You are on page 1of 45

Az időutazás napjáról írták

:
„Ha Markovics írói evolúciója így folytatódik,
akkor előbb-utóbb nem csak a kortárs magyar sci-fi közegéből fog kiemelkedni,
de a nemzetközi sikert is kiérdemli.”
Geekz.444.hu
„Hackett regénye igazi letehetetlen, sodró lendületű és lebilincselő alkotás.
Amellett, hogy olyan alapvető emberi és társadalmi problémákat feszeget,
mint a hatalom birtoklása, a tudományos fejlődés határai
vagy a politika felelőssége, egy rettenetesen okos és érzelmes történettel
ajándékozza meg az olvasót, ami meglepetéseknek sincs híján.”
Kultography
„…ennyire pöpecül végiggondolt időutazó-kalandot még nem olvastam.”
Könyvvizsgálók blog
„…egyértelműen Markovics eddigi legjobb regényéről van szó,
amelyet bátran ajánlok valamennyi science fiction-kedvelőnek.”
Ekultura.hu
„Magyar szerzőből sosem néztem volna ki ilyen jól kidolgozott,
remekül megírt, emellett akciódús könyvet, mégis megkaptam.”
Roboraptor
„…minden bizonnyal ez a szerző eddigi legjobb regénye,
nyelvezetében és stílusában is sokkal erősebb az előzőeknél.”
Vasárnapi Hírek

A szer­ző ed­dig meg­je­lent művei az Agave Könyvek gondozásában:
Az ember könyve

Az időutazás napja

Brandon Hackett: Az idôutazás tegnapja
Copyright © Markovics Botond, 2015

ISBN: 978 61 5552 212 3
Agave Könyvek
Felelôs kiadó: A kiadó ügyvezetôje
A kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund
A borítót tervezte: Faniszló Ádám
Felelôs szerkesztô: Velkei Zoltán
Szerkesztô: Kelenik Éva
Korrektor: Boncz Éva

Készült: az Aduprint Kft. nyomdájában, Budapesten, 2015-ben
Felelôs vezetô: Tóth Béláné ügyvezetô igazgató

Mûfaj: sci-fi

Az entrópia a termodinamika második főtételének következménye,
a fizikai rendszerek rendezetlenségének mértéke. A termodinamika második főtételének általános megfogalmazása szerint egy zárt
rendszer entrópiája, avagy rendezetlensége mindig növekszik.
A Maxwell-démon egy olyan elképzelt elméleti lény vagy szerkezet,
amelynek létezése vagy működése megkérdőjelezné a termodinamika
második főtételének érvényességét.

1. LÁNY AZ IDÔBEN

REBECA
2116. ÁPRILIS 8. 16:39 ATT
Amundsen városállam, Antarktisz
A világvége úgy kezdődött, hogy eltöröltem a huszadik századot. Nem direkt csináltam, én csak apával akartam találkozni, a világvége pedig előbbutóbb úgyis eljött volna. Amikor nemrégiben elloptam az időglobinokat,
és a Rejtekhelyről átléptem az időfolyamba, rájöttem, hogy valójában
fogalmam sincs, hogyan fogom felvenni vele a kapcsolatot, hiszen bárhol
és bármikor lehet.
Míg az Antarktiszon, a termikus tükrökkel megvilágított és melegített
Amundsen Cityben sétálok, azon töprengek, hogyan üzenhetnék neki.
Abban hiába reménykedem, hogy ő talál rám az időfolyamban, mert miért is keresne. De ha mégis keresne, akkor pedig honnan tudhatná, hogy
éppen hol és mikor vagyok.
Vissza kell mennem az időutazás napja elé, és ez ijesztő, pedig amikor
elhatároztam magam, olyan egyszerűnek tűnt. Csakhogy még sosem
jártam 2021 előtt, Ádámék oda sosem vittek magukkal, és félek csak úgy
visszaugrani. Hamar lebuknék az ottani lineáris emberek előtt, ráadásul
ott még időháló sincs.
7

BRANDON HACKETT

Amundsen időzárnegyedében biztonságban érzem magam: a területet
speciális energiamező árnyékolja le, amelyen belül nem lehet időutazni.
A fejem felett száz méterrel a személyi drónom, Alfred követ és vigyáz
rám, a magamutogatók városának forgataga pedig fedezéket nyújt még
egy kis ideig.
A haugenisták nagyjából öt óra múlva felfedeznének; ennyi idő alatt
dolgozzák fel az időfolyam minden pillanatából, a megfigyelőfelhőkből
és a műholdakból egyszerre áramló, mérhetetlen mennyiségű adatot,
de a Joyce-burkom miatt hiába céloznák be ezt az időpillanatot, az már
nem az én szubjektív időm lesz, és csak az időfolyamból lassan kifakuló
lenyomatom szellemképét találnák meg.
Megigazítom az összefont tincsemben lifegő varjútollat, és a jeges sarki
szélben velem szemben haladó járókelőket figyelem. A Joyce-burok kívül
helyez az időn, így látom az időfolyam változásainak összes következményét, az eltűnő és megjelenő arcokat, a folyamatosan cserélődő ruházatokat,
épületeket. Amundsen egy stroboszkóp intenzitásával vibrál és változik
pillanatról pillanatra.
Hiába a napfényt az űrből a városra irányító termikus tükrök fénykévéje
és melege, így is csak mínusz öt fok van, tükrök nélkül viszont mínusz
negyven lenne, vagy még kevesebb. Megborzongok, feljebb állítom a kabátom fűtését, és megigazítom a vállamon a hátizsákom pántját. Rengeteg
itt az ember, nem vagyok ehhez hozzászokva.
Négyéves voltam, amikor egyszerre csak a Rejtekhelyen találtam magam. Nem értettem, mi történik velem, féltem attól a szomorú tekintetű
férfitól, aki idehozott, és hiába viselkedett kedvesen velem, csak akkor
éreztem magam kicsit jobban, amikor bemutatott nekem egy nyolcéves
kisfiút. Akkor még nem értettem, miért hívják mindkettőjüket Bálintnak.
Reméltem, hogy apa előbb-utóbb eljön majd értem, de nem így történt.
Az öregebb Bálint, de nekem már csak Vén Balu marad, sokat mesélt
róla: Heizo Szatosi a mentora és professzora volt, akivel együtt dolgoztak
8

AZ IDÔUTAZÁS TEGNAPJA

az időegyenleteken és az első időgép létrehozásán, de apa idő előtt meghalt, legalábbis Balu azt hitte. Aztán amikor átkerült az Entrópiába, apa
nekiadta az időglobinokat, egy feltételezett idegen civilizáció időtechnológiáját, amellyel az időutazás napja elé is lehet utazni.
De miért adta oda Vén Balunak az időglobinokat? És honnan szerezte?
Tényleg kapcsolatba lépett az idegenekkel? Talán már nem is él, én pedig
csak egy egyre halványuló emléket kergetek.
A Néró partja mellett haladó sétányra fordulok. A kőkorláton, egy
hórihorgas festő állványa mellett piszkosfehér albatrosz tollászkodik,
aztán kitárja hatalmas szárnyát, és a magasba lendül. Az óceán felé vitorlázik, elsuhan a Grinaldi-vár tornyai felett, és egyszer csak eltűnik, ahogy
megváltozik a szubjektív idővonala. Talán csak más helyre került, talán az
öbölbe vagy egy közeli szigetre, a legrosszabb esetben viszont egyszerűen
megszűnt létezni, ahogy valaki valahol belepiszkált a múltjába – mondjuk,
egy kisgyerek elkergette az apahímet a tojó közeléből. Életek születnek és
szűnnek meg teljes múltjukkal minden egyes pillanatban.
A festő csontos kezével a Morrigan-domb negyedét és a mögötte elterülő kék öblöt festi a vakítóan fehér jégtömbökkel és a parányi hajók
halvány vonalaival. Amundsen elmosódott mozgóképként hullámzik vásznán a valóság folyamatos változásaival együtt. Saját érzékelése szerint
hamarosan befejezi a művét, de valójában sosem készül el, az időfolyam
újabb és újabb változtatásokra kényszeríti, így tulajdonképpen ezernyimilliónyi variációját festi meg ugyanannak a képnek, amelyek aztán meg
is szűnnek létezni.
A festő és festménye tökéletesen jellemzi az időutazás értelmetlenségét,
és hogy miért gyűlölöm az egész időkort.
Néhány méterre tőle a kőkorlátra könyökölök, most én vagyok a bámészkodó albatrosz, és a folyó, jégdarabokkal teli sodrását figyelem. Bámulatosan kék a vize, szívesen belelógatnám a lábam, ha nem négyfokos
lenne, és nem lenne fázós a lábam.
9

BRANDON HACKETT

A korlát mellett mindkét irányban mutatványosok, színészek, szónokok,
énekesek végeláthatatlan sora húzódik, mindenki hírnévre vágyik, a bámészkodók kegyeit keresik, hogy aztán az időhálón talán majd felkapják
a művészetüket. A magamutogatók városában minden az egóról szól.
Nagy levegőt veszek. Csak az időt húzom.
Essünk túl rajta!
Először 1999-be fogok transzolni, amikor a fiatal apa éppen Cambridge-be járt egyetemre. Felkeresem, talán ezzel felkeltem az időn kívüli apa
figyelmét is. Viszont kezd olyan érzésem lenni, hogy a lázadás hevében
nem gondoltam át teljesen ezt a Nagy Tervet.
Egyszerre csak megdől a táj, a Scott-tükör lanyha fénye a szemembe
villan, ahogy elterülök a sétányon. Nagyot csattan rajta az arcom, még jó,
hogy a kezemmel tudom tompítani az esést.
A térkő érintése nyirkos és hideg.
Zavartan próbálok feltápászkodni, de mintha egy elefánt ülne a hátamon, és nem engedne felkelni. Elhomályosul a virkóm kijelzője is. Nem
tudom újraindítani.
Forog körülöttem a világ, amikor is egy pár terepcipő jelenik meg az
arcom előtt, az oldalán egy ezüst H betű díszeleg, aztán két, enyhén magasított, fekete női csizma, amelynek vízcseppek ülnek az orrán.
Kezek ragadnak meg, durván felrántanak, és ekkor minden elhomályosul.
Egy szűk, tojásszínű szobában térek magamhoz. Nem, ez nem is szoba,
hanem egy jármű műanyagszagú belseje. A külvilág hullámzik, néha
szilánkokra esik szét, hogy aztán újra összeálljon, majd ismét szétfolyjon.
A kabátomat és a pulóveremet elvették, csak a bézs színű, kinyújtott
nyelvű Einstein-mintás pólóm van rajtam, amit Bálinttól kaptam a
tizenhetedik születésnapomra.

