BENGT DANIELSSON LÁZADÁS A BOUNTY HAJÓN

GONDOLAT BUDAPEST 1971 A fordítás alapjául szolgáló mű címe: WHAT HAPPENED ON THE BOUNTY READERS UNION, GEORGE ALLEN & UNWIN LTD LONDON 1963 Fordította VAJDA ENDRE A fordítást az angol kiadással egybevetette PÁLVÖLGYI ENDRE ::y::1257:: (C) Bengt Danielsson, 1962.

Előszó

A Bounty hajón kitört lázadás és az azt követő hátborzongató események gazdag irodalma főként napló formában írt száraz beszámolókból, szélsőségesen részrehajló fejtegetésekből és romantikus regényekből áll, telve mulatságos tévedésekkel és a képzelet csapongásaival. Ez annál különösebb, mert szerte a világon, számos könyvtárban és levéltárban garmadával találhatók hajónaplók, jelentések, levelek és egyéb okmányok, amelyek segítségével részletesen rekonstruálható az események egész menete. Könyvem ennek az eredeti anyagnak beható tanulmányozásán alapul, és valójában ezt a címet kellene viselnie: Hűséges és teljes elbeszélése mindannak, ami a Bounty hajón 1787–1789-ben a Délitengereken megtett útja során végbement, valamint beszámoló a dráma főszereplőinek sorsáról a lázadás után. Egyebekben szíves és előzékeny kiadóm azonban könyörtelenül ragaszkodott egy valamivel rövidebb címhez. Hangsúlyoznom kell, hogy a szövegben előforduló nyilatkozatok és párbeszédek mind a nevezetes utazáson részt vett személyek eredeti beszámolóiból és leveleiből származnak, úgyhogy ezeknek és a regényekben meg filmekben található agyszüleményeknek értéke merőben más természetű. A Boun-íyról eddig megjelent könyveknek további komoly hibája, hogy kritikátlanul elfogadták és etnográfiai tényként közölték azokat a – maguk korában tipikus – téves nézeteket és előítéleteket, amelyeket a lázadók alakítottak ki a velük érintkezésbe került különféle déltengeri népekről. E tekintetben is hű képet igyekeztem adni, főként tizenöt éves csendes-óceáni tartózkodásom idején végzett tanulmányaim és megfigyeléseim alapján. Papehue, Tahiti, 1962 májusában BENGT DANIELSSON

Őfelsége hajója

1768-ban, amikor Cook kapitány megkezdte ennek a területnek rendszeres felderítését, a Csendes-óceán még többé-kevésbé ismeretlen világot határolt körül. A haláláig hátralevő alig tizenegy év alatt sikerült feltérképeznie a világ legnagyobb óceánjának tetemes részét, ami annak köszönhető, hogy tökéletesen jártas volt a hajózásban, és értett hozzá, hogyan kell a legénységét jó egészségben tartani. Cook merész felfedező útjai teljesen új világot tártak fel, ahol minden fantasztikus és a megszokottól merőben különböző volt. talán ugyanolyan szenzációs, amilyen ma egy másik bolygóra tett út első leírása volna. Sőt, szinte bizonyos, hogy egy űrhajós leírásai, amelyek nyilván már a közeljövőben napvilágot látnak, nem fognak olyan szórakoztató olvasmányt nyújtani, mint Cook hajónaplói, mert valószínűtlen, hogy az univerzumban bárhol is partra szálló űrhajó-parancsnokok olyan érdekes és elbájoló teremtményekkel találkozzanak, amilyeneket Cook talált a déltengeri szigeteken. Cook csendes-óceáni útleírásainak európai olvasóira különösen az tett mély benyomást, hogy azokon a szigeteken milyen könnyűszerrel elégítik ki az emberi nem két leglényegesebb szükségletét. Bárhol szálltak is partra a hajósok, mindenütt gyönyörű, jó természetű, forró vérű fiatal nőkre találtak, akik a legszívesebb fogadtatásban részesítették őket, másodsorban pedig a kenyér mindenhol a fán nőtt. Ma már jól tudjuk, hogy a déltengeri bennszülöttek szexuális szokásai korántsem voltak olyan gátlástalanok és szabadosak, miként első európai látogatóik hitték, az azonban szent igaz, hogy a mindennapi kenyér a fákon termett. A szóban forgó fa a füge- és eperfát is magában foglaló Moraceae családhoz tartozik, s terebélyes, dús lombú koronájával és csipkézett szélű leveleivel igen hasonlít a

szilfához vagy a juharhoz. Kerek vagy tojásdad gyümölcse körülbelül akkora, mint egy káposztafej, viszont zöld, érdes héja miatt az ember inkább túl nagyra nőtt citromnak nézné. Különböző rettenthetetlen utazók már jóval Cook előtt felfedezték a kenyérfát Melanéziában, Mikronéziában és Indonéziában. De ezeken a vidékeken a termést mindennek lehetett mondani, csak bőségesnek nem, és nem tartották annyira becsben, mint a Csendes-óceán keleti részén, a polinéziai szigeteken, így az előbbi szigetcsoportokról szóló néhány korai leírás a fát csak egészen futólag említi meg. Cook, aki ideje nagy részét Polinéziának szentelte, nemcsak a fa gondos leírásával és rajzával szolgált, hanem részletesen ismertette termesztését, szüretelését és a gyümölcs elkészítését is. Cook kapitány szerint Tahiti a kenyérfában leggazdagabb sziget, és Daniel Solander svéd botanikus, aki Cookot első déltengeri útján elkísérte, a növénynek mintegy tíz fajtáját írta le. (Valójában számuk megközelíti a negyvenet, noha nemegyszer még a gyakorlott botanikus is csak nehezen tesz különbséget közöttük; a megkülönböztetés fő ismérvei: a levelek formája és a gyümölcsök alakja.) J. R. és Georg Forster, mindketten német természettudósok, akik Cookot második déltengeri útján elkísérték, megerősítették elődjük megfigyeléseit, továbbá rámutattak, hogy két vagy három kenyérfa terméséből kitelik egy tahiti bennszülött egész évi tápláléka: kilenc hónapig friss gyümölcsként eszi, a fennmaradó három hónapban pedig valami savanyú tésztaféleség formájában, amelyet levéllel kibélelt, földbe ásott lyukakban könnyen konzerválnak. A termesztéssel kapcsolatban Cook azt állította, hogy ha egyszer megfelelően elültetik a kenyérfát, az további gondozásra nem szorul. Viszont Anderson skót orvos, aki Cook harmadik déltengeri utazásán vett részt, e tekintetben szükségesnek találta helyesbíteni kapitánya nézetét, mivel meglepve tapasztalta, hogy a tahitiaknak még csak el sem kell ültetniük a kenyérfát. Végkövetkeztetése: „Ez mindenki számára nyilvánvaló, aki megvizsgálja azokat a helyeket, ahol a kis fák a földből kibújnak. Újra meg újra megfigyelheti, hogy a fiatal fák az öregebb fák gyökereiből sarjadnak, amelyek a föld felszínéhez közel ágaznak szét. Akkor is megteremne

tehát a kenyérfa a szigeteken, ha azok korábban esetleg lakatlanok lettek volna. Ennek alapján megállapíthatjuk, hogy Otaheite lakói nemhogy kénytelenek lennének kenyérfát ültetni, sőt inkább a szükség azt parancsolja, hogy terjedésének gátat vessenek; amit, véleményem szerint, némelykor meg is tesznek, hogy helyet szorítsanak más fáknak, étrendjük változatosabbá tétele érdekében." Mivel a kenyérfa gyümölcsét nem lehet nyersen fogyasztani, így mégis volt valami, ami a tahitiaktól némi erőfeszítést kívánt. Előbb meg kellett pörkölni, akár nyílt lángon, akár földbe vájt kemencében. Az első eljárásnál a gyümölcsöt egyszerűen rőzsemáglyára teszik, majd mielőtt felszolgálják, lekaparják róla az égett héjat. A második eljárásnál a gyümölcsöt meghámozzák, szeletekre vagdalják, és ráhelyezik a földbe vájt kemencében levő forró kövekre. Bárhogyan készítik is, állaga nagyjából olyan tömör, mint a rozslisztből készült cipóé, íze pedig átmenet a kenyér és az ír krumpli íze között. A déltengeri utazók gyakran állítják, hogy a kenyérfa gyümölcse kiábrándítóan ízetlen, ez azonban főként annak tulajdonítható, hogy a bennszülöttek, túlbuzgóságból, gyakran európai módon, fazékban főzik meg a gyümölcsszeleteket, márpedig ez az elkészítés nem megfelelő. Boswell, akinek csalhatatlan érzéke volt minden iránt, amiből vita származhatott, azonnal szóba hozta dr. Johnson előtt a kenyérfa témáját, mihelyt Cook első útjának leírását végigolvasta. Ugyanakkor, hogy olajat öntsön a tűzre, a következő fejtegetésbe kezdett: „Meggyőződésem szerint Otaheite lakói, mivel kenyérfájuk van, amelynek gyümölcse kenyerükként szolgál, szívből nevettek, amikor értesültek róla, hogy mi milyen fáradságos műveletek – szántás, vetés, boronálás, aratás, cséplés, őrlés, sütés – árán tudunk csak kenyérhez jutni." Elképzelhetjük dr. Samuel Johnsont, a brit életforma nagy bajnokát, ahogyan replikáját a méltatlankodás és magabiztosság keverékével eldörögte: „Ugyan, uram, minden tudatlan vadember nevetne, ha a civilizált élet előnyeit ecsetelnék neki. Ha olyanoknak, akik nem házakban laknak, elmesélné, miképpen rakunk mi téglát téglára, gerendát gerendára, és hogy amikor azután a ház már elért bizonyos magasságot, egy ember lebukfencezik az állványról, és nyakát töri, szívből nevetnének a maga építkezési hóbort

ján. De ebből nem következik, hogy az embereknek jobb ház nélkül. Nem, uram (s közben felemelt egy jókora karéjt), ez jobb, mint a kenyérfa-gyümölcs." Dr. Johnson kivételével azonban Cook útleírásainak minden olvasója csodálattal eltelve dicsérte ezt a rendkívüli fát, amelynek létét többnyire a Mindenható határtalan jósága és csodálatosan előrelátó leleményessége újabb bizonyítékának tartották. De ellentétben a burgonyával, amely éppen ez idó' tájt kezdett Európa legfontosabb haszonnövényévé válni, a kenyérfa termesztése ezeken az északi szélességeken szóba sem jöhetett, és így a felfedezés iránt Angliában megnyilvánuló érdeklődés túlnyomórészt akadémikus jellegű volt. Viszont az Atlanti-óceán túlsó oldalán, a nyugat-indiai szigeteken meleg, párás éghajlat uralkodott, amely igen hasonlított Tahitiéhoz, és több jamaicai, illetve dominikai ültetvényes hamarosan ráeszmélt, milyen értékes lehetne számukra az újonnan felfedezett fa. Természetesen nem éreztek különösebb vágyat, hogy maguk is felvegyék étrendjükbe a kenyérfa-gyümölcsöt, viszont más volt a helyzet számtalan rabszolgájuk esetében. Ezek túlnyomó többsége néger volt, miután a bennszülötteket már régen halálra civilizálták. A cukornádültetvényeken dolgoztak, és noha rabszolgák lévén semmiféle fizetést nem kaptak, mégis tömérdek pénzébe kerültek a gazdának, hatalmas étvágyuk miatt, így tehát kecsegtetőnek tűnt a kilátás, hogy a kiadásokat csökkenthetik a kenyérfagyümölcs-étrend bevezetésével. A nyugat-indiai rabszolgák legnagyobb része banánon élt, amelynek megszerzése szintén igen könnyű. A banánfa törzse azonban sajnálatos módon olyan törékeny, és a gyö il kerei olyan gyengék, hogy már mérsékelt erejű szél is képes elpusztítani a fákat. Ez jelentős probléma volt, tekintettel a viharokra és ciklonokra, amelyek olyan gyakran sújtják a nyugat-indiai szigeteket. Valahányszor így fordult, a balszerencsés ültetvényesek kénytelenek voltak kenyérrel, kukoricával vagy más, Angliából és Észak-Amerikából behozott drága élelmiszerrel táplálni munkásaikat. Összes többi csodálatos tulajdonsága mellett a kenyérfa felépítésében is erősnek és ellenállónak tetszett, ezért jól

kellett volna alkalmazkodnia a nyugat-indiai körülményekhez. Az ültetvényesek nagy bánatára azonban kiderült, hogy a fák átszállítása Tahitiról a nyugat-indiai szigetekre tömérdek nehézségbe ütközik. A legfőbb akadályt az jelentette, hogy maga a növény (vagy legalábbis a Cook által leírt faj) csupán sarjhajtásokról szaporítható. Az út még a leggyorsabb vitorlás hajóval is legkevesebb hat hónapot vett igénybe, és kétségesnek tűnt, vajon lehetséges-e életben tartani a kenyérfa-sarjakat ilyen hosszú ideig mesterséges körülmények között. 1775-ben, a Nyugat-indiai Ültetvényesek és Kereskedők Állandó Bizottságának egyik ülésén, az ültetvénytulajdonosok hivatalos nyilatkozatot bocsátottak ki, amelyben kijelentették, hogy készek fedezni „minden ésszerű költséget", ha valaki vállalná, hogy ellátja őket megfelelő számú kenyérfa-hajtással. Az ültetvényesek főként a keletindiai kereskedelmi útvonalon közlekedő nagyszámú hajó kapitányaira számítottak, sőt még rövid útmutatót is összeállítottak arról, miként szállíthatók a hajtások a világ felét megkerülő úton. Ezt John Ellis angol botanikus szövegezte meg, aki történetesen Dominika diplomáciai ügyvivője volt Londonban. Az útmutató magában foglalta a kenyérfa részletes leírását, továbbá egy szállítható sarjnevelőláda, vázlatát, egyedülállóan ötletes öntöző és szellőző berendezéssel. További ösztönzésként a Brit Művészeti, Ipari és Kereskedelmi Társaság aranyérmet ígért „az első személynek, aki a déltengeri szigetekről a nyugat-indiai szigetekre szállít a kenyérfa egy vagy több fajtájából hat élő dugványt". De a tengerészkapitányok és a kertészek meglehetősen távol állnak egymástól, és a nyugat-indiai ültetvénytulajdonosok nagy csalódására, a hajósok kevés lelkesedést mutattak a terv iránt. Röviddel ezután Anglia hosszadalmas viszályba bonyolódott amerikai gyarmataival, így cseppet sem meglepő, hogy a meglehetősen szerény sikerrel kecsegtető terv feledésbe merült. Az ültetvénytulajdonosok azonban nem voltak hajlandók végleg feladni a tervet, és az 1780-as évek közepén, amikor a béke helyreállt, újra felelevenítették. Mivel még mindig nem szívesen verték magukat tetemesebb kiadásokba a növény megszerzése céljából, olyan eljáráshoz folyamodtak, amelyet

azelőtt is, azután is igen sokszor alkalmaztak egyéni céljaik elérése érdekében. Igyekeztek meggyőzni mind önmagukat, mind másokat, hogy problémájuk főbenjáró nemzeti érdek, éppen ezért mi sem természetesebb, mint hogy a kormány segítségükre legyen. Ebben az időben a legfőbb hatalmat főként III. György gyakorolta, akinek első tudományos tanácsadója Sir Joseph Banks volt. Diplomáciai tehetsége és nagyvonalúsága révén a nagy képzettségű Sir Joseph kulcshelyzetet foglalt el az angol tudományban. A szerencse jóvoltából ebben az ügyben járatos volt, mert elkísérte Cookot első déltengeri utazására, és magánkönyvtárosa, Dániel Solander társaságában, 1769-ben, háromhónapos tahiti tartózkodása idején többször is élvezettel evett a kenyérfa gyümölcséből. Magától értetődik tehát, hogy az ültetvényesek Sir Josephhoz fordultak, aki személyesen továbbította kérelmüket III. Györgynek. A terv kalandos szelleme és újdonsága azonnal megnyerte a király tetszését, aki minden teketória nélkül utasította a Tengernagyi Hivatalt, hogy indítson egy hajót Tahitira, a legénység gyűjtsön ott kenyérfasarjakat, és szállítsák azokat a nyugat-indiai szigetekre. Egyidejűleg – a királyi parancs 1787. május 5-én kelt – kiválasztották az expedíció első résztvevőit: egyikük botanikus volt, az a Dávid Nelson, aki Sir Joseph Banks költségén elkísérte Cookot utolsó déltengeri útjára; a másik William Brown, Kew Gardens egyik kertésze. Az első és legfontosabb feladat megfelelő hajó felkutatása volt, amelyen nemcsak nagyszámú legénység és bőséges élelmiszerkészlet, hanem több száz virágcserép számára is van hely. Az angol flottában nem akadt megfelelő hajó, pedig a haditengerészet akkoriban több mint hatszáz, mindenféle alakú és méretű egységgel rendelkezett, a szerény bárkáktól a hatalmas, nehéz mozgású, száz ágyús sorhajókig. Megfelelő típusú hajó építése túlságosan hosszú ideig tartott volna, tehát nem maradt más hátra, mint vásárolni egy olyat, amelyet nagyobb nehézség nélkül át lehetett alakítani afféle úszó növényházzá. A Tengernagyi Hivatal szokatlan fürgeséggel (főként, mivel a király személyesen érdeklődött a terv iránt) pályázatot hirdetett jó állapotban levő és legfeljebb 250 tonnás használt kereskedelmi hajó megvételére. Hat különböző hajót ajánlottak fel, de közülük csak egy, a part

menti kereskedelmi forgalmat lebonyolító teljes vitor-lázatú Bethia felelt meg a követelményeknek. Miután Sir Joseph Banks a hajót megtekintette és alkalmasnak találta, a tulajdonos pedig 2600-ról 1950 fontra engedte le a vételárat, az üzletet nyélbe ütötték. Ez május 23-án történt, nem egészen három héttel az után, hogy a királyi parancs megérkezett a Tengernagyi Hivatalba. Néhány nappal később a Bethiát átvitték a deptfordi haditengerészeti hajókészítő műhelybe, hogy átalakítsák, és különleges felszereléssel lássák el az előtte álló, két évesre tervezett utazáshoz. A Tengernagyi Hivatal első tevékenysége az volt, hogy átkeresztelték Bountyra (a. m. nagylelkűség), utalva a felsőbb helyről kapott támogatásra. Elhatározták továbbá a hajó hirtelen rangbeli emelkedésének elismeréseként, hogy a Bountyi négy négyfontos kerekes ágyúval és tíz félfontos forgótalpas ágyúval szerelik fel. Őfelsége felfegyverzett szállítóhajója, a Bounty, mint ettől kezdve nevezték, a hajólajstrom szerint csak 215 tonnát nyomott. Teljes hosszúsága mindössze 91 láb volt, legnagyobb szélessége pedig 23 láb és 3 hüvelyk. Hasonlóan a kor legtöbb óceánjáró hajójához, semmilyen felépítmény nem volt rajta, és valamennyi kabin a fedélzet alatt helyezkedett el. Hosszúságához és szélességéhez képest a Bounty magas hajónak számított, és a hajógerinctől a fedélzetig terjedő távolság nem kevesebb, mint 10 láb 3 hüvelyk volt. Konstrukcióját két további szempontból is tipikusnak lehetett tekinteni a maga korában: a hajóorr ugyanis lapos és zömök volt, a tat pedig függőlegesen emelkedett, és egyenesen volt elvágva. Miként teljes vitorlázatú hajóknál szokás, három árboca volt, és ezeknek magassága 48 és 59 láb között váltakozott. A vitorlarudak száma megfelelő arányban állt a hajó nagyságával: háromhárom az elő- és főárbocon és kettő a hátsó árbocon. Végül, szokás szerint, a 30 láb hosszú orrárbocot egy nőalak tartotta, valami bizarr elképzelés folytán lovagló öltözetben. Mai szemmel a Bounty tulajdonképpen hihetetlenül apró vízi jármű volt, sőt a Cook kapitány déltengeri utazásain használt hajókkal – a 368 tonnás Endeavournél, a 462 tonnás Resolutionnal vagy a 336 tonnás Adventure-rel – összehasonlítva is, a Bounty a lehető legkisebb űrtartalmúnak

bizonyulna egy ilyen vállalkozáshoz. Másrészt viszont csak két és fél éve építették, és kifogástalan állapotban volt, ráadásul a Tengernagyi Hivatal elővigyázatosságból vörösrézlemez borítással látta el a vízvonal alatt. Abban az időben ez volt az egyetlen hatásos eljárás, hogy a hajó faanyagát megóvják a hajóférgektől, mert a viharok, kalózok és kannibálok ellenére még mindig ezt tekintették a legnagyobb veszélynek, amely a trópusi vizeken hosszabb időt töltő hajókat fenyegette. A kötélzettel kapcsolatos munkákat illetően a Tengernagyi Hivatal egyébként szűkmarkú urai ezúttal nem húzódoztak a tetemes külön kiadásoktól, ami világosan mutatja, milyen roppant fontosságot tulajdonítottak a vállalkozásnak. Tekintet nélkül azonban a hajó kiváló előkészítésére és felszerelésére, az expedíció eredményessége mégis kizárólag attól függött, sikerül-e a kenyérfa-hajtásokat életben tartani a rendkívül hosszú úton. A mindenre aprólékos gondot fordító Sir Joseph figyelme már az előkészületek legkorábbi stádiumától erre is kiterjedt, s így, amikor a Tengernagyi Hivatal ismét hozzá fordult tanácsért, ésszerű, és mint a későbbiek során kiderült, tökéletesen helyes tanácsokat tudott adni. Először is szükségesnek tartotta, hogy legalább ötszáz kenyérfa-sarjat hozzanak Tahitiról, mivel csak ily módon biztosítható, hogy elég sok maradjon életben. Rámutatott továbbá, hogy kétségkívül jobb eredményre lehetne számítani, ha minden sarjat külön edénybe ültetnének. Végül minden egyes dugványt rendszeresen friss vízzel kell öntözni az úton, esetleg nem kevesebb, mint fél éven át. Az egyetlen hely a Bountyn, ahol ötszáz virágcserepet el lehetett helyezni, a hajófarban levő főkabin volt. Sir Joseph azt javasolta, hogy ezt a helyiséget alakítsák át növényházzá, és a Tengernagyi Hivatal megfogadta tanácsát. Először a kabin padlóját teljesen befedték ólomlemezzel, majd egymástól szabályos távolságban keresztgerendákat szegeztek rá, ezekre azután deszkákat erősítettek, úgyhogy ez amolyan második padlót alkotott. A deszkákat már előzőleg akkora lyukakkal látták el, hogy elférjen bennük egy-egy virágcserép. Amikor a munkát befejezték, a tojásszállító ládához hasonló alkotmány, a falakon körben elhelyezett és hasonlóképpen átlyuggatott polcokkal együtt, nem kevesebb, mint hatszázhuszonhat

cserép biztonságos elhelyezésére volt alkalmas. Végül két lyukat fúrtak az alsó padlózatba, úgyhogy a virágcserepekből esetleg kicsurgó értékes víz minden cseppje, az ólomburkolaton végigfolyva, a lyukakon át abba a két hordóba ömöljék, amelyeket egy szinttel lejjebb helyeztek el. A szellőzés javítása céljából három további nyílást fúrtak a hajó oldalába, közvetlenül a kabin mennyezete alatt. Ugyanakkor azonban annak biztosítására, hogy a trópusi sarjakat el ne pusztítsa a mérsékeltebb éghajlat hidege, amikor a Bounty visszafelé jövet dél felől megkerüli a Hoorn-fokot, egy nagy rézkályhát állítottak be a rögtönzött növényházba. Mindezeket a munkálatokat Nelson, a botanikus és Brown, a Kew kertésze ellenőrizték, mivel egyelőre ők voltak a legénység egyedüli leszerződött tagjai. Július végére azonban már annyira előrehaladtak a dolgok, hogy a Tengernagyi Hivatal elhatározta: itt az ideje, hogy kinevezzék a kapitányt, és teljes legénységgel, valamint felszereléssel lássák el a hajót. Az utókor hajlamos rá, hogy Bligh-t ugyanolyan szoros kapcsolatba hozza a Bountyval, mint amilyenben Kolumbusz a Santa Máriával vagy Nelson a Victoryval állott, és mindeddig az volt a látszat, hogy a balszerencsés kenyérfa-expedícióban a terv megszületésétől kezdve a hírhedt Bligh kapitány játszotta a főszerepet. A valóságban ezzel szemben Bligh szerényen és feltűnés nélkül lépett színre. A Bounty kapitányává történő kinevezése idején még névtelen beosztott tiszt volt a haditengerészetben, csupán hadnagyi rendfokozatig vitte, sőt tényleges szolgálatot sem teljesített. Beosztását tulajdonképpen Duncan Campbellnek, felesége hajótulajdonos nagybátyjának köszönhette, aki rabszolgaszállítással szerezte vagyonát, és több cukornádültetvénye meg egy kereskedelmi vállalata volt a nyugat-indiai szigeteken. Campbell kezdettől fogva egyik legbuzgóbb szószólója lett annak a gondolatnak, hogy kenyérfát telepítsenek a nyugat-indiai szigetekre, és erőteljesen igyekezett megnyerni Sir Joseph Banks támogatását a terv számára. (Egyes történészek állítása szerint a Bounty eredetileg Campbell tulajdonában volt, ez azonban nem igaz. A tévedés nyilván abból származik, hogy Campbell ugyanebben az időben eladásra kínálta a Tengernagyi Hivatalnak egyik hajóját, a Lynxet, de ajánlatát

elutasították a Bethia megvásárlása miatt.) Tökéletesen tisztában lévén Sir Joseph nagy befolyásával, Campbell igyekezett meggyőzni őt, hogy Bligh a megfelelő ember az expedíció vezetésére. A kinevezés meg is történt. A tény, hogy parancsnoki beosztását Bligh egyik rokonának köszönhette, sajnálatos bizonyítéka annak a gátlástalan protekciós rendszernek, amely az idő tájt az angol flottánál általánosan elterjedt. Ez azonban korántsem jelenti, hogy Bligh méltatlan lett volna a reá ruházott tisztségre. Nem vitás, hogy kivételesen tehetséges tiszt volt, és kétségkívül sok mást megelőzött volna akkor is, ha a Tengernagyi Hivatal az érdem alapján válogat. Először is, rendelkezett annyi gyakorlattal és különleges tapasztalattal, ami egy ilyen típusú expedíció vezetéséhez szükséges volt. Másodszor, már tett egy déltengeri utazást, sőt magán Tahitin is partra szállt. Harmadszor, jól ismerte a nyugat-indiai szigeteket és az ottani ültetvényesek körében tiszteletnek örvendett. Gyakran állították, hogy Bligh műveletlen törtető volt, aki pályáját egyszerű matrózként kezdte. Több kritikusa nyíltan vagy burkoltan kifejezte, hogy balszerencséje és nehézségei tulajdonképpen annak a ténynek tulajdoníthatók, hogy sem születését, sem neveltetését tekintve nem volt úriember. Az igazság azonban ennek épp az ellenkezője, mert Bligh családjában férfiágon több nemzedéken át jelentős emberek követték egymást: földbirtokosok, tisztek, orvosokjogászok és kormánytisztviselők. William Bligh apja vámhivatali felügyelő volt, s a fiú maga a jeles devonshire-i városban, Plymouthban született, 1754. szeptember 9-én. Egy másik teljesen téves állítás, hogy Bligh-t már hétéves korában a tengerre küldték. Igaz, szülei már kiskorában elhatározták, hogy tengerésztisztet nevelnek belőle, és kétségtelenül még jóval később, a tizenkilencedik században is soroztak be kiskorú és éretlen gyermekeket az angol hadiflottába hajóinasnak. De Bligh esetében mindössze annyi történt, hogy kevéssel nyolcadik születésnapja előtt beírták a fiút egy hadihajó névjegyzékébe. Ez az egészségtelen és felettébb tisztességtelen gyakorlat mindennapos volt akkor az angol flottában, s az a ravasz szándék állt mögötte, hogy idővel a törekvő tiszt több szolgálati évvel rendelkezzék, és jobb kilátásai legyenek az előléptetésre.

William Bligh iskolai – és nem tengerész – pályafutását kezdte meg hétéves korában. Életének erről a szakaszáról nem sokat tudunk, de jó tanítói lehettek, ő maga pedig tehetséges és szorgalmas volt, mert a későbbi években kitűnt, hogy tudása latinból, mennyiségtanból és angol nyelvből jelentékenyen felülmúlta legtöbb tiszttársáét. Csak 1770-ben, tizenhat éves korában tette meg a fiatal Bligh első lépéseit a tengerészpályán, a személyzeti jegyzék tanúsága szerint mint közönséges matróz, noha helyzete és kötelmei azonosak voltak a tengerészkadétokéival. Úgy látszik, jó benyomást tett feletteseire, mert alig hat hónappal később kadéttá léptették elő. Talán nem felesleges rámutatni, hogy a tengerészkadét cím ebben az időben inkább szolgálati beosztást jelentett, mint rangot, ennek következtében némelyik ügyefogyott tengerész egész életére megmaradt kadétnak. A következő öt évben, 1771 és 1776 között, Bligh három különböző hajón szolgált – ebből három évet őfelsége Crescent nevű, 26 ágyús fregattján –, és megbízható, alapos tengerészkiképzést kapott. Ezek az évek az angol történelem békés korszakához tartoztak, hadiesemények nem veszélyeztették a fiatal tengerész életét. A hadihajó fedélzetén mégis nehéz, kemény és veszélyes volt az élet, s ahhoz, hogy ott valaki sikeresen megállja a helyét, jókora adag kitartásra és makacsságra volt szüksége, és Bligh rendelkezett is ezekkel az adottságokkal. Előléptetést, persze, legegyszerűbben úgy lehetett elérni, ha valaki befolyásos támogatókra tett szert a Tengernagyi Hivatalban, ez az út azonban nem állt nyitva Bligh előtt – s talán ez a magyarázata annak, hogy öt évvel később még mindig tengerészkadét csupán. Végül azonban mégsem lehetett megfeledkezni William Bligh-ról, különösen, amikor 1776 elején, huszonkét éves korában, kitüntetéssel tette le a tiszti vizsga elméleti részét. De mégsem kapta meg nyomban kinevezését, mivel a haditengerészeti szabályzat értelmében minden tisztjelölttől, legalábbis békeidőben, megkívánták, hogy hosszú és kemény szolgálatot teljesítsen tiszthelyettesi minőségben, mielőtt tiszti rangot kap. Tekintettel erre, valamint fiatal korára, nyilván nagy diadal volt számára, és a megszerzett bizalom kétségtelen bizonyítéka, amikor kinevezték a vitorlamester

forrón áhított posztjára, őfelsége Resolution nevű hajóján, mely a Discovery társaságában – utóbbi a már akkor világhírű Cook kapitány parancsnoksága alatt – éppen kifutásra készen állt a Déli-tenger felé, annak felderítésére, vajon lehetséges-e elérni ezen az úton a legendás Északnyugati Átjárót. Tekintettel az expedíció különleges természetére, Bligh-ra egész sor szokatlan kötelesség hárult, úgymint mélységmérés ismeretlen vizeken, bonyolult számítások, térképrajzolás, tárgyalás bizalmatlan bennszülöttekkel és gondos naplóvezetés. Ő azonban gyorsan beletalálta magát új feladataiba, és azokat erélyesen, eredményesen és a legkisebb késedelem nélkül elvégezte. Cook, aki maga volt a megtestesült fegyelem, annyira megbecsülte a fiatalembert, hogy többek között rábízta az újonnan felfedezett Hawaiiszigetek feltérképezését, mint különlegesen igényes feladatot. Cook tragikus halála után, amely – mint Bligh helyesen állította – elkerülhető lett volna, ha az Őrtiszt kissé gyorsabban és bátrabban cselekszik, Bligh-ra még súlyosabb felelősség hárult, s tehetsége meg is birkózott vele. Miután 1780 októberében hazatért Angliába, hosszú és jól megérdemelt szabadsága alatt Mán szigetén találkozott egy gyönyörű, gesztenyebarna hajú lánnyal, a törékeny alkatú, rendkívül bájos Elizabeth Bethammel, akinek apja magas rangú és rendkívül olvasott köztisztviselő volt. Azonnal egymásba szerettek, és nem sokkal később, 1781 februárjában összeházasodtak. Bligh gyors és türelmetlen leánykérése során a leghatásosabb – azelőtt és azóta is gyakran használt – érv az idők bizonytalansága volt. Akkoriban, észak-amerikai vereségét követően, Britannia ismét háborút viselt Franciaországgal, Spanyolországgal és Hollandiával, miután ezek úgy vélték: megérett az idő, hogy döntő csapást mérjenek fő ellenségükre. A helyzet kétségkívül kritikus volt, és az elkeseredett harc kimenetele, mint Anglia történetében mindig, hajóhadának erejétől függött. Minden elérhető hajót mozgósítottak, hevenyészve felszereltek, s a fedélzetükre az erőszakos toborzó különítmények által szárazföldi patkányokból és kereskedelmi hajósokból verbuvált legénységet küldtek, amely teljesen járatlan volt a tengeri hadviselésben. Az adott körülmények között egy olyan képzettségű

tengerész, mint Bligh, aligha remélhette, hogy szabadságát meghosszabbítják, és valóban, csekély tíz nappal esküvője után megkapta behívóját Portsmouthba. Legnagyobb csalódására megint csak tiszthelyettesi beosztásba került. Csupán az vigasztalta, hogy a hajó egy franciáktól zsákmányolt remek fregatt volt, amelynek, elég különös módon, meghagyták francia nevét, a Béllé Poule-t. Csak az után, hogy hajóraja véres és döntetlen ütközetet vívott egy holland hajórajjal Dogger Banknél 1781 augusztusában, kapta meg végre és véglegesen tiszti kinevezését. A háború hátralevő részében mint ötödik vagy hatodik tiszt szolgált különböző fregattokon, de a további hadicselekményekből kimaradt, és csak egyetlen igazán érdekes akcióban vett részt, amikor Lord Howe 1782 végén az ostromlott Gibraltár segítségére sietett. Miután kritikus helyzetben megmentették hazájukat, a tengerésztisztek közül sokan tapasztalhatták, cseppet sem szokatlanul, a hála hiányát, amennyiben – az 1783 elején történt békekötés után – csakhamar elbocsátották őket a tényleges szolgálatból, pedig a béke igen előnyös volt Anglia számára. Bligh az elsők közé került, akiket bizonytalan időre tartalékba helyeztek, s mint többi bajtársát, őt is fél zsoldon. Az ő esetében ez napi két shillingre rúgott, ami még a Bligh-hoz hasonló takarékos ember számára sem volt elég ahhoz, hogy eltartsa családját, különösen, miután az egy kislánnyal gyarapodott, sőt egy másik gyermek is útban volt. Ekkor történt első ízben, hogy Elizabeth Bligh nagybátyja, Duncan Campbell, a család segítségére sietett: unokahúga férjét, akit alig ismert, megtette egyik kereskedelmi hajója parancsnokává. A következő négy évben Bligh Anglia és a nyugat-indiai szigetek között hajózott Campbell szolgálatában, és gyakran Campbell ügynökeként üzleteket bonyolított le a jamaicai ültetvényesekkel. Az üzleteket valószínűleg jól intézte, s el is nyerte kenyéradója bizalmát, különben Campbell aligha fáradozott volna annyit, hogy Bligh-t kapitánnyá nevezzék ki őfelsége Bounty nevű felfegyverzett szállítóhajóján, mihelyt 1787 tavaszán hírét vette a készülő kenyérfa-expedíciónak. Bligh a nyugat-indiai szigeteket járta, amikor a Bounty átalakítása megkezdődött, és csak akkor tudta meg, mennyi fáradságába került Campbellnek, hogy elérje a kinevezését,

mikor július végén visszaérkezett Angliába. Bligh mindvégig arról álmodott, hogy ismét a korona aktív szolgálatába lép, és most hamar átlátta, milyen kitűnő alkalom ez számára, így anélkül, hogy sokat fontolgatta volna, mire vállalkozik, vagy mit várnak tőle, azonnal elfogadta az ajánlatot. Két héttel később, augusztus 16-án, hivatalosan is megérkezett a kinevezése a Tengernagyi Hivataltól – bár nem léptették elő, mint remélte, teljes rangú kapitánnyá –, és azonnal átvette a legénység és új hajója felszerelésének feladatát. Pályájának ezen a fordulópontján William Bligh mindössze harminchárom éves volt. Külső megjelenéséről vajmi keveset tudunk, legfeljebb, hogy valamivel alacsonyabb volt az átlagosnál, erőteljes és hízásra hajlamos alkatú, és hogy sötét haja és ragyogó kék szeme érdekes ellentétben állt egymással. Bőre színét halványnak, sőt sápadtnak írják le. Ami jellemét illeti, a fellelhető kisszámú korabeli dokumentumból csak annyit tudunk, hogy felettesei kivételesen értelmesnek, erélyesnek és körültekintőnek tartották. Bligh teljesen elégedett volt hajójával, és csupán két jelentősebb módosítást kívánt: először, hogy kurtítsák meg kissé az árbocokat, és másodszor, hogy feltétlenül új és nagyobb hajócsónakokkal lássák el. A Tengernagyi Hivatal helyt adott kívánságainak, bár az árbocokon eszközölt módosítások később teljesen szükségtelennek bizonyultak, mivel az út folyamán maga tartotta kívánatosnak a vitorlarudak magasítását a vitorlafelületek középpontjának emelése céljából. Viszont tökéletesen igaza volt abban, hogy a Bounty három hajócsónakját nagyon is kicsinek találta, és valóban eljött az a nap, amikor szerencsésnek tarthatta magát, hogy a csónakok kicserélése mellett kardoskodott. A három új csónak egy 23 láb hosszú bárka, egy 20 láb hosszú kutter és egy 15 láb hosszú jolle volt. A Tengernagyi Hivatal a botanikuson és a kertészen kívül negyvenöt főben állapította meg a legénység számát, ami nagyjából megfelelő volt egy hasonló méretű hajón. Miként gyakran előfordult, ha egy hajó hosszú útra készült, a kapitány messzemenően szabad kezet kapott a legénység kiválasztásában. Bligh azonban nem törődött különösebben ezzel az előjogával, és néhány személlyel kapcsolatban,

akiket mégis maga választott ki, bebizonyosodott, hogy választása minden egyéb volt, mint szerencsés. Fletcher Christian – e fölött a tény fölött szokás elsiklani – egyike volt azoknak, akiket maga választott, mert ismerte és bízott benne. Fletcher Christiannek éppúgy jogcíme volt rá, hogy úriembernek tartsák, akár Bligh-nak. Családjának birtokai voltak Mán szigetén és Cumberlandben. Bligh-hoz hasonlóan Christian is a körülményekhez képest jó nevelésben részesült, mielőtt tengerre szállt (vagy talán szökött). Már 1782-ben együtt szolgált Bligh-jal őfelsége Cambridge nevű hajóján a gibraltári vállalkozásban, de a huszonnyolc éves Bligh akkor már hadnagy volt, míg a tizennyolc éves Christian, mivel még nem érte el a szükséges korhatárt, csupán hajóinas, így tehát vajmi kevéssé valószínű, hogy abban az időben közelebbről ismerték volna egymást. Három évvel később Christiant, mint tengerészkadétot, a tényleges szolgálatból elbocsátották, és akkor valamelyik rokona támogatta azt a kérelmét, hogy részt vehessen Bligh soron következő nyugatindiai útján. Bligh, aki némileg kötelességének érezte a fiatalember pártfogolását a Christian család, valamint a felesége családja közti barátság miatt, azt válaszolta, hogy legnagyobb sajnálatára a Christian által remélt kapitányhelyettesi beosztással nem szolgálhat, de akkor is hajlandó úriembert megillető bánásmódban részesíteni és megengedni, hogy asztalánál étkezzék, ha közönséges matrózként szegődik el a hajóra. Jobb alkalom híján Christian elfogadta az ajánlatot. Sajnos nern maradt ránk részletes leírás Fletcher Christianről, de úgy beszéltek róla, hogy „derűs, megnyerő ábrázatú”, jó testalkatú, noha „kissé karikalábú” volt. Modorát közvetlennek, barátságosnak, megnyerőnek tartották. Mi sem természetesebb, hogy ilyen tulajdonságok érdekessé tették a nők szemében, és ő maga is rajongott a másik nemért. Nyilván kettejük alkatának ez a teljes ellentétessége vonzotta Bligh-t Christianhez, és úgy látszik, az egész nyugat-indiai úton Bligh szívén viselte a fiatalember jóllétét, sőt asztronómiára és navigációra is oktatta. Barátságuk folytatódott a későbbi utazások során, és tovább erősödött, amikor Bligh kimódolta, hogy pártfogoltja tüzérré lépjen elő. Természetes volt tehát, hogy Bligh magával vitte Christiant,

amikor 1787 augusztusában kinevezték a Bounty parancsnokává. Két másik ember, aki szintén együtt szolgált Bligh-jal a nyugatindiai járaton: Lebogue vitorlakészítő és Norton kormányos szintén átkerült a Bouníyra, azonos beosztásban. Végül ott volt még Bligh két társa Cook harmadik déltengeri útjáról, Peckover, a gyakorlott tüzér, és Nelson, a szelíd természetű botanikus. Kettejük közül Peckovert Bligh maga választotta, míg Nelson, mint már említettük, Sir Joseph Banksnek köszönhette megbízatását. Noha kétségtelenül bizonyos előnyökkel járt, hogy maga válogatta ki a legénységet, Bligh hamarosan rájött, hogy ez egyben számos hátrányt is jelent. Abban az időben közkeletű volt az a hiedelem, hogy a déltengeri szigetek mindegyike valóságos paradicsom – különösen férfiak számára –, és Blight tisztek, matrózok, sőt civilek is kezdettől fogva ostromolták kérelmeikkel, hogy részt vehessenek az utazáson. A legijesztőbb és legmakacsabb követelésekkel azonban azok az anyák álltak elő, akik meg voltak róla győződve, hogy becsvágyó tengerészkadét-fiaik számára az előmenetel leggyorsabb útja éppen egy olyan expedíció, amilyenre a Bounty készül. A hajólétszám csupán két tengerésznövendék számára irányzott elő helyet, de Bligh felesége, Duncan Campbell és több más rokon meg barát olyan hevesen érvelt, ki-ki a saját pártfogoltja érdekében, hogy végül Bligh nem kevesebb, mint öt tengerésznövendéket talált maga körül a hajón. Mindent összevéve, az ilyen típusú expedíció nagy vonzerejének eredményeként, a legénység végső számbavételekor kiderült, hogy egyetlen részegen hajóra csábított vagy kötéllel fogott ember sem akadt a hajón – a maga nemében páratlan eset az akkori brit flottában. A személyzet kétharmada még nem érte el a harminc évet, és úgy látszik, a negyvenéves Lebogue vitorlakészítő volt köztük a legidősebb. Huszonheten pedig olyan fiatalok voltak, annyira híján minden tapasztalatnak, hogy még nem is hajózták át az egyenlítőt. A Tengernagyi Hivatal bőkezűen látta el készletekkel a Bountyí. A Cookkal tett déltengeri utazásokon Bligh megtanulta, hogy a hírhedt skorbut semmi egyéb, mint hiánybetegség, amelyet az ember könnyűszerrel leküzdhet bizonyos élelmiszerek fogyasztásával (ma már tudjuk:

azokkal, amelyek C-vitamint íartamaznak). Ezért a hajók kétszersültből, lisztből, sózott marhából, disznóból, száraz borsóból, vajból és sajtból álló szokásos készlete mellett volt még a hajón citromlé, malátakivonat, szárított maláta, savanyú káposzta, valamint „hordozható leves” vagy „szilárd leves”, amely újdonságnak számított a konzerválási technikában. Végül, különleges biztonsági intézkedésként, élő állatok válogatott nyáját tartották a fedélzeten, köztük csirkéket, disznókat, birkákat, hogy a legénység legalább az utazás első öt hónapjában hetente egyszer friss húst kaphasson. Mivel meg volt győződve arról, hogy semmi sem alkalmasabb az emberek jó erőnlétének megőrzésére, mint a rendszeres testgyakorlás, és hogy ennek legalkalmasabb formája a tánc, Bligh azon fáradozott, eleinte sikertelenül, hogy egy muzsikust is verbuváljon a legénységbe. Sir Joseph Banks szeptember elején látogatást tett a hajóműhelyben, hogy megismerkedjék Bligh-jal, továbbá azt is meg akarta tekinteni, hogyan látja el feladatát. A Bounty kapitánya első pillantásra jó benyomást tett rá, és kijelentette, hogy igen elégedett mindazzal, amit látott. Mint mindig, Sir Joseph most is tele volt ötlettel. Azonnal hozzálátott a cserekereskedésre alkalmas cikkek listájának összeállításához, amelyekre majd a Tahitin teendő látogatás idején lesz szükség. A lista hosszú és változatos volt, és olyasmik szerepeltek rajta, mint hat tucat ing, ezer font szeg, negyvennyolc tucat kés, nagy választék fűrészből, reszelőből, fúróból, és nem kevesebb, mint kétszázharmincnégy tucat különleges gyártású szekeréé, amelyekhez Tahiti bennszülötteinek kő-baltáit vették mintául. A sziget asszonynépével folytatandó, hasonlóképpen fontos kereskedést szolgálta a listán szereplő tizennégy tucat tükör és száz font üveggyöngy. A Tengernagyi Hivatal most is azonnal intézkedett, hogy a listára vett cikkeket sürgősen beszerezzék és hajóra szállítsák. Október 9-én minden készlet a fedélzeten volt, és a Bounty lehajózott a Temzén a longreachi fegyvertárhoz, hogy ott az ágyúkat és a lőszert berakodják. Miután ezt az utolsó feladatot is elvégezték, a hajó folytatta útját a Temze torkolatáig, hogy onnan alkalmas időpontban Portsmouthba, hivatalos indulásának színhelyére hajózzon. A La Manche-csatornára

jellemző szeszélyes és viharos időjárás azonban meghiúsította Bligh első kísérletét, hogy kijusson a tengerre, és csupán második próbálkozásakor, november elején sikerült a csatornába hatolnia. De a heves szelek így is majdnem egészen a francia partokig hajtották, és nem csekély fáradságukba került, hogy a hajó végül bejuthasson a spitheadi menedékhelyre. A következő két hétben kivételesen kedvező időjárásban volt részük, állandóan part felől fúvó széllel. Ám őlordságaik Londonban – a türelmetlen Bligh legnagyobb bosszúságára – szemlátomást cseppet sem siettek az ígért részletes utasítások kiadásával, amelyek nélkül a hajó nem indulhatott el. Közben Mrs. Bligh is, noha megint gyermeket várt, megérkezett Londonból négy lányával, hogy még egyszer elbúcsúzzék férjétől – ez is világosan bizonyítja, mennyire szerették egymást. Most az egyszer végre Bligh a szokottnál több időt szakíthatott családja számára, mert csak egyetlen elintézni való ügye volt: egy matróz helyét kellett betölteni; az egyik ugyanis odébbállt, mialatt a hajó a Temze torkolatában vesztegelt. Még mindig azon igyekezett, hogy egy zenészt szerezzen, és most valóban módjában állt felfogadni egyet, bár ez idő tájt a flotta igen szűkében lehetett zenei talentumoknak, mert az, akit talált, bizonyos Michael Byrne hegedűs, félig vak volt. Talán mondanunk sem kell, hogy testi fogyatékossága Byrne-t alkalmatlanná tette bármilyen szokványos matró/munkára, de Bligh szilárdan eltökélte a felfogadását, és mielőtt Byrne észbe kaphatott volna, már rá is került a hajólistára. Ugyanakkor Bligh minden tőle telhetőt megtett, hogy a hajóorvost kicseréljék, mert aki a hajón szolgált, Huggan, reménytelenül iszákos volt. Ám ebben az időben a Tengernagyi Hivatalban bürokrácia uralkodott, és nem gondoskodtak új orvosról. Végül november 24-én megérkezett az indulási parancs a Tengernagyi Hivatal utasításaival. Eszerint a kapitány ,,a szél és az időjárás engedte első kedvező alkalommal” húzza fel a horgonyt, és a Hoorn-fokot megkerülve, útját sehol meg nem szakítva, hajózzon a Társaság-szigetekre. Mihelyt a számos sziget valamelyikéről – más szavakkal: nem írták elő határozottan, hogy Bligh csakis Tahitira 30 menjen – elegendő számú kenyérfa-sarjat vettek a

fedélzetre, induljon haza, útba ejtve az álnokul veszélyes Torres-szorost és a Jóreménység fokát. A hazafelé vivő úton Bligh-nak ki kellett kötnie Jáva szigetén, hogy ott a netán elpusztult kenyérfa-hajtásokat más értékes trópusi növényekkel pótolja. Miközben így körülhajózza a földet, az életben maradt kenyérfa-sarjak felét rakja le a kingstowni Botanikus Kertben Saint Vincent szigetén, míg a többi Jamaicára, a kingstoni Botanikus Kertbe kerül. Különös hírek keringhettek a legénység körében (amely a szolgálati szabályzat értelmében nem szerezhetett hivatalosan tudomást sem az útvonalról, sem az utazás céljáról, amíg a hajó végleg el nem hagyta Angliát), mert az utolsó pillanatban két matróz megszökött. Helyüket kénytelenek voltak két kötéllel fogott emberrel betölteni, mert a verbuválás más módjára már nem maradt idő. November 28-án a legénység két hónapra előre megkapta a zsoldját, így módjukban állt még egy utolsó és kétségkívül felettébb nedves estét tölteni a parton. Másnap kora reggel a Bounty kibontotta vitorláit. December 3-án a kimerült legénység ismét Spitheadben találta magát, miután három teljes napon át küzdött a háborgó tengerrel és az erős ellenszéllel. Az erőszakkal toborzott két matróz azonnal ki is használta az alkalmat a szökésre, Bligh pedig, akinek még mindig nem sikerült megszabadulnia részeges hajóorvosától, ügyesen kihasználta az alkalmat, és az egyik szökevény helyébe egy orvost fogadott fel, Thomas Ledwardot, aki kész volt ideiglenesen matrózként a hajóra szegődni. December 6-án kedvező északi szél kezdett fújni a part felől, és Bligh újabb kísérletet tett az indulásra. De most is, alighogy a csatornába kijutott, a szél megváltozott, és a heves délnyugati szélviharban a Bounty megint kénytelen volt visszatérni Spitheadbe. Az efféle akadályokat normális jelenségnek tekintették a vitorlás hajók korában, és a legtöbb kapitány egykedvűen fogadta az ilyesmit. De Bligh úgy érezte, minden joga megvan a türelmetlenségre, miután tudta, hogy ha még egy-két hétig halogatnia kell az indulást, az komoly kockázattal jár, mert mire a Hoorn-fok alá ér, annak megkerülését a téli viharok meghiúsíthatják. Az egész azért volt különösen bosszantó, mert nagyon is jól tudta: ha a

Tengernagyi Hivatal nem kezeli hanyagul a dolgot, pompás időben kelhetett volna útra a hónap elején. Közben az időjárás, ahelyett, hogy javult volna, állandóan rosszabbodott, és néhány napi további türelmetlen veszteglés után Bligh, igen bölcsen, levelet írt a Tengernagyi Hivatalnak, amelyben engedélyt kért, hogy szükség esetén az odafelé vivő utat a Jóreménység fokának megkerülésével tehesse meg. A Tengernagyi Hivatal bajosan utasíthatta vissza a Bounty kapitányának ezt a kérését, de a Portsmouth és London közötti postaszolgálat lassúsága miatt közben egy újabb hét ment veszendőbe. Már éppen kezdetüket vették a haditengerészeti kikötő karácsonyi ünnepségei, amikor a szél hirtelen megfordult, és kezdett lecsillapodni. Bligh dühös elszántsággal azonnal parancsot adott, hogy bontsanak vitorlát, s a Bounty késedelem nélkül kint volt a csatornán, a már végét járó rossz időben. Bligh ez alkalommal visszavonhatatlanul elhatározta, jöjjön bármi, még egyszer nem fordul vissza. A Tengernagyi Hivatal, eltekintve az utolsó hajózási utasítások kiadása körül tanúsított hanyagságától, az expedíciót tagadhatatlanul a leggondosabban készítette elő. Rengeteg pénzt és kemény munkát áldoztak a hajó átalakítására és felszerelésére, egy igen jelentős körülményt azonban figyelmen kívül hagytak, nevezetesen azt, hogy a Bountyt megfelelő személyzettel lássák el, ami végül is nagyban közrejátszott a tragédia bekövetkezésében, és erről semmiképpen sem szabad megfeledkezni. A Tengernagyi Hivatal rendelkezései a Bounty legénységét negyvenöt főben állapították meg, ehhez járult a botanikus és a kertész, akiket többé-kevésbé utasoknak tekintettek. Való igaz, hogy Londonban még negyvenötén voltak a listán, de valamilyen ismeretlen oknál fogva a két ports-mouthi szökevény helyét nem töltötték be, eltekintve a fiatal hajóorvostól, akit Bligh maga fogadott fel. A legénység létszáma eszerint negyvennégy volt, és a következőképpen oszlott meg: Tengerész személyzet: l kapitány 1 helyettes kapitány

2 fedélzeti tiszt 2 tengerészkadét 2 kormányos l segédkormányos l fedélzetmester l segéd-fedélzetmester 23 képesített matróz Egyéb személyzet: 3 hajóács l vitorlakészítő l tüzér l segédtüzér l fegyvermester l káplár l orvos l írnok Mint látjuk, a tengerész személyzet harmincnégy emberből állt – ebből huszonhárom képesített matróz volt, tizenegy pedig más minőségben szolgált –, szemre tehát nagyon is arányos válogatás. A fennmaradt okmányok közelebbi vizsgálata azonban nyilván megmutatja, hogy a feltételezett képesített matrózok közt akadtak szép számmal, akik minden jártasságot nélkülöztek. Hogy a már említett három fölös számú tengerészkadéttal kezdjük: ezek úriember voltuk miatt a világért sem nyúltak volna vitorlákhoz és kötelekhez. Hasonlóképpen az úgynevezett képesített matrózok közé tartozott a két hajószakács, Bligh személyi inasa és a helyettes kapitány sógora, Tinkler, akit – lévén fiatal fiú – afféle tartalékos tengerészkadétnak lehetett tekinteni. Végül ha leszámítjuk Ledwardot, a fiatal hajóorvost, és Byrne-t, a félvak hegedűst, csupán tizennégy képesített matróz marad. Mindent összevéve tehát a Bounty nem rendelkezett elegendő legénységgel, és azok, akik éppen szolgálatban voltak, a kelleténél jóval többet dolgozhattak. Ugyancsak komoly hátrányt jelentett, hogy Bligh-nak nem voltak hivatásos tisztjei, akik segítségére lehettek volna. Ez ugyancsak megnövelte munkáját és felelősségét, egyben pedig fokozta az elszigeteltség és magány érzését, amely

minden hajóskapitány osztályrésze, még a legkedvezőbb feltételek között is. Hasonlóan az sem volt kielégítő megoldás, hogy – mint a kisebb hajókon gyakori – Bligh látta el a számvevőtiszt teendőit is. A hivatásos tisztek hiánya, valamint Bligh megterhelése a számvevőtiszti teendőkkel főként a hajón uralkodó helyszűkéből következett. Ugyanezen okból nem osztottak be mellé bizonyos tengerészkatona-kontingenst, ami a legsúlyosabb hiba volt az expedíció tervezésében. Gyakorlatilag ebben az időben a brit tengerészet kötelékébe tartozó minden hajón egy tengerészkatona-osztag is szolgált, amely nemcsak haditengerészeti cselekményekben vett részt, hanem segítségére volt a kapitánynak a fegyelem fenntartásában, és védelmet nyújtott neki lázadás esetén. Valóban kockázatos dolog volt hosszú és vesződséges útra küldeni a Bountyt egyetlen szái boldogtalan káplárral a fedélzetén. Mindeme hibákat elkerülhették volna azzal az egyszerű megoldással, hogy már eredetileg nagyobb járművet választanak a terv kivitelére. Bligh nagyon is tisztában volt ezekkel a hibákkal, de sokkal nagyobb önbizalommal rendelkezett, semhogy emésztette volna magát miattuk. Egyetlen dolog izgatta csak igazán: az, hogy őlordságaik a Tengernagyi Hivatalnál Sir Joseph Banks közbenjárása ellenére sem voltak hajlandók kapitánnyá előléptetni, úgyhogy megmaradt a hadnagyi rangban. Az vigasztalta csupán, hogy tudta: ha híven teljesíti kötelességét az úton, hazatérése után feltétlenül része lesz a gyors előmenetel örömében. És soha egy pillanatig nem kételkedett, hogy a rá váró nehéz feladatot a legnagyobb sikerrel, kifogástalanul fogja végrehajtani. Ujabb két napig tartó viharos időjárás után a szél ereje annyira csökkent, hogy a legénység végre fellélegezhetett, és élvezhette a marhasültből és karácsonyi pudingból álló ebédet. Szükségük is volt arra az erőre és bátorságra, amelyet ebből a szívet vidító lakomából merítettek, mert december 26-án a szélvihar újból teljes erővel feltámadt, és a tenger ügy hullámzott, hogy Bligh nem mert szélbe állni, ehelyett az előárbocon hagyott, pár négyzetyardnál nem nagyobb vitorlával haladt, hátszéllel. A Bounty – Bligh nagy megkönnyebbülésére – megmutatta, hogy viharos időben is

jól megállja a helyét, bár a kormányos minden elővigyázatossága mellett is a nagyobb hullámok átsöpörtek a fedélzeten. Az éj leszálltakor a helyzet rosszabbodott, és a legénység tagjait állandóan fenyegette a veszély, hogy lesodorja őket a fedélzetről a víz, vagy a kötélzetről a szél. Egy óriási hullám pontosan a hajó három csónakjára zúdult, amelyek a hajó közepén, a főhombár fölött voltak elhelyezve, s az elcsigázott és bőrig ázott legénységnek csak a legnagyobb erőfeszítéssel sikerült megakadályoznia, hogy el ne szabaduljanak, és darabokra ne törjenek. Egy másik hatalmas hullám lesodort több söröshordót és tartalék árbocrudat, mielőtt bárki közbeléphetett volna. Néhány órával később egy másik hullám remegtette meg a farfelépítményt, aminek következtében a főkabin alatti egyik kis raktárban levő készleteket teljesen átitatta a sós víz. Annak ellenére, hogy a manőverezés még mindig nagy kockázattal járt, Bligh 27-e délutánján megfordította hajóját, és szembefordult a széllel másnap reggelig. Ekkor ellenőriztette a kötélzetet, és a sós vizet kiszivattyúztatta a fenékárkokból. Az időjárás most már lassan, de biztosan javulni kezdett, úgyhogy a legénység hozzájutott egy kevés pihenéshez, és megszáríthatta ruháját meg egyéb holmijait. Minthogy semmilyen komolyabb javítást nyílt tengeren elvégezni nem lehetett, továbbá, mert a készletek tekintélyes részét is többé-kevésbé tönkretette a víz, Bligh úgy határozott, hogy a szükséges tatarozás céljából kiköt a Kanáriszigeteken, mielőtt nekivágna a Hoorn-fok megkerülésének, mert az bizonyára sokkal keményebb próbára teszi a hajót, mint bármi, amit eddigi útjukon kiálltak. Mihelyt január 6-án reggel horgonyt vetett Santa Grúzban, Tenerife szigetén, Bligh udvariassági látogatásra küldte a kormányzóhoz Fletcher Christiant, legbizalmasabb emberét. A Spanyolország és Anglia közötti, még mindig lappangó ellenségeskedés ellenére a kormányzó meghívta ebédre Bligh-t, és mindenben felajánlotta segítségét. Bligh – és ez jellemző szinte pedáns szorgalmára – nemcsak arra használta fel a Santa Grúzban töltött öt napot, hogy irányítsa a hajó tatarozását és a készletek felfrissítését, hanem egy sor pontos helyzetmeghatározást is végzett, feljegyezte a hajón leginkább fogyasztott élelmiszerek árát, ellenőrizte a tájoló

eltérését, és megismerkedett a helyi gazdasági viszonyokkal. Azonkívül Nelsont és Brownt több ízben növénytani gyűjtő kirándulásra küldte, végül részletes leírást készített a helyi árvaházról. A Bounty hajónaplójának ez a némileg bizarr bejegyzése egy Bligh-ra jellemző következtetéssel zárul: „Ez az emberbaráti intézmény sokakat nevel hasznossá és szorgalmassá egy olyan országban, ahol a szegények, az éghajlattól elkényeztetve, inkább hajlamosak a henye életre, ha az nyomorúsággal jár is együtt, mint a szorgos munkára, miáltal életüket kényelmesebbé tehetnék.” Bligh túlbuzgóságának további példája, hogy két hordó helyi bort vásárolt azzal a céllal, hogy azokat megsétáltassa a világ körül pártfogója, Sir Joseph Banks számára. Ugyanakkor 900 gallon bort vittek a hajóra, a megsavanyodott és megerjedt sörkészlet pótlásaként. Viszont lehetetlennek bizonyult elegendő' főzelékfélét és friss húst beszerezni ezeken a szigeteken, és amikor a Bounty január 10-én ismét vitorlát bontott, a hajó élelmiszerkészlete mindössze néhány hordó silány minőségű besózott hússal, két élő kecskével és egy kevés tökkel gyarapodott. Röviddel Tenerife elhagyása után Bligh a legénységet a szokásos kettő helyett háromváltásos Őrségbe osztotta be. Ez a szokatlan és megfontolt intézkedés azt jelentette, hogy a legénység tagjai a jövőben két Őrszolgálat között teljes nyolc órát pihenhettek a régi szigorú szolgálati rend helyett, mely megkövetelte, hogy minden második négy órájukat éjjelnappal szolgálatban töltsék. Az új rend egy külön őrtiszt működését tette szükségessé. Bligh mindjárt ki is nevezte Fletcher Christiant erre a posztra. Másik helyes, bár kevésbé népszerű újítása a rendszeres felülvizsgálat volt, hogy biztosítsa a legénység személyes tisztaságának kellő színvonalát. Ha egy ilyen szemlén valakiről megállapították, hogy mosdatlan vagy a ruházata szennyes, büntetésül azonnal megvonták a rumadagját. Bevezetett még egy egészségügyi rendszabályt, amelyet még Cook kapitánytól tanult: ez abban állt, hogy az előrészt és a kabinokat rendszeresen ecetsavas oldattal súrolták fel a svábbogarak és egyéb férgek kiirtása céljából. A fából épült hajókon mindenhol a legkellemetlenebb dolgok közé tartozott az az átható bűz, amely az utazás folyamán a tőgerinc mentén

beszivárgott és a fenékárkokban meggyűlt víztől származott. Bligh ennek leküzdése érdekében is megtett mindent, vagyis rendszeresen kiszivattyúztatta a hajófenekei, majd utána friss tengervízzel naponta leöblíttette. A kapitány véleménye szerint a szivattyúzás azzal a további előnnyel járt, hogy a legénység közben hozzájutott az olyannyira szükséges testgyakorláshoz. Hasonló célzattal hegedültetett a félvak zenésszel néhány vidám dallamot a hét több estéjén, és hogy ezekről a rendkívüli összejövetelekről senki távol ne maradjon, Bligh szintén mindig jelen volt, és felügyelt rájuk. A szabályos szemléktől és a kötelező gyakorlatoktól eltekintve, egész januárban meglehetősen kellemesen folyt az élet a hajón. Az idő többnyire szép és napos volt, a hőmérséklet 20 OC körüli, és éjszaka is alig esett 10 OC alá. A ritka esők kellemes zuhanyozást jelentettek a hajó minden utasának, és kiegészítették a hajó édesvízkészletét. Hála a ponyvatetőnek, amelyet a kapitány igen ötletesen felvonatott, a legénység szabad idejét friss levegőn tölthette a fedélzeten, ahol a jelek szerint a kártyázás és a cápahalászat volt a legnépszerűbb szórakozásuk. Ez idő tájt az egyetlen komoly problémát a szél jelentette, mert azokon a napokon, amikor nem uralkodott teljes szélcsend, csak olyan lassú szellő fujdogált, hogy a Bounty legfeljebb négy csomó sebességet ért el, s ez megmagyarázza, miért csak február 4-én haladt át az egyenlítőn. Ezt az alkalmat a hagyományos módon ünnepelték meg, Neptun atyával meg az összes szokásos cécóval, és nyilván szokatlanul nekiszabadult vidámsággal várhatták, mert Bligh előre szigorúan megtiltott minden fölösleges kilengést és durvaságot. Pontosan az egyenlítő déli oldalári a Bounty belépett a passzátszelek övezetébe, és hamarosan napi 100–150 tengeri mérföldet tett meg. A jelentékenyen meggyorsult menetsebesség eredményeként február 17-én átszelte a Baktérítőt, és a brazil partok környékén járt, nagyjából Rio de Janeiróval egy vonalban. Ugyanezen a napon utolért egy angol bálnavadászhajót, amely a nagyralátó British Queen nevet viselte, és a Jóreménység foka felé igyekezett. A két hajó érintkezésbe lépett egymással, és Bligh megtudta, hogy a British Queen tizennyolc nappal a Bounty előtt hagyta el Angliát, és útközben sehol sem kötött ki, ami újfent bizonyítja,

hogy a Bounty méreteihez képest igen gyors jármű lehetett a maga korában. Mielőtt útjuk elvált, Bligh megragadta az alkalmat, hogy a British Queen útján a következő, kissé túlzottan derűlátó jelentést küldje patrónusának, Duncan Campbell-nek: „Hangulatunk kitűnő, és kis hajónk képes akár tízszer is megkerülni a világot. Minden emberem tevékeny, jó társam, és legfőbb örömömet az jelenti, hogy eddig egyetlenegyet sem kellett megbüntetnem. Tisztjeim és a fiatal urak mindnyájan engedelmesek és jókedvűek, és most már olyan jól összeszoktunk, hogy ez már az egész úton így marad, hacsak össze nem rúgom a patkót a doktorral, mert szeretném végét vetni annak, hogy a nap huszonnégy órájából tizenötöt az ágyban töltsön. Jelenleg eltökélt szándékom, hogy szárazföld érintése nélkül vágok neki a Hoorn-fok megkerülésének, mert van elég vizem, de, persze, ez a széltől is függ. Tenerifén jókora borkészletet vettünk, úgyhogy négyünknek naponta egy palackkal jut, továbbá barna sorból is fejenként egy palack. Ehhez jön a finom savanyú káposzta, tök meg szárított zöldség és hetenként ötször friss hús, s ez – úgy gondolom – nem rossz ellátás. A legénység különösebben semmit sem nélkülöz, mert mindenből megkapja a részét, a baromfiak kivételével; elégedettek és vidámak, és minden nap négytől este nyolcig táncolnak. Boldoggá tesz a remény, hogy mindnyájukat épségben viszem majd haza.” A hajón uralkodó állapotok azonban korántsem voltak olyan harmonikusak, ahogy Bligh jelentésében ecsetelte, miként az a későbbi beszámolókból és leírásokból kitűnt. Mindenekelőtt: úgy látszik, a legénység panaszkodott az élelmezésre, és tekintve a vádak súlyát, amelyekkel Bligh-t azóta is állandóan illették, helyénvaló most kissé tüzetesebben megvizsgálni a személyzet élelmezésének kérdését. Eltekintve azoktól a pótlékoktól, amelyekről Bligh a Duncan Campbell-hez intézett jelentésében tett említést, minden tengerész a szabályok értelmében a következő adagokat kapta: Kétszersült: naponta l font. Sózott marha: hetente kétszer 2 font. Sózott disznó: hetente kétszer l font. Szárítóit hal: hetente háromszor 2 uncia.

