You are on page 1of 10

Jakab Attila

A történelmi egyházak és a Holokauszt a magyarországi katolikus és református
egyházban

A történetírásról szóló elméleti viták egyik klasszikus kérdése, hogy mi a történész feladata?
Megítélésem szerint a történész a rendelkezésére álló (gyakran töredékes és/vagy részrehajló)
forrásokból – amelyek maguk is értelmezések és narratívák – kísérletet tesz a múlt történéseinek,
eseményeinek objektivitásra törekvő rekonstruálására. Narratívát alkot, amelyben maga is értelmez,
illetve újraértelmez, elmesél, valamint megpróbálja feltárni az események és történések ok – okozati
összefüggéseit, a történéseket meghatározó szereplők egyéni motivációit, a folyamatokat,
amelyekké hosszabb távon a történések összeállnak.
Egy általam kedvelt megfogalmazás szerint: „A legtöbb, amit a történészek tehetnek, hogy
kapcsolatot létesítenek a múlttal, és ezáltal rávilágítanak a jelen problémáira és a jövő
alternatíváira.”1
A két világháború közötti egyházi antiszemitizmus, illetve a Holokauszthoz vezető út, és a
vészkorszakban tanúsított egyházi és össztársadalmi magatartásnak a korabeli egyházi sajtó
fényében történő szisztematikus kutatása, amelyet a Civitas Europica Centralis Alapítvány most
már negyedik éve folytat, tulajdonképpen ezt a kapcsolatlétesítést műveli. Az eddig elvégzett
munka és elért eredmények beszédesen igazolják Komoróczy Géza nagyon is találó
megfogalmazását, hogy: „Történelem csak akkor van, ha tudunk róla, ha beszélünk róla.”2
Miközben Prohászka Ottokár némileg reflektorfényben van, mert nehéz róla – és az ő nyilvánvaló
antiszemitizmusáról – nem tudomást venni, addig a hétköznapi egyházi antiszemitizmus, annak
gyökerei és motivációi, lényegében véve soha nem kerültek a 20. századdal foglalkozó magyar
történetírás homlokterébe. Kirívó példa erre Romsics Ignác, aki úgy írta meg „A 20. századi
Magyarország”, és benne a Horthy korszak történetét,3 hogy gyakorlatilag egyetlen szót sem ejtett

J. Appleby – L. Hunt – M. Jacob, Telling the Truth about History, New York, 1995, 9. old.; idézi: Berend T. Iván,
Kisiklott történelem, Bp., 2003.
2
Komoróczy Géza, Holocaust, Osiris, Budapest, 2000, 134. old.
3
Romsics Ignác (szerk.): Magyarország története, Akadémiai Kiadó, Budapest, 20102, 773-958. old.
1

1

az egyházakról. Pedig ebben az időszakban tulajdonképpen a katolikus egyház volt a Horthy„rendszer egyik legitimációs bázisa”.4
A magyar társadalom nem tud erről, nem beszél róla – és mondhatni: nem kíván tudni erről, és még
kevésbé kíván beszélni róla. Pedig ez a múlt létezett; ott van a napi, a heti, a havi sajtóban.
Az egyházi antiszemitizmus nem 1919-ben kezdődött, amikor a korabeli felekezeti, elsősorban
katolikus, sajtóban teljesen egyértelmű, hogy a „zsidókérdés” felvetése és napirenden tartása
alapvetően azt a célt szolgálta, hogy
1) elterelje a figyelmet az elháríthatatlan trianoni békeszerződésről;
2) a nemzetközi zsidóságot tegye felelőssé a „keresztény” ország megcsonkításáért;
3) a „zsidókérdés” rendezésében láttassa a szociális problémák megoldását.
A katolikus egyházi antiszemitizmus gyökereire vonatkozóan az első zsidótörvény idején, 1938.
május 6-án, a Nemzeti Ujság közölte a Pehm József, zalaegerszegi prelátus-plébános (a későbbi
Mindszenty bíboros-érsek), által Budapesten szervezett, és mintegy 70 katolikus papot felvonultató
értekezletnek a zsidó törvénytervezettel kapcsolatos állásfoglalását, amely így fogalmazott:
„A zsidókérdést mi szociális, gazdasági és világnézeti kérdésnek tekintjük. Ötven éven
át elődeink és mi, az uzsoravilág tetőpontja idején Istóczy és később a Néppárt oldalán
álltunk akkor is, amikor ugyszólván mindenki liberális zsidóbarát volt az egész
országban. Az általunk támogatott Kereszténypárt hozta az egyetlen fajvédő törvényt, a
numerus clausust, viselve ennek ódiumát mind a mai napig.”5
A zsidóknak bűnbakként való kikiáltása közepette azonban más hangok is hallatszottak. Többen
felemelték hangjukat annak érdekében, hogy valós, valódi keresztény megújulásra lenne szüksége
Magyarországnak ahhoz, hogy felemelkedjen, és másmilyen társadalmi minőséget legyen képes
felmutatni. Na de milyen hangnemben, és stílusban szóltak a „keresztény megújulást”
szorgalmazók?

1919. szept. 14-én, vasárnap, a Szent Kereszt felmagasztalása ünnepén a Fejérmegyei Napló
szerzője azt a kérdést szegezte olvasóinak, hogy „Üssük-e a zsidót?” Íme a válasza:

Gárdonyi Máté: „Üldöztetés és felelősség. A magyar Holokausztról egyházi szemmel”, in Mártonffy Marcell – Petrás
Éva (szerk.): Szétosztott teljesség. A hetvenöt éves Boór János köszöntése, Hét Hárs – Mérleg, Budapest, 2007, 269.
old.
5
„A katolikus papság a szociális reformokért. Országos értekezleten foglalkozott a kor bajaival és emlékirattal fordult
az illetékesekhez”, Nemzeti Ujság XX. évf., 101. szám, 1938. május 6, 5. old.
4

2

„(…) Szükségünk volt arra, hogy egy – Magyarországon csak 50 év előtt
jogokhoz jutott szívós faj sepredéke magához ragadja a hatalmat s
keresztény támogatással véresre verjen bennünket a gyalázat kancsukájával.
Szükségünk volt arra, hogy ezek a vadállatok megcsufolják Istenünket,
megszentségtelenítsék templomainkat, kiirtsák gyermekeink lelkéből az
Isten félést, a hazaszeretetet, a minden szép és jó iránti lelkesedést s
beleplántálják az istentelenséget, az internacionális bárgyuságot és az Ördög
kultuszának rothadt lépvirágait. E kemény lecke nélkül aligha ébredtünk
volna fel a nemtörődömség letargikus álmából, mert bár tudtuk, láttuk,
éreztük azt, hogy a zsidó az úr Magyarországon, mégsem tettünk semmit,
hanem minősíthetetlen nyugalommal ölbetett kezekkel vártuk, hogy az ár
fejünk felett összecsapva elseperjen bennünket. (…)
Nem kell tehát a mi zsidó felebarátainknak folytonosan a pogrom rémét a
falra festeni, ha most a felocsudás napjaiban viharként száguldja be az
országot a jelszó: üsd – a zsidót! (…)
Ha azonban ki akarjuk venni a zsidó kezéből a gyeplőt, ‒ ezt pedig
okvetlenül meg kell tennünk, mert Magyarország más, mint keresztény nem
lehet – akkor igenis ütnünk kell a zsidót, keményen és kíméletlenül, de nem
bottal, hanem saját fegyverével. Ütni fogjuk akkor, ha a most folyó
keresztény szervezkedés nem lesz szalmaláng, hanem az egész
kereszténységet egy tömör egésszé kovácsoló, soha ki nem alvó tüzkéve, ha
nem torzsalkodunk, hanem önzetlenül dolgozva lépésről-lépésre kiszorítjuk
őket domináló állásaikból, ha gyermekeink lelkébe véssük ezt a rajtunk
elkövetett iszonyatot, ezt a – mindenkorra kiható, borzalmakkal teli
‹memento›-t s kellően kiképezve azokra a pályákra tereljük őket, melyen a
zsidók ma érvényesülnek.
Neveljünk szakképzett iparosokat, kereskedőket, gazdákat, pénzügyi
tekintélyeket, orvosokat, ügyvédeket, mérnököket stbi, karoljuk fel minden
téren őket, keresztény ember csak keresztény embert pártoljon s ekként
üssük a zsidót ugy, hogy sajogjon bele a lelke! Majd ha elértük azt, hogy
nem lesz széles Magyarországon egy analfabéta sem, s a legutolsó béres
gyerek még véletlenségből sem irja le a címszót ugy, ahogy én azt cikkem
elejére igtattam [sic], akkor megadtuk az első kemény csapást, mely
megdönti majd a semita uralmat s feleslegessé válik az annyira nem
keresztényhez méltó felhívás: ‹Üsd a zsidót!›”
3

