paulo coelho-rovidek

A bábeli torony másik oldala … Egész reggel azt magyaráztam a vendéglátóimnak, hogy a múzeumok és a templomok nem kimondottan azok

, amiket meg szeretnék látogatni. Amit látni szeretek, az az, hogy hogyan élnek az adott hely lakosai, ezért a legjobb lenne a piacot meglátogatni. De hát vasárnap van, a piac zárvagyőzködtek. - Hová megyünk hát? -Egy templomba. Tudtam! - Ma egy olyan szentnél teszünk látogatást, aki nagyon fontos a számunkra, és minden bizonnyal az Ön számára is. Ne kérdezzen semmit, csak fogadja el, hogy képesek vagyunk igazi meglepetést tartogatni az írók számára. - Meddig tart az út?- kérdeztem. - Húsz percig. Húsz perc a válasz mindenre. Tudtam, hogy tovább fog tartani. Mivel azonban ez idáig mindent megtettek értem, jobbnak láttam beadni a derekamat. Örményországban vagyok, Jerevánban. Lemondóan beszállok a kocsiba, látom a hófedte Ararát-hegyet. Mennyivel jobb lenne most kint sétálni ahelyett, hogy ebben a fémdobozban ücsörgök. A vendéglátók megpróbálnak kedvesek lenni hozzám, én viszont távolságot tartok tőlük, sztoikusan belenyugszom ebbe a “különleges városnéző programba”. Egy idő után felhagynak a beszélgetés erőltetésével és csendben folytatjuk utunkat. Negyven perccel (tudtam!!!) később megérkezünk egy kisvárosba és belépünk annak tömött templomába. …. Lemegyünk egy lépcsőn az oltár mögött és egy kriptában találom magam. Rájövök, hogy egy szent fekszik itt eltemetve, de mielőtt virágot rakok a sírjára, megkérdezem, ki előtt rovom le tiszteletemet. - A Szent Fordító előtt – hangzik a válasz. A Szent Fordító! A szemem azonnal megtelt könnyel. 2004. október 9. van, az örmény Oshakanban vagyok. Tudomásom szerint ez az egyetlen hely a világon, ahol nemzeti ünnepnappá vált Szent Mesrob, a Szent Fordító napja. Amellett, hogy megalkotta az örmény ábécét (amely nyelv addig csak szóban létezett), annak szentelte életét, hogy a kora legjelentősebb írásait lefordította anyanyelvére. Ő és tanítványai arra áldozták idejüket, hogy lefordítsák a Bibliát és a kor legnagyszerűbb filozófiai műveit. Örményország attól a pillanattól nyerte el önálló kultúráját, amit a mai napig megtartott. A Szent Fordító. A kezemben tartottam a virágokat, és azokra gondoltam, akikkel soha nem találkoztam, akikkel soha nem is lesz alkalmam találkozni, de akik ebben a pillanatban is a kezükben tartják a könyvemet, és a tőlük telhető legnagyobb erőfeszítéssel megpróbálják visszaadni azt az olvasónak, amit meg szerettem volna osztani velük. Leginkább apósomra, Christiano Monteiro Oiticica fordítóra gondolok. Ma az angyalok és Szent Mesrob társaságában nézi ezt a jelenetet. Emlékszem az öreg írógépére és ő magára, aki gyakran panaszkodott, milyen rosszul is fizetik ezt a munkát (ami sajnos még ma is igaz). Sokszor elmondta viszont azt is, hogy az igazi ok, amiért nem hagyja ott ezt a hivatást, a lelkesedése. A lelkesedése, amely abból fakad, hogy olyan tudást oszt meg másokkal, amely – ha nem lennének fordítók - soha nem érne el honfitársaihoz.

