1. A görög filozófia kialakulása.

A milétoszi filozófusok: Thalész és
Anaximandrosz
Görögország (Kr.e. 6-4. század), a nyugati filozófia kialakulásának és
kibontakozásának a színtere.
Polisz, városállamok: kis politikai egységek (földrajzi tagoltság), Athén fénykorában is
csak 40 000 teljes jogú polgár. Közvetlen demokrácia kifejlődése: argumentáció, érvelés,
meggyőzés, retorika felértékelődése, a beszéddel való befolyásolás és meggyőzés jelentősége
hallatlanul megnő. Kereskedelem, gyarmatosítás, expanzió: idegen kultúrák, szokások
megismerése.
A tudást nem önálló papság birtokolja és monopolizálja, mint pl. Egyiptomban.
Önálló, teljes jogú polgárok az első filozófusok, van pénzük, idejük és szabadságuk.
Világképük természetesen mitologikus és vallásos volt, de nem a keleti népek módján.
Korai világképük és mitológiájuk Homérosz eposzaiból tárul elénk, amelyek az európai
szellem első jelentős megnyilatkozásai. A görögök szerettek és mertek gondolkodni, hittek a
természetes értelemben, a gnószisz (ismeret), a tudás megszerzésének lehetőségében, nem
utolsó sorban a cselekvés sikerében. A görög mitológia istenei úgymond „emberszabású”
istenek, akik emberi módon éltek és cselekedtek, szinte elérhető közelségben voltak az
emberekkel (az Olümposz lakói), nem keltettek olyan félelmet, mint a keleti istenek. A
mitológia számukra genesis elmélet, a világ létrejöttének elmesélése. Túllépnek a mitikus
szemléleten, fogalmakat, magyarázatokat, hoznak létre és nem hivatkoznak az istenekre. Az
első görög filozófusok elsősorban a természetről, a kozmoszról gondolkodtak. Az egy és sok
problémáját feszegették. A rendezett világ (kozmosz) sokszerűsége és egysége, alapelve,
őseleme (arkhé).
A görög filozófia születési helye Milétosz. Thálész, Anaximandrosz és Anaximenész-,
akik az ókori görög tudomány és filozófia alapjait megteremtették.
THÁLÉSZ: Sokoldalú tevékenység, geometria, csillagászat, nem írt filozófiai művet. Előre
jelzett egy napfogyatkozást (Kr.e. 585), nagy valószínűséggel babiloni csillagászat
eredményeinek felhasználásával. „Hierónümosz azt mondja, hogy árnyékuk segítségével
mérte meg a piramisokat úgy, hogy kifigyelte azt a pillanatot, amikor azonos hosszúságú a mi
árnyékunk a magasságunkkal.” A milétoszi iskola megteremtője Thálész volt, aki elsőként
alkotott egységes elméletet a természet, a világ rendszeréről. A róla elnevezett geometriai tétel
alapismerete: a kör átmérője rajzolt kerületi szög mindig derékszög. Ő alapozta meg az
arkhétant (arkhé, görög: kezdet, ős ok, őselv, a világ rendjét szavatoló alapelv, anyag és
értelem). Thálész arkhéja, őseleme a „víz”, talán azért, mert felismerte, hogy a folyó menti és
folyó közti kultúrák életfeltétele-emberé állaté, növényé- a víz. Előfeltevések: A konkrét
tapasztalati világ változékonyságának megértése döntő magának a világnak a megértésében.
Kérdés: Mi a változatlan minden változásban? Válasz: A mindenség alapja és őselve (arkhé) a
víz. Következmények: A világ rendezett, és ezért megérthető. Ciklikus időstruktúrában
gondolkodnak.  A fejlődés ebből a szempontból értelmetlen. Kozmológiai tanítása: „Mások
meg azt mondják, a föld a vízen úszik. Ez ugyanis a legősibb ránk maradt tanítás, amelyről azt
mondják, a milétoszi Thalész tanította, s ami szerint azáltal marad fönn, hogy úszik, mint egy
fadarab vagy más efféle […]” (Arisztotelész Az égbolt 294 a 28.)
ANAXIMANDROSZ: Az első filozófiai mű fűződik a nevéhez „A természetről” címmel.
„Anaximandrosz […] a milétoszi Thalész utóda és tanítványa, a dolgok archéjának és

elemének az apeiront (alapelv) mondotta, elsőként nevezve így az archét. Az apeironnak nincs
kezdete, ő a kezdete a többi dolognak, és körülfogja valamennyit és mindent kormányoz és
isteni természetű az apeiron: halhatatlan ugyanis és romolhatatlan. Belőle különülnek el a
dolgok, illetve kormányozza a világot, isteni természetű. Amikből keletkeznek a dolgok,
azokba történik pusztulásuk is „szükségszerűen, mert büntetést és jóvátételt fizetnek
egymásnak jogtalankodásaikért az idő elrendelése szerint.” Jogtalankodás lehetséges értelme:
valamely szubsztancia, elem túlsúlya (évszakok váltakozására gondolhatunk, mint tapasztalati
háttérre), vagy önmagában a differenciálódás. „Az idő elrendelése” értelmezése: a
kozmosznak ritmusa van, idő kell egyes fázisok kibontakozásához, de az idő szerint
szükségszerűen következnek az újabb fázisok.

2. tétel
Hérakleitosz filozófiája. Püthagorász és a phütagoreusok
HÉRAKLEITOSZ: A neki tulajdonított könyv fő tárgyköre alapján A természetről címet
viseli, ám három értekezésre oszlik: a mindenségről szólóra, a politikára és a teológiára.
Vitatott, hogy tényleg e három részből állt volna a könyve, valószínűbb, hogy aforizmákból,
tömör, sokértelmű mondásokból építette fel a könyvét. Elkeseredetten bírálja a korabeli
társadalmi állapotokat. Elítéli a törvényeket semmibe vevő önzést (hübrisz) – az emberek
többsége nem tud különbséget tenni jó és rossz között. Ésszerű cselekvésre csak a bölcsesség
teszi képessé az embert. Szemlélete arisztokratikus, de nem születési, hanem szellemi
arisztokrácia uralmát sürgeti Elutasítja a demokrácia egyenlősdiét, mert nem tesz különbséget
kiváló és silány között.
A logosz:
 többértelmű fogalom
 Az örök igazságról tudósít, de az emberek nem vesznek róla tudomást, noha
minden általa történik
 A logoszban az általánosság fogalmazódik meg kettős értelemben:
o Állandó kapcsolat
o Szabályszerűség
 A mai tudományos törvény-fogalom elővételezése
 ŐSELEM: TŰZ –> a logosz a tűznek, mint őselemnek a jellemzője, amely
örökké ég
 Minden tűzből keletkezik, és oda is tér vissza
 Ellentétes meghatározottságok egysége a logosz
• [B 50.] Nem tőlem, hanem a logosztól hallván, bölcs dolog elismerni, hogy
minden egy.
• [B2.] [Ezért] ahhoz kell igazodni, ami közös. De bár a logosz közös, úgy él a
sok ember, mintha külön gondolkodása volna.
 Az ellentétek és a változás
 A dolgok ellentétes meghatározottságok egységei. Ezek az ellentétek
felléphetnek egyidejűleg (egészség-betegség), vagy egymást követően (nappaléjszaka)
 A dolgok egysége a felszín alatt van, az ellentétek kiegyensúlyozott
kölcsönhatásán alapul: [B 54.] Láthatatlan illeszkedés a láthatónál erősebb.
 A dolgok a sokféleség egységei
 A változás nem esetleges vagy önkényes, hanem a logosz megszabta formában
törvényszerű szabályossággal zajlik le.


[B 60.] Az út fel és le ugyanaz.
A kozmosz egyensúlya és az ellentétek küzdelme: [B 53.] Háború mindenek
atyja és mindenek királya. És egyeseket istenekké tett meg, másokat
emberekké, egyeseket rabszolgákká tett, másokat szabadokká.
Folyóhasonlat:
 „Nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba” –> ha feltételezzük, hogy a
dolgok tulajdonságai változnak, akkor miként beszélhetünk mégis ugyanarról a
dologról? –> a dolgok mélyén megmarad az őselem, a tűz.
Kozmosz: örökké élő tűz
 [B 30.] Ezt a kozmoszt itt, amely ugyanaz mindenkinek, sem isten, sem ember
nem alkotta senki, hanem volt mindig és van és lesz örökké élő tűz, amely
fellobban mértékre és kialszik mértékre.
 A lélek tűzből épül föl
 [B 36.] A lelkeknek halál vízzé lenni, a víznek meg halál földdé lenni,
de a földből víz lesz, a vízből pedig lélek.
 [B 118.] A száraz lélek a legbölcsebb s legkiválóbb.
 [B 117.] A felnőtt férfit, amikor megrészegedett, serdületlen gyermek
vezeti, úgy tántorog, nem tudva hová lép, mert nedves a lelke.

Bölcsesség
 [B 41.] [Mert] egy a bölcs dolog: felfogni az értelmet, amely kormányoz,
áthatva mindenen mindent.
 [B 32.] Az egyetlen bölcs dolog nevéül nem fogadja el, és elfogadja Zeusz
nevét.

Ébrenlét, alvás, halál
 [B 26.] Az ember az éjben világosságot gyújt magának, miután a látása kialudt,
de él. Érintkezik a halottal alva, miután a látása kialudt, ébren érintkezik az
alvóval.
 [B 25.] Nagyobb halálrésszel [ugyanis] nagyobb osztályrész jut sorsul.

