You are on page 1of 226

BENGT DANIELSSON

LÁZADÁS A BOUNTY HAJÓN


GONDOLAT BUDAPEST 1971

A fordítás alapjául szolgáló mű címe:


WHAT HAPPENED ON THE BOUNTY
READERS UNION, GEORGE ALLEN & UNWIN LTD
LONDON 1963

Fordította VAJDA ENDRE


A fordítást az angol kiadással egybevetette PÁLVÖLGYI
ENDRE

::y::1257::

(C) Bengt Danielsson, 1962.


Előszó

A Bounty hajón kitört lázadás és az azt követő


hátborzongató események gazdag irodalma főként napló
formában írt száraz beszámolókból, szélsőségesen részrehajló
fejtegetésekből és romantikus regényekből áll, telve
mulatságos tévedésekkel és a képzelet csapongásaival. Ez
annál különösebb, mert szerte a világon, számos könyvtárban
és levéltárban garmadával találhatók hajónaplók, jelentések,
levelek és egyéb okmányok, amelyek segítségével részletesen
rekonstruálható az események egész menete. Könyvem
ennek az eredeti anyagnak beható tanulmányozásán alapul,
és valójában ezt a címet kellene viselnie: Hűséges és teljes
elbeszélése mindannak, ami a Bounty hajón 1787–1789-ben a
Délitengereken megtett útja során végbement, valamint
beszámoló a dráma főszereplőinek sorsáról a lázadás után.
Egyebekben szíves és előzékeny kiadóm azonban
könyörtelenül ragaszkodott egy valamivel rövidebb címhez.
Hangsúlyoznom kell, hogy a szövegben előforduló
nyilatkozatok és párbeszédek mind a nevezetes utazáson
részt vett személyek eredeti beszámolóiból és leveleiből
származnak, úgyhogy ezeknek és a regényekben meg
filmekben található agyszüleményeknek értéke merőben más
természetű. A Boun-íyról eddig megjelent könyveknek további
komoly hibája, hogy kritikátlanul elfogadták és etnográfiai
tényként közölték azokat a – maguk korában tipikus – téves
nézeteket és előítéleteket, amelyeket a lázadók alakítottak ki
a velük érintkezésbe került különféle déltengeri népekről. E
tekintetben is hű képet igyekeztem adni, főként tizenöt éves
csendes-óceáni tartózkodásom idején végzett tanulmányaim
és megfigyeléseim alapján.

Papehue, Tahiti, 1962 májusában

BENGT DANIELSSON
Őfelsége hajója

1768-ban, amikor Cook kapitány megkezdte ennek a


területnek rendszeres felderítését, a Csendes-óceán még
többé-kevésbé ismeretlen világot határolt körül. A haláláig
hátralevő alig tizenegy év alatt sikerült feltérképeznie a világ
legnagyobb óceánjának tetemes részét, ami annak
köszönhető, hogy tökéletesen jártas volt a hajózásban, és
értett hozzá, hogyan kell a legénységét jó egészségben
tartani.
Cook merész felfedező útjai teljesen új világot tártak fel,
ahol minden fantasztikus és a megszokottól merőben
különböző volt. talán ugyanolyan szenzációs, amilyen ma egy
másik bolygóra tett út első leírása volna. Sőt, szinte bizonyos,
hogy egy űrhajós leírásai, amelyek nyilván már a
közeljövőben napvilágot látnak, nem fognak olyan
szórakoztató olvasmányt nyújtani, mint Cook hajónaplói, mert
valószínűtlen, hogy az univerzumban bárhol is partra szálló
űrhajó-parancsnokok olyan érdekes és elbájoló
teremtményekkel találkozzanak, amilyeneket Cook talált a
déltengeri szigeteken.
Cook csendes-óceáni útleírásainak európai olvasóira
különösen az tett mély benyomást, hogy azokon a szigeteken
milyen könnyűszerrel elégítik ki az emberi nem két
leglényegesebb szükségletét. Bárhol szálltak is partra a
hajósok, mindenütt gyönyörű, jó természetű, forró vérű fiatal
nőkre találtak, akik a legszívesebb fogadtatásban
részesítették őket, másodsorban pedig a kenyér mindenhol a
fán nőtt.
Ma már jól tudjuk, hogy a déltengeri bennszülöttek
szexuális szokásai korántsem voltak olyan gátlástalanok és
szabadosak, miként első európai látogatóik hitték, az azonban
szent igaz, hogy a mindennapi kenyér a fákon termett. A
szóban forgó fa a füge- és eperfát is magában foglaló
Moraceae családhoz tartozik, s terebélyes, dús lombú
koronájával és csipkézett szélű leveleivel igen hasonlít a
szilfához vagy a juharhoz. Kerek vagy tojásdad gyümölcse
körülbelül akkora, mint egy káposztafej, viszont zöld, érdes
héja miatt az ember inkább túl nagyra nőtt citromnak nézné.
Különböző rettenthetetlen utazók már jóval Cook előtt
felfedezték a kenyérfát Melanéziában, Mikronéziában és
Indonéziában. De ezeken a vidékeken a termést mindennek
lehetett mondani, csak bőségesnek nem, és nem tartották
annyira becsben, mint a Csendes-óceán keleti részén, a
polinéziai szigeteken, így az előbbi szigetcsoportokról szóló
néhány korai leírás a fát csak egészen futólag említi meg.
Cook, aki ideje nagy részét Polinéziának szentelte, nemcsak a
fa gondos leírásával és rajzával szolgált, hanem részletesen
ismertette termesztését, szüretelését és a gyümölcs
elkészítését is.
Cook kapitány szerint Tahiti a kenyérfában leggazdagabb
sziget, és Daniel Solander svéd botanikus, aki Cookot első
déltengeri útján elkísérte, a növénynek mintegy tíz fajtáját írta
le. (Valójában számuk megközelíti a negyvenet, noha
nemegyszer még a gyakorlott botanikus is csak nehezen tesz
különbséget közöttük; a megkülönböztetés fő ismérvei: a
levelek formája és a gyümölcsök alakja.) J. R. és Georg
Forster, mindketten német természettudósok, akik Cookot
második déltengeri útján elkísérték, megerősítették elődjük
megfigyeléseit, továbbá rámutattak, hogy két vagy három
kenyérfa terméséből kitelik egy tahiti bennszülött egész évi
tápláléka: kilenc hónapig friss gyümölcsként eszi, a
fennmaradó három hónapban pedig valami savanyú
tésztaféleség formájában, amelyet levéllel kibélelt, földbe
ásott lyukakban könnyen konzerválnak.
A termesztéssel kapcsolatban Cook azt állította, hogy ha
egyszer megfelelően elültetik a kenyérfát, az további
gondozásra nem szorul. Viszont Anderson skót orvos, aki Cook
harmadik déltengeri utazásán vett részt, e tekintetben
szükségesnek találta helyesbíteni kapitánya nézetét, mivel
meglepve tapasztalta, hogy a tahitiaknak még csak el sem
kell ültetniük a kenyérfát. Végkövetkeztetése: „Ez mindenki
számára nyilvánvaló, aki megvizsgálja azokat a helyeket, ahol
a kis fák a földből kibújnak. Újra meg újra megfigyelheti, hogy
a fiatal fák az öregebb fák gyökereiből sarjadnak, amelyek a
föld felszínéhez közel ágaznak szét. Akkor is megteremne
tehát a kenyérfa a szigeteken, ha azok korábban esetleg
lakatlanok lettek volna. Ennek alapján megállapíthatjuk, hogy
Otaheite lakói nemhogy kénytelenek lennének kenyérfát
ültetni, sőt inkább a szükség azt parancsolja, hogy
terjedésének gátat vessenek; amit, véleményem szerint,
némelykor meg is tesznek, hogy helyet szorítsanak más
fáknak, étrendjük változatosabbá tétele érdekében."
Mivel a kenyérfa gyümölcsét nem lehet nyersen
fogyasztani, így mégis volt valami, ami a tahitiaktól némi
erőfeszítést kívánt. Előbb meg kellett pörkölni, akár nyílt
lángon, akár földbe vájt kemencében. Az első eljárásnál a
gyümölcsöt egyszerűen rőzsemáglyára teszik, majd mielőtt
felszolgálják, lekaparják róla az égett héjat. A második
eljárásnál a gyümölcsöt meghámozzák, szeletekre vagdalják,
és ráhelyezik a földbe vájt kemencében levő forró kövekre.
Bárhogyan készítik is, állaga nagyjából olyan tömör, mint a
rozslisztből készült cipóé, íze pedig átmenet a kenyér és az ír
krumpli íze között. A déltengeri utazók gyakran állítják, hogy a
kenyérfa gyümölcse kiábrándítóan ízetlen, ez azonban főként
annak tulajdonítható, hogy a bennszülöttek, túlbuzgóságból,
gyakran európai módon, fazékban főzik meg a
gyümölcsszeleteket, márpedig ez az elkészítés nem
megfelelő. Boswell, akinek csalhatatlan érzéke volt minden
iránt, amiből vita származhatott, azonnal szóba hozta dr.
Johnson előtt a kenyérfa témáját, mihelyt Cook első útjának
leírását végigolvasta. Ugyanakkor, hogy olajat öntsön a tűzre,
a következő fejtegetésbe kezdett: „Meggyőződésem szerint
Otaheite lakói, mivel kenyérfájuk van, amelynek gyümölcse
kenyerükként szolgál, szívből nevettek, amikor értesültek róla,
hogy mi milyen fáradságos műveletek – szántás, vetés,
boronálás, aratás, cséplés, őrlés, sütés – árán tudunk csak
kenyérhez jutni." Elképzelhetjük dr. Samuel Johnsont, a brit
életforma nagy bajnokát, ahogyan replikáját a méltatlankodás
és magabiztosság keverékével eldörögte: „Ugyan, uram,
minden tudatlan vadember nevetne, ha a civilizált élet
előnyeit ecsetelnék neki. Ha olyanoknak, akik nem házakban
laknak, elmesélné, miképpen rakunk mi téglát téglára,
gerendát gerendára, és hogy amikor azután a ház már elért
bizonyos magasságot, egy ember lebukfencezik az állványról,
és nyakát töri, szívből nevetnének a maga építkezési hóbort
ján. De ebből nem következik, hogy az embereknek jobb ház
nélkül. Nem, uram (s közben felemelt egy jókora karéjt), ez
jobb, mint a kenyérfa-gyümölcs."
Dr. Johnson kivételével azonban Cook útleírásainak minden
olvasója csodálattal eltelve dicsérte ezt a rendkívüli fát,
amelynek létét többnyire a Mindenható határtalan jósága és
csodálatosan előrelátó leleményessége újabb bizonyítékának
tartották. De ellentétben a burgonyával, amely éppen ez idó'
tájt kezdett Európa legfontosabb haszonnövényévé válni, a
kenyérfa termesztése ezeken az északi szélességeken szóba
sem jöhetett, és így a felfedezés iránt Angliában
megnyilvánuló érdeklődés túlnyomórészt akadémikus jellegű
volt.
Viszont az Atlanti-óceán túlsó oldalán, a nyugat-indiai
szigeteken meleg, párás éghajlat uralkodott, amely igen
hasonlított Tahitiéhoz, és több jamaicai, illetve dominikai
ültetvényes hamarosan ráeszmélt, milyen értékes lehetne
számukra az újonnan felfedezett fa. Természetesen nem
éreztek különösebb vágyat, hogy maguk is felvegyék
étrendjükbe a kenyérfa-gyümölcsöt, viszont más volt a
helyzet számtalan rabszolgájuk esetében. Ezek túlnyomó
többsége néger volt, miután a bennszülötteket már régen
halálra civilizálták. A cukornádültetvényeken dolgoztak, és
noha rabszolgák lévén semmiféle fizetést nem kaptak, mégis
tömérdek pénzébe kerültek a gazdának, hatalmas étvágyuk
miatt, így tehát kecsegtetőnek tűnt a kilátás, hogy a
kiadásokat csökkenthetik a kenyérfagyümölcs-étrend
bevezetésével.
A nyugat-indiai rabszolgák legnagyobb része banánon élt,
amelynek megszerzése szintén igen könnyű. A banánfa törzse
azonban sajnálatos módon olyan törékeny, és a gyö il kerei
olyan gyengék, hogy már mérsékelt erejű szél is képes
elpusztítani a fákat. Ez jelentős probléma volt, tekintettel a
viharokra és ciklonokra, amelyek olyan gyakran sújtják a
nyugat-indiai szigeteket. Valahányszor így fordult, a
balszerencsés ültetvényesek kénytelenek voltak kenyérrel,
kukoricával vagy más, Angliából és Észak-Amerikából
behozott drága élelmiszerrel táplálni munkásaikat. Összes
többi csodálatos tulajdonsága mellett a kenyérfa
felépítésében is erősnek és ellenállónak tetszett, ezért jól
kellett volna alkalmazkodnia a nyugat-indiai körülményekhez.
Az ültetvényesek nagy bánatára azonban kiderült, hogy a
fák átszállítása Tahitiról a nyugat-indiai szigetekre tömérdek
nehézségbe ütközik. A legfőbb akadályt az jelentette, hogy
maga a növény (vagy legalábbis a Cook által leírt faj) csupán
sarjhajtásokról szaporítható. Az út még a leggyorsabb vitorlás
hajóval is legkevesebb hat hónapot vett igénybe, és
kétségesnek tűnt, vajon lehetséges-e életben tartani a
kenyérfa-sarjakat ilyen hosszú ideig mesterséges
körülmények között. 1775-ben, a Nyugat-indiai Ültetvényesek
és Kereskedők Állandó Bizottságának egyik ülésén, az
ültetvénytulajdonosok hivatalos nyilatkozatot bocsátottak ki,
amelyben kijelentették, hogy készek fedezni „minden ésszerű
költséget", ha valaki vállalná, hogy ellátja őket megfelelő
számú kenyérfa-hajtással. Az ültetvényesek főként a
keletindiai kereskedelmi útvonalon közlekedő nagyszámú hajó
kapitányaira számítottak, sőt még rövid útmutatót is
összeállítottak arról, miként szállíthatók a hajtások a világ
felét megkerülő úton. Ezt John Ellis angol botanikus
szövegezte meg, aki történetesen Dominika diplomáciai
ügyvivője volt Londonban. Az útmutató magában foglalta a
kenyérfa részletes leírását, továbbá egy szállítható sarjnevelő-
láda, vázlatát, egyedülállóan ötletes öntöző és szellőző
berendezéssel. További ösztönzésként a Brit Művészeti, Ipari
és Kereskedelmi Társaság aranyérmet ígért „az első
személynek, aki a déltengeri szigetekről a nyugat-indiai
szigetekre szállít a kenyérfa egy vagy több fajtájából hat élő
dugványt".
De a tengerészkapitányok és a kertészek meglehetősen
távol állnak egymástól, és a nyugat-indiai
ültetvénytulajdonosok nagy csalódására, a hajósok kevés
lelkesedést mutattak a terv iránt. Röviddel ezután Anglia
hosszadalmas viszályba bonyolódott amerikai gyarmataival,
így cseppet sem meglepő, hogy a meglehetősen szerény
sikerrel kecsegtető terv feledésbe merült.
Az ültetvénytulajdonosok azonban nem voltak hajlandók
végleg feladni a tervet, és az 1780-as évek közepén, amikor a
béke helyreállt, újra felelevenítették. Mivel még mindig nem
szívesen verték magukat tetemesebb kiadásokba a növény
megszerzése céljából, olyan eljáráshoz folyamodtak, amelyet
azelőtt is, azután is igen sokszor alkalmaztak egyéni céljaik
elérése érdekében. Igyekeztek meggyőzni mind önmagukat,
mind másokat, hogy problémájuk főbenjáró nemzeti érdek,
éppen ezért mi sem természetesebb, mint hogy a kormány
segítségükre legyen. Ebben az időben a legfőbb hatalmat
főként III. György gyakorolta, akinek első tudományos
tanácsadója Sir Joseph Banks volt. Diplomáciai tehetsége és
nagyvonalúsága révén a nagy képzettségű Sir Joseph
kulcshelyzetet foglalt el az angol tudományban. A szerencse
jóvoltából ebben az ügyben járatos volt, mert elkísérte Cookot
első déltengeri utazására, és magánkönyvtárosa, Dániel
Solander társaságában, 1769-ben, háromhónapos tahiti
tartózkodása idején többször is élvezettel evett a kenyérfa
gyümölcséből. Magától értetődik tehát, hogy az ültetvényesek
Sir Josephhoz fordultak, aki személyesen továbbította
kérelmüket III. Györgynek. A terv kalandos szelleme és
újdonsága azonnal megnyerte a király tetszését, aki minden
teketória nélkül utasította a Tengernagyi Hivatalt, hogy
indítson egy hajót Tahitira, a legénység gyűjtsön ott kenyérfa-
sarjakat, és szállítsák azokat a nyugat-indiai szigetekre.
Egyidejűleg – a királyi parancs 1787. május 5-én kelt –
kiválasztották az expedíció első résztvevőit: egyikük botanikus
volt, az a Dávid Nelson, aki Sir Joseph Banks költségén
elkísérte Cookot utolsó déltengeri útjára; a másik William
Brown, Kew Gardens egyik kertésze.
Az első és legfontosabb feladat megfelelő hajó felkutatása
volt, amelyen nemcsak nagyszámú legénység és bőséges
élelmiszerkészlet, hanem több száz virágcserép számára is
van hely. Az angol flottában nem akadt megfelelő hajó, pedig
a haditengerészet akkoriban több mint hatszáz, mindenféle
alakú és méretű egységgel rendelkezett, a szerény bárkáktól
a hatalmas, nehéz mozgású, száz ágyús sorhajókig. Megfelelő
típusú hajó építése túlságosan hosszú ideig tartott volna,
tehát nem maradt más hátra, mint vásárolni egy olyat,
amelyet nagyobb nehézség nélkül át lehetett alakítani afféle
úszó növényházzá. A Tengernagyi Hivatal szokatlan
fürgeséggel (főként, mivel a király személyesen érdeklődött a
terv iránt) pályázatot hirdetett jó állapotban levő és legfeljebb
250 tonnás használt kereskedelmi hajó megvételére. Hat
különböző hajót ajánlottak fel, de közülük csak egy, a part
menti kereskedelmi forgalmat lebonyolító teljes vitor-lázatú
Bethia felelt meg a követelményeknek. Miután Sir Joseph
Banks a hajót megtekintette és alkalmasnak találta, a
tulajdonos pedig 2600-ról 1950 fontra engedte le a vételárat,
az üzletet nyélbe ütötték. Ez május 23-án történt, nem
egészen három héttel az után, hogy a királyi parancs
megérkezett a Tengernagyi Hivatalba. Néhány nappal később
a Bethiát átvitték a deptfordi haditengerészeti hajókészítő
műhelybe, hogy átalakítsák, és különleges felszereléssel
lássák el az előtte álló, két évesre tervezett utazáshoz. A
Tengernagyi Hivatal első tevékenysége az volt, hogy
átkeresztelték Bountyra (a. m. nagylelkűség), utalva a felsőbb
helyről kapott támogatásra. Elhatározták továbbá a hajó
hirtelen rangbeli emelkedésének elismeréseként, hogy a
Bountyi négy négyfontos kerekes ágyúval és tíz félfontos
forgótalpas ágyúval szerelik fel.
Őfelsége felfegyverzett szállítóhajója, a Bounty, mint ettől
kezdve nevezték, a hajólajstrom szerint csak 215 tonnát
nyomott. Teljes hosszúsága mindössze 91 láb volt,
legnagyobb szélessége pedig 23 láb és 3 hüvelyk.
Hasonlóan a kor legtöbb óceánjáró hajójához, semmilyen
felépítmény nem volt rajta, és valamennyi kabin a fedélzet
alatt helyezkedett el. Hosszúságához és szélességéhez képest
a Bounty magas hajónak számított, és a hajógerinctől a
fedélzetig terjedő távolság nem kevesebb, mint 10 láb 3
hüvelyk volt. Konstrukcióját két további szempontból is
tipikusnak lehetett tekinteni a maga korában: a hajóorr
ugyanis lapos és zömök volt, a tat pedig függőlegesen
emelkedett, és egyenesen volt elvágva. Miként teljes
vitorlázatú hajóknál szokás, három árboca volt, és ezeknek
magassága 48 és 59 láb között váltakozott. A vitorlarudak
száma megfelelő arányban állt a hajó nagyságával: három-
három az elő- és főárbocon és kettő a hátsó árbocon. Végül,
szokás szerint, a 30 láb hosszú orrárbocot egy nőalak tartotta,
valami bizarr elképzelés folytán lovagló öltözetben.
Mai szemmel a Bounty tulajdonképpen hihetetlenül apró
vízi jármű volt, sőt a Cook kapitány déltengeri utazásain
használt hajókkal – a 368 tonnás Endeavournél, a 462 tonnás
Resolutionnal vagy a 336 tonnás Adventure-rel –
összehasonlítva is, a Bounty a lehető legkisebb űrtartalmúnak
bizonyulna egy ilyen vállalkozáshoz. Másrészt viszont csak két
és fél éve építették, és kifogástalan állapotban volt, ráadásul
a Tengernagyi Hivatal elővigyázatosságból vörösrézlemez
borítással látta el a vízvonal alatt. Abban az időben ez volt az
egyetlen hatásos eljárás, hogy a hajó faanyagát megóvják a
hajóférgektől, mert a viharok, kalózok és kannibálok ellenére
még mindig ezt tekintették a legnagyobb veszélynek, amely a
trópusi vizeken hosszabb időt töltő hajókat fenyegette. A
kötélzettel kapcsolatos munkákat illetően a Tengernagyi
Hivatal egyébként szűkmarkú urai ezúttal nem húzódoztak a
tetemes külön kiadásoktól, ami világosan mutatja, milyen
roppant fontosságot tulajdonítottak a vállalkozásnak.
Tekintet nélkül azonban a hajó kiváló előkészítésére és
felszerelésére, az expedíció eredményessége mégis kizárólag
attól függött, sikerül-e a kenyérfa-hajtásokat életben tartani a
rendkívül hosszú úton. A mindenre aprólékos gondot fordító
Sir Joseph figyelme már az előkészületek legkorábbi
stádiumától erre is kiterjedt, s így, amikor a Tengernagyi
Hivatal ismét hozzá fordult tanácsért, ésszerű, és mint a
későbbiek során kiderült, tökéletesen helyes tanácsokat
tudott adni. Először is szükségesnek tartotta, hogy legalább
ötszáz kenyérfa-sarjat hozzanak Tahitiról, mivel csak ily
módon biztosítható, hogy elég sok maradjon életben.
Rámutatott továbbá, hogy kétségkívül jobb eredményre
lehetne számítani, ha minden sarjat külön edénybe
ültetnének. Végül minden egyes dugványt rendszeresen friss
vízzel kell öntözni az úton, esetleg nem kevesebb, mint fél
éven át. Az egyetlen hely a Bountyn, ahol ötszáz
virágcserepet el lehetett helyezni, a hajófarban levő főkabin
volt. Sir Joseph azt javasolta, hogy ezt a helyiséget alakítsák
át növényházzá, és a Tengernagyi Hivatal megfogadta
tanácsát. Először a kabin padlóját teljesen befedték
ólomlemezzel, majd egymástól szabályos távolságban
keresztgerendákat szegeztek rá, ezekre azután deszkákat
erősítettek, úgyhogy ez amolyan második padlót alkotott. A
deszkákat már előzőleg akkora lyukakkal látták el, hogy
elférjen bennük egy-egy virágcserép. Amikor a munkát
befejezték, a tojásszállító ládához hasonló alkotmány, a
falakon körben elhelyezett és hasonlóképpen átlyuggatott
polcokkal együtt, nem kevesebb, mint hatszázhuszonhat
cserép biztonságos elhelyezésére volt alkalmas. Végül két
lyukat fúrtak az alsó padlózatba, úgyhogy a virágcserepekből
esetleg kicsurgó értékes víz minden cseppje, az
ólomburkolaton végigfolyva, a lyukakon át abba a két hordóba
ömöljék, amelyeket egy szinttel lejjebb helyeztek el. A
szellőzés javítása céljából három további nyílást fúrtak a hajó
oldalába, közvetlenül a kabin mennyezete alatt. Ugyanakkor
azonban annak biztosítására, hogy a trópusi sarjakat el ne
pusztítsa a mérsékeltebb éghajlat hidege, amikor a Bounty
visszafelé jövet dél felől megkerüli a Hoorn-fokot, egy nagy
rézkályhát állítottak be a rögtönzött növényházba.
Mindezeket a munkálatokat Nelson, a botanikus és Brown, a
Kew kertésze ellenőrizték, mivel egyelőre ők voltak a
legénység egyedüli leszerződött tagjai. Július végére azonban
már annyira előrehaladtak a dolgok, hogy a Tengernagyi
Hivatal elhatározta: itt az ideje, hogy kinevezzék a kapitányt,
és teljes legénységgel, valamint felszereléssel lássák el a
hajót. Az utókor hajlamos rá, hogy Bligh-t ugyanolyan szoros
kapcsolatba hozza a Bountyval, mint amilyenben Kolumbusz a
Santa Máriával vagy Nelson a Victoryval állott, és mindeddig
az volt a látszat, hogy a balszerencsés kenyérfa-expedícióban
a terv megszületésétől kezdve a hírhedt Bligh kapitány
játszotta a főszerepet. A valóságban ezzel szemben Bligh
szerényen és feltűnés nélkül lépett színre. A Bounty
kapitányává történő kinevezése idején még névtelen
beosztott tiszt volt a haditengerészetben, csupán hadnagyi
rendfokozatig vitte, sőt tényleges szolgálatot sem teljesített.
Beosztását tulajdonképpen Duncan Campbellnek, felesége
hajótulajdonos nagybátyjának köszönhette, aki
rabszolgaszállítással szerezte vagyonát, és több
cukornádültetvénye meg egy kereskedelmi vállalata volt a
nyugat-indiai szigeteken. Campbell kezdettől fogva egyik
legbuzgóbb szószólója lett annak a gondolatnak, hogy
kenyérfát telepítsenek a nyugat-indiai szigetekre, és
erőteljesen igyekezett megnyerni Sir Joseph Banks
támogatását a terv számára. (Egyes történészek állítása
szerint a Bounty eredetileg Campbell tulajdonában volt, ez
azonban nem igaz. A tévedés nyilván abból származik, hogy
Campbell ugyanebben az időben eladásra kínálta a
Tengernagyi Hivatalnak egyik hajóját, a Lynxet, de ajánlatát
elutasították a Bethia megvásárlása miatt.) Tökéletesen
tisztában lévén Sir Joseph nagy befolyásával, Campbell
igyekezett meggyőzni őt, hogy Bligh a megfelelő ember az
expedíció vezetésére. A kinevezés meg is történt.
A tény, hogy parancsnoki beosztását Bligh egyik rokonának
köszönhette, sajnálatos bizonyítéka annak a gátlástalan
protekciós rendszernek, amely az idő tájt az angol flottánál
általánosan elterjedt. Ez azonban korántsem jelenti, hogy
Bligh méltatlan lett volna a reá ruházott tisztségre. Nem vitás,
hogy kivételesen tehetséges tiszt volt, és kétségkívül sok
mást megelőzött volna akkor is, ha a Tengernagyi Hivatal az
érdem alapján válogat. Először is, rendelkezett annyi
gyakorlattal és különleges tapasztalattal, ami egy ilyen típusú
expedíció vezetéséhez szükséges volt. Másodszor, már tett
egy déltengeri utazást, sőt magán Tahitin is partra szállt.
Harmadszor, jól ismerte a nyugat-indiai szigeteket és az ottani
ültetvényesek körében tiszteletnek örvendett.
Gyakran állították, hogy Bligh műveletlen törtető volt, aki
pályáját egyszerű matrózként kezdte. Több kritikusa nyíltan
vagy burkoltan kifejezte, hogy balszerencséje és nehézségei
tulajdonképpen annak a ténynek tulajdoníthatók, hogy sem
születését, sem neveltetését tekintve nem volt úriember. Az
igazság azonban ennek épp az ellenkezője, mert Bligh
családjában férfiágon több nemzedéken át jelentős emberek
követték egymást: földbirtokosok, tisztek, orvosokjogászok és
kormánytisztviselők. William Bligh apja vámhivatali felügyelő
volt, s a fiú maga a jeles devonshire-i városban, Plymouthban
született, 1754. szeptember 9-én. Egy másik teljesen téves
állítás, hogy Bligh-t már hétéves korában a tengerre küldték.
Igaz, szülei már kiskorában elhatározták, hogy
tengerésztisztet nevelnek belőle, és kétségtelenül még jóval
később, a tizenkilencedik században is soroztak be kiskorú és
éretlen gyermekeket az angol hadiflottába hajóinasnak. De
Bligh esetében mindössze annyi történt, hogy kevéssel
nyolcadik születésnapja előtt beírták a fiút egy hadihajó
névjegyzékébe. Ez az egészségtelen és felettébb
tisztességtelen gyakorlat mindennapos volt akkor az angol
flottában, s az a ravasz szándék állt mögötte, hogy idővel a
törekvő tiszt több szolgálati évvel rendelkezzék, és jobb
kilátásai legyenek az előléptetésre.
William Bligh iskolai – és nem tengerész – pályafutását
kezdte meg hétéves korában. Életének erről a szakaszáról
nem sokat tudunk, de jó tanítói lehettek, ő maga pedig
tehetséges és szorgalmas volt, mert a későbbi években kitűnt,
hogy tudása latinból, mennyiségtanból és angol nyelvből
jelentékenyen felülmúlta legtöbb tiszttársáét. Csak 1770-ben,
tizenhat éves korában tette meg a fiatal Bligh első lépéseit a
tengerészpályán, a személyzeti jegyzék tanúsága szerint mint
közönséges matróz, noha helyzete és kötelmei azonosak
voltak a tengerészkadétokéival. Úgy látszik, jó benyomást tett
feletteseire, mert alig hat hónappal később kadéttá léptették
elő. Talán nem felesleges rámutatni, hogy a tengerészkadét
cím ebben az időben inkább szolgálati beosztást jelentett,
mint rangot, ennek következtében némelyik ügyefogyott
tengerész egész életére megmaradt kadétnak.
A következő öt évben, 1771 és 1776 között, Bligh három
különböző hajón szolgált – ebből három évet őfelsége
Crescent nevű, 26 ágyús fregattján –, és megbízható, alapos
tengerészkiképzést kapott. Ezek az évek az angol történelem
békés korszakához tartoztak, hadiesemények nem
veszélyeztették a fiatal tengerész életét. A hadihajó
fedélzetén mégis nehéz, kemény és veszélyes volt az élet, s
ahhoz, hogy ott valaki sikeresen megállja a helyét, jókora
adag kitartásra és makacsságra volt szüksége, és Bligh
rendelkezett is ezekkel az adottságokkal. Előléptetést, persze,
legegyszerűbben úgy lehetett elérni, ha valaki befolyásos
támogatókra tett szert a Tengernagyi Hivatalban, ez az út
azonban nem állt nyitva Bligh előtt – s talán ez a magyarázata
annak, hogy öt évvel később még mindig tengerészkadét
csupán.
Végül azonban mégsem lehetett megfeledkezni William
Bligh-ról, különösen, amikor 1776 elején, huszonkét éves
korában, kitüntetéssel tette le a tiszti vizsga elméleti részét.
De mégsem kapta meg nyomban kinevezését, mivel a
haditengerészeti szabályzat értelmében minden tisztjelölttől,
legalábbis békeidőben, megkívánták, hogy hosszú és kemény
szolgálatot teljesítsen tiszthelyettesi minőségben, mielőtt
tiszti rangot kap. Tekintettel erre, valamint fiatal korára,
nyilván nagy diadal volt számára, és a megszerzett bizalom
kétségtelen bizonyítéka, amikor kinevezték a vitorlamester
forrón áhított posztjára, őfelsége Resolution nevű hajóján,
mely a Discovery társaságában – utóbbi a már akkor világhírű
Cook kapitány parancsnoksága alatt – éppen kifutásra készen
állt a Déli-tenger felé, annak felderítésére, vajon lehetséges-e
elérni ezen az úton a legendás Északnyugati Átjárót.
Tekintettel az expedíció különleges természetére, Bligh-ra
egész sor szokatlan kötelesség hárult, úgymint mélységmérés
ismeretlen vizeken, bonyolult számítások, térképrajzolás,
tárgyalás bizalmatlan bennszülöttekkel és gondos
naplóvezetés. Ő azonban gyorsan beletalálta magát új
feladataiba, és azokat erélyesen, eredményesen és a
legkisebb késedelem nélkül elvégezte. Cook, aki maga volt a
megtestesült fegyelem, annyira megbecsülte a fiatalembert,
hogy többek között rábízta az újonnan felfedezett Hawaii-
szigetek feltérképezését, mint különlegesen igényes feladatot.
Cook tragikus halála után, amely – mint Bligh helyesen
állította – elkerülhető lett volna, ha az Őrtiszt kissé
gyorsabban és bátrabban cselekszik, Bligh-ra még súlyosabb
felelősség hárult, s tehetsége meg is birkózott vele.
Miután 1780 októberében hazatért Angliába, hosszú és jól
megérdemelt szabadsága alatt Mán szigetén találkozott egy
gyönyörű, gesztenyebarna hajú lánnyal, a törékeny alkatú,
rendkívül bájos Elizabeth Bethammel, akinek apja magas
rangú és rendkívül olvasott köztisztviselő volt. Azonnal
egymásba szerettek, és nem sokkal később, 1781
februárjában összeházasodtak. Bligh gyors és türelmetlen
leánykérése során a leghatásosabb – azelőtt és azóta is
gyakran használt – érv az idők bizonytalansága volt.
Akkoriban, észak-amerikai vereségét követően, Britannia
ismét háborút viselt Franciaországgal, Spanyolországgal és
Hollandiával, miután ezek úgy vélték: megérett az idő, hogy
döntő csapást mérjenek fő ellenségükre. A helyzet kétségkívül
kritikus volt, és az elkeseredett harc kimenetele, mint Anglia
történetében mindig, hajóhadának erejétől függött. Minden
elérhető hajót mozgósítottak, hevenyészve felszereltek, s a
fedélzetükre az erőszakos toborzó különítmények által
szárazföldi patkányokból és kereskedelmi hajósokból
verbuvált legénységet küldtek, amely teljesen járatlan volt a
tengeri hadviselésben.
Az adott körülmények között egy olyan képzettségű
tengerész, mint Bligh, aligha remélhette, hogy szabadságát
meghosszabbítják, és valóban, csekély tíz nappal esküvője
után megkapta behívóját Portsmouthba. Legnagyobb
csalódására megint csak tiszthelyettesi beosztásba került.
Csupán az vigasztalta, hogy a hajó egy franciáktól
zsákmányolt remek fregatt volt, amelynek, elég különös
módon, meghagyták francia nevét, a Béllé Poule-t. Csak az
után, hogy hajóraja véres és döntetlen ütközetet vívott egy
holland hajórajjal Dogger Banknél 1781 augusztusában, kapta
meg végre és véglegesen tiszti kinevezését. A háború
hátralevő részében mint ötödik vagy hatodik tiszt szolgált
különböző fregattokon, de a további hadicselekményekből
kimaradt, és csak egyetlen igazán érdekes akcióban vett
részt, amikor Lord Howe 1782 végén az ostromlott Gibraltár
segítségére sietett. Miután kritikus helyzetben megmentették
hazájukat, a tengerésztisztek közül sokan tapasztalhatták,
cseppet sem szokatlanul, a hála hiányát, amennyiben – az
1783 elején történt békekötés után – csakhamar elbocsátották
őket a tényleges szolgálatból, pedig a béke igen előnyös volt
Anglia számára. Bligh az elsők közé került, akiket bizonytalan
időre tartalékba helyeztek, s mint többi bajtársát, őt is fél
zsoldon. Az ő esetében ez napi két shillingre rúgott, ami még
a Bligh-hoz hasonló takarékos ember számára sem volt elég
ahhoz, hogy eltartsa családját, különösen, miután az egy
kislánnyal gyarapodott, sőt egy másik gyermek is útban volt.
Ekkor történt első ízben, hogy Elizabeth Bligh nagybátyja,
Duncan Campbell, a család segítségére sietett: unokahúga
férjét, akit alig ismert, megtette egyik kereskedelmi hajója
parancsnokává. A következő négy évben Bligh Anglia és a
nyugat-indiai szigetek között hajózott Campbell szolgálatában,
és gyakran Campbell ügynökeként üzleteket bonyolított le a
jamaicai ültetvényesekkel. Az üzleteket valószínűleg jól
intézte, s el is nyerte kenyéradója bizalmát, különben
Campbell aligha fáradozott volna annyit, hogy Bligh-t
kapitánnyá nevezzék ki őfelsége Bounty nevű felfegyverzett
szállítóhajóján, mihelyt 1787 tavaszán hírét vette a készülő
kenyérfa-expedíciónak.
Bligh a nyugat-indiai szigeteket járta, amikor a Bounty
átalakítása megkezdődött, és csak akkor tudta meg, mennyi
fáradságába került Campbellnek, hogy elérje a kinevezését,
mikor július végén visszaérkezett Angliába. Bligh mindvégig
arról álmodott, hogy ismét a korona aktív szolgálatába lép, és
most hamar átlátta, milyen kitűnő alkalom ez számára, így
anélkül, hogy sokat fontolgatta volna, mire vállalkozik, vagy
mit várnak tőle, azonnal elfogadta az ajánlatot. Két héttel
később, augusztus 16-án, hivatalosan is megérkezett a
kinevezése a Tengernagyi Hivataltól – bár nem léptették elő,
mint remélte, teljes rangú kapitánnyá –, és azonnal átvette a
legénység és új hajója felszerelésének feladatát. Pályájának
ezen a fordulópontján William Bligh mindössze harminchárom
éves volt. Külső megjelenéséről vajmi keveset tudunk,
legfeljebb, hogy valamivel alacsonyabb volt az átlagosnál,
erőteljes és hízásra hajlamos alkatú, és hogy sötét haja és
ragyogó kék szeme érdekes ellentétben állt egymással. Bőre
színét halványnak, sőt sápadtnak írják le.
Ami jellemét illeti, a fellelhető kisszámú korabeli
dokumentumból csak annyit tudunk, hogy felettesei
kivételesen értelmesnek, erélyesnek és körültekintőnek
tartották.
Bligh teljesen elégedett volt hajójával, és csupán két
jelentősebb módosítást kívánt: először, hogy kurtítsák meg
kissé az árbocokat, és másodszor, hogy feltétlenül új és
nagyobb hajócsónakokkal lássák el. A Tengernagyi Hivatal
helyt adott kívánságainak, bár az árbocokon eszközölt
módosítások később teljesen szükségtelennek bizonyultak,
mivel az út folyamán maga tartotta kívánatosnak a
vitorlarudak magasítását a vitorlafelületek középpontjának
emelése céljából. Viszont tökéletesen igaza volt abban, hogy a
Bounty három hajócsónakját nagyon is kicsinek találta, és
valóban eljött az a nap, amikor szerencsésnek tarthatta
magát, hogy a csónakok kicserélése mellett kardoskodott. A
három új csónak egy 23 láb hosszú bárka, egy 20 láb hosszú
kutter és egy 15 láb hosszú jolle volt.
A Tengernagyi Hivatal a botanikuson és a kertészen kívül
negyvenöt főben állapította meg a legénység számát, ami
nagyjából megfelelő volt egy hasonló méretű hajón. Miként
gyakran előfordult, ha egy hajó hosszú útra készült, a
kapitány messzemenően szabad kezet kapott a legénység
kiválasztásában. Bligh azonban nem törődött különösebben
ezzel az előjogával, és néhány személlyel kapcsolatban,
akiket mégis maga választott ki, bebizonyosodott, hogy
választása minden egyéb volt, mint szerencsés. Fletcher
Christian – e fölött a tény fölött szokás elsiklani – egyike volt
azoknak, akiket maga választott, mert ismerte és bízott
benne.
Fletcher Christiannek éppúgy jogcíme volt rá, hogy
úriembernek tartsák, akár Bligh-nak. Családjának birtokai
voltak Mán szigetén és Cumberlandben. Bligh-hoz hasonlóan
Christian is a körülményekhez képest jó nevelésben részesült,
mielőtt tengerre szállt (vagy talán szökött). Már 1782-ben
együtt szolgált Bligh-jal őfelsége Cambridge nevű hajóján a
gibraltári vállalkozásban, de a huszonnyolc éves Bligh akkor
már hadnagy volt, míg a tizennyolc éves Christian, mivel még
nem érte el a szükséges korhatárt, csupán hajóinas, így tehát
vajmi kevéssé valószínű, hogy abban az időben közelebbről
ismerték volna egymást. Három évvel később Christiant, mint
tengerészkadétot, a tényleges szolgálatból elbocsátották, és
akkor valamelyik rokona támogatta azt a kérelmét, hogy részt
vehessen Bligh soron következő nyugatindiai útján. Bligh, aki
némileg kötelességének érezte a fiatalember pártfogolását a
Christian család, valamint a felesége családja közti barátság
miatt, azt válaszolta, hogy legnagyobb sajnálatára a Christian
által remélt kapitányhelyettesi beosztással nem szolgálhat, de
akkor is hajlandó úriembert megillető bánásmódban
részesíteni és megengedni, hogy asztalánál étkezzék, ha
közönséges matrózként szegődik el a hajóra. Jobb alkalom
híján Christian elfogadta az ajánlatot.
Sajnos nern maradt ránk részletes leírás Fletcher Christian-
ről, de úgy beszéltek róla, hogy „derűs, megnyerő ábrázatú”,
jó testalkatú, noha „kissé karikalábú” volt. Modorát
közvetlennek, barátságosnak, megnyerőnek tartották. Mi sem
természetesebb, hogy ilyen tulajdonságok érdekessé tették a
nők szemében, és ő maga is rajongott a másik nemért.
Nyilván kettejük alkatának ez a teljes ellentétessége vonzotta
Bligh-t Christianhez, és úgy látszik, az egész nyugat-indiai
úton Bligh szívén viselte a fiatalember jóllétét, sőt
asztronómiára és navigációra is oktatta. Barátságuk
folytatódott a későbbi utazások során, és tovább erősödött,
amikor Bligh kimódolta, hogy pártfogoltja tüzérré lépjen elő.
Természetes volt tehát, hogy Bligh magával vitte Christiant,
amikor 1787 augusztusában kinevezték a Bounty
parancsnokává. Két másik ember, aki szintén együtt szolgált
Bligh-jal a nyugatindiai járaton: Lebogue vitorlakészítő és
Norton kormányos szintén átkerült a Bouníyra, azonos
beosztásban. Végül ott volt még Bligh két társa Cook
harmadik déltengeri útjáról, Peckover, a gyakorlott tüzér, és
Nelson, a szelíd természetű botanikus. Kettejük közül
Peckovert Bligh maga választotta, míg Nelson, mint már
említettük, Sir Joseph Banksnek köszönhette megbízatását.
Noha kétségtelenül bizonyos előnyökkel járt, hogy maga
válogatta ki a legénységet, Bligh hamarosan rájött, hogy ez
egyben számos hátrányt is jelent. Abban az időben közkeletű
volt az a hiedelem, hogy a déltengeri szigetek mindegyike
valóságos paradicsom – különösen férfiak számára –, és Bligh-
t tisztek, matrózok, sőt civilek is kezdettől fogva ostromolták
kérelmeikkel, hogy részt vehessenek az utazáson. A
legijesztőbb és legmakacsabb követelésekkel azonban azok az
anyák álltak elő, akik meg voltak róla győződve, hogy
becsvágyó tengerészkadét-fiaik számára az előmenetel
leggyorsabb útja éppen egy olyan expedíció, amilyenre a
Bounty készül. A hajólétszám csupán két tengerésznövendék
számára irányzott elő helyet, de Bligh felesége, Duncan
Campbell és több más rokon meg barát olyan hevesen érvelt,
ki-ki a saját pártfogoltja érdekében, hogy végül Bligh nem
kevesebb, mint öt tengerésznövendéket talált maga körül a
hajón. Mindent összevéve, az ilyen típusú expedíció nagy
vonzerejének eredményeként, a legénység végső
számbavételekor kiderült, hogy egyetlen részegen hajóra
csábított vagy kötéllel fogott ember sem akadt a hajón – a
maga nemében páratlan eset az akkori brit flottában. A
személyzet kétharmada még nem érte el a harminc évet, és
úgy látszik, a negyvenéves Lebogue vitorlakészítő volt köztük
a legidősebb. Huszonheten pedig olyan fiatalok voltak,
annyira híján minden tapasztalatnak, hogy még nem is
hajózták át az egyenlítőt.
A Tengernagyi Hivatal bőkezűen látta el készletekkel a
Bountyí. A Cookkal tett déltengeri utazásokon Bligh
megtanulta, hogy a hírhedt skorbut semmi egyéb, mint
hiánybetegség, amelyet az ember könnyűszerrel leküzdhet
bizonyos élelmiszerek fogyasztásával (ma már tudjuk:
azokkal, amelyek C-vitamint íartamaznak). Ezért a hajók
kétszersültből, lisztből, sózott marhából, disznóból, száraz
borsóból, vajból és sajtból álló szokásos készlete mellett volt
még a hajón citromlé, malátakivonat, szárított maláta,
savanyú káposzta, valamint „hordozható leves” vagy „szilárd
leves”, amely újdonságnak számított a konzerválási
technikában. Végül, különleges biztonsági intézkedésként, élő
állatok válogatott nyáját tartották a fedélzeten, köztük
csirkéket, disznókat, birkákat, hogy a legénység legalább az
utazás első öt hónapjában hetente egyszer friss húst
kaphasson. Mivel meg volt győződve arról, hogy semmi sem
alkalmasabb az emberek jó erőnlétének megőrzésére, mint a
rendszeres testgyakorlás, és hogy ennek legalkalmasabb
formája a tánc, Bligh azon fáradozott, eleinte sikertelenül,
hogy egy muzsikust is verbuváljon a legénységbe.
Sir Joseph Banks szeptember elején látogatást tett a
hajóműhelyben, hogy megismerkedjék Bligh-jal, továbbá azt is
meg akarta tekinteni, hogyan látja el feladatát. A Bounty
kapitánya első pillantásra jó benyomást tett rá, és kijelentette,
hogy igen elégedett mindazzal, amit látott. Mint mindig, Sir
Joseph most is tele volt ötlettel. Azonnal hozzálátott a
cserekereskedésre alkalmas cikkek listájának
összeállításához, amelyekre majd a Tahitin teendő látogatás
idején lesz szükség. A lista hosszú és változatos volt, és
olyasmik szerepeltek rajta, mint hat tucat ing, ezer font szeg,
negyvennyolc tucat kés, nagy választék fűrészből, reszelőből,
fúróból, és nem kevesebb, mint kétszázharmincnégy tucat
különleges gyártású szekeréé, amelyekhez Tahiti
bennszülötteinek kő-baltáit vették mintául. A sziget
asszonynépével folytatandó, hasonlóképpen fontos
kereskedést szolgálta a listán szereplő tizennégy tucat tükör
és száz font üveggyöngy. A Tengernagyi Hivatal most is
azonnal intézkedett, hogy a listára vett cikkeket sürgősen
beszerezzék és hajóra szállítsák.
Október 9-én minden készlet a fedélzeten volt, és a Bounty
lehajózott a Temzén a longreachi fegyvertárhoz, hogy ott az
ágyúkat és a lőszert berakodják. Miután ezt az utolsó feladatot
is elvégezték, a hajó folytatta útját a Temze torkolatáig, hogy
onnan alkalmas időpontban Portsmouthba, hivatalos
indulásának színhelyére hajózzon. A La Manche-csatornára
jellemző szeszélyes és viharos időjárás azonban meghiúsította
Bligh első kísérletét, hogy kijusson a tengerre, és csupán
második próbálkozásakor, november elején sikerült a
csatornába hatolnia. De a heves szelek így is majdnem
egészen a francia partokig hajtották, és nem csekély
fáradságukba került, hogy a hajó végül bejuthasson a
spitheadi menedékhelyre.
A következő két hétben kivételesen kedvező időjárásban
volt részük, állandóan part felől fúvó széllel. Ám őlordságaik
Londonban – a türelmetlen Bligh legnagyobb bosszúságára –
szemlátomást cseppet sem siettek az ígért részletes
utasítások kiadásával, amelyek nélkül a hajó nem indulhatott
el. Közben Mrs. Bligh is, noha megint gyermeket várt,
megérkezett Londonból négy lányával, hogy még egyszer
elbúcsúzzék férjétől – ez is világosan bizonyítja, mennyire
szerették egymást. Most az egyszer végre Bligh a szokottnál
több időt szakíthatott családja számára, mert csak egyetlen
elintézni való ügye volt: egy matróz helyét kellett betölteni; az
egyik ugyanis odébbállt, mialatt a hajó a Temze torkolatában
vesztegelt. Még mindig azon igyekezett, hogy egy zenészt
szerezzen, és most valóban módjában állt felfogadni egyet,
bár ez idő tájt a flotta igen szűkében lehetett zenei
talentumoknak, mert az, akit talált, bizonyos Michael Byrne
hegedűs, félig vak volt. Talán mondanunk sem kell, hogy testi
fogyatékossága Byrne-t alkalmatlanná tette bármilyen
szokványos matró/munkára, de Bligh szilárdan eltökélte a
felfogadását, és mielőtt Byrne észbe kaphatott volna, már rá
is került a hajólistára. Ugyanakkor Bligh minden tőle telhetőt
megtett, hogy a hajóorvost kicseréljék, mert aki a hajón
szolgált, Huggan, reménytelenül iszákos volt. Ám ebben az
időben a Tengernagyi Hivatalban bürokrácia uralkodott, és
nem gondoskodtak új orvosról.
Végül november 24-én megérkezett az indulási parancs a
Tengernagyi Hivatal utasításaival. Eszerint a kapitány ,,a szél
és az időjárás engedte első kedvező alkalommal” húzza fel a
horgonyt, és a Hoorn-fokot megkerülve, útját sehol meg nem
szakítva, hajózzon a Társaság-szigetekre. Mihelyt a számos
sziget valamelyikéről – más szavakkal: nem írták elő
határozottan, hogy Bligh csakis Tahitira
30 menjen – elegendő számú kenyérfa-sarjat vettek a
fedélzetre, induljon haza, útba ejtve az álnokul veszélyes
Torres-szorost és a Jóreménység fokát. A hazafelé vivő úton
Bligh-nak ki kellett kötnie Jáva szigetén, hogy ott a netán
elpusztult kenyérfa-hajtásokat más értékes trópusi
növényekkel pótolja. Miközben így körülhajózza a földet, az
életben maradt kenyérfa-sarjak felét rakja le a kingstowni
Botanikus Kertben Saint Vincent szigetén, míg a többi
Jamaicára, a kingstoni Botanikus Kertbe kerül.
Különös hírek keringhettek a legénység körében (amely a
szolgálati szabályzat értelmében nem szerezhetett
hivatalosan tudomást sem az útvonalról, sem az utazás
céljáról, amíg a hajó végleg el nem hagyta Angliát), mert az
utolsó pillanatban két matróz megszökött. Helyüket
kénytelenek voltak két kötéllel fogott emberrel betölteni, mert
a verbuválás más módjára már nem maradt idő.
November 28-án a legénység két hónapra előre megkapta a
zsoldját, így módjukban állt még egy utolsó és kétségkívül
felettébb nedves estét tölteni a parton. Másnap kora reggel a
Bounty kibontotta vitorláit.
December 3-án a kimerült legénység ismét Spitheadben
találta magát, miután három teljes napon át küzdött a
háborgó tengerrel és az erős ellenszéllel. Az erőszakkal
toborzott két matróz azonnal ki is használta az alkalmat a
szökésre, Bligh pedig, akinek még mindig nem sikerült
megszabadulnia részeges hajóorvosától, ügyesen kihasználta
az alkalmat, és az egyik szökevény helyébe egy orvost
fogadott fel, Thomas Ledwardot, aki kész volt ideiglenesen
matrózként a hajóra szegődni.
December 6-án kedvező északi szél kezdett fújni a part
felől, és Bligh újabb kísérletet tett az indulásra. De most is,
alighogy a csatornába kijutott, a szél megváltozott, és a heves
délnyugati szélviharban a Bounty megint kénytelen volt
visszatérni Spitheadbe. Az efféle akadályokat normális
jelenségnek tekintették a vitorlás hajók korában, és a legtöbb
kapitány egykedvűen fogadta az ilyesmit. De Bligh úgy érezte,
minden joga megvan a türelmetlenségre, miután tudta, hogy
ha még egy-két hétig halogatnia kell az indulást, az komoly
kockázattal jár, mert mire a Hoorn-fok alá ér, annak
megkerülését a téli viharok meghiúsíthatják. Az egész azért
volt különösen bosszantó, mert nagyon is jól tudta: ha a
Tengernagyi Hivatal nem kezeli hanyagul a dolgot, pompás
időben kelhetett volna útra a hónap elején.
Közben az időjárás, ahelyett, hogy javult volna, állandóan
rosszabbodott, és néhány napi további türelmetlen veszteglés
után Bligh, igen bölcsen, levelet írt a Tengernagyi Hivatalnak,
amelyben engedélyt kért, hogy szükség esetén az odafelé
vivő utat a Jóreménység fokának megkerülésével tehesse
meg. A Tengernagyi Hivatal bajosan utasíthatta vissza a
Bounty kapitányának ezt a kérését, de a Portsmouth és
London közötti postaszolgálat lassúsága miatt közben egy
újabb hét ment veszendőbe. Már éppen kezdetüket vették a
haditengerészeti kikötő karácsonyi ünnepségei, amikor a szél
hirtelen megfordult, és kezdett lecsillapodni. Bligh dühös
elszántsággal azonnal parancsot adott, hogy bontsanak
vitorlát, s a Bounty késedelem nélkül kint volt a csatornán, a
már végét járó rossz időben. Bligh ez alkalommal
visszavonhatatlanul elhatározta, jöjjön bármi, még egyszer
nem fordul vissza.
A Tengernagyi Hivatal, eltekintve az utolsó hajózási
utasítások kiadása körül tanúsított hanyagságától, az
expedíciót tagadhatatlanul a leggondosabban készítette elő.
Rengeteg pénzt és kemény munkát áldoztak a hajó
átalakítására és felszerelésére, egy igen jelentős körülményt
azonban figyelmen kívül hagytak, nevezetesen azt, hogy a
Bountyt megfelelő személyzettel lássák el, ami végül is
nagyban közrejátszott a tragédia bekövetkezésében, és erről
semmiképpen sem szabad megfeledkezni.
A Tengernagyi Hivatal rendelkezései a Bounty legénységét
negyvenöt főben állapították meg, ehhez járult a botanikus és
a kertész, akiket többé-kevésbé utasoknak tekintettek. Való
igaz, hogy Londonban még negyvenötén voltak a listán, de
valamilyen ismeretlen oknál fogva a két ports-mouthi
szökevény helyét nem töltötték be, eltekintve a fiatal
hajóorvostól, akit Bligh maga fogadott fel. A legénység
létszáma eszerint negyvennégy volt, és a következőképpen
oszlott meg:

Tengerész személyzet:
l kapitány
1 helyettes kapitány
2 fedélzeti tiszt
2 tengerészkadét
2 kormányos
l segédkormányos
l fedélzetmester
l segéd-fedélzetmester
23 képesített matróz

Egyéb személyzet:
3 hajóács
l vitorlakészítő
l tüzér
l segédtüzér
l fegyvermester
l káplár
l orvos
l írnok

Mint látjuk, a tengerész személyzet harmincnégy emberből


állt – ebből huszonhárom képesített matróz volt, tizenegy
pedig más minőségben szolgált –, szemre tehát nagyon is
arányos válogatás. A fennmaradt okmányok közelebbi
vizsgálata azonban nyilván megmutatja, hogy a feltételezett
képesített matrózok közt akadtak szép számmal, akik minden
jártasságot nélkülöztek. Hogy a már említett három fölös
számú tengerészkadéttal kezdjük: ezek úriember voltuk miatt
a világért sem nyúltak volna vitorlákhoz és kötelekhez.
Hasonlóképpen az úgynevezett képesített matrózok közé
tartozott a két hajószakács, Bligh személyi inasa és a
helyettes kapitány sógora, Tinkler, akit – lévén fiatal fiú –
afféle tartalékos tengerészkadétnak lehetett tekinteni. Végül
ha leszámítjuk Ledwardot, a fiatal hajóorvost, és Byrne-t, a
félvak hegedűst, csupán tizennégy képesített matróz marad.
Mindent összevéve tehát a Bounty nem rendelkezett elegendő
legénységgel, és azok, akik éppen szolgálatban voltak, a
kelleténél jóval többet dolgozhattak.
Ugyancsak komoly hátrányt jelentett, hogy Bligh-nak nem
voltak hivatásos tisztjei, akik segítségére lehettek volna. Ez
ugyancsak megnövelte munkáját és felelősségét, egyben
pedig fokozta az elszigeteltség és magány érzését, amely
minden hajóskapitány osztályrésze, még a legkedvezőbb
feltételek között is. Hasonlóan az sem volt kielégítő megoldás,
hogy – mint a kisebb hajókon gyakori – Bligh látta el a
számvevőtiszt teendőit is.
A hivatásos tisztek hiánya, valamint Bligh megterhelése a
számvevőtiszti teendőkkel főként a hajón uralkodó
helyszűkéből következett. Ugyanezen okból nem osztottak be
mellé bizonyos tengerészkatona-kontingenst, ami a
legsúlyosabb hiba volt az expedíció tervezésében.
Gyakorlatilag ebben az időben a brit tengerészet kötelékébe
tartozó minden hajón egy tengerészkatona-osztag is szolgált,
amely nemcsak haditengerészeti cselekményekben vett részt,
hanem segítségére volt a kapitánynak a fegyelem
fenntartásában, és védelmet nyújtott neki lázadás esetén.
Valóban kockázatos dolog volt hosszú és vesződséges útra
küldeni a Bountyt egyetlen szái boldogtalan káplárral a
fedélzetén. Mindeme hibákat elkerülhették volna azzal az
egyszerű megoldással, hogy már eredetileg nagyobb járművet
választanak a terv kivitelére.
Bligh nagyon is tisztában volt ezekkel a hibákkal, de sokkal
nagyobb önbizalommal rendelkezett, semhogy emésztette
volna magát miattuk. Egyetlen dolog izgatta csak igazán: az,
hogy őlordságaik a Tengernagyi Hivatalnál Sir Joseph Banks
közbenjárása ellenére sem voltak hajlandók kapitánnyá
előléptetni, úgyhogy megmaradt a hadnagyi rangban. Az
vigasztalta csupán, hogy tudta: ha híven teljesíti kötelességét
az úton, hazatérése után feltétlenül része lesz a gyors
előmenetel örömében. És soha egy pillanatig nem kételkedett,
hogy a rá váró nehéz feladatot a legnagyobb sikerrel,
kifogástalanul fogja végrehajtani.
Ujabb két napig tartó viharos időjárás után a szél ereje
annyira csökkent, hogy a legénység végre fellélegezhetett, és
élvezhette a marhasültből és karácsonyi pudingból álló
ebédet. Szükségük is volt arra az erőre és bátorságra,
amelyet ebből a szívet vidító lakomából merítettek, mert
december 26-án a szélvihar újból teljes erővel feltámadt, és a
tenger ügy hullámzott, hogy Bligh nem mert szélbe állni,
ehelyett az előárbocon hagyott, pár négyzetyardnál nem
nagyobb vitorlával haladt, hátszéllel. A Bounty – Bligh nagy
megkönnyebbülésére – megmutatta, hogy viharos időben is
jól megállja a helyét, bár a kormányos minden
elővigyázatossága mellett is a nagyobb hullámok átsöpörtek a
fedélzeten. Az éj leszálltakor a helyzet rosszabbodott, és a
legénység tagjait állandóan fenyegette a veszély, hogy
lesodorja őket a fedélzetről a víz, vagy a kötélzetről a szél.
Egy óriási hullám pontosan a hajó három csónakjára zúdult,
amelyek a hajó közepén, a főhombár fölött voltak elhelyezve,
s az elcsigázott és bőrig ázott legénységnek csak a
legnagyobb erőfeszítéssel sikerült megakadályoznia, hogy el
ne szabaduljanak, és darabokra ne törjenek. Egy másik
hatalmas hullám lesodort több söröshordót és tartalék
árbocrudat, mielőtt bárki közbeléphetett volna. Néhány órával
később egy másik hullám remegtette meg a farfelépítményt,
aminek következtében a főkabin alatti egyik kis raktárban
levő készleteket teljesen átitatta a sós víz.
Annak ellenére, hogy a manőverezés még mindig nagy
kockázattal járt, Bligh 27-e délutánján megfordította hajóját,
és szembefordult a széllel másnap reggelig. Ekkor
ellenőriztette a kötélzetet, és a sós vizet kiszivattyúztatta a
fenékárkokból. Az időjárás most már lassan, de biztosan
javulni kezdett, úgyhogy a legénység hozzájutott egy kevés
pihenéshez, és megszáríthatta ruháját meg egyéb holmijait.
Minthogy semmilyen komolyabb javítást nyílt tengeren
elvégezni nem lehetett, továbbá, mert a készletek tekintélyes
részét is többé-kevésbé tönkretette a víz, Bligh úgy
határozott, hogy a szükséges tatarozás céljából kiköt a Kanári-
szigeteken, mielőtt nekivágna a Hoorn-fok megkerülésének,
mert az bizonyára sokkal keményebb próbára teszi a hajót,
mint bármi, amit eddigi útjukon kiálltak.
Mihelyt január 6-án reggel horgonyt vetett Santa Grúzban,
Tenerife szigetén, Bligh udvariassági látogatásra küldte a
kormányzóhoz Fletcher Christiant, legbizalmasabb emberét. A
Spanyolország és Anglia közötti, még mindig lappangó
ellenségeskedés ellenére a kormányzó meghívta ebédre
Bligh-t, és mindenben felajánlotta segítségét. Bligh – és ez
jellemző szinte pedáns szorgalmára – nemcsak arra használta
fel a Santa Grúzban töltött öt napot, hogy irányítsa a hajó
tatarozását és a készletek felfrissítését, hanem egy sor pontos
helyzetmeghatározást is végzett, feljegyezte a hajón
leginkább fogyasztott élelmiszerek árát, ellenőrizte a tájoló
eltérését, és megismerkedett a helyi gazdasági viszonyokkal.
Azonkívül Nelsont és Brownt több ízben növénytani gyűjtő
kirándulásra küldte, végül részletes leírást készített a helyi
árvaházról. A Bounty hajónaplójának ez a némileg bizarr
bejegyzése egy Bligh-ra jellemző következtetéssel zárul: „Ez
az emberbaráti intézmény sokakat nevel hasznossá és
szorgalmassá egy olyan országban, ahol a szegények, az
éghajlattól elkényeztetve, inkább hajlamosak a henye életre,
ha az nyomorúsággal jár is együtt, mint a szorgos munkára,
miáltal életüket kényelmesebbé tehetnék.”
Bligh túlbuzgóságának további példája, hogy két hordó
helyi bort vásárolt azzal a céllal, hogy azokat megsétáltassa a
világ körül pártfogója, Sir Joseph Banks számára.
Ugyanakkor 900 gallon bort vittek a hajóra, a megsava-
nyodott és megerjedt sörkészlet pótlásaként. Viszont
lehetetlennek bizonyult elegendő' főzelékfélét és friss húst
beszerezni ezeken a szigeteken, és amikor a Bounty január
10-én ismét vitorlát bontott, a hajó élelmiszerkészlete
mindössze néhány hordó silány minőségű besózott hússal, két
élő kecskével és egy kevés tökkel gyarapodott.
Röviddel Tenerife elhagyása után Bligh a legénységet a
szokásos kettő helyett háromváltásos Őrségbe osztotta be. Ez
a szokatlan és megfontolt intézkedés azt jelentette, hogy a
legénység tagjai a jövőben két Őrszolgálat között teljes nyolc
órát pihenhettek a régi szigorú szolgálati rend helyett, mely
megkövetelte, hogy minden második négy órájukat éjjel-
nappal szolgálatban töltsék. Az új rend egy külön őrtiszt
működését tette szükségessé. Bligh mindjárt ki is nevezte
Fletcher Christiant erre a posztra. Másik helyes, bár kevésbé
népszerű újítása a rendszeres felülvizsgálat volt, hogy
biztosítsa a legénység személyes tisztaságának kellő
színvonalát. Ha egy ilyen szemlén valakiről megállapították,
hogy mosdatlan vagy a ruházata szennyes, büntetésül
azonnal megvonták a rumadagját. Bevezetett még egy
egészségügyi rendszabályt, amelyet még Cook kapitánytól
tanult: ez abban állt, hogy az előrészt és a kabinokat
rendszeresen ecetsavas oldattal súrolták fel a svábbogarak és
egyéb férgek kiirtása céljából. A fából épült hajókon
mindenhol a legkellemetlenebb dolgok közé tartozott az az
átható bűz, amely az utazás folyamán a tőgerinc mentén
beszivárgott és a fenékárkokban meggyűlt víztől származott.
Bligh ennek leküzdése érdekében is megtett mindent, vagyis
rendszeresen kiszivattyúztatta a hajófenekei, majd utána friss
tengervízzel naponta leöblíttette. A kapitány véleménye
szerint a szivattyúzás azzal a további előnnyel járt, hogy a
legénység közben hozzájutott az olyannyira szükséges
testgyakorláshoz. Hasonló célzattal hegedültetett a félvak
zenésszel néhány vidám dallamot a hét több estéjén, és hogy
ezekről a rendkívüli összejövetelekről senki távol ne maradjon,
Bligh szintén mindig jelen volt, és felügyelt rájuk.
A szabályos szemléktől és a kötelező gyakorlatoktól
eltekintve, egész januárban meglehetősen kellemesen folyt az
élet a hajón. Az idő többnyire szép és napos volt, a
hőmérséklet 20 OC körüli, és éjszaka is alig esett 10 OC alá. A
ritka esők kellemes zuhanyozást jelentettek a hajó minden
utasának, és kiegészítették a hajó édesvízkészletét. Hála a
ponyvatetőnek, amelyet a kapitány igen ötletesen felvonatott,
a legénység szabad idejét friss levegőn tölthette a fedélzeten,
ahol a jelek szerint a kártyázás és a cápahalászat volt a
legnépszerűbb szórakozásuk. Ez idő tájt az egyetlen komoly
problémát a szél jelentette, mert azokon a napokon, amikor
nem uralkodott teljes szélcsend, csak olyan lassú szellő
fujdogált, hogy a Bounty legfeljebb négy csomó sebességet
ért el, s ez megmagyarázza, miért csak február 4-én haladt át
az egyenlítőn. Ezt az alkalmat a hagyományos módon
ünnepelték meg, Neptun atyával meg az összes szokásos
cécóval, és nyilván szokatlanul nekiszabadult vidámsággal
várhatták, mert Bligh előre szigorúan megtiltott minden
fölösleges kilengést és durvaságot.
Pontosan az egyenlítő déli oldalári a Bounty belépett a
passzátszelek övezetébe, és hamarosan napi 100–150 tengeri
mérföldet tett meg. A jelentékenyen meggyorsult
menetsebesség eredményeként február 17-én átszelte a
Baktérítőt, és a brazil partok környékén járt, nagyjából Rio de
Janeiróval egy vonalban. Ugyanezen a napon utolért egy angol
bálnavadászhajót, amely a nagyralátó British Queen nevet
viselte, és a Jóreménység foka felé igyekezett. A két hajó
érintkezésbe lépett egymással, és Bligh megtudta, hogy a
British Queen tizennyolc nappal a Bounty előtt hagyta el
Angliát, és útközben sehol sem kötött ki, ami újfent bizonyítja,
hogy a Bounty méreteihez képest igen gyors jármű lehetett a
maga korában. Mielőtt útjuk elvált, Bligh megragadta az
alkalmat, hogy a British Queen útján a következő, kissé
túlzottan derűlátó jelentést küldje patrónusának, Duncan
Campbell-nek: „Hangulatunk kitűnő, és kis hajónk képes akár
tízszer is megkerülni a világot. Minden emberem tevékeny, jó
társam, és legfőbb örömömet az jelenti, hogy eddig
egyetlenegyet sem kellett megbüntetnem. Tisztjeim és a fiatal
urak mindnyájan engedelmesek és jókedvűek, és most már
olyan jól összeszoktunk, hogy ez már az egész úton így
marad, hacsak össze nem rúgom a patkót a doktorral, mert
szeretném végét vetni annak, hogy a nap huszonnégy
órájából tizenötöt az ágyban töltsön. Jelenleg eltökélt
szándékom, hogy szárazföld érintése nélkül vágok neki a
Hoorn-fok megkerülésének, mert van elég vizem, de, persze,
ez a széltől is függ. Tenerifén jókora borkészletet vettünk,
úgyhogy négyünknek naponta egy palackkal jut, továbbá
barna sorból is fejenként egy palack. Ehhez jön a finom
savanyú káposzta, tök meg szárított zöldség és hetenként
ötször friss hús, s ez – úgy gondolom – nem rossz ellátás. A
legénység különösebben semmit sem nélkülöz, mert
mindenből megkapja a részét, a baromfiak kivételével;
elégedettek és vidámak, és minden nap négytől este nyolcig
táncolnak. Boldoggá tesz a remény, hogy mindnyájukat
épségben viszem majd haza.”
A hajón uralkodó állapotok azonban korántsem voltak olyan
harmonikusak, ahogy Bligh jelentésében ecsetelte, miként az
a későbbi beszámolókból és leírásokból kitűnt. Mindenekelőtt:
úgy látszik, a legénység panaszkodott az élelmezésre, és
tekintve a vádak súlyát, amelyekkel Bligh-t azóta is állandóan
illették, helyénvaló most kissé tüzetesebben megvizsgálni a
személyzet élelmezésének kérdését. Eltekintve azoktól a
pótlékoktól, amelyekről Bligh a Duncan Campbell-hez intézett
jelentésében tett említést, minden tengerész a szabályok
értelmében a következő adagokat kapta:

Kétszersült: naponta l font.


Sózott marha: hetente kétszer 2 font.
Sózott disznó: hetente kétszer l font.
Szárítóit hal: hetente háromszor 2 uncia.
Vaj: hetente háromszor 2 uncia.
Sajt: hetente háromszor 4 uncia.
Borsó: minden negyedik napon 8 uncia.
Sör: naponta l gallon.