Csendben imádkozom hát azokért, akik segítettek nekem a könyveim kiadásában, és akik lehetővé tették, hogy olyan műveket olvassak, amikhez egyébként nem jutottam volna hozzá; ezzel is segítve -névtelenül- az életem és a személyem jobbá formálását. Amikor az ember már túl sokat tartott magáról, az Isten elpusztította a bábeli tornyot, és az emberek mind különböző nyelveken kezdtek el beszélni. De az ő végtelen jóságában az Úr szintén teremtett egy embertípust, aki képes újjáépíteni ezeket a hidakat, akin keresztül lehetővé válik a nemzetek közötti párbeszéd és az emberi gondolatok terjesztése. Ez az ember - akinek nevét szinte soha nem nézzük meg, amikor egy külföldi könyvet veszünk kézbe-: a fordító.

További 4 történet 2006.08.07. A holland lány a bárban 1982-ben, annak dacára, hogy remek állásom volt egy lemezkiadónál és rengeteg pénzt kerestem dalszövegírással, mégis nagyon boldogtalan voltam. Még ennél is rosszabb volt, hogy mivel az élet olyan jó volt hozzám, még bűnösnek is éreztem magam. Elhatároztam hát, hogy felrúgok mindent, és addig utazom a világban, amíg meg nem találom a létezésem értelmét. Utazásaim során egy ideig éltem Amszterdamban is, amely minden szempontból a teljes szabadság szimbóluma volt a számomra. Törzsvendége lettem a Kosmos bárnak, ahol számomra nagyon érdekes emberekkel találkoztam. Egy este egy holland lány megkérdezte tőlem, milyen Brazília. Elkezdtem neki mesélni a problémáinkról: a katonai diktatúra elnyomásáról, a szociális egyenlőtlenségekről, a szenvedésről és a kegyetlenkedésekről. Aztán hozzátettem: - De hiszen te a világ legjobb helyén élsz. Milyen érzés minden reggel a Paradicsomban ébredni? A lány elgondolkozott, és kisvártatva így felelt: - Borzalmas. Minden olyan jó itt, nem maradt semmilyen kihívás, nincsenek igazi érzelmek. Bárcsak hasonló problémákkal kellene szembenéznünk nekünk is – akkor újra úgy érezhetném, hogy az emberiség része vagyunk. A lélek szemeivel Nyolcvanéves korában az argentin író, Jorge Luis Borges meglátogatta Mexikót. A szerkesztője mesélte el nekem, hogy hét nap előadás-, konferencia- és ünnepségmaraton után Borges arra kérte őt egy délután, hogy hagy látogassa meg az azték piramisokat. A szerkesztő elmondta neki, hogy az utazás nagyon kimerítő, taxival, repülőgéppel és terepjáróval lehet csak eljutni oda. Borges nem tántorodott el szándékától és végül elintéztek mindent, hogy elmehessen Uxmalba. Borges éjfél körül érkezett meg egy kimerítő nap után. Leült egy X. században épült piramis elé, és mintegy fél órát töltött ott szótlanul.

Aztán felállt és megköszönte a kísérőknek a délutánt és a felejthetetlen látványt. Mint tudjuk, Borges vak volt. Ez azonban nem gátolta a lelkét abban, hogy megértse, mi volt körülötte. Kápolna a Pireneusokban Egy szép nap a Pireneusokban egy kápolna falán egy kőbe vésett írást pillantottam meg. Biztos voltam benne, hogy az üzenet nekem szól, fogtam hát a jegyzet füzetemet és lemásoltam a szöveget. Azóta minden egyes reggel elismétlem azokat a mondatokat: "Ha valóban gyermek lennél, igazi gyermek, nem aggódnál azon, amin nem tudsz változtatni; a Teremtésen töprengenél csendben. És hozzászoknál ahhoz, hogy nyugodtan nézz a világra, a természetre, a történelemre és az égre. Ha valóban gyermek lennél, ebben a pillanatban tiszta szívből halleluját énekelnél az előtted lévő dolgokért. Aztán – feszültségtől, félelmektől és haszontalan kérdésektől megszabadulva – arra használnád ezt az időt, hogy kíváncsian és türelemmel várj azokra a dolgokra, amelyek gyümölcsöztetésébe oly sok szeretetet fektettél.” (Carlos Caretto, olasz szerzetes). A riói piacon Egy pap mesélte nekem ezt a történetet. A riói piacon békésen várakozott egy szupermarketban a hentespult előtt, hogy sorra kerüljön, amikor egy nő megpróbált befurakodni sor elé. A sorban állók nagy része elkezdték szidni a nőt, amire az hasonló vehemenciával és stílusban válaszolt. Amikor az helyzet már-már elviselhetetlenné vált, a tömegből valaki odakiáltott: - Hölgyem, Isten szereti Önt! "Fantasztikus volt" – mesélte a pap. "Amikor mindenki a gyűlöletre gondolt, valaki a szeretetről beszélt. Mintha csoda történt volna, a veszekedés abbamaradt, a nő visszasétált a sor végére és a sorban állók elnézést kértek, hogy olyan agresszíven reagáltak."