Lélek, önmagunk
 [B 101.] Elkezdtem keresni önmagamat.
 [B 119.] Az éthosza kiknek-kinek számára a daimón.
 [B 107.] Rossz tanújuk az embereknek a szemük és fülük, ha barbár lelkük
van.
 [B 43.] A hübriszt jobban kell oltogatni, mint a tűzveszedelmet.
 [B 44.] Harcolnia kell a népnek a törvényét védve, mint várfalért.

A korai görög filozófia három nagy témája már megjelenik Hérakleitosznál
– Kozmosz
– Test és lélek
– Polisz

E három nagy rendszer analóg módon van felépítve, belső összefüggéseik feltárása a filozófus
egyik célja
PÜTHAGORASZ (I.E. 570-490) ÉS A PÜTHAGOREUSOK: Phütagorasz Krotónban
tevékenykedett, nem írt könyveket, viszont szigorú szabályok szerint élő közösséget hozott
létre, amely több nemzedéken keresztül fennmaradt. A püthagoreusok jelentős politikai
befolyásra is szert tettek, i.e. 450 körül elűzték őket Dél-Itáliából, de más görög poliszokban
még a 4. század közepén is tevékenykedtek. Nehéz Püthagorasz eredeti tanításait
rekonstruálni, mert nem írt könyveket és a tanai csak közvetítésen keresztül hatottak. Néhány
pont kiemelhető:
– Lélekvándorlás
– Aszketikus életmód
– Vallási rituálék a közösség tagjai számára
– A szám és a matematika jelentősége

Többet tudunk Philolaoszról (470 körül született), aki írt egy könyvet, melyet Platón
és Arisztotelész is olvashatott. „És minden ismert dolog rendelkezik számmal; enélkül
nem volna lehetséges sem elgondolni, sem megismerni bármit is.” „az úgynevezett
püthagóreusok a matematikával kezdtek foglalkozni; elsőként értek el komoly
előrehaladást e tudományban, és mivel ezen nevelkedtek, úgy vélték, ennek
princípiumai (arché) valamennyi létezőnek princípiumai. […] az egész természetben
minden más dolog a számokat utánozza, a számok pedig az egész természetben az
elsők, ezért föltételezték, hogy a számok elemei valamennyi létező dolog elemei, és
hogy az egész égbolt harmónia és szám.” „Ugyanezen iskola más tagjai azt
mondották, hogy tíz princípium van, melyeket oszloppárba rendeztek el:
Határhatártalan
Páratlanpáros
Egysok
Jobbbal
Hímnőstény
Nyugvómozgó
Egyenesgörbe
Fénysötét
Jórossz
Négyzettéglalap

„A legtöbben azt mondják, a Föld a középpontban van, […] ám az itáliai filozófusok, akiket
püthagóreusoknak neveznek, ezzel ellentétesen nyilatkoznak és középütt ugyanis – mondják –
tűz van, a Föld pedig a csillagok egyike, mely a középpont körüli keringése révén hozza létre
az éjszakát és a nappalt. Szemben vele egy másik Földet helyeznek el, amelyet az Ellenföld

néven neveznek.” A központi tűz nem a Nap, a Nap, amelyet mi látunk üvegszerű égitest,
amely visszaveri a központi tűz fényét. Arisztotelész szerint a rendszer mozgatórugói a tűz és
a tízes szám tisztelete és az a vallásos meggyőződés, hogy a Föld túl jelentéktelen, hogy
középponti helyet fogaljon el. Szférák harmóniája: azért nem halljuk, mert megszoktuk,
születésünktől kezdve egyfolytában halljuk ugyanis. „Fennmaradt egy másik nézet is a
lélekről […] valamiféle harmóniának mondják ugyanis a lelket, mert szerintük a harmónia
ellentétek keveréke és összetétele, a test pedig ellentétekből áll össze.” A lélek továbbá
önmozgó és halhatatlan, lásd lélekvándorlás – Platónra gyakorol ez a püthagoreus tanítás nagy
hatást. „A püthagóreusok úgy gondolják, az embernek úgy kell viselkedniük, mint egy király
alattvalóinak. Mivel létezik isten és ő mindenek ura, […] világos, hogy azt kell cselekednünk,
amiben az isten esetleg kedvét leli.” Kozmosz – lélek – politika analóg elrendezésű.
Harmónia és arány

A derékszögű háromszög két befogójának négyzetösszege egyenlő az átfogó
négyzetével

A háromszög szögeinek összege két derékszöggel egyenlő

Megkülönböztet tökéletes és nem tökéletes számokat

Tökéletes számok: háromszög-, derékszög-, négyzetszámok

Háromszögszámok: az első n természetes szám összegei és belőlük
háromszögek alkothatók (1+2+3+4=10)

Derékszögszámok: a függőleges sor mindig eggyel kevesebb pontból
áll, mint a vízszintes (2, 6, 12…)

Négyzetszámok: páratlan számok összegezéséből (1+3=4)

Vannak olyan számhármasok, amelyek közül kettőnek a négyzetösszege egyenlő a
harmadik négyzetével (32+42=52)

A zenei harmónia számok arányaival fejezhető ki

Páratlan számoknak az erkölcsileg jó, a párosoknak az erkölcsileg rosszat feleltették
meg

3. Parmenidész, Zénón, Leukipposz és Démokritosz
PARMENIDÉSZ: A régi tudományos elméletek alapvető, ismeretelméleti és metafizikai
szempontú kritikáját tartalmazza a tanítása. Természetfilozófiáját és metafizikai elméletét
hexameterben írott tankölteményben fejti ki. Csak létező dolog lehet a gondolkodás és
értelmes beszéd tárgya. Parmenidész a paradoxonokra hívja fel a figyelmet, és e
megfontolásokra alapozza majd metafizikai következtetéseit. A létigét felfoghatjuk
valamilyen állítmánnyal kiegészíthető kupolaként. Van olyan értelmezés, mely szerint a
probléma abból a feltételezésből fakad, hogy a mondatnak ugyanúgy megfelel egy tényállás a
valóságban, ahogyan a névnek egy dolog. A tagadott létigét tartalmazó mondat egy tényállás
nemlétét állítja. Parmenidész nem tesz különbséget név és állítmány között. E
megkülönböztetés hiányában a tagadó mondatok jelentése teljességgel meghatározatlannak

tűnik: a tagadás egyetlen tárgytól irányít el bennünket, a többi dolog kimeríthetetlen és
tagolatlan tere felé. Tudni csak olyasmit lehet, ami valóban van. Ami kimondható és
elgondolható, annak léteznie kell. Mert van létezés és nincs, ami nem létezik. Mert sohasem
fogod kikényszeríteni azt, hogy a nemlétezõk létezzenek, hanem a kutatásnak ettõl az útjától
tartsd távol az ismeretet, és ne kényszerítsen a sokszor tapasztalt szokás erre az útra, hogy
nemlátó szemet, csengõ fület használj és nyelvet. Logosszal ítéld. Parmenidész élesen
szembeállítja az episztémé (tudás) és a doxa (vélekedés) világát.
ZENÓN: Eleai Zénón (i.e. 490-), Parmenidész tanítványa, tanainak védelmezője,
paradoxonjairól híres. Zénón a következő tételeket szeretné védelmezni:


A létező nem lehet sok
A nem-létező (űr) nem létezik
Nincs mozgás

Zénón az indirekt bizonyítás módszerét használja. Ha feltételezzük, hogy létezik sokaság,
ellentmondásra jutunk. Ha sok dolog van, akkor végtelenül sok van: mert a sok dolog közbül
más dolgok vannak, és ez utóbbiak között közbül megint mások. És így a dolgok végtelenül
sokan vannak. Tehát nem lehetséges, hogy sokaság létezzen: a dolog részeinek ugyanis vagy
van kiterjedésük, vagy nincs. Ha nincs, akkor az ami összeáll belőlük, annak sincs kiterjedése.
Ha van, akkor a végtelenül felosztott részek végtelen nagy kiterjedést hoznának létre.
Mozgással kapcsolatos apóriák (leírásuk Arisztotelésznél maradt fönn):

1. a stadion, vagy a felezés érve: a futónak lehetetlen véges távolságot megtennie,
hiszen előbb a táv felét kell megtennie, azelőtt a negyedét, azelőtt a nyolcadát, és így
tovább a vágtelenségig.

2. Akhilleusz és a teknősbéka: Akhilleusz soha nem fogja utolérni, mert előbb azt a
helyet kell elérnie ahonnan a teknős elindult, eközben a teknős újabb pontot ért el és
így tovább.

3. a nyíl: Semmi sem mozog, ha önmagával azonos helyet foglal el, s a mozgó test
mindig egy adott időpontban (kiterjedés nélküli most-ban) egy adott itt-ben (kiterjedés
nélküli térpontban) van. „a mozgó test sem ott nem mozog, ahol van, sem ott nem
mozog, ahol nincs.”

4. mozgó sorok: a mozgás abszolút mértékkel való mérésének nehézségeire hívja fel a
figyelmet.

LEUKIPPOSZ ÉS DÉMOKRITOSZ: Leukipposzról alig tudunk valamit, pedig az atomizmus
alapítója ő volt. A filozófiában Parmenidészhez csatlakozott, ám a létezőre vonatkozóan nem
ugyanazon az úton járt: semmi sem üres. Ami ugyanis üres, az semmi; ami pedig semmi, az
bizonyára nem létezhet. És nem is mozog. Nem tudna ugyanis semerre sem utat engedni,
hiszen telített. Ha volna ugyanis üres, akkor utat engedhetne az üresbe. De mivel nincs üres,
nem tud hova utat engedni. Feltételezései:
• van űr, tehát lehetséges a mozgás
• A létezők oszthatatlanok, vagyis atomok, tehát nem érvényesek Zénón apóriái.
Démokritosz dolgozta ki részleteiben Leukipposz atomelméletét. Több mint ötven könyvet írt,
de csak töredékek maradtak fenn ezekből.