Vaj: hetente háromszor 2 uncia. Sajt: hetente háromszor 4 uncia. Borsó: minden negyedik napon 8 uncia. Sör: naponta l gallon. Mint hosszú tengeri utakon lenni szokott, az étel nem volt különösebben étvágygerjesztő, ami – figyelembe véve a tartósításnak akkori kezdetleges módszereit – cseppet sem meglepő. A készletek legnagyobb részét fahordókban tárolták, amelyek egymás tetején álltak a hombárokban. A hajó még nem is volt régóta kint a tengeren, és a hordók tartalma kivétel nélkül erjedni, rothadni vagy avasodni kezdett, különösen, amikor trópusi vizeken jártak. Ugyanilyen nehezen tudták megóvni az élelmiszereket a zsizsiktől meg egyéb férgektől, amelyek még a vaskemény tengerész kétszersültön át is utat fúrtak maguknak. Éppen ezért az a szokás járta akkoriban a hajósok között, hogy mielőtt kétszersültjükbe haraptak, előbb alaposan az asztal széléhez ütögették, hogy a lakók kipotyogjanak belőle. Mondják, ez az állandó kopogás jellegzetes zaj volt a hajókon étkezés idején. Valóban, a hajósok csak egyféle kétszersült fogyasztásától zárkóztak el: azt nem ették, amelyikben nern volt féreg, mert felettébb logikus álláspontjuk szerint, ha már a féregnek sem kell, aligha lehet alkalmas emberi fogyasztásra. Hogy a romlott vagy avas étel kellemetlen ízét elvegyék, a hajószakácsok igen bőkezűen adagolták a sót, borsot, mustárt és ecetet; ez viszont felveti a hajó vízkészletének kérdését. Az ivóvíz komoly problémát jelentett, mivel – nem számítva poshadtságát – kedvező táptalajául szolgált a tífusz- és a diftéria-bacilusoknak. Ez a probléma egy csapásra megoldódott, amikor a találékony nyugat-indiai ültetvényesek rábeszélték a Tengernagyi Hivatalt, hogy nagy tételekben vásároljanak tőlük rumot, és vízzel bőven keverve naponta juttassanak belőle a tengerészeknek, így a jó erős szesz némileg megjavította a kétes hajóvizet, ahogyan a jó erős fűszerek a kétes ételeket. Elég furcsa, hogy az orvostudománynak ezt a fontos vívmányát viszonylag későn vezették be a brit flotta hajóin. Ugyanis csak 1740 után fedezték fel gyógyászati értékét a grognak, amely nevét Vernon brit tengernagyról kapta, akit „Öreg Grog”-nak

becéztek. Rá kell mutatni azonban, hogy a hajósok nem azért zúgolódtak, mert az étel rossz vagy ehetetlen volt. Megszokták már a félig romlott ételt, és aligha számítottak másra. Úgy érezték azonban, hogy súlyos sérelem érte őket adagjuk csökkentése miatt. Amennyire tudjuk, Bligh csak egyszer élt szándékosan ezzel a rendszabállyal, amikor Tenerife elhagyásának másnapján a kétszersültadag egyharmadát visszatartotta. De ugyanakkor elrendelte, hogy több tököt osszanak ki, miközben mindnyájuknak megmagyarázta, hogy a Hoorn-fok megkerülése keservesen elhúzódhat, és így érdekükben áll, hogy készleteik olyan sokáig tartsanak ki, ameddig csak lehet. Ez nyilván tökéletesen indokolt elővigyázatosság volt, és valószínűleg az emberek is ugyanígy fogadták a hajón. De nem sokkal az után, hogy átkeltek az egyenlítőn, kétszersült helyett rövid időre kizárólag tök szerepeli az étrenden, mert a hőségtől romlani kezdett, és a lehető leggyorsabban el kellett fogyasztani. Ezt a hírt már nem fogadták olyan beletörődéssel, mint a korábbi változtatásokat az adagolás terén, és a matrózok hovatovább szabad folyást engedtek elégedetlenségüknek. Mikor a zúgolódás fülébe jutott, Bligh teljes joggal dühbe gurult, és a legindulatosabb kifejezésekkel hordta le a legénységei. Végső kitörése nagyjából a következőképpen hangzott: – Átkozott, gaz pokolfajzat, lesz rá gondom, hogy füvet egyetek, vagy amihez éppen hozzáfértek, amíg tőlem kaptok valamit! Több ízben állították, hogy számvevőtiszti minőségében Bligh a saját zsebét tömte meg azzal, hogy csökkentette a legénység adagját. Ezt semmiféle bizonyíték nem támasztja alá. Ellenkezőleg, mindent megtett, hogy biztosítsa az igazságos elosztást és a helyes adagolást. Akkoriban a brit flottában nagyon is elterjedt a csalás és kivételezés, és bevett szokás szerint az ellátók nemcsak abból húztak tetemes hasznot, hogy másodrendű árut szállítottak, hanem a mennyiséget is csökkentették. Ezért általános szabály volt a tengeri hajókon, hogy az élelmiszeres hordókat csak az egész legénység jelenlétében nyitották fel, és ezt a szabályt a Bountyn is mindenkor szigorúan szem előtt tartották. A

gyenge ellátás miatt támadt elégedetlenkedést természetesnek vették a múltban, s így lesz a jövőben is minden tengerjáró hadihajón és katonai intézménynél, éppen ezért érthető, hogy Bligh-nak – mikor elküldte jelentését Duncan Campbell-nek – eszébe sem jutott említést tenni a szórványos panaszokról, amelyek netán megütötték a fülét. Mint már rámutattunk, a Tengernagyi Hivatal komoly hibát követett el azzal, hogy nem vezényelt Bligh mellé további hivatásos tiszteket. Ahogy útjukon egyre messzebb jutottak, Bligh-nak egyre több vesződséget okoztak a hajón uralkodó körülmények, ezért elhatározta, hogy maga veszi kezébe az ügyet, és kinevez a tiszthelyettesek és altisztek közül egy első tisztet és parancsnokhelyettest. A szabályzat értelmében joga volt ehhez, ha szükségét érzi. Egyetlen személy akadt a hajón, akiben igazán bízott: Fletcher Christian. Kétségtelen, hogy e feladatra Christian volt a legalkalmasabb és legilletékesebb, amellett általánosan szerették és csodálták, s éppen ezért mindnyájan készséggel engedelmeskedtek neki. így március 2-án, a hajón tartózkodó valamennyi személy jelenlétében, Bligh átadta Fletcher Christiannek az első tisztté és parancsnokhelyettessé történt kinevezéséről szóló írást. Az utazás során kiszabott feltűnően kevés testi fenyítés közül az elsőre röviddel ez után került sor, mert az egyik tengerész, Matthew Quintal, „szemtelen és megvető'” viselkedést tanúsított a vitorlamesterrel szemben. A vétek komoly lévén, Bligh-nak nem maradt más választása, mint elrendelni a megkorbácsolást. Az ütések száma azonban feltűnően alacsony volt: két tucat csupán. Március 9-én, amikor az eset történt, a Bounty Buenos Aires szélességi fokán hajózott, és a hőmérséklet valamivel 5 C° alá zuhant. Napról napra fokozódott a hideg, sötét felhőkkel és köddel, mindez egyre nehezebbé tette a hajózást. Mivel néha napokig nem igazodhatott a nap állásához, Blígh kénytelen volt rendszeres mélységméréseket végezni, mert attól tartott, hogy ismeretlen áramlatok esetleg Patagónia sekély vizű és hiányosan feltérképezett partjaihoz sodorják a hajót. Március 22-én csakugyan zord idő köszöntött be, mégpedig a lehető legrosszabbkor, mivel a Bounty éppen ekkor az álnok Tűzföldhöz közeli veszedelmes vizeken hajózott, és a

navigációban elkövetett legkisebb hiba is végzetessé válhatott volna. Bligh azonban annyira bízott önmagában, hogy továbbra is tartotta a déli irányt, csak alig kurtított vitorlákkal. A hold éjszaka kibújt a felhők közül, és hóborította hegyek hosszú láncát tárta szemük elé, napkeltekor pedig a Bounty pontosan ott volt, ahol lennie kellett – szemben a Le Maire-szorossal, a Tűzföld legdélkeletibb pontja és az Államoksziget között. De olyan erős ellenszél fújt, hogy nem lehetett a hajóval átjutni a szoroson, ezért Bligh kénytelen volt megkerülni az Államok-szigetet. Ez azonban mindössze huszonnégy órás késedelmet okozott, és március 24-én Bligh a következő, elégedettségről tanúskodó bejegyzést írta a hajó naplójába: „Friss szelek igen heves hófúvással. Bejutottunk immár a Déli-tengerre, harmadolt csúcsvitorlákkal és kurtított alsóvitorlákkal.” Az Anglia elhagyása óta eltelt nyolcvanhét napon a hajó átlagos sebessége négy csomó volt, és nyolcezerötszáz tengeri mérföldet tett meg. Ilyenformán a jól ácsolt kis jármű már túl is volt rendeltetési helyének fele távolságán, vagyis „csupán” hétezer mérföld állt előtte. Hogy a Hoorn-foktól tisztes távolságban maradjon, Bligh egy darabig még déli irányban haladt, majd mihelyt az Államok-szigeten túljutott, délnyugatnak fordult. Hála a túlnyomórészt északnyugatias szélnek, sikerült szinte állandóan tartani ezt az irányt, és kerek öt nap múlva haladt át a Hoorn-fok hosszúsági körén, anélkül azonban, hogy magát a fokot látta volna. De még mindig veszélyt jelentett a Tűzföld meredek, sziklás partja, amely nagy ívben vonult tovább északnyugatnak, egészen a nyugati hosszúság 77 Oáig, és Bligh tisztában volt vele, hogy a követett irányt még legalább háromszázötven mérföldön át tartania kell, mielőtt ismét északnak kanyarodhat. Minden attól függött tehát, hogy a Bounty milyen gyorsan tudja megtenni ezt a háromszázötven mérföldet, mert az antarktiszi tél már komolyan fenyegetett, és olyan hajót akkoriban még nem építettek, amely dacolhatott volna a hideg évadban az arrafelé dühöngő viharokkal. A Bounty március 29-én hagyta el a Hoorn-fokot. Április 1én az erős ellenszél már viharossá fokozódott. Bligh, aki nem tartozott a könnyen megrémülő emberek közé, ezt írta

hajónaplójába: „A szél hevesebb volt, mint amilyennel valaha találkoztam, és a tenger háborgóbb, mint amilyent valaha láttam. A hullámok a heves széllökésektől magasra tornyosultak, és velük ellenkező irányban haladni felettébb veszélyessé vált. Közben minden vitorlánkat begöngyöltük, kivéve egy apró előviharvitorlát, és most csak veszteglünk szélbe állva.” Négy nap és négy éjszaka a Bounty egy helyben vesztegelve hányódott, s dacosan a szélnek szegezte orrát. Április 4-én azonban a kapitány makacs taktikázását siker koronázta: a szél enyhült, és folytathatták nyugati irányban a megszakított utat. Ujjongásra azonban még mindig nem volt okuk, mert az erős szél még napokig olyan szeszélyes maradt, hogy szünet nélkül szemmel kellett tartani a vitorlákat. A legbiztonságosabb az lett volna, ha még néhány napig tovább vesztegelnek, Bligh azonban sietett, mert eltökélte magában, hogy bármi áron előrehalad. Módszere kockázatos volt, és ítélőképességének állandó készenlétét követelte. Egyrészt elegendő vitorlát kellett kifeszíteni, hogy a hajó kellő sebességgel haladjon, másrészt túl sok vitorla használata könnyen maga után vonhatta valamelyik árboc elvesztését. Mivel a Bounty legénysége olyan siralmasan alatta maradt a létszámnak, az adott körülmények között gyakran arra kényszerültek, hogy a leváltandó matrózok továbbra is szolgálatban maradjanak, aminek következtében a hajón senki sem jutott hozzá a szükséges alváshoz és pihenéshez. Ráadásul egész idő' alatt keserves hideg volt, és vagy havazott, vagy az eső szakadt, ami az őrszolgálatot és az árbocmunkát egyaránt gyötrelmessé és veszélyessé tette. Nem volt a helyzet rózsásabb a fedélzet alatt sem. A hajón levő kevés tűzhely ilyen körülmények között semmiképpen sem volt elég ahhoz, hogy a helyiségeket melegen vagy szárazon tartsa. Most már hetek óta leponyvázva tartottak minden fedélzeti nyílást, a leghátsó kivételével, és mivel a szellőzésre más mód nem nyílt, az orrfelépítmény és a kabinok levegője émelyítőén rossz volt. Ehhez nemcsak a negyvenhat mosdat-lan emberi test bűzét kell hozzáadni, hanem a még életben levő disznókét, kecskékét, birkákét és tyúkokét is. S nem utolsósorban a hajótűzhelyek is csak úgy árasztották a fullasztó füstöt. Bligh, szokásához híven,

ezekben a megpróbáltatásokkal terhes napokban minden erejét latba vetette, hogy embereiben tartsa a lelket, és életüket a lehetőséghez képest elviselhetővé tegye, így például elrendelte, hogy két ember szolgálatmentes időben a ruhákat szárítsa, és a szakács mindennap meleg zabkását készítsen reggelire. Ám a legénység jó szellemének megőrzéséhez és ahhoz, hogy meleget erezzenek, a legnagyobb mértékben kétségtelenül az a külön, hígítatlan rumadag járult hozzá, amelyet a kapitány naponta kiosztatott. Bligh minden nehézséggel szembeszálló elszántságának köszönhető, hogy a Bounty április 9-én áthaladt a fordulatot jelentő 77. hosszúsági körön, és az iránytű rózsájának északtól délig terjedő 180 fokán kitárult előttük a hatalmas Csendes-óceán. A hajón mindenki végtelenül örült. Eljött a nagy pillanat, amikor végre észak felé fordulhatnak. A hajó hamarosan ismét bekerül a passzátszelek övébe, és irányt vehet Tahiti varázslatos paradicsoma felé... Csakhogy örömük rövid ideig tartott. Alig adta ki a kapitány a parancsot az irány megváltoztatására, amikor heves szélroham tört rájuk. Mielőtt még a boldogtalan fedélzetiek bármit is kezdhettek volna a vitorlákkal, a hajó játékszerévé vált a szélnek, amelynek erejéhez képest minden addig tapasztalt vihar lenge tavaszi szellőnek tűnt. Bligh-nak más választása nem volt, mint újra szélbe állni és remélni a legjobbakat. De a hullámok ekkor már olyan magasra tornyosultak, hogy állandóan átcsaptak a Bounty fedélzetén, és senki sem tehetett egyebet, mint kapaszkodott, ha kedves volt az élete. Attól a pillanattól kezdve, hogy az első szélroham elkapta, a Bounty visszafelé sodródott, abba az irányba, amerről jött, és mintha mindez nem lett volna elég, léket is kapott. Ha ez a lék egy közönséges lyuk, akkor kétségkívül segíteni tudnak a bajon, csakhogy a palánkolás szakadt fel, ami gyakorlatilag lehetetlenné tette, hogy bármit is kezdjenek vele. Valami módon a legénységnek sikerült biztonsági kapaszkodó kötelet húzni a fedélzeten keresztül, úgyhogy a szivattyúk munkába állhatták. Mégis, a kötél ellenére, több embert, köztük, persze, a részeges hajóorvost is, ledöntöttek lábukról a hullámok, és ezek kis híján odavesztek. De a hullámoknál is keservesebb szenvedést jelentett a metsző hideg. Ez nemegyszer annyira meggyötörte

az árbocon dolgozó tengerészeket, hogy még a szavuk is elállt, amikorra sikerült ismét levergődniük a fedélzetre. Mások meg olyan kegyetlenül szenvedtek a heveny ízületi gyulladás rohamaitól, hogy képtelenek voltak feljönni a fedélzetre. Bligh erre kinyittatta a hátsó főkabint a legénység azon tagjai számára, akik a legénységi szállás átnedvesedése miatt a legjobban sínylődtek. A Bounty teljes egy héten át sodródott visszafelé keletnek, mégpedig naponta átlag tizenöt-húsz mérföldet. Közben nap mint nap gyarapodott a betegek listája a hajón. A lékek most már olyan komolyak voltak, hogy a szivattyúk mellett az embereket óránként kellett váltani, a nap huszonnégy órájában szakadatlanul. Április 17-ére a szél a szerencsétlen hányódó hajót annyira visszasodorta kelet felé, hogy ugyanazon a hosszúsági körön jártak, mint április 1-én! Öt ember már súlyos beteg, illetőleg sebesült volt, úgyhogy semmi hasznukat nem lehetett venni, és gyakorlatilag a többit is egészen elcsigázták a fáradalmak. Bligh kénytelen-kelletlen úgy határozott, hogy feladja az egyoldalú küzdelmet, s inkább félig megkerüli a világot az ellenkező irányban. Mint emlékezetes, míg a szép időre várva Portsmouthban vesztegelt, engedélyt kért és kapott arra, hogy szükség esetén így tegyen. Érdemes megemlíteni, hogy mielőtt erre a lépésre elszánta magát, a kapitány összehívta az egész hajó legénységét, és meleg köszönetet mondott nekik az utóbbi hetek megpróbáltatásaiban tanúsított ügyességükért és kitartásukért. Bligh kezdettől fogva tudta, milyen csekély az eshetősége annak, hogy az évnek ebben a szakában a hajó a Hoorn-fokot megkerülje. Kevésbé lelkiismeretes tisztek az ő helyében kétségkívül legfeljebb csak tessék-lássék kísérletet tettek volna arra, hogy a Tengernagyi Hivatal ésszerűtlen parancsát teljesítsék, és a Hoorn-foki útvonallal próbálkozzanak, majd sietve irányt változtattak volna a Jóremény-ség foka felé. Viszont, ami William Bligh-t illeti, a Tengernagyi Hivatal parancsa szentebb volt neki a Szentírásnál is. És még így is, miután három héten át szinte a végletekig hajszolta önmagát és a legénységet, csak nehezen szánta el magát a visszafordulásra. Éppen ezért, mikor a szél aznap este újra délire fordult, Bligh megint hátraarcot rendelt el, hogy ismét

felvegye a nyugati irányt. Persze, mondanunk sem kell: ez a déli szél csupán néhány óráig tartott, majd átcsapott nyugatira, és attól kezdve ereje egyre fokozódott. Bármily hihetetlenül hangzik is, Bligh ekkor még négy napig ragaszkodott utolsó elhatározásához, annak ellenére, hogy a hajó megint szüntelenül visszafelé sodródott. Sőt, valószínű, hogy még tovább is dacol az időjárással, ha a legénységnek szolgálatra alkalmas része nem fogyatkozik állandóan. Április 21-ére azonban már nyolc ember vált teljesen munkaképtelenné, a megmaradtakból pedig egyaránt hiányzott az erő és a lelkesedés. Végül a hajón a lék fenyegetőbb volt, mint valaha. Mindent összevéve, a helyzet úgy festett, hogy még Bligh is kénytelen volt beletörődni. Kiadta tehát a kormányosnak a régóta várt parancsot, hogy forduljon ismét keletnek. Minden tenyérnyi vitorlát felhúztak, és a Bounty nyolc csomó sebességgel nekiiramodott. Mivel még mindig képtelen volt lenyelni kudarca keserű piruláját, Bligh most sok-sok órát fordított arra, hogy kapitulációjának hosszú és részletes indokolását a hajónaplóban lefektesse. Fő érve, persze, úgy szólt, hogy kötelességének tartotta: ne veszélyeztesse az expedíciót szükségtelen kockázatokkal ebben a viszonylag korai szakaszában. Két nap múlva, április 23-án, a Bounty elviharzott az Államok-sziget mellett, amelyet éppen egy hónappal azelőtt pillantottak meg először, majd a hajó északnak fordult, melegebb szélességek felé. Ugyanakkor a célkikötő, Tahiti nem volt közelebb, mint amikor a hajó elvitorlázott Angliából. Noha helyzetüket válságosnak még senki sem mondhatta, a hajó mindenesetre alapos javításra és friss készletekre szorult. Ezen az útvonalon a Holland Dél-Afrikában levő Cape Town volt a legközelebbi kikötő, ahol angol hajó baráti fogadtatásra számíthatott, és Bligh úgy határozott, hogy a lehető leggyorsabban eléri. Az állandó kedvező szél jóvoltából a Bounty hamarosan elhagyta a Falkland-szigeteket, és egyenesen Tristan da Cunha felé tartott. A Falklandszigetekkel ellentétben, a földnek erre az elhagyatott pontjára olyan ritkán tévedett látogató, hogy pontos helyzetét tulajdonképpen soha nem határozták meg. Ismét egy alkalom, amely ellenállhatatlanul vonzza az olyan vágású embert, mint

Bligh! Ezért, bár éppenséggel nem bővelkedett időben, három teljes napot és éjszakát fordított a sziget keresésére, hogy egyszer s mindenkorra meghatározza fekvését. Legnagyobb bánatára azonban erőfeszítései hiábavalóak voltak, és folytatnia kellett útját, anélkül, hogy megtalálta volna a szigetet. Ekkortájt – immár május közepe felé jártak – az időjárás sokkal szelídebbé vált, és a hőmérséklet állandóan emelkedett. A hajót megtisztították, úgy-ahogy rendbe hozták, és a tengerészek megint a fedélzeti ponyva alatt tölthettek pihenő óráikat. Bligh, afölötti aggodalmában, hogy a legénység a viszonylag könnyű élet miatt eltesped, újra bevezette minden este a rendszeres táncot. Továbbá minden órában szivattyúzni kellett a hajóból a vizet, úgyhogy nem alaptalan a feltevés: a legénység bőven kivette részét a rugalmasságot megőrző mindenféle gyakorlatokból. Újabb eseménytelen hét után a Tábla-hegy tűnt fel a látóhatáron. Bligh tudta, hogy az évnek ebben a szakában kockázatos behajózni a főkikötőbe, ezért úgy határozott, hogy egy huszonöt mérfölddel délebbre levő öbölben vet horgonyt. Fő feladatának most azt tekintette, hogy a hajónapló jó néhány oldalán részletesen beszámoljon arról, milyen volt az élelmezés és a szolgálat az út addigi szakaszán. Érdemes idézni az általános összegezést: „Hajósok vajmi ritkán törődnek magukkal, és nem sokat ér, ha az ember egyszerűen utasítja őket, hogy tisztálkodjanak és szárítkoz-zanak, amennyire a körülmények megengedik. És úgy kell rájuk vigyázni, mint a gyerekekre, mert még ha szemük előtt van a veszély, akkor sem vigyáznak eléggé, hogy bajba ne kerüljenek.” Maga a kifejezés: „vigyázni, mint a gyerekekre” – érzésünk szerint különösen jellemző Bligh-nak a legénységgel szemben tanúsított egész magatartására. Teljes összhangban van a fenti patriarkális beállítottsággal, hogy mihelyt Cape Colonyt elérték, Bligh nagy mennyiségű élelmiszert hozatott a hajóra, s egész ott-tartózkodásuk alatt gondoskodott, hogy emberei a lehető legbőségesebb napi adagokat kapják. Ebben két font friss hús, egy pint bor, szabályosan váltakozva káposzta, zeller, hagyma, valamint naponta friss sütésű kenyér foglaltatott. A hajón maradt készleteket átvizsgálva kiderült, hogy a hús, hal és hajós

kétszersült nagyrészt megromlott vagy penészes lett. Ezeket azonnal friss élelmiszerrel cserélték ki. Végül az ivóvíz- és fakészletet is kiegészítették. A fő gondjuk mégis az volt, hogy kijavítsák a vitorlákat meg a kötélzetet, és elejét vegyék a deszkák hasadozásának. Ennek a munkának elvégzésére Bligh segítségként néhány holland hajóácsot fogadott fel, és végül 1788. július elsején a Bounty ismét vitorlát bontott. Újra jó karban volt, bőven ellátva készletekkel, egyebek közt több mint hétezer font liszttel, kilencezer font kenyérrel, hétszáz gallon borral és öt élő birkával. Ezenkívül magával vitt még különféle növénymagvakat és palántákat, hogy esetleg elültethessék őket Tahitin. A Jóreménység foka és Tahiti között csupán két terjedelmes földdarab terült el: Ausztrália és Új-Zéland, és nem tekintve az Ausztrália keleti partján újonnan alapított büntető kolóniát (amelyről a Bounty indulásakor még nem érkezett hír Angliába), az egész térségben senki sem lakott „vadakon” kívül. Mindezt figyelembe véve, Bligh úgy határozott, hogy csak a legrövidebb időre köt ki Ausztráliában, továbbá, hogy a lehető leggyorsabban átkelhessen a tengeren, a 40. szélességi kör mentén szándékozott haladni, ahol a zord nyugati szelek, amelyek olyan vadul visszavetették, amikor a Hoorn-foknál az ellenkező irányban hajózott, most teljes sebességgel röpíthetik célja felé. Merész elhatározás volt, és egyetlen hajóskapitányról sem tudunk, aki megkísérelte volna ezt júliusban és augusztusban, a déli félteke zord téli hónapjaiban. Ám ez alkalommal mindnyájan jobb felkészültséggel vágtak neki, és mivel útvonaluk nem kanyarodott dél felé olyan mélyen az antarktiszi vizekbe, mint a Hoorn-fok megkerülésekor, az időjárás többé-kevésbé mérsékelt maradt. Persze, azért a hajó időről időre viharokba is került, és azokat kénytelen volt vesztegelve átvészelni. A kivételesen eseménytelen ausztráliai útnak körülbelül a felén Bligh számára ismét alkalom kínálkozott, hogy kedvenc foglalatosságának, a helyzetmeghatározásnak hódolhasson. Egyenesen a Szent Pál-sziget meredek sziklái felé tartott tehát, s azok fel is tűntek szeme előtt. Elég figyelemreméltó, hogy a sziget valóban ott feküdt, ahol a térképek jelezték. Ötvenegy napos tengeri út után, augusztus 19-én az

őrszem megpillantotta a Bruni-szigetet, amely pontosan délre fekszik Tasmania mai fővárosának, Hobartnak kikötőbejáratától. Az akkor használatban levő térképek szerint a sziget a szárazföld részét alkotta, és amikor Bligh horgonyt vetett az Adventure-öbölben, fogalma sem volt róla, hogy ez a föld sziget, mégpedig egy másik sziget szomszédságában fekszik, amely szintén nem függ össze az ausztráliai kontinenssel. Bligh benyomása az volt, hogy amióta – tizenegy évvel azelőtt – Cook kapitánnyal itt járt, más látogató nem tévedt az elhagyatott szigetre, amelyen az élet semmi nyomát nem lehetett felfedezni. (Jó néhány napba telt, míg tasmaniai bennszülöttek teljesen meztelen csoportja – Bligh szavai szerint „a világ legnyomorúságosabb és legostobább népsége” – megjelent tisztes távolban, az erdő szélén.) Mihelyt horgonyt vetettek, Bligh őrjáratot küldött a partra Fletcher Christian és Peckover vezetésével, hogy friss vizet keressenek, és fát gyűjtsenek. De, mert végső soron Bligh igazán csak önmagában bízott, időről időre partra szállt, hogy felügyeljen az ott folyó munkára. Szokása szerint nem válogatta meg szavait, amikor úgy találta, hogy a munka nem halad a kívánt mederben, de többnyire falra hányt borsó volt minden szava. Ettől aztán úgy dühbe gurult, mint eddig soha. A legénység sorába tartozott egy Purcell nevű hajóács, aki ugyanolyan lobbanékony és éles nyelvű volt, mint maga a kapitány. Mindeddig ennek a két rokonléleknek nem sok dolga akadt egymással, de a tasmaniai parton töltött második napon megtörtént az összekapás amiatt, hogy Bligh korholni kezdte Purcellt, mert az hanyagul, túlságosan hosszúra vágta a fahasábokat. Purcell azonmód elvesztette béketűrését, és visszavágta: „Amint látom, csak azért jött a partra, hogy az embert kritizálja!” Bligh ez alkalommal nagy önfegyelmet tanúsított: az ácsot egyszerűen visszaküldte a hajóra, és más munkával bízta meg. Megfontoltságának azonban semmi haszna nem volt, mert pár nap múlva Purcell megtagadta annak a parancsnak a teljesítését, hogy segédkezzék néhány vizeshordó hajóra emelésében. Mint indokolta: hajóács létére nem tartozik közönséges matrózszolgálatot végezni. Fryer-nek, a vitorlamesternek, aki ezt a műveletet vezette, nem volt más választása, mint hogy jelentse Purcell engedetlen-ségét a

kapitánynak. Purcell Bligh kemény fenyegetése ellenére is kitartott érvei mellett, s az engedelmesség eme megtagadása a legkínosabb helyzetet eredményezte. Ha közönséges matrózról lett volna szó, a kapitány megkorbá-csoltathatta volna, a hajóácsnak azonban tiszthelyettesi rangja volt, és mint ilyet a szabályzat értelmében nem lehetett megkorbácsolni. Az előírásos eljárás szerint bilincsbe kellett volna verni, amely rajta marad mindaddig, amíg hadbíróság elé nem kerül Angliában. Bligh-nak azonban semmi kedve sem volt, hogy egy vasravert ember társaságában tegyen meg egy bizonytalanul hosszúra nyúló utat, és – amivel a ravasz Purcell kétségtelenül tisztában volt – még kevésbé mondhatott le legügyesebb hajóácsának szolgálatairól. Végül úgy oldotta meg a kérdést, hogy megvonta tőle az élelemadagját, a legénység többi tagjának pedig korbácsolás terhe alatt megtiltotta, hogy enni vagy inni adjanak neki. Purcell, aki vajmi kevés népszerűségnek örvendett a hajón, ráeszmélt, hogy sarokba szorították, és beadta a derekát. Ott-állomásozásuk folyamán előbb vagy utóbb minden altiszt érezte Bligh nyelvének ostorát, ugyanis soha nem habozott, hogy valakit tudatlansága vagy henyesége miatt lehordjon, és a jelek szerint különösen kemény volt Fryerhez, a határozatlan természetű vitorlamesterhez. A Tas mánián töltött második hét végére minden vizeshordót színültig megtöltötték, és a hajókonyha farakománya további harminc tonna hasábfával egészült ki. Ez a készlet bőségesen elég volt a Tahitira utazás hátralevő napjaira. Viszont, az általános várakozással ellentétben, Tasmania vadban és halban annyira szegénynek bizonyult, hogy ott-tartózkodásuk idején csak igen kevés friss húst tudtak előteremteni. Tehát szeptember 4-ének reggelén, miután Bligh egész sor helyzetmeghatározást és tájolóellenőrzést végzett, a Bounty felszedte horgonyát, és folytatta útját délkelet felé. Röviddel ezután a hajó ismét a szeles 40. szélességi kör mentén haladt, amely találóan viseli a „tomboló negyvenes” nevet. Szeptember folyamán egyetlen jelentős esemény részletes leírása került be a hajónaplóba: amikor 19-én egyszerre feltűnt szemük előtt az Új-Zélandtól délre fekvő szigetek egy sziklás csoportja. Bligh ezeket tüstént Bounty-

szigeteknek keresztelte, és ezt a nevet mindmáig megtartották. Mint akkor, most sem látni rajtuk más élőlényt, csak pingvinek ezreit, melyek átható szagukkal és zajos gágogá-sukkal jó előre hatásosan figyelmeztetik a közeledőt a hajóját fenyegető veszélyekre. Ennél azonban sokkal fontosabb volt – bár sajnálatos módon nem örökíti meg hasonlóan gondos feljegyzés – a hajón ebben az időben fellépő lelki bonyodalmak egész sora. A bajok oka, úgy látszik, abban gyökerezett, hogy Bligh még mindig az Adventureöbölben előadódott általános fegyelmi lazaságok miatt emésztette magát, és ez úgy eluralkodott kedélyén, hogy okkal, ok nélkül zaklatta alárendeltjeit, főként ebéd idején, mikor a szokáshoz híven a tisztek és tisztjelöltek felváltva a kapitány asztalánál ebédeltek. A legszerencsétlenebb vagy talán legérzékenyebb áldozat Fryer volt, aki a hónap végére már kereken visszautasította, hogy együtt étkezzék Bligh-jal, amikor rá került a sor. Bligh gúnyos nyelvének következő áldozata Huggan, a hajóorvos volt, aki a szabályok értelmében szintén a kapitány asztalánál foglalt helyet, lévén ő is tiszthelyettesi rangban. Hála Bligh odaadó gondosságának, amellyel a legénység jóllétét szívén viselte, a doktornak mindeddig vajmi kevés tennivalója akadt. De tasmaniai tartózkodásuk idején az egyik matróz kénytelen volt Huggannél vizsgálatra jelentkezni „enyhe panasszal'”, ami valójában asztma volt. Huggan azonnal eret vágott rajta, aminek egyetlen eredménye az lett, hogy a megmetszett kar gyulladásba jött. A szerencsétlen beteg Valentiné láza szeptember végére magasra szökött, és tüdőgyulladást kapott. Huggan erre az általánosan elfogadott kettes számú gyógymódot alkalmazta: kőris-bogárporflastromot rakott a mellkasra. Hogy Bligh-ból a végén kirobbant a düh, annak oka nem a barbár gyógy-eljárás volt, amelyet hasonló esetben általánosan alkalmaztak abban a korban, hanem, hogy Huggan naponta makacsul azt bizonygatta a kapitánynak: Valentiné állapota javul, így ment ez október 6-áig – Valentiné ekkor már haldoklóit –, amikor az egyik tisztjelölt feltárta Bligh előtt az igazságot. De már késő volt bármit is tenni a szerencsétlen matróz érdekében, aki röviddel ezután meg is halt. Bligh arra a meggyőződésre jutott, igen jogosan, hogy Huggan durva kötelességmulasztást

követett el, amit mindjárt közölt is vele, mégpedig kendőzetlen kifejezésekkel. Tele méltatlankodással, most már Huggan sem volt hajlandó egy asztalhoz ülni a kapitánnyal, sem a fedélzeten mutatkozni. Persze, igen valószínű, hogy az utóbbi hőstett véghezvitelére különben sem lett volna képes, mert az eset után még többször és még mélyebben nézett a pohár fenekére, mint valaha. Elkerülhetetlennek látszott, hogy a Bligh és Fryer közötti feszültség ne vezessen előbb vagy utóbb teljes összeütközésre, ami csakugyan hamarosan be is következett. A szabálynak megfelelően Bligh írnokával, Sámuellel, átküldte Fryerhez a hajó számadási naplóját, aláírás végett. Fryer azonban ahelyett, hogy kézjegyével látta volna el az augusztus és szeptember hónapokat, hűvösen visszaküldte az írnokot a kapitányhoz egy bizonyítványfélével együtt, amelyet önmagáról állított ki, és követelte, hogy a kapitány előbb azt írja alá. A bizonyítvány hemzsegett a felsőfokú dicséretektől, és különösen hangsúlyozta, hogy Fryer „semmiféle kihágást nem követett el a hajón”. Bligh számos rosszakarójának állítása szerint Fryert az a gyanúja késztette erre a sajátos eljárásra, hogy a kapitány a naplót meghamisította. A kutatónak viszont az a benyomása, hogy Fryernek ezt az önmaga tisztázására irányuló heves igyekezetét sokkal inkább a saját rossz lelkiismerete indokolja. Bligh-t azonban nem lehetett csak úgy elintézni. Kihallgatásra rendelte Fryert, és újabb támadásba ment át, egyenesen azzal vádolva őt, hogy zsarolásra tett kísérletet. Fryer újra megtagadta a számadási napló aláírását, sarkon fordult, és faképnél hagyta a kapitányt. Bligh egy pillanatig sem habozott. Azonnal a fedélzetre hívatta az egész legénységet, elővette a Haditengerészeti Szolgálati Szabályzatot, és hangosan felolvasta azokat a szakaszokat, amelyek részletesen ismertetik a parancsmegszegés esetén alkalmazható elrettentő büntetéseket. Miután ezt megtette, ismét felszólította Fryert a számadási napló aláírására, illetőleg, hogy írásban tanúsítsa megtagadásának indokát. Ha Fryer valóban kötelességszegéssel akarta vádolni a kapitányt, soha jobb alkalom nem adódott, mint itt, a hajó egész legénységének jelenlétében. De nem tette: ehelyett minden további tiltakozás nélkül sürgősen aláírta a naplót. Bligh a

hajónaplóban megállapítja, hogy az események után mindjárt megbocsátott Fryernek, de Fryer sajnálatos módon soha nem bocsátott meg Bligh-nak, mert ettől a naptól fogva jóformán sosem váltott szót a kapitánnyal, kivéve a szolgálati ügyeket, de akkor is csak ha elkerülhetetlen volt. A Bounty ekkor éppen jó délre volt Tahititól, és készen állt arra, hogy újra északnak forduljon a sziget felé, mert a keleti passzátszelek széles övezete, amely az egyenlítő és a Baktérítő között húzódik, lehetetlenné tette, hogy egyenesen nyugat felől vitorlázhasson oda. Annak ellenére, hogy a levegő mindennap melegebbé vált, a legénység ebben az időben levertségről, izomfájdalmakról és kiütésekről kezdett panaszkodni. Huggan végül feltántorgott a fedélzetre, megállapította a skorbutot, és mindjárt magát is felvette a beteglistára. Bligh a diagnózist személyes sértésnek fogta fel. Nézete szerint a skorbut anakronizmusnak számított, a múlt betegségének, és kitörése a kapitány bűnös hanyagságát bizonyítja. A gondolatát is képtelenségnek érezte, hogy ilyesmi előfordulhat az ő hajóján. Nyilvánvaló, vetette ellen, hogy az emberek ízületi bántalmaktól és csalánkiütéstől szenvednek, ennyi az egész! Mindenesetre óvatosságból jókora adag malátakivonatot osztatott ki, továbbá elrendelte, hogy a hajón mindenki vegyen be kénsavas elixírt, vagyis egy erősen javallott, kétes értékű orvosságot. Két ember, Huggan és Purcell azonnal tiltakozott. Az utóbbi először kereken kijelentette, hogy kénsavas elixírt pedig nem vesz be, de Bligh fenyegetésére, hogy megvonja tőle a rumadagját, mégis megváltoztatta véleményét. Huggan viszont a maga részéről inkább a rum- és gin-kúrát választotta, és rövidesen ki is dőlt ennek az erős orvosságnak túlméretezett dózisától. Most már Bligh-nál is csordultig telt a pohár, és elrendelte, hogy foglalják le az orvos pincetokjában található szesz-készlet még mindig tetemes maradványait. Egyidejűleg megparancsolta, hogy rendezzenek nagytakarítást Huggan kabinjában, amely művelet „nemcsak sok bajjal járt, de a legnagyobb mértékben sértőnek is számított”. Akkor is és azóta is ismert tünet, hogy betegség, fegyelmezetlenség és általános zűrzavar akkor üti fel a fejét, amikor egy hosszú tengeri út a vége felé közeledik, és a Bountyn minden szükséges feltétele megvolt ennek. A kis

hajón a személyzet nem érte el a megkívánt létszámot, az emberek mégis kényelmetlenül szorongtak rajta. A legénység nagy része nem bizonyult sem hozzáértőnek, sem megbízhatónak. Bligh hangulata sem volt mindig a legrózsásabb. Az út a tervezettnél sokkal jobban elhúzódott. Végül a komisz időjárás, amely tulajdonképpen mindvégig kitartott, sokkal kimerítőbbé tette a szolgálatot és a többi teendő ellátását, mint amilyen az általában lenni szokott. Eleddig a kapitány vasakarata minden helyzetben diadalmaskodott, és a jelek szerint soha nem is támadtak kétségei afelől, hogy a jövőben is képes lesz erre. De most már komollyá vált a hajón a feszültség, és legfőbb ideje volt, hogy a Bounty megérkezzék rendeltetési helyére.

A begyűjtés ideje

A megfigyelés módszereinek korlátozottsága Bligh idejében megnehezítette, hogy a földrajzi hosszúságot akár csak megközelítő pontossággal is meghatározzák. Bligh ezért úgy látta jónak, hogy a bennszülöttek megközelítési módszeréhez folyamodjék. Széles ívet ír le a sziget szél felőli oldala körül, míg a hajó a megfelelő' szélességre nem ér (amelyet pontosan meg lehetett határozni), aztán egyenesen célja felé veszi az irányt. A művelet lebonyolításához alkalmas támpontként szolgált Meetu sziklás szigete. 1200 láb magas volt, és pontosan keletre feküdt Tahititól, 60 mérföldnyire. A Bounty a kívánt szélességi fokot október 25-én este tíz órakor érte el, és ekkor a kormányos parancsot kapott, hogy egyenesen nyugatnak tartson. Bligh tudta, hogy ha számításai helyesnek bizonyulnak, Meetut másnap hajnalban kell megpillantaniuk. És valóban, a kiugró sziklák pontosan megjelentek, a várakozásnak megfelelően hajnalban, a kellő időben és helyen. Meetut (ma Meetia vagy Méhétia néven ismerjük) Tahitival egyidőben, Bligh érkezése előtt 21 évvel fedezte fel egy másik angol tengerésztiszt, Sámuel Wallis. Cook is több alkalommal elhajózott a sziget déli oldala mellett. De még soha senki nem vett annyi fáradságot magának, hogy felderítse az északi partot, s ez éppen elég volt Bligh-nak ahhoz, hogy megtegye. Fáradozása azonban alig érte meg a ráfordított időt, mivel az északi oldal még a délinél is meredekebbnek és kopárabbnak bizonyult. A legénység igen határozott elképzelésekkel rendelkezett, hogy milyennek kell lennie az életnek egy déltengeri szigeten, és bosszankodva méregette a szemét arra a néhány bennszülöttre, akiket a töredezett sziklák között megpillantott, majd sóvárgó tekintettel kémlelte az üres nyugati látóhatárt, ahol most már minden pillanatban felmerülhet a tengerből a várva várt Tahiti. Hála Bligh előrelátásának, amellyel Hug-gan szeszkészletét elkobozta, a hajóorvos annyira kijózano-dott,

hogy megjelenhetett a fedélzeten, és úgy-ahogy elláthatta feladatát. Bligh, aki jól tudta, mi motoszkál hajósai fejében, és nem várta, hogy „emberei a bennszülöttekkel való érintkezésükben tartózkodóak lesznek”, azonnal parancsot adott Huggannek, hogy mindenkit vizsgáljon meg a hajón. Az orvos gyanús gyorsasággal végezte el a vizsgálatot, majd kijelentette, hogy mindenki a legjobb egészségnek örvend, beleértve a skorbutosokat is, és teljes lehetetlenség, hogy bármelyikük akármi módon megfertőzze Tahiti lakóit. Nehéz eldönteni, vajon Huggan optimizmusa nemtörődömségből vagy tudatlanságból eredt-e. Bligh következő lépése az volt, hogy a hátsó árbocon hirdetményt helyezett el, mely így hangzott: Követendő szabályok a hajón tartózkodó vagy a Bounty-hoz tartozó minden személy részére, a készletek beszerzésének vagy a déltengeri bennszülöttekkel való érintkezésnek jobb lebonyolítása érdekében, bárhol tartózkodjék is a hajó: 1. A Társaság- vagy Barátság-szigeteken senkinek sem szabad tudomására hozni, hogy Cook kapitányt indiánok megölték, vagy hogy meghalt. 2. Senkivel sem szabad közölni, illetőleg a leghalványabb utalást sem szabad tenni arra, hogy kény ér fa-hajtások gyűjtése végett jöttünk a szigetre, míg magam nem ismertetem tervemel a főnökökkel. 3. Minden személy azon legyen, hogy elnyerje a bennszülöttek jóindulatát és megbecsülését, s hogy a legnagyobb kedvességgel bánjék velük. Erőszakkal ne vegyen vissza tőlük semmit, amit elloptak. Senki sem tüzelhet, kivéve élete védelmében. 4. Minden szolgálatot teljesítő személy vigyázzon, hogy a reá bízott fegyverekből vagy szerszámokból semmit el ne lopjanak. Az ilyen módon elveszett tárgyak értéke az illetők zsoldjából levonatik. 5. Senki sem tulajdoníthat el, sem eladásra nem ajánlha fel – akár közvetlenül, akár közvetve – – semmit, ami királyi vagy bármilyen tulajdon. 6. Külön személyeket fogok kijelölni a bennszülöttekkel való kereskedés és csere szabályozására, és sem tiszt, sem a hajóhoz tartozó egyéb személy nem kereskedhet semmilyen

élelmiszerrel vagy csecsebecsével. Ha pedig egy tiszt vagy matróz valamilyen tárgyat megvásárolni kíván, ennek lebonyolítása végett folyamodjék a megbízotthoz. Ilyen módon szabályszerűen lehet minden üzletet megkötni, és elkerülhető a bennszülöttekkel minden vita, amely egyébként felmerülne. Napnyugtakor a bennszülöttek minden csónakjának el kell hagynia a hajót. Kiadva saját kezűleg a Bounty fedélzetén. Otaheite, 1788. október 25-én. Wm. Bligh Tagadhatatlan, hogy mindezek a szabályok nemcsak észszerűek, de emberségesek is voltak, különösen, ha összehasonlítjuk őket a többi egykorú európai felfedező magatartásával. Most már csak mintegy harminc mérföldre voltak Tahititól, és éppen napnyugta előtt a legénység jóleső elégtétellel láthatta, hogy szeme előtt a láthatár vonalát már a Taiarapufélsziget hegyeinek csúcsai csipkézik. Cook, aki összesen négyszer látogatott el Tahitira, többnyire az északi oldalon fekvő Matavai-öblöt használta, mert ezt találta a legjobb és legbiztonságosabb kikötőhelynek. Bligh, aki 1777-ben Cookkal együtt szintén lehorgonyzóit a Matavai-öbölben, osztotta az utóbbi nézetét, és most is az öböl felé igyekezett. Másnap kora reggel a Bounty behajózott a Matavai-öbölbe, és ott horgonyt vetett. Akkor már több mint egy éve múlt, hogy elhagyta a londoni dokkot, és Bligh aggályos pontossággal vezetett hajónaplója szerint összesen 27 086 tengeri mérföldet hagyott maga mögött. Átlagsebessége ennek megfelelően napi 108 mérföldre rúgott. Ez annyi mint négy és fél csomó, ami feltűnően jó eredmény, tekintetbe véve a kedvezőtlen időjárást, amely utazásuk idejének nagyobb részében uralkodott. A látvány, amely ennek a napnak hajnalán a Bounty legénységének szeme elé tárult, bizonyára bőséges kárpótlást nyújtott az elmúlt tizenkét hónap minden fáradságáért és viszontagságáért. A világ valamennyi szép kikötője között aligha akad egy is, amely felülmúlná Matavai természetes kikötőjét. Nyugaton nagy, kopár, sziklás emelkedéssel kezdődik, amelyet Wallis prózaian az Egy Fa dombjának keresztelt el, mert amikor 1767-ben Tahitit felfedezte, csupán

egyetlen magányos fa állt rajta. Ettől a ponttól a part északkelet felé kanyarodik teljes három mérföldön keresztül, kifelé a Vénusz-fok csúcsáig. Ennek a névnek az eredete is sokkal prózaibb, mintsem gondolná az ember. Nem a helyszínen lezajlott szerelmi események sugallták Cooknak az elnevezést, hanem az, hogy innen figyelte meg 1769-ben a Vénusz bolygó átvonulását a nap előtt. Ami Tahiti esetében elég gyakori, a partot vastagon borítja a szénfekete lávahomok, amelyre a hullámverés fehér tajtékja állandóan változó mintákat rajzol. A homokos part mögött a nedvdús, sötétzöld kenyérfák és kókuszpálmák széles öve húzódik. De ami a Matavai-öböl különleges szépségét adja, az mégsem a tökéletesen formált partvonal, hanem a meredek hegyek alkotta nagyszerű háttér, két 7000 láb magasan a trópusi égbe nyúló roppant csúccsal. A legénység figyelme azonban hamarosan másra terelődött. Abban a pillanatban, amikor a hajó befordult a Vénuszfoknál az öböl nyugalmas vizére, vendéghajós csónakok raja kezdett özönleni feléje a partról. Izmos, jó alakú bennszülöttek eveztek bennük, akik a tahiti vendégszeretet legjobb hagyományai szerint mindennemű ajándékkal bőségesen megrakodva érkeztek, csupa olyasmivel, amiről jól tudták, hogy a tengerészek hosszú utazásuk végén mindennél becsesebbnek találják: friss gyümölccsel, gömbölyded szopós malacokkal és csinos fiatal nőkkel. – Peretane? Rima? – kiabáltak fel az emberek a csónakokból, amikor már olyan közel jártak, hogy hangjukat hallani lehetett. Peretane: így hangzott a tahitiak ajkán Britannia neve. Rima viszont a spanyolokat jelentette, mert az a spanyol hajó, amely mintegy tíz évvel azelőtt tett látogatást a szigeten, Limából érkezett. Ennyiből állt, amit a szigetlakók a világ idegen országairól tudtak, de pillanatnyilag elég is volt. – Taio peretane (angol barátok) – kiáltotta Bligh és még egy vagy két ember a fedélzeten, akik tudtak pár szót a tahitiak nyelvén. – To matou taio Parai (a mi Bligh barátunk) – kiáltották örömmel a bennszülöttek, és pillanatok múlva már özönlöttek a hajóra. Tíz percen belül a főfedélzet zsúfolásig megtelt kacagó, beszélgető férfiakkal, nőkkel és gyermekekkel,

úgyhogy Bligh hangja valósággal elveszett, és a tengerészek képtelenek voltak végrehajtani feladatukat. Ez az elözönlés mindenesetre eléggé alkalmatlan pillanatban történt, mert alig kapaszkodtak fel a tahiti vendégek a fedélzetre, a szellő teljesen elült, és a Bounty egy darabig tehetetlenül sodródott az Egy Fa dombja sziklabércei felé. Bligh-nak azonban szokott lélekjelenlétével és határozottságával sikerült mégis valamelyest rendet teremtenie a hajón, kivettetnie a horgonyt, és bevonatnia a vitorlákat. Aligha kétséges, hogy ugyanilyen eredményesen a bennszülötteket is lezavarhatta volna a fedélzetről, csónakjaikba. Ám esze ágában sem volt ilyen messzire menni, részben azért, mert nem akarta érzelmeiket megbántani, részben pedig bizonyára érezte, hogy a legénység joggal kiérdemelt egy kis szórakozást kellemes társaságban. Csak napnyugta előtt vetett véget az ismerkedésnek, de akkor is csak a férfi bennszülötteket küldte vissza a partra; a nőknek, akik úgy óhajtották, megengedte, hogy az éjszakát a hajón töltsék. Másnap reggel Bligh kissé beljebb hatolt hajójával az öbölbe, hogy jobb kikötőhelyet találjon, s alighogy ezt sikeresen végrehajtotta, elkezdődött a bennszülöttek rajzása. Ám annál, hogy a köznéppel barátságot kössön, sokkal fontosabb volt, hogy jó kapcsolatokat teremtsen a befolyásos főnökökkel, jóindulatuk és segítségük biztosítása végett. Tehát amikor a hajóra lépett Poino, a Matavai-öböl felett fekvő kis Haapape királyság főnöke, Bligh azonnal felajánlotta neki, hogy válasszon balta- és szeg-készletéből. Poino viszonzásul udvariasan meghívta Bligh-t egy lakomára, amelyet a tiszteletére rendez a parton, mire ő annak rendje és módja szerint, teljes díszben, térdnadrágban, szárnyas kabátban, csipkefodrosan partra is szállt – árnyékban 32 C fokot meghaladó hőségben – a Vénusz-foknál, ahonnan elvezették Poino rezidenciájára. Az egyszerű, de kecses kunyhó nem állt egyébből, mint egy pandanusz-levelekből készült ovális tetőből, amelyet lehántott fatörzsek tartottak. Poino a polinézekre jellemző egyszerűséggel és udvariassággal kigöngyölt a zúzott korall padlón egy gyékényt, és vendégeit hideg kókuszdiólével kínálta frissítőül. Poino feleségei közül ketten, akik éppen egy vég háncskelme festésével voltak elfoglalva, azonnal abbahagyták

munkájukat, előszedtek egy hasonló anyagból készült köpenyt, és szertartásosan ráterítették az amúgy is izzadó angol tengerésztiszt vállára. Ugyenezek a hölgyek – akik Bligh szavai szerint „megérdemelték ezt az elnevezést természetes és szenvelgéstől mentes modoruk és eleganciájuk miatt” – később abban a gyönyörűséges megtiszteltetésben részesítették, hogy két oldalról kézenfogták, és visszakísérték a hajó csónakjához. Annak ellenére, hogy Poino ilyen szívesen fogadta, Bligh aggályosán vigyázott, hogy mindaddig fel ne fedje útjuk igazi célját, amíg nem találkozott öreg barátjával, Tű főnökkel, és nem szerezte meg az Ő engedélyét. Bligh Cookhoz hasonlóan abban a hitben élt, hogy Tű a sziget legbefolyásosabb és leghatalmasabb főnöke. Valójában Tű csupán Pare-Arue főnöke volt, egy jelentéktelen királyságé az Egy Fa dombja másik oldalán. Ráadásul a sziget többi főnöke kétes származású felkapaszkodottnak tekintette. Tű azonban fontoskodásával, ravaszságával és számító csökönyösségével kezdettől fogva elnyerte a szigetre látogató angolok bizalmát, és kedvencük lett. Valójában neki kellett volna elsőként üdvözölnie Bligh-t Tahitin, de sajnálatos módon erre egyáltalán nem volt képes. Domb mögötti kis királyságát csak nemrég dúlták fel más, hatalmasabb főnökök, és most menekültként élt rokonánál a Taiarapu-félszigeten. Csak a Bounty érkezése utáni harmadik napon mutatkozott a Matavai-öbölben. Tele reménységgel és a végsőkig elszántan, hogy visszaszerzi korábbi rangját mint legidősebb főnök, tüntetőén követet menesztett a hajóra, kifejezve óhaját, hogy küldjék érte a bárkát – ahelyett, hogy, mint Poino, maga evezett volna oda. Bligh teljes jóhiszeműséggel úgy vélte, hogy mindennél fontosabb jó viszonyban lenni Tuval, tehát el is küldte érte a bárkát. Tű, aki az idő szerint mindössze harmincöt éves volt, mint Tahiti legtöbb főnöke, szálfa magasra nőtt. Bligh – aki természetesen megmérte, és az adatokat köteles-ségtudóan feljegyezte – a hajónaplóban közli, hogy hat láb három hüvelyk magas volt. Termetétől eltekintve azonban hiányoztak belőle mindazok a tulajdonságok – a tekintély, a bátorság, a nagylelkűség, a jó modor, a fürge észjárás, a humor –, amelyeket Tahiti arisztokráciája ugyanúgy értékelt, mint ahogy megkövetelt.

Viszont Tű kedvenc felesége, Itia, teljesen királyi módra viselkedett, és alig fér hozzá kétség, hogy a politikai becsvágy tulajdonképpen benne lakozott. Bligh maga is őszintén elismerte, hogy „Tűt tehetsége csupán kisszerű élet folytatására teszi alkalmassá. Véleményem szerint a világ egyik legfélénkebb embere.” Bligh Tű „királyt” a hajón a Tahitin hagyományos köszöntéssel, az orr dörzsölésével üdvözölte. Közvetlenül ezután meglepetve értesült arról, hogy Tű nevet változtatott, és jelenleg Teina néven ismerik. (A névváltoztatás szokása mindennapos volt Tahitin, mint ahogy ma is az, és Tu-Teina is negyedik, legismertebb nevén mint Pomare vonult be a történelembe.) Majd a baráti ajándékok átnyújtásának szokásos szertartása következett. Bligh Teinának egy kitűnő' gyűjteményt adott vasszerszámokból, feleségének, Itiának pedig fülbevalókat, nyakláncokat és üveggyöngyöket ajándékozott. Itia ez alkalommal is tanúságot tett arról, hogy igazi egyéniség, mert megvetéssel utasította vissza a női díszeket, és ugyanannyi baltát, kést és fűrészt kért, amennyit a férje kapott. Alighogy átvették ajándékaikat, arra kérték Bligh-t, hadd nézzék meg a kabinját. Ő kissé kelletlenül egyezett ebbe bele, és amitől tartott, bekövetkezett, mert vendégei nyomban megpróbálták, hogy elkuny ér áljának minden szemükbe ötlő, elmozdítható tárgyat. Még mindig abban a hiszemben, hogy Teina a sziget leghatalmasabb embere, Bligh célszerűnek vélte, ha mindent odaad nekik, amit kérnek. Végül a királyi pár ismét felment a fedélzetre. Akit ott találtak, attól elkértek mindent, ami megtetszett nekik, és az egészet azzal tetézték, hogy unszolták a kapitányt: adjon le díszlövést a tiszteletükre. Bligh megint csak engedett, bár az ágyúsortűz úgy megijesztette a félénk Teinát, hogy szinte magánkívül volt. A látogatást kiadós ebéd koronázta meg a kapitány asztalánál, majd a falánk főnök, mint mondják, még egy bőséges ebédet kebelezett be a fedélzeten, mielőtt ő és Itia teljes pompával, szertartásosan távoztak. De távozása előtt a szégyentelen pár még azt is kérte, hogy a látogatásuk alatt kicsikart valamennyi ajándékot raktározzák el biztonságosan a hajón, nehogy parti alattvalóik megpróbálják ellopni. Miután Bligh még néhány hivatalos ebéden vendégül látta a

sziget túlsó oldaláról hozzá látogató főnököket, elérkezettnek látta az időt, hogy diplomatikusan viszont-látogatást tegyen Teinánál, vagy inkább ennek hatéves fiánál, aki Teina szerint Tahiti igazi uralkodója. A dolog nem olyan furcsa, mint amilyennek hangzik. Tahiti dinasztiáinál az utódlás már születéskor névleg az elsőszülött fiúra száll, nem úgy, ahogyan az európai öröklési rend kívánja: csak az apa vagy anya halála után. Ám ez mit sem változtatott a tényen, hogy Teina céltudatosan hazudott, amikor azt állította, hogy fia egész Tahiti igazi uralkodója. A viszontlátás rosszul kezdődött, mivel a megállapodás szerinti időpontban, amikor Teina embereinek meg kellett volna jelenniük, hogy Bligh-t a főnökhöz kísérjék, egyetlen csónak sem volt a láthatáron, s amikor végül előbukkant a hírnök, csak annyit közölt, hogy őfelsége Teina király megijedt, szedte a sátorfáját, és valahol elrejtőzött. Úgy látszik, mivel előző nap egy csomó vastárgy szőrén-szálán eltűnt a Bountyról, Teina attól tartott, hogy Bligh majd elfogatja, és túszként magánál tartja, amíg az eltűnt tárgyak meg nem kerülnek. Miután Bligh-nak a követ útján sikerült megnyugtatnia, hogy semmi bántódása nem esik, újra megjelent a hajón Itiával és Poinóval, mint erkölcsi támogatóval. Bligh matrózokat rendelt a bárkába, és a terhes vendéget igyekezett a lehető leggyorsabban eltávolítani a hajóról. Mikor már a csónakban ültek, Teina magához tért, és egyre-másra hajtogatta Bligh előtt, milyen nagyra becsüli az angol királyt, az angol népet és mindent, ami angol, különösképpen az angol baltákat, az angol késeket és az angol szegeket. Bligh erre megragadta az alkalmat, és megkérdezte Teinától, vajon foglalkozott-e a gondolattal, hogy saját birodalma javaiból valamilyen ajándékot küldjön cserébe György királynak. Hogyne foglalkozott volna! És Teina azon nyomban kezdte felsorolni, ami Tahiti szigetén készült vagy termett, beleértve a kenyérfát is. Bligh, aki szemlátomást felkészült erre a feleletre, mintegy mellékesen megjegyezte, hogy érzése szerint a kenyérfa-sarjak igen megbecsült ajándéknak minősülnének. Afeletti örömében, hogy ilyen olcsón megúszta a dolgot, Teina lelkesen hangsúlyozta, hogy királysága bővelkedik kenyérfában – és most az egyszer nem is hazudott.