Archívum 7 rövid történet 2006.07.26.

Rabbi a bárban Wolf rabbi egyszer véletlenül belépett egy bárba. Odabent néhányan iszogattak, mások kártyáztak. A hely atmoszférája nem volt a legkellemesebb. A rabbi szó nélkül távozott. Egy fiatal férfi követte: - Tudom, hogy nem tetszett, amit bent láttál. Ez bűnösöknek való hely. - Nem, éppenséggel tetszett, amit láttam. Ezek az emberek meg fogják tanulni, milyen mindent elveszteni. Amikor pedig megtapasztalták, milyen az, egyedül az Istenhez fordulás marad majd számukra. És onnantól kezdve az Úr kiváló szolgálói lesznek! A kikötőn túl

Sceta kolostorából egy szerzetes kereste meg egyszer Theodor apátot: - Pontosan tudom, mi az élet célja. Tudom, hogy Isten mit kér az embertől, és tudom, hogyan lehet Őt a legjobban szolgálni. És ennek ellenére nem vagyok képes arra, hogy megtegyek minden magamtól telhetőt az Úr szolgálatára. Az apát így válaszolt: - Tudod, hogy létezik egy város az óceán túlsó partján. De még nem találtad meg a hajót, még nem vitted a csomagjaidat a fedélzetre, és még nem hajóztál keresztül az óceánon. Miért beszélsz hát arról folyamatosan, milyen az a város, és hogyan kell járni az utcáin? Kezdd el gyakorolni azt, amiről beszélsz, és az út meg fog mutatkozni előtted! A mennyország kapujában Amikor Don Enrique meghalt, a mennyország kapujához került. Hangosan kopogott hát az ajtón, mire egy hang megkérdezte: - Ki az? - Don Enrique Fernandez Valdivieso. - Akkor hát távozz békével, itt nincs számodra hely. – felelte a hang. Így jutott Don Enrique a purgatóriumba. Nem sokkal később bátran visszatért a mennyország kapujához. - Ki az? – kérdezte egy hang. - Én vagyok. - felelte Don Enrique. - Itt nincs számodra hely. – felelte újra a hang. Don Enrique visszakerült a purgatóriumba. Egy pár nap múlva újra visszatért a mennyország kapujához és bekopogott. - Ki az? – kérdezte a hang? - Isten egy picinyke darabja. - felelte. És a mennyország kapuja megnyílt előtte. Szigorúság és együttérzés Tél közepén egy átfagyott szamuráj esett be a helyi zen mester ajtaján. - Odakint jéghideg van, átfagytam és halálosan éhes vagyok. Segíts rajtam! A mester együttérzően odament a Yakushi-Buda szobrához, leemelte róla a szobor nyakát díszítő aranyláncot és átnyújtotta azt a szamurájnak. -Szentségtörés! - kiáltottak fel tanítványai. - Miért lenne ez szentségtörés? Hallottátok Dávid történetét, aki a tabernákulumról vett el és evett kenyeret, annyira éhes volt. Hallottatok Jézusról, aki a szent napon, szombaton gyógyított. Nem tettem mást, mint hogy Buddha üzenetét gyakorlatba ültettem: a szeretet és az együttérzés eléri célját. Helytelen kérdések Ez a szufi történet egy Törökországban élő emberről szól, aki hallott a bölcsesség tikát őrző, perzsa mesterről. Tétovázás nélkül eladta mindenét, hátrahagyta családját és elindult, hogy rátaláljon a perzsa mesterre és megtudja a titkot. Évekig tartó keresgélés után rátalált a mester kunyhójára, ahol már sokan várakoztak. Félelemmel és csodálattal várt hát ő is arra, hogy sorra kerüljön. - Törökországból jöttem. Nagyon sokat utaztam, hogy egy kérdést fel tudja tenni. – mondta a mesternek, mikor sorra került.

- Rendben van. Egy kérdést feltehetsz. – válaszolta a perzsa mester. - Viszont teljesen világosnak és érthetőnek kell lennie annak, amit kérdezni szeretnék. Feltehetem a kérdést török nyelven? - Igen. És ezzel fel is tetted az egyetlen kérdésedet. Kérdezd a saját szívedet bármi másról, amit tudni szeretnél. Nem kell messzire utazni, hogy rájöjj: a szíved a legjobb tanácsadó. – mondta a mester, és becsukta az ajtót. Esik, kimehetek? Egy régi buddhista történet az alábbi: Egy utazó kelt át egy kis falun, miközben tombolt az ég. Egyszer csak azt vette észre, hogy egy ház kigyulladt. Közelebb ment a házhoz, és egy másik férfit látott abban, aki felé kiáltott: - Esik az eső? Az utazó meglepődött. - Ég a házad, menekülj! – figyelmeztette a férfit. - De először tudnom kell, hogy esik-e kint. Az édesanyám azt mondta, hogy az esőtől tüdőgyulladást kaphatok. Zao Chi ezt a magyarázatot fűzi a történethez: bölcs az az ember, aki meg tudja változtatni a körülményeket, ha muszáj. Bolond az az ember, aki nem bízik Isten segítségében, csak egy másik embertársa szavaiban. Mi az első lépés? Egy útját kereső férfi úgy döntött, hogy meglátogatja a Sceta kolostorában élő híres szerzetest. - A spirituális utat szeretném járni. Mi az első lépés, amit meg kell tennem? – kérdezte. A szerzetes odakísérte a kúthoz, és arra kérte, hogy nézze a tükörképét. A férfi így is tett, mire a szerzetes kavicsokat kezdett dobálni a vízbe. - Nem láthatom a tükörképemet tisztán, ha folyamatosan kavicsokat dobálsz a vízbe. Összezavarodik a felszín. – panaszkodott a férfi. Mire a szerzetes így felelt: - Amennyire lehetetlen az, hogy zavaros vízben lásd a tükörképed, annyira lehetetlen az, hogy Istent keresd, ha az elméd a keresés kérdéseitől zavaros. Ne tégy fel kérdéseket, csak haladj előre az úton! Ez a legelső és legfontosabb lépés.

Az emberi természet Minden egyes nap, amikor a szembesülünk az emberi kegyetlenséggel, megkérdezzük magunktól: hogyan lehet ennyire gonosz az ember? A példák Rio de Janeirótól, ahol egy újságíró barátomat (Tim Lopest) kínoztak barbár módon halálra, egészen Abu Graib börtönéig sorolhatók, ahol olyan fiatal amerikai nők és férfiak viselkednek szörnyetegként, akik a megszokott otthoni környezetükben mintaszerűen éltek.