Az egész világmagyarázat az atomok űrben való mozgásán alapul.
• Az atomok száma végtelen
• Az atomok egymástól alakjukra, helyzetükre, nagyságukra, súlyukra nézve
különböznek egymástól.
• A keletkezés és pusztulás valójában összekapcsolódás és szétválás.
• Olyan tulajdonságok, mint szín, melegség az atomok alakjától függenek
(elsődleges és másodlagos tulajdonságok megkülönböztetése
• A lélek is atomokból áll
• Az atomok az űrben örvénylő mozgást végeznek, a súlyosabb atomok tömörülnek,
így állt össze a Föld, a Nap, a Hold és más égitestek.
„Közmegegyezés szerint édes, közmegegyezés szerint keserű, közmegegyezés szerint meleg,
közmegegyezés szerint hideg, közmegegyezés szerint színes: valójában viszont atomok és
üresség.” Látás: finom atomokból képmások válnak le a tárgyról és jutnak el a szembe.

4. A szofisták
I.e. 5. században tűnek fel a szofisták, akik fordulatot jelentenek a görög filozófia
fejlődésében. A szofisták (szofisztész: bölcs, magasrendű szaktudás birtokosa) vándorló
tanítók: politika, retorika, logika, meggyőzés művészete. Vagyis radikális tematikus váltás, a
természet helyett az ember, a megismerés, a nyelv kerül az előtérbe. E fordulat főbb okai:

A filozófia belső fejlődése. Sok irányzat, egymásnak ellentmondó tanok sokasága,
melyek mindegyike az igazságot igényli. Reflexió a kialakult helyzetre: a megismerés,
a nyelv lesz a vizsgálat tárgya
A politikai helyzet: a demokrácia térnyerése: retorika, meggyőzés, argumentáció.
Megnő a kereslet ezek után, fizetnek, nem is keveset, a népszerű szofistáknak.

A szofisták általános jellemzése:


Az emberi megismerő-képesség határait vizsgálják
Az érvelést nem feltétlenül, mint az igazság megtalálásának módszerét, hanem a
vitában való győzelem eszközét kutatják
A társadalom berendezkedésének szabályait, a politikai együttélés feltételeit
vizsgálják.

NEVES KÉPVISELŐK:
Gorgiász (i.e. 485-4. század eleje): A nem létezőről avagy a természetről című művében érvel
a következő módon:
1. semmi sincsen
2. ha van is, nem ismerhető meg
3. ha megismerhető is, ezen ismeretünket nem közölhetjük embertársainkkal
Vitatott, hogy paródiának szánta, vagy komolyan gondolta, számunkra most a lényeg, hogy
reflektál a filozófia korábbi fejlődési szintjére, annak a határait, illetve dogmatizmusát

feszegeti: megismerhető-e a világ, alkalmas-e a nyelv arra, hogy továbbadjunk ismereteket?
Gorgiász kora legünnepeltebb rétora, aki a szónoklat elméletével és gyakorlatával egyaránt
foglalkozott. Az imént említett stílusbeli sajátosságokat: a rokon fogalmak összefűzését, a
hasonló végződést, az ellentétek szembeállítását, melyek önmaguktól, minden csiszolgatás
nélkül is többnyire ritmusosan zárják a körmondatot, Gorgiász találta föl elsőnek, de
mértéktelenül élt is velük- mondja Ciceró.
Prótagorász (i.e. 485-415): „minden dolog mértéke az ember, a létezőknek, hogy vannak, a
nem létezőknek pedig, hogy nincsenek” Három lehetséges értelmezési szint:


az egyes emberre vonatkozik: pszichologisztikus érvelés
csoportokra vonatkozik: perspektivizmus, pluralizmus, relativizmus következik ebből,
a 20, században a tudásszociológia dolgozta ki ezt az irányt
az emberi nemre vonatkozik: maga az emberi nem képvisel valamilyen perspektívát,
megközelítésmódot

A szofisták tevékenysége bizonyos tekintetben a felvilágosodással rokon. „Démokritosz
tanítványa lévén, Prótagorász ateista tanítást adott elő.”  „Az istenekről nem tudhatom sem
azt, hogy vannak, sem azt, hogy nincsenek. Mert sok minden gátolja a róluk való tudást;
láthatatlanságuk és az emberi élet rövidsége.”  ezért a kezdőmondatért aztán kiutasították az
athéniak, könyveit pedig elégették az agórán, miután hírnökök útján összegyűjtötték azoktól,
akik megvásárolták.
A szofisták társadalomelméleti jelentősége:
Alapfogalmak: phüszisz, nomosz. A fő kérdés: honnan származnak az emberi társadalmakat
vezérlő törvények (nomosz), normák?

Az emberi természetből következnek, ennek felelnek meg.
Az emberi konvenciók hozzák őket létre.

E kérdés mögött is a már kifejlődött és egymástól sok tekintetben eltérő alkotmányú
poliszokról való gondolkodás, reflexió rejlik. E vita is máig tart: az úgynevezett jogpozitivista
gondolkodás szerint a tételes jogból kell kiindulni, a természetjogi gondolkodás szerint az
emberi természetből következik a jogszerűség. Egy elterjedt toposz a természet és a törvény
szempontjai segítségével kényszeríti az embereket ellentmondásos pozícióba. […] Szerintük
ugyanis a természet és a törvény egymás ellentétei, és az igazságosság szép dolog a törvény
szerint, a természet szerint viszont nem. Aki a természet alapján érvelt, annak a törvény
álláspontjáról kell megfelelnünk, míg a törvényre hivatkozókkal szemben a természet alapján
érvelünk.
Gorgiasz és Prótagorasz érvelése és álláspontja között fontos különbségeket fedezhetünk fel.
Az előbbi szembeállítja a valóságot és az igazságot egyfelől, az emberi viselkedést és
beszédet másfelől és áthidalhatatlan szakadékot tételez a kettő között. Az utóbbi nem ismer el
objektív igazságot, csupán a szemlélőhöz kötött egymással, egyenrangú igazságokkal számol.
Mindketten elutasítják azonban a szemlélőtől független objektív valóság megismerésének a
lehetőségét, és ezzel összefüggésben mindketten kitűntetett figyelmet szentelnek a logosznaknyelv, beszéd, érvelés- vizsgálatának, Goriasz retorikai elméletében a beszéd pszichológiai
hatására, meggyőző ereje összpontosít, kidolgozza e hatás elérésének nyelvi eszközeit. pl:
antitézis. Prótagorasz szintén intenzíven foglalkozott a nyelvvel: ő az, eki elsőként

megkülönböztette az igeidőket, a névszók nyelvtani nemeit, valamint az alapvető
beszédaktusokat, amilyen a kérés, kérdés, a válasz és a parancs. A nyelv korrekciójára
törekszik: a nyelvtani vizsgálódásainak a neve orthoepeia, a „beszéd helyessége”.

5. Szókratész
Szókratész (470-399) Cicero szerint „lehozta a filozófiát az égből a földre és bevitte a házba”,
vagyis az embert érintő, kérdések izgatják a természetfilozófia helyett. Fiatalkorában még
Anaxagorasz hat rá, de hamar eltávolodik a tanaitól és a természet egészére irányuló
spekulációktól. A szofistákhoz való viszonya inkább negatív, az érdeklődés hasonló, a
tanítások és az életmód radikálisan különböző. Ő maga nem írt egyáltalán filozófiai műveket,
viszont Platón emléket állított mesterének, amennyiben legtöbb dialógusának főszereplője
Szókratész. Leginkább ezekből tudunk képet alkotni róla. Másik fontos forrás: Xenophón
Emlékeim Szókratészről. Platón esetében különbséget teszünk a korai dialógusok és a
későbbiek között: a koraiak valószínűleg visszaadják az eredeti Szókratészt, de ebben az
esetben is értelmezésről van szó, ahogy Platón látta mesterét.
Tevékenysége: az agorán, pénzváltók asztalinál, testedzés közben megszólítja polgártársait,
filozófiai beszélgetést kezdeményez, tipikusan kérdez, vizsgálódik. Fiatalok csatlakoznak
hozzá, ám ellentétben a szofistákkal, soha nem fogad el pénzt. Tematikusan ismeretelméleti és
etikai kérdések foglalkoztatják, definíciós problémák: „Mi a bátorság?”, „Mi az erény?”, „Mi
a jó?” Ellentétben a szofistákkal Szókratész nem szkeptikus és nem a vitában való győzelemre
törekszik: az igazi célja a személyiség fejlődése, önmagunk gondozása szellemi értelemben. A
negatív cél a tudatlanság tudatosítása, annak felismertetése, hogy a fogalmaink,
elképzeléseink sokszor nincsenek megalapozva, nem tudjuk, hogy mit beszélünk, miért
gondoljuk azt, amit gondolunk. Ironikus alaptartás jellemzi: „nem tudok semmit, de legalább
ezt tudom”, az irónia célja, hogy kizökkentse az embereket a megkövült nézeteikből,
meggyőződéseikből.
A filozófia alapcselekvése a dialógus, beszélgetés nincs előre rögzített álláspont, hanem
kölcsönös mozgás, mely révén kialakul a vélemény. A cél a belátáshoz segítés. Szókratész
nagyon magasra értékeli, ha az érvelésen, vitán keresztül valóban belátáshoz jutunk, szerinte
ugyanis az erény tudása maga az erény. Ha tényleg belső meggyőződésünkké válik, hogy mi a
helyes cselekedet, Szókratész szerint azt meg is fogjuk tenni. Negatívan kifejezve, ha nem azt
tesszük, akkor az azt is jelenti, hogy az illető vélemény nem vált meggyőződésünkké.
Szókratész a bábamesterséghez is hasonlítja tevékenységét: „én nem a nőket, hanem a
férfiakat segítem a világrahozatalnál, s hogy nekik a lelküket segítem a szüléshez, és nem a
testüket. Sőt, a mi mesterségünkben épp az a legfontosabb, hogy képesek legyünk minden
lehetséges módon megítélni, hogy vajon az ifjú elme valami árnyképet, valami hamisat vagy
életerős és igaz dolgot hozott-e a világra. Abban aztán megint a bábaasszonyokra ütök, hogy
ami a bölcsességet illeti én is terméketlen vagyok.”
A PER: Melétosz, Anütosz és Lükon jelentette fel Szókratészt halálbüntetést kérve:
„Szókratész jogtalanságot követ el, mert megrontja az ifjúságot, és nem tiszteli azokat az
isteneket, akiket a város, ehelyett új daimóni jelenségekben hisz.” (Szókratész védőbeszéde
24 c) 500 esküdtbíró előtt zajlott a per, akik a végén ítélkeztek (szavaztak) két lépcsőben,
először arról, hogy bűnös-e a vádlott, másodszor a büntetés mértékében: két lehetőségből
kellett szavazás által választaniuk: a vádlók által javasolt, vagy pedig a bűnösnek talált vádlott

