You are on page 1of 12

16

TÖRZSÖK ERIKA

Kiszabadulva a félelem fogságából
A szerzô, a neves kisebbségkutató arra keresi a választ tanulmányában, hogy milyen változások lehetségesek hazánknak a határon túli magyarsággal kapcsolatos politikájában az Európai Unióhoz való csatlakozásunk nyomán. Megállapítja, hogy a Közösség kohéziós politikai tervei
kiemelt figyelmet fordítanak a határokon átívelô együttmûködésre. Ez
igen komoly lehetôségeket jelent számunkra a határon túli magyarokkal
való regionális kapcsolatok bôvítésére, kiteljesítésére. Az utóbbi másfél évtized negatív politikai tapasztalatai alapján azonban számos fontos
problémára hívja fel a figyelmet a szerzô. Nem a régiókat kell etnicizálni,
hanem az etnikumot regionalizálni. A határon túli magyar kisebbségek
helyzete a többség nélkül nem megoldható. Az autonómia nem cél, hanem eszköz.

Bibó István hívja fel figyelmünket arra, hogy az ókori szerzôk még nem vesztették
el azt az érzéküket, hogy a dolgokat a saját okaikra vezessék vissza. „A mai európai
közgondolkodás nagymértékben elvesztette ezt az érzékét. Ebben nemcsak a marxizmus a hibás; valószínûleg eredendôen a kereszténység volt az, amelyik a maga
ideologizált világmagyarázatával már régtôl fogva rongálta az európai emberiségnek
arra való képességét, hogy egyszerû dolgokat a saját okaira vezessen vissza, nem pedig valami különleges sémába akarjon minden áron bepréselni…” (Bibó István: Az
európai társadalomfejlôdés értelme – 1971–72. III. kötet 123. oldal). Mi, magyarok
is különös képességet mutatunk arra vonatkozóan, hogy az ok-okozati viszonyokkal
való szembenézés, az analízis helyett, egy leegyszerûsített világkép sajátos sémáiba
préseljük be XX. századi történelmünket.
Tagadhatatlan tény, máig nehéz választ adni „mennyiben szôtték sorsuk szálait
maguk a magyarok, illetve mennyiben határozta meg e történelmet a földrajzi helyzet és a térségbe behatoló nagyhatalmi politika. Meddig terjedt a kiszolgáltatottság
és hol kezdôdött, miben állt a magyarok felelôssége saját történelmükért.” (Ormos
Mária: Magyarország a két világháború korában.) Ennek a felelôsségnek a vizsgálata nélkül pedig hajlamosak vagyunk eltévedni a jövôre vonatkozó döntéseink kialakításakor.

Az antidemokratikus nacionalizmus öröksége
Nem vitatható, hogy a megoldandó képlet már a XIX. században sem volt egyszerû.
Hiszen, mint Bibó írja: „A magyar demokratikus és nemzeti mozgalom hívei úgy képzelték, hogy a demokratikus szabadság egyben a nemzeti egységet is létre fogja hoz-

KISZABADULVA A FÉLELEM FOGSÁGÁBÓL

17

ni a történelmi Magyarország keretén belül.” Ezzel akkor nem egy, hanem három nagyon fontos gondolat jelent meg:
• a demokratikus szabadság gondolata,
• a nemzeti egység gondolata,
• és ezek megvalósításának gondolata a történelmi Magyarország keretein belül.
Mind a három külön-külön is izgalmas és fontos eszme, de együtt, ebben a térségben a megkésett nemzetállami fejlôdés okán csak vágy és remény volt. Sôt mi
több, „ez a remény illúziónak bizonyult, mert 1848-ban, midôn a magyar nemzet
nagy lendülettel nekilátott annak, hogy függetlenítse magát a Habsburgoktól, szembe találta magát országának más nyelvû nemzetiségeivel... Így a szabadságért harcoló Magyarország egyszerre találta magát szembe az akkori európai reakció hatalmaival és saját elégedetlen nemzetiségeivel, s az eredmény az 1849. évi katasztrófa
volt...” Ennek a katasztrófának két tanulsága rögzôdött meg a magyar nemzet politikai tudatában: az egyik az volt, hogy Európa Magyarországot függetlenségi harcában cserbenhagyta, a másik tanulság az volt, hogy az idegen nyelvû nemzetiségek a
demokratikus szabadságot az elszakadásra fogják felhasználni... „Ennek a második
tanulságnak a nyomán kezdôdött az a fejlôdés, mely Magyarországot eltávolította a
demokratikus ideáloktól, mert az 1848–49. évi katasztrófa nyomában az a félelem
rögzôdött meg a magyarokban, hogy a demokrácia összes következményeinek a vállalása a nemzetiségi területek elszakadásához fog vezetni...” (Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága).
Ettôl kezdve a magyar politikai élet évtizedeken át ennek a félelemnek a foglya
volt. Miközben az országban jelentôs gazdasági és társadalmi fejlôdés ment végbe,
1867 – az úgynevezett „kiegyezés” – után, a XX. század elejére már megváltozott az
ország megítélése külföldön. Az Osztrák-Magyar Monarchián belül Magyarországot
mint „a népek börtönét”, a nemzetiségeket elnyomó hatalmat tekintették. Ahogy
gyengült a Monarchia és erôsödött a dualizmuson belül a magyar szerepvállalás, úgy
nôtt Magyarországnak ez a nemkívánatos megítélése a világban. A közép-európai térségben ugyanakkor Magyarország nem állt egyedül a rossz döntéssel, a demokratizálás elutasításával. A térség országai „A demokrácia összeforrasztó hatásában – ki-ki
a maga katasztrófája után – megcsalódott, s midôn az elé az alternatíva elé kerültek,
hogy a demokrácia eszményeihez legyenek-e hûek, vagy területi igényeikhez, akkor
habozás nélkül az utóbbit választották... a történeti államterület megtartása érdekében. Lengyelország és Magyarország a kisebbségi elnyomás és elnemzetietlenítés hatástalan eszközeivel kísérleteztek, majd pedig (a II. világháború után) Lengyelország
és Csehszlovákia a kisebbségek teljes kitelepítésének az egészen radikális útjára léptek, s immár a demokratikus látszatokat sem ôrzik e vonatkozásban... Mind a három nemzet (Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország) az ôt ért súlyos megrázkódtatások hatására abba a lelki állapotba került, hogy úgy érezte, hogy a világgal
szemben csak követelni valója van, kötelessége és felelôssége azonban nincsen... A
három nemzet közül azonban Magyarország a maga erkölcsi számláját rossz pillanatban és rossz módon nyújtotta be; elôször az 1849 utáni reakció reménytelen ideje alatt, másodszor 1918 és 1938 között... harmadszor pedig (mint tudjuk) 1938–
41 között a fasizmus szövetségeseként.” (Bibó István: im.) Ugyanakkor megjegyzem,

