You are on page 1of 123

YVES DE DARUVÁR

A TRIANONI MAGYAR SORS

Több mint egy évszázada, hogy Grairy{1 } atya, a Notre
Dame szószékéről érces hangján a következő ünnepélyes
figyelmeztetést intézte híveihez:
„Mindenki hazája szent. Belőlük egynek elpusztítása
is felér az emberi nem megcsonkításával. Egy
népgyilkosságára irányuló szándék Isten elleni
hadüzenet, támadás az élet rendje és a történelmi
Gondviselés ellen. Lelkiismeretünk szerint bűntény.
A Történelem még megtoldja azzal, hogy hiábavaló
bűntény. Bűneink azonban hála legyen Istennek mégsem hiábavalóak: elkövetőjükre terhet, romlást,
büntetést hoznak.”

„Egy nemzet nincs megalázva azzal,
hogy legyőzték, vagy ha aláírt
- késsel a torkán - egy végzetes
békeszerződést. Becstelenné válik
azonban, ha nem tiltakozik, ha
tönkretételéhez maga is hozzájárulását
adja.
Nem a vesztés a bukás, hanem a
lemondás..."
(Delcassé francia külügyminiszter)

Yves de DARUVÁR a Becsületrend parancsnoka, a Felszabadítási Mozgalom társharcosa, a
Tengerentúli Ügyszolgálat főintezője. Törökországban szülelelt az első világháború végen.
Édesapja magyar volt, édesanyja francia. Franciaországban nevelődött fel. 1940 júniusában,
drámai körülmények között Angliába vetődött, elsők között jelentkezett a Szabad Francia
Haderő szolgálatába és Leclerc tábornok parancsnoksága alatt részt vesz a fezi, tripoliszi,
tuniszi és a franciaországi hadműveletekben a 2. páncélos hadosztály kötelékében.
A franciaországi szabad magyar emigráció ténykedésének aktív pártfogója.

Yves de Daruvár

A TRIANONI
MAGYAR SORS

PÜSKI
BUDAPEST, 1999

© Yves de Daruvár
© Magyar nyelvű kiadás: dr. Katharina Kajdi-Avar
A mű eredeti címe:
Le destin dramatique de la Hongrie, Albatros, Paris, 1970
A luzerni fordítás és magyar kiadás címe:
Trianon. A feldarabolt Magyarország, Luzern, Svájc, 1976
Fordították:
ÚJVÁRI FERENCNÉ sz. RÁTZ LÍVIA és UJVÁRY LAJOS
A luzerni fordítást korrigálta és a francia nyelvű 1989-es
(Paris, Sorlot) 2. kiadás szerint kiegészítette
DR. KAJDI -AVAR KATALIN
PÜSKI KIADÓ Kft.
Budapest I., Logodi u. 16. 1012.
Telefon: 201-4444
Felelős kiadó: Dr. Püski Sándor
PÜSKI KÖNY VESHÁZ
Budapest I., Krisztina körút 26. 1013.
Telefon: 375-7763
ISBN: 963 9188 582
Tipográfia, tördelés:
DOBÓ NÁNDOR, CAD BT.
Nyomta a debreceni Alföldi Nyomda
Felelős vezető: GY ÖRGY GÉZA vezérigazgató
PRINTED IN HUNGARY

Bevezető
Ez a könyv egy égőlelkű, a szenvedélyteli és a kilátástalannak tűnő nemes ügyekért
rajongó személyiség munkája.
Már 20 esztendős korában Fez, Tripolisz, Tunisz, Normandia harcterein küzd Leclerc
tábornok parancsnoksága alatt. Ezekben a rendkívül súlyos órákban Franciaországot
óhajtotta választott hazájaként, mivelhogy az akkoriban halálrasújtott, megalázott, legyőzött
volt. Győzelmes feltámadása érdekében ontotta vérét ezekben az években a sivatagban, súlyos
sebesülést szenvedve.
Most pedig, a hajdani 1940-es ifjú, a Tengerentúli Főparancsnokság szolgálatában szerzett
tapasztalatok alapján szellemben és jellemben kiforratlan, mint érett férfiú, új csatába indul.
Ezúttal azonban nem fegyverrel a kézben, hanem „Trianonnal”, mint a megcsonkított
Magyarország becsületéért harcoló katona, Leclerc szellemében.
Yves de Daruvár a modern idők „lovagja".
*
Nem érzem magam illetékesnek arra, hogy Yves de Daruvár merész, bizonyítékokra
alapozott munkájáról általános ítéletet alkossak. Csak néhány megjegyzést szeretnék
hozzáfűzni. A trianoni békeszerződés indokai, melyek alapján Magyarországot
megcsonkították, felháborítók és gondolkodásra késztetnek.
Mint az 1914-18-as háború egykori katonája, kötelességemnek érzem, hogy az ebben a
könyvben idézett Georg Roux szavaira utaljak „A 4-5 évig tartó, erejük legvégéi kimerítő
harcok, a végtelen nagy áldozatokba való belenyugvás, létük vagy szabadságuk kockára tétele
után a győztesek nem voltak hajlandók az irgalmásságra.” Magyarországot, ezt a több mint
1000 éves országot, a bosszúállás a legkíméletlenebbül sújtotta. Ez tévedés és bűn volt.
Egy bizonyos: századokon keresztül nem akad példa a győzők irgalmára. Bárcsak ez a mű
részese lehetne egy új korszak kezdetének a népek egymásközti vitájánál és a győztesek
szigorúságánál, az elkerülhetetlen konfliktusok találkozóin.
*
Jobb bevezetői írhatlak volna ehhez a munkához olyan személyek, akik a közép-európai
kérdésekben jártasabbak nálam. Baráti kötelességemet teljesítem, amikor Yves de Daruvár
kérésének engedve, erre a feladatra vállalkoztam.
Sivatagi vándorlásaink Afrika tájain még mindig összekötnek bennünket. Tüneményes
látványok tárultak elébünk. Ott vonultunk gyorsan, nagyon gyorsan északnak a sima,
kavicsos úton Franciaország felé. Az utat éjszaka a csillagok jelezték. Néhanapján felfutottak
zászlóink az elfoglalt állásokon a kék ég felé...
De voltak szomorú napok is, mint az 1943-as húsvét reggelén, mikor a gránátok becsapódása
közben egységünk közt futótűzként terjedt el a szomorú hír: Daruvár súlyosan megsebesült.
Ingold tábornok
a Felszabadítási Rend nagykancellárja,
a Hadtörténeti Intézet volt tagja.

Előszó
Apám magyar honvédtiszt volt, anyám francia. A trianoni békeszerződés következtében
kerültem Franciaországba és ott nevelkedtem fel. Már korán alkalmam nyílt arra, hogy
tudomást szerezzek Trianonról, tanulmányozhassam következményeit, elgondolkozzam
felettük.
Azok után. hogy a második világháborúban bebizonyíthattam hűségemet Franciaország
iránt - abban az időben, mikor történelmének mélypontjára került - kötelességemnek érzem,
hogy - habár összeszorult szívvel, de mégis határozottan - honfitársaim elé tárjam az első
világháború győzteseinek hitvány cselekedeteit. Mert a nemzetekre csakúgy jellemző, mint az
egyénekre, hogy jót vagy rosszat cselekednek. Úgy gondoltam, szükséges, hogy valaki erkölcsi
és szellemi képessége tudatában, egy napon feltárja ezt a fekélyt.
A trianoni békeszerződés 50. évfordulója talán a legalkalmasabb idő e mű megjelenésére.
Mivel nem vagyok történész, ezt a könyvet a pontosságra és tárgyilagosságra ügyelve csaknem
teljesen olvasmányaim feljegyzései alapján állítottam össze. Innen származik a számos
idézet, amiért az olvasó elnézését kérem.
Paris. 1970. június
Yves de Daruvár

I.FEJEZET

Az 1000 éves Magyarország földrajzi egysége és
néprajzi tagoltsága
Magyarország a mai határai között az 50 évvel ezelőtt az Entente által
diktált béke eredménye, amit 1920. június 4-én írtak alá. Az 1947. február
10-i párizsi béke nagyjából megerősítette Trianon határozatait.
A trianoni béke olyan területeket csatolt el Magyarországtól, melyek a
honfoglalástól kezdve, azaz több mint 1000 éven át megszakítás nélkül hozzá tartoztak. Így
egy tollvonással úgyszólván nemcsak Magyarország nemzeti és történelmi egységét
szüntették meg, hanem azt a fizikai-gazdasági egységet is, mely tíz évszázad alatt az egész
Kárpát-medencét jellemezte. Miért tudott Magyarország oly hosszú időn keresztül régi
határai között maradni? Mi volt az a titokzatos erő. mely egységét újra és újra visszaállította?
Elsősorban kivételes földrajzi helyzete, melyhez hasonlóval egyetlen európai állam sem
rendelkezett.
A régi Magyarország nemcsak 10 évszázados történelmi egységet képezett, hanem Elisée
Reclus 1878-ban elhangzott megjegyzését idézve „Európa legtökéletesebb földrajzi egységét”
is. „Magyarország – írta Reclus - szabályos ellipszis alakban helyezkedik el Európa közepén
alföldjeivel, melyeket a hegyek láncolata vesz körül... Bármilyen lesz is a jövőben a népek
csoportosulása, a Kárpátok övezte területen az a nemzet fogja a legnagyobb befolyást
gyakorolni, mely megszerezte és védelmezte
ezt a területet... Északnyugattól keletre és délre a magyar medencét mindenütt határozott
domb és hegy - vonulat veszi körül.”{2 }
Payot a következőket írta: „Magyarország olyan csodálatos földrajzi egység, minden része
úgy kapcsolódik egymáshoz, hogy azok közül akár
egyetlenegynek a megbontása tönkreteheti a teljességet."
Eisenmann 1904-ben így nyilatkozik: „A magyar terület hatalmas földrajzi egységű
adottság. Ez a földrajzi keret a szilárdság, a precizitás, a teljesség és egység benyomását kelti.
Érthető, hogy ez a természetadta vidék egy államnak szinte kész területet nyújtott és a
közepén elhelyezkedő síkság arra alkalmas, hogy politikai súlyú központot alkosson.”{3 }
Közép-Európa fizikai térképei minden magyarázatnál világosabban mutatják a volt magyar
királyság különleges egységét. A Kárpátok láncolata három oldalról védelmezően vesz körül
egy végtelen központi síkságot és ebben a hegyektől övezett térségben, egy kivételével,
valamennyi folyó a síkság felé tart. A hegyvonulatot nyugat felé az Osztrák Alpok
nyúlványai és a Horvát Hegység egészítik ki, dél felől a Duna alsó folyása és a Száva képezik
a határt.
Ezt a tökéletes földrajzi egységet tökéletes gazdasági egység telte teljéssé. A természetes
határokon belül megtalálható volt valamennyi, a gazdasági élet szempontjából szükséges
nyersanyag. A központi síkság és a környező hegyek harmonikusan egészítik ki egymást. Az
egyik a gabonái, a másik a fát, ásványokat, legelőket biztosítja. Az egykori Magyarország

tökéletes fizikai egyensúlyát a számarányok is igazolták: 50% síkság, művelhető földterület.
25% erdő. 20% rét, mező és alig 5% terméketlen terület. Ez a megoszlás meglepően gazdag és
harmonikus.
Falu Tamás szerint „Magyarország határait nem az emberek húzták, hanem maga Isten
alkotta:” Különösen a Kárpátok láncolata tűnik olyannak, mintha maga a természet is
halárnak szánta volna. Nincs még egy határ az európai történelemben, melynek tökéletessége
felülmúlta volna a Kárpátok láncolatával alkotott 10 évszázados magyar határokat.
Ilyen földrajzi egység önkéntelenül is politikai egységet kívánt, olyan népet, mely képes
ennek az egységnek a megszervezésére. Ez a nép a magyar volt, büszke kivételes
egyedülvalóságára. Ennek a népnek sikerült a terület 896-ban történt birtokbavétele óta az,
amely, ugyanazon a területen, más népek (pl. az avarok 567-796) számára kudarccal
végződött.
Elisée Reclus szerint „Az emberiség jövője szempontjából jó, hogy az európai kontinens egyik
fontos részében, egy az európai népekkel kereszteződések folytán ugyan rokonságba került,
de alapjában véve nem-árja nép viszi a vezető szerepet. Az indoeurópaiak gőgös előítéleteire a
magyarok történelmükkel válaszolnak. Volt ugyan igen gyenge oldaluk is, de vajon
szomszédai közül melyik mondhatná magát intelligencia, bátorság vagy éppen a
szabadságszerető terén különbnek?”{4 }
A magyarok által benépesített és megszervezett Közép-Duna terület évszázadokon
keresztül Kelet-Közép-Európa legszilárdabb humanisztikus és politikai középpontjává vált. A
magyar nemzet, szomszédainak állandó támadásai, a tatárdúlás (1241), a XVI. , XVII-ik
századi török hódoltság ellenére fenn tudta tartani a földrajzi határokat. Egészséges és
értelmes politikájával egészen az 1920-ban bekövetkezett sajnálatos területi megcsonkításig,
össze tudott egyeztetni valamennyi gazdasági, néprajzi, közigazgatási és kulturális tényezőt.
Ezt a kivételes geopolitikai egységet hosszú történelmi és harmonikus földrajzi, valamint
gazdasági közössége ellenére Trianonban teljesen megbontották és Magyarországot a Dunamedence területére korlátozták. Ma a magyar Alföld, melyet mesterségesen elválasztottak a
hegyvidéktől és az erdélyi magas-fennsíktól, nem egyéb, mint alaktalan, tagjaitól megfosztott
csonk. A későbbiek folyamán látni fogjuk, hogy maguk az elszakított részek is megszenvedték
ezt a szörnyű csonkítást.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy milyen könyörtelenséggel törték meg Trianonban a
történelmi Magyarország csodálatos egységét, melyre a magyarok méltán voltak büszkék.
Senki sem kételkedhetik abban, hogy még egy fél évszázad elmúltával is minden magyar
szemében, aki úgy hozzánőtt a régi Magyarországhoz, mint az anyjához a gyermek, a Haza
mindörökre az ezeréves Magyarország marad.
A magyar nemzet a többi európai nemzethez hasonlóan a történelem terméke, annak
ellenére, hogy legfontosabb alkotóeleméi a IX. századbeli honfoglaló magyarság alkotta.
Fajtiszta nép egyébként ma már a föld egyetlen országában sem található. Valamennyi mai
nép, de különösen az európai népek, történelmük során létrejött önkéntes vagy kényszerű
egyesülések, egybeolvadások eredménye. Ez az egybeolvadás és egymás mellett élés
Magyarországon is létrejött az évszázadok során abban a különleges nemzeti és földrajzi
„.olvasztótégelyben”, mely hasonló ahhoz
a történelmi „olvasztókemencéhez", aminek Michelet Franciaországot nevezi.
A honfoglaláskor a Duna-Tisza-közén és a Tisza völgyében talált kevésszámú bolgár-szláv
népesség aránylag hamar beolvadt. A későbbiekben, a tatárok nyomása elől érkező turáni
eredetű népek, a besenyők, kunok, jászok, a következő két-három évszázad folyamán

lassanként beolvadtak a magyarságba. Ezek után a szlovákok és a horvátok kivételével a
Trianon-előtti Magyarország valamennyi nemzetisége menekült népként érkezett az
országba. Ez volt a helyzet a XIII., XIV. és XV. században: északon a rutének, Erdélyben az
első oláhok, délen pedig a szerbek esetében, akik a törökök elől menekültek a Balkánról.
Ekkor történik hasonló okokból a horvátok térfoglalása a Dráva vonaláig. Az erdélyi
szászokat Géza
magyar király hívta be telepesekként a XII. században, a svábok ezzel szemben a török
kiűzése után, a XVIII. században érkeztek az országba.
A magyarság tehát, egységét és térhódítását tekintve, átvészelte ugyan az 1241-es tatár
betörést, a XVI-XVII. századbeli török hódoltságot azonban alaposan megsínylette. A háborúk
következményei, az éhínség, járványok pusztítása, a lakosság elhurcolása főleg a magyarlakta
alföldi területeket néptelenítették el. A 4 millióra becsült lakosság a XV. századtól a XVII.
század végéig kb. 2 millióra csökkent, míg Nyugat-Európa lakossága átlagosan 100%-kal
növekedett. Az osztrák Habsburgok a töröktől elpusztított területek betelepítésével a
céltudatos magyartalanítás politikáját követték. Az ő gyarmatosító politikájuk
következménye volt a Trianon előtti Magyarország néprajzi tarkasága, mely különösen a
Bánság területén volt észlelhető. Ez a vidék, mely 1718 és 1779 közöli közvetlenül is Bécs
hatáskörébe tartozott és a XV. században még tisztán magyarlakta terület volt szerb, román,
német, francia, olasz és spanyol népesség betelepítésével Európa legkevertebb vidékévé váll.
A becslések szerint a Habsburgok a XVIII. században kb. 400 000 szerbet. 1 200 000
németet és 1 500 000 románt telepítettek be Magyarországba. Így a magyarság török
hódoltság előtti százalékos aránya 1780 körül 80%-ról 40%-ra csökkent Ez a telepítés volt az
egyetlen oka annak is, hogy az erdélyi románság száma 200 000-ről 800 000-re szaporodott,
azaz megnégyszereződött a XVIII. században, míg Erdély magyar lakossága a XVI. században
még a románság kétszerese volt.
Az idegen elemek betelepülése két időszakra osztható. Először a XII. században
szivárogtak be lassanként az országba, majd a XIV-XV században a törököktől hátrálva
meneküllek főleg a hegyes határvidékekre.
A török kiűzése után a Habsburgok tömegesen telepítették be őket és azóta
lassanként kiterjeszkedtek az Alföldre és a környező völgyekbe. Így Magyarországnak, mely
évszázadokon keresztül Európa védőbástyájaként oltalmazta Nyugatot az egész európai
kultúrát veszélyeztető török hódítástól azt kellett tapasztalnia, hogy saját halottai helyét
szerbek és románok foglaljak el. Európa pedig végül Trianonban ezeknek a népeknek
ajándékozta azokat a területeket, amelyekért a magyarok annyi évszázadon át a vérüket
ontották.
A betelepített idegen népesség százalékos aránya egyébként csökken a
XVIII. sz. végétől kezdve a magyarok előnyére, akik fokozatosan visszanyervén elveszteti
földjeiket, a XIX. században már a korábbi 40% helyeit a lakosság 50%-at képviselik. A
folyamatosan gyarapodó magyar lakosság a trianoni csonkítás nélkül a XX. század folyamán
kétségtelenül a lakosság többségét alkotta volna. Az 1910-es népszámlálás alkalmával az
autonóm Horvátország kivételével a magyarság százalékos aránya már elérte az 54.4%-ot,
az ország lakosságának pedig több mint 64%-a beszélte a magyar nyelvet.
Említésre méltó még a régi királyságban az ország földrajzi helyzete is a lakosság eloszlása
szempontjából. A központi Nagy Alföldet lakó magyarok az ország többi 12, a szélső
területeken élő, egymással semmiféle nyelvi és faji kapcsolatot nem tartó nemzetiséggel

szemben a népesség abszolút többségéi alkották. A románok számaránya 16% volt a
szlovákoké 10,7%, a németeké 14,4%. Az összes szláv lakosság aránya nem haladja meg a
18,3%-ot. Elsősorban a nemzetiségek szétszórtsága és különfélesége jelentene a magyar elem
erejét velük szemben. Ezzel magyarázható az a tény is, hogy a magyarok kevés számbeli
túlsúlyuk ellenére hosszú ideig minden nehézség nélkül biztosíthatták a Kárpát-medencében
politikai vezető szerepüket. Fontos tényező volt az is, hogy a magyarok az ország minden
olyan gazdasági és kulturális központjában, ahol a más nemzetiségekkel - különösen a
németekkel szemben szomszédos viszony állt fenn. a többséget alkották. A magyarság
demográfiai fölényét ékesen bizonyítja az 1910-cs népszámlálás után készített térkép, melyet
annak idején a magyar küldöttség is felmutatott az 1920-as tárgyalásokon
és amelyet e munkához, is mellékeltünk. A régi Magyarország néprajzi problémáival
kapcsolatban meg kell még említeni, hogy a kettős monarchia magyar része sokkal
egységesebb volt az osztrák résznél. Magyarországon a magyar elem arányszáma a
kisebbségekkel szemben 54%. Ausztriában ezzel szemben a német lakosság aránya csak 36%
volt.
Összefoglalva megállapítható, hogy az első világháború kitörése előtt
Magyarország olyan egységet alkotott, melyet a magyarság asszimiláló ereje ugyanolyan
egységessé változtatott volna, mint amilyen kezdetben volt, ha természetes fejlődéséi a török
vész, később pedig a Habsburgok betelepítési politikája meg nem gátolta volna. A
Habsburgok egyébként a „divide et impera”elv szellemében szították a nemzetiségek közötti
ellentéteket, hogy végül ők szerepelhessenek a vitában a döntőbíróként.
A magyaroknak a nemzetiségekkel szemben tanúsított érzéseit évszázadokon keresztül
első királyuk Szent István, fiához. Széni Imréhez írt intelmeinek szelleme határozta meg,
mely azt az elvet vallotta, hogy minden nemzetiség őrizze meg a saját nyelvét és szokásait. „.A
vendégeknek és idegeneknek adj helyet országodban, hagyd meg nyelvüket, szokásaikat, mert
gyenge és törékeny az az ország, melynek csak egy nyelve és azonos szokásai vannak (unius
linguae uniusque moris regnum imbecille et fragile est).{5} Ne légy igazságtalan, de légy
mindig jóságos azokkal szemben, akik
hozzád jöttek letelepedni, bánj velük olyan jól, hogy jobban érezzék magukat nálad, mint
bármely más országban." Ezek alapján a magyar középkor méltán tekinthető a kisebbségek
aranykorának, ahogy Szekfű Gyula magyar történész is írta. Szent István híres intelme
azonban csak addig maradhatott élő valóság, amíg a régi királyság kizárólagos hivatalos
nyelve, a latin, korlátozta a nemzetiségek belső ellentéteit és biztosította a békés együttélést.
A történészek véleménye szerint a Habsburg Birodalom nagy szellemi fordulata a XVIII.
sz. végén történt. II. József császár úgynevezett felvilágosult abszolutizmusa (1780-90)
egységesíteni akarta birodalma országait i-s népeire rákényszeríteni a német nyelv
használatát. Innen ered a nemzetek hirtelen jelentkező partikularizmusa, kezdve a
magyarokkal; másrészt a francia forradalom adott új értelmet a nemzet gondolatának, amely
ezután a polgárok s nem az alattvalók együttese. Ez a robbanó megfogalmazás amit a
Forradalom és a Birodalom katonái terjesztettek Európában, magára Napóleonra hatolt
vissza, még mielőtt pusztítást hozott volna az egész világra, kezdetként Közép-Európára és a
Balkánra.
Magyarországon elsősorban II. József németesítést kísérlete váltotta ki
a „nemzeti ellenállást”. A magyar nyelv használata, mely a korábbi hivatalos nyelvet, a latint
felváltotta (1844-es törvény), a horvátokkal együtt íz ország összes kisebbségeinek
tiltakozását váltotta ki. Az 1844-es törvény volt tehát a kezdete a régi Magyarország

nemzetiségei között kialakult ellentéteknek. A magyar honpolgárok jelentős része is
végzetesnek találta ezt az újítást, mely az elkövetkező idők nehézségeinek csíráját hordta
magában: a magyar nemzet s nemzetiségei félreértéseinek későbbi tragédiáját. Ez az
intézkedés tekinthető a modern és a középkori Magyarország törésvonalának, a nemzetiségek
ellentéte kezdetének, a Kossuth-féle 1848-as jakobinus nemzeti felkelés csődjének s annak,
hogy a nemzetiségek majdnem összessége a magyarok ellen fordult s az osztrák ügyet
támogatta.
A bécsi uralkodó körök már régóta szították az ellentéteket a nemzetiségek között. Egy
idő óta megcsillantották előttük az autonómia lehetőségét is, hogy a leggyengébbek
segítségével leverhessék a legveszélyesebb lázadó népet, a magyart. A bécsi kormány
cselszövései nélkül Kossuth liberális politikája valószínűleg lehetővé tette volna, hogy a
magyarok és a kisebbségek 1848 után problémáikra valamennyi nemzetiség számára egy
ésszerű modus vivendi-t találjanak 1848-tól kezdve.
A magyarok egyik elkeseredett ellenfele maga állította, hogy „ Magyarország 1830-ig a
nemzeti egyenlőség eldorádója volt”.{6} Eddig az időpontig a Magyarországon élő
nemzetiségek nyelvi és irodalmi megújulási mozgalmainak központjai nem a határokon túl
élő testvérnépek országában, hanem Magyarország területén alakultak ki. Maguk a
szomszédos országok kulturális élete is érezte ekkor, közvetve, a magyarok nagylelkű
liberalizmusának előnyeit.
Az úgynevezett „magyar járom" alatt tehát jobban virágzott a Magyarországba menekült
nemzetiségek kulturális élete, mint saját hazájukban (pl. Romániában vagy Szerbiában). A
legkiválóbb szláv és román nyelvészek a budai egyetemen tanultak és saját nyelvükön
adhatták ki munkáikat.
Az első szerb, horvát és szlovák könyvek Magyarországon látlak napvilágot. Egyébként az
első román nyelvű könyvet 1544-ben nyomták Erdélyben, magyar fejedelem pártfogása
alatt. (Az első magyar nyelvű könyv is csak 1527-ben jelent meg.) Maga ez a lény is cáfolja
azokat az állításokat, melyek nemzetiségi elnyomásról beszélnek a történelmi
Magyarországon.
Az ország történetének 1848 előtti idejében gyakran voltak belső és külső háborúk,
politikai és vallási jellegű mozgalmak, nem volt azonban példa egyetlen komoly
nézeteltérésre sem az ország nemzetiségei közölt.
Az 1437-38-as erdélyi és az 1514-es magyarországi parasztfelkelések valóban kizárólag
társadalmi és nem politikai jellegűek voltak. A magyar és román jobbágyok közösen keltek fel
feudális uraik ellen, hasonlóan a kor többi európai paraszt lázadásaihoz. A magyar
jobbágyság maga is csak 1848-ban szabadult fel a jobbágyság terhei alól, a hosszú szolgaság
tehát az ország valamennyi parasztját együttesen sújtotta nemzetiségi különbség nélkül.
Gyakorlatilag a Magyarországba betelepült idegen népek egészen a XIX. század elejéig
teljes egyetértésben éltek a magyarokkal. A török elleni közös harc sokáig hatalmas
összetartó tényező volt a nemzetiségek között.
A hosszú török uralom után e felszabadult testvérnépeknél (románok, szerbek) egyszeriben
új királyságok alakultak. Ez a tény egyszerre buzdítóan hatott a Magyarországon élő szerbekre
és románokra, alkalmat nyújtott nemzetiségi problémák felvetésére, irredenta mozgalmak
kialakulására.
1848-49 eseményei is elmélyítették a szakadékot a magyarok és a nemzetiségek között. Az
ekkor támadt heves és rosszindulatú megnyilvánulások szerencsétlen következményeit már
sem az egyik, sem a másik fél nem tudta kiküszöbölni, nem segíthetett rajta az 1867-es

osztrák magyar kiegyezést követő őszinte igyekezet sem. A magyarokat elkeserítette, hogy az
1848-ban a velük együtt felszabadított szerb és román parasztok, akik szabadságukat nekik
köszönhették, az Ausztria ellen folytatott szabadságharcban tömegesen ellenük fordultak. A
nemzetiségek nem gondollak ekkor arra, hogy a közös elnyomó ellen folytatott függetlenségi
harc sikere nekik is felszabadulást hozhat. Már ebben az időben tapasztalható a nemzetiségek
közölt egy bizonyos kisebbségi érzésből, féltékenységből táplálkozó irigy gyűlölet a magyar
nép magasabb intelligenciájával, lendületével és hősiességével szemben, amely annyira
láthatóan és veszedelmesen kinyilvánult az egész világ előtt 1848-19-ben, újra jelentkezett az
utódállamok körében 1956-ban, a magyarság október novemberi dicsőséges felkelése
alkalmával.
Maguk a Habsburgok, miután a magyarok felkelését a nemzetiségek közreműködésével és
a külföldről érkező orosz hadsereg segítségével leverték, elmulasztották azt a sorsdöntő
alkalmat, mely ekkor az egész császárság megerősítésére kínálkozott. Győzelmük után
érkezett el az a pere, mikor minden népi és nyelvi csoportot, melyek törekvései ekkor még
nem voltak sem szeparatista, sem föderalista jellegűek, a hagyományos kereteken belül,
közigazgatási és kulturális reformokkal kielégíthették volna.
Ekkor még átalakítható volt a Monarchia egy hatalmas szövetségi állammá, melynek formája
akkor valószínűleg valamennyi nemzetiségnek megfelelt volna és összesíthette volna a
császárságot a királyság nemzetiségeinek majdnem egybehangzó csatlakozásával.
A Habsburgoknak magyar királlyá koronázásuk alkalmával esküvel kellett
megfogadniok, hogy Magyarország területi sérthetetlenségét tiszteletben fogják tartani. A
magyar rendek mindig egyhangúan tiltakoztak autonóm területek létrehozása és az országtól
való elcsatolása ellen. Tiltakozásuk egészen 1848-49-ig eredményes is volt. Csak a
szabadságharc oroszok általi leverése után alakítottak az osztrákok „Vajdaság” néven egy
osztrák tábornok kormányzása alatt a Bánát mintájára egy déli autonóm területet. Ennek a
területnek a lakossága az 1857-es népszámlálás adatai szerint 340.000 sváb, 333.000 szerb.
308.000 román és 241.000 magyar volt.
A horvátok és az erdélyi románok egyébként keservesen csalódtak várakozásaikban, mikor
osztrák felbujtásra a magyarok ellen fordultak. Ők ugyanis jutalmul Ausztriától ugyanazt a
sorsot kapták, amit a magyarok számára büntetésnek szántak. A történelem olykor
megismétlődik anélkül, hogy áldozatai tanulnának belőle.
Magyarország és ezen keresztül az egész Monarchia ellen irányuló elkeseredett
nacionalizmus egészen az első világháborúig a nemzetiségek értelmiségének vékony rétegére
korlátozódott, egy maroknyi csoportra, melynek tagjait igen gyakran az egyéni érvényesülés
(hatalom, állami tisztségek elérésének vágya) gondolata irányította. A kisebbségek népi
tömegei ekkor még nem ismerték a nemzeti versengés formáját. A régi Magyarország
hagyományos közigazgatási rendszere, a középkor óta kialakult megyék és szabad királyi
városok, ezenkívül a politikai és kulturális területi önkormányzatok (pl. a székelyek és
szászok Erdélyben) akadályozták a betelepültek nacionalizmusának kialakítását, akik
egyébként az ország területén belül vallási, nyelvi és kulturális téren, valamint a magánjog
terén korlátlan szabadságot élveztek. Ez a lény legalábbis számukra, abban az időben a
legfontosabb volt. A Magyar Szent Korona magában foglalta a nemzet hagyományos
szabadságjogainak biztosítékát, fajra, vagy nyelvre való korlátozás nélkül. A nemzetet ebben
az időben ugyancsak a nemesség és a szabad királyi városok képviselték, melyek a királlyal
egyenrangú tagjai voltak a Szent Koronának, mely így bizonyos módon egyensítette a
királyt az egész nemzettel.
A nemzetiségek kulturális színvonala Magyarországon magasabb volt, mint fajtestvéreiké,

akik saját hazájukban éltek. Az 1914-18-as világháború előtt Erdélyben több román iskola
működött, mint Romániában.
Ezekben az iskolákban, melyeket a pénzügyi feljegyzések tanúsága szerint többségükben a
magyar állam szubvencionált, a magyart csak második nyelvként tanították. Van-e a mai
Franciaországban akár egyetlen nyilvános. vagy magániskola, melyben a breton, baszk, vagy
flamand nyelvet akár csak második nyelvként is tanítanák? A magyar uralom alatt minden
szlovák falunak is saját iskolája volt. Megállapíthatjuk tehát, hogy minden egyéb hazug
híreszteléssel ellentétben, Magyarország, első királya. Szent István hagyományának
szellemében, semmiképpen sem hagyta tudatlanságban betelepült nemzetiségeit, hanem
egész történelme folyamán igyekezett szabad fejlődésüket és boldogulásukat biztosítani.
A nemzetiségeknek 1848-49-bcn a magyarokkal szemben tanúsított magatartása ellenére
az ország évszázados történelme során számos példát idézhetnénk, a betelepült népek
együttműködésére, ragaszkodására, hűségére. Mikor a török 1526-ban a mohácsi vész után
elfoglalta a Duna-medencét, a magyar nemzeti öntudat, a magyar hagyomány éppen a
nemzetiségi területeken, Szlovákiában, Erdélyben maradt fenn. A szlovákok és a ruszinok
például sok esetben büszkén vallották magukat „magyar”-nak, annak ellenére, hogy nem
voltak faji rokonságban a magyarokkal. Évszázadokon keresztül teljes egyetértésben éllek a
magyarsággal, együtt küzdőnek a törökök és a Habsburgok ellen. Rákóczi első katonái
szlovákok és ruszinok voltak és még 1848-49-ben is számosan harcoltak a magyar
szabadságharc oldalán Kossuth seregeiben.
Érdekes és tanulságos az 1861. május 10-i „A szlovák nemzet memoranduma a magyar
parlamenthez” c. írás (1. sz. Függelék), mely mérsékelt és barátságos hangnemet alkalmaz a
magyarokkal szemben. Ez a memorandum abban az időben csupán „autonóm szlovák
területet” kívánt a magyar királyságon belül, Horvátország mintájára, a szlovákok arányos
képviseletével a magyar országgyűlésen. Az 1907-cs szerencsétlen cernovai esemény, mely 14
halottat és 60 sebesültet követelt, mérgesítette el végképp a helyzetet a magyarok és
szlovákok között. Annak ellenére, hogy az 1000 éves közös történelem során ez volt az
egyetlen összeütközés a magyar karhatalom és a szlovák nép között, cseh és más külföldi írók
az esetet mértéktelenül felnagyították csak azért, hogy Európa közvéleményét Magyarország
ellen hangolják. Ezzel szemben senki sem említi meg azoknak az összeütközéseknek a
számát, melyek az elmúlt 50 év alatt, mióta Szlovákiát akarata ellenére Csehországhoz
csatolták, a csehek és szlovákok között történtek. A szlovák autonóm mozgalmat a régi
Magyarországon semmiképpen sem lehet a bretonok mai, franciaországi autonóm
mozgalmához hasonlítani. Az első világháború maga is a szlovák és egyéb nemzetiségi
ezredek Magyarországgal szemben tanúsított lojalitását bizonyította. A közös hazával
szemben érzett szolidaritás fennmaradt a rettenetes háború ellenére is, mely egyébként
alkalmat szolgáltathatott volna a kisebbségek számára, hogy ellenállást tanúsítsanak a
magyarokkal szemben. Ilyen mozgalom csak az Entente-propaganda hatására az 1918-as
összeomlás következtében fejlődött ki.
Az igazság tehát az, hogy Magyarország kisebbségei az 1914-18-as háború előtt
lelkesedés és ellenkezés nélkül elfogadták a magyar uralmat. Kisebbségi érzetük egyéni és
erkölcsi természetű volt, zsarnokságot nem éreztek. Aldo Dami, a két háború kisebbségeinek
neves svájci szakértője, joggal állapította meg, hogy Magyarország nemzetiségeinél
elsősorban a nyelvi tényezők voltak alapvető fontosságúak a későbbi magatartás és orientáció
esetében. A szlovákok, horvátok és erdélyi románok ebben a tekintetben jobban feltalálták
magukat új államaikban. A régi Magyarországon, ha politikai és társadalmi téren előre
akartak jutni, szükségük volt a kétnyelvűségre. Ez az akadály megszűnt számukra, új

helyzetükben azonban ennél komolyabb nehézségekkel kerültek szembe. Dami szerint a
nyelv ébresztette fel hosszú időn át a nemzetiségi érzelmeket. Ha Magyarország erőszakos
beolvasztó politikát akart volna folytatni kisebbségeivel szemben - ez volt mellesleg a francia
királyok politikája - erre évszázadokon keresztül bőségesen lett volna ideje{7 } - írja Aldo
Dami. Ettől azonban helyesen, vagy helytelenül tartózkodott. A mai Franciaország - folytatja a napóleoni centralizmus terméke, mely ugyanolyan tévesen értelmezi a svájci szövetség
gondolatát, mint a kisebbségek együttélését Közép- és Kelet-Európában. Magyarország
azonban nem folytatta sem a francia királyok, sem a császárság politikáját. Franciaország
különösképpen ezeréves egyesítési politikájának köszönheti, hogy politikai bukásai után
1815-ben és 1871-ben fennmaradhatott. Magyarországot ezzel szemben 1920-ban
megbüntették azért, mert elhanyagolta az egyesítést és hagyta nemzetiségeit saját területén
szabadon fejlődni... Ha valóban elnyomta volna őket, akkor ma nem lennének trianoni
határok. A nemzetiségek elnyomása a régi Magyarországon tehát csak mese. A magyarok éppen ellenkezőleg - végül is áldozatává váltak a nemzetiségekkel évszázadokon keresztül
alkalmazott túlságos liberalizmusuknak. A trianoni béke haszonélvezői - mint látni fogjuk rendkívül távol állnak az uralmuk alá került magyar népességgel szemben tanúsított
ilyenfajta nagylelkűségtől.
Kossuth 1858. november 18-án tartott glasgow-i beszédében a következőket mondotta:
„Nem hiszem, hogy az egész világ történelmében akadjon még egy nép, amely az évszázadok
során, a legrégibb időktől napjainkig; olyan türelmesnek, igazságosnak, liberálisnak
mutatkozott volna más nemzetiségekkel szemben, mint a magyar.” Kossuth, emigrációja
idején dolgozta ki a „Dunai népek szövetségének" tervét, mely az egyes népek közötti
ellentétek elsimítása után. Ausztriát helyettesítette volna. A szövetséges Ausztria kizárásával
Magyarország lett volna annak magva. „Hogy a magyar megelégedjék azzal, hogy az egyenlők
közt az első legyen” - tanácsolta honfitársainak, majd végezetül a következőket írta:
„Eltemetjük a múlt sírjába a régi sérelmek emlékét... Társaink a balsorsban, a horvátok, a
szlovákok és oláhok is temessék ugyanabba a sírba a sérelmeiket; melyeknek elkövetésében
mi vallhatnánk velük szemben bűnösnek magunkat. Valamennyiünknek van mit elfelednie és
van mit tanulnia.” Ezeknek a soroknak az értelme több mint egy évszázad után is időszerű
maradt.
Kossuth a továbbiakban állandóan igyekezett ébren tartani a magyarságot az osztrákokkal
való megegyezéssel szemben, mely szerinte semmi módon sem akadályozhatná meg a
Habsburg Birodalom széthullását. Elkerülhetetlennek tartotta az összeütközést a
nagyhatalmakkal, mely maga után vonná Ausztria összeomlását. „Egy megegyezés - írta - nem
hagyna számunkra más dicsőségei, mint azt, hogy mi lehetnénk a máglya, amelyen az osztrák
sast elégetik”.
Kossuth rendkívüli éleslátásával félt attól a lehetőségtől, hogy – saját szavait idézve - „az
Ausztriával való kiegyezés arra a pontra juttatja a nemzetet, ahol többé már nem lehet ura
jövőjének". Sajnos nem tudta megakadályozni azt, amitől annyira tartott: „hogy a világ
Magyarországot Ausztria bűntársának tartsa”. Az 1867-es kiegyezés után az egész világ
hozzászokott ahhoz, hogy Magyarországot csak Ausztrián keresztül tekintse. Maga a trianoni
béke is - ahogy írják - a diplomaták és kevéssé tájékozott államférfiak félreértésének
eredménye volt. Magyarországot valóban letaglózták és népe áldozatává vált a csendes
szemrehányásnak:
„Miért vetettétek magatok 1867-ben a Habsburgok és a pángermanizmus karjaiba?”
Különös módon Kossuthtal ellentétben, Palacky cseh történész. 1865-ben kiadott „Osztrák

állameszme" c. brosúrájában a Monarchia szövetségi alapon való átalakítását kívánta, 8
újonnan alkotott állam formájában, a különböző néprajzi csoportok jogainak teljes
tiszteletben tartásával. Ő egyébként bizonyos tekintetben maga sem ismerte el a történelem
állal létrehozott kötelékeket. Ausztriának Palacky szerint nincs egyéb létjogosultsága, csupán
az, hogy a birodalom nemzetiségeinek védnöke legyen. Ezek a nemzetiségek túl gyengék a
fennmaradáshoz, ha elkülönülve azon a veszélyes helyen maradnak, ahová a történelem
állította őket, de eléggé erősek lesznek, ha létrejön közöttük egy szövetség. Ausztria - szerinte
- az emberiség biztonsága szempontjából nélkülözhetetlen állam Európában.
Tőle származik a sokat idézett mondás, mely szerint „ha Ausztria nem lenne, ki kellene
találni”.
A tárgyilagosság kedvéért még meg kell jegyezni, hogy kezdetben maga Masaryk is
elfogadta Palacky nézeteit és mérsékelt nacionalista volt.
Még 1908-ban is utópisztikusnak tartotta egy független cseh állam létesítésének követelését.
Nacionalizmusa csak az 1914-18-as háborút megelőző években és főleg a háború alatt
erősödött meg.
A Monarchia egy másik rekonstrukciós tervét, mely az előbbihez hasonlított, az erdélyi
román író, Aurél Popovici javasolta 1906-ban Lipcsében kiadott terjedelmes munkájában. Az
ő elképzelése is a dunai kis nemzetek egyesítésének szükségességén alapult a német és orosz
nagyhatalmi törekvésekkel szemben. Hangsúlyozta a „Nagy Ausztriai Egyesült Államok”
gondolatát, mely néprajzi és nem történelmi alapokon nyugodna. Popovici gondolata iránt a
háború előtti években nagy érdeklődést mutatott Ferenc Ferdinánd trónörökös, amivel
különösen a magyarok és szerbek együttes ellenkezését váltotta ki maga ellen. A magyarok
számára ennek az elvnek a megvalósítása az ezeréves Magyarország fennállását, a szerbek
részére a Nagy-Szerbia létrehozásának tervét veszélyeztette.
Megállapítható tehát, hogy Kossuth terve kivételével valamennyi más elképzelés csak a
néprajzilag magyarlakta területeket hagyta volna meg Magyarországnak, ez azonban még így
is sokkal méltányosabb lett volna, mint a magyar néptömegek szétszakítása (viviszekciója),
melyet a trianoni béke után hajtottak végre. A háború előestéjén maguk az osztrák körök is
csak átmeneti formának tartották a dualizmust. Ők arról álmodtak, hogy a Monarchia egy
szép napon nemzeti állammá válik, melynek keretein belül könnyebb lesz majd az
elnémetesítés. Ferenc Ferdinánd főherceg 1895 táján Magutti bárónak a következőket
mondta: „A Monarchia egyetlen mentsvára a föderalizmus. Ennek érdekében Magyarországot
négy részre osztanám, a többit annyira, amennyi éppen szükséges. A belügyek terén minden
résznek széleskörű autonómiái biztosítanék, a közös hivatalos nyelv azonban mindenütt a
német lenne, mely így közös civilizációjuk hordozójává válna.”{8} Czernin gróf szerint a
főherceg 1913-ban állítólag azt is kijelentette, hogy a magyar Erdélyi is átengedné
Romániának azzal a feltétellel, hogy az így létrehozott Nagy-Romániát is a Habsburg
birodalomhoz csatolnák. Délen. Ferenc Ferdinánd tervei szerint, Horvátország és BoszniaHercegovina egy Illír államban egyesülne, melyhez alkalomadtán Szerbiát is hozzá lehetne
csatolni, természetesen a Monarchia keretein belül{9 } . Állítólag ez az utóbbi terv
nyugtalanította különösen a szerbeket és váltotta ki a sarajevói gyilkosságot.
Erdély 1572-ig Magyarország része volt, ezután 1711-ig fejedelemség, majd az 1867-es
kiegyezésig közvetlen kormányzó alatt álló nagyfejedelemség, a kiegyezés után pedig a
trianoni békéig ismét Magyarország szerves része. A 150 éves török uralom alatt, mikor az
ország három részre szakadt, a független Erdély tartotta fenn a magyar kultúrát és
akadályozta meg. hogy a románok egyre növekvő létszámuk ellenére 1848-ig gyakorlatilag
sem az ország politikai, sem pedig kulturális fejlődésében komoly szerepet nem játszhattak.

