem hallott senkit
bejönni. Hirtelen megfordult, és ott
találta a férfit karnyújtásnyira a
háta mögött.
A keze formáját vesztett, kék
kardigánjának zsebébe mélyedt. Az
egyik könyöke lyukas volt. Fakó farmer
volt rajta, és viseletes, de
monogramjával ellátott bársonypapucs -
az a fajta elıkelı kopottság
jellemezte, amit bizonyos angolok
igencsak kedveltek, mivel ezzel
kifejezésre juttathatják, hogy nemigen
törıdnek a megjelenés külsıségeivel.
- Bocsásson meg. Nem akartam
megijeszteni. - Mentegetıdzésképp
tunyán elmosolyodott, és a fogai
vakitóan fehérek voltak, bár kissé
görbék. Aztán arckifejezése hirtelen
megváltozott, amint felismerte Royant.
- Ó, hát maga az. - Valójában
hízelgınek kellett volna tartania,
hogy a férfi emlékezett rá az után a
röpke találkozás után, de ismét
felvillant valami a tekintetében, ami
sértette Royant. Mindazonáltal a férfi
felé nyújtott kezét nem utasíthatta
vissza. - Nick Quenton-Harper -
mutatkozott be. - Ön nyilván Percival
Dixon régi tanítványa. Azt hiszem,
láttam önt a múlt csütörtöki
vadászaton. Ön is hajtó volt, ugye?
A modora barátságos volt és egyenes,
így aztán Royan érezte, hogy
ellenérzése és mérge csillapul,
miközben így válaszolt: - Igen. A
nevem Royan al Simma. Azt hiszem,
ismerte a férjemet, Duraid al Simmát.
- Duraidot! Hát persze, hogy
ismerem. Régi jó barátom. Sok idıt
töltöttünk együtt a sivatagban. Egyike
a legjobbaknak. Hogy van?
- Meghalt. - Nem akarta ilyen
csupaszon és szívtelennek tőnı
merevséggel közölni, de nem volt más
válasz, ami eszébe jutott volna.
- Borzasztóan sajnálom. Nem tudtam.
Mikor és hogy történt?
- Nemrég, három hete. Megölték.
- Jaj Istenem. - Royan látta a férfi
szemében az együttérzést, és eszébe
jutott, hogy mit kellett ennek az
embernek is elszenvednie. - Talán ha
négy hónapja, hogy felhívtam Kairóban.
Mint mindig, akkor is kedves és
elragadó volt. Megtalálták a
gyilkosát?
Royan megrázta a fejét, majd
elfordult, hogy ne kelljen ránéznie és
a férfi ne lássa könnybe lábadó
szemét. - Ez itt egy rendkívüli
győjtemény.
A férfi tudomásul vette a
témaváltást. - Fıként a nagyapámnak
köszönhetı. Evelyn Baring mellett
dolgozott avagy Over Bearing, a
kibírhatatlan, ahogy számtalan
ellensége nevezte. İ volt a britek
embere Kairóban az...
Royan kurtán a szavába vágott. -
Igen, hallottam Evelyn Baringról,
Cromer elsı grófjáról, aki 1883 és
1907 között a brit fıkonzul volt
Egyiptomban. Teljhatalmával ezen
idıszak alatt ı volt hazám
vitathatatlan diktátora. Számtalan
ellenséggel, amint azt ön is mondotta.
Nicholas szeme kissé összeszőkült. -
Percival figyelmeztetett, hogy egyik
legjobb tanítványa volt. Arra azonban
nem hívta fel a figyelmemet, hogy
ilyen erıs nemzeti érzések lakoznak
önben. Nyilvánvalóan nem volt szüksége
rá, hogy lefordítsam önnek a Ramszesz-
feliratot.
- Az én édesapám Gamal Abdel Nasszer
vezérkarához tartozott - dünnyögte.
Nasszer volt az, aki megdöntötte a
bábkirályt, Farúkot, majd végül
megtörte a britek egyiptomi hatalmát.
Elnökként, az angolok erıszakos
felháborodása ellenére, államosította
a Szuezi-csatornát.
- Hah! - kuncogott a férfi. - Tehát
nem ugyanazon az oldalon álltunk. De
azóta a dolgok megváltoztak. Remélem,
most már nem kell ellenségként
viselkednünk.
- Hát persze, hogy nem - helyeselt
Royan. - Duraid rendkívül nagyra
becsülte önt.
- Ahogy én is ıt. - A férfi ismét
témát váltott. – Nagyon büszkék
vagyunk a királyi usébti
győjteményünkre. Van egyegy példányunk
mindegyik fáraó sírjából, az
Óbirodalomtól egészen az utolsó
Ptolemaioszig. Engedje meg, kérem,
hogy megmutassam önnek. – Royan
követte a terem egyik falát egészen
betöltı, hatalmas tárlóhoz. Temérdek
polc volt benne, tele ezekkel a
bábuszerő figurákkal, melyeket azért
helyeztek el a sírokban, hogy
szolgaként, rabszolgaként álljanak a
halott király mellett az
árnyékvilágban.
Nicholas saját kulcsával kinyitotta
a tárló üvegajtaját és benyúlt, hogy
leemelje a kiállított tárgyak közül a
legérdekesebbeket. – Ez itt Maja
usébtija, aki három fáraót is
szolgált, Tutanhamont, Ajt és
Horemhebet. Ez Aj sírjából való, aki
i. e. 1343-ban halt meg.
Odaadta Royannak a szobrocskát, aki
hangosan olvasta a háromezer éves
hieroglifákat, méghozzá oly könnyedén,
mintha csak a reggeli újság fıcímei
lennének. - Maja vagyok, a két
királyság kincstárnoka, én felelek az
isteni fáraó, Aj helyett. Örökké
éljen! - Royan arabul beszélt, hogy
próbára tegye, és a férfi folyékonyan,
könnyed társalgási stílusban,
ugyanazon a nyelven válaszolt neki.
- Úgy tőnik, Percival Dixon igazat
mondott. Maga valóban rendkívüli
diákja lehetett.
Most, hogy belemerültek abba, ami
mindkettıjüket érdekelte, hol arabul,
hol pedig angolul beszéltek, és ez a
kezdeti ellenségesség szőrıs
fullánkjait eltompította, háttérbe
szorította. Lassan körbejárták a
termet, elidıztek minden tárló elıtt,
hogy kézbe vegyék és alaposan
megnézzék a bennük lévı tárgyak
mindegyikét.
Olyan volt ez, mintha visszakerültek
volna abba a régi, évezredekkel
korábbi korba. E tárgyak között az
órák meg a napok lényegtelennek
tőntek, így aztán mindketten
felriadtak, amikor Mrs. Street
visszatért, hogy félbeszakítsa ıket: -
Akkor én elmentem, Sir Nicholas.
Magára hagyhatom, hogy bezárjon és
bekapcsolja a riasztót? A biztonsági
ırök már szolgálatba léptek.
- Mennyi az idı? - Majd Nicholas
válaszolt is saját kérdésére, ahogy
rápillantott rozsdamentes acélból
készült Rolex búvárórájára. - Már öt
óra negyven, hát mi a csoda történt
ezzel a nappal? – Színpadiasan
felsóhajtott. - Menjen csak, Mrs.
Street. Ne haragudjon, hogy ilyen
sokáig itt-tartottuk.
- Ne felejtse el bekapcsolni a
riasztót - figyelmeztette Mrs. Street,
majd Royanhoz fordult. - Rettentı
feledékeny tud lenni, ha elkalandozik
valamelyik vesszıparipáján. - Olyan
nyilvánvaló szeretet sugárzott belıle
munkaadója felé, mint egy elfogult
nagynénibıl.
- Mára már épp elég utasítást kaptam
magától. Menjen szépen haza -
vigyorgott Nicholas, amint
visszafordult Royan felé. - Nem
engedhetem el anélkül, hogy meg ne
mutassak magának valamit, amiben
Duraid is benne volt. Tud még maradni
néhány percet? - Royan bólintott, és a
férfi keze feléje nyúlt, hogy karon
fogja, majd nyomban vissza is hullt.
Az arab világban sértésnek számít, ha
megérintenek egy nıt, még akkor is, ha
csak egy ilyen véletlenszerő
mozdulatról van szó. Royan észrevette
ezt a lovagiasságot és egy kicsit
oldódott merevsége a férfi jó modora
és könnyed stílusa láttán.
A kiállítóterembıl kivezette egy
ajtón át, melyen ez állt:
„Magánterület. Csak a személyzet
részére", majd beléptek a hosszú
folyosó végén lévı szobába.
- Ez az én szentélyem. - Azzal
bevezette. - Bocsássa meg a
rendetlenséget. Az elkövetkezendı évek
során egyszer már tényleg rendet kéne
itt raknom. Mindig a feleségem... -
Hirtelen elhallgatott, és az
íróasztalán álló, ezüst keretes
családi fényképre pillantott. Nicholas
és egy gyönyörő, sötét hajú nı ült egy
tölgyfa árnyékában, a piknikre
terített pokrócon. Két kicsi lány volt
velük, akik feltőnıen hasonlítottak
édesanyjukra. A kisebbik Nicholas
ölében ült, míg a nagyobbik mögöttük
állt és kezében egy Shetland póni
kantárát tartotta. Royan oldalról a
férfire pillantott, és szemében
pusztító, kínzó szomorúságot látott.
Hogy ne hozza zavarba, Royan
elfordult és körülnézett a szobában,
mely szemmel láthatóan a
dolgozószobája és a mőhelye volt.
Tágas, kényelmes szoba, egy férfi
birodalma, mely jól mutatta jellemének
ellentétes vonásait - a könyvek közt
idızı tudóst, szemben a cselekvés
emberével. A könyvek és múzeumi
tárgyak kusza halmai közt orsók és egy
Hardyféle, szétszedhetı
lazachorgászbot hevert. A falon lévı
kampókon viharkabát, egy vászon
puskatok és egy bır N. Q.-H.
monogramos tölténytartó lógott.
Royan felismert néhányat a falon
lógó, bekeretezett képek közül.
Eredeti, tizenkilencedik századi
akvarellek voltak, a skót utazó, David
Roberts képei, és akadt néhány Vivant
Denon is, aki elkísérte Napóleon L'
armée de l' Orient-jel Egyiptomba.
Csodás látképei voltak ezek a
síremlékeknek, melyek még a feltárások
és az újabb kori helyreállítások elıtt
készültek.
Nicholas odament a kandallóhoz és
rádobott egy hasábot a hamvadó tőzre.
Addig piszkálta, míg fellobbant és
lángra kapott, majd intett Royannak,
hogy álljon az elé a függöny elé, mely
a menyezettıl a földig ért, és a szoba
egyik falának felét beborította. Egy
bővész lendületes mozdulatával húzta
meg azt a bojtos zsinórt, mely
szétnyitotta a függönyt, majd
elégedetten felkiáltott: - Nos, ehhez
mit szól?
Royan gondosan szemügyre vette a
falra erısített, csodás féldombormővő
frízt. A részletek gyönyörően
kidolgozottak voltak és az arcvonások
lenyőgözıek, de Royan jól leplezte
csodálatát. Mi több, könnyed,
fesztelen hangnemben kezdett beszélni
a frízrıl.
- Az amorita dinasztia hatodik
királya, Hammurapi, i. e. 1780 körül -
mondta, miközben úgy tett, mintha az
ısi uralkodó finoman vésett vonásait
tanulmányozta volna, majd így
folytatta: - Igen, valószínőleg assuri
palotájának délnyugati zikkuratjából
való. Ebbıl a frízbıl egy párnak
kellett lennie. Ma egyenként úgy
ötmillió dollárt érhetnek. Úgy vélem,
hogy ezeket a mai Mezopotámia
szentséges uralkodójától, Szaddam
Huszeintıl tulajdonította el két
lelkiismeretlen gazember. Úgy hallom,
hogy e fríz párja pillanatnyilag egy
bizonyos Mr. Peter Walsh
győjteményében található, Texasban.
A férfi egy pillanatig döbbenten
meredt rá, majd kipukkant belıle a
nevetés. - A fenébe! Titoktartásra
eskettem meg Duraidot, de ı
nyilvánvalóan beszélt önnek a mi
elítélendıén gonosz kis csínyünkrıl. -
Ez volt az elsı eset, hogy Royan
nevetni hallotta. Oly természetesen
illett hozzá, és jó volt hallani ezt a
szívbıl jövı, ıszinte nevetést.
 - Ami a másik fríz jelenlegi
tulajdonosát illeti, abban igaza van -
mondta Royannak még mindig nevetve. -
Az ára azonban hatmillió volt és nem
öt.
- Duraid beszélt nekem a Tibeszti-
hegységben, Csádban és Líbia déli
részén tett látogatásukról - jegyezte
meg Royan, miközben a férfi
megjátszott bőnbánattal csóválta a
fejét.
- Úgy tőnik, nincs titkom ön elıtt.
- Odament egy magas szekrényhez, egy
armoire-hoz, mely a szemközti fal
mellett állt. Egy csodás, intarziás
darab volt, valószínőleg tizenhetedik
századi francia munka. Kinyitotta a
dupla ajtót, és azt mondta: - Ez az,
amit Duraiddal Moammer Kadhafi ezredes
beleegyezése nélkül hoztunk el
Líbiából. - Azzal leemelte az egyik
páratlan szépségő kis bronzmunkát, és
a kezébe adta. A kor zöldes patinája
borította a figurát, mely egy
gyermekét szoptató anyát ábrázolt.
- Hannibál, Hamilcar Barcas fia -
mondta Quenton-Harper -, i. e. 203
körül. Ezeket egy tuareg csapat
találta valamelyik régi táborában, az
észak-afrikai Bagradas folyó mentén.
Hannibál nyilván még az elıtt
rejthette el ıket, mielıtt vereséget
szenvedett a római hadvezértıl,
Scipiótól. Több mint kétszáz
bronztárgy volt a rejtekhelyen, és a
legjobbak közül ötven még mindig az én
birtokomban van.
- A többit eladta? - kérdezte Royan,
miközben a szobrocskát csodálta.
Hangjából némi rosszallás csengett ki,
amikor így folytatta: - Hogy tudott
megválni valamitıl, ami ilyen
gyönyörő?
A férfi bánatosan felsóhajtott: -
Sajnos, kénytelen voltam. Nagyon
szomorú, de az expedíció egy vagyonba
került, így aztán, hogy fedezni tudjam
a költségeimet, a zsákmány egy részét
el kellett adnom.
Odament íróasztalához, és a legalsó
fiókból elıvett egy üveg Laphroaig
maláta whiskyt. Az üveget az asztalra
tette és kirakott mellé két poharat. -
Kísértésbe ejthetem ezzel? - kérdezte,
de Royan megrázta a fejét.
- Hát, igaz, ami igaz, nem csodálom.
Még maguk a skótok is elismerik, hogy
ezt a kotyvalékot csak nulla fok alatt
szabad inni, a hegyek közt,
negyvencsomós sebességő szélviharban,
miután az ember becserkészett és
lelıtt egy tízes szarvasbikát.
Megkínálhatom valami mással,
valamivel, ami sokkal inkább
hölgyeknek való?
- Van kólája? - kérdezte Royan.
- Van, de az aztán valóban nem tesz
jót magának, még rosszabb, mint a
Laphroaig. Az a rengeteg cukor.
Tökéletes méreg.
Royan elvette a poharat, amit
odahozott neki, és viszonozta
köszöntését.
- Az életre! - mondta ı is, majd így
folytatta: - Igaza van. Duraid valóban
beszélt nekem ezekrıl is. - Azzal
visszatette a pun szobrocskát az
armoire-ba, az íróasztalhoz lépett és
a férfi felé fordult. - Önhöz is
Duraid küldött. Halála elıtt mondta
nekem, ez volt az utolsó utasítása.
- Aha! Tehát akkor ez az egész nem
véletlen. Úgy tőnik, én itt valami
titkos, mélységesen bőnös összeesküvés
mit sem sejtı eszköze vagyok. – Az
íróasztallal szemközt álló székre
mutatott. - Üljön le! - utasította. -
Mondjon el mindent!
İ maga, Royan fölé magasodva, az
íróasztal sarkára telepedett le,
miközben jobb kezében a whiskyjét
fogta, és egyik hosszú, farmeres lába
lustán himbálódzott, akár egy pihenı
leopárd farka. Bár mosolygott, még ha
kissé gúnyosan is, átható, zöld
pillantása Royan arcára tapadt. Royan
arra gondolt, hogy ennek a férfinek
nehéz lenne hazudni.
Vett egy nagy levegıt: - Hallott már
egy régi, egyiptomi királynırıl, akit
Lostrisnak hívtak, és a második
átmeneti periódusban, az elsı hikszosz
invázió idején élt?
A férfi egy kissé gúnyosan
felnevetett és felállt: - Á! Akkor mi
most A folyó istene címő könyvrıl
beszélünk, igaz? Odament a
könyvespolchoz, és elıvette a könyvet.
Bár látszott rajta, hogy sokat
forgatták, a borítója még mindig rajta
volt az illusztrációval, mely a vízen
át a piramisok álomszerőén
szürrealisztikus képeit ábrázolta, a
zöld és a rózsaszín vöröses
pasztellárnyalataival. Nicholas
ledobta elé a könyvet az íróasztalra.
- Olvasta? - kérdezte Royan.
- Igen - bólintott rá. - Wilbur
Smith dolgait általában elolvasom.
Szórakoztat. Volt már itt Quenton
Parkban néhány vadászaton.
- Ezek szerint szeret olyan
könyveket olvasni, melyekben sok a
szex és az erıszak? - vágott egy
grimaszt Royan. És errıl a könyvrıl mi
volt a véleménye?
- El kell hogy ismerjem, beugrottam
neki. Miközben olvastam, valahogy
egyfolytában arra vágyhattam, hogy ez
az egész valóban tényeken alapuljon.
Ezért hívtam fel Duraidot. - Nicholas
ismét a kezébe vette a könyvet és a
végére lapozott. - Az író jegyzete
valóban meggyızı volt, de amit nem
tudtam kiverni a fejembıl, az az
utolsó mondat volt. - Hangosan
felolvasta. - Valahol az etióp hegyek
között, a Kék Nílus forrásának
közelében Tainus múmiája még ma is ott
fekszik Mamose fáraó sértetlen, épen
maradt sírjában.
Nicholas már-már dühödten hajította
a könyvet íróasztalára. - Istenem! El
se tudja képzelni, mennyire szerettem
volna, hogy ez igaz legyen. El se
tudja képzelni, mennyire szerettem
volna belevetni magam, hogy
megtaláljam Mamose fáraó sírját.
Beszélnem kellett Duraiddal. Amikor
aztán biztosított róla, hogy ez az
egész csak mese, úgy éreztem magam,
mintha csúnyán rászedtek volna. Olyan
nagy reményeket tápláltam, hogy a
csalódás keserő volt.
- Nem mese - mondott ellent Royan,
majd gyorsan helyesbített -, nos,
legalábbis nem egészen az.
- Értem. Tehát Duraid hazudott
nekem?
- Nem hazudott - védelmezte férjét
hevesen Royan. Mindössze egy kis idıre
még visszatartotta az igazságot. Akkor
még nem állt készen arra, hogy
elmondja önnek a teljes történetet.
Még nem tudott volna választ adni egy
csomó kérdésre, melyekrıl tudta, hogy
biztosan feltenné neki. Akkor akart
eljönni önhöz, amikor elkészült. Az ön
nevét tette az elsı helyre, amikor
összeírta a lehetséges szponzorok
listáját.
- Duraid még nem tudta a válaszokat,
de gondolom, ön már tudja. - A férfi
szkeptikusan mosolygott. - Egyszer már
felültettek. Nem szeretnék másodszor
is bedılni ugyanannak a hihetetlen
történetnek.
- A tekercsek léteznek. Közülük
kilenc most is ott van a kairói múzeum
páncéltermében. Én bukkantam rájuk
Lostris királynı sírjában. - Royan
kinyitotta bırtáskáját és addig
kotorászott benne, míg elı nem
halászott két vékony, csillogó 6x4-es,
színes fényképet. Kiválasztotta az
egyiket, majd odaadta Nicholasnak. -
Ez a sír hátsó falának képe. Ha jobban
megnézi, láthatja az alabástrom
vázákat a fülkében. Ez a kép még az
elıtt készült, hogy kiemeltük volna.
- Nagyon szép felvétel, de bárhol
készülhetett.
Royan elengedte a megjegyzést a füle
mellett és átadta neki a másik képet.
- A tíz tekercs Duraid múzeumi
dolgozószobájában. Gondolom felismeri
a munkaasztal mögött álló két férfit.
Nicholas rábólintott. - Duraid és
Wilbur Smith. – Szkeptikus
arckifejezése megváltozott, zavartan
kétkedıvé, tőnıdıvé vált. - Mi a fenét
próbál itt bemagyarázni nekem?
- Azt a fenét, hogy eltekintve attól
a nagy költıi szabadságtól, amit az
író megengedett magának, mindaz, amit
leírt a könyvében, legalábbis
alapjaiban igaz. Mindazonáltal a
minket leginkább érintı tekercs a
hetedik, pontosan az, amelyet elloptak
azok az emberek, akik a férjemet
megölték.
Nicholas felállt és odament a
kandallóhoz. Rádobott egy újabb
hasábot, és olyan dühödten lökdöste a
piszkavassal, mintha így akarna
megszabadulni indulataitól. Ezután
anélkül, hogy megfordult volna,
beszélni kezdett: - Mi volt a
jelentısége ennek a bizonyos
tekercsnek a többi kilenccel szemben?
- Ez volt az, amely beszámol Mamose
fáraó temetésérıl, és úgy véljük,
megadja azokat az útmutatásokat,
melyek alapján megtalálhatjuk a
sírhelyet.
- Úgy véli, de nem biztos benne? -
fordult váratlanul Royan felé,
miközben a piszkavas, akár valami
fegyver, még mindig ott volt a
kezében. Ebben a hangulatban
kifejezetten ijesztınek látszott. A
szája keskeny, kemény vonallá szőkült,
és a szeme villogott.
- A hetedik tekercs jó része
valamiféle jelrendszerben íródott,
tele van egy csomó, rejtélyes sorral,
talánnyal. Duraiddal épp ezek
megfejtésén dolgoztunk, amikor... -
hirtelen elhallgatott, majd vett egy
nagy levegıt -, amikor meggyilkolták.
- Ha valami ennyire értékes, akkor
nyilván van róla másolata. – Olyan
fenyegetıen nézett rá, hogy Royan
szinte megrémült. Megrázta a fejét.
- Az összes mikrofilmet, a
jegyzeteinket, mindent elloptak az
eredeti tekerccsel együtt. Aztán az a
valaki, aki megölte Duraidot, szépen
visszament kairói lakásunkra és
összezúzta a számítógépemet, amin
rajta volt kutatásunk minden
eredménye.
Nicholas hatalmas csörömpöléssel
behajította a piszkavasat a
szeneskannába, majd visszament az
íróasztalhoz. Tehát egyáltalán nem
rendelkezik semmiféle bizonyítékkal?
Nincs semmi, amibıl kiderülne, hogy
ebbıl bármi is igaz?
- Semmi - helyeselt Royan -,
mindössze az maradt meg, ami itt van.
- Hosszú, vékony mutatóujjával
megütögette a homlokát. – Jó a
memóriám.
A férfi a homlokát ráncolta és
beletúrt sőrő, göndör hajába. - És
akkor miért jött el hozzám?
- Azért jöttem, hogy belevethesse
magát, és megtalálja Mamose fáraó
sírját - mondta neki egyszerően,
kertelés nélkül. - Lenne kedve hozzá?
A férfi hangulata hirtelen
megváltozott. Elvigyorodott, akár egy
pajkos kisdiák. - Pillanatnyilag nem
jut eszembe semmi, amihez nagyobb
kedvem volna.
- Akkor jó lenne, ha maga meg én
lefektetnénk valamiféle
munkaszerzıdést, egy megállapodást -
mondta neki Royan, majd gyakorlatias,
üzletszerő stílusban elırehajolt. -
Elıször hadd mondjam el önnek én, hogy
mit akarok, aztán ugyanúgy ön is
elmondhatja.
Keményen alkudoztak, és hajnali egy
volt, amikor Royan elismerte, hogy
teljesen kimerült. - Már képtelen
vagyok tisztán gondolkodni. Nem
folytathatnánk holnap? - Még mindig
nem jutottak egyezségre.
- Már holnap van - mondta neki
Nicholas. - De tényleg igaza van.
Rettentı figyelmetlen voltam.
Nyugodtan itt aludhat. Végül is van
itt huszonhét hálószobánk.
- Köszönöm, nem. - Royan felállt. -
Hazamegyek.
- Jeges lesz az út - figyelmeztette
a férfi. Aztán, mivel látta Royan
arcán az eltökéltséget, megadóan
felemelte a kezét. - Rendben, nem
erıszakoskodom. Holnap mikor? Tízkor
van egy megbeszélésem az ügyvédeimmel,
de délre biztosan végzünk. Mi lenne,
ha maga meg én együtt ebédelnénk itt,
amolyan munkaebéd lenne? Délután
Gantonban vennék részt egy vadászaton,
de azt lemondom. Ily módon a délutánom
és az estém szabaddá vált, amikor is
örömmel állok a rendelkezésére.

Nicholas másnap délelıtt Quenton

Park könyvtárában találkozott az
ügyvédekkel. A megbeszélés nem volt se
könnyő, se kellemes, de nem is
számított másra. Ez volt az az év,
melyben eddigi világa elkezdett
széthullani körülötte. Valahányszor
eszébe jutott, miként indult ez az év,
fogcsikorgatva gondolt a fáradtság és
figyelmetlenség végzetes pillanatára,
éjfélkor azon a jeges autóúton,
miközben a teherautó vakító
reflektorai egyre csak közeledtek
feléjük.
Még magához se térhetett ebbıl a
szörnyőségbıl, máris ott volt a
következı, kegyetlen csapás. Ez a
Lloyd's biztosítási szindikátus
pénzügyi jelentése volt, a Lloyd'sé,
melynek Nicholas, apjához és
nagyapjához hasonlóan, tagja volt,
bejegyzett „név". A család részesedése
a szindikátus nyereségébıl fél
évszázadon át folyamatos és
tekintélyes jövedelmet biztosított
nekik. Nicholas természetesen
tisztában volt vele, hogy
részarányának megfelelıen, a
szindikátus vesztesége esetén a
kötelezettsége korlátlan. Ezt a
hatalmas felelısséget idáig könnyedén
vette; ugyanis a szindikátusnak ötven
éve nem volt komolyabb vesztesége, nem
volt egészen mostanáig.
A kaliforniai földrengés és az egyik
multinacionális vegyipari cég
környezetszennyezése miatt benyújtott
követelések eredményeként a
szindikátus vesztesége több mint
huszonhat millió font sterlingre
rúgott. Nicholast a veszteségbıl két
és fél millió font terhelte – ennek
egy részét már kiegyenlítették, de a
még hátralévı részt alig valamivel
több mint nyolc hónapon belül kell
kifizetnie - mindazon kegyetlen
meglepetésekkel együtt, amiket még az
elkövetkezendı év tartogathat.
Szinte nyomban ezután a Quenton Park
birtok cukorrépatermését összesen
közel ötszáz hektáron megtámadta a
rhizomania, ez az ırjítı
gyökérbetegség. Az egész odaveszett.
- Legalább két és fél milliót kell
összeszednünk - mondta az egyik
ügyvéd. - Ez nyilván nem jelenthet
különösebb gondot - a ház tele van
értékes tárgyakkal, és mi a helyzet a
múzeummal? Milyen méltányos
árbevételre számíthatunk néhány
kiállítási tárgy eladásából?
 Nicholas arca megvonaglott a
gondolatra, hogy eladja a Ramszesz-
szobrot, a bronztárgyakat, Hammurapi
frízét vagy nagy becsben tartott
győjteményének bármely darabját, akár
a házból, akár a múzeumból. Elismerte,
hogy áruk fedezné adósságait, de
valószínőleg nem tudna meglenni
nélkülük. Jószerivel bármi más
megoldásra kapható volt, ha nem kell
megválnia tılük.
- A pokolba is, nem - vágott kurtán
a szavába Nicholas, mire az ügyvéd
hideg tekintettel nézett rá az asztal
túlsó oldaláról.
- Hát, akkor nézzük meg, mi más van
még - folytatta könyörtelenül. - Ott
van a tejgazdaság csordája.
- Szerencsés esetben úgy százezret
kaphatunk érte – dünnyögte Nicholas. -
Már csak két egész négytized milliót
kell összeszednünk.
- És a versenylovai - szólt bele a
társalgásba a könyvelı.
- Mindössze hat lovam van edzésben.
Az újabb kétszázezer. – Nicholas
keserően elmosolyodott. - Akkor már
csak két egész kettı kell. Lassanként
csak összejön.
- A jacht - vetette fel a fiatalabb
ügyvéd.
- Öregebb, mint én - csóválta a
fejét Nicholas -, az isten szerelmére,
még az apámé volt. Valószínőleg el se
tudnák adni. Mindössze szentimentális
értéket képvisel. A vadászpuskáim
sokkal többet érnek.
Mindkét ügyvéd a lista fölé hajolt:
- Á, igen! Itt vannak. Két jó
állapotban lévı, oldalzáras,
hüvelykivetıs Purdey. Becsült értéke
negyvenezer.
- Van néhány használt zoknim és
alsónadrágom is - ismerte be Nicholas.
- Miért nem veszik fel azokat is a
listára?
Az ügyvédek elengedték a fülük
mellett ezt a gúnyolódást. – Aztán ott
van a londoni ház - folytatta az
idısebb ügyvéd zavartalanul, aki már
hozzáedzıdött az emberi szenvedéshez.
- Jó helyen van. Az értéke másfél
millió.
- De nem ebben a pénzügyi helyzetben
- mondott ellent neki Nicholas. - Az
egymillió sokkal reálisabb. - Az
ügyvéd egy jelzést tette a margóra,
mielıtt folytatta volna: -
Természetesen szeretnénk elkerülni,
amennyiben ez lehetséges, hogy a
teljes birtok eladásra kerüljön.
Kemény, nehéz megbeszélés volt,
melyen végül határozott döntésre nem
jutottak, Nicholas pedig dühös volt és
tehetetlennek érezte magát.
Kikísérte az ügyvédeket, majd
felment a család által lakott részbe,
hogy gyorsan lezuhanyozzon és inget
váltson. Aztán utólag, minden
különösebb indok nélkül, még meg is
borotválkozott és egy kis
borotválkozás utáni szert dörgölt az
arcára.
Áthajtott a parkon, és a Range
Rovert a múzeum parkolójában hagyta. A
hó ónos esıvé vált, és mire átért a
parkolón, a haja tele lett hideg
vízcseppekkel.
Royan Mrs. Street irodájában várta.
Úgy tőnt, ez a két nı remekül kijön
egymással. Az ajtó elıtt megállt és
Royan nevetését hallgatta. Ez egy
kicsit javított a közérzetén.
A szakácsnı meleg ebédet küldött át
a fıépületbıl. Úgy tőnt, meggyızıdése,
hogy egy kiadós ebéd valamiképp
kordában tartja ezt a szörnyő idıt.
Volt ott egy levesestálnyi sőrő, erıs
minestrone, egy lancashire-i melegtál,
egy fél üveg burgundi vörös
Nicholasnak és egy kancsónyi frissen
facsart narancslé Royannak. A kandalló
elıtt ettek, miközben az esı csapkodta
az ablakokat.
Evés közben Nicholas megkérte, hogy
mondja el neki Duraid meggyilkolásának
részleteit. Royan nem hagyott ki
semmit, még saját sérülését sem,
amikor blúzának ujját felhúzva
megmutatta bekötözött karját. A férfi
figyelmesen hallgatta, amikor
elmesélte neki, hogyan próbálták
másodszor is megölni a kairói utcán.
- Nincs gyanúsítottja? - kérdezte
tıle, amikor befejezte. - Nem jut
eszébe senki, aki felelıs lehet
mindezért? - De Royan a fejét ingatta.
- Nem volt semmiféle figyelmeztetı
jel, teljesen váratlanul jött -
mondta.
Az ebédet némán fejezték be,
mindketten saját gondolataikba
merültek. Amikor már a kávénál
tartottak, Nicholas azt mondta. - Hát
jó. Akkor most mi legyen az
egyezségünkkel? Közel egy órán át
vitatkoztak.
- Nehéz megegyezni a zsákmány magát
illetı részében mindaddig, amíg nem
tudom, hogy mivel járul hozzá -
tiltakozott Nicholas, miközben újból
teletöltötte kávéscsészéiket. - Végül
is nekem kell finanszíroznom és
vezetnem az expedíciót...
- Kénytelen lesz megbízni bennem és
elhinni, hogy hozzájárulásom az
expedícióhoz értékes lesz, különben
egyszerően nincs zsákmány, ahogy maga
mondja. Mindenesetre, abban biztos
lehet, hogy egy szóval sem mondok
többet mindaddig, amíg nem jön létre a
megállapodás és nem fogunk kezet
fölötte.
- Egy kicsit kíméletlen, nem? --
kérdezte a férfi, mire Royan konokul
elmosolygott.
 - Ha nem tetszenek önnek a
feltételeim, akkor van még három név
Duraid listáján - fenyegette meg.
- Rendben - vágott közbe Nicholas
mártír képpel -, elfogadom a
javaslatát. De hogy tudjuk kiszámolni,
hogy az osztozkodásnál egyenlı rész
jusson mindkettınknek?
- Én választom ki az elsı tárgyat
minden régészeti leletbıl, amit
sikerül kimentenünk, maga pedig a
másodikat, és így tovább, egymás után.
- Mi lenne, ha én választanék
elsıként? - nézett Nicholas, egyik
szemöldökét felhúzva, Royanra.
- Dobjunk fel egy érmét - javasolta
Royan, és Nicholas elıhalászott a
zsebébıl egy egyfontos érmét.
- Válasszon! - azzal feldobta a
pénzt, és amíg az a levegıben volt,
Royan azt mondta: - Fej.
- A fenébe! - kiáltotta Nicholas,
amint elkapta az érmét és visszadugta
a zsebébe. - Tehát maga választ
elsıként a zsákmányból, ha egyáltalán
lesz ilyen. - Az asztal felett
nyújtotta kezét Royannak. - Az a
magáé, és azt teheti vele, amit csak
akar. Azt se bánom, ha a kairói
múzeumnak adományozza, ha még mindig
kitart e mellett a betegesen
abnormalis vágya mellett. Áll az alku?
- kérdezte, és Royan kezet fogott
vele.
 - Áll! - egyezett bele, majd még
hozzátette: - Társam.
- Hát, akkor lássunk munkához.
Mostantól nincsenek titkok közöttünk.
Mondjon el nekem minden részletet,
amit eddig elhallgatott.
- Hozza ide azt a könyvet - mutatott
Royan A folyó istene ott lévı
példányára, és amíg Nicholas elment
érte, félrelökte a piszkos edényeket.
- Elıször is, végig kell mennünk a
könyvnek azon a részén, amit Duraid
adott ki. - Az utolsó oldalakra
lapozott. - Itt van. Ez az, ahonnan
Duraid összekuszálása kezdıdik.
- Jó szó - mosolygott Nicholas -, de
ha lehet, csak egyszerően. Engem már
így is épp eléggé összekuszált.
Royan még csak el se mosolyodon. -
Ismeri a történetet eddig a pontig.
Lostris királynıt és népét kiőzik
Egyiptomból a hikszoszok a gyızelmes
szekereikkel. Mennek délre, felfelé a
Níluson, mígnem elérik a Fehér- és a
Kék-Nílus összefolyását. Más szóval, a
mai Khartoumot. Mindez nagyjából
megfelel a tekercsek szövegének.
- Emlékszem. Folytassa.
- A folyami gályák rakodóterében
viszik magukkal Lostris királynı
férjének, VIII. Mamose fáraónak
mumifikált holttestét. Tizenkét évvel
korábban, midın a fáraó egy tüdejébe
fúródott hikszosz nyíltól haldoklótt,
megesküdött neki, hogy keres egy
biztonságos temetkezési helyet, ahol
temérdek kincsével együtt eltemetik.
Amikor Khartoumba érnek, a királynı
úgy dönt, végre itt az ideje, hogy
beváltsa férjének tett ígéretét.
Kiküldi fiát, a tizennégy éves Memnon
herceget egy szekérosztaggal, hogy
keressen megfelelı temetkezési helyet.
Memnont elkíséri tanítója, a történet
mesélıje, a fáradhatatlan Taita.
- Rendben, emlékszem erre a részre.
Memnon és Taita megbeszélik a dolgot a
silluk rabszolgákkal, akiket elfogtak,
és tanácsukra úgy döntenek, hogy a
folyó bal oldali ágát követik, avagy
ahogy mi ismerjük, a Kék-Nílust.
Royan bólintott és folytatta a
történetet. - Keletnek tartottak és
félelmetes hegyekkel találták szembe
magukat, melyek oly magasak voltak,
hogy kéklı erıdként írták le ıket.
Eddig amit a könyvben olvasott,
meglehetıs hőséggel követi a tekercsek
szövegének fordítását, ám ezen a
ponton - azzal megütögette a nyitott
könyv lapját - elérkezünk Duraid
elterelı hadmőveletéhez. Leírásában az
elıhegységek...
Mielıtt folytathatta volna, Nicholas
közbevágott: - Emlékszem, amikor
elıször olvastam, arra gondoltam, hogy
ez nem pontos leírása annak a
területnek, ahol a Kék-Nílus elıtőnik
az etióp magasföldrıl. Ott nincsenek
elıhegységek. Ott csak a hegytömb
meredeken emelkedı nyugati fala van. A
folyó úgy búvik ki onnan, akár egy
kígyó a lyukból. Bárki is írta le ezt,
nem ismeri a Kék-Nílus folyását.
- Maga ismeri azt a területet? -
kérdezte Royan, Nicholas pedig nevetve
rábólintott.
- Amikor fiatalabb és még annál is
hülyébb voltam, mint most, kiagyaltam
egy grandiózus tervet, miszerint a
Tanatótól lecsónakázom az Abbai-
szurdokon át Szudánba, a roseiresi
duzzasztóig. Az Abbai a Kék-Nílus
etióp neve.
- Miért akarta ezt végigcsinálni?
- Mert addig még senkinek sem
sikerült. Cheesman ırnagy, a brit
konzul 1932-ben megpróbálta, és
majdnem sikerült a vízbe fúlnia. Arra
gondoltam, hogy készíthetnék egy
filmet, majd írhatnék egy könyvet az
útról, és egy vagyont kereshetnék a
jogdíjakkal. Rábeszéltem apámat, hogy
finanszírozza az expedíciót. Amolyan
ırült kaland volt, ami tetszett neki.
Még csatlakozni is akart az
expedícióhoz. Alaposan tanulmányoztam
az Abbai folyó teljes folyását, és nem
csak térképeken. Vettem magamnak egy
öreg Cessna 180-ast, és végigrepültem
a szurdokon azt az ötszáz mérföldet a
Tanatótól a duzzasztóig. Amint
mondtam, akkor még csak huszonegy éves
voltam, és teljesen ırült.
- Mi történt? - Royan teljesen le
volt nyőgözve. Errıl Duraid sosem
beszélt neki, de pontosan ez volt az a
fajta kaland, amit ebbıl a férfibıl az
elsı pillantásra kinézett.
- Összeszedtem nyolc barátomat
Sandhurstbıl, és a karácsonyi
szünetünket ennek a kísérletnek
szenteltük. Hatalmas fiaskó lett
belıle. Mindössze két napot bírtunk ki
azon a vad, veszedelmes vízen. Legjobb
tudomásom szerint ez a szurdok a föld
legpokolibb sarka. Majdnem kétszer
olyan mély, sebes és sziklás, mint az
arizonai Grand Canyonban a Colorado
folyó. Alig tettünk meg húsz mérföldet
az ötszázból, kajakjainkat darabokra
zúzta. Ott kellett hagynunk minden
felszerelésünket és felmásznunk a
szurdok sziklafalán, hogy ismét
visszajuthassunk a civilizációba.
Egy pillanatra rendkívül komornak
tőnt az arca: - Két embert vesztettem
el. Bobby Palmer vízbe fúlt, Tim
Marshall pedig lezuhant a szikláról.
Még a holttestüket se tudtuk
visszahozni. Még most is ott vannak
valahol. Nekem kellett megmondanom a
szüleiknek... – hirtelen elhallgatott,
ahogy eszébe jutott az a kín, amit
akkor átélt.
- Akadt egyáltalán valaki, akinek
sikerült végighajóznia a Kék-Nílus
szurdokát? - kérdezte Royan, hogy
elterelje a férfi komor gondolatait.
- Igen. Néhány év múlva
visszamentem. Ezúttal nem vezetıként,
hanem a Brit Fegyveres Erık hivatalos
expedíciójának egyik legalacsonyabb
beosztású tagjaként. A hadsereg, a
flotta és a légierı kellett ahhoz,
hogy legyızzük azt a folyót.
Royan riadt áhítattal meredt rá. Ez
az ember ténylegesen végighajózott az
Abbain. Olyan volt, mintha a sors
különös szeszélye vezérelte volna
hozzá. Duraidnak igaza volt.
Valószínőleg nincs a világon még egy
ember, aki felkészültebb és
alkalmasabb lenne a feladatra, ami
rájuk vár.
- Tehát magánál jobban talán senki
sem ismeri a szurdok természetrajzát.
Megpróbálok elmondani önnek néhány
általános utalást, amit Taita megadott
nekünk a hetedik tekercsben. Sajnos, a
tekercsnek pont ez a része sérült, így
Duraiddal kénytelenek voltunk a szöveg
többi része alapján kikövetkeztetni.
Magának meg kell mondania, hogy ez
mennyire egyezik meg az ön által
ismert terep leírásával.
- Hát akkor halljuk - mondta neki
Nicholas.
- Taita is önhöz hasonló módon írja
le a területet, azt mondja, hogy egy
meredeken emelkedı sziklafalból búvik
elı a folyó. A szekereket ott kellett
hagyniuk, mivel nem tudták használni
ıket a kanyon sziklás, meredek
terepén. Málhás lovakat vezetve,
kénytelenek voltak gyalog folytatni
útjukat. Hamarosan a szurdok annyira
meredek és veszélyes lett, hogy a
kecskecsapásokról, amelyen haladtak,
néhány állat a mélyben örvénylı
folyóba zuhant. Ez azonban nem
rettentette vissza ıket, Memnon herceg
parancsára folytatták nehéz, küzdelmes
útjukat.
- Pontosan látom magam elıtt, úgy,
ahogy leírta. Félelmetes egy vidék.
- Ezután Taita azt mondja, hogy egy
sor akadály hárul eléjük, amit
„lépcsıknek" ír le. Duraiddal nem
tudtuk teljes bizonyossággal
eldönteni, mik lehetnek ezek. De a
legjobb tippünk az volt, hogy
vízesések.
- Hát, abban sincs hiány az Abbai-
szurdokban - bólintott rá Nicholas.
- Ez Taita vallomásának legfontosabb
része. Taita azt mondja nekünk, hogy
húsz napig mentek a szurdokban, mígnem
elérkeztek a „második lépcsıhöz". Itt
történt, hogy a herceg egy álom
formájában váratlanul üzenetet kap
halott apjától, miszerint a fáraó ezt
a helyet választotta ki saját
sírjának. Taita azt mondja nekünk,
hogy innen nem mentek tovább. Ha meg
tudnánk állapítani, hogy mi
torpanthatta meg ıket, akkor
meglehetıs pontossággal
meghatározhatnánk, milyen mélyen
hatoltak be a szurdokba.
- Mielıtt innen továbblépnénk,
szükségünk lesz térképekre és
mőholdfelvételekre a hegyvidékrıl,
nekem meg át kell néznem az expedíció
során készült jegyzeteimet és naplómat
- mondta Nicholas. - Referencia-
könyvtáramat igyekszem naprakészen
tartani, úgyhogy itt a múzeum
adattárában kell lennie
mőholdképeknek, és biztosan
megtaláljuk a legfrissebb térképeket
is. Ha ezek léteznek, akkor Mrs.
Street megtalálja nekünk.
Felállt és kinyújtózkodott: - Még az
este elıásom a naplóimat és átolvasom
ıket. A múlt században a dédapám is
vadászott meg győjtött Etiópiában. Azt
tudom, hogy 1890-akárhányban, Debra
Markos közelében átkelt a Kék-Níluson.
Elıkeresem az ı jegyzeteit is. Az
archívumunkban ırizzük.
Lehet, hogy leírt valami olyasmit is
az öregfiú, ami a segítségünkre lehet.
Kikísérte Royant a parkolóba az
öreg, zöld Land Roverhez, és ahogy
Royan begyújtotta a motort, Nicholas a
nyitott ablakon át azt mondta neki: -
Még mindig állítom, hogy jobb lenne,
ha itt maradna a házban. Legalább
másfél óra az út Brandsburyig - az
oda-vissza naponta három órát jelent.
Sok munka vár még ránk, mielıtt
egyáltalán arra gondolhatnánk, hogy
elinduljunk Afrikába.
- Mit gondolnának az emberek? -
kérdezte Royan, miközben felengedte a
kuplungot.
- Sosem érdekelt, mit locsognak az
emberek - kiáltott utána Nicholas. -
Holnap mikor jön?
- Be kell ugranom Yorkba az
orvoshoz. Kiveszi a varratokat a
karomból. Tizenegy elıtt nem érek ide
- dugta ki fejét Royan az ablakon,
hogy visszakiáltson neki.
A szél belekapott sötét hajába.
Nicholasnak mindig is a sötét hajú nık
tetszettek. Rosalind is olyan
titokzatos, keleties típus volt.
Bőntudata volt és hőtlennek érezte
magát, amiért összehasonlította ıket,
de Royan képét nehéz volt kiőznie
magából.
İ volt az elsı nı, aki Rosalind
halála óta felkeltette az
érdeklıdését. Vérének keveredése
vonzotta Nicholast. Eléggé egzotikus
volt ahhoz, hogy felajzza a keleti nık
iránti érdeklıdését, de közben eléggé
angol is volt ahhoz, hogy beszélje
nyelvét és megértse humorát. Mővelt
volt és sokat tudott azokról a
dolgokról, amelyek Nicholast
érdekelték, és csodálta ennek a nınek
a bátorságát, lelkierejét. A keleti
nıket általában születésüktıl fogva
önfeláldozó szerénységre és
szolgálatkészségre nevelték. Ez a nı
azonban egészen más volt.
Georgina felhívta orvosát Yorkban,
hogy megbeszéljen vele egy idıpontot,
amikor kiveszi Royan karjából a
varratokat. Reggeli után indultak a
brandsbury-i házból. Georgina
vezetett, és Magic ott ült közöttük a
pótülésen. Ahogy ráfordultak a falu
utcájára, Royan észrevett egy hatalmas
MAN teherautót, mely ott parkolt a
posta elıtt, de aztán nyomban meg is
feledkezett róla.
Ahogy kiértek az országútra, sőrő
ködfoltok jelentek meg elıttük,
melyekben a látótávolság alig harminc
méter lehetett, de Georgina nem tett
semmiféle engedményt az idıjárásnak,
zörögve, sivítva hajtotta a Land
Rovert teljes sebességgel, ami Royan
legnagyobb örömére még az óránkénti
hatvan mérföld alatt volt.
Válla fölött hátrapillantott az
útra, és látta, hogy a MAN teherautó
követi ıket. Csupán a vezetıfülke
emelkedett az alacsonyan gomolygó
ködtenger fölé, akár egy
tengeralattjáró megfigyelıtornya. De
aztán, miközben nézte, még ezt is
elnyelte a köd. Ismét elırefordult,
hogy anyját hallgassa.
- Ez a kormány egy rakás inkompetens
tökfej. - Georgina hunyorgott a
szájában lógó cigaretta füstjétıl. Fél
kézzel vezetett, miközben másik
kezével Magic hosszú, selymes fülét
simogatta. - Én nem bánom, ha a
miniszterek kábítják egymást, de ha a
nyugdíjam körül kezdenek matatni,
akkor komolyan begurulok. -
Édesanyjának a külképviseleti
szolgálat után járó nyugdíj volt az
egyetlen jövedelme, és az sem volt
valami sok.
- De ıszintén, mami, csak nem azt
akarod, hogy munkáspárti kormány
legyen? - cukkolta anyját Royan.
Édesanyja világéletében megrögzött
konzervatív volt.
Georgina habozott, aztán kikerülte a
választ: - Én csak annyit mondok, hogy
hozzák vissza Maggie-t.
Royan kissé hátrafordult, hogy ismét
visszanézzen a koszos hátsó ablakon. A
teherautó még mindig mögöttük volt,
fenyegetın emelkedett ki a ködbıl és a
kékes kipufogófüstbıl, amit, akár egy
lökhajtásos repülıgép, Georgina
hagyott maga mögött. Eddig a teherautó
hátramaradt, de most hirtelen
felgyorsított és rájuk hajtott.
- Azt hiszem, meg akar elızni -
mondta Royan szelíden Georginának.
 A teherautó hatalmas motorháza alig
néhány méternyire volt hátsó
lökhárítójuktól. A hőtırácson ott
díszelgett a krómozott „MAN" márkanév,
és magasabb volt a Land Rovernél, így
Royan a kocsiból nem láthatta a sofır
arcát.
- Mindenki engem akar megelızni -
siránkozott Georgina. - Ez életem
története. - Kitartóan a keskeny út
közepén haladt.
Royan ismét hátrapillantott, és
látta, hogy a teherautó még közelebb
nyomult. Teljesen betöltötte a hátsó
ablakot. A sofır levette a lábát a
gázról, majd ismét fenyegetıen
felpörgette a hatalmas motort.
- Jobb, ha elengeded. Azt hiszem, ez
nem tréfál.
- Hadd várjon! - mordult fel
Georgina a cigarettacsikkel a
szájában. - A türelem erény. Itt
különben sem engedhetem elıre. Egy
keskeny kıhíd következik. Úgy ismerem
az útnak ezt a szakaszát, mint a
tenyeremet.
Abban a pillanatban a teherautósofır
megnyomta a dudáját, és annyira közel
volt, hogy szinte belesüketültek.
Magic felpattant a hátsó ülésre, és
felháborodottan ugatni kezdett.
- Hülye barom - csattan fel
Georgina. - Mi a fenét mővel ez? Írd
fel a rendszámát. Jelenteni fogom a
yorki rendırségen.
- A rendszáma csupa sár. Nem tudom
kivenni, de úgy tőnik, a kontinensrıl
jött. Azt hiszem, német.
Mintha a sofır meghallotta volna
felháborodását, kissé lelassított, és
annyira lemaradt, hogy most mintegy
húsz méternyi távolság volt a két
jármő között. Royan teljesen
hátrafordult, hogy megnézze magának a
sofırt.
- Ez mindjárt más - mondta Georgina
elégedetten. - A nyamvadt bunkója
tanul egy kis modort. - A ködön át
elırekémlelt: - Ott a híd...
Royan most látott fel elıször a
teherautó vezetıfülkéjébe. A sofır
fején sötétkék, gyapjú balaclava sapka
volt, mely csak a szemét, meg az orrát
hagyta szabadon. Ettıl fenyegetıen
gonosznak tőnt.
- Vigyázz! - sikoltotta hirtelen
Royan. - Egyenesen nekünk jön! - A
hatalmas teherautó motorja felbıdült,
és ez a hang olyan volt, mint a
szélvész korbácsolta tenger bömbölése.
Royan egy pillanatig nem látott mást a
csillogó acélon kívül, majd a
teherautó eleje hátulról nekik
csapódott.
Az ütközés ereje félig
hátrarepítette az ülésbıl. Fölhúzta
magát, és látta, hogy a teherautó
felkapta ıket, akár a róka egy
madarat. Vitte elıre a Land Rovert
erıs acélrudjain, melyek a csillogó,
krómozott hőtıt védték.
Georgina keményen küzdött a
kormánnyal, próbálta megtartani
uralmát a kocsi felett, de minden
erıfeszítése hiábavaló volt. - Nem
tudom tartani! A híd! Próbálj meg
kiszállni...
Royan megnyomta biztonsági övének
gombját és az ajtó kilincse után
nyúlt. A híd kıfala rémisztı
sebességgel közeledett feléjük. A Land
Rover tehetetlenül pörgött az úton.
Az ajtó váratlanul kinyílt, de Royan
már nem tudta teljesen kinyitni,
mielıtt a Land Rover nekicsapódott a
híd felhajtóját ırzı masszív
kıoszlopoknak.
A két nı közös erıvel sikított,
amint a kocsi felgyőrıdött, és az
ütközés ereje elıre repítette ıket. A
szélvédı darabokra tört, ahogy
visszapattantak az oszlopokról, a Land
Rover pedig átpördült, amikor lement a
töltésrıl és gurulni kezdett lefelé.
Royan kirepült a nyitott ajtón és
szabadon zuhant tovább. Esését a part
lejtése gyöngítette, de még így is
kiszorult belıle a levegı. Zötykölıdve
legurult a parton, és belepottyant a
híd alatt folyó, jeges vízbe.
Mielıtt a feje is elmerült volna,
azon kapta magát, hogy az ég felé és a
fölötte lévı hídra néz. Egy
villanásnyira látta a teherautót,
mielıtt felbıdülı motorral elhúzott
volna. Két hatalmas pótkocsit
vontatott. A pótkocsik váza magasabb
volt, mint a híd védıkorlátja.
Mindkét pótkocsit a váz kampóihoz
kötözött, nehéz, zöld nylonponyva
borította. Csupán egy pillanatig látta
a hatalmas, vörös cégjelzést a
társaság ráfestett nevével a közelebbi
pótkocsin, ám mielıtt tudata mindezt
rögzíthette volna, a víz alá merült és
a hideg, meg esésének ereje kipréselte
tüdejébıl a levegıt.
Felküzdötte magát a folyó
felszínére, és látta, hogy lejjebb
sodródott. Átázott ruhái akadályozták,
így csak nagy üggyel-bajjal sikerült
kievickélnie a partra, ahol egy fa
ágába kapaszkodva felhúzódzkodott.
Ott térdelt a sárban, miközben
felköhögte a lenyelt vizet és
megpróbálta megállapítani, mennyire
sérült meg az ütközés következtében.
Aztán saját állapotáról teljesen
megfeledkezett, amikor meghallotta
anyja kínjainak szörnyő hangját a
felfordult Land Rover roncsai felıl.
Kétségbeesett igyekezettel
feltápászkodott, és a nedves, fagyos
füvön átbukdácsolva sietett a Land
Roverhez, mely felborulva hevert a
töltés alján. A karosszéria
felgyőrıdött, kiszakadt, és ott, ahol
a sötétzöld festék levált,
átcsillogott a fényes alumínium. A
motor leállt, és az elsı kerekek még
akkor is pörögtek, amikor Royan
odaért.
- Mami! Hol vagy? - kiáltotta, és a
szörnyő hang egy pillanatra se hagyott
alább. A kocsi fémvázába kapaszkodva
vonszolta magát a hang irányába, és
rettegett attól, amit majd ott talál.
Georgina hátával a kocsinak
támaszkodva ült a nedves földön. Lába
egyenesen kinyújtva. A bal lába úgy ki
volt tekeredve, hogy csizmás lábujjai
természetellenes, lehetetlen szögben
néztek a föld felé. Ez a láb nyilván
térdnél, vagy a térd közelében
eltörött.
Nem ez volt Georgina kínjainak oka.
Magic-et az ölében tartotta, és a
reménytelen gyász mozdulatával hajolt
fölé; az a szörnyő hang valahonnan
egészen mélyrıl bugyogott fel belıle.
A spániel mellkasa a fém és a föld
közé szorulva összezúzódott. A nyelve
kilógott utószor mosolygó szája
sarkából, de közben a vér folyamatosan
csöpögött belıle, amit Georgina a
sáljával törülgetett.
Royan leroskadt anyja mellé, és
karjával átölelte a vállát. Még sosem
látta sírni az anyját. Szorosan
magához ölelte és erejével próbálta
lecsöndesíteni anyja bánatának
hangját, de az csak nem akart
enyhülni.
Sejtelme sem volt, mennyi ideig
ültek így együtt. De végül anyja
megnyomorodott lábának látványa és a
feléledı félelem, hogy a teherautó
sofırje esetleg visszajön, hogy
bevégezze dolgát, talpra állította.
Felmászott a parton, majd az út
közepére támolygott, hogy megállítsa a
következı arra járó kocsit.

Nicholason csak akkor lett annyira

úrrá a nyugtalanság, hogy felhívja a
yorki rendırséget, amikor Royan már
két órát késett megbeszélt
találkozójukról. Szerencsére
megjegyezte a Land Rover rendszámát.
Könnyő volt emlékeznie rá. A rendszám
édesanyja nevének kezdıbetőibıl és a
szerencsétlen 13-as számból állt.
Várnia kellett, amíg a rendırnı
ellenırizte a komputerén, majd amikor
ismét vonalban volt, azt mondta: -
Sajnálattal kell közölnöm önnel, uram,
hogy a Land Roverrel ma reggel baleset
történt.
- Mi van a vezetıjével? - kérdezte
Nicholas nyersen.
- A vezetıt és utasát a York Minster
Kórházba szállították.
- Jól vannak?
- Sajnálom, uram. Ezzel kapcsolatban
nem rendelkezem semmiféle
információval.
Nicholas negyven perc alatt ért be a
kórházba, és csaknem ugyanennyi
idejébe telt, míg megtalálta Royant. A
sebészeti osztály nıi kórtermében ült,
anyja ágya mellett. Édesanyja még nem
tért magához az altatásból.
Felnézett, amikor Nicholas megállt
mellette. - Jól van? Mi a fene
történt?
- Az anyám... a lába csúnyán
eltörött. A sebésznek meg kellett
szögelnie a combját... a combcsontot.
- És maga hogy van?
- Csak néhány horzsolás meg
karcolás. Semmi komoly.
- Hogy történt?
- Egy teherautó... lelökött minket
az útról.
- Csak nem szándékosan? - Nicholas
érezte, hogy valami fájó csüggedés fut
végig rajta, ahogy eszébe jutott egy
másik teherautó, egy másik út és egy
szörnyő éjszaka.
- De, azt hiszem, igen. A sofırön
maszk volt, egy balaclava. Hátulról
belénk rohant. Biztos, hogy
szándékosan tette.
- Elmondta a rendıröknek?
Royan bólintott. - Úgy tőnik, a
teherautó lopott volt, jelentették,
hogy eltőnt, amikor a vezetıje kora
reggel, jóval a baleset elıtt megállt
az egyik Little Chef kávézónál. A
sofır német. Nem beszél angolul.
- Immáron harmadszor próbálták
megölni - mondta neki Nicholas
komoran. - Mostantól átveszem az
irányítást.
Kiment a kórház várójába és onnan
telefonált. A megye rendırfınöke
személyes jó barátja volt, csakúgy,
mint a kórház igazgatója.
Mire visszament, Georgina is magához
tért az altatásból. Bár még kissé kába
volt, azért már jól érezte magát,
amikor betolták abba az egyágyas
kórterembe, amit Nicholas intézett el
neki. Néhány perc múlva megérkezett a
ortopédsebész is.
- Szerbusz, Nick, hát te mit keresel
itt nálunk? – üdvözölte Nicholast.
Royant meglepte, hogy társát milyen
sokan ismerik.
Aztán az orvos Georginára fordította
a figyelmét. - Hogy érzi magát?
Összeszedtünk magunknak egy szép kis
nyílt törést. Úgy nézett ki ott benn,
mintha csupa konfetti lenne. Sikerült
szépen összeraknunk, de azért
legkevesebb tíz napot még itt kell
töltenie velünk.
- Rendben, ifjú hölgy - mondta
Nicholas Royannak, amikor eljöttek
Georginától, aki ismét elaludt. - Mi
kéne még ahhoz, hogy sikerüljön
meggyıznöm? A házvezetım már
elıkészített önnek egy szobát a
házban. Többé nem engedem, hogy
magában kóricáljon. Máskülönben
legközelebb, amikor ismét megpróbálják
eltüntetni, esetleg kicsit több
szerencsével járnak.
Royan még túlságosan a történtek
hatása alatt állt ahhoz, hogy vitába
szálljon vele, így aztán engedelmesen
beült a Range Roverbe, és hagyta, hogy
Nicholas elvigye elıször a varratokat
kiszedetni, majd vissza Quenton
Parkba. Amint megérkeztek, Nicholas
felküldte ıt a hálószobájába.
- A szakácsnı majd felviszi önnek a
vacsorát. Legyen szíves bevenni az
altatót, amit a doki adott. Valaki
majd elhozza a holmiját Brandsburybıl,
ha odaadja Mrs. Streetnek édesanyja
házának kulcsát. Addig is, a
házvezetım bekészített a szobájába
valami hálóruhát és egy fogkefét.
Holnap reggelig hallani sem akarok
magáról.
Jó volt, hogy a férfi most átvette
élete irányítását. Az óta az oázisbeli
szörnyő éjszaka óta, most elıször
érezte magát biztonságban.
Mindazonáltal, az önállóság és a
függetlenség egyik utolsó
gesztusaként, az altatókat lehúzta a
vécén. A párnájára készített hálóing
hosszú volt, tiszta selyem és a nyakát
meg az ujját a legfinomabb cambrai
csipke díszítette. Eddig bırét még
sosem érte ilyen fényőzı és érzéki
anyag. Rájött, hogy ez nyilván
Nicholas feleségéé lehetett, és ez a
tudat furcsa érzéseket kavart benne.
Bebújt a baldachinos ágyba, de még az
a hatalmas, magányt árasztó,
túlságosan puha ágybetét és a
szokatlan környezet sem tartotta
vissza túl soká attól, hogy elaludjon.
Reggel egy fiatal szobalány
ébresztette a The Times egy
példányával és egy csésze Earl Grey
teával, majd néhány perc múlva
visszatért Royan útitáskájával.
- Sir Nicholas fél kilenckor várja
az ebédlıben, szeretné, ha együtt
reggeliznének.
Zuhanyozás közben Royan szemügyre
vette meztelen testét a fürdıszoba
egyik falát borító, hatalmas tükörben.
A karján lévı kés ütötte seb mellett,
mely még mindig csak részben gyógyult
be, volt egy sötét zúzódás a combján,
és egy másik, baloldalt a lágyékán meg
a fenekén, melyek már a baleset
következtében keletkeztek. Sípcsontja
csúnyán lehorzsolódott, és most
óvatosan egy bı nadrágot húzott rá,
hogy eltakarja. Egy kicsit bicegve
ment le a fılépcsın, hogy megkeresse
az ebédlıt.
- Kérem, szolgálja ki magát. -
Nicholas felpillantott újságjából,
hogy üdvözölje Royant, aki ott
tétovázott az ajtóban. A férfi a
tálalón sorakozó ételek felé intett.
Miközben Royan rántottat kanalazott
tányérjára, a falon lévı tájképre
pillantott, melyet nyomban felismert.
Egy Constable volt.
- Jól aludt? - kérdezte Nicholas, de
a választ meg se várva, nyomban
folytatta: - Hírt kaptam a
rendırségtıl. Megtalálták a MAN
teherautót, egy Harrogate melletti
pihenıben hagyták. Most alaposan
átvizsgálják, de nem hiszik, hogy
bármit is találnának. Úgy tőnik,
olyasvalakivel van dolgunk, aki tudja,
mit csinál.
- Fel kell hívnom a kórházat -
mondta Royan.
- Én már megtettem. Édesanyja jól
töltötte az éjszakát. Hagytam egy
üzenetet, hogy este meglátogatja.
- Este? - nézett rá szúrós
tekintettel Royan. - Miért olyan
késın?
- Mert addig én szándékozom igénybe
venni az idejét. Szeretném egy kicsit
megdolgoztatni.
Ahogy Royan az asztalhoz ért,
felállt és kihúzta neki a széket.
Royan azon kapta magát, hogy ettıl az
udvarias gesztustól kissé zavarba
jött, de nem szólt egy szót sem.
- Az elsı támadásból, amit maga és
Duraid ellen követtek el az oázisbeli
villában, nemigen következtethetünk
semmire, csupán arra, hogy a gyilkosok
pontosan tudták, mit keresnek és hol
keressék. - Royant zavarta ez a
hirtelen témaváltás. - Mindazonáltal,
gondolkodjunk el egy kicsit a második
merényleten, ami Kairóban történt. A
kézigránát. A miniszteren kívül ki
tudott még arról, hogy aznap délután a
minisztériumba megy?
Royan elgondolkodott, miközben
lenyelte azt a falatnyi tojást, ami a
szájában volt. - Nem tudom biztosan.
Azt hiszem, megmondtam Duraid
titkárnıjének, és talán említettem az
egyik kutatóasszisztensnek.
Nicholas a homlokát ráncolta és
megcsóválta a fejét. Tehát a fél
múzeum tudott róla?
- Hát, valahogy úgy. Sajnálom.
A férfi egy pillanatra eltöprengett:
- Na jó. És ki tudott arról, hogy
elutazik Kairóból? Ki tudta, hogy az
édesanyja házában fog lakni?
- Az adminisztrációról az egyik
tisztviselı hozta ki nekem a diákat a
reptérre.
- Megmondta neki, hogy melyik géppel
megy?
- Nem, biztosan nem.
 - Egyáltalán mondta valakinek?
- Nem Azaz... - mondta
elbizonytalanodva.
- Igen?
- Magának a miniszternek a
kihallgatás során, amikor szabadságot
kértem tıle. Nem... ı biztosan nem
lehet - elszörnyedt a gondolattól, és
ez az arcára is kiült.
Nicholas megvonta a vállát: -
Történnek különös dolgok.
Természetesen a miniszter tudott arról
a munkáról, amit maga és Duraid
végzett a hetedik tekercsen.
- Nem ismert minden részletet, de...
igen..., nagy általánosságban tudta,
mire készülünk.
- Rendben. A következı kérdés: teát
vagy kávét? - Töltött egy kis kávét
Royan csészéjébe, majd folytatta: -
Azt mondta, hogy Duraid összeállította
az expedíció lehetséges szponzorainak
listáját. Hátha eszünkbe jut róla
valami, esetleg megkapjuk a
gyanúsítottak gyorslistáját.
- A Getty Múzeum - mondta Royan,
mire Nicholas elmosolyodott.
- Ezt kihúzhatjuk. İk biztosan nem
hajigálnak gránátokat Kairó utcáin. Ki
volt még a listán?
- Gotthold Ernst von Schiller.
- Hamburg. Nehézipar. Fém- és
acélfinomítók. Ásványbányászat,
alapanyag-feldolgozás. - Nicholas
bólintott. - Ki volt a harmadik név a
listán?
- Peter Walsh - mondta Royan. - A
texasi.
- Az az - bólintott Nicholas. - Fort
Worthben él. Gyorsétkeztetési
koncesszió. Csomagküldı szolgálat. -
Nem sok olyan győjtı akadt, aki
anyagilag versenyre kelhetett a nagy
intézményekkel, ha egy jelentıs
régiség megszerzésérıl vagy egy
régészeti feltárás finanszírozásáról
volt szó. Nicholas mindet ismerte,
mivel ebbe a körbe alig néhány tucat,
egymással kölcsönös ellentétben álló
ember tartozott. Legalább egyszer már
mindükkel szembekerült a Sotheby's
vagy a Christie's aukcióin, nem is
szólva az ezeknél kevésbé tiszta
ügyletekrıl, ahol „friss" régiségek
kerültek eladásra. A „friss" jelzı itt
arra vonatkozik, hogy „frissiben
került ki a földbıl".
- Ez két gonosz tekintető haramia.
Ha megéheznének, valószínőleg még a
saját gyerekeiket is felfalnák. Hát
akkor mit meg ne tennének, ha úgy
gondolnák, maga útjukat állja, hogy
eljussanak Mamose fáraó sírjához? Nem
tudja, hogy a könyv megjelenése után
vajon kapcsolatba lépett-e közülük
bármelyik is Duraiddal úgy, ahogyan én
tettem?
- Nem tudom. Lehet.
 - Nem hinném, hogy e díszpintyek
közül bármelyiknek is elkerülte volna
a figyelmét egy ilyen jó fogás.
Feltételeznünk kell, hogy mindketten
tudtak róla, min dolgozik Duraid.
Nevüket felírjuk a gyanúsítottak
listájára. - Ezután Royan tányérjára
nézett. - Elég volt? Nem kér még egy
kis tojást? Nem? Jól van, akkor most
menjünk át a múzeumba, és lássuk, mit
talált nekünk Mrs. Street, amivel
munkához láthatunk.
Amikor beléptek Nicholas
dolgozószobájába, Royant lenyőgözte az
a fantasztikus szervezési munka, amit
ilyen rövid idı alatt véghezvitt.
Egész éjjel ezen dolgozhatott, a
szobát egyfajta katonai
fıhadiszállássá alakította. A szoba
közepén egy állványon tábla állt,
melyre egy sor mőholdfelvételt tőztek
fel. Royan odament és tanulmányozni
kezdte ıket, majd vetett egy
pillantást a táblára feltőzött többi
anyagra is.
Egy nagy léptékő térkép mellett,
mely a mőholdképekhez hasonlóan
Délnyugat-Etiópiát ábrázolta, voltak
még ott neves címlisták, felszerelések
és boltok listái, melyeket nyilván
korábbi afrikai expedíciói során is
igénybe vett, néhány lapon
távolságkalkuláció, és egy
elıkalkuláció, mely nagyjából megadta
a költségvetést. A tábla tetején egy
tervezet állt, azzal a címmel, hogy
„Etiópia – Általános információk". Öt
szabványmérető lap volt sőrőn
telegépelve, így aztán nem olvasta át
az egészet, de nagy hatással volt rá
az az alaposság, amivel a férfi
felkészült.
Royan elhatározta, hogy amint lehet,
nyomban áttanulmányozza az egész
anyagot, de most odament a táblával
szemközt felállított két szék
egyikéhez. Nicholas a tábla elıtt
állt, az asztalról felvett egy ezüst
végő lovaglópálcát, és úgy suhogtatta,
mint a tanító a mutatópálcáját.
- Osztály, figyelem! - A táblát
kopogtatta. - Az elsı dolog, amirıl
meg kell gyıznie, az az, hogy képesek
leszünk néhány évezred múltán
megtalálni Taita hőlt nyomát. Elıször
nézzük meg az Abbai-szurdok geográfiai
jellegzetességeit.
Nicholas a mőholdfelvételeken
mutatta, miközben leírta a folyó egyes
szakaszait. - Ezen a részen a folyó
átvágta az áradási bazaltplatót.
Helyenként a szurdok alatti sziklák
szinte merılegesen emelkednek
százhúsz, százötven méter magasra
mindkét oldalon. Ahol az intrúziós
réteg keményebb, vulkanikus eredető
pala, ott a folyó nem tudta erodálni.
Itt a folyó útjában egy sor hatalmas
lépcsı alakult ki. Azt hiszem, helyes
volt a feltevésük, miszerint Taita
„lépcsıi" valójában vízesések.
Az asztalhoz lépett, és kivett egy
fotót az ott lévı, nagy halom papír
közül. - Ezt a képet a hadsereg 1976-
os expedíciója során készítettem.
Legalább lesz valamiféle fogalma
arról, milyenek is ezek a vízesések.
Átadta Royannak a fekete-fehér
képet, melyen a folyó mindkét partján
tornyosuló sziklák emelkedtek a
magasba, a vízesés pedig mintha az
egekbıl zúdulna alá. E vad természet
hatalmas méretei mellett az elıtérben
lévı félmeztelen emberek,
csónakjaikkal együtt aprónak tőntek,
szinte teljesen eltörpültek.
- Sejtelmem se volt róla, hogy ez
ilyen! - Royan tiszteletteljes
áhítattal meredt a képre.
- Ez nem mutatja igazán azt a sivár
elhagyatottságot, amit az ember
odalenn, a szurdok mélyén érez -
mondta Nicholas. - A fotós
szemszögébıl nézve nincs olyan pont,
ahonnan az ember az egészet be tudná
fogni. De azt legalább láthatja, hogy
a vízesés miként állhatta útját egy
csapat egyiptominak, akik
gyalogszerrel vagy legalábbis málhás
lovakkal jöttek felfelé a folyó
mentén. Általában van valamiféle
csapás a katarakták mellett, ami az
idık folyamán elefántok vagy más
vadállatok nyomán alakult ki.
Mindazonáltal sehogy sem lehet átjutni
az ilyen vízeséseken, és azokat a
sziklákat sem lehet megkerülni.
Royan bólintott és Nicholas
folytatta: - Még lefelé haladva is
kötélen kellett leeresztenünk a
csónakokat és a felszerelést minden
egyes vízesésnél. Nem volt könnyő.
- Egyezzünk meg abban, hogy egy
vízesés volt az, ami útjukat állta, és
ezért nem tudtak továbbmenni - nyugat
felıl a második vízesés - mondta
Royan.
Nicholas ismét a kezébe vette a
lovaglópálcát, és Szudán középsı
részétıl, a roseriesi duzzasztó sötét,
V-alakú foltjától követte felfelé a
folyó útját. - A meredek sziklafal a
határ etióp oldalán van, az igazi
szurdok itt kezdıdik. Itt nincsenek se
utak, se városok, mindössze két híd,
az is messze, jóval feljebb. Ötszáz
mérföldön át nincs itt semmi, csupán a
Nílus sebes sodrással zubogó vize és a
kegyetlen, fekete bazaltsziklák. - Egy
pillanatra elhallgatott, hogy Royan
mindezt megemészthesse.
- Ez a föld egyik utolsó, még igazi
vadonja, vadállatokkal és még vadabb
emberekkel. A mőholdképen bejelöltem a
szurdok gyomrában lévı fıbb
vízeséseket. - A pálcával rámutatott a
piros jelölıtollal szépen bekarikázott
pontokra.
- Itt van a kettes számú vízesés, a
szudáni határtól úgy száz-százhúsz
mérföldnyire fölfelé. Mindazonáltal
még sok más tényezıt is számításba
kell vennünk, arról nem szólva, hogy
esetleg a folyó is megváltoztatta
folyását az elmúlt négyezer év során,
amióta Taita barátunk erre járt.
- Nem létezik, egy több mint ezer
méter mély kanyonból nem juthat ki -
tiltakozott Royan. - Szerintem ez még
a Nílust is fogságában tartja, nem?
- Igen, de a tényleges folyómeder
megváltozhatott. Áradáskor a folyó
vízmennyisége és ereje akkora, hogy
azt le se tudom írni magának. A
vízszint húsz méternyire is
megemelkedik, és tíz, vagy még annál
is több csomós sebességgel zúdul alá.
- És ezen maga végighajózott? -
kérdezte hitetlenül Royan.
- Nem az áradás idején. Azt senki és
semmi nem éli túl. Egy pillanatig
mindketten némán meredtek a fényképre
és elképzelték azokat a borzalmakat,
amiket e hatalmas, hosszú folyó vad
tombolása okozhat. Aztán Royan
emlékeztette a férfit: - A második
vízesés?
- Itt van, ahol egy mellékfolyó
ömlik be az Abbai folyóba. A
mellékfolyó a Dandera, mely háromezer
hatszáz méterrıl, a Choke-hegységbıl,
a Sáncai-hegy csúcsa alól ered, itt, a
szurdoktól úgy háromszáz mérföldnyire
északra.
- Emlékszik rá, hogy néz ki az a
pont, ahol az Abbaiba ömlik?
- Több mint húsz éve, hogy ott
jártam, és ráadásul több mint egy
hónapot töltöttünk odalenn a
szurdokban, így aztán az egész
egyetlen rémálommá olvadt. Az
emlékezetet elhomályosítja a sziklák
monoton látványa és e falakat benövı,
sőrő dzsungel, érzékeinket pedig
eltompította a forróság, a rovarok, a
víz dübörgése és az evezık melletti
állandó, lankadatlanul kemény munka.
De furcsa mód a Dandera és az Abbai
összefolyására két okból pontosan
emlékszem.
- Igen? - hajolt elıre mohó
érdeklıdéssel Royan, de a férfi a
fejét rázta.
- Elvesztettünk ott egy embert. A
második expedíció egyetlen áldozatát.
Elszakadt a kötél, és harminc méteres
magasságból leesett. Háttal egy kiálló
sziklára zuhant.
- Sajnálom. De mi volt a másik ok,
ami miatt emlékezett erre a helyre?
- Van ott egy kopt keresztény
kolostor, ami úgy százhúsz méternyire
a folyó szintje felett egy sziklába
épült.
 - Ott lenn, a szurdok mélyén? -
Royan hangja hitetlenül csengett. -
Miért építenek pont oda egy kolostort?
- Etiópia a Föld egyik legrégibb
keresztény országa. Több mint
kilencezer temploma és kolostora van,
melyek közül sok található hasonlóan
eldugott, szinte megközelíthetetlen
helyeken a hegyek között. Ezt itt, a
Dandera folyó mellett, Szt. Frumentius
sírjaként tartják számon, ı volt az a
szent, aki Konstantinápolyból, a
Bizánci Birodalomból jött ide a
harmadik század elején, hogy
megismertesse Etiópiát a
kereszténységgel. A legenda szerint
hajótörést szenvedett a Vörös-tenger
partjánál, és Akszumba vitték, ahol
megtérítette Ezana királyt.
- Megnézte a kolostort?
- Egy fenét! - nevetett Nicholas. -
Túlságosan el voltunk foglalva azzal,
hogy életben maradjunk és minél elıbb
kimeneküljünk a szurdok poklából, így
aztán nemigen maradt idınk a
nevezetességek megtekintésére.
Leereszkedtünk a vízeséseken és
folytattuk utunkat lefelé a folyón. A
kolostorból mindössze a folyó egy tóvá
szelídülı, csendes, mély szakasza
fölött a sziklába vájt üregekre
emlékszem, meg a barlanglakó
szerzetesek távoli alakjára, amint
fehér köntösükben a barlangok korlátja
mellett sorakoznak, és szenvtelenül
figyelik, ahogy elhaladunk. Néhányan
felintegettünk nekik, és meglehetısen
barátságtalan viselkedésnek tartottuk,
hogy nem integettek vissza.
- Hogy juthatunk el ide valaha is
egy ilyen nagy felszereltségő folyami
expedíció nélkül? - töprengett Royan
hangosan, miközben kétségbeesetten
meredt a táblára.
- Máris elbátortalanodott? -
vigyorgott rá Nicholas. Várjon, amíg
megismerkedik az odalenn élı
szúnyogokkal. Mielıtt felfalnák,
felkapják és a búvóhelyükre viszik.
- Ne vicceljen - kérte Royan. - Hogy
juthatunk le oda?
- A szerzeteseket a szurdok fölötti
magasföldön élı falusiak látják el.
Nyilván van ott egy kecskecsapás, amin
le lehet jutni a sziklafalról. Azt
mondták nekünk, hogy három nap alatt
lehet leérni a szikla peremétıl a
szurdok gyomrába.
- Letalálna oda?
- Nem, de van néhány ötletem ez
ügyben. Majd késıbb visszatérünk rá.
Elıször is, el kell döntenünk, vajon
mire számíthatunk, mit találhatunk ott
lenn négyezer év múltán.
Várakozásteljesen nézett Royanra. -
Most maga jön. Gyızzön meg. - Átadta
neki az ezüst végő pálcát, majd
lehuppant a másik székbe és összefőzte
a karját.
- Elıször is, vissza kell térnünk a
könyvhöz. - Royan letette a pálcát és
A folyó istene után nyúlt. - Emlékszik
a történet Tanús nevő szereplıjére?
- Hát persze. İ volt Lostris
királynı alatt az egyiptomi sereg
parancsnoka, és az Egyiptom Nagy
Oroszlánja címet viselte. İ vezette az
Egyiptomból való kivonulást is, amikor
a hikszoszok kiőzték ıket.
- Azonkívül, ha hihetünk Taitának, ı
volt a királynı titkos szeretıje, és
legidısebb fiának, Memnon hercegnek az
apja is - bólintott Royan.
- Tanús egy büntetıexpedíció során
hal meg, melyet a hegyek közt élı,
Arkoun nevő, etióp fınök ellen vezet,
és holttestét Taita mumifikálja, majd
hozza vissza a királynınek - folytatta
tovább a történetet Nicholas.
- Pontosan - bólintott rá Royan. -
Ez visz tovább minket ahhoz az
utaláshoz, amit Duraiddal kikotortunk.
- A hetedik tekercsbıl? - Nicholas
szétfőzte a karját és érdeklıdéssel
hajolt elıre.
- Nem, nem a tekercsbıl, hanem
Lostris királynı sírjának feliratából.
- Benyúlt a táskájába, és elıvett egy
újabb fényképet. - Ez a temetkezési
kamra falfestményének egyik
kinagyított részlete, a falnak az a
darabja, mely késıbb levált és örökre
elveszett, amikor felfedeztük az
alabástrom vázákat. Duraiddal úgy
gondoltuk, az a tény, hogy Taita ezt a
feliratot épp a fı helyre, a tekercsek
rejtekhelye fölé tette, jelentıséggel
bír. - Átadta a fényképet Nicholasnak,
aki az asztalról felvett egy nagyítót
és tanulmányozni kezdte.
Miközben a hieroglifákon törte a
fejét, Royan folytatta: - Ha
visszagondol a könyvre, ugye emlékszik
rá, hogy Taita mennyire szerette a
találóskérdéseket meg a szójátékokat,
és milyen gyakran kérkedett azzal,
hogy ı a legnagyobb baojátékos?
Nicholas felnézett a nagyítóról. -
Igen, emlékszem. Véleményem szerint a
bao a sakk elıfutára. Van vagy egy
tucatnyi táblám a múzeum
győjteményében, néhány Egyiptomból
származik, de akad olyan is, mely
Afrika délebbre fekvı részeibıl való.
- Igen, ezzel az elmélettel én is
egyetértek. Mindkét játékban sok a
hasonló cél és szabály, de a bao a
sakk sokkal kezdetlegesebb formája.
Nem sakkfigurákkal, hanem különbözı
fokozatokat képviselı, színes kövekkel
játszák. Nos, azt hiszem, hogy Taita
nem tudott ellenállni a kísértésnek,
hogy találóskérdésekben való
jártasságát és okosságát meg ne
örökítse az utókor számára. Azt
hiszem, annyira magabiztos volt, hogy
szándékosan hagyott hátra a fáraó
sírhelyére vonatkozó utalásokat mind a
tekercsekben, mind pedig a
falfestményeken, melyekrıl azt
állítja, hogy saját kezőleg festette
ıket imádott királynıje sírjának
falára.
- Úgy véli, hogy ez is egyike
azoknak az utalásoknak? - ütögette meg
Nicholas a nagyítóval a fényképet.
- Olvassa - utasította ıt Royan. -
Ez klasszikus hieroglifa - nem olyan
nehéz, mint Taita titkosírásának
rejtélyes jelei.
- „A herceg apja, ki nem az apa, de
hagyomány ırzıje a kék kardnak, mely
megölte" - kezdte akadozva fordítani -
„İrzi örökre kéz a kézben Hápival azt
a kıbe vésett vallomást, mely a herceg
apjához vezet, ki nem az apa, de
hagyomány ırzıje vérnek és hamunak."
Nicholas megrázta a fejét. - Nem,
ennek így nincs értelme - tiltakozott
-, nyilván rosszul fordítottam.
- Ne essen kétségbe. Még csak most
ismerkedett meg Taitával, a bao-
bajnokkal és csavaros agyú
talánygyártóval. Duraiddal hetekig
törtük ezen a fejünket - nyugtatta meg
Royan. - Ahhoz, hogy kibogozzuk, most
térjünk vissza ismét a könyvhöz. Tanús
névleg nem volt apja Memnon hercegnek,
de Lostris királynı kedveseként ı volt
a vér szerinti apa. Halálos ágyán
Memnon hercegnek adta a kék kardot,
mely azt a halálos sebet ejtette rajta
az etióp fınökkel vívott csata során.
Kettejük párviadala részletesen le van
írva a könyvben.
- Igen, amikor elıször olvastam azt
a részt, emlékszem, arra gondoltam,
hogy ez a kék kard lehetett
valószínőleg az egyik legelsı vasból
készült fegyver, és a bronz korában ez
biztosan a fegyvermővesség csodája
lehetett. Herceghez illı ajándék -
töprengett el Nicholas, majd
folytatta. - Tehát „a herceg apja, ki
nem az apa", az Tanús? - Lemondóan
felsóhajtott. - Interpretációját
pillanatnyilag elfogadom.
- Igazán köszönöm, hogy ilyen nagy
bizalommal van irántam - mondta Royan
gúnyosan. - De talán folytassuk Taita
találós kérdésének megfejtését -
Mamose fáraó csupán névleg volt Memnon
apja, de nem vér szerint. Ismét itt az
apa, aki nem az apa. Mamose hagyta a
hercegre Egyiptom kettıs koronáját,
Felsı- és Alsó-Egyiptom vörös és fehér
koronáját - a vért és a hamut.
- Ezt már sokkal könnyebben
lenyelem. És mi van a felirat többi
részével? - Nicholas láthatóan
kíváncsi volt.
- Az a kifejezés, hogy „kéz a
kézben", meglehetısen sokértelmő az
ısi egyiptomi nyelvben. Jelentheti
pusztán azt is, hogy valamihez nagyon
közel, látótávolságon belül.
- Folytassa. Végre felkeltette az
érdeklıdésemet, erre már oda kell
figyelnem - biztatta Nicholas.
- Hápi a Nílus hermafrodita istene,
vagy istennıje, attól függıen, hogy az
adott pillanatban épp melyik nemet
veszi magára. A tekercsekben Taita
Hápit mindvégig a folyó egyik
alternatív neveként használja.
- Tehát, ha összerakjuk a hetedik
tekercset meg a királynı sírjának
feliratát, akkor maga szerint ez mit
jelent? - kérdezte.
- Egyszerően ezt: Tanús a folyó
második vízesésétıl látható helyen
vagy ahhoz nagyon közel van eltemetve.
Egy kıoszlopnak vagy feliratnak kell
lennie a sírjában vagy a sír falán,
mely megmutatja a fáraó sírjához
vezetı utat.
Nicholas összeszorított fogai közt
fújta ki a levegıt. – Kimerültem ettıl
a sok hirtelen következtetéstıl.
Milyen más nyomot tudott még kikutatni
nekem?
- Ez az - mondta Royan és a férfi
hitetlenül meredt rá.
- Ez? Semmi más? - kérdezte, és
Royan megrázta a fejét.
- Hát akkor tegyük fel, hogy eddig
igaza van, nem tévedett. Tegyük fel,
hogy a folyó formája és a környezı
terep alakzata még felismerhetıen
olyan, mint közel négyezer évvel
ezelıtt. Továbbá tegyük fel, hogy
Taita valóban a Dandera folyónál
található második vízeséshez irányít
minket. Akkor, ha már ott vagyunk, mit
keressünk? Ha van ott egy sziklára
vésett felirat, akkor vajon
érintetlenül maradt-e, vagy az
idıjárás, meg a víz mozgása már
lekoptatta?
- Howard Cartert legalább ily
törékeny nyom vezette el Tutanhamon
sírjához - jegyezte meg szelíden
Royan. - Csupán egy kétes eredető
papirusz volt a kezében.
- Howard Carternek mindössze a
Királyok Völgyét kellett átkutatnia.
És még ez is tíz évébe került - vágta
rá Nicholas - Maga meg Etiópiát adja
nekem, egy olyan országot, mely
kétszer akkora, mint Franciaország.
Mit gondol, nekünk mennyi ideig kell
majd keresgélnünk?
Royan hirtelen felállt: - Bocsánat,
de azt hiszem, ideje indulnom, hogy
meglátogassam az édesanyámat a
kórházban. Az nyilvánvaló, hogy itt
csak az idımet vesztegetem.
- Még nincs látogatási idı - mondta
neki Nicholas.
- Külön szobában van - monda Royan,
miközben elindult az ajtó felé.
- Elviszem a kórházba - ajánlotta
fel Nicholas.
- Ne zavartassa magát. Majd hívok
egy taxit - felelte Royan olyan fagyos
hangon, hogy még a levegı is jéggé
vált körülöttük.
- A taxinak legalább egy óra kell,
míg ideér – figyelmeztette Nicholas,
mire Royan megenyhült annyira, hogy
hagyja magát kivezetni a Range
Roverhez. Nicholas csak egy negyedóra
múlva szólalt meg, addig némán ültek a
kocsiban.
- Nekem nem megy valami jól a
bocsánatkérés. Attól tartok, nincs túl
nagy gyakorlatom benne. Egy kicsit
nyers voltam. Nem akartam. A pillanat
izgalmának hatása alatt kissé
elragadtattam magam.
Royan nem válaszolt, így egy perc
múlva még hozzátette: - Beszélnie kell
velem, hacsak nem írásban akarunk
értekezni. Ami viszont meglehetısen
nehézkesen megy ott lenn az Abbai-
szurdokban.
- Az volt a határozott benyomásom,
hogy már nem érdekli a dolog, nem akar
lemenni oda. - A szélvédın át
egyenesen elıremeredt.
- Egy vaddisznó vagyok - helyeselt
Nicholas, és Royan oldalról
rápillantott. Ez lett a veszte.
Nicholas olyan ellenállhatatlanul
vigyorgott, hogy elnevette magát.
- Gondolom, kénytelen leszek ezt a
tényt tudomásul venni. Maga egy
vaddisznó.
- Még társak vagyunk? - kérdezte
Nicholas.
- Pillanatnyilag magán kívül nincs
más vaddisznóm, így azt hiszem, nincs
más választásom.
Nicholas a kórház bejáratánál
kitette. - Háromra visszajövök magáért
- mondta neki, azzal elhajtott York
központja felé.
Nicholas megtartotta egyetemista
korának kis lakását, mely egy
sikátorban volt a yorki székesegyház,
a York Minster háta mögött. Az egész
épület egy kajmán-szigeti társaság
nevén volt, és az ottani titkos
telefon nem ment át egy belsı
központon. Nem lehetett kinyomozni,
hogy ı a tulajdonos. Mielıtt
megismerte volna Rosalindet, a lakás
fontos szerepet játszott társas
életében. Mostanság azonban Nicholas
csupán akkor használta, ha valami
bizalmas vagy titkos ügyet akart
elintézni. Mind a líbiai, mind pedig
az iraki expedíciót itt tervezték és
innen szervezték meg.
Már hónapok óta nem használta a
lakást, hideg volt, a levegı
áporodott, és egyáltalán nem tőnt
kellemesen vonzónak. Egy gyufával
begyújtotta a gáztőzhelyt és
megtöltötte a vízforralót. Egy bögre
gızölgı teával maga elıtt felhívott
egy jersey-i bankot, majd nyomban
ezután egy másik bankot a Kajmán-
szigeteken.
„A bölcs patkány több kijáratot hagy
magának." Ez volt az a családi
irányelv, amit generációkon át
követtek. Mindig legyen egy kis
rejtett tartalék arra az esetre, ha az
emberre hirtelen rászakadna az ég.
Tıkére lesz szüksége az expedícióhoz,
és az ügyvédek már szinte mindent
zároltak.
Megadta a jelszót és a számlaszámát
mindkét bank vezetıjének, és
utasította ıket bizonyos átutalások
végrehajtására.
Az órájára pillantott. Floridában
még kora reggel van, de Alison a
második csöngetésre felvette a
telefont. İ volt az a szıke, csupa
nıiesség dinamó, aki a Global Safarit,
azt a céget mőködtette, mely vadász-
és halászexpedíciókat szervezett a
világ legtávolabbi és legeldugottabb
pontjain.
- Heló, Nick. Több mint egy éve nem
hallottunk magáról. Már az hittük,
hogy nem szeret minket.
- Most egy ideig nem foglalkoztam
ilyesmivel - ismerte el. Hogy mondja
meg az ember valakinek, hogy a
felesége és a két kislánya meghalt?
- Etiópia? - A nıt a kérés
egyáltalán nem lepte meg. Mikor akar
menni?
- Mondjuk a jövı héten?
- Nyilván viccel. Ott csak egy
vadásszal dolgozunk, Nassous
Roussosszal, és ı már két évre elıre
le van kötve.
- Nincs senki más? - erısködött
Nicholas. - Még a nagy esızések elıtt
be kell jutnom és vissza is kell
érnem.
- Milyen trófeára pályázik? -
próbált a nı kibúvót keresni. - Hegyi
nyála? Menelik antilop?
- Egy győjtıútról lenne szó a múzeum
számára, végig az Abbai folyó mentén.
- Ennél többet nem volt hajlandó
elárulni neki.
A nı még egy kicsit köntörfalazott,
majd vonakodva azt mondta: - Ezt mi
nem ajánljuk, ugye megérti. Csupán egy
vadász van ott, aki ilyen rövid idın
belül elviheti, de még azt sem tudom,
egyáltalán van-e tábora a Kék-Nílus
mentén. Orosz, és meglehetısen vegyes
jelentéseket kaptunk róla. Vannak,
akik azt mondják, hogy ex-KGB-s, és
egyike volt Mengisztu pribékjeinek.
Mengisztu volt a „Fekete Sztálin",
aki megfosztotta trónjától, majd
megölte az öreg császárt, Hailé
Szelassziét, és tizenhat évi marxista
önkényuralmával térdre kényszerítette
Etiópiát. Amikor szponzora, a Szovjet
Birodalom összeomlott, Mengisztu
hatalmát megdöntötték és el kellett
hagynia az országot.
- Eléggé elszánt vagyok ahhoz, hogy
akár magával az ördöggel is kiegyezzem
- mondta neki Nicholas. - Megígérem,
hogy amikor visszatérek, nem fogok
panaszt emelni.
- Rendben, akkor nem lesz
visszavágás... - azzal megadott neki
egy nevet és egy addisz-abebai
telefonszámot.
- Imádom, Alison drágám - mondta
neki Nicholas.
- Nem bánnám - mondta a nı, majd
letette a kagylót. Nem számított rá,
hogy könnyő lesz felhívni Addiszt, és
várakozásában nem is csalatkozott. De
végül mégis sikerült. A nı, aki
felvette a kagylót, édes, selypítı
etióp akcentussal beszélt, majd rögtön
folyékony angolra váltott, amikor
Borisz Bruszilovot kérte.
- Pillanatnyilag egy szafarin van -
mondta neki. - Én a felesége, Woizero
Tessay vagyok. - Etiópiában a feleség
nem veszi fel a férje nevét. Nicholas
emlékezett még annyira a nyelvre, hogy
tudja, a név jelentése Nap Hölgy, ami
egy gyönyörő név.
- De ha a dolog szafarival
kapcsolatos, akkor én is segíthetek -
mondta Nap Hölgy.
Nicholas felvette Royant a kórház
bejárata elıtt.
- Hogy van az édesanyja?
- A lába szépen javul, de még mindig
zaklatott Magic a kutyája miatt.
- Szereznie kell neki egy kölyköt.
Az egyik vadıröm remek spánieleket
tenyészt. Majd elintézem. - Egy
pillanatra elhallgatott, aztán finoman
megkérdezte: - Itt tudja hagyni az
édesanyját? Úgy értem, ha Afrikába
megyünk?
- Már beszéltem neki errıl. Az
egyházi körben van egy asszony, aki
odaköltözik hozzá, amíg elég jól nem
lesz ahhoz, hogy ismét ellássa
önmagát.
Royan teljesen felé fordult az
ülésen és az arcát fürkészte.
- Maga ügyködött valamit, amióta
elváltunk - vádolta meg. - Látom az
arcán.
Nicholas az arabok gonosz szem
elleni jelét mutatta: - Allah, óvj meg
engem a boszorkányoktól!
- Ugyan már! - Ez a férfi olyan
könnyedén megnevettette, hogy nem
tudta biztosan, vajon ez jó dolog-e,
vagy sem. Gyerünk, mondja el, mi van a
tarsolyában.
- Várjon, amíg visszaérünk a
múzeumba. - Nem volt hajlandó többet
mondani, így Royan kénytelen volt
megzabolázni türelmetlenségét.
Amint beléptek az épületbe, az
egyiptomi termen át bevezette Royant
az afrikai emlısök termébe és megállt
egy antilopokat bemutató dioráma
elıtt. Ezek a kisebb és közepes mérető
fajták voltak - impala, Thompson és
Grant gazellák, gerenuk és ehhez
hasonlók.
- Madoqua harperii. - Nicholas az
egyik sarokba, egy aprócska állatra
mutatott. - Harper dik-dikje, mely
csíkos dikdik néven is ismertes.
Ez egy nehezen meghatározható kis
állat volt, nem nagyobb egy méretes
vadnyúlnál. Bundája barna volt, és a
lapockáján meg a hátán csokoládébarna
csíkok húzódtak, az orra megnyúlt,
fogásra alkalmas ormánynak tőnt.
- Egy kicsit kusza - adott hangot
Royan óvatosan a véleményének, mivel
nem akarta megbántani a férfit, aki
úgy tőnt, szerfelett büszke erre a
példányra. - Van benne valami
különleges?
- Különleges? - kérdezte csodálattal
a hangjában. - Ez a nı itt azt kérdi,
hogy különleges-e. - Szemét az ég felé
fordította, és Royannak ismét nevetnie
kellett komédiázásán. - Ez az egyetlen
ismert példány, amelyik létezik.
Egyike a föld legritkább
teremtményeinek. Annyira ritka, hogy
valószínőleg mostanra már kihalt.
Annyira ritka, hogy sok zoológus
szerint valójában kétes hitelességő,
azaz soha nem is létezett. Úgy vélik,
hogy szent emlékő dédapám, aki után
elnevezték, tulajdonképpen csak
kiagyalta. Az egyik tudós referencia
utal is arra, hogy esetleg megnyúzott
egy csíkos mongúzt, és addig nyújtotta
a bırt, míg rá nem tudta passzintani
egy közönséges dik-dikre. El tud
képzelni ennél gyalázatosabb vádat?
- Komolyan felháborít ez az
igazságtalanság - nevetett Royan.
- Nagyon helyes, jobb is, ha
felháborítja. Ugyanis Afrikába
megyünk, hogy a Madoqua harperii egy
újabb példányára vadásszunk, és ezzel
megvédjem a család becsületét.
- Nem értem.
- Jöjjön velem, mindent
elmagyarázok. - Visszavezette Royant a
dolgozószobába, és az asztalon lévı
halomból kivett egy piros
szattyánbırbe kötött füzetet. A borító
fakó volt, és a víz meg a trópusi nap
foltokat hagyott rajta, míg a sarkok,
meg a gerinc kopott, viharvert volt.
- Az öreg Sir Jonathan vadászkönyve
- magyarázta, majd kinyitotta. A lapok
közt lévı megfakult, préselt
vadvirágok meg levelek már nyilván
közel egy évszázada ott voltak. A
szöveget megfakult, sárga tintával
készült tollrajzok színesítették,
melyek embereket, állatokat és vad
tájakat ábrázoltak. Nicholas
felolvasta a lap tetején álló dátumot.
7902. február 2. Az Abbai folyó
melletti táborban. Álló nap két
hatalmas elefántbika nyomait követtem.
Nem értem be ıket. Nagyon erıs a
hıség. Embereim kijátszottak.
Felhagytak az üldözéssel és
visszatértek a táborba.
Útban visszafelé észrevettem egy kis
legelészı antilopot a folyóparton,
melyet kis Rigby puskám egyetlen
lövésével elejtettem. Alaposabb
vizsgálat után kiderült, hogy a genus
Madoqa tagja. Mindazonáltal egy olyan
példány, amilyet még sosem láttam,
nagyobb a közönséges dik-diknél, és
teste csíkozott. Hitem szerint e
példány új felfedezés a tudománynak.
Felpillantott a naplóból. - Az öreg
Jonathan dédpapa megadta nekünk a
tökéletes indokot, amiért lemehetünk
az Abbai-szurdokba. – Becsukta a
könyvet, majd így folytatta: - Amint
arra ön is rámutatott, saját
expedíciónk ellátása, felszerelése
több hónapnyi tervezést és szervezést
igényelne, a költségekrıl nem is
beszélve. Ez azt is jelentené, hogy be
kellene szereznünk az etióp kormány
jóváhagyását és engedélyét. Afrikában
az ilyesmi hónapokat, ha nem éveket
jelent.
- Nem hiszem, hogy az etióp kormány
túlzott hajlandóságot mutatna, ha
sejtenék valódi szándékainkat -
helyeselt Royan.
- Másrészt viszont számtalan
törvényes vadász-szafari társaság
mőködik szerte az országban. Ezek
rendelkeznek a szükséges
engedélyekkel, kormány-kapcsolatokkal,
jármővekkel, tábori felszereléssel és
utánpótlással, ami ahhoz kell, hogy az
ember eljuthasson és idızhessen akár a
legeldugottabb, legtávolibb
területeken is. A hatóságok már
hozzászoktak, hogy külföldi vadászok
érkeznek az országba, majd távoznak
ezekkel a társaságokkal, viszont ha
néhány ferengi a saját szakállára
szimatolgat, arra a helyi katonaság
meg mindenki úgy rontana rá, akár egy
feldühödött bivalycsorda.
- Tehát akkor mi úgy fogunk ott
mászkálni, mint két dikdik-vadász?
- Már le is kötöttem a dolgot egy
szafarivezetıvel a fıvárosban, Addisz-
Abebában. A tervem az, hogy egész
vállalkozásunkat három különálló és
pontosan elhatárolt lépcsıben hajtjuk
végre. Az elsı lépcsı lesz ez a
terepbejárás és felderítés. Ha
megtaláljuk a nyomot, amiben
reménykedünk, akkor visszamegyünk a
saját embereinkkel és
felszerelésünkkel. Az lesz a második
lépcsıfok. A harmadik természetesen a
zsákmány kijuttatása Etiópiából, és
eddigi tapasztalataim alapján
biztosíthatom, hogy nem ez lesz
vállakózásunk legkönnyebb része.
- Hogy fogja végrehajtani ezt a... -
kezdte Royan, de a férfi felemelte a
kezét.
- Ne kérdezze, mert most még a
leghalványabb sejtelmem sincs, hogy
miként fogjuk csinálni. Egyszerre
mindig csak egyet.
- Mikor indulunk?
- Mielıtt megmondanám, hogy mikor,
hadd tegyek fel magának még egy
kérdést. A Taita-talány megfejtése -
leírta ezt a jegyzeteiben is,
amelyeket elloptak az oázisból?
- Igen, minden ott volt, vagy a
jegyzetekben, vagy a mikrofilmen.
Igazán sajnálom.
- Tehát a gazemberek elıtt éppoly
szépen ott van ez az egész, ahogy azt
maga elmondta nekem.
- Sajnos, igen.
- Akkor, hogy válaszoljak a
kérdésére, miszerint mikor, azt
mondom, hogy ripsz-ropsz, és minél
ripszebb, annál jobb! Oda kell érnünk
az Abbai-szurdokba, még mielıtt a
versenytársaink megelıznek minket. Már
közel egy hónapja a kezükben van
minden következtetésük és feltevésük.
Ami azt illeti, valószínőleg már úton
is vannak.
- Mikor? - ismételte meg
türelmetlenül Royan.
- Lefoglaltam két helyet a British
Airways nairobi járatán most szombatra
- azaz két nap múlva. Ott átszállunk
az Air Kenya Addiszba tartó járatára,
amivel hétfın, úgy dél körül már ott
is vagyunk. Ma este indulunk Londonba,
az ottani lakásomba. A sárgaláz és a
hepatitis elleni oltásai rendben
vannak?
- Igen, de nincs nálam semmi
felszerelés, és ruhát is alig hoztam
magammal. Elég sietısen kellett
eljönnöm Kairóból.
- Ezt majd Londonban megoldjuk.
Etiópiával az a baj, hogy a
magasföldön hideg van, olyan hideg,
hogy még a bélsár is fagyos tundrává
válik az emberben, a szurdok mélye meg
olyan, mint egy szauna.
Nicholas odament a táblához, és
nekilátott, hogy ellenırizze a
listáján lévı pontokat. - Mindketten
elkezdjük szedni a malária elleni
szert. Olyan területre megyünk, ahol
klorokinolin-rezisztens P. falciparum
szúnyogok vannak, tehát Mefloquinet
adok magának... - Gyors tempóban
futott végig a listán.
- Természetesen az útiokmányai
rendben vannak, különben nem lenne
itt. Etiópiába mindkettınknek vízum
kell, de van egy kapcsolatom, aki ezt
huszonnégy óra alatt elintézi nekünk.
 Amint végzett a listával, felküldte
Royant a szobájába, hogy csomagolja
össze azt a néhány személyes holmit,
amit Kairóból magával hozott.
Mire elindultak Quenton Haliból, már
besötétedett, de azért Nicholas
megállt egy órára a York Minster
Kórháznál, hogy Royan elbúcsúzhasson
édesanyjától. Nicholas addig a
szemközti Red Lion pubban várt, és
amikor Royan visszaült mellé a Range
Roverbe, a férfibıl Theakston's Old
Peculiar illat áradt. Kellemes,
élesztıs szag volt, és Royant annyira
megnyugtatta a társasága, olyan
fesztelenül érezte magát mellette,
hogy hátradılt az ülésben és elaludt.
A londoni ház Knightsbridge-ben
volt, de a divatos környék ellenére
közel sem tőnt olyan pompásnak, mint
Quenton Hall, ezért Royan, dacára
annak, hogy csak két napig maradtak,
itt sokkal otthonosabban érezte magát.
Ez alatt az idı alatt Nicholast nem
sokat látta, mivel a férfinek az
indulás elıtt még el kellett intéznie
néhány sürgıs és fontos dolgot, többek
közt fel kellett keresnie néhány
kormányhivatalt a Whitehallban. Egy
halom ajánlólevéllel tért vissza,
amely magas rangú hivatalnokoknak,
brit követségeknek és fımegbízottaknak
szólt Kelet-Afrika-szerte.
- Csak meg kell kérdezni egy angolt
- mosolygott magában Royan. - Olyasmi,
hogy felsı osztálybeli privilégium,
már nem létezik, sıt az országot sem
az urambátyámrendszer irányítja.
Amíg Nicholas távol volt, Royan
vásárolni ment azzal a listával, amit
a férfi adott neki. Még a világ
legbiztonságosabb fıvárosának utcáit
járva is azon kapta magát, hogy válla
fölött hátrapillantgat, és idınként
be-beugrik egy nyilvános vécébe, vagy
egy földalatti-állomásra, hogy
megbizonyosodjék róla, nem követik-e.
- Úgy viselkedsz, mint egy rémült
gyerek a papája nélkül pirongatta
magát.
Mindenesetre, amikor esténként
meghallotta Nicholas kulcsainak
csörgését a zárban, rettentı nagy
megkönnyebbülést érzett, és uralkodnia
kellett magán, nehogy lerohanjon az
üres ház lépcsıin, hogy nyomban
üdvözölhesse.

