You are on page 1of 3

Molnár T.

Eszter - Számozottak (részlet)
Zsuzsi már régóta nem érzett dühöt, de még volt, amit megbánt. Például azt, hogy nem a
másik kocsiba szállt be, abba, amelyikben működött a fűtés. Ha nem éri ilyen váratlanul a
riasztás, nem rontotta volna el, de a legsötétebb hajnali álmából ébredt, és annyira sürgették,
hogy a bakancsát is csak indulás után tudta bekötni. Az utastérben egyre hidegebb lett, az
ablakokra tenyérnyi foltokban fagyott le a pára. Legalább Iván mellette ült, és amíg a
terepjáró a dombok között zötykölődött, a kanyarokban egymáshoz súrlódott a válluk. A
térdük most is összesimult, a nadrág szövetén keresztül érezte a fiú bőrének melegét.
A főút mellett, egy cserjés takarásában várakoztak. A kavargó sötétségben Váradi
hadnagy égő cigije volt az egyetlen fénypont. Az adóvevő pár percenként kódolt üzeneteket
recsegett. Zsuzsi másik oldalán Szabó őrmester ült, egy csontos alföldi lány. Nagy, álmodozó
szemei nyitva voltak, de túl egyenletesen vette a levegőt. Lassan Iván is lecsúszott az ülésen,
nagyokat szuszogott, mint egy gyerek. Az éjszakai riasztások mind ilyenek voltak, órákon át
ültek a gyorsan hűlő terepjárókban az éjszaka közepén, küszködtek a nehezen elviselhető
ébrenléttel. Az akcióig még a dolguk elvégezni sem szállhattak ki, aztán ha jött a parancs, teli
hólyaggal kellett futniuk. Legutóbb Szabó el is engedte magát, maga alá pisilt a lőállásban.
Talán azért próbált most aludni, hogy kevésbé érezze a combján felkúszó hideget.
A szemközti dombok lassan kiemelkedtek a sötétből, a rózsaszín fényben füstölögtek az
autók. Bármennyire nehezére esett a várakozás, Zsuzsi örült, hogy csak világosban kezdődik a
hajsza. Tavaly tavasszal, mikor még hosszabbak voltak az éjszakák, és lassabban jött el a
reggel, Major szakaszvezető akció közben úgy átlőtte Botor tizedest, mint a virslit. Két
méterre se lehettek egymástól, Botor hátán akkora lyuk nyílt, mint egy gyerekfej. Persze sötét
volt, de Major nagyon közel állt a fiúhoz, ezért ő is csak egy nappal élte túl az esetet. Másnap
hajnalban lőtték főbe a laktanya udvarán. Ahogy egyenként kirajzolódtak a cserjék sovány
ágai, Zsuzsi megkönnyebbült. Világosban minden sokkal áttekinthetőbb, látszik, ki a határőr
és ki a menekülő.
A motorháztetőre egy fekete tollú, sárga csőrű madár ült, fejét oldalra billentette, mintha
egyenesen az utastérbe nézett volna be. Váradi egy ideges kézmozdulatot tett, mintha el akarta
volna hessegetni onnan. A madár érdeklődve forgatta a fejét, aztán csipegetni kezdte a
gumitömítést.
− Nem igaz − fordult Váradi a sofőrhöz. − Ez a kis dög még azt is kiszedi onnan, amit a
kurva nyestek meghagytak.
A sofőr, egy lányarcú újonc, megilletődött, hogy a hadnagy megszólította.