Teinát népe meglehetősen hűvösen fogadta, ám az az elképesztő tisztelet, amelyet hatéves fia iránt mutattak, megerősítette Bligh-nak az uralkodóházba vetett bizalmát. Még jobban örült, mikor Teina őszinte és jóindulatú fivére, Ariipaea, sikeresen fényt derített a hajóról ellopott tárgyak hollétére. A látogatás udvari hangversennyel ért véget, amelynek során három zenész orrfuvolán játszott, míg egy negyedik cápabőr dobon kisérte őket. Teina, miután látta, hogy tekintélye helyreállt, nem volt rest kihasználni az alkalmat, és további kérésekkel ostromolta Bligh-t. Immár nem elégedett meg szerszámokkal, hanem karosszékeket meg egy ágyat óhajtott, és Bligh epés gúnnyal jegyezte fel naplójában, hogy ez utóbbinál jobb ajándék el sem képzelhető olyan valakinek, mint Teina. A látogatás befejeztével Bligh úgy érezte, hogy eléggé kimutatta jóakaratát, és elérkezett az idő, amikor elkezdhetik a sarjak gyűjtését. Bár Páré éppen úgy bővében volt a kenyérfának, mint Haapape, mégis úgy döntött, alapos csalódást okozva ezzel Teinának, hogy marad ott, ahol van. November 2-án, vasárnap – mindössze egy héttel érkezése után – Bligh sátrat veretett fel a Vénusz-fokon, és négy matrózt vezényelt Nelson és Brown mellé, hogy építsenek egy növényházat, és gyűjtsenek kenyérfa-sarjakat. Mint mindig, valahányszor különleges feladat teljesítéséről volt szó, Fletcher Christiant jelölte ki a kenyérfa-osztag parancsnokává, amely ettől kezdve majd a parton állomásozik, és Péter Heywoodot, a fiatal tengerészkadétot adta melléje segítségül. Peckover, a tüzér, aki jobban beszélt tahiti nyelven, mint a hajón bárki, a bennszülöttekkel folytatott cserekereskedelem felügyelője lett. Teina közben kínosan érezte magát, úgy vélve, hogy befolyása némileg csökkenőben van, és másnap reggel hozzálátott a baj orvoslásához. Nemrég lopták el a kutter evezővilláját, és Alec Smith, az egyik matróz, az őrszolgálat hanyag ellátása miatt tizenkét korbácsütést kapott. Teina most a saját hasznára fordította a történteket, és kinevezte magát a sátor őrének, noha erre a lépésre jogcíme nem volt, mivel semmiféle hatalommal nem rendelkezett Poino főnök királyságában. Ugyanekkor jelentkezett egy másik önkéntes is. Az új angolbarát alacsony származású, egyszerű fickó volt,

név szerint Hitihiti, aki üzenöt évvel ezelőtt Cook kíséretéhez tartozott az antarktiszi vizeken tett híres utazásán, és abban a megtiszteltetésben részesült, hogy Cook útleírásában az arcképe is látható. Hitihiti, aki a harmincas éveiben járt, tulajdonképpen boraborai bennszülött volt, és csak véletlenül tartózkodott Tahitin ebben az időben. Még mindig emlékezetében őrzött számos angol szót és kifejezést, és ebbéli jártassága magában is sikert biztosított neki a hajón. Talán érdekes megemlíteni, hogy a szerény Hitihitit, aki afféle kifutóimként szolgált Bligh-nál, Nordhoff és Hall a Bountyn lejátszódott lázadásról szóló jól ismert regényükben, valami megmagyarázhatatlan okból, Haapape főnökének rangjára emelték, és meghagyták neki ezt a rangját a legutóbbi Metró Goldwyn May ér filmprodukcióban is. Szinte bizonyosra vehetjük, hogy az angol flotta történetében nem akadt még egy társaság, amely kellemesebb feladatot kapott volna, mint a Bounty kenyérfaosztaga. Naponta felkerekedtek, hogy széltében-hosszában bejárják a környéket, és amerre megfordultak, mindenhol hamisítatlan vendégszeretettel és barátsággal fogadták mindnyájukat. Ha kimelegedtek és elfáradtak, behívták őket pihenni a hűvös kunyhókba, ahol friss gyümölcs és kókusztejfrissítő várt rájuk bőségesen. Bájos lányok is voltak kéznél, akik dögö-nyözték Őket, ha úgy kívánták. Csillogó szemű sihederek versengtek egymással, hogy melyikük vigye a sarjakat, és ha egy folyóhoz érkeztek, mindig akadt egy tagbaszakadt fickó, aki átvitte őket a túlsó partra. S mintha mindez még nem lett volna elég, ott voltak taio-barátaik, vagy név-testvéreik. A taio-barát legfőbb kötelességei közé tartozott, hogy az illetőnek, akivel nevet cserélt, felajánlja feleségét, vagy ha történetesen főnök volt, a feleségeit. Az ilyen ajánlat visszautasítása komoly sértésnek számított, és e tekintetben a Bounty hajósai minden tőlük telhetőt megtettek, hogy a helyi szokáshoz alkalmazkodjanak. Továbbá, házas taio-barátaikkal ellentétben, a hajósok még azt a jogot is élvezték, hogy nemi kapcsolatba léphettek bármelyik általuk kiválasztott hajadonnal. Morrison csónakmester elégtétellel jegyezte meg: „A hajó minden tisztje és közlegénye új barátokra tett szert, és bár nem értettük egymás nyelvét, könnyűszerrel társalogtunk jelek útján, aminek ezek az

emberek mesterei, néhány no' pedig... rövid idő' alatt igen értelmesnek mutatkozott, és alkalmi férjeiket a csevegés olyan módjára vezették rá, amelyen mindent megtárgyalhattak.” Esténként, munka végeztével, a Matavai-öböl környékének lakosai összegyűltek a Vénusz-foknál, hogy a Bounty legénységének társaságában szórakozzanak. Bligh a következő-képpen írja le az egyik igen tipikus és az alkalomhoz fölöttébb illő' játékot: „A nők egymástól mintegy 30–50 yardnyira álló csoportokban egyfajta kantálásba kezdenek, amit lábuk dobbantásával, tenyerük összecsapásával és sajátosan buja mozdulatokkal kísérnek. Majd az egyik csoport valamelyik tagja fog egy kenyérfagyümölcsöt, és miután lábán elhelyezte, áthajítja a többihez. Ha elkapták, a csoport táncba kezd, a másik pedig nézi, de ha nem kapják el, a tánc a győzelem jeléül azé a csoporté, ahonnan elhajították a labdát, amelyet ^elváltva adogatnak kézről kézre.” A férfiak gyakran szívesen birkóztak táncolás helyett, és Bligh a következő' szavakkal ír le egy ilyen jelenetet: „Egyszerre ketten állnak csak szemben egymással, és mihelyt erejüket kipróbálták, másik pár foglalja el a porondot. A leteperés helyes módja – akárcsak Angliában – az, hogy az ellenfelet a hátára fektetik, de ha földre esnek, a mérkőzés mindenképpen véget ért. Elkapják egymást hajuknál, lábuknál fogva, vagy ahol csak tudják, de élnek a csípődobás Cornwallban szokásos módszerével is, ám aki ehhez folyamodik, azt általában földhöz vágják, vagy a küzdelem feladására kényszerítik, ha az ellenfele erősebb nála. Közben jókedvük percre se hagyja el őket, és akit földhöz vágtak, az éppen olyan jót nevet a vereségén, mint a másik a győzelmén. A férfiak és fiúk másik szórakozása, hogy könnyű lándzsát hajítanak egy körülbelül 30 yard távolságra álló banánfa törzsébe, és ebben olyan ügyességre tettek szert, hogy általában eltalálják. Ám ettől nem kapnak kedvet semmiféle haditett véghezvitelére, mert nincs róla tudomásunk, hogy harcaik során használnák ezt a fegyvert, éppoly kevéssé, mint az íjat és nyilat, noha az utóbbiakat szintén használják, de csak szórakozásra. Az íj erős. és háborúban is megfelelne, de

a nyilaikat csak nádból készítik, faheggyel és tollazás nélkül.” A legénység egy részének szokás szerint a hajón kellett töltenie az éjszakát, de emiatt senki sem panaszkodott. Először is a matrózok legnagyobb része napközben a parton volt, a vitorlákat szárítgatta, foltozgatta, és fát meg vizet hordott, amellett Bligh megengedte, hogy tahiti lányok jöjjenek este a hajóra, és ott is maradjanak, ha kedvük tartja. Egy másik fontos tényező is nagyban hozzájárult elégedettségükhöz: nevezetesen, hogy hála Peckover üzleties, alkudozó rátermettségének, a legénység naponta hatalmas disznóhús-, jam- és kenyérfa-adagokban dúskálhatott. Az, aki valószínűleg legkevésbé örült ennek a mindennapossá vált életrendnek, maga Bligh volt. Christian távollétében neki kellett rajta tartania a szemét mindenen, ami a hajón történt, amellett ott vergődött a látogató főnökök állandóan megújuló csoportjainak adott hivatalos bankettek véget nem érő áradatában. Maga a tény, hogy ezeket a gonddal összeállított lakomákat a hajó kicsiny étkezőjében szolgálták fel, melegházi hőségben, alaposan megerőltette. A legrendszeresebb kosztosvendég, persze, Teina volt, aki sohasem habozott, hogy önjelölt őrhelyét otthagyja, ha lakoma volt kilátásban. Egyenruhásán, hadnagyi díszben, Bligh egyforma udvariassággal bánt minden egyes vendégével, s ugyanakkor gondosan kifaggatta őket szokásaik és hiedelmeik felől. Bligh szerette Tahiti lakóit, és társaságukban mindig a legjobb hangulatban volt; sőt időről időre valami humorféle is felcsillant benne, ha róluk beszélt, amiről a következő hajónapló-bejegyzése is tanúskodik: „Hajónk borbélya magával hozott Londonból egy mintafejet, amilyet a fodrászok tartanak üzletükben, hogy bemutassák rajta a haj fésülésének különböző módjait. A mintafej vonásait szerencsére szabályosan szépre formálták, és jól színezték ki, a borbély pedig igen ízlésesen és csinosan megfésülte rajta a hajat, s miután egy rúdra tűzte, testet is formált neki ruhákból. Mihelyt elkészült vele, megparancsoltam neki, hogy mutassa be nyilvánosan, mire felharsant mindnyájuk kiáltása: «Huheine no Pretanee myty!» A társaság egy része valóban azt hitte, hogy angol hölgyet lát, és firtatni kezdték, vajon ez az én feleségem-e, sőt az egyik nő oda is rohant egy kosár

kenyérfa-gyümölccsel meg egy darab kelmével, hogy ajándékként átnyújtsa. De mindnyájan gyönyörűséggel szemlélték még akkor is, amikor megtudták, hogy nem valódi. Tynah és más főnökök is egészen belebolondultak, és lelkemre kötötték: ha újra eljövök, hozzak néhány angol nőt is magammal. Egyesek orrukat dörgölték hozzá, mások megcsókolták. Tynah kijelentette róla: «Myty de timorodee huheine no Pretanee», és megkérdezte: ha Angliába menne, hogy saját szemével lássa őket, vajon visszahoznám-e. Egyszóval, ez a fej az angol nőkről alkotott minden férfielképzelést felülmúlt, és ha hölgyeink eljönnének ide, tizenkét óráig sem lennének az országban, máris megkérnék a kezüket. Mindenesetre nagy véleménnyel voltak Angliáról.” A szigetlakókról szólva Bligh alkalomadtán még érzelgőssé is válik, például amikor effélét jegyez a naplójába: „Igen sokszor elárulják, milyen élénk az érzelemviláguk, és amenynyire viselkedésük és arckifejezésük alapján megítélhetem, minden bizonnyal igen ragaszkodnak hozzánk. Gyakorta mondják nekem: «Oee worrow worrow eoah no t'inharro Otaheite», ami azt jelenti: Sok őszinte barátotok van itt, aki szeret és tisztel benneteket, és nemcsak a nyelvével, de szívből. Lehetne-e egy népnek ilyen nyelvezete, ha nem lakozna benne jóság, amelyről pedig azt hittük, hogy csak a civilizáció és a jó társaság révén sajátítható el?” Noha nem tudjuk, vajon a kapitány is kivette-e részét a szerelmi kalandokból, amíg Tahitin tartózkodott, annyi mindenesetre egészen bizonyos, hogy egyáltalán nem volt közömbös a helybeli leányzók bájai iránt. Egy másik helyen például azt írja róluk, hogy „csinosak, modoruk és társalgásuk kellemes, rendkívül finom érzésűek, és annyi báj van bennük, hogy hódolatot és szerelmet ébresztenek maguk iránt”. A Bounty összesen öt hónapig maradt Tahitin. Tagadhatatlanul jelentékeny veszteglés, és azóta már sokan törték a fejüket, ugyan miért időzött ott a kapitány ilyen hosszan. A legegyszerűbb magyarázat szerint a hajó nem a megfelelő' évszakban érkezett, úgyhogy a legénységnek több hónapig kellett várakoznia, míg hozzálátott a sarjak gyűjtéséhez. Ez az elmélet azonban, amelyhez a legutóbbi Metró Goldwyn Mayer-film forgatókönyvének írója is csatlakozik, teljesen hamis. Kenyérfa-hajtásokat az ember

gyakorlatilag az év minden szakában gyűjthet Tahitin. Sőt mi több, ennek feltételei különösen kedvezőek az esős évszakban, amely november eleje körül kezdődik, vagyis pontosan akkor, amikor a Bounty megérkezett. Egyik-másik történész, aki vett magának annyi fáradságot, hogy ellenőrizze ezt az állítást, inkább abban kereste a késedelem okát, hogy a hajtások levágása és elültetése hosszú időt vett igénybe. Ez a nézet azonban ugyanolyan téves. Hatszáz kenyérfa-hajtás levágása és cserepekbe ültetése nagyon is egyszerű dolog; fél tucat ember könnyűszerrel elvégezheti egy hét alatt. Egy másik téves elképzelés szerint a hajósok szándékosan szabotálták a sarjak begyűjtését, hogy olyan sokáig maradhassanak Tahitin, ameddig csak lehet. Erre azonban semmiféle bizonyíték nincs. A hajónapló alaposabb tanulmányozásából könnyen kiderül az igazság. A hajtások gyűjtése november 4-én kezdődött. Két nappal később Christian és Nelson, valamint segédeik hatvankét hajtást ültettek el az új növényházban, s attól kezdve a dugványok száma állandóan növekszik, éspedig a következőképpen: November 7-én 110 8-án 168 9-én 252 10-én 340 11-én 401 12-én 487 13-án 609 14-én 719 15-én 774 hajtást gyűjtöttek, Más szóval: Bligh a feladatát elvégezte három héttel az után, hogy Tahitira megérkezett. Noha a hajó készleteinek állapotát tekintve nem meglepő, hogy nem szedte fel horgonyát, és nem hajózott azonnal hazafelé, azt mégis nehéz megérteni, miért maradt még további húsz hétig. Tetszetősen hangzana az az állítás, hogy nem akart elindulni addig, amíg teljesen meg nem bizonyosodott afelől, hogy a sarjak megfogantak-e, de erre elegendőnek bizonyult volna egy

hónap is, ami azt jelenti, hogy karácsonykor a Bounty ismét úton lett volna hazafelé. Mi tehát az igazi oka ennek a hosszú késlekedésnek? Megkapjuk a választ, ha tüzetesebben megvizsgáljuk a Tengernagyi Hivatal utasításait, amelyeket a kapitány köteles volt szem előtt tartani. A rendelkezések értelmében Bligh-nak a Torres-szoroson át és Jávát útba ejtve kellett hazatérnie, és ő jól tudta, hogy februártól márciusig, az állandóan nyugatról fúvó szélben teljesen lehetetlen, hogy egy hajó áthatoljon a Torres-szoroson. Őlordságaik abban a hiszemben adták ki utasításaikat, hogy Bligh a Hoorn-fok megkerülésével halad Tahiti felé, és kerek hat. hónappal előbb érkezik meg oda, mint ahogy valójában történt. A márciusi helyett a novemberi érkezés azonban teljesen új helyzetet teremtett, ám az újabb öt hónapos késedelem egyáltalán nem ingatta meg a Bounty kapitányát abban az elhatározásában, hogy a parancsot végrehajtsa. Bligh terve már akkor teljesen kialakult, amikor horgonyt vetett a Matavai-öbölben. Úgy határozott, hogy miután a hajtásokat összegyűjtötték, elültették, és azok megfogantak, kitata-roztatja a hajót, aztán kisebb felderítő' útra indul a Csendesóceán más szigetcsoportjaira, így várva meg a kellő pillanatot, amikor a Torres-szorosba hatolhat. Tehát a parti üdülés arany ideje után, november 16-án Bligh megparancsolta a legénységnek, hogy kezdjen hozzá a kötélzet és a vitorlák javításához, és külön ballasztnak hordjon köveket a hajóra. Ugyanakkor még több élelmiszert, főként sózott disznóhúst, friss vizet és fát rakodtak be. Egy másik, minden nagy távolságra induló hajón általános kikötői rutinmunka volt a penészes tengerészkétszersült és az átnedvesedett puskapor kiteregetése és megszárítása a napon. Mivel a Bounty a parttól több száz yardnyira horgonyzott, egy sereg matróznak állandó elfoglaltságot jelentett, hogy oda-vissza evezzen a látogatókkal és a készletekkel. De a hajó legénysége, a próbára tevő és fárasztó kötelességek ellenére, továbbra is élte világát, miként a hajónapló bejegyzései tanúsítják, amelyekben ajándékokról, esti mulatságokról és táncoló leányokról esik szó. Persze, ezután is a kenyér-fa-sarjakat gyűjtő osztagnak ment a legjobban a sora, akkor is, amikor már a gyűjtést befejezték, mert tőlük mindössze annyit kívántak, hogy kuporogjanak a

hajtások körül, és lessék, hogyan sarjadoznak a tartóedényben. De akiben Bligh energiája duzzad, és lendülete feszül, az nem képes egy helyben ülni és várni, hogy a természet haladjon a maga útján. Egyik ellenőrző kőrútján úgy találta, hogy több hajtás fonnyadozik. Azonnal intézkedett, hogy ezeket Nelson cserélje ki újakkal, és ennek megfelelően kétszázharminckilenc hajtást rángattak ki, és ültettek helyükbe újakat. Csak ekkor ismerte el kelletlenül, hogy „valójában csupán egyetlen hajtás pusztult el”. Ugyanakkor egy másik teljesen felesleges munkát is elrendelt: az ácsoknak még jó néhány külön tartóedényt kellett készíteniük. Hogy mi módon lehet majd ezeket a hajón elhelyezni, annak kigondolását későbbre hagyta. A végletekig menő gondosság ellenére, amelyet a kenyérfahajtásoknak szentelt, Bligh naponta tudott időt szakítani rá, hogy együtt igyék a sok törzsfőnökkel, és eljátssza nekik Télapót. Mindvégig Teina volt köztük a legarcátlanabb kunyeráló, aki immár az „ajándékok” olyan roppant halmazával rendelkezett, hogy végül is kénytelen volt Bligh-t megkérni: csináltasson neki egy nagy ládát, amelyben mindent elraktározhat. Bligh erre parancsot adott az ácsnak, készítsen egy akkora ládát, hogy a tetején Teina és Itia egyszerre megalhasson, ami egyben kezeskedik a belsejében levő kincsek biztonságáról. Közben pedig Bligh minden tőle telhetőt megtett, hogy a szigetlakóknak minél többet juttasson a civilizáció áldásaiból. Többek között Nelsonnal kukoricát ültettetett, őszintén remélve, hogy Tahiti lakói az eljövendő években saját munkájuk termését élvezhetik. De a szigetlakók táplálkozásuk rendjét illetően ugyanolyan konzervatívaknak mutatkoztak, mint a világ bármelyik népe, sőt mindmáig – kétszáz év után – sem támadt étvágyuk tengerire. Akkor sem ért cl Bligh több sikert, mikor Tahiti lakóit arra buzdította, hogy állattenyésztéssel foglalkozzanak. Cook kapitány, szent meggyőződésében, hogy nagyobb jótettet nem cselekedhet a tudatlan bennszülöttekkel, mint ha az angol marhahús és tej áldásában részesíti őket, egy egész nyáj marhát vitt magával utolsó déltengeri útjára, és persze Teina, mint várni lehetett, megszerzett három tehenet és egy

bikát. Bligh annak idején személyesen felelt azért, hogy ezek az állatok életben maradjanak az utazás alatt, és most természetesen gyötörte a kíváncsiság, hogy mi lett a tenyészállatokból. De sem Haapapén, sem Pare-Aruén nyomát sem látta a szarvasmarháknak. Végül Teina szégyenszemre kénytelen volt bevallani, hogy ellenségei rajtaütöttek, és elhajtották az állatokat. Ez idő szerint két tehén van Mooreán, míg a harmadik Tahiti nyugati oldalára került, a bika pedig a keletire. Bligh lépéseket tett a tehén visszavásárlására, hiszen a bennszülöttek szemlátomást amúgy sem becsülték valami nagyra, és valamivel később csakugyan sikerült is neki újra összehoznia az érthetően felettébb vad bikával. Mivel földművelési és állattenyésztési tervei teljesen lekötötték, Bligh-nak alig maradt ideje, hogy szemmel tartsa a munkacsapatokat, amelyek napról napra távolabb kalandoztak az öböl környékén. Ennek következtében cseppet sem meglepő, hogy a fegyelem hovatovább lazult. Az első komoly ügy december 4-én adódott, és a bűnös megint csak a javíthatatlan bajkeverő Purcell volt. Hitihiti arra kérte Bligh-t, nyújtson neki segítséget egy köszörűkő elkészítéséhez, és amikor Bligh a főácsnak erre parancsot adott, az egyszerűen megtagadta az engedelmességet, arra hivatkozva, hogy a szóban forgó munka ártana szerszámai nak. Bligh beérte annyival, hogy emberét néhány napi hajó-fogságra ítélte, ami szelíd büntetésnek számított ilyen vétségért, és nyilván ez az enyheség vezetett „az arcátlanság és engedetlenség” egy újabb esetéhez. Ez alkalommal, hogy példát mutasson, a bűnöst, Matthew Thompsont, tizenkét korbácsütésre ítélte. Nyilvánvaló volt, hogy egyszer valamilyen változásnak kell bekövetkeznie a mindennapok megszokott rendjében, és ez december 5-én elég megdöbbentő módon be is bizonyosodott. Pontosan napnyugta előtt a szél keletiről északnyugatira fordult, és egyre hevesebben zúdult be a védtelen öbölbe. Este hét óra felé a hajó olyan hevesen himbálódzott és bukdácsolt horgonykötelein, hogy minden fedélzeti nyílást vízmentesen le kellett zárni, a legénységnek pedig a fedélzeten kellett maradnia. Mivel az adott körülmények között a hajót nem lehetett védett helyre vinni, más választásuk nem volt, mint a fedélzeten védekezni, ahogy lehet, és várni, hogy a szél elcsendesedjék. De az orkán egész

éjjel dühöngött, és másnap zord, viharos reggelre virradtak. Az ügyek a parton sem álltak jobban. A Vénusz-fok közelében levő folyó megáradt, s azzal fenyegetett, hogy kilép medréből, és elmossa a rögtönzött növényházat, amelyben az értékes sarjak voltak. Mialatt Bligh gondokba merülve tekintett a part felé, a pálmák közt hirtelen néhány bennszülött bukkant fel: kis vendéghajós csónakot cipeltek. A dühöngő viharral dacolva, a félelem legcsekélyebb jele nélkül átgázoltak a hullámtörésen, vízre tették csónakjukat, és a Bounty felé kezdtek evezni. Többször is úgy tűnt, hogy az esztelen kockázat szerencsétlenséggel végződik, de a Bounty fedélzetén levők legnagyobb csodálkozására a csónak épségben elérte a hajót, és Teina, Itia meg egy másik, Moana nevű főnök mászott fel belőle a hajóra, friss kókuszdióval és kenyérfa-gyümölccsel. Könnyes szemmel megölelték Bligh-t, és megható együgyűséggel közölték vele, hogy azért jöttek el csónakjukon, dacolva az elemekkel, mert el akarnak tőle búcsúzni, mielőtt a hajó a parthoz vágódna, és mindenki vízbe fulladna. Néhány óra múlva, mikor a vihar tetőpontján túljutottak, Nelson evezett hozzájuk egy másik csónakban, és jelentette: a szárazföldi csapatnak sikerült megmentenie a növényházat úgy, hogy egy csatornát ástak, mely más irányba vezette el a megduzzadt patakot. Újabb viharos éjszaka után a szél végre visszafordult a szokott égtájra, és nyomban utána újra feltűnt a hajó felé evező vagy úszó taiobarátok és nők elmaradhatatlan serege. Sem a hajótest, sem a kötélzet nem szenvedett komolyabb károkat a viharos időjárástól, de röviddel ezután haláleset történt. Az áldozat – nem éppen váratlanul – Huggan volt, a részeges hajóorvos. Amikor december 9-én a parton lett volna rá szükség, és az őrség tisztje érte ment, olyan magatehetetlen állapotban találta, hogy szemlátomást komolyabb baja lehetett, mint a részegek szokásos öntudatlansága. A tiszt a legjobb szándékkal azonnal átcipelte Huggant a nagy hátsó kabinba, úgy gondolva, hogy a friss levegőn magához téríti. Csakhogy ez végzetes következményekkel járt, mert alighogy oda bevitték, Huggan fuldokolni kezdett, majd újra elvesztette eszméletét. Nem sokkal ezután meghalt. Bligh, anélkül, hogy képmutató módon mély bánatot színlelt volna, a halottat a Vénusz-fokon

temettette el, s mindjárt kinevezte hajóorvossá tartalékos orvosát, Ledwardot. Eddigre Bligh már alaposan kifaggatta a bennszülötteket az időjárási viszonyokról, és megtudta, hogy ezek a heves északnyugati szelek egyáltalán nem ritkák a november és április közötti esős évszakban. Elhatározta tehát, hogy amilyen gyorsan csak lehet, áthajózik a szomszédos Mooreaszigetre, mert a még annak idején, Cookkal együtt tett látogatásakor tapasztalta, hogy a sziget északi oldalán két jól védett öböl van. Teina egészen elszomorodott, amikor meghallotta Bligh elhatározását, mert Moorea lakói voltak legelkesere-dettebb ellenségei, ők hajtották végre a legutóbbi pusztító támadást is országa ellen, s ugyancsak ők kényszerítették menekülésre. Méltatlankodása másik okát az szolgáltatta, hogy voltak még a hajón különféle hőn óhajtott tárgyak, amelyeket szép sorjában meg szeretett volna szerezni. Ezek közé tartozott többek között néhány puska, amelyeket már félig odaígértek neki, és remélte, hogy új fegyvereivel képes lesz majd legyőzni legfőbb ellenségét Mooreán, s ezáltal valószínűleg megszerezheti idővel egész Tahitin az egyeduralmat. Teina tehát most képmutató sértődöttséggel és szomorúan felpanaszolta Párái árulását és hálátlanságát. Hogyan bánhat vele így a barátja? Vagy nem veszi észre, hogy mind a saját, mind emberei életét kockáztatja, ha Moorea gálád népének vendégszeretetét elfogadja? Miért nem keres hajójával más kikötőt Tahiti partján? Tahiti nyugati oldalán sok jól védett helyet találhat, és ezek között, persze, a Taaone-öböl a legjobb, Teina országában. Bligh kellőképpen meghatódott Teina siránkozásától, ezért megígérte: szemlét tart majd a szóban forgó öbölben, amit december 13-án meg is tett. Az öböl alig volt több, mint egy nyílás a parti szirtek közt, tehát nemigen látszott biztonságosabbnak Matavainál. Viszont Matavai és Taaone között volt a zátonyon egy másik rés. Ez kicsiny, de mély öbölbe nyílt, melyet egy széles földnyelv jól védett a nyugati szelektől Bligh az öblöt Toaroa névre keresztelte a csatorna bejáratában emelkedő nagy korallszirtről. A hajóra visszatérve még nem határozott véglegesen, de elrendelte: a lehető' leggyorsabban tegyenek meg minden szükséges előkészüle-

tet, hogy a Bounty elhagyhassa a Matavai-öblöt, mielőtt a legközelebbi nyugati szélvihar rájuk törne. További figyelmeztető volt a mielőbbi indulásra, hogy 19-én reggel néhány órán át a tenger nagyon erősen háborgott. Bligh még mindig habozott, melyiket válassza: Mooreát vagy Toaroát, de miután Matavaiból átsétált oda, az utóbbi mellett döntött. A következő leírásból kitűnik, milyen szokatlan módon jutott erre az elhatározásra: „Láttam, mennyire aggasztja Matavai egész népét elhatározásom, hogy Mooreára készülök, és minden alkalmat megragadtak, hogy elfogulttá tegyenek eme sziget népe iránt, amivel én vajmi keveset törődtem, mert nyilvánvalóak voltak indítékaik. De mégsem hagyhattam figyelmen kívül irántam tanúsított szeretetük és barátságuk megnyilvánulását, mert nem kételkedhettem, hogy valódi és színlelés nélküli, és annyira vonakodtam otthagyni ezeket a kedves embereket, hogy másnap útnak indítottam a csónakon a hajómestert, vizsgálja meg újra a víz mélységét öblünk és a Toaroa-kikötő között. Este tért vissza, és jelentette, hogy szilárd feneket talált, amelynek mélysége sehol sem kevesebb tizenhat ölnél. Miután Toaroa kikötője minden tekintetben biztonságosnak látszott, elhatároztam, hogy a lehető leggyorsabban oda hajózom. Szándékomat azonnal nyilvánosságra hoztam, ami nagy örömöt szerzett.” Természetesen az lett volna a legjobb megoldás, ha neffl törődve a Tengernagyi Hivatal utasításával, most már egyenesen Nyugat-India felé veszi útját és onnan haza, a Hoorn-fok megkerülésével. De Bligh efféle lépést el sem tudott képzelni. Adódtak közben más lehetőségek is, amelyek közül a legésszerűbb az lett volna, ha felkeres egy másik szigetcsoportot a Torres-szoros közelében, ahogy eredetileg tervezte, így módja nyílt volna, hogy értékes tapasztalatokat gyűjtsön, hogyan fejlődnek a kenyérfa-sarjak a tengeri úton, és milyen ápolásra szorulnak. Továbbá, ha valamelyik dugvány elpusztulna az útnak ezen a szakaszán, könnyen pótolhatnák, például a Tonga-szigeteken. Csakhogy Bligh – elég különös módon – ekkor már letett minden ilyen tervről, s úgy látszik, azt sem fontolgatta, hogy a Bountyval egy másik kikötőbe menjen, holott több olyan is kínálkozott Tahitin, amely biztonságosabb és alkalmasabb lehetett, mint Toaroa. Ennek oka, persze, mint a fenti idézetből is kitűnik,

érzelgősségében és lágyszívűségében keresendő, William Bligh jellemének e két gyengéjében, amelyek fölött eddig még legszigorúbb bírálóinak szeme is átsiklott. A Toaroa-öbölbe való áthajózás 1788 karácsonyának napján rosszul kezdődött, mégpedig olyan rosszul, hogy alapos oka lehetett volna az aggodalomra mindenkinek, aki hisz az előjelekben. Mihelyt a hétszáznegyvennégy kenyérfa-sarjat a hajóra szállították, és a bárkába rakták a sátrat meg a táborban levő egyéb felszerelést, majd útjára indították, a Bounty is felvonta horgonyát, hogy elvitorlázzék. Bligh úgy rendelkezett, hogy a bárka az öböl bejáratánál várja meg a hajót, onnan pedig vontassa be azt a már kiválasztott kikötőhelyre. De amikor a Bounty a közelébe ért, a bárka legénysége olyan lassan mozgott, hogy a hajó elhagyta, még mielőtt feldobhatták volna rá a kötelet. A Bounty ekkor nagyon kényes helyzetbe került, és pillanatnyilag minden az árbockosárban levő őrtől függött. Hogy tökéletesen biztos legyen a dolgában, Bligh magát Fryert küldte fel őrszemnek a korallpadok és zátonyok megfigyelésére. De valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva Fryer rosszul végezte dolgát, és mielőtt idejük lett volna a nagy orrhorgony kidobására, a Bounty megfeneklett a Toaroa zátonyán. A hajó ugyan nem kapott léket, de ettől az epizódtól aligha szelídült meg a kapitány amúgy is mogorva kedve. Egy módon érhették csak el, hogy a Bounty ismét a vízen lebegjen: ha a tatnál egy horgonypárt kidobnak, és hengermotollával hátravontatják a hajót. Bligh, akinek idegei ekkor már pattanásig feszültek, maga ment le a csónakba, hogy kivesse a nagy orrhorgonyt, míg a kis horgony kivetését Fryerre bízta. De mielőtt az orrhorgony a kiszemelt helyre került volna, Fryer emberei a kis horgonnyal már lehúzták a hajót a zátonyról, a hajón levő matrózok viszont megfeledkeztek arról, hogy egyidejűleg meghúzzák a másik horgonykötelet, aminek következtében az a korallzátonyba gabalyodott. így a nap hátralevő része arra ment rá, hogy bevonják a horgonyokat, és kibogozzák a kötelet. Másnap Teina sugalmazására a környék papjai egyfajta Te Deumot vagy hálaadó szertartást mutattak be Bligh nevében. Nem járunk messze az igazságtól, ha megállapítjuk: a hálaadásra legtöbb oka magának Teinának volt, mivel Párái

barátjának kinccsel teli Boimtyja. immár az ő vizein ringott, ami azt jelentette, hogy ezentúl is neki jut az oroszlánrész azokból a kincsekből, amelyek a hajóról még elkunyerálhatók. Bligh a maga részéről annyira elégedett volt az űj horgonyzóhellyel és a fogadtatással, amelyben részesítették, hogy azonnal parancsot adott a karácsony méltó megünneplésére. Vendégei további szórakoztatására a hajó ágyúiból és az összes kéznél levő tűzfegyverből sortüzet adott le, ami természetesen csak fokozta Teina sóvárgását, hogy szert tegyen néhány muskétára, még ha irtózott is a hangjuktól. Nagy általánosságban az életrendjük itt is ugyanolyan volt, mint a Matavai-öbölben. Fletcher Christian és csapata a parton vert sátrat a nagy kunyhó szomszédságában, amelyet Teina építtetett növényháznak, míg Peckover cserekereskedő üzletét a közelben nyitotta meg újra. Christian parti osztagának, ha lehetséges, még kellemesebben és vidámabban teltek napjai. A hajón levő matrózoknak sem kellett túlságosan megerőltetniük magukat, mert a hajó ez idő szerint teljesen rendben volt, és készen állt arra, hogy parancs esetén azonnal induljon. Erre való tekintettel Bligh megengedte, hogy naponta két ember parti kimenőt kapjon, maga pedig egyre gyakrabban látogatott ki a szárazra. Ez a paradicsomi élet azonban nem vált a fegyelem javára, miként azt egy kínos esemény hamarosan megmutatta. 1789. január 5-én hajnali négy órakor, az Őrségváltáskor alva találták Hayward tengerészkadétot a posztján, a kis csónak pedig eltűnt. Mihelyt Bligh-nak jelentették az esetet, azonnal sorakozót rendelt el a hajón, és névsorolvasást tartott. Ennek eredményeként kiderült, hogy három ember hiányzik: William Muspratt, a segédszakács, egy John Millward nevű matróz és Charles Churchill tengerésztizedes, akinek – elég ironikus helyzet – az lett volna a feladata, hogy segítségére legyen a kapitánynak a fegyelem fenntartásában. Annak ellenére, hogy minden tűzfegyvert elzárva tartottak egy nagy ládában, amelynek kulcsát Fryer Őrizte, a három ember módot talált rá, hogy nyolc puskát magával vigyen. Ez a tény egymagában is eléggé bizonyította, hogy a szökevények Tahiti valamelyik főnökével paktálhattak, aki nyilván megígérte, hogy a fegyverek megszerzése fejében elrejti Őket. Mint már

rámutattunk, Teina mindennél jobban áhítozott a fegyverekre, és felettébb valószínű volt, hogy ő rejtőzött a szökés hátterében. Bligh nagyon jól tudta, hogy a szökevények könnyen megbújhatnak rejtekhelyükön, amíg a hajó elvitorlázik, különösen, ha a bennszülöttek is segítik őket, ennélfogva nincs más hátra, mint megnyerni a főnököket, hogy álljanak az ő pártjára. Hasonló körülmények között Cook módszere az lett volna, hogy néhány főnököt mindaddig a hajón tart, amíg az embereket ki nem szolgáltatják. Elvileg Bligh-nak nem voltak aggályai Cook módszerének alkalmazását illetően, miután végiggondolta, milyen komoly következményekkel járhat az ügy. Ugyanakkor azonban tudta, hogy mégsem volna egészen célszerű eljárás, mert ha néhány főnököt túszként fogva tart, könnyen úgy fordulhat, hogy a bennszülöttek megtorlásul megtámadják és elpusztítják a kenyérfa-hajtá-sokat. Gondos megfontolás után tehát jobbnak látta, ha maga megy a partra, és rábeszél egy-két főnököt, hogy segítsen neki. Miután partra lépett, találkozott Moanával, Teinával és Ariipaeával, akik már hallottak a történtekről, és most tájékoztatták Bligh-t, hogy a szökevények a kis csónakot a Matavai-öbölben hagyták, és vitorlással folytatták útjukat Teturoára, egy Tahititól harminc mérföldre északra fekvő kis korallszigetre (mai nevén Tetiaroa). Üldözésük tekintetében egyedül Teina mutatott közönyt, Moana és Ariipaea viszont kijelentette, hogy készek azonnal Teturoára indulni. Bligh úgy vélekedett, hogy nem célszerű fegyvert adni a kezükbe, ezért azt tanácsolta nekik a szökevényekkel kapcsolatban, hogy „vegyék őket körül barátok módjára, aztán vessék magukat rájuk, vegyék el fegyvereiket, és béklyózzák meg őket kötelekkel, ha pedig ellenállnak, ne kegyelmezzenek nekik”. Ariipaea és Moana végighallgatta a kapitány szavait, és megígérték, hogy pontosan tartják magukat az egyszerű utasításokhoz. Ezután Bligh Hayward tengerészkadétot bilincsbe verette, és a következőt jegyezte naplójába: „Azt hiszem, ilyen hanyag és értéktelen altisztek a világ egyetlen hajóján sem voltak még. Rövid pár óráig sem képesek engedelmeskedni a parancsoknak, és magaviseletük általában olyan rossz, hogy az ember nem viseltethet bizalommal irántuk.”

Bligh komoly bosszúságára az időjárás megint zordra fordult, úgyhogy egy teljes héttel el kellett halasztani Ariipaea és Moana indulását, és még Teturoán tartózkodtak, amikor január 17-én már megtörtént a következő incidens. Ezen a napon Bligh elrendelte, hogy a fedélzet alatti raktárhelyiségek egyikében tárolt csúcsvitorlákat hozzák fel szellőzés végett. Mivel nem szívesen hagyatkozott Fryerre, nem sajnálta a fáradságot, hogy maga vizsgálja felül a vitorlákat, és rémülten tapasztalta, hogy nem csupán penészesek, de helyenként már szétrohadtak. Vitorlás hajókon nincs nagyobb bűn, mint a vitorlák hanyag kezelése, így Bligh ismét őrjöngeni kezdett, és dühöngve firkálta a hajónaplóba: „Ha lenne tisztem, akit a hajómester vagy a fedélzetmester helyébe állíthatnék, vagy ha nélkülük is boldogulnék, és közönséges matrózszámba vehetnem őket, nem maradhatnának meg mostani beosztásukban.” Mindezek ismeretében talán nem meglepő, hogy Bligli szívesebben hagyatkozott tahiti barátaira, mint altisztjeire, a szökevények kézrekerítésének ügyében. Hogy nem maga vezette a teturoai kirándulást, minden bizonnyal annak tulajdonítható, hogy senkire sem merte rábízni több napra a hajóját, s távolról sem annak, hogy hiányzott hozzá a bátorsága. Mert volt benne bátorság, és nem is kevés, miként az megmutatkozott, mikor január 22-én a szökési dráma utolsó felvonása lejátszódott. Sem Ariipaea, sem Moana nem tért még vissza, mikor Bligh-hoz eljutott az első konkrét tudósítás a foglyok hollétéről Tepahu, a nyugatra fekvő Tefana (ma Faaa) királyság főnöke révén. Tepahu szerint a három ember éppen akkor szállt ott parira. Noha éppen esteledett, amikor a hírt kapta, Bligh egy pillanatig sem habozott. Legénységet rendelt a bárkába, és elindult, hogy visszahozza a szökevényeket. Szerencsétlenségére Tefanát széles, megszakítás nélküli korallpad vette körül, úgyhogy Bligh hűséges csatlósával, Hiühitivel, kénytelen volt kiszállni a csónakból, meglehetősen távol Tepahu falujától, és gyalog tenni meg az út hátralevő részét. Alighogy partra szálllak, bennszülöttek bandája vette körül őket. Ruhájukat és egyéb holmijukat akarták megkaparintani, de Bligh elővette pisztolyát, rnire egy-kettőre megfutamodtak. Hitihiti ekkor legszívesebben abbahagyta volna az üldözést, de Bligh

eltökélte, hogy végére jár a dolognak, és egyenesen a ház felé tartott, ahol Tepahu közlése szerint emberei rejtőztek. Miként szokott magabiztosságával előre látta: elég volt jelenlétét tudomásukra hoznia – a három szökevény mindjárt előjött, és ellenállás nélkül megadta magát. Később meg is magyarázták, miért nem tanúsítottak ellenállást: még mielőtt partot értek, csónakjuk felborult, emiatt muskétájuk, puskaporuk átned-fesedett, úgyhogy használhatatlanná vált. Bligh-nak nyilván meg sem fordult a fejében, miképpen alakul a találkozás, ha még jók a szökevények fegyverei. Mivel megítélése szerint rnost már esztelenség lett volna megkísérelni a sötétben az átkelést a számtalan zátony és korallpad között, Bligh az éjszaka hátralevő részében szemmel tartotta foglyait, és másnap reggel tért vissza velük a hajóra, ahol mindjárt az a hír fogadta, hogy a hajókronométer megállt, mert Fryer elmulasztotta felhúzni. A szökevények, akiket azonnal vasra veretett, erősködtek, hogy Ariipaea és Moana rábeszélésére megbánták szökésüket, és szándékukban állt önként jelentkezni a Bounty fedélzetén. A kapitány semmiképpen nem volt hajlandó elfogadni ezt a történetet, és mint rövidesen kiderült, valójában az volt a tervük, hogy megszöknek Ariipaea és Moana elől, és csak amikor Moorea vagy valamelyik másik sziget felé közeledve csónakjuk felborult, kényszerültek Tefanában keresni menedéket. Muspratt és Millward büntetése kétszer két tucat korbácsütés volt, míg Churchill valamely ismeretlen okból megúszta kétszer egy tucat korbácsütássel. A fenyítés végrehajtása tizenkét napi időközzel történt. Az ítélet kihirdetése után Bligh beszédet intézett a legénységhez a büntetésről, és kijelentései többékevésbé megvilágítják a szökevények ügyében hozott viszonylag enyhe ítéletet. Nézete szerint a három matróz nem volt teljesen felelős azért, amit cselekedett, és a történtekért a felelősség nagy részét minden köntörfalazás nélkül altisztjeire hárította, akik, mint mondta, ahelyett, hogy jó példát mutatnának alárendeltjeiknek, hanyagul és felületesen végzik kötelességeiket és szolgálatukat. Ez a balul sikerült szökési kísérlet közvetve összefüggött egy rejtélyes eseménnyel, amelyről Bligh sohasem tudta meg az igazságot. Február 6-án reggel észrevették, hogy a Bounty

horgonykötelét a víz szintjén csaknem teljesen átvágták. Nyilvánvaló volt, hogy valaki szándékosan követte el a gonosztettet, feltehetően abban a reményben, hogy a hajó leszakad köteleiről, rásodródik a zátonyra, és megfeneklik. Bligh nehezen tudta elképzelni, hogy Haapape vagy Páré bármelyik lakosa képes lett volna ilyen aljas fondorlatra, s végül arra a meggyőződésre jutott, hogy ezt csak a sziget valamelyik más részén uralkodó féltékeny főnök felbujtására művelhették. Mi azonban tudjuk, mégpedig a lázadás után Tahitin maradt legénység egyik tagjának közléséből, hogy a bűnös Teina legfiatalabb öccse, Vaetua volt. Vaetua indítéka furcsának tűnhet a mi szemünkben, de egészen természetes volt a szigetlakók szemszögéből. Remélte, hogy kíméletlen tettével megszabadíthatja taio-barátját, Hayward tengerészkadétot, aki még mindig bilincsekben ült. mert elaludt az őrségen. Mindeme nehézségek ellenére Bligh még mindig tudott időt szakítani arra, hogy részletes megfigyelések egész sorát végezze el, mégpedig két különböző területen. Először is pontos térképet készített a Matavai-öbölről és Toaroa kikötőről, és rendszeresen mérte a nap delelési magasságát, hogy meghatározza Tahiti pontos fekvését. Bosszúságára azonban csak mintegy ötvenszer futotta az idejéből, hogy a sziget helyzetét meghatározza, ami véleménye szerint korántsem volt elegendő végleges és valóban pontos eredmény eléréséhez. Másodszor, nagy gonddal tanulmányozta Tahiti lakóinak hiedelmeit és szokásait, és hajónaplójában hemzsegnek a legváltozatosabb tárgyú feljegyzések, mint amilyenek a temetési rítusok, a gyermekek világra segítésének módszerei, rokonsági fokok elnevezései, holdnaptár, sőt süteményreceptek is. Fennmaradó idejében egy tahiti szótáron is dolgozott. Bligh etnográfiai feljegyzéseinek túlnyomó része roppant értékes, részletességük, teljességük és pontosságuk révén. Február végén Bligh megtette első előkészületeit az indulásra, sorozatos irtóhadjáratot kezdve a svábbogarak és patkányok ellen, hogy értékes dugványait megóvja hazafelé tartó útjukon. Különleges védelmi intézkedésként annyi macskái fogatott össze, amennyit csak találtak, és szabadon engedte őket a fedélzeten. Végül felszereltetett minden

vitorlarudat, csináltatott még egy csomó tartályt, és a fedélzeten levő tyúkketrecet rögtönzött növényházzá alakította át. De még mielőtt a hajóra hordhatták az élelmiszerkészlet és a felszerelés hátralevő részét, hogy a fölös számú kenyérfa-sarjakat ne is említsük, iszonyú trópusi özönvíz zúdult rájuk. Bligh rendelkezett annyi tapasztalattal, hogy tudja: még az olyan déltengeri szigeten is, mint Tahiti – bármilyen valószínűtlenül hangzik –, a tüdőgyulladás kockázatával játszik, aki huzamosan tartózkodik kint a záporban. Mivel éppen a hazautazás előtt nem akarta veszélyeztetni emberei egészségét, elrendelte, hogy az eső elálltáig szüneteljen minden munka. De ez a szünet teljes tíz napig tartott, mert az eső március közepéig szakadatlanul zuhogott. Március 25-én. Egyhetes megfeszített munka után a kapitány végül kiadta az indulásra vonatkozó parancsait. Ezek így hangzottak: 1. Azonnal partra tenni minden macskát! 2. Minden tengerész csak annyi emléktárgyat vihet magával, amennyi tengerészládájában elfér. 3. A hajót a potyautasok miatt át kell kutatni. Elérkezett végre az idő, hogy hajóra vigyék az egész kenyérfasarj-állományt, s miután ezt a műveletet sikeresen végrehajtották, Bligh nem kevesebb, mint 1015 sarjadó hajtással dicsekedhetett feljegyzéseiben, vagyis a szükséges mennyiségnek több mint kétszeresével. Végül a hajónak azokat a részeit, amelyeket a sarjak nern foglaltak el, telezsúfolta ketrecekkel, bennük huszonöt disznóval és tizenkét kecskével. A rossz idő' továbbra is késleltette a Bounty indulását, és csak április 4-én kaptak kedvező szelet, amellyel elhagyhatták Toaroa kikötőjét. Teina, akinek megengedték, hogy az utolsó pillanatig a hajón maradjon, vigasztalhatatlan volt, kétségtelenül főként azért, mert félt, hogy mihelyt védnökei elvitorláznak, ellenségei rátörnek, és elragadják tőle összegyűjtött kincseit. Sőt, több, mint valószínű, hogy életével fog fizetni az elmúlt hónapok fennhéjázásáért és csalásaiért. Végső elkeseredésében arra kérte Bligh-t, hadd maradjon a hajón, és mehessen vele Angliába. Bligh, bár az utóbbi néhány hét alatt kezdett végre átlátni Teinán, mégis némileg felelősnek érezte magát érte. Adott hát neki két muskétát, két

pisztolyt, és fegyverenként ezer lövedéket. Úgy távozott a főnök a Bountyról, ahogy először megérkezett rá: a hajó bárkájában, karjaiban szorongatva az utolsó ajándékokat, a hajó két kutyáját, Venust és Bacchus Bligh utolsó, lako-nikus naplójegyzete Tahiti elhagyása előtt így hangzik:. ,Öt órakor a csónak visszatért, és miután felvontattuk, búcsút mondtunk Otaheitének, ahol huszonhárom héten át a legnagyobb szívélyességgel bántak velünk, és a világ legjobb ételeivel és legfinomabb gyümölcseivel táplálkoztunk.”

Vulkán a láthatáron

Annak ellenére, hogy a Bounty legénysége szinte tökéletes boldogságban élt Tahitin, senkin nem látszott, hogy komolyan bánkódna a búcsúzás miatt. Aki hosszú ideje van már távol otthonától – bármilyen nyugtalan természetű és kalandvágyó is –, akarva-akaratlan jóleső' érzéssel gondol arra, hogy ismét visszatér családjához, barátaihoz, ismert környezetébe. Ez alól a Bounty legénysége sem volt kivétel, miként Morrison fedélzetmester feljegyzéseiből is kitűnik: „Mindenki szemlátomást emelkedett hangulatban volt, és otthonáról kezdett beszélni, az utazás hosszát méricskélte, és a bérét számolgatta..., és az ember bízvást azt hihette, hogy nem is Tahitit, hanem Jamaicát hagytuk magunk mögött, annyira előre szállt mindenki ábrándjai szárnyán.” A szélnek kitett Tahiti és a Társaság-szigetek szélcsendes tagjai között a távolság körülbelül száz tengeri mérföld, és a következő nap reggelén valóban feltűnt a láthatáron Huahine. Bligh úgy határozott, hogy itt rövid időre kiköt, mert fel akarta keresni egy régi ismerősét. Mégpedig senki mást, mint Mait, Rousseau „nemes vadember”-ét, akit Cook 1775-ben magával vitt Angliába, és aki az udvarban és a társaság köreiben nagy feltűnést keltett udvarias és értelmes viselkedésével. Néhány év múlva Cook hazavitte a szelíd vadembert szülőföldjére, és ott angol stílusú házat építtetett számára, abban a reményben, hogy ezáltal lassanként talán felnyílik majd elmaradott honfitársainak szeme a civilizáció áldásaira, és ráeszmélnek az angol nemzet hatalmára. Tökéletesen érthető, hogy Bligh, aki tizenkét évvel azelőtt segédkezett abban, hogy Mai újra otthonra találjon Huahinén, kíváncsi volt rá, vajon most hogy megy a sora. Mihelyt eléggé megközelítették a szigetet, és a hajótávcsövön látták, hogy Mai háza földig le van rombolva, Bligh számára világossá vált, hogy itt valami nincs rendjén. Az a néhány bennszülött, aki egy-két óra múlva csónakban megjelent, igazolta gyanúját. Mai hamarosan a szigeten mindenki szemében népszerűtlenné vált fennhéjázó

viselkedése miatt, és azért is, mert magával hozott tűzfegyverét nyakra-főre használta. Azóta már halott a két maorival együtt, és kimúlt a majom is. amelyet visszahozott magával. Elhunytának részleteire nem derült fény, ezért a kapitány nem látta értelmét, hogy több időt vesztegessen ott, és napnyugta előtt a Bounty ismét úton volt. Tahiti elhagyása óta Bligh eltökélte, hogy az élet rendjét a hajón visszazökkenti a normális kerékvágásba, és különösen arra fordított nagy gondot, hogy kellő fegyelmet tartson. Ez nem volt rendkívüli követelmény, de a túlzott szabadság után, amelyet az emberek teljes öt hónapon át élveztek, nehezükre esett alkalmazkodni a megkövetelt rendhez. Különösen Fletcher Christian érezte kényelmetlennek – miután hosszú szárazföldi tartózkodása alatt teljesen a maga ura volt –, hogy most ismét a kapitány keze alá került. A helyzeten csak rontott, hogy a két ember közt már akkor hűlni kezdett a barátság, amikor a Bounty még el sem indult Tahitiról. Ennek pontos okát nehéz megállapítani, noha van valami valószínűség abban a feltevésben, hogy Bligh, aki mindvégig a hajón maradt, úgy érezte: Christian túlságosan gyakran hagyta őt ott új, tahiti barátai miatt. A kapitány fegyelmezési kísérleteit – talán mondanunk sem kell – szakadatlanul becsmérlő tirádákkal kísérte, s ezekből kijutott mindenkinek. A legénységet „gazembereknek, gézengúzoknak, pokolfajzatnak, barmoknak és arcátlan pimaszoknak” nevezte, és szokásos túlzásaival újra meg újra megfenyegette őket, hogy még mielőtt a Torres-szorost elérik, „megöli az emberek felét, a tiszteket pedig lehajítja a fedélzetről”. Egy megbízható tanú szerint Chrisíian és hűséges barátja, Stewart tengerészkadét a végén „úgy féltek az Endeavour-szorostól, mint gyermek a virgácstól”. Örömmel fogadott, bár némileg veszedelmes jelenség vonta magára a figyelmüket április 9-én kora reggel, amikor a tenger felszínén egy víztölcsért pillantottak meg, amely a hajó irányában mozgott. Annak ellenére, hogy gyorsan közeledett, és hamar el is hagyta a Bountyi, Bligh igen alaposan megfigyelte, és bámulatosán részletes leírást adott az érdekes tüneményről. A következőket írja: „Amennyire meg tudtam ítélni, mintegy két láb átmérőjű lehetett a felső részén, és nyolc hüvelyk az alsón. Alig állapítottam meg ezt,

máris észrevettem, hogy sebesen közeledik a hajó felé. Azonnal megváltoztattuk irányunkat, és minden vitorlát bevontunk, kivéve az elővitorlákat. Hamarosan elhaladt a tat előtt, nem egészen tíz yard távolságra, suhogásszerű zajjal, anélkül azonban, hogy közelségének a legcsekélyebb hatását éreztük volna. Sebessége megítélésem szerint körülbelül tíz mérföld lehetett óránként, és nyugat felé haladt, a szél irányában. Negyedórával az után, hogy elhaladt mellettünk, széthullott. Hogy az oszlop, amely magasabb volt árbocaink csúcsánál, érintkezésben van az alatta levő vízzel, csak abból látszott, hogy körülbelül hat yard átmérőjű körben felkavarta a tengert, és középpontja, a víz körkörös örvénylése által, mélyedést formált; a kör külső részein a víz nagy erővel spirálisan felcsapódott vagy tizenöt-húsz lábnyira. Ebben a magasságban el is vesztettük szemünk elől, és azt sem láttuk, hogy a fenti oszloppal összeköttetésben lett volna.” Két nap múlva, egészen váratlanul, szokatlan formájú atollt pillantottak meg; a korallgyűrűn ugyanis egy kis hegy emelkedett. A térkép itt nyílt vizet mutatott, eszerint tehát az atoll új felfedezés volt. Egy pillanatra minden elégedetlenséget és unalmat elfelejtettek, és mindenki sóváran meresztette a szemét, bennszülött csónakokat keresve. Mégis másnapig várniuk kellett, amíg az első feltűnt, s akkor is, legnagyobb csalódásukra, egyetlen nő sem ült benne. A csónakban levő négy férfi a polinéz nyelv egy dialektusát beszélte, amely közeli rokona volt a tahitinak, ezért Bligh könnyűszerrel megállapította, hogy az újonnan felfedezett sziget neve Aitutaki. (A szigetet, amely része a Cook-szigetcsoportnak, ma is így hívják.) Mivel a hajón még bőségesen volt élelmiszer – a legénységnek mindennap jutott disznóhús, banán, jam és kenyérfa-gyümölcs –, s mert ráadásul a szigetlakók sem látszottak különösen barátságosnak, a Bounty még aznap este folytatta útját. Ezután semmi kiemelkedő esemény nem történt április 17éig, amikor Bligh-nak kedve támadt egy kis kerülőt tenni. hogy ellenőrizze, vajon a Cook által csak nemrég felfedezett Niue- vagy Savage-sziget valóban a térképen megadott helyen fekszik-e. Némi csalódással vette tudomásul, hogy az adott meghatározás helyes, tehát a Tonga-szigetek felé vette útját: ott lesz a Bounty utolsó állomása, mielőtt elhagyná a

Csendes-óceán vizeit. Hála Nelson és Brown gondos öntözésének, a kenyérfa-hajtások növekedtek, és így nem látszott szükségesnek, hogy az eredeti terv szerint ellátogassanak oda az elhalt sarjak pótlása végett. Viszont a vízkészlet megfogyatkozott, főként azért, mert igen sokat emésztett fel a hajtások öntözése, és Bligh jól tudta – megint csak Cookkal együtt tett útja tapasztalataiból –, hogy a Tongaszigetek egyikén, Nomukán, kitűnő forrás fakad. Nem sokkal az előtt, hogy a hajó elérte Nomukát, Christiant újra felingerelte Bligh éles nyelve. Ez alkalommal elhagyta a béketűrés, és erélyesen visszavágott: – Uram, az ön bánásmódja olyan rossz, hogy nem vagyok képes szívesen ellátni a szolgálatot. Önnel együtt lenni hetek óta – maga a pokol. Elképzelhetjük, hogyan hangzott Bligh válasza. Nem sokkal az után, hogy a Bounty április 23-án Nomuka egyik öblében lehorgonyzóit, számos csónak vette körül, tele tagbaszakadt bennszülött férfiakkal. A kenyérfa-sarjak gondos vizsgálata kiderítette, hogy egy elhalt, és kettő-három fonnyadozik. Noha a többi ezeregynéhány erős és friss volt, Bligh el sem tudta képzelni, hogy kevesebb dugvánnyal érje el Jamaicát, mint amennyivel Tahitit elhagyta. Ezért másnap reggel parira küldte Nelsont, hogy gyűjtsön friss hajtásokat. Ugyanekkor Peckover kereskedni kezdett a bennszülöttekkel. Másnap, április 25-én Christian volt a soros, a hajómester segédjével, Elphinstone-nal együtt, hogy a parti szolgálatot ellássa. Christiannek arra a tizenegy tengerészre kellett felügyelnie, akik vizet hordtak a hordókba, míg Elphinstone egy négytagú osztaggal elindult fát gyűjteni. Bligh szigorú parancsot adott, hogy hagyjanak minden fegyvert a csónakokban, és megtiltotta használatukat az őröknek, hacsak nem fordul egészen válságosra a helyzet. A kitűnő fogadtatás után, amelyben Tahitin mindnyájukat részesítették, véletlenül sem gondolta volna senki, hogy a tonga bennszülöttek, akik közeli rokonai az előbbieknek, nern lesznek ugyanolyan barátságosak és együttműködésre készek. Elvégre nem a Barátság-szigetek lakóinak nevezte őket Cook is? Nos, hamarosan kiderült, hogy a tonga bennszülöttek természete egyáltalán nem hasonlít a tahitiakéhoz, mert alig kötöttek ki a partra küldött csapatok,

fenyegető tömeg gyülekezett körülöttük, és nemcsak a hajósok szerszámait próbálták minden módon megKaparíntani, de még ruháikat is. Mielőtt a meglepődött Christian kísérletet tehetett volna a védekezésre, a bennszülöttek már elinaltak egy baltával és fejszével. Mikor az esetet később jelentették, Bligh epésen megjegyezte, hogy az egészet el lehetett volna kerülni, ha Christiannek van annyi esze, hogy tisztes távolban tartsa a bennszülötteket. Majd csodálkozásának adott kifejezést, hogy egy fegyveres angol tisztet egy maroknyi meztelen vadember képes megfélemlíteni. Christian nern késlekedett a válasszal: – Semmi hasznát nem vesszük fegyvereinknek, amíg az ön parancsa megtiltja használatukat. Ez a szembeszökő igazság alighanem meggyőzte Bligh-t, mert amikor másnap a következő munkacsapatot a partra küldte, külön egy altisztet is kivezényelt velük azzal a paranccsal, hogy maradjon a csónakban, és avatkozzék be, ha szükséges. Mivel a feladat elég egyszerűnek látszott, Bligh Fryert választotta, és Fryer, persze, megint megtalálta a módját, hogyan csinálhat pojácát magából: ugyanis amíg a csónakban volt, néhány bennszülöttnek sikerült szinte az orra elől ellopni a csónak horgonyát. Azt azonban meg kell adni, hogy rendkívül ügyesen hajtották végre a műveletet. Míg két ember a bárka körül a vízben lubickolt, hogy felkavarják a fenék iszapját, egy harmadik észrevétlenül beúszott, és elvágta a horgony kötelét. Ugyanakkor, nehogy a kötél szabadon lengjen a levegőben, és ezzel elárulja őket, egy negyedik bennszülött feszesen tartotta a kötél végét a víz alatt, miközben társa biztonságban eliszkolt a horgonnyal. Fryer, ahelyett, hogy üldözőbe vette volna a tolvajokat, egyszerűen visszament a hajóra, és jelentette az esetet a kapitánynak. S ami még rosszabb: azzal próbálta Bligh-t csillapítani, hogy a veszteség nem is olyan nagy, hiszen több horgony van még a hajón. – Hogy nem is olyan nagy a veszteség, uram? Istenemre, ha önnek nem is nagy, nekern az! – bömbölte Bligh. A veszteség miatt támadt dühében Bligh elrendelte, hogy a hajón tartózkodó valamennyi íörzsfot fogva kell tartani túszként, amíg a horgonyt vissza nem hozzák. Ám a zsarolásnak ez a visszatetsző, de rendszerint célravezető

módszere most nem bizonyult hatásosnak, mert a tolvajok egy másik szigetről jöttek, és diadalmasan már haza is vonultak zsákmányukkal. Mikor Bligh ezt megtudta, igyekezett sietve jóvátenni a dolgot, bocsánatot kérve az érintett főnököktől, és kárpótlásul mindegyiknek ajándékot nyújtott át. Fával és vízzel addigra már bőven kiegészítették készleteiket, és Bligh elhatározta: még aznap este tovább hajózik, hogy véget vessen az állandó bonyodalmaknak és bajoknak. Mivel Nomuka volt a Bounty utolsó déltengeri állomása, mindenki kihasználta az alkalmat, hogy cserekereskedésre szánt javainak maradéka ellenében minél több kókuszdiót, jamgyökeret, gyümölcsöt, élő” disznót, bennszülöttek faragta botokat, lándzsákat és egyéb emlékeket szerezzen. A személyzet által vásárolt cikkeken kívül tekintélyes friss készletekkel rendelkezett a hajó közétkeztetés céljaira is. Ennek volt része az a kókuszhalom, amely a félfedélzeten emelkedett az ágyúállások között. Bligh, mielőtt az eseménydús nap végén visszavonult kabinjába, külön utasította az őröket, hogy vigyázó szemüket tartsák ezen a halmon. Mégis, amikor a kapitány másnap reggel újra megjelent a fedélzeten, a halmot jóval kisebbnek találta. Azonnal Fryerhez fordult, és megkérdezte: – Mr. Fryer, nem gondolja, hogy ezek a kókuszdiók az éjszaka összezsugorodtak? A szerencsétlen Fryer kénytelen volt elismerni, hogy a halom már nem éri el a hajókorlát magasságát, de úgy vélekedett, hogy a legénység nyilván gondosabban rakta halomba a kókuszdiót, hogy minél kevesebb helyet foglaljon el. Bligh azonban szilárdan meg volt róla győződve, hogy a kókuszdió nagy részét ellopták. Mint már eddig is kitűnt, a Bounty kapitányát sohasem jellemezte a „néma harag”, mint a regényhősök közül annyit, sőt ellenkezőleg, szókészsége egyenes arányban nőtt hangulata rosszabbodásával, és ez alkalommal dühének kitörése eladdig példátlan szintet ért el. Előttünk ismeretlen okból szentül hitte, hogy Fletcher Chrislian bűnrészes, ezért odaviharzott hozzá, és ráordított: – Fene essék magába, ellopta a kókuszdiómat! – Szomjas voltam – ismerte el Christian –, és mert azt gondoltam, hogy úgysem számít, elvettem egyet. De abban

bizonyos vagyok, hogy senki más nem nyúlt hozzá. – Hazudik, maga himpellér, ellopta a felét! Christian mélyen megsértődött. A vád egészen feldúlta. – Miért bánik velem így, Bligh kapitány? – kérdezte. – Ne feleseljen! – rivallt rá Bligh, és öklével Christian orra előtt hadonászott. – Átkozott tolvaj, az maga, semmi más! Majd Bligh egymás után végigkérdezte a többi altisztet: látták-e, hogy a legénység valamelyik tagja kókuszdiót lopott? Egyik sem látta. – Akkor csak maguk tehették – erősködött makacsul Bligh. Kitartva szándéka mellett, hogy az összes bűnrészest kinyomozza, a kapitány most megparancsolta: mindenki mutassa meg a saját kókuszdiókészletét. Miután minden kókuszdiót összehordtak, egyenként részletesen kikérdezte Őket, hogy ki-ki hány kókuszdiót vásárolt személyes tulajdonaként, és abból addig hányat fogyasztott el. Mikor Christian került sorra a vallatásban, keserűen így felelt: – Nem tudom, uram, de remélem, nem tart engem olyan aljasnak, hogy ellopjam, ami az öné. – Igenis, tartom, maga átkozott kutya! Bizonyosan tőlem lopta, különben jobban számot tudna adni róla! – hangzott Bligh válasza. Dühöngve kudarca miatt, amiért nem sikerült világosságot derítenie az ügyre, Bligh kénytelen volt beérni annyival, hogy további szitkok özönét zúdítsa a szerencsétlen legénységre, aztán – mintegy szembeállítva embereit – elrendelte: az altisztek figyeljék éberen a legénységet, hasonlóképpen a legénység is tartsa szemmel az altiszteket. Majd hívatta írnokát, Sámuelt, és parancsba adta, hogy vonja meg mindenkitől a rumadagját, és csökkentse a jamadagot másfél fontról háromnegyed fontra. Végül, egy meg nem erősített tudósítás szerint, mindenkitől elkobozta egész kókuszdiókészletét. A kapitánynak minden oka megvolt, hogy elégedetlen legyen a mértéket meg nem ütő altisztjeivel, és bízvást állíthatjuk, hogy ez a kókuszdió-epizód az utolsó szalmaszállal tetézte a. kínos események növekvő boglyáját. Mégis Bligh túl messzire ment. amikor egy ilyen csekély ügy miatt mindenkit sújtó büntetési szabott ki. Ami az urakat illeti, ők fölöttébb

lesújtó véleménnyel voltak a kapitány viselkedéséről, és helytelenítésük kimutatása céljából megegyeztek abban, hogy a jövőben nem fognak Bligh asztalánál étkezni. Még aznap, valamivel később, újabb összeütközésre került sor Bligh és Christian között. Hogy miben állt ez tulajdonképpen, ma már nem tudjuk, de annyi bizonyos, hogy amikor röviddel ezután Purcell, Bligh legrégibb ellensége, véletlenül Christianbe botlott, az utóbbinak könnyek ültek a szemében. – Mi baj, Mr. Christian? – – kérdezte Purcell. – Még kérdi? Hiszen hallotta, milyen bánásmódban van részem. – Velem talán nem ugyanolyan cudarul bánnak? – Önnek van, ami védje – sóhajtotta Christian. Purcell altiszti rangjára utalva, amely biztonságot nyújtott a testi fenyítéssel szemben –, és megmondhatja a magáét, de ha én ugyanúgy kinyitnám a számat, mint ön, bizonyára torkomra forrasztaná a szót, az árbochoz kötöztetne, talán meg is korbácsoltatna. És ha megtenné, az mindkettőnk halálát jelentené, mert akkor én Őt átkarolnám, és vele együtt vetném magamat a tengerbe. – Ne törődjön vele, már úgysem tart sokáig – mondta vigasztalóan Purcell. Christian, mintha nem is hallotta volna, folytatta: – Ha az Endeavour-szoroson átjutottunk, biztos, hogy pokollá válik az élet a hajón. Inkább száz halált haljak, de nem viselem el ezt a bánásmódot! Teljesítem mindig a kötelességemet, ahogy tiszthez és férfihoz illik, mégis botrányos módon bánnak velem. Húsból, vérből való ember ezt nem állhatja! Ekkor Colé fedélzetmester lépett hozzájuk. Tőle telhetőén igyekezett Chrístiant megvigasztalni, és rábeszélni, hogy felejtse el a történteket. De Christian, akinek súlyosan önérzetébe gázoltak, egyszerűen ennyit felelt: – Hogy engem tolvajszámba vegyenek, az több, mint amennyit eltűrhetek. Nem sokkal ezután Fletcher Christian, legnagyobb csodálkozására, üzenetet kapott Bligh-tól, hogy ebédre várja. Talán a kapitányt furdalta a lelkiismeret viselkedése miatt, és úgy vélte, egy ilyen meghívás valamelyest enyhíti majd a

helyzetet. De ha csakugyan ezt gondolta, rosszul ismerte Fletcher Christiant, és nyilván fogalma sem volt róla, milyen súlyosan megsértette. Az is lehetséges, persze, hogy Bligh, maga vastagbőrű lévén, feltételezte, hogy Christian már szinte el is felejtette az esetet. De bármi volt is a kapitány indítéka, Christian kitért a meghívás elöl. Hayward tengerészkadét a?.onban, akire a meghívás szintén kiterjedt, mohón kapott rajta, annak ellenére, hogy csupán néhány órával előbb fogadott szolidaritást bajtársaival. Bár Bligh tagadhatatlanul csúnyán viselkedett ezen a szerencsétlen napon, az is nyilvánvaló, hogy a történtek következtében Christian szintén elveszthette arányérzékét. Igaz, gyalázatos bánásmódban részesült, de meg kellett volna értenie, hogy Bligh saját vérmérsékletének áldozata, és olyan kutya, amelyik inkább ugat, mint harap. Amellett vigaszt meríthetett volna abból a tudatból is, hogy az egész legénység az ő pártján áll. Ahelyett azonban, hogy az ügyet mindenestül elfelejtette volna, egyre inkább belelovalta magát. Hiszen még hónapokba telik, amíg a Bounty megérkezik Angliába, és meg volt győződve róla, hogy a kapitány rövidesen újra meg fogja alázni. Sehogy sem volt képes szabadulni ettől a gondolattól, és végül teljesen megszállottja lett annak a rögeszmének, hogy bármi áron ki kell törnie ebből a „börtönből”. Egyszer csak ráeszmélt a véleménye szerint egyedül helyes megoldásra. Először módszeres gondossággal megsemmisítette minden levelét és feljegyzését, és közben olyasmit motyogott, hogy soha senkinek nem fog betekintést engedni ezekbe. Azután Tahitiról hozott valamennyi emléktárgyát elajándékozta, és mikor társai megkérdezték, tulajdonképpen mire készül, elárulta, hogy tutajt szándékozik építeni, és a sötétség leple alatt megszökik a hajóról. Tény és való, hogy nem sokkal ezután gerendákból és deszkákból összeeszkábált egy elég otromba tutajt vagy inkább tákolmányt, amely mindenre jó volt, csak tengeri útra nem. Különben itt világosan kitűnik, hogy az egész legénység Fletcher Christiannel rokonszenvezett, mert jóllehet sokan tudtak tervéről és előkészületeiről, senki még csak kísérletet sem tett, hogy jelentse a kapitánynak. Sőt Purcell odáig ment, hogy ő szállította a szegeket a furcsa alkotmányhoz.

Christian esztelen megszállottsága ellenére sem hagyta el a hajót rögtön a tutaj elkészülése után, hanem elhatározta, hogy megvárja, amíg elhaladnak a legközelebbi sziget mellett. Ez Tofua volt: alig több egy vulkáni csúcsnál, amelynek tüzes villódzása halványan világította be az éjszakai eget. Ekkor hirtelen elült a szél, így kérdésessé vált, vajon eléri-e hajnal előtt a Bounty Tofuát. Fryer volt beosztva az első őrségbe. Amikor helyét elfoglalta, finom eső szemerkélt, de este tíz felé elállt. Oszladozni kezdtek a felhők, és kibukkant az égen a sápadt hold a lágyan ringó tenger felett. Szokása szerint Bligh megjelent a fedélzeten, hogy kiadja utolsó rendelkezéseit, mielőtt nyugovóra tér. Úgy látszik, Fryernek jó kedve lehetett aznap este, mert udvariasan a kapitányhoz fordult, és barátságosan megjegyezte: – Uram, remek szelet kaptunk, növekvő holddal; ez jól jön nekünk, amikor majd Új-Hollandia partjai felé közeledünk. _ Úgy van, Mr. Fryer, én is azt hiszem – válaszolta ugyancsak barátságosan Bligh. Miután rendelkezéseit kiadta, a hátsó fedélzeti lejárón lement kabinjába. Szokása szerint éjszakára félig nyitva hagyta kabinja ajtaját, hogy a szolgálatban levő tisztek bemehessenek hozzá, ha valami előadódna, és mivel aznap este kivételesen meleg volt, egészen szélesre tárta az ajtót. Éjfélkor Peckover megjelent a fedélzeten, a középső Őrség átvétele végett. Az enyhe szellő csaknem teljesen elült, és Tofuától még mintegy húsz mérföldre voltak. Ahogy múlt az éjszaka, Christian, aki még nem lépett szolgálatba, egyre türelmetlenebb lett, fél négykor pedig minden reményéről lemondva, vigasztalanul visszamászott hálóhelyére. Lelkét őrjöngő nyugtalanság hányta-vetette, és Bligh iránti felajzott gyűlölete olyan közel volt a robbanáshoz, mint a Tofua tűzhányó lávával teli krátere.