Szombat reggel, amikor a taxi

kitette ıket Heathrow 4. termináljának
indulási szintjén, Nicholas elismerıen
nézett végig csomagjaikon. Royannak,
bır válltáskáján kívül, csupán
egyetlen puha vászon útitáskája volt,
nem nagyobb az övénél. Vadászpuskája
egy sok utat megjárt bırtokban volt, a
tetején pedig ott díszlett cizellált
monogramja. Egy külön rézborítású
tölténytárba csomagolva száz
sorozatnyi lıszer, és volt még nála
egy bır aktatáska, mely régi,
viktoriánus darabnak tőnt.
- Könnyen, kevés csomaggal utazni az
egyik legnagyobb erény. Isten óvjon
minket a kofferhegyekkel útra kelı
nıktıl - mondta Royannak, miközben
visszautasította egy hordár
szolgálatait és ráhajigált mindent egy
kocsira, melyet saját maga tolt.
Royannak igyekeznie kellett, hogy
lépést tudjon tartani vele, amint
határozottan átvonult a zsúfot
várótermen. Csodálatos módon a tömeg
megnyílt elıtte. Egyik szemére
billentette panamakalapja karimáját,
és rávigyorgott a csomagfeladó pultnál
lévı lányra, mire az csupa kislányos
zavar lett.
Ugyanez történt a repülıgép
fedélzetén. A két stewardess kuncogott
mindenen, amit Nicholas mondott,
szorgalmasan töltögették neki a
pezsgıt, és olyan botrányosan sokat
nyüzsögtek körülötte, hogy ez már
szemmel láthatóan bosszantotta a többi
utast, köztük magát Royant is. De nem
sokat törıdött velük, inkább hátradılt
és élvezte az elsı osztály lehajtható
ülésének szokatlan luxusát és saját,
apró videóképernyıjét. Megpróbált
Richard Gere képernyın megjelenı
gondolataira koncentrálni, de figyelme
egyfolytában vad kanyonok és ısi
sztélék képei felé vándorolt, melyek
lelki szemei elıtt jelentek meg.
Csak amikor Nicholas megbökte, akkor
fordult kissé gıgös tekintettel felé.
A férfi a két ülés közti karfán
felállított egy kis úti sakktáblát, és
most egyik szemöldökét felhúzva,
fejével játékra hívta.
Amikor leszálltak a Dzsomo Kenyatta
reptéren Kenyában, még mindig dúlt
köztük a csata. Két-két játszmával
döntetlenre álltak, de Royannak egy
futó és két gyalog elınye volt a
végsı, döntı játszmában. Kifejezetten
elégedett volt önmagával.
Nairobiban Nicholas két kerti lakot
foglalt le a Norfolk Hotelben. Tíz
perc sem telt bele, hogy Royan
lerogyott az ágyra, máris megszólalt a
telefon, és a hívás a szomszédból,
házi vonalon érkezett.
- Ma este együtt vacsorázunk a brit
fımegbízottal. Régi cimbora. Nem kell
kiöltöznie. El tudna készülni nyolcra?
Az ember élete nem kifejezetten
kényelmetlen, ha ezzel az emberrel
utazgat a világban - gondolta Royan.
Nairobitól Addisz-Abebáig az út
viszonylag rövid volt, és az alattuk
feltáruló táj oly lenyőgözı, hogy
Royan szinte odaragadt az Air Kenya
járatának ablakához. A Mount Kenya
fehér csúcsát ez egyszer nem takarták
felhık, és a hófedte kettıs orom csak
úgy csillogott a napsütésben.
Az északi határvidék kietlen, barna
sivatagainak sivárságát csak a
Marsabit oázist körülölelı zöld dombok
enyhítették, és távolabb, balra a
Turkana-tó, korábbi nevén Rudolf-tó
vize csillogott. A sivatag végül
átadta helyét az ısi
Etiópmagasföldnek, annak a hatalmas
platónak, mely az ország szinte egész
területét uralja.
- Afrikában csupán az egyiptomi
civilizáció régebbi ennél - jegyezte
meg Nicholas, miközben mindketten
kifele bámultak. - Ezek itt már
kulturált népek voltak, amikor mi, az
északi vidéken még cserzetlen
állatbırben jártunk és barlangokban
éltünk. İk már keresztények voltak,
amikor az európaiak még pogányságban
éltek, és régi isteneiket, Pánt és
Dianát imádták.
- Itt már civilizált népek éltek,
amikor Taita, közel négyezer évvel
ezelıtt erre járt - helyeselt Royan. -
A tekercseiben úgy ír róluk, mintha
kulturálisan már-már egyenrangúak
lennének, ami nála meglehetısen ritka
dolog. A régi világ minden más népét
lenézte és a magáénál minden
szempontból alsóbbrendőnek tekintette.
A levegıbıl Ad-disz is olyan volt,
mint a legtöbb afrikai város, keveréke
a réginek és az újnak, a tradicionális
és egzotikus építészeti stílusoknak,
ahol a zsuptetı mellett ott volt a
bádog és az égetett cserép is. A régi
kunyhó, az úgynevezett tukul sárból és
vesszıbıl épült, ívelt falaival
szemben ott vannak a négyszögletes
formák, a többemeletes téglaépületek
geometriai síkjai, a tehetısek modern
lakótömbjei, villái, a kormányzati
épületek és az Afrikai Egységszervezet
hatalmas, zászlódíszes központja.
A környezı vidék jellegzetességét a
magas eukaliptuszültetvények adják,
melyek mindenütt megtalálhatók, és
tőzifaként használják. Sokak számára
ez volt az egyetlen tüzelıanyag e
szegény, háború szaggatta földön,
melyet az évszázadok során fosztogató
seregek pusztítottak, a közelmúltban
pedig idegen politikai tanok tették
ugyanezt.
Nairobi után e magasan fekvı város
levegıje hős volt és édes, amikor
Royan és Nicholas leszállt a
repülırıl, és a felszállópályán át
elindult a terminál felé. Ahogy
beléptek, még mielıtt beállhattak
volna a sorba az útlevélvizsgálathoz,
valaki Nicholas nevét kiáltotta.
- Sir Nicholas! - Mindketten a felé
a magas, fiatal nı felé fordultak, aki
egy táncos kecsességével siklott
feléjük, és sötét, finom vonásain az
üdvözlés mosolya ragyogott. Földig
érı, hagyományos öltözéket viselt, ami
kiemelte mozgásának szépségét.
- Üdvözlöm önöket hazámban,
Etiópiában. Woizero Tessay vagyok. -
Érdeklıdéssel nézett Royanra: - Ön
nyilván Woizero Royan - nyújtotta felé
a kezét, és Nicholas látta, hogy a két
nı nyomban megkedvelte egymást.
- Ha ideadják az útleveleiket, én
elintézem a formaságokat, amíg önök
pihennek egy kicsit a VIP-váróban. Egy
férfi várja ott önt az angol
követségrıl, Sir Nicholas, hogy
üdvözölhesse. Nem tudom, honnan tudta,
hogy ön ideérkezik.
A VIP-váróban csupán egy ember volt.
Jó szabású tropikálöltönyt viselt és a
keresztbe narancssárga, sárga és kék
csíkos, régi Sandhurst-nyakkendıt.
Felállt és nyomban Nicholas elé jött:
- Nicky, hogy vagy? De jó újra látni
téged! Van már vagy tizenkét éve,
igaz?
- Szerbusz, Geoffrey. Sejtelmem sem
volt, hogy téged ide dugtak.
- Katonai attasé. İméltósága
kiküldött eléd, amint megtudta, hogy
együtt voltunk Sandhurstben. -
Geoffrey határozott érdeklıdéssel
nézett Royanra, és Nicholas lemondóan
bemutatta ıket egymásnak.
- Geoffrey Tennant. Legyen óvatos
vele. A legnagyobb kujon az
egyenlítıtıl északra. Fél mérföldes
körzetben egyetlen lány sincs
biztonságban tıle.
- Hé öregem, csak lassan a testtel -
tiltakozott Geoffrey, miközben
láthatóan örült annak a megjegyzésnek,
amivel Nicholas bemutatta. - Kérem,
dr. al Simma, ennek az embernek egy
szavát se higgye el. Notórius
hazudozó.
Geoffrey félrevonta Nicholast, és
gyorsan beszámolt neki az országban
uralkodó helyzetrıl, különös
tekintettel a távoli, kívül esı
területekre. - İ egy kissé nyugtalan.
Nem nagyon tetszik neki az ötlet, hogy
magadban akarsz ott kóborolni. Egy
csomó hitvány alak van lenn a
Gojamban. Mondtam neki, hogy tudsz te
vigyázni magadra.
Woizero Tessay igazán gyorsan
visszaért. - Áthoztam csomagjaikat a
vámon, beleértve a lıfegyvert és a
lıszert is. Ezt itt az ideiglenes
engedélyük. Ezt állandóan maguknál
kell tartaniuk, amíg Etiópiában
tartózkodnak. Itt vannak az útlevelek
- a vízumok lepecsételve és rendben. A
gépünk a Tana-tóhoz egy óra múlva
indul, úgyhogy rengeteg idınk van még
a beszállásra.
 - Ha bármikor munkára lenne
szüksége, kérem, keressen fel –
dicsérte meg ügyességét és
szervezıkészségét Nicholas.
Geoffrey Tennant egészen az indulási
kapuig kísérte ıket, ahol kezet
fogtak: - Ha bármit tehetek érted, az
magától értetıdik. Az élen szolgálunk,
Nicky.
- „Az élen szolgálunk?" - kérdezte
Royan, ahogy kisétáltak a várakozó
repülıgéphez.
- A Sandhurst mottója - magyarázta
meg Nicholas.
- Milyen kedves, Nicky - dünnyögte
Royan.
- A Nicholast mindig is
méltóságteljesebbnek és megfelelıbbnek
tartottam - mondta.
- Igen, de a Nicky olyan aranyos.

Magasan, a ritka levegıben a Twin

Otter repülıgép, mely útjuk utolsó,
északnak tartó szakaszán vitte ıket,
hánykolódott abban a felfelé áramló
légmozgásban, mely a lenti hegyek
felıl érte.
Bár közel ötezer méterre voltak a
tengerszint felett, mégis elég közel a
földhöz, hogy tisztán kivehessek a
falvakat és a körülöttük szétszórtan
elterülı, mővelt földeket. Az
évszázadok óta tartó primitív
mezıgazdasági módszerek és a
háziállatok szabályozatlan legeltetése
következtében a föld soványnak,
szegénynek tőnt, a vékony, vöröses
talaj alól kiálltak sziklacsontjai.
Váratlanul a plató, mely fölött
repültek, széthasadt, és egy hatalmas
repedés tátongott elıttük. Mintha a
földanya testét itt egy hatalmas
kardcsapással egészen a zsigerekig
felhasították volna.
- Az Abbai folyó! - hajolt elıre
Tessay, hogy megütögesse Royan vállát.
A szurdok pereme éles és határozott
volt, majd meredeken, több mint
harmincfokos szögben lejtett lefelé. A
plató kopár síkja nyomban átadta
helyét a szurdok fákkal sőrőn benıtt
falának. Látták a sőrő dzsungel fölé
magasodó, sokkarú gyertyatartókra
emlékeztetı, óriás euphorbiákat.
Helyenként a fal beomlott és sziklák
laza görgetege volt, másutt meg
hegyes, tő alakú sziklaszirtek
emelkedtek a magasba, melyeket az
erózió iszonyú erejő mővészete formált
tornyosuló humanoidok és más
fantasztikus lények sziklaszobraivá.
Egyre lejjebb ereszkedtek, mígnem a
gép a szakadék fölött szállt, és a
mélyben, több, mint egy mérföld
hosszúságban már ott csillogott
alattuk a folyó kígyózó vize. A felsı
fal tölcsérszerő formája egy újabb
párkányzatot képezett, amint a Nílus
vize fölött úgy százötven méternyire
elérte a szurdokmély szinte merıleges
szikláit. Odalenn a mélyben, e szörnyő
sziklák közt a folyó hol tószerően
csöndes, hol meg hosszú, sebesen sikló
szakaszokkal tört utat magának a vörös
homokkıben. A szurdok helyenként
negyven mérföld széles volt, másutt
meg
tíz mérföldnél is keskenyebbé szőkült,
de a pompa és az elhagyatottság
sivársága teljes hosszában végtelennek
és örökkévalónak tőnt. Az ember nem
hagyott nyomot rajta.
- Hamarosan maguk is odalenn lesznek
- mondta nekik Tessay olyan áhítatos
hangon, hogy az már szinte suttogásnak
tőnt, és ık mindketten hallgattak. A
szavak feleslegesnek tőntek e vad és
nyers természet közelében.
Szinte megkönnyebbülten figyelték,
amint az északi fal felemelkedik, és a
kéklı afrikai ég elıtt megjelennek a
Chokehegység csúcsain, melyek
magasabbra nyúltak, mint amilyen
magasan törékeny kis gépük repült.
A gép lassan ereszkedni kezdett, és
Tessay, a jobb szárny csúcsa mellett,
lefelé mutatott.
- A Tana-tó - mondta nekik. Széles,
gyönyörő, több mint ötven mérföld
hosszú vízfelület volt, tele sok kis
szigettel, melyek mindegyikén egy-egy
kolostor vagy egy ısi templom állt.
Ahogy a leszálláshoz készülıdve a víz
fölé ereszkedtek, tisztán látták a
szigetek közt a hagyományos,
papiruszkötegekbıl készült kis
csónakjaikon közlekedı, fehér köntöső
szerzeteseket.
Az Otter egy földes leszállópályán
landolt a tó mellett, majd hatalmas
porfelhıt kavarva gördült végig rajta.
Befordult, és a roskatag, zsúpfedeles,
vályogfalú terminál elıtt a pilóta
leállította a motorokat.
A napfény olyan éles volt, hogy
Nicholas keki zubbonya felsı zsebébıl
elıvett egy napszemüveget, és megállt
a gép lépcsıjének tetején, hogy az
orrára biggyessze. A terminál koszos,
fehér falán látta a golyók és
srapnelek ütötte nyomokat, és egy
orosz T35-ös tank kiégett vázát a
főben, közvetlenül a kifutópálya
mellett. Forgótorony-lövegének csöve a
föld felé mutatott, és a fő benıtte
rozsdás hernyótalpait.
A többi utas türelmetlenül
nyomakodott mögötte, lökdösték és
izgatottan hadartak, amint meglátták
az épületet beárnyékoló eukaliptuszfák
alatt várakozó barátaikat és
rokonaikat. Csupán egyetlen jármő
parkolt ott, egy homokszínő Toyota
Land Cruiser. A vezetıülés melletti
ajtón, a kör alakú jelzésbe egy
hosszú, csavart szarvú, hegyi nyála
fejét festették, és alatta a „Szafari
hajtó- vadászat" felirat állt. Egy
fehér férfi ücsörgött a volán mögött.
Amint Nicholas, nyomában a két nıvel
lejött a lépcsın, a vezetı kicsusszant
a kocsiból és nagy léptekkel elindult
feléjük. Egy fakó kakhi szafari-
öltözék volt rajta, magas volt,
szikár, és ruganyos léptekkel járt.
- Negyvenes lehet - saccolta meg
Nicholas a korát rövid, enyhén ıszülı
szakálla alapján. - Kemény fickó -
gondolta. Rövidre nyírt haja
vörösesszıke volt, a szeme pedig
halványkék és gyilkosan fagyos. Arca
egyik oldalán egy ráncos, kifehéredett
forradás futott végig, fel egészen az
orráig, melyet deformált.
Tessay elsıként Royant mutatta be
neki, és a férfi kurtán, kissé mereven
meghajtotta a fejét, amikor kezet
fogtak. - Enchanté - mondta förtelmes
francia kiejtéssel, majd Nicholasra
nézett.
- A férjem, Alto Borisz - mutatta be
Tessay. - Borisz, ı Alto Nicholas.
- Nemigen tudok angolul - mondta
Borisz. - A francia jobban megy.
- Nem sok a különbség - gondolta
Nicholas, de könnyedén elmosolyodott
és azt mondta: - Tehát akkor franciául
fogunk beszélni. Bonjour, Monsieur
Bruszilov. Örülök, hogy megismertem. -
Kezet nyújtott az orosznak.
Borisz kézfogása kemény volt -
túlságosan kemény. A bemutatkozást
valamiféle erıpróbává változtatta, de
Nicholas számított rá. Ismerte ezt a
típust, ezért mélyen fogott, hogy
Borisz ne tudja összenyomni az ujjait.
Nicholas úgy állta a sarat, hogy
közben tunya mosolyán még csak nyoma
sem volt bármiféle erıfeszítésnek.
Borisz engedett elsıként a szorításon,
és halvány szemében egy pillanatra
tisztelet villant.
- Szóval dik-diket akar? - kérdezte
már-már gúnyosan. A legtöbb kliensem
nagy elefántot akar, de legalábbis egy
hegyi nyálát.
- Az egy kicsit sok az én idegeimnek
- vigyorgott Nicholas -, túl nagyok. A
dik-dik nekem tökéletesen megfelel.
- Járt már valaha is odalenn a
szurdokban? - kérdezte Borisz. Orosz
akcentusa annyira úrrá lett a francia
szavakon, hogy nehéz volt megérteni.
- Sir Nicholas egyike volt az 1976-
os expedíció vezetıinek - vágott közbe
kedvesen Royan, és Nicholast
mulattatta ez a váratlan közbelépés.
Royan nyilvánvalóan hamar észrevette a
köztük lévı ellenségességet és nyomban
a segítségére sietett.
Borisz morgott valamit, majd a
feleségéhez fordult. – Meghoztál
mindent, amit rendeltem? - kérdezte.
- Igen, Borisz - felelte Tessay
alázatosan. - Fönn van minden a
repülıgép fedélzetén. - A nı fél tıle,
állapította meg Nicholas, és meglehet,
jó oka van rá.
- Hát, akkor pakoljunk be. Hosszú út
áll elıttünk.

A két férfi a Toyota elsı ülésén

utazott, a nık meg a felszereléssel és
egy halom csomaggal mögöttük. A jó
öreg afrikai protokoll, mosolygott
magában Nicholas: a férfiak elöl, a
nık meg gondoskodjanak magukról.
- Ugye, nem akarja a turista-
menetet? - kérdezte Borisz olyan
hangon, hogy az fenyegetésnek tőnt.
- A turista-menetet?
- A zsilip meg az erımő -
magyarázta. - A portugál híd a szurdok
felett, és az a pont, ahonnan a Kék-
Nílus ered - tette még hozzá. De még
mielıtt válaszolhattak volna,
figyelmeztette ıket: - Ha meg akarják
nézni, akkor csak jóval sötétedés után
érünk a táborba.
- Köszönöm szépen - mondta neki
Nicholas udvariasan -, de én mindezt
már láttam.
- Remek - mondta Borisz és
helyeslését nem rejtette véka alá. -
Akkor tőzzünk innen.
Az út a magas hegyek alatt nyugatnak
fordult. Ez volt a Gojam, a zárkózott
hegylakók földje. Meglehetısen sőrőn
lakott vidék volt, sok magas, sovány
férfi mellett hajtottak el, akik
vállukon keresztbe vetett, hosszú
botjukkal baktattak az út mentén
kecskéik és birkáik mögött. A férfiak
és a nık is shammát viseltek, gyapjú
sálat és bı, fehér lovaglónadrágot,
lábukon pedig nyitott szandált.
Büszke, szép arcú emberek voltak,
sőrő hajukat dús győrőkben viselték,
tekintetük ádáz, akár egy sasé. A
falvakban, melyeken áthajtottak,
láttak néhány fiatal nıt, akik igazán
gyönyörőek voltak. A legtöbb férfi
alaposan fel volt fegyverkezve.
Cizellált, ezüst hüvelyben
kétmarkolatú kardot hordtak magukkal
és AK-47-es szuronyos puskákat.
- Ettıl nagy embernek érzik magukat
- kuncogott Borisz. Nagyon bátornak,
nagyon férfiasnak.
A falvakban mindenütt kör alakú
tukul kunyhók voltak, melyeket
eukaliptusz- és hegyes szizálkender-
ültetvények vettek körül.
Sötétlı, bíborszín viharfelhık
kavarogtak a Choke magas csúcsai
körül, és egy-egy heves záport sodort
feléjük a szél. A hatalmas vízcseppek
ezüstös érmekként gördültek végig a
Land Cruiser szélvédıjén, és az út
pillanatokon belül sártengerré
változott kerekeik alatt.
Az út felháborítóan rossz állapotban
volt; helyenként csupán sziklás
vízmosás, mellyel még a négykerék-
meghajtású Toyota sem tudott
megbirkózni, és Borisz kénytelen volt
saját maga utat törni a sziklás
hegyoldalban. Gyakran semmivel sem
haladtak gyorsabban, mintha gyalog
mentek volna, viszont összevissza
zötykölıdtek, ahogy a kerekek
átvergıdtek a durva, hepehupás
terepen.
- Ezeknek az átkozott feketéknek még
csak eszükbe se jut, hogy megjavítsák
az utakat - morogta Borisz. - Boldogan
élik világukat, akár az állatok. -
Erre egyikıjük se válaszolt, de
Nicholas a visszapillantóban a két
nıre nézett. Arcuk zárkózott volt és
semleges, ha bármelyikıjüket is
bántotta ez a megjegyzés, nem
mutatták.
Ahogy haladtak tovább, az út, amely
már eddig is elég rossz volt, még
rosszabbá vált. Puha, saras felszínét
nehéz jármővek hatalmas kerekeinek
nyoma szaggatta fel.
- Katonai jármővek? - emelte fel
hangját Nicholas, hogy átkiabálja a
záporozó esı zaját, és Borisz morogva
válaszolt.
 - Az is. Elég nagy a shufta-
aktivitás a szurdokban – ezek
útonállók meg szakadárok. De ez a nagy
forgalom fıként a bányászati
terepkutatás miatt van. Az egyik nagy
bányászati cég koncessziót kapott
Gojamban, és most vonulnak fel, hogy
megkezdjék a fúrásokat.
- Nem haladtunk el egyetlen civil
jármő mellett sem - jegyezte meg Royan
-, még buszokat sem láttam.
- Épp most jutottunk át hosszú és
harcokkal teli, szomorú történelmük
egy szörnyő korszakán - magyarázta
neki Tessay. - Gazdaságunk a
mezıgazdaságra épül. Egykoron mi
voltunk Afrika éléstára, de miután
Mengisztu magához ragadta a hatalmat,
a legnagyobb szegénységbe taszított
minket. Az éhezést politikai
fegyverként használta. Még most is
szörnyő szegénységben élünk. Csak
kevesen engedhetik meg maguknak azt a
luxust, hogy valamiféle motoros
jármővük legyen. Az emberek zömének az
a legnagyobb gondja, vajon tud-e
egyáltalán enni adni a gyerekeinek.
- Tessay közgazdászdiplomát szerzett
az addiszi egyetemen - kuncogott
Borisz. - Nagyon okos. Tud mindent.
Csak kérdezzenek, majd ı válaszol.
Történelem, vallás, gazdaság - bármit
kérdezhetnek tıle. - Tessay e goromba
megjegyzés után ismét hallgatásba
mélyedt.
A délután közepe felé az esı végre
csillapult, és a nap félénken
kikukucskált a felhık közül. Borisz
egy elhagyatott helyen leállította a
Toyotát. - Egy pislantásnyi pihenı -
jelentette be. - Pisimegálló.
Pipilıhely.
A két lány otthagyta a kocsit és a
sziklák közé ment. Közben át is
öltöztek. Mindkettıjükön shamma volt,
és a vidék jellegzetes
lovaglónadrágja.
- Tessaytıl kaptam ajándékba egy
hagyományos tigré öltözéket - mondta
Royan és megpördült Nicholas elıtt.
- Igazán jól áll - jelentette ki
Nicholas. - Meg aztán, nadrágban
sokkal kényelmesebb is lesz.
A nap már lemenıben volt, amikor az
út egy újabb sziklás völgybe
ereszkedett, ahol meredek, lekoptatott
partjával egy folyó futott végig. A
folyó fölött egy kör alakú, fehér falú
templom állt, melynek nádfedeles
tetején fából készült kopt kereszt
emelkedett a magasba. A templom körül
apró tukuljaival egy kis falu bújt
meg.
- Debra Maryam - jelentette be
elégedetten Borisz -, Szőz Mária
hegye, a folyó pedig a Dandera. Az
embereimet elıreküldtem a nagy
teherautóval. Már nyilván áll a tábor
és várnak minket. Ma éjjel itt
alszunk, és holnap a folyó mentén
megyünk lefelé, a szurdok pereméig.
Borisz emberei a falu mellett, egy
eukaliptuszligetben állították fel a
sátrakat.
- A második sátor a maguké - jelölte
ki helyüket Borisz.
- Az jó lesz Royannak - helyeselt
Nicholas. - Nekem meg szükségem lenne
egy másik sátorra.
- Dik-dik meg külön sátor - meredt
rá halvány, fakó tekintetével Borisz.
- Fantasztikus egy pali maga. Komolyan
elképeszt.
Odakiáltott embereinek, hogy
állítsák fel Nicholas sátrát
közvetlenül a másik mellé.
- Hátha éjjel megjön a bátorsága -
csúfolódott Nicholasszal. - Nem
akarom, hogy túl messzire kelljen
mennie.
A zuhany, ami alatt
megmosakodhattak, egy eukaliptuszfa
alsóbb ágára felakasztott hordó volt,
melyet vászonparavánnal vettek körül.
Elıször Royan fürdött meg, majd egy
fejére tekert, nedves törülközıvel
vidáman, felfrissülve jött vissza.
- Maga jön, Nicky! - kiáltott be
Nicholasnak, amint elhaladt a férfi
sátra mellett. - A víz isteni meleg.
Már teljesen besötétedett, mire
Nicholas lezuhanyozott és átöltözött.
Átment az étkezısátorba, ahol a
társaság többi tagja már letelepedett
a tábori székekre a tőz körül. A két
nı kissé félrehúzódva, csöndesen
beszélgetett, Borisz pedig, lábát az
alacsony asztalra téve, kezében egy
pohárral, kényelmesen elterült
székében.
Az asztalon álló vodkás üveg felé
intett, amint Nicholas belépett a tőz
fény körébe: - Töltsön magának. A jég
ott van a csöbörben.
- Szívesebben vennék egy sört -
mondta neki Nicholas. - Megszomjaztam
az úton. - Borisz vállat vont, majd
odaüvöltött a tábori szolgának, hogy
hozzon egy barna üveget a hordozható
gázhőtıbıl.
- Hadd áruljak el magának valamit,
egy kis titkot. – Rávigyorgott
Nicholasra, és kitöltött magának egy
újabb vodkát. - Olyan állat, hogy
csíkos dik-dik, manapság nem létezik,
ha egyáltalán létezett valaha. Csak az
idejét meg a pénzét pazarolja.
- Helyes - mondta Nicholas szelíden.
- Az én idım és az én pénzem.
- Csak azért, mert valami vén
seggfej lıtt egyet a sötét múltban,
nem biztos, hogy most talál majd még
egyet. Felmehetnénk a
teaültetvényekhez elefántra. Alig tíz
napja három bikát is láttam ott,
egyenként legalább ötvenkilós
agyarral.
Miközben vitáztak, Borisz vodkás
üvegének szintje úgy csökkent, mint a
Nílus vize az áradás végén. Amikor
Tessay szólt nekik, hogy kész a
vacsora, Borisz magával vitte az
üveget; botladozva jutott el az
asztalig. Vacsora közben csupán
annyival járult hozzá a társalgáshoz,
hogy ráförmedt Tessayre.
- Nyers a bárány. Miért nem ügyelsz
rá, hogy a szakács rendesen
elkészítse? Átkozott gorillák,
állandóan a körmükre kell nézni.
- Az ön báránya sincs eléggé
átsülve, Alto Nicholas? kérdezte
Tessay, anélkül, hogy férjére nézett
volna. - Átsüttethetem még egyszer.
- Ez tökéletes - nyugtatta meg ıt
Nicholas. - Én szeretem, ha egy kicsit
rózsaszínes a húsa.
A vacsora végére a vodkás üveg
Borisz könyöke mellett kiürült, és a
férfi arca kivörösödött, felpuffadt.
Szó nélkül felállt az asztaltól, majd
tántorogva, miközben idınként néhány
oldalazó lépéssel nyerte vissza
egyensúlyát, eltőnt sátra irányában a
sötétségben.
- Elnézésüket kérem - mondta nekik
Tessay csöndesen. Csak esténként
ilyen. Napközben nincs vele semmi baj.
Hagyományos orosz szokás, a vodka. -
Vidáman mosolygott; csupán a szeme
volt szomorú.
- Olyan szép az éjszaka, még korai
volna lefeküdni. Nincs kedvük
felsétálni a templomhoz? Nagyon régi
és híres. Az egyik szolgával hozatok
egy lámpást, hogy megcsodálhassák a
falfestményeket.
A szolga megvilágította elıttük az
utat, és a kör alakú épület
portikuszán egy öreg pap várt rájuk,
hogy üdvözölje ıket. Sovány volt, és a
bıre annyira fekete, hogy fogai még
ebben a homályban is világítottak. Egy
csodás, helybéli ezüstbıl készült,
tömör kopt kereszt volt nála, mely
vöröses kalcedonnal és
féldrágakövekkel volt kirakva.
Royan és Tessay térdre hullott
elıtte, hogy áldását kérje. Arcukat
könnyedén meglegyintette a kereszttel
és térdet hajtott fölöttük, miközben
amhara nyelven mormolta el áldását.
Ezután bevezette ıket a templomba.
A falakat csodálatos, alapszínekkel
festett képek díszítették. A lámpás
fényében úgy ragyogtak, akár a
drágakövek. A stíluson erıs bizánci
hatás érzıdött: a szentek szeme nagy
és kissé ferde volt, a fejük felett
pedig hatalmas arany glória ragyogott.
A csillogó aranyszálas anyagokkal és
rézkellékekkel teli oltár fölött a
Szőz szoptatta gyermekét, míg a három
napkeleti bölcs és az angyalok serege
imádattal térdelt elıtte. Nicholas
elıvette zakója zsebébıl Polaroid
gépét és beállította a vakut.
Körbejárta a templomot, és
lefényképezte ezeket a
falfestményeket, mialatt Tessay és
Royan egymás mellett térdelt az oltár
elıtt.
Miután Nicholas végzett a
fényképezéssel, leült a kézzel
faragott padok egyikére és csöndesen
figyelte a két nı elmerült arcát,
melyet a gyertyák arányló fénnyel
vontak be. Megrendítette a pillanat
szépsége.
- Bárcsak nekem is ilyen hitem lenne
- gondolta, mint már eddig is oly
sokszor. - Biztosan vigaszt nyújt a
nehéz idıkben. Bárcsak én is tudnék
így imádkozni Rosalindért és a
lányokért. - Nem bírt tovább benn
maradni, ezért kiment a templom
verandájára, leült és nézte a
csillagos eget.
Ilyen magasságban, a ritka,
kristálytiszta levegıben a csillagok
olyan vakítóan ragyogtak, hogy nehéz
volt felfedezni köztük az egyes
csillagképeket. Egy idı múltán
szomorúsága csillapult. Jó volt ismét
Afrikában lenni.
Amikor a két nı végre elıbukkant a
templom sötét belsejébıl, Nicholas egy
százdirres bankjegyet meg egy róla
készült Polaroid képet adott az öreg
papnak, aki a fényképet a pénznél
láthatóan többre becsülte. Aztán
hármasban, baráti csöndben lesétáltak
a hegyrıl.

- Nicky! - rázta fel Royan. Amikor

felült és bekapcsolta az elemlámpáját,
látta, hogy Royan egy gyapjúsálat
kerített csíkos férfipizsamája fölé,
mielıtt bejött volna a sátrába.
- Mi történt? - kérdezte, de még
mielıtt Royan válaszolhatott volna,
meghallotta a durva, dühödten
gyalázkodó hangot az éjszakában, majd
egy ökölcsapás félreismerhetetlen
hangját, amint emberi húsba, csontba
vágódik.
- Veri a feleségét. - Royan hangja
feszült volt a felháborodástól. - Meg
kell állítania.
Az ütés nyomán fájdalmas kiáltás,
majd sírás hallatszott.
Nicholas habozott. Csak egy bolond
avatkozik be férj és feleség vitájába,
melynek általában az a vége, hogy
kibékülnek, és együttes erıvel
fordulnak ellene.
- Tennie kell valamit, Nicky, kérem.
Vonakodva lerakta a lábát a földre,
majd felállt. Rövid sportnadrágban
aludt, és még azzal se bíbelıdött,
hogy elıkerítse a cipıjét. Royan
szintén mezítláb követte a liget
széléig, az étkezısátoron túlra, ahol
Borisz sátra állt.
Odabenn még mindig égett egy lámpás,
melynek fénye hatalmasra nagyított
árnyakat vetített a sátor
vászonfalára. Látta, hogy Borisz a
hajánál fogva vonszolja a feleségét a
földön, és oroszul üvöltözik vele.
- Borisz! - Nicholasnak háromszor is
kiáltania kellett a nevét, mielıtt az
orosz végre felfigyelt volna, majd
látták árnyékát, amint elengedi
Tessayt, és a sátor bejárati lapja
kicsapódott.
Boriszon mindössze egy alsónadrág
volt. Szikár felsıteste csupa izom,
lapos mellkasa kemény, és vörösesszıke
szır göndörödött rajta. Mögötte
Tessay, két kezét arcára szorítva
hevert a földön és sírt. Meztelen
volt, testének karcsú idomai, akár egy
párducé.
- Mi a fene folyik itt? - kérdezte
Nicholas, miközben kezdett forrni
benne a méreg, ahogy látta ennek a
bájos, szelíd nınek a szenvedését és
megalázottságát.
- Épp leckét adok ennek a fekete
kurvának jó modorból mondta kárörvendı
diadalmassággal Borisz, akinek az arca
még mindig puffadt volt és vörös az
italtól meg az indulattól. - Semmi
közöd hozzá, angol, hacsak nem akarsz
leszurkolni egy kis pénzt, hogy te is
dughass vele. - Gonoszul felnevetett.
- Jól van, Woizero Tessay? -
kérdezte Nicholas, miközben egyenesen
Borisz arcába nézett, mivel nem akarta
a nıt még jobban megalázni azzal, hogy
egy másik férfi is látja
meztelenségét.
Tessay felült, térdét melle elé
húzta, majd mindkét kezével átfogta,
hogy takarja testét.
- Minden rendben, Alto Nicholas.
Kérem, menjen el, mielıtt komoly baj
lenne. - Orrából vér csordult a
szájába, mely rózsaszínre festette
fogait.
- Hallottad a feleségemet, te szaros
angol. Menj innen! Törıdj a magad
dolgával. Menj, mielıtt neked is
megtanítom, hogy mi a jó modor.
Borisz elıretántorodott, és nyitott
tenyerét Nicholas mellkasának nyomta.
Nicholas éppoly simán és könnyedén
mozgott, akár a bika elsı, vad
támadását elkerülı matador. Oldalra
siklott és Boriszt, saját lendületét
kihasználva küldte tovább abba az
irányba, amerre már elindult. Az
orosz, egyensúlyát teljesen elvesztve
tántorgott végig a sátor elıtti nyílt
terepen, míg végül beleütközött az
egyik tábori székbe, és elvágódott a
földön.
 - Royan, vigye Tessayt a sátrába! -
adta ki az utasítást halkan Nicholas.
Royan beszaladt a sátorba, és lehúzta
a lepedıt a hozzá legközelebb esı
tábori ágyról. Ráterítette Tessay
vállára, és felsegítette.
- Kérem, ne csinálják ezt -
szipogott Tessay. - Nem tudják, hogy
milyen, amikor ez rájön. A végén még
megsebesít valakit.
Hiába tiltakozott és sírt, Royan
kivonszolta a sátorból, de ekkorra már
Borisz ismét talpon volt. Dühödten
felbıdült, majd felkapta azt a tábori
széket, amelyikben elbotlott. Egyetlen
rántással letépte az egyik lábát, és
megmarkolta.
- Szórakozni akarsz, angol? Jól van,
akkor szórakozzunk! – Rárontott
Nicholasra, miközben a széklábat, mint
valami nindzsa-botot suhogtatta, olyan
erıvel, hogy az szinte sziszegett a
levegıben, amint a feje felé sújtott
vele. Nicholas lebukott, így a bot
elment a feje felett, mire Borisz
megfordult és most felemelt karja
alatt az oldalát célozta meg. Ha
eltalálja, eltöri a bordáit, de
Nicholas ismét kitért elıle.
Óvatosan kerülgették egymást, majd
Borisz ismét támadásba lendült. Ha az
orosz reflexeit nem tompította volna
el a vodka, akkor Nicholas nem
vállalta volna a kockázatot egy ilyen
kaliberő ellenféllel, de Borisz nem
volt igazán ura önmagának. Kitért a
lendülı székláb elıl, azután
kiegyenesedett, és ökle teljes
erejével csapódott Borisz
gyomorszájába, közvetlenül a
szegycsont alatt. Az oroszból egy
hatalmas, erıteljes böfögéssel
kiszorult minden levegı.
A székláb kirepült a kezébıl,
összegörnyedt és a földre rogyott.
Borisz kezét a gyomrára szorítva
hevert összekuporodva a porban,
miközben hörögve, sípolva igyekezett
levegıhöz jutni. Nicholas föléhajolt,
majd halkan, angolul azt mondta neki:
- Ez egyszerően nem megfelelı
viselkedés, öregfiú. A lányokat nem
bántjuk. Kérlek, ez többé ne forduljon
elı.
Felegyenesedett, majd Royanhoz
fordult: - Vigye Tessayt a sátrába, és
tartsa ott. - Ezután új javai
hátrafésülte arcába hullott haját. -
Most pedig, ha nincs komolyabb
ellenvetésük, talán aludhatnánk is egy
kicsit.

Kora reggel ismét esett. Nehéz

vízcseppek doboltak a vásznon és a
villámlás kísérteties ragyogással
világította meg a sátrak belsejét. Ám
mire Nicholas átment az étkezısátorba,
hogy megreggelizzen, az ég már
kitisztult és vidáman ragyogott a nap.
A balzsamos hegyi levegıbıl föld és
gombaillat áradt.
Borisz szívélyesen üdvözölte
Nicholast. - Jó reggelt, angol. Jó kis
murit csaptunk az éjjel. Még most is
nevetek, ha eszembe jut. Nagyon jó
móka volt. Az elkövetkezendı napok
egyikén majd megint iszunk egy kis
vodkát, és akkor megismételjük. -
Aztán átüvöltött a konyhasátorba: -
Hé! Nap Hölgy, hozz valamit enni az új
fiúdnak. Az éjszakai edzéstıl
megéhezett.
Tessay csöndes volt és zárkózott,
miközben a reggelit tálaló szolgákat
felügyelte. Az egyik szeme annyira be
volt dagadva, hogy szinte ki se tudta
nyitni, és a szája felrepedt. Az
étkezés során egyszer sem nézett
Nicholasra.
- Mi máris indulunk - magyarázta
Borisz barátságosan, miközben a
kávéjukat itták. - A szolgák tábort
bontanak és majd követnek minket a
nagy teheratómmal. Egy kis
szerencsével ma éjjel már a szurdok
peremén táborozunk, és holnap
elindulunk lefelé.
Amikor beszálltak a terepjáróba,
Tessay halkan odaszólt Nicholasnak,
mivel Borisz egy pillanatig nem volt
ott, hogy meghallja. - Köszönöm, Alto
Nicholas. De ez nem volt valami bölcs
dolog. Maga nem ismeri ıt. Mostantól
óvatosnak kell lennie. İ nem felejt és
nem is bocsát meg soha.

Debra Maryam faluból Borisz egy

leágazó úton, a Dandera folyó mentén
egyenesen délnek tartott. Az az út,
melyen elızı nap a Tana-tótól jöttek,
fıútvonalként volt jelölve a térképen.
Az is elég rossz volt. Ám ezt az utat,
amelyen most haladtak, csak
mellékútként jelölte a térkép azzal,
hogy „nem minden idıben járható". Hogy
a dolog még nehezebb legyen, úgy tőnt,
azok a nehéz jármővek, melyek a fıutat
felszaggatták, ugyanerre mentek
tovább. Elértek egy pontra, ahol az
egyik hatalmas jármő nyilván
megfeneklett az esıtıl felázott
földben, és mire sikerült
kiszabadulnia, úgy felszántottá az
utat, olyan hatalmas lyukat hagyott
maga után, akár egy bombatölcsér, mely
emlékeztetett az I. világháborús
flandriai csatatereken készült régi
fotókra.
A nap folyamán a Toyota kétszer is
elakadt ezen a borzalmas terepen.
Ilyenkor a nyomukban járó nagy
teherautó megállt, és a szolgák mind
leszálltak hátulról, hogy a Toyotát
kitolják, kiszabadítsák. Még Nicholas
is derékig nekivetkızött és együtt
dolgozott velük a sárban.
- Ha hallgatott volna a tanácsomra -
zsörtölıdött Borisz -, akkor most nem
lennénk itt. Nincs semmiféle vad ott,
ahova menni akar, és út sincs, melyet
valóban annak nevezhetnénk.
Kora délután megálltak a folyó
mellett, hogy megebédeljenek. Nicholas
lement a vízhez, hogy lemossa magáról
a sarat, a délelıtti munka mocskát.
Mindvégig keményen dolgozott, hogy a
kocsi továbbmehessen. Royan követte,
majd letelepedett egy sziklára a víz
fölött, amíg Nicholas levette az
ingét, majd letérdelt a parton és
magára fröcskölte a hegyek hideg
vizét. A folyó vize a vihar után sárga
volt az iszaptól és megduzzadt.
- Azt hiszem, Borisz nem hiszi el a
mesénket a csíkos dikdikrıl -
figyelmeztette Royan. - Tessay azt
mondja, gyanakszik, hogy valami másban
sántikálunk. - Érdeklıdéssel figyelte,
amint a férfi a mellkasát és a
felkarját mosta. Ahol nem érte nap, a
bıre nagyon fehér volt és makulátlan.
A mellkasát sőrő, sötét szır
borította. Royan megállapította
magában, hogy erre a testre jó
ránézni.
- Az a fajta, aki ha lehetısége
nyílna rá, nyomban átkutatná a
csomagjainkat - jegyezte meg Nicholas.
- Ugye nem hozott magával semmit, ami
nyomra vezetné? Semmi papírt, semmi
jegyzetet?
- Csak a mőholdképeket meg a
jegyzetfüzeteimet, melyekben a saját
gyorsírásommal írtam. Azokból nem
jöhet rá semmire.
- Legyen nagyon óvatos, vigyázzon,
hogy mit mond Tessaynek.
- Ugyan, ı egy tündér. Benne igazán
nincs semmi alattomosság - kelt
hevesen új barátnıje védelmére Royan.
- Lehet, hogy rendes, de öreg
haveromnak, Borisznak a felesége, így
elsısorban hozzá tartozik. Akárhogy is
érez iránta, ne bízzon meg
egyikıjükben sem. - Ingében
megtörülközött, majd belebújt és
begombolta. - Menjünk és együnk
valamit.
Ahogy visszaértek a kocsihoz, Borisz
épp a dugót húzta ki egy üveg dél-
afrikai fehér borból. Töltött egy
pohárnyit Nicholasnak. A folyóban
lehőlt, friss volt és zamatos. Tessay
hideg sült csirkével és injera
kenyérrel, az ország lapos, vékony,
élesztı nélküli kenyerével kínálta
ıket. A délelıtti út kemény munkája és
megpróbáltatásai jelentéktelenné
homályosultak, ahogy Royan ott feküdt
Nicholas mellett a főben, és egy
szakállas keselyőt figyeltek, amint
magasan szárnyal fenn a kék égen.
Észrevette ıket, kíváncsian lebegett
fölöttük és fejét lefelé fordítva
nézett rájuk. A szeme körüli feketeség
olyan volt, mintha álarcot viselne,
amilyet az útonállók szoktak, és
jellegzetes, ék alakú farktollai úgy
csapkodtak a szélben, mint egy
hangverseny-zongorista ujjai az
elefántcsontszín klaviatúra felett.
Amikor eljött az indulás ideje.
Nicholas a kezét nyújtotta és
felsegítette. Ez azon ritka pillanatok
egyike volt, amikor fizikai kapcsolat
jött létre közöttük, és Royan a
szükségesnél egykét másodperccel
tovább tartotta a kezét a férfi ujjai
között.
Az út semmivel sem lett jobb, ahogy
közeledtek a szurdok pereme felé, és
órák teltek el ezzel a mindenüket
összerázó zötykölıdéssel. Az út
felkígyózott egy emelkedıre, majd a
túloldalon cikcakkban lejtett lefelé.
Félúton lefelé Borisz oroszul
káromkodott, mert amint kiértek egy
hajtőkanyarból, egy hatalmas dízel
teherautó állt keresztben elıttük úgy,
hogy szinte teljesen elzárta az utat.
Bár már tegnap óta ennek a konvojnak
a nyomában jártak, ez volt az elsı
eset, hogy találkoztak velük, és ez
Boriszt meglepte. Olyan hirtelen
fékezett, hogy utasai csaknem
katapultáltak, de a meredek, saras
lejtın a fék nem volt elég ahhoz, hogy
teljesen megálljának. Borisz kénytelen
volt a legkisebb sebességbe kapcsolni,
és a töltés, meg a teherautó közti
keskeny résbe kormányozni a kocsit.
Royan kinézett a hátsó ülés ablakán
és felpillantott a teherautó magas
oldalára. Egy társaság neve és jelzése
volt skarlátvörössel ráfestve a zöld
alapra.
Ahogy nézte, erıs déja-vu érzése
támadt. Ezt a jelzést nemrég látta
valahol, de emlékezete cserbenhagyta:
képtelen volt felidézni, hogy hol és
mikor. Csak annyit tudott, hogy
életbevágóan fontos lenne, hogy eszébe
jusson.
A teherautó fémváza végigkarcolta a
Toyota oldalát, ahogy sikerült
elaraszolniuk mellette. Borisz
kihajolt az ablakon és öklét rázta a
nagy jármő vezetıje felé.
A sofır helybéli volt, valószínőleg
Addiszban vette fel a teherautó
tulajdonosa. Borisz félreérthetetlen
jelzésén vigyorogva kihajolt a
teherautó fülkéjébıl, és viszonozta az
ökölmutogató üdvözlést, melyet még
megtoldott, mintegy finomításként, egy
felemelt mutatóujjal.
 - Szarevı! - üvöltötte Borisz
dühödten, mivel ebben a mutogatósdiban
alulmaradt, de azért nem állt meg. -
Nem is érdemes szóba állni velük. Mit
tudnak ezek? Fekete majmok!
E fárasztó út hátralévı részében
Royan hallgatag volt és visszahúzódó,
felkavarta és nyugtalanította az
érzés, hogy látta már ezt a
cégjelzést, a szárnyas vörös lovat és
körötte a szalagban a társaság nevét:
„PEGAZUS BÁNYÁSZATI TÁRSASÁG".
Ahogy végre közeledtek aznapi útjuk
vége felé, elhaladtak egy jelzıtábla
mellett. A tábla masszív betonba volt
beágyazva, és a feliraton látszott,
hogy szakember, egy címfestı
készítette.
A tábla tetején lévı nyíl jobbra,
egy buldózerrel újonnan vágott út felé
mutatott, és a következı állt rajta:

PEGAZUS BÁNYÁSZATI TÁRSASÁG BÁZIS -

EGY KILOMÉTER MAGÁNTERÜLET ENGEDÉLY
NÉLKÜLI BEHAJTÁS TILOS

A skarlátvörös ló a tábla közepén

ágaskodott széttárt szárnyakkal,
repülésre készen.
Royan most hangosan felszisszent,
ahogy a bizonytalan emlék hirtelen
döbbenetesen világosan megjelent
elıtte. Eszébe jutott, hogy hol látta
legutóbb ezt a repülı lovat. Egy
pillanat alatt ismét egy angol lazacos
folyó jeges vizében volt, miután
kirepült a lefelé gördülı Land
Roverbıl, és feje felett a hídon
átdübörgıit a hatalmas MAN teherautó,
melynek oldalán egy villanásnyira
látta az ágaskodó, vörös lovat.
- Ez ugyanaz! - majdnem hangosan
felkiáltott, de még idıben észbe
kapott, és magába fojtotta. Annak a
borzasztó pillanatnak a rémülete
teljes erıvel visszatért, és azon
kapta magát, hogy zihálva lélegzik, a
szíve pedig olyan sebesen kalapál,
mintha futva tette volna meg az utat.
- Ez nem lehet véletlen -
bizonygatta magában -, és biztosan nem
tévedek. Ugyanaz a cég. Pegazus
Bányászati Társaság.
Zárkózott és zaklatott volt a még
hátra lévı néhány mérföld alatt,
amikor is az út a meredek, sziklás
szakadék pereménél véget ért. Itt
Borisz kiállt a főre és leállította a
motort.
- Eddig lehet kocsival jönni. Ma
éjjel itt táborozunk. A teherautóm
hamarosan ide ér. Amint megérkeznek,
felverik a sátrakat. Holnap már gyalog
megyünk tovább, lefelé a szurdokba.
Ahogy kiszálltak, Royan megrángatta
Nicholas karját: - Beszélnem kell
magával - suttogta sürgetın, majd
követte a férfit, aki a folyópartra
vezette.
Talált egy helyet, ahol lábukat a
mélység fölött lóbálva, egymás mellé
leültek. Mintha a sárga folyó
mellettük érezte volna, hogy mi vár
rá. A hegyek hideg vize felgyorsult,
örvénylett a sziklák közt, erıt
győjtött ahhoz a szédítı ugráshoz,
amivel a tátongó őrbe vetette magát.
Az alattuk lévı szikla egy szinte
merıleges fal volt, mely közel
háromszáz méteres mélységbe zuhant
alá. Olyan magas volt, hogy az esti
fényben a szakadék sötét, titokzatos
helynek tőnt, melynek mélyét az árnyak
és a vízesés zubogó vizének permete
rejtette. Ahogy Royan lenézett,
megszédült. Visszahúzódott a szélérıl,
és azon kapta magát, hogy ösztönösen
Nicholas vallanak támaszkodott. Csak
amikor testük összeért, akkor döbbent
rá, hogy mit csinál, és zavartan,
nyomban elhúzódott.
A Dandera folyó iszapos vize elérte
a szakadék peremét, és ahogy zuhanni
kezdett, csodás módon légiessé
változott. Mint egy könnyő
csipkefüggöny, úgy hullott alá.
Röpködött, akár egy keringızı
menyasszony szoknyája, és szivárvány
játszott fölötte, mintha egy gyöngyös
hímzés verné vissza a fényt. Az egyre
mélyebbre hulló fehér vízpermet
gyönyörő, tünékeny formákat vett fel,
mígnem elérte a csillogó, fekete
sziklafal kiugró alsó peremét, ahol
újabb hófehér felhıvé robbant, majd
végül opálszín fátyollal borította be
a szakadék sötétlı mélyét.
Royannak erıt kellett vennie magán,
hogy tekintetét elfordítsa e lenyőgözı
látványról és gondolatait
visszaterelje a jelen sürgetıbb
gondjaira.
- Nicky, emlékszik rá, beszéltem
magának arról a teherautóról, amely
lelökött minket, engem és az anyámat a
hídról.
- Természetesen. - Döbbenten
fürkészte Royan arcát. Zaklatottnak
tőnik. Mi a baj, Royan?
- Volt egy felirat a teherautó
pótkocsijának oldalán.
- Igen, mondta nekem. Zöld és vörös.
De azt is mondta, nem tudta annyira
megnézni, hogy elovashassa a
cégjelzést.
- Ugyanaz volt, mint azon a
teherautón, amely mellett délután
eljöttünk. Most ugyanabból a szögbıl
láttam, mint akkor, és visszajött. A
vörös Pegazus, a repülı ló.
Nicholas egy darabig figyelmesen
nézett rá: - Egészen biztos benne?
- Igen! - bólintott rá határozottan.
Nicholas a szurdok alattuk elterülı,
csodás panorámáját nézte. A kanyon
túlsó oldala negyven mérföldnyire
volt, de az esıtıl ragyogóan tiszta
levegıben olyan közelinek tőnt, mintha
csak karnyújtásnyira lenne.
- Véletlen? - szólalt meg végül
tőnıdve.
- Gondolja? Akkor ez egy nagyon
furcsa és csodálatos véletlen. A
Pegazus Yorkshire-ben és Gojamban? Ezt
maga elfogadja?
- Hát, nem sok értelme van a
dolognak. Az a teherautó, amelyik
lenyomta magukat, lopott volt...
- Az volt? - kérdezte Royan. -
Biztos ebben?
- Ha nem, akkor halljuk, hogy mire
gondol.
- Ha egy gyilkosságot tervezne,
akkor arra építene, hogy talál majd
egy teherautót egy kávézó elıtt, amit
szép kényelmesen ellophat?
A férfi megrázta a fejét: -
Folytassa.
- Tegyük fel, úgy szervezi a dolgot,
hogy saját teherautóját ott helyezteti
el és a sofır akkor jelenti a lopást,
amikor már jókora elınye van a
rendırséggel szemben.
- Ez elképzelhetı - helyeselt
Nicholas cseppet sem lelkesen.
- Bárki is legyen az, aki megölte
Duraidot és kétszer megpróbált megölni
engem, nyilvánvalóan komoly
erıforrásokkal rendelkezik. Szervezni
és intézkedni tud Egyiptomban és
Angliában. Ráadásul birtokában van a
hetedik tekercs. Nála vannak a
jegyzeteink, minden eddigi munkánk,
fordításunk, ami világosan erre mutat,
ide vezet az Abbai folyóhoz. Tegyük
fel, hogy egy ilyen társaságot
irányít, mint a Pegazus - mi gátolná
meg abban, hogy most hozzánk hasonlóan
ne legyen itt ı is Etiópiában?
Nicholas egy darabig hallgatott.
Felvett egy követ a kiugró
sziklaszirtrıl és elhajította.
Mindketten figyelték, ahogy esik
lefelé, egyre kisebb lesz, mígnem
mélyen alattuk eltőnik a vízpermet
fátyolában.
Aztán Nicholas hirtelen felállt,
Royan keze után nyúlt és felsegítette.
- Gyerünk - mondta.
- Hova?
- A Pegazus bázisára. Elbeszélgetünk
egy kicsit a munkavezetıvel.
Amikor Nicholas beült a Toyotába és
beindította a motort, Borisz dühödten
tiltakozott és futva igyekezett
megakadályozni, hogy elinduljon: - Mit
képzel, hova a pokolba megy?
- Kirándulni. - Nicholas sebességbe
kapcsolt. - Egy óra múlva itt vagyunk.
- Hé, angol, a kocsim! - Rohant,
hogy utolérje ıket, de Nicholas gázt
adott és felgyorsított.
- Számolja fel a bérleti díjat -
vigyorgott Boriszra a visszapillantó
tükörbıl.

Elérték az útjelzıt és ráfordultak a

mellékútra, mely áthaladt a gerincen.
A Pegazus tábor a hegy túloldalán
volt. Nicholas az emelkedı tetején
megállt és föntrıl csöndben szemügyre
vette.
Öt hektárnyi területet
megtisztítottak és elegyengettek. A
tábort szögesdrót biztonsági kerítés
vette körül, melyen mindössze egy zárt
kapu volt. A kerítésen belül, ezek
közül a hatalmas, zöld-vörös dízel
teherautók közül három állt egymás
mellett, szép sorban. Parkolt még ott
több kisebb jármő is meg egy magas
mozgó fúrógép. Az udvar többi része
tele volt mindenféle talaj kutató
felszereléssel és egyéb szükséges
anyagkészlettel. Több halomnyi
fúrószár, acél magszekrény, faládákban
pótalkatrészek és temérdek hatalmas
hordónyi dízel, olaj, meg fúróiszap. A
hordók meg a többi felszerelés olyan
szakszerően és tökéletes rendben
sorakoztak, ami meglepı volt ebben a
vad, sziklás környezetben. Közvetlenül
a kapunál egy kis falu állt, egy
tucatnyi, hullámlemezbıl készült,
félhenger alakú barakk. Ezeket is
katonai precizitással állították fel.
- Nagy és jól szervezett társaság -
jegyezte meg Nicholas. Menjünk le és
nézzük meg, ki vezeti.
A kapuban két fegyveres ır állt, az
etióp hadsereg terepruháját viselték.
Szemmel láthatóan meglepıdtek a
kapuhoz érkezı idegen Land Cruiseren,
majd amikor Nicholas megnyomta a
dudát, az egyik, AK-47-es puskáját
felemelve, gyanakvón odament hozzájuk.
- Az itteni vezetıvel akarok
beszélni - mondta neki Nicholas
arabul, fölényes, parancsoló hangon,
ami az ırt elbizonytalanította és
zavarba hozta.
A katona dünnyögött valamit,
visszament és megtárgyalta a dolgot
társával, majd felemelte a rádió adó-
vevıt, és komoly képpel beszélt bele.
Úgy öt perc telhetett el, miután a
katona befejezte, amikor kinyílt a
legközelebbi barakk ajtaja, és egy
fehér ember lépett ki rajta.
Keki overall volt rajta és egy puha
búrsapka. A szemét sötét napszemüveg
takarta, és bıre napbarnított és
cserzett volt. Alacsony és
tagbaszakadt ember, overallja feltőrt
ujja alól szırös, munkában edzıdött,
vastag karok tőntek elı. Miután
váltott néhány szót a kapu ıreivel,
odament a Toyotához.
- Igen? Mi folyik itt? - kérdezte
vontatott, texasi hanghordozással,
miközben szájából egy kialudt
szivarvég csüngött.
- A nevem Quenton-Harper. - Nicholas
kiszállt a kocsiból és kezét
nyújtotta. - Nicholas Quenton-Harper.
Üdvözlöm.
Az amerikai habozott, majd úgy fogta
meg a felé nyújtott kezet, mintha egy
villamos angolnát kellett volna
megfognia.
- Helm - mondta. - Jake Helm
Abilenebıl, Texasból. Én vagyok itt a
munkavezetı. - A keze egy mesterember
keze volt, hatalmas
bırkeményedésekkel, sebhelyekkel és
zsíros, fekete kosszal a körme alatt.
- Elnézését kérem a zavarásért. Van
egy kis gondom a kocsival. Nem lenne
itt egy szerelıjük, aki megnézné
nekem? - Nicholas megnyerı mosollyal
nézett rá, de a férfi egy fikarcnyit
sem bátorította.
- A társaság ilyesmivel nem
foglalkozik - rázta meg a fejét.
- Természetesen megfizetném a...
- Figyeljen pajtás, azt mondtam,
hogy nem. - Jake kivette szájából a
szivart és gondosan szemügyre vette.
- A társasága - a Pegazus. Meg tudná
mondani nekem, hogy hol van a
központjuk? Ki az ügyvezetı igazgató?
- Sok a dolgom. Csak vesztegeti itt
az idımet. - Helm visszatette a
szivart a szájába, és már épp indulni
akart visszafelé.
- Néhány hétig itt a környéken fogok
vadászni. Nem szeretném, ha egy
eltévedt golyóval veszélyeztetném
bármely alkalmazottuk életét. Tudna
valamiféle felvilágosítást adni arról,
hogy mégis merrefelé dolgoznak?
- Én itt talaj kutatási munkálatokat
vezetek, uram. Nem fogom közhírré
tenni lépéseimet. Erre mérget vehet!
Megfordult és a kapuhoz ment, majd
nyersen néhány utasítást adott az
ıröknek, mielıtt visszament volna az
irodájába.

- Parabolaantenna a tetın - jegyezte

meg Nicholas. – Kíváncsi lennék, vajon
kivel beszél most a mi Jake-ünk.
- Valakivel Texasban? - kockáztatta
meg Royan.
- Nem feltétlenül - mondta Nicholas.
- A Pegazus valószínőleg egy
multinacionális cég. Csak azért, mert
Jake texasi, nem biztos, hogy a fınöke
is az. Attól tartok, ez nem volt
valami tanulságos beszélgetés. -
Beindította a Toyota motorját, majd
visszafordult. - De ha az a gazember,
aki ezt a disznóságot keverte, a
Pegazusnál van, akkor fel fogja
ismerni a nevemet. Jeleztük nekik
érkezésünket. Lássuk hát, mit
ugrasztottunk ki a bokorból.
Mire visszaértek a Dandera folyó
vízeséséhez, látták, hogy Borisz
teherautója megérkezett, a sátrakat
már felverték és a szakács teát fızött
nekik. Borisz közel sem fogadta olyan
szívélyesen ıket, mint szakácsa.
Miközben Nicholas igyekezett
kiengesztelni, mindvégig mogorva
némaságba burkolódzott. Csak miután
már megitta elsı vodkáját, enyhült meg
annyira, hogy ismét megszólaljon.
- Az öszvéreknek itt kellett volna
várniuk minket. Az idı nem számít
ezeknél az embereknél. Amíg nem
érkeznek meg, nem indulhatunk le a
szurdokba.
- Nos, amíg várunk rájuk, legalább
belıhetem a puskámat – jegyezte meg
Nicholas lemondóan. - Afrikában nem
kifizetıdı, ha az ember siet.
Túlságosan kikészíti az idegeket.

Másnap reggel kényelmesen

megreggeliztek, és mivel az öszvérek
még mindig nem voltak sehol, Nicholas
kihozta puskatokját.
Amikor kiemelte a fegyvert zöld
posztóágyából Borisz elvette tıle és
alaposan megnézte.
- Régi puska?
- 1926-ban készült - bólintott
Nicholas. - A nagyapám csináltatta
magának.
- Akkoriban még tudták, hogyan kell
az ilyet csinálni. Ez nem szériában
gyártott ócskaság, mint amiket
manapság dobnak piacra - biggyesztette
ajkát rosszallóan Borisz. – Rövid
Mauser Oberndorf, dupla csövő ismétlı,
gyönyörő! De új csöve van, nem?
- Az eredeti csövet már
tönkrelıtték. Én tetettem rá egy
Shilen-csövet. Száz lépésrıl még egy
szúnyog szárnyát is le lehet lıni
vele.
- 7x57-es kaliber, igaz?
- Ami azt illeti, 275-ös Rigby -
javította ki Nicholas, de Borisz
felhorkant.
- Az pontosan ugyanaz a töltény - ez
csak a maguk angol ırülete, hogy
mindennek más nevet adnak. -
Elvigyorodott. Egy 150 gránumos golyót
másodpercenként 850 méteres
sebességgel repít ki. Jó puska, egyike
a legjobbaknak.
- Sejtelme sincs barátom, hogy
elismerése mit jelent nekem -
dünnyögte Nicholas angolul, Borisz
pedig kuncogott, miközben visszaadta
neki a fegyvert.
- Angol humor! Szeretem a maguk
angol humorát.
Amikor Nicholas tokjába csúsztatott
kis puskájával elindult a táborból,
Royan vele tartott a folyópartra, ahol
segített neki megtölteni két
vászonzsákot fehér, folyami homokkal.
Nicholas elhelyezte ıket egy megfelelı
sziklára, majd szilárd, de azért
formálható támasztékot alakított ki a
puskának.
A nyílt hegyoldalt biztonságos
háttérként használva, elment kétszáz
méternyire és ott felállított egy
kartonból készült, Bisley-típusú
céltáblát. Aztán visszament oda, ahol
Royan várakozott és elhelyezkedett a
szikla mögött, amelyre a fegyvert
tette.
Royant váratlanul érte az elsı lövés
dörrenése ebbıl a kecses, már-már
nıies puskából. Akaratlanul is
összerezzent és csengett a füle.
- Micsoda szörnyő, gonosz egy dolog
ez! - kiáltotta. Hogyan képes rá, hogy
gyönyörő állatokat öljön ezzel a nagy
erejő mordállyal? - kérdezte.
- Puskával - javította ki Nicholas,
miközben távcsövével ellenırizte a
lövést. - Jobban örülne neki, ha egy
kis lıerejő puskát használnék, vagy
egy bottal ütném agyon ıket?
 A lövés hét centivel jobbra és öttel
lejjebb csapódott be. Miközben
beigazította a távcsöves célgömböt,
megkísérelte elmagyarázni a dolgot. -
Az etikus vadász megtesz minden tıle
telhetıt, hogy a lehetı leggyorsabban
és legtisztábban öljön, ami azt
jelenti, hogy minél közelebb kell
kerülni a vadhoz, megfelelı lıerejő
fegyvert kell használni és olyan jól
kell célozni, amilyen jól csak tud.
A következı lövése pontosan vonalban
volt, de csak két centivel a tábla
középpontja felett. Azt akarta, hogy
ebbıl a távolságból hét centivel fölé
vigyen. Ismét állított az irányzékon.
- Mordály vagy puska, egyre megy, én
azt nem értem, hogyan akarhatja
szántszándékkal megölni Isten bármely
teremtményét – tiltakozott Royan.
- Nos, ezt nem fogom tudni
elmagyarázni magának. Nyugodtan
célzott, majd tüzelt. Még az irányzék
távcsövén át is látta, hogy a golyó
pontosan hét centivel magasabban
csapódott be.
- Ez egyfajta atavisztikus
késztetésbıl adódik, és nemigen akad
ember, bármily kulturáltnak és
civilizáltnak vallja is magát, aki
ennek létezését teljes egészében
tagadhatná. - Ismét tüzelt. - Akad,
aki ezt a tanácsteremben éli ki, mások
a golfpályán vagy a teniszpályán,
aztán vannak, akik lazacíváskor a
folyókon vagy épp az óceánok mélyén,
és vannak, akik vadásznak.
Harmadszor is elsütötte a fegyvert,
pusztán azért, hogy még egyszer
ellenırizze és megerısítse az elızı
kettıt, majd folytatta: - Ami pedig
Isten teremtményeit illeti, hát azokat
ı nekünk adta. Ön hívı. Idézze nekem
az Apostolok cselekedetei 10. rész 12.
és 13. versét.
- Sajnálom, nem megy - rázta meg a
fejét Royan. - Mondja maga.
- „...mindenféle földi négylábú
állatok, vadak, csúszómászó állatok és
égi madarak" - idézte készségesen
Nicholas. - „És szózat jön ı hozzá:
Kelj fel Péter, öljed és egyél!"
- Jogásznak kellett volna mennie -
nyögött fel Royan tettetett
kétségbeeséssel.
- Vagy papnak - jegyezte meg
Nicholas, majd elindult a céltábláért.
Látta, hogy utolsó három lövése hét
centinyire a középpont felett,
szimmetrikusan, egymást érintve, egy
aprócska rozettát alkot.
Megveregette a kis puska agyát: - Ez
az én drágaságom, Lucrezia Borgia. -
Szépségéért és gyilkos pontosságáért
adta a puskának ezt a nevet.
Visszacsúsztatta a bırtokba, majd
elindultak a tábor felé. Amint feltőnt
szemük elıtt a tábor, Nicholas
megtorpant.
- Látogatók - mondta és a szeméhez
emelte távcsövét. Aha! Sikerült
kiugratnunk valamit a bokorból. Egy
Pegazuskocsi áll ott, és ha nem
tévedek, egyik látogatónk az az
elbővölı abilenei legény. Menjünk és
nézzük meg, mi folyik ott lenn.
Ahogy közeledtek a táborhoz, látták,
hogy egy tucat, vagy tán még annál is
több alaposan felfegyverzett,
egyenruhás katona ácsorog a vörös-zöld
Pegazus-teherautó körül, és Jake Helm
meg egy etióp katonatiszt ül az
étkezısátor ponyvája alatt, ahol is
komoly, elmélyült beszélgetést
folytatnak Borisszái.
Amint Nicholas belépett a sátorba,
Borisz nyomban bemutatta a szemüveges
etióp tisztet. - Tuma Nogo ezredes, a
Gojam déli területének katonai
parancsnoka.
- Örülök, hogy megismertem -
üdvözölte Nicholas, de az ezredes
fittyet hányt udvarias szavaira.
- Az útlevelét és a fegyvertartási
engedélyét akarom látni utasította
Nicholas! arrogánsán, miközben Jake
Helm önelégülten rágcsálta egy
elhamvadt szivar gonoszul bőzlı végét.
- Hát persze, máris hozom - mondta
Nicholas, azzal bement a sátrába és
visszatért az aktatáskájával. Az
ebédlıasztalon kinyitotta, és
rámosolygott a tisztre. - Biztosra
veszem, hogy látni akarja a londoni
külügyminiszter ajánlólevelét meg ezt
itt az addisz-abebai angol
nagykövettıl. Aztán itt van egy másik
a királyi udvarhoz akkreditált etióp
nagykövettıl, és végül ez a firmán az
ön védelmi miniszterétıl, Siyle Abraha
tábornoktól.
Az ezredes döbbenten meredt a
díszes, hivatalos levélpapírfejlécek
és vörös szalagos pecsétek gyönyörő
egyvelegére. Az aranykeretes szemüveg
mögött tekintete bódult és zavart
volt.
- Uram! - pattant fel és
tisztelgett. - Ön Abraha tábornok
barátja? Nem tudtam. Errıl engem senki
sem informált. Elnézését kérem az
alkalmatlankodásért.
Ismét tisztelgett és zavara
félszeggé, esetlenné tette. – Azért
jöttem, hogy figyelmeztessem, a
Pegazus Társaság itt fúrásokat és
robbantásokat is végez. Ez veszélyt
jelenthet. Kérem, legyen óvatos. Meg
aztán, sok útonálló, törvényen kívüli
shufta tevékenykedik ezen a területen.
- Nogo ezredes zavartan kapkodott,
szavait alig lehetett megérteni.
Elhallgatott, majd vett egy mély
lélegzetet, hogy lecsillapítsa magát.
- Tudja, utasítottak, hogy kíséretet
és védelmet biztosítsak a Pegazus
Társaság alkalmazottainak. Ha ön itt-
tartózkodása során bárminemő problémát
észlelne, vagy valamilyen oknál fogva
a segítségemre lenne szüksége, csak
hívnia kell, uram.
- Ez rendkívül kedves öntıl, igazán
lekötelez, ezredes.
- Nem is szeretném tovább
feltartani, uram. - Immáron harmadszor
tisztelgett, majd a texasival együtt
elindult vissza a Pegazus-teherautó
felé. Jake Helm egyetlen szót sem
szólt érkezésük óta, és most is
köszönés nélkül távozott.
Ahogy a teherautó elindult, Nogo
ezredes búcsúzóul még negyedszer is
tisztelgett Nicholasnak a vezetıfülke
ablakából.
- Az ördögbe! - mondta Nicholas
Royannak, miközben egy hanyag
mozdulattal fogadta a tisztelgést. -
Azt hiszem, ez a menet határozottan a
miénk volt. Most már legalább annyit
tudunk, hogy valamilyen oknál fogva
Mr. Pegazus határozottan nem akarja,
hogy köreit zavarjuk. Azt hiszem,
számíthatunk rá, hogy valamilyen
formában hamarosan ismét tiszteletét
teszi.
Visszamentek az étkezısátorhoz, ahol
Borisz ült, és Nicholas azt mondta
neki: - Most már csupán az öszvéreire
várunk.
- Leküldtem három emberemet a
faluba, hogy megkeressék ıket. Már
tegnap itt kellett volna lenniük.
Másnap kora reggel megérkeztek az
öszvérek, hat nagy és erıs állat egy-
egy hajtóval, akik az itt szokásos
lovaglónadrágot és kendıt viselték. A
délelıtt közepére végeztek a
málházással és készen álltak, hogy
elinduljanak lefelé a szurdokba.
Borisz egy pillanatra megállt az
ösvény tetején és lenézett a völgybe.
Ez egyszer úgy tőnt, mintha még ıt is
leigázta, áhítattal töltötte volna el
az elıttük tátongó mélység és a
szurdok vad sziklákkal teli szépsége.
- Most egy másik földre és egy másik
korba lépnek – figyelmeztette ıket
szokatlanul filozofikus hangulatban. -
Azt mondják, hogy ez a csapás kétezer
éves, egyidıs Krisztussal. - Kezét
rosszallóan tárta szét. - A Debra
Maryam-i templom öreg, fekete papja
azt mesélné maguknak, hogy ezen az
úton járt Szőz Mária, midın a
keresztre feszítés után elmenekült
Izraelbıl. - Megcsóválta a fejét. - De
hát ezek az emberek bármit elhisznek.
- Azzal rálépett az ösvényre.
A csapás szorosan a sziklába
kapaszkodott és olyan meredeken
lejtett, az egymást követı
sziklalépcsık oly mélyen voltak, hogy
minden egyes lépésnél ágyékuk és
térdük inai, izmai a végsıkig
feszültek, és gerincoszlopuk
beleremegett. A nehezebb, meredekebb
részeken a kezüket is használniuk
kellett, és már-már úgy másztak
lefelé, mint egy létrán.
Lehetetlennek tőnt, hogy a nehéz
csomagokkal megpakolt öszvérek követni
tudják ıket. A merész állatok azonban
mellsı lábaikat elıre vetve huppantak
le az alattuk lévı sziklalépcsıre,
majd erejüket összeszedve
nekiveselkedtek a következınek. A
csapás annyira keskeny volt, hogy a
duzzadó csomagok egyik oldalon a
sziklafalat súrolták, és másikon pedig
a tátongó mélység felett imbolyogtak.
Amikor az ösvény élesen kanyarogva
elfordult, az öszvérek elıször nem
tudták követni. Tétován meg-
megtorpantak és csak óvatosan
araszolgatva sikerült befordulniuk,
miközben patakzott róluk a veríték a
rémülettıl, és addig forgatták
szemüket, mígnem elıvillant szemük
fehérje. A hajtók vad kiáltozással és
sőrő ostorcsapásokkal nógatták ıket.
Helyenként az ösvény a hegy
belsejébe tért, simára koptatott, vagy
tőforma szirtek mögött haladtak el,
melyeket az idı és az erózió vájt ki
magának a sziklafalból. Ezek a sziklás
átjárók annyira keskenyek voltak, hogy
az öszvéreket le kellett málházni, és
a csomagokat a hajtók vitték át, majd
a túloldalon újból felpakoltak mindent
az öszvérekre.
- Nézze! - kiáltotta döbbenten Royan
és a szakadék felé mutatott. Széttárt
szárnyakkal egy fekete keselyő
emelkedett fel a mélységbıl, szinte
karnyújtásnyira lebegett el mellettük,
majd, mielıtt tovasodródott volna
ijesztıen csupasz, rózsaszín
bırlebernyeges fejét feléjük
fordította és rájuk meredt
kifürkészhetetlen, fekete szemével.
- A völgy forró levegıjének
felhajtóerejét használják a
felemelkedéshez - magyarázta neki
Nicholas. A sziklafalon egy kiálló
szirtre mutatott, mely velük egy
magasságban volt. - Ott van az egyik
fészkük. - Ágak kusza halmaza volt
azon a megközelíthetetlen szirten. Az
idık során a fészekben tanyázó madarak
ürüléke vakító fehér csíkokat festett
az alattuk lévı sziklafalra, és még
ilyen távolról is megcsapta ıket a
rothadó ganéj és a bomló hús szaga.
Egész nap ezen a meredeken zuhanó
ösvényen ereszkedtek lefelé e szörnyő
falon. Már késı délután volt és még
mindig csak félúton voltak, amikor a
csapás ismét élesen elkanyarodott és
meghallották maguk elıtt a vízesés
zúgását. A hang egyre erısödött,
mígnem mennydörgı robajjá változott,
és ahogy megkerültek egy újabb
szirtet, szembe találták magukat a
vízeséssel.
A lezúduló víz szele olyan erıvel
kapta el ıket, hogy kénytelenek voltak
valami fogódzót keresni, amiben
megkapaszkodhattak. A robajló víz
permete benedvesítette felfelé
fordított arcukat, de etióp vezetıjük
ment egyenesen tovább, mígnem már úgy
tőnt, hogy a víz lemossa ıket a még
jócskán alattuk tátongó völgy mélyére.
Aztán a vizek csodálatos módon
megnyíltak elıttük, és ık beléptek e
mögé az áttetszı vízfüggöny mögé egy
mohával borított, csillogóan nedves,
mély üregbe, melyet mérhetetlen hosszú
idın át a víz ereje vájt a sziklába. E
homályos helyre csupán a vízesésen át
jutott be fény, mely zöld volt és
titokzatos, akár egy tenger alatti
barlang.
- Ma éjjel itt alszunk - jelentette
be Borisz és szemmel láthatóan élvezte
meghökkenésüket. A barlang hátsó
részében felhalmozott tőzifára
mutatott és a füsttıl fekete falra a
kıbıl rakott tőzhely fölött. - A lenti
kolostor szerzeteseit ellátó
öszvérhajcsárok már évszázadok óta
használják ezt a helyet.
Ahogy beljebb mentek a barlangba, a
vízesés robaja tompán zúgó háttérzajjá
halkult, és itt már száraz volt a
szikla is a lábuk alatt. Amint a
szolgák meggyújtották a tüzet,
szállásuk meleg, kényelmes, mi több,
romantikus hellyé vált.
Nicholas egy öreg katona
tévedhetetlenségével választotta ki a
legkényelmesebb zugot, és terítette le
hálózsákját egy sarokban, a barlang
hátsó részében, Royan pedig szinte
természetszerőleg helyezte el mellette
saját hálózsákját. Mindketten fáradtak
voltak attól a rendkívüli
erıfeszítéstıl, amit ez a sziklafal
követelt tılük, így aztán vacsora után
barátságos némasággal nyújtóztak el
hálózsákjaikban és nézték a barlang
tetején a tőz fényének játékát.
- Gondoljon csak bele! - suttogta
Royan. - Holnap már az öreg Taita
nyomdokaiban járunk.
- Nem is szólva a Szőz Máriáról -
mosolygott Nicholas.
- Maga egy szörnyő, cinikus alak -
sóhajtott fel Royan. Sıt mi több,
valószínőleg horkol is.
- A személyes tapasztalás nehéz,
rögös útján ezt hamarosan kiderítheti
- mondta neki Nicholas, de Royan
hamarabb elaludt. Egyenletes, finom
lélegzését a víz zaja csaknem
elnyomta. Rég volt már, mikor Nicholas
utoljára egy gyönyörő nı szuszogását
hallotta maga mellett. Amikor már
biztos volt benne, hogy Royan mélyen
alszik, kinyúlt és finoman
megérintette az arcát.
- Szép álmokat, kicsim - suttogta
gyöngéden. - Nehéz nap áll mögötted. -
Sokszor búcsúzott így esténként
kisebbik lányától.

Az öszvérhajcsárok már jóval

pirkadat elıtt mozgolódtak, és a
társaság már úton is volt, amint
annyira kivilágosodott, hogy látták a
csapást a lábuk alatt. Midın a nap
elsı sugarai megvilágították a
sziklafal felsı részét, még elég
magasan voltak ahhoz, hogy
madártávlatból lássák a völgyet.
Nicholas félrevonta Royant, és hagyta,
hogy a karaván elhaladjon mellettük.
Keresett egy helyet, ahol leültek,
majd szétnyitotta a mőholdképet.
Kikeresték a fıbb csúcsokat és a táj
jellegzetes jegyeit, hogy
betájolhassák magukat és valamiképp
rendet teremthessenek az alattuk
kavargó táj zőrzavarában.
- Innen nem látjuk az Abbai folyót -
mutatott rá Nicholas. Az mélyebben, a
szurdok legalsó részében van.
Valószínőleg csak akkor pillanthatjuk
meg elıször, amikor már szinte
közvetlenül fölötte vagyunk.
- Ha pontosan határoztuk meg
jelenlegi helyzetünket, akkor a folyó
két patkó alakú kanyarulatot kell hogy
megtegyen ott, a körül a meredek szirt
körül.
- Igen, és a Dandera meg az Abbai
öszefolyása ott van, azokon a
sziklákon túl. - Hüvelykujját
használva, durván bemérte a
távolságot. - Innen úgy tizenöt
mérföldnyire.
- Úgy tőnik, mintha a Dandera az
évszázadok folyamán többször is
megváltoztatta volna folyását.
Legalább két olyan vájatot látok, mely
ısi folyómedernek tőnik. - Lefelé
mutatott: - Ott, és ott. Mostanra már
teljesen benıtte a dzsungel. -
Csüggedtnek tőnt. - Jaj Nicholas, ez
egy olyan hatalmas és zavaros terület.
Hogy fogjuk mi valaha is megtalálni
azt az egyetlen bejáratot egy sírba,
amely valahol itt van elrejtve?
- Sír? Miféle sírról van szó? -
kérdezte Borisz nagy érdeklıdéssel.
Visszajött a csapáson, hogy megkeresse
ıket. Nem hallották lépteit és most
ott állt közvetlenül fölöttük. –
Milyen sírról beszélnek?
- Hát természetesen Szt. Frumentius
sírjáról - mondta neki Nicholas olyan
nyugodtan, mintha egy pillanatig sem
zavarná, hogy kihallgatták ıket.
- Nem a szent nevét viseli odalenn a
kolostor? - kérdezte Royan is hasonló
nyugalommal, miközben összetekerte a
mőholdképet.
- Da. - bólintott rá Borisz és
csalódottnak tőnt, mintha ennél
valamivel érdekesebb dologra számított
volna. - Igen, Szt. Frumentius. De a
sírhoz nem engednek be látogatókat.
Még a kolostor belsıbb részeibe se
lehet bemenni. Oda csak a szerzetesek
léphetnek be.
Levette sapkáját és megvakarta a
koponyáját borító rövid, merev
sörtéket. Olyan hangot adott körme
alatt, mint egy drótkefe. – A héten
lesz a Timkat szertartás, a Tabot
áldásának ünnepe. Nagy izgalom és
nyüzsgés lesz ott lenn. Érdekesnek
fogják találni, de a Szentségek
Szentségébe, a legbelsı szentélybe nem
léphetnek be és nem láthatják a
tényleges sírt sem. Még soha nem
találkoztam egyetlen fehér emberrel
sem, aki megnézhette volna.
Hunyorogva felnézett a napra. -
Tovább kell mennünk. Úgy tőnik, mintha
közel lenne, de még két nap, mire
elérjük az Abbait. Ott lenn nagyon
nehéz a terep. Hosszú gyaloglás ez még
egy híres dik-dik-vadásznak is. -
Boldogan nevetett saját viccén, majd
megfordult, és elindult lefelé az
ösvényen.
 Ahogy közeledtek a szikla aljához, a
csapás nem lejtett olyan meredeken, a
lépcsık is laposabbak lettek és
távolabb voltak egymástól. Könnyebben
és gyorsabban haladtak, de a levegı
egészen megváltozott. Már nem a hővös
hegyi levegıt szippantották be, hanem
az Egyenlítı pillesztı, bágyasztó
levegıjét, melyben már benne volt a
mindent elborító dzsungel illata és
lehelete.
- Meleg van! - mondta Royan,
miközben lehámozta magáról a
gyapjúsálat.
- Legalább tíz fokkal melegebb -
mondta Nicholas. Fején át lehúzta régi
katonai zubbonyát, ami felborzolta
göndör haját. - És számíthatunk rá,
hogy még melegebbé válik, mielıtt
elérnénk az Abbait. Még jó kilencszáz
méterrel lejjebb megyünk.
Az ösvény most egy darabig a Dandera
folyót követte. Néha pár száz méterrel
fölötte jártak, máskor meg derékig
voltak a vízben, amint áthaladtak egy-
egy gázlón, és az öszvérek
málháskosaraiba kapaszkodtak, hogy az
ár el ne sodorja ıket.
Aztán a Dandera folyó szurdoka túl
méllyé és meredekké vált ahhoz, hogy
tovább kövessék, mivel meredek
sziklafalak magasodtak a folyó
csöndesebb, sötétlı tóvá szélesedı
szakaszai mentén, így eltávolodtak a
folyótól és egy másik ösvényre tértek,
mely haldokló kígyóként tekergett a
lekoptatott hordalék és a magas, vörös
sziklaszirtek között.
Egy-két mérföldnyivel lejjebb ismét
visszatértek a folyóhoz, melyeknek
jellege megváltozott, amint a sőrő
erdıt szelíden csobogva szelte át.
Lecsüngı liánok söpörték a földet, és
fejüket, amint elhaladtak alatta,
famoha súrolta, mely éppoly ziláltán,
gondozatlanul csüngött alá, akár a
Debra Maryam-i öreg pap szakálla. A
fák tetején cerkófmajmok karattyoltak,
és e titkos helyekre behatoló emberek
láttán megbotránkozva, a
felháborodástól tágra nyílt szemmel
kapták fel fejüket. Egyszer egy nagy
állat csörtetett át a sőrő
aljnövényzeten, és Nicholas Boriszra
pillantott.
Az orosz megrázta a fejét és
nevetett. - Nem angol, nem dik-dik.
Csak kudu.
A hegyoldalon a kudu megállt és
visszanézett. Nagy bika volt, igazán
gyönyörő állat, háromszorosan csavart,
fölül szélesre nyílt, dugóhúzó
szarvval, nyaka alján dús, hosszú szır
díszlett és hegyes füle olyan volt,
akár egy trombita. Borisz halkan
füttyentett és viselkedése hirtelen
megváltozott.
 - Azok a szarvak több mint egy
méteresek. A Rowland Wordban nyomban
az élre kerülne. - A nagyvadak
nyilvántartási jegyzékérıl beszélt,
mely a trófeavadászok bibliája volt. -
Nem akarja leszedni, angol? -
Odarohant a legközelebbi öszvérhez,
kihúzta a Rigby puskát tokjából, majd
visszaszaladt és Nicholas felé
nyújtotta.
- Hadd menjen - rázta meg a fejét
Nicholas. - Nekem csak dik-dik kell.
A bika meglendítette fehér
púderpamacs farkát, majd eltőnt a
hegygerincen. Borisz utálkozva
csóválta a fejét és a folyóba köpött.
- Miért akarta ennyire, hogy
megölje? - kérdezte Royan, ahogy
továbbmentek.
- Egy ilyen bejegyzésre érdemes,
gyönyörő szarv fényképe jól mutatott
volna a reklámbrosúráján. Még több
klienst vonzott volna.

Egész nap ezt a kígyózó csapást

követték, majd késı délután
letáboroztak egy irtáson a folyó
fölött, melyen látszott, hogy már sok
karaván vert itt tábort elıttük.
Nyilvánvalónak tőnt, hogy ennek az
útnak a szakaszait a hagyomány
határozta meg: minden utasnak három
teljes napjába került, hogy a vízesés
tetejétıl eljusson a kolostorig, és
mind ugyanazokon a helyeken
táboroztak.
- Elnézést. Itt nincs zuhany -
mondta Borisz klienseinek. Ha meg
akarnak mosdani, akkor fölfelé, az
elsı kanyarulat után van egy
biztonságos, nyugodt szakasz.
Royan könyörgı tekintettel nézett
Nicholasra: - Annyira melegem van és
csupa izzadság vagyok. Megtenné kérem,
hogy ırt áll nekem egy olyan helyen,
ahol meghallja, ha segítségért
kiáltok?
Így aztán Nicholas leheveredett a
mohás parton, közvetlenül a kanyar
alatt, ahonnan nem láthatta, de
hallotta, amint Royan lubickol és
sikongat a víz hideg ölelésében.
Egyszer, amikor megfordította a fejét,
rájött, hogy az áramlat nyilván
lesodorhatta, mert egy pillanatra
felvillant Royan meztelen háta és
fenekének lágy, víztıl csillogó íve.
Bőntudattal telve, gyorsan elfordult,
de megdöbbentette, hogy milyen elemi
erıvel hatott testi vágyaira az a
röpke pillantás, amit a fákon át e
késıi napfényben csillogó, gyönyörő
bırre vetett.
Amikor Royan halkan dúdolva, nedves
haját törülgetve visszafelé jött a
parton, odakiáltott Nicholasnak: -
Maga jön. Akarja, hogy itt maradjak
ırködni?
- Már nagyfiú vagyok. - Megrázta a
fejét, de ahogy Royan elhaladt
mellette, észrevette, hogy a nı szeme
pajkosán megcsillan, és hirtelen
eltöprengett, vajon nem lehet-e, hogy
Royan tökéletesen tisztában van vele,
milyen messzire úszott le, és Nicholas
mennyit láthatott. E gondolat kellemes
izgalommal töltötte el.
Egyedül ment föl a csöndes
folyóöbölhöz, majd, miután levetkızött
végignézett magán és elöntötte a
bőntudat, amint meglátta, hogy izgalma
mily látványosan megmutatkozott.
Rosalind óta egyetlen nı sem volt
ilyen hatással rá.
- Egy finom, hideg fürdı egyáltalán
nem fog ártani neked, fiacskám. -
Farmernadrágját az egyik bokorra
hajította és beugrott a vízbe.

