„Simenon regényei súlyosak, tömörek

,
hihetetlenül változatosak, és olyan frappánsak, mint a jó popdalok.”
Luc Sante
„Mint egy Balzac-regény, amely nélkülöz minden terjengősséget.”
Marcel Aymé
„Könyvet tartott a kezében, ferdén az olvasólámpa felé döntve.
Láttam, hogy egy Simenon-regény, s ez némileg felbátorított –
talán annak a jele, hogy van benne emberi érdeklődés.”
Graham Greene
„Egy nagyon szép Simenon-regényt kezdtem olvasni.
Félek, hogy nem lesz elég bátorságom leereszkedni a lidércnyomás legmélyéig,
amit Simenon oly elviselhetetlen művészettel ír le.”
François Mauriac
„Picasso előtt máshogy festettek. Trenet előtt máshogy énekeltek.
És Simenon előtt máshogy írtak.”
Frédéric Dard
„Az ember legszívesebben állandóan megtapsolna, hogy volt!-ot kiáltana,
aztán még egyszer hogy volt!-ot. Micsoda egészség ez a Tiéd,
kedves Simenon, sohase fogy el, mindig megbízhatsz benne,
azért vagy egyre pontosabb, egyre bölcsebb, ezért nem téveszted soha szem elől,
mi is a lényeg, és ezért írod sorozatban a remekműveket, egyiket a másik után.”
Federico Fellini
„Mintegy tíz nappal ezelőtt mindannyiunkat súlyos simenonitis támadott meg,
és minden bizonnyal nevetett volna, ha ott lát bennünket,
ugyanabban a szobában, amint Richard Heyd a Levél a vizsgálóbíróhozt,
Jacqueline Heyd a Fekete esőt, Jean Lambert, a vejem az Epilepsziás rohamot,
Catherine lányom A furnes-i polgármestert olvassa belefeledkezve,
jómagam pedig tizenkét korábbi regényét olvastam újra tizenegy nap alatt.”
André Gide

A szerző eddig megjelent művei az Agave Könyvek gondozásában:
Maigret-sorozat:
Maigret nyaralni megy
Maigret gyanút fog
Maigret és a halott gyémántkereskedő
Maigret és az éjszaka örömei
Maigret és a flamand lány
Maigret és a gengszterek
Maigret és a három nő
Maigret és az idegek harca
Maigret és a furcsa idegen
Maigret és a beharangozott gyilkosság
Maigret és a víg kompánia
Maigret és a vérfoltos öltöny
Maigret csapdát állít
Roman durs-sorozat
A kísértetek
Az özvegy
Aki a vonatokat nézte
Az elátkozott hajó
A gyilkos
A műhiba

Georges Simenon
Maigret és az egyes
számú zsilip

L’écluse n. 1 © 1933, Georges Simenon Limited.
All rights reserved.
Maigret és az egyes számú zsilip © 2016, minden jog fenntartva.
GEORGES SIMENON ®

, all rights reserved.

MAIGRET ® Georges Simenon Limited, all rights reserved.
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Georges Simenon: L’écluse n. 1, Presses Pocket, 1977
Fordította: Barta Tamás

ISBN: 978 96 3419 112 4
Agave Könyvek
Felelős kiadó: A kiadó ügyvezetője
A borítót és a kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund
Felelős szerkesztő: Velkei Zoltán
Sorozatszerkesztő: Kálai Sándor
Szerkesztő: Rácz I. Péter
Korrektor: Boncz Éva

Készült: a Kinizsi Nyomda Kft. nyomdájában, Debrecenben, 2015-ben
Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató
Műfaj: krimi

1

Vízparton állva néha látni, ahogy a halak sokáig mozdulatlanul
lebegnek a felszín alatt, minden ok nélkül, tőlünk biztonságos
távolságra, majd az uszonyuk rebbenésével kicsit arrébb úsznak,
ahol ismét tétlenül figyelnek tovább.
A Bastille-Créteil vonal utolsó 13-as villamosa ugyanilyen nyugalomban, és mintegy céltalanul pásztázta végig sárga fényszórójával a Carrières rakpartot. Egy utca sarkán a lámpaoszlop zöld
fényében lassított, mintha megállna, de a vezető meghúzta a csengő karját, és a kocsik csörömpölve továbbindultak Charenton felé.
A rakpart üres maradt, és mozdulatlan, mint egy víz alatti táj.
Jobbra uszályok ringtak a csatornán a holdfényben. Egy rosszul
bezárt zsilip résén víz csorgott át. Ez volt az egyetlen zaj az égbolt
alatt, mindenütt csend és mélység, akár egy tóban.
Két kocsmában még világos volt, ezek egymással szemközt
foglaltak helyet az utcakereszteződésben. Az egyikben öten kártyáztak, lassú mozdulatokkal, szótlanul. Hárman közülük matrózsapkát viseltek, a fogadós is leült közéjük, ingujjban volt.
A másik kocsmában nem kártyáztak. Itt csak három férfi ült egy
asztal körül, és mélán bámulták a pálinkáspoharukat az álmoskás,
szürke fényben. A fekete bajszú, kék inges tulaj néha ásított egyet,
mielőtt a poharáért nyúlt volna.
Vele szemben egy alacsony férfi ült, sűrű, szalmaként meredező szőkés hajjal. Szomorúnak tűnt, és tompa volt, talán részeg
is? Világoskék szeme mintha zavaros vízben úszott volna. Néha
5

Georges Simenon

bólintott, mint aki nyugtázza belső monológját, a szomszédja pedig, aki szintén az uszályokon dolgozott, a kinti, éjszakai tájat
figyelte.
Az idő hangtalanul telt, még egy óra tiktakolása sem hallatszott. Utóbbi kocsma mellett házak sora húzódott, körülöttük kis
kertekkel, ám szorosan egymás mellett. Már sehol sem égett a
lámpa. A 8. szám alatt hatemeletes ház állt magában, régi és kormos falú, túl keskeny a magasságához képest. Az első emeleten
kis fény szűrődött át a függönyön. A másodikon, ahol nem voltak
ablaktáblák, egy festetlen redőnyön tűnt át négyszög alakban a
benti világosság.
Végül szemben, a csatorna partján, sóder- és homokkupacok,
egy daru, üres taligák.
A kihalt környéken mégis zene hallatszott valahonnét mes�szebbről. Vajon honnét jött? A forrása a 8. számú házon túl volt,
egy beugró telken, egy Mulató feliratú fabarakkból szűrődött ki.
De nem táncolt senki, és egy lélek sem volt ott, a kövér tulajdonosnőt kivéve, aki újságot olvasott, és néha felállt, hogy bedobjon
öt sout a zenegépbe.
Épp ideje volt, hogy valaki vagy valami megmozduljon, ez
pedig nem volt más, mint a szalmaszín hajú hajós a jobb oldali
kocs­mából. Bizonytalanul felállt, az üres poharakra nézett, majd
fej­számolást végzett, miközben a zsebében kotorászott. Miután
megszámolta a pénzt, a sima asztallapra tette, megérintette a sapkája szélét, és imbolyogva az ajtó felé indult.
A másik kettő egymásra nézett. A kocsmáros kacsintott egyet.
Az öregember keze egy pillanatig a levegőben habozott, mielőtt
megragadta volna a kilincset, és a teste megingott, ahogy hátrafordult, hogy becsukja maga mögött az ajtót.
6

Maigret és az egyes számú zsilip

Úgy visszhangzottak a léptei, mintha üreges lett volna a járda.
Nem egyenletesen haladt. Három vagy négy lépés után megállt,
tétovázott, vagy félt, hogy elveszti az egyensúlyát. A csatornához
érve nekiütközött a korlátnak, megzörrentve azt, majd leballagott
a kőlépcsőn, és a rakparton találta magát.
A hold világosan kirajzolta a hajók körvonalait. El lehetett olvas­
ni a nevüket, akár fényes nappal. A legközelebbi uszály, ame­lyet
egy deszkafeljáró választott el a stégtől, az Aranygyapjú ne­vet
visel­te. Mögötte más hajók álltak, jobbra, balra, legalább öt sorban egymás mellett, némelyik nyitott rakodónyílással, egy daru
közelében, kirakodásra várva, mások már a zsilip felé néző or­ral,
amin hajnalban fognak átkelni. Mellettük régi, leselejtezett hajók,
amelyeket, a jó ég tudja, miért, sokszor látni a kikötőkben.
Az öreg teljesen egyedül állt a mozdulatlan kis univerzumban, csuklott egyet, és rálépett a feljáróra, amely behajlott a súlya
alatt. A közepén úgy döntött, hogy megfordul, talán azért, hogy
visszanézzen a kocsma ablakaira. A mozdulat első felét sikerrel
végrehajtotta, de megingott, kihúzta magát, azután a vízbe esett.
Egyik kezével azonban sikerült azonnal megragadnia a pallót.
Nem kiabált. Még csak fel sem sikoltott. Egy kicsit csapkodott
a vízben, de ez a zaj is elhalóban volt, mert az öreg alig mozgott.
Szemöldökét összevonta, mintha valami gondolkodásra késztetné. Próbált felkapaszkodni a pallóra. Nem sikerült, mire jobban
nekifeszült, kimeredt szemmel, zihálva.
A rakparton a kőfalhoz támaszkodva két szerelmes hallgatózott
mozdulatlanul, visszatartva a lélegzetüket. Egy autó dudája hallatszott Charenton felől.
Ekkor felordított valaki, szörnyű jajkiáltás szakította meg a
vég­telen csendet.
7

Georges Simenon

Az öregember volt az, aki kétségbeesésében üvöltött fel. Már
nem tett tudatos mozdulatokat. Magánkívül küszködött, rugdosott
a lábával, amitől forrni kezdett körülötte a víz.
Más zajok is felhangzottak körülötte. Az egyik hajón megmozdult valaki. Máshonnét egy álmos női hang hallatszott:
– Megnézed, mi folyik odakint?
A rakpart fölött ajtók nyíltak, a két kocsmáé. A fal melletti pár
szétvált, és a férfi azt suttogta:
– Menj haza, gyorsan!
Tett pár bizonytalan lépést. Majd hangosan így szólt:
– Merre van?
Hallgatta, honnét jön a kiáltás. Más hangok is közeledtek, és
az érkezők a korlátnak dőltek.
– Mi történik odalent?
A fiatalember futva felelte.
– Még nem tudom. Arra… a vízben…
A pár hölgytagja egy helyben állt, összekulcsolt kézzel, nem
mert sem elmenni, sem hátrébb húzódni.
– Itt van, én látom! Erre, gyorsan!
A kiabálás egyre halkult, kétségbeesett hörgés váltotta fel. A sze­
rel­mesét hátrahagyó férfi észrevette a pallóba kapaszkodó kezeket,
a vízből kilátszó fejet, de nem tudta, mitévő legyen, és a lépcső felé
fordulva várt, közben azt ismételgette:
– Jöjjenek, gyorsan!
Valaki azt mondta közömbös hangon:
– Ez Gassin!
Heten közeledtek feléjük, öten az egyik kocsmából, ketten a
másikból.