10

AZ IDÔUTAZÁS TEGNAPJA

Arcok villannak elém: egy rövid hajú nő és két… nem, három férfi, de
a vonásaikat nem tudom kivenni, homályos körülöttem minden.
– A vércsoportja Rh-pozitív. – Női hang, rekedt és fagyos, mint az
Antarktisz. Fagykirálynő.
– Csináljuk meg mielőbb a hemodialízist! – Ez meg egy bariton, mély
és férfias.
Vércsoport.
Dialízis.
Átszűrik a vérem…?
Ezek haugenisták! Az időglobint akarják!
Tűszúrást érzek a bal karomban, majd kicsit lejjebb még egyet. Megpróbálom elrántani magam, de lefognak, és egy erős férfikéz ujjai fonódnak
a nyakamra. Ívbe feszül a testem, szabadulni próbálok, de hirtelen elszáll
minden erőm, és elernyedek. Gyenge vagyok, és a negyvenöt kilómmal
amúgy is hiába erőlködöm.
Aludni szeretnék.
Az arcok elmosódott foltok körülöttem, gonosz lidércek egy régi horrorból.
Két átlátszó cső áll ki a karomból, egy gépbe csatlakoznak, és az egyik
csőben elkezd kifolyni a vérem, majd eltűnik a cső végénél. Aztán a másik
csövön a megszűrt vér elkezd visszaáramlani felém.
Haugenisták.
Nem szabadott volna megtalálniuk! Számtalanszor jártunk az időfolyamban, és soha nem buktunk le. Soha! Mindent ugyanúgy csináltam,
ahogy Bálint szülei, Ádám és Enikő tanították. Mindent!
Egy sötét hajú, kócos férfi hajol fölém, a kábulat ködéből merül elő az
arca: negyvenes, állkapcsa széles és borostás, garbót visel; nagyjából ennyi,
amit ki tudok venni belőle. És magas, le kell hajtania a fejét, hogy elférjen
a furgonbelsőben. Az írisze aranyszínű.

11

BRANDON HACKETT

– Nyugi, kislány! – mondja baritonján. – Nem lesz semmi baj. A nevem
Ditmar Troy. Mostantól mi vigyázunk rád.
– Ne most kúrologjon, őrnagy! – szól rá a Fagykirálynő. Megpróbálom
őt is szemügyre venni, de a férfi visszanyomja a fejem.
Kinyitom a szám, de nincs erőm válaszolni neki. Elkenődnek a részletek,
lelassulnak a gondolataim.
Egy haugenista.
Őrnagy.
Nem.
Egy vérszívó. Ditmar gróf.
– Miért, helyes kis pofija van, nem?
Az időglobint akarják…
A vérem. Áramlik. A csöveken.
Még van annyi erőm, hogy a medikontrollt arra utasítsam, hogy különítse el a szeduktív anyagokat a véremből, aztán széthullik a világ.
Újra magamhoz térek. Ugyanott vagyok, időközben betakartak egy narancsszínű pokróccal. Kint dühös bagolyként huhog a szél, a furgon megrázkódik egy széllökéstől. Mintha megborzongana. Kávészagot érzek,
de lehet, hogy csak képzelődöm. Hunyorogva lesek körül, újra látom a
kontúrokat és a színeket, érezhetően tisztább a fejem.
A karomra pillantok, egy kötés szorul rá ott, ahová nemrég csövek
csatlakoztak.
Vérszívó őrnagy és a Fagykirálynő – utóbbi szőke és hegyes orrú, tekintete pont olyan hideg, mint a hangja – a furgon hátuljában beszélgetnek,
a másik két férfi eltűnt. A gróf felhajtja a kezében fogott csészéje gőzölgő
tartalmát. Mégiscsak kávéillat volt.
– Élvezi ezt a fajta terepmunkát, őrnagy? Szeret kislányokra vadászni?

12

AZ IDÔUTAZÁS TEGNAPJA

– Inkább azt élvezem, hogy a technológiával, amit végre megszereztünk,
éppen történelmet írunk.
Az időglobinoknak vagy a TiMacemnek a gondolati parancsomra legalább aktiválódnia kellene, még akkor is, ha éppen időzár alatt vagyunk,
és státuszjelet adni, de csak a TiMac jelez vissza: alacsony energiaszinten
áll, és az időzár miatt nem működik.
Az időglobin viszont egyáltalán nem felel.
Elvették, kimosták a véremből.
Ha pedig sokszorosítják, abból rettenetesen nagy baj lesz, ezt már
kiskoromban megértettem.
– Na, mi van, kislány? – fordul felém vérszívó őrnagy, és megigazítja
rajtam a takarót. Aranyló szeme mintha belém látna, és a gondolataimat
fürkészné. – Hogy érzed magad?
– Mint aki Drakula gróffal töltötte az éjszakát – vetem oda neki.
A nő hiénahangon elneveti magát, de semmi vidámság nincs a nevetésében.
– Haugen úr és Octavia úrnő már várnak – folytatja az őrnagy. – Ne
aggódj, az időglobinokat már kiszedtük belőled, és átküldtük a Haugendimenzióba.
– Kiszívtátok – javítom ki keserűen. – Te szívtad ki, vérszívó Ditmar
gróf. És te, Fagykirálynő! Hű haunukok vagytok.
Ditmar Troy odaugrik, és megragadja a torkomat. Szikrát szór az aranyló
szeme. Erős a szorítása, és nem is akarok védekezni. Úgysem lenne értelme, hozzá képest csak egy törékeny kismadár vagyok. Nyaki ütőerem
vibrál az ujjai alatt.
– Az összeomlás hetven éven belül eléri az időutazás napját! – fröcsögi
indulatosan az arcomba. – Az időfolyamot próbáljuk megmenteni, úgyhogy ne szórakozz velünk!
Rám akar ijeszteni, és sikerül neki. Remeg a szám széle, de nem akarok
sírni. Az időfolyamot akarják megmenteni. Hát persze! Az időfolyamot
13

BRANDON HACKETT

egyedül Bálint és Vén Balu tudják megmenteni. Ha ők nem képesek rá,
akkor senki más.
Lehiggad, enyhül a szorítása, megpaskolja az arcom, mire elrántom
a fejem. Tudom, hogy parancsra szó nélkül megölne. Haugenék bábja,
igazi haunuk.
– Egy pofont azért megérdemelt volna – jegyzi meg a Fagykirálynő.
– Sokan vannak ezzel így – feleli Ditmar gróf.
Egész életemben azt hallgattam, hogy a gonosz és hataloméhes Haugen
család a saját képére akarja formálni az időfolyamot, az időfolyam előtti
világot, és legalább ez utóbbit meg kell óvni tőlük. Erre most a kezükbe
adom az időglobinokat!
De hogy találtak meg? Ádám mindig azt mondta, hogy a haugenisták
leghamarabb öt óra alatt tudnak azonosítani bennünket az időfolyamban,
ezért sehol nem maradtunk két óránál tovább.
Én viszont alig fél órája jöttem Amundsenbe.
A drón!
Elfeledkeztem Alfredról!
Összeszedem magam, és próbaképp újraindítom a virkómat. Az időhálót és a kommunikációt letiltották, de Alfred vezérlését meglepetésemre
elérem. Itt lebeg nyolcvan méterrel felettem semleges követőmódban, és
vár. Töltése egyharmadon áll.
Mit csináljak? Ha megtámadja a furgont, könnyen elintézhetik. Semmit
nem tudok kezdeni vele. Viszont a zűrzavarban talán megszökhetnék.
De hová?
Ki az időzárból, aztán vissza a Rejtekhelyre!
Semmi esélyem, hogy sikerüljön.
Bezörgetnek a hátsó ajtón, Fagykirálynő homlokát ráncolva kinéz a
sötétített üvegen. Milyen sápadt a bőre! Méltó társa a grófnak.
– Időrendőrök! – szisszen fel.

14

AZ IDÔUTAZÁS TEGNAPJA

– Szólj be a központnak, hogy kapcsolják le őket! – Ditmar gróf megigazítja a garbóját, aztán odalép az ajtóhoz, kinyitja, és szembenéz két
diódalézer-pisztoly csövével. A nyitott ajtón át besüvít a szél, megborzongok, és önkéntelenül is magamra húzom a takarót.
– Emelje fel a kezét! – kiabálja az elöl álló, kék egyenruhás, szemvédőt
viselő, bajszos férfi, közben benéz a furgon belsejébe, és meglát engem is.
Hatalmas termetű, két méternél is magasabb, akár egy óriás.
Hosszú hajú társa néhány méterrel hátrébb szintén célra tartott pisztollyal fedezi, kerek homlokmonitorának fénycsóvája a gróf arcába világít,
aki tenyerével árnyékolja le a szemét. Talán valaki bejelentést tett, amikor
összeestem az utcán, és berángattak a furgonba.
– Ez a haugenista milícia ügye, rendőr! – figyelmezteti az őrnagy. Hangja fenyegetően cseng. – Jobb, ha nem avatkozik bele!
– Azt mondtam, emelje fel a kezét! – ismétli erélyesen a rendőróriás,
és kettőjük közül inkább tőle ijednék meg, mint Ditmar gróftól. – Nem
érdekel, kik maguk. Mit akarnak attól a kislánytól? – Újra benéz a furgon
belsejébe, de vérszívó Ditmar Troy eléje áll.
– Segítsenek! – kiáltom, de erőtlen a hangom.
Fagykirálynő odaugrik hozzám, és lekever egy akkora pofont, hogy
néhány másodpercig újból homályos foltok ugrálnak a szemem előtt.
– Elég ebből! – kiáltja a rendőr. – Mit művelnek itt?
– Ehhez semmi köze, rendőr – feleli flegmán Ditmar gróf, miközben
a Fagykirálynő odasétál mellé. – Haugenista ügy. Ugye nem akarja, hogy
a Tempus kiírja magukat és az összes múltbéli ősüket az időfolyamból?
Az óriás kezében megremeg a diódapisztoly. Mégsem ő lesz az én
megmentőm. Semmit sem fognak tenni.
De én igen. A Fagykirálynő pofonja kellően felrázott a kábulatból.
Ösztönösen, gondolkodás nélkül cselekszem. Parancsot adok Alfrednak,
aztán a medikontrollal adrenalint lökök a véráramomba, amely robbanás-

15

BRANDON HACKETT

ként terjed szét bennem. Felpattanok, felkapom a pulóveremet, hátulról
megtaszítom Ditmar grófot, aki arccal előre rázuhan a hátsó ajtóban álló
két rendőrre.
Kiugrok, és rohanni kezdek. Szédülök, megperdül a világ, elvesztem
az egyensúlyomat. De nem esem el, és lassan újra kitisztul a látásom is.
A nyakam bizsereg, szinte érzem, ahogy mindjárt újra megbénítják az
izmaimat, és visszarángatnak a furgonba.
Üvöltés harsan a hátam mögül, ahogy Alfred lecsap, és mikrohullámmal
árasztja el a furgont és környékét. Lehet, hogy a rendőrök is kaptak belőle,
de nem érdekel. Teljes erőből rohanok. Valaki éles hangon sikít, valószínűleg
a Fagykirálynő kapott egy kis mikrohullámot. Legalább kiereszt egy kicsit.
Éles durranást hallok a hátam mögül, és a látóteremben kihunynak a
drón állapotjelzői.
Lelőtték Alfredot.
Egy pillanatra elhomályosul körülöttem minden, de nem szabad lassítanom. Az út lejteni kezd, így talán elvesztenek szem elől. Gyorsan bevágok
egy keresztutcába, és egy kis téren beleütközöm egy csomó emberbe, akik a
pergő, afrokínai keverék zenét játszó utcazenészeket hallgatják. Elvegyülök
a színes ruhák és ritmusok forgatagában, próbálok úgy mozogni, mint ők,
de félek: a tánc és a ritmusérzék nem az erősségem.
A virko közben amundseni közleményeket futtat a szemem sarkában:
azonnal kiadtak ellenem egy magas prioritású körözést, az arcképem
valószínűleg minden ebben az időben tartózkodó helyi virkóján megjelenik. Remek.
El kell tűnnöm innen. Hányinger tör rám, de próbálok elfeledkezni
róla. Állítok a medikontrollon, serkentő koktélt lökök a véráramomba.
Tovább futok. Szeretek futni, a futás megnyugtat, de most kicsit sem
vagyok nyugodt. Vérszívó gróf és Fagykirálynő biztos, hogy a nyomomban
vannak. Csak akkor lassítok, amikor a Néró partjához érek. A folyó mellett
haladó, forgalmas Flamand korzón hömpölygő emberáradat olyan, mintha
16

AZ IDÔUTAZÁS TEGNAPJA

maga is valamiféle folyó lenne, fejek hullámzanak, helyenként örvények
kavarognak benne.
Zenészek próbálják egymást túlharsogni, artisták igyekeznek minél
magasabb embergúlákba összeállni, zsonglőrök repítenek egyre feljebb
tányérokat, gyümölcsöket, csak hogy kitűnjenek a tömegből.
Egyetlen nagy szemével rám kacsint egy kopasz küklopszember, aztán
belekeveredem egy tucatnyi, két méter magas genokrata majmoló közé,
akik Donald Haugent majmolják. Mind egyformán néznek ki, Haugenné
alakították magukat, arcukon, nyakukon ötágú csillag kék kontúrja virít,
jelezve, hogy majmolók.
– Hé, kislány! – szólít meg az egyikük negédes mosollyal, és az ágyékára
mutat. – Megmutassam a nagy Haugen-kígyót?
Elsiklom mellette, aztán elvegyülök a tömegben, és most már lassabban
haladok, hogy ne keltsek gyanút. A Néró jégkásás vizében távirányítású
kishajók kergetik egymást, amelyeket a két part kőkorlátján könyöklő
fiúcskák irányítanak virkójukkal.
Az időháló orbitális műholdjai, légköri megfigyelőfelhői és drónjai már
biztos ráfókuszáltak erre az időre és az időzárnegyedre, de talán van pár
perc előnyöm. Az időzármező határa egy kilométerre van innen.
Ha elérem, eltranszolhatok.
Egy lépcsőn lerohanok a folyópartra, és behúzódom egy régies stílusban épült kőhíd alá. Megzavarok egy smároló párt, a sötét bőrű fiú talán
velem egykorú lehet, homlokán dobogó, vörös szívet vetítő menőmonitor
világít, a szőrmebundát viselő, unikornisszarvú kislány talán tizennégy
lehet. Fintorognak, amikor megjelenek, aztán szerencsére kézen fogva
arrébb sétálnak.
Nincs meg a kabátom, sem a hátitáskám, a dzsinnemet is elvették.
A haugenisták nem elégedtek meg az időglobinnal, engem is akarnak.
Biztos Bálinték miatt. Ha engem megszereznek, eljutnak Bálintékhoz
is, ahogy ez már megtörtént egyszer, egy másik Rebecával.
17

BRANDON HACKETT

Belebújok a pulóverembe, amit eddig a kezemben szorongattam, de
egyáltalán nem érzem a melegét, mivel csak egy sima, fűtőszál nélküli
cucc. Vacogok, mint egy kóbor kutya. A levegőt fürkészem, biztonsági
drónokat keresek, és meg is pillantok egyet, szerencsére a folyó túloldala
felett cikázik, és a járókelőket vizsgálja.
Újra rám tör a hányinger, de ezúttal megállíthatatlan, hiába a medi­
kontroll. Öklendezni kezdek, előregörnyedek, és hányok. Nem szeretek hányni, gyűlölöm az émelyítő, savas ízt, és magát az érzést, de
szerencsére nem tart sokáig. Köhögök néhányat, aztán belemártom
a kezem a jéghideg folyóba, és kiöblítem a számat. Iszom is, lassan
kortyolva a jeges vizet, egyúttal utántöltöm a TiMac reaktorcelláit is
a gyomromban.
Úristen, ráeresztettem a haugenistákra egy drónt! Csak most fogom
fel, hogyan szöktem meg. Fogalmam sincs, hogy mertem megtenni, és
az is biztos, hogy ha előtte végiggondolom, sosem csináltam volna meg.
Közben érezhetően alkonyodni kezd.
Nem úgy, mint természetes naplemente esetén, hanem mintha valaki elkezdené letekerni a világítást. A magasba pillantok, az elforduló
Shackleton-tükör sárga fényellipszise vonallá keskenyedik, mintha az
ég éppen behunyná az egyik szemét. A horizonthoz közelebb sugárzó
Scott-tükör azonban teljes felületével világít és melegít tovább, a fénye
vakít, akárcsak a Nap. Elkapom a tekintetem, de a sárga korong beleég a
retinámba, és hosszú másodpercekig a szemem előtt vibrál.
Baszerájos hideg van, ahogy Ádám mondaná. Nem maradhatok tovább
a híd alatt, bármennyire is biztonságos a hely, mert már most reszketek.
Este hét óra van, a Scott-tükör szögéből is visszább fognak venni, akár
nulla fokra is leeshet a hőmérséklet. Ez az Antarktisz, még ha enyhébb is
az éghajlata, mint mielőtt elérte volna az időkori civilizáció.
A fejem felett vijjogó albatroszok árnyai suhannak el, komótosan vitorláznak az óceán felé.
18

AZ IDÔUTAZÁS TEGNAPJA

Vajon Ádámék keresnek már?
Ádámék biztos keresnek. Hogy én mit fogok kapni ezért… És igazuk
is lesz. Csak saját magammal törődtem, és lehet, hogy tönkretettem mindent, amiért küzdöttek.
Vajon Bálint is aggódik értem?
Tegnap, vacsora után sétáltunk egyet a Rejtekhely kertjében. Bálint szokás
szerint hadart és összevissza csapongott, miközben idősebb kiadásával, Vén
Baluval közös kutatásaikról beszélt. Mindig elmeséli, éppen min dolgoznak, és én igyekszem megérteni, hogy mi zajlik éppen a fejében. Ez közel
sem egyszerű, de ő ugyanezt mondja arra, amikor beavatom formálódó
regényötleteimbe, vagy a kitalált szereplőimmel ismertetem össze.
Aztán témát váltott, fáradtságról panaszkodott, és hogy ettől még muszáj csinálniuk, mert rajtuk múlik az emberi civilizáció sorsa. A háta
közben kicsit meggörnyedt, és szinte láttam az emberi civilizációt, ahogy
a vállaira nehezedik.
Megálltunk az ódon hársfa, Hársszakáll koronája alatt. A fát Enikő
szerezte még hatéves koromban, amikor áthozták az időfolyamból, és át
kellett formálni a Rejtekhely folyosóit is, hogy el tudjuk lebegtetni a kertig.
Hatalmas, ágas-bogas gyökerei akár egy óriáspolip csápjai, emlékszem,
eleinte féltem is tőle, akkoriban ijesztően hatalmasnak tűnt. Viszont a
kert igazivá vált tőle, és Hársszakáll lett a kert királya. Szeretem, amikor
virágzik, vagy amikor elkezdi hullajtani a kis, zöld bogyóit.
Kíváncsian figyeltem Bálint reakcióit, de folyton kerülte a tekintetemet,
amikor pedig nagy ritkán összenéztünk, én jöttem zavarba attól, ahogy
néz. Az időről mesélt; azt mondta, szerinte van kiút az összeomlásból,
csak az a kérdés, hogy előbb találjuk-e meg, mint hogy elemésztené az
időfolyamot, és sok múlik azon is, sikerül-e felvenni a kapcsolatot a feltételezett idegen civilizációval, a Maxwell-démonokkal.
19

BRANDON HACKETT

Annyira beleélte magát, hogy szinte ragyogott a szeme, az arca pedig
kipirult.
És akkor lábujjhegyre álltam, és megcsókoltam.
Csak egy másodpercre ért össze az ajkunk, alig valamivel tovább, mintha
csak egy puszi lett volna, aztán el is húzódtam és elvörösödtem. Talán
azért tettem, mert már tudtam, hogy hajnalban átszököm az időfolyamba,
de lehet, hogy azért, mert ő nem merte megtenni sohasem, és kíváncsi
voltam, hogyan reagál.
Bálint a szemembe nézett, aztán közelebb vont magához, átkarolta a
derekam, és most ő csókolt meg engem, ezúttal sokkal hosszabban. Nem
gondoltam volna, hogy vonzódik hozzám. Nem vagyok sem szép, sem
okos. Miért érdekelném?
Csak mert a múltban egyszer már megtörtént?
Nos, igen, Ádám és Enikő kiskorunktól úgy kezeltek bennünket, hogy
a jövőben majd egy pár leszünk, és ez engem egyre jobban nyomasztott.
Mintha előre meg lenne írva a jövőm.
Erre most csókolóztam Bálinttal.
Lehet, hogy ez mégis valami időn túli kapcsolat, a Rebecák és a Bálintok
tényleg egymáshoz tartoznak? Mint egy tündérmesében? Én nem akarok
mesebeli hercegkisasszony lenni, ők nem isznak sört, nincs fantáziájuk,
csak egész nap fésülködnek és ruhákat próbálnak. Én inkább egy cinikus
manó akarok lenni, az sokkal viccesebb.
És nem létezik olyan, hogy sorsszerűség.
Szétváltunk, és ő nem szólt semmit, csak nézett hetykén mosolyogva,
mintha valami nagy dolgot vitt volna véghez, közben forró bizsergés járta
át az érzékeimet. Még az orrom hegye is bizsergett.
– Ti meg mit műveltek itt? – förmedt ránk Vén Balu, aki ott állt elborult
tekintettel tőlünk tízméternyire.
Ösztönösen elhúzódtunk egymástól.
– Csókolóztunk – vontam vállat.
20

AZ IDÔUTAZÁS TEGNAPJA

Pont most kellett megjelennie. Lehet, hogy figyelt bennünket?
Felhorkant.
– És ki engedte meg?
– Ádám azt mondta, szabad.
– Ne szórakozz velem!
– Jaj, Balu bácsi! Esküszöm, még szűz vagyok. – Így utólag ez kicsit
talán durva volt.
– Rebeca! – csattant fel vöröslő fejjel Balu.
– Mit és miért is kellene megengedni? – kérdezte Bálint, és Vén Balura
nézett. – Nem értem. Ha az integrálás nem tiltott dolog, akkor szerintem
a csókolózás sem az.
Büszke vagyok rá, hogy ezt kimondta, főleg úgy, hogy Vén Balunak
mondta. Nem néztem volna ki belőle. Ha az öreg a közelében van, néha
úgy viselkedik, mint egy robot.
– Te csak fogd be a szád! Menj aludni! Holnap rengeteg dolgunk lesz.
Te pedig… – rám villan a tekintete – gondolom, mindent megteszel, hogy
hátráltasd Bálintot, igaz?
– Senki nem hátráltat senkit – csattant fel Bálint, és ez megint nagyon
tetszett –, és nem értem, miért kiabálsz velünk. Nem vagy az apám, sem
Rebecáé.
– Ne csipákolj! Azt hiszitek, ez valami játék? Azt hiszitek? Olyanok
vagytok, mint a gyerekek!
– A másik Rebecával is így beszéltél hajdanán? – kérdeztem, manóénem
tudta, hová kell szúrni, hogy igazán fájjon.
Ezt az egész cirkuszt csak azért csinálta, mert én nem az ő Rebecája
vagyok.
– Na, ide figyelj! – kiabálta, és a homlokán megjelentek a párhuzamos
ráncok, mint egy kotta, csak hangjegyek nélkül. Kottafejjé változott. –
Te… te sosem leszel olyan, mint ő! Pedig lehettél volna! Lehettél volna
értelmes és normális, nem csak egy kolonc a nyakunkon!
21

BRANDON HACKETT

Szó nélkül otthagytam mindkét Bálintot.
Még hallottam, ahogy Vén Balu rárivall Bálintra, hogy itt maradsz!, és
aztán kiabálni kezdtek egymással, de nem érdekelt.
Kolonc.
Azért, mert én nem a képletek világában élek, hanem a történetekében? Mit vár tőlem Vén Balu, mit tegyek, hogy elviseljen? Feküdjek be
az ágyába?
Így legalább könnyebb volt elszöknöm.
Kilesek a híd alól, fel a korzóra, de azonnal vissza is húzódom, mert észreveszem Fagykirálynőt és két milicistát, akik húsz méterre tőlem figyelik
a sétányon lófrálókat. Szerencsére pont távolodnak tőlem.
Az időfolyam változik, villannak az orbitális tükrök, és máris egész más
szögben állnak, mindkettő maximális fényt és meleget áraszt. Ugyanakkor
eltűnik a fejem fölül a kőhíd, és vagy húsz méterrel arrébb egy modern
gyalogátjáró jelenik meg helyette.
Gyorsan a falhoz lapulok, így várok vagy egy percet, közben élvezem
a sugárzó fény melegét.
Felmegyek a sétányra, belevetem magam a forgatagba, és elindulok
lefelé, a Grinaldi-vár irányába. Egy sötét bőrű, elefántormányos genokrata
férfi mellett haladok el, aki az ormányával hamis trombitaszólót tülköl
közönsége gúnyos kacajától kísérve.
Egy alacsonyra ereszkedő Jernau-ház vet árnyékot a környékre, de
aztán sebes emelkedésbe kezd, amikor egy rendészeti drón figyelmezteti
a teraszon bámészkodó partizó fiatalokat. A Grinaldi-várnak most éppen
nyolc tornya van, amelyek jóval magasabbak is, mint eddig.
A Morrigan-dombról rálátok az öbölre, a víztározók hengerei körül
köröző albatroszokra, az óceán vizéből kiemelkedő csúcsos jéghegyekre
és vízszállító tankerekre, a magasban ékkövekként lebegő Jernau-házakra.
22

AZ IDÔUTAZÁS TEGNAPJA

Az öböltől balra, a messzeségben az Enderby-föld kukoricaültetvényeire
és melegházaira három termikus tükör halványsárga fénypászmája vetül
az égboltot tartó roppant oszlopokként.
A város úgy változik, mint egy sokszorosára gyorsított felvétel, tornyok
és emberek jelennek meg és tűnnek el, utcák helyeződnek át, vibrálnak
a színek és formák, olyan hatást keltve, mintha mindez nem is lenne
valóságos.
Tulajdonképpen nem is az: az időfolyamban semmi sem valóságos,
semmi sem állandó.
Hátrasandítok, és megdermedek. Három vörös folyadékpáncélos közeledik vagy húsz méterre mögöttem, velük van vérszívó Ditmar Troy is.
És éppen rám mutat.
Rohanni kezdek, a hömpölygő emberáradat mélyére fúrom magam,
közben a tömegből elővillanó arcokat lesem, haugenistákat keresek, és
remélem, hogy előbb pillantom meg őket, mint ők engem.
A hologramhatár zölden dereng előttem, már egészen közel vagyok
hozzá.
Mögöttem sikoly harsan, hátrakapom a fejem, valaki éppen összeesik,
a tömeg pedig megriadt madárrajként rebben szét üldözőim elől. Négy
vörös folyadékpáncélos alak száguld felém. Túl gyorsak, a folyadékpáncél
felgyorsítja a mozgásukat.
Az egyikük mikrohullámpisztolyt szegez rám, félreugrok, mellettem
elernyedő izmokkal összecsuklik egy fűhajú nő, aki kézen járva szórakoztatta a bámészkodókat. A fejem felett egy drón zúgását hallom.
Aztán a drón szétpukkan, majd az egyik haugenista is elzuhan.
Lelőtték? Valaki segít a tömegből? De ki? Itt vannak Ádámék?
A körülöttem állók sikoltozni kezdenek, egy orr helyett karvalycsőrt
viselő ázsiai fickó nekem ront, majdnem fellök, újabb testnek ütközöm,
és egy fiatal, unikornisszarvú, kék szájú nő kiált az arcomba.
Kitör a káosz.
23

BRANDON HACKETT

Aztán egyszerre csak elhalkul minden.
Felvillan a táj, a bőrömön bizsergés fut át, a transzolás állandó mellékhatása.
A TiMacem vészugrást csinált, a kijelző szerint előreröpített az időfolyamban fél nappal, és áthelyezett a partra.
Vészugrás?
Lihegve bámulok körbe. Egyedül állok a szürkületi félhomályban a
köves, hófoltos, kopár parton, a levegő fagyos és sóízű, és Amundsennek
nyoma sincs.
Eltűnt az egész város.
2116. ÁPRILIS 9. 10:39 ATT
Antarktisz
Iszonyú hideg van, jeges szél süvít a Déli-sark felől, bekúszik a ruhám alá,
a bőrömet csipkedi. Most hiányzik csak igazán a kabátom, bár abban is
fáznék. A kontinens belseje felé a napfényben csillámló, szilánkos jégfal
húzódik, a másik oldalon az óceán hullámai közt piszkosfehér jéghegyek
sodródnak. Egy nagy és lapos jégtáblán megpillantok egy csapat napozó
pingvint.
A virkóm szerint ugyanazokon a koordinátákon állok, mint korábban, de
eltűnt a kikötő, a tankerek, eltűntek az égen lebegő, felhőjáró Jernau-házak.
Üres az ég.
Amundsen megszűnt létezni, eltűntek a kikövezett sétálóutcák, a
Grinaldi-vár, az emberek, az épületek, a gyors folyású Néró, a Scott-tükör
meleget és világosságot adó fényoszlopa, sőt, az összes orbitális tükör, a
nap a látóhatár közelében csak egy erőtlen, halovány korong.
Megváltozott az időfolyam!
És nagyon hideg van.
24