Összességében elmondható, hogy az 1919 és 1921 közötti időszakban az országos katolikus és
regionális katolikus sajtóban sokkal inkább téma a zsidósággal foglalkozni, tudósítani, állást
foglalni, véleményt mondani, mint a reformátusban, amely már eleve sokkal korlátozottabb
sajtóeszközökkel rendelkezett. Sőt. 1924. ápr. 24-én a Debreczeni protestáns lap arra kényszerült,
hogy a „zsidópártolás” vádja ellen védekezzék, és azt visszautasítsa.
Ez 1933-ban megismétlődött. Ekkor, Baltazár Dezső és Ravasz László református püspökök
ócsárlása kapcsán az Újpesti Református Értesítő (4. sz.) foglalt állást:
„Nem reflektálunk a zsidókat ütő, majd meg dédelgető sajtóorgánumok reformátusellenes
kirohanásaira. Ezek a maguk hitetlenségét ugy látszik abban élik ki, hogy a reformátusság
nagy szellemi értékeit, érdemes püspökeinket igyekeznek kisebbiteni.”
Ami az 1938-ig, vagyis a zsidótörvények korszakának kezdetéig terjedő időszakot általánosságban
jellemzi az az, hogy a „zsidókérdés”, a zsidókkal való foglalkozás a sajtóban sokkal
rendszertelenebb. Az egyházközségi értesítők, nagyon lokális sajtókiadványok esetében
megállapítható, hogy nemcsak az 1919/1920-tól 1937-ig terjedő időszakban nem foglalkoznak a
zsidósággal, nem vetnek fel „zsidó” témákat, de még a háború és a vészkorszak idején sem találni
semmit, ami arra utalna, hogy mi történik az országban és a közéletben. A helyi/egyházközségi
hírek, lelkiségi írások, prédikációk és prédikáció vázlatok között nincs tere a közéleti, társadalmi
kérdésekkel való foglalatoskodásnak.
Úgy tűnik, hogy zsidókérdésben nagyon meghatározó az adott sajtóorgánum felelősének személye,
személyisége. Katolikus viszonylatban ez igazolódik a politikai hetilapként megjelenő Csepeli
Őrszem (1941. márc. 1 – 1944. dec. 22) esetében, amelynek felelős szerkesztője és kiadója előbb
Folláth József káplán; majd 1943. május 21-től Róbl János kanonok.
Hasonlóképpen említhető az óbudai református egyház hivatalos lapjának számító Egyházi Élet
(1930. márc. – 1939. dec.), amelyben – Kontra Aladár lelkész és országgyűlési képviselő
nyilvánvaló antiszemitizmusa ellenére – a zsidózás, csak az új felelős szerkesztő, Deák Endre,
színre lépésével (1932. okt.) nyer teret a havilapban, már novembertől!

Érdekes különbség a két világháború közötti katolikus, illetve református sajtóban a zsidók
megtérítésének kérdéséhez való hozzáállás. Ez gyakorlatilag nem téma a katolikus sajtóban
miközben, areformátusok vonatkozásában, a zsidó misszió része az általánosabb – országon belüli,
de különösképpen határokon kívüli – missziós statégiának és tevékenységnek. A Hajnal c. ref.
4

külmissziói folyóirat pl. 1921-től egészen 1937-ig következetesen foglakozik a zsidók és
keresztények viszonyával, illetve a zsidómisszió kérdésével. Itt még nevet is említhetek, aki ezen
aterületen nagyon tevékeny volt: Forgács Gyula, a Skót Misszió lelkésze.

