You are on page 1of 3

008-010_nagyinterju_1623 2016.06.07.

19:11 Page 8

INTERJÚ

„A teljes szétverése
a nemzetnek”
Törzsök Erika szociológus az Orbán-kormány nemzetpolitikájáról,
Magyarország térségbeli pozícióvesztéséről
Trianon óta semmi nem okozott akkora kárt a határokon túli
magyaroknak, mint az Orbán-kormány etnicista szemléletű nacionalizmusa – állítja Törzsök Erika, aki a korai SZDSZ kisebbségpolitikai titkára volt, majd különböző beosztásokban állami
tisztségviselőként is hosszú évekig foglalkozott a határon túli
magyarok ügyeivel.
p

Magyar Narancs: Ellenzékben,
majd kormányra kerülve Orbán
Viktorék hatékony ún. nemzetpolitikát ígértek. Gyorsan megadták
a letelepedés nélküli magyar állampolgárságot és vele a szavazati jogot, de a határon túli magyarok létező gondjairól soha ilyen
kevés szó nem hangzott el. Ön
szerint mi jellemzi ezt a nemzetpolitikát?
Törzsök Erika: A nacionalizmus
ma nem durva szlogenekben, jelszavakban vagy területi követelésekben, hanem a nemzetpolitika
pátoszában jelenik meg. Ez nem
tudja értelmezni a kisebbségi élet
másságát, teljesen közömbös
iránta. A kormányzati nemzetpolitikus manapság évente kétszerháromszor elszáguld a Vajdaságba, Erdélybe, a Felvidékre, Kárpátaljára, letudja az aktuális leckét a
szokásos lózungokkal, és semmit
nem ért abból a világból, amelyben a határokon túli magyarok élnek. Amikor Orbán Viktor azt
mondja, hogy Magyarország
soha nem volt többnemzetiségű
állam, akkor ezt először nemigen
tudjuk hova tenni. Ennyire nem
volna tisztában a történelemmel?
Nem hinném, hogy erről lenne
szó. A Trianon utáni országot
ugyan egy erősen homogén, nemzetállami gondolat jegyében szer-

8

POLITIKA 20 1 6. j ú n i u s 9.

vezték meg – ahogyan az akkor
létrejött szomszédos államokat
is, ami az oda került magyarság
számára máig tartó veszélyforrás
és trauma –, de hogy a magyar
miniszterelnök ezt a gondolkodást ma büszkén hangoztassa és
érvként használja bármilyen kontextusban, az csak azt mutatja,
hogy mennyire nem érdekli a kisebbségbe került magyarság sorsa. Az orbáni kizáró jellegű nacionalizmusban az állam és a nemzet ugyanaz, és ebbe nem fér bele
más, csak aki etnikai magyar. Ezt
az etnicista szemléletet azzal
igyekszik legitimálni, hogy mindez a szuverenitás jegyében történik. Aki erről mást gondol, egyszerűen ki van zárva a magyar
nemzetből. Ez az etnikai nacionalizmus nemcsak az emberi jogokra hivatkozást bélyegzi nemzetellenesnek – ezt látjuk például itthon –, hanem arról sem kíván tudomást venni, hogy másképpen
él az a kolozsvári, nagyváradi, újvidéki, pozsonyi, beregszászi magyar, akinek a többféleség, a többnyelvűség, a más nézőpont figyelembevétele magától értetődő realitás és esély az adott ország hasonlóan kirekesztő etnikai nacionalizmusával szemben. Az orbáni
nacionalizmus ezért nem tud mit
kezdeni az európai integrációval

M A G YA R NA R A NC S

sem. Nem a különböző térségekben és különböző életformában
élő emberek közötti kooperációkban és egyenrangú partnerekben
gondolkodik, hanem megállt a 19.
századi politikai romantikánál,
amit a szocializmusban gyakorolt
„demokratikus centralizmussal”
vegyít. A magyar nacionalizmus
romantikus eredetű elemei újra
működésbe léphetnek a magyarországi társadalom integráló képességének, azaz demokráciafelfogásának szétverésében. Trianon óta ekkora kárt és veszélyt
senki és semmi nem okozott a
határon túli magyaroknak, mint
ez az „önfia vágta seb”.
MN: Ezen mit ért pontosan?
TE: Az orbáni hatalomgyakorlás elméletileg és politikailag minden érvelést kihúz a kisebbségi
politikai érdekérvényesítés alól,
hiszen egy szlovák, román politikusnak csak rá kell mutatni a magyarországi gyakorlatra és szövegekre. Itthon a kormány eszementen centralizál, jogokat, forrásokat megvon és újra eloszt, kiüríti
az intézményi kompetenciákat,
adományoz a kiválasztottjainak,
mint egy omnipotens király, és a
központosítás értelemszerűen az
autonómiák gyengítésével, illetve
fölszámolásával jár – miközben a
határon túli magyaroknak autonó-

