You are on page 1of 8

Gyáni Gábor

Társadalmi állapotok az 1930-as és
1940-es években Közép-Kelet-Európában

A Nagy Háború utáni területrendezések következtében Közép- és Kelet-Európa kis
nemzetállamok sokaságára esett szét. Noha a békecsinálók az etnikai homogenitás elvének a
szükségességét hangoztatták Új Európa nemzetállamainak a létrehozása során, nem szűnt meg
a térségben a korábban oly jellemző etnikai tarkaság. A különbség annyi volt csupán, hogy
korábban birodalmi és csak részben nemzetállamon belüli nemzetiségi keveredés volt, 1918,
pontosabban 1920 után pedig kizárólag az egyes szuverén nemzetállamok határain belül jött
újra létre a heterogenitás. Ennek a tényei azért fontosak, mert részben magyarázzák a
harmincas és a negyvenes évek politika eseményeit is.
Az egyszerűség kedvéért Magyarország és utódállamainak a perspektívájából tekintem
át a kérdést. A Nagy Háborút közvetlenül megelőzően, az 1910-es népszámlálás adatai szerint
az ország népességének 45%-a tartozott a kisebbségi nemzetiségekhez. Meg kell jegyezni,
hogy ez a népszámlálási adat az anyanyelv szerint differenciált, ami nem feltétlenül fejezte ki
a tényleges etnikai-nemzetiségi öntudatot. Ha a 900 ezer izraelita felekezetű állampolgárt is
számításba vesszük, akkor ennél is kedvezőtlenebb az etnikai magyarok számaránya saját
országukban.
A Párizs környéki békék rendelkezései nyomán a népességében és területében
drasztikusan lecsökkent Magyarország területén kevés nemzetiség maradt: arányuk 10 %
körül alakult, nagyobbrészt német anyanyelvűek. A második világháború éveiben mindez
alaposan megváltozott: a területi visszacsatolások eredményeként negyven százalékkal nőtt a
népesség száma, ezzel együtt újra jelentőssé lett a nemzeti kisebbségek aránya, ami 20-25
százaléknak felelt meg ekkor.
S hogyan alakultak a nemzetiségi arányok az utódállamokban? Különösen két
utódállam érdemel nagy figyelmet, Csehszlovákia és Románia. Nem csak azért, mert a
kisebbségi magyarok döntő hányada ehhez a két új szuverén nemzetállamhoz került, de azért
is, mert ezekben az országokban a legkevertebb a nemzetiségi összetétel. A húszas években a
csehszlovák állampolgárok kétharmada tartozott az államalkotó népekhez, a csehekhez és a
1

szlovákok, a mai Szlovákia területén élt népességnek pedig az egyharmada nem szlovák
anyanyelvű állampolgár volt a két háború között. Ezek az etnikai arányok döntő módon
járultak hozzá ahhoz, hogy Csehszlovákiát a náci Németország és szövetségesei, közte
Magyarország, sikerrel verhették szét a harmincas évek végén.
Romániában ennél valamivel kiegyensúlyozottabbak az etnikai arányok, de még így is
az ország népességének közel 30%-a volt nem román, hanem zömmel a magyar anyanyelvű
személy. Mindkét országban akadtak olyan tájak, például Dél-Szlovákia, illetve a
Székelyföld, ahol a magyar nemzetiség abszolút többségben lakott. Fontos népelem továbbá a
tágan vett Közép-Kelet-Európa-i térségben a zsidóság, melynek teljes lélekszáma négy és
félmillió fő. Ebből mintegy 3 millióan éltek Lengyelországban, egymillió fő élt Romániában
és valamivel kevesebb mint félmillió élt a Trianon Magyarország területén. A harmincas évek
végi területi átrendeződésekkel a zsidók állampolgársága is jelentősen módosult: a területében
és népességében megnagyobbodott Magyarország zsidó felekezetű népessége a kétszeresére
emelkedett, 900 ezer fő körül alakult, jóval kisebb lett ugyanakkor Romániában, valamint az
akkor már önálló Szlovákiában. Ezért is oly nagy a jelentősége a Magyarország német
megszállása után megindított deportálásoknak, mert az ekkor főleg a magyarországi zsidókat
érintette, hiszen a térségben itt élt a legtöbb izraelita felekezetű egyén.
Ezeket a számszerű tényeket szem előtt tartva több fontos megállapítást is tehetünk.
Az egyik, hogy a kisebbségpolitika jelentősége fontos kérdéssé lépett elő a térség államaiban,
melynek döntő szerepe volt abban, hogy mi lett a sorsa ezeknek az országoknak, amikor a
náci Németország revideálta az európai status quo-t. Hiszen Csehszlovákia szétverése
elsősorban a szudétanémet-kérdés miatt következett be, de magának a Szlovák államnak a
további sorsát is az szabta meg, hogy nagy számban éltek területén magyar nemzetiségűek. S
persze Románia akkori területi veszteségei is abból fakadtak, hogy a területi revíziót
szorgalmazó magyar politikai elit sikeresen kollaborált Hitler Németországával, így sikerült
visszaszereznie Észak-Erdélyt. Nehéz pontosan megállapítani ez ezen a területen élő népesség
pontos nemzetiségi összetételét, hiszen mást mondtak róla a román, és mást a magyar
statisztikai adatok: a román adatok szerint a magyarok aránya 40% körül volt, a magyar
statisztika valamivel több mint 50%-ra tette a magyarok Erdélyen belüli arányát. A lényeg
egyaránt az, hogy a roppant kevert etnikumú erdélyi társadalom ide-odacsatolgatása tragikus
hatással járt mind a román, mind pedig a magyar népességre nézve.