18

EURÓPAI TÜKÖR 2004/4—5 • JÚLIUS —AUGUSZTUS

hogy 1956 az a történelmi esemény, ami megtöri a magyarság rossz sorozatát. S az
1980-as évek második felétôl, 1989–90-tôl az ország erkölcsi számlájának kiegyenlítése megkezdôdik.
Bibó mutat rá arra is, hogy Közép- és Kelet-Európában a nemzeti közösség „birtokba vétele” és az ember felszabadulása nem kapcsolódik össze, s ennek következtében az európai politikai fejlôdés szerencsétlen formációját, az antidemokratikus nacionalizmust hozza létre.
Ez az antidemokratikus nacionalizmus, máig hol látensen, hol explicit módon befolyásolja az itt élô népek életét, s különös veszélyt jelent akkor, ha a térség országainak egyes politikai elitjei ezt a kormányzati politika szintjén képviselik, jelenítik meg
(lásd a ’90-es évek dél-szláv háborúja).
A történelmi Magyarország szétesése – bevallva, bevallatlanul – a magyar politikai
gondolkodásban máig ható tényezô. Az okokkal való szembenézés hiányának súlyos
következményeit nemcsak a két világháború közötti társadalmi és politikai döntések
elhibázott sorozata jelzi. Az egymásra rétegzôdô, ki nem beszélt, ki nem beszélhetô
események és az újabb és újabb ellenségképek felmutatásával operáló politika (1919
után a trianoni békéért a kommunisták és a zsidók a felelôsek, 1949-tôl az osztályellenség) mérhetetlen károkat okozott, s okoz ma is. Így történhetett meg, hogy úgy
érkeztünk el 1990-ben a rendszerváltáshoz, hogy a XX. századi magyar történelem
tragikus eseményeinek kezelésére tulajdonképpen semmiféle elképzelésünk nem létezett. Így az európai integráció gondolata és lehetôsége mind a politikában, mind a
gazdaságban, mind a Magyarországon kívül élô magyar közösségek életében váratlan, új helyzetet teremtett.

Az 1990-es rendszerváltás után
A rendszerváltás után, 1990-tôl az egymást követô magyar kormányok próbáltak alkalmazkodni a történelem adta lehetôséghez. A külpolitikának három fô iránya fogalmazódott meg:
• az európai integráció;
• a szomszédságpolitika;
• a határon túli magyarokkal kapcsolatos politika.
A ’90-es évek elején még nem volt világos, hogy az európai integráció döntô módon meg fogja határozni a másik két irány lehetôségeit is. Az évtized során mindhárom irányban alapvetô változások mentek végbe, melyek többé-kevésbé mindenki számára ismertek. Az alábbiakban elsôsorban a határon túli magyarokkal összefüggésben fogjuk tárgyalni az európai integrációs folyamat következtében kialakuló új helyzetet.
Az elsô és legfontosabb változás, hogy szomszéd országonként más és más helyzet alakult ki, aminek egyenes következménye, hogy nem lehet egyetlen, egységes
üdvözítô megoldást találni, bár ilyen törekvések menetrendszerûen megjelentek az
egymást követô magyar kormányok és a határon túli magyar kisebbségi politikai elitek törekvéseiben is. A „nemzetstratégia”, az „egységes magyar nemzet” önmagá-