A lázadás napja

Nem sokkal hajnali négy előtt Stewart tengerészkadét, aki Peckover őrségében volt, lement, hogy felkeltse Fletcher Christiant a reggeli őrségre. Kitűnt, hogy az utóbbi egyáltalán nem aludt, és Stewart szerint „nagyon feldúltnak” látszott. A jóval fiatalabb Stewart, aki Christian legjobb barátja volt a hajón, minden tőle telhetőt megtett, hogy lecsillapítsa, és lebeszélje elkeseredett szökési tervének megvalósításáról. Igyekezve barátját minden erővel megnyugtatni, Stewart kifejtette, hogy egész sereg más és sokkal jobb eszközben válogathat, ha elégtételt akar szerezni magának, majd elég oktalanul hozzátette: mások is vannak a hajón, akik megelégelték Bligh bogarait, és ezek az emberek „mindenre kaphatók”. Egy másik verzió szerint Stewart állítólag kereken kijelentette: – Ha maga velünk van, Christian, mi mindenre készek vagyunk. Ezek a szavak csengtek Christian fülében, amikor felment, hogy átvegye a szolgálatot a jóindulatú, de flegmatikus Peckovertől, aki azonnal lement hálóhelyére. Christian elhelyezte őrségének nyolc emberéi: egyet a kormányhoz, egyet figyelőnek rendelt, a többi hatot pedig készenlétbe állította a vitorlák kezelésére. Ezen a nvolc emberen kívül még ketten tartoztak az őrséghez: Hayward és Hallet tengerészkadétok. Noha Hayward becsvágyó volt, és a tengerészeinél való gyors előrehaladásról ábrándozott, gyakran követett el vaskos kötelességmulasztást, mint például akkor is, amikor Tahitin az éjszakai őrségen elaludt, közben pedig a hajó káplára és két matróz továbbállt a hajó egyik csónakjával. Bligh a vétségért teljes egy hónapig tartotta vasra verve, tehát jól össze kellett szednie magát, hogy a legpéldásabban viselkedjék, és megtegyen mindent, amivel visszanyerheti a kapitány bizalmát. Szemlátomást nem hiányzott belőle az igyekezet, de úgy látszik, krónikus aluszékonyságban szenvedett, és ennek a napnak a reggelén

is, alighogy a szolgálat átvételére jelentkezett, egy elhagyott helyet keresett, ahol összegömbölyödött, és tüstént álomba merült. A másik tengerészkadét, Hallet pedig színét se mutatta. Rendes körülmények között Christiannek első dolga az lett volna, hogy Halletet kirángassa ágyából, Haywardot pedig felrázza álmából (ha ugyan el nem harapódzott a hajón az a szokás, hogy mindenki lazán teljesítette kötelességét Bligh távollétében). De Christian annyira megszállottja volt saját gyűlöletének és bosszúvágyának, hogy minden gondolatát az foglalta el, miképpen szabadulhatna meg nyomorúságos helyzetéből. Magányosan állva a fedélzeten, lassanként ráeszmélt Stewart odavetett megjegyzésének értelmére, és rövid idő múlva már játszani kezdett a gondolattal, hogy saját dicstelen szökése helyett inkább a hajót keríti hatalmába. Christian jól tudta, hogy Hayward és Hallet tengerészkadétok azon kevesek közé tartoznak, akik bizonyára hűek maradnának a kapitányhoz, s távollétüket ebben a pillanatban jó előjelnek tekintette. Azonkívül akadhatott az altisztek között is egy-kettő, akik egészen bizonyosan a kapitány oldalára állnának, de Christian meg volt győződve róla, hogy a legénység többsége, miként Stewart rámutatott, követné. Hirtelen született meg a végső elhatározás, és Fletcher Christian első gesztusa, miután elszánta magát a tettre, elég melodramatikusra sikerült, mintegy illusztrálva, mennyire elkeseredett és egyensúlyát vesztett ember volt ezen a végzetes reggelen. Egy daljáték hősének minden ripacs pátoszával, az inge alá, a nyakába, súlyos ólomnehezéket akasztott, hogy az a mélybe húzza, ha – a lázadás kudarca esetén – a tengerbe veti magát. A másik és még fontosabb kérdés, hogy mit cselekszik majd, ha a lázadás sikerrel jár, ebben a színpadias helyzetben, úgy látszik, eszébe sem jutott. Következő lépésként az őrségben levő matrózokat úgy kellett elosztania a hajón, hogy senki meg ne hallhassa, amit bármelyikükkel külön beszél. Ekkor öt óra volt, és mialatt az emberek a fedélzetet takarították, és felkészültek a reggeli súrolásra, Christian odament egy Isaac Martin nevű matrózhoz. Hogy Christian Őt pécézte ki elsőnek, abban nem az játszott szerepet, hogy Martin amerikai volt. Inkább arra gondolhatott Christian, hogy Bligh parancsára Tahitin őt is

megkorbácsolták, így aligha várhatta tőle bárki, hogy lelkében a szeretet és hűség érzését melengesse a kapitány iránt. Martin figyelmesen végighallgatta Christian mondókáját, aztán kijelentette, hogy nem hajlandó részt venni a lázadásban. Még akkor sem, amikor Christian megmutatta neki az inge alá rejtett ólomnehezéket, és a szemére vetette, hogy gyáva. Christian helyzete egyszerre veszélyessé vált. A lázadásra való felbujtásnak puszta ténye már magában súlyos vétségnek számított, és ha Martin a hallottakat jelenti Blighnak, Chrisíian kétségtelenül akasztófán végzi. Csakhogy, Christian szerencséjére, Martin hűsége korántsem volt olyan rendíthetetlen, amilyennek látszott, mert a további társalgás során maga ajánlotta, hogy próbálkozzék Christian Quintallel, lévén az a hajó egyik legzabolátlanabb embere, s egy másik áldozata Bligh Tahitin rendezett korbácsolásainak. Quintal lelkesen csatlakozott a tervhez, és azonnal felajánlotta, hogy lemegy, és ott újabb megbízható és használható segítséget toboroz Churchill káplár személyében. A káplár erőszakos, hetvenkedő ember volt, aki Tahitin megkísérelt balsikerű szökése óta (amiért őt is megkorbácsolták) gyűlölte Bligh-t. Christian helyesnek találta Quintal javaslatát, és valóban pár perc múlva Churchill már a fedélzeten termett, ivócimborája, Thompson társaságában, akit engedetlensége miatt szintén megkorbácsoltak Tahitin. Churchillt vad izgalomba hozta a terv, és számos, többékevésbé használható tanácsot zúdított Christianre, mielőtt visszarohant a legénységi szállásra, hogy zászlaja alá hívja a többi szolgálatmentes tengerészt, miközben Christian folytatta saját őrsége megdolgozását. Mindenki, akivel ezután tárgyalt, egyetértett a tervvel, viszont gyanította, hogy Norman, a segédács, nyilván helyteleníteni fogja, éppen ezért nem vesztegette a fáradságot tájékoztatásával. A szerencse azzal is kezére játszott, hogy Norman figyelmét teljesen lefoglalta egy cápa, amely a hajót követte, és úgy látszik, sejtelme sem volt arról, ami körülötte zajlik. Pár perc múlva Churchill visszatért, és hamisan azt jelentette, hogy a legénységi szálláson minden tengerész, beleértve Brownt, a kertészt is, kész részt venni a lázadásban. A terv sikere érdekében azonban életbevágóan fontos volt,

hogy a lázadók ne csak a kapitányt ejtsék foglyul, hanem azokat az altiszteket is, akikről feltehető', hogy hűek maradnak hozzá, ez pedig fegyverek nélkül lehetetlen. Az összes muskétát, tengerészkardot és pisztolyt a hajón egy nagy faládában tartották, amely az előhajótér hátsó részében, a főhombár bejáratának tetején állt, s ugyanitt volt az öt tengerészkadéc, Elphinstone, a hajómester segédje és Christian hálóhelye. A láda kulcsát Fryernek kellett őrizni, de a hajón mindenki tudta, hogy ő a kulcsot átadta Colemannek, a fegyvermesternek, így akarván elkerülni, hogy minden alkalommal zavarják, valahányszor szükség volt egy muskétára vagy kardra. Christian most egyenesen Colemanhez ment, felébresztette, és elkérte a kulcsot azzal az ürüggyel, hogy egy puskára van szüksége, mert le akarja lőni a hajót követő' cápát. Feltehetően nem ekkor történt első ízben, hogy Colemant hasonló okból felébresztették, és ő minden akadékoskodás nélkül átadta a kulcsot. Afölötti aggodalmukban, hogy a hajómester segédje és a tengerészkadétok túl hamar felébrednek, az összeesküvők lassan és óvatosan surrantak a fegyveres ládához. De amikor előtte álltak, egy pillanatig azt hitték, hogy egész tervük felborul, mert ott feküdt a láda tetején, mély álomba merülve, a hiányzó kadét, Hallet. A fiatalember nyilván felfedezte, hogy a forró éjszakákon sokkal kellemesebb alvás esik itt, mint ágyában. Christian egy pillanatig habozott, aztán durván felrázta az alvó tengerészkadétot, és rárípakodott, rni a fenét képzel, hogy itt alszik, amikor szolgálatban kellene lennie. Hallet diszkolt, és kábaságában eszébe sem jutott felfigyelni arra a különös tényre, hogy a hajó másodparancsnoka féltucatnyi ember kíséretében ébresztette fel, s ráadásul közülük többen a szolgálatban nem levő Őrséghez tartoztak. Mielőtt Elphinstone és a többi kadét a történtekről tudomást szerezhetett, a lázadók kinyitották a ládát, és felfegyverkeztek fél tucat muskétával. Ekkor Thompson a láda mellett maradt őrnek, Christian és Churchill pedig elsiettek, hogy felfegyverezzék többi cinkostársukat, akik a legénységi szálláson várakoztak. Ekkorra már Isaac Martin is megmásította a véleményét, és elfogadott egy fegyvert. Bligh és Fryer kabinja egyaránt a nagy növényház közelében volt, az első fedélközben, a hajó hátsó részében. De

egy szinttel lejjebb, pontosan alattuk, aludt Bíigh legmegbízhatóbb híve, Peckover, továbbá Ledward, a fiatal orvos, és Sámuel, az írnok: csupa olyan ember, akit Christian foglyul szándékozott ejteni. A hajónak ebbe a részébe egyetlen lejárat vezetett, közvetlenül a főárboc mögött, így hát nem jelentett komoly taktikai problémát, hogy teljesen ellenőrzésük alatt tartsák a Bountyí. Most már csak Haywardot, Halletet és Normant, a hajóácssegédet kellett ártalmatlanná tenni, továbbá azt a néhány matrózt, akik a fedélzeten tartózkodtak, és nem volt tudomásuk a tervről, nehogy idejük maradjon értesíteni Bligh-t és híveit. Anélkül, hogy tovább vesztegették volna idejüket annak a féltucatnál alig valamivel több embernek a felébresztésére, akik a fedélzet alatti függőágyukban aludtak (jóllehet Churchill előzőleg azt állította, hogy az egész legénység csatlakozni kíván a zendülőkhöz), a lázadók az előtér lépcsőjén feltódultak a fedélzetre. Épp harmadszor kondult meg a reggeli őrség harangja (más szóval fél hat volt), és már szinte teljes nappali világosság áradt szét. Első pillanatra bárkinek az lehetett volna a benyomása, hogy a hajón nagyjából normálisan folyik az élet. Három újonnan érkezett jelent meg a fedélzeten: Hall hajószakács és segédje, Muspratt, akik fát hasogattak a konyhai tűzhely számára, s valamicskével később Byrne, a hegedűs, aki azért botorkált elő, hogy panaszkodjék a zaj miatt, amelyet a favágók ebben az alkalmatlan órában csaptak. Viszont a fedélzeti őrség embereit szemlátomást semmiféle szokatlan zaj nem zavarta. Ellison kormányos és Mills, az őrszem, a posztjukon álltak, ügyet sem vetve az egészre, Norman pedig még mindig semmit sem látott, csak a cápát. Hayward végül magához tért álmos kábaságából, de egyelőre az ő figyelmét is a cápakíséret kötötte le. Hallet, akárcsak Hayward, észre se vette, hogy a szolgálatban levő őrség nagy része nincs a helyén, mert buzgón figyelt egy matrózt, aki néhány csirkét kopasztott a tiszti étkező részére. Lassacskán azonban még Hallet lassú agyát is megmozgatta kissé a muskétával felfegyverzett matrózok látványa, úgyhogy feléjük fordult, és ártatlan együgyűséggel megkérdezte tőlük: _ Mi van magukkal, már most gyakorlatozni kezdenek? _ Úgy van. nem tudom, mi oka van rá a kapitánynak, de gyakorlatot rendelt el – hangzott a kurta válasz.

Hayward tengerészkadétban most már mozgolódni kezdett a gyanú, s próbált eloldalogni, a hajó tatja felé. Ebben a pillanatban azonban megjelent a színen Christian, kezében rövid karddal, és egyszer s mindenkorra véget vetett a színházasdinak, ráparancsolva a két tengerészkadétra, hogy ki ne merjék nyitni a szájukat, és maradjanak ott, ahol vannak. Aztán kiválasztott két matrózt, akik abban a megtiszteltetésben részesültek, hogy vele lehettek a fedélközben, amikor a kapitányt letartóztatja. A két kiválasztott ember egyike Churchill káplár volt, a másik pedig egy Thomas Burkett nevű matróz, aki Tahitin a kenyérfahajtásokat gyűjtő csoporthoz tartozott, és akit Christian különösen kedvelt. Egyidejűleg megparancsolta Quintalnek és Sumnernek – ők az elsők közt csatlakoztak hozzá reggel –, hogy vigyázzanak Fryerre, Alec Smith feladata pedig abban állt, hogy a főárboc mögötti fontos hátsó fedélzeti lejárót Őrizze. Mikor Christian és két kísérője belépett a nyitott kabinajtón, a kapitányt nyugodt, egészséges álomban találták, tiszteletre méltóan és az alkalomhoz illően, hálóingben és hálósipkában. – Mr. Bligh, ön a foglyom – mondta Christian szertartásosan. Bligh egy pillanat alatt teljesen éber lett, és azonnal segítségért kiáltott, ahogy a torkán kifért. A kiáltozást akkor sem volt hajlandó abbahagyni, amikor Christian odalépett hozzá, és kardjának élét a torkára tette. Végül, mivel senki sem sietett a kapitány segítségére, és mert meggyilkolni sem állt szándékában Christiannek, eltette a kardot, és meg akarta kötözni. Ekkor kiderült, hogy senkinek sem jutott eszébe kötelet hozni magával, és csak miután Churchill perceken át szórta ordítva szitkait a csapóajtónál álló őrszemre, dobtak le végre egy mélységmérő zsinórt. Közben Sumnernek és Quintalnek sokkal egyszerűbb feladatot kellett végrehajtania, mert amikor álmából felverték a tengerészládája tetején alvó Fryert, az annyira zavart és kusza volt, hogy teljesen megfeledkezett a keze ügyében levő két pisztolyról. Mielőtt gondolatait összeszedhette volna, belépett Churchill, és felkapta a pisztolyokat – nem mintha ez változtatott volna a dolgok állásán, mert Fryer későbbi kijelentése szerint egyik sem volt megtöltve. Sumner és Quintal tudták, hogy Fryer sem nagyon szíveli a kapitányt,

éppen ezért igen méltányosan bántak vele. Fryer ekkor megpróbálta – persze sikertelenül – a lázadókat lebeszélni tervükről, és végül feltette a kérdést, hogy mi a szándékuk a kapitánnyal. – Fene a pofájába, hát majd egy csónakba rakjuk, hadd lássa, meg tud-e élni napi háromnegyed font jamgyökérből – hangzott a dühös felelet. Nelson, a botanikus, Bligh kiáltozására tüstént felébredt a kapitány kabinja alatti fedélközi szobájában, és sietett felfelé a létrán, hogy lássa, mi történik. Sumner és Quintal, akik Fryerrel a létra végén álltak, nyomban lelökték a botanikust, kurtán kijelentve, hogy lázadás van. Ekkor botorkált ki Peckover a kabinjából. Amikor Nelson közölte vele, hogy a hajót elfoglalták, ez volt az első megjegyzése: – De hiszen még jó messzire voltunk a szárazföldtől, amikor lejöttem a fedélzetről. Miután Nelson türelmesen megmagyarázta, hogy a hajót nem a Tonga-szigetek vérszomjas vademberei foglalták el, hanem Bligh másodparancsnoka, Fletcher Christian, Peckover azonnal kapaszkodni kezdett a létrán felfelé. De Sumner és Quintal még mindig ott álltak, és szembetalálva magát a két kivont karddal, Peckover kénytelen volt visszatérni Nelsonhoz, majd leültek, hogy megtanácskozzák, miképpen szerezhetnék vissza a hajót. Közben Bligh-t hátrakötözött kézzel felvitték a fedélzetre, és a hátsó árbochoz állították. Az első dolog, ami a kapitány szemébe ötlött, az volt, hogy Ellison, a kormányos elhagyta a posztját, és – lám, a szokás hatalma! – azonnal korholni kezdte emiatt. Ellison, aki már előzőleg is szolgált Bligh hajóján, és Duncan Campbell ajánlására szerződött a Bountyra., mindeddig nem volt hajlandó a lázadókhoz csatlakozni. Bligh szitokáradatának eredményeként azonban ez a támogatója is elpártolt tőle, mert Ellisont olyan heves harag ragadta el, hogy maga is kardot fogott, sőt mindjárt ajánlkozott, hogy maga áll őrt a kapitány mellett. Isaac Martin viszont, akit szintén beosztottak a kapitány melletti Őrszolgálatra, lassanként kezdte megbánni, hogy csatlakozott a lázadókhoz, és olyan jóindulatúnak mutatkozott Bligh iránt, hogy Christian jobbnak látta leváltani. Noha nyilvánvalóan már semmi értelme sem volt, hogy

segítségért kiáltson, Bligh nem volt hajlandó veszteg maradni. Ha lehetséges, ékesszólóbb volt, mint valaha, és makacs kitartással még ebben a helyzetben is igyekezett a lázadókat rábírni szándékuk megváltoztatására, s megpróbálta elrettenteni őket a kegyetlen büntetés ecsetelésével, amely elfogatásuk után vár rájuk. Christian felismerte, mennyire veszélyes az efféle beszéd, s végül elveszítve türelmét, kardjával megbök-döste Bligh pocakját, és rárivallt: – Mamu, uram! Még egy szó és meghal. Mamu Tahitin használatos kifejezés, és egyike annak a számos szónak, amelyet a Bounty legénysége még sokáig használt az után is, hogy elhagyták a szigetet. Bligh ebben a pillanatban kiolvashatta Christian szeméből a veszélyt, mert azonnal engedelmeskedett, és jó ideig nyugton maradt. Kétségtelen, hogy a lázadásnak ebben a stádiumában Christian éppoly kiszámíthatatlan, mint ideges volt, és a tanúk vallomása szerint ez idő tájt fölöttébb különös látványt nyújtott lobogó hajával, zavaros szemével és vad, eltorzult arckifejezésével. Christian eredeti terve az volt – és több lázadó is egyetértett ezzel, még mielőtt fegyvert fogtak –, hogy Bligh-t és leghűségesebb embereit beültetik a hajó egyik csónakjába, majd visszatérnek Tahitira, és ott partra teszik a többit, aki nem csatlakozott hozzájuk (hacsak nem kívánnak mindnyájan vele maradni, mint arról Christian meg volt győződve). Ami magukat a lázadókat illeti, eltökélt szándékuk volt, hogy letelepednek az egyik magányos és megközelíthetetlen déltengeri szigeten, ahol többé-kevésbé olyan kellemes az élet, mint Tahitin. Bligh-on kívül a lázadók a legjobban gyűlölték Hayward és Hallet tengerészkadétot, valamint a számvevő népszerűtlen feladatát ellátó Sámuel írnokot. Ilyenformán a hajó legkisebb csónakja, a jolle pontosan megfelelt a célnak, amire a lázadók szánták. Bligh és a két kadét már fent voltak a fedélzeten, és Christian leküldött Samuelért is, aki mindaddig nem hagyhatta el kabinját. Közben Churchill, akinek kezdettől fogva vezető' szerepe volt a lázadás megszervezésében, a cápát figyelő Normannek és a fát vágó Musprattnak megparancsolta, hogy lássanak munkához, és rakják ki a hajó kis csónakjában felhalmozott nagy tömeg jamgyökeret.

A hasonlóképpen tevékeny Quintalnek most eszébe jutott, hogy a fedélköz elülső végében még mindig lent tartózkodik a legénység egy-két tagja, akiket eddig nem ébresztettek fel. Azonnal lesietett, felrázta Colé fedélzetmestert és Purcell hajóácsot, és közölte velük az eseményeket a következő, csodálatosan tömör összefoglalásban: – Mr. Purcell, menjen fel Mr. Cole-lal a fedélzetre, és ott cselekedjenek a legjobb belátásuk szerint, mert mi fellázadtunk, és elfoglaltuk a hajót. Most Mr. Christian parancsol. A kapitányt fogva tartjuk, minden ellenállás hiábavaló, és ha megkísérlik, halál fiai. Colé és Purcell felment a fedélzetre Lebogue vitorlakészítővel együtt – utóbbi a feljárati létra mellett aludt –, hogy lássák, igaz-e, amit Quintal rnond. Erről hamarosan meggyőződhettek, és nyomban vissza is fordultak a fedélközbe, hogy közöljék a hírt azzal a mintegy fél tucat emberrel, akik, elég furcsa módon, még mindig aludtak függőágyukban. Ezek személy szerint a következők voltak: Simpson és Linkletter kormányosok, Smith, Bligh szolgája, Millward matróz, Mclntosh ácssegéd és Morrison, a fedélzeímester segédje. A lázadók közt ekkorra már eluralkodott némileg a lazaság, mert Elphinsíone, a hajómester segédje, a három tengerészkadét, Young, Stewart és Heywood, valamint Tinkler hajóinas módot talált rá, hogy kijátssza őreit lent a legénységi szálláson, és feljöjjön a fedélzetre. Közülük csupán Young kadét csatlakozott a lázadókhoz. – Ez nagyon komoly dolog, Mr. Young – dörmögte Bligh, amikor látta, hogy a kadétnál fegyver van. – Úgy van, uram. Az éhenhalás komoly dolog. Remélem, hogy ma tele lesz a hasam! – hangzott Young keserű felelete. Mindent összevéve a fedélzeten és az előtérben mintegy tizenöt ember maradt lojális a kapitányhoz, ráadásul a a legtöbbjüket nem is őrizték. A lázadók viszont, akik nagyjából ugyanannyian voltak, mint a lojálisok, mint ismeretes, már megkaparintották a fegyvereket, ugyanakkor azonban általában hebehurgyák és fegyelmezetlenek voltak. Semmi kétség, ha akadt volna egy határozott és értelmes ember, aki a lojálisok élére áll, letörhette volna ebben a stádiumában a lázadást. Két személy is számba jöhetett volna, mint

kezdeményező: Elphinstone, a hajómester segédje, és Colé, a fedélzetmester. De az előbbi szemlátomást füle botját sem mozdította, míg az utóbbi olyan gondolatszűkében szenvedett, hogy nem jutott eszébe más, mint hogy fel kellene keresni Fryert, és tőle kérni tanácsot, amit a lázadók csodálatos módon meg is engedtek neki. Fryer közölte Colelal, hogy a hajón szándékozik maradni, és kísérletet tesz visszaszerzésére, majd intette, hogy legyen türelmes, és várja meg a kedvező pillanatot. Úgy látszik, Colé be is érte ennyivel, és mindjárt vissza is ment a fedélzetre, hogy ott csatlakozzék a többi, hozzá hasonlóan képzeletszegény társához, és várja a fejleményeket. A fedélzetmester segédjének, James Morrisonnak tárgyilagos véleménye szerint – noha ő is csak ügyefogyottan bámészkodott, mint bárki más – „a tisztek viselkedése ez alkalommal minden képzeletet felülmúlóan pipogya volt, és egyikük sem tette a legcsekélyebb kísérletet sem a hajó visszaszerzésére, amit pedig nyélbe lehetett volna ütni, ha valaki megpróbálkozik vele, mivel a fegyveresek egy részének fogalma sem volt róla, hogy tulajdonképpen mi is történik... Sőt magát Christiant is meglepte az a passzivitás, ahogy parancsainak mindenki alávetette magát, és közvetlenül a csónak útra bocsátása után ki is jelentette: valami, ami a félelemnél is több, keríthetett hatalmába mindenkit, mert a legcsekélyebb ellenállás kifejtése nélkül tűrték elkergetésüket.” Közben lentről, a fedélzet alól állandóan hallani lehetett Fryer könyörgését, hogy hadd mehessen fel a fedélzetre, s Christian, miután többször is megtagadta kérését, végül mégis beleegyezett. Amikor Fryer előbukkant a feljáróban, Christian éppen újra elővette tengerészkardját, szemlátomást azzal a szándékkal, hogy egyszer s mindenkorra véget vessen Bligh ismételt erőfeszítéseinek, amelyek arra irányultak, hogy a lázadókat eltérítsék tervüktől. Morrison előadása szerint Christian szeme izzott a gyűlölettől, és vadul, fenyegető mozdulatokkal hadonászott kardjával a kapitány orra előtt. – Mr. Christian – kiáltotta Fryer a helyszínre rohanva –, gondolja meg, mit tesz! – Fogja be a száját, uram! – ripakodott rá válaszul Christian. – Az elmúlt hetekben én megjártam a poklot. Ön is tudja, Mr.

Fryer, hogy az egészet Bligh kapitány maga kereste magának. Fryer ekkor kísérletet tett, hogy a közvetítő szerepét játszsza. Minden érzelmi és értelmi érvét latba vetve igyekezett Christian lelkére beszélni. – Ha ön és Mr. Bligh nem tudnak egymással megférni, az még nem ok arra, Mr. Christian, hogy elfoglalja a hajót. Mi ketten az egész úton baráti viszonyban voltunk egymással, ezért engedje meg nekem, hogy most beszéljek. Hagyja, hadd menjen le Mr. Bligh a kabinjába, és nincs kétségem afelől, hogy hamarosan megint mindnyájan jóban leszünk egymással. – Fogja be a száját, és akkor önnek nem lesz bántódása! Megmondtam már, hogy késő – hangzott Christian kurta felelete. Fryer most azzal a különös javaslattal hozakodott elő, hogy Christian vegye át a Boimty parancsnokságát, hajózzon vissza Angliába az eredeti útiterv szerint, és a kapitányt fogolyként vigye magával, azután a hadbíróság előtt rendezzék az ügyet. Csakhogy Christian nem volt olyan ostoba, hogy elhiggye: akadna olyan bíróság a világon, amely felmentené őt a lázadás bűne alól, még ha odáig menne is, hogy a kapitányt elmarasztalná kötelességszegés miatt. Ám ettől függetlenül: ha most szándékát megváltoztatná, a lázadók egyszeribe ellene fordulnának. Közölte tehát Fryerrel, hogy ha nincs más mondanivalója, menjen csak le szépen a kabinjába, és üljön ott nyugodtan. Hogy mégse távozzék teljesen dolgavégezetlenül, Fryer erre azt javasolta: legalább a lázadók azt engedjék meg Bligh-nak és társainak, ha már kiteszik őket a tengerre, hogy a Joliénál nagyobb csónakban mehessenek, de Christian most sem méltatta válaszra. így végződött Fryer sikertelen közvetítési kísérlete, de az általános zűrzavarban legalább annyit elért, hogy odasúghatta Bligh-nak: szándékában áll a hajón maradni, hogy a kellő pillanatban hatalmába kerítse, azután majd visszafordul, és felveszi azokat, akiket a csónakban kitettek a tengerre. Bligh viszont a maga részéről más tervvel hozakodott elő, amely tárgyilagosan számolt a valósággal, és valamivel több sikerrel kecsegtetett. Egyszerűen arra unszolta Fryert, hogy habozás nélkül üsse le Christiant, ez ugyanis a lázadók közt zűrzavart idézne elő, és lehetővé tenné, hogy a legénység törvényhű

része gyorsan és eredményesen átvegye a kezdeményezést. Sajnos azonban Christian, úgy látszik, meghallotta, amit a kapitány a helyettesének tanácsolt, mert állítólag azon nyomban ott termett Fryer mellett, megfenyegette kardjával, és rárivallt: – Uram, ha egy hüvelyknyit is közeledni mer, azonnal felkoncolom! – Majd Fryert szigorú őrizet mellett lekísérték a kabinjába. Mialatt a hátsó árboc körül ezek az eredménytelen egyezkedési kísérletek folytak, a lázadók egy részének sikerült átemelni a kis csónakot a hajó peremén és leereszteni a vízre. Norman, az ács, aki az események kezdete óta lojálisán kitartott a kapitány mellett, hűségét most azzal mutatta ki, hogy átmászott a hajókorláton, és elhelyezkedett a Joliéban. De alig pár pillanatig tartózkodott benne, kénytelen volt ismét kimászni, mégpedig a legsürgősebben, mert a kis csónakot annyira kikezdték a férgek és a korhadás, hogy gyors tempóban süllyedni kezdett. A két tengerészkadétot, Haywardot és Halletet ugyancsak megrémítette a látvány, és kétségbeesetten könyörögtek Christiannek, hogy inkább a húsz láb hosszú kuttert adja oda. Erre heves vita tört ki a lázadók közt, mert néhányuk dühösen morogta, hogy „még a jolle is túlságosan jó nekik”, míg mások fenyegetően rázták öklüket a még mindig az árbochoz kötözött Bligh felé, és azt vitatták, hogy az elintézés legkönnyebb és legbiztosabb módja az lenne, ha itt helyben megszabadulnának tőle és társaitól. De még mindig Christian parancsolt, és éppen úgy ellene volt minden vérontásnak a hajón, mint ahogyan azt sem akarta, hogy szántszándékkal fullasszák meg Őket a vízen hányódó Joliéban. Megparancsolta tehát, hogy ürítsék ki a kutterből a jam- és kókuszdiórakományt, és eresszék le a vízre a kis csónak helyett. A kutter vízrebocsátása azonban igen nehéz feladatnak bizonyult, legalább tíz ember együttes erőfeszítése kellett hozzá a különféle kötelek és emelőcsigák alkalmazása mellett. Erre Christian a tétlen ácsokat és fedélzetmestereket hívatta, és megparancsolta, hogy ők is segítsenek, így a kutter hamarosan a Bounty mellett himbálódzott. Ekkor, mindenki legnagyobb csodálkozására, a félvak hegedűs Byrne volt az első, aki kívül került a hajó korlátján.

Christian már alig várta, hogy pontot tegyen a kellemetlen ügy után. ezért megparancsolta, hogy Hayward, Hallet és Sámuel szedjenek össze valamennyi élelmiszert és ruhát, és menjenek le a csónakba, olyan gyorsan, ahogy csak tudnak. – De Mr. Christian, ártottam én valaha magának, hogy ilyen kegyetlenül bánik velem? Remélem, nem ragaszkodik a szándékához – fakadt ki Hayward könnybe lábadt szemmel. – Remélem, uram, nem ragaszkodik a szándékához – csatlakozott szavaihoz a hasonlóképp kétségbeesett Hallet. Christian sürgősen kinyilvánította, hogy amit mond. azt teljesen komolyan gondolja, és valósággal lekergette a két kadétot, hogy tüstént szedjék össze a holmijukat. A hajón levők többségének már elég ideje volt az egész helyzet alaposabb átgondolására. Christian és híveinek szűkebb köre már régen meghozta a visszavonhatatlan döntést: hiszen, ha leteszik is fegyvereiket, és ebben a kritikus pillanatban visszaadják is a hajót a kapitánynak, lázadásukért előbb-utóbb bizonyosan akasztófára kerülnek. Ugyanakkor a legénységnek több mint a fele számára, amely eddig még nem csatlakozott a lázadókhoz, és csupán tétlen szemlélője volt az eseményeknek, most elérkezett a választás pillanata. A lázadásról szóló törvények nem ismerték a semlegességet: a hajón minden ember lázadónak minősült, aki nem adta világos tanújelét a kapitány iránti hűségének. Colé és társai tehát csak egyetlen módon bizonyíthatták be hűségüket: ha a kapitánnyal együtt beszállnak a kutterbe, és á legtöbbjük így is határozott. A kuttert azonban csak tíz ember számára építették, a kapitányhoz hű legénység száma pedig ennél jóval nagyobb volt. Üjra megkörnyékezték tehát Christiant, mégpedig azért, hogy engedje át nekik a kutter helyett a lényegesen nagyobb bárkát. Sőt maga Bligh is, aki eddig még semmi kegyet nem kért a lázadóktól, most csatlakozott a kéréshez, és végül – elég ironikus fordulat – Purcell, Bligh ősellensége volt az, aki a dolgot dűlőre vitte. Drámai hangon ecsetelte Christiannek, hogy kész gyilkosság egy ilyen kis csónakban útra bocsátani őket. – Semmi olyat nem tettem, ami miatt szégyenkeznem vagy félnem kellene. Szeretném viszontlátni a szülőhazámat – fejezte be szenvedélyesen. Christian, mivel tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a

kutterben Bligh-nak és társainak semmi reménye a megmaradásra, újra engedett, és elrendelte, hogy helyette bocsássák vízre a 23 láb hosszú bárkát. Mihelyt a bárka a vízen volt, mindazokat, akik a távozást választották, szállásukra küldték, hogy szedjék össze személyes holmijukat. Csak Bligh nem részesült ebben a kedvezményben, mert Christian egy pillanatig sem volt hajlandó elengedni a szeme elől. Helyette Smith, a kapitány szolgája ment le, hogy felhozzon egy nadrágot és egy zubbonyt. Közben, mialatt a kapitányhoz lojálisok holmijaikat szedték össze, Christian felhozatott egy palack rumot Bligh személyes készletéből, és a lázadók áldomást ittak vállalkozásuk sikerére. A személyes holmik összepakolásában, úgy látszik, Sámuel, az írnok, árulta el a legtöbb kezdeményező szellemet, mert észrevétlenül besurrant a kapitány kabinjába, és magához vette az utóbbi megbízó parancsát, valamint a hajónaplót. El akarta vinni továbbá Bligh személyes naplóját, tahiti szótárát, különböző térképekhez készített számos eredeti vázlatát. Szerencsétlenségére azonban az őrök megakadályozták ebben, így az értékes papírok elvesztek az utókor számára. Colé módját ejtette, hogy magához vegyen egy iránytűt, Purcell pedig különböző nagyságú szegekkel töltött meg egy vedret. A kapitány híveinek egyike sem sietett túlságosan, és talán érthető, hogy a forrófejű Churchill és Quintal helytelenítették Christian gyöngeségét, és egyre jobban sürgették a lojálisukat. Reggel háromnegyed nyolc volt, amikor a tépelődő és levert Christian végre annyira összeszedte magát, hogy útjára bocsáthaíta a bárkát. Az elsők, akiket a hajó elhagyására felszólított, Hallet, Hayward és Sámuel voltak: mindhárman rendkívül népszerűtlenek a hajón. Aztán Fryer következett soron, akit őrei egészen a hajó korlátjáig kísértek. Az utolsó pillanatban még visszafordult, és így szólt Christianhez: – Szeretnék ön mellett maradni, ha megengedi. – Nem, uram, menjen egyenesen a csónakba! – för-medt rá Christian hajthatatlanul. Fryer még egyszer próbálkozott: – Jobban tenné, ha engedné, hogy itt maradjak, Mr. Christian, mert ön nem fog boldogulni egyedül a hajóval. – Nagyon jól boldogulunk vele ön nélkül is, Mr. Fryer –

mordult rá Christian ridegen. Nagyon valószínű, hogy Fryer, mint később maga is állította, azért akart a hajón maradni, hogy idővel hatalmába kerítse. Ugyanakkor azonban világosan látnia kellett, hogy erről a tervről többé szó sem lehet, mivel mindazok, akik segíthették volna, úgy döntöttek, hogy Bligh-jal együtt távoznak a bárkán. Bligh ebben a vonatkozásban vagy ugyanúgy elvesztette valóságérzékét, mint Fryer, vagy egyszerűen az nem volt ínyére, hogy vele legyen a csónakban, mert hirtelen, mindenki meglepetésére, helyettese felé fordult, és kereken megparancsolta neki, hogy maradjon a hajón. Ez már több volt, mint amennyit Christian türelme elbírt, és kardját előkapva, rárivallt Fryerre: – Istenemre, uram, menjen a csónakba, különben keresztülszúrom! Az adott körülmények között Fryernek nem volt más választása, de még így is sikerült rábeszélnie Christiant, mielőtt a csónakba szállt volna, hogy magával vihesse ifjú sógorát, Tinidért, és összeszedhesse még néhány személyes holmiját. Azt a három embert, aki még mindig a hajó belsejében tartózkodott, Peckovert, Nelsont és Ledwardot, Fryerrel egyidőben hozták fel a fedélzetre, de a többiektől eltérően, őket nem kényszerítette senki, hogy a bárkára menjenek, hanem szabad választásukra bízták a dolgot. Miként Christian előre sejtette, mindhárman kitartottak a kapitány mellett. Ekkorra már körülbelül fél tucat ember tartózkodott a bárkában, köztük – elég furcsa módon – az amerikai Isaac Martin meg egy másik matróz, Lamb, aki kezdetben szintén a lázadók oldalára állt, sőt, hogy segítse őket, fel is fegyverkezett egy muskétával. Amikor Churchill megpillantotta Martint, puskát szegezett rá. és visszarendelte a Bounty-ra, Lambnek viszont megengedte, hogy maradjon ott, ahol van. Ugyanakkor az éber Quintal észrevette, amint Purcell éppen a nagy szerszámosládáját készül magával vinni. Erre már ő is kitört: – A teremtésii, ha ezek magukkal viszik a szerszámokat, egy hónap alatt új hajót tudnak építeni! Christian egy szóval sem avatkozott bele az ügybe, Purceli viszont szokott makacsságával kitartott szándéka mellett, és

végül Churchill dühös tiltakozása ellenére, értékes szerszámosládájával lekúszott a várakozó bárkába. A bárka ekkor már elég mélyen a vízbe merült, de még mindig nem ért véget a kapitány híveinek beszállása. Végül Bligh, akinek utoljára kellett elhagynia a hajói, aggódva felkiáltott: – Mindnyájan nem szállhattok a csónakba, fiaim, nem szabad túlterhelni, néhányatoknak a hajón kell maradnia. Ne féljetek, fiúk, én majd igazollak benneteket, ha valaha eljutok Angliába! Christiant egyszerre elfogta a félelem, hogy valamennyi, megfelelő kiképzésben részesült tiszthelyettes és altiszt el akarja hagyni, és tüstént megparancsolta Normannek, a hajóácsnak, és Colemannek, a fegyvermesternek, hogy maradjanak a fedélzeten. A csónakban tartózkodók újabb felülvizsgálatakor kiderült, hogy Mclntosh, az egyik ácssegéd, szintén el szándékozik hagyni a hajót, mire őt is visszarendelte a fedélzetre. Másrészt viszont megengedte Purcellnek, bármilyen ügyes mesterembernek ismerték is, hogy a bárkában maradjon, és ez talán kiszámított bosszú volt Christian részéről, hiszen nagyon jól tudta, mennyire gyűlöli egymást Purcell és Bligh. Közkívánatra visszatartották Byrne-t is, a félvak hegedűst, ami egyébként nem ütközött különösebb nehézségbe, mert szegény teremtés még mindig nyugodtan üldögélt a kutterben, és sejtelme sem volt arról, hogy a többi lojális a bárkában tartózkodik. Az akaratuk ellenére a hajón marasztottak közt találjuk még a két kadétot, George Stewartot és Péter Heywoodot. Annak ellenére, hogy Christian volt Stewart legjobb barátja, a fiatalembernek mégis többet jelentettek szülei, karrierje és otthona, úgyhogy már az események elég kezdeti szakaszában elhatározta: lesz, ami lesz – ő hű marad a kapitányhoz. Heywood azonban kevesebb határozottságot árult el, mint Stewart. Őt főként az érdekelte, vajon mennyi a valószínűsége annak, hogy a csónakban levők élve átjutnak a Csendesóceán roppant sivatagán, ezért egészen az utolsó pillanatig halogatta a döntést. Most azonban, amikor Christian igyekezett minél használhatóbb legénységet kiválogatni a maga számára, Churchill odament a korlátnál álló

Heywoodhoz, és megkérdezte tőle: – Mi a szándéka, Mr. Heywood? Heywood óvatosan azt felelte, hogy Churchill nagyon téved, ha feltételezi róla, hogy a lázadók oldalán áll, majd naiv szókimondással hozzátette, hogy mindazonáltal a hajón szándékozik maradni, mert a Bountyn, érzése szerint, sokkal több az esélye az életben maradásra. Amikor ezt mondta, éppen Stewart haladt el mellette, amint lefelé igyekezett, hogy holmiját összeszedje. Meghallva Heywood megjegyzését, visszafordult, és odavetette: – Ne gondold, Péter! Mert ha maradsz, ugyanolyan mértékben terhel a bűnrészesség, mint a lázadókat, noha nincs részed a lázadásban. Gyere le velem a szállásra, szedjük össze a legszükségesebb dolgainkat, és menjünk a bárkába a kapitányhoz! Churchill nyilvánvalóan eleve bizonyosra vette, hogy Stewart és Heywood a lázadás során majd Christian barátjuk oldalára állnak, ezért most szemrehányóan megjegyezte: – Ejnye, Mr. Stewart, én magát olyan embernek gondoltam, akiben több a kurázsi. Stewart azt válaszolta, nagyon jól tudja, mit ért ezen Churchill, de semmi kedve bemocskolni becsületét azzal, hogy cserbenhagyja a kapitányt, és nyomban határozott léptekkel továbbment az elülső' fedélzeti nyílás felé. Stewart szilárd magatartása nyilván elgondolkoztatta Heywoodot, s pillanatnyi habozás után követte társa példáját. Viszont a két tengerészkadét, hajózási ismeretei révéri, fontos lehetett a Bounty megfogyatkozott személyzetében, ezért Churchill néhány pillanatnyi fontolgatás után eldöntötte, hogy a hajón fogja őket, ha akarják, ha nem. Lekiáltott tehát Thompsonnak, aki még mindig a fegyveres ládát őrizte a fedélközben, hogy ne engedje fel a két kadétot a fedélzetre. Amikor tudtukra adták Churchill elhatározását és parancsát, hogy nem mutatkozhatnak a fedélzeten, Stewart – aki, Heywooddal ellentétben, teljesen tisztán látta helyzetük súlyosságát – – lentről felkiáltott Churchillnek: – Ha nem hajlandó minket elengedni, akkor követelem, tájékoztassa a kapitányt, hogy erőszakkal tartott vissza! – Hogyne, hogyne – csillapította Churchill gúnyosan –, lesz rá gondom. – Bár szemmel láthatóan esze ágában sem volt,

hogy effélét tegyen. A legénység egy másik tagja, James Morrison, a fedélzetmester segédje, szintén osztotta Heywood véleményét, amely szerint elhanyagolhatóan csekély az esélyük arra, hogy egy nyitott csónakban élve maradnak. Mikor Fryert tájékoztatta szándékáról, hogy a hajón marad, csak bátorítást kapott tőle, ugyanis azt bizonygatta, hogy így később elég támogatót tud toborozni a hajó visszaszerzésére. Ám őt Fryer bátorítása ellenére is annyira mardosta a lelkiismeret, hogy feletteséhez, Cole-hoz fordult, és közölte vele szándékát. Colé csupán megrázta a kézéi, és szerencsét kívánt neki. Morrison ezt a gesztust nyilván biztatásnak fogta fel: mindenesetre meggyőzte arról, hogy helyes úton jár. Most, hogy elválasztották a bárányokat a farkasoktól, s tizenkét ember várakozott lent, a túlzsúfolt bárkában, elérkezett az idő, amikor William Bligh-nak is távoznia kellett a színről. A szemtanúk szerint Christian mélységes megindulísággal küszködött, miközben hajdani parancsnokához intézte szavait: – Gyerünk, Bligh kapitány, tisztjei és emberei lent vannak a bárkában, és önnek velük kell mennie. Ha a legcsekélyebb ellenállást megkísérli, abban a pillanatban halál fia. Ügy látszik, ekkor Bligh is elvesztette kissé tartása erejét, mert egészen váratlanul patetikus szavakkal Christian belátására apellált: – Becsületszavamat adom, és kötelezem magam, Mr. Christian, hogy teljesen elfelejtem ezt az esetet, ha letesz szándékáról. Gondoljon arra, hogy feleségem és négy gyermekem van Angliában, és ön a térdén ringatta gyermekeimet. De Christian rendíthetetlen maradt: – Nem, Bligh kapitány, ha lett volna önben becsület, a dolgok nem fejlődtek volna idáig, és ha önnek fontos a felesége meg a családja, akkor már korábban kellett volna gondolnia rájuk, és nem lett volna szabad úgy viselkednie, mint egy gonosztevőnek. Egy pillanatig úgy rémlett, mintha Bligh ezek után is tovább akarta volna kérlelni, de Christian durván elvágta szavainak útját. Most Colé fedélzetmester tett kísérletet, hogy megkörnyékezze Christiant. Utóbbi később bevallotta

Stewartnak, hogy az eseményeknek ezen a pontján már-már megbánta tettét, noha tisztában volt vele, hogy már késő volna a bánaí. Ezért sajnálkozva így válaszolt Cole-nak: – Most már késő. Az elmúlt hét maga volt a pokol – számomra, és elhatároztam, hogy tovább nem szenvedek benne. Ön tudja, Mr. Colé, hogy Bligh kapitány egész úton úgy bánt velem, mint egy kutyával. – Nagyon jól tudom, Mr. Christian – hagyta rá Colé –, tudjuk ezt mindnyájan, de felejtse el, az isten szerelmére! Ekkor Bligh rnég mélyebben megalázkodott, mert szinte kétségbeesve mondta: – Nem lehet más módot találni? Churchill, akit hovatovább nyugtalanítani kezdett Christian szemmel látható bizonytalansága, most durván közbevágott: – Nem, ez a legjobb és az egyetlen mód! Szavait a többi lázadó helyeslésének moraja kísérte, és a közhangulatnak ez a megnyilvánulása meggyőzhette Bligh-t a további tárgyalás céltalanságáról, mert az után, hogy a kezét eloldozták, többé egy szót sem ejtett, hanem hangtalanul lemászott a bárkába. Ekkor Christian, akit azért furdalt a lelkiismeret, váratlanul átnyújtotta a kapitánynak saját szextánsát és a nautikái táblázatokat. – Tessék, Bligh kapitány, ez minden célnak megfelel. Tudja, hogy ez jó szextáns. Ebben a pillanatban előreiramodott Smith, Bligh szolgája, és mielőtt bárki útját állhatta volna, egyetlen ugrással a csónakban termett, hogy csatlakozzék urához és gazdájához. A bárka tizenkilenc utasával most alig emelkedett nyolc hüvelykkel a víz szintje fölé, és ezen a címen jó néhányszor megvádolták Fletcher Christiant, hogy Bligh-t és társait szándékosan a biztos halálba küldte. Ez, persze, nem igaz. Először is annyira közel volt Kotu szigete, hogy a Bounty árbocának tetejéről már látni lehetett, másodszor szellő sem fújt, és a tenger sima volt, mint a tükör, harmadszor pedig, bármilyen valószínűtlenül hangzik is, Christian felajánlotta, hogy egész Kotuig elvontatja a bárkát. Bligh kapott is Christian váratlan ajánlatán, ami a vontatást illeti, és miután egy kötéllel a hajóhoz erősítették, a bárka a Bounty tatja mögött siklott. Röviddel ezután Christian újabb készleteket juttatott le hozzájuk disznóhúsból, kenyérből és

vízből, hogy az első napokat valahogy kihúzzák a parton. Hogy a ráadásként kapott készleteknek helyet teremtsen, Bligh szigorúan megparancsolta, hogy valamennyi függőágyat, amelyeket társai túlzott derűlátással a bárkára cipeltek, hajítsák a vízbe, s Christian feltűnő nagylelkűségén vérszemet kapva odáig merészkedett, hogy egypár puskát is kért. A lázadók heves tiltakozása ellenére Christian Bligh kívánsága teljesítésében elment félútig, és lebocsátott négy kardot. Közben az emberek a Bountv fedélzetén gúnyosan és csúfolódva kiabáltak: – Ugyan, mi szükségük lenne tűzfegyverekre a Barátságszigeteken, ahol annyi a barátjuk? A zsivaj közepette hallani lehetett még, hogy Coleman, a fegyvermester, lekiáltott a kapitány híveihez: felettébb hálás lenne annak, aki Londonba érkezésük után Greenwichben felkeresné Mr. Greent, és tájékoztatná a történtekről. Peckover azon kesergett, hogy nincs inge, mire az egyik lázadó lement a fedélközbe, hogy kerítsen egyet neki. Churchill ennek fejében azt követelte, hogy Fryer szolgáltassa vissza Heywood kadét zsebóráját, amelyet az előbbi nemrég kért kölcsön tőle, és annak ellenére, hogy Fryer vonakodott megválni az időmérő jószágtól, a cserét végül nyélbe ülőtték. A lázadók ekkor Tahitit kezdték éljenezni, miközben a két hajóács, Norman és Mclntosh, továbbá Byrnc. a félvak hegedűs, hangosan ártatlanságukat emlegették, és keservesen sírtak. A lázadók hangos lelkesedése azonban fokozatosan átcsapott a bárkában tartózkodó kapitány elleni dühös kitörések sorozatába. Sértés sértés után röppent feléje a taton át, és elkerülhetetlenül bekövetkezett a pillanat, amikor valaki ezt kiáltotta: – Golyót a gazember koponyájába! A következő pillanatban egy ágyú csöve irányult „tréfából” a kis bárkában ülő védtelen emberekre. Mosí már Bligh előtt is világossá vált, hogy a vontatás kedvezménye nem éri meg a kockázatot, amelyet a hajó közelsége jelent, és parancsot adott a kötél eloldására. Ekkor már nyolc óra volt: három óra telt el a lázadás kitörése óta, és még nem támadt fel a hajnali szél. Ezért a lojáiisok elhatározták, hogy evezőt ragadnak, ami

távolról sem volt könnyű a terheléstől mélyre süllyedt csónakban. Mégis olyan gyorsan eveztek el a Bounty közeléből, amennyire csak tőlük telt, gondosan vigyázva, hogy pontosan a hajó mögött maradjanak, mert jól tudták: a lázadóknak bármikor kedvük támadhat, hogy feléjük fordítsák a hajóágyút, de mindaddig biztonságban vannak, amíg irányuk egybeesik a tattal. Fletcher Christian mozdulatlanul állt a Bounty fedélzetén a mellvédnél, és az egyre távolodó bárkára meredt. Két, ebben az időben elejtett megjegyzését örökítették meg. Azt mondta valakinek, aki mellette állt: „Szívesen feláldoznám a saját életemet, ha vissza lehetne fordítani a dolgokat a normális kerékvágásba, és a bárkában levő személyek ismét biztonságban a hajón volnának.” Egy másiknak pedig bevallotta, hogy a szíve összeszorult, amikor Bligh a feleségét és gyermekeit emlegette, és drámai hangon hozzátette, hogy kész lett volna a tengerbe vetni magát, ha tudja, hogy tettével megváltoztathatja az események folyását. Hála Bligh gondosságának, aki a hajó elhagyása után is tovább vezette a hajónaplót, ma pontosan tudjuk, mit érzett és gondolt, amikor a bárka útnak indult. Az első bejegyzése így hangzik: „Alig tettem meg nyolcad mérföldnyi utat, amikor elkezdtem tűnődni az emberi dolgok forgandóságán. De mindeme bajok közepette bensőmben boldogság honolt, és ez nem engedte meg, hogy szellememet csüggedés ejtse rabul, mert tudatában voltam önnön feddhetetlenségemnek és az aggályos gondosságnak, amellyel a szolgálatomat elláttam... Lehetett-e bárki kedvezőbb helyzetben, mint én ezelőtt tizenkét órával? Volt egy jó karban tartott hajóm, bőven ellátva a szolgálathoz és a jóllétünkhöz szükséges készletekkel. Minden részletre kiterjedő figyelemmel biztosítottam magam a szerencse forgandóságával szemben, arra az esetre is, ha nem tudnék átjutni az Endeavourszoroson, és felkészültem minden balesetre, ami ott érhet. Ehhez hozzá kell még tennem, hogy hajtásaim rendben voltak, és szépen virultak, úgyhogy miután az út kétharmadát már magam mögött hagytam, a hátralevő része nem volt kétséges.” Bligh-t különösen a lázadás valódi oka foglalkoztatta, és így

összegezte fejtegetéseit: „Más következtetésre nem juthatok, mint hogy sokkal boldogabbnak képzelték el jövendő életüket az otaheitiek között, mint amilyet Angliában folytathatnak, és ha ehhez hozzáveszünk néhány női kapcsolatot, valószínűleg megtaláltuk az egész ügy fő indítékait. A főnökök annyira megszerették embereinket, hogy mindenkit inkább maradásra, mint az ellenkezőjére biztattak, sőt még nagy birtokokkal is kecsegtették őket. Ennek és még számos, hasonlóan csábító körülménynek összejátszása mellett, ha nem láthatta is előre az ember, aligha csodálhatja, hogy a matrózok közül számosan, egyes tisztek által vezettetve, és családi kapcsolatok híján – vagy ha voltak is ilyen kapcsolataik, nélkülözvén ama természetes ösztönt, hogy azoktól soha el ne kívánjanak szakadni –, olyan hatalmas vonzóerő hatása alá kerültek, amellyel az előbbiek nem rendelkeztek, és roppant kísértésnek voltak kitéve, ha egyszer kezükbe kaparintották a hatalmat, még ha törvénytelenül is, hogy betelepedjenek a bőség közepébe a világ legszebb szigetén, ahol nem kell dolgozniuk, és ahol a kicsapongás lehetőségei minden képzeletet felülmúlnak.” Bligh élete végéig kitartott álláspontja mellett, és miután Angliába visszatért, sikerült mindenkit meggyőznie arról, hogy Christian és bűntársai már előre gondosan kitervezték a lázadást, és azzal a szándékkal hajtották végre, hogy visszatérhessenek Tahitira. Bligh téves nézeteinek legvalószínűbb magyarázata bizonyára az, hogy túlzott módszeressége és rendszeressége mellett el sem tudta képzelni, hogy valaki ötletszerűen, szeszélyből cselekedjék, mint például Fletcher Christian. Viszont Christian sem ért volna el eredményt, ha a saját tetteit irányító közvetlen okokhoz nem társul a hajón uralkodó általános elégedetlenség. A legénységet különösen felbőszítette az a kollektív büntetés, amelyet a kapitány április 27-én mért ki rájuk, a nevetséges kókuszdió-vitát követően, és bármilyen valószínűtlennek látszik is, jó okunk van feltételezni, hogy ez az önmagában apró incidens a lázadás kibontakozásának jelentős tényezője lett. Végezetül emlékezetünkbe idézve, hogy mindez 1789-ben történt, és hogy máshol egy hasonló jellegű eseménysor volt

kifejlődőben, mégpedig sokkal szélesebb skálán, érdekes történelmi és társadalmi távlatokban röviden szemügyre venni a lázadást. Megfigyelhetjük, hogy mind a tizennégy matróz, akik fáradságos és veszélyes fedélzeti munkát végeztek, részt vett benne. Másrészt, akik a királyhoz és a kapitányhoz hűek maradtak, majdnem valamennyien magasabb beosztásban voltak (csak két fontos kivétel akadt: Christian és Young). A Bountyn lezajlott lázadás tehát osztályharcnak is felfogható – az elnyomott, elhanyagolt, szegénységsújtotta és hazátlan matrózok zendülésének az előjogokat élvező és dölyfös úri osztály ellen, amelyet a szemükben Bligh kapitány testesített meg. Ha maga a lázadás vezére nem tartozik szintén az urak kö/é, több mint valószínű, hogy a lappangó gyűlölet, amely ebben az időben a szerencsétlen matrózok rétegét feletteseikkel szemben eltöltötte, véres mészárlássá fajul, és a lázadás aligha zajlik le olyan bámulatos nyugalommal, mintegy lovagias ügy módjára, ahogy ténylegesen lezajlott.

Otthon-keresés

Mikor a bárka végre eltűnt a szemhatáron, Christian összeszedte magát, és huszonnégy emberének megparancsolta, hogy gyülekezzenek a fedélzeten. A lázadás folyamán a legénység számos tagja, aki addig alig volt több névtelen figuránál, kezdett egyéni arcot ölteni, önálló személyiséggel és jellemmel. Hasznos tehát, ha név szerint is felsoroljuk őket, főként azért, mert szerepük fontossága egyre növekszik az elkövetkező hetek és hónapok során. Két csoportra oszthatjuk őket. Az első csoport azt a tizenhét embert foglalja magában, akik tevékenyen részt vettek a lázadásban: Edward Young tengerészkadét Charles Churchill tengerésztizedes John Mills segédtüzér William Brown kertész Henry Hillbrant matróz és kádár Matthew Quintal matróz Matthew Thompson matróz Isaac Martin matróz Alexander Smith matróz Thomas Ellison matróz Tohn Sumner matróz John Millward matróz William Mickoy matróz William Muspratt matróz John Williams matróz Richard Skinner matróz Thomas Burkett matróz A második csoportot az a kapitányához hű hét ember alkotja, akik ugyan megtagadták a részvételt a lázadásban, mégis a hajón kényszerültek maradni. Ezek: George Stewart tengerészkadét Péter Heywood tengerészkadét James Morrison, a fedélzetmester segédje

Joseph Coleman fegyvermester Charles Norman segédács Thomas Mclntosh segédács Michael Byrne matróz Miután embereit összehívta, Christian felszólította őket, hogy válasszanak vezetőt, s egyúttal kijelentette, hogy ha úgy óhajtják, szívesen átengedi másnak a parancsnokságot. Nagyon valószínű, hogy ez idő szerint Christian kész örömmel áthárította volna másra a felelősség terhét. Másrészt viszont – miután jól tudta, arról most már úgyis lekésett, hogy kimásszon az ügyből – nyilván azt szolgálta ez a lépés, hogy helyzetét egyszer s mindenkorra megszilárdítsa, és hogy a Churchillhez hasonló emberek lássák: ő a vezető, mindannyiuk közös akaratából. Amint nyilván előre sejtette, más név szóba sem került, és egyhangúlag Őt választották a Bounty kapitányává: Működését azzal kezdte, hogy a legénységet két őrcsoportra osztotta, és ezek egyikét Stewart tengerészkadét parancsnoksága alá helyezte. Egyesek azonnal tiltakoztak, felpanaszolva, mennyire helytelen egy kapitány párti embert nevezni ki a hajó tulajdonképpeni másodparancsnokává, és ha mindenképpen kadét kell erre a helyre, szívesebben látnák a nála népszerűbb Heywoodot. Christian azonban hajthatatlan volt: a parancsnak engedelmeskedni kell, és amíg ő a kapitány, engedelmeskedni is fognak. Ezután, elsősorban azért, hogy új pozíciójával tüntessen, vissza.vonult Bligh kabinjába, és elrendelte, hogy a kenyérfa-hajtásokat dobják a tengerbe. Végül összeszedette a bárkán eltávozottak minden személyes tulajdonát, és sorsolás űíján szétosztotta a lázadók közt. Ezután Christiannek és embereinek el kellett dönteniük, hogy hova menjenek. Sebtében kigondolt eredeti tervük szerint Tahiti felé akarták venni az irányi, hogy ott partra tegyék a lojálisukat, akiket akaratuk ellenére kényszerítettek a hajón maradásra. Azután – úgy gondolták – keresni fognak egy magányos szigetet, ahol a felfedeztetés kockázata nélkül letelepedhetnek. További megfontolás után azonban rájöttek, hogy mivel a velük levő kapitánypáríiak egytől egyig ügyes és használható emberek, munkájuk nagy előnyt jelentene az új gyarmaton. Teháí még annyi fáradságot sem vettek, hogy

megkérdezzék a boldogtalan lojálisokat; egyszerűen eldöntötték, hogy nem térnek vissza Tahitira, hanem valamelyik másik szigeten keresnek alkalmas otthont. A Cook utazásairól szóló könyvek egyikében, amely megvolt a hajó könyvtárában, Christian egy kis sziklás sziget leírására bukkant. A sziget a Tupuai nevet viselte, és Tahititól mintegy háromszáz tengeri mérföldre délre feküdt. Cook a szigetet 1777-bcn tett déitengeri útján fedezte fel. Partra ugyan nem szállt itt sem ő, sem útitársai közül senki, de egy sereg bennszülött közelítette meg csónakon a hajót, s így megállapították, hogy nyelvüket és szokásaikat tekintve közeli rokonai a tahitiaknak. Christian tehát teljes joggal hihette, hogy itt ugyanolyan barátilag fogadják majd őt és embereit, mint Tahitin. Tupuai a 23. szélességi fokon feküdt, ami azt jelentette, hogy éghajlata alig hűvösebb Tahitiénál, vagyis semmi akadálya a trópusi növények és gyümölcsfák termesztésének. Közölte tehát felfedezését a legénységgel, bizonygatva, hogy a sziget jól megfelel céljaiknak, majd szavazásra bocsátotta az ügyet. A lázadók azonnal és egyhangúlag beleegyeztek, anélkül, hogy végiggondolták volna, mit jelent életük hátralevő részére megtelepedni egy ilyen apró szigeten. A Bounty ennek megfelelően délkeleti irányba fordult. Morrison fedélzetmester szerint mind ö, mind a többiek a hajón, akik a kapitányhoz hűségesek maradtak, szüntelenül új és új terveket szőttek a hajó visszaszerzésére, de az éber lázadók egyiket a másik után hiúsították meg. Ebben az állításban bizonyára van valami igazság, mert Churchill különösen a fegyveres ládát őrizte nagy gonddal, sőt minden éjjel a fedelén aludt. A lojálisok mindenesetre bőségesen találtak alkalmat arra. hogy titokban találkozzanak egymással, és terveket szőjenek, mivel a hajón korlátlan mozgási szabadságot élveztek. Következésképpen fel kell tételeznünk, hogy valójában teljesen elégedettek voltak sorsukkal, és a legjobb egyetértésben éltek a lázadókkal. Ezt a tényt igazolja mellesleg az a szembetűnő készség is. amellyel Stewart tengerészkadét a szokásos fedélzeti teendőkből kivette részét Egyvalaki volt szemlátomást elégedetlen, mégpedig Fletcher Christian, sőt napról napra bűskomorabbnak és csüggedtebbnek látszott. Arcát tenyerébe temetve találták

újra meg újra a kabinjában, és fel se nézett, ha valaki belépett, vagy akár megszólította. De mindig csak egy-két órára volt rabja nyomott hangulatának, máskülönben ellátta kötelességét, és olyan alapossággal és szigorral fegyelmezte legénységét. amit bizonyára maga Bligh kapitány is helyeselt volna, ha netán a hajón tartózkodik. Röviddel Tupuai szigetére érkezésük előtt Christian megparancsolta embereinek, hogy készítsenek maguknak egy egyszerű uniformist vitorlavászonból, azzal a bevallott céllal, hogy tiszteletet ébresszenek s. bennszülöttekben, amikor a szigetre lépnek. Ez kissé furcsának tűnhet, de emlékezetünkbe kell idézni, hogy abban az időben senki más nem viselt egyenruhát a brit flottában, csak a tisztek és a tengerészkatonák. Mivel azonban Cook rövid látogatása óta, aminek immár tizenegy éve, egyetlen hajó sem állt meg Tupuai előtt, a bennszülöttektől aligha várhatta bárki is, hogy méltányolni tudják, milyen magas rangú személyek az egyenruhába öltözött angolok, amikor a Bminíy egyhónapi vitorlázás után, május 18-án, horgonyvetés szándékával Tupuai vizeire siklott. A szigetlakók kezdettől fogva rendkívüli gyanakvással fogadták a látogatókat, és amikor Stewari az egyetlen résnél, amely a szigetet körülvevő korallzátonyon nyílt, mélységmérésekbe kezdett, azonnal fegyveres harcosok serege indult el egy nagy vendéghajós csónakon, ellenőrizni, hogy mit művel. Amit láttak, cseppet sem nyerte meg tetszésüket, és abban a naiv hitben, hogy nagyobb számuk révén ők vannak fölényben, készülődni kezdtek, hogy a kuttert megrohanják. Megriadva és meglepve ettől az ellenséges magatartástól, Stewart és társai azonnal tüzet nyitottak a bennszülöttekre a náluk levő két pisztolyból. Annak ellenére, hogy az egyik pisztoly csütörtököt mondott, a másik lövése pedig jó messzire csapódott le céljától, a támadók mindenesetre hallatlanul megrémültek a zajtól, és gyorsan eliszkoltak. Másnap reggel, amikor a Bounty horgonyt vetett a korallzátonyon belül elnyúló lagúnában, a bennszülöttek már úgy viselkedtek, mint akik meggyőződtek róla, hogy az egyenruhás hajósok mindenesetre félelmetes lények, mert egész nap távol maradtak. Végül, egész éjjel tartó tanácskozás után, elhatározhatlak, hogy békéért

folyamodnak, mert egy igen tiszteletreméltó öregurat küldtek a hajóra, kezében banánággal, ami a polinézeknél a mi olajágunk vagy fehér zászlónk megfelelője. Eltekintve attól, hogy az agg békekövet valósággal megrémült a hajón levő disznóktól, kecskéktől, kutyáktól, a tárgyalások zökkenőmentesen folytak, utána pedig visszacvezetí a partra, fölöttébb elégedetten a különféle értékes ajándékok miatt, amelyeket a lázadóktól kapott. Nem sokkal ezután másik kenu indult el a lagúna partjáról, és ahogy egyre közelebb került, a Bounty legénysége gyönyörködve látta, hogy nem kevesebb, mint tizennyolc lány ül benne, „valamennyien szépek és csinosak, csigákban omló, derékig érő hajjal”. A lányok ugyanolyan boldogan és készségesen rajzoltak a fedélzetre, mint tahiti rokonaik, a várakozó hajósok pedig „előzékenyen” fogadták őket, Morrison fedélzetmester tapintatos fogalmazása szerint. Szerencsére azonban egy vagy két lázadónak maradt ideje, hogy szemmel tartsa a bennszülöttek egy másik csoportját, amely szintén a hajó felé tartott, és minél közelebb kerültek, annál kevésbé nyerték meg a hajósok tetszését. Csaknem ötven csónak siklott a vizén, bennük hatalmas, atlétatermetű alakok, akik for-télyosan, bár sikertelenül igyekeztek elrejteni a magukkal hozott rengeteg lándzsát és parittyát. Christian most ráeszmélt, hogy a békekövet valójában kém minőségben járt a hajón, és a lányok is csak azért jöttek, hogy eltereljék a hajósok rigyelmét a parton folyó hadi készülődésről. Pillanatnyi késlekedés nélkül lezavarta a nőket a hajóról, embereivel fegyvert fogatott, és hadirendbe állította őket a korlát mellett. A harcosok, miután látták, hogy cselüket leleplezték, azonnal elvágták a Bounty horgonykötelét, majd támadásba kezdtek. Christian egy pillanat alatt tisztában volt azzal, hogy bármennyire viszolyog is tőle, nem marad más hátra, mint alaposan megleckéztetni a szigetlakókat, és nyomban parancsot adott Millsnek, hogy az egyik, kartáccsal töltött négyfontosból tüzeljen közéjük. A robbanás döreje és a lövés iszonyú hatása megrémítette a bennszülötteket, úgyhogy fejvesztve menekülni kezdtek, mire a kuíter. benne fegyveres tengerészekkel, üldözőbe vette őket, és sokan estek áldozatul a puskák tüzének. A meglehetősen véres hadművelet emlékére a lagúna később a Véres-öböl nevet kapta,

A lázadók első gyarmatontási kísérlete aligha kezdődhetett volna szerencsétlenebbül. De a déltengeri bennszülöttek és az európaiak első találkozása nemegyszer alakult ilyenformán, anélkül, hogy az incidens későbbi kapcsolataikat komolyan befolyásolta volna. S Őt még a vendégszerető Tahitin is úgy esett, hogy eredeti felfedezőjét, Wallist, először megtámadták, és ő is tűzfegyverekkel volt kénytelen védekezni. A bennszülöttek azonban – legalábbis az esetek többségében – csodálatosan gyorsan felejtették el az ilyen incidenseket, és a győztesek hűséges barátaivá lettek még a legvéresebb és legpusztítóbb vereségek után is. Olyan ember részéről tehát, aki ismerte a Déli-tengert és lakóinak természetét, mint ahogy Christian is, korántsem volt ésszerűtlen, ha azt remélte, hogy rövidesen elnyerheti a Tupuai-sziget lakóinak barátságát, így mihelyt nyilvánvalóvá lett, hogy a bennszülöttek ideiglenesen a dombok közé menekültek a sziget belsejébe, Christian megtette az első lépéseket békés szándékának bizonyítására, mégpedig azzal, hogy jókora kirándulásokat tett a parton, és minden útbaejtett kunyhóban szerszámokat, szögeket, üveggyöngyöket és más, kárpótlásnak szánt ajándéktárgyakat hagyott. Ezeken a diplomáciai missziós utakon Christiannek arra is lehetősége nyílt, hogy közelebbről szemügyre vegye a szigetet, és minél többet látott belőle, annál jobban megtetszett neki. A közepén emelkedő dombok csak néhány száz láb magasságot értek el, és széles síkságok terültek el előttük. A megművelt földek és ültetvények dús terméséből ítélve a talaj igen termékeny lehetett, itt is, ott is kristálytiszta csermelyek csobogtak a tenger felé, tehát az ivóvíz nyilván nem okoz majd gondot. További fontos tényezőnek számított, hogy a sziget kicsi volt, és nem egykönnyen felfedezhető, valamint, hogy egyetlen kikötőhelye jött számításba, a meglehetősen szegényes védelmet nyújtó Véres-öböl. Vagyis nagyon valószínűtlennek látszott, hogy bármilyen erre járó hajónak kedve támadjon itt lehorgonyozni. Ha a Bountyiól mindent kiraknak, aminek hasznát vehetik, utána pedig felgyújtják a hajót, rejtekhelyüket soha senki meg nem találja. Egyetlen dolog zavarta csak egy kissé Christiant, mégpedig az, hogy háziállatnak nyomát sem fede/te fel a szigeten. Ebből pedig arra következtetett, hogy ilyesmi nem is létezik