Ahogy vacsora után ott üldögéltek a

tábortőz mellett, Nicholas hirtelen
felkapta a fejét.
- Hallucinálok? - töprengett
fennhangon.
- Nem - nevetett Tessay. - Éneklést
hall. A kolostor szerzetesei jönnek,
hogy üdvözöljenek minket.
Ekkor már látták a hegyoldalon
felfelé kígyózó menet fáklyáinak
villódzását a fák között. Az
öszvérhajcsárok meg a szolgák
énekelve, ritmikusan tapsolva
összegyőltek, hogy köszöntsék a
kolostorból érkezı követséget.
A mély férfihangok szárnyaltak,
aztán szinte suttogássá halkultak,
majd az ének, az afrikai éjszaka
hangja ismét áradni kezdett
gyönyörően, varázsosan. Nicholas
érezte, hogy végigfut a hideg a hátán,
és önkéntelenül megborzongott.
Aztán már látták a szerzetesek fehér
köntösét is, amint lepkeként libbenve
kígyóznak felfelé a fáklyafényben a
csapáson. A tábori szolgák térdre
hulltak, amint e szent emberek közül
az elsı a tábor területére lépett.
Mezítelen lábú, fedetlen fejő, fiatal
akolitusok voltak. İket követték a
hosszú köntöst és magas turbánt viselı
szerzetesek. Soraik oldalra léptek és
szétnyíltak, mintegy díszırséget
alkotva a diakónusok falanxának és a
cifra hímzéső díszruhát viselı,
teljesen felszentelt papoknak.
Mindegyiküknél egy-egy magas rúdra
erısített, helyi ezüstbıl, aprólékos
gonddal kimunkált, cizellált, nehéz
kopt kereszt volt. Ezután ık is, még
mindig énekelve, két sort alkottak,
hogy utat nyissanak annak a
baldachinos gyaloghintónak, amit négy
tagbaszakadt, fiatal akolitus hozott,
majd letett a tábor közepén. A
karmazsinvörös és sárga
selyemfüggönyök megcsillantak a tábor
lámpásainak és a menet fáklyáinak
fényében.
- Oda kell mennünk, hogy köszöntsük
az apátot - súgta oda Borisz
Nicholasnak. - A neve Jali Hora. -
Ahogy odaléptek a hordszékhez, a
függönyöket színpadiasán széthúzták,
és egy magas alak lépett ki belıle.
Tessay és Royan tiszteletteljesen
térdre ereszkedtek és kezüket mellük
elıtt összekulcsolták. Nicholas és
Borisz azonban állva maradtak, és
Nicholas érdeklıdéssel vette szemügyre
az apátot.
Jali Hora csontváz sovány volt.
Köntösének bı redıi alatt a lába olyan
volt, mint két szurokfeketére száradt
dohányszár, és a megereszkedett izmok
meg az összeaszott inak szinte
teljesen deformálták. Zöld és arany
színő köntösét aranyszálak
díszítették, mely csillogott a tőz
fényében. A fején keresztekkel és
csillagokkal hímzett, lapos tetejő,
magas süveget viselt.
Az apát arca koromfekete volt, és
csupa ránc bırén mély árkokat szántott
a kor. Beesett ajkai mögött csupán
néhány fog rejtızött, melyek sárgák és
görbék voltak. A szakálla döbbenetesen
fehéren omlott alá állának öreg
csontjáról, akár a hullámtörın
tajtékot verı, viharos vizek. Egyik
szeme opálosan kék volt a trópusi
trachoma vakságától, de a másik
villogott, akár egy vadászó leopárdé.
Magas, reszketı hangon beszélni
kezdett. - Áldást oszt –
figyelmeztette Borisz Nicholast, és
mindketten tiszteletteljesen
meghajtották fejüket. Valahányszor az
öregember elhallgatott, a papok
énekelve válaszoltak.
Amikor Jali Hora végre végzett az
áldással, lassan körbefordulva
keresztet vetett a négy égtáj felé,
miközben két ministránsfiú, ezüst
füstölıiket vadul lóbálva, átható
tömjénfelhıvel árasztotta el az
éjszakát.
Az áldás után a két nı elırelépett
és letérdelt az apát elıtt. Az öreg
föléjük hajolt és ezüst keresztjével
könnyedén megérintette arcukat,
miközben magas fejhangon kántálva
áldását adta rájuk.
- Azt mondják, hogy az öreg már több
mint száz éves - súgta oda Borisz
Nicholasnak.
Két fehér köntöső debtera egy
afrikai ébenfa zsámolyt hozott, amit
Nicholas sóvárgó tekintettel nézett,
mivel csodásán faragott darab volt.
Úgy vélte, többszáz éves lehet, és
igazán gyönyörően mutatna a múzeum
győjteményében. A két debtera megfogta
Jali Hora könyökét, és szelíden
leültették a zsámolyra. Ezután a köré
győlt társaság letelepedett a földre
és fekete arcukat figyelmesen
fordították felé.
Tessay a lába mellett ült, és amikor
férje beszélt, ı halkan amharára
fordította neki. - Nagy öröm és
megtiszteltetés számomra, hogy ismét
üdvözölhetem önt, szent éltő atyám.
Az öregember bólintott, Borisz pedig
folytatta: - Egy királyi vérbıl
származó, angol nemest hoztam
látogatóba a Szt. Frumentius
kolostorba.
- Hé, álljon meg a menet, öregfiú! -
tiltakozott Nicholas, de ekkorra már
az egész gyülekezet várakozásteljes
érdeklıdéssel fordult felé.
- Most mit csináljak? - kérdezte
Boriszt a szája sarkából, suttogva.
- Mit gondol, miért tett meg az öreg
ekkora utat? – vigyorgott Borisz
gonoszul. - Ajándékot akar. Pénzt.
- Mária Terézia-dollárt? -
érdeklıdött Nicholas, miközben arra a
pénznemre utalt, melyet Etiópiában
több évszázada hagyományosan nagy
becsben tartanak.
- Nem feltétlenül. Változnak az
idık. Jali Hora nagyon örül a jenkik
zöldhasújának is.
 - Mennyit?
- Maga királyi vérbıl származó
nemes. Itt fog vadászni ebben a
völgyben. Legalább ötszáz dollárt.
Nicholas arca megrándult, majd
odament az egyik öszvérhez és kivette
táskáját a málháskosárból. Amikor
visszajött, meghajolt az apát elıtt,
és az öreg kinyújtott, rózsaszín
tenyerébe helyezte a bankjegyeket. Az
apát sárga fogcsonkjait elıvillantva
elmosolyodott és röviden szólt néhány
szót.
Tessay lefordította Nicholasnak: -
Azt mondja: „Isten hozta Szt.
Frumentius kolostorában, a Timkat
idején." Jó vadászatot kíván önnek az
Abbai folyó partjainál.
E jámbor társaság komoly hangulata
egy csapásra megváltozott. Szájuk
mosolyra húzódott, nevetni kezdtek és
az apát várakozásteljesen nézett
Boriszra.
- A szent apát azt mondja, hogy
szomjhozó út áll mögöttük - fordította
Tessay.
- A vén ördög szereti a brandyt -
magyarázta Borisz, majd odakiáltott a
tábori szolgának. Megfelelı
szertartásossággal egy üveg brandyt
hoztak elı és letették a tábori
asztalra az apát elé, Borisznak meg
mellé helyezték az üvegnyi vodkáját.
Felköszöntötték egymást, és az apát
lehajtott egy pohárkával, minek
következtében ép szeme könnyekkel telt
meg, hangja pedig fátyolássá vált,
midın egy kérdéssel fordult Royanhoz.
- Azt kérdezi, Woizero Royan, hogy
honnan érkeztél leányom te, ki az
emberek Megváltójának, Krisztusnak
igaz útját követed?
- Egyiptomi vagyok, a régi vallás
hívıje - válaszolt Royan. Az apát és
papjai mind elismerıen, ragyogó arccal
bólogattak.
- Mi, az egyiptomiak és az etiópok
mind fivérek és nıvérek vagyunk
Krisztusban - mondta neki az apát. -
Még maga a kopt szó is Egyiptom görög
nevébıl származik. Több mint
ezerhatszáz éven át az abunát, Etiópia
püspökét a kairói pátriárka nevezte
ki. Ezt csak 1959-ben változtatta meg
Hailé Szelasszié császár, de mi még
mindig Krisztus igaz útját követjük.
Isten hozott, leányom.
Debterája kitöltött neki egy újabb
pohárnyi brandyt, amit az öregember
egyetlen kortyintásra felhajtott. Ez
még Boriszt is lenyőgözte: - Hova megy
ez ebben a sovány, vén, fekete
teknısbékában? – töprengett
fennhangon. Tessay ezt nem fordította
le, csak lesütötte a szemét, és a
fájdalom, amit e szent ember elleni
sértés okozott neki, kiült
madonnaarcára.
 Jali Hora Nicholashoz fordult. -
Szeretné megtudni, hogy milyen állatra
óhajt vadászni itt, az ı völgyében -
mondta neki Tessay.
Nicholas megkeményítette magát, majd
rendkívül óvatosan válaszolt. Egy
hosszú pillanatig hitetlenül meredtek
rá, majd az apát vidáman vihorászni
kezdett, és köré győlt papjai
harsányan hahotáztak.
- Dik-dikre! Dik-dikre akar
vadászni! De hát egy akkorka állaton
nincs is semmi hús.
Nicholas hagyta, hogy túljussanak az
elsı döbbeneten, majd elıvette a
múzeum kitömött Moquoda harperü
példányának fényképét. Letette az
asztalra Jali Hora elé.
- Ez nem közönséges dik-dik. Ez egy
szent dik-dik - mondta nekik
rendkívüli hangon, miközben
odabólintott Tessaynek, hogy fordítsa.
- Hadd meséljek el önöknek egy
legendát. - Az a kilátás, hogy egy
vallási felhangokkal is rendelkezı, jó
történetet hallhatnak, elnémította
ıket. Még az apát kezében is megállt a
pohár, mely épp útban volt a szája
felé, és visszatette az asztalra. Ép
szeme Nicholas arcára siklott a
fényképrıl.
- Midın Keresztelı Szent János
haldoklott az éhségtıl a sivatagban -
kezdte Nicholas, mire néhányan a papok
közül keresztet vetettek a szent
nevének hallatán -, már harminc napja
s harminc éjjele, hogy egyetlen
morzsányi étel se érintette ajkait...
- a mese fonalát Nicholas egy kis
idıre megszakította, és részletesen
ecsetelte az éhség kínjait, amit a
szentnek el kellett viselnie, és
hallgatósága élvezettel itta minden
szavát, hisz szerették, ha szent
embereik az erényesség nevében
szenvednek.
- Végül az Úr megkönyörült szolgáján
és egy apró antilopot helyezett el egy
sőrő akáciásban, ahol a kis állat
fennakadt a töviseken. És monda a
szentnek: „Étket készítek neked, hogy
élted meg ne szakadjon. Vedd és edd."
Ahol Keresztelı János megérintette az
apró jószágot, ujjai nyomot hagytak
hátán örök idıkre, melyet utódai is
magukon viselnek. - Hallgatóságát e
történet elnémította és lenyőgözte.
Nicholas átadta a félyképet az
apátnak. - Látja, ott van rajta a
szent ujjainak nyoma.
Az öregember ép szeme elé emelve,
mohón tanulmányozta a képet, majd
végül felkiáltott: - Igaz. A szent
ujjainak nyoma tisztán látható.
Átadta a képet diakónusainak. Azok
az apát jóváhagyásától nekibátorodva
kiáltoztak és csodálták e csíkos
bundájú, meghatározhatatlan lényt.
 - Van-e olyan emberei közt, ki
valaha is látott már ilyen állatot? -
kérdezte Nicholas, és a kolostor lakói
egymás után rázták meg fejüket. A
fénykép körbeért, majd átadták a
guggoló akolitusoknak.
Egyikük hirtelen felpattant, a
fényképet lobogtatta és izgatottan
makogott.
- Én láttam ezt a szent lényt! Saját
szememmel láttam. - Fiatal fiú volt,
épp csak kamaszodni kezdett.
A többiek gúnyos hitetlenséggel
kiáltoztak felé. Egyikük kikapta a fiú
kezébıl a képet, majd úgy lobogtatta
felé kötekedve, hogy ne érhesse el.
- A gyermek elméje beteg, gyakran
démonok és rohamok kerítik hatalmukba
- magyarázta szomorúan Jali Hora.
Ügyet se vessenek rá, szegény Tamre!
Tamre szeme vadul csillogott, ahogy
az akolitusok közt rohant, és
kétségbeesetten próbálta
visszaszerezni a képet. Azok azonban
egymásnak adogatták úgy, hogy ne
érhesse el, miközben gúnyolták és
csúfolódtak eszeveszett ugrándozásán.
Nicholas felállt, hogy
közbeavatkozzon. Bántónak találta e
gyengeelméjő fiú ingerlését, ám abban
a pillanatban valami megpattant a fiú
agyában, és úgy zuhant a földre,
mintha egy bunkóval sújtottak volna le
rá. Háta ívbe merevedett, lábai
remegtek, rángatództak, a szeme
fennakadt, csupán a fehérje látszott,
és fehér hab csordult ki vicsorgó
vigyorba torzult ajkai közül.
Mielıtt Nicholas odaérhetett volna
hozzá, négy társa felkapta és elvitte.
Csak távolodó nevetésük hallatszott az
éjszakából. A többiek úgy viselkedtek,
mintha ez mindennapos dolog lenne,
Jali Hora pedig odabólintott
debterájának, hogy töltse meg újból a
poharát.
Késıre járt már, amikor Jali Hora
végre búcsút vett tılük, és diakónusai
besegítették gyaloghintójába. A brandy
maradékát magához vette, és miközben
egyik kezében a félig kiürült üveget
szorongatta, a másikkal áldást
osztott.
- Jó benyomást tett, angol uram -
mondta neki Borisz. – Tetszett neki a
Keresztelı Szent Jánosról szóló
története, de a pénze még ennél is
jobban tetszett neki.

Amikor másnap reggel útnak indultak,

az ösvény egy darabig a folyót
követte. Ám egy mérföldnyi út után a
víz sodrása sebesebb lett, sietve
száguldott át a magas, vörös sziklák
közti keskeny nyíláson, majd egy újabb
vízeséssel zubogott alá.
 Nicholas elhagyta a jól kitaposott
csapást, és lement a vízesés széléhez.
Lenézett a jó hatvan méter mély
sziklanyílásba, mely épp csak olyan
széles volt, hogy a dühödt folyó
valahogy átpréselje magát rajta.
Könnyedén átdobhatott volna egy követ
a túloldalra. E szakadékon át azonban
nem vezetett ösvény, nem volt ott
egyetlen pont sem, hol az ember
megvethette volna a lábát, ezért
visszafordult és csatlakozott a
karavánhoz, mely épp akkor tért el a
folyótól, és indult el egy újabb,
fákkal sőrőn benıtt völgybe.
- Valószínőleg egykoron itt
folyhatott a Dandera folyó, még
mielıtt azon a szakadékon át medret
vágott magának. Royan az ösvény magas
falára mutatott, és lábuk alatt a
vízkoptatta, hatalmas, lapos kövekre.
- Azt hiszem, igaza van - helyeselt
Nicholas. - Úgy tőnik, a mészkı
benyomulásos kızet a bazalt és a
homokkı között. Az egész területet
keményen feltörte és felszabdalta az
erózió, meg az állandóan változó
folyó. Biztosra veheti, hogy azok a
mészkısziklák tele vannak forrásokkal
és barlangokkal.
Most a csapás meredeken lejtett a
Kék-Nílus felé, néhány mérföld alatt
több mint négyszázötven métert
ereszkedtek lefelé. A völgy mindkét
oldalát sőrő vegetáció borította, és a
mészkıbıl sok helyütt források
szivárogtak, majd lecsordultak a régi
folyómederbe.
Ahogy ereszkedtek lefelé, egyre nıtt
a forróság, és hamarosan még Royan
keki ingének hátán, a lapockái közt is
megjelentek az izzadság sötét foltjai.
Egy ponton áradó, tiszta víz tört
fel odafönn a hegyoldal egy sőrőn
benıtt területén, mely a patakot
kisebb folyóvá duzzasztotta. Majd a
völgy egy kanyarulata után azt látták,
hogy a patakkal együtt ık is
visszatértek a Dandera fıágához. Ahogy
visszanéztek a szurdokra, látták, hogy
a folyó a szikla egy keskeny hasadékán
át tör elı ismét a szakadékból. A
nyílást körülölelı szikla különös
rózsaszín, csillogóan sima
felgyőrıdés, mely olyan, mintha egy
emberi ajak belsejét, a nyálkahártyát
látnánk.
A szikla színe és anyaga olyannyira
szokatlan volt, hogy ez mindkettıjüket
megdöbbentette. Arcukat felé fordítva
tanulmányozták, miközben az öszvérek
elhaladtak mellettük és lefelé
csattogó patáik zaja meg az emberek
távolodó kiáltásainak visszhangja,
furcsán rezgett át e zárt, fenséges,
földöntúli helyen.
- Úgy néz ki, mint egy irdatlan
vízköpı szörny, mely szájából okádja a
vizet - suttogta Royan, miközben a
hasadékot és azokat a különös
sziklaalakzatokat nézte. - El tudom
képzelni, hogy ez a látvány mit
válthatott ki a Taita és Memnon herceg
vezette ısi egyiptomiakból, ha valaha
is eljutottak erre a helyre. Micsoda
misztikus értelme lehetett számukra
egy ilyen természeti jelenségnek!
Nicholas némán tanulmányozta Royan
arcát. Sötét szeme áhítattól
csillogott, és az arca ünnepélyesen
komoly volt. Ebben a környezetben
Nicholast erısen emlékeztette Quenton
Parkban lévı győjteménye egyik
portréjára. Ez a Királyok Völgyébıl
származó falfestmény egyik részlete
volt, mely egy a Ramszeszek, a XIX-XX.
dinasztia korából való hercegnıt
ábrázol.
- És ezt miért találod olyan
meglepınek? - kérdezte önmagától. -
Ugyanaz a vér folyik az ereiben.
Royan felé fordult. - Hadd
reménykedjem, Nicky. Mondja nekem,
hogy nem álmodtam ezt az egészet.
Mondja, hogy meg fogjuk találni, amit
keresünk, hogy Buraidnak nem egy
csalóka álom miatt kellett meghalnia.
Arcát Nicholas felé emelte, és úgy
tőnt, mintha a veríték finom fátyolán
át ragyogva izzott volna rajta a tüzes
erejő elszántság. Szinte
ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy
Royant a karjába kapja és megcsókolja
nedvesen szétnyíló ajkát, de ehelyett
elfordult és elindult lefelé a
csapáson.
Nem is mert addig hátranézni rá,
amíg le nem csillapodott, és ismét ura
nem lett önmagának. Némán folytatták
útjukat lefelé, és Nicholast annyira
lekötötték saját gondolatai, hogy
váratlanul érte a döbbenetes látvány,
ami hirtelen feltárult elıtte.
Magasan, a sziklafal kiugró részén
álltak a Nílus alsó szurdoka felett.
Alattuk, százötven méteres mélységben
egy hatalmas, vörös sziklás katlan. A
legendás folyó zöld áradatként zúdult
alá a szakadék homályba veszı
mélységébe. Oly mélyen volt, hogy a
napfény el sem jutott odáig. Mellettük
a Dandera folyó csöndesebb vize is
ugyanott indult el a mélység felé,
fehér kócsagtollként örvénylett,
tekergett a szurdok megtévesztı
légáramlataiban. Odalenn a mélyben a
két folyó vize tajtékzón, kavargón,
háborgó habokban egyesült, hatalmas
kerékként zúdult alá ez a súlyos,
olajosan sőrő víz, mely végül
megtalálta útját a szurdokba és
ellenállhatatlan, hatalmas erıvel tört
át.
- Maga ezen csónakkal átkelt? -
kérdezte Royan elképedt áhítattal.
- Akkor még fiatalok és bolondok
voltunk - mondta Nicholas szomorkásán
halvány mosollyal, melyet sok régi
emlék hatott át.
Egy ideig hallgattak. Aztán Royan
halkan azt mondta: - Az ember tisztán
látja, hogy ez miként állíthatta meg
Taitát és hercegét, amint felfelé
jöttek a folyó mentén. - Körülnézett,
majd nyugati irányban lemutatott a
szurdokba. - Az biztos, hogy magából
az alsó szurdokból itt sosem tudtak
feljönni. Nyilván a sziklák tetejének
vonalát követték, melyen most mi is
állunk. - E gondolatra hangja
izgatottá vált.
- Hacsak nem a folyó másik oldalán
jöttek - jegyezte meg Nicholas inger-
kedve, mire Royan képe megnyúlt.
- Erre nem is gondoltam. Hát persze,
elképzelhetı. Hogy fogunk átjutni oda,
ha ezen az oldalon nem találunk
semmit?
- Ezen majd akkor törjük a fejünket,
ha kénytelenek leszünk. Épp elég
nehézséggel kell megküzdenünk anélkül
is, hogy újabbakat keresnénk.
Ezután ismét hallgattak, mindketten
azon töprengtek, hogy milyen hatalmas
és bizonytalanságokkal teli feladatot
vállaltak magukra. Majd Royan erıt
vett magán.
- Hol a kolostor? Nyomát se látom.
- A sziklában, itt a lábunk alatt.
- Odalenn fogunk táborozni?
 - Kétlem. Menjünk Borisz után, hogy
megtudhassuk, mi a szándéka.
Követték a katlan szélén futó
csapást, és beérték az öszvérkaravánt
egy olyan ponton, ahol az út kétfelé
ágazott. Az egyik elkanyarodott a
folyótól egy erdıs mélyedés felé, míg
a másik továbbra is a kiugró
sziklaperemet követte.
Borisz ıket várta, és a folyótól
eltávolodó csapásra mutatott. - Van
itt egy jó táborhely fenn a fák
között, legutóbb is ott táboroztam,
amikor idelenn vadásztam.
A tisztásra jó néhány magas
vadfügefa vetett árnyat, és egy tiszta
viző forrás is csobogott rajta. Hogy a
teher minél kisebb legyen, Borisz nem
hozott le sátrakat a szurdokba. Amint
lemálházták az öszvéreket, emberei
nekiláttak, hogy felépítsenek nekik
három szalmatetıs kunyhót és a
forrástól legtávolabb esı helyen egy
latrinát ássanak.
Mialatt ez a munka folyt, Nicholas
intett Royannak és Tessaynek, majd
hármasban nekivágtak, hogy felkeressék
a kolostort. Ahol az ösvény
kettéágazott, Tessay a szikla tetején
futó útra tért, és hamarosan széles,
sziklába vájt lépcsıkhöz értek, mely
lefelé vezetett.
Fehér köntöső szerzetesek egy
csoportja jött felfelé a kılépcsın, és
Tessay egy pillanatra megállította
ıket, hogy néhány szót váltson velük.
Aztán ahogy továbbmentek, azt mondta
Nicholasak és Royannak: - Ma van a
Kátéra, a holnap kezdıdı Timkat ünnep
elıestéje. Nagyon izgatottak. Ez
egyike a vallási év legfontosabb
eseményeinek.
- Minek a tiszteletére van ez az
ünnep? - kérdezte Royan. Ez nincs
benne az egyiptomi egyház naptárában.
- Ez az etióp epifánia, Krisztus
megkeresztelésének ünnepe - magyarázta
Tessay. - A szertartás során a tabotot
leviszik a folyóhoz, hogy újra
megszenteljék és új életre keltsék,
majd az akolitusokat keresztelik meg,
miként Jézus Krisztus lett
megkeresztelve a Keresztelı keze
által.
Mentek lefelé a meredek sziklafalba
vájt lépcsın. A lépcsıfokokat meztelen
lábak vájták és koptatták ki hosszú
évszázadok során. Csak mentek lefelé,
miközben a Nílus, hatalmas katlanában,
úgy száz méternyire alattuk
fortyogott, sistergett és vízpermetet
lövellt feléjük.
Hirtelen egy széles teraszra értek,
melyet emberi kéz vésett ki a szikla
testébıl. A fölé hajló vörös szikla
tetıként borította a kıoszlopokkal
teli teret, melyeket az ısi mesterek
hagytak meg, hogy tartsa és
alátámassza. A hosszú, fedett terasz
belsı falát a mögöttük rejtızı
katakombák számtalan bejárata
tarkította. Hosszú idın át fúrták és
bányászták a sziklát, hogy
kialakíthassák termeit, celláit,
csarnokait, templomait és szent
sírhelyeit annak a szerzetesi
közösségnek, mely már több mint ezer
éve él e sziklába vájt falak között.
A szerzetesek kisebb csoportokban
üldögéltek, végig e hosszú teraszon.
Voltak, akik az egyik diakónust
hallgatták, aki felolvasott nekik egy
szép, színes képekkel teli bibliából.
- Olyan sok köztük az írástudatlan -
sóhajtott fel Tessay. A Bibliát még a
szerzeteseknek is fel kell olvasni és
elmagyarázni, mivel legtöbbjük nem
képes rá, hogy egymaga elolvassa.
- Ilyen volt a konstantini avagy
Bizánci Egyház - mutatott rá csöndesen
Nicholas. - Ez a kereszt és a könyv
egyháza, mely aprólékos és színpompás
szertartásaival manapság a
túlnyomórészt analfabéta világban
maradt fenn.
Ahogy lassan mentek elıre a fedett
teraszon, elhaladtak más csoportok
mellett is, akik precentoraik
vezetésével amhara nyelvő zsoltárokat
és himnuszokat énekeltek. A cellák és
barlangok mélyébıl imát és fohászt
mormoló hangok hallatszottak, és a
levegı tele volt az emberi lét
többszáz éve halmozódó, ezernyi
szagával.
Ebben a szagban fafüst és tömjén,
állott étel és ürülék szaga
keveredett, és érezni lehetett benne a
veríték, az áhítat, a szenvedés és a
betegség szagát. A szerzetesek
csoportjai közt zarándokok is voltak,
akik maguk tették meg az utat, vagy
rokonaik hozták le ıket ide a
szurdokba, hogy könyörögjenek a
szenthez, és gyógyírt kapjanak tıle
betegségükre, szenvedésükre.
Voltak ott vak gyerekek, kik anyjuk
karjában sírtak, és leprások, kiknek
rothadó húsa már levált csontjaikról,
megint mások az álomkór kómájában vagy
valami más, szörnyő trópusi betegség
kínjaitól szenvedtek. Fájdalmas
jajgatásuk és nyöszörgésük
összekeveredett a szerzetesek énekével
és a katlanba zúduló Nílus távoli
morajával.
Végre elértek Szt. Frumentius
barlangkatedrálisának bejáratához.
Kerek nyílás volt, akár egy hal szája,
de a portált csillagokkal,
keresztekkel és a szentek fejével
sőrőn telefestett keret díszítette. A
portrék primitívek voltak, okkersárga
és halvány, barnás árnyalatokkal
festették meg ıket, ami még inkább
kiemelte gyermeki egyszerőségüket. A
szentek szénnel körülrajzolt szeme
hatalmas volt, arcukból pedig
szelídség és nyugalom áradt.
Egy piszkos, zöld bársonyköntöst
viselı diakónus ırizte a bejáratot, de
Tessay mondott neki valamit, mire
elmosolyodott, bólintott és intett
nekik, hogy lépjenek be. A nyílás
alacsony volt, így Nicholasnak le
kellett hajtania a fejét, de ahogy
belépett, nyomban felemelte, hogy
csodálkozva körülnézzen.
A barlang mennyezete oly magasra
nyúlt, hogy eltőnt a homályban. A
sziklafalakat falfestmények
borították, angyalok és arkangyalok
mennyei serege, akik reszkettek és
villództak a gyertyák és az
olajlámpások fényében. A freskókat
részben eltakarta a falak mentén
körben lecsüngı, számtalan hosszú
falikárpit, mely mind mocskos volt a
tömjén kormos füstjétıl, széleik pedig
kopottak és szakadozottak voltak. Az
egyiken Szent Mihály ült egy ágaskodó
fehér lovon, a másikon meg a Szőz
térdelt a kereszt aljában, fölötte
pedig Krisztus halovány teste vérzett
az oldalába döfött római lándzsáktól.
Ez volt a templom külsı hajója. A
túlsó falon egy most nyitva álló,
erıs, kétszárnyú faajtó vezetett a
középsı terembe. Mindhárman elindultak
a kıpadlón, miközben óvatosan
kerülgették a szakadozott rongyokba
öltözött, kínok közt vagy vallási
eksztázisban térdeplı kérelmezıket és
zarándokokat. A lámpások halovány
fényében és a kékes tömjénfüstben
elveszett lelkeknek tőntek, akik egy
örökkévalóságon át sorvadoznak a
purgatóriumot körülölelı sötétségben.
A látogatók elérték azt a három
kılépcsıt, amely felvezetett, a belsı
ajtóhoz, ám ekkor két magas, lapos
tetejő süveget viselı diakónus az
útjukat állta. Az egyik szigorú hangon
mondott valamit Tessaynek.
- Még nekünk sem engedik meg, hogy
belépjünk a qiddistbe, a középsı
terembe - mondta nekik Tessay
sajnálkozva. Emögött van a maqdas, a
Szentségek Szentsége.
Az ırök mellett bekukucskáltak, és a
qiddist homályában épp hogy csak ki
tudták venni a legbelsı szentély
ajtaját.
- Csupán a felszentelt papok
léphetnek be a maqdasba, mivel ott van
a tabot és a szent sírjának bejárata.
Tehetetlenül és csalódottan mentek
át ismét a barlangon, majd vissza a
hosszú teraszon.
Vacsorájukat a csillagokkal teli ég
alatt fogyasztották el. A levegı még
mindig fullasztóan meleg volt, és
hatalmas szúnyogfelhık lebegtek
körülöttük, épp csak olyan távolságra,
hogy ne érezzék a riasztót, amivel
mindnyájan bekenték bırüket.
- Nos, angol, elhoztam oda, ahova el
akart jutni. Most hogy akarja
megtalálni az állatot, amiért ilyen
messzire eljött? - A vodka ismét
harciassá és ellenségessé tette
Boriszt.
- Amint megvirrad, küldje ki a
nyomolvasóit, hogy nézzék át a terepet
lefelé a folyón - mondta neki
Nicholas. - A dik-dik általában kora
reggel és késı délután mozog.
- Maga akarja megtanítani az
öregapját macskára egerészni? - mondta
Borisz a szólásokat kissé
összekeverve. Töltött magának egy
újabb vodkát.
- Mondja meg nekik, hogy keressenek
nyomokat. – Nicholas szántszándékkal
részletezte ilyen aprólékos gonddal
ezt a kérdést. - Valószínőleg a csíkos
változat nyomai nagyjából megegyeznek
a közönséges dik-dik nyomaival. Ha
bármiféle jelzést találnak, csöndben
kell ülniük a sőrőben, hogy kivárják
az állat megjelenését. A dik-dik
kötıdik a saját területéhez. Nemigen
szokott elkószálni a legelıjétıl.
- Da!Da! Megmondom nekik. De maga
mit fog csinálni? A táborban fogja
tölteni a napot a hölgyekkel, angol? –
vigyorgott gúnyosan Borisz. - Egy kis
szerencsével lehet, hogy hamarosan nem
is lesz szüksége a külön kunyhóra? -
Pukkadozott saját szellemességén,
Tessay pedig elkeseredetten felállt,
és azzal a kifogással, hogy
ellenıriznie kell a szakácsot, átment
a konyhakunyhóba.
Nicholas elengedte a füle mellett
ezt a durva jópofáskodást. – Mi pedig
Royannal a Dandera menti bozótost
fésüljük át. Az ott rendkívül ígéretes
dik-dik-elıfordulási helynek tőnik.
Figyelmeztesse embereit, hogy tartsák
távol magukat a folyótól. Nem akarom,
hogy a vad elriadjon.
Másnap reggel még alig pirkadt,
amikor elhagyták a tábort. Nicholas
Rigby puskájával és egy könnyő, egy
napra való csomaggal vezette Royant a
Dandera partján. Lassan mentek,
gyakran meg-megálltak, figyeltek és
füleltek. A sőrőben csak úgy
nyüzsögtek az apró emlısök meg a
madarak.
- Az etiópoknál nincs hagyománya a
vadászatnak, így azt hiszem, a
szerzetesek sosem zavarták meg a
szurdok vadjainak életét. - A
folyópart nedves földjén egy apró
antilop nyomára mutatott. -
Bozótantilop - mondta Royannak. -
Menelik antilopja. Csak itt található.
Nagyon keresett trófea.
- Tényleg azt hiszi, hogy megtalálja
itt dédapja dik-dikjét? Kérdezte
Royan. - Olyan eltökéltnek tőnt,
amikor Borisszal beszélt róla.
- Egyáltalán nem hiszem - vigyorgott
Nicholas. – Szerintem az öreg találta
ki. Inkább Harper mesebeli lényének
kellett volna nevezni. Valószínő, hogy
tényleg egy csíkos mongúz bırét
használta fel. Mi Harperek idınként
azzal jutottunk elırébb e világban,
hogy nem ragaszkodtunk szó szerint az
igazsághoz.
Egy pillanatra megálltak, hogy egy
Tacazze zománcos mézmadarat
figyeljenek, amely a folyópart buja
növényzetében, egy kúszónövény sárga
virágai fölött lebegett. Az aprócska
madár tolla úgy ragyogott, akár egy
smaragdtiara.
- Mindazonáltal ez remek mentségül
szolgál nekünk ahhoz, hogy nyugodtan
átkutassuk a bozótot. -
Visszapillantott, hogy
megbizonyosodjon róla, elég messze
vannak-e már a tábortól, majd
letelepedett egy kidılt fatörzsre és
intett Royannak, hogy üljön le mellé.
- Nos, tisztázzuk magunkban, hogy
valójában mit is keresünk. Hadd
halljam!
- Egy halotti templom maradványait,
vagy a halottak városának romjait,
ahol azok a munkások éltek, akik
Mamose fáraó sírján dolgoztak.
- Bármiféle maradványt, ami
kıfaragásra vagy kıbányászatra utal -
helyeselt Nicholas -, különös
tekintettel valamiféle oszlopra vagy
sírkıre.
- Taita kıtestamentuma - bólintott
Royan. - Vésett vagy faragott
hieroglifáknak kell lenniük.
Elképzelhetı, hogy az idı alaposan
megrongálta, kidılt, esetleg benıtte a
növényzet - nem tudom. Bármi lehet.
Olyan, mintha sötétben, vakon
tapogatódznánk.
- Hát akkor meg mit ülünk itt?
Lássunk neki annak a tapogatódzásnak.
A délelıtt közepe táján Nicholas egy
dik-dik nyomaira bukkant a
folyóparton. Letelepedtek egy nagy fa
törzsénél, és egy darabig csöndesen
üldögéltek az árnyékban, míg végül
sikerült megpillantaniuk egyet ezek
közül az aprócska lények közül. A
közelükben haladt el, ormányszerően
megnyúlt orrát tekergette, kecsesen
lépdelt pöttömnyi patáin,
lecsippentett egy levelet az egyik
alacsonyan lehajló ágról és buzgón
elrágcsálta. A bundája azonban a
szokásos szürkésbarna volt,
egyhangúságát semmiféle csík nem
oldotta.
Miután az állat eltőnt a sőrő
aljnövényzetben, Nicholas felállt. -
Nincs szerencsénk. Ez a közönséges
változat volt suttogta. - Menjünk.
 Nem sokkal dél után elérték azt a
pontot, ahol a folyó elıtört a
rózsaszín, már-már hússzínő szikla
hasadékából. Átfésülték ezt a
területet, egészen addig, amíg a
sziklák útjukat nem állták. A szikla
egyenesen az áradatba nyúlt, és a víz
szélén nem volt egy talpalatnyi hely
sem, melyen lábukat megvetve
továbbmehettek volna.
A folyó mentén lefelé visszatértek,
majd átmentek a túlpartra egy
kezdetleges, liánokból és bolyhos
lenkötélbıl készült függıhídon,
melyrıl Nicholas úgy vélte, hogy
valószínőleg a kolostor szerzetesei
építhették. Ismét megpróbáltak lejjebb
jutni a hasadékba. Nicholas még a
vízbe is begázolt, hogy megpróbálja
megkerülni az elsı, rózsaszín
sziklapillért, mely az útjukat állta,
de a sodrás túl erıs volt, csaknem
elvitte ıt a víz. Kénytelen volt
feladni.
- Ha mi nem tudunk itt bejutni,
akkor nagyon valószínő, hogy Taitának
és munkásainak sem sikerült.
Visszamentek a függıhídig és a
vízhez közel találtak egy árnyas
helyet, ahol elfogyaszthatták
ebédüket, amit Tessay csomagolt be
nekik. A déli hıség tikkasztó volt.
Royan a folyóba mártotta
pamutkendıjét, és az arcát törülgette
vele, miközben leheveredett Nicholas
mellé.
Nicholas a hátán feküdt és
távcsövével apránként végignézte a
rózsaszín sziklát. Valami hasadékot
vagy nyílást keresett a sima, csillogó
felületen.
Miközben beszélt, egy pillanatra se
vette el szeme elıl a távcsövet. - A
folyó istene alapján úgy tőnik, hogy
Taita segítséget kért Tanús, Egyiptom
Nagy Oroszlánja és a fáraó
holttestének kicseréléséhez. - Elvette
szeme elıl a távcsövet és Royanra
nézett. - Ezt kissé elképesztınek
találom, mivel az ı korában, az akkori
hit alapján ez botrányos dolog volt.
Valóban így áll a tekercsekben? Taita
tényleg kicserélte a holttesteket?
Royan nevetett és oldalra fordult,
hogy Nicholasra nézzen. – Öreg
cimborájának, Wilburnek túl élénk a
fantáziája. A történet e részének
alapja egyetlen sor, ami a
tekercsekben áll. „Számomra inkább ı
volt a király és nem a fáraó." Royan
ismét a hátára fordult. - Ez jó
példája annak, hogy miért elleneztem a
könyvet. A tényeket és a képzelet
szüleményeit kibogozhatatlanul
összekeverte, egybeötvözte. Ami engem
illet, szerintem Tanús saját sírjában
pihen, csakúgy, mint a fáraó.
- Kár! - sóhajtott fel Nicholas és
visszadugta a könyvet a csomagba. - Ez
egy kedvesen romantikus mozzanat volt,
amit igazán élveztem. - A karórájára
pillantott, majd felállt. - Jöjjön,
szeretnék egy kis terepszemlét tartani
a völgy másik részében. Tegnap,
idefele jövet észrevettem ott néhány
érdekes területet.
Késı délután értek vissza a táborba,
és Tessay kisietett a konyhakunyhóból,
hogy üdvözölje ıket.
- Már alig vártam, hogy
visszatérjenek. Egy érdekes meghívást
kaptunk Jali Korától, az apáttól. Egy
lakomára hívott meg minket a
kolostorba, hogy együtt ünnepeljük a
Katerát, Timkat elıestéjét. A szolgák
már elıkészítették maguknak a zuhanyt,
a víz forró. Épp csak annyi idejük
maradt, hogy átöltözzenek, és máris
indulnunk kell, le a kolostorba.
Az apát fiatal akolitusokat küldött
eléjük, hogy a lakoma termébe kísérjék
ıket. Ezek a fiatalemberek a rövid
afrikai alkony idején érkeztek és
fáklyákat hoztak magukkal, hogy
megvilágítsák az utat.
Royan felismerte köztük Tamrét, az
epilepsziás fiút. Amikor kitüntette a
fiút legmelegebb mosolyával, az
félénken elılépett, és egy csokor
vadvirágot nyújtott át neki, amit a
folyóparton szedett. Royant váratlanul
érte ez a kedves udvariasság, és
gondolkodás nélkül arabul köszönte meg
neki.
- Shukran.
- Taffadali - vágta rá nyomban a
fiú, nyelvtanilag helyesen és olyan
kiejtéssel, amibıl Royan nyomban
tudta, hogy a fiú folyékonyán beszéli
az ı nyelvét.
- Hogyhogy ilyen jól beszélsz
arabul? - kérdezte tıle kíváncsian.
A fiú zavartan lehajtotta a fejét és
azt motyogta: - Édesanyám Massawába, a
Vörös-tenger mellıl való. Ez
gyermekkorom nyelve.
Amikor elindultak a kolostor felé, a
szerzetesfiú úgy követte Royant, akár
egy kiskutya.
Ismét lementek a sziklába vájt
lépcsın, és a fáklyákkal kivilágított
teraszra értek. A keskeny, fedett
folyosó emberekkel volt tele, és ahogy
akolitusokból álló díszkíséretük utat
tört nekik a sokaságon át, fekete
arcok fordultak feléjük, hogy amhara
nyelven köszöntsék ıket, és kezek
nyúltak fel, hogy megérintsék ezeket a
fontos vendégeket.
Az alacsony bejáraton át, fejüket
lehajtva beléptek a katedrális külsı
hajójába. A termet megvilágító
olajlámpások és fáklyák bizonytalan
fényében mintha táncoltak volna a
falfestmények szentjei és angyalai. A
kıpadlót frissen vágott nádból és
kákából készült szınyeg borította,
melynek édes főillata könnyített kissé
a nehéz, füstös levegın. Úgy tőnt,
mintha a kolostor összes szerzetese
ott ült volna keresztbe vetett lábbal
ezen a nedvesen puha szınyegen. A
ferengik kis csoportjának belépését,
üdvözlı kiáltásokkal és hangos
áldással fogadták. Minden egyes ülı
alak mellett ott volt egy flaskónyi
tej, e vidék mézsöre. A boldog,
verítéktıl csillogó arcokon tisztán
látszott, hogy a flaskók már jó
szolgálatot tettek.
A vendégeket elırevezették egy, a
terem közepén, közvetlenül a qiddist
faajtaja elıtt számukra fenntartott
helyre. Kísérıik unszolták ıket, hogy
üljenek le és helyezzék magukat
kényelembe. Amint letelepedtek, egy
újabb, akolitusokból álló csoport
lépett be a terasz felıl fiaskókkal,
melyben tej volt és térdre ereszkedve,
mindegyikük elé letettek egy-egy
agyagból készült fiaskót.
Tessay áthajolt hozzájuk és azt
suttogta: - Hadd kóstolom meg elıbb
ezt a tejet, csak utána igyanak
belıle. Az ital ereje és színe
mindenütt más, és helyenként kegyetlen
lehet. - Fiaskóját megemelve,
egyenesen az edény megnyújtott
nyakából ivott. Miután kortyintott
belıle, elmosolyodott: - Nagyon jó
fızet. Ha óvatosan isszák, nem lesz
semmi bajuk tıle.
A körülöttük ülı szerzetesek
unszolták ıket, hogy igyanak, mire
Nicholas felemelte fiaskóját. A
szerzetesek tapsoltak és nevettek,
miközben ı megkóstolta az italt.
Könnyő volt és kellemes, erısen
érzıdött rajta a vadméz íze és illata.
- Nem rossz! - jelentette ki, de
Tessay figyelmeztette: - Késıbb szinte
biztosra veszem, hogy megkínálják
katikalával. Azzal nagyon vigyázzon!
Erjesztett gabonából fızik, és
pillanatokon belül elveszítheti tıle a
fejét.
A szerzetesek vendégszeretete most
teljes egészében Royan felé fordult.
Nagy hatással volt rájuk az a tény,
hogy kopt keresztény, igaz hívı. Az is
nyilvánvaló volt, hogy szépsége nem
hagyta hidegen e szent élető,
nıtlenségi fogadalmat tett férfiakat.
Nicholas odahajolt hozzá és a fülébe
súgta: - A kedvükért kénytelen lesz
úgy tenni, mintha inna. Emelje a
szájához és nyeljen egyet, különben
nem fogják békén hagyni.
Ahogy Royan felemelte a flaskót, a
szerzetesek boldogan kiáltoztak és
saját, felemelt flaskóikkal
köszöntötték. Royan ismét letette az
üveget, majd odasúgta Nicholasnak.
- Ez finom. Méz íze van.
 - Megtörte az absztinenciára tett
fogadalmát! - korholta ıt Nicholas
nevetve. - Igaz?
- Csak egy csöpp volt - ismerte be
-, de nem tettem én soha, semmiféle
fogadalmat.
Az akolitusok sorra letérdeltek a
vendégek elé és egy tálban meleg vizet
nyújtottak feléjük, hogy jobb kezüket
megmosva felkészülhessenek a lakomára.
Hirtelen dobok és zene hangja ütötte
meg fülüket, majd a zenészek
megjelentek a qiddist nyitott
ajtajában. Ezután elhelyezkedtek a
terem oldalfalai mentén, míg a
gyülekezet várakozásteljesen pislogott
a homályos belsı terem felé.
Végül Jali Hora, az idıs apát
megjelent a lépcsı tetején. Hosszú,
karmazsinvörös szaténköntöst viselt, a
vállán pedig aranyszállal hímzett
stóla volt. A fején nehéz, tömör
korona díszelgett. Bár úgy csillogott,
mint az arany, Nicholas tudta, hogy
csak aranyozott réz, és az a sok
különféle színő kı, amivel kirakták,
szinte egészen biztosan üveg és
értéktelen kavics.
Jali Hora felemelte pásztorbotját,
melyen egy díszes, ezüstkereszt
ékeskedett, mire mindenki elnémult, és
súlyos csönd nehezedett a társaságra.
- Most áldást fog mondani - súgta
oda nekik Tessay, és lehajtotta a
fejét.
Jali Hora asztali áldása hosszú volt
és szenvedélyes, vékony fej hangját a
szerzetesek áhítatos válaszai
szakították meg. Amikor végre
befejezte, két, pompás köntöst viselı
debtera lesegítette Jali Hórát a
lépcsın, majd odavezették a rangidıs
diakónusok és papok közé, hogy helyet
foglaljon faragott jimmera zsámolyán.
A szerzetesek vallásos áhítata
ünnepien kedélyes hangulattá
változott, amikor a terasz felıl
belépett az akolitusok menete,
mindegyikük egy szekér kerék mérető,
fonott nádkosarat hozott a fején.
Minden egyes vendégkör közepére
letettek egyet.
Jali Hora jelére, teljesen
egyszerre, egy gyors mozdulattal
leemelték a kosarak fedelét. Vidám
üdvrivalgás hagyta el a szerzetesek
ajkát, mivel minden egyes kosárban
egy-egy lapos réztál volt, tele a
lapos, szürke kovásztalan injera
kenyérrel.
Két akolitus támolygott be a
teraszról, alig bírták el azt a
gızölgı rézüstöt, amely telis-tele
volt wattal, főszeres, kövér
birkaraguval. Mindegyik injera
kenyérrel teli tál fölött megdöntötték
a nagy edényt, és ráloccsintottak a
vörösesbarna folyékony watból, melynek
teteje csillogott a forró zsírtól.
A gyülekezet mohón vetette magát az
ételre. Darabokat tépkedtek le az
injerából, majd felkanalazták vele a
wattot, végül ezt a kis csomagot
betömték nyitott szájukba, mely nyitva
maradt akkor is, amikor elrágták a
falatot. Ezután nagyot kortyintottak a
flaskóból, hogy tejjel utat mossanak,
mielıtt egy újabb, csöpögı wattal teli
csomagot gyömöszölnek a szájukba.
Hamarosan mindenki könyékig zsíros
volt, az állukon csurgóit végig a
zsíros szaft, miközben ettek, ittak és
hangosan nevettek.
A felszolgáló akolitusok egy másik
fajta injera kenyérbıl tettek le
vastag lepényeket minden vendég mellé.
Ez keményebb volt, nem volt olyan
nyers íze, omlósabb és könnyebb volt,
mint az a szürkés, lapos, gumiszerően
nyúlós másik kenyér.
Nicholas és Royan igyekezett úgy
élvezni az ételt, hogy közben ne
kenjék össze magukat, mint a többiek.
Kinézete ellenére a wat egészen finom
volt, és a száraz, sárga injera
segített felitatni a zsírt.
A közös rézedények meglehetısen
hamar kiürültek. Csupán kenyér és zsír
kavargó romjai maradtak az edényekben,
amikor az akolitusok újabb hatalmas
üstökkel tántorogtak be, melyek
ezúttal currys csirke wattal voltak
tele. Ezt aztán a birka maradványaira
löttyintették, és a szerzetesek ismét
nekiestek.
Miközben mohón falták a csirkét, a
flaskókat újból megtöltötték tejjel,
és a szerzetesek hangja egyre
érdesebb, egyre rekedtebb lett.
- Azt hiszem, ebbıl már nem bírok
többet enni - mondta Royan Nicholasnak
émelyegve.
- Hunyja le a szemét és gondoljon
Angliára - tanácsolta neki Nicholas. -
Maga itt az est sztárja. Nem fogják
hagyni, hogy ilyen könnyen megússza.
Amint a csirke elfogyott, a
felszolgálók újabb üstökkel tértek
vissza, melyek ezúttal forró marha
wattal voltak tele. Ezt a birka és a
csirke maradványaira lódították.
A Royannal szemközti szerzetes
flaskója kiürült, és amikor az
akolitus megpróbálta újratölteni,
elhessegette a fiút és azt kiáltotta:
- Katikala!
Ezt azután a többi szerzetes is
átvette. - Katikala! Katikala!
Az akolitusok kisiettek, majd több
tucatnyi üveggel tértek vissza,
melyben gintiszta ital volt, és ehhez
teáscsésze nagyságú réztálkákat adtak.
- Ez az, amitıl jobb, ha óvakodnak -
mondta nekik Tessay. A tálkák
tartalmát Nicholasnak és Royannak is
sikerült titkon a gyékényre
csurgatniuk, de a szerzetesek mind
mohón felhajtották.
- Borisz is kiveszi részét - mondta
Nicholas Royannak. Az orosz képe vörös
volt, izzadt és vigyorgott, akár egy
idióta, miközben felhajtott egy újabb
tálkával.
A katikalától felélénkülve a
szerzetesek egy játékot kezdtek
játszani. Egyikıjük egy jókora darab
injerába marha watot csomagolt, majd
jobb kezébe fogta, és miközben a zsír
csak úgy csurgott a markából, a
mellette ülı szerzeteshez fordult. Az
áldozatnak akkorára kellett tátania a
száját, amekkorára csak tudta, és
figyelmes szomszédja beletömte a
kezében lévı csomagot. A falat persze
akkora volt, amekkora csak elférhet
egy emberi szájban, és az áldozat
azzal, hogy megpróbálja lenyelni, a
fulladásos halál veszélyét vállalja.
Úgy tőnt, a játék szabálya az volt,
hogy a kezét nem használhatja, nem
tömheti be a falatot a saját szájába,
nem csurgathatja végig köntöse elején,
és nem zsírozhatja össze a közelében
ülıket sem. Eltorzult arca, ahogy
fuldokolva, levegı után kapkodva
próbálta lenyelni a falatot, a többiek
féktelen mulatságát szolgálta. Amikor
végre sikerült lenyelnie, jutalmul egy
tálkányi katikalát tartottak ajkához.
Azt várták tıle, hogy tartalmát az
injerába csomagolt étel után küldje.
Jali Hora, akit mostanra már
felhevített a tej meg a katikala, fel-
tápászkodott. Jobb kezében egy csurgó
injera csomagot tartott. Ahogy
bizonytalan léptekkel elindult a
termen át, miközben fényes koronája
félrecsúszott, elıször nem jöttek rá,
mi a szándéka. Az egész társaság
érdeklıdéssel figyelte.
Aztán Royan hirtelen megmerevedett
és elborzadva azt suttogta: - Ne!
Könyörgöm ne! Mentsen meg, Nicky! Ne
hagyja, hogy az megtörténjen velem!
- Ez az ára annak, hogy maga itt a
legfontosabb hölgy mondta neki
Nicholas. Jali Hora meglehetısen
bizonytalan léptekkel közeledett felé.
A kezében lévı falatból a szaft
végigcsurgott alkarján és lecsöpögött
a könyökérıl.
A fal mellett álló zenészek vidám
dallamba kezdtek. Ahogy az apát
billegve, akár egy régi szekér megállt
Royan elıtt, nyekeregtek, sípoltak és
a dobosok ırjöngı ritmusba kezdtek.
Az apát átnyújtotta ajándékát, és
Royan, miközben még egy utolsó,
kétségbeesett pillantást vetett
Nicholasra, szembe nézett az
elkerülhetetlennel. Lehunyta a szemét
és kinyitotta a száját.
Bátorító kiáltások, biztató síp-, és
dobszó segítette, miközben kínlódva,
küszködve igyekezett megrágni. Az arca
rózsássá vált, és a szeme könnyezett.
Volt egy pont, amikor Nicholas azt
hitte, hogy Royannak el kell ismernie
a kudarcot és ki kell köpnie az
egészet a gyékényre. De aztán lassan,
minden erejét összeszedve, apránként
sikerült leküzdenie a falatot, majd
kimerültén hátradılt.
Közönsége tapsolt, rikoltozott,
élvezték a játék minden pillanatát. Az
apát mereven letérdelt elıtte és
átölelte, miközben kishíján
elvesztette a koronáját. Majd anélkül,
hogy kieresztette volna ölelésébıl
Royant, letelepedett mellé.
- Úgy tőnik, ez egy újabb hódítás -
mondta neki Nicholas száraz hangon. -
Azt hiszem, bármelyik pillanatban az
ölébe hullhat, ha nem hajol el és nem
veszi fel a nyúlcipıt.
Royan gyorsan reagált. Kinyúlt,
megragadott egy üveg katikalát meg egy
tálkát és színültig töltötte.
- Fenékig, öregapám! - mondta neki,
és a szájához tartotta a tálkát. Jali
Hora elfogadta a kihívást, de el
kellett engednie Royant ahhoz, hogy a
kezébıl ihassa ki az italt.
Hirtelen Royan olyan vadul
összerándult, hogy azt, ami még a
tálkában maradt, végiglöttyintette az
öregember köntösén. Kifutott a vér az
arcából, és úgy reszketett, mintha
magas láza lenne, miközben Jali Hora
koronájára meredt, ami már-már az öreg
szemére csúszott.
- Mi baj? - kérdezte Nicholas
halkan, de sürgetın, miközben átnyúlt,
hogy megfogja Royan karját. A teremben
senki sem vette észre Royan
nyugtalanságát, de Nicholas már
annyira ráhangolódott, hogy megérezte
a legkisebb hangulatváltásait is.
Royan még mindig hamuszürke arccal
meredt a koronára, a tálka kiesett a
kezébıl, majd lenyúlt és megragadta
Nicholas csuklóját. A férfit
megdöbbentette ereje. Fájt, ahogy a
csuklóját szorította, és ahogy
Nicholas lenézett, látta, hogy Royan
belemélyesztette körmét a húsába és
felsértette a bırét.
- Nézze a koronáját! A követ! A kék
követ! - lihegte. És akkor Nicholas
meglátta, ott volt a színes
üvegdarabok, kavicsok, féldrágakövek,
gránátok és hegyikristályok között.
Akkora volt, mint egy ezüstdolláros,
tökéletes kör alakú, keményre égetett,
simára kidolgozott, kék kerámia
pecsét. A korong közepén egy egyiptomi
harci szekér volt, fölötte pedig egy
törött szárnyú sólyom jellegzetes és
tisztán felismerhetı körvonalai.
Körben a szélén hieroglifákkal vésett
körirat. Csupán néhány pillanat
kellett hozzá, hogy elolvassa:
 TÍZEZER SZEKÉR PARANCSNOKA VAGYOK.

ÉN TAITA, A KIRÁLYI FİLOVÁSZMESTER.

Royan kétségbeesetten szeretett

volna kijutni a barlang nyomasztó,
rossz levegıjébıl A wat-csomag, amit
az apát beletömött, erıteljesen
összekeveredett azzal a néhány
kortynyi tejjel, amit lenyelt, és ezt
az érzést csak még elviselhetetlenebbé
tette a piszkos tálakban összeálló
nehéz zsír és a kegyetlen katikala
szaga. A szerzetesek közül néhányan
már okádtak a részegségtıl, és
hányadékuk bőze még szörnyőbbé tette a
tömjénfüsttel teli terem émelyítıén
fojtogató levegıjét.
Mindazonáltal az apát még mindig
minden figyelmét rá összpontosította.
Ott ült mellette, simogatta Royan
csupasz karját és az amhara
szentírásból idézgetett neki; Tessay
már rég felhagyott azzal, hogy
fordítsa. Royan reménykedve nézett
Nicholasra, de a férfi némán,
elmerülten ült és szemmel láthatóan
egyáltalán nem figyelt arra, mi folyik
körülötte. Royan tudta, hogy az apát
koronáján lévı kerámiapecsétrıl
gondolkodik, mivel töprengı tekintete
többször is visszatért rá.
Szeretett volna egyedül maradni
Nicholasszal, hogy megvitathassa vele
ezt a rendkívüli felfedezést. Izgalma
nagyobb volt, mint az a kín, amit
túlterhelt gyomra okozott neki.
Érezte, hogy még az arca is belepirul.
Valahányszor fölpillantott az
öregember koronájára, a szíve
szaporábban vert, és alig bírt erıt
venni magán, hogy ne nyúljon fel, ne
ragadja meg és tépje ki foglalatából
azt a csillogó, kék pecsétet, melyet
szeretett volna közelebbrıl is
szemügyre venni.
Tudta, hogy nem volt bölcs dolog
felhívni a figyelmet erre a
cserépdarabkára, de amikor Boriszra
pillantott, látta, hogy az már rég nem
lát semmit, csupán a kezében lévı
katikalára koncentrál. Végül Borisz
nyújtotta neki azt a mentséget, amit
egészen addig hiába keresett. A férfi
megpróbált felállni, de a lába
összecsuklott alatta. Egészen kecsesen
elırebukott és arccal a zsíráztatta
injera kenyérbe zuhant. Hangos
horkolással hevert ott, Tessay pedig
könyörögve fordult Nicholashoz.
- Alto Nicholas, most mitévı legyek?
Nicholas a földön elterült vadász
meglehetısen csúf látványa felé
fordította tekintetét. A birkaragu
maradványa és kenyérdarabkák
konfettiként ragadtak rövidre nyírt,
vörösesszıke hajába.
 - Az a gyanúm, a mesebeli hercegnek
mára ennyi elég volt dünnyögte.
Felállt, Borisz fölé hajolt és
megragadta az egyik csuklóját. Egy
hirtelen rántással ülı helyzetbe
húzta, majd felállította és
tőzoltófogással a vállára emelte.
- Jó éjszakát mindenkinek! - mondta
a szerzetesek gyülekezetének, akik
közt alig akadt olyan, aki még
egyáltalán válaszolni tudott volna.
Ezután a csüngı fejő és lábú Boriszt a
vállára vetve kivitte. A két nınek
sietnie kellett, hogy lépést tudjon
tartani vele, amint megállás nélkül
végigmasírozott a teraszon, majd fel a
kılépcsın.
- Eddig észre sem vettem, hogy Alto
Nicholas ennyire erıs – lihegte
Tessay, mivel a lépcsık magasak
voltak, és erıltetett menetben
haladtak felfelé.
- Én sem - ismerte el Royan. Közben
érezte, hogy nevetséges módon
valamiféle tulajdonosi büszkeség tölti
el, és ahogy közeledtek a tábor felé,
a sötétben elmosolyodott.
- Ne légy már ilyen ostoba -
pirongatta magát. - Ez az ember nem a
tied, hogy így büszkélkedj vele.
Nicholas megszabadult terhétıl,
Boriszt a saját ágyára hajította le a
kunyhójában, majd erısen zihálva
hátralépett, miközben csurgóit a
veríték az arcáról.
- Ez remek recept a szívrohamra -
lihegte.
Borisz felnyögött, átfordult, majd
alaposan végighányta a párnáját és az
ágynemőjét.
- Ezen kellemes hang hallatán,
mindenkinek jó éjt és szép álmokat
kívánok - mondta Nicholas Tessaynek,
azzal kilépett a kunyhóból a meleg,
afrikai éjszakába.
Megkönnyebbülten lélegezte be az
erdı és a folyó illatát, majd Royan
felé fordult, aki megragadta a karját.
- Látta... - tört ki Royan
izgatottan, de Nicholas a szája elé
tette az ujját, miközben
figyelmeztetıen Borisz kunyhója felé
intett, majd Royant a saját kunyhója
felé vezette.
- Látta? - kérdezte Royan, mivel már
nem tudta tovább türtıztetni magát. -
El tudta olvasni?
- „Tízezer szekér parancsnoka
vagyok" - idézte.
- „Én Taita, a királyi
fılovászmester" - fejezte be helyette
Royan. - Itt járt. Jaj Nicky! Itt
járt. Taita itt járt. Ez a bizonyíték,
amit kerestünk. Most már tudjuk, hogy
nem vesztegetjük itt feleslegesen az
idıt.
Lehuppant tábori ágyára, és
elragadtatott boldogsággal, remegve
fonta maga köré a karját. - Mit
gondol, az apát megengedi nekünk, hogy
alaposabban szemügyre vegyük azt a
pecsétet?
Nicholas megcsóválta a fejét: - Nem
hiszem. A korona egyike a kolostor
kincseinek. Szerintem még magának,
legkedvesebb hölgyének se engedné meg.
De különben sem lenne bölcs dolog túl
nagy érdeklıdést mutatni iránta. Jali
Horának nyilvánvalóan sejtelme sincs a
pecsét jelentıségérıl. Arról nem is
szólva, hogy nem akarjuk felhívni rá
Borisz figyelmét.
- Azt hiszem, igaza van. -
Odébbhúzódott az ágyon, hogy helyet
szorítson Nicholasnak. - Üljön le.
A férfi leült mellé és ı
megkérdezte: - Mit gondol, hogy került
ide az a pecsét? Ki találta? Hol, és
mikor?
- Nyugalom, drága lányka. Ez
egyszerre négy kérdés volt, és én
egyikre sem tudom a választ.
- Találgasson! - mondta neki Royan.
- Törje a fejét! Halljuk az ötleteit!
- Jól van - egyezett bele Nicholas.
- A pecsétet Hongkongban gyártották.
Van ott egy kis gyár, mely ezerszám
ontja ezeket. Jali Hora egy luxori
ajándékboltban vette a múlt hónapban,
amikor Egyiptomban nyaralt.
Royan keményen belebokszolt a
karjába. - Ne komolytalankodjon -
mondta neki.
- Halljuk, vajon a maga megoldása
jobb-e - nézett Royanra, miközben a
karját dörgölte.
- Rendben, figyeljen. Taita
elejtette a pecsétet itt a szurdokban,
miközben a fáraó sírján dolgozott.
Háromezer év múltán egy szerzetes,
egyike a kolostor legelsı lakóinak,
rábukkant és felvette. Természetesen a
hieroglifákat nem tudta elolvasni, így
aztán elvitte az apátnak, aki
kijelentette, hogy ez Szt. Frumentius
ereklyéje, és beletetette a koronába.
- És boldogan éltek, míg meg nem
haltak - helyeselt Nicholas. - Nem
rossz.
- Talál benne bármiféle buktatót? -
kérdezte Royan, mire a férfi megrázta
a fejét. - Akkor ez maga szerint is
bizonyítja, hogy Taita valóban itt
volt és bizonyítja azt is, hogy
teóriánk helyes?
- Hogy bizonyítja, az egy kicsit
erıs. Mondjuk inkább azt, hogy abba az
irányba mutat - aggályoskodott
Nicholas.
Royan egészen kitekeredett az ágyon,
hogy egyenesen Nicholas arcába
nézhessen. - Jaj Nicky, olyan izgatott
vagyok. Esküszöm, hogy egy
szemhunyásnyit sem fogok tudni aludni
ma éjjel. Már alig várom a holnapot,
hogy ismét kimehessünk és folytassuk a
kutatást.
A szeme csillogott és az arca
kipirult. Ajka szétnyílt és Nicholas
látta közte nyelvének rózsaszín
hegyét. Ezúttal képtelen volt erıt
venni magán. Lassan Royan felé hajolt,
gyöngéden, megadva neki minden esélyt,
hogy elhúzódjon, ha ki akar térni
elıle. Nem mozdult, de arcán a boldog
ragyogást lassanként nyugtalanság
váltotta fel. Nicholas szemébe meredt,
mintha keresne valamit, valamiféle
biztatásra várna. Amikor ajkuk alig
néhány centinyire volt egymástól,
Nicholas megtorpant, és Royan volt az,
aki megtette az utolsó lépést. İ volt
az, aki ajkukat összezárta.
Elıször lágy volt, épp csak
leheletük keveredett össze, majd egyre
erıteljesebbé, egyre sürgetıbbé vált.
Egy lélegzetelállítóan hosszú
pillanatig szinte felfalták egymást,
Royan ajka lágy volt és édes, akár az
érett gyümölcs. Aztán Royan hirtelen
felnyögött és hatalmas akaraterıvel
kitépte magát Nicholas karjai közül.
Megrendültén, zavartan meredtek
egymásra.
- Ne - suttogta Royan. - Kérlek,
Nicky, még ne. Még nem készültem fel
rá.
Nicholas felemelte a kezét és két
tenyerébe fogta. Majd könnyedén
megcsókolta Royan ujjainak hegyét,
miközben magába szívta a nı bırének
ízét és illatát.
- Reggel találkozunk. - Elengedte a
kezét és felállt. – Korán indulunk.
Légy készen! - mondta, azzal lehajolt,
hogy kiléphessen a kunyhóból.

Amikor Nicholas másnap reggel

öltözködött, a másik kunyhóból
hallotta Royan mocorgását, majd ahogy
halkan fütytyentett az ajtaja elıtt,
Royan felöltözve, lelkes
türelmetlenséggel lépett ki rajta.
- Borisz még nem ébredt fel - mondta
nekik Tessay, miközben felszolgálta
nekik a reggelit.
- Hát, ez nagyon meglep - mondta
Nicholas, anélkül, hogy felemelte
volna tekintetét a tányérjáról.
Royannal egy kissé még mindig kínosan
érezték magukat egymás jelenlétében,
mivel mindkettıjükben elevenen élt,
ahogy elızı este elváltak.
Mindazonáltal, ahogy Nicholas vállára
vetette puskáját meg a csomagot és
elindultak felfelé a völgyben,
mindkettıjük hangulata megváltozott,
tele voltak várakozással.
Már egy órája úton voltak, amikor
Nicholas a válla fölött
hátrapillantott, majd homlokát
összeráncolva óvatosságra intette
Royant. - Követnek minket.
Megfogta Royan csuklóját és behúzta
egy homokkılap mögé. A sziklához
simult és intett Royannak, hogy
kövesse a példáját. Aztán nekikészült,
majd hirtelen elıugrott, hogy
megragadja azt a vézna, magas alakot,
aki koszos, fehér shammában osont
utánuk a völgyön át. Az alak
felüvöltött, majd térdre hullt és
rémülten makogni kezdett.
Nicholas felrántotta a földrıl. -
Tamre! Mi a csodáért követsz minket?
Ki küldött? - kérdezte tıle arabul.
A fiú Royan felé fordította
tekintetét. - Ne, kérem effendi, ne
bántson. Nem akartam rosszat.
- Hagyja azt a gyereket, Nicky. Egy
újabb rohamot fog elıidézni - lépett
közbe Royan. Tamre sietve Royan mögé
osont és védelemért kapaszkodott a
kezébe, miközben Royan válla fölött
úgy lesett Nicholasra, mintha az
életét fenyegetné.
- Nyugalom, Tamre - csillapította
Nicholas. - Nem bántalak, ha nem
hazudsz nekem. De ha hazugságon
kaplak, akkor nem marad bır a hátadon.
Ki küldött utánunk?
- Magamtól jöttem. Nem küldött senki
- pityeregte a fiú. – Azért jöttem,
hogy megmutassam maguknak, hol láttam
a szent állatot, amelyiknek a bırén
ott van a Keresztelı ujjának nyoma.
 Nicholas egy pillanatig rámeredt,
majd halkan nevetni kezdett. -
Esküszöm, ez a fiú valóban azt hiszi,
hogy látta a dédpapa dik-dikjét. -
Majd bıszen összevonta a szemöldökét.
- Ne feledd, hogy mi történik, ha
hazugságon kaplak.
- Igazat beszélek, effendi -
szipogta Tamre, és Royan a védelmére
kelt.
- Ne zaklassa. Ártalmatlan. Hagyja
már ezt a szegény gyereket!
- Rendben, Tamre. Adok neked egy
lehetıséget. Vigyél el minket oda,
ahol a szent állatot láttad.
Tamre egy pillanatra se engedte
volna el Royan kezét. Szorosan
kapaszkodott belé, miközben ott
táncolt mellette és vezette ıt, majd
alig száz méter után rémülete
elhalványult és félénken rámosolygott,
ránevetett Royanra.
Egy órán át egyre távolabb vezette
ıket a Dandera folyótól, fel, a völgy
fölé emelkedı magaslatokra, egy tüskés
bozótossal benıtt, kiugró, viharvert
mészkısziklákkal tarkított területre.
A bozót tüskés ágai sőrőn egymásba
fonódtak, és olyan közel voltak a
földhöz, hogy áthatolhatatlannak
tőntek. Tamre azonban egy keskeny,
kanyargós ösvényen vezette ıket, mely
épp csak olyan széles volt, hogy
elkerülhessék a mindkét oldalról
fenyegetı, vörös végő, horogforma
tüskéket. Aztán hirtelen megállt és
Royant is megállította maga mellett.
Szinte a saját lábujja elıtt lefelé
mutatott.
- A folyó! - jelentette be
fontoskodva. Nicholas melléjük lépett,
majd a meglepetéstıl halkan
füttyentett egyet. Tamre széles körben
nyugatnak vezette ıket, majd vissza a
Dandera folyóhoz egy olyan ponton,
ahol medre még mindig a mély
hasadékban volt.
Most a szakadék peremén álltak.
Nyomban látta, hogy bár a sziklás
hasadék csúcsa alig harminc méter
széles volt, a szakadék a perem alatt
kezdıdött. Lenn a mélybıl, a folyó
felszínétıl a sziklafal olyan formán
hasasodott ki, akár egy tejes
agyagflaskó. Aztán ismét
elkeskenyedett, ahogy közeledett a
csúcs felé, ahol most ık álltak.
- A szent állatot ott láttam. -
Tamre a szakadék túloldalára mutatott,
ahol egy, a Danderát tápláló kis
forrás kanyargott elı a tüskés
bozótból. A forrás táplálta azokat a
világoszöld mohazászlókat, melyek a
domború sziklafal szájáról csüngtek
alá és végükrıl lecsöppent a víz a jó
hatvan méterrel mélyebben lévı
folyóba.
- Ha ott láttad, akkor miért hoztál
minket a folyónak erre az oldalára? -
kérdezte tıle Nicholas.
Tamre úgy nézett ki, mint aki
nyomban elsírja magát. - Ez az oldal
könnyebb. A másik oldalon nincs ösvény
a bozóton át. A tüskék felsértették
volna Woizero Royant.
- Ne durváskodjon - mondta neki
Royan, és karjával átölelte a fiú
vállát.
Nicholas vállat vont: - Úgy tőnik,
maguk itt összefogtak ellenem. Hát, ha
már itt vagyunk, akár el is
üldögélhetünk egy darabig, hátha
megjelenik a dédpapa dik-dikje.
Kinézett egy helyet az egyik
szakadék szélén csüngı, elsatnyult fa
árnyékában, majd kalapjával
megtisztította a földet a lehullott
tüskéktıl és helyet csinált maguknak,
ahová leülhetnek. Hátát a tüskés fal
törzsének támasztotta, és Rigbyjét az
ölébe fektette.
Ekkor már elmúlt dél, a hıség
fullasztó volt. Nicholas odanyújtotta
a vizesüveget Royannak, és amíg a nı
ivott, ı Tamréra pillantott és angolul
azt mondta Royannak: - Azt hiszem, itt
a remek alkalom, hogy megtudjuk, vajon
tud-e bármit is a legény Taita
pecsétjérıl a koronában. Teljesen oda
van magáért. Magának bármit elmond,
amit csak tudni akar. Kérdezze ki.
Royan szelíden látott neki, halkan
beszélgetni kezdett a fiúval. Idınként
megsimogatta a fejét, vagy
megveregette, akár egy kiskutyát. Az
elızı esti lakomáról beszélt neki, meg
arról, hogy milyen szép az a földmélyi
templom, milyen régiek a falfestmények
meg a falikárpitok, végül megemlítette
az apát koronáját is.
- Igen. Igen. Az a szent köve -
helyeselt a fiú készségesen. - Szt.
Frumentius kék köve.
- Hogy kerülhetett ide? - kérdezte
Royan. - Te tudod? A fiú zavartnak
látszott: - Nem tudom. Nagyon régi,
tán éppoly régi, mint maga Krisztus, a
Megváltó. A papok ezt mondják.
- Azt ugye nem tudod, hogy hol
találták?
A fiú megrázta a fejét, majd, mivel
annyira szeretett volna Royan kedvébe
járni azt mondta: - Lehet, hogy az
égbıl hullt alá.
- Meglehet. - Royan Nicholasra
pillantott, aki szemét felfelé
forgatta, majd kalapját az arcára
húzta.
- Lehet, hogy amikor Szt. Frumentius
meghalt, odaadta az elsı apátnak -
lelkesedett be Tamre. - De az is
lehet, hogy benne volt a koporsójában,
amikor a sírjába helyezték.
- Ez mind lehetséges, Tamre -
helyeselt Royan. - Láttad már Szt.
Frumentius sírját?
 A fiú bőntudatosan körülnézett. -
Csak a felszentelt papok léphetnek be
a maqdasba, a Szentségek Szentségébe
suttogta lehajtott fejjel.
- Te láttad, Tamre - mondta neki
Royan szelíden, miközben megsimogatta
a fejét. Kíváncsivá tette a fiú
bőntudata.
- Nekem elmondhatod. Nem mondom meg
a papoknak.
- Csak egyszer - ismerte be. - A
többi fiú. Beküldtek, hogy érintsem
meg a tabot követ. Megvertek volna, ha
nem teszem meg. Ezt minden új
akolitussal végigcsináltatják.
Összevissza fecsegni kezdett, ahogy
felötlött benne a beavatási próba
szörnyő emléke. - Egyedül voltam.
Nagyon féltem. Már éjfél is elmúlt,
mire a papok mind elaludtak. Sötét
volt. A maqdasban a szent szelleme
kísért. Azt mondták, ha gyarló és
hitvány vagyok, akkor a szent
villámmal sújt le rám.
Nicholas levette arcáról a kalapját
és lassan felegyenesedett. - Szavamra,
a gyerek igazat beszél - mondta
halkan.
- Valóban bent volt a Szentségek
Szentségében. – Aztán Royanra nézett:
- Kérdezze csak tovább. Esetleg
mondhat nekünk valami hasznosat.
Kérdezze Szt. Frumentius sírjáról.
- Láttad a szent sírját? - kérdezte
Royan, mire a fiú élénken rábólintott.
- Bementél a sírba? - Ezúttal megrázta
a fejét.
- Nem. Rácsok vannak a bejárat
elıtt. Csupán az apát léphet be a
sírba a szent születésnapján.
- Benéztél a rácsok között?
- Igen, de nagyon sötét van ott.
Láttam a szent koporsóját. Fából van,
és rá van festve a szent arca.
- Fekete bırő ember?
- Nem - fehér, vörös szakállal. A
festmény nagyon régi. A kép már
egészen elhalványult, és a koporsó
fája korhadt, szétporladt.
- A koporsó a sír padlóján van?
Tamre arca egészen eltorzult a nagy
gondolkodástól, majd miután alaposan
megfontolta a dolgot, megrázta a
fejét. - Nem, egy kıpolcon van a
falban.
- Van még valami, ami eszedbe jut a
szent sírjával kapcsolatban? -
próbálta Royan feleleveníteni a fiú
emlékezetét, de Tamre megrázta a
fejét.
- Nagyon sötét volt, és a rácsok
közt a nyílás egészen kicsi - mondta
bocsánatkérıen.
- Semmi baj, nem érdekes. A sír a
maqdas hátsó falában van?
- Igen, az oltár és a tabot kı
mögött.
- Mibıl van az oltár - kıbıl?
 - Nem. Fából, cédrusfából. Vannak
ott gyertyák, meg egy nagy kereszt, és
az apátnak az a sok koronája, meg
kelyhek és pásztorbotok.
- Festve van?
- Nem, faragott képek vannak rajta.
De ezek mások, mint a szent sírjában
lévı képek.
- Miben mások? Mondd el nekem,
Tamre.
- Nem tudom. Az arcok olyan furcsák.
Más a ruhájuk. Meg vannak lovak is. -
Zavartnak tőnt. - Valahogy mások.
Royan még egy darabig próbálkozott,
hogy pontosabb képet kapjon tıle, de a
fiú egyre jobban összezavarodott,
egyre több ellentmondásba keveredett,
ezért Royan taktikát változtatott.
- Mesélj nekem a tabotról - mondta a
fiúnak, de Nicholas elébe vágott.
- Nem, maga meséljen nekem a
tabotról - mondta Royannak. - Ez
ugyanaz, mint a zsidók frigyszekrénye,
a tabernákulum?
Royan felé fordult: - Igen,
legalábbis az egyiptomi egyházban az.
Általában egy ékkövekkel kirakott
dobozban tartják, melyet aranyszállal
hímzett anyagba csavarnak. Az egyetlen
különbség az, hogy a zsidó
tabernákulumban a tíz-parancsolat van
megörökítve, míg a mi egyházunkban
mindig azon templom felszentelésének
szavai, amelyben ırzik. Ez az egyház,
a templom élı szíve.
- Mi a tabot kı? - kérdezte
Nicholas, miközben a homloka is ráncba
futott, annyira figyelt.
- Nem tudom - ismerte el Royan. - A
mi egyházunkban nincs ilyen, hogy
tabot kı.
- Kérdezze meg tıle!
- Mesélj nekem a tabot kırıl, Tamre.
- Ilyen magas és ilyen széles. - A
magasságot kicsivel a válla fölött
jelölte meg, a szélességet pedig
széttárt kezével mutatta.
- És a tabot ezen a kövön áll? -
próbálkozott Royan. Tamre rábólintott.
- Amikor beküldtek, miért azt
mondták, hogy a követ érintsd meg és
ne magát a tabotot - kérdezte
Nicholas, de Royan a fejét csóválva
elhallgattatta.
- Hagyja, hogy én beszéljek. Maga
túl kemény vele. - Azzal ismét a
fiúhoz fordult. - Miért a kı, és nem a
tabotszekrény, ami rajta áll?
Tamre tehetetlenül megvonta a
vállát. - Nem tudom. Egyszerően csak
ezt mondták.
- Hogy néz ki a kı? Azon is vannak
festett képek?
- Nem tudom. - Zaklatottnak tőnt,
hogy nem tudta kielégíteni Royan
kíváncsiságát. Pedig annyira szeretett
volna a kedvében járni. – Nem tudom. A
kı egy anyaggal van letakarva.
 Nicholas és Royan döbbenten
összenéztek, majd Royan ismét a fiúhoz
fordult.
- Letakarva? - Royan közelebb hajolt
hozzá. - A kı le van takarva?
- Azt mondják, hogy ezt csak Szt.
Frumentius születésnapján veszi le
róla az apát.
Nicholas és Royan ismét egymásra
meredtek, majd a férfi töprengın
elmosolyodott. - Szívesen megnézném a
szent sírját és a tabot követ - lepel
nélküli állapotában.
- Azzal várnia kell a szent
születésnapjáig - mondta Royan, - és
fel kell magát szenteltetnie. Csak a
papok... hirtelen elhallgatott, és
ismét a férfire meredt. - Csak nem
arra gondol - nem, ugye azt nem?
- Ki, én? - vigyorgott Nicholas. -
Távol álljon tılem ez a gondolat.
- Ha elkapják a maqdasban, apró
darabokra szaggatják.
- Akkor a megoldás a következı: nem
szabad hagyni, hogy elkapjanak.
- Ha bemegy, akkor én is magával
megyek. Hogy fogjuk véghezvinni?
- Hé, lassabban, drága lányka. A
gondolat mindössze tíz másodperce
ötlött fel bennem. Még legjobb
napjaimon is legalább tíz percre van
szükségem ahhoz, hogy elıálljak egy
ragyogó akciótervvel.
Egy darabig mindketten némán
meredtek a szakadékba, majd Royan
halkan azt suttogta: - A letakart kı.
Taita kıtestamentuma?
- Ne mondja ki hangosan - könyörgött
Nicholas, miközben a gonosz szem
elleni jelet mutatta. - Még csak ne is
gondolkodjon hangosan. Az ördög nem
alszik, fülel.
Ezután ismét hallgatásba mélyedtek,
mindketten dühödten törték a fejüket.
Aztán Royan megszólalt: - Nicky, mi
van, ha... - elhallgatott. - Nem, az
nem fog menni. - Megint komor
némaságba süppedt.
A csöndet Tamre izgatott nyikkanása
törte meg: - Ott van. Nézzék!
Mindkettıjüket megzavarta és
megdöbbentette ez a közbeszólás. - Mi?
- kérdezte tıle Royan.
Tamre megragadta Royan karját és
megrázta. Reszketett az izgalomtól. -
Ott van. Én mondtam maguknak. - Másik
kezével a folyó túlpartja felé
mutatott: - Ott a tüskés bozót szélén.
Nem látják?
- Mit? Mit kellene látnunk?
- Keresztelı Szent János állatát. A
megjelölt, szent állatot. Royan a fiú
kinyújtott karjának irányába nézett,
és a túlparton, a sőrő bozót szélén
észrevette, hogy valami lágy, barnásán
elmosódott folt mozog. - Nem is tudom.
Túl messze van...
Nicholas a csomagban matatott, majd
elıvett egy távcsövet. A szeméhez
emelte, beállította, majd halkan
kuncogni kezdett.
- Alleluja! A dédpapa hírneve végre
biztonságban van. Átadta a távcsövet
Royannak. Royan beállította, és
megtalálta azt a kis lényt. Majd száz
méterre volt, de az erıs nagyítású
lencsén át a legapróbb részleteket is
szemügyre vehette.
Majdnem fele akkora volt, mint a
közönséges dik-dik, amit az elızı nap
láttak, és a bundája nem barnásszürke
volt, hanem gyönyörő vörösesbarna.
Mindazonáltal a legfeltőnıbb vonást
azok a jellegzetes, csokoládébarna
sávok adták, melyek a hátán és a
lapockáján húzódtak - öt, egyenlı
távolságra elhelyezett jel, mely
valóban úgy nézett ki, mint egy kéz
ujjainak lenyomata.
- Ez bizony nem más mint a Madoqua
harperii - súgta oda neki Nicholas. -
Bocs dédpapa, hogy valaha is
kételkedtem benned.
A dik-dik félárnyékban állt és az
orrát ráncolta, ahogy beleszimatolt a
levegıbe. A fejét gyanakvó éberséggel
emelte a magasba. Lágy szellı
fujdogált köztük és az állat között,
de idınként egy-egy szeszélyes
szélörvény gyenge emberszagot sodort
felé, amitıl megriadt és éberen
figyelt.
 Royan hallotta a puska závárzatának
kattanását, ahogy Nicholas
megtöltötte. Gyorsan leeresztette a
távcsövet és a férfire pillantott. -
Ugye nem fogja lelıni? - kérdezte
tıle.
- Nem, ilyen távolságból nem.
Majdnem száz méter és kicsi a célpont.
Várok, amíg közelebb jön.
- Hogy tehet ilyet?
- Hogy ne tenném? Ezért jöttem ide,
többek között.
- De olyan gyönyörő.
- Ezek szerint nyugodtan
lepuffanthatnám, ha csúnya volna?
Royan nem válaszolt, de ismét a
szeméhez emelte a távcsövet. A
szélirány megváltozhatott, mivel a
dik-dik lehajtotta a fejét, és egy
megbámult főcsomót rágcsált. Majd
ismét felemelte a fejét és kijött a
tüskés bozót tisztására, kecsesen
lépegetett, meg-megállt és
legelészett.
- Menj vissza! - próbálta Royan
puszta akaratával visszaküldeni az
állatot a biztonságba, de az csak
jött, egyre közeledett a szakadék
széléhez.
Nicholas hasra gördült és
elhelyezkedett a fa egyik kiálló
gyökere mögött. Kalapját puha párnává
győrte és arra támasztotta a puskáját.
- Hatvan méter - motyogta magában. -
Ez már tisztességes lövés. Nem, még
egy kicsit. - Az alátámasztott puskát
a gyökéren tartva, a távcsövön át
becélozta az állatot. Aztán felemelte
a fejét, és várta, hogy pontos
lıtávolságon belülre kerüljön.
A dik-dik hirtelen felkapta a fejét,
majd feszülten reszketve megtorpant.
- Valami nem tetszik neki. A fenébe,
nyilván megint megfordult a szél -
mordult fel Nicholas. Abban a
pillanatban a kis antilop futásnak
eredt. Átszáguldott a tisztáson,
vissza, arra, amerrıl jött és eltőnt a
tüskés bozótban.
- Menj, dik-dik, menj! - mondta
Royan elégedetten, Nicholas pedig
felült és mérgesen morgolódott.
- Egyszerően nem tudom, mi
rémiszthette meg. - Aztán az arca
megváltozott és a fejét oldalra
hajtotta. Furcsa, idegen hang
hallatszott a levegıbıl, ami egyre
erısödött - éles, egyre magasabb
kattogás és metszı, sivító sípolás.
- Egy szecskavágó! Mi a fene! -
ismerte fel egybıl a hangot Nicholas.
Kivette a tácsövet Royan kezébıl, az
ég felé fordította, és a szakadék
csipkés szikláinak csúcsa felett
pásztázta a felhıtlen, kék ürességet.
- Ott van ni - mondta komoran, majd
még hozzátette - Bell Jet Ranger -,
mivel a körvonalak alapján felismerte.
- Úgy tőnik, erre jön. Semmi értelme,
hogy felhívjuk magunkra a figyelmet.
Rejtızzünk el!
Royant és a fiút a tüskés fa
szétterülı ágai alá terelte.
- Üljön mozdulatlanul - mondta
Royannak. - Nem létezik, hogy ez alatt
itt észrevegyenek minket.
Távcsövén át figyelte a közeledı
helikoptert. - Valószínőleg az etióp
légierı - mondta halkan. - Nyilván
shufta ırjárat. Borisz és Nogo ezredes
is figyelmeztetett minket, hogy sok
lázadó meg gonosztevı mőködik itt lenn
a szurdokban... – hirtelen
elhallgatott. - Nem. Várjunk csak. Ez
nem katonai gép. A törzse zöld és
vörös, és ott a vörös ló embléma. Nem
lehetnek mások, mint a mi régi
barátaink a Pegazus Bányászati
Társaságtól.
A rotor hangja egyre erısödött, és
Royan már szabad szemmel is ki tudta
venni a repülı ló alakját a gép
törzsén, amint alacsonyan, úgy fél
mérföldnyire elrepült elıttük, majd
elindult lefelé a Nílus mentén.
Egyikıjük se figyelt Tamréra, aki
Royan mögé húzódott és megpróbált
elrejtızni mögötte. Vacogott a foga a
rémülettıl, és a szeme annyira
forgott, hogy már csak a fehérje
látszott.
- Úgy tőnik Jake Helm barátunknak
egy kis sétarepülésre szottyant kedve.
Ha a Pegazusnak bármi köze van Duraid
meggyilkolásához és a maga elleni két
gyilkossági kísérlethez, akkor
számíthatunk rá, hogy mostantól a
sarkunkban lesznek. Pillanatnyilag
olyan helyzetben vannak, hogy kedvükre
ellenırizhetnek minket. - Nicholas még
mindig a helikoptert figyelte a
távcsövén át.
- Olyan tehetetlen, kiszolgáltatott
érzés, ha az ember ellensége fenn van
a levegıben. - Royan ösztönösen
közelebb húzódott Nicholashoz,
miközben ı is fölfelé meredt.
A zöld-vörös gép eltőnt az alsó
szurdok sziklavonulata felett, és a
kolostor felé repült.
- Hacsak nem szórakozásból repked,
akkor valószínőleg a táborunkat keresi
- tippelt Nicholas. - Nyilván a fınök
parancsára, aki szemmel akar tartani
minket.
- Nem lesz nehéz megtalálnia. Borisz
nem sokat tett azért, hogy leplezze
kunyhóinkat - mondta Royan szorongva.
Bújjunk elı és menjünk innen - azzal
felállt.
- Jó terv. - Nicholas már épp
követni akarta, amikor hirtelen
elkapta Royan kezét és visszahúzta. -
Várjunk csak. Jönnek visszafelé.
A motor zaja ismét erısödött. Aztán
a fejük fölé hajló levelek és tüskés
ágak sátrán át megpillantották a
helikoptert.
- Most a folyó mentén halad. Úgy
tőnik még mindig keres valamit.
- Minket? - kérdezte Royan idegesen.
- Ha a fınök parancsára jöttek ki,
akkor lehet – mondta Nicholas. A gép
most nagyon közel volt, és a motor
éles hangjától szinte megsüketültek.
Abban a pillanatban Tamre idegei nem
bírták tovább. Rémülten felüvöltött: -
Ez az ördög, értem jött, hogy
elvigyen. Ments meg engem, Jézus
Krisztus, ments meg engem, Megváltóm!
Nicholas kinyújtotta a kezét, hogy
lecsillapítsa, de nem volt elég gyors.
Tamre kimászott és felpattant. A pokol
tüzétıl rettegve még mindig üvöltött
és végigszáguldott az ösvényen be a
tüskés bozótba, miközben shammájának
szoknyája vékony, csontos lábai körül
röpködött, csillogó fekete arca pedig
hátrafelé fordult, úgy figyelte
rémülten a közeledı gépet.
A pilóta nyomban észrevette és a
helikopter orra feléjük fordulva
süllyedni kezdett. Egyenesen feléjük
tartott és lelassult, ahogy a hasadék
szájához ért. Tisztán látták a
szélvédı mögött a kabinban ülı két
alak fejét. Még mindig lassítva, a gép
pörgı propellerrel ott lebegett a
folyó felett, míg Royan és Nicholas
egészen az ágak közé húzódtak, hogy ne
vegyék észre ıket.
- Ez az amerikai a kutatótáborból. -
Royan a rádió hatalmas fülhallgatója
és a csillogó fekete szemüveg ellenére
felismerte Jake Helmet. A fekete
pilótával együtt, a nyakát nyújtogatva
fürkészte a folyópartot.
- Nem vettek észre minket... - De
alig hogy Nicholas kimondta, Jake Helm
a nyílt hasadékon át egyenesen rájuk
nézett. Bár arckifejezése nem
változott, megütögette a pilóta
vállát, és lemutatott rájuk.
A pilóta addig eresztette le a
gépet, míg már közvetlenül a szakadék
szája fölött, velük egy vonalban
lebegett. Alig harminc méter
választotta el ıket egymástól.
Nicholas már nem próbált elrejtızni,
hátát kényelmesen a fa törzsének
támasztotta. Panamakalapját egyik
szemére billentette, és kurtán
odaintett Jaké Helmnek.
A munkavezetı nem válaszolt az
üdvözlésre. Nyíltan, fenyegetıen
bámult Nicholasra, majd meggyújtott
egy gyufát és a szájában lógó, félig
elszívott szivarhoz tartotta. Az
elhasznált gyufaszálat elpöccintette,
majd egy gomolygó füstpamacsot fújt
Nicholas felé. Továbbra is anélkül,
hogy arckifejezése bármit is változott
volna, szája sarkából mondott valamit
a pilótának.
 A helikopter nyomban felemelkedett,
északnak fordult és egyenesen a
szakadék fala, és az ormán elterülı
tábor felé tartott.
- Küldetés teljesítve. Megtalálta,
amit keresett. - Royan felült. -
Minket!
- És nyilván kiszúrta a táborunkat
is. Tudja, hol talál - mondta
Nicholas.
Royan megborzongott és egy
pillanatra összehúzta magát. - Ettıl
az embertıl libabırös leszek. Olyan,
mint egy varangyos béka.
- Ugyan már! - korholta Nicholas. -
Mi baja van azokkal a szegény
varangyos békákkal? - Felállt. - Nem
hiszem, hogy ma még egyszer
szerencsénk lenne dédpapa dik-
dikjéhez. A szecskavágó alaposan
elijesztette. Majd holnap visszajövök
és újra megpróbálom.
- Meg kéne keresnünk Tamrét.
Valószínőleg egy újabb roham kaphatta
el szegény kis kölyköt.
Royan tévedett. A fiút az ösvény
mellett találták. Még mindig
reszketett és sírt, de nem volt
rohama. Hamar megnyugodott, Royannak
sikerült gyorsan lecsillapítania és
szépen követte ıket vissza a táborhoz.
Ám ahogy elérték a szurdokot, a fiú
elosont a kolostor felé.
Aznap este Nicholas még világosban
visszavitte Royant a kolostorhoz.
- Azt hiszem, az alvilágban az ilyen
típusú felderítést nevezik
„terepszemlének" - jegyezte meg
Nicholas, miközben fejüket lehajtva
beléptek a sziklakatedrálisba és
csatlakoztak a külsı teremben tolongó
hívekhez.
- Annak alapján, amit Tamre
elmondott, úgy tőnik, a novíciusok
kivárják, amíg olyan papokra kerül a
szolgálat sora, akikrıl tudják, hogy
ırségben el szoktak szundítani -
mondta neki Royan halkan, miközben egy
kicsit megálltak, hogy az ajtón át
bepillantsanak a középsı terembe.
- Mi nem rendelkezünk ilyen
bennfentes tudással - mutatott rá
Nicholas.
Miközben az ajtót figyelték, látták,
hogy a papok ki-be járkálnak rajta.
- Úgy tőnik, nincs semmiféle
ellenırzés - jegyezte meg Nicholas. -
Nincs jelszó, minden formaság nélkül
átengedik ıket.
- Mi több, név szerint üdvözlik az
ajtóban álló ıröket. Ez egy kis
közösség. Nyilván mindnyájan jól
ismerik egymást.
- Úgy tőnik, semmi esélyem rá, hogy
szerzetesnek öltözve magabiztosan
besétáljak - mondta Nicholas. -
Kíváncsi lennék, hogy mit csinálnak
azzal a betolakodóval, aki e szent
területre lép?
- Talán lehajítják a teraszról a
krokodiloknak a Nílus katlanába -
mondta gonoszkodva Royan. -
Mindenesetre nélkülem nem megy be oda.
Nicholas úgy döntött, most nem
alkalmas az idı arra, hogy vitába
szálljon, inkább igyekezett a nyitott
ajtón át a lehetı legjobban szemügyre
venni mindazt, ami a qiddistbıl
látható.
A középsı terem jóval kisebbnek
tőnt, mint a külsı, ahol ık álltak.
Épp hogy ki tudta venni azokat a
sötétségbe burkolózott
falfestményeket, melyek a falnak azt a
részét borították, amit kívülrıl
látott. A szemközti falon egy újabb
ajtó volt. Tamre elbeszélése alapján
rájött, hogy ez nyilván a maqdas
bejárata lehet. Az ajtónyílást rácsos
kapu zárta el, mely nehéz, sötét
fagerendákból készült, és a
keresztrudak illesztéseit kézzel
kovácsolt vaslapokkal erısítették meg.
Az ajtó mellett mindkét oldalon, a
sziklamennyezettıl a földig hímzett
falikárpitok lógtak, melyek Szt.
Frumentius életébıl vett jeleneteket
ábrázoltak. Az egyiken egy térdelı
gyülekezetnek prédikált, bal kezében a
Bibliát tartotta, jobbját pedig
áldásra emelte. A másik faliszınyegen
épp egy uralkodót keresztelt meg. A
király fején magas aranykorona, olyan,
mint Jali Horáé, a szent fejét pedig
glória övezi. A szent arca fehér, míg
a királyé fekete.
- Politikailag helyes ez? - kérdezte
magától Nicholas, miközben
elmosolyodott.
- Mi olyan mulatságos? - kérdezte
Royan. - Sikerült rájönnie, hogyan
jutunk be oda?
- Nem, arra jöttem rá, hogy még nem
vacsoráztunk. Menjünk!
A vacsoránál Boriszon nyoma sem volt
az elızı esti dorbézolásnak. A nap
folyamán elment a vadászpuskájával és
lıtt egy csomó zöld galambot. Tessay
bepácolta ıket, majd faszén felett
megsütötte.
- Mondja csak, angol, hogy ment ma a
vadászat? Megtámadta magukat az a
veszedelmes csíkos dik-dik? He? He? -
Harsogva nevetett.
- Találtak valamit a nyomolvasói? -
kérdezte Nicholas szelíden.
- Da! Da! Találtak kudut,
bozótantilopot meg bivalyt. Még dik-
diket is találtak, de nem volt csíkja.
Sajnos csík, az nem volt.
Royan elırehajolt és már épp szólni
akart, de Nicholas megrázta a fejét.
Erre ismét becsukta a száját és a
tányérjába nézett, miközben épp az
egyik galamb mellébıl vágott le egy
falatot.
 - Nem igazán akarunk magunknak
társaságot holnapra magyarázta neki
Nicholas csöndesen arabul. - Ha
megtudná, akkor mindenképp velünk
akarna tartani.
- A mamája nem tanította meg a jó
modorra, angol? Udvariatlan dolog
olyan nyelven beszélni, amit a többiek
nem értenek. Igyon egy vodkát.
- Igya meg a részemet - ösztökélte
Nicholas. - Tudom, hogy milyen az, ha
valaki egy klasszissal jobb.
A vacsora hátralévı részében Tessay
csak halk, egyszótagos szavakkal
válaszolgatott, amikor Royan
megpróbálta bevonni a beszélgetésbe.
Gyászosan szomorúnak és legyızöttnek
tőnt. Egyszer sem nézett férjére, még
akkor sem, amikor a leghangosabb és
erıszakosan arrogáns volt. A vacsora
végeztével ott hagyták Borisszal a tőz
mellett. Borisz elıtt az asztalon egy
újabb üveg vodka állt.
- Abból, ahogy dönti magába az
italt, úgy tőnik, újabb éjféli
mentıakcióra van kilátás - jegyezte
meg Nicholas, miközben saját kunyhóik
felé mentek.
- Tessay egész nap itt volt vele a
táborban. Elég sok probléma lehet
közöttük. Tessay azt mondta nekem,
amint visszatértek Addisz-Abebába,
elhagyja. Már nem bírja tovább.
- Számomra az a meglepı, hogy
egyáltalán miként keveredhetett
bármiféle kapcsolatba egy ilyen
állattal, mint Borisz. Igazán olyan
szép nı. Nyugodtan válogathatott
volna.
- Vannak olyan nık, akiket vonzanak
az állatok - vonta meg a vállát Royan.
- Gondolom, a veszély izgalma lehet az
oka. Mindenesetre Tessay megkérdezte,
hogy velünk tarthatna-e holnap. Nem
bír ki még egy napot egyedül a
táborban Borisszal. Azt hiszem, most
már komolyan fél tıle. Azt mondja,
hogy ennyire sokat még soha nem ivott.
- Mondja meg neki, hogy jöjjön
velünk - mondta lemondóan Nicholas. -
Minél többen vagyunk, annál vidámabb.
Talán egyszerő számbeli fölényünk is
elég lesz ahhoz, hogy halálra rémítsük
a dik-diket. így legalább nem pazarlom
a lıszert.

Még sötét volt, amikor másnap reggel

hármasban elhagyták a tábort.
Borisznak nyoma sem volt, és amikor
Nicholas kérdezett felıle, Tessay csak
annyit mondott: - Miután maguk
elmentek aludni, megitta, ami még az
üvegben volt. Délnél elıbb nem kerül
elı a kunyhójából. Nem fog hiányolni.
A Rigbyvel a vállán Nicholas
felvezette ıket a lekoptatott
mészkıhegyre, ugyanazt az ösvényt
követte, amelyet Tamre mutatott nekik
az elızı napon. Menet közben Nicholas
hallotta a két nı beszélgetését. Royan
épp azt magyarázta Tessaynek, hogyan
látták meg a csíkos dik-diket, és most
mit terveznek.
A nap már magasan járt, mire elérték
a hasadék szájánál azt a tüskés fát,
és letelepedtek alatta, hogy lesben
várakozhassanak.
- Hogy jut hozzá a tetemhez, ha
sikerül lelınie azt a szegény kis
állatot? - kérdezte Royan.
- Errıl is gondoskodtam, mielıtt
eljöttünk a táborból magyarázta
Nicholas. Beszéltem a nyomolvasók
vezetıjével. Ha lövést hall, akkor
köteleket hoz fel ide és segít nekem
átjutni a túloldalra.
- Hát, én nem szívesen mennék át oda
- meredt le Tessay az alattuk tátongó
mélységbe.
- A sok badarság mellett egy-két
hasznos dologra is megtanítják az
embert a hadseregnél - felelte
Nicholas. Kényelmesen nekitámasztotta
hátát a fa törzsének, és a puskáját,
hogy kéznél legyen, az ölébe fektette.
A két nı a közelében hevert, és
halkan beszélgettek. Hangjuk annyira
halk volt, hogy nemigen juthatott át a
szakadék túloldalára, állapította meg
Nicholas, így meg se próbálta
elhallgattatni ıket.
Arra számított, ha a dik-dik
egyáltalán elıjön, akkor korán fog
mutatkozni. De tévedett. Már dél volt,
és még nyomát se látta. A völgyben
tikkasztóan perzselt a nap. A szakadék
távoli falát hıség kékes fátyola
takarta, amitıl olyan volt, mint egy
töredezett szélő, kék üveg, és a
sziklás gerincek fölött délibáb
táncolt, mely úgy csillogott a tüskés
bozótos felett, akár egy ezüstös tó
vize.
A két nı már rég felhagyott a
beszélgetéssel és álmosan hevert a
rekkenı hıségben. Az egész világ
csöndes volt és tikkadt. Csupán egy
bozótgalamb gyászosan siránkozó hangja
törte meg a csöndet: - A feleségem
meghalt, gyermekeim halottak. Jaj
nekem! Jaj nekem! Jaj nekem! -
Nicholas érezte, hogy szemhéja
elnehezül. Feje akaratlanul is
elırebukott, felemelte, de
pillanatokon belül ismét elbóbiskolt.
Már az álom határán járt, amikor a
közelbıl, a háta mögötti bozót felıl
egy hangot hallott.
Aprócska hang volt, de jól ismerte.
Olyan hang, mely korbácsként csattant
idegein, és álmosságát egy
szemvillanás alatt előzte, ahogy
ereiben száguldott a vér és a torkát
összeszorította a rézíző félelem. Ez
egy AK-47-es automata fegyver
biztonsági zárának fémes kattanása
volt, amint „tüzelı" állásba
helyezték.
Puskáját egy mozdulattal kiemelte az
ölébıl, miközben kétszer átgördült és
úgy fordult, hogy testével takarja a
két nıt, akik mellette feküdtek.
Ugyanakkor a Rigbyt a vállához emelte,
és megcélozta a bozótot, ahonnan a
hangot hallotta.
- Feküdj! - sziszegte oda társainak.
- Tartsák lenn a fejüket!
Ujja a ravaszon volt, és bár ez
gyengécske fegyver volt egy
Kalasnyikovval szemben, mégis készen
állt rá, hogy viszonozza a tüzet.
Nyomban észrevette célpontját és
puskája csövét arra fordította.
Úgy húsz lépésnyire egy ember lapult
a bozótban és automata fegyverét
egyenesen Nicholas arcának szegezte.
Fekete férfi volt, kopott,
szakadozott, terepszín gyakorlóruhát
viselt, és a sapkája is ugyanebbıl az
anyagból készült. Hevederében
bozótvágó kés, kézigránátok,
vizeskulacs és egy gerillaharcos többi
felszerelése.
- Shufta! - gondolta Nicholas. - Egy
igazi profi. Az ilyen nem tréfál,
jobb, ha az ember nem kockáztat. -
Ugyanakkor viszont arra is rájött,
hogy ha meg akarta volna ölni, akkor
már rég halott lenne.
A Rigbyvel az automata fegyver csöve
fölé célzott úgy három centivel,
egyenesen a shufta gyulladt, vörös
jobb szemébe. A férfi összeszőkülı
szemmel vette tudomásul a kihívást,
majd arabul parancsot adott.
- Salim, ügyelj a nıkre. Ha a férfi
megmozdul, lıdd le ıket.
Nicholas oldalról mozgást hallott,
és arra pillantott, miközben szeme
sarkából a shuftát figyelte.
Egy másik gerilla lépett elı a
bozótból. Ugyanúgy volt öltözve, de
csípıjénél egy könnyő, szovjet RPD
gépfegyvert tartott. A fegyver csöve
le volt főrészelve, mivel így jobban
megfelelt a gerillaharc
követelményeinek, a muníció pedig egy,
a nyakába akasztott övön lógott.
Óvatosan közelített, fegyverét
egyenesen a két nıre szegezte.
Nicholas tudta, hogy a férfinek csak
hozzá kell érnie a ravaszhoz, és a két
nıt máris darált hússá aprítja.
Körülöttük a bozótból újabb, lassan
óvakodó léptek zöreje hallatszott. Nem
csak ez a kettı van itt, döbbent rá
Nicholas. Ez egy nagyobb társaság.
Talán ha egy lövést leadhatna a
Rigbyvel, de addigra már Royan és
Tessay halott lenne. És ı is nyomban
követhetné ıket.
Nagyon lassan és megfontoltan
elkezdte leereszteni puskájának a
csövét, mígnem az egyenesen a föld
felé mutatott. Ezután letette a
fegyvert és felemelte a kezét.
- Emeljék fel a kezüket - mondta a
nıknek. - Tegyék pontosan azt, amit
mondanak.
A gerillavezér úgy vette tudomásul a
megadást, hogy felegyenesedett,
miközben pergı nyelvvel, még mindig
arabul beszélt embereihez.
- Vegyétek el a puskát és a
csomagját.
- Mi brit állampolgárok vagyunk -
mondta neki Nicholas hangosan, és a
gerilla döbbenten nézett rá, mivel
arabul beszélt. - Mi egyszerő turisták
vagyunk. Nem katonák. Nem is a kormány
emberei.
- Hallgasson! Fogja be a száját! -
utasította, miközben a gerillaırjárat
többi tagja is elıjött rejtekhelyérıl.
Mindössze öten voltak, legalábbis
Nicholas ennyit számolt, de tudta,
hogy többen is lehetnek még, akik nem
jöttek elı. Nagyon szakszerően
kerítették be foglyaikat. Egy
pillanatra se zárták el egymás
tőzterét, és egy hajszálnyi
lehetıséget sem adtak a szökésre.
Gyorsan megmotozták ıket, hogy nincs-e
náluk más fegyver, majd szorosan
közrefogták és az ösvényre terelték
ıket.
 - Hová visznek? - kérdezte Nicholas.
- Nem kérdezısködünk! - Egy AK-47-es
csapódott a lapockái közé olyan
erıvel, hogy majdnem elesett.
- Nyugi, fiúk - dünnyögte halkan
angolul. - Erre igazán nem volt
szükség.
A délutáni forróságban is
kénytelenek voltak végig gyalogolni.
Nicholas a nap állása és a szakadék
távoli falára vetett pillantások
alapján próbált tájékozódni. Rájött,
hogy nyugatnak tartottak, a Nílus
folyását követve, a szudáni határ
felé. Már késı délután volt, és
Nicholas becslése alapján úgy tíz
mérföldet tehettek meg, amikor a völgy
egyik oldalnyúlványához értek. A
lejtıket sőrő erdı borította, és a
három foglyot beterelték a fák közé.
Már a gerillatábor területén jártak
és még mindig nem vették észre.
Ügyesen álcázták, csupán néhány durván
összetákolt fészer és a körben
elhelyezett lıállások. Az ırszemeket
kitőnıen helyezték el és az összes
könnyő gépfegyver mellett volt ember
az egyszemélyes tüzelıállásokban.
Bevezették ıket az egyik fészerbe,
mely a tábor közepén állt. Odabenn
három férfi guggolt egy alacsony
tábori asztalon kiterített térkép
körül. Ezek szemmel láthatóan tisztek
voltak, és nyilvánvaló volt, hogy a
három közül melyik a parancsnok. Az
ırjárat vezetıje, aki elfogta ıket,
ehhez az emberhez lépett,
tiszteletteljesen szalutált, majd
gyorsan beszélni kezdett, miközben
foglyaira mutatott.
A gerillaparancsnok felegyenesedett
és kilépett a napfénybe. Közepes
magasságú férfi volt, de olyan
tekintély sugárzott belıle, hogy ettıl
magasabbnak látszott. Széles vállú,
tagbaszakadt, izmos férfi volt, aki
már kezdett egy kis pocakot ereszteni.
Rövid, göndör szakállát néhány ıszes
szál tarkította, finom arcvonásaival
határozottan jóképő férfi volt.
Bırének árnyalata a rézre és a
borostyánra emlékeztetett. Sötét
szemébıl sugárzott az értelem,
pillantása gyors és nyughatatlan volt.
- Az embereim azt mondják, hogy maga
beszél arabul - mondta Nicholasnak.
- Jobban, mint te, Mek Nimmur -
mondta neki Nicholas. Szóval most egy
csapatnyi bandita és emberrabló
vezetıje vagy? Megmondtam én neked,
hogy sosem jutsz el a mennyországba,
te vén mihaszna.
Mek Nimmur döbbenten meredt rá, majd
mosolyogni kezdett. - Nicholas! Nem
ismertelek meg. Megöregedtél. Tele
vagy ısz hajszálakkal!
Széttárta a karját és megölelte
Nicholast.
 - Nicholas! Nicholas! - Mindkét
oldalról megcsókolta az arcát. Aztán
kartávolságra tolta magától és a két
nıre nézett, akik ámulva figyelték a
jelenetet.
- Megmentette az életemet -
magyarázta nekik.
- Pirulásra késztetsz, Mek.
Mek ismét megcsókolta: - Kétszer
mentette meg az életemet.
- Egyszer - szállt vitába vele
Nicholas. - A második véletlen tévedés
volt. Hagynom kellett volna, hogy
lelıjenek.
Mek vidáman felnevetett. - Mennyi
ideje is már ennek, Nicholas?
- Idejét sem tudom, oly rég történt.
- Legalább tizenöt éve - mondta Mek.
- Még mindig a brit hadseregben vagy?
Milyen rangban? Mostanra már
legalábbis tábornoknak kell lenned!
- Csak tartalékos vagyok - rázta meg
a fejét Nicholas. - Már hosszú ideje
visszatértem a civil életbe.
Miközben Mek Nimmur még mindig
Nicholast ölelte, érdeklıdéssel nézett
a két nıre. - Azt amit a
katonáskodásról tudok, zömében
Nicholastól tanultam - mondta nekik.
Tekintete Royanról Tessayre siklott,
majd megpihent az etióp lány sötét,
gyönyörő arcán.
- Én ismerem magát - mondta. -
Évekkel ezelıtt láttam Addiszban.
Akkor még kislány volt. Az apja, Alto
Zemen, nagy és jó ember volt. A
zsarnok Mengisztu meggyilkolta.
- Én is ismerem magát, Alto Mek.
Apám igen nagyra becsülte. Sokan
hisszük úgy, hogy önnek kellene a mi
Etiópiánk elnökének lennie a mostani
helyett. - Kecsesen pukedlizett
elıtte, miközben fejét szerényen, de a
tisztelet elragadóan szép mozdulatával
hajtotta le.
- Hízelgı, hogy ilyen jó véleménnyel
van rólam. - Azzal megfogta Tessay
kezét és felemelte. Ezután ismét
Nicholashoz fordult: - Elnézést ezért
a durva fogadtatásért. Egyikmásik
emberemben egy kissé túlteng a
buzgóság. Tudtam, hogy néhány ferengi
kérdezısködött a kolostorban. De most
már elég ebbıl, itt barátok közt vagy.
Isten hozott.
Mek Nimmur bevezette ıket
fedezékébe, ahová egyik embere
behozott egy koromtól fekete kannát a
tőzrıl, és bögrékbe töltötte ki nekik
a sőrő, fekete kávét.
Nicholasszal elmerültek a falklandi
háborút megelızı idık emlékeiben,
amikor még egymás mellett harcoltak,
Nicholas titkos katonai tanácsadóként,
Mek pedig fiatal, Mengisztu
diktatúrája ellen küzdı
szabadságharcosként.
- De a háborúnak most már vége, Mek
- jelentette ki végül nyomatékosan
Nicholas. - A csata gyızelemmel
végzıdött. Miért vagy még mindig itt
embereiddel a bozótban? Miért nem
hízol és gazdagodsz te is Addiszban,
mint a többiek?
- Addiszban, az ideiglenes
kormányban még vannak ellenségeim,
olyanok, mint Mengisztu. Ha már tılük
is megszabadultunk, akkor befejezem a
bozótharcot.
Ezután Nicholasszal lelkes
beszélgetésbe fogtak, melynek során
olyan mélységben vitatták meg a
bonyolult afrikai politikát, hogy
Royan nem sokat értett belıle, mivel
mit sem tudott azokról a
személyiségekrıl, akikrıl szó volt.
Nemigen tudta követni azokat a
finomságokat sem, amiket a több ezer
éve tartó vallási és törzsi
elıítéletek és türelmetlenség
problémái jelentettek. Ettıl
függetlenül lenyőgözte Nicholas
tudása, hogy mennyire jól érti a
helyzetet, és az, ahogy egy olyan
ember, mint Mek Nimmur, kikéri a
véleményét és meghallgatja a tanácsát.
Végül Nicholas megkérdezte Meket: -
Tehát most már az etióp határon túlra
is kiterjesztettétek a harcot?
Szudánban is mőködtök?
- Szudánban már húsz éve folyik a
küzdelem - mondta Mek. - A déli
keresztények az ıket üldözı, zaklató
északi muzulmánok ellen harcolnak...
- Ezzel én is tisztában vagyok, Mek.
De az nem Etiópia. Az nem a te
háborúd.
- İk is keresztények és szenvednek,
igazságtalanság érte ıket. Én katona
vagyok és keresztény. Hát hogy ne
lenne az én háborúm. – Tessay mohón
itta Mek minden szavát, és most
egyetértıén bólintott, miközben
szemében sötéten, ünnepélyesen
csillogott a hıs iránti imádat.
- Alto Mek Krisztus és az egyszerő
emberek jogainak védelmezıje - mondta
Tessay Nicholasnak, áhítattal teli
hangon.
- És imádja a jó kis csetepatékat -
nevetett Nicholas, azzal
szeretetteljesen vállon bokszolta a
gerillavezért. Ez egy ismerıs mozdulat
volt, mely errefelé könnyen sértı
lehet, de Mek nem bántódott meg, hanem
visszanevetett rá.
- És te mi járatban vagy itt,
Nicholas, ha már nem vagy katona? Volt
idı, amikor te is imádtad a jó kis
csetepatékat.
- Én teljesen megváltoztam. Már nem
harcolok. Azért jöttem az Abbai-
szurdokba, hogy dik-dikre vadásszam.
- Dik-dikre? - meredt rá Mek Nimmur
hitetlenül, majd harsogva nevetni
kezdett. - Na, én ezt nem hiszem. Te
nem azért jöttél. Nem dik-dikrıl van
itt szó. Te készülsz valamire.
- De hát ez az igazság.
- Hazudsz, Nicholas. Sosem tudtál
hazudni nekem. Ahhoz én túlságosan jól
ismerlek. Te készülsz valamire. Majd
elmondod, ha szükséged lesz a
segítségemre.
- És te még mindig segíteni fogsz
nekem?
- Hát persze. Kétszer megmentetted
az életemet.
- Egyszer - mondta Nicholas.
- Az egyszer is elég - mondta Mek
Nimmur.
Miközben beszélgettek, a nap
lenyugodott.
- Ma éjszakára természetesen a
vendégeim - mondta nekik szertartásos
udvariassággal Mek Nimmur. - Holnap
visszakísérem önöket a Szt. Frumentius
kolostornál lévı táborukba. Én is oda
tartok. Embereimmel a kolostorba
megyünk, hogy részt vegyünk a Timkat
ünnepén. Az apát, Jali Hora a barátom
és szövetségesem.
- A kolostor meg nagy
valószínőséggel a rejtett bázisod. A
szerzeteseket használod az ellátmány
meg az értesülések beszerzésére.
Igazam van?
- Túlságosan jól ismersz engem,
Nicholas - csóválta a fejét gyászos
képpel Mek Nimmur. - Szinte mindent
tıled tanultam, úgyhogy miért ne
találhatnád ki a stratégiámat? A
kolostor tökéletes hadmőveleti bázis.
Elég közel van a határhoz... -
hirtelen mosolyogva elhallgatott. - De
neked aztán ezt végképp nem kell
elmagyaráznom.
Mek építtetett embereivel egy
éjszakai fedezéket Nicholas és Royan
számára, és főbıl puha fekhelyet is
készíttetett nekik. Szorosan egymás
mellett feküdtek a hevenyészett tetı
alatt. Az éjszaka fülledt volt, így
aztán egyáltalán nem hiányolták
takaróikat. Nicholasnál volt egy tubus
rovarriasztó krém, hogy
távoltarthassák maguktól a
szúnyogokat.
Miután elhelyezkedtek főágyukon, a
fejük elég közel volt egymáshoz ahhoz,
hogy csöndesen beszélgethessenek.
Amikor Nicholas elfordította a fejét,
látta Mek Nimmur és Tessay sötét
körvonalait, amint még mindig együtt
üldögélnek a tőz mellett.
- Az etióp lányok mások, mint az
arabok, vagy a legtöbb afrikai nı. -
Royan is a másik párt figyelte. -
Egyetlen arab lány se merne így
egyedül maradni egy férfivel.
Különösen akkor, ha már ráadásul
férjnél van.
- Bárhonnan is nézzük, szép pár,
átkozottul jól mutatnak együtt -
jelentette ki Nicholas. - Sok
szerencsét kívánok nekik. Tessaynek
ebbıl mostanság nemigen jutott ki -
épp itt az ideje.
Nicholas megfordította a fejét és
Royan arcába nézett: - És maga, Royan,
maga kicsoda? Egy szemérmes,
engedelmes arab lány, vagy egy
független, öntudatos nyugati?
- Egyrészt még korai, ugyanakkor túl
késı van az ilyen típusú, intim
kérdésekhez - mondta Royan, miközben
megfordult és a hátát mutatta neki.
- Ma este tehát ragaszkodunk a
formaságokhoz! Jó éjszakát, Woizero
Royan.
- Jó éjszakát, Alto Nicholas -
válaszolt Royan, miközben nem fordult
a férfi felé, így Nicholas nem
láthatta, hogy mosolyog.

A gerillamenet másnap már pirkadat

elıtt útnak indult. Teljes harci
rendben meneteltek, felderítık jártak
elıttük, és oldal véd fedezte az
ösvény mindkét oldalát.
- A hadsereg csak nagy ritkán
ereszkedik le ide a szurdokba, de mi
mindig készen állunk, amikor lejönnek
- magyarázta nekik Mek Nimmur. -
Igyekszünk szívélyes fogadtatást
nyújtani nekik.
Tessay Mek Nimmurt figyelte,
miközben az beszélt; valójában egész
reggel, szinte egy pillanatra se vette
le róla a szemét. Most halkan
dünnyögve azt mondta Royannak: -
Igazán nagy ember, olyan férfi, aki
tán ezer éve elıször egyesíthetné
földünket. Oly semminek érzem magam
mellette, és mégis ismét fiatal lány
vagyok, tele örömmel és reménnyel.
Az út vissza a kolostorhoz a teljes
délelıttöt igénybe vette. Amikor a
Dandera folyóhoz értek, Mek Nimmur
embereivel visszavonult az ösvényrıl a
sőrőbe, közben egy felderítıt
elıreküldött. Egyórányi várakozás után
csapatnyi akolitus jött fel a
kolostorból, mindegyik egy-egy nagy
csomagot egyensúlyozott a fején.
Mély tisztelettel üdvözölték Meket,
majd átadták a csomagokat embereinek,
és máris indultak vissza az Abbai
szurdokába.
A csomagokban papi shamma, fejkendı
és szandál volt. Mek emberei levették
terepszín gyakorlóruháikat és
átöltöztek ezekbe az öltözékekbe,
melyek a hitelesség kedvéért mind
viseltesek és piszkosak voltak. A
köntös alatt csupán kézifegyvereiket
vitték magukkal. A többi fegyvert és
felszerelést egy mészkıbarlangban
rejtették el, és otthagytak egy kis
osztagot ırségben.
Egy csapatnyi szerzetesként tették
meg az utolsó néhány mérföldet a
kolostorig, ahol a közösség boldogan
üdvözölte ıket. Itt Nicholas meg a két
nı elvált Mektıl, és elindultak a
meredek ösvényen fölfelé, a
vadfügeligethez. Borisz már várta
ıket, dühösen és tehetetlenül járkált
a táborban.
- Hol a pokolban voltál, asszony? -
mordult rá Tessayre. Csak nem egész
éjjel kurválkodtál?
- Tegnap este eltévedtünk - adta be
azt a történetet Nicholas, amiben Mek
Nimmurral megegyeztek, hogy megırizzék
biztonságát. Borisz nem az az ember,
akiben meg lehet bízni. - Aztán ma
reggel talált ránk egy csapatnyi
szerzetes a kolostorból. İk vezettek
vissza minket.
- És maga lenne a nagy vadász, a
nagy nyomolvasó? gúnyolódott vele
Borisz. - Nincs szüksége rá, hogy én
vezessem, mi? Aztán meg szépen
eltéved, igaz, angol? Most már értem,
hogy miért akar csak dik-diket lıni. -
Röhögni kezdett, de a vidámságnak jele
sem látszott rajta, majd halotthalvány
szemével Tessayre nézett. - Veled majd
késıbb tárgyalok, asszony. Eredj és
nézz az étel után.
A forróság ellenére Nicholas és
Royan is éhes volt. Tessay rövid idın
belül ízletes, hideg ebédet szolgált
fel nekik a fügefák árnyékában.
Nicholas nem kért a borból, amivel
Borisz kínálta.
- Délután ismét ki akarok menni
vadászni. Majd egy teljes napot
veszítettem.
- Akarja, hogy ezúttal fogjam a
kezét, angol? Nehogy ismét eltévedjen?
- Kösz, öregfiú, de azt hiszem,
magam is elboldogulok. Miközben ettek,
Nicholas megbökte Royant: - Az imádója
megérkezett.
Fejével Tamre suta, hórihorgas
alakja felé intett, aki csöndesen
lopakodott be a táborba és most a
konyhakunyhó közelében ült. Amint
Royan ránézett, arcán rajongó, idióta
mosoly jelent meg, fejével biccentett,
miközben félszeg izgalommal
fészkelıdött.
- Én nem megyek magával ma délután -
mondta Royan csöndesen Nicholasnak,
amikor Borisz nem figyelt rájuk. - Azt
hiszem, baj lesz köztük. Itt akarok
maradni Tessayvel. Vigye magával
Tamrét.
- Szavamra, ez aztán a csodálatos
alternatíva. Egész életemben erre a
pillanatra vártam. - De amikor
felvette a puskáját meg a csomagját,
intett a fiúnak, hogy kövesse. Tamre
izgatottan nézett körül, Royant
kereste, de Royan benn volt a
kunyhójában. Végül aztán lassan,
vonakodva követte Nicholast felfelé a
völgybe.
- Vigyél át a folyó túloldalára -
mondta a fiúnak. - Mutasd meg nekem,
hogyan lehet eljutni oda, ahol a szent
állat lakik. - Tamre erre felvidult és
csoszogó ügetéssel vezette át
Nicholast a rózsaszín szikla alatti
függıhídon.
Egy órán át követték az ösvényt, de
aztán az is lassanként elfogyott és az
erózió faragta hegyek között nehéz,
egyenetlen terepbe torkollott. Tamre
rendíthetetlenül ment tovább,
belevetette magát a tüskés bozótba, és
vagy két órán át másztak sziklás
gerinceken és tövisekkel teli
völgyeken át.
- Most már értem, miért nem akartad
erre hozni Royant dünnyögte Nicholas.
Csupasz karját a tüskék felsebezték,
és nadrágja szára vagy egy tucatnyi
helyen szétszakadt. Mindazonáltal az
emlékezetébe véste az utat, és tudta,
hogy minden nehézség nélkül
visszatalálna.
Végül felmásztak egy újabb gerincre,
ahol Tamre megállt és lemutatott a
túloldalon. Nicholas látta alattuk a
hasadékot és azt a kis nyílt tisztást,
ahol a dik-dik-forrás ered. Felismerte
még azt a tövises fát is a Dandera
túlpartján, mely alatt ültek, amikor
Mek emberei meglepték ıket.
Pihent néhány percet, és kortyintott
egy kis vizet a kulacsból, mielıtt
átadta volna Tamrénak. - Ez itt egy
szerzetes, az Isten szerelmére -
nyugtatgatta magát. - Ez a kis
nyomorult csak nem lehet AIDS-es? - De
azért alaposan megtörölgette a kulacs
száját, amikor Tamre visszaadta neki.
Mielıtt elindultak volna lefelé a
lejtın, még egyszer ellenırizte Rigby
puskáját, és lefújta a port a távcsı
lencséjérıl. Aztán ezen keresztül
benézett egy dik-dik mérető sziklát a
lejtı lábánál, miközben a teleszkópot
a legkisebb nagyításra állította. Most
már felkészült rá, hogy a sőrő
bozótban közelrıl adhasson le egy
gyors lövést. Amikor végre
megfelelınek találta, betöltött egy
sorozatot, biztosította a fegyvert,
majd felállt.
- Maradj mögöttem - mondta a fiúnak.
- És mindig azt csináld, amit én.
Lassan elindult lefelé, miközben
néhány lépésenként megmegállt, hogy
ellenırizze a bozótot maga elıtt és
oldalt is, mindkét irányban. Amikor
elérték a forrást, körülötte a föld
nedves volt és puha. Sok állat és
madár járt ide inni. Felismerte a kudu
és a bozótantilop nyomait, de ezek
közt ott volt prédájának apró, szív
alakú nyoma is.
 Nesztelenül haladt tovább és a bozót
szélén talált egy trágyadombot,
mellyel a dik-dik szokta megjelölni
saját területét. Az ızsörét mérető
bogyókból álló kupac egyre nagyobb
lett, valahányszor a kis antilop
visszatért erre a helyre.
Mostanra Nicholast már teljesen a
hatalmába kerítette a vadászat.
Korábbi sikertelen próbálkozásai csak
még jobban felajzották. Olyan
erıteljesen összpontosított, mintha
legalábbis egy emberevı oroszlánt
követne. Lépésrıl lépésre óvakodott,
és minduntalan gondosan szemügyre
vette a földet, mielıtt lábát letette
volna, nehogy egy száraz ágra vagy
zörgı levélre lépjen, a szeme pedig
jóval fürgébben mozgott, mint a lába,
észrevett minden mozgást, minden
színárnyalatot a tüskés bozótban.
Fülének rezzenése árulta el a kis
állatot. Félig az árnyékban állt,
vöröses bundája beleolvadt a mögötte
lévı száraz ágakba, és mozdulatlan
volt, mintha mahagónifából faragták
volna. Csupán az az aprócska mozdulat
árulta el. Annyira közel volt hozzá,
hogy Nicholas látta csillogó, onixszín
szemében a visszaverıdı fényt, majd
azt is, amint megnyúlt orrát
nyugtalanul ráncolja. Érezte a
veszélyt, de nem tudta, honnan jön.
Nicholas lassan, fájdalmasan lassan
emelte vállához a Rigbyt. A távcsövön
át egyenként látott minden szırszálat,
ami a felálló fülek és a tırszerően
hegyes kis fekete szarvak közt volt.
Az irányzékot a nyak és a fej
találkozási pontjára fordította.
Szeretett volna minél kevesebb kárt
tenni az állat irhájában, hogy
könnyebb legyen majd kitömni.
- Ez a szent állat. Dicsıség
Istennek és Keresztelı Szent Jánosnak!
- kiáltotta mellette Tamre hangosan,
és szeme elıtt összekulcsolt kézzel
térdre hullt.
A dik-dik, mint valami kis barna
füstpamacs, úgy úszott ki a lencse
látóterébıl, és csak egy halk zizzenés
hallatszott a bozótból, ahogy
elmenekült. Nicholas lassan
leeresztette a puskát és lenézett a
fiúra. Még mindig térdelt és hálaadó
imákat hadart.
- Szép munka. Azt hiszem, Woizero
Royan fogadott fel téged erre - mondta
angolul. Aztán lenyúlt, talpra
rántotta a fiút és arabra váltott. -
Most itt maradsz. Nem mozdulsz innen.
Nem beszélsz. Még levegıt is csak
nagyon-nagyon halkan veszel, amíg
vissza nem jövök érted. Ha egyetlen
kis imát is ki mersz ejteni a szádon,
míg vissza nem tértem, akkor
személyesen gondoskodom róla, hogy
elindulj azon az úton, mely a
mennyország kapujához, Szent Péterhez
vezet. Megértetted?
Egyedül ment elıre, de ekkorra már a
kis antilop alaposan megriadt.
Nicholas még kétszer látta, de épp
csak egy-egy pillanatra azt a
vörösesbarna villanást, amit szinte
teljesen eltakart a bozót. Ott állt és
keserő átkokat szórt a szerzetesfiúra,
miközben hallgatta az apró paták
koppanását a száraz földön, ahogy a
kis állat sebesen, egyre mélyebben
vette be magát a sőrőbe. Végül aznapra
kénytelen volt felhagyni a
vadászattal.
Már jócskán besötétedett, mire
Tamréval visszaértek a táborba. Amint
Nicholas belépett a tőz fénykörébe,
Royan elésietett.
- Mi történt? - kérdezte. - Újból
látta a dik-diket?
- Ne engem kérdezzen. Kérdezze a
cinkosát. Elijesztette. Nagy
valószínőséggel még most is rohan.
- Tamre, remek fiatalember vagy, és
én nagyon büszke vagyok rád - mondta
neki. A fiú ugrándozott, akár egy
kiskutya és boldogan vigyorgott
örömében, hogy Royan megdicsérte, majd
sietıs léptekkel elindult az ösvényen
lefelé, a kolostorhoz.
Royan annyira elégedett volt a
vadászat kimenetelével, hogy saját
kezőleg töltött ki egy whiskyt
Nicholasnak, és odavitte neki,
miközben a férfi fáradtan lerogyott a
tőz mellett.
Nicholas belekóstolt, majd
összerázkódott: - Sose hagyd, hogy egy
antialkoholista töltsön neked. Ilyen
kemény kézzel nyugodtan részt vehetne
egy fatörzslökı versenyben, vagy
elmehetne patkolókovácsnak. - De
azért, kifogásai ellenére, óvatosan
ismét kortyintott egyet.
Royan leült mellé és izgatottan
matatott, de beletelt egy kis idıbe,
mire Nicholas észrevette
nyugtalanságát.
- Mi a baj? Valami nagyon piszkálja
a csırét.
Royan óvatosan Borisz felé
pillantott, aki a tőz túlsó oldalán
ült, majd suttogóra fogta a hangját,
és egészen Nicholashoz hajolva, arabul
beszélt.
- Tessayvel délután lementünk a
kolostorba, hogy meglátogassuk Mek
Nimmurt. Tessay megkért, hogy menjek
vele, arra az esetre, ha Borisz - nos
tudja, hogy mire gondolok.
- Van valami halvány elképzelésem
róla. Maga volt a gardedám. - Nicholas
ismét belekortyintott a whiskybe, majd
felszisszent. Hangosan fújta ki a
levegıt, a hangja pedig egészen
fátyolos volt. - Folytassa - mondta
Royannak.
 - Egy bizonyos ponton, még mielıtt
kettesben hagytam volna ıket, a Timkat
ünneprıl beszélgettünk. Az ötödik
napon az apát leviszi a tabotot az
Abbaihoz. Mek azt mondja, hogy van egy
ösvény a sziklában, mely levezet a
vízhez.
- Igen, ezt mi is tudjuk.
- De most jön az érdekes rész - ezt
viszont nem tudja. Mindenki
csatlakozik a menethez, mely levonul a
folyóhoz. Mindenki. Az apát, az összes
pap, az akolitusok, az összes igaz
hívı, még Mek és emberei is mind
lemennek a folyóhoz és ott töltik az
éjszakát is. Egy teljes napon és
éjszakán át a kolostor lakatlan. Üres.
Egy lélek sincs ott.
Nicholas Royanra meredt a pohara
fölött, majd lassan mosolyogni
kezdett: - Nos ez valóban nagyon
érdekes - ismerte el.
- Ne felejtse el, hogy magával
megyek - mondta neki Royan szigorúan.
- Még csak gondolni se merjen arra,
hogy engem kihagy belıle.

Aznap este, vacsora után Nicholas

ismét bement Royan kunyhójába. Ez volt
a táborban az egyetlen hely, ahol
biztosak lehettek benne, hogy maguk
vannak, és nem hallgathatja ki ıket
senki. Mindazonáltal Nicholas ezúttal
nem követte el azt a hibát, hogy Royan
ágyára ült. Míg Royan az ágy végében
kucorgott, Nicholas letelepedett vele
szemben a zsámolyra.
- Mielıtt nekilátnánk a tervek
elkészítésének, hadd tegyek fel egy
kérdést. Gondolt a lehetséges
következményekre?
- Úgy érti, hogy mi történik, ha a
szerzetesek rajtakapnak minket? -
kérdezte Royan.
- A legkevesebb, amire számíthatunk,
hogy kiőznek a völgybıl. Az apátnak
rendkívül nagy a hatalma. A
legrosszabb eset pedig az, hogy
fizikailag is ránk támadnak - mondta
neki Nicholas. - Ez vallásuk egyik
legszentebb helye, és én nem becsülöm
alá e tény fontosságát. Nagy veszély
leselkedhet ránk. Elmehet egészen
odáig, hogy egy kés kerül a bordáink
közé, vagy valami gonosz dolog az
ételünkbe.
- Elidegenítjük magunktól Tessayt
is. İ mélyen vallásos ismerte el
Royan.
- Még ennél is fontosabb, hogy
esetleg Mek Nimmurt is
megbotránkoztatjuk. - Nicholast ez a
gondolat láthatóan elszomorította. -
Nem tudom, mit tenne, de nem hiszem,
hogy barátságunk kiállná ezt a próbát.
Egy darabig mindketten hallgattak,
azt az árat fontolgatták, amit esetleg
fizetniük kell e vállalkozásért. A
csöndet Nicholas törte meg.
- Meg aztán, végiggondolta-e a saját
helyzetét? Végül is, ez a maga
egyháza, amit megszentségtelenítenénk.
Ön hívı keresztény. Képes rá, hogy
igazolja ezt önmaga elıtt?
- Én is gondolkodtam már ezen -
ismerte el Royan. - És nem igazán
örülök neki, de ez valójában nem az én
egyházam. Ez a kopt kereszténység egy
másik ága.
- Szırszálhasogatás?
- Az egyiptomi egyház nem tagadja
meg senkitıl, hogy belépjen, akár a
templom épületének legszentebb
területére is. Nem érzem, hogy engem
kötne az apát tilalma. Úgy érzem, hogy
hívı keresztényként jogom van belépni
a katedrális bármely részébe, ahová
csak a kedvem tartja.
Nicholas halkan füttyentett egyet: -
És még maga mondta nekem, hogy
ügyvédnek kellett volna mennem.
- Kérem Nicky, ne. Az ilyesmivel nem
szokás viccelıdni. Én mindössze annyit
tudok, hogy bármi történjen is, nekem
mindenképp be kell jutnom oda. Még ha
ezzel megsértem Tessayt, Meket és az
egész papságot, akkor is meg kell
tennem.
- Hagynia kéne, hogy én tegyem meg
maga helyett – javasolta Nicholas. -
Végsı soron, én amúgy is egy vén
pogány vagyok. Ilyen alapon ez mit sem
változtat üdvözülésem esélyein. Mert
hogy nincs is rá esélyem.
- Nem - rázta meg fejét Royan
határozottan. - Ha van odabenn valami
felirat vagy ehhez hasonló, akkor azt
nekem látnom kell. Maga egészen jól
olvassa a hieroglifákat, de nem olyan
jól, mint én, a hieratikus írást
viszont egyáltalán nem ismeri. A
szakértı én vagyok - maga csak egy
tehetséges amatır. Szüksége van rám.
Bemegyek magával.
- Rendben. Akkor ezt megbeszéltük -
jelentette ki Nicholas. - Most pedig
lássunk neki a tervezésnek. Jobb lesz,
ha írunk egy listát arról a
felszerelésrıl, amire szükségünk
lehet. Elemlámpa, kés, Polaroid
fényképezıgép, tartalék film...
- Mőnyomópapír és puha ceruza, hogy
lenyomatot vehessünk bármiféle
feliratról - tette hozzá a listához
Royan.
- A fenébe! - csettintett új javai
bosszúsan Nicholas. – Ezt
elfelejtettem, nem hoztam magammal.
- Látja, ezt mondtam. Amatır. Én
viszont hoztam. Késıig beszélgettek,
mígnem Nicholas az órájára pillantott
és felállt.
- Már rég elmúlt éjfél. Ezek szerint
bármelyik pillanatban úritökké
változhatom. Jó éjt.
- Még két nap van addig, amíg a
tabotot leviszik a folyóhoz. Addig
nincs mit tennünk. Mik a tervei?
- Holnap újból kimegyek az után az
átkozott kis Bambi után. Már kétszer
bolondot csinált belılem.
- Én is magával megyek - mondta
Royan határozottan, és ez az egyszerő
kijelentés mérhetetlen örömet okozott
Nicholasnak.
- Feltéve, hogy Tamrét itthon hagyja
- figyelmeztette Royant, miközben
fejét lehajtva kilépett az ajtón.

Az aprócska antilop kilépett a

tüskés bozót sőrőjébıl, és a kora
reggeli napfény megcsillant selymes
bundáján. Szép egyenletesen haladt át
a keskeny tisztáson.
Nicholas légzése felgyorsult az
izgalomtól, ahogy követte puskájának
távcsövén át. Nevetséges, hogy ennyire
izgatott legyen, amikor egy ilyen
szerény kis állatra vadászik, de
korábbi kudarcai felcsigázták.
Mindehhez még hozzájárult az a különös
szenvedély, ami minden igazi győjtıt
vezérel. Amióta elvesztette Rosalindot
és a lányokat, minden energiáját a
Quenton Park-i győjteménybe ölte. Most
hirtelen rendkívül fontossá vált
számára e példány megszerzése.
Mutatóujját könnyedén a ravasznak
támasztotta. Addig nem lı, amíg a dik-
dik meg nem áll. Még ez a lassú tempó
is bizonytalanná teheti a lövést.
Pontosan úgy kell elhelyezni a golyót,
hogy gyorsan megölje, ugyanakkor a
lehetı legkisebb kárt tegye az állat
bırében.
Pontosan ezért töltötte meg a Rigbyt
tömör, fémburkolatú lövedékellel -
olyanokkal, melyek becsapódáskor nem
robbannak, nem ütnek széles sebet, és
a kimeneti nyílásnál sem szaggatnak
nagy lyukat az állat irháján. Ezek a
golyók olyan apró lyukat ütnek, akár
egy ceruza, és ezt a múzeum
állatkitömıi teljesen el tudják
tüntetni.
Érezte, hogy idegei pattanásig
feszülnek, amint rádöbbent, hogy a
dik-dik nem fog megállni a nyílt
terepen. Egyenesen a tisztás
túloldalán lévı, sőrő bozót felé
tartott. Meglehet, hogy ez az utolsó
esélye. Leküzdötte a kísértést, hogy
rálıjön a mozgó célpontra, és
meglehetısen nagy akaraterıre volt
szükség ahhoz, hogy ujját ismét
elvegye a ravaszról.
Az antilop a tüskés bozót falához
ért, ám abban a pillanatban, még
mielıtt eltőnt volna, hirtelen megállt
és apró fejét bedugta az egyik
alacsony bokor sőrőjébe. Az oldalát
mutatta Nicholasnak, miközben
rágcsálni kezdte a halványzöld, friss
leveleket. Az állat feje nem látszott,
így fel kellett hagynia eredeti
szándékával. Az állat lapockája
azonban teljesen szabadon volt.
Nicholas tisztán látta a csont vonalát
a csillogó, vörösesbarna bır alatt. A
dik-dik kissé ferdén állt, így
tökéletes volt a szög ahhoz, hogy a
lapocka mögött pontosan szíven
találja.
A lencse fonálkeresztjét nyugodtan,
pontosan arra a pontra irányította,
majd meghúzta a ravaszt.
A lövés korbácsként hasított bele a
nehéz, forró levegıbe, és az apró
antilop a magasba szökkent, majd amint
földet ért, teljes sebességgel
száguldani kezdett. A tömör golyó, nem
mint egy vadászkés, inkább mint egy
hosszú, egyenes tır, nem ütött
akkorát, hogy a dik-diket feldöntse. A
dik-dik leszegett fejjel, a szívet
átütött golyó okozta, ırjöngı
kétségbeeséssel száguldott el. Már
halott volt, csupán a vérkeringésében
lévı maradék kis oxigén őzte tovább.
- Jaj ne! Ne arra - kiáltott fel
Nicholas, miközben felpattant. Az apró
állat egyenesen a sziklahasadék szája
felé rohant. Vakon kivetette magát az
üres mélységbe és zuhanás közben
megpördült a levegıben, majd eltőnt a
szemük elıl, lezuhant a Dandera folyó
jó hatvan méter mély szakadékába.
- Hát ez rohadt egy balszerencse. -
Nicholas átugrotta a bokrot, ami
mögött elrejtıztek, és odarohant a
szakadék széléhez. Royan követte, és
mindketten a szédítı mélységet
fürkészték.
- Ott van! - mutatott le Royan,
Nicholas pedig rábólintott. - Igen,
látom.
A tetem közvetlenül alattuk hevert
egy kis sziklaszigeten a folyó
közepén.
- Most mihez kezd? - kérdezte Royan.
- Le kell mennem érte. - Nicholas
fölegyenesedett és hátralépett a
peremtıl. - Szerencsére még korán van.
Rengeteg idınk van rá, hogy sötétedés
elıtt végezhessünk. Vissza kell mennem
a táborba, hogy kötelet és segítséget
hozzak.
Már délután volt, mire visszatértek
Borisszal, a két nyomolvasóval és két
állatnyúzóval. Négy köteg
nejlonkötelet hoztak magukkal.
Nicholas kihajolt a szikla fölött és
megkönnyebbülten dünnyögte: - Jó, a
tetem még ott van. Lelki szemeim elıtt
már azt láttam, hogy elmosta a víz. -
Felügyelte a nyomolvasókat, akik a
tisztáson letekerték a kötelet.
 - Két kötegre lesz szükségünk, hogy
leérjen a szakadék aljára - becsülte
meg, majd csatlakozott az emberekhez
és gondosan nekilátott, hogy
összekösse és maga ellenırizze a
csomókat. Ezután leeresztette a
kötelet a szikláról, egészen addig,
míg el nem érte a víz felszínét, majd
visszahúzta és kiterjesztett karjával
megmérte.
- Harminc öl. Az ötvenöt méter.
Ilyen magasra nem fogok tudni
visszamászni - mondta Borisznak. - Fel
kell húzniuk az embereivel.
A kötél végét egy hurokkal az egyik
masszív fa törzséhez erısítette.
Ezután ismét alaposan ellenırizte,
megkérte mind a négy embert, a két
nyomolvasót és a két nyúzót, hogy
teljes súlyukkal feszüljenek neki.
- Ennek jónak kell lennie -
jelentette ki, miközben levetkızött,
csak az ingét és keki sortját hagyta
magán, lehúzta bakancsát is. A vállára
vetett kötél végét klasszikus fogással
a lába közé fogta, és a szikla
peremérıl hátrafelé kidılt.
- Egy szárny és egy imádság kell,
semmi több! - mondta, azzal hátrafelé
kiugrott a szakadékba. Az esést úgy
fékezte, hogy fokozatosan engedte
utána válláról a kötelet, combjával
tartotta testét, himbálódzott, akár az
inga, és mindkét lábával elrúgta magát
a sziklafaltól. Gyorsan ment lefelé,
mígnem lába belelógott a sebesen folyó
vízbe, és az áramlat megpörgette a
kötél végén. Néhány méternyi hiányzott
még, hogy elérje azt a kiálló sziklát,
melyen a dik-dik hevert, ezért
kénytelen volt beleugrani a vízbe. A
kötél végét a foga között tartva,
erıteljes karcsapásokkal küzdött a víz
sodrása ellen, hogy úszva sikerüljön
megtennie ezt a kis távolságot.
Felhúzódzkodott a szigetre, majd
néhány pillanatig levegı után
kapkodott, mielıtt megcsodálhatta
volna a gyönyörő kis állatot, amit
lelıtt. Érezte, hogy erıt vesz rajta a
már oly ismerıs szomorúság és
bőntudat, ahogy végigsimított a
csillogó bırön, és szemügyre vette a
tökéletes fejet azzal a rendkívüli
orral. Mindazonáltal, nem most volt
itt az ideje a megbánásnak és a
vadász-lelkiismeret vizsgálgatásának.
A dik-dik négy lábát összefogta és
erısen rákötözte a kötélre, majd
hátralépett és felpillantott. Látta
Borisz arcát, aki lefelé nézett rá.
- Húzzák fel! - kiáltotta, és a
megbeszélt jel szerint, háromszor
megrángatta a kötelet. A nyomolvasókat
nem látta, de a kötél megfeszült, majd
a dik-dik felemelkedett a szigetrıl és
szaggatottan elindult felfelé a
szakadék fala mentén. Nicholas
nyugtalanul figyelte. Volt egy
pillanat, a tetem már az út kétharmad
részéig feljutott, amikor úgy tőnt,
hogy a kötél beakadt, de aztán
kiszabadult és kúszott tovább felfelé
a sziklán.
Végül a dik-dik eltőnt a szeme elıl,
majd hosszú ideig kellett várnia, mire
a kötél vége ismét megjelent a
hasadékban. Borisznak volt annyi esze,
hogy súlyként egy emberi fej nagyságú,
kerek követ kötözött rá, majd a szikla
tetején csüngve figyelte a kötél útját
és jelzett embereinek, merre
irányítsák a kötelet.
Amikor a kötél vége elérte a víz
felszínét, Nicholasnak túl messze
volt. Föntrıl Borisz himbálni kezdte,
míg oda nem lendült Nicholashoz, hogy
elkaphassa. Nicholas egy hurkot kötött
a kötél végére és a hónalja alá
csúsztatta. Aztán felnézett Boriszra.
- Húzzák! - kiáltotta és háromszor
megrángatta a kötelet. A kötél
megfeszült, majd Nicholas
felemelkedett. Pörgött és forgott a
kötél végén. Aztán, ahogy feljebb
emelkedett, közeledett a szakadék
falának kiugró sziklájához, melyet
meztelen lábával védett ki és így
megállította a forgást is. Úgy tizenöt
méternyire lehetett a sziklafal
tetejétıl, amikor hirtelen megállt és
tehetetlenül csüngött a levegıben.
 - Mi történt? - kiáltott fel
Borisznak.
- Ez a rohadt kötél beszorult -
kiáltotta vissza Borisz. Látja, hogy
hol akadt meg?
Nicholas felnézett és rájött, hogy a
kötél bepördült a szikla egy hosszanti
repedésébe, valószínőleg ugyanabba,
mely csaknem megállította a dik-diket
is. Az ı súlya azonban csaknem ötször
akkora, mint a kis antilopé, így a
kötél nyilván sokkal mélyebben
nyomódott be a repedésbe.
Ott csüngött a levegıben, alatta
pedig majd harminc méteres mélység
tátongott.
- Próbálja meg kibillenteni magát! -
kiáltott le neki Borisz. Nicholas
engedelmesen elrúgta magát a faltól és
testét mozgatva próbálta meg
kiszabadítani a kötelet. Addig
kínlódott, mígnem a veríték már a
szemébe csörgött, és a kötél véresre
horzsolta a hónalját.
- Nem megy - kiáltott fel Borisznak.
- Próbálják meg nagy erıvel kirántani!
Ezután egy kis szünet következett,
majd látta, hogy a repedés fölött a
kötél megfeszül, akár a vas, amint
odafönn öt erıs férfi minden erejével
nekifeszül. Hallotta a nyomolvasók
munkadalát, amint teljes súlyukkal,
együttes erıvel húzzák a kötelet.
A repedés alatt a kötél nem mozdult.
Keményen beszorult, és ekkor már
tudta, hogy nem fogják tudni
kiszabadítani. Lenézett. Úgy tőnt, a
víz harminc méternél sokkal mélyebben
van alatta.
- A zuhanó emberi test végsebessége
óránként kétszáznegyven kilométer -
figyelmeztette önmagát. Ilyen
sebességnél a víz olyan, mint a beton.
- Az én sebességem még nem lesz
ekkora, amikor leérek, igaz? –
próbálta nyugtatni magát.
Ismét felnézett. Odafönn az emberek
még mindig teljes erejükkel és
súlyukkal húzták a kötelet. Abban a
pillanatban a nejlon kötél egyik
szálát elvágta a sziklarepedés éles
széle, és kezdett kibomolni, akár egy
hosszú, zöld féreg.
- Állj! Ne húzzák! - rikoltotta
Nicholas. - Hagyják abba! – De most
már Boriszt sem látta. İ is beállt a
nyomolvasók közé, hogy még nagyobb
erıvel húzhassák a kötelet.
A második szál is levált,
szétfoszlott. Most már csupán egyetlen
szál tartotta.
Rádöbbent, hogy az is bármely
pillanatban elszakadhat. - Borisz, te
kétbalkezes barom, ne húzd már! - De a
hangja nem ért fel az oroszig, és
ekkor egy pukkanással, mintha egy
pezsgısdugó repült volna ki, a kötél
harmadik és egyben utolsó szála is
elszakadt.
Nicholas zuhant lefelé, miközben a
szétszakadt kötél szabad vége a feje
fölött repkedett. Mindkét karját
egyenesen felfelé lendítette, hogy
irányítani tudja röptét, és lábát
megfeszítve teste ívben hajlott, hogy
lábfeje érje elsıként a víz felszínét.
Eszébe jutott az alatta lévı sziget.
Vajon sikerül-e elkerülnie a vörös
szikla kiálló agyarait, vagy belezuhan
és altestének minden csontját
darabokra zúzzál Nem mert lenézni,
hogy kiderítse, mivel így esésének
iránya megváltozhat és megpördülhet a
levegıben. Ha nem függılegesen
csapódik a vízbe, akkor összezúzhatja
a bordáit, vagy elpattan a
gerincoszlopa.
Az esés sebességétıl úgy érezte,
mintha a gyomra a torkába nyomult
volna, és vett még egy utolsó mély
levegıt, mielıtt lába a vízbe
csapódott volna. Az ütés ereje
döbbenetes volt. Végigszáguldott
gerincoszlopán, egészen a koponyájáig
úgy, hogy fogai összecsattantak, és
fénylı csillagok villództak a szeme
elıtt. A folyó elnyelte. Egyre
mélyebbre süllyed, de még mindig olyan
sebességgel, hogy amikor a folyómeder
sziklás fenekére ért, lába akkorát
zökkent, hogy csípıje is beleremegett.
Érezte, hogy a térde megroggyan, és
azt hitte, hogy mindkét lába eltörött.
A becsapódás ereje kiszorította
tüdejébıl a levegıt, így a légszomj
volt az, ami arra késztette, hogy
elrugaszkodjon a fenéktıl, és ekkor,
legnagyobb megkönnyebbülésére rájött,
hogy mindkét lába sértetlen. Sípolva,
köhögve tört a felszínre, és ekkor
vette észre, hogy mindössze egy
testhossznyival kerülte el a szigetet.
Mindenesetre ekkorra az áramlat már
jócskán elsodorta onnan.
Taposta a sebesen száguldó vizet,
majd pislogva kinyitotta a szemét és
gyorsan körülnézett. A szakadék fala
gyorsan siklott el mellette, és
sebességét úgy tíz csomó körülinek
becsülte - ami elég gyors ahhoz, hogy
csontját törje, ha egy sziklának
sodródik. Ahogy erre gondolt, egy
újabb kis sziget villant el mellette,
olyan közel, hogy szinte megérinthette
volna. A hátára fordult és lábát
elırenyújtotta, hogy kivédhesse, ha
egy újabb szikla kerülne az útjába.
- Most aztán végig kell menned -
mondta magának komoran. – Innen csak
egy kiút van, ha végigmész az aljáig.
Megpróbálta kiszámítani, milyen
messze lehet attól a ponttól, ahol a
folyó a rózsaszín kıíven át kizúdul a
hasadékból, mennyit kell még úsznia.
Legalább három, vagy négy mérföld,
és a folyó jó háromszáz méteres
mélységbe zúdul alá. Nyilván sebes
sodrású szakaszok, esetleg vízesések
lehetnek még addig elıttem -
állapította meg. - Innen nem néz ki
valami biztatónak a dolog. Azt
mondanám, három az egyhez az esélyed
arra, hogy átjuss, anélkül, hogy ne
hagynál némi bırt és húscafatot magad
után a sziklákon.
Felnézett. A sziklafalak mindkét
oldalról annyira behajoltak, hogy
helyenként szinte összezáródtak a feje
felett. A kék égbıl csupán egy keskeny
csík látszott, odalenn a mélység
nyirkos volt és homályos. Az idık
folyamán a víz kivájta a sziklát,
ahogy utat tört magának.
- Átkozott szerencse, hogy ez most
épp a száraz évszak. Milyen lehet itt
lenn az esıs évszakban? - tőnıdött.
Felnézett és a feje fölött úgy öt-hat
méternyire látta az áradó folyó
vízszintjének jelét a sziklafalon.
Ennek láttán összeborzadt, majd
ismét lenézett és az elıtte álló
folyószakaszra összpontosított.
Mostanra már normálisan lélegzett és
ellenırizte magán a sérüléseket.
Megkönnyebbülten állapította meg, hogy
néhány horzsolástól meg egy kis
térdficamtól eltekintve nem sérült
meg. A végtagjai megfelelıen mőködtek,
és amikor oldalra úszott néhány
tempót, hogy elkerüljön egy újabb
sziklát, érezte, hogy még fájó térde
sem hagyja cserben.
Fokozatosan ráébredt, hogy valami új
hangot hall a kanyonban. Ez valami
tompa dübörgés volt, ami egyre
erısödött, ahogy sebesen sodródott
tovább. A szakadék falai egymásra
hajoltak, a folyó egészen keskenyre
szőkült, és a sodrás felgyorsult,
mintha vizét összepréselték,
összeszorították volna. A tompa
dübörgés immár mennydörgı hanggá
erısödött, mely fülsiketítıén
visszhangzott a kanyonban.
Nicholas átfordult és minden erejét
beleadva úszott a sodráson át
keresztbe, amíg el nem érte a
legközelebbi sziklafalat. Igyekezett
valamiféle fogódzót keresni, valamit,
amiben megkapaszkodhat, de a sziklát
simára koptatta a folyó.
Kétségbeesetten markolászó keze
lecsúszott róla, és a folyó a fejében
bömbölt. Látta, hogy körülötte a víz
felszíne lapos lesz és sima, akár az
üveg. Mint amikor egy ugrásra készülı
ló hátracsapja a fülét, a folyó is
elıre érezte, mi vár rá.
Nicholas ellökte magát a
sziklafaltól, hogy amennyire csak
lehet, megpróbáljon mozgásteret
biztosítani magának és lábát ismét
elıre, a sodrás irányába fordította.
Hirtelen a levegı megnyílt alatta és
kirepült az őrbe. Körülötte mindenütt
tajtékzó, habzó vízfelhı töltötte be a
teret, és egyensúlyát elveszítve úgy
repült az áradattal, akár egy levél. A
zuhanás mintha sosem akart volna véget
érni, a gyomra szinte egészen a
bordáihoz tapadt. Aztán ismét teljes
erıvel becsapódott, és mélyen a víz
felszíne alá merült.
Nyomban elindult fölfelé, és
hirtelen, torkában sípoló lélegzettel
ismét a felszínre bukott. A szeme tele
volt vízzel, de azért látta, hogy a
vízesés alatt örvénylı víz fogságában
van. A víz forgott, örvénylın
kavargott, méltóságteljesen támadt
önmagára.
Ahogy megfordult, elıször látta a
vízesés magas, fehérlı falát, mely
lesodorta magával, majd még mindig
forogva látta azt a keskeny kijáratot,
melyen át a víz folytatja ırjöngı
útját lefelé ebbıl a medencébıl.
Pillanatnyilag azonban biztonságban
volt itt a vízesés alatti, csöndesen
örvénylı vízben. Az áramlat a medence
fala felé, a lezúduló víz ernyıje alá
sodorta. Kinyúlt és megkapaszkodott
egy a sziklafal repedésébıl kinıtt,
mohos páfrányban.
Itt végre pihenhetett egy kicsit, és
végiggondolhatta helyzetét.
Mindazonáltal nem tartott soká, hogy
rájöjjön, a szakadékból csupán
egyetlen módon juthat ki, úgy, ha
követi a folyó útját, és vállalja a
kockázatot, bármi is álljon elıtte.
Számíthat zuhatagokra, ha nem egy
újabb vízesésre, olyanra, mint az,
amelyik itt dübörög mellette.
Bárcsak ki lehetne jutni valahogy
fölfelé a falon! Felnézett, de nyomban
el is csüggedt, ahogy szemügyre vette
a feje fölött mintegy katedrálisként
összehajtó, magas falat.
Miközben felfelé meredt, megakadt
valamin a szeme. Valamin, ami
túlságosan szabályos, túlságosan
rendezett volt ahhoz, hogy természetes
legyen. Sötét jelzések futottak
felfelé vízszintesen, kettıs sorokban
a sziklafalon, egészen a víz
felszínétıl a fal közel hatvan
méternyi magasan lévı pereméig.
Elengedte a páfrányt és kutyaúszással,
lassan odaevickélt ahhoz a helyhez,
ahol ezek a jelek a vízhez értek.
Ahogy odaért, rájött, hogy ezek
olyan tíz centis mélyedések, melyeket
merılegesen vájtak a falba. A két sor
egymástól kétszer olyan távol volt,
mint kiterjesztett karja, és az egyik
sor mélyedései vízszintesen pontosan
egy vonalban voltak a másik sorban
lévı szomszédjukkal.
Ahogy bedugta a kezét a hozzá
legközelebb esı nyílásba, érezte, hogy
könyékig beledughatja a karját. Ez a
nyílás, lévén az áradási szint alatt
helyezkedett el, sima volt és szélei
lekoptak, de ahogy fölnézett a falon a
vízjel fölé, látta, hogy azok sokkal
tisztábban megırizték eredeti
formájukat. Széleik élesek és
szögletesek voltak.
- A mindenit, milyen öregek lehetnek
ezek, hogy ennyire elkoptak? -
álmélkodott. - És hogy a fenébe jutott
le ide bárki is, hogy bevágja ıket?
Megkapaszkodott a hozzá legközelebb
esı mélyedésben, és tanulmányozni
kezdte a sziklafalba vájt rendszert. -
Miért vállalná bárki is ezt a rettentı
nagy munkát? - Hiába törte a fejét,
nem jutott eszébe semmi, ami
indokolná. - Kik csinálhatták? És mit
akartak itt lenn? - Ez a rejtély
izgalmasan titokzatos volt.
Aztán hirtelen valami máson akadt
meg a szeme. Egy kör alakú mélyedés
volt a sziklában, pontosan a két
mélyedéssor között, a legmagasabb
vízszint vonala felett. Onnan lentrıl
tökéletesen kereknek tőnt - egy újabb
forma, amit nem a természet alkotott.
Továbbevickélt, próbált egy olyan
helyet keresni, ahonnan tisztábban
láthatja. Valamiféle sziklába vésett
jelnek tőnt, erısen emlékeztetett
azokra a jelekre, amiket még az
ókorban véstek a Nílust szegélyezı
lapos, fekete kövekre Asszuánnál, az
elsı katarakta alatt, hogy mérhessék a
folyó vizének áradási szintjét. De itt
a fény túl gyönge volt, és a látószög
sem volt megfelelı, hogy biztos
lehessen benne, vajon tényleg emberi
kéz alkotta-e, nem beszélve arról,
hogy elolvassa, vagy akár csak
felismerje azt a feliratot, vagy
betőt, ami esetleg ott lehet e jelben.
Abban a reményben, hogy esetleg
sikerül közelebb kerülnie hozzá,
megpróbált a mélyedések segítségével
felmászni. Nagy erıfeszítések árán, e
vájatokat kéz- és lábtámaszként
használva, sikerült kiemelkednie a
vízbıl. De a mélyedések túl nagy
távolságra voltak egymástól, így aztán
nagy csobbanással visszaesett és még
több vizet nyelt.
- Nyugi, fiacskám - még ki is kell
úsznod innen. Nincs értelme kimeríteni
magad. Majd visszajössz ide valamelyik
nap, hogy alaposabban szemügyre vehesd
azt az akármit ott fenn.
Ekkor döbbent csak rá, hogy milyen
közel áll a teljes kimerüléshez. Ez a
víz, mely a Choke-hegységbıl érkezett,
még mindig hideg volt, ırizte magában
a magas csúcsok havának emlékét.
Annyira fázott, hogy már a foga is
vacogott.
- Nem állsz távol a hipotermiától.
Addig kell kijutnod innen, amíg még
van hozzá erıd.
 Kelletlenül ellökte magát a
sziklafaltól, és a felé a keskeny
nyílás felé évickélt, melyen át a
Dandera folyó ismét rohanvást
igyekezett, hogy csatlakozzon Nílus
anyjához. Érezte, ahogy az áramlat
elkapja, magával sodorja, és akkor nem
úszott tovább, hagyta, hogy a víz
vigye.
- Az ördög hullámvasútja! - mondta
magának. - Csak száguld, rohan a
mélybe le, s hogy hol áll meg, nem
tudja senki se.
Az elsı zuhatagok megviselték. Olybá
tőnt, sosem jut a végére, de aztán
egyszerre csendesebb vizekre
sodródott. A hátán lebegett,
kihasználta ezt a kis pihenıt és
felfelé nézett. Fény alig szőrıdött be
ide, mivel feje fölött a sziklák
szinte teljesen összezárultak. A
levegı nyirkos volt, sötét és bőzlött
a denevérektıl. Nemigen maradt azonban
ideje arra, hogy környezetét
tanulmányozza, mivel elıtte a folyó
ismét robajlón bömbölni kezdett.
Lelkileg felkészült a tajtékzó víz
támadására, majd lezúdult a következı
meredek zuhatagon.
Egy idı múlva már nem tudta követni,
vajon milyen messze sodródhatott és
hány kataraktát sikerült túlélnie.
Folyamatosan csatázott a hideg, a
vízzel teli tüdı fájdalma ellen,
küzdött feszülı izmaival és túlságosan
igénybe vett inaival. A folyó
rángatta, marcangolta.
Hirtelen megváltozott a fény. A
magas sziklák mélyének homálya után ez
olyan volt, mintha keresıreflektorral
világítottak volna egyenesen a
szemébe, és érezte, hogy a folyó
ereje, kegyetlen vadsága csillapul.
Belepislogott a vakító napfénybe, majd
hátranézett, és látta, hogy a
rózsaszín ív alatt a folyó egy ismerıs
szakaszához ért, melyet már Royannal
felderítettek. Közeledett a kötélbıl
készült függıhídhoz, és épp csak annyi
ereje maradt, hogy ernyedten a híd
alatti, fehér homokkal borított kis
partszakasz felé evickéljen. Egy
bolyhos, megtépázott kötéldarab a
vízre lógott, amit sikerült elkapnia,
ahogy elsodródott mellette, és ennek
segítségével a part felé lendítette
magát. Megpróbált teljesen kimászni,
de arccal a homokba zuhant és kihányta
azt a sok vizet, amit lenyelt. Olyan
jó érzés volt, hogy minden erıfeszítés
nélkül, nyugodtan heverhet, pihenhet.
Testének alsó része még a vízben
maradt, de nem volt már se ereje, se
kedve ahhoz, hogy kivonszolja magát.
- Élek - álmélkodott, majd olyan
állapotba került, mely félúton volt
valahol az álom és az eszméletlenség
között.
 Sejtelme sem volt, vajon mennyi
ideig heverhetett így, de amikor azt
érezte, hogy egy kéz rázza a vállát és
egy hang halkan szólongatja, mérges
lett, hogy pihenését megzavarják.
- Effendi, ébredjen! Keresik. A
gyönyörő Woizero keresi magát.
Nicholas hatalmas erıfeszítéssel
felemelkedett, majd lassan felült.
Tamre térdelt fölötte, vigyorgott és a
fejét csóválta.
- Kérem, effendi, jöjjön velem. A
Woizero a túloldalon kutatja át a
folyópartot. Sír és a nevét kiáltozza
- mondta neki Tamre. Nicholas még soha
nem találkozott ilyen emberrel, aki
képes rá, hogy az arca nyugtalanságot
tükrözzön, ugyanakkor vigyorogni
tudjon. Nicholas a fiú mögé nézett és
látta, hogy már késı délutánra jár az
idı, mivel a nap kövéren, vörösen
izzott a szakadék száján.
Nicholas, még mindig a homokban
ülve, ellenırizte önmagát, hogy számba
vehesse sérüléseit. Fájt minden izma,
a lábán meg a karján mély karcolások
és horzsolások, de törött csontot nem
talált. És bár volt egy fájdalmas púp
oldalt a fején, ott, ahol egy
sziklának ütıdött, az agya tiszta
volt.
- Segíts fel! - mondta Tamrénak. A
fiú vállát Nicholas hóna alá
csúsztatta, oda, ahol a kötél
felsebezte, majd nekiveselkedett és
talpra állította. Kettesben
felküzdötték magukat a partról az
ösvényre, majd lassan átbicegtek a
himbálódzó hídon.
Alig ért át a túlpartra, amikor
közvetlen közelbıl egy boldog kiáltás
hallatszott.
- Nicky! Jaj édes Istenem! Hát
megmenekültél! - Royan futott lefelé
az ösvényen és átölelte. -
Rettenetesen kétségbe voltam esve. Azt
hittem, hogy... - hirtelen
elhallgatott, majd Nicholast
kartávolságnyira tolta magától és
végignézett rajta. - Jól vagy? Azt
hittem, hogy összezúzott testtel
találunk rád...
- Ismerhetsz - vigyorgott rá
Nicholas és igyekezett, hogy ne
sántikáljon. - Daliás vagyok és
golyóálló, avagy csalánba nem üt a
mennykı. Ilyen könnyen nem fogsz
megszabadulni tılem. Az egészet csak
azért csináltam, hogy ezt az ölelést
kicsikarjam belıled.
Royan sietve elengedte. - Nehogy
bármit is belemagyarázz ebbe. Én
mindig kedves vagyok az összevert
kiskutyákkal meg a többi állattal. -
Mosolya azonban cáfolta szavait.
Mindenesetre jó egy darabban
viszontlátni, Nicky.
- Hol van Borisz? - kérdezte
Nicholas.
- A nyomolvasókkal lejjebb fésüli át
a folyópartot. Azt hiszem, már alig
várja, hogy megtalálja a holttestedet.
- Mit csinált a dik-dikemmel?
- Nyilván nem eshetett komolyabb
bajod, ha most ez a legfıbb gondod. A
nyúzok levitték a táborba.
- A fenébe! Magamnak kell
felügyelnem a zsákmány nyúzását és a
bır kikészítését. A végén még
tönkreteszik! - Karjával átfogta Tamre
vállát. - Gyerünk, fiacskám! Lássuk,
tudok-e ügetni.
Nicholas tudta, hogy ebben a
melegben a kis antilop teteme gyorsan
bomlásnak indul, és a szır kihullik az
irhából, ha nem kezelik le nyomban.
Már így is túl sok idı telt el, és egy
kitömésre szánt irha elıkészítése
hosszadalmas és nagy gyakorlatot
igénylı munka.
Már besötétedett, mire bebicegtek a
táborba. Nicholas arabul a nyúzókért
kiáltott.
- Ya, Kif! Ya, Salin! - és miután
futva elıjöttek kunyhóikból, Nicholas
nyugtalanul megkérdezte: - Elkezdtétek
már?
- Még nem, effendi. Elıször
vacsoráztunk.
- Ez egyszer a falánkság erénnyé
magasztosult. Hozzá ne nyúljatok, amíg
én ott nem vagyok. Amíg várakoztok,
kerítsetek egy gázlámpát! - Bebicegett
kunyhójába, olyan gyorsan, amennyire
csak a fájdalom engedte. Levetkızött,
merkurokrómmal lekezelte látható
sérüléseit és tiszta, száraz ruhát
vett fel, majd addig turkált a
táskájában, míg meg nem találta azt a
feltekert tasakot, amiben a kései
voltak, aztán átsietett a
nyúzókunyhóba.
A butángázlámpa vakító fehér
fényében épp csak az elsı vágással
végzett a dik-dik lábának belsı
oldalán és végig a hasán, amikor
Borisz lépett be a kunyhóba.
- Jólesett az úszás, angol?
- Kifejezetten üdítı volt, köszönöm
- mosolygott Nicholas. - Nem hiszem,
hogy vissza akarná szívni szavait,
amiket az én csíkos dik-dikemrıl
mondott, igaz? - kérdezte szelíden. -
Ilyen átkozott állat nem létezik, azt
hiszem, valami ehhez hasonlót mondott.
- Olyan, mint egy patkány. Egy igazi
vadász nem vacakol ilyen szeméttel -
mondta Borisz nagyképően. - Nos angol,
most, hogy megvan a patkánya, talán
vissza is mehetnénk Addiszba?
- Három hetet fizettem. Ez az én
szafarim. Akkor megyünk, amikor én
mondom - közölte vele Nicholas. Borisz
morgott valamit az orra alatt, majd
kihátrált a kunyhóból.
Nicholas gyorsan dolgozott. Kései
különlegesek voltak, kifejezetten arra
tervezték ıket, hogy megkönnyítsék az
ilyen finom munkát, és rendszeresen
meg-megélesítette ıket egy kerámia
fenıkövön, míg olyan éle nem lett,
hogy ha csak hozzáért, egy könnyed
mozdulattal máris leborotválhatta a
szırt alkarjáról.
A lábakat úgy kellett megnyúzni,
hogy az apró paták rajta maradjanak a
bırön. Mielıtt befejezte volna a
munkának ezt a részét, egy újabb alak
jelent meg a kunyhóban.
Papi shamma és fej kendı volt rajta,
és amíg meg nem szólalt, Nicholas nem
ismerte fel benne Mek Nimmurt.
- Hallom, Nicholas, hogy már megint
kerested magadnak a bajt. Csak azért
jöttem, hogy megbizonyosodjam róla,
vajon élsz-e még. A kolostorban az a
hír járta, hogy vízbe fulladtál, bár
én tudtam, hogy ez nem lehetséges.
Neked nem szokásod csak úgy meghalni.
- Remélem, igazad van, Mek -
nevetett rá Nicholas. Mek leguggolt
vele szemben. - Add ide az egyik
késedet, és én majd befejezem itt a
patákat. Gyorsabban megy, ha segítek.
Nicholas szó nélkül odaadta neki az
egyik kést. Tudta, hogy Mek meg tudja
csinálni, hisz évekkel ezelıtt ı
tanította meg rá. Ha ketten dolgoznak
az irhán, sokkal gyorsabban megy.
Minél hamarabb lekerül a bır, annál
kisebb az esély, hogy bomlásnak indul.
Figyelmét most a fejre fordította.
Ez volt a mővelet legkényesebb része.
A bırt úgy kell lefejteni, mintha egy
kesztyőt húznánk le, és a szemhéjat,
az ajkakat, meg az orrcimpát belülrıl
kell óvatosan lenyúzni. Talán a fület
volt a legnehezebb egy darabban
leemelni a porcogóról. Egy darabig
egyetértı némasággal dolgoztak, végül
Mek törte meg a csöndet.
- Mennyire ismered ezt a te
oroszodat, Borisz Bruszilovot? -
kérdezte.
- Akkor találkoztam vele elıször,
amikor kiszálltam a repülıbıl. Egy
barátom ajánlotta.
- Nem lehet valami jó barát. - Mek
felnézett és az arca komor volt. -
Azért jöttem, Nicholas, hogy
figyelmeztesselek, vigyázz vele.
- Hallgatlak - mondta Nicholas
csöndesen.
- '85-ben elkaptak Mengisztu
pribékjei. Addisz mellett, a Kari Marx
börtöntáborban tartottak fogva.
Bruszilov volt ott az egyik vallató.
Akkoriban még a KGB-nek dolgozott. A
kedvenc fogása az volt, hogy annak a
férfinak vagy nınek, akit vallatott, a
fenekébe dugta egy kompresszor
nyomócsövét és kinyitotta a csapot.
Úgy felfúvódtak, akár egy luftballon,
aztán a beleik szétdurrantak. - Egy
pillanatra elhallgatott, amíg átment a
túloldalra, hogy a másik patához
fogjon. - Nekem sikerült
megmenekülnöm, még mielıtt engem is
vallatóra foghatott volna. Amikor
Mengisztu elmenekült, visszavonult és
áttért a vadászatra. Nem tudom, hogy
vehette rá Woizero Tessayt, hogy
hozzámenjen, de ismervén ezt az
embert, nem hiszem, hogy sok
választása lehetett volna ebben az
ügyben.
- Ami azt illeti, voltak gyanúim
vele kapcsolatban - ismerte el
Nicholas.
Egy darabig megint hallgattak, majd
Mek odasúgta neki: - Azért jöttem,
hogy megmondjam neked, lehet, hogy
kénytelen leszek megölni.
Ezután egyikıjük sem szólt egy szót
sem, mígnem Mek végzett a négy
patával. Ekkor felállt. - Manapság az
élet bizonytalan, Nicholas. Ha esetleg
sietısen kéne távoznom, és nem lenne
módom elbúcsúzni tıled, akkor van
valaki Addiszban, aki továbbítja nekem
az üzenetedet, ha bármikor szükséged
lenne rám. A neve Maryam Kidane
ezredes, a Honvédelmi Minisztériumban.
İ jó barát. A fedınevem Fecske. Fogja
tudni, hogy kirıl beszélsz.
Gyorsan megölelték egymást. - Isten
legyen veled! mondta Mek, azzal
csöndesen elhagyta a kunyhót. Az
éjszaka elnyelte köntösbe burkolt
alakját, és Nicholas sokáig nézett
utána az ajtóból, majd megfordult és
befejezte a munkát.
Késıre járt, mire bedörzsölte a bır
minden centijét kısó és kabra-oldat
keverékével, hogy kikészítse és
megvédje a húsbogár és más rovarok meg
baktériumok pusztításától. Végül
nedves oldalával felfelé leterítette a
kunyhó padlójára, és rakott még kısót
a nyers részekre.
A kunyhó falait dróthálóval
erısítették meg, hogy távoltartsák a
hiénákat. Ezeknek az ocsmány
állatoknak bármelyike egy pillanat
alatt eltüntetheti az irhát.
Ellenırizte, hogy az ajtó dróthálója
biztosan be legyen zárva, mielıtt
fogta a lámpát és elindult az
étkezıkunyhó felé. A többiek már
órákkal azelıtt megvacsoráztak és
aludni tértek, de Tessay otthagyta
neki a vacsorát és az etióp szakács
gondjaira bízta. Nicholas nem vette
észre, hogy mennyire éhes, míg meg nem
érezte az étel szagát.

Másnap reggel Nicholas izmai annyira

merevek voltak, hogy úgy bicegett el a
nyúzókunyhóig, akár egy vénember.
Elıször ellenırizte az irhát, friss
sót szórt rá, majd utasította Kifet és
Salint, hogy temessék el a koponyát
egy hangyabolyba, ahol a rovarok
eltávolítják a még rajta lévı húst, és
megtisztítják a koponyaüreget. Ezt a
módszert jobbnak tartotta a koponya
kifızésénél.
Miután elégedetten látta, hogy
zsákmánya jó állapotban van, lement az
étkezıkunyhóba, ahol Borisz
szívélyesen üdvözölte.
- Na angol. Akkor most már megyünk
Addiszba, da? Itt már nincs mit
csinálnunk.
- Maradok, hogy fényképeket
készíthessek a kolostorban a Timkat
szertartásról - mondta neki Nicholas.
- Aztán lehet, hogy még vadásznék egy
Menelik bozótantilopra is. Ki tudja?
Megmondtam már. Akkor megyünk, amikor
én akarom.
Borisz rosszkedvőnek tőnt. - Maga
megırült, angol. Miért akar itt
maradni ebben a hıségben, hogy
megnézze ezeket az embereket, meg a
mumbo-jumbo bálványukat?
- Ma horgászni fogok, holnap pedig
megnézzük a Timkatot.
- Nincs is horgászbotja -
ellenkezett Borisz, de Nicholas
kinyitott egy kis összetekert
vászontasakot, ami nem volt nagyobb,
mint egy nıi táska, és megmutatta neki
a benne lévı négyrészes Hardy Smuggler
botot.
Az asztalon át Royanra nézett: -
Velem tart fegyverhordozóként? -
kérdezte.
Elindultak a folyó mentén, felfelé a
függıhídhoz, ahol Nicholas
összeszerelte a botot, majd egy legyet
erısített a horogra.
- Fenséges csali. - Felmutatta, hogy
Royan is megcsodálhassa. - A halak a
világon mindenütt imádják,
Patagóniától Alaszkáig. Hamarosan
megtudjuk, hogy vajon itt, Etiópiában
is ilyen népszerőek-e.
Royan a part tetejérıl figyelte,
amint Nicholas kivetette a zsinórt,
majd röptében tekert rajta, amint a
súlytalan legyet a folyó közepe felé
irányította, aztán puhán a víz
felszínére ejtette úgy, hogy az
könnyedén lebegett a fodrozódó vízen.
Amikor másodszor vetette ki a horgot,
a légy alatt örvényleni kezdett a víz.
A bot vége élesen meghajolt, az orsó
feljajdult, és Nicholas felkurjantott.
- Megvagy, szépségem!
Royan elnézı mosollyal figyelte a
part tetejérıl. Lelkes izgalmában
olyan volt, akár egy kisfiú.
Mosolygott, hogy sérülései milyen
csodálatos módon begyógyultak, és már
egyáltalán nem bicegett, ahogy leföl
rohangált a folyóparton, hogy
kifárassza a halat. Tíz perc múlva
kihúzta, a hal úgy ragyogott, akár a
frissen vert arany, és olyan hosszú
volt, mint a karja, ahogy csapkodott,
vergıdött a parton.
- Sárga hal - mondta Royannak
diadalmasan. - Pompás. Remek reggeli
lesz belıle holnap.
Fölmászott a partra és lehuppant
Royan mellé a főbe. - A horgászat csak
jó kifogás volt, hogy lerázzam
Boriszt. Azért jöttünk ide, hogy
elmeséljem, mit találtam tegnap ott
fenn. - A hídon túl magasodó,
rózsaszín kıívre mutatott. Royan
felkönyökölt és figyelmes arccal
nézett rá.
- Természetesen nem tudom
megmondani, hogy van-e bármi köze a mi
kutatásunkhoz, de odabenn valaki
dolgozott. - Elmondta, hogy néznek ki
azok a bevésett mélyedések, amiket a
kanyon falában talált. - A hasadék
szájától egészen a vízig érnek.
Azokat, amelyek az áradási vízszint
jele alatt vannak, a víz erısen
kikoptatta. A följebb lévıket nem
értem el, de amennyire láttam, a
föléjük ívelı szikla megvédte ıket az
esıtıl és a széltıl; mint egy
tornáctetı. Úgy tőnik, megırzıdtek
eredeti állapotukban, ellentétben a
lejjebb lévıkkel.
- És mire következtethetünk ebbıl? -
kérdezte Royan.
- Arra, hogy nagyon régiek - felelte
Nicholas. - A bazalt rendkívül kemény.
Nagyon hosszú idınek kellett eltelnie
ahhoz, hogy a víz ennyire elkoptassa.
- Mit gondolsz, mi célt szolgáltak
azok a lyukak?
- Hát, nem is tudom - ismerte el
Nicholas.
- Lehetséges, hogy valamiféle
állványzat rögzítıpontjai voltak? -
kérdezte Royan, és Nicholas lenyőgözve
nézett rá.
- Jó ötlet. Nagyon is lehetséges -
helyeselt.
- Mi más lehet még?
- Rituális jelek - mondta. -
Valamiféle vallási motívum.
Elmosolyodott, ahogy Royan kétkedı
arcára nézett. - Egyetértek, nem
valami meggyızı.
- Rendben, akkor gondoljuk végig az
állványzat ötletet. Miért emelne bárki
is egy állványzatot egy ilyen helyen?
Leheveredett a főre, letépett egy
főszálat és elgondolkodva rágcsálni
kezdte.
Nicholas megvonta a vállát. - Hogy
rögzítsen egy létrát, vagy valami más
szerkezetet, amivel lejuthat a
szakadék mélyére.
- Mi más oka lehet?
- Más nem jut eszembe.
Egy idı múlva Royan megrázta a
fejét. - Nekem se. - Kiköpte szájából
a fődarabot. - Ha ez volt az ok, akkor
igen csak komoly dologról lehetett
szó. Annak alapján, amit elmondott, ez
egy tekintélyes szerkezet lehetett,
amit arra terveztek, hogy sok ember,
vagy valami nehéz anyag súlyát is
elbírja.
- Észak-Amerikában az indiánok
építenek ilyen horgászemelvényeket a
vízesések fölé, hogy hálóval foghassák
ki a lazacot.
- Volt ezekben a vizekben valaha is
valamiféle nagy halvándorlás? -
kérdezte Royan, mire Nicholas megint
csak vállat vont.
- Erre senki sem tudja a választ.
Meglehet, valamikor régen - ki tudja.
- Ez minden, amit odalenn láttál?
- Magasan, fönn a falon, matematikai
pontossággal a két bevésett
mélyedéssor között volt valami, ami
úgy tőnt, mintha egy féldombormő
lenne.
Royan hirtelen felült és mohón
meredt rá. - Tisztán láttad? Felirat
volt rajta, vagy valamiféle rajz?
Milyen volt a vesét stílusa?
- Nincs ilyen szerencsénk. Túl
magasan volt és odalenn nagyon kevés a
fény. Még abban sem vagyok biztos,
vajon nem a sziklafal egy természetes
hibájáról, hiányosságáról van-e szó.
Royan csalódottsága szinte kézzel
fogható volt, de rövid hallgatás után
megkérdezte: - Volt még valami más is?
- Igen - vigyorgott Nicholas. -
Rengeteg, rengeteg víz, ami nagyon,
nagyon, nagyon sebesen folyik.
- Mit kezdjünk ezzel a te
állítólagos féldombormőveddel? –
kérdezte Royan.
- Cseppet sem rajongok az ötletért,
de vissza kell mennem oda, hogy
alaposabban szemügyre vehessem.
- Mikor?
- Holnap Timkat. Az egyetlen
esélyünk arra, hogy bejussunk a
katedrális maqdasába. Utána majd
megtervezzük, hogyan derítsük fel a
szurdokot.
- Kezdünk kifutni az idıbıl, Nicky,
pont akkor, amikor a dolgok valóban
izgalmassá válnak.
- Ezt mondd még egyszer! - dünnyögte
Nicholas. Royan az ajkán érezte a
férfi leheletét, mivel arcuk olyan
közel volt egymáshoz, mint az
összeesküvıké, vagy két szeretıé, és
ekkor döbbent rá saját szavainak
kétértelmőségére. Felpattant és
lesöpörte nadrágjáról a port meg a
főszálakat.
- Mindössze egy halad van egy ekkora
tömegnek. Most vagy nagyon jó
véleménnyel vagy magadról, vagy jobb,
ha nyomban visszamégy horgászni.
 A két debtera, akit kísérıül
rendeltek melléjük, megpróbált utat
törni nekik a tömegben. Mindazonáltal,
alig értek a lépcsı aljára, a tömeg
elnyelte kísérıiket, eltőntek a szemük
elıl. Nicholas és Royan is elszakadt a
másik pártól.
- Maradj mellettem - mondta Nicholas
Royannak, miközben keményen fogta a
karját és a vállával próbált utat
törni maguknak. Szépen húzta maga után
Royant. Természetesen szántszándékkal
rendezte úgy a dolgot, hogy a
tolongásban elveszítsék Boriszt és
Tessayt, ami sikerült is, pontosan
úgy, ahogy tervezte.
Végre egy olyan helyhez értek, ahol
Nicholas szilárdan megtámaszthatta
hátát a terasz egyik kıoszlopánál, így
a tömeg nem sodorhatta el. Meg aztán,
innen jól látta a barlangkatedrális
bejáratát is. Royan nem volt elég
magas ahhoz, hogy átlásson az elıtte
álló férfiak feje fölött, ezért
Nicholas felemelte a lépcsı korlátjára
és az oszlopnál tartotta. Royan a
vállába kapaszkodott, mivel a
korlátról egyenesen a Nílusba
zuhanhatott volna.
A hívık halk, monoton hangon
kántáltak, miközben egymástól
függetlenül egy tucatnyi kisebb
zenekar játszott, szóltak a dobok és
csörögtek a sistrumok. Mindegyik
zenekar mellett ott volt saját
patrónusa, egy-egy pompás köntöső
fınök, a maga hatalmas, tarkabarka
ernyıjének árnyékában.
A levegı tele volt izgalommal és
várakozással, ami majdnem oly erısen
érzıdött, mint a hıség és a bőz.
Fokozatosan növekedett, ahogy
erısödött és hangosabbá vált az ének,
a tömeg pedig himbálódzni, hullámzani
kezdett, mintha egyetlen organizmus,
valami groteszk, élettıl lüktetı amıba
lenne.
A katedrálisból váratlanul
rézharangok csendülése hallatszott,
amire nyomban száz tülök és harsona
válaszolt. A lépcsı tetejérıl puskák
sortüze hangzott, amint a fınökök
testırei a levegıbe lıttek
fegyvereikkel.
Némelyiküknél automata fegyver volt,
így aztán az AK-47esek csattogása
összekeveredett a régi, elöltöltıs
puskák dörrenésével. Kékes lıporfüst
lebegett a gyülekezet fölött, és a
szikláról visszapattanó golyók
elzúgtak a szurdok fölött. Az
asszonyok sikoltoztak és jajongtak, és
ez a hang vérfagyasztóan kísérteties
volt. A férfiak arca izzott a vallásos
szenvedély lángjától. Térdre hulltak,
és kezüket rajongó imádattal emelték a
magasba, miközben énekeltek és Isten
áldásáért kiáltoztak. Az asszonyok
kicsinyeiket a magasba emelték, és a
vallási szenvedély könnyei csordultak
végig sötét orcáikon.
A föld alatti templom kapujában
papok és szerzetesek menete jelent
meg. Elöl jöttek a debterák hosszú,
fehér köntösben, ıket követték az
akolitusok, akiket most fognak
megkeresztelni a folyó mellett. Royan
felismerte Tamrét, hosszú, nyurga
alakja egy fejjel kimagaslott a többi
fiú közül. Royan integetett neki a
tömeg feje fölött, és Tamre
észrevette, szemérmesen elvigyorodott,
majd követte a debterákat a folyó felé
vezetı ösvényen.
Ekkorra már lassanként leszállt az
est. A katlan mélyét árnyak
homályosították el, és az ég úgy
borult fölé, mint valami bíborszín
baldachin, melyen már megjelentek az
elsı, fénylı csillagok. Az ösvény
elején egy réz parázstartó égett.
Ahogy a papok egymás után elhaladtak
mellette, fáklyáikat a lángokba
tartották, majd midın fellobbant,
magasra emelték.
Akár a megolvadt lávafolyam, a
fáklyafényes menet elkezdett lefelé
kígyózni a sziklafalról, és a papok
gyászos énekét meg a dobok hangját
visszhangozták a túlparti sziklák.
A keresztelésre indulókat a
felszentelt papok követték cifra
köntöseikben a kıkapun át, ezüstbıl és
csillogó rézbıl készült, körmeneti
kereszteket vittek, meg hímzett
selyemlobogókat, melyeken a
mártíromságot szenvedett szentek
kínjait és elragadtatott örömmámorát
ábrázolták. Rázták csengettyőiket,
fújták sípjaikat, izzadtak és
énekeltek, mígnem a sötét arcokból
csak a szemek fehérje villant.
Mögöttük a legpompásabb köntöst és
magas, ékkövekkel kirakott fejdíszt
viselı két pap hozta a tabotot. A
frigyszekrényt karmazsinvörös anyaggal
takarták le, mely a földig ért, mivel
ez túlságosan szentséges ahhoz, hogy
profán tekintetek
megszentségtelenítsék.
A hívık az imádat újabb rohamával
vetették magukat a földre. Még a
fınökök is arccal a terasz piszkos
kövére borultak, és néhányan sírtak
hitük szenvedélyes mámorában.
A menetet Jali Hora zárta, a fején
most nem a kék köves korona volt,
hanem egy másik, sokkal pompázatosabb
alkotás, az epifánia korona, nagy
tömeg csillogó fém meg szikrázó hamis
kı, mely mind túl nehéznek tőnt ahhoz,
hogy vékony, öreg nyaka elbírja. Két
debtera fogta a könyökét és
irányította bizonytalan lépteit a
lépcsın, mely levezetett a Nílushoz.
Ahogy a menet haladt lefelé, a
lépcsı tetejéhez legközelebb lévı
hívık felálltak, fáklyáikat
meggyújtották a parázstartóban, majd
elindultak lefelé az apát után. A
teraszon is mindenki megmozdult, hogy
kövesse a menetet, így a terasz
kezdett kiürülni, és Nicholas is
leemelte Royant a korlátról.
- Addig kell bejutnunk a templomba,
amíg elég ember van itt ahhoz, hogy
fedezzen minket - suttogta. Megfogta
Royan kezét, a másik kezével meg
fotóstáskája szíját markolta és
csatlakozott a teraszon mozgolódó
emberekhez. Hagyta, hogy
elıresodorják, de közben az
emberáradaton át egyfolytában a
templom bejárata felé oldalazott.
Elıttük a tolongásban látta Boriszt és
Tessayt is, de ık nem vették észre, és
ı gyorsan összehúzta magát, hogy
véletlenül se tőnjön fel nekik.
Ahogy Royannal elérték a templom
külsı termének kapuját, eltávolodtak a
tolongástól, majd finoman behúzta
Royant az alacsony bejáraton át a
templom homályos, elhagyatott
belsejébe. Gyorsan körülpillantott,
hogy megbizonyosodjon róla, valóban
csak maguk vannak, és az ırök már nem
állnak ott a belsı kapu mellett. Aztán
az oldalfal mellett gyors léptekkel
odasietett, ahol a korommal
szennyezett, földig érı falikárpit
lógott le a mennyezetrıl. Felemelte a
nehéz gyapjúszövet redıit, behúzta
mögé Royant, majd hagyta, hogy a
szınyeg visszahulljon és
mindkettıjüket elrejtse.
Épp idıben érkeztek, mert alig hogy
a falhoz lapultak, és a kárpit
visszahullt eléjük, a qiddist felıl
közeledı léptek zaját hallották.
Nicholas kilesett a szınyeg mögül és
négy fehér ruhás papot látott, akik
áthaladtak a külsı termen, majd ahogy
elhagyták a templomot, a fıkaput
bezárták maguk után. Súlyos puffanás
hallatszott, amikor a zárógerendát
kívülrıl a helyére billentették, és
ezután mélységes csönd töltötte el a
barlangot.
- Erre nem számítottam - suttogta
Nicholas. - Éjszakára bezártak minket.
- Így legalább biztos, hogy nem
fognak megzavarni - felelte Royan
élénken. - Nyomban munkához is
láthatunk.
Elıóvakodtak rejtekhelyükrıl, majd a
külsı termen át qiddist bejáratához
surrantak. Itt Nicholas egy pillanatra
megállt és kezét figyelmeztetın Royan
karjára tette. - Ettıl fogva tiltott
területen járunk. Jobb lesz, ha én
elıremegyek és felderítem a terepet.
 Royan határozottan megrázta a fejét.
- Nem fogsz itthagyni. Én is megyek. -
Nicholas jobbnak látta, ha nem
vitatkozik.
- Hát, akkor menjünk. - Nicholas
elindult fel a lépcsın és belépett a
középsı terembe.
Ez kisebb és alacsonyabb volt, mint
a külsı. A falikárpitok itt
gazdagabbak voltak és az állapotuk is
sokkal jobb volt. A csupasz padlón
csupán a piramis alakú, itteni fából,
kézzel faragott keretek álltak, rajtuk
pedig olajban úszó lámpabéllel egy sor
rézlámpás pislákolt. Fényük nagyon
gyönge volt, így a mennyezet és a
terem rejtett zugai homályban
maradtak.
Miközben áthaladtak a termen a
maqdast elzáró kapuk felé, Nicholas
elıvett két elemlámpát a
fotóstáskájából és az egyiket odaadta
Royannak. - Új elemek vannak benne
mondta neki -, de feleslegesen nem
kell égetni. Lehet, hogy egész
éjszakára itt ragadunk.
Megálltak a legbelsı szentély ajtaja
elıtt. Nicholas gyorsan szemügyre
vette. Az ajtószárnyakon vésett képek
voltak, melyek Szt. Frumentiust
ábrázolták glóriával a feje fölött,
amint jobb kezét áldásra emeli.
- Primitív zár - dünnyögte -, több
száz éves lehet. Akár egy kalapot is
behajíthat az ember a hevederpánt és a
nyelv közé. – Kezét ismét a táskába
csúsztatta és kivett egy Leatherman-
szerszámot.
- Ügyes kis dolog ez. Sok mindenre
jó, az ember kiszedheti a követ a ló
patájából, de kinyithat vele akár egy
szeméremövet is.
Letérdelt az erıs vaszár elé és
kinyitotta a szerszám egyik pengéjét.
Royan izgatottan figyelte, majd
összerezzent, amikor a zárnyelv egy
kattanással hátracsúszott.
- Ifjúkori eltévelyedés? - kérdezte.
- A betörés is egyike e sokoldalú
tehetségnek?
- Ez maradjon csak az én titkom -
azzal fölállt és vállát nekifeszítette
az egyik ajtószárnynak. A kenetlen
zsanérok felnyögtek, és Nicholas épp
csak annyira nyitotta ki, hogy
beférjenek rajta, majd nyomban
visszacsukta.
Ott álltak egymás mellett a maqdas
küszöbén, és néma áhítattal
pillantottak körül.
A legbelsı szentély egy apró kamra
volt, sokkal kisebb, mint amekkorának
bármelyikıjük is képzelte. Nicholasnak
tizenkét lépés elég lett volna, hogy
átérjen rajta. A boltíves mennyezet
annyira alacsony volt, hogy
lábujjhegyre állva, kinyújtott
ujjainak hegyével elérte a tetejét.
 A padlótól fölfelé, a falak mentén
polcok álltak, melyeken a hívık
ajándékai és adományai sorakoztak,
bizánci stílusú ikonokon a
Szentháromság és a Szőzanya, díszes
ezüstkeretben. Volt ott jó pár
szenteket és uralkodókat ábrázoló
szobrocska, csillogó fémbıl készült
medalionok és koszorúk, edények,
tálak, ékkıvel kirakott dobozok,
sokágú gyertyatartók. A bennük égı
fogadalmi gyertyák reszketı fénye
világította meg a szentélyt.
Ócskaságok és igazi kincsek rendkívüli
győjteménye volt ez, gyönyörő, értékes
mőtárgyak és ízléstelen limlomok
kavalkádja, amit az évszázadok során
az etióp uralkodók és törzsfık
adományoztak a kolostornak.
A szentély közepén állt a cédrusfa
oltár, szárnyaira a jelenések, a
teremtés, a kísértés, az Édenbıl való
kiőzetés és az utolsó ítélet
látomásszerő jeleneteit vésték. Az
oltárterítı nyers selyembıl készült
csipke volt, a kereszt és a kehely
pedig szépen megmunkált, nehéz
ezüstbıl készült. Ott csillogott a
gyertyafényben az apát koronája,
melynek közepén Taita kék
kerámiapecsétje ékeskedett.
Royan odament az oltárhoz és
letérdelt elıtte. Fejét lehajtotta, és
imádkozott. Nicholas tisztelettudóan
várakozott a küszöbön, amíg Royan fel
nem állt, majd csatlakozott hozzá.
- A tabot kı! - mutatott Nicholas az
oltár mögé, és egymás mellett lépkedve
elindultak felé. A maqdas hátsó
részében egy arany- és ezüstszállal
hímzett, nehéz damaszttal letakart
tárgy állt. A lepel alatt látszó
körvonalak alapján látták, hogy
elegáns forma, az arányai kellemesek,
embermagasságú, de karcsú talapzat.
Mindketten körbejárták a mohón
tanulmányozták a letakart formát, de
vonakodtak megérinteni, vagy leemelni
róla a leplet, mert attól féltek, hogy
várakozásuk alaptalannak bizonyul, és
reményeik úgy omlanak össze, miként az
örvénylı víz zúdul alá a Nílus
katlanába. A mindkettıjüket hatalmába
kerítı feszültséget Nicholas törte meg
azzal, hogy a tabot kıtıl a szentély
hátsó falának rácsos kapuja felé
fordult.
- Szt. Frumentius sírja! - mondta,
és odament a rácshoz. Royan is mellé
lépett, és együtt kukucskáltak be a
kortól megfeketedett fa négyszögletes
nyílásán át. Odabenn sötét volt.
Nicholas bedugta elemlámpáját az egyik
kis nyíláson és felkapcsolta.
Az elemlámpa fényében a sír
szivárványként ragyogó színpompája
annyira elkápráztatta a szemüket, hogy
beletelt néhány pillanatba, míg
hozzászoktak, és akkor Royan hangosan
felszisszent.
- Ó, édes Istenem! - Reszketni
kezdett, mintha magas láza lenne, és
az arca elsápadt, ahogy kifutott
belıle minden vér.
A koporsó a sírkamra hátsó falában
lévı kıpárkányon helyezkedett el.
Kívülre a benne fekvı férfi hasonmását
festették. Bár már erısen megkopott, a
festék jórészt lepattogzott róla, a
halott férfi halvány arca és vöröses
szakálla még mindig tisztán kivehetı
volt.
Nem ez volt Royan elképedésének
egyetlen oka. A koporsó mellett és
fölött a falat bámulta. Színek
kavalkádja tárult a szeme elé azon a
falon, melynek minden négyzetcentijét
renkívül kifinomult és mesterien
kidolgozott falfestmény borította,
amit csodálatos módon nem tépáztak meg
az eltelt évezredek.
Nicholas áhítatos némasággal
pásztázta végig elemlámpája fényével,
és Royan úgy kapaszkodott a karjába,
mintha máskülönben elesne. Éles
körmeit belemélyesztette Nicholas
húsába, de a férfi észre se vette a
fájdalmat.
Hatalmas csaták jeleneteit látták és
harci gályákat, melyek az örök folyó
kék vizén vívták meg szörnyő harcukat.
Aztán voltak ott vadászjelenetek is,
vízilovakat és hosszú, ragyogó agyarú,
hatalmas elefántokat üldöztek. Másutt
meg tolldíszes, vértbe öltözött
regimentek dühödt, vérszomjas csatája
látszott. Szekérhadosztályok vágtattak
és támadtak egymásra ezeken a keskeny
falakon át, miközben saját vad
száguldásuk pora félig eltakarta ıket.
Minden egyes falfestmény elıterét
egy magas, hısi alak uralta. Az
egyiken íját feszítette meg, a másikon
bronzkardját lendítette magasba.
Ellenségei porba hullottak elıtte és ı
eltiporta ıket, vagy levágott fejüket
győjtötte csokorba, akárha virágott
szedne.
Nicholas egymás után világította meg
e csodás mővészi alkotásokat, majd
megállt a központi falmezın, mely a
korhadó, szétesı koporsó fölötti fal
teljes felületét beborította. Itt
ugyanaz az istenszerő alak száguldott
harci szekéren. Az egyik kezében íj, a
másikban pedig dárdákat tartott. A
feje fedetlen volt, sőrő aranyló haja,
akár egy oroszlán sörénye lebegett
mögötte a vágta szelében. Arca nemes
volt és büszke, tekintete egyenes és
fékezhetetlenül átható.
Az alatta lévı felirat klasszikus
egyiptomi hieroglifa volt. Royan síri
hangon, suttogva fordította le.

Egyiptom Nagy Oroszlánja.

 Százezer Legjobbja

Dicsıség Aranyának Birtokosa

Fáraó Társa

Minden Istenek Harcosa

örökké élj!

Royan keze reszketett Nicholas

karján, hangja elcsuklott, majd elfúlt
a visszafojtott érzelmektıl. Még sírt
is egy kicsit, aztán megrázta magát,
miközben sikerült visszanyernie
önuralmát.
- Ismerem ezt a mővészt - mondta
halkan. - Öt évet töltöttem munkája
tanulmányozásával. Bárhol felismerném.
- Vett egy nagy levegıt. - Teljes
bizonyossággal mondhatom, hogy közel
négyezer évvel ezelıtt Taita, a
rabszolga festette ezeket a falakat,
és tervezte ezt a sírt.
A halott férfi nevére mutatott,
melyet a koporsó párkánya felett a
kıbe véstek.
- Ez nem egy keresztény szent sírja.
Évszázadokkal ezelıtt egy akkori pap
bukkanhatott rá, és tudatlanságában
saját vallásának tulajdonítva,
birtokba vette. - Reszketegen ismét
egy mély levegıt vett. – Oda nézz! Az
ott Tanus Harreb úr, az egyiptomi
seregek fıparancsnoka, Lostris
királynı szeretıje, Memnon herceg, a
késıbbi Tamose fáraó vér szerinti
atyjának pecsétje.
Ezután mindketten némák voltak,
belevesztek felfedezésük csodájába.
Végül Nicholas törte meg a csöndet.
- Akkor minden igaz. A hetedik
tekercs titkai mind itt vannak
elıttünk, ha megtaláljuk hozzá a
kulcsot.
- Igen - mondta Royan halkan. - A
kulcs. Taita kı testamentuma. -
Visszafordult a tabot kı felé, és
lassan, szinte félve közeledett hozzá.
- Képtelen vagyok rá, hogy
megtegyem, Nicky. Rettegek, hogy nem
az, amit remélünk. Csináld te!
Nicholas egyenesen odament az
oszlophoz és egy bővész mozdulatával
lerántotta róla a damasztleplet.
Meredten nézték a márványos mintázatú,
rózsaszín gránitoszlopot, amit
Nicholas leleplezett. Úgy száznyolcvan
centi magas lehetett, alul az
alapterülete kilencszáz négyzetcenti
körül, mely fokozatosan vékonyodott,
és a csúcsán lévı talapzat már fele
akkora volt. A gránitot simára
csiszolták, majd televésték.
Royan elırelépett és megérintette a
hideg követ, ujjaival úgy simította
végig a hieroglifákat, miként egy vak
ember olvassa a Braille-írást.
- Taita hozzánk írt levele -
suttogta, miközben hosszú, karcsú,
kissé remegı mutatóujjával simította
körbe a sőrőn vésett írásjelek között
a törött szárnyú sólyom rajzát. -
Közel négyezer éve írta, és ez azóta
is itt vár ránk, hogy elolvassuk és
megértsük. Nézd, hogy írta alá! -
Royan lassan körüljárta a
gránitoszlopot, egymás után szemügyre
vette mind a négy oldalt, miközben
mosolygott és bólogatott, majd
elgondolkodva ráncolta homlokát, a
fejét csóválta, aztán megint
mosolygott, mintha egy
szerelmeslevelet olvasna.
- Olvasd fel nekem - kérte Nicholas.
- Számomra ez túl bonyolult -
felismerem a jeleket, de nem értem,
nem tudom követni a szöveget.
Magyarázd el nekem.
- Ez Taita. - Royan nevetett, az
áhítat és a csodálat végre átadta
helyét az izgalomnak. - Szokás szerint
most sem tagadja meg önmagát, megint
homályos és hóbortos. - Olyan volt,
mintha egy szívének kedves, de
bosszantó öreg barátról beszélne. - Az
egész versben van és valószínőleg ez
megint egyike az ı saját, titkos
jelrendszerének. - Kiválasztott egy
hieroglifasort és ujjával követte,
miközben fennhangon olvasta: - A
keselyő hatalmas szárnyakon emelkedik
fel, hogy köszöntse a napot. A sakál
üvölt és saját farkába mar. A folyó a
föld felé folyik. Vigyázz te, ki
háborgatod e szent helyet, különben
megismered az istenek haragját!
- Ez badarság, halandzsa. Nincs
semmi értelme – tiltakozott Nicholas.
- De igen, van értelme. Amit Taita
mond, annak mindig van értelme, ha
egyszer az embernek sikerül eljutnia
oda, hogy követni tudja ravasz,
nyakatekert gondolkodását. - Egyenesen
Nicholas felé fordult. – Ne vágj már
olyan savanyú képet, Nicky. Arra ne
számíts, hogy Taitát úgy olvashatod,
akár egy vezércikket a The Timesban.
Egy talányt adott fel nekünk, aminek a
megfejtése hetekig, esetleg hónapokig
tartó munkát jelent.
- Nos, egy dolog biztos. Nem
maradhatunk itt a maqdasban hetekig
vagy hónapokig, hogy kibogozzuk.
Lássunk munkához.
- Elıször a fényképek. - Royan gyors
és gyakorlatias lett. - Utána pedig
nyomatot vehetünk a kırıl.
Nicholas letérdelt a fotóstáska
mellé, hogy kinyissa redınyzárát. -
Elıször csinálok két tekercs színeset,
aztán meg a Polaroidot használom, így
lesz mivel dolgoznunk, amíg elı nem
hívatjuk a színeseket.
Royan ellépett az útjából, amíg
térdelve körbejárta az oszlopot és a
megfelelı szögben tartotta a gépet,
hogy ne torzítsa el a térhatást. Mind
a négy oldalról egy-egy sorozat képet
készített különbözı blendenyílással és
exponálási idıvel.
- Ne használd fel az összes filmet –
figyelmeztette Royan. Készítenünk kell
néhány felvételt a sír falairól is.
Nicholas engedelmesen odament a
rácsos kapuhoz és tanulmányozni kezdte
a zárat. - Ez egy kicsit bonyolultabb,
mint a külsı kapu. Ha megpróbálok
bejutni ide, lehet, hogy egy kicsit
megrongálom és nyoma marad. Szerintem
nem éri meg azt a kockázatot, hogy
emiatt esetleg leleplezıdünk.
- Rendben - egyezett bele Royan. -
Akkor csináld a rács nyílásán át.
Nicholas minden tıle telhetıt
megtett, hogy a képek a lehetı
legjobban sikerüljenek, a rácson át
kinyújtott karral bedugta a
fényképezıgépet és a fókuszt becslés
alapján állította be.
- Ennyi - mondta végül Royannak. -
Akkor most jön a Polaroid. - Gépet
váltott és az egészet megismételte, de
ezúttal Royan egy kis mérıszalagot
tartott az oszlop mellé, hogy a
fokbeosztás alapján megkapják a
méretarányokat.
Ahogy kijöttek a képek, mindet
odaadta Royannak, hogy ellenırizze a
minıséget. Egyszer-kétszer, amikor a
gép vakuja túlexponálta a képet, vagy
túl homályosra sikerült, esetleg
valami más okból nem volt elégedett,
megkérte Nicholast, hogy ismételje meg
azt a felvételt.
Közel kétórányi munka után volt egy
teljes sorozat Polaroid képük, így
aztán Nicholas elrakta a gépeket és
elıvette a mőnyomó papírt. Közösen
ráfeszítették az oszlopra, majd
ragasztószalaggal rögzítették. Ezután
Nicholas elkezdte a tetején, Royan
pedig az alján. Fekete rajzszénnel
dörgölték rá a tiszta papírra a
vésetek pontos formáját és alakját.
- Megtanultam már, hogy ez mennyire
fontos, ha az embernek Taitával van
dolga. Ha nem tudsz az eredetivel
dolgozni, akkor rendelkezned kell egy
pontos másolattal. Néha a véset
legapróbb részlete is teljes egészében
megváltoztathatja a szöveg értelmét és
jelentését. Nála mindennek több rétege
és rejtett mélysége van. Olvashattad A
folyó istenében, hogy önmagát tartja a
szójátékok és talányok par excellence
mesterének és a bao valaha élt
legnagyobb játékosának. Nos, a
könyvnek ez a része feltétlenül
helytálló. Bárhol is legyen most,
tudja, hogy a játék elkezdıdött és
élvezettel figyeli minden lépésünket.
El tudom képzelni, ahogy magában
kuncog, és gúnyos örömmel dörgöli
össze a kezét.
- Mintha kissé elragadott volna a
képzelet, drága leányzó. Nicholas
folytatta a munkát. - De azért értem,
hogy mit akarsz ezzel mondani.
A jelek körvonalainak átmásolása a
tiszta papírra fáradságos, monoton
munka volt és az órák csak teltek,
amint négykézláb vagy hétrét görnyedve
dolgoztak az oszlopon. Végül Nicholas
hátralépett és fájó hátát
masszírozgatta.
- Hát ennyi. Kész vagyunk.
Royan is felállt. - Mennyi az idı? -
kérdezte, mire Nicholas ránézett az
órájára.
- Hajnali négy. Jobb lesz, ha most
gyorsan rendet csinálunk.
Ellenıriznünk kell mindent, nehogy
látogatásunknak bármi nyoma maradjon.
- Van még valami - mondta Royan,
miközben letépte az egyik papír
sarkát. Odament vele az apát
koronájához. A papírdarabkát gyorsan
ráragasztotta a korona közepén lévı
kék kerámiapecsétre, és rádörgölte a
törött szárnyú sólyom rajzát.
- Hogy szerencsénk legyen -
magyarázta Nicholasnak, amint
visszament, hogy segítsen neki a
hosszú papírcsíkokat összehajtogatni
és visszatenni a táskába. Ezután
összeszedték a ledobált
ragasztódarabkákat meg a filmek
papírját, amelyeket Nicholas menet
közben a kılapokra hajigált.
Mielıtt ismét letakarták volna a
gránitoszlopot a damaszttal, Royan
végigsimította a kıbe vésett
feliratokat, mintha örökre búcsúzna
tılük. Aztán odabólintott Nicholasnak.
A férfi ráterítette az anyagot az
oszlopra, majd elrendezte a redıket
is, minden olyan legyen, ahogy
találták. A rézzel körbevett ajtó
küszöbérıl még egyszer végignéztek a
maqdason, majd Nicholas résnyire
kinyitotta az ajtót.
- Menjünk! -- Royan átpréselte magát
a keskeny nyíláson, majd Nicholas is
követte ıt a qiddistbe. Mindössze
néhány percre volt szüksége ahhoz,
hogy a zár nyelvét a helyére
csúsztassa.
- Most hogy jutunk ki a fıkapun? -
kérdezte Royan.
- Nem hiszem, hogy feltétlenül arra
kell mennünk. A papoknak nyilván van
egy bejáratuk a lakrészük felıl a
qiddistbe.
Nemigen láttam, hogy a fıkaput
használták volna. - Megállt a terem
közepén, és figyelmesen körülnézett. -
Ezen az oldalon kell lennie, ha
egyenesen a szerzetesek lakrészéhez
vezet... hirtelen egy elégedett
dünnyögéssel elhallgatott. - Aha!
Tisztán látszik, hogy az évszázadok
során lábuk hol koptatta ki a padlót.
- A teremnek az oldalfal melletti
részére mutatott, ahol a simára
koptatott kövek egészen bemélyedtek. -
És nézd csak piszkos ujjaik nyomát a
falikárpiton! - Gyorsan odament a
kárpithoz és egyik redıjét félrehúzta.
- Úgy van, ahogy gondoltam. - Az anyag
egy keskeny ajtónyílást rejtett. -
Gyere.
Egy, az élı sziklán átvezetı, sötét
folyosóban találták magukat. Nicholas
végigvilágított rajta elemlámpájával,
de az égıt kezével eltakarta, hogy
csak annyi fényt adjon, amennyire
feltétlenül szükségük van. - Erre.
A folyosó derékszögben kanyargott,
és elöl, egészen homályosan valamiféle
világosság látszott. Nicholas
kikapcsolata az elemlámpát és vezette
tovább Royant.
Itt már állott ételszag és áporodott
testszag érzıdött, és elhaladtak egy
szerzetes ajtó nélküli sziklacellája
elıtt. Nicholas bevilágított. A kopár
cellában nem volt senki. A falon egy
fakereszt lógott, alatta pedig egy
alacsony ágy állt. Ez volt a teljes
berendezés. Elhaladtak még vagy egy
tucatnyi hasonló cella mellett, szinte
teljesen egyformák voltak.
A folyosó következı fordulója után
Nicholas megtorpant. Arcát enyhe
légmozgás csapta meg és szájában
érezte a friss levegı ízét. - Erre -
suttogta.
Sietıs léptekkel mentek tovább,
mígnem Royan hirtelen megragadta a
vállát és megállította.
- Mi... - kezdte Nicholas, de Royan
megszorította a vállát, hogy
elhallgattassa. Akkor már ı is
hallotta, emberi hang volt, mely
hátborzongatóan visszhangzott végig a
folyosó labirintusán.
Aztán furcsa, kísérteties kiáltás
hallatszott, egy kínok közt vergıdı
lélek sikolya és zokogása. Óvatosan
osontak tovább, szerettek volna
kimenekülni innen, még mielıtt
felfedezik ıket, de ahogy haladtak
elıre, a hangok egyre erısödtek.
- Közvetlenül elıttünk -
figyelmeztette Royant suttogva
Nicholas. - El kell surrannunk elıtte.
Most már látták a cella bejáratán át
a folyosóra ömlı, halovány, sárga
lámpafényt. Egy újabb szívtépı nıi
sikoly visszhangzóit végig a folyosón,
mire mindketten megdermedtek.
- Ez nıi hang. Mi folyik itt? -
suttogta Royan, de Nicholas a fejét
csóválva csendre intette, miközben
óvatosan haladtak tovább.
El kellett menniük a kivilágított
cella ajtó nélküli bejárata elıtt.
Nicholas hátával a szemközti falnak
lapulva oldalazott felé. Royan a
karjába kapaszkodva követte.
Benéztek a cellába, ahonnan ismét
felhangzott a nı sikolya, de ezúttal
egy férfihanggal keveredett. Ez egy
szavak nélküli duett volt, tele a
szenvedély vad kínjával, mely túl
heves ahhoz, hogy némán elviseljék.
Szemük elıtt egy meztelen pár feküdt
az alacsony ágyon. A nı
szétterpesztett lábbal feküdt és
felemelt térde közt tartotta a férfi
csípıjét. Karjával szorosan ölelte a
férfi hátát, melyen minden izom
megfeszült és verítéktıl csillogott.
Vadul mélyedt a nıbe, feneke hullámzón
olyan erıvel tört elıre, akár egy
hatalmas, fekete faltörı kos.
A nı feje egyik oldalról a másikra
gördült, miközben egy újabb sikoly
tört elı torkából. Ez már úgy tőnt,
túl sok volt a fölötte lévı férfinak
is ahhoz, hogy elviselje,
felemelkedett, akár egy ágaskodó
kobra, miközben medencéje még mindig a
nıhöz tapadt, de a háta ívben
meghajlott, mint egy felajzott harci
íj. Egymás után többször is görcsösen
összerándult. Hátul a lábán inai
pattanásig feszültek, és hátán az
izmok úgy remegtek és ugráltak, mintha
különálló élılények lennének.
A nı kinyitotta a szemét és
egyenesen rájuk nézett, amint
dermedten álltak az ajtóban, de nem
látta ıket, mert szenvedélyének ereje
elvakította. Szeme üvegesen meredt
elıre, amint a fölötte lévı férfi
arcába sikoltott.
Nicholas elhúzta Royant és
végigosontak a folyosón, míg ki nem
értek az elnéptelenedett, üres
teraszra. A lépcsı aljánál megálltak,
hogy belélegezzék az éjszaka hővösen
édes levegıjét, melyben a Nílus illata
érzıdött.
- Tessay az övé lett - suttogta
Royan.
- Legalábbis ma éjszakára - mondta
Nicholas.
- Nem - szállt szembe vele Royan. -
Te is láttad Tessay arcát, Nicky. İ
most már Mek Nimmurhoz tartozik.
A hajnal már rózsásan borszínőre
festette a hegylánc cakkos, csipkézett
gerincét, amikor a táborba értek és
elváltak Royan kunyhójának ajtajában.
- Hulla fáradt vagyok - mondta
Nicholasnak. - Ez az izgalom túl sok
volt nekem. Délnél elıbb ne is keress.
- Okos gondolat. Aludj csak addig,
amíg kedved tartja. Szeretném, ha
sziporkázóan friss és éles szemő
lennél, amikor nekilátunk az anyagnak,
amit az éjjel győjtöttünk.
 Mindazonáltal még távolról sem volt
dél, amikor Nicholast Legmélyebb
álmából verte fel Borisz durva
üvöltése, ahogy beviharzott a
kunyhójába.
- Angol, ébresztı! Beszélnünk kell.
Ébresztı ember, ébredj már fel!
Nicholas átfordult, majd kinyújtotta
karját a szúnyogháló alól, és a
karórája után tapogatódzott. - A
francba, Bruszilov! Mi a fenét akar?
- A feleségem! Nem látta a
feleségemet?
- Hát mi közöm van nekem a maga
feleségéhez?
- Eltőnt! Nem láttam tegnap este
óta.
- Azok után, ahogy bánt vele, ez
cseppet sem meglepı. Most pedig menjen
innen és hagyjon aludni.
- Megszökött a kurvája azzal a
fekete rohadékkal, Mek Nimmurral.
Mindent tudok róluk. Ne is próbálja
meg takargatni, angol. Tudok én
mindenrıl, ami itt folyik. Maga csak
fedezni próbálja - ismerje el!
- Takarodjon innen, Borisz! Ne
próbáljon meg belekeverni a piszkos
magánéletébe!
- Láttam magát és azt a shufta
szemétládát, amint a nyúzókunyhóban
beszélgettek egyik este. Ne is
próbálja tagadni, angol. Maga is
nyakig benne van ebben az egészben.
 Nicholas egy mozdulattal felhajtotta
a szúnyoghálót és kiugrott az ágyból.
- Legyen szíves és ügyeljen a
nyelvére, amikor velem beszél, maga
nagydarab ökör.
Borisz az ajtó felé hátrált. -
Tudom, hogy megszökött vele. Egész
éjjel kerestem ıket a folyónál.
Elmentek és eltőnt velük a legtöbb
embere is.
- Ez Tessaynek csak javára válik. A
változatosság kedvéért végre némi
ízléssel választott férfit magának.
- Azt hiszi, hagyom, hogy ez a kurva
megússza ezt a dolgot? Akkor téved,
nagyot téved. Utánuk megyek és
mindkettıjüket megölöm. Tudom, hogy
merre tartanak. Ne gondolja, hogy
hülye vagyok. Mindent tudok Mek
Nimmurról. Én voltam az elhárítás
vezetıje... - Hirtelen elhallgatott,
amint rádöbbent, hogy mit mondott. -
Hasba lövöm és hagyom, hogy az a kurva
Tessay végignézze a haláltusáját.
- Ha Mek Nimmur nyomába ered, akkor
én arra fogadok, hogy nem fog
visszatérni.
- Maga nem ismer engem, angol. Egyik
este elvert, amikor egy üveg vodka
volt bennem, ezért aztán azt hiszi,
hogy velem könnyő elbánni, da? Nos,
Mek Nimmur majd meglátja, hogy milyen
könnyő elbánni velem.
Borisz kivharzott a kunyhóból.
Nicholas sortja fölé egy inget húzott,
majd utánament.
Borisz saját kunyhójában volt, ahol
behajigált néhány lényeges holmit egy
könnyő csomagba. Most épp töltényeket
tett be 30/06-os vadászpuskájának
tárába.
- Hagyja futni ıket, Borisz -
tanácsolta neki Nicholas immáron
sokkal nyugodtabb hangon. - Mek kemény
fickó nem is lehetne keményebb -, és
legalább ötven harcos van vele. Elég
öreg már ahhoz, hogy tudja, egy nıt
nem lehet erıvel megtartani. Hagyja,
hadd menjen!
- Nem akarom én megtartani. Meg
akarom ölni. A szafarinak vége, angol.
- Egy bırre főzött kulcsot hajított a
földre Nicholas lába elé. - A Land
Cruiser kulcsai. Egyedül is
visszatalál innen Addiszba. Itthagyom
négy legjobb emberemet, hogy
gondoskodjanak magáról és fogják a
kezét. A nagy teherautót hagyja itt
nekem. Miután Addiszba ért, a Land
Cruiser kulcsait hagyja a
nyomolvasómnál, Alynál. İt mindig
tudom, hogy hol keressem. Elküldöm
majd a pénzét, amivel a rövidítés
miatt tartozom. Ne féljen – becsületes
ember vagyok.
- Hogy is kételkedhettem volna
ebben? - mosolygott Nicholas. -
Viszlát, öregfiú. Sok szerencsét.
Szüksége is lesz rá, ha Mek Nimmurral
akar megküzdeni.
Borisznak jó néhány óra hátránya
volt üldözöttéivel szemben, ezért
amint elhagyta a tábort, könnyő
futásnak eredt lefelé az ösvényen,
mely becsatlakozott a nyugat felé, a
szudáni határnak tartó fıcsapásba.
Könnyed, ruganyos tartással futott,
akár egy sportoló.
- Úgy tőnik, a vodka ellenére még
mindig jó formában van. – Nicholas
akaratlanul is elismerıen nézett
utána. - De kíváncsi lennék, vajon
mennyi ideig képes tartani ezt a
sebességet?
Ezután megfordult, hogy visszamenjen
és aludjon még egy kicsit, de ahogy
elhaladt Royan kunyhója mellett, Royan
kidugta a fejét. - Mi volt ez a
kiabálás? Azt hittem, hogy megint egy
kis nézeteltérésed támadt Borisszal.
- Tessay lelépett. Borisz rájött,
hogy Mekkel ment el, és most üldözıbe
vette ıket.
- Jaj, Nicky! Nem tudjuk
figyelmeztetni ıket?
- Semmi esélyünk rá, de amennyiben
Mek agya nem lágyult meg, akkor számít
rá, hogy Borisz a nyomába ered. Ami
azt illeti, szerintem talán még
reménykedik is benne, mert így végre
lehetısége nyílik rá, hogy rendezze a
számlát. Nem, Meknek nincs szüksége
rá, hogy segítsünk neki. Menj vissza
aludni!
- Most nemigen tudnék aludni.
Teljesen fel vagyok pörgetve. A tegnap
esti Polaroidokat nézegettem. Taita
szépen eláraszt minket. Gyere és nézd
meg ezt.
- Hadd aludjak még egy órácskát! -
könyörgött tréfásan Nicholas.
- Most nyomban, ha nem még hamarabb
- nevetett Royan.
Kunyhójában a tábori asztalra voltak
kirakva a Polaroidok meg a
lekopírozott másolatok, és Royan
intett Nicholasnak, hogy üljön le
mellé.
- Miközben te csak aludtál, akár egy
mormota, nekem sikerült elırébb
jutnom. - Kitett négy Polaroidot
egymás mellé és föléjük helyezte
hatalmas nagyítóját. Ez egy
összecsukható lábú, profi
térképészszerkezet volt, mely alatt a
fénykép minden részlete tisztán
látszott. – Taita a sztélé minden
oldalát az év egy-egy évszakáról
nevezte el - tavasz, nyár, ısz és tél.
Mit gondolsz, mit akarhatott ezzel?
- Megszámozta az oldalakat?
- Én is pontosan erre gondoltam -
helyeselt Royan. - Az egyiptomiak a
tavaszt tekintették minden új élet
kezdetének. Ezzel megmondta nekünk,
hogy milyen sorrendben olvassuk a
táblákat. Ez itt a tavasz. – Kiemelte
az egyik fényképet.
- Négy szabvány idézettel kezdıdik,
ami a Halottak könyvébıl való. -
Felolvasta a nyitó rész elsı néhány
sorát: - Én vagyok az elsı szellı mely
lágyan lengedez az örökkévalóság sötét
vize felett. Én vagyok a felkelı nap.
A legelsı fénysugár. Fehér tollpihe a
hajnal fuvallatában. Én vagyok Re.
Mindenek kezdete, örökké élek. Sosem
halok meg. - Kezében a nagyítóval
Royan Nicholasra nézett. – Amennyire
látom, alapvetıen nem különbözik az
eredetitıl. Ösztönöm azt súgja, hogy
ezt most egy idıre tegyük félre.
Bármikor visszatérhetünk rá.
- Hát, akkor kövessük ösztöneidet -
javasolta Nicholas. Olvasd a következı
részt.
Royan a fénykép fölé helyezte a
nagyítót. - Nem nézek rád, amíg ezt
olvasom. Taita, ha éppolyan
hangulatban van, idınként világiasan
szókimondó, mint Rabelais.
Mindenesetre, így szól: Az istennı
leánya sóvárog anyja teste után.
Üvölt, akár egy nıstény oroszlán,
midın hozzá siet. A hegyekbıl szökken
alá, hatalmas fogai fehérek. Ö a világ
szajhája. Vaginájából hatalmas
áradatok ömlenek. Vaginája seregnyi
férfit nyelt el. Kéjvágya elemészti a
kıfaragókat és a kınek megmunkálóit.
Vaginája egy nyolckarú polip, mely
felfalt egy istent.
- Hőha! - kuncogott Nicholas. - Ez
aztán a zaftos szöveg, igaz? -
Elırehajolt, hogy szemügyre vegye
Royan arcát, aki még mindig
elfordította a fejét. - Óh, leányzó,
mily rózsás az orcád. Csak nem
pirultál el?
- A skót akcentusod cseppet sem
meggyızı - mondta neki Royan fagyosan,
miközben még mindig nem nézett rá. -
Ha befejezted, hogy az én rovásomra
humorizálj, akkor mit gondolsz, mit
jelent az, amit az imént olvastam?
- Eltekintve attól, ami nyilvánvaló,
halvány sejtelmem sincs.
- Szeretnék mutatni neked valamit. -
Royan felállt, és a fényképeket meg a
papírtekercseket visszarámolta az
oldalzsákba. - Fel kéne húznod a
bakancsodat. Teszünk egy kis sétát.
Egy órával késıbb ott álltak a
függıhíd közepén, és szelíden
himbálództak a Dandera folyó sebes
vize felett.
- Hápi a Nílus istennıje. És ez a
folyó tán nem az ı lánya, ki
vágyakozva siet hozzá, hegytetıkrıl
szökken alá, üvölt, akár egy nıstény
oroszlán, és fogai tajtéktól fehérek?
- kérdezte Royan.
Némán meredtek a rózsaszín kıív
felé, melyen át a folyó lezúdult, és
Nicholas arcán buja mosoly jelent meg.
- Azt hiszem, tudom, hogy mi a
következı, amit mondani fogsz. Nekem
ez volt az elsı gondolatom, amikor a
hasadékra néztem. Te azt mondtad, hogy
olyan, mint egy vízköpı szörny szája,
de nekem más képzetem támadt.
- Erre csak annyit mondhatok, hogy
rendkívüli hölgyismerıseid lehetnek -
mondta Royan, majd a szájához kapott.
- Hoppá! Nem akartam ilyet mondani.
Éppoly undorító vagyok, mint te meg
Taita.
- A munkásokat ez nyelte el! -
Nicholas hangja kezdett izgatottabbá
válni. - A kıfaragókat meg a kı
megmunkálóit!
- Mamose fáraó isten volt. A folyó
felfalt egy istent – elnyelte kövén
át. - Royan is éppoly izgatott volt. -
Be kell vallanom, hogy nem jutott
volna eszembe ez az asszociáció, ha
nem fedezted volna fel az üreg
belsejét és nem találod meg azokat a
mélyedéseket a falban. - Megrázta
Nicholas karját. - Nicky, be kell
jutnunk oda. Jobban meg kell néznünk
azt a féldombormővet, amit az üreg
falán találtál.
- Ez némi felkészülést igényel -
mondta Nicholas habozva. - Alaposan
össze kell erısítenem a köteleket, ki
kell találnom valamiféle
felvonószerkezetet és be kell
tanítanom Alyt meg a többi embert,
nehogy megismétlıdjön a múltkori kis
fiaskóm. Legkorábban holnap reggelre
tudunk felkészülni, hogy
megkísérelhessük.
- Hát, akkor csak láss neki! Nekem
épp elég elfoglaltságot ad addig a
sztélé fordítása. - Aztán hirtelen
elhallgatott és felnézett az égre. -
Hallgasd csak! - suttogta.
Nicholas félrehajtotta a fejét s így
a folyó moraján túl meghallotta a
levegıben sivítva zakatoló rotorok
hangját.
- A francba! - csattant fel. - Azt
hittem, már megszabadultunk a
Pegazustól. Gyere! - Megragadta Royan
karját és lerángatta a hídról. Amikor
földet értek, Nicholas leugrott a
partra, és Royan követte. Bekúsztak a
híd lecsüngı szegélye alá.
Csöndben ültek a fehér, homokos
parton és figyelték, amint a Jet
Ranger helikopter sebesen közeledik,
majd a hegyek fölött, a rózsaszín
sziklákon túl visszafordul. Ezúttal a
pilóta nem vette észre ıket, mivel
elfordult, és a szakadék vonala mentén
körözött. Hirtelen a motor hangja
drámaian megváltozott, magasabb lett,
ahogy a pilóta elkezdte felemelni a
gépet.
- Úgy hangzik, mintha visszafelé
indulna, hogy leszálljon a hegyekben -
mondta Nicholas, miközben kimászott a
híd alól. - Sokkal jobban erezném
magam, ha nem szaglásznának itt
állandóan.
- Nem hiszem, hogy túlzottan
nyugtalankodnunk kellene miattuk -
mondta Royan. - Még ha közük is lenne
Duraid gyilkosaihoz, akkor is jóval
elıttük járunk. Nyilvánvaló, hogy még
nem ismerték fel a kolostor és a
sztélé jelentıségét.
- Remélem, hogy igazad van. Most
pedig menjünk vissza a táborba. Nem
szabad hagynunk, hogy még egyszer a
szakadék környékén lássanak minket.
Túlságosan gyakori véletlen lenne,
hogy valahányszor erre járnak, mindig
itt találnak minket.

Míg Royan a kunyhójába ment és a

fényképek meg a lemásolt vésetek
fölött elmélkedett, addig Nicholas a
nyomolvasókkal meg az állatnyúzókkal
dolgozott. A nejlonkötél szálakra
bontott végét a második köteghez
erısítette, hogy egyetlen, százötven
méteres kötelet kapjon. Ezután
szétszedte a fızıkunyhó vászontetejét,
felhasogatta, majd a széleket
összevarrta, és egy függıülést
készített. A kötél végeibıl egy hámot
csinált, amit a vászonülés négy
sarkához erısített.
Mivel nem hozott magával csigasort,
ezért rudakból összeállított egy durva
állványzatot, amit kinyújthat a szirt
peremérıl, s így a kötél nem akadhat
be a kiálló sziklákba. A kötél egy
hornyon át fog futni, amit forró
vassal fúrt be a központi gerenda
végébe. Fızızsírral kente meg.
Már a délután közepén jártak, mire
végzett az elıkészületekkel. Ezután
Royant a táborban hagyta, és
kötélkötegekkel meg az állványzat
rúdjaival megrakodva, emberei élén
visszament az ösvényen arra a helyre,
ahol leereszkedett a szakadékba, hogy
felhozza a dik-diket. Onnantól a
szikla pereme mentén lefelé haladtak a
folyón. Nehéz volt, mivel a tüskés
bozót mindent benıtt, és helyenként
késüket kellett használniuk, hogy utat
vágjanak maguknak.
Nicholast a vízesés hangja vezette.
Ahogy haladtak lefelé a folyó mentén,
ez a hang egyre erısödött, mígnem a
szikla már szinte remegett lábuk alatt
a lezúduló víz robajától. Végül,
amikor Nicholas kihajolt és lenézett,
a mélyben látta a habzón felvillanó
permetfelhıt.
- Ez az a hely - dünnyögte
elégedetten, majd arabul elmagyarázta
Alynak, hogy mit akar.
Nicholas, hogy meghatározhassa,
pontosan hol kell felállítania az
állványt, beleült a vászonülésbe és
leeresztette magát a sziklafal mentén
hat méternyire, ahol a kiálló
sziklarész kezdıdött. Addig a pontig
meg tudta akadályozni, hogy a
nejlonkötél a sziklához dörzsölıdjön,
de innen azért túllátott a kidudorodó
részen is.
Háttal csüngött a vízesés és a folyó
közel ötven méter mélyen lévı, sziklás
medencéje felett és végre meglátta a
sziklafalon két sorban futó
mélyedéseket. A féldombormővet azonban
a szikla befelé hajló része még így is
eltakarta a szeme elıl. Jelzett
Alynak, és az emberek felhúzták.
- Az állványt egy kicsit lejjebb
kell felállítanunk - mondta és
irányította ıket, amint kivágták a
sőrő bozótost, mely teljesen elzárta a
útjukat. Aztán hirtelen felkiáltott: -
A mindenit! - Letérdelt, hogy
alaposabban szemügyre vegye a szikla
peremét, amit a sőrő növényzet eddig
eltakart. - Itt is vannak további ki
vésett mélyedések.
Ezek, ellentétben a lentiekkel,
melyeket a kidudorodó szikla
megvédett, sokkal jobban ki voltak
téve az elemek pusztító hatásának, így
erısen megkoptak. Csupán halovány
nyomuk maradt a sziklában, de Nicholas
biztos volt benne, hogy ezek a
bevágások is az ısi állványzat
rögzítési pontjai voltak. Saját
állványukat ugyanezen a részen
helyezték el és a hosszú rudat
kitolták a szakadék fölé.
Összeszerelték és egy kötelekbıl, meg
könnyebb rudakból álló, egyszerő
tartószerkezettel biztosították.
Amikor ezzel elkészültek, Nicholas
kimászott a végére, hogy kipróbálja és
ellenırizze, majd átfőzte a kötél
végét azon a hornyolt nyíláson, amit
készített. Az egész szerkezet
masszívnak és biztonságosnak tőnt.
Ennek ellenére megkönnyebbült, amikor
visszamászott, és ismét szilárd talaj
volt a lába alatt.
Felállt és a tüskés bozótos fölött
látta, hogy a lemenı nap haragosan
izzó fénye vörösre festi a láthatárt.
- Mára ennyi elég lesz - döntötte
el. - A többi már várhat holnapig.
Másnap reggel még sötét volt, amikor
Nicholas és Royan már fenn voltak és
kávét ittak a tábortőz mellett. Aly és
emberei a közelükben, saját tüzük
mellett guggoltak, csöndesen
beszélgettek és köhécseltek, miközben
az aznapi elsı cigarettájukat szívták.
A vállalkozás, úgy tőnt, megragadta
képzeletüket. Sejtelmük sem volt, hogy
miért kell másodszor is leereszkedni a
szakadékba, de a két ferengi
lelkesedése és izgalma ragályos volt.
Amint eléggé kivilágosodott ahhoz,
hogy lássák az utat, Nicholas ismét
felvezette kis csapatát a hegyekbe. Az
emberek amhara nyelven vidáman
beszélgettek, miközben sietıs
léptekkel törtek át a tüskés
bozótoson, és akkor értek a szikla
peremére, amikor a völgy keleti fala
fölött felkelt a nap. Nicholas elızı
nap betanította az embereket, Royannal
a fél éjszakát azzal töltötték, hogy
aprólékosan végigmentek a terv minden
részletén, így mindenki tudta a
feladatát, nyomban neki is láttak,
hogy felkészüljenek a leereszkedésre.
Nicholas sortra vetkızött, a lábán
pedig teniszcipı volt, de ezúttal
hozott magával egy öreg rögbimezt,
hogy odalenn melegen tartsa. Miközben
ezt magára húzta, megmutatta Royannak
azt a vízszintesen kidolgozott részt,
amit a tömör sziklából véstek ki.
Royan gondosan szemügyre vette. -
Nagyon nehéz biztosat mondani róla, de
azt hiszem, igazad van. Ez
valószínőleg emberi kéz munkája.
- Ha meglátod a lentebb lévıket, már
nem lesznek kétségeid. A kiálló
sziklapárkány alatti résznek az
idıjárás viszontagságai nemigen
ártottak, és a mélyedések szinte
tökéletesen megmaradtak - helyesebben
egészen addig, míg el nem érik a
legmagasabb vízszint vonalát - mondta
Royannak, miközben beült a függıülésbe
és kilendült a sziklafalon túlra.
Ahogy ott csüngött az állvány végén,
jelzett Alynak, és az emberek
leeresztették ıt a szurdokba. A kötél
simán csúszott a bezsírozott nyíláson
át.
Nyomban látta, hogy jól mérte fel a
helyzetet, és pontosan a két
mélyedéssor közt ereszkedett lefelé.
Aztán szembekerült azzal a rejtélyes
körrel a sziklafalon, de majdnem öt
méternyire volt tıle, és tarkabarka
zuzmó nıtte be, mely elszínezte a
sziklát és részben el is takarta, így
még mindig nem lehetett biztos benne,
vajon nem csupán egy természetes hiba
vagy törés az, amit lát. Elhaladt
mellette és folytatta útját lefelé,
ahogy Aly és csapata lassan eresztette
föntrıl a kötelet.
Amikor elérte a víz felszínét,
kicsúszott az ülésbıl és beugrott. A
víz nagyon hideg volt. Lihegve taposta
a vizet, amíg teste meg nem szokta.
Ezután háromszor megrángatta a
kötelet, hogy jelezzen Alynak.
Miközben a vászonülés felemelkedett,
odaúszott a medence oldalához és
megkapaszkodott az egyik bevésett
mélyedésben. Már elfelejtette, milyen
homályos és hideg a szakadék alja, és
milyen magányosnak érzi itt magát az
ember.
 Hosszas várakozás után hátrahajtotta
a fejét, és figyelte, amint Royan a
nejlonkötél végén, a függıülésben
csüngve, lassan forogva megjelenik a
kidudorodó sziklapárkány mellett.
Lenézett, és vidáman integetett
Nicholasnak.
- Minden elismerés ennek a lánynak -
vigyorgott. - Nemigen rezel be. -
Szeretett volna valami biztatót
felkiáltani neki, de tudta, hogy
hiábavaló, mivel a vízesés robaja
elnyomott minden más hangot, így aztán
megelégedett annyival, hogy
visszaintegetett neki.
Félúton lefelé látta, hogy Royan
hevesen rángatja a jelzıkötelet. Alyt
figyelmeztették, hogy számítson erre,
ezért az ülés nyomban megállt. Ezután
hátrahajolt az ülésben, csupán bal
kezével kapaszkodott, miközben
jobbjával Nicholas távcsöve után
nyúlt, mely a nyakában lógott. Teste
valami lehetetlen szögbe tekeredett,
ahogy a távcsövet a szeméhez tartotta,
és egy kézzel próbálta beállítani a
lencsét. Nicholas látta, hogy nyilván
nehezen tudja kivenni a falon lévı kör
alakú jelet, mivel a távcsı vele és a
székkel együtt himbálódzott és közben
lassan forgott is.
Nicholasnak úgy tőnt, hogy Royan
nagyon hosszú ideig küszködött ott a
kötél végén, de valószínőleg csupán
néhány perc lehetett. Aztán hirtelen
elengedte a távcsövet, ami visszahullt
mellkasára, és fejét hátravetve
rikoltott egyet, amit Nicholas harminc
méternyire alatta, a vízesés robaján
túl is tisztán hallott. Boldogan
kalimpált a lábával és szabad kezével
izgatottan integetett Nicholasnak,
miközben Aly ismét elkezdte ereszteni
a kötelet. Továbbra is érthetetlenül
kiáltozott, miközben olyan ragyogó
arccal nézett le Nicholasra, hogy
attól mintha még a szurdok
katedrálisszerő homálya is világosabbá
vált volna.
- Nem hallak - üvöltött fel neki, de
a vízesés legyőrte minden
próbálkozásukat.
Royan fészkelıdött az ülésben,
kiabált és vadul gesztikulált, aztán a
másik kezével is elengedte a hámot, és
még jobban kihajolt, hogy lássa
Nicholast, miközben a függıülés
pörgött vele. Még hat méternyire volt
a víztıl, amikor kis híján teljesen
elvesztette egyensúlyát, és hátrafelé
majdnem kiesett.
- Óvatosan - üvöltött fel neki
Nicholas. - Az a távcsı Zeiss.
Kétezret adtam érte a zürichi duty-
freeben.
Ezúttal hangja eljuthatott Royanhoz,
mivel kislányosan ráöltötte a nyelvét.
Mozdulatai azonban óvatosabbak lettek.
Amikor lába már csaknem elérte a
vizet, jelzett a kötélen, mire az ülés
megállt és Royan ott lógott másfél
méternyire tıle, a víz felett.
- Mit találtál? - kiáltott oda neki
Nicholas.
- Igazad volt, te csodálatos ember!
- Emberi kéz mőve? Felirat? El
tudtad olvasni?
- Igen, igen és igen, mindhárom
kérdésre! - Diadalmasan vigyorogva
cukkolta Nicholast.
- Ne dühíts! Mondd már meg!
- Taita hatalmas egója ismét
felülkerekedett. Nem tudta megállni,
hogy alá ne írja munkáját. - Royan
felnevetett.
- Itthagyta nekünk az aláírását - a
törött szárnyú sólymot!
- Hát ez csodás! Eszméletlenül
csodás! - lelkesedett Nicholas.
- Bizonyítéka annak, Nicky, hogy
Taita itt járt. Hogy azt a kartust
bevéshesse, nyilván egy állványzaton
állt. Az elsı tippünk helyes volt. Az
a mélyedés, amibe most kapaszkodsz,
része volt a létrájának, ami a szurdok
aljába vezetett.
- Igen, Royan, de miért? - kiáltott
vissza neki. - Miért jött le ide
Taita? Nem látni semmi nyomát
bányászatnak vagy bármiféle
építkezésnek.
Mindketten körülnéztek a homályos
üregben. A kis mélyedéssoroktól
eltekintve a fal ép volt, sima és
sértetlen mindenütt, egészen addig,
míg el nem tőnt a sötét víz mélyén.
- Esetleg a vízesés alatt? -
kiáltotta oda neki Royan.
- Nincs egy beugró a sziklában? Át
tudsz menni oda? Nicholas
elrugaszkodott a sziklától és a
robajlón lezúduló víz felé úszott.
Félúton az áramlat elragadta és minden
erejét össze kellett szednie, hogy
tovább úszhasson vele szemben. Heves
karcsapásokkal és erıs lábtempókkal
sikerült elérnie a vízesés közelebbi
részén egy kiálló, sima, algától síkos
sziklát.
A víz átzúdult feje felett, de ı a
sziklalépcsın oldalazva, óvatosan
haladt a vízesés közepe felé. Félúton
a víz maga alá győrte. Elszakította
ingatag kapaszkodójától és pörgetve,
hajigálva visszasodorta a medencébe. A
tószerően csöndes víz közepén bukott a
felszínre, és ismét minden erejét
latba kellett vetnie, hogy átúszva a
sodráson, megszabaduljon az áradat
örvénylı szorításából és elérje a fal
alatti, pangó vizet. Megkapaszkodott a
mélyedésben és zihált, akár egy
fújtató.
- Semmi? - kiáltott oda Royan.
Megrázta a fejét, mivel addig
képtelen volt válaszolni, míg ki nem
fújta magát. Végre sikerült levegıhöz
jutnia: - Semmi. A vízesés mögött
tömör sziklafal van. - Ismét levegı
után kapkodott, majd csúfondárosan
megkérdezte: - Mi lenne a következı
fényes ötlete, asszonyom?
Royan egy darabig hallgatott, és
Nicholas örült ennek a kis pihenınek.
Aztán ismét odakiáltott neki. - Nicky,
milyen mélyre mennek le ezek a
mélyedések?
- Láthatod - mondta neki -, idáig,
itt kapaszkodom benne.
- És mi van a víz alatt?
- Ne beszélj ostobaságokat, asszony.
- Kezdett fázni és ingerültté válni. -
Hogy a fenébe lehetnének ilyen rések a
víz alatt?
- Nézd meg! - kiáltotta oda neki
Royan csaknem ugyanolyan ingerülten.
Nicholas szánakozva csóvált meg a
fejét, majd vett egy nagy levegıt.
Miközben a mélyedésbe kapaszkodott,
teljesen kinyújtotta és megfeszítette
testét és lábait. Aztán feje a víz alá
merült és lenyúlt egészen addig,
ameddig lábujjával elért.
Hirtelen levegı után kapkodva,
döbbent arccal a felszínre bukott. – A
mindenit! - kiáltotta. - Igazad van!
Odalenn van egy újabb mélyedés!
- Nem szívesen emlékeztetlek rá, de
én megmondtam. Nicholas még ilyen
távolságból is látta Royan arcán a
büszke elégedettséget.
- Mi vagy te? Valamiféle boszorkány?
- Ezután elhallgatott és szemét
kétségbeesetten az ég felé fordította.
- Tudom, hogy most mit fogsz kérni
tılem.
- Meddig mennek le a mélyedések? -
kiáltotta oda mézesmázos hangon. -
Lebuknál a kedvemért, drága Nicky?
- Ez az - mondta Nicholas. - Tudtam.
Beszélni fogok a szakszervezeti
bizalmimmal. Ez rabszolgamunka.
Mostantól sztrájkolok.
- Kérlek, Nicky!
Ott csüngött a vízben és kifújta
tüdejébıl a levegıt, majd beszívta,
hyperventillálta önmagát, hogy
véráramát oxigénnel töltse meg, és
ezzel víz alatti állóképességét a
legszélsı határig kiterjessze. Végül
teljesen kipréselte a levegıt
tüdejébıl, majd egy hatalmas
lélegzetet vett, hogy szinte
belefájdult a mellkasa, aztán még
egyszer beszívta a levegıt, hogy
tüdejét teljes egészében friss levegı
töltse meg. Így aztán fejjel lefelé a
víz alá bukott, lába kiállt a vízbıl,
majd hagyta, hogy súlya levigye.
A fal mellett fejjel lefelé lebegve
kinyúlt és a következı mélyedés után
tapogatott. Megtalálta és ennek
segítségével gyorsította merülését,
miközben húzta magát lefelé.
 Megtalálta a következı mélyedést, és
továbbmerült. A mélyedések úgy
száznyolcvan centinyire voltak
egymástól - az egy tengerészeti
mérıegységnek felelt meg. Ennek
alapján pontosan kiszámíthatta, hogy
milyen mélyen van.
Csak úszott lefelé, és megtalálta a
következı mélyedést, majd az ezután
következıt. Négy sornyi mélyedés, jó
hét méternyire a víz alatt. A füle
pattogott és recsegett, ahogy a nyomás
kipréselte a levegıt az Eustach-
kürtökbıl.
Csak ment lefelé és megtalálta az
ötödik mélyedést is. Tüdejében a
levegı most már a felszíni
mennyiségnek közel a felére
sőrősödött, és ahogy csökkent a
felhajtóerı, annál gyorsabban és
könnyebben ereszkedett lefelé.
A szeme nyitva volt, de odalenn a
víz sötét volt és zavaros. Csupán a
falnak azt a részét tudta kivenni,
mely közvetlenül az arca elıtt volt.
Látta, amint megjelenik elıtte a
hatodik mélyedés, és megkapaszkodott
benne, majd tétovázott.
- Már több mint tíz méter mélyen
vagyok és a fenéknek még semmi nyoma -
gondolta. Egykoron, amikor még a
hadseregnél versenyszerően őzte a
szigonyos halászatot, le tudott
merülni tizennyolc méter mélyre és egy
teljes percig ott is maradt. De akkor
fiatalabb volt és fizikai erınléte
tökéletes.
- Csak még egy mélyedés - ígérte
magának -, aztán felmegyek. – A
mellkasa lüktetni kezdett és égett a
levegı hiányától, de azért keményen
ellökte magát kapaszkodójától és
mélyebbre merült. Látta, amint az
alatta lévı homályból halványan
feldereng a hetedik mélyedés.
- Egészen lementek az aljáig -
döbbent rá elképedve. Hogy a fenébe
csinálta ezt Taita? Akkor még nem volt
búvárfelszerelés. – Megmarkolta a
mélyedést, és egy pillanatig
tétovázott, mert nem tudta eldönteni,
vajon megkockáztassa-e, hogy
továbbmegy. Tudta, hogy ereje már-már
a végsı határhoz ért. Kezdett
fuldokolni a légszomjtól és mellkasa
görcsbe rándult.
- A pokolba is, még egy utolsót! - A
feje szédülni kezdett és elöntötte az
eufória különös ragyogása. Felismerte
a veszély jeleit, és végignézett a
testén. A zavaros homályon át látta,
hogy bıre csupa ránc és redı a víz
nyomásától. Több mint két atmoszférás
nyomás nehezedett rá és kegyetlen
erıvel nyomta mellkasát. Az agya már
oxigénhiánnyal küszködött és Nicholas
vakmerınek, sebezhetetlennek érezte
magát.
 - Csak még egyszer a sőrőjébe, drága
barátaim – gondolta megrészegülve, és
még lejjebb ment.
- Nyolc és az orvos kopog. -
Ujjaival kitapintotta a nyolcadik
mélyedést. Gondolatai most már kezdtek
zavarossá válni: - Nyolcas szám, enyém
a lány.
Megfordult, hogy elinduljon fölfelé,
de ekkor lába megérintette a meder
fenekét. - Tizenöt méter mély -
döbbent rá még ilyen zavaros, kótyagos
állapotban is. - Túl soká húztam.
Vissza kell jutnom. Levegıhöz kell
jutnom.
Épp nekikészülıdött, hogy
elrugaszkodjon a fenéktıl, amikor
valami megragadta a lábát és keményen
a sziklafalhoz rántotta.
- Nyolckarú polip! - gondolta, mivel
eszébe jutott Taita sora a sztélérıl:
- Vaginája egy nyolckarúpolip, mely
felfalt egy istent.
Megpróbálta elrúgni magát, de lábát
olyan erı fogta, mintha egy tengeri
szörny karja szorítaná; valami hideg,
alattomos ölelés tartotta fogságában.
- Taita nyolckarú polipja. Szavamra!
Ezt szó szerint értette. Elkapott.
A falnak szorult, nekinyomódott
tehetetlenül. Elöntötte a rémület, és
ahogy ez végigszáguldott vérén, előzte
oxigénhiánytól szenvedı agya
hallucinációit. Rádöbbent, hogy mi
történt vele.
- Nem polip. Ez a víz nyomása. -
Ilyet egyszer már átélt. Egy
hadgyakorlat során, amikor a Loch
Arran-i generátorok turbináinak
beeresztınyílásai közelében
alámerültek, egyik búvártársa, akivel
össze volt kötve, besodródott ebbe a
rettentı szivóerıbe. Társát a bemenet
rácsa magához szívta, és annyira
nekicsapódott, hogy bordáinak
szilánkjai átdöfték mellkasát és
megannyi apró tırként meredeztek
fekete neoprén gumiruhájából.
Csak hajszálon múlt, hogy Nicholas
nem jutott ugyanerre a sorsra. Az
mentette meg, hogy úgy egy méternyire
volt társától, s így nem került bele
teljesen a turbinabemenet vizének
hatalmas erejő sodrásába. Ennek
ellenére egyik lába eltörött, és a
hadsereg két másik búvárjának ereje
kellett ahhoz, hogy kiszabadítsák az
áramlat heves szorításából.
Ezúttal levegıje már alig van, és
nincs itt egyetlen búvár sem, aki
segíthetne neki. A szikla egy keskeny
nyílása, egy víz alatti alagút szája,
egy a sziklafalba fúrt víz alatti akna
szívta magába.
Felsıtestét nem kerítette hatalmába
ennek az erıs áramlatnak a veszedelmes
hatása, de a lábát könyörtelenül
megragadta. Tisztában volt vele, hogy
a nyílás környéke élesen
körülhatárolt, olyan egyenes és
szögletes, mintha egy kımőves által
kivésett áthidaló volna. És ez a
nyílás szívta magába.
Kezét kitárva igyekezett
megkapaszkodni, hogy ellenálljon
erejének, de ujjai elcsúsztak a szikla
sima, síkos felületén.
- Hát ez lesz az - gondolta. - Ez
lesz az a nagy csapás, ami elıl nem
tudsz kitérni. - Begörbített ujjakkal
kapaszkodott, és érezte, hogy körme
leszakad, letörik, ahogy a sziklához
dörzsölıdik. Aztán keze hirtelen
beletalált az utolsó mélyedésbe, mely
pontosan az ıt fogva tartó akna fölött
volt.
Most legalább már volt egy pont,
amiben megkapaszkodhatott. Két kézzel
csimpaszkodott a mélyedésbe, miközben
küzdött a víz húzóereje ellen. Minden
maradék erejét és bátorságát
összeszedve küzdött ellene, de
lassanként már mindkettıbıl kifogyott.
Addig erılködött, mígnem érezte, hogy
karjának izmai pattanásig feszülnek,
nyakán az inak acéldrótként
duzzadoznak, és érezte, hogy a fejében
valami nyomban megpattan. Annyit
azonban elért, hogy teste nem csúszott
tovább ebbe az alattomos aknába.
- Még egyszer - gondolta. - Csak még
egyszer próbáld meg! - És tudta, hogy
ez minden, ennél többre már nem is
futja. Levegıjét már mind
felhasználta, csakúgy, mint bátorságát
és elszántságát. Szédült, kavargott a
feje és sötét árnyak homályosították
el látását.
Valahonnan benseje legmélyébıl
szedte össze végsı tartalékait, és
addig húzta magát, míg fejében a
sötétség fénylı színkavalkáddá robbant
szét, és hullócsillagok, meg
sziporkázó tőzijáték fényei
vakították. De csak húzta tovább.
Érezte, hogy lába lassan megmozdul
kifelé és a víz szorítása gyengül,
ezért még egyszer nekiveselkedett,
olyan erıvel, melynek létezését
önmagában még csak nem is sejtette.
Aztán hirtelen kiszabadult és egybıl
nyomult felfelé, de már túl késı volt.
A sötétség elöntötte a fejét és
fülében olyan hang zúgott, mint a
vízesés bömbölı robaja a szakadékban.
Fuldoklott. Minden tartaléka kimerült.
Nem tudta hol van, mennyire lehet a
víz felszínétıl, csak azt tudta, hogy
már nem sikerülhet. Bevégeztetett.
Amikor végül a felszínre bukott, nem
tudott róla, annyi ereje sem maradt,
hogy fejét kiemelje a vízbıl és
levegıt vegyen. Ott hevert arccal
lefelé, akár egy vízzel teli tetem és
haldoklott.
Aztán érezte, hogy Royan ujjai
hátulról megmarkolják a haját, és
hideg levegı éri az arcát, ahogy
kiemelte a fejét.
- Nicky! - sikoltotta Royan. -
Lélegezz, Nicky, lélegezz! Nicholas
kinyitotta a száját és víz, nyál, meg
elhasználódott levegı folyt ki rajta,
majd fuldokolva levegı után kapkodott.
- Még élsz! Ó, hál' Istennek. Olyan
sokáig voltál lenn. Azt hittem
megfulladtál.
Ahogy köhögve, szaggatottan kapkodta
a levegıt és lassanként magához tért,
valahogy homályosan rájött, Royannak
be kellett ugrania a vízbe, hogy a
segítségére siessen.
- Olyan sokáig voltál lenn. Ez
hihetetlen. - Royan a víz fölött
tartotta Nicholas fejét, miközben
másik kezével a falban lévı mélyedésbe
kapaszkodott. - Most már rendbe fogsz
jönni. Rendbe kell jönnöd. Csak egy
kis pihenésre, nyugalomra van
szükséged. Minden rendben lesz.
Elképesztı volt, hogy Royan hangja
mennyi bátorságot öntött belé. A
levegı finom volt, édes, és érezte,
hogy lassanként visszatér az ereje.
- Most pedig fel kell juttatnunk
téged - mondta neki Royan. – Még
néhány perc, hogy összeszedhesd magad,
aztán besegítelek az ülésbe.
Átúszott Nicholasszal a víz fölött
himbálódzó üléshez, és jelzett a
föntieknek, hogy eresszék le a vízre.
Ezután szétnyitotta a vásznat, hogy
Nicholas becsúsztathassa a lábát.
- Jól vagy, Nicky? - kérdezte
nyugtalanul. - Tarts ki, amíg felérsz
a szikla tetejére. - Royan a hám
oldalköteleire helyezte Nicholas
kezét. - Kapaszkodj erısen!
- Nem hagyhatlak itt lenn - motyogta
Nicholas erıtlenül.
- Nem lesz semmi bajom - nyugtatta
meg Royan. - Csak küldesd le értem
Alyval az ülést.
Amikor már félúton járt fölfelé,
lenézett Royanra, akinek a feje a
sötét vízen lebegett. Olyan nagyon
aprónak, magányosnak tőnt, és az arca
megrendítıen sápadt volt.
- Bátor! - Nicholas hangja annyira
gyönge és rekedt volt, hogy maga is
alig ismert rá. - Igazán bátor vagy. -
De már túl magasan volt ahhoz, hogy
szavai elérjenek Royanhoz.
Miután Royant is felhúzták a
szakadékból, Nicholas utasította Alyt,
hogy szedjék szét az állványt és
rejtsék el a bozótban. Ezt ugyanis a
helikopterrıl nyomban észrevennék, és
nem szerette volna felkelteni Jake
Helm kíváncsiságát.
Nem volt olyan állapotban, hogy
segíteni tudott volna az embereknek,
egy tüskés fa árnyékában feküdt, és
Royan vigyázott rá. Megrémítette, hogy
ez a csaknem vízbe fúlás milyen sokat
kivett belıle. Az elszenvedett
oxigénhiány miatt irtóztatóan fájt a
feje. Sajgott a mellkasa, és hasogató
fájdalmat érzett, valahányszor levegıt
vett: abban a nagy erılködésben valami
biztosan elszakadt vagy megrándult.
Lenyőgözte Royan türelme. Egyetlen
kérdést sem tett fel neki arról, hogy
mit talált a hasadék mélyén, és
szemmel láthatóan sokkal jobban
érdekelte Nicholas hogyléte, mint
kutatásuk elıremenetele.
Amikor Royan felsegítette, és
elindultak vissza a tábor felé,
Nicholas olyan mereven és nehézkesen
mozgott, akár egy öregember. Sajgott
testének minden izma és ina. Tudta,
hogy idıre van szükség ahhoz, hogy a
szöveteiben felhalmozódott tejsav és
nitrogén felszívódjon és eltőnjön.
Amint a táborba értek, Royan a
kunyhójába vezette, és sürgött-forgott
körülötte, miközben elhelyezte a
szúnyogháló alatt. Ekkorra már
Nicholas sokkal jobban érezte magát,
de ezt a tényt elfelejtette közölni
Royannal. Olyan jó érzés volt, hogy
ismét van egy nı mellette, aki törıdik
vele, gondoskodik róla. Royan hozott
neki néhány aszpirint és egy bögre
gızölgı, erısen cukros teát. Azt már
egy kicsit meg is játszotta, amikor
erıtlen hangon kért még egy bögrével.
 Royan az ágya mellett ült és féltı
gondoskodással figyelte, amint issza.
- Jobb? - kérdezte, amikor Nicholas
befejezte.
- Kettı az egyhez az esély arra,
hogy életben maradok mondta neki, és
Royan elmosolyodott.
- Látom rajtad, hogy jobban vagy.
Már kezd visszatérni a szín az
arcodba. Azt ugye tudod, hogy
rettenetesen megijesztettél.
- Bármire képes vagyok, hogy
felhívjam magamra a figyelmedet.
- Most, miután megállapodtunk abban,
hogy életben maradsz, meséld el nekem,
hogy mi történt. Miféle baj ért ott
lenn a víz mélyén?
- Amit valójában tudni akarsz, az
az, hogy mit találtam odalenn. Igaz?
- Azt is - ismerte el Royan.
Ezután Nicholas elmondott neki
mindent, hogy mit talált, és hogyan
kapta el egy víz alatti akna
betorkollása. Royan szó nélkül
hallgatta, és amikor Nicholas
befejezte, egy darabig még azután sem
szólt, csak homlokát ráncolva,
elmélyülten gondolkodott.
Végül felnézett Nicholasra. - Úgy
érted, hogy Taita le tudta vinni
azokat a kıbe vésett mélyedéseket
egészen a medence aljáig, tizenöt
méterre a víz felszíne alá? - És
amikor Nicholas rábólintot, ismét
hallgatásba mélyedt. - Hogy a fenébe
tudta ezt megcsinálni? Te mit gondolsz
errıl?
- Lehet, hogy négyezer évvel ezelıtt
a vízszint alacsonyabb volt. Lehetett
esetleg egy aszályos év, amikor a
folyó kiszáradt, és így bejuthatott
oda. Mit szólsz hozzá?
- Nem rossz - ismerte el Royan -, de
akkor minek kellett neki megépítenie
azt az állványzatot? Miért nem a
kiszáradt folyómedret használta? Meg
aztán biztos, hogy a hely vonzerejét
Taita számára a folyó jelentette. Ha a
meder száraz lett volna, akkor ez a
hely is éppolyan, mint bármelyik ebben
a szurdokban. Nem, érzésem szerint az
a tény, hogy ennyire
megközelíthetetlen, volt a fı, ha nem
az egyetlen oka annak, hogy itt
dolgozott.
- Azt hiszem, igazad van - helyeselt
Nicholas.
- Tehát, ha a folyóban volt víz, még
ha a legalacsonyabb szinten is, mint
most, akkor hogy véshette be azokat a
mélyedéseket a víz alatt? És mi
értelme van egy állványzatnak a víz
alatt?
- Nem tudom. Sejtelmem sincs -
ismerte el Nicholas.
- Jól van, akkor ezt most tegyük
félre. Térjünk vissza ahhoz az
aknához, amely csaknem beszippantott
téged. Van valami elképzelésed, hogy
mekkora lehet ez a nyílás?
Nicholas megrázta a fejét. - A
sötétség szinte teljes odalenn. Még
egy méternyire sem láttam.
- Ez a nyílás pontosan a két
mélyedéssor között volt?
- Nem, nem egészen - mondta
elgondolkodva a férfi.
- Egy kicsit oldalra. A lábammal
elérteni a medence alját és épp el
akartam rugaszkodni, amikor elkapott.
- Akkor ez egészen a medence alján
van és az állványzattól kissé lefelé,
a folyás irányában. Azt mondod, hogy
ez a bemenet négyszögletes
kiképzésőnek tőnt?
- Ebben nem vagyok egészen biztos -
ne felejtsd el, alig láttam. De ez
volt a benyomásom.
- Elképzelhetı, hogy ez is emberi
kéz munkája - esetleg egy vízelvezetı
akna a medence oldalában?
- Lehetséges - mondta kissé
vonakodva Nicholas. - Másrészt viszont
az is könnyen elképzelhetı, hogy ez
egy természetes törés abban a
rétegben, melybe a folyó vize
elfolyik.
Royan felállt és elindult kifelé,
mire Nicholas megkérdezte:
- Hova mész?
- Csak egy pillanat. Átmegyek a
kunyhómba, hogy idehozzam a
jegyzeteimet meg a sztélé anyagát.
Nyomban itt vagyok.
Amikor visszatért, leült a földre
Nicholas ágya mellé és lábát azzal a
tipikus, nıies hajlékonysággal húzta
maga alá. Miközben szétterítette maga
körül papírjait, Nicholas felhúzta a
szúnyogháló szélét és lenézett rá,
hogy lássa, mit csinál.
- Tegnap, amíg te az állvánnyal
voltál elfoglalva, sikerült
megfejtenem a sztélé „tavasz"
oldalának zömét. - Royan úgy
fordította jegyzetfüzetét, hogy
Nicholas is lássa azokat az oldalakat,
melyeknél felütötte. - Ezek még csak
az elıkészítı jegyzeteim. Látni fogod,
hogy több helyre kérdıjeleket írtam -
például itt és itt. Itt nem vagyok
biztos a fordításban, vagy Taita
valami új, különös jelet használt.
Ezekkel késıbb még foglalkoznom kell.
- Értem - mondta Nicholas, és Royan
folytatta.
- Ezek a részek, melyeket zölddel
emeltem ki, szokásos idézetek a
Halottak könyvébıl. Vegyük például ezt
itt: „A világmindenség körökbıl áll, a
napkorong-isten, Re. Az ember élete
egy kör, mely a méhben kezdıdik és a
sírban végzıdik. A szekérkerék köre
elıre jelzi a kígyó halálát, melyet
abroncsa zúz össze."
- Igen, felismerem ezt az idézetet -
mondta Nicholas.
- Másrészt viszont a szövegnek azok
a részei, melyeket sárgával emeltem
ki, eredeti Taita-szövegek, vagy
legalábbis nem a Halottak könyvébıl,
illetve bármely más, általam ismert
forrásból vett idézetek. Ez a bekezdés
az, amelyre külön szerettem volna
felhívni a figyelmedet.
Mutatóujjavai követte azt a részt,
amit hangosan felolvasott: - ,Az
istennı lánya megfogant. Teherbe
ejtette az, aki magtalan. İ viselte
saját ikerhúgát. A magzat örökre saját
méhében rejtezik. Ikertestvére nem
születik meg soha. Sosem látja meg Re
fényét. Sötétségben él mindörökké.
Nıvére méhében vılegénye tartja
örökkévaló nászban. A meg nem
született iker lesz arája az istennek,
ki ember volt. Sorsuk összefonódott.
Örökké élnek. Sosem halnak meg."
Royan felpillantott a
jegyzetfüzetbıl. - Amikor ezt elıször
olvastam, megelégedtem azzal, hogy az
istennı lánya a Dandera folyó, amint
ebben már mi is megállapodtunk. Abban
is egészen biztos voltam, hogy az
isten, aki egykoron ember volt,
nyilván a fáraó. Mamosét csak akkor
avatták istenné, amikor Egyiptom
trónjára lépett. Elıtte ember volt.
Nicholas bólintott. - A magtalan
nyilvánvalóan maga Taita. Hisz
többször is utal arra a tényre, hogy
eunuch volt. Most azonban – mondta
Nicholas -, ha van valami új ötleted
ezzel a titokzatos ikerhúggal
kapcsolatban, akkor halljuk.
- A folyó ikertestvére nagy
valószínőséggel egy mellékág vagy egy
villa alakú elágazás lehet, igaz?
- Á, tudom már, hogy mire akarsz
kilyukadni. Ezzel azt akarod mondani,
hogy az akna az ikertestvér. Lenn a
szurdok mélyén, ahol sosem látja meg
Re fényét. Taita, a magtalan
kijelenti, hogy ı az apa, vagyis így
közli velünk, hogy ı az építész.
- Pontosan, és a folyó
ikertestvérével örökre
összeházasította Mamose fáraót. Ha
mindezt összerakjuk, akkor arra a
következtetésre jutottam, hogy sosem
találjuk meg Mamose fáraó sírjának
helyét, amíg alaposan meg nem
vizsgáljuk azt az aknát, mely csaknem
megölt.
- Mit javasolsz, hogy csináljuk? -
kérdezte Nicholas, de Royan megvonta a
vállát.
- Én nem vagyok mérnök, Nicky. Ezt
rád hagyom. Én mindössze annyit tudok,
hogy Taita valamit kimódolt, hogy
megcsinálhassa - nem csupán lejutott
oda, de dolgozott is odalenn. Ha
helyesen értelmezzük a sztélét, akkor
nagyszabású bányászati és egyéb
munkálatokat folytatott a medence
aljában. Ha ı meg tudta csinálni,
akkor nem látom okát, hogy mi miért ne
tudnánk megtenni.
- Ó! - akadékoskodott Nicholas. -
Taita zseni volt. Ezt is gyakorta
elismétli. Én viszont csak egy vén
kuli vagyok.
- Mindenemet rád tettem fel, Nicky.
Ugye nem hagysz cserben?

