You are on page 1of 3

CEC  CEU konferencia 2016. márc. 17.

Hölgyeim és uraim!
Sajátos fintora a történelemnek, hogy, az un. rendszerváltás után szinte azonnal, már
az első szabadválasztások két fordulója között, a választási kampányban, megjelent
a nyílt antiszemitizmus Magyarországon. S elkezdődött az a folyamat, ami az
egyházak és hatalom táncában egyre gyorsuló tempóban a” trón és oltár” újra
egymásra találásához vezetett. Horn Gyula miniszterelnök 1997-ben a Vatikánnal
kötött paktuma, majd a Fidesz 1998-as hatalomra kerülése után, a hatalom
játszmája az egyházakkal saját legitimálására, egyre torzabb produkciókra ragadtatta
a feleket. Amikor 2002-ben, imakörökben fohászkodtak Budapesten Orbán Viktor
győzelméért a választási kampány idején és a szószékekről szólították fel a híveket,
hogy a Fideszre szavazzanak – felrémlett a kérdés: ha a XXI sz. elején az egyházak
ilyen módon tudják, és akarják befolyásolni a társadalmat, a politikát, - a két
világháború között vajon volt-e, s ha igen, mekkora volt a kersztény egyházaknak
felelőssége és szerepe az antiszemitizmus társadalmi térnyerésében, ill. a
klerikális zsidóellenességnek mekkora volt a szerepe a zsidóság
jogfosztásában, a lakosság dezinformálásában, olykor elaljasításában.
És vajon minden történelmi egyház azonos mértékben vett részt ezekben a
folyamatokban melyek a holokauszthoz vezettek?
A XXI század első évtizedének végén Magyarország már olyan képet mutatott,
mintha az állam és egyház szétválasztása soha meg nem történt volna ebben az
országban. Az egyházból a legjobbak ugyan hátrébb léptek ebből a játszmából, de a
nagy többség egyértelműen az anyagi javak birtoklásáért, behunyja a szemét a
morális torzulások, a gyűlölet kampányok láttán.
2012-ben: Miután a Civitas Europica Centralis támogatást nyert a berlini
székhelyű International Holocaust Remembrance Alliance (IHRA)-tól” - az Út a
holokausztig: a keresztény egyházak viszonyulása a zsidósághoz a két
világháború között Csehszlovákiában és Magyarországon című kutatásra,
elkezdtük a munkát.
2013-ban tartottuk a kutatási eredmények bemutatására az első konferenciát.
2014-ben ismét sikeresen pályáztunk az IHRÁ-hoz és kiterjesztettük a kutatást
Romániára is. Így a korabeli határmódosítások következtében történt változások
hatását is tudtuk vizsgálni az egyházak körében. Azaz, hogy Közép-Kelet-Európa
társadalmaiban, egyes térségeiben, hogyan alakult az egyes egyházak szerepe
abban a folyamatban, aminek a végállomásai Auschwitz, Birkenau és a többi
haláltábor.
Miután kiváló történészek sora foglakozott és foglalkozik immár évtizedek óta a
holokauszttal, bennünket az érdekelt, mit tettek a keresztény egyházak, vagy mit
nem tettek, hogy azok a rettenetes társadalmi torzulások, emberi szenvedések
és lealjasodások bekövetkezhettek, bekövetkeztek, melyek végéről sokkal
többet tudunk, mint az odavezető útról.
Ma ugyanis nemcsak a holokauszt tagadása veszélyes egy társadalomban, és nem
kizárólag a politika felelőssége, ha a társadalom legrosszabb reflexei jelennek
meg.

CEC  CEU konferencia 2016. márc. 17.

Angela Merkel azt mondja erről: "nem elég magára az embertelen náci rezsimre
emlékezni, a teljes képhez az is hozzá tartozik, hogy miként működött eközben a
társadalom többsége? Fellélegezve, ha az ember maga nem volt érintett? Vagy kis
előnyöket kicsavarva az üldözöttek rovására? vagy egyszerűen félre nézve, hogy
aztán önfelmentést keresve mindent a politikai vezetésre fogjon? Hogy másoknak
semmi felelősségük nem lett volna abban, hogy idáig fajultak a dolgok?” (Angela
Merkel Dachauban 2013. augusztus 19.)
Tehát a mások felelőssége. Elsősorban az egyházaké, mint a kor legfontosabb
intézményeié. A legfájdalmasabb talán, amikor egyházi vezető személyek kettős
szerepben – úgy is, mint egyházi vezetők és úgy is, mint a Parlament felsőházának
tagjai járulnak hozzá az erkölcsi normák relativizálásához, s ezzel a társadalom
tagjainak lezüllesztéséhez. Részlet A Püspök kertje film szövegéből:
„Részlet Ravasz László református püspök a Parlament Felső Házában
elhangzott beszédéből a gróf Teleki Pál beterjesztését követő az un. első zsidó
törvény megszavazásakor.
Ezen 1938-as törvény 20 %-ban korlátozta faji alapon, tekintet nélkül vallási
hovatartozásukra a zsidónak minősített magyar állampolgárok - munka és
megélhetési jogait - a gazdaság, a kultúra és a közszolgálat területén. Azért óva
intem a zsidóságot attól, hogy akár passzív, akár aktív ellenállással olyan
magatartást tanúsítson, amely éppen érvet szolgáltathat annak az irányzatnak,
amellyel szemben védekezni kíván. Szerettem volna, ha már rég meglátta volna
maga, hogy egy állam rendjében nem lehet egy kisebbség olyan helyzetben,
hogy a többség jogait és ingerenciáját gyakorolja! Ősi törvény az, hogy a
rosszakért a jók szenvednek. Ez áll a zsidóságra nézve is. Az, ami általában igaz a
zsidóságra amit elmondtam, az egyes zsidó származású emberre véres és fájdalmas
igazságtalanság lehet. Főlehajtva hordozza a szenvedést, nem azért, mert felelős,
mert osztozik a hibában, hanem azért, mert gondolja meg, hogy milyen áldás, hogy
vannak közöttünk ártatlan szenvedők is. Mi lenne, ha nem lenne egy sem? Az
ártatlan szenvedésnek kiengesztelő és jóvá tevő ereje van. Olyan törvényt hoztunk,
amely sok zsidó származású embernek, akár keresztyén, akár izraelita, fájdalmat
okoz. A legmélyebb fájdalmat, a legnemesebb és legjobb ilyen származású
embernek. Mi keresztyének ezt ne felejtsük el! Gondoljunk rájuk szeretettel, s
anélkül, hogy fitogtatnánk, vagy felkínálásával megsértenők őket, érezzünk
gyöngédséget és érezzünk szeretet irántuk. Nyerjük meg a zsidóságot, mint egyént,
hogy küzdjön velünk együtt a zsidóság – a zsidó végzet, az emberiség
zsidókomplexuma ellen. Hadd oldódjék meg ez a régi sors, ez a régi kérdés, és régi
átok! Nekik is, nekünk is, ez az érdekünk. A törvényjavaslatot elfogadom.”
Mai szemmel nézve, abszurdnak tűnik ez az érvelés. Különösen egy kisebbségi
helyzetbe került közösségből származó embertől, még akkor is akkor is, ha Ravasz
László püspök az un. anyaországban élt. ”… egy állam rendjében nem lehet egy
kisebbség olyan helyzetben, hogy a többség jogait és ingerenciáját
gyakorolja!”
Amikor a morál, vélt reálpolitikai feltételeknek akar megfelelni, szörnyű tévedések
következnek be. S hatásuk beláthatatlan következményekkel jár. Bibó István mutat

CEC  CEU konferencia 2016. márc. 17.

rá, hogy mennyire elveszítette ennek következtében politikai tájékozódó képességét
a korabeli magyar elit „a történelem Hitler ultimátuma formájában döntő politikai
és katonai kiugrási lehetőséget kínált Magyarországnak. Ehhez az kellett volna,
hogy Magyarország ezt a kiugrást ugyanolyan gyorsasággal és
elhatározottsággal csinálja meg, ahogy azt Románia csinálta egy fél évvel
később, és még csak nem is kellett volna a németeket bajtársiatlanul hátba
támadni, mert hiszen a németek a maguk bajtársiatlan lépéseivel tálcán hozták
az erkölcsi jogcímet a szembefordulásra.” (Bibó I.)
Tudjuk. Magyarországon nem ez történt. Így a legrosszabbak a háború hátralévő
hónapjaiban következett be.
S mivel a történelem igen is ismétli magát, a közelmúlt évei, de különösen 2010-től,
ismét fokozódó gyorsasággal nagyon is, a fajgyűlölet, az idegengyűlölet, a xenofóbia
minden napi élményünk. A szereplők pedig kísértetiesen hasonlóan kezdenek
viselkedni, mint a két világháború között. Az egyházak ebben a térségben jobb
esetben hallgatnak, Ferenc pápa szavai ide nagyon szűrten érkeznek. Úgy
gondoljuk egy ilyen kutatás aktualitása napról-napra indokoltabb. 2015-ben sikeresen
pályáztunk a Claims Conference-hez, így sikerült a 2012-ben elkezdett kutatást
folytatnunk. Most pedig a CEU-val együttműködve kerül sor erre a konferenciára.
Törzsök Erika