Tupuain, és ez rögtön fényt derített rá, miért riadt meg annak idején a békekövet a disznók és kecskék látványától. Éppen ezért Christian azt javasolta társainak, hogy mielőtt véglegesen megtelepednének a szigeten, látogassanak el Tahitira, és szerezzenek be ott kiadós utánpótlást tenyészállatokból. A lázadóknak egyetlen porcikája sem kívánta, hogy egész életükre vegetáriánusok legyenek, amellett kapóra jött nekik ez az ürügy, hogy újra felkeressék Tahitit. Miután egymástól függetlenül arra a meggyőződésre jutottak, hogy Tupuai szigetén a nők távolról sem olyan szere tetreméltóak és alkalmazkodók, mint Tahitin, a legénység több tagja annak a véleményének adott kifejezést, hogy a maga részéről a disznóknál és kecskéknél sokkal fontosabbnak tartaná asszonynépet szerezni Tahitiról. Christian, aki szintén mély vonzalmat érzett Tahiti egyik szépséges leánya iránt, együtt-érzett embereivel. Elhatározták tehát, hogy késedelem nélkül elindulnak Tahitira, megszerezni mindeme életbevágóan fontos dolgokat. A döntés több okból kockázattal járt. Először is: fölöttébb valószínű volt, hogy a szigetlakókban gyanút ébreszt, ha a Bounty ilyen hamar visszatér Tahitira, mégpedig kapitánya nélkül és ennyire megfogyatkozott legénységgel. Sőt egyikmásik főnök, ha rájön az igazságra, még a hajót is elfoglalhatja, és fogságba vetheti a lázadókat. Másodszor, a kapitánynak a hajón maradt hívei nyilván kihasználják majd a kínálkozó alkalmat a szökésre. Végül azért járt komoly kockázattal a vállalkozás, mert a legénység valamelyik tagja esetleg elszólja magát, hogy Tupuain szándékoznak letelepedni, és ezt a közlést kétségtelenül továbbadják majd annak az angol vagy egyéb európai hajónak, amely legközelebb útba ejti Tahitit. Mindenki meglepetésére azonban Tahitin tett rövid látogatásuk zökkenőmentesen zajlott le. Amikor június 6-án Poino főnök és még jó néhány elragadtatott alattvalója, a szokásos üdvözlő ajándékokkal, a Matavai-öbölben a hajó fedélzetére lépett, Christian igen ötletes magyarázatot tartogatott a tarsolyában. Előadta nekik, hogy nem sokkal Tahiti elhagyása után találkoztak Cock kapitánnyal, aki hajójára vette Bligh-t a legénység másik részével és az összes kenyérfa-dugvánnyal, majd parancsot adott Christiannek,

hogy forduljon vissza Tahitira, s ott vegyen a fedélzetére élő állatokat és növényeket egy újonnan alapított, Aitutaki nevű gyarmat részére, amely Christian szerint Ausztráliában feküdt. A különös mesét a bennszülöttek minden további nélkül elhitték, feltéve persze, hogy egyáltalán kihámozták Christian. erősen botladozó tahiti beszédének lényegét. Ami a lojálisokat illeti, sőt ebben a tekintetben a többi lázadó sem volt kivétel: Christian lelövéssel fenyegetett meg mindenkit, aki szökést kísérelne meg, vagy elárulná a tahitiaknak az igazságot, és ennyi elég volt, hogy tudják, mihez tartsák magukat. Egy hét leforgása alatt Christian nem kevessbb, mint négyszázhatvan disznót, valamint ötven kecskét szedett össze, továbbá Bligh bikáját és egy tehenet, számtalan csirkét, két macskát és két. kutyát. Kivéve Christian szerelmét, Mauateát, Tahiti lányai nem nagyon áhítoztak rá. hogy a Bountyi Tupuaira kísérjék. Ellenkezőleg, a lányok mindent elkövettek, hogy inkább Tahitin marasztalják szerelmesüket. Némileg javított a helyzeten, hogy visszatérő útjukon váratlanul két tahiti női potyautas bújt elő, viszont megint a mérleg másik serpenyőjét nyomta le, hogy jelentkezett néhány férfi potyautas is, köztük a javíthatatlan Hitihiti. Mire a Bounty a Véres-öbölben újra horgonyt vetett, kiderült, hogy kilenc férfi, nyolc fiú, tíz nő meg egy kislány érkezett velük Tahitiról, vagyis bajosan mondhatta volna bárki, hogy a nemek egyensúlyának problémája megoldódott. A bika útközben kimúlt, viszont a tehén meg az összes többi élő állat a legjobb egészségnek örvendett, úgyhogy mindent összevéve a kirándulást semmiképpen sem lehet kudarcnak nevezni. Történetesen úgy adódott, hogy a telepesek nagy hasznát vették a kezdetben nem szívesen látott férfi potyautasoknak, mert ezek pillanatok alatt meggyőzték Tupuai lakóit, hogy angol barátaik szándékai békések, és a továbbiakban is remek közvetítőnek és tolmácsnak bizonyultak. Tamatoa főnök, aki a sziget egész nyugati felén uralkodott, beleértve a Véres-öblöt is, jóindulatában odáig ment, hogy Christian névtestvére lett, és az előnyös egyezséget méltóképpen meg is ünnepelték, nagy lakoma és szertartás kíséretében. Az új, szerencsés fordulat révén helyzetük teljesen megváltozott, úgyhogy a kis

kolónia jövője fényesnek ígérkezett. Tamatoa a Véres-öböl mellett ajánlott fel egy nagy földdarabot a gyarmatosoknak, amely azonban valami homályos okból nem felelt meg Christiannek, akinek szíve egy másik, valamivel keletebbre fekvő terület után sóvárgott. Pedig Tupuai legjobb termőtalaja Tamatoa királyságában volt található, és ha Christian fáradságot vesz magának a terep kissé alaposabb vizsgálatára, kétségtelenül elfogadja Tamatoa ajánlatát, és a szigetnek ezen a szép, termékeny, vízben gazdag részén telepszik le. A lázadók szokás szerint nem tettek ellenvetést, amikor Christian amellett kardoskodott, hogy a sziget északkeleti szögletében telepedjenek le, Tamatoa viszont hangosan és keserűen tiltakozott, és erre meg is volt minden oka, mert a Christian által kiszemelt terület Tamatoa esküdt ellenségének, Taaroa főnöknek a királyságához tartozott. Hogy valaki faképnél hagyja névtestvérét, s annak legádázabb ellensége birodalmában telepedjék meg – – ez a bennszülöttek szemében halálos sértésnek számított. Christiannek, aki csaknem öt hónapig élt Tahitin, ezt nagyon jól kellett volna tudnia, mégis szemlátomást úgy vélte, hogy lehet két főnök névtestvére is egyszerre, tehát Taaroának is felajánlotta ezt a megtiszteltetést. Talán mondanunk sem kell: az utóbbi valósággal úszott a boldogságban, hogy milyen remek kilátással kecsegtet, ha biztosíthatja ennek a hatalmas, jól felfegyverzett idegennek a szövetségét, és haladéktalanul elfogadta Christian ajánlatát. Ettől a pillanattól Tamatoa esküdt ellenségének tekintett minden lázadót. Fletcher Christian rendkívül szerencsétlenül választott, mert Taaroa uralma csak félakkora területre terjedt, mint Tamatoáé, és csak félannyi alattvalóval rendelkezett. Ráadásul a sziget harmadik főnöke, Tinarau, aki Taaroa déli szomszédja volt, Tamatoa szövetségesének számított, ami azt jelentette, hogy a lázadók a sziget lakosságának kétharmadát az ellenséges táborban tudhatták. Továbbá a Bounty első érkezése után a Véres-öbölben vívott csata elesett harcosainak legnagyobb része Tinarau országából származott, ami megmagyarázza, miért vált ez a főnök legádázabb ellenségükké, és hozta rájuk később a legnagyobb bajokat. Nyomban az után, hogy Christiannek sikerült a

korallzátonyon belül áthajóznia a Bountyva] a Taaroa birodalmához tartozó új kikötőhelyre, máris elkezdődtek a nehézségek. Először is a legénység két tagja, Sumner és Quintal, huszonnégyórás kirándulást tett a parton Christian engedélye nélkül. Mikor tettükért Christian megdorgálta őket, azt felelték, hogy a hajó kikötőben van, így hát mindenki a maga ura. Az adott körülmények között viszont mindennél fontosabb volt, hogy a lázadók összetartsanak, és elkerüljék a belső viszályokat. Tehát anélkül, hogy vitába szállt volna álnok érvelésükkel, amely szerint a lázadás által mindnyájan szabaddá és egyenlővé lettek, Christian elszántan előrántotta pisztolyát, és megparancsolta, hogy a vétkeseket verjék bilincsbe. Miután éjszaka módjukban állt jól átgondolni helyzetüket, a két ember másnap reggel bocsánatot kért Christiantől, aki minden további büntetés nélkül szabadon engedte őket. A lázadók nem lakhattak örökké a Bountyn, különösen, hogy már meg is egyeztek a hajó kiürítésében és elégetésében, nehogy a járművet bárki megpillantsa, és így hollétüket felfedezze. De a veszélyes helyzet miatt, amely a sziget főnökeinek viszálya nyomán kialakult, érezték, hogy mindaddig nem tanácsos megszabadulniuk a hajótól, amíg nem teremtenek maguknak a parton hasonlóan jó védelmet nyújtó helyet. A legésszerűbb megoldásnak mindenképpen egy erőd építése látszott, és július közepén Christian a parttól háromszáz yardnyira kiválasztott egy sűrű erdővel körülvett, kellemes tisztást. Úgy látszik, valóságos vár tervét forgatta a fejében, 300x300 láb alapterülettel, amilyenről minden fiú álmodozik, körös-körül sánccal, sarkain lőrésekkel ellátott őrtornyokkal, várárokkal és felvonóhíddal. Mihelyt az erőd helyében és a terv fő vonalaiban megegyezésre jutottak, Christian a következőképpen szervezte meg a munkát. Brown, a kertész, azt a megbízatást kapta, hogy egy tahiti férfi segédletével veteményféléket ültessen jövendő szükségleteik fedezésére, míg Colemannek, a fegyvermesternek, Mickoy-jal együtt ásókat és kapákat kellett készítenie. Az egész társaságnak Hillbrant főzött, Ellisonnak és a vak Byrne-nak pedig az volt a feladata, hogy az embereket, élő állatokat és az ingóságokat a hajóról a partra szállítsák. A

legénység fennmaradó tizennyolc tagja, köztük a lojálisok, továbbá a Tahitiról átvándoroltak az erőd építésében vettek részt Christian parancsnoksága alatt, és meg kell adni, Christian járt elöl jó példával, mert maga is ásót fogott, és részt vett az alapozásban. Christian a munkának már ebben a kezdeti, kemény és megerőltető szakaszában rájött, hogy túlságosan nagyralátó volt az erőd arányainak megtervezésében, és az eredeti elképzelés méreteit kénytelen-kelletlen felére csökkentette. A munka ennek ellenére is nagyon lassan haladt, és menet közben egyéb akadályok is felmerültek. Mióta a Bounty hajósai és Tamatoa, valamint Tinarau főnök között szakításra került sor, az utóbbiak azzal az igen egyszerű eszközzel hozták nehéz helyzetbe a hajósokat, hogy embereiknek megtiltották bárminemű élelem szolgáltatását az idegenek számára. Ennek következtében a lázadók kénytelenek voltak beérni a Taaroa kicsiny birodalmában termő gyümölccsel és növényekkel. Még többet rontott ügyük állásán, hogy az a néhány bennszülött, aki a munkálatok helyén mégis megjelent élelemmel, nem volt különösebben elragadtatva a cserébe felajánlott cikkektől, sót olyan vélemények is elhangzottak, hogy szülőföldjük kőeszközei és háncsruhái sokkal jobbak, mint az európai vas és gyapot cikkek. De a legjobban az keserítette el őket, hogy a lányok, akik napközben szemlátomást élvezettel kacérkodtak velük, míg munkájukat végezték, kereken megtagadták, hogy az éjszakát a hajón töltsék. Christian időről időre kísérletet tett a két másik főnök barátságának visszanyerésére, sőt odáig ment, hogy a hajó csónakján békítő ajándékokkal megrakodva, körülhajózta a szigetet. Végül is feltehetően siker koronázta volna kitartását, ha nem követi el azt az esztelen és teljesen felelőtlen baklövést, hogy négyszázhatvan disznaját és ötven kecskéjét szabadon engedi Tupuain. (Persze, nehéz munka lett volna ólakat és karámokat építeni az állatoknak, s ez nyilván fel sem ötlött a lázadók fejében, amikor olyan lelkesen összegyűjtötték őket Tahitin.) Mivel ezek voltak az első állatok, amelyek valaha e vidékre kerültek, és a szigeten a kerítést nem ismerték, a szabadjára engedett nyájak kedvükre csatangolhattak az ültetvényeken és termőföldeken. Ehhez

járult, hogy a lázadók felelőtlenül és szándékosan visszaéléseket követtek el, egyrészt azzal, hogy a kerti veteményeket és gyümölcsöt ott szedték össze, ahol éppen találták; másrészt azzal, hogy állataikat nem terelték újból össze – s ez óhatatlanul nyílt összeütközéshez vezetett. Az első komoly baj augusztus 25-én történt, amikor Tinarau egyik emberét megölték. A főnök megtorlásként azt eszelte ki, hogy csinos nőket küldött csalétkül, akik a gyanútlan tengerészeket a pálmaerdők mélyébe csalogatták. Ennek a Mata Haritaktikának első áldozata Alexander Smith volt, de elég szerencsésen élve megúszta egy alapos ijedtséggel és ruhái elvesztésével. Viszonzásul Christian földig égette a kunyhót, ahol az álnok merénylet történt, ráadásul elkobzott néhány visszataszító halványt is, amelyeket Tinarau rendkívüli becsben tartott. Ezek az ellenrendszabályok egyetlen kézzelfogható eredménnyel jártak: a Smith tőrbe ejtésében segédkező nő a hajóra menekült, és ott is maradt. Tinarau ekkor más taktikára tért át. Óriási élelmiszerkészleteket cipelő, jókora csapat kíséretében, szeptember 22-én ellátogatott a félig kész erődhöz. Ott kijelentette, hogy fegyverszünetet kíván kötni, és szeretné, ha helyreállna a béke, azzal a feltétellel, hogy Christian visszaszolgáltatja a bálványokat. A lázadók egyik társa azonban, egy Tahitiról származó fiatal fiú, véletlenül észrevette, hogy az ajándékot hozók, mielőtt érkezésüket bejelentették, fegyvereket rejtettek el egy közeli bozótban. A fiú nyomban figyelmeztette Chris-tiant, mire az fegyverbe szólította és készenlétbe helyezte saját embereit. Tinarau a színlelt béketárgyalások kellős közepén vette csak észre, hogy a hajósok fegyverben állnak. Ráeszmélve, hogy tervével kudarcot vallott, gyorsan véget vetett a találkozónak. A Bounty egyik ágyújának jól irányzott lövésére aztán az egész bennszülött sereg hanyatt-homlok bemenekült az erdőbe. Chrístiannek cseppet sem szegték kedvét Tinarau cselszövései, és nem ijedt meg annyira, hogy települési helyén változtasson, vagy tervét feladja. Inkább még jobban siettette az erőd munkálatait, hogy minél előbb védelmező falak mögött tudja magát hasonló támadásokkal szemben. De több társa már torkig volt az egész üggyel, és vajmi kevés örömmel töltötte el őket az a kilátás, hogy hátralevő napjaikat

Tupuain kell tölteniük. Sőt, amikor néhány nap múlva Christian tudomásukra hozta, hogy elérkezett az idő a Bounty leszerelésére, és a hajó elégetésére, szavait a tiltakozás vihara fogadta. A lázadók hosszú tanácskozás után végre megegyeztek abban, hogy letelepszenek Tupuain, de egyetlen feltétellel: ha a jövőben minden egyes embernek asszonyt szereznek. Nőkre a helyszínen csak egyetlen módon tehettek volna szert, ha rabolják őket, ez viszont olyan kockázatos és embertelen eljárás lett volna, hogy Christian még a gondolatát is elvetette. Akkor csak egyetlen lehetőség marad, vágott közbe az egyik jelenlevő: visszamenni Tahitira, ahol bőven akad hajlandóságot mutató és barátságos nőszemély. Christian kétségbeesetten próbálta lebeszélni őket erről az esztelen tervről, rámutatva, hogy mindnyájan lázadók és bűnözők, és ha Tahitira visszatérnek, és ott elfogják Őket, egytől egyig akasztófán végzik. De egyik fél sem engedett, és a tanácskozás három teljes napig tartott. A végtelennek tetsző vita azzal az egyetlen eredménnyel járt, hogy néhány ember hallatlanul megszomjazott, és amikor Christian a rumot megtagadta tőlük, a szeszesláda feltörésével maguk segítettek magukon. Erre Christian elkeseredésében extra porciót adatott az egész társaságnak, és újra felszólította az ellenzéket, hogy saját maguk és társaik érdekében verjék ki fejükből a Tahitira való visszatérés esztelen gondolatát. Mindez csak azt vonta maga után, hogy Christian tekintélye jórészt odaveszett, és most már világosan látta: ha továbbra is rájuk próbálná kényszeríteni akaratát, az legfeljebb újabb lázadáshoz vezetne, olyanhoz, amely valószínűleg nem lenne verteién, mint az előző. Meglehetősen kelletlenül bocsátotta szavazásra az ügyet. Az eredmény teljes vereséget hozott számára: tizenhat magasba emelt kéz szavazta meg a visszatérést Tahitira. Fletcher Christian ekkor a következő szózatot intézte hozzájuk, a rá jellemző melodra-matikus stílusban: – Uraim, elviszem önöket, és ott teszem partra önöket, ahol akarják. Nem kívánom, hogy bárki is velem maradjon, csupán egyetlen kérésem van: engedjék át nekem a hajót, feszítsék ki az elővitorlát, adjanak pár gallon vizet, és bízzanak rá a szélre, hadd kössek ki az első szigeten, ahová a hajóval sodródom. Az után, amit tettem, nem maradhatok Otaheitén.

Nem akarok olyan helyen élni, ahonnan hazahurcolhatnak, hogy gyalázatot hozzak családomra. Alig fejezte be szónoklatát, Young tengerészkadét felkiáltott: – Sose hagyjuk el, Mr. Christian, bárhová is megy! Még hét másik ember követte Young példáját: Brown, Mills, Martin, Mickoy, Williams, Smith és Quintal. Ezen, persze, aligha lepődhetünk meg, mert mind egy szálig lázadók voltak, akik mindent nyerhettek, és semmit sem veszíthettek. A lojálisok természetesen mindnyájan Tahiti mellett szavaztak ; mégis, a legrendkívülibb az egész dologban az volt, hogy a tárgyalásokon egyáltalán részt vehettek. Nem sok idejükbe telt, hogy visszavigyék a hajóra eszközeiket, amelyeket az erőd építésénél használtak. De ekkor újabb probléma merült fel: mi legyen az értékes állatállománnyal, amelyet a lázadók nem szívesen hagytak volna búcsúajándékként a szigetlakóknak. Nehéz feladatnak ígérkezett újra összeszedni a szigeten keresztül-kasul félvadon csatangoló nyájakat. Az ügyet tovább bonyolította, hogy Alexander Smith kedvese elárulta a lázadók tervét Tinarau-nak, aki erre annyi állatott fogdosott össze és rejtett el, amennyit csak tudott. A legmohóbban sóvárgott zsákmány a szerencsétlen tehén volt, és mikor végre a lázadók szeptember 12-én nyomára bukkantak, és elindultak a csapásán, lesből rajtuk ütött Tinarau embereinek egy csoportja. A bennszülöttek úgy helybenhagyták őket, hogy örülhettek puszta életük megmentésének. Ez az esemény annyira feldühítette Christiant, hogy azonnal elindult egy húsz lázadóból és tíz tahitiból álló csapat élén, azzal a szilárd elhatározással, hogy elégtételt vesz Tinaraun és társain az elszenvedett bántalomért. Tinarau felkészült a harcra, és nem kevesebb, mint hétszáz harcossal várta a harminc főből álló csapatot. Előrebocsátandó, hogy a tupuaiak előnyös helyzetben voltak, mert fortélyosan egy sziklás és erdős területen helyezkedtek el, ahol a támadók képtelenek voltak lőfegyvereiket teljes eredménnyel használni. A küzdelem hamarosan szerfelett egyenlőtlen kézitusává fajult, s így Christian nem tehetett mást, mint parancsot adott a visszavonulásra, hogy aztán nyílt terepen újra hadirendbe állítsa embereit. A bennszülöttek ekkor

oktalanul támadásba kezdtek, de gyilkos, összpontosított tűz fogadta őket. Kőparittyáikkal és lándzsáikkal aligha számítottak egyenlő ellenfélnek ilyen taktikával szemben, és mikor Tinarau emberei végül visszavonultak, hatvannál több halottat hagytak a csatatéren. Különösnek tűnhet, hogy a Bounty csapatának csak egyetlen tagja sebesült meg, az sem súlyosan. Végül, mintha csak a csata komolyságát akarták volna groteszk módon ellensúlyozni, a győztes hajósok levágták a küzdelem tárgyát, a tehenet, és nagy élvezettel bekebelezték. Néhány nap múlva, szeptember közepén Fletcher Christian, a hajón levők és a szigetlakók nagy megkönnyebbülésére, ügyesen kivitorlázott hajójával a zátonyok és sziklapadok közt a nyílt tengerre, és újra Tahiti felé tartott. Azokon kívül, akik a szigetre érkeztek vele, a Bounty utasai közé tartozott még Taaroának egy fiatal rokona, név szerint Taaroamiva, továbbá két másik, alacsonyabb származású szigetlakó, akik, mint a lázadók barátai, mindhárman úgy vélték, hogy biztonságosabb számukra a hajón, mint a szigeten. Bligh-hoz hasonlóan Christian is szél felőli oldaláról közelítette meg Tahitit, majd Meetu közelében szélbe állva, megállapodott, hogy a legénység két csoportja eldöntse, miként oszthatják el legjobban egymás közt a hajó megmaradt készleteit. Szeptember 22-én kora reggel Christian és huszonnégy társa újra befutott a Matavai-öbölbe, egy éven belül immár harmadszor. Christian azonnal partra küldte a tizenhat szakadárt – talán ez a név illik leginkább rájuk –, továbbá Taaroamivát, Hitihitit és a Tahitiról jött többi potyautast, akik mindnyájan boldogok voltak, hogy hazatérhetnek békés szigetükre. Újra csak Poino barátságos és tapintatos együttműködésének, segítségének volt köszönhető, hogy az éj beállta előtt partra szállították a szigeten maradók minden személyes tulajdonát. Tupuai sikertelen gyarmatosítási kísérlete két dologra tanította meg Christiant. Először is arra, hogy nehéz, ha ugyan nem lehetetlen, egy már lakott szigeten hosszú távon elkerülni a félreértéseket és viszályokat a bennszülöttekkel. Következésképpen az egyetlen megoldás: lakatlan, és ha lehetséges, magányos és hozzáférhetetlen szigeten kell

letelepedni. Másodszor pedig azt véste eszébe Christian, hogy bárhová mennek is, a férfiakkal egyenlő számú, jó természetű és alkalmazkodó nőt kell magukkal vinniük. Az adott pillanatban még nem volt időszerű annak eldöntése, merre keressék a kívánalmaknak megfelelő szigetet, viszont a nők ügyét el kellett intézni, mégpedig „itt és most”, mielőtt Tahitit elhagyják. A kérdés csak az volt, mi ennek a legmegfelelőbb módja. Korábbi kísérleteik, amelyek során nőket toboroztak Tupuai gyarmatosítására, megmutatták, hogy a tahiti nők általában nemigen éreznek hajlandóságot gyönyörű szigetük elhagyásához. Sőt, még azok is, akik engedtek a rábeszélésnek, és elkísérték őket Tupuaira, kettő kivételével boldogan menekültek a partra, amikor a Matavai-öbölbe visszaérkeztek. Végül maga Christian is kénytelen volt amellett a gyalázatos terv mellett maradni, amelyet a lázadók még Tupuain javasoltak, hogy tudniillik rabolni kell nőket, mégpedig megfelelő számban. Ezért elhíresztelték, hogy néhány nappal tovább maradnak Tahitin, főként azért, hogy újabb ivóvíz- és élelmiszerkészleteket vegyenek a hajóra. Ugyanakkor, távozásuk megünneplése ürügyén, egész sereg nőt hívtak meg a fedélzetre, s egyben úgy intézték, hogy Coleman, a fegyvermester is részt vegyen a hajón az esti tréfákban és játékokban. Mikor tehát javában tartott a mulatság, és a vendégek kellőképpen megmárosodtak, a lázadók elvágták a horgonykötelet, kifeszítették a vitorlákat, és kifutottak a hajóval a tengerre. Coleman egy pillanat alatt felfogta a helyzetet, átvetette magát a korláton, és mielőtt bárki útját állhatta volna, a part felé kezdett úszni. A nők azonban nem ijedtek meg túlságosan a csel miatt, mert a hajósoknak sikerült elhitetni velük, hogy a hajó csak Páréig megy, és ott újra horgonyt vet. Valójában csak akkor fogták fel, hogy mi történik, amikor a Bounty a partról visszaverődő hosszú hullámokban bukdácsolni kezdett, de csupán egyikükben volt annyi bátorság, hogy Coleman példáját követve átvesse magát a korláton. A kilenc lázadó másnapig várt a zsákmány alapos szemügyre vételével. Összesen tizennyolc tahiti nő volt a fedélzeten, továbbá két férfi Tupuairól és egy suhanc Tahitiról, aki saját kérésére maradt a Bountyn. Ezután a tizenkét férfi

engedélyt kapott, hogy ki-ki válasszon ízlésének megfelelő nőt, s ennek megtörténtével a megmaradt hat nőt – talán mondanunk sem kell, hogy a legidősebbeket és legcsúnyábbakat – partra tették a szomszédos Mooreaszigeten. Csakhogy hamarosan ismét felborult a számbeli egyensúly, mert egyszerre három tahiti férfi potyautas bukkant fel a fedélzeten. A lázadóknak azonban, úgy látszik, az volt a véleményük, hogy az új'embe-rek magukra vessenek, tehát ahelyett, hogy megsajnálták volna őket, és visszahajóztak volna velük Mooreára, ahol partra tehetik őket, zavartalanul folytatták útjukat. Négy hónapba telt, míg végre a kóbor hajósok rátaláltak az eszményi szigetre. Furcsa módon egészen a legújabb időkig senki sem tudta, milyen úton haladt a Bounty déltengeri kalandozásainak ebben a fontos és kritikus szakaszában. És csak ma, a történtek után 173 évvel töltötte ki a Bounty történetében mutatkozó hézagot Henry Maude ausztráliai történész. Maude professzor közleményét nagy mennyiségű dokumentum, részben újonnan felfedezett, részben már régebben ismert, de korábban figyelmen kívül hagyott beszámolók felhasználásával állította össze. E beszámolók közül a legértékesebbet a Matavai-öbölből elrabolt lányok egyike, a Jenny néven ismert tahiti asszony mondotta el, sok évvel később, egy kíváncsiskodó hajóskapitánynak. Hála Maude professzor ötletességének és szorgalmának, lehetségessé vált, hogy szakaszról szakaszra nyomon kövessük a hosszú és fáradságos utat, az utolsót, amelyet a Bounty megtett. Christian tervei között első helyen a Marquises-szigetek szerepeltek, amelyek Tahititól mintegy hétszáz tengeri mérföldnyire északkeletre fekszenek. A hajó könyvtárában folytatott további kutatásaiból azonban kiderült, hogy ezt a szigetcsoportot páratlanul vérszomjas kannibálok lakják, mire Christian figyelme két másik szigetcsoportra irányult, amelyeket, akárcsak a Marquises-csoportot, szintén a spanyol Mendana fedezett fel. A Salamon- és Santa Cruz-szi-getekről van szó, és első pillantásra úgy tetszett, hogy megfelelnek igényeiknek. A többi lázadó is mindjárt elfogadta a javaslatot, mivel senkinek még halvány elképzelése sem volt a Csendesóceán földrajzáról. A Bounty tehát orrával nyugat felé fordult.

Egy vagy két hét múlva, Aitutakitól néhány fokkal délebbre egy nagyságára és jellegére nézve sokban Tupuaira emlékeztető sziklás sziget tűnt fel a láthatáron. A térképeken nyoma sem volt a szigetnek, és a Bounty hajósai várakozással eltelve hajóztak feléje. Mikor már megközelítették, partjáról egy csónak indult feléjük néhány békésnek látszó bennszülöttel, akik kókuszdiót és disznót hoztak ajándékba. Egyikük némi tétovázás után felmászott a Bounty fedélzetére, és hamarosan élénk társalgásba merült a tahitiakkal. Már úgy látszott, minden nehézség nélkül meg tudnak egyezni, amikor – Jenny szerint – a következő eset történt: „Az egyik bennszülöttnek szerfelett megtetszettek a kapitány zubbonyának gyöngyházgombjai. A kapitány rendkívül barátságosan neki ajándékozta a zubbonyt. Az ember éppen a hajópárkányon állt, és onnan mutatta honfitársainak az ajándékot, amikor az egyik lázadó agyonlőtte. Egyenesen a tengerbe bukott. Christiant mélyen felháborította az ügy. De mivel már minden tekintélyét elvesztette, nem tehetett egyebet, mint szigorúan megdorgálta a gyilkost. A bennszülöttek azonnal kihalászták a tengerből meggyilkolt társukat, elhelyezték a csónakban, és hangos siránkozás közepette a part felé eveztek.” Az állatias és kihívó gyilkosság után arról természetesen szó sem lehetett többé, hogy letelepedjenek a szigeten, és a Bounty sietve távozott – még az sem érdekelte őket, mi a sziget neve. De majdnem bizonyosra vehető, hogy Raratonga lehetett, a legnagyobb a Cook-szigetek között. És egyre múltak a hetek. Magától értetődik, hogy nem követhetjük pontosan, merre járt a Bounty, de Christian valószínűleg zegzugos útvonalon haladt, hogy minél nagyobb területet pásztázhasson át. Mendana számos szigetet fedezett fel, és ezek közt nem egy akadt, amely Tahitinál is nagyobb volt, úgyhogy a megfigyelőnek már jókora távolságból észre kellett vennie. Ám a nagy óceán, az éber és gondos figyelőrendszer ellenére is, minden irányban teljesen üresnek látszott. Ma, amikor már ismerjük a Csendes-óceán roppant térségét, ezen egyáltalán nem lepődünk meg, de ijesztő és csüggesztő tapasztalat lehetett a kis hajón hányódó szerencsétlen lázadók számára. Ma azt is tudjuk, hogy Mendana kissé tévedett, amikor a szigetcsoportok fekvését

meghatározta, és mind a Salamon-, mind a Santa Cruzszigetek helyét a valóságosnál mintegy kétezer mérfölddel keletebbre jelölte meg. November közepére az élelmiszer- és ivóvízkészletek erősen megfogyatkoztak. A Bounty már kis híján két hónapja, hogy elhagyta Tahitit, és a hajón mindenki a legrosszabb hangulatban volt, különösen Christian, akit a bűntudat az idő tájt jobban gyötört, mint valaha. A térképek Tongatabut jelezték a legközelebbi szigetnek. Christian úgy vélte, a legokosabb, ha egyenesen feléje tartanak, és ott újra kiegészítik készleteiket. Szemlátomást szerencséjük volt, mert kedvező fogadtatásban részesültek, és minden különösebb nehézség nélkül, csere útján hozzájutottak a szükséges friss zöldségfélékhez és gyümölcshöz. Bizonyára állatállományukat is kiegészítették, mert nem valószínű, hogy a nyomorult állatok nagyobb számban élve kibírták volna a rabság hosszú hónapjait, amióta Tupuaiban hajóra rakták őket. A sors iróniája, hogy Tongatabu alig pár száz mérföldre esett a hét hónappal azelőtt lezajlott lázadás színhelyétől, és most újra itt voltak, és nem mutathattak fel több eredményt, mint amikor Bligh társaival a messzeségbe tűnt a hajó bárkáján, a tat mögött. Mégis merő esztelenség lett volna, ha a Tonga-szigetek valamelyikén tesznek kísérletet a letelepedésre. Először is a Tongák lakói híresek voltak álnokságukról és kegyetlenségükről, másodszor, ha a Tengernagyi Hivatal hajót küldene ki a lázadók üldözésére, mint ahogy bizonnyal meg is teszi, a Tonga-csoport lenne az első terület, amelyet gondosan átfésülnek. A lázadóknak tehát nem volt más választásuk, mint folytatni viszontagságos tengeri vándorlásukat abban a reményben, hogy egy szép napon álmaik szigete kiemelkedik a tenger hullámaiból. A szemük elé kerülő' következő sziget egy szokatlanul magas és termékeny atoll volt. Ezt néhány nappal Tongatabu elhagyása után pillantották meg, és újra feltámadt a hajó minden utasában a remény. De az igen fekete és gyapjas hajú vademberek, akik nyomban feltűntek, szétfoszlatták dédelgetett elképzelésüket arról, hogy itt kiköthetnek. A rendelkezésünkre álló szűkszavú közlések alapján lehetetlen pontosan megállapítani, hogy melyik szigetről lehet szó, de

nyilván a Fijitől délre eső Lau-csoport egyike lehetett, amelynek lakói abban az időben kegyetlen kannibálok voltak. Christian most már egyre világosabban látta, hogy sürgősen végleges döntésre van szükség. Ismét bevonult a hajó könyvtárába, hogy egy utolsó elkeseredett erőfeszítéssel találjon valamit, ami céljuknak megfelel. Ekkor egy nagy, szép kiállítású, finom bőrbe kötött könyv került a kezébe, amely Carteret kapitány 1766 és 1769 közötti, föld körüli útjának leírását tartalmazta. A kapitány éppen Wallisszal hajózott együtt, amikor az utóbbi felfedezte Tahitit. Egy alkalommal Carteret elvesztette az összeköttetést Wallisz-szal, és ekkor történt, hogy a Csendes-óceán déli részének egy magányos, sziklás szigetére került. Christian egyre növekvő reménnyel a következőket olvasta: „Folytattuk utunkat nyugat felé július 2-án, csütörtökön estig, amikor is tőlünk északra szárazföldet pillantottunk meg. Ahogy másnap közeledtünk feléje, olyan volt, mint egy tengerből kiemelkedő nagy szikla: több mint öt mérföld volt a kerülete, és lakatlannak látszott. Sűrű erdő borította, és egyik oldalán friss vizű patak csörgedezett a tengerbe. Partra is szálltam volna, de a hullámverés, amely vad erővel ostromolja a partot az évnek ebben a szakában, lehetetlenné tette. Nyugati oldalán mélységméréseket végeztem, és a parttól nem egészen egy mérföldnyire huszonöt öl mélységet állapítottam meg. A tengerfeneket korall és homok borította. Valószínű, hogy szép nyáridőben nemcsak lehetséges, de könnyű is itt a partraszállás. A sziget fölött tömérdek tengeri madár lebegett, nem egészen egy mérföldnyire a parttól, és a tenger, úgy látszik, halban gazdag. Fekvése: déli szélesség 25O 02' és nyugati hosszúság 133O 30'. Olyan magas, hogy több mint tizenöt mérföld távolságból is láttuk, és mivel egy fiatal úriember, Pitcairn tengerészőrnagy fia fedezte fel, a Pitcairn-sziget nevet adtuk neki.” Noha egyáltalán nem lehetett bizonyosra venni, hogy a Pitcairn-sziget lakatlan, Christian megítélése szerint mégis tökéletesen alkalmas helynek ígérkezett, tehát minden további töprengés nélkül megváltoztatta az irányt, és feléje tartott. A Lau-szigetektől Pitcairnig a távolság légvonalban háromezer tengeri mérföld, de szerencsétlenségükre az állandó keleti passzátszelek miatt nem lehetett egyenes irányt

tartani, ezért a Bounty kénytelen volt délnek lefelé egy 30°-os ívet leírni, ami újabb ötszáz mérfölddel toldotta meg az eredeti távolságot. Mindez megmagyarázza, hogy a Bounty utolsó útjának befejező szakasza miért vett csaknem két hónapot igénybe, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy a Pitcairn-sziget megkeresése is kétségtelenül beletelt néhány napba. Carteret ugyanis tévesen mintegy kétszáz mérfölddel nyugatabbra helyezte. Jenny úgy számolt be krónikásának, hogy abban az időben. a hajón mindenkit elfogott a csüggedés, egyesek komolyan fontolgatták, hogy visszatérnek Otahei-tére”. A Bounty bolyongástól kimerült legénysége végre 1790. január 15-én napnyugtakor megpillantotta a Pitcairn-szigetet. Christian este egy helyben vesztegelt, és csak másnap reggel közelítette meg jobban a szigetet, majd egymás után többször körülhajózta. Magas, meredek szikláival olyannak tűnt, mint egy roppant erőd, megközelíthetetlenségén csak itt-ott enyhített egy-egy rés vagy párkány, amelyen át meg lehetett pillantani belsejének magas fennsíkjait és termékeny völgyeit. Bár csak mérsékelt szél fújt, az ezer láb magas sziklák lábánál hab és tajték fehérlett, és a hullámtörők moraja mintegy figyelmeztette a hajósokat: ne számítsanak itt békés kikötőre. Másrészt viszont, ha egyszer már partra léptek, olyan biztonságos és védett rejtekhelyen lesznek, amelyhez hasonlót aligha találnak az egész Csendes-óceánon. Csak két nap múlva nyugodott meg annyira a tenger, hogy megkockáztathatták a partraszállást, és ekkor a kapitány – Brown, Williams, Mickoy és három bennszülött kíséretében – elindult a kutteren a sziklafalak felé. Néhány aggasztó perc után sikerült partra szállniuk, a csónakot felvontatták egy sziklapárkányra, és mászni kezdtek felfelé a függőleges sziklafalon. Az oromra érve kenyérfa-, banán- és jam-ligetek látványa tárult szemük elé. Mindnyájan tudták, hogy azokat valakinek ültetnie kellett, és attól tartva, hogy mégiscsak laknak bennszülöttek a szigeten, sietve megtöltötték puskájukat. Emberi kéz munkájának újabb jeleként jó néhány polinéziai bál-ványra és kőoltárra találtak, olyanokra, mint amilyeneket Tahitin és Tupuain már megismertek, csakhogy az ittenieket moha borította, úgyhogy a cserkészők hamarosan újra

fellélegezhettek, annak tudatában, hogy akárki élt is itt, már régen eltávozott. Mikor másnap visszatértek a hajóra, Christian harag és keserűség közepette értesült arról, hogy mialatt ő a parton tartózkodott őrjáratával, társaik már-már elszánták magukat, hogy felvonják a horgonyt, és visszahajóznak Tahitira, sorsukra bízva a parton levőket. Ez a tapasztalat arra intette: itt okosabbat nem lehet tenni, mint olyan gyorsan partra hordatni a készleteket, amilyen gyorsan csak tudják – és nyomban munkára is fogott mindenkit. A növények, amelyeket egész idő alatt olyan gondosan ápoltak, nyilvánvalóan fölöslegessé váltak, mert mindent megtaláltak a parton, amire szükségük lehetett. De az életben maradt állatok és a bőséges készletek szállítása nem csekély munka volt, és a hajó két megmaradt kis csónakja semmiképpen sem felelt meg a célnak. A problémát Christian elég ötletesen úgy oldotta meg, hogy a raktárnyílásfedőket vízre eresztette, majd tutajnak használta. Január 23-ára az egész állatállományt és az élelmiszerkészletet, valamint a vitorlarudak, a kötélzet és a vitorlák legnagyobb részét partra hordták a hajóról, és egy sziklák közötti kis öbölben rakták ki, amelyet – – elég szegényes képzelőerővel – Bounty-öbölnék. kereszteltek. Még mindig tömegével maradt értékes tárgy a hajón. Christiant azonban nyilván szorongatta a félelem, hogy gyarmatalapítási terve másodszor is hajótörést szenved. Ezért még aznap este. amikor mindenki a parton hevenyészve felvert sátrakban tartózkodott, elküldte egyik legmegbízhatóbb emberét, hogy gyújtsa fel a hajót, és néhány perc múlva, amikor a riadalom kitört, a Bounty már orrától tatjáig égett. Jenny szerint „mindenkinek könny ült a szemében, amikor így, lángokban látták. Sokan végtelenül fájlalták, hogy nem tértek vissza szülőhazájukba, ahelyett, amit tettek.” Megkezdődött tehát a Pitcairn-sziget gyarmatosítása, és a puszta tényt, hogy a letelepedő kilenc lázadó közt Christian volt az egyetlen, aki eltökélten és igyekezettel készült itt az új életre, semmiképpen sem lehetett a jövőre nézve biztató jelnek tekinteni.

Bligh diadala

Az eddigiekkel ellentétben, amikor a lázadást megelőző és előkészítő események sorban követték egymást, a későbbi fejlemények epizódsorok formájában jelentkeznek, amelyekben különböző egyének és különböző helyek játszanak szerepet. Az elbeszélésben ezentúl lehetetlen szigorú időrendet tartani, mert újra vissza kell térnünk a lázadás reggelére, a Tofua-sziget szomszédságába, hogy kövessük Bligh kapitány és tizennyolc társa sorsát, miután eleveztek a Bouníytól a túlterhelt bárkán, 1789. április 28-án. Christian befejezett ténynek vette, hogy Bligh az egyik közeli Tonga-szigeten köt majd ki, és ott vesztegelve várakozik egy előbb vagy utóbb megérkező európai kereskedelmi hajóra. Ám egy olyan emberről, akiben William Bligh erélye és vállalkozó szelleme lakozott, aligha tételezhetjük fel, hogy tétlenül és bizonytalan ideig vár segítségre idegen partokon. Tehát alig tűnt el a Bounty a szemhatáron, mindjárt latolgatni kezdte, milyen úton-módon juthatna vissza a leggyorsabban Angliába, égve a vágytól, hogy expedíció kiküldését szorgalmazza a „kalózok” – ettől kezdve nincs más szava a lázadókra – foglyul ejtése és törvény elé állítása végett. Az ésszerűség azt kívánta, hogy olyan helyet keressen, amelyet rendszeresen látogatnak európai hajók. Bligh értesült arról, hogy két évvel azelőtt a brit kormányzat hajóhadat küldött Ausztrália keleti partjára'büntető kolónia létesítése céljából, de arról nem tudhatott, vajon sikerrel végrehajtották-e a tervet, és sokkal óvatosabb természetű volt, semhogy vaktában oda induljon. Csak valamelyik kelet-indiai, holland vagy portugál kereskedelmi állomás jöhetett számításba, mint olyan hely, ahol bizonyosan talál hajót. Ezt a szempontot figyelembe véve, Timor szigete esett a legközelebb, és bár háromezerötszáz mérföld távolságra feküdt, Bligh mégis úgy határozott, hogy mindent egy kártyára tesz, és arrafelé kormányoz.

Ha azt akarták, hogy akár a legcsekélyebb esélyük íegyen a sikerre, előbb valahol partra kellett szállniuk, hogy rendbehozzák csónakjukat, és felfrissítsék ivóvíz- és élelmiszerkészletüket. Amikor Bligh 1777-ben Cookkal látogatást tett a Tonga-szigeteken, különösen jó barátságot kötött egy Pouleho nevű törzsfőve!, aki Tongatabun uralkodott, ezért elhatározta, hogy felkeresi, mielőtt nekivágna kelet-indiai útjának. Csakhogy Tongatabu piíianatnyi tartózkodási helyüktől több mint száz tengeri mérföldre feküdt, és Bligh tisztában volí: vek. hogy előbb valahol a közelben kell partra szállniuk, hogy kipihenjék magukat, és rendbe hozzák a csónakot. Kotu, a legközelebbi sziget, egyszerű atoll volt, és Bligh bősége;; tapasztalatai alapján tudta, hogy ezek a korall-szigetek rendszerint kopárak: nem terem rajtuk sem gyümölcs sem vexeruényféíe, sőt gyakran friss vizük sincs. Ehelyett bárkáját inkább a vulkanikus Tofua-sziget felé irányította, amely mintegy harminc mérföldre északra feküdt, és már messziről látni lehetett fölötte a füstoszlopoí. Mégis, jóllehet állandóan és keményen eveztek, csak másnap délután, és akkor is csupán a kedvező friss szél segítségével közelíieíték meg annyira, hogy az ezerötszáz láb magas csúcs feltűnt előttük, és már besötéíedeít, amikorra a sziget déli fokát megkerülték, és védett vízre jutottak. Ekkor már súlyos törőhullámokkal korbácsolta a makacs szél az éjszakába vesző partvonalat. Simpson, a segédkormányos, merészen a tengerbe ugrott, és partra úszott, hogy megvizsgálja a kikötés lehetőségeit. Visszatérése után határozottan kijelentette, hogy napkelte előtt kikötésről szó sem lehet, tehát kint kellett vesztegelniük reggelig. Ez nagy csalódást jelentett a fáradt és meggémberedett hajósoknak, főként azért, mert a víz mélysége miatt nem vethettek horgonyt, és így egész éjjel fogni kellett az evezőt, hogy a csónakot a parttól távol és a védett vizén tartsák. Bligh mindenkinek külön porció rumot adatott, és a nyomorúságos társaság lepihent. Aznap éjjel egyikük sem aludt valami sokat, másnap reggel mégis jókedvűen ébredtek, mert vigaszt merítettek a gondolatból, hogy hamarosan partra léphetnek. Napkelte után rövidesen elhagyták az öblöt, és lassan evezni kezdtek a part

mentén, amelyet haladásuk közben gondosan szemügyre vettek. Ezalatt, ahogy múltak az órák, éhségük egyre követelőzőbben jelentkezett, ezért Bligh kénytelen volt végül horgonyt vetni egy másik, jól védett öbölben, amelyet mindenfelől magas sziklák környeztek, és Sámuel vezetésével Őrjáratot küldött a partra, hogy élelmet szerezzenek. Szabadjára engedve képzeletüket, hogy az őrjárat dióval. gyümölccsel, tojással, baromfival, disznóhússal dúsan megrakodva tér majd vissza, a többi hajós kiszállt az öböl partjára, és nagy tüzet rakott a későbbi hatalmas sütés-főzés reményében. De legnagyobb elkeseredésükre, Sámuel és társai úgyszólván üres kézzel tértek vissza. Hírül hozták, hogy a sziget, úgy látszik, lakatlan, noha bizonyos jelek arra mutatnak, hogy időről időre megfordulnak rajta bennszülöttek, legalábbis látogatóban. Az őrjárat fáradozásainak egyetlen eredménye volt csupán: néhány pint ivóvíz, úgyhogy a Bounty éhes száműzötteinek megint csak be kellett érniük ebédre fejenként egy darab hajóskétszersülttel és egy pohár borral, mert Bligh keményen eltökélte, hogy a meglevő készletet mindaddig nem pocsékolja, amíg meg nem bizonyosodik arról, hogy a hiányokat pótolni tudja. Ezután Bligh ismét a bárkára rendelt mindenkit, és a vízről folytatták a sziget szemügyre vételét. Egy idő múlva néhány kókuszpálma tűnt a szemükbe, amelyek meredek szikla tetején nőttek, de a hullámverésben nem bírtak kikötni. Egyetlen megoldás kínálkozott csupán: az, hogy pár ember a vízbe ugrik, és partra úszik. Miután felfelé és lefelé megmásztak a veszélyes sziklafalat, az emberek mintegy húsz zamatos kókuszdióval tértek vissza. Ekkorra Bligh már jóformán felhagyott a reménnyel, hogy Tofuán kellő mennyiségű élelmiszertartalékot szerezhet be, és elhatározta, hogy minden további halogatás nélkül útra kel Tongatabu felé. Szinte nyomban el is indultak, de alig jutottak ki a védett vízről, olyan erős széllel találták szemben magukat, hogy kénytelenek voltak visszafordulni, és meggémberedett tagokkal újabb nyomorúságos éjszakát tölteni a bárkában, abban a kis öbölben, ahol az előző éjszaka is hányódtak. Másnap reggel újra megkísérelték, hogy kiszálljanak a nyílt

tengerre, és megint kénytelenek voltak visszafordulni a heves szél és a háborgó hullámok miatt. Közben az élelmiszerhelyzet is kezdett válságosra fordulni: a készletek fogytak, ahelyett, hogy növekedtek volna, és az emberek reggelije aznap egy kis darab hajóskétszersültre és egy kanál-nyi rumra korlátozódott. Bligh most maga mellé vette Sámuelt és Nelsont, és maga indult el a sziget felderítésére. Nemsokára egy ösvényre bukkantak, mely egyenesen a sziget közepén emelkedő vulkán kráteréhez vezetett, és ott, legnagyobb csodálkozásukra, egy lávamező szélén, egypár bennszülött kunyhót és néhány banánfát fedeztek fel. Ráadásul útközben egy tisztavizű forrás mellett is elhaladtak, s mikor végre visszabotorkáltak a bárkához, nemcsak három kis banánfürtöt hoztak magukkal, hanem tíz gallon ivóvizet is. A megerőltető kirándulás valószínűleg nagyon megviselhette Bligh-t, mert amikor két társával már a vízben úszott, elájult, és kétségkívül belefullad, ha azoknak nem sikerül megragadni és beemelni a bárkába. A csónakban maradt emberek halászni próbáltak, de teljesen sikertelenül, aminek következtében ebédjük alig volt tartalmasabb a reggelinél. Viszont mindenkinek a hangulatán lendített az újság, hogy a szigeten egész biztosan emberek laknak, ez ugyanis azt jelentette, hogy nem kell Tongatabura menniük, és itt tehetik meg előkészületeiket kelet-indiai útjukra. Bligh javaslatára mindnyájan beleegyeztek, hogy néhány napig a szigeten maradjanak, és alaposan átkutassák. Csakhogy mindenkinek kiadós pihenésre és alvásra volt szüksége, mielőtt nagyobb parti kirándulásokra vállalkozhattak, de felmerült a kérdés, hol találnak olyan táborhelyet, amely egyformán védelmet nyújt a rossz idő és az ellenséges támadás ellen. Végül az öböl túlsó végében egy alacsony barlangra bukkantak, és az egész társaság – Fryer meg néhány segítőtársa kivételével, akiknek a csónakra kellett vigyázniuk – tanyát ütött a belsejében, hogy szél és eső ellen védve, kényelmesebben tölthessék az éjszakát. Kora reggel őrjáratot bocsátottak útra, amely néhány óra múlva örömteljes hírrel tért vissza. Elmondták, hogy már találkoztak is jó néhány, szemlátomást barátságos szigetlakóval. A bennszülöttek nyomban értesítették szomszédaikat és barátaikat is a fehér emberek

megjelenéséről, s így nemsokára harmincnál többen tűntek fel a táborban. Bligh mindent elkövetett, hogy jó kapcsolatot teremtsen velük, s ez látszólag sikerült is neki, amit annak köszönhetett, hogy kiválóan beszélte Tahiti szigetének nyelvét, amely az itteni nyelvnek közeli rokona lehetett. Sürgető kérésére amazok hazamentek földjeikre, hogy kenyérfa-gyömölcsöt és banánt hozzanak, s miután visszatértek, hamarosan élénk cserekereskedés indult meg. Bligh-t egész idő alatt egyetlen kérdés aggasztotta: mit feleljen, ha a bennszülöttek a hajója felől érdeklődnek? Ez természetesen meg is történt, és Bligh, igen helytelenül, azt a felvilágosítást adta, hogy hajótörést szenvedtek, és a legénység többi tagja elpusztult. Magától értetődően, tekintélye megőrzése végett olyasmit kellett volna mondania a bennszülötteknek, hogy nincs messzire jól felfegyverzett hajója, fedélzetén a teljes legénységgel, és hamarosan értük jönnek. Ügy látszik azonban, a bennszülöttek mégsem érthették meg teljesen, amit mondott, mert semmi jel nem mutatta, hogy gondolkodóba estek volna, és nyugodtan folytatták a kereskedést. Eddig hát minden jól ment, de amikor Bligb este felállította a kereskedés napi mérlegét. mégis kiderült, hogy a nyereség rendkívül sovány, aminek következtében a vacsora fejenként egy kókuszdióra és egy negyed kenyérfa-gyümölcsre szorítkozott. Ennek hatására Bligh újra fontolgatni kezdte a Tongatabu-tervet, különösen, hogy az időjárásban is hirtelen jelentős javulás mutatkozott. Visszavonult tehát a barlangba, hogy megfontolja a végső döntést. Másnap reggel, mialatt a társaság néhány tagja friss vízért ment, a bennszülöttek nagy számban kezdtek gyülekezni, és csónakok lepték el az öblöt. Az egyiken egy Makakavau nevű, idősebb törzsfőnök tartózkodott, aki nagy érdeklődést árult el a bárka iránt, és különösen Purcell szerszámosládájának tartalmára volt kíváncsi. Fryer, a bárka az idő szerinti őrzője, igyekezett meggyőzni, hogy a ládában puskák vannak, mire Makakavau unszolta, hogy mutassa meg neki, s végül olyan tolakodóan lépett fel, hogy Fryer elvesztette türelmét, és felnyitotta a ládát. A főnök ekkor rájött, hogy a fehér emberek egy csomó értékes dologgal rendelkeznek, de nincs puskájuk, hogy védekezhessenek, és egyszerre nyersen egy fűrészt

követelt ajándékba, majd szörnyen bosszankodott, amikor Fryer összeszedte bátorságát, és visszautasította. Ugyanekkor több törzsfő jelent meg a sziklákon, harcosaik kíséretében. Néhányan azonnal felismerték Bligh-t, mert éppen Nomukán és Tongatabun voltak, amikor az annak idején Cookkal partra szállt ezeken a szigeteken. Egyikük, név szerint Ngakitikiti, viszont éppenséggel vadonatúj ismerős volt, tudniillik azoknak a főnököknek egyike, akiket Bligh csak néhány héttel korábban túszként visszatartott a nomukai horgonyincidens kapcsán. Most, akár azért, hogy a főnökön esett méltánytalanságot megtorolják, akár egy szerűen azért, hogy megkaparintsák a fehér emberek kincseit, az összegyűlt főnökök határozottan fenyegetően és igen kellemetlenül kezdtek viselkedni. Valószínűleg erősítésért is küldtek, mert déltájban már legalább kétszáz bennszülött vette körül a barlangot meg a bárkát, és mindnyájan meglehetősen baljósán csörgették a kezükben tartott kis parittya-köveket. A helyzet hovatovább szorongatóvá vált Bligh és maroknyi csapata számára, főként azért, mert a visszavonulásra kísérletet sem tehettek addig, amíg a vízhordók meg nem érkeztek. A törzsfők időről időre erősködtek, mennyire jó barátai Bligh-nak, és unszolták, hogy üljön közéjük. Mindez csak növelte gyanúját, és még éberebb óvatosságra intette, úgyhogy inkább behúzódott barlangjába, ahol hidegvérrel nekiült, hogy az eseményeket a hajónaplóba bejegyezze. Ekkor a bennszülöttek egy csoportja hirtelen elkapta a bárka horgonykötelét, és vontatni kezdte a járművet a part felé. A Bounty emberei nem rendelkeztek más fegyverrel, csak azzal a négy karddal, amelyeket Christiantől kaptak, ezekből kettő a bárkában, kettő pedig a barlangban volt. Noha a helyzet reménytelennek látszott, Bligh azonnal kardot fogott, odarohant az egyik törzsfőhöz, és megfenyegette, hogy elvágja a torkát, ha nem parancsol rá embereire, hogy azonnal engedjék el a horgonykötelet. Őket is eléggé meglepte, de a törzsfőnök nyomban engedett a felszólításnak, mire Bligh sietve visszavonult a barlangba, amely legalább a hátulról jövő támadásokkal szemben biztonságot nyújtott. Már majdnem dél volt, mire a vízhordók visszatértek, mindössze négy gallon friss vízzel. Hogy embereibe erőt öntsön a küszöbön álló próbatételhez, Bligh mindenkinek a

szokottnál kiadósabb ebédet adatott, vagyis egy kókuszdiót és egy egész kenyérfa-gyümölcsöt. Míg azok ettek, ő a következőket jegyezte a naplóba: „Mivel helyzetünk rosszabb már nem lehet, mindenkivel közöltem, hogy napnyugtáig várok, hátha addig számunkra kedvező fordulat következik be, és valami arra indítja őket, hogy távozzanak, mint ahogy az előző napon is tették, mert ha most akarnánk innen elindulni, akkor fegyverrel kellene utat törni magunknak, éjnek idején viszont könnyebben tudnánk áttörni, és időközben még megkísérelhetjük a csónakba juttatni azt, amit vásároltunk.” Egy darabig az angolokat senki sem akadályozta meg abban, hogy kedvük szerint oda-vissza járkáljanak a barlang és a part között, de amikor a bennszülöttek ráeszméltek, hogy a fehérek előkészületeket tesznek a távozásra, egyre többször tartóztatták fel őket. Egyik-másik támadóbb kedvű harcos már erőszakot is alkalmazott, és amikor Bligh elküldött valakit, hogy vigye a hajónaplót a bárkába, határozott kísérleteket tettek a napló megkaparintására, feltételezve, hogy különösen értékes tárgyról van szó, amiben nem is tévedtek. A Bounty emberei ekkor már rendkívül izgatottak voltak, mert a harcosok egyre nagyobb számban gyülekeztek mind a magaslatokon, mind nagy harci csónakjaikban. Közben az idegháborút csak fokozta a több száz apró parittyakő ütemes, baljóslatú csörgetése. Mégsem került sor egyelőre közvetlen akcióra, attól eltekintve, hogy estefelé az összegyűlt szigetlakók itt is, ott is tüzeket gyújtottak, világosan jelezve, hogy maradni szándékoznak éjszakára, és esetleg támadásukat is megkezdik. Bligh és emberei nem tehettek egyebet: vállalni kellett a kockázatot, és elszántan áttörni. Miután ebben megegyeztek, összeszedték holmijukat, és lassan elindultak lefelé a bárkához, ahol Fryer és a kisszámú Őrség aggódva várakozott. A törzsfők erre elzárták az utat, és Makakavau színlelt meglepetéssel kérdezte, miért nem töltik itt az éjszakát. Bligh kurtán válaszolta, hogy mindig a hajóján szokott aludni, viszont reggel szívesen jön újra a partra, hogy folytassa a kereskedést. Mindenképpen szerette volna azt a benyomást kelteni, hogy addig Tofuán szándékoznak maradni, amíg az idő megjavul, és elhajózhatnak Tongatabura.

Makakavau felelete rövid volt, de velős: – Nem akarsz a parton aludni? Akkor megölünk. Bligh ekkor hihetetlen merészséggel elhatározta, hogy ismét megpróbálkozik a túszfogás taktikájával, és minden figyelmeztetés nélkül teljes erővel megragadta Ngakitikitit, embereinek pedig odakiáltotta, hogy a lehető leggyorsabban igyekezzenek a bárkába jutni. De amikor már a sekélyben gázoltak, Ngakiíikiti kitépte magát szorításából, mire az egész bennszülött társaság vad üvöltözés közepette támadó sorba zárkózott. Bligh megfordult, és emberei után eredt, ahogy a lába bírta, és csodálatos módon sikerült is a csónakig jutnia, anélkül, hogy egyetlenegy is eltalálta volna a parittya-kövek záporából. Az után. hogy Fryer beráncigálta a csónakba – ami nem volt valami méltóságteljes látvány –, és a két férfiú képtelen és a helyzet súlyosságához egyáltalán nem illő vitába bocsátkozott arról, hogyan manőverezhetnek ki legügyesebben a csónakkal, megtörtént a tragédia. Norton, miután észrevette, hogy a bennszülöttek elkapták a kikötőkötelet, és nyilvánvaló szándékuk a bárkát legénységével együtt a partra vontatni, bátran, de fölöttébb meggondolatlanul kiugrott a csónakból, hogy a kötelet eloldja. A bennszülöttek nyomban vadul rátámadtak, leteperték, és kövekkel agyonverték. Mihelyt Bligh felfogta a helyzetet, előrántotta kardját, és elvágta a kikötőkötelet. De ezzel korántsem voltak túl minden nehézségen, mert az orrhorgony elakadt a fenéken, és csak akkor szakadt ki helyéből, amikor az egyik ága letört. Hat ember ült nekifeszített evezővel, és abban a pillanatban, mikor a bárka kiszabadult, kétségbeesett erőfeszítéssel eveztek a nyílt tenger felé. A küzdelem most már tengeri csatává fajult, mert egyszerre több nagy harci csónak, tele tagbaszakadt bennszülöttekkel, a bárka után evezett, és hamarosan annyira megközelítették, hogy elérhették köveikkel. Bligh ekkor fortélyos hadicselhez folyamodott, hogy vérszomjas üldözőit késleltesse. Megparancsolta embereinek, hogy tépjék le a ruhát testükről, és dobják a vízbe, mégpedig egyszerre csak egy vagy két darabot. Úgy történt, ahogy előre látta: a csónakok irama azon nyomban lelassult, mivel a bennülőket elfoglalta az értékes tárgyak kihalászása, és ezáltal a Bounty emberei éppen annyi előnyhöz jutottak, amennyire szükségük volt.

Közben be is sötétedett, és mivel már jól kint jártak a nyílt tengeren, ahol a sziget többé nem nyújtott védelmet a hevesen tomboló szél ellen, a bennszülöttek hirtelen lemondtak az üldözésükről. Bligh-nak és megmaradt tizenhét társának sikerült tehát puszta életét megmentenie, de ahogy összezsúfolódva ültek a nyitott bárkában, amelyet vadul hányt-vetett a háborgó tenger, helyzetüket mindennek nevezhették, csak éppen reményteljesnek nem. Bligh próbaképpen felvetette, hogy tartsanak ki eredeti tervük mellett, és friss készletek beszerzése céljából szálljanak partra Tongatabun, mielőtt nekivágnának a hosszú kelet-indiai útnak, ugyanis jelenlegi készleteik mindössze 150 font hajóskétszersültből, 20 font disznóhúsból, 28 gallon vízből, 5 meszely (tíz pint) rumból és három palack borból állnak. Bligh javaslatára Colé fedélzetmester válaszolt. Mint kifejtette, merő esztelenség volna abban reménykedni, hogy Tongatabun szívesebb fogadtatásban részesülnének, és ami őt illeti, sokkal ésszerűbbnek tartaná, ha egyenesen a keletindiai Timor felé indulnának. Bligh azzal hozakodott elő, hogy a tongatabui bennszülöttek merőben más természetű emberek, mire Fryer udvariasan félbeszakította: – Engedelmével, uram, váltott-e egyetlen szót is ön a tongatabui bennszülöttekkel, amikor Cook kapitánnyal arrafelé járt? – Hogyne, nem egyet fogságba is vetettünk lopás miatt. – Ha így áll a dolog, uram, akkor azok nyilván forralnak majd valamit ellenünk. – Helyes, Mr. Fryer, akkor hát mi volr.a a legokosabb? Fryer habozás nélkül válaszolta: – Uram, hamarabb érünk békés partokra, ha rábízzuk magunkat a gondviselés küldte kedvező szélre, mint ha szél ellen küszködünk. Mivel Tongatabu felől ellenszél fújt, viszont Timor felé kedvező, világos volt Fryer álláspontja, és hamarosan nyilvánvalóvá lett, hogy a bárkán mindenki inkább hajlik az azonnali hosszú tengeri út kockázatának vállalására, mint arra, hogy kiszolgáltassa életét a teljességgel kiszámíthatatlan tonga bennszülöttek kényének-kedvének.

Bligh ekkor rámutatott, micsoda hallatlan hátrányokkal jár egy ilyen terv. Elsősorban gondoljanak arra, hogy a távolság légvonalban háromezerötszáz mérföld, hogy nincs térképük a Csendes-óceánnak erről a részéről, hogy az utazás akár két hónapra is könnyen elnyúlhat, és alig valószínű, hogy készleteiket útközben meg tudják újítani. Amennyiben kénytelenek a meglevő élelmiszerekre szorítkozni, az napi porcióban mindössze egy uncia hajóskétszersültet jelent, az ivóvíz pedig csak két hétre elég, amiből következik, hogy – hacsak nem esik rendszeresen eső – valószínűleg szomján fognak halni. Feltehető, hogy a Tofuán átélt kalandok után Bligh-ban is kialakult az a határozott szándék, hogy egyenesen Kelet-India felé hajózzék, de ügyesen úgy intézte, hogy alárendeltjei maguk tegyék ezt a javaslatot, mert ez esetben nem kárhoztathatják őt személy szerint a nélkülözésekért és viszontagságokért, amelyekben szinte bizonyosan részük lesz. Hogy még jobban biztosítsa magát, Bligh újból megkérdezte Fryert, vajon tökéletesen meg van-e győződve véleménye helyességéről, mire az utóbbi igenlően válaszolt. – Rendben van, fiúk – fordult erre Bligh a csónakban ülőkhöz. – Eszerint beéritek napi egy uncia kenyérrel és egy gill vízzel? – Úgy van, uram – válaszolták egyhangúan. Az általános lelkesedés és megkönnyebbülés hangulatában feszítették ki a bárka vitorláját, miután a legénységet két őrségbe osztották. Eleinte a bárkát könnyen tudták kezelni, de ahogy múltak az órák, a tenger egyre nyugtalanabb lett, és valahányszor csónakjuk hullámvölgybe került, kitért abból az irányból, amerre kormányozták, s időnként, araikor egy hömpölygő' hullámhegy taraján lebegett, a felborulás veszélye fenyegette. Amellett állandóan nyelte a becsapódó vizet, úgyhogy a legénységnek minden erejét latba vetve kellett merni a vizet belőle, ha a felszínen akart maradni. Mikor a hajnal első vörös csíkja komoran felderengett, Bligh lakonikusan bejegyezte a naplóba, hogy „ember talán még soha nem volt ilyen szörnyű helyzetben”. Bligh a reggeli órákban rájött, hogy hiába méregetik eszeveszett iramban a vizet, ha meg akarnak maradni, szabadulniuk kell minden nélkülözhető tehertől. Mindjárt meg

is parancsolta tehát, hogy dobjanak ki a bárkából egy tartalékvitorlát, egy nagy kötélgöngyöleget és minden ruhát meg egyéb személyes holmit, ami nem életbevágóan fontos. Valójában mégis egyetlen dolognak köszönhették megmenekülésüket, annak, hogy hiányzott közülük a szerencsétlen Norton, mert eggyel több ember a fedélzeten – s ráadásul mindnyájuk közt ő volt a legtermetesebb és legkövérebb – kétségtelenül a csónak elsüllyedéséhez vezetett volna. Bligh még a Tonga-szigeteken tett előző látogatásakor hallotta emlegetni, hogy azoktól északnyugatra egy másik szigetcsoport is fekszik, amelynek a neve Viti vagy Fiji (Fidzsi). Mivel nagyjából egybeesett azzal az iránnyal, amelyet tartaniuk kellett, Bligh nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy megkeresse és feltérképezze ezekéi a szigeteket, még ha hiányoztak is a terve kiviteléhez megfelelő fizikai feltételek, nem is szólva az időről és a műszerekről. Május 4én pillantotta meg a szigetcsoport első tagját, és a következő napokon úgy elfoglalták az új felfedezések, hogy teljesen megfeledkezett súlyos helyzetükről. Társait azonban egyáltalán nem fűtötte hasonló lelkesedés, és nagyon is aggódtak, mi történik, ha az ellenséges bennszülöttek megpillantják őket. Különösen akkor támadt nagy riadalom, amikor Bligh eltökélten bekormányzott a Viti Levu és Vanua Levu néven ismert, két sűrűn lakott sziget közti szorosba. Mindenesetre addig minden nagyszerűen ment, amíg el nem haladtak a Fiji-szigetek utolsó tagja, a Yasawa-csoport mellett. De ennek egyik szigetéről hirtelen két nagy vitorlás csónak indult el, s tartott egyenesen feléjük. Minapi tofuai kalandjaik után a legkevésbé sem kívántak megismerkedni ezekkel a szigetlakókkal, evezőre kaptak tehát, hogy fokozzák a sebességüket. Hála az élénk hátszélnek, amely éppen a kellő pillanatban támadt fel, sikerült a bárkának derekasan maga mögött hagynia a csónakokat, s egy idő múlva a szigetlakók lemondtak üldözésükről, és visszafordultak. Hogy a bennszülöttek milyen szándékkal közeledtek, nem ismeretes, a bárkában ülőknek azonban minden okuk megvolt rá, hogy indítékaikat gyanúsnak tartsák, mivel a Déli-tenger legálnokabb és leg-vérszomjasabb vadembereiről volt szó. A kifáradt evezősök erőfeszítéseit néhány óra múlva

valóságos felhőszakadás jutalmazta, ami lehetővé tette, hogy mintegy hat gallon vizet gyűjtsenek. Csak ekkor tudták a lázadás óta első ízben amúgy isten igazában a szomjukat oltani. Borús, felhős időre virradtak másnap, és Bligh mindent elkövetett, hogy vacogó emberei figyelmét elterelje: részletesen elmesélte, amit a Csendes-óceán ezen részének szigeteiről és időjárásáról tudott. Sőt nagy vonalakban egy térképet is felvázolt, amelyet kézről kézre adtak mindnyájuk okulására, majd azzal tartotta ébren figyelmüket, hogy kezdetleges mérleget eszkábált össze, amelyen lemérhették a mindennapi porciói. A mérleg két fél kókuszdióhéjból állt, amelyeket finom fonalakkal függesztett fel egy rúdra, súly gyanánt pedig egypár pisztolygolyó szolgált. Sok mérics-kélés és kísérletezés után Bligh arra az eredményre jutott, hogy az egy étkezésre szóló kétszersültadag egy golyónyit nyom. Utóbb megállapították, hogy egy-egy golyó súlya kétharmad uncia. Három ilyen parányi kétszersültdarabka volt egy ember teljes napi adagja, mert Bligh bölcsen feltette magában, hogy a tartalékolt sózott disznóhúst csak végső szükségben osztja szét. Az emberek hamarosan rájöttek, hogyan lehet a leggazdaságosabban elfogyasztani sovány adagjukat: a jellegtelen kétszersültet beáztatták a vízporciójukba, aztán lassan ették, gondosan megrágva minden falatot. A következő nap Bligh azzal foglalkoztatta embereit, hogy a bárka peremét vitorlarudak és vitorlavászon segítségével megmagasíttatta. Ezáltal némi csekély védelemhez jutottak a széllel és hullámokkal szemben. Sajnálatos módon a megmaradt néhány vitorlavászondarab kevés volt ahhoz, hogy belőlük valami ponyvatetőfélét vonjanak a fejük fölé az állandóan hulló eső ellen, amely már napok óta nem szűnt meg. Hogy ne vacogjanak annyira, Bligh azt tanácsolta az embereknek: vessék le ruhájukat, mártsák meg a tengerben, és azután vegyék fel újra. Ugyanis abból a feltevésből indult ki, hogy a tenger vize sokkal melegebb, mint az eső. Csakhogy a nagy zsúfoltságban ez meglehetősen bonyolult művelet volt, és huzamosan ismételve elég fárasztó is. Az állandóan hulló sűrű eső miatt két ember szünet nélkül a víz kimeregetésével volt elfoglalva, és közben a tenger még mindig úgy háborgott, hogy a bárkát állandóan a felfordulás veszélye fenyegette. Újabb nehézséget jelentett – és ezzel a

kormányosnak kellett megbirkóznia – a szél irányának változása: ugyanis délire fordult, és tudták, hogy ha tartósan így marad, elkerülhetik a Torres-szorost, és akkor észak felől kénytelenek megkerülni Új-Guineát. Mégis, bár az oldalukba kapott szél növekvő' kockázattal járt, kitartottak eredeti útirányuk mellett. Mióta Tofuát elhagyták, egész úton egy horgászzsineg lógott a bárka tatjáról a vízbe, de – annak ellenére, hogy ezekben a vizekben sok a delfin, bonitó és tonhal – legnagyobb csalódásukra soha semmi nem harapott rá, feltehetően azért, mert alkalmatlan horgot és csalétket használtak. Május 14-én és 15-én, amikor a bárka az Új-Hebridáktól éppen északra haladt, váratlanul magas, sziklás szigetek sora tűnt fel a láthatáron. Bligh ezeket tisztelettudóan Banksszigeteknek nevezte el, pártfogója, Sir Joseph után, de a partraszállás kockázatát már nem vállalta, noha csábító volt az alkalom, hogy talán élelemhez juthatnak, és egy kis időre elhagyhatják a bárkát. Az emberek ekkor unszolni kezdték Bligh-t, hogy ossza ki az egész disznóhúst egyetlen étkezésre, azzal érvelve, hogy csak így tudnak elegendő erőt összeszedni az út folytatásához. Ő azonban határozottan elzárkózott ennek az életbevágóan fontos tartaléknak elprédálásától. Helyette az emberek időről időre egy teáskanál rumot kaptak; ez a varázsszer sosem tévesztette el hatását. Mindenesetre, amikor az eső május 20-án újra rákezdett, már mindenki a kétségbeesés határán állt, és Bligh a következőket jegyezte a naplóba; „Hajnalban némelyik emberem félholt volt. Ijesztő a külsőnk, és sehová sem nézhetek, hogy ne erezzem magamon valakinek a pillantását. Mindnyájunkat szörnyű éhség gyötör, de senki sem szenved a szomjúságtól, vagy ha mégis vizet kívánunk, ez a vágyunk a bőrünkön keresztül kielégül. Keveset alszunk, akkor is csuromvizesen, és heves görcsök közt ébredünk, sajgó csontokkal.” Szokása szerint Bligh mindent megtett, hogy embereiben tartsa a lelket. Derekasan érvelt azzal, hogy még mindig kibírhatóbbak a mostani körülmények, mint ha szép idő volna. Egy-két nap múlva azonban már ő sem törte a fejét, hogy a bátorítás milyen új formájával öntsön lelket beléjük.

Egyszerűen ennyit jegyzett fel: „Nyomorúságunk most már mérhetetlen. Annyira elfed mindent az eső és a tenger, hogy már nem is látunk, jóformán hasznát sem vesszük a szemünknek. Az alvás, noha áhítozunk rá, iszonyatos: én a magam részéről, úgy látszik, meg is vagyok nélküle. Rettenetesen szenvedünk a hidegtől, és mindenki retteg, ha közeledik az éjszaka.” Május 22-én azonban még mindenki életben volt, és Bligh nagyon egyszerűen ezt jegyzi fel: „Ha valaha ember érezte az ég, az isteni gondviselés hatalmát, úgy mi jelenleg a legnagyobb mértékben érezzük. Bízvást merem állítani, hogy a mi mostani helyzetünk a világ legbátrabb hajósát is rettegéssel töltené el. Arra kell haladnunk, amerre sodor bennünket a tenger, amely előttünk hullámzik, és összecsap fölöttünk. Közben a legnagyobb éberséggel kell őrködnünk, mert a kormányzásban elkövetett legkisebb hiba egy pillanat alatt romlásunkat okozhatja.” Huszonnégy órával később a vég már egészen közelinek látszott, és Bligh csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudta papírra vetni a következő kétségbeesett sorokat: „A mai nap nyomorúsága felülmúlta a tegnapiét. Az éjszaka iszonyú volt. A tenger rettenetes erővel zúdult át fölöttünk, úgyhogy rettegve és szorongva mertük a vizet. Hajnalra, úgy láttam, mindenki a legkétségbeejtőbb állapotba került, és most már attól tartok, hogy lesznek néhányan közöttünk, akik még egy ilyen éjszakát nem élnek túl.” Aznap este a tenger kezdett megnyugodni, és másnap, mindnyájuk nagy gyönyörűségére, kisütött a nap. Ruháikat nyomban kiakasztották száradni, és amikor Bligh kétszersültés vízadagja mellé mindenkinek kimért egy uncia disznóhúst is, a légkör szinte már ünnepivé vált. Csakhogy Bligh nem az az ember volt, aki hamis derűlátásban ringatja magát, és most kihasználta a kedvezőbb körülmények adta alkalmat, hogy újra felmérje az élelmiszerkészleteket. Az ellenőrzés kiderítette, hogy ha tovább folytatja a kétharmad unciás adagok napi háromszori kiosztását, a hajóskétszersült még huszonkilenc napra elég. Ha jól haladnak, ennyi idő alatt el kell érniük Timort, viszont kedvezőtlen időjárás és balszerencse könnyen okozhat jelentékeny késedelmet. Például, ha körülményeik kényszerítőén úgy alakulnak, hogy

egészen Jáváig kell továbbmenniük. Bligh ezért elhatározta, hogy a naponta háromszori kétszersültadag helyett naponta csak kétszer fog kétszersültet osztani, és akkor szükség esetén hat hétig is eltart a készlet. Össze kellett szednie minden bátorságát és ügyességét, hogy ezt közölje társaival, ők pedig napirendre térjenek fölötte. Mindenesetre sikerült olyan egyszerűen és simán elintéznie az ügyet, hogy mindenki belenyugodott, és egyetlen tiltakozó szó sem hallatszott. Ugyanezen a napon tengeri madarak közeledtek a csónak felé, és körözni kezdtek felette, A sirályok családjához tartoztak ezek. amelyeket – állítólagos ostobaságuk miatt – „golyhónak'' is neveznek. Szokása ennek a madárnak, hogy rászáll a hajóra, és mindaddig ottmarad, amíg valaki el nem kergeti. A Bounty utasai éppen elégszer találkoztak vele Angliától idáig vezető' útjukon, és most türelmesen várták, hogy valamelyik elérhető közeibe kerüljön. Csak másnap sikerült végre elkapni egy madarat. Azonnal darabokra szaggatták, tizennyolcfelé osztották, és nyersen, belső részeivel együtt, mindenestül felfalták. Nem sokkal később, még aznap sikerült fogniuk egy fehér szulát, amely a golyhónál valamivel nagyobb, de nála is óvatlanabb és esetlenebb. A madárnak kifolyatták a vérét, és elosztották a három leggyengébb ember között, a többiek pedig a húsát ették meg. A következő napon két újabb golyhót zsákmányoltak. Amikor felbontották, megemésztetlen polipés repülőhaldarabokat is találtak a gyomrukban; ezeket is elosztották, és elfogyasztották. A meleg, napos idő tartós maradt, és elég volt belőle pár nap, hogy a csónak utasai visszakívánják az esőt, amely – minél több, annál jobb. Leromlott állapotukban nehezebben viselték el a trópusi hőséget, mint a trópusi záporokat, és május 26-ától kezdve a bárkában ülők útja kétségbeesett versenyfutás volt a halállal. Szerencsére ekkorra már majdnem elérték a Nagy-Korallgátat. Május 28-án hajnali három órakor – pontosan egy hónappal a lázadás után – Fryer a kormány mellett hirtelen mennydörgésszerű tompa morajra riadt, és amikor előre kémlelt, alig néhányszáz lábnyira hatalmas hullámverést vett ki nagy nehezen a derengésben. Bligh azonnal parancsot adott az irány megváltoztatására, ami szerencsére elég

könnyen ment. mivel a szél délkeletről fújt, tehát párhuzamosan a korallpad irányával. Szokásos alaposságával mindjárt arra is parancsot adott, hogy a legénység fogjon evezőt, de ehhez mindenki túlságosan gyenge volt, és mihelyt a bárka kivitorlázott a veszélyzónából, egy helyben vesztegelve várták ki a hajnalt. Most az volt a fő kérdés, meddig tart, amíg rést találnak a gáton, és azon belül egy szigetfélét, ahol kiköthetnek, hogy megpihenjenek, és erőt gyűjtsenek. Cook kapitány volt az egyetlen európai, aki a Nagy-Korallgát és Ausztrália keleti partja közötti veszélyes vizeken valaha is vitorlázott, és az az egy vagy két átjáró, amelyet ő fedezett fel a zátonypadon, messze délre feküdt Bligh-ék jelenlegi helyzetétől. Közben a szél a kora reggeli órákban keletire fordult, s így fennállt annak a veszélye, hogy a bárka a korallpadnak sodródik, és szétzúzódik rajta. Ez a kockázat azonban csekély volt ahhoz a szörnyű kilátáshoz képest, amit az éhenpusztulás, a szomjhalál és a hőség jelentett, s ezzel számot vetve Bligh, mihelyt teljesen kivilágosodott, ismét a koraligát felé irányította a bárkát. Nagy megkönnyebbülésére fel is fedezett rajta egy nyílást, körülbelül egy mérföldnyire északra. Ugyanekkor egy kis kerek szigetet is megpillantott a pad túlsó oldalán, a nyugodt vízben, és most erős hátszéllel e felé suhantak. A sziget mintegy húsz mérföldnyire lehetett tőlük, és miközben feléje tartottak, mögötte egy még nagyobb és még termékenyebb szigetet pillantottak meg. Elhatározták, hogy inkább ott szállnak partra. Már besötétedett, amikor végre szárazföldet éreztek lábuk alatt, és nagy örömükre és megkönnyebbülésükre kiderült, hogy a sziget lakatlan, a parton pedig tömérdek gyönyörű, nagy osztriga hever. Azonnal tüzet raktak, és hatalmas – lábas osztrigabecsináltat készítettek, amibe még hajóskétszersültet is aprítottak. Bligh a helyet Restauráció-szigetnek keresztelte el, részben azért, mert itt állt helyre mindnyájuk egészsége és jó hangulata, részben pedig azért, mert történetesen emlékezett rá, hogy ezen a napon, május 29-én volt a százhuszonkilencedik évfordulója II. Károly király restaurációjának. Az elmúlt néhány hét folyamán egyetlen problémájuk volt ezeknek az embereknek, az, hogy valamiképpen életben

maradjanak, de most, hogy bizonyos fokig biztonságba kerültek, és közérzetük megjavult, egyszerre mindenféle gyerekes viszálykodás ütötte fel közöttük a fejét nevetséges semmiségek miatt. A bárka legénysége részben kötelességérzetből csatlakozott Bligh-hoz, részben attól való félelmében, hogy letartóztatják és vád alá helyezik őket lázadás miatt. Ilyenformán elég vegyes társaság verődött össze, s szerencsétlen módon tagjai közt volt Fryer és Purcell is, Bligh két engesztelhetetlen ellensége. Ezek, alig kaptak kissé erőre, elégedetlenül bírálgatni kezdték a kapitány osztriga-becsináltját, és az sem javította a közhangulatot, hogy kiderült: az éjszaka folyamán valaki elcsente a tartalék disznóhúst. Bligh szerette volna, ha félretesznek osztrigát az út hátralevő részére, de emberei olyan gyengék és fásultak voltak, hogy jobbnak látta, ha egyelőre nem hajszolja túl őket. Tehát miután megfőzött egy újabb lábas becsináltat, elrendelte, hogy bontsanak tábort, és folytassák útjukat észak felé. Május 31-én hajnalban új szárazföldet pillantottak meg, és Vasárnap-szigetnek keresztelték. Bligh most is partra küldte embereit, hogy osztrigát keressenek. Itt tört ki a viszály Bligh és Purcell között, Nem tudjuk, miről folyt a vita, de Bligh nyilván úgy érezte, hogy a többiek hálásak lehetnek neki életben maradásukért, ezért nyersen odavetette Pur-cellnek: – Ha én nem vagyok magukkal, most nem lennének itt! Purcell viszont, aki számos társával osztotta azt a nézetet, hogy Christian főként Bligh hibájából lázadt fel, sokat mondóan így válaszolt: – Úgy van, uram, ha ön nincs, akkor most egyáltalán nem volnánk itt. Bligh megértette a célzást, és ráordított: – Mit mondott? Purcell tettetett ártatlansággal megismételte: – Azt mondtam, uram, ha ön nincs, akkor most egyáltalán nem volnánk itt. – Átkozott bitang, hogy érti ezt? Purcell elvesztette béketűrését, és hevesen válaszolta: – Nem vagyok bitang, uram, és ha már itt tartunk, vagyok olyan ember, mint ön. Purcell viselkedése veszélyesen közel járt már a nyílt lázadáshoz, és Bligh, akárcsak Christian, a végsőkig el volt

szánva, hogy tekintélyét – ha törik, ha szakad – megőrzi. Mindenesetre, amit most tett, az igen különös volt. Kardot ragadott, majd kurtán ráparancsolt Purcellre: fogjon ő is egyet, és védje magát. Az indulatos kihívás váratlanságával elérte a kívánt hatást, mert, úgy látszik, Purcellnek inába szállt a bátorsága, és dohogva takaródét fújt: – Nem, uram, ön felettesem. Ekkor érkezett vissza Fryer osztrigagyűjtő portyájáról, de ahelyett, hogy kapitánya pártjára állt volna, gúnyosan felkacagva odakiáltotta: – Itt nincs párbaj! Mindketten le vannak tartóztatva! Bligh ekkor gőgösen Fryer felé fordult, és ráripakodott: – Istenemre, uram, ha egyetlen ujjal hozzám mer érni, menten leszúrom! Fryer megpróbálta Colé fedélzetmestert a maga pártjára vonni, de Colé, felismerve a helyzet veszélyességét, nem állt kötélnek, úgyhogy Fryer kénytelen volt változtatni a hangnemen. Következő' szavai szelídebben és tisztelettudóbban hangzottak: – Uram, ez az idő egyáltalán nem alkalmas a párbajo-zásra. Bligh kardjával Purcellre mutatott: – Nem hallotta, amint ez a fickó azt mondta nekem, hogy ő van olyan ember, mint én? Purcell most nyilván okosabbnak látta, ha követi Fryer példáját, és békülékenyebb hangot ütött meg: – Amikor ön engem bitangnak nevezett, én azt feleltem, hogy nem vagyok az, hanem vagyok olyan ember, mint ön, és amikor ön azt mondta, hogy ön hozott minket idáig, én arra annyit válaszoltam, hogy ha ön nincs, akkor mi most nem volnánk itt. Bligh a csavaros bocsánatkérés hallatára minden egyebet érzett, csak éppen elégtételt nem, ugyanakkor ráeszmélt, hogy tovább rontaná a helyzetet, ha firtatná az ügyet, így hát bölcsen a következő kijelentéssel tett pontot az epizód után: – Rendben van, ha semmi mellékgondolat nem volt abban, amit mondott, bocsánatot kérek öntől. Ettől a naptól kezdve Bligh egy lépést sem tett kardja nélkül, naplójában pedig hálatelt szívvel és jámborán megjegyzi: „A Mindenhatónak tetszett elegendő erőt adni nekem ahhoz, hogy hasznát vegyem.”

Ahogy a part mentén hajóztak, a szárazföldön több ízben bennszülötteket pillantottak meg, ezért amikor június 1-én éjszakára egy kis szigeten letáboroztak, Bligh szigorúan meghagyta, hogy csak kis tüzet gyújthatnak, és azt is kellőképpen fedett helyen. Nem sokkal később, még aznap este, amikor szemleútra indult a szigeten, hátrapillantott, és rémülten látta, hogy a táborhelyen hatalmas tűz lobog. Visszarohant, és megállapította, hogy Fryer, parancsát semmibe véve, külön tüzet gyújtott magának, és elaludt mellette. Nem őrzi feljegyzés a szavakat, amelyekkel Bligh ebből az alkalomból illette Fryert, de könnyű elképzelni. Egy másik csoportot már előzőleg elküldött, hogy fogjanak golyhókat. Mikor ez a csoport az éjszaka közepén megérkezett, mindössze tizenkét madarat hozott, feltűnően keveset ahhoz képest, hogy milyen nagy számban tanyáztak ezen a kis homokszigeten. Nelson annak rendje és módja szerint megmagyarázta, hogy Lamb, a hajó mészárosa, az alvó madarak közé rontott, és elijesztette Őket, mielőtt társai jó fogást csinálhattak volna. Ez nyilván több volt, mint amenynyit Bligh le tudott nyelni, úgyhogy mit sem törődve tekintélyével és rangjával, a tehetetlen mészárosra rontott, és rettenetesen elagyabugyálta. Hát még ha tudta volna a kapitány, mennyire megérdemelte Lamb az ütlegelést, mert csak jóval az utazás után derült ki, hogy ezen az estén a mészáros valójában egymaga kilenc madarat fogott és falt fel. Hajnalban újra vízre szálltak. Bligh terve az volt, hogy Cook útvonalát követi, amely a York-félsziget legészakibb fokánál nyugatnak kanyarodva, a Prince of Wales-szigettől délre fordul be a Torres-szorosba. De valamivel tovább haladt észak felé, mert tévedésből a kontinens egy részének gondolta a szigetet, s ennek következtében, anélkül, hogy tudomása lett volna róla, új átjárót fedezett fel a Torres-szorost alkotó csatornák útvesztőjében. Június 4-ére újra kint jártak az Arafura-tenger nyílt vizén. A Nagy-Korallgáton belüli szigeteken tartott pihenők testileg és lelkileg egyaránt talpra állították a Bounty szám-űzötteit, viszont élelmiszerkészletük csupán pár tucat szárított osztrigával növekedett, holott még jó tíz napos hajózás állt előttük. Szerencsére újra meg újra sikerült tengeri madarakat fogniuk, például június 5-én egy fekete sirályt, amelynek vérét

a legyengültek itták meg, mielőtt a húsát egymás közt szétosztották volna. A következő naptól kezdve Bligh a napi két alkalom helyett megint háromszor osztatott kétszersültet. Ennek ellenére nem akadt köztük egy sem, aki ne szenvedett volna a kimerültségtől, álmatlanságtól és dagadt lába miatt. Különösen súlyos volt Ledward és Lebogue állapota, és az általános egészségügyi helyzeten semmiképpen sem javított a szüntelenül szakadó eső. Egyetlen dolognak örülhettek csupán, az állandó erős és kedvező szélnek, amely majdnem négy csomó átlagos sebességgel hajtotta őket előre. Június 11-én egyiküknek újból sikerült egy fekete sirályt fogni, és Bligh úgy határozott, hogy elteszik másnapra. Döntése különösen Fryert ingerelte, de szerencsére, mielőtt komoly vita bontakozhatott volna ki, figyelmét – és mindenkiét a bárkában – a láthatáron váratlanul feltűnő sziklás part vonta magára. Azonnal érezték, hogy ez csak Timor lehet, de Bligh is csak annyit tudott bizonyosra mondani, hogy valahol a háromszáz mérföld hosszú sziget déli partja közelében járnak. Homályosan emlékezett azonban arra, hogy Kupang, a holland helyőrségi város a sziget délnyugati csücskén épült, ezért lassan tovább vitorlázott ebben az irányban, követve a pálmafák szegélyezte partvonalat. Amikor beesteledett, nem láttak egyebet, csak néhány kis maláj falut, és Bligh inkább egész éjszaka egy helyben vesztegelt, nem akarva kitenni magát annak a veszélynek, hogy esetleg túlhalad Kupangon. Másnap délben, amikor még mindig nem találták meg a holland várost, horgonyt vetettek földrajzi helyzetük megállapítása végett. Most mindössze pár száz yardnyira voltak a parttól, és egyetlen ember sem akadt a bárkában, aki ne érzett volna erős kísértést a dúsan termő kókuszdió és egyéb gyümölcs láttán. Mégis uralkodtak magukon, vigasztalást merítve a tudatból, hogy most már valóban egészen közel lehetnek Kupanghoz. Az a két ember, aki nem akart várakozni, persze megint Purcell és Fryer volt. Követelődztek, hogy tüstént engedjék Őket a partra. Végül Bligh-t elfogta a düh, a part közelébe hajózott, és kijelentette kettőjüknek, hogy partra szállhatnak, ugyanakkor a többieknek megtiltotta a csónak elhagyását. Szembenézve a cseppet sem kecsegtető kilátással, hogy ott hagyják őket, a

két ember egyszerre elcsendesedett, és Bligh mindjárt tovább vitorlázott, mihelyt a nap magasságát megmérte. Kronométer hiányában csupán a földrajzi szélességet tudta kiszámítani, de ennyiből is kellő bizonyságot szerzett, hogy Kupang közvetlen közelében keli lenniük. És valóban, néhány óra múlva elérték a sziget délnyugati csücskét, ahol egy barátságos maláj ajánlkozott, hogy kalauzuk lesz az út utolsó szakaszán. Annak ellenére, hogy már csupán néhány mérföldet kellett megtenniük, csak a legnagyobb nehézséggel tudtak továbbhaladni, mert ezeken a szélvédett vizeken teljes szélcsend uralkodott, és egyikük sem volt képes egyfolytában pár száz yardnál tovább evezni. Éjszaka két órakor ágyúlövés hangját hallották, és június 14-én, éppen virradat előtt, maláj kalauzuk közölte velük, hogy megérkeztek. Tehát végeredményben, Bligh pontos számításai szerint, negyvenkét napig hajóztak a túlterhelt, nyitott bárkában, miközben mindössze egyetlen embert veszítettek, és háromezerhétszázegy mérföldet tettek meg az ismeretlen óceánon, úgyhogy jogos büszkeséggel zárja útjuk leírását e szavakkal: „Hála az isteni gondviselésnek, így ért véget – anélkül, hogy szerencsétlenül jártunk volna – ez az utazás, a legrendkívülibb, amely valaha embernek osztályrészül jutott, akár végtelen hosszúságát tekintjük, akár azt, mennyire híjával voltunk az élethez szükséges javaknak.” Érkezésükkor, annak ellenére, hogy a bárkán – ápolás és ellátás híján – már mindenki kétségbeejtő helyzetben volt, Bligh, mint mindig, most is a haditengerészeti szabályoknak megfelelően járt el: formálisan felhúzatta a segélykérő lobogót, és várta, hogy a helyőrségi parancsnok üdvözölje, megadva a partraszállási engedélyt. Szerencsére a parti őrség azonnal észrevette őket, és pár perc múlva Bligh kapitány engedélyt kapott a partraszállásra. Az első, akivel találkozott, egy angol tengerész volt. Ez azonnal elvezette parancsnokához, bizonyos Spykerman kapitányhoz, aki több éve holland szolgálatban állt. Spykerman nagyon is tisztában volt vele, mire van honfitársainak legégetőbb szüksége. Azon nyomban valódi angol villásreggelit szolgáltatott fel otthonában, teával, és felszólította Bligh-t, hogy haladéktalanul küldessen embereiért. Bligh ezt meg is tette, bár elég rosszindulatúan azt is parancsba adta, hogy Fryer

őrként maradjon a bárkán. Mély megindultságot érzett, mikor ott ült a reggelizőasztal mellett, és nem szégyellte bevallani elérzékenyülését még a hajónaplóban sem, amit bizonyít az esemény következő, megható leírása: „A világ legkiválóbb művészei számára soha nem nyílt volna jobb alkalom képességeik csillogtatására, mint az alakok ama két csoportjának ábrázolásában, amely ekkor mutatkozott be egymásnak. Eközben senki sem tudta, min álmélkodjék inkább: az ínségeseknek a gyors segítség miatt felcsillanó szemén, vagy a segítők iszonyodásán, amikor az emberi kísérteteket megpillantották. Aki ugyanis képet akar alkotni magának ezekről a szegény, nyomorúságos lényekről, annak át kell élnie, hogy házában tizennyolc embernek nyújt segítséget, akiknek kísérteties külseje – habár ismert okok következtében – ugyanolyan elriasztó, mint amilyen részvétet ébresztő; annak látnia kell fekélyekkel borított tagjaikat, rongyokba burkolt, csont és bőr testüket, és végül el kell képzelnie a jótevőik iránt érzett hála és öröm könnyeit, amelyek végigcsurogtak arcukon. A rémületnek, meglepetésnek és szánalomnak az a keveréke, amely e látványra elfogná, töltötte el Tímoron a segítségünkre siető embereket.” A holland kormányzó kényelmes és tágas házat bocsátott Bligh rendelkezésére, de amikor az utóbbi meghallotta, hogy helyszűke miatt embereinek részben a kórházban, részben Spykerman kapitány hajóján kell tartózkodniuk, azonnal szállást rendezett be számukra az otthonául szolgáló házban, noha kétségtelenül jobban szerette volna, ha legtöbbjük néhány napig nincs a szeme előtt. Bligh következő lépésként a lázadók teljes névsorát a holland hatóságok elé terjesztette, majd nekiült a cseppet sem vonzó feladatnak, hogy papírra vesse részletes beszámolóját a lázadásról és az azt követő eseményekről őlordságaik részére a Tengernagyi Hivatalban. Ugyanekkor érdeklődött, mi a leggyorsabb útja, hogy mind ő, mind emberei hazakerüljenek Angliába. Nagy bosszúságára megtudta, hogy Holland Kelet-Indiában Batavia az egyetlen hely, ahonnan közvetlenül Angliába is indul hajó, továbbá, hogy már októberben ott kell lennie, különben várhat januárig, amikor a következő hajó indul. Újabb bonyodalmat jelentett, hogy Kupang és Batavia között nem volt rendszeres

hajóösszeköttetés, és lehetőség sem kínálkozott, hogy megfelelő hajót bérelhessen erre az útra. Végül Bligh egy kis szkúnert vásárolt, amelynek a Resource nevet adta. Kupangból Bataviába ezernyolcszáz mérföldet hajózni egy negyven láb hosszú szkúneren, nem tekinthető kéjutazásnak, és Bligh tisztában volt vele, hogy várnia kell addig, amíg emberei teljesen felépülnek, s csak aztán jöhet szóba az indulás. Ehhez azonban még hosszabb idő kellett, ő pedig képtelen volt arra, hogy közben tétlenül tespedjen. Aminek eredményeként a hajónapló egyik oldala a másik után telt meg feljegyzésekkel a legkülönfélébb tárgyakról, többek közt a piaci árakról, a rabszolgakereskedelemről, a kínai temetési szertartásokról, Timor történetéről, a rizstermesztés legújabb módszereiről és a maláj bennszülöttek szokásairól. Úgy látszik, a legénység többi tagja közül csak Nelsonban, a botanikusban buzgott hasonló munkakedv: naponta hosszú, növénygyűjtő kirándulásokat tett, sőt sikerült néhány kenyérfa-hajtást is szereznie. Egyébként a vesztét is ez okozta, mert egy hónap sem telt el érkezésük óta, amikor ágynak esett valami „gyulladásos betegségben”, és hamarosan meghalt. Ami az embereivel való bánásmódot illeti, Bligh ugyanolyan szigorúnak és személytelennek mutatkozott, mint bármikor, ez a viselkedése azonban csak látszat volt, s hogy valójában mennyire érezte magányát, milyen súlyosan nehezedett rá elszenvedett balszerencséje, az világosan kitűnik a következő, nagyon is önleleplező levélből, amelyet kevéssel az előtt írt, hogy Kupangban hajóra szállt: Édes, drága Betsym! A világnak azon a részén vagyok, ahová sohasem hittem, hogy elvetődöm. Mégis olyan hely ez, amely számomra szabadulást hozott, és megmentette életemet, és most boldogan tudathatlak róla, hogy teljesen egészséges vagyok. Minthogy oly kevés az esélye, hogy ezt a levelet előbb kapod kézhez, mint más, későbbi dátummal írottakat, csak egész röviden számolok be ide kerülésem okairól és arról, hogy micsoda érzések töltik el szívemet és lelkemet most, amikor újra alkalmam van írni neked és az én kis angyalaimnak, s

különösen, hogy olyan közel voltál legjobb barátod elvesztéséhez, hiszen nem maradt volna senkid a világon, aki úgy vigyázna rád, mint én, és úgy kellett volna töltened hátralevő napjaidat, hogy azt sem tudod, mi lett belőlem, vagy ami még rosszabb, abban a tudatban, hogy éhenhaltarn a tengeren, vagy indiánoknak estem áldozatul – ám mindezeket a szörnyű veszélyeket sikeresen elkerültem, éspedig olyan rendkívüli módon, amire nincs példa, és soha nem estem kétségbe balsorsomon, mert az első pillanatától tudtam, hogy minden nehézségen felülkerekedem. Szóval, én drága Betsym, elvesztettem a Bountyt... Ennek a lázadásnak a rejtélyes volta minden képzeletet felülmúl, és akik velem vannak, azokon sem látom, hogy a leghalványabb sejtelmük volna róla. Még Mr. Tom Ellison is úgy megszerette Otahei-tét, hogy kalózzá lett miatta: így hát a saját kutyáim martak belém. Megvan azonban minden reményem, hogy a dolgok jóra fordulnak... Bízom benne, hogy szerencsétlenségemet az egész világon helyesen fogják megítélni. Olyan fordulat történt, amit nem láthattam előre. Nem volt elég tisztem, és ha adtak volna mellém tengerészkatonákat, igen valószínű, hogy ez a dolog soha nem következik be. Egyetlen talpraesett vagy tisztességes ember sem állt mellettem, s ennek megfelelően kezelték őket a lázadók is. Az én viselkedésem mentes minden gáncstól, és mindenkinek példát mutattam, amikor megkötözve is visszautasítottam minden hitvány sértést. Hayward és Hallet mint tengerészkadétok Christian őrségében voltak, de nem riasztottak senkit, és úgy láttam, teljesen közönyösen nézik a fedélzeten folyó dolgokat, amíg le nem parancsolták őket is a bárkába. Az utóbbiról bebizonyosodott, hogy semmirekellő, arcátlan gazember, de kérlek, addig ezt egy szóval se említsd, amíg haza nem érkezem. Tudom, mennyire megrendít majd téged ez a dolog, de kérlek, drága Betsym, ne is gondolj rá többé, ez immár a múlté, és mi ismét a boldog jövő felé tekintünk. Erőt ad az a tudat, hogy mint tiszt híven teljesítettem kötelességemet. Nagybátyádnak és mindenki másnak csak hivatalos levelet küldhetek, éppen ezért mondd meg mindnyájuknak, hogy majd látni fogják: jellemem rendíthetetlen, és becsületem szeplőtelen. Elszámolásaimat megmentettem, úgyhogy az egész eddigi ügyvitelről számot tudok adni, és minden

rendben lesz. Add áldásomat az én drága Harrietemnek, az én drága Marymnek, drága Betsymnek és a drága kis idegennek, akit még nem ismerek, és mondd meg nekik, hogy hamarosan otthon leszek! Juttass emlékezetébe atyádnak, Annié Campbellnek és Mrs. C.-nek, és továbbítsd szerető üdvözletemet nagybátyádnak és családjának! Neked pedig, drágám, küldöm, amit egy szerető férj csak adhat – szerelmemet, tiszteletemet és mindazt, amit örökké szerető barátodnak és férjednek most és a jövőben adni módjában áll. Wm. Bligh Miután a kis szkúnert négy ágyúval felszerelte (védelmül az ezeken a vizeken portyázó tömérdek kínai kalóz ellen), továbbá hajóra szállította növénygyűjteményét, amelyben három kenyérfa-sarj is volt, Bligh augusztus 20-án elhajózott Timorról. Feltehetően kizárólag érzelmi okokból, mit sem törődve az ebből származó terhekkel, a bárkát is vontatókötélre vette. Negyvenkét napba telt, amíg a Resource Bataviába ért, vagyis útja pontosan annyi ideig tartott, mint a bárkáé Tofuától Timorig, és noha a legénység nem állott ki annyi szenvedést, a helyzet nem egy alkalommal fenyegetővé vált. A legsúlyosabb incidens nem a tengeren történt, hanem Surabaja kikötőjében, szeptember közepén. Ottani tartózkodásuk idején Bligh-nak kis híján egy második lázadással kellett szembenéznie, és a két bajkeverő ez alkalommal is Purcell és Fryer volt. De Bligh-nak most módjában állt igénybe venni a holland katonai segítséget, így a két embert letartóztatták, és vasra verve átvitték arra a két másik holland hajóra, amelyek a Resource-szal együtt hajóztak Bataviába. A következő kikötőben Fryer bocsánatot kért viselkedéséért, mire szabadlábra helyezték, de Purcellt továbbra is bilincsben őrizték, amíg a kis flotta október 1-én meg nem érkezett rendeltetési helyére. Ott kiderült, hogy igen kevés férőhely van a Bataviából Európába induló hajókon. Emiatt a tizenhét életben maradt ember végül kénytelen volt elválni egymástól. Várakozás közben a hírhedt helyi mocsárláztól meghalt a hajó szakácsa, Thomas Hall, s maga Bligh is súlyosan megbetegedett. Ennek

ellenére október 16-án felszállt egy Angliába induló kereskedelmi hajóra, és némi nehézség árán kieszközölte az utazási engedélyt írnoka, Sámuel és szolgája, John Smith számára is. A többit Fryer parancsnoksága alatt otthagyta, hogy várjanak meg egy következő hajót. A bárkát és a Resource-ot már előzőleg elárverezték, meglehetősen csekély összegért. Az út hazafelé a Jóreménység fokának megkerülésével kereken öt hónapig tartott. 1790. március 14-én Bligh újra Portsmouthban volt. A Bataviában hagyott emberek közül Elphinstone és Linkletter elpusztult lázban, Lamb meghalt útközben, amikor hazafelé tartottak, Ledward pedig, aki egy másik hajón utazott, hajótörést szenvedett, és a tengerbe fulladt. Mivel Nortont még Tofuán meggyilkolták, és Nelson Timoron meghalt, abból a tizennyolc emberből, aki a kapitánnyal tartott a bárkában, csak tizenkettő érkezett meg Angliába. De figyelemre méltó körülmény, hogy az elhunytak egyike sem a Tofuától Timorig tartó lidércnyomásos úton pusztult el, és ez a tény megint igen alkalmas Blighragyogó ten-gerészi, navigátori és vezetői képességének hangsúlyozására. Mihelyt Bligh megérkezésének híre ismeretessé vált, az újságokban egyre-másra szárnyaló képzelettel megírt beszámolók jelentek meg a lázadásról, valamint a bárka útjáról, és London egyik legnagyobb színháza sebtében előadta Bligh dramatizált kalandjait. A színházi hirdetőtábla alább közölt szövege alapján fogalmat alkothatunk arról, milyen lehetett a produkció. ROYALTY SZÍNHÁZ Well-Street, a Goodman's-Fields közelében. Most CSÜTÖRTÖKÖN, 1790. május 6-án bemutatásra kerül EGY VALÓSÁGOS, SZÍNPADRA VITT ESEMÉNY, CÍME: A KALÓZOK! avagy BLIGH KAPITÁNY VISZONTAGSÁGAI, melyből megismerhető egész utazásának története, attól kezdve, hogy a Tengernagyi Hivatalból távozik. LÁTHATÓ a BOUNTY, ahogy lefelé úszik a TEMZÉN. A kapitány fogadtatása Otaheitén, és a britanniai áruk cseréje KENYÉRFÁÉRT. Mindezt OTAHEITEI TÁNC kíséri.

Miként ragaszkodnak az OTAHEITEI NŐK a BRIT TENGERÉSZEKHEZ, és hogyan bánkódnak azok távozásán. Hiteles ábrázolása annak, hogyan ejtették foglyul BLIGH kapitányt a BOUNTY kabinjában a KALÓZOK. Továbbá megható jelenet arról, hogyan kényszerítik a kapitányt és hű követőit a bárkába. Viszontagságaik a tengeren, üldöztetésük a bennszülöttek által a Barátság-szigetek egyikén. Csodálatos megérkezésük a Jóreménység fokára, és barátságos fogadtatásuk a kormányzó részéről. A HOTTENTOTTÁK TÁNCAI ÉS CEREMÓNIÁI távozásukkor. Szerencsés megérkezésük Angliába. Betaníttatott egy oly személy közvetlen útmutatása alapján, aki a Bounty szállítóhajó fedélzetén volt. Ez a rendkívüli látványosság éppen olyan hatékonyan közreműködött abban, hogy Bligh kapitányt népszerű hőssé avassa, mint napjainkban egy televíziós program vagy propagandahadjárat, és hírneve ugyanennek az évnek júniusában ért csúcspontjára, amikor kalandjainak a hajónaplón alapuló elbeszélése könyvben is megjelent, gondos kiadásban, a Tengernagyi Hivatal utasítására. A fennálló rendelkezések értelmében hadbírósági tárgyalásnak kellett megállapítania, ki a felelős a Bounty elvesztéséért, s azt annak rendje és módja szerint október végén meg is tartották, amikor Bligh híveinek megmaradt csoportja hazaérkezett Bataviából. Először Bligh beszámolóját olvasták fel a lázadásról, majd az altiszteket hallgatták ki arra nézve, hogy a lázadást közvetlenül megelőző napokban fülükbe jutott-e valami, vagy sem, amiből következtetni lehetett volna arra, hogy ilyen esemény van készülőben. Ezt mindnyájan határozottan tagadták, majd a helyettes parancsnoknak, Fryernek tették fel a következő kérdést: – Bligh kapitány és önök, többiek, elkövettek-e mindent, hogy visszaszerezzék a hajót, miután a lázadás kitört? – Mindent, ami módunkban állt – válaszolta Fryer magabiztosan. Hallet és Hayward tengerészkadétok buzgón csatlakoztak Fryer kijelentéséhez, amely szerint minden tőlük telhetőt megtettek a hajó visszaszerzésére. Majd a bíróság elnöke

megkérdezte Bligh-t, óhajt-e ehhez valamit hozzáfűzni, vagy vádat emelni az itt jelenlevők ellen. Bligh azt felelte: csupán egyetlen személy viselkedését találta kifogásolhatónak, s ez Purcell. Végül a bíróság megkérdezte az összes jelenlevőktől, hogy vádolják-e valamivel kapitányukat, mire mindannyian azt felelték, hogy semmivel. Röviddel ezután a bíróság meghozta az ítéletét. Eszerint a nevezett felfegyverzett szállítóhajót, a Bountyt erőszakkal és kényszerrel „vették el a nevezett William Bligh hadnagytól a nevezett Fletcher Christian és bizonyos más lázadók”. A bíróság ezért „hozzájárul a nevezett Bligh hadnagy és mindazon tisztek, valamint a hajón szolgáló személyek felmentéséhez, akik Angliába visszatértek, és itt jelen vannak”. Ennyi volt az egész. Aki ismeri a lázadás részleteit, az nem kételkedik abban, hogy a történtek nagy részét elleplezték a hadbíróság előtt. Természetesen érthető, hogy az altisztek és tengerészkadétok, akiket kötelességmulasztás és gyávaság vétke terhelt, nem szolgáltattak egymás ellen bizonyítékokat. Más kérdés viszont, miért nem nyújtott Bligh teljes képet a történtekről, és miért bírálta csak Purcell magatartását, miközben egyetlen szóval sem említette Fryernek, a hajó helyettes parancsnokának még sokkal felelőtlenebb viselkedését. Bizonyos, hogy a kapitány magatartása kissé különösnek látszik. Feltételezhetjük természetesen, hogy azok után, amiken együtt keresztülmentek, Bligh sokká! megértőbbé vált emberei iránt. Egy másik, sokkal valószínűbb magyarázat szerint Bligh aggályosán kerülni kívánt mindent, ami pályafutásának árthatott, és érezte, hogy egy hosszú tárgyalás, amelynek során válaszolnia kellene az emberei által emelt ellenvádakra, könnyen károsan befolyásolhatná előlépíetési esélyeit. Minden ilyen elmélet azonban találgatás csupán, és még ha helyesek volnának is, az embernek feltétlenül az az érzése, hogy Bligh feltűnően békülékeny magatartása mögött más, előttünk ismeretlen okoknak kell rejtőzniük. Ezzel kapcsolatban rámutathatunk, milyen engedékenynek bizonyult Bligh Purcell esetében, akinek ügyét a többitől különválasztva tárgyalták, úgyhogy a bűr.ös megúszta egyszerű dorgálással. Mégis, a lázadás maga olyan

bűn volt, ami fölött nem lehetett szemet hunyni, éppen ezért őlordságaik elhatározták, hogy késedelem nélkül hadihajót küldenek a Déli-tengerre a lázadók elfogása és bíróság elé állítása végett. Ezzel a hálátlan és nehéz feladattal bizonyos Edward Edwards kapitányt bíztak meg, akiről közismert volt, mennyire szigorú, és milyen vasfegyelmeí tart. Rendelkezéseié állt egy huszonnégyágyús fregatt, a Pandára, százhatvan főnyi legénységgel. Hayward tengerészkadétot harmadik hadnagynak nevezték ki a Pandorára, azon helyes megfontolás alapján, hogy nem rendelkeznek a lázadók arcképével, és Bligh leírásai csak igen hiányos fogalmat adnak külsejükről. Mielőtt a Pandára november 7-én elhagyta Angliát, Bligh-t végre előléptették kapitánnyá, és alig egy hónappal később megkapta a sorhajókapitányi rangot is. A történtek cseppet sem rendítették meg Sir Joseph Banksnek Bligh-ba vetett bizalmát, és alig fejeződött be a hadbírósági eljárás, újra ügyködni kezdett egy második kenyérfa-expedíció érdekében, megint csak Bligh parancsnoksága alatt. III. György mindenben támogatta az új tervet, és haladéktalanul megkezdődtek az előkészületek. De az expedíció elindulását sajnálatos módon megakadályozták a Franciaország elleni hadi készülődések, és egészen 1791 augusztusáig kellett várni, amíg végre az üj expedíció útra kelhetett. Oiordságaik, úgy látszik, okultak korábbi hibáikból, és három igen tapasztalt hivatásos tisztei osztottak be Bligh mellé szolgálatra, továbbá egy tizennyolc tengerészkatonábói álló osztagot, és végül egy kísérő hajót, amely együtt vitorlázott velük.

A törvény hosszú karja

Miután eddig nyomon követtük a két főhősnek és társaiknak sorsát, ideje, hogy újra visszaforduljunk, és szemügyre vegyük, mi történt a kilenc lázadóval és a hét lojálissal, akik a Bounty Tahitin tett utolsó látogatásakor a Matavai-öbölben partra szálltak. A tizenhat ember mindegyikének volt valahol egy taiotestvére, akár Poino országában, Haapapéban, akár Teináéban, Páréban. Természetesen, ezeken kívül még számos más férfival és nővel kötöttek ismeretséget és barátságot, s legalább féltucatnak közülük állandó kedvese volt a sziget lányai között. Éppen ezért úgy fogadták őket, mint dédelgetett rokonaikat vagy férjeiket, akik hosszú utazásról tértek haza. A hajósok viszont – mintha nem is aggasztaná őket, hogy Matavai a sziget leglátogatottabb kikötője, és hogy ottlétük azonnal kiderül, mihelyt az első angol hajó megjelenik – hálásan és örömmel fogadták a helyi vendégszeretet megnyilvánulásait. A népes fogadóbizottságból egyetlen személy hiányzott csupán: Teina „király”, aki újfent nevet változtatott, és ez idő szerint Máténak hívták. Nem sokkal azután, hogy pártfogója, Bligh 1789 áprilisában távozott, Mátét komolyan aggasztani kezdte a veszély, hogy országát megtámadják és kifosztják a vetélytárs törzsfőnökök, ezért elhatározta, hogy visszavonul sógora, Vehiatua birodalmába, a Taiarapu-félszigetre. A szállongó hírek szerint, amelyek hamarosan a Bounty embereinek fülébe is eljutottak, Teina még egy fegyveres testőrt is felfogadott, aki állítólag szintén szökevény angol tengerész volt. Viszont Ariipaea, Teina öccse, aki bátyja távollétében amolyan régem minőségben működött, és történetesen sokkal népszerűbb volt Teinánál, mindent elkövetett, hogy a tizenhat jól felfegyverzett és jól felszerelt fehér embert rábeszélje: telepedjenek le Páréban. De a két testvér keserű csalódására csupán öten – a lázadó Muspratt és Hillbrant, valamint a kapitányhoz hű Byrne, Mclntosh és

Norman – fogadták el az Ariipaea által felajánlott nagy darab földet, egy sereg szolgával együtt. A többi tíz szívesebben maradt a Véuusz-ibk közelében, a jóindulatú, fesztelen Poino országában, ahol először nyertek beavatást a tahiti élet kellemes rejtelmeibe. Itt a lojális Morrisonnak, akit akkor, úgy látszik, vezetőjüknek ismertek el, néni kisebb személy adott szállást, mint Poino főnök. A lázadó Millward szintén befészkelte magát a királyi háztartásba, azon a címen, hogy viszonya volt Poino egyik feleségével. Stewart, a kapitányhű kadét, a féltucatnyi férfi közé tartozott, akiknek állandó kedvesük volt – vagyis tahiti fogalmak szerint házasságban éltek –, ezért igen természetes módon „apósánál” telepedett meg, bajtársával, Heywooddal együtt. A harmadik háztartást a lázadó Thompson és a lojális Coleman alkotta: mindketten az utóbbi „apósához” költöztek. Egy negyedik kunyhóban három lázadó lakott: Burkett, Sumner és Ellison, ahol is Sumner vendégszerető „apósa” és „anyósa” gondoskodott kosztjukról és kvártélyukról. A lázadó Skinner, úgy látszik, kevésbé volt társaslény, inert a többiektől külön ütötte fel tanyáját, egy lánnyal. Végül az erőszakos és becsvágyó Churchill taio-íestvére házában rendezkedett be, és ott emésztődött a csoport irigylésre méltó vezetőjének, Morrisonnak sikerén. Vagyis a tizenhat ember nem a lojálisok és lázadók csoportjaira szakadt, mint joggal várni lehetett volna, hanem egyéni érdekek és vonzalmak alapján kialakult együttesekké formálódott. Bár ebben az időben a Bounty embereinek alighanem már rá kellett jönniük arra, hogy Máté helyzete korántsem annyira kimagasló és tiszteletet parancsoló, miként Tahitin tett első látogatásuk alkalmával hitték, mégis ugyanabba a tévedésbe estek, mint annak idején Bligh: vagyis fiát, Tűt tekintették a sziget kétségtelen várományosának. Tehát mihelyt letelepedtek, és otthonukban berendezkedtek, együtt felkerekedtek, hogy tisztelgő látogatást tegyenek Páréban a fiatal hercegnél. Még mindig hűséges kísérőjük, Hitihiti volt szószólójuk és szertartásmesterük, és így igazi tahiti módra fejezték ki tiszteletüket: vállukra borított különleges, az alkalomhoz illő háncspalástban nyújtották át Tunak ajándékukat, válogatott finom vasszerszámokat, és végül, Hitihiti unszolására, kiszolgáltatták a félelmetes bálványokat

is, amelyeket Tupuain zsákmányoltak. Hódolatuk teljessé tétele végett fülsiketítő üdvözlő sortüzeket adtak le muskétáikból. Mindez érthetően hatalmas benyomást gyakorolt a hétéves Túra, s nyomban biztosította őket, hogy tökéletesen otthon érezhetik magukat egész Tahitin – mindegy, hogy melyik részén. Ariipaea, Tű nagybátyja, a szertartás befejezéseként pompás lakomát rendezett, és a Bounty minden utasát jókora telekkel ajándékozta meg, nyilván annak a reményében, hogy gesztusával rábír egy-két fehér embert a Vénusz-fok otthagyására, Páré kedvéért. Máténak, Tű apjának mellőzése az etikett súlyos megsértését jelentette volna, de mivel a főnök még mindig szörnyen félt Matavai táján mutatkozni, a Bounty emberei, Churchill buzgó parancsnoksága alatt, küldöttséget menesztettek a Taiarapu-félszigetre, hogy leróják tiszteletüket előtte. Churchill két hét múlva tért vissza Máté sokat emlegetett testőrének társaságában, aki egy Brown nevű angol volt. Az új ismerős elbeszélte, hogy körülbelül egy hónappal korábban egy svéd hadihajó tette partra, saját kérésére, aztán elkezdett hetvenkedni számtalan hőstettével, amelyeket kalandos élete során véghezvitt. Azt állította, hogy őrmester volt Ports-mouthban a tengerészgyalogságnál, tiszt Haider Ali indiai fejedelem hadseregében, s kapitány egy hajón, amelyet maga foglalt el. Csak mindezek után jutott arra a megfoghatatlan elhatározásra, hogy közönséges matrózként egy svéd hadihajóra szegődjék. Noha Brown történeteinek többsége nyilvánvalóan élénk képzeletének szüleménye volt, semmi kétség, hogy valóban svéd zászlót lengető hajón érkezett Tahitira. Ennek a hol Mercury, hol pedig Gusiavus III nevet viselő hajónak a tevékenységét örök rejtélyként tartották számon a tengerészet történetének kutatói, de újabb nyomozások kiderítették, hogy haditengerészeti küldetésben járt, amelyet III. Gusztáv király hagyott jóvá, és egy John Henry Cox nevű angol kereskedő pénzelt. Svédország 1788 óta háborúban állt Oroszországgal, és Coxot saját kérésére III. Gusztáv azzal bízta meg, hogy kerüljön az ellenség hátába, aztán támadja meg kereskedelmi állomásait Alaszkában és Kamcsatkában. Ez a képtelen terv vajmi kevéssé befolyásolta volna Oroszország hadihelyzetét, és kivitelére Cox sem tett soha komoly ígéretet. Mégis, érdemes itt megemlíteni, hogy

Cox, miközben persze a lázadásról halvány sejtelme sem volt, ugyanabban az időben próbált partra szállni Tupuain, amikor a lázadók erődjük építésén fáradoztak ott. De mivel már késő délutánra járt az idő, és mivel a szél a part felől fújt, Cox pár sikertelen kísérlet után lemondott a partraszállásról, és folytatta útját Tahiti felé, elszalasztva ilyenformán az egyedülálló alkalmat, hogy szerény, de maradandó helyet biztosítson magának az angol tengerészet történetében. Később Poino, aki rendkívül értelmes ember volt, megmutatta Morrisonnak Cox egy levelét: címzése minden hajóskapitánynak szólt, aki megfordul Tahitin. Ebből kiderült, hogy a vakmerő Brown megkéselte a Gustavus III (vagy fedőnevén: Mercury) legénységének egy másik tagját, és bűne büntetéseként egyszerűen partra tették Tahitin. A Bounty utasainak többsége már kezdettől fogva ellenszenvvel viseltetett Brown iránt, és megkönnyebbülésükre szolgált, amikor eltávozott Taiarapuba, hogy ismét elfoglalja testőri és katonai tanácsadói posztját Máté mellett. A társaság ekkor már több mint egy hónapja időzött Tahitin, és mindenkinek bőven volt ideje, hogy meghányja-vesse helyzetét, és terveket szőjön a jövőre. Nyilvánvalóan a kilenc lázadó lehetett a legnyugtalanabb, mert bár egészen bizonyosra vették, hogy Bligh-nak és embereinek nincs esélyük az életbenmaradásra, ugyanakkor tisztában kellett lenniük azzal, hogy a Tengernagyi Hivatal bizonyos idő múlva kötelességszerűen egy másik hajót indít útnak, amely megkísérli kinyomozni, mi történt a kenyérfa-expedícióval. A legokosabb lépés természetesen az lett volna, ha követik Christian példáját, és útra kelnek egy elhagyatott és hozzáférhetetlen sziget felé, Tahititól olyan messze, amilyen messze csak eljuthatnak egy nagy vitorlás csónakon. De úgy látszik, ilyen gondolat egyikük fejében sem fordult meg, valószínűleg azért, mert mindnyájan abban a jól ismert és találó szóval „polinéziai paralízisnek” nevezett betegségben szenvedtek, amely még ma is általános, és a legfőbb tünete, hogy aki elkapja, képtelen elegendő erőt összeszedni, és felszállni egy hazainduló hajóra. Tizenhatukból az első, akinek agyában a sziget elhagyásának gondolata felmerült, furcsa módon a lojális Morrison volt. Bár látszólag éppúgy élvezte az idillikus szigeti

életet, mint többi társa, mégis úgy érezte, kötelessége valamilyen csónakot építeni, hogy megpróbáljon rajta Timorra vagy Bataviába eljutni, onnan pedig vissza Angliába. Első” lépésként a kapitányhoz hű két áccsal, Normannel és Mclntoshsal közölte szándékát. Ezek lelkesen pártolták Morrison nem mindennapi tervét, és megígérték feltétlen közreműködésüket. De egy háromtagú társaság távolról sem volt elég ilyen nagyszabású terv kivitelére, és rájöttek, hogy így vagy úgy: a többiek segítségét is meg kell nyerni. Morrison előtt világos volt, hogy valódi terve aligha vált ki a lázadókból lelkesedést, mert ha a lojálisuknak sikerül Angliába jutni, a Tengernagyi Hivatal is előbb vagy utóbb feltétlenül tudomást szerezne a bűnösök hollétéről. Ezért azt állította, hogy pusztán kedvtelésből szeretne egy csónakot építeni, és majd ha elkészül, kéjutazásokat tehetnek vele a szomszédos szigetcsoportokra. Feltehetően a tétlenség okozta unalomnak tulajdonítható, hogy tíz ember azonnal felajánlotta segítségét, mert a beavatottakon kívül senki sem gyanította Morrison valódi szándékát, valószínűleg fantasztikus volta miatt. A csónaképítők gyorsan munkacsoportokat alakítottak, és szívvel-lélekkel munkához láttak. Még Brown is olyan érdeklődést tanúsított az ügy iránt, hogy nem sajnálta megtenni a hosszú utat Taiarapuból, kíváncsisága kielégítésére. De a csónaképítők nagy megkönnyebbülésére, csakhamar lelohadt az érdeklődése, és visszatért urához és parancsolójához, Mátéhoz. A szokás hatalma komoly tényező, és nem sok idő kellett hozzá, hogy a csónaképítők visszazökkenjenek szabályos hajós életrendjükbe: állandó őrszolgálatot tartottak, és reggel meg alkonyatkor előírásszerűén felvonták és leeresztették a zászlót. Morrison pedig előírásos hajónaplót kezdett vezetni, és olyan gondosan és pontosan jegyezte fel benne a történteket, akár maga Bligh kapitány. A csoport tagjai mindazonáltal érezték, hogy még mindig hiányzik valami igen fontos dolog, és természetesen rá is jöttek, hogy ez nem más, mint a vasárnapi istentisztelet. Ettől kezdve szabályszerűen és áhítaíosan részt vettek a szertartáson. De hogy meglegyen az egyensúly, egy másik, szintén hagyományos eljárást is bevezettek újra. A hajóépítési munkálatok körül bámészan ácsorgó bennszülöttek közt hovatovább elharapódzott az a

szokás, hogy elcsenjék a lázadók egyik-másik szerszámát. Morrison véleménye szerint ezt csak egy módon torolhatták meg: korbáccsal, így tehát kialakult az a gyakorlat, hogy ha lopáson értek egy szerencsétlen bennszülöttet, megkötözték, és kimérték rá az előírás szerinti korbácsütéseket. Ez a szokásuk, valamint egyéb rutinszerű eljárásaik alkalmasak annak a tévhitnek az eloszlatásához, arnely szerint a lázadók a nemes vademberek iránti rousseau-i csodálattól áthatva szöktek Tahitira, ahol maguk is gyorsan bennszülöttekké váltak. A csónaképítés terve hamarosan számos bonyolult probléma elé állította őket. A szigetlakok ügyes mesteremberek voltak, és nagyon, is készségesen segédkezlek volna a műn kában, csakhogy a Morrison és emberei által tervezett jármű különbözött mindattól, amit addig láttak. A taldti csónakok – - akár a hosszú, karcsú törzsű vendéghajósak, akár a keresztgerendákkal egymáshoz kapcsolt kettős törzsűek – palánkokból készültek, amelyeket pálmaháncs-kötelek tartottak össze. De ahelyett, hogy egy nagy kettős csónakot építettek volna, amely gyorsan és viszonylag biztosan vitorlázik, a Botmty utasai makacsul ragaszkodtak tervükhöz: egy zsindelyszerűen egymásra boruló palánkolású igazi szkúner-hez. Tehát az összeállítás munkáját kénytelenek voltak a bennszülöttek segítsége nélkül megoldani. Két további lényeges probléma merült fel: egyrészt hosszú, kimerítő utakat kellett tenni a dombok közé, hogy megfelelő szálfákat találjanak, másrészt hiányzott egy alkalmas nagyságú fűrész a hosszú deszkák durva kiszabásához. Ezen a téren azonban felbecsülhetetlen segítséget jelentettek a tab.itiak jellegzetes technikájukkal, amely abban állt, hogy a nagy fatörzseket kőékekkel hasogatták szét, majd érdes koralikővel lesimították a deszkákat. Végül komolyan hátráltatta a munkát a kovácskohó hiánya is, és az egész hajóépítési terv csak akkor vett igazán lendületet, amikor Colemannek sikerült végre, nagy türelemmel és találékonysággal, kőből és agyagból összeállítani egyet. A szaporodó bonyodalmak ellenére gyakorlatilag már elkészültek a csónaktestvázával, amikor 1790. február 8-án egy szerencsétlen esemény közbejötte az egész tervet

hajótöréssel fenyegette. Churchill cimboráját, a visszataszító Thompsont agyba-főbe verte egy bennszülött, mert húgát megerőszakolta. Nem sokkal később a káplár, még mindig forrva a megaláztatása miatt érzett gyilkos dühtől, ráförmedt a kunyhóját kíváncsian körülvevő bennszülöttekre, hogy tüstént takarodjanak el. Mivel azoknak, úgy látszik, csak nagyon lassan akaródzott szétoszlani (lehet, hogy csak azért, mert egy szót sem értettek angolul), Thompson előkapta a puskáját, és vaktában belelőtt a tömegbe. A golyó megölt egy férfit, karjában tartott gyermekével együtt, és két másikat megsebzett. A Bounty minden embere – Churchill kivételével, aki szerint ez jó lecke volt a vadaknak – felháborodott Thompson állatias butaságán, mert attól tartottak, hogy Poino és alattvalói elvesztik béketűrésüket, és az egész csoporton bosszút állnak. Churchill, aki huszadik századi névrokonához hasonlóan, a sors emberének érezte magát, mindjárt ajánlkozott, hogy hatásos különítményt szervez, amellyel egyszer s mindenkorra belesulykolják a bennszülöttekbe a tisztelettudást. A többiek azonnal visszautasították ezt az elvetemült indítványt, és éppen buzgón tanácskoztak, mi lenne a bocsánatkérés legmegfelelőbb módja, amikor szerencséjükre kiderült, hogy a halott Tahitinak egy másik részéről való, ennélfogva a bennszülött törvények értelmében semmi jog nem illette meg Haapapéban vagy Páréban. A Bounty utasai boldogan fellélegeztek a hír hallatára, azaz egy kivétel mégis akadt, Churchill, aki, miután így kudarcot vallott, rábeszélte a vele egy húron pendülő Thompsont és Brownt, hogy költözzenek át a Taiarapu-félszigetre. Azt remélte ugyanis, hogy Máté majd jobban méltányolja katonai képességeit. Miután a szerencsétlen epizód ily módon közmegelégedésre megoldódott, a csónaképítők többsége újra munkához látott. De nem sokáig kellett várniuk, hogy Churchill újból jelentkezzék. Alig két hét múlva levél érkezett tőle, amelyben egekig magasztalta a Taiarapuban folyó életet, valamint Máté és sógora, Vehiatua végtelen jóságát és nagylelkűségét. Befejezésül sürgette a levél, hogy az egész csoport haladéktalanul költözzék át Taiarapuba. Morrison és emberei azonban már torkig voltak Churchill-lel, és annyi fáradságot sem vettek maguknak, hogy válaszoljanak a levélre. Ez,

persze, hiba volt, mert nem sokkal ezután Churchill személyesen jelent meg Matavaiban, ezúttal azzal a meghökkentő' hírrel, hogy Vehiatua halott, továbbá, hogy őt magát választották meg a terület főnökévé, és mindenkit busásan megjutalmaz hűségéért, aki elkíséri őt birodalmába. Csupán ketten – Muspratt és Bürkeit – fogadták el ajánlatát, mert már amúgy is régen unták a bárkaépítés egyhangú munkáját. Churchill ezután újra visszatért Taiarapuba, valószínűleg igen duhaj hangulatban, mert útközben, minden látható ok nélkül, lelőtt egy ártatlan bennszülöttet. Alig egy hónap múlva ennél is hihetetlenebb hírek érkeztek Taiarapuból. Április közepén Brown jelent meg a Matavaiöbölben, és arról számolt be, hogy mind Churchill király, mind miniszterelnöke, Thompson halott. De mivel Brownban senki sem bízott, Morrison elküldte egyik emberét megtudakolni, mi történt valójában. A hírnök a következő jelentéssel tért vissza, amit később a bennszülöttek is megerősítettek: Nem sokkal az után, hogy március közepén Taiarapuba megérkeztek, Churchill összekülönbözött Thompsonnal, aki a jelek szerint szintén égett a becsvágytól, hogy főnök legyen. Thompson erre eltávozott a félsziget déli oldalán fekvő Teahuupoóból, ahol Churchill letelepedett, és a part körül evezve az északon fekvő Tautirában kötött ki. Itt tárt karokkal fogadta őt Titorea, Vehiatua nagybátyja, és a cinkos Máté. Churchill gyanakodott, valószínűleg nem ok nélkül, hogy Thompson valamit forral ellene, ezért, hogy biztosítsa magát, sötét éjszaka elküldte néhány emberét Tautirába, azzal az utasítással, hogy lopózzanak be Thompson hajlékába, mialatt alszik, és lopják el muskétáit. A tervet teljes siker koronázta, sőt a későbbiekben Churchill ügyesen azt is elhitette Thompsonnal, hogy semmi köze sincs a lopáshoz. Thompson együgyű hiszékenységében mindezt készpénznek vette, és vissza is költözött Churchill birodalmába. Nem sokkal ez után történt, hogy Churchill bántalmazta egyik leg-készségesebb szolgáját, egy Maititi nevű férfit, s az bosszúból egyszerűen felfedte Thompson előtt, valójában ki a ludas fegyverei eltulajdonításában. Thompson nem csapott nagy hűhót, csupán a kedvező alkalomra várt, és akkor hidegvérrel Churchill hátába eresztett egy golyót. Az erőszak azonban erőszakot szül; a vérbosszú abban az időben általános

gyakorlat volt Tahitin. Tehát Churchill néhány alattvalója kötelességének érezte, hogy Thompsont eltegye láb alól. És ezt meg is tették az első kínálkozó alkalommal, amikor is meglehetősen visszatetsző módon, nagy kövekkel kiloccsantották agy velejét. Bármennyire is megrázta a Bounty embereit a véres történet, nem voltak képesek őszintén bánkódni két szereplőjének sorsa miatt, sőt hajónaplójában Morrison ünnepélyesen kijelentette: maga a gondviselés vezette a bennszülött orgyilkosok kezét, és torolta meg Thompson iszonyú bűnét. A bajoktól és viszálykodástól immár megszabadulva, a csónaképítők zavartalanul folytathatták munkájukat, és 1790 júliusának elején a szkúner vízre bocsátásra készen állt. Minden okuk megvolt, hogy művükre büszkék legyenek, meri a íeijes jármű harminchat láb hosszú, tíz láb széles volt, és tucatnyi ember kényelmesen elhelyezkedhetett benne. A vízrebocsátási szertartást Poino végezte tahiti hagyományok szerint, s Morrison később minden részletre kiterjedően írta le az eseményt: „Miután 5-én minden készen állt, Poinóhoz fordultunk, aki megmondta nekem, hogy előbb a papnak kell a hajón imádkoznia, s azután majd ő száll vele a tengerre. Ekkor elküldték a papért, adtak neki egy fiatal disznót és egy pizangnyaláboí, mire ő körbe járt a hajó körül, minden alkalommal megállva az orránál és a tatjánál, miközben rövid mondatokat mormolt ismeretlen nyelven, és a kezében tartott pizang-sarjak nyalábjából, melyet Poino parancsára hoztak neki, egyet-egyet időnként a fedélzetre dobott. Ez így folytatódott egész nap és egész éjjel, és csak 6-án hajnalban hagyta végre abba. Ezután megjelent Poino és Tew, Máté apja, három- vagy négyszáz emberrel, és miközben mindegyikük hosszú szónoklatot tartott, embereiket két részre osztották, majd miután Tew szolgái egy disznót és néhány ruhát kaptak, amelyekről Poino gondoskodott erre az alkalomra, az egyik pap felment a fedélzetre, és mindkét oldalról több pizang-ágat dobtak fel neki. Ő ekkor a hajó hosszában fel s alá kezdett szaladgálni, és arra buzdította az embereket, hegy szedjék össze minden erejüket, mire azok adott jelre szorosan közrefogták a hajót – akik nem érték el,

azok hosszú póznákat ragadtak –, majd a pap énekbe kezdett, a többiek pedig kórusban csatlakoztak hozzá, és a bárka hamarosan mozgásba jött, s fél óra múlva el is érte a partot, ahol vízre bocsátották, és Resolutionnak nevezték el. Noha több útba eső fát levágtak, a jármű nem szenvedett kárt, csak árbocai törtek le a mintegy háromnegyed mérföldes útszakaszon.” Christian és csapata magukkal vittek minden vitorlavásznat, amikor Tahititól véglegesen búcsút vettek, a csónaképítőknek tehát nem maradt más választásuk, mint összevarrt levélgyékény-darabokból készült vitorlával szerelni fel a szkúnert. Ám legnagyobb csalódásukra ez a megoldás semmiképpen sem bizonyult kielégítőnek, mert a varratok újra meg újra szétszakadtak, és a vitorlák szétestek. Miután a legkülönfélébb módokon próbálták leküzdeni a nehézséget, és alig mutatkozott eredmény, Morrison józanul úgy határozott, hogy bizonytalan időre elhalasztja a Csendes-óceán átszelésének tervét. A hajó egyébként teljesen megfelelt az ürügyként emlegetett célnak, vagyis a kéjutazásnak, és mindenki sóváran várta az első kirándulást. Elég furcsa módon azonban a Resolution első útja minden volt, csak kéjutazás nem, és hogy az ebben szerepet játszó összes körülményeket tökéletesen megértsük, röviden vissza kell kanyarodnunk az előzményekhez. Korábban már elbeszéltük, hogy amikor a Bounty emberei Christian vezetésével gyarmatot próbáltak alapítani Tupuain, elkövették azt a súlyos hibát, hogy a három szigeti törzsfő egyikének a pártjára álltak, és így ellenségükké tették a másik kettőt. A Tahitin maradt csoport, a nyilvánvaló lecke ellenére is, alig néhány hónap múlva ugyanebbe a hibába esett, araikor a páréi dinasztiával szövetkezett, ahelyett, hogy szigorúan semlegesek maradtak volna a sziget belső ügyeit illetően. Miután érkezésükkor elfogadták Máté úgynevezett pártfogását, természetesen nem kellett sokáig várni, hogy Máté az ellenszolgáltatást kérje. Már 1790 áprilisában óvatosan azzal az ajánlattal környékezte meg angol barátait, hogy támogassák sógorát, Metuaarót, Moorea egyik hatalmas és zsarnoki törzsfőjét, aki viszályba keveredett szomszédaival. A Bounty embereinek valószínűleg még élénken

emlékezetében élt Churchill végzete, tehát ez alkalommal beérték annyival, hogy rendbe hozták Máté puskaállományát, továbbá kölcsönadták tapasztalt stratégájukat, Hitihitit, és ő csakugyan hamarosan vereséget mért Metuaaro ellenségeire. A Bounty utasai részéről nyújtott segítség valóban szerény volt, de az igazi veszélyt az jelentette, hogy könnyen további engedmények kicsikarásához vezethetett. Tény és való, hogy néhány hónappal később, szeptember 12-én megérkezett az új felhívás. Ez alkalommal Máté öccse, Ariipaea volt az, akit aggasztott önmaga és a fiatal „jogos trónörökös”, Tű biztonsága. Ariipaea kijelentette, hogy a szomszédos Tefana királyság támadásra készül Páré ellen. Anélkül, hogy a vádaknak utána járt volna, vagy felajánlotta volna, hogy közvetít, Morrison sebbel-lobbal Páréba sietett teljes haderejével, továbbá a mindig harcias Brownnal. Ariipaea nagy dárdás, lándzsás és parittyás haderővel várta őket, és ezeknek a merész harcosoknak a támogatásával Morrison és emberei támadásra indultak. De mielőtt Morrison tábornoknak ideje lett volna parancsot adni a tűz megnyitására, a páréi harcosok máris elkeseredett kézitusába bonyolódtak ellenfeleikkel. Ez lehetetlenné tette a tüzelést a muskétásoknak, ugyanis a jóformán teljesen meztelen bennszülötteket nem tudták megkülönböztetni egymástól, aminek következtében az elit csapattest nem tehetett mást, mint tétlenül tespedve szemlélte a harcot. De a páréi sereg önbizalma puszta jelenlétüktől is szemlátomást megnőtt, mert az ellenség sorai hamarosan felbomlottak, és mindenki hanyatt-homlok menekült. Ez a jogtalan és céltalan beavatkozás haragra lobbantotta Tefana törzsfőjét. Tepahut, és mivel tudta, hogy a jól felfegyverzett fehéreket egymagában nem tudná legyőzni, igyekezett megnyerni a Tahiti nyugati partján fekvő Atehuru két törzsfőjének segítségét. Sikerült is meggyőzni őket azzal a teljesen helytálló érveléssel, hogy ha egyszer Páré becsvágyó uralkodóinak sikerül Tefanát leigázniuk, hamarosan rájuk is sor kerül. Tehát a kiszivárgott hírek szerint – s ezeket Ariipaea a lehető legsürgősebben a Bounty embereinek is tudomására hozta – az így létrejött hármas szövetség azt a célt tűzte maga elé, hogy elpusztítsa az álnok idegeneket. Ebben a veszélyes helyzetben a Bounty emberei már nem

változtathatták meg álláspontjukat. Sorsuk immár egybefonódott a Páré uralkodóházéval, s az volt számukra az egyetlen megoldás, ha a lehető leggyorsabban és leghatásosabban döntő csapást mérnek az ellenségre. Szövetségben Ariipaeával, sót a békés Poinóval, aki úgy érezte, hogy ellene is irányul a fenyegetés, Morrison generális a klasszikus harapófogó hadmozdulat alkalmazása mellett döntött, vagyis elhatározta, hogy egyszerre támadja meg az ellenséget északról és délről. E terv kivitele érdekében keresték Temarii szövetségét, aki az Atehuruval délen szomszédos Paparában uralkodott. Temarii ármánykodó és becsvágyó uralkodó volt, és már jó néhány hónappal korábban megnyerte hadserege számára Burkettet és Sumnert. Mivel még nem érezte magát elég hatalmasnak, hogy háborút kezdjen magával Páréval, egyelőre nem ellenezte, hogy segítsen neki közös vetélytársuk megsemmisítésében. Temarii, hogy semmit se kockáztasson, Hitihitivel és Brownnal erősítette meg szerény haderejét. A hadművelet szeptember 22-én megkezdődött. Miközben Temarii kényelmesen nyomult előre délről, Morrisonnak és embereinek váratlan akadály állta útját, mégpedig egy magas sánccal védett, hatalmas erőd, amelyet hadászati előrelátással Tefana egyik dombján emeltek. A páréi harcosok, akik ezúttal a hadakozásban bizonyos rendet és fegyelmet tartottak, elengedték a támadás irányítását a Bounty embereinek, de mihelyt az erőd védői feladták a küzdelmet, és futásnak eredtek, felbomlott sorokban és példátlan dühvei vették őket üldözőbe. Az eseményeknek ezen a pontján a legböl-csebb az lett volna, ha nagylelkű feltételekkel békét kötnek, de Maié és Ariipaea ragaszkodott a hadjárat folytatásához, és rövid tanácskozás után a Bounty muskétásai is hozzájárultak ehhez. Végre elérkezett a pillanat, amikor a szkúner is szerepet játszhatott a szomorú históriában. Az ellenséges erők nagyobb része újra gyülekezett, és jobban égtek a vágytól, mint valaha, hogy ismét akcióba lendüljenek. Nyilvánvaló volt, hogy ha a támadók a végleges győzelem kiharcolására törnek, még nagyobb erőfeszítésre van szükség. Morrison tehát elhatározta, hogy a Resolution hadihajóvá alakítva indul első útjára. Az egyszerű, de hatásos terv az volt, hogy mialatt a

szárazföldi erők lassan nyomulnak előre a lagúna partján, a szkúner, fedélzetén a legjobb lövészekkel, velük egy vonalban halad közvetlenül a part mellett, és oldalról tűz alá veszi az ellenséget. A tervet ennek megfelelően hajtották végre, miközben a Resoliítiont mintegy negyven csónakból álló hajóhad kísérte, fedélzetükön legalább kétezer harcossal. Végül, de nem utolsósorban, Temarii jól felfegyverzeit csapatai újra támadást indítottak délről. Az atehurui harcosok, noha számuk nagyjából egyezett az ellenségével, aligha mérkőzhettek az európai tűzfegyverek által támogatott fortélyos stratégiával, s nem sok kellett ahhoz, hogy kénytelen-kelletlen az ősi polinéziai védelmi taktikához folyamodjanak, aminek lényege: visszavonulás a megközelíthetetlen dombok közötti állásokba. Teljesen összeomlottak azonban, amikor a könyörtelen ellenség ámokfutó dühvei betört falvaikba, felgyújtotta otthonaikat, és elpusztította kenyérfáikat meg ültetvényeiket. A győzelmet egy hétig tartó ünnepségekkel ülték meg otthon, Páréban, noha a valódi győztesnek, Máténak még ekkor sem volt annyi bátorsága, hogy a Taiarapu-félszigeten levő rejtekhelyéről előbújjék. Miután a rövid első utazás folyamán alig nyílt alkalmuk, hogy megfigyeljék, mennyire felel meg a Resolution a tengeri hajózás követelményeinek, a győztesek most egy békésebb utat terveztek, ez alkalommal Moorea szigetére. Mint várható volt, Metuaaro, Máté sógora, óriási vendégséget csapott tiszteletükre, s egyben sikerült megjavítaniuk gyors és meglepően tágas járművük néhány kisebb építési hibáját. Hajó-ukkal teljesen elégedetten fordultak vissza Matavaiba, és ott partra vontatták a Resolutiorti, hogy megvédjék a gyorsan közeledő esős évszak elmaradhatatlan szélviharaitól. Az Atehuru tartomány elleni hadjáratból hazahozott trófeák közt volt egy pandanuszlevelekből font és vörös tollakkal díszített vékony öv is. Az egyszerű öv – a tahitiak nyelvén maró ura – ugyanolyan jelentőséggel bírt, mint egy korona, mivel viselőjének rangját és hatalmát jelképezte. Ha egy ilyen értékes tárgy gazdát cserélt – többnyire öröklés útján, noha erőszakkal is megszerezték néha –, az eseményt rendszerint afféle beiktatási szertartással ünnepelték meg, ami megfelelt az európai koronázásnak. A beiktatásokon kötelességszerűen

részt vett minden törzsfő, aki az övet birtokló személy vazallusának számított. A vazallusok száma azonban általában erősen korlátozott volt, és eladdig egyetlen íörzsfő sem tett szert akkora hatalomra, hogy Tahiti egyeduralkodójának ismerjék el. Az Atehuru ellen vezetett diadalmas hadjárat után azonban Mátét elkapta a nagyzási hóbort, és elhatározta: fiát, Tűt, az övvel feldíszítve, körútra küldi a szigeten, hogy a tahiti főnökök egytől egyig hódoljanak előtte. Komoly esélye volt annak, hogy ez a kérkedő lépés sikerrel jár, mert Máté bizonyosra vette, hogy ha minden kötél szakad, a Bounty emberei ismét minden erejükkel támogatják. Mivel befolyása jelentékenyen csökkent a Taiarapu-félszigeten Vehiatua halála óta, Máté úgy döntött, hogy fia diadalmenetét Paparán kezdi el, ahol Temariit komoly hálára kötelezte. A Bounty emberei természetesen mind egy szálig jelen voltak, amikor 1791 január végén ez az országos szertartás lezajlott. A körmenetben szinte a tollas öv jelentőségével vetélkedett a királyság egyik újonnan kreált szimbóluma: egy tollakkal pazarul díszített Union Jack. Az esemény fontosságának szimbolikus kifejezéséhez hozzájárult a mus-kéták pompás sortüze is, amelyet az angol díszvendégek adtak le. Morrison naplójegyzeteiből világosan kitűnik, hogy a Bounty emberei teljesen tisztában voltak szerepük politikai és katonai fontosságával, amit nem kis mértékben hízelgőnek tartottak. Azt írta: a tahitiak úgy értelmezték jelenlétüket, mint „annak kinyilatkoztatását, hogy támogatjuk a zászló körülhordozását a szigeten, hiszen az angol színeket viseli, és habozás nélkül kijelentették, hogy nyomban háborút indítanának az ellen, aki megkísérelné útjában feltartóztatni”. Mivel a fehér emberek nyilvánosan támogatták Mátét, a főnökök meg sem kísérelték, hogy birtokukon akadályt gördítsenek a furcsa felvonulás útjába, és noha beleegyezésük a legcsekélyebb mértékben sem jelentette tényleges meghódolásukat, Máté mindenesetre jó kezdetnek tekinthette, és egyelőre meg is elégedhetett volna vele. De mert tudta, hogy addig kell kihasználnia hatalmas szövetségeseit, amíg megvan bennük erre a hajlandóság, agyafúrt tervet gondolt ki egy új háború kirobbantására, amelyhez azt a reményt fűzte, hogy utána egész Tahiti

abszolút uralkodója lesz. Felhívást bocsátott ki tehát, amelyben a sziget minden törzsfőjét Páréba parancsolta azzal, hogy ott a fiát fejedelmüknek ismerjék el, s közben, persze, nagyon jól tudta, hogy több törzsfő nem fogja tudomásul venni ezt a megalázó parancsot. A nagy ceremónia 1791. február 13-án ment végbe, egy újonnan felszentelt áldozóhelyen, Toaroa kikötőjének közelében, ahol a Bounty azelőtt mintegy két évvel, Bligh parancsnoksága alatt horgonyt vetett. Morrison a következő leírást hagyta ránk a visszataszító és barbár szertartásról: „Miután Toonoeaiteatooát, az ifjú királyt a moraira felvezették, egy pap hosszú imádságot mondva, derekára kötötte az övet, és fejére tette a kalapot vagy főkötőt, majd Taheite királyaként üdvözölte. Ekkor Moottooaroo, ura szószólójaként, hosszú beszédet mondott, királyának ismervén el őt, miközben három emberi tetemet hoztak be és ajánlottak fel áldozatként Moreának. Majd Moottooaroo papja, úgy helyezve el őket, hogy fejükkel az ifjú király felé feküdjenek, mindegyik felett hosszú beszédet mondva, három fiatal pizangfát mutatott be áldozatul. Aztán egy bambuszforgács segítségével mindegyik tetemnek kivette az egyik szemét, s egy levélre helyezte, majd egyik kezében egy fiatal pizangfával, a másik kezében a szemekkel, hosszú beszédet mondott, felnyújtva ezeket a fiatal király felé, s miközben papjai a holttesteket eltávolították, és a moraiban eltemették, a szemeket a pizangágakkal együtt az oltárra helyezte.” Morrison, akit az etnográfia éppen úgy érdekelt, mint Blight, közben kihasználta az alkalmat, hogy a rítusra nézve magyarázatot kérjen az egyik paptól, és azt a tájékoztatást kapta, hogy „lévén a szem a legértékesebb testrész, így a legalkalmasabb az áldozatra, a király pedig azért ül nyitott szájjal, hogy az áldozat lelke behatoljon az ő leikébe, s így erőt merítsen belőle, vagy általa élesedjék értelmében”. Számos modern néprajztudós a szem megevésének ezt a nagyon is szokásos szimbolikus gesztusát úgy értelmezte, mint hagyományt abból az időből, amikor Tahiti lakói még emberevők voltak, és értelmezésük minden valószínűség szerint helyes. Morrison így folytatja: „Ugyanígy vonult be a többi főnök is,

elvégezte mindegyik a szertartást, némelyikük egy áldozatot hozott, némelyikük kettőt, aszerint, hogy mekkora területen uralkodnak, ezután pedig nagy disznócsordákat tereltek be, és tömérdek egyéb élelmiszert hoztak ajándékba az ifjú királynak: kenyeret, jamot, tárót, pizangot, kókuszdiót stb. Nagy csónakokat is kivontattak a szentelt talajra a morai közelébe; ezeket több száz ölnyi kelme díszítette, továbbá vörös tollak, mellvértek stb., és a papok, valamint az ifjú király kísérői mindezt tulajdonukba vették... Több nagy disznót helyeztek az oltárra, az aznap felajánlott emberáldozatok száma pedig harmincra rúgott, s ezeknek némelyikét már csaknem egy hónapja megölték.” A Tű lábaihoz helyezett ajándékok tömegénél is fontosabb volt ezen a jövőre nézve oly jelentős napon maguknak az ajándékozóknak a személye. Mint ahogy Machiavelliéhez méltó észjárásával Máté is azonnal rájött: távol maradtak mindazok a törzsfők, akiknek a területe a Taiarapu-félszigeten feküdt, s akik így a gyakoribb érintkezés folytán keresztülláttak Mátén és politikai becsvágyán. Tű hozzátartozói azonnal kijelentették, hogy ezeknek a törzsfőknek a távolmaradása a fiatal fejedelem szándékos megsértését jelenti. Ennélfogva a Bounty emberei (négy kivételével), állva a szavukat, terveket kezdtek szőni, miként mérjék a leghatásosabb csapást Taia-rapu szerencsétlen népére, amely az égvilágon semmit sem vétett ellenük. A négy ember, aki nem volt hajlandó továbbra is részt venni Máté szégyenletes cselszövényeiben, Stewart és Heywood, a két kadét, Coleman fegyvermester és Skinner matróz volt. Négyükkel ellentétben Brown ismét nagyon izgatott lett, és eltökélte, hogy valódi vérfürdővé változtatja majd ezt az utolsó hadjáratot. Temarii, aki önző és opportunista okból még mindig melegen támogatta Teina hódításait, hozakodott elő a legjobb támadási tervvel. Rámutatott, hogy Taiarapu népe számára és harci jártasságára nézve egyenrangú velük, s leverésének egyetlen módja a meglepetés. Nagy csapatmozdulaíok híre már a támadás megindítása előtt kétségtelenül eljutna az ellenséghez, vagyis cselhez kell folyamodni. Javasolta tehát: azzal az ürüggyel, hogy lakomát rendez barátai számára, egész hadseregükkel együtt meghívja őket Paparába, és

onnan indítanak majd rajtaütésszerű támadást éjszaka a félsziget ellen, hogy meglepjék szunnyadó lakóit. Miután haditervükben megegyeztek, egyelőre félretették, és erejüket a Tunak ajándékba hozott roppant ételhalmok bekebelezésének sokkal jobbari érzékelhető gyönyörűségére összpontosították, ami több hetüket vette igénybe. A Bounty emberei kihasználták a kapóra jött haladékot, hogy újra vízre bocsássák a Resolutioní, és megint úgy szereljék fel, hogy mint zászlóshajó teljesítsen szolgálatot Ő Tahiti Felsége Tű csónakflottájában. A fehér emberek lelkesedésének ébren tartása végett Tűt tanácsadói egyre-másra elküldték hozzájuk, hogy meg legyenek elégedve. „Ajándékokkal kedveskedett nekünk, és kijelölte mindegyikünk földbirtokát, mindnyájunk iránt odaadó szeretetet tanúsított, megkívánva alattvalóitól is, hogy rokonként bánjanak velünk, és szólítsanak bácsijuknak. – Írta boldogan Morrison. Ilyen szívből jövő barátság és nagylelkűség láttán – hangzott a Bounty hajósainak érvelése – hogyan tagadhatták volna meg az ifjú fejedelemtől, hogy segítséget nyújtsanak neki, mikor szüksége volt rá, még ha egy kis vérontással járt is! Március 22-éig elhúzódott, amíg a haderő útra készen állt, hogy felkerekedjék a paparai szemfényvesztő ünnepségekre. Március 24-én léptek partra, és óriási lakomával fogadták őket. A lakmározás kellős közepén egy verejtékező küldönc toppant be, s a hírek, amelyeket hozott, egyszerre szertefoszlatták a Taiarapu-félsziget leigázására irányuló jól kiszámított, hitszegő terveket. Ezen a napon ugyanis egy angol hadihajó vetett horgonyt a Matavai-öbölben, a Pandára, és a Matavaiban maradt Colemant, Stewartot, Heywoodot és Skinnert, mihelyt a fedélzetre léptek, szigorú őrizetbe vették. Még nagyobb riadalom támadt Temarii boldogtalan vendégei között, amikor megtudták, hogy a Pandára két csónakja már úton is van Papara felé, s kalauzuk a mindig szolgálatkész Hitihiti. Büszke hódítókból szempillantás alatt rettegő' bűnözők csoportjává váltak, akik azt sem tudták, hol áll a fejük. Kétségbeesetten kapkodó tanácskozás után elhatározták, lojálisok és lázadók egyaránt, hogy a szkúnerral elmenekülnek, noha fogalmuk sem volt, merre vegyék útjukat. Egyetlen józan kivétel akadt köztük, Byrne, a hegedűs, aki vaksága ellenére úgy döntött, hogy egymaga is

elmegy a Pandorára., és ott feladja magát. Amikor az emberekkel és fegyverekkel jól megrakott két csónak Paparába érkezett, a fogadóbizottság nem állt másból, mint Temariiból, és a most az egyszer ártatlan gazemberből, Brownból. Mivel azonban a szkúner még nem tűnt el a láthatárról, a két hajócsónak, amelyeknek egyikén Hayward hadnagy, a Bounty egykori tengerészkadétja parancsnokolt, üldözőbe vette. De a Pan-dora emberei rövid idő múlva ráeszméltek, hogy semmi esélyük sincs a gyors vitorlás utolérésére, tehát hamarosan visszatértek saját hajójukra, magukkal vive Brownt. Közben a szkúner legénysége, miután több napon át céltalanul ide-oda hajózott, míg minden élelmiszere és ivóvize elfogyott, fásultan visszatért Paparába. Temarii, mivel nem tudott belenyugodni a gondolatba, hogy akkor veszítse el értékes zsoldosait, amikor a legnagyobb szüksége van rájuk, kérlelte őket. hogy meneküljenek a hegyek közé, és rejtőzzenek el. Sőt megígérte, hogy vezetőről is, élelmiszerről is gondoskodik. A rettegő hajósok, három kivételével, elfogadták Temarii ajánlatát, és a hegyekbe menekültek. A három, aki a szkúneren maradt, Morrison, Norman és – elég furcsa módon – Ellison volt, a lázadás főkolomposainak egyike. Elhatározták, hogy Matavaiba vitorláznak, és ott megadják magukat, de amikor Temarii megtudta ezt, afölötti aggodalmában, hogy így a remek vízijármű is elvész, a szkúnert rögtön lefoglalta, és a három férfit fogságba vetette. Néhány nap múlva azonban megjelent Brown, aki égett a vágytól, hogy Edwards kapitány kegyeibe férkőzzék, és megszöktette őket. Csónakon és gyalog tették meg az utat a nyugati part mentén, majd átvágtak Atehuru háború dúlta földjén, ahol felfedeztetésük esetén kétségtelenül megölték volna Őket bosszúból, mert bűnrészesek voltak a falvak és ültetvények elpusztításában. Matavai felé félúton találkoztak a Pandára egyik csónakjával, azonnal felébresztették az ügyeletes tisztet, és felfedték előtte kilétüket. Morrison és Norman, a két lojális, Őszintén csodálkozott, amikor a hamarosan előkerült Hayward hadnagy kezük-lábuk összekötöztette, mielőtt átszállították őket a Pandorára. Még lesújtóbb fogadtatásban részesültek a fedélzeten, mert ott Edwards kapitány, anélkül, hogy egyetlen szó

magyarázkodásra engedélyt adott volna, vasra verette őket, és levitette Coleman, Stewart, Heywood, Skinner és Byrne mellé. Normannek és Colemannek, akiknek Bligh határozottan megígérte, hogy tisztázza őket a vád alól, mihelyt visszajut Angliába, volt okuk panaszra az elszenvedett bánásmód miatt. Tény és való, hogy Bligh megtartotta ígéretét, és a hatóságoknak tett jelentésében igazolta, hogy Christiannek a Bounty fedélzetén maradt társai közül négyen teljesen ártatlanok. Ám Edwards kapitány utasításai határozottan előírták, hogy a foglyul ejtett emberek közt semmiféle különbséget nem tehet, abból a fölöttébb logikus, bár mindenképpen igen kegyetlen okból, hogy a törvény szemében mindegyikük bűnös, amíg a hadbíróság nem állapítja meg ártatlanságukat. Edwards játszott a gondolattal, hogy Temariit mindaddig túszként fogva tartja, amíg össze nem szedi a Bounty valamennyi emberét. Mivel azonban egyáltalán nem volt bizonyos benne, hogy így eléri a kívánt eredményt, inkább csónakon Paparába küldte Haywardot és Brownt, huszonöt tengerészkatonából álló csapattal, míg egy másik hadnagyának azt a parancsot adta, hogy tizenhat emberrel vágjon neki a szigetnek, és ugrassa ki esetleges hegyi rejtekhelyükről a menekülteket. Máté – talán mondanunk sem kell –, mihelyt tudomást szerzett az angol hadihajó érkezéséről, tüstént a fedélzeten termett, és saját biztonsága miatt jobban remegve, mint valaha, lelkiismeretfurdalás nélkül felajánlotta, hogy segít felhajszolni a neki olyan jó szolgálatot tett embereket. Legnagyobb bosszúságára, a ravasz Brown sokkal eredményesebb ludasnak bizonyult nála, mert tüneményesen rövid idő alatt megvesztegetett egy sereg bennszülöttet, hogy árulják el a szerencsétlen menekültek hegyi rejtekét. Úgy mesélik, az éj sötétjében hatolt barlangjukba, és lábujjaik megtapoga-tásának ötletes módszerével állapította meg személyazonosságukat: az európaiak lábujjai ugyanis nem terpeszkednek szét, mint a bennszülöttekéi, hanem begörbültek és eltorzultak. Másnap, amikor látták, hogy rejtekhelyüket tengerészkatonák veszik körül, rövid és szánalmas ellenállás után megadták magukat, mire felterelték őket a Pcmdoráia. Mikor a kisebbik csapat, amelyet az

ellenkező irányból indítottak el, a rendkívül nehéz hegyi terepen át a kimerültségtől félholtan megérkezett Paparába, tagjai elkeseredve vették tudomásul, hogy óriási erőfeszítésük hiábavaló volt. Az utolsó lázadó foglyul ejtése Máté számára nemcsak azt jelentette, hogy abban a pillanatban kellett feladnia hódító álmait, mikor már kis híján közel járt a megvalósításukhoz, hanem, hogy helyzete rendkívül veszélyessé vált. Első gondolata az volt, hogy mindenestül szedi sátorfáját, és könyörögve kérte Edwards kapitányt, vigye magával Angliába. De Edwards már nem vehette hasznát a kegyét kereső törzsfőnöknek, tehát megparancsolta neki, hogy távozzék a hajóról. Erre Máté a dombok közé vonult. Habár a látszat szerint végre visszatért a béke és a rend Tahitin, voltaképpen az az igazság, hogy az angol hajósok beavatkozása a bennszülöttek katonai és politikai ügyeibe katasztrofális következményekkel járt az elkövetkező nemzedékekre. Addig bizonyos hatalmi egyensúly állt fenn a főnökök közt, ami a sziget egészét hatásosan védte a zsarnokság és parancsuralom veszedelmével szemben. De a Bounty hajósai által a Páré dinasztiának nyújtott katonai segítség egyszer s mindenkorra felborította a status quót, és habár Máté élete során nem tudta megvalósítani az egyeduralomról szőtt álmait, mindenesetre bebizonyította, hogy ilyesmi lehetséges, és egyben megmutatta az ennek elérésére szolgáló eszközöket is. Fia, Tű, nem volt rest követni apja példáját, sót mi több, gondosan ápolva az angol misszionáriusok és hajóskapitányok támogatást jelentő barátságát, továbbá zsoldos hadseregének kiépítése révén, véres összeütközések és kimondhatatlan kegyetlenségek után végül sikeresen rneg is hódította az egész szigetet. Térjünk vissza azonban a foglyok sorsához! Miután mindnyájan együtt voltak a Pandorán, Edwards elrendelte, hogy külön börtönt építsenek számukra. Ez a kegyetlen alkotmány, mely a tatfedélzet hátsó részén nyert elhelyezést, mindössze tizennyolcszor tizenegy láb területű volt, és alig magasabb, mint egy ember. Ez a „Pandora szelence”, ahogy óhatatlanul csúfolták, Morrison részletes leírása szerint így festett: „A bejárata tizennyolc vagy húsz négyzethüvelyknyi csapóajtó volt a tetején. Ezt a peremén keresztben elhelyezett

retesz zárta le. Az oldalfalán két kilenc négyzethüvelyknyi, vasrácsokkal ellátott nyílás szolgált szellőzésre, és a hajó tatján levő' nyílásokon kívül és belül szintén vasrácsok voltak.” A fülke tetején, a bejáratnál állandóan két őr posztolt, mialatt egy tengerészkadét őrizte a négy oldalfalat. A hajón senki sem beszélhetett a foglyokkal, kivéve a szolgálatvezetőt, és a foglyok vele is csak az élelmiszeradagjukról tárgyalhattak. Mielőtt ítéletet mondanánk Edwards túlzott óvatossági rendszabályairól, mindenképpen figyelembe kell venni, hogy aligha volt helyes képe arról, valójában hogyan folyt le a lázadás, ezért hajlott rá, hogy foglyaiban lelkiismeretlen és erőszakos gonosztevők bandáját lássa, akik képesek lehetnek lázadásra bujtani a saját legénységét is, mielőtt észbe kaphatna. Ezért tartotta lényegesnek, hogy a bűnösöket tökéletesen elszigetelje, és erre a ketrec, a „szelence” látszott a legcélszerűbb megoldásnak. Ez a magyarázata annak is, miért építette a börtönt a tatfedélzetre, ahol csak tisztek tartózkodhattak. George Hamilton, a Pandára orvosa, aki élvezetes kis könyvet írt az utazásról, úgy jellemzi a „szelencét”, mint a „hajó legkívánatosabb helyét”. Valójában azonban minden egyéb volt ez, mint kívánatos, ha az ember számbaveszi a körülményeket, amelyek között lakói éltek. Kezükön-lábu-kon bilincsek karperece, s a vas olyan szorosan tapadt tagjaikhoz, hogy azok hamarosan feldagadtak, és tele lettek horzsolásokkal. Mindegyik kapott egy függőágyat, de semmiféle alkalmatosság nem tette lehetővé, hogy fel is függeszthessék; más választásuk nem volt, mint leteríteni, és a kemény padlón hálni. Morrison minden bizonnyal pontosabb leírást adott arról, hogyan éltek a Pandára fedélzetén: „Szélcsend idején a helyiségben olyan hőség uralkodott, hogy az izzadság gyakran patakokban csörgött a vízlefolyókba, és nyomában hamarosan megteremtek a férgek. Mivel szennyesen kaptuk a függőágyakat, amelyekben már egyéb férgek is hemzsegtek, más módon nem szabadulhattunk tőlük, csak ha a padlóra feküdtünk. És noha barátaink bőven elláttak volna minket ruhával, erre nem kaptak engedélyt, és a baj egyetlen ellenszere az volt, ha meztelenül fekszünk.

Ezek a gyötrelmes lakótársak és a szükségre való két hordó, amelyek állandóan bent álltak, hozzájárultak, hogy helyzetünket valóban keservesnek érezzük.” A Bounty emberei itt voltak összezárva az alatt a két teljes hónap alatt is, amíg a Pandára a hajótest dugarolása végett Matavaiban tartózkodott. Egyetlenegyszer sem kaptak engedélyt börtönük elhagyására. Még az is tilos volt, hogy tahiti asszonyaik és barátaik szót váltsanak velük, és kegyetlenül elkergették őket, valahányszor a hajót megközelítették. A Bounty embereinek szigeti tartózkodásuk alatt hat gyermekük született, és több asszony volt várandós, amikor a Pandára megérkezett. Hamilton megjegyzi, hogy a gyermekeket néha bebörtönzött apjuk kezébe adták, és ilyenkor „valóban szívbe markoló volt látni a szegény, vasra vert foglyokat, ahogy apró porontyaikra könnyeiket hullatják”. Meg kell említeni azonban Edwards kapitány védelmében, hogy legalább jól táplálta foglyait. Ragaszkodhatott volna a szabályzatban szereplő „kétharmados ellátáshoz”, mert a foglyokat csupán ennyi illette meg, de úgy rendelkezett, hogy mindenki egyforma porciót kapjon a hajón, sőt odáig ment engedékenységében, hogy a napi rumadagot is megkapták. Végül odaadták nekik a kókuszdiót és a többi élelmiszert is, mindent, amit a bennszülöttek a hajóra hoztak a foglyoknak. 1791. május 8-án a Pandára kitatarozva, tengeri útra alkalmasan, indulásra készen állt, és a kapitány úgy döntött, hogy magukkal viszik a Resolutiont is, legénységgel és felszereléssel ellátva, mint afféle kisegítő hajót. Brown matróznak szegődött el hazáig, és Hitihitinek is megengedték, hogy velük tartson. Őt szülőföldjén, Boraborán, a Társaságszigetek egyik északi tagján szándékoztak partra tenni. Mindenki előtt nyilvánvaló volt, persze, hogy e két úr miért tartotta szükségesnek sürgősen elhagyni Tahitit. Edwards ekkor hozzálátott magának a Bountynak a felkutatásához. Gyakran hangoztatták, hogy elég ostoba módon csupa olyan helyen kereste, ahol természetesen nem találhatta meg. Valójában azonban csupán a Tengernagyi Hivatal parancsát teljesítette, amely világosan úgy intézkedett, hogy fésülje át a Társaság-szigetek szélárnyékos szigeteit., majd kutassa át az ezektől nyugatra fekvő szigeteket, különösen Aitutakit és a Tonga-szigetcsoportot.

Még ha nem kötik is meg a kezét ezek az utasítások, akkor is többé-kevésbé reménytelen feladatot bíztak rá. Hiszen a Csendes-óceánban ezernyi sziget van, amelyek közt évekig kereshette volna a Bountyi eredmény nélkül. A helyzet iróniájához tartozik, hogy a Pandára nem egészen száz mérföld távolságra haladt el a lázadók rejtekhelye, a Pitcairnsziget mellett, két héttel Tahitira érkezése előtt. Edwardsnak mindössze negyven mérfölddel kellett volna közelebb haladnia, hogy a szigetet megpillanthassa, de még ha így történik is, kétséges, vajon változtatott volna ez a dolgokon. Edwardsnak aligha támadt volna kedve a kopár szikla megközelítéséhez, hiszen parancsa úgy szólt, hogy először Tahitin kössön ki, és csak aztán lásson hozzá a jóval nyugatabbra eső szigetek rendszeres átfésüléséhez. Edwards kapitány, a parancsnak megfelelően, gondosan átkutatta a szélárnyékos szigeteket. A kalandos természetű Hitihitinek történetesen nem sikerült visszajutnia hazájába, mert Huahinén lerészegedett, és ott is hagyták. Tervükben a következő állomásként Aituíaki szerepelt, s természetesen az ottani kutatás is meddőnek bizonyult. De nem is igen várhatták, hogy ott találják Christiant, mert először is, ezt a szigetet Bligh fedezte fel, és ő vette jegyzékbe, közvetlenül a lázadás előtt; másodszor, Christian is említette abban a koholt elbeszélésben, amellyel Tahiti lakóit megtévesztette, amikor a lázadás után első ízben jelent meg Matavaiban. Néhány nap múlva a Pandára elérte a Palmersion-atollt, ahol nagy izgalom közepette fedeztek fel néhány vitorlafát, s egyikükön a jelzést: „Bounty's Driver Yard”. Edwards tüstént nagyarányú hajtóvadászatot indított az egész sziget átfésülésére, és mindenkit felhívott, hogy legyenek résen, mert a lázadók támadhatnak. A két csapat, amelyet kiküldött felderítésre – az egyiket Hayward, a másikat Corner hadnagy vezetésével –, súlyos fáradalmakat állt ki a kopár ko-rallsziget átkutatása közben, és helyzetüket csak rontotta az állandó félelem, hogy akikre vadásznak, azok kétségbeesésükben rájuk támadnak. Parton töltött éjszakájukon adódott egy mulatságos közjáték is. Miután kagylólevesből és kókuszdióból készült vacsorájukat elfogyasztották, a fáradt őrség lepihent. Csakhogy egyikük gondatlanul a tűzhöz túlságosan közel rakott le egy kókuszdiót, és ez az éj közepén egetverő

csattanással felrobbant. Az őrjárat tagjai álomtól kábultan felugrottak, minden irányban hadonászni kezdtek puskáikkal, és valósággal agyba-főbe verték egymást, míg végre rájöttek, hogy nem félvad lázadók törtek dühödten rájuk lesből. Mivel semmiféle további nyom nem utalt a Bouníyia, Edwards, igen helyesen, kénytelen volt azt a következtetést levonni, hogy az általuk felfedezett roncsokat valószínűleg Tupuairól sodorhatta ide az ár, ahol – miként azt az egyik lázadótól tudták – számos vitorlarudat és árbocrudat vesztettek el egy alkalommal. Mielőtt a Pandora elhagyta Palmerstont, előadódott egy másik, ez alkalommal már valóban tragikus eset. Az egyik hajócsónak, amelyet egy tengerészkadét parancsnoksága alatt küldtek ki, eltűnt, és soha többé nem látták. Kénytelenkelletlen belenyugodtak, hogy a külső korallpadot korbácsoló iszonyatos bukóhullámok egyike ragadta el és zúzta szét a kis járművet, és a benne levő öt ember menten szörnyethalt. Miután a csónak megtalálásának reményéről lemondtak, Edwards északnyugatnak vette útját a Tokelau-szigetek felé, amelyek északra fekszenek a Samoa-csoportíól. Úgy látszik, a foglyok egyike, Hillbrandt, olyasmit állíthatott, hogy Christian, mielőtt végleg eltávozott Tahitiról, feltárta előtte azt a szándékát, hogy a Tokelau-szigetekre hajózik, és ott telepszik le. Az a sziget, amely számításba jött, hír szerint lakatlan volt, és Byron fedezte fel nevezetes föld körüli útján. Edwards ebből annyit tudott kihámozni, hogy a Duke of York-szigetről lehet szó, amelyet ma bennszülött nevén mint Atafut ismerünk. Alaposan és eredménytelenül átkutatta a szigetet, majd tovább vitorlázott Samoa felé, ahol újabb csapás sújtotta őket. A szkúner, amely felderítő utak céljaira kitűnően bevált, hirtelen eltűnt egy tengerészkadéttal, a hajómester segédjével, egy kormányossal és hat matrózzal a fedélzetén. Semmi nyom sem árulkodott róla, és a sors úgy akarta, hogy a Pandára és a Resolution többé ne találkozzanak. A bajban az volt a legszörnyűbb, hogy a szkúner élelmiszerkészletei ekkor fogytak el, és éppen a pótlásukra készültek, mielőtt a hajók tovább folytatják útjukat. A Bounty és a Resolution utáni hajsza során Edwards

többek közt meglátogatta Nomuka szigetét a Tonga-szigetcsoportban. Tofuát már látni erről a szigetről, és most a Pandára legénységén volt a sor, hogy – mint a Bountyé annak idején – megcsodálja az ottani vulkán tűzijátékát. Amit azonban nem vettek észre, éppen az volt, hogy mialatt a vulkánt bámulták, a szkúner ott horgonyzott az árnyékában. Talán mondanunk sem kell, amikor a Resolution megjelent a sziget partjainál, egyszercsak felbukkantak Tofua bennszülöttei, látszólag azért, hogy kereskedjenek a fehér emberekkel, élelmiszert kínálva azok cikkeiért cserébe. Hamarosan elővették taktikájukat, melyet két évvel azelőtt Bligh-jal és embereivel szemben alkalmaztak. Az akadékoskodás, színlelés és fenyegetőzés után végül rátértek az erőszakra, hogy a hajót az idegenektől megszerezzék. De a Resolution legénysége jól fel volt fegyverezve puskákkal, és noha szám szerint félannyian voltak, mint Bligh-ék, visszaverték a bennszülötteket, majd sértetlenül távoztak. Az óceáni bújócskázás tudtuk nélkül folytatódott, mert alighogy a Resolution szerencsésen elhagyta Tofuát, a Pandára bevitorlázott ugyanabba az öbölbe. Újra feltűntek a ravasz bennszülöttek, de most, a hatalmas hadihajó láttán, behízelgő és alázatos modort veitek fel. Nem, a szkúnernek színét sem látták, és mennyire sajnálkoznak a szerencsétlen félreértés miatt, amely köztük, valamint a nemes Bligh kapitány és emberei között összeütközéshez vezetett. Hayward valószínűleg igen vegyes érzésekkel látta viszont a cudar kis öblöt, ahol két évvel előbb őt és társait kis híján lemészárolták. Több bennszülöttre azonnal ráismert, többek közt arra is, aki a hajócsónakot megtámadta, és John Nortont meggyilkolta, de Edwards kapitány a megtorlás semmiféle formáját nem volt hajlandó fontolóra venni, attól tartva, hogy a szkúner könnyen újra befuthat ide, miután a Pandára távozott. Augusztus elején Edwards lemondott mind a Bounty, mind a Resolution további kereséséről, és a Torres-szoros felé vette útját, amelynek alaposabb átkutatására parancsot kapott. Útközben számos új szigetet fedezett fel, többek közt Rotumát. A Santa Cruz-csoporíhoz tartozó Vanikoro-sziget mellett elhaladva Edwards vastag füsíoszlopot pillantott meg, de azzal már nem vesződött, hogy mibenlétét felderítse. Újabb példája

annak, hogy a balszerencse milyen konokul Edwards kapitányhoz szegődött tahiti útján, mert ha Vani-korón partra szállt volna, kétségtelenül úgy vonul be a történelembe, mint aki megoldotta a La Pérouse-expedíció rejtélyét. 1788-ban ugyanis nyom nélkül eltűnt a Déli-tengereken a La Pérouse gróf parancsnoksága alatt álló francia expedíció. Már jó néhány év eltelt a tizenkilencedik századból, amikor egy Dillon nevű angol tengerészkapitánynak sikerült rekonstruálnia az események menetét. Ekkor derült ki, hogy az expedíció mindkét hajója megfeneklett a Vanikoro zátonyán egy sötét, viharos éjszakán, három évvel az előtt, hogy a Pandára 1791 augusztusában arra hajózott. A Pandoraról látott füst kétségkívül az életben maradottak segítséghívó jele volt, s a szerencsétlenek Edwards közönye miatt többé nem térhettek vissza a civilizált világba. A Pandára ekkor a Nagy-Korallgát felé közeledett, vagyis a világ legveszélyesebb vizeinek egyikén járt. Augusztus 28-án Edwards lassan dél felé vitorlázott, keresve a zátonyon egy nyílást, amelyen átcsúszhatnának. Este az egyik hajócsónakban Corner hadnagyot előre küldte egy csapattal, beható helyszíni szemle végett, és némi idő elteltével valóban látták is a Pandorán a jelzést, hogy megtalálta, amit keresett. Erre parancsot kapott, hogy térjen vissza a hajóra, de már rájuk is borult a hirtelen érkező trópusi éjszaka, és Edwards úgy határozott, hogy maga indul a csónak felé, mert aggódott, hogy ezt a másodikat is elveszítheti. A két vízijármű egész idő alatt puskalövésekkel és jelzőtüzekkel tartotta az összeköttetést. Közben a Pandorát alattomos, hatalmas áramlatok sodorták észrevétlenül mind közelebb és közelebb a nagy zátonyhoz, és egyre hangosabbá vált a megtörő hullámok harsogása. De a mérőzsinór továbbra is körülbelül száztíz ölet mutatott, úgyhogy látszólag nem fenyegetett közvetlen veszedelem. Fél nyolc tájban, mindnyájuk megkönnyebbülésére, Corner és emberei újra a fedélzeten voltak, és a csónakot felhúzták a csónakdarukra. Ekkor azonban a helyzet hirtelen és ijesztően megváltozott. A mérőzsinór váratlanul csak ötven ölet mutatott, és a hajó borzalmasan megdőlt egy roppant hullámhegyen. A kapitány kétségbeesetten parancsot adott minden vitorla kifeszítésére,

hogy kikerüljenek a vészes hullámverésből. De már késő volt, a Pandára nagy lökéssel megfeneklett, és vadul rá-ráverődött a korallzátonyra. Percek alatt csúnya lék keletkezett rajta. Valamennyi szivattyú munkába állt, és az emberek láncban adogatták egymásnak a vedreket, minden erejükkel küzdve az emelkedő víz ellen, de hiába. A víz egyre emelkedett, és az sem használt, hogy az erőfeszítésben részt vett az erre az alkalomra szabaddá tett három nem-lázadó fogoly, Coleman, Norman és Mclntosh. Aztán, ugyanolyan hirtelen, minden egyszerre elcsendesült. A Pandára átsodródott a zátonyon, és nyugodtan úszott egy kis lagúnában, a körülbelül tizenöt ölnyi mély vízben. Itt nem érte el a hullámverés, de ekkorra már sorsa megpecsételődött. Erősen féloldalra dőlt, és a kormánylapát meg a fartőke egy része is hiányzott, tehát nem remélhették, hogy sokáig bírják. A kapitánynak az volt a terve, hogy a csúcsviíorlák egyikét a hajótörzs alá húzzák, aztán ismét fel a másik oldalon, s ezáltal a léket annyira eltömik, hogy a hajó belsejéből a vizet ki lehessen szivattyúzni. Ez a terv azonban teljes kudarcot vallott, és a legénység nem tehetett egyebet, mint szivattyúzta és merte a vizet egész éjszaka, várva, mit hoz a nappal. A helyzet rohamosan romlott, ezért a tengerbe dobták az ágyúkat, miközben az egyik még utoljára halálra zúzott egy embert. Egy vitorlafa nagy robajjal szakadt le a kötélzetről, és megölt egy másikat. Az egyik szivattyú elromlott, és nem lehetett megjavítani. Természetesen az éjszakai élmények rémségét fokozottan érezték a „Pandora szelence” lakói. Mikor a hajó a zátonynak ütközött, a megbilincselt rabok tehetetlenül gurultak összevissza szűk zárkájukban, óhatatlanul sérüléseket okozva egymásnak. Rettegésükben, hogy patkány módjára kell megfulladniuk, valahogy sikerült széttörni bilincseiket, de mihelyt ez a kapitány tudomására jutott, elrendelte, hogy új béklyókat verjenek rájuk. A pánikba esett rabok kétségbeesetten üvöltöttek irgalomért, vagy esdekeltek, hogy hadd dolgozhassanak ők is a szivattyúknál, mint Coleman, Norman vagy Mclntosh, de könyörgésük süket fülekre talált Edwardsnál. Tehát, miközben a víz percről percre nőtt, a bilincseket hidegvérrel újra ráverték a lázadókra, és megerősített őrség posztolt börtönük bejáratánál. Végül a

kapitány a foglyok tudomására hozta, hogy lelöveti vagy felakasztatja azt, aki másodszor is széttöri a vasát. Reggel fél hétkor mindenki számára nyilvánvaló lett, hogy a Pandora bármelyik pillanatban elsüllyedhet, mert ekkor már majdnem színültig telt vízzel. Ezért a csónakokba élelmiszert és egyéb szükséges holmikat rakodtak, a fedélzeten pedig eloldoztak mindent, ami a vízen fennmarad, hogy legyen miben megkapaszkodni. Ekkor már a felső ágyúcső-réseken is ömlött a víz befelé, és mindenki a puszta életét mentette. A kapitány azonban így is csak akkor adott parancsot a foglyok bilincseinek levételére, amikor a legénység már megkezdte a hajó elhagyását. Ezután ő is átvetette magát a korláton tisztjeivel együtt. A parancs végrehajtása a fegyvermester egyik segédjére hárult, ennek a szerencsétlen embernek kellett felmásznia a „szelence” tetejére, szabaddá tenni a nyílást, és lemásznia a meggémberedett foglyokhoz. Muspratt, Skinner és Byrne voltak az elsők, akiket kiengedtek, de Skinner félelmében annyira elvesztette a fejét, hogy bilinccsel a kezén vetette magát a vízbe, és azon nyomban megfulladt. Ekkor a szolgálatvezető, aki, úgy látszik, nem tudott róla, hogy a kapitány parancsot adott a foglyok kiszabadítására, észrevette, hogy a fedélnyílás nyitva van, ezért felmászott, és újra bereteszelte. Pár pillanat múlva a sérült Pandára egy nagyot billent, és hátáról a vízbe vetette a szolgálatvezetőt. A fogda belsejében teljessé lett a pánik: nyilvánvaló volt, hogy a hajó percek alatt elsüllyed. A fegyvermester segédje eszeveszetten dolgozott, hogy annyi embert tegyen szabaddá, amennyit csak tud, de a hajótörzs ekkor már igen mélyen a vízbe merült, és már csak a főárboc mögötti része emelkedett a felszín fölé. Úgy látszott, a foglyoknak már semmi reményük a menekülésre, amikor az utolsó pillanatban a fedélzetmester egyik segédje, név szerint William Moulter, felmászott a tetőre, és lekiáltott a foglyoknak, hogy vagy kiszabadítja őket, vagy maga is velük merül a mélybe. Szavának állt, kihúzta a retesz tolóját a hüvelyből, és beledobta a tengerbe. A határozott és gyors cselekvés eredményeként mindenkinek sikerült szerencsésen kimenekülnie a ketrecből, kivéve szegény Hillbrantot, akinek keze, lába még mindig bilincsben volt, amikor a hajó elmerült, így hát őt is elnyelte a mélység,

sok más ismeretlen tengerésszel együtt. A vízben vergődő emberek kievickéltek egy körülbelül három mérföldnyire emelkedő homokpadra, ki ahogy tudott, és mikor mindnyájan együtt voltak, a kapitány névsorolvasást tartott. Megállapította, hogy a hajón utazó összesen százharmincnégy főből kilencvenkilenc maradt életben, harmincöt pedig elpusztult, köztük négy fogoly, Stewart, Hillbrant, Skinner és Sumner. A hajótörötteknek más választásuk nem volt, mint úgy cselekedni, ahogy annak idején Bligh: vagyis megkísérelni, hogy eljussanak Timorra. Mondanunk sem kell, hogy Ed-wards kapitány ebben az időben irgalmatlan kedvében volt, s valószínűleg ez a kedélyállapota indokolja, miért nem volt hajlandó megengedni a foglyoknak, hogy egy homokpadon heverő felesleges vitorladarabbal védekezzenek a kegyetlen napsütés ellen. Ezeknek az embereknek ugyanis nem volt ruhájuk, és napbarnított színük, amire Tahitin tettek szert, és aminek most jó hasznát vették volna, fogságuk hosszú hónapjai alatt lekopott róluk. Ezért komolyan fenyegette őket a veszély, hogy elevenen sülnek meg a könyörtelen trópusi naptól, amely a felhőtlen égből tűzött le rájuk. Egy mindenkit érintő másik súlyos probléma az ivóvíz volt, mert a Pandoráiól csak annyit tudtak megmenteni, hogy egy-egy embernek naponta pár kanálnyinál több nem jutott. Edwards tagadhatatlanul bizonyos mértékben megszegte az utasításokat, amelyek értelmében a foglyokat mindenáron élve kellett volna hazavinnie. Nagyon is világos, hogy kizárólag az ő hibájából fulladtak meg négyen a hajótörés alkalmával, és a többiek is inkább a jó szerencsének, mint a jó szándéknak köszönhették életben maradásukat. Ahogy a homokpadon bánt velük, az ugyanilyen oktalanul kegyetlen volt, mégpedig olyannyira, hogy amikor határozottan megtiltotta nekik a vitorla használatát, a szerencsétlenek nem tehettek egyebet, mint hogy védekezésből nyakig a homokba ássák magukat. Edwards első tisztje, John Larkin, úgy látszik, szintén a kegyetlenkedő hajlamú tisztek közé tartozott, mert a hajótörés után minden alkalmat kihasznált, hogy minél jobban megkeserítse a foglyok életét. Amikor a négy csónak végre elindult Timor felé, Morrisont szerencsétlenségére a kapitány csónakjába osztották be, és beszámolója, amely leírja,

miképpen bánt Edwards útjuk folyamán vele és a többi fogollyal, óhatatlanul felébreszti a gyanút az olvasóban, hogy a Pandára kapitánya szadista volt. Az út Kupangig csaknem két hetet vett igénybe. Ausztrália északi partja mentén hajózva sikerült némi vízhez és élelmiszerhez jutniuk, de alighanem kegyetlenül szenvedtek az éhségtől és a szomjúságtól. A négy csónak mindegyike rendkívüli mértékben meg volt terhelve, mert harminc, huszonöt, huszonhárom, illetőleg huszonegy utas zsúfolódott össze egy-egyben, ami lényegesen több, mint a Bligh bárkáján utazó tizennyolc személy. Ennek ellenére útközben semmilyen komolyabb baleset nem történt, és szeptember 13-án megérkeztek a kis holland gyarmatra. Ugyanolyan szíves fogadtatásban részesültek, mini annak idején Bligh és csapata, amire a legjobb tanú Hayward volt, mert a szerencsétlen ílótás egyszer roár megfordult itt. Az is igaz, hogy a hollandok lassan hozzászoktak a bajba jutott angol tengerészekhez, mert Bligh és Edwards látogatása közt egy másik csónak is befutott Kupangba. Ennek utasai a Port Jackson-i büntető kolónia szökött fegyencei voltak, akiknek sikerült elhitetniük a hollandokkai, hogy ők egy angol hajó hajótöröttjei, és így szívcsen fogadták és jóltartották őket Kupangban. Most azonban, amikor egy holland barátjuk sietve vitte nekik a jó hírt, hogy előkerült egy hajótörött angol kapitány, feltehetően az övék, az egyik fegyenc egészen kiesett a szerepéből, mert akaratlanul a szájára szaladt, hogy „Miféle kapitány? A fenébe is, nincs nekünk semmiféle kapitányunk!” Ez egyben sikeres szédelgésük végét jelentette, mert a fegyenceket, köztük egy asszonyt és két gyermeket, ott-tartózkodásuk hátralevő napjaira összezárták a Bounty tíz emberével. (A női rab, Mary Bryan, történelmi személlyé lépett elő, mert Angliába érkezése után nem csekélyebb személy pártfogását élvezte, mint James Boswellét.) Miután Edwards és emberei Kupangban kipihenték fáradalmaikat egy holland hajón folytatták útjukat Bataviába. Útközben megálltak Semarangban, és ott nagy meglepetésükre és örömükre találkoztak az elveszett szkúnerrel, a Resolutionaal, amely kalandos utazás után áthaladt a Torres-szoroson, és végül megérkezett a kelet-

indiai szigettengernek erre a kis holland állomására. Amikor Semarangba bevitorláztak, a hollandok megvizsgálták járművüket, megállapították, hogy déltengeri fák gerendájából épült, és éltek a gyanúperrel, hogy a bennülők nem mások, mint a Bounty lázadói. Mivel egyikük sem tudott iratokat felmutatni, amelyekkel kilétét igazolhatta volna, a hollandok a biztonság kedvéért mindnyájukat lakat alá tették, amíg személyazonosságuk megállapítást nem nyer. Bataviába érkezésük után Edwards eladta a Resolutiont és a bevételt szétosztotta emberei között, hogy vásároljanak maguknak ruhát. Morrison és a többi rab, akik verejtékes munkával megépítették a szkúnert, persze, egy fillért sem kaptak. A kapitány következő lépése az volt, hogy embereit, mivel több hajón kellett hazáig utazniuk, csoportokra osztotta. Ő maga értékes rabjaival utazott, eltökélve, hogy nem téveszti Őket szem elől. Miután viszontagságos úton átvergődtek a háborgó Indiai-óceánon, 1792 márciusában érkeztek meg Fokvárosba, és ott az angol Gorgoma szálltak át, amely Port Jacksonban tett látogatása után hazafelé tartott Angliába. A nyomorult rabok itt részesültek először valamivel emberségesebb bánásraódban, és az út hazáig most már minden jelentős esemény nélkül zajlott le. Június 19-én a Görgőn horgonyt vetett Spitheadben, s a Bounty embereit nemsokára átszállították őfelsége Hector nevű hajójára Portsmouth kikötőjében, ahol őrizetben kellett várniuk a hadbírósági tárgyalás megkezdését. Ekkor már négy és fél év telt el azóta, hogy Bligh kapitánnyal a Bountyn elhajóztak Angliából.

A hadbíróság

A Bounty tíz életben marad lázadójának ügyét csak Angliába való visszaérkezésük után három hónappal kezdték tárgyalni. A hadbíróság a Duke nevű sorhajó főkabinjában ült össze, Portsmouth kikötőjében, és a tárgyalások 1792. szeptember 12-étől 18-áig tartottak. A bíróság elnöke Lord Hoode altengernagy volt, többi tizenegy tagja pedig mind haditengerészkapitány. Azonos vádat emeltek mind a tíz ember ellen, éspedig azt, hogy „a nevezett felfegyverzett szállítóhajót, a Bountyí lázadás által elrabolták, és őfelsége szolgálatából megszöktek”. A törvény értelmében ezt a bűncselekményt halállal büntették. A koronatanú, persze, Bligh lett volna, de ő már az előző évben elindult Angliából az új kenyérfa-expedícióra, és abban az időben még mindig valahol a földgömb túlsó féltekéjén bolyongott, így a Tengernagyi Hivatal, abbeli buzgalmában, hogy a bűnösök mielőbb elnyerjék büntetésüket, megelégedett Bligh-nak a lázadásról írt jelentésével, és azon lojálisok vallomásával, akik kapitányukkal együtt tették meg az utat a bárkában, és életben maradtak, illetőleg ebben az időben otthon tartózkodtak. Ezek voltak: Fryer, a kapitány helyettese, Colé fedélzetmester, Peckover tüzér, Purcell hajóács, John Smith, Bligh szolgája, valamint Hayward és Hallet tengerészkadétok, az idő szerint hadnagyok. Megidézték még tanúként Edwards kapitányt, továbbá Corner és Larkin hadnagyot a Pandoráról, hogy ismertessék, hogyan fogták el a vádlottakat Tahitin. A tárgyalás azzal kezdődött, hogy felolvasták Bligh-nak a lázadásról szóló jelentését, amely több tekintetben is félrevezető volt. Itt is, mint minden megnyilatkozásában, Bligh makacsul állította, hogy a lázadást már jó előre gondosan kitervezték, és a fő okát abban látta, hogy a lázadók vágyakoztak visszatérni Tahitira. Egyetlen szóval sem tett említést a lázadás előtti napon lejátszódott különös kókuszdióincidensről, úgyszintén a különféle nézeteltérésekről sem, amelyekre

közte és tisztjei közt sor került. Mint ismeretes, megtartotta Normannek, Colemannek, Mclntoshnak és Byrne-nak tett ígéretét, és mentesítette őket minden felelősség alól, igazolva, hogy akaratuk ellenére kényszerítették őket a Bountyn maradásra, másrészt azonban, Morrison és Heywood legnagyobb elkeseredésére, kitartott amellett, hogy ők ketten tevékenyen részt vettek a lázadásban. Mindent egybevetve aligha vonható kétségbe Bligh jóhiszeműsége, aki meg volt győződve arról, hogy amit ír, az igaz. A vád helytelen képviseletéért valójában a Tengernagyi Hivatalt kell kárhoztatni, amelynek külön nyomozást és vizsgálatot kellett volna indítania a tények felderítésére, mielőtt az ügy tárgyalását megkezdik. Az eljárás során hamarosan kétségtelenné vált, hogy a Bligh által mentesített négy ember teljesen ártatlan. Ugyanilyen világosan kitűnt az is, hogy az Ellison, Burkett, Mill-ward és Muspratt négyes fegyvert fogott, és tevékenyen részt vett a lázadásban. Miután ezeket a tényeket megállapították, a bíróság Morrison és Heywood viselkedésének sokkal bonyolultabb kérdését vette sorra. Az első tanú, akit emiatt megidéztek, Fryer volt. Neki természetesen bőven akadt kellemetlen közlendője Bligh-jal kapcsolatban, és hangsúlyozta, hogy Christian számos alkalommal tett olyan kijelentést, mennyire „pokol az élete”, mire a bíróság megkérdezte Fryertől, hogy véleménye szerint Christian mit értett ezen. – Az állandó gáncsoskodást és a sértegetéseket, amelyekkel Bligh elhalmozta – válaszolta tüstént Fryer. A továbbiakban előadta, hogy a lázadás előtti napon a kapitány hogyan vádolta meg az összes urakat, vagyis a hajó altisztjeit, a kókuszdiók ellopásával. Ez alkalommal vált első ízben nyilvánvalóvá, mondta Fryer, milyen pattanásig feszült a viszony Bligh és Christian között. A bíróságot azonban jobban érdekelték magának a lázadásnak a körülményei, és felszólította a tanút, mondja el, mit tud Morrison viselkedéséről és magatartásáról az esemény kirobbanása után. Fryer elmondta, hogy amikor Morrisonnal a hátsó lejárónál találkozott, megkérdezte tőle, van-e valami köze a lázadáshoz. Morrison erre határozottan nemmel válaszolt. Miután így meggyőződött, hogy Morrison hű maradt a

kapitányhoz, odasúgta neki: legyen készenlétben, hogy segíthessen a hajó visszaszerzésében. Fryer nagy meglepetésére azonban Morrison azt válaszolta: – Menjen le a kabinjába, uram, most már késő. Mikor a foglyokra került a sor, hogy kérdéseket tegyenek fel a vád első tanújának, Morrison gondosan kifaggatta Fryert a fenti beszélgetésükről. Fryer kitartott állítása mellett, amely szerint Morrison azt tanácsolta neki, hogy menjen le a kabinjába, mondván, hogy most már késő bármit is tenni. Morrison ezzel szemben azt állította: éppen ő szorgalmazta, hogy szedjék össze a megbízható embereket, és szerezzék vissza a hajót. Fryer azonban tagadta, hogy ilyesmit hallott volna tőle. Morrison következő kérdése így hangzott: – Megfigyelt-e azon a napon a viselkedésemben valamit, amiből kétségtelenül következtethetett arra, hogy a lázadók közé tartozom? – Többször nem láttam őt, csak ekkor, és magatartása indokolttá tette, hogy megmondjam neki: legyen készenlétben. Irántam barátságosnak mutatkozott, éppen ezért lepett meg a kijelentése: nem ezt vártam tőle. Hogy aztán azért beszélt-e így, mert félt a többiektől, vagy más okból, azt nem tudom – hangzott Fryer felelete. A bíróság ekkor próbált valamilyen ésszerűbb magyarázatot találni. – Amikor önnel beszélt Morrison, és azt mondta, hogy maradjon lent, vajon nem vezethette-e valami dicséretre méltó indok? Esetleg az a feltevés, hogy az ön ellenállása abban a pillanatban lehetetlenné tenne egy sokkal előnyösebb erőfeszítést egy későbbi időpontban? – Lehetséges, hogy így volt – hagyta rá Fryer. – Ha én is a hajón maradok, ő az elsők egyike lett volna, akinek feltárom szándékaimat, miután ismertem az utazás addigi szakaszán tanúsított helyes viselkedését. – Fenyegető hangot használt-e, vagy úgy beszélt önnel, mint aki tanácsot ad? – Úgy beszélt, mint aki tanácsot ad. – Látta-e, hogy valaki kényszerítette Morrison vádlottat, hogy a csigasorra függessze a bárkát? – Nem láttam. – Látta-e, hogy Morrison vádlott viselkedése bármilyen

tekintetben különbözött volna az ön által leírttól, attól kezdve, hogy önt kabinjába zárták, addig az időpontig, amikor a csónakot eloldozták a hajótól? – Nem láttam. – Úgy vélekedett-e a bárka vízre bocsátásáról, hogy az a lázadókat segíti, vagy pedig, hogy az Bligh kapitány életben maradását teszi lehetővé? – Hogy Bligh kapitánynak segít, és lehetővé teszi az ő életben maradását. Hála a bíróság beavatkozásának, a Fryer kezdetben tett kijelentései nyomán támadt kedvezőtlen benyomás eltűnt, de mégis megmaradt bizonyos kellemetlen érzés, hogy Morrisonnak valami rejtegetni valója van. Ami Heywoodot illeti, Fryer őt a lázadás idején egyáltalán nem is látta, és Colé, a vád következő tanúja, sem tudott semmi terhelőt mondani viselkedéséről. Sőt ellenkezőleg: tanúsította, hogy a lázadás kezdetén Heywood a hálóhelyén aludt. A későbbiek során látta ugyan a tanú, hogy Heywood segít vízre ereszteni a hajó egyik csónakját, ez azonban – szerinte – kizárólag azért történt, mert a kadét kapitányával együtt akart eltávozni. Ezután Heywood – mint Colé elmondotta – lement a hajó belsejébe, mire Churchill néhány lázadónak megparancsolta, hogy „tartsák ott lent azokat”. Colé véleménye szerint Churchill szavai a két tengerészkadétra, Heywoodra és Stewartra vonatkoztak. Mindent összevéve, joggal feltehetjük, hogy Heywoodnak több oka volt az elégedettségre az első nap fejleményei után, mint Morrisonnak. A következő napon, szeptember 13-án, Morrison feltette Cole-nak a kérdést, emlékszik-e arra a beszélgetésre, amelyet a lázadás kitörése után folytattak egymással. Morrison állítása szerint ugyanis megkérdezte Cole-t, mint közvetlen felettesét, hogy ő most mit tegyen, mire Colé azt válaszolta: „Istenemre, James, magam sem tudom, de menj, és segíts a kutter-nél!” Morrison megállapította, hogy helyesen viselkedett, amikor azt tette, amit mondtak neki. Aztán Cole-hoz fordult: – Emlékszik-e, hogy odamentem önhöz, amikor a csónakba vitte a holmijait, amelyek úgy-ahogy be voltak göngyölve az ágyneműjébe, és akkor azt mondtam önnek, hogy a csónak már túl van terhelve, és Bligh kapitány kérte, hogy több

ember már ne üljön bele, és éppen ezért én inkább a hajón maradok, és ön akkor kezet rázott velem, és azt mondta nekem: „Isten áldjon meg, fiam, tisztázni foglak, ha valaha eljutok Angliába.” Colé: – Emlékszem, hogy kezet fogtam vele, és hogy ő azt mondta, inkább a hajón marad. Nem volt semmi okom mást hinni, mint hogy el szeretné hagyni a hajót. A beszélgetés minden részletére nem emlékszem. Bizonyára mondtam neki, hogy tisztázni fogom, ha valaha eljutok Angliába. Semmi kétség, hogy ezt tettem. Morrison: – Olyan volt-e a viselkedésem útközben és különösképpen azon a napon, hogy annak alapján feltehette rólam, hogy közöm van az összeesküvéshez? Colé: – Semmi okom nem volt ennek feltételezésére. A bíróság ekkor közbevágott: – Hallotta-e Morrison vádlott szájából, hogy Bligh kapitány kifejezte kívánságát: több ember ne jöjjön a csónakba, mert az már túl van terhelve? Colé: – Arra emlékszem, hogy kezet fogtam vele, de a nagy összevisszaság miatt a beszélgetésünkre nem emlékszem. Bíróság: – Hitte-e akkor, hogy Morrison vádlott önökkel ment volna a csónakban, ha nem aggasztja, hogy a csónak már túlságosan meg van terhelve? Colé: – Semmi okom nem volt arra, hogy mást higgyek; engedelmes volt, és bármit parancsoltam neki, teljesítette. Bíróság: – Ön azt mondta, hogy Morrison segédkezett a csónak leeresztésében. Mit gondol: aki segített ebben a munkában, az mind a kapitány híve volt? Colé: – Nem, egyesek fegyvert viseltek. Bíróság: – Úgy gondolja, hogy akik ebben az időben nem viseltek fegyvert, azok a kapitány hívei voltak? Cole: – Bizonyosra vettem, hogy nincs közük a lázadáshoz. Bíróság: – Hallotta-e Morrison vádlott szájából azt a kívánságát, hogy szeretne a csónakba kerülni, és tud-e arról, hogy ebben a szándékában megakadályozták? Colé: – Énnekem nem szólt erről a kívánságáról, és nem tudok róla, hogy megakadályozták volna. Peckover volt a következő tanú, aki a lázadás alatt túlnyomórészt a tatban levő kabinjában üldögélt, tehát sem Morrisont, sem Heywoodot nem látta. Morrison mindenesetre

elég éles eszűen Peckover szájába adta annak elismeréséi, hogy az ő magaviselete az egész úton mindvégig feddhetetlen volt, ennélfogva alaptalan feltételezés, hogy bármi köze volt a lázadókhoz. Ezután Purcellt szólították, aki Fryerhez hasonlóan egy csomó cseppet sem hízelgő észrevételt tett arról, hogyan bánt Bligh az alárendeltjeivel. Morrisonnal kapcsolatban kijelentette: nem emlékszik, hogy látott volna nála fegyvert, és véleménye szerint aligha lehet őt a lázadásban való részvétellel vádolni, még ha segédkezett is a kutter vízre eresztésében. Purcell tanúskodásának nagyobb része Heywoodra vonatkozott. Élénken bizonygatta, hogy látta Heywoodot a fedélzeten, amint egyik kezét egy tengerészkard markolatán tartotta, mialatt a csónakot leeresztették a vízre. Állítása szerint akkor odakiáltotta neki: „Az isten szerelmére, Péter, mit akarsz te azzal a karddal?” Heywood ekkor levette kezét a kard markolatáról, és segített a többinek a kutter vízre bocsátásában. Purcell hallotta továbbá, amint Churchill parancsot adott Thompsonnak, hogy néhány embert tartson lenn a hajó belsejében, és megerősítette, hogy Heywoodot ezután nem is látták újra a fedélzeten. Purcell állítása, hogy Heywood kezét a kard markolatán tartotta, igen komoly vádnak számított, és a következőkben a bíróságnak nagy gondot okozott annak megállapítása, vajon a kadét az adott körülmények között a fegyveresek közé számítandó-e, vagy sem. Purcell, aki általában rokonszenvezett Heywooddal, most egyszerre rájött, hogy vallomása milyen súlyosan terhelő a vádlottra, és sietve magyarázkodni kezdett, némileg elkésve, hogy érzése szerint Heywood csak merő szórakozottságból, mintegy véletlenül nyúlt a kardhoz, és mozdulatát semmiképpen sem lehet úgy értelmezni, hogy a lázadók oldalán állott volna. Kijelentésének visszavonása után a szerencsétlen hajóács a bíróság kérdéseinek valóságos pergőtüzébe került, de mindenesetre ragaszkodott ahhoz, amit mondott, és újra meg újra megismételte véleményét, hogy Heywood ártatlan. Ám ennek ellenére, tanúskodásával már alaposan bemártotta a vádlott tengerészkadétot. Pénteken, szeptember 14-én, reggel kilenckor ismét összeült a bíróság. A vád még hátralevő tanúinak kihallgatása

következett, és először a két volt tengerészkadétot, az idő szerint hadnagyot, Haywardot és Halletet szólították. Természetesen a tisztek egyike sem említette, hogy maguk is durva kötelességmulasztást követtek el a lázadás reggelén. Másrészt viszont bőven volt mondanivalójuk Morrison és Heywood viselkedéséről, és mind a kettő számos kijelentést tett, amelyek tovább súlyosbították a két vádlott helyzetét. Mikor a bíróság feltette Haywardnak a kérdést, vajon véleménye szerint Morrison a lázadókat vagy Bligh kapitányt támogatta azzal, hogy segédkezett a csónak vízre eresztésében, Hayward határozott rosszindulattal azt felelte: – Amennyiben véleményt kell nyilvánítanom, azt felelhetem, hogy a lázadóknak segített, mert bizonyára szerette volna mielőbb lent látni a csónakot, hogy a lehető leggyorsabban megszabaduljanak tőlünk. A bíróság most – bizonyos mértékben érthető csodálkozással – megkérdezte Haywardtól, vajon bűnösnek tartja-e Mclntosht is, aki szintén segített a kutter leeresztésében. Mondanunk sem kell, hogy Hayward erre kénytelen volt tagadó választ adni, de aztán sietve újabb magyarázattal állt elő, mintegy továbbfűzve gondolatát: – A különbség az emberek arckifejezésében volt, bár lehet, hogy ez a véleményem nincs eléggé megalapozva: egyeseknek az arca örömöt árult el. másoké levertséget. Morrison ekkor kereken megkérdezte Haywardtól: – Ön azt mondja, hogy az arcomon örömöt figyelt meg, és inkább hajlik arra a véleményre, hogy én a lázadók oldalán álltam. Kinyilváníthatja-e Isten és a bíróság színe előtt, hogy ez a vallomása nem egyéni ellenszenv következménye? Mire Hayward így felelt: – Nem, nem egyéni ellenszenv következménye, és ez a véleményem az után alakult ki bennem, hogy elhagytuk a hajót, és a vádlott nem jött velünk, holott éppen úgy alkalma lett volna rá, mint nekünk, többieknek, mivel nemcsak egy csónak volt. Ez az érvelés még nyakatekertebbnek látszott, és Morrison nem is késett hasznára fordítani: – Bizonyos ön abban, hogy megkaptuk volna a nagy kuttert, amiben követhettük volna önöket? – Mivel egyetlen beszélgetésükön sem vettem részt, erre

nem felelhetek, de talán megkapták volna – válaszolta Hayward bizonytalanul. Morrison tovább ütötte a vasat: – Tagadja-e, hogy jelen volt, amikor Bligh kapitány kérte, hogy a hosszú csónakot ne terheljék túl, és kijelentette, hogy igazolja majd azokat, akik maradnak? Hayward tiltakozott: – Jelen voltam, amikor Bligh hadnagy iíyenféle kijelentést tett, de úgy értettem, hogy az a ruhákra és más nehéz tárgyakra vonatkozik, amelyekkel már túlságosan tömve volt a bárka. Muspratt ekkor engedélyt kért, hogy kérdést intézhessen Hay wardhoz: – Morrisonnak épp az imént elhangzott kérdésére válaszolva ön elismerte, hogy Bligh kapitány ezeket a szavakat használta: „Ne terheljétek túl a csónakot, fiaim, én majd igazollak benneteket!” Ugyanakkor azt állítja, hogy ezzel a ruhákra meg a többi nehéz tárgyra célzott. Ön tehát ezeket a szavakat: „Fiaim, én majd igazollak benneteket” – a ruhákra vonatkoztatja, vagy az emberekre, akiket már félt magához venni a csónakba? Hayward most megpróbált kitérni az elől, hogy el kelljen ismernie szándékos hamisítását, de magyarázkodása még nevetségesebbre és zavarosabbra sikerült: – Amikor Bligh kapitány azt mondta: „fiaim”, ezt a szót azokhoz intézte, akik már a csónakban voltak, nem pedig a hajón levőkhöz. Erre a bíróság elnöke is elvesztette a türelmét, és ingerülten kérdezte a tanútól: – Mit gondol, kire vonatkoztak Bligh kapitány szavai, mikor azt mondta: „Majd igazollak benneteket”? Azokra, akikkel együtt volt a csónakban, vagy a hajón maradt személyekre? Hayward ekkor már észbe kapott, hogy túlságosan elvetette a sulykot, és kényszeredetten kinyögte: – A hajón maradt személyekre. Az elnök könyörtelenül tovább firtatta: – Az ön véleménye szerint hogyan értette: azért igazolja őket, mert a hajón maradtak, vagy azért, hogy kárpótlást kapjanak minden elveszett tulajdonukért. – Inkább úgy vélem, hogy ez annak a kevés embernek szólt,

akikről Bligh kapitány tudta, hogy hívei, de akaratuk ellenére tartották őket vissza, és úgy fogja igazolni őket, hogy eloszlat minden kétséget a tekintetben, hogy hűek maradtak-e hazájuk szolgálatában – vonult vissza Hayward. Hayward kapitulációja már nem is lehetett volna teljesebb, és mégis, amikor a bíróság ezután megkérdezte tőle, hogy véleménye szerint, kik azok a személyek, akiket akaratuk ellenére tartottak vissza a hajón, csupán Colemant és Byrne-t nevezte meg. A következő tanú, Hallet, még súlyosabb vádakkal hozakodott elő. Azt állította, hogy Morrison puskát tartott a kezében, amikor a bárka eltávolodott a hajótól, majd hátrament a tatra, és lekiáltott a lojálisoknak: „Ha a barátaim érdeklődnek felőlem, mondjátok meg nekik, hogy valahol a Déli-tengeren vagyok.” Morrison megkérdezte Hallettől, nem téved-e, amikor ezt állítja, de az utóbbi ragaszkodott hozzá, hogy valóban így történt. Hayward és Hallet egyaránt súlyos vádakkal illette Péter Heywoodot. Az előbbi azt vallotta, hogy tétlenül a hálóhelyén ülve találta Heywoodot, és sürgette, hogy siessen fel a fedélzetre, és szálljon be a bárkába. A bíróság megkérdezte: – Amikor Péter Heywood az ágyán ült, és ön sürgette, hogy szálljon be a bárkába, akadályozta őt erőszak vagy bármiféle hátráltató körülmény, hogy felmenjen a fedélzetre? Hayward: – Nem. Bíróság: – Mit csinált Mr. Heywood a hálóhelyén, amikor ön lement hozzá? Hayward: – Semmit, csak ült mellén összefont karral a fekvőhelye szélén. Bíróság: – Mit olvasott ki a viselkedéséből: kötelességéhez hű embernek látszott, vagy olyannak, aki a lázadók oldalán áll? Hayward: – Mivel azok után sem csatlakozott hozzánk, hogy azt mondtam neki, szálljon be a csónakba, inkább azt tételeztem fel róla, hogy a lázadók oldalán állt, de ez csak az én véleményem, mert semmiben nem vett tevékenyen részt a legcsekélyebb mértékben sem. Bíróság: – Felfedezte-e az arcán vagy a viselkedésében az örömnek vagy a bánatnak valamilyen jelét? Hayward: – A bánatét.