Ezt a missziós szükségletet Ravasz László ref. püspök még 1938-ban is hangsúlyozta:
„Szükségesnek látom hangsulyozni azt, hogy bármilyen divatos eszmeáramlatokkal
szemben a keresztyén egyház soha le nem mondhat a zsidósággal szemben a maga
missziói hivatásáról és parancsáról. Sehol a Szentírásban nem látta, hogy ‹tegyetek
tanítványokká minden népeket, csak a zsidót ne›. A keresztyén egyház sohasem fog
lemondani a maga missziói parancsáról bármilyen divatos fajteória kedvéért. De
ugyanakkor a keresztyén egyház hangsulyozza azt, hogy a lelkek megnyerésénél őt
nem asszimilációs törvények vezetik, hanem az örökkévaló evangéliumnak a parancsa.
Nem azért keresztelünk meg egy lelket, hogy az asszimilálódjék egy klubhoz, hanem
azért, hogy asszimilálódjék Krisztushoz”6

Ravasz püspök ugyanakkor azt is leszögezte, hogy csak azt a zsidót szabad megkeresztelni,
aki Krisztusért kéri a keresztséget, és ezért hajlandó vállalni a szenvedést, és ha kell a
mártíromságot is. A kereszténnyé lett zsidóktól a magyar „őskeresztények” tulajdonképpen
azt várták el, hogy jogfosztásuk néma tűrésével bizonyítsák magyarságukat. Pap Béla,1938ban, „Levél egy ‛református zsidóhoz”, c. írásában ezt így fogalmazta meg:
„A Ti magyarságotokból még hiányzik a szenvedés ezért a földért. Ha
csakugyan asszimilált magyarnak érzed magadat néhány száz sorstársaddal,
itt az idő, hogy magyarságodról az egész világ előtt tanuságot tégy.
Tanuságot úgy, hogy önként ajánld fel a nemzet számára azt, amire a
magyarság zömének mulhatatlanul szüksége van. Légy az első, aki önként
felajánlja földbirtokát telepitési célokra, aki – ha gyárat vezetsz – önként
felkínálod gyáradat és tőkédet a tősgyökeres magyarságnak. Ha csak száz
keresztyén zsidó akad, aki ezt megteszi, úgy a magyarság, mint az
egészvilág elhiszi, hogy lehetséges zsidó asszimiláció.
És ha mindezt megtetted és bár a közvélemény idegennek, élősdinek,
betolakodónak tart, Te mégis szereted ezt a földet és népet úgy, hogy ha

6

Egyházi Híradó (Szeged) 1938.

jún. 4.
5

kolduskenyeret sem ad, akkor sem tudsz élni nélküle – akkor csakugyan
magyar vagy!”7
Mintegy erre válaszolt Dr. Halász Miklós 1939-ben: „Aki hisz és aki hű: megáll. Levél a
‘református zsidókhoz”8 c. írásával:
„Ha édesanyánk igazságtalanul is üt meg bennünket, nem szűnik meg
édesanyánk maradni s a fiú sohasem üthet vissza. Akinek ez a föld csak
addig volt hazája, amíg szabad gazdasági vadászterületet és társadalmi
érvényesülést jelentett számára, ma pedig külföldi lehetőségeket keres,
az sohasem volt magyar és távozásával új állama kivételével mindenki
csak nyerni fog.
Az a szent kisebbség viszont, melynek magyarsága nem érdekből felhúzott
ruha, hanem lélekké és vérré vált valóság, kemény elszántsággal és halálos
nyugalommal néz szembe az elkövetkezendő viharokkal.
Megnyirbálhatják közjogainkat, korlátozhatják életlehetőségeinket,
vándorbotot nyomhatnak kezünkbe úgylehet, de a magyarságunkat
elvenni akkor sem tudják. A magyarság nem a jólét kérdése, nem is a
jogegyenlőségé: az a lélek és a becsület kérdése csupán. Ha
nemzedékekkel ezelőtt ehhez a néphez állottak őseink, akik ma bennünk
élnek tovább, akkor ki kell tartanunk, még ha – átmenetileg – meg is
tagadnak azok, akikért vállaljuk a közeljövő szenvedéseit. (…)
A földön semmi sem történik cél és értelem nélkül; nincsen elhullajtott
emberi vér és könnycsepp, mely ne járulna hozzá az új élet
fakadásához. A reánk szakadó keserves idők nemcsak bennünket fognak
keményebb magyarokká és hívőbb keresztyénekké acélozni, de szükséges
fejezetét alkotják az új magyar életért indult küzdelemnek is. (…) Háború
előtt állunk mi is, melyben egyetlen fegyverünk a hit és a hűség, melyben
sebeket csak kapnunk szabad, adnunk nem. A sorsközösség által
megteremtett bajtársiassággal, a gondviselésbe vetett bizalommal és –
érjen bennünket bármi, ‒ a magyar nép iránt soha nem lankadó
szertettel kell végigverekedni ezt a harcot.”

7
8

Magyar Út 1938. április 28
Keresztyén család 1939. jan. 29; Magyar Út 1939. január 28; Egyházi Híradó (Szeged) 1939. febr. 4, 3-4.

6

A Horthy-korszakban szintén református oldalon jelentkezett sokkal egyértelműbben és
markánsabban az Ószövetség megvédelmezésének igénye:
„Dr. Ravasz László püspök az ótestamentumról”, Egyházi Híradó (Szeged) 1925. máj. 2
„Aki olvassa a bibliát, tudja azt, hogy az egész Ó-szövetségben éppen az az
isteni kijelentés, ami antijudaizmus; egy kemény, forróvérű, önző nép ellen
Istennek állandó nevelő hadjárata. Ebből nőtt ki az az Uj-szövetség,
amelynek irói, olvasói épp ugy zsidók voltak, mint az Ó-testamentumnak,
de amely betetőzése az Ó-testamentumon áthuzódó és benne kifejlődő Isteni
kijelentésnek.”
Tóth Lajos: „Az ó-testamentum vallási értéke és jelentősége a keresztyén egyház
szempontjából”, Dunántúli protestáns lap 1926. okt. 17, 24 és 31.
Debreczeni protestáns lap 1938. máj. 15
Dr. Czeglédy Sándor: „Aki az Ótestamentumot elveti, az nem keresztyén. A Második Helvét
Hitvallás”, Református Jövő 1940. ápr. 6.
Czeglédy Sándor dr.: „Harc az Ótestamentum ellen. ʻNe tegyük az Ószövetséget a zsidók
Bibliájává, mert az a mienk, azoké, akik azt vallják, hogy Jézus a megígért Messiás”,
Református Jövő 1944. aug. 30.
A felekezeti (katolikus és protestáns) sajtó alapján állítható, hogy a „zsidókérdés”-nek a közélet
homlokterébe való kerülése szervesen összefügg Darányi miniszterelnök 1937. április végén
elmondott szegedi beszédével.
Ha van valami, ami világosan és beszédesen bizonyítja, hogy a Horthy-korszakban, a kötelező
hitoktatás ellenére – vagy éppen annak köszönhetően – a tartalom nélküli vallási formák uralták a
magyar társadalmat, az éppen a zsidótörvények korszaka és az 1944-ben bekövetkezett Holokauszt.
A magyar társadalom, és annak politikai-szellemi elitje, a revíziót, a régi, történelmi határok
helyreállítását lényegében az isteni csodától várta, azért imádkozott, s amikor ez Adolf Hitler
jóvoltából megvalósult (bécsi döntések 1938-ban és 1940-ben), akkor ezt Isten akaratának és
művének tekintették.
1937-től a politikai hatalmi elit által megoldani nem tudott – és valójában nem is akart – társadalmi
problémákat tulajdonképpen „zsidókérdés”-sé minősítették át; és ebben a keresztény egyházak
partnerek voltak. Nem csupán azért, mert vezetőik az általános kirekesztési szándék jogosságát és
7