2

Ha

ennyire

szembeszökő

a

térségben

az

etnikai

heterogenitás,

akkor

a

kisebbségpolitika minősége is vitális kérdést jelent a korban. Korábban, az Osztrák-Magyar
Monarchia fennállása idején ez szorosan belpolitikai kérdés maradt, ami még a birodalmi
beavatkozást sem engedte meg. Ezért is különbözhetett egymástól a Lajtán túli és a Lajtán
inneni, vagyis a királyi Magyarországon folyó nemzetiségpolitika, az előbbi toleránsabb volt
az utóbbinál. Az első világháború győztes nagyhatalmai nemzetközi kontrollt kívántak
érvényesíteni az egyes nemzetállami kisebbségi politikák felett. Ezt szolgálta volna a
kisebbségi jogok betartatásának az elve, amely egyrészt a negatív egyenlőség, másrészt a
pozitív egyenlőség elvét mondta ki. Az előbbi az általános szabadságjogokat foglalta magába,
amely a kisebbségi állampolgárokat is megilleti, az utóbbi a nemzetiségeket kisebbségként
megillető jogokra vonatkozott, vagyis a szabad nyelvhasználatra, az anyanyelvi oktatásra és
az etnikai alapon való társadalmi önszerveződésre. A Népszövetség által felügyelt európai
kisebbségi politika gyakorlata az 1930-as évek közepéig érvényesült úgy-ahogy, ekkor a
rendszer felbomlott. Ezt követően mindenki azt tehetett a saját nemzetiségeivel, amit akart, és
úgy folytathatott a saját államhatárain belül külön zsidópolitikát, ahogy jónak látta. S e
tekintetben nem sok jóra számíthattak a kisebbségek, és még kevesebbet várhattak a zsidók,
akik nyílt diszkriminációja mindenhol megkezdődött a harmincas évek végén, hogy a
negyvenes években közepén, a háború utolsó évében a náci Németország által koordinált és
közvetlenül általa végrehajtott genocídiumba torkolljék, amihez az egyes helyi nemzetállami
kollaboráns elitek is készségesen asszisztáltak.
Nem elhanyagolható szempont a térség etnikai összetételével kapcsolatban a nemzeti
kisebbségek gazdasági-társadalmi állapota. A kiindulópont itt az, hogy a történeti
Magyarország, tehát a Magyar Királyság területének a peremén kivételesen nagy számban
éltek nemzetiségi tömegek. A modernizációs potenciál ezekben a régiókban jóval kisebb volt
jelen, mint az ország központi vidékein. Ez azt is jelentette egyúttal, hogy az elmaradottság, a
fejletlenség, az anakronisztikus társadalmi állapotok uralma nemegyszer a nemzeti kisebbségi
élet szinonimájának számított ebben a korban. Jó példa erre Kárpátalja, amely a maga ruszin,
zsidó és magyar népességével nemcsak kirívóan szegény vidéknek számított, de teljesen
hiányzott is belőle mindenféle a modernizációnak a legelemibb késztetése is. Ez a vidék
később Csehszlovákiához került, ahol az ő Boszniájukként emlegették a két háború között,
ezzel is utalva arra az óriási különbségre, ami Ruszinföldet Csehszlovákia főként nyugati
részével szembeállította. Amikor Kárpátalját 1939-ben Magyarországhoz csatolták, a szociális
problémák kezelésének a gondja már nem az ugyanekkor létesült önálló Szlovák állam vállára
3

nehezedett többé. Hasonló problémát jelentett a Felvidék, a mai Szlovákia is a történeti
magyar állam számára: a szegény falusi szlovák ajkú népesség tömeges kiáramlása az
Egyesült Államokba az 1880-as évektől e helyzet egyenes következménye volt. S hasonlókat
mondhatunk az erdélyi falusi román társadalomról is.
Amikor a Párizs környéki békék nyomán új határok keletkeztek Közép- és KeletEurópában, a centrum és a periféria viszonyai teljesen más értelmet nyertek a térségben.
Kárpátalja helye lényegesen nem változott ugyan, teljesen más helyzetbe került viszont
Erdély és a Felvidék Csehszlovákián és Románián belül, szemben azzal, amilyen helye
korábban a királyi Magyarországon. Nem arról van szó, hogy egyszeriben központ vált volna
belőlük az utódállamokban, tény viszont, hogy közelebb kerültek a centrumhoz. Erdély
esetében ezt az is indokolta, hogy Nagy-Románia többi, hagyományosan kizárólag románok
lakta térségeihez képest viszonylag fejlettnek, polgárosodottnak hatott. Ami a Felvidék, a mai
Szlovákia sorsát illeti, mivel az államalkotó régiók egyike lett belőle, a múltbelihez képest
több modernizáció várt rá. Ezt segítette a kelet-európai földreformok egymást követő sora is,
ami az utódállamokban a korábbi magyar földbirtokosok kárára és a korábbi földtelen nem
magyar agrárbérmunkások hasznára szolgált. Szlovákiában, e mellett, a harmincas években
jelentős hadiipari fejlesztés is kezdetét vette, ami modern polgári középosztályt és ipari
proletariátust teremtett a városokban. S különösen jelentős volt itt (is) a kulturális
modernizáció, ami főként az iskolaügy terén folyt ez időben és együtt járt az analfabétizmus
felszámolásával. A harmincas évek végére Csehszlovákia szlovák oldala egy viszonylag már
iparosodott vidék képét kezdte magára ölteni, habár túlnyomórészt még mindig az agrárvilág
uralta.
A peremvidékeit elvesztő Trianoni Magyarország dualizmus korban kezdődő
iparosodása és urbanizációja vesztett ugyan üteméből, és az ország hallatlan gazdasági és
politikai problémákkal nézett szembe a háború után, a korszak végére a helyzet valamelyest
stabilizálódott. Itt is végrehajtottak egy földreformot, de mivel a nagybirtokosok és az
arisztokrácia hatalmi pozícióban maradtak, az intézkedés szerény méreteket öltött és nem
teremtett életképes paraszti világot. A földkérdés a korszakban végig akut kérdésnek
számított, ami nem igen engedte az országot előre haladni a modern gazdasági és társadalmi
fejlődés útján. E téren komolyabb változást a második világháború hozott magával, amikor a
hadiipar felfutásával csökkent a gazdasági válság által is előidézett tömeges munkanélküliség
és iparibbá vált a gazdasági élet szerkezete. Ez a fejlődés azonban néhány átmeneti évre
4

szorítkozott, ráadásul egybeesett a visszacsatolt területek reintegrációjának anyagi, politikai és
mentális problémáival.
Romániában hajtották végre a két háború között a legradikálisabb földreformot, amely
az országot a parasztbirtokosok hazájává tette. A román gazdaság ekkori fejlődésére az
olajipar növekedése hatott ösztönző erővel még, és a második világháború idején a hadiipar
felfutása volt jelentős.
A térség két háború közötti gazdasági állapotát értékelve megállapítható: nem haladt
sokat előre a Nyugathoz való felzárkózás ügye. Nem csak azért, mert még csak nem is
emlékeztetett a régióbeli gazdasági struktúra a nyugat-európaiéra, ahol ekkoriban már a
posztindusztriális szakaszra való átmenet került napirendre. Közép-és Kelet-Európa nagy
részében viszont a gazdaság alapvetően paraszti volt és maradt, ez persze a földreformokkal is
összefüggött. Bár állami intervencióval és a külföldi tőkebefektetések révén volt némi
gyáripari fejlődés, de az főként csak az energiaszektort érintette, vagy a hagyományos, már
nem korszerű könnyűipari ágazatokban következett be. Jó példa erre a román iparosítási
projekt, amely főként az olajipart favorizálta és a textilipar fejlődését lendítette előre.
Magyarországon szintén a textilipari beruházások domináltak a húszas években. Ilyen
strukturális feltételek mellett érte a régiót a gazdasági világválság, amely mindegyikükre
katasztrofális hatással volt: a kilábalás a harmincas évek második felében indult meg és a
háborús évek hoztak e tekintetben új lehetőségeket. Helytálló az a történészi értékelés, mely
szerint „átütő erejű iparosításra Kelet-Európában a két világháború közötti időszakban sem
került sor, így a társadalom modernizálódása is váratott még magára”. (Palotás Emil) Ehhez
azt is hozzáfűzhetjük, hogy maga a térség egészében végig erősen ki volt szolgáltatva NyugatEurópának, döntően Franciaországnak, a harmincas évektől pedig Németországnak. Ez az
egyszerre gazdasági és politikai kiszolgáltatottság végzetes hatással volt a térség második
világháborús szerepére, a kollaboráció alternatívájának választására.
Szólni kell végül egészen röviden a térség társadalomtörténeti specifikumairól is. Az
már az eddigiekből is kitűnt, hogy Csehszlovákia kivételével Közép-Kelet-Európát alapvetően
paraszttársadalmak alkották, ahol a városi, a polgári és az ipari proletár népesség szerény
szerepet játszott. Ez a megállapítás Csehszlovákia szlovák felére is igaz, és az a Magyarország
sem kivétel annak hatálya alól, amely a 19. század közepe óta már úton volt a modern polgári
társadalom kialakulása fele, sőt az 1880-as évektől komoly nagyipari fejlődés is végbement
itt. Romániára pedig fokozottan áll, hogy az ország társadalmát döntően a parasztok alkották.
5

Mindennek pedig különösen nagy a jelentősége a politikai élet és kultúra szempontjából. Ha
azt tekintjük, hogy Olaszországon és Németországon kívül Romániában volt a fasizmusnak a
legnagyobb a támogatottsága, és nem feledjük azt sem, hogy a harmincas években
Magyarországon is komoly politikai befolyásra tett szert a szélsőséges jobboldal, akkor meg
kell kérdezni: milyen társadalmi csoportok állhattak az ilyen fejlemények mögött.
Magyarországon az 1910-es évek óta mély gyökeret eresztett az úri, a keresztény
középosztály körében az akkor faji politikának is nevezett jobboldali eszmerendszer. A húszas
években stabilizálódott a konzervatív-liberális politikai berendezkedés, de a gazdasági válság
radikalizáló hatására a politikai eliten belül megnőtt a fasizmus iránti politikai vonzalom. Az
új politikai orientálódást megkönnyítette Mussolini fasizmusa, és különösen a náci eszmék
behatolása a magyar politikai kultúrába. Mindez mégsem történhetett volna meg, hogy nem
hullanak termékeny társadalmi talajra ezek az importált politikai ideológiák és
hatalompolitikai gyakorlatok. Ami viszont a folytonosan deklasszálódó tisztviselő és
értelmiségi középosztály és kispolgárság nagy számbeli súlyából fakadt, amely maga
egyébként az állam hatókörében élt: állami alkalmazott volt, és egyúttal az erős államtól várta
saját egzisztenciális biztonságát, és társadalmi előre jutását. Ennek a jellegzetesen úri rétegnek
a politikai érvényesülése akkor következett be Magyarországon, amikor Gömbös Gyula 1931ben miniszterelnök lett. Az ennél is szélsőségesebb jobboldali mozgalmak, amelyek 1939-re a
Nyilaskeresztes Párt égisze alatt egyesültek, amikor egyszersmind a legjelentősebb ellenzéki
politikai erővé is váltak a parlamentben, a kispolgárság, a parasztság, sőt az ipari proletariátus
körében is sok hívet szereztek maguknak. Velük szemben a budapesti és Budapest környéki
nagyipari munkásság által támogatott szociáldemokrácia, továbbá a budapesti és vidéki városi
középosztály által pártolt politikai liberalizmus erősen meggyengült. A parlamenti ellenzék
összetételében végbement átalakulás jól mutatta, hogy milyen erjesztő politikai hatást
gyakorolt a gazdasági válság. Így történhetett meg, hogy már az elsőgenerációs városi
munkások sem kötődtek szorosan a baloldali munkásmozgalomhoz, és az is, hogy a politikai
liberalizmus szűk körű budapesti politikai jelenséggé vált. A nagyszámú parasztság, amely
különösen megsínylette a gazdasági válságot, olykor szintén radikalizálódott, mert nem találta
elegendőnek az állam segítő szándékát, az agrár szociálpolitikát. Amikor tehát az állam kezdte
vagyonukból

kiforgatni

és

az

állásaiktól

megfosztani

a

zsidó

kispolgárságot,

középpolgárságot és nagypolgárságot, tehát 1938 után, a társadalom igen népes csoportjai
váltak e politika kedvezményezettjeivé. Az árjásítás új gazdasági elitet, új vállalkozó és
menedzser középosztályt hozott létre a harmincas évek végétől a háború végéig tartó években.
6

Igaz, eközben is működött az a jellegzetes magyar megoldás, melyet a stróman rendszer
jelentett; a zsidótörvények diszkriminatív intézkedései ellenére is megmaradtak a zsidó
származású vállalatvezetők a háttérben, még ha papíron keresztény árja menedzserek vezették
is a vállalatokat. Ez a helyzet egészen 1944. március 15-ig, a német megszállásig töretlenül
fennállt.
Kissé másként festett a helyzet a korabeli Romániában. Az impériumváltás
eredményeként létrejött Nagy-Románia fejlettebb, városiasabb, polgáribb része Erdély volt
(de nem maga Székelyföld), ahol korábban, az impériumváltást megelőzően nagyobbrészt a
magyarok tartották kezükben az anyagi hatalmat és főként a politikai uralmat. A két háború
között minden fronton radikális személycsere történt: a magyarok elvesztették nagy- és
középbirtokaikat, és sokan kerültek ki közülük a közigazgatásban, az államapparátusban viselt
tisztségekből is. Az utóbbiak különösen nagy számban települtek át a trianoni Magyarország
területére. A helyüket románok foglalták el. A romániai román társadalom azonban, mint már
volt róla szó, tisztán paraszti vagy egyszerűen agrár világ volt, elenyésző számban fordult elő
bennük a városi és polgári elem, és az is mind állami függésben élt, tisztviselő, és
közalkalmazott volt. A két háború között is ezen a vonalon haladt tovább a társadalom
középosztályosodása. A kérdés szakirodalmában főként alsó-középosztály (lower-middle
class) elnevezéssel illetik azt az új állami bürokráciát, és értelmiséget, amely a román politikai
kultúra egyik meghatározójának számított. A másik döntő erő, melynek szintén jelentős a
súlya a szélsőjobboldali politikai gondolkodás nagy korabeli népszerűségében, a fasiszta
Vasgárda mozgalmat támogató paraszti bázis. Romániában még a magyarországinál is
nagyobb űr tátongott a város és a falu között, mind társadalmi, mind politikai tekintetben. Az
átható nacionalizmus különösen extrém formái keltek életre a falvakban, és ezt használta ki a
terror eszközeit brutális módon alkalmazó Vasgárda mozgalom. A két háború közötti virulens
állami nacionalizmus populista változata is a fasizmus táptalajául szolgált tehát. A hivatalos
állami nacionalizmus az új román tisztviselő és értelmiségi középosztályt ragadta elsősorban
magával, a populista nacionalizmus pedig a tanulatlan falusi román tömegek körében szerzett
magának híveket.
Látszólag nagyon hasonló ideológiai és politikai fejlemények jellemezték ezt a két a
két országot is ebben az időben. Az is fontos közös vonás, hogy az állami intervencionalizmus
szinte teljesen átjárta az élet majd minden területét, így nem alakulhatott ki erős és fejlett civil
társadalom. Bár a balkáni ország, Románia ebben némileg előnytelenül különbözött
Magyarországtól. S miközben Közép-és Kelet-Európa minden szegletében az agresszív, az
7

expanzív vagy a revansra törekvő nacionalizmus volt az úr, a helyi társadalmi kontextusok
eltérései mégis megfigyelhetők. Ez utóbbiak okozták, hogy olykor egymástól eltérő politikai
megoldásokat születtek a kor kihívásaira.
A második világháború vége és a háború utáni újrakezdés ezeknek a struktúráknak,
valamint az addig folytatott politikának a teljes lecserélésével jártak. De ez már egy másik
történet.

8