8

Maigret és az egyes számú zsilip

– Gyere kicsit közelebb! Fogd meg az egyik karját, én a másikat!
– Óvatosan a deszkával!
A feljáró meghajolt a súlyuk alatt. A hajó fedélzeti nyílásából
egy szőke, fehér ruhás női alak bukkant fel.
– Fogod?
Az öreg már nem kiabált. Nem ájult el. Értetlenül meredt maga
elé, egyáltalán nem próbált együttműködni a segítőivel.
Lassanként húzták ki a vízből – olyan erőtlen volt, hogy ki
kellett vonszolni egészen a partra.
A fehér ruhás alak is a partra lépett. Egy fiatal lány volt, hosszú
hálóköntösben, mezítláb, és a holdfény, amely körbevette, kirajzolta meztelen testének körvonalait a ruha alatt. Egyedül ő nézte
még egyre a víztükröt, amely ismét elsimult, majd rajta volt a
kiál­tás sora, rémülten mutatott valamire vízben, amely elmosódott
és fakó volt, mint egy medúza.
Két férfi azok közül, akik az öreget élesztgették, visszalépett a
parthoz, és mikor meglátták a tejszínű foltot a fekete vízben, nekik
is végigfutott a hideg a hátukon.
– Nézzétek csak, egy…
Mindenki odafordult, és rögtön elfelejtették a móló kövére kiterített hajóst, akit az elfolyó víz csíkjai vettek körül.
– Hozzatok egy csáklyát!
A fiatal lány szaladt a szerszámért az uszály fedélzetére, és vis�szatérve a kezükbe adta. A segítséget ígérők nyugtalanná váltak,
más lett a kikötő hangulata. Még az éjszakai levegő is hidegebbé
vált, időnként egy langyos fuvallattal.
– Sikerül?

9

Georges Simenon

A csáklya a vízbe merülve kavargott, de csak arrébb lökte
az alaktalan tömeget, ahogy próbálták beleakasztani. Egy férfi
le­hasalt, és a vízbe nyúlt, hogy elkapja a lebegő ruha egyik
sar­kát.
Az uszályokon egyre-másra fölbukkanó alakok körvonalai sejlettek fel, akik szótlanul várták, mi fog történni.
– Megvan…
– Óvatosan húzzad!
A mólón fekvő öregből, miközben kihalásztak egy nagyobb,
nehezebb, tehetetlenebb testet, továbbra is úgy folyt szét a víz,
mint egy szivacsból. Egy távoli vontatóhajó felől hallani lehetett
a kézenfekvő kérdést:
– Halott?
A fiatal, hálóinges lány figyelte, ahogy a férfiak a másik testet
is kiterítik a mólón, alig egy méterre az öregtől. A lányon látszott,
hogy nem érti, mi történik, ajka remegett, mint aki sírva akar
fakadni.
– Te jó ég, ez Mimile!
– Ducrau!
A fekvő alakokat körülállók már nem tudták, hova nézzenek.
Félelem fogta el őket. Tenni akartak valamit, de mintha megijedtek volna.
– Muszáj most rögtön…
– Igen, megyek…
Valaki futni kezdett a zsilip felé. Hallani lehetett, ahogy két
kézzel dörömböl, és azt kiabálja:
– Gyorsan! Hozza a műszereit! Émile Ducrau rosszul van!
Émile Ducrau… Émile Ducrau… Mimile…? Ducrau… ezt ismételgették egyik hajótól a másikig, és a lakosaik átbukdácsoltak
10

Maigret és az egyes számú zsilip

a kormányrudak és a feljárók között, míg a kocsma tulajdonosa
fel-le emelgette a víz alól kihalászott férfi karját.
Az öregről elfeledkeztek. Azt sem vették észre, hogy a lábak
erdejében elveszve felült, és bambán körülnézett.
A zsilipkezelő feléjük szaladt. Egy férfi száguldott lefelé a lépcsőn, nyomában egy rendőr.
A magas ház második emeletén ablak nyílt, és kihajolt egy nő,
rózsaszín fényben, egy selyem lámpabúrától megvilágítva.
– Halott? – kérdezgették suttogva.
Nem lehetett tudni, még nem derült ki. A zsilipkezelő felállította a lélegeztetőkészüléket, amelynek motorja szabályos zakatolással kezdett működni.
A felfordulás, a kapkodva ejtett szavak, a suttogva adott parancsok, a kavicson csikorgó cipők hangja közepette a hajós a kezére
támaszkodott, megingott, és nekidőlt a mellette állók egyikének,
aki felsegítette.
Minden mozdulat puha volt, és elmosódó, tompított és alaktalan, mint egy víz alatti jelenet.
Az öreg, aki alig bírt talpon maradni, úgy meredt a mellette
fekvőre, mintha álmodna, szuszogott, még mindig részegen, a
leheletén jobban érződött az alkohol, mint valaha:
– Megpróbált magával rántani!
Olyan furcsa volt állva látni, és főleg hallani a hangját, mintha
szellem jelent volna meg köztük. Az öreg a fekvő testet nézte, a
lélegeztetőkészüléket és leginkább a vizet, a feljáró mellett.
– Nem akart elengedni a nyavalyás!
Hitetlenkedve hallgatták. A fehér ruhás lány egy sálat akart a
nyaka köré tekerni, de az öreg ellökte a kezét, és nem volt hajlandó
egy tapodtat sem mozdulni, magába gubózva állt, bizalmatlanul,
11

Georges Simenon

mintha egy emberi képességeket meghaladó problémával szembesült volna.
– Alulról jött – morogta magában. – Valami megszorította a
lábam. Próbáltam lerúgni, de annál inkább kapaszkodott…
Egy hajós felesége pálinkát hozott, és egy pohárral az öreg felé
nyújtott, aki a felét kiloccsantotta, mivel nem vette le a szemét a
földön fekvőről, és még mindig töprengett.
– Hogyan történt, mondja? – kérdezte a rendőr.
De az öreg hajós csak megvonta a vállát, és folytatta kényszeres
monológját, kicsit halkabban, a sűrű szakállába motyogva.
A lélegeztetőkészüléket kezelők kivételével az emberek csoportokban tébláboltak a mólón. Az orvost várták.
– Menj, feküdj le! – mondta valaki a feleségének.
– Majd elmeséled, mi volt…?
Senki sem vette észre, ahogy az öreg elcsente a pálinkásüveget,
amelyet az egyik macskakőre állítva felejtettek. Egymagában, újra leülve, a rakpart falának dőlve iddogált, és olyan erősen törte
valamin a fejét, hogy eltorzultak a vonásai.
Ülőhelyéről látta a vízből kimentett másik férfit, és hozzá címezte a morgást, őt becsmérelte. Sötét szándékkal vádolta, sőt,
néha szólongatta is, hogy folytassák a verekedést.
A fiatal, hálóinges nő megpróbálta elvenni tőle az üveget, de a
férfi csak odavetette neki:
– Te meg eredj lefeküdni!
Arrébb tolta a lányt, mivel nem látta tőle az ellenfelét. Egyikük sem volt túl magas, de a földön ülő izmosabb volt, szélesebb
törzzsel és nyakkal, kockaforma fejjel, sűrű hajjal.
Egy közeledő autó zúgása hallatszott. A jelenlévők figyelték a kiszálló alakokat, majd ahogy lefelé lépdeltek a lépcsőn. Rend­őrök
12

Maigret és az egyes számú zsilip

érkeztek, és egy orvos. A rendőrök még nem is tudták, mi történt,
de máris arrébb tessékelték a bámészkodókat. Az orvos egy betontömbre tette le a táskáját.
Egy civil ruhás felügyelő, aki szóba elegyedett a szemtanúkkal, az öregember felé fordult, mivel a többiek felé mutogattak.
De már túl késő volt ahhoz, hogy kikérdezzék. Félig kiürítette a
pálinkásüveget, és mindenkit gyanakodva méregetett.
– Az ön apja? – kérdezte a felügyelő a fiatal lánytól, aki mintha
nem értette volna a szavait. Vagy túl sok minden történt egyszerre, és ez zavarta meg. Az egyik kocsmáros közelebb lépett, és
magyarázni kezdett:
– Gassin már holtrészegre itta magát, biztosan megcsúszott a
feljárón.
– És ő?
Az orvos vetkőztetni kezdte a másik áldozatot.
– Émile Ducrau, a vontatóhajók és a kőtörő tulajdonosa, amott
lakik.
A magas házra mutatott, az első emeleti perzsafüggönyökkel,
ahonnét még mindig világosság szűrődött ki; a második emeleti
ablakokból pedig a rózsaszín fény.
– A másodikon lakik?
A férfiak haboztak a válasszal.
– Az elsőn – mondta valaki.
Egy másik talányosan hozzátette:
– És a másodikon is! Vagyis, lakik valakije a másodikon.
– Mondhatni, egy pótháztartás.
Odafent, a rózsaszín szobánál becsukódott az ablak, és leeresztették a redőnyt.
– Értesítették a családot?
13

Georges Simenon

– Nem… még mi sem tudjuk, mi történt.
– Menj, vegyél fel harisnyát! – mondta egyik hajós a feleségének. – És hozd ide a sapkám!
Alakok bukkantak föl itt is, ott is, ahogy egyik hajóról a másikra
mennek át. A kajütablakokon át petróleumlámpák fénye szűrődött
ki, néhol bevetetlen ágyakat lehetett kivenni, rámás fényképeket
a fenyőléccel borított falakon.
Az orvos halkan súgta a felügyelőnek:
– Értesíteni kell a kapitányságot. Ezt a férfit megkéselték, mielőtt a vízbe esett.
– Halott?
Az áldozat mintha csak erre várt volna, kinyitotta a szemét, és
egy nyögéssel vizet köhögött fel. Mindent fordítva látott, mert a
földön feküdt, szemben a csillagokkal teleszórt égbolttal. Az ő
szemszögéből a körülötte állók a messzeségbe nyúltak. A lábak
végtelen oszlopoknak tetszettek. Nem szólt semmit. Talán egyelőre gondolkodni se volt képes. Lassan, hidegen tekintett körbe,
majd a pupillájából fokozatosan eltűnt a merevség.
A nyögése bizonyára jól hallható volt, mert mindenki egyszerre
közeledett felé, és a rendőrök ekkor a szokásos módon biztosítot­
ták a helyszínt, vagyis sorfalat álltak, hátrébb szorították a tömeget,
és nem engedtek át senkit, csak akinek szükség volt a jelenlétére.
A hátán fekvő alak tehát látta, ahogy kiürül körülötte a terep,
majd uniformisok jelennek meg, ezüstdíszes rendőrsapkák. Továbbra is szürkés vizet köpködött maga körül, ami az álláról a
mellére csorgott, közben megállás nélkül le-fel mozgatták a kezét.
Csodálkozva figyelte, ahogy a saját karja ide-oda jár, és összevonta a szemöldökét, mikor valaki hátrább, a harmadik sorban
megkérdezte:
14

Maigret és az egyes számú zsilip

– Halott?
Az öreg Gassin felállt, a pálinkásüveget szorongatva, tett három ingatag lépést, majd odahuppant a sebesült lábai közé, és
beszélni kezdett hozzá, de annyira kásás volt a hangja és akadozó
a nyelve, hogy egy szavát sem lehetett érteni.
Ducrau észrevette, és töprengve meredt rá. Bizonyára az emlékezetében kutatott…
– Menjen arrébb! – morogta az orvos, és olyan durván tolta
félre Gassint, hogy a részeg felborult, összetörte az üvegét, majd
nyögve és átkozódva ugyan, de veszteg maradt, máskülönben pedig megpróbálta elhessegetni a lányát, aki fölé hajolt.
Még egy autó fékezett odafent, és egy újabb csoport vette körül
a rendőrfelügyelőt.
– Ki lehet kérdezni?
– Megpróbálhatja.
– Maga szerint túléli?
Erre maga az áldozat, Émile Ducrau felelt, egy mosollyal. Fura
mosoly volt, még bizonytalan, inkább egy grimasz, de érezhető
volt, hogy a feltett kérdésre válaszol.
A felügyelő kicsit zavartan üdvözölte, levéve a kalapját.
– Örömmel látom, hogy jobban érzi magát.
Kínos volt fentről lefelé beszélni egy olyan emberrel, aki az
eget bámulta, és a megmentői még mindig tették a dolgukat.
– Valaki megtámadta? Itt, vagy valahol távolabb? Tudja, hogy
pontosan hol késelték meg és dobták a vízbe?
A férfi szájából még mindig folyt a víz, kisebb szünetekkel.
Émile Ducrau nem siette el a választ, egyelőre meg sem próbált
beszélni. Elfordította a fejét, mert a fehér ruhás lány a látókörébe
lépett, és őt követte a tekintetével, egészen a feljáróig.
15

Georges Simenon

A lány egy szomszéd nő segítségével kávét akart főzni az apjának, és harciasan tiltakozott, valahányszor szóltak neki, hogy
ideje lefeküdni menni.
– Emlékszik rá, hogyan történt?
Mivel Ducrau még mindig nem felelt, a felügyelő félrevonta
az orvost.
– Maga szerint érti, amit mondok?
– Nincs kizárva…
Háttal álltak a vízbe fúltnak, aki egyszerre csak megszólalt.
– Hagyjátok abba, ez fáj…
Mindenki felé fordult. Nyugtalannak tűnt. Láthatóan megerőltető volt számára a beszéd. Kínlódva megmozdította a fél karját,
és újabb szavak buktak ki a száján:
– Haza akarok menni…
Karjával a hatemeletes ház felé próbált mutatni, ami épp mögötte volt. A felügyelőnek ez nem tetszett, habozott elengedni a
férfit.
– Ne haragudjon, hogy makacskodok, de ez a kötelességem.
Látta a támadóit? Felismerné őket? Talán még nincsenek messze.
Találkozott a tekintetük. Émile Ducrau-é határozott volt, mégsem felelt.
– Nyomozást indítunk, és az ügyészség bizonyára meg fogja
kérdezni, hogy…
Az alaktalan tömeg, amely annyira tehetetlennek tűnt a rakpart
fénylő kövein, egyszerre felemelkedett, és egy gesztussal elhárított magától mindent, ami terhére volt.
– Hazamegyek! – ismételte dühösen.

16

Maigret és az egyes számú zsilip

Látható volt, hogy ha tovább ellenkeznek vele, csak még inkább felmérgesítik, és talán elég erőt összegyűjt magában, hogy
ültéből felálljon, és a körülötte állóknak essen.
– Óvatosan! – figyelmeztette az orvos. – A sebe vérezni kezdhet.
De a bivalynyakú férfi nem törődött vele, elege volt abból, hogy
a kíváncsiskodók közt feküdjön a földön.
– Vigyék haza! – sóhajtott a felügyelő lemondóan.
Előhozták az egyes számú zsilip hordágyát. Ducrau hallani sem
akart róla. Szitkozódott. Le kellett fogni a kezét, a lábát, a vállát.
Ahogy vitték, dühös tekinteteket lövellt az elé kerülőkre, akik
ezért kitértek az útjából, mert tartottak tőle.
Átvitték az utcán. A felügyelő megállította a menetet.
– Egy pillanat. Beszélnem kell a feleségével.
Becsengetett, míg a hordágy cipelői a villamos és busz végállomását jelző gázlámpa fényében várakoztak.
Ezalatt pár hajós küszködve próbált átkelni a holtrészeg Gassin­
nal az Aranygyapjú feljáróján, aki ráadásul megvágta a kezét a
széttört üveg egy szilánkjával.

17