Mint hosszú tengeri utakon lenni szokott, az étel nem volt


különösebben étvágygerjesztő, ami – figyelembe véve a
tartósításnak akkori kezdetleges módszereit – cseppet sem
meglepő. A készletek legnagyobb részét fahordókban tárolták,
amelyek egymás tetején álltak a hombárokban. A hajó még
nem is volt régóta kint a tengeren, és a hordók tartalma
kivétel nélkül erjedni, rothadni vagy avasodni kezdett,
különösen, amikor trópusi vizeken jártak. Ugyanilyen nehezen
tudták megóvni az élelmiszereket a zsizsiktől meg egyéb
férgektől, amelyek még a vaskemény tengerész kétszersültön
át is utat fúrtak maguknak. Éppen ezért az a szokás járta
akkoriban a hajósok között, hogy mielőtt kétszersültjükbe
haraptak, előbb alaposan az asztal széléhez ütögették, hogy a
lakók kipotyogjanak belőle. Mondják, ez az állandó kopogás
jellegzetes zaj volt a hajókon étkezés idején. Valóban, a
hajósok csak egyféle kétszersült fogyasztásától zárkóztak el:
azt nem ették, amelyikben nern volt féreg, mert felettébb
logikus álláspontjuk szerint, ha már a féregnek sem kell,
aligha lehet alkalmas emberi fogyasztásra.
Hogy a romlott vagy avas étel kellemetlen ízét elvegyék, a
hajószakácsok igen bőkezűen adagolták a sót, borsot, mustárt
és ecetet; ez viszont felveti a hajó vízkészletének kérdését. Az
ivóvíz komoly problémát jelentett, mivel – nem számítva
poshadtságát – kedvező táptalajául szolgált a tífusz- és a
diftéria-bacilusoknak. Ez a probléma egy csapásra
megoldódott, amikor a találékony nyugat-indiai ültetvénye-
sek rábeszélték a Tengernagyi Hivatalt, hogy nagy tételekben
vásároljanak tőlük rumot, és vízzel bőven keverve naponta
juttassanak belőle a tengerészeknek, így a jó erős szesz
némileg megjavította a kétes hajóvizet, ahogyan a jó erős
fűszerek a kétes ételeket. Elég furcsa, hogy az
orvostudománynak ezt a fontos vívmányát viszonylag későn
vezették be a brit flotta hajóin. Ugyanis csak 1740 után
fedezték fel gyógyászati értékét a grognak, amely nevét
Vernon brit tengernagyról kapta, akit „Öreg Grog”-nak
becéztek.
Rá kell mutatni azonban, hogy a hajósok nem azért
zúgolódtak, mert az étel rossz vagy ehetetlen volt.
Megszokták már a félig romlott ételt, és aligha számítottak
másra. Úgy érezték azonban, hogy súlyos sérelem érte őket
adagjuk csökkentése miatt. Amennyire tudjuk, Bligh csak
egyszer élt szándékosan ezzel a rendszabállyal, amikor
Tenerife elhagyásának másnapján a kétszersültadag
egyharmadát visszatartotta. De ugyanakkor elrendelte, hogy
több tököt osszanak ki, miközben mindnyájuknak
megmagyarázta, hogy a Hoorn-fok megkerülése keservesen
elhúzódhat, és így érdekükben áll, hogy készleteik olyan
sokáig tartsanak ki, ameddig csak lehet. Ez nyilván
tökéletesen indokolt elővigyázatosság volt, és valószínűleg az
emberek is ugyanígy fogadták a hajón. De nem sokkal az
után, hogy átkeltek az egyenlítőn, kétszersült helyett rövid
időre kizárólag tök szerepeli az étrenden, mert a hőségtől
romlani kezdett, és a lehető leggyorsabban el kellett
fogyasztani. Ezt a hírt már nem fogadták olyan
beletörődéssel, mint a korábbi változtatásokat az adagolás
terén, és a matrózok hovatovább szabad folyást engedtek
elégedetlenségüknek. Mikor a zúgolódás fülébe jutott, Bligh
teljes joggal dühbe gurult, és a legindulatosabb kifejezésekkel
hordta le a legénységei. Végső kitörése nagyjából a
következőképpen hangzott:
– Átkozott, gaz pokolfajzat, lesz rá gondom, hogy füvet
egyetek, vagy amihez éppen hozzáfértek, amíg tőlem kaptok
valamit!
Több ízben állították, hogy számvevőtiszti minőségében
Bligh a saját zsebét tömte meg azzal, hogy csökkentette a
legénység adagját. Ezt semmiféle bizonyíték nem támasztja
alá. Ellenkezőleg, mindent megtett, hogy biztosítsa az
igazságos elosztást és a helyes adagolást. Akkoriban a brit
flottában nagyon is elterjedt a csalás és kivételezés, és bevett
szokás szerint az ellátók nemcsak abból húztak tetemes
hasznot, hogy másodrendű árut szállítottak, hanem a
mennyiséget is csökkentették. Ezért általános szabály volt a
tengeri hajókon, hogy az élelmiszeres hordókat csak az egész
legénység jelenlétében nyitották fel, és ezt a szabályt a
Bountyn is mindenkor szigorúan szem előtt tartották. A
gyenge ellátás miatt támadt elégedetlenkedést
természetesnek vették a múltban, s így lesz a jövőben is
minden tengerjáró hadihajón és katonai intézménynél, éppen
ezért érthető, hogy Bligh-nak – mikor elküldte jelentését
Duncan Campbell-nek – eszébe sem jutott említést tenni a
szórványos panaszokról, amelyek netán megütötték a fülét.
Mint már rámutattunk, a Tengernagyi Hivatal komoly hibát
követett el azzal, hogy nem vezényelt Bligh mellé további
hivatásos tiszteket. Ahogy útjukon egyre messzebb jutottak,
Bligh-nak egyre több vesződséget okoztak a hajón uralkodó
körülmények, ezért elhatározta, hogy maga veszi kezébe az
ügyet, és kinevez a tiszthelyettesek és altisztek közül egy első
tisztet és parancsnokhelyettest. A szabályzat értelmében joga
volt ehhez, ha szükségét érzi. Egyetlen személy akadt a
hajón, akiben igazán bízott: Fletcher Christian. Kétségtelen,
hogy e feladatra Christian volt a legalkalmasabb és
legilletékesebb, amellett általánosan szerették és csodálták, s
éppen ezért mindnyájan készséggel engedelmeskedtek neki.
így március 2-án, a hajón tartózkodó valamennyi személy
jelenlétében, Bligh átadta Fletcher Christiannek az első tisztté
és parancsnokhelyettessé történt kinevezéséről szóló írást.
Az utazás során kiszabott feltűnően kevés testi fenyítés
közül az elsőre röviddel ez után került sor, mert az egyik
tengerész, Matthew Quintal, „szemtelen és megvető'”
viselkedést tanúsított a vitorlamesterrel szemben. A vétek
komoly lévén, Bligh-nak nem maradt más választása, mint
elrendelni a megkorbácsolást. Az ütések száma azonban
feltűnően alacsony volt: két tucat csupán.
Március 9-én, amikor az eset történt, a Bounty Buenos Aires
szélességi fokán hajózott, és a hőmérséklet valamivel 5
C° alá zuhant. Napról napra fokozódott a hideg, sötét
felhőkkel és köddel, mindez egyre nehezebbé tette a hajózást.
Mivel néha napokig nem igazodhatott a nap állásához, Blígh
kénytelen volt rendszeres mélységméréseket végezni, mert
attól tartott, hogy ismeretlen áramlatok esetleg Patagónia
sekély vizű és hiányosan feltérképezett partjaihoz sodorják a
hajót.
Március 22-én csakugyan zord idő köszöntött be, mégpedig
a lehető legrosszabbkor, mivel a Bounty éppen ekkor az álnok
Tűzföldhöz közeli veszedelmes vizeken hajózott, és a
navigációban elkövetett legkisebb hiba is végzetessé
válhatott volna. Bligh azonban annyira bízott önmagában,
hogy továbbra is tartotta a déli irányt, csak alig kurtított
vitorlákkal. A hold éjszaka kibújt a felhők közül, és hóborította
hegyek hosszú láncát tárta szemük elé, napkeltekor pedig a
Bounty pontosan ott volt, ahol lennie kellett – szemben a Le
Maire-szorossal, a Tűzföld legdélkeletibb pontja és az Államok-
sziget között. De olyan erős ellenszél fújt, hogy nem lehetett a
hajóval átjutni a szoroson, ezért Bligh kénytelen volt
megkerülni az Államok-szigetet. Ez azonban mindössze
huszonnégy órás késedelmet okozott, és március 24-én Bligh
a következő, elégedettségről tanúskodó bejegyzést írta a hajó
naplójába: „Friss szelek igen heves hófúvással. Bejutottunk
immár a Déli-tengerre, harmadolt csúcsvitorlákkal és kurtított
alsóvitorlákkal.”
Az Anglia elhagyása óta eltelt nyolcvanhét napon a hajó
átlagos sebessége négy csomó volt, és nyolcezerötszáz
tengeri mérföldet tett meg. Ilyenformán a jól ácsolt kis jármű
már túl is volt rendeltetési helyének fele távolságán, vagyis
„csupán” hétezer mérföld állt előtte.
Hogy a Hoorn-foktól tisztes távolságban maradjon, Bligh
egy darabig még déli irányban haladt, majd mihelyt az
Államok-szigeten túljutott, délnyugatnak fordult. Hála a
túlnyomórészt északnyugatias szélnek, sikerült szinte
állandóan tartani ezt az irányt, és kerek öt nap múlva haladt
át a Hoorn-fok hosszúsági körén, anélkül azonban, hogy
magát a fokot látta volna. De még mindig veszélyt jelentett a
Tűzföld meredek, sziklás partja, amely nagy ívben vonult
tovább északnyugatnak, egészen a nyugati hosszúság 77 O-
áig, és Bligh tisztában volt vele, hogy a követett irányt még
legalább háromszázötven mérföldön át tartania kell, mielőtt
ismét északnak kanyarodhat. Minden attól függött tehát, hogy
a Bounty milyen gyorsan tudja megtenni ezt a
háromszázötven mérföldet, mert az antarktiszi tél már
komolyan fenyegetett, és olyan hajót akkoriban még nem
építettek, amely dacolhatott volna a hideg évadban az
arrafelé dühöngő viharokkal.
A Bounty március 29-én hagyta el a Hoorn-fokot. Április 1-
én az erős ellenszél már viharossá fokozódott. Bligh, aki nem
tartozott a könnyen megrémülő emberek közé, ezt írta
hajónaplójába: „A szél hevesebb volt, mint amilyennel valaha
találkoztam, és a tenger háborgóbb, mint amilyent valaha
láttam. A hullámok a heves széllökésektől magasra
tornyosultak, és velük ellenkező irányban haladni felettébb
veszélyessé vált. Közben minden vitorlánkat begöngyöltük,
kivéve egy apró előviharvitorlát, és most csak veszteglünk
szélbe állva.”
Négy nap és négy éjszaka a Bounty egy helyben
vesztegelve hányódott, s dacosan a szélnek szegezte orrát.
Április 4-én azonban a kapitány makacs taktikázását siker
koronázta: a szél enyhült, és folytathatták nyugati irányban a
megszakított utat. Ujjongásra azonban még mindig nem volt
okuk, mert az erős szél még napokig olyan szeszélyes maradt,
hogy szünet nélkül szemmel kellett tartani a vitorlákat. A
legbiztonságosabb az lett volna, ha még néhány napig tovább
vesztegelnek, Bligh azonban sietett, mert eltökélte magában,
hogy bármi áron előrehalad. Módszere kockázatos volt, és
ítélőképességének állandó készenlétét követelte. Egyrészt
elegendő vitorlát kellett kifeszíteni, hogy a hajó kellő
sebességgel haladjon, másrészt túl sok vitorla használata
könnyen maga után vonhatta valamelyik árboc elvesztését.
Mivel a Bounty legénysége olyan siralmasan alatta maradt
a létszámnak, az adott körülmények között gyakran arra
kényszerültek, hogy a leváltandó matrózok továbbra is
szolgálatban maradjanak, aminek következtében a hajón
senki sem jutott hozzá a szükséges alváshoz és pihenéshez.
Ráadásul egész idő' alatt keserves hideg volt, és vagy
havazott, vagy az eső szakadt, ami az őrszolgálatot és az
árbocmunkát egyaránt gyötrelmessé és veszélyessé tette.
Nem volt a helyzet rózsásabb a fedélzet alatt sem. A hajón
levő kevés tűzhely ilyen körülmények között semmiképpen
sem volt elég ahhoz, hogy a helyiségeket melegen vagy
szárazon tartsa. Most már hetek óta leponyvázva tartottak
minden fedélzeti nyílást, a leghátsó kivételével, és mivel a
szellőzésre más mód nem nyílt, az orrfelépítmény és a
kabinok levegője émelyítőén rossz volt. Ehhez nemcsak a
negyvenhat mosdat-lan emberi test bűzét kell hozzáadni,
hanem a még életben levő disznókét, kecskékét, birkákét és
tyúkokét is. S nem utolsósorban a hajótűzhelyek is csak úgy
árasztották a fullasztó füstöt. Bligh, szokásához híven,
ezekben a megpróbáltatásokkal terhes napokban minden
erejét latba vetette, hogy embereiben tartsa a lelket, és
életüket a lehetőséghez képest elviselhetővé tegye, így
például elrendelte, hogy két ember szolgálatmentes időben a
ruhákat szárítsa, és a szakács mindennap meleg zabkását
készítsen reggelire. Ám a legénység jó szellemének
megőrzéséhez és ahhoz, hogy meleget erezzenek, a
legnagyobb mértékben kétségtelenül az a külön, hígítatlan
rumadag járult hozzá, amelyet a kapitány naponta kiosztatott.
Bligh minden nehézséggel szembeszálló elszántságának
köszönhető, hogy a Bounty április 9-én áthaladt a fordulatot
jelentő 77. hosszúsági körön, és az iránytű rózsájának
északtól délig terjedő 180 fokán kitárult előttük a hatalmas
Csendes-óceán. A hajón mindenki végtelenül örült. Eljött a
nagy pillanat, amikor végre észak felé fordulhatnak. A hajó
hamarosan ismét bekerül a passzátszelek övébe, és irányt
vehet Tahiti varázslatos paradicsoma felé...
Csakhogy örömük rövid ideig tartott. Alig adta ki a kapitány
a parancsot az irány megváltoztatására, amikor heves
szélroham tört rájuk. Mielőtt még a boldogtalan fedélzetiek
bármit is kezdhettek volna a vitorlákkal, a hajó játékszerévé
vált a szélnek, amelynek erejéhez képest minden addig
tapasztalt vihar lenge tavaszi szellőnek tűnt. Bligh-nak más
választása nem volt, mint újra szélbe állni és remélni a
legjobbakat. De a hullámok ekkor már olyan magasra
tornyosultak, hogy állandóan átcsaptak a Bounty fedélzetén,
és senki sem tehetett egyebet, mint kapaszkodott, ha kedves
volt az élete. Attól a pillanattól kezdve, hogy az első szél-
roham elkapta, a Bounty visszafelé sodródott, abba az
irányba, amerről jött, és mintha mindez nem lett volna elég,
léket is kapott. Ha ez a lék egy közönséges lyuk, akkor
kétségkívül segíteni tudnak a bajon, csakhogy a palánkolás
szakadt fel, ami gyakorlatilag lehetetlenné tette, hogy bármit
is kezdjenek vele. Valami módon a legénységnek sikerült
biztonsági kapaszkodó kötelet húzni a fedélzeten keresztül,
úgyhogy a szivattyúk munkába állhatták. Mégis, a kötél
ellenére, több embert, köztük, persze, a részeges hajóorvost
is, ledöntöttek lábukról a hullámok, és ezek kis híján
odavesztek. De a hullámoknál is keservesebb szenvedést
jelentett a metsző hideg. Ez nemegyszer annyira meggyötörte
az árbocon dolgozó tengerészeket, hogy még a szavuk is
elállt, amikorra sikerült ismét levergődniük a fedélzetre.
Mások meg olyan kegyetlenül szenvedtek a heveny ízületi
gyulladás rohamaitól, hogy képtelenek voltak feljönni a
fedélzetre. Bligh erre kinyittatta a hátsó főkabint a legénység
azon tagjai számára, akik a legénységi szállás átnedvesedése
miatt a legjobban sínylődtek.
A Bounty teljes egy héten át sodródott visszafelé keletnek,
mégpedig naponta átlag tizenöt-húsz mérföldet. Közben nap
mint nap gyarapodott a betegek listája a hajón. A lékek most
már olyan komolyak voltak, hogy a szivattyúk mellett az
embereket óránként kellett váltani, a nap huszonnégy
órájában szakadatlanul. Április 17-ére a szél a szerencsétlen
hányódó hajót annyira visszasodorta kelet felé, hogy
ugyanazon a hosszúsági körön jártak, mint április 1-én! Öt
ember már súlyos beteg, illetőleg sebesült volt, úgyhogy
semmi hasznukat nem lehetett venni, és gyakorlatilag a többit
is egészen elcsigázták a fáradalmak. Bligh kénytelen-kelletlen
úgy határozott, hogy feladja az egyoldalú küzdelmet, s inkább
félig megkerüli a világot az ellenkező irányban. Mint
emlékezetes, míg a szép időre várva Portsmouthban
vesztegelt, engedélyt kért és kapott arra, hogy szükség
esetén így tegyen. Érdemes megemlíteni, hogy mielőtt erre a
lépésre elszánta magát, a kapitány összehívta az egész hajó
legénységét, és meleg köszönetet mondott nekik az utóbbi
hetek megpróbáltatásaiban tanúsított ügyességükért és
kitartásukért.
Bligh kezdettől fogva tudta, milyen csekély az eshetősége
annak, hogy az évnek ebben a szakában a hajó a Hoorn-fokot
megkerülje. Kevésbé lelkiismeretes tisztek az ő helyében
kétségkívül legfeljebb csak tessék-lássék kísérletet tettek
volna arra, hogy a Tengernagyi Hivatal ésszerűtlen parancsát
teljesítsék, és a Hoorn-foki útvonallal próbálkozzanak, majd
sietve irányt változtattak volna a Jóremény-ség foka felé.
Viszont, ami William Bligh-t illeti, a Tengernagyi Hivatal
parancsa szentebb volt neki a Szentírásnál is. És még így is,
miután három héten át szinte a végletekig hajszolta önmagát
és a legénységet, csak nehezen szánta el magát a
visszafordulásra. Éppen ezért, mikor a szél aznap este újra
délire fordult, Bligh megint hátraarcot rendelt el, hogy ismét
felvegye a nyugati irányt. Persze, mondanunk sem kell: ez a
déli szél csupán néhány óráig tartott, majd átcsapott
nyugatira, és attól kezdve ereje egyre fokozódott. Bármily
hihetetlenül hangzik is, Bligh ekkor még négy napig
ragaszkodott utolsó elhatározásához, annak ellenére, hogy a
hajó megint szüntelenül visszafelé sodródott. Sőt, valószínű,
hogy még tovább is dacol az időjárással, ha a legénységnek
szolgálatra alkalmas része nem fogyatkozik állandóan. Április
21-ére azonban már nyolc ember vált teljesen
munkaképtelenné, a megmaradtakból pedig egyaránt
hiányzott az erő és a lelkesedés. Végül a hajón a lék
fenyegetőbb volt, mint valaha.
Mindent összevéve, a helyzet úgy festett, hogy még Bligh is
kénytelen volt beletörődni. Kiadta tehát a kormányosnak a
régóta várt parancsot, hogy forduljon ismét keletnek. Minden
tenyérnyi vitorlát felhúztak, és a Bounty nyolc csomó
sebességgel nekiiramodott. Mivel még mindig képtelen volt
lenyelni kudarca keserű piruláját, Bligh most sok-sok órát
fordított arra, hogy kapitulációjának hosszú és részletes
indokolását a hajónaplóban lefektesse. Fő érve, persze, úgy
szólt, hogy kötelességének tartotta: ne veszélyeztesse az
expedíciót szükségtelen kockázatokkal ebben a viszonylag
korai szakaszában. Két nap múlva, április 23-án, a Bounty
elviharzott az Államok-sziget mellett, amelyet éppen egy
hónappal azelőtt pillantottak meg először, majd a hajó
északnak fordult, melegebb szélességek felé. Ugyanakkor a
célkikötő, Tahiti nem volt közelebb, mint amikor a hajó
elvitorlázott Angliából.
Noha helyzetüket válságosnak még senki sem mondhatta, a
hajó mindenesetre alapos javításra és friss készletekre szorult.
Ezen az útvonalon a Holland Dél-Afrikában levő Cape Town
volt a legközelebbi kikötő, ahol angol hajó baráti fogadtatásra
számíthatott, és Bligh úgy határozott, hogy a lehető
leggyorsabban eléri. Az állandó kedvező szél jóvoltából a
Bounty hamarosan elhagyta a Falkland-szigeteket, és
egyenesen Tristan da Cunha felé tartott. A Falklandszigetekkel
ellentétben, a földnek erre az elhagyatott pontjára olyan
ritkán tévedett látogató, hogy pontos helyzetét
tulajdonképpen soha nem határozták meg. Ismét egy alkalom,
amely ellenállhatatlanul vonzza az olyan vágású embert, mint
Bligh! Ezért, bár éppenséggel nem bővelkedett időben, három
teljes napot és éjszakát fordított a sziget keresésére, hogy
egyszer s mindenkorra meghatározza fekvését. Legnagyobb
bánatára azonban erőfeszítései hiábavalóak voltak, és
folytatnia kellett útját, anélkül, hogy megtalálta volna a
szigetet. Ekkortájt – immár május közepe felé jártak – az
időjárás sokkal szelídebbé vált, és a hőmérséklet állandóan
emelkedett. A hajót megtisztították, úgy-ahogy rendbe
hozták, és a tengerészek megint a fedélzeti ponyva alatt
tölthettek pihenő óráikat. Bligh, afölötti aggodalmában, hogy
a legénység a viszonylag könnyű élet miatt eltesped, újra
bevezette minden este a rendszeres táncot. Továbbá minden
órában szivattyúzni kellett a hajóból a vizet, úgyhogy nem
alaptalan a feltevés: a legénység bőven kivette részét a
rugalmasságot megőrző mindenféle gyakorlatokból.
Újabb eseménytelen hét után a Tábla-hegy tűnt fel a
látóhatáron. Bligh tudta, hogy az évnek ebben a szakában
kockázatos behajózni a főkikötőbe, ezért úgy határozott, hogy
egy huszonöt mérfölddel délebbre levő öbölben vet horgonyt.
Fő feladatának most azt tekintette, hogy a hajónapló jó
néhány oldalán részletesen beszámoljon arról, milyen volt az
élelmezés és a szolgálat az út addigi szakaszán. Érdemes
idézni az általános összegezést: „Hajósok vajmi ritkán
törődnek magukkal, és nem sokat ér, ha az ember egyszerűen
utasítja őket, hogy tisztálkodjanak és szárítkoz-zanak,
amennyire a körülmények megengedik. És úgy kell rájuk
vigyázni, mint a gyerekekre, mert még ha szemük előtt van a
veszély, akkor sem vigyáznak eléggé, hogy bajba ne
kerüljenek.”
Maga a kifejezés: „vigyázni, mint a gyerekekre” – érzésünk
szerint különösen jellemző Bligh-nak a legénységgel szemben
tanúsított egész magatartására.
Teljes összhangban van a fenti patriarkális beállítottsággal,
hogy mihelyt Cape Colonyt elérték, Bligh nagy mennyiségű
élelmiszert hozatott a hajóra, s egész ott-tartózkodásuk alatt
gondoskodott, hogy emberei a lehető legbőségesebb napi
adagokat kapják. Ebben két font friss hús, egy pint bor,
szabályosan váltakozva káposzta, zeller, hagyma, valamint
naponta friss sütésű kenyér foglaltatott. A hajón maradt
készleteket átvizsgálva kiderült, hogy a hús, hal és hajós
kétszersült nagyrészt megromlott vagy penészes lett. Ezeket
azonnal friss élelmiszerrel cserélték ki. Végül az ivóvíz- és
fakészletet is kiegészítették. A fő gondjuk mégis az volt, hogy
kijavítsák a vitorlákat meg a kötélzetet, és elejét vegyék a
deszkák hasadozásának. Ennek a munkának elvégzésére Bligh
segítségként néhány holland hajóácsot fogadott fel, és végül
1788. július elsején a Bounty ismét vitorlát bontott. Újra jó
karban volt, bőven ellátva készletekkel, egyebek közt több
mint hétezer font liszttel, kilencezer font kenyérrel, hétszáz
gallon borral és öt élő birkával. Ezenkívül magával vitt még
különféle növénymagvakat és palántákat, hogy esetleg
elültethessék őket Tahitin.
A Jóreménység foka és Tahiti között csupán két terjedelmes
földdarab terült el: Ausztrália és Új-Zéland, és nem tekintve az
Ausztrália keleti partján újonnan alapított büntető kolóniát
(amelyről a Bounty indulásakor még nem érkezett hír
Angliába), az egész térségben senki sem lakott „vadakon”
kívül. Mindezt figyelembe véve, Bligh úgy határozott, hogy
csak a legrövidebb időre köt ki Ausztráliában, továbbá, hogy a
lehető leggyorsabban átkelhessen a tengeren, a 40.
szélességi kör mentén szándékozott haladni, ahol a zord
nyugati szelek, amelyek olyan vadul visszavetették, amikor a
Hoorn-foknál az ellenkező irányban hajózott, most teljes
sebességgel röpíthetik célja felé. Merész elhatározás volt, és
egyetlen hajóskapitányról sem tudunk, aki megkísérelte volna
ezt júliusban és augusztusban, a déli félteke zord téli
hónapjaiban.
Ám ez alkalommal mindnyájan jobb felkészültséggel vágtak
neki, és mivel útvonaluk nem kanyarodott dél felé olyan
mélyen az antarktiszi vizekbe, mint a Hoorn-fok
megkerülésekor, az időjárás többé-kevésbé mérsékelt maradt.
Persze, azért a hajó időről időre viharokba is került, és azokat
kénytelen volt vesztegelve átvészelni. A kivételesen
eseménytelen ausztráliai útnak körülbelül a felén Bligh
számára ismét alkalom kínálkozott, hogy kedvenc
foglalatosságának, a helyzetmeghatározásnak hódolhasson.
Egyenesen a Szent Pál-sziget meredek sziklái felé tartott
tehát, s azok fel is tűntek szeme előtt. Elég figyelemreméltó,
hogy a sziget valóban ott feküdt, ahol a térképek jelezték.
Ötvenegy napos tengeri út után, augusztus 19-én az
őrszem megpillantotta a Bruni-szigetet, amely pontosan délre
fekszik Tasmania mai fővárosának, Hobartnak
kikötőbejáratától. Az akkor használatban levő térképek szerint
a sziget a szárazföld részét alkotta, és amikor Bligh horgonyt
vetett az Adventure-öbölben, fogalma sem volt róla, hogy ez a
föld sziget, mégpedig egy másik sziget szomszédságában
fekszik, amely szintén nem függ össze az ausztráliai
kontinenssel. Bligh benyomása az volt, hogy amióta –
tizenegy évvel azelőtt – Cook kapitánnyal itt járt, más látogató
nem tévedt az elhagyatott szigetre, amelyen az élet semmi
nyomát nem lehetett felfedezni. (Jó néhány napba telt, míg
tasmaniai bennszülöttek teljesen meztelen csoportja – Bligh
szavai szerint „a világ legnyomorúságosabb és legostobább
népsége” – megjelent tisztes távolban, az erdő szélén.)
Mihelyt horgonyt vetettek, Bligh őrjáratot küldött a partra
Fletcher Christian és Peckover vezetésével, hogy friss vizet
keressenek, és fát gyűjtsenek. De, mert végső soron Bligh
igazán csak önmagában bízott, időről időre partra szállt, hogy
felügyeljen az ott folyó munkára. Szokása szerint nem
válogatta meg szavait, amikor úgy találta, hogy a munka nem
halad a kívánt mederben, de többnyire falra hányt borsó volt
minden szava. Ettől aztán úgy dühbe gurult, mint eddig soha.
A legénység sorába tartozott egy Purcell nevű hajóács, aki
ugyanolyan lobbanékony és éles nyelvű volt, mint maga a
kapitány. Mindeddig ennek a két rokonléleknek nem sok dolga
akadt egymással, de a tasmaniai parton töltött második napon
megtörtént az összekapás amiatt, hogy Bligh korholni kezdte
Purcellt, mert az hanyagul, túlságosan hosszúra vágta a
fahasábokat. Purcell azonmód elvesztette béketűrését, és
visszavágta: „Amint látom, csak azért jött a partra, hogy az
embert kritizálja!”
Bligh ez alkalommal nagy önfegyelmet tanúsított: az ácsot
egyszerűen visszaküldte a hajóra, és más munkával bízta
meg. Megfontoltságának azonban semmi haszna nem volt,
mert pár nap múlva Purcell megtagadta annak a parancsnak a
teljesítését, hogy segédkezzék néhány vizeshordó hajóra
emelésében. Mint indokolta: hajóács létére nem tartozik
közönséges matrózszolgálatot végezni. Fryer-nek, a
vitorlamesternek, aki ezt a műveletet vezette, nem volt más
választása, mint hogy jelentse Purcell engedetlen-ségét a
kapitánynak. Purcell Bligh kemény fenyegetése ellenére is
kitartott érvei mellett, s az engedelmesség eme megtagadása
a legkínosabb helyzetet eredményezte. Ha közönséges
matrózról lett volna szó, a kapitány megkorbá-csoltathatta
volna, a hajóácsnak azonban tiszthelyettesi rangja volt, és
mint ilyet a szabályzat értelmében nem lehetett
megkorbácsolni. Az előírásos eljárás szerint bilincsbe kellett
volna verni, amely rajta marad mindaddig, amíg hadbíróság
elé nem kerül Angliában. Bligh-nak azonban semmi kedve
sem volt, hogy egy vasravert ember társaságában tegyen
meg egy bizonytalanul hosszúra nyúló utat, és – amivel a
ravasz Purcell kétségtelenül tisztában volt – még kevésbé
mondhatott le legügyesebb hajóácsának szolgálatairól. Végül
úgy oldotta meg a kérdést, hogy megvonta tőle az
élelemadagját, a legénység többi tagjának pedig korbácsolás
terhe alatt megtiltotta, hogy enni vagy inni adjanak neki.
Purcell, aki vajmi kevés népszerűségnek örvendett a hajón,
ráeszmélt, hogy sarokba szorították, és beadta a derekát.
Ott-állomásozásuk folyamán előbb vagy utóbb minden
altiszt érezte Bligh nyelvének ostorát, ugyanis soha nem
habozott, hogy valakit tudatlansága vagy henyesége miatt
lehordjon, és a jelek szerint különösen kemény volt Fryerhez,
a határozatlan természetű vitorlamesterhez.
A Tas mánián töltött második hét végére minden
vizeshordót színültig megtöltötték, és a hajókonyha farako-
mánya további harminc tonna hasábfával egészült ki. Ez a
készlet bőségesen elég volt a Tahitira utazás hátralevő
napjaira. Viszont, az általános várakozással ellentétben,
Tasmania vadban és halban annyira szegénynek bizonyult,
hogy ott-tartózkodásuk idején csak igen kevés friss húst
tudtak előteremteni. Tehát szeptember 4-ének reggelén,
miután Bligh egész sor helyzetmeghatározást és
tájolóellenőrzést végzett, a Bounty felszedte horgonyát, és
folytatta útját délkelet felé.
Röviddel ezután a hajó ismét a szeles 40. szélességi kör
mentén haladt, amely találóan viseli a „tomboló negyvenes”
nevet. Szeptember folyamán egyetlen jelentős esemény
részletes leírása került be a hajónaplóba: amikor 19-én
egyszerre feltűnt szemük előtt az Új-Zélandtól délre fekvő
szigetek egy sziklás csoportja. Bligh ezeket tüstént Bounty-
szigeteknek keresztelte, és ezt a nevet mindmáig
megtartották. Mint akkor, most sem látni rajtuk más élőlényt,
csak pingvinek ezreit, melyek átható szagukkal és zajos
gágogá-sukkal jó előre hatásosan figyelmeztetik a közeledőt a
hajóját fenyegető veszélyekre. Ennél azonban sokkal
fontosabb volt – bár sajnálatos módon nem örökíti meg
hasonlóan gondos feljegyzés – a hajón ebben az időben
fellépő lelki bonyodalmak egész sora. A bajok oka, úgy látszik,
abban gyökerezett, hogy Bligh még mindig az Adventure-
öbölben előadódott általános fegyelmi lazaságok miatt
emésztette magát, és ez úgy eluralkodott kedélyén, hogy
okkal, ok nélkül zaklatta alárendeltjeit, főként ebéd idején,
mikor a szokáshoz híven a tisztek és tisztjelöltek felváltva a
kapitány asztalánál ebédeltek. A legszerencsétlenebb vagy
talán legérzékenyebb áldozat Fryer volt, aki a hónap végére
már kereken visszautasította, hogy együtt étkezzék Bligh-jal,
amikor rá került a sor.
Bligh gúnyos nyelvének következő áldozata Huggan, a
hajóorvos volt, aki a szabályok értelmében szintén a kapitány
asztalánál foglalt helyet, lévén ő is tiszthelyettesi rangban.
Hála Bligh odaadó gondosságának, amellyel a legénység
jóllétét szívén viselte, a doktornak mindeddig vajmi kevés
tennivalója akadt. De tasmaniai tartózkodásuk idején az egyik
matróz kénytelen volt Huggannél vizsgálatra jelentkezni
„enyhe panasszal'”, ami valójában asztma volt. Huggan
azonnal eret vágott rajta, aminek egyetlen eredménye az lett,
hogy a megmetszett kar gyulladásba jött. A szerencsétlen
beteg Valentiné láza szeptember végére magasra szökött, és
tüdőgyulladást kapott. Huggan erre az általánosan elfogadott
kettes számú gyógymódot alkalmazta: kőris-bogárpor-
flastromot rakott a mellkasra. Hogy Bligh-ból a végén
kirobbant a düh, annak oka nem a barbár gyógy-eljárás volt,
amelyet hasonló esetben általánosan alkalmaztak abban a
korban, hanem, hogy Huggan naponta makacsul azt
bizonygatta a kapitánynak: Valentiné állapota javul, így ment
ez október 6-áig – Valentiné ekkor már haldoklóit –, amikor az
egyik tisztjelölt feltárta Bligh előtt az igazságot. De már késő
volt bármit is tenni a szerencsétlen matróz érdekében, aki
röviddel ezután meg is halt. Bligh arra a meggyőződésre
jutott, igen jogosan, hogy Huggan durva kötelességmulasztást
követett el, amit mindjárt közölt is vele, mégpedig
kendőzetlen kifejezésekkel. Tele méltatlankodással, most már
Huggan sem volt hajlandó egy asztalhoz ülni a kapitánnyal,
sem a fedélzeten mutatkozni. Persze, igen valószínű, hogy az
utóbbi hőstett véghezvitelére különben sem lett volna képes,
mert az eset után még többször és még mélyebben nézett a
pohár fenekére, mint valaha. Elkerülhetetlennek látszott, hogy
a Bligh és Fryer közötti feszültség ne vezessen előbb vagy
utóbb teljes összeütközésre, ami csakugyan hamarosan be is
következett. A szabálynak megfelelően Bligh írnokával,
Sámuellel, átküldte Fryerhez a hajó számadási naplóját,
aláírás végett. Fryer azonban ahelyett, hogy kézjegyével látta
volna el az augusztus és szeptember hónapokat, hűvösen
visszaküldte az írnokot a kapitányhoz egy bizonyítványfélével
együtt, amelyet önmagáról állított ki, és követelte, hogy a
kapitány előbb azt írja alá. A bizonyítvány hemzsegett a
felsőfokú dicséretektől, és különösen hangsúlyozta, hogy
Fryer „semmiféle kihágást nem követett el a hajón”. Bligh
számos rosszakarójának állítása szerint Fryert az a gyanúja
késztette erre a sajátos eljárásra, hogy a kapitány a naplót
meghamisította. A kutatónak viszont az a benyomása, hogy
Fryernek ezt az önmaga tisztázására irányuló heves
igyekezetét sokkal inkább a saját rossz lelkiismerete indokolja.
Bligh-t azonban nem lehetett csak úgy elintézni. Kihallgatásra
rendelte Fryert, és újabb támadásba ment át, egyenesen
azzal vádolva őt, hogy zsarolásra tett kísérletet. Fryer újra
megtagadta a számadási napló aláírását, sarkon fordult, és
faképnél hagyta a kapitányt.
Bligh egy pillanatig sem habozott. Azonnal a fedélzetre
hívatta az egész legénységet, elővette a Haditengerészeti
Szolgálati Szabályzatot, és hangosan felolvasta azokat a
szakaszokat, amelyek részletesen ismertetik a
parancsmegszegés esetén alkalmazható elrettentő
büntetéseket. Miután ezt megtette, ismét felszólította Fryert a
számadási napló aláírására, illetőleg, hogy írásban tanúsítsa
megtagadásának indokát. Ha Fryer valóban
kötelességszegéssel akarta vádolni a kapitányt, soha jobb
alkalom nem adódott, mint itt, a hajó egész legénységének
jelenlétében. De nem tette: ehelyett minden további
tiltakozás nélkül sürgősen aláírta a naplót. Bligh a
hajónaplóban megállapítja, hogy az események után mindjárt
megbocsátott Fryernek, de Fryer sajnálatos módon soha nem
bocsátott meg Bligh-nak, mert ettől a naptól fogva jóformán
sosem váltott szót a kapitánnyal, kivéve a szolgálati ügyeket,
de akkor is csak ha elkerülhetetlen volt.
A Bounty ekkor éppen jó délre volt Tahititól, és készen állt
arra, hogy újra északnak forduljon a sziget felé, mert a keleti
passzátszelek széles övezete, amely az egyenlítő és a
Baktérítő között húzódik, lehetetlenné tette, hogy egyenesen
nyugat felől vitorlázhasson oda. Annak ellenére, hogy a levegő
mindennap melegebbé vált, a legénység ebben az időben
levertségről, izomfájdalmakról és kiütésekről kezdett
panaszkodni. Huggan végül feltántorgott a fedélzetre,
megállapította a skorbutot, és mindjárt magát is felvette a
beteglistára. Bligh a diagnózist személyes sértésnek fogta fel.
Nézete szerint a skorbut anakronizmusnak számított, a múlt
betegségének, és kitörése a kapitány bűnös hanyagságát
bizonyítja. A gondolatát is képtelenségnek érezte, hogy
ilyesmi előfordulhat az ő hajóján. Nyilvánvaló, vetette ellen,
hogy az emberek ízületi bántalmaktól és csalánkiütéstől
szenvednek, ennyi az egész! Mindenesetre óvatosságból
jókora adag malátakivonatot osztatott ki, továbbá elrendelte,
hogy a hajón mindenki vegyen be kénsavas elixírt, vagyis egy
erősen javallott, kétes értékű orvosságot. Két ember, Huggan
és Purcell azonnal tiltakozott. Az utóbbi először kereken
kijelentette, hogy kénsavas elixírt pedig nem vesz be, de Bligh
fenyegetésére, hogy megvonja tőle a rumadagját, mégis
megváltoztatta véleményét. Huggan viszont a maga részéről
inkább a rum- és gin-kúrát választotta, és rövidesen ki is dőlt
ennek az erős orvosságnak túlméretezett dózisától. Most már
Bligh-nál is csordultig telt a pohár, és elrendelte, hogy
foglalják le az orvos pincetokjában található szesz-készlet még
mindig tetemes maradványait. Egyidejűleg megparancsolta,
hogy rendezzenek nagytakarítást Huggan kabinjában, amely
művelet „nemcsak sok bajjal járt, de a legnagyobb mértékben
sértőnek is számított”.
Akkor is és azóta is ismert tünet, hogy betegség,
fegyelmezetlenség és általános zűrzavar akkor üti fel a fejét,
amikor egy hosszú tengeri út a vége felé közeledik, és a
Bountyn minden szükséges feltétele megvolt ennek. A kis
hajón a személyzet nem érte el a megkívánt létszámot, az
emberek mégis kényelmetlenül szorongtak rajta. A legénység
nagy része nem bizonyult sem hozzáértőnek, sem
megbízhatónak. Bligh hangulata sem volt mindig a
legrózsásabb. Az út a tervezettnél sokkal jobban elhúzódott.
Végül a komisz időjárás, amely tulajdonképpen mindvégig
kitartott, sokkal kimerítőbbé tette a szolgálatot és a többi
teendő ellátását, mint amilyen az általában lenni szokott.
Eleddig a kapitány vasakarata minden helyzetben
diadalmaskodott, és a jelek szerint soha nem is támadtak
kétségei afelől, hogy a jövőben is képes lesz erre. De most
már komollyá vált a hajón a feszültség, és legfőbb ideje volt,
hogy a Bounty megérkezzék rendeltetési helyére.
A begyűjtés ideje

A megfigyelés módszereinek korlátozottsága Bligh idejében


megnehezítette, hogy a földrajzi hosszúságot akár csak
megközelítő pontossággal is meghatározzák. Bligh ezért úgy
látta jónak, hogy a bennszülöttek megközelítési módszeréhez
folyamodjék. Széles ívet ír le a sziget szél felőli oldala körül,
míg a hajó a megfelelő' szélességre nem ér (amelyet
pontosan meg lehetett határozni), aztán egyenesen célja felé
veszi az irányt. A művelet lebonyolításához alkalmas
támpontként szolgált Meetu sziklás szigete. 1200 láb magas
volt, és pontosan keletre feküdt Tahititól, 60 mérföldnyire.
A Bounty a kívánt szélességi fokot október 25-én este tíz
órakor érte el, és ekkor a kormányos parancsot kapott, hogy
egyenesen nyugatnak tartson. Bligh tudta, hogy ha számításai
helyesnek bizonyulnak, Meetut másnap hajnalban kell
megpillantaniuk. És valóban, a kiugró sziklák pontosan
megjelentek, a várakozásnak megfelelően hajnalban, a kellő
időben és helyen.
Meetut (ma Meetia vagy Méhétia néven ismerjük) Tahitival
egyidőben, Bligh érkezése előtt 21 évvel fedezte fel egy másik
angol tengerésztiszt, Sámuel Wallis. Cook is több alkalommal
elhajózott a sziget déli oldala mellett. De még soha senki nem
vett annyi fáradságot magának, hogy felderítse az északi
partot, s ez éppen elég volt Bligh-nak ahhoz, hogy megtegye.
Fáradozása azonban alig érte meg a ráfordított időt, mivel az
északi oldal még a délinél is meredekebbnek és kopárabbnak
bizonyult.
A legénység igen határozott elképzelésekkel rendelkezett,
hogy milyennek kell lennie az életnek egy déltengeri szigeten,
és bosszankodva méregette a szemét arra a néhány
bennszülöttre, akiket a töredezett sziklák között megpillantott,
majd sóvárgó tekintettel kémlelte az üres nyugati látóhatárt,
ahol most már minden pillanatban felmerülhet a tengerből a
várva várt Tahiti. Hála Bligh előrelátásának, amellyel Hug-gan
szeszkészletét elkobozta, a hajóorvos annyira kijózano-dott,
hogy megjelenhetett a fedélzeten, és úgy-ahogy elláthatta
feladatát. Bligh, aki jól tudta, mi motoszkál hajósai fejében, és
nem várta, hogy „emberei a bennszülöttekkel való
érintkezésükben tartózkodóak lesznek”, azonnal parancsot
adott Huggannek, hogy mindenkit vizsgáljon meg a hajón. Az
orvos gyanús gyorsasággal végezte el a vizsgálatot, majd
kijelentette, hogy mindenki a legjobb egészségnek örvend,
beleértve a skorbutosokat is, és teljes lehetetlenség, hogy
bármelyikük akármi módon megfertőzze Tahiti lakóit. Nehéz
eldönteni, vajon Huggan optimizmusa nemtörődömségből
vagy tudatlanságból eredt-e.
Bligh következő lépése az volt, hogy a hátsó árbocon
hirdetményt helyezett el, mely így hangzott:

Követendő szabályok a hajón tartózkodó vagy a Bounty-hoz


tartozó minden személy részére, a készletek beszerzésének
vagy a déltengeri bennszülöttekkel való érintkezésnek jobb
lebonyolítása érdekében, bárhol tartózkodjék is a hajó:
1. A Társaság- vagy Barátság-szigeteken senkinek sem
szabad tudomására hozni, hogy Cook kapitányt indiánok
megölték, vagy hogy meghalt.
2. Senkivel sem szabad közölni, illetőleg a leghalványabb
utalást sem szabad tenni arra, hogy kény ér fa-hajtások
gyűjtése végett jöttünk a szigetre, míg magam nem
ismertetem tervemel a főnökökkel.
3. Minden személy azon legyen, hogy elnyerje a
bennszülöttek jóindulatát és megbecsülését, s hogy a
legnagyobb kedvességgel bánjék velük. Erőszakkal ne vegyen
vissza tőlük semmit, amit elloptak. Senki sem tüzelhet, kivéve
élete védelmében.
4. Minden szolgálatot teljesítő személy vigyázzon, hogy a
reá bízott fegyverekből vagy szerszámokból semmit el ne
lopjanak. Az ilyen módon elveszett tárgyak értéke az illetők
zsoldjából levonatik.
5. Senki sem tulajdoníthat el, sem eladásra nem ajánlha fel
– akár közvetlenül, akár közvetve – – semmit, ami királyi vagy
bármilyen tulajdon.
6. Külön személyeket fogok kijelölni a bennszülöttekkel való
kereskedés és csere szabályozására, és sem tiszt, sem a
hajóhoz tartozó egyéb személy nem kereskedhet semmilyen
élelmiszerrel vagy csecsebecsével. Ha pedig egy tiszt vagy
matróz valamilyen tárgyat megvásárolni kíván, ennek
lebonyolítása végett folyamodjék a megbízotthoz. Ilyen
módon szabályszerűen lehet minden üzletet megkötni, és
elkerülhető a bennszülöttekkel minden vita, amely egyébként
felmerülne. Napnyugtakor a bennszülöttek minden
csónakjának el kell hagynia a hajót.
Kiadva saját kezűleg a Bounty fedélzetén.
Otaheite, 1788. október 25-én. Wm. Bligh

Tagadhatatlan, hogy mindezek a szabályok nemcsak ész-


szerűek, de emberségesek is voltak, különösen, ha
összehasonlítjuk őket a többi egykorú európai felfedező
magatartásával.
Most már csak mintegy harminc mérföldre voltak Tahititól,
és éppen napnyugta előtt a legénység jóleső elégtétellel
láthatta, hogy szeme előtt a láthatár vonalát már a Taiarapu-
félsziget hegyeinek csúcsai csipkézik. Cook, aki összesen
négyszer látogatott el Tahitira, többnyire az északi oldalon
fekvő Matavai-öblöt használta, mert ezt találta a legjobb és
legbiztonságosabb kikötőhelynek. Bligh, aki 1777-ben Cookkal
együtt szintén lehorgonyzóit a Matavai-öbölben, osztotta az
utóbbi nézetét, és most is az öböl felé igyekezett.
Másnap kora reggel a Bounty behajózott a Matavai-öbölbe,
és ott horgonyt vetett. Akkor már több mint egy éve múlt,
hogy elhagyta a londoni dokkot, és Bligh aggályos
pontossággal vezetett hajónaplója szerint összesen 27 086
tengeri mérföldet hagyott maga mögött. Átlagsebessége
ennek megfelelően napi 108 mérföldre rúgott. Ez annyi mint
négy és fél csomó, ami feltűnően jó eredmény, tekintetbe
véve a kedvezőtlen időjárást, amely utazásuk idejének
nagyobb részében uralkodott.
A látvány, amely ennek a napnak hajnalán a Bounty
legénységének szeme elé tárult, bizonyára bőséges kárpótlást
nyújtott az elmúlt tizenkét hónap minden fáradságáért és
viszontagságáért. A világ valamennyi szép kikötője között
aligha akad egy is, amely felülmúlná Matavai természetes
kikötőjét. Nyugaton nagy, kopár, sziklás emelkedéssel
kezdődik, amelyet Wallis prózaian az Egy Fa dombjának
keresztelt el, mert amikor 1767-ben Tahitit felfedezte, csupán
egyetlen magányos fa állt rajta. Ettől a ponttól a part
északkelet felé kanyarodik teljes három mérföldön keresztül,
kifelé a Vénusz-fok csúcsáig. Ennek a névnek az eredete is
sokkal prózaibb, mintsem gondolná az ember. Nem a
helyszínen lezajlott szerelmi események sugallták Cooknak az
elnevezést, hanem az, hogy innen figyelte meg 1769-ben a
Vénusz bolygó átvonulását a nap előtt. Ami Tahiti esetében
elég gyakori, a partot vastagon borítja a szénfekete
lávahomok, amelyre a hullámverés fehér tajtékja állandóan
változó mintákat rajzol. A homokos part mögött a nedvdús,
sötétzöld kenyérfák és kókuszpálmák széles öve húzódik. De
ami a Matavai-öböl különleges szépségét adja, az mégsem a
tökéletesen formált partvonal, hanem a meredek hegyek
alkotta nagyszerű háttér, két 7000 láb magasan a trópusi
égbe nyúló roppant csúccsal.
A legénység figyelme azonban hamarosan másra
terelődött. Abban a pillanatban, amikor a hajó befordult a
Vénuszfoknál az öböl nyugalmas vizére, vendéghajós
csónakok raja kezdett özönleni feléje a partról. Izmos, jó alakú
bennszülöttek eveztek bennük, akik a tahiti vendégszeretet
legjobb hagyományai szerint mindennemű ajándékkal
bőségesen megrakodva érkeztek, csupa olyasmivel, amiről jól
tudták, hogy a tengerészek hosszú utazásuk végén mindennél
becsesebbnek találják: friss gyümölccsel, gömbölyded szopós
malacokkal és csinos fiatal nőkkel.
– Peretane? Rima? – kiabáltak fel az emberek a
csónakokból, amikor már olyan közel jártak, hogy hangjukat
hallani lehetett.
Peretane: így hangzott a tahitiak ajkán Britannia neve. Rima
viszont a spanyolokat jelentette, mert az a spanyol hajó,
amely mintegy tíz évvel azelőtt tett látogatást a szigeten,
Limából érkezett. Ennyiből állt, amit a szigetlakók a világ
idegen országairól tudtak, de pillanatnyilag elég is volt.
– Taio peretane (angol barátok) – kiáltotta Bligh és még egy
vagy két ember a fedélzeten, akik tudtak pár szót a tahitiak
nyelvén.
– To matou taio Parai (a mi Bligh barátunk) – kiáltották
örömmel a bennszülöttek, és pillanatok múlva már özönlöttek
a hajóra. Tíz percen belül a főfedélzet zsúfolásig megtelt
kacagó, beszélgető férfiakkal, nőkkel és gyermekekkel,
úgyhogy Bligh hangja valósággal elveszett, és a tengerészek
képtelenek voltak végrehajtani feladatukat. Ez az elözönlés
mindenesetre eléggé alkalmatlan pillanatban történt, mert
alig kapaszkodtak fel a tahiti vendégek a fedélzetre, a szellő
teljesen elült, és a Bounty egy darabig tehetetlenül sodródott
az Egy Fa dombja sziklabércei felé. Bligh-nak azonban szokott
lélekjelenlétével és határozottságával sikerült mégis
valamelyest rendet teremtenie a hajón, kivettetnie a
horgonyt, és bevonatnia a vitorlákat. Aligha kétséges, hogy
ugyanilyen eredményesen a bennszülötteket is lezavarhatta
volna a fedélzetről, csónakjaikba. Ám esze ágában sem volt
ilyen messzire menni, részben azért, mert nem akarta
érzelmeiket megbántani, részben pedig bizonyára érezte,
hogy a legénység joggal kiérdemelt egy kis szórakozást
kellemes társaságban. Csak napnyugta előtt vetett véget az
ismerkedésnek, de akkor is csak a férfi bennszülötteket küldte
vissza a partra; a nőknek, akik úgy óhajtották, megengedte,
hogy az éjszakát a hajón töltsék.
Másnap reggel Bligh kissé beljebb hatolt hajójával az
öbölbe, hogy jobb kikötőhelyet találjon, s alighogy ezt
sikeresen végrehajtotta, elkezdődött a bennszülöttek rajzása.
Ám annál, hogy a köznéppel barátságot kössön, sokkal
fontosabb volt, hogy jó kapcsolatokat teremtsen a befolyásos
főnökökkel, jóindulatuk és segítségük biztosítása végett.
Tehát amikor a hajóra lépett Poino, a Matavai-öböl felett fekvő
kis Haapape királyság főnöke, Bligh azonnal felajánlotta neki,
hogy válasszon balta- és szeg-készletéből. Poino viszonzásul
udvariasan meghívta Bligh-t egy lakomára, amelyet a
tiszteletére rendez a parton, mire ő annak rendje és módja
szerint, teljes díszben, térdnadrágban, szárnyas kabátban,
csipkefodrosan partra is szállt – árnyékban 32 C fokot
meghaladó hőségben – a Vénusz-foknál, ahonnan elvezették
Poino rezidenciájára. Az egyszerű, de kecses kunyhó nem állt
egyébből, mint egy pandanusz-levelekből készült ovális
tetőből, amelyet lehántott fatörzsek tartottak. Poino a
polinézekre jellemző egyszerűséggel és udvariassággal
kigöngyölt a zúzott korall padlón egy gyékényt, és vendégeit
hideg kókuszdiólével kínálta frissítőül.
Poino feleségei közül ketten, akik éppen egy vég
háncskelme festésével voltak elfoglalva, azonnal abbahagyták
munkájukat, előszedtek egy hasonló anyagból készült
köpenyt, és szertartásosan ráterítették az amúgy is izzadó
angol tengerésztiszt vállára. Ugyenezek a hölgyek – akik Bligh
szavai szerint „megérdemelték ezt az elnevezést természetes
és szenvelgéstől mentes modoruk és eleganciájuk miatt” –
később abban a gyönyörűséges megtiszteltetésben
részesítették, hogy két oldalról kézenfogták, és visszakísérték
a hajó csónakjához.
Annak ellenére, hogy Poino ilyen szívesen fogadta, Bligh
aggályosán vigyázott, hogy mindaddig fel ne fedje útjuk igazi
célját, amíg nem találkozott öreg barátjával, Tű főnökkel, és
nem szerezte meg az Ő engedélyét. Bligh Cookhoz hasonlóan
abban a hitben élt, hogy Tű a sziget legbefolyásosabb és
leghatalmasabb főnöke. Valójában Tű csupán Pare-Arue
főnöke volt, egy jelentéktelen királyságé az Egy Fa dombja
másik oldalán. Ráadásul a sziget többi főnöke kétes
származású felkapaszkodottnak tekintette. Tű azonban
fontoskodásával, ravaszságával és számító csökönyösségével
kezdettől fogva elnyerte a szigetre látogató angolok bizalmát,
és kedvencük lett. Valójában neki kellett volna elsőként
üdvözölnie Bligh-t Tahitin, de sajnálatos módon erre
egyáltalán nem volt képes. Domb mögötti kis királyságát csak
nemrég dúlták fel más, hatalmasabb főnökök, és most
menekültként élt rokonánál a Taiarapu-félszigeten. Csak a
Bounty érkezése utáni harmadik napon mutatkozott a
Matavai-öbölben. Tele reménységgel és a végsőkig elszántan,
hogy visszaszerzi korábbi rangját mint legidősebb főnök,
tüntetőén követet menesztett a hajóra, kifejezve óhaját, hogy
küldjék érte a bárkát – ahelyett, hogy, mint Poino, maga
evezett volna oda. Bligh teljes jóhiszeműséggel úgy vélte,
hogy mindennél fontosabb jó viszonyban lenni Tuval, tehát el
is küldte érte a bárkát. Tű, aki az idő szerint mindössze
harmincöt éves volt, mint Tahiti legtöbb főnöke, szálfa
magasra nőtt. Bligh – aki természetesen megmérte, és az
adatokat köteles-ségtudóan feljegyezte – a hajónaplóban
közli, hogy hat láb három hüvelyk magas volt. Termetétől
eltekintve azonban hiányoztak belőle mindazok a
tulajdonságok – a tekintély, a bátorság, a nagylelkűség, a jó
modor, a fürge észjárás, a humor –, amelyeket Tahiti
arisztokráciája ugyanúgy értékelt, mint ahogy megkövetelt.
Viszont Tű kedvenc felesége, Itia, teljesen királyi módra
viselkedett, és alig fér hozzá kétség, hogy a politikai becsvágy
tulajdonképpen benne lakozott. Bligh maga is őszintén
elismerte, hogy „Tűt tehetsége csupán kisszerű élet
folytatására teszi alkalmassá. Véleményem szerint a világ
egyik legfélénkebb embere.”
Bligh Tű „királyt” a hajón a Tahitin hagyományos
köszöntéssel, az orr dörzsölésével üdvözölte. Közvetlenül
ezután meglepetve értesült arról, hogy Tű nevet változtatott,
és jelenleg Teina néven ismerik. (A névváltoztatás szokása
mindennapos volt Tahitin, mint ahogy ma is az, és Tu-Teina is
negyedik, legismertebb nevén mint Pomare vonult be a
történelembe.) Majd a baráti ajándékok átnyújtásának
szokásos szertartása következett. Bligh Teinának egy kitűnő'
gyűjteményt adott vasszerszámokból, feleségének, Itiának
pedig fülbevalókat, nyakláncokat és üveggyöngyöket
ajándékozott. Itia ez alkalommal is tanúságot tett arról, hogy
igazi egyéniség, mert megvetéssel utasította vissza a női
díszeket, és ugyanannyi baltát, kést és fűrészt kért, amennyit
a férje kapott.
Alighogy átvették ajándékaikat, arra kérték Bligh-t, hadd
nézzék meg a kabinját. Ő kissé kelletlenül egyezett ebbe bele,
és amitől tartott, bekövetkezett, mert vendégei nyomban
megpróbálták, hogy elkuny ér áljának minden szemükbe ötlő,
elmozdítható tárgyat. Még mindig abban a hiszemben, hogy
Teina a sziget leghatalmasabb embere, Bligh célszerűnek
vélte, ha mindent odaad nekik, amit kérnek. Végül a királyi
pár ismét felment a fedélzetre. Akit ott találtak, attól elkértek
mindent, ami megtetszett nekik, és az egészet azzal tetézték,
hogy unszolták a kapitányt: adjon le díszlövést a tiszteletükre.
Bligh megint csak engedett, bár az ágyúsortűz úgy
megijesztette a félénk Teinát, hogy szinte magánkívül volt. A
látogatást kiadós ebéd koronázta meg a kapitány asztalánál,
majd a falánk főnök, mint mondják, még egy bőséges ebédet
kebelezett be a fedélzeten, mielőtt ő és Itia teljes pompával,
szertartásosan távoztak. De távozása előtt a szégyentelen pár
még azt is kérte, hogy a látogatásuk alatt kicsikart
valamennyi ajándékot raktározzák el biztonságosan a hajón,
nehogy parti alattvalóik megpróbálják ellopni.
Miután Bligh még néhány hivatalos ebéden vendégül látta a
sziget túlsó oldaláról hozzá látogató főnököket, elérkezettnek
látta az időt, hogy diplomatikusan viszont-látogatást tegyen
Teinánál, vagy inkább ennek hatéves fiánál, aki Teina szerint
Tahiti igazi uralkodója. A dolog nem olyan furcsa, mint
amilyennek hangzik. Tahiti dinasztiáinál az utódlás már
születéskor névleg az elsőszülött fiúra száll, nem úgy,
ahogyan az európai öröklési rend kívánja: csak az apa vagy
anya halála után. Ám ez mit sem változtatott a tényen, hogy
Teina céltudatosan hazudott, amikor azt állította, hogy fia
egész Tahiti igazi uralkodója.
A viszontlátás rosszul kezdődött, mivel a megállapodás
szerinti időpontban, amikor Teina embereinek meg kellett
volna jelenniük, hogy Bligh-t a főnökhöz kísérjék, egyetlen
csónak sem volt a láthatáron, s amikor végül előbukkant a
hírnök, csak annyit közölt, hogy őfelsége Teina király
megijedt, szedte a sátorfáját, és valahol elrejtőzött. Úgy
látszik, mivel előző nap egy csomó vastárgy szőrén-szálán
eltűnt a Bountyról, Teina attól tartott, hogy Bligh majd
elfogatja, és túszként magánál tartja, amíg az eltűnt tárgyak
meg nem kerülnek. Miután Bligh-nak a követ útján sikerült
megnyugtatnia, hogy semmi bántódása nem esik, újra
megjelent a hajón Itiával és Poinóval, mint erkölcsi
támogatóval. Bligh matrózokat rendelt a bárkába, és a terhes
vendéget igyekezett a lehető leggyorsabban eltávolítani a
hajóról. Mikor már a csónakban ültek, Teina magához tért, és
egyre-másra hajtogatta Bligh előtt, milyen nagyra becsüli az
angol királyt, az angol népet és mindent, ami angol,
különösképpen az angol baltákat, az angol késeket és az
angol szegeket. Bligh erre megragadta az alkalmat, és
megkérdezte Teinától, vajon foglalkozott-e a gondolattal, hogy
saját birodalma javaiból valamilyen ajándékot küldjön cserébe
György királynak. Hogyne foglalkozott volna! És Teina azon
nyomban kezdte felsorolni, ami Tahiti szigetén készült vagy
termett, beleértve a kenyérfát is. Bligh, aki szemlátomást
felkészült erre a feleletre, mintegy mellékesen megjegyezte,
hogy érzése szerint a kenyérfa-sarjak igen megbecsült
ajándéknak minősülnének. Afeletti örömében, hogy ilyen
olcsón megúszta a dolgot, Teina lelkesen hangsúlyozta, hogy
királysága bővelkedik kenyérfában – és most az egyszer nem
is hazudott.
Teinát népe meglehetősen hűvösen fogadta, ám az az
elképesztő tisztelet, amelyet hatéves fia iránt mutattak,
megerősítette Bligh-nak az uralkodóházba vetett bizalmát.
Még jobban örült, mikor Teina őszinte és jóindulatú fivére,
Ariipaea, sikeresen fényt derített a hajóról ellopott tárgyak
hollétére. A látogatás udvari hangversennyel ért véget,
amelynek során három zenész orrfuvolán játszott, míg egy
negyedik cápabőr dobon kisérte őket. Teina, miután látta,
hogy tekintélye helyreállt, nem volt rest kihasználni az
alkalmat, és további kérésekkel ostromolta Bligh-t. Immár
nem elégedett meg szerszámokkal, hanem karosszékeket
meg egy ágyat óhajtott, és Bligh epés gúnnyal jegyezte fel
naplójában, hogy ez utóbbinál jobb ajándék el sem képzelhető
olyan valakinek, mint Teina.
A látogatás befejeztével Bligh úgy érezte, hogy eléggé
kimutatta jóakaratát, és elérkezett az idő, amikor elkezdhetik
a sarjak gyűjtését. Bár Páré éppen úgy bővében volt a
kenyérfának, mint Haapape, mégis úgy döntött, alapos
csalódást okozva ezzel Teinának, hogy marad ott, ahol van.
November 2-án, vasárnap – mindössze egy héttel érkezése
után – Bligh sátrat veretett fel a Vénusz-fokon, és négy
matrózt vezényelt Nelson és Brown mellé, hogy építsenek egy
növényházat, és gyűjtsenek kenyérfa-sarjakat. Mint mindig,
valahányszor különleges feladat teljesítéséről volt szó,
Fletcher Christiant jelölte ki a kenyérfa-osztag parancsnokává,
amely ettől kezdve majd a parton állomásozik, és Péter
Heywoodot, a fiatal tengerészkadétot adta melléje segítségül.
Peckover, a tüzér, aki jobban beszélt tahiti nyelven, mint a
hajón bárki, a bennszülöttekkel folytatott cserekereskedelem
felügyelője lett.
Teina közben kínosan érezte magát, úgy vélve, hogy
befolyása némileg csökkenőben van, és másnap reggel
hozzálátott a baj orvoslásához. Nemrég lopták el a kutter
evezővilláját, és Alec Smith, az egyik matróz, az őrszolgálat
hanyag ellátása miatt tizenkét korbácsütést kapott. Teina
most a saját hasznára fordította a történteket, és kinevezte
magát a sátor őrének, noha erre a lépésre jogcíme nem volt,
mivel semmiféle hatalommal nem rendelkezett Poino főnök
királyságában. Ugyanekkor jelentkezett egy másik önkéntes
is. Az új angolbarát alacsony származású, egyszerű fickó volt,
név szerint Hitihiti, aki üzenöt évvel ezelőtt Cook kíséretéhez
tartozott az antarktiszi vizeken tett híres utazásán, és abban a
megtiszteltetésben részesült, hogy Cook útleírásában az
arcképe is látható. Hitihiti, aki a harmincas éveiben járt,
tulajdonképpen boraborai bennszülött volt, és csak véletlenül
tartózkodott Tahitin ebben az időben. Még mindig
emlékezetében őrzött számos angol szót és kifejezést, és
ebbéli jártassága magában is sikert biztosított neki a hajón.
Talán érdekes megemlíteni, hogy a szerény Hitihitit, aki afféle
kifutóimként szolgált Bligh-nál, Nordhoff és Hall a Bountyn
lejátszódott lázadásról szóló jól ismert regényükben, valami
megmagyarázhatatlan okból, Haapape főnökének rangjára
emelték, és meghagyták neki ezt a rangját a legutóbbi Metró
Goldwyn May ér filmprodukcióban is.
Szinte bizonyosra vehetjük, hogy az angol flotta
történetében nem akadt még egy társaság, amely
kellemesebb feladatot kapott volna, mint a Bounty kenyérfa-
osztaga. Naponta felkerekedtek, hogy széltében-hosszában
bejárják a környéket, és amerre megfordultak, mindenhol
hamisítatlan vendégszeretettel és barátsággal fogadták
mindnyájukat. Ha kimelegedtek és elfáradtak, behívták őket
pihenni a hűvös kunyhókba, ahol friss gyümölcs és kókusztej-
frissítő várt rájuk bőségesen. Bájos lányok is voltak kéznél,
akik dögö-nyözték Őket, ha úgy kívánták. Csillogó szemű
sihederek versengtek egymással, hogy melyikük vigye a
sarjakat, és ha egy folyóhoz érkeztek, mindig akadt egy
tagbaszakadt fickó, aki átvitte őket a túlsó partra. S mintha
mindez még nem lett volna elég, ott voltak taio-barátaik, vagy
név-testvéreik. A taio-barát legfőbb kötelességei közé
tartozott, hogy az illetőnek, akivel nevet cserélt, felajánlja
feleségét, vagy ha történetesen főnök volt, a feleségeit. Az
ilyen ajánlat visszautasítása komoly sértésnek számított, és e
tekintetben a Bounty hajósai minden tőlük telhetőt megtettek,
hogy a helyi szokáshoz alkalmazkodjanak. Továbbá, házas
taio-barátaikkal ellentétben, a hajósok még azt a jogot is
élvezték, hogy nemi kapcsolatba léphettek bármelyik általuk
kiválasztott hajadonnal. Morrison csónakmester elégtétellel
jegyezte meg: „A hajó minden tisztje és közlegénye új
barátokra tett szert, és bár nem értettük egymás nyelvét,
könnyűszerrel társalogtunk jelek útján, aminek ezek az
emberek mesterei, néhány no' pedig... rövid idő' alatt igen
értelmesnek mutatkozott, és alkalmi férjeiket a csevegés
olyan módjára vezették rá, amelyen mindent
megtárgyalhattak.”
Esténként, munka végeztével, a Matavai-öböl környékének
lakosai összegyűltek a Vénusz-foknál, hogy a Bounty
legénységének társaságában szórakozzanak. Bligh a
következő-képpen írja le az egyik igen tipikus és az
alkalomhoz fölöttébb illő' játékot: „A nők egymástól mintegy
30–50 yardnyira álló csoportokban egyfajta kantálásba
kezdenek, amit lábuk dobbantásával, tenyerük
összecsapásával és sajátosan buja mozdulatokkal kísérnek.
Majd az egyik csoport valamelyik tagja fog egy kenyérfa-
gyümölcsöt, és miután lábán elhelyezte, áthajítja a többihez.
Ha elkapták, a csoport táncba kezd, a másik pedig nézi, de ha
nem kapják el, a tánc a győzelem jeléül azé a csoporté,
ahonnan elhajították a labdát, amelyet ^elváltva adogatnak
kézről kézre.”
A férfiak gyakran szívesen birkóztak táncolás helyett, és
Bligh a következő' szavakkal ír le egy ilyen jelenetet:
„Egyszerre ketten állnak csak szemben egymással, és mihelyt
erejüket kipróbálták, másik pár foglalja el a porondot. A
leteperés helyes módja – akárcsak Angliában – az, hogy az
ellenfelet a hátára fektetik, de ha földre esnek, a mérkőzés
mindenképpen véget ért. Elkapják egymást hajuknál, lábuknál
fogva, vagy ahol csak tudják, de élnek a csípődobás
Cornwallban szokásos módszerével is, ám aki ehhez
folyamodik, azt általában földhöz vágják, vagy a küzdelem
feladására kényszerítik, ha az ellenfele erősebb nála. Közben
jókedvük percre se hagyja el őket, és akit földhöz vágtak, az
éppen olyan jót nevet a vereségén, mint a másik a
győzelmén.
A férfiak és fiúk másik szórakozása, hogy könnyű lándzsát
hajítanak egy körülbelül 30 yard távolságra álló banánfa
törzsébe, és ebben olyan ügyességre tettek szert, hogy
általában eltalálják. Ám ettől nem kapnak kedvet semmiféle
haditett véghezvitelére, mert nincs róla tudomásunk, hogy
harcaik során használnák ezt a fegyvert, éppoly kevéssé, mint
az íjat és nyilat, noha az utóbbiakat szintén használják, de
csak szórakozásra. Az íj erős. és háborúban is megfelelne, de
a nyilaikat csak nádból készítik, faheggyel és tollazás nélkül.”
A legénység egy részének szokás szerint a hajón kellett
töltenie az éjszakát, de emiatt senki sem panaszkodott.
Először is a matrózok legnagyobb része napközben a parton
volt, a vitorlákat szárítgatta, foltozgatta, és fát meg vizet
hordott, amellett Bligh megengedte, hogy tahiti lányok
jöjjenek este a hajóra, és ott is maradjanak, ha kedvük tartja.
Egy másik fontos tényező is nagyban hozzájárult
elégedettségükhöz: nevezetesen, hogy hála Peckover üzleties,
alkudozó rátermettségének, a legénység naponta hatalmas
disznóhús-, jam- és kenyérfa-adagokban dúskálhatott.
Az, aki valószínűleg legkevésbé örült ennek a
mindennapossá vált életrendnek, maga Bligh volt. Christian
távollétében neki kellett rajta tartania a szemét mindenen,
ami a hajón történt, amellett ott vergődött a látogató főnökök
állandóan megújuló csoportjainak adott hivatalos bankettek
véget nem érő áradatában. Maga a tény, hogy ezeket a
gonddal összeállított lakomákat a hajó kicsiny étkezőjében
szolgálták fel, melegházi hőségben, alaposan megerőltette. A
legrendszeresebb kosztosvendég, persze, Teina volt, aki
sohasem habozott, hogy önjelölt őrhelyét otthagyja, ha
lakoma volt kilátásban. Egyenruhásán, hadnagyi díszben,
Bligh egyforma udvariassággal bánt minden egyes
vendégével, s ugyanakkor gondosan kifaggatta őket szokásaik
és hiedelmeik felől.
Bligh szerette Tahiti lakóit, és társaságukban mindig a
legjobb hangulatban volt; sőt időről időre valami humorféle is
felcsillant benne, ha róluk beszélt, amiről a következő
hajónapló-bejegyzése is tanúskodik:
„Hajónk borbélya magával hozott Londonból egy mintafejet,
amilyet a fodrászok tartanak üzletükben, hogy bemutassák
rajta a haj fésülésének különböző módjait. A mintafej vonásait
szerencsére szabályosan szépre formálták, és jól színezték ki,
a borbély pedig igen ízlésesen és csinosan megfésülte rajta a
hajat, s miután egy rúdra tűzte, testet is formált neki
ruhákból. Mihelyt elkészült vele, megparancsoltam neki, hogy
mutassa be nyilvánosan, mire felharsant mindnyájuk kiáltása:
«Huheine no Pretanee myty!» A társaság egy része valóban
azt hitte, hogy angol hölgyet lát, és firtatni kezdték, vajon ez
az én feleségem-e, sőt az egyik nő oda is rohant egy kosár
kenyérfa-gyümölccsel meg egy darab kelmével, hogy
ajándékként átnyújtsa. De mindnyájan gyönyörűséggel
szemlélték még akkor is, amikor megtudták, hogy nem valódi.
Tynah és más főnökök is egészen belebolondultak, és
lelkemre kötötték: ha újra eljövök, hozzak néhány angol nőt is
magammal. Egyesek orrukat dörgölték hozzá, mások
megcsókolták. Tynah kijelentette róla: «Myty de timorodee
huheine no Pretanee», és megkérdezte: ha Angliába menne,
hogy saját szemével lássa őket, vajon visszahoznám-e.
Egyszóval, ez a fej az angol nőkről alkotott minden
férfielképzelést felülmúlt, és ha hölgyeink eljönnének ide,
tizenkét óráig sem lennének az országban, máris megkérnék
a kezüket. Mindenesetre nagy véleménnyel voltak Angliáról.”
A szigetlakókról szólva Bligh alkalomadtán még érzelgőssé
is válik, például amikor effélét jegyez a naplójába: „Igen
sokszor elárulják, milyen élénk az érzelemviláguk, és ameny-
nyire viselkedésük és arckifejezésük alapján megítélhetem,
minden bizonnyal igen ragaszkodnak hozzánk. Gyakorta
mondják nekem: «Oee worrow worrow eoah no t'inharro
Otaheite», ami azt jelenti: Sok őszinte barátotok van itt, aki
szeret és tisztel benneteket, és nemcsak a nyelvével, de
szívből. Lehetne-e egy népnek ilyen nyelvezete, ha nem
lakozna benne jóság, amelyről pedig azt hittük, hogy csak a
civilizáció és a jó társaság révén sajátítható el?”
Noha nem tudjuk, vajon a kapitány is kivette-e részét a
szerelmi kalandokból, amíg Tahitin tartózkodott, annyi
mindenesetre egészen bizonyos, hogy egyáltalán nem volt
közömbös a helybeli leányzók bájai iránt. Egy másik helyen
például azt írja róluk, hogy „csinosak, modoruk és társalgásuk
kellemes, rendkívül finom érzésűek, és annyi báj van bennük,
hogy hódolatot és szerelmet ébresztenek maguk iránt”.
A Bounty összesen öt hónapig maradt Tahitin.
Tagadhatatlanul jelentékeny veszteglés, és azóta már sokan
törték a fejüket, ugyan miért időzött ott a kapitány ilyen
hosszan. A legegyszerűbb magyarázat szerint a hajó nem a
megfelelő' évszakban érkezett, úgyhogy a legénységnek több
hónapig kellett várakoznia, míg hozzálátott a sarjak
gyűjtéséhez. Ez az elmélet azonban, amelyhez a legutóbbi
Metró Goldwyn Mayer-film forgatókönyvének írója is
csatlakozik, teljesen hamis. Kenyérfa-hajtásokat az ember
gyakorlatilag az év minden szakában gyűjthet Tahitin. Sőt mi
több, ennek feltételei különösen kedvezőek az esős
évszakban, amely november eleje körül kezdődik, vagyis
pontosan akkor, amikor a Bounty megérkezett. Egyik-másik
történész, aki vett magának annyi fáradságot, hogy
ellenőrizze ezt az állítást, inkább abban kereste a késedelem
okát, hogy a hajtások levágása és elültetése hosszú időt vett
igénybe. Ez a nézet azonban ugyanolyan téves. Hatszáz
kenyérfa-hajtás levágása és cserepekbe ültetése nagyon is
egyszerű dolog; fél tucat ember könnyűszerrel elvégezheti
egy hét alatt. Egy másik téves elképzelés szerint a hajósok
szándékosan szabotálták a sarjak begyűjtését, hogy olyan
sokáig maradhassanak Tahitin, ameddig csak lehet. Erre
azonban semmiféle bizonyíték nincs.
A hajónapló alaposabb tanulmányozásából könnyen kiderül
az igazság. A hajtások gyűjtése november 4-én kezdődött. Két
nappal később Christian és Nelson, valamint segédeik
hatvankét hajtást ültettek el az új növényházban, s attól
kezdve a dugványok száma állandóan növekszik, éspedig a
következőképpen:

November
7-én 110
8-án 168
9-én 252
10-én 340
11-én 401
12-én 487
13-án 609
14-én 719
15-én 774 hajtást gyűjtöttek,

Más szóval: Bligh a feladatát elvégezte három héttel az


után, hogy Tahitira megérkezett. Noha a hajó készleteinek
állapotát tekintve nem meglepő, hogy nem szedte fel
horgonyát, és nem hajózott azonnal hazafelé, azt mégis nehéz
megérteni, miért maradt még további húsz hétig. Tetszetősen
hangzana az az állítás, hogy nem akart elindulni addig, amíg
teljesen meg nem bizonyosodott afelől, hogy a sarjak
megfogantak-e, de erre elegendőnek bizonyult volna egy
hónap is, ami azt jelenti, hogy karácsonykor a Bounty ismét
úton lett volna hazafelé.
Mi tehát az igazi oka ennek a hosszú késlekedésnek?
Megkapjuk a választ, ha tüzetesebben megvizsgáljuk a
Tengernagyi Hivatal utasításait, amelyeket a kapitány köteles
volt szem előtt tartani. A rendelkezések értelmében Bligh-nak
a Torres-szoroson át és Jávát útba ejtve kellett hazatérnie, és
ő jól tudta, hogy februártól márciusig, az állandóan nyugatról
fúvó szélben teljesen lehetetlen, hogy egy hajó áthatoljon a
Torres-szoroson. Őlordságaik abban a hiszemben adták ki
utasításaikat, hogy Bligh a Hoorn-fok megkerülésével halad
Tahiti felé, és kerek hat. hónappal előbb érkezik meg oda,
mint ahogy valójában történt. A márciusi helyett a novemberi
érkezés azonban teljesen új helyzetet teremtett, ám az újabb
öt hónapos késedelem egyáltalán nem ingatta meg a Bounty
kapitányát abban az elhatározásában, hogy a parancsot
végrehajtsa. Bligh terve már akkor teljesen kialakult, amikor
horgonyt vetett a Matavai-öbölben. Úgy határozott, hogy
miután a hajtásokat összegyűjtötték, elültették, és azok
megfogantak, kitata-roztatja a hajót, aztán kisebb felderítő'
útra indul a Csendesóceán más szigetcsoportjaira, így várva
meg a kellő pillanatot, amikor a Torres-szorosba hatolhat.
Tehát a parti üdülés arany ideje után, november 16-án
Bligh megparancsolta a legénységnek, hogy kezdjen hozzá a
kötélzet és a vitorlák javításához, és külön ballasztnak hordjon
köveket a hajóra. Ugyanakkor még több élelmiszert, főként
sózott disznóhúst, friss vizet és fát rakodtak be.
Egy másik, minden nagy távolságra induló hajón általános
kikötői rutinmunka volt a penészes tengerészkétszersült és az
átnedvesedett puskapor kiteregetése és megszárítása a
napon. Mivel a Bounty a parttól több száz yardnyira
horgonyzott, egy sereg matróznak állandó elfoglaltságot
jelentett, hogy oda-vissza evezzen a látogatókkal és a
készletekkel. De a hajó legénysége, a próbára tevő és fárasztó
kötelességek ellenére, továbbra is élte világát, miként a
hajónapló bejegyzései tanúsítják, amelyekben ajándékokról,
esti mulatságokról és táncoló leányokról esik szó. Persze,
ezután is a kenyér-fa-sarjakat gyűjtő osztagnak ment a
legjobban a sora, akkor is, amikor már a gyűjtést befejezték,
mert tőlük mindössze annyit kívántak, hogy kuporogjanak a
hajtások körül, és lessék, hogyan sarjadoznak a
tartóedényben.
De akiben Bligh energiája duzzad, és lendülete feszül, az
nem képes egy helyben ülni és várni, hogy a természet
haladjon a maga útján. Egyik ellenőrző kőrútján úgy találta,
hogy több hajtás fonnyadozik. Azonnal intézkedett, hogy
ezeket Nelson cserélje ki újakkal, és ennek megfelelően
kétszázharminckilenc hajtást rángattak ki, és ültettek
helyükbe újakat. Csak ekkor ismerte el kelletlenül, hogy
„valójában csupán egyetlen hajtás pusztult el”. Ugyanakkor
egy másik teljesen felesleges munkát is elrendelt: az
ácsoknak még jó néhány külön tartóedényt kellett készíteniük.
Hogy mi módon lehet majd ezeket a hajón elhelyezni, annak
kigondolását későbbre hagyta.
A végletekig menő gondosság ellenére, amelyet a kenyérfa-
hajtásoknak szentelt, Bligh naponta tudott időt szakítani rá,
hogy együtt igyék a sok törzsfőnökkel, és eljátssza nekik
Télapót. Mindvégig Teina volt köztük a legarcátlanabb
kunyeráló, aki immár az „ajándékok” olyan roppant
halmazával rendelkezett, hogy végül is kénytelen volt Bligh-t
megkérni: csináltasson neki egy nagy ládát, amelyben
mindent elraktározhat. Bligh erre parancsot adott az ácsnak,
készítsen egy akkora ládát, hogy a tetején Teina és Itia
egyszerre megalhasson, ami egyben kezeskedik a belsejében
levő kincsek biztonságáról. Közben pedig Bligh minden tőle
telhetőt megtett, hogy a szigetlakóknak minél többet
juttasson a civilizáció áldásaiból. Többek között Nelsonnal
kukoricát ültettetett, őszintén remélve, hogy Tahiti lakói az
eljövendő években saját munkájuk termését élvezhetik. De a
szigetlakók táplálkozásuk rendjét illetően ugyanolyan
konzervatívaknak mutatkoztak, mint a világ bármelyik népe,
sőt mindmáig – kétszáz év után – sem támadt étvágyuk
tengerire.
Akkor sem ért cl Bligh több sikert, mikor Tahiti lakóit arra
buzdította, hogy állattenyésztéssel foglalkozzanak. Cook
kapitány, szent meggyőződésében, hogy nagyobb jótettet
nem cselekedhet a tudatlan bennszülöttekkel, mint ha az
angol marhahús és tej áldásában részesíti őket, egy egész
nyáj marhát vitt magával utolsó déltengeri útjára, és persze
Teina, mint várni lehetett, megszerzett három tehenet és egy
bikát. Bligh annak idején személyesen felelt azért, hogy ezek
az állatok életben maradjanak az utazás alatt, és most
természetesen gyötörte a kíváncsiság, hogy mi lett a
tenyészállatokból. De sem Haapapén, sem Pare-Aruén nyomát
sem látta a szarvasmarháknak. Végül Teina szégyenszemre
kénytelen volt bevallani, hogy ellenségei rajtaütöttek, és
elhajtották az állatokat. Ez idő szerint két tehén van Mooreán,
míg a harmadik Tahiti nyugati oldalára került, a bika pedig a
keletire. Bligh lépéseket tett a tehén visszavásárlására, hiszen
a bennszülöttek szemlátomást amúgy sem becsülték valami
nagyra, és valamivel később csakugyan sikerült is neki újra
összehoznia az érthetően felettébb vad bikával.
Mivel földművelési és állattenyésztési tervei teljesen
lekötötték, Bligh-nak alig maradt ideje, hogy szemmel tartsa a
munkacsapatokat, amelyek napról napra távolabb
kalandoztak az öböl környékén. Ennek következtében cseppet
sem meglepő, hogy a fegyelem hovatovább lazult. Az első
komoly ügy december 4-én adódott, és a bűnös megint csak a
javíthatatlan bajkeverő Purcell volt. Hitihiti arra kérte Bligh-t,
nyújtson neki segítséget egy köszörűkő elkészítéséhez, és
amikor Bligh a főácsnak erre parancsot adott, az egyszerűen
megtagadta az engedelmességet, arra hivatkozva, hogy a
szóban forgó munka ártana szerszámai nak. Bligh beérte
annyival, hogy emberét néhány napi hajó-fogságra ítélte, ami
szelíd büntetésnek számított ilyen vétségért, és nyilván ez az
enyheség vezetett „az arcátlanság és engedetlenség” egy
újabb esetéhez. Ez alkalommal, hogy példát mutasson, a
bűnöst, Matthew Thompsont, tizenkét korbácsütésre ítélte.
Nyilvánvaló volt, hogy egyszer valamilyen változásnak kell
bekövetkeznie a mindennapok megszokott rendjében, és ez
december 5-én elég megdöbbentő módon be is bizonyosodott.
Pontosan napnyugta előtt a szél keletiről északnyugatira
fordult, és egyre hevesebben zúdult be a védtelen öbölbe.
Este hét óra felé a hajó olyan hevesen himbálódzott és
bukdácsolt horgonykötelein, hogy minden fedélzeti nyílást
vízmentesen le kellett zárni, a legénységnek pedig a
fedélzeten kellett maradnia. Mivel az adott körülmények
között a hajót nem lehetett védett helyre vinni, más
választásuk nem volt, mint a fedélzeten védekezni, ahogy
lehet, és várni, hogy a szél elcsendesedjék. De az orkán egész
éjjel dühöngött, és másnap zord, viharos reggelre virradtak.
Az ügyek a parton sem álltak jobban. A Vénusz-fok
közelében levő folyó megáradt, s azzal fenyegetett, hogy kilép
medréből, és elmossa a rögtönzött növényházat, amelyben az
értékes sarjak voltak. Mialatt Bligh gondokba merülve
tekintett a part felé, a pálmák közt hirtelen néhány
bennszülött bukkant fel: kis vendéghajós csónakot cipeltek. A
dühöngő viharral dacolva, a félelem legcsekélyebb jele nélkül
átgázoltak a hullámtörésen, vízre tették csónakjukat, és a
Bounty felé kezdtek evezni. Többször is úgy tűnt, hogy az
esztelen kockázat szerencsétlenséggel végződik, de a Bounty
fedélzetén levők legnagyobb csodálkozására a csónak
épségben elérte a hajót, és Teina, Itia meg egy másik, Moana
nevű főnök mászott fel belőle a hajóra, friss kókuszdióval és
kenyérfa-gyümölccsel. Könnyes szemmel megölelték Bligh-t,
és megható együgyűséggel közölték vele, hogy azért jöttek el
csónakjukon, dacolva az elemekkel, mert el akarnak tőle
búcsúzni, mielőtt a hajó a parthoz vágódna, és mindenki vízbe
fulladna. Néhány óra múlva, mikor a vihar tetőpontján
túljutottak, Nelson evezett hozzájuk egy másik csónakban, és
jelentette: a szárazföldi csapatnak sikerült megmentenie a
növényházat úgy, hogy egy csatornát ástak, mely más
irányba vezette el a megduzzadt patakot. Újabb viharos
éjszaka után a szél végre visszafordult a szokott égtájra, és
nyomban utána újra feltűnt a hajó felé evező vagy úszó taio-
barátok és nők elmaradhatatlan serege.
Sem a hajótest, sem a kötélzet nem szenvedett komolyabb
károkat a viharos időjárástól, de röviddel ezután haláleset
történt. Az áldozat – nem éppen váratlanul – Huggan volt, a
részeges hajóorvos. Amikor december 9-én a parton lett volna
rá szükség, és az őrség tisztje érte ment, olyan
magatehetetlen állapotban találta, hogy szemlátomást
komolyabb baja lehetett, mint a részegek szokásos
öntudatlansága. A tiszt a legjobb szándékkal azonnal átcipelte
Huggant a nagy hátsó kabinba, úgy gondolva, hogy a friss
levegőn magához téríti. Csakhogy ez végzetes
következményekkel járt, mert alighogy oda bevitték, Huggan
fuldokolni kezdett, majd újra elvesztette eszméletét. Nem
sokkal ezután meghalt. Bligh, anélkül, hogy képmutató módon
mély bánatot színlelt volna, a halottat a Vénusz-fokon
temettette el, s mindjárt kinevezte hajóorvossá tartalékos
orvosát, Ledwardot.
Eddigre Bligh már alaposan kifaggatta a bennszülötteket az
időjárási viszonyokról, és megtudta, hogy ezek a heves
északnyugati szelek egyáltalán nem ritkák a november és
április közötti esős évszakban. Elhatározta tehát, hogy
amilyen gyorsan csak lehet, áthajózik a szomszédos Moorea-
szigetre, mert a még annak idején, Cookkal együtt tett
látogatásakor tapasztalta, hogy a sziget északi oldalán két jól
védett öböl van. Teina egészen elszomorodott, amikor
meghallotta Bligh elhatározását, mert Moorea lakói voltak
legelkesere-dettebb ellenségei, ők hajtották végre a legutóbbi
pusztító támadást is országa ellen, s ugyancsak ők
kényszerítették menekülésre. Méltatlankodása másik okát az
szolgáltatta, hogy voltak még a hajón különféle hőn óhajtott
tárgyak, amelyeket szép sorjában meg szeretett volna
szerezni. Ezek közé tartozott többek között néhány puska,
amelyeket már félig odaígértek neki, és remélte, hogy új
fegyvereivel képes lesz majd legyőzni legfőbb ellenségét
Mooreán, s ezáltal valószínűleg megszerezheti idővel egész
Tahitin az egyeduralmat. Teina tehát most képmutató
sértődöttséggel és szomorúan felpanaszolta Párái árulását és
hálátlanságát. Hogyan bánhat vele így a barátja? Vagy nem
veszi észre, hogy mind a saját, mind emberei életét
kockáztatja, ha Moorea gálád népének vendégszeretetét
elfogadja? Miért nem keres hajójával más kikötőt Tahiti
partján? Tahiti nyugati oldalán sok jól védett helyet találhat,
és ezek között, persze, a Taaone-öböl a legjobb, Teina
országában.
Bligh kellőképpen meghatódott Teina siránkozásától, ezért
megígérte: szemlét tart majd a szóban forgó öbölben, amit
december 13-án meg is tett. Az öböl alig volt több, mint egy
nyílás a parti szirtek közt, tehát nemigen látszott
biztonságosabbnak Matavainál. Viszont Matavai és Taaone
között volt a zátonyon egy másik rés. Ez kicsiny, de mély
öbölbe nyílt, melyet egy széles földnyelv jól védett a nyugati
szelektől Bligh az öblöt Toaroa névre keresztelte a csatorna
bejáratában emelkedő nagy korallszirtről. A hajóra visszatérve
még nem határozott véglegesen, de elrendelte: a lehető'
leggyorsabban tegyenek meg minden szükséges előkészüle-
tet, hogy a Bounty elhagyhassa a Matavai-öblöt, mielőtt a
legközelebbi nyugati szélvihar rájuk törne.
További figyelmeztető volt a mielőbbi indulásra, hogy 19-én
reggel néhány órán át a tenger nagyon erősen háborgott.
Bligh még mindig habozott, melyiket válassza: Mooreát vagy
Toaroát, de miután Matavaiból átsétált oda, az utóbbi mellett
döntött. A következő leírásból kitűnik, milyen szokatlan módon
jutott erre az elhatározásra: „Láttam, mennyire aggasztja
Matavai egész népét elhatározásom, hogy Mooreára készülök,
és minden alkalmat megragadtak, hogy elfogulttá tegyenek
eme sziget népe iránt, amivel én vajmi keveset törődtem,
mert nyilvánvalóak voltak indítékaik. De mégsem hagyhattam
figyelmen kívül irántam tanúsított szeretetük és barátságuk
megnyilvánulását, mert nem kételkedhettem, hogy valódi és
színlelés nélküli, és annyira vonakodtam otthagyni ezeket a
kedves embereket, hogy másnap útnak indítottam a csónakon
a hajómestert, vizsgálja meg újra a víz mélységét öblünk és a
Toaroa-kikötő között. Este tért vissza, és jelentette, hogy
szilárd feneket talált, amelynek mélysége sehol sem kevesebb
tizenhat ölnél. Miután Toaroa kikötője minden tekintetben
biztonságosnak látszott, elhatároztam, hogy a lehető
leggyorsabban oda hajózom. Szándékomat azonnal
nyilvánosságra hoztam, ami nagy örömöt szerzett.”
Természetesen az lett volna a legjobb megoldás, ha neffl
törődve a Tengernagyi Hivatal utasításával, most már
egyenesen Nyugat-India felé veszi útját és onnan haza, a
Hoorn-fok megkerülésével. De Bligh efféle lépést el sem
tudott képzelni. Adódtak közben más lehetőségek is, amelyek
közül a legésszerűbb az lett volna, ha felkeres egy másik
szigetcsoportot a Torres-szoros közelében, ahogy eredetileg
tervezte, így módja nyílt volna, hogy értékes tapasztalatokat
gyűjtsön, hogyan fejlődnek a kenyérfa-sarjak a tengeri úton,
és milyen ápolásra szorulnak. Továbbá, ha valamelyik
dugvány elpusztulna az útnak ezen a szakaszán, könnyen
pótolhatnák, például a Tonga-szigeteken. Csakhogy Bligh –
elég különös módon – ekkor már letett minden ilyen tervről, s
úgy látszik, azt sem fontolgatta, hogy a Bountyval egy másik
kikötőbe menjen, holott több olyan is kínálkozott Tahitin,
amely biztonságosabb és alkalmasabb lehetett, mint Toaroa.
Ennek oka, persze, mint a fenti idézetből is kitűnik,
érzelgősségében és lágyszívűségében keresendő, William
Bligh jellemének e két gyengéjében, amelyek fölött eddig még
legszigorúbb bírálóinak szeme is átsiklott.
A Toaroa-öbölbe való áthajózás 1788 karácsonyának napján
rosszul kezdődött, mégpedig olyan rosszul, hogy alapos oka
lehetett volna az aggodalomra mindenkinek, aki hisz az
előjelekben. Mihelyt a hétszáznegyvennégy kenyérfa-sarjat a
hajóra szállították, és a bárkába rakták a sátrat meg a
táborban levő egyéb felszerelést, majd útjára indították, a
Bounty is felvonta horgonyát, hogy elvitorlázzék. Bligh úgy
rendelkezett, hogy a bárka az öböl bejáratánál várja meg a
hajót, onnan pedig vontassa be azt a már kiválasztott
kikötőhelyre. De amikor a Bounty a közelébe ért, a bárka
legénysége olyan lassan mozgott, hogy a hajó elhagyta, még
mielőtt feldobhatták volna rá a kötelet. A Bounty ekkor
nagyon kényes helyzetbe került, és pillanatnyilag minden az
árbockosárban levő őrtől függött. Hogy tökéletesen biztos
legyen a dolgában, Bligh magát Fryert küldte fel őrszemnek a
korallpadok és zátonyok megfigyelésére. De valamilyen
megmagyarázhatatlan oknál fogva Fryer rosszul végezte
dolgát, és mielőtt idejük lett volna a nagy orrhorgony
kidobására, a Bounty megfeneklett a Toaroa zátonyán. A hajó
ugyan nem kapott léket, de ettől az epizódtól aligha szelídült
meg a kapitány amúgy is mogorva kedve. Egy módon
érhették csak el, hogy a Bounty ismét a vízen lebegjen: ha a
tatnál egy horgonypárt kidobnak, és hengermotollával
hátravontatják a hajót. Bligh, akinek idegei ekkor már
pattanásig feszültek, maga ment le a csónakba, hogy kivesse
a nagy orrhorgonyt, míg a kis horgony kivetését Fryerre bízta.
De mielőtt az orrhorgony a kiszemelt helyre került volna,
Fryer emberei a kis horgonnyal már lehúzták a hajót a
zátonyról, a hajón levő matrózok viszont megfeledkeztek
arról, hogy egyidejűleg meghúzzák a másik horgonykötelet,
aminek következtében az a korallzátonyba gabalyodott. így a
nap hátralevő része arra ment rá, hogy bevonják a
horgonyokat, és kibogozzák a kötelet.
Másnap Teina sugalmazására a környék papjai egyfajta Te
Deumot vagy hálaadó szertartást mutattak be Bligh nevében.
Nem járunk messze az igazságtól, ha megállapítjuk: a
hálaadásra legtöbb oka magának Teinának volt, mivel Párái
barátjának kinccsel teli Boimtyja. immár az ő vizein ringott,
ami azt jelentette, hogy ezentúl is neki jut az oroszlánrész
azokból a kincsekből, amelyek a hajóról még elkunyerálhatók.
Bligh a maga részéről annyira elégedett volt az űj
horgonyzóhellyel és a fogadtatással, amelyben részesítették,
hogy azonnal parancsot adott a karácsony méltó
megünneplésére. Vendégei további szórakoztatására a hajó
ágyúiból és az összes kéznél levő tűzfegyverből sortüzet adott
le, ami természetesen csak fokozta Teina sóvárgását, hogy
szert tegyen néhány muskétára, még ha irtózott is a
hangjuktól.
Nagy általánosságban az életrendjük itt is ugyanolyan volt,
mint a Matavai-öbölben. Fletcher Christian és csapata a
parton vert sátrat a nagy kunyhó szomszédságában, amelyet
Teina építtetett növényháznak, míg Peckover cserekereskedő
üzletét a közelben nyitotta meg újra. Christian parti
osztagának, ha lehetséges, még kellemesebben és
vidámabban teltek napjai. A hajón levő matrózoknak sem
kellett túlságosan megerőltetniük magukat, mert a hajó ez idő
szerint teljesen rendben volt, és készen állt arra, hogy
parancs esetén azonnal induljon. Erre való tekintettel Bligh
megengedte, hogy naponta két ember parti kimenőt kapjon,
maga pedig egyre gyakrabban látogatott ki a szárazra.
Ez a paradicsomi élet azonban nem vált a fegyelem javára,
miként azt egy kínos esemény hamarosan megmutatta. 1789.
január 5-én hajnali négy órakor, az Őrségváltáskor alva
találták Hayward tengerészkadétot a posztján, a kis csónak
pedig eltűnt. Mihelyt Bligh-nak jelentették az esetet, azonnal
sorakozót rendelt el a hajón, és névsorolvasást tartott. Ennek
eredményeként kiderült, hogy három ember hiányzik: William
Muspratt, a segédszakács, egy John Millward nevű matróz és
Charles Churchill tengerésztizedes, akinek – elég ironikus
helyzet – az lett volna a feladata, hogy segítségére legyen a
kapitánynak a fegyelem fenntartásában. Annak ellenére, hogy
minden tűzfegyvert elzárva tartottak egy nagy ládában,
amelynek kulcsát Fryer Őrizte, a három ember módot talált rá,
hogy nyolc puskát magával vigyen. Ez a tény egymagában is
eléggé bizonyította, hogy a szökevények Tahiti valamelyik
főnökével paktálhattak, aki nyilván megígérte, hogy a
fegyverek megszerzése fejében elrejti Őket. Mint már
rámutattunk, Teina mindennél jobban áhítozott a fegyverekre,
és felettébb valószínű volt, hogy ő rejtőzött a szökés
hátterében.
Bligh nagyon jól tudta, hogy a szökevények könnyen
megbújhatnak rejtekhelyükön, amíg a hajó elvitorlázik,
különösen, ha a bennszülöttek is segítik őket, ennélfogva
nincs más hátra, mint megnyerni a főnököket, hogy álljanak
az ő pártjára. Hasonló körülmények között Cook módszere az
lett volna, hogy néhány főnököt mindaddig a hajón tart, amíg
az embereket ki nem szolgáltatják. Elvileg Bligh-nak nem
voltak aggályai Cook módszerének alkalmazását illetően,
miután végiggondolta, milyen komoly következményekkel
járhat az ügy. Ugyanakkor azonban tudta, hogy mégsem
volna egészen célszerű eljárás, mert ha néhány főnököt
túszként fogva tart, könnyen úgy fordulhat, hogy a
bennszülöttek megtorlásul megtámadják és elpusztítják a
kenyérfa-hajtá-sokat. Gondos megfontolás után tehát jobbnak
látta, ha maga megy a partra, és rábeszél egy-két főnököt,
hogy segítsen neki. Miután partra lépett, találkozott Moanával,
Teinával és Ariipaeával, akik már hallottak a történtekről, és
most tájékoztatták Bligh-t, hogy a szökevények a kis csónakot
a Matavai-öbölben hagyták, és vitorlással folytatták útjukat
Teturoára, egy Tahititól harminc mérföldre északra fekvő kis
korallszigetre (mai nevén Tetiaroa). Üldözésük tekintetében
egyedül Teina mutatott közönyt, Moana és Ariipaea viszont
kijelentette, hogy készek azonnal Teturoára indulni. Bligh úgy
vélekedett, hogy nem célszerű fegyvert adni a kezükbe, ezért
azt tanácsolta nekik a szökevényekkel kapcsolatban, hogy
„vegyék őket körül barátok módjára, aztán vessék magukat
rájuk, vegyék el fegyvereiket, és béklyózzák meg őket
kötelekkel, ha pedig ellenállnak, ne kegyelmezzenek nekik”.
Ariipaea és Moana végighallgatta a kapitány szavait, és
megígérték, hogy pontosan tartják magukat az egyszerű
utasításokhoz. Ezután Bligh Hayward tengerészkadétot
bilincsbe verette, és a következőt jegyezte naplójába: „Azt
hiszem, ilyen hanyag és értéktelen altisztek a világ egyetlen
hajóján sem voltak még. Rövid pár óráig sem képesek
engedelmeskedni a parancsoknak, és magaviseletük általában
olyan rossz, hogy az ember nem viseltethet bizalommal
irántuk.”
Bligh komoly bosszúságára az időjárás megint zordra
fordult, úgyhogy egy teljes héttel el kellett halasztani Ariipaea
és Moana indulását, és még Teturoán tartózkodtak, amikor
január 17-én már megtörtént a következő incidens. Ezen a
napon Bligh elrendelte, hogy a fedélzet alatti raktárhelyiségek
egyikében tárolt csúcsvitorlákat hozzák fel szellőzés végett.
Mivel nem szívesen hagyatkozott Fryerre, nem sajnálta a
fáradságot, hogy maga vizsgálja felül a vitorlákat, és rémülten
tapasztalta, hogy nem csupán penészesek, de helyenként már
szétrohadtak. Vitorlás hajókon nincs nagyobb bűn, mint a
vitorlák hanyag kezelése, így Bligh ismét őrjöngeni kezdett, és
dühöngve firkálta a hajónaplóba: „Ha lenne tisztem, akit a
hajómester vagy a fedélzetmester helyébe állíthatnék, vagy
ha nélkülük is boldogulnék, és közönséges matrózszámba
vehetnem őket, nem maradhatnának meg mostani
beosztásukban.”
Mindezek ismeretében talán nem meglepő, hogy Bligli
szívesebben hagyatkozott tahiti barátaira, mint altisztjeire, a
szökevények kézrekerítésének ügyében. Hogy nem maga
vezette a teturoai kirándulást, minden bizonnyal annak
tulajdonítható, hogy senkire sem merte rábízni több napra a
hajóját, s távolról sem annak, hogy hiányzott hozzá a
bátorsága. Mert volt benne bátorság, és nem is kevés, miként
az megmutatkozott, mikor január 22-én a szökési dráma
utolsó felvonása lejátszódott. Sem Ariipaea, sem Moana nem
tért még vissza, mikor Bligh-hoz eljutott az első konkrét
tudósítás a foglyok hollétéről Tepahu, a nyugatra fekvő Tefana
(ma Faaa) királyság főnöke révén. Tepahu szerint a három
ember éppen akkor szállt ott parira. Noha éppen esteledett,
amikor a hírt kapta, Bligh egy pillanatig sem habozott.
Legénységet rendelt a bárkába, és elindult, hogy visszahozza
a szökevényeket. Szerencsétlenségére Tefanát széles,
megszakítás nélküli korallpad vette körül, úgyhogy Bligh
hűséges csatlósával, Hiühitivel, kénytelen volt kiszállni a
csónakból, meglehetősen távol Tepahu falujától, és gyalog
tenni meg az út hátralevő részét. Alighogy partra szálllak,
bennszülöttek bandája vette körül őket. Ruhájukat és egyéb
holmijukat akarták megkaparintani, de Bligh elővette
pisztolyát, rnire egy-kettőre megfutamodtak. Hitihiti ekkor
legszívesebben abbahagyta volna az üldözést, de Bligh
eltökélte, hogy végére jár a dolognak, és egyenesen a ház felé
tartott, ahol Tepahu közlése szerint emberei rejtőztek. Miként
szokott magabiztosságával előre látta: elég volt jelenlétét
tudomásukra hoznia – a három szökevény mindjárt előjött, és
ellenállás nélkül megadta magát. Később meg is
magyarázták, miért nem tanúsítottak ellenállást: még mielőtt
partot értek, csónakjuk felborult, emiatt muskétájuk,
puskaporuk átned-fesedett, úgyhogy használhatatlanná vált.
Bligh-nak nyilván meg sem fordult a fejében, miképpen alakul
a találkozás, ha még jók a szökevények fegyverei. Mivel
megítélése szerint rnost már esztelenség lett volna
megkísérelni a sötétben az átkelést a számtalan zátony és
korallpad között, Bligh az éjszaka hátralevő részében szemmel
tartotta foglyait, és másnap reggel tért vissza velük a hajóra,
ahol mindjárt az a hír fogadta, hogy a hajókronométer
megállt, mert Fryer elmulasztotta felhúzni.
A szökevények, akiket azonnal vasra veretett, erősködtek,
hogy Ariipaea és Moana rábeszélésére megbánták
szökésüket, és szándékukban állt önként jelentkezni a Bounty
fedélzetén. A kapitány semmiképpen nem volt hajlandó
elfogadni ezt a történetet, és mint rövidesen kiderült,
valójában az volt a tervük, hogy megszöknek Ariipaea és
Moana elől, és csak amikor Moorea vagy valamelyik másik
sziget felé közeledve csónakjuk felborult, kényszerültek
Tefanában keresni menedéket. Muspratt és Millward
büntetése kétszer két tucat korbácsütés volt, míg Churchill
valamely ismeretlen okból megúszta kétszer egy tucat
korbácsütássel. A fenyítés végrehajtása tizenkét napi
időközzel történt. Az ítélet kihirdetése után Bligh beszédet
intézett a legénységhez a büntetésről, és kijelentései többé-
kevésbé megvilágítják a szökevények ügyében hozott
viszonylag enyhe ítéletet. Nézete szerint a három matróz nem
volt teljesen felelős azért, amit cselekedett, és a történtekért
a felelősség nagy részét minden köntörfalazás nélkül
altisztjeire hárította, akik, mint mondta, ahelyett, hogy jó
példát mutatnának alárendeltjeiknek, hanyagul és felületesen
végzik kötelességeiket és szolgálatukat.
Ez a balul sikerült szökési kísérlet közvetve összefüggött
egy rejtélyes eseménnyel, amelyről Bligh sohasem tudta meg
az igazságot. Február 6-án reggel észrevették, hogy a Bounty
horgonykötelét a víz szintjén csaknem teljesen átvágták.
Nyilvánvaló volt, hogy valaki szándékosan követte el a
gonosztettet, feltehetően abban a reményben, hogy a hajó
leszakad köteleiről, rásodródik a zátonyra, és megfeneklik.
Bligh nehezen tudta elképzelni, hogy Haapape vagy Páré
bármelyik lakosa képes lett volna ilyen aljas fondorlatra, s
végül arra a meggyőződésre jutott, hogy ezt csak a sziget
valamelyik más részén uralkodó féltékeny főnök felbujtására
művelhették. Mi azonban tudjuk, mégpedig a lázadás után
Tahitin maradt legénység egyik tagjának közléséből, hogy a
bűnös Teina legfiatalabb öccse, Vaetua volt. Vaetua indítéka
furcsának tűnhet a mi szemünkben, de egészen természetes
volt a szigetlakók szemszögéből. Remélte, hogy kíméletlen
tettével megszabadíthatja taio-barátját, Hayward
tengerészkadétot, aki még mindig bilincsekben ült. mert
elaludt az őrségen.
Mindeme nehézségek ellenére Bligh még mindig tudott időt
szakítani arra, hogy részletes megfigyelések egész sorát
végezze el, mégpedig két különböző területen. Először is
pontos térképet készített a Matavai-öbölről és Toaroa
kikötőről, és rendszeresen mérte a nap delelési magasságát,
hogy meghatározza Tahiti pontos fekvését. Bosszúságára
azonban csak mintegy ötvenszer futotta az idejéből, hogy a
sziget helyzetét meghatározza, ami véleménye szerint
korántsem volt elegendő végleges és valóban pontos
eredmény eléréséhez. Másodszor, nagy gonddal
tanulmányozta Tahiti lakóinak hiedelmeit és szokásait, és
hajónaplójában hemzsegnek a legváltozatosabb tárgyú
feljegyzések, mint amilyenek a temetési rítusok, a gyermekek
világra segítésének módszerei, rokonsági fokok elnevezései,
holdnaptár, sőt süteményreceptek is. Fennmaradó idejében
egy tahiti szótáron is dolgozott. Bligh etnográfiai
feljegyzéseinek túlnyomó része roppant értékes,
részletességük, teljességük és pontosságuk révén.
Február végén Bligh megtette első előkészületeit az
indulásra, sorozatos irtóhadjáratot kezdve a svábbogarak és
patkányok ellen, hogy értékes dugványait megóvja hazafelé
tartó útjukon. Különleges védelmi intézkedésként annyi
macskái fogatott össze, amennyit csak találtak, és szabadon
engedte őket a fedélzeten. Végül felszereltetett minden
vitorlarudat, csináltatott még egy csomó tartályt, és a
fedélzeten levő tyúkketrecet rögtönzött növényházzá
alakította át. De még mielőtt a hajóra hordhatták az
élelmiszerkészlet és a felszerelés hátralevő részét, hogy a
fölös számú kenyérfa-sarjakat ne is említsük, iszonyú trópusi
özönvíz zúdult rájuk. Bligh rendelkezett annyi tapasztalattal,
hogy tudja: még az olyan déltengeri szigeten is, mint Tahiti –
bármilyen valószínűtlenül hangzik –, a tüdőgyulladás
kockázatával játszik, aki huzamosan tartózkodik kint a
záporban. Mivel éppen a hazautazás előtt nem akarta
veszélyeztetni emberei egészségét, elrendelte, hogy az eső
elálltáig szüneteljen minden munka. De ez a szünet teljes tíz
napig tartott, mert az eső március közepéig szakadatlanul
zuhogott. Március 25-én. Egyhetes megfeszített munka után a
kapitány végül kiadta az indulásra vonatkozó parancsait. Ezek
így hangzottak:
1. Azonnal partra tenni minden macskát!
2. Minden tengerész csak annyi emléktárgyat vihet
magával, amennyi tengerészládájában elfér.
3. A hajót a potyautasok miatt át kell kutatni.
Elérkezett végre az idő, hogy hajóra vigyék az egész
kenyérfasarj-állományt, s miután ezt a műveletet sikeresen
végrehajtották, Bligh nem kevesebb, mint 1015 sarjadó
hajtással dicsekedhetett feljegyzéseiben, vagyis a szükséges
mennyiségnek több mint kétszeresével. Végül a hajónak
azokat a részeit, amelyeket a sarjak nern foglaltak el,
telezsúfolta ketrecekkel, bennük huszonöt disznóval és
tizenkét kecskével.
A rossz idő' továbbra is késleltette a Bounty indulását, és
csak április 4-én kaptak kedvező szelet, amellyel elhagyhatták
Toaroa kikötőjét. Teina, akinek megengedték, hogy az utolsó
pillanatig a hajón maradjon, vigasztalhatatlan volt,
kétségtelenül főként azért, mert félt, hogy mihelyt védnökei
elvitorláznak, ellenségei rátörnek, és elragadják tőle
összegyűjtött kincseit. Sőt, több, mint valószínű, hogy életével
fog fizetni az elmúlt hónapok fennhéjázásáért és csalásaiért.
Végső elkeseredésében arra kérte Bligh-t, hadd maradjon a
hajón, és mehessen vele Angliába. Bligh, bár az utóbbi néhány
hét alatt kezdett végre átlátni Teinán, mégis némileg
felelősnek érezte magát érte. Adott hát neki két muskétát, két
pisztolyt, és fegyverenként ezer lövedéket. Úgy távozott a
főnök a Bountyról, ahogy először megérkezett rá: a hajó
bárkájában, karjaiban szorongatva az utolsó ajándékokat, a
hajó két kutyáját, Venust és Bacchus Bligh utolsó, lako-nikus
naplójegyzete Tahiti elhagyása előtt így hangzik:. ,Öt órakor a
csónak visszatért, és miután felvontattuk, búcsút mondtunk
Otaheitének, ahol huszonhárom héten át a legnagyobb
szívélyességgel bántak velünk, és a világ legjobb ételeivel és
legfinomabb gyümölcseivel táplálkoztunk.”
Vulkán a láthatáron

Annak ellenére, hogy a Bounty legénysége szinte tökéletes


boldogságban élt Tahitin, senkin nem látszott, hogy komolyan
bánkódna a búcsúzás miatt. Aki hosszú ideje van már távol
otthonától – bármilyen nyugtalan természetű és kalandvágyó
is –, akarva-akaratlan jóleső' érzéssel gondol arra, hogy ismét
visszatér családjához, barátaihoz, ismert környezetébe. Ez alól
a Bounty legénysége sem volt kivétel, miként Morrison
fedélzetmester feljegyzéseiből is kitűnik: „Mindenki
szemlátomást emelkedett hangulatban volt, és otthonáról
kezdett beszélni, az utazás hosszát méricskélte, és a bérét
számolgatta..., és az ember bízvást azt hihette, hogy nem is
Tahitit, hanem Jamaicát hagytuk magunk mögött, annyira
előre szállt mindenki ábrándjai szárnyán.”
A szélnek kitett Tahiti és a Társaság-szigetek szélcsendes
tagjai között a távolság körülbelül száz tengeri mérföld, és a
következő nap reggelén valóban feltűnt a láthatáron Huahine.
Bligh úgy határozott, hogy itt rövid időre kiköt, mert fel akarta
keresni egy régi ismerősét. Mégpedig senki mást, mint Mait,
Rousseau „nemes vadember”-ét, akit Cook 1775-ben magával
vitt Angliába, és aki az udvarban és a társaság köreiben nagy
feltűnést keltett udvarias és értelmes viselkedésével. Néhány
év múlva Cook hazavitte a szelíd vadembert szülőföldjére, és
ott angol stílusú házat építtetett számára, abban a
reményben, hogy ezáltal lassanként talán felnyílik majd
elmaradott honfitársainak szeme a civilizáció áldásaira, és
ráeszmélnek az angol nemzet hatalmára. Tökéletesen érthető,
hogy Bligh, aki tizenkét évvel azelőtt segédkezett abban, hogy
Mai újra otthonra találjon Huahinén, kíváncsi volt rá, vajon
most hogy megy a sora. Mihelyt eléggé megközelítették a
szigetet, és a hajótávcsövön látták, hogy Mai háza földig le
van rombolva, Bligh számára világossá vált, hogy itt valami
nincs rendjén. Az a néhány bennszülött, aki egy-két óra múlva
csónakban megjelent, igazolta gyanúját. Mai hamarosan a
szigeten mindenki szemében népszerűtlenné vált fennhéjázó
viselkedése miatt, és azért is, mert magával hozott
tűzfegyverét nyakra-főre használta. Azóta már halott a két
maorival együtt, és kimúlt a majom is. amelyet visszahozott
magával. Elhunytának részleteire nem derült fény, ezért a
kapitány nem látta értelmét, hogy több időt vesztegessen ott,
és napnyugta előtt a Bounty ismét úton volt.
Tahiti elhagyása óta Bligh eltökélte, hogy az élet rendjét a
hajón visszazökkenti a normális kerékvágásba, és különösen
arra fordított nagy gondot, hogy kellő fegyelmet tartson. Ez
nem volt rendkívüli követelmény, de a túlzott szabadság után,
amelyet az emberek teljes öt hónapon át élveztek, nehezükre
esett alkalmazkodni a megkövetelt rendhez. Különösen
Fletcher Christian érezte kényelmetlennek – miután hosszú
szárazföldi tartózkodása alatt teljesen a maga ura volt –, hogy
most ismét a kapitány keze alá került. A helyzeten csak
rontott, hogy a két ember közt már akkor hűlni kezdett a
barátság, amikor a Bounty még el sem indult Tahitiról. Ennek
pontos okát nehéz megállapítani, noha van valami
valószínűség abban a feltevésben, hogy Bligh, aki mindvégig
a hajón maradt, úgy érezte: Christian túlságosan gyakran
hagyta őt ott új, tahiti barátai miatt. A kapitány fegyelmezési
kísérleteit – talán mondanunk sem kell – szakadatlanul
becsmérlő tirádákkal kísérte, s ezekből kijutott mindenkinek. A
legénységet „gazembereknek, gézengúzoknak,
pokolfajzatnak, barmoknak és arcátlan pimaszoknak” nevezte,
és szokásos túlzásaival újra meg újra megfenyegette őket,
hogy még mielőtt a Torres-szorost elérik, „megöli az emberek
felét, a tiszteket pedig lehajítja a fedélzetről”. Egy megbízható
tanú szerint Chrisíian és hűséges barátja, Stewart
tengerészkadét a végén „úgy féltek az Endeavour-szorostól,
mint gyermek a virgácstól”.
Örömmel fogadott, bár némileg veszedelmes jelenség
vonta magára a figyelmüket április 9-én kora reggel, amikor a
tenger felszínén egy víztölcsért pillantottak meg, amely a hajó
irányában mozgott. Annak ellenére, hogy gyorsan közeledett,
és hamar el is hagyta a Bountyi, Bligh igen alaposan
megfigyelte, és bámulatosán részletes leírást adott az
érdekes tüneményről. A következőket írja: „Amennyire meg
tudtam ítélni, mintegy két láb átmérőjű lehetett a felső
részén, és nyolc hüvelyk az alsón. Alig állapítottam meg ezt,
máris észrevettem, hogy sebesen közeledik a hajó felé.
Azonnal megváltoztattuk irányunkat, és minden vitorlát
bevontunk, kivéve az elővitorlákat. Hamarosan elhaladt a tat
előtt, nem egészen tíz yard távolságra, suhogásszerű zajjal,
anélkül azonban, hogy közelségének a legcsekélyebb hatását
éreztük volna. Sebessége megítélésem szerint körülbelül tíz
mérföld lehetett óránként, és nyugat felé haladt, a szél
irányában. Negyedórával az után, hogy elhaladt mellettünk,
széthullott. Hogy az oszlop, amely magasabb volt árbocaink
csúcsánál, érintkezésben van az alatta levő vízzel, csak abból
látszott, hogy körülbelül hat yard átmérőjű körben felkavarta
a tengert, és középpontja, a víz körkörös örvénylése által,
mélyedést formált; a kör külső részein a víz nagy erővel
spirálisan felcsapódott vagy tizenöt-húsz lábnyira. Ebben a
magasságban el is vesztettük szemünk elől, és azt sem láttuk,
hogy a fenti oszloppal összeköttetésben lett volna.”
Két nap múlva, egészen váratlanul, szokatlan formájú atollt
pillantottak meg; a korallgyűrűn ugyanis egy kis hegy
emelkedett. A térkép itt nyílt vizet mutatott, eszerint tehát az
atoll új felfedezés volt. Egy pillanatra minden
elégedetlenséget és unalmat elfelejtettek, és mindenki
sóváran meresztette a szemét, bennszülött csónakokat
keresve. Mégis másnapig várniuk kellett, amíg az első feltűnt,
s akkor is, legnagyobb csalódásukra, egyetlen nő sem ült
benne. A csónakban levő négy férfi a polinéz nyelv egy
dialektusát beszélte, amely közeli rokona volt a tahitinak,
ezért Bligh könnyűszerrel megállapította, hogy az újonnan
felfedezett sziget neve Aitutaki. (A szigetet, amely része a
Cook-szigetcsoportnak, ma is így hívják.) Mivel a hajón még
bőségesen volt élelmiszer – a legénységnek mindennap jutott
disznóhús, banán, jam és kenyérfa-gyümölcs –, s mert
ráadásul a szigetlakók sem látszottak különösen
barátságosnak, a Bounty még aznap este folytatta útját.
Ezután semmi kiemelkedő esemény nem történt április 17-
éig, amikor Bligh-nak kedve támadt egy kis kerülőt tenni.
hogy ellenőrizze, vajon a Cook által csak nemrég felfedezett
Niue- vagy Savage-sziget valóban a térképen megadott
helyen fekszik-e. Némi csalódással vette tudomásul, hogy az
adott meghatározás helyes, tehát a Tonga-szigetek felé vette
útját: ott lesz a Bounty utolsó állomása, mielőtt elhagyná a
Csendes-óceán vizeit. Hála Nelson és Brown gondos
öntözésének, a kenyérfa-hajtások növekedtek, és így nem
látszott szükségesnek, hogy az eredeti terv szerint
ellátogassanak oda az elhalt sarjak pótlása végett. Viszont a
vízkészlet megfogyatkozott, főként azért, mert igen sokat
emésztett fel a hajtások öntözése, és Bligh jól tudta – megint
csak Cookkal együtt tett útja tapasztalataiból –, hogy a Tonga-
szigetek egyikén, Nomukán, kitűnő forrás fakad.
Nem sokkal az előtt, hogy a hajó elérte Nomukát, Chris-
tiant újra felingerelte Bligh éles nyelve. Ez alkalommal
elhagyta a béketűrés, és erélyesen visszavágott:
– Uram, az ön bánásmódja olyan rossz, hogy nem vagyok
képes szívesen ellátni a szolgálatot. Önnel együtt lenni hetek
óta – maga a pokol.
Elképzelhetjük, hogyan hangzott Bligh válasza.
Nem sokkal az után, hogy a Bounty április 23-án Nomuka
egyik öblében lehorgonyzóit, számos csónak vette körül, tele
tagbaszakadt bennszülött férfiakkal. A kenyérfa-sarjak gondos
vizsgálata kiderítette, hogy egy elhalt, és kettő-három
fonnyadozik. Noha a többi ezeregynéhány erős és friss volt,
Bligh el sem tudta képzelni, hogy kevesebb dugvánnyal érje el
Jamaicát, mint amennyivel Tahitit elhagyta. Ezért másnap
reggel parira küldte Nelsont, hogy gyűjtsön friss hajtásokat.
Ugyanekkor Peckover kereskedni kezdett a bennszülöttekkel.
Másnap, április 25-én Christian volt a soros, a hajómester
segédjével, Elphinstone-nal együtt, hogy a parti szolgálatot
ellássa. Christiannek arra a tizenegy tengerészre kellett
felügyelnie, akik vizet hordtak a hordókba, míg Elphinstone
egy négytagú osztaggal elindult fát gyűjteni. Bligh szigorú
parancsot adott, hogy hagyjanak minden fegyvert a
csónakokban, és megtiltotta használatukat az őröknek,
hacsak nem fordul egészen válságosra a helyzet. A kitűnő
fogadtatás után, amelyben Tahitin mindnyájukat
részesítették, véletlenül sem gondolta volna senki, hogy a
tonga bennszülöttek, akik közeli rokonai az előbbieknek, nern
lesznek ugyanolyan barátságosak és együttműködésre
készek. Elvégre nem a Barátság-szigetek lakóinak nevezte
őket Cook is? Nos, hamarosan kiderült, hogy a tonga
bennszülöttek természete egyáltalán nem hasonlít a
tahitiakéhoz, mert alig kötöttek ki a partra küldött csapatok,
fenyegető tömeg gyülekezett körülöttük, és nemcsak a
hajósok szerszámait próbálták minden módon
megKaparíntani, de még ruháikat is. Mielőtt a meglepődött
Christian kísérletet tehetett volna a védekezésre, a
bennszülöttek már elinaltak egy baltával és fejszével. Mikor az
esetet később jelentették, Bligh epésen megjegyezte, hogy az
egészet el lehetett volna kerülni, ha Christiannek van annyi
esze, hogy tisztes távolban tartsa a bennszülötteket. Majd
csodálkozásának adott kifejezést, hogy egy fegyveres angol
tisztet egy maroknyi meztelen vadember képes
megfélemlíteni. Christian nern késlekedett a válasszal:
– Semmi hasznát nem vesszük fegyvereinknek, amíg az ön
parancsa megtiltja használatukat.
Ez a szembeszökő igazság alighanem meggyőzte Bligh-t,
mert amikor másnap a következő munkacsapatot a partra
küldte, külön egy altisztet is kivezényelt velük azzal a
paranccsal, hogy maradjon a csónakban, és avatkozzék be, ha
szükséges. Mivel a feladat elég egyszerűnek látszott, Bligh
Fryert választotta, és Fryer, persze, megint megtalálta a
módját, hogyan csinálhat pojácát magából: ugyanis amíg a
csónakban volt, néhány bennszülöttnek sikerült szinte az orra
elől ellopni a csónak horgonyát. Azt azonban meg kell adni,
hogy rendkívül ügyesen hajtották végre a műveletet. Míg két
ember a bárka körül a vízben lubickolt, hogy felkavarják a
fenék iszapját, egy harmadik észrevétlenül beúszott, és
elvágta a horgony kötelét. Ugyanakkor, nehogy a kötél
szabadon lengjen a levegőben, és ezzel elárulja őket, egy
negyedik bennszülött feszesen tartotta a kötél végét a víz
alatt, miközben társa biztonságban eliszkolt a horgonnyal.
Fryer, ahelyett, hogy üldözőbe vette volna a tolvajokat,
egyszerűen visszament a hajóra, és jelentette az esetet a
kapitánynak. S ami még rosszabb: azzal próbálta Bligh-t
csillapítani, hogy a veszteség nem is olyan nagy, hiszen több
horgony van még a hajón.
– Hogy nem is olyan nagy a veszteség, uram? Istenemre, ha
önnek nem is nagy, nekern az! – bömbölte Bligh.
A veszteség miatt támadt dühében Bligh elrendelte, hogy a
hajón tartózkodó valamennyi íörzsfot fogva kell tartani
túszként, amíg a horgonyt vissza nem hozzák. Ám a
zsarolásnak ez a visszatetsző, de rendszerint célravezető
módszere most nem bizonyult hatásosnak, mert a tolvajok
egy másik szigetről jöttek, és diadalmasan már haza is
vonultak zsákmányukkal. Mikor Bligh ezt megtudta, igyekezett
sietve jóvátenni a dolgot, bocsánatot kérve az érintett
főnököktől, és kárpótlásul mindegyiknek ajándékot nyújtott át.
Fával és vízzel addigra már bőven kiegészítették készleteiket,
és Bligh elhatározta: még aznap este tovább hajózik, hogy
véget vessen az állandó bonyodalmaknak és bajoknak.
Mivel Nomuka volt a Bounty utolsó déltengeri állomása,
mindenki kihasználta az alkalmat, hogy cserekereskedésre
szánt javainak maradéka ellenében minél több kókuszdiót,
jamgyökeret, gyümölcsöt, élő” disznót, bennszülöttek faragta
botokat, lándzsákat és egyéb emlékeket szerezzen. A
személyzet által vásárolt cikkeken kívül tekintélyes friss
készletekkel rendelkezett a hajó közétkeztetés céljaira is.
Ennek volt része az a kókuszhalom, amely a félfedélzeten
emelkedett az ágyúállások között. Bligh, mielőtt az
eseménydús nap végén visszavonult kabinjába, külön
utasította az őröket, hogy vigyázó szemüket tartsák ezen a
halmon.
Mégis, amikor a kapitány másnap reggel újra megjelent a
fedélzeten, a halmot jóval kisebbnek találta. Azonnal Fryerhez
fordult, és megkérdezte:
– Mr. Fryer, nem gondolja, hogy ezek a kókuszdiók az
éjszaka összezsugorodtak?
A szerencsétlen Fryer kénytelen volt elismerni, hogy a
halom már nem éri el a hajókorlát magasságát, de úgy
vélekedett, hogy a legénység nyilván gondosabban rakta
halomba a kókuszdiót, hogy minél kevesebb helyet foglaljon
el. Bligh azonban szilárdan meg volt róla győződve, hogy a
kókuszdió nagy részét ellopták. Mint már eddig is kitűnt, a
Bounty kapitányát sohasem jellemezte a „néma harag”, mint
a regényhősök közül annyit, sőt ellenkezőleg, szókészsége
egyenes arányban nőtt hangulata rosszabbodásával, és ez
alkalommal dühének kitörése eladdig példátlan szintet ért el.
Előttünk ismeretlen okból szentül hitte, hogy Fletcher Chrislian
bűnrészes, ezért odaviharzott hozzá, és ráordított:
– Fene essék magába, ellopta a kókuszdiómat!
– Szomjas voltam – ismerte el Christian –, és mert azt
gondoltam, hogy úgysem számít, elvettem egyet. De abban
bizonyos vagyok, hogy senki más nem nyúlt hozzá.
– Hazudik, maga himpellér, ellopta a felét!
Christian mélyen megsértődött. A vád egészen feldúlta.
– Miért bánik velem így, Bligh kapitány? – kérdezte.
– Ne feleseljen! – rivallt rá Bligh, és öklével Christian orra
előtt hadonászott. – Átkozott tolvaj, az maga, semmi más!
Majd Bligh egymás után végigkérdezte a többi altisztet:
látták-e, hogy a legénység valamelyik tagja kókuszdiót lopott?
Egyik sem látta.
– Akkor csak maguk tehették – erősködött makacsul Bligh.
Kitartva szándéka mellett, hogy az összes bűnrészest
kinyomozza, a kapitány most megparancsolta: mindenki
mutassa meg a saját kókuszdiókészletét. Miután minden
kókuszdiót összehordtak, egyenként részletesen kikérdezte
Őket, hogy ki-ki hány kókuszdiót vásárolt személyes
tulajdonaként, és abból addig hányat fogyasztott el.
Mikor Christian került sorra a vallatásban, keserűen így
felelt:
– Nem tudom, uram, de remélem, nem tart engem olyan
aljasnak, hogy ellopjam, ami az öné.
– Igenis, tartom, maga átkozott kutya! Bizonyosan tőlem
lopta, különben jobban számot tudna adni róla! – hangzott
Bligh válasza.
Dühöngve kudarca miatt, amiért nem sikerült világosságot
derítenie az ügyre, Bligh kénytelen volt beérni annyival, hogy
további szitkok özönét zúdítsa a szerencsétlen legénységre,
aztán – mintegy szembeállítva embereit – elrendelte: az
altisztek figyeljék éberen a legénységet, hasonlóképpen a
legénység is tartsa szemmel az altiszteket.
Majd hívatta írnokát, Sámuelt, és parancsba adta, hogy
vonja meg mindenkitől a rumadagját, és csökkentse a jam-
adagot másfél fontról háromnegyed fontra. Végül, egy meg
nem erősített tudósítás szerint, mindenkitől elkobozta egész
kókuszdiókészletét.
A kapitánynak minden oka megvolt, hogy elégedetlen
legyen a mértéket meg nem ütő altisztjeivel, és bízvást
állíthatjuk, hogy ez a kókuszdió-epizód az utolsó szalmaszállal
tetézte a. kínos események növekvő boglyáját. Mégis Bligh túl
messzire ment. amikor egy ilyen csekély ügy miatt mindenkit
sújtó büntetési szabott ki. Ami az urakat illeti, ők fölöttébb
lesújtó véleménnyel voltak a kapitány viselkedéséről, és
helytelenítésük kimutatása céljából megegyeztek abban, hogy
a jövőben nem fognak Bligh asztalánál étkezni.
Még aznap, valamivel később, újabb összeütközésre került
sor Bligh és Christian között. Hogy miben állt ez
tulajdonképpen, ma már nem tudjuk, de annyi bizonyos, hogy
amikor röviddel ezután Purcell, Bligh legrégibb ellensége,
véletlenül Christianbe botlott, az utóbbinak könnyek ültek a
szemében.
– Mi baj, Mr. Christian? – – kérdezte Purcell.
– Még kérdi? Hiszen hallotta, milyen bánásmódban van
részem.
– Velem talán nem ugyanolyan cudarul bánnak?
– Önnek van, ami védje – sóhajtotta Christian. Purcell
altiszti rangjára utalva, amely biztonságot nyújtott a testi
fenyítéssel szemben –, és megmondhatja a magáét, de ha én
ugyanúgy kinyitnám a számat, mint ön, bizonyára torkomra
forrasztaná a szót, az árbochoz kötöztetne, talán meg is
korbácsoltatna. És ha megtenné, az mindkettőnk halálát
jelentené, mert akkor én Őt átkarolnám, és vele együtt
vetném magamat a tengerbe.
– Ne törődjön vele, már úgysem tart sokáig – mondta
vigasztalóan Purcell. Christian, mintha nem is hallotta volna,
folytatta:
– Ha az Endeavour-szoroson átjutottunk, biztos, hogy
pokollá válik az élet a hajón. Inkább száz halált haljak, de nem
viselem el ezt a bánásmódot! Teljesítem mindig a
kötelességemet, ahogy tiszthez és férfihoz illik, mégis
botrányos módon bánnak velem. Húsból, vérből való ember
ezt nem állhatja!
Ekkor Colé fedélzetmester lépett hozzájuk. Tőle telhetőén
igyekezett Chrístiant megvigasztalni, és rábeszélni, hogy
felejtse el a történteket. De Christian, akinek súlyosan
önérzetébe gázoltak, egyszerűen ennyit felelt:
– Hogy engem tolvajszámba vegyenek, az több, mint
amennyit eltűrhetek.
Nem sokkal ezután Fletcher Christian, legnagyobb
csodálkozására, üzenetet kapott Bligh-tól, hogy ebédre várja.
Talán a kapitányt furdalta a lelkiismeret viselkedése miatt, és
úgy vélte, egy ilyen meghívás valamelyest enyhíti majd a
helyzetet. De ha csakugyan ezt gondolta, rosszul ismerte
Fletcher Christiant, és nyilván fogalma sem volt róla, milyen
súlyosan megsértette. Az is lehetséges, persze, hogy Bligh,
maga vastagbőrű lévén, feltételezte, hogy Christian már
szinte el is felejtette az esetet. De bármi volt is a kapitány
indítéka, Christian kitért a meghívás elöl. Hayward
tengerészkadét a?.onban, akire a meghívás szintén kiterjedt,
mohón kapott rajta, annak ellenére, hogy csupán néhány
órával előbb fogadott szolidaritást bajtársaival.
Bár Bligh tagadhatatlanul csúnyán viselkedett ezen a
szerencsétlen napon, az is nyilvánvaló, hogy a történtek
következtében Christian szintén elveszthette arányérzékét.
Igaz, gyalázatos bánásmódban részesült, de meg kellett volna
értenie, hogy Bligh saját vérmérsékletének áldozata, és olyan
kutya, amelyik inkább ugat, mint harap. Amellett vigaszt
meríthetett volna abból a tudatból is, hogy az egész
legénység az ő pártján áll. Ahelyett azonban, hogy az ügyet
mindenestül elfelejtette volna, egyre inkább belelovalta
magát. Hiszen még hónapokba telik, amíg a Bounty
megérkezik Angliába, és meg volt győződve róla, hogy a
kapitány rövidesen újra meg fogja alázni. Sehogy sem volt
képes szabadulni ettől a gondolattól, és végül teljesen
megszállottja lett annak a rögeszmének, hogy bármi áron ki
kell törnie ebből a „börtönből”. Egyszer csak ráeszmélt a
véleménye szerint egyedül helyes megoldásra. Először
módszeres gondossággal megsemmisítette minden levelét és
feljegyzését, és közben olyasmit motyogott, hogy soha
senkinek nem fog betekintést engedni ezekbe. Azután
Tahitiról hozott valamennyi emléktárgyát elajándékozta, és
mikor társai megkérdezték, tulajdonképpen mire készül,
elárulta, hogy tutajt szándékozik építeni, és a sötétség leple
alatt megszökik a hajóról. Tény és való, hogy nem sokkal
ezután gerendákból és deszkákból összeeszkábált egy elég
otromba tutajt vagy inkább tákolmányt, amely mindenre jó
volt, csak tengeri útra nem. Különben itt világosan kitűnik,
hogy az egész legénység Fletcher Christiannel
rokonszenvezett, mert jóllehet sokan tudtak tervéről és
előkészületeiről, senki még csak kísérletet sem tett, hogy
jelentse a kapitánynak. Sőt Purcell odáig ment, hogy ő
szállította a szegeket a furcsa alkotmányhoz.
Christian esztelen megszállottsága ellenére sem hagyta el a
hajót rögtön a tutaj elkészülése után, hanem elhatározta,
hogy megvárja, amíg elhaladnak a legközelebbi sziget mellett.
Ez Tofua volt: alig több egy vulkáni csúcsnál, amelynek tüzes
villódzása halványan világította be az éjszakai eget. Ekkor
hirtelen elült a szél, így kérdésessé vált, vajon eléri-e hajnal
előtt a Bounty Tofuát.
Fryer volt beosztva az első őrségbe. Amikor helyét
elfoglalta, finom eső szemerkélt, de este tíz felé elállt.
Oszladozni kezdtek a felhők, és kibukkant az égen a sápadt
hold a lágyan ringó tenger felett. Szokása szerint Bligh
megjelent a fedélzeten, hogy kiadja utolsó rendelkezéseit,
mielőtt nyugovóra tér. Úgy látszik, Fryernek jó kedve lehetett
aznap este, mert udvariasan a kapitányhoz fordult, és
barátságosan megjegyezte:
– Uram, remek szelet kaptunk, növekvő holddal; ez jól jön
nekünk, amikor majd Új-Hollandia partjai felé közeledünk.
_ Úgy van, Mr. Fryer, én is azt hiszem – válaszolta
ugyancsak barátságosan Bligh.
Miután rendelkezéseit kiadta, a hátsó fedélzeti lejárón
lement kabinjába. Szokása szerint éjszakára félig nyitva
hagyta kabinja ajtaját, hogy a szolgálatban levő tisztek
bemehessenek hozzá, ha valami előadódna, és mivel aznap
este kivételesen meleg volt, egészen szélesre tárta az ajtót.
Éjfélkor Peckover megjelent a fedélzeten, a középső Őrség
átvétele végett. Az enyhe szellő csaknem teljesen elült, és
Tofuától még mintegy húsz mérföldre voltak. Ahogy múlt az
éjszaka, Christian, aki még nem lépett szolgálatba, egyre
türelmetlenebb lett, fél négykor pedig minden reményéről
lemondva, vigasztalanul visszamászott hálóhelyére. Lelkét
őrjöngő nyugtalanság hányta-vetette, és Bligh iránti felajzott
gyűlölete olyan közel volt a robbanáshoz, mint a Tofua
tűzhányó lávával teli krátere.
A lázadás napja