KISZABADULVA A FÉLELEM FOGSÁGÁBÓL

19

ban véve üres szólam. Feltehetôen éppen a bevezetôben Bibó által említett ideológiai
séma. Sajnos a sémába való bepréselés jellemzi a politikai gondolkodást ma is, ahelyett, hogy a „dolgokat a saját okaira vezessük vissza”. Igaz, az árnyaltabb gondolkodást és hosszú távú stratégiát igényelne. Holott itt volna az ideje, hogy sémák helyett végre átgondoljuk az egyes szomszédos országok, a szomszédos országokban
élô magyar közösségek helyzetét. A nagyot akarás és a gyámoltalanság szélsôségeitôl
megszabadulva szembenéznünk a tényekkel, mire jutottunk a rendszerváltás óta eltelt közel másfél évtizedben. Át kell tekinteni, mit tettünk 1990 óta, és végig kell
gondolni aktuális nemzetközi példák segítségével, hogy mi a teendô.
Kelet-Közép-Európa XX. századi fejlôdése után – amely szigorú határokkal elválasztott, homogén egynemû nemzetállami törekvésekkel, autark gazdasági berendezkedésekkel volt terhes – az európai uniós integráció évtizedes határokat bont le.
Az Európai Unió, alapelveinek megfelelôen, lehetôvé teszi a térségben élôk számára a
tôke, a munkaerô, az áruk és a szolgáltatások szabad áramlását. Ennek következtében
a Kárpát-medence azon országaiban, melyek az EU-bôvítés során Magyarországgal
együtt kerültek az Európai Unióba, vagy várhatóan az évtized végéig kerülnek be, az
ott élô magyarok és az adott országokban élô többség fejlôdési lehetôségei, gazdasági érdekei egybeesnek. Így azok a térségek, melyek az I. világháború után létrejött
államokban többnyire a központoktól viszonylag távoli, határ menti, periférikus területekké váltak, és gazdaságilag, kulturálisan az átlaghoz képest is leépültek, az új
lehetôségek mentén revitalizálhatókká válnak.
Az Európai Unió kohéziós politikával kapcsolatos alakuló tervei kiemelt figyelmet
fordítanak a határokon átívelô együttmûködés erôsítésére. Ez lehetôvé teszi olyan
fejlesztési koncepció, illetve stratégia kidolgozását, mely élni kíván a határokon átnyúló regionális együttmûködés lehetôségeivel azokban a közép-kelet-európai országokban, ahol magyarok élnek az adott régiókban. Ennek érdekében abból kell kiindulni, hogy:
• Nem a régiókat kell etnicizálni, hanem az etnikumot regionalizálni.
• A határon túli magyar kisebbségek helyzete a többség nélkül nem megoldható.

Mi az, amit megold az európai uniós integráció, és mi, az amit nem?
Európában a XX. század végére megszûntek a vérségi (etnikai) kapcsolatok alapján
történô megkülönböztetések, viszont jelentôsen megkülönbözteti a térségben élôket,
hogy az Európai Unión belül, vagy kívül élnek-e? Jogaik, kötelességeik, lehetôségeik
ennek függvényében alakulnak. Ebben az összefüggésben ez azt jelenti, hogy a Kárpátmedence különbözô országaiban élô magyaroknak és az adott országok többségének
fejlôdési lehetôségei, gazdasági érdekei egybeesnek. Jóban is, rosszban is. Az is látható, hogy a régiók közötti együttmûködés komoly mértékben hozzájárulhat a fejlettségi szintkülönbségek kiegyenlítôdéséhez, a régiók gazdasági növekedésének dinamizálásához, legalábbis megteremtôdött az esély. Élni kell vele!
Fontos tehát tudomásul venni és nem lehet figyelmen kívül hagyni a XX. századi
kelet-közép-európai történelem egyik legfontosabb tanulságát, miszerint a kisebb-

20

EURÓPAI TÜKÖR 2004/4—5 • JÚLIUS —AUGUSZTUS

ségi kérdés a többség nélkül nem megoldható. Ha egy országban a hatalom decentralizációja nem megy végbe, a többség-kisebbség rosszul érzi magát. A legfrissebb
statisztikai adatok fényében például, a 2002-es romániai népszámlálás adatai szerint
Románia lakossága több mint 1 millióval, az erdélyi magyarság létszáma pedig 200
ezer fôvel csökkent az elmúlt 10 év során. A számokat látva felmerül a kérdés, hogy
a XX. századi kelet-közép-európai történelem nagy nyertese, Románia által megteremtett társadalmi és gazdasági berendezkedésû országot „a lábbal szavazók”, románok és magyarok, miért hagyják el a rendszerváltás után tömegesen? (Az ilyen
arányú csökkenés ugyanis nem csak a korfa következménye.)
De felmerül az a kérdés is, el tudjuk-e végre dönteni, hogy nekünk magyaroknak
mi a fontosabb: a föld vagy az ember? Elfogadjuk-e, hogy a szabad költözködésrôl
minden ember maga dönthet? Mindenesetre elgondolkodtató, hogy a magyar kormányok bevándorlás-politikájának (ha van ilyen) – mely a jól képzetteket és jómódúakat
fogadja be elsôsorban az országba –, illetve a magyar kormányok kisebbségpolitikájának (ha van ilyen) a román politika mellett mekkora része van a szülôföld elhagyásában. És szembe kell nézni azzal a kérdéssel is, hogy vajon az a támogató, osztogató
kisebbségpolitika, amely az elmúlt 13 évben elsôsorban jellemezte a magyar kormányok tevékenységét e vonatkozásban (is), ugyanilyen módon folytatandó és folytatható-e, különös tekintettel arra, hogy a kisebbségi helyzetbe került magyar közösségek
és régiók eddigi történelmük során nem voltak képesek elegendô forrást felhalmozni önálló fejlôdési pályájuk elindításához. Támogatni, vagy támogatni és fejleszteni?
Az 1989 utáni elsô idôszakban, amikor a határon túli magyar intézmények rohamos
revitalizációja és az intézményteremtési robbanás volt a jellemzô, az általánosan elfogadott elképzelés szerint az intézményalapítást segíteni kell, amit majd a kisebbségi
társadalom a késôbbiekben fenntart és mûködtet. Ugyanakkor az évtized végére világossá vált, hogy a Magyarország határain kívül kialakult magyar intézményrendszert
jelentôs mértékben mindmáig magyarországi támogatásokból próbálják mûködtetni.
Ennek következtében olyan hosszú távú mûködési stratégiát, amely nem csupán támogatási forrásokban, hanem gazdasági és intézményi fejlesztésben is gondolkodik,
sem az egyik, sem a másik oldalon nem alakítanak ki. A támogatási forrásokért, illetve a források elosztásáért folytatott harcban a kisebbségi politikai eliteké lett a döntô
szerep. Ezzel a társadalomépítés gyakorlatilag alárendelôdött az érdekvédelmi, illetve politikai tevékenységnek. A gazdasági szerepvállalás, fejlesztés generálása komolyan fel sem merült, sem a privatizációs folyamatok, sem a zöldmezôs beruházások
esetében, sem az innovációs pontok kialakítása, hálózatba rendezése lehetôségével
nem éltek a szereplôk. A kialakult helyzet pedig azt a veszélyt hordozza magában,
hogy a kisebbségi társadalmak hosszú távú fejlôdése szempontjából a politika nem
rendelkezik megfelelô társadalmi visszajelzô rendszerrel, társadalmi kontrollal. Így
a határon túli támogatási igények ellátása egyre inkább ún. „alapfeladatként” jelenik
meg, mely alapfeladatokat társadalmi szervezeti formában, közalapítványokon keresztül lát el Magyarország. Ám a határon túli vezetô politikusok gyakran közvetlenül magyarországi politikai vezetôkkel egyeznek meg a közalapítványi támogatásokban. Ebben a támogatási rendszerben keveredik a kisebbségi érdekvédelem és politika, illetve a közösségi intézmények és társadalomépítés támogatása. Alkufolyamatok

KISZABADULVA A FÉLELEM FOGSÁGÁBÓL

21

mûködnek politikai súlyok alapján. Ez a szisztéma se nem ésszerû, se nem hatékony. Ez a magyarországi határon túli támogatáspolitika az EU-n belüli pályázati és
közpénz-felhasználási, valamint ösztöndíjrendszertôl teljesen idegen az önrész elvének és a hatékonyság ellenôrzésének hiánya miatt. Ugyanakkor a kialakult helyzet megváltoztatásában nem érdekeltek a határon túli magyar politikai elitek, hiszen
a források fölötti rendelkezés komoly pozíciókat jelent. A közösség felé legitimálja
ôket mint leghatékonyabb „kijárókat”, ugyanakkor mint választott, legitim politikai
vezetôk folyamatos követelésekkel jelennek meg a mindenkori magyar kormányok
felé. Jó példa erre az ún. státustörvény. A „státustörvény” gondolata nem a kisebbségi pártokrácia agyában született meg. Sôt azok, akik az adott országokban kormányzati szerepet is betöltöttek, húzódoztak tôle, látva az abban rejlô, helyzetüket kényesen érintô problémákat. Végül a státustörvényt akkor voltak hajlandók támogatni, ha
az azzal járó források fölötti elosztó szerepet ôk, illetve szervezeteik tölthetik be. A
hibás kört bezárja az a magyarországi politikai gondolkodás, miszerint a magyar kormányzat azt kell tegye, amit a legitim kisebbségi politikai vezetôk követelnek, hiszen
„ôk tudják, mi jó a közösségnek”. Holott ez a helyzet demoralizálja a közösségeket,
mivel elsôsorban nem saját erejükre, hanem magyarországi támogatásokra kívánnak
támaszkodni, elfogadva a függés kényelmét. Magában hordozza az átláthatatlanságot és a kényszerhelyzetbôl adódó szabálytalanságokat. Elgondolkodtató tehát, hogy
ez a támogató-osztogató kisebbségpolitika egyáltalán eredményes lehet-e a vele párhuzamosan táplált árvalányhajas illúziók fenntartásával? A kopjafák, emléktáblák, a
szimbolikus politika megállás nélküli bevitelével az egyes magyar közösségek életébe,
folytatható-e és folytatandó-e?

Új alapokra kell helyezni a kisebbségpolitikát
Úgy gondolom, két szempontot kell szem elôtt tartani: a szabad költözködés jogát és a szülôföldön maradás jogát. Élni kell azzal a lehetôséggel, hogy az európai integrációs folyamat következtében még azoknak az országoknak a vonatkozásában is, amelyek 2004 után nem lesznek az EU tagjai, lehetôvé válik, hogy új alapokra helyezzük a kisebbségpolitikát. Ez nem azt jelenti, hogy az uniós integráció
magától megoldja a problémák sorát. De lehetôvé teszi, hogy az ideologizált sémák
menetrendszerû megjelenése – kettôs állampolgárság, státustörvény, etnikai alapon
szervezôdô autonómia – helyett a dolgokat a saját okaira visszavezetve, az egyes országok irányába egyedi stratégiák kidolgozásával végre továbblépjünk a XX. század
tragédiáin. Fel kell ismerni, hogy az egyes országokban más és más a magyar közösségek civilizatorikus, gazdasági és társadalmi helyzete. Tudomásul kell venni, hogy
hol tartanak a reálfolyamatok (a kisebbségi társadalmak is újra rétegzôdnek), hogy
rosszul folytatott, kisszerû, gyarmatosító jellegû, infantilizáló politikával, az eltartott, kiszolgáltatott státusra ösztönzéssel csak demoralizálni lehet a szomszédos országokban élô magyarságot. A paternalista, kézivezérelt, megosztó, politikai kalandorokkal terhelt, a magyarországi belpolitikai harcokat exportáló gyakorlat veszélyes folyamatokat indított el. Ebben a térségben a XXI. század elején nem 50 évvel

22

EURÓPAI TÜKÖR 2004/4—5 • JÚLIUS —AUGUSZTUS

ezelôtti, egészen más helyzetbôl induló példákat kell hangoztatni. Itt és most a régiókat nem etnicizálni, hanem az etnikumokat regionalizálni kell. Világosan látni kell,
hogy az autonómia nem cél, hanem eszköz. Azok a rögtönzések, mint a státustörvény, vagy a kettôs állampolgárság kollektív jogként való azonnali bevezetése, vagy
az etnikai alapon szervezôdô autonómia (a balkáni háború után az etnikai tisztogatás rémálma miatt Európában nem lehet etnikai régióról beszélni) csak pótcselekvésként foghatók fel, és átmeneti illúziókat keltenek, hogy késôbb annál nagyobb legyen
a kiábrándulás.
Ezen kísérletekkel, átgondolatlan rögtönzésekkel szemben Magyarországnak valódi, hosszú távú, a kisebbségek-közösségek számára kiszámítható biztonságot jelentô támogatási-fejlesztési rendszer megteremtésére kell törekednie.
Abból indulunk ki, hogy a határokon túli magyarság gazdasági helyzetének és társadalmi kohéziójának alakulását jelentôs módon meghatározzák azok a változások,
amelyek a posztszocialista országok státusában a XX. század végén és a XXI. század
elsô évtizedében bekövetkeztek, illetve bekövetkeznek. Azon kelet-közép-európai
országok közül, amelyekben magyarok élnek, Magyarország, Szlovákia és Szlovénia
2004. május 1-jén az Európai Unió tagja lett, Románia pedig elôreláthatólag 2007ben, de feltehetôleg legkésôbb az évtized végére az EU tagja lesz, s várhatóan
Horvátország sem fog az integráción kívül maradni. Az Ukrajnában és Szerbiában
élô magyarság lehetôségeit az adott országok belpolitikai és gazdasági helyzete határozza meg.
Az Európai Unióhoz csatlakozó országok esetében a lehetséges kapcsolódási pontokat a magyarországi II. Nemzeti Fejlesztési Terv mintegy meghosszabbításaként,
határon átnyúló regionális fejlesztési programként foghatjuk fel. Az Európai Unió
említett alapelvein túl a határokon átnyúló regionális együttmûködés lehetôségeket
biztosít a gazdaságban, az oktatásban, a regionális intézményfejlesztésben, az önkormányzatok együttmûködésében ahhoz, hogy az eddig határokkal elválasztott térségekben élô közösségek tagjai – túllépve a röghöz kötöttség állapotán – kihasználják az EU-integrációban rejlô dinamizmust és revitalizálják, modernizálják az adott
térségeket.
Ennek során figyelembe kell venni azokat a folyamatokat, melyek Romániában,
Szlovákiában, Szlovéniában (de még Szerbiában, a Vajdaságban) is megindultak, illetve folyamatban vannak. Ilyenek a privatizáció, a kárpótlási törvények, Szlovákiában
a földtörvény, továbbá Romániában a helyi közigazgatási törvény és az oktatási törvény (bizonyos határok között lehetôvé teszi az anyanyelv használatát az igazságszolgáltatásban, az oktatásban), illetve „A termôföldek és erdôk visszaszolgáltatásáról szóló törvény”1, hogy csak a legfontosabbakra utaljunk. Ezek a változások új
lehetôségeket teremtenek mind Magyarországnak, mind a határon túli magyar kö-

1

Ez lehetôvé teszi sok százezer hektár erdô visszajuttatását a volt tulajdonosoknak. Pénzben: sok milliárd dolláros vagyon ismét „magyar kézben”. Területben: csak a Székelyföldön több mint kétszázötvenezer hektár közbirtokossági erdô, vagyis kétezerötszáz négyzetkilométer. Összehasonlításképpen:
a mai Magyarország területe kevesebb, mint százezer négyzetkilométer.

KISZABADULVA A FÉLELEM FOGSÁGÁBÓL

23

zösségeknek az említett országokban, a magyarországi kis- és középvállalkozóknak,
a szomszédos országokban élô magyar közösségek szereplôinek gazdasági szerepvállalásához, illetve az egyes emberek mobilitásának és munkaerôként való alkalmazhatóságának elôsegítésében.
Abból a hipotézisbôl kell kiindulni, hogy az érintett országok európai uniós csatlakozása után az etnikai alapon történô forráskihelyezés lehetôsége megváltozik. Az
eddigi magyar támogatási rendszer elsôsorban különbözô minisztériumi, illetve köztestületi keretek határon túli magyar pályázók számára való megnyitásával, illetve
közalapítványokon keresztül mûködött. 1990 és 2004 között Magyarország az állami költségvetésbôl a határon túli magyarok támogatására mintegy 95 milliárd forintot fordított. Az ily módon kihelyezett források hatékonyságát soha senki nem
vizsgálta. Úgy gondoljuk, hogy mind a gazdaságban, mind az oktatási intézményrendszerben csakis a források újszerû, hatékony felhasználásával lehet felkészülni
arra a kihívásra, ami Magyarország európai uniós csatlakozása következtében áll
elô, és teremt új helyzetet a környezô országokkal folytatott gazdasági kapcsolatokban is. Alapvetô kérdés, hogy az európai integrációs folyamat során sikerül-e
a Magyarországgal határos országokkal is megteremteni a gazdasági integrációt;
hogy Magyarország milyen szerepet szán magának az észak-dél irányú integrációban. Ebbe a folyamatba kell ugyanis belehelyezni a határokon túli magyarság gazdasági és társadalmi lehetôségeinek fejlesztését, támogatását.
A diszkriminációmentes helyzet, a szabadságjogok kelet-európai kiteljesedésének
feltétele a térség értéktermelô képességének, a lakosság jólétének növelése. Csak
egy gazdagodó társadalomban valósulhat meg az érdekérvényesítés és a szolidaritás közötti egyensúly, és oldódhatnak fel a térség sok évszázados, örökölt, újra- és
újratermelôdô sérelmei, konfliktusai.
Számolni kell azzal a realitással, hogy a közép-kelet-európai vállalkozások jelentôs
hátrányokkal veszik fel a versenyt a történelmi, gazdasági és kereskedelmi központokban, a töretlen fejlôdés körülményei között létrejött vállalkozásokkal, a hatalmas erôforrásokkal gazdálkodó nemzetközi nagyvállalatokkal szemben. Ezek megjelenésével Közép-Kelet-Európa versenyhátránya ugyan fontos területeken csökkent,
de a térségen kívüli központokból mûködtetett vállalkozások által generált fejlôdés
jelentôs kockázatokkal jár. Többnyire nem az egyes régiók szerves belsô fejlôdése
szerint történnek a fejlesztések, a beruházások, mivel a tervezô, fejlesztô, marketing
és finanszírozási cégközpontok jellemzôen a térségen kívül helyezkednek el. A vizsgálatainkban célzott határ menti régiókban termelt hozzáadott érték bôvítésének, a
jólét javításának ezért meghatározó feltétele a helyi bázison létrejött kis- és középvállalkozások erôsödése, közép-kelet-európai központú vállalatok, irányítási és fejlesztési központok kialakulása. A versenyképesség fokozásának, a piaci jelenlét fajlagos
költségei csökkentésének meghatározó eszköze a tudás és az ismeretek üzleti alapú
cseréje, hálózatba szervezôdése.
A közép-kelet-európai régióban a vállalkozások közötti kommunikációt elôsegítô
különleges adottság a magyarországi és határon túli vállalkozások egy jelentôs részének közös magyar nyelve, kulturális hagyományai, ezen vállalkozások kettôs kulturális kötôdése, ismeretanyaga. A nyelvi és kulturális közösségre épülô hálóza-

24

EURÓPAI TÜKÖR 2004/4—5 • JÚLIUS —AUGUSZTUS

tok, regionális jelentôségû vállalkozások és vállalkozói csoportok szervezése erôsíti
Magyarország regionális, és a régió európai és globális gazdasági pozícióit, ugyanakkor hozzájárul a térség integrációjához, a különbözô csoportok közötti kapcsolatok
erôsödéséhez, a történelmi feszültségek oldásához.
Épp ezért úgy gondoljuk, hogy csakis gazdaságilag erôs és/vagy a munkaerôpiacon
versenyképes kisebbség teremtheti meg és tarthatja fenn saját intézményrendszereit,
ami elôfeltétele az egyenrangú együttmûködésnek, az új intézményekben való részvételnek. Az a stratégia, amely a magyarországi kis- és középvállalkozók megtakarításait kormányzati forrásokkal erôsíti meg és keresi az együttmûködés lehetôségét a
szomszédos országok gazdasági szereplôivel, az új európai uniós intézményrendszerek kialakításában is szerepet vállalhat az egyes régiókban. Ezen kapcsolódási pontok nélkül, az adott országok magyar közösségeinek demográfiai állapota, a mobilitás növekedése, feltételezésünk szerint olyan helyzetet teremthet, amelynek következtében az adott térségek magyar etnikumú lakossága jelentôs mértékben beszûkül.
Magyarország pedig továbbra sem használja ki a szomszédos, átmeneti-átalakuló
gazdaságokkal folytatott gazdasági kapcsolatokban levô lehetôségeket (a környezô
országok részaránya hazánk külkereskedelmi forgalmában igen alacsony, ami ellentmond mind a szomszédságból, mind a földrajzi közelségbôl és a kulturális, történelmi hasonlóságból származtatható elônyöknek, de nem jobb a helyzet a szomszédos
országokba irányuló magyar tôkebefektetések területén sem).
Az elôbbieknek megfelelôen meggyôzôdésünk, hogy kialakítható olyan fejlesztési-támogatási politika, amely megfelel az EU támogatási követelményeinek, már csak
azért is, mivel Magyarország európai uniós tagságával jogosultak lettünk az EU fejlesztési politikáját is befolyásolni. Ennek keretében nagyobb hangsúlyt helyezhetünk
a magyar érdekeknek jobban megfelelô célkitûzésekre, ezek között a magyarok lakta
térségek fejlesztésére. Tehetjük ezt annál is inkább, mivel az Unió fejlesztési direktívái a kisebbségek támogatását a fejlesztési politika egyik céljaként jelölik meg.
A magyar fejlesztési politikának ezért egyik stratégiai prioritása kell legyen azon
szomszédos országoknak, vagy azon szomszédos országok egy-egy régiójának, térségének a felzárkóztatása, gazdasági átalakulásának elôsegítése, amelyekben magyar
közösségek is élnek. Tapasztalataink és az egyes országokban folytatott kutatásaink
alapján úgy ítéljük meg, hogy a határon túli magyar fejlesztési, támogatási politikának alapvetôen három területre kell összpontosítani erôforrásait:
• az innovációs képességek fejlesztésére és kiaknázására;
• a határ menti régiók, kistérségek EU-forrásokra történô közös pályázásának
elômozdítására;
• illetve e régiók és kistérségek közös intézményfejlesztésére.
A kötelezôen kialakítandó régiók és kistérségek közös projektjeiben elônyben kell
részesíteni a gazdasági fejlesztés, az oktatás és a munkaerôpiac kívánta szempontokat.
Megfontolandó a határon átnyúló együttmûködések hatékonyabbá tételének
szempontjából a hasonló adottságú, de a határ két oldalán fekvô régiók közös fejlesztési régióban való egyesítése. Így elkerülhetôvé válhatna a párhuzamos intézmények létrehozása egymástól néhány kilométerre. Ez az együttmûködés kiterjedhet-

KISZABADULVA A FÉLELEM FOGSÁGÁBÓL

25

ne a régió ipari átalakítására, a szolgáltatási szektor fejlesztésére, az oktatásra, a
munkaerô-átképzésre, az infrastrukturális beruházásokra, a régió pénzügyi újjászervezésére. E célok megvalósításához a két- vagy többnyelvûség megvalósítását szolgáló oktatási intézmények megteremtése elengedhetetlen feltétel.
Eddigi kutatásaink azt mutatják, hogy vannak a határ mentén olyan területek,
ahol már ma is észrevehetô egyfajta gazdasági fejlôdés és együttmûködés, a gazdasági átmenetben vannak eredmények, és ezzel szemben vannak olyan magyarlakta
területek, ahol a gazdaság teljesítménye válságos. Tehát a fejlôdési potenciál különbözô. A román határ mentén jól ismert például, hogy Temes megyének milyen erôs a
tôkevonzása, ami a kedvezô infrastruktúrával, a magasan szakképzett munkaerôvel
és a jó földrajzi fekvéssel magyarázható. Bihar megyében is azt lehet mondani, hogy
kialakult egyfajta olyan könnyûipar és feldolgozóipar, amelyben látható a gazdasági növekedés. Ezzel szemben Székelyföldön, Maros, Hargita, Kovászna megyékben,
bármennyire is magyarlakta területek, a gazdasági növekedés nagyon kicsi. Válságos,
erôsen mezôgazdasági, élelmiszeripari ágazatokkal van telítve a térség. Rossz az infrastruktúra és a magyarországi tôkebefektetés is viszonylag alacsony. Mivel a rendszerváltást megelôzôen nagyon kevés magyar volt vezetô pozícióban, szinte alig lehetett találni magyarokat gazdasági, közigazgatási, államigazgatási pozícióban.
Ez jelentôsen befolyásolta a privatizáció folyamatát is. Vállalatok alig kerültek magyar menedzseri tulajdonba. Ezzel szemben vannak igen ígéretes magyar vállalkozások, a kis- és középvállalkozások inkább az új cégek alapításában vesznek részt. Ezt a
helyzetet a határ túloldalán a magyarországi elképzeléseknek szem elôtt kell tartani.
Mára közismert az a pozitív jelenség, hogy Magyarországon létrejött egy olyan
befektetôi kör, amely már nemcsak Magyarországban gondolkodik, hanem térségben, s ezek a befektetôi körök egyre jelentôsebb befektetésekkel jelennek meg a
szomszédos országokban (MOL, OTP, TriGranit, Danubius, Richter, MATÁV stb.).
Ugyanakkor szem elôtt kell tartani azt a helyzetet, hogy 2004. május 1-jétôl Magyarország mint az EU tagja új helyzetbe kerül azokkal a szomszédos országokkal szemben, amelyek nem válnak EU-tagállammá. Ez abból a helyzetbôl keletkezik, hogy az
EU – tehát az EU tagjaként Magyarország is – egyoldalú preferenciákat nyújt Horvátországnak és Romániának, amiért semmit nem kap cserébe, ennek következtében
pedig a bolgár, a román vagy a horvát exportôr elônyben lesz a magyar exportôrökkel szemben, s így a magyar vállalkozások egy része ellehetetlenülhet (lásd: EU-kvóták), de éppen romániai, horvátországi partnerekkel közösen az átállás nehézségei
áthidalhatók lehetnek.
Ugyanakkor át kell gondolni a kedvezményes hitelrendszer lehetôségét is. Ki kell
dolgozni, hogy a magyar gazdaság a jövôben milyen irányba kívánja kiterjeszteni fejlesztéseit.
Világosan meg kell határozni, hogy milyen szerepet szánunk a szomszédos országokkal való együttmûködésnek. Amíg nincs világos vízió a magyar külgazdaság-politika vonatkozásában, addig a brüsszeli források elérése is nehézkes. A tôkedeficit, az
információs és szervezeti deficit alapvetôen akadályozza a szomszédos országokkal,
így a határ menti régiókkal folytatandó gazdasági együttmûködést, fejlesztéseket.
De a magyar vállalkozóknak is változtatniuk kell azon az attitûdön, melyre az elmúlt