− Kinyírjam? − kérdezte, és sokatmondóan megemelte a gépfegyverét.
− Hagyd élni! − legyintett Váradi. − Különben meg, csak akkor szólj, ha kérdezlek.
A fiú összehúzta magát a kormány mögött. Szabó felébredt nyitott szemű álmából, és
Iván is feljebb tornázta magát az ülésen. Zsuzsi a műbőr huzatra ejtette a kezét, és egy
lélegzetvétellel később Iván rátette a sajátját. Így ültek, amíg újra meg nem szólalt a rádió.
Egyszerre vágódtak ki a terepjárók ajtói. Váradi végignézett a feszes sorakozón, a
szürke arcokon, aztán kiadta a parancsot. A helyettese, mint mindig, most is Iván lett. A
körletben azt beszélték, nemsokára előléptetik a fiút. Zsuzsi azt remélte, akkor majd
összeházasodhatnak. A férjezett nőket rendszerint áthelyezték irodai szolgálatba.
Jól ismerték a határsávot, pontosan tudták, hogyan kell elhelyezkedniük, kinek kell
Váradi mellett maradni az úttesten, kik biztosítják távolról az akciót, és kik fogják lesből
leszedni a menekülőket. Szabó megveregette Zsuzsi vállát, aztán előrefutott a rézsű melletti
állásba, a bakancsai csak úgy csattogtak a betonon. Zsuzsi bevetette magát a bozótba az út
jobb oldalán, egy ágat húzott maga elé, és átdugta rajta a gépfegyver csövét. Pár perc lehetett
hátra, azalatt kellett lelassítania a szívverését. A szeme elé tartotta az órája világító számlapját,
úgy számolta a levegővételeket. Először nyolc jutott egy percre, aztán már csak hét, és tudta,
ha el tud jutni hatig, akkor egyetlen lövést sem fog elhibázni.
Még csak hétnél tartott, mikor meghallotta a motorzúgást. Mélyebb, öblösebb volt a
megszokottnál. Először azt hitte, régi dízel, aztán egy kisteherautóra gondolt, de ahogy
közeledett a hang, már tudta, hogy a mai igazán nagy fogás lesz. Csak egy betoncsíkot meg
egy kis darab eget látott a rejtekéből, de egyre erősebben remegett alatta a föld. Végül
nyikorogva elhaladt előtte a kamion, és lefékezett a zseblámpákkal köröző egyenruhások
előtt. Szabályos gyümölcsszállító volt, oldalát a Zöldért emblémája díszítette a nagy madárral
és a nemzeti lobogóval. Zsuzsi még nem hallott ehhez hasonló esetről, elképzelni sem tudta,
hányan lehetnek a rakterében. A sofőr kiszállt, kezét, mielőtt odanyújtotta a hadnagynak,
beletörölte a sötétkék oldalzsebes nadrágjába. Váradi nem fogadta el a kézfogást, egyetlen
kurta mondatot vetett oda neki. Messze voltak, de Zsuzsi látni vélte, ahogy leolvad a sofőr túl
széles mosolya. Lassan, mintha a ráirányított gépfegyverek nem is zavarták volna,
visszamászott a vezetőfülkébe. A menetlevélért mehetett. A határőrök rezzenéstelen arccal
álltak, ketten a kamion előtt, ketten a fülke jobb oldalán, balról pedig Iván biztosított. Váradi
keze a pisztolytáskáján nyugodott. A várakozás nem tarthatott tovább harminc másodpercnél,
vagy inkább csak huszonötnél, két és fél belégzés, annyi volt pontosan, aztán egy iszonyú
szisszenéssel megindult a kamion.

Lomhán mozdult a vontató, de így is elegendő volt a lendülete ahhoz, hogy maga alá
gyűrje az előtte állókat. Váradi, Iván és a jobb oldalon álló két határőr számára pillanatok alatt
elérhetetlenné vált a vezetőfülke, csak a kerekeket tudták rongyosra szaggatni a
lövedékeikkel. Zsuzsi felpattant. Látta, hogy Szabó előlép a rejtekhelyéről, tüzel, aztán
félreugrik a kisodródó kamion orra elől. A fém jókorát harapott a töltésbe, az utánfutó erősen
megingott, de nem borult az oldalára. A hidraulika szusszanása mellett is tisztán hallatszottak
a sikolyok a pótkocsiból. Igaza volt a hírszerzésnek, tényleg dugig lehetett potyautassal a
raktér. Zsuzsi nem várt parancsra, előlépett a bozótból, és a földön fekvő katonák felé futott. A
közelebbi egy vértócsa közepén hevert arcra borulva. Zsuzsi lehajolt, a pulzusát kereste, de a
csuklóját sem találta. Az alvázba beakadva az egész jobb karja leszakadhatott. A másik még
halkan nyöszörgött, összetört arcában Zsuzsi felismerte a sofőrfiút.
− Gyorsan jöjjön valaki, ő még él − kiáltotta.
Kezét a fiú homlokára tette, de rögtön vissza is húzta, mert sima csont helyett valami
furcsa göcsörtöt tapintott. Lábdobogást hallott, Váradit látta közeledni. A férfi lehajolt,
ellenőrizte a sofőr pulzusát, majd felegyenesedett. A következő pillanatban lövés dördült, és
még utoljára megrándult a fiú teste. Zsuzsi ijedten kapta fel a fejét, de addigra Váradi már el
is tette a pisztolyt.
− Vissza a helyedre! − szólt rá a lányra, majd elindult a kamion felé.
Zsuzsi nem nézett a földön fekvőkre többé. A fekete madárra gondolt a terepjáró
motorházának tetején.