által javasolt büntetést választhatták, harmadik lehetőség nem volt. Vádbeszéd és védőbeszéd,
tanúk meghallgatása, kikérdezése, a bűnösség megszavazása után újra beszélhetett a vádlott,
miközben magának büntetést javasolt, majd a második szavazás után utolsó szó jogán még
egyszer beszélhetett. A Szókratész védőbeszédének felépítése ezt követi: három alkalommal
kap szót Szókratész, illetve az első alkalommal tanút is kikérdezhet.
Az első beszéd: Régi vádak cáfolata: nem természetfilozófus, nem bölcs, nem szofista„van
valami Szókratész nevű ‘bölcs férfiú’. Égi jelenségek kémlelője, […] akik ilyesmit kutatnak,
azok nem tisztelik az isteneket sem.” (18 b) Nem fogad el pénzt, nem próbál „gyengébb érvet
erősebbé tenni” (19 c)
A delphoi jóslat: „Khairephón […] egyszer még Delphoiba is elment, és odáig merészkedett,
hogy a következőt kérdezte a jósdától […] van-e bölcsebb ember nálamnál. Nos tehát, a
Püthia jelentette ki, hogy senki nincs, aki bölcsebb volna.” (21 a) Szókratész tudja magáról:
„sem nagyon, sem kicsit bölcs nem vagyok”, de mégis komolyan veszi a jóslatot, keres
magánál bölcsebbet. Kikérdezi az államférfit, a költőt, a kézművest, vajon ők bölcsebbek-e
nála. Kiderül, hogy ezek nem ismerik tudásuk határait, nem ismerik azon fogalmakat,
melyeket használnak, végül is „egyáltalán nem tudják, hogy mit beszélnek.” (22 c)
Végeredmény: mindegyiknél kicsit bölcsebb: „amit nem tudok, arról nem is hiszem, hogy
tudom.” (21 d) Később megerősíti: „Hogyne volna hát ez tudatlanság, méghozzá a
legszégyenletesebb fajta: azt hinni, hogy tudjuk, amit nem tudunk?”
Az ifjak megrontásáról: „Ezenfelül a hozzám önként csatlakozó ifjak – tehát akiknek a
legtöbb ráérő idejük van, vagyis a leggazdagabbak fiai – nagy örömmel hallgatják, amint az
embereket vizsgálom, és maguk is sokszor utánozni kezdenek, és megpróbálnak másokat
vizsgálni.” (23 c) (többek között Platón, Alkibiádész, Xenophón, stb.)
Melétosz kikérdezése után, mely során Melétosz teljesen összezavarodik, Szókratész kifejti,
hogy miért tartja a tevékenységét istennek tetszőnek, nélkülözhetetlennek Athén számára.
„Igen tisztellek és kedvellek benneteket, athéni férfiak, hallgatni azonban inkább fogok az
istenre, mint rátok, és míg csak élek és képes vagyok rá, meg nem szűnök filozofálni, sem
titeket inteni és utat mutatni bárkinek közületek: […] Hát nem szégyelled magad, hogy
csupán arra van gondod, miként növeld a lehető legnagyobbra vagyonod, hírneved,
közmegbecsülésed, de józan belátással, az igazsággal, s hogy lelked mikét tedd a lehető
legkiválóbbá, mit se törődsz, mit se gondolsz reá?” (29 d-e)
Daimóni dolgok: „velem ugyanis rendszeresen megtörténik, hogy jelentkezik egy isteni és
daimóni valami, […] jelentkezik egy bizonyos hang, és ha megszólal, mindig eltérít attól,
amit épp tenni szándékozom, de soha nem késztet valamire.” (31 d) Daimónok eredetileg
istenek leszármazottai. Esetleírás: a harminc zsarnok uralma alatt történtek.
Második beszéd a bűnösség kimondása után: Szókratész ellenindítványa: „Nincs semmi,
athéni férfiak, ami jobban illetné az ilyen embert, mint hogy a Prütaneionban étkezzék,
éspedig sokkal inkább megilleti, mint azt, aki közületek lóval, kettősfogattal vagy szekérrel
győzelmet aratott az olümpiai játékokon. Mert az ilyen ember csupán látszólag tesz titeket
boldoggá, én viszont valóban azzá teszlek […].” (36 d) Nem akar lemondani a vizsgálódásról,
sem a száműzetést nem tartja elfogadhatónak. „a vizsgálódás nélküli élet nem emberhez méltó
élet” (38 a) Végül barátai unszolására 30 mina bírságot ajánl fel.

Harmadik beszéd a halálbüntetés kimondása után (annyira felbőszítette őket többen szavaztak
a halálára, mint a bűnösségére) A daimoni hang nem szólalt meg a tárgyalás alatt, vagyis
Szókratész önértelmezése szerint nem járt helytelen úton. „Most azonban az egész tárgyalás
alatt nem lépett közbe egyszer sem, bármit készültem is tenni vagy mondani.” (40 b) Nem
biztos, hogy a halál rossz dolog: „nagy reménységünk van rá, hogy a meghalás jó. Mert ez két
dolog közül valamelyik: vagy egyfajta nemlét, amikor a halott ember nem érzékel többé, vagy
talán- amint beszélik – valamiféle átmenetel, amikor is a lelke erről a világról egy másikra
költözik.” (40 c) Mindkét esetben nyereségnek tekinti Szókratész a halált. Az első esetben a
halál olyan, mint a mély alvás, ami kellemesebb, mint a legtöbb napunk és álommal töltött
éjszakánk. A második esetben pedig a Hádészba kerülve Szókratész folytathatná a filozófiai
dialógusait, csak itt már meghalt hírességekkel, mint Hésziodosszal, vagy Homérosszal.

6. Platón ideaelmélete
Platón ideaelmélete: Szókratész felől a probléma: a definíciós kísérletek (Mi a jó?, Mi a
bátorság?, Mi az erény? stb.) az általános fogalmak meghatározásához szeretnének eljutni.
Platón kérdése: milyen természete van az általánosnak? Létezik-e tőlünk függetlenül? Platón
válasza e kérdésre a klasszikus ideaelmélet keretei között: Az általános létezik, sőt az létezik
igazán. Léthierarchia van, a megismerés szintjei egyben a létezés szintjeit is jelentik.
Ideák: a tulajdonképpeni létezők, ősképek, időben változatlanok, Nem minden dolognak van
Platónnál ideája (nehézségek a késői dialógusokban); aminek vannak: jó, szép, erények
(bátorság), matematikai tárgyak (pl. háromszög), élőlények (pl. ló). Dolgok részesednek az
ideákból, azért hasonlítanak az eredetire, időben változnak, a keletkezés és pusztulás
világához tartoznak. Lelkek az ideákra visszaemlékeznek (lélekvándorlás: születésünk előtt
szemléltük az ideákat), érzékelik a dolgokat, az ideák alapján ismerik fel őket.
Az idea (eidosz, idea) fogalmának közelebbi meghatározásai:





Egy és ugyanaz minden f dologban
Ez az, ami révén minden f dolog F
Erre vonatkozik F meghatározása
Az ideákat nem érzékelhetjük, hanem egyedül az értelmünkkel ragadhatjuk meg
Az ideák nem változnak és örökké egyformák, szemben az érzékelhető dolgokkal
Magáról az ideáról nem mondhatjuk, hogy nem az, ami, pl. F valójában nem F