26

EURÓPAI TÜKÖR 2004/4—5 • JÚLIUS —AUGUSZTUS

15 évben szocializálódtak, miszerint a másik vállalkozó csak ellenfél vagy konkurens,
akit „meg kell fojtani”, tönkre kell tenni. Ausztria jó például szolgálhat. Az osztrákoknál, ahol a csatlakozás idôszakában 770 ezer kis- és középvállalkozó volt, 1995.
január 1-jétôl megindult az ágazati vagy területi alapon történô szervezôdés. Bár
konszolidált helyzetbôl indultak, látván az igen erôs versenyhelyzetet, hálózatépítésbe kezdtek. Ez a példa is mutatja, hogy Magyarországnak is célszerû ebben gondolkodni, és a hálózatépítést a határon túli magyarokkal együtt kell megpróbálni. Erre
elsôsorban azon szomszédos országok irányába van lehetôség, melyekkel együtt léptünk be, vagy amelyek az évtized végére kerülnek be az Európai Unióba. A térségi
együttmûködésnek ez a jövôbeni formája.
A régióban hatalmas kiaknázatlan potenciál van még. A fejlettségi különbségek miatt várható egy nyugat-keleti mozgás, amihez a régió az Európai Uniótól is jelentôs
felzárkózási támogatást kap. Ennek során célszerû egyre nagyobb hangsúlyt helyezni a kutatás-fejlesztésre, a vállalati szolgáltató központok, informatikai és szoftverfejlesztô központok, vagyis az innovatív gazdaság fejlesztésére fordítani. Ezekre való
tekintettel kell a felsôoktatási intézményrendszer fejlesztésérôl is gondolkodni a jövôben. A fejlesztések újfajta normákat, eljárásokat hoznak magukkal, amelyek hosszú
távon a legfontosabb garanciái a közép-kelet-európai térség felzárkózásának.
Ehhez a mindenkori magyar kormányzatnak meghatározó, és nem csupán gazdasági érdekei fûzôdnek. A szélsôséges fundamentalista, nacionalista, a térség biztonságát veszélyeztetô törekvések mozgásterét csak a növekvô jólét, az emberek közötti napi munkakapcsolatok, a közös, kompatibilis üzleti érdekek feltárása és érvényesítése szûkíti le. Az Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítványnál
áttekintettük a nemzetközi fejlesztési és regionális támogatási politikák eszközrendszerét, illetve Olaszország fejlesztési modelljét, különös tekintettel az adaptálható
elemekre; vizsgáltuk Szlovákia, Szlovénia, Románia, Szerbia és Ukrajna helyzetét,
különös tekintettel ezen országok gazdasági állapotára, Magyarországgal határos régióira és a gazdasági fejlesztés lehetséges irányaira, kapcsolódási pontjaira; kidolgoztunk egy fejlesztési koncepciót a határainkon túli magyarság társadalmi kohéziójának,
a térség integrációjának támogatását célzó gazdasági eszközrendszer használatára.
Egy ilyen fejlesztési politika, illetve létrehozandó intézményrendszer a magyar állami
költségvetésben e célra elkülönített, illetve az uniós pénzalapokból hozzáférhetô forrásokat világos elvek, stratégiai célok, prioritások mentén tenné elérhetôvé. Ezeknek
a forrásoknak a célja és feltétele a multiplikáció: a felhasznált források ösztönözzék
– a mindenkori magyar kormány lehetôségét sokszorosan meghaladó – a magyarországi és szomszédos országokbeli piaci források bevonását azon célok érdekében,
amelyek az adott régióban nyitják meg a határon túli magyar közösségek tagjai számára a perspektívát, ily módon elkerülve annak esélyét, hogy a határon túli magyarok Magyarország „törökjeivé” váljanak, vagy skanzenizálódjanak. Igaz, ez nem pártpolitikai célokat szolgál, hanem, ha úgy tetszik, a legfontosabb „nemzetstratégia”.
Jászi Oszkár „A nemzeti államok kialakulása” címû munkájában írja 1912-ben: egyfelôl hat a nemzeti szervezôdés, másfelôl hat az integráció. „A gazdasági egységesedés és a demokrácia elvei alapján megteremthetô a két tendencia összhangja.” A történelem logikája a XX. században a hatalmi erôviszonyok és érdekek, a nacionalis-

KISZABADULVA A FÉLELEM FOGSÁGÁBÓL

27

ta önzés direktíváit követte, nem engedte az optimális és ésszerû, a demokrácia, a
nemzeti egyenjogúság, a szabadkereskedelem alapján álló alternatíva megvalósulását.
Minden, a térségben élô nép drágán fizetett érte. A XXI. század esélyt ad az összhang megteremtésére.