Nem sokkal hajnali négy előtt Stewart tengerészkadét, aki


Peckover őrségében volt, lement, hogy felkeltse Fletcher
Christiant a reggeli őrségre. Kitűnt, hogy az utóbbi egyáltalán
nem aludt, és Stewart szerint „nagyon feldúltnak” látszott. A
jóval fiatalabb Stewart, aki Christian legjobb barátja volt a
hajón, minden tőle telhetőt megtett, hogy lecsillapítsa, és
lebeszélje elkeseredett szökési tervének megvalósításáról.
Igyekezve barátját minden erővel megnyugtatni, Stewart
kifejtette, hogy egész sereg más és sokkal jobb eszközben
válogathat, ha elégtételt akar szerezni magának, majd elég
oktalanul hozzátette: mások is vannak a hajón, akik
megelégelték Bligh bogarait, és ezek az emberek „mindenre
kaphatók”. Egy másik verzió szerint Stewart állítólag kereken
kijelentette:
– Ha maga velünk van, Christian, mi mindenre készek
vagyunk.
Ezek a szavak csengtek Christian fülében, amikor felment,
hogy átvegye a szolgálatot a jóindulatú, de flegmatikus
Peckovertől, aki azonnal lement hálóhelyére. Christian
elhelyezte őrségének nyolc emberéi: egyet a kormányhoz,
egyet figyelőnek rendelt, a többi hatot pedig készenlétbe
állította a vitorlák kezelésére. Ezen a nvolc emberen kívül még
ketten tartoztak az őrséghez: Hayward és Hallet
tengerészkadétok. Noha Hayward becsvágyó volt, és a
tengerészeinél való gyors előrehaladásról ábrándozott,
gyakran követett el vaskos kötelességmulasztást, mint
például akkor is, amikor Tahitin az éjszakai őrségen elaludt,
közben pedig a hajó káplára és két matróz továbbállt a hajó
egyik csónakjával. Bligh a vétségért teljes egy hónapig
tartotta vasra verve, tehát jól össze kellett szednie magát,
hogy a legpéldásabban viselkedjék, és megtegyen mindent,
amivel visszanyerheti a kapitány bizalmát. Szemlátomást nem
hiányzott belőle az igyekezet, de úgy látszik, krónikus
aluszékonyságban szenvedett, és ennek a napnak a reggelén
is, alighogy a szolgálat átvételére jelentkezett, egy elhagyott
helyet keresett, ahol összegömbölyödött, és tüstént álomba
merült. A másik tengerészkadét, Hallet pedig színét se
mutatta.
Rendes körülmények között Christiannek első dolga az lett
volna, hogy Halletet kirángassa ágyából, Haywardot pedig
felrázza álmából (ha ugyan el nem harapódzott a hajón az a
szokás, hogy mindenki lazán teljesítette kötelességét Bligh
távollétében). De Christian annyira megszállottja volt saját
gyűlöletének és bosszúvágyának, hogy minden gondolatát az
foglalta el, miképpen szabadulhatna meg nyomorúságos
helyzetéből. Magányosan állva a fedélzeten, lassanként
ráeszmélt Stewart odavetett megjegyzésének értelmére, és
rövid idő múlva már játszani kezdett a gondolattal, hogy saját
dicstelen szökése helyett inkább a hajót keríti hatalmába.
Christian jól tudta, hogy Hayward és Hallet tengerészkadétok
azon kevesek közé tartoznak, akik bizonyára hűek
maradnának a kapitányhoz, s távollétüket ebben a pillanatban
jó előjelnek tekintette. Azonkívül akadhatott az altisztek
között is egy-kettő, akik egészen bizonyosan a kapitány
oldalára állnának, de Christian meg volt győződve róla, hogy a
legénység többsége, miként Stewart rámutatott, követné.
Hirtelen született meg a végső elhatározás, és Fletcher
Christian első gesztusa, miután elszánta magát a tettre, elég
melodramatikusra sikerült, mintegy illusztrálva, mennyire
elkeseredett és egyensúlyát vesztett ember volt ezen a
végzetes reggelen. Egy daljáték hősének minden ripacs
pátoszával, az inge alá, a nyakába, súlyos ólomnehezéket
akasztott, hogy az a mélybe húzza, ha – a lázadás kudarca
esetén – a tengerbe veti magát. A másik és még fontosabb
kérdés, hogy mit cselekszik majd, ha a lázadás sikerrel jár,
ebben a színpadias helyzetben, úgy látszik, eszébe sem jutott.
Következő lépésként az őrségben levő matrózokat úgy
kellett elosztania a hajón, hogy senki meg ne hallhassa, amit
bármelyikükkel külön beszél. Ekkor öt óra volt, és mialatt az
emberek a fedélzetet takarították, és felkészültek a reggeli
súrolásra, Christian odament egy Isaac Martin nevű
matrózhoz. Hogy Christian Őt pécézte ki elsőnek, abban nem
az játszott szerepet, hogy Martin amerikai volt. Inkább arra
gondolhatott Christian, hogy Bligh parancsára Tahitin őt is
megkorbácsolták, így aligha várhatta tőle bárki, hogy lelkében
a szeretet és hűség érzését melengesse a kapitány iránt.
Martin figyelmesen végighallgatta Christian mondókáját,
aztán kijelentette, hogy nem hajlandó részt venni a
lázadásban. Még akkor sem, amikor Christian megmutatta
neki az inge alá rejtett ólomnehezéket, és a szemére vetette,
hogy gyáva.
Christian helyzete egyszerre veszélyessé vált. A lázadásra
való felbujtásnak puszta ténye már magában súlyos
vétségnek számított, és ha Martin a hallottakat jelenti Bligh-
nak, Chrisíian kétségtelenül akasztófán végzi. Csakhogy,
Christian szerencséjére, Martin hűsége korántsem volt olyan
rendíthetetlen, amilyennek látszott, mert a további társalgás
során maga ajánlotta, hogy próbálkozzék Christian Quintallel,
lévén az a hajó egyik legzabolátlanabb embere, s egy másik
áldozata Bligh Tahitin rendezett korbácsolásainak. Quintal
lelkesen csatlakozott a tervhez, és azonnal felajánlotta, hogy
lemegy, és ott újabb megbízható és használható segítséget
toboroz Churchill káplár személyében. A káplár erőszakos,
hetvenkedő ember volt, aki Tahitin megkísérelt balsikerű
szökése óta (amiért őt is megkorbácsolták) gyűlölte Bligh-t.
Christian helyesnek találta Quintal javaslatát, és valóban pár
perc múlva Churchill már a fedélzeten termett, ivócimborája,
Thompson társaságában, akit engedetlensége miatt szintén
megkorbácsoltak Tahitin.
Churchillt vad izgalomba hozta a terv, és számos, többé-
kevésbé használható tanácsot zúdított Christianre, mielőtt
visszarohant a legénységi szállásra, hogy zászlaja alá hívja a
többi szolgálatmentes tengerészt, miközben Christian
folytatta saját őrsége megdolgozását. Mindenki, akivel ezután
tárgyalt, egyetértett a tervvel, viszont gyanította, hogy
Norman, a segédács, nyilván helyteleníteni fogja, éppen ezért
nem vesztegette a fáradságot tájékoztatásával. A szerencse
azzal is kezére játszott, hogy Norman figyelmét teljesen
lefoglalta egy cápa, amely a hajót követte, és úgy látszik,
sejtelme sem volt arról, ami körülötte zajlik.
Pár perc múlva Churchill visszatért, és hamisan azt
jelentette, hogy a legénységi szálláson minden tengerész,
beleértve Brownt, a kertészt is, kész részt venni a lázadásban.
A terv sikere érdekében azonban életbevágóan fontos volt,
hogy a lázadók ne csak a kapitányt ejtsék foglyul, hanem
azokat az altiszteket is, akikről feltehető', hogy hűek
maradnak hozzá, ez pedig fegyverek nélkül lehetetlen. Az
összes muskétát, tengerészkardot és pisztolyt a hajón egy
nagy faládában tartották, amely az előhajótér hátsó részében,
a főhombár bejáratának tetején állt, s ugyanitt volt az öt
tengerészkadéc, Elphinstone, a hajómester segédje és
Christian hálóhelye. A láda kulcsát Fryernek kellett őrizni, de a
hajón mindenki tudta, hogy ő a kulcsot átadta Colemannek, a
fegyvermesternek, így akarván elkerülni, hogy minden
alkalommal zavarják, valahányszor szükség volt egy
muskétára vagy kardra. Christian most egyenesen
Colemanhez ment, felébresztette, és elkérte a kulcsot azzal az
ürüggyel, hogy egy puskára van szüksége, mert le akarja lőni
a hajót követő' cápát. Feltehetően nem ekkor történt első
ízben, hogy Colemant hasonló okból felébresztették, és ő
minden akadékoskodás nélkül átadta a kulcsot.
Afölötti aggodalmukban, hogy a hajómester segédje és a
tengerészkadétok túl hamar felébrednek, az összeesküvők
lassan és óvatosan surrantak a fegyveres ládához. De amikor
előtte álltak, egy pillanatig azt hitték, hogy egész tervük
felborul, mert ott feküdt a láda tetején, mély álomba merülve,
a hiányzó kadét, Hallet. A fiatalember nyilván felfedezte, hogy
a forró éjszakákon sokkal kellemesebb alvás esik itt, mint
ágyában. Christian egy pillanatig habozott, aztán durván
felrázta az alvó tengerészkadétot, és rárípakodott, rni a fenét
képzel, hogy itt alszik, amikor szolgálatban kellene lennie.
Hallet diszkolt, és kábaságában eszébe sem jutott felfigyelni
arra a különös tényre, hogy a hajó másodparancsnoka
féltucatnyi ember kíséretében ébresztette fel, s ráadásul
közülük többen a szolgálatban nem levő Őrséghez tartoztak.
Mielőtt Elphinstone és a többi kadét a történtekről tudomást
szerezhetett, a lázadók kinyitották a ládát, és
felfegyverkeztek fél tucat muskétával. Ekkor Thompson a láda
mellett maradt őrnek, Christian és Churchill pedig elsiettek,
hogy felfegyverezzék többi cinkostársukat, akik a legénységi
szálláson várakoztak. Ekkorra már Isaac Martin is
megmásította a véleményét, és elfogadott egy fegyvert.
Bligh és Fryer kabinja egyaránt a nagy növényház
közelében volt, az első fedélközben, a hajó hátsó részében. De
egy szinttel lejjebb, pontosan alattuk, aludt Bíigh
legmegbízhatóbb híve, Peckover, továbbá Ledward, a fiatal
orvos, és Sámuel, az írnok: csupa olyan ember, akit Christian
foglyul szándékozott ejteni. A hajónak ebbe a részébe
egyetlen lejárat vezetett, közvetlenül a főárboc mögött, így
hát nem jelentett komoly taktikai problémát, hogy teljesen
ellenőrzésük alatt tartsák a Bountyí. Most már csak Hay-
wardot, Halletet és Normant, a hajóácssegédet kellett
ártalmatlanná tenni, továbbá azt a néhány matrózt, akik a
fedélzeten tartózkodtak, és nem volt tudomásuk a tervről,
nehogy idejük maradjon értesíteni Bligh-t és híveit.
Anélkül, hogy tovább vesztegették volna idejüket annak a
féltucatnál alig valamivel több embernek a felébresztésére,
akik a fedélzet alatti függőágyukban aludtak (jóllehet Churchill
előzőleg azt állította, hogy az egész legénység csatlakozni
kíván a zendülőkhöz), a lázadók az előtér lépcsőjén feltódultak
a fedélzetre. Épp harmadszor kondult meg a reggeli őrség
harangja (más szóval fél hat volt), és már szinte teljes nappali
világosság áradt szét. Első pillanatra bárkinek az lehetett
volna a benyomása, hogy a hajón nagyjából normálisan folyik
az élet. Három újonnan érkezett jelent meg a fedélzeten: Hall
hajószakács és segédje, Muspratt, akik fát hasogattak a
konyhai tűzhely számára, s valamicskével később Byrne, a
hegedűs, aki azért botorkált elő, hogy panaszkodjék a zaj
miatt, amelyet a favágók ebben az alkalmatlan órában
csaptak. Viszont a fedélzeti őrség embereit szemlátomást
semmiféle szokatlan zaj nem zavarta. Ellison kormányos és
Mills, az őrszem, a posztjukon álltak, ügyet sem vetve az
egészre, Norman pedig még mindig semmit sem látott, csak a
cápát. Hayward végül magához tért álmos kábaságából, de
egyelőre az ő figyelmét is a cápakíséret kötötte le. Hallet,
akárcsak Hayward, észre se vette, hogy a szolgálatban levő
őrség nagy része nincs a helyén, mert buzgón figyelt egy
matrózt, aki néhány csirkét kopasztott a tiszti étkező részére.
Lassacskán azonban még Hallet lassú agyát is megmozgatta
kissé a muskétával felfegyverzett matrózok látványa, úgyhogy
feléjük fordult, és ártatlan együgyűséggel megkérdezte tőlük:
_ Mi van magukkal, már most gyakorlatozni kezdenek? _ Úgy
van. nem tudom, mi oka van rá a kapitánynak, de gyakorlatot
rendelt el – hangzott a kurta válasz.
Hayward tengerészkadétban most már mozgolódni kezdett
a gyanú, s próbált eloldalogni, a hajó tatja felé. Ebben a
pillanatban azonban megjelent a színen Christian, kezében
rövid karddal, és egyszer s mindenkorra véget vetett a szín-
házasdinak, ráparancsolva a két tengerészkadétra, hogy ki ne
merjék nyitni a szájukat, és maradjanak ott, ahol vannak.
Aztán kiválasztott két matrózt, akik abban a
megtiszteltetésben részesültek, hogy vele lehettek a
fedélközben, amikor a kapitányt letartóztatja. A két
kiválasztott ember egyike Churchill káplár volt, a másik pedig
egy Thomas Burkett nevű matróz, aki Tahitin a kenyérfa-
hajtásokat gyűjtő csoporthoz tartozott, és akit Christian
különösen kedvelt. Egyidejűleg megparancsolta Quintalnek és
Sumnernek – ők az elsők közt csatlakoztak hozzá reggel –,
hogy vigyázzanak Fryerre, Alec Smith feladata pedig abban
állt, hogy a főárboc mögötti fontos hátsó fedélzeti lejárót
Őrizze.
Mikor Christian és két kísérője belépett a nyitott kabinajtón,
a kapitányt nyugodt, egészséges álomban találták, tiszteletre
méltóan és az alkalomhoz illően, hálóingben és hálósipkában.
– Mr. Bligh, ön a foglyom – mondta Christian szertartásosan.
Bligh egy pillanat alatt teljesen éber lett, és azonnal
segítségért kiáltott, ahogy a torkán kifért. A kiáltozást akkor
sem volt hajlandó abbahagyni, amikor Christian odalépett
hozzá, és kardjának élét a torkára tette. Végül, mivel senki
sem sietett a kapitány segítségére, és mert meggyilkolni sem
állt szándékában Christiannek, eltette a kardot, és meg akarta
kötözni. Ekkor kiderült, hogy senkinek sem jutott eszébe
kötelet hozni magával, és csak miután Churchill perceken át
szórta ordítva szitkait a csapóajtónál álló őrszemre, dobtak le
végre egy mélységmérő zsinórt.
Közben Sumnernek és Quintalnek sokkal egyszerűbb
feladatot kellett végrehajtania, mert amikor álmából felverték
a tengerészládája tetején alvó Fryert, az annyira zavart és
kusza volt, hogy teljesen megfeledkezett a keze ügyében levő
két pisztolyról. Mielőtt gondolatait összeszedhette volna,
belépett Churchill, és felkapta a pisztolyokat – nem mintha ez
változtatott volna a dolgok állásán, mert Fryer későbbi
kijelentése szerint egyik sem volt megtöltve. Sumner és
Quintal tudták, hogy Fryer sem nagyon szíveli a kapitányt,
éppen ezért igen méltányosan bántak vele. Fryer ekkor
megpróbálta – persze sikertelenül – a lázadókat lebeszélni
tervükről, és végül feltette a kérdést, hogy mi a szándékuk a
kapitánnyal.
– Fene a pofájába, hát majd egy csónakba rakjuk, hadd
lássa, meg tud-e élni napi háromnegyed font jamgyökérből –
hangzott a dühös felelet.
Nelson, a botanikus, Bligh kiáltozására tüstént felébredt a
kapitány kabinja alatti fedélközi szobájában, és sietett felfelé
a létrán, hogy lássa, mi történik. Sumner és Quintal, akik
Fryerrel a létra végén álltak, nyomban lelökték a botanikust,
kurtán kijelentve, hogy lázadás van. Ekkor botorkált ki
Peckover a kabinjából. Amikor Nelson közölte vele, hogy a
hajót elfoglalták, ez volt az első megjegyzése:
– De hiszen még jó messzire voltunk a szárazföldtől, amikor
lejöttem a fedélzetről.
Miután Nelson türelmesen megmagyarázta, hogy a hajót
nem a Tonga-szigetek vérszomjas vademberei foglalták el,
hanem Bligh másodparancsnoka, Fletcher Christian, Peckover
azonnal kapaszkodni kezdett a létrán felfelé. De Sumner és
Quintal még mindig ott álltak, és szembetalálva magát a két
kivont karddal, Peckover kénytelen volt visszatérni Nelsonhoz,
majd leültek, hogy megtanácskozzák, miképpen szerezhetnék
vissza a hajót.
Közben Bligh-t hátrakötözött kézzel felvitték a fedélzetre, és
a hátsó árbochoz állították. Az első dolog, ami a kapitány
szemébe ötlött, az volt, hogy Ellison, a kormányos elhagyta a
posztját, és – lám, a szokás hatalma! – azonnal korholni
kezdte emiatt. Ellison, aki már előzőleg is szolgált Bligh
hajóján, és Duncan Campbell ajánlására szerződött a
Bountyra., mindeddig nem volt hajlandó a lázadókhoz
csatlakozni. Bligh szitokáradatának eredményeként azonban
ez a támogatója is elpártolt tőle, mert Ellisont olyan heves
harag ragadta el, hogy maga is kardot fogott, sőt mindjárt
ajánlkozott, hogy maga áll őrt a kapitány mellett. Isaac Martin
viszont, akit szintén beosztottak a kapitány melletti
Őrszolgálatra, lassanként kezdte megbánni, hogy csatlakozott
a lázadókhoz, és olyan jóindulatúnak mutatkozott Bligh iránt,
hogy Christian jobbnak látta leváltani.
Noha nyilvánvalóan már semmi értelme sem volt, hogy
segítségért kiáltson, Bligh nem volt hajlandó veszteg maradni.
Ha lehetséges, ékesszólóbb volt, mint valaha, és makacs
kitartással még ebben a helyzetben is igyekezett a lázadókat
rábírni szándékuk megváltoztatására, s megpróbálta
elrettenteni őket a kegyetlen büntetés ecsetelésével, amely
elfogatásuk után vár rájuk. Christian felismerte, mennyire
veszélyes az efféle beszéd, s végül elveszítve türelmét,
kardjával megbök-döste Bligh pocakját, és rárivallt:
– Mamu, uram! Még egy szó és meghal.
Mamu Tahitin használatos kifejezés, és egyike annak a
számos szónak, amelyet a Bounty legénysége még sokáig
használt az után is, hogy elhagyták a szigetet. Bligh ebben a
pillanatban kiolvashatta Christian szeméből a veszélyt, mert
azonnal engedelmeskedett, és jó ideig nyugton maradt.
Kétségtelen, hogy a lázadásnak ebben a stádiumában
Christian éppoly kiszámíthatatlan, mint ideges volt, és a tanúk
vallomása szerint ez idő tájt fölöttébb különös látványt
nyújtott lobogó hajával, zavaros szemével és vad, eltorzult
arckifejezésével.
Christian eredeti terve az volt – és több lázadó is
egyetértett ezzel, még mielőtt fegyvert fogtak –, hogy Bligh-t
és leghűségesebb embereit beültetik a hajó egyik csónakjába,
majd visszatérnek Tahitira, és ott partra teszik a többit, aki
nem csatlakozott hozzájuk (hacsak nem kívánnak mindnyájan
vele maradni, mint arról Christian meg volt győződve). Ami
magukat a lázadókat illeti, eltökélt szándékuk volt, hogy
letelepednek az egyik magányos és megközelíthetetlen
déltengeri szigeten, ahol többé-kevésbé olyan kellemes az
élet, mint Tahitin.
Bligh-on kívül a lázadók a legjobban gyűlölték Hayward és
Hallet tengerészkadétot, valamint a számvevő népszerűtlen
feladatát ellátó Sámuel írnokot. Ilyenformán a hajó legkisebb
csónakja, a jolle pontosan megfelelt a célnak, amire a lázadók
szánták. Bligh és a két kadét már fent voltak a fedélzeten, és
Christian leküldött Samuelért is, aki mindaddig nem hagyhatta
el kabinját. Közben Churchill, akinek kezdettől fogva vezető'
szerepe volt a lázadás megszervezésében, a cápát figyelő
Normannek és a fát vágó Musprattnak megparancsolta, hogy
lássanak munkához, és rakják ki a hajó kis csónakjában
felhalmozott nagy tömeg jamgyökeret.
A hasonlóképpen tevékeny Quintalnek most eszébe jutott,
hogy a fedélköz elülső végében még mindig lent tartózkodik a
legénység egy-két tagja, akiket eddig nem ébresztettek fel.
Azonnal lesietett, felrázta Colé fedélzetmestert és Purcell
hajóácsot, és közölte velük az eseményeket a következő,
csodálatosan tömör összefoglalásban:
– Mr. Purcell, menjen fel Mr. Cole-lal a fedélzetre, és ott
cselekedjenek a legjobb belátásuk szerint, mert mi
fellázadtunk, és elfoglaltuk a hajót. Most Mr. Christian
parancsol. A kapitányt fogva tartjuk, minden ellenállás
hiábavaló, és ha megkísérlik, halál fiai.
Colé és Purcell felment a fedélzetre Lebogue
vitorlakészítővel együtt – utóbbi a feljárati létra mellett aludt
–, hogy lássák, igaz-e, amit Quintal rnond. Erről hamarosan
meggyőződhettek, és nyomban vissza is fordultak a
fedélközbe, hogy közöljék a hírt azzal a mintegy fél tucat
emberrel, akik, elég furcsa módon, még mindig aludtak
függőágyukban. Ezek személy szerint a következők voltak:
Simpson és Linkletter kormányosok, Smith, Bligh szolgája,
Millward matróz, Mclntosh ácssegéd és Morrison, a
fedélzeímester segédje. A lázadók közt ekkorra már
eluralkodott némileg a lazaság, mert Elphinsíone, a
hajómester segédje, a három tengerészkadét, Young, Stewart
és Heywood, valamint Tinkler hajóinas módot talált rá, hogy
kijátssza őreit lent a legénységi szálláson, és feljöjjön a
fedélzetre. Közülük csupán Young kadét csatlakozott a
lázadókhoz.
– Ez nagyon komoly dolog, Mr. Young – dörmögte Bligh,
amikor látta, hogy a kadétnál fegyver van.
– Úgy van, uram. Az éhenhalás komoly dolog. Remélem,
hogy ma tele lesz a hasam! – hangzott Young keserű felelete.
Mindent összevéve a fedélzeten és az előtérben mintegy
tizenöt ember maradt lojális a kapitányhoz, ráadásul a a
legtöbbjüket nem is őrizték. A lázadók viszont, akik nagyjából
ugyanannyian voltak, mint a lojálisok, mint ismeretes, már
megkaparintották a fegyvereket, ugyanakkor azonban
általában hebehurgyák és fegyelmezetlenek voltak. Semmi
kétség, ha akadt volna egy határozott és értelmes ember, aki
a lojálisok élére áll, letörhette volna ebben a stádiumában a
lázadást. Két személy is számba jöhetett volna, mint
kezdeményező: Elphinstone, a hajómester segédje, és Colé, a
fedélzetmester. De az előbbi szemlátomást füle botját sem
mozdította, míg az utóbbi olyan gondolatszűkében
szenvedett, hogy nem jutott eszébe más, mint hogy fel
kellene keresni Fryert, és tőle kérni tanácsot, amit a lázadók
csodálatos módon meg is engedtek neki. Fryer közölte Cole-
lal, hogy a hajón szándékozik maradni, és kísérletet tesz
visszaszerzésére, majd intette, hogy legyen türelmes, és várja
meg a kedvező pillanatot. Úgy látszik, Colé be is érte ennyivel,
és mindjárt vissza is ment a fedélzetre, hogy ott csatlakozzék
a többi, hozzá hasonlóan képzeletszegény társához, és várja a
fejleményeket.
A fedélzetmester segédjének, James Morrisonnak
tárgyilagos véleménye szerint – noha ő is csak ügyefogyottan
bámészkodott, mint bárki más – „a tisztek viselkedése ez
alkalommal minden képzeletet felülmúlóan pipogya volt, és
egyikük sem tette a legcsekélyebb kísérletet sem a hajó
visszaszerzésére, amit pedig nyélbe lehetett volna ütni, ha
valaki megpróbálkozik vele, mivel a fegyveresek egy részének
fogalma sem volt róla, hogy tulajdonképpen mi is történik...
Sőt magát Christiant is meglepte az a passzivitás, ahogy
parancsainak mindenki alávetette magát, és közvetlenül a
csónak útra bocsátása után ki is jelentette: valami, ami a
félelemnél is több, keríthetett hatalmába mindenkit, mert a
legcsekélyebb ellenállás kifejtése nélkül tűrték
elkergetésüket.”
Közben lentről, a fedélzet alól állandóan hallani lehetett
Fryer könyörgését, hogy hadd mehessen fel a fedélzetre, s
Christian, miután többször is megtagadta kérését, végül
mégis beleegyezett. Amikor Fryer előbukkant a feljáróban,
Christian éppen újra elővette tengerészkardját, szemlátomást
azzal a szándékkal, hogy egyszer s mindenkorra véget vessen
Bligh ismételt erőfeszítéseinek, amelyek arra irányultak, hogy
a lázadókat eltérítsék tervüktől. Morrison előadása szerint
Christian szeme izzott a gyűlölettől, és vadul, fenyegető
mozdulatokkal hadonászott kardjával a kapitány orra előtt.
– Mr. Christian – kiáltotta Fryer a helyszínre rohanva –,
gondolja meg, mit tesz!
– Fogja be a száját, uram! – ripakodott rá válaszul Christian.
– Az elmúlt hetekben én megjártam a poklot. Ön is tudja, Mr.
Fryer, hogy az egészet Bligh kapitány maga kereste magának.
Fryer ekkor kísérletet tett, hogy a közvetítő szerepét játsz-
sza. Minden érzelmi és értelmi érvét latba vetve igyekezett
Christian lelkére beszélni.
– Ha ön és Mr. Bligh nem tudnak egymással megférni, az
még nem ok arra, Mr. Christian, hogy elfoglalja a hajót. Mi
ketten az egész úton baráti viszonyban voltunk egymással,
ezért engedje meg nekem, hogy most beszéljek. Hagyja, hadd
menjen le Mr. Bligh a kabinjába, és nincs kétségem afelől,
hogy hamarosan megint mindnyájan jóban leszünk
egymással.
– Fogja be a száját, és akkor önnek nem lesz bántódása!
Megmondtam már, hogy késő – hangzott Christian kurta
felelete.
Fryer most azzal a különös javaslattal hozakodott elő, hogy
Christian vegye át a Boimty parancsnokságát, hajózzon vissza
Angliába az eredeti útiterv szerint, és a kapitányt fogolyként
vigye magával, azután a hadbíróság előtt rendezzék az ügyet.
Csakhogy Christian nem volt olyan ostoba, hogy elhiggye:
akadna olyan bíróság a világon, amely felmentené őt a
lázadás bűne alól, még ha odáig menne is, hogy a kapitányt
elmarasztalná kötelességszegés miatt. Ám ettől függetlenül:
ha most szándékát megváltoztatná, a lázadók egyszeribe
ellene fordulnának. Közölte tehát Fryerrel, hogy ha nincs más
mondanivalója, menjen csak le szépen a kabinjába, és üljön
ott nyugodtan. Hogy mégse távozzék teljesen
dolgavégezetlenül, Fryer erre azt javasolta: legalább a lázadók
azt engedjék meg Bligh-nak és társainak, ha már kiteszik őket
a tengerre, hogy a Joliénál nagyobb csónakban mehessenek,
de Christian most sem méltatta válaszra. így végződött Fryer
sikertelen közvetítési kísérlete, de az általános zűrzavarban
legalább annyit elért, hogy odasúghatta Bligh-nak:
szándékában áll a hajón maradni, hogy a kellő pillanatban
hatalmába kerítse, azután majd visszafordul, és felveszi
azokat, akiket a csónakban kitettek a tengerre. Bligh viszont a
maga részéről más tervvel hozakodott elő, amely
tárgyilagosan számolt a valósággal, és valamivel több sikerrel
kecsegtetett. Egyszerűen arra unszolta Fryert, hogy habozás
nélkül üsse le Christiant, ez ugyanis a lázadók közt zűrzavart
idézne elő, és lehetővé tenné, hogy a legénység törvényhű
része gyorsan és eredményesen átvegye a kezdeményezést.
Sajnos azonban Christian, úgy látszik, meghallotta, amit a
kapitány a helyettesének tanácsolt, mert állítólag azon
nyomban ott termett Fryer mellett, megfenyegette kardjával,
és rárivallt:
– Uram, ha egy hüvelyknyit is közeledni mer, azonnal
felkoncolom! – Majd Fryert szigorú őrizet mellett lekísérték a
kabinjába.
Mialatt a hátsó árboc körül ezek az eredménytelen
egyezkedési kísérletek folytak, a lázadók egy részének
sikerült átemelni a kis csónakot a hajó peremén és leereszteni
a vízre. Norman, az ács, aki az események kezdete óta
lojálisán kitartott a kapitány mellett, hűségét most azzal
mutatta ki, hogy átmászott a hajókorláton, és elhelyezkedett
a Joliéban. De alig pár pillanatig tartózkodott benne, kénytelen
volt ismét kimászni, mégpedig a legsürgősebben, mert a kis
csónakot annyira kikezdték a férgek és a korhadás, hogy
gyors tempóban süllyedni kezdett. A két tengerészkadétot,
Haywardot és Halletet ugyancsak megrémítette a látvány, és
kétségbeesetten könyörögtek Christiannek, hogy inkább a
húsz láb hosszú kuttert adja oda. Erre heves vita tört ki a
lázadók közt, mert néhányuk dühösen morogta, hogy „még a
jolle is túlságosan jó nekik”, míg mások fenyegetően rázták
öklüket a még mindig az árbochoz kötözött Bligh felé, és azt
vitatták, hogy az elintézés legkönnyebb és legbiztosabb
módja az lenne, ha itt helyben megszabadulnának tőle és
társaitól. De még mindig Christian parancsolt, és éppen úgy
ellene volt minden vérontásnak a hajón, mint ahogyan azt
sem akarta, hogy szántszándékkal fullasszák meg Őket a
vízen hányódó Joliéban. Megparancsolta tehát, hogy ürítsék ki
a kutterből a jam- és kókuszdiórakományt, és eresszék le a
vízre a kis csónak helyett.
A kutter vízrebocsátása azonban igen nehéz feladatnak
bizonyult, legalább tíz ember együttes erőfeszítése kellett
hozzá a különféle kötelek és emelőcsigák alkalmazása mellett.
Erre Christian a tétlen ácsokat és fedélzetmestereket hívatta,
és megparancsolta, hogy ők is segítsenek, így a kutter
hamarosan a Bounty mellett himbálódzott. Ekkor, mindenki
legnagyobb csodálkozására, a félvak hegedűs Byrne volt az
első, aki kívül került a hajó korlátján.
Christian már alig várta, hogy pontot tegyen a kellemetlen
ügy után. ezért megparancsolta, hogy Hayward, Hallet és
Sámuel szedjenek össze valamennyi élelmiszert és ruhát, és
menjenek le a csónakba, olyan gyorsan, ahogy csak tudnak.
– De Mr. Christian, ártottam én valaha magának, hogy ilyen
kegyetlenül bánik velem? Remélem, nem ragaszkodik a
szándékához – fakadt ki Hayward könnybe lábadt szemmel.
– Remélem, uram, nem ragaszkodik a szándékához –
csatlakozott szavaihoz a hasonlóképp kétségbeesett Hallet.
Christian sürgősen kinyilvánította, hogy amit mond. azt
teljesen komolyan gondolja, és valósággal lekergette a két
kadétot, hogy tüstént szedjék össze a holmijukat.
A hajón levők többségének már elég ideje volt az egész
helyzet alaposabb átgondolására. Christian és híveinek
szűkebb köre már régen meghozta a visszavonhatatlan
döntést: hiszen, ha leteszik is fegyvereiket, és ebben a kritikus
pillanatban visszaadják is a hajót a kapitánynak, lázadásukért
előbb-utóbb bizonyosan akasztófára kerülnek. Ugyanakkor a
legénységnek több mint a fele számára, amely eddig még
nem csatlakozott a lázadókhoz, és csupán tétlen szemlélője
volt az eseményeknek, most elérkezett a választás pillanata.
A lázadásról szóló törvények nem ismerték a semlegességet:
a hajón minden ember lázadónak minősült, aki nem adta
világos tanújelét a kapitány iránti hűségének.
Colé és társai tehát csak egyetlen módon bizonyíthatták be
hűségüket: ha a kapitánnyal együtt beszállnak a kutterbe, és
á legtöbbjük így is határozott. A kuttert azonban csak tíz
ember számára építették, a kapitányhoz hű legénység száma
pedig ennél jóval nagyobb volt. Üjra megkörnyékezték tehát
Christiant, mégpedig azért, hogy engedje át nekik a kutter
helyett a lényegesen nagyobb bárkát. Sőt maga Bligh is, aki
eddig még semmi kegyet nem kért a lázadóktól, most
csatlakozott a kéréshez, és végül – elég ironikus fordulat –
Purcell, Bligh ősellensége volt az, aki a dolgot dűlőre vitte.
Drámai hangon ecsetelte Christiannek, hogy kész gyilkosság
egy ilyen kis csónakban útra bocsátani őket.
– Semmi olyat nem tettem, ami miatt szégyenkeznem vagy
félnem kellene. Szeretném viszontlátni a szülőhazámat –
fejezte be szenvedélyesen.
Christian, mivel tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a
kutterben Bligh-nak és társainak semmi reménye a
megmaradásra, újra engedett, és elrendelte, hogy helyette
bocsássák vízre a 23 láb hosszú bárkát.
Mihelyt a bárka a vízen volt, mindazokat, akik a távozást
választották, szállásukra küldték, hogy szedjék össze
személyes holmijukat. Csak Bligh nem részesült ebben a
kedvezményben, mert Christian egy pillanatig sem volt
hajlandó elengedni a szeme elől. Helyette Smith, a kapitány
szolgája ment le, hogy felhozzon egy nadrágot és egy
zubbonyt. Közben, mialatt a kapitányhoz lojálisok holmijaikat
szedték össze, Christian felhozatott egy palack rumot Bligh
személyes készletéből, és a lázadók áldomást ittak
vállalkozásuk sikerére.
A személyes holmik összepakolásában, úgy látszik, Sámuel,
az írnok, árulta el a legtöbb kezdeményező szellemet, mert
észrevétlenül besurrant a kapitány kabinjába, és magához
vette az utóbbi megbízó parancsát, valamint a hajónaplót. El
akarta vinni továbbá Bligh személyes naplóját, tahiti szótárát,
különböző térképekhez készített számos eredeti vázlatát.
Szerencsétlenségére azonban az őrök megakadályozták
ebben, így az értékes papírok elvesztek az utókor számára.
Colé módját ejtette, hogy magához vegyen egy iránytűt,
Purcell pedig különböző nagyságú szegekkel töltött meg egy
vedret. A kapitány híveinek egyike sem sietett túlságosan, és
talán érthető, hogy a forrófejű Churchill és Quintal
helytelenítették Christian gyöngeségét, és egyre jobban
sürgették a lojálisukat.
Reggel háromnegyed nyolc volt, amikor a tépelődő és
levert Christian végre annyira összeszedte magát, hogy útjára
bocsáthaíta a bárkát. Az elsők, akiket a hajó elhagyására
felszólított, Hallet, Hayward és Sámuel voltak: mindhárman
rendkívül népszerűtlenek a hajón. Aztán Fryer következett
soron, akit őrei egészen a hajó korlátjáig kísértek. Az utolsó
pillanatban még visszafordult, és így szólt Christianhez:
– Szeretnék ön mellett maradni, ha megengedi.
– Nem, uram, menjen egyenesen a csónakba! – för-medt rá
Christian hajthatatlanul. Fryer még egyszer próbálkozott:
– Jobban tenné, ha engedné, hogy itt maradjak, Mr.
Christian, mert ön nem fog boldogulni egyedül a hajóval.
– Nagyon jól boldogulunk vele ön nélkül is, Mr. Fryer –
mordult rá Christian ridegen.
Nagyon valószínű, hogy Fryer, mint később maga is
állította, azért akart a hajón maradni, hogy idővel hatalmába
kerítse. Ugyanakkor azonban világosan látnia kellett, hogy
erről a tervről többé szó sem lehet, mivel mindazok, akik
segíthették volna, úgy döntöttek, hogy Bligh-jal együtt
távoznak a bárkán. Bligh ebben a vonatkozásban vagy
ugyanúgy elvesztette valóságérzékét, mint Fryer, vagy
egyszerűen az nem volt ínyére, hogy vele legyen a
csónakban, mert hirtelen, mindenki meglepetésére,
helyettese felé fordult, és kereken megparancsolta neki, hogy
maradjon a hajón. Ez már több volt, mint amennyit Christian
türelme elbírt, és kardját előkapva, rárivallt Fryerre:
– Istenemre, uram, menjen a csónakba, különben
keresztülszúrom!
Az adott körülmények között Fryernek nem volt más
választása, de még így is sikerült rábeszélnie Christiant,
mielőtt a csónakba szállt volna, hogy magával vihesse ifjú
sógorát, Tinidért, és összeszedhesse még néhány személyes
holmiját.
Azt a három embert, aki még mindig a hajó belsejében
tartózkodott, Peckovert, Nelsont és Ledwardot, Fryerrel
egyidőben hozták fel a fedélzetre, de a többiektől eltérően,
őket nem kényszerítette senki, hogy a bárkára menjenek,
hanem szabad választásukra bízták a dolgot. Miként Christian
előre sejtette, mindhárman kitartottak a kapitány mellett.
Ekkorra már körülbelül fél tucat ember tartózkodott a
bárkában, köztük – elég furcsa módon – az amerikai Isaac
Martin meg egy másik matróz, Lamb, aki kezdetben szintén a
lázadók oldalára állt, sőt, hogy segítse őket, fel is
fegyverkezett egy muskétával. Amikor Churchill
megpillantotta Martint, puskát szegezett rá. és visszarendelte
a Bounty-ra, Lambnek viszont megengedte, hogy maradjon
ott, ahol van. Ugyanakkor az éber Quintal észrevette, amint
Purcell éppen a nagy szerszámosládáját készül magával vinni.
Erre már ő is kitört:
– A teremtésii, ha ezek magukkal viszik a szerszámokat,
egy hónap alatt új hajót tudnak építeni!
Christian egy szóval sem avatkozott bele az ügybe, Purceli
viszont szokott makacsságával kitartott szándéka mellett, és
végül Churchill dühös tiltakozása ellenére, értékes
szerszámosládájával lekúszott a várakozó bárkába.
A bárka ekkor már elég mélyen a vízbe merült, de még
mindig nem ért véget a kapitány híveinek beszállása. Végül
Bligh, akinek utoljára kellett elhagynia a hajói, aggódva
felkiáltott:
– Mindnyájan nem szállhattok a csónakba, fiaim, nem
szabad túlterhelni, néhányatoknak a hajón kell maradnia. Ne
féljetek, fiúk, én majd igazollak benneteket, ha valaha eljutok
Angliába!
Christiant egyszerre elfogta a félelem, hogy valamennyi,
megfelelő kiképzésben részesült tiszthelyettes és altiszt el
akarja hagyni, és tüstént megparancsolta Normannek, a
hajóácsnak, és Colemannek, a fegyvermesternek, hogy
maradjanak a fedélzeten. A csónakban tartózkodók újabb
felülvizsgálatakor kiderült, hogy Mclntosh, az egyik ácssegéd,
szintén el szándékozik hagyni a hajót, mire őt is
visszarendelte a fedélzetre. Másrészt viszont megengedte
Purcellnek, bármilyen ügyes mesterembernek ismerték is,
hogy a bárkában maradjon, és ez talán kiszámított bosszú volt
Christian részéről, hiszen nagyon jól tudta, mennyire gyűlöli
egymást Purcell és Bligh. Közkívánatra visszatartották Byrne-t
is, a félvak hegedűst, ami egyébként nem ütközött
különösebb nehézségbe, mert szegény teremtés még mindig
nyugodtan üldögélt a kutterben, és sejtelme sem volt arról,
hogy a többi lojális a bárkában tartózkodik.
Az akaratuk ellenére a hajón marasztottak közt találjuk még
a két kadétot, George Stewartot és Péter Heywoodot. Annak
ellenére, hogy Christian volt Stewart legjobb barátja, a
fiatalembernek mégis többet jelentettek szülei, karrierje és
otthona, úgyhogy már az események elég kezdeti
szakaszában elhatározta: lesz, ami lesz – ő hű marad a
kapitányhoz.
Heywood azonban kevesebb határozottságot árult el, mint
Stewart. Őt főként az érdekelte, vajon mennyi a valószínűsége
annak, hogy a csónakban levők élve átjutnak a Csendes-
óceán roppant sivatagán, ezért egészen az utolsó pillanatig
halogatta a döntést. Most azonban, amikor Christian
igyekezett minél használhatóbb legénységet kiválogatni a
maga számára, Churchill odament a korlátnál álló
Heywoodhoz, és megkérdezte tőle:
– Mi a szándéka, Mr. Heywood?
Heywood óvatosan azt felelte, hogy Churchill nagyon téved,
ha feltételezi róla, hogy a lázadók oldalán áll, majd naiv
szókimondással hozzátette, hogy mindazonáltal a hajón
szándékozik maradni, mert a Bountyn, érzése szerint, sokkal
több az esélye az életben maradásra. Amikor ezt mondta,
éppen Stewart haladt el mellette, amint lefelé igyekezett,
hogy holmiját összeszedje. Meghallva Heywood megjegyzését,
visszafordult, és odavetette:
– Ne gondold, Péter! Mert ha maradsz, ugyanolyan
mértékben terhel a bűnrészesség, mint a lázadókat, noha
nincs részed a lázadásban. Gyere le velem a szállásra, szedjük
össze a legszükségesebb dolgainkat, és menjünk a bárkába a
kapitányhoz!
Churchill nyilvánvalóan eleve bizonyosra vette, hogy
Stewart és Heywood a lázadás során majd Christian barátjuk
oldalára állnak, ezért most szemrehányóan megjegyezte:
– Ejnye, Mr. Stewart, én magát olyan embernek gondoltam,
akiben több a kurázsi.
Stewart azt válaszolta, nagyon jól tudja, mit ért ezen
Churchill, de semmi kedve bemocskolni becsületét azzal, hogy
cserbenhagyja a kapitányt, és nyomban határozott léptekkel
továbbment az elülső' fedélzeti nyílás felé. Stewart szilárd
magatartása nyilván elgondolkoztatta Heywoodot, s
pillanatnyi habozás után követte társa példáját. Viszont a két
tengerészkadét, hajózási ismeretei révéri, fontos lehetett a
Bounty megfogyatkozott személyzetében, ezért Churchill
néhány pillanatnyi fontolgatás után eldöntötte, hogy a hajón
fogja őket, ha akarják, ha nem. Lekiáltott tehát Thompson-
nak, aki még mindig a fegyveres ládát őrizte a fedélközben,
hogy ne engedje fel a két kadétot a fedélzetre.
Amikor tudtukra adták Churchill elhatározását és parancsát,
hogy nem mutatkozhatnak a fedélzeten, Stewart – aki,
Heywooddal ellentétben, teljesen tisztán látta helyzetük
súlyosságát – – lentről felkiáltott Churchillnek:
– Ha nem hajlandó minket elengedni, akkor követelem,
tájékoztassa a kapitányt, hogy erőszakkal tartott vissza!
– Hogyne, hogyne – csillapította Churchill gúnyosan –, lesz
rá gondom. – Bár szemmel láthatóan esze ágában sem volt,
hogy effélét tegyen.
A legénység egy másik tagja, James Morrison, a
fedélzetmester segédje, szintén osztotta Heywood
véleményét, amely szerint elhanyagolhatóan csekély az
esélyük arra, hogy egy nyitott csónakban élve maradnak.
Mikor Fryert tájékoztatta szándékáról, hogy a hajón marad,
csak bátorítást kapott tőle, ugyanis azt bizonygatta, hogy így
később elég támogatót tud toborozni a hajó visszaszerzésére.
Ám őt Fryer bátorítása ellenére is annyira mardosta a
lelkiismeret, hogy feletteséhez, Cole-hoz fordult, és közölte
vele szándékát. Colé csupán megrázta a kézéi, és szerencsét
kívánt neki. Morrison ezt a gesztust nyilván biztatásnak fogta
fel: mindenesetre meggyőzte arról, hogy helyes úton jár.
Most, hogy elválasztották a bárányokat a farkasoktól, s
tizenkét ember várakozott lent, a túlzsúfolt bárkában,
elérkezett az idő, amikor William Bligh-nak is távoznia kellett a
színről.
A szemtanúk szerint Christian mélységes megindulísággal
küszködött, miközben hajdani parancsnokához intézte szavait:
– Gyerünk, Bligh kapitány, tisztjei és emberei lent vannak a
bárkában, és önnek velük kell mennie. Ha a legcsekélyebb
ellenállást megkísérli, abban a pillanatban halál fia.
Ügy látszik, ekkor Bligh is elvesztette kissé tartása erejét,
mert egészen váratlanul patetikus szavakkal Christian
belátására apellált:
– Becsületszavamat adom, és kötelezem magam, Mr.
Christian, hogy teljesen elfelejtem ezt az esetet, ha letesz
szándékáról. Gondoljon arra, hogy feleségem és négy
gyermekem van Angliában, és ön a térdén ringatta
gyermekeimet.
De Christian rendíthetetlen maradt:
– Nem, Bligh kapitány, ha lett volna önben becsület, a
dolgok nem fejlődtek volna idáig, és ha önnek fontos a
felesége meg a családja, akkor már korábban kellett volna
gondolnia rájuk, és nem lett volna szabad úgy viselkednie,
mint egy gonosztevőnek.
Egy pillanatig úgy rémlett, mintha Bligh ezek után is tovább
akarta volna kérlelni, de Christian durván elvágta szavainak
útját. Most Colé fedélzetmester tett kísérletet, hogy
megkörnyékezze Christiant. Utóbbi később bevallotta
Stewartnak, hogy az eseményeknek ezen a pontján már-már
megbánta tettét, noha tisztában volt vele, hogy már késő
volna a bánaí. Ezért sajnálkozva így válaszolt Cole-nak:
– Most már késő. Az elmúlt hét maga volt a pokol –
számomra, és elhatároztam, hogy tovább nem szenvedek
benne. Ön tudja, Mr. Colé, hogy Bligh kapitány egész úton úgy
bánt velem, mint egy kutyával.
– Nagyon jól tudom, Mr. Christian – hagyta rá Colé –, tudjuk
ezt mindnyájan, de felejtse el, az isten szerelmére!
Ekkor Bligh rnég mélyebben megalázkodott, mert szinte
kétségbeesve mondta:
– Nem lehet más módot találni?
Churchill, akit hovatovább nyugtalanítani kezdett Christian
szemmel látható bizonytalansága, most durván közbevágott:
– Nem, ez a legjobb és az egyetlen mód!
Szavait a többi lázadó helyeslésének moraja kísérte, és a
közhangulatnak ez a megnyilvánulása meggyőzhette Bligh-t a
további tárgyalás céltalanságáról, mert az után, hogy a kezét
eloldozták, többé egy szót sem ejtett, hanem hangtalanul
lemászott a bárkába. Ekkor Christian, akit azért furdalt a
lelkiismeret, váratlanul átnyújtotta a kapitánynak saját szex-
tánsát és a nautikái táblázatokat.
– Tessék, Bligh kapitány, ez minden célnak megfelel. Tudja,
hogy ez jó szextáns.
Ebben a pillanatban előreiramodott Smith, Bligh szolgája, és
mielőtt bárki útját állhatta volna, egyetlen ugrással a
csónakban termett, hogy csatlakozzék urához és gazdájához.
A bárka tizenkilenc utasával most alig emelkedett nyolc
hüvelykkel a víz szintje fölé, és ezen a címen jó néhányszor
megvádolták Fletcher Christiant, hogy Bligh-t és társait
szándékosan a biztos halálba küldte. Ez, persze, nem igaz.
Először is annyira közel volt Kotu szigete, hogy a Bounty
árbocának tetejéről már látni lehetett, másodszor szellő sem
fújt, és a tenger sima volt, mint a tükör, harmadszor pedig,
bármilyen valószínűtlenül hangzik is, Christian felajánlotta,
hogy egész Kotuig elvontatja a bárkát.
Bligh kapott is Christian váratlan ajánlatán, ami a vontatást
illeti, és miután egy kötéllel a hajóhoz erősítették, a bárka a
Bounty tatja mögött siklott. Röviddel ezután Christian újabb
készleteket juttatott le hozzájuk disznóhúsból, kenyérből és
vízből, hogy az első napokat valahogy kihúzzák a parton.
Hogy a ráadásként kapott készleteknek helyet teremtsen,
Bligh szigorúan megparancsolta, hogy valamennyi
függőágyat, amelyeket társai túlzott derűlátással a bárkára
cipeltek, hajítsák a vízbe, s Christian feltűnő nagylelkűségén
vérszemet kapva odáig merészkedett, hogy egypár puskát is
kért.
A lázadók heves tiltakozása ellenére Christian Bligh
kívánsága teljesítésében elment félútig, és lebocsátott négy
kardot. Közben az emberek a Bountv fedélzetén gúnyosan és
csúfolódva kiabáltak:
– Ugyan, mi szükségük lenne tűzfegyverekre a
Barátságszigeteken, ahol annyi a barátjuk?
A zsivaj közepette hallani lehetett még, hogy Coleman, a
fegyvermester, lekiáltott a kapitány híveihez: felettébb hálás
lenne annak, aki Londonba érkezésük után Greenwichben
felkeresné Mr. Greent, és tájékoztatná a történtekről.
Peckover azon kesergett, hogy nincs inge, mire az egyik
lázadó lement a fedélközbe, hogy kerítsen egyet neki.
Churchill ennek fejében azt követelte, hogy Fryer szolgáltassa
vissza Heywood kadét zsebóráját, amelyet az előbbi nemrég
kért kölcsön tőle, és annak ellenére, hogy Fryer vonakodott
megválni az időmérő jószágtól, a cserét végül nyélbe ülőtték.
A lázadók ekkor Tahitit kezdték éljenezni, miközben a két
hajóács, Norman és Mclntosh, továbbá Byrnc. a félvak
hegedűs, hangosan ártatlanságukat emlegették, és
keservesen sírtak.
A lázadók hangos lelkesedése azonban fokozatosan
átcsapott a bárkában tartózkodó kapitány elleni dühös
kitörések sorozatába. Sértés sértés után röppent feléje a taton
át, és elkerülhetetlenül bekövetkezett a pillanat, amikor valaki
ezt kiáltotta:
– Golyót a gazember koponyájába!
A következő pillanatban egy ágyú csöve irányult „tréfából”
a kis bárkában ülő védtelen emberekre. Mosí már Bligh előtt is
világossá vált, hogy a vontatás kedvezménye nem éri meg a
kockázatot, amelyet a hajó közelsége jelent, és parancsot
adott a kötél eloldására. Ekkor már nyolc óra volt: három óra
telt el a lázadás kitörése óta, és még nem támadt fel a hajnali
szél. Ezért a lojáiisok elhatározták, hogy evezőt ragadnak, ami
távolról sem volt könnyű a terheléstől mélyre süllyedt
csónakban. Mégis olyan gyorsan eveztek el a Bounty
közeléből, amennyire csak tőlük telt, gondosan vigyázva, hogy
pontosan a hajó mögött maradjanak, mert jól tudták: a
lázadóknak bármikor kedvük támadhat, hogy feléjük fordítsák
a hajóágyút, de mindaddig biztonságban vannak, amíg
irányuk egybeesik a tattal.
Fletcher Christian mozdulatlanul állt a Bounty fedélzetén a
mellvédnél, és az egyre távolodó bárkára meredt. Két, ebben
az időben elejtett megjegyzését örökítették meg. Azt mondta
valakinek, aki mellette állt: „Szívesen feláldoznám a saját
életemet, ha vissza lehetne fordítani a dolgokat a normális
kerékvágásba, és a bárkában levő személyek ismét
biztonságban a hajón volnának.” Egy másiknak pedig
bevallotta, hogy a szíve összeszorult, amikor Bligh a feleségét
és gyermekeit emlegette, és drámai hangon hozzátette, hogy
kész lett volna a tengerbe vetni magát, ha tudja, hogy tettével
megváltoztathatja az események folyását.
Hála Bligh gondosságának, aki a hajó elhagyása után is
tovább vezette a hajónaplót, ma pontosan tudjuk, mit érzett
és gondolt, amikor a bárka útnak indult. Az első bejegyzése
így hangzik:
„Alig tettem meg nyolcad mérföldnyi utat, amikor
elkezdtem tűnődni az emberi dolgok forgandóságán. De
mindeme bajok közepette bensőmben boldogság honolt, és ez
nem engedte meg, hogy szellememet csüggedés ejtse rabul,
mert tudatában voltam önnön feddhetetlenségemnek és az
aggályos gondosságnak, amellyel a szolgálatomat elláttam...
Lehetett-e bárki kedvezőbb helyzetben, mint én ezelőtt
tizenkét órával? Volt egy jó karban tartott hajóm, bőven
ellátva a szolgálathoz és a jóllétünkhöz szükséges
készletekkel. Minden részletre kiterjedő figyelemmel
biztosítottam magam a szerencse forgandóságával szemben,
arra az esetre is, ha nem tudnék átjutni az Endeavour-
szoroson, és felkészültem minden balesetre, ami ott érhet.
Ehhez hozzá kell még tennem, hogy hajtásaim rendben
voltak, és szépen virultak, úgyhogy miután az út kétharmadát
már magam mögött hagytam, a hátralevő része nem volt
kétséges.”
Bligh-t különösen a lázadás valódi oka foglalkoztatta, és így
összegezte fejtegetéseit:
„Más következtetésre nem juthatok, mint hogy sokkal
boldogabbnak képzelték el jövendő életüket az otaheitiek
között, mint amilyet Angliában folytathatnak, és ha ehhez
hozzáveszünk néhány női kapcsolatot, valószínűleg
megtaláltuk az egész ügy fő indítékait. A főnökök annyira
megszerették embereinket, hogy mindenkit inkább
maradásra, mint az ellenkezőjére biztattak, sőt még nagy
birtokokkal is kecsegtették őket. Ennek és még számos,
hasonlóan csábító körülménynek összejátszása mellett, ha
nem láthatta is előre az ember, aligha csodálhatja, hogy a
matrózok közül számosan, egyes tisztek által vezettetve, és
családi kapcsolatok híján – vagy ha voltak is ilyen
kapcsolataik, nélkülözvén ama természetes ösztönt, hogy
azoktól soha el ne kívánjanak szakadni –, olyan hatalmas
vonzóerő hatása alá kerültek, amellyel az előbbiek nem
rendelkeztek, és roppant kísértésnek voltak kitéve, ha egyszer
kezükbe kaparintották a hatalmat, még ha törvénytelenül is,
hogy betelepedjenek a bőség közepébe a világ legszebb
szigetén, ahol nem kell dolgozniuk, és ahol a kicsapongás
lehetőségei minden képzeletet felülmúlnak.”
Bligh élete végéig kitartott álláspontja mellett, és miután
Angliába visszatért, sikerült mindenkit meggyőznie arról, hogy
Christian és bűntársai már előre gondosan kitervezték a
lázadást, és azzal a szándékkal hajtották végre, hogy
visszatérhessenek Tahitira. Bligh téves nézeteinek
legvalószínűbb magyarázata bizonyára az, hogy túlzott
módszeressége és rendszeressége mellett el sem tudta
képzelni, hogy valaki ötletszerűen, szeszélyből cselekedjék,
mint például Fletcher Christian.
Viszont Christian sem ért volna el eredményt, ha a saját
tetteit irányító közvetlen okokhoz nem társul a hajón uralkodó
általános elégedetlenség. A legénységet különösen
felbőszítette az a kollektív büntetés, amelyet a kapitány április
27-én mért ki rájuk, a nevetséges kókuszdió-vitát követően,
és bármilyen valószínűtlennek látszik is, jó okunk van
feltételezni, hogy ez az önmagában apró incidens a lázadás
kibontakozásának jelentős tényezője lett.
Végezetül emlékezetünkbe idézve, hogy mindez 1789-ben
történt, és hogy máshol egy hasonló jellegű eseménysor volt
kifejlődőben, mégpedig sokkal szélesebb skálán, érdekes
történelmi és társadalmi távlatokban röviden szemügyre
venni a lázadást. Megfigyelhetjük, hogy mind a tizennégy
matróz, akik fáradságos és veszélyes fedélzeti munkát
végeztek, részt vett benne. Másrészt, akik a királyhoz és a
kapitányhoz hűek maradtak, majdnem valamennyien
magasabb beosztásban voltak (csak két fontos kivétel akadt:
Christian és Young). A Bountyn lezajlott lázadás tehát
osztályharcnak is felfogható – az elnyomott, elhanyagolt,
szegénységsújtotta és hazátlan matrózok zendülésének az
előjogokat élvező és dölyfös úri osztály ellen, amelyet a
szemükben
Bligh kapitány testesített meg. Ha maga a lázadás vezére
nem tartozik szintén az urak kö/é, több mint valószínű, hogy a
lappangó gyűlölet, amely ebben az időben a szerencsétlen
matrózok rétegét feletteseikkel szemben eltöltötte, véres
mészárlássá fajul, és a lázadás aligha zajlik le olyan
bámulatos nyugalommal, mintegy lovagias ügy módjára,
ahogy ténylegesen lezajlott.
Otthon-keresés