A szép ideájáról: „Ez az, Szókratész, amiért minden eddigi fáradozás történt; először is
örökkévaló, se nem keletkező, se nem pusztuló, nem növekvő és nem fogyatkozó; aztán nem
is olyan, hogy ebben szép, abban rút, egyszer igen, máskor nem, ehhez képest szép, ahhoz
képest rút, itt szép, ott rút, vagyis egyesek számára szép, másoknak rút, […] hanem
önmagánál fogva és önmagában egyetlen formájú, örök létező. Minden más szép dolog
őbenne részesül, olyan módon, hogy keletkezésük és pusztulásuk őt sem gyarapítja, se nem
csökkenti – egyáltalán nem is érinti.” „Én úgy látom, hogy ha magán a szépen kívül valami
más: szép, az nem egyéb miatt szép, hanem azért, mert részesül magában a szépben.”
Platón az ideaelméletet három hasonlattal világítja meg:

naphasonlat: a látható világban a Nap a fény forrása, mely biztosítja a látható dolgok
láthatóságát. A szem rokonságban áll a nappal, és tőle nyeri látóképességét. A

keletkező dolgok nem csupán láthatóságukat, hanem keletkezésüket, növekedésüket és
táplálékukat is a Napnak köszönhetik, amely maga felette áll a keletkezésnek Az
értelemmel felfogható dolgok között a jó ideájától származik az igazság és a valóság
fénye, melytől e tárgyak megismerhetőségüket nyerik, a megismerő pedig a
megismerő képességét kapja.
barlanghasonlat: a megismerés és a valóság fokai közötti átmenet problémáira
összpontosít. A hasonlat lekötözött foglyai nem valódi tárgyat látnak, hanem
mesterséges fényforrással megvilágított báboknak egy barlang falára vetülő árnyait
kénytelenek szemlélni. Ez a kép azt sugallja, hogy az ember kezdetben, a filozófiai
reflexiót megelőzően nem egyszerűen a tapasztalat világ dolgait észleli, hanem
manipulált látszatokat. A bábokat hordozók, akik közül egyesek beszélnek, mások
hallgatnak, nyilván véleményformálók: politikusok, költők és szofisták. Ebből az
állapotból a foglyok nem szabadulhatnak segítség nélkül. Amint szabadítójuk kivezeti
őket a barlangból, és sorra megpillantják a barlangn blüli tárgyakat, a mesterséget
fényforrást, majd a barlangon kívüli világot, végül a Napot, eleinte a változás elvakítja
a szemüket és fájdalommal jár. A barlangba való visszatérés hasonlóképpen kínos
folyamat, és a látás időleges meggyengüléshez vezet. Ráadásul a lekötözött rabok
ragaszkodnak saját korlátozott világlátásukhoz, és gyűlölik a visszatérőt, aki világos
tudás birtokában megkérdőjelezi érzékleteiket.
vonalhasonlat: a valóság 4 fokát és a megismerés ennek megfelelő 4 módját különíti
el. A vonalhasonlat a valóság fokait szemlélteti egy szakasszal, melyet először két
egyenlő részre osztunk, majd a kapott két részt az első osztás arányában osztjuk
további két-két részre. A 4 szakasznak rendre a képmások, az érzékelhető tárgyak, a
matematika által tanulmányozott formák és az ideák felelnek meg. Ezekre a tárgyakra
különböző megismerési módok vonatkoznak, melyek egyre közelebb jutnak az
igazsághoz: találgatás (eikaszia), a meggyőződés (pisztisz), a gondolkodás (dianoia) és
a megértés (noészisz). Az előbbi kettő a vélemény (doxa) fajtája, az utóbbi kettő a
tudásé (episztémi).

7. Platón lélekfelfogása és államelmélete
PLATÓN LÉLEKFELFOGÁSA
Előzmények:

pszükhé eredeti jelentése: lepke, életerő, az elven ember erőtlen képmása a Hádészban
Preszókratikus filozófiában nem jelenik meg a lélek fogalma, az észlelés és a tudás az
ember állapotváltozása pl. Hérakleitosz: „Nem tőlem, hanem a logosztól hallván bölcs
dolog elismerni, hogy minden egy.” Parmenidész is egy istennőtől tudja meg, hogy mi
az igazság. „ugyanaz a gondolkodás és a létezés”

Szókratésszel és az erkölcsi erények vizsgálatával lép a filozófia olyan terepre, ahol
szükségessé válik az emberi lélek filozófiai feltételezése.
Szókratész hipotézisei

Azért tudunk erényesen viselkedni, mert ismerjük az erényt
Az erény ismeretére definíciója révén teszünk szert

Szókratész definíciós kísérletei viszont, lásd korai szókratikus Platón-dialógusok, nem jártak
sikerrel. Platón válasza: Az erény ismeretére nem definíciója révén jutunk.
A Phaidón tanítása a lélekről összefonódik az ideaelméleti hipotézissel. A lélek a testbe
költözése előtt is létezett, és szemlélte az ideákat. Ha ezt úgy kell értenünk, hogy a lélek
valamikor a múltban, testetlen állapotban új ismeretekre tett szert az anamnézis-elmélet nem
sokat érne. Az eredeti ismeretszerzés ugyanis ez esetben nem lehetne visszaemlékezésmárpedig az elméletben visszaemlékezés szolgál a tudás megszerzésének magyarázatára.
Meggyőzőbbnek tűnik a következő értelmezés: 1. a lélek metafizikailag független a testtől, és
fennállása időben sem esik egybe az élő test létezésével; 2. az értelmes léleknek eleve,
természeténél fogva sajátja bizonyos fajta tudás; 3. ez a tudás nem áll közvetlenül a
rendelkezésünkre, hanem meghatározó eljárásokkal hozható felszínre; 4. a lélekben benne
rejlő ismeretek nem tapasztalati tárgyakra vonatkoznak, hanem ideákra.
A léleknek a valódi énnel való azonosítását a Phaidón a test és lélek viszonyának erősen
dualista értelmezésével alapozza meg. A dialógus ismeretelméletében az érzékelés a
„visszaemlékezés” kiindulópontja. Szembeállítja egymással az érzékelést és a gondolkodást,
melyek közül az előbbit a test, az utóbbit a lélek működéseként mutatja be. Csak a
gondolkodás juttathat el bennünket a valódi létezők, ideák megismeréséhez. A filozófus nem a
testi vágyait követi, hanem az értelmes lélek megismerési vágyának kielégítésére törekszik. A
lélek halhatatlan, a testtől külön is képes létezni.
A lélek három részből áll:


a gondolkodó lélekrészből, amely vezeti a kocsit, akinek a szárnyai nőnek, ha szemléli
az ideákat.
Indulatos lélekrészből, amely bátran, egyenesen viszi a kocsit
Vágyakozó lélekrész, amely az érzékei rabja, letér az útról, akadályozza a gondolkodó
lélekrészt, hogy szemlélje az ideákat és ezáltal nőjön a szárnya

Az ember tehát köztes lény, két világ polgára: az érzékiség húz bennünket lefelé, a halhatatlan
lelkünk azonban felfelé törekszik. A konfliktus örök, ez az ember sorsa. A kozmosz, melyet a
demiurgosz teremtett, élőlény, mely lélekkel (világlélek) rendelkezik.
A testi világ felépítésében végső soron a derékszögű háromszögek vesznek részt:




A tűz a tetraéder
A föld a hexaéder
A levegő az oktaéder
A víz az ikozaéder
Az égboltozat a dodekaéder ideájának mintájára épül föl.

ÁLLAM: Az Állam eredeti címe nem Polisz, hanem Politeia. Politeia jelentései: államrend,
alkotmány, közéleti tevékenység, életmód, életvitel, nem statikus, hanem egy szervezet
dinamikus rendje. A politeia működése az emberi cselekvésben (praxisz) nyilvánul meg,
amely morális-közösségi cselekvésként értendő. Platón „a bennünk lévő, a lélekben lévő
politeiá”-ról is beszél (591 e). A helyesen nevelt ember „pillantását az ő belső alkotmányára
(politeia) fogja függeszteni” (591 e), mert ennek az alkotmánynak” valószínűleg ott van a
mintája az égben annak számára, aki hajlandó meglátni, és hajlandó önnön lényének bensőjét
a látottak zerint megszervezni.”

A vezető kérdés az igazságosság mibenlétére vonatkozik: A vita egyik résztvevője, Glaukón ,
aki szerint az igazságosságot önmagáért érdemes választani, bizonyítékot követel
Szókratésztól arra nézve, hogy az igazságos ember élete akkor is előnyösebb az
igazságtalanénál, ha az igazságos embert igazságtalannak tartják, s mindenfajta büntetést és
nyomorúságot szenved el, miközben az igazságtalant az igazságosság megtestesülésének
tekintik, s mindenfajta jutalomban és örömben részesül. A fordulat abban áll, hogy az
igazságosságot nem a következményei, hanem önmagáért kell Platón szerint választani. Az
igazságosság még az Állam első könyvében egy bizonyos emberi cselekvés minősége és
következményei, addig később a lélek minőségeként lép elénk. Az igazságosság a lélek
erénye (is). Olyan államra van szükség, amely összhangban van a lélek igazságosságával,
illetve fordítva az állam feladata a lélek belső harmóniáját nevelés által elősegíteni. A négy
sarkalatos erény mind az államra, mind pedig a lélekre vonatkoztatható.  bölcs, bátor,
mértéktartó és igazságos. A lélek három részből, vágyakozó, indulatos és gondolkodó
lélekrészből épül föl. A lélek akkor működik helyesen, ha a gondolkodó lélekrész maga mellé
tudja állítani az indulatost és ezáltal meg tudja zabolázni a vágyakozó lélekrészt. Mindegyik
lélekrészhez kapcsolható egy erény, amely leginkább hozzájuk tartozik:



Gondolkodó lélekrész – bölcsesség
Indulatos lélekrész – bátorság
Vágyakozó lélekrész – mértékletesség
A három lélekrész, vagyis az egész lélek harmóniája - igazságosság

Az állam a nevelésen keresztül tud az állampolgáraival összhangba kerülni. Szókratész egyik
fontos feltételezése itt is érvényes: az erényes cselekvésre vonatkozó tudás tanítható. Nevelési
állam: a legfontosabb a kiválasztás és a nevelés, általános képzési rendszer Származástól és
nemtől függetlenül ugyanaz a képzés: mindenki egyenlő esélyekkel indul.

