You are on page 1of 5

A zsidóság a dél-dunántúli felekezeti sajtó tükrében (1919-1944

)
Tisztelt Elnök Asszony, tisztelt Konferencia!
Mindenekelőtt szeretném megköszönni „A történelmi egyházak és a holokauszt Csehszlovákiában,
Magyarországon és Romániában” című projekt szakmai vezetőinek, és a mostani konferencia
szervezőinek, hogy részt vehettem, részt vehetek ebben a nagyívű munkában, amely számomra már
eddig is rengeteg személyes tanulsággal járt. Elnézésüket kérem, amiért nem tudok jelen lenni a
konferencián; ez az oka annak is, hogy az előadás száraz szövegéhez nem mellékelhetek prezentációt.
Mindezek ellenére bízom benne, hogy néhány apró részlettel így is hozzá tudok járulni a projekt
szakmai sikeréhez.
A zsidókérdésnek a dél-dunántúli felekezeti lapokban betöltött szerepét igyekeztem áttekinteni. A
munka következtetéseit sok tekintetben meghatározta, hogy a kérdéseket alapvetően helytörténeti
nézőpontból tettem fel, vagyis azt vizsgáltam, hogy a zsidósággal és a zsidókérdéssel kapcsolatos
diskurzus milyen szerepet töltött be a helyi társadalmak életében, milyen érvek és megoldási
javaslatok fogalmazódtak meg az egyes, jól meghatározható célközönséggel rendelkező lapokban.
A régió (azon belül elsősorban Baranya) felekezeti kötődésű hírlapjainak teljes spektrumát próbáltam
áttekinteni: a mérvadó hírlapoktól, a középiskolai és egyetemi diáklapokon át a kisebb egyházi
közösségek, plébániák, gyülekezetek lapjaiig. A híranyag válogatása és tálalása, illetve a publicisztikai
írások szellemisége alapján négy alaptípust tudtam megkülönböztetni:
1. Az első és legegyszerűbb típust azok a lapok képviselik, amelyek teljes mértékben ignorálták a
zsidókérdést, egyáltalán nem reflektáltak a zsidóság helyzetére. Ez főként a nagyrészt diákok által
szerkesztett és írt iskolai lapokra volt jellemző, valamint a kis közösségek lapjaira, hírleveleire,
amelyek kizárólag a belső kommunikációt és a hitépítést szolgálták, és fogódzót igyekeztek
nyújtani a hívek számára az egyre kaotikusabb világban.
2. A második típust az az egy-két kis példányszámban megjelenő lap képviselte, amely bár
következetesen vallotta a keresztény eszmeiséget, a zsidókérdésben mégis a liberális állásponthoz
került közel. Ilyen volt a keresztényszocialista kötődésű Munkásifjú című lap, és helyenként
errefelé húzott a Dunántúl című napilap is.
3. A harmadik típusba mindössze két lap tartozik: a Dunántúl című napilap és a világválság éveiben
megjelent Pécsi Hírek című hetilap legfőbb célkitűzése a pártatlan, hiteles és tartalmas
tájékoztatás volt. Ez jellemzi a zsidókérdésben elfoglalt álláspontjukat is: bár publicistáik jól
érezhetően a kormányzat programját támogatták, az evvel ellentétes állásfoglalásokat,
nyilatkozatokat is közölték, vagyis a híranyag általában elfogulatlan válogatást tükröz. A Dunántúl
a német megszállásig következetesen képviselte a konzervatív, keresztény eszmeiségét, 1944
októbere után viszont kétségtelenül a nyilas hatalom szócsöve lett.
4. A negyedik típust a leplezetlenül antiszemita lapok alkotják. Az 1925 márciusában megszűnt Pécsi
Est egészen összefüggő antiszemita történelem- és társadalomképet alakított ki, vészjósló
cikkeket közölt a zsidóság térfoglalásáról és érvelt a zsidókérdés gazdasági és politikai rendezése
mellett. A (rövid szünettel) 1944 őszéig megjelent Pécsi Katolikus Tudósító valamivel kevésbé

koherens álláspontot dolgozott ki. 1934 elejétől az Actio Catholica szolgálatába állt, és ettől
kezdve nagyobb teret szentelt a keresztény társadalom szociális problémáinak (az egyke és a
kivándorlás kérdéseinek), a háború első éveitől kezdve pedig teljesen elfordult a közéleti
kérdésektől, kizárólag hitbuzgalmi lapként működött tovább.
A helyi közéleti diskurzusokban a zsidósággal és a zsidókérdéssel kapcsolatban két alapkérdést
különítettem el.
Az első kérdés, hogy a zsidóság felekezetként, vagy nemzetként, fajként határozható-e meg.