Nem volt szüksége feszült figyelemre

és nagy bozótismeretre ahhoz, hogy
kövesse ezt a nyomot. Akiket üldözött,
nemigen tettek bármiféle
óvintézkedést, hogy eltüntessék maguk
után a nyomokat. Meglehetısen nyíltan
haladtak az Abbai-szurdokon átvezetı
fı csapáson egyenesen nyugat felé, a
szudáni határ irányába. Mek Nimmur
útban volt visszafelé, saját erıdje
felé.
Borisz úgy számolta, hogy körülbelül
tizenöt-húsz ember lehet vele. Nehéz
volt pontosan megállapítani, mivel az
ösvényen a nyomok fedték egymást, és
persze nyilván vannak felderítıi, akik
elıtte járnak, illetve oldalról
fedezik. Kell lennie hátvédnek is,
akik hátulról biztosítják.
Jó tempóban haladnak, de egy ekkora
csapat nem tarthatja sokáig az elınyét
egyetlen üldözıvel szemben. Biztos
volt benne, hogy egyre jobban behozza
hátrányát. Úgy vélte, hogy négyórányi
elınyük lehetett, de a legfrissebb
nyomok alapján már alig kétórányira
járhattak elıtte.
Anélkül, hogy megállt volna,
lehajolt, hogy felvegyen valamit az
ösvényrıl. Miközben kocogott tovább,
szemügyre vette. Egy ág volt, egy a
csapás mellett növı kussagga-sagga
növény lágy, fiatal hajtása. Az elıtte
járó emberek egyike végigsúrolhatta,
ahogy elhaladt mellette, és letörött.
Ennek alapján Borisz meglehetısen
pontosan meghatározhatta, hogy
mennyivel van mögöttük. A szurdokban
perzselı a forróság, és a lágy hajtás
épphogy fonnyadni kezdett. Még
közelebb volt hozzájuk, mint gondolta.
Egy kicsit lelassított, és közben
végiggondolta a következı lépést. A
völgynek ezt a részét meglehetısen jól
ismerte. Az elızı évben e terep nagy
részét bejárta egy amerikai klienssel,
aki Walia ibexre vadászott. Közel egy
hónapot töltöttek azzal, hogy
átfésüljék ezeket a vízmosásokat és
fás hasadékokot, míg végül sikerült
leteríteniük egy hatalmas, öreg kost,
mely már egészen fekete volt a kortól,
és csavaros, hátrahajló szarva akkora
volt, hogy a Rowland Ward
rekordkönyvben a világon a tizedik
legnagyobbként tartják számon.
Tudta, hogy két-három mérföldnyire a
Nílus egy újabb patkó alakú
kanyarulatba kezd dél felé és
visszafordul. A fı csapás a folyót
követte, mivel hatalmas, meredek
sziklák ırizték a folyó hurkának
közepén emelkedı területet.
Mindazonáltal lehetséges volt átvágni
ezt a csücsköt. Borisz már megtette,
amikor a sebesült ibexet követték.
Az amerikai vadász nem ölte meg -
golyója túl hátul találta el a kost,
így nem érte a szív-tüdı üreget, hanem
a belekbe fúródott. A megsebesített
vadkecske a magaslatok felé tartott
egy, a kıszirtek közt megbúvó
rejtekösvényen. Borisz és az amerikai
követték felfelé a hegyen át. Borisz
emlékezett rá, hogy az az ösvény
milyen veszélyes, mennyire alattomos
volt, ám ahogy a hegy túloldalán
ereszkedni kezdett, közel tíz
mérföldet vágott le az útból.
Ha ismét rátalálna erre a
kecskecsapásra, akkor minden esélye
megvan rá, hogy Mek Nimmur elé
kerüljön és lesben várhassa a
túloldalon. Ez hatalmas elınyt
biztosít majd neki. A gerillavezér
üldözıre számít és nem rajtaütésre.
Nyilván hátulról biztosítja magát
nagyobb erıkkel, és nagyon valószínő,
hogy Borisz nem tudott volna úgy
elosonni a hátvéd mellett, hogy leendı
áldozatai errıl tudomást ne
szerezzenek.
Másrészt viszont az a tény, hogy
elébük kerül, a kezébe adja az
irányítást, így ı választhatja ki a
számára legmegfelelıbb terepet.
Ahogy az ösvény és a Nílus fı
folyása kezdett dél felé fordulni, a
feje fölötti magasabb területeket
figyelte, kereste az ismerıs
tájékozódási pontokat. Még fél
mérföldet sem tett meg, amikor
megtalálta. Itt volt egy törés a sötét
sziklák vonalán, egy sőrő erdıvel
benıtt hasadék a fekete bazaltfalon.
Megállt és letörölte a verítéket
arcáról meg nyakáról. - Túl sok vodka
- dünnyögte -, kezdesz elpuhulni. - Az
inge olyannyira átázott, mintha
megmártózott volna a folyóban.
A puskát áttette a másik vállára, és
távcsövét felemelve végigpásztázta az
erdıs hasadék oldalált. Meredeknek és
megmászhatatlannak tőnt, de aztán
észrevett egy satnya kis fát, mely egy
keskeny kis repedésbıl nıtt ki. Olyan
volt, akár egy japán bonsai,
deformálódott, kitekeredett törzzsel,
meggyötört ágakkal.
A Walia ibex e fölött a fa fölött
állt a sziklapadon, amikor az amerikai
tüzelt. Lelki szemei elıtt Borisz még
most is látta, ahogy a vadkecske háta
meggörbül, amikor a golyó eltalálja,
majd megpördül és felszáguld a
sziklára. A távcsövet finoman fölfelé
mozdította, és sikerült kivennie annak
a keskeny, felfelé hajló sziklapadnak
az ívét.
- Da, da. Ez az a hely. - Ismét
anyanyelvén gondolkodott. Igazi
könnyebbség volt ez az elmúlt napok
után, amikor a franciával meg az
angollal kellett küszködnie.
Mielıtt elindult volna felfelé,
elhagyta az ösvényt és lemászott a
simára koptatott kövekkel teli lejtın
a folyóhoz. Letérdelt a Nílus partján,
majd mindkét kezét a vízbe merítve
benedvesítette rövidre nyírt haját, és
nyakáról meg arcáról lemosta az
izzadságot. Kiitta és újratöltötte
vizesüvegét, majd addig ivott, mígnem
hasa annyira megtelt vízzel, hogy
szinte fájt. Ezután kiöblítette az
üveget és újból megtöltötte. A hegyen
nincs víz sehol. Végül kalapját is a
folyóba merítette, majd ázottan
visszatette a fejére, és csak úgy
csörgött belıle a víz az arcába meg a
nyakába.
Visszamászott az ösvényre és lassan,
a földet tanulmányozva haladt elıre
száz lépésnyit. Egy helyen egy
hatalmas görgetegkı csaknem teljesen
elzárta az ösvényt. Az elıtte járó
emberek kénytelenek voltak átlépni
ezen az akadályon a mögötte lévı,
púderszerően finom porba. Lábnyomaik
tökéletesen látszottak.
A legtöbb férfin izraeli típusú,
cikcakkos talpú bakancs volt, és a
hátul lévık eltiporták az élen járók
nyomait. Féltérdre kellett
ereszkednie, hogy alaposan szemügyre
vehesse ıket, mire sikerült kivennie
egy sokkal kisebb és finomabb nyomot,
egy nı könnyebb lépteinek nyomát.
Részben elfedte a többi, jóval nagyobb
férfi lábnyom, de a cipıorr nyoma
tisztán látszott, és a mintázat
alapján egy puha gumitalpú, Bata
teniszcipıtıl származott. Ezer közül
is felismerte volna.
Egészen megkönnyebbült attól a
tudattól, hogy Tessay még mindig a
csoporttal van, és szeretıjével együtt
nem tértek át egy másik ösvényre. Mek
Nimmur ravasz volt és agyafúrt.
Egyszer már kicsúszott Borisz
markából. De ezúttal nem fog sikerülni
neki! Az orosz indulatosan megrázta a
fejét: ezúttal nem.
Ezután figyelmét ismét a nıi
lábnyomra fordította. Gyötrelmes
fájdalom hasított végig rajta, ahogy
ránézett. Dühe teljes erıvel
visszatért. Nem a nı iránti érzései
foglalkoztatták. A szerelem és a vágy
nála nem számított, fel se merült
benne. A nı a tulajdona volt, amit
elloptak tıle. Számára csupán ennek a
sértésnek volt jelentısége. Ez a nı
elhagyta és megalázta, ezért most meg
kell halnia.
Az öles gondolatára ismét
végigszáguldott vérén a régi izgalom.
Az öles volt mindig is az ı szakmája
és hivatása, de akárhányszor is
gyakorolta tudását, az izgalom nem
enyhült, nem tudott betelni vele,
mindig ugyanolyan élvezetet nyújtott
neki. Talán ez volt az egyetlen igazi
élvezet, mely tisztán és múlhatatlanul
megmaradt neki - még a vodka sem
halványította, gyengítette el, mint
azt a szeretkezés élvezetével tette.
Az asszony megölése nagyobb élvezetet
fog nyújtani neki, mint amekkorát
egykoron a vele való közösülés
jelentett.
Az elmúlt néhány évben csak az
alsóbbrendő állatokra vadászott, de
sosem felejtette el, hogy milyen érzés
üldözni és megölni egy emberi lényt,
különösen egy nıt. El akarta kapni Mek
Nimmurt, de még inkább az asszonyt.
Mengisztu elnök idején, amikor az
elhárítás vezetıje volt, az emberei
jól ismerték ízlését, és mindig
kiválasztották számára a csinosakat.
Most csupán egyetlen dolgot bánt, hogy
ezúttal gyorsan kell megtennie. Most
nem húzhatja el és nem nyújthatja el
az élvezet kéjes gyönyörét. Nem úgy
mint korábban, amikor órákig, néha
napokig is eltartott.
- Kurva - mondta ki fennhangon,
miközben belerúgott a porba és
eltiporta Tessay halvány lábnyomát,
eltüntette, miként ıt magát fogja. -
Nyomorult, fekete kurva.
Ezután újult erıvel és elszántsággal
hagyta el az ösvényt és mászott
felfelé az elkorcsosult fához, fel a
sziklához, ahonnan a kecskecsapás
indul.
Pontosan ott, ahol várta, rátalált a
csapásra, és elindult rajta felfelé.
Minél magasabbra mászott, annál
meredekebb lett. Gyakran mindkét
kezére szüksége volt, hogy felhúzza
magát egy emelkedın, vagy hogy
átjusson egy keskeny átjárón.
Amikor elsı ízben mászott fel erre a
hegyre, egy sebesült ibex vérnyomait
követte, de most nem vezették ıt ezek
a vércseppek, így kétszer is elvétette
az utat és zsákutcába futott, egy
szikla vágta el az útját. Az úttalan
szakadéktól kénytelen volt
visszaoldalazni, míg meg nem találta a
helyes csapást. Mindkét esetben
tisztában volt vele, hogy idıt veszít,
és Mek Nimmur továbbjuthat, még
mielıtt elvághatta volna az útját.
Egyszer felvert egy kis csapat
vadkecskét, mely félúton a szirt
tetejéhez, egy sziklapadon pihent.
Szökkenve száguldottak fel a sziklára,
mintha madarak lennének és nem olyan
állatok, melyeket köt a gravitáció
törvénye. Egy hatalmas hím vezette
ıket, mely lobogó szakállával és
hosszú, csavart szarvával mutatta
Borisznak a pontos utat a szirt
tetejére.
Ujjbegyérıl leszakadt a bır, ahogy
felvonszolta magát az utolsó, meredek
csúcsra, de végül felért a tetejére,
és anélkül, hogy fejét akár egy
pillanatra is felemelte volna,
átvergıdött a láthatáron. Mérföldekrıl
tisztán láthatja bárki a porcelánkék
ég hátterében mozgó emberalak
körvonalait. A gerinc vonalán haladt,
mígnem talált egy kis csoportnyi
szanszevériát, melynek felálló, hegyes
levelei fedezékül szolgáltak és
eltakarták, míg távcsövével
végigpásztázta a hatszáz méternyire
alatta elterülı völgyet.
Ebbıl a magasságból a Nílus, mint
valami széles, csillogó kígyó
tekeredett be patkó alakú
kanyarulatának elsı fordulójába,
miközben felszínét zuhatagok és
sziklás zátonyok fodrozták. Partjai
mentén a magasba törı bazaltsziklák,
akárha egy pusztító, trópusi forgószél
korbácsolta, viharos tenger zajgó
hullámfalai lettek volna. Az egész táj
reszketve táncolt a hıségben, miközben
a nap sugarai egy hóhér pallosaként
sújtottak le e vörös sziklás tájra,
mely a forróságtól kimerültén vetette
alá magát tüzes erejének.
Bár a levegı reszketve, délibábként
táncolt távcsövének lencséi elıtt,
Borisznak mégis sikerült rálelnie a
folyó mellett haladó, durva csapásra,
melyet végigkövetett a völgyön addig a
pontig, ahol a kanyarulat elrejtette.
Elhagyatott volt, emberi jelenlétnek
semmi nyoma, de ı tudta, zsákmánya
rejtızködve úgy mozog, hogy ne legyen
szem elıtt. Nem tudta, vajon hol
járhatnak, meddig jutottak el - csupán
annyit tudott, hogy sietnie kell, ha a
hegy túloldalán el akarja vágni az
útjukat.
Mióta elhagyta a folyót, elsı ízben
ivott egy kevesett kulacsából. Most
döbbent rá, hogy a forróságtól és a
fárasztó hegymászástól mennyire
kiszáradt. Ilyen körülmények között
egy ember, ha nem jut vízhez, órákon
belül halott. Ezért cseppet sem
meglepı, hogy idelenn a szurdokban
szinte nincs is állandó emberi
település.
Amikor elhagyta a csúcsot, mintha
újjászületett volna, nyomban elindult,
hogy átvágjon a hegy gerincén. Még egy
mérföldnyit sem tett meg, amikor
hirtelen kiért a sziklacsúcsra a
túloldalon. Még egy óvatlan lépés és a
semmibe lépve a háromszáz méteres
mélységbe zuhant volna. Ismét a gerinc
mentén haladt, míg rátalált egy
fedezéket is biztosító
megfigyelıpontra, ahonnan
végigpásztázhatta az alatta lévı
területet.
A folyó ugyanolyan volt - széles,
tele zőrzavaros, fehéren fodrozódó
zuhatagokkal, és most vissza, felé
rohant, amint a patkó alakú kanyarulat
túloldalán a folyó visszafordult. Az
ösvény továbbra is közvetlenül a
parton haladt, csak ott tért el, ahol
útját állták a meredek parti sziklák
és a Nílus vizébıl kiemelkedı tőhegyes
kövek.
A szurdok kietlen elhagyatottságában
nem mozdult semmi, csupán a vadul
száguldó vizet és a hıség délibábjának
szakadatlan táncát látta. Tudta, hogy
Mek Nimmur nem mozoghatott olyan
gyorsan, hogy már jóval elıtte
túljutott volna ezen a ponton; így
nyilván még valahol a patkó alakú
kanyarulatban jár.
Borisz ismét ivott egy keveset, és
közel félórányit pihent. Ennyi épp
elég volt ahhoz, hogy teljesen
összeszedje és ismét erısnek érezze
magát. Azon tanakodott, vajon nyomban
lemenjen-e és felállítsa leshelyét az
ösvény mentén, de végül úgy döntött,
hogy inkább a magaslaton marad, míg
meg nem látja ıket.
Gondosan ellenırizte a puskáját,
megnézte, hogy mászás közben a távcsı
nem állítódott-e el, majd kiürítette a
tárat és megvizsgálta az öt töltényt.
Az egyik rézhüvely horpadt volt és
elszínezıdött, ezért elhajította, majd
elıvett helyette övébıl egy másikat és
azt töltötte be. Ezután behelyezte a
tárat és biztosította a fegyvert.
Puskáját félretette, amíg átizzadt,
nedves zokniját tisztára cserélte és
gondosan visszafőzte bakancsát. Ilyen
körülmények között csak egy zöldfülő
kockáztatna meg egy felhólyagzott
lábat, mivel órákon belül elfertızıdne
és elgennyesedne.
Ivott még egy keveset, majd felállt
és 30/06-ját a vállára vetette.
Imigyen felkészülve bármire, amit a
vadászat istennıje útjába sodor,
elindult a gerinc mentén, hogy útját
állja a fegyveres csapatnak.
Távcsövén át minden
megfigyelıpontról végigfürkészte alant
a völgyet, ám áldozatait egyszer sem
sikerült megpillantania, és a délután
gyorsan telt. Már épp aggódni kezdett,
hogy Mek Nimmur valahogy észrevétlen
elcsúszott mellette, hogy valami
titkos gázlón átkelt a folyón, vagy
egy rejtett völgyön át egy másik
ösvényen haladt, amikor a forróságtól
elnémult levegıben egy panaszos,
gyászos kiáltást hallott. Felnézett.
Két vörös kánya körözött a folyóparti
tüskés bozót egy bizonyos része
fölött.
A sárga csırő kánya egyike Afrika
leggyakoribb hulladékevıinek. Szoros
szimbiózisban él az emberrel,
hulladékából táplálkozik, összeszedi
hátrahagyott szemetét, falvai,
ideiglenes táborhelyei fölött köröz,
lesi ételmaradékait, és türelmesen
kivárja, hogy valaki leguggoljon a
bozótban, majd miután az ember
elvégezte dolgát, nyomban lecsapjon és
amolyan egyetemes köztisztasági
vállalkozóként azonnal eltakarítsa
ürülékét is.
Borisz távcsövén át figyelte ezt a
két madarat, amint tunyán lebegnek a
forró levegıben, és a folyóparti
bozótosnak mindig ugyanazon része
fölött köröznek. Sajátos módon
kormányozták magukat hosszú, villás
farkukkal, hol egyik, hol másik
oldalra mozdították, miközben
szárnyukkal ráfeküdtek az enyhe
fuvallatra. Tisztán látszott
világossárga csırük, amint fejüket
lefelé fordítva figyelték a bozótot.
Borisz fagyosan elmosolyodott. - Da!
Nimmur korán letáborozott. Lehet, hogy
a hıség és ez a tempó túl kemény új
asszonyának, vagy talán azért állt
meg, hogy egy kicsit eljátsszon vele.
 Addig ment a magaslaton, mígnem
lenézvén, a bozótnak pontosan abba a
részébe látott. Hiába fürkészte
távcsövén át, emberi jelenlétnek a
legkisebb jelét sem látta. Közel két
óra múltán már kezdett
elbizonytalanodni eredeti
feltevésében. Csupán a kányapár
jelenléte szolgált bizonyítékul, mivel
a két madár letelepedett egy fa
tetejére, mely a bozótnak a fölé a
része fölé emelkedett. Bíznia kellett
benne, hogy az ott rejtızködı
embereket figyelik.
Nyugtalanul felpillantott a napra.
Már lemenıben volt és kezdte
elveszíteni kegyetlen erejét. Aztán
ismét lenézett a völgybe.Közvetlenül e
bozótszakasz alatt a folyó bemélyedt.
Vize itt csöndes volt, már-már egy kis
lagúna. Amikor a folyó vize megduzzad,
ezt a rész nyilván elönti, de most egy
kis sávnyi kavicsos partszakasz volt
látható. Több hatalmas görgetegkı is
volt ezen a parton, melyek a fölé
magasodó sziklából szakadtak le.
Néhány a parton hevert, de akadt olyan
is, mely begördült a folyóba és félig
a víz alá merült. A legnagyobb akkora
volt, mint egy kunyhó, hatalmas,
kerek, sötétlı sziklatömeg.
Miközben épp ezt nézte, váratlanul
egy ember lépett elı a bozótból.
Borisz pulzusa szaporább lett,
miközben figyelte, ahogy a férfi
lemászik az egyik kisebb sziklára,
majd onnan leugrik a kavicsos partra.
Letérdelt a víz mellett és
vászonvödrét vízzel töltötte meg, majd
visszamászott és ismét eltőnt a
bozótban.
- Á! A hıség még nekik is sok.
Inniuk kell és ez elárulja ıket. Ha
nincsenek a madarak, sosem tudtam
volna meg, hogy itt vannak. –
Kelletlen elismeréssel, halkan
csettintett.
- Nimmur óvatos ember. Nem csoda,
hogy ilyen sokáig életben maradt.
Szigorúan ellenırzi a dolgokat. Vízre
azonban még neki is szüksége van.
Borisz távcsövén át figyelt,
miközben megpróbálta kitalálni Mek
Nimmur következı lépését. - Sok idıt
vesztegetett el itt azzal, hogy
elrejtızött a forróság elıl. Amint egy
kicsit hővösebb lesz, nyilván ismét
útra kel. Éjjel fog továbbmenni -
döntötte el magában, és ismét a napra
nézett. - Még három óra van
sötétedésig. Nekem még azelıtt kell
cselekednem. Sötétben nehéz lenne
kiválasztanom célpontjaimat.
Mielıtt felállt, visszahúzódott a
nyílt gerincrıl. Lejjebb ment a
hegyoldalon, míg egy meredek sziklafok
el nem takarta Mek Nimmur ırszemei
elıl. Ezután elindult lefelé. Itt nem
volt kecskecsapás, ezért saját magának
kellett utat törnie, de néhány
sikertelen kísérlet után talált egy
szelídebb lejtéső sziklapadot, melyen
viszonylag könnyedén jutott le. Amikor
leért a szurdok aljába, alaposan
szemügyre vette a terepet, hogy
vészhelyzetben ismét rátaláljon. Ez
remek menekülési útvonal volt, és
tudta, hogy hamarosan szüksége lesz
rá, mert keményen üldözıbe veszik.
Több mint egy órájába került, hogy
lejusson, és tudta, hogy kezd kifutni
az idıbıl. Elérte a vízparti ösvényt
és elindult rajta vissza, Mek Nimmur
tábora felé. Most már sietnie kellett,
de még így is gondosan ügyelt rá, hogy
ne hagyjon nyomot. Mindig a csapás
szélén haladt, és csak kövekre lépett,
melyeken nem maradt nyom utána. Ám
óvatossága ellenére, kis híján beléjük
ütközött.
Alig tette meg az elsı kétszáz
métert, amikor valahol hátul a
tudatában rögzítette egy halvány
szárnyú seregély halk, gyászos
füttyét, és csaknem figyelmen kívül
hagyta, ám ekkor agyában megszólaltak
a vészcsengık. Ezt ilyenkor nem
hallhatja. A seregély ezt a különös
hívó hangot csak hajnalban adja ki,
amikor elhagyja a magas sziklák közt
lévı fészkét. Most viszont késı
délután volt a forróságtól reszketı
szurdok mélyén. Úgy gondolta, hogy ez
az egyik ırszem jelzése, aki épp felé
tart az ösvényen. Mek Nimmur csapata
elindult.
Borisz azonnal cselekedett.
Villámgyorsan leosont az ösvényrıl és
visszafutott arra, amerrıl jött, míg
el nem érte annak a kis ösvénynek a
kezdetét, melyen lejött a szikláról.
Visszamászott épp csak addig, hogy
átláthassa a folyóparti csapást.
Mindazonáltal rájött, hogy sokat
vesztett abból az elınybıl, amire a
hegyen való átkelés közben számított.
Ez itt nem volt túl ideális helyzet a
rajtaütéshez, és menekülési útvonala
is tisztán látható volt, nyitva állt
az ellenséges fegyverek tőzterében -
szerencséje lesz, ha sikerül feljutnia
a csúcsra. De az a gondolat, hogy
bosszújával felhagyjon, még csak fel
sem merült benne. Amint célpontjai
megjelennek fegyvere távcsövében,
nyomban lı ebbıl az állásból.
Mindazonáltal azt elismerte magában,
hogy Mek Nimmur meglepte. Borisz nem
számított rá, hogy útnak indul, még
mielıtt a nap lenyugszik. Arra
készült, hogy kényelmesen
elhelyezkedik a bozótosban lévı
táborhely fölött, és két nyugodt, jól
célzott lövést adhat le, még mielıtt
menekülni kényszerül.
Az is benne volt tervében, hogy
miután Mek Nimmurt leterítette,
emberei már nem fognak oly nagy
buzgalommal a nyomába eredni. Borisz
úgy képzelte, hogy futva vonul vissza,
megáll minden jól védhetı, erıs
tüzelési ponton, lead néhány lövést,
leterít egyet-kettıt közülük, és
óvatos körültekintéssel vonul vissza
mindaddig, míg végül elmegy a kedvük
attól, hogy tovább üldözzék, ezért
futni hagyják.
Ez most mind megváltozott. Kénytelen
lesz megragadni az elsı kínálkozó
alkalmat - szinte biztos, hogy mozgó
célpontra kell lınie -, és amint
leadta a lövést, nyomban láthatóvá
válik a sziklán felfelé haladó, nyílt
ösvényen. Az egyetlen elınye, hogy
vadászpuskája rendkívül pontos
fegyver, míg Mek Nimmur emberei AK-47-
es gyorstüzeléső puskákkal vannak
felszerelve, melyek nagy távolságra
hírhedten pontatlanok, különösen
ezeknek a shuftáknak a kezében.
Megfelelı kiképzéssel az afrikai
törzsek harcosai a világ legkiválóbb
harci egységeivé válhatnának.
Rendelkeznek minden ehhez szükséges
képességgel, kivéve egyet - hírhedten
rossz céllövık.
A földhöz lapulva hasalt, és alatta
a szikla annyira forró volt a naptól,
hogy még ruháján át is égette. Hátáról
levette a zsákját és maga elé rakta,
hogy puskáját megtámaszthassa és
biztosan célozhasson. Miközben a
fegyver távcsövébe nézett, igyekezett
minél kényelmesebb helyzetet felvenni,
és becélzott egy kis sziklát a
fıcsapáson, majd a csövet jobbra,
balra mozgatva, ellenırizte, hogy a
teljes íven tiszta legyen a tőztere.
Miután meggyızıdött róla, hogy ez a
lehetı legjobb állás, amit ilyen rövid
idı alatt találhatott, letette a
fegyvert és felmarkolt egy kis földet.
Finoman az arcára dörgölte, így sápadt
bırén a veríték nyomban sárrá
változott, és eltőnt az a csillogás,
amit egy éber ırszem már messzirıl
észrevesz. Az utolsó dolog, amit még
ellenırzött, az a nap állásának szöge
volt, nehogy visszatükrözıdjön
távcsövének lencséjérıl, vagy a
fegyver bármely fém részérıl. Kinyúlt
és az egyik cserje ágát maga mellé
húzta úgy, hogy árnyéka a fegyverre
vetüljön.
Végül elhelyezkedett a puska mögött,
tusát a vallanak támasztotta, majd
megpróbált lassú, mély lélegzeteket
venni, hogy pulzusa lelassuljon és
teljesen kitisztuljon a feje. Nem
kellett sokáig várnia. Ismét hallotta
azt a madárfüttyöt, de ezúttal
közelebbrıl. A csapás túloldaláról,
lejjebb, a folyópart felıl nyomban
válasz is érkezett rá.
 - Az oldalvédnek nem lesz könnyő
dolga megtartani helyzetét ezen a
terepen. - Örömtelenül elvigyorodott,
arcán egy halálfej torz grimasza
jelent meg. - Fel fog borulni a rend,
helyenként összetorlódnak majd, másutt
meg szétszakadnak. - Miközben erre
gondolt, egy ember jelent meg a
csapáson a kanyarban, úgy ötszáz
méternyire pontosan elıtte.
Borisz a távcsı nagyítólencséjén át
szemügyre vette. Tipikus afrikai
gerilla, egy shufta szakadozott,
kifakult, terepszín katonai, illetve
részben civil öltözékben, zsákjával,
vizeskulaccsal, lıszerrel és
gránátokkal felszerelve, AK fegyverét
maga elıtt tartva óvakodott elıre.
Amint kiért a kanyarból, nyomban
megállt és a csapás mellett egy kı
mögé kuporodott, hogy fedezékben
legyen.
Egy hosszú percen át figyelte az
elıtte fekvı terepet, feje lassan
fordult egyik oldalról a másikra. Egy
pillanatra úgy tőnt, mintha egyenesen
Boriszra meredne, aki lélegzetét
visszafojtva, olyan mozdulatlanul
hevert ott, mint a mellette lévı
szikla. Végül azonban a shufta
felegyenesedett, és kezével intett a
többieknek, akiket Borisz még nem
láthatott. Ezután futólépésben ment
elıre a csapáson. Alig tett meg ötven
métert, megjelentek mögötte a többiek,
akik egymástól egyenlı távolságot
tartva vonultak, akár a gyöngyszemek
egy füzéren. Ezt a sort nem lehetne
végigpásztázni még egy elıkészített
helyzetben lévı RPD-vel sem.
- Remek! - ismerte el Borisz. - Ezek
válogatott emberek. Mek nyilván saját
kezőleg szedte össze ıket. - A fegyver
távcsövén át figyelt, gondosan
szemügyre vett minden egyes arcot,
ahogy a látóterébe került, Mek Nimmurt
kereste közöttük. Most már heten
vonultak a csapáson, de vezetıjüknek
még mindig semmi nyoma. Az élen lévı
férfi egy vonalba került Borisszal,
majd elhaladt mellette. Az oldalvéd
két tagja osont el közvetlenül alatta,
alig tizenkét lépésnyire tıle zörrent
meg halkan a bozót. Olyan
mozdulatlanná merevedett, akár egy
kıdarab és hagyta elmenni ıket. A
többiek jókora távolságot tartva,
gyorsan haladtak el leshelye elıtt.
Néhány perccel azután, hogy az utolsó
is elment, úgy tőnt, mintha a szurdok
kihalt lenne, emberi jelenlétnek nem
volt semmi nyoma. Aztán újabb óvatos
mozgásra lett figyelmes.
- A hátvéd - dünnyögte Borisz
halkan. - Mek a nıt hátul tartja. Az
új játékszere. Rettentıen vigyáz rá.
Finoman kibiztosította a puskát,
ügyelt rá, nehogy az idegen fémes hang
felverje a forró csöndet.
- Jöhetnek - suttogta magában. -
Elıször Meket szedem le. Semmi
élvezkedés, nincs fejlövés. Egyenest a
mellkas közepébe. A nı majd megdermed,
amint a palija el vágódik. Belıle
hiányoznak egy harcos reflexei, így
aztán nyugodtan, minden sietség nélkül
adhatom le a második lövést. Ilyen
távolságból nem lehet elvéteni.
Pontosan a két csinos kis csöcse közé
lövök. - A vér és az erıszakos halál
képe, szemben Tessay szépségével és
kecsességével, szexuálisan is
felvillanyozta. - Esetleg még sikerül
leszednem egyet a többiek közül is. De
erre nemigen számíthatok. Ezek az
emberek jók. Sokkal valószínőbb, hogy
még mielıtt a nıt megölhetném, ık már
rég fedezékbe vetették magukat.
Figyelte a hátvéd tagjainak arcát,
ahogy egyenként, megfelelı távolságot
tartva elhaladtak távcsöve elıtt.
Mindannyiszor érezte, amint szíve a
csalódottságtól összerándul. Végül
hárman voltak az ösvényen, egyenletes,
begyakorlott futólépésben haladtak el
mellette. De Mek és a nı nem volt
sehol. A hátvéd eltőnt az ösvényen és
mozgásuk apró hangjai is beleolvadtak
a csendbe. Borisz egymaga feküdt ott a
kıpadon, a szíve hangosan zakatolt, és
a csalódottság savanyú íze kaparta a
torkát.
 - Hol vannak? - gondolta keserőn. -
Hol a pokolban van Mek? – És saját
kérdésére a nyilvánvaló válasz nyomban
fel is ötlött benne. Más ösvényen
mentek. Mek ırjáratát használta
csaliként, hogy elterelje a figyelmét.
Karóráját figyelve nyugodtan várt öt
percet, arra az esetre, ha netán még
újabb emberek jönnének az ösvényen. Az
agya lázasan zakatolt. Az utolsó
határozott pont, ahol Tessay
jelenlétét regisztrálta, az a patkó
alakú kanyarulat elıtt volt az
ösvényen, ahol a lábnyomát látta.
Ez órákkal ezelıtt volt, és ha
Mekkel meglógtak elıle, akkor most
bárhol lehetnek. Mek akár egy teljes
napnyi, vagy tán még annál is nagyobb
elınyre tehetett szert - Borisznak meg
legalább ennyi idejébe telhet, hogy
ismét a nyomukra bukkanjon. Mivel
érezte, hogy kezdik elönteni a düh
hullámai, le kellett hunynia a szemét,
hogy valamiképp megırizze józan eszét.
Tudta, hogy most tisztán kell
gondolkodnia, nem ronthat neki a
problémának úgy, mint egy megsebzett
bivaly. Tisztában volt vele, hogy ez
egyik gyöngesége: nagyon erısen kell
uralkodnia magán.
Amikor ismét kinyitotta a szemét,
haragja lehőlt és célszerővé vált.
Pontosan tudta, hogy mit kell tennie,
és azt is, hogy milyen sorrendben. A
legelsı feladat az, hogy visszafelé
átfésülje és ellenırizze a csapást.
Meg kell találnia azt a pontot, ahol
Mek elvált a shufta fı egységétıl.
A bozóton át leóvakodott a kıpadról
a nyílt ösvényre. Még mindig vigyázott
rá, hogy ne hagyjon nyomot, de gyorsan
haladt felfelé a folyó mentén vissza a
bozótnak ahhoz a pontjához, ahová a
forróság elıl a shufta csapat
behúzódott. Elsıként azt vette észre,
hogy a kányák elmentek. De ezt nem
tartotta bizonyítéknak arra nézve,
hogy a bozót teljesen kiürült volna,
ezért óvatosan körözni kezdett
körülötte. Elıször a túloldalon, a
befelé vezetı ösvényt vizsgálta meg.
Bár a nyomok immáron több órásak
voltak, azért elég tiszták ahhoz, hogy
olvasson belılük.
Hirtelen megtorpant az ösvény
közepén és érezte, hogy feláll a szır
a karján, sıt végigfut a hideg a
hátán, amint az ösvény porában látszó
nyomra mered. Rádöbbent, hogy besétált
Mek csapdájába. Ott volt elıtte a Bata
teniszcipı nyoma.
Mek meg a nı bement a bozótba és még
nem jött ki onnan. Most is odabenn
vannak, és Borisznak az a rettentı
balsejtelme támadt, hogy Mek ebben a
pillanatban is figyeli ıt AK fegyvere
távcsövén át. Míg így állt a nyom fölé
hajolva, kinn a nyílt terepen, Borisz
teljesen védtelen volt.
Akár egy macska, bevetette magát az
ösvény mellett magasodó drótfőbe,
miközben puskáját lövésre készen
tartotta.
Percekbe telt, míg szívverése ismét
lelassult, akkor lopva, összegörnyedve
megint felemelkedett és nagyon
óvatosan megkerülte a bozótnak ezt a
részét. Minden idegszála megfeszült,
akár egy gitár húrja, halvány szeme
nyugtalanul cikázott egyik oldalról a
másikra. Ujja a 30/06-os ravaszán
volt, miközben a fegyver csövével
lassan körözött, akárha egy kobra feje
lett volna, mely készen áll, hogy
bármely irányba lecsapjon.
Elindult a folyópart felé, ahol a
zuhatagok zaja elnyom minden egyéb
neszt, amit mozgásával csaphat. Ám,
amikor már-már elérte annak a kunyhó
nagyságú kınek a fedezékét, amit még a
hegygerincrıl vett észre, ismét
megmerevedett. Egy hangot hallott,
mely a Nílus vizének zaján át is
eljutott hozzá - ez a hang itt és most
annyira képtelennek tőnt, hogy egy
pillanatig kételkedett saját
hallásában. Ez egy nı nevetése volt,
édes és tisztán csengı, akár egy
szellıtıl megmozduló kristálycsillár
csilingelı hangja.
A hang lentrıl, a görgetegkövön
túlról, a folyópartról jött. A kı felé
kúszott, azzal a szándékkal, hogy
fedezékként és megfigyelıpontként
használja, ahonnan beláthatja az
alatta elterülı partszakaszt. Ám még
mielıtt elérte volna, egy nagy
csobbanást hallott, amint valami nehéz
tárgy csapódott a víz felszínéhez,
majd egy izgatott nıi sikkantást, mely
játékos volt, ugyanakkor kihívó is.
Ahogy elérte a követ, mindvégig
védelmezı fedezékében maradva elırébb
óvakodott, hogy beláthassa az alatta
elterülı, kavicsos partot. Aztán,
amint óvatosan kikémlelt a kı sarka
mögül, a szeme elkerekült a
döbbenettıl. Alig tudta elhinni azt,
amit látott. Ekkora ostobaságot nem is
mert volna feltételezni egy olyan
emberrıl, mint Mek Nimmur. Ez a kemény
férfi, a kipróbált harcos, aki túlélt
húsz évnyi, véres bozótháborút, most
úgy viselkedett, mint egy eszement,
szerelmes kamasz.
Mek Nimmur elküldte embereit, hogy
egyedül cicázhasson új szeretıjével.
Borisz nem siette el a dolgot,
teljesen biztos akart lenni benne,
hogy ez valóban nem egy neki
felállított, rafinált csapda. Ez túl
váratlannak, túl szépnek tőnt ahhoz,
hogy igaz legyen. Szeme gondosan
átkutatta a partot mindkét irányba,
vajon nem rejtıznek-e valahol
fegyveresek, majd fagyosan
elmosolyodott.
- Hát persze, hogy egyedül vannak.
Mek sosem engedné, hogy emberei
Tessayt így lássák, meztelenül. -
Mosolya egyre szélesebb lett, amint
rádöbbent rendkívüli szerencséjére. -
Nyilván meghibbant. Nem jött rá, hogy
követni fogom? Vagy azt hitte, hogy
már elég messze jár elıttem ahhoz,
hogy ennyire eleresztheti magát? Vajon
lehet-e a világon ostobább és
rövidlátóbb bármi is egy meredezı
dákónál? - gondolta Borisz kárörvendı
boldogsággal.
A pár levetkızött és ruháikat a nagy
kı árnyékában, a part szürke
bazaltkövein hagyták. Együtt
lubickoltak a folyó csöndes vizében,
nem messze a fısodrástól. Mindketten
anyaszült meztelenek voltak. Mek
Nimmur válla széles volt, a háta csupa
izom, a feneke pedig kemény és feszes.
Mellette Tessay karcsú volt, akár egy
nádszál, a dereka vékony, a csípıje
törékenyen keskeny. Bırének színe
olyan, akár a vadméhek méze. Teljesen
elmerültek egymásban, szemük és fülük
a világon semmi mást nem fogott fel.
- Nyilván hagyott hátra néhány
embert, hogy hátulról biztosítsák -
tételezett fel némi józanságot Borisz
Mekrıl. Egy pillanatig sem
számíthatott rá, hogy elébe kerülök az
ösvényen. Azt hiszi, hogy teljes
biztonságban van. Nézd ezt a bolondot
- duzzadozott a kárörömtıl Borisz,
amint Mek üldözıbe vette a lányt, és
az hagyta magát elkapni.
Összeölelkezve zuhantak a sekély
vízbe, majd egymás száját keresték,
amikor nevetve ismét a felszínre
buktak, miközben gyönyörő sötét
arcukról csörgött a víz, és bennük
testesült meg a csodás férfiasság és a
megkapóan szép nıiesség, ık voltak az
afrikai Ádám és Éva, amint egy
pillanatra elmerültek saját kis
gondtalan paradicsomukban.
Borisz erıvel fordította el róluk
tekintetét és arrafelé nézett, ahol
ruháik hevertek elhagyatottan a
parton. Mek AK puskája is ott hevert
gondatlanul terepszín zubbonyán, alig
néhány lépésnyire attól a helytıl,
ahol Borisz állt. A nyílt terepen át
villámgyorsan ott termett, felvette az
AK-t, kivette a tölténytárat és a
zsebébe rakta, majd kipattintotta a
sorozatot a tölténytartóból és hagyta,
hogy a kavicsra repüljön, ezután a
kiürített fegyvert visszatette a
zubbonyra és gyorsan visszatért a nagy
kı árnyékába. Mek és Tessay mindebbıl
semmit sem látott.
Borisz ott állt csöndesen a szikla
mögött és figyelte ıket, amint a
folyóban játszadoznak. Már-már
gyermekdednek tőntek a nagy
szerelemtıl, és attól, ahogy annyira
elmerültek egymásban.
Tessay végül kibontakozott Mek
ölelésébıl és kiment a vízbıl. Hosszú
lábain pajkosán futva jött fel a
kavicsos partra, nedvesen csillogó
mellei rezegve himbálództak minden
egyes lépésnél, miközben válla fölött
hivogatóan nézett vissza a férfire.
Mek követte ıt, csillogott a víz
széles mellkasának sőrőn göndörödı
szırzetén és súlyos, hatalmas nemi
szervén.
Elkapta Tessayt, még mielıtt
ruháikhoz ért volna, és a nı játékosan
hadakozott egy kicsit karjai között,
mígnem Mek szája a szájára nem tapadt.
Ezután teljesen átadta magát neki.
Mek, miközben csókolta, kezét
végigfuttatta Tessay hátán és nedvesen
csillogó fenekén. A nı szorosan a
férfihoz simult és lábát szétvetve
kitárta elıtte combját, hogy a férfi
felfedezhesse testének titkait.
Felnyögött a vágytól, midın Mek keze
finoman megmarkolta altestét.
Borisz érezte, hogy dühe valamiféle
perverz, voyeur izgalommal keveredik,
miközben azt nézi, miként teszi
magáévá feleségét egy másik férfi.
Érezte, hogy pokoli érzelmek bugyognak
fel benne. Ágyéka megtelt, szinte
fájdalmasan megmerevedett az
izgalomtól, ugyanakkor úgy tombolt
benne a düh, mint mikor egy vékony
faágat tépáz a viharos erejő szél.
A szerelmesek térdre hulltak.
Miközben egy pillanatra sem engedték
el egymást, Tessay hátradılt és a
férfit magára húzta.
Borisz hangosan odakiáltott: -
Istenemre, Mek Nimmur, sosem tudod,
meg milyen nevetségesen nézel ki így,
amint csupasz hátsófeled a levegıbe
emelkedik.
Mek villámgyorsan reagált, akár egy
leopard, melyet vadászat közben
meglepnek. Egyetlen gyors mozdulattal
átpattant és az AK-47-es után nyúlt.
Bár Borisz 30/06-jával felkészülten
várta, hátul a nyakát célozta meg,
amikor odakiáltott neki, Mek annyira
gyors volt, hogy felkapta az AK-t és
máris Borisz hasának szegezte, még
mielıtt az orosz egyáltalán
megmozdulhatott volna. Mek meghúzta a
ravaszt, abban a pillanatban, amit a
fegyver csöve egyenesen a célra
irányult.
Az ütıszeg hasztalan kattanással
csapódott az üres tölténytárnak, és a
két férfi, egymásra szegezett
fegyverrel, a kavicsos parton át
egymásra meredt. Tessay meztelenül
kucorgott ott, ahol Mek hagyta, sötét
szeme nedvesen csillogott a
fájdalomtól és az iszonyattól, ahogy
férjét figyelte, miközben rádöbbent,
hogy Mek meg fog halni.
Borisz halkan, rekedten kuncogott. -
Hova akarod, Mek? Mit szólnál hozzá,
ha lelıném annak a mocskos, fekete
szerszámodnak a fejét most, amíg még
így feláll?
Mek Nimmur tekintete ellenfele
arcáról a hegyek felé villant, és
Borisz rájött, hogy helyesen gondolta.
Mek elhelyezett odafönn néhány embert,
de azok nem figyelték a partot, amíg
parancsnokuk átadta magát
szenvedélyének.
- Ne izgulj miattuk. Mindketten rég
halottak lesztek, mire a gorilláid
leérnek ide, hogy megmentsenek. -
Borisz ismét kuncogott. - Én ezt
nagyon élvezem. Nekünk egyszer már
volt egy találkozónk, de te nem
tartottad be. Rá se ránts ez így még
jobb mulatság lesz. - Tudta, hogy nem
valami bölcs dolog ez a halogatás egy
ilyen emberrel, mint ez. Mek
elkövetett egy hibát és nem valószínő,
hogy még egyszer hibázik. Most kéne
nyomban szétlınie a fejét és akkor
maradna még néhány perce Tessayre is.
De túl erıs volt a kísértés arra, hogy
kiélvezze a káröröm gyönyörét.
- Jó hírem van számodra, Mek. Néhány
másodperccel tovább fogsz élni.
Elıször ezt a kurvát ölöm meg és
hagyom, hogy végignézd. Remélem te is
éppúgy fogod élvezni, ahogy én. -
Óvatosan elıjött a kı mögül és Tessay
felé oldalazott, aki ott hevert
összekucorodva a kavicsos parton.
Felesége félig elfordult felıle és
megpróbálta mellét meg ágyékát
eltakarni kezével, mely ehhez túl
kicsi és túl finom volt. Miközben
közelített a nıhöz, Borisz mindvégig
Meket figyelte.
A veszélyt Mek jelentette, ezért
szemét egy pillanatra sem vette le
róla. Ez volt a hiba. Alábecsülte az
asszonyt.
Míg Tessay úgy tett, mintha
szégyenlısen elfordulna tıle, combja
közt lenyúlt, és talált egy kerek,
vízkoptatta követ, mely szépen
belefért apró öklébe. Hirtelen
kiegyenesítette karcsú testét, és
minden erejét összeszedve, férje feje
felé hajította. Borisz a szeme
sarkából észrevette a mozdulatot, és
karját felemelte, hogy védje a fejét.
A kı, mely közelrıl és meglepı
erıvel repült, nem talált célba. A
feje helyett Borisz felemelt
könyökének csapódott. Borisz ingujja a
bicepszéig fel volt tekerve, így semmi
sem enyhítette a nekicsapódó kı
erejét; behajtott karja feszes volt és
a vékony bır is megfeszült a csont és
az ízület találkozási pontján. A
könyökcsont feje elpattant, akár az
üveg, és Borisz felüvöltött a gyötrı
kíntól. Keze akaratlanul is szétnyílt,
mutatóujja lerándult a ravaszról
anélkül, hogy elég ereje lett volna
elsütni a fegyvert, mellyel Mek hasára
célzott.
Mek felpattant, és még mielıtt
Borisz a puskát másik kezébe foghatta
volna, eltőnt a hatalmas kı mögött.
Bal kezével Borisz a puska tusát
Tessay feje felé lendítette és
hátralökte ıt a homokba. Aztán a
csövet a torkának nyomta és a földre
szegezte vele, miközben dühödten
ordított. - Megölöm, te fekete
szemétláda! Ha kell a kurvád, akkor
jobb, ha idejössz érte! - A fájdalom,
amit szétzúzott könyöke okozott,
rekedtté, kegyetlenné tette a hangját.
Valahonnan a kı mögül Mek Nimmur
hangja hallatszott élesen és tisztán,
amint egyetlen szót kiált amhara
nyelven, melyet a környezı sziklák
visszavertek. Ezután angolul beszélt:
- Az embereim egy pillanat alatt itt
vannak. Engedd el a nıt és akkor
megkímélem az életedet. De nyúlj hozzá
csak egyetlen ujjal, és könyörögni
fogsz a halálodért.
Borisz Tessay fölé hajolt, és ép
karját a nyaka köré fonva felrántotta.
A puskát is ugyanabban a kezében
tartotta a nı válla fölött. Sérült
karjának keze annyira helyrejött, hogy
kezelni tudta vele a ravaszt.
 - Halott lesz már, jóval azelıtt,
hogy az embereid ideérnének -
kiáltotta vissza, miközben kezdte
elvonszolni Tessayt a nagy kı
közelébıl. - Gyere és szerezd vissza
magad, Mek. Itt van, ha akarod.
Karját még szorosabbra vonta Tessay
nyaka körül, addig fojtogatta, mígnem
az asszony küszködve kapkodta a
levegıt és körmét Borisz karjába
mélyesztve, hosszú, vöröslı csíkokat
hagyott napbarnította bırén.
- Hallgasd csak! Összezúzom azt a
csinos kis nyakát. Hallod, hogy
fuldoklik? - Még erısebben préselte
össze Tessay nyakát, hogy a kín
hangjait kényszerítse ki belıle.
Borisz a kınek azt a sarkát
figyelte, ahol Mek eltőnt. Ugyanakkor
folyamatosan hátrált a közelébıl, hogy
kellı mozgásteret biztosítson magának.
Az agya zakatolt mivel tudta, hogy
innen nem menekülhet. Jobb karját alig
tudta használni, és Mek shufta társai
túl sokan voltak. A nıt elkapta, de a
férfit is akarta. Ez volt a legtöbb,
amiben reménykedhetett -
mindkettıjüket meg kell ölnie,
mindkettıjüket.
Egy kiáltást hallott, egy idegen
hangot fentrıl a lejtı felıl. Mek
emberei közeledtek. Most már
kétségbeesett. Meket nem tudja
elıcsalogatni; már vagy két perce nem
hallotta se a hangját, se a mozgását.
Elvesztette - mostanra már bárhol
lehet.
- Túl késı - döbbent rá Borisz. -
Nem kaphatom el. Csak a nıt. De ezt
nyomban el kell intéznem. - Tessayt
térdre kényszerítette, fölé hajolt, és
karjának szorítását kissé elcsúsztatta
a nyakán.
- Isten veled, Tessay - recsegte a
fülébe. Karizmait megfeszítette és
érezte, hogy a nı nyakcsigolyája
pattanásig feszül. Már csupán egy
csöppnyi nyomás kell és vége.
- Neked befellegzett - suttogta,
azzal nekilátott, hogy még egyet
szorítson rajta. Hosszú idı
tapasztalata alapján ismerte azt a
hangot, amikor a csigolya megpattan,
és már felkészült rá, várta azt a
reccsenést, mint mikor egy zöld gally
letörik, és már-már érezte a
tehetetlenné váló holttest súlyát.
Aztán hátulról valami olyan erıvel
csapódott rá, hogy úgy érezte, mintha
ez az erı végigszáguldott volna
gerincoszlopán és összeroppantotta
volna bordáit. Az erı és a csapás
iránya egyaránt váratlan volt.
Lehetetlennek tőnt, hogy Mek Nimmur
ilyen gyorsan, ilyen messzire jutott
volna. El kellett hagynia a kı
védelmét és a bozóton át körbekerült.
Most hátulról támadt Boriszra.
 Támadása olyan kegyetlen volt, hogy
Borisz Tessay nyaka köré fonódó karja
engedett. Tessay sípolón, fuldoklón
levegıhöz jutott, majd kisiklott
Borisz fogásából. Borisz megpróbált
megfordulni a puskával, de Mek ismét
rávetette magát, megragadta a puskát,
és megpróbálta kitekerni Borisz
kezébıl.
Az orosz ujja még a ravaszon volt,
és a fegyver elsült, amikor a csı Mek
arcával volt egy vonalban. A detonáció
egy pillanatra elkábította, és
elengedte a puskát, miközben csüngı
füllel hátratántorodott.
Borisz elhátrált tıle, miközben a
fegyverével kínlódott, ki akarta
nyitni a puskazárat, hogy egy újabb
töltényt juttasson a tölténytárba, de
megnyomorodott jobb karja miatt
mozdulatai nehézkesek és ügyetlenek
voltak. Mek összeszedte magát és fejét
lehajtva támadt rá a kavicsos parton
át. Teljes súlyával rohant neki
Borisznak, és a puska kirepült az
orosz kezébıl. Egymásnak feszülı
mellkassal pörögtek, forogtak,
kísérteties valcert, haláltáncot
jártak, próbálták átvetni egymást, az
elınyért birkóztak, mígnem
megbotlottak és hátrafelé a vízbe
zuhantak.
Ahogy a felszínre buktak, még mindig
dulakodtak, forgatták egymást, hol az
egyik volt fölül, hol a másik,
rémisztı paródiája volt ez annak a
szeretkezésnek, amit alig néhány perce
még Borisz figyelt. Öklüket használva,
nekifeszülve, egymást gáncsolva
viaskodtak a sekély vízben. De
valahányszor a vízbe estek, a part
lejtése egyre beljebb kényszerít ette
ıket, mígnem már derékig ért nekik a
víz, és a Nílus fıárama hirtelen
elkapta és lefelé sodorta
mindkettıjüket. Még mindig össze
voltak akaszkodva, fejük ott úszott
hánykolódva a vízben, hadonászó karjuk
fehéren habzó tajtékot vert, miközben
az ısi düh hangján bömböltek egymásra.
Tessay hallotta a bozótoson át futva
közeledı embereket, akiket Mek hívott
le. Felkapta shammáját és magára
húzta, ahogy futva igyekezett eléjük.
Amint közülük az elsı felhúzott AK-
jával a kavicsos partra ugrott, Tessay
amhara nyelven kiáltott rá.
- Ott! Mek a vízben. Az orosszal
küzd. Segítsetek neki! Végigrohant
velük a parton. Amint egy vonalba
értek a folyó közepén lévı két
férfivel, az egyik ember megállt és
rájuk szegezte AK-ját, de Tessay
nekirohant és a fegyver csövét
felütötte.
- Te bolond! - kiáltott rá mérgesen.
- Mi van, ha Meket találod el?
Felpattant az egyik folyó menti
görgetegkı tetejére és szemét
beárnyékolta, hogy nem vakítsa a
lenyugvó nap vízrıl visszatükrözıdı
ragyogása. Gyomorszája görcsbe
rándult, ahogy meglátta, hogy
Borisznak sikerült Mek mögé kerülnie
és egy fél járomfogással szorítja a
nyakát. Mek fejét akarta a víz alá
nyomni. Mek úgy hadakozott
szorításában, akár egy horogra akadt
lazac, miközben besodródtak a folyó
egy keskeny, fehéren örvénylı
szakaszába.
Tessay leugrott a szikláról és
futott tovább lefelé a parton a
következı pontig, ahonnan csupán
tehetetlenül nézhette ezt a küzdelmet.
Borisz még mindig a víz alatt
tartotta Mek fejét, miközben elérték
ennek a keskeny, meredek
folyószakasznak az elejét. Ahogy egyre
gyorsabban sodródtak, mindkét oldalról
félelmetes, fekete sziklák villantak
el mellettük. Mek erıs ember volt és
Borisznak minden maradék erejét össze
kellett szednie ahhoz, hogy lenn
tarthassa, de tudta, hogy már nem
bírja sokáig. Hirtelen Mek
hátrarántotta magát és a feje egy
pillanatra kiemelkedett a vízbıl.
Gyorsan levegıt vett, még mielıtt
Borisz ismét lenyomta volna, de úgy
tőnt, ez a kis levegı elég volt ahhoz,
hogy ereje megújuljon.
 Borisz kétségbeesetten nézett elıre,
ahogy sebesen közeledtek az erıs
sodrású, meredek szakasz végéhez. Itt
újabb sziklák emelkedtek ki a vízbıl.
Borisz kiszemelt egy hatalmas, fekete
követ, melyen a víz majd egy méter
magasra emelkedı hullámokkal csapott
át. Erejének maradékával arrafelé
kormányozta Mek testét.
Repültek lefelé a meredeken száguldó
vízen, melynek végén a hatalmas
sziklatömb várta ıket, mint valami
lesben álló tengeri szörnyeteg. Borisz
addig viaskodott Mekkel, mígnem
sikerült ıt maga elé fordítania. Úgy
tervezte, hogy szemközt ütközzenek a
sziklának, és Mek teste fogja fel az
ütés erejét.
Az utolsó pillanatban, még mielıtt a
kınek csapódtak volna, Mek kiemelte a
fejét, és amíg tüdejét megtöltötte az
értékes levegıvel, meglátta a sziklát,
majd nyomban felismerte a veszélyt.
Egyetlen heves erıfeszítéssel lebukott
a víz alá és bukfencezve átfordult.
Ezt olyan erıvel és olyan váratlanul
hajtotta végre, hogy Borisz képtelen
volt ellenállni. Ösztönösen tovább
szorította Mek nyakát és háton
sodródott elıre, mígnem helyzetük
megcserélıdött. Most Meknek sikerült
Boriszt önmaga és a szikla közé
helyezni, így, amikor nekicsapódtak,
az ütés teljes ereje Boriszt érte.
 Borisz jobb válla úgy összeroppant,
akár egy dió az acél diótörıben. Bár a
feje még a víz alatt volt, az
irtóztató kíntól felüvöltött és a
tüdeje megtelt vízzel. Karja lehullott
Mek nyakáról, és elsodródott tıle.
Majd, amikor ügyetlenül kapálódzva,
akár egy vízbe pottyant rovar
felszínre emelkedett, jobb karja két
helyen is össze volt zúzva, ép
karjával erıtlenül lapátolt, miközben
vízzel teli tüdeje zihált és sípolt.
Mek mindössze néhány méternyivel
mögötte bukott a felszínre. Gyorsan
körülnézett, miközben levegı után
kapkodott és szinte nyomban észrevette
Borisz fejét, majd néhány hatalmas
karcsapással mögé úszott.
Borisz annyira rossz állapotban
volt, hogy még csak nem is sejtette,
mi lehet Mek szándéka, amíg az
hátulról meg nem ragadta a gallérját,
majd úgy megtekerte, mintha egy
nyakszorítóval fojtogatnák. Mek másik
kezével a víz alatt hátulról
megragadta Borisz széles bırövét, és
mintegy kormányrúdként használva, a
következı sziklazátony felé
fordította, mely körül habzón
örvénylett a víz.
Vízzel teli tüdejével Borisz
megpróbált sértı szidalmakat zúdítani
rá. - Szemétláda! Fekete disznó!
Mocskos... - De hangját szinte nem is
lehetett hallani a sebesen rohanó
folyó zúgásán és az elıttük lévı
sziklanyúlványok körül örvénylı víz
robaján át. Mek fejjel irányította a
sziklának és feszülı karizmainak
rándulásán érezte, amint Borisz
koponyája nekicsapódott. Borisz teste
nyomban elernyedt, feje lekókadt, és
végtagjai olyan lazák és tehetetlenek
lettek, akár az áramlat sodrásában
lebegı hínár szálai.
Ahogy hánykolódva átsodródtak a
folyó következı, nyílt szakaszára,
Mek, mivel még mindig fogta hátulról
Borisz gallérját, kiemelte az orosz
arcát a vízbıl. Egy pillanatra még ıt
is elöntötte az iszonyat e sérülés
láttán. Borisz homloka behorpadt. A
bır sértetlen maradt, de volt a
koponyáján egy mély horpadás, melybe
Mek bele tudta volna nyomni a
hüvelykujját. Borisz szeme kidülledt,
kinyomódott üregébıl, akár egy
viharvert játékbabáé.
Mek az élettelen testet
megfordította a vízben és most csupán
néhány centiméternyirıl meredt a
törött fejre. Felnyúlt, ujja hegyével
megérintette a koponya benyomódott
részét és érezte a csontszilánkokat a
bır alatt.
Az összezúzott fejet ismét a víz alá
nyomta és lenn is tartotta, miközben
az áramlaton át, oldalazva a part felé
evickélt. Borisz már nem tanúsított
semmiféle ellenállást, de Mek azért a
víz alatt tartotta a fejét ez alatt a
Nílust átszelı, hosszú, kínkeserves
úszás alatt.
- Hogy öl meg az ember egy
szörnyeteget? - gondolta bıszen. -
Egy, a szívén átdöfött karóval kéne
eltemetnem egy keresztútnál. -
Ehelyett azonban vagy ötvenszer is
vízbe fojtotta, majd a folyó következı
kanyarulatánál kisodródtak a partra.
Meket emberei ott várták.
Támogatták, amikor a lába összerogyott
alatta, majd felsegítették a partra.
Amikor nekiláttak, hogy kihúzzák
Borisz holttestét a folyóból, Mek
nyomban leállította ıket.
- Hagyjátok meg a krokodiloknak.
Azután, amit országunkkal és népünkkel
tett, nem érdemel jobbat. - Még mérge
és győlölete ellenére sem akarta, hogy
Tessaynek látnia kelljen ezt az
összeroncsolt fejet. Tessay nem tudott
lépést tartani a férfiakkal, de most
már ott jött a parton és közeledett
felé.
Egyik embere visszalökte Borisz
holttestét a folyó sodrába, majd,
ahogy lebegve távolodott, lekapta
válláról AK puskáját és beleeresztett
egy sorozatott. Golyók szaggatták fel
a vizet Borisz feje körül és
belecsapódtak a hátába. Lyukakat
szaggattak nedves ingén és véres
húsdarabok repültek ki belıle. A többi
ember a parton harsogva nevetett, majd
ık is beszálltak ebbe a lövöldözésbe
és beleeresztettek egy-egy tárat az
élettelen testbe. Mek még csak
kísérletet sem tett rá, hogy
megakadályozza ıket. Néhányuknak
közeli hozzátartozói haltak iszonyatos
halált az orosz keze által. A holttest
saját vérének rózsaszín felhıjében
fetrengve átfordult és egy pillanatra
Borisz kidülledt, halvány szeme az
égre meredt. Aztán lesüllyedt a víz
alá.
Mek lassan felállt és Tessay elé
ment. A karjaiba vette, és miközben
magához szorította, halkan ezt
suttogta a fülébe: - Minden rendben.
Soha többé nem bánthat téged. Vége.
Most már az én asszonyom vagy -
örökre!
Amióta Borisz és Tessay elmentek a
táborból, már nem kellett ügyelniük a
biztonságra, Nicholas és Royan már nem
kényszerült rá, hogy Royan kunyhójába
húzódjon, amikor a sír felkutatásáról
beszéltek.
Nicholas áthelyezte
fıhadiszállásukat az étkezıkunyhóba,
és a tábor személyzete készített nekik
egy másik nagy asztalt, amire
kiteríthették mőholdképeiket, az
összes térképet, meg a többi anyagot,
amit összegyőjtöttek. A szakács
állandó kávéellátmányt biztosított
nekik a konyhából, míg papírjaikba
merültek, megtárgyalták mindazt, amit
Taita medencéjében fedeztek fel, és
minden teóriát, ami bármelyikıjükben
felötlött, bármily túlzottnak, vagy
elképesztınek tőnt is.
- Sosem bizonyosodhatunk meg róla,
vajon azt az aknát Taita csinálta-e,
vagy a természet alkotta, amíg vissza
nem megyünk oda a megfelelı
felszereléssel.
- Miféle felszerelésrıl beszélsz? -
kérdezte Royan.
- Önálló scuba felszerelésre és nem
oxigén-belélegeztetısre. Bár a
haditengerészet oxigénes felszerelése
sokkal könnyebb és jobban össze van
tömörítve, de tíz méternél nagyobb
mélységben, ami egy atmoszféra víz
nyomásának felel meg, nem használható.
Ennél mélyebben a tiszta oxigén
halálossá válik. Használtál valaha is
önálló lélegzı-készüléket?
Royan bólintott. - Amikor Duraiddal
nászúton voltunk egy üdülıhelyen, a
Vörös-tenger partján. Vettem néhány
órát, és vagy háromszor-négyszer
lemerültem a nyílt vízen, de sietve
hozzátenném, hogy nem vagyok valami
járatos benne.
- Ígérem, hogy nem küldelek le oda -
mosolygott Nicholas -, de azt hiszem,
immáron biztonsággal kijelenthetjük,
hogy elegendı bizonyítékot találtunk
mind Tanus sírjában, mind pedig Taita
medencéjében ahhoz, hogy
elkerülhetetlenül szükségessé váljon e
vállalkozás második fázisának
elindítása.
Royan egyetértıleg bólintott. -
Sokkal nagyobb felszereléssel, és némi
szakértıi segítséggel kell
visszatérnünk. De legközelebb már nem
térhetünk vissza a turista sportember
szerepében. Milyen lehetséges indokot
találhatnánk ki visszatértünkre, ami
nem szólaltatja meg az etióp
bürokrácia fejében a riasztócsengıket?
- Olyan emberrel beszélsz, aki már
nem hivatalosan, sıt meglehetısen
hivatlanul meglátogatta azokat az
elbővölı fickókat, Kadhafit és
Szaddámot egyaránt. Etiópia ezekhez
képest olyan lesz, mint egy vasárnapi
iskola piknikje.
- Mikor kezdıdnek a nagy esızések
odafenn a hegyekben? – kérdezte meg
hirtelen Royan.
- Igen! - Nicholas arca komollyá
vált. - Ez itt a nagy lutri. Az
embernek csak meg kell néznie a
legmagasabb vízszint jelét Taita
medencéjének falán, hogy valamelyes
képet kapjon arról, milyen lehet
odalenn, amikor a folyó árad. -
Belelapozott zsebnaptárába. -
Szerencsére még van egy kis idınk -
nem sok, de elég. Gyorsan kell
mozognunk. Minél elıbb haza kell
mennünk, mert csak ott tudok nekilátni
a második szakasz megtervezésének.
- Máris összecsomagolunk és
mehetünk.
- Igen, azt kéne tennünk. De nagy
szégyen lenne, ha nem használnánk ki
minden pillanatot, amit itt töltünk,
ha már megtettük ezt a nagy utat. Azt
hiszem, azért maradhatunk még néhány
napot, hogy ellenırizhessem néhány
ötletemet Taita medencéjével meg azzal
az aknával kapcsolatban, hátha sikerül
némiképp felkészültebben összeszedni
mindazt, amire visszatértünkkor
szükségünk lehet.
- Te vagy a fınök.
- Szavamra, mily kellemes ezt egy
hölgy szájából hallani.
Royan bőbájosan elmosolyodott. -
Élvezd csak ki a pillanatot -
tanácsolta neki -, nem biztos, hogy ez
még egyszer elıfordul. – Aztán arca
ismét komollyá változott. - Miféle
ötleteid vannak?
- Ami felmegy, annak le is kell
jönnie, ami bemegy, annak ki is kell
jönnie - mondta titokzatosan. - A
víznek, ami ekkora nyomással ömlik be
abba az aknába, valahova mennie kell.
Hacsak nem csatlakozik valamiféle
földalatti vízrendszerhez, mely így
jut el a Nílusba, de akkor a felszínre
is kell jönnie, olyan helyen, ahol meg
is találhatjuk.
- Folytasd - mondta Royan.
- Egy dolog biztos. Abba az aknába a
medencébıl senki sem jut be. Az a
nyomás ott halálos. De ha megtaláljuk
a kimenetet, akkor a másik végérıl
esetleg felderíthetjük.
- Ez egy fantasztikus lehetıség. -
Royan elismerıen nézett rá, majd a
mőholdképek felé fordult. Nicholas
azonosította és egy körrel bejelölte
rajta a kolostort. Bejelölte a folyó
körülbelüli útját is a hasadékon át,
bár a szurdok maga túl keskeny volt és
túlságosan benıtte a bozót ahhoz, hogy
ez látszódjék egy ilyen kis léptékő
képen, még ha erıs nyagyítólencsén át
nézik is.
- Itt van az a pont, ahol a folyó
belép a hasadékba – mutatott rá Royan.
- És itt van az a kis oldalsó völgy,
mely felé az ösvény elkanyarodik.
Rendben?
- Rendben - bólintott rá Nicholas. -
Mire akarsz kilyukadni?
- Idefele jövet megjegyeztük, hogy
esetleg ez a völgy lehetett a Dandera
folyó eredeti medre, és hogy úgy
tőnik, mintha új medret vágott volna
magának a hasadékon át.
- Úgy van - helyeselt Nicholas. -
Hallgatlak.
 - A terep ezen a ponton nagyon
meredeken zuhan a Nílus felé, igaz?
Nos, emlékszel rá, hogy útban lefelé a
száraz völgybe átkeltünk egy kisebb,
de még így is meglehetısen tekintélyes
folyón? Úgy tőnt, az a folyó
valahonnan a völgy keleti oldalából
bukkan elı.
- Rendben, most már értelek. Ezzel
azt akarod mondani, hogy ez lehet az
akna kifolyása. Hát te aztán ördögien
okos kis nıszemély vagy.
- Mindössze tıkét kovácsolok a te
géniuszodból. - Szerényen lesütötte a
szemét és szempillája alól nézett fel
Nicholasra. Bohóckodott, de a
szempillája hosszú volt, sőrő és
felfelé göndörödött, a szeme pedig
olyan színő volt, akár az égetett méz,
melynek mélyén apró, arányló pöttyök
világítottak. Ilyen közelrıl ez a
szempár megzavarta Nicholast.
Felállt és azt mondta: - Mi lenne,
ha odamennénk és megnéznénk?
Nicholas elment a kunyhójába a
fotóstáskáért meg a könnyő napi
csomagért, és amikor visszatért, Royan
már készen állt az indulásra. De nem
volt egyedül.
- Látom, magaddal hozod a kísérıdet
is - jegyezte meg lemondóan.
- Hacsak nem vagy olyan kegyetlenül
durva, hogy elküldöd. – Royan
biztatóan rámosolygott Tamréra, aki
ott állt mellette és vigyorgott,
bólogatott meg a vállát húzogatta
boldogságában, hogy imádott bálványa
társaságában lehet.
- Hát, jól van - adta meg magát
Nicholas anélkül, hogy küzdött volna.
- Hadd jöjjön velünk ez a szegény kis
ördög.
Tamre elıttük caplatott az ösvényen,
mocskos shammája verdeste hosszú,
vékony lábait, miközben egy amhara
zsoltár ismétlıdı refrénét kántálta és
szinte percenként visszanézett, hogy
megbizonyosodjon róla, Royan még
mindig követi. Nehéz menet volt végig,
fel a völgybe, és a déli hıség egészen
elgyöngítette ıket. Bár úgy tőnt,
Tamréra ez egyáltalán nem volt
hatással, a másik kettırıl szakadt a
veríték és sötét foltokban ütött át
ingükön, mire elérték azt a pontot,
ahol a folyó beomlott a völgybe.
Hálásan ültek le egy akácialiget
árnyékában és amíg pihentek, Nicholas
távcsövével végigpásztázta a völgy
oldalát.
- Hogy érzi magát, miután kissé
megfürdettem? - kérdezte Royan.
- Vízálló - dünnyögte Nicholas -,
minden elismerésem Herr Zeissnek.
- Mit látsz odafenn?
- Nem sokat. Túl sőrő a bozót. Fel
kell kutyagolnunk oda. Sajnálom.
Odahagyták az árnyékot, és
elindultak fölfelé a völgy oldalában a
tőzı napon. A folyó lépcsızetes
zuhatagokon át zúdult lefelé, és
mindegyiknek az alján egy-egy csöndes,
tóvá szélesedı kis szakasz volt. A
bozót benıtte a partokat, buja volt és
zöld, ahol a növények gyökerei elérték
a vizet. Seregnyi fekete-sárga
pillangó táncolt a csendes vizek
felett, és egy fekete-fehér
barázdabillegetı járırözött a
mohalepte sziklákon, hosszú farkát
elıre-hátra mozgatta, mintha egy
metronóm mutatója lenne.
Az emelkedın félúton felfelé
megálltak az egyik csöndes szakasz
mellett, hogy pihenjenek, és Nicholas,
kalapját légycsapóként használva,
fogott egy barna-sárga színő szöcskét.
A rovart a vízbe lökte, és amint az
erıtlenül kapálódzva sodródott a
kijárat felé, egy hosszú, sötét árny
emelkedett fel a mélybıl. A víz
örvényleni kezdett, majd tükörként
megvillant egy pikkelyes, ezüstszín
has, és a szöcske eltőnt.
- Legalább öt kilós - sopánkodott
Nicholas. - Miért nem hoztam magammal
a botomat?
Tamre Nicholas közelében guggolt a
víz partján, és akkor hirtelen
felemelte a kezét, majd kinyújtotta.
Szinte azon nyomban az egyik körözı
pillangó letelepedett az ujjara. Ott
ücsörgött, miközben finoman mozgatta
bársonyos, feketesárga szárnyait.
Döbbenten meredtek rá, mivel olybá
tőnt, mintha a rovar a parancsára
szállt volna le. Tamre kuncogott, majd
Royannak nyújtotta a pillangót. Amikor
Royan kinyújtotta a kezét, a fiú
szelíden belehelyezte tenyerébe ezt a
csodás kis teremtményt.
- Köszönöm Tamre. Ez gyönyörő
ajándék. Az én ajándékom neked pedig
az, hogy szabadon eresztem. - Száját
összecsücsörítve gyöngéden ráfújt,
hogy elröpüljön. Figyelték, amint a
pillangó magasan a víz fölé emelkedik,
Tamre pedig össze-csapta a kezét és
boldogan nevetett.
- Furcsa - dünnyögte Nicholas. - Úgy
tőnik, mintha valami különleges
empátiával rendelkezne a vadon minden
élılénye iránt. Azt hiszem, Jali Hora,
az apát meg sem próbálja kordába
fogni, hanem hagyja, hadd tegye, amit
egyszerő képzeletének vágya diktál.
Különleges bánásmód ez egy
elvarázsolt, bolondos lélekkel, ki más
dallamot hall és arra táncol. El kell
ismernem, hogy akaratom ellenére egyre
inkább kedvelem a fiút.
Mindössze tizenöt méternyit kellett
még följebb menniük és elérték a
forrást. Volt ott egy alacsony, vörös
homokkıszikla, egy grotto bejárata,
melynek lábánál tört elı a folyó.
Magát a bejáratot sőrőn, függönyként
nıtte be a páfrány, és Nicholas
letérdelt, hogy félrehúzza és belessen
az alacsony nyíláson.
- Mit látsz? - kérdezte mögötte
Royan.
- Nem sokat. Sötét van idebenn, de
úgy tőnik, még jó darabig megy befelé.
- Túl nagy vagy ahhoz, hogy beférj.
Jobb, ha engem engedsz oda.
- Jó kis hely ez egy vízi kobrának -
jegyezte meg Nicholas. - Temérdek a
béka, amit megehet. Biztos, hogy be
akarsz menni?
- Azt én egy szóval sem mondtam,
hogy akarok. - Royan leült a parton,
amíg kifőzte a cipıjét, majd
beleereszkedett a vízbe. A combja
közepéig ért, és az áramlattal szemben
elég nehezen haladt elıre.
Egészen össze kellett görnyednie,
hogy bemászhasson a grotta elırenyúló
teteje alá. Ahogy egyre beljebb ment,
csupán a hangja hallatszott.
- A barlang egyre alacsonyabb.
- Légy óvatos, drága leány. Ne
kockáztass.
- Igazán hálás lennék, ha nem hívnál
„drága leánynak". Hangja furcsán
visszhangzott a barlang bejáratából.
- Nos, végül is mindkettı vagy, lány
is, meg drága is. És ahhoz mit szólsz,
ha „ifjú hölgynek" hívlak?
- Azt se, kérem. A nevem Royan. -
Ezután egy darabig csönd volt, majd
ismét kikiáltott. - Csak eddig tudok
menni. Itt az egész valamiféle aknává
szőkül.
- Aknává? - kérdezte Nicholas.
- Nos, legalábbis egy durván
négyszögletes nyílássá.
- Gondolod, hogy ez emberi kéz
munkája?
- Képtelenség megállapítani. A víz
olyan erıvel jön ki, mintha egy
fürdıkád csapjából zubogna. Tömény
sugárban ömlik.
- Semmi jele valamiféle kıfejtésnek?
Szerszámnyomok a sziklában?
- Semmi. Sima, lekoptatta a víz, és
alga meg moha borítja.
- Beférne egy ember abba a nyílásba,
mármint úgy értem, ha víz nyomása nem
lenne?
- Ha az illetı pigmeus, vagy törpe.
- Vagy gyerek? - vetette fel
Nicholas.
- Vagy gyerek - helyeselt Royan. -
De ki küldene be ide egy gyereket?
- Az ókorban gyakran használtak
gyerek rabszolgákat. Taita is
megtehette.
- Ne mondj ilyet. Lerombolod
Taitáról kialakult jó véleményemet -
mondta neki Royan, miközben hátrált
kifelé a grotto bejáratából. Páfrány-
és mohadarabkák voltak a hajában, és
deréktól lefelé teljesen átázott a
ruhája. Fenekének körvonala tisztán
átütött nedves nadrágján. Nicholasnak
kényszerítenie kellett magát, hogy ne
legeltesse szemét a látványon.
- Tehát arra a következtetésre
jutottunk, hogy az akna egy
természetes üreg a mészkıben, és nem
ember készítette alagút?
- Ezt én nem mondtam. Nem. Én azt
mondtam, hogy nem lehetek biztos
benne. Lehet, hogy igazad van.
Használhattak gyerekeket az alagút
kiásásához. Végül is, az ipari
forradalom idején is használták ıket a
szénbányákban.
- De arra nincs mód, hogy az
alagutat errıl az oldalról
felderítsük?
- Lehetetlen. - Royan indulatos
volt. - A víz hatalmas nyomással zúdul
ki. Megpróbáltam bedugni a karomat az
aknába, de nem volt hozzá elég az
erım.
- Kár! Valami megcáfolhatatlan
bizonyítékban reménykedtem, vagy
legalábbis egy újabb nyomban. - Leült
Royan mellé a partra és zsákjában
kotorászott. Royan fürkészın nézett
rá, amikor elıvett egy kis fekete,
galvanizált mőszert, majd kinyitotta a
tetejét.
- Aneroidbarométer - magyarázta. -
Minden jó hajós hord magával ilyet. -
Egy pillanatig tanulmányozta a
mőszert, majd feljegyezte a leolvasott
értéket.
- Magyarázd meg - mondta Royan.
- Azt akarom megtudni, vajon ez a
forrás alacsonyabb szinten van-e, mint
az akna bejárata Taita medencéjében.
Ha nem, akkor ezt a lehetıséget
nyugodtan kihúzhatjuk a listánkról.
Nicholas felállt. - Ha készen állsz,
akkor mehetnénk tovább.
- Hova?
- Hát, természetesen Taita
medencéjéhez. Le kell olvasnunk a
mőszert odafenn is, hogy
megállapíthassuk a két pont közti
szintkülönbséget.
Amint Tamre megtudta, hogy hova
tartanak, rövidebb utat mutatott
nekik, így kevesebb mint két óra alatt
jutottak el a forrástól a Taita
medencéje fölötti sziklafal tetejére.
Amíg pihentek egy keveset, Royan
megjegyezte: - Úgy tőnik Tamre ideje
jó részét a bozótban tölti. Ismer
minden ösvényt és vadcsapást. Kitőnı
vezetı.
- Borisznál mindenesetre jobb -
helyeselt Nicholas, miközben
elıhalászta barométerét és leolvasta
az értéket.
- Rendkívül elégedettnek tőnsz. -
Royan figyelte az arcát, miközben a
mőszert tanulmányozta.
- Megvan rá minden okom - mondta
neki Nicholas. - Számításba véve az
alattunk lévı szikla ötvenöt méteres
magasságát, plusz még a medence
tizenöt méteres mélységét, az akna
bejárata még mindig több mint harminc
méterrel magasabban van, mint a
kijárat a páfrányos grottódnál a
gerinc túloldalán.
- Ami azt jelenti?
- Ami azt jelenti, nagy a
valószínősége annak, hogy a két
vízfolyás egy és ugyanaz. Itt van a
bemenet Taita medencéjébe, és a te
grottódnál folyik ki.
- Hogy a fenébe csinálhatta ezt meg
Taita? – töprengett Royan. - Hogy
jutott le a medence fenekére? Te vagy
itt a mőszaki tótumfaktum. Mondd meg
nekem, te hogy csinálnád.
Nicholas vállat vont, de Royan nem
tágított. - Arra gondolok, hogy
nyilván van valamiféle bevett módja az
ilyesminek, valami szokásos gyakorlat
a víz alatti munkákra. Hogy építik meg
egy híd pilléreit, hogy teszik le egy
gát alapjait, vagy... vagy... vagy
hogy építette meg maga Taita azt az
aknát a Nílus szintje alatt, hogy
mérhesse a folyó áramlásának
vízmennyiségét? Emlékszel arra a
leírásra A folyó istenében, amit a
hidrográfjáról ad?
- Az ilyen esetekben szokásos
gyakorlat, hogy építenek egy
jászolgátat - mondta Nicholas
egykedvően, majd hirtelen elhallgatott
és Royanra meredt. - Szavamra, te
aztán tényleg fantasztikus vagy. Egy
gát! Mi van, ha ez a vén gazember
Taita gátakkal zárta el ezt az egész
átkozott folyót!
- Lehetséges ez?
- Kezdem azt hinni, hogy Taita
esetében bármi lehetséges.
Természetesen korlátlan számú emberi
munkaerı állt a rendelkezésére, és ha
meg tudta építeni a hidrográfot
Asszuánnál a Níluson, akkor nagyon jól
értette és tisztában volt a
hidrodinamika alapelveivel. Végül is,
a régi egyiptomiak élete teljes
egészében összefonódott a folyó
idıszakos áradásaival és a
felgyülemlett vízzel való
gazdálkodással. Annak alapján, amit az
öregrıl eddig megtudtunk, úgy tőnik,
hogy ez nagyon is lehetséges.
- Hogyan tudnánk ezt bebizonyítani?
- Úgy, ha megtalálnánk a gát
maradványait. Irtóztatóan nagy munka
kellett ahhoz, hogy feltartóztassa a
Dandera folyót. Jó esélyünk van rá,
hogy ennek néhány bizonyítéka
fennmaradt.
- Hol építhette fel ezt a gátat? -
kérdezte Royan izgatottan. - Vagy
inkább úgy tenném fel a kérdést, ha
neked kellene megcsinálnod, akkor hová
építenéd?
- Egyetlen természetes hely van erre
- vágta rá nyomban Nicholas. - Az a
pont, ahol a csapás elhagyja a folyót,
kerülıt tesz a völgybe, a folyó pedig
bezubog a hasadékba. Fejük szinte
egyszerre fordult, és mindketten a
folyón felfelé néztek.
- Akkor meg mire várunk? - kérdezte
Royan és felpattant. – Menjünk és
nézzünk körül!
Izgatottságuk ragályos volt, és
Tamre kuncogva táncolt elıttük a
csapáson, tüskés bozóton át, végig a
völgyön addig a pontig, ahol a
folyóhoz ért. A nap már nem perzselt
annyira, amikor ismét ott álltak a
vízeséseknél, ahol a Dandera folyó
beleveti magát a hasadék szájába, hogy
megkezdje száguldásának utolsó
szakaszát, melynek végén a Nílusba
torkollik.
- Ha Taita itt egy gátat emelt... -
Nicholas széles karmozdulattal
mutatott végig a szurdok száján -...,
akkor elterelhette a folyót ide, az
oldalsó völgybe.
- Ez lehetségesnek tőnik - nevetett
Royan. Tamre pedig vele kuncogott, bár
egy szót sem értett abból, amit
beszéltek, mégis rettentı jól érezte
magát.
- Szükségem lenne egy szintezı
látcsıre, hogy a terep lejtését
pontosan megállapítsam. Ez így nagyon
csalóka, de puszta szemmel, úgy, ahogy
mondod, valóban lehetségesnek tőnik. -
Kezével beárnyékolta a szemét és
felnézett a vízesés két oldalán
emelkedı meredek szirtekre. Két,
kapuként magasba ívelı mészkıszirt,
melyen át a folyó bömbölve zúdul alá.
- Szeretnék felmászni oda, hogy
tisztább képet kapjak a terep
szerkezetérıl. Benne vagy?
- Csak próbálj meg visszatartani -
mondta neki Royan kihívóan, majd
nyomban elindult felfelé. Nehéz volt
felmászni, helyenként a mészkı
elporladt, veszélyesen mállott.
Mindazonáltal, amikor felértek a
keleti kapu csúcsára, jutalmul
csodásán beláthatták az alattuk fekvı
területet.
Egyenesen észak felé a szakadék
meredek falként emelkedett a magasba a
maga kıcsipkés oromzatával. Fölötte és
mögötte álomszerő képként tárultak
eléjük az újabb hegyvonulatok, a Choke
magas csúcsai, melyek egy gém kék
tolldíszeként ragyogtak az afrikai ég
távoli, még tisztább kékje elıtt.
Körülöttük mindenütt a szurdok
terméketlen, eróziós tája látszott,
taréjos hegygerincek, szirtek és
sziklapadok, legalább ötven különféle
árnyalat, volt köztük hamuszürke,
fehér, vagy fekete, mint egy bivaly
bıre, vagy épp vörös, akár a szívébıl
kicsorduló vér. A part menti bozót
zöld volt, veszedelmesen élénkzöld,
akár egy mamabakígyó egy fa tetején,
míg a víztıl távolabb a bozót szürke
volt és kiégett, a sziklás gerincek
mentén pedig régóta aszály súlytotta
fák csupasz körvonalai meredeztek,
megkínzott ágaik feketén tekeregtek a
kéklı ég elıtt.
- A pusztulás képe - suttogta Royan,
ahogy körülnézett -, megszelídítetlen
és megszelídíthetetlen. Nem csoda,
hogy Taita ezt a helyet választotta.
Minden betolakodót taszít és
eltántorít.
Ezután egy darabig mindketten
hallgattak, elnémította ıket a táj
lenyőgözı vadsága, de amint kiheverték
a megerıltetı hegymászást,
lelkesedésük nyomban visszatért.
- Nos, innen jól átláthatod -
mutatott le Nicholas az alattuk
elterülı völgyre. - Tisztán látszik a
vízválasztó a völgy elágazásánál.
Innen láthatod a terep természetes
lejtését. Ott, a szurdoknak attól az
oldalától az alattunk lévı pontig a
legkeskenyebb. Ez egy szoros, melyen a
folyó átpréseli magát - természet adta
hely egy gát emelésére. - Megpördült
és tılük balra mutatott lefelé. – Nem
kell sok ahhoz, hogy az ember
átterelje a folyót a völgybe. Aztán ha
befejezted azt, amit a hasadékban
csinálni akartál, akkor még kevesebb
erıfeszítésedbe kerül áttörni a gát
falát és hagyni, hogy a folyó ismét
visszatérjen eredeti medrébe.
Tamre mohón figyelte arcukat, fejét
mindig afelé fordította, aki épp
beszélt, nem értett semmit, de
tükörként utánozta Royan
arckifejezését. Ha Royan bólintott, ı
is bólintott, ha Royan a homlokát
ráncolta, ı is úgy tett, és ha Royan
elmosolyodott, a fiú boldogan kuncogni
kezdett.
- Ez egy nagy folyó. - Royan
megcsóválta a fejét, miközben Tamre is
jobbra-balra ingatta sajátját és
rendkívül bölcs képet vágott. - Milyen
metódust használhatott? Földgátat? Azt
biztosan nem?
- Az egyiptomiak öntözımővei sok
helyütt földbe vágott csatornákból és
földgátakból álltak - tőnıdött
Nicholas. - Másrészt viszont, ha
szikla állt rendelkezésükre, akkor
széles körben használták. Kiváló
kıfaragók voltak. Láttad az asszuáni
kıfejtıket.
- Hát, itt a szurdokban nemigen van
fedı földréteg - mutatott rá Royan. -
Viszont rengeteg a szikla. Olyan ez
itt, mint egy geológiai múzeum. Itt
aztán minden létezı kızet
megtalálható.
 - Egyetértek - mondta Nicholas. -
Földfal helyett Taita nagy
valószínőséggel kıfalat húzott és
sziklával töltötte fel. Ilyen típusú
gátakat emeltek már jóval ezelıtt az
ısi egyiptomiak. Ha ez a helyzet,
akkor van esély rá, hogy ennek nyomai
fennmaradtak.
- Rendben. Akkor dolgozzunk ezzel a
hipotézissel. Taita sziklatömbökbıl
épített gátat, majd dolga végeztével
áttörte. Hol találhatnánk meg ennek
maradványait?
- Az adott területen kell
elkezdenünk a keresést – felelte
Nicholas. - Ott a szurdok szorosánál.
Aztán onnan a folyó mentén lefelé kell
folytatnunk.
Ismét lemásztak a lejtın, miközben
Tamre kiválasztotta a Royan számára
legkönnyebb útvonalat és meg-megállt,
hogy intsen neki, valahányszor Royan
megtorpant, vagy egy pillanatra
megállt, hogy kifújja magát. A völgy
szorosánál bukkantak ki, ott álltak a
sziklás folyóparton és nézelıdtek
maguk körül.
- Milyen magas lehetett az a fal? -
kérdezte Royan.
- Nem túl magas. De erre sem tudok
pontos választ adni, amíg nem mértem
be a szinteket. - Egy kicsit följebb
mászott a sziklafalon. Ott aztán
leguggolt és fejét elıre-hátra
forgatta, elıször végignézett a
völgyön, majd a vízesés felé fordult,
ahol a folyó a hasadékba zúdul alá.
Háromszor változtatta meg helyzetét,
mindannyiszor néhány lépésnyit feljebb
ment. Minél magasabbra mászott, a
szikla annál meredekebb lett. Végül
már egészen bizonytalanul csüngött
rajta, de elégedettnek látszott. Aztán
lekiáltott Royannak.
- Azt mondanám, hogy körülbelül ez
lehetett a magasság, ahol most állok.
Ilyen magas lehetett a gátfal. Ez
szerintem úgy négy és fél méter lehet.
Royan még mindig a parton állt, most
megfordult és a folyó túlpartja felé
bámult, megpróbálta felmérni a
távolságot, hogy milyen messze van az
ott magasodó mészkıszikla.
- Durván harminc méter széles
lehetett - kiáltott fel Nicholasnak.
- Nagyjából annyi - helyeselt
Nicholas. - Temérdek munka, de nem
lehetetlen.
- Taita nem olyan ember volt, akit a
méretek vagy a nehézségek
megrémítettek. - Tölcsért formált a
kezébıl és felkiáltott Nicholasnak. -
Ha már ott vagy fenn, nem látod
valamiféle jelét a munkálatoknak? A
gát falát Taitának valamiképp
rögzítenie kellett a sziklához.
Nicholas végigmászott a sziklán,
mindvégig ugyanazon a szinten maradt,
mígnem már szinte a vízesés fölött
volt és nem tudott továbbmenni. Ezután
lecsúszott oda, ahol Royan és Tamre
várták.
- Semmi? - kérdezte Royan, és
Nicholas megrázta a fejét.
- Semmi, de arra azért igazán nem
számíthatsz, hogy négyezer év múltán
bármi is megmaradhatott. Ezek a
sziklák mindvégig ki voltak téve a
szél és az idıjárás pusztításának. Azt
hiszem, a legjobb, amit tehetünk, hogy
a gátfal megmaradt kıtömbjei után
nézünk, melyek elsodródhattak, amikor
Taita áttörte és ismét elárasztotta a
hasadékot.
Elindultak lefelé a völgyben, ahol
Royan rábukkant egy nagy kıdarabra,
mely más fajtának tőnt, mint a
környezı sziklák. Méretre akkora volt,
mint egy régimódi hajókoffer. Bár az
aljnövényzet félig benıtte, a felsı
részén - ez volt leginkább kitéve az
elemeknek - a sarok határozottan
derékszögő volt. Odahívta Nicholast.
- Ezt nézd meg - ütögette meg a
követ büszkén Royan. - Mit szólsz
hozzá?
Nicholas lemászott mellé és kezével
végigsimított a kıdarab kiálló
felületén. - Lehetséges - mondta
ismét. - De ahhoz, hogy biztosak
lehessünk, meg kéne találnunk a
vésınyomokat, ahol az egykori kıfaragó
elkezdte a fejtést. Amint azt te is
tudod, elıször egy lyukat vésett a
kıbe, majd addig feszítette, míg el
nem hasadt.
Mindketten alaposan átvizsgálták a
kı kilátszó felületét, és bár Royan
talált egy kis mélyedést, amirıl
kijelentette, hogy megkopott vésınyom,
Nicholas ennek valószínőségét csupán
négy a tízhez becsülte.
- Kezdünk kifutni az idıbıl -
mondta, miközben próbálta Royant
elcsalogatni leletétıl -, és még nagy
területet kell bejárnunk.
Vagy fél kilométer hosszan
átkutatták a völgyet, és akkor
Nicholas lefújta. - Még a legnagyobb
áradat sem tud ilyen messzire
elsodorni egy kıtömböt. Menjünk vissza
és nézzük meg, hogy a vízesés nem
mosott-e be valamit a hasadékba.
Visszamentek a Dandera folyó
partjára és átfésülték egészen a
vízesésig. Nicholas átkukucskált a
hasadék száján.
- Itt nem olyan mély, mint lejjebb -
jelentette ki. – Szerintem még harminc
méter sincs.
- Gondolod, hogy le tudnál menni
oda? - kérdezte Royan bizonytalanul. A
mélységbıl vízpermet szállt az
arcukba, és üvölteniük kellett, hogy a
víz robaján túl meghallják egymás
hangját.
 - Kötél nélkül nem megy, és kell még
néhány izmos ember is, aki visszahúz
onnan. - Felkapaszkodott a peremre és
távcsövével lenézett a vízesés alatti
medencébe. Egy halom különálló szikla
volt odalenn - kis, gömbölyő
sziklatömbök és egy-két jóval nagyobb
darab. Akadtak szögletesek is, és
egyiket-másikat némi képzelıerıvel
akár négyszögletesnek is lehetett
nevezni. Felszínüket azonban simává
koptatta a zubogó víz, és nedvesen
csillogtak. Ügy tőnt, részben
mindahány a víz alatt van, vagy épp
eltakarta a vízpermet felhıje.
- Nem hiszem, hogy innen föntrıl
bármire is juthatnánk, és ıszintén
szólva nem sok kedvem van lemenni oda
- legalábbis ma este nem.
Royan leült mellé, és térdét,
karjával átölelve, a mellkasához
szorította. Csüggedt volt. - Tehát
semmiben sem lehetünk biztosak. Vajon
épített-e Taita gátat a folyón, vagy
sem?
Nicholas természetes mozdulattal
fogta át Royan vállát, hogy
megvigasztalja, és Royan egy pillanat
múlva ernyedten Nicholasnak dılt.
Mindketten némán meredtek lefelé a
hasadékba. Végül Royan szelíden
elhúzódott tıle és felállt.
- Azt hiszem, indulnunk kéne vissza
a táborba. Mennyi ideig tart az út?
 - Legalább három óra. - Nicholas is
felállt. – Igazad van. Besötétedik,
még mielıtt visszaérnénk, és ma éjjel
nincs holdvilág.
- Fura, hogy milyen fáradtnak érzi
magát az ember egy ilyen csalódás után
- mondta és nyújtózott egyet. -
Legszívesebben itt nyomban lefeküdnék
és elaludnék Taita egyik kıtömbjén. -
Hirtelen elhallgatott és Nicholasra
meredt. Nicky, honnan vette ıket?
- Honnan vett mit? - nézett rá
Nicholas döbbenten.
- Hát nem látod? Rossz irányból
közelítjük meg. Mostanáig azt
próbáltuk kideríteni, hogy mi történt
a tömbökkel. Ma reggel említetted az
asszuáni kıfejtıket. Nem azzal kéne
inkább foglalkoznunk, hogy honnan
hozta Taita a tömböket a gáthoz,
mintsem azzal, hogy mi történt velük
azután?
- A kıfejtı! - kiáltott fel
Nicholas. - Szavamra, igazad van. A
kezdet kell, és nem a vég. A kıfejtıt
kellene keresnünk, és nem a gátfal
maradványait.
- Hol kezdjük?
- Abban reménykedtem, hogy majd te
megmondod. Hangosan felnevetett, mire
Tamréból nyomban kibuggyant az
egyetértı kacagás. Mindketten a fiúra
néztek.
- Azt hiszem Tamrénál, hőséges
vezetınknél kellene kezdeni – mondta
Royan, és megfogta a fiú kezét. -
Figyelj rám, Tamre. Nagyon figyelj! -
A fiú engedelmesen félrehajtotta a
fejét és Royan arcába meredt, miközben
megpróbálta összeszedni tévelygı
figyelmének minden morzsáját.
- Egy olyan helyet keresünk, ahonnan
a négyszögletes kövek származnak. - A
fiú zavartnak tőnt, ezért újból
megpróbálta. - Nagyon régen voltak itt
emberek, akik kivágták a sziklát a
hegyekbıl. Valahol itt a közelben, és
hagytak ott egy hatalmas üreget. Talán
még most is hever ott néhány
négyszögletes tömb abban az üregben?
A fiú arca hirtelen kitisztult, és
üdvözült mosoly ömlött szét rajta. - A
Jézus-kı! - kiáltotta boldogan.
Felpattant anélkül, hogy elengedte
volna Royan kezét. Megmutatom a Jézus-
kövemet. - Azzal vonszolni kezdte maga
után Royant, ahogy sebesen nekiindult
a völgynek.
- Várj, Tamre! - kérlelte Royan. -
Ne ilyen gyorsan. – De mindhiába.
Tamre csak vágtatott tovább, és ahogy
futott, egy amhara himnuszt kezdett
énekelni. Nicholas sokkal nyugodtabb
tempóban követte, és egy negyed
mérföld után beérte ıket.
Ott találta Tamrét térden, homlokát
a völgy sziklafalához nyomta, szemét
szorosan lehunyta, miközben
imádkozott. Royant is lehúzta maga
mellé.
- Mi a fenét csináltok? - kérdezte
Nicholas, ahogy odalépett hozzájuk.
- Imádkozunk - mondta neki Royan
kimérten. – Tamre utasítása.
Imádkoznunk kell, csak azután mehetünk
oda a Jézus-kıhöz.
Elfordult Nicholastól, lehunyta a
szemét, kezét összekulcsolta a szeme
elıtt, majd halkan imádkozni kezdett.
Nicholas, egy kicsit távolabb tılük,
letelepedett egy kerek kıre. -
Gondolom, ez nem árthat - vigasztalta
magát, miközben letelepedett, hogy
megvárja ıket.
Aztán Tamre hirtelen felpattant, és
szédítı kis táncba kezdett, a karjával
csapkodott és addig pörgött-forgott,
míg egészen felkavarta a port maga
körül. Aztán megállt és éneklı hangon
azt mondta: - Megtörtént. Bemehetünk a
Jézuskıhöz.
Ismét megragadta Royan kezét és a
sziklafalhoz vezette. Úgy tőnt, mintha
Nicholas szeme láttára mindketten
köddé váltak volna, mire ı kissé
riadtan felállt.
- Royan! - kiáltotta. - Hol vagy? Mi
történik itt?
- Erre, Nicky. Gyere erre!
Nicholas odament a falhoz és
döbbenten felkiáltott: - A mindenit!
Ezt, ha egy évig keressük, akkor se
találtuk volna meg.
A sziklafal begyőrıdött önmagába,
így a bejárat tökéletesen rejtve
maradt. Nicholas belépett a nyíláson,
miközben felpillantott a falakra, majd
harminc lépést se tett és egy nyitott
amfiteátrumba ért, mely legalább száz
méter széles volt és tetıként az ég
feszült fölé. Falai tömör sziklák
voltak, és Nicholasnak egyetlen
pillantás elég volt ahhoz, hogy lássa,
ez ugyanaz a csillámpala, mint a tömb,
amit Royan talált odalenn a völgyben.
Az nyilvánvaló volt, hogy az üreget
az élı szikla kifejtésével
mélyítették, és a fejtési szintek
lépcsıje egészen a fal tetejéig ért. A
mélyedések, ahonnan a tömböket
kihasították, még mindig tisztán
látszottak, mély, szabályos derékszögő
lépcsık maradtak utánuk. Néhány satnya
bokor és cserje bizonytalanul
megkapaszkodott e rések egyikébe-
másikába, de a külszíni kıfejtıt nem
nıtte be, és Nicholas láthatta a
felhalmozott gránittömböket, melyek
szanaszét hevertek a fejtés alján.
Annyira lenyőgözte ez a felfedezés,
hogy nem talált szavakat. Csak állt
ott a bejáratnál és fejét lassan
forgatta egyik oldalról a másikra,
miközben megpróbálta teljes egészében
magába szívni ezt a látványt.
Tamre Royant a kıfejtı közepére
vezette, ahol egymagában hevert egy
hatalmas tömb. Nyilván az egykori
emberek le akarták szállítani a
völgybe, mivel ez teljesen kész volt,
egy befejezett, tökéletes,
négyszöglető kıtömb volt.
- A Jézus-kı! - kántálta Tamre,
miközben letérdelt a tömb elıtt, és
lehúzta maga mellé Royant is. - Jézus
vezérelt ide engem. Amikor elıször
jöttem ide, láttam, amint itt állt
ezen a kövön. Hosszú, fehér szakálla
volt, a szeme pedig jóságos és
szomorú. - Keresztet vetett, majd
belekezdett az egyik zsoltárba,
miközben teste a dal ritmusára
mozgott, hajladozott.
Ahogy Nicholas csöndesen mögéjük
lépett, látta a bizonyítékát annak,
hogy Tamre rendszeresen látogatja ezt
a szent helyet. A Jézus-kı az ı saját
oltára volt, és megrendítı kis
ajándékai úgy hevertek ott, ahogy
letette ıket. Volt ott régi tej-
flaskó, néhány égetett agyagedény,
szinte mind repedt és törött. Rég
elfonnyadt, kiszáradt vadvirágcsokrok
árválkodtak bennük. Voltak ott más
kincsek is, amiket Tamre összegyőjtött
és oltárára helyezett -
teknısbékapáncél, tarajos sül tüskéje,
egy kézzel faragott fakereszt színes
rongydarabkákkal díszítve,
babszemekbıl főzött szerencsegyöngyök
és állat- meg madárszobrocskák, amiket
a folyó kék agyagjából formált.
Nicholas csak állt és nézte, amint
azok ketten térden állva imádkoznak az
egyszerő oltár elıtt. Mélyen
meghatották a fiú hitének bizonyítékai
és az a gyermeki bizalom, amivel
idehozta ıket, erre a helyre.
Végül Royan felállt és Nicholashoz
lépett. Ezután kettesben lassan
körbejárták a kıfejtıt. Nem sokat
beszéltek, és akkor is csak suttogva,
mintha egy katedrálisban vagy valami
szent helyen lennének. Royan
megérintette Nicholas karját és
rámutatott valamire. Jó néhány
szögletes tömb hevert még eredeti
helyén, a kıfejtı falában. Nem voltak
még teljesen kihasítva sziklaanyjuk
testébıl, mint megannyi magzat,
melyeknek köldökzsinórját az ókori
kıfaragók sosem vágták át.
Tökéletesen látszott, hogy milyen
módszert használtak e régi kor
kıfejtıi. Itt szépen nyomon követhette
az ember a munka különbözı fázisait,
attól, ahogy a mester bejelölte a
tömböket, az ék beverésén, a hasadási
vonalak kivésésén át egészen addig,
amíg a kész terméket kiemelik a
falból, és készen áll, hogy
leszállítsák a gáthoz.
A nap közben lenyugodott, és már
szinte teljesen sötét volt, mire
körbeértek és ismét a kıfejtı
bejáratánál álltak. Leültek az egyik
kész tömbre, Tamre pedig a lábukhoz
telepedett, akár egy kiskutya és arcát
Royan felé emelte.
- Ha lenne farka, még csóválná is -
mosolygott Nicholas.
- Soha nem élhetünk vissza a
bizalmával, és semmiképp nem
szentségteleníthetjük meg ezt a
helyet. İ ezt a saját templomává
tette. Nem hiszem, hogy valaha is
elhozott ide egyetlen élı lelket is.
Ugye, megígéred nekem, hogy bármi
történjen is, ezt mi mindenkor
tiszteletben tartjuk?
- Ez a legkevesebb, amit megtehetek
- mondta Nicholas. Aztán Tamréhoz
fordult és azt mondta neki: - Nagyon
jó dolgot tettél azzal, hogy elhoztál
minket ide a te Jézus-kövedhez. Nagy
örömet szereztél vele. És nagy örömet
szereztél vele a hölgynek is.
- Most már tényleg indulnunk kéne
vissza a táborba mondta Royan,
miközben felnézett a fölöttük látszó
kis darabka égre. A lenyugvó nap
utolsó sugarainak fényében már
bíborszín volt és indigókék.
- Nem hiszem, hogy ez bölcs dolog
lenne - mondta Nicholas. - Mivel ma
éjjel nem világít a hold, a sötétben
bármelyikünk könnyedén kitörheti a
lábát. Ez pedig olyasvalami, ami itt
nem ajánlatos. Egy hétbe is
beletelhet, mire eljutunk egy olyan
helyre, ahol megfelelı orvosi
ellátásban részesülünk.
- Az a terved, hogy itt alszunk? -
kérdezte Royan meglepetten.
- Miért ne? Pillanatok alatt tüzet
gyújtok, vacsorára meg itt van nálam
egy túlélési csomag - tudod csináltam
én már ilyesmit máskor is! Aztán itt
van veled a kísérıd, úgyhogy nem eshet
folt a tisztességeden sem. Akkor meg
miért ne?
- Tényleg, miért is ne? - nevetett
fel Royan. - És így holnap kora reggel
még alaposabban szemügyre vehetjük a
kıfejtıt.
Nicholas felállt, hogy tőzifát
győjtsön, de aztán megtorpant és
felnézett az égre. Royan is hallotta
azt az immáron oly ismerıs, zakatoló
fütyülést a levegıben.
- Már megint a Pegazus helikopter -
jelentette be teljesen fölöslegesen
Nicholas. - Szeretném tudni, mi a
fenében sántikálhatnak ilyenkor?
Mindketten felmeredtek az egyre
sőrősödı sötétségbe, és figyelték a
fejük felett háromszáz méternyi
magasságban elhaladó gép pirosán,
zölden és fehéren villogó navigációs
fényeit, amint dél felé, a kolostor
irányába tartott.
Nicholas rakott egy kis tüzet a
kıfejtı bejáratához legközelebb esı
sarokban, és ahogy körülülték, három
részre osztotta a túlélési csomagban
lévı száraz élelmet. Majd az édes,
ragacsos koncentrátumot leöblítették a
kulacsában lévı vízzel.
A tőz kísértetiesen tükrözıdött a
kıfejtı falán és megnövelte a mozgó
árnyakat. Amikor egy kecskefejı
trillázó sikolya hangzott fel magasan,
a fal tetején lévı rejtekébıl, ez a
hang oly rémisztınek tetszett, hogy
Royan megborzongott és közelebb
húzódott Nicholashoz.
- Szeretném tudni, vajon valahol,
ott a túloldalon Taita tisztában van-e
azzal, hogy mekkorát haladtunk elıre
mondta Royan. - Az az érzésem, hogy
mostanra már egy kissé nyugtalanná
tettük. Már kibogoztuk a talánynak az
elsı részét, amit feladott nekünk, és
fogadni mernék, nem számított rá, hogy
ez bárkinek is sikerülhet.
- A következı lépés, hogy lejussunk
a medence fenekére. Itt aztán tényleg
játszmaelınye van a vén gazembernek.
Reményeid szerint mit találhatunk
odalenn?
- Nem szívesen mondanám ki - felelte
Royan. - Hátha elkiabálom és ránk
hozom a balszerencsét.
- Én nem vagyok babonás. Nos, nem
igazán. Mondjam ki helyetted? -
ajánlotta fel, mire Royan elnevette
magát és bólintott. Nicholas
folytatta: - Abban reménykedünk, hogy
megtaláljuk Mamose fáraó sírjának
bejáratát. Nem újabb utalásra, találós
kérdésre, vagy valami elterelı
manıverre bukkanunk. Az igazi sírra.
Royan keresztbe tette ujjait. -
Ajkaidról egyenest Isten fülébe
jusson! - Ezután arca ismét komollyá
vált. - Szerinted milyenek az
esélyeink? Úgy értem, arra, hogy a
sírt érintetlenül találjuk?
Nicholas megvonta a vállát. - Erre a
kérdésre majd akkor válaszolok, ha
lejutottunk a medence aljára.
- És azt hogy csináljuk? Elvetetted
az önálló légzıkészülék használatát.
- Nem tudom - vallotta be Nicholas.
- Ezt most még egyszerően nem tudom.
Lehet, hogy esetleg lejuthatunk oda
egy sisakos, teljes
búvárfelszereléssel.
Royan hallgatott, miközben az
elıttük álló, látszólag lehetetlen
feladaton töprengett.
- Fel a fejjel! - Nicholas átölelte
a vállát, és Royan nem húzódott el
tıle. - Azért van valami vigasztaló is
ebben az egészben. Ha Taita ennyire
megnehezítette a dolgunkat, akkor
ugyanígy megnehezítette azokét is,
akik elıttünk próbálkoztak. Azt
hiszem, ha a sír valóban odalenn van,
akkor nincs sírrabló, aki bennünket
megelızhetett.
- Ha a sír bejárata a medence
aljában van, akkor az a leírás, amit a
tekercsben adott, szándékosan
félrevezetı. Azt az információt, ami
végül eljutott hozzánk, egyszer
elferdítette Taita, aztán Duraid és
végül Wilbur Smith. Nekünk most meg
kell találnunk az utat ezeknek a
szándékos félrevezetéseknek a
labirintusán át.
Egy darabig ismét hallgattak, majd
Royan elmosolyodott a tőz fényében, és
arcán fellángolt a várakozásteljes
izgalom.
- Jaj Nicky! Ez egy olyan izgalmas
kihívás. - Aztán hangja egy oktávval
lejjebb ereszkedett. - De van rá mód?
Egyáltalán lehetséges bejutni oda?
- Majd kitalálunk valamit.
- Mikor?
- A megfelelı idıben. Még nem
gondoltam végig teljes egészében.
Abban azonban biztos vagyok, hogy
óriási mennyiségő tervezést és kemény
munkát igényel.
- Ezek szerint még mindig benne
vagy? - kérdezte Royan és arra várt,
hogy a férfi megerısítse. Tudta, hogy
egymaga sosem tudná véghezvinni. - A
vállalkozás nehézségei nem
rémisztenek?
Nicholas kuncogott. - El kell
ismernem, nem számítottam rá, hogy
Taita ezzel a vadászattal ennyire
megdolgoztat minket. Én úgy képzeltem,
hogy egyszerően csak fel kell nyitnunk
egy kıfallal elzárt bejáratot és miden
ott vár ránk, mint Howard Carterre,
amikor besétált Tutanhamon sírjába.
Mindazonáltal, hogy válaszoljak a
kérdésedre, igen, a nehézségek
rémisztenek - de a pokolba is, most
már nincs, ami megállíthatna! Orromat
megcsapta a dicsıség szaga, és szemem
elıtt az arany csillogása lebeg.
Mialatt beszélgettek, Tamre
lekuporodott a porba a tőz túloldalán,
és shammáját a fejére húzta. Pihenését
nyilván álmok és látomások
zavarhatták, mivel idınként mormogott,
nyüszített, vagy épp kuncogott.
- Kíváncsi lennék, vajon mi járhat
ebben a szegény, tébolyult agyban,
milyen látomások jelenhetnek meg a
szeme elıtt - suttogta Royan. - Azt
mondja, hogy itt látta Jézust a
kıfejtıben, és biztos vagyok benne,
valóban hiszi is, hogy látta.
Hangjuk egyre halkabb és egyre
álmosabb lett, ahogy a tőz lassanként
elhamvadt, és Royan, mielıtt Nicholas
vállára dılve elaludt volna, még azt
dünnyögte: - Ha Mamose fáraó sírja a
folyó vize alatt van, akkor a víz már
bizonnyal mindent tönkretett.
- Nem hinném, hogy Taita megépítette
volna a gátat és amint azt a
tekercsekben írja, eltölt tizenöt évet
azzal, hogy megépítse a sírt csak
azért, hogy szántszándékkal elárassza,
megfossza királyát múmiájától és
elpusztítsa kincseit - dünnyögte
Nicholas, miközben Royan haja
csiklandozta az arcát. - Nem, így
lehetetlenné tette volna, hogy a fáraó
föltámadhasson a túlvilágon, és minden
munkáját teljes egészében
megsemmisíti. Azt hiszem, Taita
mindezt számításba vette.
Royan közelebb bújt hozzá, és
elégedetten felsóhajtott.
Egy kicsit késıbb Nicholas halkan
azt mondta: - Jó éjszakát, Royan - de
Royan nem válaszolt, mélyen és
egyenletesen lélegzett. Nicholas
elmosolyodott és finoman megcsókolta
Royan feje búbját.
Nicholas nem tudta biztosan, mi
ébresztette fel. Beletelt néhány
pillanatba, amíg magához tért, és
rájött, hogy még mindig a kıfejtıben
van. Nem volt hold az égen, de a
csillagok oly közel ragyogtak a
földhöz, és olyan nagyok, kövérek
voltak, akár egy fürt érett szılı.
Fényükben látta, hogy Royan közben
lecsúszott és most ott fekszik
mellette a földön.
Óvatosan felállt, nehogy
felébressze, majd az elhamvadt tőztıl
távolabb ment, hogy kiürítse
hólyagját. Az éjszaka halálosan
csöndes volt. Nem hallatszott egyetlen
éjjeli madár kiáltása sem, és a többi
éjszakai lény is néma volt. Körülötte
a sziklákból még sugárzott az elızı
nap melege.
Hirtelen megismétlıdött a hang, ami
felébresztette. Halk és távoli zúgás
volt, melyet a sziklák visszhangoztak,
így nem tudta pontosan megállapítani,
milyen irányból jön. De afelıl, hogy
milyen hang ez, nem voltak kétségei.
Épp elégszer hallotta már élete során.
Egy automata fegyver távoli hangja
volt, szinte bizonyos, hogy egy AK-47-
esé, és nem elhúzott, hosszú
sorozatok, hanem három rövid, melyhez
szakértelem és jókora gyakorlat kell.
Biztos volt benne, hogy az, aki lıtt,
jól kiképzett profi.
Csuklóját a csillagok felé
fordította, hogy órájának
foszforeszkáló számlapja felfogja
fényüket, és látta, hogy alig néhány
perccel múlt hajnali három.
Csak állt ott és sokáig fülelt, de a
lövés nem ismétlıdött meg. Végül
visszament oda, ahol Royan feküdt, és
ismét letelepedett mellé.
Mindazonáltal csak felületesen és
szaggatottan aludt, felfelriadt és
fülelt, nem hall-e újabb lövéseket az
éjszakából.
Royan akkor kezdett ébredezni,
amikor a keleti égen megjelentek a
hajnal elsı citrom- és narancssárga
fényei, és amíg reggelire megették a
túlélési csomag maradékát, Nicholas
mesélt neki arról a zajról, mely az
éjszaka felébresztette.
- Gondolod, hogy esetleg Borisz
lehetett? - kérdezte Royan. -
Utolérhette Meket és Tessayt.
- Erısen kétlem. Borisz már napokkal
ezelıtt elment. Mostanra már jócskán
hallótávolságon kívül van, olyan
messzirıl a nehéz fegyverek hangja sem
hallatszik el idáig.
- Mit gondolsz, akkor meg ki
lehetett?
- Sejtelmem sincs. De nem tetszik
nekem ez a dolog. Jobb lesz, ha miután
még egyszer szemügyre vettük a
kıfejtıt, nyomban indulunk vissza a
táborba. Pillanatnyilag amúgy sincs
már mit tennünk ezen a szinten. Az
lesz a legokosabb, ha szedjük a
sátorfánkat és hazamegyünk.
Amint kellıképpen kivilágosodott,
ellıtt egy tekercs filmet, hogy
megörökítse a kıfejtıt. Hogy jól
látszódjanak az arányok, Royan odaállt
a fal mellé, ahol a még kifejtetlen
tömbök hevertek. Ahogy lassanként
belemelegedett a fotómodell szerepébe,
bohóckodni kezdett Nicholasnak.
Felmászott a legnagyobb tömbre és
ripacskodott, egyik kezét Marilyn
Monroe-pózban tette a feje mögé.
Amikor végül elindultak lefelé a
völgybe, a kolostor felé, mindketten
diadalittasak voltak, és sikerük
rendkívül beszédessé tette ıket.
Élénken társalogtak, csak úgy
záporoztak belılük az ötletek és
terveket szıttek e csodás felfedezések
további kiaknázására. Mire a szakadék
alsó végén lévı, rózsaszín sziklákhoz
értek, már jócskán benne jártak a
délelıtben. Ott egy kis csoportnyi
szerzetessel találkoztak, akik a
kolostor felıl jöttek felfelé a
csapáson.
Már messzirıl is világosan látszott,
hogy távollétük alatt valami
rettenetes dolog történt: a
szerzetesek fájdalmas jajongásától
végigfutott a hideg Royan hátán. Ez
volt a gyász, a halál és a katasztrófa
hírének egyetemes hangja Afrikaszerte.
Ahogy közeledtek hozzájuk, látták,
hogy a szerzetesek egy-egy marék port
vesznek föl a csapásról és siránkozva,
jajongva a fejükre szórják.
- Mi ez, Tamre? - kérdezte Royan a
fiútól. - Menj és tudd meg, hogy mi
történt! - Tamre szerzetestestvérei
elé futott. Megálltak az ösvény
közepén és sírva, erısen
gesztikulálva, magas, éles hangon
beszélni kezdtek. Aztán Tamre
visszafutott hozzájuk.
 - Az embereik a táborban. Valami
szörnyőség történt. Az éjjel rossz
emberek jöttek. A szolgák közül sokan
meghaltak - sikoltotta.
Nicholas megragadta Royan kezét. -
Gyerünk! - mondta határozott, éles
hangon -, tudjuk már meg, hogy mi
folyik itt.
Az utolsó mérföldnyi utat a táborig
futva tették meg, és arra értek oda,
hogy szerzetesek egy másik csoportja
győlt össze valami körül a
konyhakunyhó elıtt. Nicholas
félrelökte ıket és utat tört magának
elıre. Ott aztán megtorpant, hirtelen
elgyöngült, elszorult a szíve és arcán
a veríték az iszonyattól fagyossá
változott. Döngicsélı, kék legyek
felhıje alatt hevert a szakács és
három további tábori szolga véres
holtteste. A kezüket hátrakötözték és
térdre kényszerítették ıket, mielıtt
hátulról, egészen közelrıl fıbe
lıtték.
- Ne nézz oda! - figyelmeztette
Nicholas, amint Royan mellé lépett.
De Royan nem hallgatott a tanácsra,
és megállt mellette. – Jaj édes
Istenem! Úgy mészárolták le ıket, mint
a marhákat a vágóhídon. - Felfordult a
gyomra, émelyegni kezdett.
- Ez a magyarázata annak a
gépfegyver hangnak, amit a múlt éjjel
hallottam - mondta Nicholas komoran. -
Aly és Kif nincsenek itt. Hol vannak?
- Felemelte a hangját és arabul
kiáltott, miközben a tömeg felé
fordult. - Aly, hol vagy?
A nyomolvasó elırefurakodott. - Itt
vagyok, effendi. A hangja reszketett
és az arca elkínzott volt. Ingének
elején vérfoltok látszottak.
- Hogy történt? - ragadta meg
Nicholas a karját, hogy megtámassza és
erıt adjon neki.
- Az éjjel fegyveresek jöttek.
Shufta. Belıttek a kunyhókba, ahol
aludtunk. Semmi figyelmeztetés. Csak
lıttek.
- Hányan voltak? Kik voltak? -
kérdezte Nicholas.
- Nem tudom, hányan voltak. Sötét
volt. Én aludtam. Elfutottam, amikor a
lövöldözés elkezdıdött. Mind shufta
volt, banditák, gyilkosok. Hiénák és
sakálok - nem volt semmi okuk arra,
amit tettek. Ezek az emberek itt a
fivéreim, a barátaim voltak. – Sírni
kezdett, könnyei végigcsordultak az
arcán.
Royan émelyegve, iszonyattal telten
elfordult. A kunyhójába ment és az
ajtóban megtorpant. A kunyhót
átkutatták. Táskái tartalmát a földre
borították. Az ágyát szétszedték, a
matracot a sarokba hajították. Mintha
alvajáró lenne egy rémálomban, úgy
ment át a kunyhón és emelte fel azt a
vászon iratgyőjtıt, amiben a papírjait
tartotta. Kifordította és megrázta,
üres volt. A mőholdképek, a térképek,
az sztélérıl kopírozott összes
másolata, a Polaroidok, amiket
Nicholas készített Tanús sírjában -
minden eltőnt.
Royan felemelte az ágyat és a
helyére állította. Leült rá és
megpróbálta összeszedni a gondolatait.
Össze volt zavarodva és ez az egész
rettentıen megrázta. Azoknak a
konyhakunyhó elıtt kiterített, véres,
golyószaggatta holttesteknek a képe
kísértette, és így nemigen tudott
összpontosítani, világosan
gondolkodni.
Nicholas viharzott be a kunyhójába
és gyorsan körülnézett. - Ugyenezt
csinálták nálam is. Átkutattak
mindent. Eltőnt a puskám és minden
papírom. De legalább az útlevelek, meg
az utazási csekek nálam voltak a
csomagban... - Hirtelen elhallgatott,
ahogy meglátta az üres vászontartót,
ami Royan lába elıtt hevert. -
Elvitték a...
- Igen! - vágott a kérdés elében
Royan. - Elvitték az összes kutatási
anyagot, még a Polaroidokat is. Hál'
Istennek, hogy a még elı nem hívott
tekercsek nálad vannak. Ismét
megtörtént minden, ugyanúgy, ahogy
akkor Duraiddal meg velem. Nem vagyunk
biztonságban tılük még itt sem, még a
vadon legeldugottabb csücskében sem. -
Hangja kezdett hisztérikussá válni.
Felpattant az ágyról és odarohant
Nicholashoz.
- Jaj Nicky, mi történt volna, ha
tegnap éjjel mi is a táborban vagyunk?
- Hevesen átölelte Nicholast és teljes
erıvel kapaszkodott belé. - Akkor most
mi is odakinn hevernénk a napon
véresen, és körülöttünk is legyek
dönögnének.
- Nyugalom, drágám. Nem kell nyomban
elhamarkodott következtetéseket
levonni. Lehetett ez egy véletlen
rablótámadás is.
- Akkor miért lopták el a
papírjainkat? Mi értéke lenne egy
közönséges shufta számára a kopírozott
másolatoknak meg a Polaroidoknak?
Merrefelé tartott a Pegazus helikopter
a támadás elıtt? Minket akartak
elkapni, Nicky. Bármikor
visszatérhetnek, és mi most már
fegyvertelenek, teljesen védtelenek
vagyunk.
- Rendben, egyetértek veled abban,
hogy pillanatnyilag meglehetısen
sebezhetıek vagyunk. Bölcs dolog lenne
a lehetı leghamarabb kijutni innen.
Egyébként sincs már semmi értelme,
hogy tovább maradjunk. Már amúgy se
tehetnénk többet. - Átölelte Royant és
szelíden megrázta. - Bátorság!
Kimenekítünk mindent, amit csak tudunk
ebbıl a nagy felfordulásból és máris
indulunk vissza a jármővekhez.
- És mi lesz a halottakkal? - Royan
hátralépett, minden erejét összeszedve
elfojtotta könnyeit, és igyekezett
ismét úrrá lenni magán. - Hányan
maradtak életben az embereink közül?
- Aly, Salin és Kif megmenekült.
Amint a lövöldözés elkezdıdött,
kirohantak kunyhóikból és belevetették
magukat a sötétségbe. Már szóltam
nekik, hogy készüljenek, mert nyomban
indulunk. Beszéltem az egyik rangidıs
pappal. İk majd gondoskodnak a
halottak eltemetésérıl, és amint
tudják, jelentik a dolgot a
hatóságoknak. De azzal ık is
egyetértenek, hogy a támadás ellenünk
irányult, és még mindig veszélyben
vagyunk, ezért a lehetı leghamarabb el
kell mennünk innen.
Egy órán belül készen álltak az
indulásra. Nicholas úgy döntött, hogy
a tábor felszerelését és Borisz
személyes holmiját Jali Hora gondjaira
bízzák. Az öszvérekre könnyő málha
került, és úgy tervezte, hogy
erıltetett menetben igyekeznek minél
elıbb kijutni a szurdokból.
Az apát szerzeteseket rendelt
melléjük, hogy elkísérjék ıket a
szurdok meredek falának tetejéig. -
Csupán a valóban istentelen emberek
merészelnek megtámadni titeket, amíg a
kereszt védelme alatt álltok -
magyarázta.
Nicholas a nyúzókunyhóban találta a
csíkos dik-dik kiszáradt bırét és
fejét. Összetekerte és az egyik öszvér
hátára szíjazta, majd parancsot adott
a megcsappant létszámú karaván
indulására.
Tamre beügyeskedte magát azon
szerzetesek közé, akikbıl a kísérı
csoport állt. Szorosan Royan nyomában
járt, ahogy elindultak a csapáson,
miközben az elsı mérföldön át
elkísérte ıket a kolostor közösségének
siránkozása és búcsúszavai.
Kegyetlen volt a forróság, ahogy a
nap delelıjére hágott. A levegı meg se
mozdult, hogy legalább valamicske
enyhülést hozzon, és a völgy falai
magukba szívták a nap iszonyú
forróságát, majd visszahányták rájuk,
amint nehézkesen vánszorogtak felfelé
a meredek emelkedın. Verítéküket
nyomban felszárította, amint az
izzadságcsepp átszivárgóit pórusaikon,
és nyomukban fehér sókristályok
jelentek meg bırükön, ruhájukon. Az
öszvérhajcsárokat őzte a félelem, és
gyilkos tempót diktálva ügettek
állataik mögött, miközben egy hegyes
bottal döfködték az öszvérek heréit,
hogy a lehetı leggyorsabban
haladjanak.
 A délután derekára megtették reggeli
útjukat és ismét visszaértek Taita
gátjának feltehetı helyszínére.
Nicholas és Royan egy lélegzetnyi
pihenıt tartott, fejüket a folyóba
merítették és arcukról, nyakukról
lemosták a sót meg az izzadságot.
Aztán ott álltak együtt a vízesés
felett, és röpke búcsút vettek a
szakadéktól, melyben valahol ott
rejtızött minden álmuk és reményük.
- Vajon mennyi idı múlva térhetünk
vissza? - kérdezte Royan.
- Nemigen tehetjük meg, hogy túl
hosszú ideig távol maradjunk - mondta
neki Nicholas. - Hamarosan beállnak a
nagy esızések, a hiénák pedig szagot
kaptak és már itt gyülekeznek.
Mostantól minden nap számít,
létfontosságú lehet minden óra, amit
elvesztegetünk.
Royan lemeredt a hasadékba, és
halkan azt mondta: - Még nem gyıztél,
Taita. A játéknak nincs vége.
Mindketten megfordultak és követték
az öszvéreket a csapáson, fel a
szurdok falának csúcsa felé. Aznap
este nem álltak meg a folyó melletti
hagyományos táborhelyen, hanem mentek
tovább még jó néhány mérföldnyit,
mígnem a sötétség megállásra késztette
ıket. Meg se próbáltak kényelmes
tábort verni. Vacsorára watba
mártogatott injera kenyeret ettek,
amit a szerzetesek hoztak magukkal egy
nagy edényben. Ezután Nicholas és
Royan leterítette összegöngyölt
matracukat a köves földre, majd egy-
egy málhát párnaként a fejük alá téve,
a kimerültségtıl pillanatokon belül
mélyen aludt.
Másnap reggel, amíg a pirkadat
elıtti sötétségben felmálházták az
öszvéreket, ittak egy bögrényi erıs,
keserő, etióp kávét. Aztán ismét
nekivágtak a csapásnak.
Ahogy a felkelı nap megvilágította
elıttük a szurdok meredek falait, oly
közelinek tőntek, hogy szinte
megérinthették volna ıket, és Nicholas
azt mondta Royannak, aki hosszú
léptekkel haladt mellette: - Ha ilyen
tempóban haladunk, délutánra elérjük a
meredély lábát, és jó esélyük van rá,
hogy a vízesés mögötti barlangban
tölthetjük az éjszakát.
- Ez azt jelenti, hogy néhány nappal
lerövidítjük az utat és már valamikor
holnap a teherautóknál lehetünk.
- Nagyon valószínő - mondta
Nicholas. - Nem bánnám, ha már kint
lennénk innen.
- Olyan ez, mint egy csapda -
helyeselt Royan, miközben a mindkét
oldalon föléjük magasodó, sziklás,
egyenetlen terepet nézte, mely
beékelte ıket a Dandera folyó keskeny
völgyébe. - Gondolkodtam néhány
dolgon, Nicky.
- Halljuk a következtetéseidet.
- Nincs semmiféle következtetés,
csupán néhány rendkívül zavaró
gondolat. Tegyük fel, hogy a
Pegazusnál van valaki, aki érti is a
birtokába jutott másolatokat és
Polaroidokat. Milyen reakciót válthat
ki belılük, ha rájönnek, hogy
kutatásunk során mennyit haladtunk
elıre?
- Nem valami örömteli gondolatok -
értett egyet vele Nicholas. - Másrészt
viszont nemigen tehetünk semmit
ellene, míg vissza nem jutunk
civilizációba, mindössze annyit, hogy
nyitva tartjuk a szemünket és
megırizzük józan értelmünket. A
fenébe, még a kis Rigby puskám sincs
nálam. A lehetı legkönnyebb célpont
vagyunk.
Úgy tőnt, hogy Aly, az
öszvérhajcsárok és a szerzetesek is
ugyanezen a véleményen voltak, mivel
egy pillanatra se lassítottak a
tempón. Már dél volt, mire
engedélyeztek maguknak egy rövid
pihenıt, hogy kávét fızzenek és
megitassák az öszvéreket. Amíg az
emberek tüzet raktak, Nicholas kivette
a málhából távcsövét, és elindult,
hogy felmásszon a sziklás lejtın. Nem
sokat haladt még felfelé, amikor
visszapillantott, és látta, hogy Royan
mászik utána. Bevárta.
- Fel kellett volna használnod az
idıt, hogy egy kicsit pihenj - mondta
neki szigorúan. - A hıguta itt komoly
veszély.
- Egyszerően nem hagyhatom, hogy
csak úgy egymagad elkóborolj. Tudni
akarom, hogy miben sántikálsz.
- Csak egy kis felderítés. Az kéne,
hogy felderítık járjanak elıttünk, és
ne csak így vakon haladjunk elıre a
csapáson. Ha jól emlékszem, most jön a
legrosszabb terep. Csak Isten tudja,
hogy mi vár ott ránk.
Csak mentek fölfelé, de a csúcsra
lehetetlenség volt feljutniuk,
megmászhatatlan, merıleges sziklák
állták útjukat. Nicholas kiválasztotta
e sziklák alatt a legjobb pontot,
ahonnan távcsövével szemügyre vehette
az elıttük álló völgy lejtıit. A terep
pontosan olyan volt, amilyen
emlékezetében. Ahogy közeledtek a
meredély lábához, egyre egyenetlenebb,
egyre zordabb lett, akár az óceán,
mely megérezvén a szárazföld
közelségét, rémületében megduzzad,
magasra tör, mielıtt partot érve
millió darabra törik. A csapás
szorosan a folyó mentén haladt. A
folyópart keskeny folyosója fölé hajló
sziklákat a szél és az idıjárás
alakította furcsa, fenyegetı formákká,
melyek egy régi Disney-rajzfilm gonosz
boszorkányának várára emlékeztették az
embert. Volt egy pont, ahol vörös
homokkı pillér nyúlt be a csapás fölé,
és arra kényszerítette a folyót, hogy
megkerülje, a csapás pedig annyira
elkeskenyült, hogy ott egy megpakolt
öszvérrel igen nehéz dolog bevenni a
kanyart úgy, hogy le ne zuhanjanak a
partról a folyóba.
Nicholas alaposan szemügyre vette
távcsövén át a völgy mélyét. Nem
talált semmit, ami gyanúsnak vagy
visszásnak tőnt, így aztán fejét
felfelé fordította és végigpásztázta a
sziklákat meg a sziklák tetejét.
Abban a pillanatban Aly hangja
hallatszott a völgybıl, amint kiáltása
végigvisszhangzott a lejtın: -
Siessen, effendi! Az öszvérek készen
állnak az indulásra!
Nicholas leintett neki, de távcsövét
még egyszer felemelte, hogy
végigpásztázza az elıttük álló
terepet. Hirtelen egy fényes
villanásra lett figyelmes - egy röpke,
vakító fény, mint egy heliográf
jelzése. Minden figyelmét a sziklának
arra a pontjára összpontosította,
ahonnan ez eredt.
- Mi az? Mit láttál? - kérdezte
Royan.
- Nem is tudom. Lehet, hogy semmi -
mondta, anélkül, hogy elvette volna
szeme elıl a távcsövet.
Visszatükrözhetett egy fényes
fémfelület, vagy egy másik távcsı
lencséje, esetleg egy mesterlövész
puskájának csöve - gondolta. Másrészt
viszont egy kis csillámkı vagy egy
darabka hegyikristály is
visszatükrözheti így a nap fényét, de
még az áloé vagy más pozsgás, fényes
levelő növény is. Még néhány percig
figyelte azt a pontot, majd Aly hangja
szállt fel ismét hozzájuk.
- Siessen, effendi. Az
öszvérhajcsárok nem várnak! Nicholas
felállt. - Rendben. Semmi. Menjünk. –
Megfogta Royan karját, hogy átsegítse
a nehéz szakaszon, majd elindultak
lefelé. Abban a pillanatban kövek
zörgése hallatszott feljebb a
lejtırıl, mire Nicholas megállította
Royant és karját megfogva csendre
intette. Vártak és a látóhatárt
kémlelték.
Aztán hirtelen két hosszú, csavart
szarv jelent meg a csúcson, és alatta
egy öreg kudu bika feje, mely
trombitaforma füleit elırehajlította,
és lebernyegének széle lebegett a
forró, könnyő szellıben. Közvetlenül
fölöttük megtorpant a szikla peremén,
de nem vette észre ıket. A kudu
hátrafordította a fejét, és abba az
irányba meredt, amerrıl jött. Az állat
hozzájuk közelebb esı szemében
megvillant a nap fénye, és fejtartása,
meg testének riadt, feszes merevsége
világossá tette, hogy valami
megzavarta.
Így állt ott egy hosszú pillanatig,
majd, még mindig anélkül, hogy
Nicholast és Royant észrevette volna,
felhorkant, aztán nyomban felszökkent
és teljes sebességgel elszáguldott. A
gerinc mögött eltőnt szemük elıl, és
vad vágtájának zaja lassanként a
csöndbe veszett.
- Valamitıl rettenetesen megrémült.
- Mitıl? - kérdezte Royan.
- Bármi lehetett - talán egy leopárd
- felelte, és elbizonytalanodott,
ahogy tétován lenézett a lejtın. Az
öszvérkaraván meg a szerzetesek már
elindultak a folyóparti csapáson.
- Mit kéne tennünk? - kérdezte
Royan.
- Fel kéne derítenünk az elıttünk
lévı területet - persze ha lenne rá
idınk, ami nincs. - A karaván gyorsan
távolodott. Ha nem indulnak nyomban
utánuk, akkor fegyvertelenül magukra
maradnak. Nem volt semmi konkrét
dolog, melynek alapján cselekedhetett
volna, és mégis, nyomban döntenie
kellett.
- Gyerünk! - Ismét megfogta Royan
kezét, és bukdácsolva lecsúsztak a
lejtın. Amint elérték a csapást,
futásnak eredtek, hogy beérjék a
karaván végét.
 Most, hogy a menetben voltak,
Nicholas újból a fölöttük lévı
területre fordíthatta figyelmét és
alaposan szemügyre vehette. A
fenyegetıen föléjük hajló sziklák
félig eltakarták az eget. Baljukon a
folyó hangos, csobogó zaja elmosott
minden más hangot.
Nicholas nem érzett igazi
vészhelyzetet. Azzal büszkélkedett,
hogy képes elıre megérezni a veszélyt,
ez egy hatodik érzék, mely már eddig
is többször megmentette az életét. Ezt
magában amolyan korai vészjelzı
rendszernek nevezte, ami most nem
jelzett semmit. Számtalan magyarázata
lehetett annak a sziklaormon tükrözıdı
fénynek és a kudu bika viselkedésének.
Mindazonáltal egy kicsit még mindig
feszült volt, és teljes figyelmét a
felettük lévı magaslatoknak szentelte.
Egy kis barna foltot látott átlibbenni
a szikla tetején, ami aztán pörögve
hullott lefelé – egy száraz levél a
szeszélyes, meleg szellı fuvallatán.
Apró és jelentéktelen volt ahhoz, hogy
bármiféle veszélyt jelentsen, de azért
szemével egykedvően követte.
A barna levél pörögve bukfencezett
lefelé, mígnem könnyedén megérintette
az arcát. Kezét mintegy reflexszerően
emelte fel és elkapta. Ujjai közt
megdörgölte a barna darabkát, miközben
arra számított, hogy zizegve
szétmorzsolódik. Ehelyett az anyag
lágy volt és hajlékony, már-már zsíros
tapintású.
Szétnyitotta a tenyerét és
alaposabban szemügyre vette. Nyomban
látta, hogy nem levél az, amit a
kezében tart, hanem egy darabka
leszakadt, barna, áttetszı zsírpapír.
Hirtelenjében az összes korai
vészjelzıje megszólalt. Nem pusztán
arról volt szó, hogy abszurdnak tőnt e
papírdarab váratlan megjelenése e
világtól elzárt helyen. Nyomban
felismerte e különleges papírtípus
anyagát és minıségét. Az orrához
emelte, és megszagolta. A salétrom
szúrós szaga marta a torkát.
- Gelignit! - kiáltott fel hangosan.
Nyomban felismerte a szagát.
A gelignitet a Semtex és a plasztik
robbanóanyagok korában katonai célokra
már nemigen alkalmazták, de széles
körben használták a bányászatban és az
ásványkutatásnál. Általában a fapor és
nátrium-nitrát alapba helyezett
zselatindinamit rudakat csomagolták
ebbe a jellegzetes, barna zsírpapírba.
Bevett szokás, hogy mielıtt a
detonátort elhelyezik a rúd végén,
leszakítják a papír sarkát, hogy
láthatóvá váljon a benne lévı
melaszbarna robbanóanyag. Egykoron
elég gyakran használta ahhoz, hogy a
szagát sose felejtse el. Az agya most
száguldva zakatolt. Ha valaki vár
rájuk és a sziklát alágelignitezte,
akkor az a villanás, amit látott,
eredhetett a robbanóanyagot összekötı
rézdrótokról, vagy a felszerelés egy
másik elemén csillant meg a napfény.
Ha ez így van, akkor a robbantó ebben
a pillanatban is itt lapulhat valahol
fenn, készen arra, hogy lenyomja a
robbantószerkezet dobozának karját. A
kudu bika pedig a rejtızködı emberek
elıl menekülhetett.
- Aly! - üvöltötte a karaván
elejére: - Állítsd meg ıket!
Forduljatok vissza!
Futni kezdett a karaván eleje felé,
de a szíve mélyén tudta, hogy már túl
késı. Ha volt ott fenn a sziklán
valaki, akkor az Nicholas minden
lépését figyeli. Nicholas még csak nem
is remélhette, hogy sikerül eljutnia a
menet élére, ott visszafordíthatja az
öszvéreket ezen a keskeny csapáson,
majd biztonságban visszahozhatja ıket,
még mielıtt... Hirtelen megtorpant és
visszanézett Royanra. A legfıbb
gondja, hogy ıt biztonságban tudja.
Megfordult, visszafutott hozzá és
megragadta a karját.
- Gyerünk! Le kell jutnunk a
csapásról!
- Mi van, Nicky? Mit csinálsz? -
Royan ellenkezett, próbálta kihúzni a
karját Nicholas szorításából.
 - Késıbb elmagyarázom - csattant rá
durván Nicholas. - Most csak bízz
bennem. - Néhány lépésnyit még
vonszolnia kellett, mielıtt Royan
megadta magát és futni kezdett vele
vissza, arra, amerrıl jöttek.
Még tizenöt méternyit se tettek meg,
amikor a szikla felrobbant. A hatalmas
robbanás olyan erıvel sodorta a
levegıt, hogy meginogtak. A hang
fájdalmas csattanással hasított át
koponyájukon és azzal fenyegetett,
hogy átszakítja dobhártyájukat. A
robbanás fı ereje átsöpört felettük,
nem egyetlen robbanás volt, hanem egy
hosszú, elnyújtott detonáció, mint
amikor a mennydörgés közvetlenül az
ember fölött csattan. Annyira
elkábultak, olyan erıvel tört rájuk,
hogy megszédültek, egymásnak
tántorodtak és már azt sem tudták,
merre menekülnek.
Nicholas karjával megragadta Royant
és átölelte, hogy megtámassza, majd
hátranézett. Látta, hogy robbanások
egész sorozata szökken a magasba a
szikla gerincén. Föld, por és törmelék
magas, táncoló szökıkútjai törtek fel,
szigorú koreográfia szerint, egymás
után perdültek a magasba, akárha egy
pokoli tánckar táncosai lennének.
Még e pillanat iszonyatában is el
kellett ismernie azt a szakértelmet,
amivel a lignitet elhelyezték. Itt egy
igazi robbantómester dolgozott. A
magasba szökı törmelékoszlopok
lassanként visszaszálltak, és csak
finom, sárgásbarna porfelhıt hagytak
maguk után, mely a tiszta, kék ég felé
gomolygott, és egy pillanatra úgy
tőnt, mintha a pusztítás véget ért
volna. Aztán kezdtek megváltozni a
szikla körvonalai.
Elıször a sziklafal kezdett lassan
kifelé dılni. Nicholas látta, amint
hatalmas repedések jelennek meg
felszínén, majd szétnyílnak, akár egy
gúnyos száj. Sziklalapok omlottak
össze és lassan egymásra csúsztak,
akár egy mélyen bókoló óriás asszony
egymásra hulló selyem szoknyái. A
szikla felnyögött, megrepedt és
morajlott, ahogy az egész szirt
zuhanni kezdett a mélybe, a folyó
felé.
Nicholast megdermesztette e szörnyő
látvány, és mintha agyát is
megbénította volna a robbanás.
Rendkívüli erıfeszítésébe került, hogy
gondolkodjék és cselekedjék. Látta,
hogy a robbanás középpontja a csapáson
lejjebb, az öszvér karaván elejének
közelében volt. Tamre ott állt Aly
mellett. İk Royannal a karaván végén,
a sereghajtók voltak. A sziklán a
robbantó nyilvánvalóan arra várt, hogy
egyenesen a robbanó csapda
epicentrumába érjenek, de kénytelen
volt elıbb elindítani, amikor látta,
hogy visszafelé futnak, és rájött,
hogy felismervén a veszélyt, el
akarnak menekülni.
De még így sem voltak biztonságban -
a fölöttük meginduló földcsuszamlás
periferikus erejének vonalába
kerültek. Nicholas még mindig fogta
Royant, ahogy felmeredt a lefelé
zuhanó sziklafalra, miközben
kétségbeesetten számolni kezdett.
Dermedt döbbenettel nézte, amint a
lezúduló sziklahullám átsöpör elıtte a
csapáson, és embert, öszvért felkapva,
magával sodorja ıket, le a folyóba.
Elnyelte ıket, mint valami félelmetes
szörny, majd mindet porrá zúzta
borotvaéles, vörös sziklaagyaraival.
Még a sziklaáradat dübörgı robaján át
is hallotta az emberek és az állatok
rémült sikolyát.
A pusztulás hulláma közeledett a
csapásnak ahhoz a pontjához, ahol
Royannal álltak. Ha közvetlenül a
robbanás alatt vannak, akkor a
többiekhez hasonlóan nekik se sok
esélyük maradt volna, de ahogy
végigfutott a sziklán, a pusztító erı
szétoszlott. Másrészt viszont Nicholas
rádöbbent, nincs semmi reményük, hogy
futva elkerüljék maradék erejét, és
az, ami rájuk zúdul, még mindig épp
elég pusztító lesz.
Nem volt rá idı, hogy elmagyarázza
Royannak, mit kell tenniük - csupán
másodpercek maradtak a cselekvésre. A
karjába kapta és leugrott vele a
partról a folyó felé. Szinte nyomban
elvesztette lába alól a talajt és
együtt zuhantak, gördültek lefelé, de
úgy kilenc méternyire ott volt egy
kiálló, ház nagyságú szikla. Ahogy
elérték a felsı oldalát, zuhanásukat
megállította.
Mindketten félig kábák voltak, de
Nicholas talpra állította Royant, és
bevezette a sziklafal által védett
részbe. Volt itt egy mélyedés, melybe
bekúsztak és meglapultak. Testüket a
sziklafalnak nyomták és mindketten
visszafojtották lélegzetüket, amint az
elsı szikladarab pattogva, mint valami
óriási gumilabda gördült feléjük a
gravitáció hatására egyre gyorsabban,
mígnem olyan erıvel csapódott
menedéküknek, amitıl a tömör szikla,
melyhez teljesen odalapultak, úgy
rezgett és rezonált, akár egy
katedrális harangja, és a lezúduló
golyóbis magasra szökkent fejük
fölött, majd röptében még megpördült,
mielıtt a folyóba zuhant volna. Oly
magas hullámot csapott mindkét parton,
mintha vihar korbácsolta volna fel a
vizet.
De ez pusztán csak elıfutára volt
annak a kavargó örvénynek, ami most
zúdult le rájuk. Olybá tőnt, mintha a
fél hegy rájuk omlott volna. Valahány
sziklatömbrıl, mely menedékükbe
csapódott, temérdek hegyes, éles
szilánk pattant le, és a levegı, amit
belélegeztek, finom fehér porral és a
szikrázó flintkı kénes bőzével telt
meg. Ez az irdatlan zuhatag a fejükre
hullott, vagy felhalmozódott menedékük
elıtt, és elszabadult kis szilánkok,
apró kavicsok záporoztak rájuk.
Nicholas Royan fölé mászott, hogy
testével megvédje. Egy lepattanó kı
oldalról olyan erıvel súrolta a fejét,
hogy a füle is csengeni kezdett, de
összeszorította a fogát és leküzdötte
azt a késztetést, hogy fejét felemelje
és felnézzen. Érezte, hogy valami
meleg, csiklandó érzés kígyózik elı
rövid hajából a jobb füle mögött.
Végigkúszott az arcán, mint valami élı
dolog, és csak amikor a szája sarkához
ért, akkor érezte meg azt a fémesen
sós ízt, amibıl rájött, hogy egy
vércsík.
A finom por teljesen belepte ıket,
és annyira irritálta a torkukat, hogy
fuldokolva köhögtek ebben a hatalmas,
dübörgı földindulásban. A por
beszőrıdött a szemükbe, így
kénytelenek voltak szemhéjukat
lecsukni és összeszorítani.
Egy hatalmas, tehervagon mérető
szikla szökkent fel magasra a
levegıbe, majd a közelükben lezuhant.
A becsapódás erejétıl a föld olyan
hevesen megemelkedett, hogy Royan
rekeszizmát, akire ráadásul még
Nicholas súlya is ránehezedett, akkora
ütés érte, hogy tüdejébıl kiszorult a
levegı és úgy érezte, mintha bordái
összezúzódtak volna.
Aztán a föld és a szikla záporozása
lassanként alábbhagyott. A hatalmas,
legördülı kövek becsapódása
búvóhelyükre egyre ritkábbá vált. A
finom por, amit belélegeztek, szép
lassan leereszkedett. A dübörgés
fokozatosan megszőnt, mígnem csupán a
megülepedı kı és föld csúszásának,
siklásának hangja és odalenn a folyó
mormolása hallatszott.
Nicholas nagyon óvatosan végre
felemelte a fejét és megpróbálta
lepislogni szempillájáról a port.
Royan megmozdult alatta, és ı hátrébb
mászott, hogy Royan felülhessen.
Egymásra meredtek. Az arcukba ivódott
antimonfehér por olyan volt, mint egy
kabuki maszk, a hajuk is csupa por
volt, akár a tizennyolcadik századi
francia arisztokraták rizsporos
parókája.
- Vérzel - suttogta Royan a portól
és a rémülettıl fátyolos hangon.
Nicholas az arcához emelte a kezét,
majd ránézett arra a por és vér
keverékébıl összeállt masszára. - Csak
egy karcolás - mondta. - Te hogy vagy?
 - Azt hiszem, kificamíthattam a
térdemet. Éreztem valamit, amikor
leestünk. De nem hiszem, hogy komoly
lenne. Csak egy egész kicsit fáj.
- Akkor mindketten hihetetlenül
szerencsések vagyunk mondta neki
Nicholas. - Egy ilyet senki sem élhet
túl.
Royan fel akart állni, de Nicholas,
kezét a vállára téve visszatartotta. -
Várj! Fölöttünk az egész lejtı mozgott
és még nem ülepedett meg, bizonytalan.
Hagyjunk még neki egy kis idıt. Van
még ott fenn meglazult szikla, és az
egy darabig még legördülhet. –
Nicholas levette nyakáról skótmintás
selyemkendıjét és odaadta Royannak. -
Meg aztán, azt sem akarjuk... - De
meggondolta magát és nem fejezte be a
mondatot.
Miközben Royan megtörülgette az
arcát, reszketı hangon megkérdezte: -
Belekezdtél valamibe, hogy meg
aztán...?
- Meg aztán, azt sem akarjuk, hogy
azok a rohadékok ott fenn megtudják,
akadnak túlélıi is a kis
tőzijátékuknak. Mert ha észrevesznek
minket, nyomban lejönnek, hogy
átvágják a torkunkat és ezzel
bevégezzék a munkát. Sokkal jobb, ha
azt hiszik, hogy szándékuknak
megfelelıen, mi is beadtuk a kulcsot.
Royan rámeredt. - Gondolod, hogy még
mindig ott vannak fenn és figyelnek
minket?
- Erre mérget vehetsz - felelte
Nicholas komoran. – Nyilván teljesen
el vannak telve önmaguktól, amiért
végre sikerült megszabadulniuk tıled.
Nem szeretnénk épp most kidugni a
fejünket, csak elrontanánk vele az
örömüket.
- Honnan tudtad elıre, hogy mi fog
történni? - kérdezte Royan. - Ha nem
vonszoltál volna el... - A hangja
elvékonyodott.
Nicholas néhány szóval elmagyarázta
neki, hogyan hullott a kezébe a
gelignit csomagolópapírjának
darabkája. - A világ legegyszerőbb
dolga kiválasztani egy csapás vagy egy
bánya sziklájának legkeskenyebb
részét... - Hirtelen elhallgatott,
amint halkan, de félreismerhetetlenül
meghallották egy motor, majd a
felszállásra készülıdı helikopter
rotorjainak egyre magasabb sivítását.
- Gyorsan - szólt rá élesen Royanra.
- Lapulj a szikla alá olyan szorosan,
amilyen szorosan csak tudsz. -
Visszanyomta Royant a nagy kı
fedezékébe. - Lapulj le! - Amikor
Royan szó nélkül engedelmeskedett,
Nicholas mellé feküdt és álcázásul a
körülöttük heverı törmelékbıl magukra
halmozott, amennyit csak tudott.
- Feküdj nyugodtan. Ne mozdulj,
bármi történjen is. Ott feküdtek és
hallgatták a helikopter hangját, amint
a fejük fölött körözött. Le-föl
repkedett a völgyben, szinte
közvetlenül a folyó felett. Volt egy
pillanat, amikor pontosan a fölé a
sziklapad fölé ért, melyen ık
feküdtek, és a rotorok szele csaknem
elsodorta mindkettıjüket.
- Túlélıket keresnek - mondta
Nicholas komoran. - Ne mozdulj. Még
nem vettek észre minket.
- Ha figyeltek minket a robbanás
elıtt, akkor egyenesen ide jöhettek
volna - suttogta Royan. - Úgy tőnik,
összezavarodtak.
- Nyilván szem elıl tévesztettek
minket abban a porban, amikor
megindult a kılavina és a szikla
leomlott. Nem tudják biztosan, hol
lehetünk. - A helikopter hangja a
folyó mentén lassan távolodott, és
Nicholas azt mondta Royannak: -
Megkockáztatom, hogy egy pillanatra
kikukkantok, csak hogy biztosak
lehessünk benne, ez is a Pegazus mőve
volt nem mintha olyan sok szecskavágó
nyüzsögne ezen a tájékon. Tartsd lenn
a fejed!
Nicholas lassan, óvatosan felemelte
a fejét, és egyetlen pillantás elég
volt ahhoz, hogy megerısítse
feltevését. Fél mérföldnyire felfelé a
Pegazus Jet Rangere körözött a folyó
felett. A gép lassan távolodott tıle,
de Nicholas így, ebbıl a szögbıl nem
láthatott át a pilótafülke
szélvédıjén. Ám ebben a pillanatban a
motor hangja megváltozott, ahogy a
pilóta magasabb fordulatszámra
kapcsolt, hogy fölemelkedjen.
A gép függılegesen felemelkedett,
majd északnak fordult, és Nicholas egy
pillanatra láthatta utasait. Jake Helm
ült az elsı ülésen a pilóta mellett,
mögött pedig Nogo ezredes. Mindketten
lefelé meredtek a folyóvölgybe, de a
helikopter másodperceken belül
felemelkedett velük, majd a gerincen
túl, egyenesen a szurdok meredek fala
felé repültek, és a motor hangja
lassanként elhalt, a csöndbe veszett.
Nicholas kimászott a kı alól és
felsegítette Royant is.
- Most már semmi kétség. Pontosan
tudjuk, hogy kikkel van dolgunk. Helm
és Nogo volt a szecskavágóban. Szinte
biztos, hogy Helm helyezte el a
robbanóanyagot, és valószínőleg Nogo
vezette azokat az embereket, akik
tegnap éjjel lerohanták a táborunkat.
Mindegyik azt a munkát végzi, amihez a
legjobban ért - mondta Nicholas. - Ez
megerısíti feltevésünket. Bárki legyen
is a Pegazus tulajdonosa, ı áll e
mögött az egész mögött. Helm és Nogo
csupán a végrehajtók.
- De Nogo az etióp hadsereg tisztje
- tiltakozott Royan.
- Isten hozott Afrikában. - Nicholas
nem mosolygott, amikor ezt mondta. -
Itt minden eladó, ha jól megfizetik,
beleértve a kormányhivatalnokokat és a
hadsereg tisztjeit is. Arcát úgy
összeráncolta, hogy a rátapadt por
meglazult és lehullt. - Most
mindenesetre a legfıbb gondunk az,
hogy kijussunk ebbıl a szurdokból,
vissza a civilizációba.
Felnézett a lejtıre. Fölöttük a
csapás megsemmisült, eltőnt a leomlott
sziklák alatt. - Ezen az úton már nem
jutunk vissza - mondta Royannak és
megfogta a kezét. Ám amikor Royan a
bal lábára nehezedett, felszisszent és
súlyát gyorsan áthelyezte a jobb
lábára.
- A térdem! - Aztán bátran
elmosolyodott. - Semmi baj, rendbe
jön.
Mindazonáltal erısen bicegett, ahogy
nagy nehezen lemásztak a folyóhoz,
miközben mindvégig attól rettegtek,
hogy mozgásuk egy újabb kıomlást
indíthat el. Végül a part alatt
lejutottak a vízbe, mely derékig ért.
Royan Nicholas mögött állt és
kimosta a koponyáján lévı sebbıl a
vért, meg a port. - Nem vészes -
mondta Nicholasnak. - Nem kell
összevarrni.
- Van nálam Betadine a csomagban -
mondta Nicholas. Elıhalászta, Royan
pedig bekente a sebet a sárgásbarna
fertıtlenítıvel, majd bekötötte a
selyemsállal.
- Rendben. - Megveregette Nicholas
vállát.
- Istennek hála a menetzsákért -
jegyezte meg Nicholas, miközben
behúzta a cipzárt. - Legalább néhány
létfontosságú dolog nálunk van. Most
pedig a következı feladatunk az, hogy
körülnézzünk, nincsenek-e még túlélık.
- Tamre! - kiáltott fel Royan.
Nehézkesen végigbukdácsoltak a
parton. A folyót sok helyütt
eltorlaszolta a szirtrıl lezúdult föld
meg a hatalmas szikladarabok.
Idınként, a mélyebb helyeken
kénytelenek voltak hónaljig a vízbe
gázolni, és ilyenkor Nicholas a feje
fölé emelte csomagját. A laza
sziklatörmelék veszélyesen bizonytalan
volt és megindult alattuk, amikor
megpróbáltak kimászni a vízbıl, hogy
megkeressék a karaván többi tagját.
Megtalálták két szerzetes
holttestét, mindkettıjüket összezúzta
és félig betemette az omladék. Még
csak meg se próbálták kiásni ıket. Az
egyik öszvér égnek meredı lábbal
hevert elıttük, testének többi részét
teljesen belepte a kıtörmelék. A
málha, ami a hátán volt, szétnyílt és
tartalma szanaszét szóródott. A dik-
dik összetekert bıre és feje
beágyazódott a saras iszapba. Nicholas
kikaparta és a hátizsákjára szíjazta
ıket.
- Még több súly, amit vinned kell -
figyelmeztette Royan.
- Alig egy kiló, de megéri - felelte
Nicholas. Arrafelé tartottak, ahol a
csapáson utoljára látták Tamrét és
Alyt. Bár közel egy órán át keresték
ıket, egyikıjüknek sem bukkantak a
nyomára. Fölöttük a lejtı teljesen le
volt tarolva: nyers, lezúdult föld,
hatalmas, szétzúzott sziklák, tövestıl
kiszaggatott bokrok és fák, melyek
aprófává hasadtak.
Royan felmászott olyan magasra,
amilyen magasra csak sérült lába
engedte, és kezét tölcsérként a szája
elé téve kiáltozni kezdett: - Tamre!
Tamre! Tamre! - Kiáltása
végigvisszhangzott a völgyön és a
sziklafalak visszaverték hangját.
- Azt hiszem, a fiúnak vége -
kiáltott fel neki Nicholas. - Már egy
órája keressük. Ha ki akarunk jutni
innen, akkor több idıt nem szánhatunk
rá. Itt kell hagynunk.
Royan, mintha meg se hallotta volna,
csak ment tovább a leomlott sziklák
között, a laza omladék meg-megindult a
lába alatt és Nicholas látta, hogy a
térde komoly fájdalmat okoz neki.
- Tamre! Válaszolj - kiáltotta Royan
arabul. - Tamre! Hol vagy?
- Royan! Most már elég lesz. Csak
még jobban tönkreteszed a térdedet.
Ezzel mindkettınket veszélybe sodorsz.
Add fel!
Abban a pillanatban mindketten
hallottak egy halk nyögést valahonnan
feljebbrıl a lejtın. Royan mászni
kezdett a hang irányába, miközben
szinte ugyanannyit visszacsúszott,
amennyit elırejutott, de végül felért
és az iszonyattól felkiáltott.
Nicholas lehajította a zsákját és
utánamászott. Amikor mellé ért, ı is
térdre hullt.
Tamrét a görgeteg a földnek
szegezte. Az arca szinte
felismerhetetlen volt. A hús
felhasadt, leszakadt róla és a legtöbb
helyen hiányzott a bır is. Royan az
ölébe emelte a fiú fejét, és
ingujjával próbálta kitörölni a koszt
az orrából, hogy szabadabban
lélegezhessen. A szája sarkából vér
szivárgott, és amikor ismét
felnyögött, újult erıvel bugyogott ki
belıle. Royan megpróbálta letörülni,
de csak szétkente az állán.
Testének alsó részét az omlás maga
alá temette, és Nicholas megpróbálta
leszedni róla a szikladarabokat; de
szinte nyomban rájött, hogy hiábavaló.
Egy biliárdasztal mérető szikladarab
hevert rajta. Több tonnányit nyomott,
és minden bizonnyal összezúzta a
gerincét és a medencéjét. Egyetlen
ember képtelen segítség nélkül akár
csak megmozdítani is egy ekkora súlyt.
De még ha lehetséges lenne is,
mindenféle mozgatás zúzó hatása csak
tovább növelné Tamre kínjait és
iszonyú sérüléseit.
- Csináljunk valamit, Nicky -
suttogta Royan. - Tennünk kell érte
valamit.
Nicholas Royanra nézett és a fejét
ingatta. Royan szemét elöntötték a
könnyek, majd szemhéján áttörve,
esıcseppek ként öntözték Tamre felfelé
fordított arcát, és a vért rózsaszínné
oldották, olyan lett a színe, mint a
rosé boré.
- Nem ülhetünk itt ölbe tett kézzel
és hagyjuk meghalni tiltakozott. Ahogy
Tamre meghallotta a hangját,
kinyitotta a szemét és egyenesen az
arcába nézett.
Véres szája mosolyra húzódott, és ez
a mosoly sugárzóvá tette poros,
összezúzott arcát. - Ummee! -
suttogta. - Te vagy az én anyám. Olyan
kedves vagy. Szeretlek, anyám.
Szavai megszakadtak, ahogy teste
görcsösen megmerevedett. Arca
eltorzult a kíntól és halk, fojtott
kiáltás tört fel a torkából, aztán
teste elernyedt. Eltőnt a merevség a
vállából és a feje oldalra gördült.
 Royan csak ült ott, fogta a fiú
fejét és halkan, de keservesen sírt,
mígnem Nicholas megérintette a kezét
és szelíden azt mondta: - Meghalt,
Royan.
Royan bólintott. - Tudom. Épp csak
addig tartott ki, hogy elbúcsúzhasson
tılem.
Nicholas hagyta még egy kicsit
gyászolni, aztán halkan azt mondta
neki: - Mennünk kell, drágám.
- Igazad van. De olyan nehéz
itthagyni ıt. Soha nem volt senkije.
Annyira magányos volt. Az anyjának
nevezett. Azt hiszem, valóban
szeretett engem.
- Én biztosan tudom - mondta neki
Nicholas, miközben kiemelte ölébıl a
halott fiú fejét és felsegítette. -
Menj le és várj meg ott. Megpróbálom
betemetni, amennyire csak tudom.
Nicholas összefőzte Tamre kezét a
mellkasán, majd ujjait a nyakában lógó
ezüstkeresztre helyezte. Aztán
óvatosan sziklatörmeléket halmozott
rá, befedte a fejét, hogy a varjak meg
a keselyők ne férhessenek hozzá.
Lesiklott oda, ahol Royan várt rá a
vízben, és a csomagját a vállára
vetette.
- Tovább kell mennünk - mondta
Royannak.
Royan kézfejével letörülte könnyeit
és bólintott. - Most már indulhatunk.
 A folyóban gázoltak fölfelé,
keményen meg kellett küzdeniük az
ellenük dolgozó áramlattal. A
sziklaomlás félig eltorlaszolta a
folyómedret, és a víz a maradék résen
át nyomakodott elıre. Amikor végre
elérték a parton azt a pontot, ahova a
kılavina már nem ért el, kimásztak a
folyóból, és addig kúsztak felfelé a
meredek parton, míg ki nem értek az
ösvénynek arra a részére, mely
érintetlenül megmaradt.
Egy pillanatra megálltak, hogy
összeszedjék magukat és visszanéztek.
A folyó vize a sziklaomlás alatt
vörösesbarna volt az iszaptól. Még ha
a szerzetesek odalenn a kolostorban
nem hallották volna a robbanást, a víz
színe akkor is riasztani fogja ıket és
elindulnak, hogy megnézzék, mi
történt. Megtalálják majd a
holttesteket, és leviszik, hogy
tisztességgel eltemethessék ıket. Ez a
gondolat egy kis vigaszt nyújtott
Royannak, amint elindultak az
ösvényen, melyen még két napnyi nehéz
út állt elıttük.
Royan most már erısen bicegett, de
valahányszor Nicholas segíteni próbált
neki, lesöpörte magáról a kezét. -
Nincs semmi baj. Csak egy kicsit
merev. - Nem hagyta, hogy Nicholas
megvizsgálja a térdét, hanem konokul
haladt tovább elıtte.
 A nap hátralévı részében jórészt
némán gyalogoltak. Nicholas
tiszteletben tartotta Royan bánatát és
hálás volt hallgatagságáért. Az, hogy
Royan képes volt úgy csöndben maradni,
hogy közben a körülötte lévık ezt nem
érezték elidegenedésnek vagy
visszahúzódásnak, egyike volt azon
tulajdonságainak, melyekért csodálta.
Késı délután váltottak néhány szót,
amikor rövid pihenıt tartottak az
ösvény mellett.
- Az egyetlen vigaszuk most az, hogy
a Pegazus azt hiszi, a sziklaomlás
szépen maga alá temetett minket is,
így nem fogják fárasztani magukat,
hogy ismét a keresésünkre induljanak,
így nyugodtan mehetünk elıre, és nem
kell azzal vesztegetnünk az idıt, hogy
elıbb felderítsük a terepet - mondta
Nicholas Royannak.
Aznap éjjel a szurdok meredélye
alatt táboroztak, közvetlenül az
elıtt, hogy az ösvény elindult volna
felfelé a merıleges sziklafal
tetejére. Nicholas az ösvénytıl
távolabb, egy fával sőrőn benıtt
vízmosásba vezette Royant, és csak egy
kis tüzet rakott, melyet úgy takart,
hogy az ösvény felıl ne látszódjon.
Itt végre Royan beadta a derekát és
megengedte Nicholasnak, hogy
megvizsgálja a térdét. Csupa zúzódás
volt, jócskán megduzzadt és forró volt
a tapintása. - Erre nem lenne szabad
rálépned - mondta neki Nicholas.
- Van más választásom? - kérdezte
Royan, és erre Nicholas nem tudott mit
felelni. A kulacsból megnedvesítette a
selyemsálját, és bekötözte Royan lábát
olyan erısen, amilyen erısen csak
merte, nehogy elszorítsa a
vérkeringést. Táskájában talált egy
üveg Brufent, és bevetetett Royannal
kettıt ebbıl a gyulladáscsökkentıbıl.
- Máris jobb - mondta Royan.
Megosztották a csomagban lévı utolsó
túlélési adagot, miközben a tőz fölé
hajoltak és csöndesen beszélgettek, de
az átélt megrázkódtatás lesújtó hatása
még mindig érzıdött rajtuk.
- Vajon mi lesz, ha felérünk a
csúcsra? - kérdezte Royan.
- A jármővek ott lesznek, ahol
hagytuk ıket? Vajon ott lesznek-e még
azok az emberek, akiket Borisz
ırségként hagyott fenn? Mi lesz, ha
ismét a Pegazus embereibe ütközünk?
- Egyik kérdésedre sem tudok
válaszolni. Kénytelenek leszünk
egyenként szembenézni mindegyik
problémával akkor, amikor felmerül.
- Van egy dolog, amit nyomban meg
akarok tenni, amint Addisz-Abebába
érünk - jelentem Tamre és a többiek
lemészárlását az etióp rendırségnek.
Azt akarom, hogy Helm és bandája
megfizessen azért, amit elkövetett.
 Nicholas egy darabig hallgatott,
mielıtt válaszolt volna.
- Nem tudom, hogy ez valóban bölcs
dolog lenne-e – kockáztatta meg végül.
- Ezt hogy érted? Szemtanúi voltunk
a gyilkosságnak. Nem hagyhatjuk, hogy
büntetlenül megússzák.
- Csak arra gondolj, hogy vissza
akarunk még térni Etiópiába. Ha most
csapunk egy nagy hőhót, akkor az egész
völgy tele lesz katonai egységekkel
meg rendırökkel. Ez nyomban véget is
vethet minden további
próbálkozásunknak, hogy megoldjuk
Taita rejtvényét és megtaláljuk Mamose
sírját.
- Ez eszembe sem jutott - mondta
Royan elgondolkozva. De ez akkor is
gyilkosság volt és Tamre...
- Tudom, tudom - csillapította
Nicholas. - De van annál biztosabb
módja is annak, hogy bosszút álljunk a
Pegazuson, mint átadni ıket az etióp
igazságszolgáltatásnak. Vedd csak egy
pillanatra számításba a tényt, hogy
Nogo Helmmel dolgozik. Láttuk ıket
együtt a helikopterben. Ha a Pegazus
megvásárolhatta magának a hadsereg
egyik ezredesét, akkor ki más állhat
még a szolgálatukban? A rendırség? A
hadsereg vezetıje? A kormány tagjai?
Ezt most még nem tudhatjuk.
- Ez sem jutott az eszembe - ismerte
el Royan.
 - Mostantól gondolkodjunk afrikai
módra, és vegyünk példát Taitáról.
Hozzá hasonlóan nekünk is
fondorlatosnak, agyafúrtnak kell
lennünk. Az lenne a legideálisabb, ha
úgy tudnánk kijutni az országból, hogy
mindenkit abban a tudatban hagynánk, a
kılavina maga alá temetett minket, így
visszatérésünk a szurdokba sokkal, de
sokkal könnyebb lenne. Sajnos, nem
hiszem, hogy ezt ilyen könnyen
megúsznánk. De mostantól olyan
ravaszul dörzsöltnek és óvatosnak kell
lennünk, amennyire a körülmények
megengedik.
Royan sokáig meredt a táncoló
lángokba, majd felsóhajtott és
megkérdezte: - Azt mondtad, jobb módja
is van annak, hogy bosszút álljunk a
Pegazuson. Mire gondoltál?
- Hát, egyszerően csak arra, hogy az
orruk elıtt visszük ki innen Mamose
kincseit.
Royan e hosszú, kegyetlen nap során
most nevetett fel elıször. -
Természetesen igazad van. Bárki legyen
is a Pegazus tulajdonosa, az biztos,
hogy olyan kétségbeesetten akarja
megszerezni ıket, hogy ezért még ölni
is képes. Reménykedjünk benne, hogy ha
megfosztjuk tıle, az legalább akkora
fájdalmat okoz majd neki, mint
amekkora fájdalmat ı okozott nekünk.
 Mindketten annyira fáradtak voltak,
hogy már világosodott, amikor másnap
reggel felébredtek. Ahogy Royan
megpróbált felállni, nyomban
felnyögött és visszahuppant. Nicholas
odament hozzá, és Royan nem
tiltakozott, amikor csupasz lábát az
ölébe vette.
Levette róla a kötést, és az arca
elkomorult, amikor meglátta Royan
térdét. Csaknem a duplájára dagadt és
szilvakék, meg lilás színben játszott,
akár az érett szılı. Ismét
benedvesítette a sálat és visszarakta
a térdére a kötést. Beadta neki az
utolsó két Brufent, majd felsegítette.
- Milyen? - kérdezte nyugtalanul, és
Royan tett néhány bicegı lépést, majd
nagy bátran rámosolygott.
- Rendben lesz, biztos vagyok benne,
hogy hamarosan bejáródik, és akkor
eltőnik ez a merevség.
Nicholas felnézett a meredélyre.
Ilyen közel a sziklafal tövéhez, a
magasság kisebbnek tőnt, de jól
emlékezett az út minden kínkeserves
lépésére. Lefelé jövet egy teljes
napig tartott.
- Hát persze. - Bátorítóan Royanra
mosolygott, és karon fogta. -
Támaszkodj rám. Olyan lesz, mintha a
parkban sétálnánk.
Egész délelıtt kínlódva másztak
felfelé. Mintha az ösvény minden egyes
lépéssel meredekebbé vált volna. Royan
egy szóval sem panaszkodott, de az
arca hamuszürke volt és csurgott róla
a veríték a fájdalomtól. Már dél volt,
és még nem érték el a vízesést, amikor
Nicholas megállította Royant, hogy
pihenjen. Nem volt mit enniük, de
Royan mohó szomjúsággal ivott a
kulacsból. Nicholas nem akarta kimérni
neki az ivóvízadagot, de maga csupán
egyetlen kortynyit ivott belıle.
Amikor Royan megpróbált felállni,
hogy továbbmenjenek, felszisszent és
olyan hevesen megtántorodott, hogy
elesett volna, ha Nicholas nem kapja
el.
- A francba! A francba! A francba! -
káromkodott Royan elkeseredetten. -
Megint bemerevedett.
- Semmi baj - mondta Nicholas
vidáman, miközben táskájából a
létfontosságú dolgokon kívül mindent
kirámolt.
A dik-dik-bırt azért megtartotta,
szoros labdává göngyölte és
begyömöszölte a zsákba. Ezután
visszacsatolta a derekára, majd
vidáman elvigyorodott. - Amilyen
vékonyka kis jószág vagy. Nosza,
pattanj fel a hátamra.
- Nem cipelhetsz fel oda. - Royan
felnézett az ösvényre, mely olyan
meredeken emelkedett, akár egy létra,
és elborzadt.
- Errıl az állomásról csak ez a
vonat indul - mondta Nicholas, és
lehajolt, hogy Royan a hátára
mászhasson. Royan felkapaszkodott.
- Nem gondolod, hogy el kéne
hajítanod a dik-dik-bırt? - kérdezte
Royan.
- Ilyesmi még véletlenül se jusson
eszedbe! - mondta, azzal elindult
felfelé.
Keservesen lassú és nehéz menet
volt. Egy idı múlva Nicholasnak már
nem maradt levegıje arra, hogy
beszéljen, csak vánszorgott fölfelé,
kitartó konok némasággal. Az inge
teljesen átázott az izzadságtól, de
Royant egy cseppet sem zavarta ez a
meleg nedvesség, mely blúzán
átitatódva a bıréhez ért, és az erıs,
férfias illat sem. Sıt, inkább
megnyugtatta, biztonságot adott neki.
Nicholas félóránként megállt,
letette Royant a földre, majd
csöndesen, csukott szemmel feküdt
mindaddig, míg légzése ismét
egyenletessé nem vált. Akkor
kinyitotta a szemét és Royanra
vigyorgott.
- Halihó, Ezüstvirág! -
Feltápászkodott, majd elırehajolt,
hogy Royan felmászhasson.
 Ahogy telt a nap, tréfái egyre
erıltetettebbek és egyre gyatrábbak
lettek. Késı délutánra a tempó már
csak kimerült vánszorgás volt, és a
nehezebb pontokon meg kellett állnia,
hogy összeszedje minden erejét,
mielıtt feljebb lép a meredek
sziklalépcsın. Royan úgy próbált
segíteni neki, hogy a legmeredekebb
helyeken lemászott a hátáról és a
vállára támaszkodott, amíg
felküzdötték magukat, de még ez a
lélegzetvételnyi pihenı sem jelentett
sokat, mivel Royan tudta, hogy a férfi
erejének végsı tartalékait égeti fel.
Egyikük sem tudta igazán értékelni
teljesítményüket, amikor a következı
kanyar után ott volt elıttük a
vízesés, mely fehér csipkefüggönyként
omlott a csapásra. Nicholas
betámolygott a vízfüggöny mögötti
barlangba és letette Royant. Aztán
lerogyott a földre, akár egy holttest.
Sötét volt már, amikor végre annyira
összeszedte magát, hogy kinyitotta a
szemét és felült. Amíg pihent, Royan
összeszedett néhány fadarabot abból,
amit a szerzetesek felhalmoztak és
sikerült egy kis tüzet gyújtania.
- Remek lány vagy - mondta neki
Nicholas. - Ha valaha is házvezetınıi
munkára lenne szükséged...
- Ne tégy ilyen csábító ajánlatot. -
Odasántikált hozzá és megnézte fején a
sebet. - Szépen, egészségesen
hegesedik mondta neki, aztán hirtelen,
csak úgy ösztönösen keblére ölelte
Nicholas fejét és kisimította
homlokából poros, izzadságtól
összetapadt haját.
- Jaj Nicky! Hogy tudom én valaha is
visszaadni neked azt, amit ma értem
tettél?
Épp egy léha válaszra nyílt volna
Nicholas ajka, de még ilyen
legyöngülten, összetörtén is volt
annyi esze, hogy lenyelte. Nem volt
olyan állapotban, hogy akár csak
kísérletet is tegyen bármiféle, ennél
intimebb kapcsolatra, így aztán ott
maradt Royan ölelésében, élvezte a nı
testének közelségét, de nem merte
megkockáztatni, hogy akár csak egy
apró mozdulattal is elriassza.
Végül Royan szelíden elengedte, és
leült. - Legnagyobb sajnálatomra,
uram, a házvezetı ma nem szolgálhat
fel önnek füstölt lazacot és pezsgıt
vacsorára. De mit szólna egy bögrényi
tiszta, tápláló hegyi forrásvízhez?
- Azt hiszem, ennél azért többre is
futja. - Elıvette táskájából az
elemlámpát, és fényénél keresett a
barlang kövei közt egy kerek,
tenyerébe illı darabot. Ezt a jobb
kezébe fogta, majd a lámpa
fénycsóvájával végigpásztázta a
barlang tetejét. Nyomban
szárnycsapkodás hallatszott és a
sziklapadokon elült a szirti galambok
rémült turbékolása. Nicholas, miközben
az elemlámpa fényével el vakította
ıket, óvatosan elhelyezkedett alattuk.
Az elsı dobással sikerült egy párt
eltalálnia, és a két galamb panaszos
hangokat hallatva ott verdesett a
földön, miközben a csapat többi tagja
heves szárnycsapkodások közepette
kirepült az éjszakába. Nicholas
lecsapott a vergıdı madarakra, és egy
gyakorlott mozdulattal kitekerte a
nyakukat.
- Mit szólsz egy jó szaftos, ropogós
sült galambhoz? - kérdezte Nicholas.
Royan fél könyökére támaszkodva
feküdt, Nicholas pedig szemben ült
vele keresztbe vetett lábbal, és
mindketten egy-egy galambtetem
vörösesbarna és szürke tollak
tépkedték. Royan akkor sem
finnyáskodott, amikor a madarak
kibelezésére került a sor, amint azt
sok nı tette volna hasonló esetben.
Ez, meg az a sztoikus nyugalom, amivel
egész nap viselte a hegymászással járó
küzdelmeket, csak tovább öregbítette a
jó véleményt, ami Nicholasban
kialakult róla. Többszörösen is
bizonyságát adta már bátorságának és
annak, hogy nem riad vissza semmitıl.
Royan iránti érzései napról napra
nıttek és erısödtek.
 Miközben Royan arra összpontosított,
hogy kitépkedje a madár mellének
ráncos bırébıl az utolsó tollpihéket,
azt mondta: - Most már semmi kétség,
hogy az az anyag, amit a tábor
lerohanásakor elvittek, a Pegazus
kezében van.
- Én is épp erre gondoltam -
bólintott Nicholas -, és a vízesések
fölötti bázisukon lévı antennából
tudjuk, hogy van mőhold-
összeköttetésük is. Szinte biztosra
vehetjük, hogy Jake Helm már elküldte
a telefaxot a nagy embernek, bárki
legyen is az.
- Tehát nála van a Tanus sírjában
lévı sztélé minden részlete. Azt már
tudjuk, hogy a hetedik tekercs is a
birtokában van. Ha ı maga nem
egyiptológus szakember, akkor nyilván
fizet valakinek, aki az. Egyetértesz?
- Szerintem maga is tudja olvasni a
hieroglifákat. Azt hiszem, egy mohó,
sóvár győjtıvel állunk szemben.
Ismerem ezt a típust. Az ilyeneknél ez
már nem is szenvedély, hanem rögeszme.
- Én is ismerem ezt a típust. -
Royan rámosolygott Nicholasra. - Ebben
a pillanatban is van itt egy, aki nem
ezer mérföldnyire ül tılem.
- Touché! - nevetett Nicholas és
megadóan felemelte a kezét. - De nálam
ez a fertızés sokkal enyhébb, mint
másoknál, akiket meg is tudok nevezni.
Vegyük például azt a másik két nevet
Duraid listájáról.
- Peter Walsh és Gotthold von
Schiller - sorolta Royan.
- Nos, ez a kettı gyilkos győjtı -
erısítette meg Nicholas. - Biztosra
veszem, hogy bármelyikük tétovázás
nélkül ölni is képes azért, hogy
megszerezze magának Mamose fáraó
kincseit.
- De amennyire én tudom, mindketten
milliárdosok, legalábbis dollárban
számolva.
- Hát nem érted? A pénznek ehhez
semmi köze. Ha egyszer sikerült
megkaparintaniuk, még álmukban sem
jutna eszükbe, hogy akár egyetlen
darabot is eladjanak belıle. Elzárják
mindet egy föld alatti páncélterembe,
hogy rajtuk kívül élı lélek többé
rájuk se nézhessen. Bezárkózva,
egymaguk gyönyörködnek benne - ez
egyfajta bizarr önkielégítı
szenvedély.
- Kissé furcsa ennek a szónak a
használata erre az esetre –
tiltakozott Royan.
- De szabatos, errıl biztosíthatlak.
Ez egy szexuális dolog, egy kényszer,
mint a kéjgyilkosok esetében.
- Én imádok mindent, ami egyiptomi,
de nem hiszem, hogy valaha is, akár
csak egy pillanatra ilyen vágyat,
ilyen érdeklıdést éreztem volna ezek
iránt a tárgyak iránt.
- Ne feledkezz meg róla, hogy itt
nem hétköznapi emberekkel van dolgunk.
Gazdagságuk megengedi nekik, hogy
minden vágyukat kielégítsék. Minden
normális, természetes emberi vágyra
hamarosan ráunnak, megcsömörlenek
tıle. Övék lehet bármi, amit csak
akarnak. Minden férfi, minden nı.
Megszerezhetnek maguknak bármilyen
tárgyat, kielégíthetnek bármiféle
perverziót, legyen az legális vagy
sem. Végül keresniük kell valami
olyasmit, ami soha, senki másnak nem
lehet. Ez az egyetlen dolog, ami még
örömet okozhat nekik és felébreszti
bennük a régi, mámoros izgalmat.
- Tehát, bárki is álljon a Pegazus
mögött, egy ırülttel van dolgunk? -
kérdezte Royan halkan.
- Ennél jóval többrıl van szó -
javította ki Nicholas. Egy rendkívül
gazdag és hatalmas fanatikussal, akit
rögeszméje annyira a hatalmában tart,
hogy nincs, ami megállítsa.

Reggelire a hideg sült galamb

maradékából eszegettek. Aztán, amíg
egyikıjük diszkréten elvonult a
barlang hátsó felébe és elfordította a
tekintetét, a másik meztelenre
vetkızött és megmosakodott a vízesés
alatt.
A szurdok forrósága után a víz
jéghideg volt. Olyan erıvel ömlött
rájuk, mintha egy tőzoltó fecskendıbıl
jönne. Royan ép lábán ugrált a zuhatag
alatt, miközben nyüszített és levegı
után kapkodott, majd a hidegtıl kékké
váltán, libabırösen lépett ki alóla.
Ettıl függetlenül felfrissítette, és
így még mocskos, izzadságtól bőzlı
ruhái ellenére is erıt adott neki,
hogy nekivágjon a csúcsra vezetı
keserves vánszorgás utolsó
szakaszának.
Mielıtt kijöttek volna a barlangból,
ismét szemügyre vették egymás
sérüléseit. Nicholas feje szépen
gyógyult, de Royan térde semmivel sem
volt jobb, mint elızı nap. A zúzódások
élénk vörösesbarnává színezıdtek, akár
a bomlásnak indult máj, és a duzzanat
mit sem lohadt. Nicholas nemigen
tudott segíteni rajta, mindössze
annyit tehetett, hogy a sállal ismét
bekötözte, rögzítette.
Végül Nicholas kénytelen volt
elismerni vereségét és letett róla,
hogy a táskát, meg az összetekert dik-
dik-bırt tovább cipelje. Tudta, hogy
erıtartaléka a végéhez közeledik, és
rájött, bármily könnyőek is legyenek
ezek a holmik, minden plusz súly, amit
ma magával visz, azt jelentheti, hogy
nem éri el a csúcsot, hanem valahol az
ösvényen rogy össze. Mindössze a három
mőanyag dobozba zárt filmtekercset
vette magához. Csupán ezeken voltak
megörökítve a Tanus sírjában talált
sztélé hieroglifái. Nem merte
megkockáztatni, hogy elveszítse ıket,
ezért mindhármat keki ingének
begombolható zsebébe tette. A táskát
és a bırt bedugta a barlang hátsó
falának egyik repedésébe azzal a
határozott szándékkal, hogy
legközelebb visszajön értük.
Így aztán elindultak az út túlsó,
egyben legkimerítıbb szakaszán.
Induláskor Royan a saját lábán ment,
de erısen rátámaszkodott Nicholas
vállára. Az elsı óra elteltével
azonban a térde nem bírta tovább a
megterhelést, és Royan leroskadt egy
sziklára az ösvény mellett.
- Szörnyő nyőg vagyok csak a
nyakadon, ugye?
- Szálljon fel, hölgyem! Egy ilyen
kicsinek itt mindig jut hely.
Nicholas, Royannal a hátán, akinek
sérült lába mereven elırenyúlt,
keservesen mászott felfelé, de most
még lassabban haladtak, mint az elızı
napon. Nicholas kénytelen volt egyre
rövidebb idıközönként megállni, hogy
egy kicsit pihenjen. A könnyebb
emelkedıknél Royan lemászott a hátáról
és fél lábon ugrált mellette, miközben
egyik kezével a vállát fogta. Aztán
egyszer csak lerogyott, és Nicholasnak
talpra kellett állítania, majd ismét
felhúzta ıt a hátára.
Az út kezdett rémálommá válni, már
mindketten elvesztették az
idıérzéküket. Az órák egyetlen hosszú,
szőnni nem akaró kínná olvadtak. Aztán
már volt egy pont, amikor a
szomjúságtól, a kimerültségtıl és a
fájdalomtól legyengülten, émelyegve
hevertek egymás mellett az ösvényen.
Kulacsuk már egy órával azelıtt
kiürült és az ösvénynek ezen a
szakaszán sehol sincs víz - addig nem
ihatnak, amíg fel nem érnek a csúcsra,
ahol az ösvény ismét találkozik a
Dandera folyóval.
- Menj tovább és hagyj itt -
suttogta Royan rekedten. Nicholas
nyomban felült és döbbenten meredt rá.
– Ne beszélj butaságokat. Nélküled nem
megy, szükségem van a nehezékre.
- Már nem lehet túl messze a csúcs -
makacskodott Royan. – Borisz
embereivel visszajöhetsz, és azok majd
segítenek felvinni engem.
- Ha még egyáltalán ott vannak, és
addig nem talál rád a Pegazus. -
Nicholas egy kissé bizonytalanul
felállt. - Felejtsd el. Ezt az utat,
akár tetszik, akár nem, végigcsinálod
velem. - Azzal talpra állította
Royant.
Nicholas hangosan számoltatta vele a
megtett lépéseket, és minden századik
után megállt pihenni. Aztán
belekezdett a következı százba,
miközben Royan két kézzel kapaszkodott
a nyakába és halkan a fülébe számolta
a lépéseket. Mintha az egész
világmindenség arra a talpalatnyi
földre szőkült volna össze, mely
közvetlenül a lába elıtt volt. Többé
már nem látták az egyik oldalon
magasodó sziklafalat, sem azt a mély
szakadékot, mely az ösvény másik
oldalán tátongott. Amikor Nicholas
megtántorodott, vagy hirtelen rántott
egyet rajta, és a térdébe belehasított
a fájdalom, Royan lehunyta a szemét és
nagyon igyekezett, nehogy a hangja
elárulja, miközben folyamatosan
számolt tovább.
Amikor Nicholas pihent, a
sziklafalnak támaszkodott, nem mert
lefeküdni, mivel attól félt, a lábai
már nem engedelmeskednének és nem
tudna felállni. Nem merte Royant se
letenni a földre. Az az erıfeszítés,
amivel ismét fel kellett volna
emelnie, túl sok volt neki. Erre már
nem futotta az erejébıl.
- Csaknem besötétedett - suttogta
Royan a fülébe. - Itt meg kell állnod
éjszakára. Mára elég volt. Teljesen
tönkreteszed magad, Nicky.
- Még százat - dünnyögte Nicholas.
- Nem, Nicky. Tegyél le!
 Feleletként Nicholas vállával
ellökte magát a sziklafaltól, és
tántorogva elindult felfelé.
- Számolj! - utasította.
- Ötvenegy, ötvenkettı -
engedelmeskedett Royan. Aztán a
kaptató hirtelen olyan élesen
megváltozott a lába alatt, hogy
majdnem elesett. Az ösvény egyenessé
vált, már nem emelkedett, ı meg, mint
egy részeg csak emelte lábát, hogy
fellépjen a következı sziklalépcsıre,
mely nem létezett.
Megtántorodott, aztán visszanyerte
az egyensúlyát. Ott állt imbolyogva a
meredély peremén, meredten bámult bele
a szürkületbe, és elıször el se akarta
hinni, amit látott. Fények
világítottak a homályból, és arra
gondolt, hogy már kezd hallucinálni.
Aztán emberi hangokat hallott, mire
megrázta a fejét, hogy kitisztuljon,
és visszarángassa magát a valóságba.
- Jaj, édes Istenem. Sikerült. Fönn
vagyunk a csúcson, Nicky. Ott vannak a
jármővek. Megcsináltad, Nicky.
Sikerült!
Nicholas szólni akart, de a torka
annyira összeszorult, hogy nem jött ki
hang a száján. Tántorogva megindult a
fények felé, és Royan gyönge hangon
kiáltozni kezdett a hátán.
- Segítsenek! Kérem, segítsenek
nekünk! - Elıször angolul, aztán
arabul. - Kérem, segítsenek nekünk!
Döbbent kiáltások, majd futó lábak
zaja hallatszott. Nicholas lassan
leroskadt a felföld puha füvébe és
hagyta, hogy Royan lecsússzon a
hátáról. Amhara nyelven beszélı, sötét
alakok győltek köréjük, majd
barátságos kezek ragadták meg
mindkettıjüket és félig vitték, félig
meg vonszolták ıket a fények felé.
Aztán egy elemlámpa fénye világított
Nicholas arcába, majd egy nagyon angol
hang azt mondta: - Heló, Nicky! Milyen
kellemes meglepetés. Azért jöttem le
ide Addiszból, hogy megkeressem a
holttestedet. Én ugyanis azt
hallottam, hogy meghaltál. Mintha
kissé elkapkodott hír lett volna, nem?
- Heló, Geoffrey! Igazán rendes
tıled, hogy vállaltál ennyi
fáradságot.
- Úgy nézem, egy csésze tea nem
ártana neked. Kissé elcsigázottnak
tőnsz - mondta Geoffrey Tennant. -
Eddig még nem vettem észre, hogy a
szakálladban vörösesszıke és ıszes
szálak is vannak. Mővészien
megalkotott borosta. Rendkívül
divatos. Ami azt illeti, egészen jól
áll.
Nicholas ekkor döbbent rá, hogy
nézhet ki rongyosán, borotválatlanul,
mocskosán és a kimerültségtıl
elgyötörtén.
 - Emlékszel dr. al Simmára? Egy
kicsit rosszalkodik a térde.
Megtennéd, hogy a gondjaidba veszed?
Ezután a lábai felmondták a
szolgálatot, és Geoffrey Tennant kapta
el, mielıtt elvágódott volna.
- Tarts ki, öregfiú! - Odavezette
egy vászon támlás tábori székhez, és
féltı gondossággal leültette. Royannak
is hoztak egy széket.
- Letta chai hapa! - adta ki
Geoffrey az Afrikában élı angolok
egyetemes utasítását, és perceken
belül túlédesített, gızölgı teával
teli bögréket nyomott a kezükbe.
Nicholas Royanra emelte a bögréjét.
- Egészségünkre. Nincs is hozzánk
hasonló!
Mindketten nagyokat kortyintottak,
leforrázták a nyelvüket, de a koffein
és a cukor áramütésként hatott a
vérkeringésükre.
- Most már tudom, hogy életben
maradok - sóhajtott fel Nicholas.
- Nem szeretnék tolakodó lenni,
Nicky, de nem mondanád el, hogy mi a
fene folyik itt? - kérdezte Geoffrey.
- Mi lenne, ha te mondanád el nekem?
- hárított Nicholas. Idıre volt
szüksége, hogy felmérje a helyzetet.
Mennyit tud Geoffrey, és ki mondta el
neki? Geoffrey nyomban teljesítette
kérését.
- Az elsı dolog, ami a fülünkbe
jutott, az volt, hogy azt a te fehér
haverodat, azt a Bruszilovot a szudáni
határ közelében halászták ki a
folyóból, és csupa lyuk volt, annyi
golyót eresztettek bele. A krokik meg
a farkashalak elcsemegézgettek a
képén, így aztán a határ menti
rendırök a pénzes övében lévı
dokumentumok alapján azonosították.
Nicholas Royanra pillantott és
szemöldökét összehúzva óvatosságra
intette.
- Mi akkor láttuk utoljára, amikor
egymaga elindult egy felderítı
expedícióra - magyarázta Nicholas. -
Valószínőleg ugyanazzal a shufta
bandával futhatott össze, akik négy
napja, éjjel lerohanták a táborunkat.
- Igen, arról is hallottunk. Nogo
ezredes itt rádión jelentette
Addisznak.
Eddig egyikıjük sem ismerte fel
Nogót a sok ember között. Csak amikor
elırelépett a tábori lámpák fényébe,
Royan akkor merevedett meg, és arcán
olyan győlölet futott át, hogy
Nicholas lopva átnyúlt és megfogta a
kezét, nehogy valamiképp elszólja
magát. Royan egy pillanat alatt úrrá
lett magán, és az arca se árult el
semmit.
- Nagy megkönnyebbülés számomra,
hogy itt láthatom, Sir Quenton-Harper.
Szerzett nekünk néhány aggodalommal
teli napot - mondta Nogo.
- Elnézést kérek - mondta Nicholas
udvariasan.
- Kérem, uram, én nem akartam
megsérteni. Csupán arról van szó, hogy
jelentést kaptunk a Pegazus Bányászati
Társaságtól, hogy dr. al Simmával
együtt egy véletlen baleset, egy
robbanás áldozatai lettek. Én is jelen
voltam, amikor Mr. Helm, a társaság
munkavezetıje figyelmeztette önöket,
hogy robbantásokat hajtanak végre a
szurdokban.
- De maga... - fakadt ki Royan
keserően, mire Nicholas keményen
megszorította a kezét, hogy
elhallgattassa.
- Valószínőleg saját
gondatlanságunknak köszönhetjük,
miként erre volt szíves emlékeztetni
minket. Ettıl függetlenül, dr. al
Simma megsérült, és mindkettınket
kellıképpen megrázott ez a baleset.
Ami még ennél is fontosabb, az az a
tény, hogy jó néhány ember, a tábor
személyzete és a kolostor
kíséretünkben lévı szerzetesei
életüket vesztették a shufta támadás,
illetve a robbantás következtében.
Amint visszaérünk Addiszba, a
történtekrıl részletesen beszámolok a
hatóságoknak.
- Nagyon remélem, nem gondolja, hogy
bármiféle felelısség... - kezdte Nogo,
de Nicholas a szavába vágott.
- Hát persze, hogy nem. Ez
egyáltalán nem az ön hibája. Ön
figyelmeztetett minket a szurdokban
fennálló shufta veszélyre. Nem volt
jelen, így természetesen egyiket sem
tudta megakadályozni. Ki merem
jelenteni, hogy ön a lehetı
legpéldásabban teljesítette a
kötelességét.
Nogo arcán látszott a
megkönnyebbülés. - Ön igazán kegyes,
hogy ezt mondja, Sir Quenton-Harper.
Nicholas még egy pillanatig
tanulmányozta az arcát. Fémkeretes
szemüvege mögött rendkívül nyájas
fiatalembernek tőnt, aki csupa
aggodalom, és annyira szeretne a
kedvében járni. Egy pillanatra
Nicholas csaknem elhitte, hogy
tévedett, és valaki más ülhetett a Jet
Rangerben, mely keselyőként körözött a
kıomlás felett és a holttestüket
kereste.
Nicholas a lehetı legbarátságosabb
mosolyt erıltette az arcára. -
Rendkívül hálás lennék, ha megtenne
nekem egy szívességet, ezredes.
- Természetesen - vágta rá
készségesen Nogo. - Bármit.
- A Dandera vízesése alatti
barlangban hagytam egy táskát és az
egyik vadásztrófeámat. A táskában
vannak az útleveleink és az utazási
csekkjeink. Rendkívül hálás lennék, ha
le tudná küldeni oda egyik emberét és
felhozatná nekem.
Mialatt elmagyarázta Nogónak, hol
találják a holmiját, egyfajta perverz
élvezetet nyújtott neki, hogy
potenciális gyilkosát ilyen
lényegtelen feladattal bízza meg.
Ezután ismét a barátjához fordult, így
Nogo nem vehette észre a szemében
megvillanó, bosszúszomjas győlöletet.
– Hogy jöttél ide, Geoffrey?
- Egy kis géppel Debra Maryamba. Van
ott egy sürgısségi leszállópálya. Nogo
ezredes ott várt ránk, és a hadsereg
dzsipjével hozott el minket idáig -
magyarázta Geoffrey. - A pilóta meg a
gép ott vár ránk Debra Maryamban.
Geoffrey egy pillanatra elhallgatott
és pocsék amhara nyelvtudásával a
tábor személyzetéhez beszélt, majd
ismét Nicholashoz fordult. -
Intézkedtem, hogy készítsenek egy
forró fürdıt neked és dr. al Simmának.
Azután vacsora, és egy nagy alvás, ami
csodákat tesz. Holnap már vissza is
repülhetünk Addiszba. Nem látom semmi
akadályát, hogy legkésıbb holnap
estére már ott is legyünk.
Megütögette Royan vállát, miközben
vágyakozó érdeklıdését atyáskodóan
jóindulatú mosoly mögé rejtette. - Meg
kell hogy mondjam, nagy örömömre
szolgál, hogy nem kellett lemennem és
végigbóklásznom az Abbai-szurdokot,
hogy magukat, kettıjüket megtaláljam.
Úgy hallom, hogy meglehetısen
utálatos, kegyetlen része ez a
világnak.

- Nem haragszik meg, dr. al Simma,

ha én ülök elıre? Rendkívül
udvariatlan dolog ez tılem, de repülés
közben hajlamos vagyok rá, hogy erıt
vegyen rajtam a mai de air. Ha, ha! -
magyarázta Geoffrey Royannak, mialatt
arra vártak, hogy három kisfiú
lehajtsa a kecskéket a Debra Maryam-i
leszállópályáról. Ezalatt Nicholas
begyőrte az összetekert dik-dikbırt a
hátsó utasülés alá. Nogo egyik
ırmestere éjjel megtette az utat
lefelé a meredélyen és a reggelinél
már át is adta neki a táskát meg a
bırt.
Nogo feszesen tisztelgett, amint a
gép hatalmas porfelhıt kavarva
elindult a kifutón. Nicholas
mosolyogva integetett neki az ablakon
át, miközben azt dünnyögte: - A
francba veled, Nogo, a jó büdös
francba.
Amikor a pilóta végre felemelte a
kis Cessna 260-at a durva, füves
kifutópályáról, a látóhatár az Abbai-
szurdok felett valamiféle kozmikus
mérető gombaföldre emlékeztetett,
hatalmas viharfelhık nyúltak fel a
sztratoszférába. Alattuk a levegı úgy
örvénylett, akár a viharzó tenger, és
könyörtelenül dobálta ıket a hátsó
ülésen. Úgy tőnt, Geoffrey sem volt
sokkal jobb helyzetben ott elöl.
Nagyon csöndes volt és nem mutatott
semmiféle érdeklıdést beszélgetésük
iránt.
Elızı este nem nyílt rá lehetıségük,
hogy négyszemközt beszéljenek, mivel
hol Geoffrey, hol pedig Nogo
hallótávolságon belül volt. Most
összedugták fejüket, és mivel a motor
zaja elnyomta hangjukat, Geoffrey
pedig saját háborgó gondolataiba
mélyedt, végre kiagyalhatták közös
történetüket.
Geoffrey világosan a tudtukra adta,
hogy az addiszi brit nagykövet egy
cseppet sem volt elragadtatva attól a
kellemetlenségtıl, amit ık okoztak
neki. Úgy tőnt, hogy eltőnésük
bejelentése óta egy sor fax érkezett a
Whitehallból. Ráadásul az etióp
rendırfınök is csak arra várt, hogy
kihallgathassa ıket. Vigyázniuk kell,
nehogy véletlenül is belekeverjék Mek
Nimmurt Borisz Bruszilov
meggyilkolásának ügyébe, ugyanakkor
semmiképp nem szabad a Pegazus
éberségét riadókészültséggé éleszteni.
Arra már rájöttek, hogy ezek gyorsan
reagálnak, és valószínőleg halálos
csapást mérnének rájuk, ha felmerülne
akár a leghalványabb gyanúja is annak,
hogy tudják, ki a másik játékos Taita
játékában.
A legfontosabb azonban az, hogy ne
kerüljenek szembe az etióp
hatóságokkal, ne adjanak nekik okot,
hogy visszavonják vízumukat és
kiutasítsák ıket az országból.
Megállapodtak, hogy tudatlanságot
tettetnek és eljátsszak az ártatlan
áldozatokat, akik mit sem sejtve olyan
eseményekbe csöppentek, melyeket még
csak nem is értenek.
Mire Addisz-Abebába értek,
történetük készen állt, és alaposan be
is gyakorolták. Amint a Cessna megállt
a repülıtér épülete elıtt és a pilóta
leállította a motort, Geoffrey nyomban
életre kelt és zöldes színe ellenére,
rendkívül lelkesen segítette le Royant
a géprıl.
- Természetesen a rezidencián
szállnak meg - mondta nekik. - A
szállodák ebben a városban olyan
borzalmasak, hogy arra még gondolni se
szabad, és ı rendelkezik egy
féligmeddig elfogadható szakáccsal meg
egy egészen tőrhetı borospincével.
Majd szerzek valami ruhát
mindkettıjüknek. A nejem nagyjából
ugyanaz a méret lehet, mint ön, dr. al
Simma, Nickynek meg szükség esetén jó
lesz az én holmim is. Hál' Istennek
van egy tartalék szmokingom. Ugyanis ı
hajlamos kissé túlzott jelentıséget
tulajdonítani a formaságoknak.
A brit nagykövet rezidenciáját még a
régi császár, Hailé Szelasszié
uralkodása alatt, Mussolini inváziója
elıtt, az 1930-as években építették. A
város külsı részén helyezkedett el és
a gyarmati építészet jobbik fajtájának
szép példája volt, zsúptetıvel és
széles, nagy tornácokkal. A gyep,
melyet egy seregnyi kertész gondozott,
hatalmas volt és jól mutatott benne a
ponzéciák élénk vöröse. A kúria
sértetlenül megúszta a forradalmat és
az azt követı szabadságharcot is.
A bejáratnál Geoffrey átadta ıket
egy hosszú, hófehér shammát viselı,
etióp inasnak, aki felvezette ıket
egymásba nyíló hálószobáikba, a
második emeletre. Nicholas hallotta,
ahogy a szomszédban Royan a fürdıvizét
ereszti, miközben ı maga már saját
csordultig telt kádjában egy szódás
whiskyt szopogatott és nagylábujjával
a csapot tekergette. Aztán az orvos
hangjának duruzsolása hallatszott, aki
ellátta Royan térdét.
Geoffrey szmokingja derékban bı
volt, az ujja, meg a nadrág szára
pedig túl rövid, a cipıje szorította,
ráadásul, ahogy megnézte magát a
tükörben, Nicholas rádöbbent, hogy már
igencsak ráférne egy hajvágás is.
- Hát ez ellen már nincs mit tenni -
állapította meg lemondóan, majd
bekopogott Royan ajtaján.
- A mindenit! - kiáltott fel, ahogy
Royan ajtót nyitott. Sylvia Tennant
egy zöld koktélruhát adott kölcsön
neki, ami csodásán kiemelte Royan
olajbarna bırét. Megmosta a haját is,
ami most szabadon omlott a vállára.
Nicholas érezte, amint pulzusa
felgyorsul, akár egy kamaszé az elsı
randevún, és jót nevetett önmagán.
- Remekül nézel ki - mondta neki és
komolyan is gondolta.
- Köszönöm, uram - nevetett vissza
rá Royan -, és meg kell hogy mondjam,
ön is pompásan fest. Megkérhetném,
hogy nyújtsa a karját?
- Abban reménykedtem, hogy
lecipelhetlek. Tudod, a szokás
hatalma.
- Azok az idık már elmúltak - mondta
Royan faragott ébenfa botját
suhogtatva, amit az inastól kapott. A
fájós térde oldalán támaszkodott rá.
Ahogy elindultak a hosszú folyosón,
Royan suttogva megkérdezte: - Hogy
hívják a házigazdánkat?
- İ Brit Felsége Nagykövete, Sir
Oliver Bradford NKI.
- Ez ugye valamelyik lovagrend
kitüntetésének rövidítése? - kérdezte
Royan.
- Nem - javította ki Nicholas -, ez
annak a rövidítése, hogy Nevezz Kérlek
Istennek.
- Borzasztó vagy! - kuncogott Royan,
majd ismét elkomolyodott. - Sikerült
elküldenéd a faxot Mrs. Streetnek?
- Nyomban az elsı kísérletre, és
vissza is jelzett. Azt üzeni neked,
hogy szálem, és megígérte, hogy
villámgyorsan megszerzi az
információkat a Pegazusról.
Kellemes, enyhe volt az este, és Sir
Oliver a tornácon várt, hogy
üdvözölhesse vendégeit. Geoffrey
elıresietett, hogy bemutassa ıket. A
nagykövetnek sőrő, fehér bozontos haja
volt és vörös arca. Geoffrey elıre
figyelmeztette ıket, hogy milyen ember
és miként vélekedik a kellemetlenkedı
turistákról, de ellenséges komorsága
nyomban halványulni kezdett, amint
megpillantotta Royant.
Geoffreyn és Sylvia Tennanten kívül
még vagy egy tucatnyi vendég volt, és
Sir Olivér karon fogta Royant, majd
körbevezette, hogy bemutassa. Nicholas
a nyomukba kullogott, immáron
beletörıdve abba a ténybe, hogy Royan
a legtöbb férfire ilyen hatással van.
- Engedje meg, hogy bemutassam Obeid
tábornokot, a rendırfınököt - mondta
Sir Olivér. Az etióp rendırségi erık
vezetıje magas, nagyon sötét bırő,
nyájas férfi volt, és rendkívül
elegáns kék díszegyenruhájában. Royan
keze fölé hajolt.
- Azt hiszem, nekünk holnap délelıtt
találkozónk van. Nagy örömmel nézek
elébe.
Royan bizonytalanul Sir Olivérre
pillantott. Neki errıl senki sem
szólt.
- Obeid tábornok szeretne egy kicsit
többet megtudni öntıl és Sir
Nicholastól arról, ami az Abbai-
szurdokban történt - magyarázta Sir
Oliver. - Vettem magamnak a bátorságot
és a titkárommal megbeszéltem ezt a
találkozót.
- Pusztán egy rutinkihallgatásról
van szó, errıl biztosíthatom
mindkettıjüket, dr. al Simma és Sir
Nicholas, ígérem, rövid lesz, nem
fogjuk hosszasan feltartani önöket.
- Természetesen megteszünk mindent,
amit csak tudunk, hogy a segítségére
lehessünk - mondta neki Nicholas
udvariasan. - Hány órára vár minket?
- Úgy rémlik, hogy délelıtt
tizenegykor találkozunk, amennyiben ez
megfelel önöknek.
- A lehetı legcivilizáltabb idıpont
- helyeselt Nicholas.
- A sofıröm tíz harminckor ott lesz
és elviszi önöket a rendırség
parancsnokságára - ígérte meg Sir
Oliver.
 A vacsoránál Royan Sir Oliver és
Obeid tábornok között ült. Csinos
volt, elbővölı, és mindkét férfi
rendkívüli figyelmet szentelt neki.
Nicholas rájött, kénytelen lesz
hozzászokni, hogy Royan társaságát más
férfiakkal is meg kell osztania; túl
hosszú idın át teljesen kisajátította.
Ami Nicholast illeti, neki az asztal
túlsó végén Lady Bradford társaságát
kellett elviselnie. Férjének második,
harminc évvel fiatalabb felesége volt,
erıs londoni akcentussal beszélt, és
még ennél is erısebben érzıdött rajta
valami közönségesség, a festett, szıke
sörényével meg hihetetlen mérető
kebleivel, melyek szinte kifolytak
flitterekkel díszített
décolletageából. Egy öregember
bolondériája - állapította meg magában
Nicholas. Úgy tőnt, hogy az asszony
szeret az angol arisztokrácia
genealógiájának szakértıjeként
tetszelegni más szóval megrögzött
sznob. Alaposan kikérdezte Nicholast
ıseirıl, ragaszkodott hozzá, hogy
generációkra visszamenıleg feltárja
elıtte családfáját.
Végül átszólt férjének az asztal
túloldalára: - Sir Nicholas a Quenton
Park tulajdonosa. Tudtad ezt, drágám?
- Majd ismét Nicholashoz fordult. - A
férjem szenvedélyes vadász.
Sir Oliver kellıképpen el volt
ragadtatva felesége
intelligenciájától. - Quenton Park,
hé? A minap olvastam róla egy cikket a
Shooting Timesban. Van ott egy
hajtóvadászatuk, amit úgy hívnak, hogy
„Magas bükkös". Igaz?
- „Magas fenyves" - javította ki
Nicholas.
- Itt vannak talán Anglia
legtökéletesebb madarai. Legalábbis
ezt mondják - lelkesedett Sir Oliver
és mohón, várakozásteljesen nézett
Nicholasra.
- Hát, én nem tudom - tiltakozott
szerényen Nicholas. – De meglehetısen
büszkék vagyunk rájuk. Legközelebb,
amikor otthon van, el kell jönnie egy
vadászatra - természetesen az én
vendégem.
Attól a pillanattól kezdve Sir
Oliver Nicholas iránti viselkedése
drámaian megváltozott. Nyájas lett,
csupa buzgó gondoskodás, sıt még odáig
is elment, hogy leküldte az inast egy
üveg 1954-es Laffite-ért.
- Jó benyomást tettél - dünnyögte
Geoffrey savanyú képpel. - İ nem
pazarolja akárkire az 1954-est, csupán
néhány kiválasztottra.
Már éjfél is elmúlt, mire
Nicholasnak végre sikerült
megszabadulnia háziasszonyától, és
kimenekítette Royant Sir Oliver és
Obeid tábornok karmai közül.
Elvezette, támogatta Royant, amint
elbővölıen bicegett mellette, miközben
elkerülte Geoffrey Tennant sokatmondó
és tőnıdı pillantását, aztán elérték
az elsı lépcsıfordulót.
- Nos, határozottan te voltál az est
fénypontja – mondta Royannak.
- Lady Bradford meg úgy dorombolt
neked, akár egy macska – lendült
ellentámadásba Royan, és Nicholas
örömmel fedezte fel hangjában a
féltékenység halovány felhangjait.
Ezek szerint nem ı volt az egyetlen,
aki így érzett.
Az ajtó elıtt Royan elejét vette
minden problémának azzal, hogy az
arcát nyújtotta, és Nicholas szőzies
csókot nyomott rá.
- Azok a keblek! - dünnyögte Royan.
- Aztán nehogy rémálmaid legyenek. -
Azzal becsukta maga mögött az ajtót.
Egészen vidám volt, amikor saját
szobája ajtajához lépett, de ahogy
kinyitotta az ajtót, nyomban meglátta
a küszöb mellett heverı borítékot.
Nyilván a vacsora alatt csúsztatta be
az egyik szolga az ajtó alatt. Gyorsan
feltépte a borítékot és széthajtotta a
benne lévı lapokat. Arckifejezése
megváltozott, ahogy átfutotta, majd
kijött a szobájából, visszament Royan
ajtajához és bekopogott.
Egy pillanat múlva résnyire kinyílt
az ajtó, és Royan kikukkantott. Látta
tekintetében a zavart, ezért
igyekezett sietve eloszlatni Royan
gyanakvását.
- Válasz a faxomra. - Felmutatta
neki a papírokat. – Fogadóképes vagy?
- Egy pillanat. - Royan becsukta az
ajtót, majd néhány másodperc múlva
ismét kinyitotta. - Gyere be - mondta
neki.
Az italokra mutatott. - Kérsz egy
elalvás elıttit?
- Azt hiszem, szükségem van rá. Most
már tudjuk, hogy ki vezeti a Pegazust.
- Mondd! - utasította Royan, de
Nicholas szép nyugodtan kitöltött
magának egy whiskyt, majd a válla
fölött hátramosolygott Royanra. -
Neked is töltsék egy szódát?
- A fenébe is, Nicholas Quenton-
Harper - dobbantott zoknis lábával. -
Ne merészelj tovább kínozni. Ki az?
- Amikor megismertelek, egy
tisztelettudó kis arab lány voltál.
Olyan, aki elismeri a férfiúi faj
felsıbbrendőségét. Most meg mit hall
az ember. Azt hiszem, elrontottalak.
- Azt hiszem, nekem meg
figyelmeztetnem kell téged, hogy a
tőzzel játszol - próbált meg elnyomni
egy mosolyt Royan. - Mondd már,
kérlek, Nicky.
- Ülj le - mondta neki Nicholas, és
ı is leült a szemközti fotelbe.
Széthajtogatta a faxot és felnézett
Royanra. - Mrs. Street gyorsan
dolgozott. A faxomban azt javasoltam
neki, hogy hívja fel a
tızsdeügynökömet a Cityben. A
greenwich-i idıhöz képest három órával
elırébb vagyunk, így aztán még
sikerült az irodájában érnie.
Mindenesetre megszerzett minden
információt, amit kértem tıle.
- Hagyd ezt abba Nicky, különben
letépem a pruszlikomat, sikoltozni
kezdek és óriási botrányt csapok.
Mondd már!
Nicholas a papírlapokat zizegtette,
majd olvasni kezdett.
- A Pegazus Bányászati Társaságot
jegyzik a sydneyi tızsdén,
Ausztráliában, húszmilliós
tıkerészesedéssel...
- Ne menj végig az összes részleten
- könyörgött Royan.
- Csak annak az embernek a nevét
mondd.
- A Pegazus hatvanöt százalékban a
Valhalla Bányászati Társaság tulajdona
- folytatta tovább Nicholas
rendületlenül -, és a fennmaradó
harmincöt százalék tulajdonosa az
osztrák Anaconda Ércbányászati
Társaság.
Royan már feladta, hogy tovább
vitázzon vele, helyette elırehajolt
székében és merev tekintettel
figyelte.
 - Mind a Valhalla, mind pedig az
Anaconda teljes egészében a HI-
konszern, a Hamburgi Iparvállalatok
tulajdona. A HI összes részvénye a von
Schiller család letétje, melynek
egyedüli kezelıi Gotthold Ernst von
Schiller és a felesége Ingemar.
- Von Schiller - ismételte meg a
nevet halkan Royan, miközben még
mindig Nicholasra meredt. - Rajta volt
Duraid listáján a lehetséges
szponzorok között. Nyilván olvasta
Wilbur Smith könyvét - azt tudom, hogy
németre lefordították. Valószínőleg,
hozzád hasonlóan, ı is kapcsolatba
lépett Duraiddal. De ıt Duraid tagadó
válasza nyilván nem tántorította el
olyan könnyen, mint téged.
- Én is így képzelem - bólintott
Nicholas. - Egyszerő dolog egy kicsit
körülszimatolni a kairói múzeumban, és
nyomban kiderült, hogy Duraid meg te
valami nagy fogáson dolgoztok. A
többit meg már nagyon is jól tudjuk.
- De hogy tudta a Pegazust ilyen
gyorsan áttelepíteni Etiópiába? -
kérdezte Royan.
- Ez egy véletlen, szerencsés húzás
volt von Schiller részérıl - az ördög
szerencséje. Geoffrey azt mondja, hogy
a Pegazus megszerezte a feltárandó
rézbányák koncesszióját Mengisztu
elnöktıl öt évvel ezelıtt, még mielıtt
távozni kényszerült. Von Schiller már
itt volt a helyszínen, még mielıtt
egyáltalán bármit is hallott volna a
tekercsekrıl. Csupán annyit kellett
tennie, hogy a bázisát lentrıl,
északról, ahol addig dolgoztak,
áthelyezte az Abbai-szurdok
meredélyére, hogy bármikor hasznot
húzhasson az újabb fejleményekbıl.
Valószínőleg ki fog derülni, hogy Jake
Helm egyike a legkeményebb,
legmocskosabb specialistáinak, akit
elküldhet a világ bármely pontjára,
ahol valamiféle elsimítandó problémája
akad. Az nyilvánvaló, hogy Nogo is a
zsebében van. Egyenesen a karjukba
táncoltunk.
Royan eltőnıdött. - Ez így szépen
össze is áll. Amint Helm jelentette
gazdájának érkezésünket, von Schiller
nyilván parancsot adott arra a shufta
támadásra a táborunk ellen. Jaj, édes
Istenem, hogy én mennyire győlölöm.
Még sosem láttam, de jobban győlölöm,
mint amilyen győlöletre bárki és bármi
ellen valaha is képesnek hittem magam.
- Nos, most már legalább tudjuk,
hogy kivel van dolgunk.
- Nem egészen - mondta tétován
Royan. - Von Schillernek biztosan volt
egy embere Kairóban. Valaki, aki belsı
ember.
- Hogy hívják a miniszteredet? -
kérdezte Nicholas.
- Nem - tiltakozott nyomban Royan. -
Nem, Atalan Abou Sin, ı nem lehet.
Ismerem, amióta az eszemet tudom. Maga
a megtestesült tisztesség, a becsület
védıbástyája.
- El se tudod képzelni, hogy mondjuk
egy olyan százezer dolláros kenıpénz
mennyire megrendítheti még a
legtökéletesebben felépített bástya
alapjait is - jegyezte meg Nicholas
csöndesen, és ez megrendítette Royant.