AZ IDÔUTAZÁS TEGNAPJA

– Ezt jól elmalájkodtad, Reb!
Ádám áll vagy tíz méterre tőlem, fekete bőrkabátot és szürke sálat
visel, arca gyűrött, kezében diódapisztolyt tart, úgy fest, mint egy kiégett
westernhős, csak a cigije és a kalapja hiányzik.
Odarohanok hozzá, átölelem, és legszívesebben bebújnék a kabátja
melege alá. Gyengéden megsimogatja a fejem, aztán felszegi az állam,
hogy a szemébe nézzek.
– Ne haragudj! – remegek. – Én csak… Nem tudom. Alig fél órája
jöttem ide. Én csak apát akartam… Apát…
– Fél órája? – ismétli homlokráncolva. – De akkor mit keresett itt ennyi
haugenista?
Vacogni kezd a fogam.
– Nem tudom! Mi történt? Hol van Amundsen?
– A többi antarktiszi várossal, sőt, az egész, ismert időfolyammal együtt
kiíródott az időfolyamból. A haugenisták az imént helyezték előbbre az
időutazás napját.
– Mennyivel? – De nem igazán érdekel a válasz. A hideg tölti ki minden
gondolatomat. Toporogni kezdek, és egész testemben remegek. – Nincs
nálad egy dzsinn? Nagyon fázom!
Megvillan a táj.
Ordítozó tömeg közepébe csöppenünk, emberek lökdösődnek, majd egy
csapat kalapos madárember repül el a fejem felett. A levegőből Beethoven
örömódája harsog, a felhők közt Jernau-házak gyülekeznek, felettük egy
hatalmas gaudi-organizmus úszik el, akár egy bálna.
Meleg van, simogató meleg, bizsergetően kellemes meleg, a virko szerint
huszonegy fok van, ettől rögtön jobban érzem magam. Egy macskaköves
téren állunk, jobbra régi szökőkút áll, amiben velem egykorú, félmeztelenre
vetkőzött, menőmonitoros lánykák tapicskolnak, a vörös fénytetoválástól
csillogó mellek ringását mohó férfiszemek követik. Az egyik, magas lánynak meg is irigylem szép ívű, telt kebleit, de leginkább a gátlástalanságát.
25

BRANDON HACKETT

Előttünk egy hosszú és széles lépcsősor egy kéttornyú templomhoz
vezet felfelé, színes-szagos-zajos időutazó embermassza tolong rajta, felfelé és lefelé egyszerre akarnak haladni. Hol elsiklik egymás mellett a
két áramlat, hol összekeverednek és egymásnak feszülnek, míg az egyik
irányból érkező nyomás áttöri a gyengébb tömeg ellenállását. A környező
téglaházak falán megrepedezett a vakolat, az egyik ablakra korhadt zsalugáterek csukódnak hangos csattanással.
Egy cilinderes turbiember a fejemre tapos, de mielőtt dühösen elkapnám
a lábát, kaján vigyorral felröppen a házak fölé.
Rá akarok kapcsolódni az időhálóra, de a virko hibaüzenetet villant a
szemem elé.
Nincs időháló-kapcsolat.
– Hol vagyunk? – fordulok Ádámhoz, aki éppen kigombolja a kabátját.
Széles vállát mindig is irigykedve csodáltam.
– Rómában, a Spanyol téren.
– És miért nem működik az időháló? – Pulóveremet a derekamra kötöm,
egy szál pólóban is kellemes idő van. Einstein bácsi arcképe a hasamon
lógatja a nyelvét.
– Mert ezen a napon még nem építették ki. Csak néhány óra múlva
transzolják ide a műholdakat, és állítják be a hálózatot. Meg akartam
mutatni, mi történt. Ez az időutazás új első napja. 1935. szeptember 20-a.
1935. SZEPTEMBER 20. 15:10 GMT+1
Róma
Időutazók tombolnak mindenütt, azonos és különböző nemű párok tapadnak egymás szájára, egy huszonéves, vad tekintetű, szőke lány saját
időbeli másával smárol.

26

AZ IDÔUTAZÁS TEGNAPJA

– A haugenisták az időglobin révén nyolcvannégy évet léptek vissza,
így az összeomlás időpontja is előbbre került, még ha nem is ennyi évvel –
folytatja komoran Ádám. – A jelen pillanatból nézve 2697-ben ér véget a
világ. Úgy tűnik, nyertünk néhány évtizedet, viszont az összeomlás tovább
gyorsult, legalább tíz százalékkal.
– De miért csinálták ezt? Miért jó ez nekik?
– Nem értik még az összefüggéseket. – Ádám a homlokát ráncolja.
– Nem tudhatták, hogy az időglobin-technológia csak 1864-ig képes
működni az időben. Mostantól kezdve azonban ők uralják az időfolyamot, már amíg még egyáltalán létezik. – Ádám elhúzza a száját. – Tudod, mi a legmegdöbbentőbb? Hogy a változás előtti nyolcvanmilliárd
időfolyambéli ember nagy része már nem létezik. Egy pillanat alatt kiíródtak a történelemből, és új emberek születtek helyettük, új emberéletek
pörögtek végig az évszázadokon. Lecserélődött az időfolyam szinte teljes
lakossága, és velük együtt épületek, gondolatok, eszmék, könyvek, zenék
tűntek el, és váltották föl őket teljesen újak.
És ezt én okoztam. Megöltem vagy nyolcvanmilliárd embert, eltüntettem nyolcvanmilliárd életet; szerelmeket, családokat, gondolatokat,
műalkotásokat, emlékeket.
Zúg a fejem a gondolattól.
Nyolcvanmilliárd.
– Én… – hebegem. – Ezt nem…
– Hé, ne vedd magadra! – Ádám atyai módon a vállamra teszi a kezét.
– Én is eltöröltem eddig legalább kétszázezer embert, és teremtettem is
legalább ugyanennyit. Ez ellen nem is lehet semmit tenni. Az időfolyam
ilyen – sorsok tűnnek el nyomtalanul, és sorsok születnek a semmiből
pillanatok alatt. Mondjuk te jóval nagyobb léptékben csináltad, mint én
vagy a legtöbbünk. Arról viszont ne feledkezz el, hogy az időfolyamban
élők mind pillanatemberek. Nincs valódi életük, történelmük. Ez ennek a

27

BRANDON HACKETT

széjjeltranszolt világnak a legnagyobb tragédiája. Semmi sem állandó, semmi sem igazi, csak mi néhányan a Joyce-burkainkban vagy a haugenisták a
saját mikrouniverzumukban. Bármelyikünket elkaphattak volna. Engem,
Enikőt vagy bármelyik Bálintot. A szabályaink értelmüket vesztették. És
ez nagy baj. – A szemgolyója ide-oda vibrál, a virkóján dolgozik valamit.
– Hoppá. Az új feltaláló a jelek szerint Albert Einstein.
– Einstein? – A pólómra pillantok, Einstein kinyújtott nyelvére. – De
ez… lehetetlen.
– Az időkorban nincs lehetetlen. Most viszont elég ebből, menjünk
vissza a Rejtekhelyre.

28

2. AZ ÚJ ELSÔ NAP

BÁLINT
2354. ÁPRILIS 8. 13:20 NIT
Tengely-központ, New Island
– Maxwell-démonok – ízlelgeti a szót a szecessziós Mucha-arcmaszkot
viselő Eleonore Diaz, a Tengely utolsó elnöke. Én közben a szögletes
ablakon át az óceánt bámulom. Bár nem is tudnék mást nézni, mivel a
Tengely felszíni épületkomplexumában a tárgyaló minden ablakából arra
látni rá. – Egy feltételezett idegen civilizáció, amelynek technológiája
lehetővé teszi az utazást a múltba. Mit tudnak ezekről a Maxwell-démonokról?
– Egyelőre nagyjából semmit – feleli az öreg én, és beletúr ritkás hajába. A homlokát ráncolja. Rebeca Kottafejnek csúfolja emiatt, sőt, amikor
két éve egyszer beboroztunk és lebuktunk, hangjegyeket akart a ráncai
közé rajzolni, csak hogy még jobban feldühítse. Rebeca nagyon jó ebben,
elképesztő fantáziája van. Én is sokszor ráncolom a homlokomat, belőlem
is Kottafej lesz előbb-utóbb. – Ettől azonban még egyértelmű a létezésük
– folytatja az öreg én.
– Akkor ezek szerint nincs is semmiféle bizonyítékuk a létezésükre
– jegyzi meg a Diaz mellett ülő, tupírozott, szőke Katerina Korkmaz, a
29

BRANDON HACKETT

Tengely első elnöke. Ő ugyan nem visel maszkot, de ráncokkal barázdált,
merev arca már eleve maszkszerű.
– Olyasmi, amit ön bizonyíték alatt érthet, valóban nem áll a rendelkezésünkre – mondta bólogatva öreg én. – Nem láttuk őket, nem vettük fel
a kapcsolatot velük, nem tudjuk, hol vannak, de ettől még bizonyíthatóan
ott rejtőznek az időben, mégpedig az időutazás napja előtt. Az időtechnológiájuk létezik, e nélkül ugyanis nem lennénk képesek visszamenni
az időutazás napja elé.
Tökéletesen hidegen hagy ez a beszélgetés.
Csak Rebeca ma reggeli szökésére tudok gondolni. Még nekem sem
mondta el, mire készül, nem bízott meg bennem. A tegnapi csókjára
gondolok, ami talán búcsúcsók akart lenni, de az ajka ízét, hajának illatát
azóta is érzem.
Feszengek a kényelmetlen székben. Nem szeretek sokáig egy helyben
ücsörögni. Különösen, ha egy roppant unalmas beszélgetésen kell részt
vennem, miközben inkább Rebecát kellene keresnünk. Öreg én mégis
elrángatott ide, a Tengelybe.
Nem is veszi a fáradságot, hogy megmagyarázza a hölgyeknek akár
csak a Maxwell-démon kifejezés hátterét is. Ezért közbeszólok, leginkább
azért, hogy bosszantsam:
– James Clerk Maxwell, tizenkilencedik századi matematikus és fizikus feltételezett démona egy gondolatkísérlet része, olyan lény, amely ha
létezne, megkérdőjelezné a termodinamika második főtételét. A mi esetünkben ezek a lények azok, amelyek megtörték az időutazás entrópiáját
azzal, hogy kiléptek a saját összeomlásukból. Innen származik a nevük.
Kicsit talán megint túl gyorsan beszélek, mert a két nő szemében továbbra sem csillan fel a megértés szikrája.
– No, igen. – Öreg én tekintete figyelmeztetően villan. Ő azt szereti,
ha azt teszem, amit mond, és mielőtt idejöttünk, egyértelművé tette, hogy
figyelmet és hallgatást vár elsősorban tőlem. – A Maxwell-démonok
30

AZ IDÔUTAZÁS TEGNAPJA

itt vannak valahol, a múltunkban, és figyelnek bennünket. Értik már,
miért ennyire fontosak? Valamikor 1864-ben érkezhettek a Földre, ez
a legkorábbi nap, ameddig vissza tudunk utazni az időben időglobintechnológiájukkal…
– Csak addig? – hökken meg Korkmaz. Meglepően hosszú a nyaka.
Olyan, mint egy hattyúé. Vagy inkább egy zsiráfé. – A haugenisták Tempusa a teljes időfolyam egyesítését hirdeti. Krisztusról és az egyiptomiakról,
az antikvitás és a történelem nagyjairól szónokolnak.
– Csakhogy a haugenisták semmit sem tudnak az időről! – csattan fel
öreg én.
Apró zökkenést érzek, ahogy a tárgyaló bőrszékei szövetfotelekre cserélődnek egy időfolyambeli apró változás következtében. Korkmaz és Diaz
összerezzennek, ők nemrég kezdtek csak el Joyce-burkokat használni,
számukra még szokatlanok ezek a változások.
– A Tempus ennek ellenére egy okosan felépített szervezet, és az időfolyamban egyre többen hisznek benne – jegyzi meg Korkmaz. – Van,
akit a vallásos tartalmával nyernek meg maguknak, van, akit a közösség
vonz, és van olyan is, akit az ígért biztonság. A Tempusban erő van, és ez
az időfolyamban élők közül egyre többeket csábít a Haugen-dimenzióba.
Ez ellen semmit sem tudunk tenni.
Öreg én felhorkan:
– A Tempus, Haugenék rögeszméje az egyesült időfolyamról soha nem fog
megvalósulni. Egyrészt nem tudnak az időutazás napja elé utazni, másrészt,
még ha képesek is lennének rá, a Maxwell-démonok technológiájával is csak
1864-ig lehet visszatranszolni. Az Octavia és Donald Haugenhez hasonló
kártékony alakok pedig bármire képesek a múlt feletti uralom megszerzéséért.
Öreg én gyűlölete néha elhomályosítja a gondolkodását, és ilyenkor
elvész a mindennapi élethez szükséges racionalitása. Vajon évtizedek
múlva én is ilyen leszek, mániákus és megkeseredett? Talán nem, hisz őt
is a trauma tette ilyenné.
31

BRANDON HACKETT

Öreg én üvöltött, amikor reggel felfedezte, hogy Rebeca ellopott egy
adag időglobint, és az időutazás napja elé utazott. Így már értem, tegnap
Reb miért beszélt gyanúsan sokat az apjáról: most már egyértelmű, hogy
Heizo Szatosit próbálja megkeresni. Csakhogy ezt nem gondolta végig.
Elmondhatta volna, mit tervez. Vele mehettem volna.
Remélem, apáék hamar megtalálják. Nekünk is velük kellett volna
mennünk, de öreg én nem akarta.
– Igaza van, Bálint, de ettől még fokozatosan átveszik az időfolyam
irányítását – húzza el a száját Diaz. Bozontos szemöldöke van, ami a
maszk miatt nem látszik, csak képen láttam korábban. – Sajnos a Tengely
egyre kevésbé képes ellátni a feladatát, és a haugenisták egyre inkább afféle
felettes hatalomként viselkednek. Elmondhatatlanul hálásak vagyunk
a Joyce-burok technológiáért, amelyek révén legalább magunkat meg
tudjuk védeni az időfolyam változásaitól. A Joyce-buroktól valóságosnak
érezzük magunkat.
– Mindez azonban leginkább csak arra jó – veszi át a szót Korkmaz,
miközben az eddig fehér színű falak egy villanással bordóvá változnak;
Korkmaz hevesen pislog is néhányat meglepetésében –, hogy… hogy
lássuk, ahogy folyamatosan átalakul körülöttünk a világ, miközben a
Tengely szép lassan leépül. Mint egy haldokló. A haugenisták bármikor
lekapcsolhatnak bennünket a lélegeztetőgépről, és kitörölhetik az egész
szervezetet az időből.
– Egyelőre még nem áll érdekükben – feleli öreg én. – Önök segítenek
nekik fenntartani a rendet az első évszázadokban, és ez fontos a számukra,
mert ahogy közeledik az összeomlás, egyre inkább idekoncentrálódik az
időfolyam lakossága.
Reb megszökött.
Mindig is kiszámíthatatlanul viselkedett. Nem szeretem a kiszámíthatatlan dolgokat, de Reb más. Ő izgalmasan kiszámíthatatlan. Legalább

32

AZ IDÔUTAZÁS TEGNAPJA

olyan izgalmas, mint egy differenciálegyenlet, sőt, még annál is izgalmasabb, mert egy differenciálegyenletnek legalább van megoldása.
Ma reggelig fogalmam sem volt, mit jelentett az a csók. Az ugyanis
igen valószínűtlen, hogy Rebeca bármit is érezzen irántam.
A Rejtekhelyen számára három potenciális férfi él: közülük apa foglalt
– noha valószínűleg ő lenne a legjobb választás a korkülönbség ellenére
is –, öreg énnel ki nem állhatják egymást, és itt vagyok én. A múltban
is egymásra talált egy Bálint és egy Rebeca, de ezen tény és a korábbi
viselkedése között nincs kimutatható korreláció.
A tegnap felállított Rebeca-egyenlet nem akart összeállni, mégpedig
azért, mert hiányzott egy kulcsinformáció.
A hajnali szökése.
Így már sokkal egyszerűbb az egyenlet, a csók pusztán búcsúcsók volt,
és felesleges mögé gondolni bármi egyebet. Ez esetben viszont az, hogy
én visszacsókoltam, hiba volt.
Mi van, ha Rebeca azért ment el, hogy az időfolyamban találjon magának valakit?
Ennek nem igazán örülnék. Nyilvánvalóan nem is ezért tette. Gyerekkora óta az apját próbálja megtalálni. Emlékszem, amikor idekerültünk,
és ott ültünk egymás mellett, farkasszemet nézve öreg énnel, akiről még
egyikünk sem tudta, kicsoda, és egyre azt kérdezgette, hol van az apukája.
Csoda, hogy korábban nem szökött át soha az időfolyamba.
Nekünk is Rebecát kellene éppen keresnünk.
A szögletes ablakok oválissá változnak, a téglalap alakú tárgyalóasztal
egy ovális tükörüvegű asztallá cserélődik. Diaz körbepillant, aztán rajtam
állapodik meg a tekintete, ám engem hidegen hagynak ezek a változások.
– Látnak rá bármi esélyt, hogy megállítsuk az összeomlást? – érdeklődik
végül Diaz.
Tőlem kérdezte, válaszra nyitom a szám, de öreg én válaszol.

33

BRANDON HACKETT

– Dolgozunk rajta. A Maxwell-démonok a feltételezésünk szerint egy
párhuzamos univerzumból, pontosabban azon keresztül jöttek ide. A fény
sebességét nem léphették túl, márpedig bármely lokális összeomlás tágulni
kezd, ha elkezdünk távolodni a centrumtól. Ezt korábban már kísérletileg
igazoltuk. Ehelyett egy speciális féregjáratot nyitottak egy párhuzamos
univerzumba, így juthattak ki a saját összeomlásuk eseményhorizontjából.
– Egy mesterséges univerzumra gondol? – kérdezi Korkmaz.
– Nem. Egy természetes eredetű párhuzamos univerzumra, olyanra,
mint a mi univerzumunk, esetleg egy teljesen más fizikával rendelkezőre.
– Ezen a másik univerzumon keresztül – szólok közbe – kicselezték az
összeomlás fizikai törvényeit. Ilyen egyszerű. Mármint egyszerű abban
az esetben, ha valaki tudja, hogyan lehet energetikai és fizikai kapcsolatot
teremteni két univerzum között.
– Mi Fehér-univerzumnak nevezzük – pillant rám figyelmeztetően
öreg én. Ne szólj közbe, üzeni a tekintete. De akkor minek hurcoltál magaddal? – morgok magamban. – A mi univerzumunk kozmikus háttérsugárzási térképén vannak arra utaló nyomok, hogy néhányszor már
összeütközött a két világ. Fehér-univerzum, ugyanis ez az univerzum
fényes és világos…
– Ennek oka részben az – teszem hozzá, de csak hogy tovább bosszantsam –, hogy jóval sűrűbb és idősebb a miénknél. A korát megközelítőleg
sem tudtuk meghatározni, de a becslésünk szerint minimum százmilliárd
éves lehet. A fény ottani sebessége az eddigi, bár valószínűleg pontatlan és
kezdetleges méréseink alapján sokszorosa a nálunk ismert sebességénél,
mindez azt eredményezi, hogy a feltételezett csillagok fénye beragyogja
a világűr nagy részét. A mi univerzumunk gravitációs állandója ráadásul
itt egyfajta gravitációs változóként definiálható. Mindenhonnan áramlik
a fény. Igen különös hely.
– Ez… – Diaz nem tud mit mondani. Több év kutatómunkáját, lázas
felfedezéseit ömlesztettük rájuk néhány mondatban.
34

AZ IDÔUTAZÁS TEGNAPJA

– Megint kapkodsz – figyelmeztet öreg én. – És összevissza beszélsz,
felesleges információkat zúdítasz a hölgyekre.
Vállat vonok. Pedig akartam még beszélni nekik a nagy mennyiségben
fellelhető negatív energiáról, valamint a neutrínósugárzásról is.
– Elnézést.
– Ezek szerint… – Diaz a szavakat keresi – önök… át tudnak jutni
ebbe a Fehér-univerzumba?
– Igen – feleli öreg én. – Ezen dolgozunk évek óta. Nagy kockázatot
vállaltunk azzal, hogy eljöttünk ide. Azonban önökhöz hasonló módon
gondolkodunk a jövőről. A haugenisták módszeresen formálják át az
időfolyamot, és a Tengely jelenleg nem tudja megakadályozni őket. Az
önök léte is tőlük függ, és ezen változtatnunk kell! A Tengelyt mielőbb
egy második Entrópiává kell átalakítaniuk, azaz a szervezet nagy részét
át kell menteni egy mesterséges univerzumba. Azért vagyunk itt, hogy
ebben segítsünk önöknek.
A két elnöknő egymásra pillant, Korkmaz szeme csillog, Diazból nem
sok látszik a Mucha-maszk alatt.
– Az időfolyamon kívül minden sokkal egyszerűbb lenne – sóhajtja
Katerina Korkmaz. A hangján érezni, hogy meg van illetődve.
– Így van. Ezzel ugyan kihívják maguk ellen a haugenisták haragját,
de meglesz a lehetőségük, hogy megfékezzék őket. Átadjuk önöknek a
technológiát, de mindennek a legnagyobb titokban kell lezajlania, mert ha
megvirkózzák, akkor mindent bevetnek majd, hogy ne járjanak sikerrel.
– Köszönjük, Bálint –, mondja Diaz, és öreg én felé biccent, majd rám
pillant. – Mindkettőjüknek. Ez… reményt ad a jövőnk számára.
Öreg én bólint:
– Mi is így gondoljuk. Nyilván lesznek bizonyos következmények,
fel kell áldoznunk néhány évtizedet az időfolyamból, de mindez az emberi civilizáció jövőjének érdekében történik. Vissza kell szorítanunk a
haugenistákat, hogy azzal foglalkozhassunk, ami pillanatnyilag a leg35

BRANDON HACKETT

fontosabb: meg kell állítanunk az összeomlást. Fogy az időnk, hölgyeim,
és szükségünk van egymásra. Vannak elméleteink, de eljutottunk oda,
hogy – öreg én rám pillant – szükségünk van segítségre a kutatásaink
folytatásához.
– Mindenben a segítségükre leszünk! – bólintja azonnal Korkmaz. –
És egy…
A tárgyaló eltűnik körülöttünk.
A gyomrom a torkomba ugrik, zuhanok, majd egy pillanattal később
az óceánba csapódom. A jéghideg víztől elakad a lélegzetem. Először fel
sem fogom, mi történik, olyan gyorsan történik minden.
Kétségbeesetten kapálózom, fel akarok jutni a felszínre. Amint kibukkan
a fejem a sós hullámok közül, hörögve kapkodom a levegőt, a hideg vízben
a mellkasom mintha összepréselődne, miközben lábammal taposva tartom
fent magam. Gyorsan felkapcsolom a gélruhámat, a zseléréteg beburkol,
és elszigetel a hideg és sós víztől.
Korkmaz fejét pillantom meg vagy húsz méterrel arrébb, szőke hajának tincsei az arcára tapadnak, és éppen oda akarok neki kiáltani, amikor
eltűnik.
Eltranszolt.
Öreg énnek és Diaznak sincs nyoma, biztos, ők is eltranszoltak már.
A magasba pillantok, a felhők közül kapálózó emberalakok hullnak alá,
több ezren. A Tengely Joyce-burokkal rendelkező dolgozói.
Eltűnt a Tengely.
Kiírták az időfolyamból az egész szervezetet.
Az égből potyogó emberek sorra transzolnak el, és csak néhányan, akik
talán a sokktól nem képesek időben cselekedni, csapódnak az óceánba.
A szemem előtt az időutazás új első napjának dátuma világít: 1935.
szeptember 20.
Egyszerre mindent megértek.
Rebeca! A haugenisták elfogták, és elvették tőle az időglobinokat.
36

AZ IDÔUTAZÁS TEGNAPJA

Megváltozott az egész időfolyam.
Rebeca, mit csináltál?
Visszatranszolok a Rejtekhelyre.
AZ IDŐN KÍVÜL – 14. MÁRCIUS 19.
Rejtekhely mikrouniverzum
Lekapcsolom a gélruhámat, a kékes zseléréteg hangtalanul bomlik le, és
kúszik vissza a nyaki tárolótasakjaimba. Csuromvizesen támolygok ki a
Gödel-féreglyuk szájából. A kabátomból és a nadrágomból ömlik ki a víz,
a cipőm minden lépésnél cuppog, a nyomomban keletkező parányi vízpatakok visszafolynak a Gödel szájáig, és lassan elpárolognak a féreglyuk
körüli hőtől. Mikor felérek a féreglyuktölcsér tetejére, az öreg én éppen
magából kikelve üvölt anyával:
– …megváltoztatták az időfolyamot! Eltörölték a Tengelyt! Szétromboltak mindent! – A fejét rázza, mintha nem akarná elhinni. – Elvették
Rebecától az időglobinokat!
Talán, ha mi is keresni kezdtük volna reggel, mindez nem történt volna
meg, gondolom. Rebecát elfogták. A gondolat minden mást kiszorít a
fejemből.
– Higgadj le! – kéri anya, de öreg ént nem lehet csak így lenyugtatni.
Neki most tombolnia kell.
És tombol.
– Hogy higgadnék le? – dobbant a lábával. – Az a kis… idióta! Miért
kellett ellopnia? Hogy merészelte? Hogy lehetett ennyire önző és felelőtlen! Fogalma sincs, mi mindent áldoztam fel, hogy megőrizzem a
technológiát, hogy ne kerülhessen annak az embernek a kezébe! Mindent!
– Bálint! – csattan fel anya. – Ne beszélj így Rebecáról!
Öreg én fújtat, aztán felém pillant, és végigmér:
37

BRANDON HACKETT

– Mi tartott ennyi ideig?
– Gondoltam, úszom egyet – jegyzem meg, mert tudom, hogy nem
szereti az ilyesfajta vicceket, amilyeneket apa szokott elsütni.
– Inkább az összeomláson gondolkodj! Hülyéskedés helyett legalább te
fogd fel végre, hogy rajtunk múlik az emberi civilizáció jövője!
Ezt hallom kiskorom óta.
Nekem kell megfejtenem az összeomlást, nekem kell megállítanom.
Gondolkodj, tanulj, oldd meg! Gyorsabban, elegánsabban! Jobb vagy te
ennél!
– Te meg azon gondolkodj, hogy miért ment el Rebeca! – vetem oda
neki. – És hogy mit mondtál neki tegnap.
– Elég ebből! – lép közénk anya, aztán szigorúan öreg énre néz. – Mit
mondtál neki?
– Nem fontos. Hátráltatta Bálintot.
– Hátráltatott? – hördülök fel. – Fejezd már be ezt a… – Anya tekintete
rám villan, azonnal elhallgatok.
– Azt kérdeztem, mit mondtál? – fordul vissza anya öreg énhez, és vicces
látni, hogy öreg én ugyanúgy behúzza a nyakát előtte, mint én.
– Azt mondta neki, hogy kolonc a nyakunkon – mondom, mert öreg
én nem válaszol. Tudom, hogy Rebeca nem emiatt ment el, már korábban
eltervezte, de nem akarom, hogy mindenki csak őt hibáztassa. Egyáltalán,
mi lehet vele? Ha tényleg elfogták a haugenisták…
Anya metszőn fürkészi öreg ént. Vajon milyen érzés lehet neki, hogy
mindketten a fiai vagyunk, és hogy öreg én másfél évtizeddel idősebb nála?
– Ádám üzent, megtalálta Rebecát – mondja végül, és a cipőm körül
gyűlő víztócsára pillant. Nagyot sóhajtok. Rebeca jól van, ez a legfontosabb! – Ruhát kéne cserélned. Gyerünk, mielőtt megfázol!
Elrohanok a szobámba, megtörölközöm, magamra kapok egy másik
nadrágot és inget, átveszem a cipőmet is, aztán sietek is vissza.

38

AZ IDÔUTAZÁS TEGNAPJA

Anya és öreg én ugyanott beszélgetnek, ahol hagytam őket, öreg én
sértődött arcot vág, anya csípőre tett kézzel áll előtte.
Csak annyit csípek el anya szavaiból, hogy:
…ne akarj te is az apja lenni! Nem vagy az.
A bejövő féreglyuk tölcséréből árnyékok vetülnek a mennyezetre, majd
elősiet apa és Rebeca. Rebeca arca sápadt, és csak egy pillanatra mer a
szemembe nézni.
Öreg én azonnal ráförmed:
– Tudod te, mit műveltél? Hogy lehettél…
Apa figyelmeztetően felemeli a kezét öreg én felé:
– Ezt most fejezd be! Nem Rebeca tehet róla. Bármelyikünket elkaphatták volna. Bármelyikünket – hangsúlyozza ki –, amikor az időfolyamban
jártunk. Téged is! Akár ma, amikor a Tengelybe mentél. Rebeca mindent
úgy csinált, ahogy mi is szoktuk, mégis fél órán belül lekapcsolták. Érted?
Valamit elszúrtunk. Nem voltunk elég óvatosak.
Rebeca szeme ide-oda cikázik, remeg a szája széle, mindjárt elsírja
magát. Nem tudom, mit csináljak, de ekkor odalép hozzám, és szorosan
átölel. Sosem csinált még ilyet. Visszaölelem, jólesik a közelsége, a testéből
áradó melegség.
– Nem lesz semmi baj – súgom a fülébe.
– De lesz – mondja. Még erősebben belém kapaszkodik, érzem a szíve
heves dobogását. Milyen törékeny! Meginognak a felállított elméleteim;
mi van, ha mégis jelentett valamit az a csók? – Dialízist csináltak rajtam.
Mindent kimostak belőlem.
– Igen, ez itt a legnagyobb baj. – Apa felvont szemöldökkel figyeli
Rebecát a karomban. – És nem csak az időglobinokat vehették el tőle. El
kell tűnnünk innen mielőbb.
– Mi? – hördül fel öreg én. – Lehet, hogy megszerezték a belépő­szek­
venciát?

39

BRANDON HACKETT

– Át kell mennünk az időfolyamba – folytatja apa. – A Rejtekhely
mostantól még kevésbé biztonságos, mint az időfolyam. Aztán mielőbb
létre kell hoznunk egy újabb mikrouniverzumot. Meg tudjátok csinálni,
ugye?
– Kell egy csomó felszerelés! – szisszen fel öreg én. – Legfőképp a
dimgenerátor, valamint a…
– Arra nem biztos, hogy van időnk! – Apa hangja vészjóslóan komor.
– Jobb, ha most azonnal indulunk. Nem akarok kockáztatni.
– De… – vitatkozna öreg én, amikor is vibrálni kezd a Gödel-féregjárat
tölcsérmélyedése, sötétvörös fény árad belőle, miközben torz árnyékok
táncolnak a plafonon.
Egymásra pillantunk Rebecával.
Mindannyian itthon vagyunk, ebből viszont csak egyvalami következhet.
– Futás! – üvölti apa, miközben anyával együtt higanyszínű folyadékpáncél kúszik a testükre nyaki tasakjaikból.
– A kísérleti laborba! – üvölti öreg én. – Mindenki!
Elkapom Reb apró kezét, és magam után húzom, öreg énnel berohanunk a lakórészek felé vezető, megcsavarodott folyosóra. Hátrasandítok,
és látom, ahogy apa és anya összehangoltan hátrálnak.
A Gödel tölcsérnyílásából vörösen ragyogó árnyalakok rontanak elő.
Haugen-milicisták.
Az első kettő összeesik, ahogy apáék diódapisztolyainak láthatatlan
lézersugarai átlyukasztják a folyadékruhájukat, de vagy tízen érkeznek
mögöttük.
– Anyáék… – suttogom. – Nem hagyhatjuk őket itt!
Öreg én szeme rám villan, és tudom, mire gondol. Csak én számítok és
ő, ezt már többször elmondta, mi ketten vagyunk az emberiség reménye.
Felelősség, kötelesség.