10-20 év gimnasztika, zene, vallás

Kiválasztás

20-30 év matematika, csillagászat

Kiválasztás

30-35 filozófia

Kiválasztás

15 év állami szolgálat után kb. 50 éves kortól az állam irányítása

A képzés alapján három társadalmi réteg alakul ki:
Dolgozók mértékletesség az erényük, a vágyakozó lélekrész a domináns bennük


Őrök (nincs család és magántulajdon)
Katonák bátorság és a mértékletesség az erényük, indulatos lélekrész a domináns
bennük
Vezetők bölcsesség, a bátorság és a mértékletesség az erényük, gondolkodó lélekrész
domináns bennük

Igazságosság: harmónia a különböző rétegek között, mindenki a maga dolgát végzi. Az
igazságtalan állam az igazságos állam bomlásformáiként foghatók fel, érthetők meg.
Végső soron öt államforma van:




az első a királyság vagy arisztokrácia, a legjobb ember vagy emberek uralma,
amelynek célja az igazságos államforma;
a második a timokrácia, a becsületszerető, vagy nagyravágyó emberek uralma,
melynek célja a fölény vagy győzelem;
a harmadik az oligarchia vagy a gazdagok uralma, melyben a gazdagságot becsülik a
legtöbbre;
negyedik a demokrácia, a szabad emberek uralma, amelyben a szabadságot becsülik a
legtöbbre;
ötödik a türannosz, a teljesen igazságtalan ember uralma, melyben a szertelen és
szégyentelen igazságtalanság kerekedik felül.

8. Arisztotelész természetfilozófiája
Arisztotelész (i.e. 384-322) a macedón Strageirában született, amely görög (ión)
gyarmatváros, volt, apja Nikomakhosz orvos volt. i.e. 343-340 Arisztotelész a macedón
királyfi Alexandrosz nevelője. Több értekezést is írt a tanítvány számára: A monarchiáról, A
gyarmatokról.
Az egyik újdonság Arisztotelész munkásságában a rendszeres adatgyűjtés. Álattani gyűjtések,
boncolások, adatok tömegének az összegyűjtése mellett ezek rendszerezése és elméletbe
foglalása. Biológiai ismeretei olyan jelentősek voltak, hogy még Darwin is a legjelentősebb
biológusként tartotta számon. Nemcsak biológiai tényeket gyűjtött, hanem pl. 158 görög
polisz alkotmányát is összegyűjtötte, egyedül Az athéni állam maradt fenn ezek közül.
Arisztotelész természetképe
A Hold alatti és a Hold fölötti világ megkülönböztetése A Hold fölötti világ:



Örök körmozgás
Ötödik elem
Szférák, rajtuk az égitestek
Mozdulatlan mozgató: biztosítja az örök körmozgást, úgy oka a mozgásnak, hogy ő
nem okozat, vagyis első ok, továbbá önmagát gondoló lény, minden törekvés végső
célja, filozófiai isten-fogalom

A Hold feletti világ anyaga az aithér a változás négy fajtája közül egyedül helyváltoztató
mozgásra képes, ennek is legtökéletesebb formája, a körmozgás jellemző rá.
A Hold alatti világ: Négy, egymásba alakuló elem



Tűz (meleg, száraz)
Víz (hideg, nedves)
Föld (hideg, száraz)
Levegő (meleg, nedves)

Mozgások:

1. szubsztanciális átalakulások: a keletkezés (geneszisz) a szubsztanciák létrejöttére
korlátozódik
2. minőségi átalakulások
3. mennyiségi változások
4. helyváltoztatások
A mozgás alanya potenciálisan rendelkezik egy F formával. Ennek a lehetőségnek a teljes
megvalósulása F forma birtoklása, a változás pedig, mely a forma birtoklásához vezet,
ugyanezen potenciális megvalósulása. Arisztotelész univerzuma a folytonos mennyiségek
világa. A mozgás végtelenül osztható, ahogyan a térbeli nagyság és a hely, valamint az idő is
az. A mozgásnak nem feltétele az üres tér. a z univerzumot határolt gömbként gondolja el ,
melyen kívül nincsen sem tér, sem tér, sem idő, sem mozgás.
Mozgások lehetnek még természetesek (pl. szabadesés, a dolgok a saját helyükre törekednek)
és kényszerítettek (elhajítunk valamit). A dolgok teleológiai természete: a bennük rejlő cél
megvalósulása: Keletkezés – növekedés – beteljesedés – hanyatlás – megsemmisülés A
folyamat csúcspontja: beteljesülés (entelecheia) Négy ok, a dolgok strukturális elemzésének
szempontjai:



Anyagi (pl. a kés anyaga: acél)
Formai (a kés élessége)
Cél (vágás)
Ható (kézműves, aki létrehozta), a ható ok marad meg egyedül a modern tudományos
felfogásban

9. Arisztotelész etikája
Arisztotelész etikai tanítása két változatban maradt ránk. Az Eudémoszi etika és a
Nikomakhoszi etika jól olvasható, kidolgozott szövegek. Az etika és a politika Arisztotelész
felfogásában nem két külön tudomány, hanem egy és ugyanazon tárgy részei.
Arisztotelész különbséget tesz az észbeli (dianoétikus) és az erkölcsi (etikai) erények között.
Az észbeli erények forrása a tanítás és a tapasztalat, az etikai erények forrása a szokás
(éthosz). Az erények nem természetből fakadóan vannak bennünk, de nem is természet
ellenére fejlődnek, hanem természetünknél fogva be tudjuk fogadni őket, de csak szokás
révén lehetünk bennük tökéletessé (pl. hárfán játszva tanulunk meg hárfázni). - A
Nikomakhoszi etika fejtegetései (Platónnal szemben) nem azt célozzák, hogy megtudjuk: mi
az erény, hanem azt, hogy erényessé váljunk. Az etikai érvelés azonban nem szilárd, általános
elv, hanem csak körvonalakat szolgáltat egyes esetekre. Arisztotelész megkülönböztet 3 lelki
jelenséget: az érzelmeket (szenvedélyek), a képességeket és a lelki alkatot. Ez utóbbi alapján
viszonyulunk helyesen v. helytelenül az érzelmekkel szemben. Az erény olyan lelki alkat,
mely az akarati elhatározásra vonatkozik, s abban a hozzánk viszonyított középben
(mezotérosz) áll, melynek mércéje az okos ember állásfoglalása (pl. fösvénység-tékozlás
között a nagylelkűség; gyávaság-vakmerőség között a bátorság). - Az erényt megszokással
sajátítjuk el, de ez már fel is tételezi az erényt. Pl. ha hozzászoktatjuk magunkat, hogy
szembeszálljunk a veszéllyel, bátrakká leszünk; ha pedig bátrak vagyunk, szembe tudunk

szállni a veszélyekkel. - A középszert (mint a célpontot is) nehéz eltalálni, ezért a
megközelítőleg legkisebb tévedés veszélyét kell választani. - Az erény keresésében irányításra
van szükségünk, mert rendszerint a gyönyör kedvéért teszünk rossszat, s a kellemetlen érzés
miatt vonakodunk az erkölcsös tettektől. Az irányítás viszont megmutatja, mi az, ami miatt
örülni, ill. bánkódni kell. - A szakértelem és az erény épp a feladattal szemben nyilvánul meg.
Az etika nem szükségszerű összefüggéseket vizsgáló teoretikus tudomány, ezért nem várható
el tőle teljes szabatosság, mint például a matematikától. Hiszen a szigorú szabatosságot nem
lehet minden fejtegetésben egyformán megkövetelnünk, aminthogy a mesterségek terén sem
tesszük ezt. Nos, a szép cselekedetek és az igazságos cselekedetek, melyekkel az
államtudomány foglalkozik, oly sok eltérést és ingadozást mutatnak, hogy az ember szinte azt
hihetné, hogy nem is természeten, hanem csupán konvención alapulnak. A tanult embert az
jellemzi ugyanis, hogy minden kérdésben csak oly fokú szabatosságot kíván, amekkorát az
illető tárgy természete megenged; nyilvánvalóan éppen olyan hiba volna, ha a matematikustól
a hatáskeltő érvelést is elfogadnánk, mint az, ha a szónoktól tudományos bizonyítást
követelnénk.
Teleologikus morál: Minden mesterség és minden vizsgálódás, de éppúgy minden cselekvés
és elhatározás is, nyilván valami jóra irányul; tehát helyes az a megállapítás, hogy "jó az,
amire minden irányul". Mi a cselekvés által elérhető javak közt a legfőbb jó. Persze, ami az
elnevezést illeti, ebben jóformán mindenki egyetért: boldogságnak nevezi a nagy tömeg
éppúgy, mint a műveltek; s emellett általában úgy képzelik, hogy a jó és kellemes élet azonos
a boldog élettel.
Az értelmes lélekrész is kettős lesz: az egyik a tulajdonképpeni, önmagában véve is értelmes
rész, a másik pedig csak annyira hallgat az értelem szavára, amennyire az ember az apja
szavára hallgat. E megkülönböztetés szerint szoktuk osztályozni az erényeket is: egyik
részüket észbeli, másik részüket erkölcsi erényeknek nevezzük; éspedig észbeliek: a
bölcsesség, az éleslátás és az okosság; erkölcsiek: a nemes lelkű adakozás és a mértékletesség.
Ha tehát erkölcsről beszélünk, akkor nem azt mondjuk, hogy valaki bölcs vagy éles eszű,
hanem azt, hogy szelíd vagy mérsékletes; hanem persze azért dicsérettel illetjük a bölcset is,
lelki alkatának megfelelően: azt a lelkialkatot pedig, amely dicséretet érdemel, erénynek
nevezzük.