Be kell ismerni, hogy a magyarok, pontosabban az osztrákok, hibát követtek el akkor, mikor a
románokat túl későn részesítették abban a jogegyenlőségben, melyei a többi nemzetiség
élvezett.
Az évszázadokon át egységes, különálló Erdély csupán három „nemzet”: a magyar, a székely
és a szász egyenlőségén nyugvó kis szövetség volt.
Csak 1848-ban, a szabadságharc eredményeként törölte el a magyar törvényhozás a „3
nemzet” rendszerét és ezzel egyenlőséget adott a románoknak, akik akkor már a népesség
felét alkották. Az évszázadok alatt azonban a nemzetiségek között kialakult a
kiegyensúlyozott békés együttélés rendszere, mely a svájci kantonok helyzetére
emlékeztetett. A többségi uralom a Monarchiának ebben a részében elképzelhetetlen volt.
Hangsúlyozni kell azonban Erdély messzemenő liberalizmusát, melynek egyik
bizonyítékaként a vallásszabadságot először az 1568-as tordai országgyűlés
mondta ki akkor, amikor Európa többi államában a vallásháborúk még dühöngtek.{1 0}
Horvátország és Szlavónia a régi magyar királyságban teljes nyelvi autonómiát élvezett.
Ezen a területen nem is a magyar volt a hivatalos nyelv. A közigazgatás, sőt még a
Magyarország és Horvátország közötti hivatalos levelezés nyelve sem a magyar, hanem a
horvát volt. Egyetlen országban sem tapasztalhatunk ekkora kedvezményt egy nemzetiségi
nyelv ápolásával kapcsolatban. Akik tehát azt állították, hogy Horvátországban és
Szlavóniában elnyomták a horvát nyelvet és, hogy a népet itt erőszakkal magyarosították,
vagy nem ismerték a tényeket, vagy tudatosan hamisítottak. A horvátok azért szakadtak el
Magyarországtól, mert szlávoknak vallották magukat, nem pedig azért, mert elnyomták
őket{11}.
Elsősorban az 1848-as szabadságharc jelentelte az évszázados magyar-horvát kapcsolatok
megromlását. A horvátok ekkor Ausztria oldalára álltak.
A régi kapcsolatok, melyeket a török elleni évszázados fegyverbarátság kovácsolt össze, jók
voltak. A horvát-magyar ellentét tehát viszonylag újkeletű. Az „illir mozgalom”, mely a
birodalmon belül a délszlávok egységét hirdette, megakadályozott minden őszinte
megbékélési annak ellenére, hogy a magyarok hajlandók lettek volna engedményekre.
Ezt bizonyítja az 1868-as horvát-magyar megegyezés is, mely 1873-ban került kibővítésre.
Magyarországot ténylegesen semmiféle felelősség nem terheli a magyar-horvát jóviszony
felbomlásáért, melynek előidézője kizárólag Ausztria délszláv politikája és néhány
szélsőséges utópista szerző írása volt. A horvát néptömegek sohasem voltak
magyarellenesek. Az igazság az, hogy a horvátok nem tudták kellőképpen kihasználni
szerencsés helyzetüket és nem tudtak hasznot húzni a magyarok nyújtotta előnyökből. Mint
látni fogjuk, a szerbek célkitűzéseikkel kapcsolatban különösképp csalódtak. Végül is a horvát
nép 800 közösségben eltöltőit év után, miután az osztrák-magyar ellentétekben egyik oldalról
a másikra rángatták, az osztrákot és a magyart egyaránt otthagyta. A jugoszláv tapasztalatra
volt szüksége - úgy, mint a szlovákoknak a csehszlovák leckére – hogy kinyíljon a szeme. A
szláv testvériség álmaitól elkápráztatva elfordult Magyarországtól, mely valóságos
önkormányzatot tudott biztosítani neki.
Meg kell még jegyezni, hogy az első világháború előtt oly sokat vitatott magyar-horvát
egyezmény Horvátország-Szlavónia részére páratlan virágzást biztosított Magyarország anyagi
és pénzügyi támogatásával.{1 2 }
Magyarország ellen, egészen különös módon, az első világháború előtt, mikor Ausztriával
kötött kiegyezése és demográfiai fejlődése következtében régi erejét visszaszerezve ismét a
birodalom geopolitikai sarkpontjává válhatott volna (ez megközelítően egyezett Korvin
Mátyás XV. századbeli birodalmával), egészen a legfelső bécsi körökig önállóságát

veszélyeztető tervek alakultak ki. Az 1867-es kiegyezés, annak ellenére, hogy a hatalmi
monopóliumot csak két nemzetiség, a német és a magyar számára biztosította, a Habsburgcentralizmussal szemben mégis haladást jelentelt.
Előnyös volt abból a szempontból, hogy átmeneti jellegű volt és elkerülhetetlen útszakaszt
jelentett az egész monarchia szükségszerű átalakításában.
Az 1918-as katasztrófa nélkül a dualizmus fokozatosan szövetségi formára szélesedett
volna ki, mely valamilyen módon egyesíti a birodalom 12 millió német és 11 millió magyar
lakosságát. Valószínű, hogy a csehek lettek volna az elsők, akik a szövetségbe kerülnek,
akiknek történelmi jogai ugyanolyan régiek voltak, mint a magyaroké. Sokan megfeledkeznek
arról, hogy Csehország, mely a birodalomban jogosan igyekezett magának előnyöket
biztosítani, maga is be volt ékelve történelmi és földrajzi határai és a betelepült szudéták
közé, másrészt pedig arról, hogy a csehek, mivel a birodalom külkereskedelmének 65%-a a
cseh ipar termékeiből származott, már egyébként is a régi rend haszonélvezői voltak. A
közigazgatást már régóta annyira kisajátították maguknak, hogy a magyarok és a lengyelek a
Habsburgok abszolutista törekvései kiszolgálóinak tekintették őket.
Magyarország vitathatatlanul előnyös helyzetbe került az 1867-ben létrejött dualizmus
által, mely a török hódoltság előtti történelmi területeinek autonomiáját biztosította. Ennek
ellenére a nemzetiségekkel szemben - legalábbis kezdetben - előnyös jóindulatú
intézkedéseket telt. A méltán a „haza bölcsének” nevezett Deák Ferenc és br. Eötvös József, a
kor feddhetetlen és megfontolt politikusai befolyására a magyar országgyűlés 1868-ban
visszaállította és több pontban kibővítette a híres ún. „nemzetiségi törvényt”, amit első ízben,
az 1848-as áprilisi törvények kiegészítéseként, 1848. július 27-én Szemere Bertalan
előterjesztésére fogadott el a
Forradalmi Kormány, hogy kiegészítse az 1848-as áprilisi törvényalkotást.
Ez a törvény a nemzetiségek jogegyenlőségét a magyar közjog alapvető cikkelyévé tette, amely
egyébként a maga nemében első volt az egész világon, amennyiben biztosította a kisebbségek
szabad fejlődését egy országon belül. E törvény szellemében és rendelkezéseiben annyira
liberális volt, hogy fel évszázaddal később jogászok, magyar államférfiak, de még a nyugatiak
is csak sajnálkozni tudtak afelett, hogy nem szolgálhatott mintául a nemzetközi
egyezmények, valamint az „utódállamokban” a magyar kisebbségek védelmét biztosító
különböző nemzeti törvényalkotások esetében. Végül is meg kell jegyeznünk, hogy Svájc - és
legutóbb Belgium - kivételével az európai államok többségében a nyelvi kisebbségeket még
mindig nem ismerik el, a Nemzetek Szövetségének a két háború között oly gyakran és
nyomatékosan kifejtett kívánsága ellenére sem. Egyébként tudvalevő, hogy
Franciaországban még most sincs semmi jogi garancia sem a bretonok vagy flamandok,
sem pedig a baszkok kulturális életét illetően.
Főként a nemzetiségek politikai passzivitásának tulajdonítható, hogy nem tudtak - vagy
nem akartak - élni azokkal a tekintélyes lehetőségekkel, amelyeket számukra az 1868-as
törvényhozás biztosított. Vezetőinek egy része nyíltan vagy alattomban fölforgató munkát
végzett és makacsul megtagadott minden enyhülésre irányuló kísérletet, ami hosszú időre
elkedvetlenítette a magyar államot és meggátolta abban, hogy továbbfejlessze és kiszélesítse
kisebbségi politikáját, amely kezdettől fogva igen nagylelkűnek és liberálisnak ígérkezett.
Ennek következtében e kiváló törvény félénkségét sejtető és ezáltal tökéletlen formában
került alkalmazásra, hogy végül is rossz jóslatként mozdulatlanságba merevedjék. Sőt
kevéssel később, már 1880 táján, egy nemzeti, központosított és egységes állam felé tartó
sajnálatos „visszafelé-fordult” irányzatot mutatott, mely nem volt annyira intelligens, mint
veszedelmes. Tagadhatatlan mentőkörülményei ellenére is minden bizonnyal ez okozta a

korszak magyar vezető férfiainak főbenjáró hibáját, amely - legalább is részben - hozzájárult
ahhoz, hogy mintegy 40 év után Magyarország ellenségei számára ürügyül szolgáljon
a trianoni katasztrófára és a Magyar Királyság ezeréves határainak elvesztéséhez vezessen.
Egyes egyedül a liberális politika (1868-ból) kitartó alkalmazása menthette volna meg a Szent
Korona országainak integritását.
Eötvös, a magyarországi nemzetiségi kérdés megoldását a megyék önkormányzata állal
biztosított nemzeti autonómiában látta (Magyarországot már Szent István király 63
vármegyére osztotta). A svájci kantonokhoz hasonlóan, az egységes történelmi államban, az
általános választójog minden nemzetiségnek megadta a lehetőséget, hogy az
országgyűlésben számarányának megfelelően képviseltesse magát. A tiszteletreméltó
Mocsári Lajos, a kor politikusa, több, a nemzetiségekkel foglalkozó tanulmány tisztánlátó
szerzője, aki okulva 1848-49 tapasztalataiból, a kiegyezés után az országgyűlésben szót emelt
a nemzetiségek önkormányzata és szabad nyelvhasználata érdekében. Célját, sajnos, nem érte
el, ezért visszavonult a politikai életből.
A kor vezető politikusainak mentségére szolgáljon az a tény, hogy a nemzetiségek egyes
vezetői nem is titkolták, hogy az általuk követelt autonómia csak az első lépést jelenti a teljes
elszakadáshoz vezető úton. A magyarok, politikájukból folyó önvédelmi visszahatásként erre
az állami centralizmus fenntartását és megerősítését kívánták, ami meggyorsította a
betelepült idegenek beolvadási folyamatát, amit nem sok túlzással, a magyar kormány
„elmagyarosító” politikájának neveztek. Valóságos merényletnek tekintették pl. az 1897-cs
törvényt, mely a kisebbségi iskolákban a magyar nyelvet csupán mint oktatási anyagot tette
kötelezővé s e politika egészéi néhány érvényes argumentummal denunciálva a Budapesten
(1895. aug. 19.) összegyűlt Nemzetiségek Kongresszusa (románok, szlovákok és szerbek)
kijelentette, hogy Magyarország nemzetiségeinek összességét azonosítani kell az állammal s a
nemzetiségek parlamenti képviselete pedig magától értendő. A híres 1892-es „Román
Memorandum”, mely annak idején erős visszhangot keltett, nem követelt egyebet, mint
Erdély ésszerű visszatérését a nemzeti önkormányzathoz a királyság keretein belül.
Elsősorban gyűlölködő stílusa és a magyarokra szórt rágalmai tették lehetetlenné annak
magyar részről való elfogadását.
A nemzetiségek ellenállását tehát már nem lehetett feltartóztatni. Csak egy megértőbb
kormány rugalmas politikája lett volna képes bizonyos engedmények nyújtásával
tevékenységüket korlátozni és ezzel az ország egységét megerősíteni. A háború és az azt
követő összeomlás csak elmélyítettek a problémákat; az autonómiára irányuló törekvések
már nyíltan az elszakadást célzó követelésekké változtak, Magyarországnak pedig sem időt
sem lehetőséget nem nyújtottak nemzetiségi problémái méltányos megoldására. A
következmények egyébként sok esetben szenvedést hoztak elsősorban a horvátok, kisebb
mértékben a ruszinok, a románok és a szlovákok számára.
Végeredményben, az utolsó időszak politikai tévedéseitől eltekintve (melyek a magyar
történelemnek csak egy egész rövid időszakára vonatkoznak) nem állítható, hogy
Magyarország bármikor is elnyomta volna nemzetiségeit, vagy elhanyagolta volna kulturális
fejlődésüket. Ha magatartása a nemzetiségekkel szemben nem is volt mindvégig kifogástalan.
ha a betelepülteket Kossuth kívánsága szerint nem is kezelte mindig „testvérként”, kisebbségi
politikája előnyösebb volt minden európai állam utolsó 50 évben gyakorolt nemzetiségi
politikájánál. Ma, az utódállamok kisebbségei - legyenek ezek magyarok, vagy nem - nagyon
meg lennének elégedve, ha ezekben az országokban annyi jogot élvezhetnének, amennyit a
régi Magyarországon a nemzetiségek élveztek.
Egyes nyugati politikusok és diplomaták Trianonban „ezeréves igazságtalanságról” mertek

beszélni. Valójában, éppen ez az ezeréves múlt igazolja legékesebbén Magyarországot, régi és
új szomszédaival, de még a legfejlettebb nyugati államokkal szemben is. amelyek igen kevés
eredményt értek el ezen a téren. Példaként említjük, hogy a nyugati államok bűnös
beleegyezésével űzték ki 1945-ben Csehországból a szudétákat. Szlovákiából a magyarok
jelentős részét azokból a régiókból, melyeket évszázadok óta laktak.
Jerzy Lukaszewski{1 3 } helyesen állapítja meg jelentős munkájában, az „AusztriaMagyarország történelmi földrajzában”, hogy a „gyógyíthatatlan beteg állam” és a „népek
börtöne” kifejezések a későbbi utódállamok egyes politikusaitól származnak, akik a század
elején és a két háború közúti elárasztották a nyugati sajtót silány irodalmi termékeikkel.
Külön hely illeti ezek közöli Masaryk és Benes munkáit, melyek nagy visszhangot kellettek. A
valóságban a Monarchiában az „elnyomott csehek” helyzete sokkal jobb volt. mint az
„elnyomó magyaroké", a szomszéd államok (Szerbia, Románia) nemzeti polgárainak
életszínvonala alacsonyabb volt
Magyarország területén élő testvéreikénél. Egyébként ezek a híres propagandisták, akik
állandóan a népek természetes önrendelkezési jogát emlegettek, a háború alatt egyetlen szót
sem említettek saját jövendőbeli kisebbségeik jogairól; önző elvakultságuk megakadályozta
őket abban, hogy mások számára is elismerjék azokat a jogokat, melyeket maguknak
kívántak, mikor elárasztották a világot panaszaikkal a magyar elnyomás ellen, hogy végül is
elérjék, hogy a nyugati közvélemény a magyarokat elnyomóknak, barbár ázsiai despotáknak
tartsa. Nyugat már eleve fogékony volt a sértő propagandára, és ezért Magyarország minden
kísérlete kisebbségi politikájának igazolására, minden védekezése, már eleve lehetetlenné
vált.
Összevetve azt a félévszázadot, mely a St. Germain-ben és Trianonban aláírt békekötés óla
eltelt, ma már tárgyilagosan megállapíthatjuk, hogy az 1867-es kiegyezés és az első
világháború közötti időszak az ország minden népe számára a béke és nyugalom, a
közgazdasági és kulturális élet virágzásának időszaka volt. Valójában semmi sem volt a
Monarchiában, amit az idő ne igazolt volna. Az utolsó évek már a tartományok fejlődését és a
nemzetiségek közti ellentétek enyhülését jelentették. Az állam törvényes, türelmes és
liberális volt, közigazgatása pedig kifogástalan. Ennek a közigazgatásnak, még ha szemére is
lehet vetni, hogy egyes időszakokban a nemzeti elnyomás, a németesítés eszköze volt,
tagadhatatlan érdeme. hogy még a legelmaradottabb vidékekre is eljuttatta a fejlődést{1 4 } . „A
háború előtti magyar közigazgatás kétségtelenül kissé merev és szigorú volt, emellett
azonban teljesen kifogástalan”{1 5} . Ugyanezt, a közvélemény szerint, hosszú idő óta nem lehet
a román és szerb közigazgatásról állítani.
A háború meggyorsította a kettős monarchia összeomlását akkor, amikor az idő rombolás,
szenvedések és visszaélések nélkül is meghozta volna az átalakulást. Az általános benyomás
egyébként egy nagy, virágzó és fejlődő országot igazol. A jólét egyre növekedett. A
közszolgáltatások tökéletesen működtek. A magánélet biztonságos volt. A hierarchikus
jelenségek ellenére érezhető volt a szociális igazság lassú, de biztos előrehaladása{1 6 } .

II. FEJEZET

Az első világháború: okai, kialakulása
és az 1918-as légkör
A Központi Hatalmak az 1914-18-as háború kirobbantásában és Ausztria Magyarországnak
a háború előkészítésében játszott szerepéről elterjedt elméletek néhány elfogult történésztől
származnak, akik feltevéseiket csak felszínesen, vagy pedig a korszak kétes hitelességű
dokumentumaira támaszkodva dolgozták ki. A magunk részéről szeretnénk hozzájárulni a
téves feltevések eloszlatásához, kizárólag a győztesek, vagy a semlegesek táborához tartozó
szerzőkre hivatkozva.
Jelenleg általánosan elfogadott tény, ahogy azt Isorni mester „A nagy háború igazi
története” c. művének bevezetőjében írta{1 7 } : hogy a „fegyveres béke Európája”, mely 1914ben két, egymást az első alkalommal megtámadni kész táborra oszlott, elkerülhetetlenül
háborúra ítéltetett és a békét meg Szarajevó nélkül sem lehetett volna sokáig fenntartani.
1925-ben Nitti, az első világháború alatti Olasz Tanács elnöke, a következőket írta:
„Tekintetbe véve az Európában kialakult politikai helyzetet, a háború elkerülhetetlen volt;
késleltetni lehetett volna ugyan, de elkerülni semmi esetre sem A valóságban mindenütt folyt
a talaj megfelelő előkészítése a konfliktus kirobbantására. így tehát a tisztesség keretcin belül
nem lehet kizárólagos felelősségről beszélni”{1 8}
Henri Pozzi 1934-ben kiadott „A bűnösök” c. tanulságos munkájában így ír: „Kétség nem
férhetett ahhoz, hogy a háborúnak, az Európát akkor uraló két nagy szövetséges érdektömb
között előbb, vagy utóbb, ki kellett robbannia. De ha ez a katasztrófa elkerülhetetlennek
látszott is, 1914 júliusában még elhalasztható lett volna.”{1 9 }
Egyébként az évszázad kezdete óta a háború már többször volt azon a ponton, hogy
kirobban, mint pl. 1909-ben és 1913-ban. Az igazat megvallva a félelem kényszere alatt
mindegyik fél lázasan készülődött rá és nagyrészt éppen ennek tulajdonítható, hogy végül
valóban kitört. Mióta Európában mindenütt be lehet tekinteni ennek a korszaknak titkos
levéltáraiba valamennyi komolyabb történész újra megvizsgálta a Központi Hatalmak
felelősségére es a háború kirobbantására vonatkozó kérdést. A vélemények a megosztott
felelősség felé hajlanak.
Mások, mint pl. Alfred Fabre-Luce, 1924-ben megjelent „A győzelem” c. munkájában
nyíltan és bátran hangoztatták, hogy a háború kirobbantása titkos szerb-orosz mesterkedés
eredménye volt. Ezt a nézetet Fabre-Luce még több érvvel támasztja alá „A lemosott arcú
történelem” (1914- ki volt a gyilkos?) c. munkájában, melynek előszavában a következőket
írja:
1914 júliusa történetének megváltoztatását különösen az okiratok meghamisítása
magyarázhatja... Az igazság terjesztését néhány befolyásos csoport útján tapintatos
cenzúrával akadályozták... A letűnt politikusok megkísérlik. hogy becsapjanak bennünket...
Sikerült is kortársaikat az utódokkal együtt félrevezetniük. Ezért az emberek nagyrésze
szemet hunyt a múlt felett... Az utolsó szót azonban a Történelem fogja kimondani.{20}
1914-ben a szerbek cselekedetei mögött, akik a faltörő kos szerepét játszották, sokkal
fontosabb érdekek - különösen az oroszoké - Közép-Európában és a Balkánon húzódtak
meg... A szarajevói gyilkosságról, mely az első világháborút elindította, ma már biztosan
tudjuk, hogy előkészítője az Oroszországtól titkon támogatott Szerbia volt, célja pedig a
háborún keresztül Ausztria-Magyarország feldarabolása. Szerbia a háborús provokáció orosz

eszköze volt."{2 1 } A háború kirobbanásának a Narodna Obrana állal kormánysugallatra
megszervezett szarajevói merénylet volt a valódi indítóoka, melynek célja Ferenc Ferdinánd
főherceg félreállítása volt, aki utolsó akadályát képezte a szerb irredenta mozgalomnak. „A
főherceg a trializmust akarta megvalósítani, ami az északi és déli szlávok autonómiáját
eredményezte volna egy államszövetségi monarchiában. Ez viszont ellentmondott a pánszláv
törekvéseknek és 'Nagy-Szerbia' megvalósításának.”{2 2 }
Egyébként Oroszország, ha győzött és nem omlott volna össze 1917-ben, nagy területi
előnyökre tett volna szert (pl. Lengyelország, a Fekete-tenger feletti kizárólagos uralom,
Konstantinápoly birtoklása). Az európai háborút vizsgálva azt mondhatjuk, hogy itt főként
Oroszország háborújáról volt szó, melyet egy katonai klikk kívánt, hogy kiköszörülhesse az
1905-ben a japánoktól elszenvedett vereség csorbáját.{2 3 } Oroszország előre megfontolva
Európában kereste a kiegyenlítést keleti csalódásai miatt.
Másrészt, ahogy Henri Pozzi idézett munkájában találóan hangsúlyozza, „az oroszokat
rettentő belső nehézségek sodorták bele az 1914-es háborúba. Már előtte háromszor, 1909
februárjában, 1912 decemberében és 1913 augusztusában tervezték a háború gondolatát
Ausztria ellen... Az orosz pánszlávizmus sohasem felejtette el és nem bocsátotta meg
Ausztriának, hogy 1878-ban a Nagyhatalmak, Bécs felbujtására, a berlini kongresszuson
megfosztották a törökkel szemben kivívott győzelme gyümölcsétől.”
Henri Pozzi hivatalos táviratokkal alátámasztva mondja ki az egyébként
visszautasíthatatlan vádat: A július 24-i titkos orosz mozgósítás nélkül, melyet 48 órára el
tudtak titkolni előttünk, hogy a megakadályozást lehetetlenné tegyék számunkra, 1914 július
utolsó hetében a béke megmentésére irányuló kísérletek még sikerrel járhatlak volna...
Amikor pedig Ausztria az utolsó pillanatban egyességre hajlott, nem Németország, hanem
Oroszország utasította vissza a nemzetközi konferencián a brit javaslatot... AusztriaMagyarországot Oroszország élet-halálharcra kényszerítette... A francia kormány - ismeri be
Pozzi - hagyta, hogy Oroszország cselekedjék. Kétségtelen - írja hogy kormányunk és vezető
személyiségeink a hadüzenet alkalmával már tudták, hogy Oroszország július 24-én
mozgósítást parancsot adott ki és Európát háborúba kényszerítene Egyébként az oroszok
bűnössége annyira nyilvánvaló volt, hogy a táviratot melyben Maurice Paléologue jelentette
ezt a mozgósítást, kihagyták a háború eredetet ismertető Sárga Könyvből, melyet a Quai
d'Orsay adott ki és melynek szerkesztői nem sejtették, hogy egyszer majd nemcsak Maurice
Paléologue, hanem maga Sazanov is felfedi az igazságot. „Az első európai háborús mozdulat,
ami a további mozgósításokat - főleg a németekét - kiváltotta, a moszkvai, kijevi, kazáni,
odesszai 4 katonai körzetben történt július 24-i mozgósítás, valamint a balti tengeri flotta
egységeinek háborús készültségbe helyezése volt, ami az élvonalbeli erők kétharmadát
érintette.”{2 4 }
A valóságban mindig az az igazi agresszor, aki háborúval akar megváltozatni egy
meglevő helyzetet, függetlenül a különböző katonai jellegű kifogásoktól, melyeket a
későbbiek során bőséges fantáziával tálalnak fel Franciaország felelősségéről az amerikai
Harry Elmer Barnes „Poincaré és a háborús felelősség” c. 1924-ben megjelent cikkében a
következőket írta: „Franciaország 1914-ben hibát követett cl. mikor nem ellenezte a cári
kormány kelet, törekvéset és szemet hunyt Oroszország balkáni üzelmei lelett, melyek végül
is a szarajevói kettős gyilkossághoz vezettek. Franciaország így részt vállalt abban a
politikában, mely katasztrófában végződött.{2 5} Ez a pontos igazság annak ellenére, hogy
Poincaré a későbbiekben igyekezett politikáját igazolni, mikor azt írta, hogy „semmiféle
szimpátiát sem táplált Oroszország képzelt törekvéseivel szemben”.

Raymond Poincaré-nak, aki származására nézve lotharingiai és közismerten harcias
természetű volt, valójában nem volt egyéb szándéka, mint hogy visszaszerezze
Németországtól Elszász-Lotharingiát. Ebben az irányban tartós nyomást gyakorolt
Oroszországra, mikor pénzkölcsönt biztosított az oroszoknak a német határra vezető
hadászatilag fontos vasútvonalak építésére. „Nem habozott – vonja le kissé naivan a
következtetést - hogy mint jó köztársaságpárti politikus az orosz imperializmus törekvéseit
szolgálja, ami a legkevésbé sem egyeztethető össze hazánk demokratikus elveivel”.
Egy tény mindenesetre bizonyos, az, hogy elvágta az útját 1912-ben Németország közeledési
kísérletének, mely Elszász-Lotharingia autonómiáját célozta.
Mindezeket egybevetve láthatjuk, hogy 1914-ben minden ravaszkodás arra irányult, hogy
Ausztria-Magyarországot és Németországot hadüzenetre kényszerítsék, amit Franciaország
és Oroszország titokban óhajtott, mert ezzel a látszat és diplomáciai előny az ő oldalukon
maradt. Így történt, hogy Szerbia Oroszország titkos támogatásával arra törekedett hogy
Ausztriát a türelem legvégső határáig ingerelje.
Robert Valéry-Radot ezt írta: „Nem kellett különös éleslátás annak felismeréséhez, hogy
Poincaré petrográdi látogatása egy egész hadtest szakértő kíséretében nem a béke
megszilárdítására irányult.” Aldo Dami szerint:
Ezer szál vezet oda, hogy a legutolsó háború forrása Elszász-Lotharingia kérdése volt, mely
nemcsak Boulangert és Déroulede-t, hanem Delcassét Poincarét is kísértette.” Majd újból
Alfred Fabre-Luce, az e tekintetben legkiválóbb szakértő: „Szükséges volt-e vajon 1,500.000
franciát lemészároltatni, hogy visszaszerezzenek 1,511.000 lotharingiait? Az autonómiát
francia-német egyezménnyel is el lehetett volna érni, amit egyébként Németország is keresett
és ez az egyezmény felvirágzáshoz vezetett volna, egy szövetséges Európán belül.”{2 6 }
Világos, hogy Ausztria-Magyarország és Németország csak Szerbiára korlátozott háborút
akart, míg Franciaország, Oroszország és természetesen Szerbia, az általános háborút kívánta,
mely egyedül volt alkalmas arra, hogy törekvéseiket és érdekeiket látszólag kielégítse. Tehát
Oroszország és Franciaország már kezdettől fogva gondoltak az általános háború
előkészítésére. Ezek szerint Alfred Fabre-Luce „A győzelem” c., 1924-ben megjelent művében
tett következtetései a leginkább helytállóak: „Ausztria és Németország cselekedetei lehetővé,
az Entente-éi pedig elkerülhetetlenné tették a háborút”. Ha elismerjük, hogy Hitler, az első
világháború
egyenes következménye (Kaas trevesi érsek ismert híres mondása, mely szerint Hitler nem
Branauban, hanem Versailles-ben született), akkor állíthatjuk, hogy bizonyos felelősségek
gyökerei sokkal messzebb nyúlnak, mint képzelnénk. Szerencsére nem lehet mesterségesen
összetákolt legendákat hosszú ideig fenntartani, sem pedig - mint írják „az igazságot csak
győzteseknek a legyőzöttek felett gyakorolt joga alapján meghatározni”.
Méltán nevezi súlyosnak Pozzi azt a tényt, hogy „amikor a győztesek kitűzték Versailles-ben,
St. Germainben és Trianonban békefeltételeiket, Németország és Ausztria-Magyarország
feltételezett bűnössége – egyedüli bűnössége - szolgált alapul a kíméletlen döntés morális
igazolására.”{2 7 }
Franciaország azt hitte - és hiszi ma is hogy biztosíthatja az európai egyensúlyt, mikor
kijátssza a pánszlávizmust a pángermanizmussal szemben. Pedig sem Franciaország, sem
Európa szempontjából nem ér egyik többet a másiknál. Franciaország tragédiája 1871-ben
elszenvedett veresége óta abból a meggyőződésből származik, hogy őt csak Oroszország
mentheti meg a pángermanizmus veszélyétől. Közvetve, valószínűleg innen ered
Franciaország és Lengyelország közötti évszázados hagyományos kapcsolatok megromlása.
Korábban Franciaország ebben a két latin kultúrájú országban látta Európa védőbástyáját a

pángermanizmussal szemben.
Nyilvánvaló tehát, hogy mikor Oroszország Franciaország szövetségese lett, az Oroszországtól
közvetlenül fenyegetett Lengyelország azt tapasztalhatta, hogy régi jó kapcsolatai
Franciaországgal megromlottak. 1871 után, egészen Oroszország 1917-es összeomlásáig, a
franciák, a lengyelek iránt érzett régi barátságukat is erősen korlátozták. A franciák szemében
Magyarország bűnössé vált abban, hogy az 1867-es kiegyezés után a kettős Monarchiát
Németország felé irányította. Andrássy Gyula miniszterelnök ugyanis 1870-71-ben
megakadályozta Ausztria-Magyarország
beavatkozását Franciaország oldalán a poroszok ellen vívott háborúban.
A franciák neheztelése sajnos alapos volt annak ellenére, hogy Andrássy Gyula eljárása
magyar részről több szempontból igazolható volt. Mint Kossuth egykori fegyvertársa, nem
tudta elfeledni, hogy az 1848-49-es Ausztria elleni szabadságharcot a magyarok az oroszok
közbelépésére vesztették el. Másrészt pedig úgy látta, hogy a poroszok 1866-os sadovai
győzelme után a magyarok hasznot húzhatnak a kiegyezésből.
Andrássy ellenezte Bécs belépését a germán hegemóniáért folytatott harcba. Mint a kettős
Monarchia külügyminisztere, oroszellenes jelleget vitt az 1879-es osztrák-német szövetség
politikájába. Ez az egyesség egyébként keletkezésétől kezdve kizárólag Oroszország és nem
Franciaország ellen irányult. Andrássy egyik fő érve a német szövetség javára az volt, hogy
nem feledte cl Lengyelország egykori felosztását és egy esetleges német-orosz szövetségben
Ausztria-Magyarország romlását látta.
Végül is az Oroszország elleni védekezés szüksége vitte Ausztria-Magyarországot a Bismarck
Németországával kötött, a cári Oroszország balkáni céliránya elleni erős szövetségbe. A
Központi Birodalom közeledése a század vége felé egyre erősödő pánszláv veszéllyel szemben
úgyszólván kényszerű volt.
Ezek után szeretnénk emlékeztetni a franciákat, akik esetleg nem tudják, vagy talán
elfeledték a tényt, hogy 1871-ben csak a magyar és a cseh országgyűlés tiltakozott ElszászLotharingia Németországba való igazságtalan bekebelezése ellen. Az alábbiakban újra idézzük
a tiltakozás szövegét. A cseh tiltakozás nem parlamenti keretek között, hanem a nagy cseh
lap, a „Národny listy" 1870. dec. 11-i számában egy nemzeti politikai manifestum tíz sorában
jutott kifejezésre. A magyar parlament tiltakozását a 2. sz. Függelék ismerteti.
Jules Favre-t annak idején egy magyarországi kiküldöttje a következőképpen tájékoztatta:
„A magyarok tömegesen siettek volna segítségünkre, ha a kormány nem akadályozta volna
őket”. Végeredményben Hevesy Andrással együtt megállapíthatjuk, hogy Ferenc József
császárt sokkal inkább az orosz veszély, mint Andrássy befolyása akadályozta abban, hogy a
franciák oldalán bosszút álljon a poroszokon. Ezt igazolja az a távirat is, melyet a franciák
felett aratott győzelem után I. Vilmos császár küldött II. Sándor orosz cárnak: „Poroszország
sohasem fogja elfelejteni, mivel tartozik a cárnak azért, hogy a franciaországi háború nem
öltött nagyobb méreteket.”{2 8}
Az 1914-18-as háborúval kapcsolatban ma már szeles körben bebizonyosodott, hogy
Magyarország, annak ellenére, hogy befolyása volt az osztrák-magyar külpolitikára és a
háború előtti években több fontos diplomáciai posztot magyar arisztokrata politikus töltött
be, nem volt felelős a háború ki robbantásáért. Elsősorban Ernest Denis történész vádolta
alaptalanul Magyarországot azzal, hogy miniszterelnöke, gróf Tisza István, szabadította el a
háborút 1914 júliusában. Eduárd Benes, a hírhedt történelemhamisító álszent hazug módon
tette Tisza grófot a háború főbűnösévé 1915-ben megjelent „Romboljátok szél AusztriaMagyarországot” c. munkájában.
Louis Eisenmann professzor betetőzte Benes hazugságait, amikor cinikusan „Az európai

öldöklés felelősségét” emlegette. Ez mások szerint is alá való rágalom volt, a tolvajok
közismert fogása, mikor másokra kiáltják, hogy „Tolvaj, fogják meg!”
Már a háború alatt, de utána is, megállapították Tiszáról, hogy korának egyetlen
politikusa sem tett annyit a háború megakadályozására, mint ő, és miután a háború kitört,
ő volt az egyetlen, aki országa részéről minden annexiót visszautasított, az egész háború
alatt valamennyi hadviselő fél számára „fehér békét” követelt, ellene volt az 1917-es német
tengeralatti általános háborúról szóló határozatnak. A Tharaud testvérek és más, elismerten
igazságos történészek szerint, Gabriel Gobron mondta ki legtisztábban az igazságot: „ Egy
ember volt csak, aki a békét kétségbeesetten akarta Közép Európában: a becsületes Tisza”{29}
A tudatosan terjesztett rágalmak ellenére Tisza gróf volt a kettős Monarchia
minisztertanácsának tagjai között az egyetlen, aki az első pillanattól kezdve tiltakozott a
háború ellen és mindent megtett megakadályozására. Még lemondását is kilátásba helyezte
arra az esetre, ha tanácsát nem hallgatnák meg. Bizonyítja ezt Ferenc József császárhoz
intézett emlékirata, valamint számos minisztertanácsi jegyzőkönyv és diplomáciai irat,
melyeket a háború után Bécsben, Berlinben, Pétervárott hoztak nyilvánosságra a titkos
levéltárak anyagából. Már 1914 júliusában tiltakozott a Szerbiához intézett nagyon erős hangú
ultimátum elküldése ellen és csak kényszeredetten egyezeti bele, miután július 14-én
bizonyítéka volt az orosz mozgósítás kezdetéről. Henri Pozzi: „Július 14-ének reggele óta, sőt
július 8-tól az osztrák-magyar kormány figyelmeztetési kapott Európából az ázsiai
csapatokról s a Kijev környéki csapatmozdulatokról."{3 0} Tisza gróf valamennyi írásában azt
vallotta, hogy a háború rendkívül kockázatos Magyarországra nézve, melynek egész léte
veszélybe kerülhet függetlenül áltól, hogy milyen lesz a kimenetele. Egy biztos: ez a háború
egy rossz ügy az országnak és szörnyű szerencsétlenség egész Európának. Sajnos nem tudta
az ország ezt a háborút elkerülni, mivel Ausztriához volt kötve az 1867-es kiegyezés
következtében. Ezt a veszedelmet Kossuth rendkívüli éleslátásával már előre megérezte.
1913 októbere, a két balkáni háború villámgyors győzelme után, Szerbia szédítő politikai
és katonai felemelkedést könyvelhetett el magának amely tagadhatatlanul veszélyeztette a
királyság integritását, ahol a hadüzenet Szerbia ellen ténylegesen lelkesedést és őszinte
támogatást váltott ki. Egyébkent az országot körülvevő szláv „vasgyűrű” elszakításához
Magyarország csak magára Németországra számíthatott annak ellenére, hogy ez a
szövetség sem volt egészen veszélytelen érdekei szempontjából. Ismeretes, hogy bizonyos
berlini politikai körök, Ferenc Ferdinánd főherceg nézeteit követve, Erdély egy részét kínálták
fel Romániának, mikor 1915-ben a maguk oldalára akarták azt állítani. 1914-ben tehát a szláv
és germán veszedelem közül a magyarok az utóbbit tartották kisebbnek A háború
kimenetelével kapcsolatosan nem tápláltak vérmes reményeket, mint ahogy ezt az akkoriban
közszájon forgó mondás is bizonyít, mely szerint: „Ha Németország veszít, mi is veszítünk,
de ha Németország nyer elvesztünk.” A magyarok tudták, hogy országukat Oroszország
régóta veszélyeztette. Meg kellene vizsgálni, hogy Miklós cár tényleg beleegyezett-e
diplomáciája és vezérkara tervébe: Szent István Koronája országainak szétdarabolásába. A
balkáni győzelmeken felbuzdulva Oroszország és Szerbia nem is tagadták, hogy AusztriaMagyarország felosztását tervezik, hogy a maradványokon megosztozkodhassanak. 1910-ben
a minisztertanács elnöke, gróf Khuen-Héderváry, bizalmasan ezt mondta Millet-nek
Franciaország nagykövetének: „A német szövetség védősorompó a magyarok részére a
szlávok ellen, akitől jobban tartanak, mint a németektől.”{31}
1914-ben a magyarok és franciák nem lettek egymás ellenségeivé, csak a diplomáciai
körülmények rontották el a 10 évszázad óta fennálló baráti történelmi kapcsolatokat.

Kétségtelen, hogy Magyarország, vagy legalábbis az ország többsége azzal a
meggyőződéssel tépett a háborúba, hogy saját ügye igazságáért, 1000 éves hazája védelméért
fog harcolni. A magyarok Bosznia-Hercegovina annexiója óta tudták, hogy a szerbek a
Monarchia rombadöntésére törekszenek. Közismert volt az a tény is, hogy Nagy Szerbiát az
Osztrák-Magyar Monarchia délszláv területeiből kívánták megalkotni. Mikor nyilvánvalóvá
vált, hogy a szarajevói merényletet Oroszország készítette elő hogy a világháború
eredményeként megszerezhesse a Monarchia szláv területeit, Magyarország is határozottan
indult a háborúba Oroszország ellen. A magyarok egyébként nem feledték el, hogy 1848-49-es
szabadságharcukat Ausztria orosz segítséggel verte le, tehát Oroszország szolgáltatta ki
Magyarországot az osztrák abszolutizmus bosszújának.{3 2 }
Magyarország azonban, ellentétben szövetségeseivel és ellenségeivel nem gondolt
hódításokra, csak a saját nemzeti örökségének védelmére. Kiváltságos földrajzi helyzeténél
fogva tökéletes területi egységet képezett, nem volt tehát semmi oka, hogy határain túl
terjeszkedjék. Ellenkezőleg, inkább tartott a Monarchia területi növekedésétől, mely saját
politikai szerepének csökkenését jelentette volna, elsősorban a szláv elemek javára. Ezért
ellenezte Tisza István gróf a hódító háborút. Ezért tiltakozott mindenféle „trializmus” ellen. Ő
volt az első, aki a baráti lengyel állam visszaállítását követelte, mely 1916-ban a Központi
Hatalmak hozzájárulásával meg is alakult. A magyar közvélemény már az 1908-as boszniahercegovinai annexiót is rossz szemmel nézte. „Elég földünk van már, és túl sok szláv
nemzetiségünk” - mondták akkoriban Magyarországon. Andrássy gróf szerint: „A magyar hajó
túl van terhelve, már a legkisebb súlytöbblet felboríthatja.”
Az 1914-18-as háború kezdetétől fenyegetően nehezedett Magyarországra a szlávoknak, a
nemzetiségek köréten terjesztett politikai agitációja, mely mindig az ország felosztását
emlegette. A trianoni béke bebizonyította, hogy a magyarok aggodalma nem volt alaptalan. A
jogos védelemért léhát nem érheti a magyarokat szemrehányás senki részéről sem.
Ismeretes, hogy az 1915-ös gorlicei győzelem és Szerbia elfoglalása mán Magyarország
befejezettnek tekintette a háborút. Ezek után csupán a védelemre szorítkozott, osztrák és
német szövetségeseitől pedig az Entente-hatalmakkal való béketárgyalások megkezdését
kérte a „status quo ante” alapján. Az oroszoktól felszabadított lengyel területeket a független
lengyel államnak engedte volna át. 1915-ben a magyar országgyűlésben valamennyi párt
képviselője egyetértett ezzel az elvvel. Ezzel szemben Sazanov orosz külügyminiszter ezt
mondta Paléologue-nak, aki a béke lehetőségéről akart vele tárgyalni: „Semmi különbéke...
Ausztriát és Magyarországot szét kell szakítani és le kell rombolni.” Paléologue erre állítólag
ezt válaszolta:
„Amíg Németország és Olaszország (hozzáfűzhette volna: és Oroszország) léteznek,
szükségünk lesz Ausztria-Magyarország fennmaradására.”{3 3 }
Miután a hadüzenet gróf Tisza István tiltakozása ellenére megtörtént, a magyar nép hűen
harcolt szövetségesei oldalán, anélkül, hogy egyébként bármely más néppel szemben
gyűlöletet érzett volna. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy az első és második világháború idején
a hadifoglyok, menekültek és polgári internáltak Magyarországon sokkal jobb bánásmódban
részesültek, mint bármely más európai országban. Tisza István gróf 1918. október 17-én az
országgyűlésben kijelentette: „A háborút elvesztettük ugyan, de ebben az irtózatos
küzdelemben a magyar nép mindent megtett azért, hogy megnyerje ellenfelei
nagyrabecsülését és tiszteletét. Tanú rá az egész világ, hogy hogyan kezeltük a sebesült
ellenséget és az idegeneket, akik nálunk maradtak. Van-e nemzet, mely hősiesebben és
lovagiasabban küzdött volna? Van-e még egy nép, mely létéért folytatott küzdelmében
kevesebb gyűlöletet táplált volna szívében?”{3 4 }

Mikor a német hadvezetőség 1916-ban a magyar ezredeket a francia frontra vezényelte, a
magyar képviselők tiltakoztak ez ellen. „Nem harcolunk Franciaország ellen, nem engedjük
katonáinkat Franciaországba küldeni” - mondták. Rövid idő múlva meg is szüntették a
magyar csapatok nyugati frontra való szállítását.{3 5} 1916-ban André Dubosq egy Párizsban
kiadott „a tegnapi és mai Magyarország” c. röpiratát ezzel a mondattal fejezte be:
„Magyarország elszenvedi majd büntetését, melyet azzal érdemelt ki, hogy háborúban és
békében Németország oldalára állt.”
A háború alatt egyébként a kettős Monarchia egyáltalán nem bomlott fel úgy, ahogy
ellenségei szerették volna. A nemzetiségek az oroszok és a szövetségesek dezertálásra buzdító
felhívásai ellenére túlnyomó többségükben becsületesen harcoltak a közös zászló alatt. Csak
a csehek képeztek kivételt. Az oroszországi fogolytáborokban a 360 000 nemzetiségi
fogolyból 42 000 ember (alig 12%) állt a cseh légióba. A 28. prágai gyalogezred 1915-ben
teljesen átállt az oroszokhoz. Csak a háború végén akartak a birodalom nemzetiségei, érthető
okokból, inkább a győztesek, mint a legyőzöttek sorsában osztozni.
1918 elejéig Wilson elnök és az Entente még nem tettek említést Ausztria-Magyarország
felosztásáról, a 14 pont csupán a nemzetiségek önkormányzatát említette. A nemzetiségek
teljes függetlenségéről csak 1918 vége felé beszéltek. A nemzetiségek tehát a háború végéig
várakoztak és fegyelmezetten viselkedtek. A híres wilsoni 14 pont kétségtelenül a Központi
Hatalmak morális lefegyverzését szolgálta. Ebben a kérdésben ismét Lukaszewszki idézett
tanulmányára hivatkozhatunk, melyben részletesen elemezte az osztrák-magyar
viszonyokat.{3 6 } „A többnemzetiségű Monarchia nem lehetett kártyavár, szúette építmény, ha
négyévi öldöklő háborúra volt szükség szétrombolására...”
Az elkerülhetetlen bukásról vallott vélemények napjainkban megritkultak. A felosztás
gondolata még az Ausztria-Magyarországgal hadban álló országokban is csak a háború utolsó
hónapjaiban merült fel. A Szakszervezeti Konferencián, 1918. január 25-én, Lloyd George még
állította, hogy a feldarabol is nem szerepelt az Entente háborús céljai között, csupán a
nemzetiségek régi kívánságát, a demokratikus önkormányzatot kívánták megvalósítani. A
Wilson-féle 14 pont 10. pontja, mely Lloyd George beszéde után három nappal jelent meg,
egyáltalán nem említette a Kettős Monarchia, Ausztria-Magyarország felosztását, csupán a
nemzetiségek autonómiáját követelte. Az Entente álláspont-változtatása csak 1918 tavaszán
jött létre. Clémenceau ekkor ismertette a bécsi titkos tárgyalásokat, melyek követelték, hogy
Ausztria-Magyarország minden kapcsolatot szakítson meg szövetségeseivel. Károly császár
pedig személyesen jelenjék meg, mintegy canossát járva, az Entente spai főhadiszállásán... Az
1918-as májusi Spa-i megállapodások csak a Habsburg-monarchia elleni harc lehetőségét
hagyták meg... Hat hónappal az első nagy világháború befejezése előtt az Entente csupán a
katonai vereségtől tartva fogadta el a Monarchia felosztásának tervét... A különféle
nemzetiségek, lengyelek, ukránok és a többi nép, a háború alatt túlnyomórészben hű maradt
a Monarchiához és céljait csak az adott kereteken belül kívánta elérni. A felosztás
veszélyeihez képest a Monarchia fennállása kisebb veszélyt jelentett számukra.
Még a Monarchia legnagyobb ellenfelei, a csehek is egészen a háború végéig kitartottak
Frantisek Palacky 1848-as mérsékelt elvei mellett. Még a délszlávok többsége is hű maradt az
osztrák-szláv politikához.”
Soha nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy egy maroknyi cseh emigráns, főleg Benes és
Masaryk Angliában, Franciaországban és az Egyesült Államokban kifejtett propagandájának
sikerült az inkább kedvező véleményt Ausztria-Magyarország fenntartásáról fokozatosan
megváltoztatni. Kitartó, gyűlölködő aknamunkájukban főleg a sajtóra támaszkodtak.
Párizsban, Londonban és Amerikában sajtóirodákat létesítettek. 1915-től kezdve jelent meg

Párizsban, Delagrave-nél Benes híres manifesztuma:
„Romboljátok szét Ausztria-Magyarországot”, Londonban pedig Masaryk „Ausztria-elleni
manifesztum”-a. Ügyvédek, bankárok és osztrákellenes szabadkőművesek támogatását
szerezték meg ügyüknek. 1917. január 10-én jelent meg először a „Csehszlovákia" kifejezés az
Entente egyik hivatalos közleményében, de csak 1918. augusztus 9-én, illetve szeptember 2án ismerték el az angolok, franciák és amerikaiak a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot hadviselő
félként, mely szeptember 26-án alakult ideiglenes csehszlovák kormánnyá.{3 7 } Így valósult
meg a Benes-Masaryk „mítosz”, így történt, hogy a konfliktus elején még a Szövetség
egyszerű tájékoztatói az egész Közép-Európára kiterjedő politika sugalmazóivá váltak és
széles körű összeköttetéseik révén megnyerték maguknak a nyugati politikusok nagy részét,
az Egyesült Államokban magát Wilson elnököt is.
„Nagy munkánkba került, hogy meggyőzzük az Entente-ot Ausztria-Magyarország
megdöntésének szükségességéről” - vallotta be emlékirataiban Masaryk elnök, mert „a
magyarokat mindenütt segítette 1848-as forradalmuk és Kossuth emléke, aki száműzetését
ezekben az országokban töltötte.”
Charles Daniélou, a trianoni szerződés referense szerint volt egy másik elképzelés is,
melynek alapján Németországot osztották volna fel, a Habsburg Császárság pedig fennmarad
azzal a feltétellel, hogy olyan széles körű önkormányzatot vezessen be a cseh és horvát
nemzetiségek részére, mint amilyen azelőtt Magyarországon volt. Ez a tervezet fenntartotta
volna a meglévő, évszázadok során kialakult államszerkezetet, de csökkentette volna KözépEurópában a nemzetiségek közötti súrlódásokat. Ha ezt a tervezetet valamilyen szövetség
formájában megvalósítják, kétségtelenül ez kapja a legtöbb szavazott Franciaországban. A
wilsoni felfogás, a nemzetiségek teljes önállósága aratott sikert.{3 8} Ettől kezdve írhatta
nyugodtan Masaryk, hogy a Habsburg birodalom felosztása volt a háború fő célja „Az 1917-es
év - írta - veszélyes volt számunkra, mert a császár, hogy birodalmát megmentse, gyors
különbékél tervezett.” Károly császár békejavaslata idején 1917-ben, minden diplomáciai
lehetőség megvolt a háború befejezésére A császár közvetítője, sógora, Bourbon-Pármai
Sixtus volt A békejavaslat értelmében Franciaország visszakapja Elszász-Lotharingi-át,
Triesztet Olaszországhoz csatolják és megalakult volna a dunai népek szövetsége,
mindegyikük egyenlő autonómiával.{3 9 } Ismét Masaryk az aki emlékirataiban legnagyobb
megrökönyödésünkre felvilágosít bennünket a szörnyű öldöklés igazi motívumairól:
„Aggódtam, hogy vajon addig tart-e a háború, mint ahogy számítottam... Az Entente gyors
győzelme esetén nem kapjuk meg önállóságunkat, mert Ausztria valamilyen formában
fennmaradt volna. Szorongással teszem fel magamnak a kérdést: Mi történt volna, ha a
háború nem tart addig, ahogyan én arra számítottam A Szövetségesek gyors győzelme esetén,
üres kézzel maradtunk volna. Ha a Szövetségesek győzelme gyorsan következett volna be,
nem kaptuk volna meg önállóságunkat, egy vagy másféle formában maradt volna AusztriaMagyarország.”{4 0}
S ezért történt, hogy a háborút meghosszabbították, hogy szétrombolják AusztriaMagyarországot és milliós fölösleges áldozatok arán megfojtsák az osztrák-magyar
békeajánlatot.
A háború alatt az Entente kötelezettségei döntő hatást gyakorollak az események
fejlődésére. Szövetségük kiszélesítése érdekében felhasználták Olaszországgal es Romániával
szembeni ígéreteiket osztrák-magyar területek megszerzésére vonatkozóan. Romániának
Magyarország tekintélyes részét ígértek oda. Ismerték azonban ennek a szövetségnek
gyengeségét mely nem volt képes az igényelt terüld fegyveres meghódítására. A románok
1918-ban kötelezettségeikről elfeledkezve még a fegyvert is letették. Náluk, kétségtelenül el

lehetett volna érni legalábbis részlegesen - a háborús célok revízióját, mely megkönnyítette
volna a békekötést. Ez a béke Európa számára előnyösebbnek látszott, mint az 1918-as.
Clémenceau sajnos, nem volt hajlandó megalkudni, Ausztria-Magyarországot pedig a
végsőkig tartó küzdelemre kényszerítették, annak ellenére, hogy fiatal uralkodója és az egész
nép már régóta a háború befejezését kívánta. Az egész háborúban - hasonlóan a második
világháborúhoz - a józan ész elve teljesen kihalt és átadta helyét az oktalan bosszú és vak
gyűlölet szellemének. A hosszú és kegyetlen harcokat követő békeszerződéseken a
szemérmetlen alkudozások légköre uralkodott. Hozzájárult ehhez a hangulathoz az a tény is,
hogy a hadműveletek nagy része az Entente országainak területén zajlott le, és a
fegyverszünetek előtt egyetlen Entente-katona sem vonult be a Központi Hatalmak
országainak földjére. 1918-ban sem Elszászt, sem Posnant, sem Szlovákiát, vagy Erdélyt, sem
pedig a Bánátot nem foglalták el fegyveres erővel. Ezek a területek csak a különböző
fegyverszüneti egyezmények következtében kerültek a győztesek kis szövetségeseinek
birtokába. Magyarországon a románok és szerbek semmibe se
vették a fegyverszüneti egyezményt és egyszerűen benyomultak az ország területére, a
cseheket Szlovákiában Kun Béla kis vörös hadserege verte le és szorította vissza.
Ha az ellenfél még a vesztes háború után is félelmet kelt, igyekeznek a végsőkig
legyengíteni, hogy végül a békekötés könyörtelen legyen vele szemben. A nem éppen
dicsőséges győzelem sérti az ellenfél önérzetét és nagyban hozzájárulhat a békekötés
szellemének kegyetlenségéhez. A csodálatos és ingyen szerzett győzelem az utódállamok
körében minden mérték elvesztésével járt és nagyzási hóbortot váltott ki. Ők - ahogy írták
róluk a győzelem „fogadott gyermekei” voltak, akik anélkül, hogy bármit is teltek volna érte,
máról holnapra legmerészebb álmaik megvalósulását tapasztalták. Legádázabbul még ekkor
sem azok gyűlölködtek, akik előzően a legtöbbet szenvedtek. A megalkuvók, a győzelem
tányérnyalói, a letűnt uralom legkészségesebb kiszolgálói voltak azok, akik hirtelen, izzó
fakadó nemzeti érzést és nagy-nagy barátságot kezdtek érezni szövetségeseik iránt. Élvezték,
hogy egyszerre a győztesek táborában találták magukat és megmenekültek a vereség és bukás
kellemetlen következményeitől. Gyűlöletük Magyarországgal szemben rossz
lelkiismeretükből fakadt, és ez az érzelem Trianon után sem hagyta el őket. Tacitus mondása
szerint: „Azokat gyűlölik, akiket megsértettek.” A magabiztos erő és igazság más érzelmeket
váltott volna ki belőlük. A hosszabb háború kétségtelenül felcsigázta az idegeket és felkeltette
a területi igények iránt érzett vágyakat ezekben a
csoportokban. A kormányzati szervek a sovinizmus kiszolgálói, majd a rabszolgái lettek.
„Ezeknek az embereknek Magyarország csak egy nagy ócskapiac volt, a nemzetiségi elv
ürügyül szolgált területi hódításaikhoz, a demokratikus idealizmust pedig csak bódításra
alkalmazták.”{4 1 }
Georges Roux a két háború között azt írta, hogy az 1919-20-as békeszerződésekre a kor
légkörének hangulata nyomta rá bélyegét.{4 2 } „A győztesek a 4-5 évig tartó kegyetlen
küzdelem után, melyben szabadságukat, nemzeti létüket kockáztatták, az elkeseredés és
gyűlölet hangulatában nem hajlottak a mértékletességre és igazságosságra. A kormányok a
hadviselő felek közötti feszültség fokozására hazug propagandába kezdtek. Törvényessé vált
az igazság elferdítése és a gyűlölet felkorbácsolása. Mesterséges erkölcsi igazolásokat
gyártottak saját táboruk buzdítására és ellenfeleik demoralizálására. Olykor még az
igazságos béke képét is megcsillantották előttük. Az amerikai beavatkozás is ilyen
szellemben történt, mely végérvényesen rányomta a harcra az érdektelenség és az
evangéliumi elvek bélyegét.
Ilyen légkörben szemlélte az Entente a Központi Hatalmak összeomlását. A győzelem

teljes és váratlan volt, ami az előzetes kudarcok sorozata után váratlanul érte az Entente-ot,
mely nem volt felkészülve rá és ezért szinte megrészegedett a győzelemtől. Ideje nem maradt
a gondolkodásra.
A siker mámorában minden előkészület nélkül kötötték meg a békét és a korlátlan hatalom
jogán, megalkották az új Európát.
A győzelemmel való visszaélés politikai hiba, mely nehezen kerülhető el. Ezt a hibát annak
idején Németország is elkövette 1871-ben, amikor tiszta francia területeket is, mint pl. Metz,
népszavazás nélkül hozzácsatolt német nyelvű elfoglalt vidékekhez. A győzteseket egyébként
még számtalan kis külön-megállapodás is kötelezte, melyeket még a háború folyamán a kis
Entente államaival kötöttek csak azért, hogy megnyerjék őket maguknak. Mindenkinek
ígértek valamit anélkül, hogy arra gondoltak volna, hogy az ígéreteket egyszer majd be is kell
váltaniok. Végeredményben az Entente-ot sok tényező akadályozta az igazságos béke
létrehozásában, pedig csak az igazság és mértéktartás tehette volna az új békét tartóssá.

III.FEJEZET

A fegyverszünettől a békéig: Károlyi és Kun Béla
Károly császár 1918. október 17-én (tehát még mielőtt az Entente nyilvánosan követelte
volna a nemzetiségek jogát) ünnepélyesen kimondta az egyes tartományok
önkormányzatának jogát, melynek értelmében valamennyi területnek jogában állt
nyelvterületek szerint tömörülve, a nemzeti tanácsok vezetésével külön államokat alkotni,
melyek az Amerikai Egyesült Államok, vagy Svájc kantonjainak mintájára csatlakozhattak
volna Ausztriához. A császár Magyarország függetlenségét is elismerte és ezzel véget vetett az
1867-es kényszerkiegyezésnek. Magyarországot csak az uralkodó személyének közössége
kapcsolta volna Ausztriához. Intézkedései sajnos néhány hónappal elkéstek, mert Wilson
elnök és az Entente időközben hivatalosan jóváhagyták a nemzetiségek függetlenségi
követeléseit.
Az események ezután gyorsan követték egymást.
A zágrábi országgyűlés október 29-én kimondta Horvátország függetlenségét abban a
reményben, hogy az új Horvátország az ún. „szerb-horvát-szlovén”-államhoz fog csatlakozni.
Az ideiglenes cseh nemzeti tanács már ezelőtt kikiáltotta Prágában a Csehszlovák államot.
Túrócszentmártonban hirtelen megalakult a Szlovák Nemzeti Tanács. Szlovákiát Csehország
ezután ugyanolyan gyorsan bekebelezte, mint Szerbia Horvátországot.
1918. október 30-án kitört Budapesten az ún. „őszirózsás forradalom”, mely színleg a
békét kívánta. Egy katonaszökevényekből álló merénylő csoport a lakásán meggyilkolta
Tisza István grófot, aki becsülettel vállalta azt a képzelt felelősséget, melyet a háború
kirobbanásával kapcsolatban számlájára írtak. Egy ellenfele így írt róla: „Mikor már látta,
hogy minden elveszett, ott maradt a fővárosban, pedig politikai barátai közül már sokan
külföldre menekültek”{43}
Ezután legnagyobb ellenfele, a hajdani Kossuth-féle liberális párt közismert vezetője, a
francia- és angolbarát Károlyi Mihály gróf vette át a hatalmat. Károlyi az aszkéta természetű
Tiszával ellentétben gátlásnélküli demagóg volt. Az ország egyik leggazdagabb földesura, aki
azelőtt a könnyelmű szórakozásokban tobzódott, ekkor hirtelen megjátszotta a haladó
demokratát. Először telefonon hűséget esküdött Károly császár és királynak, majd miután
ugyancsak telefonon felmentették esküje alól, a Nemzeti Tanács elnöke lett, 1918. november
16-án pedig a Marseillaise hangjai mellett kikiáltották köztársasági elnöknek. Hazája igen
csalódott benne. Jóakaratán és műveltségén kívül hiányoztak belőle azok a jellembeli
képességek is, melyek abban az időben, mikor mindenütt fejetlenség uralkodott, az országra a
megszállás és vereség terhe nehezedett, elengedhetetlenül szükségesek lettek volna.
Tiszavirágú, csúfondáros uralmának kevés eredménye az általános választójog bevezetése,
szociális törvényhozás, az agrárreform-tervezet és a nemzetiségekkel való szövetség tervének
kidolgozása volt. Ez utóbbi azonban már nem tudta megakadályozni, hogy az ország el ne
veszítse területének háromnegyed részét. „Egy állam, melyben minden összeomlott, ahol a
bizonytalanság uralkodott, melynek halárai egyre szűküllek, anélkül, hogy meg tudlak volna
határozni, vagy ismerték volna az idegenek, a győztesek előrenyomulásának halárait, akiknek
megértése és politikai intelligenciája nem hasonlítható össze étvágyukkal. Ez jellemezte a
néhány hetes fiatal magyar köztársaság légkörét.”{4 4 }
1918. november 2. után, még a páduai fegyverszünet megkötése előtt, Károlyi gróf,
megbocsáthatatlan naivsággal és illúziókkal telítve a Szövetségesek jóindulatának hitében a

következő kiáltványt intézte a „világ népeihez”: „A magyar nép befejezte békés és
győzedelmes forradalmát, lerázta magáról az évszázadok óta ránehezedő jármot. Most önálló,
demokratikus államot akar alkotni. A magyar nemzet a világháborúval kapcsolatban minden
felelősséget erélyesen visszautasít. Lelkiismerete sugallatára teszi le a fegyvert és békét kér.
Belép a Népszövetségbe és minden Magyarországon élő népnek egyenlőséget, testvériséget
hirdet. Ebben az ünnepélyes pillanatban emlékezteti a világot arra, hogy az ország ezeréves
múltra tekint vissza, amelyik évszázadokon át Európa és a nyugati kultúra védőbástyája volt.
Méltán folyamodhat tehát a világ elé Magyarország létéért és területi sérthetetlenségéért.”{4 5}
Károlyi grófnak és társainak legnagyobb hibája az volt, hogy „azt képzelték, hogy a
nemzetközi politikában és a kormányzásban lemondhatnak az erőszakról.”{4 6 } Mielőtt
megvárták volna Diaz tábornokkal, az Entente teljhatalmú megbízottjával folytatott
tárgyalások eredményét, a Károlyi-kormány belügyminisztere elrendelte a wilsoni elvek
alapján a magyar csapatok fegyverletételét. Így a fegyverszünetet november 3-án írták alá, de
csak 4-én lépett életbe. Az Entente-csapatok eközben kihasználták a fejetlenséget és 400 000
hadifoglyot ejtettek. A páduai fegyverszünet után Magyarország még területileg sértetlenül
került ki a háborúból, földjén egyetlen idegen katona sem tartózkodott. Tévedés volt azonban
azt gondolni, hogy az Entente aláírása Magyarország számára biztosítékot jelentett.
Károlyi gróf és Linder Béla hadügyminiszter végzetes tévedést követtek el úgy a belügy, mint
a külügy területén - meggondolatlanul föloszlatván a még sértetlen magyar hadsereget s
visszaküldvén őket otthonaikba, egyik napról a másikra védetlenül hagyva az országot, s azt
így az éhes szomszédok zsákmányává tették. Ez a dicstelen intézkedése méltán érdemelte ki a
rövidéletű gyenge kommunista hatalom bukása után Horthy kormányzó kormánya részéről a
hazaárulás vádját. Ez egyébként nem gátolta meg őt abban, hogy 80 éves korában, 35
esztendővel utána, Franciaországban, a Cote d'Azur-on fejezze be életét.
Mivel Magyarország ún. „semleges” állam lett és miután a diplomaták és tábornokok ideje
letűnt, Linder hadügyminiszter kiadta híres kiáltványát: „Nem kell többé hadsereg, nem
akarok több katonát látni!” A sajtó rádió útján szétküldte a fegyverletéti parancsot és a
magyar csapategységek felosztását akkor, amikor a távoli frontokról hazatérő katonák
szervezetten gyülekeztek az ország határainak fegyveres védelmére. Néhány magyar tábornok
megtagadta a csapatfeloszlatásra vonatkozó parancsot, katonái zárt egységben tértek haza,
ahol azonban a helyőrségekben azonnal lefegyverezték őket. Az akkori szemléletet jellemzi
Linder miniszter kijelentése, mely november 5-én jelent meg az egyik fővárosi lapban: „A
kormány megtett minden szükséges intézkedést, hogy a katonák fegyvertelenül térjenek
haza. Arra törekedtünk, hogy mindenki visszatérjen családja körébe és soha se legyen többé
katona. Senkinek sem kell félnie az ellenség betörésétől. Senki sem jön ellenünk, mert vége
van annak az időnek, mikor területeket fegyverrel foglaltak el. Valószínű angol és francia
megszálló csapatok jönnek Magyarországra... Barátokként és nem győztesekként...”{4 7 }
Ezt a lelkiállapotot tükrözi Hevesy András „Egy birodalom halálküzdelme” c.
munkájában: „Az Entente-csapatok a határokon voltak. Várták őket... Soha nem viseltettek
még legyőzöttek a győztesekkel szemben ilyen bizalommal. Az osztrákok és magyarok az
egyenlőség és megbékélés gyakorlati megvalósítását várták az Entente-tól.
Az Entente-ról beszéltek, de csak Franciaországot látták, melynek tekintélye igen nagy
volt. A dunai országok új államformáját várták tőle a humanista szellem értelmében, melyet
világszerte terjesztett... a politikai választott-bíróság és erkölcsi irányítás művét. A nemzeti
államok alakulása, sajnos, a legkedvezőtlenebb feltételek között jött létre: belül a lázas
elkeseredés, kívül a megtorlás megtorlás légkörében. Míg Magyarország ostobán összetörte
utolsó fegyvereit, az új államok elkábultan a szerencsétől, elragadta őket nemzeti önérzetük

és bosszúvágyuk… Mérhetetlen területi igényekkel jelentkeztek... Erre könnyen szert is
tehettek. A szerb hadtestek minden nehézség nélkül törtek előre Dél-Magyarországon. A
román hadsereg átlépte a Kárpátokat. Cseh kötelékek hatoltak be a Felvidékre. Egyik sem
találkozott ellenállással. A világ urainak tekintélye nyitott utat ezeknek a csapatoknak. A
magyarok számára Wilson pontjai a népek önrendelkezési jogáról trójai falóvá változtak,
melynek oldalából a hódítók seregei lódultak elő.”{4 8}
Az olaszokkal 1918. november 3-án megkötött fegyverszüneti egyezmény még nyitva
hagyta a lehetőséget a becsületes béke számára. Foch marsall kérésére azonban a november
8-i béke egyoldalúan hatályon kívül helyezte a páduai fegyverszünetet, és az olasz kormány
legnagyobb felháborodására visszarendelte Diaz tábornokot, aki addig csak végrehajtotta a
legfelsőbb Tanács határozatait. Ezután Franchet d'Espéray tábornok felhatalmazta a szerb
csapatokat, hogy keljenek át a Dunán és foglalják el a magyar Bánátot és Bácskát. A románok
e példán és Mackensen német csapatainak kivonulásán felbuzdulva, a bukaresti különbéke
ellenére ismét harcba kezdtek, majd november 9-én átkeltek a Kárpátokon és megkezdték
Erdély bekebelezését. Elképzelhető ezekután a magyarok megdöbbenése, akik, vezetőik által
befolyásolva, hittek a Szövetségesek szavában, s mindenünnen betódulni látták ellenségeiket,
holott a Paduában aláírt fegyverszünet határozmányai értelmében Magyarország számára a
demarkációs vonalat a Királyság politikai határai jelentették. Ellenségeik a hadtestek
észnélküli felszámolása és az általános kavarodás miatt, ami gróf Károlyi „demokratikus”
uralmával köszöntött be az országba, a legcsekélyebb ellenállásra sem találtak.
A megaláztatás betetőzéseként Franchet d'Espéray tábornok november 13-án Belgrádban
durván, tapintatlanul fogadta a magyar kormányküldöttséget. melyet maga Károlyi vezetett,
hogy tiltakozását fejezze ki a páduai fegyverszüneti egyezmény áthágása miatt. (Ez a
kondottieri a „jaj a legyőzötteknek” stílusában) kijelentette, hogy nem törődik a páduai
fegyverszünettel, amit Diaz tábornok írt alá és nyíltan Károlyi szemébe mondta azt a
mondatot, melyet a magyarok máig sem tudnak elfelejteni: „Az ön országa fizetni és
bűnhődni fog !” A magyarok ennek ellenére Franchét d'Espéray tábornok seregét tévesen
szabadítóként, barátságosan fogadták. Az új határoknak Magyarországra való
ráerőszakolásával, amit álnok cinizmussal a korábbi fegyverszünet „Alkalmazási
megállapodásá”-nak (III. Függelék) neveztek el s amelynek az ország területi integritására
vonatkozó részét elejétől végig megváltoztatták, minden lelkiismeretfurdalás nélkül, az adott
szót semmibe véve, Magyarország területéből óriási darabokat juttattak a szerb és román
megszállóknak.
Ezekután a belgrádi egyezményt is szemérmetlenül áthágták. 1918. december 3-án az
Entente Katonai Missziójának vezetője követelte a budapesti kormánytól a magyar csapatok
azonnali visszahívását a szlovák területekről”, ahonnan egy sebtében összeállított magyar
alakulat kiűzte a Linder miniszter leszerelési parancsa után betolakodott cseh
„légionáriusokat”. Ez a felszólítás teljesen önkényes volt. A kormány tiltakozó jegyzékei
hatástalanok maradtak. A francia főparancsnokság hallgatólagos beleegyezésével a szerb és
román csapatok is újból átlépték a demarkációs vonalakat, holott ezeket a keleti és déli
szakaszra már megállapították, hogy ezzel még a Békekonferencia előtt maguknak mennél
nagyobb területeket biztosítsanak. Ennek folytán az 1919. február 26-án létesített 50 km-es
semleges övezet tulajdonképpen újabb területeket csatolt el Magyarországból. A
fegyverszünet pontjait tehát a győztesek és szövetségeseik a nemzetközi jog teljes
megsértésével, saját kényük-kedvük szerint módosították. Január 24-én még maga Wilson
elnök is intézett egy tiltakozó jegyzéket a túlkapások ellen, ez azonban csak pusztába kiáltott
szó maradt.

A pohár március 19-én betelt, mikor Vyx alezredes, a budapesti Entente Katonai Misszió
főnöke újabb jegyzéket intézett Károlyi grófhoz, melyben a magyar csapatoknak újabb további
100 km-es tiszta magyarlakta területsávról való visszavonását követelte a románokkal
szemben 10 nap leforgása alatt. Károlyi gróf erre tehetetlensége és a végső kimerültség
következtében lemondott, az ország pedig a bolsevizmus karjaiba hullott.
A kommunista és szociáldemokrata pártok (azóta jól ismert módszerrel) előzőleg egyesülve
1919. március 21-én vérontás, sőt egyetlen lövés nélkül átvették a hatalmat.
Kun Béla „Tanácsköztársaságnak” nevezett Magyar-Szovjet köztársasága összesen 133
napig volt uralmon. Paul Boncour 1921. június 7-én a francia képviselőházban elhangzott
beszédében ezt a Tanácsköztársaságot az 187l-es párizsi kommünhöz hasonlította, melynek
kitöréséért az Entente politikája volt felelős.{4 9 } Különös módon éppen ez az új népi kormány
határozta el, utolsó hazafias fellángolásként, az ország határainak védelmét nem vörös,
hanem a háromszínű zászló alatt. Seregei egy ideig győzelmesen vonultak előre a fegyveresen
visszafoglalt Szlovákiában.
Kun Béla egyébként, hogy a magyarság rokonszenvét megnyerje magának, megígérte, hogy
Magyarországot szövetségi köztársasággá fogja átalakítani, melyben helyet foglalnak majd a
nemzetiségek is.
Józsa „Az 1919-es Magyar Szovjet Köztársaság” c. munkájában kifejtette, hogy az ország
kétharmad részének megszállása elvágta Közép-Magyarországot legfontosabb
nyersanyagforrásaitól, főleg a tüzelőanyagtól és ez a helyzet szintén megkönnyítette a
szélsőségesek hatalomrajutását.{50} „A halálos csapást azonban a győztes hatalmak
megnemértése, támogatásuk hiánya mérte az új magyar demokráciára”, írta.
„Igazságtalanságuk, a nemzeti érzelmek megsértése, a hatalmas magyarlakta területek
elvesztése, vandál pusztítás az elfoglalt országrészekben, a Wilson-féle elvek ígéreteiben való
csalódás végül is nemzeti ellenálláshoz vezetett.” Józsa kiemeli írásában, hogy az Entente
kezdetben sokkal békülékenyebb volt Kun Bélával szemben, mint a Károlyi-kormánnyal.
Lloyd George a Négyek Tanácsának 1919. március 31-i ülésén kétségbe vonta, hogy Vyx
alezredes megmondta-e a Károlyi-kormánynak, hogy a kívánt újabb visszavonulás a magyar
határok végleges kijelölését jelenti Wilson pedig - állítólag – „abszurdumának” nevezte ezt az
újabb követelést. „El kell kerülni - mondta,- hogy a túlságos kemény magatartás a legyőzött
államokat egymás után a bolsevizmus karjába sodorja.”
Április elején a dél-afrikai Smuts tábornok egy vizsgálati természetű küldetése
következményeképp az Entente-csapatok visszavonultak a Belgrádban kijelölt demarkációs
vonalakra. Kun Béla, aki a tömegek nemzeti érzelmeit akarta megnyerni, visszautasította,
hogy ezen az alapon tárgyaljanak. Ez azt vonta maga után, hogy a román csapatok április 16án átlépték a Tisza vonalát és néhány nap alatt a főváros közelébe értek, az új cseh hadsereg
pedig Miskolc ellen intézett támadást. Ekkor alig néhány nap alatt rendkívüli erőfeszítéssel
összetoboroztak Magyarországon egy új „vöröshadsereget”. A katonai tanácsokat eltörölték, a
rendfokozatokat visszaállították, a régi parancsnokokat visszahívták, bevezettek a
hadkötelezettséget és nemcsak a fegyelem ellen vétő, de még a halálraítélt katonáknak is
megkegyelmeztek. Ennek az új, mintegy 200 000 főnyi hadseregnek több mint 1000 km-es
szakaszon háromszoros túlerőben lévő ellenséggel kellett szembeszállnia. Egy hivatásos tiszt,
Stromfeld Aurél ezredes vezetésével május 3-án megállították a román csapatok előretörését,
sőt néhány helyen visszaszorították őket, május 20-án Salgótarján mellett győzelmet arattak
a csehek felett, visszafoglalták Miskolcot, a cseheket 150 km-re visszaverték észak felé,
felszabadították Kelet-Szlovákiát, ahol június I6-án megalakult a Szlovák Tanácsköztársaság,
melynek Magyarországgal kellett volna egyesülnie. Az Entente ekkor a csapatok kivonása

fejében megígérte Kun Bélának az ellenségeskedések megszüntetését. Kun Béla erre június
végére kiürítette Szlovákiát. Ezzel megfosztotta a hadsereget győzelme gyümölcsétől, amivel a
katonákat és az egész nemzetet teljes mértékben demoralizálta. A visszafoglalt Szlovákia
feladása Kun Béla végzetes tévedése volt. A cseh hadsereg, az Entente ígéreteivel ellentétben,
július 20-án újabb támadásba kezdett, a románok ismét Budapest felé nyomultak, ezzel Kun
Béla tanácsköztársasága 1919. augusztus l-jén megbukott.
A román csapatok azzal az ürüggyel, hogy a kommunistákat segítik leverni, fosztogatni
kezdtek. Túlkapásaik felülmúlták a bolsevikek rablásait is. A románok által elkobzott
különféle javak (gépek, állatállomány, pénztárak stb.) értékét 10 hónapos megszállásuk
idején több mint 3 milliárd 150 millió aranyfrankra becsülték.{51 } H. H. Bandholz amerikai
tábornok, a budapesti Négyhatalmi Katonai Küldöttség megbízottja, emlékirataiban (An
undiplomatic Diary, New York 1933) beszámolt a román seregek magyarországi
fosztogatásairól.
A román hadsereg magatartása általános felháborodást keltett, még Clémenceau haragját
is kiváltotta. A békekonferencia augusztus 8-án, majd 23-án felszólította a románokat, hogy
hagyjanak fel fosztogatásaikkal. Végül október 12-én a Legfelsőbb Tanács utasította Romániát
Magyarország kiürítésére. A románok ezt a felszólítást válasz nélkül hagyták és csak
ultimátumra voltak végül is hajlandóak teljesíteni a Legfelsőbb Tanács követeléseit.{52 }
Ha meggondoljuk, hogy mire volt képes néhány hét alatt Stromfeld Aurél éhező
hadserege, azt is elképzelhetjük, mire vihette volna a hősies magyar nép, ha 1918-ban ostoba
vezetői le nem fegyverezik. Nem voltak olyan vezetői, mint 1848-ban, mikor Kossuth
honvédei visszaverték az országba törő horvátokat, osztrákokat, szerbeket és románokat.
Sajnos azonban sem a siralmas Károlyinak, sem a sötét Kun Bélának, nem voltak Kossuthoz
mérhető szellemi képességei. A nemzeti felkelés, ha nem is mentette volna meg az ország
területi egységét, Trianonban, az Entente hatalmaknál legalább jobb békét kényszeríthetett
volna ki Magyarország a maga számára. Összehasonlításként idézhetjük Nitti elnök „A béke”
c. írásából a Törökországról szóló részleteket, „1918-ban megkísérelték a lehetetlent, hogy
Törökországot is ugyanúgy tönkretegyék, mint Ausztria-Magyarországot. El akarták szakítani
területének nagy részét, hogy visszaszorítsák Ázsiába. A nemzeti felkelés azonban legyőzte és
visszavetette az anatóliai görögöket, s a nagyhatalmak, melyek azelőtt igyekeztek
Törökországot befeketíteni, most Franciaországgal az élükön inkább barátságát keresték. A
sévres-i békét, melyet a legyőzött Törökországnak »diktáltak«, fel kellett cserélni a lausanneival, melyben 1923-ban Törökország már győztesként szerepelt. „Törökország szerencséje
volt, hogy akadt egy Atatürk, aki megmentette nemzete becsületét. Magyarországnak sajnos
sem 1919-ben, sem 1920-ban nem volt ilyen szerencséje.”
Szegeden 1919 júniusában nemzeti ellenforradalmi kormány alakult.
A francia megszálló csapatok támogatásával 13000 főnyi, főleg hivatásos tisztekből álló
csoport alakult, melynek vezetését Horthy tengernagyra, a volt osztrák-magyar
haditengerészet főparancsnokára bízták. Az ország déli és nyugati részén Kun Béla bukása óta
már Horthy csapatai gyakorolták az ellenőrzést. Horthy sokáig tárgyalt az Entente-tal a
román csapatok visszavonásáról, majd három hónappal Kun Béla bukása után, 1919.
november 16-án, a nemzeti hadsereg élén bevonult a fővárosba. Bevonulása inkább látványos,
mint dicsőséges volt a sokat szenvedett, éhező fővárosba.
Az Entente tiltakozott Károly király visszahívása ellen, így a nemzetgyűlés 1920. március 21én Horthy tengernagyot választotta az ország kormányzójává. Ezt a tisztséget egészen 1944.
október 15-ig a németek által történt letartóztatása napjáig gyakorolta.{53 } Az ő kormányára
hárult a nehéz feladat, hogy tárgyaljon, és hogy később az országgal elfogadtassa a

„gyalázatos" békét, mely által népességének kétharmadát, ezeréves területeinek pedig
háromnegyed részét elveszítette.

IV. FEJEZET

A Trianoni Békeszerződés jogi, erkölcsi és
területi vonatkozásai
Magyarország számára nem maradt egyéb hátra, mint a béketárgyalás, mely igazságos és
tarlós béke szempontjából semmiképp sem látszott kedvezőnek. A tanács, 1920 elején, a
bosszútól fűtött személyes ellentétek és vetélkedések légkörében üli össze. Az Entente
hatalmak a hosszú háború után, melynek győzelmes befejezését az amerikaiak biztosították
számukra, gyűlöletet és kisebbségi érzést hordoztak önmagukban a legyőzöttekkel szemben.
A béketárgyalások megkezdése idején Ausztria-Magyarország, ha jogilag nem is, de
gyakorlatilag már nem létezett. Magyarország gyengítéséhez hozzájárult, hogy területét
vezetőinek gyengesége folytán ellenségei a fővárossal együtt elfoglalták, majd kitöri Kun Béla
bolsevista forradalma. Mire sikerüli kiszabadulnia ebből a forradalomból, az Entente
gyakorlatilag már kész tények elé állította. Végül mint látni fogjuk, a Szövetségesek kizárólag
kis védenceik közismerten hamisított tájékoztatására, vagy azoknak elégtelen történelmi,
gazdasági és néprajzi adataira támaszkodtak Közép-Európában. Ezek az egymásba fonódó
tények nyilvánvalóan szerencsétlen befolyást gyakoroltak e régiók békeszerződéseire, főleg a
Trianoni békére, amelyre, amint írták is „egyrészt a gyűlölet, másrészt pedig a hanyagság
nyomta rá bélyegét.” {54 }
A béketárgyalásokkal kapcsolatban szó szerint idézzük Robert Vallery Radot-t{55} „Az
Entente hatalmak Legfelsőbb Tanácsa csak 1919. december l-jén szólította fel a magyar
kormányt, hogy küldje el meghatalmazottait Neully-be, a békekötésre. A küldöttség tagjait,
mikor Apponyi Albert vezetésével 1920. január 7-én megérkeztek Neully-be, foglyokként
fogadták, s a Madrid-palotában rendőrségi őrizet alatt tartották őket, kijárási tilalmat
rendelve el számukra. Csak Apponyi Albert grófnak engedélyezték, korára való tekintettel,
hogy egy rendőrfelügyelő kíséretében rövid sétát tegyen.
A magyarok a nekik diktált békét csak január 15-én ismerték meg. Benes közben szabadon
kihirdethette a „Temps”-ben 1919. december 2-án megjelent írásában, hogy „a
békekonferencia határozata a jövendő magyar állam határaira vonatkozóan végleges, melyen
semmiféle változtatást sem fognak eszközölni.”
A magyar küldöttség megdöbbent, mikor megismerte a könyörtelen sorsot, amit országa
számára szántak. Ennek ellenére bátran hozzáfogott a munkához, és 4 hónapon keresztül
azon volt, hogy megcáfolja a történelmi, földrajzi és gazdasági tévedéseket, melyeket Benes a
békekonferencia megállapításainak nevezett. A nemzetközi jog alapján lelkiismeretes gonddal
összeállított jegyzéket és memorandumokat adott ki.
A magyar küldötteket leprásokként elkülönítették a Madrid-palotában, ahol minden
tájékoztatást csak írásban kaptak kézhez, a magukkal hozott okiratokat és statisztikai
adatokat meg sem nézték, memorandumaikat, melyekkel jogaikat védték, olvasatlanul
hagyták. A vita jogát tehát teljesen megtagadták tőlük, zárójelentésük sem került
tárgyalásra. Magyarország érveit ezek szerint tehát meg sem hallgatták, megcsonkítóival
nem is szembesítették. „Bismarck megengedte megbízottainknak, hogy ügyünket védjék 187lben - írta Henri Pozzi. Így sikerült többek között Jules Favre-nak Belfort-ot megmentenie.”{56 }
Az utolsó napon engedték csak Apponyit a békekonferencia elé és itt - írja Pozzi - „Olyan
megrendítő szavakkal, a fájdalom és az igazság oly feljajdulásával védte hazáját, hogy

egyes meghatalmazottak nem tudták elrejteni megindultságukat.” A Legfelső Tanács
mindezek ellenére hajthatatlan maradt; „Magatartásuk oka az volt, hogy a kedvezményben
részesített országokkal - már a béketárgyalások megnyitása előtt, összejátszva - a legkisebb
részletekig terjedően lerögzítették a Magyarországgal kötött béke pontjait. Magyarországot
tehát eleve bűnbaknak és áldozatnak szánták Trianonban.”
Az első világháború után számos cáfolhatatlan bizonyíték került napvilágra arra
vonatkozóan, hogy a pánszlávizmus már az 1914-18-as háború előtt összeesküdött
Magyarország ellen és tervbe vette felosztását.
Nem beszélve a „dákó-román” térképekről, melyek a román határt a Tisza vonalánál jelölték
ki. A Trianonban lerögzített határok csaknem teljesen megegyeztek azokkal a
határvonalakkal, melyeket Ernest Denis barátai és cinkosai, a Cseh Országok Nemzeti
Tanácsa jelöltek ki különféle röpirataikban. A trianoni béke nem más, mint rosszul informált
és tévútra vezetett bírák műve, a szomszédok sóvárgásának gyümölcse, összekötve a
nagyhatalmak bűnös tudatlanságával. Az Entente felelős politikusai, akik talán még
sugalmazói is voltak ennek a békének, nagyrészt hibás felvilágosításokat kaptak azoknak a
dunai népeknek néprajzi és kulturális helyzetéről, melyeknek sorsáról határozniok kellett.
Kevésnek volt közülük ideje és szándéka arra, hogy a határozat előtt komoly politikai,
közgazdasági és történelmi tanulmányozást folytasson. Kissé több lelkiismeretességgel
embermilliók szerencsétlenségét kerülhették volna el.{57 } „A nagy békebírák nem ismerték
azon nemzetek néprajzának, földrajzának és történelmének alapelemeit, melyeknek sorsát
rendezniök kellett. Wilson pl. állandóan összetévesztette a „szlovákokat” a „szlovénekkel”.
Lloyd George semmivel sem volt tájékozottabb. Köztudomású, hogy Clémenceau
elképesztően tudatlan volt mindennel kapcsolatban, mely kívül esett a francia történelem és
belpolitika határain”.{58} Clémenceau, Lloyd George és Wilson földrajzi ismereteinek hiányát
kihasználva, Philippe Berthelot, aki az új államok helyzete tanulmányozását kapta
megbízatásul, saját nézeteit érvényesítette, amiket egyébként Benes diktált neki. Ugyanezt a
játszmái űzte Masaryk Londonban, Wickham Steed és dr. Sealon Watson neves újságírókkal.
Csehszlovákiát így 1919. április 4-én, összes kisebbségével együtt, néhány perc alatt
alakították meg.{59 } A cseh, román és szerb diplomaták a trianoni zöld asztal körül
céltudatosan meghamisított tájékoztatásokat terjesztettek, hogy ezzel téves irányba tereljék a
tárgyalók szándékait. Ezt a tevékenységet, melyet a leghatásosabban Benes folytatott,
megkönnyítette a nyugati tárgyalók szégyenletes középszerűsége. Mindent megadtak neki,
csak kérnie kellett. Benes a legszörnyűbb földrajzi, történelmi és néprajzi ostobaságokat
nyugodt mosollyal tálalta elő. Sokszor még ellentmondásokba is keveredett saját
kijelentéseivel. A konferencia egyik tagja sem tiltakozott ellene. Mindenki félt, hogy
felszólalása a kérdésben való szégyenletes tájékozatlanságát bizonyítaná... „Trianon a szabad
zsákmány vásártere volt.”{6 0}
A trianoni béke a tartós alkotásra teljesen alkalmatlan légkörben jött létre. Az irányító
szerepel a nagy Entente politikusai játszották, akik számára Kelet-Európa távoli és ismeretlen
földrész volt. Szabad kezet engedlek a követelődző fiatal nemzeteknek, az „oly bátor”
szerbeknek, a románoknak, akik már addig is Franciaország elkényeztetett csemetéi voltak.
Különösen pedig nagy kedvezményt élveztek Benes és Masaryk, akik rendkívül nagy
befolyással rendelkeztek a békeszerződések kidolgozása idején.

Közismert baráti kapcsolataik a győztesek táborában lehetővé tették számukra saját és
szövetségeseik terveinek megvalósítását.{6 1 } „Ez a béke egy hamisított ócska térkép, az
igazsággal ellentmondó chaosból indult ki - jegyzi meg M. de Monzie melyet a magyar
megbízottaknak, nem hallható tiltakozásaikkal, nagy rendőri ellenőrzés alatt, bezárva a
Madrid-palotában, kapcsolataik és levelezésük cenzúrázása után fáradt diplomatáink
késével a torkukon, ellenvetés nélkül kellett aláírniok.” {6 2 }
Lehetne folytatni az idézeteket ezzel a tárggyal kapcsolatban, végezetül csak Lloyd George
szavait idézzük, melyeket 1928. október 7-én a londoni Guild Hallban elhangzott beszédében
mondott és később emlékirataiban megismételt: „Az egész dokumentáció, melyet
szövetségeseink a béketárgyalások alatt rendelkezésünkre bocsátottak, csaló és hazug volt.
Mi is hamis alapokon határoztunk.”
„Megdöbbentő vád, melyről eddig nem tettek említést - írja Pozzi - amely egyben a
tárgyaló Entente-hatalmak felelősségére utal. Nem vették észre Prága, Bukarest és Belgrád
küldötteinek cseleit és hazugságait, fantasztikus statisztikáit, melyek Trianonból végül is a
diplomácia történetének legigazságtalanabb békéjét csinálták.”{6 3 }

Nyilván értetlenül állunk a nyugati küldöttek megannyi lesújtó könnyelműsége,
hanyagsága, és botrányos részrehajlása előtt. Nekik legalább gyanakodva kellett volna
figyelniök a kis utódállamok szemérmetlen sóvárgását, illetve területi bulímiáját. Ezzel
szemben hihetetlenül nagylelkűen engedélyeztek minden merészséget azoknak, akik nem
elégedtek meg saját népeik összegyűjtésével, hanem valamennyien magyar túszokat is
követeltek. Magyarország elnémítása érdekében végül is növelni kellett körülötte a bűntársak
számát. Említésre méltó - mint minden gúnynak teteje - amikor Benes minden különösebb
nehézség nélkül megkapta követeléseinek maximumát, maga is megijedt: „Ez nem lehet
igaz!” Ilyen körülmények között érthető, hogy a trianoni határok nem egyeztek meg a
néprajzi határokkal, hanem még az összefüggő színmagyar népterületbe is erősen belevágtak.
Charles Danielou, a békeszerződés előadója megjegyezte, hogy Trianonban valószínűleg
kevesebb gondot fordítottak Magyarország megbüntetésére, hanem inkább igyekeztek az
utódállamok minden követelését kielégíteni, ami végeredményül: „a dunai népek között erős
elégedetlenségre vezetett”.
Ahelyett tehát, hogy Európa érdekében helyreállították volna az egyetértést ezek között az
országok között, az önkényes megcsonkítás csak elmérgesítette a vitákat és lehetetlenné tette
az együttműködést Magyarország és szomszédai között, holott a XIX. században már volt
ilyesmi.
A Magyarországtól elszakított területeket a valóságban már arra használták fel, hogy
mindenféle háború alatt kötött szövetséget megfizettessenek vele. Henri Pozzi szerint
„Trianonban egyáltalán nem arról volt szó, hogy megtudják, kinek volt igaza, hanem csak
arról, hogy kinek érdeke, hogy igazat adjanak neki.” {6 4 }
Sir Robert Grower, az angol alsóház egyik tagja megemlíti, „hogy a csehszlovák
köztársaságot az Entente hatalmak már előzetesen, 1918 nyarán, elismerték. Másrészt - írja
Grower - az is ismeretes, hogy egy 1916. augusztus 16-án keltezett titkos szerződésben
Romániának nemcsak egész Erdélyt, hanem a magyar Alföld jelentős részét is odaígérték. Az
Entente Legfelsőbb Tanácsa 1918. június hó folyamán tartott ülésén, mint katonai célt,
kitűzte a Délszláv Államok megalakítását. Ezt a tervel csak Magyarország feldarabolása árán
lehetett megvalósítani. Ítéletet mondtak egy ország felett, anélkül, hogy előzetesen
meghallgatták volna” {65} Ezek szerint tehát már a békekonferenciát megelőző titkos
tárgyalások során elhatározták Magyarország feldarabolását. A néprajzi határok
megvonása azonban még így is lehelő lelt volna. A trianoni béke azonban, szó szoros
értelemben. Magyarország eleven húsába vágott azzal, hogy szervesen összekapcsolódott
népcsoportokat vágott el egymástól. Az egyesek mohóságát mások képmutatóan. a
törvényesség színével álcázták.
Állítólag II. Frigyes mondta valaha: „Elveszem, kifosztom, meglopom őket, azután majd
törvényhozóim mindezekre valami nagyszerű jogcímet találnak.” Nem kevésbé cinikus
Clemenceau kijelentése sem, mely szerint: „A békeszerződések a háború folytatásának
módjai.”
A magyar nép, amelynek felelőssége a háború kirobbantásában kategorikusan és pontról
pontra, meg lett cáfolva, kegyetlenül sújtva, megcsonkítva és megalázva érezte magát. A

trianoni békeszerződés lakosainak több mint 63%-át, területeinek 71%-át
csatolta el. Ritkán ért a történelem folyamán népet ekkora szigor. Ami megmaradt, nehéz
szolgaság alá lett vetve nemcsak pénzügyi és katonai, hanem politikai vonatkozásban is. Ez
elvezetett a szuverenitás tényleges lecsökkenéséhez. Nemcsak a kisebbségeit vették el tőle,
hanem még nagy, teljes magyar lakosságú területeket is. Hasonló hibát követtek el vele
szemben, mint ahogy Lengyelországgal tették a XVIII. században. A magyarok természetesen
nem fogadhatják el az erőszakkal végrehajtott csonkításokat, melyeket ellentétben a nép
jogaival, az érdekeltek megkérdezése nélkül követtek el. Csak egyetlen népszavazást
rendeltek el Sopron városával kapcsolatban, de Magyarország számára ez is kedvező
eredménnyel járt. Ebben az esetben az osztrákok, tehát egy másik vesztes ország által követelt
területről volt szó. A győztesek egyetlen általuk pártfogolt néppel szemben sem engedélyezték
a népszavazást...{6 6 } A népszavazás, a nép akaratának kétségtelen megnyilvánulása, egészen
egyszerűen szabályozhatott volna minden vitás kérdést, ha lelkiismeretesen hajtották volna
végre, mint Schlesswig-Holstein és Sopron esetében. A trianoni béke volt az egyetlen,
melyben Apponyi Albert megható kérése ellenére, minden népszavazást visszautasítottak,
amit a békekonferencia elé terjesztettek. (IV. sz. Függelék). A magyar küldöttség a
békekonferencián tanúsított kifogástalan viselkedéssel, sőt nemes finomsággal kijelentette,
hogy hajlandó az egyetlen morális hatalom előtt meghajolni, amely képes helyettesíteni a
történelmi jogot: a népek akarata előtt a vitás területeken: Nekik kell eldönteniök, kihez
akarnak tartozni: Magyarországhoz, aki jogosan meg akarja őket tartani, vagy a szomszéd
államokhoz, amelyek különböző indokolással őket magukhoz akarják csatolni - ismételte
hasztalanul Apponyi gróf. A magyar küldöttek Trianonban felkészültek arra, hogy a
körülmények figyelembevételével olyan határokat kapjanak, melyeket pártatlan nemzetközi
felügyelet alatt végrehajtott népszavazással állapítanak meg. így majd a szomszédokkal való
további kapcsolatokat méltányos alapon fogják rendezni. A végeredmény azonban ellentétes
volt elképzeléseikkel. „Nehéz megérteni, hogy ezt a magyar kérelmet, mely valójában Wilson
elvein alapult, mért vetették el - írja Sir Robert Growe - Az a vélemény, mely szerint a
népszavazás kinyilvánítása következtében a népi és nemzeti tanácskozások feleslegessé
váltak volna, nem helytálló, és semmi esetre sem igazolhatja azt a tényt, hogy három es
félmillió magyart ragadtak cl az anyaországtól.”{6 7 }
Az egyetlen kivétel tehát csak az Olaszország kezdeményezésére kihirdetett népszavazás
volt Nyugat-Magyarországon, Sopronban, ahol nagy számban laktak németek. Mivel a
szavazás eredménye 65%-ot mutatott Magyarország javára Ausztriával szemben, ilyen
tapasztalat nem ismétlődhetett meg. Az Entente a magyar nyugati határsávot Ausztriának
ítélte, hogy ezzel ott is elhintse a viszálykodás magvát. Olaszország közbelépése nélkül még
ezt a sávot is felosztották volna a csehek és szerbek között, hogy Magyarországtól elvágják az
egyetlen nyugatra néző ablakot. Nyugat-Magyarország előtt a régi Magyarország több más
nemzetisége is követelte, hogy Magyarország területéhez tartozzon, de sajnos minden
hiábavalónak bizonyult. Főleg a muraközi vendek és szlovének szerettek volna
Magyarországon maradni, akiket egyszerűen hivatalból Jugoszláviához csatoltak. A keletszlovákiai ruszinok és bánáti svábok szintén hiába küldték tiltakozásukat a
békekonferenciához Magyarországtól történő elcsatolásuk ellen.
Marius Moutet képviselő a trianoni béke vitája alkalmával a képviselőházban így kiáltott
fel: „A néprajzi kisebbségeket megkérdezésük nélkül adták oda olyan országoknak, melyeket
nem ők választottak maguknak.” {6 8}
Millerand híres levele, melyet 1920. május 6-i keltezéssel küldött a szerződés szövegével

együtt a magyar küldöttség vezetőjének, elképesztő hamisságról tanúskodik: „A magyar
küldöttség azzal érvel, hogy a békefeltételek sehol sem helyezték kilátásba a népszavazást.
Ezt az intézkedést az Entente hatalmak feleslegesnek tartották. Meggyőződtek arról, hogy az
ilyen természetű népszavazás nem vezetne más eredményekhez, mint amelyekhez a középeurópai és a nemzeti törekvések néprajzi feltételeinek részletes tanulmányozása vezetett.”
A népszavazás ily ürüggyel való visszautasítása és a felháborító igazságtalanság, hogy
három és félmillió magyart szakítottak el hazájától, ez volt a trianoni szerződés alapvető
bűne, amely úgy az egyezményt, mint annak megalkotóit gyalázatba ejtette. Millerand
levelének egy másik kivonata még határkiigazításokat helyezett kilátásba. Ezt azonban egy
magánjellegű közlés formájában elvetették és utasítást adtak arra vonatkozóan, hogy a
szerződés által kijelölt határt „tekintet nélkül nyelvi, nemzetiségi és vallási
szempontokra”{6 9 } , amennyire csak lehetséges követni kell. Millerand levelében, mely
egyébként teljes egészében nem volt egyéb, mint szégyenletes misztifikáció, van még egy
mondat, mely szerint: „Egy állapot fennmaradása nem indokolt még akkor sem, ha ezeréves,
amikor az szemben áll az igazságossággal”. Azóta ez az elv a francia történelemben különös
utat tett meg. Ma a bretonok ennek alapján követelik saját nemzeti jogaikat.
Franciaország sajnos segédkezet nyújtott ehhez a gyalázatos eljáráshoz és ezzel
megkockáztatta, hogy a történelem egyszer majd megbélyegzi érte. A béketárgyalás
megnyitásán maga Poincaré jelentette ki, hogy „Elmúlt az az idő, mikor a diplomaták
összegyűltek a tárgyalóasztalnál, hogy megalkossák az országok térképét. Ha Önök meg
akarják változtatni a világ térképét, ezt csak a népek nevében tehetik úgy, hogy akaratukat
híven tolmácsolják és a nagy és kis nemzetek önrendelkezési jogait egyaránt tiszteletben
tartják.” A békekonferencia azonban, mint láthattuk, éppen a népek akaratának
megnyilatkozása ellen foglalt állást, mikor elvetette a népszavazást, melyet szükségtelennek
tartott. De Lapradelle, a Quai d'Orsay korabeli hivatalos jogi szakértője beismerte, hogy „Az
elfoglaló állam csak olyan mértékben gyakorolhatja hatalmát az új népesség felett,
amennyiben ezek elismerik az új helyzet adta körülményeket.”
Tardieu „A béke” c. könyvében nyíltan kimondta, miért nem volt szólási joguk az érdekelt
népeknek: „Választanunk kellett a referendum és Csehszlovákia létrehozása között.” Ezzel
bevallotta, hogy az érdekelt népesség, Millerand állításai ellenérc sem helyezett nagy súlyt a
szuverenitás megváltoztatására. A valóságban a lakosság akaratával senki sem törődött.
Mindezek pedig több millió ember legyilkolása után történtek, akiket állítólag azért áldoztak
fel, hogy a népek szabadon rendelkezhessenek sorsuk felett.
Smuts tábornok, Dél-Afrika kiküldöttje követelte a népszavazást Erdély, Szlovákia,
Ruszinszkó és Horváth-Szlavóniára vonatkozóan. Jogosan érvelt azzal, hogy ezt a jogot
Németországnak is megadták Schlesswig Holstein, Szilézia, Kelet-Poroszország és Saarland
esetében. Smutsot az angol Domínium csaknem valamennyi képviselője, valamint Japán,
Lengyelország és Olaszország küldötte is támogatta. A népszavazástól azonban féltek. Aldo
Dami kitűnő megfogalmazása szerint „a meg nem engedett népszavazás tényleges
népszavazás”. Weterlé abbé, volt elszászi ellenzéki képviselő 1921. június 7-én a következőket
mondta a francia képviselőházban: „Biztos vagyok benne, hogy egy népszavazás esetén sem a
románok, sem a szerbek nem kapták volna meg a szavazatok egyharmadát sem... A néppel
akarata ellenére rendelkeztek. Ez vitathatatlan.”
Ugyancsak Aldo Dami jegyezte meg, hogy a békekonferencia a népek önrendelkezési jogát
összetévesztette a nemzetiségek nyelvhasználati jogával, mely nem szükségképpen egyezik
egymással, ezenkívül még ezeket az elveket is cinikus módon nevetségessé tette, mikor

gazdasági vagy stratégiai okokból színtiszta magyar területeket leválasztott Magyarországról
és a szomszédoknak juttatta. Az egyik tévedést tehát megtoldotta két másikkal, vagy jobban
mondva, jogtalansággal. „A trianoni határ - írta - kirekesztett Magyarországból egy magyar és
egy idegenektől lakott területrészt. Ezeknek az idegen népeknek az érdekei azonban annyira
közösek voltak Magyarországgal, hogy elhatározásukhoz semmi kétség sem férhetett, ha
egyáltalán megkérdezték volna őket. A békét nem alapozták a nemzetségi megoszlásra, sem a
népesség érzelemire, sem pedig a népek érdekeire, melyek az egyedüli fontos
szempontok.”{7 0} „A legszemléltetőbb példát az elszásziak nyújtottak - írja a továbbiakban akik faj és nyelv szerint németek voltak, de franciák akartak lenni, mint ahogy a szláv
muraközi vendek és szlovének is. akik 1919-ben eredménytelenül kérelmezték, hogy
magyarok maradhassanak. Nem is beszélve a horvátokról és szlovákokról, akiket mégis csak
illett volna megkérdezni, mielőtt a szerbekhez, illetve a csehekhez csatolták őket." Az
autonomista szlovákok egy küldöttsége egyébként megjelent Párizsban, hogy a
békekonferenciától a szlovákok részére népi referendumot kérjen. Benes azonban a francia
rendőrség segítségével erőszakkal eltávolíttatta őket.
A népek vagy egyének önrendelkezési jogát nem kellett volna másodlagos fontosságú
tényezőkre alapozni, mint pl. faj, nyelv, vallás, hanem egyszerűen a lelkiismeretre és saját
elhatározásukra, hogy melyik közösséghez kívánnak tartozni. A népek önrendelkezési joga
egyébként az Entente-hatalmak részéről a háború indítóokai között szerepelt és Wilson 14
pontjának célkitűzéseiben is megtalálható. Akkoriban azt emlegették, hogy egy népet nem
kell arra kényszeríteni, hogy egy bizonyos államban maradjon, ha nyelvi és származási
kapcsolatai, érzelmei, vagy érdekei alapján egy másik országhoz kíván csatlakozni. Ennek az
elvnek az alapján kellett jogosan visszaállítani Lengyelországot és a balti államokat.
Magyarország megcsonkítása azonban semmiképpen sem egyeztethető össze ezzel az elvvel.
Nem kérdezték meg lakosságától, hogy a magyarsághoz, vagy szomszédos országokhoz
kívánnak e tartozni. A népszavazás elmaradt, mert várható volt, hogy a népek többsége úgy
döntene, hogy hagyják meg hagyományos kereteik közölt azzal a feltétellel, hogy területi
önkormányzatot és egyenjogúságot kapjanak az ország többi nemzetisége között.
Feldaraboltak egy régi országot, melyet évszázadokon keresztül földrajzi és gazdasági
tényezők tartottak össze és a területéről elszakított kisebbségeket kiszolgáltatták az
elnyomásnak.
Trianon a wilsoni elvek ünnepélyes megtagadása, a népek önrendelkezési jogának
cáfolata. A Szövetségesek ezt a célt állítva küldték meghalni katonáikat, amelyet megtagadtak
a béke biztosítása után. Legalább Wilson elnök híres 14 pontját illett volna mintegy erkölcsi
kötelességként tiszteletben tartani, mert ezek a pontok késztették a Központi Hatalmakat a
fegyverek letételére. Ezek a pontok ígértek számukra elfogadható békefeltételeket.
„A 14 pont közzététele Németországban, Ausztriában és Magyarországon a megkönnyebbülés
légkörét váltotta ki. Ez volt az, ami megtörte az ellenállást és az arcvonalak összeomlását
eredményezte” - írta Pozzi.{7 1 } Ma már nyilvánvaló, ahogy Ullein-Reviczky írja hogy, ezek a
szép szavak csak arra szolgáltak hogy a világ közhangulatát az Entente javára fordítsák és a
Központi Hatalmak hadseregeit demoralizálják”. A wilsoni eszmék valóban előbb találták meg
útjukat az osztrák-magyar katonák szívéhez, mint az Entente golyói. Minek harcoljunk még.
mikor a másik oldalról ünnepélyes ígéretet kaptunk a szabadságra, egyenlő bánásmódra és
önrendelkezésre? - mondták Magyarországon. Elsősorban a Károlyi Mihály vezetése alatt
működő békepárt fogadta el a wilsoni ígéreteket, hogy meggyőzze az országot az ellenállás
hiábavalóságáról. A wilsoni elvek késztették Ausztria-Magyarországot és Németországot 1918
október-novemberében a fegyverszüneti kérelem benyújtására. Magyarországgal azonban

nem kötötték meg a békét, annak ellenére, hogy a hadviselő felek általánosan elfogadták
ezeket az elveket. Sokkal gyakorlatibb elvek késztették a békekonferenciát arra, hogy
népszavazás elrendelése nélkül teljesítse Magyarország szomszédainak területi követeléseit.
A valóságban az egyik oldalon álltak a wilsoni elvek, a másikon a titkos megállapodások,
melyek kölcsönösen
érdekelve voltak az Entente győzelme elősegítésében.{7 2 } Nitti szerint – „A népek
önrendelkezési joga, melyet az Entente a háború alatt hangoztatott, csak hazug formula volt,
melyet a veszély óráiban tákoltak össze jószándékuk igazolására. Nem teremtették meg az
ígért békét s az eszmét, melyért emberek életüket áldozták, a szerződő felek elárulták. A
feltételek, melyeket az Entente-hatalmak a legyőzöttekre kényszerítettek, becstelenek voltak.
A leggonoszabb módon visszaéltek a győzelemmel. Mint ahogy a görög tragédiákban az
Atridák, az első bűn a bűnök sorozatos láncolatát vonja maga után, de a folyamatos
bűnökért mindig az első felelős, az a legbűnösebb,”{7 3 }

A második világháború után egyébként a nyugati szövetségesek hasonló érvek
hangoztatásával mondtak le a népek önrendelkezési jogáról és a „demokrácia”
visszaállításáról azokban a szerencsétlen országokban, melyeknek szabadságáért a háborúi
indították. Kezdték Lengyelországgal, melyet a szomszédos államokkal együtt
kiszolgáltattak a Szovjetunió teljhatalmának.
Wilson 14 pontjának becsületes betartása 1919 után elviselhető békét hozhatott volna, s
minden utólagos megpróbáltatást elkerülhettek volna.
Wilson maga semmit sem tudott erről és végül is fokozatosan aláírt valamennyi szerződést,
melyek égbekiáltó ellentétben álltak saját eszméivel.
A 14 pontból így a történelem legnagyobb csalása lett. „Wilson az első háború végén - írja
Dami - inkább döntőbíró volt, mint méltányos békét és népszavazást óhajtó hadviselő fél.
Végeredményben ez a béke stratégiaszerű volt, ahogy ezt Clemenceau és Foch előre
kitervezte. A történelem mérlegének nyelve nem szokott mindig a középen megállni. Az
irredenta törekvések kielégítése után az Entente hatalmak újabb irredenta törekvéseket
hoztak létre. Tényeket erőszakoltak, a történelemmel elmondatták azt, amit nem mondott.
Kérdésessé tettek területi állapotokat, melyeket az idő már szentesített.”{7 4 }
Ahelyett, hogy a népek elosztása és az új határok megvonása tökéletesebb lett volna a
réginél, a trianoni béke végső fokon még súlyosabb helyzetet teremtett annál az állapotnál,
mint aminek orvoslását követelték.
Miután kijelentették, hogy Ausztria-Magyarország - lévén összetett állam nem életképes, a
Legfelsőbb Tanács olyan államok létrehozására törekedett, mint aminő Csehszlovákia,
Jugoszlávia, vagy éppen Románia, melyekben ugyanazok a nemzetiségi összetételek
találhatók, mint a régi Ausztria-Magyarországban voltak.{7 5} Így, hogy „felszabadítsanak”
kétmillió szlovákot, közel kétmillió más nemzetiséget vetettek cseh uralom alá; hogy
felszabadítsanak kétmillió nyolcszázezer románt, közel két és félmillió nem román
nemzetiséget helyeztek Bukarest uralma alá; egymillió szerb felszabadításával pedig egymillió
hétszázezer horvát és több mint egymillió háromszázezer egyéb nemzetiség került Belgrád
önkénye alá.
Összefoglalva: az utódállamok 42 millió lakosára mintegy 16 millió más nemzetiségű
jutott.
A békekötés eredményét Georges Roux{7 6 } más szemszögből világítja meg. Kifogásolja,
hogy a Központi Hatalmak vétkessége a háború kirobbanásában, mint az előzőekben láttuk,
teljes mértékben a győztes országok propagandája útján kerüli a köztudatba. A felelősség
kutatása ugyanis rendkívül kényes ügy. „Másrészt - írja Roux - hiábavaló és veszedelmes
törekvés népeket hosszú ideig büntetni, melyek csak rövid ideig tartó büntetést képesek
elviselni. Ha a legyőzöttek valóban megérdemelték a büntetési, ennek talán keménynek, de
rövid ideig tartónak kell lennie. A határok feldúlása a büntetés szellemében az ítélet nagy
tévedése volt, mert a hibák elmúlnak, de a határok megmaradnak. Ilyen körülmények között
még arra sem voltak hajlandók, hogy meghallgassák a legyőzöttek sérelmeit.
Rendelkezéseiket tárgyalás nélkül diktálták, egyoldalúan állapították meg és ezzel egyben
rájuk nyomták a gyűlölet, erőszak és mulandóság bélyegét.
A legyőzött államok hiába utasították vissza a rájuk erőszakolt kötelezettségeket. A túlzás
szükségszerűen maga után vonta a hiányosságot.” A mai történelem is azt bizonyítja, hogy az
ember idővel eltávolodik az „erőszak-alaptól”, amit a katonai győzelem eredményezett. „A

győzelem futó pillanat, mert az idő lassanként helyreálltja az egyensúlyt a győztesek és
legyőzöttek között, újból vitássá téve a győztesek teljesítményét.” Magyarországot olyan
hibákért akarták megbüntetni, melyeket nem követett el, sőt melyeket éppen meg akart
akadályozni. Tisza István gróf megkísérelte a csatlakozást megtagadni ahhoz a kalandhoz,
mely semmiféle nyereséget sem ígért. Magyarországnak 1914-ben nem voltak hódító
szándékai. Míg szomszédai területének megcsonkítását tervezték, területének védelmére
szorítkozott és át akarta vészelni a háborút, melyhez szövetségesei oldalán csatlakozni
kényszerítve volt. Ennek ellenére el kellett vállalnia a trianoni szerződés 161. paragrafusa
értelmében a háborús uszítás bűnét is. Georges Desbons helyesen állapította meg, hogy 191920-ban az Entente számos régi, magyar vagy osztrák nemzetiségű ellensége Trianon varázsa
alatt egyszerre csehszlovákká, jugoszlávvá, vagy románná változott, akiket barátnak,
fegyvertársnak tekintettek. Pedig a háború alatt ők is az Entente ellen harcoltak... Miért nem
voltak elnézőek a magyarokkal szemben, akik ekkor is magyarok maradtak? A teljes
bűnbocsánat az egyik oldalon ugyanolyan ésszerűtlen volt, mint a merev elutasítás a másik
oldalon. Magyarország, mely - ahogy írták - teljes szabadságát csak a háború után szerezte
vissza, sziámi ikerként volt Ausztriához láncolva a háború előtt. Utána azonban csak egy
csonk maradt belőle, ezeréves területének jelentéktelen maradványaként.
A legyőzött Magyarország a szó szoros értelmében a prédán való osztozás tárgya lett. A
trianoni béke területének 71,5%-át, lakosságának, mely Horvátország nélkül is meghaladta a
18 milliót, a 63,6%-át szakította el.
Ezzel szemben a versailles-i béke Németországtól csak területének 13%-át, népességének
9,5%-át, a Neuilly-i béke Bulgáriától területe 9,9%-át és lakosságának 8,9%-át vette el. Az
187l-es frankfurti béke Franciaország részére csak 2,6%-os területi és 4,1%-os népességi
veszteséget okozott.
Ausztria veszteségei viszonylagosan 72,6% és 77,6%-osak voltak. Törökországé 61,6%, illetve
39,6%-osak. Ezek a területek azonban a központoktól távol estek és néprajzilag, történelmileg
nem kapcsolódtak közvetlenül ezekhez az országokhoz. A Magyarországra kényszerített új
határok, melyek egyébként még ma is fennállnak, földrajzilag lehetetlenek, emberi
szempontból pedig elfogadhatatlanok voltak. „Az erőszak békéi között ez volt a legaljasabb és
legostobább béke” - írja Pozzi nem minden ok nélkül.”{7 7 } Megtörték a régi Magyarország
földrajzi és gazdasági egységét,
melyben a Kárpátok hegyes vidéke harmonikusan kapcsolódott a központi síksághoz, az új
határok elvágták az ország központja felé haladó útvonalakat, folyóvölgyeket, melyek
valamennyien az Alföld felé tartottak.
Elvágták Magyarország csodálatosan kialakult vasúti és folyami úthálózatát, amely Európa
egyik legrégibb és legsűrűbb hálózata volt és mely, mint központ, Budapest felé irányult.
Magyarország elvesztette vasúthálózatának 62,2%-át, közutainak 73,8%-át, hajóútjainak
64,6%-át. Ezzel a trianoni béke nemcsak a Csonka-Magyarország, hanem az utódállamok
területén lakó népek gazdasági életét is teljesen felforgatta. Az erdélyi, a rutén és szlovák
területek népessége, amely azelőtt kivétel nélkül az Alföld felé, az egyetlen természetes
kijárat felé gravitált, súlyos helyzetbe került az utódállamok ostoba protekcionizmusa miatt.
Még ma is, amikor az átruházott területek erőszakosan szétszaggatott közlekedési vonalai
akadályoznak, rövidebb és gyorsabb az út Budapest felé, mint az új fővárosok: Prága,
Bukarest, vagy éppen Belgrád felé.
Magyarországtól elcsatolták erdőinek, szénbányáinak, vízierőműveinek, vasbányáinak
nagy részét, elvették valamennyi sóbányáját, arany és ezüstbányáit, melyek a középkor óta
jóléte alapját képezték. Végül pedig Fiume elcsatolásával elvágták a tengertől is. Fiumét 1822-

ben Magyarországhoz csatolták. Ez a kikötő, mely a magyar kereskedelmi flotta 134 gőzösével
1914-ben 140 000 tonna áruforgalmat bonyolított le, azt a szerepet töltötte be Magyarország
esetében, mint amit Trieszt jelentett Ausztria számára. Ez a kikötő egyébként maga is
veszélybe került, mert sem Olaszország, sem Jugoszlávia számára nem volt olyan jelentőségű,
mint Magyarország esetében. Logikusan vetődik fel hát a kérdés: Miért vettek el
Ausztriától és Magyarországtól egy tengeri kijáró utat, mikor ugyanakkor egy másikat
Lengyelországnak adtak?
Lehetne még tovább sorolni azokat a gazdasági kincseket, melyektől Trianonban
megfosztották Magyarországot. Összefoglalva megállapítjuk, hogy mezőgazdaságán kívül
csaknem valamennyi természeti forrását elvesztette. Erdeinek 88%-a, vasbányáinak 83%-a az
utódállamoké lett. „Az egykori magyar állam tulajdonát képező javakat, melyeket a halárok
eltolásával elszakítottak, 3,43 milliárd aranykorona értékre becsülték. Ez a becslés a jóvátételi
bizottság megállapítása alapján még alacsonynak tekinthető. A békeszerződés egyébként,
Magyarországot azon felül jóvátétel címén 210 millió aranyfrank értékű természeti juttatás
fizetésére is kötelezte.{7 8}
Az új határok megvonása ezenkívül nemcsak az ország gazdasági ütőerejét vágta el, hanem
botrányos önkényességgel rendelkezelt utak, csatornák, vasútvonalak, közigazgatási és
magántulajdon-határok meghatározásánál is. Láttunk külvárosaiktól megfosztott városokat,
kettészakított falvakat, szétválasztott magántulajdonban lévő birtokokat, bejárataiktól
megfosztott bányákat, templomtól vagy temetőtől elszakított lakosságot.
A megaláztatás szándékának szadista vágya Magyarországgal szemben a legkisebb
intézkedésnél is nyilvánvaló volt. Nyugodtan állíthatnánk, hogy az új határkövek sírkövekből
álltak, melyekbe bele lehetett volna vésni, hogy „itt nyugszik az igazság”. „A tegnap határai írta Georges Desbons - a természetet követték, a maiak esztelen önkényessége szétnyirbált
mezőket, elválasztott házakat, útvonalakat, városokat.” Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy
miként békeszerződésben a vak és alaptalan gyűlölet, ugyanúgy a határok kijelölésében a
végtelen önkény, tudatlan rosszindulat
és részrehajlás jelei nyilvánultak meg. Ez a magatartás egy becsületes országgal szemben,
mely évszázadokon keresztül védte Nyugatot, egyszerűen elképesztő. Georges Desbons {7 9 }
még néhány példa felsorolása után egypár számadatot közölt: 52 kettészakított falu a román
határon, 22 az osztrák határon, 76 a csehszlovákon, 70 a jugoszlávon és több mint 100 város
és falu, melyeket elvágtak közlekedési és vízszolgáltatási lehetőségüktől.
Trianonban Magyarországot nemcsak a valóban magyarlakta területekre szorították,
ahogy ezt eredetileg tervezték, hanem mintegy az ország testébe vágva köröskörül
leválasztottak erről a szerencsétlen országról nagy magyar néptömegeket, melyek addig a
lakossággal teljes közösségben éltek. Kizárólag stratégiai vagy közlekedési szempontokból a
tisztán magyarlakta Alföldből hatalmas területeket adtak az utódállamoknak. Ezeken a
szomszédos területeken több mint 2 millió magyar élt a 3 millióból, mely idegen uralom alá
kerüli. Itt voltak még a régi Magyarország nagy városai: Pozsony, Nagyvárad, Arad, Temesvár,
Szabadka, melyeknek lakossága többségében szintén magyar volt. Pozsony (Pressburg, ma
Bratislava) három évszázadon keresztül Magyarország fővárosa volt. „Elképzelhetjük - írja
Charles Tisseyre - milyen vérző sebet vágott erre a hazájára és történelmi emlékeire büszke
népre a nagy, történelmi múltú városainak az elszakítása.”{80}
Charles Danielou,{81 } a béketárgyalások előadója, írta a következőket:
„Akik a nemzetiségi elveket akarták alkalmazni, a legnagyobb tévedést követték el akkor,
mikor kirekesztettek az országból 3 millió magyart. A 3 millió aránya az országban maradt 8
millióhoz igen nagy. Ki hinné, hogy ezek a magyarok beletörődnek abba, hogy testvéreiktől

örökre elszakítva éljenek. Különös irónia, hogy a cseh határt 40 km-re előre tolták Budapest
felé, hogy ez a város a cseh ágyúk lőtávolságába kerüljön, ugyanakkor a Bácskát azért
csatolták Jugoszláviához, hogy Belgrád távol essék a magyar ágyúk hatótávolságától.
Valamennyi utódállam hadászati hídfőket akart kiépíteni magának a magyarság rovására.
Északon 800.000 magyart csatoltak Csehszlovákiához, délen több mint 400.000-et
Jugoszláviához, több mint 600.000-et a határ menten Nagyromániához csak azért, hogy az
utódállamok a magyar határon hadászatilag fontos észak-dél irányú vasútvonallal
rendelkezhessenek. A béketárgyaláson André Tardieu kénytelen volt beismerni, hogy a
romániai határ több mint 20 km-re keletre fekszik a néprajzi határtól.”
Aldo Dami helyesen állapította meg, hogy a magyar néprajzi határok a Székelyföld
kivételével, mely a Kárpátok sarkában van, a magyar Alföld határaival azonosak.
„Természetes határnak tekinthették volna - írja - a hegyek kezdeti vonulatait is.
Délnyugaton a Dráva vonala nagyjából megegyezik a magyar-horvát néprajzi határral.” „A
határok - írja Dami - nem nyúlhattak a magyar Alföld néprajzi határai mögé, az egységes
tömbben elő 700.000 erdélyi székelynek pedig okvetlenül önkormányzatot kellett volna
biztosítani Románia területén belül. A legjobb megoldás az lett volna, ha a határokon belül
kiegyenlítik a néprajzi állapotokat. Ha népszavazás megtartása nélkül csak az Alföld
magyarlakta tömbjének néprajzi határaira szorítkoznak, akkor Magyarország még mindig
megtarthatott volna egy 15-70 km szélességű területsávot magyarlakta városokkal, 23 000
kiír területet és közel 2 millió lakost. Ha a népszavazásról lemondanának, választani kellene a
földrajzi és gazdasági, valamint a néprajzi és a valóságos helyzet között, melyek nem egyeznek
meg egymással. Ha védjük a néprajzi érveket, le kell mondanunk a többiekről és viszont.
Földrajzilag és történelmileg a szlovákok Magyarországhoz, a szudétanémetek Csehországhoz
tartoztak, néprajzilag azonban nem. Magyarországnak tilos volt a történelmi jogra
hivatkoznia Trianonban akkor, mikor a csehek ugyanezzel a joggal sikerrel érveltek St.
Germainben. Idézhetjük Dél Szlovákia esetét, a magyarlakta területet, mely sokkal inkább
összefügg a magyar medencével, mint a hegyes szlováklakta terület. Hasonló a helyzet a
Romániához csatolt területsávokkal, a Bácskával és a Bánáttal is, melyek földrajzilag és
gazdaságilag egyaránt Magyarországhoz tartoztak. A trianoni békeszerződés feltételei, melyek
egyedül néprajzi és nyelvi érveken alapultak, a semleges megfigyelő számára rendkívül
igazságtalanok. Az igazságosság követelménye elítéli a jelenlegi magyar határokat.”{82 }
Számokban kifejezve Trianon 2 millió magyart juttatott Romániának, 1 milliót
Csehszlovákiának, félmilliót Jugoszláviának. Így 35% magyart választottak el hazájától, tehát
gyakorlatilag minden harmadik magyar idegen állampolgárrá vált. A régi Magyarország 72
vármegyéjéből „nagylelkűen” meghagytak 14-et. Míg Magyarország területe 325.000 km2 -ről
93.000 km2 -re csökkent, a csehek és románok területe a háború előttihez viszonyítva a
kétszeresére, a szerbeké pedig ötszörösére emelkedett. A lakosság az új Jugoszláviában 4
millióról 13 millióra emelkedett. Egyedül a Romániához csatolt 103.000 km2 terület
meghaladta az egész trianoni Magyarország területének nagyságát. Egyébként ezek a
megdöbbentő területgyarapodások, melyekhez hasonlót addig a világtörténelem nem jegyzett
fel, olyan elképesztő politikai állapotokat hoztak létre, melyekben a viszályok minden
pillanatban kirobbanással fenyegetnek.
Az Osztrák Magyar monarchia néprajzi mozaikja szétrombolásának ürügyével, néprajzilag
még sokkal tarkább államokat hoztak létre, melyek egyébként sem földrajzi, sem történelmi
egységgel nem rendelkeztek.
Magyarország lakosságának Horvátország kivételével 55%-a volt magyar és 10%-a német (ez
utóbbiak hivatalosan is németnek vallották magukat), 35% egyéb nemzetiséggel szemben. Az

új Csehszlovákia lakosságának csak 43%-a volt cseh és 17%-a szlovák. Jugoszláviában csak
39% szerb lakott. Románia lakosságának 69%-a ugyan román volt, de ebből csak 53% élt
Erdélyben. Dami szerint egy mindenki számára megfelelő megállapodás legfeljebb csak 35%ot szakított volna el Magyarország lakosságából és nem 63%-ot, mint a trianoni szerződés. A
legerősebb szigor legfeljebb egyharmadával csökkenthette az ország területét, ezzel szemben
elvették területének kétharmadát.
Románia számára lehetővé tették, hogy Magyarországtól 2.900.000 románt megszerezzen,
mely a lakosság 15%-át képezte, ezzel szemben hozzácsatoltak 2 millió magyart, mely
számarányszámban 12%-ot képviselt.
Aldo Dami ezzel kapcsolatban felveti a kérdést, hogy érdemes volt-e a helyzetet megfordítani,
mely nagyjából ezután is ugyanolyan maradt.
Véleményünk szerint az idegen népeknek inkább széles körű autonómiát kellett volna
biztosítani a meglévő rendszeren belül, mely figyelembe veszi az évszázados földrajzi és
történelmi közösségeket. Leromboltak valamit, ami különböző szerzők megállapítása szerint
javulhatott, módosulhatott, vagy átalakulhatott volna, de amit semmiképp sem lett volna
szabad meggondolatlanul szétdarabolni. A szerencsétlen magyarok vigasztalására Victor
Cousin szavai szerint csak ez a gondolat maradt: „A jelen ellenére azoké a jövő, akik mellett a
földrajz és történelem tanúskodik.”
Aldo Dami tanulságos párhuzamot von az Európát 50 éven át izgalomban tartó frankfurti
béke és a trianoni között, mely látszólag senkinek sem okoz almatlan éjszakákat.{83 }
Németországnak 1871-ben több indoka volt Elszász-Lotharingia annektálására, mint az
Entente-hatalmaknak 1920-ban Magyarország megcsonkítására. Németország érvei 1871-ben
a következő jellegűek voltak: néprajzi (német eredetű és nyelvű népesség Elszász-ban,
földrajzi (a Vogézek természetesebb határt képeznek, mint a Rajna), történelmi (két
tartomány csak két évszázad óta volt francia, azelőtt a Német-Római birodalomhoz tartozott)
és erkölcsi (Franciaország volt a hadüzenő fél). A lényeget, a nép megkérdezését,
Németország 1871-ben ugyanúgy elhanyagolta, mint az Entente-hatalmak 1919-20-ban
Magyaroszág esetében. Az Entente-hatalmak számára ezzel szemben még súlyosbító
körülménynek számított az a tény, hogy (Oroszország 1870-7l-ben nem állította, hogy a népek
önrendelkezési jogáért folytat háborút, vagy ezen a címen foglalja el Elszász-Lotharingiát. Az
Entente-hatalmak azonban 1914 óta ezt az alapelvet fogadták el programként. Ők tehát sokkal
inkább elítélhetők, mert az igazságos béke, a határok méltányos rendezése helyett saját elveik
árulói lettek. Trianonban három és félmillió színtiszta magyart szakítottak el hazájától.
Frankfurtban ezzel szemben csak másfél millió franciát. Trianonban Európa legrégibb és
legszilárdabb földrajzi határait rombolták szét, melyek legalább ötször régebbiek voltak,
mint Elszász-Lotharingia határai. Végül pedig Magyarország 1914-ben sokkal kevésbé volt
felelős a háború kitöréséért, mint Franciaország 1870-ben.
A megcsonkított Magyarország mellett tehát sokkal több és főleg alaposabb indok szól, mint
Franciaország mellett a frankfurti béke után. A mai Magyarország, összehasonlítva a régivel,
alig nagyobb jelentőségű, mint Franciaország lenne abban az esetben, ha területét az Ile de
France-ra és a Massiv Central-ra zsugorítanák össze. Adalbert de Poka-Pivny: „Jeanne d’ Arc
százada és Magyarország utolsó száz éve” c. munkája{84 } figyelemreméltó párhuzamot vont az
1420-as Franciaország, a százéves háború, a Troyes-i béke, az 1920-as Magyarország és a
trianoni béke következményei között.
Számos szerző véleménye szerint a trianoni szerződés félelmesen hasonlít Lengyelország
1772-es és 1795-ös felosztásához, melyet ugyancsak a rablás szelleme ihletett és melyet
szintén Európa cinkos beleegyezésével hajtottak végre. Lengyelország felosztásait

történelemtanáraink tanításaik során, mint szörnyűséget említik.{85}
Georges Roux nem alaptalanul írta, hogy „Felháborító az a tudat, hogy Franciaország a
XX. században egy új Lengyelországot csinált.”{86 } Pedig Magyarország rendkívül sok
szolgálatot tett történelme folyamán Európának és a Nyugatnak. A pápaság megállapítása
szerint a kereszténység élő védőbástyája volt a tatár és török támadásokkal szemben,
évszázadokon keresztül legbátrabb fiait áldozta fel Európa keleti határainak védelmében.
A bátor magyar katonákról már Savoyai Eugen megállapította, hogy „Ha győznek, az a mi
győzelmünk, ha vesztenek az az ő szerencsétlenségük.”
Ki tudja ma még Európában, hogy a déli harangszót a pápa Hunyadi Jánosnak a mai
Belgrád mellett a török felelt aratott győzelme emlékére rendelte el 1456-ban?
„Magyarország - írta René Grousset Lengyelországgal együtt Európa előőrse volt Ázsia
felé. Árpád országának a kereszténység és a latin kultúra felvétele óta az volt a szerepe, hogy
megállítsa a Kárpátoknál vagy a Dunánál az ázsiai steppék felől érkező népáramlatokat. Az ő
ellenállása vetette vissza a XIII. században a mongol hódítókat a Fekete-tenger vidékére. Az ő
hősies ellenállása kényszerítene megállásra a törököt a Dunánál, majd egyre inkább a Balkán
felé történő visszanyomulásra.”{87 }
Leon Tapier újabban a következőket írta: „Európa nem ismerte fel idejében a szolidaritás
fontosságát Magyarországgal szemben, melyre a török ellen folytatott háború teljes súlya
nehezedett. A magyar nemesség a kereszténység lovagja szerepét töltötte be... A harc mindig
a magyarokra hárult. A hős magyar nemzet elnyerte magának más népek rokonszenvét a
közösségi és politikai helytállás történetében... A XII. és XV. század között Magyarország
bebizonyította, hogy azonos szinten áll Európa nagy államaival... A magyarok megtanulták,
hogy önmagukon kívül soha senkire sem számíthatnak.”{88}
Eduard Sayous a múlt században így írhatott: „A nyugatiaknak hálásnak kell lenniök
Magyarországnak a civilizációért tett szolgálatért, először is, mert testét állította a
barbarizmus útjába, később pedig rendíthetetlen ragaszkodásáért a szabadsághoz.”{89 } A nagy
Michelet valószínűleg nem a trianoni békére gondolt, mikor a következőket írta: „Mikor
rójuk le végre adósságunkat ennek az áldott népnek. Nyugat megmentőjének?”
Ezért írta Robert Valéry-Radot a Magyarországnak szánt sors feletti felháborodásában:
„Ha egy nép önmagához híven, hibáival és erényeivel több mint ezer éven át fennmaradt,
ellenállt minden támadásnak, joga van az elismerésre, különösen akkor, mikor nem tudja
magát többé megvédeni.
Ha a győztesek az igazságosságra hivatkozva ünnepélyesen kijelentik, hogy az ő békéjüket
nem az erőszak, hanem a népek önrendelkezési jogának elve sugalmazza, elvárhatja ez a nép
az igazságos bánásmódot bírái részéről.”{9 0}
„A trianoni béke a történelem egyik legkegyetlenebb békéje volt. A szó szoros értelmében
megnyomorította Európa egyik legrégibb, becsületes és életerős népét. Ez a megcsonkítás
annyira becstelen volt - írta Nitti elnök a két világháború között hogy senki sem vállalja érte a
felelősséget, mindenki úgy tesz. mintha nem is tudna róla. Felvethetné már valaki a kérdést,
hogy ki is akarta tulajdonképpen Magyarország rettenetes és igazságtalan megcsonkítását...
Ahhoz, hogy másokat megítélhessünk, a helyükbe kell képzelni magunkat. Milyen lenne a
franciák lelkiállapota, ha legyük fel, Franciaország kerülne hasonló helyzetbe és területe,
népessége egyharmadára csökkenne? Nincs olyan francia, angol, olasz, aki elfogadná hazája
számára azokat a feltételeket, melyeket Magyarországra kényszerítettek, mint ahogy a
bíboros hercegprímástól a legegyszerűbb parasztig nem akad olyan magyar, aki méltó erre a
névre és belenyugodna ezekbe a feltételekbe.{9 1 }

Trianon azon „békeszerződések” közé tartozik, melyekről csendes megegyezéssel
mindenki szemérmesen hallgat. A bűntudattal teli hallgatás azonban minden vádiratnál
ékesebben beszél.”{9 2 }

V. FEJEZET

A Magvar kisebbségek elnyomása.
A revizionizmus és a második világháború.
Az erdélyi kérdés.
Mivel a nagyhatalmak a St. Germain-i és trianoni béketárgyalások alatt felmerülő néprajzi
kérdéseket nem tudták megoldani, aláíratták az utódállamokkal 1919-ben és 20-ban az ún.
„Kisebbségi szerződéseket”. Ezek az államok kötelezték magukat arra, hogy a területükön élő
kisebbségek nemzetiségét, nyelvét, javait tiszteletben fogják tartani és a békeszerződés
végrehajtását a Népszövetség felügyelete alá helyezik. Ünnepélyesen tett fogadalmaikat
azonban nemcsak, hogy nem tartották be, hanem éppen ellenkezőleg: a Duna-medence népei
között soha sem volt még a történelem folyamán annyi üldöztetés és megaláztatás, mint a
békét követő években.
Ma már felvetődik a kérdés, hogy ezeket a szövegeket talán csak a látszat fenntartására, a
kirakat számára fogalmazták.
A rendelkezések egyetlen pontját sem tartották tiszteletben. Egymást követtek a
kisebbségek polgári, kulturális, vallási jogai valamint magántulajdona ellen elkövetett
visszaélések, kiutasítások, kegyetlenkedések.
„Vajon nem botrányos-e - írta Sir Robert Grower hogy az európai újjászervezés, melyről nagy
hangon kijelentették, hogy felszabadítja a kisebbségeket, éppen a kisebbségek oly kegyetlen
üldözésével végződött, melyhez hasonlót nem találni a régi magyar királyság történetében,
amikor is a nemzetiségeket összehasonlíthatatlanul nagyobb jóindulattal kezelték.”{9 3 }
Az utódállamok tervszerűen és hidegvérrel hágták át a kisebbségi szerződéseket. Céljuk
az volt, hogy kiirtsák, vagy gyorsan beolvasszák a kisebbségeket, mely logikusan folyó
következmény volt a megszerzésükre irányuló erőszak elvénél fogva. Megsértették a nagy
humanista elveket, melyekért az Entente-hatalmak állítólag négy éven keresztül küzdöttek.
Mindent elkövettek, hogy az ellenük emelt vádakat elfojtsák, és ebben segítségükre sietett a
Magyarországgal szemben alkalmazott „agyonhallgatási összeesküvés”. Ennek ellenére
sikerült a „csodálatra méltó” nemzetiségieknek panaszaikat az akadályok ellenére a
Népszövetség elé juttatniok. Kérelmük benyújtása azonban rendszerint újabb üldöztetések
kezdetét jelentette. Így hát lassanként lemondtak arról, hogy panaszaikkal a Népszövetséghez
forduljanak.
A magyarokat sokáig „elnyomóknak” nevezték. Az utódállamok ezzel szemben a
legcsekélyebb autonómia biztosításáról is elfeledkeztek kisebbségeikkel szemben, ezenkívül
pedig még az elnyomás olyan módszereit alkalmazták. melyekre sohasem volt példa a régi
Magyarországon. „Tíz év alatt - írta Gobron - 1933-ban az utódállamok több bűncselekményt
követtek el kisebbségeikkel szemben, mint a magyarok 1000 év alatt.”{9 4 } A kisebbségi
kérdések egyik szakértője, Aldo Dami, így írt: „A kisebbségek helyzete a régi Magyarországon
közismerten jobb volt. Az összehasonlítás a hosszú időn át igazságtalanul rágalmazott
Magyarország javára szól.
Az utódállamokhoz csatolt területek lakói ma boldogok lennének, ha új kormányzatuktól azt
kapnák, amit valaha a magyarok nyújtottak nemzetiségeiknek.”{9 5}
Először is igyekeztek a magyar kisebbség létszámát ténylegesen és látszólagosan

csökkenteni. Kezdetben, 1924-ig, 350.000 magyart kényszerítettek megfélemlítő
módszerekkel arra, hogy az utódállamok területéről Magyarországra meneküljön. Ezek után a
népszámlálási adatok meghamisításával igyekeztek a külföldet megtéveszteni. A
meghamisított adatok alapján, annak ellenére, hogy a népesség állandóan gyarapodott, a
magyarság létszáma az elcsatolás óta csodálatosképpen állandó maradt, nem mutatott
semmiféle demográfiai növekedést.
Ez volt a helyzet Romániában és a jugoszláviai Vajdaságban. Szlovákiában a magyarság
létszáma olyan brutális csökkenést mutatott, hogy a kirívó népszámlálási adatokra fel kellett
volna figyelniük a nagyhatalmaknak.
Az 1919-es cseh népszámlálás még 1.077.000 magyart említett. Az 1930-as már csak
571.988-at, ami a felére való csökkenést jelenti. Ez egy kicsit csak mégis sok volt ebben az ún.
demokratikus országban, mely az akkori Franciaországtól „toleranciájáért” és „szabadságáért”
annyi dicséretben részesült. Ahogy több szerző is megjegyzi, Csehszlovákiában az elnyomás
joghamisításon alapult, még cinikusabb, brutálisabb volt, mint Romániában és
Jugoszláviában. Jugoszláviáról egyébként köztudomású volt, hogy valamennyi kisebbséget,
bolgárokat, macedónokat, albánokat, horvátokat és magyarokat azonos brutalitással nyomtak
el.
Romániában, ahol 18 millió lakosra 5 millió idegen jutott, különösen a magyar
kisebbséggel szemben, mely 12%-os arányával az ország legjelentősebb kisebbsége volt, vad
sovinizmus támadt fel. Ebben az időben különböző román kiadványokban gyakran olvasható
a jóslatszerű kijelentés, hogy „Romániában mindenféle néprajzi kisebbségi kérdést rövid időn
belül egyszer s mindenkorra megoldanak.”{9 6 }
Bármilyenek voltak is az egyes árnyalati különbségek, lényegében mindhárom utódállam
a magyarság politikai, kulturális és nemzeti elnyomására, gyengítésére törekedett. Nincs
elkeserítőbb a legyőzött számára a napról napra ismétlődő megaláztatásnál. A magyar
kisebbségek a szó szoros értelmében törvényen kívüli helyzetbe kerültek. Mint többen
megjegyezték, valóságos morális hóhércsapatokat szerveztek ellenük. A háborút követő
években végrehajtott földreformok is ürügyül szolgáltak a nemzetiségek kifosztására. A
magyaroknak választaniok kellett nemzetiségük megtartása és vagyonuk között. Erdélyben,
ahol a kisbirtokok 56,4%-a már Trianon előtt román kézben volt, az utolsó háború alatt
megállapították, hogy a kisajátított birtokok 86%-a magyar tulajdonból származott és csak 5%
volt előzően román kézben. Hasonló volt a helyzet a magyar nyelvhasználat eltiltásával
kapcsolatban is. Robert Valéry-Radot írta a „A béke dühöngő őrültjei” c. munkájában: „Soha
sem üldözték titokban a régi Monarchiában a szerb, szlovák, és oláh nyelvet, mint ahogy az
utódállamokban a magyart, annyira, hogy eltiltsanak egy magyar nyelven írt nyelvtanvagy földrajzkönyvet.”
Erdélyben a magyar nyelvet az iskolákban az óraközi szünetekben is betiltották s még az
utcáról is száműzték. Számos nyilvános és magániskolát különböző ürügyekkel bezártak. A
magyar iskolák száma így az 1918-as 2426-ról, 1938-ban 795-re csökkent. Hírhedt módszer
volt a közigazgatási körzetek átszervezése is. A többségükben magyarlakta területeket úgy
alakították át s az új körzetek határait úgy állapították meg, hogy egyiküknek sem maradt
annyi magyar lakosa, mely jogot nyújtott volna magyar iskola felállítására. A hatalmi
visszaélések szaporodtak, és meghosszabbították a háború okozta szenvedéseket,
rombolásokat. A nemzetiségi vonalon kialakult tűrhetetlen helyzethez még a vallási kérdések
terén megmutatkozó problémák is járultak. Ezeken a területeken vallás és nemzetiség
szorosan kapcsolódott egymáshoz. Ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a katolikus szlovákok,

horvátok, szlovének az új hatóságok ellen fordultak. Erdélyben pedig minden nemzetiség
katolikusai és protestánsai a román ortodox egyházzal álltak szemben.
Ezeket a botrányos tényeket nyugaton általában nem tudták, vagy igyekeztek palástolni,
különösen Franciaországban, ahol a magyarokkal szemben csekély érdeklődést mutató sajtó
rendszeresen elhallgatta a tényeket.
A francia Nemzeti Tanács elnöke a hírhedt Millerand volt, az, aki a trianoni szerződést kísérő
levelében biztosította a kisebbségeket afelől, hogy nem kell félniök új gazdáiktól. „A más
uralom alá kerülő magyar nemzetiségű szigetecskék biztonságát a kisebbségek védelme
érdekében hozott törvények biztosítják” - írta. „Mi lett ebből az ünnepélyes ígéretből, melyet a
nagykövetségi értekezlet a civilizált Európa nevében tett? – kérdezi George Desbons. - Miért
kellett Franciaországnak rövidlátó politikai vonzalma folytán a Kisentente országainak
bűntársaivá lennie? Kétségtelen, hogy az erőltetett politikai asszimiláció és a kisebbségek
elnyomása a két háború közti időszak legbotrányosabb eseményei közé tartozik, melyet a
francia diplomácia, sajnos, támogatott.”
Felvetődik a kisebbségek asszimilációjának kérdése a törvényesség szempontjából abban
az esetben, mikor egy ország erőszakkal igyekszik kisebbségét beolvasztani. Az asszimilációt
elsőként a nemzet francia megfogalmazása törvényesítette. A francia birodalom hadseregei
úgy vélték, hogy a legyőzött népek örömmel és büszkén fogják a francia nyelvet elfogadni
saját elmaradott nyelvük helyeit.
„Azzal fognak érvelni - írja Aldo Dami hogy a történelem folyamán a legtöbb állam
gyakorolta és gyakorolja az asszimilációs politikát, mely arra irányult, hogy a kisebbségeket
lassan beolvassza magába. Ez a helyzet még ma is Franciaországban a korzikaiakkal,
katalánokkal, bretonokkal, baszkokkal, flamandokkal és elszász-lotharingiaiakkal
kapcsolatban.”
Ezekkel a nemzetiségekkel szemben azonban igen lassú és haladó jellegű asszimilációról van
szó, melyet az érdekeltek többé-kevésbé elfogadnak, mert ezáltal az övéknél magasabb fokú
kultúra birtokába jutnak. Az utódállamokban a kisebbségekkel szemben alkalmazott
erőszakos beolvasztás sok esetben hamis számításnak bizonyult, mert az anyanyelv
elvesztése nem minden esetben nyomta el a származási hely iránt való ragaszkodást, így a
több mint 40 éves német uralom után az elszász-lotharingiaiak, akik közül már sokan nem
beszéllek franciául, 1918-ban a győztes francia csapatokat lelkesedéssel fogadták. „Tehát
nagyon is lehetséges – folytatja Aldo Dami hogy a magyar területek még abban az esetben is
megőrizhetik több nemzedéken át magyar érzelmeiket, ha szerbekké, románokká,
szlovákokká tették is őket, gyűlöletükkel együtt, mely az elnyomók ellen irányul.
Lengyelország így támadt fel még lengyelebbül az évszázados teljes eltűnés, elnémetesítés,
eloroszítás után.”
Az utódállamok erőszakoskodása a magyar kisebbséggel szemben pszichológiai
vonatkozásban önbizalmuk teljes mértékű hiányáról tanúskodik.
Bűnösnek érzik magukat Trianonért a magyarokkal szemben és bűntudatuk az
elnyomásban jut kifejezésre.
A magyar kisebbség nehezebben viselte el az elnyomást az új kormányzat alatt, mert a régi
Magyarország megszokta a szabadságot. Fejlett politikai műveltségükre is büszkék lehettek.
Szent István népének alkotmánya az Aranybulla, melyet II. András király 1222-ben hirdetett
ki, csak hét évvel volt fiatalabb az angol Magna Chartánál. A kisebbségek jogának biztosítása
egy ország kultúrájának, erkölcsének, becsületének és igazságosságának feltétele.{9 7 }
A trianoni békeszerződés aláírása után azonnal felmerült a revízió kérdése

Magyarországon, és ez a gondolat 25 éven át változatlanul élt a nemzet eletében, Horthy
kormányzó uralkodása alatt. A nemzet fájdalma nagy és őszinte volt, szinte
tömegpszichózisként hatott. Jellemző, hogy a két világháború között csaknem kivétel nélkül,
valamennyi magyar politikai párt „revizionista" volt. Senki nem akadt s nincs is
Magyarországon, aki kétségbe vonná a trianoni szerződés felülvizsgálásának szükségességét.
E tekintetben a magyar közvélemény sokkal egységesebbnek mutatkozott, mint pl. a német a
versailles-i szerződéssel szemben. Magyarország veszteségeinek nagysága és a kétségbeesett,
hazafias fájdalom jellemezte ezt a lelkiállapotot, mely a két világháború között uralkodott.{9 8}
Ezen állapotnak jogosságára jellemző, hogy 20 éven át nem csökkeni, hanem inkább
erősödött. Ilyen volt egy nép tragikus helyzete Trianon után, mely örök időktől kezdve
hittételként vallotta e territórium integritásira való jogát és egy villámcsapásra évszázadok
ideálját összetörve és szétrombolva látja s veszti el nemzeti lelkületét.
A magyar kormány a két világháború közölt arra törekedett, hogy megértesse az európai
hatalmakkal a végzetes szerződés barátságos keretek között történő felülvizsgálásának
szükségszerűségét, hogy elkerüljék az eshetőségéi annak, hogy az elkeseredett magyar nép
áttörjön az 1920-ban megvont igazságtalan határokon. Ez az állhatatos tevékenység
külföldön, különösen Angliában és Olaszországban, néhány éleslátó és tájékozott politikus
részéről támogatásra talált. 1927-ben Lord Rothermere, a Daily Mail c. lap tulajdonosa,
nagyszabású mozgalomba kezdett, mely még Franciaországban is visszhangra talált.
Bebizonyította a világ közvéleményének, hogy van egy magyar probléma, melyet orvosolni
kellene. Magyarország és a kisebbségek sorsa végül is felkeltette a közvélemény érdeklődését.
Különféle pártállású újságírók kezdték tanulmányozni a kérdést, cikkeket, könyveket írtak
róla. Magyarország ügye napirendre került és napról napra újabb híveket szerzett
magának,{9 9 } egészen Münchenig és a második világháború kezdetéig, mely sajnos mindent
kérdésessé tett.
Lord Rothermere 1927. augusztus 30-án a Daily Mail hasábjain egy pontos térképet és
dokumentumokkal alátámasztott cikket közölt: ésszerű tervet javasolt a határok
helyesbítésére vonatkozóan. Ez a terv azok lényeges megváltoztatása nélkül lehetővé tette
volna, hogy a 3,5 millió elcsatolt magyar közül több mint 1,5 millió visszakerülhessen az
anyaországhoz. A vitás területeken pedig népszavazások útján rendeznék a kérdést. E szerint
a terv szerint egy 15-70 km szélességű sávot csatoltak volna vissza Magyarországhoz olyan
tisztán vagy többségükben magyarlakta városokkal, melyek valamennyien a határ mentén
fekszenek, mint pl. Pozsony, Komárom, Nyitra, Érsekújvár, Kassa, Ungvár, Szatmárnémeti,
Nagykároly, Nagyvárad, Arad, Temesvár, Szabadka és Zombor 1.880.000 lakossal. A terület
nagysága pontosan 23.000 km2 lett volna.
Az ezen lakó népesség közül 1.650.000 volt magyar. Ezzel a tervvel az utódállamok még
mindig jobban jártak volna, mint a trianoni béke felülvizsgálására alakult Revíziós Liga által
kidolgozott terv elfogadásával, mely szerint 95.000 km2 területet kellett volna 5.831.000
lakossal Magyarországhoz visszacsatolni úgy, hogy a kisebbségek számát minden országban
kiegyensúlyozzák. Így Magyarország lakossága meghaladta volna a 13,5 milliót, szemben a 14
milliós Romániával valamint a 12 milliós Jugoszláviával és Csehszlovákiával.
A harmadik, szorosabb értelemben néprajzi elven alapuló tervet Aldo Dami dolgozta ki
1930-ban megjelent, többször idézett „A holnapi Magyarország” c. munkájában. E terv szerint
Magyarország 2 millió magyart és 1 millió németet kapott volna vissza, Erdélyben pedig
900.000 magyarnak széles körű önkormányzatot akart biztosítani. Aldo Dami szerint „A
gondosan végrehajtott, népszavazáson alapuló határkiigazítás ha kell, emsén felszabdalt
határokkal - Közép-Európában az idegen uralom alatt lövő kisebbségnek csak egy tizedét

hagyná meg. A területi felülvizsgálásnak meg lenne az az előnye is, hogy az új határok
mindkét oldalán élő kisebbségeket egyenlő módon osztaná el, mely lehetővé tenné a népesség
méltányos kicserélését, vagy az egyensúly kiegyenlítésén alapuló kölcsönös védelmét.”{1 00}
Georges Desbons, miután ez a terv tudomására jutott, így írt: „A jelenlegi határok kis
módosításával az utódállamok megszilárdíthatnák határaikat, felszabadíthatnák zárt
kisebbségi tömegeiket és állandósíthatnák belső egyensúlyukat. A lényleges gazdasági és
politikai együttműködés lehetősége nyílna meg számukra.” Helytálló még Aldo Dami
megjegyzése, mely szerint elég lenne a határvonal kissé igazságosabb kijelölése ahhoz, hogy
Csehszlovákia és Magyarország, valamint Jugoszlávia és Magyarország között a legcsekélyebb
félreértés se keletkezhessék. „Dánia e tekintetben sokkal józanabb volt - írja Dami - amikor
visszautasította a kieli csatorna
vonalát, melyet Clemenceau ajánlott fel és megelégedett a Schleswig-Holsteinben tartott
népszavazás eredményével, mely azzal az előnnyel járt, hogy világosan feltüntette a valóságos
nyelvi és érzelmi határokat.”
Aldo Dami és Lord Rothermere tervei nagy vonalakban egyeztek egymással, ami azt
bizonyítja, hogy a kérdést mindketten alaposan tanulmányozták. Az általuk kidolgozott
módosítások egyébként egyetlen utódállamot sem sértettek volna meg hadászati, vagy
gazdasági téren, erkölcsi és anyagi szempontból inkább előnyösek voltak számukra, mert
ugyan milyen érdek fűzte az utódállamokat ahhoz, hogy megtartsák maguknak a haláraikon
élő magyar kisebbségek tömegét? Ezekben az államokban józan politikusok, többek között
maga Masaryk is, úgy vélekedtek, hogy a trianoni szerződés méltányos felülvizsgálása
előbb-utóbb szükségessé válik. Az 1938- és 40-es olasz-német döntés után a második
világháború és ezeknek az országoknak az oroszoktól történt elfoglalása gátat vetettek a fenti
törekvéseknek.
Franciaországban a kis Entente politikusainak befolyása ellenére, a trianoni béke
aláírása után, egészen a legfelsőbb kormánykörökig lassanként az a vélemény alakult ki,
hogy a trianoni békeszerződést felül kellene vizsgálni. Állítólag maga Clemenceau is a
következőket mondta volna egy hirtelen hangulatában: „Annyi ostobaságot követtek el
Trianonban, hogy néhányat közülük igazán jóvá kellene tenni.” 1920 júniusa után felmerüli
egy tervezet, melyet szerkesztője után Palléologue-tervnek neveztek. A trianoni béke
megkötése után rövid idő múlva Tuchacsevskij tábornok bolsevista csapatai betörtek
Lengyelországba és már Varsót fenyegették. Lengyelország szomszédai közül egyedül a
magyarok voltak hajlandók segíteni. Lengyelország akkori helyzete válságos volt, és Maurice
Palléologue, a Quai d'Orsay politikai osztályának vezetője diplomáciai vonalon mindent
mozgósított a trianoni béke felülvizsgálására abban az esetben, ha Magyarország hajlandó
egyrészt l00.000 főnyi csapattal Lengyelország segítségére sietni, másrészt pedig Fouche
1920. július 4-i jegyzéke értelmében néhány francia társaság számára az ország területén
gazdasági engedményeket nyújtani. Ebben az esetben Franciaország biztosította volna a
határmenti magyarlakta területek visszacsatolását és Erdély függetlenségét.{1 01 }
Csehszlovákia kormánya azonban megakadályozta a magyar segédcsapatok átvonulását és a
hadianyag-szállítást országa területén. Ezalatt
Pilsudszky marsall 1920. augusztus közepén Weygand tábornok támogatásával megállította
az orosz előnyomulást (ezt az eseményt a visztulai csodának nevezik), majd pedig teljesen
kiverte az oroszokat országából.
Ezek után, mivel a magyar segítségre nem volt többé szükség, a Palléologue-tervet is
egyszeriben elfelejtették. 80 magyar fegyverszállító vagon ennek ellenére eljutott Románián
keresztül Lengyelországba, így a magyarok tulajdonképpen közvetve mégis hozzásegítették a

lengyeleket az orosz felett aratott győzelemhez. Ezt azonban már senki sem vette tekintetbe.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni, ahogy már a történelem folyamán is többször
bebizonyosodott, hogy milyen nagy jelentősége volt a közös lengyel-magyar határnak. Ezt
Lengyelország is tudta és ezért, a két világháború közötti időben Magyarországnak
Ruszinszkó megszerzésére irányuló valamennyi követelését támogatta. {1 02 }
A kis Entente államok a gazdasági és politikai nehézségek ellenére, mely főként
Csehszlovákiát és Jugoszláviát sújtotta, mereven ragaszkodtak a „status quo” fenntartásához.
Az erősödő német veszedelemmel szemben egy kibékített Magyarország nélkülözhetetlenné
vált számukra, hadászatilag pedig szintén szükséges lett volna, hogy Magyarország számára
bizonyos határmódosításokat eszközöljenek. Egy újonnan megalakult dunai tömb, melyben
Magyarország szomszédaival együtt a közös ügyért harcol, esetleg megállítja Hitler
előretörését Közép-Európában. Az a kis áldozat, melyet ennek érdekében a kis Entente
államai hoztak, biztosították volna őket a német veszedelemmel szemben.{1 03 } Wenzel
Jaksch, aki a kis Entente kudarcát a legjobban világította meg, a következőket írta:{1 04 } „A
túlbecsülés párhuzamos volt a francia szövetségbe vetett vak hittel. Az istenek vaksággal
sújtják azokat, akiket el akarnak veszejteni. A távoli Franciaország jótállása ezeknek az
országoknak ugyanolyan illuzórikussá vált, mint amilyen Lengyelország esetében volt. A kis
Entente vezérkari főnöksége, még 1934 márciusában és májusában is, Bukarestben
Magyarország ellen irányuló központosított támadás tervét dolgozta ki! Akkor, amikor a
veszedelem valamennyiüket Magyarországon kívül fenyegette. Már fel is osztották maguk
között Magyarországot különböző megszállási övezetekre.
A magyar megtorlás gondolatának őrült elképzelése akadályozta őket abban, hogy az
Olaszország, Németország és Oroszország felöl jövő fenyegető veszélyt észrevegyék. A kis
Entente képviselői 1938-ban Bledben tartották utolsó ülésüket, melyen a magyar haderők
megnövekedése felett siránkoztak akkor, mikor Hitler március 11-én már elfoglalta Ausztriát.
A két háború között egyébként Magyarország végleges felosztása a kis Entente államok
témája volt. Prága, Belgrád és Bukarest szünet nélkül lesték az alkalmat, hogy ezt a tervüket
megvalósítsák. Trianonban olyan határokat kényszerítettek Magyarországra - melyek
lehetővé tették, hogy szomszédai bármely pillanatban kardcsapás nélkül foglalhassák el.
Az első világháború után - írja ugyancsak Wenzel Jaksch - Európa népeinek pontosan 10
esztendő állt rendelkezésére, hogy saját házuk táján rendet teremtsenek. Az 1929. október 4-i
amerikai pénzügyi válság fordulópontot jelentett. A gazdasági válság okozta munkanélküliség
következtében 1930 őszén a nácik 107 képviselője került a Reichstagba. Ez az esemény a
demokrácia visszavonulását jelentette Lengyelországban, Jugoszláviában és Romániában is,
ahol szintén komoly társadalmi válság jelei mutatkoztak.{1 05}
Az Anschluss után már nem volt idő gondolkozásra. Franciaországban különösen az 1938as müncheni válság után eszméltek rá a Közép-Európában elkövetett tragikus tévedésekre.
Ekkor írta Hubert Beuve Méry, aki akkor tanár és a „Temps” prágai tudósítója volt a „Politika”
c. folyóirat 1938. októberi számában: „Mindig állítottam és most is megismétlem, hogy a
magyarországi határok kijelölése igazságtalan és ügyetlen dolog volt, s meg kellene ragadni
minden alkalmat orvoslására.” Érthető tehát, hogy az l919- 1920-as szerződésekben a
demokrácia ellentmondásba került önmagával és lehetetlen belépni egy háborúba úgy, hogy
3,5 millió szudétától, 2,5 millió szlováktól és 1 millió magyartól megtagadják az
önrendelkezési jogot csak azért, hogy megmentsenek a pusztulástól egy államot, melynek
nem lett volna szabad léteznie. 1938-ban Csehszlovákiának, az Entente
dédelgetett kedvencének ügye hirtelen áthullott a kritika rostáján és nemcsak Angliában,
hanem egyszerre Franciaországban is magára maradt. Joseph Barthélémy professzor, a

Sorbonne híres jogásza április 14-én a következőket írta a „Temps”-ben: „Érdemes-e
felgyújtani a világot csak azért, hogy fennmaradjon a csehszlovák állam, mely több
nemzetiség politikai tömörülése? Fel kell-e áldozni 3 millió franciát, 3 millió szudétanémetet
ott való megtartásuk érdekében?” Anatole de Monzie, volt miniszter, augusztus 24-én így írt:
„Belépünk-e a háborúba csak azért, hogy fenntartsuk azt, amit igazságtalanul hoztunk
létre?” Jaksch Wenzel ezek után joggal írhatta, hogy „A háború óta annyit rágalmazott
München mégis csak a nemzetiségi elv első sértetlen alkalmazásának bizonyult: a néprajzi
határokra alapozott béke volt.” Az 1939. március 15-i német agresszióra és Prága elfoglalására
volt szükség, hogy erkölcsi alapot teremtsenek az ellenállásra Hitlerrel szemben, mert az
előző helyzet önmagában erkölcstelen és védhetetlen volt... Egyébként - folytatja - az 193839-es események teljesen megcáfolták a békeszerződések alapgondolatát, mely szerint az
utódállamok ellenállóképessége területük arányában fog megnövekedni.
Finnország és Görögország, melyek annak idején nem kaptak idegen területeket, melyek
zavarólag hatottak volna rájuk, nagyobb ellenállásra voltak képesek, mint Csehszlovákia,
Románia vagy Jugoszlávia.
A kis Entente nem állta ki a második világháború próbáját, mert annak ellenére, hogy
népessége meghaladta a 45 milliót és 4-5 millió katonából álló hadsereget tudott volna
mozgósítani, nagy pártfogóival szemben mégis hűtlennek bizonyult. El kell ugyan ismerni azt
is, hogy a müncheni egyezmény után a nyugati hatalmak egyik végletből a másikba esve
teljesen magára hagyták Közép-Európát. Az első bécsi döntés, melyet 1938. november 2-án
Németország és Olaszország az új Csehszlovákia és Magyarországra vonatkozóan hozott meg,
azt igazolta, hogy a nyugati hatalmakat nem érdekelték ezek az országok. (A müncheni
négyhatalmi egyezmények ennek ellenére kimondták, hogy amennyiben a Csehszlovákiában
elő magyar és lengyel kisebbségek ügyét a két kormány 3 hónapon belül egymás között nem
tudná rendezni, akkor a négy nagyhatalom kormányfője fogja új ülés keretében
tanulmányozni.)

Az új döntés az 1910-es népszámlálás néprajzi térképe alapján Szlovákiából és
Ruszinszkóból 11.830 km2 területet adott vissza Magyarországnak, 862.747 lakossal, melyből
764.915 volt magyar. 1939. március 18-án Csehszlovákia felbomlása után Magyarország
néhány órával megelőzte Németországot, Hitler bosszúságára elfoglalta Ruszinszkót és
helyreállította a lengyel-magyar határ egy részét. Mivel Magyarország ezzel megrövidítette
Németországot, a nácik „protektorátusukat” csak Csehországra s a „független” Szlovákiára
terjeszthették ki. Így a két részben visszaszerzett magyar területek nagysága már mintegy
23.000 km2 volt másfélmillió lakossal, melyek közül 900.000 volt magyar.
A Lengyelországgal helyreállított határszakaszon Magyarország nagyszámú lengyel
menekültet tudott befogadni. Ki kell hangsúlyozni Magyarország nemes magatartását
Lengyelországgal szemben, abban az időben, mikor Németország, majd pedig a Szovjetunió
megtámadta. Maurice Baumont „A második világháború okai” c. munkájában{1 06 }
megemlítette „A büszke, lovagias szellemű, jussát követelő, de érzelmi szálakkal
Lengyelországhoz fűződő nemzet” zavaros helyzetét, beszámolt arról, hogy Teleki Pál gróf
(aki tiltakozásul a magyar területről kiinduló invázió ellen Jugoszláviában, öngyilkosságot
követett el) 1939. július 29-én levélben értesítette Hitlert arról, hogy Magyarország „erkölcsi
természetű meggondolásokból semmiféle katonai akcióba nem kíván bocsátkozni
Lengyelországgal szemben”. (Horthy kormányzó parancsot adott ki a kassai vasúti híd
felrobbantására, arra az esetre, ha azt a németek katonai szállításokra erőszakkal akarnák
igénybe venni.) „A revizionista érzelmek ellenére - írja továbbá Baumont - Magyarországon a
kormányzótól kezdve az utolsó koldusig a lakosság 95%-a rossz szemmel fogja nézni Hitler
támadását a baráti Lengyelország ellen. Magyarország megtagadta a németektől
vasútvonalainak használatát, melyet a lengyelek hátbatámadására akartak igénybe venni.
1939. szeptember 9-én Ribbentrop német külügyminiszter kérte a magyar
külügyminisztertől, hogy engedélyezze a német csapatok átvonulását az országon
Lengyelország felé. Azonban az összeült kormányzói tanács egyhangúlag kijelentette, hogy a
magyar nép becsületbeli kötelessége megköveteli, hogy semmiféle katonai hadműveletben ne
vegyen részt Lengyelország ellen. A Hitlerhez intézett visszautasításon kívül Magyarország
1939 szeptemberében a Kárpátokon keresztül 100.000 lengyel katonát fogadott be, akiket
Németország tiltakozása ellenére, titokban Jugoszláviába és Olaszországba segített eljutni.
Onnan kerültek át Franciaországba, Angliába és az Egyesült Államokba, ahol megszervezték
az új lengyel hadsereget, melyek egy része részt vett az 1940. május-júniusi
hadműveletekben, Franciaországban. Nagyobb részük később Líbiában dicsőséggel védte
Tobrukot, Olaszországban ugyancsak ezek a lengyel csapatok foglalták el a Monte Cassino
apátságot, Anconát, Bolognát, harcoltak Normandiában egészen Arnheimig. Mindez
végeredményben a magyaroknak volt köszönhető, bármily furcsán hangzik is.
Ebben az időszakban feltűnő ellentétet tapasztalhattunk Magyarország és Románia
magatartása között. Románia, az ún. „kelet-európai biztonság” legszilárdabb oszlopa, amelyik
1918-ban a szövetséges győzelem fő haszonélvezője volt és területét jelentősen megnövelte,
1938-ban elsőként csatlakozott a német vonalhoz és Antonescu tábornok irányításával vakon
vetette bele magát a Németországgal való együttműködésbe.

Gyáván felbontotta 1939 szeptemberében szövetségét Lengyelországgal, 1940-ben hűtlen
lett Franciaországhoz is, gyengeségében oly messze ment, hogy 1940. június 22-én a francianémet fegyverszüneti megállapodás napján hivatalosan csatlakozott a „Tengelyhatalmakhoz”
és kilépett a Népszövetségből. A „hős Románia” az állítólag bevehetetlen „Károly-vonal”-ról és
Délkelet-Európa legerősebb hadseregéről szóló szájhősködő híresztelések ellenére 1940.
június 28-án a Szovjetunió első ultimátumára kardcsapás nélkül átengedte Besszarábiát és
Észak-Bukovinát. Ugyanekkor a magyar kormány kitért Sztálin felhívása elől, mely
felajánlotta neki, hogy vegyen részt vele együtt Románia feldarabolásában. Két hónap múlva,
1940. augusztus 30-án habozás nélkül meghajolt az olasz-német bécsi döntés előtt, mely
visszajuttatta Magyarországnak Erdély északi részét 43.492 km2 -el a több mint 100.000-el
szemben, melyet Trianonban hozzácsatoltak és 2.180.546 lakossal, melyből 1.123.216 magyar
és 916.690 román volt. Erdély déli része megmaradt Romániának, kb. 60.000 km2 -rel és 3
millió lakossal, melyből megközelítőleg 2 millió román, 500.000 magyar és 500.000 német
volt.
Az új Magyarország területe ekkor elérte a 171.640 km2 -t. A salamoni ítélet szerint jó
anyához hasonlóan szívesebben látták volna Erdély önálló állammá alakulását, melyben
német, magyar és román elemek a 10 évszázados hagyomány alapján közösen vettek volna
részt a kormányzásban. Az új területszerzés ugyanis megbontotta Erdély régi gazdasági
egységét és kettévágta az egész területet.
A bécsi döntés által létrehozott határok tökéletlenségük ellenére sokkal inkább
megfeleltek a dunai egyensúlynak és a néprajzi valóságnak, mint a trianoni határok.
Csehszlovákia és Románia is a német és olasz döntőbíróságnál kerestek menedéket a
Magyarország által kezdeményezett kétoldali tárgyalások kudarca után. Magyarország
nyilvánvalóan nem szívesen keverte bele Németországot ezekbe az ügyekbe, melyek nem
tartoztak rá, legfeljebb csak hasznot húzhatott belőlük úgy, hogy az érdekelt országokat
zsaroló módon belekeverte a háborúba.
Csak Jugoszláviától foglalta vissza Magyarország fegyverrel a régi magyar Bácskát és DélBaranyát 11.475 km2 -t 950.000 lakossal, melyből 350.000 volt a magyar, 200.000 német és
150.000 szerb, szemben a Trianonban elcsatolt 21.000 km2 területtel, másfélmillió lakossal,
melynek több mint fele magyar-német volt. Ez a hadművelet is bizonyos mértékben akarata
ellenére történt, amit Teleki Pál gróf tiltakozásként elkövetett öngyilkossága bizonyít.
Magyarországnak többször szemére vetették részvételét Jugoszlávia legázolásában,
elfeledték azonban, hogy Jugoszlávia is részes volt Magyarország megcsonkításában és ez
az ország is kegyetlenül elnyomta a magyar kisebbséget. Minden népnek joga van arra, hogy
ha alkalma nyílik rá, megsemmisítse az erőszakkal rákényszerített béke kikötéseit.
Egyébként éppen a trianoni béke haszonélvezői sértették meg először a békeszerződést,
mikor a kisebbségek jogait biztosító pontokat figyelmen kívül hagyták. Ezáltal voltaképpen az
egész békeszerződés semmissé vált, mert a szerződés betartása nem csak a legyőzőitekre
nézve kötelező.
A francia közvélemény számára ki kell még hangsúlyozni, hogy minden téveszme ellenére,
nem Magyarország, hanem Románia nyújtotta a második világháborúban a legjelentősebb
gazdasági segítséget Németországnak. Szlovákiával együtt 1941. június 22-én elsőnek lépett
be Németország oldalán a Szovjetunió ellen indított háborúba. Magyarország csak vonakodva,
a szovjetnek vélt kassai és munkácsi bombatámadás után június 26-án csatlakozott a
háborúhoz... Oroszországban 1941-ben a 12 román hadosztállyal szemben csak 7 magyar
hadosztály volt, 1942-ben 16 magyar hadosztály 34 románnal szemben.{1 07 } Manstein
tábornok 1952-ben megírta, hogy „... a románok bizonyultak legjobb szövetségeseinknek, a

magyarokat többé-kevésbé bele kellett erőszakolnunk a háborúba.” Románia közismert
területharácsoló mohóságában a németek első ukrajnai sikerei után „Transnistria” néven
annektálta egész Dél-Ukrajnát Odessza kikötőjével együtt. Már a bécsi döntésnél
visszakövetelte régi szövetségesétől, Csehszlovákiától területének egy részét. Mindezek
egyébként nem gátolták abban, hogy történelmi szokása szerint a Vörös Hadsereg
megérkezésekor rögtön elszakadjon Németországtól és az addig annyira gyűlölt Vörös
Hadsereg oldalán azonnal szembeforduljon addigi szövetségesével.
Ezzel szemben Magyarország becsületére legyen mondva, hogy a lehetőség határain belül
megkísérelte magát kivonni a háborúból Németország oldalán egészen addig, míg 1944.
március 19-én a német csapatok meg nem szállták. Magatartásán csak akkor változtatott,
mikor a Vörös Hadsereg nemzeti területeinek legázolásával fenyegette. A fegyverszüneti
egyezmény, melyet Horthy kormányzó a németek által történt letartóztatása előtt akart a
Szovjetunióval megkötni, a magyarok helyes intézkedéseit igazolják. A szovjet csapatoknak az
elfoglalt területeken elkövetett kegyetlenkedéseiről szóló híresztelések a magyar katonák
nagy részét hazájuk elkeseredett védelmére késztették. Ettől kezdve az ellenállás 1944 őszétől
1945 tavaszáig - 8 hónapon át tartott - és ezzel megmentette Ausztriát és talán Bajorországot
is a szovjet megszállástól. „A magyar csapatok ellenállása nélkül - mint írták - a Szovjetunió
kétségtelenül előnyösebb helyzetbe kerül, és ha Ausztria és Bajorország is a kezében van,
1945 februárjában, Jaltában még nagyobb követelésekkel léphetett volna fel. A jaltai
tárgyalások alatt azonban dörögtek az ágyúk Budapesten, Malinowskij és Tolbuchin csapatai
egy helyen topogtak. Budapest december 24-től február 13-ig, tehát 51 napig állt ellen. Az
ostromból csak házainak 25%-a került ki sértetlenül, a védelem a német-magyar csapatoknak
mintegy 50.000 emberébe került.”{1 08}
Ha visszatekintünk, megállapíthatjuk, hogy az 1919-20-as St. Germain-i és trianoni
békeszerződés, melyet a földrajz és történelem törvényeinek semmibevételével hoztak létre,
Közép-Európában három olyan heterogén tákolmányt alkotott, melyek a világháború első
fuvallatára összeomlottak.
A csehek és szlovákok egyesítése „természetellenes házasságkötésnek” bizonyult, mivel
hiányzott nyelvi, vallási, hagyománybeli és érdekközösségük. A cseh nemzet létjogosultsága a
cseh fennsík határain belül létezett, mely Magyarországhoz hasonlóan tökéletes természeti
egységet alkotott.
Érthetetlen volt tehát Szlovákia annektálása, mely a Kárpátokra támaszkodva fizikailag a
Duna-medencétől függ, annak egyik párkányát képezi.
Miért volt joga a 6 és félmilliós Csehországnak arra, hogy 14 milliós államot alkosson, mikor
a magyar nemzetnek, mely tízmilliós központi tömböt alkotott, meg kellett elégednie egy 8
milliós állammal? A szlovákokat a csehek hozzájárulásuk nélkül annektálták és igazgatták,
hiába követelték autonómiájukat, melyet dr. Masaryk vallomása szerint „csak Magyarország
területén belül érhettek volna el.”{1 09 } Jacques Bainville írta a „Revue Universelle”-ben a
következőket: „Szlovákia, mely földrajzi helyzete szerint túl kicsi ahhoz, hogy önálló államot
alkothasson, önkéntelenül Magyarország és nem Csehország felé orientálódik.
Magyarországhoz egyébként
évszázados kötelékek fűzik. Magyarországtól való elválása és Csehországhoz csatolása a
romlásba viszi.” Joseph Mikus (az ohiói - USA – Szlovák Intézet tagja) szerint:
Magyarországon belül Szlovákia volt az iparilag legfejlettebb terület. A régi királyság
közgazdaságában hasonló szerepet játszott, mint Csehország Ausztriában. Mikor politikai
keretet változtatva Csehországhoz került, a nálánál iparilag fejlettebb csehek számára
vetélytárssá vált. A csehek saját iparukat akarták érvényesíteni, ezért hozzáláttak a szlovák

vállalatok felszámolásához: leállították a rézbányászatot, az
üvegipart. Gazdaságpolitikájuk abból állt, hogy Szlovákiát kizárólag agrártermelésre
szorították.{1 1 0} „A kárpátaljai Ruténföld is sorvadni kezd, mert elvágták legfontosabb
termékének, a fának felvevőpiacától, az Alföldtől.
A hegyvidéki ruszinok aratás idején a magyar Alföldre jártak dolgozni, az ott keresett magyar
búzából éltek. Érdekeik tehát kétségtelenül a régi Magyarországhoz fűzték őket. Aldo Dami
humoros megjegyzése szerint:
„A Ruténföldet Prágához csatolni annyit jelent, mint ha Bairritzot egy a Pireneusokon
áthaladó folyosón keresztül, az Andorrai Köztársasághoz csatolnák.”{1 1 1 }
Magyarország Lengyelországgal szomszédos történelmi határainak visszaállítása céljából
1939. március 18-án megkezdte a kárpátaljai terültek visszafoglalását és a lakosságnak
azonnali széles körű autonómiát biztosított. Néhány nappal előbb, március 14-én, Szlovákia
német protektorátus alá helyezkedve „függetlennek” nyilvánította magát, ahelyett, hogy saját
érdekében Magyarországhoz csatlakozott volna, mely számára is széles körű autonómiát
biztosított volna. Magyarország egyébként elsőnek ismerte el március 15-től kezdve ezt az új
államot. Lengyelország másnap követte Magyarországot. A „független” Szlovákia területe alig
volt nagyobb 38.000 km2 -nél és 2.700.000 lakosa közül 85% volt szlovák. A kezdeti feszültség
után, melyet a Kárpátalja elfoglalása eredményezett, „egymáshoz való kapcsolataik lassan
javultak. A két ország között megszilárduló kereskedelmi kapcsolatok, a politika és a
kölcsönös jólét, valamint a németek keleti háborúja következtében kiállóit közös nehézségek
és szenvedések elősegítettek a kibékülést a két ncp között.”{1 1 2 } Ez a kibékülés az 1945-ben
bekövetkezett szovjet invázióig a legjobb úton haladt. Mikus szerint a háború alatt egy
szlovák vezető. Karol Sidor, a béke helyreállítása után egy nagy területegységről álmodott,
mely Szlovákiát, Magyarországot és Horvátországot egyesítette volna.{1 1 3 }
Szlovákia 1941. június 22-én Németországgal és Romániával egy időben hadat üzent a
Szovjetuniónak. Az 1944-es szeptemberi németek elleni felkelés, mely 25.000 halottal
eredményezett, a varsóihoz hasonlóan, a felbujtók, oroszok támogatása hiányában elbukott.
Csak hat hónappal később, 1945 márciusában érkezett a Vörös Hadsereg Szlovákia
„felszabadítására.”{1 1 4 }
A szabad világ szégyenére meg kell említeni, hogy 1945-ben Benes kezdeményezésére a
Szövetséges Hatalmak gyalázatos beleegyezésével a prágai kormány elfogadta a szlovákiai
magyarok kollektív felelősségének elvét. Ezek a magyarok a szudétanémetekhez hasonlóan
annak idején kinyilvánították óhajukat, hogy a szülőhazájukhoz akarnak tartozni. Prágában
úgy döntöttek, hogy az új csehszlovák államnak csak a szlávok lehetnek teljes jogú polgárai.
„A magyarok önkényes kiüldözése, javaik elkobzása egymást érték.” A Szövetséges Ellenőrző
Bizottság kivizsgálási kérelme, valamint az 1945-ös demokratikus kormány és Rákosi
kommunista kormányának közbenjárása intézkedés nélkül maradt. „Csehszlovákia nem
ismert el többé semmiféle kisebbséget, hanem elhatározta, hogy széjjelszórja a magyarokat
Csehország szudétanémetektől kiürített vidékeire.
Álszent módon az 1945-ben hozott 16 és 55 éves kor közötti férfi valamint 18 és 45 éves kor
közötti női munkaerők toborzásáról szóló törvényre hivatkozott. „1947. november 17-tól
kezdve az áttelepítést fegyveres kísérettel, állatszállításra szolgáló vagonokban, vagy kemény
hidegben tehergépkocsi szállítással hajtották végre. Így kellett a magyarok tízezreinek
elhagyniok otthonaikat. Sokan közülük titokban Magyarországba menekültek a Csehországba
telepítés elől.”{1 1 5}
Egyedül Szlovákia katolikus püspökei tiltakoztak a magyarok deportálása ellen, a
szlovák kommunisták Klementisszel és Huszákkal élükön a szlovákiai kisebbségi probléma

brutális megoldása mellett foglaltak állást.{1 1 6 } A magyar kisebbség helyzete csak 1948 vége
felé kezdett javulni, amikor visszaadták a magyaroknak a csehszlovák állampolgárságot, és a
deportáltak visszatérhettek Szlovákiába.{1 1 7 } Számításba véve az előbbi adatokat és Ruténföld
Szovjetunió által történt annektálását, érthető, hogy Szlovákia lakossága ma csaknem teljesen
homogén: az 1967-es népszámlálás a 14.333.000 lakosból 94,1% csehet és szlovákot
(pontosan 64,8% csehet és 29,3% szlovákot) jegyzett fel, magyar hivatalosan csak 563.000
volt, a népességnek tehát alig 4%-át alkották. Ezek a magyarok, akik a magyar határ mentén
mindig homogén csoportot alkottak, hasztalanul kérték 1968-ban a szövetségi köztárssággá
való átalakuláskor a csehekkel és szlovákokkal történő egyenjogúsításukat.{1 1 8} Hasonló a
helyzet a Vajdaságban, ahol 504.000 magyar hiába kéri (1961-es kérelem) jogállásának
rendezését a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságon belül.
Szlovákiához és Kárpátaljához hasonlóan Erdélyt sem választják el természetes határok a
magyar Alföldtől. Völgyei, vizeinek folyása, útjai és vasútjai mind Magyarország, Budapest
felé irányulnak. Bukaresttől ezzel szemben, a Kárpátok néhány nehezen járható szorosa
kivételével, áthatolhatatlan hegytömegek választják el. Tagadhatatlan, hogy az Erdély és
Magyarország között évszázadokon át kialakult történelmi, gazdasági és kulturális kötelékek
szorosabbak, mint Erdély és a román tartományok egymás közötti kapcsolata. „A trianoni
szerződés legkegyetlenebb erkölcsi sebe - írta René Dupuis - Erdély elszakítása volt
Magyarországtól. Ez a föld volt Rákóczi és Bethlen Gábor hazája, ahol a magyar nyelv a
legtisztább, ahol a magyar népművészet legtökéletesebb, legeredetibb formáját érte el.”{1 1 9 }
Ez az a föld, mely a Hunyadiakat és Báthoriakat adta Magyarországnak, ahol a mohácsi vész
után a magyar gazdasági és kulturális élet menedéket talált és virágzásnak indult. A magyar
nyelv itt az országgyűlés, a törvény, az udvar és az egyház nyelve volt. Itt fejlődött ki a magyar
könyvnyomtatás is. Még napjainkban is születnek az első világháború utáni Erdélyben nagy
és sikeres magyar irodalmi alkotások. „Magyarországnak - írta Aldo Dami - sokkal több joga
van Erdélyhez, mint Franciaországnak egyáltalán volt Elszász-Lotharingiához.”
„Erdély ezer éven keresztül Magyarországhoz tartozott és földrajzilag ma is hozzá tartozik.
Ha a románok a lakosság felénél többen laknak is ott, nem szabad elfeledni, hogy ElszászLotharingia lakosságának 80%-a német, és hogy Elszász többé-kevésbé kívül esik
Franciaország természetes határain. Hódítás gyümölcse, mely csak 250 éve tartozik hozzá.
Más szóval Erdély semmivel sem idegenebb Magyarország számára, mint Elszász-Lotharingia
Franciaország részére.”{1 2 0} Az 1914-18-as háború előtt egyébként a románok arányszáma
Erdélyben ugyanolyan volt, mint a magyaroké a régi Magyarországon. Horvátország
kivételével pontosan 53.8%, 54.4%-kal szemben. Igaz, hogy ebben az időben Erdélyben csak
33% magyar, 11% szász és 3% különböző nemzetiség lakott. Ez a helyzet azonban
Magyarország évszázados vendégszeretetéből és liberalizmusából származott. Jogos-e
tehát, hogy egy területet elszakítsanak egy országtól, amely ezer éven át kifogástalanul
igazgatta {1 2 1 } anélkül, hogy a népességet megkérdezték volna? A Székelyföld 700.000
magyarjával elszigetelten ugyan, de mégis Erdély kétségtelenül legerősebb néprajzi egységét
képezi.
Ennek területe kb. akkora, mint Elszász-Lotharingia. A tényleges, ha nem is a hivatalos
Magyarország, sohasem ismerheti el ennek a vitathatatlanul magyar területnek
Romániához való csatolását, mint ahogy Oroszország sem ismerte el soha Besszarábia
Romániához csatolását.
Említésre méltó, hogy a XIX. század utolsó negyedében a francia-orosz diplomácia
állandóan megcsillogtatta Erdély ígéretét a román nacionalizmus szeme előtt, hogy ezzel a
Központi Hatalmak ellen fordítsa Bukarestet.

Ezért kötötték meg 1914-ben a francia-orosz titkos szerződést is, annak ellenérc, hogy előzően
az 1883-as osztrák-román szerződést ismét tíz évre meghosszabbították. Az oroszok
tannenbergi veresége visszariasztotta Romániát attól a gondolattól, hogy 1914-ben belépjen a
háborúba és az orosz óriás háta mögött rávesse magát a magyar koncra. Csak Olaszország
háborúba lépése után, 1916. augusztus 27-én merte az oroszokkal és az Entente-tal folytatott
kétévi szemérmetlen alkudozások után csapataival Erdélyt megtámadni. Szégyenletes
vereséget szenvedett, Erdélyből kiverték és a Központi Hatalmak elfoglalták Bukarestet.
Különbékéje az Entente becsapása volt 1918. május 7-én. De mivel ekkor a büntetés helyett
megkapta a Központi Hatalmaktól Orosz-Besszarábiát 44.000 km2 -rel és közel három millió
lakossal, végeredményben nem is kötött rossz üzletet.
Árulása azonban nem akadályozta meg az Entente-ot, hogy Besszarábián és Orosz-Bukovinán
kívül neki ne ítéljék Erdélyt és a magyar Alföld egy részét. Aldo Dami megjegyzése szerint:
„Az oláh politika elve mindig az volt, hogy a háborúban a legkisebb kockázattal vegyen
részt, de a békeszerződéseken mindig a győztesek oldalán üljön és ott a legkisebb
áldozatvállalással a legnagyobb előnyöket szerezze meg a maga számára.” Háborúba lépése
az Entente oldalán egyáltalán nem olyan nagylelkű megnyilatkozás volt, ahogy propagandája
különösen Franciaországgal szemben hirdette. „Az igazság ügye mellé álltunk" - hangoztatták
arcátlanul a győzelem után az Entente felé, mely egyébként, ha hitelt adunk Henri Pozzi-nak,
nem volt olyan együgyű, mint amilyennek azt a románok képzelték.
Pozzi a következőket írta: „Románia csak azért állt az oldalunkra, mert számított a
győzelmünkre, nem pedig azért, mint hogyha meg lett volna győződve ügyünk igazságáról,
vagy pedig azért, mert faji kapcsolatok ösztönözték volna... 1918. május 8-án aláírta a
békeszerződést, melyet Clemenceau becstelennek nyilvánított, csak azért, mert azt hitte
akkor, hogy rossz lóra tett; mikor újra visszatért hozzánk és áruló módon hátba támadta
Mackensen seregét, ezt azért tette, mert mi akkor győztesek voltunk, és Románia meg akarta
kapni részét a zsákmányból. Az összes háborús szemetek között - mondta nekem
Clemenceau 1918 októberében - a románok voltak a legszemetebbek. Két éven át, míg a
szövetségeseink voltak, milliókat szereztek azzal, hogy a hátunk mögött eladták kőolajukat és
búzájukat az ellenségnek. Májustól októberig pedig törték magukat, hogy újból ne élelmezzék
Németországot... A románok a csatatereken hitvány gazemberek módjára viselkedtek. Vereség
idején árulókká lettek, de amikor mások kiharcolták a győzelmet, oda szemtelenkedtek a
békekonferenciára, hogy bérüket követeljék. Van merszük hozzá, ezeknek a románoknak mondta felháborodva Clemenceau, mikor kívánságaikat közölték vele. Cserbenhagytak
bennünket, és most még foglalkoznunk kell velük!
Ez már mégis csak sok! A győzelem összes haszonélvezője közül ennek ellenére, minden
hozzájárulás nélkül, ők vitték el a legtöbbet.” {1 2 2 }
1941-44 között Hitler arra használta fel az erdélyi kérdést, hogy megnyerje magának a
Szovjetunió ellen Magyarországot. Sztálin ezzel szemben 1940-ben hiába ajánlotta fel
Magyarországnak, hogy vegye vissza Erdélyt, mikor a szovjet elfoglalta Besszarábiát. A háború
végén pedig újból kijátszotta az erdélyi kártyát, hogy rátehesse a kezét mindkét országra.
Romániának Besszarábia helyett Erdély északi részét adta a döntőbíróság. Ezzel
Magyarország ráfizetett az 1940-es diplomáciai sakkhúzására.
A Szovjetunió egyébként maga is szolidáris viszonyba került az utódállamokkal, mert a
háború végén elfoglalta Kárpátalját, ahol 200.000 magyar lakolt, és ezzel természetesen
érdekeltté vált abban, hogy a „Status quo” fennmaradjon ezeken a területeken. 1944
novembere után, mikor a szovjet csapatok „felszabadították” Erdélyt, a románok a Vörös
Hadsereg mögött vonultak be az elfoglalt területekre. Erőszakosságaikat és zsarolásaikat a

magyarokkal szemben az oroszok is megsokallták és ezért visszaszorították őket. Erdély
északi részét pedig ideiglenesen szovjet katonai megszállás alá helyezték. 1945 márciusában
azonban Sztálin „kártalanításként” az elfoglalt Észak-Bukovináért és Besszarábiáért ÉszakErdélyt Romániának adta azzal a feltétellel, hogy az ott élő nemzetiségek jogait tiszteletben
fogja tartani. 1952-ben szovjet nyomásra, a híres lenini nemzetiségi elv alapján, a szovjet
autonóm területek mintájára egy „Autonóm Magyar Területet” hoztak létre Székelyföldön. A
román alkotmány ezzel kapcsolatos rendelkezésének szövege szó szerint a következő: „A
Román Népköztársaság biztosítja a zárt közösségben élő székelyföldi magyar népesség
számára a közigazgatási és területi önkormányzatot.” Az 1956-os román népszámlálás
adatai alapján a magyar autonóm területen 731.362 lakosból 79,38% volt magyar és 20,62%
román, területileg pedig azt a háromszöget foglalta magában, mely a Kárpátok íve irányában
fekszik. Ezt a területet a bécsi döntés annak idején kettévágta.{1 2 3 }

Az 1956-os magyar felkelés idején a Kreml haragudott a magyarokra az erkölcsi tekintélyét
ért mélységes sérelem miatt. Ekkor adott szabad kezet Romániának a magyarok ellen, akik
között egyébként a forradalom komoly visszhangra talált. A kommunista sajtó kifejezése
szerint „a magyarok nem jutottak még el addig, hogy fasiszta-soviniszta múltjukon
felülkerekedjenek”. A románok azonnal megragadták ezt az alkalmat, hogy újra
terrorpolitikát alkalmazhassanak a magyarokkal szemben. Ekkor ott olyan dolgok történtek,
mint Magyarországon, melyekről Franciaországban kevesen tudnak. A deportálások,
letartóztatások, börtön- és halálbüntetések
súlya alatt a szerencsétlen magyar kisebbség sorsa kimondottan tűrhetetlenné vált. A
magyar felkelés alkalmat nyújtott a román kommunista párt számára, hogy aránylag olcsón
bebizonyítsa hűségét a Szovjetunióhoz.
Tehermentesítette a Szovjetuniót a lázadó magyar vezetők deportálása kivitelezésében. Ma
már köztudomású, hogy Nagy Imrét, Maléter Pált és a forradalom más vezetőit jóval
kirakatperük megtartása előtt a romániai Sinaiában tartották fogva a Budapesten tartott
perük és 1958 júniusában végrehajtott kivégzésük előtt. Azóta Kopácsi Sándor, 56-os
budapesti rendőrfőparancsnok: „A munkásosztály nevében” (Párizs 1979) című művében írta
le, hogy Nagy Imrét és társait 1958. június 15-én titkos per lefolytatása után felakasztották. A
magyar felkelés leverése után két évre megkapta a román kormány jutalmát szolgáltatásaiért:
a szovjet csapatok kivonultak az országból. 1960-ban Nicolae Ceausescu, a román
kommunista párt vezetője, úgynevezett területi adminisztrációs egyszerűsítés ürügyével
teljesen újjá alakította a Magyar Autonóm Terület határvonalait. Ennek a területnek a
létezése ekkor már úgyszólván ellentmondott a román nemzeti állam új alapelveinek. Két
92%-os magyar lakosságú kerületet leválasztottak belőle és azokat a brassói román
tartományhoz csatolták.
Északra csatoltak egy 88%-ban román lakosságú részt, melynek „Magyar-Marosi-Tartomány”
lett a neve. Itt a magyarok százalékos aránya egyszerre 63,97%-ra csökkent, a románoké pedig
36,03%-ra növekedet. Ez a szokatlan átrendezés azzal az előnnyel járt a románok részére,
hogy a régi magyar autonóm terület magyar jellegét erősen lecsökkentette.
Az új határvonalak meghúzásán kívül az iparosítási terv címén lehetővé tették, hogy a
magyar lakosságot a régi magyar többségű városokban csökkentsék. Romániából román
munkaerőket telepítettek be, ugyanakkor a magyaroknak el kellett vándorolni ezekből a
városokból, hogy másutt keressenek maguknak munkát. A bevándorló besszarábiai
menekültek letelepítése már a második világháború után erősen megváltoztatta a régi magyar
városok, Kolozsvár (Clui) és Nagyvárad (Oradea) lakosságának összetételét. Ezekben a
városokban azelőtt a magyar lakosság volt erős többségben, ma a népesség erősen kevert,
vagy többségben román. Így tehát Halpern amerikai szenátor szavai szerint „a vegyes
kerületek és városok egyre inkább román képet mutatnak, míg a tiszta magyar körzetek
kevertté válnak”.{1 2 4 }
Ezt a magyar elemek módszeres és kitartó „integrációját” és szétszórását annyira ügyesen
csinálják a régebben túlnyomóan magyar városokban, hogy nehéz az akciót követni, vagy a
közelébe kerülni. Viszont minden jelentés összehangzik: Néhány éve Erdélyben a magyar
kisebbség lázas, tervszerű erkölcsi és fizikai megsemmisítése van folyamatban. A régi
autonóm „Mures Magyar" tartományt 1968 februárjában szüntették meg, ugyanakkor 18 régi
közigazgatási kerületei 39 új kerülettel váltottak fel.

Az eredményeket a népszámlálások adatai bizonyítják. Erdély román lakossága 1910-ben az
összlakosság 53,8%-a volt, 1930-ban 57,8%-ra emelkedett, ma több mint 65%. A számítások
alapján 1918-tól 1965-ig a románok lélekszáma 1.320.000-el gyarapodott Erdélyben. A magyar
népesség száma ezzel szemben gyakorlatilag változatlan maradt. Erdély fővárosában,
Kolozsvárott (Clui), ahol a magyarok valamikor döntő többségben voltak, ma csak a népesség
egyharmadát képezik.
A román külpolitikát is a kisebbségek elnyomása szolgálatába állították. Minden eszköz
elfogadható, hogy a magyarokat a világtól, elsősorban azonban Magyarországtól, elzárják.
Tudja-e a nyugati világ, hogy egy erdélyi magyar ugyanolyan körülményesen kap útlevelei
Magyarországba, mint bármelyik kapitalista országba? A nagy buzgalom, amellyel Románia
támogatja a balkáni államok értekezletét, elárulja a be nem vallott, de nyilvánvaló román
szándékot: Erdély örökös elválasztását Magyarországtól. (Le Monde diplomatique 1970. júl.
10. old.) („Külkereskedelem” c. szemle, Budapest, 1970. márc. 71. old.) Még a szerény románmagyar kereskedelmi és kulturális szerződéseket is rendszerint szabotálják román részről. A
külkereskedelem Magyarország és Románia között 1949-tól 1970-ig 5%-ról 2%-ra csökkent,
annak ellenére, hogy a két ország földrajzi érdeke szorosabb együttműködést kívánna.
Az 1970-es árvízkatasztrófák Erdélyben és Magyarországon ismételten bizonyították a
vidék gazdasági és vízrajzi összefüggését. Az áradások, melyeket a hegyvidéki erdők kiirtása
eredményezett, rendszeresen megismétlődnek. Erre 1947-ben az Erdélyi Magyar Bizottság is
felhívta a párizsi békebizottság figyelmét. A Duna-medence vízügyi újjászervezése
elkerülhetetlenül szükséges lenne. Az Alföld több ezernyi lakosának érdeke, hogy az erdélyi
erdősegeket ellenőrzés alá vegyék. Románia nem tulajdonított nagy jelentőséget ennek az
ellenőrzésnek, mert az erdélyi hegyekből lezúduló vizek a magyar Alföldet károsítják,
melynek lakosságával szemben nem tanúsít barátságos érzelmeket. Az árvízkárok különösen
a Körösök és Szamos vidékén igen súlyosak voltak. Erdély meghallgatását kéri (Emlékirat a
Párizsi Béketárgyalásokhoz, 1947. az Erdélyi Magyar Bizottságtól).
Sajnos Erdélyt ugyanúgy, mint más alkalommal, most sem hallgatták meg és így Erdélyben és
Magyarországon bekövetkezett az 1970-es tragédia.
Az elhanyagolt gátak mögül kitört a víz és elárasztotta Romániát és a magyar Alföldet. Az
újságok sokat emlegették a romániai károkat, a magyarországi gyászos eseményekről
azonban hallgatlak. Nem lenne szabad eltűrni ezeket a 10-15 évenkénti időközökben
megismétlődő árvizeket, melyek az Alföld lakóinak százezreit teszik tönkre. A vízhálózat
rendezésének, szabályozásának közös megszervezése a Duna-medence népeinek közös
életfontosságú kérdésévé vált. Már maga ez a súlyos kérdés jogossá tenné a nemzetközi
közbelépést. Románia hanyagságát ezen a téren az a lény is indokolja, hogy ezt a
vízienergiában gazdag országot nem érdekli az erdélyi
vízierő kihasználása.
A magyar-román kulturális egyezmények szabotálásáról még a francia sajtóban megjelent
cikkek is megemlékeztek. „A kulturális cserék nyilvánvalóan a legérzékenyebb területet
érintik. Románia nem Kanada, és a jelenlegi bukaresti kormány nem kíván különleges
kulturális kapcsolatot teremteni egy idegen ország és a román nemzet egy rétege között. A
román fővárosban minden magyarnak azt mondják, hogy a mieink ugyanazokat a jogokat
élvezik, mint mindenki, azaz pontosabban kifejezve, aszerint vannak jogaik, amennyire
románok. Nem valószínű, hogy a Budapesttel való kölcsönös kapcsolat előnyt jelentene
számukra. Politikai téren még inkább megérthető ez a furcsa eredmény. A magyar
könyvkiállítást minden évben megrendezik Bukarestben, de sohasem Kolozsvárott vagy
Marosvásárhelyen, ahol inkább találna hozzáértő közönségre. A kolozsvári opera néhányszor

fogadja a magyar művészeket, de mindig csak szólistákat, maga pedig sohasem tart előadást a
határon túl. Az erdélyi főváros két évvel ezelőtt fogadta a Comédie Francaise-t, de nem
fogadhatta a József Attila színházat, melynek csak bukaresti színpadon szabad fellépnie. Az
ország egyik leghíresebb együttese, a marosvásárhelyi magyar színészcsoport 1958 óta nem
játszhatott Magyarországon. Az utolsó magyar vendégszereplés ezen a színpadon 1946-ra
nyúlik vissza. A magyar újságokkal való ellátás terén az utóbbi években a válság jelei
mutatkoznak. Hiába kérném egy erdélyi újságos bódéban a legfontosabb magyar napilapot, a
„Népszabadságot”, sehol sem létezik. Kolozsvár városa, ahol 70.000 magyar lakik, az
előfizetőkkel együtt összesen 115 példányt kap, a másik budapesti napilapból, a „Magyar
Nemzetből”, 29-et, az „Élet és Irodalom” c. irodalmi hetilapból 11 db-ot. Csak az „Élet és
Tudomány” c. népszerű tudományos, tehát elsősorban nem politikai jellegű hetilapot kapják
526 példányban. Az erdélyi fővárosban, Kolozsvárott könnyebb találni egy Le Monde-ot (50
példány) vagy egy Páris Match-ot (25 példány) mint egy magyar újságot. Michel Tatu cikke az
1967. nov. 14-i Le Monde c. napilapban: Erdély, a nemzetiségek találkozó helye, 3. bek. „A
chacun ses Hongrois." (Mindenkinek a magyarját).
Ezek után láthatjuk, hogy a mai kommunista román kormány mai szemmel nézve az
elkövetkező 10-15 évben még jobban és tervszerűbben törekszik Erdély jelentős magyar
kisebbségének, kb. 1.700.000 magyarnak (az 1956-os román népszámlálás szerint 1.587.000
főnek) kiirtására vagy beolvasztására, mint valaha. A román, mint hivatalos nyelv mindenütt,
még Erdélyben is felváltotta már a magyart. Ezenkívül Erdély, a történelemben a
vallásszabadság klasszikus hazája, az elmúlt 50 évben a vallásüldözések földjévé vált.
Erdélyben, ahol egykor öt görög katolikus püspökség volt, ezt a vallási egyszerűen hivatalosan
megszüntették, hogy az erdélyi románok személyi jellegzetességét is elmossák. (A görög
katolikusok száma 1.570.000 volt Erdélyben.) A kommunista hatóságok nyomására 1948-ban
egyszerűen az ortodox egyházzal egyesítették őket, püspökeiket, szám szerint hatot, valamint
600 papjukat letartóztatták. A hat püspök közül négy halt meg a fogságban. Hasonló volt a
helyzet Kárpátalján is, ahol 1949-ben 500.000 görög katolikust egyesítettek püspökük
meggyilkolása után erőszakkal a görögkeleti egyházzal. Szlovákiában szintén létezett egy
320.000 hívőt számláló görög katolikus egyházmegye, melynek püspökét és helyettes
püspökét letartóztatták, a hívőket pedig erőszakkal a görögkeleti egyházhoz csatolták.
Jelenleg csak Magyarországon létezik 200.000 hívővel a hajdúdorogi görögkeleti püspökség,
melyet a magyar kommunista kormány tudomásunk szerint nem üldöz.
Hangsúlyoznunk kell, hogy ezeket a tényeket szigorúan leplezik, ahogy erről az 1962-ben
nyugatra kijutott üzenet „Erdélyi S. O. S.” is tanúskodik, melyet 1967-ben Pierre Sequeil
jelentetett meg „Erdélyi dossiéjában”, Marcel Gabriel előszavával, francia-magyar
munkaközösség szerkesztésében. Az erdélyi kérdés lényegét ebből a forrásmunkából
merítettük.
A Szovjetuniót a hitleri Németországhoz hasonlóan az erdélyi és szlovákiai kisebbség csak
annyiban érdekli, amennyiben ezek a népek a csatlós államokkal szemben folytatott
politikájában hasznosíthatók. Az oroszok szolgálatában álló kommunista magyar kormány
elvben elítélte a trianoni szerződést (vö. Kádár János a Magyar Szocialista Munkáspárt 1966
november-decemberi ülésén elhangzott nyilatkozatát, melyről Michel Tatu tudósít a Le
Monde 1966. december 3-ik számában), látszólag azonban nem érdeklődik a szomszédos
országokban élő magyar kisebbségek sorsa iránt. „Egyébként felvetődik a kérdés, hogy mi
lenne ennek az egész területnek a viszonylagos békéjével, ha Kádár romániai honfitársainak
csak negyedrész annyi tanácsot akarna adni, mint amennyit de Gaulle tábornok
osztogatott a quebeci franciáknak Kanadában”, vagy ha az erdélyi magyarok egyszerre úgy

mozdulnának meg, mint a ciprusi törökök, a dél-tiroliak, vagy a kurdok?
A jelenlegi Romániában tehát Ceausescu kommunista kormányának védelme alatt a
háború előtti „Nagy Románia” vagy éppen az 1940-44-es Vasgárda példájára újjáéled a
nacionalizmus. Ez a politika Moszkvával szemben bizonyos függetlenségi formában
mutatkozik, belülről azonban a legrosszabb sztálinista irányzatként elsősorban a néprajzi
kisebbségeket akarja rövid időn belül erőszakosan romanizálni. A Nyugat, elsősorban a
franciák félrevezetésére a román vezetők azt állítják, hogy a nemzeti problémák náluk már
nincsenek ellentétben a jelenlegi csehszlovákiai helyzettel, vagy a jugoszlávokéval.
Ugyanekkor Románia akarva-akaratlan több nemzetiségű állam, különösen Besszarábia és az
erdélyi probléma következtében. Diplomáciai téren a román vezetők végül a Nyugatot
választás elé állítják: Románia elszakadása a Kreml hatásköréből azt vonná maga után, hogy
szemet kell hunyni Erdély gyorsított románosítássa fölölt.
A magyar kisebbség ugyanis az utóbbi időkig az elmúlt 50 év folyamán a hatóságok
elnyomása ellenére még mindig jelentős maradt. Az erdélyi magyar kisebbség elnyomásának
és hanyatlásának problémája jelenleg sehol sem talál védelemre vagy segítségre. A románok
sovinizmusa ma eresebb, mint valaha volt. semmiben sem marad el a németek ElszászLotharingiá-ban tanúsított magatartása mögött.
Nyugodtan állíthatjuk, hogy ilyen körülmények között sohasem lehel az erdélyi kérdésre
kielégítő megoldási találni. A vértanú Erdély nem maradhat örökre a román „nemzeti” állam
keretein belül. Amilyen gyorsan csak lehetséges, önállóvá kellene tenni. Az erdélyi
nemzetiségi kisebbségek jogait, mely a kél világháború között számos egyezmény tárgyát
képezte, az elmúlt 50 év alatt valamennyi román kormányzati rendszer megsértette. A
kisebbségek jogainak biztosítása tehát egyezményekre támaszkodva teljes mértékben ábránd
marad, mindaddig, míg Erdély Romániához tartozik. Az elmúlt 50 év példája igazolta, hogy a
kisebbségek jogait egyetlen román kormány sem tartotta tiszteletben.
Ma ez a helyzet különösen tűrhetetlen, mert a román kormány nyíltan Nyugat
rokonszenvére és támogatására törekszik. A nemzetközi ellenőrzés megerősítése sem tudja a
bajokat orvosolni. Az erdélyi magyarok 1921 és 1937 között 33 sikertelen panaszt nyújtottak
be a Népszövetségnek. Panaszaik ahelyett, hogy mérsékelték volna, inkább még szították
elnyomóik gyűlöletét. Ezek után tehát nem létezhet olyan biztosíték, mely megoldaná ezt a
súlyos problémát, annál is inkább, mivel az új Románia semmivel sem jobb a réginél. A
Népszövetség két háború közötti tökéletlen eljárásai teljesen hatástalanoknak bizonyultak.
Románia ma is teljes nyugalommal nyomhatja el kisebbségeit.
Erdély vitathatatlan történelmi és gazdasági egysége szempontjából az 1940-es bécsi
döntés rossz megoldásnak bizonyult, mert még kielégítő néprajzi alapra sem helyezkedett.
Erdély 150 évig, a XVI-XVII. században független volt és függetlensége „aranykort” biztosított
neki, a béke és jólét szigete volt a környező ozmán mocsárban. Erdély földrajzi körülményei
következtében bizonyos zárt egységet képezett.
Ez Svájchoz, hasonlóan kedvezett a belső szabadság megteremtésének.
Az Erdélyi Fejedelemség abban a korban, mikor Európában a vallásháborúk dúltak, a
lelkiismereti és nemzeti szabadság bástyája volt. Természetes halárai és lakosságának száma
már önmagukban is igazolnák önállósítását. Területe az egykori Partiummal és a régi
Bánáttal 103.000 km2 lenne 6.700.000 lakossal, nagyobb lenne az egykori Erdélynél, melynek
nyugat felé kisebb volt a kiterjedése a mainál (57.000 km2 ). Tehát igen életképes, Ausztriával,
vagy a mai Magyarországgal azonos jelentőségű államot alkothatna. Svájc és esetleg a későbbi
Duna-medence államai mintájára kis államszövetséget létesíthetne, melyben minden néprajzi
csoportja megtalálná normális életfeltételeit. Ehhez azonban vissza kellene nyernie

függetlenségét. Ez a politikai megoldás egyrészt belső egyensúlyt létesítene a nemzetiségek,
másrészt külső egyensúlyt Románia és Magyarország között. Ennek a két népnek, mely olyan
ádázul vitatja magának Erdélyt az északi és déli szlávok között, mint nem szláv népeknek,
szövetségre kellene lépnie egymással a mindkettőjüket közösen fenyegető veszedelemmel
szemben. Egyedül Erdély függetlensége biztosíthatná kibékülésüket. Az erdélyiek akár
románok, szászok vagy magyarok, minden felületes látszat ellenére hajlamosak a
liberalizmusra, ezért kellene számukra olyan megoldást létrehozni, melyből nemcsak nekik,
hanem szomszédaiknak is haszna lehetne. Az első világháború után egész Erdély népessége
kívánta a népszavazást a románokkal együtt, akik látszólag nem ragaszkodtak nagyon ahhoz,
hogy romániai testvéreik uralma alá kerüljenek. Előzőleg ezzel kapcsolatban már
tárgyalásokat is folytattak Jászi Oszkárral, az akkori magyar nemzetiségügyi miniszterrel.
Ferdinánd király katonáinak megérkezése és a gyulafehérvári (Alba Julia) értekezlet előtt
1918. december l-jén csak néhány kisebbségi román vezető kiáltotta ki a román bajonettek
árnyékában Erdély Romániához való csatlakozását.{1 2 5} Ha tehát akkor népszavazást
rendeznek, ez minden valószínűség szerint a középen állítja meg a mérleg nyelvét, vagyis az
egyedül mindenki számára elfogadható Erdély függetlensége lett volna. Az ideális az lenne, ha
mint ahogy írták „Erdély ahelyett, hogy elválasztaná Magyarországot Romániától, a két ország
között az összekötő szerepét töltené be.”{1 2 6 }
Horvátország sorsa 1918. október 29. óta, ahogy nyolc évszázadon át tartó harmonikus
közösség után elvált Magyarországtól, rendkívül kegyetlen lett. Bécs már 1849-ben, a magyar
szabadságharc leverése után, elvette függetlenségét és megkezdte németesítését ugyanúgy,
mint a magyarokét, annak ellenére, hogy a horvátok segítették a magyarok leverését. A „Nagy
Illiriáról álmodozó horvát propagandisták nem gondollak azokra a szerencsétlen
következményekre, melyeket latin kultúrájú népükre a balkáni szerbekkel való
természetellenes egyesülés hozhat. A horvátok inkább Boszniával akartak egyesülni, ahol
számarányuk nagyobb volt a szerbekénél (57%-43% ellenében). Még ezen a téren is hibákat
követtek el, mert a corfui (1917. július 27) és a római (1918. április 8-i) jugoszláv
kongresszusokat a szerbek készítették elő és így az Entente befolyásával a „nemzeti akarat
kinyilvánításaként” Horvátország, Szlavónia és Ausztria-Magyarország összes volt balkáni
tartományát népszavazás nélkül egyszerűen Szerbiával egyesítették.{1 2 7 } A horvátok későn
ébredtek rá, hogy hibát követtek el és későn fedezték fel, hogy mekkora szakadék választja el
őket a „keleti” szerbektől. Ekkor már megelégedtek volna, ha ugyanazokat a jogokat
biztosítják nekik, melyeket a „zsarnok magyaroktól” kaptak: autonóm kormányt Zágrábban,
horvát hadsereget horvát lobogó alatt. Sándor király centralizáló Jugoszláviájában tehát a
szakadék széléről a sziklára zuhantak. Szörnyű csalódásuk egyébként a király meggyilkolása
alkalmával is kifejezésre jutóit. A horvát kérdés megértésére idézünk néhány részletet
Bernard George „Nyugat játszik és veszít; Jugoszlávia a háborúban” c. munkájából.{1 2 8}
„5 millió horvát a nyugati világhoz, 10 millió szerb pedig a keleti, bizánci világhoz tartozik.
A szerbek megtanulhatták volna a történelmi leckéből, hogy a horvát kérdést nem lehet olyan
egyszerűen megoldani, mert ebbe az Osztrák-Magyar Monarchia bicskája is beletörött. Szent
István koronája alatt a horvátok nyolc évszázadon át egyre nagyobb önkormányzat
elnyeréséért küzdöttek. Annak ellenére, hogy a kétfejű sas monarchiája Horvátországban
csődöt mondott, a dinasztia ellen mégsem volt felkelés.
Mikor 1918-ban a zágrábi horvát nemzetgyűlésen elhatározták a vesztes birodalomtól való
elszakadásukat, egyáltalán nem tervezték egyesülésüket a szerbekkel közös állam keretén
belül. Az egyesítés erőszak eredménye volt és a horvát ellenállás kezdetét jelentette a szerb
hegemóniával szemben, amely Radich horvát vezető 1928. július 20-án a belgrádi parlament

ülésén elkövetett meggyilkolásához vezetett („Soha többé Belgrádba” - mondta halálos
ágyán). A szerb zsarnokság azzal vette kezdetét, hogy I. Sándor 1929. január 6-án
felfüggesztette az alkotmányt és a „jugoszláv” állam igazolta központosító, egységesítő
jellegét. Ekkor alakította meg a horvát ügyvéd és képviselő, dr. Ante Pavelits az „Usztasát”
(„Lázadók”) és a horvát polgári őrséget. Később Olaszországba menekült, ahol a macedón
Orimmal együtt terrorcselekményeket, többek között Sándor király 1934. október 9-i
meggyilkolását szervezte Marseille-ben. 1935-ben, Pál régens herceg által elrendeli
választások után, dr. Matchek irányította a horvát néppártot. Néhány nappal a németek
jugoszláviai inváziója után, 1941. április 10-én, Kvaternik volt osztrák-magyar hadseregbeli
ezredes Zágrábban kikiáltotta a független Horvátországot. Ezután dr. Pavelits a teljes horvát
emigráció kíséretében bevonult Zágrábba a régi horvát bánok palotájába, felvette a
„poglavnik” nevet, Slavko Kvaternik-ból pedig horvát tábornagy és „első doglavnik” lett. Az új
horvát állam magába foglalta Bosznia-Hercegovinát, Dalmáciát azonban egy olasz és egy
német megszállási övezetre osztották. Aimone olasz spoletoi herceget II. Zvonimir néven
Horvátország királyának is kikiáltották, de királyságát sohasem tudta elfoglalni. Olaszország
megszállta Dél-Szlovéniát, Németország Észak-Szlovéniái és Dél-Stájerországot,
Magyarország birtokba vette a Dráva és Mura közti háromszöget (Muraköz), Montenegró újra
független fejedelemség lett, Bulgária megkapta a szerb Macedóniái.
A kél háború között a horvátok sokat szenvedtek a szerb centralizmustól, mely
kifejlesztette a háború folyamán azt a bosszúvágyat, amely a vallásos érzelmeiktől fűtve,
valóságos kereszteshadjárattá erősödött. 1941 nyarától kezdve egész szerb falvakat ürítettek
ki, sokszor az egész lakosságot lemészárolták. A szó szoros értelmében tűzzel-vassal
horvátosítottak különösen Bosznia-Hercegovinában. Nagy áttelepítéseket is hajtottak végre.
Szerbiához hasonlóan Horvátország is gőgtől felfuvalkodva bosszút akart állni az
elnyomatásért, a bosszú azonban bosszút szül. A kegyetlenség mindkét táborban egyformán
dühöngött... A Duna és a Száva vize
szerb hullákat sodort nyakukba akasztott táblákkal, melyeken ezek a szavak álltak:
„Visszaküldve hazájukba”. A háború végén 230.000 főnyi horvát hadsereg állt szemben Tito
mintegy 500.000 főnyi partizánjával, melyek közül 300.000 volt horvát földön. Ebben a
válságos helyzetben a régi Osztrák-Magyar kapcsolatokra való hivatkozás bizonyult a
leghatásosabbnak.
A horvát seregek parancsot kaptak, hogy a végsőig tartsanak ki a németek oldalán. Ez a
cselekedet a Bleiburg-i tragédiához vezetett. 1945. május 14-én az angolok mintegy 400.000
visszavonuló horvátot, köztük férfiakat, nőket és gyermekeket lefegyvereztek és
kiszolgáltatták őket Tito partizánjainak, akik közülük Maribor környékén 130.000-et
lemészároltak. Az egész háború - írja Dedijer - kb. 1.700.000 halottat eredményezett, melyek
között az usztasák által legyilkolt szerbek száma 810.000 volt. Horvátországot tehát
megtizedelték. Mintegy 2-300.000-en fizettek életükkel a „jugoszláv egység és testvériség”
helyreállításáért. Mindezek a lények nem szorulnak kommentárra.

VI. FEJEZET

A franciák felelőssége.
Újságírók, diplomaták, tábornokok.
„Franciaország megértéséhez tudni kell, hogy a francia szellem érzékenysége, finomsága
olyan kincs, melyet pénzzel nem lehet felmérni, melynek értékéből semmit sem vonhat le egy
erőszakos győzelem. Még akkor sem, ha Franciaország küldetésével ellentétben olykor
csalódást okoz azoknak, akik bíztak benne; ez a csalódás is szinte bizonyíték. Vannak népek,
melyektől soha sem reméltek semmit, vannak szemrehányások, melyek szeretet nélkül
érlelődnek meg. Franciaország nagyrabecsülése abban rejlik, hogy olyan nép, melynek nem
bocsátják meg a középszerűséget; olyan nép, melytől megkövetelik a nagyságot” (Paul
Doncaure:
Franciaország élni fog - Páris, 1941; 99. oldal).
Az első világháború előtt és alatt Ausztria-Magyarország és különösképpen Magyarország
jövendő sorsáról kél nézet volt ismeretes a nyugati politikában: az egyik megcsonkításukra, a
másik meghagyásukra irányult.
Az első, sajnos, lassanként a másik fölé kerekedett.
Láttuk, hogy a háború előtt és alatt a megcsonkítást egy propagandahadjárat előzte meg,
mely arra törekedett, hogy állandóan és minden áron előtérbe kerüljön. Benes és Masaryk a
háború alatt olyan kitartóan befolyásolták a francia közvéleményt, mint 1909 és 1914 között
Islowsky, aki mindent elkövetett, hogy a háború és béke döntő pillanataiban Franciaországot
elvakítva a háború felé sodorja. Ezt a munkájukat nagyban megkönnyítette Islowsky
ügynökének{1 2 9 } szavai szerint „az akkori párizsi sajtó gyalázatos megvesztegethetősége”.
Lelkiismeretlen és a háború alatt még tökéletesített eszközökkel folytatott propaganda és
korrupció követték egymást a két világháború közötti időszakban is. Párizs legbefolyásosabb
újságírója, a „Temps” külföldi politikai sajtószolgálatának vezetője, André Tardieu, sajnos,
mindenkinél jobban hozzájárult ehhez a gyászos propagandához, mielőtt még békeközvetítő
lett volna. Henri Pozzi „A bűnösök” c. munkájának egyik adata már magában sokat mond
erről a tevékenységről. „1914. március 11-én - írja Pozzi - André Tardieu Bukarestben
Franciaország minisztere, valamint román miniszterek és tábornokok előtt értekezletet
tartott, melynek már a címe maga is kihívás volt: Erdély, Románia Elszász-Lotharingiája...” A
román sovinizmusra és imperializmusra való felhívásnak csodálatos hatása volt.{1 3 0}
Hasonlóan veszedelmes szerepe volt ebben a destruáló munkában még két embernek. Ernest
Denis-nek, egy különösen fanatikus és korlátolt történésznek, aki csatlakozott Benes
elképzeléseihez és az 1919-20-as közép-európai határok megvonásának fő sugalmazója lett; és
Pilippe Berthelot-nak, a francia külügyminisztérium tisztviselője, Quai d'Orsay főmesterének,
aki Pozzi állítása szerint 1914. június végén, mikor Ausztria-Magyarország hajlandónak
mutatkozott az egyezkedésre, saját tekintélyével járult hozzá a békeajánlat
visszautasításához.{1 3 1 } Ugyancsak ő adta állítólag a háború végén hivatalának ezt a hallatlan
utasítást:
„Közép-Európára vonatkozó kérdésekben azt kell lenni, amit Benes kér.”
Az ő közvetítésével tehát Benes hozta a törvényeket a Quai d'Orsay-n. Érdemes tehát
személyének néhány sort szentelnünk.
Eduárd Benes, a háború előtt a baljós múltú Islowsky méltó versenytársa volt.

Legnagyobb mértékben felelős a kettős monarchia szétrombolásáért.
Kétségtelenül a történelem legravaszabb és legügyesebb propagandistái közé tartozott. Célját
demagóg szónoklatokkal, hamis fejtegetésekkel, tények tudatos mellőzésével, csalásokkal,
szemérmetlen okirat-hamisításokkal érte el. „Ezenkívül hírhedt opportunista, akiből
hiányzott a bátorság, a széles látókör, aki életében kétszer volt országa és Európa sírásója.”
Ma egyébként szinte egyhangúan bírálják és kárhoztatják gyászos tevékenységéért, különösen
Franciaországban, ahol valaha annyira népszerű volt.
Henri Pozzi után, aki „A bűnösök”-ben{1 3 2 } igen tárgyilagos képet adott róla, újabban Gabriel
Puaux ítélte el néhány figyelemreméltó oldalon, ahol azzal vádolta, hogy „országát végül is a
szétdaraboláshoz és szolgasághoz vezette”.{1 3 3 } Hasonlóan vélekedik Jacques Mordal is a
„Versailles, vagy a lehetetlen béke” c. munkájában.{1 3 4 }
Jaksch Wenzel felveti a súlyos kérdést: „Miért fogadták cl az első világháború végén a
Quai d'Orsay hivatalai és Foch vezérkara Benes javaslatait, lemondva a Franciaországnak
megfelelő béke tervéről?...” „Miért támogatták vakon a kis Entente mértéktelen követeléseit,
mikor a valóság és jog szerint őket és nem a Kis Entente-ot illette a döntőbíró szerepe.”{1 3 5}
Erre Aldo Dami már előre válaszolt, még 30 évvel ezelőtt, mikor ezt írta: „Sajnálatos tény,
hogy a legtöbb francia politikus egyáltalán nem ismerte a Duna-medence népeinek és
országainak történetét. Így Benes és társai ügyesen folytatott hazug propagandájának
játékszereivé váltak; Benesék, hogy francia barátaikat és a tárgyaló feleket befolyásolhassák,
hazug állításokkal ferdítették el a valóságot. Hozzáfűzhetjük még, „Sajnálatos tény, hogy a
békekonferencián a francia küldöttek járultak legnagyobb mértékben hozzá a
Magyarországnak szánt sors keménységéhez és általában a békeszerződés szigorúságához.
Elsősorban Foch tábornok stratégiai indokolásának köszönhető, hogy Csehszlovákia halárát
délen a Duna képezi, semmi bevéve a nemzetiségi elvet és a népek önrendelkezési jogát... A
francia közvélemény tehát téved, olykor egyébként jóhiszeműen, mikor ellenzi a revíziót és
arra hivatkozik, hogy a békét Franciaország nem egyedül dolgozta ki és ezzel megkísérli a
felelősséget az Entente hatalmak összességére hárítani.” Bátran kijelenthetjük, hogy francia
politikusok, Clemenceau és Poincaré voltak a Párizs környékén 1919-20-ban diktált békék
nagy mesterei. Mindketten hivatkoznak ugyan a háborúban szerződések aláírása által vállalt
kötelezettségeikre, ez azonban egyáltalán nem számít bizonyítéknak éppúgy, mint Poincaré
kijelentése sem, hogy „Helyesen, vagy helytelenül jártak-e el Ausztria-Magyarország
megcsonkításakor, ezt meg kellett tenni a háború alatt vállalt kötelezettségek értelmében, de
ezt elvégre kísérletnek is lehet tekinteni.”
Tardieu a következőket mondta, amikor az Ausztria-Magyarország sorsát intéző bizottság
elnökségét átvette: „Semmiféle kegyelmet sem kell gyakorolni Magyarországgal
szemben”...{1 3 6 } Ez a kijelentés mintegy visszhangja volt Franchet d'Esperay gróf Károlyi
Mihályhoz intézett szavainak:
„Az Ön országa fizetni és bűnhődni fog!” Ez a két kijelentés maga is eléggé jellemzően
leleplezi az akkori francia vezető körök lelkiállapotát. Henri Pozzi szerint: „Minden
ellenajánlat és tiltakozás Tardieu dühös ellenállásába ütközött” -, majd így folytatta: „A jól
tájékozott történelem a trianoni békekonferenciát André Tardieu művének fogja elismerni.
Clemenceau és Wilson mögött meghúzódva ő csinált mindent... Ma már felmérhető a hibák
sorozata, melyek elkövetésére vak gyűlölete vezette és az a törekvése, hogy semmit se
hagyjon elvenni a csehektől és románoktól, akiknek egyébként évek óta fizetett ügynöke volt,
akiknek a sikert előre garantálta.”{1 3 7 }
Franciaország becsületére meg kell említeni, hogy létezett abban az időben egy másik,

Magyarország számára előnyös irányzat is. Elsősorban az ország értelmiségi köreiben, mely
sajnos nem tudta szempontjait előtérbe helyezni. Hangját azonban hallatta. Gobron idézi:
Trianon? „Egy tudatlanságból eredő béke” (Gabriel Hanotaux); Egy kegyetlen fantáziából
született béke (Monzie); Egy, az európai szervezetlenségből születeti béke (Lenail); Egy béke,
melynek ratifikálásához a haza dicsőséges halottainak szülei nem tudnak bátorságot meríteni
(de Lamarzelle); Egy tökéletlen béke (Aristid Briand)." Ehhez a láncolathoz, csatlakoznak
Paul Daumer-nek, a szenátus akkori elnökének szavai: „Szegény Magyarország, melyhez
olyan igazságtalanok voltunk!” Égy évvel később, mikor a trianoni rablást a francia parlament
elé terjesztették ratifikálásra - írja Gobron: a francia tárgyalás felelőssége legalább akkora
volt, mint szövetségeseié, a cseh gazságokkal szemben megvolt a lehetőségük, hogy vizsgálat
alá vessék az Apponyi gróf által előadott magyar sérelmeket. Nem tették meg.
Nem akarták megtenni. Jobban mondva erezték a tehetetlenségükből fakadó botrányos
igazságtalanságukat és inkább a jövőre vonatkozó revíziós és csalóka ratifikációs ígéretekéi
csillogtatták meg. Ilyen volt Millerand álszenteskedése, akinek a szerződés szövegéhez csatolt
levele ma a jogtalansággal tetőzött gúnyolódás. Nem bűnösek a francia tárgyalók? Nem
bűnösek a francia parlamenterek? Milyen jelentősége lenne néhány olyan személy
tiltakozásának, mint Lamarzelle, Paul Boncour, Charles Danielou, de Monzi, Charles
Tysseyre, Briand vagy mások? A trianoni rablás. Nincs más szó erre a bűnös szerződésre,
melyet a puskaporos mámor, a legyőzöttek kínzása felett érzett káröröm, és a győzelem vad
mámora jellemzett.
Ez volt Franciaországnak, a civilizáció fáklyájának megnyilvánulása! Állítólag magas emberi,
nagylelkű, áldozatos politikája néhány politikusának ostoba szólamai szerint. Óriási
nyomorúság és lelkiismeretlenség! Mivel számunkra a „Franciaország” szó elválaszthatatlan
az „igazság”-tól – írja Gobron – „kérjünk bocsánatot a szegény, szenvedő Magyarországtól
azért a fájdalomért, melyet elődeink okoztak neki”{1 3 8} , Desbons a következőket írta:
„Érintetlen-e ez a szerződés, mely bűzlik a tudatlanságtól és tévedéstől? Végleges-e az a
szöveg, amit a diplomácia csak saját aláírása után egy év múlva mert ratifikálásra a francia
parlament elé terjeszteni?”{1 3 9 } A francia felsőház zavarba jött egyes tagjainak leleplező
nyilatkozatától, melyeket, kezdve a békeszerződés előadójának, Charles Danielou-nak a
nyilatkozatával, a képviselőházban is megismételtek. Ezekből a fentiekben néhány részletet
idéztünk. A szerződést ezek után csak hallgatólagosan és azzal a fenntartással ratifikálta, hogy
a francia kormány gondoskodni fog minden tévedés és igazságtalanság felülvizsgálásáról. Ez a
valóságban soha sem történt meg. Meglepő-e ez mindezek után? Az 1921. június-júliusi
parlamenti viták mindenesetre kellemetlen leleplezéseket közöltek, nem beszélve a
szégyenről, melyet a szerződés botrányos rendelkezései kiváltottak Franciaországban. Az
1921. július 11-i parlamenti ülésen de Lamarzelle szenátor szó szerint a következőket
jelentette ki: „Mindazokkal szemben, akik gyermekeik vérét áldozták azért, hogy
Franciaország még szebb legyen, nem érzem magamban a bátorságot, hogy aláírásomat
odategyem egy ilyen szerződés alá.”{1 4 0} Briand 1921 június 7-i kijelentése nem volt ugyan
ennyire éles, de mégis jellemzi a rossz lelkiismeretét: „A trianoni szerződés valójában nem
tökéletes és az ellenkezőjét nem én fogom támogatni... Ki kételkedhet abban, hogy a magyar
határt önkényesen vonták meg? Elég ránézni a térképre, követni a határvonalat, mely
egyébként egyáltalán nem végleges, hogy meggyőződjünk arról, hogy az nem felel meg az
igazságnak.”{1 4 1 } Az amerikai parlament egyszerűen megtagadta a trianoni szerződés aláírását
és rosszallásának kifejezéseként 1920. augusztus 29-én különbékét kötött Magyarországgal.
Ezek után szeretnénk az előző egyszerűbb kijelentéseknél részletesebb francia véleményt
idézni. Monzi szenátor szerint: „A történelem pszichológusai soha sem fogják megállapítani,

miért ragaszkodott a francia politika ebben az időben oly nagy hévvel egyedül Magyarország
tönkretételéhez.
Miért kockáztatta meg, hogy maradványait éppen azok a népek kapják meg, akikről mindig
azt állítottuk, hogy a jövőt illetően tartanunk kell a fenyegetésüktől. Miféle nérói őrület hajt
bennünket, hogy felébresszük az irredentizmusokat, mintha csak mi akarnánk táplálni a
tűzvészt egy megvetett nép körül, melyet mi adtunk a lángok martalékának? Milyen
eltévelyedés következtében vették el azok, akik világszerte a nemzeti jogokról harsognak, a
magyaroktól azokat a városokat, melynek lakossága kevés kivétellel magyarul beszélt, magyar
származású, szívű és kultúrájú volt?
Miért, igen miért?{1 4 2 }
Charles Tisseyre képviselő: „Az egyik fél teljes rosszindulatának kellett a másik fél
tudatlanságával párosulni ahhoz, hogy a régi Magyarország csodálatos egységét egy képzelt
elnyomás nevében szétrombolja. Szétszakították ezt a nemzetet, amely politikai és
közigazgatási egységét 10 évszázadon át megtartotta, azzal a kifogással, hogy különböző
népekből áll.
Mit tettek ezek után?
Alkottak három új államot, még vegyesebb népességgel, mint amilyen a magyarországi
volt. Szétrombolták egy életerős egészséges ország politikai és gazdasági egységéi és
romjaiból új államokat alkottak, melyek messze állnak az előző egységétől... Magyarország
nem ok nélkül tartja felelősnek Franciaországot a tévedésekért és igazságtalanságokért. Ez a
helyzet nem tarthat a végtelenségig. Mért tette, vagy engedte ezt tenni Franciaország? Ezt a
káros cselekedetet? Ez a szerződés a mi munkánk Egy hosszú történelem tényeivel szemben
ügyetlen politikai cselekménnyel eltávolítottunk magunktól egy népet, melynek inkább
közelebb kellett volna kerülnie Franciaországhoz... Bizonyos, hogy a magyarok a háború alatt
a
németek hűséges és őszinte szövetségesei voltak... nem is arról van szó, hogy erről tudatosan
megfeledkezzünk; szemére vethetjük-e azonban Magyarországnak, hogy Németország
szövetségesévé vált? Nem mi sodortuk-e arrafelé azzal, hogy tőlünk telhetően támogattuk az
osztrák-magyar államokban a pánszláv mozgalmak kifejlődését? Trianonnal Magyarországot
ismét Németország karjaiba sodortuk. Megtehette-e tehát Magyarország, hogy nem visel
háborút Ausztria oldalán? Ma már tudjuk, milyen volt Tisza István gróf magatartása a
szarajevói merénylet után, a Bécsben tartott tanácskozásokon. A háború magyar részről nem
Franciaország, hanem az őt fenyegető Oroszország és Szerbia ellen irányult... Az egész háború
alatt a franciák minden korlátozás nélkül, szabadon élhettek Budapesten, beszélhették
nyelvüket, a budapesti színházak továbbra is játszottak francia darabokat. Hozzátehetjük
még. hogy Károlyi Mihály gróf forradalma „Vive la France"-ot (Éljen Franciaország) kiáltott.
Érthető, hogy a háborúban való részvételért meg akartuk büntetni Magyarországot, mért
kellett azonban erősebben sújtanunk, mint Németországot vagy Ausztriát? A magyarok
Franciaországtól még egy szemernyi igazságot sem kaphattak. Idők múltán ez egyébként úgy
tűnik előttünk, hogy mi vagyunk a felelősek mindazokért a szenvedésekért, melyek
Magyarországot Trianon óta sújtották... A francia sajtó különösen dühös magyarellenes
hangot alkalmazott... Magyarországon az a benyomás, hogy minden szerencsétlenség
Franciaországtól származik... feltehetjük a kérdést, hogy milyen esztelen indítékok késztették
a trianoni békeszerződés értelmetlen művének összetákolására.”{1 4 3 }
René Dupuis: „1914 előtt Magyarország Franciaországban olyan rokonszenvnek
Örvendett, mely csaknem a hagyományos barátság képét tükrözte. A háború elfeledtette ezt
és ma a franciák talán egyetlen országot sem ismernek olyan rosszul, mint Magyarországot...

A háború előtt 10-12 évvel már tapasztalható volt a közelmúltban még élénk francia- magyar
kapcsolatok fokozatos, szinte észrevétlen eltávolodása. Egyre ritkábban tettek különbséget
Franciaországban Bécs és Budapest, Magyarország és Ausztria között, mely utóbbi egyre
inkább Németország felé közeledett...
Ezt a pillanatot használták ki a csehek, szerbek és románok. Elkezdtek Franciaországban
céltudatosan szerkesztett iratokat terjeszteni, melyekben kifejezésre juttatták gyakran túlzott
és igazságtalan követeléseiket. A birodalmon belüli közös nyelvi és faji problémáikat,
Magyarország szláv és román kisebbsége elnyomásának legendáját... Ez a szakadék a háború
következtében jelentősen kiszélesedett. Ez a háború előtt és alatt mesterségesen felszított
hangulat, valamint a cseh és román diplomatáknak a béketárgyaláson alkalmazott ügyes
politikája váll kedvezőtlenné Magyarország számára a trianoni békeszerződés kidolgozásánál.
Ezért döbbenlek meg a magyarok, akik Franciaországtól joggal mérsékelt közbenjárást vártak,
ezzel szemben azonban ügyük minden részletében a leghatározottabb ellenséges
magatartással találkoztak... A háború végén mindenki Franciaországot választotta KözépEurópa döntőbírájává. A francia kormány sajnos nem értette meg nagyszerű, de nehéz
szerepét, gyenge volt, magáévá tette helyi szövetségesei szenvedélyét, megadott nekik minden
követelt elégtételt. Nem törődött az igazsággal és azzal, hogy saját ügyét és Európa békéjét
kompromittálja. A francia kormány ahelyett, hogy prágai, bukaresti és belgrádi szövetségesei
étvágyát mérsékelte volna, olyan jogos magyar irredentizmust készített elő, mely az 1914
előtti Elszász-Lotharingiával kapcsolatos francia irredentizmusra emlékeztetett. A magyar
követelések alapossága még Franciaországban és a békéért felelős nemzetekben is bizonyos
be nem vallott ellenszenvet váltott ki... A háború utáni politikai és gazdasági szükségszerűség.
Ausztria-Magyarország más, rugalmasabb formában történő visszaállítását kívánta, mely
biztosította volna a dunai népek egyesülését képező valamennyi állam számára a teljes
politikai függetlenséget. Egyedül Franciaország, mint viszonylagosan semleges fél. tudta
volna létrehozni ezek között a népek közölt a kibékülést, melyet ennek a központi európai
tömbnek a megalkotása tett szükségessé.
Sajnos, ilyen értelemben minden cselekvési alkalmai elmulasztott.”{1 4 4 }
René Dupuis szavai szerint a Kis Entente, melyet Franciaország a két háború között
támogatott, „szerencsétlen győzelmi szövetség” volt, melyet az ellen a Magyarország ellen
alkottak, mely a szövetség valóban nélkülözhetetlen és természetes magvát képezte volna.
Franciaországnak, miután meg sem kísérelte ezeknek az államoknak a béke és boldogulás
jegyében történő kibékítését, 30 év múlva látnia kellett, hogy előbb Németország, majd a
Szovjetunió egyesíti őket a szerencsétlenségben és szolgaságban.
Franciaország számára tehát jóvátételi kötelesség, hogy egy napon igazságot szolgáltasson
Magyarországnak és segítse a magyar nemzetet az újjászületésben.
Henri Pozzi: „Valamennyi legyőzött közül egyet sem sújtottak olyan keményen,
mint Magyarországot. Az igazság nevében a szó szoros értelmében felnégyelték.
Az ítélet kivégzés volt...” Lengyelország felosztása óta nem szakítottak még népet így
szét... Az erőszak békéje soha sem volt még ennyire előre elhatározott hatalmi cselekvésben,
ennyire esztelen rombolásaiban és feledékeny a történelem tanulságaival szemben, szította a
régi gyűlöletet, hogy újabb gyűlöletet teremtsen. Trianon tulajdonképpen nem tett egyebet,
mint szentesítette az utódállamok seregeinek területfoglalásait, melyeket az Entente által
aláírt fegyverszünet megszegésével hajtottak végre. A régieknél sokkal nagyobb
igazságtalanságokat és visszaéléseket követtek el, annak a három országnak a javára, mely
1917-től kezdve a rablóbanda módjára férkőzött be tekintélyes párizsi, római, londoni és
washingtoni lapok szerkesztőségeibe propagandacikkeikkel, csekkfüzeteikkel, térképeket és

statisztikákat hamisítva, okmányokat csonkítva, mint a vásári lókupecek. Ezeket az
embereket nevezte Clemenceau - sajnos későn - „győzelmünk sakáljai”-nak. Franciaország
támogatást nyújtott ennek a zsákmányéhes hadnak, mely visszaéli a béke hatalmasainak,
különösen Clemenceau-nak tudatlanságával és becsületességével. Ezek után nem csodálható,
hogy a múltban - és ma is - felelősnek tartották és tartják ezért a szörnyűségért... Ez a béke
százszor több igazságtalanságot és önkényt teremtett, mint amennyit megszüntetett. A
legnemesebb kifejezések álarcul szolgáltak a legszemérmetlenebb külpolitikai hódítási
eszközöknek.
A nemzetiségeket a réginél százszor kegyetlenebb elnyomással sújtották...
Mintha hallanám az ellenvetést: mennyiben tartozik ez ránk? Miért kell magunkat ebbe a
„balkáni vitába” beleártani? Tisztázzák ügyeiket egymás között! Franciaország azonban
felelős marad tévedéseiért, erőszakoskodásáért, jogtalanságaiért, melyeket ő tett lehetővé, és
amelyeket pénzével, befolyásával, hatalmával támogatott. Nem von le sokat Franciaország
felelősségéből az a kifogás, hogy a bizalommal való visszaélés áldozata lett...{1 4 5}
A két háború között - Henri Pozzi szavaival - Franciaország hasonlóképpen elmulasztotta,
hogy Magyarországon a hála és tekintély érzelmét biztosítsa magának. Ehhez elég lett volna,
hogy Millerand-nak a revízióra vonatkozó kísérőlevele esetleges kötelezettségeihez tartsa
magát a békeszerződés tévedéseivel kapcsolatban. Ha ügyelt volna a jóvátételi
cselekményekre és néprajzi kisebbségek számára biztosított jogok betartására, sok mindent
megváltoztathatott volna Közép-Európában...
La Reveliére: „Franciaország a szövetségesei és a legyőzöttek érdekeit méltányos
elbírálásában részesíthette és ezzel békét teremthetett volna a Duna mentén húzódó
hatalmas területen. Ehelyett azonban mindenütt nemkívánatos intézkedéseket tettünk és a
gyűlöletet szítottuk. Nem hódítóként, hanem felszabadítóként, a békeszerződés
létrehozásának céljával hatoltunk be a Központi Hatalmak területére. A Kis Entente ez idő
tájt egyik alkalmas központjában. Budapesten adhattuk volna meg a vezérfonalat a Dunamedencéről alkotott elképzeléseinkről. Miért nem lettük ezt?
Összehasonlítva Magyarországot a Kis Entente-tal, azt tapasztaljuk, hogy az a holnap
erőcsoportosulásában központi magot képez, melyet nem hagyhatunk figyelmen kívül azért,
hogy utódai hódító vágyainak engedjünk. A magyarok a Duna-medence kereskedelmi és
hadászati központjában egy erőd birtokában vannak. Trianonban egy öreg tölgyet
szándékosan különböző levélzetű támasznélküli fiatal bokrokkal helyettesítettünk.
Ezeknek a népeknek irigylésre méltó lenne a gazdasági helyzete, ha végleges jogállapot által
biztosított normális határok között élnének. Ennek az össze nem illő együttesnek együtt
kellett volna maradnia, és nekünk inkább a megegyezés szellemét kellett volna
sugalmaznunk. Mi azonban elmulasztottuk tekintetbe venni az őszinte együttműködés
alapvető fontosságát... Magyarország nem elhanyagolható pont politikai vonalon, mint ahogy
azt barátaink közül néhány professzor gondolja; régi történelme, kultúrája, hagyományai
vannak, hősi múltra és nagy - lélekbe vésett - szenvedésekre tekinthet vissza, amelyekért
értékelni kell.”{1 4 6 }
Az 1919-20-as szerződések óriási tévedése, hogy ellenkező eredményhez vezettek, mint
amit velük elérni kívántak: Közép-Európát teljesen Németország felé irányították, míg azt
remélték, hogy majd Oroszországnak fogják kiszolgáltatni. Ma már világos, hogy a
szerződések által létrehozott helyzet inkább kedvezett a világhatalmi törekvéseknek, mint egy
Entente által újjáalakított Ausztria-Magyarország. A német befolyás sokkal gyengébb lett
volna Szlovákiában. Horvátországban és Erdélyben, ha ezek az országok továbbra is
Magyarországgal egyesítve maradnak. Németország számára a „Drang nach Osten”-t sokkal

jobban megkönnyítették, mintha Németország egy erejében és büszkeségében, a
pángermánizmussal és pánszlávizmussal hagyományosan ellenálló Magyarországot talált
volna útjában. Ehelyett azonban az „Anschluss” után egy megcsonkított és megalázott
Magyarországot találtak. Felvetődik a kérdés, hogy nem volt-e Trianon részéről határtalan
ostobaság, hogy Németország nagyobb előnyére még Ausztriának is juttatott egy darabot
Magyarországból? Az erős Magyarország északon Lengyelországgal, délen pedig
Jugoszláviával egyesülve komolyabb akadályt képezhetett volna a hitleri törekvések útjában,
mint a széteső Kis Entente. „Csak arra lehet támaszkodni, ami ellenállóképes” - írta Stendhal.
Az idő igazolta, hogy Franciaország súlyos tévedést követett el, mikor feldarabolta a
Duna-medence tökéletes egységű központját, Magyarországot. Tévedése végzetes volt, mert
egymással függő viszonyban élő népeket választott szét. Egyiket szembeállította a másikkal és
így utat nyitott a német, majd az orosz imperializmus számára, amely fokozatosan birtokba
vette az előzően feldarabolt, romba döntött és demoralizált Duna-medencét. Ez az
összevisszaság egyébként ellentétben állt mind Franciaország, mind kis szövetségesei valódi
érdekeivel. Mint láttuk, akadt néhány francia politikus, aki, hogy hazája becsületét megvédje,
ostobaságnak minősítette a Duna-medence új átszervezését. Figyelmeztetéseik azonban
hiábavalók voltak. Franciaország makacsul folytatta egészen Münchenig azt a dicstelen
politikát, melyet Prága diktált.
A krónikások azt is állították, hogy néhány neves francia politikus, aki országa politikai
vezető szerepét akarta Európában biztosítani, a Habsburg birodalom esztelen feldarabolására
törekedett. Kis államokat akartak, melyek látszólag függetlenek, a valóságban azonban
Párizstól függenének.
Talán még attól is tartottak, hogy egy gazdaságilag kiegyensúlyozott, autonóm egységekből
álló államszövetség a Duna-medencében még komolyabb vetélytársa lehetne
Franciaországnak, mint az évszázados nemzetiségi ellentétek következtében legyengített
Habsburg-Monarchia. Igazságtalan határokat kellett kijelölni, gyűlölködést szítani, hogy ezek
a népek önként ne egyesülhessenek. Említésre méltó, hogy ezek az ördögien megvont határok
annyira hatásosak voltak, hogy a második világháború után a Szovjetunió is elfogadta őket és
a Franciaországéhoz hasonló okokból nem törekedett megváltoztatásukra, a helyi lakosság
érdekeit is figyelmen kívül hagyva.
A két háború között Franciaországot ugyanúgy a „status quo” rendíthetetlen őrének
tartották, mint ma a Szovjetuniót, és Budapesten méltán tették felelőssé Trianonért.
A Kis Entente-hez Franciaországot katonai segélynyújtási szövetség is fűzte. A Kis Entente
államok és Franciaország között ennek ellenére volt bizonyos félreértés. A franciák részére az
utódállamok védőgátat akartak jelenteni Németország törekvéseivel szemben. A Kis Entente
számára viszont Franciaország a lehetőséget jelentette Magyarország bekerítésére és
elnémítására. Milyen gátat képzett a Kis Entente Németország terjeszkedésével szemben a
második világháborúban? Hozzájárult-e bármikor a Szövetségesek győzelméhez? Eltekintve
talán Tito partizánjainak eredményes működésétől, melyet azonban egészen más indítékok
tápláltak. Mint láttuk, ez a „hatalmas gát”, Jugoszláviát is beleértve, az első lökésre
összeomlott. Egyes alkotóelemei, mint Románia, Szlovákia és Horvátország szabadítójukként
fogadták Németországot. Míg Franciaország naiv módon bennük látta legjobb segítőtársait
Németország terjeszkedésével szemben, ügyetlen politikával eltávolodott egy néptől, amelyik
Európának ebben a részében a szláv-germán törekvésekkel szemben a legszilárdabb ellenálló
alapot képezhette volna.
Ha Franciaország hibát követett el - és milyen hibát! - miért kellett ezt a hibás politikát
folytatnia? Franciaország 50 éve hazudik önmagának, nem mer szembenézni a valósággal:

Az 1914-18-as világháború félrevezetés volt, az egész világ számára. Ugyanúgy, mint az azt
követő béke.
A két háború között az az elv uralkodott Franciaországban, hogy az igazságot minden áron
leplezni kell, melynek kiderülése mind az „utódállamok”, mind pedig maga Franciaország
számára kellemetlen lehet. Az igazság azonban minden elővigyázatosság ellenére mégis csak
kiszivárgott. Így kiderültek a szarajevói merénylet valódi indítékai, valamint Tisza István
állítólagos felelőssége a háború kirobbantásában, hogy csak kettőt említsünk a számos példa
közül. Sajnos Franciaország a struccpolitikát tovább folytatva, még ma is kedvét leli ebben az
olcsó, nem anyagi természetű biztonságban, főként pedig a keleti államok siralmas sorsát
érintő lelkiismeret érzésében. Georges Andersen a „Combat” c. művében néhány évvel ezelőtt
ezt írta: „A magyar és csehszlovák tragikus események bűne nemcsak a jaltai egyezményig
nyúlik vissza, mint ahogy ezt a céltudatos propaganda híreszteli. Franciaország nem volt jelen
Jaltában és most magasan hordhatja fejét, moshatja kezét a magyarországi és csehszlovákiai
eseményekkel kapcsolatban.” Rendkívül könnyű és együgyű dolog a közép- és kelet-európai
bonyodalmak egyedüli okát a jaltai tárgyalásokban keresni, mikor ezeknek az állapotoknak
eredete az első világháború végzetes békeszerződéseire nyúlik vissza.{1 4 7 }
Jaksch Wenzel így ír: „A második világháború alatt a rövidlátó patriotista, De Gaulle-ista
politika Benes kívánsága szerint követte a „Yes-men” hagyományt. Ebben a magatartásban De
Gaulle nem képviselte egész Franciaországot, és ami az ellenállást illeti, néhány nagy
ellenálló visszautasította a csehek állal tervezett kiutasításokat, melyekről száműzetéséből
visszatérve szerzett tudomást... Mikor 1944-ben a sértetlen Párizs felszabadult és az ellenállás
vezetője, Georges Bidault, a kormányba került, még egyszer fellángolt a Hitleri megsemmisítő
európai demokrácia erkölcsi győzelmének reménye.
Ez az érzés vezette Dániel Meyert is, Bidault szocialista munkatársát, a Nemzeti
Tanácsban. Ennek ellenére a gaulle-izmus külpolitikája, a francia kommunisták manipulált
sovinizmusa és a „müncheniek” ellenségeskedése megakadályozták 1945 után
Franciaországot, hogy hozzájáruljon az európai demokrácia önkritikájához. Franciaországnak
kötelessége lett volna a két háború közötti események felülvizsgálása. Benes árnyéka nem
vághatja el sokáig Franciaországot a kelet-európai valóságtól.”{1 4 8}
A múlt szerencsétlenségeivel szemben valóban feledékeny Franciaország, De Gaulle-lal
tüntetően visszatért az első világháború előtti, az orosz-barát politikához, mintha nem tudta
volna kiszabadítani magát kora hamis és veszélyes vízióinak szorításából. De Gaulle, az 1944.
december 20-án történt első Szovjetunióbeli látogatása alkalmával pontosan ugyanúgy
nyilatkozott, mint Poincaré Szentpéterváron 1914 júliusában: „Ez az egyesülés Franciaország
és a Szovjetunió számára azt jelenti, hogy erősek, egymástól különváltan pedig azt, hogy
veszélyben vannak. A valóságban adva van a földrajz, a tapasztalat és a józan ész kategorikus
imperativusa.” Ez a beszéd meglehetős ellentmondásban áll Roosevelt néhány héttel később
tett ugyancsak határozott kijelentésével: „A jaltai egyezmény következtében Európa sokkal
szilárdabb lesz, mint valaha.” Ez az egyezmény, miután „kielégítette a Szovjetunió jogos
kívánságait”, kiszolgáltatott neki mintegy 120 millió európait, köztük a szövetséges
Lengyelországot, melyet a nyugatiak 1939-ben belehajszollak a háborúba. Ez az ország most
az első volt, amelyet Sztálinnak feláldoztak... Méltán írhatta a Le Monde 1945. április 17-én:
„Ütött a szlávok órája a történelem toronyóráján.”
De Gaulle tábornok 1966-ban a Szovjetunióban tett második utazása alkalmával
kezességet vállalt szándékai tisztaságát illetően. Vajon 20 év távlatából nem Churchill és
Roosevelt 1945-ben elkövetett tévedését ismételte meg? A háború alatt a Komintern
látszólagos felosztása elaltatta a nyugati demokráciák éberségét, és emlékszik-e még valaki

Franciaországban arra, hogy az orosz ortodox egyház visszaállítását jelentős politikai
eseményként ünnepelték. Az „enyhülés” és „együttműködés” szavak nem „újkeletűek”, 1945ben már hallottuk őket. Hogyne lett volna közeledés Roosevelt, aki a második világháborúban
azt állította népének, hogy a Szovjetunió békeszerető demokrácia és De Gaulle között, aki
mosoly nélkül állította 1966-ban, hogy a Szovjetunió a „pacifizmus lángjának megszállottja”.
A nyugati országok, melyeket a keleti veszély közvetlenül nem érintett, történelmük
folyamán gyakran folytattak rövidlátó politikát és keleti hódító nagyhatalmakkal szövetkeztek
európai vetélytársaik ellen. Franciaország
királyai a Habsburg dinasztia elleni küzdelmeikben gyakran keresték a török szultán
szövetségét Németországgal szemben. A jelen század folyamán már két alkalommal segítették
a pánszlávizmust és Moszkva hegemóniára irányuló törekvéseit. Ez végül is azt
eredményezte, hogy nyugat érdekeit szem elől tévesztették és 1945-ben megengedték a
Szovjetuniónak, hogy uralmát egészen az Alpokig kiterjessze. Hasonlóan I. Ferenc
politikájához, aki a török birodalomból a francia politika ellenpólusát akarta kialakítani és
ezzel hozzájárult ahhoz, hogy a török birodalom Bécs kapujáig terjeszkedjék.
Franciaországban igen gyakran elfelejtik, hogy Oroszország több mint tele ázsiai birodalom,
és hogy a kommunizmus sokkal türelmetlenebb és kegyetlenebb, mint az iszlám volt. A
nyugat szövetsége a törökkel, vagy az orosszal mindig természetellenes volt és a jövőre nézve
is a felsőbb érdekek elárulását jelentette. Roosevelt és Churchill 1945-ben megismételték I.
Ferenc tévedését, mondhatnánk, bűnél, mely abban állt, hogy elvakulva V. Károly
gyűlöletétől, társult az Oszmán Birodalommal.
Ezzel utat nyitottak 1526-ban Magyarország másfélszázados megcsonkításához.
Az 1945-ös angol-orosz győzelem után Trianon propagandistái újból lélegzethez jutottak.
Magyarországot azonnal Németország első csatlósának, „leghűségesebb barátjának” nevezték,
mialatt azonban egy szót sem említenek Romániáról, mely az egész, idő alatt minden erejével
támogatta a náci Németország háborús erőfeszítéseit. Elfeledkeztek a „Cseh-MorvaProtektorátusról” is, mely az egész háború alatt Németország mellett állt, a cseh gyárak teljes
mértékben kiszolgálták a német hadiipart. Emlékezzünk Benes München után tett keserű
kijelentésére: „Ha azt akarják, hogy a németek szolgái legyünk, majd meglátják, milyen jó
szolgák leszünk!”
A cseh ipar az első világháborúban Ausztria-Magyarországot, a másodikban Hitlert szolgálta
ki. Termelékenysége még 15-18%-kal felül is múlta a birodalmi német iparét, s hódítók és
meghódítottak közölt sehol sem volt olyan szoros együttműködés, mint a Protektorátusban olvashatjuk Jaksch Wenzel „Potsdam” c. írásában. (Benes válaszáról számol be Carlo Sforza
„The Totaliarian War and After” c. művében - London, 1942.)
Szemérmetlen módon nem ismerték el Magyarországnak a háborúban való gyenge
szereplését és megengedték, hogy a Vörös Hadsereg leigázza. Mintha a magyaroknak
kötelességük lelt volna, hogy feláldozzák magukat azokért, akik 20 évvel ezelőtt cinikusan
kifosztották és kegyellenül megcsonkították országukat. Ebben a gyászos időszakban
végeredményben nem maradt számukra más választás. Magyarországnak a hitleri
Németország iráni tanúsított „ragaszkodására" fényt vetnek a Wilhelmstrasse titkos iratai,
melyek Hitler Magyarországgal szembeni különös ellenszenvét bizonyítják. Erre Maurice
Beaumont, a Második Világháború Történelmi Bizottság elnöke dokumentumokkal
alátámasztott munkája is fényt vetett.{1 4 9 } 1944 márciusában Hitler egyébként megszállta
Magyarországot a magyarok lagymatag háborúban való részvételéért Németország oldalán
és a zsidóknak nyújtott 4 éves általános menedékjog miatt.
Mi történi újból? Az 1944. március 19-i német megszállás és az 1943. augusztus 17-én

Angliával Törökországban aláírt titkos szerződés, mely szerint Magyarország az első nyugati
alakulat belépésekor leteszi a fegyvert, a szökött szövetségeseknek - nevezetesen a
lengyeleknek - az egész háború lefolyása alatt nyújtott segítsége, a román, szlovák és horvát
szomszédok Németországgal való nyílt kollaborációja, végül gróf Teleki Pál rendkívül kifejező
öngyilkossága ellenére, a szerencsétlen Magyarországot ismét feláldozták minden
szomszédjának. Churchill szavai szerint Teleki Pál szelleme ott fog lebegni az elkövetkező
békekonferencián, s ott az ő nagy áldozatáról még futólag sem emlékezett meg senki.
Mindezek az angolszász győzteseknek nem volt lelkierejük ahhoz - talán az oroszok
követeléseivel szembeni gyöngeségük miatt -, hogy jóvátegyék Trianon rettenetes tévedéseit,
melyet a két háború között maguk is elismertek, és a hallgatólagos egyezmény ellenére, mely
légierőiknek megengedte, hogy átrepüljenek Magyarországon egészen a német megszállásig.
Így történhetett, hogy a háború után „szabadinak nevezett Európában, az 1947. február 10i párizsi békeszerződésben visszaállították a siralmas trianoni határokat, tekintet nélkül arra,
hogy a bécsi döntést a németeket kiszolgáló csehek és románok beleegyezésével hozták. Még
kisebb módosításokat is hoztak a csehek javára. A magyar kisebbséget azóta még inkább
elnyomják. Erdélyben másfélmillió magyar ellen alkalmazzák 25 éve büntetlenül az erőltetett
asszimiláció politikáját, mely már egyenlő a népirtással. Ez ellen Franciaországban
tudomásunk szerint a mai napig sem hivatalosan, sem félhivatalosan nem tiltakozott senki
sem. A trianoni és párizsi békék után a szerencsétlen magyar nép tudhatja, milyen értelmet
tulajdoníthat a sokszor meggyalázott nemzetközi igazság”, „kisebbségi jogok” és a „népek
önrendelkezési joga” kifejezéseknek.
Mindezek ellenére sincs talán még egy nép, mely érzékenyebb volna aziránt, hogy mit
képvisel, vagy mit képviselt egykor akár Franciaország, akár Magyarország. A két nép faji és
nyelvi különbözősége ellenére szellemileg nagyon is rokon természetű. Van egy bizonyos
finom szellemi közösség a francia és magyar között. Vérmérsékleti hasonlóság? Lehetséges.
Magyarország, mint a „kereszténység védőbástyája” évszázadokon keresztül megtartotta a
latin nyelvet, mint hivatalos nyelvet. A magyarok valahogy talán a saját latinságukat ismerik
fel bennünk.{1 50} Ez a hagyomány visszanyúlik a középkorba, mikor Anjou hercegek
uralkodtak Magyarországon és hozzájárultak a latin kultúra terjesztéséhez. Innen veszi
eredetét a hasonlóság Franciaország és Magyarország között, és azóta az egész történelem
folyamán gyakran találkozunk francia-magyar kapcsolatokkal.
XIV. Lajos pártfogásba vette a magyar menekülteket és hazafiakat, köztük II. Rákóczi
Ferencet, aki a nemzet felszabadítási kísérletei után Párizsban keresett menedéket. Kísérői
között volt Bercsényi fia, aki megszervezte a huszárezredeket és Franciaország marsallja lett.
Az 1848-as magyar forradalom is lényegében a francia forradalmi megmozdulások hatása
alatt állt. A francia és magyar lelkület mindig sok tekintetben hasonló volt egymáshoz. A
lovagias szellem, a katonai becsület, az adott szóhoz való ragaszkodás, szabadságszeretet,
jogi és politikai ügyek iránt való érzék mindkét nemzet hagyományai között
megtalálhatók.{1 51 }
Franciaország a történelem folyamán többször veszített, különösen az utóbbi évszázadban.
Elmulasztotta, hogy kiépítse barátságát Magyarországgal, melynek hűsége legendás. Hajdan
török, utóbb pedig pánszláv kártyát játszott. Magyarország népe azonban a két világháború
után ért csalódásai ellenére sem gyűlöli Franciaországot. Méltó lenne Franciaország
dicsőséges történelmi hagyományaihoz, ha igazságot szolgáltatna Magyarországnak, segítene
a magyar nemzetnek, hogy az egyesített és kibékült Európában elfoglalhassa méltó helyét.
Reméljük, hogy a történelem tanításán okulva a két nép egyszer végre meg fogja érteni
egymást.

Egyesek azzal fognak majd érvelni, hogy a magyar nép sohasem örvendett olyan
rokonszenvnek és megértésnek Franciaországban, mint az 1956. október-novemberi
forradalom tragikus napjai után. Ezt igazolja az I.F.O.P. közvélemény-kutatása is 1967
szeptemberében (lásd a VI. sz. függelék), melyet a „Paris Match" c. hetilapban tett közzé. Az is
igaz azonban, hogy az évenként megtartott október 23-i megemlékezéseken a francia hatóság
sohasem képviselteti magát. Még a 10 éves évforduló ünnepségein vagy az egyház
szertartásain sem volt jelen senki a hatóságok részéről.
Igaz, ez az esemény éppen a híres moszkvai utazás idejére esett, mikor csak a szovjet-francia
barátságról beszéltek. A magyar nép 1956-os felkeléséről egyetlen résztvevő ajkáról sem
hangzott el egy szó sem. Ezt én sosem tudtam elfelejteni.
Ma a francia politika, mely Magyarország szétdarabolását elősegítette, alapjában véve nem
ellenséges a magyarokkal szemben. E tekintetben hivatkozhatunk De Gaulle tábornoknak
Fock magyar miniszterelnök tiszteletére adott ebéden elhangzott kijelentésére, melyet a „Le
Monde" c. lap közölt. Ennek lényege a következő: Magyarország elég régóta létezik, eléggé
súlyos részt vállalt Európa sorsában, elég tapasztalatot gyűjtött ahhoz, hogy
megállapíthassa: A történelem folyamán minden megtörténhet, minden megismétlődhetik.
Ezt Franciaország is tudja. A történelmi események sorozata hosszú ideig mellékvágányra
terelte ugyan kapcsolatainkat, ennek okai azonban nem a Franciaország és Magyarország
közötti gyűlölködésben, hanem inkább a nemzetközi konfliktusokban kereshető, melybe
mindketten belekeveredtünk. Jelenleg az új helyzet arra készteti országainkat, hogy közelebb
kerüljenek egymáshoz és néhány fontos vonalon együttműködjenek. Ezt az új helyzetet úgy
jellemezhetjük, ha azt mondjuk, hogy a mi Európánk az átélt széthullások, háborúk és
forradalmak után felismeri, miszerint az élet, igen az élet az enyhülést, egyetértést,
együttműködést követel számára, mely felülemelkedik minden ideológiai versengésen,
felgyülemlett sértődöttségeken, ellentétes csoportokon és különböző kormányzati
rendszereken. Bárki láthatja, hogy ilyen irányú változásnak csak szilárd egyesült cselekvés
lehet az alapja olyan államok között, melyek urai maguknak és egymás között csak nemzeti
jellegüket tartják meg. Ha Franciaország és Magyarország meggyőződtek ennek az
átalakulásnak a szükségességéről és elhatározzák, hogy maguk és mások érdekében a
legnagyobb mértékben együttműködnek, akkor mindkettőjük számára gyakorlati
kapcsolatok kifejlesztéséről van szó. A kulturális és tudományos élet terén tapasztalható
számos hasonlóság megkönnyíti a dolgokat. A gazdasági és technikai vonalon azonban,
ahol a kölcsönös csere még meglehetősen korlátozott, nagyobb erőfeszítésekre van szükség.
Végül politikai szempontból - feltéve, hogy mindkét ország ezentúl már csak saját népétől
függ - Európa egyesítésének, a világ békéjének és az emberi haladásnak a céljait kell
szolgálnunk. Ez azt jelenti, hogy kapcsolatainkat, egymáshoz, való viszonyunkat minden
vonatkozásban sorosabbra kell fűznünk.”

VII. FEJEZET

Összefoglalás
A trianoni békeszerződés feldarabolt egy nemzetet, melynek szerepe és történelmi
küldetése ezer éven keresztül a nyugat, a kereszténység és az emberi kultúra számára
mindenkor felbecsülhetetlen jelentőségűnek számított. Ennek a népnek egészen különös
tulajdonságokkal kellett rendelkeznie ahhoz, hogy ezer évig minden megpróbáltatás
közepette fennmaradjon és küldetéséi teljesíthesse. Befejeződött vajon ez a szerep, és a
küldetés? Magyarországnak nincs többé létjogosultsága, mint ahogy ezt széldarabolói
állították? Az 1956-os eseményekre volt szükség ahhoz, hogy Európát és az egész világot
emlékeztesse: az 1000 éves Magyarország, a nyugat védőbástyája nem halt meg, nem tűnt el.
1956-ban a magyar nép ismét megmutatta, hogy milyen végsőkig elszánt akadályt jelent
minden imperializmus részére, mely uralmát Közép-Európára akarja kiterjeszteni, akár
mongol vagy török mint a múltban, akár germán vagy szovjet mint újabban. Az északról délre
terjeszkedő pánszlávizmus és a nyugatról keletre terjeszkedő pángermánizmus útját az egyik
fajhoz sem tartozó magyarok zárták el, „akiket a Gondviselés helyezett oda, a germán-szláv
tenger hullámaitól verdesett szikla, az európai egyensúly nélkülözhetetlen
tényezőjeként.”{1 52 }
Ebben tapasztalható ennek a nemzetnek a nagysága és sajnos tragédiája is egész történelme
folyamán. Magyarország valóban Európa egyik legveszélyesebb részén, az ellentétek
ütközőpontján, ahogyan sokszorosan megírták, egy szerfölött veszélyes ponton, a kontinenst
uraló nagy népek: a latinok, a germánok és a szlávok között foglal helyet. Ennek ellenére,
valahányszor csak meg tudta őrizni nemzeti függetlenségét, egyensúlyi tényezőt biztosított
Európa számára. Láthattuk, hogy főleg Magyarország testét északon és délen célbavevő
pánszláv terjeszkedési vágyak, vagyis a pánszláv veszedelem volt számára a legsúlyosabb. Ez
volt egyébként mindig a magyarok tragikus helyzete, hogy a két veszedelem: a germán vagy a
szláv között kellett választaniok. Ennyire kedvezőtlen helyzetben, végtelenül nagy nemzeti
érzés hiányában a magyarok kétségtelenül eltűntek volna.{1 53 } A két háború példája egyébként
világosan megmutatta, hogy „a magyarok csak a mártások között választhattak, amellyel
megetették őket”.
Magyarország sem 1918-ban, sem 1945-ben nem nyert volna még német győzelem esetén
sem, mert Németország valószínűleg gyarmatosította és talán meg is csonkította volna.
A magyarok a civilizáció és a kereszténység védelmében kifejtett nemes tevékenységét
egyébként a múlt századokban nem csak pápák és kiváló politikusok, hanem kiemelkedő
francia és más nemzetiségű történészek és földrajztudósok, mint Michelet, Quinet, Reclus,
Chassis és Sayous - hogy csak a franciákat említsük is elismertek és azt az elmúlt századok
folyamán erőteljesen ki is nyilvánították. A magyar történelem majdnem minden lapján
találkozunk a magyarok elszánt akaratával, hogy szabadok maradhassanak és ne kelljen
idegen elnyomást elszenvedniük még akkor sem, ha az elnyomó maga egy nyugati
nagyhatalom is volt: emlékezzünk az osztrák imperializmus elleni véres felkelésekre, melyek
az egész XVII. századot jellemezték, Bocskai István, Bethlen Gábor, Rákóczi György, később
II. Rákóczi Ferenc vezetése alatt egészen a Kossuth-féle szabadságharcig 1848-49-ben, melyet
mint az egész világ tudja, az oroszok vertek le, ugyanúgy mint az 1956-os nemzeti felkelést.
Talán a nyugathoz való állhatatos hűségben kell keresni a mély okát annak, ami miatt a

magyarok, saját keleti származásuk ellenére, a keletről, vagy délről jövő támadók által oly
kegyetlen bánásmódban részesedtek, akik végigpusztították országukat egész történelmük
folyamán; a tatároktól és a töröktől kezdve, melyek özönét több évszázadon keresztül
önmaguk feláldozásával tartották vissza - több ízben megvédve egész Európát egy nagyobb
szerencsétlenségtől, egészen a legutolsóig: az orosz betörésig, amely több tekintetben hasonló
volt a megelőzőkhöz.
Bizonyos, hogy ez a majdnem szüntelen, a keletről fenyegető barbarizmus ellen
századokon keresztül a mai napig rendíthetetlen hittel, elszánt bátorsággal és rendkívül
élniakarással folytatott küzdelem - minden elszenvedett vereség és seb ellenére (mely olyan
mélyen rányomta a nemzeti és európai küldetés eszméjének bélyegét a magyar lelkületre)
állította a magyar nemzetet hősi forradalmában egységesen a szovjet megszállókkal szembe.
Az 1956-os forradalom jelentősége nem érthető meg teljességében, ha fényt nem vetünk a
magyar nemzet egész történelmére, melynek 1956 egyik legmozgalmasabb, legdicsőbb
epizódját képezi. Rá kell világítani ezen keresztül nemcsak a közelmúlt eseményeire, a
szerencsétlen jaltai és potsdami egyezményekre, melyek egész Közép- és Kelet-Európát vakon
kiszolgáltatták az oroszoknak, hanem a negyedszázaddal azelőtt létrejött St. Germain-i és
trianoni békediktátumokra is, melyek szétrombolták Ausztria-Magyarországot és Szent
István Királyságát.
Az 1956-os október-novemberi napok, mikor gyakran felhangzottak a Marseillaise hangjai
is, a magyar nép egyik leghősiesebb lapját írták be a történelmébe. Magyarország elterelte a
figyelmei más országok erőtlenségéről, különösen hagyományos vádolóiról és elkeseredett
rágalmazóiról.
1956-ban egyes nyugati politikusok bizonyos lelkiismeretfurdalást érezhettek, mikor látták,
hogyan támadnak hősök, a kommunizmus igazi ellenállói abból a népből, abból az országból,
melynek megcsonkításához maguk is hozzájárultak, melyet haragos magatartásukkal éveken
át üldöztek, igazolva Tacitus már idézett mondását: „Azt gyűlölik, akinek ártottak.”
Ami a magyar népben szép és büszke volt, azt összetévesztettük az elbizakodottsággal.
Mikor a nagy felkelés hírei eljutottak hozzánk, meg kellett állapítanunk, hogy ezeknek a
jellemvonásoknak, melyek kissé megdöbbentettek bennünket, megvolt a maga magasztos
oldala is. A túlzásokkal szemben látható a lenyűgöző nagyság, a látszattal ellentétben a
hősiesség ejt csodálatba bennünket. Mikor ez a hősies felkelés elérte a csúcspontját, egy belső
hang arra késztetett bennünket, hogy bocsánatot kérjünk a magyar néptől: „Oly közel voltak
hozzánk és mi nem értettük meg őket, oly nagyok voltak és mi nem tudtuk ezt...” ezeket a
mondatokat 1956. november 2-án egy utódállambeli személy írta.{1 54 }
Meddig kell még Magyarországnak az orosz rabszolgaságot elviselnie?
A magyar nép a múltban, a 150 éves török uralom alatt, mindenesetre bebizonyította, hogy
felkészült a hosszú ellenállásra. Az 1848-as szabadságharc leverése után az ország
hasonlóképpen 20 éven át tehetetlenül, de csüggedés nélkül tűrte az osztrák terrort. Az ország
minden együttműködést visszautasított az osztrákok által rákényszerített kormánnyal. Az
ellenállás Ausztriát végül is az 1867-es kiegyezésre késztette, mely a magyar nép számára
újból felemelkedést hozott, megvalósítva fél évszázad alatt egész Európa csodálatára tíz
generáció munkáját. Magyarország valószínű most is meg fogja találni a módját, hogy a
szovjet elnyomásból felszabaduljon és visszatérhessen régi hagyományaihoz. Az évszázadok
folyamán több példa volt már a magyar nemzet újjáéledésére. A Szovjetunió nem fogja
néhány év, sőt néhány évtized alatt sem letörni azt az országot, mely oly szilárdan ellenállt
az évszázados török uralomnak. 1956-ban a magyar nép szabadságszeretete, önvédelmi

ösztöne ismét szembehelyezkedett a kommunista kísérlettel, mely arra irányul, hogy az
ország nyugattól elfordulva kelet felé, Oroszország felé forduljon, mellyel semmi
hasonlóságot sem érez. 1956-ban Magyarország mindent megtett, hogy kiszabadítsa magát
az ázsiai láncokból és újra az oly hálátlan nyugathoz csatlakozzék, amely megint semmit
sem tett a megmentésére.
Bethlen István gróf Trianon után elhangzott szavai ma is időszerűek maradnak: „Egy
dolog bizonyos, az, hogy ez nem tarthat a végtelenségig, már csak azért sem, mert így
lehetetlen élni. A jelenlegi élet Magyarországon lassú halál, pusztulás, tervszerű
megsemmisítés, de azért sem lehet így élni, mert a láthatáron új viharok jelei tűnnek fel,
melyek azt az épületet, melyet törmelékből raktak össze - amely magánál az alkotási
hibájánál fogva nem fog tudni fennmaradni -, el fogja söpörni.”{1 55}
Bátorság kell ahhoz, hogy tévedéseinket beismerjük és tanuljunk a tapasztalat kemény
leckéjéből. A két világháború békeszerződései a világégés hatására keletkezett önzés és
tévedések következtében előidézett, a tetőpontra hágott nacionalizmusok alapján jöttek létre.
A győztesek mégis „A demokráciáért és szabadságért folytatott kereszteshadjárat” szólamát
fogadták el, mely az Entente propagandájának leplezésére szolgált. Ma már sokan elismerik,
hogy a történelem folyamán két alkalommal, 1919-20-ban és 1945-ben soha nem tapasztalt
cinizmussal, felületességgel és farizeismussal döntöttek Közép-Európa sorsa felől. Az 1941.
november 14-én Roosevelt és Churchill által aláírt Atlanti Charta, melyet Sztálin is elfogadott,
ugyanolyan illuzórikus volt, mint Wilson híres 14 pontja. A népek szabad akaratnyilvánítása,
önrendelkezési joga nélkül semmiféle területgyarapításra vonatkozó kikötést a Charta nem
tartalmazott. 1944 októberében Churchill, mint ismeretes két szivarszippantás közepette
engedte át botrányos módon Sztálinnak a 90%-os uralmi fölényt Romániában, 50%-osat
Magyarországon és Jugoszláviában, ellentétben a 99%-os angol hatalmi túlsúllyal
Görögországban. A győztesek, ahelyett, hogy a „nemzetközi igazságára, „testvériség”-re
vonatkozó ígéreteiket teljesítették volna, hihetetlen soviniszta és lelkiismeretlen egoizmussal
párosított korlátolt értelemmel és hihetetlen cinizmussal sáncolták körül magukat. A katonai
győzelem órájában Churchill nagy hangon kijelentette: „Ezúttal nem fogjuk ugyanazokat a
tévedéseket elkövetni.” Ekkor egy pillanat szünet után, mintegy magában beszélve de jól
hallhatóan cinikusan hozzáfűzte: „De el fogunk követni más egyebeket.” Ennek ellenére
mindkét világháborúban a szabadságot hirdették. E tekintetben nem volt haladás a két
háború között, inkább visszaesés. Tehát egyik háborút sem a ,jog”-ért folytatták és egyik békét
sem a „népek felszabadításáért” kötötték. Nagy hazugság, amit tegnap is állítottak és ma is
állítanak, hogy a népek „a legbiztonságosabb, legigazságosabb Európában élnek". A győztesek,
akik a propaganda minden eszközével rendelkeztek, ráerőszakolták a nemzetközi
közvéleményre saját tévedéseik igazolását, saját népeik pedig a hazug propaganda hatására
nem ismerhették fel az igazságot. „A hatalmasok az első világháború után meg voltak
győződve, hogy népük számára a békét és biztonságot mindörökre biztosították. De
lehetséges volt-e ez, mikor a történelmi tanulságokat és erkölcsi alapelveket nem vették
figyelembe? Az események azóta igazolták a hibás számítások értéktelenségét, de az 1919-20as tévedések valódi felelősei nem ismerték be hibáikat, hanem újból minden felelősséget a
legyőzőitekre hárítottak.”{1 56 }
A nyugati hatalmak az Egyesült Államok közbelépése nélkül kétszer is elvesztenék volna a
háborút. Már maga ez a tény is elővigyázatosabbá és mérsékeltebbé kellett volna, hogy tegye
őket a legyőzöttekkel szemben.
1945-ben ugyanúgy, mint 1919-20-ban sem tudtak győzelmükkel mit kezdeni, nem tudták a

világnak az egyenlőség és mértékletesség példáját szolgáltatni, pedig az igazságra alapított
béke még egy népet sem alázott meg, egyik érdekét sem sértette. „A háború után cl kellene
tűnnie a gyűlöletnek, hogy az összeütközés megismétlődése elkerülhető legyen. Hogyan lehet
fenntartani a békét a nemzetek között, mikor egyeseket kifosztottak, mások pedig ezalatt
meggazdagodtak?” „Az erőszakos béke csak addig tart, míg a győztesek katonai és gazdasági
hatalma fennáll, azontúl pedig számítani lehet a legyőzött népek felkelésével (Franciaország
1870 után,
Németország 1918 után, Olaszország és Japán 1945 után.” Ezt olvashatjuk a győzelmek
ingatagságától Mme Isorni „A Nagy Háború igaz története” című könyvében.
Az igazi béke bizonyos elvi-erkölcsi értékek alkalmazását foglalja magában, hogy
bebizonyíthassák a legyőzötteknek a megtorló háború szükségtelenségét. A két utolsó béke
azonban több gyűlöletet idézett elő, mint az utána következő háborúk. Ezt már 1925-ben
találóan fejezte ki Nitti elnök „La Paix” (A béke) c. munkájában. „A békeszerződések ahelyett,
hogy valóban békét teremtenének, a gyűlölet, bizalmatlanság és bosszú magvát hintik el. A
jótékonysághoz hasonlóan a gyűlölködés is ragályos.
A győztesnél sajnos csaknem mindig megtalálható az indokolatlan szándék, hogy a
legyőzöttel tönkretegye. 1919-20-ban is ilyen szándékkal sürögtek-forogtak a
békekonferencián és korbácsolták fel a szenvedélyeket.
A győztesek, hogy megkíséreljék a legyőzöttek tönkretételét, anyagi jólétük és biztonságuk
csökkentésére törekedtek. A nemzetek egymástól való függése napról napra erősebben
bizonyította, hogy minden ország jóléte többé-kevésbé az általános jóléttől függ. A mostani
felosztás teljes képtelenség s nem felel meg a földrajz által determinált termelés és árucsere
természetes összefüggéseinek. Az ésszerűség parancsa szerint, a béke fenntartása érdekében
a győzteseknek mérsékelniök kellene magukat követeléseikben. Ki tudja elhinni, hogy egy
ilyen béke elfogadtatható, hogy
a legyőzöttek végül is alkalmazkodnak ezekhez az igazságtalanságokhoz, és hogy a befejezett
tények maguk is erre fogják kényszeríteni őket. Feltételezik, hogy a jelenlegi helyzet egy
jogállapot. Az igazság az, hogyha a legyőzöttek elszenvedtek is egy ilyen békét, azokat soha el
nem fogadták.
Európában nincs béke, csupán átmeneti beletörődés az erőszakba. A béke tehát kétértelmű.
Addig nem lesz béke Európában, míg a sorozatos háborús igazságtalanságokat jóvá nem
teszik, míg a különböző európai népek között helyre nem állítják a szükséges kölcsönösségi
viszonyt. Bárki láthatja, hogy a jelenlegi „status quo”-t csak a győztesek erőszaka tartja fenn!
Tévednek, ha a legyőzöttek bölcs belenyugvására számítanak. Igazságos helyzetet kell
teremteni, mert a mostani elviselhetetlen. Az erőszakot és az emberi jogok megsértését nem
csak az egyik fél követte el. Nem a civilizáció áll szemben a barbársággal, mindkettő
megtalálható mindkét táborban. Nincs jó nép és rossz nép. Mindegyik népben vannak jók és
rosszak.
Gyakran elfelejtik, hogy a történelem folyamán Franciaország folytatta a legtöbb háborút,
hogy a Franciaország által kezdeményezett háborúk nagy részének véres színhelye
Németország volt. A háborúk szinte szakadatlan sorozatában a legnagyobb katonai hatalmat
Európában Franciaország gyakorolta, Richelieu-től kezdve Napóleonig: a XVII. században 64
éven át, a XVIII. században 52, a XIX. században 32 éven át.”
Georges Roux 1931-ben a „Békeszerződések felülvizsgálata” c. munkájában a következőket
írta: „Erkölcsileg és fizikailag lehetetlen, hogy bizonyos államok egy tévedésből örökösen
hasznot húzzanak és hogy Európa kialakulása a tűrhetetlen igazságtalanság alapján történjék.
A status quo végtelen megőrzésében hinni annyit tesz, mint ezeket a vágyakat tényként

elfogadni.” Bertrand de Jouvenel így írt: „Bizonyos hatalmak politikája olyan, mint a
játékosok viselkedése; ha nyertek. Nagy Károly módjára visszavonulnak.” A határok
megsértésének tiltása helyes, ha azokkal megelégedetlek. De ha elégedetlenek az erőszakolt
határokkal? A legyőzöttek kimerültsége és a győztesek ereje múlandó. Az emberek
szerződései nem az örökkévalóság isteni törvényei. Albert Sorel történész ezt a
következőkben fejezte ki: „A szerződések az alkotásuk pillanatában fennálló viszonyokat
fejezik ki. Meghatározó jogszabályaik nem maradnak fenn azok között a feltételek között,
melyekben megalkották őket. Nincsenek örök érvényű szerződések, mint ahogy nincsenek
megváltoztathatatlan politikai törvények sem. Mikor már nem képviselik többé a szükséges
viszonyokat, akkor csak erőszakkal lehet őket fenntartani. Európai Szövetség csak akkor
jöhet létre, ha a megsértett patriotizmusok megnyugodtak.
Előbb azonban Európát igazságos határok szerint kell újra felosztani. Az Európai
Szövetséggel kapcsolatban első és fő kérdés a nemzetek összehangolásának kérdése. Első
feladat a területi kérdések megoldása az európai egyensúly veszélyeztetése nélkül. A
forradalom és vereség által legyengült hatalmak újra életre kelnek. A győzelmi
szintkülönbséget nem lehet a végtelenségig fenntartani. A győzelem a háborúhoz hasonlóan
csak átmeneti állapot. Úgy veszít az értékéből, ahogy távolodik. Mi is volt ez a győzelem? Az
a tény, hogy a germánság négy éven át győzelmes volt, kezében volt a kezdeményezés, a
katonai fölény. Emlékezzünk azokra a véletlen körülményekre, melyekből hasznot húztunk
és óvakodjunk a mértéktelen kevélységtől, mely veszedelmes önhittségre vezethet. Valljuk be
önmagunk előtt, hogy a győzelem nem ad jogokat és az erőszak nem alkot törvényt.
A győzelem csak az igazságosság lehetőségét teremti meg. Nem öncél, hanem a béke eszköze.
A jó győzelemnek bölcsnek kell lennie.”{1 57 } Attól függ-e vajon a béke fenntartása, hogy KözépEurópában minden áron állandósítani akarjuk az igazságtalan és természetellenes helyzetet?
Poincaré szerint a „Béke nem pillanatnyi helyzet megkövesedése, hanem életmű”. „Az időre,
az emberi tévedések nagy restaurátorára vagy talán az új katasztrófákra kell várnunk, hogy a
világháborúk győztesei állal létrehozott szerencsétlen helyzetet megváltoztassák?”
Van-e jelentősége - mondják majd - e meglévő helyzet elutasításának, mely néhány évtől
eltekintve már egy fél évszázada tart? Sajnos vannak tények, melyeket időlegesen el kell
ismernünk. A magyarok ma többek között így foghatják fel a dolgokat. Az utolsó szó azonban
semmiképpen sem lehet az erőszaké. Franciaország 1871-ben elvesztette ElszászLotharingiát. Sem a nép, sem a vezetők nem fogadták el befejezett tényként ezt a veszteséget
és tiltakozásuk állandó maradt egy fél évszázadon át. Anyagi lehetőségek fenntarthatnak egy
ideig alapvetően lehetetlen és becstelen helyzeteket, a lényeg azonban, hogy ne fogadják el
őket és a tiltakozás ne lankadjon. Ez az alapelv és a remény kérdése. „A népeket, melyeket
olyan törvények alá vetettek, amelyeket azok nem fogadtak el, semmiféle jog sem
kényszerítheti hallgatásra.” {1 58} A politika szabályai semmivel sem magasabb rendűek az
erkölcsi szabályoknál, még akkor sem, ha egyes országok nemzetiségi kisebbségeik kényszerű
beolvasztására hivatkoznak, egy igazságtalanul birtokolt helyzet érvényesítése céljából. Ez a
rendelkezés szerintük egyébként azzal indokolt, hogy elkerülhetetlen a nemzetközi rend
stabilitásához és a béke biztosításához. Ez egyszersmind a lopástól visszavonult tolvajok
magatartásának klasszikus példája, akik azt kérik, hogy erősítsék meg a rendőrséget.
Ullein-Reviczki „A trianoni béke területi kikötései” c. munkájában a következőket írja: „A
rendelkezés feltételezi, hogy a panaszos, aki hosszú időn át hallgatott, önként lemondott
jogáról. Franciaország állandóan tiltakozott Elszász-Lotharingia elfoglalása ellen 1871-ben, a
lengyelek pedig szintén tiltakozlak országuk felosztása ellen, 1792-ben.”{1 59 }

Millerand 1920. május 6-i kísérőjegyzékében a következőket írta: „Egy jogállapot még
akkor sem jogosult a fennmaradásra, ha ezeréves s az igazságossággal ellenkezik.” Ezt
természetesen Magyarországra értették, de alkalmazhatjuk az utódállamokra is. Ha az
Entente szemében 1000 év nem volt elegendő ahhoz, hogy Magyarország birtoklási jogát
igazolja, hány év lesz szükséges Magyarország bűnös megcsonkításának igazolására? Az
érvényesség és tartam biztosításához legalább annyi szükséges, hogy egy szabályosan
kifejezésre juttatott kölcsönös beleegyezés álljon fenn, mint ahogy magánjogi személyek
közti esetben is szokás. Aldo Dami szerint történelemben nincs példa olyan szerződésekre,
melyeknek területi kikötései egy-két évszázadnál tovább is érvényesek lettek volna.” Nitti
elnök így ír: „Nincs örökké tartó szerződés, nincs olyan katonai megszállás, mely
megakadályozhatná egy nép újjáéledését. Magyarország különösen nem fogja elismerni
sohasem a csonkítást, melynek áldozatává vált.”
A második világháború néhány évétől eltekintve a trianoni szerződés most éppen 50 éves
lenne. Magyarország azonban mint állam már 896 óta létezik, nemcsak 1920 óta, mint
Csehszlovákia és Jugoszlávia, sem pedig 1878 óta, mint Románia. A trianoni szerződés az
ország történelmében csak kegyetlen sorsfordulót jelent, melyhez hasonlókat többször is átélt
már. Ezeréves történelmet nem lehet egy tollvonással megsemmisíteni.
A legújabb események is azt igazolják, hogy „örökre elveszettnek hitt ügyek is megőrzik belső
erejüket, hit a nemzeti öntudat éber marad és ápolja kultúráját.” Az 1920-ban Trianonban
létrehozott és 1947-ben Párizsban megerősített helyzet nem állhat fenn hosszú ideig, mert 50
év tapasztalata a magyar ügyet igazolja. Csehszlovákia és Jugoszlávia még mindig
életképtelen tákolmány, mert sem a szlovákok nem békültek meg még a csehekkel, sem pedig
a horvátok a szerbekkel. A második világháború példája igazolta, hogy a „szél első fuvallata”
kidöntötte ezeket a gyökértelen fákat és a „status quo" visszaállításához erőszakra,
deportálásokra, népirtásra volt szükség. Már a kiélezett szlovák és erdélyi kérdés is mutatja,
hogyan fog a három utódállam Magyarország előnyére széthullani, ha másként nem, egy
dunai konföderáció létrehozásával, mely lehetővé teszi a békés csoportosulásokat. „Ha KözépEurópában el akarjuk kerülni a múlt tévedéseit - írja Mikus - realistáknak kell lennünk és el
kell ismernünk minden nép és nemzetiség számára az egyenlőséget, még abban az esetben is,
ha több nemzetiségű államok alakulnak ki.”{1 6 0} Szlovákia, Ruszinszkó, Erdély és
Horvátország, melyeket földrajzi helyzetükön kívül még különféle kapcsolatok fűztek
Magyarországhoz, ha visszanyerték függetlenségüket, újból Magyarország felé fognak
orientálódni. A Duna-medence földrajzi egység, melyben a jelenlegi állapot csak átmeneti
jellegű lehet. Az ezeréves egység egyszer, valószínűleg egy unió formájában újra helyre fog
állni. Lengyelország példája igazolja, hogy egy országot, mely életképességét évszázadokon át
bebizonyította, nem lehet egyszerűen úgy felosztani, hogy a szétosztott részek egy napon újra
egymásra ne találjanak. La Reviliére-rel megjósolhatjuk: „Eljön az idő, mikor Magyarország
oly sokáig élő természetes teste keresni fogja elveszett tagjait, melyek valamilyen módon
önmaguktól ismét hozzá fognak kapcsolódni”{1 6 1 }
Magyarország földrajzi helyzete következtében kétségtelenül a Kárpát-medencében és a
központ természetes centripetális ereje a perifériák viszonylatában a szilárd alapot képez,
tehát minden dunai rendszer alkotóeleméhez tartozik. Trianon óta ahelyett, hogy KözépEurópa magva lenne.
Eisemann szavai szerint csak egy „lyuk". hozzáfűzhetjük: és tátongó, régóta vérző seb.{1 6 2 }
Azóta a vérzés ugyan csillapodott, de az ország teste továbbra is csonka maradt. Európa és a
környező országok szerencsétlenségére. Újból hangsúlyozzuk, hogy a Kárpát-medence
földrajzi helyzete és történelmi múltja biztosi ihatja Magyarország feltámadását egy új

választott formában, de az 1000 éves határokon belül. Egy nép, ha bele is törődik a
szenvedésekbe és nélkülözésekbe, a megaláztatás mindig elviselhetetlen marad számára. A
magyar nép tudatában van kultúrája értékének, földrajzi helyzetének, melyek lehetővé teszik
számára, hogy méltó helyet töltsön be Európában és ne nyugodjék bele abba a
megaláztatásba, melybe jelenlegi helyzete kényszeríti. „A magyar népet a történelem
folyamán tanúsított újjáéledési képessége és szervező készsége mindenkor olyan néppé
teheti, mely Közép-Európában a kristályosító elem szerepét tölti be.”{1 6 3 } „A magyar nép
életképességét mi sem bizonyítja jobban, mint természetes szorgalma. mellyel minden
szerencsétlenség után, ellenségtől körülvéve idegen támasz és segítség nélkül tudott dolgozni,
bár külső ellenségekkel volt körülvéve.{1 6 4 } Magyarországnak ismét abba a helyzetbe kellene
kerülnie, hogy Közép-Európa újjászervezésében azt a szerepet tölthesse be, melyre belső
értéke és földrajzi helyzete rendelte.”{1 6 5}
Trianon bizonyos mértékben megerősítette a magyar nép életerejét.
Történelme során nem ez volt az első katasztrófa, melyre a visszahatás mindig egyértelmű
volt. Soha nem hajolt meg befejezett tények előtt, soha nem szűnt meg energikusan ellenállni
az ellenség támadásainak, soha nem vesztette el a reményi, még a török hódoltság 160 éves
igája alatt sem.
A magyar nép sohasem mond le történelmi jogáról, sohasem alkalmazkodik előnytelen
feltételekhez, melyeket ráerőszakollak, hanem megragadja az első kínálkozó alkalmai, hogy
az igazságtalanságokat kiküszöbölje.
A passzív ellenállás, mely mindig hatásos fegyvernek bizonyult, Trianonnal szemben is a
tiltakozás eszköze lett, melyet a nép azzal a szándékkal alkalmazott, hogy nem fogadja el a
diktátumot Magyarország helyzetének végleges rendezéseként.{1 6 6 }
A Szovjetunió szolgálatában álló jelenlegi magyar kormány látszólag nem érdeklődik a
kisebbségek sorsa iránt az utódállamok területén. Úgy látszik, felhagyott mindenféle párizsi
és trianoni revizionista gondolattal.
A szocialista országok között hirdetett mesterkélt és teljesen színlelt „testvériség, barátság”
egy ideig a hallgatás vastag köpönyegét borította az egykori vitákra. A „primum vivere”: a
túlélés törvénye szintén szerepel játszott. A közvetlen rossz, az orosz kommunista uralom
pillanatnyilag elaltatja a régi problémákat, melyek azonban később újjáélednek. „Népinek”
nevezeti köztársaságokban nemzeti irányzatok feléledését lehet tapasztalni. Néha úgy látszik,
hogy ezekben az országokban a nemzetiségek közötti súrlódások csökkentek, annak ellenérc,
hogy az oroszok felhasználják őket uralmuk megszilárdítása érdekében.
1956 óta Magyarország látszólag alszik, azonban nem ismeri a magyarságot és a magyar
történelmet az, aki azt gondolja, hogy az utolsó szó is elhangzott és a magyarok örökre
belenyugodtak sorsukba. A beletörődés, megalkuvás sohasem volt magyar erény. A közelmúlt
idők sok gondja ellenére Trianon minden magyar számára gyötrő fájdalom marad. A két
háború között minden magyar, párt és osztálykülönbség nélkül felzúdult az ellen, amit
„gyalázatos békének” neveztek. Állíthatjuk tehát, hogy ezen a téren, minden magyar, még a
kommunista is egységes marad. Magyarországon senki sem fogadja el Trianont, de még a mai
közép-európai „status quo”-ban sem hisz. Ez az igazság, ha nem is beszélnek róla úgy, mint a
két háború között, amikor a „Nem, nem soha” felhívást mindenütt látni és hallani lehetett.
Ma az a helyzet alakult ki. melyet annak idején Gambetta ajánlott Franciaországban a
frankfurti béke után: „Mindig rágondolni, de nem beszélni róla.” Ugyancsak Gambetta
mondta, mely szintén érvényes Magyarországra is, hogy „Előbb-utóbb ütni fog az
igazság órája.”
Trianon tehát a magyarság számára akarva, nem akarva ezredéves történelmükben

megrendítő lőrés marad. Nagy költőjük, Ady, ki csontja velejéig magyar és szülőföldjéhez,
Erdélyhez szenvedélyesen ragaszkodott, ő maga jegyezte fel szerencsétlen hazája nevében,
halála előtti estén. 1919. január 27-én, a Biblia egyik lapjára e néhány szimbolikus szót:
„Én istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?...”
Igen, nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a két világháború győztesei Szent István
királyságát, Magyarországot kiárusították olyan népek között, melyeknek sem a történelme,
sem a bátorsága nem volt meg és amelyek Monzie szavai szerint: „nérói őrülettel vetették
magukat erre a szerencsétlen országra.” Trianon tehát történelmi tévedés, földrajzi
szörnyszülött, gazdasági lehetetlenség, igazságtalan békeszerződés önmagában és tragikus
következményeiben. Ezért írta Pozzi – „Magyarország az egész, világon - ugyanúgy mint
Franciaország 1871 után - minden szabadság- és igazságszerető öntudat számára az erőszak
által legázolt jog jelképévé
vált…”{1 6 7 }
Ellentétben az általánosságban elfogadott véleménnyel, a történelem újra reményre és
hitre jogosító érveket szül számunkra az ország jövő életére vonatkozóan. A bátorság nagy
példáit állítja elénk. Azokban a népekben, melyek eltűntek, nem volt erő a harc folytatásához
elnyomóik ellen, mely a függetlenséghez vezet. A szabadságot az ember nem kapja, hanem
kiharcolja magának.{1 6 8} A mai magyarok elfogadhatják Delcassé francia külügyminiszter
kijelentését: „Egy nemzet nincs megalázva azzal, hogy legyőzték, vagy ha aláírt késsel a
torkán egy végzetes békeszerződést. Becstelenné válik azonban, ha nem tiltakozik, ha
tönkretételéhez maga is hozzájárulását adja. Nem a vesztés a bukás, hanem a lemondás...”
Az áldozat és ellenállás, legalábbis egy időre mindig biztosítja az újjászületést és
fönnmaradást. Kevés nemzet szenvedeti annyii a két háború és a két béke következtében,
mint Magyarország. Biztonsággal lehet mondani, hogy kivétel nélkül minden magyar, osztály
és vagyoni megkülönböztetésre való tekintet nélkül, a Trianon óta elteli évtizedek folyamán
anyagi és fizikai léiében erősen érintve volt. Magyarország csalódásból - csalódásba,
megpróbáltatásból - megpróbáltatásba sodródott. Az évszázadok során egész ellenséges
világgal kellett megküzdeni. Ma a kommunista uralom alatt szenved. Magyarország valóban
mindent feláldozott hivatása és történelmi küldetése érdekében. Nagy nép akart lenni. „A
világ legmagárahagyatottabb népe” - mondta róla a hőslelkű Mindszenty bíboros 1948-as
utolsó pásztorlevelében, letartóztatása előtti este, mintegy visszhangját keltve így Ady utolsó
felhívásának. Ez a magyar sors nagy tragédiája és végtelen magánya.
Idézünk néhány magyarbarát francia szerző megnyilatkozását.
„Aki szívét Magyarországnak adja, megismeri az őszinte és tartós szeretet örömét.”
„A mindenkor felséges és mindenkor oly különc Magyarország.”
„Spanyolországgal együtt az az európai ország, melyet a középszerűség és burzsoázia
szelleme a legkevésbé érintett.”
„A magyarok mindent a józan ész szellemében fogadnak.”
„Vesztett csatáik, vérbe fojtott felkeléseik a történelemből a legendák világába hatolnak.”
„Magyarország a bátorság hazája.”
„Európába átültetett keleti vadvirág és érzékeny, az elnyomatással szemben türelmetlen,
büszke, heves fajta, mely évszázadokon át megőrizte latin kultúráját, hagyományait, hitét és
népi jellegét.”
„Egy faj, melynél az ezeréves civilizáció finomsága sem gyengítette el a vér erejét.”
„A magyar nép az erősebbek jogától megtörve idegen uralom alatt szenved. Halottnak
gondolhatnánk. Alszik. Szegény nagy, félreismert nép, melyet utólagos jóvátételként kellene
dicsőítenünk.”

„A magyar nép nagy volt a múltban, nagy marad a jelenben is. Nagy lesz a jövőben.”
„Kiterjedésében és gazdagságában történi megkisebbítése csak megerősítette történelmi
hivatástudatában.”
„Magyarország egy napon kijut majd a gyászból. Az igazság követeli, hogy ezt kívánjuk neki
és segítsünk neki ebben.”
„Magyarország nem jajgat. A jogtalanság jóvátételét nem koldulással akarja kivívni
magának, hanem nemesen viseli fájdalmát.”
„Magyarország Európának mindig a legnagyobb szolgálatot tette: az előőrs volt, aki
feláldozta magát, hogy időt biztosítson a hadsereg zöme számára.”
„Magyarország a nyugati világ bástyája már ezer esztendeje első nagy királya, Szent István
hagyományaihoz híven, aki Bizánccal szemben Róma felé fordult és kijelölte az utat országa
számára.”
Marcel Edmond Naegelen írja az 1956-os forradalomról: „A népek történelmében egy
kivételesen drámai oldalt írt le... Egy fenyegetett ország, egy szenvedő nép feledhetetlen
kiáltása volt ez, egy olyan nemzeté, amely úgy szenved és úgy harcol, ahogyan egy nemzet
sem képes szenvedni és harcolni a XX. században... A fájdalmához még az is hozzájárult, hogy
nem értették meg szenvedésében. Még abban a tiszteletben sem részesült, hogy áldozatnak
tekintsék.”
A magyar himnusz szerint: „Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt.” A magyarok
könnyei, kiontott vére, megkínzásaik s végtelen fájdalmuk múlhatatlan fénnyel veszik körül
Szent István koronáját.
Eljön-e végre a fordulat Európának és Közép-Európának jövőjére vonatkozóan? Ma már
felvethetjük ezt a kérdést és az idő múltával tiszta képet alkothatunk a tények láncolatáról és
a két világháború győzteseinek a hibáiról. Fustel de Coulange írta 1871-ben „Az események
nem mutatják mindig gyorsan következményeiket. Olykor egy negyedszázad kell ahhoz, hogy
mondhassuk: itt az eredmény.” „Meglátjuk majd a következményeket” - jósolta Bainville az
1919-20-as békeszerződések után. Nitti elnök szerint: „Az egyik bűn szüli a másikat, az egyik
hiba a másik hibát.”
Az erőszak erőszakot eredményez. A St. Germain-i és a trianoni békék felborították a földrajz
és a történelem törvényeit a Duna-medencében, elsősorban pedig Magyarországon, melyet a
győztesek kívánsága szerint a szó szoros értelmében feldaraboltak. Egy pillantás a térképre
meggyőz bennünket arról, hogy az európai földrészen semmi sem óvja többé a nyugatot az
orosz támadással szemben. Ha eljön az idő - mert el fog jönni mikor a nagy Európa
újjászervezésére kerül sor. gondolni kell az összetartó erőre, az új népek új formában való
szerves egyesítésére, mely nyugat őrszeme marad a barbársággal szemben.{1 6 9 }
A gyűlölet és lélekrombolás ellen, mely a közép-európai népek balkanizálásában a
főszerepet játszotta, a jóakaratú emberekre hárul a feladat, hogy harcukat egy európai
egységre törekvő föderatív eszménykép szemmel tartásával folytassák.
Ezeknek a népeknek az újjászervezése minden szabad ember kötelessége. A közép-európai
nyelvi és néprajzi területek összekapcsolása útján kell keresni délen, svájci minta szerint, a
szövetségi megoldást. Aldo Dami szerint a népesség megkérdezése akkor annyival inkább is
nélkülözhetetlen lesz, mert ez igazolja majd egyedül az új rendszer felállításának
vitathatatlanságát. Mindenütt népszámlálást kell tartani. Ezt kérte az Apponyi által vezetett
magyar küldöttség is. Kérése 50 év után mindig érvényes és egyre aktuálisabb lesz. Egy napon
tehát el kell jutni a Duna-medence népei önrendelkezésének megvalósításához, amit eddig
sohasem
tettek meg. A népszavazásnak általános szabállyá kellene válnia, mert csak akkor lesz béke a

világon, ha a népek mindenütt nyíltan megmondhatják, hova akarnak tartozni.”{1 7 0}
A jelenlegi közép-európai helyzet minden szempontból természetellenes, és a józan ész
szerint nem lehet véglegesnek tekinteni. A jövőben helyre kell állítani az egyensúlyt, mely
végeredményben egész Európa hasznára válik. A Duna-medence egységét valamilyen
formában biztosítani kell. „A történelem a szabad világtól ezentúl többet kíván a népek
önrendelkezési jogáról odavetett felszínes kijelentéseknél. Csak a leggyengébb népek
természetszerű joga iránti tisztelet és az erősebbek által nyújtott mérséklet példája tudják
megteremteni ennek az egységnek az alapját.{1 7 1 } „Semmit sem rendeztek el véglegesen, amit
nem az igazságnak megfelelően rendeztek”, mondta Abraham Lincoln. A történelem
megtanított
bennünket arra, hogy a béke, melyet nem az igazságra alapoztak, nem áll ellen az idő fogának.
A hatalom egyik napról a másikra változik, csak a népek által elfogadott béke marad szilárd.
Európának ezen a sokat háborított részén az egyensúly a németek, magyarok, szlávok és
latinok között csak egy nagy dunai szövetség keretein belül valósítható meg. A „valóságos”
Magyarország csak üdvözölhetné ezt a szövetséget az egységes Európa keretein belül,
melyben módja lenne arra, hogy újra történelmi múltjához és hagyományaihoz méltó
szerepet játsszon.

Utószó a második kiadáshoz (1989)
E könyv első kiadása óta a három utódállam állapota közismerten katasztrofálisan
leromlott. Különösen súlyos a helyzet Romániában, ahol a korlátozások mértéke a lakosság
mindennapi életét elviselhetetlené leszi.
Az Európában egyedülálló nyomor a politikai és szociális síkon nagy sztrájkokkal (Zsil-völgyi)
1977 nyarán, legújabban (Brassóban) 1987 novemberében jutott kifejezésre. Ezek az egyesült
tényezők ráadásul még megerősítették a feszültséget a nemzetiségek között és egyes
csoportjaik, különösen a jelentékeny erdélyi magyar kisebbség sorában 1986-tól nyugtalanító
és egyre növekvő exodust váltott ki Magyarországra, amely az utolsó hónapokban 20.000
menekültet, javarészt magyar származásút, regisztrált. Az illegális határátlépések száma 1987
nyarán 71%-kal emelkedett.
Ami Magyarországot illeti: a közvélemény, az intellektuális elit s a jelentős, az egész
szabad világban szétszórt diaszpóra s maga a kormány is kénytelen lépésről lépésre
tudomásul venni ennek a szerencsétlen magyar kisebbségnek főképpen az erdélyinek, de
valamivel diszkrétebben a szlovákiainak is - drámai sorsát. Helyzetük elviselhetetlen. Őket is
érintik a legelemibb s ismételt csapások magánjogi vonalon, ott is. ahol azokat már részben
megnyirbálták - mint Erdélyben: különösen az oktatás és a kultúra területén. A magyar
hatóságok törődése újabban két jellemző esetben fejeződött ki. Egyrészt a Magyar
Kultuszminisztérium védnöksége alatt megjelent hatalmas „Erdély történelme”, mely
elindította a román autoritások fékezetlen haragját, másrészt a KSZE konferencián
Magyarország csatlakozása kél benyújtott nyugati javaslathoz, a nemzeti kisebbségek
védelme érdekében.
„Magyar Hírek, 1988. március 4.”
Paris, 1988. március 31.
Yves de Daruvár
A bécsi találkozón Magyarország követe: Erdős András többek között hangsúlyozta: a
nemzeti kisebbségek problémái nem kezelhetők egyedüli módon az egyén emberi joga
viszonylatában. Csak a nemzetiségi kollektív jogok elismerése leheti a nemzetiségeknek
lehetővé kulturális keretek megalkotását, melyek lehetővé teszik saját irodalmuk, tradíciójuk
ápolását és a határ túlsó oldalán élő. azonos nyelvű emberekkel való kapcsolat fenntartását.
Erdős András hasonlóan szót emelt a helsinki szerződés 35 aláíró nemzet velencei
találkozóján az emberi jogok kérdésében. Itt is aláhúzta a nemzeti kisebbségek kollektív
jogainak s a kapcsolatoknak az anyaországgal való fenntartásának alapvető fontosságát.
Többek közölt kijelentette: Magyarország nagy fontosságot tulajdonít a határokon kívül élő
magyarok helyzetének. Maga részéről hozzá akar járulni ennek az állapotnak javulásához s
megfelelő módon akarja hallatni hangját, ha ezen a síkon sérelmek vagy diszkriminációk
merülnek fel. Mindezekhez - fűzte hozzá a követ - a magyar közvélemény élénk figyelemmel
kíséri a más országokban élő magyar kisebbség sorsát. Ez tehát nem maradhat közömbös, ha
megállapítható, hogy testvéreit erőszakos asszimiláció fenyegeti. A kisebbségek helyzete
befolyásolja az államok egymásközti kapcsolatait. Nem létezhetnek felhőtlen,
kiegyensúlyozott viszonyok kél állam között, ha a kisebbségek helyzete nincs kielégítő módon
szabályozva.
A vita folyamán több különböző ország képviselője, nevezetesen a harmadik világból,
ragadta meg a szót, hogy emlékeztessen a magyar kisebbség helyzetére Romániában.

I.FÜGGELÉK
A szlovák memorandum kivonata a magyar
parlamenthez 1861-ben
A magyarok megérkezésével az ezen a területen élő szláv közösségek megszűntek. Új
egyesülés váltotta fel őket, mely Magyarország neve alatt több más országgal együtt
tekintélyes helyet foglalt el és a területet 9 évszázadon át mindenféle szerencsétlenség
ellenére megőrizte.
A közös anyagi és szellemi érdek ennek az országnak különböző népeit, mint anyát és
gyermekeit egy családban egyesítette.
A közös feladat, a nyugati kultúra védelme a keletről jövő barbárokkal szemben és a
nyugatról jövő függetlenségük ellen irányuló támadások elleni védekezés mindenkor készen
találta őket fegyverrel a kezében akár a harctéren, akár az országgyűlés bölcs tanácskozásain.
A nyelvi különbség ellenérc ezek a népek tökéletesen megértették egymást a katonai
egységekben és az országgyűléseken. A közös hazaszeretet és a testvéri bizalom voltak a
megértés legjobb tolmácsolói. Egyikük sem gondolt gyűlölködésre, a másik nép nyelvének
megvetésére. Egyikük sem gondolt arra, hogy a másik kiirtása árán igyekezzék saját népét
megszilárdítani. Egyikük sem gondolt soha arra, hogy ezt ott kell a közös biztonság
megszilárdítása végett felvetnie, ahol az egész haza. a népek mindegyikének édesanyja, szent
érdekeinek kell összpontosulnia.
Hazánk, mely életerejét a testvéri szeretetből, összes népei megértéséből menti,
szerencsésen átélte a tatárjárást, a török hódítást és a nyugati abszolutizmus veszélyét. A
vallásháborúk is elmúltak, mint a viharok, melyek után a természet még szebb, még zöldebb
lesz. Lerázta magáról csaknem teljesen a középkori feudalizmus rendszerét és gyermekeit
egyenlő jogokban részesítette. 11 évi elnyomás után sem sikerült elfojtania a szabadság
levegőjét (az 1848-1859-es abszolutizmusról van szó). Most pedig számolnia kell azzal a
nagyszerű vagy gyászos következménnyel, hogyan tudja megoldani a nemzetiségi kérdést,
századunk mozgató erejét. Kívánjuk, hogy ez a kérdés közös édesanyánk számára ne
gyógyíthatatlan sebbé, hanem szilárd pajzzsá legyen, melyről leperegnek majd az ellenség
nyilai.
Ha a hazára való minden káros befolyás nélkül létezhettek Magyarország területén belül
kun és jász kerületek, hajdúvárosok, 10 ulánus község, 16 szepesi város és a földrajzi
nehézségek ellenére is 44 vármegye, ha 1848 előtt hazánk belső egysége veszélyeztetése
nélkül 4 kerületre volt felosztható, nem látjuk indokoltnak, hogy hazánk és a vármegyék most
tervezett átszervezése folytán a szlovák nemzet mért ne találhatna helyet mai területén FelsőMagyarország szlovák vidéke alatt. Ennek az elismerése ajánlható a polgári közigazgatás és a
polgári szabadság fejlődése érdekében, előnyei miatt, mely az említett terület számára nyelvi
egység tekintetében fontos.
Eleve szembe kell helyezkednünk minden olyan ellenvetéssel, mely szerint a szlovák
terület létesítése a történelmi Magyarország egysége ellen irányulna.
Már Szent István kijelentette Imre fiának szóló intelmeiben, hogy „Regnum unius linguae
imbecile et fragile est” (Az egynyelvű birodalom gyenge és törékeny) és azt ajánlotta neki,
hogy tartsa tiszteletben az országában élő különböző népek sajátságait és szokásait. Az ország
egységét és sértetlenségét a törzsek egyenlősége alapján létesítették. Ha az egyes törzsek

tudatos nemzetekké alakullak ál, és ennek alapján hazánk egysége és sértetlensége már nem
a törzsek egyenlőségében áll, hanem a nemzetekében, ezért sem dicsérni, sem szidalmazni
nem kell bennünket.
Azon népek közös múltjában, melyek ezt a hazát alapították, a Gondviselés jövőbe mutató
ujját látjuk. Mi csak azzal vetünk számot, hogy a Felvidék földrajzi jellege, anyagi, szellemi
érdekeink, a kereskedelmi és családi kapcsolatok eggyé fűznek bennünket. Mi ezt mélyen
átérezzük.
Egyáltalán nem vagyunk tehát ellenségei hazánk egységének és sértetlenségének. Ezért a
szlovák területen csak azt kell folytatni, ami gyakorlatilag megvan: nemzeteink
jogegyenlőségét, mely hazánk egységének sarokköve.
Mi, szlovákok nagyobb fontosságot tulajdonítunk Magyarország egységének, népei
egyetértésének, mint a tartalmatlan nemzeti gőgnek. Ezért készek vagyunk ésszerű keretek
között a magyar nyelv diplomáciai jellegét elismerni.
Egy nép sem ragaszkodik úgy nyelvéhez és nemzetiségéhez, mint a magyar testvéreink.
Elhihető-e, hogy a Teremtő szívünket és gondolatainkat különböző szabályok szerint alkotta?
Semmi esetre sem! Ami őket sérti, bennünket is sért. Az ő értékeik a mi értékeink is.

II.FÜGGELÉK
A magyar nép 1871-i történelmi tiltakozása
Elszász-Lotharingia elszakítása ellen.
Irányi Dániel 1871-ben a magyar nemzet nevében a képviselőházban a következő beszédet
tartotta.
Képviselő Urak!
Az újságok arról tudósítanak, hogy a francia kormány béketárgyalásokat kezdett a német
császár kormányával, mely többek között Elszász-Lotharingia átadását követeli. Ez a
követelés ellenkezik az emberi jogokkal és Európa egyetemes érdekeivel. Ellenkezik az
emberi jogokkal, mely határozottan elítéli a hódításokat különösen abban az esetben, mikor a
leigázott tartomány lakossága egyáltalán nem akar a győztesekhez csatlakozni.
Már pedig kétségtelen, hogy Elszász-Lotharingia szívvel-lélekkel Franciaországhoz tartozik.
Ez a követelés egyszersmind az európai népek családjának érdekeivel is ellenkezik és a tartós
béke helyett új háború csíráját hordja magában, mely az utóbbinál még nagyobb lesz. Ezért a
Tanácselnök Úrhoz a következő kérdést szeretném intézni.
A tanácselnökhöz intézett tiltakozás:
„Az újságok tudósítása szerint a francia honvédelmi kormány tárgyalásokat kezdeményez
a német császári kormánnyal, mely többek között Elszász-Lotharingia átengedését követeli.
Mivel ez a követelés mind az emberi jogok alapelveit, mind pedig az európai nemzetek
érdekeit sérti, kérdezem a Tanácselnök Urat. szándékában áll-e a kormánynak, hogy a többi
semleges hatalmakkal együtt diplomáciai úton nyomást gyakoroljon a császári német
kormányra és arra kötelezze, hogy mondjon le említett követeléséről és a nemzetvédelmi
francia kormánnyal a békét igazságos és méltányos alapon kössék meg.
A német egység barátja vagyok, de a Német Birodalom békefeltételeit Franciaország
részére igazságtalanoknak tartom és ez az érzelem nem gátolhat meg abban, hogy baráti
módon tiltakozzam mind a Monarchia, mind pedig Európa érdekeinek védelmében. Ahogy a
külügyminiszter előbbi felhívásai nem zavarták az összhangot egyrészt Magyarország és
Ausztria. másrészt pedig Németország és Poroszország között, az új, szükségszerűen
Franciaország javát szolgáló felhívásnak sem szabad zavarnia ezt az összhangot. Ezért
reméljük, hogy ebben az értelemben fogja teljesíteni feladatát, annál is inkább, mert meg
vagyunk győződve arról, hogy ez a magyar nép közvéleményét fejezi ki.”
A február 20-i képviselőházi ülésen az országgyűlés elnöke, Andrássy J. válaszolt Irányi
interpellációjára. Válaszában kifejtette, hogy az angol trónbeszéd után kénytelen volt
megállapítani, hogy az angol kormánynak nem sikerült olyan javaslatot megszövegeznie,
melyet a háborús felek elfogadtak volna. Mivel a béketárgyalások már folyamatban vannak,
mindenféle nyilatkozat csak késleltetné sikerüket.
A tanácselnök válaszára Irányi a következőket mondta:
Uraim!
Teljes mértékben helyeseltem volna az Elnök Úr válaszát, ha azt kérdeztem volna tőle,

hogy hajlandó-e energikusan közbelépni a szóban forgó ügyben. Hajlandó-e megjelölni a
feltételeket, melyeket a tárgyaló felek visszautasíthatnának, egyszóval hajlandó-e
megvizsgálni egy olyan fajta kérdést, melyből súlyos bonyodalmak származhatnának. Én
azonban nem ezt kérdeztem, hanem, ha jól emlékszem azt, hogy késznek mutatkozna-e a
cselekvésre, mely megakadályozza Franciaország szétdarabolását, hogy a békét mindkét
hadviselő fél szempontjából elfogadhatóan és európai szemszögből nézve kielégítően kössék
meg. Úgy gondoltam, hogy akkor, mikor az emberi jogok ennyire fontos alapköve van
veszélyeztetve, mint
az államok sérthetetlensége és az európai egyensúly kérdése forog kockán, úgy hiszem, hogy
a hadviselő felek szorgalmazása nélkül is minden állam kötelessége, hogy Európában
nagyhatalmi helyet foglaljon el. Ez az, amit kívánnék. Megengedem, hogy a kormánynak
fenntartási lehetőségei vannak arra nézve, amit ezentúl lenni szándékozik.
Azonban a francia terület sértetlen teljessége és az említett elvek fenntartásáért dolgozni,
közbenjárni az európai egyensúly érdekében, ez lenne az, amihez a kormánynak joga lett
volna és hatalma ahhoz, hogy megtegye. Ha felhívásom sikertelen, megvigasztal az a ludat,
hogy megtettem ezt a felhívást egy olyan kérdésben, mely egész Magyarország és az egész
civilizált Európa rokonszenvét bírja és felhívom a Tanácselnök Úr figyelmét, hogy a nemzet
és a történelem a miniszterek ténykedéseit nem mindig úgy ítéli meg, hogy azok sikerrel
jártak, vagy sikertelenek maradtak-e, hanem aszerint, hogy a miniszterek megtették-e
kötelességüket népük érdekében a körülményeknek megfelelően. A magyar Nemzetgyűlés
183l-ik
évi felhívása Lengyelország feldarabolásával kapcsolatban sem járt sikerrel. De a mai
generáció büszkeséggel emlékezhetik azokra a férfiakra, akik felhívást tettek a szerencsétlen
nép újra-feltámasztása érdekében és büszkeséggel fog az utókor arra emlékezni, hogyha
gyenge hangomnak nem lesz egyéb hatása mint az, hogy megmutassa, hogy voltak férfiak - és
hiszem, hogy számosan vannak a magyar Parlamentben - akik azon voltak, hogy felemeljék
hangjukat egy szerencsétlen nemzet érdekében. Nem hiszem, hogy hasztalan munkát
végeztem volna. Kénytelen vagyok kijelenteni, hogy nem vagyok megelégedve a Tanácselnök
Úr kitérő válaszával.
Az 1871. március 30-i ülésen, a Képviselőházban. Hajdú előadó a következő kijelentést
tette:
„18000 választó polgár által aláirt 178 petíciót intéztek a Házhoz A petíciók azt kérik a
Háztól, hogy adjon utasítást a kormánynak, hogy járjon közbe Franciaországnak
Németország által tervezett szétdarabolási megakadályozása végett. Az előadó javasolni
fogja, hogy a Ház vegye tudomásul a petíciókat aláíró polgárok nyilatkozatait. Ez a javaslat
a Ház
általános jóváhagyásával fog találkozni.”
Íme még egy tiltakozás ügyosztályaink egyikétől:
„Egy borzalmas áldozatokkal járó háború hat hónap óla pusztít egy országot. Ennek a
háborúnak célja abban áll, hogy leigázzon egy nemes nemzetet és felújítsa a középkori hódító
jogot. Mindinkább növekvő aggodalommal szemlélik a népek Európa szívében egy hatalom
megerősödését. Ez a megerősödés a tartós béke fenntartásához szükséges nélkülözhetetlen
egyensúlyt felborítva veszélyezteti más államok biztonságát és függetlenségét. Ez az
aggodalom tetőfokát érte el, amikor tudomást szereztek azokról a békefeltételekről, melyeket
a győztes fél készül rákényszeríteni a francia nemzetre. E feltételek elkerülhetetlen

következménye egyrészt Németország teljes túlsúlya, másrészt Franciaország megcsonkítása
és anyagi romlása. A közjog megsértése és egy nagy nemes nemzet teljes összezúzására
alapozott béke nem lehet tartós. Tekintve az eseményeket, nyugtalansággal és
bizalmatlansággal várjuk a jövő Európa sorsának alakulását és különösen a mi nemzetünkét.
Ami ma Franciaországon történt meg, holnap megismétlődhet Magyarország esetében.
Tisztelettel kérjük a képviselőházat, szíveskedjen fontolóra venni az erősen nyugtalanító
európai helyzetet és javaslatot tenni a kormánynak, hogy haladéktalanul, a többi hatalmakkal
összhangban, tiltakozzék Franciaország tervezett feldarabolása ellen biztonságba helyezve
ezzel Európát a politikai és társadalmi veszélyekkel szemben, melyek azt fenyegetnék, ha a
hódítás jogát elismernők.”{1 7 2 }

III.FÜGGELÉK
A Magyarországgal kötött fegyverszüneti szerződés.
(Belgrád. 1918. november 13.)
1918. november 18-án 23 óra 15 perckor Franche d'Espéray tábornok állal delegált Henrys
tábornok és Michitch vajda aláírták Belgrádban Linder Béla magyar kormánykiküldöttel a
katonai megállapodást, melynek főbb rendelkezései a következők:
A Szövetségesek és Ausztria-Magyarország között Magyarországra vonatkozóan aláírt
fegyverszüneti szerződés alkalmazási feltételeit szabályozó katonai megállapodás.
I. A magyar kormány visszavonja északról összes csapatát a Szamos folyó völgye, valamint
Beszterce és Maros városok által megjelölt vonalról a Marosnak a Tiszával való
összefolyásáig, Szabadkán és Baján keresztül Pécsig - ezen helységeket ugyanis nem szállták
meg magyar csapatok a Száva mentén a folyónak egészen Horvát-Szlavónia határával való
találkozásáig. A kiürítést 8 napon belüli határidő alatt be kell fejezni. A Szövetségesek a
kiürített területet haderőik parancsnokló tábornoka által megállapítandó feltételek mellett
teljhatalommal megszállják. A polgári közigazgatás a jelenlegi kormány kezében marad.
A kiürített sávokban kizárólag a rendfenntartáshoz szükséges rendőrségi és csendőrségi
erők hagyandók meg, valamint azok, amelyek a vasútvonalak biztosításával vannak megbízva.
II. A magyar szárazföldi és tengeri hadsereg leszerelése, kivéve 6 hadosztály gyalogságot
és 2 hadosztály lovasságot, melyek a belső rendfenntartáshoz szükségesek, úgyszintén az I.
bekezdésben már említett rendőrségi töredékeket.
III. Az összes helység vagy stratégiai pontnak a Szövetségesek által történő
megszállásához való jog, amit a Szövetséges Erők tábornok-főparancsnoka lesz hivatva
meghatározni. A Szövetséges csapatok számára a magyar terület teljes kiterjedésen való
átutazási és tartózkodási jog. Állandó használatbiztosítási jog a Szövetségesek
hadszükségletei számára minden köz- és vasúton gördülő, valamint víziúton szállítandó
anyagot illetően, akár állami akár pedig Magyarországon lakó magánszemélyek tulajdonát
képezi is az. Ugyanez vonatkozik az igás- és málhásállatokra is.
IV. (...a vasúti anyag, vagon és gőzmozdony kiszolgáltatását illetően: 100 normál-vágányú
gőzmozdonyt és 2000 vagont, valamint 50 keskeny-vágányú gőzmozdonyt és 500 vagont.
Azonfelül 6 monitort és a leszerelt dunai flottilla maradványát Belgrádnak azonnal átadni.)
VI., VII., és VIII. ... A tábornok-főparancsnok rendelkezésére bocsátani 3000 főből álló
vasúti csapatot a Szerbiában lévő vasútvonalak helyreállítása céljából.
Utász- és távírász-különítményeket a szükséges anyaggal a szerbiai távíró- és
távbeszélővonalak helyreállítása végett.
XI. Diaz tábornok fegyverszüneti egyezményének aláírásától kezdődően (november 4,15
óra) 15 napi határidő engedélyezése a német csapatoknak Magyarországon való átvonulására
és tartózkodására. A Németországgal való postai és távirati forgalom csak a Szövetségesek
katonai ellenőrzése mellett történhet. A magyar kormány kötelezi magát arra, hogy
semmiféle katonai távíróközleményt nem enged meg Németországgal.

XVI. Kötelezettségvállalás Magyarország részéről, melynek értelmében megszüntet
minden kapcsolatot Németországgal és betilt mindenféle csapat- és lőszerszállítást. kivéve a
tábornok-főparancsnok rendkívüli felhatalmazását a Romániában lévő német csapatok
számára irányuló szállításokra vonatkozóan.
1918. november 13.
A magyar kormánykiküldött:
Linder-Béla s.k.
hadügyminiszter

A Keleti Szövetséges Haderők
tábornok-főparancsnokának kiküldöttei,
A francia keleti hadsereg parancsnokló tábornoka
Henrys s.k.
A vajda:
Michitch s.k.

IV.FÜGGELÉK
A trianoni szerződés tárgyaló feleit a népek
önrendelkezési joga inspirálta-e?
Íme, hogy milyen kifejezési formában kérte a magyar küldöttség a Békekonferenciától
annak gyakorlati alkalmazását: „Nem látjuk semmiféle indokát Magyarország
feldarabolásának sem általános érdekből, sem pedig a nemzetközi igazság szempontjából.
Mégis lenne egy egyedüli megokolás. mely helyettesíthetné a történelmi jogot, s amely előtt
késznek mutatkoznánk meghajolni: mégpedig a vitatott területeken lakó népek akarata.
Magyarország, amely jogosságának teljes tudatában meg akarja azokat tartani - és szomszédai
között, melyek különféle ürügy alatt meg akarják kaparintani e területeket, csakis e népek
jogosak határozni ki legyen az, akihez tartozni akarnak. Minden megoldás, amelyik
véleményük nélkül való lenne, önkényességtől lenne bemocskolva. Egy ilyennek erőszak által
való létrehozása erőszak által való elpusztításnak lenne alávetve, mihelyst az erőviszony
megváltozik, s mindenki csak erre a változásra várna. Csak a szabadon kifejezésre juttatott
nemzeti akarat képes a régi jog helyett, amit annyira szeretnek vitatni, egy elfogadható új
létrehozására, rákényszerítve azt azokra is, akiknek az számításait keresztezné. Amennyiben
az okok, melyeket az imént felsoroltunk, területünk megtartása érdekében nem látszanának
Önök előtt nyomósnak, kérjék ki hát azok véleményét, akiket a kérdés közelebbről érdekel és
ne rendelkezzenek velük úgy, mint egy akaratnélküli állatcsordával. Itt van ezeknek az oly
gyakran hangoztatott nemzetközi igazság- és szabadságjogról szóló nagy elveknek a döntő
pillanata, itt van az alkalom, hogy az azokat hirdetők őszintesége próbára tétessék. Ezen elvek
erősségének birtokában kérjük a népszavazást mindazokon a területeken, melyeket el
akarnak választani Magyarországtól.
Kérjük ezt a szabadságot biztosító feltételek mellett; mi hajlandók vagyunk az abból eredő
határozat elfogadására, akármilyen legyen is az. S ha ellenfeleink visszautasítanák az érdekelt
népek egy ilyen szilárd formában kifejezésre juttatott akaratának egyetlen bizonyítékát ügyük
az emberi lelkiismeret bírósága elé kerülne ítéletre, mert ezáltal határozatukat olyképp
juttatnák kifejezésre, hogy azáltal milliónyi lelket hajtanának igájuk alá, akik visszautasítják,
hogy az alá tartozzanak. Az új területrendezések elve amit az egész 20. századot betöltő
uralkodó eszmeként hirdettek nem lenne hát sem a nemzetiségek, sem az igazság, sem pedig
a szabadság elve, hanem a legyőzöttek rabszolgaságát jelentené.
Magyar Béketárgyalások. A magyar Békeküldöttség munkájáról való beszámoló. Budapest
I. t. 31-32 pontok.

V.FÜGGELÉK
Határkő egy kálváriakereszt lábánál
Van valahol a nagy magyar síkság északi részén, a gabonaföldek végén, egy falucska:
Tarpa. E falucskában száz földműves kiknek nincs fájuk, hogy télen fűthessenek és házaikat
megjavíthassák, telt vékával aratja a búzát. Szerencsére a Gondviselés, ismervén az emberek
szükségleteit Tarpa közvetlen közelében, kétórai ökörfogat járásnyira, egy erdő-mezővárost
helyezett; Beregszászt, ahol csak favágók találhatók. Több mint ezer esztendeje Tarpa aratói
Beregszászba hordták búzás zsákjaikat majd aztán kocsijaikat fatuskókkal és
rőzsenyalábokkal megrakva tértek onnan vissza. Mikor egy mázsa gabona, vagy egy öl fa
gördült tova az úton, az államkincstár megkérte a maga részét s így aztán mindenki elégedett
volt.
1919 nyarának egy napján, urak érkeztek oda s rámutatva egy kőre a kálváriakereszt lábánál,
ezt mondták a parasztoknak „Ti tarpai emberek, ti magyarok vagytok és ti, beregszásziak, ti
pedig szlovákok. Ez a kő, amit itt láttok, ez a határ, és íme itt van két csendőr, kik majd
megmondják a többit.” A parasztok megemelték sapkájukat s ettől kezdve se búzát se fát nem
szállítanak az úton. A beregszásziak azóta éheznek, miközben a tarpaiak meg fáznak. Íme ez a
teljes történet.
Henri Beraud,
„Le feu qui couve” 1932
(a lappangó tűz)
les Editions de France
3-ik fejezet, 21-22 old.

VI.FÜGGELÉK
A keleti országok sorrendje a franciák
szimpátiájában
Az I.F.O.P.-nak (Francia Közvéleménykutató Intézet) a Paris Match 1967. szeptember 9-i
számában közölt véleménykutatás eredménye:
A franciák szemében legrokonszenvesebb keleti államok:
Melyik az a kettő az alábbi országok közül, amelyik az ön szemében a legrokonszenvesebb?
Idézzük a két legrokonszenvesebb országot:
%
Lengyelország 41
Magyarország 30
Jugoszlávia 22
Románia 16
Csehszlovákia 12
Bulgária 6
Nem nyilatkozott 31
A végeredmény kevesebb 200-nál. mivel egyes személyek nem neveztek meg csak egy
országot.

VII.FÜGGELÉK
IV. Béla „mongol levél”-nek nevezett írása IV.
Innocent pápához 1251. november 11 kelettel
KRISZTUSBAN SZENTSÉGES ATYÁNKNAK és Urunknak Incének. Isten kegyelméből a Szent
Római Egyház legfőbb papjának. - köteles és szíves tiszteletét küldi Béla. Isten kegyelméből
Magyarország királya.
Magyarország a mongol veszedelem folytán a legnagyobb sivataggá változott s a hitetlen
törzsek úgy fogják körül, mint a sövény: keletről rutének és oláhok, délről a bulgár bosnyák
eretnekek, akikkel most is hadakozunk; nyugatról és északról a németek, akiktől a közös hit
révén a segítségadást várhatnánk, ehelyett nem a segítés gyümölcsét, de a háború töviseit kell
elszenvednünk, mert ránk törő rablásaikkal országunkat fosztogatják: - mindezekért, de
legfőképp a mongolok miatt, kiktől félni a háború tapasztalatai tanítottak csakúgy, mint más
népeket, akiken szintén átgázoltak kikérvén országunk főurainak és főpapjainak tanácsát.
Krisztus
helytartójához és testvéreihez, a kereszténység végső szükségében utolsó menedékéhez
fordulok, nehogy bekövetkezzék rajtunk vagy inkább a mi testünkön át a többi keresztény
népen az, amitől félünk.
Napról napra jönnek ugyanis hírek a mongolokról: ezek most nemcsak ellenünk
készülnek, akiket legjobban gyűlölnek, mert annyi kapott sebünk ellenére sem törtünk
igájukba, míg minden más nép, melynek erejüket nekifeszítették meghódolt, adófizetőjükké
vált, így az országunkkal keleten határos orosz föld, kunok, oláhok, bulgárok földje, mely
azelőtt nagyrészt a mi uralmunk alá tartozott - e mongolok most immár nemcsak ellenünk,
hanem az egész keresztény világ ellen szervezkednek és ahogy nagyon sok hitelt érdemlő
tanú állítja, roppant seregeiket hamarosan egész Európa ellen vonultatják fel.
Attól is félünk, hogyha ez a nép ismét megjelenik, a mieink ismervén már a tatárok
kegyetlen vadságát, vonakodnak vagy nem mernek többé már ellenállni, a félelem az ellenség
igájába hajtja őket, ahogy a többi szomszédos népet - hacsak az Apostoli Szentszék
körültekintő előrelátással óvatosan és hathatósan meg nem erősíti a mi országunkat, amivel
lakosaiban bizalmai öntene.
Mindezt főleg két okból írjuk meg: hogy ne vádolhassanak majd bennünket a lehetőségek
elmulasztásával vagy hanyagsággal.
Ami a mulasztási illeti, mondhatjuk, hogy mindazt megtettük, amit helyzetünkben
tapasztalataink alapján tenni lehetett, amikor magunkat és javainkat kitettük a tatárok akkor
még nem ismert erejének és fenyegetésének. És mulasztással se vádolhat bennünket senki.
A tatárok még az országunkban öldököltek, amikor megkerestük a keresztény világ három
legfőbb hatalmát:
Felkerestük az Apostoli Szentszéket, mely az egész keresztény világ ura és tanítója,
megkerestük a császári udvart, amelynek hódolatunkat is fölajánlottuk, ha népünknek
idejében döntő segítséget nyújt a mongol pestis ellen, és megkerestük a francia udvart is, de
sehonnan nem kaptunk vigasztalást vagy segítséget, csak szavakat.
Mi pedig minden lehetőséget kiaknázva, a kereszténység javáért királyi fölségünket
megalázva, két leányunkat két rutén hercegnek, a harmadikat egy lengyel hercegnek adtuk
feleségül, hogy tőlük és más kelet felől lakó barátainktól megtudjuk a tatárokról a nagyon is

titkolt híreket, s hogy így szándékaiknak és cselszövéseiknek ellent tudjunk állni.
A kunokat is befogadtuk országunkba és fájdalom, pogányokkal védjük országunkat,
pogányokkal verjük az Egyház ellenségeit.
És, hogy tovább menjek: a keresztény hit védelmére a mi elsőszülött fiunkhoz egy kun
leányt adtunk nőül, hogy így a rosszabbat elkerüljük és hogy alkalmat szerezzünk a kunokat a
keresztség föl vételérc rábírni, amint azt más népekkel is tettük.
Ez és több más ok alapján óhajtjuk - legyen a pápa Őszentsége előtt bizonyítottan
nyilvánvaló hogy annyi baj közepette Európa egyetlen uralkodójától, egyetlen népétől
semmilyen segítséget nem kaptunk, csupán csak a jeruzsálemi Szent János lovagoktól, akik
nemrégiben a mi felkérésünkre fegyvert fogtak a pogányok és szakadárok ellen, hogy
országunkat és az igaz keresztény hitet megvédjék;
őket már elhelyeztük a veszélyeztetett pontokon, a kun-bolgár határon az Al-Dunánál,
mert országunk megtámadása idején a tatárinvázió ezen a helyen tört be;
de ezzel a területtel más szándékunk is van; reméljük, hogyha Isten megsegíti munkánkat
és a nevezett testvérek munkáját és az Apostoli Szentszék is segítségre méltat minket, a
katholikus hitet a lovagok segítségével elterjesztjük, a Duna folyása mentén egészen a
Konstantinápolyi-tengerig és így a római birodalomnak és a Szentföldnek is alkalmas
segítséget nyújthatunk.
Másrészt pedig országunk közepén azoknak a váraknak a védelmezésére helyeztük őket.
melyeket a Duna mentén építettünk s amelyek a mi népünk számára még újdonságok.
Mert azon alapszik a mi sokszor kipróbált elgondolásunk, hogy nekünk, de egész
Európának üdvére szolgál, ha a Dunát védővárakkal megerősítjük. Mert a Duna az ellenállás
vize.
Mi is itt felkészületlenül és rettenetes vereség után tíz hónapon keresztül szálltunk
szembe a mongolokkal, bár országunk akkor is szinte teljesen nélkülözte az erődítményeket
és a várvédőket;
ha a mongolok a Duna birtokába jutnak, hogyha a mi országunkat, ne adja Isten,
elfoglalnák - akkor megnyílna számukra az út más keresztény országokba, egyrészt, mert
innen a keresztény világ irányában nincsen akadályozó tenger, másrészt, mert itten a
legalkalmasabban tudják elhelyezni családjaikat, melyekben csodálatosan bővelkednek.
Jusson eszünkbe Attila, ki keletről indult el nyugat meghódítására és Magyarország
közepén ütötte fel főtáborát. vagy ellentétként a római császárok példája, akik nyugatról
jöttek harcolva, hogy keletet leigázzák és akik a legtöbb haderőt a mi országunk határai közt
helyezték el.
Mindezeket gondosan fontolja meg Szentséged, intézkedjék és tegyen üdvös orvosságot a
sebre, mielőtt elüszkösödik.
Épp ez okokból kérem körültekintő pápai Szentséged gondoskodását, kegyeskedjék üdvös
óvóintézkedéseket tenni és üdvös orvosságot alkalmazni mielőtt a seb elmérgesedik.
Sok gondolkodó ember nagyon csodálkozik azon, hogy Szentséged a jelen körülmények
között, a francia királynak, az Egyház előkelő tagjának Európa iránt tanúsított
érdektelenségét eltűri.
Azon is nagyon csodálkoznak, hogy szentséged annyi mindenről gondoskodik a
konstantinápolyi birodalom és más tengerentúli területeken.
Pedig ha ezek - amitől Isten óvjon - elvesznének, ez nem okozna akkora kárt Európa
lakosságának, mintha egyedül csak a mi országunkat sikerülne a mongoloknak birtokba
venniök.
Kijelentjük Isten és ember előtt, hogy akkora a szükségünk és olyan súlyos az ügyünk,

hogy, ha az utak veszélye nem tartana vissza, nemcsak követeket küldenénk, aminthogy
küldünk is, hanem személyesen is leborulnánk Szentséged elé, hogy az egész Egyház előtt
hallassuk hangunkat, hogy nyilatkozatot tegyünk a magunk mentségére és hozzájárulást
kérjünk ahhoz, hogy a mongolokkal megegyezzünk, ha Atyai Szentséged a kért segítséget meg
nem adja és ránk szakad a veszedelem.

Könyörgünk, vegye figyelembe az Anyaszentegyház, ha nem is a mi, de legalább a mi szent
király elődeink érdemeit, akik teljes odaadással és tisztelettel megőrizték magukat és az
üdvözítő hitnek megnyert népüket a világ egyéb fejedelmei közt a hit tisztaságában és az
Egyház iránti engedelmességben, amiért aztán az Apostoli Szentszék nekik és utódaiknak,
ameddig jól ment dolguk, kérés nélkül is sokszor mindennemű kegyelmet és kedvezést
nyújtott és ígért veszély esetére.
Most azonban bizonyos, hogy súlyos veszedelem fenyeget. Nyissa meg tehát Szentséged
szívét és küldjön komoly segítséget jelentő fegyveres sereget a hit védelmére és a nép javára
ily nagy üldöztetés idején.
Mert, ha ezzel a méltányos és a római Egyházhoz hű összes keresztényeket érdeklő
kérésünkkel, amit alig hihetünk. Szentséged elutasítana minket, hogy nem mint fiak, hanem
mint az atyai nyájból kizárt mostoha gyermekek, a szükségtől vezetve máshol koldulunk
oltalomért.
Kelt Sárospatakon, Szent Márton püspök és hitvalló napján, november 11-én.
IV. Béla
Magyarország királya

{1 }
{2 }
{3 }
{4 }
{5}
{6 }
{7 }
{8}
{9 }
{1 0}
{1 1 }
{1 2 }
{1 3 }
{1 4 }
{1 5}
{1 6 }
{1 7 }
{1 8}
{1 9 }
{2 0}
{2 1 }
{2 2 }
{2 3 }
{2 4 }
{2 5}
{2 6 }
{2 7 }
{2 8}
{2 9 }
{3 0}
{3 1 }
{3 2 }
{3 3 }
{3 4 }
{3 5}
{3 6 }
{3 7 }
{3 8}
{3 9 }
{4 0}
{4 1 }
{4 2 }
{4 3 }
{4 4 }
{4 5}
{4 6 }
{4 7 }
{4 8}
{4 9 }
{50}
{51 }
{52 }
{53 }
{54 }
{55}
{56 }
{57 }
{58}
{59 }
{6 0}

{6 1 }
{6 2 }
{6 3 }
{6 4 }
{6 5}
{6 6 }
{6 7 }
{6 8}
{6 9 }
{7 0}
{7 1 }
{7 2 }
{7 3 }
{7 4 }
{7 5}
{7 6 }
{7 7 }
{7 8}
{7 9 }
{80}
{81 }
{82 }
{83 }
{84 }
{85}
{86 }
{87 }
{88}
{89 }
{9 0}
{9 1 }
{9 2 }
{9 3 }
{9 4 }
{9 5}
{9 6 }
{9 7 }
{9 8}
{9 9 }
{1 00}
{1 01 }
{1 02 }
{1 03 }
{1 04 }
{1 05}
{1 06 }
{1 07 }
{1 08}
{1 09 }
{1 1 0}
{1 1 1 }
{1 1 2 }
{1 1 3 }
{1 1 4 }
{1 1 5}
{1 1 6 }
{1 1 7 }
{1 1 8}
{1 1 9 }
{1 2 0}

{1 2 1 }
{1 2 2 }
{1 2 3 }
{1 2 4 }
{1 2 5}
{1 2 6 }
{1 2 7 }
{1 2 8}
{1 2 9 }
{1 3 0}
{1 3 1 }
{1 3 2 }
{1 3 3 }
{1 3 4 }
{1 3 5}
{1 3 6 }
{1 3 7 }
{1 3 8}
{1 3 9 }
{1 4 0}
{1 4 1 }
{1 4 2 }
{1 4 3 }
{1 4 4 }
{1 4 5}
{1 4 6 }
{1 4 7 }
{1 4 8}
{1 4 9 }
{1 50}
{1 51 }
{1 52 }
{1 53 }
{1 54 }
{1 55}
{1 56 }
{1 57 }
{1 58}
{1 59 }
{1 6 0}
{1 6 1 }
{1 6 2 }
{1 6 3 }
{1 6 4 }
{1 6 5}
{1 6 6 }
{1 6 7 }
{1 6 8}
{1 6 9 }
{1 7 0}
{1 7 1 }
{1 7 2 }