You are on page 1of 5

hogy az a pasas írta, szenvedését és izzadását egyszerűen...

egyszerűen
megindítónak találom. Szerencséjevolt. Egyébként nyilván nem tudta,
hogy szerencséje van. Nyilván azt gondolta: „Ha egy kis szerencsémvan,
ezzel a vacakkal megkeresek ötven dollárt!” Évek óta az első eset, hogy
egy embert megindítónak tartok. Szeretnék tudni valamit erről az
emberről. Érdekelne, hogy miféle kellemetlenségei voltak, volt-enője,
vagy pedig egyedül élt. Nem humanizmusból érdekel: épp
ellenkezőleg.
Mert
ő
írta
ezt
a
dalt.S e m m i ke d v e m m e g i s m e r ke d n i v e l e – e g y é b ké n t l e h e t , h
o g y m á r n e m i s é l . C s a k s z e re t n é k n é m i felvilágosítást szerezni
róla, hogy néha, amikor meghallgatom a lemezt, gondolhassak rá.
Feltehetőlegfütyülne
rá,
ha
valaki
közölné
vele,
hogy
Franciaország hetedik legnagyobb városában, nem messze
a pályaudvartól, rá gondol egy férfi. Én azonban boldog volnék, ha a
helyében lehetnék; irigylem. Indulnomkell. Fölállok, de nem bírom elszánni
magam; szeretném énekelni hallani a néger nőt. Utoljára.A néger nő
énekel. Ők ketten megmenekültek: a zsidó férfi meg a néger nő.
Megmenekültek. Talán azthitték, hogy végérvényesen elvesztek, hogy
elmerültek
a
létezésben.
Rám
senki
sem
gondolhat
úgy,
minta h o g y a n é n g o n d o l o k r á j u k , i l y e n s z e l í d
o d a a d á s s a l . S e n k i , m é g A n n y s e m . E g y k i c s i t o l y a n o k a szeme
mben, mint a halottak, mint a regényhősök; megtisztultak a létezés
bűnétől. Nem teljesen, perszehogy nem – annyira csak, amennyire egy
ember képes rá. És ez a gondolat egészen feldúl; még ennyit
semreméltem. Érzem, hogy félszegen megsuhint valami, nem merek
megmozdulni, attól félek, hogy eltűnik.Valami, amit rég nem ismerek már:
valami örömféle.A néger nő énekel. Egyszóval mégiscsak igazolhatja
létezését az ember? Egy kicsit,
egészen kicsit? Roppantul
elbátortalanodom. Nem mintha olyan erősen reménykednék. Olyan
vagyok, mint az az ember,aki havas tájon utazott, majd megfagyott,
s aztán, hirtelen, belép egy langyos szobába. Azt hiszem, azilyen
ember mozdulatlanul megállna az ajtó mellett, még mindig fázna,
lassú borzongás futna végig atestén.Some of these daysYou’ll miss me
honey.Vajon nem kísérelhetném-e meg... Persze nem zenedarabról volna
szó... de nem kísérelhetném meg másműfajban?... Egy könyvnek kellene
lennie: máshoz nem értek. De nem történelmi munkának: a
történelemazzal foglalkozik, ami létezett – és egy létező sohasem
igazolhatja egy másik létező létét. Az volt a tévedésem, hogy föl
akartam támasztani Rollebon márkit. Másféle könyvet kellene írnom. Nem
nagyontudom, mit olyat, hogy a kinyomtatott betűk, az oldalak mögött
meg lehessen sejteni valamit, ami nemlétezik, ami fölötte áll a
létezésnek. Olyan történetet például, amilyen nem eshet meg
senkivel; egykalandot. És szép legyen és kemény, akár az acél, és aki
elolvassa,
az
szégyenkezzék
tulajdon
létezésén.E l i n d u l o k , b i z o n y t a l a n n a k é r z e m m a g a m . N e m m e re
k d ö n t e n i . H a b i z o n y o s v o l n é k b e n n e , h o g y tehetséges vagyok...
De soha, soha nem írtam efféle dolgot; történelmi tanulmányokat, azt igen
– és azok is, istenem!... Egy könyvet. Egy regényt. És akadnának

emberek, akik elolvasnák a regényt, és azt mondanák: „Antoine
Roquentin írta, tudja, az a vörös hajú pasas, aki mindig kávéházban
ücsörgött” – ésaz életemre gondolnának, úgy, ahogyan én ennek a
néger nőnek az életére: mint valami értékes, félig- meddig legendás
dologra. Egy könyvet. Persze eleinte unalmas és fárasztó munka volna,
nem akadályoznameg benne, hogy létezzem, és hogy erezzem a létezésem. De azután elkövetkezne egy pillanat, amikor akönyv kész lenne,
mögöttem lenne, s azt hiszem, fényéből rávetödne egy kicsi a múltamra
is. És akkor,e n n e k a
könyvnek segítségével, talán viszolygás nélkül gondolhatnék vissza
életemre. Lehet, hogy egyszép nap, ha eszembe jut ez a perc, pontosan ez
a komor perc, amikor meggörnyedve ülök, és várom, hogyvonatra
ülhessek – akkor talán gyorsabban ver majd a szívem, és azt fogom
gondolni magamban: „Azon anapon, akkor kezdődött minden.” És
sikerül
majd

múlt
időben,
csakis
múlt
időben

elfogadnomönmagamat.Alkonyul. A Printania-szálloda első emeletén két
ablakban kigyullad a fény. Az új pályaudvar építkezésénerős, ázott
deszkaszag van: holnap esni fog Bouville-ban.
Vége
UTÓSZÓ
Az 1946 és 1968 közti csaknem két és fél évtizednyi időszakban aligha
ismerünk erősebb hatású s nagyobbhírű írót Jean-Paul Sartre-nál; nemcsak
filozófiai munkái, esszéi, kritikái, drámái, regényei váltottak kiállandó és
szenvedélyes érdeklődést, hanem minden megnyilatkozása,
minden közéleti gesztusa is – ezekben az években a szellemi
élet egyetlen területén sem lehetett megkerülni a Sartre-jelenséget. Mi
lehet a magyarázata ennek a különleges s Franciaország határain
messze túlsugárzó sikernek? Elsősorban bizonyosan a filozófus-író
könyveinek, nyilatkozatainak, tevékenységének az alaptémája: Sartre
ugyanisolyan etikai, magatartási modellt igyekezett kialakítani, melyet a
modern világban nehezen eligazodó,bizonytalanná váló, de mégis igényes
olvasók

része
rendkívül
vonzónak
talált.
Sartre
nagy
korszakábanrészben müvei, de még inkább a nézeteit terjesztő és
vulgarizáló
sajtó
révén
széles
körben
elterjedtek
azateista
egzisztencializmus alapfogalmai. A kiindulás a közös élmény: az
ember magára hagyottan él avilágban, melynek abszurd voltát előbbutóbb kénytelen fölismerni, alapérzése ennélfogva a szorongás. Azily
módon a világba vetett ember azonban szabad – sőt, Sartre szavával,
szabadságra ítéltetett. Vagyis folytonosan választásra kényszerül, felelős a
tetteiért. Felelőssége azonban nem korlátozódhat az egyénilét szférájára –
Sartre 1945 körül jutott el ehhez a gondolathoz, mely meghaladja az
egzisztencializmushatárait , hanem érvényesülnie kell a közéletben
is. Ekképpen jelenik meg Sartre folyóiratának, a
LesTemps
Modernes-nek
1945-ös
beköszöntő
számában
az elkötelezettség
fogalma. A Sartre-féle gondolatrendszer jelentős hatással volt olvasókra,
írókra, gondolkodókra, mert ha tételeit nem is fogadta el mindenki, de a

vita, az eszmecsere többnyire az általa körülhatárolt területen zajlott.
A francia szellemi életben, melynek, hullámai hagyományosan túlc
sapnak az ország határain, Sartreolyasfajta szerepet játszott ezekben
az években, mint amilyet a két világháború közti időszakban AndréGide, a
múlt század ötvenes-hatvanas éveiben Victor Hugo, vagy még egy
évszázaddal korábban Voltaire:útbaigazítója, mestere volt az induló, újra
vágyó nemzedékeknek. A Sartre-jelenség – vagyis az életmű s a közélet
kívülről egységesnek látott alakzata – azonban csak egy szakasza JeanPaul Sartre pályájának. Előtte ott a döntő hatásokat adó,
kispolgári közegben leélt gyermekkor, amelyről az író
A szavakban ad nagyszerű képet; ott a tanulóévek s az ifjúság
többnyire gondtalan és vidám időszaka, amelyről viszont Sartre élettársa,
Simone de Beauvoir számol be önéletrajzi sorozatának második
kötetében,
A kor hatalmában;
ott azután a háború s az ellenállás néhány éve, melya történelem súlyára
ébreszti rá Sartre-ot és baráti körét; utána pedig, vagyis a siker évei után,
ott vannak még az utolsó évek, Sartre korai és váratlan elhallgatása.
Gigantikus méretű Flaubert-biográfiája óta(melynek utolsó kötete 1972ben jelent meg) Sartre ugyanis csak érdekes, de kevéssé jelentős
interjúk,beszélgetések közreadásával jelezte testi és szellemi
jelenlétét. Korai, sokak számára nehezen érthető elhallgatásának
oka azonban bizonyosan nem csak látásának megrosszabbodása, s nem
csak betegsége,mely végül is 1980 tavaszán, hetvenöt éves korában
elragadta.Sartre idő előtti elhallgatásának okát inkább abban az
ellentmondásban kereshetjük, mely egész pályájánvégigkísérte, vagy
mondhatnánk úgy is: abban az alapvető ellentmondásban, amelyet
a
fi lozófus-író
avilágból
kiolvasott,
s
amelyet
írásaiban
megfogalmazott,
így
például
már
első,
1938-ban
közreadott művében,
Az Undor
-ban is, melynek már regény-volta is paradoxon, hiszen a filozófusnak
készülő
Sartreregényformában
próbálja
filozófiai
mondandóját
megfogalmazni.
Az Undor
kispolgári-értelmiségi hőse, Antoine Roquentin, hirtelen ráébred saját léte
s az egész világ abszurditására, s miután minden hamisvigaszt –
társadalmi érvényesülést, vallást, hamis humanizmust — élesen elutasít, a
létezéssel járó undor ellenében csak egyetlen kiútja marad: a
művészet, az írás. Vagyis ebben a remek regényben a
Sartre- jelenségnek szinte minden lényeges eleme adott: az
abszurd
lét,
a
kapitalista
társadalomnak
s
mindenmegnyilvánulásának radikális elutasítása, s maga az írás. A
háború élménye, az ellenállás korszaka

azután majd átrendezi a hangsúlyokat: Sartre ráébred a
társadalmi cselekvés szükségességére. Ez a felismerés viszont
nagyban meghatározza további alkotói, gondolkodói és közéleti,
tevékenységét. Az alkotóit azzal, hogy az irodalom olyan formáinak
müvelésére bírja, melyek minél közvetlenebbül s hatásosabban
közvetítik eszméit. Főként drámák és esszék születnek tehát, melyek
világhíressé teszik
A fal,A L é t é s a S e m m i
addig csak szűk körben ismert szerzőjét. Az egzisztencializmus
alapfogalmainak következetes, világos és hatásos alkalmazása
jellemzi a világszerte sikerrel játszott drámákat, a
Zárttárgyalást,
az Elektra-témát variáló
Legyeket,
a középkor végén játszódó
Az ördög és a jóistent
vagy adrámaírói pályát záró
Altona foglyait,
c s a k ú g y, m i n t a v i l á g o s o k f e j t é s ü , l e n d ü l e t e s e s s z é k e t , a
Baudelaire-t, a Saint-Genett vagy a
Mi az irodalom?
címet
viselőt. A t á r s a d a l m i c s e l e k v é s i g é n y e e r ő s e n b e f
o l y á s o l t a g o n d o l k o d ó i f e j l ő d é s é t i s , h i s z a z egzi
sztencializmushoz, vagyis az egyénre koncentráló fi lozófi ához
mindig is hű Sartre egyre inkább amarxizmus irányában tájékozódik,
különösen utolsó nagy filozófiai művében,
A dialektikus ész kritikáj
á-b a n . D e m e g h a t á r o z t a k ö z é l e t i t e v é k e n y s é g é t i s , m e r t
p á l y a f u t á s a z e n i t j é n S a r t r e g y a k r a n v o l t szövetségese a haladó
mozgalmaknak
s
a kommunista
pártnak. Koncepciójának
belső ellentmondásai
azonban,
különösen
1968 óta,
nemegyszer
szembeállították korábbi szövetségeseivel, másfelől pedig
A szavakban
megfogalmazott kegyetlen alternatíva – írni vagy cselekedni – a
szélsőballal kötött, szövetségének pillanatában az írásról történt
lemondását
eredményezte.
Sartre s z i g o r ú k ö v e t k e z e t e s s é g e u g y a n i s n e m c s a k m á s r a é s
m á s o k r a . , ö n m a g á r a i s m i n d i g é r v é n y e s : feloldhatatlan ellent
mondásainak következményeit becsületesen levonta. Külső sikere
kben s belső k u d a r c o k b a n g a z d a g p á l y á j á n a k a l i g h a n e m é p p

e z a f a j t a s z e l l e m i t a r t á s , á s i g a z s á g k e r e s é s , a z intellektuális
becsületesség,
hibái
elismerésének
készsége
a legfontosabb
s
leghasznosabb tanulsága.Sartre halálának pillanatában, amikor, egyik
legkedvesebb költőjének, Mallarménak gyönyörű szavával,„az öröklét
Önmagává avatja” – önkéntelenül is arra gondolunk: a jelenség
emlékén és hatásán túl vajon mi marad meg ebből az oly változatos,
vonzó és egyenetlen életműből? A közvetlen hatás igénye,mely az író egy
korszakának esztétikai mércéje volt, később majdnem mindig visszájára
fordul;
Sartren é h á n y n a g y s i k e r ű m ű v é n e k t ú l z o t t a n d i d a k t i k u s
v o l t a m á r a d i v a t e l m ú l t a ó t a n y i l v á n v a l ó . Maradandóságr
a számíthat viszont, nézetünk szerint, Sartre jó néhány prózai
írása: novellái, melyek közül
A fal
bizonyosan a század legszebb elbeszélései közé tartozik; egyes esszéi,
hisz ez az a műfaj, ahol az író talán leginkább elemében van;
A szavak
című önéletrajza, mely a cselekményes és az intellektuális próza
mintaszerű ötvözete; s végül – de talán a legbizonyosabban – a
pályát indító könyv,
Az Undor,
melyben Sartre-nak sikerült megvalósítania azt, ami minden
regényíró
álma:
egy
konkrét,
köznapi, f e s z ü l t s é g g e l t e l i , a z o l v a s ó é r z e l m e i t i s m e g m o z g a
t ó t ö r t é n e t b e n h i t e l e s e n s z ó l n i a z e m b e r l é t leglényegesebb
kérdéseiről.
Szávai Jáno