erkölcsi helyénvalóságát nem kérdőjelezték meg, és ebből kifolyólag megszavazták az első két
zsidótörvényt (1938-ban és 1939-ben), hanem mert a felekezeti sajtó is tevékeny részt vállalt a
társadalom hívő, felekezeti sajtót olvasó részének a zsidók ellen való hangolásában. Ez a katolikus
és református sajtó nem képviselt ellenvéleményt, nem támasztott ellenszelet.
A korabeli keresztény egyházi vezetésről mindent elmond az a tény, hogy az első zsidótörvény
vitájában a legegyértelműbb keresztényi álláspontot Gróf Széchényi György, a Korunk Szava
katolikus folyóirat alapítója és tulajdonosa, fogalmazta meg. „Ebből a javaslatból a nemzeti
szocializmus szellemét látom kiáramlani – állította – és ez a legfőbb ok, amiért szembefordulok
vele.” 9
A Korunk Szavában is megfogalmazott álláspontja szerint: „Világos, hogy ez a törvényjavaslat oly
kérdéseket érint és nemcsak érint, hanem támad, amelyek már katolikus hitünk leglényegét érintik,
amelyek egész világnézetünkkel összeegyeztethetlenek és azért katolikus ember ezt a javaslatot jó
lelkiismerettel nem teheti magáévá.”10

A zsidótörvények azonnal felvetették a megkeresztelkedett, vagy keresztény-zsidók problémáját.
Szép szón kívül ez a kétszeresen marginalizálódott réteg – kb.70.000-80.000 ember – semmiféle
érdemi védelmet nem kapott. Az ugrásszerűen megnővekedett megkeresztelkedési szándék pedig
problémákat és félelmeket generált a keresztény egyházakban. Tihanyi János mohács-belvárosi
plébános pl., amikor ismertté vált a második zsidótörvény előkészítésének ténye, két írásban is
egyenesen a zsidók megkeresztelésének felfüggesztését javasolta.11

Önmagában is sokatmondó tény, hogy a zsidótörvények által sújtott katolikusok védelmére nem a
katolikus felsőpapság, hanem a konvertita Báró Kornfeld Móric alapította meg a Magyar Szent
Kereszt Egyesületet, amelynek első védnöke gróf Zichy Gyula kalocsai érsek (†1942 május), majd
Apor Vilmos győri püspök lett. Zichy érseknek azonban elkeseredetten kellet megtapasztalnia, hogy
erőfeszítéseit „a közöny, a minden oldalról megnyilvánuló ellenállás, és az államhatalom cinikus
viselkedése” övezte. 12

„A képviselőház ülése: Javaslat Szent István emlékére a Székesfehérvárott tartandó országgyülésről – Gróf Széchényi
György: ‛Nem lett volna szabad egyetlen álláshalmozást sem meghagyni a zsidójavaslat benyujtása előtt”, Nemzeti
Ujság XX. évf., 106. szám, 1938. május 12, 5. old.
10
Széchényi György Gróf: „A társadalmi és gazdasági élet egyensulyának hatályosabb biztositásáról”, Korunk Szava
VIII. évf., 9. szám, 1938. május 1, 278. old.
11
„Az Uj Nemzedék levelesládája” rovatban: „Vigyázzunk a zsidó áttérésekkel!”, Uj Nemzedék XX. évf.,
283. szám, 1938. december 14, 4. old.; „Az Uj Nemzedék levelesládája” rovatban: „Vigyázzunk a zsidó
áttérésekkel”, Uj Nemzedék XX. évf., 290. szám, 1938. december 22, 4. old.
12
Gergely Jenő, „A magyarországi katolikus egyház és a fasizmus (különös tekintettel az 1930-as évektől 1944-ig)”,
Századok 1987/1, 44. old.
9

8

Sőt, mi több; ebben az időszakban olyan vélemény is megfogalmazódott, „hogy az egész
zsidókérdésben a zsidóság szenvedő fél ugyan, de a keresztség a szenvedőbb fél”. Elsősorban azért,
mert a keresztény egyházak (katolikus, református, evangélikus) engedték, „hogy asszimilációs
érvnek használják”, nem tiltakoztak megfelelően, „amikor nemzethűségi szempontnak tették meg”,
és nem álltak „ki lángoló haraggal, amikor keresztyének és nem keresztyének politikai vagy
gazdasági kalkulációk tárgyává tették”.
A harmadik zsidó-, vagy fajvédelmi, törvény logikusan következett az első kettőből. Ezt a
keresztény egyházi vezetők azért nem szavazhatták meg, mert az már nyíltan szembement a
keresztény tanítással: semmibe vette a keresztséget! Azt sem lehetett figyelmen kívül hagyni, hogy
Angelo Rotta apostoli nuncius személyesen tiltakozott a külügyminiszternél a törvényjavaslat ellen.
Arról nem is beszélve, hogy a törvénytervezettől a katolikusok a polgári házasság eltörlését
remélték, amiről a reformátusok és az evangélikusok hallani sem akartak.