1971-ben az amerikai Stanford egyetem professzorai egy szimulált börtönt hoztak lére a pszichológiai tanszék alagsorában. Mindenféle speciális követelmény alkalmazása nélkül, véletlenszerűen kiválasztottak 12 hallgatót „börtönőrnek” és másik 12 hallgatót „rabnak”. Az eredeti terv alapján a „börtönőrök” két héten keresztül korlátlan hatalmat kaptak a „rabok” felett. A kísérletet már egy hét után meg kellett szakítani: egy pár nap után a „börtönőrök” olyan viselkedést kezdtek tanúsítani, ami fokozatosan egyre abnormálisabb és szadistább lett, olyan barbárságokat követtek el, amire a kísérlet szervezői előtte még gondolni se mertek. 30 évvel később a két csoport egyes tagjai még mindig pszichológia kezelésre szorulnak az átélt élmények miatt. Philip Zimbardo a kísérlet kitalálója így nyilatkozott a Herald Tribunenek: „Nem voltam meglepve az iraki börtönökben készült fotók láttán. Ez nem az „egy rohadt alma miatt a kosárban lévő többi alma is megrohad” effektus, éppen ellenkezőleg: a korlátlan hatalom lehetőségét megszerző, jóindulatú emberek elvesztik a korlátok érzékelésre való képességüket, és szabadjára engedik a legprimitívebb ösztöneiket.” Stanley Milgram a Yale egyetemen egy másik érdekes kísérletet hajtott végre. Hallgatók egy csoportját kiválasztotta „büntetési technikák” tanulmányozására. Ezek egy üvegablak mögött álltak egy elektromos áramütést generáló gépet kezelve. A másik oldalon lévő hallgatónak bizonyos kérdésekre helyes válaszokat kellett adnia. Minden egyes helytelen válasz esetében a hallgatók fokozatosan növekvő erősségű áramütéssel „büntethették” hallgatótársukat – tudatában annak, hogy egy bizonyos határérték után akár meg is ölhetik őt. Amit nem tudtak, az az volt, hogy az áramütés nem volt igazi, a „kihallgatott” hallgató csak színészkedett. Mindenki meglepetésére viszont a „kihallgatók” 65%-a olyan magas erősségű áramütést alkalmazott, ami már halálosnak számított. Röviden: egyikünk sem lehet teljesen biztos benne, hogy amikor korlátlan és totális hatalmat kapunk mások felett, nem fogunk-e túllépni a korábban elképzelhetetlennek tartott határokon. Csak azok, akik átéltek ilyen élményeket, (és - sajnos - emlékszem arra, hogy fiatalkoromban én is ebbe a csoportba tartoztam) tudják, hogy egy bizonyos pillanatban teljesen elveszítjük az uralmat magunk felett, és borzasztó dolgokat cselekszünk. Ha ilyen az emberi természet, mit tehetünk? Egy régi, a Pireneusokban játszódó történet – ami valószínűleg csak legenda – szerint egy Savin nevű szerzetes, aki adományokat gyűjtött egy kápolna építéséhez, a környék egyik legrettegettebb útonállójának házához érkezett. Mivel nem volt hol töltenie az éjszakát, megkérdezte, hogy ott aludhatna-e. A bandita, meglepődve a szerzetes bátorságán, úgy döntött, hogy próbára teszi és azt kérdezte: „Idejöttél, hogy provokálj. Azt akarod, hogy megöljelek, ellopjam a pénzed, és mártírrá tegyelek. Ha a város legszebb örömlánya ebben a pillanatban belépne ezen az ajtón, képes lennél azt gondolni, hogy nem gyönyörű és csábító?” „Nem. De képes lennék arra, hogy kordában tartsam magam.”

„És ha egy szerzetes jönne ide, arannyal teli erszénnyel, hogy kápolnát építsen, képes lennél úgy tekinteni az aranyra, mintha kavicsok lennének?” „Nem. De képes lennék arra, hogy kordában tartsam magam.” Savin és a bandita ösztönei ugyanolyanok voltak – a jó és a rossz harcolt értük, mint minden földi halandó lelkéért. Amikor az útonálló megértette, hogy a szerzetes ugyanolyan, mint ő maga, rájött, hogy ő maga is ugyanolyan, mint Savin, és megtért. Mindannyiunk előtt ott van a jó és a rossz út - a kérdés csak az, hogy melyiket választjuk. Semmi több.

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful