Elisabeth Forest

Holtig tanult boldogság

Valamikor az 1820-as évek végén:

E

meline végignézett az üres osztálytermen, és egy kicsit

elszomorodott. Mindig így érezte magát, mikor véget ért a
tanítás, és a gyerekek szép lassan elszállingóztak, hazamentek a
szüleikhez, a testvéreikhez.
Úgy ismerte mindegyik kis tanítványát, mint a tenyerét.
Tudta, hogy a környék urának, Lord Outridge-nek és
feleségének köszönhetően legtöbbjük boldog családban él.
Szüleiknek nem voltak anyagi gondjaik, mert a lord
gondoskodott róla, hogy legyen munkájuk. Mint ahogy arról is
tett, hogy ne csak a zsebüket érintő problémákat orvosolják.
Mikor a kicsi Betty Kinkade édesanyja, kisebbik lánya
születése után meghalt gyermekágyi lázban, a gróf a felesége
segítségével keresett egy szoptatós dajkát, aki óriási segítségnek
bizonyult a bánattól sújtott családnak. Az asszony nem csak a
túlélést jelentette a félárván maradt csecsemőnek, de Bettyről is
gondoskodott, vigyázott a kicsikre, míg az apjuk dolgozott. S
neki magának is gyógyírt jelentett, hogy a két gyermek elterelte a
figyelmét saját, halvaszületett kisdedéről.
Idővel aztán kiderült, hogy valójában milyen bölcs gondolat
is volt a ladytől, hogy a Kinkade család útjába terelte a szegény
fiatalasszonyt. Nem kellett neki két év, és Mr. Kinkade feleségül
vette a dadát, aki akkorra már sajátjaként szerette a férfi két
gyermekét, és hamarosan a lányok mellé még egy kisfiúval is
megajándékozta hites urát.
Aztán ott volt szegény Tommy Walters esete. Emeline
többször fedezett fel a kisfiún gyanús sérüléseket. Mikor
rákérdezett, Tommy mindig azt mondta, hogy elesett. Emeline
azonban egy idő után már nem hitte el, mert az azt jelentette
volna, hogy Tommy a legügyetlenebb gyermek a világon.
A lány látott bántalmazott gyerekeket máskor is, ráadásul
történetesen azt is tudta, hogy Mr. Walters iszik, mint a

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

1

kefekötő, és egy-egy ilyen mértéktelen italozás után bizony
hajlamos tettlegességhez folyamodni. Ezt pedig ő nem
hagyhatta. Ám mielőtt bármit tehetett volna, Lord Outridge
kézbe vette a dolgot. Először is szigorúan megtiltotta a falusi
kocsmárosnak, hogy kiszolgálja Mr. Walterst. A sörfőző
ugyanezt az utasítást kapta. Végül magával Mr. Waltersszel
beszélgetett el. Senki nem tudta, mit mondott neki, de a férfi
ezután soha többé nem bántotta a családját, Tommy pedig olyan
változáson ment keresztül, ami még Emeline-t is
megdöbbentette, pedig ő sok mindent tapasztalt már munkája
során. Közel tíz éve tanított a falusi iskolában, de soha nem
látott olyan tehetséges gyermeket, mint Tommy Walters, aki
valósággal szárnyakat kapott, miután otthon rendeződött a
helyzet. Olyannyira, hogy szorgalma révén tudása hamar bőven
túlnőtte társaiét. Emeline tudta, nemsokára eljön a pillanat,
mikor már semmi újat nem tud tanítani neki. De Lord Outridge
ismét közbelépett. Ösztöndíjat alapított, amelyet tervei szerint
minden évben megnyerhet majd az iskola legtehetségesebb
diákja, és amely fedezi a szerencsés kiválasztott továbbtanulását
egy drága magániskolában. Legelsőként Tommy élhet ezzel a
lehetőséggel, méghozzá már szeptembertől.
Emeline maga is sokat köszönhetett a grófnak és családjának.
Kisnemesi családból származott, apja azonban úgy halt meg,
hogy feleségére és lányára semmit nem hagyott. Birtoka egyetlen
élő férfirokonára, egy távoli unokatestvérre szállt, míg Emeline
és édesanyja ott maradtak tető és megélhetés nélkül. Lord
Outridge biztosított lakhelyet a nőknek, és a tanítónői állást is ő
szerezte Emeline számára.
Óriási változás volt ez Emeline életében. Addig, ha nem is
fényűző körülmények között, de gondtalanul, védetten élt. Most
meg kellett tanulnia a saját lábára állni, sőt, neki kellett
gondoskodnia az édesanyjáról is.
Tisztában volt vele, mekkora szerencse érte a gróf
támogatásával. A házuk kicsi volt ugyan, de kényelmes és
meghitt. Még egy apró kert is tartozott hozzá. A cselédséget
persze nélkülözniük kellett, de ez Emeline-t nem zavarta. Mint

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

2

ahogy az sem, hogy dolgoznia kellett a mindennapi betevőért.
Imádta a gyerekeket, és szeretett tanítani. Végre hasznát vette
annak a sok feleslegesnek tűnő ismeretnek, melyeket apja
könyveiből és tanításából megszerzett. És ez még mindig jobb
volt, mint az az alternatíva, mely rá várt volna, ha Lord Outridge
nem veszi a szárnyai alá. Egy elszegényedett nemes lánya
támogatás és gyakorlati tudás nélkül… Vagy társalkodó nőként,
vagy nevelőnőként kellett volna elhelyezkednie, hogy éhen ne
haljon. Mindkét esetben ki lett volna szolgáltatva munkaadói
kényének, kedvének, és mindkét esetben magára kellett volna
hagynia az édesanyját. Nem gondoskodhatott volna róla, mikor
az egészsége hirtelen megromlott, és nem ülhetett volna az ágya
mellett, erőtlen, ráncos kezét fogva, mikor eltávozott belőle az
élet.
Lord Outridge nagylelkűségének hála, nem kellett azon
aggódnia, hol hajtja álomra a fejét vagy miből vesz kenyeret.
Nem kellett mások könyörületére bíznia a sorsát. A magányán
azonban a gróf gondoskodó közreműködése sem enyhíthetett.
Mióta az anyja meghalt, nem várta otthon senki. A gyerekek
jelentették a családját, a társaságát, de a tanítás végeztével ők
hazamentek a szüleikhez, és ő is hazament a meghitt, de ilyenkor
nyomasztóan csendes kis házba, elköltötte szegényes vacsoráját,
aztán hajnalig kínlódott álomtalanul, azon töprengve, így kell-e
leélnie az életét. Vajon soha nem adatik meg neki az a
boldogság, melegség és végeérhetetlen biztonságérzet, amit egy
férj, egy család jelentene? Vajon élete végéig arra kényszerül,
hogy csakis mások gyermekeit taníthassa, szerethesse,
gondozhassa, ahelyett hogy a saját kisbabáját foghatná a kajába?
Édesapja elszegényedett nemes volt, ő pedig dolgozó nőként
tengette a mindennapjait. Foglalkozása tiszteletre méltó,
semmiképp sem szégyellni való, de mégis csak munka, ő maga
pedig túl előkelő ahhoz, hogy bármelyik falusi mesterember
fiához feleségül menjen, viszont túlságosan is lecsúszott, hogy
nemesember figyelme megakadjon rajta. Szörnyű csapdába
került.

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

3

Így hát éjszakái nagy része borongós gondolatokkal telt.
Kristálytisztán látta maga előtt a sanyarú jövőt, a társtalanságot, a
kilátástalanságot. Még ha tudta is, hogy hálán kívül semmi mást
nem szabadna éreznie – sokkal rosszabbul is alakulhatott volna a
sorsa.
A mindent feledtető álom rendszerint csak hajnaltájt
könyörült meg rajta. Akkorra legyőzte a fáradtság, reggel pedig
mindig jobb színben látott mindent.
De most egy újabb magányos, ártó gondolatokkal teli éjjel állt
előtte, ez pedig, minden igyekezete ellenére kétségbeeséssel
töltötte el.
– Szedd össze magad! – figyelmeztette magát félhangosan,
majd saját hangját hallva elhúzta a száját. – Remek. Már
magamban beszélgetek. Innen csak egy lépés, hogy befogadjak
néhány macskát, és lassan de biztosan a falu bogaras, háborodott
vénlányává váljak.
A szeme előtt megjelenő kép olyan riasztó volt, hogy
összerázkódott. Megacélozta magát, gondolatait erővel
visszaterelve az előtte álló teendőkre, és vállkendőjét szorosan
összefogva magán kilépett a balzsamos márciusi levegőre, amitől
átmenetileg jobb kedvre derült.
Greenshire minden évszakban gyönyörű volt. Nyáron a buja
növényzet, ősszel a sárga, piros, rozsdaszín levelekkel őrt álló
évszázados fák, télen a mindent eltakaró kristálytiszta hó,
tavasszal pedig az ébredő természet nyűgözte le az arra
fogékonyakat. Emeline szeretett elmerülni a környezete kínálta
szépségekben, és aznap különösen sok volt a látnivaló.
A levegő még őrizte a tél által örökül hagyott tiszta
frissességet, de a szél már kellemesen langyos volt, telve a tavasz
ígéretével és a sorban előbújó virágok alig érezhetően jelenlévő
illatával. A fák ágai még csupaszon meredtek az ég felé, de már
apró rügyeket nevelgettek, féltőn óvva őket a késői fagyoktól,
lába alatt pedig már ott zöldellt a frissen sarjadt fű. Emeline
körül minden csupa mozgás volt, csupa vibrálás, hangok és
színek kavalkádja. Vadgalambok burukkoltak a jó idő közeledtét
hirdetve, a nap ki-kisütött a szél által hajszolt felhők mögül.

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

4

A lány elmélázva vágott át az úton, azon töprengve, hogy
másnap egy szabadtéri órával lepi meg tanítványait.
Érzékeit elzsongította az új erőre kapó flóra szépsége, nem
figyelt a falucskában meglehetősen szokatlan forgalomra. Ezért
azt sem látta, hogy az úton végigdöcögő lomha sörös kocsi
mögül kivág egy könnyű egyfogatú. Hajtója idáig türelmetlenül,
ámde meglehetősen hasztalanul ösztökélte gyorsabb haladásra a
jóval fürgébb kétkerekű jármű útját elzáró nehéz szekeret, majd
megunva az eredménytelen igyekezetet, szerencsétlen módon
pont azt a pillanatot választotta arra, hogy megelőzze az őt
akadályozó monstrumot, mikor Emeline figyelmetlenül
megpróbált átkelni az úton.
Borzalmas hangzavar térítette magához a lányt, figyelmeztető
kiáltás, egy kínlódó ló kétségbeesett nyihogása döbbentette rá,
hogy hirtelen mekkora bajba került. A szerencsétlen állat annyira
visszahőkölt, amint gazdája – a tragédiát elkerülendő –
keményen meghúzta a gyeplőt, hogy leült a farára. A könnyű
kétkerekű vészesen megingott, mintha fel akarna borulni, a
halálra rémült Emeline kétségbeesett tekintete egy dühös fekete
szempárral találkozott.
– Maga teljesen megőrült? – kiáltotta a vészjósló tekintet
mérges tulajdonosa. – Meg akar halni?
Emeline úgy érezte a rémület az összes erőt kiszívta a
tagjaiból. Reszketni kezdett, majd megroggyant a térde. Érezte,
hogy el fog esni, de már képtelen volt megakadályozni. Egy
pillanatra az egész világ elfeketedett a szeme előtt, ő pedig
zuhanni kezdett.
– Ne merészelje! – hallotta nagyon távolról a kocsi hajtójának
dühös, parancsoló hangját, de képtelen volt engedelmeskedni a
felszólításnak, nem tudott küzdeni a rosszul lét ellen.
Acélkeménységű kar szorult a derekára, megtartva, megóvva
az eleséstől. Teste kemény, izmos testhez préselődött, amitől
szédülése enyhült, viszont zavart tehetetlenség árasztotta el.
Dohány és cserzett bőr szagát érezte, s még valamit, ami
édesapja borotválkozó vizének illatára emlékeztette. Egy férfi
illata. Az újfajta élmény egyszerre töltötte el nyugtalansággal és

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

5

izgalommal. Megpróbálta eltolni magát az idegentől, aki a
segítségére sietett, ám az még inkább szorította, ahelyett hogy
elengedte volna.
– Maradjon nyugton, csak segíteni akarok! – Nem látta a
férfit leszállni a kocsiról, mégis azonnal tudta, hogy a hang a
hajtóé, aki kis híján elgázolta. Aztán amaz halkan morogva, de
azért jól hallhatóan még hozzátette: – Még egy ilyen tyúkeszű
asszonyt…
Emeline-ban fellobbant a harag. Erejét megkétszerezve
feszült újra az ismeretlen mellkasának, minden dühét és
ijedtségét beleadva az erőfeszítésbe, mire a férfi olyan hirtelen
engedte el, hogy ő egyensúlyát vesztve mégiscsak a földre
huppant, alaposan megütve a hátsóját.
– Mi a fene ütött magába? – zsörtölődött az idegen. –
Először szétnézés nélkül sétál egyenesen a lovam patája alá,
aztán meg úgy viselkedik, mintha bántani akarnám, holott csak
segíteni szerettem volna, mielőtt elájul.
Emeline döbbenten szívta be a levegőt.
– Maga goromba fráter! – sziszegte dühösen. – Van képe
engem hibáztatni, mikor úgy száguld keresztül a falun, mintha az
ördög kergetné? Csak, hogy tudja, tisztelt uram, az iskola alig
néhány méterre van innen. Ezen az úton gyerekek szoktak
keresztül menni. Elvárom, hogy legközelebb óvatosabb legyen.
– Elvárja? – hajolt fölé az idegen. Emeline nagyot nyelt a
fenyegető pózt látva. A férfi magas volt, széles vállát jól szabott
kabátja impozánsan kiemelte. A finom anyag megfeszült a
karján, melynek erejét a lány alig néhány másodperccel korábban
közvetlen közelről érezhette. Sötét szeme vészjóslóan szűkült
össze, miközben kesztyűs ujjával Emeline felé bökött. – Elvárja,
mi? Na, ide figyeljen, hölgyem! Nem tudom, mi késztette arra,
hogy holdkóros módjára szédelegjen az út közepén, de egészen
biztos vagyok benne, hogy egyetlen gyereknek sem jutna
hasonló az eszébe, feltéve, ha elmúlt öt éves, és nem ütődött.
A megrökönyödés egész egyszerűen elakasztotta Emeline
szavát. A férfi durván sértegette, és egyáltalán nem látszott rajta,
hogy ez egy kicsit is aggasztaná. Elővette hát legszigorúbb

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

6

tekintetét, amit a leges-legvásottabb tanítványainak tartogatott,
és azt a jeges hanghordozást, amitől még a tizenöt éves Pete
Philipsnek is – aki csakis azért lézengett az iskola körül, hogy
bosszantsa két odajáró kishúgát – mindig inába szállt a
bátorsága, és tettettet nyugalommal, a tőle telhető
legméltóságteljesebben viszonozta a férfi szigorú tekintetét.
– Vegye tudomásul, hogy maga egy otromba, neveletlen
gazfickó – mondta ki végül megsemmisítő ítéletét. –
Felelőtlenségével veszélyezteti ennek a békés falunak és a
lakóinak a nyugalmát. Az pedig egész egyszerűen
minősíthetetlen, ahogy velem beszél. Egyáltalán nem
úriemberhez méltó.
Egy pillanatig úgy tűnt, a férfi valami megbocsájthatatlan
tettre ragadtatja magát dühében. Emeline gyomra idegesen
megremegett, mikor megértette, hogy tirádájával talán elvetette a
sulykot. Elvégre mégis csak egy ismeretlennel feleselt, semmit
nem tudott erről a férfiról azon kívül, hogy kis híján halálra
gázolta őt esztelen sietségében. De inkább meghalt volna, mint
hogy kimutassa, mennyire megrettent a nagydarab idegentől.
Pislogás nélkül, rezzenetlen arccal állta annak szúrós tekintetét.
Ám végül, a férfi, ahelyett hogy tovább sértegette volna, csak
gúnyosan elmosolyodott.
– Szolgálatára, hölgyem – bökte meg hamis alázattal a kalapja
karimáját, majd anélkül, hogy segített volna Emeline-nak felállni,
visszaült a kocsijára és elhajtott.
Emeline döbbenten, magában füstölögve bámult utána.
– És vegye tudomásul, eszem ágában sem volt elájulni –
kiáltotta az egyfogatú után késve, mert az már el is tűnt a szeme
elől az útkanyarban.
– Jól van, kisasszony? – kérdezte egy zavart, tiszteletteljes
hang a háta mögött.
A lánynak csak ekkor jutott eszébe, hogy megaláztatásának
minden bizonnyal szemtanúja is akadt. Óvatosan fordult meg
ültében, félig-meddig arra számítva, hogy a fél falu összeszaladt a
csetepaté hallatán. Ám ott nem állt más, csak a vén Mathias, a
sörös kocsi hajtója. Emeline összerezzent, mikor észrevette,

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

7

hogy a kocsi elé befogott hatalmas igásló milyen közel áll hozzá
– közvetlenül az állat lába elé esett, mikor a durva idegen
elengedte.
– Köszönöm, Mathias, pompásan vagyok – préselte ki végül
a választ, mire az idős ember mély ráncai valamelyest kisimultak.
– De lekötelezne, ha segítene felállni.

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

8

M

ég egy ilyen ostoba, kiállhatatlan nőszemélyt –

dühöngött magában Sebastian. Jókora utat megtett a faluban
történt affér óta, de a haragja mit sem csökkent. Továbbra is
azon mérgelődött, mekkora riadalmat okozott neki a nő, mikor a
semmiből egyszer csak ott termett a kocsija előtt. Egy szörnyű
percig azt hitte, képtelen lesz megállni. S mikor csodával határos
módon mégiscsak sikerült, az a liba fogta magát, és majdnem
elájult. Szinte már látta is maga előtt, hogy elterül az utat borító
sárban, fejét beleverve az egyik olyan óriási kőbe, mely –
mintegy a szélét jelezve – ott díszelgett a földút mellett. És még
ő volt felháborodva, mikor a segítségére sietett. Olyan
kétségbeesetten próbálta ellökni magától, mintha nem is
támogatni akarta volna, hanem mondjuk megbecsteleníteni. Volt
képe azzal nekitámadni, hogy az ő lelkén szárad a baleset. Holott
ő volt az, aki figyelmetlenül lépett az útra veszélyeztetve ezzel
egyaránt magát és Sebastiant, sőt, még a ló épségét is.
– Derék állat vagy – mondta fennhangon a férfi, egyenesen a
meggyötört jószágnak címezve szavait, mire az úgy hegyezte a
fülét, mintha értené a dicséretet. Sebastian elhatározta, megkéri
Lord Outridge lovászát, hogy dupla adag zabbal jutalmazza a
kanca ügyességét.
A távolban feltűntek az udvarház impozáns tornyai. Mit sem
akart kevésbé, mint megmagyarázni házigazdájának, miért olyan
ideges és mogorva. És persze azt sem szerette volna, ha a
kislánya megsejti nyugtalanságát. Csak feleslegesen aggódna
miatta, és Aghata már így is többet nyugtalankodott, mint egy
ilyen idős gyermeknek szabad lenne.
A szíve összeszorult, ahogy kicsi lánya sápadt, vékonyka,
folyton szomorú arca felsejlett előtte. Édesanyja halála óta
Aghata egyetlen egyszer sem mosolygott. Folyton komoly és
bánatos volt, mintha a világ minden terhe az ő keskeny,
törékeny, vállát nyomná. A sors kegyetlenül elbánt Sebastian
családjával, de míg a felnőtt férfi lassan túljutott a
megpróbáltatásokon, addig úgy tűnt, hogy az apró gyermek

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

9

lelkében végérvényesen eltört valami, mikor édesanyja és
újszülött kistestvére egyetlen nap alatt lett áldozata egy olyan
betegségnek, melyen maga is keresztülesett, azzal a
különbséggel, hogy ő csodával határos módon meggyógyult.
Agatha mindig is koraérett, magába forduló gyerek volt –
ebben nagyon hasonlított édesanyjára –, de a tragédia után
borongós hangulata állandósulni látszott. Sebastian mindent
megpróbált, hogy vigaszt nyújtson neki, türelmes volt és
megértő. De úgy gondolta, elég idő telt már el azzal, hogy
elvesztett szeretteiket gyászolják, és bár biztosan érezte, hogy a
fájdalom az ő szívét is örökké emészteni fogja, úgy gondolta,
végre elérkezett a pillanat, mikor elfogadván a
megmásíthatatlant, mindketten tovább léphetnek. Minden apai
ösztöne azt súgta neki, hogy teljességgel természetellenes Aghata
folytonos, szűnni nem akaró bánata, amihez veleszületett
félénksége is társult. A kislánynak nem voltak barátai, és az
édesapján, valamint a dadáján kívül felnőttekkel sem volt
közvetlen kapcsolata. Naphosszat ült a szobájában, melyet még
az étkezések alkalmával is csak külön felszólításra hagyott el, egy
régi meséskötetet lapozgatott, melyből az édesanyja esténként
felolvasott neki. A rojtosra olvasott könyv volt az egyetlen tárgy,
amihez ragaszkodott, ami valamennyire érdekelte.
Végső elkeseredésében Sebastian úgy döntött, talán a
környezetváltozás lesz a megoldás a problémájukra. Ha elviszi
arról a helyről, ahol annyi szomorúság érte, talán Aghata is képes
lesz végre újra mosolyogni.
Elhatározását tett követte. Írt egy régi iskolai cimborájának,
Lord Outridge fiának, Harrynek, akivel, bár Sebastian maga nem
volt nemesi születésű, hosszú ideje ápoltak jó viszonyt. Sebastian
szülei jómódúak voltak, megengedhették maguknak, hogy fiukat
a legjobb iskolákban taníttathassák. A tekintélyelvűség és
képmutatás világában persze Sebastiannek közönséges
származása miatt nem volt könnyű dolga, de apja pénze sok ajtót
megnyitott előtte, és még a rátarti, elkényeztetett úri fiúk is
kénytelenek voltak egy idő után elfogadni, hogy olyan

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

10

osztálytársat kaptak, akinek, velük ellentétben, nem jár a Lord
megszólítás.
Harry azonban más volt. Ő kezdettől fogva lényegtelennek
tartotta Sebastian születésének körülményeit. Barátjával, Lord
Anthony Saint-Germainnel karöltve számtalanszor álltak ki a
nagyobb fiúk gúnyolódásának kitett Sebastian mellett, védelmére
kelve az olykor tettlegességig fajuló vitákban is.
A három férfivá érő bajtárs jó kapcsolata az után sem szakadt
meg, hogy Harry és Anthony egy ideig a kontinensen utazgattak
az iskola befejezése után. Így Sebastian bátran bízhatott abban,
hogy barátja nem fogja megtagadni kérését, mikor azzal fordult
hozzá, hogy szülei vidéki birtokán lássa őket kis ideig vendégül.
Nem csalódott, hamarosan megkapta a meghívást, melytől nem
kevesebbet, mint sorsuk jobbra fordulását remélte.
Meglepetésére azonban az invitálás nem Harrytől érkezett, aki
ismét elutazott a csatornán túlra, hanem a szüleitől.
A vidéki környezetben, Lord és Lady Outridge
vendégszeretetét és gondoskodását élvezve, valóban jobban
érezték magukat. Aghata arca mintha teltebbé vált volna a hetek
alatt, míg Greenshire-ben tartózkodtak, és némi szín is került rá.
Sebastian megkönnyebbülten vette észre, hogy néha már
mosolyog is. Még mindig nem volt a régi, felhőtlen önmaga, de
édesapja örömére sokkal boldogabbnak tűnt, mint korábban.
Sebastiant persze továbbra is aggasztotta, meggyógyul-e a kislány
lelke valaha, de már nyugodtabban, bizakodva tekintett a
kettejükre váró jövő elé.
Ennek ellenére félve hagyta magára a kislányt, de üzleti ügyei
sajnos időről-időre a fővárosba szólították, mint aznap is.
Ilyenkor mindig nagyon sietett vissza Greenshire-be, hogy csak
addig legyen távol, amíg nagyon muszáj. A mai nap azonban,
több váratlan esemény is lehetetlenné tette a törekvéseit. Tovább
időzött a városban, mint tervezte, ezért is hajtott keresztül olyan
nyaktörő tempóban a falun, és gázolta kis híján halálra azt a
figyelmetlen, felvágott nyelvű nőszemélyt.
Ha csak eszébe jutott az affér, máris újra elöntötte a harag,
ám ezúttal nem sokáig füstölöghetett magában, mert a távolban

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

11

egy lovast vett észre, és ez azonnal felkeltette az érdeklődését.
Tudta, hogy házigazdái a fiukról várnak hírt, remélte, hogy a
gyorsan távolodó alak a futár, aki végre levelet hozott Harrytől.
Lord Outridge az udvarház lépcsőjén állt, mikor Sebastian
begördült az épületet körülvevő kerítés kovácsoltvas kapuján. A
kaputól tölgyfákkal szegélyezett rövid út vezetett a bejáratig.
Miközben Sebastian megtette a csekély távolságot, vendéglátója
arckifejezését tanulmányozta, s megpróbálta felmérni, rossz vagy
jó híreket kapott-e. A gróf vonásai azonban semmit nem árultak
el. A kocsizörgésre felpillantott, közben szórakozottan
összehajtotta a kezében tartott papírt. Mikor felismerte az
érkezőt, széles mosollyal és immár osztatlan figyelemmel fordult
felé.
– Csak hogy megjöttél, drága fiam! Valaki már nagyon várt.
Sebastian gyomra összerándult. Tudta, hogy a lord Aghatáról
beszél, akit mindig felzaklatott, ha az édesapjának el kellett
utaznia, még ha csak rövid időre is.
Magában ismét elátkozta a fiatal nőt, késlekedése okát. Lelki
szemei előtt megjelent a lánya sápadt, szomorú arca.
Legszívesebben rohant volna, hogy megnyugtassa őt, de még
gondoskodnia kellett a lováról.
– Egy pillanat, és ott is leszek – hadarta, miközben leugrott a
bakról, hogy az istállóhoz vezesse a szegény párát, ahol majd
kifoghatják a könnyű kocsi elől. – Remélem, nem okozott
gondot Aghata aggodalma, de tudja, uram, mióta az édesanyja
meghalt, nagyon fél, hogy engem is elveszít.
– Nyugodj meg, fiam, a lányod remekül van – emelte fel
csillapítóan a kezét Lord Outridge Sebastian idegessége láttán. –
Csak izgatott, mert szeretne neked megmutatni valamit. Amelia
és Anthony itt jártak a nap folyamán, és hoztak neki ajándékba
egy új képeskönyvet. Azóta percenkét megkérdezi, mikor érsz
már haza? Nagyon türelmetlen.
Sebastian megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. Most, hogy
már tudta, Agathával minden rendben, gondolatai
visszakanyarodtak az idegenhez, akit útban az udvarház felé

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

12

látott, és a papírlaphoz, amit házigazdája a beszélgetés közben a
zsebébe csúsztatott.
– Remélem, milord, nem veszi tolakodásnak, ha
megkérdezem, kapott-e hírt Harryről?
Azonnal megbánta kíváncsiságát, mikor látta, hogy a gróf
arca fájdalmasan megrándul, de amilyen gyorsan Lord Outridge
elkomorult, olyan gyorsan el is mosolyodott ismét.
– Igen, most járt itt egy futár – erősítette meg Sebastian
gyanúját. – A fiam azt tervezi, hogy hazajön a jövő hónapban.
De az édesanyjának még nem akarok szólni róla, csak ha már
biztos lesz a dolog. Ugye nem bánod, ha neked is meg kell
őrizned a titkot?
– Természetes nem – biztosította gyorsan támogatásáról
Sebastian, bár a kérés okát nem értette. Egy ideje már formálódó
balsejtelem szorította össze a torkát, amit kétszer is meg kellett
köszörülnie, hogy végre rá tudjon kérdezni aggodalma okára.
Mióta Greenshire-be jött, sejtette, hogy a barátja körül valami
nincs rendben. – De, ugye, Harry jól van?
Lord Outridge nem válaszolt azonnal, és ez tovább fokozta
Sebastian félelmét.
– Azt hiszem, a testének semmi baja – sóhajtott végül a lord.
– De a szíve folyamatos harcban áll háborgó szellemével.
– Ezt meg hogy érti? – Sebastian képtelen volt megállni, hogy
újabb kérdést tegyen fel a talányos kijelentés hallatán.
– Mennyit tudsz a fiam kontinensen töltött éveiről? –
érdeklődött a lord válasz helyett, még inkább összezavarva ezzel
a fiatalembert.
– A kontinensen töltött éveiről? – ismételte Sebastian
tétován. – Ő és Anthony utazgattak, miután befejezték az
iskolát. A mázlisták.
Minden irigység nélkül gondolt vissza arra az időszakra, ami
számára már kemény munkával telt, miközben barátai tovább
élvezhették az unatkozó arisztokratafiúk kedvelt elfoglaltságát, a
semmittevést. Világot láttak, új ismerősöket szereztek, olyan
élményekben volt részük, amelyeket Sebastian mindig is szeretett
volna átélni, de számára más út rendeltetett, mikor apja váratlan

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

13

halála után, szinte még gyerekként, egyik napról a másikra kellett
átvennie a családi vállalkozást.
– Utazgattak – ismételte a szót meggyőződés nélkül Lord
Outridge, mire Sebastianen elhatalmasodott az érzés, hogy
olyasmi történt a barátaival az útjuk alatt, amiről ő nem tud.
– Valami baj van, milord? – kérdezte halkan, mire a gróf úgy
nézett fel merengéséből, mintha most venné csak észre, hogy
nem egyedül van.
– Ne is törődj velem! – mosolyodott el szélesen. –
Természetesen Harryvel minden rendben. Mindössze arról van
szó, hogy az utóbbi hetekben többször írta azt, hogy hazajön,
aztán, Lady Outridge legnagyobb sajnálatára, mindig közbejött
valami előre láthatatlan dolog, ami miatt megváltoztak a tervei.
Nem akarom, hogy a feleségem ismét csalódjon, ezért kérem a
diszkrécióadat. Annál nagyobb lesz az édesanyja öröme és
meglepetése, ha a tékozló fiú végre hazatér.
Olyan őszinte volt a nevetése, hogy Sebastian kezdett
kételkedni abban, helyes volt-e a megérzése. A halvány sejtelem,
hogy Harryvel súlyos dolog történt, mióta nem találkoztak,
abban a pillanatban teljesen őrültségnek tűnt. Mindazonáltal már
sajnálta, hogy nem találkozott Anthonyval. Biztos volt benne, ha
valaki, akkor ő tudna válaszolni Harryvel kapcsolatos kérdéseire.
Amúgy is várta már, hogy szót válthasson másik rég látott
barátjával. A komoly, felelősségteljes Anthony mindig közel állt
hozzá, talán még közelebb, mint a fiatal korukban ugyancsak
könnyelmű, meggondolatlan Harry. Örömmel hallotta, hogy
Tony megházasodott nem rég, Harry húgát, Ameliát vette el, és
már első gyermekük is útban volt. Sebastian nem ismerte túl jól
Ameliát, talán ha kétszer találkozott vele Greenshire-ben tett
látogatásai során, de tudta, hogy Harry rajongva szereti, ő pedig
alig várta, hogy elmondhassa barátjának, mennyire örül a
boldogságának.
– Gyere, odakísérlek a lányodhoz – csapott a vállára Lord
Outridge. – A hátsó kertben van, és biztos vagyok benne, hogy
az új szerzeményét nézegeti.
– De a…

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

14

– Hagyd csak azt a lovat! – vágott közbe a lord. – William
majd elintézi.
A ház sarkánál éppen abban a pillanatban bukkant fel a
lovász, mintha egy ideje már az épület takarásában állt volna arra
várva, hogy szükség legyen rá.
Sebastian elgondolkodva követte a házon keresztül
vendéglátóját, majd egy pillanatra megállt a kertbe vezető ajtónál,
hogy alaposan szemügyre vegye az elé táruló képet.
Bár a levegő még hűvös volt, a ház úrnője szemmel láthatóan
úgy döntött, a szabadban fogyasztja el teáját. Lady Outridge
takaróba burkolózva ült kényelmes párnákkal kibélelt székében,
és mosolyogva hallgatta az előtte álló lányka mondanivalóját.
Sebastian szíve fájdalmasan megdobbant a vékonyka alak
láttán. Aghata soványságát a vastag kabát sem tudta elrejteni. A
férfi nem először gondolt arra, hogy a gyermek olyan törékeny
és védtelen, mint egy kismadár. De, bár a kislány ugyanolyan
filigránnak és sérülékenynek tűnt, mint máskor, édesapja ezúttal
mégis valamiféle változást vélt felfedezni rajta. Aghata arcát
pirosra színezte a csípős tavaszi szél, tovább tompítva ezzel
megmaradt sápadtságát. Ám nem ez a ritkán látott szín volt a
legszokatlanabb rajta, hanem az, ahogy a kislány magyarázott az
őt hallgató ladynek.
Mióta
Greenshire-ben
tartózkodtak,
Sebastian
megkönnyebbülten fedezett fel némi jó irányú változást Aghata
viselkedésében. Már nem volt olyan magába forduló, mint
otthon, ám a háziakat továbbra is egyfajta félénk tartózkodással
szemlélte. Egészen mostanáig. Ahogy ott állt, és nyilvánvaló
lelkesedéssel mesélt valamit a figyelmesen hallgató grófnénak,
édesapja egy pillanatra újra megláthatta a régi Aghatát, azt, aki az
őt ért tragédia előtt volt: a félénk kislány, aki visszahúzódó
természete ellenére csillapíthatatlan kíváncsisággal, nyitottan
fordult a világban látható csodák felé. És Sebastian most először
kezdte hinni, hogy ketten is elboldogulnak majd az életben, még
úgy is, hogy már nem lesz vele a szeretett nő, Aghata anyja, aki
kislánya egyedüli értőjeként Sebastiannek is segített olvasni
ennek a csodaszép, különleges gyermeknek a fejében.

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

15

A férfi figyelmét nem kerülte el, milyen óvón szorítja
magához lánya újonnan kapott kincsét, a gróf által is említett
képeskönyvet. Meglepetését nehezen lehetett volna szavakba
önteni, mikor meglátta, hogy a rongyosra lapozott, édesanyjától
kapott meséskötet elárvultan hever az egyik széken, mintegy
elfeledve.
– Minden rendben lesz, fiam – érezte meg Lord Outridge
atyai érintését a karján. A gróf szavai, mintha csak a lelkébe látott
volna, igazolták gondolatait. – De ideje lenne, hogy a lányod
végre hozzáillő társaságban legyen.
Sebastian csodálkozva pillantott az idős férfira.
– Ezt meg hogy érti, uram?
– Nem gondoltál még arra, hogy Aghata iskolába menjen?
– Iskolába? Mármint internátusba? – kérdezte szörnyülködve
Sebastian. Még a gondolatától is kirázta a hideg, hogy egy sivár,
szigorú szabályrendszerrel rendelkező intézménybe küldje a
lányát, ahol az illemet, a fegyelmet és a formaságokat mindennél
többre becsülik. Nem. Soha nem fogja megengedni, hogy
Aghata egy ilyen helyre kerüljön. El sem tudta képzelni, honnan
szedett a gróf ekkora képtelenséget.
– Ki beszél itt internátusról? – legyintett Lord Outridge. –
Aligha lenne kedvező hatással egy olyan hely ennek az édes
kislánynak a lelkivilágára. De, ugye abban egyetértünk, hogy egy
fiatal hölgy taníttatása legalább olyan fontos, mint egy ifjú úré?
– Természetesen – nyögte ki Sebastian, most már végképp
nem értve, hová akar kilyukadni a gróf. – Terveztem, hogy amint
hazamegyünk, keresek számára egy megfelelő nevelőnőt.
– Nem egészen erre gondoltam – csóválta meg ősz fejét a
gróf. – Meggyőződésem, hogy a kislánynak társaságra lenne
szüksége. Mármint, vele egykorú gyerekek társaságára.
Komolyan úgy hiszem, hogy áldásos lenne számára, ha itt
tartózkodásotok idejére beíratnád a helyi iskolába.
Sebastian már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, ám Lord
Outridge beléfojtotta a szót.
– Nem kell attól tartanod, hogy a lányod falusi bugrisok közé
kerülne.

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

16

– Ettől egyáltalán nem félek – tiltakozott Sebastian, akinek
meg sem fordult a fejében, hogy egy szem gyermekét távol
kellene tartania a béresek és más falubeliek csemetéitől. Lord
Outridge azonban ismét a szavába vágott.
– Bár Greenshire nem büszkélkedhet olyan nívós
intézménnyel, mint amilyeneket a fővárosban találnál, az itteni
iskolának van egy óriási előnye: csupa jó lelkű, romlatlan gyerek
jár oda. És Aghatának pont erre lenne most szüksége. Normális
gyerekké kell válnia, aki a mezőn játszik a többiekkel, vagy
mezítláb szaladgál a folyóparton. Ez lenne a legmegfelelőbb
gyógyír a bánatára. És ezt csak a vele egykorúak között tehetné
meg.
Sebastian elgondolkodva nézte a még mindig izgatottan
csivitelő kislányt, és igazat kellett adnia a grófnak.
– Miss Norrisnál pedig nehezen találnánk alkalmasabb
tanítónőt a számára – folytatta a lord. – Ő maga is nemes ember
lánya, bár a sorsa ugyancsak kedvezőtlenre fordult az édesapja
halála után. Rendkívül művelt, és elkötelezett a tanítás iránt.
Nem utolsó sorban pedig szemmel láthatóan szereti a
gyerekeket, és ha hinni lehet a szóbeszédnek, ez a szeretet
kölcsönös. Gondold meg, fiam!
Sebastiannek nem volt szüksége hosszas gondolkodásra.
Lord Outridge szavai szíven ütötték, mert az idősebb férfinak
mindenben igaza volt. Aghatának normális gyermekké kellett
válnia, mert már az anyja halála előtt sem volt az.
Nem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna a lányát
koszosan. Sosem piszkolta össze sem a ruháját, sem kezét, de
még csak a szája sem volt soha édességtől maszatos. Nem
játszott a szabadban, mindig a szobájában ült, és folyton valami
könyvet bújt. Magányos gyermek volt már régebben is, és ez
csak fokozódott az utóbbi időben. Mint egy miniatűr felnőtt.
– Remek, úgy látom döntöttél – kuncogott Lord Outridge
nem először lepve meg azzal a fiatalembert, hogy belelát a
fejébe. – Holnap elkísérlek benneteket a faluba, és beszülünk
Miss Norrisszal. Meglásd, fiam, ez lesz a legjobb dolog, ami
Aghatával történhet.

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

17

Sebastian egyetértően bólintott, miközben még mindig a
kislányát figyelte. Igen, döntötte el. Az lesz a lehető legjobb, ha
Aghata végre azzal foglalkozik majd, mint a vele egykorú többi
gyerek: játszik, tanul és szörnyű tragédiák helyett a jövőben a
maga apró-cseprő gondjaival foglalkozik inkább.

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

18

E

meline maga is meglepődött, milyen frissen ébredt

reggel. Ennek talán ahhoz volt köze, hogy nem magányosságán
töprengve, éber semmittevéssel töltötte az éjszakát, hanem,
miután alaposan kimérgelődte magát, amiért az ismeretlen férfi
olyan durván elbánt vele, csakhamar legyőzte a fáradtság.
Hosszú idő óta most először aludt mélyen, gyötrő álmok nélkül.
Így hát kipihenten kezdte a napot. Miután felfrissítette magát egy
kis hideg vízzel, a szokásos szigorú kontyba fésülte hosszú,
vörösesbarna haját, aztán meggondolta magát, és pár tincset
kihúzott a szorosan tartó hajtűk alól, hogy szabadon
göndörödjenek az arca körül, ellensúlyozva ezzel frizurája
komolyságát. Sötétkék szeme még önmaga számára is
szokatlanul vidáman csillogott, mikor megszemlélte az
összképet. Az édesanyja mindig azt mondta neki, hogy nagyon
szép lány, de hát minden anya ezt mondja a lányának. Ő,
személy szerint, nem tartotta magát sem szépnek, sem
különösebben csúnyának, de azt el kellett ismernie, hogy ez a
hajviselet jól áll neki.
Halkan dúdolt, miközben előkészítette az osztálytermet az
aznapi munkához, és mosolyogva, örömmel fogadta az egymás
után érkező gyerekeket.
Már jócskán benne jártak a délelőttben, mikor a csendes
munkát egyszer csak váratlan kopogás szakította félbe. Emeline
csodálkozva pillantott fel a könyvből, amit addig olvasgatott,
míg a gyerekek feladatukba mélyedve tevékenykedtek. Izgatott
suttogás jelezte, hogy ők ugyanolyan kíváncsiak a jövevényre,
mint tanárnőjük.
– Szabad! – szólt ki a lány, mire az ajtónyílásban Lord
Outridge derűs arca jelent meg.
– Bocsásson meg, hogy megzavarjuk a tanítást, Miss Norris.
Egy új tanítványt hoztam önnek – jelentette be a gróf maga előtt
tolva egy bájos, szőke hajú kislányt, aki félénken, ám érdeklődve
nézett körbe a barátságos osztályteremben.

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

19

Emeline őszinte mosollyal fogadta a kis jövevényt. Mikor
azonban felismerte a gróf háta mögött felbukkanó férfit, a
mosoly ráfagyott az arcára. Lord Outridge nyomában az előző
napi idegen jelent meg. Ő is azonnal felismerte a nőt, a
barátságos kifejezés azonnal leolvadt az arcáról, hogy helyette
dühös grimaszba merevedjenek a vonásai. Emeline haragja is
ismét felhorgadt, de nem engedett, nem engedhetett neki szabad
folyást. Az osztályteremben a gyerekek árgus szemmel figyelték
minden mozdulatát, minden rezdülését. Így inkább kimérten
biccentett az újonnan érkezőnek, majd tüntetően hátat fordított
neki, és minden figyelmét Lord Outridge mondandójának
szentelte. Látszólag legalábbis, mert közben mindvégig
tudatában volt a magas idegen jelenlétének, ami sikeresen
hiúsította meg, hogy a gróf szavaiból bármit is felfogjon.
– Valami baj van, kedvesem? – ráncolta össze a homlokát
Lord Outridge. A joviális mosoly eltűnt az arcáról Emeline
zavarát látva.
– Bocsásson meg, milord, csak ért tegnap egy kisebbfajta
baleset, és még nem sikerült túltennem magam rajta – felelte
Emeline, de azonnal meg is bánta, hogy elmondta az igazat,
mikor a sötét hajú férfi a lány magyarázatára válaszul megvetően
felhorkant.
– Mi történt? Megsérült? – kérdezte az idős ember gyorsan
végigmérve a lányt tetőtől talpig, jóindulatú pillantása megtelt
aggodalommal.
– Csak a büszkeségem és az igazságérzetem – felelte
Emeline, mire egy dühös szisszenés volt a reakció a háta mögött
állótól.
– Mondandód van, Sebastian? – villant a lord tekintete az
idegenre csodálkozva.
– Nincs, gróf úr.
A mély, elutasítóan hűvös hang hallatán Emeline-t kirázta a
hideg. Még mindig dühös volt a férfira, amiért olyan
megbocsáthatatlanul viselkedett vele előző nap. Ám esze ágában
sem volt a részletekbe beavatni Lord Outridge-et, úgyhogy

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

20

figyelmét inkább erővel a mellettük álldogáló szőke kislányra
fordította.
A sápadt, vékony arcocska feszült koncentrációval fordult a
felnőttek felé, miközben tulajdonosa a különös beszélgetést
követte nyomon. Búzavirágkék szemében felváltva tükröződött
érdeklődés és aggodalom.
– És te, ki vagy? – mosolygott rá a gyermekre bátorítóan.
– Ő Aghata, a lányom – lépett elő a háta mögül a férfi, akit a
gróf Sebastiannek szólított. Védelmezően állt a kislány mellé,
mintha arra számítana, hogy Emeline bántani akarja.
– Hány éves vagy, Aghata? – próbálta figyelmen kívül hagyni
a nő a másik oda nem illő védelmező viselkedését, továbbra is a
vékonyka alakra koncentrálva.
– Kilenc – válaszolt az apa ismét csak a lánya helyett.
– És tudsz beszélni, Aghata? – Bár a kérdés a gyermeknek
szólt, Emeline immár Sebastianre nézett, nyílt kihívással.
Az évek alatt, melyet tanítással töltött, találkozott nehéz
természetű szülővel. Nem gyakran ugyan, de néha előfordult,
hogy a béresek nem akarták iskolába engedni a tavaszi és őszi
munkálatok ideje alatt a gyerekeket, mert így egy pár dolgos
kézzel kevesebb állt rendelkezésükre. De idáig még mindig
sikerült szót értenie mindenkivel. Még az agresszív Mr.
Waltersszel is, pedig ő kimondottan nehéz eset volt. Nem hagyta
hát, hogy most Sebastian megfélemlítse, még ha olyan
fenyegetően tornyosult is fölé, ádáz tekintetét egyetlen pillanatra
sem véve le róla.
– Öt éves korom óta tudok írni és olvasni, és egy kicsit
beszélek franciául – szólalt meg halkan a kislány, elterelve ezzel
Emeline figyelmét az apjáról. – Jonah bácsi pedig megtanította
nekem az összes lepkefajta nevét, ami csak létezik a világon.
– Jonah bácsi? – kérdezett vissza meglepetten a nő.
– A mama bátyja – magyarázta halvány, félszeg mosollyal a
gyermek. – Entomlo… Entlomo… Entomológus.
Emeline elnéző mosollyal figyelte, mint küszködik a kislány
az idegen szóval, majd elismerően bólintott, mikor végül
sikeresen megbirkózott vele.

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

21

– Ez csodás. Akkor épp rád van szükségem. Arra gondoltam,
ha már ilyen szép idő van, a szabadban folytathatnánk a tanulást,
amihez jól jönne a tudásod. Persze, csak ha édesapád megengedi
– kapott észbe, és nézett kérdőn, leheletnyi kihívással a
szemében a férfira. Bízott benne, hogy Sebastian képes lesz
túllépni azon, milyen szerencsétlenül indult az ismeretségük.
Gyerekes dolog lett volna Aghatát belekeverni kettejük ostoba
vitájába.
Ám Sebastian nem viszonozta a pillantását, igazából úgy tűnt,
mintha meg is feledkezett volna a mellette álló nőről. Szemét egy
pillanatra sem vette le a lányáról. Megfejthetetlen arckifejezéssel,
mereven nézte a kislányt.
– Szabad, papa? – törte meg Aghata a hosszúra nyúlt csendet,
óriási kék szemeit az édesapjára függesztve.
Sebastian, mintha álomból ébredt volna, szaporán pislogott
párat, mielőtt széles mosollyal válaszolt Aghata félénk
érdeklődésére.
Emeline lélegzete elakadt a mosoly láttán. Idáig még csak
Sebastian haragjához és megvetéséhez volt „szerencséje”. A
mosolyát látni egészen újfajta élmény volt – lélegzetelállító.
Azon kapta magát, vágyik rá, hogy ez a mosoly neki, csakis neki
szóljon.
A férfi arca bámulatos változáson ment át, miközben a
kislányt figyelte. Megismert szigorúsága semmivé vált, sötét
szeme boldogságtól csillogott, ahogy bólintott feleletképp.
– Hát persze, drágám – erősítette meg szavakkal is
beleegyezését. Hangja melegséggel telt meg. – Most itt hagylak
Miss Norrisszal, és délután visszajövök érted. Jó lesz?
– Emeline – szólt közbe a nő automatikusan, miközben
Aghata örömteli reakcióját figyelte apja jóváhagyására. Valahogy
az volt az érzése, hogy a kislány arcán ritkán látott vendég volt
az ehhez hasonló felhőtlen vidámság, és ez elszomorította őt.
– Hogy mondta? – kérdezett vissza Sebastian tétován.
– A gyerekek úgy szólítanak, Miss Emeline – magyarázta a
lány zavartan. Hirtelen már sem fontosnak, sem illendőnek nem

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

22

tartotta, hogy kijavította a férfit a neve miatt. – Aghata is
szólíthat így.
Elhatározta, hogy az lesz a legjobb, ha nem figyel tovább két
látogatójára, és inkább visszatér a munkájához. Biccentett
búcsúzásképp, és elfordult a férfiaktól, remélve, hogy így
hamarosan tovább is állnak. Instrukciókat adott a gyerekeknek,
akik vidáman beszélgetve teljesítették utasításait. Az új jövevény
érkezése, és a szabadban töltött órák ígérete felbolydították őket,
átmenetileg fejetetejére állítva ezzel az osztályterem rendjét. Ám
Emeline-nak nem esett nehezére visszanyerni az irányítást úgy
sem, hogy Sebastian pillantását még jó ideig magán érezte.
Aghata valóban értékes segítőnek bizonyult. Tudása a
különböző
lepkefajták
azonosításában
biztosnak
és
széleskörűnek tűnt, miközben a szemük elé kerülő pillangókat
figyelték. Emeline nem tudott másképp tekinteni a kislányra,
csakis csodálattal. Az ámulat annyira elfoglalta, hogy észre sem
vette, Lord Outridge és társa mikor távoztak, de mikor Sebastian
legközelebb eszébe jutott, és odanézett, ahol legutoljára látta, a
férfi már nem volt ott.
A nap szinte észrevétlenül telt el. Az időjárás kegyeibe
fogadta őket, minden gyerek élvezte a tanulást és Emeline is jól
érezte magát, talán még inkább, mint máskor.
Késő délutánra járt, mikor újra elfogta a nyugtalanság, amit
újsütetű ismerősének köszönhetett, s nem is tévedett; mikor
felnézett, Sebastian fekete szemének fürkésző pillantásával
találta magát szemközt.
Csak egyetlen rövid pillanatig tartott, s a férfi figyelme máris
tovább röppent a lányára, aki szemmel láthatóan nagyon jól
érezte magát.
– Korán jöttem? – kérdezte Sebastian, mikor Emeline,
otthagyva kis tanítványait, mellé lépett.
– Nem hinném. Azonnal befejezzük az órát. Igazság szerint
már rég véget kellett volna vetnem neki, de a gyerekek olyan jól
szórakoztak… – A lány bocsánatkérően megrántotta vállát,
ahelyett hogy befejezte volna a mondatot. Tett egy lépést a
gyerekek felé. – Rögtön szólok Aghatának.

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

23

– Még ne, kérem – tartotta vissza Sebastian gyors válasza. –
Rég láttam a lányom ilyen gondtalannak. Szeretném élvezni pár
percig, ha szabad.
Emeline-t meglepte a válasz, de nem tiltakozott. Visszalépett
a férfi mellé, és ő is a gyerekeket kezdte szemlélni, de csak rövid
ideig tudta visszafojtani kíváncsiságát.
– Megkérdezhetem, Mister… – kezdett bele kérdése
megfogalmazásába, de hirtelen rá kellett döbbennie, hogy nem
tudja Sebastian vezetéknevét.
– Midnight. Sebastian Midnight – kapott észbe a férfi. – Lord
Outridge minden bizonnyal illendően bemutatott volna
bennünket egymásnak, ha…
– …nem kezdünk azonnal vitatkozni – fejezte be helyette a
mondatot Emeline, mire Sebastian elmosolyodott.
A lány lenyűgözve bámulta a gödröcskéket arcán, melyek a
jókedv jeleként azonnal megjelentek eddig szigorú vonallá
szorított, ám abban a pillanatban megenyhült szája két sarkában.
Most először a férfi sötét szeme is vidáman csillogott, és ez
lenyűgöző hatással volt a lányra.
Tizenhat éves kora óta nem volt rá befolyással egy-egy
vonzó, férfias arc – akkor halt meg az édesapja és kellett neki
felnőnie egyik napról a másikra. Azóta életét csakis a tanítás és
az anyja iránti kötelességei töltötte ki. Tizenévesen ő is képes
volt elalélni egy-egy csábító, ördögi mosolytól, ezért biztos volt
benne, hogy a hiba nem benne van. Mármint nem valami fura
rendellenesség, hogy felnőtt nőként hasonlót még soha nem
érzett. Eddig legalábbis. Mert most, ahogy Sebastian felszabadult
reakcióját figyelte, úgy érezte, visszarepült az időben, és a
munkáján kívül semmi mással nem foglalkozó magabiztos
vénkisasszonyból ismét hebegő fiatal lánnyá változott. Mindezt
egy olyan férfi miatt, akit mindössze egyetlen napja ismert,
méghozzá úgy, hogy első találkozásuk olyan szerencsétlenül
alakult.
A lehetőség annyira megrémítette, hogy egy csapásra
kijózanodott.

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

24

– Mr. Midnight! – terelte vissza a beszélgetést az eredeti
mederbe. – Tudom, hogy tapintatlan vagyok, de
megkérdezhetem, mi okozta Aghata szomorúságát, amire az
imént utalt?
Sebastian arcáról lehervadt a mosoly, s a lány azonnal
megbánta indiszkrécióját. Csak az vigasztalta, hogy nem pusztán
kíváncsiságát akarta kielégíteni, hanem a gyermek érdekében
tette fel a kérdést. Amennyire csak lehetett, igyekezett
megismerni minden egyes tanítványát, és önálló kis emberként
tekintett rájuk, figyelembe véve a képességeiket, a családi
hátterüket, a habitusukat, és minden mást, amitől ők azok lettek,
akik. Minden gyerek más és más volt. Nem lett volna jó tanár, ha
ezt nem így gondolja. Így hát fontosnak tartotta, hogy minél
többet megtudjon a gondjaira bízott kislányról.
Egy darabig azt hitte, Sebastian nem fog válaszolni, és a
fájdalmat figyelve, mely a férfi vonásait eltorzította, minden jó
szándéka ellenére úgy érezte, hogy hibát követett el.
– A feleségem és a kisebbik gyermekünk meghalt két évvel
ezelőtt – felelte végül Sebastian.
Emeline pontosan ilyen bejelentésre számított, mégis fejbe
vágták a nyers szavak. Érezte, hogy a vér kifut az arcából.
Ő is elveszítette a szüleit, tudta, milyen azoknak az
embereknek a soha szűnni nem akaró hiánya, akiket a világon a
legjobban szeretett. Végül is, a gyermekek sorsa, hogy
eltemessék a szüleiket. De Aghata túl korán veszítette el azt az
embert, aki minden bizonnyal fiatal élete középpontjának
számított. És a testvére… Emeline el sem tudta képzelni, mit
érezhet Sebastian. A fájdalmat, amit a felesége és a gyermeke
halála miatt érezhetett, ő még csak megbecsülni sem volt képes.
– Őszinte részvétem – nyögte ki végül. – Nagyon sajnálom,
hogy szóba hoztam, nem lett volna szabad. Csak azt
gondoltam…
– Semmi baj – szakította félbe Sebastian. – Tudnia kell
mindent a lányomról, hogy segíthessen neki. Aghata nem olyan,
mint a többi gyerek. Néha nehéz őt… megérteni. Még nekem, az
édesapjának is.

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

25

Emeline úgy érezte, a férfi most először vallja be, mit érez, és
biztos volt benne, hogy egyáltalán nem volt könnyű számára
kimondani ezeket a szavakat. Hirtelen ellenállhatatlan vágyat
érzett arra, hogy valamiképp csökkentse a másik lelkét
nyomasztó súlyt. Gondolkodás nélkül fektette tenyerét Sebastian
karjára.
– Szörnyű, ami magukkal történt. De Aghata rendben lesz.
Esküszöm! Nézze!
A gyerekek csoportjára pillantott, és a szeme sarkából látta,
hogy Sebastian is arra néz. A kis sereglet közepén Aghata állt, és
valamit magyarázott. Előrenyújtott tenyerén egy szép fehér
pillangó pihent finom, rebegő szárnyakkal. Az iskolások
figyelmesen, szemmel láthatóan lélegzetvisszafojtva figyelték új
társuk rögtönzött előadását, vigyázva arra, nehogy megzavarják a
bizalmat szavazott törékeny rovar pihenőjét.
– Remélem, igaza van – felelte Sebastian alig hallhatóan. –
Egyelőre nem merek reménykedni. Minden esetre, Aghata a mai
napig nem volt hajlandó szóbahozni az édesanyját. Azt hiszem,
jó jel, hogy végre megtette.
– Neki is csak arra van szükség a gyógyuláshoz, amire
bármelyik másik kisgyereknek – mosolygott megnyugtatóan
Emeline. – Figyelemre és szeretetre. Biztos vagyok benne, hogy
mindkettőt megkapja öntől. De itt nálunk is kaphat egy másfajta
figyelmet, és igen, szeretet is, ami tovább fogja gyorsítani a
javulást.
Sebastian nem felelt, de tekintetét egyetlen pillanatra sem
vette le Emeline arcáról, szénfekete szemének megfejthetetlen
pillantása fogva tartotta a lányt.
Emeline úgy érezte, elmerül ebben a feneketlen, zavarba
ejtően intenzív szempárban, és a világ megszűnik körülötte, vagy
inkább összezsugorodik egyetlen pontra, Sebastian Midnight
személyére.
Hatalmas csattanás törte meg a kettejük között kibontakozó
varázslatot. Emeline ijedten összerezzent, és automatikusan a
közelben álló gyerekekre pillantott, attól félve, velük történt
valami baj. Gondolatban máris összeszidta magát, amiért szem

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

26

elől vesztette őket. Megbocsájthatatlan hibát vétett. Ám a
rémisztő hang nem felőlük érkezett.
A gyerekek mind az iskola udvarát körbevevő kerítés
kovácsoltvas kapuja felé néztek, némelyikük arcán csak
döbbenet, másokén nyílt rémület tükröződött. Mikor meglátta
Tommy Walters makacsul összeszorított száját, és a tekintetéből
sugárzó félelemmel vegyes dacot, mindent megértett. Egy
pillantás a kapu felé igazolta a gyanúját.
A csattanás minden jel szerint onnan eredt, hogy a nehéz
vaskapu a kerítésnek vágódott. A nyílásban pedig ott állt Mr.
Walters, Tommy részeges, erőszakos apja, aki szemmel láthatóan
alaposan felöntött a garatra, mielőtt az iskolához ment.
Emeline elkínzottan felnyögött. Azt hitte, Lord Outridge-nek
sikerült egyszer s mindenkorra pontot tenni a probléma végére.
Ezek szerint tévedett.
Nem egyszer vitatkozott már Tommy apjával, de a férfi
olyankor mindig józan volt, és bár rémisztően agresszív tudott
lenni abban az esetben is, részegen sokkal félelmetesebbnek
tűnt.
Mély lélegzetet vett, és erővel lenyugtatta összevissza
kalapáló szívét. Tudta, hogy a gyerekek, és főleg Tommy
kedvéért muszáj lesz valahogy megoldania a problémát.
– Azonnal jövök – vetette oda Sebastiannek, és ijedségét
meghazudtoló határozottsággal indult az ittas férfi felé. – Mr.
Walters! Micsoda meglepetés.
– A fiamért jöttem – felelte a férfi akadozó nyelvvel, ahelyett
hogy viszonozta volna az üdvözlést. – Már órák óta otthon
kellene lennie.
– Igen, tudom. Én vagyok a hibás – válaszolta a lány
békítően. – Kicsit elhúzódott a mai tanítás, de már befejeztük.
Tommy azonnal otthon lesz. Kérem, ne haragudjon!
– Nincs joga tovább benntartani a fiamat – hőbörgött a férfi,
és egy lépést tett Emeline felé, aki nagy nehezen megállta, hogy
hátrálni kezdjen. – Szükség van a segítségére otthon.
– Megértem, Mr. Walters, és ígérem, többé nem fog
előfordulni – felelete Emeline, aki valóban megértette a

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

27

problémát. A földből élő emberek túlélése télen gyakran azon
múlott, hogy tavasszal időben el tudták végezni a szükséges
munkákat. A szülőknek szükségük volt a nagyobb gyerekek
segítségére, és tudta, hogy csak addig engedik szívesen iskolába
őket, amíg ezt ő is szem előtt tartja.
– Mehetünk, papa – lépett melléjük Tommy, amivel magára
vonta édesapja haragját. Emeline attól tartott, a fiúnak pont ez
volt a célja. Nem akarta, hogy az indulatos ember a tanárnőn
töltse ki a haragját. Sajnos sikerrel járt.
– Te semmirekellő! Már rég haza kellett volna jönnöd! Mit
képzelsz?
– Kérem, uram! Ne a fiúra haragudjon! – vette vissza a szót
Emeline ösztönösen. Semmiképp nem akarta, hogy Tommy
bűnhődjön az ő figyelmetlensége miatt.
A férfi ráfüggesztette véreres, alkoholtól üveges szemét.
Olyan mélységes gyűlölet tükröződött benne, hogy Emeline
lélegzete elakadt egy pillanatra.
– Vegye tudomásul, hogy a fiam soha többé nem jöhet ide.
Nem hagyom, hogy ilyen haszontalanságokra pazarolja az idejét.
Karon ragadta a mellette álló Tommyt, és a kapu felé indult,
maga után rángatva a vonakodó fiút.
– Hagyj békén! – rántotta ki magát a gyerek apja
vasmarkából. A férfi amúgy is csak nehezen állt meg a lábán, de
fia hirtelen mozdulata végképp kibillentette az egyensúlyából,
nekitántorodott a kerítésnek. Gyilkos düh torzította el a
vonásait, mielőtt a gyerekre támadt.
– Majd én megmutatom neked, te semmirekellő! – ordította,
és egy csattanós pofonnal jutalmazta az engedelmességet.
Tommy kartávolságon kívülre hátrált az apjától. Kezét az
arcára szorította, ami azonnal bevörösödött és felpuffadt a
brutális erejű ütés nyomán. Ám a gyereken egyetlen
könnycseppet sem ejtett. Ugyanolyan dacosan és elszántan
bámulta az apját, mint addig is.
Mr. Walters ellökte magát a kerítéstől, és tett pár bizonytalan
lépést a fia irányába, mintha ismét meg akarná ütni. Emeline
gondolkodás nélkül cselekedett, elszántan a férfi elé állt.

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

28

– Ezt meg ne próbálja még egyszer! – Igyekezett
rezzenetlenül állni a részeg ember haraggal és utálattal teli
pillantását, és csak remélni tudta, hogy lesz elég ereje kitartani
akkor is, ha a férfi agressziója hirtelen felé fordul. Érezte, hogy a
bensője megremeg, és a szíve összeszorul, de nagyon igyekezett,
hogy ez ne látszódjon rajta, még csak a hangja sem bicsaklott
meg, miközben beszélt. – Most menjen haza, és józanodjon ki!
Tommy ma az udvarházban alszik. Holnap menjen el érte, de ne
merészeljen egyetlen kortyot sem inni előtte! Biztos vagyok
benne, hogy Lord Outridge-nek lesz pár keresetlen szava
magához, és a helyzetét csak súlyosbítaná azzal, ha kapatosan
állna a színe elé.
Egy hosszú percig úgy tűnt, a férfi alkoholgőzös agya nem
hajlik a figyelmeztetésre. Emeline fejében rosszabbnál rosszabb
lehetőségek fordultak meg, egy pillanatra az is eszébe jutott,
hogy Mr. Walters őt is megüti. Aztán Tommy apjának homályos
tekintete megrebbent, és elvándorolt róla, valahová a háta mögé.
Pár pillanatig meredten bámult valamit, majd sarkon fordult, és
magában motyogva kibotorkált az udvarról. Csakhamar eltűnt a
szeme elől.
A lány csak ekkor merte kifújni az addig visszatartott levegőt.
Próbálta mihamarabb összeszedni magát, de csak reménykedni
tudott benne, hogy kellően nyugodtnak látszik. Mikor azonban
tanítványai felé fordult, hogy őket is megnyugtassa, nehezen
visszaszerzett önuralma azonnal szétfoszlott. Közvetlenül a háta
mögött Sebastian állt, olyan közel hozzá, hogy nem is értette,
hogy nem vette addig észre.
A férfi ádáz arckifejezése egy pillanatra megrémítette. Dühös
pillantása Emeline-ra villant, mire a lányt kirázta a hideg. Most
már értette, miért hátrált meg Mr. Walters.
– Uram! – szólította meg tétován, mire Sebastian
arckifejezése kiüresedett, semmitmondóvá vált, ám a száját ismét
szigorúan összeszorította.
– Gyere, Aghata, menjünk! – fordult félig a lánya felé. –
Elvisszük Miss Norrist és a védencét Lord Outridge házához.

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

29

Választ nem várva indult a kerítés mellett várakozó egyfogatú
felé.
Emeline képtelen volt tiltakozni az ötlet ellen, és nem is
tartotta szerencsésnek. Fogalma sem volt, honnan vett annyi
erőt, hogy szembeszálljon Tommy apjával, minden esetre nem
volt kedve megkockáztatni, hogy ismét összefussanak, immár
Sebastian védelme nélkül.
Az út az udvarházig kínos volt. A két felnőtt egyetlen szót
sem szólt. Emeline-t feszélyezte a csend, de nem tudta, mit
mondhatna a férfinak, aki komoran maga elé meredve, szó
nélkül hajtotta a lovat.
A gyerekek valamivel felszabadultabban viselkedtek. Úgy
tűnt, bennük nem hagyott maradandó nyomot az erőszakos
jelenet. Tommy – még ha szörnyű is volt belegondolni – már
megszokta apja kitöréseit, Aghata pedig valószínűleg nem érezte
át, milyen komoly dolog történt, és hogy sokkal rosszabbul is
végződhetett volna az eset.
Lord Outridge egyre sötétülő ábrázattal hallgatta Emeline
beszámolóját, majd elküldte a gyerekeket a konyhába, hogy
édességet kérjenek a szakácsnőtől, mielőtt válaszolt volna az
elmondottakra.
– Helyesen cselekedett, Miss Norris. Holnap elbeszélgetek
Carlton Waltersszel, ne aggódjon. Addig is, a fiú jó helyen lesz
nálunk.
Emeline megköszönte a gróf segítségét.
– Akkor most elindulok haza – mosolygott rá az idős férfira.
– Hazaviszem – jelentette ki ellent mondást nem tűrően
Sebastian, mire Emeline is csodálkozva nézett rá.
– Ez nagyszerű ötlet – mosolygott jóindulatúan Lord
Outridge. – Hosszú lenne az út gyalog.
Kijelentésével eldöntöttnek tekintette a kérdést. Hátat
fordított, és ott hagyta a kényelmetlenül feszengő lányt, akinek
nem volt más választása, mint ismét csak követni a kocsi felé
induló Sebastiant.
A faluba vezető út megint csak kínos volt, Emeline alig várta,
hogy megérkezzenek a házhoz, ami ez egyszer nem tűnt sem

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

30

üresnek, sem túl csendesnek, inkább úgy gondolt rá, mint egy
oázisra, ami üdítően fog hatni meggyötört idegei számára.
Annyira megkönnyebbült, mikor Sebastian végre megállította a
kocsit húzó lovat a kunyhó előtt, hogy meg sem várta, míg a
férfi lesegíti, lemászott magától. Odavetett egy futó üdvözletet,
és gyors léptekkel a bejárat felé indult.
– Várjon csak! Hová megy?
Sebastian hangja nem állította meg, csak lelassított kicsit,
hogy a válla felett visszaszóljon.
– Hosszú volt ez a nap, szeretném kipihenni magam. Hálás
vagyok a segítségéért, és azért is, hogy hazahozott.
Legnagyobb meglepetésére Sebastian nem hagyta ennyiben a
dolgot. Leugrott a bakról, és pár hosszú lépéssel utolérte, még
mielőtt kezét a kilincsre tehette volna. Emeline döbbenten
fordult meg, mikor megérezte a férfi ujjait a karjára szorulni.
– Mégis mit képzel? – kérdezte a lány megbotránkozva.
– Ezt én is kérdezhetném – felelte Sebastian, és Emeline-ban
csak ekkor tudatosult, hogy a másik borzalmasan dühös. Talán
még jobban, mint mikor első találkozásuk alkalmával a kocsija
elé sétált.
– Mire céloz? – kérdezte, és nagyot nyelt, mikor érezte, hogy
a torka összeszorul rémületében. Fogalma sem volt, mi váltotta
ki Sebastian haragját, minden esetre nyugtalan lett miatta.
– Hogy képzelte, hogy szembeszáll egy ilyen erőszakos,
veszélyes emberrel?
– Mégis, mi mást tehettem volna? – kérdezte a lány
csodálkozva, és végre kapiskálni kezdte, mi Sebastian
problémája. – Ha nem akadályozom meg, újra bántotta volna
Tommyt. Nem volt választásom.
– De volt. Akár rám is hagyhatta volna a dolgot. Nem lett
volna esélye rá, hogy ismét megüsse a fiút.
Emeline szeme összeszűkült, miközben a férfi önérzetes
szavait hallgatta.
– Számtalanszor szembeszálltam már Mr. Waltersszel.
Tudtam, mit csinálok – magyarázta.
– Akkor maga bolondabb, mint elsőre hittem.

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

31

A lány felháborodásában levegő után kapkodott.
– Ezt mégis, hogy merészeli…
– Maga is egy olyan nő, ugye? – vágta a fejéhez a kérdést
Sebastian, nem is törődve Emeline felindultságával. – Aki
gondolkodás nélkül cselekszik, és nem mérlegeli a
következményeket sem a tettei, sem a szavai előtt. Mégis mit tett
volna, ha ez a Walters úgy dönt, hogy az öklével torolja meg a
pimaszságát?
– Az én pimaszságomat? – Emeline alig hitt a fülének.
– Mondjon, amit akar, de tény, hogy ostobaság volt
szembeszállnia egy ilyen agresszív alakkal.
Emeline érezte, hogy az arca lángol a megalázottságtól és a
dühtől, ami a férfi szavai nyomán elárasztotta a feje búbjától a
lábujja hegyéig.
– Mégis mit képzel magáról? – sziszegte közvetlenül
Sebastian arcába, és karját kirántotta a férfi ujjai közül.
– Maga ön és közveszélyes, kedves hölgyem – folytatta
Sebastian könyörtelenül. – Figyelmetlenül kisétál vágtató lovak
elé és gondolkodás nélkül száll szembe dühöngő vadállatokkal,
akik egyetlen mozdulattal kettéroppanthatnák. Valakinek meg
kellene zaboláznia, amíg komolyabb baja nem esik.
– Lehet – felelte Emeline a tőle telhető legnagyobb
önuralommal, bár olyan indulat forrongott a bensőjében, hogy
attól félt, már-már felemészti a teste felett gyakorolt kontrollját,
és olyat tesz, amit később maga is megbán majd. Mondjuk,
pofon vágja Sebastian Midnightot. – Ez azonban nem a maga
feladata, uram.
Az „úr” megszólítást olyan megvetéssel ejtette ki, amennyire
csak tudta. Még pár másodpercig rezzenetlenül állta Sebastian
villogó tekintetét, majd megfordult, és ott hagyta a férfit, mielőtt
a térde felmondta volna a szolgálatot, hogy összerogyjon a ház
előtti porban.

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

32

S

ebastian napról napra egyre dühösebb lett. Az incidens

óta nem beszélt Miss Norrisszal, csak messziről látta, mikor
Aghatát iskolába vitte vagy érte ment. Az után, hogy Walters
berontott az udvarra és jelenetet rendezett, Emeline pedig olyan
meggondolatlanul szembeszállt vele, úgy döntött, hogy a lányát
soha többé nem engedi arra a helyre, de végül kénytelen volt
meggondolni magát. Aghata egyetlen nap leforgása alatt többet
változott a gyerekek társaságában töltött rövid időnek
köszönhetően, mint azt remélni merte, mikor beleegyezett Lord
Outridge ötletébe. A gróf is biztosította, hogy nem fog még
egyszer előfordulni „hasonlóan kellemetlen eset”, mikor
észrevette pártfogoltja tépelődését. Helytelenül azt feltételezte, a
férfi félti a lányát. De, mint mondta, maga gondoskodott arról,
hogy ilyesmi soha többé ne történhessen meg.
Sebastian valóban nem örült neki, hogy Aghata szemtanúja
volt az erőszakos jelenetnek, de nem elsősorban ez késztette
hezitálásra. Sokkal inkább a benne munkáló harag volt a ludas,
amit Emeline könnyelműsége keltett, és ami minden egyes
alkalommal, mikor meglátta a nőt, egyre magasabbra csapott.
Megismerkedésük meglehetősen szerencsétlenre sikeredett,
és ezért nem is tudott rá heves indulatok nélkül visszagondolni.
Ám a rövid beszélgetés miatt, amit a gyerekek figyelése közben
folytattak, kezdte a nőt más fényben látni. Azonnal
nyilvánvalóvá vált számára, mennyire szereti a gyerekeket, és
hogy mennyire ért hozzájuk. Talán túlságosan is nagy hatással
volt rá a változás, amit a lánya viselkedésében felfedezett, és ami
valóságos sokként érte, ezért enyhült meg olyan hamar. Minden
esetre kezdte úgy gondolni, hogy csak szerencsétlen véletlen
volt, ami az útjába, pontosabban a kocsija elé sodorta Emeline-t.
Már nem gondolta sem felelőtlennek, sem bosszantónak. Az ég
szerelmére! Még olyan dolgokról is beszélt neki, amiről soha,
senkinek.

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

33

Mióta a felesége és a fia meghalt, Aghata pedig olyan magába
forduló lett, folyamatosan úgy érezte, egy rémálom része, amiből
képtelen felébredni. Minden nap tette a dolgát, segítette és
feltétel nélkül szerette a lányát, aggódott érte, közben helyt állt a
munkában, még a társadalmi kötelezettségeit sem hanyagolta el,
elvégre az élet ment tovább. De csak abban a pillanatban,
Emeline-nal beszélgetve döbbent rá, mennyire aggódott a
lányáért az elmúlt időszakban, és mennyire félt attól, hogy
Aghatát is elveszíti.
Viszont a nő rövid időn belül másodszor is bebizonyította,
hogy talán elképesztő módon ért a gyerekekhez, de mégis csak
felelőtlen és meggondolatlan. Egy nálánál kétszer nagyobb
férfival szállt szembe. Valakivel, aki egyetlen kézmozdulatával
kettéroppanthatta volna. Egy brutális, iszákos alakkal, akire
nehezen hathatott volna észérvekkel, erővel pedig képtelen lett
volna szembeszállni vele. Mégis gondolkodás nélkül egy kisfiú
pártjára állt. Ő pedig nem tudta ezért nem csodálni, ugyanakkor
képtelen volt nem rossz szemmel nézni, hogy Emeline ennyire
nem foglalkozott a következményekkel.
De bármennyi ellenérzése volt is a nő könnyelműségével
szemben, azt el kellett ismernie, hogy az iskola hatása Aghatára,
elképesztő, és ebben nagy szerepe volt Emeline-nak is. Még csak
egy hónapja járt az osztályába, de a kislány másról sem tudott
beszélni, csak Miss Emeline-ról. Őt hallgatva bárki azt hihette,
hogy a tanárnő egyfajta csoda.
Hát ezért volt Sebastian egyre dühösebb. Ellentmondásos
érzések dúltak benne. Egyrészt csodálta a nőt, amiért olyan jól
értett a gyerekek nyelvén és gondolkodás nélkül a védelmükre
kelt, másrészt elítélte hol szétszórt, hol vakmerő viselkedését. És
végül, de nem utolsó sorban, nem értette, hogy ő miért
foglalkozik vele ilyen sokat.
Továbbra sem beszélt vele, de minden nap látta, és el kellett
ismernie, hogy a tanárnő szemet gyönyörködtető látvány. Mindig
is fogékony volt a női szépségre, ám amint megnősült, ez a
csodálat csakis a feleségére irányult. Miután megözvegyült,
minden megváltozott. A női nemmel való kapcsolata üres

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

34

udvariasságra, vagy ha épp úgy hozta a sors, a vágyai puszta
kielégítésére korlátozódtak. Ám Emeline-ra valahogy másképp
tekintett. Az ő szépségét akkor sem tudta volna figyelmen kívül
hagyni, ha félig vak. Mint ahogy a nőből áradó vibráló energiát
sem lehetett semmibe venni. És ettől csak még bosszúsabbnak
érezte magát.
Úgy tűnt, Emeline is osztozik ebben az ellenségességben.
Legalábbis erről tanúskodott sötétkék szemének megvető, hűvös
pillantása, amivel minden egyes találkozásukkor végig mérte őt.
Már amikor hajlandó volt ránézni. Mert legtöbbször még futó
pillantásra sem méltatta. Egyszerűen csak levegőnek nézte,
amivel még inkább kivívta Sebastian rosszallását.
– Még ő van felháborodva! – pufogott magában a férfi aznap
reggel is. – Mintha nem lett volna igazam, mikor azzal vádoltam,
hogy felelőtlen.
Maga is érezte persze, hogy indokolatlanul kemény volt a
lánnyal, ráadásul joga sem volt hozzá.
– Papa, figyelsz te rám? – térítette magához Aghata kérdése.
– Persze, szívem – öntötte el a bűntudat.
– Nem igaz – mosolygott rá elnézően a kislány. Sebastian
szíve összeszorult a kedves, vidám mosoly láttán, ami Aghata
arcán egyre gyakoribb vendégnek számított.
– Tényleg nem – vallotta be. – Ne haragudj!
– Semmi baj, papa – vált még szélesebbé, még ragyogóbbá az
a csodálatos mosoly. – Nem érdekes. Ott van Tommy.
A hirtelen témaváltás kicsit összezavarta Sebastiant, de
mielőtt válaszolhatott volna, Aghata már le is ugrott a kocsiról,
és futva indult Tommy Walters felé, akivel első találkozásuk óta
elválaszthatatlanok voltak. Lord Outridge olyannyira betartotta a
szavát, mely szerint elbeszélget Mr. Waltersszel, hogy a férfi nem
csak bocsánatot kért Miss Norristól, és ígéretet tett arra, hogy a
fiát soha többé nem gátolja a tanulásban, de még azt is elérte,
hogy Tommy minden nap az udvarházba mehessen iskola után,
és késő délutánig együtt lehessen Aghatával. Egyszerűen
képtelenek voltak megunni egymás társaságát.

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

35

Sebastian a két gyerek felé nézett, akik máris élénk
beszélgetésbe bonyolódtak. Csak a jó ég tudhatta, honnan
szedtek ennyi beszédtémát.
Pillantása tovább vándorolt az épület ajtajában álló Emeline
Norrisra. Ő is a gyerekeket nézte, mosolya ábrándos kifejezést
varázsolt az arcára. A férfit furcsa érzés fogta el. Mintha egy
pillanatra beleláthatott volna a fiatal nő lelkébe.
Az egész egyetlen másodpercig tartott. Aztán Emeline
elszakította a tekintetét Aghatáról és Tommyról. Szeme
Sebastianre villant, és azonnal eltűnt belőle az álmodozó fény.
Ismét kimért és hűvös lett.
Sebastian
megállta,
hogy
káromkodni
kezdjen.
Összeszorította a száját, és a ló felé fordult, ami példásan
türelmesen várta, hogy gazdája haladásra ösztökélje. Hosszú út
várt rájuk, Sebastiannek ismét a fővárosban volt dolga. Tudta,
hogy ez egész nap fog tartani.
– Aghata! – kiáltott az udvaron végigsétáló kislány felé. – Ne
feledd, hogy ma William jön érted.
Aghata csak visszaintett az apjának, hogy jelezze, hallotta őt.
A következő pillanatban már el is tűnt az iskola ajtaja mögött,
nyomában az őt szorosan követő Tommy Waltersszel. Egyetlen
lélegzetvételnyi idő után Emeline is követte őket, de előtte még
vetett egy utolsó, lesújtó pillantást Sebastian irányába.
A nap pontosan olyan hosszú és fárasztó volt, mint ahogy a
férfi azt előre sejtette. Már esteledett, mikor visszaért
Greenshire-be. Még hosszú út várt rá az udvarházig, de az
ismerős táj máris örömmel töltötte el. Épp azon gondolkozott,
hogy ideje lenne megfelelő házat keresnie a környéken, mivel
nem akart a végtelenségig visszaélni Lord Outridge és családja
jóindulatával, mikor váratlanul villámlás hasította ketté a
mélykék alkonyati égboltot, amit kisvártatva dörrenés követett.
A kocsit vontató ló nyugtalanul kezdte forgatni a füleit.
– Nyugalom, kislány – dörmögte a férfi. – Nincs mitől
tartani. Rég otthon leszünk, mire a vihar ideér.
A következő villámlás mintha egyenesen a fejük fölött
szántott volna végig, és szinte azonnal követte az égzengés,

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

36

mintegy felelve Sebastian derűlátó jóslatára. A férfi felsóhajtott,
mikor az első esőcseppek a vállára hullottak. Összébb vonta
magán a kabátját, és pattintott egyet az ostorral, hogy gyorsabb
léptekre bírja a jól idomított lovat, hálát adva azért, hogy az állat
olyan nyugodt természetű.
Az eső egyre sűrűbbé vált, és a szél is feltámadt. Az út
hátralévő része nyomasztóan hosszúnak és kellemetlennek
ígérkezett.
A szeme sarkából figyelmes lett valami szokatlanra, valami
oda nem illőre. Nem messze egy óriási, viharvert tölgyfa állt, de
nem ez keltette fel a figyelmét, hanem az, amit a fa messzire
előrenyúló ágai alatt látott. Állt ott valaki. Egy vékony alak
világos ruhában, talán egy nő vagy egy gyerek. A ruha könnyű
anyagát felkapta, tépte, szaggatta az egyre élénkülő szél. Aligha
tűnt megfelelő öltözetnek ilyen hidegben.
– Ez megőrült – állapította meg magában, és a lovat a fa felé
irányította. Még ha egy idegenről volt is szó, nem hagyhatta ott,
kiszolgáltatva saját könnyelműségének és az elemeknek. Még a
gyerekek is tudták, hogy viharban nem szabad fa alá állni a
villámcsapás veszélye miatt. Úgy tűnt, erről az ismeretlennek
fogalma sincs.
Ahogy közelebb ért, egy érzés kezdett formálódni benne.
Mintha mégiscsak látta volna már azt a filigrán alakot. Szeme
összeszűkült a gyanakvástól, miközben megpróbálta kivenni a fa
alatt álló arcvonásait, ám a viharfelhők súlyosbította alkonyi
félhomály, valamint az épphogy kisarjadt levelek keltette árnyék
miatt nem volt könnyű dolga. Mégis, mielőtt odaért volna, már
tudta, hogy kit fog a göcsörtös törzs mellett találni.
– Most már hivatalosan is elment az esze – morogta az orra
alatt, majd kicsit hangosabban hozzátette: – Mondja, Miss
Norris! Nincs túl hideg a sétához?
– Go-gondolja, ho-hogy jókedvemből va-vagyok itt?
A halk, dadogó válasz megrémítette Sebastiant.
– A pokolba – ugrott le a kocsiról. Pár dühös lépéssel a lány
mellett termett, menet közben kibújt vastag kabátjából, amit

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

37

azonnal a másik vállára terített. – Még a végén tüdőgyulladást
kap.
– Ne bu-butáskodjon! Senki se-sem kap tüdőgyulladást egy
kis ta-tavaszi záportól.
– Ez nem egy tavaszi zápor, hanem egy veszélyes vihar. Te jó
ég! Hisz úgy esik, mintha dézsából öntenék. Mégis hogy jutott
eszébe itt ácsorogni? Túl lenge a ruhája ehhez a hideg szélhez.
Arról nem is beszélve, hogy juthatott eszébe olyan ostobaság,
hogy egy fa alatt álljon meg most, hogy villámlik. Mondja,
egyáltalán nem képes gondolkodni?
– Kérem!
Ez az egy szó hatásosabb volt, mint Emeline korábbi hosszas
tiltakozása. Sebastian magához szorította a vastag kabátba
burkolt remegő alakot, és a kocsihoz vezette. Segített neki
felülni, majd maga is visszamászott. Gyorsabb iramra sarkallta a
lovat, mint ahogy biztonságos volt, de minél hamarabb szerette
volna meleg helyre vinni a lányt.
Egy ideig csendben ültek egymás mellett. A férfi már-már
attól tartott, hogy a nő hallgatásának oka a kezdődő rosszul lét.
Nagy kő esett le a szívéről, mikor Emeline végül mégis
megszólalt, és nem csak azért, mert már nem reszketett, hanem
mert kijelentéséből ugyanaz a pimasz kihívás csendült ki, ami
máskor is. Ez biztos jele volt annak, hogy az állapota javulásnak
indult.
– Most biztosan gyengeelméjűnek tart.
Sebastian összeszorította a száját, nehogy válaszoljon. Attól
tartott, a megkönnyebbülés olyan dolgokat mondatna vele,
amiket később megbánhat. Kezdetnek például nagy kedve lett
volna helyeselni.
– Mégis mi az ördögöt keresett ott a fa alatt? – bukott ki
mégis belőle a kérdés, minden elhatározása ellenére. De legalább
a hangja már viszonylag nyugodtnak tűnt.
– Az egyik tanítványom, a kis Betty Kinkade rosszul lett
órán. Belázasodott. Azt hiszem, a kisöccsétől kapott el valamit.
De ez mindegy is. A lényeg, hogy nagyon ramatyul volt, szédült,
és csúnyán köhögött. Haza kellett mennie, de egyedül nem

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

38

mertem elengedni. Így hát elkísértem. És ők meglehetősen
messze laknak a falutól. Visszafelé pedig elkapott a vihar. Ezért
úgy gondoltam, hogy meghúzódom a tölgyfa alatt. Tudtam, hogy
nem jó ötlet. Hisz még egy apró gyerek is tudja, hogy ilyenkor
nem szabad fa alá bújni, de még mindig jobbnak tűnt, mint nyílt
terepen maradni, és hát nem vagyok teljesen ostoba, igyekeztem
a környék legalacsonyabb fáját kiválasztani. Még ha őrültség volt
is, nem tudtam, mi mást tehetnék…
A mondat végén elcsuklott a hangja, Sebastian egy pillanatra
megsajnálta. El tudta képzelni, mennyire félhetett a lány,
miközben azt várta, hogy elhaladjon a vihar. Kitéve az
elemeknek, egyedül, miközben lassan körbevette a sötétség. De a
következő pillanatban haragja ismét felülkerekedett rajta.
– Ez akkor is könnyelműség volt. Valakivel haza kellett volna
vitetnie a kislányt. Ma William ment Aghatáért, Lord Outridge
lovásza. Biztos szívesen hazavitte volna Bettyt, ha megkéri rá. És
a gróf sem bánta volna, tekintve, mennyire szívén viseli a
gyerekek sorsát, és milyen nagyra tartja önt.
A mondat vége sokkal keserűbbre sikeredett, mint ahogy
eredetileg tervezte. Már-már úgy hangzott, mintha féltékeny
lenne, ami tökéletesen abszurd lehetőség volt.
– Ezzel mégis mire céloz? – kapkodott levegő után Emeline.
– Őlordsága valóban sokat segít, és nem lehetek neki elég hálás,
mert nélküle nem tudom, mihez kezdenék. De azt gondolni…
Arra utalni, hogy… hogy…
A felháborodástól elakadt a szava.
– Természetesen ilyesmi meg sem fordult a fejemben –
morogta Sebastian rosszkedvűen. – Mindössze arra utaltam,
hogy a gróf túlságosan elnéző magával.
– Elnéző? – ismételte Emeline dühösen. Bosszantóan hamar
nyerte vissza a hangját.
– Úgy látom, maga olyan nő, aki csakis a saját feje után megy
– magyarázta Sebastian. – És nyilvánvalóan csakis egy ember
akadna, akinek hajlandó lenne meghallgatni a véleményét. Az
pedig Lord Outridge. Azt gondolom, ha őlordsága annyira

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

39

szívén viseli a sorsát, talán figyelmeztethetné olykor-olykor,
mikor valami őrületes baklövésre készül.
– Á, értem már. Maga is egy olyan férfi – nézett rá vádlón a
lány.
– Olyan? Mit ért azon, hogy olyan? – vonta össze a
szemöldökét Sebastian.
– Aki azt hiszi, hogy egy nő csakis akkor képes létezni, ha egy
férfi folyton-folyvást megmondja neki, mit tehet és mit nem.
– Ugyan, dehogy. Félreértett – tiltakozott Sebastian, és dühét
csak tovább fokozta, hogy védekezni kényszerül. Nem kellett
volna magyarázkodnia ennek a nőnek, mégis megtette. – Én
tisztelem a függetlenségét. De maga már átesett a ló túloldalára.
Olyan dolgokat is megenged magának, ami veszélyes.
– Tehát kellene mellém egy férfi, aki megmondja, hogy mit
szabad vagy mit nem? – kérdezte Emeline gúnyosan.
– Én nem így mondanám. Mindenkinek szüksége van
gondoskodásra.
– De legfőképp egy nőnek. Ugye? És hívjuk inkább
felügyeletnek.
– Szándékosan félremagyarázza a szavaimat – mérgelődött a
férfi. Legszívesebben megfogta és alaposan megrázta volna a
nőt. – Még csak pár hete ismerem, de ez a harmadik alkalom,
hogy életveszélyes helyzetben találom.
– Ne túlozzon, kérem!
– Ne túlozzak? Az első alkalommal kis híján a lovam patája
alá sétált – szembesítette az igazsággal Sebastian. – Csak a
szerencsének köszönheti, hogy még él. Másodjára pedig
szembeszállt egy olyan emberrel, aki komolyan bánthatta volna.
Mi ez, ha nem őrültség?
– Mégis mit tehettem volna? – kérdezte hevesen Emeline. –
Az az ember megütött egy kisfiút. A saját fiát.
– Pontosan. És magát is megütötte volna lelkifurdalás nélkül.
– Ismétlem, nem volt más választásom.
– De igen. Volt. – Sebastian már kiabált. Még a borongós
alkonyi félhomályban is jól látta, hogy Emeline sötétkék szeme
dacosan megvillant az emelt hang hallatán. Kényszerítette magát,

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

40

hogy megnyugodjon valamelyest, mielőtt folytatta. – Hagyhatta
volna, hogy én védjem meg a gyereket. Bármit gondol is rólam,
nem adtam volna esélyt az apjának, hogy még egyszer megüsse.
És ahogy már mondtam, Williamet is megkérhette volna, hogy
vigye haza a beteg kislányt. Vagy akár egyenesen Jhons doktor
rendelőjébe is kísérhette volna, és akkor nem kell gyalog
nekivágnia egy hosszú útnak. Mégis mit tett volna, ha út közben
a gyerek állapota rosszabbodik?
A kérdést követő néma csend mutatta, hogy ezúttal Emelinenak nincs kész válasza, és azt is, hogy Sebastian rátapintott a
lényegre.
Az út hátralévő részét néma csendben tették meg. A lány
csak akkor szólalt meg, mikor rájött, hová vitte őt alkalmi
kocsisa.
– De hisz ez az Outridge ház! Azt hittem, hogy hazavisz.
– Nem maradhat most egyedül – felelte Sebastian ellent
mondást nem tűrően. – Forró fürdőre van szüksége.
– Valamint száraz ruhára, amihez csakis otthon juthatok
hozzá – vitatkozott tovább Emeline. – Amúgy pedig képes
vagyok rá, hogy fürdőt készítsek magamnak.
– Most az egyszer ne vitatkozzon velem! Az udvarházban
azonnal segítséget kaphat, és biztos vagyok benne, hogy Lady
Outridge kerít önnek száraz ruhát. Ugye nem akar maga is
megbetegedni?
Sebastiant újabb meglepetés érte, mikor a lány megint csak
csendben maradt. Nem tudta eldönteni, hogy örüljön vagy
aggódni kezdjen.
Nem érte meglepetésként, hogy a családtagok szerint is a
lehető legjobb megoldás volt Emeline-t a házba vinni. A grófné
azonnal pártfogásába is vette. Neki pedig már Emeline sem mert
ellent mondani.
Vacsoránál Sebastian szóba hozta elhatározását, hogy keres
egy házat. Mindenki örült az ötletnek, Aghata pedig egyenesen
magán kívül volt az örömtől. Csakis az volt képes beárnyékolni a
boldogságát, hogy Emeline megüzente, inkább a szobájában
eszik.

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

41

Később Sebastian engedélyt kért Lord Outridge-től, hogy
este még használhassa a dolgozószobáját. Ahogy előre sejtette, a
grófnak semmiféle ellenvetése nem volt. De hiába igyekezett a
munkájára koncentrálni, nem ment neki. Csakis azt látta maga
előtt, ahogy Emeline a fa alatt állt a zuhogó esőben. És később,
ahogy a szeme villogott, mikor vele vitatkozott. Egyszerre
nyűgözte le és dühítette fel a lány hevessége.
Néhány óra múlva a ház végleg elcsendesedett, a férfi pedig
végképp feladta a próbálkozást. Öntött magának egy pohárral
Lord Outridge féltve őrzött portóijából, és az ablakhoz
húzódott.
Holdfény árasztotta el a kertet, megvilágítva a grófné
rózsabokrait. Sebastian vakon bámulta az üveg mögötti világot,
gondolatai teljesen lekötötték. Újra és újra végiggondolta az este
történéseit, a szavakat, melyeket Emeline fejéhez vágott és a lány
reakcióit minderre.
Halk neszre lett figyelmes. Azt hitte, az egyik inas jött
megnézni, van-e még valaki a dolgozó szobában. Talán attól
tartott, hogy égve maradt a gyertya. Mikor azonban megfordult,
Emeline-t látta beóvakodni az ajtón.
A lány nem vette észre, hogy ő is ott van. Az italos
szekrényhez ment, és egy pohár sherryt öntött magának, amivel
aztán a kandalló elé ült, jó közel a még parázsló tűzhöz. Minden
bizonnyal még mindig fázott, és az italtól vár egy kis melegséget.
A férfi legszívesebben hangosan szitkozódott volna, amiért
ismét neki lett igaza. Emeline sokkal jobban átfázhatott, mint
amennyire beismerte. Még a forró fürdő sem volt képes
felolvasztani a tagjait. De nem szólt egy szót sem, sőt, nem is
moccant. Csak bámulta a lányt, aki kortyolt egyet a sherryből,
majd egy elégedett sóhajjal hátradőlt a kényelmes karosszékben.
Rengeteg haja szétterült a szék háttámlája körül, a kandalló
tüzének fényében még különlegesebb színben csillogott, mint
nappal. Feje lassan oldalra billent, mintha mindjárt elaludna.
Vékony alakját elrejtette az óriási, régimódi pongyola, amibe
belebugyolálták fürdés után. De a férfi tudta, hogy milyen
csinos. Ezt még az ormótlan ruhadarab sem rejthette el.

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

42

Hiába próbált csendben szemlélődni, és a lány nyújtotta
látványban gyönyörködni, mégis csak csaphatott valami zajt,
mert Emeline riadtan egyenesedett ki ültében, szeme a hang
forrását kutatta, és tágra nyílt rémületében, mikor Sebastiant
felfedezte.
– Nem akartam megijeszteni – mosolygott. – Már itt voltam,
mikor bejött.
– Ó – nyögött fel Emeline. Az arcán ezernyi érzelem
száguldott át, gondolatai világosan olvashatóak voltak, miközben
szép lassan eljutott a felismerésig, hogy Sebastian látta, amint az
italt kitöltötte magának. – Nem szoktam ám titokban iszogatni,
csak…
– … nagyon fázott – fejezte be a mondatot a férfi továbbra is
mosolyogva. Emeline gyanakvó arckifejezésén világosan látszott,
hogy nem tudja hová tenni a viselkedésében beállt hirtelen
pálfordulást.
– Most meg miért ilyen kedves? – fogalmazta meg kétségeit
hangosan is a lány. – Alig pár órája van csak, hogy lehordott a
sárga földig.
– Azóta megnyugodtam – felelte Sebastian, miközben még
szélesebbre húzódott a mosolya. – Átgondoltam a dolgokat és
rájöttem, hogy felesleges haragudnom magára. Épp olyan, mint
az a vihar, ami odakint elkapott bennünket. Heves és pusztító.
Talán még több kárt is hagy maga után, mint a szél és a
villámlás. De éppúgy nem tehet a természetéről, mint egy
zivatar.
Hosszú csend fogadta a vallomást. Emeline többször
kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de végül hang nem jött ki
rajta.
– Nahát – felelte aztán hosszú idő múlva. – Én meg azt
hittem, arra jött rá, hogy nem volt joga ilyesmiket mondani.
Sebastian hangosan felnevetett a rendreutasítás hallatán.
– Valóban nem – értett egyet. – De nem bántam meg. Azt
hiszem, épp ideje volt, hogy valaki megtegye.

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

43

– Én ezt nem hallgatom tovább – pattant fel Emeline. Ám a
hirtelen mozdulattól, a fáradtságtól, és talán még az elfogyasztott
kispohár italtól is, megbillent, félő volt, hogy elesik.
Sebastian a pillanat törtrésze alatt termett mellette, és fogta
meg a könyökénél, hogy megóvja az eséstől.
– Csak óvatosan – intette a lányt, és ahelyett hogy elengedte
volna, miután visszanyerte az egyensúlyát, a másik karját is
megfogta, majd közelebb vonta magához.
– Most már rendben leszek. Elereszthet – próbált
kiszabadulni a szorításból Emeline, hasztalan.
– Nem akarom – vallotta be Sebastian halkan, önmagát is
meglepve ezzel.
A lány szeme hatalmasra kerekedett a beismerés hallatán. A
két fiatal pillantása egybekapcsolódott, mindketten a másik
tekintetéből akarták kiolvasni a választ a bennük felmerülő
kérdésekre. Egyelőre egyikük sem járt sikerrel. Sebastiannek még
az is nehezére esett, hogy saját zűrzavaros gondolatai között
eligazodjon, nem hogy Emeline szeméből olvasson. Abban
biztos volt, hogy ellentmondásos viselkedésével összezavarta a
lányt. Ő maga sem volt kevésbé zavarodott. Egy dolgot azonban
tisztán látott: jó ideje nem volt része olyan megnyugtató,
ugyanakkor testét, lelkét felkavaró élményben, mint Emeline
mellett. A másik egyszerre feledtette el minden bánatát és
kergette őrületbe. Volt egy olyan érzése, hogy a társaságában
soha, egyetlen percig sem unatkozna. És egyre inkább úgy
gondolta, hogy ez nagyon is kedvére lenne.
Még valamit ki akart deríteni, és csak egy módot tudott rá.
Előrehajolt, és megcsókolta a lányt.
Voltak előjelek. Például a kellemes izgalom, ami minden
találkozásuk alkalmával elfogta. Vagy a borzongás, ami tetőtől
talpig végigbizsergette, ha megérezte a nő illatát. Vagy a viszkető
érzés, mely Emeline társaságában eltöltötte, sóvárgást hagyva
maga mögött az érintése után. Mégis meglepetésként érte a csók
keltette érzés. Mintha egyszerre vágták volna fejbe és bódították
volna el valamiféle erős szerrel.

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

44

Emeline döbbenete a kezére játszott. Annyira váratlanul érte
a csók, hogy először nem is tiltakozott. Sebastian maradéktalanul
kiélvezhette azt, ahogy a puha női test a karjába simult, ahogy a
másik édes, nőies illata elárasztotta az érzékeit, és ahogy szájának
bódító sherry íze vággyal töltötte el. Aztán történt valami, ami
tovább fokozta a testében szétáradó izgalmat. Emeline
visszacsókolt. Először csak tétován, mintha próbálgatná, hogyan
kell. És Sebastian biztos volt benne, hogy valóban így is van. Ez
lehetett az első csókja, és ez a felismerés hatásosabb ajzószer
volt számára, mint bármelyik egzotikus, méregdrága
afrodiziákum. Felnyögött, szorosabban ölelte a vékony derekat,
mire Emeline karja felemelkedett, és a nyaka köré fonódott.
Csókjuk elmélyült, az idő pedig megállt számukra. A
dolgozószoba, és vele együtt a külvilág elsüllyedt, csak a jelen, és
egymás érintése, íze, illata, jelenléte létezett, valamint az intenzív
érzés, a gyönyör, mely csókjukat kísérte.
– Istenem! Nem tudtam, hogy van még itt valaki.
Bocsássanak meg, kérem!
A váratlan hang kiszakította őket a varázsvilágból, ahová a
csók közben repültek. Az ajtóban egy csodálkozó, vörös arcú
szobalány állt.
Bűntudatosan szétrebbentek, ám Sebastian nem engedte,
hogy Emeline teljesen eltávolodjon. A karját továbbra is fogva
félig az ajtó felé fordult, úgy, hogy takarja őt.
– Nem akartam zavarni – folytatta a szabadkozást a
szobalány.
– De zavar – felelte a férfi a tőle telhető legzordabb hangon.
– Úgyhogy megköszönnénk, ha magunkra hagyna minket.
Érezte, hogy Emeline mocorogni kezd mögötte, mintha arra
készülne, hogy elszalad. Megszorította a karját, hogy maradásra
bírja, de a szemét továbbra is a lányon tartotta, akin egyre
kevésbé látszott valódi megbánás. Fura, már-már szemtelenül
mindent tudó pillantást villantott a férfira, mielőtt sarkon
fordult, és kiment.
– Ez borzalmas – hallotta meg Emeline gyenge hangját. –
Hogy tehettük ezt?

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

45

Sebastian érezte, hogy az arca megrándul a nő hangjából
kicsendülő végtelen önutálat hallatán, de nem tudta hibáztatni őt
azért, mert szégyellte magát. Szerette volna megvigasztalni,
valami olyat mondani neki, amitől megnyugszik, vagy legalábbis
kevésbé érzi magát rosszul.
– Semmi rosszat nem tettünk – jelentette ki ehelyett jóval
keményebben, mint eredetileg szándékában állt.
Emeline nem válaszolt. Elhúzódott tőle, és az ajtó felé indult.
Sebastian ezúttal nem tartotta vissza.

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

46

E

meline egyszerűen nem akart hinni a fülének. Az

udvarház sarkánál állt, takarásban, egy olyan helyen, ahová sem a
vendégekkel teli rózsakertből, sem az impozáns, soklépcsős
főbejárattól, de még az egyszerű, diszkréten meghúzódó
hátsóbejárattól sem lehetett odalátni. Ez utóbbinak főleg örült,
mert így azok sem láthatták, akik épp róla beszéltek.
– Mondom, hogy így volt. A saját szememmel láttam. Nem
hisz nekem?
A fiatal szobalány olyan hévvel bizonygatta az igazát, hogy
egészen belevörösödött az arca. Emeline nem látta jól a nőt
akkor este, mikor Anthony társaságában rajtakapta őket, de a
hangját azonnal megismerte.
– Butaságokat beszélsz, Rosemary – torkollta le a lányt a
kövérkés, anyáskodó szakácsnő. – Mr. Midnight talpig úriember,
és Miss Norris sem olyanfajta, aki csak úgy hagyja magát.
– De bizony hagyta – ellenkezett a Rosemarynek nevezett
lány. – Egészen össze voltak gabalyodva, alig vették észre, hogy
ott vagyok.
– Én akkor sem hiszem el – tartotta magát eredeti
véleményéhez az asszony.
– Pedig más is látta őket együtt. Mrs. King mondta, hogy
akkor este, mikor rajtakaptam őket a lord dolgozószobájában, a
vihar estéjén, épp a faluból tartott hazafelé, mikor összefutott
velük a régi kocsiúton. Annyira vitatkoztak valamin, hogy őt
észre sem vették. És Miss Norris Mr. Midnight kabátját viselte.
– Nos, te magad mondtad, hogy az a vihar estéje volt, és én
is emlékszem rá. Mr. Midnight mesélte, hogy a Kinkade tanyától
nem messze talált a tanárnőre, aki épp a kis beteg Bettyt kísérte
haza, mikor elkapta a vihar. Miss Norris teljesen össze volt
fagyva, mikor ideértek. Azért adta oda neki a kabátját, hogy
átmelegedjen.
– Mondani bármit lehet – felelte nyeglén Rosemary. – Mrs.
King a saját szemével látta őket, és azt mondta, a nyakát merné
tenni rá, hogy valami van köztük. Azt pedig én láttam a saját

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

47

szememmel, hogy Mr. Midnight milyen élénken próbálta
felmelegíteni a kisasszonyt még a forró fürdő után is.
– Rosemary! Ne légy közönséges! – csattant fel a szakácsnő.
– Ez az igazság.
– Akkor sem pletykálkodhatsz a gazdádról, bármit láttál is.
– De ők nem is a gazdáim – tiltakozott a lány
felháborodottan.
– Az sem változtat semmin – jelentette ki ellent mondást
nem tűrően az asszony. – Jegyezd meg, amit mondok, lányom!
Baj lesz belőle, ha nem fogod be a szád. És mi ütött beléd, hogy
pont a minden lében kanál Mrs. Kinggel tereferélsz? Mindenki
tudja róla, hogy az az asszony túl kíváncsi, és még rosszindulatú
is. Bajba fogsz kerülni, meglásd. De most dologra! A kert tele
van vendégekkel, nincs több időm az ostobaságaidra.
A két nő visszament az épületbe, ám Emeline nem volt képes
megmozdulni. Maradt, ahol volt, a ház oldalának dőlve.
Legszívesebben elsírta volna magát azok után, amit hallott.
Kellemetlen két hét állt mögötte. Azután, hogy Sebastian
megcsókolta, az éjszakát ébren, a szégyen és a harag között
hánykolódva töltötte. Haragudott a férfira, azért, amit tett. De
leginkább saját magára haragudott, amiért hagyta.
Szégyenletesnek tartotta. Azt pedig még jobban röstellte, hogy
mennyire élvezte azt a tiltott gyümölcsöt.
Reggel alig mert leóvakodni a ház földszintjére.
Legszívesebben egész nap a szobában maradt volna, de nem
tehette. Haza kellett mennie. Megvárta, hogy a reggeli zajok
elcsituljanak odalent, s mikor már többé-kevésbé biztos volt
benne, hogy a családtagok túl vannak a reggelin, csak
lemerészkedett.
Lady Outridge-re a kisszalonban bukkant rá. Épp a leveleit
írta. Meglepte Emeline megjelenése, és először nem is akarta őt
elengedni, mikor a lány elmondta, hogy szándékában áll azonnal
hazamenni, de egy idő után felhagyott a tiltakozással. Emeline
megköszönte a grófi család vendégszeretetét és segítségét, majd
eliszkolt. Ez volt a legjobb szó sietős, már-már pánikszerű
távozására.

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

48

Szerencsére nem találkozott Sebastiannel. El sem tudta
képzelni, mit mondhatna neki. Igazából még abban sem volt
biztos, hogy képes lenne a szemébe nézni.
A viharban eltöltött idő nem múlt el nyomtalanul.
Belázasodott, mire hazaért, zúgott és fájt a feje, szédült,
hamarosan elkezdett köhögni is. Napokig kutyául érezte magát,
képtelen volt arra, hogy felkeljen. Két hétre az iskolát is be
kellett zárnia. Ilyenre még soha azelőtt nem volt példa. Aztán
pedig, mikor kezdte volna összeszedni magát, megjelent nála
Lady Outridge – mondván, hogy csak meg akarta látogatni –,
majd, meglepetésszerűen meghívta magukhoz Aghata szülinapi
zsúrjára. Emeline-nak esélye sem volt elutasítani az invitálást.
És most itt állt, nyilvánvalóan bujkálva, mert még mindig
nem volt elég bátorsága szembenézni Sebastiannel, ráadásul rá
kellett jönnie, hogy az a csók nem csak a lelki nyugalmát forgatta
fel, de a jó hírét is tönkretette. Pedig neki semmi mása nem volt
már jó ideje.
– Miss Emeline!
A váratlan hang hallatán összerezzent, majd halványan
elmosolyodott, mikor gondolataiból kizökkenve rájött, hogy épp
az ünnepelt kapta bujkáláson.
– Miért nem vagy a barátaiddal, Aghata?
– A tanárnőt kerestem.
– Engem? Mégis miért? Ez a te napod. Menj, és élvezd!
A kislány tündérien elmosolyodott az utasítás hallatán.
– Rendben. De csak ha megígéri, hogy jön utánam.
– Azonnal ott leszek.
Aghata a válasz hallatán elégedetten sarkon fordult, és
elszaladt. Emeline a falnak dőlt, és vett egy mély levegőt, amivel
az volt a célja, hogy valamelyest megnyugodjon. Sikertelenül
próbálkozott. Idegesebb volt, mint valaha. De nem bujkálhatott
tovább. Ideje volt, hogy szembe nézzen mind Sebastiannel,
mind a szégyennel, amit saját maga hozott a fejére.
Az idő csodaszép volt, nem tükrözte a lány borús
gondolatait. A tavasz a legbarátságosabb arcát mutatta,
ragyogóan sütött a nap, és még csak bárányfelhők sem voltak az

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

49

égen. Emeline azonban nem tudta élvezni sem a napsugarakat,
sem a lustán lengedező meleg szellőt. Olyan nyomorultul érezte
magát, mintha a saját kivégzésére ment volna.
Lady Outridge óriási partit szervezett. Az iskolából
természetesen minden gyermeknek ott volt a helye, és a család
barátai is meghívást kaptak. A gyerekek a park fái között
játszottak, míg a felnőttek a dúsan megterített asztalok körül
ültek, vagy a gondosan ápolt rózsabokrok szegélyezte keskeny
úton sétáltak. Emeline elkapta kíváncsi pillantásaikat, miközben
lassan közeledett, és azt is látta, hogy az asztalnál ülők közül
néhányan összesúgtak. Rosemary és Mrs. King nyilvánvalóan
nem tartották magukban a nagy hírt, ami futótűzként terjedt az
ismerősei között.
Érezte, hogy fülig pirul. Legszívesebben sarkon fordult, és
elszaladt volna, de nem tette. Helyette tétován körbenézett, azt
kutatva, melyik asztaltársasághoz csatlakozzon. Nagyon sajnálta,
hogy Amelia Saint-Germain nincs ott aznap. Akkor legalább egy
kedves arcot láthatott volna. Az Outridge család barátai rendes
emberek voltak, de az, hogy a falu hajadon tanítónője késő éjjel
egy olyan férfival csókolózott a gróf dolgozószobájában, aki
többé-kevésbé vadidegen volt számára, az mégis csak több volt,
mint ami fölött még szó nélkül napirendre térhettek.
A szeme sarkából mozgásra lett figyelmes, mikor arra fordult,
kis híján hangosan felnyögött elkeseredésében. A két idős hölgy,
akik szélesen mosolyogva integettek neki, hogy üljön oda
hozzájuk, Greenshire legkedvesebb emberei voltak, de egyben a
legpletykásabbak is.
A két Mrs. Devenport, Prudence és Penelope, egy
testvérpárhoz mentek feleségül sok-sok évvel korábban.
Mindketten hamar megözvegyültek, de a családi kötelék
megszakadása után is elválaszthatatlanok maradtak. És valami
oknál fogva egy idő után annyira hasonlítani kezdtek egymásra –
egyforma ruhát, egyforma frizurát viseltek, még az arcuk is
hasonlóan kerek és pirospozsgás volt –, hogy az emberek
kezdték őket Devenport ikreknek nevezni.

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

50

– Prudence, Penelope – biccentett az asszonyoknak, s mivel
nem volt más választása, feléjük indult.
– Micsoda csodás ünnepség – lelkendezett Prudence
Devenport csillogó szemmel, mikor Emeline odaért melléjük. –
Lady Outridge most is kitett magáért, mint mindig.
– És milyen nagy örömöt szerzett vele annak a drága
kislánynak – vette át a szót Penelope, fejével a kertben
kergetőző Aghata felé intve. – Mintha kicserélték volna, mióta
maga elkezdett vele foglalkozni, kedvesem.
Emeline ismét elpirult, de most nem szégyenében, hanem a
dicséret hallatán.
– Semmi különlegeset nem tettem – szabadkozott halkan.
– Ugyan már, lányom, ne szerénykedjen – tette a karjára a
kezét Prudence. – Csodát művelt azzal a kicsi lánnyal. És a többi
gyerekkel is.
Emeline soha nem tudott mit kezdeni az elismeréssel.
Rendszerint zavarba jött tőle, feszélyezték a méltató szavak.
Most azonban különlegesen jól estek neki. Talán azért, mert
valami másra számított helyette. Úgy ment a kertbe, hogy
nyilvános megaláztatásra készült, de legalábbis egy roppant
kellemetlen jelenetre, amiben ő lesz a főszereplő, miközben az
emberek összesúgnak a háta mögött. Ehhez képest a két Mrs.
Devenport úgy beszélgetett vele, mintha semmi különleges nem
történt volna. Pedig kizártnak tartotta, hogy pont ők ne tudjanak
arról, mi történt.
Miközben a hölgyeket hallgatta, szép lassan megnyugodott,
kezdte magát egész jól érezni. Már csak azért is, mert
Sebastiannek nyomát sem látta.
A délután meglepően gyorsan és kellemesen telt el, és ezt a
két asszonynak köszönhette. Hálás, őszinte mosolyt villantott,
rájuk mikor felálltak, hogy haza induljanak.
A többi vendég is szedelődzködött már, és a gyerekek nagy
része is rég hazament. Emeline úgy gondolta, hogy ideje neki is
szedni a sátorfáját. Úgyhogy körbenézett, hol találja Aghatát,
hogy elbúcsúzzon tőle. Hamarosan meglátta, méghozzá Tommy
Walters társaságában – mint szinte mindig. Elmosolyodott,

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

51

miközben úgy döntött, inkább búcsú nélkül távozik. Nem akarta
megzavarni a két gyerek szórakozását. Ám a következő
pillanatban megérezte, hogy figyelik.
Még mielőtt meglátta volna, már tudta, hogy Sebastian
megérkezett. Aghata is azonnal észrevette az apját. Felkiáltott
örömében, és futásnak eredt. Kacagva vetette magát a karjába.
Emeline szíve összeszorult a meghitt kettős láttán. Olyan
szépek voltak, és olyan boldogok. Nyoma sem volt a régi,
szomorú Aghatának, és a morcos Sebastiannek. Mindketten
mosolyogtak, és a látvány Emeline-t is megmosolyogtatta.
Sebastian pillantása ismét rávillant. Egy végtelennek tűnő
hosszú pillanatra egymásba kapcsolódott a tekintetük, és a lány
szíve egy dobbanásnyi kihagyás után olyan őrült ütemben
kezdett verni, mintha ki akarna ugrani a mellkasából. Épp csak
az imént megszerzett törékeny nyugalma egy csapásra semmivé
lett. tudta, hogy elvarázsolt, már-már bárgyú kifejezés ül ki az
arcára, de képtelen volt tenni ellene. Be kellett ismernie legalább
önmaga számára, hogy épp annyira vonzódik a férfihoz, mint
amennyire bosszantja arrogáns viselkedése, folyamatos kritikái és
parancsolni akarása. Végre megértette, hogy ez már az első
találkozásuk óta így volt, és egyre inkább úgy gondolta, hogy ez
volt az oka annak az őrjítő, szenvedélyes csóknak, ami
ugyanolyan csodálatosnak bizonyult, mint amekkora
ostobaságnak. Magának nem hazudhatott tovább.
Ismét meghallotta a sugdolózást. Nem értette, mit
mondanak, de biztos volt benne, hogy Lady Outridge vendégei
róla és Sebastianről beszélnek, pontosabban arról, ahogy
egymásra néztek. Ők maguk ismerték be azt, hogy a pletykák
igazak, anélkül hogy egyáltalán egymáshoz szóltak volna.
Emeline felpattant a fonott kerti székről, és gondolkodás
nélkül útnak indult hazafelé. A suttogás felerősödött, és ő tudta,
hogy viselkedésével csak további tápot ad a szóbeszédnek, de
egyszerűen úgy érezte, képtelen ott maradni. Inkább vállalta,
hogy udvariatlannak gondolják. Elég rosszat képzeltek az
emberek már amúgy is róla. Az Outridge családtól pedig
bármikor bocsánatot kérhet azért, hogy búcsú nélkül távozott.

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

52

– Miss Norris!
A neve hallatán egy pillanatra megtorpant, de nem fordult
meg. A fogát összeszorítva csak magában szitkozódott, amiért
Sebastian megszólította. Olyan szavak jutottak eszébe,
amelyekről nem is tudta, hogy ismeri őket, most azonban, a férfi
hangját hallva egytől egyig felidéződtek benne. Dühös lett,
amiért a másik tovább fokozta a helyzet kínosságát és az ő
zavarát. Úgyhogy jobb híján, megszaporázta lépteit.
Hallotta, hogy az ösvény murvaborítása megcsikordul a férfi
talpa alatt, ahogy utána ered. Ám a hang egy idő után elhalt, ő
pedig egyszerre érzett megkönnyebbülést és csalódottságot,
amiért Sebastian annyiban hagyta a dolgot.
Kezdett sötétedni, mire visszaért a faluba. Gyalog az út elég
sokáig tartott, és a láztól legyengült szervezete is erősen
tiltakozott a hosszú séta ellen. Alaposan kifulladt, és őszintén
megkönnyebbült, mikor meglátta az otthonát, amelytől
hívogatóbbat abban a pillanatban nehezen tudott volna
elképzelni.
Másnap reggel némileg megnyugodva konstatálta, hogy végre
egy átlagos napnak néz elébe. Két hét kényszerpihenő után végre
ismét munkába indult. Megint csodaszép idő ígérkezett, ő pedig
kezdte úgy érezni, mégis van remény arra, hogy visszakapja a
régi életét. Azt, amit még azelőtt élt, hogy Sebastian szó szerint
berobogott a faluba. Azt, amit elkeserítően unalmasnak talált,
most mégis mindent megadott volna azért, hogy visszaszerezze.
Abban a pillanatban határozottan úgy érezte, hogy ez menni fog.
Végül is semmi rosszat nem tett. Az a csók hiba volt, de nem
valami olyasmi, ami jóvátehetetlen
és
teljességgel
megbocsáthatatlan. És ha ezek után messziről elkerüli
Sebastiant, és a bajt, amit a vonzalom okozhat, amit iránta érzett,
minden rendbe jön.
Kis híján felnevetett. Olyan egyszerűnek tűnt a megoldás.
Nagy súly gördült le a szívéről, ám az öröme nem sokáig tartott.
Nem látta a férfit, aki az iskola épülete mögül lépett elő, pont
abban a pillanatban, ahogy Emeline odaért. A lány rémülten
felszisszent, és megbotlott. Szerencsére sikerült megőriznie az

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

53

egyensúlyát, de az idegei pattanásig feszültek, iménti jó kedve
azonnal semmivé foszlott.
– Maga kerül engem? – kérdezte Sebastian mindenféle
bevezető nélkül. – Muszáj beszélnünk. Nem halogathatjuk
tovább.
– Sem a hely, sem az idő nem alkalmas rá – sziszegte a lány,
és fejével a mellettük álldogáló, kíváncsi gyerekek felé bökött.
– Mégis mit tehetnék? – kérdezte Sebastian gúnyosan. – Az
udvarházból megszökött. Két hete, és tegnap délután is.
– Én nem…
– A kettő között pedig bujkált – fojtotta belé a szót a férfi,
mire Emeline önuralma végképp szertefoszlott.
– Eszem ágában nem volt bujkálni. Beteg voltam – felelte
hevesen, és csak kicsit érezte rosszul magát, amiért nem a teljes
igazságot mondta. Valóban beteg volt, de ha nem így van, akkor
is mindent megtett volna azért, hogy elkerülje Sebastiant. Ám ezt
most nem állt szándékában bevallani.
– Azt mond, amit akar, de most beszélünk – jelentette ki
ellentmondást nem tűrően a férfi, és a karjánál fogva maga után
húzta a lányt, arrébb az ijesztően figyelmesen hallgatózó kis
társaságtól.
– Itt várjatok! Mindjárt jövök – szólt vissza nekik Emeline,
miközben hagyta, hogy Sebastian magával vonszolja. Jobbnak
látta, ha nem tiltakozik, pedig minden egyes porcikája
berzenkedett a durva, önkényes bánásmód, a másik
arroganciájának legújabb jele ellen.
Megvárta, hogy az iskola épületének takarásába érjenek, és
csak akkor rántotta ki a karját a szorításból.
– Maga megőrült – jelentette ki olyan magabiztosan, ahogyan
csak tudta, miközben a szíve majd kiugrott a mellkasából
idegességében. Sebastian ujjainak érintése forró nyomot hagyott
a bőrén. Makacsul próbálta figyelmen kívül hagyni a kellemes,
bizsergő érzést.
Sebastian engedte, hogy pár lépésre eltávolodjon tőle.
Emeline azt hitte, azonnal belefog a leckéztetésbe, amiért olyan
gyerekesen viselkedett, vagy megpróbálja megmagyarázni, miért

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

54

csókolta meg. Ezt a két okot tudta elképzelni arra, hogy a férfi
ilyen elszántan beszélni akarjon vele. Egyiket sem volt kedve
végighallgatni. De nem látott rá semmi lehetőséget, hogy
megússza. Nem hitte, hogy Sebastian hagyná. Így hát szeretett
volna minél hamarabb túllenni rajta.
Ám a férfi egyelőre egyetlen szót sem szólt. Csípőre tett
kézzel állt, a póz még inkább kiemelte széles vállát, izmos alakját,
és a gondosan visszafojtott ugrásra kész indulatot, ami abban a
pillanatban kétségtelenül benne tombolt. Jóképű arca egyszerre
tükrözött dühöt és tanácstalanságot. Nem nézett Emeline-ra, ám
a lány így is jól látta, hogy teljes tudatában van a jelenlétének.
Feszült izmai arról árulkodtak, hogy mindenre kész, mintha attól
tartana, hogy Emeline bármelyik percben elszökhet. Szó se róla,
nagy volt benne a kísértés.
A csend egyre hosszabb és egyre kínosabb lett. A lány végül
nem bírta tovább a feszültséget.
– Hiba volt idejönnie. Már így is rólunk beszél az egész falu.
Nekem nagyon úgy tűnik, hogy óriási baklövést követett el ezzel
a látogatással.
– Miről beszél? – nézett rá Sebastian értetlenül. Sötét szemei
körül ezúttal mintha kicsit elmélyültek volna a szarkalábak,
nagyon fáradtnak tűnt, és ezt Emeline csak most vette észre. A
felismeréstől aggodalom ébredt benne, ettől máris kevésbé
érezte magát haragosnak a durva bánásmód ellen, amivel a férfi
erre a beszélgetésre kényszerítette.
– A lány, aki meglátott minket, máris telekürtölte a
környéket. Mindenki tudja, hogy megcsókolt a vihar éjszakáján –
magyarázta, és képtelen volt megállni, el ne piruljon az emlék
hatására. Még mindig bizsergett minden porcikája, ha
visszagondolt arra az estére. Sebastian valami olyan dolgot
művelt vele, ami testestől-lelkestől kifordította önmagából.
Nem volt tapasztalata, nem tudhatta biztosan, minden
alkalommal így történik-e, ha egy férfi megcsókol egy nőt. De
nem volt teljesen naiv sem. Kétsége sem maradt afelől, hogy
Sebastian ugyancsak tehetséges lehet ezen a téren, ha ilyen
intenzív örömérzetett váltott ki belőle, holott korábban folyton

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

55

csak veszekedtek. Vak lett volna, ha nem látja, milyen vonzó
férfi, de a természetét elviselhetetlennek, a viselkedését pedig
bántónak és dühítőnek találta. Nem gondolta volna, hogy a
férfinak elég csak egyszerűen csábítóan néznie rá, hogy ő
azonnal a karjába omoljon. Mégis így történt. És erre semmi más
magyarázatot nem talált, csakis Sebastian udvarlás terén szerzett
tapasztalatát és természetes vonzerejét, ami nyilvánvalóan nem
hagyta őt hidegen.
– Én is hallottam, miket beszélnek – morogta rosszkedvűen a
férfi. – Ostoba lány. Nem gondoltam volna, hogy képtelen
tartani a száját. Lord Outridge-nek is a fülébe jutott, mit terjeszt.
Azt mondta, elküldi őt a háztól.
Emeline nem örült annak, amit hallott. Nem kívánt a
szobalánynak rosszat, akkor sem, ha pletykálkodásával
könnyedén tönkretehette a jó hírét. Ám a hibát mégis csak ő
maga követte el, mikor hagyta, hogy a férfi megcsókolja.
– Mindent meg kell tennünk, hogy a szóbeszédnek véget
vessünk – mondta Sebastian, amivel ismét magára vonta a lány
figyelmét.
Emeline csalódott volt, amiért a férfi mindössze annyit
mondott arról a fergeteges csókról, hogy mindenképp meg kell
akadályozni a hír továbbterjedését. Maga sem tudta mit várt. Alig
néhány perccel korábban döntötte el, hogy nem akar hallani
bocsánatkérést, akkor mégis mi másra számított? Aligha vágyott
dicséretre a csókolózási képességeire vonatkozóan. Már csak
azért sem, mert tudta volna, hogy hazugság.
– Akkor talán nem kellene ilyen kompromittáló módon
viselkednie – mondta halkan, és legnagyobb rémületére érezte,
hogy könnyek gyűlnek a szemébe. Gyorsan kipislogta őket. Nem
akart sírni. Pláne nem Sebastian előtt.
– Kompromittáló módon? – kérdezett vissza Sebastian
hitetlenkedve. – Ha jól emlékszem, annál a csóknál te is ott
voltál.
Emeline összerezzent, mintha pofon vágták volna. És nem
csak azért, mert meglepte, hogy a férfi hirtelen közvetlenebb
hangnemre váltott, hanem azért is, mert a lelke mélyén tudta,

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

56

hogy a másiknak igaza van. Megbocsáthatatlan volt, ahogy
reagált a közeledésére. Soha nem hitte volna, hogy ennyi
szenvedély lakozik benne, és hogy ilyen szégyentelen. Élvezte a
csókot, és igazság szerint jóformán másra sem tudott gondolni
azóta. Még úgy sem, hogy mostanra már a jó híre bánta az
odaadását.
– Az a csók hiba volt – jelentette ki dacosan, és a világ
minden kincséért sem mutatta volna, mennyire megbántották a
férfi szavai.
– De még mennyire – morogta Sebastian az orra alatt tovább
fokozva ezzel Emeline dühét és szégyenét.
– Nos, legalább ebben egyetértünk – felelte mérgesen, és
gyorsan letörölt egy alattomosan kibuggyanó könnycseppet. A
harag segített neki legyőzni a gyengeségét. Megkönnyebbüléssel
konstatálta, hogy nem követi több az árulót, felindultsága
bizonyítékát. – Nos, miután mindent tisztáztunk, jobb lenne, ha
mostantól messziről elkerülne.
– Mégis miről beszélsz? Az égvilágon semmit nem
tisztáztunk – állt szorosan elé Sebastian. – És mi az, hogy
kerüljelek el? Megfutamodsz, valahányszor meglátsz. Mégis
hogyan tudnánk így szót váltani?
– Hát épp ez az. Nekünk nem kellene szót váltanunk –
magyarázta a lány türelmetlenül. – Minden egyes alkalommal,
ahányszor csak beszélünk, vagy egyáltalán tudomást veszünk
egymásról, tápot adunk a szóbeszédnek. De ha nem találkozunk
többé, előbb-utóbb elcsendesül majd a pletyka.
– Hogy nem találkozunk? – Sebastian gúnyosan felvonta a
szemöldökét. – Ezt mégis hogyan tervezed? Ez egy aprócska
falu. Az emberek lépten-nyomon egymásba botlanak. Ez a mi
esetünkben szó szerint is igaz. Ráadásul a lányomat tanítod.
Hogy kerülhetnénk el egymást?
– Mivel teljesen más körökben forgunk, azt hiszem, jóval
könnyebb lesz, mint elsőre hinnénk. És nemsokára
megkezdődik a nyári szünet, azután pedig, ha jól gondolom,
visszatérnek a fővárosba. Elvégre ott van az otthonuk. Szóval ez
a probléma is megoldódik.

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

57

– És ezzel vége is? – Sebastian arcán világosan látszott, hogy
azt sem tudja, nevessen vagy bosszankodjon Emeline okfejtésén.
– Az elméletednek több hibás pontja is van. Először is, nem
hinném, hogy a rosszindulatú szájak befogásához elég lenne, ha
egyszerűen kerülnénk egymást a jövőben.
– Egy ideig még biztos beszélnének rólunk – bólintott
Emeline. A könnyednek tűnő mozdulat egyáltalán nem tükrözte
a benne tomboló feszültséget. – De minden csoda három napig
tart. És ha látják, hogy az afférunk… következmények nélkül
maradt, egy idő után úgyis találnak más beszédtémát.
– Úgy érted, ha kiderül, hogy nem vagy várandós? –
Sebastian hangjából valósággal csöpögött a szarkazmus.
– Úgy értem. Elvégre nem tettünk semmi olyasmit… –
Emeline képtelen volt tovább folytatni. Lángoló arccal fordult el
a férfitól, ám a jelenlétét nem tudta figyelmen kívül hagyni.
– Az emberek akkor sem felejtenek, ha nem válsz
leányanyává – felelte kíméletlenül Sebastian. – Számukra ez nem
bizonyít semmit.
– Talán nem – értett egyet a lány, és borzalmasan
megalázottnak érezte magát. – De az sem változtat semmin.
– Nem? És ha elveszíted az állásod?
Emeline megremegett a lehetőség keltette iszonyattól, de
hamar összeszedte magát.
– Nem a nemesek csemetéit tanítom. Ők talán elítélnek
engem, de az egyszerű emberek, akik rám bízzák a gyerekeiket,
nem fognak akadályokat gördíteni elém.
– És a házasság?
– Házasság? – ismételte Emeline értetlenül.
– Úgy gondolod, egy férfi el tudna tekinteni attól, hogy a
jövendőbelijét beszennyezte egy másik?
A kérdés meglepte a lányt. Először nem is tudta, mit
válaszoljon rá.
– Nos – szedte össze a gondolatait végül –, ez több okból
sem jelenthet gondot. Először is, soha nem vágynék egy olyan
férfi után, aki a szóbeszéd alapján képes lenne eltaszítani

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

58

magától, anélkül hogy saját maga győződne meg az igazságról.
Nem lenne méltó rá.
– Úgy érted, akinek tényleg fontos lennél, az úgyis törekedne
rá, hogy első kézből szerezzen tapasztalatot a pletyka
igazságtartalmáról?
Emeline még mindig háttal állt Sebastiannek, és ennek most
nagyon örült. Már idáig is zavarban volt, de most érezte, hogy az
arca valósággal lángol. A téma túl személyes volt, túl intim.
Mégis folytatta.
– Ráadásul nem is áll szándékomban férjhez menni. Soha
nem is terveztem.
– Miért nem? – kérdezte Sebastian ismét csak meglepve ezzel
a lányt. – A legtöbb nő arra vágyik, hogy férjhez menjen és
gyerekeket szüljön. Valaki, aki ennyire szereti a gyerekeket és ért
hozzájuk, ne akarna férjhez menni? Ne akarná a boldogságot,
amit csakis akkor érezhetne, ha a saját gyermekét tartaná a
karjában? Ne akarná azt a biztonságot és kényelmet, amit egy
házasság adhat?
Emeline szíve összeszorult. Egy saját gyermek lehetősége
érzékenyebben érintette, mint számított rá. Pedig ezt már régen
lezárta magában. Persze, hogy vágyott családra, férjre. De
mindig is tudta, hogy ez soha nem fog megadatni számára, mert
két világ között rekedt. A ranggal rendelkezők és az egyszerű
emberek világa között. Mindkettejük számára érinthetetlen volt,
nemkívánatos személy. De ezt most nem akarta elmagyarázni
Sebastiannek. Egyszerűbbnek találta hát, ha nem válaszol. Biztos
volt benne, ha a férfi belegondol, ő maga is rájön, miért
lehetetlen. Miért nem választhatja őt sem egy arisztokrata, sem
egy egyszerű ember.
– Mint mondtam, az elméleted, mi szerint egyszerűen
elkerülhetjük egymást, több sebtől vérzik. Ott van még az az
aprócska tény is, hogy nem áll szándékomban visszamenni a
fővárosba.
– Hogy? – A rövid kérdés volt az egyetlen, amit képes volt
kinyögni.

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

59

– Eladtam a városi házamat. Ezért késtem Aghata
születésnapjáról. Épp azt akartam elmondani, hogy már találtam
is helyette egy megfelelő otthont itt, Greenshire-ben, mikor
elrohantál.
– De, én ezt nem értem – hebegte Emeline. – Mi okod volt
erre?
Összezavarta a férfi bejelentése, észre sem vette, hogy
önkéntelenül átváltott arra a közvetlen hangnemre, amivel
Sebastian egy ideje már beszélt hozzá.
– Itt akarok letelepedni. A lányomnak kétségtelenül arra van
szüksége, hogy Greenshire-ben maradjunk. Ez a hely ideális lesz
számunkra. Ráadásul közel vagyunk a fővároshoz, úgyhogy a
munkám sincs veszélyben.
Emeline-t fejbe kólintotta a bejelentés. Annyira biztos volt
benne, hogy Sebastian és Aghata nemsokára eltűnik az életéből.
Ezt meg kellett emésztenie. Úgyhogy ugyanahhoz a módszerhez
folyamodott, amihez korábban is: megfutamodott.
– A gyerekek túl rég óta vannak magukban – mondta a tőle
telhető legösszeszedettebben. – Ideje visszamennem hozzájuk.
– De még nem fejeztem be – állt elé Sebastian, mikor
Emeline határozott léptekkel elindult.
– Nem vagyok kíváncsi a többire – felelte a lány, és
megpróbálta kikerülni a férfit.
– Én akkor is elmondom, amit akarok – fogta meg a karját
Sebastian. Nem volt erőszakos, nem okozott fájdalmat, de
nyilvánvaló volt, hogy nem fogja elengedni. – Nem vagy rá
kíváncsi, miért akartam minden áron beszélni veled? Miért
éreztem fontosnak, hogy tudj a terveimről?
– Nem igazán – felelte a lány, de biztos volt benne, hogy a
férfit ez a válasz nem fogja visszatartani.
– Ismerek egy olyan módot a pletyka elhallgattatására, ami
egészen biztosan működni fog – folytatta Sebastian, ahogy
Emeline sejtette.
– Nem érdekel – mondta ő, és megpróbált kiszabadulni a
szorításból, mire az leheletnyit erősödött.
– Akkor is elmondom.

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

60

A lány felnézett az őt fogvatartó férfi arcába. Azok a
csodálatos, mély szakadékként sötétlő, igéző szemek vidáman
csillogtak, de ő meglátta bennük a feszültséget is. Sebastian
valami oknál fogva tartott a reakciójától.
Ismét megpróbált elhúzódni. Nem akarta hallani azt, ami
ennyire felzaklatta a férfit. Sebastian a karjánál fogva maga felé
fordította.
– Engedj el! – kérte halkan a lány. – Vissza kell mennem az
osztályba.
– Nem foglak elengedni, Emeline. Meg kell állítanunk a
szóbeszédet.
– Pokolba a szóbeszéddel! – sziszegte. – Menni akarok.
Olyan közel álltak egymáshoz, hogy a testük összeért.
Emeline érezte Sebastian minden egyes lélegzetvételét, ahogy a
mellkasa emelkedett és süllyedt, ahogy hozzányomódott a
kebléhez. Az érzés villámcsapásként száguldott végig a
legapróbb porcikáján is, a lábujjától a feje búbjáig. Az érzékei
bizseregtek, új életre keltek, szinte énekeltek. A férfi közelsége
idegen érzéssel töltötte el. Boldogsággal. Teljességgel.
Halk hangra lett figyelmes. Kuncogásra, suttogásra. Valaki
volt még ott rajtuk kívül. De annyira zúgott a feje, és annyira
forgott körülötte a világ, hogy képtelen volt beazonosítani,
pontosan merről is jön a zsivaj.
– Van egy olyan megoldás, ami egyszerre vet véget minden
szóbeszédnek, oldja meg a te problémáidat, és tesz boldoggá
engem és a lányom.
– Csak hagyj elmenni, kérlek! – fogta könyörgőre a lány. Már
tudta, mit készül mondani a férfi, de nem akarta hallani.
A suttogás és kuncogás felerősödött, de ő még mindig nem
tudta beazonosítani, merről, kitől érkeznek a hangok, és mit
mondanak.
– Gyere hozzám feleségül, Emeline Norris! Hadd hozzam
helyre, amit elrontottam – karolta át a derekát Sebastian. – Ugye
igent mondasz?
– Eszembe sincs – felelte a lány, de a hangja nem csengett
olyan határozottan, mint szerette volna.

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

61

– Akkor örökre bukott nő maradsz, miután másodjára is
kompromittáltalak – intett fejével az épület sarka felé a férfi.
Mikor Emeline követte a pillantását, elakadt a lélegzete. Egy
egész kis csapat gyűlt köréjük, míg vitatkoztak. A gyerekek vagy
nem fogadtak szót, vagy megunták a várakozást, mert ahelyett,
hogy nyugton maradtak volna, ahogy a tanáruk kérte, ott
álldogáltak mind, alig pár méterre, és szájuk elé tett kezükkel
próbálták elrejteni vidámságukat. Ezzel megfejtette azt a rejtélyt,
hogy honnan érkezett a kuncogás. A suttogásért pedig minden
jel szerint a két Mrs. Devenport volt a felelős, akik a gyerekek
háta mögött álltak, és tágranyílt, izgalomtól csillogó szemmel
figyelték kettejük huzakodását.
Képtelen volt elfojtani egy nőietlen, kétségbeesett nyögést a
kis kompánia láttán. Ennyit arról, hogy az emberek hamarosan
túllépnek majd a becsületén esett folt tényén. Ezek után erre már
nem számíthatott. Bármilyen jóindulatúan viselkedtek is vele a
Devenport ikrek, ezúttal nem számíthatott a diszkréciójukra.
Ahhoz egy kisebbfajta csoda kellett volna. Csapdába került.

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

62

A

nagy nap félelmetesen hamar érkezett el. Lady Outridge

ragaszkodott hozzá, hogy az udvarházban tartsák az esküvőt.
Emeline egy darabig tiltakozott, de egy idő után feladta, és
hagyta, hogy egyszerűen csak magukkal sodorják az
eseményekkel.
A szertartásról, az azt követő ünnepségről, a vendégekről,
mindenről-mindenről a lady gondoskodott, mondván, hogy
kötelességének érzi megtenni, mivel Emeline édesanyja sajnos
már nem él, és amúgy is, joga van hozzá, mivel férjével, a gróffal
együtt, édesapja halála óta pártfogolták őt, ráadásul Sebastian
még mindig náluk lakott. Úgy volt, hogy az esküvő után Emeline
is hozzájuk költözik, míg a ház, amit Sebastian vett, lakható
állapotba nem kerül.
Még a ruhát is a grófné kerítette. Amelia menyasszonyi
ruháját alakíttatta át, nem győzve közben sopánkodni, milyen
kár, hogy nincs idő újat varratni.
Lady Outridge rövid idő alatt rengeteg dolgot elintézett,
jóformán a lehetetlenség határát súrolta hatékonyságával. Az
udvarházat és a kertet csodálatosan feldíszítették, mindent
virágok borítottak. Látszott, hogy őladységének nagy gyakorlata
van a szervezésben.
Odalent a vendégek már gyülekeztek. Emeline-nak fogalma
sem volt, ki az a sok ember, és miért érezték szükségét, hogy
megjelenjenek az ő esküvőjén. A gyomra öklömnyi görcsbe
szorult az idegességtől, miközben a jövés-menést figyelte.
Tulajdonképpen hálásnak kellett volna lennie, amiért a
grófné mindent kézben tartott. Az ünnepség tökéletesnek
ígérkezett. Ő mégsem tudott örülni. Valahogy szürreálisnak tűnt
az egész helyzet. Hihetetlennek. Mintha nem is vele történne
mindez. Egész végig azt várta, hogy felébredjen ebből az
álomból, és rájöjjön, hogy az eljegyzés, az esküvői előkészületek
nem valóságos események.
A héten nem látta Sebastiant, nem tudott beszélni vele, nem
tudta neki elmondani, mekkora őrültségnek tartja, hogy

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

63

összeházasodjanak. Nem tudott szabadulni a meggyőződéstől,
hogy ez egy nagyon rossz ötlet. Alig ismerték egymást, és azon
kívül, hogy testileg nyilvánvalóan mindketten vonzónak találták
a másikat, semmi közös nem volt bennünk. Emeline biztos volt
benne, hogy a férfinak soha eszébe sem jutott volna megkérni a
kezét, ha nem érezte volna úgy, hogy tartozik ezzel a
becsületének. Neki pedig nem volt más választása, mint hogy
igent mondjon. Az egyetlen, aki örült fejleményeknek, az Aghata
volt. Biztos volt benne, hogy a kislány magára marad majd az
örömével. Tudta, nem sok idő kell majd hozzá, hogy Sebastian
rádöbbenjen, mekkora hibát követett el, és megbánja a hirtelen
lánykérést. Csak abban az egyben reménykedhetett, hogy amikor
eljön ez az idő, a férfi nem fogja őt meggyűlölni örökre.
– Itt az idő, kedvesem – dugta be a fejét az ajtón Lady
Outridge. – Mindenki téged vár.
Vetett egy utolsó, kétségbeesett pillantást a tükörképére.
Ahhoz képest, milyen kevés idő állt rendelkezésére, el kellett
ismernie, hogy a lady komornája lehetetlen feladatot hajtott
végre: a lehető legtöbbet hozta ki az alapanyagból, ami
rendelkezésére állt, vagyis belőle. A szeme karikás volt, a haja
kócos, az arca pedig halálosan sápadt, mielőtt a fiatal nő
kezelésbe vette. A haját feltornyozta a feje tetejére, és olyan
művészi frizurába rendezte, amit Emeline magától soha nem
választott volna, de meglepetten vette tudomásul, hogy
kimondottan jól áll neki. Egészen megváltozott tőle az arca,
sokkal csinosabb lett, és még a szeme is másnak tűnt,
egzotikusabbnak, mutatósabbnak. A komorna a karikákat is
eltűntette valamiféle csoda révén, de Emeline sápadtságán még ő
sem tudott segíteni.
Lassan ment le a lépcsőn, mert félt, hogy a lába nem fogja
megtartani. Legszívesebben sarkon fordult és elszaladt volna. De
már késő volt.
A grófné elintézte, hogy a szertartást a kertben tartsák. A
vendégek ott gyülekeztek. Emeline végigvonult a sorban
felállított székek között. Szédült, és homályosan látott. Érezte,
hogy minden szempár rá szegeződik, de képtelen volt felismerni

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

64

bárkit is, a felé forduló arcok mindössze alaktalan foltoknak
tűntek számára.
Sebastian ott állt a rózsaszirommal szegélyezett út végén.
Sötét ruhájában szívfájdítóan elegáns jelenség volt, jóképű, mármár tökéletes. Szemét egy pillanatra sem vette le Emeline-ról, aki
ettől csak még inkább zavarba jött.
Hallotta a mindenfelől felhangzó elragadtatott sóhajokat és
izgatott suttogást, ahogy tovább haladt a férfi felé. Úgy érezte,
menten elájul idegességében, vagy legalábbis elhányja magát.
Látta, hogy Sebastian a homlokát ráncolja, miközben őt nézi.
Biztos volt benne, hogy a férfi figyelmét nem kerülte el hol
elsápadó, hol elzöldülő ábrázata. Egész biztos nem szeretné, ha
jelenetet rendeznék az esküvőnkön – gondolta.
– Megbocsát egy pillanatra? – fordult a tiszteleteshez
Sebastian, Emeline és az egész násznép döbbenetére. Meg sem
várta a választ, odalépett a lányhoz, megfogta a könyökét, és a
felerősödő, izgatott beszélgetéssel mit sem törődve, magával
húzta a lányt.
Emeline most már végképp nem értett semmit. El sem tudta
képzelni, mit akar Sebastian.
– Mit művelsz? – sziszegte, mikor valamelyest eltávolodtak a
kíváncsi vendégektől.
– Ki vele, mi a baj? Szörnyen nézel ki.
– Köszönöm, hogy szükségesnek tartottad ezt közölni, alig
néhány perccel az esküvőm előtt – jegyezte meg halkan a lány,
majd gyanakodva a férfi kutató szemébe nézett. – Vagy erről van
szó? Meggondoltad magad?
– Mi? – ráncolta a homlokát Sebastian. – Nem.
Természetesen nem. Csak azt akartam megtudni, mi a baj.
Tényleg meggyötörtnek tűnsz.
Emeline felnevetett a kijelentés hallatán. Rémülten kapta a
kezét a szája elé, mikor rájött, milyen hisztérikusan cseng a
hangja, de képtelen volt abbahagyni a nevetést, mikor meglátta
Sebastian aggodalmas arcát. Biztos volt benne, hogy komplett
idiótának tartja.

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

65

Meglepődött, mikor a férfi gyengéden megsimogatta a karját.
Váratlanul érte a gondoskodás és az őszintének tűnő aggodalom.
Ijedten döbbent rá, hogy sírás fojtogatja a torkát.
– Ne haragudj! – szedte össze magát. – Annyi minden történt
velem rövid idő alatt, nehéz feldolgozni, és kicsit fáradt is
vagyok. Nem alszom túl jól mostanában.
– Ezért én vagyok a hibás – sóhajtott a férfi. – Magadra
hagytalak, miközben a világod a feje tetejére állt.
– Te nem tehetsz erről – felelte lehajtott fejjel a lány. –
Mindent megtettél, hogy helyesen cselekedj. Én vagyok az, aki
hálátlanul viselkedik.
– Helyesen? – nevetett fel Sebastian gúnyosan. – Inkább
önzően. Tudom, hogy sokszor durván bántam veled, és
meglehetősen udvariatlanul. De életem hátralévő részében azon
leszek, hogy jóvátegyek minden egyes gorombaságot, amit a
fejedhez vágtam.
Emeline meghatódott vőlegénye feszéjezettsége láttán, szavai
és szándéka pedig megdobogtatták a szívét. De össze volt
zavarodva. Nem számított erre a vallomásra. És még inkább
meglepődött, mikor a férfi a zsebébe nyúlt.
– Szeretnék adni valamit, amivel kárpótolhatlak. – jelentette
ki. Emeline szeme elkerekedett, miközben azt figyelte, ahogy a
másik elővesz egy sötét bársonyzacskót. Tekintetét egyetlen
pillanatra sem tudta levenni hosszú, elegáns ujjairól, melyek épp
egy meseszép, finom kidolgozású gyűrűt húztak elő a kis
csomagból.
– A gyűrű csak később jön, Mr. Midnight – figyelmeztette
őket a tiszteletes jóindulatúan, ám Sebastian rá se hederített.
– Csak reménykedni tudok benne, hogy jó a méret.
Szemmérték után készíttettem. De az ékszerész tud igazítani
rajta, ha szükséges. – Egy pillanatra elhallgatott, mielőtt folytatta
volna. A hangját halkabbra fogta, hogy a kíváncsi hallgatóság
véletlenül se hallhassa a szavait. Már így is több hónapra való
beszédtémát biztosítottak nekik, nem volt szükség még több
pletykaalapra. – Sajnálom, hogy így kell férjhez menned. Más
házában, más ruhájában vagy kénytelen házasságot kötni.

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

66

Úgyhogy akartam valamit, ami csakis a tiéd, és ami kifejezi,
mennyire hálás vagyok, amiért szereted a lányom, és beengedsz
minket az életedbe.
– Sebastian, én… – Emeline pár másodpercig képtelen volt
folytatni. Olyan történt vele, ami addig csak ritkán: elakadt a
szava. – Nem értelek. Nem csak azért akarsz elvenni, hogy
megmentsd a jó hírem?
– Egek! Azt hittem, ennél azért ügyesebben udvarolok – túrt
bele a hajába frusztráltan a férfi. – Azt akartam mondani, hogy
az első pillanattól kezdve csakis te jársz az eszemben. A vitáink
úgy felélénkítettek, mint hosszú idő óta semmi más, a csókunk
pedig valósággal kifordította a testem a bőrömből. Alig várom,
hogy megismételjük, és alig várom, hogy a feleségem légy végre.
Talán nem volt a legeredetibb ötlet azzal rávenni, hogy igent
mondj, hogy kompromittáltalak, de sajnos elsőre jobb nem
jutott eszembe. És abban reménykedtem, elég nyilvánvaló, hogy
valóban vonzódom hozzád.
A lány szája önkéntelen mosolyra húzódott a heves szavak
hallatán, és egyszerre olyan bátorság öntötte el, amelyet nem is
feltételezett magáról.
– Ha azt akarod mondani, hogy szeretsz, akkor mondd ki
egyszerűen! – szólította fel a férfit bátran. – Én is szeretlek
téged. Borzasztóan irritálsz és minden egyes alkalommal
felbosszantasz, amikor csak kinyitod a szád, de közben élettel
töltesz el, és ilyesmit már régen nem éreztem. Boldogan leszek a
feleséged.
– Azt mondják, a jó pap holtig tanul – mondta Sebastian egy
félmosollyal a szája sarkában. – Szerencsére nekem saját tanárom
akadt. Tanítsd meg nekem! Tanítsd meg, kérlek, hogy legyek
boldog! Már így is boldogabbá tettél, mint ahogy remélni
mertem, hogy valaha is lehetséges. De biztos vagyok benne,
hogy ez minden nap csak egyre jobb és jobb lehet.
Emeline szívből jövően elmosolyodott a szavak hallatán.
– Ilyen szépet még soha, senki nem mondott nekem.
Sebastian felnevetett, és előrehajolt, hogy alaposan
megcsókolja a menyasszonyát.

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

67

– Azt reméltem is – vonta szorosabbra az ölelését a dereka
körül. – Nos, mit mondasz? Most már hagyod, hogy tisztességes
asszonyt csináljak belőled?
Egyikük sem hallotta, mikor a tiszteletes megjegyezte, hogy
igazság szerint a csók is csak később következik.

Vége

Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

68