Kettesben reggeliztek. Sir Olivér

már egy órával korábban elment a
hivatalába, Lady Bradford pedig még
nem kelt fel, hogy köszöntse a tiszta,
hővös felföldi reggelt.
- Alig aludtam valamit az éjjel,
egyfolytában Atalanon törtem a fejem.
Jaj Nicky, még a gyanúját se bírom
elviselni annak, hogy esetleg köze
lehet Duraid meggyilkolásához.
- Ne haragudj, hogy elrontottam az
éjszakádat, de minden szempontot
figyelembe kell vennünk - próbálta
megnyugtatni Royant, majd témát
váltott. - Már épp elég idıt
elvesztegettünk itt. A Pegazus elıtt
pillanatnyilag szabad a pálya. Haza
akarok menni, hogy megszervezhessem
expedíciós erıinket a visszatéréshez.
- Szeretnéd, ha elintézném a
helyfoglalásunkat a légitársaságnál? -
állt fel nyomban Royan. - Megyek és
keresek egy telefont.
- Elıbb fejezd be a reggelidet.
- Már végeztem. - Azzal elindult az
ajtó felé, Nicholas pedig utánaszólt.
- Nem csoda, hogy ilyen sovány vagy.
Úgy tudom, az anorexia nervosa nem épp
a legkellemesebb módja a távozásnak. -
Majd vett magának még egy szelet
pirítóst és megkente lekvárral.
Royan tizenöt percen belül vissza is
tért. - Holnap délután három
harminckor. A Kenya Airwayszel
Nairobiba és még aznap este tovább a
British Airwayszel a Heathrow-ra.
- Szép munka. - Nicholas megtörölte
szalvétájával a száját és felállt. -
Már vár ránk a kocsi, ami elvisz
minket a rendırség parancsnokságára,
hogy beszélhessünk új imádóddal, Obeid
tábornokkal. Menjünk.
Az épület elıtt egy rendırtiszt várt
rájuk, aki egy külön bejáraton át
kísérte be ıket a parancsnokságra.
Galla felügyelıként mutatkozott be, és
a lehetı legnagyobb tiszteletet
tanúsította, ahogy bevezette ıket a
rendırfınök irodájába.
Amint beléptek, Obeid tábornok
felállt és íróasztalát megkerülve
eléjük ment, hogy üdvözölje ıket.
Kedves volt, csupa nyájasság, ahogy
Royan körül sürgölıdött, miközben
bevezette ıket külön fogadószobájába.
Amint helyet foglaltak, Galla
felügyelı kitöltötte nekik apró
tálkákba az elmaradhatatlan keserő
feketekávét.
Egy rövid ideig tartó, udvarias
társalgás után a tábornok nyomban a
tárgyra tért. - Ígéretemhez híven nem
szeretném a kelleténél hosszasabban
igénybe venni az idejüket. Az itt
jelen lévı Galla felügyelı fogja
lejegyezni vallomásukat. Elıször is
Bruszilov ırnagy eltőnésével és
halálával szeretnék foglalkozni.
Feltételezem, önök is tisztában vannak
vele, hogy korábban az orosz KGB
tisztje volt.
A kihallgatás hosszabb lett, mint
gondolták. Obeid tábornok alapos volt,
de mindvégig rendkívül udvarias
maradt. Végül vallomásukat egy
rendırségi gyorsíró legépelte, majd
miután átolvasták és aláírták, a
tábornok kikísérte ıket egészen a
bejáratig, ahol a kocsijuk várakozott.
Nicholas rájött, hogy ez rendkívül
megtisztelı kegynek számít.
- Ha bármit tehetek önökért, ha
bármire szükségük lenne, kérem ne
tétovázzanak, nyugodtan forduljanak
hozzám. Rendkívül nagy örömömre
szolgált, hogy megismerhettem önt, dr.
al Simma. Remélem, hamarosan ismét
vendégül láthatjuk itt Etiópiában.
 - Balszerencsénk ellenére, nagyon
élveztem az önök gyönyörő országát -
mondta Royan kedves mosollyal. - Nincs
kizárva, hogy még hamarabb viszontlát
minket, mint gondolná.
- Milyen elragadó ember - jegyezte
meg Royan, amint helyet foglaltak Sir
Oliver Rollsában. - Igazán
megkedveltem.
- Úgy tőnik, ez kölcsönös - mondta
Nicholas.
Royan szavai mintegy jóslatként
váltak valóra. Másnap reggel két
egyforma, névre szóló borítékot
találtak a helyükön az étkezıben,
amikor lementek reggelizni.
Nicholas kinyitotta a sajátját,
miközben kávét rendelt a bokáig érı
shammát viselı pincértıl, és ahogy
olvasni kezdte a levelet, az
arckifejezése megváltozott.
- Hé! - kiáltott fel. - Úgy tőnik
még annál is mélyebb hatással voltunk
a kék ruhás fiúkra, mint gondoltuk.
Obeid tábornok ismételten látni akar.
- Hangosan felolvasta a levelet: „A
mai nap folyamán, délig bezárólag,
köteles megjelenni a rendırség
parancsnokságán." – Nicholas halkan
füttyentett. Határozott nyelvezet.
Semmi kérem vagy köszönöm.
- Az enyém is ugyanaz - pillantott
Royan a hivatalos rendırségi fejléccel
ellátott szövegre. - Szerinted ez mi a
fenét jelenthet?
- Hamarosan megtudjuk - mondta neki
Nicholas. - Kissé vészjóslóan cseng.
Asszem, a szerelemnek vége.
Ezen a reggelen, amikor megérkeztek
a rendırség parancsnokságához, nem
várta ıket a fogadóbizottság. Az ır a
külön bejárattól visszaküldte ıket az
általános hivatali helyiségbe, ahol
hosszú és kissé zavaros beszélgetést
folytattak az ügyeletes tiszttel, aki
csak egészen alapfokú angol
nyelvtudással rendelkezett. Korábbi
afrikai tapasztalatai alapján Nicholas
tudta, hogy jobb, ha nem veszti el a
türelmét, sıt még csak jelét se
mutatja az ingerültségnek. Végül a
tiszt suttogva hosszas
telefonbeszélgetést folytatott valami
ismeretlen személlyel, melynek nyomán
a szemközti fal mellett álló kemény
fapad felé intett.
- Maguk várni. Ember jön hamar.
A következı negyven perc során
ülıhelyüket más kérelmezık,
folyamodók, panasztevık és piti
bőnözık színes választékával kellett
megosztaniuk. Akadt köztük néhány, aki
erıteljesen vérzett valamely
ismeretlen személy támadása
következtében, másrészt viszont voltak
olyanok is, akik meg voltak
bilincselve.
- Úgy tőnik, csillagunk leáldozóban
van - jegyezte meg Nicholas, miközben
egy zsebkendıt nyomott az orra alá.
Világosan érzıdött, hogy a mellettük
ülık közül néhányan egy ideje nem
kerültek szorosabb kapcsolatba a
szappannal meg a vízzel. - A VIP-
bánásmódnak már nyoma sincs.
Negyven perc múltán Galla felügyelı,
aki elızı nap oly megkülönböztetett
tisztelettel kezelte ıket,
átpillantott a válaszfalon és
fölényesen intett nekik.
Figyelmen kívül hagyta Nicholas felé
nyújtott kezét és átvezette ıket az
egyik hátsó szobába. Nem kínálta ıket
hellyel, viszont fagyos hangnemben a
következı szavakkal fordult
Nicholashoz. - Önt felelısség terheli
egy, a tulajdonát képezı lıfegyver
elvesztéséért.
- Így van. Amint azt már tegnapi
vallomásomban elmondtam...
Galla felügyelı a szavába vágott. -
A gondatlanságból elveszített
lıfegyver komoly kihágásnak számít -
mondta szigorúan.
- Esetemben szó sincs
gondatlanságról - jelentette ki
Nicholas.
- A lıfegyvert ırizetlenül hagyta.
Meg se próbálta elzárni egy
biztonságos páncélszekrénybe. Ez pedig
gondatlanság.
- Tisztelettel megjegyzem felügyelı
úr, hogy az Abbaiszurdokban feltőnı
hiány mutatkozik páncélszekrényekbıl.
- Gondatlanság - ismételte meg
Galla. - Bőnös gondatlanság. Honnan
tudhatnánk, vajon a fegyver nem
került-e a kormánnyal szemben álló
elemek kezébe?
- Ezzel azt akarja mondani, hogy
valamely ismeretlen személy
megdöntheti a kormányt egy 275-ös
Rigbyvel? - mosolygott Nicholas.
Galla felügyelı ezt a megjegyzést
eleresztette a füle mellett, és
íróasztalának fiókjából elıvett két
iratot. - Kötelességem kiadni önnek és
dr. al Simmának ezen kiutasítási
rendeleteket. Huszonnégy órájuk van
rá, hogy elhagyják Etiópiát, ezen idı
leteltével mindketten tiltott
bevándorlóknak számítanak.
- Dr. al Simma nem vesztett el
semmiféle fegyvert - mutatott rá
szelíden Nicholas. - Ami azt illeti,
legjobb tudomásom szerint, élete során
még a legenyhébb mérvő gondatlanságot
sem tanúsította. - És ezt a
megjegyzését is figyelmen kívül
hagyták.
- Kérem, írják itt alá, hogy a
dokumentumokat átvették és a benne
foglaltakat tudomásul vették.
- Beszélni szeretnék Obeid
tábornokkal, a rendırfınökkel – mondta
Nicholas.
 - Obeid tábornok ma reggel ellenırzı
körútra ment az északi
határterületekre. Csak néhány hét
múlva tér vissza Addisz-Abebába.
- Amikor is mi már szépen
visszatértünk Angliába?
- Pontosan - mosolyodott el elsı
ízben Galla felügyelı, ajka fagyos,
önelégült vigyorra húzódott. - Kérem,
írják alá itt és itt.
- Mi történt? - kérdezte Royan,
ahogy a sofır kinyitotta neki a Rolls
ajtaját és ı beült Nicholas mellé. -
Ez az egész annyira váratlan, annyira
hirtelen történt. Az egyik pillanatban
mindenki imád minket, a következıben
meg lerugdosnak a lépcsın.
- Akarod tudni, hogy szerintem mi
történt? - kérdezte Nicholas, majd
anélkül, hogy megvárta volna Royan
válaszát, folytatta: - Nem Nogo az
egyetlen, aki a Pegazus zsebében ül.
Huszonnégy óra leforgása alatt Obeid
kapcsolatba lépett von Schillerrel, és
megkapta a parancsot.
- Tudod, hogy ez mit jelent, Nicky?
Ez azt jelenti, hogy nem térhetünk
vissza Etiópiába. És így Mamose sírja
számunkra elérhetetlenné válik. -
Nicholasra meredt, és hatalmas fekete
szemébıl csak úgy sugárzott a rémült
kétségbeesés.
- Amikor Duraiddal Irakba meg
Líbiába mentünk, emlékezetem szerint
egyikınknek sem volt meghívólevele se
Szaddamtól, se Kadhafitól.
- Úgy tőnik, mintha el lennél
ragadtatva attól, hogy várhatóan meg
kell szegned a törvényt - mondta Royan
vádlón. - Csupa öntelt vigyor a képed.
- Végül is, csupán az etióp
törvényrıl van szó - mutatott rá
Nicholas. - Azt meg ugye, nem kell
túlságosan komolyan venni.
- Aztán amibe behajítanak, az is egy
etióp börtön lesz. És azt kénytelen
leszel majd komolyan venni.
- Te is - vigyorgott Nicholas -, már
ha elkapnak minket.
- Afelıl biztosak lehettek, hogy ı
már hivatalosan panaszt tett az elnöki
hivatalnál - mondta nekik Geoffrey,
amikor kivitte ıket a reptérre. -
Mondhatom, hogy ez az egész ügy a
legteljesebb mértékben felháborította.
Kiutasítás meg ehhez hasonló
disznóságok. Hát ilyet még életemben
nem hallottam.
- Ne izgasd magad, öregfiú - mondta
neki Nicholas. Ami azt illeti,
egyikünknek sem áll szándékában
visszatérni ide. így aztán nem történt
semmi.
- De az elv. Hogy egy prominens brit
alattvalót úgy kezeljenek, mint egy
közönséges bőnözıt. Semmi tisztelet. -
Felsóhajtott. – Néha azt kívánom,
bárcsak száz évvel korábban születtem
volna. Akkor nem kellett volna
lenyelnünk egy ilyen felháborító
képtelenséget. Egyszerően kiküldtünk
volna egy ágyúnaszádot.
- Valahogy így, Geoffrey, de kérlek,
ne hagyd, hogy ez ennyire kihozzon a
sodrodból.
Mialatt a Kenya Airways pultjánál a
jegyüket kezelték, Geoffrey úgy
keringett körülöttük, mint a macska a
kicsinyei körül. Csupán kézipoggyászuk
volt, két kis olcsó nejlon útitáska,
amit aznap reggel vettek a piacon.
Nicholas a dik-dikbırt összegöngyölte
és betekerte egy hímzett shammába,
amit szintén a piacon vásárolt.
Geoffrey megvárta, míg beszállásra
szólítják ıket és integetett nekik,
miután átmentek a sorompón, ám ezen
érzelmes búcsú elsısorban Royannak és
nem Nicholasnak szólt.
A helyük a szárny mögött volt, és
Royan az ablak mellé ült. A kenyai
légitársaság gépe beindította a
motorokat és lassan elhaladt a reptér
épülete elıtt. Nicholas épp a
stewardessszel vitatkozott, aki azt
akarta, hogy a bíborszín nejlon
táskába rejtett értékes dik-dik bırét
helyezze el a fejük fölött lévı, zárt
csomagtartóban, Royan pedig kikémlelt
a kis ablakon, hogy felszállás közben
még egy utolsó pillantást vessen
Addiszra.
 Royan hirtelen megmerevedett és
miközben továbbra is kinézett az
ablakon, megragadta Nicholas karját.
- Nézd! - sziszegte olyan dühödt
hangon, hogy Nicholas áthajolt, hogy
lássa mi izgatta fel ennyire.
- Pegazus! - kiáltotta Royan, és
arra a sugárhajtású Falcon gépre
mutatott, mely épp begördült és
megállt a reptér épületének túlsó
oldalánál. A kis kecses repülıgép zöld
volt, és magas farkának végén tisztán
látszott az ágaskodó, skarlátvörös ló.
Miközben az ablakon át figyelték, a
zöld Falcon törzsén az ajtó lenyílt,
és a gurulópályán várakozó kis
fogadóbizottság várakozásteljesen
nyomult elıre, hogy üdvözöljék a gép
ajtajában megjelenı utasokat.
Közülük az elsı egy alacsony,
elegáns tropikálöltönybe öltözött
férfi volt, a fején fehér panama
szalmakalappal. Alacsonysága ellenére
parancsoló tekintély és magabiztosság
áradt belıle, a hatalom aurája vette
körül. Az arca sápadt volt, mintha
valahonnan az északi télbıl érkezett
volna, és ez nagyon kirítt ebbıl a
környezetbıl. Az álla kemény volt és
akaratos, az orra feltőnıen nagy, és
sötét, kiugró szemöldöke alól átható
tekintettel nézett a világra.
Nicholas nyomban felismerte. Épp
elégszer látta a Sotheby's meg a
Christie's aukcióin. Nem az a fajta
ember, akit könnyedén el lehet
felejteni.
- Von Schiller! - kiáltott fel,
amint a német uralkodói tekintettel
végigpillantott azokon az embereken,
akik a kifutón várták.
- Olyan, mint egy bántam harci kakas
- dünnyögte Royan -, vagy egy ágaskodó
kobra.
Von Schiller megemelte
panamakalapját, és könnyed, atletikus
léptekkel lefutott a Falcon lépcsıjén,
mire Nicholas csöndesen azt mondta: -
Az ember nem is hinné, hogy már
csaknem hetvenéves.
- Úgy mozog, mint egy negyvenes -
helyeselt Royan. Nyilván festeti a
haját meg a szemöldökét - látod,
milyen sötét.
- A mindenit! - döbbent meg
Nicholas. - Nézd csak, ki van itt,
hogy üdvözölje.
A napfény kitüntetéseken és
rangjelzéseken csillant meg. Egy
magas, kék egyenruhás alak lépett elı
a fogadóbizottságból, majd kezét
tiszteletteljesen sapkájának csillogó
bır ellenzıjéhez emelte, mielıtt
megfogta és szívélyesen megrázogatta
von Schiller kezét.
- Egykori imádód, Obeid tábornok.
Nem csoda, hogy nem tudott találkozni
velünk. Túl elfoglalt volt.
 - Nézd, Nicky - szisszent fel Royan.
Már nem a lépcsı alján álló két embert
nézte, akik még mindig egymás kezét
fogták és élénken társalogtak.
Figyelme teljes egészében a Falcon
lépcsıjének teteje felé irányult, ahol
egy másik, fiatalabb férfi jelent meg.
Hajadonfıtt volt, és Nicholas egy fakó
arcot látott meg sőrő, sötét, hullámos
hajat.
- Még életemben nem láttam. Ki ez? -
kérdezte Royantól.
- Nahoot Guddabi. Duraid
asszisztense volt a múzeumban. Most
pedig a helyébe lépett, ı kapta meg a
munkáját.
Ahogy Nahoot elindult lefelé a
Falcon lépcsıjén, az ı gépük
végiggördült a reptér épülete elıtti
gurulópályán és ráfordult a fı
kifutóra, így már nem láthatták a
Pegazus gépe mellett gyülekezı kis
csoportot. Mindketten hátradıltek
ülésükben és egy hosszú pillanatig
egymásra meredtek. Nicholasnak jött
meg elıbb a hangja.
- Boszorkányszombat. Összegyőltek a
gonoszok. Szerencsénk volt, hogy
szemtanúi lehettünk. Most már legalább
egészen világos, kikkel állunk
szemben.
- Von Schiller irányítja a bábokat -
helyeselt Royan, és hangja fojtott
volt a dühtıl meg az iszonyattól. - De
Nahoot Guddabi a vadászebe. Nyilván
Nahoot bérelte fel a gyilkosokat
Kairóban, majd ránk szabadította ıket.
Jaj Istenem, Nicky, hallanod kellett
volna ıt a temetésen, amint arról
szónokolt, hogy mennyire csodálta, meg
tisztelte Duraidot. Ez a mocskos,
gyilkos képmutató!
Mindketten hallgattak, amíg a
repülıgép felszállt és elérte a
repülési magasságot, majd Royan
csöndesen azt mondta: - Természetesen
igazad volt Obeidet illetıen. İ is a
lehetı legmélyebben benne van Schiller
zsebében.
- Meglehet, hogy egyszerően csak az
etióp kormány képviselıjeként van
jelen, hogy tiszteletteljes
fogadtatásban részesítsen egy fontos
külföldi koncessziótulajdonost,
olyasvalakit, akitıl azt remélik, hogy
mesés rézbányákat tár fel szegénység
sújtotta országukban és mindnyájukat
gazdaggá teszi.
Royan határozottan megrázta a fejét.
- Ha ez ilyen egyszerő volna, akkor a
kormány egyik miniszterét küldték
volna ki és nem a rendırfınököt. Nem,
Obeidbıl is éppúgy bőzlik az alattomos
árulás, mint Nahootból.
Az, hogy most életnagyságban látta
férje gyilkosait, feltépte Royan
gyászának és fájdalmának félig
begyógyult sebét. Ezek a keserő
érzések oly tőzzel égették bensejét,
mint mikor a bozóttőz emészti el egy
üreges fa törzsét. Nicholas tudta,
hogy nem olthatja el ezt a tüzet,
mindössze abban reménykedhetett, hogy
egy kis idıre elterelheti róla Royan
figyelmét. Csöndesen beszélt hozzá,
sötét gondolatait a halálról és a
bosszúról afelé a kihívás felé
fordította, amit Taita játéka és az
eltőnt sírral kapcsolatos talány
jelentett.
Mire Nairobiban átszálltak és másnap
reggel földet értek Heathrow-n, már
felvázolódott elıttük a terv, hogyan
térjenek vissza a Nílus-szurdokba, és
hogyan derítsék fel a hasadékban Taita
medencéjét. Bár Royan a felszínen
ismét a régi volt, nyugodt és vidám,
Nicholas tudta, hogy veszteségének
fájdalma továbbra is ott bujkál a
felszín alatt.

Olyan korán szálltak le Heathrow-n,

hogy még nem állt sor az
útlevélvizsgálatnál, és mivel
csomagjuk nem volt, nem kellett
eljátszaniuk a szokásos rulettjátékot
a szállítószalagnál - megérkeztek-e a
bıröndök, vagy sem?
Nicholas, a hóna alatt nejlontáskába
göngyölt dik-dikbırrel, másik karján
pedig a bottal sántikáló Royannal
olyan ártatlanul ballagott át a vám
zöld folyosóján, mintha a Sixtusi
kápolna egyik kerubja lenne.
- Vakmerı és szemérmetlen vagy -
súgta oda neki Royan, miután minden
gond nélkül átjutottak. - Ha ilyen
meggyızıen hazudsz a vámosoknak, akkor
vajon én megbízhatom-e benned?
Szerencséjük nem hagyta el ıket. A
taxiknál sem volt sor, így aztán alig
egy órával a leszállás után már ott
voltak Nicholas knightsbridge-i háza
elıtt. Hétfı reggel volt és még csak
nyolc óra harminc.
Amíg Royan zuhanyozott, Nicholas egy
esernyıvel lement a sarki főszereshez,
hogy hozzon valami ennivalót. Aztán
megosztoztak a reggeli elkészítésén,
Royan a pirítóst csinálta, Nicholas
pedig a specialitását, a főszeres
omlettet.
- Nyilván komoly szakmai segítségre
lesz szükséged, amikor visszamegyünk
az Abbai-szurdokba - jegyezte meg
Royan, miközben hagyta, hogy a vaj
beleolvadjon a forró pirítósba.
- Már meg is van a megfelelı ember.
Dolgoztam már vele mondta Nicholas. -
A haditengerészet egykori mérnöke. A
búvárkodás és a víz alatti építkezések
szakértıje. Már visszavonult, és egy
kis parasztházban él Devonban.
Gyanítom, hogy híján lehet a kápének
és rettenetesen unatkozik. Úgy vélem,
kapva kap bármilyen alkalmon, mely
enyhít ezen körülmények bármelyikén.
Amint befejezték a reggelit,
Nicholas azt mondta Royannak: - Én
elmosogatok. Te meg vidd el a
sztélérıl készült filmet elıhívatni. A
Harrodsszal szemben, a Boots egyik
üzletében egy óra alatt megcsinálják.
- Hát ezt nevezem aztán tisztességes
munkamegosztásnak jegyezte meg Royan
engedékeny hangon. - Neked itt a
mosogatógép, odakinn pedig megint
esik.
- Rendben - nevetett Nicholas. -
Hogy könnyebb legyen lenyelni a keserő
pirulát, kölcsönadom az esıkabátomat.
Amíg elıhívják a filmeket, addig
vehetsz magadnak néhány ruhát azok
helyett, amelyek odavesztek a
sziklaomlásnál. Nekem le kell
bonyolítanom néhány nagyon fontos
telefonhívást.
Amint Royan elment, Nicholas
letelepedett az íróasztalához egy
jegyzetfüzettel meg a telefonnal.
Elsıként Quenton Parkot hívta, ahol is
Mrs. Street próbálta palástolni,
mennyire örül, hogy fınöke ismét
itthon van.
- Az íróasztalán legalább egy
méternyi magas posta várja a
visszatértét. Zömében számlák.
- Kész öröm, mi?
- Az ügyvédek egyfolytában a
nyakamra járnak, és Mr. Markham a
Lloyd'stól naponta telefonál.
- Legyen jó kislány, és egyikıjüknek
se mondja meg, hogy visszajöttem. -
Nicholas pontosan tudta, hogy mit
akarnak tıle - ugyanazt, amit az ıt
kitartóan keresık általában: pénzt.
Ebben az esetben nem egyszerően egy
ötszáz fontos számláról volt szó, amit
elfelejtett kifizetni a szabónak,
hanem két és fél millió fontról. –
Valószínőleg jobb is lesz ha Yorkban
maradok és nem megyek haza Quentonba –
mondta Mrs. Streetnek. - A lakásban
nem fognak megtalálni.
Adósságait agyának hátulsó rejtekébe
számőzte és az elıtte álló feladatokra
koncentrált. - Kéznél van a ceruzája
meg a jegyzetfüzete? Jól van, a
következıket szeretném, ha megtenné.
Tíz percen át diktált, majd Mrs.
Street visszaolvasta neki. - Rendben.
Akkor legyen szíves, lásson neki.
Estére otthon vagyunk. Dr. al Simma
meghatározatlan ideig marad. Kérje meg
a házvezetıt, hogy készítse elı a
számára a második hálószobát a
lakásban.
Ezután a devoni számot hívta, és
amíg kicsengett, elképzelte a szikla
tetején álló, átépített ırházat, mely
a szürke, viharzó, téli tengerre
nézett. Daniel Webb valószínőleg hátul
lehet a mőhelyben, ahol vagy élete
nagy szerelmét, az 1935-ös Jaguárját
bütyköli, vagy lazaccsalikat kötöz a
horgokra. A pecázás a másik nagy
szenvedélye, az, ami eredetileg
összehozta ıket.
- Halló? - Daniel hangja óvatos volt
és gyanakvó. Nicholas szinte látta
maga elıtt kopasz fejét, mely szeplıs,
akár egy bíbictojás és telefont
markoló, munkától sebes, szırös kezét.
- Árkász, lenne egy munkám a
számodra. Benne vagy?
- Hova megyünk, ırnagy? - Bár már
három éve nem hallotta, mégis nyomban
felismerte Nicholas hangját.
- Sok napsütés, táncoló lányok. A
fizetség ugyanaz, mint a múltkor.
- Benne vagyok. Hol találkozunk?
- A lakásban. Emlékszel rá, ahol a
múltkor. Holnap. Hozd magaddal a
logarlécedet. - Nicholas tudta, hogy
Danny nem sokra tartja ezeket az
újmódi zsebszámológépeket.
- A Jag még mindig jó formában van.
Kora reggel indulok, úgyhogy ebédre
már oda is érek.
Nicholas letette a kagylót, és még
két hívása volt: az egyik a jersey-i
bankba, a másik pedig a Kajmán-
szigetekre. Vésztartaléka mindkét
számlán alaposan megcsappant. Az
expedíció költségvetése, amit Royannal
a repülıgépen kidolgoztak,
kétszázharmincezer volt. De tudta,
hogy mint minden költségvetés, ez is
optimista.
- Mindig adj hozzá még ötven
százalékot - figyelmeztette önmagát. -
Ami azt jelenti, mire végzünk, a
szekrény teljesen kiürül.
Reménykedjünk és imádkozzunk, hogy
Taita nem ugrat minket.
Megadta a vonatkozó jelszót a bankok
számlakezelıinek és utasította ıket,
hogy utalják át az adott összegeket a
folyószámlájára, hogy nyomban
hozzáférhetık legyenek.
Még két hívást kellett
lebonyolítania, mielıtt elindul
Yorkba. Minden tervük ezeken állt vagy
bukott, és a kapcsolat, melyen át
elérhette ezeket az embereket, legjobb
esetben vérszegény, rosszabb esetben
illuzórikus volt.
Az elsı szám foglaltat jelzett. Még
ötször próbálkozott, és minden esetben
az az idegesítı, magas hang pittyegett
a fülébe. Még egyszer megpróbálta és
ezúttal sikerrel járt, egy megnyugtató
nyugati akcentus szólt bele a
kagylóba.
- Jó napot. Itt a Brit Nagykövetség.
Miben állhatok rendelkezésére? -
Nicholas az órájára pillantott. Az
idıeltolódás három óra. Addiszban már
délután van.
- Itt Sir Nicholas Quenton-Harper
beszél az Egyesült Királyságból. Tudná
kérem kapcsolni Mr. Geoffrey
Tennantot, a katonai attasét?
Geoffrey szinte nyomban a vonalban
volt. - Drága öregem. Szóval sikerült
rendben hazaérned. Irigyellek.
- Gondoltam, megnyugtatlak. Tudtam,
hogy álmatlan éjszakáid leszenek
miattam.
- Hogy van az elragadó dr. al Simma?
- Szeretetteljes üdvözletét küldi.
- Bárcsak hihetnék neked - sóhajtott
fel drámaian Geoffrey.
- Egy nagy szívességre kérlek,
Geoff. Ismered Maryam Kidane ezredest
a Honvédelmi Minisztériumban?
- Elsırangú fickó - vágta rá nyomban
Geoffrey. - Jól ismerem. Épp a múlt
szombaton teniszeztem vele. Ördögi a
fonákja.
- Kérlek, mondd meg neki, hogy
sürgısen lépjen velem kapcsolatba. -
Megadta Geoffreynak a yorki lakás
számát. - Mondd meg neki, hogy egy
ritka, etióp fecskefaj ügyében
keresem, a múzeum győjteményébe kell.
- Már megint a gyanús kis ügyleteid,
Nicky. Hát nem volt elég, hogy
kirúgtak Etiópiából úgy, hogy a lábad
se érte a földet? Most meg ritka
madarakban kereskedsz, valószínőleg az
elsı helyen áll a CITES-jegyzékben.
Veszélyeztetett faj.
- Megteszed nekem, Geoff?
- Hát persze. Az élen szolgálunk,
öregfiú. Én mindig a balek vagyok.
- Ezzel leköteleztél, az adósod
vagyok.
- Na nem csak ezért. Még legalább
egy tucat másért is.
A következı hívás már nem volt ilyen
sikeres. A Nemzetközi Tudakozó egy
máltai számot adott meg neki. A
telefon az elsı kísérletre bátorítóan
kicsöngött.
- Vedd már fel, Jannie - könyörgött
suttogva, de a hatodik csöngetés után
egy üzenetrögzítı válaszolt.
- Ön az Africair Services
központjával beszél. Pillanatnyilag
senki sem tudja fogadni hívását.
Kérem, hogy a sípoló hang után adja
meg nevét és telefonszámát, és hagyjon
egy rövid üzenetet. Amint tudjuk,
visszahívjuk. Köszönöm. Ez
félreismerhetetlenül Jannie Badenhorst
erıteljes dél-afrikai akcentusa volt.
- Jannie. Itt Nicholas Quenton-
Harper. Az a te lerobbant, vén Herced
fel tud még szállni? Ez a munka jó
móka. Mi több, a pénz se rossz. Hívj
fel az angliai lakásban. Nem kell
elkapkodni. Tegnap vagy tegnapelıtt
sincs késı.
Alighogy befejezte az utolsó
beszélgetést, Royan már meg is nyomta
a csengıt, és Nicholas leszaladt a
lépcsın.
- Az idızítésed tökéletes - mondta
Royannak, aki a hidegtıl rózsaszínné
vált orral lépett be és lerázta a
vizet az esıkabátról, amit
kölcsönadott neki. - Elıhívattad a
filmet?
Royan a kabát zsebébıl elıhúzta a
sárga csomagot és diadalmasan
meglóbálta.
- Zseniális fotós vagy - mondta
Nicholasnak. – Tökéletesek lettek.
Szabad szemmel is el tudom olvasni a
sztélé minden írásjelét. Megint
játékban vagyunk Taitával.
Szétterítették a csillogó
fényképeket Nicholas íróasztalán és
gyönyörködtek bennük.
- Másolatokat is készíttettél. Egy-
egy sorozat mindkettınknek. Remek -
mondta Nicholas elismerıen. - A
negatívokat pedig elhelyezzük a bankom
széfjében. Még egyszer nem
kockáztathatjuk meg, hogy elveszítsük.
Royan hatalmas nagyítójával
egyenként végignézte a képeket és
kiválogatta a sztélé mind a négy
oldaláról készült, legtisztább
felvételeket.
- Ezek lesznek a munkakópiáink. Nem
hiszem, hogy igazán hiányozni fognak a
kırıl kopírozott másolataink. Ezek
tökéletesen megfelelnek. - Hangosan
felolvasott egy kiragadott részletet a
hieroglifákból. - „A kobra kitekeredik
és felemeli ékköves csuklyáját.
Szemében a hajnal csillagjai
ragyognak. Fekete, sikamlós nyelve
háromszor csókolja meg a levegıt." -
Az arca kipirult az izgalomtól. -
Szeretném tudni, vajon mit mondhat
nekünk Taita ezzel a sorral. Jaj
Nicky, olyan izgalmas, hogy ismét
nekiláthatunk a rejtély megfejtésének!
- Ezt most hagyd - utasította
Nicholas szigorúan. - Ismerlek. Ha
egyszer belekezdesz, akkor egész
éjszaka ittragadunk. Gyerünk,
pakoljunk be a Range Roverbe. Hosszú,
nehéz út áll elıttünk Yorkig, és az
Autóklub szerint csúszósak az utak,
ráadásul még fagyni is fog. Egy kicsit
más az idı, mint az Abbai-szurdokban.
Royan felegyenesedett és szépen
kupacba szedte a fényképeket. - Igazad
van. Néha hajlamos vagyok
belefeledkezni. Felállt. – Mielıtt
elindulnánk, megengeded, hogy
hazatelefonáljak?
- A haza alatt, ha jól értem,
Kairóra gondolsz.
- Elnézést. Igen, Kairóra. Duraid
családját...
- Kérlek! Semmi szükség a
magyarázkodásra. Itt a telefon.
Parancsolj. Ha végeztél, odalenn
várlak a konyhában. Mindkettınknek
szükségünk van egy csésze teára,
mielıtt útnak indulunk.
Royan félóra múlva ment le a
konyhába, az arca csupa bőntudat volt
és egyenesen megmondta Nicholasnak: -
Sajnos, azt hiszem, megint csak gondot
okozok. Egy vallomással tartozom.
- Ki vele - mondta Nicholas.
- Haza kell mennem Kairóba - mondta,
és Nicholas döbbenten nézett rá. -
Csak néhány napra - tette hozzá
sietve. - Duraid fivérével beszéltem.
Maradt néhány ügye Duraidnak, amit el
kell intéznem.
- Nem tetszik, hogy egyedül akarsz
visszamenni oda - csóválta a fejét
Nicholas -, azután, ami legutóbb
történt.
- Ha helyes a teóriánk, akkor a
veszély Nahoot Guddabi volt, és ı most
Etiópiában van. így valószínőleg
biztonságban leszek.
- Nekem ez akkor sem tetszik. Te
vagy a kulcs Taita játékában.
- Hálásan köszönöm, uram - mondta
Royan megjátszott felháborodással. -
Tehát ez az egyetlen ok amiért nem
szeretnéd, ha eltennének láb alól?
- Hát, ha már így sarokba szorítasz,
kénytelen vagyok elismerni, hogy
meglehetısen megkedveltem a
jelenlétedet.
- Észre se veszed és már vissza is
jöttem. Meg aztán, lesz neked épp elég
dolgod, amíg távol vagyok.
- Gondolom, úgysem tudlak
visszatartani - dünnyögte Nicholas. -
Mikor akarsz indulni?
- Van egy járat ma este nyolckor.
- Hát, ez egy kicsit hirtelen jött.
Úgy értem, épp hogy megérkeztünk -
próbálkozott meg még egy utolsó,
gyenge tiltakozással, majd megadta
magát. - Kiviszlek a reptérre.
- Nem, Nicky. Heathrow nem esik útba
neked. Majd felülök a vonatra.
- Ragaszkodom hozzá.

Hétfı este nem túl nagy a forgalom,

így amint kijutottak a városból,
akadálytalanul haladtak. Az utat még
könnyebbé tette élénk beszélgetésük,
amikor is Nicholas beszámolt azokról a
telefonbeszélgetésekrıl, melyeket
Royan távollétében folytatott.
- Remélem, hogy Maryam Kidane révén
hamarosan ismét kapcsolatba léphetek
Mek Nimmurral. Az egész terv Meken áll
vagy bukik. Nélküle a legelsı lépést
sem tehetjük meg Taita bao-tábláján.
Kitette Royant Heathrow indulási
oldalának bejáratánál. - Hívj fel
holnap reggel Kairóból, hogy tudjam,
jól vagy-e és mikor jössz vissza. A
lakásban leszek.
- A hívást a hívott fél fizeti -
figyelmeztette Royan, miközben csókra
nyújtotta az arcát. Aztán kicsusszant
az ülésbıl és becsapta maga mögött az
ajtót.
Ahogy Nicholas elindult, a
visszapillantóban figyelte Royant, aki
olyan volt, mint egy törékeny,
elhagyott gyermek, és hirtelen erıt
vett rajta a melankólia és a veszteség
érzése. Aztán váratlanul valami új,
nyugtalanító érzés kerítette a
hatalmába. Megszólalt a vészjelzı
rendszere. Valami kellemetlen dolog
készül. Valami gonoszság történik,
amikor Royan Egyiptomba ér. Egy újabb
veszélyes fenevad szökött meg a
ketrecbıl, hogy ott ólálkodjon a
sötétben és csak az alkalomra várjon,
hogy lecsaphasson, de még túl korai,
hogy Nicholas felismerje színét vagy
formáját.
- Kérlek, ne hagyd, hogy bármi
történjen vele - mondta ki hangosan,
de azt nem tudta, hogy könyörgése
kinek szól. Arra gondolt, hogy
visszafordul és ráveszi Royant,
maradjon vele, de ehhez semmi joga, és
tudta, hogy Royan nem fog
engedelmeskedni. A fizikai erıszaktól
eltekintve, nincs semmi más mód arra,
hogy akaratát rákényszerítse. Hagynia
kell, hogy elmenjen.
- De nekem ez egy cseppet sem
tetszik - ismételte meg újra.
 Személyi titkára és a többi ember,
akik neki dolgoztak, pontosan tudták,
mit vár tılük. Minden úgy volt, ahogy
megkövetelte. Gotthold von Schiller
elismerıen nézett körül a fémbarakk
belsejében. Helm remek munkát végzett
az alatt az idı alatt, ami a
rendelkezésére állt, hogy a bázist
elıkészítse fınöke érkezésére.
Magánlakosztálya a hosszú,
szétszerelhetı épület felét foglalta
el. Spártai volt, de steril tisztaság
és rend uralkodott. Ruhái a
szekrényben lógtak, és pipereholmija
meg a gyógyszerei a fürdıszobában
voltak szép rendben kitéve. Saját
konyhája tökéletesen fel volt szerelve
és el volt látva a megfelelı
mennyiségő és minıségő alapanyaggal.
Saját kínai szakácsa együtt utazott
vele a Falconon, és hozott magával
mindent, amire szüksége lehet, hogy
gazdája bármilyen kívánságát
kielégíthesse.
Von Schiller vegetáriánus volt, nem
dohányzott és nem ivott. Húsz évvel
ezelıtt még híres nagyevı volt, aki
szerette a Fekete-erdı kiadós, bıséges
ételeit, a Rajna-völgy borait és Kuba
erıs, sötét dohányát. Akkoriban kövér
volt, elhízott, vastag tokája hájasan
csüngött alá gallérjára. Most viszont
kora ellenére karcsú volt, egészséges
és életerıs, akár egy agár.
Élete alkonyán nem annyira fizikai
érzékeinek, mint inkább a szellem és
az érzelmek élvezeteinek hódolt.
Sokkal többre becsült egy élettelen
tárgyat, mint egy élılényt, legyen az
ember vagy állat. Egy kıdarab, melyet
több ezer éve holt kıfaragók faragtak,
sokkal inkább felizgatta, mint akár a
legszebb fiatal nı lágy, meleg teste.
Szerette a rendet és a fegyelmet. Az
emberek és az események feletti
hatalma jobban táplálta testét, mint
bármiféle étel. A hatalom és gyönyörő,
egyedülálló tárgyak birtoklása volt a
szenvedélye most, hogy teste már
lassanként kimerült és állati vágyai
elvesztették vonzerejüket.
Annak a hatalmas, felbecsülhetetlen
értékő antik kincsgyőjteménynek, amit
felhalmozott, minden egyes darabját
mások fedezték fel. Most volt a
legutolsó esélye arra, hogy valamit ı
fedezzen fel, ı törje fel a fáraó
sírjának pecsétjét, és ı legyen az
elsı ember, aki négyezer év múltán
megpillantja mindazt, amit a sír rejt.
Talán ez volt számára a halhatatlanság
igazi reménye, és nem volt olyan ár,
legyen az arany vagy emberélet, amit
meg ne adott volna érte. Már meghalt
néhány ember ezért a szenvedélyért, és
ha további áldozatok kellenek, az sem
érdekelte. Nincs olyan magas ár, amit
ez meg ne érne.
Belenézett abba a hatalmas tükörbe,
ami az ágyával szemközti falon lógott.
Lesimította sőrő, erıs, sötét haját.
Természetesen festve volt, de ez
egyike volt még néhány megmaradt
hiúságának. Ezután átment lakrésze
szınyegtelen fapadlóján és kinyitotta
annak a hosszú tanácsteremnek az
ajtaját, ami a fıhadiszállása lesz az
elkövetkezendı napokban.
Az ott ülı személyek szolgai módon,
alázatos képpel nyomban felálltak. Von
Schiller nagy léptekkel a hosszú
asztal fı helyéhez vonult és fellépett
arra a szınyeggel borított farönkre,
amit a titkárnıje helyezett oda. Ez a
rönk elkísérte mindenhová. Huszonhárom
centiméter magas volt. Errıl az
emelvényrıl nézett le von Schiller
azokra a férfiakra és arra az egy
nıre, akik rá vártak. Nyugodtan nézett
végig rajtuk, és hagyta, hogy még egy
darabig ácsorogjanak. Rönkjén állva
magasabb volt mindegyiküknél.
Elıször Helmre nézett. A texasi már
több mint egy évtizede dolgozott neki.
Tökéletesen megbízható, fizikailag és
szellemileg egyaránt erıs, és szó
nélkül, mindenféle aggály nélkül
teljesít minden parancsot. Von
Schiller szinte mindenben rá
támaszkodott. Elküldhette a világon
bárhová, Zairétıl Queenslandig, az
Északi-sarkkörtıl az Egyenlítı párás
dzsungeléig, Helm elvégzi a munkát a
lehetı legkisebb felhajtással és
zömében mindenféle kellemetlen
következmény nélkül. Könyörtelen volt,
de diszkrét, és ismerte gazdáját, akár
egy jó vadászkutya.
Helmrıl a nıre nézett. Utte Kemper
volt a személyi titkára. İ szervezte
és irányította életének minden
részletét, az ételtıl a farönkig, a
gyógyszerektıl a társadalmi
elfoglaltságokig. Nem volt olyan nı
vagy férfi, aki a színe elé került
volna anélkül, hogy azt elızıleg
titkárnıjével meg ne beszélte volna. İ
volt a kommunikációs szakértıje is. Az
a rengeteg elektronikus felszerelés,
ami a barakk egyik falát teljesen
elfoglalta, az ı birodalma volt. Utte
olyan csalhatatlan ösztönnel találta
meg útját az éteren át, mint egy
hazatérı galamb. A gépírás és a
morzejelek régi tudományától a
rádiózásig és egyéb kommunikációs
módszerekig bármire átváltott, és von
Schiller nem ismert senkit, se férfit,
se nıt, aki boszorkányos ügyességét
akár csak megközelítette volna. Nıként
a legtökéletesebb korban volt, karcsú,
szıke, és ferde vágású zöld szemével
széles pofacsontjával emlékeztetett a
fiatal Dietrichre.
 Von Schiller felesége, Ingemar már
húsz éve magatehetetlen, és életében
Utte Kemper lépett be abba az őrbe,
ami a nyomában maradt. De Utte a
számára több volt mint titkárnı, vagy
akár feleség.
Amikor megismerte, Utte magas
beosztást töltött be a német nemzeti
telekommunikációs hálózat technikai
részlegében, ugyanakkor gyakran
szerepelt pornószínésznıként nem a
pénzért, hanem azért, mert élvezte ezt
a munkát. Azok a videofelvételek,
melyek akkoriban készültek róla, von
Schiller számára egyiptomi
régiséggyőjteménye után a
legértékesebbek voltak. Helmhez
hasonlóan Utténak sem voltak
skrupulusai. Nem volt semmi, amit meg
ne tett volna, vagy meg ne engedett
volna neki, hogy megtegye, hagyta,
hogy kielégítse vele legbizarrabb
vágyait is. Amikor Utte videóit nézte,
és közben Utte néhány hasonló dolgot
csinált neki, ı volt az egyetlen nı,
aki még most is el tudta juttatni az
orgazmusig. Ám ez is hónapról hónapra
ritkább lett, és minden egyes
szexuális roham, amit még sikerült
kicsiholnia a férfi öregedı testébıl,
egyre erıtlenebbé vált.
Utte felállította már maga elıtt a
felvevıkészülékét. Ez is egyike volt
sokrétő feladatainak, hogy pontosan és
teljes egészében rögzítsen minden
tárgyalást és megbeszélést. Ezután von
Schiller két megbízható
alkalmazottjáról az asztal mellett
álló másik két férfi felé fordította
tekintetét.
Nogo ezredessel aznap reggel
találkozott elıször, midın lelépett a
Jet Ranger helikopterrıl, mely Addisz-
Abebából hozta ide, a Nílus-szurdok
meredélyének csúcsán lévı bázisra. Nem
sokat tudott róla, csupán annyit, hogy
Helm választotta, és eddig elégedett
volt vele. Ami von Schillert illeti, ı
azért nem volt annyira lenyőgözve
tıle. Volt már olyan, amit
elügyetlenkedett. Nogo megengedte,
hogy Quenton-Harper és az egyiptomi nı
átcsússzanak a karmai között. Miután
egész életében dolga volt Afrikával,
von Schiller nemigen bízott meg a
feketékben, jobban szeretett
európaiakkal dolgozni. Mindazonáltal
azzal tisztában volt, hogy Nogo
szolgálatai pillanatnyilag
nélkülözhetetlenek. Végül is, ı a déli
Gojam katonai parancsnoka. Semmi
kétség, amint teljesítette a célt,
amiért felfogadták, el lehet intézni.
Helm majd gondoskodik róla. Neki az
ilyen apró részletekkel nem kell
foglalkoznia.
Von Schiller most az asztal mellett
álló utolsó férfira nézett. Még egy,
aki pillanatnyilag nélkülözhetetlen.
Nahoot Guddabi volt az, aki felhívta a
figyelmét a hetedik tekercs
létezésére. Úgy tőnik, valami angol
író írt egy regényesített változatot a
tekercsekbıl, de von Schiller sosem
olvas regényeket, se németül, se azon
a négy idegen nyelven, melyeket
tökéletesen beszél. Nahoot nélkül nem
szerzett volna tudomást Taita
tekercseinek létezésérıl, és akkor
valószínőleg észrevétlen átsiklott
volna élete nagy lehetıségén.
Az egyiptomi nyomban felkereste,
amint Duraid al Simma befejezte a
tekercsek fordítását, és fény derült
egy eddig fel nem jegyzett fáraó
sírjának létezésére. Azóta állandó
kapcsolatban álltak, és amikor al
Simma és felesége nagyon nekilendült,
kutatásaik kezdtek túlzottan
elırehaladni, felbérelte Nahootot,
hogy szabaduljon meg tılük és vigye el
neki a hetedik tekercset.
Ez a tekercs volt most
győjteményének legfényesebb csillaga,
mely többi kincsével együtt
biztonságban volt a hegyek közt álló
Schlossnak, az ı menedékének,
sasfészkének betonból és acélból
épült, föld alatti páncéltermeiben.
Ennek ellenére, az, hogy Nahootot
választotta arra a rendkívül kényes
feladatra, hogy megszabadítsa ıt al
Simmától és feleségétıl, tévedésnek
bizonyult. Erre a feladatra egy profit
kellett volna küldenie, de Nahoot
bizonygatta, hogy ı is meg tudja
csinálni, és jó pénzt kapott egy olyan
munkáért, amit ennyire elpuskázott.
Idıvel majd tıle is meg kell
szabadulni, de pillanatnyilag von
Schillernek nagy szüksége van rá.
Az nem volt kérdéses, hogy Nahoot
sokkal jobban ért az egyiptológiához
meg a hieroglifák olvasásához, mint
maga von Schiller. Végül is Nahoot
élete javát ezek tanulmányozásával
töltötte, míg von Schiller csupán
amatır volt, aki ráadásul viszonylag
rövid ideje foglalkozott ilyen
lelkesen ezzel a témával. Nahoot úgy
olvasta a tekercseket és ezt az új
anyagot, amihez most jutottak, mintha
egy barátja levele lenne, míg von
Schillernek törnie kellett a fejét
minden egyes jelen, és gyakran kellett
referenciakönyveihez fordulnia. De még
így sem tudta kihámozni a szöveg
jelentésének finomságait. Nahoot
segítsége nélkül még csak reménye se
lehetne rá, hogy megoldja a rejtélyt,
amivel Mamose sírjának felkutatása
állította szembe.
Ez volt a csapat, mely most
összegyőlt elıtte és arra várt, hogy
elkezdjék a megbeszélést. - Kérem,
foglaljon helyet, Fraulein Kemper -
mondta végre. - Önök is, uraim.
Lássunk neki!
Von Schiller állva maradt rönkjén az
asztalfın. Élvezte a mindenki fölé
magasodás érzését. Alacsonysága a
megaláztatás forrása volt iskolás kora
óta, amikor is társai a „Tökmag"
gúnynevet ragasztották rá.
- Fraulein Kemper mindent rögzít,
ami itt ma délután elhangzik. Nyomban
kioszt önöknek egy dossziényi
dokumentumot, melyet a megbeszélés
befejeztével ismételten összegyőjt.
Szeretném egészen világossá tenni,
hogy ezen anyagok közül semmi sem
hagyhatja el ezt a helyiséget. Mindez
rendkívül bizalmas, és egyedül rám
tartozik. Megkövetelem ezen utasításom
legszigorúbb betartását.
Ahogy Utte kiosztotta a dossziékat,
von Schiller egymás után ránézett
arra, aki épp kezébe kapta.
Arckifejezése világossá tette, hogy
milyen büntetés vár arra, aki bármely
utasítását megszegi.
Ezután von Schiller kinyitotta az
elıtte fekvı dossziét. Ott állt és két
öklére támaszkodva fölé hajolt.
- Dossziéjukban másolatokat találnak
azon Polaroid fényképekrıl, melyeket
Quenton-Harper táborában találtunk.
Kérem, most ezeket nézzék.
Mindenki kinyitotta a saját
dossziéját.
 - Megérkezésünk óta dr. Nahootnak
lehetısége nyílt rá, hogy
áttanulmányozza ıket, és azon a
véleményen van, hogy hitelesek, a
fényképeken látható sztélé eredeti,
ısi egyiptomi munka, mely szinte
bizonyosan a második átmeneti
korszakban, úgy i. e. 1790 körül
készült. Van valami, amit ehhez hozzá
kíván tenni, doktor?
- Köszönöm, Herr von Schiller. -
Nahoot kenetteljesen mosolygott, de
sötét szemébıl nyugtalanság, idegesség
áradt. Volt valami hideg szenvtelenség
az öreg németben, ami megrémítette. Az
égvilágon semmiféle érzelmet nem
mutatott, amikor utasította Nahootot,
hogy intézkedjék Duraid al Simma és
felesége megöletését illetıen. Ekkor
döbbent rá, hogy a tigris hátán
lovagol. - Csupán némi megszorítással
élnék e kijelentést illetıen. Azt
mondtam, hogy a fényképeken látható
sztélé eredetinek tőnik. Természetesen
addig nem állíthatok határozottan
semmit, amíg nem áll módomban elsı
kézbıl megvizsgálni magát a követ.
- Ezt a módosítást tudomásul vettem
- bólintott von Schiller -, és épp
azért győltünk itt össze, hogy
megtaláljuk a módját, miként
juthatnánk hozzá a sztéléhez, hogy ön
alaposan megvizsgálhassa és véleményt
nyilváníthasson róla. Kezébe vette a
csillogó fényképmásolatot, amit Utte
reggel készített az eredetirıl a
szomszédos barakk laboratóriumának
sötétkamrájában. A fényképezés is
egyike volt sokirányú tehetségének és
jártasságának, így természetesen
rendkívül szakszerő munkát végzett.
Azok a Polaroid képek, melyeket Helm
juttatott el hozzá Hamburgba,
elmosódottak, eltorzultak voltak, de
még így is elégségesek ahhoz, hogy
hanyatthomlok átszelje a
kontinenseket. Most pedig itt tartotta
a kezében ezeket a tiszta, tökéletes
színekben pompázó másolatokat és olyan
izgalom vett erıt rajta, mely már-már
fojtogatta.
Miközben mindenki hallgatott, ı
olyan szeretettel cirógatta a képet,
mintha éppenséggel az a tárgy lenne a
kezében, amit ábrázol. Ha ez eredeti,
miként ösztönösen tudta, hogy az,
akkor már egyedül ez megérte azt a
temérdek idıt, pénzt és életet, amit
mostanáig ráköltött. Csodás kincs volt
ez, mely tökéletesen illett a már
győjteményében ékeskedı eredeti
hetedik tekercs mellé. A sztélé
négyezer év múltán olyan jó állapotban
volt, ami rendkívüli. Olyan hevesen
vágyott rá, ahogyan hosszú élete során
szinte csak egy-két dologra.
Rendkívüli erıfeszítést igényelt, hogy
ezt a mindent elsöprı vágyat elnyomja
és figyelmét az elıtte álló feladatra
összpontosítsa.
- Doktor, amennyiben ez a sztélé
eredeti, meg tudná mondani,
helyesebben van valami javaslata arra
nézve, vajon hol helyezkedhet el,
merrefelé kezdjük a kutatást?
- Úgy vélem, hogy nem szabad a
sztélét izoláltan kezelnünk, Herr von
Schiller. Nézzük a többi Polaroidot
is, amit Nogo ezredes megszerzett, és
Fraulein Kemper oly ügyesen lemásolt
nekünk. - Nahoot félretette azt a
bizonyos képet, és kiválasztott egy
másikat az elıtte fekvı dossziéból. –
Például ezt.
A többiek is gyorsan végiglapozták
dossziéjukat, hogy kikeressék ugyanazt
a képet.
- Ha alaposabban szemügyre veszik
ennek a képnek a hátterét, akkor
láthatják, hogy a sztélé mögött a
homályban valamiféle fal van, ami egy
barlang vagy üreg falának tőnik.
Felpillantott von Schillerre, aki
bátorítóan bólintott. - Aztán látszik
itt valamiféle rácsos ajtó is. -
Nahoot félretette a képet és
kiválasztott egy másikat. – Most pedig
ezt nézzék. Ezen a képen egy másik
tárgy látható. Úgy hiszem, ez egy
falfestmény, melyet vagy egy vakolt
falra, vagy egy barlang csupasz
sziklafalára festettek, és
feltehetıleg egy ebbıl kivájt sírról
van szó. Úgy tőnik, hogy annak a
kapunak a rácsán át készült, melyre
már a sztélérıl készült elsı kép
kapcsán rámutattam. Ennek a
falfestménynek a stílusa szinte
bizonyosan egyiptomi, illetve
egyiptomi hatás érzıdik rajta. Ami azt
illeti, erısen emlékeztet engem azokra
a falfestményekre, melyek Lostris
királynı sírját díszítik Felsı-
Egyiptomban, azt a sírt, melybıl az
eredeti Taita-tekercsek kerültek elı.
- Igen. Igen. Folytassa! - biztatta
von Schiller.
- Rendben. Ha a rácsos kaput
összekötı tényezınek tekintjük, akkor
minden okunk megvan feltételezni, hogy
a sztélé és a falfestmények egy és
ugyanazon barlangban vagy sírban
találhatók.
- Ha ez így van, akkor vajon milyen
utalásaink vannak arra nézve, hogy hol
készítette Quenton-Harper ezeket a
Polaroid felvételeket? - Von Schiller
dühödten ráncolta a homlokát, ahogy
egyenként végignézett rajtuk.
Mindnyájan igyekeztek elkerülni
átható, kék tekintetét.
- Nogo ezredes - választotta ki a
többiek közül von Schiller -, ez a
maga országa. Behatóan ismeri a
terepet. Halljuk tehát az ön, e témára
vonatkozó gondolatait.
 Nogo ezredes megrázta a fejét. - Ez
az ember, ez az egyiptomi... - a
jelzıt megvetıen használta - téved. Ez
nem egy egyiptomi sír a fényképeken.
- Hogy mondhat ilyet? - támadt neki
Nahoot mérgesen. Mit tud ön az
egyiptológiáról? Én huszonöt éven
át...
- Várjon! - némította el von
Schiller ellentmondást nem tőrı
hangon. - Hadd fejezze be. - Nogóra
nézett. - Folytassa, ezredes!
- Egyetértek azzal, hogy nem tudok
semmit az egyiptomi sírokról, de
ezeket a képeket egy keresztény
templomban készítették.
- Mitıl ilyen biztos ebben? -
kérdezte Nahoot keserően, miután
szakmai tekintélyét így
megkérdıjelezték.
- Hadd mondjam el elıször is
önöknek, hogy engem tizenöt évvel
ezelıtt pappá szenteltek. Késıbb,
miután kiábrándultam a
kereszténységbıl és az összes többi
vallásból, elhagytam az egyházat és
katona lettem. Ezt csak azért mondtam
el, hogy tisztában legyenek vele,
tudom, mit beszélek. - Fölényes
gúnnyal mosolygott Nahootra, mielıtt
folytatta volna. - Nézzék meg ismét
ezt az elsı képet, hogy a háttérben a
falon, a rácsos kapu sarkának
közelében egy emberi kéz körvonalai és
egy stilizált hal látható. Ezek a kopt
egyház szimbólumai. Az ország összes
templomában és katedrálisában
megtalálhatják.
Mindenki ugyanennek a képnek a
kezében lévı példányára meredt, de
egyikıjük sem mert véleményt
nyilvánítani, amíg von Schiller meg
nem szólalt.
- Igaza van - mondta von Schiller
halkan. - Ott van, ahogy mondta, a kéz
és a hal.
- Arról azonban biztosíthatom
önöket, hogy a hieroglifák a sztélén,
a falfestmények és a fakoporsó mind
egyiptomi védte magát makacsul Nahoot.
- Erre az életemet teszem.
Nogo megrázta a fejét és ismét
vitázni kezdett. - Tudom, hogy mit
beszélek...
Von Schiller felemelte a kezét és
mindkettıjüket elnémította, míg
végiggondolta a problémát. Végül
valamiféle döntésre jutott.
- Nogo ezredes, mutassa meg nekem a
mőholdfelvételen azt a helyet, ahol
Quenton-Harper tábora volt, ahonnan
ezeket a Polaroidokat szerezte.
Nogo felállt, megkerülte az asztalt
és megállt von Schiller mellett. A
mőholdkép fölé hajolt és mutatóujjával
rámutatott egy pontra, melytıl nem
messze a Dandera folyó a Nílusba
ömlött. A kép egykoron Quenton-Harper
tulajdona volt, és a tábora elleni
támadás során zsákmányolták. Számos
színes jelölés volt rajta, melyet Nogo
feltevése szerint maga az angol
rajzolt be jelölıtollal.
- Itt volt, uram. Láthatja, hogy
Quenton-Harper zölddel karikázta be
ezt a helyet.
- Most pedig azt mutassa meg nekem,
hogy hol van a legközelebbi kopt
templom.
- Nos, Herr von Schiller, az itt van
rögtön mellette. Quenton-Harper ezt is
bejelölte piros tintával. Mindössze
egy mérföldnyire van a táborhelytıl.
Szt. Frumentius kolostora.
- Hát akkor itt a válasz. - Von
Schiller még mindig komoran ráncolta a
homlokát. - Kopt és egyiptomi
szimbólumok együtt. A kolostor.
Mindnyájan rámeredtek, és egyikıjük
sem merte megkérdıjelezni
következtetését.
- Azt akarom, hogy kutassák át a
kolostort - mondta halkan. -
Vizsgáljanak át minden helyiséget,
minden négyzetcentiméternyi falat. -
Ismét Nogóhoz fordult. - Be tudja
vinni oda az embereit?
- Természetesen, Herr von Schiller.
Már van egy megbízható emberem a
kolostorban - egy szerzetes, akit én
fizetek. Ezenkívül itt a Gojamban még
érvényben van a statárium. Én vagyok a
katonai parancsnok. Teljes körő
felhatalmazásom van, hogy átkutassak
bármit, ahol gyanúm szerint lázadók,
szakadárok vagy banditák
rejtızködhetnek.
- Emberei belépnek egy templomba,
hogy teljesítsék kötelességüket? -
kérdezte Helm. - Önnek személy szerint
nincsenek vallási skrupulusai?
Hozhatja úgy a szükség - hogy is
fogalmazzam -, hogy megszentelt
helyeket kell megszentségteleníteniük.
- Elmondtam már önöknek, hogy én
feladtam a vallást más, világiasabb
elvek és hit kedvéért. Külön élvezetet
okoz majd számomra, hogy
elpusztíthatok olyan babonás és
veszélyes szimbólumokat, melyekre
minden bizonnyal szép számmal bukkanok
majd Szt. Frumentius kolostorában. Ami
pedig az embereimet illeti, csak
muzulmánokat és animistákat viszek
magammal, akik ellenségei a keresztnek
és mindannak, amit jelképez.
Személyesen vezetem majd ıket.
Biztosíthatom, hogy e tekintetben nem
lesznek nehézségek.
- Hogy fogja ezt megmagyarázni
Addisz-Abebában a feletteseinek? Nem
szeretném, ha bármi módon kapcsolatba
hozhatnának a kolostor elleni akcióval
- mondta von Schiller.
- Az addiszi fıparancsnokság
utasított, hogy tegyek meg minden
lehetséges lépést az Abbai-szurdokban
mőködı szakadár lázadók
visszaszorítására. Bármikor
igazolhatom a kolostor átkutatásának
indokoltságát.
- A sztélét akarom. Akarom, bármi
áron. Megértett, ezredes?
- Tökéletesen megértettem, Herr von
Schiller.
- Amint azt már nyilván tudja,
bıkezően bánok azokkal, akik jól
szolgálnak engem. Hozza el nekem jó
állapotban, és én tisztességgel
megjutalmazom. Ha bármi segítségre van
szüksége, beleértve a Pegazus
felszerelésének és személyi
állományának használatát, forduljon
Mr. Helmhez.
- Ha használhatnánk a helikopterét,
azzal rengeteg idıt megtakaríthatnánk.
Holnap levihetem az embereimet, és ha
az a kı a kolostorban van, akkor
holnap este már át is adhatom önnek.
- Kitőnı. Vigye magával dr.
Guddabit. Fésülje át a terepet, nincs-
e ott egyéb érték is és fordítson le
minden feliratot vagy bevésést, amit a
kolostorban talál. Kérem, lássák el ıt
is katonai egyenruhával. Úgy kell
kinéznie, mintha ı is osztagának egyik
katonája lenne. Nem szeretném, ha a
késıbbiekben bármiféle vádaskodás
kapcsán a nevem felmerülhetne.
- Holnap reggel nyomban indulunk,
amint eléggé kivilágosodott ahhoz,
hogy felszállhassunk. Azonnal neki is
látok az akció megszervezésének. -
Tuma Nogo tisztelgett von Schillernek,
majd buzgó türelmetlenséggel kivonult
a barakkból.
Bár Nogo ezredes sosem járt sem a
qiddistben, sem a maqdasban, gyakran
felkereste a Szt. Frumentius
kolostort. Ennél fogva teljes
egészében tisztában volt az elıtte
álló feladat nagyságával, és azzal is,
hogy várhatóan milyen hatást vált ki a
szerzetesekbıl és a gyülekezetbıl
erıszakos behatolása területükre.
Ráadásul ismert számtalan hasonló
sziklakatedrálist az ország más
részein. Ami azt illeti, ıt magát a
híres Lalibelela katedrálisban
szentelték fel, így pontosan tudta,
milyen labirintust rejthetnek ezek a
föld alatti telepek.
Úgy számolta, legalább húsz emberre
lesz szüksége, hogy biztosítani tudja
és átkutathassa a katedrálist, továbbá
kivédhesse az apát és szerzetesei
felháborodott bosszúját. Személyesen
választotta ki legjobb embereit.
Közülük egy sem volt finnyás.
Hajnal elıtt két órával
felvonultatta ıket, és a reflektorok
vakító fényében, a Pegazus-tábor
biztonságában, körültekintı
eligazítást tartott. Az eligazítás
után minden embernek egyenként ki
kellett lépnie, hogy elismételje a rá
vonatkozó parancsot, így akarta
biztosítani, nehogy véletlenül is
félreértés történjen. Ezután gondosan
ellenırizte fegyvereiket és
felszerelésüket.
Tuma Nogo fájdalmasan tisztában volt
saját vétkével, hogy hagyta az angolt
meg az egyiptomi nıt elmenekülni, és
tisztán érezte a veszélyt abban,
ahogyan Herr von Schiller viselkedett
vele. Nemigen voltak illúziói arra
nézve, milyen következményekkel járna,
ha ismét kudarcot vallana. Az alatt a
rövid idı alatt, amióta megismerte
Gotthold von Schillert, megtanulta, mi
az a félelem, úgy félt tıle, ahogy még
papként sem félt soha se Istentıl, se
ördögtıl. Rájött, hogy ez a rajtaütés
jó alkalom, hogy kiköszörülje a
csorbát, és rendezze helyzetét ez
elıtt a félelmetes kis német elıtt.
A Jet Ranger indulásra készen állt,
a pilóta a helyén, a motorok
begyújtva, a rotorok már lustán
pörögtek, de ez nem elég ahhoz, hogy
elvigyen ennyi embert teljes
felszereléssel. Négyszer kell
fordulnia, hogy leszállítsa
mindnyájukat a szurdokba, a
gyülekezési pontra. Nogo az elsı
csoporttal ment, és magával vitte
Nahoot Guddabit is. A helikopter a
Dandera partján, három mérföldnyire a
kolostortól, egy tisztáson tette ki
ıket, ugyanazon a helyen, melyet akkor
használtak, amikor lerohanták Quenton-
Harper táborát.
Ez a terület épp elég messze volt a
kolostortól ahhoz, hogy a Jet Ranger
zaja ne riassza a szerzeteseket. Még
ha meg is hallják, Nogo arra
számított, hogy mostanra már annyira
hozzászoktak a gép gyakori
felszállásaihoz, hogy ebbıl nem
következtetnek semmiféle veszélyre.
Az emberek ott várakoztak a sötétben
némán, Nogo még a dohányzást sem
enedélyezte nekik, míg a gép
leszállítja a többi katonát. Amikor az
utolsó menet is megérkezett, Nogo
felsorakoztatta különítményét, majd
egyes sorban vezette le ıket a folyó
menti ösvényen. Mind képzett
dzsungelharcos volt, remek fizikai
kondícióban, így gyorsan és
céltudatosan haladtak elıre az
éjszakában. Csupán Nahoot volt puhány
városi, aki fél mérföld után már
lihegve, sípolva nyüszített egy kis
pihenıért. Nogo bosszúállóan
elmosolyodott, ahogy Nahoot szánalmas,
suttogó könyörgését hallgatta, akit
közben a mögötte haladó emberek
könyörtelenül löködtek tovább.
Nogo úgy idızítette érkezését a
kolostorhoz, hogy az egybeessen a
hajnali zsolozsmával, az
istendicsıítéssel, a nap kezdetével.
Embereit futólépésben vezette le a
sziklalépcsın. Fegyvereiket magasra
emelték, felszerelésüket gondosan
elnémították, hogy ne csörögjön, ne
nyikorogjon semmi, és gumitalpú
ejtıernyıs bakancsuk nem csapott semmi
zajt a kövön, ahogy végigsiettek a
kihalt kolostoron a föld alatti
katedrális bejáratához.
Odabentrıl monoton ének és dobok, a
szertartás hangjai hallatszottak,
melyeket idınként megszakított az
istentiszteletet vezetı apát magasabb,
éles hangja. Nogo ezredes egy
pillanatra megállt odakinn az ajtó
elıtt, emberei pedig kettesével
felsorakoztak mögötte. Nem volt
szükség a parancsra, mivel az
eligazításon pontosan tisztázták az
akció minden részletét. Egy pillanatig
végignézett emberein, majd
odabólintott hadnagyának.
A templom külsı terme üres volt,
mivel a szerzetesek a középsıben, a
qiddistben győltek össze. Nogo,
különítményével a nyomában,
villámgyorsan áthaladt a külsı hajón.
Aztán felfutott a lépcsın a qiddist
kétszárnyú faajtajához, mely nyitva
állt. Ahogy belépett, emberei legyezı
alakban kifutottak mogulé, majd
gyorsan elhelyezkedtek a qiddist
oldalfalai mentén és felhúzott,
automatára állított fegyvereikkel,
elıreszegezett szuronyokkal tartották
sakkban a térdeplı gyülekezetet.
Mindez olyan csöndben, olyan gyorsan
történt, hogy beletelt néhány percbe,
mire a szerzetesek lassanként
észrevették az idegeneket szent
helyiségükben. Az éneklés meg a dobszó
fokozatosan elhallgatott, és a sötét
arcok nyugtalanul fordultak a
fegyveresek felé. Csupán Jali Hora, az
idıs apát nem vette észre, hogy valami
gondosz dolog történik. Annyira
elmerült az áhítatban, hogy továbbra
is ott térdelt a maqdas, a Szentségek
Szentségének ajtaja elıtt, és reszketı
hangja egy elveszett lélek magányos
kiáltása volt.
A csöndben Nogo ezredes a terem
közepére ment, miközben elrugdosta az
útjába kerülı, térdelı szerzeteseket.
Amikor Jali Hora mögé ért, megragadta
az öreg sovány, fekete vállát és
durván a földre lökte. Az arannyal
futtatott korona lerepült ezüstfehér
fejérıl és rezes csörrenéssel gurult
végig a kılapokon.
Nogo otthagyta ıt elterülve, és a
fehér shammába öltözött szerzetesek
felé fordult, majd ellentmondást nem
tőrı hangon, amhara nyelven szólt
hozzájuk.
- Azért vagyok itt, hogy átkutassam
ezt a templomot és a kolostor többi
épületét, mivel felmerült a gyanú,
hogy szakadár lázadók és más
gonosztevık találtak itt menedéket.
Egy pillanatra elhallgatott és gıgös,
fenyegetı tekintettel nézett végig a
riadtan meglapuló szent embereken. -
Figyelmeztetnem kell mindenkit, hogy
bármiféle kísérlet, mellyel
megpróbálják megakadályozni embereimet
kötelességük teljesítésében,
banditizmusnak, gonosztettnek,
provokációnak minısül. Az ilyet
erıszakkal törjük le.
Jali Hora térdre emelkedett, majd
megkapaszkodott az egyik hímzett
faliszınyegben és lassan felhúzta
magát. Miközben még mindig a szüzet és
a gyermeket ábrázoló falikárpitba
kapaszkodott, nagy erıfeszítések árán
sikerült összeszednie magát.
- Ez itt megszentelt terület -
kiáltotta meglepıen tiszta és erıs
hangon. - Mi arra vagyunk hivatottak,
hogy szolgáljuk és imádjuk a
mindenható Istent, aki az Atya, a Fiú
és a Szentlélek.
- Csend! - bıdült rá Nogo.
Kicsatolta csípıjén lógó
pisztolytáskáját és kezét fenyegetıen
a benne lévı Tokarev pisztoly
markolatára tette.
Jali Hora nem törıdött a
fenyegetéssel. - Mi itt szent élető
emberek vagyunk Isten házában. Nincs
itt shufta. Nincs köztünk egyetlen
törvényszegı sem. A magasságos Isten
nevében kérlek, felszólítalak, hogy
távozz, hagyj minket magunkra
imádságainkkal, Istenünkkel és ne
szentségtelenítsd meg...
Nogo elıhúzta pisztolyát, és még
ugyanazzal a mozdulattal,
visszakézbıl, kegyetlenül az apát
arcába csapott a fegyver fekete
acélcsövével. Jali Hora szája
felszakadt, akár egy érett gránátalma
burka; vöröslı lé csordult összezúzott
ajkaiból és elöntötte szakadozott
bársony ornátusának elejét. Halk,
elborzadó nyögés futott végig a
térdelı szerzetesek sorain.
A kárpitba kapaszkodva Jali Hora
továbbra is talpon maradt, de erısen
tántorgott és imbolygott. Ismét szóra
nyitotta felhasadt ajkait, de csak
valami magas károgás jött ki rajta,
akár egy haldokló varjúból, miközben
vére csillogó cseppekben csöpögött
szájáról.
Nogo nevetett és kirúgta az öreg
alól a lábát. Jali Hora úgy roskadt
össze, mint egy halom szennyes ruha és
saját vérében, nyálában, nyögve hevert
a kövön.
- Hol van most a te Istened, te vén
bábuin? Bömbölj csak neki olyan
hangosan, amilyen hangosan csak tudsz,
de az sosem fog válaszolni neked -
kuncogott Nogo.
Pisztolyával magához intette
hadnagyát a templom túloldaláról. Az
otthagyott hat embert, hogy ırizzék a
szerzeteseket, négyet az ajtónál, és
egyet-egyet az oldalfalaknál. A
többiek meg felsorakoztak mögötte és
követték a maqdas bejáratához.
Az ajtók zárva voltak. Nogo
türelmetlenül rázta meg az ısrégi
lakatot. - Nyisd ki, de nyomban, te
vén varjú! - kiáltotta Jali Horának,
aki még mindig nyöszörögve, sírva
hevert a földön.
- Olyan szenilis, hogy már nem fogja
fel - csóválta a fejét a hadnagy. -
Teljesen elment az esze, ezredes. Nem
érti a parancsot.
- Akkor betörjük - rendelkezett
Nogo. - Nem vesztegethetjük tovább az
idıt. Lelıni a lakatot. A fa már
teljesen elkorhadt.
A hadnagy engedelmesen az ajtóhoz
lépett és intett embereinek, hogy
álljanak távolabb. AK-47-esével
megcélozta az ajtó fa keresztrúdját és
egy hosszú, folyamatos sorozatot
eresztett bele.
Por, fa- és kıszilánkok repültek
felhıként a levegıben, és friss, sárga
forgács szóródott a kövezetre. A
fegyver hangja és a visszapattanó
lövedékek sivítása fülsiketítı volt a
visszhangos qiddistben, és a
szerzetesek jajongtak, üvöltöttek,
befogták fülüket, szemüket
térdeltükben. A hadnagy hátralépett a
szétlıtt ajtótól. A kovácsoltvas
hevederpánt ferdén állt, és az ezt
megtámasztó famunka szinte teljesen át
volt lıve.
- Betörni! - adta ki a parancsot
Nogo, és öt embere elırefutott, majd
nekifeszítette vállát a
megereszkedett, lógó ajtónak. Együttes
erejük hatására recsegı, repedı hang
hallatszott, és most már a szerzetesek
is visítani kezdtek. Néhányan
betakarták fejüket shammájuk
szoknyájával, hogy ne kelljen
végignézniük ezt a szentségtörést;
mások körmüket mélyesztették arcukba,
melynek nyomán hosszú, véres csíkok
szabdalták fel bırüket.
- Még egyszer! - üvöltötte Nogo,
mire emberei újból nekirohantak az
ajtónak, és vállukat együttes erıvel
feszítették neki. A lakat kiszakadt,
mire a katonák belökték a tömör ajtót,
majd belestek mögé, a maqdas homályos
zugaiba. A termet csupán néhány
füstölgı olaj lámpás világította meg.
Most hirtelenjében ezeknek a nem-
keresztényeknek sem akaródzott
átlépniük e szent hely küszöbét. Egyik
se mozdult, még Tuna Nogo se, annak
ellenére, hogy oly nagy hangon,
dacosan bizonygatta hitetlenségét.
- Nahoot! - válla fölött hátranézett
a teljesen bepiszkolódott, még mindig
izzadó egyiptomira. - Ez most már a
maga dolga. Herr von Schiller azt az
utasítást adta, hogy találja meg
azokat a dolgokat, amik kellenek
nekünk. Jöjjön ide!
Ahogy Nahoot elırelépett, Nogo
megragadta a karját és belökte az
ajtón. - Lépj be oda, ó Próféta
követıje! A keresztény istenek
szentháromsága nem árthat neked.
Nyomban Nahoot után belépett ı is a
maqdasba és elemlámpájával
körbevilágított az alacsony teremben.
A fénysugár végigtáncolt a fogadalmi
ajándékok polcain, megcsillant az
üvegdarabokon, meg a drágaköveken, a
réz-, az aranymeg az ezüsttárgyakon.
Megpihent a magas cédrusfa oltáron,
megvilágította a vízkereszti koronát
meg a kelyheket, és visszatükrözıdött
az áldoztató edényrıl meg a magas,
ezüst kopt keresztrıl.
- Az oltár mögött - kiáltott fel
izgatottan Nahoot. A rácsos kapu! Ez
az a hely, ahol a Polaroidok
készültek.
Elszakadt az ajtóban tétovázó
csoporttól és átviharzott a termen.
Megragadta a rácsokat, akár egy
életfogytiglani börtönre ítélt rab és
belesett köztük.
 - Ez a sír. Fényt ide! - A hangja
magasan szólt, olyan volt, mint egy
hisztérikus sikoly.
Nogo odafutott mellé és útközben
szinte súrolta a damaszttal letakart
tabot követ. A kapu rácsain át
bevilágított elemlámpájával.
- A könyörületes Istenre és a ı
Prófétájának örökkévaló leheletére -
Nahoot hangja a sikolyból suttogásba
roskadt -, ezek az ókori írnok
falfestményei. Ez a rabszolga, Taita
munkája. - Royanhoz hasonlóan ı is
nyomban felismerte a stílust és a
technikát. Taita ecsetkezelése annyira
jellegzetes, tehetségét nem
homályosította el az idı.
- Ki kell nyitni ezt a kaput! -
Nahoot hangja ismét a magasba
emelkedett, éles lett és türelmetlen.
- Emberek, ide! - reagált nyomban
Nogo, és a katonák az ısi építményhez
győltek, majd elıször megpróbálták
puszta erıvel kiszakítani a barlang
falából. Szinte nyomban világossá
vált, hogy ez hiábavaló erıfeszítés,
így aztán Nogo leállította ıket.
- Átkutatni a szerzetesek lakrészét!
- utasította hadnagyát. - Keressetek
nekem szerszámokat, hogy kinyithassuk.
A beosztott tiszt kisietett a
terembıl és magával vitte a katonák
zömét is. Nogo elfordult a kaputól és
nekilátott, hogy szemügyre vegye a
maqdas többi részét.
- A sztélé! - recsegte. - Herr von
Schiller elsısorban azt a követ
akarja. - Az elemlámpa fényénél
végigpásztázta a termet. - Milyen
szögbıl készült az a Polaroid?...
Hirtelen elhallgatott, és a lámpa
fényét a damaszttal letakart tabot
kıre irányította, melyen a bársonnyal
borított frigyszekrény állt.
- Igen - kiáltott fel válla mellett
Nahoot. - Ez az.
Tuma Nogo néhány lépéssel az
oszlopnál termett és megragadta a
frigyszekrény aranyrojtos takaróját.
Lerántotta. A frigyszekrény egy
egyszerő, faragott, olajfa ládikó
volt, és a fa csillogó patináját az
évszázadok során hozzáért papi kezek
kölcsönözték neki.
- Primitív babona - motyogta
megvetıen Nogo, majd két kézzel
megfogta és a barlang falához vágta. A
fa széthasadt, és a ládikó teteje
kinyílt. Egy halom feliratos
agyagtáblácska ömlött ki belıle a
barlang kövezetére, de se Nogo, se
Nahoot nem törıdött ezekkel a
megszentelt tárgyakkal.
- Húzza le a leplet! - biztatta
Nogót Nahoot. - Húzza le a leplet a
kırıl!
Nogo megrántotta a damaszt sarkát,
de az alulról valahol beakadt az
oszlop egyik sarkába. Türelmetlenül,
minden erejét összeszedve nekifeszült,
és az öreg, foszladozó anyag halk
reccsenéssel elhasadt.
Taita kıtestamentuma, a jelekkel
televésett sztélé a szemük elé tárult.
Még Nogót is lenyőgözte ez a
felfedezés. Kezében a széthasadt
anyaggal elhátrált.
- Az a kı, ami a fényképeken volt -
suttogta. - Herr von Schiller ezt
akarta megtalálni. Gazdag emberek
vagyunk.
Kapzsi szavai megtörték a varázst.
Nahoot elırerohant és térdre vetette
magát a sztélé elıtt. Mindkét karjával
átölelte, akár egy szeretı, akit túl
hosszú idın át fosztottak meg
kedvesétıl. Halkan sírt, és Nogo
döbbenten nézte az arcán
szégyentelenül lecsurgó könnyeket. Ami
Nogót illeti, ıt csak az ezzel járó
jutalom nagysága érdekelte. Soha nem
hitte volna, hogy van ember, aki ilyen
mélységes vágyat érez egy élettelen
tárgy iránt, különösen olyasvalami
iránt, ami ennyire földhöz ragadt,
mint ez az egyszerő kıoszlop.
Még akkor is ugyanebben a pózban
voltak, Nahoot a sztélé elıtt térdelt,
akár egy áhítatos hívı, Nogo pedig
csöndesen ácsorgott mögötte, amikor a
hadnagy sietve visszatért a barlangba.
Talált valahol egy rozsdás, durva,
fanyelő csákányt.
Érkezése kizökkentette révületébıl a
két férfit, és Nogo nyomban kiadta a
parancsot: - Betörni a kaput!
Bár a kapu nagyon régi volt, a
korhadt fa törékeny, mégis több ember
folyamatos erıfeszítése kellett ahhoz,
hogy a támasztékokat kiszaggassák a
sziklabarlang falába ágyazott
alapjukból.
Végül a nehéz kapu mégiscsak
elıredılt. A munkások félreugrottak,
ahogy hatalmas csattanással a
kövezetre zuhant, és nyomában olyan
porfelhı emelkedett a magasba, amely
elhomályosította a lámpások és az
elemlámpa fényét.
Nahoot volt az elsı, aki belépett a
sírba. Átrohant a gomolygó
porfüggönyön, és ismét térdre vetette
magát az ısi, porladozó fakoporsó
mellett.
- Fényt ide! - kiáltotta
türelmetlenül. Nogo mögé lépett és a
zseblámpával a koporsóra világított.
A férfi portréi háromdimenziósak
voltak, nemcsak a koporsó oldalán, de
a tetején is. Világosan látszott, hogy
a mővész ugyanaz, aki a
falfestményeket készítette. A fölsı
portré kitőnı állapotban volt. Egy
élete virágában lévı férfit ábrázolt,
erıs, büszke arca, akár egy farmeré
vagy katonáé, a tekintete pedig
nyugodt és tiszta. Jóképő férfi volt,
fejét sőrő, szıke fürtök borították,
és a festmény olyan tökéletes volt,
mintha olyasvalaki festette volna, aki
jól ismerte és szerette ıt. Úgy tőnt,
a mővésznek sikerült megragadnia
jellemét, majd ezután kiemelkedı
erényeit magasztalta.
Nahoot a portréról felnézett a sír
falán lévı feliratra. Hangosan
felolvasta, majd, még mindig
könnyeivel küszködve ismét a koporsóra
nézett és elolvasta a szıke hadvezér
képe alá festett kartust.
- Tanus, Harrab úr. - A hangja
elcsuklott a feltörı érzelmektıl majd
hangosan nyelt egyet és megköszörülte
a torkát. - Ez pontosan megegyezik a
hetedik tekercs leírásával.
Megtaláltuk a sztélét és a koporsót.
Ezek hatalmas, felbecsülhetetlen
értékő kincsek. Herr von Schiller
boldog lesz.
- Bárcsak hihetnék abban, amit mond
- mondta Nogo kétkedve. - Herr von
Schiller veszélyes ember.
- Eddig remek munkát végzett -
biztosította ıt Nahoot. Most már csak
az maradt hátra, hogy a sztélét meg a
koporsót kivigyük a kolostorból a
helikopterhez és elszállítsuk a
Pegazus táborába. Ha ezt meg tudja
csinálni, akkor maga nagyon gazdag
ember lesz. Olyan gazdag, hogy ekkora
gazdagságról még álmodni sem mert.
Ennyi ösztönzés elég volt Nogónak.
Lelkesen felügyelte embereit, akik
porfelhıt kavarva dolgoztak a sztélé
alapja körül, ástak és kiemelték a
körülötte lévı kılapokat. Végül
sikerült kiszabadítaniuk a sztélé
alapját és kiemelték abból a
helyzetbıl, melyben közel négyezer
éven át állt.
Csak miután már kiemelték, akkor
döbbentek rá a kı súlyára. Bármilyen
karcsú volt is, a tömör kı legalább
fél tonnányit nyomott. Nahoot
visszament a qiddistbe, és a kuporgó
szerzetesekre ügyet se vetve
leszaggatott vagy egy tucatnyit a
vastag, gyapjú falikárpitokból, majd a
katonákkal bevitette a maqdasba.
A sztélét és a koporsót is
becsomagolta a nehéz, durva szövéső
gyapjúba. Ez az anyag erıs volt, akár
a vitorlavászon, és az embereknek,
akik vitték, biztos fogást adott. Tíz
jól megtermett katona kellett ahhoz,
hogy megemeljék és elvihessék a
sztélét, míg a fakoporsót, összeaszott
tartalmával hárman is elbírták, így
kíséretül mindössze hét fegyveres
maradt szabadon. Ezután a súlyos
terhet cipelı menet elindult a
Szentségek Szentségének szétroncsolt
ajtaján át a zsúfolt, középsı terembe,
a qiddistbe.
 Amint az összegyőlt szerzetesek
rájöttek, hogy mit visznek el tılük,
felháborodott mormogás, siránkozás és
figyelmeztetı kiáltások hangzottak fel
a kuporgó, szent emberek soraiból.
- Csöndet! - üvöltötte Nogo. - Csend
legyen! Hallgattassátok már el ezeket
a barmokat.
Az ırök elıregázoltak az
embertömegben és csizmával,
puskatussal tisztítottak utat az
üvöltözı szerzetesek közt a rablott
kincsnek, hogy a tántorgó teherhordók
kijussanak. A hangzavar egyre nagyobb
lett, a szerzetesek egymást biztatva
üvöltöztek, tiltakoztak, vallásos
felháborodásukat dühöngı ırjöngéssé
korbácsolták. Néhányan, dacolva az
üvöltve kiadott paranccsal, miszerint
ülve kell maradniuk, felpattantak.
Egyre közelebb nyomultak a
fegyveresekhez, egyenruhájukat
markolászták, kántáltak és növekvı
győlölettel, kihívóan tolongtak
körülöttük.
E zőrzavar kellıs közepén, hirtelen
ismét megjelent Jali Hora kísérteties
alakja. A szakálla és a köntöse csupa
vér volt, vérben forgó tekintete
tébolyultan meredt elıre. Szétroncsolt
szájából egy hosszú, elnyújtott
kiáltás szakadt fel. A táncoló
szerzetesek sorai megnyíltak elıtte,
és ı sovány lábai közt verdesı
szoknyájával úgy rontott neki
egyenesen Nogo ezredesnek, akár egy
életre kelt madárijesztı.
- Vissza, te vén bolond! -
figyelmeztette Nogo, és felemelte
puskájának csövét, hogy elhárítsa.
Jali Hora már olyan messze járt,
hogy földi korlátok nem kötötték. Még
csak meg se torpant, hanem egyenesen
belerohant a szurony hegyébe, amit
Nogo a hasa felé tartott.
A tőhegyes acél átdöfte tarka
köntösét, és oly könnyedén szaladt be
alatta húsába, mint a szigony egy
vergıdı hal testébe. A szurony hegye a
háta közepén jelent meg ismét, átbökte
bársony köntösét és rózsaszínné vált
az öregember vérétıl. Jali Hora az
acélra tőzve tekergett, vergıdött és
véres ajkait egy iszonytató sikoly
hagyta el.
Nogo megpróbálta kihúzni belıle a
szuronyt, de az apát nedvesen tapadó
belei fogva tartották az acélt, és
amikor Nogo keményebben rántotta meg,
Jali Hora úgy hánykódott, akár egy
bábu, a karja verdesett, lábai pedig
rugdosva iszonyú táncot jártak.
Csupán egyféleképpen lehet egy így
beszorult szuronyt kiszabadítani. Nogo
az AK-47-es tüzelési módját „egyetlen
lövés"-re állította. Elsütötte a
fegyvert.
A lövés zaját Jali Hora teste
tompította, de még így is akkorát
dörrent, hogy egy pillanatra
elnémította a szerzetesek hangos
kiáltozását. A nagy sebességő golyó
végigszáguldott a szurony vonalán. A
hangsebességnél háromszor gyorsabb
volt, és a nyomában keletkezı
hidrosztatikus lökéshullámok péppé
roncsolták az öregember beleit, húsát
folyékonnyá tették. Megszőnt a
szívóhatás, mely a szuronyt fogva
tartotta, és a lövés ereje lerepítette
Jali Hora tetemét a szurony hegyérıl,
egyenesen a mögötte tolongó
szerzetesek karjaiba.
A feszült, természetellenes csönd
még egy pillanatig kitartott, majd
darabokra tört, amint az iszonyattól
feldühödött szerzetesek kórusa még
hangosabban rázendített. Olyan volt,
mintha egyetlen gondolat, egyetlen
ösztön vezérelné ıket. Akár egy
csapatnyi fehér madár, úgy vetették
magukat a fegyveresekre, lerohanták
ıket azzal a szándékkal, hogy
megtorolják a gyilkosságot. Saját
életükkel mit sem törıdtek, puszta
kézzel csaptak le rájuk, begörbített
ujjakkal kaptak a szemük felé és
megragadták a rájuk irányított puskák
csövét. Néhányan még a szuronyok
pengéjét is megmarkolták puszta kézzel
és a borotvaéles acél átvágta húsukat,
inaikat.
 Egy kis ideig úgy tőnt, hogy a
katonákat legyızi, eltiporja a puszta
létszámfölény, ám ekkor azok, akik a
sztélét meg a koporsót vitték,
terhüket letették és lekapták
vállukról fegyverüket.
A szerzetesek túl közel tolongtak
hozzájuk ahhoz, hogy lıni tudjanak,
ezért kénytelenek voltak szuronyaikkal
helyet csinálni maguknak, hogy
fegyverüket használni tudják. Nem
kellett sok hozzá, mivel az AK-47-es
csöve rövid, így közelrıl is
bevethetı. Elsı sorozataikat
csípımagasságban, közvetlen
lıtávolságból eresztették beléjük,
akárha kaszával vágtak volna rendet.
Minden golyó célba ért, a teljes
fémhüvelyő lövedékek szinte
akadálytalanul hatoltak át az egyik
ember testén, hogy aztán megöljék a
mögötte állót is.
Ekkorra már minden katona, fegyverét
félkörben mozgatva tüzelt, és a golyók
úgy záporoztak a szerzetesek tömött
soraira, mint mikor egy kertész fehér
árvácskákkal teli virágágyást locsol.
Amint egy huszonnyolc sorozatos tár
kiürült, kikapták, és helyére egy új,
teli tárat helyeztek.
Nahoot meglapult egy kidılt oszlop
mögött, mely védıpajzsként szolgált
neki. A fegyverek ropogása
megsüketítette és teljesen
összezavarta. Körülnézett és nem akart
hinni a szemének, mely tanúja volt a
mészárlásnak. Ilyen közelrıl a 7.62-es
sorozat lövedékei iszonyatosak, úgy
söpörnek le egy kart vagy lábat,
mintha fejszével vágták volna le, csak
sokkal nagyobb koszt hagynak maguk
után. Ha valaki a hasába kapja, az úgy
kibelez egy embert, mintha csak egy
hal lenne.
Nahoot látta, amint az egyik
szerzetest homlokon találják.
Koponyája vér és agyszövetek
felhıjében szétrobbant, és a
fegyveres, aki rálıtt, nevetett,
miközben tovább tüzelt. Mindnyájukat
hatalmába kerítette a pillanat
ırülete. Mint egy falkányi nekivadult
kutya, mely prédáját üldözi, csak
tüzeltek, töltöttek, majd megint
tüzeltek.
Az elsı sorban lévı szerzetesek
megfordultak, hogy meneküljenek, és
belerohantak a mögöttük állókba.
Együtt küszködtek a kíntól és a
rémülettıl üvöltve, míg egy újabb
golyózápor végig nem söpört rajtuk,
mely megölte vagy megnyomorította
ıket, és rázuhantak halomban heverı
halott vagy haldokló társaikra. A
terem padlóját mintegy szınyegként
borították el a halottak és a
sebesültek. A záporozó golyók elıl
menekülni próbáló szerzetesek
eltorlaszolták az ajtót, saját,
vergıdı, fehér ruhás testük zárta el
az utat, és most a katonák, akik a
qiddist közepén álltak, fegyvereiket e
csapdába esett embertömeg felé
fordították. A golyók beléjük
csapódtak és ık úgy zuhantak a földre,
akár az erdı fái a szélviharban. Most
már a sikoltás nemigen hallatszott; az
egyetlen hang a fegyverek csattogása
volt.
Eltelt néhány perc, mire a fegyverek
is elhallgattak, és akkor már csak a
sebesültek sírása és nyöszörgése
hallatszott.
A termen kék ködként ült meg a
fegyverek füstje, és a lıpor égett
szaga érzıdött mindenütt. Még a
katonák nevetése is elnémult, amint
körülnéztek és látták, milyen hatalmas
vérengzést vittek véghez. A terem
padlóját elborították a testek, melyek
shammája vöröslı vérfoltokkal volt
tele, és alattuk a kövezet is
piroslott a frissen kifolyt vértıl,
melyben ékszerként csillogtak az üres
rézhüvelyek.
- Tüzet szüntess! - adta ki Nogo
kissé megkésve a parancsot. - Fegyvert
vállra! Rakományt felvenni! Elıre,
indulj!
Parancsnokuk hangja magukhoz
térítette ıket, fegyverüket vállukra
vették, majd lehajoltak, hogy
felemeljék súlyos, kárpitba burkolt
terhüket. Aztán tántorogva elindultak,
bakancsuk vérben gázolt, holttesteken
bukdácsoltak, és vonagló vagy már
ernyedten heverı testeken lépkedtek
át. A lıporfüst és a vér szagától, a
golyók szaggatta, szétnyílt testek és
a kiomló belek látványától émelyegve
haladtak át a termen.
Amikor az ajtóhoz értek és
letántorogtak a lépcsın a templom
kihalt, külsı termébe, Nahoot még
ezeknek a harcedzett veteránoknak az
arcán is megkönnyebbülést látott, hogy
végre kiszabadultak a bőzlı kriptából.
Nahootnak ez túl sok volt. Még
legiszonyúbb rémálmában sem látott
ehhez hasonló szörnyőségeket.
Odatámolygott a terem oldalfalához
és megkapaszkodott az egyik gyapjú
faliszınyegben; aztán zihálva
öklendezni kezdett és szája keserő
epével telt meg. Amikor ismét
körülnézett, teljesen egyedül volt,
csupán egy sebesült szerzetes
vonszolta magát felé a kıpadlón,
akinek a gerincét lıtték át és
megbénult lábai élettelenül siklottak
utána, miközben, akár egy csiga, véres
csíkot hagyott maga után a köveken.
Nahoot felsikoltott és visszahıkölt
a sebesült szerzetestıl, majd
megpördült és kimenekült a templomból,
végigfutott a Nílus-szurdok fölötti
oszlopos folyosón a katonák után, akik
már a kılépcsıkön vitték felfelé
terhüket. Annyira eszét vesztette az
iszonytató rémülettıl, hogy még a
közeledı helikopter hangját se
hallotta, csak akkor, amikor
közvetlenül a feje fölött körözött
ezüstként csillogó pörgı rotorjával.

Gotthold von Schiller a barakk

ajtaja elıtt állt Utte Kemperrel, aki
egy lépéssel mögötte várakozott. A Jet
Ranger pilótája már elıre leadta a
jelentést rádión, így minden készen
állt értékes rakományának fogadására.
A helikopter halovány porfelhıt kavart
a leszállóhely fölött, amint
leereszkedett a földre. Hosszú,
kárpitba csomagolt terhe nem fért be a
kabinba, ezért a gép talpaihoz
erısítették. Amint a talpak földet
értek, és a pilóta csökkentette a
motor fordulatszámát, Jake Helm egy
tucatnyi ember élén nyomban ott
termett, hogy meglazítsák a
nejlonhevedereket, és leemeljék a
nehéz csomagot. Az overallos munkások
csapata közös erıvel a barakkhoz vitte
a sztélét, majd óvatosan bevitték az
ajtón. Helm mindvégig mellettük volt
és rövid parancsokat osztogatott.
A tanácsteremben már csináltak neki
helyet, a hosszú asztalt egészen a
falhoz tolták. A sztélét rendkívül
óvatosan letették, majd percekkel
késıbb Tanus, Egyiptom Nagy
Oroszlánjának koporsója is mellé
került.
Helm nyersen elküldte az embereket,
majd becsukta és bereteszelte mögöttük
az ajtót. Csupán négyen maradtak a
helyiségben. Nahoot és Helm a sztélé
mellett guggolt, készen arra, hogy
kicsomagolják a gyapjú faliszınyegbıl.
Von Schiller Uttéval a sztélé
tetejénél állt.
- Kezdhetjük? - kérdezte Helm
halkan, miközben von Schiller arcát
nézte, mint egy hőséges kutya a
gazdáját.
- Óvatosan - figyelmeztette von
Schiller fojtott hangon. – Nehogy
bármi is megsérüljön. - Homloka
verejtékben úszott és az arca nagyon
sápadt volt. Utte védelmezın közelebb
lépett hozzá, de von Schiller még csak
felé sem nézett. Meredten bámulta a
kincset, ami a lába elıtt hevert.
Helm kinyitotta a zse