miát követel. Nevetséges. A szomszédos országok magyarjainak ottani küzdelmeikben mindig is nagyon fontos volt Magyarország
presztízse; amikor Magyarországnak, 1956-nak köszönhetően, jó
megítélése volt Európában 1990
után, az az ő hazai érdekérvényesítésüket is segítette. Ennek vége.
Az a provokatív kormányzás, az
az abszurd játszma, amit Budapesten folytatnak a magyar kisebbségekkel (is), nemcsak a külföld, de egyre több határon túli
magyar szemében is elhitelteleníti a magyarországi politikát. A kisebbségi politizálás pedig beszorul Budapest és az adott ország
parlamentje közé.
MN: Mit gondol a határon túli
magyar emberről a kormány? Magyarországon van hagyománya
annak, hogy egyetlen masszaként
kezeljék őket: sokáig az igaz magyarság letéteményeseként idealizálta őket a politika – főleg a székelyföldieket –, de voltak már az
anyaországiak vérét szívó potyalesők is. Most?
TE: Ha durván akarok fogalmazni, akkor azt mondom: az Orbán-kurzus Fidesz-szavazóknak,
pénzmosodának, gyarmatosítandónak tekinti a szomszédos országok magyarságát. Vegyük például azt az 50 milliárd forintot,
amit a közelmúltban a Vajdaságnak ígért a magyar kormány.
A Vajdaságban 250 ezer magyar
él, és eddig öt párt volt. Most
megjelent a Magyar Mozgalom is,
miközben a vajdasági magyar választók jelentős része szerb pártokra szavaz. Már 2010 előtt is
megfigyelhető volt, hogy Orbánék
Fidesz-fiókpártokat hoznak létre a
szomszédos országokban, ame-

008-010_nagyinterju_1623 2016.06.07. 19:12 Page 9

INTERJÚ
egészségügy borzasztó helyzetével példálózzunk –, hogy a határnak ezen az oldalán is katasztrofális állapotok uralkodnak. Lepusztult települések, úthálózatok,
munkanélküliség, elvándorlás
majdnem mindenhol. Ezek után
okkal merül föl sokakban itthon
és a határokon túl, hogy a hazai
állapotok közepette nem túlzás-e
ennyi pénzt biztosítani meg nem
fogható, átláthatatlan célokra. Evidens, mi az, amire azonnal gondol ilyenkor az ember: e források

szágok magyarsága felé is vezényel, nem engedi gyógyulni az országot, és a teljes szétverése a
nemzetnek, de minimum annak,
amit nemzeti kohéziónak nevezünk. A Nemzeti Együttműködés
Rendszere valójában az anyaországiak és a határon túli magyarok; illetve a határokon túli közösségeken belüli csoportok egymással szembe állítása.
MN: Föltűnőek azok az elsősorban szlovákiai, de újabban már romániai magyar publicisztikák is,

jelentős része visszatér a Fideszpártkasszába vagy a hazai Fideszklientúra környékére. Ez az 50 milliárd, már most világos az eddigi
tapasztalatok alapján, el fog tűnni, és komoly indulatokat fog generálni. Mindenki mindenkit megutál. Az az előadás, amit az Orbán-kormány a szomszédos or-

amelyek arról tanúskodnak, hogy
vannak, akik pontosan értik, mire
megy ki a játék. Ezekben az írásokban a magyar politika, sőt a
magyarországi magyar is hovatovább a bugris, bezárkózó, csak
magával törődő ember szinonimája lett. És ezen a helyzeten nyilván csak rontanak az olyan ese-