10. Arisztotelész politikai filozófiája
Minthogy minden városállamban egy bizonyos fajta közösséget ismerhetünk fel, s minden
közösség nyilván valami közjó megvalósítására alakult (mert hiszen az emberek mindent a
jónak látszó cél érdekében tesznek), világos, hogy noha mindezek valami jó elérésére
törekszenek, a legfőbb jó elérésére elsősorban mégis az a legfelsőbbrendű közösség törekszik,
amely a többit mind magában foglalja. Ez pedig az, amit városállamnak nevezünk, vagyis az
állami közösség.
Az értelmes beszéd a hasznos és a káros, tehát egyúttal az igazságos és az igazságtalan
kifejezésére is szolgál. Valójában éppen az a többi élőlénnyel szemben az ember sajátossága,
hogy ő az egyedüli, aki felfogja a jót és a rosszat, az igazságost és az igazságtalant, márpedig
éppen azokból, akik erre képesek, jön létre a család és az állam.

Ezek megállapítása után azt kell vizsgálnunk, vajon egyféle alkotmány van-e vagy többféle, s
ha többféle, melyek azok, hányféle van, s mi a különbség köztük. Az alkotmány ugyanis a
városállam rendje, tekintettel a különböző hivatalokra és elsősorban a hatalmat gyakorlóra. A
kormányzat mindenütt a városállam fölött áll, és a kormányzás az alkotmány. Értem ezen,
hogy például a demokráciákban a legfőbb hatalom a népé, viszont az oligarchiákban néhány
emberé, és azt mondjuk, hogy különböző az alkotmányuk. Ugyanezt a megállapítást tesszük
majd a többire nézve is. Ezért elsősorban meg kell határoznunk, mi célból alakul a
városállam, és hány fajtája van a vezetésnek az ember és az életközösség szempontjából.
Az államformáknak szerinte hat alapvető formája van:


A királyság az egyszemélyi vagy monarchikus uralomhelyes formája, a türannisz a
helytelen.
A kevesek uralma arisztokrácia, vagy az elfajzott forma, az oligarchia
A sokaság uralma pedig korcs formában demokrácia, a helyes formát politeiának
nevezi.

Az említett alkotmányok korcs alakjai pedig: a királyságé a türannisz (zsarnokság), az
arisztokráciáé az oligarchia, és a politeiáé a demokrácia. A türannisz olyan monarchia, mely
csak az egyeduralkodó érdekéért van, míg az oligarchia a vagyonosok, a demokrácia pedig a
vagyontalanok érdekéért: a közösség érdekéhez egyikük sem igazodik.
A politeia valójában kevert államforma: Az arisztokrácia fő jellemvonása, hogy a
megbecsülést erény szerint juttatja; az arisztokrácia mértéke ugyanis az erény, míg az
oligarchiáé a gazdagság, s a demokráciáé a szabadság (a többségi elv valamennyiben megvan,
az oligarchiában, az arisztokráciában és a demokráciában egyaránt a kormányzásban részt
vevők többsége dönt). A legtöbb városállam tehát voltaképpen a politeia egyik formájának
számít, de csupán az összetett elvű alkotmány veszi figyelembe a vagyonost és a
vagyontalant, a gazdagságot és a szabadságot (mivel majdnem a legtöbb esetben úgy látszik,
hogy a gazdagok ugyanakkor nemesek is), minthogy tehát három olyan dolog létezik, mely az
alkotmányban egyenlő részvételt igényel: szabadság, vagyon, erény.
Világos tehát, hogy az a politikai közösség a legjobb, amelyik a középosztályra támaszkodik,
és azokat a városállamokat kormányozzák helyesen, amelyekben népes a középosztály, és
lehetőleg mindkét, de legalábbis az egyik félnél jelentékenyebb; mert így a másik, gyengébb
féllel együtt a maga javára billenti a mérleget és megakadályozza, hogy az ellenkező véglet
érvényesüljön. Az a legnagyobb szerencse, ha az állampolgároknak közepes, de mégis
elégséges vagyonuk van, mert ahol egyeseknek igen sok jut, másoknak pedig semmi, ott vagy
túlzó demokrácia, vagy egyoldalú oligarchia vagy türannisz fejlődik ki - az egyik vagy másik
véglet folytán, mert mind a túlságba vitt demokráciából, mind az oligarchiából türannisz
szokott kifejlődni, míg a mérsékelt formákból s az ezekhez közel állókból sokkal kevésbé.

11. A hellenisztikus filozófia, a sztoikus filozófia alapfogalmai
Hellenisztikus filozófia
Nagy Sándor uralkodásától kezdődik. A görög kultúra és nyelv ennek hatására elterjed. A
hellenizmus fő centruma Alexandria lesz egy ideig. Erre a hódításra ráépül a római. Tehát már
Róma is túllépett a kis nép területén.

Athén elfoglalásakor filozófusok is mennek ide Rómából. A rómaiak megbecsülik a görög
kultúrát, tanulmányutakat szerveznek ide. A rómaiak nevéhez köthető a nagy görög
filozófusok, mint Arisztotelész filozofálásának a fennmaradása. (A 20. sz. filozófusai közül
többen ezeket a gondolatokat használták fel, tekintették alapnak a filozófiájuk kialakításához.)
A keresztényekre is nagy hatással volt. János evangéliumában megjelenik a logosz szó,
neoplatonizmus figyelhető meg.
A hódítók és a terjedés összefügg,  nagyobb területen tud érvényesülni a görög filozófia.
Legvégül Róma lesz az új centruma a filozófusoknak. Platón Académiája még a római hódítás
idején is fenn áll. Ebben az időben jellemzően iskolák működnek (Académia, Lükeion).
Epikurosz is vásárol egy telket, ahol összegyűlnek tanítványival. Kitioni Zénón alapította a
sztoikus filozófiát, itt is működtettek iskolát. Az Académiat Phüron által alapított
szkepticizmus egy ideig átvette, pedig Arisztotelész alapvetően nem volt szkeptikus.
Platónnál és Arisztotelésznél a közösség volt a középpontban, ezt váltotta fel az
individualizmus fontossága. Elsősorban ebből a szemszögből vizsgálták a filozófiát. A
feltételek döntésében az individuum játszott szerepet. A városok továbbra is megmaradtak, de
nem csináltak politikai elméleteket.
Szkepticizmus: Phüron alapítja, nem ír könyvet, Timon ír. Szkepticizmus célja: a lélek
zavartalanságának az elérése (ataraxia). Az emberek meg vannak győződve arról, hogy az ő
tudásuk olyan, amit más nem tudhat (dogmatikusoknak nevezik őket). Szókratész
védőbeszéde volt a filozófiájuk alapja. Sextus Empirictus: alapelv a zavartalan lelki állapotba
vetett remény, minden érvvel szemben van ellenérv  nincsenek dogmák. Szkeptikus
álláspont: nincs tudás pl. ez az alma piros (érzéki tudás)  illúzió csupán (ellenérv,
érzékszervi csalódás csupán) vagy álomargumentum (mindig álmodunk, s ez olyan, mint a
valóság). Minden megalapozást meg kell alapozni  ez a végtelenbe megy. Meggyengíti a
tudás pozícióit, hogy zavartalan legyen a lélek. Ki lehet hátrálni pl. egy vitából (keresztények
 reformátusok). A szkepticizmus erre gyógyír. Alapvetően erkölcsi értelme van  nem csak
másban, de magamban is kételkedek. Magában a szkepticizmusban is lehet kételkedni. Ez egy
olyan dogmatizmus elleni orvosság, amely ugyanakkor az értelmet keresi. A modern
tudomány is ilyen.  kritikus gondolkodás  akkor is, ha tudom, hogy igazam van nem zárom
ki ennek az ellentettjét. Hasznos: ne legyünk mindig biztosan az igazunkban. A 16-17.
században éli új világkorát  lehet a politikával függ össze. Akkor lehet erre gondolni, ha
zűrzavar van vagy kis körben összpontosul a hatalom.

Sztoikus filozófia alapfogalmai
Kitiai Zénón 300 körül kezdett tanítani Athénban, nagy szerepe volt.
Korszakai:
-

ósztoa (kr. e. 4 - 3. sz.) Krantész, Küszipposz
középső sztoa (kr. e. 2 - 1 sz.)
új sztoa (kr. e. 1 - kr. u. 3. sz.): császári Róma Seneca, Epiktétosz, Marcus Aurelius

Görögök találták ki ezt az irányt és a rómaiak elfogadták. Ez az irányzat terjedt a
leggyorsabban a görög filozófiák közül.
Ósztoa:

-

etika a középpontban (Arisztotelész és Platón filozófiájában is ez volt)
belső fejlődés: etikai kérdések a középpontban (Epiktétosz)
kozmosz, ismeretelmélet: hogyan támasztják alá az akkori etikai gondolatokat

Sztoikus ismeretelmélet:
-

-

fantasia: képzetek a világról
a szuverén lélek dönt a képzetekről
az individuum hozzájárul vagy elutasítja az igazságtartalmat igaz, nem igaz,
felfüggeszti az ítéletet (epoché)
önelsajátítás: tudatában vagyok annak, hogy a tetteimet teszem
Mi az, ami az enyém?  a szubjektivitás körülbástyázása  több fokozata van pl. test,
család, gondolat
igazságkritérium:
 megmaradó képzet: bepecsételés: vannak olyan képzetek, amik megragadnak
minket  amit látunk az valódi  szkeptikusok bírálják. A képzetben van annyi
egyediség, ami megkülönbözteti a többi képzettől  nem tudok kételkedni
benne
mikrokozmosz és makrokozmosz: a lélek és a világegyetem párhuzama. A szerkezet
analóg (Szókratész, Hérakleitosz hatás): a tüzes lélegzet, logosz  passzív ősanyag
tüzes világlélek (hegemonikum: vezérlő, uralkodó lélekrész)  elemek: föld, víz, tűz,
levegő  a kozmosz időnként tűzzé válik  a kozmoszban fatum uralkodik  pauzális
összefüggés.
Fatum:
 a jövő meg van határozva  logika, fizika, etika:
 logika: logosz felfogás, megismerés
 fizika: phüszisz, természet filozófia
 etika: determiniztikus, paradoxon: hogyan tud szabad lenni az egyén,
ugyanakkor a világ determinált (végzet: vagy elébe megyünk, vagy
vonszolnak  mi az amber mozgástere?  befolyásolhatatlan világ
fogadjuk el ésszel is  a saját sorsot nem lehet befolyásolni  elébe
kell menni  FATUMELMÉLET