A különféle irányzatok számára közös ideológiai platformot jelentett, hogy a fajelméletet nemcsak a
magyar szellemtől idegen, „importált” ideológiaként, hanem elsősorban a kereszténységgel
alapvetően ellentétes felfogásként ítélték el a lapok szerzői. A Dunántúl megfogalmazása szerint:
„Ahogy a történelmi materializmus nyílt ellentétben áll a kereszténységhez, úgy egy olyan történeti
felfogás, amely mindent vérből és rasszból akar megmagyarázni, ugyancsak kereszténytelen szellemű
lesz.” (Zárójelben érdemes megemlíteni, hogy az eugenika érdekes módon helyet kapott a
diskurzusban, sőt az ilyen irányú kutatások Pécsett kedvező visszhangra találtak.)
 A zsidóság megítélésében a Pécsi Katolikus Tudósító képviselte a legradikálisabb álláspontot.
Amellett érvelt, hogy léteznek zsidó „faji” tulajdonságok, a szó erkölcsi és fizikai értelmében
egyaránt. Egy, az Új Kor című folyóiratból átvett cikk szerint a zsidóságot az aktuális körülmények
között nemzetnek, fajnak kell tekinteni, és mivel a kettős hovatartozás, kettős lojalitás kizárt, így a
zsidók magyar elkötelezettsége is lehetetlen, ők tehát nem államalkotó tényezők. Az érvelés
szerint: „A katolikus vagy protestáns magyar, ha katolicizmusát vagy protestantizmusát
hangoztatja, nem kerül ellentétbe a magyar államisággal, a zsidó magyar, ha zsidó voltát
hangsúlyozza, többé már nem magyar, hanem csak zsidó. Akkor már ő az, aki a magyarság
közösségéből kirekeszti magát és faji alapra helyezkedik. A zsidó magyar, ha üldözés esetén nem
egyénileg oldja meg a maga asszimilációs problémáját, hanem a zsidó közösséghez menekül,
akkor már nem tekinthető magyarnak…”
 Evvel szemben a Pécsi Est hajlott arra, hogy a zsidóságot tisztán felekezetként elismerje, azonban
ehhez alapvető feltételnek tekintette, hogy a zsidóság egyértelműen nyilvánítsa ki lojalitását a
magyar haza iránt, tagadja meg együttműködését a destruktívnak tekintett liberális és baloldali
mozgalmakkal. Az egyik, Perr Viktor által jegyzett cikk szerint: „A zsidósággal szemben tehát nem
az a kívánságunk, hogy ne legyenek zsidók, hanem az, hogy legyenek necsak jó, hanem balsorsban
is magyarok, és sohase helyezkedjenek szembe a mégis csak keresztény Magyarország keresztény
tömegeinek érdekeivel. Ne sértődjenek meg mint ’zsidóság’, ha szembeszállunk a hűtlen,
magyartalan és gazember zsidókkal, hanem küzdjenek ellenük ők is. Röviden: a zsidóság feledtesse
a multat – pozitív tettekkel!”
 Mindkét állásponttól eltérően a Dunántúl jól kitapinthatóan azt a nézetet képviselte, hogy a
zsidóságot elsősorban felekezetnek kell tekinteni, ami viszont azt jelenti, hogy igenis lehetséges a
zsidóság magyar elkötelezettsége.
A lap híranyaga azt igazolta, a zsidóság a társadalom egészének kulturális életéhez is pozitív
módon járul hozzá, a zsidó közösség együtt lélegzik a keresztény magyar társadalommal.
Megjelent a lap hasábjain, amikor a zsidó hitközség a keresztényekkel együtt mondott hálaimát a

szerb megszállás alóli felszabadulásért és a pécsi egyetem megnyitásáért. Értesülünk arról is, hogy
emléktáblákat állítottak a világháború zsidó hőseinek, és hogy a palotabozsoki hitközség egy
katolikus templom javára tett adományt. A lap, bár változó intenzitással, de rendszeresen hírt
adott a hitközség, a népiskola és a jótékony nőegylet programjairól. A Dunántúl szellemiségére
jellemző, hogy az 1930-as évekig karácsonyi évkönyvében izraelita naptárat is közölt, és egészen
1944 tavaszáig helyet adott a hitközség gyászjelentéseinek.
A másik központi kérdést a zsidóság térfoglalásának, gazdasági, politikai, szellemi befolyásának
megítélése és annak korlátozásával kapcsolatos viták jelentették. Ez a polémia a dualizmus kori
előzmények folytatásaként gyakorlatilag már a tanácsköztársaság bukása, illetve a szerb megszállás
megszűnése másnapján megkezdődött a sajtóban. A különböző érvelések a numerus clausust, majd
az első két zsidótörvényt övező vitákban csúcsosodtak ki.