1941. augusztus 15-én Angelo Rotta apostoli nuncius a legünnepélyesebb formájú jegyzékben
tiltakozott a harmadik zsidótörvény ellen, mert az ellenkezett a katolikus házasságjoggal.

Az 1941. augusztus 23.-án keltezett válaszjegyzékében a magyar kormány viszont arra hívta fel a
figyelmet, hogy 1895-ben a katolikus egyház éppen azért ellenezte a polgári házasság bevezetését,
mert az lehetővé tette a keresztény-zsidó vegyes házasságot.
Ennek a törvénynek azonban egyáltalán nem várt következményei is lettek. Családjuk megmentése
érdekében zsidó férjek „fajmagyar” feleségei áttértek a zsidó vallásra. 13 Ennek következtében
logikusnak mondható az újabb zsidótörvény-tervezet, amely nem is késlekedett sokáig.

1942-ben a negyedik zsidótörvény a zsidó vallást törölte a bevett vallások sorából. Ez azt is
jelentette, hogy kereszténynek hivatalosan többé nem lehetett áttérni a zsidó vallásra.

Az ugyancsak 1942-es, a földtulajdont kisajátító ötödik zsidótörvény teljessé tette a zsidók
kirekesztését, amelyre a magyar társadalom már amúgyis nagyon rá volt hangolva és hangolódva.
Pelle János szerint 1943-ban indult meg tömeges méretekben a középosztály korrumpálásának
folyamata, s a haszonszerzés vágya erősebbnek bizonyult a Kállay-kormány minden
‛nemzetnevelési’ törekvésénél. Ez a vágy az 1944-es vészkorszak idején, a zsidók deportálásában
nyert beteljesülést!
Lásd Dr. Hévey Gyula budapesti terézvárosi plébános: „A mostani aposztáziák lelkipásztori tanulságai”, Egyházi
Lapok II. (LXV.) évf., 1. szám, 1942. január, 11-13. old. (lásd a szöveggyűjteményben: n° 25).
13

9

Érdekes jelenség, hogy a felekezeti sajtókiadványok döntő többségében (kivételt képez a katolikus
politikai sajtó) 1944-ben csak elvétve esett szó a zsidókról, a deportálásokról pedig szinte minden
sajtóorgánum mélységesen hallgatott.
Ami azonban ezekben az írásokban megjelenik az nem más, mint a zsidók tömegesnek vélt vagy
érzett megkeresztelkedésétől való félelem. Ezért 1944 nyarán mindenik keresztény egyház
szigorított a zsidók megkeresztelésének feltételein: szigorúan ellenőrzött és legalább fél évig tartó
oktatást írtak elő!
Elmondható, hogy döntően az 1938 és 1942 közötti időszak tekinthető a magyarországi keresztény
egyházak teljes erkölcsi csődjeés hitelvesztése időszakaának, amelynek egyik „legfeltűnőbb
jelensége a hallgató keresztyénség”14 volt. Ez a csőd és hitelvesztés elsősorban azért következett be,
mert a zsidóságot sújtó korlátozó rendelkezések és jogfosztások az egyháziakból nem váltottak ki
ellenállást; azokkal nagyjából egyetértettek, és akarva-akaratlanul hozzájárultak ahhoz, hogy a
magyar társadalom mintegy ráhangolódjon a Holokausztra. Arról nem is beszélve, hogy a felekezeti
sajtó folyamatosan napirenden tartotta a „zsidókérdést”, a törvények (különösen az első kettő)
parlamenti vitáit közvetítette az olvasók felé, döntően negatív véleményeknek adott hangot, és
jelentős mértékben hozzájárult a zsidóellenes (antiszemitának is mondható) társadalmi
hangulatkeltéshez.

Gaudy László: „A megfélemlített keresztyénség”, Protestáns Szemle XLVIII. évf., 11. szám, 1939. november, 521523. old.; itt: 521. old.
14

10