Epiktétosz
Filozófiája mindenekelőtt az etikai kérdéseket tárgyalja, a filozófiai gondolatok gyakorlati
átültetését állítja előtérbe. Etikájának középpontjában az egyes ember belső szabadsága,
morális autonómiája áll. Szigorú különbséget tesz az ember hatalmán kívül álló, külső
adottságnak tekintendő dolgok és állapotok, valamint az ember belső lényegét adó dolgok
között, ami felett mindenkinek szabad hatalma van. Zsarnokság idején tartózkodni kell a
közéleti szerepléstől, a cím- és rangkórságtól, a vagyonhajhászástól. Kialakítja az erkölcsi
személyiség koncepcióját, ami szerinte az ember lényege. A belső szabadság érdekében meg
kell vetni azokat a dolgokat, amelyek nincsenek a hatalmunkban.
Az emberi cselekvést azonban szerinte az Isten határozza meg, aki minden emberben, és az
egész világban közvetlenül jelen van. Éppen azért, mert Isten mindenkiben jelen van, minden
ember a filantrópia, emberszeretet tárgya kell, hogy legyen.

Epiktétosz tanításainak hatása változó volt. A 2. században igen jelentős volt, így érezhető az
arelatei Favorinusnál, majd ennek tanítványánál, Gelliusnál. Különösen erős Marcus Aurelius,
a sztoikus császár műveiben. E rövid virágzás után a középkorban nagyrészt feledésbe merült.
Gondolatai azonban közvetve – műveinek keresztényesített formában történt feldolgozása
révén – befolyásolták a keresztény gondolkodók munkásságát a késői antikvitástól egészen az
újkorig.

12. A sztoikus filozófia etikája
A sztoikus etika szerint a jó eszméje azt jelenti, hogy követjük és elviseljük a Logosz által
irányított világ történéseit, a fátumot (moira), alkalmazkodva hozzájuk. Így a sztoikusok
tulajdonképpen tagadták, hogy az ember szabad lenne, pontosabban azt tartották, hogy a
szabadság, a jó a lélekben van (ezt korábban a cinikusok hirdették), és nem a körülmények
megválasztásában. Az ember akkor igazán szabad, ha elviseli azt, amit a gondviselés rárótt,
ami nem lehet rossz, ha már a gondviselés a világot irányító értelem megvalósulása. Az ember
rabszolgaként is ugyanolyan szabad lehet, mint jogilag szabad emberként, ha összhangban él
a természettel és annak irányító elveivel.
Ugyanúgy, ahogyan a kereszténység ellenzői, a sztoikusok ellenfelei is azt mondták, hogy a
világot uraló értelem és a jó, Logosz eszméjének ellentmond a világban tapasztalható sok
rossz dolog. A sztoikusok erre két ellenvetést tettek: 1) a körülmények adta nehézségek, azaz
a „természetes rosszak” csak az ember szempontjából rosszak vagy kényelmetlenek,
összességében azonban azok is a világ nagyobb tökéletességét szolgálják (például egy szökőár
rossz azoknak a szemszögéből, akik belefulladnak, de jó abból a szemszögből, hogy
megtörténve és önmagát megszüntetve, hozzájárul a világ biztonságosabbá válásához, hiszen
nyilván a szökőár után ugyanez a szökőár már nem, következhetik be); 2) az emberek
galádsága okozta nehézségek, azaz az „erkölcsi rossz” nem a Logoszból fakad, hanem
éppenséggel abból, hogy az ilyen emberek eltérnek a gondviselés útmutatásaitól, és saját önző
vágyaik szerint élnek. Ilyet egy sztoikus nem tesz: a bölcsesség önmérsékletet parancsol. Ez
utóbbi – az önmérséklet – különösen fontos, a sztoikus filozófia legalapvetőbb gyakorlati
életelve: „az Ész vezessen”, ne a vágyak és érzelmek, a gyönyörvágy és a gyűlölet, a harag, és
a félelem – ez utóbbiak mintegy a „sötét oldalhoz” tartoznak, rabságban, függőségben tartják
a lelket és szellemet, így tartózkodni kell tőlük. Ez a szenvedélymentesség, az apatheia elve.
A négy alapvető sztoikus erény: a bölcsesség, a bátorság, az igazságszeretet, és a mértéktartás
(ez utóbbi felosztás még Platóntól ered).
Minthogy minden ember az egyetemes lélek és szellem megtestesülése, a sztoikusnak
barátságban-testvériségben kell élnie az összes többi emberrel, és késznek kell lennie segíteni
nekik (a rómaiak kicsit sajátosabban értelmezték ezt az elvet). A sztoikus számára tehát az
ember gazdagsága vagy rangja nem emelheti azt minőségben a többi ember fölé, mivel a
szegények és elesettek ugyanúgy a világlélek megtestesülései, mint bárki más. Innen ered a
sztoikus filozófia ama fontos jegye, az a beállítottság, amelyet kozmopolitizmusnak nevezünk:
mivel az ember „minősége” életének helyétől és az ottani körülményekhez való
alkalmazkodástól sem függ, a sztoikus mindenütt otthon érzi magát a világban.
Így, a kereszténység előtt a sztoicizmus felismerte és támogatta az emberiség testvériségét és
minden emberi lény természet előtti egyenlőségét. Az antik görög-római világban kétségkívül
a sztoicizmus volt a legbefolyásosabb iskola, számos híres személyiséget: írót és politikust
vezérelt gondolataiban, tetteiben. Marcus Aurelius római császártól származik például a

„világállam” gondolatának első ismert publikálása. Ennek megvalósítása azonban még a nagy
Római Birodalomnak sem sikerülhetett, sőt annak lassú szétesését okozta.

Marcus Aurelius
A császár önmagában, belül teremt csendet, és megkérdezi magát az elmúlt napról, ugyanis
„sehol a világon nincs az embernek csendesebb és békésebb helye, mint a saját szelleme”. Az
írásokat olvasva mégis úgy tűnik, a harc belül is folytatódik. „Nem keres kibúvókat, nem
kíméli magát, és megjegyzi saját hiányosságait, majd szemrehányásaival szigorúan
visszatereli magát a helyes útra. No lám, most a tömeg tapsait hajszolod a szónoki
emelvényen. Ember, elfelejtetted-e, milyen dicsőség ez? - Hiszen az emberek annyi fáradozást
pazarolnak rá! - Hát azért neked is esztelennek kell lenned?”
A lustaság, az embertársainkkal szembeni utálkozás, a jövő miatti szorongás. Ismerős hibák
ezek, és ha tanácsot szeretnénk kapni, nyugodtan forduljunk a filozófuscsászárhoz, aki
korántsem egy elméleti, passzív viszonyulásra mutat példát: „– De hát pihenni csak kell! –
Kell, én is azt mondom. De a természet megszabta a pihenés mértékét, mint ahogy megadta az
evését és az ivásét. Mégis túllépsz a mértéken, az elegendőn. Bezzeg a munkában már nem,
hanem megmaradsz a lehetőségen belül. Mert nem szereted önmagad! Különben szeretnéd
természetedet és szándékát!” Marcus Aurelius számára semmi sem lehet jelentéktelen, mert
minden kis helyzet magával hozza a javítás és a tanulás lehetőségét. „Milyen világosan
rajzolódik szemed elé, hogy nincs még egy olyan alkalmas életforma a bölcselkedésre, mint
az, amiben élsz!”
A kijózanító szavak abból a szemléletből fakadnak, hogy értelmünk – amely közös emberi
kincs – segítségével felülemelkedhetünk a külvilág hatásain. Sőt sokkal fontosabbá válik a
belső élet a külsőnél. „Ha valami külső jelenség bánt, voltaképpen nem maga a jelenség
nyugtalanít, hanem a róla alkotott ítéleted. Márpedig csak tőled függ, hogy ezt megszüntesd.”
A legendás sztoikus nyugalom alapja a tudás a természet bölcsességéből táplálkozó egyetemes
rendről, amelyben a rossznak és a jónak egyaránt megvan a helye. „Senkivel sem történik
olyasmi, aminek az elviselésére nem termett.” „Minden, ami történik, igazságosan történik.
Ha pontosan megfigyeled, rájössz.” A kis, zsebben is elférő kiadásban kapható Elmélkedések
olyan különleges gyógyírt jelentenek, amely egyszerre nyugtat és sarkall cselekvésre.
Érdemes újra és újra felütni a könyvet. Marcus Aurelius megtisztelő ajánlatot tesz: legyünk a
tanítványai. Az Új Akropolisz Filozófiai Iskola bevezető kurzusának témái között is
szerepelnek a sztoikus filozófusok és tanításuk, és a későbbiekben is visszatérünk írásaik
elemzésére. A bölcs császár életében és műveiben találkozott a tudás és a tett. „Egyáltalán, ne
vitatkozz többé arról, hogy milyennek kell lennie a jó embernek, hanem légy olyan.”