Mikor a bárka végre eltűnt a szemhatáron, Christian


összeszedte magát, és huszonnégy emberének
megparancsolta, hogy gyülekezzenek a fedélzeten. A lázadás
folyamán a legénység számos tagja, aki addig alig volt több
névtelen figuránál, kezdett egyéni arcot ölteni, önálló
személyiséggel és jellemmel. Hasznos tehát, ha név szerint is
felsoroljuk őket, főként azért, mert szerepük fontossága egyre
növekszik az elkövetkező hetek és hónapok során. Két
csoportra oszthatjuk őket. Az első csoport azt a tizenhét
embert foglalja magában, akik tevékenyen részt vettek a
lázadásban:
Edward Young tengerészkadét
Charles Churchill tengerésztizedes
John Mills segédtüzér
William Brown kertész
Henry Hillbrant matróz és kádár
Matthew Quintal matróz
Matthew Thompson matróz
Isaac Martin matróz
Alexander Smith matróz
Thomas Ellison matróz
Tohn Sumner matróz
John Millward matróz
William Mickoy matróz
William Muspratt matróz
John Williams matróz
Richard Skinner matróz
Thomas Burkett matróz
A második csoportot az a kapitányához hű hét ember
alkotja, akik ugyan megtagadták a részvételt a lázadásban,
mégis a hajón kényszerültek maradni. Ezek:
George Stewart tengerészkadét
Péter Heywood tengerészkadét
James Morrison, a fedélzetmester segédje
Joseph Coleman fegyvermester
Charles Norman segédács
Thomas Mclntosh segédács
Michael Byrne matróz
Miután embereit összehívta, Christian felszólította őket,
hogy válasszanak vezetőt, s egyúttal kijelentette, hogy ha úgy
óhajtják, szívesen átengedi másnak a parancsnokságot.
Nagyon valószínű, hogy ez idő szerint Christian kész örömmel
áthárította volna másra a felelősség terhét. Másrészt viszont –
miután jól tudta, arról most már úgyis lekésett, hogy
kimásszon az ügyből – nyilván azt szolgálta ez a lépés, hogy
helyzetét egyszer s mindenkorra megszilárdítsa, és hogy a
Churchillhez hasonló emberek lássák: ő a vezető,
mindannyiuk közös akaratából. Amint nyilván előre sejtette,
más név szóba sem került, és egyhangúlag Őt választották a
Bounty kapitányává:
Működését azzal kezdte, hogy a legénységet két
őrcsoportra osztotta, és ezek egyikét Stewart tengerészkadét
parancsnoksága alá helyezte. Egyesek azonnal tiltakoztak,
felpanaszolva, mennyire helytelen egy kapitány párti embert
nevezni ki a hajó tulajdonképpeni másodparancsnokává, és ha
mindenképpen kadét kell erre a helyre, szívesebben látnák a
nála népszerűbb Heywoodot. Christian azonban hajthatatlan
volt: a parancsnak engedelmeskedni kell, és amíg ő a
kapitány, engedelmeskedni is fognak. Ezután, elsősorban
azért, hogy új pozíciójával tüntessen, vissza.vonult Bligh
kabinjába, és elrendelte, hogy a kenyérfa-hajtásokat dobják a
tengerbe. Végül összeszedette a bárkán eltávozottak minden
személyes tulajdonát, és sorsolás űíján szétosztotta a lázadók
közt.
Ezután Christiannek és embereinek el kellett dönteniük,
hogy hova menjenek. Sebtében kigondolt eredeti tervük
szerint Tahiti felé akarták venni az irányi, hogy ott partra
tegyék a lojálisukat, akiket akaratuk ellenére kényszerítettek
a hajón maradásra. Azután – úgy gondolták – keresni fognak
egy magányos szigetet, ahol a felfedeztetés kockázata nélkül
letelepedhetnek. További megfontolás után azonban rájöttek,
hogy mivel a velük levő kapitánypáríiak egytől egyig ügyes és
használható emberek, munkájuk nagy előnyt jelentene az új
gyarmaton. Teháí még annyi fáradságot sem vettek, hogy
megkérdezzék a boldogtalan lojálisokat; egyszerűen
eldöntötték, hogy nem térnek vissza Tahitira, hanem
valamelyik másik szigeten keresnek alkalmas otthont.
A Cook utazásairól szóló könyvek egyikében, amely
megvolt a hajó könyvtárában, Christian egy kis sziklás sziget
leírására bukkant. A sziget a Tupuai nevet viselte, és Tahititól
mintegy háromszáz tengeri mérföldre délre feküdt. Cook a
szigetet 1777-bcn tett déitengeri útján fedezte fel. Partra
ugyan nem szállt itt sem ő, sem útitársai közül senki, de egy
sereg bennszülött közelítette meg csónakon a hajót, s így
megállapították, hogy nyelvüket és szokásaikat tekintve közeli
rokonai a tahitiaknak. Christian tehát teljes joggal hihette,
hogy itt ugyanolyan barátilag fogadják majd őt és embereit,
mint Tahitin. Tupuai a 23. szélességi fokon feküdt, ami azt
jelentette, hogy éghajlata alig hűvösebb Tahitiénál, vagyis
semmi akadálya a trópusi növények és gyümölcsfák
termesztésének. Közölte tehát felfedezését a legénységgel,
bizonygatva, hogy a sziget jól megfelel céljaiknak, majd
szavazásra bocsátotta az ügyet. A lázadók azonnal és
egyhangúlag beleegyeztek, anélkül, hogy végiggondolták
volna, mit jelent életük hátralevő részére megtelepedni egy
ilyen apró szigeten. A Bounty ennek megfelelően délkeleti
irányba fordult.
Morrison fedélzetmester szerint mind ö, mind a többiek a
hajón, akik a kapitányhoz hűségesek maradtak, szüntelenül új
és új terveket szőttek a hajó visszaszerzésére, de az éber
lázadók egyiket a másik után hiúsították meg. Ebben az
állításban bizonyára van valami igazság, mert Churchill
különösen a fegyveres ládát őrizte nagy gonddal, sőt minden
éjjel a fedelén aludt. A lojálisok mindenesetre bőségesen
találtak alkalmat arra. hogy titokban találkozzanak egymással,
és terveket szőjenek, mivel a hajón korlátlan mozgási
szabadságot élveztek. Következésképpen fel kell tételeznünk,
hogy valójában teljesen elégedettek voltak sorsukkal, és a
legjobb egyetértésben éltek a lázadókkal. Ezt a tényt igazolja
mellesleg az a szembetűnő készség is. amellyel Stewart
tengerészkadét a szokásos fedélzeti teendőkből kivette részét
Egyvalaki volt szemlátomást elégedetlen, mégpedig Fletcher
Christian, sőt napról napra bűskomorabbnak és
csüggedtebbnek látszott. Arcát tenyerébe temetve találták
újra meg újra a kabinjában, és fel se nézett, ha valaki
belépett, vagy akár megszólította. De mindig csak egy-két
órára volt rabja nyomott hangulatának, máskülönben ellátta
kötelességét, és olyan alapossággal és szigorral fegyelmezte
legénységét. amit bizonyára maga Bligh kapitány is helyeselt
volna, ha netán a hajón tartózkodik.
Röviddel Tupuai szigetére érkezésük előtt Christian
megparancsolta embereinek, hogy készítsenek maguknak egy
egyszerű uniformist vitorlavászonból, azzal a bevallott céllal,
hogy tiszteletet ébresszenek s. bennszülöttekben, amikor a
szigetre lépnek. Ez kissé furcsának tűnhet, de
emlékezetünkbe kell idézni, hogy abban az időben senki más
nem viselt egyenruhát a brit flottában, csak a tisztek és a
tengerészkatonák. Mivel azonban Cook rövid látogatása óta,
aminek immár tizenegy éve, egyetlen hajó sem állt meg
Tupuai előtt, a bennszülöttektől aligha várhatta bárki is, hogy
méltányolni tudják, milyen magas rangú személyek az
egyenruhába öltözött angolok, amikor a Bminíy egyhónapi
vitorlázás után, május 18-án, horgonyvetés szándékával
Tupuai vizeire siklott. A szigetlakók kezdettől fogva rendkívüli
gyanakvással fogadták a látogatókat, és amikor Stewari az
egyetlen résnél, amely a szigetet körülvevő korallzátonyon
nyílt, mélységmérésekbe kezdett, azonnal fegyveres harcosok
serege indult el egy nagy vendéghajós csónakon, ellenőrizni,
hogy mit művel. Amit láttak, cseppet sem nyerte meg
tetszésüket, és abban a naiv hitben, hogy nagyobb számuk
révén ők vannak fölényben, készülődni kezdtek, hogy a
kuttert megrohanják. Megriadva és meglepve ettől az
ellenséges magatartástól, Stewart és társai azonnal tüzet
nyitottak a bennszülöttekre a náluk levő két pisztolyból.
Annak ellenére, hogy az egyik pisztoly csütörtököt mondott, a
másik lövése pedig jó messzire csapódott le céljától, a
támadók mindenesetre hallatlanul megrémültek a zajtól, és
gyorsan eliszkoltak.
Másnap reggel, amikor a Bounty horgonyt vetett a
korallzátonyon belül elnyúló lagúnában, a bennszülöttek már
úgy viselkedtek, mint akik meggyőződtek róla, hogy az
egyenruhás hajósok mindenesetre félelmetes lények, mert
egész nap távol maradtak. Végül, egész éjjel tartó
tanácskozás után, elhatározhatlak, hogy békéért
folyamodnak, mert egy igen tiszteletreméltó öregurat küldtek
a hajóra, kezében banánággal, ami a polinézeknél a mi
olajágunk vagy fehér zászlónk megfelelője. Eltekintve attól,
hogy az agg békekövet valósággal megrémült a hajón levő
disznóktól, kecskéktől, kutyáktól, a tárgyalások
zökkenőmentesen folytak, utána pedig visszacvezetí a partra,
fölöttébb elégedetten a különféle értékes ajándékok miatt,
amelyeket a lázadóktól kapott. Nem sokkal ezután másik kenu
indult el a lagúna partjáról, és ahogy egyre közelebb került, a
Bounty legénysége gyönyörködve látta, hogy nem kevesebb,
mint tizennyolc lány ül benne, „valamennyien szépek és
csinosak, csigákban omló, derékig érő hajjal”. A lányok
ugyanolyan boldogan és készségesen rajzoltak a fedélzetre,
mint tahiti rokonaik, a várakozó hajósok pedig „előzékenyen”
fogadták őket, Morrison fedélzetmester tapintatos
fogalmazása szerint. Szerencsére azonban egy vagy két
lázadónak maradt ideje, hogy szemmel tartsa a bennszülöttek
egy másik csoportját, amely szintén a hajó felé tartott, és
minél közelebb kerültek, annál kevésbé nyerték meg a
hajósok tetszését. Csaknem ötven csónak siklott a vizén,
bennük hatalmas, atlétatermetű alakok, akik for-télyosan, bár
sikertelenül igyekeztek elrejteni a magukkal hozott rengeteg
lándzsát és parittyát. Christian most ráeszmélt, hogy a
békekövet valójában kém minőségben járt a hajón, és a
lányok is csak azért jöttek, hogy eltereljék a hajósok rigyelmét
a parton folyó hadi készülődésről. Pillanatnyi késlekedés
nélkül lezavarta a nőket a hajóról, embereivel fegyvert
fogatott, és hadirendbe állította őket a korlát mellett. A
harcosok, miután látták, hogy cselüket leleplezték, azonnal
elvágták a Bounty horgonykötelét, majd támadásba kezdtek.
Christian egy pillanat alatt tisztában volt azzal, hogy
bármennyire viszolyog is tőle, nem marad más hátra, mint
alaposan megleckéztetni a szigetlakókat, és nyomban
parancsot adott Millsnek, hogy az egyik, kartáccsal töltött
négyfontosból tüzeljen közéjük. A robbanás döreje és a lövés
iszonyú hatása megrémítette a bennszülötteket, úgyhogy
fejvesztve menekülni kezdtek, mire a kuíter. benne fegyveres
tengerészekkel, üldözőbe vette őket, és sokan estek áldozatul
a puskák tüzének. A meglehetősen véres hadművelet
emlékére a lagúna később a Véres-öböl nevet kapta,
A lázadók első gyarmatontási kísérlete aligha kezdődhetett
volna szerencsétlenebbül. De a déltengeri bennszülöttek és az
európaiak első találkozása nemegyszer alakult ilyenformán,
anélkül, hogy az incidens későbbi kapcsolataikat komolyan
befolyásolta volna. S Őt még a vendégszerető Tahitin is úgy
esett, hogy eredeti felfedezőjét, Wallist, először
megtámadták, és ő is tűzfegyverekkel volt kénytelen
védekezni. A bennszülöttek azonban – legalábbis az esetek
többségében – csodálatosan gyorsan felejtették el az ilyen
incidenseket, és a győztesek hűséges barátaivá lettek még a
legvéresebb és legpusztítóbb vereségek után is.
Olyan ember részéről tehát, aki ismerte a Déli-tengert és
lakóinak természetét, mint ahogy Christian is, korántsem volt
ésszerűtlen, ha azt remélte, hogy rövidesen elnyerheti a
Tupuai-sziget lakóinak barátságát, így mihelyt nyilvánvalóvá
lett, hogy a bennszülöttek ideiglenesen a dombok közé
menekültek a sziget belsejébe, Christian megtette az első
lépéseket békés szándékának bizonyítására, mégpedig azzal,
hogy jókora kirándulásokat tett a parton, és minden útbaejtett
kunyhóban szerszámokat, szögeket, üveggyöngyöket és más,
kárpótlásnak szánt ajándéktárgyakat hagyott.
Ezeken a diplomáciai missziós utakon Christiannek arra is
lehetősége nyílt, hogy közelebbről szemügyre vegye a
szigetet, és minél többet látott belőle, annál jobban
megtetszett neki. A közepén emelkedő dombok csak néhány
száz láb magasságot értek el, és széles síkságok terültek el
előttük. A megművelt földek és ültetvények dús terméséből
ítélve a talaj igen termékeny lehetett, itt is, ott is kristálytiszta
csermelyek csobogtak a tenger felé, tehát az ivóvíz nyilván
nem okoz majd gondot. További fontos tényezőnek számított,
hogy a sziget kicsi volt, és nem egykönnyen felfedezhető,
valamint, hogy egyetlen kikötőhelye jött számításba, a
meglehetősen szegényes védelmet nyújtó Véres-öböl. Vagyis
nagyon valószínűtlennek látszott, hogy bármilyen erre járó
hajónak kedve támadjon itt lehorgonyozni. Ha a Bountyiól
mindent kiraknak, aminek hasznát vehetik, utána pedig
felgyújtják a hajót, rejtekhelyüket soha senki meg nem találja.
Egyetlen dolog zavarta csak egy kissé Christiant, mégpedig
az, hogy háziállatnak nyomát sem fede/te fel a szigeten. Ebből
pedig arra következtetett, hogy ilyesmi nem is létezik
Tupuain, és ez rögtön fényt derített rá, miért riadt meg annak
idején a békekövet a disznók és kecskék látványától. Éppen
ezért Christian azt javasolta társainak, hogy mielőtt
véglegesen megtelepednének a szigeten, látogassanak el
Tahitira, és szerezzenek be ott kiadós utánpótlást
tenyészállatokból. A lázadóknak egyetlen porcikája sem
kívánta, hogy egész életükre vegetáriánusok legyenek,
amellett kapóra jött nekik ez az ürügy, hogy újra felkeressék
Tahitit. Miután egymástól függetlenül arra a meggyőződésre
jutottak, hogy Tupuai szigetén a nők távolról sem olyan szere
tetreméltóak és alkalmazkodók, mint Tahitin, a legénység
több tagja annak a véleményének adott kifejezést, hogy a
maga részéről a disznóknál és kecskéknél sokkal
fontosabbnak tartaná asszonynépet szerezni Tahitiról.
Christian, aki szintén mély vonzalmat érzett Tahiti egyik
szépséges leánya iránt, együtt-érzett embereivel.
Elhatározták tehát, hogy késedelem nélkül elindulnak Tahitira,
megszerezni mindeme életbevágóan fontos dolgokat.
A döntés több okból kockázattal járt. Először is: fölöttébb
valószínű volt, hogy a szigetlakókban gyanút ébreszt, ha a
Bounty ilyen hamar visszatér Tahitira, mégpedig kapitánya
nélkül és ennyire megfogyatkozott legénységgel. Sőt
egyikmásik főnök, ha rájön az igazságra, még a hajót is
elfoglalhatja, és fogságba vetheti a lázadókat. Másodszor, a
kapitánynak a hajón maradt hívei nyilván kihasználják majd a
kínálkozó alkalmat a szökésre. Végül azért járt komoly
kockázattal a vállalkozás, mert a legénység valamelyik tagja
esetleg elszólja magát, hogy Tupuain szándékoznak
letelepedni, és ezt a közlést kétségtelenül továbbadják majd
annak az angol vagy egyéb európai hajónak, amely
legközelebb útba ejti Tahitit.
Mindenki meglepetésére azonban Tahitin tett rövid
látogatásuk zökkenőmentesen zajlott le. Amikor június 6-án
Poino főnök és még jó néhány elragadtatott alattvalója, a
szokásos üdvözlő ajándékokkal, a Matavai-öbölben a hajó
fedélzetére lépett, Christian igen ötletes magyarázatot
tartogatott a tarsolyában. Előadta nekik, hogy nem sokkal
Tahiti elhagyása után találkoztak Cock kapitánnyal, aki
hajójára vette Bligh-t a legénység másik részével és az összes
kenyérfa-dugvánnyal, majd parancsot adott Christiannek,
hogy forduljon vissza Tahitira, s ott vegyen a fedélzetére élő
állatokat és növényeket egy újonnan alapított, Aitutaki nevű
gyarmat részére, amely Christian szerint Ausztráliában feküdt.
A különös mesét a bennszülöttek minden további nélkül
elhitték, feltéve persze, hogy egyáltalán kihámozták Christian.
erősen botladozó tahiti beszédének lényegét. Ami a lojáli-
sokat illeti, sőt ebben a tekintetben a többi lázadó sem volt
kivétel: Christian lelövéssel fenyegetett meg mindenkit, aki
szökést kísérelne meg, vagy elárulná a tahitiaknak az
igazságot, és ennyi elég volt, hogy tudják, mihez tartsák
magukat.
Egy hét leforgása alatt Christian nem kevessbb, mint
négyszázhatvan disznót, valamint ötven kecskét szedett
össze, továbbá Bligh bikáját és egy tehenet, számtalan
csirkét, két macskát és két. kutyát. Kivéve Christian
szerelmét, Mauateát, Tahiti lányai nem nagyon áhítoztak rá.
hogy a Bountyi Tupuaira kísérjék. Ellenkezőleg, a lányok
mindent elkövettek, hogy inkább Tahitin marasztalják
szerelmesüket. Némileg javított a helyzeten, hogy visszatérő
útjukon váratlanul két tahiti női potyautas bújt elő, viszont
megint a mérleg másik serpenyőjét nyomta le, hogy
jelentkezett néhány férfi potyautas is, köztük a javíthatatlan
Hitihiti. Mire a Bounty a Véres-öbölben újra horgonyt vetett,
kiderült, hogy kilenc férfi, nyolc fiú, tíz nő meg egy kislány
érkezett velük Tahitiról, vagyis bajosan mondhatta volna
bárki, hogy a nemek egyensúlyának problémája megoldódott.
A bika útközben kimúlt, viszont a tehén meg az összes többi
élő állat a legjobb egészségnek örvendett, úgyhogy mindent
összevéve a kirándulást semmiképpen sem lehet kudarcnak
nevezni.
Történetesen úgy adódott, hogy a telepesek nagy hasznát
vették a kezdetben nem szívesen látott férfi potyautasoknak,
mert ezek pillanatok alatt meggyőzték Tupuai lakóit, hogy
angol barátaik szándékai békések, és a továbbiakban is remek
közvetítőnek és tolmácsnak bizonyultak. Tamatoa főnök, aki a
sziget egész nyugati felén uralkodott, beleértve a Véres-öblöt
is, jóindulatában odáig ment, hogy Christian névtestvére lett,
és az előnyös egyezséget méltóképpen meg is ünnepelték,
nagy lakoma és szertartás kíséretében. Az új, szerencsés
fordulat révén helyzetük teljesen megváltozott, úgyhogy a kis
kolónia jövője fényesnek ígérkezett.
Tamatoa a Véres-öböl mellett ajánlott fel egy nagy
földdarabot a gyarmatosoknak, amely azonban valami
homályos okból nem felelt meg Christiannek, akinek szíve egy
másik, valamivel keletebbre fekvő terület után sóvárgott.
Pedig Tupuai legjobb termőtalaja Tamatoa királyságában volt
található, és ha Christian fáradságot vesz magának a terep
kissé alaposabb vizsgálatára, kétségtelenül elfogadja Tamatoa
ajánlatát, és a szigetnek ezen a szép, termékeny, vízben
gazdag részén telepszik le. A lázadók szokás szerint nem
tettek ellenvetést, amikor Christian amellett kardoskodott,
hogy a sziget északkeleti szögletében telepedjenek le,
Tamatoa viszont hangosan és keserűen tiltakozott, és erre
meg is volt minden oka, mert a Christian által kiszemelt
terület Tamatoa esküdt ellenségének, Taaroa főnöknek a
királyságához tartozott. Hogy valaki faképnél hagyja
névtestvérét, s annak legádázabb ellensége birodalmában
telepedjék meg – – ez a bennszülöttek szemében halálos
sértésnek számított. Christiannek, aki csaknem öt hónapig élt
Tahitin, ezt nagyon jól kellett volna tudnia, mégis
szemlátomást úgy vélte, hogy lehet két főnök névtestvére is
egyszerre, tehát Taaroának is felajánlotta ezt a
megtiszteltetést. Talán mondanunk sem kell: az utóbbi
valósággal úszott a boldogságban, hogy milyen remek
kilátással kecsegtet, ha biztosíthatja ennek a hatalmas, jól
felfegyverzett idegennek a szövetségét, és haladéktalanul
elfogadta Christian ajánlatát. Ettől a pillanattól Tamatoa
esküdt ellenségének tekintett minden lázadót. Fletcher
Christian rendkívül szerencsétlenül választott, mert Taaroa
uralma csak félakkora területre terjedt, mint Tamatoáé, és
csak félannyi alattvalóval rendelkezett. Ráadásul a sziget
harmadik főnöke, Tinarau, aki Taaroa déli szomszédja volt,
Tamatoa szövetségesének számított, ami azt jelentette, hogy
a lázadók a sziget lakosságának kétharmadát az ellenséges
táborban tudhatták. Továbbá a Bounty első érkezése után a
Véres-öbölben vívott csata elesett harcosainak legnagyobb
része Tinarau országából származott, ami megmagyarázza,
miért vált ez a főnök legádázabb ellenségükké, és hozta rájuk
később a legnagyobb bajokat.
Nyomban az után, hogy Christiannek sikerült a
korallzátonyon belül áthajóznia a Bountyva] a Taaroa
birodalmához tartozó új kikötőhelyre, máris elkezdődtek a
nehézségek. Először is a legénység két tagja, Sumner és
Quintal, huszonnégyórás kirándulást tett a parton Christian
engedélye nélkül. Mikor tettükért Christian megdorgálta őket,
azt felelték, hogy a hajó kikötőben van, így hát mindenki a
maga ura. Az adott körülmények között viszont mindennél
fontosabb volt, hogy a lázadók összetartsanak, és elkerüljék a
belső viszályokat. Tehát anélkül, hogy vitába szállt volna
álnok érvelésükkel, amely szerint a lázadás által mindnyájan
szabaddá és egyenlővé lettek, Christian elszántan előrántotta
pisztolyát, és megparancsolta, hogy a vétkeseket verjék
bilincsbe. Miután éjszaka módjukban állt jól átgondolni
helyzetüket, a két ember másnap reggel bocsánatot kért
Christiantől, aki minden további büntetés nélkül szabadon
engedte őket.
A lázadók nem lakhattak örökké a Bountyn, különösen,
hogy már meg is egyeztek a hajó kiürítésében és
elégetésében, nehogy a járművet bárki megpillantsa, és így
hollétüket felfedezze. De a veszélyes helyzet miatt, amely a
sziget főnökeinek viszálya nyomán kialakult, érezték, hogy
mindaddig nem tanácsos megszabadulniuk a hajótól, amíg
nem teremtenek maguknak a parton hasonlóan jó védelmet
nyújtó helyet.
A legésszerűbb megoldásnak mindenképpen egy erőd
építése látszott, és július közepén Christian a parttól
háromszáz yardnyira kiválasztott egy sűrű erdővel körülvett,
kellemes tisztást. Úgy látszik, valóságos vár tervét forgatta a
fejében, 300x300 láb alapterülettel, amilyenről minden fiú
álmodozik, körös-körül sánccal, sarkain lőrésekkel ellátott
őrtornyokkal, várárokkal és felvonóhíddal. Mihelyt az erőd
helyében és a terv fő vonalaiban megegyezésre jutottak,
Christian a következőképpen szervezte meg a munkát.
Brown, a kertész, azt a megbízatást kapta, hogy egy tahiti
férfi segédletével veteményféléket ültessen jövendő
szükségleteik fedezésére, míg Colemannek, a
fegyvermesternek, Mickoy-jal együtt ásókat és kapákat kellett
készítenie. Az egész társaságnak Hillbrant főzött, Ellisonnak és
a vak Byrne-nak pedig az volt a feladata, hogy az embereket,
élő állatokat és az ingóságokat a hajóról a partra szállítsák. A
legénység fennmaradó tizennyolc tagja, köztük a lojálisok,
továbbá a Tahitiról átvándoroltak az erőd építésében vettek
részt Christian parancsnoksága alatt, és meg kell adni,
Christian járt elöl jó példával, mert maga is ásót fogott, és
részt vett az alapozásban.
Christian a munkának már ebben a kezdeti, kemény és
megerőltető szakaszában rájött, hogy túlságosan nagyralátó
volt az erőd arányainak megtervezésében, és az eredeti
elképzelés méreteit kénytelen-kelletlen felére csökkentette. A
munka ennek ellenére is nagyon lassan haladt, és menet
közben egyéb akadályok is felmerültek. Mióta a Bounty
hajósai és Tamatoa, valamint Tinarau főnök között szakításra
került sor, az utóbbiak azzal az igen egyszerű eszközzel
hozták nehéz helyzetbe a hajósokat, hogy embereiknek
megtiltották bárminemű élelem szolgáltatását az idegenek
számára. Ennek következtében a lázadók kénytelenek voltak
beérni a Taaroa kicsiny birodalmában termő gyümölccsel és
növényekkel. Még többet rontott ügyük állásán, hogy az a
néhány bennszülött, aki a munkálatok helyén mégis
megjelent élelemmel, nem volt különösebben elragadtatva a
cserébe felajánlott cikkektől, sót olyan vélemények is
elhangzottak, hogy szülőföldjük kőeszközei és háncsruhái
sokkal jobbak, mint az európai vas és gyapot cikkek. De a
legjobban az keserítette el őket, hogy a lányok, akik
napközben szemlátomást élvezettel kacérkodtak velük, míg
munkájukat végezték, kereken megtagadták, hogy az éjszakát
a hajón töltsék.
Christian időről időre kísérletet tett a két másik főnök
barátságának visszanyerésére, sőt odáig ment, hogy a hajó
csónakján békítő ajándékokkal megrakodva, körülhajózta a
szigetet. Végül is feltehetően siker koronázta volna kitartását,
ha nem követi el azt az esztelen és teljesen felelőtlen
baklövést, hogy négyszázhatvan disznaját és ötven kecskéjét
szabadon engedi Tupuain. (Persze, nehéz munka lett volna
ólakat és karámokat építeni az állatoknak, s ez nyilván fel sem
ötlött a lázadók fejében, amikor olyan lelkesen
összegyűjtötték őket Tahitin.) Mivel ezek voltak az első
állatok, amelyek valaha e vidékre kerültek, és a szigeten a
kerítést nem ismerték, a szabadjára engedett nyájak kedvükre
csatangolhattak az ültetvényeken és termőföldeken. Ehhez
járult, hogy a lázadók felelőtlenül és szándékosan
visszaéléseket követtek el, egyrészt azzal, hogy a kerti
veteményeket és gyümölcsöt ott szedték össze, ahol éppen
találták; másrészt azzal, hogy állataikat nem terelték újból
össze – s ez óhatatlanul nyílt összeütközéshez vezetett. Az
első komoly baj augusztus 25-én történt, amikor Tinarau egyik
emberét megölték. A főnök megtorlásként azt eszelte ki, hogy
csinos nőket küldött csalétkül, akik a gyanútlan tengerészeket
a pálmaerdők mélyébe csalogatták. Ennek a Mata Hari-
taktikának első áldozata Alexander Smith volt, de elég
szerencsésen élve megúszta egy alapos ijedtséggel és ruhái
elvesztésével. Viszonzásul Christian földig égette a kunyhót,
ahol az álnok merénylet történt, ráadásul elkobzott néhány
visszataszító halványt is, amelyeket Tinarau rendkívüli
becsben tartott. Ezek az ellenrendszabályok egyetlen
kézzelfogható eredménnyel jártak: a Smith tőrbe ejtésében
segédkező nő a hajóra menekült, és ott is maradt.
Tinarau ekkor más taktikára tért át. Óriási
élelmiszerkészleteket cipelő, jókora csapat kíséretében,
szeptember 22-én ellátogatott a félig kész erődhöz. Ott
kijelentette, hogy fegyverszünetet kíván kötni, és szeretné, ha
helyreállna a béke, azzal a feltétellel, hogy Christian
visszaszolgáltatja a bálványokat. A lázadók egyik társa
azonban, egy Tahitiról származó fiatal fiú, véletlenül
észrevette, hogy az ajándékot hozók, mielőtt érkezésüket
bejelentették, fegyvereket rejtettek el egy közeli bozótban. A
fiú nyomban figyelmeztette Chris-tiant, mire az fegyverbe
szólította és készenlétbe helyezte saját embereit. Tinarau a
színlelt béketárgyalások kellős közepén vette csak észre, hogy
a hajósok fegyverben állnak. Ráeszmélve, hogy tervével
kudarcot vallott, gyorsan véget vetett a találkozónak. A
Bounty egyik ágyújának jól irányzott lövésére aztán az egész
bennszülött sereg hanyatt-homlok bemenekült az erdőbe.
Chrístiannek cseppet sem szegték kedvét Tinarau
cselszövései, és nem ijedt meg annyira, hogy települési
helyén változtasson, vagy tervét feladja. Inkább még jobban
siettette az erőd munkálatait, hogy minél előbb védelmező
falak mögött tudja magát hasonló támadásokkal szemben. De
több társa már torkig volt az egész üggyel, és vajmi kevés
örömmel töltötte el őket az a kilátás, hogy hátralevő napjaikat
Tupuain kell tölteniük. Sőt, amikor néhány nap múlva
Christian tudomásukra hozta, hogy elérkezett az idő a Bounty
leszerelésére, és a hajó elégetésére, szavait a tiltakozás
vihara fogadta. A lázadók hosszú tanácskozás után végre
megegyeztek abban, hogy letelepszenek Tupuain, de egyetlen
feltétellel: ha a jövőben minden egyes embernek asszonyt
szereznek. Nőkre a helyszínen csak egyetlen módon tehettek
volna szert, ha rabolják őket, ez viszont olyan kockázatos és
embertelen eljárás lett volna, hogy Christian még a
gondolatát is elvetette. Akkor csak egyetlen lehetőség marad,
vágott közbe az egyik jelenlevő: visszamenni Tahitira, ahol
bőven akad hajlandóságot mutató és barátságos nőszemély.
Christian kétségbeesetten próbálta lebeszélni őket erről az
esztelen tervről, rámutatva, hogy mindnyájan lázadók és
bűnözők, és ha Tahitira visszatérnek, és ott elfogják Őket,
egytől egyig akasztófán végzik. De egyik fél sem engedett, és
a tanácskozás három teljes napig tartott. A végtelennek tetsző
vita azzal az egyetlen eredménnyel járt, hogy néhány ember
hallatlanul megszomjazott, és amikor Christian a rumot
megtagadta tőlük, a szeszesláda feltörésével maguk
segítettek magukon. Erre Christian elkeseredésében extra
porciót adatott az egész társaságnak, és újra felszólította az
ellenzéket, hogy saját maguk és társaik érdekében verjék ki
fejükből a Tahitira való visszatérés esztelen gondolatát.
Mindez csak azt vonta maga után, hogy Christian tekintélye
jórészt odaveszett, és most már világosan látta: ha továbbra
is rájuk próbálná kényszeríteni akaratát, az legfeljebb újabb
lázadáshoz vezetne, olyanhoz, amely valószínűleg nem lenne
verteién, mint az előző. Meglehetősen kelletlenül bocsátotta
szavazásra az ügyet. Az eredmény teljes vereséget hozott
számára: tizenhat magasba emelt kéz szavazta meg a
visszatérést Tahitira. Fletcher Christian ekkor a következő
szózatot intézte hozzájuk, a rá jellemző melodra-matikus
stílusban:
– Uraim, elviszem önöket, és ott teszem partra önöket, ahol
akarják. Nem kívánom, hogy bárki is velem maradjon, csupán
egyetlen kérésem van: engedjék át nekem a hajót, feszítsék ki
az elővitorlát, adjanak pár gallon vizet, és bízzanak rá a
szélre, hadd kössek ki az első szigeten, ahová a hajóval
sodródom. Az után, amit tettem, nem maradhatok Otaheitén.
Nem akarok olyan helyen élni, ahonnan hazahurcolhatnak,
hogy gyalázatot hozzak családomra.
Alig fejezte be szónoklatát, Young tengerészkadét
felkiáltott:
– Sose hagyjuk el, Mr. Christian, bárhová is megy!
Még hét másik ember követte Young példáját: Brown, Mills,
Martin, Mickoy, Williams, Smith és Quintal. Ezen, persze,
aligha lepődhetünk meg, mert mind egy szálig lázadók voltak,
akik mindent nyerhettek, és semmit sem veszíthettek. A
lojálisok természetesen mindnyájan Tahiti mellett szavaztak ;
mégis, a legrendkívülibb az egész dologban az volt, hogy a
tárgyalásokon egyáltalán részt vehettek.
Nem sok idejükbe telt, hogy visszavigyék a hajóra
eszközeiket, amelyeket az erőd építésénél használtak. De
ekkor újabb probléma merült fel: mi legyen az értékes
állatállománnyal, amelyet a lázadók nem szívesen hagytak
volna búcsúajándékként a szigetlakóknak. Nehéz feladatnak
ígérkezett újra összeszedni a szigeten keresztül-kasul
félvadon csatangoló nyájakat. Az ügyet tovább bonyolította,
hogy Alexander Smith kedvese elárulta a lázadók tervét
Tinarau-nak, aki erre annyi állatott fogdosott össze és rejtett
el, amennyit csak tudott. A legmohóbban sóvárgott zsákmány
a szerencsétlen tehén volt, és mikor végre a lázadók
szeptember 12-én nyomára bukkantak, és elindultak a
csapásán, lesből rajtuk ütött Tinarau embereinek egy
csoportja. A bennszülöttek úgy helybenhagyták őket, hogy
örülhettek puszta életük megmentésének. Ez az esemény
annyira feldühítette Christiant, hogy azonnal elindult egy húsz
lázadóból és tíz tahitiból álló csapat élén, azzal a szilárd
elhatározással, hogy elégtételt vesz Tinaraun és társain az
elszenvedett bántalomért.
Tinarau felkészült a harcra, és nem kevesebb, mint hétszáz
harcossal várta a harminc főből álló csapatot. Előrebocsá-
tandó, hogy a tupuaiak előnyös helyzetben voltak, mert for-
télyosan egy sziklás és erdős területen helyezkedtek el, ahol a
támadók képtelenek voltak lőfegyvereiket teljes eredménnyel
használni. A küzdelem hamarosan szerfelett egyenlőtlen
kézitusává fajult, s így Christian nem tehetett mást, mint
parancsot adott a visszavonulásra, hogy aztán nyílt terepen
újra hadirendbe állítsa embereit. A bennszülöttek ekkor
oktalanul támadásba kezdtek, de gyilkos, összpontosított tűz
fogadta őket. Kőparittyáikkal és lándzsáikkal aligha
számítottak egyenlő ellenfélnek ilyen taktikával szemben, és
mikor Tinarau emberei végül visszavonultak, hatvannál több
halottat hagytak a csatatéren. Különösnek tűnhet, hogy a
Bounty csapatának csak egyetlen tagja sebesült meg, az sem
súlyosan. Végül, mintha csak a csata komolyságát akarták
volna groteszk módon ellensúlyozni, a győztes hajósok
levágták a küzdelem tárgyát, a tehenet, és nagy élvezettel
bekebelezték.
Néhány nap múlva, szeptember közepén Fletcher Chris-
tian, a hajón levők és a szigetlakók nagy
megkönnyebbülésére, ügyesen kivitorlázott hajójával a
zátonyok és sziklapadok közt a nyílt tengerre, és újra Tahiti
felé tartott. Azokon kívül, akik a szigetre érkeztek vele, a
Bounty utasai közé tartozott még Taaroának egy fiatal rokona,
név szerint Taaroamiva, továbbá két másik, alacsonyabb
származású szigetlakó, akik, mint a lázadók barátai,
mindhárman úgy vélték, hogy biztonságosabb számukra a
hajón, mint a szigeten.
Bligh-hoz hasonlóan Christian is szél felőli oldaláról
közelítette meg Tahitit, majd Meetu közelében szélbe állva,
megállapodott, hogy a legénység két csoportja eldöntse,
miként oszthatják el legjobban egymás közt a hajó
megmaradt készleteit. Szeptember 22-én kora reggel
Christian és huszonnégy társa újra befutott a Matavai-öbölbe,
egy éven belül immár harmadszor.
Christian azonnal partra küldte a tizenhat szakadárt – talán
ez a név illik leginkább rájuk –, továbbá Taaroamivát, Hitihitit
és a Tahitiról jött többi potyautast, akik mindnyájan boldogok
voltak, hogy hazatérhetnek békés szigetükre. Újra csak Poino
barátságos és tapintatos együttműködésének, segítségének
volt köszönhető, hogy az éj beállta előtt partra szállították a
szigeten maradók minden személyes tulajdonát.
Tupuai sikertelen gyarmatosítási kísérlete két dologra
tanította meg Christiant. Először is arra, hogy nehéz, ha ugyan
nem lehetetlen, egy már lakott szigeten hosszú távon
elkerülni a félreértéseket és viszályokat a bennszülöttekkel.
Következésképpen az egyetlen megoldás: lakatlan, és ha
lehetséges, magányos és hozzáférhetetlen szigeten kell
letelepedni. Másodszor pedig azt véste eszébe Christian, hogy
bárhová mennek is, a férfiakkal egyenlő számú, jó természetű
és alkalmazkodó nőt kell magukkal vinniük.
Az adott pillanatban még nem volt időszerű annak
eldöntése, merre keressék a kívánalmaknak megfelelő
szigetet, viszont a nők ügyét el kellett intézni, mégpedig „itt
és most”, mielőtt Tahitit elhagyják. A kérdés csak az volt, mi
ennek a legmegfelelőbb módja. Korábbi kísérleteik, amelyek
során nőket toboroztak Tupuai gyarmatosítására,
megmutatták, hogy a tahiti nők általában nemigen éreznek
hajlandóságot gyönyörű szigetük elhagyásához. Sőt, még
azok is, akik engedtek a rábeszélésnek, és elkísérték őket
Tupuaira, kettő kivételével boldogan menekültek a partra,
amikor a Matavai-öbölbe visszaérkeztek.
Végül maga Christian is kénytelen volt amellett a
gyalázatos terv mellett maradni, amelyet a lázadók még
Tupuain javasoltak, hogy tudniillik rabolni kell nőket,
mégpedig megfelelő számban. Ezért elhíresztelték, hogy
néhány nappal tovább maradnak Tahitin, főként azért, hogy
újabb ivóvíz- és élelmiszerkészleteket vegyenek a hajóra.
Ugyanakkor, távozásuk megünneplése ürügyén, egész sereg
nőt hívtak meg a fedélzetre, s egyben úgy intézték, hogy
Coleman, a fegyvermester is részt vegyen a hajón az esti
tréfákban és játékokban. Mikor tehát javában tartott a
mulatság, és a vendégek kellőképpen megmárosodtak, a
lázadók elvágták a horgonykötelet, kifeszítették a vitorlákat,
és kifutottak a hajóval a tengerre. Coleman egy pillanat alatt
felfogta a helyzetet, átvetette magát a korláton, és mielőtt
bárki útját állhatta volna, a part felé kezdett úszni. A nők
azonban nem ijedtek meg túlságosan a csel miatt, mert a
hajósoknak sikerült elhitetni velük, hogy a hajó csak Páréig
megy, és ott újra horgonyt vet. Valójában csak akkor fogták
fel, hogy mi történik, amikor a Bounty a partról visszaverődő
hosszú hullámokban bukdácsolni kezdett, de csupán
egyikükben volt annyi bátorság, hogy Coleman példáját
követve átvesse magát a korláton.
A kilenc lázadó másnapig várt a zsákmány alapos
szemügyre vételével. Összesen tizennyolc tahiti nő volt a
fedélzeten, továbbá két férfi Tupuairól és egy suhanc Tahitiról,
aki saját kérésére maradt a Bountyn. Ezután a tizenkét férfi
engedélyt kapott, hogy ki-ki válasszon ízlésének megfelelő
nőt, s ennek megtörténtével a megmaradt hat nőt – talán
mondanunk sem kell, hogy a legidősebbeket és
legcsúnyábbakat – partra tették a szomszédos Moorea-
szigeten. Csakhogy hamarosan ismét felborult a számbeli
egyensúly, mert egyszerre három tahiti férfi potyautas
bukkant fel a fedélzeten. A lázadóknak azonban, úgy látszik,
az volt a véleményük, hogy az új'embe-rek magukra
vessenek, tehát ahelyett, hogy megsajnálták volna őket, és
visszahajóztak volna velük Mooreára, ahol partra tehetik őket,
zavartalanul folytatták útjukat.
Négy hónapba telt, míg végre a kóbor hajósok rátaláltak az
eszményi szigetre. Furcsa módon egészen a legújabb időkig
senki sem tudta, milyen úton haladt a Bounty déltengeri
kalandozásainak ebben a fontos és kritikus szakaszában. És
csak ma, a történtek után 173 évvel töltötte ki a Bounty
történetében mutatkozó hézagot Henry Maude ausztráliai
történész. Maude professzor közleményét nagy mennyiségű
dokumentum, részben újonnan felfedezett, részben már
régebben ismert, de korábban figyelmen kívül hagyott
beszámolók felhasználásával állította össze. E beszámolók
közül a legértékesebbet a Matavai-öbölből elrabolt lányok
egyike, a Jenny néven ismert tahiti asszony mondotta el, sok
évvel később, egy kíváncsiskodó hajóskapitánynak. Hála
Maude professzor ötletességének és szorgalmának,
lehetségessé vált, hogy szakaszról szakaszra nyomon
kövessük a hosszú és fáradságos utat, az utolsót, amelyet a
Bounty megtett.
Christian tervei között első helyen a Marquises-szigetek
szerepeltek, amelyek Tahititól mintegy hétszáz tengeri mér-
földnyire északkeletre fekszenek. A hajó könyvtárában
folytatott további kutatásaiból azonban kiderült, hogy ezt a
szigetcsoportot páratlanul vérszomjas kannibálok lakják, mire
Christian figyelme két másik szigetcsoportra irányult,
amelyeket, akárcsak a Marquises-csoportot, szintén a spanyol
Mendana fedezett fel. A Salamon- és Santa Cruz-szi-getekről
van szó, és első pillantásra úgy tetszett, hogy megfelelnek
igényeiknek. A többi lázadó is mindjárt elfogadta a javaslatot,
mivel senkinek még halvány elképzelése sem volt a Csendes-
óceán földrajzáról. A Bounty tehát orrával nyugat felé fordult.
Egy vagy két hét múlva, Aitutakitól néhány fokkal délebbre
egy nagyságára és jellegére nézve sokban Tupuaira
emlékeztető sziklás sziget tűnt fel a láthatáron. A térképeken
nyoma sem volt a szigetnek, és a Bounty hajósai várakozással
eltelve hajóztak feléje. Mikor már megközelítették, partjáról
egy csónak indult feléjük néhány békésnek látszó
bennszülöttel, akik kókuszdiót és disznót hoztak ajándékba.
Egyikük némi tétovázás után felmászott a Bounty fedélzetére,
és hamarosan élénk társalgásba merült a tahitiakkal. Már úgy
látszott, minden nehézség nélkül meg tudnak egyezni, amikor
– Jenny szerint – a következő eset történt:
„Az egyik bennszülöttnek szerfelett megtetszettek a
kapitány zubbonyának gyöngyházgombjai. A kapitány
rendkívül barátságosan neki ajándékozta a zubbonyt. Az
ember éppen a hajópárkányon állt, és onnan mutatta
honfitársainak az ajándékot, amikor az egyik lázadó
agyonlőtte. Egyenesen a tengerbe bukott. Christiant mélyen
felháborította az ügy. De mivel már minden tekintélyét
elvesztette, nem tehetett egyebet, mint szigorúan
megdorgálta a gyilkost. A bennszülöttek azonnal kihalászták a
tengerből meggyilkolt társukat, elhelyezték a csónakban, és
hangos siránkozás közepette a part felé eveztek.”
Az állatias és kihívó gyilkosság után arról természetesen
szó sem lehetett többé, hogy letelepedjenek a szigeten, és a
Bounty sietve távozott – még az sem érdekelte őket, mi a
sziget neve. De majdnem bizonyosra vehető, hogy Raratonga
lehetett, a legnagyobb a Cook-szigetek között.
És egyre múltak a hetek. Magától értetődik, hogy nem
követhetjük pontosan, merre járt a Bounty, de Christian
valószínűleg zegzugos útvonalon haladt, hogy minél nagyobb
területet pásztázhasson át. Mendana számos szigetet fedezett
fel, és ezek közt nem egy akadt, amely Tahitinál is nagyobb
volt, úgyhogy a megfigyelőnek már jókora távolságból észre
kellett vennie. Ám a nagy óceán, az éber és gondos
figyelőrendszer ellenére is, minden irányban teljesen üresnek
látszott. Ma, amikor már ismerjük a Csendes-óceán roppant
térségét, ezen egyáltalán nem lepődünk meg, de ijesztő és
csüggesztő tapasztalat lehetett a kis hajón hányódó
szerencsétlen lázadók számára. Ma azt is tudjuk, hogy
Mendana kissé tévedett, amikor a szigetcsoportok fekvését
meghatározta, és mind a Salamon-, mind a Santa Cruz-
szigetek helyét a valóságosnál mintegy kétezer mérfölddel
keletebbre jelölte meg.
November közepére az élelmiszer- és ivóvízkészletek
erősen megfogyatkoztak. A Bounty már kis híján két hónapja,
hogy elhagyta Tahitit, és a hajón mindenki a legrosszabb
hangulatban volt, különösen Christian, akit a bűntudat az idő
tájt jobban gyötört, mint valaha.
A térképek Tongatabut jelezték a legközelebbi szigetnek.
Christian úgy vélte, a legokosabb, ha egyenesen feléje
tartanak, és ott újra kiegészítik készleteiket. Szemlátomást
szerencséjük volt, mert kedvező fogadtatásban részesültek,
és minden különösebb nehézség nélkül, csere útján
hozzájutottak a szükséges friss zöldségfélékhez és
gyümölcshöz. Bizonyára állatállományukat is kiegészítették,
mert nem valószínű, hogy a nyomorult állatok nagyobb
számban élve kibírták volna a rabság hosszú hónapjait,
amióta Tupuaiban hajóra rakták őket. A sors iróniája, hogy
Tongatabu alig pár száz mérföldre esett a hét hónappal
azelőtt lezajlott lázadás színhelyétől, és most újra itt voltak, és
nem mutathattak fel több eredményt, mint amikor Bligh
társaival a messzeségbe tűnt a hajó bárkáján, a tat mögött.
Mégis merő esztelenség lett volna, ha a Tonga-szigetek
valamelyikén tesznek kísérletet a letelepedésre. Először is a
Tongák lakói híresek voltak álnokságukról és
kegyetlenségükről, másodszor, ha a Tengernagyi Hivatal hajót
küldene ki a lázadók üldözésére, mint ahogy bizonnyal meg is
teszi, a Tonga-csoport lenne az első terület, amelyet
gondosan átfésülnek. A lázadóknak tehát nem volt más
választásuk, mint folytatni viszontagságos tengeri
vándorlásukat abban a reményben, hogy egy szép napon
álmaik szigete kiemelkedik a tenger hullámaiból.
A szemük elé kerülő' következő sziget egy szokatlanul
magas és termékeny atoll volt. Ezt néhány nappal Tongatabu
elhagyása után pillantották meg, és újra feltámadt a hajó
minden utasában a remény. De az igen fekete és gyapjas hajú
vademberek, akik nyomban feltűntek, szétfoszlatták
dédelgetett elképzelésüket arról, hogy itt kiköthetnek. A
rendelkezésünkre álló szűkszavú közlések alapján lehetetlen
pontosan megállapítani, hogy melyik szigetről lehet szó, de
nyilván a Fijitől délre eső Lau-csoport egyike lehetett,
amelynek lakói abban az időben kegyetlen kannibálok voltak.
Christian most már egyre világosabban látta, hogy
sürgősen végleges döntésre van szükség. Ismét bevonult a
hajó könyvtárába, hogy egy utolsó elkeseredett erőfeszítéssel
találjon valamit, ami céljuknak megfelel. Ekkor egy nagy, szép
kiállítású, finom bőrbe kötött könyv került a kezébe, amely
Carteret kapitány 1766 és 1769 közötti, föld körüli útjának
leírását tartalmazta. A kapitány éppen Wallisszal hajózott
együtt, amikor az utóbbi felfedezte Tahitit. Egy alkalommal
Carteret elvesztette az összeköttetést Wallisz-szal, és ekkor
történt, hogy a Csendes-óceán déli részének egy magányos,
sziklás szigetére került. Christian egyre növekvő reménnyel a
következőket olvasta:
„Folytattuk utunkat nyugat felé július 2-án, csütörtökön
estig, amikor is tőlünk északra szárazföldet pillantottunk meg.
Ahogy másnap közeledtünk feléje, olyan volt, mint egy
tengerből kiemelkedő nagy szikla: több mint öt mérföld volt a
kerülete, és lakatlannak látszott. Sűrű erdő borította, és egyik
oldalán friss vizű patak csörgedezett a tengerbe. Partra is
szálltam volna, de a hullámverés, amely vad erővel ostromolja
a partot az évnek ebben a szakában, lehetetlenné tette.
Nyugati oldalán mélységméréseket végeztem, és a parttól
nem egészen egy mérföldnyire huszonöt öl mélységet
állapítottam meg. A tengerfeneket korall és homok borította.
Valószínű, hogy szép nyáridőben nemcsak lehetséges, de
könnyű is itt a partraszállás. A sziget fölött tömérdek tengeri
madár lebegett, nem egészen egy mérföldnyire a parttól, és a
tenger, úgy látszik, halban gazdag. Fekvése: déli szélesség
25O 02' és nyugati hosszúság 133O 30'. Olyan magas, hogy
több mint tizenöt mérföld távolságból is láttuk, és mivel egy
fiatal úriember, Pitcairn tengerészőrnagy fia fedezte fel, a
Pitcairn-sziget nevet adtuk neki.”
Noha egyáltalán nem lehetett bizonyosra venni, hogy a
Pitcairn-sziget lakatlan, Christian megítélése szerint mégis
tökéletesen alkalmas helynek ígérkezett, tehát minden
további töprengés nélkül megváltoztatta az irányt, és feléje
tartott. A Lau-szigetektől Pitcairnig a távolság légvonalban
háromezer tengeri mérföld, de szerencsétlenségükre az
állandó keleti passzátszelek miatt nem lehetett egyenes irányt
tartani, ezért a Bounty kénytelen volt délnek lefelé egy
30°-os ívet leírni, ami újabb ötszáz mérfölddel toldotta
meg az eredeti távolságot. Mindez megmagyarázza, hogy a
Bounty utolsó útjának befejező szakasza miért vett csaknem
két hónapot igénybe, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy
a Pitcairn-sziget megkeresése is kétségtelenül beletelt néhány
napba. Carteret ugyanis tévesen mintegy kétszáz mérfölddel
nyugatabbra helyezte. Jenny úgy számolt be krónikásának,
hogy abban az időben. a hajón mindenkit elfogott a
csüggedés, egyesek komolyan fontolgatták, hogy visszatérnek
Otahei-tére”.
A Bounty bolyongástól kimerült legénysége végre 1790.
január 15-én napnyugtakor megpillantotta a Pitcairn-szigetet.
Christian este egy helyben vesztegelt, és csak másnap reggel
közelítette meg jobban a szigetet, majd egymás után többször
körülhajózta. Magas, meredek szikláival olyannak tűnt, mint
egy roppant erőd, megközelíthetetlenségén csak itt-ott
enyhített egy-egy rés vagy párkány, amelyen át meg lehetett
pillantani belsejének magas fennsíkjait és termékeny völgyeit.
Bár csak mérsékelt szél fújt, az ezer láb magas sziklák lábánál
hab és tajték fehérlett, és a hullámtörők moraja mintegy
figyelmeztette a hajósokat: ne számítsanak itt békés kikötőre.
Másrészt viszont, ha egyszer már partra léptek, olyan
biztonságos és védett rejtekhelyen lesznek, amelyhez
hasonlót aligha találnak az egész Csendes-óceánon.
Csak két nap múlva nyugodott meg annyira a tenger, hogy
megkockáztathatták a partraszállást, és ekkor a kapitány –
Brown, Williams, Mickoy és három bennszülött kíséretében –
elindult a kutteren a sziklafalak felé. Néhány aggasztó perc
után sikerült partra szállniuk, a csónakot felvontatták egy
sziklapárkányra, és mászni kezdtek felfelé a függőleges
sziklafalon.
Az oromra érve kenyérfa-, banán- és jam-ligetek látványa
tárult szemük elé. Mindnyájan tudták, hogy azokat valakinek
ültetnie kellett, és attól tartva, hogy mégiscsak laknak
bennszülöttek a szigeten, sietve megtöltötték puskájukat.
Emberi kéz munkájának újabb jeleként jó néhány polinéziai
bál-ványra és kőoltárra találtak, olyanokra, mint amilyeneket
Tahitin és Tupuain már megismertek, csakhogy az ittenieket
moha borította, úgyhogy a cserkészők hamarosan újra
fellélegezhettek, annak tudatában, hogy akárki élt is itt, már
régen eltávozott.
Mikor másnap visszatértek a hajóra, Christian harag és
keserűség közepette értesült arról, hogy mialatt ő a parton
tartózkodott őrjáratával, társaik már-már elszánták magukat,
hogy felvonják a horgonyt, és visszahajóznak Tahitira,
sorsukra bízva a parton levőket. Ez a tapasztalat arra intette:
itt okosabbat nem lehet tenni, mint olyan gyorsan partra
hordatni a készleteket, amilyen gyorsan csak tudják – és
nyomban munkára is fogott mindenkit. A növények,
amelyeket egész idő alatt olyan gondosan ápoltak,
nyilvánvalóan fölöslegessé váltak, mert mindent megtaláltak
a parton, amire szükségük lehetett. De az életben maradt
állatok és a bőséges készletek szállítása nem csekély munka
volt, és a hajó két megmaradt kis csónakja semmiképpen sem
felelt meg a célnak. A problémát Christian elég ötletesen úgy
oldotta meg, hogy a raktárnyílásfedőket vízre eresztette, majd
tutajnak használta.
Január 23-ára az egész állatállományt és az
élelmiszerkészletet, valamint a vitorlarudak, a kötélzet és a
vitorlák legnagyobb részét partra hordták a hajóról, és egy
sziklák közötti kis öbölben rakták ki, amelyet – – elég
szegényes képzelőerővel – Bounty-öbölnék. kereszteltek. Még
mindig tömegével maradt értékes tárgy a hajón. Christiant
azonban nyilván szorongatta a félelem, hogy gyarmatalapítási
terve másodszor is hajótörést szenved. Ezért még aznap este.
amikor mindenki a parton hevenyészve felvert sátrakban
tartózkodott, elküldte egyik legmegbízhatóbb emberét, hogy
gyújtsa fel a hajót, és néhány perc múlva, amikor a riadalom
kitört, a Bounty már orrától tatjáig égett. Jenny szerint
„mindenkinek könny ült a szemében, amikor így, lángokban
látták. Sokan végtelenül fájlalták, hogy nem tértek vissza
szülőhazájukba, ahelyett, amit tettek.”
Megkezdődött tehát a Pitcairn-sziget gyarmatosítása, és a
puszta tényt, hogy a letelepedő kilenc lázadó közt Christian
volt az egyetlen, aki eltökélten és igyekezettel készült itt az új
életre, semmiképpen sem lehetett a jövőre nézve biztató
jelnek tekinteni.
Bligh diadala

Az eddigiekkel ellentétben, amikor a lázadást megelőző és


előkészítő események sorban követték egymást, a későbbi
fejlemények epizódsorok formájában jelentkeznek,
amelyekben különböző egyének és különböző helyek
játszanak szerepet. Az elbeszélésben ezentúl lehetetlen
szigorú időrendet tartani, mert újra vissza kell térnünk a
lázadás reggelére, a Tofua-sziget szomszédságába, hogy
kövessük Bligh kapitány és tizennyolc társa sorsát, miután
eleveztek a Bouníytól a túlterhelt bárkán, 1789. április 28-án.
Christian befejezett ténynek vette, hogy Bligh az egyik
közeli Tonga-szigeten köt majd ki, és ott vesztegelve
várakozik egy előbb vagy utóbb megérkező európai
kereskedelmi hajóra. Ám egy olyan emberről, akiben William
Bligh erélye és vállalkozó szelleme lakozott, aligha
tételezhetjük fel, hogy tétlenül és bizonytalan ideig vár
segítségre idegen partokon. Tehát alig tűnt el a Bounty a
szemhatáron, mindjárt latolgatni kezdte, milyen úton-módon
juthatna vissza a leggyorsabban Angliába, égve a vágytól,
hogy expedíció kiküldését szorgalmazza a „kalózok” – ettől
kezdve nincs más szava a lázadókra – foglyul ejtése és
törvény elé állítása végett. Az ésszerűség azt kívánta, hogy
olyan helyet keressen, amelyet rendszeresen látogatnak
európai hajók. Bligh értesült arról, hogy két évvel azelőtt a brit
kormányzat hajóhadat küldött Ausztrália keleti
partjára'büntető kolónia létesítése céljából, de arról nem
tudhatott, vajon sikerrel végrehajtották-e a tervet, és sokkal
óvatosabb természetű volt, semhogy vaktában oda induljon.
Csak valamelyik kelet-indiai, holland vagy portugál
kereskedelmi állomás jöhetett számításba, mint olyan hely,
ahol bizonyosan talál hajót. Ezt a szempontot figyelembe
véve, Timor szigete esett a legközelebb, és bár
háromezerötszáz mérföld távolságra feküdt, Bligh mégis úgy
határozott, hogy mindent egy kártyára tesz, és arrafelé
kormányoz.
Ha azt akarták, hogy akár a legcsekélyebb esélyük íegyen a
sikerre, előbb valahol partra kellett szállniuk, hogy
rendbehozzák csónakjukat, és felfrissítsék ivóvíz- és
élelmiszerkészletüket. Amikor Bligh 1777-ben Cookkal
látogatást tett a Tonga-szigeteken, különösen jó barátságot
kötött egy Pouleho nevű törzsfőve!, aki Tongatabun
uralkodott, ezért elhatározta, hogy felkeresi, mielőtt
nekivágna kelet-indiai útjának. Csakhogy Tongatabu
piíianatnyi tartózkodási helyüktől több mint száz tengeri
mérföldre feküdt, és Bligh tisztában volí: vek. hogy előbb
valahol a közelben kell partra szállniuk, hogy kipihenjék
magukat, és rendbe hozzák a csónakot. Kotu, a legközelebbi
sziget, egyszerű atoll volt, és Bligh bősége;; tapasztalatai
alapján tudta, hogy ezek a korall-szigetek rendszerint
kopárak: nem terem rajtuk sem gyümölcs sem vexeruényféíe,
sőt gyakran friss vizük sincs. Ehelyett bárkáját inkább a
vulkanikus Tofua-sziget felé irányította, amely mintegy
harminc mérföldre északra feküdt, és már messziről látni
lehetett fölötte a füstoszlopoí. Mégis, jóllehet állandóan és
keményen eveztek, csak másnap délután, és akkor is csupán
a kedvező friss szél segítségével közelíieíték meg annyira,
hogy az ezerötszáz láb magas csúcs feltűnt előttük, és már
besötéíedeít, amikorra a sziget déli fokát megkerülték, és
védett vízre jutottak.
Ekkor már súlyos törőhullámokkal korbácsolta a makacs
szél az éjszakába vesző partvonalat. Simpson, a
segédkormányos, merészen a tengerbe ugrott, és partra
úszott, hogy megvizsgálja a kikötés lehetőségeit. Visszatérése
után határozottan kijelentette, hogy napkelte előtt kikötésről
szó sem lehet, tehát kint kellett vesztegelniük reggelig. Ez
nagy csalódást jelentett a fáradt és meggémberedett
hajósoknak, főként azért, mert a víz mélysége miatt nem
vethettek horgonyt, és így egész éjjel fogni kellett az evezőt,
hogy a csónakot a parttól távol és a védett vizén tartsák. Bligh
mindenkinek külön porció rumot adatott, és a nyomorúságos
társaság lepihent.
Aznap éjjel egyikük sem aludt valami sokat, másnap reggel
mégis jókedvűen ébredtek, mert vigaszt merítettek a
gondolatból, hogy hamarosan partra léphetnek. Napkelte után
rövidesen elhagyták az öblöt, és lassan evezni kezdtek a part
mentén, amelyet haladásuk közben gondosan szemügyre
vettek. Ezalatt, ahogy múltak az órák, éhségük egyre
követelőzőbben jelentkezett, ezért Bligh kénytelen volt végül
horgonyt vetni egy másik, jól védett öbölben, amelyet
mindenfelől magas sziklák környeztek, és Sámuel vezetésével
Őrjáratot küldött a partra, hogy élelmet szerezzenek.
Szabadjára engedve képzeletüket, hogy az őrjárat dióval.
gyümölccsel, tojással, baromfival, disznóhússal dúsan
megrakodva tér majd vissza, a többi hajós kiszállt az öböl
partjára, és nagy tüzet rakott a későbbi hatalmas sütés-főzés
reményében. De legnagyobb elkeseredésükre, Sámuel és
társai úgyszólván üres kézzel tértek vissza. Hírül hozták, hogy
a sziget, úgy látszik, lakatlan, noha bizonyos jelek arra
mutatnak, hogy időről időre megfordulnak rajta
bennszülöttek, legalábbis látogatóban. Az őrjárat
fáradozásainak egyetlen eredménye volt csupán: néhány pint
ivóvíz, úgyhogy a Bounty éhes száműzötteinek megint csak
be kellett érniük ebédre fejenként egy darab
hajóskétszersülttel és egy pohár borral, mert Bligh keményen
eltökélte, hogy a meglevő készletet mindaddig nem
pocsékolja, amíg meg nem bizonyosodik arról, hogy a
hiányokat pótolni tudja.
Ezután Bligh ismét a bárkára rendelt mindenkit, és a vízről
folytatták a sziget szemügyre vételét. Egy idő múlva néhány
kókuszpálma tűnt a szemükbe, amelyek meredek szikla
tetején nőttek, de a hullámverésben nem bírtak kikötni.
Egyetlen megoldás kínálkozott csupán: az, hogy pár ember a
vízbe ugrik, és partra úszik. Miután felfelé és lefelé
megmásztak a veszélyes sziklafalat, az emberek mintegy húsz
zamatos kókuszdióval tértek vissza.
Ekkorra Bligh már jóformán felhagyott a reménnyel, hogy
Tofuán kellő mennyiségű élelmiszertartalékot szerezhet be, és
elhatározta, hogy minden további halogatás nélkül útra kel
Tongatabu felé. Szinte nyomban el is indultak, de alig jutottak
ki a védett vízről, olyan erős széllel találták szemben
magukat, hogy kénytelenek voltak visszafordulni, és meg-
gémberedett tagokkal újabb nyomorúságos éjszakát tölteni a
bárkában, abban a kis öbölben, ahol az előző éjszaka is
hányódtak.
Másnap reggel újra megkísérelték, hogy kiszálljanak a nyílt
tengerre, és megint kénytelenek voltak visszafordulni a heves
szél és a háborgó hullámok miatt. Közben az élelmiszerhelyzet
is kezdett válságosra fordulni: a készletek fogytak, ahelyett,
hogy növekedtek volna, és az emberek reggelije aznap egy
kis darab hajóskétszersültre és egy kanál-nyi rumra
korlátozódott.
Bligh most maga mellé vette Sámuelt és Nelsont, és maga
indult el a sziget felderítésére. Nemsokára egy ösvényre
bukkantak, mely egyenesen a sziget közepén emelkedő
vulkán kráteréhez vezetett, és ott, legnagyobb
csodálkozásukra, egy lávamező szélén, egypár bennszülött
kunyhót és néhány banánfát fedeztek fel. Ráadásul útközben
egy tisztavizű forrás mellett is elhaladtak, s mikor végre
visszabotorkáltak a bárkához, nemcsak három kis banánfürtöt
hoztak magukkal, hanem tíz gallon ivóvizet is. A megerőltető
kirándulás valószínűleg nagyon megviselhette Bligh-t, mert
amikor két társával már a vízben úszott, elájult, és kétségkívül
belefullad, ha azoknak nem sikerül megragadni és beemelni a
bárkába. A csónakban maradt emberek halászni próbáltak, de
teljesen sikertelenül, aminek következtében ebédjük alig volt
tartalmasabb a reggelinél. Viszont mindenkinek a hangulatán
lendített az újság, hogy a szigeten egész biztosan emberek
laknak, ez ugyanis azt jelentette, hogy nem kell Tongatabura
menniük, és itt tehetik meg előkészületeiket kelet-indiai
útjukra. Bligh javaslatára mindnyájan beleegyeztek, hogy
néhány napig a szigeten maradjanak, és alaposan átkutassák.
Csakhogy mindenkinek kiadós pihenésre és alvásra volt
szüksége, mielőtt nagyobb parti kirándulásokra
vállalkozhattak, de felmerült a kérdés, hol találnak olyan
táborhelyet, amely egyformán védelmet nyújt a rossz idő és
az ellenséges támadás ellen. Végül az öböl túlsó végében egy
alacsony barlangra bukkantak, és az egész társaság – Fryer
meg néhány segítőtársa kivételével, akiknek a csónakra
kellett vigyázniuk – tanyát ütött a belsejében, hogy szél és eső
ellen védve, kényelmesebben tölthessék az éjszakát.
Kora reggel őrjáratot bocsátottak útra, amely néhány óra
múlva örömteljes hírrel tért vissza. Elmondták, hogy már
találkoztak is jó néhány, szemlátomást barátságos
szigetlakóval. A bennszülöttek nyomban értesítették
szomszédaikat és barátaikat is a fehér emberek
megjelenéséről, s így nemsokára harmincnál többen tűntek fel
a táborban. Bligh mindent elkövetett, hogy jó kapcsolatot
teremtsen velük, s ez látszólag sikerült is neki, amit annak
köszönhetett, hogy kiválóan beszélte Tahiti szigetének
nyelvét, amely az itteni nyelvnek közeli rokona lehetett.
Sürgető kérésére amazok hazamentek földjeikre, hogy
kenyérfa-gyömölcsöt és banánt hozzanak, s miután
visszatértek, hamarosan élénk cserekereskedés indult meg.
Bligh-t egész idő alatt egyetlen kérdés aggasztotta: mit
feleljen, ha a bennszülöttek a hajója felől érdeklődnek? Ez
természetesen meg is történt, és Bligh, igen helytelenül, azt a
felvilágosítást adta, hogy hajótörést szenvedtek, és a
legénység többi tagja elpusztult. Magától értetődően,
tekintélye megőrzése végett olyasmit kellett volna mondania
a bennszülötteknek, hogy nincs messzire jól felfegyverzett
hajója, fedélzetén a teljes legénységgel, és hamarosan értük
jönnek. Ügy látszik azonban, a bennszülöttek mégsem
érthették meg teljesen, amit mondott, mert semmi jel nem
mutatta, hogy gondolkodóba estek volna, és nyugodtan
folytatták a kereskedést. Eddig hát minden jól ment, de
amikor Bligb este felállította a kereskedés napi mérlegét.
mégis kiderült, hogy a nyereség rendkívül sovány, aminek
következtében a vacsora fejenként egy kókuszdióra és egy
negyed kenyérfa-gyümölcsre szorítkozott. Ennek hatására
Bligh újra fontolgatni kezdte a Tongatabu-tervet, különösen,
hogy az időjárásban is hirtelen jelentős javulás mutatkozott.
Visszavonult tehát a barlangba, hogy megfontolja a végső
döntést.
Másnap reggel, mialatt a társaság néhány tagja friss vízért
ment, a bennszülöttek nagy számban kezdtek gyülekezni, és
csónakok lepték el az öblöt. Az egyiken egy Makakavau nevű,
idősebb törzsfőnök tartózkodott, aki nagy érdeklődést árult el
a bárka iránt, és különösen Purcell szerszámosládájának
tartalmára volt kíváncsi. Fryer, a bárka az idő szerinti őrzője,
igyekezett meggyőzni, hogy a ládában puskák vannak, mire
Makakavau unszolta, hogy mutassa meg neki, s végül olyan
tolakodóan lépett fel, hogy Fryer elvesztette türelmét, és
felnyitotta a ládát. A főnök ekkor rájött, hogy a fehér emberek
egy csomó értékes dologgal rendelkeznek, de nincs puskájuk,
hogy védekezhessenek, és egyszerre nyersen egy fűrészt
követelt ajándékba, majd szörnyen bosszankodott, amikor
Fryer összeszedte bátorságát, és visszautasította. Ugyanekkor
több törzsfő jelent meg a sziklákon, harcosaik kíséretében.
Néhányan azonnal felismerték Bligh-t, mert éppen Nomukán
és Tongatabun voltak, amikor az annak idején Cookkal partra
szállt ezeken a szigeteken. Egyikük, név szerint Ngakitikiti,
viszont éppenséggel vadonatúj ismerős volt, tudniillik azoknak
a főnököknek egyike, akiket Bligh csak néhány héttel
korábban túszként visszatartott a nomukai horgonyincidens
kapcsán. Most, akár azért, hogy a főnökön esett
méltánytalanságot megtorolják, akár egy szerűen azért, hogy
megkaparintsák a fehér emberek kincseit, az összegyűlt
főnökök határozottan fenyegetően és igen kellemetlenül
kezdtek viselkedni. Valószínűleg erősítésért is küldtek, mert
déltájban már legalább kétszáz bennszülött vette körül a
barlangot meg a bárkát, és mindnyájan meglehetősen
baljósán csörgették a kezükben tartott kis parittya-köveket. A
helyzet hovatovább szorongatóvá vált Bligh és maroknyi
csapata számára, főként azért, mert a visszavonulásra
kísérletet sem tehettek addig, amíg a vízhordók meg nem
érkeztek. A törzsfők időről időre erősködtek, mennyire jó
barátai Bligh-nak, és unszolták, hogy üljön közéjük. Mindez
csak növelte gyanúját, és még éberebb óvatosságra intette,
úgyhogy inkább behúzódott barlangjába, ahol hidegvérrel
nekiült, hogy az eseményeket a hajónaplóba bejegyezze.
Ekkor a bennszülöttek egy csoportja hirtelen elkapta a
bárka horgonykötelét, és vontatni kezdte a járművet a part
felé. A Bounty emberei nem rendelkeztek más fegyverrel,
csak azzal a négy karddal, amelyeket Christiantől kaptak,
ezekből kettő a bárkában, kettő pedig a barlangban volt. Noha
a helyzet reménytelennek látszott, Bligh azonnal kardot
fogott, odarohant az egyik törzsfőhöz, és megfenyegette,
hogy elvágja a torkát, ha nem parancsol rá embereire, hogy
azonnal engedjék el a horgonykötelet. Őket is eléggé
meglepte, de a törzsfőnök nyomban engedett a felszólításnak,
mire Bligh sietve visszavonult a barlangba, amely legalább a
hátulról jövő támadásokkal szemben biztonságot nyújtott.
Már majdnem dél volt, mire a vízhordók visszatértek,
mindössze négy gallon friss vízzel. Hogy embereibe erőt
öntsön a küszöbön álló próbatételhez, Bligh mindenkinek a
szokottnál kiadósabb ebédet adatott, vagyis egy kókuszdiót és
egy egész kenyérfa-gyümölcsöt. Míg azok ettek, ő a
következőket jegyezte a naplóba: „Mivel helyzetünk rosszabb
már nem lehet, mindenkivel közöltem, hogy napnyugtáig
várok, hátha addig számunkra kedvező fordulat következik
be, és valami arra indítja őket, hogy távozzanak, mint ahogy
az előző napon is tették, mert ha most akarnánk innen
elindulni, akkor fegyverrel kellene utat törni magunknak,
éjnek idején viszont könnyebben tudnánk áttörni, és
időközben még megkísérelhetjük a csónakba juttatni azt, amit
vásároltunk.”
Egy darabig az angolokat senki sem akadályozta meg
abban, hogy kedvük szerint oda-vissza járkáljanak a barlang
és a part között, de amikor a bennszülöttek ráeszméltek, hogy
a fehérek előkészületeket tesznek a távozásra, egyre többször
tartóztatták fel őket. Egyik-másik támadóbb kedvű harcos már
erőszakot is alkalmazott, és amikor Bligh elküldött valakit,
hogy vigye a hajónaplót a bárkába, határozott kísérleteket
tettek a napló megkaparintására, feltételezve, hogy különösen
értékes tárgyról van szó, amiben nem is tévedtek. A Bounty
emberei ekkor már rendkívül izgatottak voltak, mert a
harcosok egyre nagyobb számban gyülekeztek mind a
magaslatokon, mind nagy harci csónakjaikban. Közben az
idegháborút csak fokozta a több száz apró parittyakő ütemes,
baljóslatú csörgetése.
Mégsem került sor egyelőre közvetlen akcióra, attól
eltekintve, hogy estefelé az összegyűlt szigetlakók itt is, ott is
tüzeket gyújtottak, világosan jelezve, hogy maradni
szándékoznak éjszakára, és esetleg támadásukat is
megkezdik. Bligh és emberei nem tehettek egyebet: vállalni
kellett a kockázatot, és elszántan áttörni. Miután ebben
megegyeztek, összeszedték holmijukat, és lassan elindultak
lefelé a bárkához, ahol Fryer és a kisszámú Őrség aggódva
várakozott. A törzsfők erre elzárták az utat, és Makakavau
színlelt meglepetéssel kérdezte, miért nem töltik itt az
éjszakát. Bligh kurtán válaszolta, hogy mindig a hajóján
szokott aludni, viszont reggel szívesen jön újra a partra, hogy
folytassa a kereskedést. Mindenképpen szerette volna azt a
benyomást kelteni, hogy addig Tofuán szándékoznak maradni,
amíg az idő megjavul, és elhajózhatnak Tongatabura.
Makakavau felelete rövid volt, de velős:
– Nem akarsz a parton aludni? Akkor megölünk.
Bligh ekkor hihetetlen merészséggel elhatározta, hogy
ismét megpróbálkozik a túszfogás taktikájával, és minden
figyelmeztetés nélkül teljes erővel megragadta Ngakitikitit,
embereinek pedig odakiáltotta, hogy a lehető leggyorsabban
igyekezzenek a bárkába jutni. De amikor már a sekélyben
gázoltak, Ngakiíikiti kitépte magát szorításából, mire az egész
bennszülött társaság vad üvöltözés közepette támadó sorba
zárkózott. Bligh megfordult, és emberei után eredt, ahogy a
lába bírta, és csodálatos módon sikerült is a csónakig jutnia,
anélkül, hogy egyetlenegy is eltalálta volna a parittya-kövek
záporából. Az után. hogy Fryer beráncigálta a csónakba – ami
nem volt valami méltóságteljes látvány –, és a két férfiú
képtelen és a helyzet súlyosságához egyáltalán nem illő
vitába bocsátkozott arról, hogyan manőverezhetnek ki
legügyesebben a csónakkal, megtörtént a tragédia. Norton,
miután észrevette, hogy a bennszülöttek elkapták a
kikötőkötelet, és nyilvánvaló szándékuk a bárkát
legénységével együtt a partra vontatni, bátran, de fölöttébb
meggondolatlanul kiugrott a csónakból, hogy a kötelet eloldja.
A bennszülöttek nyomban vadul rátámadtak, leteperték, és
kövekkel agyonverték. Mihelyt Bligh felfogta a helyzetet,
előrántotta kardját, és elvágta a kikötőkötelet. De ezzel
korántsem voltak túl minden nehézségen, mert az orrhorgony
elakadt a fenéken, és csak akkor szakadt ki helyéből, amikor
az egyik ága letört. Hat ember ült nekifeszített evezővel, és
abban a pillanatban, mikor a bárka kiszabadult, kétségbeesett
erőfeszítéssel eveztek a nyílt tenger felé.
A küzdelem most már tengeri csatává fajult, mert egyszerre
több nagy harci csónak, tele tagbaszakadt bennszülöttekkel, a
bárka után evezett, és hamarosan annyira megközelítették,
hogy elérhették köveikkel. Bligh ekkor fortélyos hadicselhez
folyamodott, hogy vérszomjas üldözőit késleltesse.
Megparancsolta embereinek, hogy tépjék le a ruhát testükről,
és dobják a vízbe, mégpedig egyszerre csak egy vagy két
darabot. Úgy történt, ahogy előre látta: a csónakok irama
azon nyomban lelassult, mivel a bennülőket elfoglalta az
értékes tárgyak kihalászása, és ezáltal a Bounty emberei
éppen annyi előnyhöz jutottak, amennyire szükségük volt.
Közben be is sötétedett, és mivel már jól kint jártak a nyílt
tengeren, ahol a sziget többé nem nyújtott védelmet a
hevesen tomboló szél ellen, a bennszülöttek hirtelen
lemondtak az üldözésükről.
Bligh-nak és megmaradt tizenhét társának sikerült tehát
puszta életét megmentenie, de ahogy összezsúfolódva ültek a
nyitott bárkában, amelyet vadul hányt-vetett a háborgó
tenger, helyzetüket mindennek nevezhették, csak éppen
reményteljesnek nem. Bligh próbaképpen felvetette, hogy
tartsanak ki eredeti tervük mellett, és friss készletek
beszerzése céljából szálljanak partra Tongatabun, mielőtt
nekivágnának a hosszú kelet-indiai útnak, ugyanis jelenlegi
készleteik mindössze 150 font hajóskétszersültből, 20 font
disznóhúsból, 28 gallon vízből, 5 meszely (tíz pint) rumból és
három palack borból állnak.
Bligh javaslatára Colé fedélzetmester válaszolt. Mint
kifejtette, merő esztelenség volna abban reménykedni, hogy
Tongatabun szívesebb fogadtatásban részesülnének, és ami
őt illeti, sokkal ésszerűbbnek tartaná, ha egyenesen a
keletindiai Timor felé indulnának.
Bligh azzal hozakodott elő, hogy a tongatabui bennszülöttek
merőben más természetű emberek, mire Fryer udvariasan
félbeszakította:
– Engedelmével, uram, váltott-e egyetlen szót is ön a
tongatabui bennszülöttekkel, amikor Cook kapitánnyal
arrafelé járt?
– Hogyne, nem egyet fogságba is vetettünk lopás miatt.
– Ha így áll a dolog, uram, akkor azok nyilván forralnak
majd valamit ellenünk.
– Helyes, Mr. Fryer, akkor hát mi volr.a a legokosabb? Fryer
habozás nélkül válaszolta:
– Uram, hamarabb érünk békés partokra, ha rábízzuk
magunkat a gondviselés küldte kedvező szélre, mint ha szél
ellen küszködünk.
Mivel Tongatabu felől ellenszél fújt, viszont Timor felé
kedvező, világos volt Fryer álláspontja, és hamarosan
nyilvánvalóvá lett, hogy a bárkán mindenki inkább hajlik az
azonnali hosszú tengeri út kockázatának vállalására, mint
arra, hogy kiszolgáltassa életét a teljességgel
kiszámíthatatlan tonga bennszülöttek kényének-kedvének.
Bligh ekkor rámutatott, micsoda hallatlan hátrányokkal jár
egy ilyen terv. Elsősorban gondoljanak arra, hogy a távolság
légvonalban háromezerötszáz mérföld, hogy nincs térképük a
Csendes-óceánnak erről a részéről, hogy az utazás akár két
hónapra is könnyen elnyúlhat, és alig valószínű, hogy
készleteiket útközben meg tudják újítani. Amennyiben
kénytelenek a meglevő élelmiszerekre szorítkozni, az napi
porcióban mindössze egy uncia hajóskétszersültet jelent, az
ivóvíz pedig csak két hétre elég, amiből következik, hogy –
hacsak nem esik rendszeresen eső – valószínűleg szomján
fognak halni.
Feltehető, hogy a Tofuán átélt kalandok után Bligh-ban is
kialakult az a határozott szándék, hogy egyenesen Kelet-India
felé hajózzék, de ügyesen úgy intézte, hogy alárendeltjei
maguk tegyék ezt a javaslatot, mert ez esetben nem
kárhoztathatják őt személy szerint a nélkülözésekért és
viszontagságokért, amelyekben szinte bizonyosan részük lesz.
Hogy még jobban biztosítsa magát, Bligh újból megkérdezte
Fryert, vajon tökéletesen meg van-e győződve véleménye
helyességéről, mire az utóbbi igenlően válaszolt.
– Rendben van, fiúk – fordult erre Bligh a csónakban
ülőkhöz. – Eszerint beéritek napi egy uncia kenyérrel és egy
gill vízzel?
– Úgy van, uram – válaszolták egyhangúan.
Az általános lelkesedés és megkönnyebbülés hangulatában
feszítették ki a bárka vitorláját, miután a legénységet két
őrségbe osztották. Eleinte a bárkát könnyen tudták kezelni, de
ahogy múltak az órák, a tenger egyre nyugtalanabb lett, és
valahányszor csónakjuk hullámvölgybe került, kitért abból az
irányból, amerre kormányozták, s időnként, araikor egy
hömpölygő' hullámhegy taraján lebegett, a felborulás
veszélye fenyegette. Amellett állandóan nyelte a becsapódó
vizet, úgyhogy a legénységnek minden erejét latba vetve
kellett merni a vizet belőle, ha a felszínen akart maradni.
Mikor a hajnal első vörös csíkja komoran felderengett, Bligh
lakonikusan bejegyezte a naplóba, hogy „ember talán még
soha nem volt ilyen szörnyű helyzetben”.
Bligh a reggeli órákban rájött, hogy hiába méregetik
eszeveszett iramban a vizet, ha meg akarnak maradni,
szabadulniuk kell minden nélkülözhető tehertől. Mindjárt meg
is parancsolta tehát, hogy dobjanak ki a bárkából egy
tartalékvitorlát, egy nagy kötélgöngyöleget és minden ruhát
meg egyéb személyes holmit, ami nem életbevágóan fontos.
Valójában mégis egyetlen dolognak köszönhették
megmenekülésüket, annak, hogy hiányzott közülük a
szerencsétlen Norton, mert eggyel több ember a fedélzeten –
s ráadásul mindnyájuk közt ő volt a legtermetesebb és
legkövérebb – kétségtelenül a csónak elsüllyedéséhez
vezetett volna.
Bligh még a Tonga-szigeteken tett előző látogatásakor
hallotta emlegetni, hogy azoktól északnyugatra egy másik
szigetcsoport is fekszik, amelynek a neve Viti vagy Fiji (Fidzsi).
Mivel nagyjából egybeesett azzal az iránnyal, amelyet
tartaniuk kellett, Bligh nem tudott ellenállni a kísértésnek,
hogy megkeresse és feltérképezze ezekéi a szigeteket, még
ha hiányoztak is a terve kiviteléhez megfelelő fizikai
feltételek, nem is szólva az időről és a műszerekről. Május 4-
én pillantotta meg a szigetcsoport első tagját, és a következő
napokon úgy elfoglalták az új felfedezések, hogy teljesen
megfeledkezett súlyos helyzetükről. Társait azonban
egyáltalán nem fűtötte hasonló lelkesedés, és nagyon is
aggódtak, mi történik, ha az ellenséges bennszülöttek
megpillantják őket. Különösen akkor támadt nagy riadalom,
amikor Bligh eltökélten bekormányzott a Viti Levu és Vanua
Levu néven ismert, két sűrűn lakott sziget közti szorosba.
Mindenesetre addig minden nagyszerűen ment, amíg el nem
haladtak a Fiji-szigetek utolsó tagja, a Yasawa-csoport mellett.
De ennek egyik szigetéről hirtelen két nagy vitorlás csónak
indult el, s tartott egyenesen feléjük. Minapi tofuai kalandjaik
után a legkevésbé sem kívántak megismerkedni ezekkel a
szigetlakókkal, evezőre kaptak tehát, hogy fokozzák a
sebességüket. Hála az élénk hátszélnek, amely éppen a kellő
pillanatban támadt fel, sikerült a bárkának derekasan maga
mögött hagynia a csónakokat, s egy idő múlva a szigetlakók
lemondtak üldözésükről, és visszafordultak. Hogy a
bennszülöttek milyen szándékkal közeledtek, nem ismeretes,
a bárkában ülőknek azonban minden okuk megvolt rá, hogy
indítékaikat gyanúsnak tartsák, mivel a Déli-tenger
legálnokabb és leg-vérszomjasabb vadembereiről volt szó.
A kifáradt evezősök erőfeszítéseit néhány óra múlva
valóságos felhőszakadás jutalmazta, ami lehetővé tette, hogy
mintegy hat gallon vizet gyűjtsenek. Csak ekkor tudták a
lázadás óta első ízben amúgy isten igazában a szomjukat
oltani. Borús, felhős időre virradtak másnap, és Bligh mindent
elkövetett, hogy vacogó emberei figyelmét elterelje:
részletesen elmesélte, amit a Csendes-óceán ezen részének
szigeteiről és időjárásáról tudott. Sőt nagy vonalakban egy
térképet is felvázolt, amelyet kézről kézre adtak mindnyájuk
okulására, majd azzal tartotta ébren figyelmüket, hogy
kezdetleges mérleget eszkábált össze, amelyen lemérhették a
mindennapi porciói. A mérleg két fél kókuszdióhéjból állt,
amelyeket finom fonalakkal függesztett fel egy rúdra, súly
gyanánt pedig egypár pisztolygolyó szolgált. Sok mérics-kélés
és kísérletezés után Bligh arra az eredményre jutott, hogy az
egy étkezésre szóló kétszersültadag egy golyónyit nyom.
Utóbb megállapították, hogy egy-egy golyó súlya kétharmad
uncia. Három ilyen parányi kétszersültdarabka volt egy ember
teljes napi adagja, mert Bligh bölcsen feltette magában, hogy
a tartalékolt sózott disznóhúst csak végső szükségben osztja
szét. Az emberek hamarosan rájöttek, hogyan lehet a
leggazdaságosabban elfogyasztani sovány adagjukat: a
jellegtelen kétszersültet beáztatták a vízporciójukba, aztán
lassan ették, gondosan megrágva minden falatot.
A következő nap Bligh azzal foglalkoztatta embereit, hogy a
bárka peremét vitorlarudak és vitorlavászon segítségével
megmagasíttatta. Ezáltal némi csekély védelemhez jutottak a
széllel és hullámokkal szemben. Sajnálatos módon a
megmaradt néhány vitorlavászondarab kevés volt ahhoz,
hogy belőlük valami ponyvatetőfélét vonjanak a fejük fölé az
állandóan hulló eső ellen, amely már napok óta nem szűnt
meg. Hogy ne vacogjanak annyira, Bligh azt tanácsolta az
embereknek: vessék le ruhájukat, mártsák meg a tengerben,
és azután vegyék fel újra. Ugyanis abból a feltevésből indult
ki, hogy a tenger vize sokkal melegebb, mint az eső.
Csakhogy a nagy zsúfoltságban ez meglehetősen bonyolult
művelet volt, és huzamosan ismételve elég fárasztó is. Az
állandóan hulló sűrű eső miatt két ember szünet nélkül a víz
kimeregetésével volt elfoglalva, és közben a tenger még
mindig úgy háborgott, hogy a bárkát állandóan a felfordulás
veszélye fenyegette. Újabb nehézséget jelentett – és ezzel a
kormányosnak kellett megbirkóznia – a szél irányának
változása: ugyanis délire fordult, és tudták, hogy ha tartósan
így marad, elkerülhetik a Torres-szorost, és akkor észak felől
kénytelenek megkerülni Új-Guineát. Mégis, bár az oldalukba
kapott szél növekvő' kockázattal járt, kitartottak eredeti
útirányuk mellett.
Mióta Tofuát elhagyták, egész úton egy horgászzsineg
lógott a bárka tatjáról a vízbe, de – annak ellenére, hogy
ezekben a vizekben sok a delfin, bonitó és tonhal –
legnagyobb csalódásukra soha semmi nem harapott rá,
feltehetően azért, mert alkalmatlan horgot és csalétket
használtak.
Május 14-én és 15-én, amikor a bárka az Új-Hebridáktól
éppen északra haladt, váratlanul magas, sziklás szigetek sora
tűnt fel a láthatáron. Bligh ezeket tisztelettudóan Banks-
szigeteknek nevezte el, pártfogója, Sir Joseph után, de a
partraszállás kockázatát már nem vállalta, noha csábító volt
az alkalom, hogy talán élelemhez juthatnak, és egy kis időre
elhagyhatják a bárkát. Az emberek ekkor unszolni kezdték
Bligh-t, hogy ossza ki az egész disznóhúst egyetlen étkezésre,
azzal érvelve, hogy csak így tudnak elegendő erőt összeszedni
az út folytatásához. Ő azonban határozottan elzárkózott
ennek az életbevágóan fontos tartaléknak elprédálásától.
Helyette az emberek időről időre egy teáskanál rumot kaptak;
ez a varázsszer sosem tévesztette el hatását.
Mindenesetre, amikor az eső május 20-án újra rákezdett,
már mindenki a kétségbeesés határán állt, és Bligh a
következőket jegyezte a naplóba; „Hajnalban némelyik
emberem félholt volt. Ijesztő a külsőnk, és sehová sem
nézhetek, hogy ne erezzem magamon valakinek a pillantását.
Mindnyájunkat szörnyű éhség gyötör, de senki sem szenved a
szomjúságtól, vagy ha mégis vizet kívánunk, ez a vágyunk a
bőrünkön keresztül kielégül. Keveset alszunk, akkor is
csuromvizesen, és heves görcsök közt ébredünk, sajgó
csontokkal.”
Szokása szerint Bligh mindent megtett, hogy embereiben
tartsa a lelket. Derekasan érvelt azzal, hogy még mindig
kibírhatóbbak a mostani körülmények, mint ha szép idő volna.
Egy-két nap múlva azonban már ő sem törte a fejét, hogy a
bátorítás milyen új formájával öntsön lelket beléjük.
Egyszerűen ennyit jegyzett fel: „Nyomorúságunk most már
mérhetetlen. Annyira elfed mindent az eső és a tenger, hogy
már nem is látunk, jóformán hasznát sem vesszük a
szemünknek. Az alvás, noha áhítozunk rá, iszonyatos: én a
magam részéről, úgy látszik, meg is vagyok nélküle.
Rettenetesen szenvedünk a hidegtől, és mindenki retteg, ha
közeledik az éjszaka.”
Május 22-én azonban még mindenki életben volt, és Bligh
nagyon egyszerűen ezt jegyzi fel: „Ha valaha ember érezte az
ég, az isteni gondviselés hatalmát, úgy mi jelenleg a
legnagyobb mértékben érezzük. Bízvást merem állítani, hogy
a mi mostani helyzetünk a világ legbátrabb hajósát is
rettegéssel töltené el. Arra kell haladnunk, amerre sodor
bennünket a tenger, amely előttünk hullámzik, és összecsap
fölöttünk. Közben a legnagyobb éberséggel kell őrködnünk,
mert a kormányzásban elkövetett legkisebb hiba egy pillanat
alatt romlásunkat okozhatja.”
Huszonnégy órával később a vég már egészen közelinek
látszott, és Bligh csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudta
papírra vetni a következő kétségbeesett sorokat: „A mai nap
nyomorúsága felülmúlta a tegnapiét. Az éjszaka iszonyú volt.
A tenger rettenetes erővel zúdult át fölöttünk, úgyhogy
rettegve és szorongva mertük a vizet. Hajnalra, úgy láttam,
mindenki a legkétségbeejtőbb állapotba került, és most már
attól tartok, hogy lesznek néhányan közöttünk, akik még egy
ilyen éjszakát nem élnek túl.”
Aznap este a tenger kezdett megnyugodni, és másnap,
mindnyájuk nagy gyönyörűségére, kisütött a nap. Ruháikat
nyomban kiakasztották száradni, és amikor Bligh kétszersült-
és vízadagja mellé mindenkinek kimért egy uncia disznóhúst
is, a légkör szinte már ünnepivé vált. Csakhogy Bligh nem az
az ember volt, aki hamis derűlátásban ringatja magát, és
most kihasználta a kedvezőbb körülmények adta alkalmat,
hogy újra felmérje az élelmiszerkészleteket. Az ellenőrzés
kiderítette, hogy ha tovább folytatja a kétharmad unciás
adagok napi háromszori kiosztását, a hajóskétszersült még
huszonkilenc napra elég. Ha jól haladnak, ennyi idő alatt el
kell érniük Timort, viszont kedvezőtlen időjárás és
balszerencse könnyen okozhat jelentékeny késedelmet.
Például, ha körülményeik kényszerítőén úgy alakulnak, hogy
egészen Jáváig kell továbbmenniük. Bligh ezért elhatározta,
hogy a naponta háromszori kétszersültadag helyett naponta
csak kétszer fog kétszersültet osztani, és akkor szükség
esetén hat hétig is eltart a készlet. Össze kellett szednie
minden bátorságát és ügyességét, hogy ezt közölje társaival,
ők pedig napirendre térjenek fölötte. Mindenesetre sikerült
olyan egyszerűen és simán elintéznie az ügyet, hogy mindenki
belenyugodott, és egyetlen tiltakozó szó sem hallatszott.
Ugyanezen a napon tengeri madarak közeledtek a csónak
felé, és körözni kezdtek felette, A sirályok családjához
tartoztak ezek. amelyeket – állítólagos ostobaságuk miatt –
„golyhónak'' is neveznek. Szokása ennek a madárnak, hogy
rászáll a hajóra, és mindaddig ottmarad, amíg valaki el nem
kergeti. A Bounty utasai éppen elégszer találkoztak vele
Angliától idáig vezető' útjukon, és most türelmesen várták,
hogy valamelyik elérhető közeibe kerüljön. Csak másnap
sikerült végre elkapni egy madarat. Azonnal darabokra
szaggatták, tizennyolcfelé osztották, és nyersen, belső
részeivel együtt, mindenestül felfalták. Nem sokkal később,
még aznap sikerült fogniuk egy fehér szulát, amely a
golyhónál valamivel nagyobb, de nála is óvatlanabb és
esetlenebb. A madárnak kifolyatták a vérét, és elosztották a
három leggyengébb ember között, a többiek pedig a húsát
ették meg. A következő napon két újabb golyhót
zsákmányoltak. Amikor felbontották, megemésztetlen polip-
és repülőhaldarabokat is találtak a gyomrukban; ezeket is
elosztották, és elfogyasztották.
A meleg, napos idő tartós maradt, és elég volt belőle pár
nap, hogy a csónak utasai visszakívánják az esőt, amely –
minél több, annál jobb. Leromlott állapotukban nehezebben
viselték el a trópusi hőséget, mint a trópusi záporokat, és
május 26-ától kezdve a bárkában ülők útja kétségbeesett
versenyfutás volt a halállal. Szerencsére ekkorra már
majdnem elérték a Nagy-Korallgátat.
Május 28-án hajnali három órakor – pontosan egy hónappal
a lázadás után – Fryer a kormány mellett hirtelen
mennydörgésszerű tompa morajra riadt, és amikor előre
kémlelt, alig néhányszáz lábnyira hatalmas hullámverést vett
ki nagy nehezen a derengésben. Bligh azonnal parancsot
adott az irány megváltoztatására, ami szerencsére elég
könnyen ment. mivel a szél délkeletről fújt, tehát
párhuzamosan a korallpad irányával. Szokásos alaposságával
mindjárt arra is parancsot adott, hogy a legénység fogjon
evezőt, de ehhez mindenki túlságosan gyenge volt, és mihelyt
a bárka kivitorlázott a veszélyzónából, egy helyben
vesztegelve várták ki a hajnalt.
Most az volt a fő kérdés, meddig tart, amíg rést találnak a
gáton, és azon belül egy szigetfélét, ahol kiköthetnek, hogy
megpihenjenek, és erőt gyűjtsenek. Cook kapitány volt az
egyetlen európai, aki a Nagy-Korallgát és Ausztrália keleti
partja közötti veszélyes vizeken valaha is vitorlázott, és az az
egy vagy két átjáró, amelyet ő fedezett fel a zátonypadon,
messze délre feküdt Bligh-ék jelenlegi helyzetétől. Közben a
szél a kora reggeli órákban keletire fordult, s így fennállt
annak a veszélye, hogy a bárka a korallpadnak sodródik, és
szétzúzódik rajta.
Ez a kockázat azonban csekély volt ahhoz a szörnyű
kilátáshoz képest, amit az éhenpusztulás, a szomjhalál és a
hőség jelentett, s ezzel számot vetve Bligh, mihelyt teljesen
kivilágosodott, ismét a koraligát felé irányította a bárkát. Nagy
megkönnyebbülésére fel is fedezett rajta egy nyílást,
körülbelül egy mérföldnyire északra. Ugyanekkor egy kis
kerek szigetet is megpillantott a pad túlsó oldalán, a nyugodt
vízben, és most erős hátszéllel e felé suhantak.
A sziget mintegy húsz mérföldnyire lehetett tőlük, és
miközben feléje tartottak, mögötte egy még nagyobb és még
termékenyebb szigetet pillantottak meg. Elhatározták, hogy
inkább ott szállnak partra. Már besötétedett, amikor végre
szárazföldet éreztek lábuk alatt, és nagy örömükre és
megkönnyebbülésükre kiderült, hogy a sziget lakatlan, a
parton pedig tömérdek gyönyörű, nagy osztriga hever.
Azonnal tüzet raktak, és hatalmas – lábas osztrigabecsináltat
készítettek, amibe még hajóskétszersültet is aprítottak. Bligh
a helyet Restauráció-szigetnek keresztelte el, részben azért,
mert itt állt helyre mindnyájuk egészsége és jó hangulata,
részben pedig azért, mert történetesen emlékezett rá, hogy
ezen a napon, május 29-én volt a százhuszonkilencedik
évfordulója II. Károly király restaurációjának.
Az elmúlt néhány hét folyamán egyetlen problémájuk volt
ezeknek az embereknek, az, hogy valamiképpen életben
maradjanak, de most, hogy bizonyos fokig biztonságba
kerültek, és közérzetük megjavult, egyszerre mindenféle
gyerekes viszálykodás ütötte fel közöttük a fejét nevetséges
semmiségek miatt. A bárka legénysége részben
kötelességérzetből csatlakozott Bligh-hoz, részben attól való
félelmében, hogy letartóztatják és vád alá helyezik őket
lázadás miatt. Ilyenformán elég vegyes társaság verődött
össze, s szerencsétlen módon tagjai közt volt Fryer és Purcell
is, Bligh két engesztelhetetlen ellensége. Ezek, alig kaptak
kissé erőre, elégedetlenül bírálgatni kezdték a kapitány
osztriga-becsináltját, és az sem javította a közhangulatot,
hogy kiderült: az éjszaka folyamán valaki elcsente a tartalék
disznóhúst.
Bligh szerette volna, ha félretesznek osztrigát az út
hátralevő részére, de emberei olyan gyengék és fásultak
voltak, hogy jobbnak látta, ha egyelőre nem hajszolja túl őket.
Tehát miután megfőzött egy újabb lábas becsináltat,
elrendelte, hogy bontsanak tábort, és folytassák útjukat észak
felé. Május 31-én hajnalban új szárazföldet pillantottak meg,
és Vasárnap-szigetnek keresztelték. Bligh most is partra
küldte embereit, hogy osztrigát keressenek. Itt tört ki a viszály
Bligh és Purcell között, Nem tudjuk, miről folyt a vita, de Bligh
nyilván úgy érezte, hogy a többiek hálásak lehetnek neki
életben maradásukért, ezért nyersen odavetette Pur-cellnek:
– Ha én nem vagyok magukkal, most nem lennének itt!
Purcell viszont, aki számos társával osztotta azt a nézetet,
hogy Christian főként Bligh hibájából lázadt fel, sokat mon-
dóan így válaszolt:
– Úgy van, uram, ha ön nincs, akkor most egyáltalán nem
volnánk itt. Bligh megértette a célzást, és ráordított:
– Mit mondott?
Purcell tettetett ártatlansággal megismételte:
– Azt mondtam, uram, ha ön nincs, akkor most egyáltalán
nem volnánk itt.
– Átkozott bitang, hogy érti ezt?
Purcell elvesztette béketűrését, és hevesen válaszolta:
– Nem vagyok bitang, uram, és ha már itt tartunk, vagyok
olyan ember, mint ön.
Purcell viselkedése veszélyesen közel járt már a nyílt
lázadáshoz, és Bligh, akárcsak Christian, a végsőkig el volt
szánva, hogy tekintélyét – ha törik, ha szakad – megőrzi.
Mindenesetre, amit most tett, az igen különös volt. Kardot
ragadott, majd kurtán ráparancsolt Purcellre: fogjon ő is
egyet, és védje magát. Az indulatos kihívás váratlanságával
elérte a kívánt hatást, mert, úgy látszik, Purcellnek inába
szállt a bátorsága, és dohogva takaródét fújt:
– Nem, uram, ön felettesem.
Ekkor érkezett vissza Fryer osztrigagyűjtő portyájáról, de
ahelyett, hogy kapitánya pártjára állt volna, gúnyosan
felkacagva odakiáltotta:
– Itt nincs párbaj! Mindketten le vannak tartóztatva! Bligh
ekkor gőgösen Fryer felé fordult, és ráripakodott:
– Istenemre, uram, ha egyetlen ujjal hozzám mer érni,
menten leszúrom!
Fryer megpróbálta Colé fedélzetmestert a maga pártjára
vonni, de Colé, felismerve a helyzet veszélyességét, nem állt
kötélnek, úgyhogy Fryer kénytelen volt változtatni a
hangnemen. Következő' szavai szelídebben és
tisztelettudóbban hangzottak:
– Uram, ez az idő egyáltalán nem alkalmas a párbajo-zásra.
Bligh kardjával Purcellre mutatott:
– Nem hallotta, amint ez a fickó azt mondta nekem, hogy ő
van olyan ember, mint én?
Purcell most nyilván okosabbnak látta, ha követi Fryer
példáját, és békülékenyebb hangot ütött meg:
– Amikor ön engem bitangnak nevezett, én azt feleltem,
hogy nem vagyok az, hanem vagyok olyan ember, mint ön, és
amikor ön azt mondta, hogy ön hozott minket idáig, én arra
annyit válaszoltam, hogy ha ön nincs, akkor mi most nem
volnánk itt.
Bligh a csavaros bocsánatkérés hallatára minden egyebet
érzett, csak éppen elégtételt nem, ugyanakkor ráeszmélt,
hogy tovább rontaná a helyzetet, ha firtatná az ügyet, így hát
bölcsen a következő kijelentéssel tett pontot az epizód után:
– Rendben van, ha semmi mellékgondolat nem volt abban,
amit mondott, bocsánatot kérek öntől.
Ettől a naptól kezdve Bligh egy lépést sem tett kardja
nélkül, naplójában pedig hálatelt szívvel és jámborán
megjegyzi: „A Mindenhatónak tetszett elegendő erőt adni
nekem ahhoz, hogy hasznát vegyem.”
Ahogy a part mentén hajóztak, a szárazföldön több ízben
bennszülötteket pillantottak meg, ezért amikor június 1-én
éjszakára egy kis szigeten letáboroztak, Bligh szigorúan
meghagyta, hogy csak kis tüzet gyújthatnak, és azt is
kellőképpen fedett helyen. Nem sokkal később, még aznap
este, amikor szemleútra indult a szigeten, hátrapillantott, és
rémülten látta, hogy a táborhelyen hatalmas tűz lobog.
Visszarohant, és megállapította, hogy Fryer, parancsát
semmibe véve, külön tüzet gyújtott magának, és elaludt
mellette. Nem őrzi feljegyzés a szavakat, amelyekkel Bligh
ebből az alkalomból illette Fryert, de könnyű elképzelni.
Egy másik csoportot már előzőleg elküldött, hogy fogjanak
golyhókat. Mikor ez a csoport az éjszaka közepén
megérkezett, mindössze tizenkét madarat hozott, feltűnően
keveset ahhoz képest, hogy milyen nagy számban tanyáztak
ezen a kis homokszigeten. Nelson annak rendje és módja
szerint megmagyarázta, hogy Lamb, a hajó mészárosa, az
alvó madarak közé rontott, és elijesztette Őket, mielőtt társai
jó fogást csinálhattak volna. Ez nyilván több volt, mint ameny-
nyit Bligh le tudott nyelni, úgyhogy mit sem törődve
tekintélyével és rangjával, a tehetetlen mészárosra rontott, és
rettenetesen elagyabugyálta. Hát még ha tudta volna a
kapitány, mennyire megérdemelte Lamb az ütlegelést, mert
csak jóval az utazás után derült ki, hogy ezen az estén a
mészáros valójában egymaga kilenc madarat fogott és falt fel.
Hajnalban újra vízre szálltak. Bligh terve az volt, hogy Cook
útvonalát követi, amely a York-félsziget legészakibb fokánál
nyugatnak kanyarodva, a Prince of Wales-szigettől délre fordul
be a Torres-szorosba. De valamivel tovább haladt észak felé,
mert tévedésből a kontinens egy részének gondolta a
szigetet, s ennek következtében, anélkül, hogy tudomása lett
volna róla, új átjárót fedezett fel a Torres-szorost alkotó
csatornák útvesztőjében. Június 4-ére újra kint jártak az
Arafura-tenger nyílt vizén.
A Nagy-Korallgáton belüli szigeteken tartott pihenők testileg
és lelkileg egyaránt talpra állították a Bounty szám-űzötteit,
viszont élelmiszerkészletük csupán pár tucat szárított
osztrigával növekedett, holott még jó tíz napos hajózás állt
előttük. Szerencsére újra meg újra sikerült tengeri madarakat
fogniuk, például június 5-én egy fekete sirályt, amelynek vérét
a legyengültek itták meg, mielőtt a húsát egymás közt
szétosztották volna. A következő naptól kezdve Bligh a napi
két alkalom helyett megint háromszor osztatott kétszersültet.
Ennek ellenére nem akadt köztük egy sem, aki ne szenvedett
volna a kimerültségtől, álmatlanságtól és dagadt lába miatt.
Különösen súlyos volt Ledward és Lebogue állapota, és az
általános egészségügyi helyzeten semmiképpen sem javított a
szüntelenül szakadó eső. Egyetlen dolognak örülhettek
csupán, az állandó erős és kedvező szélnek, amely majdnem
négy csomó átlagos sebességgel hajtotta őket előre.
Június 11-én egyiküknek újból sikerült egy fekete sirályt
fogni, és Bligh úgy határozott, hogy elteszik másnapra.
Döntése különösen Fryert ingerelte, de szerencsére, mielőtt
komoly vita bontakozhatott volna ki, figyelmét – és
mindenkiét a bárkában – a láthatáron váratlanul feltűnő
sziklás part vonta magára. Azonnal érezték, hogy ez csak
Timor lehet, de Bligh is csak annyit tudott bizonyosra
mondani, hogy valahol a háromszáz mérföld hosszú sziget déli
partja közelében járnak. Homályosan emlékezett azonban
arra, hogy Kupang, a holland helyőrségi város a sziget
délnyugati csücskén épült, ezért lassan tovább vitorlázott
ebben az irányban, követve a pálmafák szegélyezte
partvonalat.
Amikor beesteledett, nem láttak egyebet, csak néhány kis
maláj falut, és Bligh inkább egész éjszaka egy helyben
vesztegelt, nem akarva kitenni magát annak a veszélynek,
hogy esetleg túlhalad Kupangon. Másnap délben, amikor még
mindig nem találták meg a holland várost, horgonyt vetettek
földrajzi helyzetük megállapítása végett. Most mindössze pár
száz yardnyira voltak a parttól, és egyetlen ember sem akadt
a bárkában, aki ne érzett volna erős kísértést a dúsan termő
kókuszdió és egyéb gyümölcs láttán. Mégis uralkodtak
magukon, vigasztalást merítve a tudatból, hogy most már
valóban egészen közel lehetnek Kupanghoz. Az a két ember,
aki nem akart várakozni, persze megint Purcell és Fryer volt.
Követelődztek, hogy tüstént engedjék Őket a partra. Végül
Bligh-t elfogta a düh, a part közelébe hajózott, és kijelentette
kettőjüknek, hogy partra szállhatnak, ugyanakkor a
többieknek megtiltotta a csónak elhagyását. Szembenézve a
cseppet sem kecsegtető kilátással, hogy ott hagyják őket, a
két ember egyszerre elcsendesedett, és Bligh mindjárt tovább
vitorlázott, mihelyt a nap magasságát megmérte. Kronométer
hiányában csupán a földrajzi szélességet tudta kiszámítani, de
ennyiből is kellő bizonyságot szerzett, hogy Kupang közvetlen
közelében keli lenniük. És valóban, néhány óra múlva elérték
a sziget délnyugati csücskét, ahol egy barátságos maláj
ajánlkozott, hogy kalauzuk lesz az út utolsó szakaszán. Annak
ellenére, hogy már csupán néhány mérföldet kellett
megtenniük, csak a legnagyobb nehézséggel tudtak
továbbhaladni, mert ezeken a szélvédett vizeken teljes
szélcsend uralkodott, és egyikük sem volt képes egyfolytában
pár száz yardnál tovább evezni.
Éjszaka két órakor ágyúlövés hangját hallották, és június
14-én, éppen virradat előtt, maláj kalauzuk közölte velük,
hogy megérkeztek. Tehát végeredményben, Bligh pontos
számításai szerint, negyvenkét napig hajóztak a túlterhelt,
nyitott bárkában, miközben mindössze egyetlen embert
veszítettek, és háromezerhétszázegy mérföldet tettek meg az
ismeretlen óceánon, úgyhogy jogos büszkeséggel zárja útjuk
leírását e szavakkal: „Hála az isteni gondviselésnek, így ért
véget – anélkül, hogy szerencsétlenül jártunk volna – ez az
utazás, a legrendkívülibb, amely valaha embernek
osztályrészül jutott, akár végtelen hosszúságát tekintjük, akár
azt, mennyire híjával voltunk az élethez szükséges javaknak.”
Érkezésükkor, annak ellenére, hogy a bárkán – ápolás és
ellátás híján – már mindenki kétségbeejtő helyzetben volt,
Bligh, mint mindig, most is a haditengerészeti szabályoknak
megfelelően járt el: formálisan felhúzatta a segélykérő
lobogót, és várta, hogy a helyőrségi parancsnok üdvözölje,
megadva a partraszállási engedélyt. Szerencsére a parti őrség
azonnal észrevette őket, és pár perc múlva Bligh kapitány
engedélyt kapott a partraszállásra. Az első, akivel találkozott,
egy angol tengerész volt. Ez azonnal elvezette
parancsnokához, bizonyos Spykerman kapitányhoz, aki több
éve holland szolgálatban állt. Spykerman nagyon is tisztában
volt vele, mire van honfitársainak legégetőbb szüksége. Azon
nyomban valódi angol villásreggelit szolgáltatott fel
otthonában, teával, és felszólította Bligh-t, hogy
haladéktalanul küldessen embereiért. Bligh ezt meg is tette,
bár elég rosszindulatúan azt is parancsba adta, hogy Fryer
őrként maradjon a bárkán.
Mély megindultságot érzett, mikor ott ült a reggelizőasztal
mellett, és nem szégyellte bevallani elérzékenyülését még a
hajónaplóban sem, amit bizonyít az esemény következő,
megható leírása: „A világ legkiválóbb művészei számára soha
nem nyílt volna jobb alkalom képességeik csillogtatására,
mint az alakok ama két csoportjának ábrázolásában, amely
ekkor mutatkozott be egymásnak. Eközben senki sem tudta,
min álmélkodjék inkább: az ínségeseknek a gyors segítség
miatt felcsillanó szemén, vagy a segítők iszonyodásán, amikor
az emberi kísérteteket megpillantották. Aki ugyanis képet
akar alkotni magának ezekről a szegény, nyomorúságos
lényekről, annak át kell élnie, hogy házában tizennyolc
embernek nyújt segítséget, akiknek kísérteties külseje – habár
ismert okok következtében – ugyanolyan elriasztó, mint
amilyen részvétet ébresztő; annak látnia kell fekélyekkel
borított tagjaikat, rongyokba burkolt, csont és bőr testüket, és
végül el kell képzelnie a jótevőik iránt érzett hála és öröm
könnyeit, amelyek végigcsurogtak arcukon. A rémületnek,
meglepetésnek és szánalomnak az a keveréke, amely e
látványra elfogná, töltötte el Tímoron a segítségünkre siető
embereket.”
A holland kormányzó kényelmes és tágas házat bocsátott
Bligh rendelkezésére, de amikor az utóbbi meghallotta, hogy
helyszűke miatt embereinek részben a kórházban, részben
Spykerman kapitány hajóján kell tartózkodniuk, azonnal
szállást rendezett be számukra az otthonául szolgáló házban,
noha kétségtelenül jobban szerette volna, ha legtöbbjük
néhány napig nincs a szeme előtt. Bligh következő lépésként
a lázadók teljes névsorát a holland hatóságok elé terjesztette,
majd nekiült a cseppet sem vonzó feladatnak, hogy papírra
vesse részletes beszámolóját a lázadásról és az azt követő
eseményekről őlordságaik részére a Tengernagyi Hivatalban.
Ugyanekkor érdeklődött, mi a leggyorsabb útja, hogy mind ő,
mind emberei hazakerüljenek Angliába. Nagy bosszúságára
megtudta, hogy Holland Kelet-Indiában Batavia az egyetlen
hely, ahonnan közvetlenül Angliába is indul hajó, továbbá,
hogy már októberben ott kell lennie, különben várhat
januárig, amikor a következő hajó indul. Újabb bonyodalmat
jelentett, hogy Kupang és Batavia között nem volt rendszeres
hajóösszeköttetés, és lehetőség sem kínálkozott, hogy
megfelelő hajót bérelhessen erre az útra. Végül Bligh egy kis
szkúnert vásárolt, amelynek a Resource nevet adta.
Kupangból Bataviába ezernyolcszáz mérföldet hajózni egy
negyven láb hosszú szkúneren, nem tekinthető kéjutazásnak,
és Bligh tisztában volt vele, hogy várnia kell addig, amíg
emberei teljesen felépülnek, s csak aztán jöhet szóba az
indulás. Ehhez azonban még hosszabb idő kellett, ő pedig
képtelen volt arra, hogy közben tétlenül tespedjen. Aminek
eredményeként a hajónapló egyik oldala a másik után telt
meg feljegyzésekkel a legkülönfélébb tárgyakról, többek közt
a piaci árakról, a rabszolgakereskedelemről, a kínai temetési
szertartásokról, Timor történetéről, a rizstermesztés legújabb
módszereiről és a maláj bennszülöttek szokásairól. Úgy
látszik, a legénység többi tagja közül csak Nelsonban, a
botanikusban buzgott hasonló munkakedv: naponta hosszú,
növénygyűjtő kirándulásokat tett, sőt sikerült néhány
kenyérfa-hajtást is szereznie. Egyébként a vesztét is ez
okozta, mert egy hónap sem telt el érkezésük óta, amikor
ágynak esett valami „gyulladásos betegségben”, és
hamarosan meghalt.
Ami az embereivel való bánásmódot illeti, Bligh ugyanolyan
szigorúnak és személytelennek mutatkozott, mint bármikor,
ez a viselkedése azonban csak látszat volt, s hogy valójában
mennyire érezte magányát, milyen súlyosan nehezedett rá
elszenvedett balszerencséje, az világosan kitűnik a következő,
nagyon is önleleplező levélből, amelyet kevéssel az előtt írt,
hogy Kupangban hajóra szállt:

Édes, drága Betsym!

A világnak azon a részén vagyok, ahová sohasem hittem,


hogy elvetődöm. Mégis olyan hely ez, amely számomra
szabadulást hozott, és megmentette életemet, és most
boldogan tudathatlak róla, hogy teljesen egészséges vagyok.
Minthogy oly kevés az esélye, hogy ezt a levelet előbb kapod
kézhez, mint más, későbbi dátummal írottakat, csak egész
röviden számolok be ide kerülésem okairól és arról, hogy
micsoda érzések töltik el szívemet és lelkemet most, amikor
újra alkalmam van írni neked és az én kis angyalaimnak, s
különösen, hogy olyan közel voltál legjobb barátod
elvesztéséhez, hiszen nem maradt volna senkid a világon, aki
úgy vigyázna rád, mint én, és úgy kellett volna töltened
hátralevő napjaidat, hogy azt sem tudod, mi lett belőlem,
vagy ami még rosszabb, abban a tudatban, hogy éhenhaltarn
a tengeren, vagy indiánoknak estem áldozatul – ám
mindezeket a szörnyű veszélyeket sikeresen elkerültem,
éspedig olyan rendkívüli módon, amire nincs példa, és soha
nem estem kétségbe balsorsomon, mert az első pillanatától
tudtam, hogy minden nehézségen felülkerekedem. Szóval, én
drága Betsym, elvesztettem a Bountyt... Ennek a lázadásnak
a rejtélyes volta minden képzeletet felülmúl, és akik velem
vannak, azokon sem látom, hogy a leghalványabb sejtelmük
volna róla. Még Mr. Tom Ellison is úgy megszerette Otahei-tét,
hogy kalózzá lett miatta: így hát a saját kutyáim martak
belém. Megvan azonban minden reményem, hogy a dolgok
jóra fordulnak... Bízom benne, hogy szerencsétlenségemet az
egész világon helyesen fogják megítélni. Olyan fordulat
történt, amit nem láthattam előre. Nem volt elég tisztem, és
ha adtak volna mellém tengerészkatonákat, igen valószínű,
hogy ez a dolog soha nem következik be. Egyetlen talpraesett
vagy tisztességes ember sem állt mellettem, s ennek
megfelelően kezelték őket a lázadók is. Az én viselkedésem
mentes minden gáncstól, és mindenkinek példát mutattam,
amikor megkötözve is visszautasítottam minden hitvány
sértést. Hayward és Hallet mint tengerészkadétok Christian
őrségében voltak, de nem riasztottak senkit, és úgy láttam,
teljesen közönyösen nézik a fedélzeten folyó dolgokat, amíg
le nem parancsolták őket is a bárkába. Az utóbbiról
bebizonyosodott, hogy semmirekellő, arcátlan gazember, de
kérlek, addig ezt egy szóval se említsd, amíg haza nem
érkezem. Tudom, mennyire megrendít majd téged ez a dolog,
de kérlek, drága Betsym, ne is gondolj rá többé, ez immár a
múlté, és mi ismét a boldog jövő felé tekintünk. Erőt ad az a
tudat, hogy mint tiszt híven teljesítettem kötelességemet.
Nagybátyádnak és mindenki másnak csak hivatalos levelet
küldhetek, éppen ezért mondd meg mindnyájuknak, hogy
majd látni fogják: jellemem rendíthetetlen, és becsületem
szeplőtelen. Elszámolásaimat megmentettem, úgyhogy az
egész eddigi ügyvitelről számot tudok adni, és minden
rendben lesz. Add áldásomat az én drága Harrietemnek, az én
drága Marymnek, drága Betsymnek és a drága kis idegennek,
akit még nem ismerek, és mondd meg nekik, hogy hamarosan
otthon leszek!
Juttass emlékezetébe atyádnak, Annié Campbellnek és Mrs.
C.-nek, és továbbítsd szerető üdvözletemet nagybátyádnak és
családjának! Neked pedig, drágám, küldöm, amit egy szerető
férj csak adhat – szerelmemet, tiszteletemet és mindazt, amit
örökké szerető barátodnak és férjednek most és a jövőben
adni módjában áll.

Wm. Bligh

Miután a kis szkúnert négy ágyúval felszerelte (védelmül az


ezeken a vizeken portyázó tömérdek kínai kalóz ellen),
továbbá hajóra szállította növénygyűjteményét, amelyben
három kenyérfa-sarj is volt, Bligh augusztus 20-án elhajózott
Timorról. Feltehetően kizárólag érzelmi okokból, mit sem
törődve az ebből származó terhekkel, a bárkát is vontató-
kötélre vette. Negyvenkét napba telt, amíg a Resource
Bataviába ért, vagyis útja pontosan annyi ideig tartott, mint a
bárkáé Tofuától Timorig, és noha a legénység nem állott ki
annyi szenvedést, a helyzet nem egy alkalommal fenyegetővé
vált. A legsúlyosabb incidens nem a tengeren történt, hanem
Surabaja kikötőjében, szeptember közepén. Ottani
tartózkodásuk idején Bligh-nak kis híján egy második
lázadással kellett szembenéznie, és a két bajkeverő ez
alkalommal is Purcell és Fryer volt. De Bligh-nak most
módjában állt igénybe venni a holland katonai segítséget, így
a két embert letartóztatták, és vasra verve átvitték arra a két
másik holland hajóra, amelyek a Resource-szal együtt
hajóztak Bataviába. A következő kikötőben Fryer bocsánatot
kért viselkedéséért, mire szabadlábra helyezték, de Purcellt
továbbra is bilincsben őrizték, amíg a kis flotta október 1-én
meg nem érkezett rendeltetési helyére.
Ott kiderült, hogy igen kevés férőhely van a Bataviából
Európába induló hajókon. Emiatt a tizenhét életben maradt
ember végül kénytelen volt elválni egymástól. Várakozás
közben a hírhedt helyi mocsárláztól meghalt a hajó szakácsa,
Thomas Hall, s maga Bligh is súlyosan megbetegedett. Ennek
ellenére október 16-án felszállt egy Angliába induló
kereskedelmi hajóra, és némi nehézség árán kieszközölte az
utazási engedélyt írnoka, Sámuel és szolgája, John Smith
számára is. A többit Fryer parancsnoksága alatt otthagyta,
hogy várjanak meg egy következő hajót. A bárkát és a
Resource-ot már előzőleg elárverezték, meglehetősen csekély
összegért.
Az út hazafelé a Jóreménység fokának megkerülésével
kereken öt hónapig tartott. 1790. március 14-én Bligh újra
Portsmouthban volt. A Bataviában hagyott emberek közül
Elphinstone és Linkletter elpusztult lázban, Lamb meghalt
útközben, amikor hazafelé tartottak, Ledward pedig, aki egy
másik hajón utazott, hajótörést szenvedett, és a tengerbe
fulladt. Mivel Nortont még Tofuán meggyilkolták, és Nelson
Timoron meghalt, abból a tizennyolc emberből, aki a
kapitánnyal tartott a bárkában, csak tizenkettő érkezett meg
Angliába. De figyelemre méltó körülmény, hogy az elhunytak
egyike sem a Tofuától Timorig tartó lidércnyomásos úton
pusztult el, és ez a tény megint igen alkalmas Blighragyogó
ten-gerészi, navigátori és vezetői képességének
hangsúlyozására.
Mihelyt Bligh megérkezésének híre ismeretessé vált, az
újságokban egyre-másra szárnyaló képzelettel megírt
beszámolók jelentek meg a lázadásról, valamint a bárka
útjáról, és London egyik legnagyobb színháza sebtében
előadta Bligh dramatizált kalandjait. A színházi hirdetőtábla
alább közölt szövege alapján fogalmat alkothatunk arról,
milyen lehetett a produkció.
ROYALTY SZÍNHÁZ
Well-Street, a Goodman's-Fields közelében. Most
CSÜTÖRTÖKÖN, 1790. május 6-án bemutatásra kerül EGY
VALÓSÁGOS, SZÍNPADRA VITT ESEMÉNY,
CÍME: A KALÓZOK! avagy
BLIGH KAPITÁNY VISZONTAGSÁGAI, melyből megismerhető
egész utazásának története, attól kezdve, hogy a Tengernagyi
Hivatalból távozik.
LÁTHATÓ a BOUNTY, ahogy lefelé úszik a TEMZÉN.
A kapitány fogadtatása Otaheitén, és a britanniai áruk
cseréje
KENYÉRFÁÉRT. Mindezt OTAHEITEI TÁNC kíséri.
Miként ragaszkodnak az OTAHEITEI NŐK a BRIT
TENGERÉSZEKHEZ, és hogyan bánkódnak azok távozásán.
Hiteles ábrázolása annak, hogyan ejtették foglyul BLIGH
kapitányt a BOUNTY kabinjában a KALÓZOK.
Továbbá megható jelenet arról, hogyan kényszerítik a
kapitányt és hű követőit a bárkába.
Viszontagságaik a tengeren, üldöztetésük a bennszülöttek
által a Barátság-szigetek egyikén.
Csodálatos megérkezésük a Jóreménység fokára, és
barátságos fogadtatásuk a kormányzó részéről.
A HOTTENTOTTÁK TÁNCAI ÉS CEREMÓNIÁI távozásukkor.
Szerencsés megérkezésük Angliába.
Betaníttatott egy oly személy közvetlen útmutatása
alapján, aki a Bounty szállítóhajó fedélzetén volt.

Ez a rendkívüli látványosság éppen olyan hatékonyan


közreműködött abban, hogy Bligh kapitányt népszerű hőssé
avassa, mint napjainkban egy televíziós program vagy
propagandahadjárat, és hírneve ugyanennek az évnek
júniusában ért csúcspontjára, amikor kalandjainak a
hajónaplón alapuló elbeszélése könyvben is megjelent,
gondos kiadásban, a Tengernagyi Hivatal utasítására.
A fennálló rendelkezések értelmében hadbírósági
tárgyalásnak kellett megállapítania, ki a felelős a Bounty
elvesztéséért, s azt annak rendje és módja szerint október
végén meg is tartották, amikor Bligh híveinek megmaradt
csoportja hazaérkezett Bataviából. Először Bligh beszámolóját
olvasták fel a lázadásról, majd az altiszteket hallgatták ki arra
nézve, hogy a lázadást közvetlenül megelőző napokban
fülükbe jutott-e valami, vagy sem, amiből következtetni
lehetett volna arra, hogy ilyen esemény van készülőben. Ezt
mindnyájan határozottan tagadták, majd a helyettes
parancsnoknak, Fryernek tették fel a következő kérdést:
– Bligh kapitány és önök, többiek, elkövettek-e mindent,
hogy visszaszerezzék a hajót, miután a lázadás kitört?
– Mindent, ami módunkban állt – válaszolta Fryer
magabiztosan.
Hallet és Hayward tengerészkadétok buzgón csatlakoztak
Fryer kijelentéséhez, amely szerint minden tőlük telhetőt
megtettek a hajó visszaszerzésére. Majd a bíróság elnöke
megkérdezte Bligh-t, óhajt-e ehhez valamit hozzáfűzni, vagy
vádat emelni az itt jelenlevők ellen. Bligh azt felelte: csupán
egyetlen személy viselkedését találta kifogásolhatónak, s ez
Purcell. Végül a bíróság megkérdezte az összes jelenlevőktől,
hogy vádolják-e valamivel kapitányukat, mire mindannyian
azt felelték, hogy semmivel.
Röviddel ezután a bíróság meghozta az ítéletét. Eszerint a
nevezett felfegyverzett szállítóhajót, a Bountyt erőszakkal és
kényszerrel „vették el a nevezett William Bligh hadnagytól a
nevezett Fletcher Christian és bizonyos más lázadók”. A
bíróság ezért „hozzájárul a nevezett Bligh hadnagy és
mindazon tisztek, valamint a hajón szolgáló személyek
felmentéséhez, akik Angliába visszatértek, és itt jelen
vannak”.
Ennyi volt az egész.
Aki ismeri a lázadás részleteit, az nem kételkedik abban,
hogy a történtek nagy részét elleplezték a hadbíróság előtt.
Természetesen érthető, hogy az altisztek és
tengerészkadétok, akiket kötelességmulasztás és gyávaság
vétke terhelt, nem szolgáltattak egymás ellen bizonyítékokat.
Más kérdés viszont, miért nem nyújtott Bligh teljes képet a
történtekről, és miért bírálta csak Purcell magatartását,
miközben egyetlen szóval sem említette Fryernek, a hajó
helyettes parancsnokának még sokkal felelőtlenebb
viselkedését. Bizonyos, hogy a kapitány magatartása kissé
különösnek látszik. Feltételezhetjük természetesen, hogy azok
után, amiken együtt keresztülmentek, Bligh sokká!
megértőbbé vált emberei iránt. Egy másik, sokkal valószínűbb
magyarázat szerint Bligh aggályosán kerülni kívánt mindent,
ami pályafutásának árthatott, és érezte, hogy egy hosszú
tárgyalás, amelynek során válaszolnia kellene az emberei által
emelt ellenvádakra, könnyen károsan befolyásolhatná
előlépíetési esélyeit. Minden ilyen elmélet azonban találgatás
csupán, és még ha helyesek volnának is, az embernek
feltétlenül az az érzése, hogy Bligh feltűnően békülékeny
magatartása mögött más, előttünk ismeretlen okoknak kell
rejtőzniük. Ezzel kapcsolatban rámutathatunk, milyen
engedékenynek bizonyult Bligh Purcell esetében, akinek ügyét
a többitől különválasztva tárgyalták, úgyhogy a bűr.ös
megúszta egyszerű dorgálással. Mégis, a lázadás maga olyan
bűn volt, ami fölött nem lehetett szemet hunyni, éppen ezért
őlordságaik elhatározták, hogy késedelem nélkül hadihajót
küldenek a Déli-tengerre a lázadók elfogása és bíróság elé
állítása végett. Ezzel a hálátlan és nehéz feladattal bizonyos
Edward Edwards kapitányt bíztak meg, akiről közismert volt,
mennyire szigorú, és milyen vasfegyelmeí tart.
Rendelkezéseié állt egy huszonnégyágyús fregatt, a Pandára,
százhatvan főnyi legénységgel. Hayward tengerészkadétot
harmadik hadnagynak nevezték ki a Pandorára, azon helyes
megfontolás alapján, hogy nem rendelkeznek a lázadók
arcképével, és Bligh leírásai csak igen hiányos fogalmat adnak
külsejükről.
Mielőtt a Pandára november 7-én elhagyta Angliát, Bligh-t
végre előléptették kapitánnyá, és alig egy hónappal később
megkapta a sorhajókapitányi rangot is. A történtek cseppet
sem rendítették meg Sir Joseph Banksnek Bligh-ba vetett
bizalmát, és alig fejeződött be a hadbírósági eljárás, újra
ügyködni kezdett egy második kenyérfa-expedíció érdekében,
megint csak Bligh parancsnoksága alatt. III. György
mindenben támogatta az új tervet, és haladéktalanul
megkezdődtek az előkészületek. De az expedíció elindulását
sajnálatos módon megakadályozták a Franciaország elleni
hadi készülődések, és egészen 1791 augusztusáig kellett
várni, amíg végre az üj expedíció útra kelhetett. Oiordságaik,
úgy látszik, okultak korábbi hibáikból, és három igen
tapasztalt hivatásos tisztei osztottak be Bligh mellé
szolgálatra, továbbá egy tizennyolc tengerészkatonábói álló
osztagot, és végül egy kísérő hajót, amely együtt vitorlázott
velük.
A törvény hosszú karja