 Az egyik álláspont szerint a zsidók annak köszönhetik gazdasági és közéleti befolyásukat, hogy a
keresztény társadalom évszázadokon át csak a kereskedelmi, pénzügyi és értelmiségi pályákat
hagyta nyitva a zsidóság előtt. Ráadásul a keresztények általában a megfelelő képzettséget és
gyakorlatot is nélkülözik a zsidók által „uralt” a szakterületeken, így bukásuk oka legtöbbször
ebben keresendő. Ezt a nézetet általában a liberális lapok képviselték, de elszórtan felbukkant a
kisebb felekezeti lapokban, így a Munkásifjú című lapban is.
Ezt az álláspontot képviselte Pécs város törvényhatósági bizottságának egyik legtekintélyesebb
tagja, Mattyasovszky Zsolnay Tibor. Az I. zsidótörvény vitája kapcsán elmondott, és a Dunántúl
hasábjain közölt beszéde szerint azok a visszásságok, amikkel általában a zsidókat vádolják,
voltaképp a keresztény társadalomnak róhatóak fel: az, hogy az ipart, a kereskedelmet és a
pénzvilágot a zsidók uralják, a keresztény társadalom lustaságából eredeztethető. Márpedig amíg
nem következik be mentalitásbeli változás, addig a gazdaság átszervezése sem járhat sikerrel:
„minden vagyon, bárkinek a kezén legyen is, nemzeti vagyont képez és ha hozzá nem értő kezek
nyúlnak feléje, akkor annak nem igazságosabb megoszlása, hanem összeomlása és
megsemmisülése következik be.” Rámutatott, hogy nem a zsidóság korlátozása az egyetlen
lehetséges út, hiszen a zsidóság mellett is lehetséges az érvényesülés: „új értékek termelésével is
lehet gazdagodni és ez az értéktermelés végeredményben az ország gazdagságát emeli”.
 A másik álláspont szerint a zsidóság térfoglalása minden szempontból veszélyt jelent a keresztény
magyarságra, annál is inkább, mivel az általuk képviselt gazdasági hatalom destruktív politikai
ideológiákkal is összefonódott. Főleg a Pécsi Est és – kevésbé összefüggően – a Pécsi Katolikus
Tudósító szerzői karolták fel és terjesztették azt a gondolatot, hogy egyfelől a zsidóság, másfelől a
liberalizmus, internacionalizmus, bolsevizmus, szabadkőművesség és nagytőke között összefüggés
van, amely jól kirajzolódik a sokféle, látszólag heterogén jelenség mögött.
Az elmélet képviselői szerint feltűnő, hogy Magyarországon és Oroszországban is a zsidók
irányították a forradalmi mozgalmakat; ezt a népbiztosok nagy részének származása, felekezeti
hovatartozása igazolja. Az sem lehet véletlen, hogy az orosz hitközségek nem egyszer tanújelét
adták a szovjet hatalom iránti lojalitásuknak. Ahol azonban nem tudták megszilárdítani a politikai
hatalmukat, ott a zsidó tőkések a háttérbe húzódva építették ki az érdekeiknek leginkább
megfelelő struktúrákat. A Pécsi Est publicistájának szavai szerint: „A kapitalista zsidóság csinált

magának olyan munkásmozgalmat, amelytől neki sohasem kell félni, mert annak mindenható urai
és irányítói saját fajtájából kerülnek ki.” Mindez persze nemcsak a hatalom legfelsőbb szintjein
érhető tetten, hanem a hétköznapok valóságában is súlyos következményekkel jár. A zsidó
üzletemberek rendre a magyar érdekekkel helyezkednek szembe, a milliók életét keserítő infláció,
az áremelkedések, a bérek visszafogása szintén a zsidó kézben levő tőke működésének, a „zsidó
uzsorázásnak” köszönhető, de az üzérkedők, panamázók között is rengeteg zsidót találni. Hogy
mindezeket mennyire nem különálló jelenségeknek látták, és mennyire központi kérdésről volt
szó, azt jól mutatja a főként kispolgári és munkás rétegekhez szóló Pécsi Est cikkeinek hangvétele,
melyre az alig leplezett egzisztenciális félelem jellemző: „Ha nem vagyunk résen és nem állunk
meg a sír szélén: Magyarország 10-20 év múlva teljesen zsidó kézre kerül s magunk vagy
mehetünk új hazát keresni, vagy pedig fiainkra a legszomorúbb rabszolgasors vár.”
A társadalomban tehát az egyetlen lényeges törésvonal zsidók és keresztények között húzódik, ezt
azonban a jelentős részben szintén „idegen” kézre került sajtó elfedi. Nemcsak a hosszú távú
szociális reformokat akadályozza meg, hanem a legaktuálisabb kérdésekben is a nemzeti
érdekekkel fordul szembe. Bangha páter már 1921 őszén a pécsi sajtóünnepen elmondott
beszédében megállapította, hogy a háborús uszításért, a nemzet erkölcsi erejének aláásásáért és
így végső soron az ország feldarabolásáért is a zsidó sajtót terheli a felelősség. A zsidók ugyanis –
folytatódik a gondolatmenet – ahhoz, hogy gazdasági hatalmukat biztosítsák, igyekeznek
meggyöngíteni az érdekeikkel ellentétes vallási és nemzeti kötőerőket. Nem véletlen, hogy a pécsi
zsidók maguk is hazafiatlanul viselkedtek a forradalmak és a szerb megszállás idején. A Pécsi Est
egyik olvasója 1924-ben azt sérelmezte, hogy a pécsi zsidók nem ünnepelték meg március 15-ét,
nem sokkal később pedig az egyik szerző érvelt amellett, hogy ha háborúra kerülne sor, „sem a
kisantant zsidó, sem a magyar zsidó nem fogja egymásra pufogtatni a golyót”.
A gondolatmenetből az a gyakorlati következtetés adódott, hogy a többszörösen összetett
probléma megoldását a zsidóság visszaszorítása jelenti a politikai, társadalmi, gazdasági és
kulturális élet valamennyi területén. A lapok nemcsak a törvényi korlátozásokat helyeselték és
sürgették, hanem a zsidó tulajdonban lévő üzletek és újságok bojkottjára is felhívták olvasóikat. Az
egyetemi ifjúság lapja kevésbé direkt módon érvelt a zsidóság gazdasági korlátozása mellett. Az
egyetem Szent Mór Kollégiumában kiadott lap, a Maurinum első számának egyik szerzője amellett
érvelt, hogy „magyarrá kell tenni” az országot, „új honfoglalásra van szükségünk, mert a
gazdasági életben minden fontosabb pozíciót idegenek foglaltak el”. A gazdasági korlátozás
mellett a Pécsi Est már az 1920-as évek első felében felvetette, hogy a zsidóság politikai
képviseletét is csökkenteni kellene.
 Egyfelől a liberális, másfelől az antiszemita lapok között a Dunántúl jelentette a középutat.
Cikkeire egyrészt nem volt jellemző, hogy a zsidóságot akár a baloldali mozgalmakkal, akár a
nagytőkével, akár a szabadkőművesekkel azonosította volna. A kevés kivétel egyikét egy vezércikk
jelenti, mely a gazdasági válság nyomán egyre mélyülő szegénységet tárgyalta: a nyomor „nem
pár ezer, aranyborjút imádó, önzéstől elsötétült lelkű Shylocknak és a munkanélkülieknek az
ügye”. Másfelől a Dunántúl az 1930-as évek végéig nem követelte a zsidóság gazdasági
korlátozását – igaz, határozottan nem is érvelt ez ellen. Zsidó cégek mindenesetre rendszeresen
hirdettek a lap hasábjain, amely helyet adott a zsidó kereskedők közleményeinek is a nyitva tartás

rendjéről vallási ünnepek idején. A Dunántúl cikkeiben csak az első háborús években vált
hangsúlyosabbá a keresztény gazdaság pártolásának igénye; ekkor már rendszeresen hírt adott a
Baross Szövetség tevékenységéről, 1941 decembere után pedig néhány alkalommal kimondottan
keresztény cégek szövetkezését reklámozta.
Még rengeteg munkát igényelne hogy a felvetett kérdésben valamelyest megnyugtató konklúzióhoz
jussunk. A vizsgálatot ki kellene terjeszteni a diskurzus egészére, át kellene olvasni a régió többi (nem
felekezeti) lapját, feldolgozni a szerkesztők életútját, a közéleti szereplők megnyilatkozásait,
beszédeit, könyveit, és azok országos recepcióját. Egyelőre tehát csak provizórikus érvénnyel
fogalmazhatok meg bármilyen összegzést.
Úgy tűnik, hogy a felekezeti lapok állásfoglalását a zsidókérdésben az országos és nemzetközi politikai
helyzet változásai szabták meg. A numerus clausus és az I. zsidótörvény még megfelelt azoknak a
társadalmi igényeknek, amelyek a lapokban artikulálódtak, ezen túl azonban a kérdés önsúlya már
nem lendítette volna sem a lapok szerkesztőségét, sem a helyi társadalmat. Erre utal véleményem
szerint, hogy a további zsidótörvények és főként a zsidóság elhurcolása mellett egyetlen lap sem
alakított ki semmilyen önálló érvelést, és helyi adatokra, fejleményekre sem tudtak hivatkozni. A
lapok, ameddig lehetett, képviselték saját értékrendjüket, 1944 tavasza után viszont vagy elfordultak
a közéleti kérdésektől, vagy a hatalom szócsöveivé lettek.
Köszönöm a megtisztelő figyelmet!