Fotó: Narancs

lyek az anyapárt politikájának, s
nem az ott élő magyarság érdekeinek a megjelenítői. Amikor a
Fidesz van kormányon, csak ők
kapják a magyarországi forrásokat – szemben az olyan létező és
nehéz történelmi helyzetekben bizonyított szervezetekkel, mint például az RMDSZ. Amely szervezet
minden hibája ellenére is kiharcolta a román törvényhozásban a
kulturális autonómia számos elemét – amit Magyarországról soha
nem lehetne elérni és biztosítani
a romániai magyarok számára. Annak, hogy az RMDSZ
többször is kormányon volt és
beleszólhatott a romániai források elosztásába, igenis van
jelentősége. A Fidesz-fiókpártok fölállításával Orbánék ezt
az érdekérvényesítő magyar
politikát gyengítik, s igyekeznek egyneműsíteni, a saját képükre formálni a határon túli
magyar pártokat. Eddig ez
nem jött be sem Romániában
– ahol hiába erőlködtek Tőkés
Lászlóék és Szász Jenőék, és
kapták bőséggel a magyarországi forrásokat, máig az
RMDSZ az ottani magyarság
fő érdekképviselője –, sem
Szlovákiában, ahol a fideszes
nyomulás „eredménye” az lett,
hogy az általuk támogatott
Magyar Koalíció Pártja immár
másodszor is kiesett a szlovákiai parlamentből. Ami most a
Vajdaságban történik, ugyancsak veszélyes, mert teljesen
előkészítetlenül rájuk zúdítanak 50 milliárd forintot. Ennyi
pénzből rengeteg értelmes
dolgot lehetne csinálni, de
ilyen körülmények között csak
még jobban szét fogja verni az
ottani magyarságot. Mindenki
gyanakodni fog mindenkire,
hogy hol a pénz; ez mindig így
történik minden olyan szétforgácsolódott
közösségben,
amely nincs fölkészülve fejlesztésekre, komoly, hatékony forrásfölhasználásra. Köztudott, egy
sikeres beruházásnál az előkészítő munka az idő 75, a kivitelezés
a 25 százalékát igényli a megvalósításnak. Ráadásul mindenki érzi
az aránytalanságokat. Ez valóban
óriási összeg, miközben mindenki látja – és most ne is a hazai

tek, mint amikor például egy szlovákiai fórumon a Fideszétől eltérő
álláspontja miatt Kövér László azt
vágta a fölszólaló ottani magyar
férfi arcába, hogy „gyáva népnek
nincs hazája”.
TE: A határon túli magyarok
egyre tekintélyesebb hányada
jobb esetben röhög, és enyhe lenézéssel, de inkább sajnálkozással, esetleg értetlenül figyeli mindazt, ami Magyarországon zajlik.
A Budapesten és a néhány egyetemi nagyvároson kívüli Magyarország kétségbe ejtő állapotban
van. Ezzel szemben, ha megnézzük a határ túloldalán Temesvár,
Nagyvárad, Kolozsvár vagy Pozsony térségét, azt látjuk, hogy
azokon a helyeken élnek a 21. század kínálta lehetőségekkel, az információs forradalom, a határok
lebomlása adta lehetőségekkel.
Nem merevednek bele a múlt
vagy a 19. századi nemzeti romantika ködébe, és nem köldöknézéssel vagy a gonosz külvilág –
aktuálisan Soros György – hibáztatásával vannak elfoglalva. Ma
ott tartunk, hogy például a Magyarországon jószerivel naponta
változó szabályokkal szemben a
maga sajátos, ellentmondásos,
olykor erősen kritizálható politikájával együtt is Romániában vagy
Szlovákiában az élet kiszámíthatóbb és elviselhetőbb. Annyi
rosszkedvű emberrel sehol nem
találkozni manapság – és a határon túli magyarok is ezt mondják
–, mint Magyarországon. Egyébként részükről ma már nincs is az
a nagy magyarországi jövés-menés, mint tíz-húsz évvel ezelőtt.
Annak a nyitottságnak és egymásra találásnak, amivel itt az 1990
utáni élet indult, nincs már nyoma.
MN: És hogy tekintenek a határon túliak az Európai Unióra?
TE: Az uniós integráció – ha
csökkenő mértékben is – sokkal
inkább pozitív lehetőségként van
jelen ezekben az országokban,
mint nálunk. Ez nem csoda, hiszen az Orbán-kormány dezorientáló médiája jóvoltából a magyarországi magyarok egy tekintélyes
része Brüsszelre úgy tekint, mintha az Moszkva lenne. A szomszédos országokban élő magyarság
az ott élő többséggel együtt vi-

M A G YA R N A R A N C S 2 0 1 6 . j ú n i u s 9 .