40

AZ IDÔUTAZÁS TEGNAPJA

Ami egyáltalán nem igaz, hiszen a Haugen-dimenzióban ezernyi tudós
elme dolgozik épp ugyanezen a problémán, bár az időglobinok nélkül
eddig biztos, hogy mögöttünk jártak. Mostantól azonban már mindegy.
– Jönni fognak! – feleli zihálva. – Gyerünk!
Reb keze kicsúszik az enyémből, és mivel sokkal jobban fut, mint én,
simán lehagy. A nyomába eredek, és mindketten öreg én elé kerülünk.
A Rejtekhely egyetlen féregjárattőggyel csatlakozik a mi univerzumunkhoz, aminek bejövő járatán most haugenisták nyomulnak be, és
ezzel elvágtak bennünket a kimenő járattól is.
Sajnos ezekben a mesterséges mikrouniverzumokban nem működik az
időutazás, pedig milyen egyszerű is lenne, ha eltranszolnánk a Rejtekhely
múltjába, eltűnve így a haugenisták elől. De ez most még nem lehetséges.
A kísérleti laborban egy ideje az univerzumunk határait feszegetjük, sőt,
nemrég át is hágtuk azokat, amikor sikerült egy stabil, interdimenzionális
féregjáratot nyitnunk az emlegetett másik természetes univerzumba. Különféle, jeladóval ellátott tárgyakat küldtünk már át, és a kapott adatok
alapján meghatároztunk egy olyan visszatérési vektort, amin át az időfolyamba, a Földre jutunk. Nem pedig a világűrbe vagy az univerzumunk
egy másik szegletébe. Azonban egyikünk sem gondolta, hogy a következő
egy évben biztonságos lenne bármi élőt átküldeni oda. Túl keveset tudunk
arról a másik világról.
Csakhogy most nekünk kell átmennünk.
Ez az egyetlen kiút, ami talán a halálba vezet.
– Fussatok! – üvölti mögöttünk apa.
Anyával együtt már majdnem beérnek bennünket, mivel katonai folyadékpáncéljaikban a normálisnál sokkal gyorsabb mozgásra képesek,
és Pulser diódalézereikkel a kézben újra megfordulnak, hogy fedezzenek
bennünket.
A folyosó végén Haugen-milicisták vörös árnyai jelennek meg.

41

BRANDON HACKETT

Anya és apa olyanok, mint egy összeszokott páros, impulzuslézereik
sugarai pásztázzák a folyosót, a nyalábok meg-megvillannak a falba égetett lyukak nyomán sűrűsödő füstben. Három milicista zuhan el, ahogy
a folyadékpáncéljuk integritása meginog, és a diódalézer sugarai átütik
a páncélt.
Apa lába ekkor megbicsaklik, folyadékruháját keresztülfúrja egy lézernyaláb. Higanyszínű páncéljának felülete jól láthatóan foltossá szakadozik.
Anya odaugrik elé, és a testével fedezi.
Megtorpanok, de öreg én maga után rángat.
– Csak magaddal törődj! – ordítja. Értetlenül nézek rá. Én apával és
anyával akarok törődni! És Rebecával. – Gyerünk! – kiabálja öreg én.
Apa és anya füstben elhomályosuló sziluettjét nézem, és nem tudom,
mit tegyek. Rebecára pillantok, tág pupillájának mélyére, de ott sem találok választ.
Lelassul a világ, a halántékomban ütemesen lüktet egy ér.
Apa és anya…
Anya a padlóra löki apát, aztán fél térdre ereszkedve célra tart. A hau­
genista folyadékpáncélok vérvörösen fénylő masszája ellen nem harcolhat
egyedül.
Anya…
Öreg én megragadja a karom, és maga után rángat. Apa és anya távolodik, eltűnnek a kanyarodó folyosó takarásában.
Rebeca beront a laborba, én megtorpanok az ajtóban, és megfordulok.
Anya és apa is jönni fognak.
Mindjárt itt lesznek ők is.
– Zárd már be! – üvölti öreg én.
Jönni fognak.
Jönniük kell.
Amikor a folyosókanyarban felbukkan az első két haugenista, gépies
mozdulattal lezárom az ajtót.
42

AZ IDÔUTAZÁS TEGNAPJA

Zúg a fejem, miközben öreg énnel belépünk a vezérlő identitásszoftverbe, és elkezdjük megadni a beállításokat. Programsorok, felülíró programok, nyitókódok pörögnek előttem, a szemem ide-oda cikázik, ahogy
újabb és újabb parancskombinációkat adok meg.
Gépiesen cselekszem, nem gondolok semmire.
Tesztek rendben.
Spirálgenerátorok rendben.
Biztonsági mágneskamra és EM-mezők rendben.
Transzferbója rendben.
Öreg én inkább meghalna, mintsem hogy a haugenisták elfogják.
Lehet, hogy ezt a másik univerzumba átlépést nem is éljük túl. Semmit
nem tudunk az odaátról, semmit nem tudunk az átvezető hasadékról.
Vannak tesztjeink, de azok csak részeredmények, semmire nem elegendőek.
– Mi ez? – kérdezi Rebeca, és megbűvölten nézi a kétarasznyi vastag­
sá­gú nyomásvédő üvegfallal elzárt szoba körül zümmögő spirálgeneráto­
ro­kat.
A falon belülre egy nyomáskiegyenlítő zsilip vezet, a kamra belsejében
a transzferbójánk sötét hengere hever, készen az átlépésre.
– A menekülési út! – mondja öreg én. – Gyerünk a zsiliphez! Nyolc
másodpercig fogjuk nyitva tartani a járatot, ez alatt kell mindnyájunknak
átlépnie rajta.
Ha most a haugenisták észrevennék, hogy milyen elképesztő mennyiségű energia áramlik át éppen az időfolyamból a Rejtekhelybe, és megbénítanák a Gödel-járatot, azzal meg tudnák akadályozni, hogy fenntartsuk
a rést. Ha megteszik…
Nem, ennyire nem okosak. És nem tudhatják. Még nem.
Látom Rebecán a félelmet, és fogalmam sincs, vajon mi lehet az én
arcomra írva.
– Fel a gélruhákkal! – kiabálja öreg én. – Odaát majd… á, erre most
nincs idő! Majd lesz valami! Gyerünk!
43

BRANDON HACKETT

Felkúszik rám a viszkózus, kék gélréteg, és Rebeca köré is elkezd felépülni a védőruha. Lehet, hogy jobb lenne, ha feladnánk magunkat.
A generátorok teljesítménye maximumra kúszik, a szoba közepén egy
fehér pont jelenik meg, aztán megnő a térfogata, és egyszerre kitölti az
üvegfallal elzárt szoba minden pontját.
A labort fehér fényesség ragyogja be, elnyomva minden más fényt.
Az ott már egy másik univerzum anyagi tere, minden részecskéjében,
fizikai jellemzőiben, fotonjaiban idegen.
Mindig megborzongok, amikor megnyitjuk a rést, és az ottani, nagyobb
nyomású tér átnyomakszik, nekifeszül a biztonsági üvegkalitka nagy energiájú elektromágneses mezővel körbevett belső falának.
Egy idegen univerzum téranyaga.
Túl nagy a kockázat.
Nem mehetünk át.
Ha mi ketten vagyunk az emberiség legfőbb reménye, ha valóban mi
vagyunk azok, akik talán meg tudjuk fékezni az összeomlást, nem kockáztathatjuk az életünket csak azért, hogy elmeneküljünk a haugenisták elől.
Le kell állítanom öreg ént.
Nem mehetünk át!
Túl veszélyes!
Szóra nyitom a szám, hogy ezt közöljem öreg énnel, de ekkor berobban
a laborajtó.
A légnyomás hátrébb taszít, a padlóra zuhanok, szürkés füstfelleg borít
el mindent, alig látok valamit, de a gélruha légmentesen elszigetel a maró
füsttől.
Zsibbadni kezd a karom, és rögtön rájövök, mi ez.
Mikrohullám!
Meg akarnak bénítani!

44

AZ IDÔUTAZÁS TEGNAPJA

Semmit nem látok, de Rebeca valahol a közelemben felsikít. Feléje
tapogatózom a füstben, de ekkor megragad egy kéz; öreg én maga után
húz a zsilipbe.
A biztonsági zsilipajtó bezáródik mögöttünk, az üvegen lencse alakú,
koromszínű mélyedések formálódnak, ahogy diódalézer-nyalábok marnak
bele, de az üveg túl vastag ahhoz, hogy átégessék.
A szemem előtt visszafelé pereg a számláló, közben a karomba csípek,
hátha a fájdalom gyorsabban kiűzi belőle a mikrohullám okozta érzéketlenséget.
Hat, öt, négy…
Rebeca odakint a padlóra zuhan, szeme fennakad, teste görcsösen ráng
a mikrohullámok közt, és gélruhája integritása meggyengül, a testét fedő
kékes gélrétegen pedig tenyérnyi lyukak nyílnak.
A labor belsejét vöröslő folyadékpáncélos Haugen-milicisták lepik el.
– Rebeca! – üvöltöm, de ekkor megnyílik a belső zsilip.
Megnyúlik, és hosszanti irányban megcsavarodik a kamra belseje, elrántva engem a faltól.
A kinti világ eltávolodik, a haugenisták és Rebeca pont méretűre zsugorodnak.
Pörögni kezdek, körülöttem sistereg és pattogzik a világ, színes fények
lobbannak fel, ide-oda cikáznak, vadul hullámzanak, hurkokba ívelnek,
ahogy eltorzul körülöttem a téridő, aztán már csak a vakító fehérséget
érzékelem.

45