Miután eddig nyomon követtük a két főhősnek és


társaiknak sorsát, ideje, hogy újra visszaforduljunk, és
szemügyre vegyük, mi történt a kilenc lázadóval és a hét
lojálissal, akik a Bounty Tahitin tett utolsó látogatásakor a
Matavai-öbölben partra szálltak.
A tizenhat ember mindegyikének volt valahol egy taio-
testvére, akár Poino országában, Haapapéban, akár Teináé-
ban, Páréban. Természetesen, ezeken kívül még számos más
férfival és nővel kötöttek ismeretséget és barátságot, s
legalább féltucatnak közülük állandó kedvese volt a sziget
lányai között. Éppen ezért úgy fogadták őket, mint
dédelgetett rokonaikat vagy férjeiket, akik hosszú utazásról
tértek haza. A hajósok viszont – mintha nem is aggasztaná
őket, hogy Matavai a sziget leglátogatottabb kikötője, és hogy
ottlétük azonnal kiderül, mihelyt az első angol hajó megjelenik
– hálásan és örömmel fogadták a helyi vendégszeretet
megnyilvánulásait.
A népes fogadóbizottságból egyetlen személy hiányzott
csupán: Teina „király”, aki újfent nevet változtatott, és ez idő
szerint Máténak hívták. Nem sokkal azután, hogy pártfogója,
Bligh 1789 áprilisában távozott, Mátét komolyan aggasztani
kezdte a veszély, hogy országát megtámadják és kifosztják a
vetélytárs törzsfőnökök, ezért elhatározta, hogy visszavonul
sógora, Vehiatua birodalmába, a Taiarapu-félszigetre. A
szállongó hírek szerint, amelyek hamarosan a Bounty
embereinek fülébe is eljutottak, Teina még egy fegyveres
testőrt is felfogadott, aki állítólag szintén szökevény angol
tengerész volt. Viszont Ariipaea, Teina öccse, aki bátyja
távollétében amolyan régem minőségben működött, és
történetesen sokkal népszerűbb volt Teinánál, mindent
elkövetett, hogy a tizenhat jól felfegyverzett és jól felszerelt
fehér embert rábeszélje: telepedjenek le Páréban. De a két
testvér keserű csalódására csupán öten – a lázadó Muspratt
és Hillbrant, valamint a kapitányhoz hű Byrne, Mclntosh és
Norman – fogadták el az Ariipaea által felajánlott nagy darab
földet, egy sereg szolgával együtt.
A többi tíz szívesebben maradt a Véuusz-ibk közelében, a
jóindulatú, fesztelen Poino országában, ahol először nyertek
beavatást a tahiti élet kellemes rejtelmeibe. Itt a lojális
Morrisonnak, akit akkor, úgy látszik, vezetőjüknek ismertek el,
néni kisebb személy adott szállást, mint Poino főnök. A lázadó
Millward szintén befészkelte magát a királyi háztartásba, azon
a címen, hogy viszonya volt Poino egyik feleségével. Stewart,
a kapitányhű kadét, a féltucatnyi férfi közé tartozott, akiknek
állandó kedvesük volt – vagyis tahiti fogalmak szerint
házasságban éltek –, ezért igen természetes módon
„apósánál” telepedett meg, bajtársával, Heywooddal együtt. A
harmadik háztartást a lázadó Thompson és a lojális Coleman
alkotta: mindketten az utóbbi „apósához” költöztek. Egy
negyedik kunyhóban három lázadó lakott: Burkett, Sumner és
Ellison, ahol is Sumner vendégszerető „apósa” és „anyósa”
gondoskodott kosztjukról és kvártélyukról. A lázadó Skinner,
úgy látszik, kevésbé volt társaslény, inert a többiektől külön
ütötte fel tanyáját, egy lánnyal. Végül az erőszakos és
becsvágyó Churchill taio-íestvére házában rendezkedett be,
és ott emésztődött a csoport irigylésre méltó vezetőjének,
Morrisonnak sikerén. Vagyis a tizenhat ember nem a lojálisok
és lázadók csoportjaira szakadt, mint joggal várni lehetett
volna, hanem egyéni érdekek és vonzalmak alapján kialakult
együttesekké formálódott.
Bár ebben az időben a Bounty embereinek alighanem már
rá kellett jönniük arra, hogy Máté helyzete korántsem annyira
kimagasló és tiszteletet parancsoló, miként Tahitin tett első
látogatásuk alkalmával hitték, mégis ugyanabba a tévedésbe
estek, mint annak idején Bligh: vagyis fiát, Tűt tekintették a
sziget kétségtelen várományosának. Tehát mihelyt
letelepedtek, és otthonukban berendezkedtek, együtt
felkerekedtek, hogy tisztelgő látogatást tegyenek Páréban a
fiatal hercegnél. Még mindig hűséges kísérőjük, Hitihiti volt
szószólójuk és szertartásmesterük, és így igazi tahiti módra
fejezték ki tiszteletüket: vállukra borított különleges, az
alkalomhoz illő háncspalástban nyújtották át Tunak
ajándékukat, válogatott finom vasszerszámokat, és végül,
Hitihiti unszolására, kiszolgáltatták a félelmetes bálványokat
is, amelyeket Tupuain zsákmányoltak. Hódolatuk teljessé
tétele végett fülsiketítő üdvözlő sortüzeket adtak le muské-
táikból. Mindez érthetően hatalmas benyomást gyakorolt a
hétéves Túra, s nyomban biztosította őket, hogy tökéletesen
otthon érezhetik magukat egész Tahitin – mindegy, hogy
melyik részén. Ariipaea, Tű nagybátyja, a szertartás
befejezéseként pompás lakomát rendezett, és a Bounty
minden utasát jókora telekkel ajándékozta meg, nyilván
annak a reményében, hogy gesztusával rábír egy-két fehér
embert a Vénusz-fok otthagyására, Páré kedvéért.
Máténak, Tű apjának mellőzése az etikett súlyos
megsértését jelentette volna, de mivel a főnök még mindig
szörnyen félt Matavai táján mutatkozni, a Bounty emberei,
Churchill buzgó parancsnoksága alatt, küldöttséget
menesztettek a Taiarapu-félszigetre, hogy leróják tiszteletüket
előtte. Churchill két hét múlva tért vissza Máté sokat
emlegetett testőrének társaságában, aki egy Brown nevű
angol volt. Az új ismerős elbeszélte, hogy körülbelül egy
hónappal korábban egy svéd hadihajó tette partra, saját
kérésére, aztán elkezdett hetvenkedni számtalan hőstettével,
amelyeket kalandos élete során véghezvitt. Azt állította, hogy
őrmester volt Ports-mouthban a tengerészgyalogságnál, tiszt
Haider Ali indiai fejedelem hadseregében, s kapitány egy
hajón, amelyet maga foglalt el. Csak mindezek után jutott arra
a megfoghatatlan elhatározásra, hogy közönséges matrózként
egy svéd hadihajóra szegődjék. Noha Brown történeteinek
többsége nyilvánvalóan élénk képzeletének szüleménye volt,
semmi kétség, hogy valóban svéd zászlót lengető hajón
érkezett Tahitira. Ennek a hol Mercury, hol pedig Gusiavus III
nevet viselő hajónak a tevékenységét örök rejtélyként
tartották számon a tengerészet történetének kutatói, de újabb
nyomozások kiderítették, hogy haditengerészeti küldetésben
járt, amelyet III. Gusztáv király hagyott jóvá, és egy John
Henry Cox nevű angol kereskedő pénzelt. Svédország 1788
óta háborúban állt Oroszországgal, és Coxot saját kérésére III.
Gusztáv azzal bízta meg, hogy kerüljön az ellenség hátába,
aztán támadja meg kereskedelmi állomásait Alaszkában és
Kamcsatkában. Ez a képtelen terv vajmi kevéssé befolyásolta
volna Oroszország hadihelyzetét, és kivitelére Cox sem tett
soha komoly ígéretet. Mégis, érdemes itt megemlíteni, hogy
Cox, miközben persze a lázadásról halvány sejtelme sem volt,
ugyanabban az időben próbált partra szállni Tupuain, amikor a
lázadók erődjük építésén fáradoztak ott. De mivel már késő
délutánra járt az idő, és mivel a szél a part felől fújt, Cox pár
sikertelen kísérlet után lemondott a partraszállásról, és
folytatta útját Tahiti felé, elszalasztva ilyenformán az
egyedülálló alkalmat, hogy szerény, de maradandó helyet
biztosítson magának az angol tengerészet történetében.
Később Poino, aki rendkívül értelmes ember volt,
megmutatta Morrisonnak Cox egy levelét: címzése minden
hajóskapitánynak szólt, aki megfordul Tahitin. Ebből kiderült,
hogy a vakmerő Brown megkéselte a Gustavus III (vagy
fedőnevén: Mercury) legénységének egy másik tagját, és
bűne büntetéseként egyszerűen partra tették Tahitin. A
Bounty utasainak többsége már kezdettől fogva ellenszenvvel
viseltetett Brown iránt, és megkönnyebbülésükre szolgált,
amikor eltávozott Taiarapuba, hogy ismét elfoglalja testőri és
katonai tanácsadói posztját Máté mellett.
A társaság ekkor már több mint egy hónapja időzött Tahitin,
és mindenkinek bőven volt ideje, hogy meghányja-vesse
helyzetét, és terveket szőjön a jövőre. Nyilvánvalóan a kilenc
lázadó lehetett a legnyugtalanabb, mert bár egészen
bizonyosra vették, hogy Bligh-nak és embereinek nincs
esélyük az életbenmaradásra, ugyanakkor tisztában kellett
lenniük azzal, hogy a Tengernagyi Hivatal bizonyos idő múlva
kötelességszerűen egy másik hajót indít útnak, amely
megkísérli kinyomozni, mi történt a kenyérfa-expedícióval. A
legokosabb lépés természetesen az lett volna, ha követik
Christian példáját, és útra kelnek egy elhagyatott és
hozzáférhetetlen sziget felé, Tahititól olyan messze, amilyen
messze csak eljuthatnak egy nagy vitorlás csónakon. De úgy
látszik, ilyen gondolat egyikük fejében sem fordult meg,
valószínűleg azért, mert mindnyájan abban a jól ismert és
találó szóval „polinéziai paralízisnek” nevezett betegségben
szenvedtek, amely még ma is általános, és a legfőbb tünete,
hogy aki elkapja, képtelen elegendő erőt összeszedni, és
felszállni egy hazainduló hajóra.
Tizenhatukból az első, akinek agyában a sziget
elhagyásának gondolata felmerült, furcsa módon a lojális
Morrison volt. Bár látszólag éppúgy élvezte az idillikus szigeti
életet, mint többi társa, mégis úgy érezte, kötelessége
valamilyen csónakot építeni, hogy megpróbáljon rajta Timorra
vagy Bataviába eljutni, onnan pedig vissza Angliába. Első”
lépésként a kapitányhoz hű két áccsal, Normannel és
Mclntoshsal közölte szándékát. Ezek lelkesen pártolták
Morrison nem mindennapi tervét, és megígérték feltétlen
közreműködésüket. De egy háromtagú társaság távolról sem
volt elég ilyen nagyszabású terv kivitelére, és rájöttek, hogy
így vagy úgy: a többiek segítségét is meg kell nyerni. Morrison
előtt világos volt, hogy valódi terve aligha vált ki a lázadókból
lelkesedést, mert ha a lojálisuknak sikerül Angliába jutni, a
Tengernagyi Hivatal is előbb vagy utóbb feltétlenül tudomást
szerezne a bűnösök hollétéről. Ezért azt állította, hogy
pusztán kedvtelésből szeretne egy csónakot építeni, és majd
ha elkészül, kéjutazásokat tehetnek vele a szomszédos
szigetcsoportokra. Feltehetően a tétlenség okozta unalomnak
tulajdonítható, hogy tíz ember azonnal felajánlotta segítségét,
mert a beavatottakon kívül senki sem gyanította Morrison
valódi szándékát, valószínűleg fantasztikus volta miatt.
A csónaképítők gyorsan munkacsoportokat alakítottak, és
szívvel-lélekkel munkához láttak. Még Brown is olyan
érdeklődést tanúsított az ügy iránt, hogy nem sajnálta
megtenni a hosszú utat Taiarapuból, kíváncsisága
kielégítésére. De a csónaképítők nagy megkönnyebbülésére,
csakhamar lelohadt az érdeklődése, és visszatért urához és
parancsolójához, Mátéhoz.
A szokás hatalma komoly tényező, és nem sok idő kellett
hozzá, hogy a csónaképítők visszazökkenjenek szabályos
hajós életrendjükbe: állandó őrszolgálatot tartottak, és reggel
meg alkonyatkor előírásszerűén felvonták és leeresztették a
zászlót. Morrison pedig előírásos hajónaplót kezdett vezetni,
és olyan gondosan és pontosan jegyezte fel benne a
történteket, akár maga Bligh kapitány. A csoport tagjai
mindazonáltal érezték, hogy még mindig hiányzik valami igen
fontos dolog, és természetesen rá is jöttek, hogy ez nem más,
mint a vasárnapi istentisztelet. Ettől kezdve szabályszerűen és
áhítaíosan részt vettek a szertartáson. De hogy meglegyen az
egyensúly, egy másik, szintén hagyományos eljárást is
bevezettek újra. A hajóépítési munkálatok körül bámészan
ácsorgó bennszülöttek közt hovatovább elharapódzott az a
szokás, hogy elcsenjék a lázadók egyik-másik szerszámát.
Morrison véleménye szerint ezt csak egy módon torolhatták
meg: korbáccsal, így tehát kialakult az a gyakorlat, hogy ha
lopáson értek egy szerencsétlen bennszülöttet, megkötözték,
és kimérték rá az előírás szerinti korbácsütéseket. Ez a
szokásuk, valamint egyéb rutinszerű eljárásaik alkalmasak
annak a tévhitnek az eloszlatásához, arnely szerint a lázadók
a nemes vademberek iránti rousseau-i csodálattól áthatva
szöktek Tahitira, ahol maguk is gyorsan bennszülöttekké
váltak.
A csónaképítés terve hamarosan számos bonyolult
probléma elé állította őket. A szigetlakok ügyes
mesteremberek voltak, és nagyon, is készségesen
segédkezlek volna a műn kában, csakhogy a Morrison és
emberei által tervezett jármű különbözött mindattól, amit
addig láttak. A taldti csónakok – - akár a hosszú, karcsú törzsű
vendéghajósak, akár a keresztgerendákkal egymáshoz
kapcsolt kettős törzsűek – palánkokból készültek, amelyeket
pálmaháncs-kötelek tartottak össze. De ahelyett, hogy egy
nagy kettős csónakot építettek volna, amely gyorsan és
viszonylag biztosan vitorlázik, a Botmty utasai makacsul
ragaszkodtak tervükhöz: egy zsindelyszerűen egymásra
boruló palánkolású igazi szkúner-hez. Tehát az összeállítás
munkáját kénytelenek voltak a bennszülöttek segítsége nélkül
megoldani. Két további lényeges probléma merült fel:
egyrészt hosszú, kimerítő utakat kellett tenni a dombok közé,
hogy megfelelő szálfákat találjanak, másrészt hiányzott egy
alkalmas nagyságú fűrész a hosszú deszkák durva
kiszabásához. Ezen a téren azonban felbecsülhetetlen
segítséget jelentettek a tab.itiak jellegzetes technikájukkal,
amely abban állt, hogy a nagy fatörzseket kőékekkel
hasogatták szét, majd érdes koralikővel lesimították a
deszkákat. Végül komolyan hátráltatta a munkát a
kovácskohó hiánya is, és az egész hajóépítési terv csak akkor
vett igazán lendületet, amikor Colemannek sikerült végre,
nagy türelemmel és találékonysággal, kőből és agyagból
összeállítani egyet.
A szaporodó bonyodalmak ellenére gyakorlatilag már
elkészültek a csónaktestvázával, amikor 1790. február 8-án
egy szerencsétlen esemény közbejötte az egész tervet
hajótöréssel fenyegette. Churchill cimboráját, a visszataszító
Thompsont agyba-főbe verte egy bennszülött, mert húgát
megerőszakolta. Nem sokkal később a káplár, még mindig
forrva a megaláztatása miatt érzett gyilkos dühtől, ráförmedt
a kunyhóját kíváncsian körülvevő bennszülöttekre, hogy
tüstént takarodjanak el. Mivel azoknak, úgy látszik, csak
nagyon lassan akaródzott szétoszlani (lehet, hogy csak azért,
mert egy szót sem értettek angolul), Thompson előkapta a
puskáját, és vaktában belelőtt a tömegbe. A golyó megölt egy
férfit, karjában tartott gyermekével együtt, és két másikat
megsebzett. A Bounty minden embere – Churchill kivételével,
aki szerint ez jó lecke volt a vadaknak – felháborodott
Thompson állatias butaságán, mert attól tartottak, hogy Poino
és alattvalói elvesztik béketűrésüket, és az egész csoporton
bosszút állnak. Churchill, aki huszadik századi névrokonához
hasonlóan, a sors emberének érezte magát, mindjárt
ajánlkozott, hogy hatásos különítményt szervez, amellyel
egyszer s mindenkorra belesulykolják a bennszülöttekbe a
tisztelettudást.
A többiek azonnal visszautasították ezt az elvetemült
indítványt, és éppen buzgón tanácskoztak, mi lenne a
bocsánatkérés legmegfelelőbb módja, amikor szerencséjükre
kiderült, hogy a halott Tahitinak egy másik részéről való,
ennélfogva a bennszülött törvények értelmében semmi jog
nem illette meg Haapapéban vagy Páréban. A Bounty utasai
boldogan fellélegeztek a hír hallatára, azaz egy kivétel mégis
akadt, Churchill, aki, miután így kudarcot vallott, rábeszélte a
vele egy húron pendülő Thompsont és Brownt, hogy
költözzenek át a Taiarapu-félszigetre. Azt remélte ugyanis,
hogy Máté majd jobban méltányolja katonai képességeit.
Miután a szerencsétlen epizód ily módon közmegelégedésre
megoldódott, a csónaképítők többsége újra munkához látott.
De nem sokáig kellett várniuk, hogy Churchill újból
jelentkezzék. Alig két hét múlva levél érkezett tőle, amelyben
egekig magasztalta a Taiarapuban folyó életet, valamint Máté
és sógora, Vehiatua végtelen jóságát és nagylelkűségét.
Befejezésül sürgette a levél, hogy az egész csoport
haladéktalanul költözzék át Taiarapuba. Morrison és emberei
azonban már torkig voltak Churchill-lel, és annyi fáradságot
sem vettek maguknak, hogy válaszoljanak a levélre. Ez,
persze, hiba volt, mert nem sokkal ezután Churchill
személyesen jelent meg Matavaiban, ezúttal azzal a
meghökkentő' hírrel, hogy Vehiatua halott, továbbá, hogy őt
magát választották meg a terület főnökévé, és mindenkit
busásan megjutalmaz hűségéért, aki elkíséri őt birodalmába.
Csupán ketten – Muspratt és Bürkeit – fogadták el ajánlatát,
mert már amúgy is régen unták a bárkaépítés egyhangú
munkáját. Churchill ezután újra visszatért Taiarapuba,
valószínűleg igen duhaj hangulatban, mert útközben, minden
látható ok nélkül, lelőtt egy ártatlan bennszülöttet.
Alig egy hónap múlva ennél is hihetetlenebb hírek érkeztek
Taiarapuból. Április közepén Brown jelent meg a Matavai-
öbölben, és arról számolt be, hogy mind Churchill király, mind
miniszterelnöke, Thompson halott. De mivel Brownban senki
sem bízott, Morrison elküldte egyik emberét megtudakolni, mi
történt valójában. A hírnök a következő jelentéssel tért vissza,
amit később a bennszülöttek is megerősítettek:
Nem sokkal az után, hogy március közepén Taiarapuba
megérkeztek, Churchill összekülönbözött Thompsonnal, aki a
jelek szerint szintén égett a becsvágytól, hogy főnök legyen.
Thompson erre eltávozott a félsziget déli oldalán fekvő
Teahuupoóból, ahol Churchill letelepedett, és a part körül
evezve az északon fekvő Tautirában kötött ki. Itt tárt karokkal
fogadta őt Titorea, Vehiatua nagybátyja, és a cinkos Máté.
Churchill gyanakodott, valószínűleg nem ok nélkül, hogy
Thompson valamit forral ellene, ezért, hogy biztosítsa magát,
sötét éjszaka elküldte néhány emberét Tautirába, azzal az
utasítással, hogy lopózzanak be Thompson hajlékába, mialatt
alszik, és lopják el muskétáit. A tervet teljes siker koronázta,
sőt a későbbiekben Churchill ügyesen azt is elhitette
Thompsonnal, hogy semmi köze sincs a lopáshoz. Thompson
együgyű hiszékenységében mindezt készpénznek vette, és
vissza is költözött Churchill birodalmába. Nem sokkal ez után
történt, hogy Churchill bántalmazta egyik leg-készségesebb
szolgáját, egy Maititi nevű férfit, s az bosszúból egyszerűen
felfedte Thompson előtt, valójában ki a ludas fegyverei
eltulajdonításában. Thompson nem csapott nagy hűhót,
csupán a kedvező alkalomra várt, és akkor hidegvérrel
Churchill hátába eresztett egy golyót. Az erőszak azonban
erőszakot szül; a vérbosszú abban az időben általános
gyakorlat volt Tahitin. Tehát Churchill néhány alattvalója
kötelességének érezte, hogy Thompsont eltegye láb alól. És
ezt meg is tették az első kínálkozó alkalommal, amikor is
meglehetősen visszatetsző módon, nagy kövekkel
kiloccsantották agy velejét.
Bármennyire is megrázta a Bounty embereit a véres
történet, nem voltak képesek őszintén bánkódni két
szereplőjének sorsa miatt, sőt hajónaplójában Morrison
ünnepélyesen kijelentette: maga a gondviselés vezette a
bennszülött orgyilkosok kezét, és torolta meg Thompson
iszonyú bűnét.
A bajoktól és viszálykodástól immár megszabadulva, a
csónaképítők zavartalanul folytathatták munkájukat, és 1790
júliusának elején a szkúner vízre bocsátásra készen állt.
Minden okuk megvolt, hogy művükre büszkék legyenek,
meri a íeijes jármű harminchat láb hosszú, tíz láb széles volt,
és tucatnyi ember kényelmesen elhelyezkedhetett benne.
A vízrebocsátási szertartást Poino végezte tahiti
hagyományok szerint, s Morrison később minden részletre
kiterjedően írta le az eseményt:
„Miután 5-én minden készen állt, Poinóhoz fordultunk, aki
megmondta nekem, hogy előbb a papnak kell a hajón
imádkoznia, s azután majd ő száll vele a tengerre. Ekkor
elküldték a papért, adtak neki egy fiatal disznót és egy
pizangnyaláboí, mire ő körbe járt a hajó körül, minden
alkalommal megállva az orránál és a tatjánál, miközben rövid
mondatokat mormolt ismeretlen nyelven, és a kezében tartott
pizang-sarjak nyalábjából, melyet Poino parancsára hoztak
neki, egyet-egyet időnként a fedélzetre dobott. Ez így
folytatódott egész nap és egész éjjel, és csak 6-án hajnalban
hagyta végre abba. Ezután megjelent Poino és Tew, Máté
apja, három- vagy négyszáz emberrel, és miközben
mindegyikük hosszú szónoklatot tartott, embereiket két
részre osztották, majd miután Tew szolgái egy disznót és
néhány ruhát kaptak, amelyekről Poino gondoskodott erre az
alkalomra, az egyik pap felment a fedélzetre, és mindkét
oldalról több pizang-ágat dobtak fel neki. Ő ekkor a hajó
hosszában fel s alá kezdett szaladgálni, és arra buzdította az
embereket, hegy szedjék össze minden erejüket, mire azok
adott jelre szorosan közrefogták a hajót – akik nem érték el,
azok hosszú póznákat ragadtak –, majd a pap énekbe kezdett,
a többiek pedig kórusban csatlakoztak hozzá, és a bárka
hamarosan mozgásba jött, s fél óra múlva el is érte a partot,
ahol vízre bocsátották, és Resolutionnak nevezték el.
Noha több útba eső fát levágtak, a jármű nem szenvedett
kárt, csak árbocai törtek le a mintegy háromnegyed mérföldes
útszakaszon.”
Christian és csapata magukkal vittek minden
vitorlavásznat, amikor Tahititól véglegesen búcsút vettek, a
csónaképítőknek tehát nem maradt más választásuk, mint
összevarrt levélgyékény-darabokból készült vitorlával szerelni
fel a szkúnert. Ám legnagyobb csalódásukra ez a megoldás
semmiképpen sem bizonyult kielégítőnek, mert a varratok
újra meg újra szétszakadtak, és a vitorlák szétestek. Miután a
legkülönfélébb módokon próbálták leküzdeni a nehézséget, és
alig mutatkozott eredmény, Morrison józanul úgy határozott,
hogy bizonytalan időre elhalasztja a Csendes-óceán átsze-
lésének tervét. A hajó egyébként teljesen megfelelt az
ürügyként emlegetett célnak, vagyis a kéjutazásnak, és
mindenki sóváran várta az első kirándulást. Elég furcsa
módon azonban a Resolution első útja minden volt, csak
kéjutazás nem, és hogy az ebben szerepet játszó összes
körülményeket tökéletesen megértsük, röviden vissza kell
kanyarodnunk az előzményekhez.
Korábban már elbeszéltük, hogy amikor a Bounty emberei
Christian vezetésével gyarmatot próbáltak alapítani Tupuain,
elkövették azt a súlyos hibát, hogy a három szigeti törzsfő
egyikének a pártjára álltak, és így ellenségükké tették a másik
kettőt. A Tahitin maradt csoport, a nyilvánvaló lecke ellenére
is, alig néhány hónap múlva ugyanebbe a hibába esett,
araikor a páréi dinasztiával szövetkezett, ahelyett, hogy
szigorúan semlegesek maradtak volna a sziget belső ügyeit
illetően.
Miután érkezésükkor elfogadták Máté úgynevezett
pártfogását, természetesen nem kellett sokáig várni, hogy
Máté az ellenszolgáltatást kérje. Már 1790 áprilisában
óvatosan azzal az ajánlattal környékezte meg angol barátait,
hogy támogassák sógorát, Metuaarót, Moorea egyik hatalmas
és zsarnoki törzsfőjét, aki viszályba keveredett szomszédaival.
A Bounty embereinek valószínűleg még élénken
emlékezetében élt Churchill végzete, tehát ez alkalommal
beérték annyival, hogy rendbe hozták Máté puskaállományát,
továbbá kölcsönadták tapasztalt stratégájukat, Hitihitit, és ő
csakugyan hamarosan vereséget mért Metuaaro ellenségeire.
A Bounty utasai részéről nyújtott segítség valóban szerény
volt, de az igazi veszélyt az jelentette, hogy könnyen további
engedmények kicsikarásához vezethetett. Tény és való, hogy
néhány hónappal később, szeptember 12-én megérkezett az
új felhívás. Ez alkalommal Máté öccse, Ariipaea volt az, akit
aggasztott önmaga és a fiatal „jogos trónörökös”, Tű
biztonsága. Ariipaea kijelentette, hogy a szomszédos Tefana
királyság támadásra készül Páré ellen. Anélkül, hogy a
vádaknak utána járt volna, vagy felajánlotta volna, hogy
közvetít, Morrison sebbel-lobbal Páréba sietett teljes
haderejével, továbbá a mindig harcias Brownnal. Ariipaea
nagy dárdás, lándzsás és parittyás haderővel várta őket, és
ezeknek a merész harcosoknak a támogatásával Morrison és
emberei támadásra indultak. De mielőtt Morrison tábornoknak
ideje lett volna parancsot adni a tűz megnyitására, a páréi
harcosok máris elkeseredett kézitusába bonyolódtak
ellenfeleikkel. Ez lehetetlenné tette a tüzelést a
muskétásoknak, ugyanis a jóformán teljesen meztelen
bennszülötteket nem tudták megkülönböztetni egymástól,
aminek következtében az elit csapattest nem tehetett mást,
mint tétlenül tespedve szemlélte a harcot. De a páréi sereg
önbizalma puszta jelenlétüktől is szemlátomást megnőtt, mert
az ellenség sorai hamarosan felbomlottak, és mindenki
hanyatt-homlok menekült. Ez a jogtalan és céltalan
beavatkozás haragra lobbantotta Tefana törzsfőjét. Tepahut,
és mivel tudta, hogy a jól felfegyverzett fehéreket
egymagában nem tudná legyőzni, igyekezett megnyerni a
Tahiti nyugati partján fekvő Atehuru két törzsfőjének
segítségét. Sikerült is meggyőzni őket azzal a teljesen
helytálló érveléssel, hogy ha egyszer Páré becsvágyó
uralkodóinak sikerül Tefanát leigázniuk, hamarosan rájuk is
sor kerül. Tehát a kiszivárgott hírek szerint – s ezeket Ariipaea
a lehető legsürgősebben a Bounty embereinek is tudomására
hozta – az így létrejött hármas szövetség azt a célt tűzte
maga elé, hogy elpusztítsa az álnok idegeneket.
Ebben a veszélyes helyzetben a Bounty emberei már nem
változtathatták meg álláspontjukat. Sorsuk immár
egybefonódott a Páré uralkodóházéval, s az volt számukra az
egyetlen megoldás, ha a lehető leggyorsabban és
leghatásosabban döntő csapást mérnek az ellenségre.
Szövetségben Ariipaeával, sót a békés Poinóval, aki úgy
érezte, hogy ellene is irányul a fenyegetés, Morrison generális
a klasszikus harapófogó hadmozdulat alkalmazása mellett
döntött, vagyis elhatározta, hogy egyszerre támadja meg az
ellenséget északról és délről. E terv kivitele érdekében
keresték Temarii szövetségét, aki az Atehuruval délen
szomszédos Paparában uralkodott. Temarii ármánykodó és
becsvágyó uralkodó volt, és már jó néhány hónappal
korábban megnyerte hadserege számára Burkettet és
Sumnert. Mivel még nem érezte magát elég hatalmasnak,
hogy háborút kezdjen magával Páréval, egyelőre nem
ellenezte, hogy segítsen neki közös vetélytársuk
megsemmisítésében. Temarii, hogy semmit se kockáztasson,
Hitihitivel és Brownnal erősítette meg szerény haderejét.
A hadművelet szeptember 22-én megkezdődött. Miközben
Temarii kényelmesen nyomult előre délről, Morrisonnak és
embereinek váratlan akadály állta útját, mégpedig egy magas
sánccal védett, hatalmas erőd, amelyet hadászati
előrelátással Tefana egyik dombján emeltek. A páréi
harcosok, akik ezúttal a hadakozásban bizonyos rendet és
fegyelmet tartottak, elengedték a támadás irányítását a
Bounty embereinek, de mihelyt az erőd védői feladták a
küzdelmet, és futásnak eredtek, felbomlott sorokban és
példátlan dühvei vették őket üldözőbe. Az eseményeknek
ezen a pontján a legböl-csebb az lett volna, ha nagylelkű
feltételekkel békét kötnek, de Maié és Ariipaea ragaszkodott a
hadjárat folytatásához, és rövid tanácskozás után a Bounty
muskétásai is hozzájárultak ehhez.
Végre elérkezett a pillanat, amikor a szkúner is szerepet
játszhatott a szomorú históriában. Az ellenséges erők nagyobb
része újra gyülekezett, és jobban égtek a vágytól, mint
valaha, hogy ismét akcióba lendüljenek. Nyilvánvaló volt,
hogy ha a támadók a végleges győzelem kiharcolására törnek,
még nagyobb erőfeszítésre van szükség. Morrison tehát
elhatározta, hogy a Resolution hadihajóvá alakítva indul első
útjára. Az egyszerű, de hatásos terv az volt, hogy mialatt a
szárazföldi erők lassan nyomulnak előre a lagúna partján, a
szkúner, fedélzetén a legjobb lövészekkel, velük egy vonalban
halad közvetlenül a part mellett, és oldalról tűz alá veszi az
ellenséget. A tervet ennek megfelelően hajtották végre,
miközben a Resoliítiont mintegy negyven csónakból álló
hajóhad kísérte, fedélzetükön legalább kétezer harcossal.
Végül, de nem utolsósorban, Temarii jól felfegyverzeit
csapatai újra támadást indítottak délről.
Az atehurui harcosok, noha számuk nagyjából egyezett az
ellenségével, aligha mérkőzhettek az európai tűzfegyverek
által támogatott fortélyos stratégiával, s nem sok kellett
ahhoz, hogy kénytelen-kelletlen az ősi polinéziai védelmi
taktikához folyamodjanak, aminek lényege: visszavonulás a
megközelíthetetlen dombok közötti állásokba. Teljesen
összeomlottak azonban, amikor a könyörtelen ellenség
ámokfutó dühvei betört falvaikba, felgyújtotta otthonaikat, és
elpusztította kenyérfáikat meg ültetvényeiket. A győzelmet
egy hétig tartó ünnepségekkel ülték meg otthon, Páréban,
noha a valódi győztesnek, Máténak még ekkor sem volt annyi
bátorsága, hogy a Taiarapu-félszigeten levő rejtekhelyéről
előbújjék.
Miután a rövid első utazás folyamán alig nyílt alkalmuk,
hogy megfigyeljék, mennyire felel meg a Resolution a tengeri
hajózás követelményeinek, a győztesek most egy békésebb
utat terveztek, ez alkalommal Moorea szigetére. Mint várható
volt, Metuaaro, Máté sógora, óriási vendégséget csapott
tiszteletükre, s egyben sikerült megjavítaniuk gyors és
meglepően tágas járművük néhány kisebb építési hibáját.
Hajó-ukkal teljesen elégedetten fordultak vissza Matavaiba, és
ott partra vontatták a Resolutiorti, hogy megvédjék a gyorsan
közeledő esős évszak elmaradhatatlan szélviharaitól.
Az Atehuru tartomány elleni hadjáratból hazahozott trófeák
közt volt egy pandanuszlevelekből font és vörös tollakkal
díszített vékony öv is. Az egyszerű öv – a tahitiak nyelvén
maró ura – ugyanolyan jelentőséggel bírt, mint egy korona,
mivel viselőjének rangját és hatalmát jelképezte. Ha egy ilyen
értékes tárgy gazdát cserélt – többnyire öröklés útján, noha
erőszakkal is megszerezték néha –, az eseményt rendszerint
afféle beiktatási szertartással ünnepelték meg, ami megfelelt
az európai koronázásnak. A beiktatásokon kötelességszerűen
részt vett minden törzsfő, aki az övet birtokló személy
vazallusának számított. A vazallusok száma azonban általában
erősen korlátozott volt, és eladdig egyetlen íörzsfő sem tett
szert akkora hatalomra, hogy Tahiti egyeduralkodójának
ismerjék el. Az Atehuru ellen vezetett diadalmas hadjárat után
azonban Mátét elkapta a nagyzási hóbort, és elhatározta: fiát,
Tűt, az övvel feldíszítve, körútra küldi a szigeten, hogy a tahiti
főnökök egytől egyig hódoljanak előtte. Komoly esélye volt
annak, hogy ez a kérkedő lépés sikerrel jár, mert Máté
bizonyosra vette, hogy ha minden kötél szakad, a Bounty
emberei ismét minden erejükkel támogatják.
Mivel befolyása jelentékenyen csökkent a Taiarapu-félszi-
geten Vehiatua halála óta, Máté úgy döntött, hogy fia
diadalmenetét Paparán kezdi el, ahol Temariit komoly hálára
kötelezte. A Bounty emberei természetesen mind egy szálig
jelen voltak, amikor 1791 január végén ez az országos
szertartás lezajlott. A körmenetben szinte a tollas öv
jelentőségével vetélkedett a királyság egyik újonnan kreált
szimbóluma: egy tollakkal pazarul díszített Union Jack. Az
esemény fontosságának szimbolikus kifejezéséhez hozzájárult
a mus-kéták pompás sortüze is, amelyet az angol
díszvendégek adtak le. Morrison naplójegyzeteiből világosan
kitűnik, hogy a Bounty emberei teljesen tisztában voltak
szerepük politikai és katonai fontosságával, amit nem kis
mértékben hízelgőnek tartottak. Azt írta: a tahitiak úgy
értelmezték jelenlétüket, mint „annak kinyilatkoztatását, hogy
támogatjuk a zászló körülhordozását a szigeten, hiszen az
angol színeket viseli, és habozás nélkül kijelentették, hogy
nyomban háborút indítanának az ellen, aki megkísérelné
útjában feltartóztatni”.
Mivel a fehér emberek nyilvánosan támogatták Mátét, a
főnökök meg sem kísérelték, hogy birtokukon akadályt
gördítsenek a furcsa felvonulás útjába, és noha
beleegyezésük a legcsekélyebb mértékben sem jelentette
tényleges meghódolásukat, Máté mindenesetre jó kezdetnek
tekinthette, és egyelőre meg is elégedhetett volna vele. De
mert tudta, hogy addig kell kihasználnia hatalmas
szövetségeseit, amíg megvan bennük erre a hajlandóság,
agyafúrt tervet gondolt ki egy új háború kirobbantására,
amelyhez azt a reményt fűzte, hogy utána egész Tahiti
abszolút uralkodója lesz. Felhívást bocsátott ki tehát,
amelyben a sziget minden törzsfőjét Páréba parancsolta azzal,
hogy ott a fiát fejedelmüknek ismerjék el, s közben, persze,
nagyon jól tudta, hogy több törzsfő nem fogja tudomásul
venni ezt a megalázó parancsot.
A nagy ceremónia 1791. február 13-án ment végbe, egy
újonnan felszentelt áldozóhelyen, Toaroa kikötőjének
közelében, ahol a Bounty azelőtt mintegy két évvel, Bligh
parancsnoksága alatt horgonyt vetett. Morrison a következő
leírást hagyta ránk a visszataszító és barbár szertartásról:
„Miután Toonoeaiteatooát, az ifjú királyt a moraira
felvezették, egy pap hosszú imádságot mondva, derekára
kötötte az övet, és fejére tette a kalapot vagy főkötőt, majd
Taheite királyaként üdvözölte. Ekkor Moottooaroo, ura
szószólójaként, hosszú beszédet mondott, királyának
ismervén el őt, miközben három emberi tetemet hoztak be és
ajánlottak fel áldozatként Moreának. Majd Moottooaroo papja,
úgy helyezve el őket, hogy fejükkel az ifjú király felé
feküdjenek, mindegyik felett hosszú beszédet mondva, három
fiatal pizangfát mutatott be áldozatul. Aztán egy
bambuszforgács segítségével mindegyik tetemnek kivette az
egyik szemét, s egy levélre helyezte, majd egyik kezében egy
fiatal pizangfával, a másik kezében a szemekkel, hosszú
beszédet mondott, felnyújtva ezeket a fiatal király felé, s
miközben papjai a holttesteket eltávolították, és a moraiban
eltemették, a szemeket a pizangágakkal együtt az oltárra
helyezte.”
Morrison, akit az etnográfia éppen úgy érdekelt, mint Bligh-
t, közben kihasználta az alkalmat, hogy a rítusra nézve
magyarázatot kérjen az egyik paptól, és azt a tájékoztatást
kapta, hogy „lévén a szem a legértékesebb testrész, így a
legalkalmasabb az áldozatra, a király pedig azért ül nyitott
szájjal, hogy az áldozat lelke behatoljon az ő leikébe, s így
erőt merítsen belőle, vagy általa élesedjék értelmében”.
Számos modern néprajztudós a szem megevésének ezt a
nagyon is szokásos szimbolikus gesztusát úgy értelmezte,
mint hagyományt abból az időből, amikor Tahiti lakói még
emberevők voltak, és értelmezésük minden valószínűség
szerint helyes.
Morrison így folytatja: „Ugyanígy vonult be a többi főnök is,
elvégezte mindegyik a szertartást, némelyikük egy áldozatot
hozott, némelyikük kettőt, aszerint, hogy mekkora területen
uralkodnak, ezután pedig nagy disznócsordákat tereltek be, és
tömérdek egyéb élelmiszert hoztak ajándékba az ifjú
királynak: kenyeret, jamot, tárót, pizangot, kókuszdiót stb.
Nagy csónakokat is kivontattak a szentelt talajra a morai
közelébe; ezeket több száz ölnyi kelme díszítette, továbbá
vörös tollak, mellvértek stb., és a papok, valamint az ifjú király
kísérői mindezt tulajdonukba vették... Több nagy disznót
helyeztek az oltárra, az aznap felajánlott emberáldozatok
száma pedig harmincra rúgott, s ezeknek némelyikét már
csaknem egy hónapja megölték.”
A Tű lábaihoz helyezett ajándékok tömegénél is fontosabb
volt ezen a jövőre nézve oly jelentős napon maguknak az
ajándékozóknak a személye. Mint ahogy Machiavelliéhez
méltó észjárásával Máté is azonnal rájött: távol maradtak
mindazok a törzsfők, akiknek a területe a Taiarapu-félszige-
ten feküdt, s akik így a gyakoribb érintkezés folytán
keresztülláttak Mátén és politikai becsvágyán. Tű
hozzátartozói azonnal kijelentették, hogy ezeknek a
törzsfőknek a távolmaradása a fiatal fejedelem szándékos
megsértését jelenti. Ennélfogva a Bounty emberei (négy
kivételével), állva a szavukat, terveket kezdtek szőni, miként
mérjék a leghatásosabb csapást Taia-rapu szerencsétlen
népére, amely az égvilágon semmit sem vétett ellenük. A
négy ember, aki nem volt hajlandó továbbra is részt venni
Máté szégyenletes cselszövényeiben, Stewart és Heywood, a
két kadét, Coleman fegyvermester és Skinner matróz volt.
Négyükkel ellentétben Brown ismét nagyon izgatott lett, és
eltökélte, hogy valódi vérfürdővé változtatja majd ezt az
utolsó hadjáratot.
Temarii, aki önző és opportunista okból még mindig
melegen támogatta Teina hódításait, hozakodott elő a legjobb
támadási tervvel. Rámutatott, hogy Taiarapu népe számára és
harci jártasságára nézve egyenrangú velük, s leverésének
egyetlen módja a meglepetés. Nagy csapatmozdulaíok híre
már a támadás megindítása előtt kétségtelenül eljutna az
ellenséghez, vagyis cselhez kell folyamodni. Javasolta tehát:
azzal az ürüggyel, hogy lakomát rendez barátai számára,
egész hadseregükkel együtt meghívja őket Paparába, és
onnan indítanak majd rajtaütésszerű támadást éjszaka a
félsziget ellen, hogy meglepjék szunnyadó lakóit.
Miután haditervükben megegyeztek, egyelőre félretették,
és erejüket a Tunak ajándékba hozott roppant ételhalmok
bekebelezésének sokkal jobbari érzékelhető gyönyörűségére
összpontosították, ami több hetüket vette igénybe. A Bounty
emberei kihasználták a kapóra jött haladékot, hogy újra vízre
bocsássák a Resolutioní, és megint úgy szereljék fel, hogy
mint zászlóshajó teljesítsen szolgálatot Ő Tahiti Felsége Tű
csónakflottájában. A fehér emberek lelkesedésének ébren
tartása végett Tűt tanácsadói egyre-másra elküldték hozzájuk,
hogy meg legyenek elégedve. „Ajándékokkal kedveskedett
nekünk, és kijelölte mindegyikünk földbirtokát, mindnyájunk
iránt odaadó szeretetet tanúsított, megkívánva alattvalóitól is,
hogy rokonként bánjanak velünk, és szólítsanak bácsijuknak. –
Írta boldogan Morrison. Ilyen szívből jövő barátság és
nagylelkűség láttán – hangzott a Bounty hajósainak érvelése –
hogyan tagadhatták volna meg az ifjú fejedelemtől, hogy
segítséget nyújtsanak neki, mikor szüksége volt rá, még ha
egy kis vérontással járt is!
Március 22-éig elhúzódott, amíg a haderő útra készen állt,
hogy felkerekedjék a paparai szemfényvesztő ünnepségekre.
Március 24-én léptek partra, és óriási lakomával fogadták
őket. A lakmározás kellős közepén egy verejtékező küldönc
toppant be, s a hírek, amelyeket hozott, egyszerre szertefosz-
latták a Taiarapu-félsziget leigázására irányuló jól kiszámított,
hitszegő terveket. Ezen a napon ugyanis egy angol hadihajó
vetett horgonyt a Matavai-öbölben, a Pandára, és a
Matavaiban maradt Colemant, Stewartot, Heywoodot és
Skinnert, mihelyt a fedélzetre léptek, szigorú őrizetbe vették.
Még nagyobb riadalom támadt Temarii boldogtalan vendégei
között, amikor megtudták, hogy a Pandára két csónakja már
úton is van Papara felé, s kalauzuk a mindig szolgálatkész
Hitihiti. Büszke hódítókból szempillantás alatt rettegő'
bűnözők csoportjává váltak, akik azt sem tudták, hol áll a
fejük. Kétségbeesetten kapkodó tanácskozás után
elhatározták, lojálisok és lázadók egyaránt, hogy a szkúnerral
elmenekülnek, noha fogalmuk sem volt, merre vegyék
útjukat. Egyetlen józan kivétel akadt köztük, Byrne, a
hegedűs, aki vaksága ellenére úgy döntött, hogy egymaga is
elmegy a Pandorára., és ott feladja magát. Amikor az
emberekkel és fegyverekkel jól megrakott két csónak
Paparába érkezett, a fogadóbizottság nem állt másból, mint
Temariiból, és a most az egyszer ártatlan gazemberből,
Brownból. Mivel azonban a szkúner még nem tűnt el a
láthatárról, a két hajócsónak, amelyeknek egyikén Hayward
hadnagy, a Bounty egykori tengerészkadétja parancsnokolt,
üldözőbe vette. De a Pan-dora emberei rövid idő múlva
ráeszméltek, hogy semmi esélyük sincs a gyors vitorlás
utolérésére, tehát hamarosan visszatértek saját hajójukra,
magukkal vive Brownt.
Közben a szkúner legénysége, miután több napon át
céltalanul ide-oda hajózott, míg minden élelmiszere és ivóvize
elfogyott, fásultan visszatért Paparába. Temarii, mivel nem
tudott belenyugodni a gondolatba, hogy akkor veszítse el
értékes zsoldosait, amikor a legnagyobb szüksége van rájuk,
kérlelte őket. hogy meneküljenek a hegyek közé, és
rejtőzzenek el. Sőt megígérte, hogy vezetőről is, élelmiszerről
is gondoskodik. A rettegő hajósok, három kivételével,
elfogadták Temarii ajánlatát, és a hegyekbe menekültek. A
három, aki a szkúneren maradt, Morrison, Norman és – elég
furcsa módon – Ellison volt, a lázadás főkolomposainak
egyike. Elhatározták, hogy Matavaiba vitorláznak, és ott
megadják magukat, de amikor Temarii megtudta ezt, afölötti
aggodalmában, hogy így a remek vízijármű is elvész, a
szkúnert rögtön lefoglalta, és a három férfit fogságba vetette.
Néhány nap múlva azonban megjelent Brown, aki égett a
vágytól, hogy Edwards kapitány kegyeibe férkőzzék, és
megszöktette őket. Csónakon és gyalog tették meg az utat a
nyugati part mentén, majd átvágtak Atehuru háború dúlta
földjén, ahol felfedeztetésük esetén kétségtelenül megölték
volna Őket bosszúból, mert bűnrészesek voltak a falvak és
ültetvények elpusztításában. Matavai felé félúton találkoztak a
Pandára egyik csónakjával, azonnal felébresztették az
ügyeletes tisztet, és felfedték előtte kilétüket. Morrison és
Norman, a két lojális, Őszintén csodálkozott, amikor a
hamarosan előkerült Hayward hadnagy kezük-lábuk
összekötöztette, mielőtt átszállították őket a Pandorára. Még
lesújtóbb fogadtatásban részesültek a fedélzeten, mert ott
Edwards kapitány, anélkül, hogy egyetlen szó
magyarázkodásra engedélyt adott volna, vasra verette őket,
és levitette Coleman, Stewart, Heywood, Skinner és Byrne
mellé. Normannek és Colemannek, akiknek Bligh határozottan
megígérte, hogy tisztázza őket a vád alól, mihelyt visszajut
Angliába, volt okuk panaszra az elszenvedett bánásmód miatt.
Tény és való, hogy Bligh megtartotta ígéretét, és a
hatóságoknak tett jelentésében igazolta, hogy Christiannek a
Bounty fedélzetén maradt társai közül négyen teljesen
ártatlanok. Ám Edwards kapitány utasításai határozottan
előírták, hogy a foglyul ejtett emberek közt semmiféle
különbséget nem tehet, abból a fölöttébb logikus, bár
mindenképpen igen kegyetlen okból, hogy a törvény
szemében mindegyikük bűnös, amíg a hadbíróság nem
állapítja meg ártatlanságukat.
Edwards játszott a gondolattal, hogy Temariit mindaddig
túszként fogva tartja, amíg össze nem szedi a Bounty
valamennyi emberét. Mivel azonban egyáltalán nem volt
bizonyos benne, hogy így eléri a kívánt eredményt, inkább
csónakon Paparába küldte Haywardot és Brownt, huszonöt
tengerészkatonából álló csapattal, míg egy másik
hadnagyának azt a parancsot adta, hogy tizenhat emberrel
vágjon neki a szigetnek, és ugrassa ki esetleges hegyi
rejtekhelyükről a menekülteket.
Máté – talán mondanunk sem kell –, mihelyt tudomást
szerzett az angol hadihajó érkezéséről, tüstént a fedélzeten
termett, és saját biztonsága miatt jobban remegve, mint
valaha, lelkiismeretfurdalás nélkül felajánlotta, hogy segít
felhajszolni a neki olyan jó szolgálatot tett embereket.
Legnagyobb bosszúságára, a ravasz Brown sokkal
eredményesebb ludasnak bizonyult nála, mert tüneményesen
rövid idő alatt megvesztegetett egy sereg bennszülöttet, hogy
árulják el a szerencsétlen menekültek hegyi rejtekét. Úgy
mesélik, az éj sötétjében hatolt barlangjukba, és lábujjaik
megtapoga-tásának ötletes módszerével állapította meg
személyazonosságukat: az európaiak lábujjai ugyanis nem
terpeszkednek szét, mint a bennszülöttekéi, hanem
begörbültek és eltorzultak. Másnap, amikor látták, hogy
rejtekhelyüket tengerészkatonák veszik körül, rövid és
szánalmas ellenállás után megadták magukat, mire felterelték
őket a Pcmdoráia. Mikor a kisebbik csapat, amelyet az
ellenkező irányból indítottak el, a rendkívül nehéz hegyi
terepen át a kimerültségtől félholtan megérkezett Paparába,
tagjai elkeseredve vették tudomásul, hogy óriási erőfeszítésük
hiábavaló volt.
Az utolsó lázadó foglyul ejtése Máté számára nemcsak azt
jelentette, hogy abban a pillanatban kellett feladnia hódító
álmait, mikor már kis híján közel járt a megvalósításukhoz,
hanem, hogy helyzete rendkívül veszélyessé vált. Első
gondolata az volt, hogy mindenestül szedi sátorfáját, és
könyörögve kérte Edwards kapitányt, vigye magával Angliába.
De Edwards már nem vehette hasznát a kegyét kereső
törzsfőnöknek, tehát megparancsolta neki, hogy távozzék a
hajóról. Erre Máté a dombok közé vonult.
Habár a látszat szerint végre visszatért a béke és a rend
Tahitin, voltaképpen az az igazság, hogy az angol hajósok
beavatkozása a bennszülöttek katonai és politikai ügyeibe
katasztrofális következményekkel járt az elkövetkező
nemzedékekre. Addig bizonyos hatalmi egyensúly állt fenn a
főnökök közt, ami a sziget egészét hatásosan védte a
zsarnokság és parancsuralom veszedelmével szemben. De a
Bounty hajósai által a Páré dinasztiának nyújtott katonai
segítség egyszer s mindenkorra felborította a status quót, és
habár Máté élete során nem tudta megvalósítani az
egyeduralomról szőtt álmait, mindenesetre bebizonyította,
hogy ilyesmi lehetséges, és egyben megmutatta az ennek
elérésére szolgáló eszközöket is. Fia, Tű, nem volt rest követni
apja példáját, sót mi több, gondosan ápolva az angol
misszionáriusok és hajóskapitányok támogatást jelentő
barátságát, továbbá zsoldos hadseregének kiépítése révén,
véres összeütközések és kimondhatatlan kegyetlenségek után
végül sikeresen rneg is hódította az egész szigetet.
Térjünk vissza azonban a foglyok sorsához! Miután
mindnyájan együtt voltak a Pandorán, Edwards elrendelte,
hogy külön börtönt építsenek számukra. Ez a kegyetlen
alkotmány, mely a tatfedélzet hátsó részén nyert elhelyezést,
mindössze tizennyolcszor tizenegy láb területű volt, és alig
magasabb, mint egy ember. Ez a „Pandora szelence”, ahogy
óhatatlanul csúfolták, Morrison részletes leírása szerint így
festett: „A bejárata tizennyolc vagy húsz négyzethüvelyknyi
csapóajtó volt a tetején. Ezt a peremén keresztben elhelyezett
retesz zárta le. Az oldalfalán két kilenc négyzethüvelyknyi,
vasrácsokkal ellátott nyílás szolgált szellőzésre, és a hajó
tatján levő' nyílásokon kívül és belül szintén vasrácsok
voltak.”
A fülke tetején, a bejáratnál állandóan két őr posztolt,
mialatt egy tengerészkadét őrizte a négy oldalfalat. A hajón
senki sem beszélhetett a foglyokkal, kivéve a
szolgálatvezetőt, és a foglyok vele is csak az
élelmiszeradagjukról tárgyalhattak.
Mielőtt ítéletet mondanánk Edwards túlzott óvatossági
rendszabályairól, mindenképpen figyelembe kell venni, hogy
aligha volt helyes képe arról, valójában hogyan folyt le a
lázadás, ezért hajlott rá, hogy foglyaiban lelkiismeretlen és
erőszakos gonosztevők bandáját lássa, akik képesek lehetnek
lázadásra bujtani a saját legénységét is, mielőtt észbe
kaphatna. Ezért tartotta lényegesnek, hogy a bűnösöket
tökéletesen elszigetelje, és erre a ketrec, a „szelence” látszott
a legcélszerűbb megoldásnak. Ez a magyarázata annak is,
miért építette a börtönt a tatfedélzetre, ahol csak tisztek
tartózkodhattak.
George Hamilton, a Pandára orvosa, aki élvezetes kis
könyvet írt az utazásról, úgy jellemzi a „szelencét”, mint a
„hajó legkívánatosabb helyét”. Valójában azonban minden
egyéb volt ez, mint kívánatos, ha az ember számbaveszi a
körülményeket, amelyek között lakói éltek. Kezükön-lábu-kon
bilincsek karperece, s a vas olyan szorosan tapadt tagjaikhoz,
hogy azok hamarosan feldagadtak, és tele lettek
horzsolásokkal. Mindegyik kapott egy függőágyat, de
semmiféle alkalmatosság nem tette lehetővé, hogy fel is
függeszthessék; más választásuk nem volt, mint leteríteni, és
a kemény padlón hálni. Morrison minden bizonnyal pontosabb
leírást adott arról, hogyan éltek a Pandára fedélzetén:
„Szélcsend idején a helyiségben olyan hőség uralkodott, hogy
az izzadság gyakran patakokban csörgött a vízlefolyókba, és
nyomában hamarosan megteremtek a férgek. Mivel
szennyesen kaptuk a függőágyakat, amelyekben már egyéb
férgek is hemzsegtek, más módon nem szabadulhattunk
tőlük, csak ha a padlóra feküdtünk. És noha barátaink bőven
elláttak volna minket ruhával, erre nem kaptak engedélyt, és
a baj egyetlen ellenszere az volt, ha meztelenül fekszünk.
Ezek a gyötrelmes lakótársak és a szükségre való két hordó,
amelyek állandóan bent álltak, hozzájárultak, hogy
helyzetünket valóban keservesnek érezzük.”
A Bounty emberei itt voltak összezárva az alatt a két teljes
hónap alatt is, amíg a Pandára a hajótest dugarolása végett
Matavaiban tartózkodott. Egyetlenegyszer sem kaptak
engedélyt börtönük elhagyására. Még az is tilos volt, hogy
tahiti asszonyaik és barátaik szót váltsanak velük, és
kegyetlenül elkergették őket, valahányszor a hajót
megközelítették. A Bounty embereinek szigeti tartózkodásuk
alatt hat gyermekük született, és több asszony volt várandós,
amikor a Pandára megérkezett. Hamilton megjegyzi, hogy a
gyermekeket néha bebörtönzött apjuk kezébe adták, és
ilyenkor „valóban szívbe markoló volt látni a szegény, vasra
vert foglyokat, ahogy apró porontyaikra könnyeiket hullatják”.
Meg kell említeni azonban Edwards kapitány védelmében,
hogy legalább jól táplálta foglyait. Ragaszkodhatott volna a
szabályzatban szereplő „kétharmados ellátáshoz”, mert a
foglyokat csupán ennyi illette meg, de úgy rendelkezett, hogy
mindenki egyforma porciót kapjon a hajón, sőt odáig ment
engedékenységében, hogy a napi rumadagot is megkapták.
Végül odaadták nekik a kókuszdiót és a többi élelmiszert is,
mindent, amit a bennszülöttek a hajóra hoztak a foglyoknak.
1791. május 8-án a Pandára kitatarozva, tengeri útra
alkalmasan, indulásra készen állt, és a kapitány úgy döntött,
hogy magukkal viszik a Resolutiont is, legénységgel és
felszereléssel ellátva, mint afféle kisegítő hajót. Brown
matróznak szegődött el hazáig, és Hitihitinek is megengedték,
hogy velük tartson. Őt szülőföldjén, Boraborán, a Társaság-
szigetek egyik északi tagján szándékoztak partra tenni.
Mindenki előtt nyilvánvaló volt, persze, hogy e két úr miért
tartotta szükségesnek sürgősen elhagyni Tahitit.
Edwards ekkor hozzálátott magának a Bountynak a
felkutatásához. Gyakran hangoztatták, hogy elég ostoba
módon csupa olyan helyen kereste, ahol természetesen nem
találhatta meg. Valójában azonban csupán a Tengernagyi
Hivatal parancsát teljesítette, amely világosan úgy
intézkedett, hogy fésülje át a Társaság-szigetek szélárnyékos
szigeteit., majd kutassa át az ezektől nyugatra fekvő
szigeteket, különösen Aitutakit és a Tonga-szigetcsoportot.
Még ha nem kötik is meg a kezét ezek az utasítások, akkor
is többé-kevésbé reménytelen feladatot bíztak rá. Hiszen a
Csendes-óceánban ezernyi sziget van, amelyek közt évekig
kereshette volna a Bountyi eredmény nélkül. A helyzet
iróniájához tartozik, hogy a Pandára nem egészen száz
mérföld távolságra haladt el a lázadók rejtekhelye, a Pitcairn-
sziget mellett, két héttel Tahitira érkezése előtt. Edwardsnak
mindössze negyven mérfölddel kellett volna közelebb
haladnia, hogy a szigetet megpillanthassa, de még ha így
történik is, kétséges, vajon változtatott volna ez a dolgokon.
Edwardsnak aligha támadt volna kedve a kopár szikla
megközelítéséhez, hiszen parancsa úgy szólt, hogy először
Tahitin kössön ki, és csak aztán lásson hozzá a jóval
nyugatabbra eső szigetek rendszeres átfésüléséhez.
Edwards kapitány, a parancsnak megfelelően, gondosan
átkutatta a szélárnyékos szigeteket. A kalandos természetű
Hitihitinek történetesen nem sikerült visszajutnia hazájába,
mert Huahinén lerészegedett, és ott is hagyták. Tervükben a
következő állomásként Aituíaki szerepelt, s természetesen az
ottani kutatás is meddőnek bizonyult. De nem is igen
várhatták, hogy ott találják Christiant, mert először is, ezt a
szigetet Bligh fedezte fel, és ő vette jegyzékbe, közvetlenül a
lázadás előtt; másodszor, Christian is említette abban a koholt
elbeszélésben, amellyel Tahiti lakóit megtévesztette, amikor a
lázadás után első ízben jelent meg Matavaiban.
Néhány nap múlva a Pandára elérte a Palmersion-atollt,
ahol nagy izgalom közepette fedeztek fel néhány vitorlafát, s
egyikükön a jelzést: „Bounty's Driver Yard”. Edwards tüstént
nagyarányú hajtóvadászatot indított az egész sziget át-
fésülésére, és mindenkit felhívott, hogy legyenek résen, mert
a lázadók támadhatnak. A két csapat, amelyet kiküldött
felderítésre – az egyiket Hayward, a másikat Corner hadnagy
vezetésével –, súlyos fáradalmakat állt ki a kopár ko-rallsziget
átkutatása közben, és helyzetüket csak rontotta az állandó
félelem, hogy akikre vadásznak, azok kétségbeesésükben
rájuk támadnak. Parton töltött éjszakájukon adódott egy
mulatságos közjáték is. Miután kagylólevesből és kókuszdióból
készült vacsorájukat elfogyasztották, a fáradt őrség lepihent.
Csakhogy egyikük gondatlanul a tűzhöz túlságosan közel
rakott le egy kókuszdiót, és ez az éj közepén egetverő
csattanással felrobbant. Az őrjárat tagjai álomtól kábultan
felugrottak, minden irányban hadonászni kezdtek puskáikkal,
és valósággal agyba-főbe verték egymást, míg végre rájöttek,
hogy nem félvad lázadók törtek dühödten rájuk lesből.
Mivel semmiféle további nyom nem utalt a Bouníyia,
Edwards, igen helyesen, kénytelen volt azt a következtetést
levonni, hogy az általuk felfedezett roncsokat valószínűleg
Tupuairól sodorhatta ide az ár, ahol – miként azt az egyik
lázadótól tudták – számos vitorlarudat és árbocrudat
vesztettek el egy alkalommal.
Mielőtt a Pandora elhagyta Palmerstont, előadódott egy
másik, ez alkalommal már valóban tragikus eset. Az egyik
hajócsónak, amelyet egy tengerészkadét parancsnoksága
alatt küldtek ki, eltűnt, és soha többé nem látták.
Kénytelenkelletlen belenyugodtak, hogy a külső korallpadot
korbácsoló iszonyatos bukóhullámok egyike ragadta el és
zúzta szét a kis járművet, és a benne levő öt ember menten
szörnyethalt.
Miután a csónak megtalálásának reményéről lemondtak,
Edwards északnyugatnak vette útját a Tokelau-szigetek felé,
amelyek északra fekszenek a Samoa-csoportíól. Úgy látszik, a
foglyok egyike, Hillbrandt, olyasmit állíthatott, hogy Christian,
mielőtt végleg eltávozott Tahitiról, feltárta előtte azt a
szándékát, hogy a Tokelau-szigetekre hajózik, és ott telepszik
le. Az a sziget, amely számításba jött, hír szerint lakatlan volt,
és Byron fedezte fel nevezetes föld körüli útján. Edwards
ebből annyit tudott kihámozni, hogy a Duke of York-szigetről
lehet szó, amelyet ma bennszülött nevén mint Atafut
ismerünk.
Alaposan és eredménytelenül átkutatta a szigetet, majd
tovább vitorlázott Samoa felé, ahol újabb csapás sújtotta őket.
A szkúner, amely felderítő utak céljaira kitűnően bevált,
hirtelen eltűnt egy tengerészkadéttal, a hajómester
segédjével, egy kormányossal és hat matrózzal a fedélzetén.
Semmi nyom sem árulkodott róla, és a sors úgy akarta, hogy
a Pandára és a Resolution többé ne találkozzanak. A bajban az
volt a legszörnyűbb, hogy a szkúner élelmiszerkészletei ekkor
fogytak el, és éppen a pótlásukra készültek, mielőtt a hajók
tovább folytatják útjukat.
A Bounty és a Resolution utáni hajsza során Edwards
többek közt meglátogatta Nomuka szigetét a Tonga-sziget-
csoportban. Tofuát már látni erről a szigetről, és most a
Pandára legénységén volt a sor, hogy – mint a Bountyé annak
idején – megcsodálja az ottani vulkán tűzijátékát. Amit
azonban nem vettek észre, éppen az volt, hogy mialatt a
vulkánt bámulták, a szkúner ott horgonyzott az árnyékában.
Talán mondanunk sem kell, amikor a Resolution megjelent
a sziget partjainál, egyszercsak felbukkantak Tofua
bennszülöttei, látszólag azért, hogy kereskedjenek a fehér
emberekkel, élelmiszert kínálva azok cikkeiért cserébe.
Hamarosan elővették taktikájukat, melyet két évvel azelőtt
Bligh-jal és embereivel szemben alkalmaztak. Az
akadékoskodás, színlelés és fenyegetőzés után végül rátértek
az erőszakra, hogy a hajót az idegenektől megszerezzék. De a
Resolution legénysége jól fel volt fegyverezve puskákkal, és
noha szám szerint félannyian voltak, mint Bligh-ék,
visszaverték a bennszülötteket, majd sértetlenül távoztak.
Az óceáni bújócskázás tudtuk nélkül folytatódott, mert
alighogy a Resolution szerencsésen elhagyta Tofuát, a
Pandára bevitorlázott ugyanabba az öbölbe. Újra feltűntek a
ravasz bennszülöttek, de most, a hatalmas hadihajó láttán,
behízelgő és alázatos modort veitek fel. Nem, a szkúnernek
színét sem látták, és mennyire sajnálkoznak a szerencsétlen
félreértés miatt, amely köztük, valamint a nemes Bligh
kapitány és emberei között összeütközéshez vezetett.
Hayward valószínűleg igen vegyes érzésekkel látta viszont
a cudar kis öblöt, ahol két évvel előbb őt és társait kis híján
lemészárolták. Több bennszülöttre azonnal ráismert, többek
közt arra is, aki a hajócsónakot megtámadta, és John Nortont
meggyilkolta, de Edwards kapitány a megtorlás semmiféle
formáját nem volt hajlandó fontolóra venni, attól tartva, hogy
a szkúner könnyen újra befuthat ide, miután a Pandára
távozott.
Augusztus elején Edwards lemondott mind a Bounty, mind a
Resolution további kereséséről, és a Torres-szoros felé vette
útját, amelynek alaposabb átkutatására parancsot kapott.
Útközben számos új szigetet fedezett fel, többek közt Rotu-
mát. A Santa Cruz-csoporíhoz tartozó Vanikoro-sziget mellett
elhaladva Edwards vastag füsíoszlopot pillantott meg, de azzal
már nem vesződött, hogy mibenlétét felderítse. Újabb példája
annak, hogy a balszerencse milyen konokul Edwards
kapitányhoz szegődött tahiti útján, mert ha Vani-korón partra
szállt volna, kétségtelenül úgy vonul be a történelembe, mint
aki megoldotta a La Pérouse-expedíció rejtélyét. 1788-ban
ugyanis nyom nélkül eltűnt a Déli-tengereken a La Pérouse
gróf parancsnoksága alatt álló francia expedíció. Már jó
néhány év eltelt a tizenkilencedik századból, amikor egy
Dillon nevű angol tengerészkapitánynak sikerült
rekonstruálnia az események menetét. Ekkor derült ki, hogy
az expedíció mindkét hajója megfeneklett a Vanikoro
zátonyán egy sötét, viharos éjszakán, három évvel az előtt,
hogy a Pandára 1791 augusztusában arra hajózott. A Pando-
raról látott füst kétségkívül az életben maradottak
segítséghívó jele volt, s a szerencsétlenek Edwards közönye
miatt többé nem térhettek vissza a civilizált világba.
A Pandára ekkor a Nagy-Korallgát felé közeledett, vagyis a
világ legveszélyesebb vizeinek egyikén járt. Augusztus 28-án
Edwards lassan dél felé vitorlázott, keresve a zátonyon egy
nyílást, amelyen átcsúszhatnának. Este az egyik
hajócsónakban Corner hadnagyot előre küldte egy csapattal,
beható helyszíni szemle végett, és némi idő elteltével valóban
látták is a Pandorán a jelzést, hogy megtalálta, amit keresett.
Erre parancsot kapott, hogy térjen vissza a hajóra, de már
rájuk is borult a hirtelen érkező trópusi éjszaka, és Edwards
úgy határozott, hogy maga indul a csónak felé, mert aggódott,
hogy ezt a másodikat is elveszítheti. A két vízijármű egész idő
alatt puskalövésekkel és jelzőtüzekkel tartotta az
összeköttetést.
Közben a Pandorát alattomos, hatalmas áramlatok sodorták
észrevétlenül mind közelebb és közelebb a nagy zátonyhoz,
és egyre hangosabbá vált a megtörő hullámok harsogása. De
a mérőzsinór továbbra is körülbelül száztíz ölet mutatott,
úgyhogy látszólag nem fenyegetett közvetlen veszedelem. Fél
nyolc tájban, mindnyájuk megkönnyebbülésére, Corner és
emberei újra a fedélzeten voltak, és a csónakot felhúzták a
csónakdarukra.
Ekkor azonban a helyzet hirtelen és ijesztően megváltozott.
A mérőzsinór váratlanul csak ötven ölet mutatott, és a hajó
borzalmasan megdőlt egy roppant hullámhegyen. A kapitány
kétségbeesetten parancsot adott minden vitorla kifeszítésére,
hogy kikerüljenek a vészes hullámverésből. De már késő volt,
a Pandára nagy lökéssel megfeneklett, és vadul rá-ráverődött
a korallzátonyra. Percek alatt csúnya lék keletkezett rajta.
Valamennyi szivattyú munkába állt, és az emberek láncban
adogatták egymásnak a vedreket, minden erejükkel küzdve
az emelkedő víz ellen, de hiába. A víz egyre emelkedett, és az
sem használt, hogy az erőfeszítésben részt vett az erre az
alkalomra szabaddá tett három nem-lázadó fogoly, Coleman,
Norman és Mclntosh.
Aztán, ugyanolyan hirtelen, minden egyszerre elcsendesült.
A Pandára átsodródott a zátonyon, és nyugodtan úszott egy
kis lagúnában, a körülbelül tizenöt ölnyi mély vízben. Itt nem
érte el a hullámverés, de ekkorra már sorsa
megpecsételődött. Erősen féloldalra dőlt, és a kormánylapát
meg a fartőke egy része is hiányzott, tehát nem remélhették,
hogy sokáig bírják. A kapitánynak az volt a terve, hogy a
csúcsviíorlák egyikét a hajótörzs alá húzzák, aztán ismét fel a
másik oldalon, s ezáltal a léket annyira eltömik, hogy a hajó
belsejéből a vizet ki lehessen szivattyúzni. Ez a terv azonban
teljes kudarcot vallott, és a legénység nem tehetett egyebet,
mint szivattyúzta és merte a vizet egész éjszaka, várva, mit
hoz a nappal. A helyzet rohamosan romlott, ezért a tengerbe
dobták az ágyúkat, miközben az egyik még utoljára halálra
zúzott egy embert. Egy vitorlafa nagy robajjal szakadt le a
kötélzetről, és megölt egy másikat. Az egyik szivattyú
elromlott, és nem lehetett megjavítani.
Természetesen az éjszakai élmények rémségét fokozottan
érezték a „Pandora szelence” lakói. Mikor a hajó a zátonynak
ütközött, a megbilincselt rabok tehetetlenül gurultak
összevissza szűk zárkájukban, óhatatlanul sérüléseket okozva
egymásnak. Rettegésükben, hogy patkány módjára kell
megfulladniuk, valahogy sikerült széttörni bilincseiket, de
mihelyt ez a kapitány tudomására jutott, elrendelte, hogy új
béklyókat verjenek rájuk. A pánikba esett rabok
kétségbeesetten üvöltöttek irgalomért, vagy esdekeltek, hogy
hadd dolgozhassanak ők is a szivattyúknál, mint Coleman,
Norman vagy Mclntosh, de könyörgésük süket fülekre talált
Edwardsnál. Tehát, miközben a víz percről percre nőtt, a
bilincseket hidegvérrel újra ráverték a lázadókra, és
megerősített őrség posztolt börtönük bejáratánál. Végül a
kapitány a foglyok tudomására hozta, hogy lelöveti vagy
felakasztatja azt, aki másodszor is széttöri a vasát.
Reggel fél hétkor mindenki számára nyilvánvaló lett, hogy a
Pandora bármelyik pillanatban elsüllyedhet, mert ekkor már
majdnem színültig telt vízzel. Ezért a csónakokba élelmiszert
és egyéb szükséges holmikat rakodtak, a fedélzeten pedig
eloldoztak mindent, ami a vízen fennmarad, hogy legyen
miben megkapaszkodni.
Ekkor már a felső ágyúcső-réseken is ömlött a víz befelé, és
mindenki a puszta életét mentette. A kapitány azonban így is
csak akkor adott parancsot a foglyok bilincseinek levételére,
amikor a legénység már megkezdte a hajó elhagyását. Ezután
ő is átvetette magát a korláton tisztjeivel együtt. A parancs
végrehajtása a fegyvermester egyik segédjére hárult, ennek a
szerencsétlen embernek kellett felmásznia a „szelence”
tetejére, szabaddá tenni a nyílást, és lemásznia a
meggémberedett foglyokhoz. Muspratt, Skinner és Byrne
voltak az elsők, akiket kiengedtek, de Skinner félelmében
annyira elvesztette a fejét, hogy bilinccsel a kezén vetette
magát a vízbe, és azon nyomban megfulladt. Ekkor a
szolgálatvezető, aki, úgy látszik, nem tudott róla, hogy a
kapitány parancsot adott a foglyok kiszabadítására,
észrevette, hogy a fedélnyílás nyitva van, ezért felmászott, és
újra bereteszelte. Pár pillanat múlva a sérült Pandára egy
nagyot billent, és hátáról a vízbe vetette a szolgálatvezetőt. A
fogda belsejében teljessé lett a pánik: nyilvánvaló volt, hogy a
hajó percek alatt elsüllyed. A fegyvermester segédje
eszeveszetten dolgozott, hogy annyi embert tegyen szabaddá,
amennyit csak tud, de a hajótörzs ekkor már igen mélyen a
vízbe merült, és már csak a főárboc mögötti része emelkedett
a felszín fölé. Úgy látszott, a foglyoknak már semmi reményük
a menekülésre, amikor az utolsó pillanatban a fedélzetmester
egyik segédje, név szerint William Moulter, felmászott a
tetőre, és lekiáltott a foglyoknak, hogy vagy kiszabadítja őket,
vagy maga is velük merül a mélybe. Szavának állt, kihúzta a
retesz tolóját a hüvelyből, és beledobta a tengerbe. A
határozott és gyors cselekvés eredményeként mindenkinek
sikerült szerencsésen kimenekülnie a ketrecből, kivéve
szegény Hillbrantot, akinek keze, lába még mindig bilincsben
volt, amikor a hajó elmerült, így hát őt is elnyelte a mélység,
sok más ismeretlen tengerésszel együtt.
A vízben vergődő emberek kievickéltek egy körülbelül
három mérföldnyire emelkedő homokpadra, ki ahogy tudott,
és mikor mindnyájan együtt voltak, a kapitány névsorolvasást
tartott. Megállapította, hogy a hajón utazó összesen
százharmincnégy főből kilencvenkilenc maradt életben,
harmincöt pedig elpusztult, köztük négy fogoly, Stewart,
Hillbrant, Skinner és Sumner.
A hajótörötteknek más választásuk nem volt, mint úgy
cselekedni, ahogy annak idején Bligh: vagyis megkísérelni,
hogy eljussanak Timorra. Mondanunk sem kell, hogy Ed-wards
kapitány ebben az időben irgalmatlan kedvében volt, s
valószínűleg ez a kedélyállapota indokolja, miért nem volt
hajlandó megengedni a foglyoknak, hogy egy homokpadon
heverő felesleges vitorladarabbal védekezzenek a kegyetlen
napsütés ellen. Ezeknek az embereknek ugyanis nem volt
ruhájuk, és napbarnított színük, amire Tahitin tettek szert, és
aminek most jó hasznát vették volna, fogságuk hosszú
hónapjai alatt lekopott róluk. Ezért komolyan fenyegette őket
a veszély, hogy elevenen sülnek meg a könyörtelen trópusi
naptól, amely a felhőtlen égből tűzött le rájuk. Egy mindenkit
érintő másik súlyos probléma az ivóvíz volt, mert a Pandoráiól
csak annyit tudtak megmenteni, hogy egy-egy embernek
naponta pár kanálnyinál több nem jutott.
Edwards tagadhatatlanul bizonyos mértékben megszegte
az utasításokat, amelyek értelmében a foglyokat mindenáron
élve kellett volna hazavinnie. Nagyon is világos, hogy
kizárólag az ő hibájából fulladtak meg négyen a hajótörés
alkalmával, és a többiek is inkább a jó szerencsének, mint a jó
szándéknak köszönhették életben maradásukat. Ahogy a
homokpadon bánt velük, az ugyanilyen oktalanul kegyetlen
volt, mégpedig olyannyira, hogy amikor határozottan
megtiltotta nekik a vitorla használatát, a szerencsétlenek nem
tehettek egyebet, mint hogy védekezésből nyakig a homokba
ássák magukat. Edwards első tisztje, John Larkin, úgy látszik,
szintén a kegyetlenkedő hajlamú tisztek közé tartozott, mert a
hajótörés után minden alkalmat kihasznált, hogy minél jobban
megkeserítse a foglyok életét. Amikor a négy csónak végre
elindult Timor felé, Morrisont szerencsétlenségére a kapitány
csónakjába osztották be, és beszámolója, amely leírja,
miképpen bánt Edwards útjuk folyamán vele és a többi
fogollyal, óhatatlanul felébreszti a gyanút az olvasóban, hogy
a Pandára kapitánya szadista volt.
Az út Kupangig csaknem két hetet vett igénybe. Ausztrália
északi partja mentén hajózva sikerült némi vízhez és
élelmiszerhez jutniuk, de alighanem kegyetlenül szenvedtek
az éhségtől és a szomjúságtól. A négy csónak mindegyike
rendkívüli mértékben meg volt terhelve, mert harminc,
huszonöt, huszonhárom, illetőleg huszonegy utas zsúfolódott
össze egy-egyben, ami lényegesen több, mint a Bligh
bárkáján utazó tizennyolc személy. Ennek ellenére útközben
semmilyen komolyabb baleset nem történt, és szeptember
13-án megérkeztek a kis holland gyarmatra. Ugyanolyan
szíves fogadtatásban részesültek, mini annak idején Bligh és
csapata, amire a legjobb tanú Hayward volt, mert a
szerencsétlen ílótás egyszer roár megfordult itt. Az is igaz,
hogy a hollandok lassan hozzászoktak a bajba jutott angol
tengerészekhez, mert Bligh és Edwards látogatása közt egy
másik csónak is befutott Kupangba. Ennek utasai a Port
Jackson-i büntető kolónia szökött fegyencei voltak, akiknek
sikerült elhitetniük a hollandokkai, hogy ők egy angol hajó
hajótöröttjei, és így szívcsen fogadták és jóltartották őket
Kupangban. Most azonban, amikor egy holland barátjuk sietve
vitte nekik a jó hírt, hogy előkerült egy hajótörött angol
kapitány, feltehetően az övék, az egyik fegyenc egészen
kiesett a szerepéből, mert akaratlanul a szájára szaladt, hogy
„Miféle kapitány? A fenébe is, nincs nekünk semmiféle
kapitányunk!” Ez egyben sikeres szédelgésük végét
jelentette, mert a fegyenceket, köztük egy asszonyt és két
gyermeket, ott-tartózkodásuk hátralevő napjaira összezárták
a Bounty tíz emberével. (A női rab, Mary Bryan, történelmi
személlyé lépett elő, mert Angliába érkezése után nem
csekélyebb személy pártfogását élvezte, mint James
Boswellét.)
Miután Edwards és emberei Kupangban kipihenték
fáradalmaikat egy holland hajón folytatták útjukat Bataviába.
Útközben megálltak Semarangban, és ott nagy
meglepetésükre és örömükre találkoztak az elveszett
szkúnerrel, a Resolutionaal, amely kalandos utazás után
áthaladt a Torres-szoroson, és végül megérkezett a kelet-
indiai szigettengernek erre a kis holland állomására. Amikor
Semarangba bevitorláztak, a hollandok megvizsgálták
járművüket, megállapították, hogy déltengeri fák gerendájából
épült, és éltek a gyanúperrel, hogy a bennülők nem mások,
mint a Bounty lázadói. Mivel egyikük sem tudott iratokat
felmutatni, amelyekkel kilétét igazolhatta volna, a hollandok a
biztonság kedvéért mindnyájukat lakat alá tették, amíg
személyazonosságuk megállapítást nem nyer.
Bataviába érkezésük után Edwards eladta a Resolutiont és
a bevételt szétosztotta emberei között, hogy vásároljanak
maguknak ruhát. Morrison és a többi rab, akik verejtékes
munkával megépítették a szkúnert, persze, egy fillért sem
kaptak. A kapitány következő lépése az volt, hogy embereit,
mivel több hajón kellett hazáig utazniuk, csoportokra osztotta.
Ő maga értékes rabjaival utazott, eltökélve, hogy nem
téveszti Őket szem elől. Miután viszontagságos úton
átvergődtek a háborgó Indiai-óceánon, 1792 márciusában
érkeztek meg Fokvárosba, és ott az angol Gorgoma szálltak
át, amely Port Jacksonban tett látogatása után hazafelé tartott
Angliába. A nyomorult rabok itt részesültek először valamivel
emberségesebb bánásraódban, és az út hazáig most már
minden jelentős esemény nélkül zajlott le. Június 19-én a
Görgőn horgonyt vetett Spitheadben, s a Bounty embereit
nemsokára átszállították őfelsége Hector nevű hajójára
Portsmouth kikötőjében, ahol őrizetben kellett várniuk a
hadbírósági tárgyalás megkezdését. Ekkor már négy és fél év
telt el azóta, hogy Bligh kapitánnyal a Bountyn elhajóztak
Angliából.
A hadbíróság

A Bounty tíz életben marad lázadójának ügyét csak


Angliába való visszaérkezésük után három hónappal kezdték
tárgyalni. A hadbíróság a Duke nevű sorhajó főkabinjában ült
össze, Portsmouth kikötőjében, és a tárgyalások 1792.
szeptember 12-étől 18-áig tartottak. A bíróság elnöke Lord
Hoode altengernagy volt, többi tizenegy tagja pedig mind
haditengerészkapitány. Azonos vádat emeltek mind a tíz
ember ellen, éspedig azt, hogy „a nevezett felfegyverzett
szállítóhajót, a Bountyí lázadás által elrabolták, és őfelsége
szolgálatából megszöktek”. A törvény értelmében ezt a
bűncselekményt halállal büntették.
A koronatanú, persze, Bligh lett volna, de ő már az előző
évben elindult Angliából az új kenyérfa-expedícióra, és abban
az időben még mindig valahol a földgömb túlsó féltekéjén
bolyongott, így a Tengernagyi Hivatal, abbeli buzgalmában,
hogy a bűnösök mielőbb elnyerjék büntetésüket,
megelégedett Bligh-nak a lázadásról írt jelentésével, és azon
lojálisok vallomásával, akik kapitányukkal együtt tették meg
az utat a bárkában, és életben maradtak, illetőleg ebben az
időben otthon tartózkodtak. Ezek voltak: Fryer, a kapitány
helyettese, Colé fedélzetmester, Peckover tüzér, Purcell
hajóács, John Smith, Bligh szolgája, valamint Hayward és
Hallet tengerészkadétok, az idő szerint hadnagyok.
Megidézték még tanúként Edwards kapitányt, továbbá Corner
és Larkin hadnagyot a Pandoráról, hogy ismertessék, hogyan
fogták el a vádlottakat Tahitin.
A tárgyalás azzal kezdődött, hogy felolvasták Bligh-nak a
lázadásról szóló jelentését, amely több tekintetben is
félrevezető volt. Itt is, mint minden megnyilatkozásában, Bligh
makacsul állította, hogy a lázadást már jó előre gondosan
kitervezték, és a fő okát abban látta, hogy a lázadók vágya-
koztak visszatérni Tahitira. Egyetlen szóval sem tett említést a
lázadás előtti napon lejátszódott különös kókuszdióincidensről,
úgyszintén a különféle nézeteltérésekről sem, amelyekre
közte és tisztjei közt sor került. Mint ismeretes, megtartotta
Normannek, Colemannek, Mclntoshnak és Byrne-nak tett
ígéretét, és mentesítette őket minden felelősség alól,
igazolva, hogy akaratuk ellenére kényszerítették őket a
Bountyn maradásra, másrészt azonban, Morrison és Heywood
legnagyobb elkeseredésére, kitartott amellett, hogy ők ketten
tevékenyen részt vettek a lázadásban. Mindent egybevetve
aligha vonható kétségbe Bligh jóhiszeműsége, aki meg volt
győződve arról, hogy amit ír, az igaz. A vád helytelen
képviseletéért valójában a Tengernagyi Hivatalt kell
kárhoztatni, amelynek külön nyomozást és vizsgálatot kellett
volna indítania a tények felderítésére, mielőtt az ügy
tárgyalását megkezdik.
Az eljárás során hamarosan kétségtelenné vált, hogy a
Bligh által mentesített négy ember teljesen ártatlan.
Ugyanilyen világosan kitűnt az is, hogy az Ellison, Burkett,
Mill-ward és Muspratt négyes fegyvert fogott, és tevékenyen
részt vett a lázadásban. Miután ezeket a tényeket
megállapították, a bíróság Morrison és Heywood
viselkedésének sokkal bonyolultabb kérdését vette sorra.
Az első tanú, akit emiatt megidéztek, Fryer volt. Neki
természetesen bőven akadt kellemetlen közlendője Bligh-jal
kapcsolatban, és hangsúlyozta, hogy Christian számos
alkalommal tett olyan kijelentést, mennyire „pokol az élete”,
mire a bíróság megkérdezte Fryertől, hogy véleménye szerint
Christian mit értett ezen.
– Az állandó gáncsoskodást és a sértegetéseket,
amelyekkel Bligh elhalmozta – válaszolta tüstént Fryer.
A továbbiakban előadta, hogy a lázadás előtti napon a
kapitány hogyan vádolta meg az összes urakat, vagyis a hajó
altisztjeit, a kókuszdiók ellopásával. Ez alkalommal vált első
ízben nyilvánvalóvá, mondta Fryer, milyen pattanásig feszült
a viszony Bligh és Christian között. A bíróságot azonban
jobban érdekelték magának a lázadásnak a körülményei, és
felszólította a tanút, mondja el, mit tud Morrison
viselkedéséről és magatartásáról az esemény kirobbanása
után. Fryer elmondta, hogy amikor Morrisonnal a hátsó
lejárónál találkozott, megkérdezte tőle, van-e valami köze a
lázadáshoz. Morrison erre határozottan nemmel válaszolt.
Miután így meggyőződött, hogy Morrison hű maradt a
kapitányhoz, odasúgta neki: legyen készenlétben, hogy
segíthessen a hajó visszaszerzésében. Fryer nagy
meglepetésére azonban Morrison azt válaszolta:
– Menjen le a kabinjába, uram, most már késő.
Mikor a foglyokra került a sor, hogy kérdéseket tegyenek fel
a vád első tanújának, Morrison gondosan kifaggatta Fryert a
fenti beszélgetésükről. Fryer kitartott állítása mellett, amely
szerint Morrison azt tanácsolta neki, hogy menjen le a
kabinjába, mondván, hogy most már késő bármit is tenni.
Morrison ezzel szemben azt állította: éppen ő szorgalmazta,
hogy szedjék össze a megbízható embereket, és szerezzék
vissza a hajót. Fryer azonban tagadta, hogy ilyesmit hallott
volna tőle. Morrison következő kérdése így hangzott:
– Megfigyelt-e azon a napon a viselkedésemben valamit,
amiből kétségtelenül következtethetett arra, hogy a lázadók
közé tartozom?
– Többször nem láttam őt, csak ekkor, és magatartása
indokolttá tette, hogy megmondjam neki: legyen
készenlétben. Irántam barátságosnak mutatkozott, éppen
ezért lepett meg a kijelentése: nem ezt vártam tőle. Hogy
aztán azért beszélt-e így, mert félt a többiektől, vagy más
okból, azt nem tudom – hangzott Fryer felelete.
A bíróság ekkor próbált valamilyen ésszerűbb magyarázatot
találni.
– Amikor önnel beszélt Morrison, és azt mondta, hogy
maradjon lent, vajon nem vezethette-e valami dicséretre
méltó indok? Esetleg az a feltevés, hogy az ön ellenállása
abban a pillanatban lehetetlenné tenne egy sokkal előnyösebb
erőfeszítést egy későbbi időpontban?
– Lehetséges, hogy így volt – hagyta rá Fryer. – Ha én is a
hajón maradok, ő az elsők egyike lett volna, akinek feltárom
szándékaimat, miután ismertem az utazás addigi szakaszán
tanúsított helyes viselkedését.
– Fenyegető hangot használt-e, vagy úgy beszélt önnel,
mint aki tanácsot ad?
– Úgy beszélt, mint aki tanácsot ad.
– Látta-e, hogy valaki kényszerítette Morrison vádlottat,
hogy a csigasorra függessze a bárkát?
– Nem láttam.
– Látta-e, hogy Morrison vádlott viselkedése bármilyen
tekintetben különbözött volna az ön által leírttól, attól kezdve,
hogy önt kabinjába zárták, addig az időpontig, amikor a
csónakot eloldozták a hajótól?
– Nem láttam.
– Úgy vélekedett-e a bárka vízre bocsátásáról, hogy az a
lázadókat segíti, vagy pedig, hogy az Bligh kapitány életben
maradását teszi lehetővé?
– Hogy Bligh kapitánynak segít, és lehetővé teszi az ő
életben maradását.
Hála a bíróság beavatkozásának, a Fryer kezdetben tett
kijelentései nyomán támadt kedvezőtlen benyomás eltűnt, de
mégis megmaradt bizonyos kellemetlen érzés, hogy Morrison-
nak valami rejtegetni valója van.
Ami Heywoodot illeti, Fryer őt a lázadás idején egyáltalán
nem is látta, és Colé, a vád következő tanúja, sem tudott
semmi terhelőt mondani viselkedéséről. Sőt ellenkezőleg:
tanúsította, hogy a lázadás kezdetén Heywood a hálóhelyén
aludt. A későbbiek során látta ugyan a tanú, hogy Heywood
segít vízre ereszteni a hajó egyik csónakját, ez azonban –
szerinte – kizárólag azért történt, mert a kadét kapitányával
együtt akart eltávozni. Ezután Heywood – mint Colé
elmondotta – lement a hajó belsejébe, mire Churchill néhány
lázadónak megparancsolta, hogy „tartsák ott lent azokat”.
Colé véleménye szerint Churchill szavai a két
tengerészkadétra, Heywoodra és Stewartra vonatkoztak.
Mindent összevéve, joggal feltehetjük, hogy Heywoodnak több
oka volt az elégedettségre az első nap fejleményei után, mint
Morrisonnak.
A következő napon, szeptember 13-án, Morrison feltette
Cole-nak a kérdést, emlékszik-e arra a beszélgetésre, amelyet
a lázadás kitörése után folytattak egymással. Morrison állítása
szerint ugyanis megkérdezte Cole-t, mint közvetlen felettesét,
hogy ő most mit tegyen, mire Colé azt válaszolta: „Istenemre,
James, magam sem tudom, de menj, és segíts a kutter-nél!”
Morrison megállapította, hogy helyesen viselkedett, amikor
azt tette, amit mondtak neki. Aztán Cole-hoz fordult:
– Emlékszik-e, hogy odamentem önhöz, amikor a csónakba
vitte a holmijait, amelyek úgy-ahogy be voltak göngyölve az
ágyneműjébe, és akkor azt mondtam önnek, hogy a csónak
már túl van terhelve, és Bligh kapitány kérte, hogy több
ember már ne üljön bele, és éppen ezért én inkább a hajón
maradok, és ön akkor kezet rázott velem, és azt mondta
nekem: „Isten áldjon meg, fiam, tisztázni foglak, ha valaha
eljutok Angliába.”
Colé: – Emlékszem, hogy kezet fogtam vele, és hogy ő azt
mondta, inkább a hajón marad. Nem volt semmi okom mást
hinni, mint hogy el szeretné hagyni a hajót. A beszélgetés
minden részletére nem emlékszem. Bizonyára mondtam neki,
hogy tisztázni fogom, ha valaha eljutok Angliába. Semmi
kétség, hogy ezt tettem.
Morrison: – Olyan volt-e a viselkedésem útközben és
különösképpen azon a napon, hogy annak alapján feltehette
rólam, hogy közöm van az összeesküvéshez?
Colé: – Semmi okom nem volt ennek feltételezésére.
A bíróság ekkor közbevágott:
– Hallotta-e Morrison vádlott szájából, hogy Bligh kapitány
kifejezte kívánságát: több ember ne jöjjön a csónakba, mert
az már túl van terhelve?
Colé: – Arra emlékszem, hogy kezet fogtam vele, de a nagy
összevisszaság miatt a beszélgetésünkre nem emlékszem.
Bíróság: – Hitte-e akkor, hogy Morrison vádlott önökkel
ment volna a csónakban, ha nem aggasztja, hogy a csónak
már túlságosan meg van terhelve?
Colé: – Semmi okom nem volt arra, hogy mást higgyek;
engedelmes volt, és bármit parancsoltam neki, teljesítette.
Bíróság: – Ön azt mondta, hogy Morrison segédkezett a
csónak leeresztésében. Mit gondol: aki segített ebben a
munkában, az mind a kapitány híve volt? Colé: – Nem,
egyesek fegyvert viseltek. Bíróság: – Úgy gondolja, hogy akik
ebben az időben nem viseltek fegyvert, azok a kapitány hívei
voltak?
Cole: – Bizonyosra vettem, hogy nincs közük a lázadáshoz.
Bíróság: – Hallotta-e Morrison vádlott szájából azt a
kívánságát, hogy szeretne a csónakba kerülni, és tud-e arról,
hogy ebben a szándékában megakadályozták?
Colé: – Énnekem nem szólt erről a kívánságáról, és nem
tudok róla, hogy megakadályozták volna.
Peckover volt a következő tanú, aki a lázadás alatt
túlnyomórészt a tatban levő kabinjában üldögélt, tehát sem
Morrisont, sem Heywoodot nem látta. Morrison mindenesetre
elég éles eszűen Peckover szájába adta annak elismeréséi,
hogy az ő magaviselete az egész úton mindvégig feddhetetlen
volt, ennélfogva alaptalan feltételezés, hogy bármi köze volt a
lázadókhoz.
Ezután Purcellt szólították, aki Fryerhez hasonlóan egy
csomó cseppet sem hízelgő észrevételt tett arról, hogyan bánt
Bligh az alárendeltjeivel. Morrisonnal kapcsolatban
kijelentette: nem emlékszik, hogy látott volna nála fegyvert,
és véleménye szerint aligha lehet őt a lázadásban való
részvétellel vádolni, még ha segédkezett is a kutter vízre
eresztésében. Purcell tanúskodásának nagyobb része
Heywoodra vonatkozott. Élénken bizonygatta, hogy látta
Heywoodot a fedélzeten, amint egyik kezét egy tengerészkard
markolatán tartotta, mialatt a csónakot leeresztették a vízre.
Állítása szerint akkor odakiáltotta neki: „Az isten szerelmére,
Péter, mit akarsz te azzal a karddal?” Heywood ekkor levette
kezét a kard markolatáról, és segített a többinek a kutter vízre
bocsátásában. Purcell hallotta továbbá, amint Churchill
parancsot adott Thompsonnak, hogy néhány embert tartson
lenn a hajó belsejében, és megerősítette, hogy Heywoodot
ezután nem is látták újra a fedélzeten.
Purcell állítása, hogy Heywood kezét a kard markolatán
tartotta, igen komoly vádnak számított, és a következőkben a
bíróságnak nagy gondot okozott annak megállapítása, vajon a
kadét az adott körülmények között a fegyveresek közé
számítandó-e, vagy sem. Purcell, aki általában
rokonszenvezett Heywooddal, most egyszerre rájött, hogy
vallomása milyen súlyosan terhelő a vádlottra, és sietve
magyarázkodni kezdett, némileg elkésve, hogy érzése szerint
Heywood csak merő szórakozottságból, mintegy véletlenül
nyúlt a kardhoz, és mozdulatát semmiképpen sem lehet úgy
értelmezni, hogy a lázadók oldalán állott volna. Kijelentésének
visszavonása után a szerencsétlen hajóács a bíróság
kérdéseinek valóságos pergőtüzébe került, de mindenesetre
ragaszkodott ahhoz, amit mondott, és újra meg újra
megismételte véleményét, hogy Heywood ártatlan. Ám ennek
ellenére, tanúskodásával már alaposan bemártotta a vádlott
tengerészkadétot.
Pénteken, szeptember 14-én, reggel kilenckor ismét
összeült a bíróság. A vád még hátralevő tanúinak kihallgatása
következett, és először a két volt tengerészkadétot, az idő
szerint hadnagyot, Haywardot és Halletet szólították.
Természetesen a tisztek egyike sem említette, hogy maguk is
durva kötelességmulasztást követtek el a lázadás reggelén.
Másrészt viszont bőven volt mondanivalójuk Morrison és
Heywood viselkedéséről, és mind a kettő számos kijelentést
tett, amelyek tovább súlyosbították a két vádlott helyzetét.
Mikor a bíróság feltette Haywardnak a kérdést, vajon
véleménye szerint Morrison a lázadókat vagy Bligh kapitányt
támogatta azzal, hogy segédkezett a csónak vízre eresztésé-
ben, Hayward határozott rosszindulattal azt felelte:
– Amennyiben véleményt kell nyilvánítanom, azt
felelhetem, hogy a lázadóknak segített, mert bizonyára
szerette volna mielőbb lent látni a csónakot, hogy a lehető
leggyorsabban megszabaduljanak tőlünk.
A bíróság most – bizonyos mértékben érthető
csodálkozással – megkérdezte Haywardtól, vajon bűnösnek
tartja-e Mclntosht is, aki szintén segített a kutter
leeresztésében. Mondanunk sem kell, hogy Hayward erre
kénytelen volt tagadó választ adni, de aztán sietve újabb
magyarázattal állt elő, mintegy továbbfűzve gondolatát:
– A különbség az emberek arckifejezésében volt, bár lehet,
hogy ez a véleményem nincs eléggé megalapozva:
egyeseknek az arca örömöt árult el. másoké levertséget.
Morrison ekkor kereken megkérdezte Haywardtól:
– Ön azt mondja, hogy az arcomon örömöt figyelt meg, és
inkább hajlik arra a véleményre, hogy én a lázadók oldalán
álltam. Kinyilváníthatja-e Isten és a bíróság színe előtt, hogy
ez a vallomása nem egyéni ellenszenv következménye? Mire
Hayward így felelt:
– Nem, nem egyéni ellenszenv következménye, és ez a
véleményem az után alakult ki bennem, hogy elhagytuk a
hajót, és a vádlott nem jött velünk, holott éppen úgy alkalma
lett volna rá, mint nekünk, többieknek, mivel nemcsak egy
csónak volt.
Ez az érvelés még nyakatekertebbnek látszott, és Morrison
nem is késett hasznára fordítani:
– Bizonyos ön abban, hogy megkaptuk volna a nagy kut-
tert, amiben követhettük volna önöket?
– Mivel egyetlen beszélgetésükön sem vettem részt, erre
nem felelhetek, de talán megkapták volna – válaszolta
Hayward bizonytalanul.
Morrison tovább ütötte a vasat:
– Tagadja-e, hogy jelen volt, amikor Bligh kapitány kérte,
hogy a hosszú csónakot ne terheljék túl, és kijelentette, hogy
igazolja majd azokat, akik maradnak?
Hayward tiltakozott:
– Jelen voltam, amikor Bligh hadnagy iíyenféle kijelentést
tett, de úgy értettem, hogy az a ruhákra és más nehéz
tárgyakra vonatkozik, amelyekkel már túlságosan tömve volt
a bárka.
Muspratt ekkor engedélyt kért, hogy kérdést intézhessen
Hay wardhoz:
– Morrisonnak épp az imént elhangzott kérdésére
válaszolva ön elismerte, hogy Bligh kapitány ezeket a
szavakat használta: „Ne terheljétek túl a csónakot, fiaim, én
majd igazollak benneteket!” Ugyanakkor azt állítja, hogy ezzel
a ruhákra meg a többi nehéz tárgyra célzott. Ön tehát ezeket
a szavakat: „Fiaim, én majd igazollak benneteket” – a ruhákra
vonatkoztatja, vagy az emberekre, akiket már félt magához
venni a csónakba?
Hayward most megpróbált kitérni az elől, hogy el kelljen
ismernie szándékos hamisítását, de magyarázkodása még
nevetségesebbre és zavarosabbra sikerült:
– Amikor Bligh kapitány azt mondta: „fiaim”, ezt a szót
azokhoz intézte, akik már a csónakban voltak, nem pedig a
hajón levőkhöz.
Erre a bíróság elnöke is elvesztette a türelmét, és
ingerülten kérdezte a tanútól:
– Mit gondol, kire vonatkoztak Bligh kapitány szavai, mikor
azt mondta: „Majd igazollak benneteket”? Azokra, akikkel
együtt volt a csónakban, vagy a hajón maradt személyekre?
Hayward ekkor már észbe kapott, hogy túlságosan
elvetette a sulykot, és kényszeredetten kinyögte:
– A hajón maradt személyekre.
Az elnök könyörtelenül tovább firtatta:
– Az ön véleménye szerint hogyan értette: azért igazolja
őket, mert a hajón maradtak, vagy azért, hogy kárpótlást
kapjanak minden elveszett tulajdonukért.
– Inkább úgy vélem, hogy ez annak a kevés embernek szólt,
akikről Bligh kapitány tudta, hogy hívei, de akaratuk ellenére
tartották őket vissza, és úgy fogja igazolni őket, hogy eloszlat
minden kétséget a tekintetben, hogy hűek maradtak-e
hazájuk szolgálatában – vonult vissza Hayward.
Hayward kapitulációja már nem is lehetett volna teljesebb,
és mégis, amikor a bíróság ezután megkérdezte tőle, hogy
véleménye szerint, kik azok a személyek, akiket akaratuk
ellenére tartottak vissza a hajón, csupán Colemant és Byrne-t
nevezte meg.
A következő tanú, Hallet, még súlyosabb vádakkal
hozakodott elő. Azt állította, hogy Morrison puskát tartott a
kezében, amikor a bárka eltávolodott a hajótól, majd
hátrament a tatra, és lekiáltott a lojálisoknak: „Ha a barátaim
érdeklődnek felőlem, mondjátok meg nekik, hogy valahol a
Déli-tengeren vagyok.” Morrison megkérdezte Hallettől, nem
téved-e, amikor ezt állítja, de az utóbbi ragaszkodott hozzá,
hogy valóban így történt.
Hayward és Hallet egyaránt súlyos vádakkal illette Péter
Heywoodot. Az előbbi azt vallotta, hogy tétlenül a hálóhelyén
ülve találta Heywoodot, és sürgette, hogy siessen fel a
fedélzetre, és szálljon be a bárkába. A bíróság megkérdezte:
– Amikor Péter Heywood az ágyán ült, és ön sürgette, hogy
szálljon be a bárkába, akadályozta őt erőszak vagy bármiféle
hátráltató körülmény, hogy felmenjen a fedélzetre?
Hayward: – Nem.
Bíróság: – Mit csinált Mr. Heywood a hálóhelyén, amikor ön
lement hozzá?
Hayward: – Semmit, csak ült mellén összefont karral a
fekvőhelye szélén.
Bíróság: – Mit olvasott ki a viselkedéséből: kötelességéhez
hű embernek látszott, vagy olyannak, aki a lázadók oldalán
áll?
Hayward: – Mivel azok után sem csatlakozott hozzánk, hogy
azt mondtam neki, szálljon be a csónakba, inkább azt
tételeztem fel róla, hogy a lázadók oldalán állt, de ez csak az
én véleményem, mert semmiben nem vett tevékenyen részt a
legcsekélyebb mértékben sem.
Bíróság: – Felfedezte-e az arcán vagy a viselkedésében az
örömnek vagy a bánatnak valamilyen jelét?
Hayward: – A bánatét.
Nyilvánvaló volt, hogy Hayward ezt gúnyos értelemben
mondta, mire a bíró mindent lehengerlő' logikával fordult
feléje:
– Mint épp az imént állította, Mclntoshról azért nem
tételezte fel, hogy a lázadókhoz csatlakozott, mert az arcán
levertséget látott. Vajon az a bánat, amelyet Péter Heywood
arcán észrevett, nem eredhetett hasonló okból?
– Lehetséges – hagyta rá Hayward hadnagy.
Ekkor a tanúk sorában Hallet váltotta fel összezavarodott
kollégáját, és egy merőben új vádat akasztott a szerencsétlen
Heywood nyakába. Azt állította, hogy Bligh kapitány az
események során egyszer közvetlenül Heywoodhoz intézte
szavát, de az utóbbi felelet helyett szemtelenül felkacagott, és
hátat fordított neki.
Elképzelhető, milyen kedvezőtlen benyomást tett ez a vád a
bíróságra. Közben Heywood eltekintett attól, hogy a tanúknak
bármilyen kérdést feltegyen, mert már kezdetben engedélyt
kért, hogy akkorra tartogathassa kérdéseit, amikor majd a
védőbeszédét előadja. Érdemes itt megemlíteni, hogy miután
a hadbírósági tárgyalás véget ért, Halletet lelki-
ismeretfurdalás gyötörte, és bevallotta, hogy Heywoodnak a
lázadás alatti viselkedését alighanem valaki máséval keverte
össze.
A következő megidézett tanú John Smith volt, Bligh
szolgája. Ő sem Heywoodnál, sem Morrisonnál nem látott
fegyvert. Smith után a Pandára emberei: Edwards, Corner és
Larkin adták elő, hogyan ejtették foglyul a vádlottakat Tahitin,
és tanúvallomásukból kitűnt, hogy mind Morrison, mind
Heywood önként adták meg magukat.
A vád nem állított több tanút, tehát már csak az volt hátra,
hogy a vádlottak kérdéseket tegyenek fel a tanúknak, és
megtartsák védőbeszédüket. (Meg kell említeni, hogy a
vádlottak közül csupán Heywood és Muspratt engedhette meg
magának, hogy ügyvédet fogadjon.) Először Coleman került
sorra, szeptember 15-én, szombaton reggel. Beszéde rövid
volt, mert tudta, hogy nincs mitől félnie.
Hétfőn, szeptember 17-én, az események drámaibb
fordulatot vettek, mert a hátralevő vádlottakat illette a szó
saját ügyükben. Heywood védőbeszéde – az ügyvéde
készítette – nyúlt a leghosszabbra, mert tele volt fölösleges
ismétlésekkel és szónokias kitérőkkel. Heywood első érvként
fiatalságát és ítélőképességének fejletlenségét hozta fel (a
lázadás idején még nem töltötte be tizenhetedik évét),
továbbá félelmét, hogy a túlterhelt csónakban elpusztul.
Második érve úgy hangzott, hogy Churchill és Thompson
akadályozta meg szándéka keresztülvitelében, amikor Stewart
barátja végre rábeszélte, hogy menjen vele a bárkába.
Heywoodnak a tanúkhoz intézett keresztkérdései során
Fryer, Colé, Peckover és Purcell buzgón bizonyították, hogy a
kadét egész úton jó magaviseletet tanúsított. Colé
megerősítette: ő parancsolta Heywoodnak, hogy segítsen a
hajócsónak leeresztésében, sőt Heywoodnak sikerült a
tanúkat rábírnia, hogy ismerjék el, milyen hitványul
viselkedett Hayward és Hallet a lázadás folyamán. Mind a
négy fenti tanú határozottan állította, hogy Heywood nem állt
a lázadók oldalán, és Purcell kijelentette: egészen bizonyos
abban, hogy Churchill szavai Stewartra és Heywoodra
vonatkoztak, amikor utasította Thompsont, hogy „tartsa lenn
őket”.
Morrison hosszú, szenvedélyes védőbeszédet mondott,
amelyben mindenekelőtt azzal érvelt, hogy több ember
számára már semmiképpen sem volt hely a bárkában, és
Bligh nyomatékosan követelte, hogy többen már ne szálljanak
be. Könnyen elintézte Hayward bárgyú állítását, amely szerint
Morrison elkísérhette volna a kapitányt egy másik csónakban,
hiszen vitán felül állt, hogy Christian semmiképpen sem adta
volna oda a kuttert a lojálisoknak, különösen, hogy a harmadik
csónak, a jolle, gyakorlatilag használhatatlan volt.
A keresztkérdésekre felelve Fryer nagyon jóindulatúnak
mutatkozott Morrison iránt, és kijelentette: Morrison tanácsa,
hogy menjen le a kabinjába, indokolt volt, mert
beszélgetésüket a lázadók figyelték. Viszont Colé tanúskodása
korántsem ütött ki ilyen kedvezően Morrison részére. Noha
jellemére általában, valamint az út folyamán tanúsított
viselkedésére csak dicsérő szavakat talált, mindenesetre
megerősítette Hallétnek azt az állítását, hogy Morrison a
Bounty tatján állva gúnyolta Bligh-t és társait. Colé így
nyilatkozott:
– – Fegyvert nem láttam nála. Hallottam, hogy azt mondta:
ha valaki érdeklődne felőle, annak üozzák tudomására., hogy
ő az egyenlítő túlsó oldalán van, vagy legalábbis ez volt
szavainak értelme.
A bíróság ekkor megkérdezte Colé-tói:
– Mikor Morrison vádlottól azt hallotta: ha valaki érdeklődne
felőle, válaszolják az illetőnek, hogy ő az egyenlítő déli oldalán
van, vagy valami effélét, csüfolkodó módon mondta-e ezeket
a szavakat, vagy pedig szomorúnak látszott, amiért a hajón
kell maradnia?
– Az én fülemben csűfolkodásnak hangzottak a szavai –
válaszolta makacsul Colé.
Ugyanakkor Purcell nem emlékezett, hogy bármi hasonlót
hallott volna, és csak jót tudott mondani Morrison
viselkedéséről. Ezzel fejeződött be a Morrison elleni vádak
vizsgálata, és a többi vádlott még ugyanazon a napon gyorsan
előadta védekezését.
Szeptember 18-án, kedden, reggel kilenc órakor utoljára
kísérték a vádlottakat a Duke főkabinjába. A bíróság elnöke
előbb megkérdezte, kíván-e még valaki valamit felhozni
védelmére. Az engedéllyel egyedül Heywood élt, és
benyújtotta keresztlevelét, annak igazolására, hogy a lázadás
időpontjában még nem volt tizenhét éves. A bizonyítvány
szemlátomást nem gyakorolt semmiféle hatást a bíróság
tagjaira, mert az elnök csendre szólított fel mindenkit, és
ünnepélyesen olvasni kezdte a bíróság ítéletét.
Először azoknak a neve hangzott el, akiket bűnösnek
találtak, és a névsort mindjárt Péter Heywood és James
Morrison nyitotta meg. Utánuk négyen következtek: Ellison,
Burkett, Millward és Muspratt. Ezt a hat embert arra ítélték,
hogy „kötél általi halált szenvedjenek őfelségének azon a
hadihajóján vagy hajóin, abban az időpontban vagy
időpontokban, azon a helyen vagy helyeken, amikor és ahol a
Nagybritannia és Írország stb. Tengernagyi Hivatala Legfőbb
Lordjának tisztjét ellátó három főbiztos vagy a három közül
bármelyik a maga idejében, saját kezű aláírásával ellátott
okiratban azt elrendeli”. Heywoodnak és Morrisonnak ideje
sem volt felocsúdni a megrázkódtatásból, amikor a bíróság
elnöke folytatta: „Különböző körülmények figyelembe vétele
után a bíróság alázatosan és igen nyomatékosan ajánlja a
nevezett Péter Heywoodot és James Morrisont őfelsége
kegyelmébe.” Normant, Colemant, Mclntosht és Byrne-t
ártatlannak nyilvánították a lázadásban való részvétel és
minden egyéb vád tekintetében, és elrendelték azonnali
szabadlábra helyezésüket.
A Heywoodot és Morrisont sújtó ítélet villámcsapásként érte
az érdekelteket. Természetesen azért találták bűnösnek őket,
mert nem tudták bizonyítani, hogy bármilyen erőfeszítést
tettek volna annak érdekében, hogy együtt távozzanak a
többi lojálissal a bárkán. Ha Heywood védekezésének
felépítésében több gondot fordít annak hangoztatására, hogy
akarata ellenére tartották vissza a Bountyn, és nem bajlódik
annyit éretlenségének hangsúlyozásával, nem lehetetlen,
hogy azonnal szabadul. Mégis a két ember legalább vigaszt
meríthetett abból a tudatból, hogy kedvező esélye van a
királyi kegyelemre.
Muspratt még a tárgyalások folyamán engedélyt kért, hogy
Norman és Byrne tanúskodhasson mellette, de elutasították,
mert a két utóbbi maga is bíróság előtt állt. Mindjárt az ügy
befejezése után Muspratt ügyvédje kijelentette, hogy Norman
és Byrne ügyét külön kellett volna tárgyalni, mert az lehetővé
tette volna, hogy Muspratt mellett tanúskodjanak. Egyben
követelte, hogy a Musprattra vonatkozó ítéletet semmisítsék
meg a perrendtartásban elkövetett hiba miatt. Ez rendkívül
fortélyos érvelésnek bizonyult, és valóban, miután a
kényesebb pontokat számos tekintélyes jogász töviről hegyire
megvitatta, Muspratt teljes kegyelemben részesült, és
szabadlábra helyezték.
A többi öt rabnak még teljes hat hétig kellett várnia, akár a
kivégzésre, akár a kegyelemre. Heywood és Morrison, akik e
huzavona miatt a legtöbbet szenvedtek, egész idejüket az
írásnak szentelték. Heywood rendszsresen levelezett
családjával, azonkívül a tahiti nyelv bőséges szótárát is
összeállította. Úgy látszik, Morrisont is egyre inkább
hatalmába kerítette a déltengeri boldog napok emléke, mert
útjuk részletes leírása mellett hosszú beszámolóban örökítette
meg Tupuai és Tahiti bennszülötteinek szokásait és
hiedelmeit. Ez a kitűnő leírás szerencsére megmaradt, és ma
a történészek és etnográfusok igen értékes forrásának számít.
Október vége felé végre megérkezett Heywood és Morrison
számára a várva várt kegyelem, néhány nap múlva pedig a
még fogságban levő három tengerészt, Burkettet, Millwardot
és Ellisont a Brunswick sorhajón kivégezték. Morrison igen
emberséges módon együtt maradt barátaival utolsó óráikban,
amelyek a Brunswick egyik tisztjének előadása szerint így
teltek el:
„A kivégzést megelőző este a rabokat, a főporkoláb
felügyelete mellett, őrség kíséretében, a hajóra vezették.
Felkészültem, hogy a marcangoló szenvedések miatt csontig
soványodott, sápadt és szinte félholt embereket fogok
megpillantani, de meglepve láttam, milyen csodálatos
könnyedséggel szökdelnek fel és le a hágcsókon. És arcuk,
ahelyett, hogy (mint vártam) lelkűk mélységes levertségéről
tanúskodott volna, tökéletesen nyugodtnak, derűsnek és
vidámnak látszott. Valóban megrázó volt számomra, alig pár
órával ünnepélyes kivégzésük előtt, így látni őket, egészségük
és szellemük teljes birtokában és elevenségében, mintha
sejtelmük sem lenne a feléjük közeledő végzetről. Ebben
tévedtem, mert magatartásuk a hosszú fogság folyamán
kialakult nyugodt beletörődésnek és a vallásos
olvasmányokban való huzamos elmélyedésnek a
következménye volt.
A tiszti étkezőt különítették el számukra tartózkodási hely
gyanánt. A szomorú lakosztály ajtajait gondosan elreteszelték,
falait kárpittal vonták be. Egyetlen fénysugár se hatolhatott
be ide, minden csendes, ünnepélyes és komor volt, a
szomorúság és szenvedés fájdalmas arcát öltötte fel. A nyo-
morúság e helyének egyik sarkában volt egy szintén cella
módjára elkülönített kis terület: ide zárták be őket. Itt töltötték
éjszakájukat, felváltva ájtatossággal, beszélgetéssel és
alvással. Észrevétlenül igen aprólékosan megfigyeltem őket
cellájuk egy kis résén át, végighallgattam beszélgetésüket,
amely vidám, megbékélt és férfias volt. Arcuk vidámsága
derűs és jámbor elmére utalt. Egyetlen könny sem buggyant
ki szemükből. Tíz után elpihentek fekhelyükön, amelyet ebből
a célból helyeztek el cellájukban, amikor a főporkoláb
visszavonult a függő kárpit mögé.
Másnap reggel kilenckor eldördült a baljós ágyúlövés, és a
sárga zászló iszonyú jelzése hívta fel az egész flotta figyelmét.
Csónakok gyülekeztek minden hajóról, és a Brunswickot rövid
idő alatt elárasztották a tisztek, körülötte pedig fegyveres
emberekkel zsúfolt csónakok úsztak. A part hosszát – sőt,
dereglyékben ülve a vizet is – férfiak, nők, gyermekek ezrei
lepték el, mintha ünnepélyes szomorújáték helyett vidám
látványosságról volna szó. A tisztek és katonák kötélkordonnal
határolt oszlopokban sorakoztak a fedélzeten. Tizenegy órakor
felrendelték a foglyokat, akik az előttük lépkedő négy pap és
Morrison után, a katonák sorfala közt végighaladtak a
főfedélzeten, és felmentek az orrfedélzetre.
Itt örökre elvált egymástól az az egy személy, akit a
fedélzet jobb oldalán, és az a kettő, akiket a fedélzet bal
oldalán akasztottak fel az előárboc vitorlarúdjának végére. A
horgonydarunál állva Millward beszédet intézett a hajó
legénységéhez, vallomást tett bűnös eltévelyedésükről,
elismerte az ítélet igazságosságát, és saját balsorsának
példájával intette őket, hogy ne térjenek le a becsület
ösvényéről. Bátor, erőteljes és ékesszóló beszédét nyíltan és
határozottan mondta el. Majd áhítatban eltöltött fél óra után,
amely alatt Morrison a távozók mellett maradt utolsó baráti
szolgálatával, ágyú dördült el, és lelkűk, ezrek szeme láttára,
felszállt a felhők közé.”
Ezzel ért véget a Bountyn kitört lázadás tragédiájának
utolsó felvonása, a mások helyett elszenvedett büntetés
kiemelkedő példája, hiszen csak hárman lakoltak a tizennyolc
emberből, akik a zendülésben részt vettek.
Közben futólag sem érintették a kényes kérdést, hogy
maga a kapitány milyen mértékben felelős a lázadásért.
Őlordságaikat csak addig érdekelte az ügy, amíg a kapitányt
bíróság elé nem állították a hajó elvesztése miatt, és fel nem
mentették. Az ő szemükben a felelősség kérdése nem is
terjedt tovább. El kell ismerni, hogy szigorúan jogi
szempontból valóban nem is lehet hibáztatni a kapitányt a
lázadásért. De milyennek mutatkozik az ügy erkölcsi
nézőpontból? Lehetséges, hogy valójában az állandó
zsarnokoskodás és a brutális bánásmód hajszolta bele végül a
legénységet a lázadásba? Ezt a kérdést már sokszor feltették,
és ha igazságosak akarunk lenni William Bligh-hoz, kielégítő
választ kell rá adnunk.
Fryernek és Purcellnek a hadbírósági eljárás folyamán
Bligh-ról elhangzott cseppet sem hízelgő kijelentései ellenére
a lázadást követő első években Angliában általában az a
vélemény alakult ki, hogy Bligh balsorsának magyarázata igen
egyszerű: az úton csupa szemenszedett gazfickó volt a keze
alatt. De amikorra második, mégpedig tökéletesen sikeres
kenyérfa-expedíciójáról 1793 augusztusában visszatért,
tekintélye és népszerűsége némileg megcsappant, ami
Heywood, Morrison és Fletcher Christian rokonai és barátai
élőszóval és írásban terjesztett közléseinek tulajdonítható.
Morrison útleírása ugyan soha nem jelent meg, de
mindenesetre kölcsönadta számos jelentős és befolyásos
embernek, akik aztán maguk is fokozatosan befolyásolták a
közvéleményt. Bligh azonban, a megígért aranyérem és az
ezer guinea jutalom elnyerése feletti örömében, úgy látszik
észre sem vette, hogy az érzelmek bármit is változtak
irányában.
Még többet ártott Bligh hírnevének az a vitairat, amelyet
Fletcher Christian testvére, Edward, egy cambridge-i
jogászprofesszor tett közzé 1794-ben. Helyet kapott ebben
Fryer, Purcell, Morrison, Heywood, Muspratt, Coleman,
Mclntosh és mások számos kedvezőtlen nyilatkozata Bligh-ról.
A pamflet fő tétele azt igyekezett bizonyítani, hogy a
lázadásért elsősorban Bligh a felelős, mégpedig a Christian
iránt tanúsított kegyetlen és kérlelhetetlenül szigorú
bánásmódja miatt. Bligh egy sebtében összetákolt
válasziratban próbálta megvédeni hírnevét, de későn: a kár
már helyrehozhatatlan volt.
Rossz híre az évek múlásával egyre növekedett, és ma
általában aljas kis zsarnokként és a kegyetlen durvaság
mintaképeként él a köztudatban. Ez az általános szemlélet
nyer kifejezést a Metró Goldwyn Mayer reklámirodájának
alább következő sajtóközleményében, amely az 1935. évi,
első film feldolgozás alkalmából jelent meg, de még jobban
illik legutóbbi szuperprodukciójukra:
„Nevének puszta említésére rémület markolta össze az
egész legénység szívét. Valóságos tengerre szabadított
szörnyeteg, aki gályán fogant, és ágyú tövében született,
haja, mint a hajókötél, foga, mint a kötélbontó vas. Az a
matróz, aki tébolyult, kegyetlen parancsait megtagadni
merészkedett, ritkán élt addig, hogy ezt másodszor is
megtehesse.”
Bizonyára akadt Bligh-nak számos komoly hibája. A
legsúlyosabb köztük a heves vérmérséklet és a pszichológiai
érzék hiánya volt. Azt sem lehet tagadni, hogy ha elfogta a
düh, sajátos tehetséggel találta meg a legélesebb s
legmegalázóbb fordulatokat indulata kifejezésére. Ugyanakkor
azonban semmilyen bizonyíték nem támogatja azt az elterjedt
véleményt, amely embertelen szörnyetegnek tartja. Valójában
minden inkább volt, mint ez, sőt kora általános mércéjével
mérve inkább szelíd és jóakaratú kapitánynak minősíthetjük. A
tények minden elfogulatlan szemlélő számára világosan
beszélnek ebben az esetben. Különösen visszatetsző az a –
számos írásmű és filmforgatókönyv szerzője által koholt –
teljesen hamis vád, amely szerint Bligh legénysége tagjait a
legkisebb hibáért megkorbácsoltatta, gyakran meg éppen
semmi oka sem volt erre: egyszerűen gyönyörűséget szerzett
neki. Ezzel szemben tény, hogy a Bounty hosszú útja
folyamán, egészen a lázadás napjáig, mindössze tizenegy
korbácsolásra adott parancsot – ez összesen
kettőszázhuszonkilenc korbácsütés –, ami hihetetlenül
alacsony szám ahhoz képest, hogy mi volt a helyzet más
hajókon a tízennyolcadik század végén. Például azok hárman,
akik a hajó öthónapos tahiti állomásozása idején megszöktek,
szerencséjüknek tarthatták, hogy Bligh volt a parancsnokuk,
mert számos olyan kapitány szolgált a brit hajóhadban, aki
hasonló körülmények között szökésért és lopásért matrózait
halálra korbácsoltatta volna. Azzal sem vádolhatjuk Bligh-t,
hogy embereit éheztette volna, vagy nem gondoskodott
jóllétükről. A könyvünk első fejezeteiben közölt adatok
világosan bizonyítják, mekkora gondot fordított embereinek
helyes táplálkozására és kényelmére, valamint arra, hogy
minél jobb közérzetnek örvendjenek.
Ha Bligh-ról megfelelő képet akarunk nyerni, amely mentes
minden későbbi ferde beállításból, találgatásból és
mendemondából rátapadt előítélettől, akkor meg kell
hallgatnunk, mit mondanak róla azok, akik személyesen
ismerték. Szerencsére Anglia levéltárai bővelkednek a Bligh-
ról szóló kortársi nyilatkozatokban, és ezek mindegyike
meglepően egybehangzó. Talán bizonyos Tobin hadnagy
hagyta ránk William Bligh hibáinak és erényeinek legjobb
tömör összegezését. Tobin Bligh alatt szolgált a Providence-
en, a Tahitit megjárt második kenyérfa-expedícióban, és
mintegy huszonöt évvel később, Bligh halála alkalmából a
következőképpen írt egy Bond nevű tiszttársának, aki szintén
együtt hajózott a kenyérfát szállító Bligh-jal: „Szóval szegény
Bligh, mert minden gyengesége ellenére sem te, sem én nem
gondolhatunk rá másként, követte Portlockot. Olyan
mozgalmas és viharos utat járt meg, amilyet senki más, és a
Bounty szerencsétlen lázadása óta eléggé háttérbe szorult. De
talán nem értették meg őt teljesen. Bizonyíthatom, kedves
barátom, hogy a Providence-en nem uralkodott semmiféle
zsarnoki rendszer, amely okot adhatott volna az
elégedetlenségre. Csak indulatainak heves tornádóiban
vesztette el önmérsékletét. Viszont ha véleménye szerint
minden jól ment, akadt-e nála kellemesebb és érdekesebb
ember? Egyszer-kétszer magam is éreztem szónoki hevének
zabolátlan szabadosságát, de soha úgy, hogy később ne
kaptam volna balzsamos flastromot a seb gyógyítására.
Felejtsük el hát öreg kapitányunk gyarlóságait, és lássuk
benne a tudomány emberét és a kitűnő gyakorlati tengerészt!
Sok mindenen átment, és a legnagyobb bajból is kivágta
magát munkával és kitartással. De legfőbb erénye az
előrelátás volt. Azt hiszem, Bond, ebben egyetértesz velem.
Nem egy embert láttam, aki hivatásában több találékonyságot
tanúsított, mint ő, de senkit sem, akiben több lett volna az
elővigyázatosság – úgy értem, elsősorban mint navigátorban.”
A pitcairni telepesek

1807 áprilisában egy Mayhew Folger nevű amerikai


fókavadász tengerészkapitány elindult Bostonból, hogy
hajóján, a Topazon világ körüli utat tegyen a déli féltekén, új
fókavadászterület felderítése céljából. A fókavadász
hajóskapitányok utazásainak történetében ez volt a
leghosszabb és eseményekben legdúsabb vállalkozás. Mikor
már jócskán bent járt a déli Atlanti-óceán „bömbölő
negyveneseiben”, keletnek fordult, hogy a nyugati széllel
vitesse magát. A Topaz sikeresen dacolt az ezeken az
istenverte szélességeken dúló félelmetes téli viharokkal, de a
tenger olyan hatalmas hullámokat vetett, és a hózivatarok
olyan vakítóak voltak, hogy még a tapasztalt és sok csúf időt
látott Folger is kénytelen volt elismerni: ehhez foghatóval
életében nem találkozott. Hetekig hajózott, anélkül, hogy
szárazföldnek akár színét is látta volna, és igen kimerült volt a
legénység és viharvert a hajó, amely a zord idő egyik rövid
szünetében végül a Kerguelen-sziget felé tartott az Indiai-
óceán déli peremén, hogy friss vizet vegyen fel. De amikor a
Topaz már éppen közeledett a szigethez, újra megváltozott az
időjárás: iszonyú szélviharral heves és tartós hófergeteg
kezdődött, és Folger-nek nem maradt más választása, mint
folytatni útját kelet felé. Végre, egy teljes hónap múlva, a
Topaz a tasmaniai Adventure-öbölben vetett horgonyt, ahol
vagy húsz évvel előbb a Bounty is kikötött, útban Tahiti felé.
Folger útja idején már egy kis gyarmat volt Tasmaniában –
Hobart, a jelenlegi főváros környékén –, ahol a kapitány rövid
látogatást tett. Új-Dél-Wales kormányzója pedig akkor nem
más volt, mint maga Bligh, és az angol hadihajó, amely
Folgert az Adventure-öbölből Hobartba kísérte, ugyanaz a hajó
volt, amely egy évvel azelőtt Bligh-t új állomáshelyére,
Ausztráliába szállította. Beszélgetett-e Folger kapitány
vendéglátójával a Bountyn történt lázadásról, vagy sem, nem
tudjuk, bár fölöttébb valószínű, hogy igen. Arról azonban
biztosan tudunk, hogy a vendéget a téma rendkívül érdekelte.
Mellesleg aligha volt ezekben az években még egy esemény,
amelyről legénységi szállásokon és kabinokban élénkebb vita
folyt volna a hét tengeren, mint a végzetes lázadás és
Fletcher Christiannek, valamint nyolc követőjének teljes és
rejtélyes eltűnése. A legfantasztikusabb híresztelések
keringtek, sőt 1796-ban megjelent, és Christian műveként
forgott közkézen még egy koholt emlékirat is, amely
elbeszélte, hogy a lázadás után végül hogyan jutott el Dél-
Amerikába.
A Topaz hamarosan folytatta útját. Megkerülte Új-Zéland
legdélibb pontját, és Új-Zélandtól keletre, a Chatham-szige-
teken sikerült Folgernek az első jó zsákmányt, mintegy
hatszáz fókát elejtenie. Ezen az eredményen fellelkesülve
tovább hajózott keletnek, de a Csendes-óceán vizei sem
bizonyultak jobb vadászterületnek, mint az Atlanti-óceán és az
Indiai-óceán azonos szélességei, úgyhogy 1808 januárjában,
amikor már semmi egyebet nem látott, mint jéghegyek
szakadatlan vonulását, Folger ismét északnak fordult,
melegebb és hívogatóbb égövek felé.
Ekkor már jó messzire játottak el keleti irányban, és amikor
Folger áttanulmányozta a hajón található különböző
térképeket, világosan látta, hogy a Topaz számára
vízfelvételre legalkalmasabb hely a Pitcairn-sziget. Alighanem
azóta sem látogatott el senki a szigetre, hogy Carteret angol
tengerészkapitány felfedezte, akinek a leírása megfelelő
vízfelvételi lehetőséget ígért, feltéve, ha valaki képes
egyáltalán a partjára jutni, ugyanakkor jó esélye van arra,
hogy fókát talál.
Folger ekkor a megadott helynél jóval keletebbre
vitorlázott, majd amikor elérte a megfelelő szélességi fokot,
nyugati irányba fordult. Még mindig ez volt az általános
gyakorlat, ha valaki olyan szigetet keresett, amelynek
hosszúsági fokát nem ismerte pontosan. Február 5-én, délután
fél kettőkor az őrszem egy szigetet pillantott meg, és ahogy
közeledtek feléje, Folger alaposan szemügyre vette. Ugyanis a
vártnál valamivel hamarabb bukkant fel a látóhatáron, a
százharmincadik délkörön, holott Carteret három fokkal
nyugatabbra helyezte, de formája után ítélve nem merülhetett
fel kétség, és Folger meg volt győződve róla, hogy ő az első
fehér ember, aki felfedezése után negyven évvel újra
megpillantja.
Február 6-án hajnalban a hajó két csónakja – az egyiknek a
kormányánál maga Folger kapitány ült – a sziget meredek
sziklái felé haladt, felderíteni, akadnak-e fókák errefelé. Amint
Folger kapitány távcsövével a szigetet pásztázta, egyszerre
megdermedt ültében. Carteret szerint a sziget lakatlan volt,
és ő most mégis teljes bizonyossággal füstöt látott fölötte. A
füst pedig mindenképpen embereket jelent, akár
bennszülötteket, akár hajótörött tengerészeket! Alig tért
magához ámulásából Folger, amikor egy kettős törzsű
csónakot pillantott meg, amely feléjük tartott a hullámverésen
át. Három siheder ült benne, és mihelyt hallótávolságba értek,
átkiáltottak a Topaz embereinek, megkérdezve, hogy kicsodák
– angolul!
Folgernek majd a szava is elállt a meglepetéstől, mert
bizonyosra vette, hogy a fiatalok polinéz bennszülöttek, és
időbe telt, míg annyira össze tudta szedni magát, hogy
visszakiáltsa nekik: ő amerikai, a massachusettsi Bostonból.
A csónak most valamivel közelebb jött, és a fiatalok egyike
elfogult hangon kérdezte:
– Amerikai? Amerikából jön? Hol van Amerika? Írországban?
Folger azonban sokkal izgatottabb volt, semhogy földrajzi
fejtegetésekbe bocsátkozott volna. Inkább faggatni kezdte a
fiatalokat, mire a következő, nem mindennapi párbeszéd
alakult ki köztük:
–- Kik vagytok?
–- Angolok vagyunk.
– Hol születtetek?
– Itt, ezen a szigeten.
Ugyan, hogy lennétek angolok, ha ezen a szigeten
születtetek, amelyik nem angol, és nem is volt soha?
– Angolok vagyunk, mert az apánk is angol. Ki az apátok?
– Alec.
– Kicsoda az az Alec? Nem ismeri Alecet?
– Honnan ismerném Alecet? Hát akkor Bligh kapitányt
ismeri-e a Bounty hajóról?
Később Folger úgy adta elő, hogy amikor a különös
bennszülöttek a csónakban kiejtették Bligh és a Bounty nevét,
„az egész történet egyszerre villant agyamba, és benne a
meglepetés, a csodálkozás, az öröm érzésének leírhatatlanul
kusza kavargását indította el”.
A fiatalok ezután legjobb tudásuk szerint felelgettek Folger
mohó kérdéseire. Elmondták, hogy „Alec” az egyetlen életben
maradt személy a lázadók közül, a többi mind halott. Folgert
most már annyira furdalta a kíváncsiság, hogy leg-hőbb vágya
volt partra szállni, és megismerni a történet minden részletét,
viszont egyáltalán nem lehetett biztos afelől, vajon a rejtélyes
Alec ugyanígy örülne-e megjelenésének. Folger tökéletesen
tisztában volt azzal, hogy Alecnek vétkéért – szülőföldjének
törvényei értelmében – kötél általi halál jár, s ezért
valószínűleg nagyon is óvakodik minden idegen látogatótól.
Közben a csónakban ülő fiatalok alig várták, hogy
visszatérjenek telepükre, és elvigyék oda a látogatók hírét.
Amerikai lévén, Folger a lázadók iránt határozott
rokonszenvet érzett és tanúsított. Ezért megkérte az ifjakat,
tolmácsolják üdvözletét Alecnek, és adják tudtára: a Topaz
kapitánya szíves-örömest megismerkedne vele, és ellátja
minden szükséges cikkel, amivel csak rendelkezik. A csónak
gyorsan eltűnt, de amikor visszatért, nem hozta magával
Alecet, aki a fiatalok útján csak üdvözletét küldte a
kapitánynak azzal, hogy szívesen látja a parton. Folger a
maga részéről szintén óvatos és aggályoskodó volt, ezért
ahelyett, hogy parira szállt volna, megint visszaküldte a
fiatalokat, barátságos szándékának újabb hangoztatásával.
Nehéz lenne megmondani, kettőjük közül melyik tartott
jobban a másiktól: Alec-e, aki attól félt, hogy az ismeretlen
kapitány elfogja, és a hajóra viszi, vagy pedig Folger. aki
amiatt aggódott, hogy rabként a szigeten marasztják, nehogy
visszatérjen a civilizált világba, és ott elárulja a szökevény
lázadó, valamint kolóniája hollétét.
Mindenesetre Alec akkor sem volt a csónakban, amikor az
harmadszor tért vissza. Ugyanekkor a követek őszin-tén
tájékoztatták Folgert, hogy a sziget asszonynépe módfelett
aggódik vezetőjük biztonsága miatt, ezért semrni
körülmények között sem engednék csónakba szállni. Közben
az ide-oda küldözgetésbe némileg belefáradt fiatalok erősköd-
tek, hogy Folgernek szíves fogadtatásban lesz része a parton,
egy hajaszála sem görbül meg, és a szigetlakók mindent
megtesznek, hogy mind ő, mind emberei jól érezzék magukat.
Mivel a Topaz utasai közül már hosszú hónapok óta senki
sem tette szárazföldre a lábát, Folger úgy döntött, hogy
szavukon fogja a telepeseket, és elfogadta az ajánlatot.
Alighogy a partra léptek, Alec, egy sereg asszony és gyerek
társaságában, melegen üdvözölte a Topaz legénységét, és
nyomban kiderült, hogy Alec nem más, mint Alexander Smith
képesített matróz, aki akkor negyvenes éveinek közepén járt,
és a kolónia vezetője volt. Pitcairn lakossága az idő szerint
harmincöt főt tett ki, akik közül csak Smith és nyolc polinéziai
nő tartozott a régi generációhoz. A többi huszonhat lakos
csupa gyermek vagy ifjú volt, a legidősebb tizennyolc és
tizenkilenc év között. Az utóbbiak sorában akadt egy
tisztavérű tahiti is, aki újszülött csecsemőként érkezett
anyjával a Bountyn.
De mi történt a többiekkel, akik eredetileg partra szálltak a
Pitcairn-szigeters 1790 januárjában? Elvégre a lázadók
kilencen voltak, s ezekhez járult tizenkét tahiti nő és hat
bennszülött férfi Tahitiról, Raiateáról és Tupuairól. Folger
mindössze öt vagy hat órát tartózkodott a szigeten, és közben
igyekezett annyit kisajtolni Smithből, amennyit csak bírt.
Csakhogy Smith nem kevésbé volt kíváncsi: meg akarta tudni,
mi minden történt a nagyvilágban számkivetettségének ideje
alatt, 1787 decembere óta, amikor a Bounty elindult
Angliából, és úgy látszik, inkább Folger vitte a szót. Mesélt
Smithnek többek közt a francia forradalomról, Napóleonról és
a francia háborúkról. Amikor a trafalgari ütközethez és Nelson
győzelméhez ért, Smith különös érdeklődéssel hallgatta,
„majd felkelt székéről, levette kalapját, háromszor
meglengette feje fölött, három éljen kíséretében, majd
tengerész módra földhöz vágta, és azt kiáltotta: Örökké éljen
öreg Angliánk!”
Folger és emberei délután négy körül távoztak el a Pitcairn-
szigetről, miután elhalmozták őket a kedvesség és
nagylelkűség minden jelével, szopós malacokkal, kókuszdióval
és gyümölccsel, megkapták továbbá a Bounty régi iránytűjét
és értékes Kendall-kronométerét, Viszonzásul Folger
felajánlotta a sziget lakóinak, hogy lássák el magukat a Topaz
készleteiből mindennel, amire szükségük van, elsősorban
ruhával.
Folger útjának hátralevő részéről nincs sok mondanivalónk.
A kiváló kronométert Jüan Fernandez spanyol kormányzója
kobozta el tőle néhány héttel később. Valparai-sóban Folger
találkozott egy angol tengerésztiszttel, és említést tett neki –
érzésünk szerint elég oktalanul – a Pit-cairn-szigeti kolóniáról.
A tiszt tüstént jelentést küldött a hallottakról Rio de Janeiróba,
az angol tengernagynak, aki kötelességszerűen továbbította a
hírt a Tengernagyi Hivatalnak, ahol 1809. május 14-én vették
kézhez. Abban az időben azonban Anglia teljesen
belebonyolódott a franciákkal vívott háborúba, és
őlordságaiknak egyéb gondjuk volt, mint egy egzotikus sziget
apró települése a földgömb túlsó oldalán. A hírt egy vagy két
újság röviden megemlítette, aztán, úgy látszik, az egész ügy
feledésbe merült.
Amikor 1814-ben két brit hadihajó, a Bríton és a Tagus,
merő véletlenségből elhaladt a Pitcairn-sziget látótávolában, a
hajókon senki sem tudta, hogy a sziget lakott. A
parancsnokok, Staines és Pipon, éppen úgy meglepődtek,
mint hat évvel előbb Folger, amikor egy csónakkal találkoztak,
amelyben angolul beszélő bennszülöttek ültek. Mivel, igen
helyesen, úgy érezték, hogy bűnéért már kellőképpen
vezekelt, a két rangelső tiszt megengedte Smithnek (aki
magát ezúttal John Adamsnek nevezte, és valószínűleg ez
lehetett az igazi neve), hogy a szigeten maradjon, ahelyett,
hogy magukkal hurcolták volna Angliába, a törvény elé.
Mielőtt távoztak, elég sebtében és rendszertelenül kifaggatták
Smith-Adamset az első nemzedékhez tartozó többi telepes
sorsáról, és rövid (nem egy tekintetben téves) leírásuk meg is
jelent később különféle újságokban és magazinokban. Mihelyt
a hír elterjedt, mind többen és többen látogattak el a Pitcairn-
szigetre, főként cethalászhajók, és 1825-ben újabb angol
haditengerészeti expedíció kereste fel a szigetet,
feltérképezés céljából, hogy részletesen megvizsgálják a
gyarmatot és adottságait, így végül napfényre kerültek a
valóságos tények, a rejtvény darabjai kezdtek helyükre
illeszkedni, és ismeretessé vált azoknak a szörnyű
eseményeknek a hiteles története, amelyek az 1790-es
években a Pitcairn-szigeten lejátszódtak.
Térjünk tehát vissza 1790 január közepének ahhoz a
napjához, amelyen a huszonnyolc gyarmatalapító a Pitcairn-
szigeten partra szállt. Az alábbi lista nemcsak nevüket közli,
de feltünteti házastársi kapcsolataikat is:
Fletcher Christian
Edward Young
John Mills
William Brown
Isaac Martin
William Mickoy
Matthew Quintal
Alexander Smith
John Williams
Mauatua (Isabella vagy Főárboc)
Teraura (Susannah)
Vahineatua
Teatuahitea
Teelrateatuaonoa (Jenny)
Teio (Mary)
Tevarua (Sarah)
Puarai
Faahotu (Faste)
Tararo (Raiateáról)
Toofaiti (Nancy. Huahinéről)
Manarii (Tahitiról)
Teimua (Tahitiról)
Niau (Tahitiról)
Oha (Tupuairól)
Titahiti (Tupuairól)
Marévá
Tinafanaea

A társaság huszonnyolcadik tagja az a kis tahiti leányka


volt, akit Teio, Mickoy asszonya hozott magával, amikor
elindultak Matavaiból. Őt Sarahnak keresztelték, és idővel
férjhez ment Christian második fiához, Charles Christianhez.
Mint a listából is kitűnik, a hat bennszülöttnek csupán
három asszony jutott, és érdekes megfigyelni: ahelyett, hogy
demokratikusan egyetlen, promiszkuitásban élő családba
tömörültek volna, három – társadalmi és földrajzi tényezőktől
meghatározott – csoportra szakadtak. Eszerint Tararónak, aki
a nemességhez tartozott, külön feleség jutott. A három
közrendű származású tahiti férfi alkotta a második családot
Marevával, míg a két másik, Tupuairól származó közrendű
Tinafanaeával költözött egy fedél alá, és osztozott kegyein.
Amikor már kint voltak a szárazföldön, és a hajó a lángok
martaléka lett, nekiláttak, hogy irtásokat vágjanak, és
felépítsék hajlékukat. Christian kiválasztott a kolónia számára
egy kedvező fekvésű helyet a központi fennsík északi oldalán,
és gondosan vigyázott, hogy egyetlen építményt se lehessen
látni a tengerről. Majd el kellett dönteni, hogy a szigetnek
melyik részét műveljék meg, és következő lépésként a
használható földet kilenc telekre osztották. Talán mondanunk
sem kell: kilenc volt a lázadók száma, ami egyben azt jelenti,
hogy a polinézek föld nélkül maradtak az új településen. Ez
azonban többé-kevésbé magától értetődött, mivel a
bennszülötteket, férfiakat és nőket egyaránt, azért hozták
magukkal, hogy fehér uraiknak szolgáljanak, ki-ki képességei
szerint.
Hogy Christiannek mi volt az álláspontja a föld elosztását
illetően, azt nehéz lenne pontosan megmondani. Talán úgy
érezte, a többiekhez hasonlóan, hogy ez a megfelelő és helyes
eljárás, és az is lehet, hogy a bennszülöttek teljes
jogfosztásában egyszerűen engedett a többség akaratának.
De bármi volt is állásfoglalása, lelkesen és derűlátóan kezdett
tervei végrehajtásához, eltökélve, hogy amennyire helyzetük
engedi, virágzó és sikerekben gyarapodó közösséget teremt.
Elvégre addig minden nehézség nélkül meg tudta tartani
tekintélyét társai közt, mert továbbra is íisztességtudóan Mr.
Christian-nek szólították, mint ahogy Young tengerészkadétot
is – lévén szintén úriember – Mr. Youngnak.
De akármilyen derűlátó volt is, már a kezdet kezdetén két
letagadhatatlan és gyakorlatilag megoldhatatlan probléma
nehezedett a kolóniára: két különböző és teljesen más
viselkedési normákat követő' fajta összebékítése és a
kifejezett nőhiány. Az utóbbi probléma már kezdettől fogva
meglehetősen kényes volt, és még kényesebbé válhatott
abban az esetben, ha a pótolhatatlan nők valamelyike
elhalálozik.
S valóban: pontosan ez következett be. Mielőtt az év véget
ért, nemhogy egy, de két tahiti nő is meghalt: Williams
felesége, Faahotu valami torokbajban, Smith felesége, Puarai
pedig egy meredek szikláról zuhant a tengerbe tojásgyűjtés
közben. Mondanunk sem kell: egyik férfi sem volt hajlandó
átadni asszonyát a két özvegyen maradt lázadónak, sem
birtoklásukban osztozni velük. Egy idő múlva elkerülhetetlenül
bekövetkezett, hogy a két özvegy sóvár pillantásokat kezdett
vetni a bennszülöttek asszonyaira, és végül Tararo kénytelen
volt lemondani Toofaitijáról Williams javára, míg Smith a két
tupuai szigetlakót fosztotta meg Tinafanaeától.
Egyik este Mauatua és Teatuahitea arra lett figyelmes, hogy
Toofaiti monoton hangon egy furcsa párverset énekel, amely
körülbelül így hangzott:
Miért feni baltáját fekete ember? Hogy megölje a fehér
embert.
A két nő azonnal felfogta a hátborzongató ének
jelentőségét, és Christianhez sietett a hírrel, hogy a polinézek
fehér emberek megölését tervezik. Ezután napfényre került,
hogy Tararo, Oha és Titahiti, akik érthetően már torkig voltak
a magányos élettel, terveket szőttek asszonyaik
visszaszerzésére. Az összeesküvés feje Tararo volt.
Christian erre merészen elindult, hogy házukban keresse fel
ezt a három embert. Az volt a szándéka, hogy feltárja előttük:
mindent tud az összeesküvésről, és erélyesen tudomásukra
hozza, hogy semmiféle kilengést nem tűr el részükről. Úgy
gondolta, ennyi elég lesz, hogy egyszer s mindenkorra
lemondjanak tervükről. De hogy egészen biztos legyen a
dolgában, puskát is vitt magával. Ez az összeesküvőkből
először félelmet váltott ki, mivel alig pillantották meg
Christian elszánt arcát és puskáját, a hegyekbe menekültek,
és elrejtőztek.
Pár napig semmi sem történt, aztán Toofaiti hirtelen
elhagyta Williamset, és a hegyek közé ment, hogy
visszatérjen Tararóhoz. Williams tüstént kijelentette, hogy ha
nem kapja vissza az asszonyt, otthagyja a szigetet, mire a
lázadók, aggódva kitűnő kovácsuk elvesztése miatt,
felajánlották neki segítségüket.
Először Manariit küldték, hogy kémlelje ki a terepet. Manarii
nemsokára visszatért, és hírül hozta, hogy Tararo, Toofaiti és
Titahiti a sziget nyugati részén bujkálnak, a nagy
hegygerincen túl, amely észak–déli irányban két részre osztja
a szigetet. Miután a szökevények hollétét megállapították, a
lázadók, akárcsak néhány nappal előbb a bennszülöttek,
gyilkos tervet eszeltek ki.
A terv maga elég naiv volt. Sütöttek három kalácsot, és az
egyiket megmérgezték. Aztán Manariit elküldték a
kalácsokkal, mint afféle béke-ajándékkal, és neki kellett
kimódolnia, hogy Tararónak jusson a mérgezett darab.
Csakhogy a kalácsok átadásakor Tararo hirtelen gyanút
fogott, nem ette meg az övét, hanem megfelezte a Toofaitiét.
Mivel Manarii parancsa úgy szólt, hogy vissza ne térjen a
faluba, amíg Tararo meg nem halt, új tervet eszelt ki.
Megemlítette, hogy a felesége a közelben tartózkodik, és
megkérdezte a szökevényektől, nincs-e kedvük vele tartam,
hogy meglátogassák. Azok engedtek a hívásnak, és mind a
négyen elindultak egy keskeny ösvényen. A menetet Tararo
mögött Manarii zárta, aki egy alkalmas pillanatban elővette
pisztolyát, megcélozta Tararo hátát, és elhúzta a ravaszt, de a
pisztoly csütörtököt mondott. Tararo azonban meghallotta a
kakas csattanását, ráeszmélt, mi készül ellene, és tüstént
bemenekült az erdőbe. Manarii utána vetette magát,
pillanatok alatt utolérte, és leteperte a földre. Titahiti, úgy
látszik, meg sem kísérelte, hogy beleavatkozzék. Elkeseredett
küzdelem kezdődött a két bennszülött között, és mihelyt
Tararo lélegzethez jutott, segítségül hívta Toofaitit. Az
asszony pillanatnyi habozás nélkül beleavatkozott a
küzdelembe, de valami megmagyarázhatatlan oknál fogva
nem Tararónak, hanem Manariinek segített, és alig pár
pillanat múlva Manarii és Toofaiti együttes erővel
meggyilkolta Taráról.
Manarii, Toofaiti és a megfélemlített Titahiti ezután
visszatértek a faluba, ahol Titahitit nyomban bilincsbe verték,
és bezárták. Közben a harmadik szökevény, a szintén tupuai
származású Oha még mindig szabadon járkált. Manarii úgy
vélekedett, Oha a sziget déli részén bujkálhat és nem sokkal
ezután Teimua társaságában a lázadók parancsára útra kelt,
hogy Ohát megöljék. Küldetése sikerrel is járt. Rátaláltak
Ohára, és meggyőzték, hogy szándékuk barátságos.
Majd sorsa miatt képmutató könnyeket hullatva jajveszékel-
tek, és közben elvágták a torkát.
A véres események után bizonyos mértékben helyreállt a
béke a szigeten. Toofaíti visszament Williamshez, és Tina-
fanaea Smithszel élt együtt. Az asszony nélkül maradt Titahitit
idővel kiengedték a fogságból, és ettől kezdve Martin és
Teehuteatuaonoa rabszolgájaként dolgozott. Ekkorra a férfiak
már valószínűleg cserélgették egymás közt asszonyaikat,
mert a jelek szerint Tinafanaea időnként Titahitiveí és
Martinnal élt együtt, míg Teehuteatuaonoa néha átköltözött
Smithhez, akivel Tahitin és Tupuain élt együtt.
Időközben számos gyermek született, Christian két fiúnak,
Quintal és Mickoy egy-egy fiúnak, Mills pedig egy leánynak
volt az apja. Viszont egyetlen polinéz férfi sem nemzett
gyermekeket. Ők most már csak négyen maradtak: Manarii,
Teimua és Niau Tahitiról, Titahiti pedig Tupuairól. A négy
bennszülött élete napról napra nyomorúságosabbá lett, mert
gazdáik megállás nélkül, kegyetlenül hajszolták és durván
bántalmazták őket, valahányszor nem tudták teljesíteni, amit
kívántak tőlük. Mindehhez hozzájárult még a bennszülöttek és
a fehér emberek közt az utóbbiak asszonyai miatt támadt
feszültség, így tehát elkerülhetetlennek látszott, hogy előbb
vagy utóbb ismét erőszakra ne kerüljön sor.
1793 szeptemberében Teimua és Niau megszöktek
gazdáiktól, és a hegyek közé rejtőztek, de magukkal vittek két
puskát is, némi lőszerrel. Közben állandó érintkezésben
maradtak Manariival és Titahitiveí, valamint a fiatal Younggal,
aki, úgy látszik, szövetségre lépett velük, talán azért, mert
szemet vetett Williams feleségére, Toofaitira.
Ezután következett a Pitcairn kolónia történetének
legszörnyűbb napja. A kilenc lázadó a szigeten szanaszét
dolgozott, ki-ki a saját ültetvényén, amikor Titahiti
malacvadás/at ürügyén kölcsönkért egy puskát, és azon
nyomban útra kelt, hogy csatlakozzék Teimuához és Niauhoz.
Manarii, a bennszülött kvartett negyedik tagja hátramaradt,
hogy ha szükség lesz rá, csapdába csalja a fehér embereket.
Először Williams esett áldozatul a bennszülött
orgyilkosoknak. Konyhakertjében lőtte le Titahiti, Teimua és
Niau, akik ezután felkerekedtek Mills és Mickoy ültetvénye
felé, ahol Manarii dolgozott. Mills és Mickoy hallották a lövést,
amely Williamset megölte, tehát, hogy gyanakvásának elejét
vegyék, Titahiti megjelent az ültetvényen, ahol dolgoztak, és
kérte, hadd segítsen Manarii a disznó elszállításában, amelyet
az imént lőtt le. A két lázadó beleegyezett, és mihelyt a
bennszülöttek mind a négyen együtt voltak a fák közt,
csapatba verődve elindultak Christian közeli telke felé.
Egyetlen szó nélkül lelőtték Fletcher Christiant, aki a földre
bukva állítólag így kiáltott fel: „Jóságos ég!” Mills és Mickoy
bizonyára meghallották a kétségbeesett kiáltást, és Mickoy
rémülten mondta:
– Így csak haldokló kiált! Mire Mills ingerülten ráförmedt:
– Képtelenség! Christian felesége volt; éppen ebédre hívta.
A következő hadmozdulat célja az volt, hogy Millst és
Mickoyt elválassza egymástól. Teimua és Niau behatolt
Mickoy házába, majd Titahiti kirohant, és izgatottan közölte
vele, hogy a két szökevény lejött a hegyekből, és épp most
lopnak el különböző értékes tárgyakat a házából. Mickoy
azonnal félbeszakította munkáját, és sebbel-lobbal otthona
felé indult, eltökélten, hogy a „niggerek” most olyan leckét
kapnak tőle, amit soha nem felejtenek el. Berontott a házba,
és a két szökevény közvetlen közelből tüzelt rá, de mind a
ketten elhibázták. Mickoy visszaugrott, mielőtt idejük lett
volna újra tölteni. Ekkor a kint leselkedő Manarii hátulról
támadt rá. Mickoy azonban hatalmas testi erővel rendelkezett,
és sikerültbelöknie Manariit egy disznóólba, hogy azután
visszarohanjon az ültetvényre, és figyelmeztesse Millst. Mills
azonban, elég furcsa módon, képtelen volt elhinni, hogy
hűséges rabszolgája, Manarii, bármi rosszat forraljon ellene,
és esze ágában sem volt otthagyni ültetvényét. Mickoy
viszont éppen eleget látott ahhoz, semhogy megálljon
vitatkozni, és továbbrohant, hogy figyelmeztesse Christiant.
Abban a pillanatban, amikor Christian földön fekvő holttestére
bukkant, több puskalövést hallott, amiből megértette, hogy
Millst is meggyilkolták.
Most minden perc számított, és Mickoy először Christian
házába rontott be, közölni a megrémült Mauatuával, hogy
férje halott, és csak ezután rohant tovább figyelmeztetni
Quintalt. Quintal viszont megparancsolta Tevaruának, hogy
egymás után keresse fel és figyelmeztesse a többi lázadót,
aztán Mickoyjal együtt a hegyek közé menekült.
Mikor Mauatua elrohant Smith ültetvénye mellett, látta,
hogy a férfi nyugodtan dolgozik, mire sikoltva odakiáltotta
neki:
– Hogy tudsz dolgozni ilyen rettenetes pillanatokban?
Smith azonnal felfogta, hogy valami komoly baj
történhetett, és a megrémült bennszülött nő után iramodott.
Közben a négy polinéz tovább munkálkodott a véres terv
végrehajtásán. Miután Millsszel végeztek, Martin háza felé
vették útjukat. Kertjében találtak rá, békés munka közben.
– Tudod-e, hogy mit csináltunk a mai napon? – kérdezték
tőle vad fennhéjázással.
– Nem – felelte az amerikai némi zavarral –, mit csináltatok?
Azok puskájukat hasának szegezve mondták:
– Ugyanazt csináltuk, mint amikor disznókra lövünk.
Martin kényszeredetten nevetett, de a nevetés iszonyú
hörgéssé torzult, amikor a puskagolyók a gyomrába fúród-tak.
Szörnyű sebe ellenére még volt Martinban annyi élet, hogy
bevonszolja magát kunyhójába, de a két bennszülött követte,
és bent fejezték be iszonyatos munkájukat, szétloccsantva
agyvelejét.
Néhány perc múlva Brownt is ugyanaz a végzet érte utol. Itt
meg kell jegyezni, hogy az egyik bennszülött kísérletet tett a
fehér ember életének megmentésére, mégpedig úgy, hogy
nem töltötte golyóra a puskáját. Brown azonban nem tettette
magát elég hosszan halottnak, erre az egyik bennszülött
visszafordult, és újra rálőtt.
Miután több órán át rejtőzködött, Smith ismét előbújt, hogy
egy kevés jamgyökeret szedjen az ültetvényén. De a
bennszülöttek mindjárt észrevették, és golyót eresztettek
belé. Az egyik golyó a jobb vállát találta, és a nyakán jött ki.
Földre zuhant, mire orgyilkosai egy pillanat alatt odarohantak,
és puskatussal agyba-főbe verték. Aztán a dühtől
megrészegedve újra tölteni akartak, hogy lelőjék. De Smith
csodálatos módon mégis élve került ki a mészárlásból,
ugyanis éppen ebben a pillanatban az egyik bennszülöttnek
eszébe jutott, hogy Young, aki, úgy látszik, az egész
összeesküvés értelmi szerzője volt, meghagyta neki: lehetőleg
ne gyilkolják meg Sraitht. Tehát rövid vita után a súlyosan
megsebesült Smitht Young házába vitték, és a bennszülött
nők gondjaira bízták, akik sebeit kimosták és bekötözték.
Ennyi öldöklés után már s/óba sem jöhetett a szigeten
olyan probléma, mint a nőhiány. Csakhogy az életben maradt
férfiak, a szukáért verekedő kanok módjára, továbbra is
marakodtak rajtuk, aminek következtében pár hét múlva
újabb erőszakos cselekményekre került sor. Teraura egy este
énekelve üldögélt a fuvolázó Teimua mellett. Teraura
tulajdonképpen Young szeretője volt, de Youngot ez idő tájt
Mauatua és Toofaiti jobban érdekelte, míg Manarii és Teimua
mindketten Teraura kegyeiért versengtek. Manarii ekkor
elhatározta, hogy véget vet Teimua és Teraura enyel-
gésének: négy lövést adott le vetélytársára, de nem sikerült
megölnie, csak megsebesítette. Teimua erre odakiáltott Tera-
urának, hogy hozza a puskáját, és lője le Manariit, de mialatt
az asszony a házban volt, Manarii újra töltött, és végzett
Teimuával. Amikor Titahiti és Niau tudomást szereztek a
gyilkosságról, bosszút esküdtek Manarii ellen, úgyhogy az
utóbbinak nem maradt más választása, mint a hegyekbe
menekülni. Ott fent sikerült érintkezésbe lépnie Quintallel,
Mickoyjal és Tevaruával. Mindjárt fel is ajánlotta, hogy
szövetséget köt velük, de a két fehér ember nemigen bízott
benne – ami érthető is –, és ragaszkodtak hozzá, hogy előbb
adja át nekik a puskáját.
A következő hetekben egymást érték a bonyolult
cselszövények a hegyen meghúzódó négy ember és a faluban
lakó telepesek között. Szemlátomást mindegyik azon
mesterkedett, hogy becsapja a többit, és ki-ki esetleges árulót
látott a szomszédjában. A kvartett mellesleg hamarosan ismét
trióvá zsugorodott, mert a két lázadó egyik nap rövid vita után
elhatározta, hogy megszabadulnak polinéz bűntársuktól, és
ugyanazzal a puskával lőttek a hátába, amelyet érkezésekor
bizalommal a kezükbe adott.
Lent a faluban a férfiak és a nők ugyanígy folytatták
egymás irtását. Először a halott lázadók özvegyei esküdtek
bosszút férjeik orgyilkosai ellen, és Young, valamint Teraura
megígérték, hogy ebben segítségükre lesznek. Ügy tervezték,
hogy Titahiti fejét akkor vágják le, amikor az egyik szeretője
mellett alszik. (A szóban forgó lányt, egyébként az
összeesküvés részesét, alaposan kioktatták, legyen rá gondja,
hogy a tupuai férfiú feje véletlenül se pihenjen az ő karján
alvás közben.) Titahiti lefejeztetésének éjszakáján Youngnak
Niaut kellett lelőnie. Fölösleges elmesélni ennek az éjszakának
minden szörnyű részletét: elégedjünk meg itt annyival, hogy a
véres cselszövényt pontosan a terv szerint hajtották végre.
Immár minden polinéz férfi halott volt, de Quintal és Mickoy
addig nem voltak hajlandók előjönni a hegyekből, amíg Smith
el nem küldte nekik Titahiti és Niau levágott kezét, haláluk
bizonyítékaként. A kezeket 1793. október 3-án kapták meg.
Az életben maradt négy fehér ember, Young, Smith, Quintal
és Mickoy ettől kezdve kötetlen promiszkuitásban élt a tíz
polinéz asszonyból álló háremmel, és szemlátomást
tökéletesen elégedettek voltak életükkel. Annál kevésbé az
asszonyok. Éppen ellenkezőleg, ők annyira torkig voltak
mindennel, különösen Quintal és Mickoy vadállati
viselkedésével, hogy megpróbáltak egyszer – bár sikertelenül
– elszökni a szigetről, gyermekeikkel együtt, egy hevenyészve
összetákolt csónakon.
A kolónia viszonyaiban mégis lassú javulás kezdett
mutatkozni. A férfiak, az asszonynép fondorlataitól rettegve,
belátták, hogy könnyebb és biztonságosabb dolog megalkudni
a körülményekkel, s ennek eredményeként ésszerűbben
viselkedtek. A település életmódja kezdett rendezetté és
jószomszédivá válni, és végül már-már elégedett összhang
uralkodott közöttük.
Ekkor következett be az új katasztrófa. Mickoy, aki
valamikor egy skóciai pálinkafőzdében dolgozott, felfedezte,
hogy a helyben termő ti-gyökérből alkoholt lehet kivonni. Egy
réz csődarabból meg egy forralóüstből egész takaros
szeszfőzőt eszkábált össze. 1798. április 20-án főzték ti-
gyökérből az első szeszt, sok évvel az után, hogy a Bounty
bor- és rumkészletének a nyakára hágtak, és ettől kezdve az
események hátborzongató rémtörténetté fajultak. A szeszfőző
Mickoy egy éven belül halott volt. Delíriuma egyik rohamában
súlyos követ kötött a nyakába, és egy szikláról a tengerbe
vetette magát.
Quintal, javakorabeli erőszakos és gonosz hajlamú férfi,
folytatta a szeszfőzést, és erősen ivott. Minél többet ivott,
annál jobban eluralkodott rajta a durvaság. Ez idő tájt
valósággal ostora volt az egész kolóniának, és párját ritkította
a kegyetlenség, ahogy a szerencsétlen Tevaruával bánt.
Mesélik, hogy egyszer leharapta az asszony fülét, mert a
szerencsétlen nem tudott elég halat felszolgálni vacsorára.
Tehát egy cseppet sem meglepő, hogy alig egy évvel a
szeszfőző üzembe helyezése után a kimerült asszony
lezuhant, vagy levetette magát egy szikláról, miközben
társnőivel madártojást gyűjtött.
Ez, persze, azt jelentette, hogy Quintal asszony nélkül
maradt, mert másik ágyasa, Teehuteatuaonoa, röviden Jenny,
otthagyta nem sokkal azután, hogy – mint Martin özvegyét –
magához vette. Erre Quintal a kolónia többi asszonyát kezdte
üldözni, és a dolog odáig fajult, hogy Young és Smith –
megundorodva ettől a Calibantól, hajdani hajóstársuktól,
ugyanakkor féltve asszonyaikat és gyermekeiket, meg nyilván
magukat is – belátták: itt mást nem lehet tenni, meg kell
szabadulni tőle. Egyik nap, nem sokkal Tevarua halála után,
egy pálinkás mulatságra Smith házába hívták Quintalt, aki ott
részegen garázdálkodni kezdett. Mire Smith kihasználta az
alkalmat, a duhajkodó részeg háta mögé került, és egy
fejszével kettéhasította koponyáját.
Ezzel véget ért az erőszak és a vérontás hosszú korszaka a
Pitcairn-szigeten. Youngban és Smithben, a két férfiban, aki
túlélte a szörnyűségeket, a megrendülés nyomán végül is
felülkerekedett a valóság- és felelősségérzet. Visszaállították
a hagyományos vallási és erkölcsi szokásokat, megszüntették
a szeszfőzést. Young, a volt tengerészkadét elemi iskolai
oktatásban részesítette a tizenkét gyermeket, és rendszeres
reggeli és esti áhítatot tartottak. Végre – tíz év után – a
megrendült és belviszály dúlta kis település azzá a
megelégedett és idilli társadalommá kezdett fejlődni, amiről
Fletcher Christian kezdettől fogva álmodozott.
Új válság fenyegetett, amikor 1800-ban Young „idült
tüdőbajban” elhalálozott, így ő volt az első férfi, aki
természetes halállal hunyt el a szigeten. Smith azonban
erélyesnek és találékonynak bizonyult, és hamarosan minden
nő és gyermek fenntartás nélkül elfogadta új vezetőjének.
Ahogy múlt az idő, egyre növekedett vallásossága, és
ragaszkodott hozzá, hogy mindnyájan betű szerint
engedelmeskedjenek a Biblia valamennyi parancsolatának és
tilalmának. A civilizált világ minden gonoszságától elszigetelt
nagy család fokozatosan igazi keresztény közösséggé vált,
talán a legtökéletesebbé, amely a földön valaha is létezett.
A tiszteletre méltó pátriárka 1829-ben halt meg, az utolsó
nő pedig, aki együtt érkezett a Bounty lázadóival, 1850-ben. A
Pitcairn-szigetet otthonának valló, ma ott élő 250 személy
legnagyobb része az eredeti telepesek leszármazottja, és ami
még inkább egyedülállóvá teszi ezt a kis közösséget, az
lakóinak bámulatos szelídsége, becsületessége és
hitbuzgalma.
Epilógus

Végül: mi történt a Bounty többi utasával?


Bligh pályafutása, mint várni lehetett, továbbra is viharos
és eseményekben gazdag volt. 1797-ben ott látjuk a camper-
downi csatában, ahol jelentős szerepet játszott a holland
zászlóshajó elpusztításában. Négy éwel később, 1801-ben
Nelson flottájában egy sorhajón parancsnokolt, és a
koppenhágai hadműveletben olyan jól megállta a helyét, hogy
utána Nelson áthívatta zászlóshajójára, és nyilvánosan
köszönte meg közreműködését. 1804-ben Bligh hadbíróság
előtt állt „zsarnokság, tiszthez nem iílő viselkedés és
úriemberhez nem méltó magatartás” vádjával, Az ügy a maga
egészében alighanem egyik legkomikusabb fejezete a
haditengerészeti bíráskodás történetének^ és a
tanúvallomások jegyzőkönyve ragyogó bizonyítéka annak,
milyen gazdag szókinccsel, kifejezésbe!! leleményességgel
rendelkezett Bligh kapitány, ha méregbe gorult. A hadbírőság
tagjai végül bizonyos fokig vétkesnek találták Bligh-t az ellene
emeli vádakban, és „feddésre ítélték”, egyben felszólították,
hogy a jövőben alárendeltjeivel szemben kissé
megfontoltabban válogassa a jelzőket és megrovó
kifejezéseket,
1806-ban Új-Dél-Wates kormányzójává nevesték ki és Ht
helyzete úgy alakult, hogy úi lázadással kellett szembe ír só
néznie. Ez főként ama bátor kísérleteinek számlájára írandó,
amelyekkel igyekezett megakadályozni alárendelt tisztjeinek
jövedelmező', de törvénytelen alkohol-üzleteit. Január 26-án a
fellázadt tisztek elfogták, és teljes egy éven át fogolyként
őrizték a kormányzói rezidenciában. (Ausztrália történetének
ezt az epizódját igen találóan „rumforradalom” néven
ismerik.) Amikor visszatért Angliába, ott igazolták, majd
előléptették ellentengernaggyá, és tagja lett a Royal
Societynek (Királyi Földrajzi Társaság), amelynek öreg
pártfogója, Sir Joseph Banks volt az elnöke. Bligh békésen
hunyt el London szomszédságában levő otthonában, 1817-
ben, és a lambetbi St. Mary temetőben nyugszik.
Fryer és Tinkler szintén mindketten részt vettek a
koppenhágai hadműveletben, noha nem egykori
parancsnokuk hajóján. Fryer tengerészpályafutása további
állomásain példamutató viselkedést tanúsított, és ugyancsak
1817-ben halt meg. Péter Heywood minden balkezessége
ellenére sikerrel haladt tiszti pályáján a haditengerészetben,
és amikor 1831-ben meghalt, sorhajókapitányi rangot viselt.
James Morrison, aki Tahitiról szóló útleírásával bizonyos
hírnévre tett szert, több angol hadihajón szolgált tüzérként, és
Madagaszkár mellett, egy hajótörés alkalmával lelte halálát
1807-ben. Úgy látszik, a Bounty összes utasát túlélte Purcell
hajóács, aki szárazföldön hunyt el Angliában, 1834-ben, egy
menhelyen.
Könyvünk fő témájának azonban kezdettől fogva nem
azoknak az embereknek a pályafutását tekintettük, akik a
Bountyn hajóztak, hanem a kenyérfa ügyét, éppen ezért
helyénvaló, hogy végezetül elmondjuk, mi lett a sorsa a több
mint ezer hajtásnak, amit Bligh második expedícióján
sikeresen elhozott. Ezeket a sarjakat különböző nyugat-indiai
szigeteken ültették el, ahol megeredtek, és rendkívül dús
termést hoztak. De mindössze ennyi, amit a becsvágyó
ültetvényesek elértek, mert – milyen irónia! – a néger
rabszolgáknak nem ízlett az új, gazdaságos élelem, és nem
voltak hajlandók a kenyérfa gyümölcsét enni. Más szóval: a
Bounty balvégzetű déltengeri útja kezdettől fogva értelmetlen
volt.
Kiadja a Gondolat, a TIT kiadója
Felelős kiadó a Gondolat Kiadó igazgatója
Felelős szerkesztő': Sellő Edit
Műszaki vezető: Kálmán Emil
Tipográfia: Vágó Sándorné
Műszaki szerkesztő: Radó Péter
A borító- és kötésterv Gáli Gyula munkája
Megjelent 27 800 példányban,
15,8 (A/5) ív terjedelemben
Ez a könyv az MSZ 5001 – 59 és 5002 – 55 szabványok
szerint készült
71,2149. Franklin Nyomda, Budapest.
Felelős vezető: Vértes Ferenc igazgató