POLITIKA

9

008-010_nagyinterju_1623 2016.06.07. 19:12 Page 10

M A G YA R G L Ó B U S Z
szont egy kivételes történelmi
esélyt lát Brüsszelben: az uniós
integráció és fölzárkózás esélyét.
MN: A helyzet azért ezekben az
országokban is összetettebb. A román politika is, ha módja van rá,
nem megy a szomszédba egy jó
kis nacionalista hisztériakeltésért.
Nem világos például, hogy a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom elleni föllépés arányban
van-e az esetleges tettek súlyával.
TE: Számomra már az fölfoghatatlan, hogy miért hagyjuk Magyarországról exportálni ezeket a
hungarista, szélsőjobbos eszméket képviselő szervezeteket. Szerintem nagyon alantas kormányzati megfontolás állhat e mögött,
és nem csak a Fidesz-kormány
Jobbikkal folytatott versenye. Arra
játszanak, hogy mivel komolyabb
nemzetközi balhé úgysem lesz
belőle, csak hadd keverjenek a
székely fiúk, törjenek csak borsot
a románok orra alá. Pedig az ezzel való játszadozás a határokon
túli magyarokkal szemben nagy
felelőtlenség. A Vajdaságból kitiltották a Hatvannégy Vármegyét, a
románok meg a maguk természetes módján vádat emelnek a „műkedvelő terroristák ellen”, ahogy
TGM minősíti ezeket a szerencsétleneket. Ettől kezdve tökéletesen mindegy, hogy a vád mennyire helytálló. Arra mindenképpen
ürügyet biztosított, hogy hergelje
és egymásnak feszítse a székelyföldiek egy részét és a románokat.
És biztos vannak olyanok odaát,
akiknek ez a történet azt sugallja,
hogy tényleg, ez a hatékony kisebbségi magyar politika. Súlyos
kormányzati hibának tartom,
hogy a magyar kormány semmit
nem tesz ezek ellen a szélsőséges
szervezetek ellen.
MN: Ez elsősorban a titkosszolgálatok feladata volna. Érdekes
volna tudni, hogy ilyen jellegű
ügyekben van-e bármiféle információcsere vagy együttműködés
a nemzeti szolgálatok között.
TE: Nekem úgy tűnik, hogy a
magyar szolgálatok nemcsak a
szomszédos országok szolgálataival nem tárgyalnak – például a
menekültkérdés ügyében –, hanem még itthon sem egymással.
Nézze a napi híreket: arról szól
minden, hogy ezek a műintézmé-

10 POLITIKA 20 1 6. j ú n i u s 9.

nyek kinek-minek a fennhatósága
alá tartozzanak. Pedig a kilencvenes évek elején még megvolt az
összhang, például egyetlen balhé
kivételével simán megoldották a
széteső Szovjetunióból Izraelbe
kivándorló zsidók Magyarországon keresztüli útját. Továbbá a
délszláv válság idején tízezrek találtak menedéket Magyarországon úgy, hogy abból semmi probléma nem volt. És csakis azért,
mert az akkori kormányok ezeket
a műveleteket teljesen korrekt
módon levezényelték; megoldani
akarták a válsághelyzeteket, nem
pedig az idegengyűlölet fölszításával belpolitikai előnyszerzésre
fölhasználni. Tették a dolgukat.
Most nem érzékelem ugyanezt.
Hogy ebből a felelőtlenségből
baja származhat az ottani magyaroknak? Hát, az már különösebben nem érdekli őket. Pedig a székelyföldi, viszonylag kompakt magyarság köré nem lehet kerítést
húzni, hogy oda a nem magyarok
ne mehessenek be.
A kerítésépítés egyébként akár
jelkép is lehetne. Építsünk enklávékat, bezárt világokat, nem baj,
ha rezervátummá válik Magyarország vagy a Székelyföld. A rezervátumlétre törekedés e nemzetpolitika lényege; konzerváljuk a
19. századi nemzeti romantika
eszméit, mert abban legalább otthonosan mozgunk. Az egy dolog,
hogy a drótkerítés senkit nem véd
meg senkitől és semmitől. De azzal, hogy a legvidámabb barakktól
szépen eljutottunk a „nemzeti”
rezervátumpolitikáig, Magyarországot egyrészt kiírjuk Európából,
másrészt végképp elszakítjuk egymástól a határokon túli magyarokat és az anyaországot. A szomszédos országokban élő magyarság csak önmagára számíthat.
Igaz, ebből a hátrányból, ahogy látom, mára előnyt kovácsol, hiszen például a nyelvtudása, vitalitása révén sokkal inkább megtalálja a helyét az uniós és a térségi
integrációban, mint a magyarországi magyar népesség nagy része. Közép-Európában kizárólag
etnicista szemléletű politizálást
folytatni ugyanis elhibázott dolog,
és végzetes félreértés.
MN: Önök hosszú évek óta kutatják, hogy a határokon átnyúló

M A G YA R NA R A NC S

együttműködések mire jutottak.
Életképes szerveződések ezek?
TE: Annak idején, amikor a kisebbségpolitika alakításában még
némi szerepem volt, folyamatosan javasoltam: azokban a határ
menti térségekben, ahol sokféle
etnikum él, közös gazdaság- és
intézményfejlesztésre, az uniós
források összehangolására volna
szükség. Ráadásul egy európai
jogintézmény, az európai területi
társulás – European Grouping for
Territorial Cooperation (EGTC) –
az ilyen törekvéseknek kiváló keretet teremtett. Ezt a társulási formát mintha csak a magyarok kedvéért hozta volna létre az Európai
Unió. E joganyag lényege, hogy
két uniós tagállam, illetve két uniós és egy nem uniós állam létrehozhat ilyen társulást. Elegendő
ránézni a térképre, hogy lássuk,
voltaképpen az 1914-es állapotokat lehetne modern keretek között revitalizálni. Az első ilyen kezdeményezés a magyar–román–
szerb hármas határ menti térségben volt (Mórahalom, Zsombolya, Magyarkanizsa). Ez a hajdani
Szeged–Temesvár–Újvidék szabad királyi városai által dominált
térség része, amely régió Mária
Terézia uralkodásától kezdődően
a munkamegosztáson alapuló kooperáció példaértékű modellje
lett. Ennek a kisugárzását máig
érezni annak ellenére, hogy Trianon ezt a térségi gondolkodást
megszüntette, és utána a határ
mellettiség, bármelyik országba
kerültek is e régió egyes részei,
mindegyikükre hátrányosan hatott. Egy magyar kisebbségpolitikusnak az én értelmezésemben
nem is lehetett más a feladata,
mint az uniós „föltámasztás”, éppen annak a felismerésnek a jegyében, hogy ezzel kölcsönösen jól
járna mindenki. Nézzük át közösen, mit, hol érdemes megteremteni; hol célszerűbb repülőteret
építeni, hol és milyen típusú felsőoktatást, kórházi ellátást érdemes
fejleszteni és így tovább. Józanul
gondolkodva mindenki érdekelt
abban, hogy egymáshoz közeli
uniós nagyvárosok, térségek fölösleges párhuzamosságok miatt
ne feszüljenek értelmetlen versengésben egymásnak. Ne pazarolják el a fejlesztési forrásaikat,

használják azt a szinergiát, ami
az együttműködésben rejlik. Úgy
gondoltam, ellenkező esetben
semmi más nem történne, mint
hogy föléljük az uniós pénzeket,
nem alakul ki a fenntartható fejlődés, a tőketeremtő képesség.
MN: És működnek ezek az
EGTC-k?
TE: Imitt-amott, például az ország északnyugati részén. Ha elindulunk Pozsonytól, egy ideig
működő EGTC-ket látunk, aztán
keletre, északkeletre haladva egyre reménytelenebb a helyzet. És
ennek többnyire megint csak az
az oka, hogy ezekben az országokban, elsősorban is nálunk,
korlátozzák vagy megszüntetik az
intézmények autonómiáját, így
azok nem rendelkeznek azokkal a
kompetenciákkal, amik szükségesek az érdemi együttműködés kialakításához. Magyarországon
2010 után az önkormányzatok jogosítványait fokozatosan veszi el
a kormányzat, és a fontosabb intézmények élére pártkatonákat
helyez, a forrásokat a Fidesz-klientúra kezére játsszák. Pedig ezekben a térségekben működőképes
nagyobb egységeket mindig is az
etnikumok közötti értelmes munkamegosztás hozott létre és tartott életben. Keserű tapasztalatom, hogy a magyarországi magyarokból mintha kiveszett volna
a másságok egymás mellettiségének elfogadása és az együttműködésnek a tudása. Oka lehet ennek
az is, hogy – Budapesten kívül – a
magyarországi polgárosodás fő
színterei, a felvidéki, erdélyi, vajdasági városok a cipszerekkel,
szászokkal, zsidókkal, szerbekkel,
örményekkel Trianon után a
szomszédos országokba kerültek.
Azt látom, hogy azok a területek,
amelyek részesei e polgári hagyománynak, könnyebben fordultak
rá a modern kor kínálta lehetőségekre. Nálunk viszont a lakosság
döntő hányada nem szokott hozzá, hogy más nyelven szólnak
hozzájuk, hogy más szempontok
is létezhetnek, mint a nemzeti
gondolatba bezárkózás. Ez pedig
100 év alatt, úgy tűnik, mára alkalmatlanná tett minket a kooperációra mind a saját térségünkben,
mind az európai integrációban.
Bundula István