Nyilvánvaló volt, hogy Hayward ezt gúnyos értelemben mondta, mire a bíró mindent lehengerlő' logikával fordult feléje: – Mint épp az imént állította, Mclntoshról azért nem tételezte fel, hogy a lázadókhoz csatlakozott, mert az arcán levertséget látott. Vajon az a bánat, amelyet Péter Heywood arcán észrevett, nem eredhetett hasonló okból? – Lehetséges – hagyta rá Hayward hadnagy. Ekkor a tanúk sorában Hallet váltotta fel összezavarodott kollégáját, és egy merőben új vádat akasztott a szerencsétlen Heywood nyakába. Azt állította, hogy Bligh kapitány az események során egyszer közvetlenül Heywoodhoz intézte szavát, de az utóbbi felelet helyett szemtelenül felkacagott, és hátat fordított neki. Elképzelhető, milyen kedvezőtlen benyomást tett ez a vád a bíróságra. Közben Heywood eltekintett attól, hogy a tanúknak bármilyen kérdést feltegyen, mert már kezdetben engedélyt kért, hogy akkorra tartogathassa kérdéseit, amikor majd a védőbeszédét előadja. Érdemes itt megemlíteni, hogy miután a hadbírósági tárgyalás véget ért, Halletet lelkiismeretfurdalás gyötörte, és bevallotta, hogy Heywoodnak a lázadás alatti viselkedését alighanem valaki máséval keverte össze. A következő megidézett tanú John Smith volt, Bligh szolgája. Ő sem Heywoodnál, sem Morrisonnál nem látott fegyvert. Smith után a Pandára emberei: Edwards, Corner és Larkin adták elő, hogyan ejtették foglyul a vádlottakat Tahitin, és tanúvallomásukból kitűnt, hogy mind Morrison, mind Heywood önként adták meg magukat. A vád nem állított több tanút, tehát már csak az volt hátra, hogy a vádlottak kérdéseket tegyenek fel a tanúknak, és megtartsák védőbeszédüket. (Meg kell említeni, hogy a vádlottak közül csupán Heywood és Muspratt engedhette meg magának, hogy ügyvédet fogadjon.) Először Coleman került sorra, szeptember 15-én, szombaton reggel. Beszéde rövid volt, mert tudta, hogy nincs mitől félnie. Hétfőn, szeptember 17-én, az események drámaibb fordulatot vettek, mert a hátralevő vádlottakat illette a szó saját ügyükben. Heywood védőbeszéde – az ügyvéde készítette – nyúlt a leghosszabbra, mert tele volt fölösleges

ismétlésekkel és szónokias kitérőkkel. Heywood első érvként fiatalságát és ítélőképességének fejletlenségét hozta fel (a lázadás idején még nem töltötte be tizenhetedik évét), továbbá félelmét, hogy a túlterhelt csónakban elpusztul. Második érve úgy hangzott, hogy Churchill és Thompson akadályozta meg szándéka keresztülvitelében, amikor Stewart barátja végre rábeszélte, hogy menjen vele a bárkába. Heywoodnak a tanúkhoz intézett keresztkérdései során Fryer, Colé, Peckover és Purcell buzgón bizonyították, hogy a kadét egész úton jó magaviseletet tanúsított. Colé megerősítette: ő parancsolta Heywoodnak, hogy segítsen a hajócsónak leeresztésében, sőt Heywoodnak sikerült a tanúkat rábírnia, hogy ismerjék el, milyen hitványul viselkedett Hayward és Hallet a lázadás folyamán. Mind a négy fenti tanú határozottan állította, hogy Heywood nem állt a lázadók oldalán, és Purcell kijelentette: egészen bizonyos abban, hogy Churchill szavai Stewartra és Heywoodra vonatkoztak, amikor utasította Thompsont, hogy „tartsa lenn őket”. Morrison hosszú, szenvedélyes védőbeszédet mondott, amelyben mindenekelőtt azzal érvelt, hogy több ember számára már semmiképpen sem volt hely a bárkában, és Bligh nyomatékosan követelte, hogy többen már ne szálljanak be. Könnyen elintézte Hayward bárgyú állítását, amely szerint Morrison elkísérhette volna a kapitányt egy másik csónakban, hiszen vitán felül állt, hogy Christian semmiképpen sem adta volna oda a kuttert a lojálisoknak, különösen, hogy a harmadik csónak, a jolle, gyakorlatilag használhatatlan volt. A keresztkérdésekre felelve Fryer nagyon jóindulatúnak mutatkozott Morrison iránt, és kijelentette: Morrison tanácsa, hogy menjen le a kabinjába, indokolt volt, mert beszélgetésüket a lázadók figyelték. Viszont Colé tanúskodása korántsem ütött ki ilyen kedvezően Morrison részére. Noha jellemére általában, valamint az út folyamán tanúsított viselkedésére csak dicsérő szavakat talált, mindenesetre megerősítette Hallétnek azt az állítását, hogy Morrison a Bounty tatján állva gúnyolta Bligh-t és társait. Colé így nyilatkozott: – – Fegyvert nem láttam nála. Hallottam, hogy azt mondta: ha valaki érdeklődne felőle, annak üozzák tudomására., hogy

ő az egyenlítő túlsó oldalán van, vagy legalábbis ez volt szavainak értelme. A bíróság ekkor megkérdezte Colé-tói: – Mikor Morrison vádlottól azt hallotta: ha valaki érdeklődne felőle, válaszolják az illetőnek, hogy ő az egyenlítő déli oldalán van, vagy valami effélét, csüfolkodó módon mondta-e ezeket a szavakat, vagy pedig szomorúnak látszott, amiért a hajón kell maradnia? – Az én fülemben csűfolkodásnak hangzottak a szavai – válaszolta makacsul Colé. Ugyanakkor Purcell nem emlékezett, hogy bármi hasonlót hallott volna, és csak jót tudott mondani Morrison viselkedéséről. Ezzel fejeződött be a Morrison elleni vádak vizsgálata, és a többi vádlott még ugyanazon a napon gyorsan előadta védekezését. Szeptember 18-án, kedden, reggel kilenc órakor utoljára kísérték a vádlottakat a Duke főkabinjába. A bíróság elnöke előbb megkérdezte, kíván-e még valaki valamit felhozni védelmére. Az engedéllyel egyedül Heywood élt, és benyújtotta keresztlevelét, annak igazolására, hogy a lázadás időpontjában még nem volt tizenhét éves. A bizonyítvány szemlátomást nem gyakorolt semmiféle hatást a bíróság tagjaira, mert az elnök csendre szólított fel mindenkit, és ünnepélyesen olvasni kezdte a bíróság ítéletét. Először azoknak a neve hangzott el, akiket bűnösnek találtak, és a névsort mindjárt Péter Heywood és James Morrison nyitotta meg. Utánuk négyen következtek: Ellison, Burkett, Millward és Muspratt. Ezt a hat embert arra ítélték, hogy „kötél általi halált szenvedjenek őfelségének azon a hadihajóján vagy hajóin, abban az időpontban vagy időpontokban, azon a helyen vagy helyeken, amikor és ahol a Nagybritannia és Írország stb. Tengernagyi Hivatala Legfőbb Lordjának tisztjét ellátó három főbiztos vagy a három közül bármelyik a maga idejében, saját kezű aláírásával ellátott okiratban azt elrendeli”. Heywoodnak és Morrisonnak ideje sem volt felocsúdni a megrázkódtatásból, amikor a bíróság elnöke folytatta: „Különböző körülmények figyelembe vétele után a bíróság alázatosan és igen nyomatékosan ajánlja a nevezett Péter Heywoodot és James Morrisont őfelsége kegyelmébe.” Normant, Colemant, Mclntosht és Byrne-t

ártatlannak nyilvánították a lázadásban való részvétel és minden egyéb vád tekintetében, és elrendelték azonnali szabadlábra helyezésüket. A Heywoodot és Morrisont sújtó ítélet villámcsapásként érte az érdekelteket. Természetesen azért találták bűnösnek őket, mert nem tudták bizonyítani, hogy bármilyen erőfeszítést tettek volna annak érdekében, hogy együtt távozzanak a többi lojálissal a bárkán. Ha Heywood védekezésének felépítésében több gondot fordít annak hangoztatására, hogy akarata ellenére tartották vissza a Bountyn, és nem bajlódik annyit éretlenségének hangsúlyozásával, nem lehetetlen, hogy azonnal szabadul. Mégis a két ember legalább vigaszt meríthetett abból a tudatból, hogy kedvező esélye van a királyi kegyelemre. Muspratt még a tárgyalások folyamán engedélyt kért, hogy Norman és Byrne tanúskodhasson mellette, de elutasították, mert a két utóbbi maga is bíróság előtt állt. Mindjárt az ügy befejezése után Muspratt ügyvédje kijelentette, hogy Norman és Byrne ügyét külön kellett volna tárgyalni, mert az lehetővé tette volna, hogy Muspratt mellett tanúskodjanak. Egyben követelte, hogy a Musprattra vonatkozó ítéletet semmisítsék meg a perrendtartásban elkövetett hiba miatt. Ez rendkívül fortélyos érvelésnek bizonyult, és valóban, miután a kényesebb pontokat számos tekintélyes jogász töviről hegyire megvitatta, Muspratt teljes kegyelemben részesült, és szabadlábra helyezték. A többi öt rabnak még teljes hat hétig kellett várnia, akár a kivégzésre, akár a kegyelemre. Heywood és Morrison, akik e huzavona miatt a legtöbbet szenvedtek, egész idejüket az írásnak szentelték. Heywood rendszsresen levelezett családjával, azonkívül a tahiti nyelv bőséges szótárát is összeállította. Úgy látszik, Morrisont is egyre inkább hatalmába kerítette a déltengeri boldog napok emléke, mert útjuk részletes leírása mellett hosszú beszámolóban örökítette meg Tupuai és Tahiti bennszülötteinek szokásait és hiedelmeit. Ez a kitűnő leírás szerencsére megmaradt, és ma a történészek és etnográfusok igen értékes forrásának számít. Október vége felé végre megérkezett Heywood és Morrison számára a várva várt kegyelem, néhány nap múlva pedig a még fogságban levő három tengerészt, Burkettet, Millwardot

és Ellisont a Brunswick sorhajón kivégezték. Morrison igen emberséges módon együtt maradt barátaival utolsó óráikban, amelyek a Brunswick egyik tisztjének előadása szerint így teltek el: „A kivégzést megelőző este a rabokat, a főporkoláb felügyelete mellett, őrség kíséretében, a hajóra vezették. Felkészültem, hogy a marcangoló szenvedések miatt csontig soványodott, sápadt és szinte félholt embereket fogok megpillantani, de meglepve láttam, milyen csodálatos könnyedséggel szökdelnek fel és le a hágcsókon. És arcuk, ahelyett, hogy (mint vártam) lelkűk mélységes levertségéről tanúskodott volna, tökéletesen nyugodtnak, derűsnek és vidámnak látszott. Valóban megrázó volt számomra, alig pár órával ünnepélyes kivégzésük előtt, így látni őket, egészségük és szellemük teljes birtokában és elevenségében, mintha sejtelmük sem lenne a feléjük közeledő végzetről. Ebben tévedtem, mert magatartásuk a hosszú fogság folyamán kialakult nyugodt beletörődésnek és a vallásos olvasmányokban való huzamos elmélyedésnek a következménye volt. A tiszti étkezőt különítették el számukra tartózkodási hely gyanánt. A szomorú lakosztály ajtajait gondosan elreteszelték, falait kárpittal vonták be. Egyetlen fénysugár se hatolhatott be ide, minden csendes, ünnepélyes és komor volt, a szomorúság és szenvedés fájdalmas arcát öltötte fel. A nyomorúság e helyének egyik sarkában volt egy szintén cella módjára elkülönített kis terület: ide zárták be őket. Itt töltötték éjszakájukat, felváltva ájtatossággal, beszélgetéssel és alvással. Észrevétlenül igen aprólékosan megfigyeltem őket cellájuk egy kis résén át, végighallgattam beszélgetésüket, amely vidám, megbékélt és férfias volt. Arcuk vidámsága derűs és jámbor elmére utalt. Egyetlen könny sem buggyant ki szemükből. Tíz után elpihentek fekhelyükön, amelyet ebből a célból helyeztek el cellájukban, amikor a főporkoláb visszavonult a függő kárpit mögé. Másnap reggel kilenckor eldördült a baljós ágyúlövés, és a sárga zászló iszonyú jelzése hívta fel az egész flotta figyelmét. Csónakok gyülekeztek minden hajóról, és a Brunswickot rövid idő alatt elárasztották a tisztek, körülötte pedig fegyveres emberekkel zsúfolt csónakok úsztak. A part hosszát – sőt,

dereglyékben ülve a vizet is – férfiak, nők, gyermekek ezrei lepték el, mintha ünnepélyes szomorújáték helyett vidám látványosságról volna szó. A tisztek és katonák kötélkordonnal határolt oszlopokban sorakoztak a fedélzeten. Tizenegy órakor felrendelték a foglyokat, akik az előttük lépkedő négy pap és Morrison után, a katonák sorfala közt végighaladtak a főfedélzeten, és felmentek az orrfedélzetre. Itt örökre elvált egymástól az az egy személy, akit a fedélzet jobb oldalán, és az a kettő, akiket a fedélzet bal oldalán akasztottak fel az előárboc vitorlarúdjának végére. A horgonydarunál állva Millward beszédet intézett a hajó legénységéhez, vallomást tett bűnös eltévelyedésükről, elismerte az ítélet igazságosságát, és saját balsorsának példájával intette őket, hogy ne térjenek le a becsület ösvényéről. Bátor, erőteljes és ékesszóló beszédét nyíltan és határozottan mondta el. Majd áhítatban eltöltött fél óra után, amely alatt Morrison a távozók mellett maradt utolsó baráti szolgálatával, ágyú dördült el, és lelkűk, ezrek szeme láttára, felszállt a felhők közé.” Ezzel ért véget a Bountyn kitört lázadás tragédiájának utolsó felvonása, a mások helyett elszenvedett büntetés kiemelkedő példája, hiszen csak hárman lakoltak a tizennyolc emberből, akik a zendülésben részt vettek. Közben futólag sem érintették a kényes kérdést, hogy maga a kapitány milyen mértékben felelős a lázadásért. Őlordságaikat csak addig érdekelte az ügy, amíg a kapitányt bíróság elé nem állították a hajó elvesztése miatt, és fel nem mentették. Az ő szemükben a felelősség kérdése nem is terjedt tovább. El kell ismerni, hogy szigorúan jogi szempontból valóban nem is lehet hibáztatni a kapitányt a lázadásért. De milyennek mutatkozik az ügy erkölcsi nézőpontból? Lehetséges, hogy valójában az állandó zsarnokoskodás és a brutális bánásmód hajszolta bele végül a legénységet a lázadásba? Ezt a kérdést már sokszor feltették, és ha igazságosak akarunk lenni William Bligh-hoz, kielégítő választ kell rá adnunk. Fryernek és Purcellnek a hadbírósági eljárás folyamán Bligh-ról elhangzott cseppet sem hízelgő kijelentései ellenére a lázadást követő első években Angliában általában az a vélemény alakult ki, hogy Bligh balsorsának magyarázata igen

egyszerű: az úton csupa szemenszedett gazfickó volt a keze alatt. De amikorra második, mégpedig tökéletesen sikeres kenyérfa-expedíciójáról 1793 augusztusában visszatért, tekintélye és népszerűsége némileg megcsappant, ami Heywood, Morrison és Fletcher Christian rokonai és barátai élőszóval és írásban terjesztett közléseinek tulajdonítható. Morrison útleírása ugyan soha nem jelent meg, de mindenesetre kölcsönadta számos jelentős és befolyásos embernek, akik aztán maguk is fokozatosan befolyásolták a közvéleményt. Bligh azonban, a megígért aranyérem és az ezer guinea jutalom elnyerése feletti örömében, úgy látszik észre sem vette, hogy az érzelmek bármit is változtak irányában. Még többet ártott Bligh hírnevének az a vitairat, amelyet Fletcher Christian testvére, Edward, egy cambridge-i jogászprofesszor tett közzé 1794-ben. Helyet kapott ebben Fryer, Purcell, Morrison, Heywood, Muspratt, Coleman, Mclntosh és mások számos kedvezőtlen nyilatkozata Bligh-ról. A pamflet fő tétele azt igyekezett bizonyítani, hogy a lázadásért elsősorban Bligh a felelős, mégpedig a Christian iránt tanúsított kegyetlen és kérlelhetetlenül szigorú bánásmódja miatt. Bligh egy sebtében összetákolt válasziratban próbálta megvédeni hírnevét, de későn: a kár már helyrehozhatatlan volt. Rossz híre az évek múlásával egyre növekedett, és ma általában aljas kis zsarnokként és a kegyetlen durvaság mintaképeként él a köztudatban. Ez az általános szemlélet nyer kifejezést a Metró Goldwyn Mayer reklámirodájának alább következő sajtóközleményében, amely az 1935. évi, első film feldolgozás alkalmából jelent meg, de még jobban illik legutóbbi szuperprodukciójukra: „Nevének puszta említésére rémület markolta össze az egész legénység szívét. Valóságos tengerre szabadított szörnyeteg, aki gályán fogant, és ágyú tövében született, haja, mint a hajókötél, foga, mint a kötélbontó vas. Az a matróz, aki tébolyult, kegyetlen parancsait megtagadni merészkedett, ritkán élt addig, hogy ezt másodszor is megtehesse.” Bizonyára akadt Bligh-nak számos komoly hibája. A legsúlyosabb köztük a heves vérmérséklet és a pszichológiai

érzék hiánya volt. Azt sem lehet tagadni, hogy ha elfogta a düh, sajátos tehetséggel találta meg a legélesebb s legmegalázóbb fordulatokat indulata kifejezésére. Ugyanakkor azonban semmilyen bizonyíték nem támogatja azt az elterjedt véleményt, amely embertelen szörnyetegnek tartja. Valójában minden inkább volt, mint ez, sőt kora általános mércéjével mérve inkább szelíd és jóakaratú kapitánynak minősíthetjük. A tények minden elfogulatlan szemlélő számára világosan beszélnek ebben az esetben. Különösen visszatetsző az a – számos írásmű és filmforgatókönyv szerzője által koholt – teljesen hamis vád, amely szerint Bligh legénysége tagjait a legkisebb hibáért megkorbácsoltatta, gyakran meg éppen semmi oka sem volt erre: egyszerűen gyönyörűséget szerzett neki. Ezzel szemben tény, hogy a Bounty hosszú útja folyamán, egészen a lázadás napjáig, mindössze tizenegy korbácsolásra adott parancsot – ez összesen kettőszázhuszonkilenc korbácsütés –, ami hihetetlenül alacsony szám ahhoz képest, hogy mi volt a helyzet más hajókon a tízennyolcadik század végén. Például azok hárman, akik a hajó öthónapos tahiti állomásozása idején megszöktek, szerencséjüknek tarthatták, hogy Bligh volt a parancsnokuk, mert számos olyan kapitány szolgált a brit hajóhadban, aki hasonló körülmények között szökésért és lopásért matrózait halálra korbácsoltatta volna. Azzal sem vádolhatjuk Bligh-t, hogy embereit éheztette volna, vagy nem gondoskodott jóllétükről. A könyvünk első fejezeteiben közölt adatok világosan bizonyítják, mekkora gondot fordított embereinek helyes táplálkozására és kényelmére, valamint arra, hogy minél jobb közérzetnek örvendjenek. Ha Bligh-ról megfelelő képet akarunk nyerni, amely mentes minden későbbi ferde beállításból, találgatásból és mendemondából rátapadt előítélettől, akkor meg kell hallgatnunk, mit mondanak róla azok, akik személyesen ismerték. Szerencsére Anglia levéltárai bővelkednek a Blighról szóló kortársi nyilatkozatokban, és ezek mindegyike meglepően egybehangzó. Talán bizonyos Tobin hadnagy hagyta ránk William Bligh hibáinak és erényeinek legjobb tömör összegezését. Tobin Bligh alatt szolgált a Providenceen, a Tahitit megjárt második kenyérfa-expedícióban, és mintegy huszonöt évvel később, Bligh halála alkalmából a

következőképpen írt egy Bond nevű tiszttársának, aki szintén együtt hajózott a kenyérfát szállító Bligh-jal: „Szóval szegény Bligh, mert minden gyengesége ellenére sem te, sem én nem gondolhatunk rá másként, követte Portlockot. Olyan mozgalmas és viharos utat járt meg, amilyet senki más, és a Bounty szerencsétlen lázadása óta eléggé háttérbe szorult. De talán nem értették meg őt teljesen. Bizonyíthatom, kedves barátom, hogy a Providence-en nem uralkodott semmiféle zsarnoki rendszer, amely okot adhatott volna az elégedetlenségre. Csak indulatainak heves tornádóiban vesztette el önmérsékletét. Viszont ha véleménye szerint minden jól ment, akadt-e nála kellemesebb és érdekesebb ember? Egyszer-kétszer magam is éreztem szónoki hevének zabolátlan szabadosságát, de soha úgy, hogy később ne kaptam volna balzsamos flastromot a seb gyógyítására. Felejtsük el hát öreg kapitányunk gyarlóságait, és lássuk benne a tudomány emberét és a kitűnő gyakorlati tengerészt! Sok mindenen átment, és a legnagyobb bajból is kivágta magát munkával és kitartással. De legfőbb erénye az előrelátás volt. Azt hiszem, Bond, ebben egyetértesz velem. Nem egy embert láttam, aki hivatásában több találékonyságot tanúsított, mint ő, de senkit sem, akiben több lett volna az elővigyázatosság – úgy értem, elsősorban mint navigátorban.”

A pitcairni telepesek

1807 áprilisában egy Mayhew Folger nevű amerikai fókavadász tengerészkapitány elindult Bostonból, hogy hajóján, a Topazon világ körüli utat tegyen a déli féltekén, új fókavadászterület felderítése céljából. A fókavadász hajóskapitányok utazásainak történetében ez volt a leghosszabb és eseményekben legdúsabb vállalkozás. Mikor már jócskán bent járt a déli Atlanti-óceán „bömbölő negyveneseiben”, keletnek fordult, hogy a nyugati széllel vitesse magát. A Topaz sikeresen dacolt az ezeken az istenverte szélességeken dúló félelmetes téli viharokkal, de a tenger olyan hatalmas hullámokat vetett, és a hózivatarok olyan vakítóak voltak, hogy még a tapasztalt és sok csúf időt látott Folger is kénytelen volt elismerni: ehhez foghatóval életében nem találkozott. Hetekig hajózott, anélkül, hogy szárazföldnek akár színét is látta volna, és igen kimerült volt a legénység és viharvert a hajó, amely a zord idő egyik rövid szünetében végül a Kerguelen-sziget felé tartott az Indiaióceán déli peremén, hogy friss vizet vegyen fel. De amikor a Topaz már éppen közeledett a szigethez, újra megváltozott az időjárás: iszonyú szélviharral heves és tartós hófergeteg kezdődött, és Folger-nek nem maradt más választása, mint folytatni útját kelet felé. Végre, egy teljes hónap múlva, a Topaz a tasmaniai Adventure-öbölben vetett horgonyt, ahol vagy húsz évvel előbb a Bounty is kikötött, útban Tahiti felé. Folger útja idején már egy kis gyarmat volt Tasmaniában – Hobart, a jelenlegi főváros környékén –, ahol a kapitány rövid látogatást tett. Új-Dél-Wales kormányzója pedig akkor nem más volt, mint maga Bligh, és az angol hadihajó, amely Folgert az Adventure-öbölből Hobartba kísérte, ugyanaz a hajó volt, amely egy évvel azelőtt Bligh-t új állomáshelyére, Ausztráliába szállította. Beszélgetett-e Folger kapitány vendéglátójával a Bountyn történt lázadásról, vagy sem, nem tudjuk, bár fölöttébb valószínű, hogy igen. Arról azonban biztosan tudunk, hogy a vendéget a téma rendkívül érdekelte.

Mellesleg aligha volt ezekben az években még egy esemény, amelyről legénységi szállásokon és kabinokban élénkebb vita folyt volna a hét tengeren, mint a végzetes lázadás és Fletcher Christiannek, valamint nyolc követőjének teljes és rejtélyes eltűnése. A legfantasztikusabb híresztelések keringtek, sőt 1796-ban megjelent, és Christian műveként forgott közkézen még egy koholt emlékirat is, amely elbeszélte, hogy a lázadás után végül hogyan jutott el DélAmerikába. A Topaz hamarosan folytatta útját. Megkerülte Új-Zéland legdélibb pontját, és Új-Zélandtól keletre, a Chatham-szigeteken sikerült Folgernek az első jó zsákmányt, mintegy hatszáz fókát elejtenie. Ezen az eredményen fellelkesülve tovább hajózott keletnek, de a Csendes-óceán vizei sem bizonyultak jobb vadászterületnek, mint az Atlanti-óceán és az Indiai-óceán azonos szélességei, úgyhogy 1808 januárjában, amikor már semmi egyebet nem látott, mint jéghegyek szakadatlan vonulását, Folger ismét északnak fordult, melegebb és hívogatóbb égövek felé. Ekkor már jó messzire játottak el keleti irányban, és amikor Folger áttanulmányozta a hajón található különböző térképeket, világosan látta, hogy a Topaz számára vízfelvételre legalkalmasabb hely a Pitcairn-sziget. Alighanem azóta sem látogatott el senki a szigetre, hogy Carteret angol tengerészkapitány felfedezte, akinek a leírása megfelelő vízfelvételi lehetőséget ígért, feltéve, ha valaki képes egyáltalán a partjára jutni, ugyanakkor jó esélye van arra, hogy fókát talál. Folger ekkor a megadott helynél jóval keletebbre vitorlázott, majd amikor elérte a megfelelő szélességi fokot, nyugati irányba fordult. Még mindig ez volt az általános gyakorlat, ha valaki olyan szigetet keresett, amelynek hosszúsági fokát nem ismerte pontosan. Február 5-én, délután fél kettőkor az őrszem egy szigetet pillantott meg, és ahogy közeledtek feléje, Folger alaposan szemügyre vette. Ugyanis a vártnál valamivel hamarabb bukkant fel a látóhatáron, a százharmincadik délkörön, holott Carteret három fokkal nyugatabbra helyezte, de formája után ítélve nem merülhetett fel kétség, és Folger meg volt győződve róla, hogy ő az első fehér ember, aki felfedezése után negyven évvel újra

megpillantja. Február 6-án hajnalban a hajó két csónakja – az egyiknek a kormányánál maga Folger kapitány ült – a sziget meredek sziklái felé haladt, felderíteni, akadnak-e fókák errefelé. Amint Folger kapitány távcsövével a szigetet pásztázta, egyszerre megdermedt ültében. Carteret szerint a sziget lakatlan volt, és ő most mégis teljes bizonyossággal füstöt látott fölötte. A füst pedig mindenképpen embereket jelent, akár bennszülötteket, akár hajótörött tengerészeket! Alig tért magához ámulásából Folger, amikor egy kettős törzsű csónakot pillantott meg, amely feléjük tartott a hullámverésen át. Három siheder ült benne, és mihelyt hallótávolságba értek, átkiáltottak a Topaz embereinek, megkérdezve, hogy kicsodák – angolul! Folgernek majd a szava is elállt a meglepetéstől, mert bizonyosra vette, hogy a fiatalok polinéz bennszülöttek, és időbe telt, míg annyira össze tudta szedni magát, hogy visszakiáltsa nekik: ő amerikai, a massachusettsi Bostonból. A csónak most valamivel közelebb jött, és a fiatalok egyike elfogult hangon kérdezte: – Amerikai? Amerikából jön? Hol van Amerika? Írországban? Folger azonban sokkal izgatottabb volt, semhogy földrajzi fejtegetésekbe bocsátkozott volna. Inkább faggatni kezdte a fiatalokat, mire a következő, nem mindennapi párbeszéd alakult ki köztük: –- Kik vagytok? –- Angolok vagyunk. – Hol születtetek? – Itt, ezen a szigeten. Ugyan, hogy lennétek angolok, ha ezen a szigeten születtetek, amelyik nem angol, és nem is volt soha? – Angolok vagyunk, mert az apánk is angol. Ki az apátok? – Alec. – Kicsoda az az Alec? Nem ismeri Alecet? – Honnan ismerném Alecet? Hát akkor Bligh kapitányt ismeri-e a Bounty hajóról? Később Folger úgy adta elő, hogy amikor a különös bennszülöttek a csónakban kiejtették Bligh és a Bounty nevét, „az egész történet egyszerre villant agyamba, és benne a meglepetés, a csodálkozás, az öröm érzésének leírhatatlanul

kusza kavargását indította el”. A fiatalok ezután legjobb tudásuk szerint felelgettek Folger mohó kérdéseire. Elmondták, hogy „Alec” az egyetlen életben maradt személy a lázadók közül, a többi mind halott. Folgert most már annyira furdalta a kíváncsiság, hogy leg-hőbb vágya volt partra szállni, és megismerni a történet minden részletét, viszont egyáltalán nem lehetett biztos afelől, vajon a rejtélyes Alec ugyanígy örülne-e megjelenésének. Folger tökéletesen tisztában volt azzal, hogy Alecnek vétkéért – szülőföldjének törvényei értelmében – kötél általi halál jár, s ezért valószínűleg nagyon is óvakodik minden idegen látogatótól. Közben a csónakban ülő fiatalok alig várták, hogy visszatérjenek telepükre, és elvigyék oda a látogatók hírét. Amerikai lévén, Folger a lázadók iránt határozott rokonszenvet érzett és tanúsított. Ezért megkérte az ifjakat, tolmácsolják üdvözletét Alecnek, és adják tudtára: a Topaz kapitánya szíves-örömest megismerkedne vele, és ellátja minden szükséges cikkel, amivel csak rendelkezik. A csónak gyorsan eltűnt, de amikor visszatért, nem hozta magával Alecet, aki a fiatalok útján csak üdvözletét küldte a kapitánynak azzal, hogy szívesen látja a parton. Folger a maga részéről szintén óvatos és aggályoskodó volt, ezért ahelyett, hogy parira szállt volna, megint visszaküldte a fiatalokat, barátságos szándékának újabb hangoztatásával. Nehéz lenne megmondani, kettőjük közül melyik tartott jobban a másiktól: Alec-e, aki attól félt, hogy az ismeretlen kapitány elfogja, és a hajóra viszi, vagy pedig Folger. aki amiatt aggódott, hogy rabként a szigeten marasztják, nehogy visszatérjen a civilizált világba, és ott elárulja a szökevény lázadó, valamint kolóniája hollétét. Mindenesetre Alec akkor sem volt a csónakban, amikor az harmadszor tért vissza. Ugyanekkor a követek őszin-tén tájékoztatták Folgert, hogy a sziget asszonynépe módfelett aggódik vezetőjük biztonsága miatt, ezért semrni körülmények között sem engednék csónakba szállni. Közben az ide-oda küldözgetésbe némileg belefáradt fiatalok erősködtek, hogy Folgernek szíves fogadtatásban lesz része a parton, egy hajaszála sem görbül meg, és a szigetlakók mindent megtesznek, hogy mind ő, mind emberei jól érezzék magukat. Mivel a Topaz utasai közül már hosszú hónapok óta senki

sem tette szárazföldre a lábát, Folger úgy döntött, hogy szavukon fogja a telepeseket, és elfogadta az ajánlatot. Alighogy a partra léptek, Alec, egy sereg asszony és gyerek társaságában, melegen üdvözölte a Topaz legénységét, és nyomban kiderült, hogy Alec nem más, mint Alexander Smith képesített matróz, aki akkor negyvenes éveinek közepén járt, és a kolónia vezetője volt. Pitcairn lakossága az idő szerint harmincöt főt tett ki, akik közül csak Smith és nyolc polinéziai nő tartozott a régi generációhoz. A többi huszonhat lakos csupa gyermek vagy ifjú volt, a legidősebb tizennyolc és tizenkilenc év között. Az utóbbiak sorában akadt egy tisztavérű tahiti is, aki újszülött csecsemőként érkezett anyjával a Bountyn. De mi történt a többiekkel, akik eredetileg partra szálltak a Pitcairn-szigeters 1790 januárjában? Elvégre a lázadók kilencen voltak, s ezekhez járult tizenkét tahiti nő és hat bennszülött férfi Tahitiról, Raiateáról és Tupuairól. Folger mindössze öt vagy hat órát tartózkodott a szigeten, és közben igyekezett annyit kisajtolni Smithből, amennyit csak bírt. Csakhogy Smith nem kevésbé volt kíváncsi: meg akarta tudni, mi minden történt a nagyvilágban számkivetettségének ideje alatt, 1787 decembere óta, amikor a Bounty elindult Angliából, és úgy látszik, inkább Folger vitte a szót. Mesélt Smithnek többek közt a francia forradalomról, Napóleonról és a francia háborúkról. Amikor a trafalgari ütközethez és Nelson győzelméhez ért, Smith különös érdeklődéssel hallgatta, „majd felkelt székéről, levette kalapját, háromszor meglengette feje fölött, három éljen kíséretében, majd tengerész módra földhöz vágta, és azt kiáltotta: Örökké éljen öreg Angliánk!” Folger és emberei délután négy körül távoztak el a Pitcairnszigetről, miután elhalmozták őket a kedvesség és nagylelkűség minden jelével, szopós malacokkal, kókuszdióval és gyümölccsel, megkapták továbbá a Bounty régi iránytűjét és értékes Kendall-kronométerét, Viszonzásul Folger felajánlotta a sziget lakóinak, hogy lássák el magukat a Topaz készleteiből mindennel, amire szükségük van, elsősorban ruhával. Folger útjának hátralevő részéről nincs sok mondanivalónk. A kiváló kronométert Jüan Fernandez spanyol kormányzója

kobozta el tőle néhány héttel később. Valparai-sóban Folger találkozott egy angol tengerésztiszttel, és említést tett neki – érzésünk szerint elég oktalanul – a Pit-cairn-szigeti kolóniáról. A tiszt tüstént jelentést küldött a hallottakról Rio de Janeiróba, az angol tengernagynak, aki kötelességszerűen továbbította a hírt a Tengernagyi Hivatalnak, ahol 1809. május 14-én vették kézhez. Abban az időben azonban Anglia teljesen belebonyolódott a franciákkal vívott háborúba, és őlordságaiknak egyéb gondjuk volt, mint egy egzotikus sziget apró települése a földgömb túlsó oldalán. A hírt egy vagy két újság röviden megemlítette, aztán, úgy látszik, az egész ügy feledésbe merült. Amikor 1814-ben két brit hadihajó, a Bríton és a Tagus, merő véletlenségből elhaladt a Pitcairn-sziget látótávolában, a hajókon senki sem tudta, hogy a sziget lakott. A parancsnokok, Staines és Pipon, éppen úgy meglepődtek, mint hat évvel előbb Folger, amikor egy csónakkal találkoztak, amelyben angolul beszélő bennszülöttek ültek. Mivel, igen helyesen, úgy érezték, hogy bűnéért már kellőképpen vezekelt, a két rangelső tiszt megengedte Smithnek (aki magát ezúttal John Adamsnek nevezte, és valószínűleg ez lehetett az igazi neve), hogy a szigeten maradjon, ahelyett, hogy magukkal hurcolták volna Angliába, a törvény elé. Mielőtt távoztak, elég sebtében és rendszertelenül kifaggatták Smith-Adamset az első nemzedékhez tartozó többi telepes sorsáról, és rövid (nem egy tekintetben téves) leírásuk meg is jelent később különféle újságokban és magazinokban. Mihelyt a hír elterjedt, mind többen és többen látogattak el a Pitcairnszigetre, főként cethalászhajók, és 1825-ben újabb angol haditengerészeti expedíció kereste fel a szigetet, feltérképezés céljából, hogy részletesen megvizsgálják a gyarmatot és adottságait, így végül napfényre kerültek a valóságos tények, a rejtvény darabjai kezdtek helyükre illeszkedni, és ismeretessé vált azoknak a szörnyű eseményeknek a hiteles története, amelyek az 1790-es években a Pitcairn-szigeten lejátszódtak. Térjünk tehát vissza 1790 január közepének ahhoz a napjához, amelyen a huszonnyolc gyarmatalapító a Pitcairnszigeten partra szállt. Az alábbi lista nemcsak nevüket közli, de feltünteti házastársi kapcsolataikat is:

Fletcher Christian Edward Young John Mills William Brown Isaac Martin William Mickoy Matthew Quintal Alexander Smith John Williams Mauatua (Isabella vagy Főárboc) Teraura (Susannah) Vahineatua Teatuahitea Teelrateatuaonoa (Jenny) Teio (Mary) Tevarua (Sarah) Puarai Faahotu (Faste) Tararo (Raiateáról) Toofaiti (Nancy. Huahinéről) Manarii (Tahitiról) Teimua (Tahitiról) Niau (Tahitiról) Oha (Tupuairól) Titahiti (Tupuairól) Marévá Tinafanaea A társaság huszonnyolcadik tagja az a kis tahiti leányka volt, akit Teio, Mickoy asszonya hozott magával, amikor elindultak Matavaiból. Őt Sarahnak keresztelték, és idővel férjhez ment Christian második fiához, Charles Christianhez. Mint a listából is kitűnik, a hat bennszülöttnek csupán három asszony jutott, és érdekes megfigyelni: ahelyett, hogy demokratikusan egyetlen, promiszkuitásban élő családba tömörültek volna, három – társadalmi és földrajzi tényezőktől meghatározott – csoportra szakadtak. Eszerint Tararónak, aki a nemességhez tartozott, külön feleség jutott. A három közrendű származású tahiti férfi alkotta a második családot

Marevával, míg a két másik, Tupuairól származó közrendű Tinafanaeával költözött egy fedél alá, és osztozott kegyein. Amikor már kint voltak a szárazföldön, és a hajó a lángok martaléka lett, nekiláttak, hogy irtásokat vágjanak, és felépítsék hajlékukat. Christian kiválasztott a kolónia számára egy kedvező fekvésű helyet a központi fennsík északi oldalán, és gondosan vigyázott, hogy egyetlen építményt se lehessen látni a tengerről. Majd el kellett dönteni, hogy a szigetnek melyik részét műveljék meg, és következő lépésként a használható földet kilenc telekre osztották. Talán mondanunk sem kell: kilenc volt a lázadók száma, ami egyben azt jelenti, hogy a polinézek föld nélkül maradtak az új településen. Ez azonban többé-kevésbé magától értetődött, mivel a bennszülötteket, férfiakat és nőket egyaránt, azért hozták magukkal, hogy fehér uraiknak szolgáljanak, ki-ki képességei szerint. Hogy Christiannek mi volt az álláspontja a föld elosztását illetően, azt nehéz lenne pontosan megmondani. Talán úgy érezte, a többiekhez hasonlóan, hogy ez a megfelelő és helyes eljárás, és az is lehet, hogy a bennszülöttek teljes jogfosztásában egyszerűen engedett a többség akaratának. De bármi volt is állásfoglalása, lelkesen és derűlátóan kezdett tervei végrehajtásához, eltökélve, hogy amennyire helyzetük engedi, virágzó és sikerekben gyarapodó közösséget teremt. Elvégre addig minden nehézség nélkül meg tudta tartani tekintélyét társai közt, mert továbbra is íisztességtudóan Mr. Christian-nek szólították, mint ahogy Young tengerészkadétot is – lévén szintén úriember – Mr. Youngnak. De akármilyen derűlátó volt is, már a kezdet kezdetén két letagadhatatlan és gyakorlatilag megoldhatatlan probléma nehezedett a kolóniára: két különböző és teljesen más viselkedési normákat követő' fajta összebékítése és a kifejezett nőhiány. Az utóbbi probléma már kezdettől fogva meglehetősen kényes volt, és még kényesebbé válhatott abban az esetben, ha a pótolhatatlan nők valamelyike elhalálozik. S valóban: pontosan ez következett be. Mielőtt az év véget ért, nemhogy egy, de két tahiti nő is meghalt: Williams felesége, Faahotu valami torokbajban, Smith felesége, Puarai pedig egy meredek szikláról zuhant a tengerbe tojásgyűjtés

közben. Mondanunk sem kell: egyik férfi sem volt hajlandó átadni asszonyát a két özvegyen maradt lázadónak, sem birtoklásukban osztozni velük. Egy idő múlva elkerülhetetlenül bekövetkezett, hogy a két özvegy sóvár pillantásokat kezdett vetni a bennszülöttek asszonyaira, és végül Tararo kénytelen volt lemondani Toofaitijáról Williams javára, míg Smith a két tupuai szigetlakót fosztotta meg Tinafanaeától. Egyik este Mauatua és Teatuahitea arra lett figyelmes, hogy Toofaiti monoton hangon egy furcsa párverset énekel, amely körülbelül így hangzott: Miért feni baltáját fekete ember? Hogy megölje a fehér embert. A két nő azonnal felfogta a hátborzongató ének jelentőségét, és Christianhez sietett a hírrel, hogy a polinézek fehér emberek megölését tervezik. Ezután napfényre került, hogy Tararo, Oha és Titahiti, akik érthetően már torkig voltak a magányos élettel, terveket szőttek asszonyaik visszaszerzésére. Az összeesküvés feje Tararo volt. Christian erre merészen elindult, hogy házukban keresse fel ezt a három embert. Az volt a szándéka, hogy feltárja előttük: mindent tud az összeesküvésről, és erélyesen tudomásukra hozza, hogy semmiféle kilengést nem tűr el részükről. Úgy gondolta, ennyi elég lesz, hogy egyszer s mindenkorra lemondjanak tervükről. De hogy egészen biztos legyen a dolgában, puskát is vitt magával. Ez az összeesküvőkből először félelmet váltott ki, mivel alig pillantották meg Christian elszánt arcát és puskáját, a hegyekbe menekültek, és elrejtőztek. Pár napig semmi sem történt, aztán Toofaiti hirtelen elhagyta Williamset, és a hegyek közé ment, hogy visszatérjen Tararóhoz. Williams tüstént kijelentette, hogy ha nem kapja vissza az asszonyt, otthagyja a szigetet, mire a lázadók, aggódva kitűnő kovácsuk elvesztése miatt, felajánlották neki segítségüket. Először Manariit küldték, hogy kémlelje ki a terepet. Manarii nemsokára visszatért, és hírül hozta, hogy Tararo, Toofaiti és Titahiti a sziget nyugati részén bujkálnak, a nagy hegygerincen túl, amely észak–déli irányban két részre osztja a szigetet. Miután a szökevények hollétét megállapították, a lázadók, akárcsak néhány nappal előbb a bennszülöttek,

gyilkos tervet eszeltek ki. A terv maga elég naiv volt. Sütöttek három kalácsot, és az egyiket megmérgezték. Aztán Manariit elküldték a kalácsokkal, mint afféle béke-ajándékkal, és neki kellett kimódolnia, hogy Tararónak jusson a mérgezett darab. Csakhogy a kalácsok átadásakor Tararo hirtelen gyanút fogott, nem ette meg az övét, hanem megfelezte a Toofaitiét. Mivel Manarii parancsa úgy szólt, hogy vissza ne térjen a faluba, amíg Tararo meg nem halt, új tervet eszelt ki. Megemlítette, hogy a felesége a közelben tartózkodik, és megkérdezte a szökevényektől, nincs-e kedvük vele tartam, hogy meglátogassák. Azok engedtek a hívásnak, és mind a négyen elindultak egy keskeny ösvényen. A menetet Tararo mögött Manarii zárta, aki egy alkalmas pillanatban elővette pisztolyát, megcélozta Tararo hátát, és elhúzta a ravaszt, de a pisztoly csütörtököt mondott. Tararo azonban meghallotta a kakas csattanását, ráeszmélt, mi készül ellene, és tüstént bemenekült az erdőbe. Manarii utána vetette magát, pillanatok alatt utolérte, és leteperte a földre. Titahiti, úgy látszik, meg sem kísérelte, hogy beleavatkozzék. Elkeseredett küzdelem kezdődött a két bennszülött között, és mihelyt Tararo lélegzethez jutott, segítségül hívta Toofaitit. Az asszony pillanatnyi habozás nélkül beleavatkozott a küzdelembe, de valami megmagyarázhatatlan oknál fogva nem Tararónak, hanem Manariinek segített, és alig pár pillanat múlva Manarii és Toofaiti együttes erővel meggyilkolta Taráról. Manarii, Toofaiti és a megfélemlített Titahiti ezután visszatértek a faluba, ahol Titahitit nyomban bilincsbe verték, és bezárták. Közben a harmadik szökevény, a szintén tupuai származású Oha még mindig szabadon járkált. Manarii úgy vélekedett, Oha a sziget déli részén bujkálhat és nem sokkal ezután Teimua társaságában a lázadók parancsára útra kelt, hogy Ohát megöljék. Küldetése sikerrel is járt. Rátaláltak Ohára, és meggyőzték, hogy szándékuk barátságos. Majd sorsa miatt képmutató könnyeket hullatva jajveszékeltek, és közben elvágták a torkát. A véres események után bizonyos mértékben helyreállt a béke a szigeten. Toofaíti visszament Williamshez, és Tinafanaea Smithszel élt együtt. Az asszony nélkül maradt Titahitit

idővel kiengedték a fogságból, és ettől kezdve Martin és Teehuteatuaonoa rabszolgájaként dolgozott. Ekkorra a férfiak már valószínűleg cserélgették egymás közt asszonyaikat, mert a jelek szerint Tinafanaea időnként Titahitiveí és Martinnal élt együtt, míg Teehuteatuaonoa néha átköltözött Smithhez, akivel Tahitin és Tupuain élt együtt. Időközben számos gyermek született, Christian két fiúnak, Quintal és Mickoy egy-egy fiúnak, Mills pedig egy leánynak volt az apja. Viszont egyetlen polinéz férfi sem nemzett gyermekeket. Ők most már csak négyen maradtak: Manarii, Teimua és Niau Tahitiról, Titahiti pedig Tupuairól. A négy bennszülött élete napról napra nyomorúságosabbá lett, mert gazdáik megállás nélkül, kegyetlenül hajszolták és durván bántalmazták őket, valahányszor nem tudták teljesíteni, amit kívántak tőlük. Mindehhez hozzájárult még a bennszülöttek és a fehér emberek közt az utóbbiak asszonyai miatt támadt feszültség, így tehát elkerülhetetlennek látszott, hogy előbb vagy utóbb ismét erőszakra ne kerüljön sor. 1793 szeptemberében Teimua és Niau megszöktek gazdáiktól, és a hegyek közé rejtőztek, de magukkal vittek két puskát is, némi lőszerrel. Közben állandó érintkezésben maradtak Manariival és Titahitiveí, valamint a fiatal Younggal, aki, úgy látszik, szövetségre lépett velük, talán azért, mert szemet vetett Williams feleségére, Toofaitira. Ezután következett a Pitcairn kolónia történetének legszörnyűbb napja. A kilenc lázadó a szigeten szanaszét dolgozott, ki-ki a saját ültetvényén, amikor Titahiti malacvadás/at ürügyén kölcsönkért egy puskát, és azon nyomban útra kelt, hogy csatlakozzék Teimuához és Niauhoz. Manarii, a bennszülött kvartett negyedik tagja hátramaradt, hogy ha szükség lesz rá, csapdába csalja a fehér embereket. Először Williams esett áldozatul a bennszülött orgyilkosoknak. Konyhakertjében lőtte le Titahiti, Teimua és Niau, akik ezután felkerekedtek Mills és Mickoy ültetvénye felé, ahol Manarii dolgozott. Mills és Mickoy hallották a lövést, amely Williamset megölte, tehát, hogy gyanakvásának elejét vegyék, Titahiti megjelent az ültetvényen, ahol dolgoztak, és kérte, hadd segítsen Manarii a disznó elszállításában, amelyet az imént lőtt le. A két lázadó beleegyezett, és mihelyt a bennszülöttek mind a négyen együtt voltak a fák közt,

csapatba verődve elindultak Christian közeli telke felé. Egyetlen szó nélkül lelőtték Fletcher Christiant, aki a földre bukva állítólag így kiáltott fel: „Jóságos ég!” Mills és Mickoy bizonyára meghallották a kétségbeesett kiáltást, és Mickoy rémülten mondta: – Így csak haldokló kiált! Mire Mills ingerülten ráförmedt: – Képtelenség! Christian felesége volt; éppen ebédre hívta. A következő hadmozdulat célja az volt, hogy Millst és Mickoyt elválassza egymástól. Teimua és Niau behatolt Mickoy házába, majd Titahiti kirohant, és izgatottan közölte vele, hogy a két szökevény lejött a hegyekből, és épp most lopnak el különböző értékes tárgyakat a házából. Mickoy azonnal félbeszakította munkáját, és sebbel-lobbal otthona felé indult, eltökélten, hogy a „niggerek” most olyan leckét kapnak tőle, amit soha nem felejtenek el. Berontott a házba, és a két szökevény közvetlen közelből tüzelt rá, de mind a ketten elhibázták. Mickoy visszaugrott, mielőtt idejük lett volna újra tölteni. Ekkor a kint leselkedő Manarii hátulról támadt rá. Mickoy azonban hatalmas testi erővel rendelkezett, és sikerültbelöknie Manariit egy disznóólba, hogy azután visszarohanjon az ültetvényre, és figyelmeztesse Millst. Mills azonban, elég furcsa módon, képtelen volt elhinni, hogy hűséges rabszolgája, Manarii, bármi rosszat forraljon ellene, és esze ágában sem volt otthagyni ültetvényét. Mickoy viszont éppen eleget látott ahhoz, semhogy megálljon vitatkozni, és továbbrohant, hogy figyelmeztesse Christiant. Abban a pillanatban, amikor Christian földön fekvő holttestére bukkant, több puskalövést hallott, amiből megértette, hogy Millst is meggyilkolták. Most minden perc számított, és Mickoy először Christian házába rontott be, közölni a megrémült Mauatuával, hogy férje halott, és csak ezután rohant tovább figyelmeztetni Quintalt. Quintal viszont megparancsolta Tevaruának, hogy egymás után keresse fel és figyelmeztesse a többi lázadót, aztán Mickoyjal együtt a hegyek közé menekült. Mikor Mauatua elrohant Smith ültetvénye mellett, látta, hogy a férfi nyugodtan dolgozik, mire sikoltva odakiáltotta neki: – Hogy tudsz dolgozni ilyen rettenetes pillanatokban? Smith azonnal felfogta, hogy valami komoly baj

történhetett, és a megrémült bennszülött nő után iramodott. Közben a négy polinéz tovább munkálkodott a véres terv végrehajtásán. Miután Millsszel végeztek, Martin háza felé vették útjukat. Kertjében találtak rá, békés munka közben. – Tudod-e, hogy mit csináltunk a mai napon? – kérdezték tőle vad fennhéjázással. – Nem – felelte az amerikai némi zavarral –, mit csináltatok? Azok puskájukat hasának szegezve mondták: – Ugyanazt csináltuk, mint amikor disznókra lövünk. Martin kényszeredetten nevetett, de a nevetés iszonyú hörgéssé torzult, amikor a puskagolyók a gyomrába fúród-tak. Szörnyű sebe ellenére még volt Martinban annyi élet, hogy bevonszolja magát kunyhójába, de a két bennszülött követte, és bent fejezték be iszonyatos munkájukat, szétloccsantva agyvelejét. Néhány perc múlva Brownt is ugyanaz a végzet érte utol. Itt meg kell jegyezni, hogy az egyik bennszülött kísérletet tett a fehér ember életének megmentésére, mégpedig úgy, hogy nem töltötte golyóra a puskáját. Brown azonban nem tettette magát elég hosszan halottnak, erre az egyik bennszülött visszafordult, és újra rálőtt. Miután több órán át rejtőzködött, Smith ismét előbújt, hogy egy kevés jamgyökeret szedjen az ültetvényén. De a bennszülöttek mindjárt észrevették, és golyót eresztettek belé. Az egyik golyó a jobb vállát találta, és a nyakán jött ki. Földre zuhant, mire orgyilkosai egy pillanat alatt odarohantak, és puskatussal agyba-főbe verték. Aztán a dühtől megrészegedve újra tölteni akartak, hogy lelőjék. De Smith csodálatos módon mégis élve került ki a mészárlásból, ugyanis éppen ebben a pillanatban az egyik bennszülöttnek eszébe jutott, hogy Young, aki, úgy látszik, az egész összeesküvés értelmi szerzője volt, meghagyta neki: lehetőleg ne gyilkolják meg Sraitht. Tehát rövid vita után a súlyosan megsebesült Smitht Young házába vitték, és a bennszülött nők gondjaira bízták, akik sebeit kimosták és bekötözték. Ennyi öldöklés után már s/óba sem jöhetett a szigeten olyan probléma, mint a nőhiány. Csakhogy az életben maradt férfiak, a szukáért verekedő kanok módjára, továbbra is marakodtak rajtuk, aminek következtében pár hét múlva újabb erőszakos cselekményekre került sor. Teraura egy este

énekelve üldögélt a fuvolázó Teimua mellett. Teraura tulajdonképpen Young szeretője volt, de Youngot ez idő tájt Mauatua és Toofaiti jobban érdekelte, míg Manarii és Teimua mindketten Teraura kegyeiért versengtek. Manarii ekkor elhatározta, hogy véget vet Teimua és Teraura enyelgésének: négy lövést adott le vetélytársára, de nem sikerült megölnie, csak megsebesítette. Teimua erre odakiáltott Teraurának, hogy hozza a puskáját, és lője le Manariit, de mialatt az asszony a házban volt, Manarii újra töltött, és végzett Teimuával. Amikor Titahiti és Niau tudomást szereztek a gyilkosságról, bosszút esküdtek Manarii ellen, úgyhogy az utóbbinak nem maradt más választása, mint a hegyekbe menekülni. Ott fent sikerült érintkezésbe lépnie Quintallel, Mickoyjal és Tevaruával. Mindjárt fel is ajánlotta, hogy szövetséget köt velük, de a két fehér ember nemigen bízott benne – ami érthető is –, és ragaszkodtak hozzá, hogy előbb adja át nekik a puskáját. A következő hetekben egymást érték a bonyolult cselszövények a hegyen meghúzódó négy ember és a faluban lakó telepesek között. Szemlátomást mindegyik azon mesterkedett, hogy becsapja a többit, és ki-ki esetleges árulót látott a szomszédjában. A kvartett mellesleg hamarosan ismét trióvá zsugorodott, mert a két lázadó egyik nap rövid vita után elhatározta, hogy megszabadulnak polinéz bűntársuktól, és ugyanazzal a puskával lőttek a hátába, amelyet érkezésekor bizalommal a kezükbe adott. Lent a faluban a férfiak és a nők ugyanígy folytatták egymás irtását. Először a halott lázadók özvegyei esküdtek bosszút férjeik orgyilkosai ellen, és Young, valamint Teraura megígérték, hogy ebben segítségükre lesznek. Ügy tervezték, hogy Titahiti fejét akkor vágják le, amikor az egyik szeretője mellett alszik. (A szóban forgó lányt, egyébként az összeesküvés részesét, alaposan kioktatták, legyen rá gondja, hogy a tupuai férfiú feje véletlenül se pihenjen az ő karján alvás közben.) Titahiti lefejeztetésének éjszakáján Youngnak Niaut kellett lelőnie. Fölösleges elmesélni ennek az éjszakának minden szörnyű részletét: elégedjünk meg itt annyival, hogy a véres cselszövényt pontosan a terv szerint hajtották végre. Immár minden polinéz férfi halott volt, de Quintal és Mickoy addig nem voltak hajlandók előjönni a hegyekből, amíg Smith

el nem küldte nekik Titahiti és Niau levágott kezét, haláluk bizonyítékaként. A kezeket 1793. október 3-án kapták meg. Az életben maradt négy fehér ember, Young, Smith, Quintal és Mickoy ettől kezdve kötetlen promiszkuitásban élt a tíz polinéz asszonyból álló háremmel, és szemlátomást tökéletesen elégedettek voltak életükkel. Annál kevésbé az asszonyok. Éppen ellenkezőleg, ők annyira torkig voltak mindennel, különösen Quintal és Mickoy vadállati viselkedésével, hogy megpróbáltak egyszer – bár sikertelenül – elszökni a szigetről, gyermekeikkel együtt, egy hevenyészve összetákolt csónakon. A kolónia viszonyaiban mégis lassú javulás kezdett mutatkozni. A férfiak, az asszonynép fondorlataitól rettegve, belátták, hogy könnyebb és biztonságosabb dolog megalkudni a körülményekkel, s ennek eredményeként ésszerűbben viselkedtek. A település életmódja kezdett rendezetté és jószomszédivá válni, és végül már-már elégedett összhang uralkodott közöttük. Ekkor következett be az új katasztrófa. Mickoy, aki valamikor egy skóciai pálinkafőzdében dolgozott, felfedezte, hogy a helyben termő ti-gyökérből alkoholt lehet kivonni. Egy réz csődarabból meg egy forralóüstből egész takaros szeszfőzőt eszkábált össze. 1798. április 20-án főzték tigyökérből az első szeszt, sok évvel az után, hogy a Bounty bor- és rumkészletének a nyakára hágtak, és ettől kezdve az események hátborzongató rémtörténetté fajultak. A szeszfőző Mickoy egy éven belül halott volt. Delíriuma egyik rohamában súlyos követ kötött a nyakába, és egy szikláról a tengerbe vetette magát. Quintal, javakorabeli erőszakos és gonosz hajlamú férfi, folytatta a szeszfőzést, és erősen ivott. Minél többet ivott, annál jobban eluralkodott rajta a durvaság. Ez idő tájt valósággal ostora volt az egész kolóniának, és párját ritkította a kegyetlenség, ahogy a szerencsétlen Tevaruával bánt. Mesélik, hogy egyszer leharapta az asszony fülét, mert a szerencsétlen nem tudott elég halat felszolgálni vacsorára. Tehát egy cseppet sem meglepő, hogy alig egy évvel a szeszfőző üzembe helyezése után a kimerült asszony lezuhant, vagy levetette magát egy szikláról, miközben társnőivel madártojást gyűjtött.

Ez, persze, azt jelentette, hogy Quintal asszony nélkül maradt, mert másik ágyasa, Teehuteatuaonoa, röviden Jenny, otthagyta nem sokkal azután, hogy – mint Martin özvegyét – magához vette. Erre Quintal a kolónia többi asszonyát kezdte üldözni, és a dolog odáig fajult, hogy Young és Smith – megundorodva ettől a Calibantól, hajdani hajóstársuktól, ugyanakkor féltve asszonyaikat és gyermekeiket, meg nyilván magukat is – belátták: itt mást nem lehet tenni, meg kell szabadulni tőle. Egyik nap, nem sokkal Tevarua halála után, egy pálinkás mulatságra Smith házába hívták Quintalt, aki ott részegen garázdálkodni kezdett. Mire Smith kihasználta az alkalmat, a duhajkodó részeg háta mögé került, és egy fejszével kettéhasította koponyáját. Ezzel véget ért az erőszak és a vérontás hosszú korszaka a Pitcairn-szigeten. Youngban és Smithben, a két férfiban, aki túlélte a szörnyűségeket, a megrendülés nyomán végül is felülkerekedett a valóság- és felelősségérzet. Visszaállították a hagyományos vallási és erkölcsi szokásokat, megszüntették a szeszfőzést. Young, a volt tengerészkadét elemi iskolai oktatásban részesítette a tizenkét gyermeket, és rendszeres reggeli és esti áhítatot tartottak. Végre – tíz év után – a megrendült és belviszály dúlta kis település azzá a megelégedett és idilli társadalommá kezdett fejlődni, amiről Fletcher Christian kezdettől fogva álmodozott. Új válság fenyegetett, amikor 1800-ban Young „idült tüdőbajban” elhalálozott, így ő volt az első férfi, aki természetes halállal hunyt el a szigeten. Smith azonban erélyesnek és találékonynak bizonyult, és hamarosan minden nő és gyermek fenntartás nélkül elfogadta új vezetőjének. Ahogy múlt az idő, egyre növekedett vallásossága, és ragaszkodott hozzá, hogy mindnyájan betű szerint engedelmeskedjenek a Biblia valamennyi parancsolatának és tilalmának. A civilizált világ minden gonoszságától elszigetelt nagy család fokozatosan igazi keresztény közösséggé vált, talán a legtökéletesebbé, amely a földön valaha is létezett. A tiszteletre méltó pátriárka 1829-ben halt meg, az utolsó nő pedig, aki együtt érkezett a Bounty lázadóival, 1850-ben. A Pitcairn-szigetet otthonának valló, ma ott élő 250 személy legnagyobb része az eredeti telepesek leszármazottja, és ami még inkább egyedülállóvá teszi ezt a kis közösséget, az

lakóinak bámulatos hitbuzgalma.

szelídsége,

becsületessége

és

Epilógus

Végül: mi történt a Bounty többi utasával? Bligh pályafutása, mint várni lehetett, továbbra is viharos és eseményekben gazdag volt. 1797-ben ott látjuk a camperdowni csatában, ahol jelentős szerepet játszott a holland zászlóshajó elpusztításában. Négy éwel később, 1801-ben Nelson flottájában egy sorhajón parancsnokolt, és a koppenhágai hadműveletben olyan jól megállta a helyét, hogy utána Nelson áthívatta zászlóshajójára, és nyilvánosan köszönte meg közreműködését. 1804-ben Bligh hadbíróság előtt állt „zsarnokság, tiszthez nem iílő viselkedés és úriemberhez nem méltó magatartás” vádjával, Az ügy a maga egészében alighanem egyik legkomikusabb fejezete a haditengerészeti bíráskodás történetének^ és a tanúvallomások jegyzőkönyve ragyogó bizonyítéka annak, milyen gazdag szókinccsel, kifejezésbe!! leleményességgel rendelkezett Bligh kapitány, ha méregbe gorult. A hadbírőság tagjai végül bizonyos fokig vétkesnek találták Bligh-t az ellene emeli vádakban, és „feddésre ítélték”, egyben felszólították, hogy a jövőben alárendeltjeivel szemben kissé megfontoltabban válogassa a jelzőket és megrovó kifejezéseket, 1806-ban Új-Dél-Wates kormányzójává nevesték ki és Ht helyzete úgy alakult, hogy úi lázadással kellett szembe ír só néznie. Ez főként ama bátor kísérleteinek számlájára írandó, amelyekkel igyekezett megakadályozni alárendelt tisztjeinek jövedelmező', de törvénytelen alkohol-üzleteit. Január 26-án a fellázadt tisztek elfogták, és teljes egy éven át fogolyként őrizték a kormányzói rezidenciában. (Ausztrália történetének ezt az epizódját igen találóan „rumforradalom” néven ismerik.) Amikor visszatért Angliába, ott igazolták, majd előléptették ellentengernaggyá, és tagja lett a Royal Societynek (Királyi Földrajzi Társaság), amelynek öreg pártfogója, Sir Joseph Banks volt az elnöke. Bligh békésen hunyt el London szomszédságában levő otthonában, 1817-

ben, és a lambetbi St. Mary temetőben nyugszik. Fryer és Tinkler szintén mindketten részt vettek a koppenhágai hadműveletben, noha nem egykori parancsnokuk hajóján. Fryer tengerészpályafutása további állomásain példamutató viselkedést tanúsított, és ugyancsak 1817-ben halt meg. Péter Heywood minden balkezessége ellenére sikerrel haladt tiszti pályáján a haditengerészetben, és amikor 1831-ben meghalt, sorhajókapitányi rangot viselt. James Morrison, aki Tahitiról szóló útleírásával bizonyos hírnévre tett szert, több angol hadihajón szolgált tüzérként, és Madagaszkár mellett, egy hajótörés alkalmával lelte halálát 1807-ben. Úgy látszik, a Bounty összes utasát túlélte Purcell hajóács, aki szárazföldön hunyt el Angliában, 1834-ben, egy menhelyen. Könyvünk fő témájának azonban kezdettől fogva nem azoknak az embereknek a pályafutását tekintettük, akik a Bountyn hajóztak, hanem a kenyérfa ügyét, éppen ezért helyénvaló, hogy végezetül elmondjuk, mi lett a sorsa a több mint ezer hajtásnak, amit Bligh második expedícióján sikeresen elhozott. Ezeket a sarjakat különböző nyugat-indiai szigeteken ültették el, ahol megeredtek, és rendkívül dús termést hoztak. De mindössze ennyi, amit a becsvágyó ültetvényesek elértek, mert – milyen irónia! – a néger rabszolgáknak nem ízlett az új, gazdaságos élelem, és nem voltak hajlandók a kenyérfa gyümölcsét enni. Más szóval: a Bounty balvégzetű déltengeri útja kezdettől fogva értelmetlen volt.

Kiadja a Gondolat, a TIT kiadója Felelős kiadó a Gondolat Kiadó igazgatója Felelős szerkesztő': Sellő Edit Műszaki vezető: Kálmán Emil Tipográfia: Vágó Sándorné Műszaki szerkesztő: Radó Péter A borító- és kötésterv Gáli Gyula munkája Megjelent 27 800 példányban, 15,8 (A/5) ív terjedelemben Ez a könyv az MSZ 5001 – 59 és 5002 – 55 szabványok szerint készült 71,2149. Franklin Nyomda, Budapest. Felelős vezető: Vértes Ferenc igazgató

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful