You are on page 1of 140

NNCL1824-605V1.

0
R.A.Salvatore:
A Démon ébredése

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:


R. A. Salvatore: The Demon Awakens

A Del Reyx Book

Published by Ballantine Books


Copyright © 1997 by R. A. Salvatore
All rights reserved

under International and Pan-American Copyright Conventions


Published by arrangement with The Ballantine Publishing Group
A Crown Empire logo

a Szukits Könyvkiadó bejegyzett védjegye


Fordította

ZOLLNER ANDRÁS
Borító

Szendrei Tibor
Szaklektor

Csukonyi Zoltán
ISBN 963 9151 23 8
Hungarian translation © Zollner András, 1998
Hungarian edition © Szukits Könyvkiadó, 1998
Lektor: Szőts Katalin

Tördelőszerkesztés:

SPEKTRUM REPRO BT., Szentmiklósi Csaba

Borító tipográfia: MarsNet Multimedia

Színre bontás: A-SzínVonal Bt.

Szerkesztő: Hunyadi Csaba

Felelős kiadó: Szukits László

Felelős szerkesztő: Tézsla Ervin


Szegedi Kossuth Nyomda Kft.

Felelős vezető: Gera Imre

Előhang

A démon-daktilusz felébredt. Nem volt ez afféle nagyszabású esemény, csak


fokozatosan erősödő mozgolódás egy mély barlangban valahol a távoli, puszta
hegyekben. Észrevétlen is maradt. Csak a barlangi férgek érezték meg, valamint néhány
álmatlanságban szenvedő denevér a magas mennyezetről alácsüngő csapatból.
A démoni lélek mégis feleszmélt álmából. Visszatért hosszantartó szendergéséből abba
a szoborforma testbe, amit utolsó látogatása után itt hagyott ezen a Korona nevű világon.
A kézzelfogható, szilárd test jó érzés volt a vándorló léleknek. A daktilusz érezte, ahogy
vér, forró vér árad szét szárnyaiban, lábaiban, s érezte rettentő izmai apró rándulásait.
Szemei felpattantak, de csak sötétséget látott, hisz a testet, amit mágikus sztázisban
hagyott a barlangban, lehajtott fejjel, maga köré font szárnyakkal, most vastag láva
borította. A barlangban valaha fortyogó, majd kiömlő magmából elegendő maradt Itt
ahhoz, hogy megszilárduljon a daktilusz teste körül. A lélek obszidiánba zárva tért vissza
Koronára.
A démonlélek mélyre tekintett önmagába, s összeszedte mind testi, mind mágikus erejét.
Puszta akaratával és állati erejével megfeszítette szárnyait. Vékony repedés keletkezett
az obszidián szarkofág közepén. A daktilusz újabb erőfeszítésére a hasadék kitágult,
aztán a bestia egy utolsó lökéssel szétrobbantotta a követ és kiterjesztette szárnyait.
Hátravetette fejét, és széles vigyorra tátotta száját, amikor a visszatérés örömére gondolt,
és arra, hogy milyen káoszt fog újra kelteni Korona ember-királyságaiban.
Teste olyan volt, mint egy magas, karcsú férfié, szálkás, feszes izmokkal, csak éppen
hatal.-nas szárnyakkal is rendelkezett, melyek széttárt állapotban húsz láb hosszúak
lehettek, s a levegőbe tudták emelni a törzset. A feje is valamelyest emberre
emlékeztetett, csak éppen szögletesebb volt, keskeny pofacsonttal, hegyes állal. A
daktilusznak a fülei is hegyesen meredtek elő az egész testét beborító finom, vékony
szőrréteg alól. A szőrzet nem rejthette el a bestia hüvelykujjnyi szarvait sem, amelyek
egymás felé kunkorodva álltak ki a homlokából.
Bőre durva és vastag volt, afféle páncél, vöröses és fényes, mintha valami belső fénnyel
izzana. Csakúgy, mint a szeme, amely általában mélységes feketében sötétlett, de
tűzvörössé lobbant, ahogy haragra gerjedt.
A bestia kinyújtózkodott, teljes szélességükben szétterjesztette szárnyait, s emberszerű
karjaival a levegőbe kaszált. Körmeit félelmetes, horgas karmokká nyújtotta, s fogait is
megnövesztette - két hegyes kutyaagyar meredt fel alsó állkapcsából. Minden testrésze
fegyverként szolgált, pusztító és gyilkos fegyverként. De bármilyen félelmetes is volt a
külseje, igazi ereje az elméjében és a szándékaiban rejlett: lelkek megkísértője, szívek
kifacsarója, hazugságok forrása. Korona teológusai sokat vitatkoztak azon, hogy a
daktilusz vajon a gonosz eredete vagy a terméke. A halálos bűnök forrása, vagy csak a
forráspontig erjedt bűnök két lábon járó megtestesülése?
A barlangban nyújtózkodó démoni alaknak mit sem számítottak ezek a kérdések. Mennyi
idő is telt el?, tűnődött a daktilusz. Hány évtized vagy talán évszázad múlt el azóta, hogy
utoljára a Koronán járt?
Visszagondolt arra a régi időre, s élvezettel idézte fel a patakokban folyó vér látványát,
ahogy seregek csaptak össze csodálatos, elkeseredett harcokban. Fennhangon, átokkal
ejtette ki Terranen Dinoniel nevét, aki fellázította az embereket, elfeket, s visszaszorította
a daktilusz hadseregeit az Aida hegyhez. Dinoniel maga jött be ebbe a barlangba, s
ledöfte a daktiluszt...
A fekete szárnyú démon a sima oldalán éktelenkedő sötétvörös sebre pillantott. A feje
émelyítő csontropogással teljesen körbefordult és lehajlott, amikor szemügyre vette teste
másik tökéletlenségét: egy forradásos duzzanatot a bal lapockája alatt. A két forradás
tökéletesen egy vonalban volt a daktilusz szívével, hisz Dinoniel egyetlen elkeseredett
szúrással győzte le a démon anyagi testét. A daktilusz azonban még haláltusájában is
győzedelmeskedett, mert akaretereje segítségével felfakasztotta a magmát az Aida
zsigereiből.Dinoniel és seregének nagy része elpusztult, a daktilusz viszont...
...örök volt. Dinoniel meghalt, távoli emlék maradt csupán, a démonszellem azonban
visszatért, és a test sebei begyógyultak. - Miféle ember, milyen elf lép majd Dinoniel
helyébe? - tette fel a kérdést fennhangon a démon, s hangja mennydörögve verődött
vissza a falakról. Denevérek riadtak fel a váratlan hangra, s kiröppentek az egyik alagúton,
amely a láva kiömlésekor képződött. A daktilusz felkacagott. Puszta hangjával elijeszt
bárkit! S vajon mivel tudnak most előrukkolni az emberek és az elfek - már ha vannak
még elfek, hisz már Dinoniel idejében is erősen fogyatkozóban voltak?
Gondolatai az ellenségekről továbbsiklottak a szolgaként megidézhető lényekre. Ezúttal
milyen teremtmények segítségével vívja háborúját? Bizonyosan szükség lesz a
goblinokra, akik oly ingerlékenyek s mohók, és akik úgy szeretik a gyilkolást és a harcot.
Kellenek a fomori óriások a hegyekből, akik ugyan kevesen vannak, de erejük tucatnyi
emberével ér fel, s bőrüket tőr nem tudja átdöfni. Valamint kellenek a powrik, igen, a
powrik, ezek a ravasz, harcias törpék a Julianthokról, vagy más néven Viharvert
Szigetekről, akik mindenekfelett gyűlölik az emberfajzatokat. Évszázadokkal ezelőtt ők
uralták a tengert masszív, zömök hordóhajóikkal, melyek szívósabb anyagból készültek,
mint az emberek nagyobb hajói. Magukat a powrikat is keményebb fából faragták, mint az
embereket.
A daktilusz szája széléről nyál csöppent, amikor eszébe jutottak hajdani és jövőbeli
szövetségesei, bosszúálló seregei. Egyik törzset, fajt a másik után fogja igájába hajtani, s
egyre növekszik majd, mint a sötétség, mikor alábukik a nap. Korona alkonya hamarosan
elkövetkezik.
A daktilusz felébredt.

1. rész

Végzet

Mi ez a dal, fák közül szállongna,


Mi a megtört embert talpára állítja?
Mi felmelegíti a szomorú szívet,
S szebbjövendő felé von ragyogó ívet?
Mi dal ez,
Édes ének?
A hajnal suttog szelíden.

Forró vér gőze száll a hideg légbe.


Mi arany éhsége és mi kincs reménye
Csalt elő bestiát barlangok mélyéről,
Hogy majd elpusztuljon Éjmadár kezétől?
Mohóság hozta,
Véreznifog ma.
Elfek szelíd keze marja.

Vágtató ló, fényes penge,


Szörnyetegnek veszedelme,
S a bátor lovas, Éjmadár a Kósza,
Fergeteg vakmerő, hősi hordozója
Vág és döf,
Szúr és bök.
Elűzi a rémet.

Fussatok, goblinok, Kósza íja pendül,


Hogy véretek ontsa mostan mindenestül.
Nyílvesszők zúgnak, vérfolyó támad,
Hullik már a Gonosz, nagy ereje fárad.
Sólyomszárny húrja,
Goblinok sírja.
Férgek hazája lesz.

Minden csúf goblinnak jobb lesz most futnia,


Mert hamar nyomukba ér szélvész Szimfónia.
Patkók szép zenéje zúg már az éjben,
Éjmadárt röpítik célja felé szépen.
Fergeteg haragja,
Ellennek gyásznapja.
Örök sötét.

Elszáll Szimfónia édes muzsikája,


Éjmadár megtér az erdők honába,
Ragyog már a tavasz, nyoma sincs gonosznak,
Virágok s szeretők vígan hajladoznak.
Haljátok hát,
Éjmadár kiált.
Szeretők, békés legyen álmotok!

1. fejezet

A váratlan zsákmány

Elbryan Wyndon már hajnal előtt talpon volt. Összeszedegette ruháit a kandalló pislákoló
parazsának vörös derengésénél, s gyorsan felöltözött. Beletúrt egyenes szálú, barna
hajába, melyet a feje tetején kifakított már a nyári nap. Felvette övét, tőrét az ágya mellől,
s mindjárt sokkal erősebbnek érezte magát, ahogy a fegyvert szertartásosan a derekára
csatolta.
Felkapta a legvastagabb köpenyt, amit talált, s kisietett a sötét hidegbe. Olyan izgatott
volt, hogy kis híján elfelejtette bezárni maga mögött az ajtót. Dundalis aprócska határfaluja
nyugodt és kísértetiesen csendes volt most: jól megérdemelt álmát aludta az egész napi
kemény munka után. Elbryan sem tétlenkedett előző nap - még a szokásosnál is többet
fáradozott, mert a falu férfijai és asszonyai közül sokan odakint jártak a vadon mélyén, így
a kamaszkorhoz közeledő Elbryan és a hozzá hasonló fiúk és lányok tartották rendben a
dolgokat. Ez azt jelentette, hogy fát kellett gyűjteniük, vigyázniuk a tűzre, javították a
kunyhókat - amelyeken mindig volt valami javítanivaló -,, valamint bejárták a falu védett
völgyének egész területét, hogy medvék, nagymacskák vagy vadászó farkasfalkák
nyomait figyeljék.
Elbryan volt a legidősebb ezek közül a gyerekek közül, afféle bandavezér, s most
nagyon fontos embernek, igazi férfinak érezte magát. Ez volt az utolsó alkalom, amikor
itthon hagyták a vadászok az évad utolsó és legfontosabb expedíciójára indulva. Jövő
tavasszal betölti tizenharmadik életévét, Wni a gyermekkor végét jelenti az északi
vadonban. Az elkövetkező tavasszal már a felnőttekkel együtt vadászik, s ifjúsága játékai
örökre véget érnek.
Fáradt volt a sok munkától, de az izgatottság nem hagyta aludni. Az idő téliesre fordult.
Bármelyik nap várható volt a férfiak visszatérése, Elbryan pedig méltóképp akarta fogadni
őket, hogy aztán bevezesse a menetet a faluba. Lássák csak így a többiek, és adják meg
neki a méltó tiszteletet, az idősebbek pedig vegyék észre, hogy az ő figyelő tekintete alatt
minden jól ment a távollétükben.
Elindult kifelé a faluból, s kimerültsége ellenére igencsak szaporán szedte a lábát.
Elhaladt az apró, földszintes kunyhók árnyai között.
- Jilly! - A kiáltás nem volt hangos, mégis annak tűnt a néma reggelben. Elbryan
behúzódott a következő ház sarka mögé, ravaszul elmosolyodott, és körülnézett.
- Lehet, hogy már ma! - tiltakozott a lány, Jilseponie, Elbryan legjobb barátja.
- Nem tudhatod, Jilly - ellenkezett az anyja, aki a kunyhó nyitott ajtajában állt. Elbryan
visszafojtotta kuncogását. A lány utálta a Jilly megszólítást, pedig a faluban szinte
mindenki így hívta. Jobb szerette az egyszerű Jillt, de Elbryannal volt egy titkos neve, a
Pony: ezt kedvelte a legjobban.
A fiú egyre szélesebben mosolygott. Maga sem tudta, miért, de mindig jókedvű lett, ha
Ponyt látta, pedig néhány éve még bosszantotta és kergette volna, akárcsak a többi
falubeli kislányt. Elbryan azonban egyszer elkövette azt a hibát, hogy fiútársai távollétében
kapta el Jilseponie-t, s túl erősen talált belekapaszkodni a lány szőke sörényébe. Nem is
vette észre az ütésre lendülő kezet, az égbolt azonban alaposan kiszélesedett a szeme
előtt, amikor egyszer csak a hátán fekve találta magát.
Most már képes volt nevetni ezen a szégyenen, akár Ponyval együtt is. Úgy érezte, hogy
a lánynak mindent elmondhat, s Pony nem ítélkezik fölötte, nem neveti ki.
Gyertyafény sávja ömlött ki az útra, lágy fénybe borítva a lányt. Elbryannak tetszett a
kép. Napról napra szívesebben nézett Ponyra. A lány öt hónappal fiatalabb volt, de
magasabb - öt láb és három hüvelyk -, míg Elbryan még az öt lábnyi termetet sem érte el.
Az apja azonban megnyugtatta, hogy a Wyndon-fiúk mind későn érőek. Féltékenységét
félretéve Elbryan nagyon is kellemes látványnak találta a nyúlánk Ponyt. A lány
egyenesen, de nem mereven állt, s futásban, verekedésben még a dundalisi fiúkon is
túltett, Elbryant is beleértve. Mégis volt benne valami finomság, valami lágyság, amit
Elbryan korábban gyengeségnek látott, most azonban furcsán megtévesztőnek érzett.
Jilseponienak aranyszín, selymes haja volt, olyan sűrű, hogy elveszett benne a kéz, s a
szőke hajkorona csábító vadsággal röpködött a vállai fölött. A lány szemeinél mélyebb és
tisztább kéket Elbryan még sohasem látott: ezek a szemek szivacsként szívták magukba
a külvilágot, s tükrözték Jilseponie minden hangulatát. Amikor Pony szemeiben
szomorúság ült, Elbryannak is elfacsarodott a szíve, de amikor ragyogtak az örömtől, a
fiúnak is táncos kedve támadt.
A lánynak telt és nagy volt a szája is. A fiúk sokszor csúfolták Ponyt emiatt: azt
mondogatták, hogy ha rátapasztja az ablakra, örökre ottragad! Elbryannak azonban
semmiféle gúnyos gondolata nem támadt ebben a pillanatban. Inkább hívogatónak érezte
azoknak az ajkaknak a puhaságát...
- Időben visszaérek reggelihez - mondta Pony az anyjának.
- Éjszaka veszedelmes az erdő! - figyelmeztette az anyja.
- Vigyázni fogok! - felelte a lány.
Elbryan visszafojtott lélegzettel figyelt. Azt hitte, hogy Pony anyja, aki sokszor nagyon
szigorú, most alaposan leszidja a lányát. Az asszony azonban csak sóhajtott, s
lemondóan magára csukta a kunyhó ajtaját.
Pony is sóhajtott, s megrázta a fejét, mintha elege lenne a felnőttekből. Megfordult, és
már indult volna, amikor Elbryan hirtelen előtte termett.
Ösztönszerűleg ütött, de Elbryan bölcsen hátraugrott.
- Késtél - szólt a fiú.
- Inkább korai vagyok - vágott vissza Pony. - Túlságosan is korai. És fáradt.
Elbryan vállat vont, majd észak felé biccentett, aztán gyors léptekkel nekiindultak. Pony
minden panaszkodás ellenére nem csak tartotta a lépést, de hamar meg is előzte a fiút.
Szemlátomást épp olyan izgatott volt, mint Elbryan. Az izgalom örömbe csapott át, amikor
kiértek a faluból, és elkezdtek felmászni a gerincre. Pony visszanézett dél felé, és
mosolyogva, áhítattal torpant meg, aztán az égre mutatott. - A Dicsfény - lehelte.
Elbryan követte a tekintetét, s ő is elvigyorodott.
A déli égen, több mint félúton, a láthatár felett tündökölt Korona Dicsfénye, a mennyei öv
- finom színkavalkád, vörös, zöld és kék, mélybíbor derengés, mint valami
megelevenedett szivárvány. A Dicsfényt néha-néha nyári estéken is lehetett látni, de csak
a rövidebb éjszakák mélyén, amikor a gyerekek, de még a felnőttek is mélyen aludtak.
Elbryan és Jilseponie már látták néhányszor, de sosem olyan tisztán és ragyogóan, mint
most.
Azután távoli, fuvolázó hang ütötte meg a fülüket. Lágy zene, tökéletes melódia szállt a
fagyos levegőben, alig érezhetően.
- Az erdei szellem - suttogta Pony, de Elbryan meg sem hallotta. A lány újra elismételte a
nevet, lélegzetvisszafojtva. Az erdei szellem közkeletű legenda volt Erdőtájon. A félig
ember, félig ló lény volt a fák őre, az állatok barátja, de főleg a vadlovaké, amelyek az
északi vízmosásokban nyargalásztak. Ponyt egy pillanatra megriasztotta, hogy egy ilyen
teremtmény jár a közelben, de félelmét hamar elmosta a Dicsfény csodája, s a bűbájos
muzsika. Hogy is lehetne veszélyes valami, ami ilyen szépen furulyázik?
Sokáig álltak a hegyoldalban némán. Nem néztek, nem is gondoltak egymásra. Elbryan
tökéletesen egyedül érezte magát, mégis mintha eggyé vált volna a világegyetemmel, a
mindenség kicsiny részeként, az örökkévalóság apró, de végtelen villanásaként.
Gondolatai felszálltak a földről, a lét érzéki tapasztalatai közül a szellem ismeretlen,
elragadtatott öröme felé. A „Mather” név villant fel benne egy pillanatra, nem tudta, miért.
Úgy érezte, mintha nem ismerne semmit, és mégis mindent tudna. A világ, a béke, az
örökkévalóság titkai mind ott voltak előtte, tisztán és igazan. Egy dal zendült a szívében,
szavak nélkül, s melegséget érzett szétáradni egész testében, pedig éppen nem is volt a
része ennek a hústestnek.
Az érzés azonban hamar elmúlt - túlságosan is hamar. Elbryan felsóhajtott és Ponyhoz
fordult. Mondani szeretett volna valamit, de nem találta a szavakat. Látta, hogy a lány is
valami olyasmit érzett, amit szavakkal nem lehet kifejezni. Az ifjú hirtelen nagyon közel
érezte magát Ponyhoz, mintha valami nagyon különleges és intim dolgot éltek volna át
együtt. Vajon hányan látták ugyanígy a Dicsfényt, és értették meg rejtelmes szépségét?,
tűnődött. Dundalis felnőttei a maguk kérgességével és zsörtölődésével biztos nem,
gondolta, de a gyerekek sem, mert őket lefoglalja a saját szertelenségük.
Nem, ez csakis az ő élményük - az övé és Ponyé. Nézte, ahogy a lány lassan
visszasüllyed a környező valóságba, az éjszakai hegyoldalba. Szinte látni vélte, ahogy
szelleme visszaereszkedik a nyúlánk testbe - amely napról napra egyre formásabb.
Elbryan legyűrte magában a hirtelen, megmagyarázhatatlan késztetést, hogy
odarohanjon és megcsókolja Ponyt.
- Mi az? - kérdezte a lány, aki látta, hogy a fiú arcán zavar, aztán rémület suhan át.
Elbryan elfordította a fejét, s haragudott, hogy ilyen érzéseket enged meg magának.
Elvégre Pony lány, s bár Elbryan nyíltan elismerte barátságukat, megijesztették az
ilyesfajta mélyebb érzelmek.
- Elbryan! Ez a dal! Az erdei szellem? - kérdezte a lány.
- Én nem hallom - felelte a fiú, pedig ha figyelt, még most is ki tudta venni a távoli
melódiát.
- Akkor mi? - faggatózott Pony.
- Semmi - morogta Elbryan. - Gyere már. Mindjárt hajnalodik. Fürgén nekiindult az
emelkedőnek, s nemegyszer négykézláb kúszott a sűrű avarban. Pony megállt, és figyelni
kezdte. Lassan elmosolyodott, s kissé el is pirult. Gyanította, milyen érzésekkel küszködik
Elbryan, mert az év elején maga is átesett ugyanezen.
Akkor úgy nyerte meg a harcot, hogy elfogadta, sőt, keblére ölelte ezeket az érzéseket, a
melegséget, ami elöntötte, valahányszor Elbryanra pillantott. Remélte, hogy Elbryan is
csatát nyer, az övéhez hasonló eredménnyel.
A gerinc tetején érte utol barátját. Mögöttük sötéten és némán pihent Dundalis. Az egész
világ mozdulatlannak tűnt, madár sem kiáltott, szél sem rezdült. Egymás közelében,
mégis külön ültek le. Néhány lábnyi távolság s Elbryan zavara választotta el őket. A fiú
nem mozdult, pislogni is alig pislogott, csak meredt egyenesen előre, a völgyre, habár
ahhoz is sötét volt, hogy egyáltalán felismerje a helyet.
Pony elevenebb volt. Tekintete Elbryant fürkészte, amíg a fiú láthatólag zavarba nem
jött. Ekkor a lány udvariasan elfordította az arcát, s a falut kezdte figyelni - mindössze
egyetlen házban égett gyertyafény -, aztán megint a Dicsfényt vette szemügyre, amely
immár halványulóban volt a déli égbolton. A fényesebb színeket még mindig ki tudta
venni, de az a különleges pillanat, a belső ragyogás csodája eltűnt. Már megint Jilseponie
volt, egyszerűen Jilseponie, aki a hegytetőn ül a barátjával, s várja apja meg a többi
vadász érkezését. S közeledett a pirkadat. Pony észrevette, hogy egyre többet lát a
faluból, ki tudja venni az egyes házakat, de még a Crawyer-erőd néhány őrhelyét is.
- Majd ma - szólalt meg váratlanul Elbryan, s a lány újra a fiúra nézett. Az visszanyerte
fesztelenségét, a kényelmetlen gondolatok elenyésztek az éjszaka sötétjével. - Ma
visszatérnek - bólogatott.
Pony elmosolyodott. Remélte, hogy így lesz.
Némán ültek, s a nap kezdett útjára indulni. A széles völgy sűrű sötétje lassan
elkülöníthető foltokra oszlott - ezek örökzöldek voltak, ősi fák, Korona legvénebb katonái.
A fatörzsek büszkén meredtek az ég felé, pedig még kétszer akkorák sem voltak, mint
Elbryan. A látvány roppant érdekes volt ebből a nézőpontból. A fák közti talaj élénken
visszaverte a reggeli napfényt, mert az aljnövényzet nem sötét volt, hanem sűrű és fehér:
rénszarvas-zuzmó. Elbryan imádta a zuzmót, akárcsak a többi gyerek. Valahányszor a
fehér szőnyegre tekintett, legszívesebben levetette volna a cipőjét, hogy mezítláb gázoljon
át a puha, simogató réten. A zuzmó helyenként térdmagasságnál is tovább ért.
Most is legszívesebben ledobta volna magáról a cipőjét, az összes ruháját, ahogy annak
idején annyiszor...
De hirtelen rádöbbent, hogy kivel van, eszébe jutottak korábbi érzései. Mélyen elpirult és
elfordult Ponytól.
- Ha azelőtt jönnek, hogy a nap túl magasra menne, egy mérföldről észreveszem őket -
szólt Pony. Mégsem előre nézett, hanem a hátuk mögé, délre. Jócskán benne jártak már
az őszben, s a fák, de főleg a juharok már élénk színekben virítottak,
sárga-vörös-narancsba borítva a völgyet:
Elbryan örült, hogy a lány másfelé figyelt, és nem vette észre az ő pirulását. - Ott jönnek,
a völgy oldalában! - helyeselt, s a völgy északkeleti lejtőjére mutatott. - Vagy egy
mérföldre innen!
Becslésük azonban túlságosan derűlátónak bizonyult, mert a látvány szépsége
megzavarta távolságérzéküket. Valóban a visszatérő vadászokat látták meg, legnagyobb
örömükre, de csak akkor, amikor a kis csapat a tál alakú völgy alján járt már: apró alakok
sora.
Egymás szavába vágva találgatták, ki halad elöl, de a fák minduntalan eltakarták előlük a
menetet.
- Egy zsákmányvivő rúd! - kiáltotta a fiú.
- És még egy! - tette hozzá Pony örömmel, s boldogan verte össze két tenyerét. A
vadászok bizonyára zsákmánnyal tértek vissza - jávorszarvassal, rénszarvassal,
fehérfarkú szarvassal -, lábuknál fogva rudakra kötözött állattetemekkel, s Ponyék úgy
látták, hogy a vadászat most csakugyan sikeres volt. Türelmük hamar elfogyott.
Felpattantak, s rohantak le a meredekebb lejtőn, hogy a legrövidebb úton érjenek a
közeledő csapathoz.
A hegytetőről nézve a völgy beláthatónak és nyitottnak tűnt, de jól tudták, hogy odalent
zavarba ejtő és ijesztő is lehet. A zömök, de terjedelmes fenyők közt alig néhány lábnyira
lehetett csak látni. Hamar elváltak egymástól, és hosszú percekig vitatkoztak, hogy melyik
a legjobb irány apáik felé.
- A nap délkeleten van - emlékeztette Elbryan Ponyt. Kihúzta magát, s kezébe vette az
irányítást. A nap még nem kelt fel eléggé ahhoz, hogy kibukkanjon a völgy pereme mögül,
de azért sejtették, hol lehet. - A vadászok északkeletről közelednek, tehát csak annyi kell,
hogy a nap mindig a jobb vállunk mögött legyen.
Ez elég logikusnak tűnt, így hát Pony egy vállrándítás után hagyta, hogy Elbryan
vezessen, s nem hozta szóba, hogy ha egyszerűen kiabálnának egy nagyot, apáik
meghallanák és magukhoz vezetnék őket.
Elbryan határozottan nyomult előre az örökzöldek között, s még csak hátra sem nézett,
hogy Pony a nyomában van-e. Amikor meghallotta a vadászokat, még gyorsabbra fogta a
tempót. Megdobbant a szíve, amikor felismerte apja mélyzengésű hangját, habár a
szavakat még nem tudta kivenni.
Pony utolérte, sőt, le is előzte, s elsőnek tört át az utolsó fenyőkön, az érkezők előtt álló
tisztásra.A vadászok döbbent, vad reakciója megdermesztette Elbryant. A fiú alig hallótta
apja éles hangú szidását. Csak úgy itta magába a látványt: egy rénszarvas, egy őz, egy
sor nyúl, egy...
Elbryan és Jilsepone döbbenten, mozdulatlanul bámultak. Apáik, akik előrejöttek, hogy
újra megdorgálják gyermekeiket, mégiscsak elálltak a dologtól. Tudták, hogy a negyedik
rúd terhének látványa épp elég alapos lecke lesz.

A nap már magasan járt, fényesen sütött, a falu pedig ébren volt, mire Elbryan és Pony
visszaért a vadászokkal Dundalisba. Izgatott, rémült és elképedt pillantások kísérték a
menetet, de főleg a negyedik rúdon lógó emberforma alakot.

- Goblin? - kérdezte az egyik asszony, s lehajolt, hogy jobban szemügyre vehesse a lény
emberszerű arcát: a csapott homlokot, hegyes orrot, az apró, de tökéletesen kerek
szemeket, melyek most hályogos-sárgán meredtek a semmibe. Az asszony
megborzongott, amikor meglátta a goblin száját: a kusza fogsort, a zöldessárga, befelé
görbült agyarakat. A halott álla keskeny volt, de állkapcsa izmos. Nem volt nehéz
elképzelni, hogy milyen fájdalmas a harapása, s milyen nehéz lehet kiszakadni belőle.
- Tényleg ilyen színűek? - kérdezte az asszony, és bátran megérintette a goblin bőrét. -
Vagy csak halálukban lesznek ilyenek?
- Zöldek és sárgák - felelte egy öreg, pedig ő nem is volt kint vadászni. Elbryan
szemügyre vette a ráncos, hajlott hátú apókát, akit Brody Gentle-nek hívtak, de a
gyerekek általában Budinak csúfolták, azután gyorsan elszaladtak. Az öreg Brody
mogorva alak volt, dühös a világra és saját öregségére. Könnyű célpontja lett így a
kölyköknek, mert dühödten eredt utánuk, de nem volt elég gyors ahhoz, hogy elkapja
őket.
- Bizony goblin - folytatta az öreg Brody, szemlátomást élvezve a figyelmet. - Méghozzá
nagy. Elve is, holtan is zöldek meg sárgák, habár ez itt már kezd szürkülni. - Olyan
megyetően kezdett kuncogni, mintha ezzel is alá akarná támasztani goblintani ismeretinek
hitelét. Goblinokat ritkán lehetett látni. Sokan inkább legendának tartották őket, mint
valóságnak. Dundalisban és Erdőtáj többi határfalujában, a Vadonvidék itteni szélén sem
láttak goblint az élő falusiak emlékezete szerint - Brody Gentle kivételével.
- Te már láttál goblint? - kérdezte Olwan Wyndon, Elbryan apja, és ahogyan a kezét
karba fonta, elárulta kétkedését.
- Számtalanszor elmeséltem! - füstölgött az öreg.
Olwan Wyndon bólintott. Nem akarta Brodyt legendás dührohamainak egyikébe kergetni.
A falu közös házának kandallója mellett Brody végeérhetetlen történeteket mesélt ifjúkora
goblinjairól, óriásairól, akik Dundalis kezdeti napjaiban a jámbor emberek útjába álltak. A
legtöbben udvariasan végighallgatták, de akadtak, akik a fejüket rázták és a szemüket
forgatták, ha a vénség éppen nem nézett oda.
- Úgy hírlik, Dudvaréten is láttak goblint - szólt egy másik férfi. Az általa említett másik
falu nagyjából húsz mérföldre nyugatra feküdt Dundalistól.
- Gyerekbeszéd volt az - vágott közbe gyorsan Olwan Wyndon, elhallgattatva a kezdődő
ideges suttogást.
- Sok dolgunk van, neked pedig sok mesélnivalód - szólt közbe Poriy apja. - De majd
inkább a közös házban, egy jó kis húsleves után.
Olwan bólintott, és a sokadalom lassan szétszéledt. Az utolsó ember még jól megnézte a
goblint, ami valóban egyre szürkébb lett. Elbryan és Pony hosszan ólálkodtak a tetem
körül, s alaposan végigtanulmányozták. Pony jól hallotta barátja lekicsinylő szortyintását.
- Kicsi, mint egy nyolcéves gyerek - legyintett a fiú. Ez kissé túlzás volt, de a goblin
valóban nem lehetett sokkal magasabb négy lábnál, és súlyban sem nyomhatott Elbryan
negyven kilójánál többet.
- Talán még gyerek - vélte Pony.
- Hallhattad az öreg Budit - ellenkezett Elbryan. - Azt mondta, hogy még nagy is.
- Elég vadnak tűnik - hajolt közelebb Pony. - Emlékszel a borzra? - kérdezte halkan. -
Harmadekkora sem volt.
Elbryan elsápadt és elfordult. Nyár elején néhány kisebb gyerek hurokba csalt egy
borzot. Amikor visszatértek a faluba a hírrel, Elbryan, a rangidős átvette a
parancsnokságot, s a csapat élén visszatért a tetthelyre. Merészen odament az állathoz,
de ekkor látta, hogy a borz elrágta a bőrszíjakat. Amikor a kis jószág Elbryanra támadott
kivicsorított fogakkal, a fiú, a legenda szerint - mert a gyerekek körében ez valódi legenda
lett -, „olyan gyorsan elfutott, hogy észre sem vette, csak egyenesen felfutott egy fára, és
még csak nem is kapaszkodott közben a kezével."
A többi gyerek is elszaladt, de nem olyan messzire, hogy ne látták volna Elbryan
megszégyenülését. A borz diadalmasan várakozott Elbryan fája alatt, s több mint egy
óráig tartotta sakkban a fiút.
Ostoba borz, gondolta Elbryan, és Ponytól sem szép, hogy felhozza ezt a dolgot.
Otthagyták a goblint.
A lány arcáról lehervadt a mosoly. Arra gondolt, hogy talán túl messzire ment.

Aznap este mindenki ott volt a közös házban, pedig addigra már szinte senki sem akadt,
aki ne hallotta volna a goblinharc történetét. A vadászcsapat egy hattagú goblinbandára
bukkant, pontosabban összetalálkoztak: egyszerre értek ki egy nyílt, köves folyópartra,
egymástól alig húsz lépésnyire. Az első döbbenet elmúltával az egyik goblin elhajította
lándzsáját, s megsebesítette az egyik embert. Az ezt követő harc rövid és kegyetlen volt,
sérülésekkel mindkét félnél, sőt, harapott sebekkel az emberek oldalán, de később a
számbeli hátrányban lévő goblinok épp oly gyorsan eltűntek az aljnövényzetben, mint
ahogy megjelentek. Az egyetlen komoly sebet a halott goblin szenvedte - lándzsaszúrást
kapott a tüdejébe. Próbált volna a társaival együtt elmenekülni, de már nem kapott
levegőt, s a bozót előtt összeesett.
Olwan Wyndon újra elmondta a teljes történetet mindenkinek, s igyekezett nem szépíteni
rajta. - Három további napon keresztül kerestük még a goblinok nyomait - fejezte be.
Azonnal két kupa emelkedett a levegőbe. - Shane McMichaelre! - rikkantotta kórusban a
két kupatulajdonos.
- A goblinölőre!
Ujjongás csapott fel, és Shane McMichael, ez a csendes, vékony ifjú - alig néhány évvel
idősebb, mint Elbryan - kelletlenül előrelépett, hogy Olwan mellé álljon a kandalló előtt.
Sűrű noszogatás közepette előadta a párbajt, a ravasz cselt, a hárítást, majd az egyenes
döfést, amit a goblin már nem tudott kikerülni.
Elbryan itta az ifjú minden szavát, s szinte látta maga előtt a harcot. Rettentően irigyelte
Shane-t.
Ezek után a beszélgetés sora a nemrégiben történt eseményekre fordult, a dudvaréti
goblin-észlelésre, illetve egyes dundalisiak merész állításaira, miszerint ők is láttak óriási
lábnyomokat, csak éppen nem szóltak róla eddig. Elbryan eleinte minden egyes szót
figyelt, de apja testtartását látva hamar rájött, hogy a fecsegés java része csak a
figyelemfelkeltést szolgálja. Elbryant meglepte, hogy felnőttek képesek így viselkedni,
különösen a helyzet súlyosságát tekintetbe véve.
Ezután egy előadás következett a goblinokról általában, Brody Gentle főszereplésével. A
számtalan kisebbfajta goblintól a veszedelmes, torz fomori óriásokig. Brody szakértő
hanghordozással beszélt, mégsem csüggtek a szavain. Még Elbryan is hamar észrevette,
hogy az öreg nem sokkal tud többet a goblinokról, mint bárki más, abban pedig
kételkedett, hogy Brody valaha is látott volna fomori óriást. A fiú Ponyra pillantott, aki
szemlátomást egyre jobban unatkozott, s az ajtó felé intett.
A lány már kint is volt, mielőtt Elbryan felállhatott volna a helyéről.
- Szócséplés -jelentette ki Elbryan, amikor kiért. Hideg volt az este, így hát közelebb
húzódott Ponyhoz, hogy ne fázzon.
- De hát itt van a halott goblin - íntett Pony a csűr felé, ahová a tetemet helyezték. - Apád
története épp elég valódi.
- Én Brodyra gondoltam...
- Tudom, hogy rá gondoltál - felelte a lány. - Én sem hiszek neki... legalábbis nem
teljesen.
Elbryan arcán jól látható volt a megdöbbenés erre a kiegészítő megjegyzésre.
- Léteznek goblinok - magyarázta Pony. - Ezt jól tudjuk. Tehát azok, akik először jöttek el
a Vadonvidék peremére, hogy megalapítsák Dundalist, talán tényleg harcoltak...
- Fomoriakkal? - kérdezte hitetlenül Elbryan.
Pony vállat vont. Beszélni sem akart az óriásokról, miután látta a goblint.
Elbryan nem vitatkozott, habár még mindig nem hitt az öreg szavaiban. De mint mindig,
most sem maradtak meg benne a rossz gondolatok, amikor Jilseponie feléje fordult és a
szemébe nézett. A lány arca csak néhány ujjnyira volt a fiútól, s a kék szemek pillantása
Elbryan zöld tekintetébe fúródott.
A fiúnak elállt a lélegzete. Pony közel van, ilyen közel, és nem hátrál el!
Sőt, még közelebb jön, döbbent rá Elbryan, és egyre közelebb tolja az ajkait. A fiú
pánikba esett, s hirtelen érthetetlen érzések törtek rá. Az egyik fele menekülni akart, de a
nagyobbik fele meglepő módon nem hagyta mozdulni.
Ekkor a közös ház ajtaja recsegve kinyílt, s ők szétrebbentek.
A kisebb gyerekek köréjük sereglettek. - Most mit fogunk csinálni? - kérdezte az egyik.
Elbryan és Pony összenéztek.
- Készen kell állnunk, ha a goblinok visszajönnek - jelentette ki egy fiú.
- Soha nem is voltak itt - szólt Pony.
- De majd lesznek! - vágta rá a fiú. - Kristeena mondta. Minden szem Kristeenára fordult,
a tízéves kislányra, aki állandóan Elbryant bámulta. - A goblinok mindig eljönnek a
halottaikért - magyarázta buzgón.
- Honnan tudod? - kérdezte kétkedve Elbryan, s hanghordozása mélyen megbántotta a
kislányt.
Kristeena a földet kezdte rugdosni. - A nagymamám így tudja - felelte félénken, s Elbryan
megbánta, hogy olyan kemény volt vele. A gyerekek elhallgattak, s várták a vezér
kinyilatkozását.
Pony sokszor mondta, hogy Kristeena milyen kedves, hisz nem tekintette vetélytársnak a
tízéves gyereket.
- Nyilván tudja, amit tud - adott neki igazat Elbryan, s Kristeena arca felragyogott. - És jól
is hangzik. - A csűr felé fordult, a kisebbek pedig követték pillantását.
- És ha a goblinok visszatérnek, készen kell állnunk - határozott Elbryan. Ponyra
kacsintott, s meglepve látta, hogy a lány komoly homlokráncolással válaszol.
Talán ez több mint játék.

2. fejezet

Az igazhívő

Huszonöten álltak egy sorban vastag, barna, nagyujjú köpönyegekben, mélyen az


arcukba húzott csuklyával. Némán és szerényen, fejüket lehajtva álltak, kezüket
összekulcsolták maguk előtt, de a bőrük sehol sem villant ki az anyag bő ráncai közül.
- Kegyesség, méltóság, szegénység - szólt az öreg rendfőnök, Dalebert Markwart
orrhangon. Az erkélyen állt a St.-Mere-Abelle kolostor főbejárata fölött. Ez a kolostor
Medvehonc királyságának legelőkelőbbike volt itt, Korona északi, mérsékelt vidékén. A
délkeleti tengerpart szikláival szinte egybefonódva a St.-Mere-Abelle már vagy egy
évezrede állt ünnepélyesen és sötéten, s a szerzetesek minden egyes nemzedéke csak
tovább gyarapította az amúgyis hatalmas épületet. A szürke kőfalak mintha egyenesen a
sziklából nőttek volna ki, hogy meghosszabbításai legyenek a föld erejének. Zömök
tornyok szegélyezték a fal minden egyes fordulóját, s a keskeny, lőrésszerű ablakok
jelezték, hogy a kolostor a mély elmélkedés és a védekezés célját szolgálja. Az épület
látható részei lenyűgöző látványt nyújtottak: csak a tengeri oldalfal több mint egy mérföld
hosszú volt. A falak mögött azonban nemigen lehetett látni semmit: az épület fő része a
föld alatt terült el, alagutakkal és hatalmas termekkel, ahol fáklyákkal vagy mágiával
világítottak. Hétszáz szerzetes és további kétszáz szolga élt itt. Sokuk nem is hagyta el
soha a helyet, legfeljebb rövidebb kiruccanások erejéig, jobbára a közeli falu három
mérföldnyire lévő piacára.
A huszonöt új tanítvány libasorban állt egymás mögött. Mivel magassági sorrendbe
állították őket, Avelyn Desbris a maga szálas, nagycsontú termetével majdnem leghátul
várakozott. Huszonketten álltak előtte, s csak ketten mögötte. Alig hallotta az öreg apát
szavát az sziklák közt süvítő állandó szélzúgásban, de nem is nagyon törődött vele. Élete
eddigi húsz éve alatt szinte mindig erről a napról álmodott, s oly szilárdan szemelte ki
magának St.-Mere-Abelle rendjét, ahogy egy tábornok a következő hódítás színhelyét.
Nyolc év tanulás, nyolc év nehéz próbatétel után jutott el ide, egyike a megmaradt
huszonötnek, abból a kétezer húszévesből, akik nekiindultak az útnak, hogy
bebocsáttatást nyerjenek ebbe az új osztályba az úr 816. Évében.
Avelyn merészen kipillantott a csuklya alól a kolostor bejárata előtt, az út mellett álló
maroknyi nézőközönségre. Anyja, Annalisa, és apja, Jayson is itt voltak, habár anyja
megbetegedett, és nem volt valószínű, hogy valaha is visszajut Youmaneff falujába,
amely körülbelül háromszáz mérföldnyire feküdt a parttól. Avelyn bizonyosan tudta, hogy
most látja őt utoljára, s talán az apjával is utoljára találkozik. Avelyn tíz gyermek közül a
legfiatalabb volt, s szülei már a negyvenes éveikben jártak, mikor ő megszületett. Az
előtte következő testvére hét évvel volt idősebb nála, ezért nem is állt túl közel a
testvéreihez. Mire elég nagy lett ahhoz, hogy felfogja a család fogalmát, a gyerekek fele
már ki is repült onnan.
Mégis boldog volt az élete, s közel állt szüleihez, közelebb, mint bármelyik testvére.
Különösen szoros volt a kapcsolata Annalisával, aki alázatos és lelkiekben gazdag
asszony lévén mindig is arra biztatta fiát, hogy kövesse Isten útját.
Avelyn lesütötte a szemét. Félt, hogy megbüntetik, ha rajtakapják, hogy kukucskál. A
szóbeszéd szerint ennél kevesebbért is küldtek már el diákokat a St.-Mere-Abelle-ből.
Felidézte magában az anyját azon a sok évvel ezelőtti napon, amikor bejelentette, hogy a
kolostorba készül. Szinte maga előtt látta az asszony könnyeit, a szelíd, már-már isteni
mosolyt: Ez a kép, ez a megerősítés olyan élesen égett bele Avelyn gondolataiba, mintha
rá lenne festve a szemhéja belsejére. Mennyivel fiatalabbnak és elevenebbnek tűnt akkor
Annalisa! Az utóbbi néhány év nagyon megviselte: egyik betegség érte a másik után.
Azonban eltökélte, hogy látni fogja ezt a napot, és Avelyn tudta, hogy ezután már nem
lesz, ami életben tartsa az anyját.
Ez azonban Avelynnek és Annalisának is megfelelt így. Az anya célja valóra vált, egész
életét a nagylelkűség szellemében élte le. Avelyn tudta, hogy sírni fog, ha megkapja a
halálhírét, de azt is tudta, hogy könnyeit az önzőség fakasztja majd - saját magát és saját
veszteségét siratja majd, nem Annalisát, aki addigra már sokkal jobb helyen lesz.
A hatalmas kapuszárnyak csikorogva kitárultak, s felriasztották az ifjút gondolataiból.
- Kívántok szabad akaratotokból Isten szolgálatába lépni? - tette fel a kérdést Dalebert
Markwart apát.
A huszonöt újonc egybehangzó „igen”-nel válaszolt.
- Akkor hát tegyetek bizonyságot kívánságotokról - folytatta az apát. - Járjátok végig az
Önként Vállalt Szenvedés útját!
A sor megindult előre. - Én Istenem, Mi Istenünk, Egy Istenünk - kántálták a diákok, s
hangjuk még erősebb lett, amikor az elsők beléptek a két sorban álló szerzetesek közé -
akik az előző két év osztályaiból maradtak -, és nehéz fa sulykolókat tartottak a kezükben.
Avelyn hallotta a csapásokat, az akaratlan felszakadó nyögéseket, sőt, kiáltásokat az
elöl álló diákok felől. Visszahúzódott önmagába, csak a kántálásra koncentrált, s hallgatta
saját szavait, belekapaszkodva hitébe, s a tagadás falát építve maga köré. Olyan mélyen
merült meditációjába, hogy az első néhány csapást nem is érezte, de a későbbiek is csak
apróságnak tűntek, pillanatnyi fájdalomnak a rá váró örök boldogság előtt. Egész életében
Isten szolgálatába akart lépni. Egész életében erről,a napról álmodott.
Most elérkezett az ő ideje, az ő napja. Úgy ment végig a sorfal között, hogy az
egyenletes kántáláson kívül semmiféle hang nem hagyta el az ajkát.
Ez a tény nem kerülte el sem Markwart apát figyelmét, sem a többi szerzetesét, akik áz
új osztály beavatását figyelték. Az Avelyn sorában haladók közül senki más nem
mondhatta el magáról ugyanezt. Az Önként Vállalt Szenvedés útját sok éve nem járta
meg senki ilyen csendesen.

St.-Mere-Abelle roppant kőkapui visszhangos csattanással zárultak be. Annalisa Desbris


megborzongott. A férje átölelte: tudta, milyen testi és lelki fájdalmat érez a felesége.
Akárcsak Avelyn, úgy Annalisa is tudta, hogy többé nem látja a fiát ezen a világon.
Átadta őt Isten szolgálatának, ami nagy örömére szolgált. A végleges elválás nagyon is
valós emberi fájdalma mégis belemart gyenge szívébe, s kiszívta az erőt apró lábaiból.
Jayson azonban mellette állt, ahogy mindig. Neki is könnyes volt a szeme, de Annalisa
örömkönnyeivel ellentétben Jaysonban a szomorúság és düh tusakodott. Nyíltan sosem
szólalt fel Avelyn döntése ellen, magában azonban - gyakorlatias ember lévén - mindig
úgy gondolta, hogy a fia egyszerűen eldobja az életet.
Persze tudta, hogy ezt nem mondhatja el Annalisának. Egyetlen szó is megölhetné őt.
Jayson csak remélhette, hogy valamiképp haza tudja vinni, hogy a saját ágyában
halhasson meg.

Avelyn már elfeledkezett a szüleiről, amikor a csoport áthaladt a szélfútta udvaron és


besorjázott a St.-Mere-Abelle nagy fogadótermébe. Most már ő is kiadott egy önkéntelen
hangot: a hitetlenkedés és az öröm sóhaját.
A terem nem tűnt világosnak. Csupán néhány apró ablak derengett a magas falban.
Szabályos távolságra egymástól fáklyák égtek, s a csarnok roppant oszlopai mintha
táncoltak volna az imbolygó fényben. Avelyn még sosem volt ekkora helyiségben, s nem
tudta megérteni az erőfeszítést, ami ezt a termet létrehozta. A faluja, Youmaneff teljes
egészében befért volna ebbe a csarnokba, s még a lóistállónak is maradt volna hely!
A falat díszítő kárpitok sem voltak kevésbé nagyszerűek: minden tenyérnyi területen
csak úgy tobzódtak a részletek - látvány a látványban, finom vonalak, apró ábrák. Avelyn
nem tudta levenni róla a tekintetét. A szőttesek szinte teljesen beborították a falat, az
ablakok és a fegyverállványok kivételével. Kardok, lándzsák, hatalmas fejszék, hosszú
tőrök, kampós élű vagy hegyes, hosszú fegyverek csillogtak mindenütt. Változatos
páncélzatok álltak a falnál, néma őrszemekként. Volt itt minden, az ősi behreni falapos
páncéltól kezdve az Egyszívű Gárda - a király személyes őrsége - erős fémvértezetéig. Az
egyik fal előtt hatalmas, körülbelül tizenöt láb magas szobor állt súlyos, szőrmével szegett,
szegecses fémlapokkal és nehéz gyűrűkkel kivert bőrköntösben. Egy fomori szobra,
gondolta megborzongva Avelyn, harcias fajtája jellegzetes öltözékében. A hatalmas alak
mellett, mintegy ellenpontként, két apró figura állt, az egyik alig feleakkora, mint Avelyn, a
másik kicsit nagyobb, de karcsú és törékeny. A kisebbik alakon könnyű bőrtunika és
kézipajzs volt, hüvelykujján és alkarján fém védőlapokkal. Vörös barettsapkája árulta el
valódi kilétét. Powri szobra, gondolta Avelyn. A gonosz, törpeforma powrikat
,véressapkásoknak" is nevezték, mert megvolt az a rossz szokásuk, hogy sapkájukat -
amely speciálisan kikészített emberi bőrből volt - addig áztatták áldozataik vérében, amíg
a sapka el nem nyerte jellegzetes élénkvörös színét.
A powri melletti szobor majdnem áttetsző szárnyaival egy elf, a rejtélyes Touel'alfar
képmása lehetett. Keze, lába karcsú, testén ezüstösen csillogó, finom láncszemekből álló
páncéling. Avelyn szívesen közelebb ment volna, hogy szemügyre vegye az éles
metszésű arcot s a páncél csodálatos szerkezetét. Ez a gondolat, s a lehetséges büntetés
rémképe azonban ráébresztette, hol is van, és mióta nincs tudatában a közvetlen
környezetének. Mélyen elvörösödött és lehajtotta a fejét, aztán lopva körülnézett. Hamar
megnyugodott, mert látta, hogy osztálytársai hasonlóképp el vannak bűvölve, az apát és a
többi szerzetes pedig láthatólag nem törődik ezzel.
El is várják az újoncoktól ezt az áhítatot, döbbent rá Avelyn, és most már nyíltabban
nézett körül a teremben. St.-Mere-Abelle Rendje nem csak kegyes és alázatos papjairól
volt híres, de kiváló harcosairól is. Avelyn előzetes képzésének nyolc éve alatt nem sokat
tanult a harcművészetekből, de gyanította, hogy a harcias jelleg a kolostor falai közt
jobban előtérbe kerül majd.
Avelyn számára ez egy kissé idegen volt. A szelíd és idealista ifjú csak Istent akarta
szolgálni, a békét fenntartani, gyógyítani és segíteni. Avelyn Desbris számára ennél
semmi sem érhetett többet a világon, sem a sárkányok kincse, sem a királyok hatalma.
Immár a St.-Mere-Abelle kapuján belül volt. Kitárultak előtte a lehetőségek. Legalábbis
így hitte.

3. fejezet

A tétova csók

A dolgok hamar lecsendesedtek Dundalisban. Amint az őrjárat visszatérését követő


napok hetekké olvadtak össze, a goblinok kérdése második helyre szorult a tél
közeledtének nagyon is kézzelfogható fenyegetése mögött. Sok volt a tennivaló: az utolsó
betakarítások, a hús tartósítása, a kunyhók foldozása, a kémények kitisztítása. A goblinok
veszedelme egyre távolibb lett, s egyre kevesebben ruccantak ki a faluból őrjáratozni.
Elbryan és barátai - köztük hat-hétéves gyerekek is - úgy érezték, hogy itt az ő idejük. A
felnőttek számára a goblinepizód kijózanító óvatosságot, azután bosszantó gondot
jelentett. A fiatalok számára azonban, akiknek sokkal élénkebben működött a fantáziájuk,
s akiknek kalandvágyát nem csorbította még igazi veszteség, a goblintámadás lehetősége
izgalmat, kihívást, hősiességet jelentett. Elbryan és barátai már az első nap felajánlották,
hogy járőröznek. Minden reggel odasomfordáltak a falu vezetőihez, s minden reggel
udvarias elutasítás volt az osztályrészük, hogy később valami közönséges munkát
sózzanak a nyakukba. Még Elbryan is, aki lassan felnőttsorba került, egy koszos
kéményben töltötte a hetet.
A fiú azonban megőrizte hitét, és tartotta a lelket a többiekben is. Tudta, hogy a felnőttek
kezdenek belefáradni a járőrözésbe, s egyre biztosabbak benne, hogy a goblineset
véletlen volt, egyetlen szerencsétlen találkozás, s a megvert banda messzire elmenekül,
nemhogy követné a vadászokat a faluig.
Most, hogy már két nyugalmas hét állt mögöttük, s néhány vad pletykán kívül semmi
sem történt, Elbryan érezte, hogy apja ellenállása egyre gyengül. Nem is volt meglepve,
amikor egy reggelen Olwan ahelyett, hogy a fejét rázta volna, lehajolt, és rajzolni kezdte a
földre a környék elnagyolt térképét, miközben elmagyarázta fiának, hogy merre menjenek.
Azon viszont már joggal - és kellemesen - lepődött meg Elbryan, amikor Olwan átadta
neki a családi kardot: egy két láb hosszú, rövid, zömök pengét. Nem volt túl
figyelemreméltó fegyver - a pengéje karcosnak és kissé rozsdásnak is tűnt -, de egyike
volt a faluban található kevés kardnak. - Gondoskodj róla, hogy a csapatod minden tagja
jól fel legyen fegyverkezve - figyelmeztette Olwan. - És arról is gondoskodj, hogy mindenki
tisztában legyen a fegyvere értékével és veszélyességével.
Olwan pontosan tudta, hogy mit jelent ez a fiúnak. Ha csak mosolygott volna és
találomra kiküldi a csapatot, akkor megfosztotta volna Elbryant valamitől: a fontosság
tudatától, amire a fiúnak nagy szüksége volt.
- Gondolod, hogy okos dolog fegyverrel kiengedni a gyerekeket? - kérdezte Shane
McMichael barátját, miután Elbryan elment. - Vagy egyáltalán kiengedni őket?
Olwan szortyintott és vállat vont. - A férfiakat, asszonyokat nem tudjuk nélkülözni -
felelte. - És ott van a másik őrjárat is, ha esetleg ellenség jönne a völgy felől. - Olwan
ismét szortyintott, s ebben a hangban volt valami tehetetlenség, ami meglepte
McMichaelt. Ő Olwant mindig is a falu leghiggadtabb és legmagabiztosabb fejének
ismerte.
- Amellett - folytatta a férfi -, ha a goblinok vagy a fomoriak elég közel merészkednek a
faluhoz ahhoz, hogy a fiam és a társai meglássák őket, akkor már mindegy, hogy itt
vannak, vagy kint az erdőben.
Shane McMichael ezzel nem szállhatott vitába, de a kimondott szavak eléggé
nyomasztották. Mivel Medvehonc évek óta békességben élt - a goblinok és a gonosz
óriások már csak legendaként éltek a falusiak emlékezetében -, s nem volt védekezésre
berendezkedve. Még fallal sem vették körül, ahogy a Vadonvidék régebbi településeit, s
az itteniek nem rendelkeztek sok és jó fegyverrel. A tizenkét tagú vadászcsapat
birtokában volt Dundalis száz lakosának fél fegyverkészlete. McMichael tudta, hogy
Olwannak igaza van, s beleborzongott a gondolatba: ha a goblinok elég közel jutnak
ahhoz, hogy Elbryanék meglássák őket, akkor az egész falu veszélyben van.
Olwan elindult, McMichael pedig kissé lecsillapodott, és követte őt. Valójában nem hitte,
hogy jönni fognak a goblinok: a faluban csak a pesszimista vén Brody károgott ilyesmiket.

A gyerekek járőrözése aznap el is kezdődött: huszonöten járták körbe Dundalis tál alakú
völgyének peremét. Volt egy másik csapat is, egy maroknyi nagyobb tizenévesé, akik
északkelet felé indultak a fenyők és zuzmók között. Tiszteletteljesen biccentettek fiatalabb
kollégáiknak, amikor azok elhaladtak mellettük a peremen: egyesek azt is emlegették,
hogy Elbryan őrjárata remek összekötőjük lehet a falu felé. A kötelező udvariaskodások
után még a végtelennek tetsző, eseménytelen órák sem tudták csillapítani a fiatalok
izgalmát. Elbryanékat most nem hagyták ki a fontos dolgokból, nem gyerekként kezelték
őket.
Ahogy múltak a napok - az idő hidegebb lett, a szél egyre inkább észak felé fordult -,
Elbryan csapata fokozatosan tökéletesítette őrjárati módszereit. Elbryan négy ötfős
csapatot hozott létre, és egy három főst, amelyik csapatról csapatra járt, míg ő és Pony
afféle bázisként szolgáltak a Dundalis melletti legmagasabb északi gerinctetőn, ahonnan
belátták a völgyet. Kezdetben sokan lázadoztak a beosztás ellen, főleg a nagyobb fiúk,
akik úgy képzelték, hogy Elbryan mellett a helyük. Némelyek még élcelődni is kezdtek
egyre szorosabbra fonódó kapcsolatán Ponyval. „Lovagold meg a Pony-lovat!" és hasonló
durva viccek járták.
Elbryan nem törődött a csúfolódással, kivéve, ha Ponyt sértegették: erre az esetre
kemény megtorlást helyezett kilátásba a tréfálkozóknak. Magával azonban nem
foglalkozott, hisz - legalábbis önmagának - már rég bevallotta, hogy Pony a legjobb és
legbizalmasabb barátja.
- Szórakozzanak csak a gyerekek - súgta oda Ponynak, hisz lassan már férfisorba lépett.
Amikor Elbryan éppen nem nézett rá, mert elment, hogy hullott fából szélvédő sáncot
építsen, Pony égető pillantást vetett a fiúra, s meleg mosoly terült szét az arcán.

De valami más is figyelte a fiút a gerinc egyik fenyőfájáról. Ügyesen lendült ágról ágra,
szinte zaj nélkül. Követte Elbryan minden mozdulatát, s állandóan szemmel tartotta őt.
Pony és Elbryan számára, bármilyen éberek voltak is, a lény láthatatlan és észrevétlen
maradt. Még ha egyenesen feléje néztek volna, akkor sem tűnik fel, annyira kecses és
folyékony volt a mozgása - s mindig a fenyőágak takarásában.Az ágak rezdülését talán
csak a szélnek vagy egy apró mókusnak tulajdonították volna.

Újabb hét telt el eseménytelenül. A faluban teljes erővel folyt a munka, a készülődés a
télre. A gerincen és a mögötte fekvő völgyben az unalom vált a legfőbb ellenséggé.
Elbryan fél tucat tagot vesztett őrjáratából e második hét elején. A gyerekek arra
hivatkoztak, hogy a szüleiknek szükségük van rájuk a ház körül, s nem engedik el őket.
Elbryan figyelmét nem kerülte el, hogy mind örültek az unalmas őrjáratozás alóli
felmentésnek.
A fiú azonban folytatta szorgalmas munkáját, átszervezte az útvonalakat úgy, hogy
nagyobb területet fedjenek le, hisz öt helyett csak három csapata maradt, néhány
hírvivővel.
- Holnap Shamust is elveszítjük - mondta Pony, miközben egymás mellett üldögéltek a
hegyoldal egyik bemélyedésében, két hatalmas fenyőfa védelmében. Későre járt már, s
szürke fellegek gördültek a délutáni nap elé. - Az anyja mondta nekem ma reggel, hogy ez
lesz az utolsó napja idekint.
Elbryan a kardja hegyével piszkálta a földet. - Akkor csak négyen maradnak a
csapatában - jegyezte meg tárgyilagosan.
Pony kiérezte a csalódottságot a hangjából, pedig a fiú igyekezett elleplezni. Elbryan
érezte, hogy élete első parancsnoki szerepe összeomlóban van, s katonáit elviszik tetőt
foltozni vagy csűrt javítani. Pony együtt érzett vele, de tudta, hogy így a legjobb.
- Azért hívják haza őket, mert nem jött semmiféle ellenség - emlékeztette szelíden a fiút.
- Jobb így, mint ha valóban szükség lett volna az őrjáratodra. Elbryan ránézett, s kicsit
felhős lett máskor oly csillogó tekintete.
- De lehet, hogy szükség is volt rá - tette hozzá Pony, hogy egy kicsit ápolja Elbryan
büszkeségét. - Honnan tudhatjuk, hogy a goblinok nem merészkedtek-e mégis Dundalis
közelébe?
Elbryan félrebillentette fejét, és beletúrt világosbarna hajába.
- Talán a felderítőik a közelünkbe jutottak - folytatta Pony. - Talán meglátták az
őrjáratunkat, és rájöttek, hogy nem lesz könnyű dolguk a faluval.
- De hát csak gyerekek vagyunk - fintorgott Elbryan.
Pony megrázta a fejét. - A legkisebbeken kívül mindnyájan nagyobbak vagyunk a
goblinoknál - vágta rá habozás nélkül, s ez a tény némi hitelt adott érvelésének. - Hát nem
az a legjobb hadsereg, amit az ellenfél meg sem mer támadni?
Elbryan nem felelt, de szemében kigyúlt az ismerős szikra. Megint lenézett a kusza
ábrára, amit maga elé rajzolt a földre.
Pony melegen elmosolyodott. Tudta, hogy jó munkát végzett. Nagyon jól esett neki, hogy
segíthetett Elbryanon, hogy megkímélhette az érzelmeit. Igazából nem hitte, hogy a
goblinok valóban erre jártak, s Elbryan sem gondolta így, de legalább volt valami okuk
hinni, hogy első felnőtt vállalkozásuk nem volt hiábavaló. Az az egyszerű tény, hogy
semmiben sem lehettek teljesen biztosak, épp elegendő bátorítás volt Elbryannak.
Pony ekkor megkockáztatott egy érintést: nem hagyhatta elmúlni ezt a pillanatot. Egyik
tenyerébe fogta Elbryan állát, és gyengéden maga felé fordította a fiú arcát.
- Remek munkát végeztél odakint - suttogta lágyan.
- De nem egyedül - kezdte Elbryan, a lány azonban a szájára tapasztott ujjával
elhallgattatta. Elbryan csak ekkor fogta fel, milyen közel vannak egymáshoz, alig két
hüvelyknyire. Hirtelen melegséget érzett, szédelegni kezdett, s meg is rémült.
Pony közelebb húzódott, és megcsókolta! A száján! Elbryan meg is ijedt, le is volt
nyűgözve. Tudta, hogy el kéne húzódnia, a földre köpnie, és azt mondania „Lányméreg!”,
hisz ez volt a szokásos reakció, mindig ezt tette, ha Pony vagy bármelyik más lány meg
akarta csókolni.
Valójában azonban a legkevésbé sem akart elhúzódni. Eszébe jutott, hogy milyen rég
próbálta Pony utoljára megcsókolni őt -legalább egy éve. Vajon félt tőle? Tudta, hogy
kiköpne és lánymérget kiáltana?
Vagy talán csak érezte, hogy eddig nem állt készen a csókra? Ez lehet az oka, vélte a
fiú, miközben a gyengéd csók - csukott szájuk alig ért össze - folytatódott. Pony jól ismeri,
jobban, mint ő saját magát. Az elmúlt napok, a kettesben töltött hosszú órák még
közelebb hozták őket egymáshoz.
Most meg itt van ez. Elbryan nem akarta, hogy véget érjen. Kicsit megmozdult, felemelte
a kardját, aztán arra gondolt, hogy ez esetlen és talán veszélyes is lehet, s a földre ejtette
a fegyvert. Merészen Pony hátára tette a kezét, közelebb húzta magához a lányt, s testén
érezte annak furcsán érdekes domborulatait. A pánik szélén járt - nem tudta, mit kéne
tennie, hová kellene raknia a kezét, vagy hogy egyáltalán szabad-e mozgatnia.
Elbryan csak azt tudta: nem akarja, hogy ez a csók véget érjen, s valami többet akar,
habár nem tudta biztosan, hogy mit. Szeretett volna még közelebb lenni Ponyhoz, testileg
és lelkileg egyaránt. Ez itt a legjobb barátja, az a lány - vagy inkább ifjú nő -, akit
megszeretett. Tavasszal ő maga férfi lesz már, Pony pedig felnőtt nő. Akkor hamarosan
megkérheti a kezét...
Ez a gondolat félelmet hozott, s Elbryan megpróbált elhúzódni - s el is szakadt a lánytól
annyi időre, hogy lélegzethez jusson. A félelmek azonban megint egy csapásra elvesztek
a melegség hullámában, amikor belenézett Pony csillogó kék szemébe, s látta a mosolyt,
amelynél őszintébbet és boldogabbat még sosem látott. Nemigen kellett neki nógatás,
hogy újra megcsókolja a lányt. Szorosan összebújtak.
A csók kíváncsi, majd sürgető lett, aztán újra szelíd. A ruhájuk összegyűrődött, s inkább
kényelmetlen akadálynak tűnt, mint szükségesnek. Habár hideg volt, Elbryan úgy érezte,
mintha melegebb lenne ruha nélkül. Most már elindult a keze, s már nem félt attól, hogy
megérintse Ponyt. Megsimogatta a lány nyakát, végigfuttatta ujjait az oldalán, s izmos
lábának külső felén. Elképedt, amikor Pony szája egy kicsit felnyílt, s Elbryan megérezte a
lány nyelvét a száján, puhán és hívogatóan.
Ez a pillanat volt Elbryan életének legcsodálatosabbika... Aztán egy csapásra végét ért:
rémült, rémisztő sikoly hallatszott. A párocska szétrebbent, talpra ugrottak, s tágra nyílt
szemmel meredtek a faluhoz vezető lejtőit szaladgáló alakokra, és az egyik házból - de
nem a kéményből - felszálló füstoszlopra.
Mégis eljöttek a goblinok.

Több száz mérfölddel arrébb egy szélfútta, kietlen vidéken, a Barbakánon, egy Aida nevű
hegység barlangjában a daktilusz szinte sütkérezett a háború érzésében. A démoni alak
érezte a Dundalisban haldoklók sikolyait, habár fogalma sem volt, honnan erednek ezek a
sikolyok. Talán a kósza goblin főnökök egyik akciója, vagy az egyik powri fosztogató
csapaté.
A daktilusz ezt nem tudhatta pontosan, de nem is volt fontos. Felébredt, s vele együtt
eljött a sötétség. Befolyása máris terjedőben volt a Koronán. A goblinok, a powrik s a többi
csatlós fajták már megérezték ezt az ébredést, s bátorságra kaptak.
A démon megfeszítette hatalmas szárnyait, s visszatelepedett a trónra, amit a korábban
börtönéül szolgáló obszidiánból faragott ki. Igen, a sötét rezgések erőteljesen terjedtek a
kőben. A háború, az emberi kín érzése.
Jó volt újra ébren lenni.
4. fejezet

Dundalis pusztulása

Elbryan és Pony hosszú pillanatokig álltak rémült döbbenetükben. Túlságosan


valószínűtlen és váratlan volt az, amit átéltek. A látottak összekeveredtek a még
szörnyűbb képzelettel, s mindeközben feltámadt bennük az egész tagadása, a remény a
nyilvánvaló realitás ellenében: ez egyszerűen nem történhet meg.
Jilseponie mozdult meg elsőnek: egyetlen kis lépést tett előre, s tehetetlenül
előrenyújtotta karját. Ez a szinte önkéntelen mozdulat mintha megtörte volna kábulatát.
Felkiáltott, és rohanni kezdett hazafelé.
Elbryan utána akart kiabálni, de aztán a határozatlanság megakadályozta abban, hogy
kiáltson vagy a lány után fusson. Mit tegyen? Mi a kötelessége?
Egy harcos tudná!
Elbryan hatalmas erőfeszítéssel elszakította tekintetét a rettenetes látványtól, és
körülnézett. Össze kell szerveznie a barátait - igen, ez a megoldás, gondolta. Összeszedi
járőreit, talán idehívja az idősebbeket is a völgyből, aztán szoros alakzatban lerohannak
Dundalisba, és megerősítik a védelmet.
Az idő azonban ellene dolgozott. Ujra körülpillantott, a zuzmós völgy felé fordult, s
kiáltozni kezdett volna, hogy előhívja a felnőtt járőröket.
Levegőért kapkodva húzódott vissza a két fenyő közé, s torkán akadt a kiáltás. A gerinc
másik oldalán, éppen szemben, egy majdnem teljesen kopasz fejet látott, hegyes füleket
és sárga bőrt. Elbryan remegő ujjakkal vette elő rövidkardját, aztán összehúzta magát a
mélyedésben, s egyre inkább belesüppedt a rettegésbe.

Pony fegyvertelen volt, husángját a hegyen hagyta, de nem törődött vele, mert nem
harcolni akart.
Azért szaladt, hogy megkeresse az anyját, az apját, hogy az anyja megölelje és
megnyugtassa, hogy minden rendben lesz. Újra kislány szeretett volna lenni, hogy az
anyja karjában ébredjen rémálmából.
De most ébren volt. Valódiak voltak a sikolyok.
Pony elkeseredetten, könnyektől vakon rohant. Megbotlott valami mellett, amit fának vélt,
s majdnem elájult, amikor a fa hirtelen megmozdult, s egy fomori óriás lépett el mellőle
hatalmas husánggal a kezében.
Ha lett volna szusz benne, sikoltott volna, ha pedig sikolt, az óriás biztosan észreveszi és
agyoncsapja.
A szörnyeteg azonban a falut figyelte, nem pedig valami jelentéktelen kis gyereket, s
néhány öles lépéssel maga mögött hagyta Ponyt. A lány feltápászkodott, összeszedett
néhány dobásra alkalmas követ, s futott tovább, az óriáséval nagyjából párhuzamos, de
nem túl közeli útvonalon. Amikor megérkezett a csatatérre, és látta a zűrzavart, a
küzdelmet, az úton heverő halottakat, már nem volt kislány. Eszébe jutott mindaz, amit
tanult, és erővel kényszerítette magát, hogy tisztán és összefüggően gondolkodjék.
Mindenhol goblinok nyüzsögtek, s Pony még két óriást is látott, akik tizenöt láb magasak
lehettek, s talán ötszáz kilósak. A falu nem győzhet! Pony gondolkodó, felnőtt fele - az a
fele, ami tudta, hogy már rég vége a gyermekkori biztonságnak - minden kétséget
kizáróan megsúgta, hogy Dundalis ezt nem élheti túl.
- Kettes számú terv - suttogta félhangon, hogy a szavak észre térítsék. A túlélés
szabályai, amelyeket minden vadonvidéki gyerek megtanult, azt diktálták, hogy az első
feladat a falu megmentése. Ha ez nem sikerül, akkor annyi embert kell egyenként
megmenteni, amennyit csak lehet. Ez a kettes számú terv.
Pony megkerülte a legközelebbi házakat hátulról, az árnyak közt lopózva. Kikukkantott
az egyik sarok mögül, s megdermedt álltában.
Dundalis főutcáján, a ház másik oldalán elkeseredett harc dúlt. Pony először Olwan
Wyndont pillantotta meg, aki büszkén magasodott az emberek vonalának közepén,
parancsokat kiáltozott, s szoros körbe fogta húsz férfiból és nőből álló csapatát a
mindenfelől közeledő ellenséggel szemben. Pony első gondolata az volt, hogy csatlakozik
hozzájuk, de hamar rájött, hogy nem jutna el odáig. Reménykedve szorította ökölbe a
kezét, amikor Olwan Wyndon betörte egy goblin fejét, s a földre terítette a nyomorultat.
Azután elállt a lélegzete, amikor észrevette az Olwan mögött álló férfit, aki két lándzsás
goblin ellen védekezett.
Az apja volt az.

Elbryan visszatartotta a lélegzetét, zihált egyet, aztán megint visszatartotta. Nem tudta,
mit tegyen, aztán némán átkozta magát azért, amit már megtett.
A két fenyő közti mélyedésből nem látta az ellenséget. Szem elől vesztette a kopasz
alakot - s ez végzetes hiba lehet.
Most keményen meg kellett küzdenie a rettegés ellen, s áthágnia a lelki és a tényleges
akadályokon egyaránt. Fel kellett idéznie magában mindazt, amit az apja tanított neki. A
harcos ismeri az ellenséget, meghatározza a helyét és figyeli minden mozdulatát. Elbryan
ezt mormogta magában, miközben a mélyedés széle felé araszolt. Az utolsó pillanatban
tétovázni kezdett egy kicsit, mert biztos volt benne, hogy a goblin ugrásra készen áll a
másik oldalon.
A harcos ismeri ellenségét...
Az utolsó hirtelen mozdulat után eléje tárult a fenyőkön túli táj, s Elbryan kis híján elalélt
'a megkönnyebbüléstől, amikor látta, hogy a goblin nem mozdult, s még mindig háttal áll,
az északi völgy felé tekintve. A megkönnyebbülés azonban hamarosan rémületté
változott, amikor rájött, hogy mit jelent a szörnyeteg figyelmének iránya. Észrevették a
völgybeli őrjáratot, talán már meg is támadták őket, s ezt a goblint őrszemnek állították
ide, hogy figyelje az esetleges emberi felmentő csapatokat, amíg társai a falut
fosztogatják.
Ez a gondolat vad haragot lobbantott fel a fiúban, ami még félelménél is erősebb volt.
Megmarkolta a kardját, s lassan előretolta az egyik lábát.
Tétovázás nélkül - mert tudta, hogy ha megáll, akkor elszáll a bátorsága - Elbryan
kiszökkent a fa rejtekéből. Félig állva, félig kúszva araszolt a goblin felé, hamar megtéve a
távolság első harmadát.
Aztán legszívesebben sarkon fordult volna, hogy visszafusson a mélyedésbe és eltakarja
arcát. Megcsapták az otthona felől érkező hangok, az égett fa illata. Elbryan elszánt
grimasszal jutott el félútig. Most már nincs visszaút. Körülnézett, s amint biztos volt benne,
hogy a goblin egyedül van, felegyenesedett és rohamra indult.

Öt gyors lépéssel a goblinnál termett, aki egészen az utolsó pillanatig nem hallotta meg.
Amikor a szörnyeteg fordulni kezdett, Elbryan kardja keményen lecsapott a fejére.
A penge visszapattant. Elbryant meglepte az ütés ereje, és az, hogy kardja nem vágott
bele ellensége koponyájába. Egy szörnyű pillanatig azt hitte, hogy nem találta el elég
erősen, s a goblin felnyársalja lándzsájával. Kétségbeesetten félreugrott, s védekező
állásba helyezkedett.
A goblin furcsán megingott, elejtette fegyverét és térdre esett. A feje ide-oda billegett.
Elbryan ekkor látta meg a vörös vágást, a csont fehérjét, a szürkés színű agyat. A goblin
megszűnt mozogni. Álla a mellkasára hanyatlott. Térdelve halt meg.
Meghalt.
Elbryannak felkavarodott a gyomra. Alig kapott levegőt. Az első áldozat súlya
nyomasztóan nehezedett rá, megrogyasztotta a vállát, s kis híján térdre roskadt. Az égő
falu füstszaga azonban észre térítette. Nem maradt ideje elmélkedésre, s bármiféle
sajnálat nevetségesnek tűnt most a goblin iránt.
A fenyves-völgy felé pillantott, s döbbenten látta, hogy ott is harc folyik. Visszatekintett
Dundalis felé.
Arra, amerre a szülei harcolnak, amerre Pony futott.
- Pony - suttogta a fiú, s mielőtt tudatára ébredt volna, mit csinál, a fák máris
összemosódva suhantak el mellette. Rohant le a lejtőn Dundalis irányába.

Pony megkerülte a házat, s araszolva osont a harcolók felé. Azon gondolkodott, hogyan
jut át a goblinokon, hogy az apja mellé kerülhessen. A házból hallatszó sikoly azonban
megdermesztette. Kénytelen volt a falnak támaszkodni. Egy kicsit gondolkodott, hogy
kinek a háza ez, aztán elfojtott egy szipogást.
- Erre most nincs idő - szidta magát, s igyekezett a harcra koncentrálni. Megint
megroggyant a válla, mert bár számos goblin hevert holtan az úton a véres földön, sok
falusi is elesett, a goblinok sorai pedig nem látszottak ritkulni.
S mindennek közepén ott állt Olwan, büszkén, erőteljesen és töretlenül. Újabb goblint
csapott le, aztán felemelte a karját és rikkantott egyet, hogy biztassa a többieket. Pony
furcsálkodva pislogott, mert Olwan karja nem ereszkedett le, sőt, egyre feljebb és feljebb
emelkedett. A férfi arcán rémület és fájdalom tükröződött. Pony feljebb pillantott, 0lwan
karjára...
Az óriás keze betakarta a férfi egész alkarját. A ház miatt Pony nem tudta végig követni
a férfi emelkedését. Kiáltani akart, hogy segítsen már valaki a szerencsétlennek, sikoltani
akart, csak úgy a sikoltás kedvéért.
Ekkor Olwan megint berepült a képbe, s elterült az úton, épp a harcosok között. Az
emberek sorai szétszakadoztak. Mindenfelé szétszaladtak, de legtöbben csak egy-két
lépést tehettek meg, mielőtt a támadó goblinok hulláma átcsapott volna rajtuk. Pony
szerencsére nem látta sehol az apját. Próbálta végigkutatni a tömeget, s valaki mást
pillantott meg - egy asszonyt, aki annak idején írni-olvasni tanította őt. A nő a földre
bukott, s egy goblin lándzsája lendült feléje. Pony elfordult, s kavargó gyomorral botorkált
vissza a ház mögé.
Megszűntek a védelmi vonalak, nem volt többé szervezett ellenállás. Mindenhol
zűrzavar, fájdalom és pánik uralkodott. A lány nem tudta, hova forduljon, hová
meneküljön. Újra maga előtt látta a halott Olwant, s apja utolsó képét.
Visszafordult az út felé, remélve, hogy apja eljön érte, valahogy kijut a zűrzavarból,
elviszi őt a veszedelemből és mindent helyrehoz, ahogy mindig.
Reménye gúnyos megcsúfolásaként egy goblin jött elő a ház sarka mögül, s lecsapott rá.
Pony felkiáltott, megdobálta kövekkel a szörnyeteget, majd futásnak eredt.
A düh azonban megállította a ház másik sarka mögött. Megtorpant, összehúzta magát, s
számolta a goblin lépteit. Amikor a bestia befordult a sarkon, a lány visszacsapott a
könyökével, teljes erőből, s épp az álla alatt találta el.
Pony megpördült, rávetette magát a goblinra, s vadul csépelni kezdte két öklével,
miközben elkeseredetten rugdosta. A goblin - termetéhez képest váratlan erővel -
félrelökte őt és felé fordította lándzsáját.

- Elbryan!
A kiáltásra a fiú megtorpant futtában. Elkapta egy fiatal juhar törzsét és körbelendült, a
hang irányába fordulva.
Carley dan Aubrey, az egyik fiatalabb őrszem botorkált feléje hamuszín arccal, az
oldalára szorított kézzel. Elbryan látta az ujjak közt a sötét foltot.
- Elbryan! - kiáltotta a kisfiú újra, s előrebukott. Elbryan odaszaladt hozzá és elkapta.
Gyorsan megvizsgálta a sebet: lefejtette róla Carley ujjait. Elbryan grimaszolt, Carley
pedig felnyögött és majdnem elhányta magát, amikor a másik véletlenül hozzáért a sebből
kiálló törött lándzsahegyhez.
Elbryan visszahúzta remegő kezét, s tágra nyílt szemmel meredt az ujjain csillogó vérre.
Carley a sebhez kapott, de nem tudta elállítani a vérzést.
Kényszerítette magát, hogy talpon maradjon, hogy tisztán gondolkodjon. Le kell vennie
az ingét, hogy bekösse vele a sebet. Méghozzá gyorsan! Levetette felöltőjét,
bőrmellényét, s gyorsan kigombolta fehér ingét. Ekkor látta meg a fél lándzsával közeledő
goblint. A bestia husángként emelte ütésre a lándzsa nyelét.
Elbryan megragadta rövidkardját, maga elé tartotta, és hátrahúzódott. Keményen
csaptak össze, s a fiú hátraesett.
Együtt hemperegtek a földön. Elbryan kardja a goblin oldalának feszült és bele is vágott
egy kicsit, de rossz volt a szög, a goblin szorítása pedig meglepően erősnek bizonyult.
Összefonódva gurultak lefelé a lejtőn, vagdalkozva és birkózva. A csupafog, hegyes
orrú, csúf goblinábrázat csak néhány ujjnyira volt Elbryan arcától, s még közelebb, amikor
a goblin lefejelte a fiút. Elbryan érezte, hogy reccsen az orra, és meleg vér önti el az arcát.
Erősebben kezdett vergődni, de a goblin nem hagyta, hogy a kardja célba táláljon.
Elbryan inkább a másik kezével dolgozott erősebben, s gyorsította a gurulásukat. A
bokája beleakadt egy fatörzsbe, de elrúgta magát, s a goblin fölé került, de az makacsul
kapaszkodott, felrántotta Elbryant, s gurultak tovább megint. Az első gördülésnél Elbryan
észrevett egy lehetőséget, s a másodiknál kidugta kardot tartó karjának könyökét, majd
kitámasztotta magát.
Amikor a goblin felülre került, saját súlya lendítette rá Elbryan kardjára.
A bestia egészen megvadult, rúgkapált és vergődött, mint egy partra vetett hal. Elbryan
először védekezni akart, de később látta, hogy hiába, s inkább támadásba lendült a
pengéjével.
Nekigurultak egy újabb fatörzsnek, s a goblin hirtelen abbahagyta a vergődést. Elbryan
zihálva szédelgett. Hirtelen azonban magához tért, kirántotta a kardját, s eszeveszetten
vagdalkozni kezdett. Kimászott a goblin alól, de tovább döfködte ősi vadsággal,
iszonyodva. Végül abbahagyta: látta, hogy a goblin végleg halott, már nem árthat neki.
Térdre rogyott, s próbált lélegzethez jutni.
Carley dan Aubrey nyögése térítette magához. Visszabotorkált az emelkedőn.
- Fázom - lehelte halkan Carley. Elbryan letérdelt melléje, és azon gondolkozott, hogy
vajon kihúzza-e a lándzsahegyet a sebből. Lélegzetvisszafojtva pillantott a fiúra.
De Carley már halott volt.

Pony rohant tovább, aztán megbotlott, elesett, s négykézláb igyekezett előre. A goblin ott
volt mögötte: el tudta képzelni, ahogy a bestia megcélozza védtelen hátát. Felkiáltott és
bevetődött egy házsarok mögé. Elterült a földön. Valahogy feltápászkodott és futott
tovább.
A ház másik oldalán Thomas Ault, Pony apja kirántotta tőrét áldozatából, és hagyta,
hogy a goblin a földre rogyjon. Szomorúan nézett a házsarokra, amely mögött a lánya
eltűnt: remélte, hogy a gyerek valahogy megmenekül.
Thomas megtett mindent, ami tőle tellett. Érezte a könynyű lándzsák szúrását - hatot - a
hátában, az oldalában, a combjában. Hallotta a közeledő, üldöző goblinok lépteit.
Imádkozott, hogy Pony egérutat nyerjen.
Mielőtt Elbryan visszaindulhatott volna a falu felé, mozgó árnyakat pillantott meg a fák
közt abból az irányból, ahonnan Carley jött. Tudta, hogy ezek nem a barátai, s ösztönösen
sejtette, hogy mindenki elesett. Lassan, csendesen eltávolodott Carley holttestétől, s
fedezékbe húzódott egy nagyobbacska fa mögött.
Hét goblin bukkant elő: könnyű léptekkel baktattak le a lejtőn. Huhogó nevetésben törtek
ki, amikor meglátták a halott kisfiút, s még hangosabban kacagtak, észrevéve saját társuk
hulláját. Meg sem álltak mellette.
Elbryan legszívesebben rájuk vetette volna magát, hogy egy szálig levágja őket. A
bölcsesség azonban úrrá lett haragján, így hát elbújva maradt s hagyta őket elmenni.
Lopakodva utánuk eredt, véres kezében véres karddal. Remélte, hogy az egyik goblin
talán lemarad cimboráitól.

A füst egyre sűrűbb lett a faluban. A sikolyok alábbhagytak, de amikor Elbryan egy olyan
részre ért, ahonnan tisztán rálátott Dundalisra, látta, hogy még mindig nagy a nyüzsgés.
Tudta, hogy minden remény elveszett, a falunak vége, és érezte, hogy a barátai, a szülei
és Pony elpusztultak.
Tudta ezt, mégsem állt meg, vagy fordult vissza. Már túl volt a fájdalmon, túl a
józanságon, már nem voltak könnyei. Lemegy Dundalisba és megöl minden goblint, aki a
keze ügyébe kerül.

A lány látta a halottakat és a haldoklókat. Nem tudta, hogy őt miért nem kapták még el,
de ahogy árnyról árnyra lopózott, egyik ház sarkától a másikig, sejtette, hogy szerencséje
nem tarthat ki sokáig. Már lemondott arról, hogy bárkit is megmentsen. Most már csak
menekülni akart, el innen, minél messzebbre.
De hogyan? Az utakon hemzsegtek a goblinok. Csapatostul rontottak be a házakba,
kifosztották őket, aztán felgyújtották a tetőt. Nem kegyelmeztek: Pony látta, ahogy egy
asszony az életéért könyörög, felkínálva magát a köréje sereglett goblinoknak.
A goblinok levágták.
Pony tudta, hogy a kör folyamatosan szűkül. Ahogy a falusiak hullottak, egyre több
goblin bóklászhatott szabadon. Körülnézett, hogy valami utat keressen a házak közül a
fákig, de nem volt menekülés, nem lehetett észrevétlenül kijutni Dundalisból. Ezenkívül az
erdőből is goblinok szivárogtak elő.
Nincs menekülés.
Pony bepréselte magát két ház közé, s fejét a falnak vetette. Arra gondolt, hogy talán
jobb lenne kiszaladni az útra, és hamar túl lenni az egészen. - Jobb, mint várni - motyogta
elszántan, de képtelen volt megtenni. Életösztöne visszatartotta.
Nagy levegőt vett. Meleget érzett a kezén: ez a ház is égett. Most hova fusson?
Félrebillentette a fejét, s hirtelen rádöbbent, hol is van. Ez itt előtte Shane McMichael
háza, az pedig mögötte Olwané. És Elbryané.
Elbryan új háza!
Pony emlékezett a ház építésére, két évvel ezelőttről. Az egész falu felbolydult, mert
Olwan Wyndon kőből készített alapokat.
Pony letérdelt és kaparni kezdte a földet O1wan házának aljánál. Már vérzett az ujja,
érezte hátában a forróságot, de csak ásott tovább.
Aztán egyszer csak a semmibe ért a keze. Mélyebbre nyúlt, talán másfél lábnyira, és
hideg, nedves földet érzett. Olwan nagy gerendákat használt lent, és ahogy Pony sejtette,
a ház még nem ereszkedett meg teljesen.
A füst egyre sűrűbben gomolygott Pony körül. O1wan háza is lángra lobbant. Ő azonban
tovább ásott, tágította a lyukat, s elkeseredetten próbált bepréselődni a gerenda alá.
A feldühödött ifjúnak nem kellett sokáig várnia. A goblin banda - nyilvánvalóan őrszemek
s nem harcosok - nem ment tovább egyenesen Dundalis felé, hanem szétszóródott, s
balra, illetve jobbra beszivárgott a fák közé.
Elbryan bal felé indult egy facsoport rejtekében. Továbbra is hallotta a dundalisi
sikolyokat - most már inkább szánalmas nyögések voltak, mint dacos kiáltások. Látta az
égő házakat, s elég közel volt ahhoz, hogy észrevegye: az övék is köztük van.
Ez csak tovább szította haragját. Óvatosan nyomult előre fától fáig, s amikor az egyik
goblin megállt, lemaradva a többiektől, máris ott termett.
Az akció gyors volt, egyetlen döfés a goblin bordái közé, de nem csendes, mert a goblin
halálában még fel tudott kiáltani.
Elbryan kirántotta a kardját, s futni kezdett, de már későn. Jobbra és balra csapott,
hárítva két lándzsa szúrását, ahogy két goblin huhogva és ordítva nekiugrott. A tekintetük
- ez az öröm, ez a nemtörődömség elesett bajtársukkal szemben - megijesztette Elbryant.
Próbált nem nézni rájuk, hanem a döfködő lándzsákra koncentrálni.
Eközben mindvégig hátrált, mert tudta, hogy el kell tűnnie, mielőtt a másik csoport is
visszatér a kiáltásokra. A bal oldali goblin keményen, egyenesen szúrt feléje. Elbryan
ráfordította kardját a lándzsára, ellökte jobb felé, majd balra szökkent, fel a lejtőre, hogy
magasabbra kerüljön.
De minden előnye elveszett, mert megbotlott, s a laza talaj csúszni kezdett a lába alatt. A
másik goblin megkerülte társát és magasabbra mászott, hogy felülről csapjon le
Elbryanra.

A fiú kétségbeesetten hátravetette magát, maga alá húzta a lábát és rúgott, elkerülve az
első goblin feléje forduló lándzsáját, és távolodva a második hatáskörétől. Menet közben
kicsapott a kardjával, s a penge valami keménybe ütközött.
Forogni kezdett vele a világ, zötykölődve bukfencezett lefelé, de aztán úrrá tudott lenni
csúszásán, s próbált úgy sodródni, hogy meg tudjon állni és fel tudjon tápászkodni. Arra
számított, hogy az egyik goblin - vagy talán mindkettő - a nyomában van.
De nem ez volt a helyzet. Az, akit megsuhintott, mozdulatlanul hevert a földön -
szemlátomást jobban sikerült a csapás, mint Elbryan hitte. A másik is a földön tekergett és
nyögött.
Elbryan csak arra tudott gondolni, hogy a rohamozó goblin nekiment egy fának, vagy a
lendülettől elesett. Nem vitatkozott a szerencséjével: gyorsan felállt.
Valami megérintette a vállát, először nem erősen, de utána már repült is, ezúttal oldalra.
Vetődve ért földet, de alaposan nekiütközött egy fatörzsnek. Zavarodottan és szédelegve
állt fel.
Minden reménye elenyészett, amikor meglátott egy fomori óriást, ember nagyságú
husánggal, feléje tartani. Elbryan huhogásokat is hallott maga mögött, és tudta, hogy a
többi goblin is közeledik.
Körülnézett, nem volt hová futni, hová bújni. Összehúzta magát, s egy fának
támaszkodott. Amikor az óriás már csak egy hatalmas lépésnyire volt, Elbryan
előreszökkent, és puszta vadságával próbálta meglepni a monstrumot. Vágott és szúrt,
aztán odaugrott a szörnyeteg térdéhez, beledöfött, és bevetődött az óriás lábai közé.
Az óriás azonban ezerszer látta már ezt a cselt a kis néptől. Elbryan félúton sem járt,
amikor az óriás összezárta térdeit, és szoros satuba fogta a fiút. Elbryan próbálta újra
megszúrni, de az óriás még keményebben szorongatta. A fiú csak nyögni tudott. Sikerült
oldalra fordulnia, s ebből a szögből jól látta, hogy az óriás feje fölé emeli husángját.
Elbryant émelyítő érzés fogta el. A végső makacssággal még egyszer döfött, teljes
erőből, majd lehunyta a szemét.
Különös, zümmögésszerű hang hallatszott. Az óriás szorítása meglazult, s Elbryan a
földre zuhant. Felpattant és arrébb szaladt. Továbbra is hallatszott a zümmögés, s
Elbryan egy pillanatig arra gondolt, hogy méhraj zúg körülöttük. Ösztönösen csapkodni
kezdett. Felkiáltott a fájdalmas csípéstől, s visszahúzta a kezét.
Megfordult, és látta, hogy az óriás eszelősen ugrál és a levegőt csépeli. Mögötte két
goblin közeledett a négyből, mindketten rángatóztak, s a földre hanyatlottak.
- Ez meg mi? - motyogta Elbryan. Az óriás arcát, karját vörös pontok borították
himlőszerűen. A saját kezére pillantva Elbryan rájött, hogy ezek nem méhcsípések,
hanem apró lövedékek, nyilak, melyekhez foghatót még sosem látott.
És teli volt velük a levegő!
A behemótot azonban nem állíthatták meg. A fomori ocsmány hördüléssel előrelendült, s
magasra emelte husángját. Elbryan tehetetlenül állt alatta, de azért feltartotta kardját,
habár nem reménykedhetett abban, hogy útját állhatja egy ilyen nagy erejű csapásnak.
A következő pillanatban hatvan lövedékből álló felhőcske röppent az óriás nyaka és arca
felé, mint valami méhraj. A fomori megtántorodott, ahogy a lövedékek egymás után célba
értek, egyik a másik tetejébe. A szurkálás azonban végül abbamaradt, s az óriás próbált
továbbmenni áldozata felé. Mielőtt azonban a fiú közelébe juthatott volna, saját vérében
fulladozva rogyott össze.
Elbryan azonban ezt már nem látta: elvesztette az eszméletét.

5. fejezet

Isten kiválasztottja

Avelyn testvér keményen feszült a fogantyúnak: fa és ember együtt nyögött minden


fordulatra. Mikor bukkan márfel az a vödör?, tűnődött az ifjú novícius.
- Gyorsabban - nógatta Quintall, Avelyn munka- és osztálytársa. Az osztályt születési
dátum szerint osztották szét. Avelyn és Quintall csupán azért kerültek össze, mert
ugyanazon a héten születtek, nem pedig azért, mert bármi közös lett volna bennük akár
testileg, akár lelkileg. Sőt, nagyon is különbözőek voltak. Quintall a huszonöt fős osztály
legalacsonyabbja, míg Avelyn az egyik legmagasabb volt. Mindketten nagycsontúak, de
Avelyn suta és darabos, míg Quintall jó izomzatú, ügyes.
Természetüket tekintve is ellentétesnek bizonyultak: Avelyn higgadt és áhítatos, aki
mindig ura önmagának, Quintall pedig valóságos tűzijáték, ahogy Siherton mester, az
osztály felügyelője oly sokszor megjegyezte.
- Közel van már? - kérdezte Avelyn néhány további eredménytelen tekerés után.
- Félúton - felelte Quintall hidegen. - Ha ugyan nem lejjebb.
Avelyn mélyet sóhajtott és folytatta a gürcölést.
Quintall undorral szortyintott: ő már rég felhúzta volna a vödröt, és már jó ideje az
ebédnél ülhetnének. De most Avelynen volt a vízhúzás sora, és a munkamesterek nagyon
szigorúak voltak az ilyesmiben. Ha Quintall megpróbált volna lopva a társa helyére állni,
valószínűleg egyikük sem kapott volna ebédet.
- Türelmetlen - jegyezte meg Jojonah mester. Zömök, ötven év körüli ember volt, lágy,
barna szemekkel. Barna hajába egyetlen ősz szál sem vegyült. Jojonah bőre napbarnított
és sima volt, csak a szemétől sugároztak szét szarkalábak - ő „hitelességi ráncoknak”
nevezte őket.
- Tűzijáték - helyeselt Siherton mester, aki magas, szögletes és ösztövér alak volt,
meglepően széles vállakkal. Vonásai pontosan illettek osztályfelügyelői feladatához: ő volt
az új testvérek megfegyelmezője. Éles karvalyarca volt, s apró, sötét szemei még
kisebbek lettek, amikor baljóslatúan tanítványaira meredt. - Quintall tele van szenvedéllyel
- tette hozzá nyilvánvaló csodálattal.
Jojonah csodálkozva nézett rá. Az apátság legmagasabb termében voltak, egy hosszú,
keskeny szobában, melynek ablakai egyik oldalt a tengerre, a másikon az apátság
udvarára néztek. Mind a huszonnégy novícius - egyiküknek betegség miatt távoznia kellett
- az udvaron dolgozott, a mesterek azonban csak Avelynt és Quintallt, a két különleges
újoncot figyelték.
- Avelyn az osztály legjobbja - szólt Jojonah, leginkább csak azért, hogy feledtesse
Siherton előző megjegyzését.
A magasabbik tanár semmitmondóan bólintott.
- Egyesek szerint hosszú évek óta a legjobb - folytatta Jojonah. Ez valóban igaz volt:
Avelyn hihetetlen elhivatottsága gyorsan legendássá vált a St.-Mere-Abelle-ben.
Erre megint vállvonogatás volt a válasz. - Nincs benne szenvedély - makacskodott
Siherton.
- Azért nincs benne emberi szenvedély, mert közelebb van Istenhez? - kérdezte Jojonah,
és azt hitte, hogy most végre megfogta Sihertont.
- Talán azért, mert máris halott - felelte a másik szárazon, s szembefordult társával.
Jojonah mester visszazökkent a sarkára, de állta az osztályfelügyelő átható pillantását.
Nyílt titok volt, hogy Siherton Quintallt kedveli a legjobban ebből a felettébb fontos
osztályból. Az Avelynre irányuló nyílt, sértő gúny azonban meglepetést okozott
Jojonah-nak, hisz minden más mester - állítólag maga Markwart apát is - Avelyn mellett
tette le a garast.
- Ma kaptuk a hírt, hogy meghalt az anyja - szólt közönyösen Siherton.
Jojonah lepillantott az udvarra, ahol Avelyn továbbra is dolgozott, mintha minden
rendben lenne. - Mondtad már neki?
- Nem vettem a fáradságot.
- Micsoda ördögi játékot űzöl?
Megint az a bosszantó vállrándítás. - Nem is törődne vele - felelte Siherton. - Azt
mondaná, hogy az anyja már Istennel van, tehát boldog, és dolgozna tovább.
- Kigúnyolod a hitét? - kérdezte élesen Jojonah.
- Csak megvetem az emberietlenségét - morogta Siherton. - Meghalt az anyja, de azt
hiszed, izgatni fogja? Szerintem nem. Avelyn testvér annyira elégedetten él a hite
selyemgubójában, hogy semmi sem billentheti ki onnan.
- Ez a hit dicsősége - kiáltotta Jojonah.
- Ez az élet elvesztegetése - vágott vissza Siherton, és kihajolt az ablakon. - Quintall
testvér! - kiáltotta.
Mindkét novícius abbahagyta a munkát és felpillantott az ablakra. - Menj ebédelni! Te
pedig, Avelyn testvér, jöjj és csatlakozz hozzám az én... Jojonah testvér szobájában. -
Siherton visszahúzódott az ablakból, és szemügyre vette társát.
- Most majd meglátjuk, hogy van-e szíve egyáltalán - jegyezte meg hidegen Siherton, és
élindult a lépcső felé, amely levezetett a mester szállására.
Jojonah hosszan figyelte, és azon tűnődött, hogy ki szívtelen inkább: Avelyn vagy
Siherton.
- Méltatlan dologra használod fel ezt a szomorú eseményt - mondta Jojonah, amikor
utolérte Sihertont három szinttel lejjebb.
- Úgyis meg kell tudnia - felelte Siherton. - Akkor már használjuk ki a lehetőséget, hogy
mérlegre tegyük ezt az embert, akibe esetleg hamarosan annyi bizalmat fektetünk.
Jojonah megfogta Siherton vállát, és megállította a mestert. - Avelyn nyolc év munkával
érdemelte ki ezt - emlékeztette a felügyelőt. - Bár tudtán kívül, de állandó megfigyelés
alatt állt az elmúlt négy évben. Mi többet akar még, Siherton?
- Be kell bizonyítania, hogy EMBER - morogta a karvalyarcú mester. - Be kell
bizonyítania, hogy vannak érzései. A lelkiség több mint puszta kegyesség, barátom.
Vannak érzelmek is: düh, szenvedély.
- Nyolc év - ismételte Jojonah.
- Talán majd a következő osztály...
- Késő - felelte csendesen Jojonah mester. - A Felkészítőket ebből az osztályból kell
kiválasztani, vagy a három előzőből, és az elmúlt három évben felvett huszonötök közül
senki sem volt olyan ígéretes, mint Avelyn Desbris. - Jojonah elhallgatott, és hosszan
fürkészte a másikat. Siherton tudta, hogy Jojonah-nak igaza van, s most mintha
megérintette volna ez az igazság: tehetetlen volt a valósággal szemben. Avelyn elleni
érveit annak rendje s módja szerint nyugtázzák, de mit sem érnek majd a döntés idején.
Ráadásul a hihető érvek mellett Siherton reakciós, dühvel határos viselkedése is oda nem
illőnek tűnt.
- De kedves Sihertonom - folytatta egy idő után Jojonah. -, csak nem vagy féltékeny?
Siherton mester felmordult és elfordult, Jojonah szobájának ajtaja felé.
- Szerencsétlenségünkre rossz időben születtünk - jegyezte meg Jojonah, aki őszintén
meg tudta érteni Siherton csalódott dühét. - De megvan a magunk kötelessége. Avelyn
testvér a legjobb a csoportból.
Ezek a szavak szinte szíven szúrták Sihertont. Megtorpant az ajtónál, lehajtotta a fejét,
és felidézte magában az ifjú Avelynt. Mindig dolgozik vagy imádkozik: Siherton semmilyen
más képet nem tudott előhozni róla. Erő ez, vagy gyengeség?, tűnődött, és azon is
elgondolkodott, milyen veszélyeket rejthet magában, ha egy ilyen végletekig jámbor alakot
engednek a drágakövekhez. A mágiának vannak bizonyos gyakorlati oldalai is, amelyek
talán megfekszik egy ilyen istenfélő ember gyomrát, aki meg van győződve róla, hogy érti
Isten kívánságait.
- Markwart rendfőnök úr meglehetősen elégedett az ifjúval - mondta békülékenyen
Jojonah.
Ezt Sihertonnak is el kellett ismernie, s megértette, hogy nem nyerhet vitát, ha esetleg
felszólal az ellen, hogy Avelynt Előkészítőnek válasszák. A második Előkészítő kiléte
azonban még nem dőlt el, és így a nyurga mester úgy döntött,
hogy ide próbál egy ízlésének jobban megfelelő diákot elhelyezni. Valaki olyat, mint
Quintall, aki tele van tűzzel, élettel. Akit - épp emiatt a szenvedélyesség, a világi örömök
miatt - kézben is lehet tartani.

Nem volt meglepve. Nem remegett meg a szája.


- Kérlek, mondd meg, Siherton mester: békésen érte a vég? - hallotta a saját szavait.
Jojonah mester örült ennek az együttérző kérdésnek. Avelyn kezdeti érzéketlensége már
kezdte Siherton igazát támasztani. - A hírhozó azt mondta, hogy álmában halt meg - szólt
közbe.
Siherton kemény pillantást vetett társára a hazugság hallatán, hisz a küldönc fiú csak a
halál tényét közölte, semmi egyéb részletet. Jojonah még csak nem is beszélt vele
személyesen. Siherton ritka nagylelkűségi rohamainak egyikével úgy döntött, hogy
annyiban hagyja a dolgot.
Avelyn egy bólintással fogadta a hírt.
- Gondolom, azonnal indulni akarsz - szólt Siherton -, hogy apád mellett lehess a sírnál.
Avelyn hitetlenkedve meredt rá.
- De maradhatsz is - szólt közbe gyorsan Jojonah, mert látta a csapdát. Ha Avelyn
bármilyen okból elhagyja St.-Mere-Abelle-t, meg kell várnia a következő évet a
visszatéréssel. Mindenképpen visszajöhet, de Előkészítői pozíciója - habár fogalma sincs,
hogy titokban kijelölték - elvész.
- Feltételezem, hogy anyámat már úgyis eltemették - felelte Avelyn Sihertonnak -, apám
pedig nyilván hazament már a sír mellől. Mivel nem sok idő telt el azóta, hogy elindultak
St.-Mere-Abelle-ből, nyilván még hosszú út áll előtte.
Siherton baljósan hunyorgott, s közelebb hajolt Avelynhez. - Az anyád halt meg, te fiú! -
kiáltotta, minden egyes szótagot kihangsúlyozva. - Érdekel ez téged egyáltalán?
A szavak Avelyn elévenébe vágtak. Hogyne érdekelné! Legszívesebben megütötte volna
a hórihorgas mestert a rosszindulatú feltételezésért. Szét akarta törni az egész szobát,
azzal együtt, aki az útjába áll!
De ez méltatlan lenne Annalisa emlékéhez. Avelyn anyja mindig az Isten fényében élt.
Avelynnek hinnie kellett ebben, különben az anyja - és az ő - egész élete puszta
hazugsággá vált volna. Egy ilyen életnek, egy ilyen jó szívnek csakis egy jobb lét lehet a
jutalma, egy jobb helyen. Annalisa már Istennel van.
Ez a gondolat erőt adott a fiúnak. Kihúzta magát, és szembenézett a félelmetes Siherton
mesterrel.
- Anyám tudta, hogy nem fog hazajutni - suttogta halkan, szavait Jojonah-nak címezve. -
Mindnyájan tudtuk. Csak azért élt még betegen is, hogy lásson engem bekerülni a
St.-Mere-Abelle rendjébe, s ez volt a dicsősége. Ha most elmennék, ettől a dicsőségtől
fosztanám meg őt. St.-Mere-Abelle Rendje, az Úr 816. éve - folytatta rezzenéstelen
hangon. - Ez az én helyem. Ez az a látomás, ami lehetővé tette, hogy Annalisa Desbris
békésen távozzon erről a világról.
Jojonah mester bólintott a higgadt és logikús érvelés hallatán. A fiatalember hitének
mélysége lenyűgözte, de kissé meg is ijesztette. Nyilvánvaló volt, hogy Avelyn nagyon
szerette az anyját, mégis őszintén gondolta, amit mondott. Ebben igaza volt Sihertonnak.
Avelynnek vagy közvetlen kapcsolata van Istennel, vagy egyszerűen fogalma sincs arról,
milyen is embernek lenni.
- Elmehetek? - kérdezte Avelyn.
Ez a kérdés készületlenül érte Jojonah-t, de amikor jobban belegondolt, arra a
következtetésre jutott, hogy Avelyn sztoicizmusa talán nem is gyökerezik olyan mélyen. -
A mai napra felmentünk a kötelességeid alól - jelentette ki.
- Ne - felelte habozás nélkül Avelyn, de azonnal le is hajtotta a fejét, ahogy rádöbbent,
hogy ellentmondott egy mester utasításának, és ezért ki is csaphatják. - Kérlek, engedd
meg, hogy folytassam a munkát.
Jojonah Sihertonra pillantott, aki undorral rázta a fejét, aztán szó nélkül kiment a
szobából.
Jojonah gyanította, hogy az ifjú Avelyn testvérnek igencsak vigyáznia kell majd az
elkövetkező hetekben. Siherton tenni fog arról, hogy a legkisebb hiba miatt is
elbocsássák. A szelíd mester egy kicsit tétovázott. Meg akarta várni, hogy Siherton
messzire jusson, mielőtt Avelyn elhagyja a szobát.
- Ahogy kívánod, Avelyn testvér - mondta végül. - Menj hát. Van még pár perced
ebédelni.
Avelyn mélyen meghajolt és kiment.
Jojonah összefonta két kezét az íróasztalán, és sokáig bámulta a csukott ajtót. Vajon mi
zavarja Sihertont igazán Avelynben? Csakugyan az ifjú látszólagos embertelensége,
ahogy Siherton állítja, vagy talán valami mélyebb dolog? Avelyn talán egy magasabb
szint, egy homályos tükör, ami a szerzetesek előtt áll, az igaz hit kinyilatkoztatása, ami oly
ritka manapság, még a kolostorokban is?
Ez a gondolat mélyen megrázta Jojonah-t, miközben végignézett díszes szobáján, a
csodás tapétán, amit Porvon dan Guardino műhelyéből hozatott. Szemügyre vette a
szoba támasztógerendáinak faragott keményfáját ékesítő arany leveleket, az egzotikus
vidékről származó pazar szőnyeget, a párnás székeket, a hatalmas könyvespolc
számtalan csecsebecséjét, melyek mindegyike többe került, mint egy egyszerű munkás
egész évi bére.
„Kegyesség, méltóság, szegénység", ez volt a fogadalom, amikor belépett a rendbe. Ez
volt a mérce. Jojonah újra körülnézett, s emlékeztette magát, hogy a többi mester szobája
még ennél is díszesebb.
„Kegyesség, méltóság, szegénység".
A gyakorlatiasságnak azonban szintén szerepelnie kellene a fogadalomban, mondta
Markwart apát, s ezt mondták a kolostor korábbi vezetői is, az elmúlt több mint két
évszázad folyamán. Medvehoncban a vagyon egyenlő a hatalommal, hatalom nélkül
pedig hogy is remélhetné a Rend, hogy befolyással legyen az egyszerű nép életére? Hát
nem szolgálja jobban Istent az erő, mint a gyengeség?
Így szólt a széles körben elfogadott érvelés, ami lehetővé tette a szent fogadalom lazább
értelmezését.
Jojonah mester most már látta, hogy egy Avelyn-féle diák miért idegesíti Sihertont.
Avelyn aznap este testileg is, lelkileg is teljesen kimerülve tért vissza a szobájába. Egész
napját megfeszített munkával töltötte: minden feladatnál a legnehezebb részekre
vállalkozott. Számolatlanul húzta fel a vödör vizeket a kútból – talán ötven vödörrel -,
innen pedig elment, hogy laza köveket szedjen ki az apátság felső falának északi végéről.
Kemény munkával kiszabadította a köveket, és szépen halomba rakta őket másnapra a
kőműveseknek.
Csak a vecsernye, az esti szertartás túdta elszakítani az eszelős robotolástól.
Csendesen végighallgatta a ceremóniát, aztán vacsora nélkül a szobájába ment, ebbe az
öt négyzetméteres fülkébe, ahol mindössze egy - egyben asztalnak is használt - szék volt,
s egy faltól-falig priccs, takaróval.
A munka végeztével előtört belőle a fájdalom. Kimerültsége ellenére sem tudott elaludni.
Anyja képe bukkant fel a gondolataiban. Azon tűnődött, hogy talán látomás képében még
egyszer utoljára eljön hozzá, mielőtt lelke a mennybe száll. Vajon Annalisa eljön
elbúcsúzni legkisebb gyermekétől, vagy már elköszönt tőle a beavatáskor, az út mellett?
Avelyn felállt a priccsről és pepecselni kezdett az acéllal és kovával, amíg meg nem
gyújtotta a gyertyát. Körülnézett a derengő fényben, mintha azt várná, hogy Annalisa ott
áll az egyik sarokban.
Legnagyobb csalódására azonban nem így történt.
Avelyn leült az ágya szélére, lehorgasztotta a fejét, kezét fájó combjain nyugtatta.
Érezte, hogy könnyek szivárognak a szeméből, s próbálta visszafojtani őket. A sírás
gyengeség lenne, gondolta, a hit hiánya. Ha az, amiben hisz, amit a szívében őriz, nem
tudja megvigasztalni a halál idején, akkor mit ér? Az Abellita Egyház, az ősi írások
mennyországot ígértek az arra méltóknak, s ugyan ki lehetne méltóbb, mint a szelíd és
nagylelkű Annalisa Desbris?
Egy könnycsepp gördült le Avelyn arcán, aztán még egy. Még jobban lehajtotta a fejét, s
kezével elfedte könnyes szemeit.
Zokogás rázta meg görnyedt vállát. Próbált küzdeni ellene: elmondta magában a Holtak
Imáját, a Hívők Imáját, az Örök ígéret Imáját, sorban egymás után, s kényszerítette
magát, hogy ne remegjen a hangja.
A könnyek mégsem apadtak el, s hangját időről időre megtörte a sírás.
Újra és újra végigmondta az imákat. Teljes szívével fohászkodott, s a szavakat anyja
képe köré fonta, helyenként Annalisa nevét szőve a szent szavak közé. A padlón találta
magát, de nem tudta, hogy került oda. A földön feküdt összegömbölyödve, mint egy
újszülött, aki az anyját hívja, az anyjáért imádkozik.
Végül azonban egy jó óra elteltével összeszedte magát és visszaült az ágyára, hogy
mély levegővételekkel fojtsa vissza a zokogás utolsó rohamait. Aztán hosszan, keményen
gondolkodni kezdett a gyászán, s kutatni a lelkében a gyengeség után, ami belopódzott
hitébe.
Hamarosan meg is találta a választ, és felderült. Rájött, hogy nem Annalisáért sírt, mert
valóban hisz benne, hogy az anyja átment egy jobb, megérdemelt életbe. Maga miatt sírt,
meg a testvéreiért, az apjáért, mindenkiért, aki ismerte Annalisa Desbrist, és aki soha
többé nem láthatja őt.
Avelyn ezt már el tudta fogadni. Hite szilárd és érintetlen maradt, ugyanakkor nem is
szentségtelenítette meg anyja emlékét. El akarta fújni a gyertyát, de aztán meggondolta
magát és visszaült az ágyra. Pillantása még mindig anyja alakját kutatta a szoba
homályos sarkaiban.
Talán az álmaiban majd meg is találja.

Két férfi lépett el csendesen Avelyn testvér csukott ajtaja elől. - Most elégedett vagy? -
kérdezte Jojonah mester Siherton mestert, amikor már messze jártak.

Siherton valóban örült, hogy sírni hallja Avelynt, és tudja, hogy a túlságosan is elhivatott
ifjúnak is vannak emberi érzelmei, a zokogás hangjai azonban mit sem változtattak
Avelynhez való viszonyulásán. Alig észrevehetően biccentett, és elindult.
- Markwart apát áldását adta rá, hogy megmutassam Avelyn testvérnek a köveket -
kiáltotta utána Jojonah.
Siherton megtorpant, s leküzdötte magában a feltámadó dühös méltatlankodást.
Finoman bólintott megint, s folytatta útját.
Akkor hát eldőlt. Avelyn Desbris lesz az egyik Előkészítő.

Avelyn próbálta lehajtva tartani a fejét és lesütni a szemét, ahogy ezt alantas pozíciója
megkívánta, de önkéntelenül is észrevette az őt körülvevő csodákat, miközben Jojonah
mester nyomában haladt az Apátság útvesztőjében, az egész kolostor legtitokzatosabb és
legáhítatosabb részében, ahová egy elsőéves novícius nem is remélhetett eljutni.
Jojonah magyarázata a kirándulásra igen gyengécske volt, valami olyasmi, hogy a hely
alapos takarításra szorul. Avelyn azonban már a kolostorban eltöltött néhány hét után is
jól tudta, hogy ide még a legalantasabb munkákra is csak nálánál jóval idősebb és
tapasztaltabb diákokat szoktak küldeni. Azt is tudta, hogy valami különleges dolog
részese, hisz Jojonah mester bárki mást is választhatott volna.
Gondolatainak azonban nem adott hangot, hisz nem faggathatott egy mestert. Csak
engedelmeskednie volt szabad, s így is tett. Lehajtott fejjel ment, de azért néha lopva
megnézte környezetét: az oldalajtókat díszítő arany leveleket, a fagerendák bonyolult
faragását, a padló mozaikmintáját, s a falikárpitot, mely oly részletes mintázatú volt, hogy
órákig el tudta volna nézni. Jojonah mester folyamatosan beszélt, de nem mondott semmi
különlegeset. Az időről fecsegett, valami húsz évvel ezelőtti viharról, kedvenc pékjéről, s
tett egy meglepő megjegyzést is a pék „kikapós" feleségéről. Avelyn figyelmét mindez
persze nem terelte el a hely csodáiról, bár valamennyire azért odafigyelt a mesterre,
nehogy készületlenül érje egy esetleges kérdés.
Egy súlyos ajtó előtt álltak meg - de micsoda ajtó előtt! Avelyn önkéntelenül is felemelte
tekintetét a festett fafaragást követve: csatajeleneteket látott, Szent Abelle elégetését
máglyán, Bastibule Anya gyógyító kezét. Démonokat legyőző angyalokat, s a hatalmas
daktiluszt, aki kínjában üvöltve vész saját lávájába. A Dicsfény, a menny ajándéka fogta
keretbe mindezt, ovális alakban, az ábrázolás speciális szöge miatt. A Dicsfény az ajtó bal
alsó sarkában kezdődött - már ha egy ilyen csodálatos dolog egyáltalán kezdődhet valahol
-, s fölfelé vezette a néző tekintetét a jobb felső sarokba. A két sarok közt pedig -
legalábbis Avelynnek úgy tűnt - ott volt az egész világ, a hit története. A képek úgy
fonódtak össze, hogy az egyik átfolyt a másikba, épp annyi eltéréssel, hogy az éreztesse
hatását, akárcsak az idő folyása.
Avelyn le akart térdelni, hogy imádkozzon. Szerette volna megkérdezni, ki volt az alkotó -
vagy kik voltak az alkotók, hisz egy ember nyilvánvalóan nem hozhatta létre mindezt -, de
még mielőtt megszólalt volna, rádöbbent, hogy a név úgysem számít, hisz a fafaragók és
festők nyilvánvalóan Isten közvetlen sugallatára dolgoztak. Ezt csakis Ő készíthette, aki a
világ minden emberét és asszonyát gyermekeinek nevezi.
- Ismered a Gyűrűköveket? - kérdezte váratlanul Jojonah mester, s Avelyn élesnek, oda
nem illőnek érezte szavait. Majdnem ugrott egyet, s meglepve fordult hátra, amiért a
mester ostobán megszólal ilyen csodás szépség előtt.
Csak ekkor jutott el a tudatáig a kérdés tartalma.
- Ismered? - kérdezte újra Jojonah.
Avelyn nyelt egyet: próbálta eltalálni a legmegfelelőbb választ. Persze hogy ismerte a
Gyűrűköveket, St.-Mere-Abelle mennyei ajándékait, a világ minden mágiájának forrásait.
Persze sokat nem tudott róluk, csak a közkeletű pletykákat arról, hogyan hullnak majd le a
kövek az égből a szerzetesek várakozó kezeibe, és hogyan áldja meg őket az Apát, hogy
különleges erejük működésbe lépjen.
- Mi vagyunk a Kövek Őrzői - folytatta Jojonah mester, miután Avelyn nem válaszolt.
Az ifjú lassan bólintott.
- Ez a mi legszentebb feladatunk - fűzte hozzá Jojonah, majd odalépett az ajtóhoz, és
felemelte a súlyos reteszt. Avelyn hunyorgott: a rengeteg minta közt észre sem vette a
hatalmas zárat.
- A kövek hitünk bizonyítékai - tárta szélesre az ajtót Jojonah.

Avelyn úgy állt ott, mint aki sóbálvánnyá meredt. - A hitünk bizonyítékai - suttogta, s alig
tudta elhinni, hogy a kolostor egyik mestere ejtette ki ezeket a már-már szentségtörő
szavakat. A hitnek nincs szüksége bizonyítékra - hisz a hit értéke éppen abban rejlik, hogy
bizonyítékok nélkül is hisz!
Avelyn ezt persze nem mondta ki hangosan, s néma tűnődése is megszakadt, amikor az
ajtó zajtalanul feltárult jól olajozott sarkain, hogy látni engedje a legnagyszerűbb csodát.
Odabent világos volt, pedig Avelyn nem látott fáklyát s nem érezte a megszokott
füstszagot. Mélyen lent voltak a föld alatt, az apátság egyik legbelsőbb termében, ablakok
tehát nem lehettek itt. Odabent mégis fényesség uralkodott, mintha felhőtlen nyári égbolt
alatt járnának. A világosság minden sarokba elhatolt, s csillogón verődött vissza a körben
elhelyezett tárlók üvegén, és persze azokon is, amik a tárlókban voltak: a száz és száz
csiszolt ékkövön.
A Gyűrűköveken!
Jojonah belépett a terembe. Avelyn szinte beesett. A fiú most már nem is tett úgy,
mintha igyekezne lesütni a tekintetét: jobbra-balra nézegetett, ahogy elhaladtak a tárlók
mellett, s csodálta a köveket, a vöröseket, kékeket, borostyánszínűeket és lilákat. Hamar
megragadta azonban figyelmét egy vitrin, melyben egy tucatnyi sötétszürke, mégis az
éjszakánál is feketébbnek tetsző sima kő foglalt helyet. A fiú megborzongott a látványtól,
de nem tudta, miért. Egy másik tárlóban víztiszta kristályokat látott - felismerte, hogy
gyémántok. Megállt, és látta, hogy Jojonah sem mozdul: hagyja őt nézelődni.
Avelyn figyelte, hogyan sziporkázik a fény a gyémántok tükörsima, csiszolt lapjain, s
hogyan tűnik el kavarogva a kristályos mélységben. Ekkor döbbent rá a valóságra.
- A gyémántok adják a fényt - suttogta, de azonnal össze is harapta ajkait, amikor
eszébe jutott, hogy nem is lett volna szabad megszólalnia.
- Helyes - dicsérte Jojonah, s Avelyn kissé megnyugodott. - Mit tudsz a Gyűrűkövekről?
- Ők a világ minden mágiájának forrásai - idézte Avelyn.
Jojonah bólintott, de aztán még hozzáfűzte: - Ez így nem teljesen igaz.
Avelyn rámeredt.
- A gyűrűkövek csak a jó mágia forrásai - magyarázta jojonah mester.
- Az istentől kapott mágiáé - tette hozzá merészen Avelyn.
Jojonah tétovázott - Avelynben ez akkor nem tudatosult, de később már világosan
emlékezett rá -, aztán bólintott. - De itt vannak a Földkövek is, a gonosz mágia forrásai, a
daktiluszok erői - folytatta. - Ezekből, istennek hála, nincs sok, s csak ezek a démonok
használhatják őket, akik, Istennek hála, még kevesebben vannak. - Felkacagott, de
Avelyn nemigen tudta humorosan felfogni a démon daktiluszok témáját.
Jojonah feszengve köszörülte a torkát. - És mágia van a Touel'alfarban is - folytatta. - A
dalukban, és abban a fémben, amit a kertjeik „növesztenek" a földből.
- Növesztenek? - kérdezte Avelyn.
Jojonah mester vállat vont: ez nem volt lényeges. - Mondj még valamit a Gyűrűkövekről -
parancsolta. - Ki szedi öszsze őket?
- St.-Mere-Abelle testvérei - vágta rá Avelyn.
- Honnan?
- Az égből hullnak, a Dicsfényből, várakozó kezeikbe...
Jojonah kacaja beléfojtotta a szót. - Sokkal gyorsabban hullanak, mint a kilőtt nyílvessző
- magyarázta a mester. - És forróak, novícius barátom, olyan forróak, hogy szétégetik a
húst, de még a csontot is alatta! - Jojonah újra felkacagott, és felvázolta Avelynnek egy
fiatal szerzetes képét, aki bambán áll a mezőn, lyukacsosan, mint az alpinadori sajt,
mögötte a földön izzó kavicsokkal.
Avelyn beharapta ajkait. Rájött, hogy Jojonah nem csúfolni akarja, de nem értette, hogy
a mester miért mondja el ezeket a dolgokat.
- És hol jutunk hozzájuk? - kérdezte hirtelen Jojonah.
Avelyn már majdnem azt mondta, hogy a Dicsfényből, de aztán rájött, hogy erről már volt
szó, így csak vállat vont.
- Pimaninicuit - suttogta titokzatosan Jojonah.
Avelyn arckifejezése nem változott.
- Ez egy sziget - magyarázta a mester. - A neve Pimaninicuit Ez az egyetlen hely, ahol a
szent köveket össze lehet szedni.
Avelyn még sosem hallott erről.
- Ha valaha is kiejted ezt a nevet bárki előtt, aki nem ismeri, a mindenkori apát
engedélye, pontosabban kifejezett utasítása nélkül, az apátság minden erejével azon lesz,
hogy előidézze kivégzésedet.
Avelyn most már tudta, hogy miért nem hallotta még soha ezt a nevet.
- És mikor jutunk hozzá a kövekhez? - kérdezte Jojonah témát váltva, s Avelyn
elvörösödött. Megint csak a vállát vonogatta: mindent tudni akart, de félt is a tudástól. Volt
ebben az egészben valami nagyon szent, mégis rejtélymentes, s így szentségtelen, ezért
az elragadtatott izgalom bizsergésébe némi poshadt íz vegyült, amit Avelyn nem tudott
figyelmenkívül hagyni.
- A kövek nem érkeznek gyakran - folytatta Jojonah tanárosan. - Ritkán hullanak, de
szabályos időközökben. - A terem bal oldala felé indultak, s Avelyn látta, hogy a falak
faragása itt térképeket, csillagtérképeket ábrázol. A fiú sokat bámulta éjszakánként a
csillagos eget, így felismert egyes alakzatokat. Észrevette a Progos-Behemót, a Harcos
négycsillagos füzérét, az északi égboltnak eme uralkodó konstellációját, s az íves
alakzatot, amely a Gazda Vödrének fogantyúját jelentette. Ha otthon akarta látni ezt a
csillagképet, mindig ki kellett menni a házuk hátsó ajtaján, mert a csillagkép folyton a tető
fölött volt. Teljesen nyilvánvalóan látszott középen Korona a Dicsfénnyel, hisz Korona a
világegyetem középpontja.
Figyelmesebb vizsgálódással Avelyn barázdákat is észrevett a falon. Először azt hitte,
hogy az egymást átfedő, összefonódó égi szférák határai ezek, a láthatatlan buborékok,
amelyek a helyükön tartják a csillagokat. Amikor azonban látta, hogy a vájatok legtöbbje
Korona közelében van, összekötik a napot, a holdat és az öt bolygót, rájött az igazságra.
Azok a vájatok gyakorlati és nem szépészeti célokat szolgálnak, olyan mechanikát
kölcsönözve a térképnek, hogy az égitestek mozgásban maradjanak. Avelyn jól
megjegyezte Sheila, a hold helyzetét, és ha elég sokáig figyelte, észrevette, hogy a
bolygó valóban mozog, még ha nagyon kicsit is, Korona körüli pályáján.
- Hat nemzedék -jegyezte meg Jojonah, miután úgy érezte, hogy elég időt adott
Avelynnek a térkép csodálatára. - Vagyis majdnem ennyi - tette hozzá, amikor Avelyn
fejéjefordult. - Százhetvenhárom év telik el minden egyes adomány között.
- Adomány?
- A kövek hullása - magyarázta Jojonah. - Tekintsd magad áldottnak, fiatal barátom, mert
épp a hullások idejében élsz.
Avelyn újra a térképre meredt, mintha azt várná, hogy hullócsillagok vékony vonalai
jelennek meg a Dicsfény és Korona között.
- Láttad már valamelyik követ munkában? - kérdezte Jojonah hirtelen, felriasztva Avelynt
tűnődéseiből. A fiú tágra nyílt szemmel meredt a mesterre, mohó reménykedéssel a
tekintetében.
Jojonah egy tárlóra mutatott a terem közepe táján, és intett Avelynnek, hogy menjen
oda. Amint hátat fordított a mesternek, Avelyn kattanást hallott a fal felől, és sejtette, hogy
Jojonah meghúzhatott valami rejtett emelőkart, hogy kinyissa a tárlót. Hamarosan a
mester is odament a vitrinhez, és lassan félrecsúsztatta az üvegfedelet.
Számtalan különféle kő pihent a tárlóban, mind sima és fényesre csiszolt. Jojonah felvett
egy szürke követ. - Lélekkő - magyarázta. - Név szerint hematit. - Jobb markába szorította
a követ, baljával pedig egy másikat, egy áttetsző zöldessárgát szedett fel. - Krizoberil -
szólt. - Ebben a tiszta formájábán a védelem köve. Mindig jól jön, ha az embernek a sötét
hematittal van dolga!
Avelyn ezt nem igazán értette, de most eszébe sem jutott, hogy kérdésekkel hozakodjék
elő.
Jojonah köntösének zsebébe hullajtotta a krizoberilt, és eltávolodott Avelyntől, aztán
szembefordult vele. - Számolj tízig - adta ki az utasítást. - Hogy legyen időm
végigmondani a varázslatot. Aztán tedd a hátad mögé a kezeidet, és az ujjaiddal mutass
egymás után hét számot. Vigyázz, jól jegyezd meg a sorrendjüket!
A mester lehunyta a szemét, és lágyan kántálni kezdett. Avelyn egy pillanatig tétovázott,
próbálta megemészteni az új információkat. De hamar összeszedte magát, és az
utasításnak megfelelően különféle számokat mutatott ujjaival a háta mögött. Jojonah
mester eközben végig kántált. A szeme csukva maradt, és teste mintha a földbe
gyökeredzett volna.
Egy pillanat múlva a mester Avelynre nézett. - Hét, három, hat, öt, öt, kettő és nyolc -
mondta, és meglehetősen elégedettnek tűnt önmagával.
- Te olvasol a gondolataimban! - hebegte Avelyn.

- Nem - felelte Jojonah. - Elhagytam anyagi testemet, és átmentem mögéd. Csak


néznem kellett, mit csinálsz a kezeddel.
Avelyn kérdezni akart, de végül is magában tartotta a gondolatait, habár fojtott légzése
és hitetlenkedő arckifejezése önmagáért beszélt.
- Nem túl nehéz feladat - folytatta Jojonah derűsen. - A hematit erős kő, egyike a
legerősebbeknek. Ha testelhagyásra használjuk, azzal épp csak belekóstoltunk igazi
mágiájába. Bárki meg tudja csinálni ezt, aki ért a kövekhez. Talán még te is... - Jojonah
elhallgatott, s ez a csábítás nem volt hatás nélkül Avelynre.
- Avelyn testvér - folytatta aztán a mester roppant komolyan. - Megpróbálod?
A fiú gondolkodás nélkül bólintott. A lábai is nekiindultak, mielőtt a tudatos gondolatok
útjukat állhatták volna, mintha valami vonzotta volna a kőhöz.
Jojonah majdnem elnevette magát a látványra, s előrenyújtotta a hematitot. Avelyn érte
nyúlt, de a mester visszahúzta.
- Erős kő ez - mormolta sötéten. - Olyan helyre is elvihet, ahol semmi keresnivalód.
Vigyázz, ha vele utazol, mert hamar elveszhetsz!
Avelyn egy kicsit visszahúzta a kezét, de a kísértés túl erős volt. Újra előrenyúlt, s
Jojonah ezúttal hagyta, hogy elérje a követ.
A hematit elképesztően sima, majdhogynem folyékony érzetet keltett. Mégis nehezebb
volt, mint Avelyn várta, szilárd és sűrű. A fiú végigtapogatta, és megérzett valamit a
mélyén, valami titokzatosságot, valami mágiát. Jojonah-ra pillantott, és látta, hogy a
mester a szívéhez szorítja a krizoberilt.
- Megakadályozom, hogy a lelkeink kicserélődjenek - magyarázta a mester. - Az nem
lenne valami jó dolog.
Avelyn bólintott, és hátrébb lépett. Jojonah a háta mögé tette szabad kezét. - Mindent a
maga idejében. Tudni fogom, mikor leszel a mágia tartományában, és akkor majd
elkezdem.
Avelyn szinte már nem is hallotta őt. Máris kezdett belehullni a kő mélységeibe. Most
már tényleg folyékonynak, hívogatónak érezte a hematit felszínét. Avelyn hosszan meredt
a kőre, azután lehunyta a szemét, de még mindig maga előtt látta. A kő növekedni
kezdett, magába szívta a kezét, majd a karját is. Aztán Avelyn zuhanni kezdett.
Ellenállt, mire a hematit hirtelen összehúzódott, majdnem kizökkentve őt a transzból.
Avelyn azonban úrrá lett félelmén, és újra elkezdte az utazást.
Eltűnt a keze, aztán a karja. Minden szürke, majd fekete lett.
Avelyn kilépett a testéből. Visszanézett, és látta saját magát, ahogy áll, kezében a kővel.
Visszafordult Jojonah felé, s tisztán látta a krizoberilt, ami fényesen derengett, s vékony,
fehér buborékba vonta a mestert, nehogy Avelyn lelke beleszálljon.
Elindult Jojonah felé, széles ívben kikerülve a mestert. Hihetetlenül könnyűnek érezte
magát, mintha bármikor fel tudna emelkedni, hogy szálljon a levegőben.
- Menj magasabbra - hallotta Jojonah utasítását.
Avelynt meglepte, hogy egyáltalán hall hangokat jelenlegi állapotában. Megértette a
parancsot, és akarta, hogy elemelkedjen a padlótól: könnyedén szállni kezdett a
mennyezet felé.
- Nincs anyagi korlát, ami megállíthatna - szólt Jojonah. - Nincs semmiféle korlát. Láttad
a tetőt? Van ott valami, amit ismerned kellene.
Avelyn kissé megborzongott, amikor áthatolt a szoba mennyezetén. Magcsodálta a fa
laza szerkezetét, a felső szoba kőpadlójának sűrűségét.
Több szerzetes tartózkodott a következő szinten, Avelynnél néhány évvel idősebbek. A
fiú érezte, hogy vigyorog, s hogy hátrahagyott teste is mosolyog, miközben elsuhan a Mit
sem sejtő emberek között.
Aztán a vigyor elhalt. Valami belemart Avelynbe, valami sötét kísértés, hogy beleszálljon
az egyik emberbe, kinyomja annak lelkét, és megszállja a testet!
De mire eljutott tudatáig a veszedelmes gondolat, már felért a következő szintre, egy
üres szobába, azután a következő, következő és az azután következő szintre, ahol sokkal
vastagabb volt a határvonal. Majd odakint találta magát, habár sem a nap melegét, sem a
tengeri szél hidegét nem érezte. Látta, hogy St.-Mere-Abelle egyik legmagasabb pontja
fölött jár, a tető felett. Még magasabbra szállt, és már attól félt, hogy sosem hagyja abba
az emelkedést, feljut a felhőkbe, ki a Dicsfénybe, a csillagok közé. Talán még ragyog is
majd az égben, a Progos-Behemót ötödik csillagaként!
Hamar elvetette a nevetséges ötletet, és visszafordította lelkét a tető felé. Odafentről a
kolostor olyan volt, mint egy vastag, kinyújtózó kígyó a szirt tetején. Avelyn mozgást látott
az udvaron, az egyik oldalon: fiatal szerzetesek dolgoztak a kútnál az apátság lovaival és
öszvéreivel.
- Gyere vissza - szólt egy távoli hang, Jojonah mester hangja, Avelyn testi alakjának
közvetítésével. Nem tejes az elszakadás, gondolta Avelyn, és megborzongott a
gondolatra, hogy mit jelentene a tökéletes elválás.
Avelyn észre tért, és szemügyre vette maga alatt a tetőt. Már látta ezt korábban is, az
apátság egyik magasabb pontjáról, innen nézve azonban bölcs tervezés képe bontakozott
ki előtte, amelyet alacsonyabbról nem vehetett volna észre. A tetőbe vésve négy kezet
látott, melyek a magasba emelkedtek, nyitott tenyerükön kövekkel.
A visszaút gyorsabb volt, amíg Avelyn el nem ért a kőterem fölötti szintre. Itt újra elővette
a csábítás, ha lehet, még erősebben. Érezte a vonzást. Élőlényként képzelte el a
hematitot, ami parancsokat osztogat neki, s ígéreteket susog testetlen fülébe.
Érezte, hogy valami hozzáér a kezéhez - nem a testetlen kezéhez, hanem az igazihoz,
amiben a követ tartja. Újra érezte a krizoberilt, a mágikus korlátot, és lelke a padló felé
rándult, aztán lefelé a padlón át, vissza a testébe.
Avelyn majdnem ugrott egyet, amikor kinyitotta szemét, és meglátta Jojonah mestert
maga előtt.
- Egy, három, kettő, egy, öt - mondta gyorsan, igyekezvén eleget tenni a mester
kíváncsiságának.
Jojonah azonban legyintett és megrázta a fejét. - Mit láttál? - kérdezte.
Avelyn észrevette, hogy újra Jojonah-nál van mindkét kő, pedig nem emlékezett, hogy
visszaadta volna a hematitot a mesternek.
- Mit láttál? - faggatózott Jojonah.
- Kezeket - nyögte ki Avelyn. - Négyet, nyitott tenyérrel... - Mielőtt befejezhette volna,
Jojonah ellépett előle, s levegőért kapkodva mintha egyszerre kezdett volná sírni és
nevetni. Avelyn nem tudta mire vélni a viselkedését.
- Hogy lehet ez? - kérdezte Avelyn olyan határozottan, hogy észre tudta téríteni az
öreget. - A kövek - folytatta Avelyn -, hogyan csinálják ezt?
Jojonah sietős magyarázatba fogott, de inkább egy előre betanult szöveget idézett,
mintsem spontán találta ki, amit mond. Arról beszélt, hogy a test nedvei egyesülnek a
kövek idegen nedveivel, s egy látszólag mágikus reakciót hoznak létre. A jelenséget
ahhoz hasonlította, amikor valaki szélvagy hashajtó tablettát kap.
Avelyn érezte, ahogy a titokzatosság egyre inkább szertefoszlik. Amióta bejöttek ebbe a
szobába, Jojonah hangjában most először nem volt áhítat. Egyszerűen magyarázott, mint
egy tanár. Avelyn persze nem igazán hitte el a történetet. Nem tudta megmagyarázni,
hogy az imént mit élt át, de ösztönösen tudta, hogy ez az „idegen nedvek" mese csak
durva leegyszerűsítése az eseménynek. Itt valóban valami rejtély lapul, amit nem lehet
szép szavakkal kibogozni: van itt valami magasabbrendű. Jojonah mester „adománynak"
hívta a kőhullásokat, s Avelyn számára ez nem tűnt helyénvalónak. A „kegy” megfelelőbb
szó, döntötte el magában. Újra körülnézett a szobában, egyik kőről a másikra, s áhítata
Isten eme ajándékaival szemben tízszer akkora volt, mint amikor először belépett ide.
- Te is ott lehetsz a néhány kiválasztott között, akik elmennek a nagy útra - jelentette ki
Jojonah mester, s Avelyn közelebb húzódott.
- Pimaninicuitra - magyarázta Jojonah, s elvigyorodott, Avelynnek pedig kerekre nyílt a
szeme. - Fiatal vagy, erős, tele Isten hangjával.
Avelyn szemébe könnyek gyűltek, s lecsorogtak az arcán már a puszta gondolatra is,
hogy a kiválasztott kevesek között lehet, akik oly közel kerülnek Isten legnagyobb
ajándékához.
Jojonah ekkor elbocsátotta, s Avelyn mintegy önkívületben hagyta el a szobát.
Amikor elment, Jojonah visszatette a köveket, lezárta a tárlót, majd a falhoz lépett, és a
kar segítségével rögzítette a fedelet. A látottak súlyán elmélkedett. Egy elsőéves novícius
nem lehetett volna képes aktiválni a kő mágiáját, annak ellenére, amit ő elmondott neki.
De még ha sikerül is belehatolnia a mágiába, az irányítás meghaladta volna a
képességeit, s az egész nem lett volna több gyors és véletlenszerű testen kívüli
élménynél, ami után az ifjú levegőért kapkodva, zavartan és értetlenül áll.
Avelyn viszont annyira irányítani tudta a mágiát, hogy Jojonah háta mögé kerüljön, és
lássa a mutatott számokat. Ez hihetetlen! Az pedig, hogy az ifjú kirepült a szobából, ki az
apátságból, és látta az ábrát a tetőn, egyenesen elképesztő. Jojonah sohasem hitte volna,
hogy ez lehetséges. A mester belegondolt saját gyengeségébe. Több mint három évtizede
van már a rendben, s csak az utolsó három évben tanulta meg ennyire kihasználni a
hematitot!
Jojonah sutba dobta saját önsajnálatát, és mosolyogva gondolt Avelynre. Az ifjú
szerzetes jó választás volt, igazi isteni sugallat.

6. fejezet

Dögevők

Sosem gondolta volna, hogy valaha is látja még a kék eget. Mikor magához tért, alig
nyitotta ki a szemét, s máris hadonászni kezdett, hogy kihajtsa a szűk lyukból az égett fa
bűzét.
Rézsútos sugár hatolt át a füstön, egyetlen fénypászma, émely visszahívta az élők
világába. A lány, mintegy álomban, követte a sugarat, s megérintette a fadarabot, ami félig
elzárta a lyuk nyílását.
A fa meleg volt. Jilseponie rádöbbent, hogy sokáig lehetett eszméletlen. Ha a kezére
húzta ruhaujját, rá tudott támaszkodni a gerendára.
Erősen nekifeszült, de a deszka nem engedett. Az örökké makacs Pony azonban
dühösen összeszedte minden erejét, megvetette lábát, és újra nekiveselkedett. Felnyögött
az erőfeszítéstől.
Megdermesztette saját hangja. Mi van, ha a goblinok még mindig odakint kószálnak?
Visszahúzódott és mozdulatlanságba merevedett. Figyelmesen hallgatózott, még levegőt
se mert venni.
Madarak károgását hallotta - dögevőkét. Ezen kívül azonban semmilyen más nesz nem
hallatszott - sem túlélők nyöszörgése, sem a goblinok csikorgó, vinnyogó hangja, sem a
fomoriak gyomorhangú mordulásai.
Csak a madarak voltak ott, a halottakon lakomázva.
Ez a borzalmas gondolat új lendületet adott Ponynak. Ismét felállt, és minden erejével
nekifeszült a torlasznak. Megint felnyögött, de dühében mit sem törődött azzal, hogy a
goblittok meghallhatják.
A gerenda egy ujjnyival feljebb emelkedett, és kissé oldalra billent, de Pony nem tudta
sokáig megtartani, így az visszadöccent. A lány tudta, hogy ebből az új szögből már nem
fogja tudni megmozdítani, ezért meg sem kísérelte. Most kúszni próbált. Átment a karja, a
feje és a fél válla. Itt megállt egy pillanatra, mert annyira megkönnyebbült, hogy legalább
az arca újra szabad levegőre.került.
A megkönnyebbülés azonban csak addig tartott, amíg körül nem nézett. Dundalis volt ez
- ezt az eszével tudta -, de felismerhetetlen állapotban. Elbryan házából mindössze
néhány gerenda és a kőalap maradt meg, ahogy az egész településből is.
És hullák. Pony innen csak néhányat látott, egy goblint és egy idősebb nőt, a halál bűze
azonban máris beleette magát a levegőbe. Pony fejében azt suttogta egy hang, hogy
másszon vissza és gömbölyödjön össze sírva a sötétben, vagy haljon meg, mert ennél
még a halál is jobb.
Hosszú ideig maradt így, félig kint, félig bent, a reménytelen hisztéria határán ingadozva.
Aztán elhatározta magát, hogy visszamászik, de egy hang, valami érthetetlen belső
eltökéltség nem engedte.
Újra tekergődzni kezdett. A ruhája felfeslett, a bőre felhorzsolódott, de elszántan
préselődve csakhamar sikerült kijutnia. Ott maradt háton fekve a földön, s gondolatai
vadul csapongtak, de minden út ugyanoda vezetett: a kétségbeesésbe.
Erőlködve feltápászkodott, és elindult a romhalmazok közt, amelyek valaha Olwan
Wyndon és Shane McMichael házai voltak. A főút viszont megmaradt, s egyedül ez árulta
el Ponynak, hogy csakugyan Dundalisban van, ami valaha az otthona volt. Egyetlen ház
sem maradt épen. Egyetlen ember vagy akár ló nem maradt életben. Viszont élő goblinok
sem maradtak, konstatálta megkönnyebbülten. Csak tucatnyi keselyű körözött az
égbolton, s még több lakmározott a földön, a tegnap még meleg húsba tépve, az egy
napja még eleven szemeket keresve.
Pony az úton dúlt csatára gondolt, ahol utoljára látta az apját. Voltak is itt testek: látta
Olwant ugyanazon a helyen, ahová lezuhant. Aztán nem nézelődött tovább, mert félt,
hogy megtalálja Thomas Aultot, az apját, a halottak között. Biztos, hogy halott, gondolta
Pony, és halott anya is, meg Elbryan, mindenki.
Ebben a pillanatban olyan tehetetlennek és kicsinek érezte magát, hogy majdnem
összeroskadt, de az a különös ösztön megint visszatartotta. Észrevette, hogy milyen sok a
halott goblin, de még halott óriások is akadnak. Az úton magasodó egyik nagy
goblinhalom különösen érthetetlen volt. Úgy estek el, mintha védőgyűrűben álltak volna,
mégsem volt körülöttük emberi holttest. Csak a goblinok hevertek ott, meg egy óriás,
vérbe fagyva, a testükön lévő számtalan apró sebtől elvérezve. Pony arra gondolt, hogy
közelebbről szemügyre kéne vennie, de nem volt hozzá gyomra.
Csak állt és bámult, s egyre fokozódó zsibbadtság vett rajta erőt. Már nem érdekelte a
rejtély, mert túl kimerül volt ahhoz, hogy megálljon és elgondolkodjon rajta - túl elkínzott
és fáradt ahhoz, hogy bármit is tegyen, azonkívül, hogy kibotorkáljon a faluból, elinduljon
dél felé az úton, aztán az első elágazásnál a lenyugvó nap felé forduljon.
Csak a tudat alatti ösztönök vezérelték. Dudvarét volt a legközelebbi falu, de Pony nem
hitte, hogy ott mást talál. Az egész világ romba dőlt, biztosan mindenki meghalt, és őket is
keselyűk szaggatják.
Hamarosan leszállt az alkony. Pony érezte, hogy nincs egyedül. Jobb oldalt megrezdült
egy bokor. Földi mókus, nyugtatta magát, pedig tudta, hogy nem az.
Bal felől apró hang sutyorgott.
Pony ment egyenesen tovább. Átkozta magát, amiért nem volt annyi esze, hogy
magához vegyen valami fegyvert Dundalisban. De úgysem számít, gondolta magában, és
talán hamarabb is túl lesz az egészen.
Makacsul ment tovább, egyenesen előreszegezett tekintettel, figyelmen kívül hagyva
minden arra utaló jelet, hogy nincs egyedül, hogy goblinok lapulhatnak minden fa mögött,
akik jó alaposan felmérik őt, s már előre megosztoznak a zsákmányon, meg a
gyönyörökön.
Erre a gondolatra Pony kis híján összeesett. Eszébe jutott Elbryan, a katasztrófa előtti
utolsó pillanatok, a csók...
Aztán elsírta magát. Ment tovább előre, a válla nem rogyott meg.
De a könnyeket, a bűntudat és fájdalom könnyeit nem fojthatta vissza.
Egy fa tövébe vackolódva aludt, az út mellett, reszketve a hidegtől és a rémálmoktól,
amelyek talán örökre kísérteni fogják.
Az álmok azonban elenyésztek, amikor felébredt, s semmit sem tudott felidézni magában
a faluról, a családjáról, a barátairól. Csak annyit tudott, hogy valamiképp, valahol kint van
az úton.
Tudta, hogy fáj a teste és a lelke, de hogy miért, az eltűnt tudatos emlékezetéből.
Még a saját nevére sem emlékezett.

Az óriás ott volt, arccal a véres földben, ugyanott, ahol Elbryan utoljára látta, csak
néhány lábnyira onnan, ahol elájult. Abban a borzalmas pillanatban az óriás épp le akart
sújtani Elbryanra, most meg halott.
Csakúgy, mint a tucatnyi goblin, akik szétszórtan hevertek a környéken.
Elbryan felült, megdörzsölte az arcát, és a kezén éktelenkedő, véres vágásra nézett.
Gondolatai visszakanyarodtak Ponyra és a csókra a két ikerfenyő között. Aztán újra
visszaérkezett a jelenhez, a rémület perceihez - a goblinok a fák közt, szegény Carley, a
füst Dundalis felett, Jilseponie, amint fut, rohan a falu felé. Mindez oly valószínűtlennek
tűnt. Minden olyan gyorsan történt. Néhány felfoghatatlan perc alatt Elbryan egész világa
fenekestül felfordult.
A fiú tudta ezt, ahogy ült a földön, s értetlenül meredt a halott óríásra. Tudta, hogy többé
semmi sem lesz olyan, mint azelőtt.
Feltápászkodott és óvatosan odament az óriáshoz, habár a test vérveszteségéből és
mozdulatlanságából biztosra vette, hogy halott. Odament a fomori fejéhez, letérdelt, és
szemügyre vette a sebeket.
Szúrt sebek, amilyet a nyíl üt, csak kisebbek. Elbryan felidézte magában a zümmögő
hangot, az elképzelt méhrajt. Összeszedte a bátorságát, és közelebbről is megvizsgálta a
sebeket, még meg is érintette az egyiket.
- Nem lövedék - jegyezte meg félhangosan, s próbálta értelmezni a helyzetet. Megint
csak a méhek jutottak eszébe - talán valami óriásméhek, akik szúrnak, aztán
tovaszállnak. Újra odahajolt, és gyors számlálásba kezdett, végül tehetetlenül rázta meg a
fejét, amikor látta, hogy az óriásnak csak az arcán legalább húsz ilyen sérülés van, s
nyilván többször ennyi a testén.
Egyszerűen nem találta a megoldást. Halottnak kéne lennie, mégis él. Azt hitte,
Dundalisnak vége...
Elbryan felállt, és megvizsgálta a környéken heverő goblinokat is. Némileg meg volt
lepve, s kissé meghunyászkodott, amikor látta, hogy a goblinok - az is, amelyikről azt
hitte, hogy ő ölte meg a kardjával - tele vannak ugyanezekkel a rejtélyes szúrásokkal.
- Méhek, méhek, méhek - mondogatta, mint valami reménykedő litániát, ahogy elindult a
lejtőn Dundalis felé. A szavak és a remény azonban benne szakadtak, amikor
megpillantotta a valaha falunak nevezett összeégett romokat.
Tudta, hogy halottak, mindenki halott. Még ilyen távolságból is érezte a szíve mélyén,
hogy egy ilyen katasztrófát senki sem élhetett túl. Hamuszín arccal, dobogó szívvel állt.
Keze, lába mintha hirtelen ólomnehézzé vált volna. A majdnem-férfi most elveszett
kisfiúként indult haza.
Felismert minden testet, amit nem emésztettek el a lángok - barátai szüleit, magánál alig
néhány évvel idősebb fiatal férfiakat, s a kisebb fiúkat, lányokat, akiket szüleik
visszarendeltek az őrjáratozásból. Az egyik házrom küszöbén apró, összeégett testet
látott labdába gömbölyödve. Carralee Ault volt az, Pony unokatestvére, az egyetlen
csecsemő a faluban. Carralee anyja arcra borulva feküdt az úton, alig néhány lépésre a
küszöbtől. Elbryan tudta, hogy a gyerekéhez igyekezett, amikor levágták.
A fiú erővel fogta vissza magát a túl eleven együttérzéstől, mert tudta, hogy könnyen
beleveszhet a feneketlen kétségbeesésbe. A feladat azonban egyre nehezebb lett, ahogy
közelebb ért egy nagy halom levágott goblinhoz és óriáshoz az úton, elhaladt a
legkeményebb harc színtere mellett, s apja, Olwan holttestét pillantotta meg.
Elbryan látta, hogy az apja bátran halt meg, és ismerve Olwan szilárd és erőteljes
jellemét, ez nem is lepte meg. Harc közben érte a vég.
Ez azonban semmit sem számított most Elbryannak.
A saját házuk romjai felé támolygott. Visszafojtott egy sírós kuncogást, amikor látta, hogy
a ház alapja, amire az apja mindig is oly büszke volt, most is ép, a falak és a tető viszont
leszakadt. Elbryan benyomult a még füstölgő romok közé. Az egyik sarok valahogy
megmenekült a lángoktól, és amikor a tető beomlott, ez a rész csak félig dőlt le, és védett
kuckót képezett.
Félrelökte a szenes fadarabokat, s letérdelve mögéjük pillantott. Két alakot tudott kivenni
odabent.
- Jaj - suttogta Elbryan, és óvatosan mászni kezdett befelé.
A közelebbi alak, a goblin, halott volt: beszakadt a feje. Elbryan oktalan reménytől hajtva
átmászott rajta a következő testhez, amely a sarokban ült.
Az anyja volt az, szintén holtan - a füst ölte meg. Elbryan hamar rájött erre, mert az
asszony testén semmilyen seb nem látszott. A kezében nagy fakanalat szorongatott.
Hányszor fenyegette ezzel a kanállal Elbryant meg a többi gyereket, hogy kiporolja a
nadrágjukat!
De használni sohasem használta. Legalábbis mostanáig, gondolta Elbryan, amikor a
halott goblinra pillantott.
Anyja emlékképei - amint a kanállal hadonászik, ahogy csóválja a fejét, ahogy
összekacsint Jilseponie-val, mintha valami titkot tudnának Elbryanról - hirtelen, minden
átmenet nélkül rohanták meg a fiút. Továbbkúszott és leült az asszony mellé, hogy még
egyszer utoljára magához ölelje az egyre merevebb testet.
És sírt. Sírt az anyjáért, az apjáért, a barátaiért és annak szüleiért, egész Dundalisért.
Sírt Ponyért, mert nem tudta, hogy ha magához térve azonnal idesiet, még látta volna a
lányt a déli úton.
És sírt önmagáért, üres és bizonytalan jövőjéért.
Ott ült a ház sarkában, múltja egyetlen megmaradt emlékében, halott anyja mellett, s itt
is maradt egész éjszaka.

7. fejezet

Mather vére

- Mather vére! - sikkantotta Tuntun, az elf leány, aki oly törékeny volt, hogy könnyen
elrejtőzhetett volna akár egy hároméves növendék fa mögött is. Mindig dallamos hangja
sipítóvá vált, amikor izgalomba jött, s a többiek összerezzentek vagy betapasztották
érzékeny, hegyes fülüket. Tuntun úgy tett, mintha nem venné észre. Uralkodói mozdulattal
fonta össze vékonyka karjait apró, hegyes mellei előtt.
- Mather unokaöccse - felelte Belli mar Juraviel, aki le nem vette tekintetét Elbryanról,
ahogy a fiú hajdani háza romjai közt járkált. Juravielnek nem kellett Tuntun felé pillantania
ahhoz, hogy tudja, milyen testtartásba helyezkedett. Jól ismerte már.
- Az apja jól harcolt - jegyezte meg egy harmadik elf. - Ha nem lett volna az a fomori...
- Mather levágta volna a fomorit is - szólt közbe Tuntun.
- Mathernek Fergeteg volt a kardja - vetette közbe komoran Juraviel. - A fiú apjának meg
csak egy bunkója volt.
- Mather a puszta kezével...
- Elég legyen már, Tuntun! - csattant fel Juraviel, de még így is olyan volt a hangja, mint
a csilingelés. Sem Juravielt, sem a többieket nem zavarta, hogy egyre hangosabb lesz a
diskurzus, mert bár Elbryan alig tizenöt yardnyira volt tőlük, hangpajzsot emeltek maguk
köré, s az emberi fül legfeljebb néhány csippantást és zizegést hallhatott belőlük, ezeket a
hangokat azonban könnyen lehetett a természet neszeivel magyarázni. - Dasslerond úrnő
mellette döntött - fejezte be lecsillapodva Juraviel. - Nincs helye vitának.
Tuntun tudta, hogy ezt a szócsatát nem nyerheti meg, de továbbra is megőrizte dacos
testtartását, és toporogni kezdett, miközben a fiatal Elbryant figyelte - és nem tetszett
neki, amit látott. Tuntun nem kedvelte a nagy, büszke embereket. Még Mather is, akit több
mint négy évtizede ismert és oktatott, sokszor elriasztotta nagyra törő céljaival és sztoikus
viselkedésével. Most pedig Elbryanra pillantva Tuntun már a gondolatába is
beleborzongott egy újabb hétéves kiképzésnek!
Szüksége van egyáltalán a világnak kószákra?
Belli'mar Juraviel visszafojtott egy kuncogást: szerette ilyen zavarban látni Tuntunt. De
jól tudta, hogy ha most rápirítana, akkor a lány jó ideig nem hagyná élni, így hát a
levegőbe szökkent, és apró szárnyai szapora verdesésével felemelkedett a földről, hogy
felszálljon egy alacsony ágra, ahonnan jobban megfigyelhette a fiút, aki Mather utódja
lesz.

Elbryant szerencsére kimerítette a fájdalom, így tudott aludni valamicskét. A házban


maradt és az anyja haját simogatta, még akkor is, amikor rátörtek az álmosság első
hullámai. Hajnalban ébredt, kemény elszántsággal.
Előjött a házból, a karjában az anyja holttestével, a szemében könnyekkel, de mostanra
már megerősítette magát a pusztulás látványával szemben. Erőt merített a kötelességből,
hisz kötelessége volt, hogy eltemesse a halottakat. A kardot az övébe dugta, keresett egy
ásót, és dolgozni kezdett. Először a szüleit temette el egymás mellé, habár majd
belepusztult, hogy hideg földet kell szórnia azokra, akiket a legjobban szeretett.
Ezután Thomas Ault s más férfiak következtek, s a fiú csak most döbbent rá a feladat
nagyságára. Dundalisban több mint százan laktak, mennyi időbe fog telni mindenkit
elhantolni? És mi lesz a fiatalokkal, akik a hegyekben lelték halálukat? És az őrjárattal,
akik a völgyben pusztultak el?
- Egy nap - morogta Elbryan, és még a saját hangja is különösnek tűnt a valószínűtlen
helyzetben. Egy egész napot rászán arra, hogy összeszedje a halottakat, s tömegsírba
temeti őket. Ez is elegendő lesz.
De mi lesz aztán?, tűnődött Elbryan. Mit fog tenni, ha elvégezte a munkát? Hová megy?
Dudvarét jutott eszébe, innen egynapi járóföldre. Arra gondolt, hogy üldözőbe kéne venni
a goblinokat, ha talál nyomokat. Ezt a gondolatot azonban hamar elvetette, mert tudta,
hogy haragja, bosszúvágya most elhomályosítaná ítélőképességét, és a vesztét okozná.
Hirtelen megvilágosodott előtte a következő feladat, és bár a siker gondolata hihetetlen
fájdalmat okozott neki, tudta, hogy meg kell keresnie drága Ponyja holttestét.
Keresgélni kezdett, egymás után szedte ki a halottakat a romok közül, és egymás mellé
fektette őket a mezőn. Már a nap fele eltelt, de Elbryan nem is gondolt evésre. Egyre
izgatottabb lett, s már a helyükön hagyta a holtakat, mert sejtette, hogy nincs sok ideje.
Nyilván hamarosan idegyűlnek a környék dögevői, s abban sem lehetett biztos, hogy a
goblinok nem jönnek-e vissza. Forgatta a testeket, ásott a romok alatt, halott goblinok
halmait túrta szét.
A feladat azonban felülmúlta képességeit: csak remélhette, hogy a felismerhetetlenségig
összeégett testek valamelyike nem Ponyé-e.
Késő délutánra Elbryan beismerte vereségét. Tudta, hogy nem lesz képes megfelelően
eltemetni minden halottat. Két sor feküdt máris a mezőn, ezeket egyenként temeti el. A
többit pedig...
Elbryan elkeseredetten felsóhajtott. Fogta az ásót, kiment a mezőre és ásni kezdett. A
szívében újra feléledő fájdalmat dühbe fojtotta, s úgy esett neki a földnek, mintha az, és
nem pedig a goblinok mészárolták volna le egész Dundalist, vettek volna el tőle mindent,
ami kedves volt neki.
Az izmai sajogtak, de ő észre sem vette. A gyomra korgott, de meg sem hallotta.
Még Tuntunnak is el kellett ismernie, hogy szívós gyerek.
Elbryan aznap éjjel a hegy tövénél tért nyugovóra, Dundalison kívül. - Pony - suttogta
fennhangon, hogy halljon valami hangot, legalább a sajátját.
A csendben figyelő elfek megálltak és hegyezni kezdték a fülüket. Tuntun azt hitte, hogy
a fiú a lovát hívja, de Juraviel, aki jobban odafigyelt a fiú életére és kapcsolataira, tudta, mi
az igazság.
- Kérlek, ne halj meg! - motyogta Elbryan az enyhe szélben. Lehunyta a szemét, s újra
kibuggyantak a könnyei az anyjáért, az apjáért és mindenkiért. - Túl fogom élni - jelentette
ki Elbryan elszántan. - De csak veled. - Lefeküdt a földre, és arcát a karjára fektette. -
Szükségem van rád, Pony. Szükségem van rád!
- Milyen követelőző fiú! -jegyezte meg Tuntun.
- Legyen már benned egy kis együttérzés! - feddte meg Juraviel.
Elbryan zavartan felült.
Juraviel Tuntunra meredt, mert hisz Tuntun érzéketlensége miatt szólalt meg még
azelőtt, hogy a hangpajzsot létrehozták volna.
Elbryan kirántotta kardját, s fürkészni kezdte a homályt. - Gyere elő és állj elém! -
kiáltotta, s hangjában nem volt félelem.
Tuntun bólogatott. - Milyen bátor - jegyezte meg gúnyosan.
Juraviel is bólintott, de ő őszinte elismeréssel.
A fiatalember, aki hirtelen nem volt többé kisfiú, átélte a gyászt és a félelmet. Tényleg
bátor, és az élete féltése nélkül hajlandó szembenézni bármiféle ellenséggel.
Elbryan idegei hamarosan kezdték felmondani a szolgálatot. Odament a legközelebbi
fához, körbejárta, aztán átrohant a következőhöz. Néhány perc múlva a fiú kezdett
megnyugodni, de bármilyen kimerült volt is, tudta, hogy nem maradhat itt, védtelenül a
nyílt terepen. Nem tudott egyetlen jobb, védhető helyet sem a közelben, de talán jobban
kiépítheti ezt. Csendesen, módszeresen munkához látott, s az inge madzagjától az övéig
mindent felhasznált, amiből - a fiatal fák segítségével - hurokcsapdát készíthetett.
Az elfek minden mozdulatát figyelték: az egyik elismerően, a másik fensőbbségesen.
Elbryan csapdái egy mókust sem fognának meg, nemhogy egy elfet!
- Mather vére! - jegyezte meg ismét Tuntun.
Juraviel, aki Elbryan legfőbb pártfogója volt Dasslerond úrnő előtt, nem vette komolyan a
megjegyzést. Még emlékezett Matherre a pályafutása elején: darabos fiú volt, nem tűnt
ügyesebbnek Elbryannál, s találékonynak még ennyire sem lehetett mondani.
Egy órán belül a fiú elkészült mindennel, amit meg tudott tenni - márpedig ez nem volt
sok. Talált egy magas fenyőt mélyen lecsüngő ágakkal, és ebbe a természetes sátorba
húzódott. Csak a legélesebb szem vehette észre itt, de persze ő maga sem látott ki túl jól.
Hátát a törzsnek vetette, és az ölébe fektette kardját. Bizonytalanul bár, de úgy érezte,
hogy nincs egyedül, és sejtette, hogy ha hajnalig kihúzza, akkor biztonságban lesz, így
mindent elkövetett, hogy ébren maradjon. A kimerültség azonban hamarosan erőt vett
rajta, s lecsukta szemeit.
Az elfek közelebb merészkedtek.
Valami felébresztette Elbryant. Zene? Valami halk, alig kivehető dal? Fogalma sem volt
róla, mennyi ideig aludt. Közel már a reggel? Vagy tán átaludt egy egész napot?
Feltérdelt és odakúszott a lecsüngő ágsátor széléhez, aztán óvatosan félrehúzta az
egyik ágat.
A hold, a Sheila már fent járt, de még nem egészen fent. Elbryan próbálta kiszámolni
alvása hosszát: talán néhány óra. Mozdulatlanná dermedt és hallgatózott: biztos volt
benne, hogy van itt valami, csak nem látja.
Lágy melódia remegett a fülében, alig valamivel tudatának szintje fólött. Halk és édes
volt a dallam, de ez aligha nyugtatta meg Elbryant.
A zene folytatódott, hol erősödve, mintha ellenségei rá akarnának rontani, hol elhalkulva.
Elbryan elfehéredő ujjakkal szorongatta a kardot. Tudta, hogy nem Pony van itt, de még
csak nem is ember. Ez a következtetés pedig a goblin rajtaütés után csak egyet
jelenthetett.
Rejtekben kellett volna maradnia. Elbryan az eszével tudta, hogy legjobb védekezése az
észrevétlenség, s minél messzebb kell húzódnia a visszatérő goblinoktól. A családja, a
barátok és Pony emléke azonban hajtotta előre. Nagyon is valós félelmei ellenére
bosszúra szomjazott.
- Mondtam, hogy bátor - suttogta Juraviel Tuntunnak, amikor Elbryan kikúszott a fenyő
alól.
- Inkább ostoba - vágta rá Tuntun habozás nélkül.
Juraviel megint csak szó nélkül hagyta a sértést. Tuntun Mathert is ostobának tartotta -
legalábbis kezdetben. Juraviel intett társának, aztán elindult.
Az ingerlő, alig tudatosuló tündérdal percekig vezette Elbryant, aztán hirtelen
abbamaradt, s a váratlanul beálló néma csend olyan volt, mintha a fiú álomból ébredt
volna. Egy majdnem szabályosan kerek tisztáson találta magát, magas fák között. A hold
keleten járt, és éppen őrá vetette sugarait. Elbryan rádöbbent, milyen ostoba volt - és
milyen védtelen. Leguggolt és elindult a tisztás széle felé, de szinte rögtön meg is torpant
és tágra nyílt szemmel, tátva maradt szájjal állt fel.
Teljesen körbefordult, és nézte, ahogy amazok belépnek a tisztásra: egy tucatnyi
ismeretlen lény. Nem voltak magasabbak nála, súlyban pedig jóval alatta maradtak.
Karcsúak, finomak és gyönyörűek, szögletes vonásokkal, hegyes fülekkel, szinte áttetsző
bőrrel.
- Elfek? - suttogta Elbryan, mintha ez a gondolat valahonnan emlékei kútjának mélyéről
merülne fel, a legendák közül, amelyek oly távoliak voltak, hogy a fiú nem tudott mit
kezdeni az ismeretlen alakokkal.
Az elfek megfogták egymás kezét és elkezdtek körbejárni körülötte, s Elbryan csak most
döbbent rá, hogy valóban énekelnek. Világosan ki tudta venni az egyes szótagokat,
amelyek érthetetlen szavakká álltak össze, a dallamos hangok pedig mintha magának a
földnek lettek volna részei. Megnyugtatóak voltak ezek a hangok, ami csak fokozta
Elbryan pánikszerű ijedelmét. Körbepillantott, s próbálta kideríteni, ki a vezér.
A kör egyre gyorsult. Néha fogták egymás kezét az elfek, néha elengedték egymást, egy
gyors piruett erejéig. Elbryan nem tudta őket igazán megfigyelni: valahányszor
kiválasztotta az egyiket, valami hirtelen mozdulat vagy magasabb hang a kórusban
elvonta a figyelmét. S mire visszanézett az eredeti helyre, az elf már eltűnt, habár eléggé
egyformán is néztek ki.
A tánc, a tempó, a pörgés egyre fokozódott. Most már, ha a piruettező elfek kiváltak a
körből, az ott maradók rejtelmes módon elemelkedtek a földtől - Elbryan nem látta a
szárnyaikat a holdfényben -, azután kecsesen újra leeresz-
kedtek.
Ez már túl sok volt neki. Próbálta elzárni magát a képek forgataga elől, behunyta a
szemét, s többször a kardját is felemelte, hogy egy kétségbeesett rohammal kitörjön a
körből. Próbálkozásai azonban hiábavalónak bizonyultak, mert bár ő egyenesen indult el,
elkerülhetetlenül elkapta a tánc sodrása, s a képek kavalkádja, a hangok zsongása
legyőzte.
Ekkor vette észre, hogy elejtette a kardját, s talán jó lenne felvenni. De az a dal...
A dal! Volt benne valami, ami nem engedte elmenni. Inkább érezte, mint hallotta a
gyenge vibrálást az egész testében. A hang simogatta és dédelgette. Egy fiatalabb, egy
tisztább és elevenebb világ képeit idézte Elbryan elé. Elmondta neki, hogy ezek a lények
nem a gonosz goblinok közül valók, hanem barátok, akikben megbízhat.
Elbryan a sok fájdalom és harag után keményen küzdött ez utóbbi gondolat ellen, így
jóval tovább állva maradt, mint a legtöbb ember. Elszántsága azonban így is lassan
elenyészett, az erejével együtt. Megadta magát a föld hívogató szavának.
Lefeküdt, és utána már nem emlékezett semmire.
- Mather vére - morogta Tuntun, amikor az elf karaván elindult. Elbryan egy
selyemszálakból, tollakból és zenéből szőtt lebegő ágyon haladt velük.
- Állandóan ezt mondogatod - morogta Juraviel. Beszéd közben megérintett egy zöld
követ, érezte finom rezgéseit. Ilyen kisszerű mágia általában hatástalan lett volna egy
olyan bölcs valaki ellen, mint Tuntun, aki évszázadokat élt már meg, most azonban
különleges volt a helyzet.
- És fogom is mondogatni! - erősködött Tuntun, de aztán hangja beleveszett egy
hajlékony fatörzs hirtelen, suhogó hangjába. Az ügyes kis elfnek sikerült kirántania a lábát
Juraviel csapdájából, s még szárnycsapkodásai ellenére is eléggé dicstelenül ért földet.
Már-már fenyegetően meredt Juravielre, amikor felcsattant körülöttük a nevetés.
Akárcsak a többiek, ő is jól tudta, hogy nem botlott volna bele egy ilyen primitív csapdába,
ha nincs az a kis mágia.
Tuntunnak nem kellett sokáig találgatnia, ki volt a tréfamester.

8. fejezet

Az Előkészítő

Kimerítő volt a kiképzés, mely azt tűzte ki célul, hogy gyengeséget találjon, és megtörje
azokat, akik nem illenek bele St.-Mere-Abelle rendjének napi rutinjába. A négy kiválasztott
Előkészítő jelölt: Avelyn és Quintall, valamint két 815-ös évfolyambeli diák, Thagraine és
Pellimar számára még nehezebb volt az élet. Amellett, hogy teljesíteniük kellett napi
kötelességeiket mint első- és másodévesek, még a pimaninicuiti útra is készülhettek.
Vecsernyék után osztálytársaik egy órát imádkoztak, egy óráig leveleiket olvasgatták,
aztán elvonultak meditálni és aludni, hogy kipihenjék magukat a másnapi munka előtt.
A négy Előkészítő ezzel szemben vecsernye után kezdte meg négyórás munkáját
egy-egy kijelölt mesterrel. Tanulmányozták a Dicsfényt, a kőhullás idejét előrejelző
csillagászati táblázatokat. Tanultak tengerészetet, navigációt az éjszakai égbolt csillagai
segítségével, és azt is megtudták, hogyan változnak ezek a csillagok, amikor a hajó
áthalad bizonyos szélességi fokokon. Megtanulták a kötél használatát, a csomókötést, a
tengeri etikettet, a vadvizek szabályait, s mindenekelőtt a különféle kövek tulajdonságait
és azt, hogyan készítsék elő a köveket közvetlenül a hullás után.
Avelyn számára ezek az esti leckék legnagyobb vágyainak beteljesülését ígérték.
Jobbára Jojonah mesterrel volt együtt, s méltónak bizonyult arra a megtiszteltetésre, hogy
évtizedek óta a legjobb diáknak nevezzék. Mindössze két hét után már tökéletesek voltak
előrejelzései a csillagászati változásokban, s az első hónap végeztével már el tudta
sorolni az összes ismert mágikus követ, az adamittól a türkizig, tulajdonságaikkal és
varázshatásukkal együtt.
Jojonah mester egyre növekvő büszkeséggel figyelte a fiatal testvért, s Avelyn hamar
észrevette, hogy az öreg szinte pártfogoltjaként kezeli. Ez biztonságot jelentett, de egyben
felelősséget is. Némely másik mester, de főleg Siherton, állandóan szemmel tartotta, hogy
a legkisebb ürügyre eltanácsolják. Avelynnek úgy tűnt, mintha a mesterek régebbi keletű
vetélkedésének közepébe csöppent volna.
Ez nagyon zavarta őt. A hite alapját érintette az, hogy ilyen emberi gyarlóságokat
tapasztal mestereinél. Ezek itt Isten emberei, akik a legközelebb állnak Hozzá, s kicsinyes
viaskodásuk az Abellita Egyház lényegét kérdőjelezi meg. Csak azzal szabadna
törődniük, hogy a köveket összeszedjék. Előkészítő-társait, akik szintén esélyesek voltak
a két lehetséges helyre, Avelyn nem tekintette vetélytársnak. Éppen úgy örült az ő
sikereiknek is, mint a sajátjainak. Ha ők bizonyulnak jobbnak, akkor ez Isten akarata. A
legjobb kettőnek kell a szigetre mennie: csak a küldetés sikere számít, Isten ajándékának
megszerzése az emberiség számára.
A figyelő mesterek számára hamar nyilvánvalóvá vált, hogy Avelyn benne lesz a
kettőben. Egyik jelölt sem jutott még csak a nyomába sem: ők még a csillagtérképet
böngészték, amikor Avelyn már a mágikus reakció különleges nedveivel foglalkozott, s rég
ismerte a köveket tapintásukról, erejüket pedig meg tudta ítélni fényükből, színükből,
alakjukból. A négyéves kiképzésnek már az első négy hete után biztosnak látszott, hogy
Avelyné az egyik hely. Ha nem történik vele valami, akkor a többi három mindössze egy
helyért versenyezhet.
A nappali képzés nem volt sem ilyen könnyű, sem ilyen kedves Avelynnek. Unalmasnak
találta a számtalan imádkozó szertartást az esti felfedezések fényében. A
gyertya-ceremóniák, a vízhúzás, a kőhordás egyszerűen nem érhetett fel Isten köveinek
rejtélyével. És ami a legrosszabb, ott volt a testnevelés. Minden nap reggeltől délig,
mindössze egy óra szünettel - fél óra ima, fél óra evés - a diákok az udvaron gyülekeztek,
hogy harcművészeti leckéket vegyenek, vagy mezítláb futkossanak a kolostor udvarán,
esetleg ússzanak a Mindenszentek öblének jeges vizében. Hónapokig tanultak esni és
vetődni, s bőrüket azzal edzették, hogy egymást csapkodták, amíg érzéketlenné nem
váltak. Támadási és védekezési rutinokat ismételgettek lassan, végeérhetetlenül, hogy a
fájó izmokba alaposan bevésődjön minden mozdulat. Az első évben puszta kezes
fogásokat tanultak, ütéseket és közelharcot. Ezután léphettek tovább, a fegyveres harcra.
Eközben persze, akár szabad kézzel, akár eszközzel, egymást csépelték állandóan. A
testi tökéletesség volt a cél: azt beszélték, hogy a St.-Mere-Abelle szerzetesei bárkit
legyőznek, a mesterek pedig mindent elkövettek, hogy a kolostor hű maradjon a
hírnevéhez.
Avelyn ebben nem volt épp a legrosszabb az osztályában, de meg sem közelítette a
legjobbat: Quintallt. Az alacsony, zömök kis ember éppoly mohón vetette bele magát a
harci kiképzésbe, mint ahogy Avelyn az éjszakai tanulmányokba. Az év előrehaladtával,
ahogy Avelyn egyre inkább elhúzott jelölttársaitól elméleti téren, mindinkább félni kezdett a
velük vívott nappali küzdelmektől, de leginkább Quintalltól. Elvileg nem lett volna szabad
dühöt érezni az ellenféllel szemben, csak tiszteletet, Quintall mégis mindig felhördült,
valahányszor a mesterek Avelynnel tették párba.
Avelyn értette Quintall indítékait: ellensúlyozni akarja éjszakai lemaradását. A
kőtudományokban nem győzheti le Avelynt, nappal azonban fölénybe kerülhet. A
támadások nagy részénél a szerzeteseknek csak mímelniük kellett volna az ütést, Quintall
azonban sokszor kiverte a szuszt Avelynből. A váll fölé sem lett volna szabad ütni,
Quintall mégis nemegyszer „kígyókézzel" vágta torkon Avelynt, aki levegőért kapkodva
roskadt össze.
- Így akarsz a szigetre menni? - kérdezte csendesen Avelyn az egyik ilyen „baleset" után.
Az alantas ütések egyre gyakoribbak lettek, s Avelyn kezdett hinni abban, hogy Quintall
így akar megszabadulni a vetélytárstól.
Társa válaszpillantása nem enyhítette Avelyn egyre növekvő gyanúját. Quintall
vigyorgása a lehető legtávolabb állt Istentől, s Avelyn beleborzongott a gondolatba, hogy
hamarosan fegyverrel gyakorolnak majd, és sokkal súlyosabb sebeket szerezhet.
A fiatalembert azonban még ennél is jobban nyugtalanította, hogy ha ő átlátja, mi folyik
itt, akkor átlátják a mesterek is, akik oly figyelmesen szemmel tartják a diákokat. A rend
roppant komolyan veszi a testnevelést: talán azt várják, hogy megvédje magát az ilyen
taktikától. Talán ez a kiképzés nem is válik el olyan élesen az éjszakai leckéktől,
amelyeket Avelyn persze sokkal fontosabbnak tartott. Ha nem marad talpon az udvaron,
ugyan milyen esélye lenne a vad tengeren?
Látta, ahogy Quintall magabiztosan, szinte kevélyen otthagyja. Avelyn összefonta a
karját és előrehajtotta a fejét. Lehunyt szemmel próbált kitalálni valami védekezést a
következő alkalomra, ha Quintallal kerül össze.
A nappal gondjai azonban egy csapásra elpárologtak minden este, amikor Avelyn
hozzáfogott igazi munkájához, általában Jojonah mester irányítása alatt. Ez a munka
sokszor kimerítő tanulásból állt: egyik szöveg olvasása a másik után, eljárások állandó
ismételgetése. Avelyn sokszor még az ágyban is ezeket mormolta. Máskor egyszerűen
kiültek a tetőre, összehúzták magukat a hideg szélben, de nem gyújtottak tüzet. Ültek és
nézték a csillagokat. Néha elhangzott köztük egy-egy kérdés, de egyébként sötétben és
némán virrasztottak. Jojonah mester utasításai a legjobb esetben is homályosak voltak,
de Avelyn megtanulta a szívével megérteni őket. Figyelnie kellett az éjszakai eget, hogy
megtanuljon minden fénypontot, hogy a látható csillagok szinte személyes ismerősei
legyenek.
Avelyn nagyon szerette ezeket az éjszakákat. Ilyenkor közel érezte magát Istenhez,
halott anyjához, az egész emberiséghez, élőhöz és holthoz egyaránt. A magasabb és
nagyobb igazságok részesének érezte magát, egynek magával a világegyetemmel.
A csillagnézés néma áhítata mégis csak második helyet foglalt el Avelyn kedvenceinek
listáján. Igazán azokon az estéken csillogott, amikor Jojonah mester segítségével a
kövekkel dolgozott. Majdnem ötven különböző fajta volt belőlük az apátságban, s mindnek
megvolt a maga jellege, ereje. Némelyik kő többféle felhasználási területtel rendelkezett -
a hematit például egyszerű testenkívüliséghez is alkalmazható volt, de meg lehetett vele
szerezni egy másik testet, uralni egy másik lelket, és sebeket is gyógyított.
Avelyn ismerte a kövek minden használati lehetőségét, s az ujjai lassan elég érzékennyé
váltak ahhoz, hogy kitapogassa bennük a mágikus nedveket. Ha két hasonló követ adtak
a kezébe, gyorsan el tudta dönteni, melyik az erősebb.
Jojonah mindig csak bólogatott, mintha ez minden diáktól elvárható lenne, valójában
azonban lenyűgözte a fiú elképesztő rátermettsége. Mindössze négy másik szerzetes volt
a kolostorban - hárman közülük mesterek, a negyedik maga az apát - akik érzékelték a
mágikus erősség eltéréseit, s ez a képesség döntő volt abban, hogy Dalebert Markwart
apát a kolostor vezető helyére emelkedhetett, ugyanis fő vetélytársa nem rendelkezett
ezzel a képességgel.
Jojonah előtt pedig most itt volt egy fiatal novícius, egy alig húszéves ifjú, aki könnyedén
végrehajtja a legnehezebb feladatokat is.
- Felhős az ég - jegyezte meg Avelyn egy komor, hideg novemberi éjszakán, miközben
követte felfelé Jojonah mestert a csigalépcsőn, szokott megfigyelőhelyük felé.
Jojonah azonban nem válaszolt, csak lépegetett tovább, s Avelyn jobbnak látta nem
erőltetni a dolgot.
Még inkább meg volt lepve, amikor megérkeztek a torony tetejére, és Siherton mestert
meg az apátot találták odafónt. Siherton egy apró gyémántot tartott a kezében, melynek
fényénél Avelyn jól látta a mester arcát. A fiú meghajolt, de tekintetét akkor is a padlón
tartotta, amikor felegyenesedett, s a gyémánt meztelen fényénél megfigyelhette a kövek
közti fekete illesztéseket. Már hónapok óta élt a kolostorban, de csak néhányszor látta az
apátot, általában vecsernyén, amikor Markwart néha előjött és felügyelte a szertartást.
A három idősebb szerzetes a torony széléhez húzódott, és halkan beszélgetni kezdtek.
Avelyn igyekezett nem hallgatózni, mégis elkapott foszlányokat a beszélgetésből, főleg
Siherton azon tiltakozását, hogy ez szabályellenes. - Ez nem követelmény, s nincs is
értelme egy elsőéves diák esetében - érvelt a karvalyarcú mester.
- Ez nem próba, hanem bemutató - vetette ellene Jojonah, akaratlanul is fölemelve a
hangját.
- Talán inkább dicsekvés - vicsorogta Siherton. - Már biztos a helye. Miért erőlteted
tovább?
Jojonah mérgesen toppantott, s vádlón Sihertonra mutatott. Avelyn elfordult a
kellemetlen látványtól. Nagyon zavarta a mesterek acsarkodása, főleg, hogy őrajta
vitatkoznak!
Avelyn elkezdte mondani esti imáit, hogy ne halljon többet, de még elkapott egy
megjegyzést Jojonah részéről, miszerint a délelőtti kiképzés túl veszélyes.
Az apát végül felemelt kézzel véget vetett a beszélgetésnek. Visszavezette a két mestert
Avelynhez, és kérte a fiút, hogy nézzen rá. - Szokatlan ez a helyzet - kezdte nyugodtan. -
És tudjátok meg, Siherton és Jojonah mesterek, hogy ez se nem próba, se nem bemutató.
Semmilyen szerepe nincs a pimaninicuiti utazás szempontjából. Elégedjetek meg
annyival, hogy az én örömömre szolgál, az én kíváncsiságom az oka.
Ekkor megnyugtató, komoly tekintettel Avelynre pillantott. - Sokat hallottam már rólad,
fiam - mondta csendesen. - Jojonah mester szerint elképesztő a haladásod.
Avelyn túlságosan meg volt szeppenve ahhoz, hogy örüljön.
- Használtad már a köveket?
Avelynnak eltartott egy darabig, amíg egyáltalán felfogta a kérdést. Zsibbadtan bólintott.
- Jojonah mester azt mondta, hogy magasra jutottál a hematittal - folytatta az apát. - És
sok szobában begyújtottad a kandallót a kis celesztit kristállyal.
Avelyn újra bólintott. - A hematit volt a legnagyobb - nyögte ki.
Az apát kedvesen elmosolyodott. - Elégítsd ki a kíváncsiságom - kérte Avelynt.
Előrenyújtotta bal kezét, és amikor kinyitotta, Avelyn három követ látott: egy malachitot, a
zöld különféle árnyalataival, egy csillogó, csiszolt borostyánt és egy darab ezüstös krizotilt,
a legnagyobb követ a három közül, ami mintha egyenes rudacskákból lett volna
összerakva.
- Ismered őket? - kérdezte Markwart.
Avelyn magában szétválogatta a köveket. Ismerte ennek a háromnak a tulajdonságait,
és különösnek tűnt, hogy az apát együtt mutatja be őket. Bólintott.
Markwart odaadta neki a köveket. - Érzed az erejüket? - kérdezte, és keményen Avelyn
szemébe nézett. Avelyn megértette, hogy az apátnak tudnia kell az igazságot. Teljesen
biztosnak kell lennie.
Avelyn beleszállt a kövekbe, lehunyta a szemét, s egyenként átrakta a drágaságokat a
másik, szabad kezébe, hogy mérlegelje mágikus képességüket. Hamarosan kinyitotta a
szemét, az apátra nézett, és bólintott.
- Miért kell épp ezt a kombinációt alkalmazni? - merészelt közbeszólni Jojonah mester.
Markwart apát egy intéssel elhallgattatta. Szeme vadul tüzelt a gyémánt fényében. - Én
nem vállalnék ilyen kockázatot a diákom önbizalmának rovására. - Mosolyogva fordult
vissza Avelynhez, de ebben a mohó vigyorban már nem volt semmi kedves vagy
megnyugtató. - Ha Avelyn testvér nem tudja felhasználni azokat az egyszerű köveket,
amiket adtam neki, akkor ahhoz sincs joga, hogy ezt megkapja. - Előhúzta a másik kezét
is, és tenyerében a legszebb, legtökéletesebb ékkő feküdt, amit Avelyn valaha is látott.
- Korund - magyarázta az apát. - Rubin. Mielőtt ezt odaadom neked, meg kell értened,
hogy igencsak veszedelmes, amit kérek tőled.
Avelyn bólintott és a kő után nyúlt. Túlságosan kába volt ahhoz, hogy teljes súlyában
felfogja az apát szavait. Markwart átadta neki a rubint.
- A rejtvény adott - mondta Markwart. - Nincs benne hajó. Oldd meg. - Ezzel kiment a
torony szélére, és intett a két mesternek, hogy csatlakozzanak hozzá.
Avelyn figyelmesen tanulmányozni kezdte őket. Markwart gonoszul elevennek tűnt, a
szeme csillogása szinte eszelős, de mindenképp ijesztő volt. Siherton nem nézett a diák
felé, de Avelyn így is tudta, hogy a kudarcát várja. Jojonah volt a legelevenebb, de
kedvesebben. Avelyn szinte érezte mestere félelmének szagát - őt félti -, s csak ekkor
döbbent rá a helyzet súlyára és veszedelmességére.
- Oldd meg - ismételte sürgetően az apát.
Avelyn lehajtotta a fejét és szemügyre vette a köveket. A rubin szinte lüktetett a kezében,
mágiája erős és tettre kész. Avelyn tudta, mit csinálhat ezzel a kővel, és amikor már nem
gondolt arra, hogy milyen hatással lenne a többi szerzetesre, ha a rubint használná
először, a feladat már nem is tűnt olyan nehéznek. Markwart apát hangsúlyosan említette,
hogy nincsenek benne hajók, s Avelyn tudta, merre kell mennie. Malachit, borostyán,
szerpentin, rubin, ebben a sorrendben.
Végiggondolta a sorrendet és ennek következményeit. Már nem egy, de két követ kell
használatban tartania, mire előhívja a rubin erejét. Egyszer már használt két követ együtt -
egy hematitot és egy krizoberilt, hogy biztonságosan kiléphessen a testéből. De hármat?
Avelyn mély lélegzetet vett, s tudatosan nem pillantott a mohón figyelő nézők felé.
Először a malachit, gondolta magában, és kiment a torony külső peremére. Alatta több
száz yardnyi mélységben ott zúgott a fekete tenger. Avelyn erősen megmarkolta a
malachitot, érezte, ahogy a kő mágiája bizseregve átáramlik a kezén, majd a karján, végig
a testén. Aztán furcsán könnyű lett, majdnem annyira, mint amikor a hematittal dolgozott.
Alig némi tétovázás után átlépett a torony peremén, s teste szelíd, irányított esésbe
kezdett.
Avelyn igyekezett nem belegondolni helyzete valóságába, miközben a torony fala
elsuhant mellette. A torony alatti sziklák azonban már kevésbé voltak simák, s az ifjúnak
állandóan el kellett löknie magát, távolodva az apátságtól.
Amikor már közeledett a csapkodó hullámokhoz, a borostyánt vette át abba a kezébe,
ahol eddig a malachitot tartotta, és ennek az erejét is előhívta.
Könnyedén ért le a hullám tetejére. Amíg vissza nem nyerte az egyensúlyát,
működésben tartotta a malachitot, aztán egy nagy lélegzettel elengedte.
Most csak a borostyán működött, és a víz felett tartotta. Újabb mély levegővétel után
Avelyn, egyre jobban bízva a köveiben, elindult a sötét vízen. Talpa alatt alig mélyedt be a
hullámzó felület.
Sokszor pillantott hátra, ahogy távolodott az apátságtól. Messzire ki kellett mennie, hogy
a rubin használata ne veszélyeztesse az épületet, ezen felül tekintetbe kellett vennie a
torony elhelyezkedését, hogy a mesterek és az apát valóban szemtanúi legyenek a
mutatványnak.
Avelyn most előhívta a szerpentin erejét: ezzel a kővel még sosem volt dolga.
Természetesen ismerte a tulajdonságait, de próbálni nem próbálta. Jojonah mester
egyszer használta a jelenlétében, amikor kiszedett egy követ a forró kandallóból, s a
fiúnak most erre kellett koncentrálnia, hogy higgyen a kő védelmében.
A pillanat hamarosan el is érkezett. Messze járt a parttól, szilárdan állt a hullámok hátán,
a szerpentin pedig erős pajzsot vont köréje. Avelyn kezébe vette a rubint.
- Lehet, hogy becsúszott a víz alá - szólt Siherton szárazon. - Nehéz lesz visszaszedni a
köveket.
Markwart apát kuncogott, Jojonah azonban nem értékelte a megjegyzést. - Avelyn
testvér többet ér nekünk a kolostor összes köveinél - jelentette ki, mire a másik kettő
hitetlenkedve meredt rá.
- Talán túlságosan közel kerültél a tanítványodhoz - figyelmeztette Markwart apát.
Mielőtt azonban folytathatta volna mondókáját, elállt a lélegzete: hatalmas tűzgolyó
támadt a tenger felett, perzselő lánggyűrűk terjedtek szét egy közös középpontból, amely
- jól tudták - csak Avelyn lehet.
- Imádkozzunk, hogy a szerpentin pajzsa elég erős legyen! - hápogta Markwart.
Elképesztette a robbanás ereje és mérete. A rubin erő, de hát ez akkor is döbbenetes!
- Én megmondtam! - morogta Jojonah. - Én megmondtam!
Sihertonnak is torkán akadt a szó. Társaival egyetemben lenyűgözve figyelte, ahogy a
tűzgolyó kitágul és fortyogni kezd. A tenger olyan hangosan sistergett fel, hogy tisztán
hallhatták. A felső vízréteg gőzzé vált és sűrű ködöt alkotott. Avelyn testvér csakugyan
erős!
És valószínűleg halott, gondolta Siherton, de abban a pillanatban kivételesen nem volt
érkezése ezt szóvá tenni. Ha Avelyn energiájának ilyen nagy részét fektette bele a
rubinba, akkor valószínűleg elhanyagolta a szerpentinpajzsot, és
bizonyára összeégve hever az öböl fenekén.
Sokáig vártak, s Jojonah egyre inkább aggódott. Markwart csak lemondóan sóhajtott,
„Kár!”, Siherton pedig majdnem kuncogott.
Aztán nem messze alóluk valami hang hallatszott: mély sóhajtás a nagy erőpróba után.
Mindnyájan a peremhez siettek és lenéztek. Siherton lefelé irányította a gyémánt fényét, s
egy eléggé viharvert, ám nagyon is eleven Avelyn testvért pillantottak meg, aki egyik
markában a malachitot szorongatta, a másikkal pedig felfelé húzta szinte súlytalan testét.
Avelyn ruhája szakadt és vizes volt, maga a fiú pedig égett haj szagát árasztotta.
Kibukkant a torony széle fölött, s Jojonah felhúzta.
- Egy kis láng bejött - magyarázta a reszkető Avelyn. Lehajtotta a fejét, és szégyenkezve
mutatta égett ruháját. - Egy kis időre le kellett mondanom a borostyán erejéről, és
elűztem.
Jojonah csak ekkor látta, milyen kék Avelyn szája. Éles pillantást vetett Sihertonra, s
amikor a mester nem reagált, elvette tőle a gyémántot. A fény egy pillanatra kialudt, hogy
aztán a korábbinál is fényesebben ragyogjon fel. És sokkal melegebbem. Jojonah Avelyn
közelébe tartotta a gyémántot, s a fiatal szerzetes érezte, hogy melegség árad szét
elkínzott testében.
- Nagyon sajnálom - motyogta csattogó fogakkal Avelyn az apátnak. - Nem sikerült. -
Ernyedten nyújtotta ki vizes tenyerét a négy ékkővel.
Markwart apát olyan szívből jövő nevetésre fakadt, amilyet Avelyn életében nem hallott
még. Elvette a fiútól a köveket, zsebre tette őket, aztán ökölbe szorította a kezét, s kicsiny
gyémántköves gyűrűjével ő is sugározni kezdte a fényt. Intett Sihertonnak, és a lépcső
felé indult.
Jojonah várt, amíg azok ketten eltűnnek, aztán felemelte Avelyn állát, hogy a fiú
egyenesen a szemébe nézzen. - Benne leszel a kiválasztott kettőben, akik Pimaninicuit
szigetére mennek - mondta teljes bizonyossággal.
Aztán levitte Avelynt a toronyból az alsóbb szintek melegébe. Avelyn levetkőzött, takarót
csavart maga köré, és egyedül maradt gondolataival a pattogó tűz mellett. Hiába merítette
ki a négy kő próbája, a magas fal, a hideg tenger, aznap éjszaka egy szemhunyást sem
aludt.

9. fejezet

Touel'alfar

Meleg volt. Elbryan ezt érezte először. Lágy, nedves valami borította egész testét. A
tudata lassan visszatért, mintha távoli helyről úszna vissza hozzá. Sokáig feküdt csak úgy,
mozdulatlanul ebben a megnyugtató érzésben, távol tartva a tiszta tudatot. Annak, aki
ennyi vérontást és veszteséget élt át, szinte ajándék a félálom.
De aztán Dundalis, halott szülei emléke átszivárgott az öntudatlanság védőburkán, s
elűzte a csendes nyugalmat. Elbryan kinyitotta zöld szemeit.
Mohás földön feküdt, szelíd lejtőn, melynek következtében a feje kényelmes módon
feljebb volt, mint a lába. Meleg köd vette körül, simogatva testét, eltompítva érzékeit. Csak
néhány lépésig lehetett ellátni, s Elbryan felkönyökölve észrevette, hogy a hang sem
megy ennél sokkal messzebbre: elhal a szinte tapintható gőzben. Tudta, hogy erdőben
van - bokáig merült az avarba. Ösztönei elárulták neki - talán a levegőben volt valami -
hogy ez nem a Dundalisból a hegyre vezető emelkedő, nem az, ahol találkozott a...
A kikkel?, tűnődött Elbryan, mert fogalma sem volt, kik ezek az apró, szárnyas lények.
A goblinoktól elszenvedett horzsolások, a kisebb sebek, a ház sarkában kényelmetlenül
eltöltött éjszaka ellenére a fiú nem érzett fájdalmat, zsibbadtságot. Felült, aztán maga alá
húzta lábait, fokozatosan felguggolt, szemügyre vette a környezetét, s próbálta kideríteni,
hol lehet.
Az erdő ősöregnek tűnt a ködön keresztül kivehető közeli fák görcsös, görbe törzséből
ítélve. A nap szürke foltba mosódott össze fölötte. - Nyugat - döntött Elbryan, miután egy
darabig tanulmányozta, s ösztönei vadul dolgoztak. Úgy vélte, hogy a nap nyugaton jár,
félúton dél és napnyugta között.
Nem volt sok ideje az éj beálltáig. Felállt, de meggörnyedt: a sűrű köd ellenére is
védtelennek érezte magát. Az esze azt súgta, hogy menjen ki a ködből és kutassa át a
környéket, az érzékei azonban nem akarták otthagyni a kellemes, meleg párát.
Győzött az esze, és elindult fölfelé az emelkedőn, hogy a szürke ködréteg fölé jusson.
Gyorsan haladt, de sokszor megbotlott, s némán átkozta magát minden egyes
ágreccsenésért. Csak néhány percig ment a ködben, aztán olyan hirtelen bukkant ki
belőle, hogy kis híján orra bukott a meglepetéstől. A levegő egy csapásra tiszta lett
körülötte, és erős szél kapott a ruhájába - nem apró fuvallatok, hanem állandó süvítés.
Elbryan kíváncsian nézett vissza a lejtőre, a ködre. Úgy tűnt, mintha az valamiképp útját
állná a szélnek. Hogy lehet ez?
Elbryan szeme még jobban elkerekedett, amikor újabb rejtéllyel találta szembe magát.
Fölfelé tekintve látta, hogy az emelkedő vég nélkül folytatódik tovább a magasban.
Kicsinek és jelentéktelennek érezte magát a hatalmas hegyoldalon. Tudta, hogy nem lehet
Dundalis környékén: ez a hegy egészen más, mint hazája szelíd dombsága. Egy
hatalmas hegység egyik csúcsának nyugati oldalán állt, a ködborította, ovális völgy fölött,
amelyet több magas csúcs ölelt körül. Elbryan nem messze maga fölött havat látott a
hegyen, s a többi csúcson is: úgy sejtette, hogy ez a hó sosem olvad el.
Tehetetlenül rázta a fejét. Vajon hol lehet? És hogyan jutott ide?
A szeme még tágabbra nyílt, s vadul pillantott körül. - Halott vagyok? - kérdezte a szelet.
Semmiféle válasz nem érkezett, csak a szél mormolása folytatódott szüntelenül.
- Apa! - kiáltotta Elbryan, és három lépést tett jobb felé, mintha ez bármit is számítana. -
Pony!
Semmi válasz.
A szíve hevesen verni kezdett, vére vadul száguldott ereiben. Pillanatokon belül pánikba
esett, és alig tudott levegőt venni. Rohangálni kezdett föl-le a lejtőn, azután a
könnyebbség kedvéért jobbra-balra, miközben apja, anyja vagy bárki segítsége után
kiáltozott.
- Nem vagy halott - hallatszott egy édes, dallamos hang a háta mögül.
Elbryan megtorpant, és zihálva próbálta összeszedni magát. Valahogy érezte, hogy a
beszélő nem ember. Semmiféle emberi hang nem lehet ilyen édes, ilyen tökéletes.
Lassan, csak a légzésére koncentrálva Elbryan hátrafordult.
Egy olyan lény állt előtte, mint amilyeneket a tisztáson látott, egy kicsit alacsonyabb és
jóval könnyebb nála. A lény végtagjai hihetetlenül vékonynak tűntek, mégsem volt
csontos, mint Jilseponie egy-két évvel ezelőtt: inkább olyan volt a karja, mint a fűzfaág.
Gyengének sem látszott, hiába volt apró. Valami olyan bizonyosság és szilárdság
sugárzott belőle, hogy Elbryan sejtette: ez a parány nehezebb ellenfélnek bizonyulna a
goblinoknál, de talán még az óriásnál is.
- Gyere le, itt melegebb van - kérte a lény Elbryant. - A ködbe, ahol nem fúj a szél.
Elbryan lepillantott a völgyre - s először tűnt fel neki, hogy egyetlen fa csúcsa sem áll ki a
ködből, mintha minden fa megállt volna a növekedésben a páraszint alatt. Elbryannak az a
határozott érzése támadt, hogy a köd és a fák csúcsa közt valamiképp kapcsolat van.
- Gyere - hívta a lény. - Nem vagy halott, és nem vagy veszélyben. A veszély már elmúlt.
Elbryan összerezzent a dundalisi katasztrófára utaló célzástól. A lény egyszerű,
őszintének tűnő beszédmódja azonban kissé megnyugtatta. Most már más
megvilágításban, nem lehetséges ellenfélként vette szemügyre a kicsiny teremtést. Most
először vette észre, milyen finom és szép is a kis alak tökéletesen formált vonásaival,
aranyszín hajával, aminél még Pony sörénye se ragyoghatott szebben. Ez az aranyhaj
mintha belülről csillogott volna. A lény szemei sem voltak kevésbé érdekesek: két arany
csillag, telve gyermeki ártatlansággal, de egyszersmind mélységes bölcsességgel.
A kis alak elindult lefelé a lejtőn, de megállt a köd szélén, mert látta, hogy a fiú nem
mozdul.
- Ki vagy te? - érkezett a kézenfekvő kérdés.
A lény lefegyverzően elmosolyodott. - Belli'mar Juraviel vagyok - felelte, s a köd felé
intett, tett is egy lépést lefelé, majd bokáig eltűnt a ködben.
- Mi vagy? - kérdezte immár magabiztosabban Elbryan. Sejtette, hogy a lény elfnek fogja
mondani magát, de aztán arra is rájött, hogy ez a válasz nem sokat árul majd el neki, hisz
valójában nem is tudja, mi az az elf.
Az apró alak megállt és visszafordult. - Ilyen keveset tudsz?
Elbryan Juravielre meredt. Nem volt kedve talányos csevegéshez.
- A világ, attól tartok, elveszett - folytatta Juraviel. - Egyetlen évszázad alatt elfelejtett
minket!
Elbryan bosszúságát kíváncsiság váltotta fel.
- Hát tényleg nem tudod?
- Mit? - kérdezte dacosan Elbryan.
- Azt, ami a saját fajtádon kívül van - magyarázta Juraviel.
- Ismerem a goblinokat és a fomori óriásokat! - jelentette ki Elbryan ingerülten.
Juravielnek erre is volt válasza, egy megjegyzés arról, hogy Dundalis népe még
viszonylag felkészületlen az ilyesféle tudásra. Ha ez a fiú ismer gonosz fajtákat, akkor
miért volt a faluja oly kevéssé felszerelkezve egyetlen vacak kis rajtaütéssel szemben? Az
elf azonban udvariasan magában tartotta ezeket a dolgokat, mert tudta, hogy még túl
frissek a sebek. - És én beleillek abba, amit ezekről a lényekről tudsz? Goblin vagyok,
vagy famori? - kérdezte nyugodtan Juraviel, de már csodálatos hangja is lehetetlenné tett
mindenféle rokonítást a sipító, csikorgó szörnyetegekkel.
Elbryan beharapta az ajkát, próbált választ találni. Végül megrázta a fejét.
- Gyere - kérte Juraviel, és újra a köd felé fordult.
- Nem feleltél a kérdésemre.
Amikor Juraviel visszafordult, már keményebb volt a tekintete. - Szavakkal elmondható
válasz erre nincs - magyarázta. - Mondhatnék neked egy nevet, és talán már hallottad is
életedben, de ez számodra inkább mítosz, mint az igazság.
Elbryan tehetetlenül billentette oldalra a fejét.
- A névhez kapcsolódó előítéleteid ellent fognak mondani a tényeknek - folytatta Juraviel.
- A nevemet kérdezted, és én örömmel meg is mondtam neked, mert a „Belli'mar Juraviel”
szavakhoz semmiféle előzetes ismeret nem társul. Kérdezted, mi vagyok, de ezt nem
mondhatom el neked. Ez valami olyan, amit a dundalisi Elbryan Wyndonnak magának kell
kiderítenie.
Mielőtt a fiú megkérdezhette volna, hogy a parány honnan tudja a nevét, az elf
bemasírozott a ködbe és eltűnt szem elől. Elbryan a sarkán hintázva tusakodott a
gondolataival. Rájött, hogy újra egyedül maradt, elveszetten. Nem volt más választása,
mint hogy kövesse a lényt, bármi is legyen.
Elbryan lesietett a lejtőn, vissza a szürkeségbe, s a mosolygó Juravielt ott találta, alig
néhány lépésnyire a köd szélétől. Elbryan először eltűnődött, hogy miért nem látta meg őt
kintről, aztán ráébredt, hogy fákat sem látott, pedig most vastag törzsek vették körül.
Túl sok a kérdés, gondolta, de egyelőre nem is akarta tudni a válaszokat.
Juraviel könnyű léptekkel haladt lefelé, nyomában Elbryannal. Nem messze lent újra
kijutottak a ködrétegből, s erdős völgy tárult fel Elbryan előtt. A fiú megint le volt nyűgözve.
Melegség, komolyság áradt szét benne, annak ellenére, ami történt, és hogy volt mitől
félnie. Most már nem érezte elveszettnek magát, és ha halott - mert megint kezdte hinni,
hogy ez a helyzet -, akkor a halál nem is rossz dolog!
Az erdő olyan csodálatos volt, amelyhez foghatót Elbryan sohasem látott. Az
aljnövényzet sűrűn burjánzott, mégis mintha szétnyílt volna előttük, keskeny ösvényt
mutatva, bármerre ment Juraviel. Elbryan sejtette, hogy a kis alak nem kitaposott utat
követ, hanem a saját feje után megy, s olyan könnyeden gázol az aljnövényzetben, mint
az ember a sekély tavacskában. Amint magához tért a látványtól, Elbryan újra elámult,
ezúttal az ezernyi eleven szín kavalkádján, s az édes illatokon, a madarak csiripelésén,
egy távoli patak csobogásán, valami láthatatlan lény bőgésén. Az egész hely egy
összetett dallamba olvadt össze, Elbryan minden érzéke kiélesedett, s elevenebbnek
érezte magát, mint bármikor.
Elméje harcolt az érzékei ellen. Erővel kényszerítette magát, hogy emlékezzen
Dundalisra, újraélje a borzalmat, feléledjen ébersége. Arra gondolt, hogy megszökik,
habár fogalma sem volt, hová mehetne, vagy miért akarna elmenni. Egy közeli fa
alacsony ágaira pillantott, és elképzelte, milyen fegyvert tudna belőlük készíteni, bár a
fegyver mint olyan, nagyon ide nem illőnek tűnt. Makacssága percekig kitartott, erős
akaratereje tanúságaként. De még a friss tragédia emlékei sem tartottak ki soká,
miközben először ment végig az elfek otthonául szolgáló erdőn. Itt, ahol Juraviel népe
énekelt és táncolt, nem maradhattak meg a rossz gondolatok.
- Legalább azt meg tudod mondani, hol vagyok? - kérdezte kicsit később. Juraviel
azonban csak ment, mintha transzban lenne, s ügyet sem vetett a fiúra.
Néhány tucat lépés után aztán mégis megállt és hátrafordult. - A ti térképeiteken, ha
ugyan rajta van, a Ködök Völgyeként emlegetik.
Elbryan a vállát vonogatta: a név semmit sem mondott neki, de azért örült, hogy legalább
rajta van valami térképen. Ha ez igaz, akkor valószínűleg nem halt meg.
- Ez valójában Andur'Blough Inninness, a Felhő Erdeje, habár közületek kevesen ismerik
ezt a nevet, és azok a kevesek se szívesen vallják be.
- Te mindig rébuszokban beszélsz?
- Te mindig ilyen ostoba kérdéseket teszel fel?
- Mi ostobaság van abban, hogy tudni szeretném, hol vagyok? - kérdezte mérgesen
Elbryan.
- Meg is mondtam - felelte nyugodtan Juraviel. - De változtat ez valamin? Talán most
megnyugodtál, hogy tudod: egy olyan helyen vagy, amit nem ismersz?
Elbryan feljajdult, és beletúrt barna hajába.
- Az emberek mindig nevet akarnak adni mindennek - folytatta az elf kissé leereszkedőn.
- Feltérképeznek és belegyömöszölnek mindent valamilyen kategóriába, és akkor azt
hiszik, hogy irányítani tudják azt, amit nem lehet irányítani. Az isteniség hamis érzése ez,
azt hiszem.
- Isteniség?
- Önhittség - magyarázta Juraviel. - Ó, ifjú ember! - tapsikolt gúnyos derűvel. - Itt vagy
Andur'Blough Inninnessben!
Elbryan felhúzta az orrát, aztán vállat vont.
- Pontosan erről beszéltem - szólt szárazon Juraviel, és folytatta útját.
Elbryan sóhajtott, majd követte.
Egy fél óra telt el eseménytelenül, s Elbryant minduntalan elkápráztatta Andur'Blough
Inninness gazdagsága és szépsége. A tekintete azonban sokat időzött különös útitársán
is.
- Ezek tényleg jók valamire? - kérdezte a fiú hirtelen. Szinte gondolkodás nélkül szakadt
ki belőle a kérdés.
Juraviel megtorpant és visszanézett Elbryanra, aki az ő háta felé mutatott.
Juraviel mosolya jócskán megnyugtatta a fiút. - Ez legalább értelmes kérdés - szögezte
le.
Elbryan savanyú arcot vágott.
- De miért akarod tudni? - kérdezte a ravasz Juraviel. - Hogy előnyben légy a harcban?
Nem mintha mi ketten valaha is harcolnánk egymással - tette hozzá gyorsan, amikor látta,
hogy Elbryan izmai megfeszülnek.
Ez a kijelentés lecsillapította a fiút, ezért Juraviel azonnal hozzátette: - Kivéve, amikor... -
elhallgatott, és a gondolat befejezetlenül lógva maradt a levegőben.
Elbryan tökéletes zavarban volt, és nem találta a helyét. Vett egy nagy levegőt és
eltávolodott aggodalmaitól - ilyen egyszerű volt az egész. Egyszerűen maga mögött
hagyta a félelmeit, sötét gondolatait, s csak a jelenre figyelt. Lehetett ez lemondás is, az
az egyszerű következtetés, hogy úgyse tud semmin változtatni. Juraviel számára azonban
ígéretes volt a fiúban lejátszódó nyilvánvaló változás. Egyfajta érzelmi eltávolodás
egészségesebb a fiú számára, hisz annyi mindenen ment keresztül, és annyi
megpróbáltatás vár még rá.
Juraviel széles mosollyal rebegtetni kezdte a szárnyait, megroggyantotta térdeit, a
levegőbe szökkent, s félig ugorva, félig repülve felpattant egy közeli fa alsó ágára.
- Jók valamire - magyarázta Juraviel. - Kisebb ugrásokhoz, vagy az esés tompítására.
De nem, úgy nem tudunk repülni, mint a madarak. - Visszaereszkedett a földre, s arca
elkomorult, amikor belegondolt saját szavaiba. - Nagy kár.
Elbryan teljes szívvel bólogatott. Milyen csodálatos is lehet repülni! Elképzelte, ahogy a
fák zöld koronája elsuhan alatta a szélben...
- Nem fogod itt rosszul érezni magad, hacsak nem úgy akarod - jelentette be váratlan
komolysággal Juraviel, mielőtt Elbryan nagyon mosolyogni kezdett volna.
A fiú furcsálkodva meredt az elfre: megdöbbentette a hirtelen témaváltás.
- Tudnod kell, hogy vannak a népemben, akik szerint nem vagy ide való - folytatta
komolyan Juraviel. - Vannak olyanok, akik nem látják benned a hasonlatosságot
Matherrel.
- Senkit sem ismerek, akit Mathernek hívnának - felelte Elbryan, minden bátorságát
összeszedve. Megint érezte azt az eltávolodást, azt a meggyőződést, hogy nincs
vesztenivalója, hisz úgyis minden elveszett.
Juraviel vállat vont. - Majd megismered - jelentette ki. - Most pedig jól figyelj, ifjú ember.
Nem vagy fogoly itt, de nem is vagy szabad. Amíg Andur'Blough Inninnessben
tartózkodsz, ügyelni kell a viselkedésedre, és irányítani kell a kiképzésedet.
- Kiképzés? - tátogta Elbryan, de Juraviel meg sem hallotta.
- A saját felelősséged, ha eltérsz a szabályoktól. Nincs még egy esélyed, ha Touel'alfar
kemény igazsága lesújt rád.
Ez nyílt és világos fenyegetés volt. Elbryan a tipikus Wyndon-büszkeséggel kihúzta
magát és megfeszítette az állát, de Juraviel mintha észre sem vette volna. A kis lény által
említett népnév, a Touel'Alfar mintha homályosan ismerősnek tetszett volna Elbryan
számára, s a fiú sejtette, hogy nyilván az elfekkel kapcsolatos mesékben hallhatta.
- Most pihenhetsz - fejezte be Juraviel. - Majd napkeltekor mutatom meg, mi a dolgod.
- És valóban pihenj is - tette hozzá komolyan -, mert a feladataid számosak és
kimerítőek lesznek!
Elbryan legszívesebben ordított volna, hogy akkor és azt csinál, amit akar. Szerette
volna nagyhangon és nyíltan kifejezésre juttatni függetlenségét, de mielőtt az első hebegő
szótag elhagyta volna a száját, Juraviel ismét a levegőbe szökkent. Könnyedén rálépett
egy ágra, aztán egy újabb ugrással eltűnt a sűrű növényzetben. Elbryan hitetlenkedve
dörzsölte a szemét.
Ott állt Andur'Blough Innínness völgyében, és kételkedett abban, amit az imént látott. Azt
sem tudta, mindez megtörtént-e egyáltalán. Az anyját, az apját akarta. És Ponyt, hogy új
esélyük legyen a falu figyelmeztetésére, mielőtt a goblinok hordája újra lecsap. Azt akarta,
hogy...
Túl sokat akart egyszerre. Leült a földre és keményen küzdött önmagával, mert nem
akart sírni.
Juraviel szempontjából az első találkozás egészen jól ment. Tudta, hogy Elbryannal
kapcsolatban sok kétely merül majd fel, főleg Tuntun részéről, és jól tudta, milyen nehéz
időnként Tuntunnal. De miután beszélt a fiúval, Juraviel még inkább meg volt győződve
arról, hogy a Elbryan valóban Mather vére, és megfelelő kósza-jelölt. Elbryanban ott lapult
ugyanaz a pajkosság, mint Matherben, az élet szeretete és élvezete. De a fiú kordában
tudta tartani ezt, képes volt elszakadni az érzésektől... mégsem tudott ellenállni annak,
hogy föltegye a szárnyakkal kapcsolatos kérdést. Tudnia kellett a választ, és amikor
megtudta, képtelen volt ellenállni annak, hogy elképzelje, amint ott szárnyal a levegőben.
A fiú arcáról Juraviel le tudta olvasni minden csodát ígérő gondolatát, s épp annyira
élvezte ezeket, mint maga Elbryan.
Jó, hogy a fiú élete legsötétebb szakaszaiban is tud ilyeneken merengeni, jó, hogy
logikusan, sztoikusan tud gondolkodni. Juraviel most már minden kétséget kizáróan tudta,
hogy Tuntun téved: ez a fiú igazi jellem.

Elbryan enni szeretett volna, vagy aludni. Keresett is helyet, hogy lehajtsa a fejét, de ez
a gondolat is, akár a többi, beleveszett a képek özönébe. Andur Blough Inninness hívta,
ingerelte a hangjaival, színeivel. Juraviel nem mondta, hogy maradjon itt, így Elbryan
felállt, leporolta magát, és elindult a fák közt.
A délután további részében a látványban, hangokban gyönyörködött. Talált egy patakot,
tele ismeretlen sárga halakkal, s több mint egy órán keresztül figyelte őket. Őzet is látott,
de amikor közelebb akart menni, az állat szagot fogott és elsurrant.
A csodás délután minden élménye ellenére, s annak dacára, hogy végre a jelenben
létezhet, nem pedig a szörnyű múltban vagy a bizonytalan jövőben, Elbryannak még az
este is tartogatott meglepetést.
Rés nyílt az elf völgy felett ülő ködfelhőn, s láthatóvá vált a mélykék ég egy darabja. A
nyílás lassan szélesedett, minden irányban egyenletesen, tökéletesen, s Elbryan tudta,
hogy valami mágia, valami természetfölötti erő irányítja a jelenséget. Az ég hamarosan
tiszta lett fólötte, s felragyogtak az első csillagok.
Elbryan keresett egy nyílt mezőt: minél tisztábban akarta látni az új látványosságot.
Talált egy csupasz dombot, és felmászott rá, de közben állandóan megbotlott, mert az
égre nézett, nem a lába alá.
A köd visszahúzódott a völgy széleihez, és ott is maradt, elhomályosítva a hatalmas
hegyek sötét árnyait, az ég és föld határvonalát. Elbryan felért a domb tetejére, mégis úgy
érezte, mintha menne tovább, felfelé, a fényes, hunyorgó csillagok felé. Zene ölelte körül,
s mintha ez is a csillagok közé húzta volna, hogy fényükben, titkaikban sütkérezzen.
Mélységes mély kérdések villantak fel a tudata peremén.
Nem tudta, hány perc, vagy talán óra telt el, mire magához tért ámulatából. Sötét volt
körülötte, a nyaka fájt az állandó felfelé bámulástól.
Visszatért a földre, de a zene továbbra is hallatszott, lágy és csodálatos melódiával,
minden fából, magából a földből is.
Semmiféle szörnyű emlék nem férhetett hozzá, miközben az elf dalt hallgatta.
Semmilyen félelem nem keríthette hatalmába. Elbryan lassan, eltökélten elindult lefelé a
dombról, s vissza-visszanézett az égboltra. Aztán kényszerítette magát, hogy a lehető
legsötétebb helyre pillantson, és a szeme szokja a homályt.
Megállt, óvatosan körbefordult, s figyelmesen hallgatódzott, hogy megtalálja a hang
forrását. El is indult a helyesnek vélt irányba, hogy megkeresse a titokzatos dalnokot.
Sokszor hitte azt, hogy már közel jár. Többször gondolta, hogy a következő lépésnél
megpillantja az éneklő elfet, s egyszer fáklyafényt is vélt látni.
A dal erős volt, de nem hangos, s több hang csatlakozott hozzá, ám Elbryan még csak
futó pillantást sem vethetett egyik éneklőre sem. Semmiféle lényt nem látott az
éjszakában.
Juraviel hajnalban egy hatalmas tölgy gyökérzetének mélyedésében talált rá.
Ideje volt elkezdeni a munkát.

2. rész

Az átmenet

Sokszor ülök és bámulom a csillagokat, tűnődne, elkalandozva. Számomra ők az ember


megválaszolatlan kérdéseinekjelképei: hol a helyünk, mi a célunk, mi a halál. De nemcsak
a megfejthetetlen csoda szikrái, hanem a remény sugarai is.
Az éjszakai égbolt volt az, amit a legjobban szerettem az Andur'Blough Inninnessben
töltött éveim alatt. Alkonyatkor, amikor a köd visszahúzódott az erdő szélére, kizárta a
világot, útját állta a sötét hegyi árnyékoknak, a csillagok fényesebben bukkantak elő itt,
mint bárhol másutt. A mágikus köd felfelé húzott - nem csak a lelkemet, de szinte a
testemet is -,fel a mennyekbe, az anyagi világfölé, ahol a csillagok közt járhatok és
sütkérezhetek a titkok fényében, az univerzum megfejtetlen rejtélyeiben.
Ott, abban az eif erdőben, az eif égbolt alatt ismertem meg a szabadságot. Megismertem
a legtisztább elmélkedést, a testi korlátok megszűnését, a testvériséget az egész
világegyetemmel. Ez alatt az ég alatt, amely oly sok kérdést tett fel nekem, nem törődtem
a halandósággal, mert eggyé váltam valami örökkévalóval. Felszálltam ebből az
ideiglenes létből, az állandó változás világából az időtlenségbe.
Az elfek néhány évszázadig, az emberek néhány évtizedig élnek csupán, de ez csak az
örök utazás kezdete - Vagy talán egy olyan útnak a folytatása, amely régen, a mostani
tudatos inkarnációjuk előtt kezdődött el. Mert a lélekfolytonos, ahogy a csillagok is
örökkévalóak. Ez alatt az égbolt alatt rájöttem, hogy ez igaz.
Ez alatt az ég alatt Istennel beszéltem.

Elbryan Wyndon

10. fejezet

Keményebb fából faragva

Elbryan feltűrte bricseszét a térde fölé - nem mintha az elnyűtt ruhadarab sokáig így
maradt volna -, és lábujját a sötét vízbe dugta.
Hideg. Mindig hideg volt. A fiú nem is értette, miért próbálja ki minden reggel, mielőtt
beleugrana.
Valahonnan a háta mögül, a sűrűből kiáltás hallatszott: - Siess! - A szó nem Medvehonc
közös nyelvén hangzott el, hanem az elfek éneklő, dallamos nyelvén, amit Elbryan már
kezdett megérteni.
A fiú hátranézett a hang irányába, habár tudta, hogy úgysem fogja látni a Touel'alfrt.
Három hónapja élt már Andur'Blough Inninnessben, és látta, ahogy a tél rátelepszik a
völgyön kívüli tájra, de még a völgy egyes részeire is. Elbryan nem tudta pontosan, hol
helyezkedik el Andur'Blough Inninness, de úgy sejtette, hogy valahol Korona északi
részén, túl a Vadonvidék határain. Tudta, hogy Dundalis, vagy ami belőle maradt, most
vastag hótakaró alatt pihen. Emlékezett a dundalisi tél nehézségeire, izgalmaira, a kunyhó
falán kopogó jégszemcsékre, a hatalmas hótorlaszokra.
Andur'Blough Inninness egészen más volt. Valamilyen varázslat - nyilván ugyanaz,
amely nappal köd alá rejtette a völgyet - melegebbé és szelídebbé tette a telet. A völgy
északi végét hó borította, de csak néhány ujjnyi vastag, az ottani kis tavacska pedig
teljesen befagyott. Elbryan egyszer látott egy csapat elfet táncolni, játszadozni a jégen. A
szívósabb növények azonban megtartották nyári zöldjüket, sok virág virított, a nádas
ingovány pedig, az egyetlen hely, amit Elbryan utált a völgyben, nem fagyott meg. A víz
hideg lett, de nem sokkal hidegebb, mint az első napon, ősszel, amikor Elbryannak bele
kellett mennie.
A fiú nagy levegőt vett és a vízbe dugta a lábát, azután így maradt, amíg a zsibbadás
meg nem szüntette a hidegérzetet, aztán a másik lábát is bemártotta. Felkapta a kosarát,
átkozódott, amikor az egyik nadrágszára visszacsúszott, majd gázolni kezdett a
hínárosban. A lábujjai közt felkavarodó hideg iszap legalább kellemes volt.
- Siess! - hallatszott az újabb kiáltás a bozótból, többször ismétlődve, néha elfül, néha
emberi nyelven, különféle tónusokban, különféle helyekről. Az elfek mindig ingerkedtek,
mindig panaszkodtak, és mindig rámutattak a fiú számos hiányosságára.
Elbryan dicséretére legyen mondva, hogy hamar megtanult nem odafigyelni rájuk.
Egy nádcsomót széthajtva megtalálta az aznapi első követ. Lenyúlt érte a vízbe, és a
kosárba tette. Továbblépett egy tucatnyi kőből álló újabb csoport felé. Látta, mely kövek
vannak túl magasan a vízben: ezeket lenyomta, hogy kissé megszívják magukat, mielőtt
kiemeli őket. Amikor kicsavarja a szivacsos kövekből a folyadékot, az elfek úgyis
méltatlankodni fognak, hogy milyen keveset szedett össze.
De ez is része volt az állandó napi rituálénak.
A kosár hamarosan megtelt, így Elbryan kivitte a partra, és felkapott egy másik kosarat.
Így ment ez majdnem egész délelőtt: járkált a hideg vízben, és gyűjtötte a tejköveket.
Ez azonban a nap könnyebbik része volt, mert azután a súlyos kosarakat egyenként el
kellett vinni a fél mérföldnyire található gyűjtővályúhoz. Sietnie kellett, mert itt értékes időt
veszíthetett, és aztán hallgathatta a láthatatlan elfek állandó szidalmait. - Öt mérföld
teherrel, öt mérföld üresen - jellemezte Juraviel a munkának ezt a szakaszát. Különös
módon a teherrel megtett út volt a könnyebb Elbryan számára, mert az elfek sokszor
csapdákat állítottak neki visszaúton a mocsár felé. Ezek a csapdák nem voltak túl
veszélyesek, inkább csak kellemetlenséget okoztak. Egy buktatózsinór itt, egy kenet síkos
sár amott. A legrosszabb az volt az egészben, amikor az áldozatnak a csapdából
kikászálódva hallgatnia kellett az elfek kacagását. Legtöbbször szúrós bokorban találta
magát ilyenkor, vagy elf selyemszálak fogságában, amelyek olyan tapadósak is tudtak
lenni, mint a pókháló.
Délelőtti gürcöléséért azonban megkapta jutalmát, amikor visszatért a mocsárhoz, a
tizedik tele vödörért. Minden nap itt költötte el az ebédjét - bár kezdetben jócskán
délutánra járt már, mire enni kezdett. Az elfek nagy asztalt terítettek számára, gőzölgő
gulyással és szarvashússal, néha fácánsülttel s forró teával, ami tetőtől talpig
átmelegítette. Mindig meleg ételt adtak, s Elbryan hamar megértette, miért. Az elfek
mindennap pontosan ugyanakkor tették ki az ennivalót, de ha nem volt elég gyors, „tolque
ne'pesil siq'el palouviel”, azaz „kimegy a gőz a gulyásból”, ahogy az egyik különösen
komisz elf, egy csalókán csínos külsejű, Tuntun nevű elf leány oly sokszor mondogatta.
Így hát Elbryan botladozva rohant a kilencedik kosarával. Az a kő, ami a földre esett,
hasznavehetetlenné vált. Végül óvatosan lerakta a kosarat a gyűjtővályúnál, és sietett
vissza a mocsárhoz. Kezdetben mindennap hidegen ette az ebédjét, de lassan, amint
megismerte a terepet, ahogy megerősödtek a lábai, s megtanulta elkerülni az elf
csapdákat, kiérdemelte a meleg ennivalót.
Elbryan elhatározta, hogy ma égetni fogja a száját a tea!
Időben rakta le a kilencedik kosarat a vályúhoz, mély lélegzetet vett, és felidézte
magában a legutóbbi akadálypályát. Mindössze harmadszor fordult elő most, hogy az
asztal még nem volt kitéve, amikor Elbryan elindult a kilencedik vödörrel. Az első két
alkalommal azonban áldozatul esett az elf csapdáknak. - Most ugyan nem - jelentette ki
elszántan; és futásnak eredt.
Sarat látott az egyik éles kanyarban: futtában felugrott az egyik kőre az út szélén, és
amikor visszaszökkent az útra, már túl volt a síkos részen. A levelek közt rézsútosan
betűző napfény révén észrevett egy sor áttetsző buktatófonalat, bokától térdmagasságig
váltakozva, az út egy hosszabb, egyenes szakaszán. Arra gondolt, hogy letér az
ösvényről, és áttör a bozóton, de aztán lelassított, hogy egyszerűen átsétáljon a
nyilvánvaló csapdán.
- Ma nem - morogta Elbryan, leszegte a fejét, és teljes erőből futott tovább. A tekintetét
mindig egy lépéssel maga elé szegezte, s magasra kapkodta a lábát a zsinórok között.
Nevetés csilingelt mögötte, de Elbryan érezte, hogy ebben a kacagásban már némi
elismerés is rejtőzik.
Néhány perc múlva már látta célját - a mocsarat, a kosarat, az ebédet -, egyenesben
volt. Itt magas sziklák szegélyezték az út mindkét oldalát. Épp csak el lehetett férni az
ösvényen.
Elbryan lelassított. Inkább az óvatosságot választotta, hisz néhány perc úgysem számít
az ebéd szempontjából.
Vermet ástak neki - hogy csinálhatták meg ilyen gyorsan? - és ravaszul lefedték földdel,
hullott avarral. Az út majdnem pontosan olyannak nézett ki, mint idefelé.
Majdnem.
Elbryan hátrahúzódott, hogy nekifusson és átugorja a vermet, de hirtelen megtorpant.
Halk kacagás ütötte meg a fülét.
A fiú elvigyorodott, és mutatóujjával feddőn intett az aljnövényzet felé. - Ügyes - mondta
elismerően, aztán a felderített gödör mellé lépett, és félrehúzta az ál-talajt.
Az igazi verem, amit most talált meg, több lépéssel az elsőként felismert ál-gödör mögött
volt. Ha átugorja a csaligödröt, épp beleesik az igaziba.
Most Elbryanon volt a nevetés sora, miközben felmérte az igazi csapdát és könnyedén
átugrotta. Szabaddá vált előtte az út az ennivalóhoz.
- Most nem! - kiáltotta fennhangon, és senki sem nevetett a bozótosban. - Ne leque
towithel! - ismételte meg elfül is.
Elbryan lassan elhaladt az utolsó fa mellett. Szabad a gazda, gondolta.
Valami zizzent mellette, az álla alatt. Dobbanást hallott oldalról, és egy elf nyilacskát
látott az egyik fában. A második lövedék is elzizzent mögötte. Hátrafordult, s csak amikor
meglátta a nyíl végén lengedező szálat, akkor döbbent rá, hogy mi történik.
Jött a harmadik és negyedik lövedék is, veszedelmesen közel.
- Ez nem igazság! - kiáltotta a fiú, és mozdulni próbált - de a ragacsos szálak máris
megfogták. A bozótra meredt, majd a néhány lépésnyire tőle gőzölgő ebédre.
Újabb nyilak suhantak el mellette, egy-egy szállal, melyek Elbryanra tapadtak, s
visszatartották.
- Ez nem igazság! - kiáltozta, és tépkedni kezdte a szálakat. Néhányat sikerült is
leszakítania, de ez nem sokat segített, mivel az immár szabaddá vált szálak a ruhájára
tapadtak, s még jobban begabalyították.
Újabb nyíl érkezett, s megkarcolta Elbryan alkarját. A fiú vicsorogva küszködött, szava
elállt a fájdalomtól, de aztán abbahagyta a vergődést és megfogta a karját.
- Gyávák! - kiáltotta elkeseredetten. - Goblinfajzatok! Csak egy gyáva lő a bozótból! Csak
egy gyáva goblinfajzat támad meg fegyvertelen ellenfelet!

A következő nyíl a tarkóját karcolta meg, felfakasztva a fiú vérét.


- Elég legyen! - csattant fel egy hang a bokrokból, egy hang, amit Elbryan felismert - és
örömmel hallott.
Tiltakozás, nevetgélés, ingerkedés hallatszott különféle helyekről.
- Elég, Tuntun! - kiáltotta még egyszer Belli'mar Juraviel,
és előlépett a sűrűből, a fiú mellé. Tuntun, íjjal a kezében kö-
vette.
- Csillapodj, barátom - kérte Juraviel a fiút, aki csapkodásával csak még jobban
betekerte magát. - A szálak nem engednek el, amíg Tuntun meg nem parancsolja nekik -
Juraviel megfordult és a nőre meredt, aki lemondóan felsóhajtott és mormogott valamit.
A szálak egy csapásra lehullottak Elbryanról, Juraviel segítségével kibontakozott
kötelékeiből, és veszedelmesen villogó szemekkel Tuntunhoz sietett.
Az elf mosolyogva, nyugodtan nézett vissza rá.
- Kiérdemeltem azt az ebédet! - tombolt a fiú.
- Akkor menj és edd meg - felelte Tuntun, s a bokrokból kacagás hallatszott. - Nem kell
félned, hogy megégeti a nyelved.
- Elbryan - mondta Juraviel figyelmeztetően, amikor látta, hogy a fiúnak ökölbe szorul a
keze. Tuntun felemelt kézzel, némán kérte társát, hogy hadd intézze el ő ezt a helyzetet.
Juraviel tudta, mi következik, és bár nem tetszett neki a dolog - túl korainak érezte a
kiképzés igazi kezdetét -, bizonyos mértékig egyetértett abban, hogy kell ez a lecke.
- Meg akarsz ütni, ugye? - ingerkedett Tuntun.
Elbryant majd szétvetette a düh, de képtelen lett volna nyugodt lelkiismerettel megütni
egy ilyen kicsi lényt, aki ráadásul még nő is.
Tuntun íja villámgyorsan felemelkedett, s az elf kilőtt egy nyilat az útra. A lövés a
gulyásos tálat találta, és az étel az asztalra borult. - Ma már nem kapsz semmi mást -
jelentette ki Tuntun szilárdan.
Elbryan ujjain ekkorra már elfehéredtek az ízületek, az állkapcsa megfeszült. El akart
fordulni, hogy meg tudja őrizni önuralmát, de mielőtt teljesen megfordulhatott volna,
Tuntun hátulról fejbe vágta az íjával.
Elbryan széles balhorgot eresztett meg, ahogy visszafordult az elf felé, de alaposan
elhibázta. Tuntun leguggolt a várható ütés elől, és kétszer egymás után megrúgta a fiút,
egyszer a jobb térdét, egyszer a balt.
Elbryan megingott és átkozta magát. Tuntun eldobta az íjat, felmutatta puszta kezeit, és
intett Elbryannak, hogy jöjjön csak.
A fiú megtorpant. Elcsendesedett körülöttük az erdő, Juraviel viselkedése pedig nem
utalt arra, hogy mit kell tenni.
Rájött, hogy most neki kell döntenie. Megroggyantott térdekkel támadóállásba
helyezkedett, és méregette az egyensúlyát. Várt, aztán még tovább várt, amíg Tuntun
figyelme nem lazult: ekkor előreszökkent, mint a vadászó macska.
De csak a levegőt markolta, s észre sem vette, hogy az elf már nincs előtte, csak akkor,
amikor szárnysuhogást hallott, és éles ütéseket érzett a tarkóján.
Megpördült, de Tuntun vele együtt fordult, mögötte maradt, és egyfolytában dobolt a
hátán. Elbryan végül oldalra vetődött, némileg eltávolodva tünékeny ellenfelétől.
- Mather vére! - jegyezte meg gúnyosan Tuntun. - Pont úgy harcol, ahogy minden
nehézkes emberfajzat!
Juraviel szerette volna megjegyezni, hogy Mather épp ugyanígy harcolt a kiképzés első
éveiben, de inkább hallgatott. Legyen ez Tuntun napja, gondolta. Így csak még édesebb
lesz majd a győzelem, ha Elbryan végül méltónak bizonyul.
A fiú mintha olvasott volna a gondolataiban, felpattant, és ezúttal már nem vette le a
szemét a táncoló elfről. Tuntun visszaereszkedett a földre, lassan ingatta magát, és maga
előtt lengette a kezeit.
Elbryan lehetőséget látott és nekilendült - balhorog, lépés, jobb kereszt. Vissza akarta
húzni a balját, amivel nem talált, hogy nagyobb lendületet adhasson a jobb kezébe. Sok
mindent szeretett volna csinálni, de alighogy a bal karja kiegyenesedett, s az ökle
elsuhant Tuntun elhajló feje mellett, a lehetőség elmúlt.
Tuntun az ütéssel összhangban fordult, a feje előrelendült Elbryan jobbja mentén. Jobb
kezével elkapta a fiú csuklóját és kilökte, miközben baljával betolta Elbryan könyökét.
Elbryan karja csapdában volt, s mielőtt a fiú beléphetett volna keresztezni, Tuntun
megcsavarta a csuklóját.
A fiú kénytelen volt utánamenni a csavarásnak balra, aztán a föld felé tántorodott és a
közeli bozótba esett. De nem próbálta fékezni az esést, hanem átfordult, és Tuntun lába
után kapott.
Az elf kihúzta magát, és előrehajolt, a fiú feje és válla fölé.
Tuntun ereje meglepte Elbryant. Képtelen volt kimozdítani az elfet a helyéből, s még
jobban meglepődött, amikor Tuntun összekulcsolta a két kezét, és lecsapott Elbryan két
lapockája közé.
A fiú úgy érezte, hogy minden erő kiszáll belőle. Alig tudatosodott benne, hogy elengedi
az elfet. Látta Tuntun szökkenését, hallotta a szárnycsapkodást. Feltérdelt, és látta, hogy
védtelen. Kacajt hallott, aztán jött a fájdalom, ahogy Tuntun beröppent a két lába közé, és
ágyékon rúgta.
Nyögve görnyedt össze, s hirtelen hányinger vett erőt rajta.
- Tuntun! - hallotta Juraviel rosszalló hangját, de csak nagyon távolról.
- Úgy harcol, ahogy az emberek - morogta Tuntun ingerülten.
- De hiszen ember! - emlékeztette Juraviel.
- Egy okkal több, hogy kemény legyek vele. - Az erdőből felhangzó kacaj majdnem olyan
fájdalmas volt Elbryannak, mint az előbbi rúgás. Sokáig ott maradt a földön, lehunyt
szemmel, összegömbölyödve, mint egy csecsemő.
Végül kinyitotta a szemét. Már csak Juraviel állt mellette. Az elf a kezét nyújtotta, de
Elbryan makacsul visszautasította, és reszketegen lábra állt.
- Tűrd a szurkálást, barátom - vigasztalta Juraviel. - Erősödsz tőle.
- Nyald meg a véres sapkát! - átkozódott Elbryan. A közkeletű emberi szitok a powrikra
vonatkozott, de Elbryan nem tudta, miféle véres sapkáról van szó, így hát igazából nem is
értette a lényeget.
Juraviel viszont igen, hisz ő már sokszor csatázott a kíméletlen, gonosz powrikkal, de
látva a fiú elkeseredést, nagylelkűen elsiklott a sértés felett.
Elbryan odament az asztalhoz és elszántan befalta, amit talált. Ezután felmarkolta az
utolsó vödröt, és elindult a gyűjtővályúhoz.
Juraviel némán, kissé távolabbról követte. Szerette volna a legtöbbet kihozni Tuntun
fájdalmas leckéjéből, de nem volt biztos benne, hogy Elbryan tanulásra alkalmas
lelkiállapotban van-e.
A fiú kuncogást hallott az út menti sűrűből, de nem törődött vele, szinte észre sem vette,
annyira lefoglalta a tehetetlen haraggal vegyes önsajnálat. Magányosnak és elszigeteltnek
érezte magát, és arra gondolt, hogy talán jobban járt volna, ha ezek a vadóc elfek nem
jönnek és nem mentik meg a fomoritól.
A vályúnál várta a munka nehezebb része. Kézbe vette az egyik nedves követ, s teljes
erejéből facsarni kezdte a vályú fölött. Amikor a porózus anyag újra könnyű lett, kiengedte
magából az ízes mocsárvizet, Elbryan a vödör mellé dobta, és fogta a következőt. Még az
első vödörrel sem végzett, már fájt a karja.
Juraviel odament a vályúhoz és belemerítette a kezét. Egy darabig nézte a vizet, a
színárnyalatát, aztán megszagolta az illatát. A mocsárvíz és a tejkő közös terméke egész
Korona egyik legédesebb italát eredményezte. Ebből az alapanyagból készítették az elfek
mámorító borukat, a Questel ni'touel-t, amit más népek csak „mocsi”-nak neveztek. A szó
eredete lassan elveszett, s inkább az emberek állapotára utalt, miután fogyasztottak az
alattomos italból. Persze az elixírhez nem sok ember juthatott hozzá, mert az elfek nem
forgalmazták nyíltan. Csak kevés és titkos kapcsolatot tartottak az emberi világgal, s
annyit kereskedtek, amennyi elég volt ahhoz, hogy megszerezzék az általuk kívánt
dolgokat - főként ritkaságokat, vagy dalokat attól a néhány ember-dalnoktól, aki
szórakoztatta őket.
- Jó a mai fogás - szólt Juraviel, hogy kizökkentse a fiút keserűségéből.
Elbryan felmordult, de nem válaszolt. Egy újabb követ kapott fel, a vályú fólé tartotta és
jó erősen megcsavarta, hogy lefröcskölje Juravielt.
Az elf azonban túl gyors és túl óvatos volt ehhez.
Mindazonáltal biccentéssel nyugtázta az akciót: a fiú alaposan megerősödött az elmúlt
hetek alatt. Arra gondolt, hogy most már magára hagyja Elbryant, de aztán még egyszer
megpróbálkozott azzal, hogy lecsillapítsa, s pozitív jelentéssel ruházza fel a zavarba ejtő
és fájdalmas leckét. - Jó, hogy ilyen harci szellem van benned - kezdte Juraviel. - És még
jobb, hogy ennyire ura tudsz maradni.
- Nem túl erős a kötőfék - felelte Elbryan morogva, s a következő követ nem kicsavarta,
hanem dacos mozdulattal a bozótba hajította. Hiába is ment volna érte, a kőben lévő
folyadék már bepiszkolódott.
Juraviel tűnődve bámulta a helyet, ahová a kő esett. Próbálta a dolgokat Elbryan
szemével látni. Igyekezett beleélni magát a csalódottságába, felidézni a szörnyű tragédiát,
amit a fiú átélt.
Ez nem jó. Bármi is történík, vagy történt korábban, ez a makacs viselkedés csakis
katasztrófához vezethet. Juraviel hirtelen Elbryanra vetette magát. Egy szökkenéssel a
levegőben termett, egyik kezével elkapta hátul a grabancát, a másikkal megmarkolta az
állát, és a fiú hiába próbált védekezni, nem volt esélye. Az elf elfordította Elbryan fejét, és
a vályú fölé kényszerítette. Tudta, hogy most jó sok lé tönkremegy majd, de úgy döntött,
hogy a lecke megér ennyit.
A folyadék színe alá nyomta Elbryan fejét, felrántotta, aztán újra lenyomta. Harmadszor
már hosszan tartotta lent Elbryant, és amikor végre engedte felbukkani a fiút, az
kétségbeesetten hápogva terült el a földön.
- En a barátod vagyok - jelentette ki keményen Juraviel. - De nézzük mindketten a
megfelelő szemszögből a dolgokat. Te n'Touel'alfar vagy, nem a Népből való. Azért
hoztunk ide Andur'Blough Inninnessbe, hogy kószát neveljünk belőled. Ez tény: már
elkezdődött és níncs vísszaút. Ha kudarcot vallasz, ha nem bizonyulsz méltónak az elfek
barátságára, akkor nem engedhetünk vissza a világba azzal a tudással, amit rólunk és a
szokásainkról szereztél.
Elbryan már tiltakozott volna a rabság gondolata ellen, de Juraviel komoran folytatta: -
Viszont itt sem maradhatsz.
Elbryan nem értette. Nem mehet el, de nem is maradhat. Ez hogy lehet?
Leesett az álla, amíkor felfogta a harmadik lehetőséget, és arra gondolt, hogy Tuntun
fogja kivégezni.
Meghunyászkodva hallgatott, s folytatta a munkát. Juraviel magára hagyta.
Aznap éjjel Elbryan ott ült a dombján a csillagos ég alatt, és egyedül volt a gondolataival.
Tudata peremén régi életének képei köröztek. Próbált a jelenre koncentrálni, a csillagos
ég egyszerű szépségére, a végtelenség és örökkévalóság kérdéseire. Ezek a gondolatok
azonban a halandóság felé vezettek, és eszébe juttatták a családját, a barátait.
Ezt az érzelmi zűrzavart csak tovább fokozták vegyes érzelmei az elfekkel szemben.
Nem értette ezeket a lényeket, akik az egyik pillanatban vidámak és szinte gyerekesek, a
másikban pedig kémények és halálosak. Még Juraviel is! Elbryan barátként gondolt rá, és
Juraviel talán valóban a barátja is a maga nem-emberi módján, de az a könnyedség és
hevesség, ahogy délután a víz alá nyomta őt, elképesztő és ijesztő. Elbryan mindig is egy
kicsit harcosnak tartotta magát. Elvégre ölt már goblint, habár teste még messze van az
érettségtől. Az elfek fürgeségével, tökéletes egyensúlyérzékével szemben azonban
tényleg csak kezdő. Juraviel, aki könnyebb és kísebb nála, hihetetlen könnyedséggel
térítette le, egyetlen egyszerűmozdulattal, amit Elbryan nem tudott hárítani.
És most itt van egy elbűvölő és ijesztő világban, megosztja az erdőt ezekkel a lényekkel,
akiket nem érthet meg és nem győzhet le. Elbryan úgy érezte, hogy egyedül van az egész
világegyetemben, hogy körülötte minden - a világ, az elfek, a goblínok, akik megtámadták
Dundalist, és a falu népe - csak álom, az ő álma. Rájött, hogy ez eléggé önhitt gondolat,
már-már bűnös büszkeség, de annyira ki volt zökkentve önmagából, annyira
jelentéktelennek és sebezhetőnek érezte magát, hogy elviselte a lelkiismeret szúrásait a
józan esze érdekében.
Ezen a dombon, ez alatt az ég alatt Elbryan mert Istent játszani, és ez a belső játék
végre lehetővé tette, hogy csendes álomba szenderüljön, aztán elszántan ébredjen, és
folytassa, fogcsíkorgató önbízalommal, reménykedve abban, hogy ma már forró gulyást
eszik ebédre. Összeszedte kosarait és rohant a mocsárhoz.
És amikor visszaért a tizedik, utolsó vödörhöz, látta, hogy a teája még gőzölög.
Nehéz, kimerítő munka volt ez, mely vég nélkül ismétlődött mindennap. De nem
eredmény nélkül. Ahogy a hetek hónapokba fordultak, aztán egy évbe, kettőbe,
Elbryanban már senki sem ísmerte volna fel az alacsony, vékony fiút, akit Jilseponie
egyszer meg is vert. A lábai megerősödtek és megügyesedtek a cipekedésben és a
csapdák kerülgetésében. A mellkasa, a válla megszélesedett, a karján, de főleg az
alkarján pedig acélos izmok dagadoztak.
Tizenhat éves korára Elbryan Wyndon erősebb volt, mint az apja.
Pedig Olwan Wyndon annak idején a legerősebb volt Dundalísban.

11. fejezet

Macska, a Kóbor

- Sarokasztal, Macska - kiáltotta Graevis Chilichunk, a Cimboraság útjának - Palmaris


legjobb fogadójának - csaposa és tulajdonosa. A Cimboraság útja, vagy az út, ahogy
röviden nevezték, nem volt nagy intézmény. Mindössze egy tucat apró különszobával és
egyetlen közös hálószobával dicsekedhetett emeleti szállásrészében, ivójába pedig alig
százan fértek be, jobbára állva. Graevis, ez a kövér, kopaszodó fickó mégís mindig
nevetett, vidám volt és jó kedélyű, s fogadóját úgymond az olcsó helyek legjobbikává
emelte. Palmaris nemes vendégei inkább az elegánsabb helyeken szálltak meg, a herceg
kastélyához közel, a szerényebb kereskedők és vándorok azonban, ha ismerték, keresve
sem találtak a Cimboraság útjánál jobbat. Az útban egyetlen ezüstpénzért meleg ételt
lehetett kapni, s egy mosoly - akár fizető vendégről volt szó, akár nem - könnyen kícsalt
akár Graevisből, akár valamelyik törzsvendégből egy csodálatos mesét.'Az útban mindig
égett a kandalló tüze, mindig puhák voltak az ágyak, s mindig hangos a dal.
A lány mélyet sóhajtott, és igyekezett kisimítani állandóan ráncolt homlokát, miközben a
sarokasztalnál ülő három férfi felé indult. Tudta, hogy figyelik, ahogy megy: a férfiak
mindíg így nézték. Tízenöt év körül járt, de teste őt évvel idősebbet mutatott. Nem volt
magas, alig öt láb négy hüvelyk, de ettől csak még hosszabbnak és dúsabbnak tűnt szőke
sörénye. Megrázta fürtjeit, mert az izzadtságtól és az imént készített étel zsírjától haja
kellemetlenül a nyakába tapadt.
- Ó, itt a csinos hölgy! - turbékolta az egyik fickó. - Legyél jó kislány - tette hozzá pajkos
kacsintással.
A lány - Macska, a Kóbor, így hívta az út népe - hiába próbálta útját állni egy keserű
grimasznak. De gyorsan észbe kapott és felöltött egy vigyort, amiről remélte, hogy
legalább némileg emlékeztet egy mosolyra. Nem mintha az ülő férfi az arcát nézte volna:
ilyen magasra sosem jutott el a tekintete.
A lány újabb mély lélegzetet vett. Graevisre, a drága Graevísre gondolt, aki kimentette a
múltból, amire nem emlékezett. A férfira, aki magához vette a megtört kislányt, s kedves
mosolyával, meleg szívével elősegítette a gyógyulást, legalábbis annyira, hogy újra élni
tudjon. A szeme sarkából látta Pettibwa Chilichunk, Graevis feleségének táncszerű
mozgását. Amikor Macska először meglátta az asszonyt, egyszerűnek gondolta. Pettibwa
mindig nevetett, s tánclépésben vitte a tálcákat egyik asztaltól a másikig. Minden lépésnél
megcsipkedték, megölelgették a törzsvendégek, de őt nem zavarta. Sőt, szerette. Ha volt
szabad keze, akkor visszacsípett, vagy felrántotta a bizalmaskodó férfit a helyéről, és
táncot lejtett vele. Mindezt pedig olyan kedélyesen tette, hogy sem Graevis, sem a
táncpartner hozzátartozója nem bánták.
A komor Macska lassan ismerte ki Pettibwát. Az asszony távolról sem volt egyszerű
teremtés. Egyszerűen mindenekfölött szerette az életet és embertársait.
Macska is szerette őt - épp úgy, mintha saját anyja lett volna, pedig nem emlékezett az
igazi anyjára. Mégis úgy gondolta, hogy nem tud elképzelni ennél nagyobb szeretetet
senki iránt. Ez a gondolat néha a szokottnál is szomorúbbá tette.
Felvette a rendelést - nem meglepetés: mindössze három korsó a legolcsóbb sörből -, és
a pult felé fordult. Megtorpant, amikor a kacsingató csattanósan rávert a farára, és csak
állt, ahogy a nevetés felcsattant. Legszívesebben kiterítette volna a földre a fickót, s akik
ismerték Macska vérmérsékletét, tudták, hogy könnyen meg is tenné, de ekkor tekintete
találkozott Graevis pillantásával. A csapos minden gesztusa, fejmozdulata azt súgta, hogy
hagyja ennyiben.
Nem mintha Graevis nem védte volna meg. Teljes szívvel és lélekkel a családba fogadta
a lányt, s úgy szerette, mint édesfiát, a savanyú Gradyt. Macskát senki sem használhatta
ki, amíg Graevis - vagy Pettibwa - lélegzik, de az útban egy ilyen legyintés nem volt nagy
ügy, főleg a háziasszony mindennapos produkcíóí mellett.
A lány nem nézett hátra, ahogy az italokért indult.
- Vedd bóknak, szívecském - súgta neki Pettibwa kedvesen.
- Reggel ki kell mosnom a ruhámat - felelte Macska.
- Jaj, mindig olyan komoly vagy! - csipkedte meg a lány arcát a fogadósné. - Biztosan
tudod, milyen hatással vagy a férfinépre.

A lány elvörösödött és elfordult.


- Hisz csinos vagy, vagy mí! - búgta Pettibwa mosolygós gúnnyal, és megsímogatta
Macska haját. - Ha még mosolyognál is, az egész világ visszanevetne rád!
A lány lehunyta a szemét, és érezte a szelíd simogatást a fején. Az anyja is ugyanígy
csinálta? Érezte, hogy akkoriban sokkal rövidebb lehetett a haja. Még fiatal volt és
egyetlen hatalmas kalandnak látta a világot. A gonosz csak mese volt a meleg kandalló
mellett, vagy elképzelt démon, ami ellen a gyerekek játékból harcoltak.
A pillanat azonban hamar elmúlt, s a Kóbor Macska újra a nyüzsgő ivóban találta magát.
Halványan elmosolyodott és biccentett Pettibwa felé, aki visszakacsíntott. Az asszony
felvette tálcáját és elsietett a tömegben.
- Ha háborgat a fickó, csak szólj - mondta Graevís, miközben tálcára tette a három sört. -
Nem kell játszanod vele, ha nem akarsz.
Macska bólintott, és egy kicsit megint elmosolyodott. Tudta, hogy Graevis igazat beszél:
itt ő irányítja a dolgokat, és nem a vendégek. De ismerte az út szokásait, hangulatát, s
igazán nem akarta megnehezíteni a kocsmárosék dolgát.
Felemelte a tálcát és átkígyózott a termen a sarokasztalhoz. A poharakból alig egy-két
csepp löttyent ki. A dévaj részeg hangtalanul kacagott, nyilván elnémította a sok ital. -
Majd találkozunk, ha a kandalló tüze leégett - jelentette ki. - Van egy felesleges aranyam.
Durva röhögéséhez ezúttal társai is csatlakoztak.
Macska ügyet sem vetett rájuk, csak a poharakat rakosgatta az asztalra.
- Akkor legyen kettő, de megszolgáld! - dörögte a férfi, s amikor Macska továbbra sem
figyelt rá, elkapta a lány karját.
Macska másik keze lendült, és olyan hirtelen feszítette vissza a részeg hüvelykujját a
csuklója felé, hogy az italtól kába alak szinte fel sem fogta, mi történik. Egyszerre kibillent
egyensúlyából és a földön találta magát, a csinos felszolgálólány pedig már messze járt. A
cimborák a hasukat fogták nevettükben.
Macska tűrte a részeg sértegetéseit, de nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy
Pettibwa ezt valahogy másképp, jobban intézte volna el. Az asszony azt mondta volna,
hogy két arany valóságos sértés egy magafajta hölgynek, aztán azt is hozzátette volna,
hogy semmi pénzért nem bújna ágyba egy olyan férfival, akí nem Ismeri a „fürdeni” szót.
Pettibwa finoman oldotta volna meg a dolgot, a saját humorát fordította volna a fickó
ellen, s hülyét csinált volna belőle, de olyan ügyesen, hogy az rá sem jön.
Most viszont átkozódott a leterített részeg. Macska elkapta a „lotyó” szót, s nem volt
meglepve, amikor Graevis, és néhány törzsvendég elkomoruló arccal indult a fickó felé.
A lány végigszenvedte a kényszeredett bocsánatkérést, aztán elfordult. Nem akarta látni,
ahogy Graevis nem túl finoman kihajítja a részeget az utcára, majd kituszkolja a két
cimborát is.
Macska talán még jobban szenvedett azoktól a mohó fiatalemberektől, akik mindig
készen álltak, hogy megvédjék a becsületét, s most is mindent felajánlottak neki, a részeg
elagyabugyálásától egészen a megöléséig. Az egyik jólöltözött fiatalember, akinek
értelemtől csillogó barna tekintete és higgadt magatartása jó nevelésre utalt, mosolyogva
bólintott Macska felé: így kérte a lányt, hogy őt válassza bajnokának. A lány hosszan
nézte a fiút - ahogyan ül, ahogy mozog - és semmi kételye sem volt afelől, hogy a vitéz jól
ért a derekán lógó kard használatához. Egy szavára összekaszabolná mind a három
cimborát.
Macska jól tudta ezt, és azt is, hogy sokan mások is boldogan megvédenék. Ezt bóknak
is vehette volna, de Kóbor Macska gyűlölt a figyelem középpontjában lenni, s utálta az
atyáskodó hősjelölteket, akik - az egy Graevis kivételével - pontosan ugyanazt akarták,
mint a kipenderített részeg. Az ő módszerük finomabb, közvetettebb volt, de becsülettel
elérendő céljuk épp ugyanaz, mint amit a részeg próbált pénzzel megszerezni.
A lány még egy órát dolgozott, s mikor mosolya nem tért vissza, Graevis nagylelkűen
pihenni küldte. Macska ellenkezett, mert félt, hogy távozásával minden teher Pettibwára
hárul, az asszony azonban csak legyintett, s szinte kituszkolta az oldalajtón, a család
szállására. Macska hálásan hátranézett, s Pettibwa kerekded vállai fölött újra meglátta a
jól öltözött fiatalembert, aki őt figyelte, és még egyszer ráemelte poharát.
A lány hirtelen támadt zavarral sietett kifelé.
Az ivó zsongása egy csapásra megszűnt, ahogy a súlyos ajtó becsukódott mögötte, s ő
ott maradt a boldog magányban - azazhogy majdnem, mert hamarosan észrevette, hogy
Grady Chilichunk is a házban van, és fel-alá járkál kicsiny szobájában.
Macska felsóhajtott: más se hiányzott most neki, mint a fiú. Grady jóképű, harminc körüli
fiatalember volt, majdnem kétszer annyi idős, mint Macska, éles barna tekintettel. Külsőre
a fiatal Graevis hű mása volt, természetében azonban nem is lehetett volna ennél
különbözőbb az apjától. Grady az első naptól fogva zavarta a lányt. Nem a durvaságával,
ahogy a részeg, vagy az incselkedésével, ahogy a jólöltözött fiú. A négy év alatt Grady
egyszer sem nézett rá úgy, mint vonzó nőre. Mindig udvariasan viselkedett fogadott
húgával, talán túlságosan is udvariasan. Folyton merevnek tűnt, s ahogy a lány egyre
jobban kezdte megérteni a világ dolgait, rájött, hogy Grady jogos öröksége
veszélyeztetőjét látja benne.
Nem mintha Grady valóban törődött volna a Cimboraság Útjával. Alig tette be a lábát a
fogadóba. A bevételt azonban szerette, s a lány tudta, hogy ha Graevisék akár csak az
üzlet egy részét is ráhagyják, Grady nem fog örülni.
- Mit csinálsz itt? - kérdezte Grady, aki előjött a szobájából. Művelt beszéde éles
ellentétben állt szülei egyszerű kifejezésmódjával. Grady magasabb rendűnek tekintette
magát. Fontos embernek tartotta önmagát, s a legdrágább helyekre járt a herceg kastélya
környékén, sőt, néhányszor magában a kastélyban is megfordult. Macska arra gondolt,
hogy biztosan ismeri azt a jól öltözött fiatalembert az ivóban: a lovag talán éppen az ő
meghívására jött az útba.
- Nincs dolgod? - reccsent rá Grady.
Kóbor Macska beharapta a száját. Nem tetszett neki a leereszkedő hang. - Többet
dolgoztam ma este, mint te az,elmúlt két évszakban összesen - felelte.
Grady rámeredt. - Egyesek arra születtek, hogy végigdolgozzák az életet - kezdte. -
Mások pedig arra, hogy éljék és élvezzék.
Macska úgy döntött, hogy ezen nem érdemes vitatkozni. Megcsóválta a fejét, a székre
dobta kötényét, felkapta a köpenyét és kiment a palmarisi éjszakába.
Hideg szellő fújt az öböl felől, süvítve a város házai között. Palmaris a második
legnagyobb város volt Medvehonc királyságában Ursal, a királyváros után, amely feljebb
feküdt a folyó mentén. De a két város közül egyik sem volt olyan népes, mint Behren déli
királyságának zsúfolt települései. Kóbor Macska, aki a Vadonvidék peremén nőtt fel, ahol
már tíz ember is tömegnek számított, először elveszettnek érezte magát itt. Még most,
négy év után sem érezte otthonának a várost, pedig ismert minden utcát, tudta, hova
mehet, mit kerüljön el, s megszokta a nagy Masur Delaval sötét képét, a sós levegő
szagát. Még Chilichunkék szeretete sem moshatta el egy régi fakunyhó képét, ami oly
kedves volt neki. Szerette Graevist, Pettibwát, sőt, Gradyt is, de ők nem voltak, nem is
lehettek a szülei, és sosem tudták pótolni azt a hajdani jó barátot, akire homályosan bár,
de emlékezett.
A Macska megborzongott, ahogy gondolatai visszavitték az időben. Sok mindent nem
tudott felidézni. Csak futó képeket látott, egy pillantást, egy csókot, ami talán meg sem
történt. A nevek mind eltűntek az elméjéből, és ez volt a legrosszabb. Nem emlékezett a
barátja nevére, nem tudta a saját nevét sem!
„Macska, a Kóbor”, suttogta undorral a hideg éjszakába, és figyelte saját lehelete elszálló
páráját. Szerette volna, ha a neve is vele száll, bár tudta, hogy szeretettel, nyomorult
sorsa iránti szánalommal adták neki, azért nem is ellenkezett.
Hátulról ment vissza a fogadóba, egy sötét sikátorban, ahol azonban nem volt oka
félelemre, s felmászott egy esőcsatornán, a fogadó tetejének egyik lapos részére.
Palmaris fényei ott ragyogtak a lába alatt, feje fölött az éjszakai ég csillagai. Ez volt a
titkos rejtekhelye, ahol elmélkedni szokott. Mindig ide jött, valahányszor a munkája
engedte, hogy egyedül lehessen emlékeivel, és megpróbálja összerakosgatni, hogy ki volt
és honnan jött.
Rémlett neki, hogy sebesülten, kormosan és véresen bemegy egy faluba. Emlékezett rá,
milyen gyengéden vitték be és kérdezgették, de ő nem tudott válaszolni. Ezután hosszú út
következett egy kereskedőkaravánnal, amely kézműves tárgyakat hozott a kis falvakba,
hogy elcserélje szőrmére és faanyagra, amiből árbocokat lehetett készíteni a Palmarisban
épített hajókhoz. Graevis Chilichunk is tagja volt annak a karavánnak, hogy a
Vadonvidéken beszerezzen egy bizonyos mocsi nevű különleges bort. Magához vette a
szegény elveszett kislányt - ő találta kis a Kóbor Macska nevet -, a falusiak pedig
boldogan szabadultak meg a kis árvától, hisz minden erejükre szükség volt egy esetleges
goblintámadás idejére.
Macska nekidőlt a kormos kéménynek, s a forró téglák jólesően melengették.
Miért nem emlékszik a faluja nevére, vagy arra a helyre, ahol Graevis rátalált? Sokszor
meg akarta kérdezni erről Graeviséket, de valami mindig visszatartotta. Mintha nem mert
volna emlékezni. Egyik új szülője sem nógatta, hogy emlékezzen. Macska véletlenül
meghallotta őket beszélgetni egy este, amikor megfogadták, hogy hagyják a lányt
nyugodtan gyógyulni. „Talán egyszer majd visszatér az emlékezete”, mondta akkor
Pettibwa. „Úgy jobb lesz.”
„És most már új neve van”, helyeselt Graevis. „Bár ha tudom, hogy rajta ragad, mást
találok ki.”
Nevettek, és ez nem sértés volt, csak az öröm, hogy segíteni tudnak valakin, akinek
szüksége van rá.
Macska teljes szívével szerette őket. Most azonban kezdett azon gondolkodni, hogy
talán ideje kideríteni, ki ő és honnan jött. Feltekintett az égre. Felhősávok kúsztak a
csillagok elé, megváltoztatva az égbolt képét. Sokszor lehet az ismerős dolgokat új
szemmel nézni, gondolta Macska. Hagyta, hogy a roppant kupola magába szippantsa, a
csillagok segítségével szivárgott át a fájdalmas korlátokon. Ezt az eget látta egész
életében, és most ezt használta fel, hogy felidézzen egy másik helyet.
Emlékezett arra, hogy egy erdős lejtőn fut, és lenéz a falujára egy védett völgyben, aztán
felemeli a tekintetét az északi égre, Dicsfény halovány színeire.
- Dicsfény motyogta, és rádöbbent, hogy amióta Palmarisba jött, sosem látta a
tüneményt. Aggodalmasan ráncolta a homlokát. Létezik egyáltalán ez a Dicsfény, vagy
csak fantáziált?
Ha létezik, akkor helytállóak az emlékei, és újabb darabját találta meg elveszett életének.
Arra gondolt, hogy visszamegy az útba és kérdezősködik erről a Dicsfényről, de hirtelen
éles, fémes hang zavarta meg.
Valaki mászott felfelé az ereszen.
Macska nem ijedt meg túlságosan - amíg meg nem látta a részeg ismerős arcát a tető
szélén.
- 0, szépségem - motyogta a piszkos arcú férfi. - Hát mégis kijöttél, hogy találkozzál
velem.
- Tűnj el! - kiáltotta a lány, de a részeg felküzdötte magát a tetőre, és fel akart állni.
- Végre megkapom, amit akarok - mondta a fickó, és ekkor Macska egy másik embert
hallott felmászni az ereszen. Tudta, hogy bajban van. Követték idáig mind a hárman, s
nyilvánvaló, mit akarnak tenni vele.
Nevéhez illő fürgeséggel előreszökkent és térdét a részeg mellkasába vájta, majd
mindketten elterültek a lapos tetőn. Félretolta a markolászó kezeket, és kétszer jó
alaposan pofon csapta a férfit.
Aztán már talpon is volt megint, hogy szembeszálljon a második jövevénnyel, aki egy
rúgással találta szembe magát, amikor arca kibukkant a tető felett. A nyaka hátrabillent, s
mondani akart valamit, de Macska ismét állkapcson rúgta.
A fickó nyögve tűnt el a fekete semmiben, rázuhanva másik társára, akivel együtt
bucskáztak le a földre. Két rúgás, két találat. Az akció azonban túl sokáig tartott. Amikor
Macska vissza akart fordulni, az első részeg már elkapta, és erősen szorította hátulról.
A lány érezte a férfi forró leheletét a nyakán, orrába csapott az olcsó sör bűze. -
Szépségem, hát itt vagy - suttogta a részeg. - Minél kevésbé ellenkezel, annál jobban fog
tetszeni.
Megnyalta a lány fülét, vagy legalábbis meg akarta nyalni, de Macska hátravetett fejével
az arcába vágott.
Az egyetlen emlék, amire Macska tökéletesen emlékezett a múltjából, nem egy kép vagy
egy név volt, hanem egy érzés, egyfajta mély, tehetetlen harag. Most, a palmarisi
Cimboraság Útja fogadó tetején előjött belőle ez az emlék. Most minden könnyet és
sikolyt kiengedett magából, s olyan vadsággá alakította át, amire a részeg álmában sem
számított.
Karmolni kezdte a férfit.
- Talán még jobb is, ha harcolsz! - hörögte a részeg, de nem figyelt oda eléggé, s
hagyta, hogy keze a lány szája közelébe kerüljön.
A Kóbor Macska belemélyesztette fogait az egyik kézízületébe.
- Ó, te szajha! - ordította a férfi, és ütésre emelte a másik kezét.
Ehhez azonban el kellett engednie a lányt, Macska pedig megpördült és lebukott, a
vállával fogva fel a csapást. Szinte meg sem érezte az érzelmek zűrzavarában. Felpattant
és nekiesett a férfi arcának, szemének. A részeg széthúzta a kezeit, Macska viszont így
könnyen belefejelhetett.
A lány kiszabadította a kezét és elkapta a részeg haját. Lerántotta a fickó fejét, de
közben már emelte is a térdét. A férfi hátraesett, de Macska még nem végzett.
A lány áldozata nyakába mélyesztette térdét.
- Elég! - hörögte az áldozat. - Békén hagylak.
Macska azonban nem hagyta békén őt. Ütötte-vágta, rugdosta, harapta, karmolta. A
viharvert részegnek végül sikerült feltápászkodnia, s egyenesen leugrott a tetőről.
Macska látta, hogy fény világít odalent a sikátorban. Kiment a tető szélére, és arra
számított, hogy az egyik cimbora mászik fel az ereszen. Remélte, hogy így lesz.
Teljesen meglepte, amit látott. A részeg mozdulatlanul feküdt és nyöszörgött, sebeiből,
betört fejéből pedig folyt a vér. A második cimbora a fal mellett ült, s a sípcsontját
markolászta. A lába tört el az esésben: Macska látta a bőr alól kikandikáló törött
csontvéget.
A harmadik ember állt, kezét a feje fólé emelve, szemben a fallal a Macska alatt, hátának
szegezve egy kardhegy.
- Sikoltást hallottam - szólt a jól öltözött, barna szemű, vakító mosolyú férfi az útból. -
Miután elmentél, én is hamar kijöttem - magyarázta. - Nem volt miért tovább maradni.
Macska érezte, hogy vér önti el az arcát.
- Hősnek mondhatnám magam - tisztelgett kardjával a lánynak. - De úgy látom, hogy
inkább megmentettem ezt a hármat itt.
Kóbor Macskának fogalma sem volt, mit válaszoljon a gáláns úrnak. Haragja elpárolgott.
Megfordult és visszahúzódott a tetőre.
Néhány kényelmetlen perc után a fiatalember felkiáltott hozzá, de mielőtt a lány
válaszolhatott volna, hangok hallatszottak, s emberek - köztük Graevis - zúdultak ki a
sikátorba.
Kóbor Macska nem akart szembenézni velük. Zavarban volt, szégyellte magát. Egyedül
akart lenni, de tudta, hogy erre nincs lehetőség, miközben egész Palmaris őt keresi. Nagy
levegőt vett és az ereszhez lépett, hogy leereszkedjen. Nem nézett senki szemébe, és
azonnal Pettibwa keblére bújt, ahogy meglátta az asszonyt. Súgva kérte Pettibwát, hogy
vigye őt a szobájába.

12. fejezet

A szélfutó

Végtelenek voltak a napok. Kelés hajnal előtt, fekvés éjfél után. Avelyn, Quintall, Pellimar
és Thagraine testvérek megtanulták, hogyan maradjanak életben, sőt, viruljanak, alig
négy óra alvással. Megtanulták a meditáció legmélyebb formáit, melyek segítségével húsz
perc alatt ki tudták magukat pihenni annyira, hogy még hosszú órákig tovább
dolgozzanak. Nappal együtt tanultak osztálytársaikkal, megismerték vallási
kötelességeiket, az apátság napi teendőit, s a harci módszereket. Vecsernyék után a
képzés áttevődött a kövek tudományára - azok fölszedésére, a felszedést közvetlenül
követő előkészítés szertartására, a kövek-mágikus tulajdonságaira. Ezen felül kitanulták a
tengeri életet is. Órákat töltöttek egy apró csónakban hánykolódva a Mindenszentek-öböl
hullámain.
Avelyn nem tudott lépést tartani társaival a harcművészet vagy a tengerészet terén, s a
vallási oktatás is egyre inkább csalódással töltötte el. Úgy érezte, hogy minden egyes
megtanult szertartás megöli benne a rejtély egy darabját, s így annak szentségét. Isten
tizenöt Szent Parancsa, a jóság szabálya valóban Isten sugallata, vagy csak a civilizált
társadalom rendjét segít fenntartani? Az ilyesfajta kérdések megtörték volna Avelynt, ha
nincsenek azok az esti leckék, mert a Gyűrűkövekben az ifjú végre megtalálta ideáljai
igazolását. A kőmágia rejtelmeit nem lehetett emberi hatalom- vagy rendvággyal
megmagyarázni. Avelyn szemében a kő valóban Isten ajándéka volt, a mennyek mágiája,
az örök élet és dicsőség ígérete.
Ezért szenvedte végig a nappal kegyetlen óráit, a harcokat, amelyekben Quintall mindig
legyőzte őt. A harmadik év elejére észrevehetően fokozódott a négy diák közti
féltékenység. Avelynt és Thagraine-t nevezték ki formailag a két Előkészítőnek, akik
kimennek Pimaninicuit szigetére, hogy összeszedjék és előkészítsék a köveket, míg
Quintall és Pellimar a hajón maradnak, s csak akkor lépnek a szigetre, ha az első pár
kudarcot vall. Az úr 821. évében, a kőzápor évében, a tengeri utazás nem számított túl
biztonságosnak, így szükség lehetett helyettesekre is.
Quintall könnyedén felülmúlta három társát harcművészetekben. Hihetetlenül erős volt,
zömök termete és alacsony súlypontja előnyére szolgáltak a küzdelemben. Vég nélkül
kínozta Avelynt. Avelyn nem egy esetben meg volt győződve róla, hogy Quintall meg
akarja ölni. Mi is lenne jobb megoldás arra, hogy Pimaninicuitra jusson?
Ez a gondolat több mint nyugtalanító volt a szelíd Avelyn számára, de ironikusnak
érezte, hogy éppen Quintall haragja a bizonyíték arra, hogy nem ő a legalkalmasabb az
utazásra. Avelyn a szíve mélyén tudta, hogy fordított helyzetben, ha Quintallt választják,
és nem őt, ő teljes szívéből támogatta volna társát, vigaszt nyert volna abban, hogy
egyáltalán elmehet az útra, s bízott volna benne, hogy a mesterek jól ítélik meg a
diákokat. Amellett éjszaka, de főleg akkor, ha ténylegesen dolgozni kellett a kövekkel,
könnyedén bebizonyította, hogy ő a megfelelő ember. A negyedik évre már senki, még a
mesterek sem tudták a kőmágiát olyan teljesen, könnyedén előidézni, mint Avelyn. Még a
szkeptikus Siherton mester is - aki továbbra is élt fenntartásaival Avelyn emberi mivoltát
illetően - elismerte, hogy ő a kézenfekvő választás, Isten választása Pimaninicuitra.
Siherton szoros kapcsolatot tartott fenn Quintallal és szorgalmazta a fiú kiválasztását - de
Thagraine helyére, és nem Avelynéra. A harmadik évre Siherton mester felbecsülhetetlen
értékű közvetítő lett a két rivális között, s rávette Quintallt, hogy kicsit fogja vissza
féltékenységét.
Az úr 821. évének első három hónapja izgatott várakozással telt St.-Mere-Abelle-ben.
Szinte mindennap - amikor az idő elég jó volt ahhoz, hogy a fiatalabb szerzetesek
kimenjenek az udvarra -, a Mindenszentek Öble felé tekingettek, s a fejüket csóválták, ha
jégtáblákat pillantottak meg a vízen. Amint közeledett Bafway, a harmadik hónap, melynek
vége a tavaszi napéjegyenlőséget jelezte, valóságos versengés kezdődött, hogy ki
pillantja meg elsőként a bérelt hajó négyszögletes vitorláit.
Bafway hava hosszúnak és eseménytelennek bizonyult. Elmúlt a tavaszi
napéjegyenlőség, s valahányszor javulni látszott az idő, újabb hidegfront zúdult le az
Alpinadorról, veszedelmesen felborzolva az öböl vizét.
Ahogy a negyedik hónap, Toumanay is elmúlt, a suttogások egyre merészebbek lettek, s
az idősebb szerzetesek, de még a mesterek is elismerték, hogy valóban áldott időszak ez,
s a hajó valóban útban van St.-Mere-Abelle felé. Az egyetlen titok a hajó következő úti
célja maradt, hisz csak a mesterek s a négy kiválasztott ismerte Pimaninicuit nevét.
Avelyn gondolatait teljesen betöltötte a sziget és az előtte álló hosszú utazás. Alig
számolt a veszedelmekkel, habár tanulmányai során hallhatta, hogy sok szerzetes sosem
tért vissza - viharok, powrik vagy a Miriani-óceán óriási kígyói kapták el őket. De még a
sikeres utakról sem jött vissza mindenki, hisz a betegség mindennapos vendég volt a
hajók fedélzetén. Avelyn csak a célra koncentrált, csakis magára a szigetre. Az olvasott
szövegek alapján buja növényzetet és egzotikus virágokat képzelt el, s önmagát, ahogy
köztük áll, s színes kövek záporoznak körülötte, miközben a levegőt isteni muzsika tölti
be.
Persze tisztában volt az elképzelése abszurditásával. Amikor a hullás megkezdődik,
Előkészítő társával együtt a föld alatt rejtőznek el a meteorzápor elől. A zápor vége után is
kell majd várniuk egy darabig, amíg a forró kövek kihűlnek, utána pedig annyi lesz a
munka, hogy nem lehet elmélkedni.
De a kemény valóság s a pusztulás lehetősége ellenére Avelyn várta talán leginkább
azoknak a fehér vitorláknak a felbukkanását. Ezt tekintette élete csúcspontjának, a
legnagyobb örömnek, ami valaha is érheti. Mindennél közelebb juthatott most Istenhez.
Toumanay alig múlt el, amikor a kétárbocos gálya megérkezett. Avelyn az egész
délelőttöt áhítatos imába merülve töltötte, az utasítások szerint, s amikor az apát
szobájába hívatták, úgy reszketett, hogy Jojonah mesternek kellett őt támogatnia. A
három másik kiválasztott már a tágas irodában várakozott, amikor Avelynék megérkeztek.
St.-Mere-Abelle minden mestere jelen volt, az apáttal és két idegennel együtt, akiket
Avelyn nem ismert. Az egyik magas volt és karcsú, a másik alacsonyabb, idősebb, s olyan
ösztövér, mintha egy hónapja nem evett volna. Avelyn úgy sejtette, hogy a magasabbik a
bérelt hajó kapitánya. Fensőbbségesen, magabiztosan állt, kezét díszes tőrén nyugtatva.
A fülétől az álláig durva sebhely húzódott, s társával ellentétben gondosan borotvált volt
az arca, takaros bajusza kivételével, mely a szája mellett kackiásan felfelé kunkorodott.
Sötétbarna szeme színe szinte összeolvadt a pupilla feketéjével, hosszú fekete haja
göndören borult a vállára, hóna alatt pedig széles, felhajtott karimájú, tollas kalapot tartott.
Ruházata kissé elhasznált volt, de elegáns, különösen aranybrokát, ékköves vállpántja. Ez
a ruhadarab igencsak felkeltette Avelyn figyelmét, mert érezte, hogy az ékkövek közül
legalább egy nem pusztán a díszítést szolgálja.
Avelyn próbált nem udvariatlanul bámulni. Nem tudta, hogy ez a fickó, aki nem tartozik a
kolostorhoz, hogyan kerülhetett egy szent kő birtokába. Nyilván az apát és a mesterek is
felismerték a kő igazi természetét.
Avelyn azonban hamar megnyugodott: ha mindenki felismerte a követ, és nem zavarja
őket, akkor nincs baj. Talán a kő fizetség volt a hajóért, vagy esetleg csak kölcsönbe
adták a veszedelmes útra. Avelyn nem törődött többet ezzel.
Inkább a másik férfi keltette fel a figyelmét, aki állandóan hunyorgott. Kidülledő szemei
idegesen cikáztak egyik emberről a másikra. Feje zavartan remegett vékony
pulykanyakán. Ruházata legalább olyan öregnek tűnt, mint ő maga, s egyes helyeken
annyira kikopott, hogy kilátszott a napszítta bőr. A férfi piszkos és szürke volt, rendezetlen
rövid hajzattal és gondozatlan szakállal. Avelyn egyszer hallotta a „sós kutya” gúnynevet a
tengerészekkel kapcsolatban, s úgy találta, hogy erre az emberre nagyon is ráillik a
csúfolódás.
- Quintall testvér, Pellimar testvér, Thagraine testvér és Avelyn testvér - mutatott végig
rajtuk Markwart, ők pedig meghajoltak a vendégek felé. - Átadlak benneteket Adjonas
kapitánynak, aki a Szélfutár nevű hajó tulajdonosa, és jobb kezének, Bunkus Smealy-nek.
- A büszke kapitány meg se mozdult, Bunkus azonban oly vadul hajlongott, hogy
majdnem elesett, de az apát hatalmas íróasztala megtartotta.
- Adjonas kapitány ismeri úti célotokat - szólt Markwart. - S biztosak lehettek benne,
hogy az ő hajója a legkiválóbb a Mirianon.
- A dagály egy órával hajnal után lesz a legmegfelelőbb - szólalt meg Adjonas tiszta,
erőteljes hangon, mely jól illett magas pozíciójához. - Ha lemaradunk a dagályról,
elveszítünk egy teljes napot. - Kemény pillantást vetett a fiatal szerzetesekre, mintha
máris tudtukra akarná adni, hogy a hajó az ő birodalma. - Ez pedig nem lenne bölcs
dolog. Küzdenünk kell az időjárás ellen egészen addig, amíg az öböltől délre nem
fordulunk. Minden nap, amit ilyen magasan északon töltünk, a kudarc esélyét hordozza.
A négy fiatal összenézett. Avelyn egyetértett a kapitány véleményével, s megnyugtatta a
férfi parancsoló, bár kissé hideg magatartása. Azt is látta, hogy társai nyilvánvalóan nem
osztják véleményét. Quintall a homlokát ráncolta, mintha sértené, hogy egy egyszerű
kapitány ilyen erőteljes hangot használ vele szemben.
Markwart apát is megérezte a hirtelen feszültséget. Megköszörülte a torkát. - Elmehettek
- mondta a négy diáknak. - Egyetek, aztán menjetek a szobáitokba. Mára fel vagytok
mentve minden kötelezettség és szertartás alól. Békéljetek meg Istennel, és készüljetek
fel az előttetek álló feladatra.
A négy fiatalember kíséret nélkül hagyta el a szobát, s alighogy becsukódott mögöttük az
ajtó, Quintall nyíltan panaszkodni kezdett.
- Adjonas kapitány téved, ha azt képzeli, hogy ő parancsol - jegyezte meg, mire
Thagraine és Pellimar is bólogatott.
- Az övé a hajó - felelte Avelyn.
- De mi béreljük - vágta rá Quintall. - Adjonas parancsol a legénységnek, hogy
végrehajtsák a feladatot, amiért megfizetik őket, de nekünk nem. Ezt vésd az eszedbe. A
hajón te és Thagraine csak Pellimarnak feleltek, Pellimar pedig csak nekem.
Avelynnek erre nem volt mit válaszolnia. Az úti rangsort valóban így határozták meg már
korábban. Míg Thagraine és Avelyn voltak felül a küldetés teljesítésénél, addig Quintall és
Pellimar lettek a vezetők az út során. Avelyn ezt hajlandó is volt elfogadni, mert ha a
tengeren komolyra fordulnak a dolgok, Quintall, a legerősebb és legügyesebb tud a
legtöbbet tenni.
Avelyn otthagyta a többieket, s a szobájába indult, ahogy az apát meghagyta. Már
messze járt, de még mindig hallotta a panaszkodást az apát ajtaja előtt. Tudta, hogy
Quintall és a többiek még akkor is hőzöngenek majd, amikor ő már a szobájában térdepel
és imádkozik.

A reggeli szertartás a legnagyszerűbb esemény volt, amit Avelyn a kolostorban töltött


négy és fél év alatt átélt. Több mint nyolcszáz szerzetes, a Rend minden tagja - azokkal
együtt, akik nem bent éltek, hanem misszionáriusként szolgáltak az öböl menti területen -
ott állt a dokkoknál, s hangjuk közös dalba forrt össze. Az apátság harangjai szüntelenül
csengtek-bongtak, felkeltve a közeli St.-Mere-Abelle lakóinak kíváncsiságát. A szertartás
még hajnal előtt kezdődött, s egyre újabb magaslatokra emelkedett, amikor a nap
felbukkant a víz felett. Egyik ima a másikat követte, s minden dal hangosabban zengett,
mint az előző.
A Szélfutár legénységének csónakban ülő négy tagja - a csónak a dokkoknál
hánykolódott a vízen - vigyorogva ülte végig az egészet. Jól szórakoztak, de nem voltak
lenyűgözve. Avelyn látta, hogy a legénység többi tagja a hajó korlátjánál áll. A Szélfutár
mintegy ötven yardnyira a parttól vetett horgonyt.
A tengerészek mit sem törődtek a fontos küldetéssel, csak a fizetség érdekelte őket - az
arany, meg a csecsebecsék, amiket Markwart még ígért. Avelyn megint a kapitány
vállpántjába erősített szent kőre gondolt, s e gondolat kissé zavarta. Ha ez az ember
olyan vallástalan, mint a legénysége, akkor semmiféle okból nem rendelkezhet ilyen
ékkővel.
Avelyn sejtette, hogy ez csak az első felvonás. A hosszú út - majdnem nyolc hónapig
lesznek távol - tartogat még megpróbáltatásokat, s nem csak testi értelemben.
Bunkus Smealy nemsokára félbeszakította a szertartást. - Indulás! - kiáltotta reszelős
hangján.
Az apát, aki a legközelebb állt a csónakhoz, a tengerészre nézett, aztán a hirtelen
elcsendesedő gyülekezetre. Intett Sihertonnak, mire a mester a dokkhoz vezette a négy
kiválasztottat. - Isten kegyelme legyen veled - mondta mindegyikőjüknek, amint beléptek
az ingatag csónakba. Avelyn majdnem elesett, és jó alaposan beverte a lábát a dokk
oldalába. Elkapta Quintall és Siherton közös pillantását. Riválisa arcán undor tükröződött,
Siherton azonban némán jelezte neki, hogy kötelességei előbbre valóbbak személyes
érzelmeinél.
Avelyn látta a mester nézését és Quintall válaszpillantását. Tudta, hogy Quintall gyűlöli
őt és féltékeny rá, de mindenáron meg fogja védeni az úton, oda-vissza.
Vagy legalábbis oda.
Dalok kísérték őket az öblön keresztül, s Quintall vezetésével felmásztak a Szélfutár
fedélzetére, ahol Adjonas kapitány várta őket rezzenetlen arccal.
- Engedélyével, uram... - köszöntötte Quintall, ahogy tanulta. Adjonas kurtán biccentett, s
a szerzetesek elmentek mellette.
Avelyn a derékig érő, díszes korlátnál maradt, s egy ideig nézte a kolostor egyre
kisebbedő sziluettjét. Az örvendező dalok hangja csakhamar elenyészett. A partvidék
csipkés hegycsúcsai szürke folttá mosódtak össze, s a Szélfutár, mely a kikötőben oly
nagynak és lenyűgözőnek látszott a védett kikötőben, most apró játékszer lett a Mirian
hatalmas ereje mellett.

13. fejezet

Rohanás egy hosszú, hosszú úton

Elbryan megdermedt, amikor a hó megroppant a lába alatt. Lassan, egyenletesen


lélegzett, s hagyta, hogy ez az érzés szétterjedjen egész testében, kilazítva az izmokat,
hogy harmóniát s tökéletesebb egyensúlyt teremtsen. Látta a szarvas hátát a következő
emelkedő mögött. A feje nem emelkedett föl: nem hallotta meg az apró zajt.
Azt az apró zajt, amely oly tisztán visszhangzott Elbryan fülében!
A fiú megállt, hogy elgondolkodjon haladásán. Múlt ősszel - ami a negyedik volt számára
Andui Blough Inninnessben -, ötven lábnyira sem tudott megközelíteni egy ilyen óvatos
jószágot. Tavaly még észre sem vette volna ezt a mostani hibás lépését. Az elfek
keményen, nagyon keményen dolgoztak vele. Továbbra is gyűjtötte a tejköveket, de most
már minden nap forró ételt evett, s könnyedén elkerülte a legravaszabb elf csapdákat is. A
nap további része azonban már nem volt az övé, mert az elfek a délutánjait és kora estéit
az állatok és a növények megismertetésével töltötték ki. Magtanulta felismerni a különféle
növényeket és tulajdonságaikat, esetleges orvosi felhasználásukat. Megtanult zajtalanul
járni - habár még így is ormótlannak érezte magát a kecses kis elfek mellett. Megtanulta
igazán megérteni és felismerni az őt figyelő állatok látásmódját, s azt, hogy bele kell
olvadnia az erdő hátterébe. Megtanulta a világot az egyes állatok érzékeivel látni,
megértette félelmeiket és szükségleteiket. Egy mókus vagy nyúl előtt már tudott olyan
bizalomkeltően viselkedni, hogy az állatok a kezéből egyenek. Egy szarvas előtt pedig,
amely oly tünékeny...
Alig hat lépésnyire volt, észrevétlenül, nyílt terepen.
Újra az előtte álló feladatra figyelt, a legnehezebb hat lépésre. Megfigyelte a levegőt, az
arcába fújó enyhe szelet. A tél még mindig uralkodott a völgynek ebben a részében, de
szorítása gyorsan enyhült. A szarvas gond nélkül talált füvet a hófoltok között, s efeletti
öröme talán a szokásosnál kissé vigyázatlanabbá tette.
Elbryan nem tudta elfojtani mosolyát. Mohóság támadt föl benne, az a nagyon is valós
remény, hogy ezúttal megérintheti az állatot. Tett egy lépést, aztán még egyet.
De túl gyorsan, s nem maradt ideje megtalálni az egyensúlyi pontját.
A szarvas feje felrebbent, a fülei körbejártak. Elbryan arcáról lehervadt a mosoly. Teljes
erejéből előrelendült. Vetődött és elkeseredetten nyújtotta ki a kezét, pedig jól tudta, hogy
Juraviel és Tuntun nem épp ezt a fajta megközelítést várja tőle.
Semmit sem fog érni a győzelme?
Ezen azonban nem kellett túl sokat gondolkodnia, mert még csak a közelébe sem került
a fürge szarvasnak. Az állat egyetlen szökkenéssel félreugrott, és eltűnt szem elől az
ágak közt, mielőtt Elbryan magához térhetett volna az ugrásból.
A fiú felült. Juraviel azonnal ott termett, vigyorogva és bólogatva. - Elu touise! - kiáltotta,
s hátba veregette Elbryant. - Közel volt!
- Elvesztettem az uralmat magam felett - mondta letörten Elbryan. - Az utolsó,
legkényesebb pillanatban a mohóságom elrontotta a mozgásomat.
- Nem jól látod a dolgot - felelte az elf. - Nagyon is ura voltál önmagadnak, egész végig.
Tökéletes volt a közelítés.
- De hát nem érintettem meg a szarvast!
- De megközelítetted a célt! - lelkendezett Juraviel. - Ez csak a kezdet, fiatal barátom. Ne
a kudarcra, hanem a diadalra gondolj. Ilyen közel még sosem jutottál, de újra képes leszel
rá, és ha így lesz, akkor majd okosabb leszel és uralkodsz a mohóságodon.
Elbryan hosszan nézett az elfre: hálás volt a dicsérő szavakért. Ebből a szemszögből
nézve valóban ünnepnap ez a mai. Igaz, hogy nem érintette meg a szarvast, de nagyon
sokat haladt az utolsó próbálkozáshoz képest.
Már éppen elmosolyodott volna, amikor Tuntun bukkant elő a bozótosból, arról, amerre a
szarvas eltűnt. Odaállt Elbryan elé, és a fiú orra alá dugta a kezét.
Az ujjain érezni lehetett a szarvas szagát.
- Mather vére - szortyintott gúnyosan Tuntun, és arrébb ment. Elbryan már évekkel
ezelőtt megunta ezt az állandó szólamot. Segélykérően nézett Juravielre, de az elf alig
tudta elfojtani mosolyát.
Elbryan felsóhajtott. Próbált az eredményeire gondolni. Jutott Dundalisból bárki, akár a
saját apja is, ilyen közel egy szarvashoz? Most azonban nem az embernép közt élt, s a
testi erőt kivéve minden területen újoncnak számított az elfek mellett. Nehéz volt
értékelnie mindazt, amit tanult, ha arra gondolt, hogy mi mindent kell még megtanulnia.
Juraviel a kezét nyújtotta, s Elbryan elfogadta, habár az apró elf valójában nem tudta
volna felsegíteni. Elbryan teste már rég nem volt gyerekes. Hat láb és három hüvelyk
magas lett, csupa izom, s száztíz kilójával majdnem háromszor olyan nehéz volt, mint egy
átlagos elf. Nem mintha Juraviel és a többiek nem lettek volna erősek: Elbryant állandóan
elképesztette, hogy mennyi erő fér az apró kis elftestekbe, amikor a saját bőrén érezte a
gyakorlókard csapásait edzés közben.
Ketten együtt indultak a bűvös völgy déli vége felé a gyönyörű napon, arra, amerre a tél
sosem telepedett meg. Tuntun észrevétlenül követte őket - neki is jobb volt így, meg
Elbryannak is. Juraviel és a fiú könnyedén csevegett. Juraviel vitte a szót, beszélt az út
menti növényekről, a sebkötözés módjairól, aztán elmondta, mit csinált jól és mit rosszul
Elbryan a szarvaskalandnál. Ilyen volt Juraviel módszere: elbűvölően és érdekesen
beszélt, így Elbryannak szinte fel sem tűnt, hogy kiképzésének talán egyik legfontosabb
része ez az anekdotikus, élvezetes társalgás.
Zavarba ejtő, sokszor szerteágazó, látszólag önmagukba visszatérő ösvényeken jártak.
Elbryan még mindig nem igazodott el itt, de már kezdett megérteni egy-két dolgot. Juraviel
sokszor hagyta őt vezetni, és kijavította, ha valamit elrontott - ami már nem gyakran
fordult elő. Hamarosan megérkeztek a Caer'alfar - Elfhon - nevű völgybe. Az elfek
házaikat a föld fölé, ágakra építették. A virágok és dalok hazája volt ez, ahol az erdő nem
nőtt olyan sűrűn, és sok helyről látni lehetett az eget. Ez volt a völgyet nappal borító
ködfelhő közepe, Caer'alfart legtöbbször mégsem takarta borús ég: egy kis nyílás volt itt a
szürke rétegen, amely máshonnan észrevehetetlen maradt, az elfek azonban élvezhették
a napsütést és a csillagos eget.
Aznap több tucat elf tartózkodott itt. Egyesek gyakorlófegyverekkel küzdöttek, mások
táncoltak. Voltak, akik a fák tövében vagy a pázsiton pihentek, s édes Questel ni'touel bort
iszogattak. Itt-ott időnként viták robbantak ki az ital értékéről illetve az érte kért
csereárukról, mert hamarosan várható volt a tavaszi karaván indulása: egy csapat elf
látogatta meg titkos összekötőit a határfalvakban.
A békés látvány arra emlékeztette Elbryant, mennyire nem való ide, mégis egy kicsit
otthonának érezte a helyet. Ebben az évben rendszeresen kezdett ide járni, s az elfek már
szinte nem is törődtek vele, ha megérkezett. Már nem volt számkivetett - még éjszakai
dalaikban, táncaikban is részt vett -, mégis olyan másnak érezte magát. Számára ez az
egész élet olyan volt, mint valamikor régen, amikor még Dundalisban az apjáék
vendégeket hívtak. Ilyenkor Elbryan néha későig fenn maradhatott, s esetenként a
kockajátékban is részt vehetett, mielőtt lefeküdt. Milyen felnőttnek érezte magát akkor!
Mégsem volt igazi részese a játéknak, a társaságnak. Szülei és azok felnőtt barátai
némileg leereszkedő mosollyal tekintettek rá.
Ugyanez volt a helyzet az elfekkel is. Soha nem fog igazán közéjük tartozni.
Tovább beszélgettek Juraviellel, miközben Tuntun melléjük került, és megpaskolta saját
arcát, állát. Elbryan, akárcsak Juraviel, értette a jelet, s az elf intett a fiúnak, hogy menjen
a helyére. Az elfek nagyon finnyásak voltak a testápolásra. Elbryannak naponta fürödnie
kellett, tisztán tartania a ruháját, s mivel a szakálla már foltokban kiütközött, borotválkozni
is elkezdett. Ez a kötelesség azonban sokszor elmaradt - ahogy Tuntun rá is mutatott,
pedig a hihetetlenül finom élű elf késekkel a borotválkozás nem volt sem fájdalmas, sem
fáradságos.
Elbryan durcásan indult kunyhója - egy alacsony, széles ház - felé egy hárs vastag alsó
ágain. Összeszedte tálját, törölközőjét és kését, de mielőtt nekikezdhetett volna, eszébe
jutott, hogy nem kérdezte meg Juravielt, mikor fognak megint szarvast cserkészni - pedig
ezt nagyon szerette volna tudni.
Lemászott ág-házából és elindult. Juravielt egy másik elffel beszélgetve találta. Ravaszul
elmosolyodott és lekuporodott. Az elfeket talán még a szarvasoknál is nehezebb volt
meglepni. A fiú minden tudását latba vetve elindult a fák közt. A többi elf nem törődött
vele, Juraviel és beszélgetőtársa pedig szemlátomást nem vették észre.
Elbryan egy fának vetette hátát egy tucat lépésnyire a pártól, és elgondolkodott
következő lépésén.
- Hat lépésre volt - mondta éppen Juraviel elf nyelven. - Vagy talán ötre. És a szarvas
nem vette észre.
- Remek! - gratulált a másik.
Elbryan kis híján elalélt. Felismerte a dallamos, magasabb hangot: Dasselrond úrnő volt
az, Caer'alfar és Andur'Blough Inninness Legfelsőbb úrnője.
És róla beszélnek! Elbryan visszafojtotta a lélegzetét, hogy egyetlen szót se mulasszon
el. Ha nem figyelt nagyon, sok szót nem értett meg.
- A harcnál is ez a helyzet - folytatta az úrnő. - Már kezd megszabadulni az emberekre
jellemző ügyetlenségtől, s micsoda ötvözete lesz majd az erőnek és kecsességnek, ha
megtanulja úgy forgatni a kardot, mint egy elf!
Elbryan kikukkantott a fa mögül, és látta, hogy Juraviel bólogat. Már rég elfeledkezett
arról, hogy meglepje mesterét, s inkább arra használta ügyességét, hogy észrevétlenül
elosonjon, vissza a házába, hogy megborotválkozzon és felkészüljön következő
vívóleckéjére, amiben ezek után feltétlenül nyerni akart.
Kora este kiment a mezőre, amelyet magas, vastag törzsű fenyők szegélyeztek. Csak
egy sima rúd volt nála: a fegyvere. Az elf már várta, s Elbryan megkönnyebbülten
sóhajtott fel, amikor észrevette, hogy ma nem Tuntun a soros.
Tuntunt sosem tudta meglepni: az elf élvezte a vívást, s úgy tűnt, személyes bosszúját
éli ki benne. Az első néhány lecke után Elbryan elgondolkodott azon, hogy mi váltja ki
Tuntunból ezt az ellenségességet, de aztán hamar rájött, hogy az elf ellenszenve nem
személyesen neki, hanem pusztán emberi mivoltának szól.
Ma este Tallareysh Issinshine lett az ellenfele, az elf csapat egyik idősebb és higgadtabb
tagja. Nyugodt típus volt, s ritkán beszélgetett Elbryannal, pedig - Juraviel szerint - neki
volt a legszebb énekhangja az egész völgyben. Elbryan eddig csak egyszer vívott vele,
még a kiképzése kezdetén, s meglehetősen gyors vereséget szenvedett.
- Most nem így lesz - morogta magában a fiú, ahogy elszántan a rét közepére lépett. Öt
lépésnyire közelítette meg az elfet, aztán mélyen meghajolt, akárcsak Tallareysh.
Elbryan kinyújtotta maga előtt a hosszú rudat, az elf pedig összekeresztezte a saját két,
kisebb rúdját, a karcsú elf kardok másolatait.
- Jó küzdelmet - mondta Tallareysh a szokásoknak megfelelően.
Neked is - felelte Elbryan, s elszántan, vadul nekilendült. Sokat ügyesedett, azt mondta
Juraviel, s most meg akarta mutatni, milyen sokat.
Egy ravasz csellel indított: előreszegezett bottal előretört, mintha le akarná rohanni az
apró elfet, de aztán hirtelen megtorpant, és oldalra lendítette fegyverét. Persze
számíthatott rá, hogy a roppant fürge Tallareysh elpördül, de helyesen gondolta, hogy az
elf jobbra fog mozdulni, aztán félreüti a botját.
Tallareysh előrevetette magát, kardjaival nyolcasokat rajzolva a levegőbe, hogy aztán
hirtelen, alattomosan előredöfjön. Elbryan nem tehette meg, hogy figyel és reagál:
mindent előre kellett kiszámítania, és így is tett: először jobbra, majd balra pördítette
botját, aztán újra vissza. Alig látta az elf támadását, de megnyugtató koppanások
hallatszottak, ahogy a pörgő bot hárított.
- Ügyes! - jegyezte meg Tallareysh, s újra támadott.
Elbryan szeme felszikrázott a büszkeségtől. A figyelme azonban nem kalandozott el, s
tudta, hogy ki kell törnie a védekezésből. Sokat játszotta Juraviellel a pellell nevű elf
játékot, ami a sakkra emlékeztetett. Itt már alaposan megtanulta a kezdeményezés
fontosságát. Tallareysh rendületlenül támadott, de Elbryan meg akarta fordítani a
helyzetet.
Pörgő botja a magasba emelkedett, először jobbra, balra, majd megint jobbra forogva.
Elbryan minden pördülésnél egy kicsit jobb felé csúsztatta a lábát. Tallareysh üldözőbe
vette és előrelépett a bal lábával. Elbryan megfeszült.
Újabb lépés, jobb lábbal.
Elbryan két kézre fogta s megállította botját. Rézsútosan kiemelte balra, a bal kezével
elengedte, aztán a könyökével a csípőjének támasztotta, arra kényszerítve Tallareysht,
hogy visszalépjen egy lépést oldalra, s elhúzza fegyverét.
Azonnal lecsapott a lehetőségre. Belépett Tallareysh jobb oldala mellett, aztán
megpördült, két kézre markolta botját, és meglendítette.
A bot a semmibe csapott, s Elbryan szeme elkerekedett döbbenetében, amikor rájött,
hogy Tallareysh tökéletesen követte minden mozdulatát, és mögéje került. Már nem is volt
meglepve, amikor az elf rúdjai koppantak a farán és a térde hajlatában. A lába majdnem
összecsuklott, de sikerült széles ívben kicsapnia a rúddal.
Tallareysh lebukott az ütés alá és a fiú gyomra felé bökött, sikertelenül. Hirtelen dühvel
előrevetette magát, amikor Elbryan megállította a bot ívét, és szép mozdulattal
visszarántotta maga elé.
Egy goblinnal vagy egy emberrel szemben ez elég is lett volna. Tallareysh azonban már
lebukott, mielőtt a bot Elbryan elé került volna. Az elf előrevetődött a fiú széttárt lábai
közé, aztán az ordító és forduló Elbryan háta mögött bukkant fel, hogy visszafordítva
lendületét, hátraszúrjon a válla fölött.
Elbryan már majdnem megfordult, de nem egészen, s az elf szúrása a veséjét érte.
Térdei megroggyantak a fájdalomtól. Tovább csapkodott, de fél térdre esett, s úgy
elhomályosult körülötte a világ, hogy már nem is látta Tallareysh újabb mozdulatát.
A következő találat - egy jókora csapás a lapockái közé - kiterítette a gyepen.
Elbryan sokáig feküdt mozdulatlanul, csukott szemmel, kavargó gondolatok közepette.
Annyira reménykedett, s most oly csúfosan elbukott.
- Jól csináltad - hallott egy hangot maga fölött, Juraviel hangját. A fiú a hátára
hengeredett és kinyitotta a szemét. Meglepve látta, hogy Tallareysh már nincs ott, s
Juraviel hozzá beszél, érthetetlen módon dicsérve őt.
- Sokszor szoktál hulláknak gratulálni? - kérdezte keserűen Elbryan.
Juraviel csak nevetett.
- Hallottalak - mordult fel Elbryan vádlón.
Az elf arca komoly kifejezést öltött. Megértette a fiú szavainak súlyát és csalódottságát.
- Téged és Dasslerond úrnőt - magyarázta Elbryan. – Azt mondtad, hogy sokat
fejlődtem.
Juraviel arckifejezése szinte semmit sem változott, mintha nem értené, mire akar
kilyukadni Elbryan.
- Te magad mondtad!
- Valóban - felelte Juraviel.
- Most meg itt vagyok - Elbryan kiköpött, feltérdelt, és félrelökte a botját -
hasznavehetetlen fadarab. Megrezzent, amikor felállt, és a veséjéhez kapott.
- Itt vagyok, és a füvet köpködöm.
Juraviel fennhangon elnevette magát. A fiú nem igazán tudta most értékelni ezt a
jókedvet. - Háromból kettő - szólt az elf.
Elbryan értetlenül rázta a fejét.
- Tallareysh manővere - magyarázta Juraviel. - Az a vetődés a lábad közé. Háromból
kétszer beválik. A harmadik maga a katasztrófa.
Elbryan lecsillapodott és elgondolkodott. Nem tetszett neki az arány - háromból egy -, de
az a tény, hogy ilyen kétségbeesett támadásra késztette Tallareysht - hisz az a támadás,
aminél esély van a teljes kudarcra, valóban kétségbeesett -, alaposan meglepte.
- A két sikeresből pedig csak egy fél jelent telitalálatot - folytatta Juraviel. - De ami még
rosszabb, az árnyékvetődését is láthattad, és soha többet nem csap be.
- Tallareysh aggódott - mormolta csendesen Elbryan.
- Tallareysh majdnem vereséget szenvedett - szólt Juraviel. - Tökéletesen hajtottad
végre a csípőtámaszt, és hibátlan volt a lépéseid időzítése is. Tallareysh még mögéd
kerülve is elvesztette az egyensúlyát, ezért nem számítottak sokat a futó találatai. A
fordulásod és az azt követő ütések közelharcot kényszerítettek volna ki, s ezt egyetlen elf
sem akarhatja a te méreteid és erőd ismeretében.
- Ezért vetődött előre - vonta le a következtetést Elbryan.
- Megbotlott - magyarázta Juraviel. - És csak emiatt ment el az ütésed a feje fölött. - Az
elf felkacagott. - Ha nem így történt volna, most Tallareysh heverészne itt a füvön.
Elbryan elmosolyodott. Majdnem győzött! Kibillentett az egyensúlyából egy elfet!
- Amikor elkezdtük a gyakorlást, Caer'alfar bármelyik elfje könnyedén megvert volna -
szólt Juraviel. - Nehezen találtunk neked ellenfelet, mert Tuntun kivételével senki sem
akarta azzal vesztegetni az idejét, hogy veled játszadozzon.
Elbryan kuncogott: nem lepte meg, hogy Tuntun élvezte a győzelmeket.
- Most már alaposabban válogatjuk meg az ellenfeleidet, hogy különböző olyan harci
stílusokat tanulj meg, amelyek szerintünk a legnagyobb kihívást jelentik neked. Sokat
fejlődtél.
- És még sokat kell fejlődnöm.
Juraviel nem vitatkozott. - Hallottad, mit beszéltünk - felelte. - Úrnőnk nem túlzott, amikor
a benned rejlő lehetőségekre utalt. Az erőddel és az elf vívótudással bármilyen emberrel,
elffel, goblinnal vagy fomorival szembeszállhatsz. Csak négy évet és egy évszakot töltöttél
el köztünk. Van még időd.
Az utolsó mondat különös érzést keltett Elbryanban. Őszintén hálás volt a kedves és
derűlátó szavakért, és sokkal kevésbé bántotta már a vereség. De most valami más
kezdte el izgatni. Mi vár rá? Elbryan már kezdte véglegesnek érezni itteni életét az
elfekkel: azt hitte, hogy haláláig nem megy el innen. Az a gondolat, hogy el kell hagynia a
bűvös birodalmat, s újra saját fajtája között kell élnie, megijesztette.
De kíváncsivá is tette.
A világ egyszeriben szélesebbnek tűnt.

14. fejezet

Jilly

A Kóbor Macska igencsak meg volt lepve, s zavarba is jött, amikor önjelölt megmentője a
következő héten beállított az Útba. Javára legyen mondva, hogy nem ment oda a lányhoz,
nem bámulta, s nem is tett semmiféle megjegyzést.
Macska a maga részéről tartotta a távolságot, s csak egyszer-kétszer mosolyodott el
félénken, aztán elfordult. Örült is, hogy a jóképű férfi visszajött, azonban zavarban is volt
az egész helyzet miatt. Most már közelebb járt a tizenhét, mint a tizenhat éves korhoz, s
semmiképpen nem lehetett kislánynak mondani. A jóvágású úr jelenléte különös, meleg
gondolatokat keltett benne.
A férfi korán elment, távoztában a Macska felé billentve barettjét. Derűsen csillogtak a
szemei, s a lány megkönnyebbült, de kissé meg is volt ütődve azon, hogy a második
találkozás ilyen hamar véget ért. Mindazonáltal folytatta a munkát, s hamarosan
megfeledkezett az idegenről.
A férfi azonban a következő héten újra megjelent az útban.
Ismét felettébb udvariasan viselkedett, tökéletes úriemberként, s még annyi nyomást
sem gyakorolt a lányra, hogy személy szerint üdvözli, de nézni jobban megnézte, s
valahányszor Macska visszanézett rá, a férfi szeme tágra nyílt.
Kezdett kiviláglani, mi a szándéka.
Aznap éjjel a szobája magányában a Macska már nehezebben tudott megszabadulni a
férfi gondolatától. Eltűnődött azon, hogy milyen életet élhetne az elkövetkező években,
talán távol Pettibwától és Graevistől. Merészen elképzelte, hogy milyen lehetne az élete a
Cimboraság útjában végzett munka nélkül, a saját otthonában, saját gyerekeivel. Ez a
gondolat elkerülhetetlenül visszavezette saját gyermekkorába, a saját anyjához...
Kóbor Macska erőteljesen megrázta a fejét, mintha ki akarná rázni fejéből a zavaró
gondolatokat. Képzelgései hirtelen megijesztették, mintha semmi közük sem lenne
jelenlegi életéhez. Az ő helye az útban van, Graevis és Pettibwa mellett. Ez az otthona, és
bár eddig nem jött rá, ez a védelme is az olyan emlékekkel szemben, amelyek túl
borzalmasak ahhoz, hogy szembenézzen velük.
A jóképű úr azonban két nap múlva visszatért, azután az elkövetkező héten újra, s ahogy
az előre látható volt, megindultak a pletykák, hogy egy bizonyos felszolgálólány rabul
ejtette a szívét. Macska igyekezett nem törődni a suttogásokkal és lopott pillantásokkal,
de még Pettibwa is vigyorogva intett fejével a fickó felé, valahányszor a lány ránézett.
- Kiszolgálnád helyettem azt az embert az ablaknál? - kérdezte gyakran, s mindig talált
valami kifogást, hogy miért nem ér rá.
Macska aligha tagadhatta volna meg a kérést, de igencsak hidegen viselkedett a férfival.
Megkérdezte, mit parancsol, s hangsúlyosan közölte, hogy természetesen csakis ételre
vagy italra gondol. Megint csak a férfi javára szólt, hogy nem erőltette a dolgot, és csak
bort rendelt.
A következő héten is az ivóban ücsörgött, s Pettibwa ezúttal annyira elunta a lány
húzódozását, hogy erősebben parancsolt rá Macskára. És ami még ijesztőbb volt, az
asszony egy rövid időre el is ment, hogy aztán Gradyvel térjen vissza.
- Szerintem már épp elég régen megy ez az egész - hallotta a Macska, amint az asszony
a fiához beszél, mire Grady elnevette magát, és a lányra nézett. A fiú ellépett az anyja
mellől, megfogta Macska kezét, és a férfi asztala felé kezdte húzni.
Macska ellenállt, amíg észre nem vette, hogy a vendégek fele őket nézi mosolyogva:
nyilván tudták, miről van szó.
Macska kirántotta a kezét Gradyéből. - Menj csak előre - morogta komoran.
A férfi elmosolyodott, amikor meglátta a közeledőket.
- Üdvözöllek, Bildeborough mester - hajolt meg Grady.
- Én is üdvözöllek téged, Chilichunk mester - felelte Bildeborough, de arra már nem vette
a fáradságot, hogy felálljonés ő is meghajoljon.
- Azt hiszem, már ismered a... - Grady kereste a megfelelő szót, Macska pedig
legszívesebben kupán vágta volna zavarában.
- ...a húgomat - fejezte be Grady. - Persze csak fogadott húgom.
- Persze - helyeselt Bildeborough. - Túl szép ahhoz, hogy a vértestvéred legyen.
Grady elhúzta a száját, pedig tényleg nem sok családi hasonlóság mutatkozott a Macska
és közte. A lány tagadhatatlanul gyönyörű volt, még egyszerű felszolgálóruhájában is.
Haja hosszú és aranyszín, szeme meghökkentően mély és kék, bőre sima és kissé
napbarnított. Minden tökéletesen illet hozzá - az orra, a szeme, a szája aránya, a karcsú,
de nem ösztövér karok, lábak. Teste szépségét csak fokozta a mozgása: mindig szépen
és kecses egyensúllyal járt.
- Kóbor Macska a neve - kezdte Grady, és némileg megvető pillantást lövellt a lányra. -
Legalábbis apám, Graevis ezt a nevet adta neki, amikor befogadta.
- Árva? - kérdezte Bildeborough együttérzőn.
Macska bólintott, és arckifejezése szinte kérte a férfit, hogy ezt a témát hagyja, amit
amaz meg is tett.
- Macska - folytatta Grady -, én pedig bemutatom neked Connor Bildeborough mestert a
Chasewind Udvarházból. Bildeborough mester apja annak a Bildeborough bárónak a
fivére, aki Palmari~ hercegségének külső részei felett uralkodik, s rangban csak a herceg,
na és persze a király áll fölötte.
Macska tudta, hogy nagyobb áhítatot kéne éreznie, a társadalmi dolgok azonban
igazából sosem jelentettek sokat neki. Rámosolygott a férfira - ez az ő részéről nem volt
kis dolog! -, aki viszonozta azt.
- Köszönöm a bemutatást - mondta Connor Gradynek, mintegy felszólításként arra, hogy
távozzon. Grady örömmel engedelmeskedett, s szinte a férfi ölébe lökte a lányt. Kurtán
meghajolt és elsietett, vissza a szélesen vigyorgó Pettibwához.
Macska elhátrált, hátrapillantott a válla fólött, és elrendezgette magán a ruhát. Tudta,
hogy vörös az arca, és nagyon ostobán érezte magát, de Connor Bildeborough nem volt
kezdő az udvarlás művészetében.
- Már hetek óta azért járok az Útba, mert mindig remélem, hogy egyszer újra veszélybe
kerülsz - kezdeményezett a férfi, s Macska teljesen el volt képedve.
- Szép kis kívánság - felelte gúnyosan.
- Csak azt szerettem volna bebizonyítani neked, hogy milyen szívesen megmentenélek -
magyarázkodott Connor.
Macska visszafojtotta az arcára kiülni készülő grimaszt. Büszkeségét sértette ez a
leereszkedő hang - sosem gondolta, hogy bárki védelmére szüksége lenne -, de sikerült
önuralmat gyakorolnia, miután tudatosan emlékeztette magát arra, hogy a férfi nem akar
neki rosszat.
- Hát nem így kell történnie? - kérdezte könnyeden Connor, s borának felét átöntötte egy
üres pohárba, aztán az eredeti poharat, amiből még egy kortyot sem ivott, a lánynak adta.
- A fiatal hölgyet gazemberek támadják meg, a lovagias hős pedig megmenti?
Macska nem egészen igazodott ki a férfi beszédén, de abban meglehetősen biztos volt,
hogy Connor nem akarja kigúnyolni.
- Ostobaság - folytatta Connor. - Talán inkább reménykedtem, hogy én kerülök bele,
úgymond, a levesbe, hogy te megmenthess.
- És miért tettem volna ezt?
Macska alig tudta elhinni, hogy kimondta ezeket a szavakat, de riadalma elmúlt, amikor
Connor felnevetett. - Tényleg, miért is? - tette fel a kérdést. - Elvégre alaposan elkéstem,
amikor utánamentem annak a háromnak, és ahogy akkor is elmondtam, talán többet
segítettem nekik, mint neked.
- Gúnyolódik velem?
- Csodállak, ifjú hölgy - felelte habozás nélkül Connor.
- Most ájuljak el? - bátorodott fel Macska. - Hagyjam itt az Utat és vadásszak le egy pár
zsiványt, csak hogy kielégítsem a büszkeségét?
A férfi szívből felkacagott, s Macska akarata ellenére azon kapta magát, hogy vele nevet.
- Benned aztán van szellem - jegyezte meg Connor. - Mint egy zabolátlan pónilovacska!
Macska zavarodottan abbahagyta a nevetést. A hasonlat valami furcsa, megfoghatatlan
érzéssel töltötte el.
- Elnézést - visszakozott Connor. - Nem akartalak megsérteni.
Nem erről van szó, gondolta Macska, de mondani nem mondott semmit.
- Szívemre mondom, a megjegyzésem nem az erényedre vonatkozott, amit a világért
sem kérdőjeleznék meg - folytatta őszintén Connor.
Macska bólintott, és kipréselt magából egy mosolyt. - Dolgom van... - kezdte.
- Sétálunk egyet, ha végeztél? - kérdezte merészen Connor. - Hetekig vártam csak arra,
hogy megtudjam a neved. Sétálunk?
Macska nem tudta, mit válaszoljon. - Meg kell kérdeznem Pettibwát - mondta, hogy időt
nyerjen.
- Biztosítani fogom őt becsületes szándékaim felől - állt fel Connor.
Macska megfogta a vállát - ereje mintha meglepte volna a férfit -, és visszatartotta. -
Nincs rá szükség. - Igazán.
Újra a férfira mosolygott, felvette a poharat, amiből nem is ivott, és elment az asztaltól.
- Igazán jóképű fiú! - ragyogott Pettibwa, amikor utolérte Macskát a konyhában. Az
asszony összecsapta kövér kezeit, s csupafog mosolya majdnem a füléig ért. Újra
tapsikolt egyet, aztán csontroppantó ölelésbe fogta Macskát.
- Én nem vettem észre - szólt közbe hidegen a lány. Nem viszonozta az ölelést, s
igyekezett kifejezéstelen arcot vágni, amikor Pettibwa szemügyre vette.
- Tényleg nem?
- Zavarba hozol.
- Én? - kérdezte ártatlanul a nő. - De kislányom, sosem fogsz magadhoz illőt találni, ha
hagyom, hogy úgy viselkedj, ahogy szoktál. Úgy csinálsz, mintha egyetlen férfi sem lenne
jó! - kacsintott kajánul. - Ne mondd, hogy nem érzel egy kis meleget a hasadban, meg egy
kis bizsergést, amikor Bildeborough mesterre nézel!
Macska elvörösödött: Pettíbwának nem is kellett több bizonyíték.
- Nincs okod zavarba jönni - vigasztalta. - Ez nagyon is természetes. - Beleakasztotta
ujját Macska ruhakivágásába, és húzkodni kezdte az anyagot, hogy a lány mellei ugrálni
kezdjenek. - És ezek mire valók, mit gondolsz? - kérdezte.
Macska halálosan rémült arcot vágott.
- Arra, hogy megfogjuk a férfiakat és tápláljuk a kisbabánkat - kacsintott az asszony. -
Márpedig az első nélkül nincs második!
- Pettibwa!
- Ugyan már! Tudom, hogy csinosnak találod, de ugyan ki nem találja annak? Ezenfelül
finom ember, és derékig ül az aranyban. Magának a bárónak az unokaöccse! Még az én
Gradym is elismerően beszél róla, és tudd meg, hogy ő is jókat mond rólad. Az már
biztos, hogy felcsillan a szeme, ha rólad beszél, és szoros lesz a nadrágja, ha...
- Pettibwa!
Az asszony elnevette magát, a lány pedig kihasználta a pillanatnyi haladékot, hogy
elgondolkozzon a hallottakon. Grady pártolja az ügyet, ezt mondja Pettibwa, de Macska
tudta, hogy ennek kevés köze van jövendő udvarlója finom modorához. Ha ő összekerül
egy nemessel, az Gradynek kétszeresen is jó. Először is rokonságba kerül a
nemességgel, ami biztos meghívást jelent minden nagyobb társasági eseményre,
másodszor pedig, ha Macska pénzes családba kerül, nem fog igényt tartani a Cimboraság
útjának jövedelmező részesedésére.
Ennek következtében Grady lelkesedése semmit sem nyomott a latban Macska
szemében, Pettibwa lelkesedését azonban már nem hagyhatta ilyen könnyen figyelmen
kívül. A bolondos beszédek ellenére az asszony valóban le van nyűgözve a gondolattól,
hogy Macskának valaki udvaroljon, főleg egy olyan befolyásos és jóvágású valaki, mint
amilyen Connor Bildeborough mester.
De mit gondol Macska? Ez volt az igaz kérdés, az egyetlen, ami számíthatott, ám a lány
egyszerűen nem tudta így nézni a dolgokat, miközben Pettibwa szinte röpködött
örömében.
- Megkért, hogy sétáljak vele, ha végeztem - vallotta be.
- Csak menj! - biztatta az asszony. - És ha meg akar csókolni, engedd - veregette meg a
lány arcát.
- Habár az ilyenek - folytatta Pettibwa, s megcsipkedte Macska állát - az ilyenek várni
szoktak.
Macska megint elpirult és elfordította az arcát, de szándékosan nem sütötte le a szemét.
A mellei csak későn, a tizenhatodik születésnapja után kezdtek fejlődni, s bár csak
hozzátettek szépségéhez, nőiességéhez, a lány sosem tudott igazán megbarátkozni
velük. A mellek az ő számára a másik oldalt, az érzéki, erotikus asszonyt képviselték - azt
az oldalt, amit szabad és kislányos lelke még nem tudott elfogadni. Graevis régebben
birkózott vele, csiszolta harci képességeit, de amióta megnőttek a mellei, az edzések
félbeszakadtak. Mintha akadályként tornyosultak volna a lány és fogadott apja közt, annak
jeleként, hogy Macska már nem kislány. Bár Macska valójában nem is volt soha Graevis
kislánya. Ez egy másik férfinak volt fenntartva, valamikor régen, egy távoli helyen, amire
Macska nem emlékezett.
Mégsem tudta figyelmen kívül hagyni azokat az előnyöket, amiket a jóképű Connor
Bildeborough jelentett, legalábbis anélkül nem, hogy megtörje Pettibwa szívét.
Elment sétálni, és valójában remekül érezte magát, mert Connor épp olyan jó társalgó
volt, mint amilyen csinos külsejű. A férfi hagyta, hogy a lány irányítsa a beszélgetést, arra
ment, amerre Macska akart, és ügyelt rá, hogy ne tegyen fel túl személyes kérdéseket.
Macska csak annyit mondott neki, hogy valójában nem Chilichunkék lánya, hanem egy
messzi faluban szedték fel, amit Graveis szerint Dudvarétnek hívtak. - Hallott már ilyen
ostoba nevet? - kérdezte a férfit. Aztán tovább mesélte, hogy nem emlékszik, mit csinált
ezelőtt, s nem emlékszik sem a családjára, sem az eredeti nevére.
Connor elkísérte a fogadó ajtajáig. Meg sem próbálta megcsókolni, legalábbis az arcán
nem. Szelíden az ajkához emelte a lány kezét.
- Vissza fogok jönni - ígérte. - De csak akkor, ha te is akarod.
Mielőtt Macska gondolkozni kezdhetett volna a válaszon, azon kapta magát, hogy
elbűvölik a férfi sűrű szempillái, szép barna szemei. Connor magas volt - majdnem hat láb
-, s karcsú, de nagyon is izmos. Különös érzések kavarodtak fel a lányban, amikor a férfi
könnyedén megérintette a karját: halványan ismerős érzések, amelyekhez foghatót sok
éve nem tapasztalt.
- Jöhetek, Macska? - kérdezte Connor.
- Nem - felelte a lány elboruló arccal. - Nem Macska vagyok - magyarázta gyorsan. -
Hanem Jilly.
- Jilly?
- Vagy Jill - felelte a lány zavarodottan. - Jill. Jill vagyok, nem Macska. Valaha Jillynek
hívtak.
Izgatottsága minden egyes szóval nőtt, akárcsak Connoré. - A neved! - kiáltott fel a férfi.
- Eszedbe jutott!
- Nem Macska. Sosem voltam Macska - jelentette ki a lány szilárdan. - Jilly. Jill. Biztos
vagyok benne!
A férfi megcsókolta, a száján, de azonnal el is hátrált, mintegy mentegetőzően. Mintha
jelezni akarta volna, hogy az egész akaratán kívül, hirtelen elragadtatásában történt.
Jill szó nélkül hagyta a csókot.
- Menj és mondd el Pettibwának - szólt a férfi. - Habár nincs sok kedvem most elválni
tőled. - Az ajtó felé biccentett a fejével.
Jill bólintott és indult volna, de Connor megfogta a vállát és maga felé fordította.
- Visszajöhetek a fogadóba? - kérdezte komolyan.
Jill valami elméset akart mondani arról, hogy a fogadó nyilvános hely, de aztán csak
bólintott és elmosolyodott. Feszült pillanat következett - sem Jill, sem Connor nem tudta,
hogy jöjjön-e még egy csók, vagy sem.
Connor nem adott csókot, csak melegen megszorította a lány kezét, és elment.
Jill nem is tudta, hogy örül-e ennek vagy sem.

Pettibwa határtalan örömmel fogadta a híreket. Jill félt, hogy megsértődik, ha elveti a
nevet, amit Graevistől kapott. Az asszony azonban épp ellenkezőleg, örömkönnyekben
tört ki. - Nem hívhatunk többé Macskának, hiszen nem vagy már kislány - ölelte meg Jillt,
hogy majdnem mind a ketten eldőltek.
Aznap éjjel a lány meleg érzésekkel tért nyugovóra, melyek részint kellemesek voltak,
részint ijesztően, érthetetlenül hevesek. Gondolatai ide-oda cikáztak az igazi neve
megtalálása és Connor között. Annyi minden történt egyetlen estén! Annyi érzés és emlék
került hirtelen felszínre. Most már tudta a nevét: Jill, habár azt is tudta, hogy inkább
Jillynek hívták.
És az az érzés, amikor Connor közel volt hozzá! Hogy izzadhatott meg annyira egy ilyen
hideg éjszakán?
Ez az érzés is olyan volt, mintha a múltjából jött volna elő, egyszerre csodálatosan és
rémisztően.
Nem tudta hová tenni, de nem is nagyon próbálta. Most már tudta a nevét, és gyanította,
hogy csakis ő maga idézhet fel önmagában újabb emlékeket. A lány, aki már nem volt
Kóbor Macska, így sodródott lassan édes álmok és rémes lidércnyomások közé, érzelmei
zűrzavarában, tizenéves zavarodottsággal, félelemben és melegségben, boldogságban és
rettegésben.
15. fejezet

Pippin kisasszony

Túlságosan is hamar hagyták maguk mögött a szárazföldet a hullámok hátán. A tenger


szaga olyan erős volt, hogy Avelyn úgy érezte, akár rá is tudna támaszkodni. Minden
pillanatban akadt valami dolguk: ellenőrizték a köteleket, állítgatták a csigákat, mert a
Szélfutár sok éve nem járt nyílt tengeren, s Adjonas kapítány kétségkívül idegesnek tűnt.
Az öreg Bunkus Smealy külön örömét lelte abban, hogy a szerzetesek nyakába akassza a
különösen veszélyes feladatokat.
A vén tengeri medve azonban el sem tudta volna képzelni, milyen kiképzésen ment
keresztül ez a négy ember. Thagraine-t és Quintallt felküldte az árbocra, s a két szerzetes
gyorsabban fent termett bármelyik tengerésznél. Kiküldte őket a keresztrudakra, de olyan
könnyedén közlekedtek a kötelek között, mint a legfürgébb hajósinas.
- Most pedig... - kezdte Smealy, de Quintall közbevágott.
- Mondok valamit, Smealy mester - szólt a szerzetes nyugodtan. - Mi a legénység tagjai
vagyunk, s mint ilyenek, dolgozunk... - Elhallgatott, s tekintetét a hajósra szegezte.
Körülbelül ugyanolyan magasak lehettek, de Quintall huszonöt kilóval nehezebb volt, s
csupa izom ahogy a legénység többi tagja - fejezte be baljósan. - Ha olyan gondolatokat
forgatsz a fejedben, hogy St.-Mere-Abelle testvéreitől a szabályos legénységnél többet
követelsz, akkor forgasd fejedben az úszás gondolatát is.
Smealy szaporán hunyorogni kezdett, s megvakarta a fejét. - Avelyn sejtése szerint
elpusztított néhány tetvet is. Az ideges kis ember végignézett a fedélzeten, a bámuló
matrózokon, Adjonas kapitány magas, tiszteletet parancsoló alakján.
Quintall sejtette, hogy esetleg hamarosan harcra kerül sor, de akkor legyen így. Most
rögtön le kell fektetniük az alapszabályokat, különben csakugyan hosszú és veszedelmes
útnak néznek elébe. Ez Adjonas hajója, ezt Quintall nem vitathatta, de az apátság jó pénzt
fizetett az útért, és a testvérek nem rabszolgaként jöttek a fedélzetre.
A szerzetesek legnagyobb megkönnyebbülésére - habár Quintall kissé csalódott is lett -
Adjonas a pap felé billentette tollas kalapját, és biccentett, a tisztelet félreérthetetlen
jeleként.
Quintall Smealyre meredt, az öreg tengerész pedig reszketett csalódott dühében.
Smealy végignézett a szerzeteseken, motyogott valami érthetetlent, aztán elsietett, hogy
haragját a legközelebbi matrózon töltse ki.
- Nagyot kockáztattál - jegyezte meg Pellimar.
- Jobb lett volna, ha úgy bánnak velünk, mint az igavonó barommal? - kérdezte Quintall.
- Mind meghaltunk volna, mielőtt meglátjuk Pimaninicuitot - mordult fel, és elindult.
- Talán nem mind - jegyezte meg Thagraine, mire Quintall megtorpant.
Avelynnek és Pellimarnak elállt a lélegzete a merész szavakra. A szerzetesek között
továbbra is maradt némi irigység azzal kapcsolatban, hogy melyik pár megy
Pimaninicuitra.
Quintall lassan visszafordult. Két hatalmas lépéssel Thagraine előtt termett. - Leeshettél
volna az árbocról - morogta sötéten, mintha fenyegetőzne. - És akkor én mentem volna
helyetted a szigetre.
- De nem estem le.
- Én pedig nem löktelek le - mordult rá Quintall. - Neked is megvan a kötelességed, és
nekem is. Én eljuttatlak Pimaninicuitra - Avelyn felé pillantott - mindkettőtöket. És ha
Adjonas kapitány vagy Bunker Smealy, vagy bárki más az ellenkezőjére törekszik, akkor
az Quintallnak felel.
- És Pellimarnak - tette hozzá a negyedik szerzetes.
- És Thagraine-nak - mosolyodott el Thagraine.
- És Avelynnek - volt kénytelen hozzátenni Avelyn is. A kötés azonnali és biztos volt: a
szerzetesek félretették személyes vitáikat egy potenciálisan veszedelmesebb ellenség
jelenlétében. Avelyn, aki több mint négy évig olyan közelségben dolgozott Quintallal,
rádöbbent, hogy teljes mértékben hisz a társának. Thagraine-re pillantott, aki a sors
szeszélye folytán partnere lett a feladatban, és elmosolyodott, amikor látta, hogy
Thagraine és Pellimar, akik egy évvel hosszabb ideig voltak együtt, mint ő és Quintall,
keményen megszorítják egymás csuklóját és összenéznek.
Jó kezdet.
Három napig nem láttak szárazföldet, a Szélfutár egyenesen a Korona Öböl délkeleti
vége felé tartott. A harmadik napon, alkonyat után azonban fényt pillantottak meg dél felől,
de nyilvánvalóan a tengerszintnél sokkal magasabb helyről.
- Prieth Tulme - magyarázta Adjonas kapitány. - A Parti Strázsa.
- Bármi is, jó újra szárazföldet látni - örvendezett Pellimar.
- Sokszor fogjátok látni az elkövetkező hetekben - felelte Adjonas. - Végighajózunk a
Sáskaláb mellett a part mentén, aztán kijjebb megyünk Freeport és Entel felé.
- És aztán? - kérdezte várakozóan Pellimar.
- Aztán jövünk mi - vágta rá Quintall keményen. Ő jobban ismerte az útvonalukat, mint a
társai, Siherton néhány különórájának köszönhetően. Számtalan veszély leselkedett egy
ilyen úton, de talán a legveszedelmesebb az elmét fenyegető veszedelem. Pellimar túl
mohónak tűnt, mintha azt hinné, hogy Pimaninicuit közel van Entelhez, pedig az út
valójában négy hónapig tart, ha kedvező a szél. Még ha idő előtt érkeznek Pimaninicuitra,
akkor is csak ülhetnek, és várhatják a kőesőt.
- Később délebbre fordulunk - magyarázta a kapitány.
- Földközelben? - kérdezte Pellimar.
Adjonas legyintett az abszurd feltételezésre. - Csak Behren partjai mellett mehetnénk.
- Nem állunk harcban Behrennel - vetette közbe Pellimar.
- De Behren nem tudja kordában tartani a zsiványait - magyarázta Adjonas. - Ha a part
közelében lennénk, az azt jelentené, hogy észrevennének a kalózok. - Szortyintott egyet
és indulni készült, de aztán visszanézett és intett nekik.
A szerzetesek követték.
- Csak te - mutatott Adjonas Quintallra.
A testvér követte a kapitányt a kabinjába. Három társa kint maradt a nedves, hideg
fedélzeten, Prieth Tulme távoli fénye mellett.
Quintall jó idő múlva tért csak vissza hozzájuk az aprócska fedélközi fülkébe. Volt valami
furcsa a mosolyában, valami oda nem illő.
Quintall megfogta Thagraine karját, kivonszolta a fülkéből, aztán egyedül tért vissza.
- Hol van? - kérdezte Pellimar.
- Majd megtudod - felelte a fiú. - Kettő elég egy éjszakára. - Pellimar és Avelyn értetlenül
néztek össze, Quintall pedig lefeküdt. A két szerzetes csodálkozása csak fokozódott,
amikor Quintall nevetgélni kezdett, aztán mély álomba merült.
Thagraine hasonlóképp kuncogott másnap a fedélzeten. Avelyn nem volt biztos benne,
hogy Thagraine egyáltalán visszajött-e a kabinba előző este, s .valóban kissé
kialvatlannak, de elégedettnek tűnt. Avelyn elhárította magától a problémát. Quintall és
Thagraine titka szemlátomást nem jelent veszélyt, tehát nem számít. Avelynnek
kötelessége volt, s egyre közelebb került céljához.
Pellimar már nem volt ennyire türelmes. Állandóan nyaggatta Quintallt, és amikor
semmire sem jutott vele, Thagraine-t kezdte faggatni. Végül, miután a nap elérte pályája
csúcsát, Quintall és Thagraine összebólintottak.
- A szükség szertartása - magyarázta vigyorogva Quintall.
- Jó kis darab - szólt Thagraine. - Gondolom, nincs túl rég a szakmában.
Avelyn összehúzta a szemét, de nem tudta kibogozni a talányos társalgást.
- Ne itt - suttogta reménykedve Pellimar, aki szemlátomást rájött a megoldásra. Avelyn
kérdőn meredt rá.
- Csak Adjonas kapitánynak van fenntartva - magyarázta Quintall -, meg nekünk
négyünknek, akik kiérdemeltük a kapitány elismerését.
- Akkor nem is lesz olyan hosszú az út! - kiáltotta Pellimar. - Vezessetek oda!
- Ó, de hisz neked dolgod van a vitorlával - ingerkedett Thagraine.
- Csak még jobban fogok dolgozni, ha végeztem a...
- A szükség szertartásával - vágta rá kórusban, nevetve Thagraine és Quintall. A fiú
helyeslően bólintott, s Thagraine elvezette a lelkes Pellimart.
- Miről beszéltek? - kérdezte Avelyn.
- Szegény jó Avelyn - gúnyolódott Quintall. - Anyuka szoknyája mellett nyilván sosem
szereztél tudomást ilyen örömökről.
Quintall nem mondott többet, és Avelyn csalódottan harapdálta a száját egész délután.
Makacsul eltökélte, hogy nem kérdez többet, s legyőzi kíváncsiságát, amit gyengeségként
könyvelt el.
Fegyelme csak a vacsoráig tartott ki. Csomós, langyos zabkását ettek szűkös
fülkéjükben, amikor Quintall megemlítette, hogy övé az első váltás.
- Nem állítunk őrséget - tiltakozott Avelyn. - Ez a legénység feladata. - Nem szeretett
volna őrködni, hisz eleredt az eső, és még a bűzös, nedves kabinban is jobb volt, mint a
fedélzeten.
- Én vagyok a második - vágta rá Thagraine gyorsan, Pellimar legnagyobb bánatára.
- Ne félj - vigasztalta Quintall. - Biztos vagyok benne, hogy Thagraine nem marad el
soká. - Erre mind a ketten jót nevettek, nyilvánvalóan Thagraine rovására.
Avelyn most már kezdett dühös lenni, amiért kimarad a többiek kis titkából. De csak
akkor tudott meg többet, amikor Quintall elment.
- Jó kis szuka - jegyezte meg szórakozottan Pellimar. Thagraine csalódott arcot vágott, s
Avelynnek ez árulta el, hogy Pellimar elszólta magát.
- Szuka? - kérdezte Avelyn.
- A hajó szajhája - magyarázta Thagraine, és bosszús pillantást lövellt Pellimar felé. -
Attól tartok, Pellimar testvér, hogy éppen most csúsztál le a negyedik helyre a sorban.
- Harmadik vagyok - makacskodott Pellimar. - Ha Avelyn ma éjjel ficánkolni akar, akkor
várja meg, amíg végzek!
Avelyn testvér elképedve dőlt hátra. A hajó szajhája? A szükség szertartása? Nedves lett
a tenyere - inkább a félelemtől, mint a várakozástól. Sosem számított ilyesmire, s nem
tudta megérteni, hogy társai ezen a mindennél fontosabb úton ilyen alantas ösztönöknek
adják meg magukat.
- Úgy látom, nem sértődtél meg - mordult rá Thagraine. - De miért is. Drága Pellimarom,
szerintem a testvér még sosem hágott meg nőt.
Meghágni egy nőt? A durva kép szinte beleégett Avelyn agyába. Megbántotta és
meglepte az, hogy szerzetestársai szájából ilyen alantasságot hall a szerelem
szentségéről.
De nem szólt semmit: félt, hogy ostobát csinál magából. Avelyn tudta, hogy sokat
veszíthet, s bármilyen hibáért, amit most elkövet, drágán fog megfizetni.
- Menj csak Thagraine után - próbálta oldani a feszültséget Pellimarhoz intézve szavait, s
igyekezett közönyösnek tűnni. - Én majd megyek máskor. - Megfordult, hogy lefeküdjön a
priccsére, de magán érezte Thagraine méricskélő tekintetét. Ez a férfiasság próbája,
döbbent rá Avelyn, egy olyan próba, amin nem vallhat kudarcot. Ha elveszti Thagraine és
a többiek tiszteletét, akkor mindent veszélybe sodor. Elvégre vannak helyettesek, s
Quintall, az erős és eleven Quintall, aki nyilván a szerelem művészetében is járatos, s aki
legalább naponta egyszer meg fogja látogatni ezt a nőt, ő következik utána a sorban.
Az a gondolat azonban, hogy ténylegesen meglátogassa a nőt, elriasztotta Avelynt.
Thagraine megjegyzése a nemi életével kapcsolatban helytálló volt. Egész felnőtt életét
tanulmányainak szentelte, nem volt ideje ilyen szórakozásokra. Próbált mindent kivetni az
elméjéből, hogy az alvásban keressen vigaszt, de újabb sokk érte, amikor Thagraine és
Pellimar igen intim részletekbe menően beszélgetni kezdett egy bizonyos komornáról és
két konyhalányról, még az apátságból.
- Gyakorlottabb bármelyiküknél - mondta Thagraine, a hajó szajhájáról.
- Igen, de ott volt az a fiatal - vitatkozott Pellimar. - Bien deLouisa volt a neve, nem?
Avelynnek felkavarodott a gyomra: ismerte a lányt. A konyhán dolgozott az apátságban;
gyönyörű fiatal hölgy, fekete haj, sötét, rejtelmes tekintet.
És ezek ketten itt a szeretkezési technikáját boncolgatják!
Avelyn úgy érezte, menten megfullad. Hát ennyire vak lett volna? Sosem sejtette, hogy
ilyen dolgok megtörténhetnek a kolostorban.
Zaklatott volt az álma aznap éjjel.

Az idő rosszra fordult a következő napokban - de Avelyn még örült is ennek, mert így
állandóan el voltak foglalva a vitorlák ellenőrzésével és a szivárgások keresgélésével a
fenékben. A végén már vödörrel kellett merni a befolyó vizet.
Az állandó tevékenykedés azonban lehetővé tette, hogy Avelyn félretegye személyes
problémáit. Tudta, mit várnak el tőle - a társai a férfiasság próbájának tekintették a
nemiséget -, s egy kicsit izgatta is a dolog, de nagyobb volt a félelme. Sosem ismert még
asszonyt így, s nem tudta, hogyan viselkedne. Valahányszor elhaladt az előtt a bizonyos
kabinajtó előtt, Adjonas szállása mögött, megremegett.
Minden éjjel rosszul, hánykolódva aludt. Valamennyi álma félelembe torkollt. Szörnyet
kezdett látni a mögött az ajtó mögött, egy asszony rémes karikatúráját, aki les rá, hogy
elpusztítsa finomabb érzéseit, ellopja a lelkét. De még ezek a lázálmok sem voltak ilyen
egyszerűek, mert Avelyn egyéb ösztönei, amelyeket eddig sosem engedett a felszínre
bukkanni, sokszor épp olyan vad támadásra késztették a démon ellen, mint ahogy az
támadott őrá, és vad szenvedéllyel tusakodtak egymással. Ilyenkor hideg verítékben
ébredt, s még rosszabbul érezte magát.
Egyszer azonban ennek is meg kellett történnie: az idő kitisztult. A Szélfutár könnyeden
siklott a nyugodt tengeren a Sáskaláb déli nyúlványai felé. A négy szerzetes a fedélzeten
tartózkodott, amikor Bunkus Smealy közölte velük, hogy aznapra nincs feladatuk, s
mehetnek világgá. - Gondolom, van mit behozni az imádkozás terén - kacsintott az öreg
ravaszul Quintallra. - Legyetek olyan kedvesek és imádkozzatok egyet értem is.
- Imádkozunk egyet mindenkiért itt a hajón - szólt közbe Thagraine, mire Smealyn
ellenállhatatlan nevetési roham vett erőt.
- Tényleg jó lenne egy kis reggeli gyakorlás - tette hozzá Thagraine, amikor magukra
maradtak. Összedörzsölte a kezeit, és elindult.
Quintall azonban visszatartotta. - Avelyn - mondta, és Thagraine visszafordult. - Mi már
mindnyájan megízleltük Pippin kisasszony édes mézét - folytatta. - Avelyn testvér
kivételével.
Három szempár szegeződött az ifjúra, aki kezdte nagyon kicsinek érezni magát. - Menj
csak - mondta kínjában Thagraine-nek. - Én most fáradt vagyok a vihar után.
- Megállj! - csattant fel Quintall, mielőtt Thagraine egy lépést is tehetett volna, és
Avelynhez fordult. - A hordódöngetőkkel akarsz tartani?
Avelyn szemöldöke felszaladt. Hallotta már ezt a kifejezést, s tudta, hogy a többiek így
nevezik az egyszerű tengerészeket, de nem tudta, hogy mit jelent. Most a nyilvánvaló
szexuális felhang csak még jobban zavarba ejtette.
- Igen - folytatta halkan Quintall. - Az talán jobban kedvedre való. - Thagraine és Pellimar
kuncogtak. Avelyn észrevette, hogy próbálják elfojtani nevetésüket, tehát legalább egy
kicsit együtt éreznek vele.
- Nem tudom, miről beszélsz, Quintall testvér - felelte merészen Avelyn. - Talán ha lennél
olyan kedves és elmondanád, mi az a hordódöngető.
Pellimar zajosan szortyintott. Thagraine hátba vágta.
Avelyn arcára kiült a hitetlenség és az undor. A rendje tagjai ilyen... gyerekesen
viselkednek.
- Látod azt a hordót? - magyarázta örömmel Quintall, s a fedélzet egy távolabbi pontjára
mutatott.
Avelyn komoran bólintott. Nem tetszett neki a dolgok ilyen fordulata.
- Az egyik oldalán van egy lyuk - folytatta Quintall. - Azoknak, akik nem használhatják a
nőt.
Avelyn mélyet lélegzett, hogy lecsillapítsa növekvő haragját.
- Persze fizetned kell a kijelölt éjszakádért - fejezte beQuintall.
- Amikor benne vagy a hordóban! - vihogott fel Thagraine, s mindhárman röhögni
kezdtek.
Avelyn semmi vicceset nem talált a szánalmas tréfában, de azok a tengerészek sem,
akik elég közel voltak ahhoz, hogy hallják a beszélgetést. Avelyn számára ez szent
küldetés volt, az Abellita Egyház legfontosabb feladata, s szentségtörésnek érezte, hogy
az utat fedélzeti orgiává alacsonyítsák.
- A nőt Markwart apát rendelte ki - szólt hirtelen Quintall keményen, mintha olvasna
Avelyn gondolataiban, ami nem volt nehéz, látva Avelyn komor arcát. - Nagy
bölcsességében jól tudja, milyen megerőltető lehet a hajós élet, s azt akarta, hogy testi és
szellemi egészségben érjük el Pimaninícuitot.
- És mi van a lélekkel? - kérdezte Avelyn, de Quintall csak legyintett.
- Tiéd a választás - zárta le a beszélgetést Quintall.
Avelyn azonban nem így gondolta, egyáltalán nem így. Kenyértörésre került sor, s
mostani tetteinek óriási kihatása lesz jövőbeli kapcsolatára társaival. Ha elveszíti
megbecsülésüket, nem számíthat a hűségükre, s tekintetbe véve a máris meglévő
féltékenységet...
Avelyn egy merész lépéssel Quintall és Thagraine közt termett. Quintall önelégült
vigyorral húzódott hátra, de Thagraine megfogta Avelyn vállát, hogy visszatartsa.
- Csak utánam - jelentette ki.
Avelyn már túl dühös volt a vitához: megrántotta Thagraine karját, aztán egy rúgással
elkaszálta a lábát, és sietett tovább, mielőtt Thagraine feltápászkodhatott volna.
Quintall nevetése ott csengett a fülében.
Adjonas kapitány éppen kijött a kabinjából, amikor Avelyn odaért. A felhevült szerzetesre
nézett, aztán a másik háromra. Sokatmondó mosollyal fordult vissza Avelynhez, aztán
megbillentette tollas kalapját, és ment tovább.
Avelyn nem nézett hátra. Odament ahhoz a bizonyos kabinajtóhoz, és már emelte a
kezét, hogy bekopogjon, de aztán arra gondolt, hogy ez nevetséges lenne, s egyszerűen
besétált.
Érkezése meglepetésszerűen érte a nőt, aki mindössze egy hálóköntöst viselt. Amikor
Avelyn berontott, maga elé rántotta a takaróját.
Egyáltalán nem olyan volt, mint Avelyn gondolta: egészen más, mint álmai szörnyetege.
Fiatalabb volt Avelynnél, egykét évvel lehetetett több húsznál. Hosszú, fekete haja volt és
kék szeme, melyből már rég kiveszett a tűz. Az arca aprónak tűnt a dús hajkorona
közepén, de kedves, ha nem is szép. A teste is apró volt és törékeny. Avelyn sejtette,
hogy ezt inkább a hiányos táplálkozás, mintsem a tetszeni vágyás teszi.
A lány kíváncsian, immár félelem nélkül nézett Avelynre. - Te is a szerzetesek közül
vagy? - kérdezte torokhangon. - Azt mondták, négyen lesznek, de azt hittem, már mindet
láttam... - Elhallgatott, és zavartan megrázta a fejét.
Avelyn nyelt egyet: a nő annyira nem törődik a partnereivel, hogy azt sem tudja, hányan
jártak nála.
- Te is az vagy?
- Mi?
- Szerzetes.
Avelyn bólintott.
- Akkor jó - felelte a lány. Leeresztette a takarót, és fel akarta húzni a hálóruháját.
- Ne! - kiáltotta Avelyn, a pánik szélén. Zúzódásokat látott a lány lábán, s tekintete
akarata ellenére is vándorolni kezdett. A lány piszkossága taszította. Nem mintha ő maga
tisztább lett volna. Avelynt elképesztette, hogy milyen nehéz tisztának maradni ennyi víz
közepén.
- Még ne - tette hozzá gyorsan Avelyn, látva a nő döbbenetét. - Ööö... mi a neved?
- A nevem? - vonogatta a vállát a lány. - A barátaid Pippin kisasszonynak hívnak.
- De mi az igazi neved? - faggatózott Avelyn.
A lány hosszan, zavartan meredt rá. Meg volt lepve, de kíváncsi is lett. - Hát jó -jelentette
ki végül. - Hívj Dansallynek. Dansally Comerwick vagyok.
- Én pedig Avelyn Desbris - felelte a szerzetes.
- Akkor hát készen állsz, Avelyn Desbris? - kérdezte Dansally, és feljebb húzta az ingét.
Avelyn nagyon is eltérő szemszögekből figyelte a látványt. Az egyik fele legszívesebben
rávetette volna magát a lányra, hogy maga alá gyűrje, a másik fele azonban, ami egész
életében azon dolgozott, hogy őt magát és az emberiséget valamiképp e fölé a szint fólé
emelje - a gondolkodás nélküli állati ösztönök szintje fölé -, ezt nem tudta elfogadni.
- Ne - ismételte újra. Odament a lányhoz, és szelíden elhúzta a kezét, hogy az ing
magától visszahullott.
- Mit csináljak? - kérdezte a lány zavartan.
- Beszélj - felelte nyugodtan Avelyn.
- Beszéljek? Mit akarsz, mit mondjak? - kérdezte dévajul, felcsillanó szemmel a lány.
- Mondd el, honnan jöttél - kérte Avelyn. - Beszélj az életedről, mielőtt idekerültél.
A lány akkor sem vághatott volna fájdalmasabb arcot, ha pofon ütik. - Hogy merészeled?
- csattant fel.
Avelyn nem tudta visszafojtani a mosolyát. A lány megbántottnak tűnt, mintha Avelyn
személyeskedett volna, mégis fel akarta ajánlani azt, aminek a legszemélyesebbnek kéne
lennie! Avelyn felemelte a kezét, és egy lépést hátrált.
- Kérlek, ülj le, Dansally Comerwick - mutatott az ágyra. - Nem akarlak bántani.
- Okkal vagyok itt - felelte a lány szárazon, de azért leült.
- Azért vagy itt, hogy vigaszt nyújts nekünk. És nekem az a vigasz, ha beszélsz velem.
Szeretnélek megismerni.
- Hogy megments, mi? - kérdezte gúnyosan Dansally. - Hogy visszatéríts a helyes útra?
- Soha meg sem fordult a fejemben, hogy elítéljelek - mondta őszintén Avelyn. - De
tényleg szeretném megérteni ezt az egészet.
- Sosem érezted még furcsán magad? Olyan bizsergően? - kérdezte a lány felélénkülve.
- Férfi vagyok - felelte magabiztosan Avelyn. - De nem vagyok biztos abban, hogy ez a
fogalom ugyanazt jelenti nálam, mint a társaimnál.
Dansally nem volt ostoba teremtés. Hátradőlve gondolkodott. A vihar négy napját
egyedül töltötte - kivéve Quintall látogatásait, akinek szemlátomást sosem volt elég. A
valóságban azonban Dansally régóta nagyon egyedül érezte magát - egész úton, és
azelőtt is.
Kellett neki egy kis nógatás, de Avelyn végül rávette, hogy feleljen a kérdéseire, hogy
úgy beszéljen vele, mint egy baráttal. Majd két órát töltöttek el így, beszélgetve.
- Most el kell mennem - mondta végül Avelyn. Megveregette a lány kezét, és az ajtó felé
indult.
- Biztos, hogy nem akarsz még egy kicsit maradni? - kérdezte Dansally. Avelyn
hátrafordult, és látta, hogy a lány csillogó szemmel, kéjesen nyújtózik el az ágyon.
- Nem - felelte tiszteletteljesen, azután egy pillanatra elgondolkodott. - De kérnék tőled
egy szívességet.
- Ne aggódj - kacsintott rá Dansally, mielőtt egy szót is szólhatott volna. - A barátaid
tisztelettel fognak rád nézni, ezzel ne legyen gondod!
Avelyn összemosolygott a lánnyal. Hitt neki, és őszinte megkönnyebbüléssel lépett ki
újra a napfényre.
Avelyn ezentúl legalább olyan gyakran járt Dansallyhez, mint a többiek. Üldögéltek,
beszélgettek, nevetgéltek, Dansally pedig egyik este még el is sírta magát Avelyn vállán.
Elmondta, hogy elveszített egy gyermeket, aki halva született, ezért feldühödött férje
kidobta őt az utcára.
Miután elmondta a történetet, Dansally elhúzódott Avelyntől, és hitetlenkedve rámeredt.
Nem tudta elhinni, hogy ennyire nyílt ezzel az emberrel. A dolog nem kevéssé
nyugtalanította, mert Avelyn olyan érzékeny pontjaira tapintott, amit mások sosem
érhettek volna el.
- Mocskos kutya volt - vigasztalta Avelyn. - Semmi több. És ostoba, mert nálad jobb
társat senki sem kívánhat, Dansally Comerwick.
- Már megint itt van Avelyn Desbris testvér - sóhajtotta Dansally. - Újra megment.
- Szerintem vannak, akik nálad sokkal inkább megmentésre szorulnak - felelte Avelyn.
Hangjának őszintesége megdöbbentette a lányt. Lesütötte a szemét, és újra előtörtek a
könnyei.
Avelyn odament és átölelte.

A Szélfutár délnyugat felé fordult a Sáskaláb déli végénél, egyenesen Freeport felé.
Adjonas először nagy kerülőt tervezett, nehogy túl közel haladjanak el az alattomos Falidi
öbölhöz, ahol a víz húsz perc alatt negyven lábnyit is emelkedhet, a roppant áramlat ereje
pedig a parthoz csaphatja a hajókat.
Csak rövid időre tértek be Freeportba. A partra néhány tengerész evezett ki. A Szélfutár
a következő dagállyal távozott erről a törvény nélküli, veszedelmes helyről, s hamarosan
megérkeztek Entel kikötőjébe.
Entel Korona harmadik legnagyobb városa volt Ursal, a királyi székhely és Palmaris
mögött. A mólók elég messzire kinyúltak a mélyvízbe ahhoz, hogy a Szélfutár
dokkolhasson, s Adjonas mindenkinek szárazföldi kimenőt adott, két váltásban.
Quintall parancsára a négy szerzetes együtt ment ki megnézni a várost. Pellimar azt
javasolta, hogy látogassanak el a helyi apátságba. Thagraine és Avelyn rábólintott, de a
gyakorlatias Quintall leszavazta a javaslatot. Félt, hogy az esetleges baráti terefere
nemkívánatos kérdéseket is felvethet. Pimaninicuit titka csak és egyedül a
St.-Mere-Abelle kolostoré volt. Siherton mester szerint még az Abellita Egyház más
kolostorai is csak keveset tudtak a mágikus kövek eredetéről.
Avelynnek eszébe jutott az, amit Jojonah mester mondott neki, amikor először szóba
került a sziget, s emlékezett a szigorú titoktartási figyelmeztetésre is. Kénytelen volt
egyetérteni Quintall döntésével.
Így hát egész nap a hatalmas várost járták és csodálták szépségeit, az egzotikus
virágokat, a vakítóan fehér épületeket, a nyüzsgő bazárt, mely talán a legnagyobb volt
egész Medvehoncban. Entelben még a helybéliek élénk színű, tarka ruházata is
különösnek tűnt. A város állítólag jobban hasonlított az egzotikus Behren településeihez,
mint az itteniekhez, s Avelyn egy fél napi csoda után elhatározta, hogy egyszer elmegy
Behrenbe.
- Talán majd máskor - suttogta, miközben hátra-hátrapillantva mentek vissza a hajóhoz a
lenyugvó nap fényénél. A Szélfutár friss készletekkel felpakolva másnap kifutott, s a
kedvező szél és dagály hátán gyorsan suhant dél felé.
Avelyn vágya váratlanul, gyorsan teljesült, mert Adjonas kapitány minden magyarázat
nélkül betért a legközelebbi kikötőbe, Jacinthába, ami alig néhány mérföldnyire délre terült
el, csak éppen a szárazföldön hatalmas hegység választotta el Enteltől.
A szerzetesek idegesen, kérdőn meredtek Quintallra, de a fejlemények őt is éppúgy
meglepték, mint a többieket. Azonnal a kapitányhoz ment, és magyarázatot követelt.
- Senki sem ismeri jobban a déli vizeket Behren tengerészeinél - magyarázta Adjonas. -
A szeleket, a veszélyeket. Vannak itt barátaim, akik segíthetnek.
- Ügyelj rá, hogy kérdéseiddel ne fedd fel úti célunk okát - suttogta baljóslatúan Quintall.
Adjonas kihúzta magát, a vér az arcába tolult, amitől forradása csak még kirívóbb lett.
Quintall azonban nem hátrált. - Majd én elkísérlek azokhoz a... barátokhoz.
- Akkor végy fel valami mást árulkodó csuhád helyett, Quintall testvér - mordult rá a
kapitány. - Nem tudom garantálni a biztonságodat.
- Én sem a tiédet.
Bunkus Smealy kíséretében délután elhagyták a hajót, a szerzetesek és a tengerészek
ideges pillantásaitól kísérve. Pellimar azzal enyhített feszültségén, hogy meglátogatta a
nőt. - Avelyn örült, hogy a többiek nem tudják a lány igazi nevét -, Avelyn és Thagraine a
korlátnál maradt, és figyelték a naplementét, később pedig a kikötő fényeit.
Végül felhangzott az evezők rég várt csobbanása, és a három ember épségben
visszatért a fedélzetre. - Reggel az első fénynél indulunk - vetette oda Adjonas élesen
Smealynek és a közelben lévő tengerészeknek.
Thagraine és Avelyn összenéztek: a kapitánynak furcsa volt a hangja, Quintall pedig
szokatlanul komoly arcot vágott.
- Veszélyes vizek állnak előttünk - mondta Quintall a többieknek.
- Kalózok? - kérdezte Thagraine.
- Igen, meg powrik.
Avelyn sóhajtott és újra szemügyre vette az ismeretlen tájat. A Csatos Öv hegység
sötéten magasodott a parton. Úgy érezte, hogy nagyon távol van az otthonától, s most,
hogy előtte volt a Mirian végtelen vize és a powrik veszedelme, kezdett rádöbbenni, hogy
még hosszabb út vár rá.
Ő is meglátogatta Dansallyt aznap éjszaka. Avelyn testvérnek barátra volt szüksége.

16. fejezet

Végjáték

Elbryan ötödik nyara Andui Blough lnninnessben fiatal élete legszebb időszakai közé
tartozott. Már nem kisfiú volt, hanem erős és fiatal férfi, aki kinőtte suhanckorát, bár
megmaradt benne némi pajkosság, amitől Tuntun szerint sosem szabadul meg. Továbbra
is gyűjtötte a tejköveket, s minden reggel lelkesen látott hozzá a munkához, mert látta,
milyen változásokat eredményez az állandó testgyakorlás magas, kecses alakján.
Hosszúak, izmosak lettek a lábai, a karja pedig megvastagodott és megszálkásodott. Ha
Elbryan megfeszítette karizmát, tenyere - ami szintén nem volt éppen kicsi - félig sem érte
át a bicepszét.
De a hatalmas izomtömeg nem tette merevvé vagy ormótlanná. Együtt táncolt, harcolt az
elfekkel, s Andur'Blough Inninnes kanyargós ösvényein járt. Barna haja hosszúra nőtt, a
vállát verdeste, de mindig tisztán és rendben tartotta, akárcsak az arcát.
Most már minden elf szertartáson szívesen fogadták - minden táncban, ünnepen,
vadászaton -, Elbryan mégis egyedül érezte magát, jobban, mint bármikor. Nem mintha
emberi kapcsolatokra vágyott volna: ettől még mindig nagyon félt. Egyszerűen csak látta,
mennyire különbözik ezektől a lényektől, és nem csak külsőleg. Az elfek tanítgatták arra,
hogy úgy lássa a világot, ahogy ők, szabadon, és sokszor inkább a képzeletre, mint a
valóságra hagyatkozva. Elbryan azonban nem tudott azonosulni ezzel. Egyszerűen túl
erős volt a rend-vágya, s túlságosan kifejlődött benne a jó és rossz közti különbségtétel.
Ezt Juravielnek is kifejtette egy délután, amikor sétáltak és a természetről beszélgettek.
Juraviel megtorpant és a fiúra nézett. - Mi mást vártál? - kérdezte egyszerűen.
Nem a megfogalmazás, hanem inkább a hangnem volt az, ami némileg megvigasztalta
Elbryant. Most először gondolt arra, hogy az elfek talán nem várják el, hogy olyan legyen,
mint ők.
- Mi csak egy más világszemléletet mutatunk meg neked - magyarázta Juraviel. - Ami
majd segíteni fog útjaidon és megpróbáltatásaidban. Olyan eszközöket adunk a kezedbe,
amelyekkel a fajtád fólé emelkedhetsz.
- De miért? - kérdezte Elbryan. - Miért választottatok ki épp engem erre az ajándékra?
- Mert Mather vére vagy - mondta Juraviel. Ezt a mondatot a fiú már épp elégszer
hallotta Tuntuntól, de inkább lekicsinylően. - Mather a nagybátyád volt, apád legidősebb
fivére.
Miközben Juraviel beszélt, Elbryan gondolatai visszaszálltak egy bizonyos helyre, egy
bizonyos pillanatra, körülbelül öt évvel korábbra, amikor ott állt a hegyen Dundalis mellett,
az oldalán Ponyval, és felnézett a ragyogó Dicsfényre. Habár elevenen felidéződött benne
az a kép, az az érzés, éber maradt Juraviel minden szavára.
- Apád és a család többi tagja azt hitte, hogy fiatalon meghalt.
- Emlékszem... - Elbryan elhallgatott. Nem tudta, mire emlékszik. Apja mintha említett
volna valami Mather nevű fivért, csak így lehetett, mert Elbryan már azelőtt hallotta a
nevet, hogy a völgybe érkezett volna.
- Mather majdnem meg is halt, még kisfiúként - folytatta Juraviel. - Az erdőben találtunk
rá. Megtépte egy medve. Idehoztuk Caer'alfarba. Némi időbe telt a gyógyulása, de erős
volt, és ezt az erőt te is örökölted. Vissza akartuk küldeni a családjához, de sok hónap telt
el, és a felderítőink jelentései szerint a Eyndonok elköltöztek.
Az elf elhallgatott, mintha azon tűnődne, hogyan folytassa. - Sok évszázaddal ezelőtt -
kezdte ünnepélyesen - a népünk nem zárkózott el ennyire. Az elfek és az emberek
egymás mellett éltek, beszéltek egymással, kereskedtek, néha még lakóközösséget is
alkottak. Még vegyes házasságok is előfordultak, én kettőről tudok, amiről írásos emlék
maradt, habár ritkán születtek utódok az ilyen kapcsolatokból.
- És mi szakította el egymástól a népeinket? - kérdezte Elbryan.
Juraviel kuncogott. - Öt éve élsz itt. Észrevetted valaminek a hiányát?
Elbryan a homlokát ráncolta. Ugyan mi hiányozhatna egy ilyen bűvös helyről?
- Nincsenek gyerekek - mondta végül Juraviel. - Nincsenek gyerekek - ismételte halkan. -
Mi nem olyanok vagyunk, mint az emberek. Én akár ezer évet is megérhetek - már félúton
járok felé -, de csak egy, vagy talán két gyermeket nemzhetek.
Juraviel újra elhallgatott, s Elbryannak úgy tűnt, mintha az elf szögletes arca kissé
elborulna. - Háromszáz évvel ezelőtt felébredt a daktilusz - mondta.
- Daktilusz? - kérdezte Elbryan.
- Démon - magyarázta Juraviel. Elfordult Elbryantól, kiment egy tisztásra, és az ég felé
fordította arcát:

Mikor az őrszemek befelé fordulnak,


Mikor az emberek szíve kérget növeszt,
Mikor a szeretet kéjvággyá silányul,
Mikor a kalmárok csalással élnek,
Mikor az asszonyok térde meghajlik,
Mikor a nyereség bűnössé aljasul,
Akkor meglátod majd azt a sötétet,
Akkor meglátod a füstöt az égen,
Érzed, hogy lábad alatt dübörög a föld,
S eljön a halál, amit tudtál régen.
Kardodat fordítsd el saját fajtád felől,
Gyűlöleted ne rájuk zúduljon,
S lásd a törpék, goblinok rohamát,
mely iránt eddig vakká tett a vágy.
Találd meg szívedet s igaz ellenséged,
Hagyd el mind rossz megszokásaid,
S tudd, hogy ideje az igazszívűségnek!
A daktilusz felébredt megint!

Számtalan kép suhant át Elbryan agyán a dal közben: háború, pusztítás képei, a
dundalisihoz hasonló szörnyű jelenetek. Mire Juraviel befejezte, a fiú arca nedves volt a
könynyektől, csakúgy, mint az elfé.
- Daktilusznak neveztük el - suttogta halkan Juraviel. - Habár a démon ébredése
valójában inkább az egész világ eseménye, mint egy egyszerű lényé. A saját
ostobaságunk - a régi embereké és elfeké - az, ami lehetővé teszi, hogy a sötét bestia a
földön járhasson.
- És ha a démon felébred, háború lesz - vonta le a következtetést Elbryan a dalból. - Mint
az a háború, ami elveszejtette a családom.
Juraviel vállat vont és a fejét rázta. - Sokszor vannak ilyen csaták, ha emberek és
goblinok élnek egymás közelében - magyarázta. - A nyílt tengeren is sokszor találkoznak
a hajók powrikkal, és a végkimenetel eléggé kiszámítható.
Elbryan bólintott: hallott már a powrikról.
- Háromszáz éve volt, hogy a daktilusz legutóbb felébredt - folytatta Juraviel. - Akkoriban
még nyíltan kereskedtünk az emberekkel. Akkor még többen voltunk, sokkal többen, bár
korántsem annyian, mint az emberek. Co'awille, Végjáték, így hívjuk azt a szörnyű időt,
mert öt elfből négy meghalt. - Lemondóan sóhajtott. - És azóta nem volt elegendő
szaporulat..
- El kellett menekülnötök - vélte Elbryan. - A fajtátok puszta fennmaradása érdekében el
kellett szigetelődnötök a többi fajtól.
Juraviel bólintott, és elégedettnek látszott a logikus érveléstől. - Ezért jöttünk
Andur'Blough Inninnessbe - mondta. - És egyéb rejtélyes helyekre. A szent emberek és
értékes ajándékaik, a mágikus kövek segítségével elzártuk és eltakartuk ezt a helyet a
külvilág elől. A daktiluszt akkor nagy áldozatok árán legyőztük, de egyben leáldozott a mi
korunk is ebben a világban. Ezért élünk itt, és még néhány más helyen ködfelhő alatt, a
sötétség rejtekében. Kevesen vagyunk, nem engedhetjük meg magunknak, hogy tudjanak
rólunk. Még az emberek sem sejthetik az igazat, pedig őket barátainknak tartjuk.
- Legalábbis nagyjából -jegyezte meg Elbryan, és Tuntunra gondolt.
- Tuntun is barátnak tartja őket - nevetett Juraviel, de mosolya tünékeny volt. - Csak irigy
rád.
- Rám?
- A szabadságodra - folytatta Juraviel. - Számodra nyitva áll a világ, Tuntunnak viszont
nem. De egyáltalán nem gyűlöl téged.
- Elhiszem, egészen a következő párbajunkig - felelte Elbryan, s elf barátja felkacagott.
- Keményen harcol - ismerte el Juraviel. - Veled pedig különösen kemény. Hát nem
éppen ez a bizonyítéka annak, hogy a barátod?
Elbryan a foga közé vett égy fűszálat, és elgondolkodott.
- Tuntun tudja, hogy nehézre is fordulhat az életed - fejezte be Juraviel. - Azt akarja,
hogy kellőképpen felkészült legyél.
- Mire?
-Éppen ez a kérdés - mutatott az égre Juraviel. - Habár elhagytuk az embereket és
szokásaikat, nem hagytuk el a fajtát magát. Mi, Caer'alfar elfjei képezzük ki a kószaként
ismert harcosokat, a védelmezőket.
Elbryan megrázta a fejét: sosem hallott még a kószákról, csak néha most, az elfektől.
- Mather kósza volt - magyarázta Juraviel. - A legkiválóbbak közül. Majdnem negyven
évig védett egy száz mérföldes vonalat a goblinoktól és fomoriaktól. Győzelmeinek sora
túl hosszú ahhoz, hogy elmondjam. Beletelne egy hétbe is.
Elbryanban különös családi büszkeség támadt fel. Újra eszébe jutott az a reggel a
hegyen, Dicsfény, s a fejében távolian visszhangzott Mather neve.
- Te is ilyen leszel - mondta Juraviel. - Elbryan, a Kósza.
Az elf bólogatott, aztán elindult. Elbryan tudta, hogy a leckének vége, és azt is tudta,
hogy ez a lecke talán a legfontosabb volt itteni életében.

- Érzed?
Belli'mar Juraviel felemelt kézzel kért csendet, aztán érzékeny talpával tovább tapogatta
a kőfelszínt. Egy pillanat múlva újra tisztán érezte a remegéseket, s komoran bólintott.
- Messze északnyugaton - szólt Tallareysh, és a jelzett irányba nézett, mintha arra
számítana, hogy rögtön lecsap rájuk valami sötét horda.
- Dasslerond úrnő már tudja? - kérdezte Juraviel.
- Természetesen - felelte egy Viellain nevű elf, a völgy egyik rangidőse. - És felderítők is
mentek ki. A jelentések arról számolnak be, hogy egy árok, egy nagy földhányás van alig
húsz mérföldre a völgytől.
Juraviel észak felé pillantott, a hazáján túli vad vidék felé, túl az emberek településein. -
Ismered azt a helyet? - kérdezte Viellaintól.
- Nem lesz nehéz megtalálni - vágta rá Tallareysh, és Viellainra pillantott.
- A felderítők elfognak haladni az árok mellett, ha csakugyan létezik, és aztán mennek
tovább északra - magyarázta az öreg elf. - Ezért még napokig nem térnek vissza.
- De Dasslerond úrnőt értesíteni kell - vélte Tallareysh, aki sejtette. hogy Viellain - aki
általában mereven ragaszkodott a szabályokhoz - kezdi érteni a csíziót.
- Megjárjuk oda-vissza holnap napszálltáig - bizonygatta Juraviel -, ha megtaláljuk.
- A madarak tudni fogják - nyugtatta meg Viellain. - A madarak mindig tudják.

A völgy furcsamód csendes volt aznap éjszaka. Egy elf sem volt sehol, vagy legalábbis
nem mutatkoztak, de Elbryan tudta, hogy hiába ismeri már jól az erdőt, nem veszi észre
az elfeket, ha azok nem akarják.
Mégis meglehetősen biztos volt benne, hogy egyedül van - eltekintve ellenfelétől, aki
vele szemben állt a homályban.
A fiúnak elállt a lélegzete, amikor az elf kilépett a holdfényre.
Tuntun.
Elbryan megmarkolta botját és a földbe vájta a sarkát. Hetek óta nem került össze
Tuntunnal, s most eltökélte, hogy kissé meglepi a gőgös elfet.
- Addig foglak ütni, amíg a nevemet nem kiáltod - ingerelte Tuntun, és megpörgette
nagyobbik, kard hosszúságú botját, míg tőr alakú másik pálcáját kisebb körökben forgatta
ujjai között. A mutatvány folyvást emlékeztette Elbryant az elf hihetetlen ügyességére.
Tuntun négy érmét tudott egyszerre forgatni mind a két kezével, tucatnyi tőrrel vagy
éppen fáklyával zsonglőrködött könnyedén.
Ez a gyorsaság és pontosság azonban ezúttal nem lesz elég, gondolta elszántan
Elbryan. Ezúttal nem.
Elindult előre, botját vízszintesen tartotta maga előtt, jobb tenyere fölfelé, bal tenyere
lefelé nézett. A küzdő felek általában megbeszélték a szabályokat a harc előtt, de kettejük
között nemigen volt szükség erre. Ennyi év után Tuntun és Elbryan tökéletesen értették
egymást: köztük nem voltak szabályok.
Elbryan megrogyasztotta a térdét, s Tuntun habozás nélkül támadásba lendült,
egyenesen előreszegezett karddal. Elbryan bal kezével elengedte a botját, és
megfordította a jobb kezét, aztán vissza. A hárítás megfogta az elf döfését, a második
kísérlet - az alsó lendítés, amelynek fel kellett volna csapnia az elf kardját - azonban túl
lassú volt ahhoz, hogy lépést tartson Tuntun visszahúzódásával.
Elbryan újra elkapta a botot bal kezével, és erősen szorította.
De aztán meglepte Tuntunt. A harci logika szerint a nehezebb fegyverrel, lassúbb
mozdulatokkal, át kellett volna engednie Tuntunnak a kezdeti támadást. Bármely
támadóhiba veszedelmesen védtelenné tette volna Elbryant az elf táncoló pengéjével
szemben.
A fiú mégis előrelendült. Ismét kéz feletti-kéz alatti lendítéssel próbálkozott, de ahelyett,
hogy vízszintesben megint elkapta volna a rudat a bal kezével, újra átfordította a jobb
kezét. A következő lendítésnél félúton megfeszítette erős alkarját, megállította a rúd
lendületét, a hóna alá húzta a bot végét, aztán előredöfótt vele, mint egy lándzsával.
Tuntun azonban számított erre a támadásra, nem lepődött meg. Elhátrált a lendítésektől,
aztán lebukott a döfés alá, két botját keresztezve a feje fölött, hogy a fiú rúdját ártalmatlan
magasságban tartsa. Támadási lehetőségre számított, de védekezésben kellett maradnia,
amikor látta, hogy a fiú még nem végzett meglepően ügyes rutinjával.
Elbryan visszarántotta a rudat, mielőtt Tuntun eltolhatta volna valamelyik oldalra. Aztán
újra előredöfött, de megállította a szúrását, amikor az elf kiszámítható módon lebukott.
Felrántotta a rúd végét a feje fölé és megpörgette, aztán elkapta bal kezével, és
erőteljesen előrelépett. A két kézbe fogott botot ismét megpörgette, aztán rézsútosan
lecsapott vele Tuntun felé.
Az elf felvisított, és kitartotta oldalra, vízszintesen a pengéjét. A rúd a fiú teljes
testsúlyának és erejének lendületével csapott le, s Tuntun hátratántorodott. Még a
szárnyaival is csapkodnia kellett, hogy megőrizze egyensúlyát.
Elbryan komoran elmosolyodott és folytatta a támadást. Pördült, szúrt, lendített, csapott -
mindent elkövetett, hogy az elf egyre hátrább szoruljon és kibillenjen egyensúlyából.
Sikerét azonban részint a meglepetés révén szerezte. A ravasz elf most már nagyobb
tisztelettel kezelte, és hárításai figyelmesebbek voltak.

Sokáig harcoltak így, egyenlő esélyekkel. A rudak néha olyan sebességgel csapódtak
egymásnak, hogy épp csak nem szikráztak. Kisebb találatokat elértek, de egyikük sem
tudott döntő előnyre szert tenni, és a percek egyre teltek.
Aztán a csapások kezdtek fájdalmasabbá válni, ahogy a fáradtság eltompította az
éberséget. Tuntun is kezdett kimerülni, s Elbryan tudta, hogy ha most jól el tudná találni
az elfet, akkor hamar véget érne a harc.
Elbryan meglendítette a rudat maga előtt, és érezte, hogy botja egyszer, kétszer, talán
tucatszor is megakad útközben. Csak egy találat kell, de az nem lesz könnyű!
Ez még világosabbá vált, amikor Tuntun egyik hárítása eléggé félrelökte a rúdját ahhoz,
hogy az elf előretörjön és megszúrja Elbryan ujjait a tőrével.
Elbryan érezte, hogy valami új kell, valami meglepő, amire Tuntun nem számít. Valami
merész, kétségbeesett húzás, mint az, amit Tallareysh alkalmazott. Látta, hogy ellenfele
egyre magabiztosabb: nyeregben érzi magát.
Ideje lecsapni.
Néhány szúrás, lendítés, szökkenés a megfelelő pozícióba juttatta Elbryant. A sarkára
helyezte testsúlyát, jól számította ki az elf következő támadását, s könnyedén kitért az
apró kard elől.
Aztán előretört, széttárt kezeivel a botot markolva, balról jobbra lendítve a fegyvert maga
előtt, olyan magasságban, hogy Tuntun nem állíthatta meg: le kellett buknia.
Ezt is tette, de Elbryan nem állította meg a botot, hanem tovább engedte balkézzel, és
jobbjával csak egyensúlyozta a lendítést. Középen kapta el a rudat, megint csak a bal
kezével a háta mögött, és forgatta tovább ugyanabba az irányba, ezúttal fél kézzel és a
csípőjét használva támasztékul. A rúd hátsó fele még mindig mögötte volt,
lendületadónak.
Tuntunnak ismét sikerült kitérnie - habár meglepődött, hogy a csapás nem fordult vissza,
hanem ugyanabban az irányban folytatódott -, ezúttal jobbra pördülve a rúd elől.
Elbryan azonban még nem végzett. Ahogy a bot vízszintesre lendült előtte, elkapta a
jobb kezével, gyorsan a fegyver alá fogott a baljával, majd előrelépett balra, és elindította
a harmadik csapást, újra balról jobbra. Behúzta a jobb kezét, és kinyújtotta a balt.
Tuntun egyetlen lehetősége az volt, hogy levetette magát a földre, s dicstelenül így is
tett.
Elbryan nem fogta vissza a lendületet, pörgött maga is, teljes hosszában kinyújtva a
botot, úgy, ahogyan a husángot fogta régen, amikor köveket ütött el.
Teljesen körbefordult, pedig tudta, hogy veszedelmes akár csak egy pillanatra is hátat
fordítania ellenfelének. Körbefordulva fél trédre ereszkedett és teljes erőből lendítette a
rudat.
A bot azonban csak az üres levegőt találta. Tuntun nem volt sehol!
A fiú agya végigpásztázta a lehetőségeket, miközben rettegett, hogy hibázott, és
mindjárt csúfos vereséget szenved. Azonnal tudta, hogy Tuntun nem léphetett ki jobbra
vagy balra anélkül, hogy észrevette volna, a térdelő lendítés alá pedig szintén nem
húzódhatott.
Így csak egyetlen lehetőség maradt: a szárnyak.
Elbryan elvetődött, és háton maradt a fűben. Minden erejét összeszedve megállította a
rúd lendületét, és megtartotta a talajra merőlegesen.
Tuntun szökkenése leszálló ágba került: lefelé szegezett karddal ereszkedett. Le akart
csapni Elbryan védtelen hátára, hogy tarkón döfje kardjával. Hogy elcsodálkozott, amikor
látta, hogy a rúd vége egyszer csak felemelkedik elé!
Hiábavalóan csapkodott a kardjával, és próbált lefelé szúrni Elbryan felé. Kiszakadt
belőle a lélegzet, amikor ráesett a rúdra, aminek vége benyomódott legalsó bordái közé.
Így is maradt egy hosszú pillanatig, a nyolc láb hosszú rúd végén, kardja pedig a
közelébe sem érhetett Elbryannak. Tuntun elejtette a kardot - nem szándékosan, mert
nem célzott vele -, így a fiú is volt olyan kegyes, és megbillentette a rudat, hogy Tuntun
leessen. Az elf lábra érkezett, és néhány lépést botorkált, de aztán elesett és levegőért
kapkodott.
Elbryan eldobta fegyverét, és máris mellette termett. Eszébe jutott, hogy talán hibát
követ el, amikor így megközelíti a kiszámíthatatlan Tuntunt, aki még nekiugorhat a tőrrel.
Tuntunban azonban már nem volt ennyi erő. Még beszélni sem tudott, a tőr pedig,
akárcsak az imént a kard, hasznavehetetlenül csúszott ki a kezéből. Elbryan letérdelt
melléje, karját az elf válla alá csúsztatta, és ringatni kezdte.
- Tuntun - ismételgette, mert félt, hogy az elf komolyan megsérült, s még a végén
meghal itt a gyakorlómezőn, és nincs mellette senki, csak egy ember, akit annyira megvet.
Az elf azonban hamarosan újra szabályosan kezdett lélegezni. Őszinte elismeréssel
pillantott fel Elbryanra. - Szépen győztél - gratulált. - Azt hittem... hogy... többre
vállalkozol... mint amire... képes vagy... de az a visszatérés... figyelemre méltó volt.
Tuntun bizonytalanul felállt, és otthagyta a fűben térdelő Elbryant.
A fiú azt sem tudta, mit csináljon. Annyi év után megszerezte az első győzelmét.

Az alacsony, széles lombú almafák sora szinte tökéletesen egyenesen futott, aztán
hirtelen felszaladt egy dombra, s onnan újra egyenesen folytatódott tovább. A domb
nemrégen keletkezett, ez világosan látszott, mert a földje laza volt és sötétbarna. Itt-ott
gyökerek álltak ki belőle, s nem volt aljnövényzet. Valami belenyúlt az almafák sorába, és
egyszerűen visszarántotta a sor egyharmadát.
- Ez Allabarnet testvér egyik ligete - magyarázta Tallareysh. A másik kettő bólogatott.
Allabarnet, a palmarisi Szent Precious apátság vándor szerzetese nem volt ismeretlen
előttük. A szerzetes majdnem egy évszázaddal ezelőtt járta be ezt a vidéket - a
Vadonvidéket, nem pedig civilizált szülőhelyét -, almamagokat ültetett el abban a
reményben, hogy a gyümölcs majd arra csábítja az embereket, hogy felfedezzék a
vadabb világot. Allabarnet testvér - akinek méltó elismerésén már dolgoztak, szentté
avatása pedig egy évtizeden belül volt várható - már nem érte meg, hogy álma valóra
váljon: valójában még most sem vált valóra, de sok ligete élt és virult. Az emberek nem
tudták, hogy Allabarnet testvér az elfek egyik titkos barátja, és sokszor kap segítséget az
elfektől vagy az általuk kiképzett kószáktól... Ezért ismerték őt és munkáját ilyen jól az
elfek. Tudták, hogy mindig egyenes vonalban ültette ligeteit.
Mi torzíthatta el ezt itt?
Erre csak egyetlen válasz kínálkozott, hisz semmiféle élőlény, még észak hatalmas
sárkányai sem fordíthattak ki enynyi földet ilyen egyenletesen és takarosan.
- Földrengés - morogta Juraviel, de dallamos hangja így sem volt túl vészjósló, hiába
nézett sötéten.
- Abból az irányból - helyeselt Tallareysh, és észak felé mutatott, a Barbarkán néven
ismert ősöreg, töredezett hegylánc felé.
- Ez nem olyan szokatlan jelenség - szólt Viellain. - Mindig előfordul földrengés.
Juraviel tudta, hogy társa főleg őt akarja megnyugtatni, mert látja, hogy aggódik -
hogyisne aggódott volna, amikor épp erről beszélt Elbryannal, alig egy hete?
Juraviel az eszével tudta, hogy Viellainnak igaza van. A földrengések, viharok, tornádók,
vulkánkitörések jobbára természetes eredetűek. Talán csak véletlen egybeesésről van
szó.
De Juraviel azt is tudta, hogy az ilyen események egy nagyobb, sötétebb jelenség
kísérői is lehetnek. Az ilyen földszaggató rengések, az olyan goblin rajtaütések, mint ami
Elbryanék faluját is érte, valami sokkal gonoszabbra utal-
hatnak.
Újra észak felé pillantott, s a láthatárt fürkészte. Ha tisztább az idő, éles szeme
megláthatott volna valami rebbenést, valami bizonyítékot. Így azonban csak aggódhatott.
Felébredt volna a daktilusz?
17. fejezet

Fekete szárnyak

Lassan, nagyon lassan haladtak előre. Connor kezdett ráhangolódni Jilly kívánságaira s
tétovázására. Érezte, hogy a lány megfeszül, valahányszor közelít hozzá, valahányszor
az arca az arcához ér, s ajkukat mágneses vonzerő húzza egy-
máshoz.
Jill azonban végül elfordult, s belevörösödött a csalódásba. Connor eleinte azt hitte, hogy
az elutasítás személyesen neki szól, hiába bizonygatta Jill az ellenkezőjét. Nem tudta
túltenni magát azon az érzésen, hogy a lány nem találja őt vonzónak, hogy elriad tőle.
Palmaris bárójának unokaöccse, a szerelem mestere meglepődött és megbántódott ezen,
de kíváncsi is lett. Jilly olyan kihívást jelentett, amilyennel még sohasem találkozott, és
eltökélte, hogy győzni fog.
Lassan észrevette, hogy Jill szemében fény gyúl, amikor ő belép az útba - amit egyre
gyakrabban és gyakrabban tett meg -, s kezdte megérteni és elfogadni, hogy a lánynak a
múltja rejtélyeivel van baja, és nem vele. Ez a felfedezés azonban mit sem csökkentett a
kihíváson, és Connor rájött, hogy bárki másnál jobban vágyik Jillre. Így hát türelmes
maradt, éjszakákat sétált és beszélgetett át Jillel. Egyéb irányú igényeit a város
bordélyaiban elégítette ki, de erről persze nem beszélt a lánynak.
Jill számára mindig megszépült az este, amikor Connor belépett az útba. Azon kapta
magát, hogy állandóan a férfira gondol, sőt, még álmodik is róla. Elvitte Connort a
rejtekhelyére, a tetőre is, és együtt nézték a csillagokat, miközben beszélgettek. Itt fönt
engedte meg először, hogy Connor ténylegesen megcsókolja, de nem sokáig, és azonnal
vissza is húzódott, amikor a múlt sötét szárnyai csapkodni kezdtek körülötte. A csókkal Jill
visszakerült egy fájdalmas pillanatba, aminek az emlékét nem tudta volna elviselni.
De elszenvedte a fájdalmat, és hagyta, hogy Connor időnként megcsókolja.
Ezen a tetőn, a felhőcsíkokkal tarkított csillagos ég alatt történt az is, hogy Connor
először célzott a házasság lehetőségére.
Jillnek elakadt a lélegzete. Nem volt képes a férfira nézni. A csillagokra meredt, mintha
köztük akarna menedéket keresni. Szereti Connort? Tudja egyáltalán, mi a szerelem?
Tudta, hogy szeret Connorral lenni, de ez meg is ijesztette. Nem tagadhatta vágyait,
ahogy egyes testrészei néha hirtelen felforrósodnak, s ahogy szinte megremeg,
valahányszor Conorra pillant. De félt is a túlságos közelségtől - Connorhoz vagy bármely
más férfihoz. Megvolt az édesség, de valahogy sosem érhette el.
Első ösztönei azt súgták, hogy hárítsa el az ajánlatot. Hogy is lehetne jó feleség, ha még
azt sem tudja, ki is valójában? És mennyi ideig maradna vele Connor, amikor egyetlen
csók is olyan feszültséggel jár?
Jillnek azonban a nevelőszüleire is gondolnia kellett. Mi a kötelessége velük szemben,
akik befogadták és otthont adtak neki? Mennyivel könnyebb lenne az életük, ha őt egy jó
házasság biztonságában tudnák! Talán az ő felemelkedése az ő helyzetükön is javítana,
és ennek Jill mindennél jobban örült volna.
Végül vissza mert nézni Connorra, azokba a barna szemekbe, melyek most sosem látott
fénnyel ragyogtak a csillagok alatt.
- Tudod, hogy szeretlek - suttogta Connor. - Csak téged egyedül. Hetek, hónapok óta
másra sem vágyom, mint hogy szerethesselek és melletted ébredhessek. Ó, Jilly, mondd,
hogy te is szeretsz. Mert ha nem szeretsz, akkor kimegyek a Masur Delavalhoz, és
átadom magam a hideg haboknak, mert úgysem lehet soha többé részem melegségben.
Minden csodálatosan hangzott a lány fülének, a „Jilly” megszólítás kivételével. Ez nem
tetszett neki: kislánynak érezte magát tőle. Szívből hitt Connornak, és meg is szerette őt,
legalábbis úgy hitte. Elvégre mi más is lehetne ez az érzés, amikor könnyen jön a
mosoly?
- Hozzám jössz feleségül? - kérdezte halkan Connor, olyan halkan, hogy Jill inkább csak
érezte a szavait, mintha az érintésén át jönnének, amikor a férfi könnyedén megsimogatta
az arcát.
A lány bólintott, és Connor megcsókolta. Jill hagyta, hogy közel legyenek egymáshoz, s
ajkuk összeérjen, de miközben a férfi elégedett hangokat hallatott, Jill fekete szárnyakkal
viaskodott, s igyekezett elfeledkezni pillanatnyi helyzetéről. Inkább a munkájára próbált
gondolni, meg arra az emberre, akit egy héttel ezelőtt ütött el egy szekér -, bármire, ami
nem sodorja vissza az elveszett éveken át ahhoz a valamihez, ahhoz a szörnyűséghez,
amivel képtelen lenne szembenézni.
Graevisék reakcióját a házassági ajánlat hírére nem volt nehéz megjósolni. A fogadós
mosolyogva bólogatott, és nagylelkű, meleg ölelésbe fogta drága Macskáját - ő még
mindig így hívta a lányt. Pettibwa élénkebben viselkedett: fel-alá ugrándozott és tapsikolt,
rengő hassal és mellekkel, s arcán örömkönnyek csorogtak. Mindig is azt akarták, hogy a
lány boldog legyen. Szeretetük a lehető legönzetlenebb volt. És most végre küszöbön a
boldogság! Hozzámenni egy nemesemberhez! Úgy gondolták, hogy ennél többről Jill nem
is álmodhat. A legfinomabb ruhákban jár majd, s Palmaris, vagy akár Ursal minden
előkelő eseményén jelen lesz.
Ez a reakció megerősítette Jillt abban, hogy helyesen döntött. Minden személyes gondja
ellenére őszintén örült, hogy Graevisék ilyen boldogok. Az után, amit érte tettek, hogy is
cselekedhetett volna másképp?
Az esküvőt már el is tervezték - persze Connor családjának segítségével, hisz nekik volt
annyi pénzük, hogy megfelelően nyélbe üssék a dolgokat -, késő nyárra, s a számtalan
előkészület közepette Connor és Jill jószerivel kevesebbet találkozott egymással, mint a
házassági ajánlat előtt.

- Már végeztél is? - kiáltotta Grady, miközben elindult lefelé a Battlewbrow Ház -
Palmaris leghíresebb bordélya - széles lépcsőjén.
Connor az előcsarnok egyik kényelmes plüssfoteljében ücsörgött, és szórakozott
pillantást vetett cimborájára.
- Mi az, ma csak egy volt? - ingerkedett Grady. - Akkor legalább két csalódott lány van
ma ebben a házban.
- Elég már, Grady - hűtötte le Connor, s parancsoló hangja nem sok kétséget hagyott
afelől, hogy melyikük az úr ebben a barátságban. Grady rangban sehol sem volt
Connorhoz képest, s a bárói unokaöcs csak a húga miatt viselte el a felkapaszkodott
közrendű szinte állandó társaságát.
Grady túlságosan is sokat tudott Connor éjszakai kicsapongásairól, és bár sosem célzott
a zsarolás lehetőségére, Connor okkal tartott tőle.
- Mi a baj, barátom? - kérdezte Grady az övét csatolva, és leült a Connor melletti székre.
- Már attól félek, hogy elhagyott a jókedved. Talán a közelgő házasság kötelékei
fojtogatnak?
- Aligha - felelte Connor. - Bárcsak már holnap lenne! Milyen régóta várom!
Grady próbált valami rejtett értelmet kibogozni Connor szavaiból.
- És ne kételkedj húgod iránti szerelmemben - folytatta Connor. - Ő a legcsodálatosabb,
a legizgatóbb, a legingerlőbb... - sóhajtotta.
Grady a szája elé emelte kezét, hogy elrejtse vigyorát. - Úgy látom, teljesen megőrjített -
jegyezte meg. - Bájai öt hónap alatt három nő karjaiba is belekergettek!
Connor rámeredt: nem értékelte a gúnyos humort. - Ha egy szót is szólsz erről neki,
kibelezlek - morogta sötéten, és látnivaló volt, hogy halálosan komolyan gondolja.
Grady azonban nyeregben érezte magát, és nem hátrált. - Nem csak a kardoddal
szeretsz te szurkálni! - ingerkedett.
- Ahogy bármelyik igazi férfi! - vágott vissza Connor. - Hagynom kéne, hogy Jilly
megőrjítsen? Ez nem jelenti azt, hogy kevésbé szeretem. Ezt értsd meg. Remek feleség
lesz belőle.
- Háltál már vele?
Connor olyan arcot vágott, hogy Grady inkább elhúzódott, nehogy a másik pofon üsse. -
Ez őszinte érdeklődés volt - ellenkezett Grady -, nem pedig a húgom becsületének
védelme. Tudd meg, hogy én magam is szívesen hálnék vele, ha nem lennének a
szüleim...
- Meg én - mordult fel Connor.
- Persze eszembe sem jutna valóban megtenni - fújt visszavonulót bölcsen Grady Ha
csak céloz is arra, hogy szerelmi vágyai vannak Jillel kapcsolatban, az épp olyan lett
volna, mintha a lecsapó sas elől orozná el zsákmányát. - Ő a tiéd, csakis a tiéd. Remek
lány. Most már csak Connor Bildeborough hálhat vele. És mi a helyzet Connor
Bildeboroughval? Neki már sikerült?
- Nem - vallotta be a csalódott nemes. - De közel az idő.
- A nyár vége nincs olyan közel - vélte Grady - Addig vársz?
- Várok vele a nászéjszakáig - felelte Connor. - Olyan félénk, ahogy a szüzek általában.
De persze azon az éjszakán már teljes lesz a jogom. Vagy önként adja, vagy erővel
veszem el!
Grady bölcsen visszanyelt egy megjegyzést a húga szüzességéről, de a dolog úgysem
számított, csak az, hogy Connor mit hisz.
Márpedig Connor hitt Jil1 szüzességében. Grady ezt minden mozdulatából, szinte állati
izgalmából látta. Még a Battlebrow Ház gyakorlott kéjnői is elvesztették vonzerejüket a
szemében!
- Drága Jilly - morogta Grady, amikor Connor felpattant és elsietett. - Csábító kis dög.
Horogra akasztod a szüzességedet, és elhúzod a csalit a báró unokaöccsének orra előtt. -
Grady magában gratulált leleményes húgocskájának, habár az akció már-már
megijesztette: sosem gondolta volna, hogy a lány képes ilyen gyönyörűen alattomos
játékra. - Mindketten jól járnak - jegyezte meg egy kicsit hangosabban, a lépcső alján ülő
nők felé, miután Connor után indult. A nők kíváncsian billentették félre a nyakukat. - Én
pedig megszabadulok tőled, húgocskám - folytatta, ismét magában. - Connor
Bildeborough meg ráér rájönni, hogy nem volt érdemes annyit várnia.
Egy kéjnő lépett be az utcáról, amikor Grady kifelé ment. A férfi megfogta a nő állát, aki
elmosolyodott. - Csábító kis dög - mondta, és odahúzódott a nőhöz, aki az egyik
kedvence volt. - Szegény Connor hamar rá fog jönni, hogy sem a bájosságod, sem a
tehetséged nincs meg a menyasszonyában.
Megcsókolta a nőt és Connor után sietett. Fiatal volt az éjszaka, de telt az idő, s Connor
nemsokára az útba megy, hogy találkozzék Jillel. Előtte azonban talán van még idő
egy-két pohárra és néhány parti kockára.

Egész Palmaris erről a szertartásról beszélt. A nők ájuldoztak, a férfiak peckesen,


fontosságot színlelve húzták ki magukat, s szerettek volna Connor Bildeborough helyében
lenni a kocsin, amely kanyarogva haladt végig a zegzugos utcákon. Connor famíliájának
minden fenntartása a jövendő arával szemben egy csapásra elmúlt, amikor
megismerkedtek Jillel, aki kívül is, belül is gyönyörű volt. Most, ahogy megjelent csupa
szatén és csipke fehér ruhájában, szőke sörényét féloldalt feltűzve, a másik oldalon
kiengedve, valóban királynői jelenségnek látszott. Még pletykák is születtek arról, hogy
csakugyan királyi vérből származik.
Persze az egész alaptalan kitaláció volt csupán, ám Medvehoncban, az úr 821. évében
így mentek a dolgok.
Jill arca csupa festék és hamis mosoly volt. Úgy nézett ki, mint egy hercegnő, de
elveszett, gyámoltalan kislánynak érezte magát. Egyfelől nem tagadhatta, hogy tetszik
neki a szép ruha és az, hogy a figyelem középpontjában lehet. Másfelől viszont a figyelem
meg is rémítette. Már az is elég volt, hogy a kocsi végigmegy az egész városon, s több
mint ötszáz ember lesz jelen a templomban, ahol esküsznek majd, de ha arra gondolt, ami
később jön, a bál után...
- Már elég sokáig vártam - jegyezte meg Connor reggel, és arcon csókolta. - Ma éjjel...
Aztán otthagyta Jillt a gondolataival. A lány még csak meg sem csókolhatta a vőlegényét
úgy, hogy ne jöjjenek elő a szörnyű múlt csapkodó fekete szárnyai, de tudta, mire
számíthat - az egyik komorna részletesen elmesélte neki.
Rámosolygott Connorra, s igyekezett megnyugtatóan viselkedni. Rettegett az éjszakától.
A szertartás tökéletesen folyt le - ünnepélyes volt, mégis derűs. Az asszonyok
sírdogáltak, a férfiak a mellüket düllesztették. A hosszú kocsiút után a friss házasok
megérkeztek a bálterembe, ahol zene és ital várta őket, táncoló urakkal és hölgyekkel.
Minden hangos volt, pergő és elragadtatott. Jill ritkán ivott egy pohárka bornál többet, de
aznap este Connor egyik poharat töltötte bele a másik után. Próbálta feloldani a gátlásait.
Vagy talán csak a rá váró szörnyűséget akarta elhomályosítani.
Tucatnyi ismeretlen férfi karjaiban találta magát, vérbeli urak karjai között. Nem egy
sikamlós szavakat súgott a fülébe, s volt, aki fogdosni próbálta. Jill azonban spiccesen is
éber maradt, s tisztaságát megőrizve esett túl a menyasszonytáncon.
A bál azonban túlságosan hamar véget ért, Connor erősködésére, s ez nem egy
rosszalló megjegyzést váltott ki.
Jill ettől épp úgy szenvedett, mint minden mástól, de Graevisékre pillantott, akik
Bildeborough-ék mellett álltak. A lány állandóan emlékeztette magát, hogy mindez értük
van, s igaz ami igaz, sosem látta még őket, de különösen Pettibwát, ilyen boldognak.
Amikor a vendégek távoztak, Connor átvitte Jillt a városon a nagybátyja, Bildeborough
báró udvarházába. Feltűnés nélkül mentek be a nyugati szárny egyik oldalsó ajtaján, a
vendégszobák felé, amelyek üresen álltak. Csak két szolgálólány várta őket, akiket a báró
bocsátott Connor rendelkezésére. A két lány - akik még Jillnél is fiatalabbak voltak -
elvezették a menyasszonyt egy különszobába, ahol Jill szinte elveszett. A mennyezet
magas volt, a falon monumentális drapériák. Hatalmas ágy és kandalló. Jill számára, aki
egész eddig oly egyszerűen élt, mindez már-már erkölcstelennek tűnt: tucatnyi ember
alhatna kényelmesen azon az ágyon, ahová csak zsámolyról tud fellépni!
Nem szólt, miközben a komornák lesegítették róla a ruhát, és tanácsokat osztogattak
arról, hogy mit csináljon, milyen trükköket alkalmazzon. - Egy hölgynek értenie kell a
szerelem művészetéhez az uraknál - jegyezte meg az egyik.
- Hát van olyan lány Palmarisban, akit Connor Bildeborough ne tudna lefektetni? -
kérdezett vissza a másik.
Jill majdnem elájult.
Amikor a komornák végre elmentek, Jill ott kuporgott a puha ágy szélén, egy szál
túlságosan kivágott, rövid, selyem hálóköntösben. A nyárvég ellenére hűvös volt, s a
szoba huzatosnak tűnt, a komornák azonban tüzet gyújtottak a kandallóban. Jill éppen
arrafelé indult, amikor kitárult az ajtó, és Connor lépett be abban a fekete nadrágban és
fehér ingben, amit az esküvőn viselt, de csizma, kabát és öv nélkül.
Ji11 a kandalló felé indult, de Connor útját állta és átölelte.
- Én Jillym - suttogta, s ajkával végigsimított a lány nyakán.
De majdnem azonnal el is hátrált, zavart homlokráncolással. Jill tudta, hogy a férfi
megérezte feszültségét. Connor oly jól ismeri: érzi a félelmét. Jill hitte, hogy a férfi
gyengéd lesz vele, időt ad neki. Elvégre szereti!
Alig futott végig ez a gondolat Jillen, amikor Connor elkapta és durván magához rántotta,
ajkát a lány ajkára tapasztva. Jill hirtelen föl sem fogta a lerohanást, annyira meglepődött.
Először nem is küzdött, csak állt mozdulatlanul.
Érezte a férfi ajkát, nyelvének érdességét.
A fejében fájdalmas sikoly harsant. Egy haldokló gyermek sikolya, az anyjáé, a falué.
- Ne! - morogta Jill, és eltolta magától Connort.
Connor zihálva állt előtte.
- Ne?
Jill nem tudott magyarázatot adni. Csak állt ott, és rázta a fejét.
- Ne? - kiáltott fel Connor, és arcul csapta a lányt.
Jillnek megroggyant a térde, és össze is esett volna, ha Connor el nem kapja szoros
öleléssel, csókjaival. - Nem utasíthatsz vissza!
Jill próbált kibontakozni az ölelésből. Nem akarta megbántani a férfit, még együtt is
érzett vele, de egyszerűen képtelen volt teljesíteni az igényeit. Végül sikerült felhúznia a
karját, és eltolta magát.
- A férjed vagyok - jelentette ki Connor. - Törvény és jog szerint. Azt teszek veled, amit
akarok.
- Könyörgöm - suttogta alig hallhatóan Jill.
Connor az égnek emelte karját, és elfordult. - Hónapokig várattál! - ordította. - Mindig
rólad álmodtam, és erről az éjszakáról! A világon semmi más nem számít, csak ez az
éjszaka! - Visszafordult a lány felé.
Jill úgy érezte, mintha ő lenne a legszörnyűségesebb nőszemély a világon. Szerette
volna megadni magát Connornak, szerette volna nyújtani neki azt, amit a férfi kiérdemelt
türelmével. De azok a szárnyak, azok a távoli sikolyok!
Connor viselkedése hirtelen újra megváltozott. - Elég - jelentette ki mély, már-már
fenyegető hangon. Jill tehetetlenül nézte, ahogy a férfi feltépi rajta a hálóköntöst, majd
kibújik a nadrágjából.
Jill még sosem látott meztelen férfit, ilyen testet pedig bizonyosan nem. De bármilyen
érzéseket is keltett benne Connor látványa - hisz valóban szép férfi volt -, ezeket azonnal
elmosta a félelem, a fekete szárnyak suhogása.
A férfi arcán most nem volt szerelem és gyengédség, csak forró vágy, dühös
szenvedély. - Nézz rám! - parancsolta. Megragadta Jill vállát, és durván maga felé
fordította a lányt. - A férjed vagyok. Azt teszek veled, amit akarok, és akkor, amikor
akarom! - Mintegy hangsúlyozandó ezt, letépte Jill köntösének oldalát, hogy kibukkant a
lány egyik melle. A fehér, kemény és kerek mell mintha hívogatta volna.
- Szóval tetszem neked - vonta le a következtetést.
Jill lepillantott. A mellbimbója keményen meredt elő, de nem a vágytól, nem az
izgalomtól, hanem a félelemtől és a testét átjáró hidegtől. Connor megcsípte.
Jill felszisszent és elhúzódott. - Könyörgöm - ismételte.
Tétovázása újra felszította Connor haragját. A férfi elkapta és lerántotta, s mielőtt
ellenkezhetett volna, máris rajta volt, s térdével próbálta szétfeszíteni a lábait.
- Ne! - esdekelt Jill, miközben Connor a hálóköntös maradékát szaggatta le róla.
A férfi szenvedélye azonban csak fokozódott, s egyre durvább lett.
Jillnek elállt a lélegzete. Hallotta a szárnysuhogást, a haldoklók sikolyait. Vergődött és
forgolódott, elhúzta az arcát a férfi mohó szájától, de Connor lefogta, és teljes súlyával
ránehezedett.
Távoli, fájdalmas sikolyok. Az anyja haldoklik!
Jill beverte kezét a kőkandalló éles szélébe. Felpillantott, és látta, hogy útját állja a
kandalló, nincs helye forgolódni. A feje egészen közel volt a kőhöz. Connor pedig nem
lankadt.
A lány elméje belesüllyedt a múlt forgatagába - a sikolyok, sóhajok, rothadásszagú hullák
közé. Megint ott volt azon a szörnyű helyen, ahol nincs menekvés, csak halál és tűz.
Tűz.
Látta, ahogy izzó parázs hull alá egy fahasábról, mint valami éjszakai szörnyeteg sárga
szeme. Megfogta a parazsat, de nem érzett fájdalmat. Már túl volt minden fájdalmon.
Aztán megfordult és a pernyét támadója arcába szórta, arra, aki rajta van, aki megölte az
anyját, legyilkolta a faluját. A valami felordított és eltávolodott tőle, Jill pedig kigördült alóla
és az ágyra mászott.
A környezete teljesen meglepte. Látta a férfit - mert egy férfi volt az, Connor! -, aki felállt,
az arcához kapott, és ordítva kirohant a szobából.
Hirtelen fájdalom hasított belé: visszadobta a parazsat a kandallóba.
Mit tett?
Sírva vetette magát az ágyra, s égett kezét maga alá szorította. Percekig zokogott, talán
egy fél óráig is. Nem hagyta abba, nem is nézett föl, amikor hallotta, hogy nyílik az ajtó és
léptek közelednek.
Akkor sem hagyta abba a sírást, amikor valaki durván elkapta és megfordította.
A komornák erősen lefogták, és Connor - szerencsére nem túl súlyos égési sebekkel az
arcán - egy szál ingben odalépett hozzá.
- A feleségem vagy - mondta sötéten.
Jillben már nem maradt semmi erő. Esdekelve nézett föl a két lányra, de azok
közönyösek maradtak, sőt, mintha titokban tetszett is volna nekik a jelenet - élvezték
volna a kiszolgáltatottságát.
Connor felmászott az ágyra, és rávetette magát.
Jill a fejét rázta. - Kérlek - suttogta.
Connor nekifeszült, aztán fölemelte a fejét, és mintha sértettnek, szomorúnak tűnt volna.
Csalódottan elfordult, és felkelt az ágyról.
- Nem vagyok rá képes - vallotta be, és szemében izzó düh csapott fel. - Vigyétek ki, és
zárjátok be egy szobába - parancsolta a komornáknak, akik azonnal és nem túl
kíméletesen engedelmeskedtek. - Majd reggel a magisztrátus, Dobrinion apát eldönti, mi
legyen a sorsa. Vigyétek!
- Aztán gyertek vissza - szólt oda a komornáknak, de szavai Jillnek szóltak. - Mind a
ketten.

18. fejezet

A hit próbája

Végtelennek tetsző napok óta siklott lustán a Dél-Miriani tenger csillámlóan sima vizén a
Szélfutár. A nap most már ellenség lett: kellemetlenül meleg kezdett lenni. Állandóan.
Avelyn úgy érezte, hogy menten leszárad róla a bőr. Először leégett és felhólyagzott,
aztán megbarnult, s kezdett a tengerészek cserzett bőréhez hasonlítani. Próbált mindig
gondosan borotválkozni, ahogy szerzetestársai, de a borotvapengék elveszítették élüket,
s hamarosan mindenkin rendezetlen borosta sötétlett.
De a legrosszabb az unalom volt. Bármerre néztek, csak a láthatár kékesszürke vonala
tárult eléjük. Túl ritkán történt valami - néha cetet, delfint vagy repülőhalat pillantottak
meg-, és akkor is rövid időre, aztán újra csak a nyílt tenger üressége maradt. Avelynnek a
tengeri utazással kapcsolatos romantikus elképzelései hamar szertefoszlottak a lassú,
nyikorgó, unalmas valóságban.
Gyakorta meglátogatta Dansallyt, s néhány órát töltött nála. A lány nem mehetett ki a
kabinjából, s jobb is volt így, mert ő is, és a kapitány is tartottak attól, ami akkor történne,
ha az egyszerű tengerészek, akik oly rég nem láttak nőt, megéreznék az édes illatot.
Dansally ezért mindig zárva tartotta a kabinját.
Avelyn észrevette, hogy társai kezdenek ráunni Dansallyra, mert látogatásaik egyre
ritkábbá váltak. Ennek örült is, habár nem tudta pontosan, miért. Dansallyt nem
aggasztotta foglalkozása, s Avelynnek el kellett fogadnia, hogy a munka hozzátartozik a
lány életéhez. Ahogy azt az első látogatásnál is elmondta, esze ágában sem volt elítélni
Dansallyt.
Valóban így is gondolta, mégis tagadhatatlanul örült annak, hogy a többiek és Adjonas
kapitány kevesebb időt töltenek a lánnyal. Dansallynek olyan oldalait is megismerte,
amelyek iránt társai nem érdeklődtek - a humorát, a kedvességét és sajnálatos
belenyugvását jelenlegi életmódjába. Avelyn hallhatta a lány álmait és vágyait is, amit
soha senki másnak nem mondott még el, Avelyn pedig - az összes férfi közül egyedül -
igyekezett bátorítani őt, próbált önbizalmat önteni belé. A testi közelség gondolata fel sem
merült köztük ezekben a hetekben, mert mindkettőjüknek jobb volt ez a különleges
bensőségesség.
Így múltak a napok, váltakozott a nap a csillagokkal. Az egyetlen kellemes dolog az volt,
hogy a Dicsfény itt sokkal tisztábban látszott, mint északon. A lágy kékek és bíborok, az
élénk sárgák és néha mély karmazsinok erőt adtak a lelkeknek.
Még a prózai és mogorva Quintall is értékelte ezt a szépséget. Isten jelét látta a
Dicsfényben, s új hitre kapott, valahányszor a kápráztató színek megjelentek.
- Jobbra! - hallatszott a kiáltás egy tiszta reggelen, két héttel azután, hogy elhagyták
Jacinthát.
Quintall reménykedve meresztgette a szemét, habár Adjonastól tudta, hogy még félúton
sincsenek Pimaninicuit felé, s ha földet látnak, az azt jelenti, hogy letértek a helyes
útvonalról.
- Cet jobbra! - kiáltotta az őrszem. - Döglött lehet, mert nem mozog.
Avelyn elég közel volt Adjonashoz, hogy hallja a kapitány átkozódását. - A pokolba!
- Olyan szerencsétlen dolog halott cetet látni? - kérdezte a szerzetes.
- Nem cet az - felelte komoran Adjonas. - De nem ám. - Elindult előre, nyomában
Avelynnel és Bunkus Smealyvel. Pellimar és Thagraine is hozzájuk csapódtak. Quintall
mára korlátnál állt, és a vízre mutatott.
Adjonas elővette messzelátóját, és a jelzett irányba nézett. Megrázta a fejét, és átadta a
műszert Quintallnak - ez szemlátomást nem tetszett Smelaynek.
- Nem cet - ismételte Adjonas. - Powri.
- Powri? - kérdezte értetlenül Avelyn. A powrik ösztövér kis törpék, alig négy láb
magasak.
- Powri hajó - magyarázta Adjonas. - Hordóhajónak nevezik.
- Hajó lenne? - hüledezett Pellimar.
Quintall leeresztette a messzelátót és bólintott. - És tartja velünk a lépést.
- Nincs is vitorlájuk - ellenkezett Pellimar, mintha pusztán a logika eszközével el tudná
tüntetni a powri hajót.
- A powriknak nem kell vitorla - felelte Adjonas. - Pedállal hajtanak egy nagy hajócsavart
a hajó végében.
- Pedállal? - csodálkozott Pellimar. Nevetségesnek tűnt számára a gondolat, hisz a
tengeren százmérföldekben lehet csak mérni a távolságokat.
Adjonas hangja komor volt. - A powrik nem fáradnak el.
Erről már Avelyn is hallott. Powrikkal nem lehetett gyakran találkozni, kivéve háborúban,
de akkor túlságosan is. Legendás volt harciasságuk és szívósságuk. Kicsiny termetük
ellenére erősebbnek mondták őket egy átlagos embernél, és hihetetlen állóképességgel
rendelkeztek. Súlyos sebekkel is tudtak harcolni, s órákig bírták a küzdelmet, akár hosszú,
erőltetett menetelés után is.
- Ilyen messze, kint -jegyezte meg Quintall. - Biztos, hogy tíznapi távolságon belül nincs
szárazföld a közelben.
- A powrik kiismerhetetlenek - magyarázta Adjonas. - Mostanában eléggé tevékenyek,
legalábbis jacinthai barátaim szerint. Beszivárognak a hajózási útvonalakra, lecsapnak,
aztán visszahúzódnak a nyílt tengerre. Kemények és érzéketlenek: állítólag másfél évig is
kibírják a vízen egyhuzamban.
- De mit csinálnak a zsákmánnyal? - kérdezte ártatlanul Avelyn. - Hol rakják le?
Adjonas és Smealy komoran összenéztek: a szerezetesek megértették, hogy rossz úton
járnak.
- Csak ölnek - felelte Adjonas komoran. - Csak azért állítják meg a hajókat, hogy
pusztítsanak. Annyi készletet rabolnak, hogy kitartson a következő áldozatig. A vadászat
és a kínzás öröméért csinálják.
Avelyn elsápadt, Thagraine és Pellimar nemkülönben, de Quintall csak felmordult és újra
a powri hajó felé pillantott.
- Hogyhogy mi ilyen közel el tudunk menni mellettük? - kérdezte idegesen Pellimar. -
Micsoda vakszerencse ez? Ha egy kicsit arrébb lennénk, észre sem vettük volna.
- Ők viszont mindenképp megláttak volna minket - adta meg a választ Adjonas. - A
vitorláink mérföldekről látszanak, a powriknak pedig megvan a maguk mágiája. Állítólag
vannak barátaik, akik a víz alatt úsznak, és tájékoztatják őket az elhaladó hajókról. Ez
nem vakszerencse, Pellimar testvérem.
- Mit tudhatnak rólunk? - kérdezte Quintall, visszafordulva a többiekhez.
- Csak azt, hogy itt egy magányos hajó, távol a hazájától - vágta rá Adjonas.
- És a küldetésünkről? - érdeklődött tovább Quintall.
- Arról semmit - nyugtatta meg Adjonas. - Még az is kétséges, hogy egyáltalán a
szerzetesi ruhát felismerik.
Quintall bólintott. - Akkor térjünk ki előlük - mondta.
Avelyn és a többiek lélegzetvisszafojtva nézték, ahogy a kapitány arca megfeszül.
Avelyn tartott tőle, hogy Quintall ezzel a paranccsal túllépte hatáskörét.
- Meredeken balra! - kiáltotta Adjonas, aztán Smelayhez fordult. - Minden vitorlát fel,
Smelay mester! Nincs kedvem powrikkal hadakozni.
Smelay elsietett. Adjonas egy darabig szúrósan méregette Quintallt, aztán megfordult,
odabiccentett a másik három szerzetesnek, és távozott.
Avelyn a korláthoz lépett, és tenyerével leárnyékolva a szemét, a vizet kezdte fürkészni.
Egy pillanatra látni vélte a hordóhajót, de lehet, hogy csak egy hullám árnyéka volt az.
A Szélfutár élesen balra fordult, és hamarosan jókora sebességre tett szert. A powrik
azonban követték: az őrszem folyamatosan, csalódottan és félve jelentette, hogy a
hordóhajó lépést tart velük, sőt, kissé meg is közelítette őket.
A kapitány és a szerzetesek a hátsó fedélzetről figyelték ellenfeleik mozgását. Avelyn
most már tisztán látta őket: a hordóhajót nem lehetett összetéveszteni semmiféle
árnyékkal.
Adjonas a vitorlákra pillantott, azután a szorgoskodó tengerészekre.
- Elképesztő ötlet - jegyezte meg Quintall a hordóhajóra pillantva. - Mi, emberek, miért
nem utánozzuk?
- Freeportban van egy ember-hordóhajó - felelte Adjonas. - És Ursalban is készítettek
ilyeneket a folyóra. Az emberek azonban nem powrik. Szűk a hely az ilyen
alkotmányokban - sokkal szűkebb, mint az itteni kabinokban. És az emberek nem olyan
szívósak, mint a powrik. A törpék egész nap bírják a pedálozást, az emberek viszont-
egy-két óra alatt kifáradnak.
Quintall bólintott, s egyre nagyobb elismeréssel gondolt közönyös, fáradhatatlan
ellenfeleikre. - Ha a powrik nem fáradnak, akkor nem tudunk egyszerűen elfutni előlük -
jegyezte meg.
- Íjászokat fogok kiállítani tüzes nyilakkal, ha közelebb jönnek - mondta Adjonas,
korántsem reménykedő hangon. - De a hajó nagy része a víz alatt van, nehéz eltalálni, és
még nehezebb kárt tenni benne. Remélhetőleg tudunk tartani akkora sebességet, hogy a
powrik első rohama ne okozzon túl nagy bajt. Aztán amikor megpróbálnak átszállni,
szembeszállunk velük. Mi mást is tehetnénk?
Quintall már a kapitány mondókája közben csóválni kezdte a fejét. - Nem adhatunk
módot arra, hogy nekünk jöjjenek - ellenkezett. - Bármilyen sérülés lelassítana minket, és
ezt nem engedhetjük meg magunknak. Alig egy hét időtartalékunk van - már ha a
számítások helyesek és a szél kitart.
- Nem sok egyéb lehetőséget látok -jegyezte meg Adjonas. A szerzetesek komoran
meredtek a távoli hordóhajó felé, és a fejüket csóválták, de Quintallnak már az Adjonas
által mondottakon járt az agya.
- Mondd csak - kérdezte végül. - Milyen gyorsan tud menni a hordóhajó, ha elakad a
csavarja?
Adjonas csodálkozva pillantott rá.
- Van néhány felesleges hálónk - folytatta Quintall.
- Az a hajócsavar nem olyan könnyen elérhető - gondolkodott Adjonas. - Még ha
sikerülne is a hálót pontosan a hajó útjába helyezni, akkor sem valószínű, hogy
beleakadna. Elkapnák a horgok, amik a csavart védik.
- És ha nem csak lerakjuk a vízre, hanem közvetlenül a helyére juttatjuk? - kérdezte
ravaszul Quintall, s a többiek értetlenül néztek rá, Thagraine kivételével, aki kezdte érteni
a dörgést.
- Ez vakmerőség lenne... - kezdte Adjonas, de elhallgatott, amikor a hordóhajó teteje
felpattant, és egy vörössapkás fej kukkantott ki belőle. Egy csontos kar is megjelent,
kezében valami csővel.
- Emberek! - kiabálta bele a csőbe. - Adjátok fel! Nem hagyhattok le minket, és nem
állhattok ellen. Adjátok meg magatokat, így néhányan talán megmenekültök!
Adjonas végignézett a döbbent legénységen. Látta az arcokon a powri szavai által keltett
halvány reményt.
Bunkus Smealy sokak nevében szólt: - Talán hallgatni kéne rá, kapitány. Ha nem állunk
ellen...
Adjonas félretolta, és úgy állt, hogy mindenki láthassa. - Mindnyájunkat megölnek! -
kiáltotta. - Ezek powrik, véressapkások, akik emberi vérrel festik a fejfedőjüket. Egy hajót
sem hagynak futni, és nem ejtenek foglyokat! Ha megállunk vagy akár lassítunk, annál
keményebben jönnek nekünk!
Miközben Adjonas beszélt, lángoló nyílvessző röppent a Szélfutár felé, s meggyújtotta az
egyik hátsó vitorlát. Három tengerész azonnal odarohant, hogy oltsa a tüzet.
- Meddig bírjátok még, kalmár? - rikkantotta a powri, és eltűnt a hajó belsejében.
- Kik a legjobb úszók közöttetek? - kérdezte Quintall a kapitánytól. Adjonas csodálkozva
nézett rá.
- A Szélfutár a hideg északi vizeken jár - felelte. - Nem szoktunk úszni.
A szerzetes komoran bólintott, és három társához fordult. Nem szívesen kockáztatta az
életüket, de tudta, hogy küldetésük sikere most csakis rajtuk múlik. Mielőtt bármit is
mondott volna, Avelynék már dobálták is le a ruháikat, és kezdték bemelegíteni izmaikat.
- Mi szoktunk úszni - magyarázta Quintall. - Még a hideg északi vizekben is. Hozzatok
egy hálót.
Adjonas intett Bunkus Smelaynek: ez most Quintall hadművelete, s a kapitány boldogan
engedte át a kockázatot a zömök szerzetesnek.
A négy fiatalember a bal oldali korláthoz lépett, amit a powri hajóból nem lehetett látni.
Quintall a vízbe dobta a hálót, Thagraine pedig utánaugrott.
Adjonas megfogta Quintall vállát, kiszedte azt a bizonyos kis vörös rubintot vállpántjából,
s a szerzetes kezébe nyomta. - Csak akkor használd, ha valóban szükséges - kérte. - Ez
a kő többet ér az egész hajónál.
Quintall furcsálkodva nézegette a rubint. Mágiát érzett
benne, gyenge, lüktető energiát. Biccentett Adjonasnak, és váratlan indíttatással átadta a
követ Avelynnek. - Senki élő ember nem ismeri nálad jobban a kövek erejét - mondta
társának. - Használd jól, ha szükségünk lesz rá.
Avelyn átvette a követ és végigtapogatta. Tisztán érezte benne az energiát, és úgy
értette a rubint, mintha az beszélne hozzá. Az ágyékkötőjébe akarta tenni, de aztán arra
gondolt, hogy ott nem lesz eléggé biztonságban: inkább a szájába vette, a nyelve alá.

Aztán beugrott a vízbe, és sietve tempózott Thagraine után, aki már elkapta a hálót a
távolodó Szélfutár mögött.
Két csoportra oszlottak: Thagraine és Quintall húzták a hálót a hordóhajó felé, Avelyn és
Pellimar pedig inkább rejtőzködtek.
Adjonas idegesen figyelte őket. Tudott egyet-mást a powrikról és a tengerről, amit a
szerzetesek nem. Ha a hordóhajó elmegy a hálótartók mellett, soha nem érik utol, és
Adjonas nem szándékozott visszafordulni értük. Ott rekednek a nyílt tengeren, és végük
van. A powriknak pedig vannak vízi, barátaik, köztük bizonyos háromszögletes hátúszójú
halfajzatok.
A kapitány bólintott. Gyanította, hogy ha Quintall tisztában van mindezzel, akkor is
beugrik a vízbe azzal a hálóval.
- Ússz! - gurgulázta Quintall a társának. Már közel voltak. A hordóhajó sokkal
gyorsabban haladt, mint ahogy sejtették, mert nem volt akkora farvize, mint a
Szélfutárnak. Thagraine igyekezett, ahogy csak bírt, de sosem ért volna célba, ha Quintall
nem húzza maga után.
A két fiatalember kimerülten bukott alá az utolsó szakaszon, hogy a hajó elhaladjon
felettük. Szerencsére a víz kristálytiszta volt.
Távolabb Avelyn is Pellimar izgatottan várakozott. Fel kell mászniuk a hordóhajóra,
bármi legyen is Quintallék erőfeszítésének eredménye. Ha a háló nem válik be, valahogy
mégis meg kell állítani a powrikat. Avelyn megtapogatta nyelvével a rubint. Tudta, hogy a
kő közel sem elég erős a kemény burkolat áttöréséhez.
A hordóhajó közeledett - ötven yard, negyven, húsz -, simán hasítva a vizet.
Egyszer csak megrándult, s egyenes futása megtört. Avelyn és Pellimar teljes erőből
úszni kezdtek. Pellimar érte el elsőként a hajót, s óvatosan felhúzta magát a síkos,
domború felületen. Odakúszott a csapóajtóhoz, és épp akkor ért oda, amikor az kinyílt.
A kipillantó powri őszintén megdöbbent. A törpék azt hitték, hogy a csavar hínárba akadt,
vagy valami másba, ami leesett a hajóról: ez nem volt szokatlan esemény. De hogy egy
ember áll a fedélzeten!
Pellimar sem hökkent meg kevésbé: még sosem látott powrit közelről. A törpe alig négy
láb magas volt, sovány végtagokkal, hordóforma testtel.
A powri tátott szájjal bámulta a betolakodót, aki erős jobbhoroggal üdvözölte.
A szerzetes fájó öklére pillantott, aztán ellenfelére, aki sokkal tömörebbnek bizonyult,
mint várta. A keményfejű powri megrázta a fejét. Pellimar újra ütött, aztán a bal lábával
állon rúgta a powrit. A törpe feje hátrabillent, és a powri elesett, majd legurult a hajóról.
De máris jött egy másik, és ez már nem volt meglepődve. Pellimar macskafürgeséggel
ütni kezdte - bal, jobb, bal kombinációval -, de lendülete alább hagyott, amikor fájó jobb
keze újra keménységbe ütközött.
Avelyn látta, hogy társa összerezzen, aztán lehanyatlik, mellkasán vörös csíkkal. Avelyn
előtt ott állt a powri, aki rövidkardjával megsebezte Pellimart. A törpe dühösen rikoltott,
mert látta, hogy áldozata a vízbe esik, s elvész a drága vér. Avelyn ezt a pillanatnyi
figyelem-lankadást használta ki.
Lehajolva nekirohanhatott volna a törpének, de megérezte keménységét, és egy másik
powrit is látott feljönni. Személyes biztonságát félretéve Avelynnek a magasabb célra
kellett koncentrálnia.
Előreszaladt és lecsusszant a fedélzetre, kiszedve a rubintot a szájából. Dörzsölgetni
kezdte kezében a követ, megidézve annak mágiáját. Megtalálta az energiaközpontot és
lökést adott neki.
A powri visszakezes csapással érkezett, de Avelynnek sikerült lebuknia előle. Benyúlt a
powri lába között, s felfelé, a csapóajtó felé lökte a követ. Aztán túlélési ösztönétől
vezérelve maga alá húzta a lábát, és ugrott. Az erőtől izzó rubin lustán röppent a nyitott
csapóajtó felé. A következő, felfelé igyekvő powri meglátta csillanását, és lenyűgözve
utánakapott. Meg is fogta, de közben elengedte a létrát, ezért amikor Avelyn és a másik
törpe hirtelen felbukkantak előtte, meglepetésében visszaesett a hajó belsejébe, kezében
a rubinnal.
Avelyn elkeseredetten kapaszkodott a powri kardot tartó karjába. A másik keze a háta
mögött volt, és sikerült esés közben lecsuknia a csapóajtót. Ő átgördült rajta, a törpe
pedig az ajtó tetejére érkezett. A powri gonosz vigyorral felemelte kardját, s rikoltása
megfagyasztotta a vért a fekvő Avelyn ereiben.
De ekkor a törpe a levegőbe emelkedett, s utánarepült a csapóajtó fedele is. A szabaddá
vált nyílásból sűrű, fekete füst gomolygott.
Avelynt is ellökte a robbanás ereje. A robbanás azonban még a törpék felét sem ölhette
meg - a hordóhajó majdnem akkora volt, mint a Szélfutár -, és a túlélők hamarosan
feljönnek a hajó belsejéből.
Avelynnek nem volt kedve találkozni velük.

Quintall és Thagraine elfúló lélegzettel emelkedett a felszínre, miután elhelyezték a hálót.


Mire Quintall visszajutott a hordóhajóhoz, egy powri volt a vízben, és hamarosan követte
őt Pellimar testvér.
Nehéz testükkel és vékony végtagjaikkal a powrik nem tudtak jól úszni. Quintall hamar
elbánt a kába teremtéssel: a víz alá nyomta, és a vállára nehezedett. A powri
elkeseredetten vergődött, de Quintall nem eresztette.
A törpe soha többé nem látta meg a felszínt.

A vízben Avelyn megpillantotta a közelben taposó Quintallt, aki félig kiemelkedett a


vízből. A látvány először meglepte Avelynt - amíg észre nem vette társa „lábtámaszát”.
Thagraine, aki kissé messzebb volt, a hóna alá fogta Pellimart és a forduló Szélfutár felé
úszott vele.
Miután végzett a powrival, Quintall megszabadította terhétől Thagraine-t, és majdnem
olyan gyorsan úszott vele, mint a többiek egyedül.
Adjonas aggodalmasan figyelte az eseményeket a forduló közben. A hordóhajó
időlegesen ártalmatlanná vált, a harc azonban nem ért véget. A kapitány felállította
íjászait, és azt az utasítást adta, hogy lőjenek minden powrira, akit meglátnak az
oszladozó füstben.
Aztán figyelt tovább, mert mást nem igen tehetett. A Szélfutár közeledett a szerzetesek
és a hordóhajó felé. Most már voltak powrik a fedélzeten, s nehéz nyílpuskákkal lődöztek
az úszó szerzetesekre.
De még veszedelmesebb volt az a vércsík, amit Pellimar húzott a vízben.
Thagraine érte el elsőnek a hajót, s mohón kapott a fedélzetről ledobott kötélvég után.
Alig tudta elkapni, s Avelyn még húsz yardnyira volt, Quintall pedig negyvenre, amikor az
őrszem felkiáltott.
- Hátuszonyt látok! Cápa, fehér cápa!
- Gyorsan húzzátok fel őket! - ordította Adjonas, s a kötélhez ugrott, hogy segítsen. -
Engedjetek le még köteleket!
Az egyik kötél Avelyn mellett csapódott a vízbe, de látva a közeledő veszélyt, a
szerzetes nem törődött vele, és visszafordult Quintallék felé.
- Avelyn testvér! - kiáltotta a fedélzetről Thagraine. - Te meg én vagyunk az Előkészítők!
Ők viszont nélkülözhetők!
Ezek a szavak arculcsapásként érték Avelynt. Nélkülözhetők? De hisz a St.-Mere-Abelle
szerzetesei! Emberi lények!
Avelyn egy mordulással úszott tovább, és végül elérte a fáradó Quintallt. Legnagyobb
meglepetésére Pellimar ott lebegett a vízen Quintall mögött, aki a kötél felé igyekezett.
Egyikük sem kérdezett semmit. Avelyn elérte Pellimart, és átkarolta a vállát.
Nyílpuska-lövedék csapódott a vízbe Avelyn arca mellett, ahogy fordult. Aztán
megpillantotta a vízből két lábnyira kimeredő hátúszonyt. Még sosem látott cápát, de el
tudta képzelni, mi lehet a víz alatt.
A cápa gyorsan közeledett, akárcsak a Szélfutár. Tucatnyi ember - köztük Quintall,
Thagraine és Adjonas - fogta a kötelet, és teljes erővel húzni kezdték, amikor Avelyn
elkapta a végét.
Nem tudott kiemelkedni a vízből. Csak annyira volt képes, hogy fogja a kötelet és az
ernyedt Pellimart.
A többiek azonban behúzták a hajóhoz, Quintall átvette Pellimart, és a fedélzetre húzta.
Avelyn veszedelmesen alacsonyan lógott. Hallotta a tengerészek kiáltozását és lenézett.
Az egyik lába még a vízbe lógott. Hatalmas, huszonöt láb hosszú, sötét alak siklott Avelyn
alá.
Egy pillanat múlva a rémült szerzetes már a fedélzeten volt.
- Jó nagy - jegyezte meg Adjonas.
Bunkus Smealy rávigyorgott Avelynre, és a kezén körülbelül öt ujjnyi távolságot mutatott.
- Ekkora fogakkal.
Tucatnyi powri nyüzsgött a hordóhajó fedélzetén, de egyik sem ment bele a vízbe, amíg
a cápa ott volt. A powrik és a cápák állítólag gyakran együttműködtek, de szemlátomást
ennek a barátságnak megvoltak a maga korlátai.
A kapitány arcára rosszindulatú mosoly ült ki: úgy döntött, hogy próbára teszi a
valószínűtlen szövetséget.
- Lökjük meg őket egy kicsit - mondta Bunkusnak, mire az elsőtiszt örömteli ordítással
rohant a kormánykerékhez.
A roham nem talált telibe - egyetlen épeszű kapitány sem ment volna neki egyenesen
egy hordóhajó erős oldalának -, de elég lökést adott ahhoz, hogy a powrik a vízbe
bukfencezzenek. A Szélfutár íjászai munkához láttak, s tovább ritkították a powrik sorait.
Egy második, kisebb hátuszony csatlakozott az egyre szűkebben köröző elsőhöz.
A törpék elkeseredetten csapkodtak a vízben.
- Menjünk innen - mondta a kapitány a legénységnek. Tudta, hogy a cápák felfalják a
halottakat, az élők vergődése és a vér pedig újabb ragadozókat csal majd ide. Egy powri
sem mer a víz alá menni, hogy kioldozza a hálóból a hajócsavart.
Ezen felül - bár ezt sem Adjonas, sem a tengerészek nem tudták - a sodródó hordóhajó
veszedelmesen emlékeztetett egy sebsült cethalra az izgatott cápák szemében.
A hordóhajó csapóajtaján ömlött befelé a víz, s a vízi alkotmány lassan eltűnt a hullámok
alatt.

A Szélfutáron nem csillapodott az izgalom, amíg messze maguk mögött nem hagyták a
powrikat. A szerzetesekből a harc hősei lettek, de Avelyn éppoly gyakran hallotta az
„eszelős”, mint a „bátor” jelzőt is a tengerészek szájából. A hajósok kemény, büszke és
cinikus emberek voltak, s ha Quintallék elismerő hátbaveregetésekre számítottak,
igencsak csalódniuk kellett.
Avelyn és Thagraine Dansally kabinjába vitték a súlyosan sebesült Pellimart. Kiderült,
hogy a lány máshoz is ért, nemcsak a szerelemhez. Hamar ellátta Pellimart, s Avelyn
megnyugodva távozott.
Quintallt Adjonas társaságában találta. A kapitány elgyötört arccal támaszkodott az
árbocnak.
- Powrik - morogta, amikor megjelent Avelyn. - Több a véressapkás a Mirianon, mint
bármikor. Úgy tűnik, elszaporodtak a Julianta-szigeteken, és kirajzottak. Egyre
gyakoribbak és céltudatosabbak a támadásaik.
Quintall a vállát vonogatta. - Hogy van Pellimar? - kérdezte Avelyntől.
Avelyn felsóhajtott. - Vagy megmarad, vagy nem.
Quintall bólintott, aztán hirtelen támadásba lendült: ütése állon találta Avelynt, aki
azonnal összerogyott. - Hogy merészelted? - üvöltött rá Quintall.
A tengerészek mindenhonnan odanéztek. Adjonas hitetlenkedve meredt Quintallra.
Avelyn feltápászkodott. Nem értette a dolgot.
- Te vagy a kiválasztott Előkészítő - szidta Quintall. - Mégis kockára tetted az életed,
hogy megmentsd Pellimart.
- Mindnyájan kockára tettük az életünket, amikor kiúsztunk - vitatkozott Avelyn.
- De akkor nem volt más választásunk - vágott vissza Quintall olyan dühösen, hogy
szinte fröcsögött. - De amikor megszűnt a hajót fenyegető veszély, te akkor is
visszafordultál a veszedelmes vizekre.
- Felfalták volna Pellimart!
- Kár lenne, de nem számítana.
Avelyn visszanyelte válaszát, mert tudta, hogy hiábavaló lenne a vita. Sosem tudott
volna elképzelni ilyen mértékű fanatizmust, főleg nem Quintall részéről. - Nem hagyhattam
ott sem őt, sem téged.
Quintall Avelyn lába elé köpött. - Én nem kértem a segítségedet, és nem is fogadtam
volna el. Az út megtisztult, a hajót fenyegető veszély elmúlt. Vissza kellett volna jönnöd a
fedélzetre. Micsoda pazarlás lett volna, ha még te is ottveszel!
Avelyn nem válaszolt. Cáfolhatatlan volt az érvelés. Bólintott, habár szíve mélyén tudta,
hogy hasonló helyzetben megint ugyanezt tenné.
- Nem tudhatjuk, hogy valóban tiszta-e az út Pimaninicuit felé - suttogta Adjonas.
- Pellimarnak így sem vesszük hasznát - felelte Quintall. - Ha életben marad, akkor is
napokig az ágyat fogja nyomni.
Avelyn szemügyre vette Quintallt. A küldetés mindenekfelett való - ezzel Avelyn
egyetértett, és szívesen feláldozta volna saját életét az út sikeréért. De hogy mást hagyjon
meghalni...
Avelyn megcsóválta a fejét, de szerencsére Quintallék nem vették észre. Nem, gondolta
a fiatal szerzetes, ezt nem teheti meg, és nem is fogja megtenni.
- Ne felejtsd el, amit mondtam - figyelmeztette sötéten Quintall.
- Megyek Pellimarhoz - felelte Avelyn. - Dansally ellátja a sebeit.
- Ki? - kérdezte Quintall.
Avelyn elmosolyodott. Nem volt meglepve.

Pellimar állapota a múló napokkal nem sokat javult. Az idő forró és napos maradt, de
nem láttak újabb hordóhajót.
Talán az unalom, a meleg, az ízetlen étel tette, de a legénység egyre nyugtalanabb, sőt,
ingerlékenyebb lett. Avelyn nemegyszer hallotta Bunkust és Adjonast ordítozni
egymással, s ha a fedélzetre lépett, gyűlölködő pillantásokat érzett a hátában. A
tengerészek a szerzeteseket okolták megpróbáltatásaikért, az egész útért. Quintall
figyelmeztette erre a többieket, s Adjonas is szólt Quintallnak. A Szélfutár jobbára part
mentén hajózott. Ritkán merészkedett ki a nyílt óceánra, hisz a pletykák szerint nem volt
ritka eset, hogy a hajósok, ettől az eszüket vesztették. Találtak teljesen ép és sértetlen
hajókat kihaltan, legénység nélkül. Egyesek szellemeket emlegettek, vagy a mély tenger
szörnyetegeit, a józanabb, tapasztalt tengerészek azonban a félelemnek és a
gyanakvásnak tulajdonították mindezt, a hosszú, üres napoknak, az érzésnek, hogy a
tenger sosem ér véget, és hajóznak, egyre. hajóznak majd, amíg elfogy az élelem és a
víz.
A dolgok a hatodik hétre annyira elmérgesedtek, hogy Adjonas, Avelyn nagy bánatára,
hozzáférhetővé tette Dansally szolgáltatásait a legénység egyszerű tagjai számára is.
Valahányszor Avelyn egy újabb szurtos tengerészt látott bemenni Dansally ajtaján,
összeszorult a szíve, és beharapta az ajkát.
A lány állta a sarat, elfogadta sorsát, de a sok munka mellett kevesebb ideje maradt arra,
hogy Avelynnel beszélgessen, pedig neki is, a szerzetesnek is nagy szüksége lett volna
erre.
A legénység egyre komorabb hangulatát azonban ez az intézkedés sem tudta javítani. A
helyzet egy különösen forró és párás reggelen jutott ijesztő fordulópontra. Quintall
majdnem egy órán keresztül vitatkozott Adjonas kapitánnyal, míg végül a kapitány mintha
beadta volna a derekát, és odahívta Bunkust.
További ordítozás következett, főleg Quintall részéről, és amikor Smelay megint csak
ellenkezett, a szerzetes elkapta a nyakát, s felemelte a fedélzetről.
Avelyn és Thagraine odasiettek. Thagraine közölte, hogy az egész legénység őket
figyeli.
- Ez is csak engem igazol, kapitány - morogta Quintall, és enyhén megrázta Smealyt. - Ő
szítja az elégedetlenséget. A cápák elé kell vetni.
Adjonas higgadtan Quintall karjára tette a kezét, és lassan lenyomta. Smelay köhécselve
húzódott el, és előre sejthető módon a legénységhez fordult segítségért.
- Bátorítsd csak őket egy szóval is - fenyegetőzött Quintall -, és velem meg a társaimmal
gyűlik meg a bajod. Összetörjük a csontjaidat, Bunkus Smelay, és úgy dobunk a tengerbe.
Vajon meddig tudnál a víz színén maradni, hogy a hajó visszaforduljon érted?
Smealy elsápadt. - Nagyon messzire jöttünk ki - motyogta szinte vinnyogva. - Túl
messzire!
- De a sziget... - kezdte Adjonas.
Smealy vicsorogva fojtotta belé a szót. - Nincs semmiféle sziget! - ordította, s a
legénység helyeslően morgott.
Adjonas aggodalmas pillantást vetett Quintallra. Még legalább egy hónapnyi út állt
előttük, s a kapitány nem volt biztos benne, hogy a legénység bírni fogja türelemmel.
Gondosan válogatott emberek voltak, a zömük majdnem tíz éve hajózott együtt
Adjonasszal, de az idegeikre ment a szárazföld hetek óta tartó hiánya.
- Három hónap! - kiáltott fel hirtelen a kapitány. - Mielőtt elindultunk Jacinthából,
megmondtam, hogy három hónap kell, amíg elérjük úti célunkat. Még két hónap sem telt
el azóta, hogy elindultunk. Gyávák lennétek? Nincs bennetek becsület?
Ez egy kicsit meghátrálásra késztette az embereket, de azért morogtak tovább.
- Ami pedig téged illet - fordult a kapitány a meghátráló Smealyhez -, téged teszlek
felelőssé a legénység minden tettéért.
Smelay nem pislogott, és nem is merte levenni a szemét a veszedelmes szerzetesekről,
amíg jócskán el nem távolodott tőlük.

- Csak nehezíteni fogja a dolgot, ha nem találjuk meg egyből Pimaninicuitot -


figyelmeztette halkan a szerzeteseket Adjonas.
Quintall jeges pillantást vetett rá.
- De jó úton járunk, és tartjuk az ídőt - nyugtatta meg őt a kapitány. - Legalábbis a
térképeim szerint.
- Márpedig azok mérföldre pontosak - morogta válaszul Quintall.

És valóban így volt. Négy és fél feszült hét elteltével az őrszem egyszer csak elkiáltotta
magát: - Föld előttünk!
Mindenki az elülső korláthoz sietett, s a szürke derengés hamarosan anyagszerűbb lett:
egy sziget kétségtelen körvonala. A szürke szín csakhamar zöldes árnyalatú lett, ahogy
közelítettek. A földet buja növényzet borította.
- Becsléseim szerint majdnem egy hetünk van tartalékban - mondta Adjonas a négy
szerzetesnek -, mert Pellimar, bár még mindig gyenge volt, de már feljött a fedélzetre. -
Szálljunk partra és derítsük fel...
- Nem! - csattant fel Quintall, mindenki legnagyobb elképedésére. - Ha bárki más
Pimaninicuit földjére lép, lemondhat az életéről.
Különös kijelentés volt ez, mely annyira meglepte Avelynt, hogy szinte észre sem vette:
Quintall nyíltan kimondta a sziget nevét,
Adjonast is készületlenül érte a figyelmeztetés, s nem is örült neki. A legénység régóta
volt hajón, az enteli kiszállás kivételével. Veszedelmesnek ígérkezett visszatartani őket a
hívogató, termékeny szárazföldtől.
Quintall azonban nem engedett. - Közelről hajózzuk körbe a szigetet, hogy megnézzük,
hol tegyük partra az Előkészítőket, aztán menjünk vissza a mélyebb vizekre - utasította a
kapitányt. - Öt nap múlva jövünk vissza.
Adjonas tudta, hogy kritikus pillanathoz érkeztek. Egyáltalán nem értett egyet Quintallal,
de most, hogy már látták a szigetet, az apáttal kötött megállapodása értelmében hagynia
kellett, hogy a szerzetes átvegye a parancsnokságot. Elvégre ez volt az egész út célja, s
Markwart apát nem csinált titkot abból, hogy mennyire tartja fontosnak Adjonas szerepét
az egész ügyben. A nyílt tengeren ő a kapitány, de Pimaninicuitná1 már azt kell tennie,
amit mondanak neki, különben elvész a tisztes fizetség.
És ez még nem minden...
Így hát körbehajózták a szigetet, kiválasztottak egy ígéretes lagúnát, azután visszatértek
a mélyebb vizekre, hogy ott töltsék el az út talán leghosszabb és legnehezebb öt napját.
Avelyn minden idejét imával és meditációval töltötte, mentálisan felkészülve az előtte álló
feladatra. Szeretett volna bemenni Dansallyhez, hogy megossza vele félelmeit, aggályait,
de ellenállt a csábításnak. Ezt a harcot egyedül kell megvívnia.
Végül az ötödik napon ő és Thagraine csomagjukkal együtt lemásztak a hajó oldala
mellett csüngő kötélen a csónakba. Pimaninicuit ott sötétlett előttük.
- Jó messzire ki kell mennünk, mielőtt a hullás megkezdődik - magyarázta nekik Quintall
-, mert a kövek állítólag komoly károkat tudnak okozni. Ha vége, majd visszajövünk.
Hirtelen kiáltás vetett véget a beszélgetésnek. A szerzetesek és a kapitány megfordultak,
és látták, hogy az egyik matróz - egy alig tizenhét éves fiú, akit már nagyon megviselt a
tenger - a vízbe ugrott, s úszni kezdett a part felé.
- Smealy mester! - dörögte Adjonas, s kemény pillantást vetett a hajósokra. - Íjászokat a
korláthoz!
- Hagyd csak - szólt Quintall, Adjonas legnagyobb meglepetésére. A szerzetes tudta,
hogy ha most lelőnék a fiút, az biztos zendüléshez vezetne. - Menjen! - folytatta
hangosabban. - Mivel a sziget mellett döntött, kétszeresen is nehéz munkája lesz. -
Odasúgott valamit Thagraíne-nek, de Avelyn sejtette, hogy szavainak bármi köze is lenne
a munkához.
Avelyn és Thagraine hamarosan evezni kezdett, a hajó pedig vitorlát bontott, és indult a
mély vizek biztonsága felé. Quintall elkezdett mindenfélét összehordani az ostoba fiút
fenyegető veszélyekről, és arról, hogy csak a szerzetesek képesek arra, hogy
ellenálljanak a zápor tombolásának. - Nem fog élve visszakerülni a hajóra - mondta a
tengerészeknek, hogy felkészítse őket a közelgő csapásra.
Thagraine már rohant is, alighogy kikötöttek. A vízen elhaladtak a zendülő mellett, s
Thagraine jól az eszébe véste az úszó ember sebességét és irányát.
Avelyn társa után kiáltott, de Thagraine csak odaszólt neki, hogy helyezze biztonságba a
csónakot, és vissza se nézett.

Avelynnek összeszorult a gyomra. Védett helyre húzta a csónakot, megtöltötte vízzel, és


rögzítette a sekély tengerfenékhez.
Thagraine hamarosan visszatért.
Avelyn megborzongott, mikor látta, hogy társa egyedül van. Tudta, milyen utasításokat
adott neki Quintall.
- Bőven van ennivaló - jegyezte meg örömmel Thagraine, remegve az izgalomtól. - De
keresnünk kell egy barlangot.
Avelyn nem szólt egy szót sem, csak követte, és imádkozott a fiatal tengerész lelkéért.
A következő két napot a sziget egyetlen hegyének egyik barlangjában kuporogva
töltötték, amely a partra és a tengerre nézett. Ez a két nap úgyszólván elviselhetetlennek
tűnt. Thagraine nem bírt magával: járkált, motyogott magában.
Avelyn megértette társa feszültségét, s azt is tudta, hogy ez még sokba kerülhet nekik,
ha megjön a zápor. - Megölted a fiút - suttogta halkan, ügyelve rá, hogy kijelentése ne
tűnjön vádnak.
Thagraine megtorpant. - Az, aki Pimaninicuitra lép, lemond az életéről - felelte.
Avelyn egy szót sem hitt ebből. Tudta, hogy Thagraine volt Quintall gyilkos eszköze.
- Honnan fogják tudni, hogy végeztünk? - kérdezte hirtelen Thagraine vadul. - Honnan
fogják tudni egyáltalán, hogy hullanak a kövek, ha olyan messzire mentek?
Avelyn szemügyre vette. Szerette volna egy kicsit beszéltetni Thagraine-t a matrózról,
hogy társa kissé megnyugodjon, legalábbis egy időre, és a feladatra tudjon koncentrálni.
De nem járt sikerrel, sőt, épp az ellenkező hatást érte el: Thagraine még vadabbul járkált,
s már a kezével is csapkodott.
Számításaik szerint már el kellett volna kezdődnie a hullásnak. A barlang szájából
figyeltek: keresték a jeleket.
- Igaz ez az egész egyáltalán? - kérdezgette percenként Thagraine. - Van valaki, aki
valaha is tanúja volt?
- A régi feljegyzések nem hazudnak - felelte hittel Avelyn.
- Honnan tudod? - robbant ki Thagraine. - Hol vannak a kövek? Hol a csoda? - Zihálva
hallgatott el. - Hét nemzedék! - kiáltotta. - És mi egy hetet hagytunk rá. Milyen ostobaság
ez? Mi van, ha az apátság számításai akár csak egy hónappal, vagy egy évvel
elcsúsztak... nekünk pedig egész végig itt kell kuporognunk?
- Nyugodj meg, Thagraine - morogta Avelyn. - Higgy az apátban és Istenben!
- A pokolba Markwart apáttal! - ordította Thagraine. - Isten? - köpött megvetően. - Ugyan
mit tud Isten, ha egy ijedt gyerek halálát követeli?
Hát erről van szó, gondolta Avelyn, bűntudat. Meg akarta fogni társa kezét, hogy
megnyugtassa és vigaszt nyújtson neki, de Thagraine eltolta magától, és kirohant a
bozótba.
- Ne menj ki! - kiáltotta Avelyn, de megtorpant, mielőtt kiment volna a barlangból a
szerzetes után. Azonnal elveszítette szem elől Thagraine-t. A szerzetes eltűnt a sűrű
aljnövényzetben, s feltehetőleg a nyílt partszakasz felé tartott. Avelyn követni akarta, de
amint maga mögött hagyta a barlangot, valami belső hang megállásra késztette.
Visszanézett a nyílásra, aztán előre a vízre. észrevette, hogy az ég különös színt öltött,
olyan bíbor-rózsaszínt, amilyet csak alkonyatkor vagy hajnalban lehet látni a megfelelő
égtáj fólött. A nap viszont még több órányi útra volt a nyugati láthatártól.
- A pokolba - morogta Avelyn, s minden erejével sietett vissza a barlangba. Odafentről
látta Thagraine-t, aki vadul rohan a parton, s enyhe hullámzást vett észre a vízen.
Avelyn lehunyta a szemét és imádkozott.

- Hol vagy, átkozott Isten? - kiáltozta Thagraine a parti homokban botorkálva. - Mennyit
követelsz még a híveidtől? Milyen hazugságokat mondasz még?
Ekkor hirtelen megtorpant: meghallotta a víz csobbanásait.
A karjához kapott. Kiserkedt a vére. Apró, füstszínű kristályt pillantott meg a homokban.
Thagraine szeme elkerekedett: mintha Isten maga válaszolt volna a kérdéseire.
Megfordult és teljes erőből rohanni kezdett a barlang felé, Avelyn nevét kiáltozva.

Avelyn nem tudta elviselni a látványt, de nem volt képes elfordulni sem. Tüzes kövek
húztak el a barlang bejárata előtt, lyukakat ütve a növények levelein. A zápor kezdetben
gyenge volt, de aztán sűrűn kezdett kopogni a sziget földjén.
Avelyn a fergetegen keresztül végig a saját nevét hallotta. Kikukkantott, és Thagraine-t
pillantotta meg a növények közt. A szerzetes annyi találattól vérzett, hogy egész teste
egyetlen roppant sebnek tűnt. Szánalmasan, karját a barlang felé nyújtva botorkált előre.
Avelyn maga alá húzta a lábát. Tudta, hogy ostobaság kimennie, de nem tehetett mást.
Sikerülni fog, gondolta komoran. Be tudja hozni Tahgraine-t. Próbált nem gondolni arra,
hogy mi lesz ezután, amikor választania kell Thagraine ápolása és a kövek előkészítése
között, hisz csak rövid idő állt rendelkezésére ahhoz, hogy rögzítse a kövek mágiáját.
De ezen még ráér később gondolkozni. Thagraine már csak húsz lépésnyire volt, amikor
Avelyn elindult.
Egy sötét foltot vett észre a magasban, és valamiképp pontosan érezte, merre tart.
Thagraine észrevette őt, és reménykedő, szánalmas mosoly ragyogott fel az arcán.
A kő úgy csapott le rá, mint egy célzott nyílvessző, s tarkójába csapódva a földre
terítette.
Avelyn visszaugrott a barlangba, és imádkozott.
A következő órában erősödött a zápor. Szél és kőeső ostromolta a szigetet, s Avelyn
attól tartott, hogy ráomlik a barlang.
De aztán a vihar épp oly hamar véget is ért, mint ahogy elkezdődött.
Avelyn félve, mégis eltökélten lépett ki a barlangból. Egyenesen Thagraine véres
masszává torzult testéhez sietett. Meg akarta fordítani, de aztán meglátta a halálos sebet
a tarkón, s a földre fröccsent agyvelőt.
Ezután Thagraine gyilkosa, egy kékesbíbor ametiszt vonta magára a figyelmét.
Óvatosan, áhítattal nyúlt érte, és kihúzta a sebből. Érezte a kőben lüktető erőt, melyhez
foghatót még sosem tapasztalt. Ez a kő értékesebb a kolostor bármely kincsénél! És
milyen hatalmas! Avelynnek nagy volt a keze, de még szétterpesztett ujjaival sem tudta
átfogni az ametisztet.
Munkához látott. Kirekesztette agyából Thagraine és a halott matróz gondolatát, és nagy
lendülettel vetette magát a feladatba, amire évek óta készült. Először az ametisztet
készítette elő: bekente különleges olajokkal, s valamennyit saját energiájából is átadott a
kőnek, ima és érintés révén.
Aztán továbbment, s ösztöneire hagyatkozva kereste a legerősebb köveket. Sok drágakő
semmiféle mágikus energiával nem rendelkezett, s Avelyn hamar rájött, hogy ezek
korábbi hullásokból maradtak itt. A mostani zápor hozta felszínre őket. Következőnek egy
tojásnagyságú hematitot választott, majd egy apró, de hibátlan rubintot.
És haladt egyre tovább. Csak az általa kiválasztott és kezelt kövek őrizték meg erejüket:
a többi kimerült és ottmaradt a szigeten, a föld és a lassan újra kinövő aljnövényzet alá
temetődve.
Már késő éjszaka volt, amikor Avelyn kimerülve elterült a parti homokon. Kora délelőtt
lett, mire felébredt, iszákjában értékes zsákmányával. Csak most látta, milyen drámai
változáson ment keresztül Pimaninicuit. A sziget már nem volt buja és hívogató: puszta
sziklák fehérlettek a feltúrt, fekete föld fölött.
Nagy nehezen kiemelte és vízre tolta a csónakot. Arra gondolt, hogy megrakja
gyümölccsel vagy valami egyéb finomsággal, de aztán az általános pusztulásra tekintve
eszébe jutott, hogy elkésett. Szinte nevetnie kellett, amikor arra gondolt, hogy micsoda
abszurd, hasznavehetetlen kincs hever körülötte. Egy óra leforgása alatt annyi mágiátlan
drágakövet gyűjthetett volna, hogy fényűző palotát építhetett volna rajta Ursalban. Egy
nap alatt nagyobb vagyonra tehetett volna szert, mint bárki Medvehoncban, vagy talán az
egész világon, beleértve Behren mesésen gazdag törzsfőit is. A parancsai azonban
világosak és szigorúak voltak: csak a mágiával rendelkező, kezelt köveket hozhatja el a
szigetről. Ha többet hoz el, azzal Istent magát sérti meg. A zápor ajándéka csak két
szerzetesnek szól, s ők csak azt vihetik el, amit elő is készítenek. Egy rubinnal, egy
füstkvarccal se többet.
Így hát Avelyn leült a partra, és várta a Szélfutárt.
Másnap volt, mikor megpillantotta a vitorlákat. Gépiesen, túl minden érzelmen, beült a
csónakba és ellökte a parttól. Csak ekkor jutott eszébe, hogy el kéne hoznia Thagraine
holttestét is, de végül másképp határozott.
Mi is lehetne ennél méltóbb nyughely egy Abellita szerzetes számára?

19. fejezet

S legyen kimondva az igazság

Alig vette észre a napok, hetek múlását, annyira elmerült Isten ajándékának
kincsestárában. Míg Adjonas a hajóval és a legénységgel törődött, a három megmaradt
szerzetes - Pellimar is, aki rohamosan gyógyult - a kövekkel dolgozott. Pellimarnak
azonban elszakadtak a bal vállizmai, így a bal karja gyakorlatilag használhatatlanul
csüngött alá, a javulás reménye nélkül.
A visszaúton nem találkoztak powrikkal, de Avelyn amúgy sem aggódott. Ő a többieknél
is jobban érezte a lüktető erőt egyes kövekben. Ha felbukkan egy hordóhajó, Avelyn tudta,
hogy a tucatnyi kő bármelyikével könnyedén elpusztíthatja.
A legcsodálatosabbnak a hatalmas ametiszt tűnt, számtalan kristálytűjével. Az alja
majdnem teljesen lapos volt, s az asztalra helyezve+különös bíbor bokorra hasonlított,
különféle szögekben szétálló ágakkal. Avelyn nem tudott rájönni mágiája természetére,
csak arra, hogy hatalmas erő lakozik benne.
Némelyik követ, mint például a hematitot is, apró rázóedénybe tették, ahol órákon
keresztül forgatták őket, hogy simára csiszolódjanak. Másokat olajjal kezeltek napokig,
hogy a mágia bennük maradjon. Mindhárom szerzetes tudta, mit kell tenniük, s a köveket
is ismerték, az ametiszt kivételével.
Nem tudták lecsiszolni, mert túl nagy volt a rázóedényhez, de az olajjal sem nagyon
bírtak hozzáférni. Avelyn személyesen vette kézbe ezt a munkát, és imával, nem pedig
megfogható eszközökkel ápolta a követ. Úgy érezte, mintha mindig önmaga egy kis részét
adná át, de ez elfogadható volt számára, mintha Istennel válna eggyé.
A szerzetesek közt nem sokszor került szóba szegény Thagraine - imádkoztak érte, s
magukban végső nyugalomra helyezték -, a morgolódó legénység viszont annál többet
suttogott a szegény Taddy Swayről, a fiúról, aki nem tért vissza a szigetről. Avelyn vádló,
perzselő tekintetek kereszttüzében érezte magát, valahányszor kilépett a fedélzetre.
A suttogásból nyílt beszéd lett a múló napok unalmában és forróságában, a nyílt beszéd
pedig vádló kiáltásokat szült. Sem Avelyn, sem Pellimar, de főként Quintall nem volt
meglepve, amikor egy reggel Adjonas kapitány odament hozzájuk, és fokozódó zendülési
hangulatról számolt be.
- A köveket akarják - kezdte Adjonas. - De legalábbis egy részüket, cserébe Taddy Sway
életéért.
- Fogalmuk sincs a kövek erejéről - morogta Quintall.
- De azt tudják, mit ér egy rubin vagy egy smaragd - közölte Adjonas. - Akár mágia nélkül
is.
Avelyn beharapta az ajkát; eszébe jutott a parton heverő töméntelen értéktelen kő.
- A legénység busás fizetséget kap ezért az útért - emlékeztette Quintall a kapitányt.
- Külön kárpótlást akarnak elvesztett társukért - felelte Adjonas.
- Tisztában voltak a kockázatokkal.
- Azt hiszed? - kérdezte őszintén a kapitány. - Vajon sejthették, hogy a négy ember,
akiket szállítanak, ellenük fordul?
Quintall felállt és a kapitány elé lépett. Még fenyegetőbbnek látszott így, mert a
kapitánynak görnyedeznie kellett a fedélközben, ő viszont teljes magasságában
kihúzhatta magát.
- Én csak az ő érzéseiket tolmácsolom - magyarázta a kapitány, és egy lépést sem
hátrált. - Meg kell hallgatnod őket. Még három hónapnyira vagyunk St.-Mere-Abelle-től.
Quintall körülnézett az apró kabinban, s összehúzott szemmel töprengett következő
lépésükön. - Még ma véget kell vetnünk ennek - jelentette ki. Avelyn ágyához lépett, és
kivett egy sárgásbarna, háromcsíkos követ - egy tigrismancsot - a rázóedényből.
Elindult a fedélzetre, nyomában két társával. Quintall testtartásában volt valami, ami
figyelmeztette a legénységet arra, hogy fontos dolog van készülőben. Az emberek a
szerzetesek köré gyűltek, élükön Bunkus Smealyvel.
- Nem kaptok semmiféle kárpótlást Taddy Swayért - mondta sötéten Quintall. - Ő maga
mondott le az életéről, amikor kiúszott a szigetre.
- Te ölted meg! - kiáltotta valaki.
Én itt voltam a hajón - emlékeztette Quintall.
- Úgy értem, hogy te meg a társaid! - makacskodott a tengerész.
Quintall nem tagadta, de nem is ismerte be a vádat. - A szigetre csak két ember
léphetett, s még közülük sem tért vissza az egyik, pedig évek óta erre készült.
Bunkus Smealy hátrafordult, s csendre intette a morgolódó embereket. - Mi úgy
gondoljuk, hogy az adósaink vagytok - fordult Quintallhoz. - Fenyegetően az övébe
akasztotta hüvelykujját.
Quintall végigmérte. Látta, hogy Smealy a főkolompos, a szervező, az új kapitány-jelölt.
- Adjonas kapitány ezt nem így gondolja - szította tovább a zendülést Quintall.
Smealy gonoszul a kapitányra vigyorgott. - Nem is rá tartozik.
- A zendülés büntetése... - kezdte Adjonas, de Smealy beléfojtotta a szót.
- Ismerjük a szabályokat - jelentette ki nagy hangon. - De azt is tudjuk, hogy csak azt
lehet felakasztani, akit elkapnak. Behren közelebb van, mint Medvehonc, és ott nemigen
kérdezősködnek.
Smealy végre kijátszotta a kártyáit, és eljött az idő, hogy Quintall lecsapjon rá. A fickó
szeme elkerekedett, amikor mély hangú morgás tört elő Quintall torkából, és az elsőtiszt
látta, hogy a szerzetes karja nem emberi kézben, hanem hatalmas tigrismancsban
végződik!
- Micsoda? - hebegte Smealy, de Quintall tigrismancsa a nyakától a hasáig végigszántott
rajta.
A döbbent emberek hátrébb húzódtak.
- Megöl - suttogta Smealy, és mintegy igazolva saját szavát, véresen rogyott össze.
Quintall tigrisüvöltésébe beleremegtek a tengerészek. - Halljátok szavam! - dörögte. -
Nézzétek a hallott Bunkus Smealyt, és látni fogjátok azoknak a sorsát, akik felszólalnak
Adjonas kapitány vagy a St.-Mere-Abelle apátság szerzetesei ellen!
Az emberek arckifejezését látva Avelyn valószínűtlennek tartotta, hogy bárki is
zendüléssel próbálkozna az út további részében.
A három szerzetes szó nélkül ment vissza a kabinjukba, s egész nap nem is beszéltek
egymással. Avelyn próbálta távol tartani vádló tekintetét Quintalltól. Csak úgy kavarogtak
benne a gondolatok. Alaposan megismerte Bunkus Smealyt az elmúlt hónapok alatt, s bár
nem kedvelte túlságosan, most mégis hiányérzete támadt.
Mélységesen megrázta az a hidegvér és érzéketlenség, amivel Quintall kioltotta egy
emberi lény életét. Avelyn úgy érezte, hogy ez méltatlan az abellita egyházhoz, de Taddy
Sway, majd Bunkus Smealy szakértő kivégzése után kezdte gyanítani, hogy Quintall a
mesterek utasítása szerint cselekszik. A küldetés létfontosságú, hét nemzedéknyi időszak
legértékesebb pillanata. A szerzetesek, ha kell, az életüket adják érte. De hogy
könyörtelenül gyilkoljanak...
Csak másnap mert a serényen dolgozó Quintallra pillantani. Emlékezett rá, hogy milyen
érzelmi terhet jelentett Thagraine-nak a gyilkolás. Quintallon azonban ennek semmi
nyoma sem látszott. A szerzetes úgy ölte meg Bunkus Smealyt, ahogy megfojtotta a
powrit: tekintet nélkül arra, hogy ezúttal emberi lénnyel volt dolga, nem gonosz törpével.
Avelyn megborzongott. Tudta, hogy ha visszatérnek az apátságba, és elmesélik
történetüket, a mesterek, de még az apát is csak helyeslően bólogat majd Quintall brutális
tettére.
Avelyn felfogta a „magasabb cél” fontosságát, ami valóban mentség lehet, de ezt már
nem tartotta igazságosnak, márpedig az igazság elvileg az abellita egyház fő talpkövei
közé tartozik.
Avelyn testvér, aki nemrég élte át a legszentebb eseményt, élete legmélyebb vallási
élményét, úgy érezte, hogy itt valami nincs rendjén.

Az évszak Parvespers hónapjába, az ősz végébe fordult, amikor a Szélfutár megkerülte


a Sáskaláb északkeleti végét, elhaladt Pireth Tulme mellett, majd betért Korona öblébe.
Hideg szelek fújtak. Éjszaka olajlámpások és gyertyák köré húzódva bújtak össze, hogy
ne fázzanak, de a hangulat egyre javult. Már eszükbe sem jutott Taddy Sway vagy
Bunkus Smealy, hisz küszöbön állt az út vége, s a jutalom.
- A kolostorban maradsz? - kérdezte Dansally Avelynt az egyik hideg reggelen. Ismét
nem láttak szárazföldet, mert a hajó átvágott az öblön a kolostor felé.
Avelyn csodálkozó arccal fogadta a kérdést. - Természetesen.
Dansally sokatmondóan rántott egyet a vállán. Avelyn rádöbbent, hogy a lány maga
mellett akarja tartani. - Te itt hagyod a hajót? - kérdezte váratlanul.
- Talán - felelte Dansally. - Háromszor kötünk ki a kolostor és Palmaris között, ahol
Adjonas lehorgonyoz télire.
- Nekem muszáj... - kezdte Avelyn. - Úgy értem, nincs választási lehetőségem. Az apát
teljes beszámolót akar, és a kövekkel is sokat kell még dolgozni...
A lány szelíden elhallgattatta, s szeme furcsán, lágyan csillogott.
- Lehet, hogy akkor én látogatlak meg téged – suttogta halkan. - Lehetséges ez?
Avelyn döbbenten, némán bólintott.
- Nem zavarlak majd? A fiú élénken rázta a fejét. - Jojonah mester a barátom - mondta. -
Ő talán talál neked munkát.
- Nekem, egy kolostorban? - hitetlenkedett a lány.
- Másfajta munkát - nevetett Avelyn, palástolva nyugtalanságát. A Bien deLouisáról
hallott történetek suhantak átaz agyán. - De vajon Adjonas kapitány elenged? – terelte
másra a szót.
- A szerződésem a szigetig és vissza szólt - felelte a lány. - Nemsokára megérkezünk.
Palmaris után Adjonasnak semmi köze hozzám. Megkapom a kialkudott pénzem, plusz
még azt, ami a legénység miatt jár, és eltűnök.
- Tényleg eljönnél az apátságba? - kérdezte Avelyn reménykedőbben, mint akarta.
Dansally szélesen elmosolyodott. - Meglehet - felelte. - De először tegyél meg nekem
valamit. - Odahajolt Avelynhez, és az ajkára szorította a száját. Avelyn ösztönösen,
félénken hátrahúzódott. Kezdeti tétovázása azonban csak erősítette eltökéltségét. Az ő
kapcsolata Dansallyval különleges volt, egészen más, mint a testi kapcsolat. A teste
akarta, amit a lány kínált, de ha most enged, azzal tönkreteszi ezt a különleges köteléket,
s a többiek szintjére alacsonyítja kettejük viszonyát.
- Ne húzódj el - kérte a lány. - Most ne.
- Inkább idehozom neked Quintallt - mondta Avelyn keserű éllel.
Dansally pofon ütötte. Avélyn valami sértőt akart mondani válaszul, de mire felocsúdott,
látta, hogy a lány az ágyra borulva zokog.
- Én... én nem akartam... - hebegte Avelyn, s nyomorultul érezte magát, amiért
megbántotta drága Dansallyját.
- Szóval szajhának tartasz - zokogta a lány. - Hát, az is vagyok.
- Nem - felelte Avelyn, és Dansally vállára tette a kezét.
- Pedig szüzebb vagyok, mint gondolnád! - vetette fel a fejét büszkén a lány, s
szembenézett Avelynnel. - A testem dolgozik, ez igaz, de a szívem sosincs ott. Soha! Még
akkor sem volt, amikor a férjemmel csináltam... talán ezért is dobott ki!
Az a gondolat, hogy Dansally sohasem szeretett, megdöbbentette Avelynt. Bár teljesen
tapasztalatlan volt a testi szerelemben, pontosan értette, miről beszél a lány.
És hitt neki.
Nem válaszolt, csak előrehajolt, és csókra nyújtotta a száját.
Avelyn testvér aznap sokat megtanult a szerelemről, s átélte a test és lélek egységét,
jóval mélyebben, mint a délelőtti edzéseken.
Csakúgy, mint Dansally.

A Szélfutárt nem fogadták nagy lelkesedéssel a kolostorban: mindössze egy maroknyi


szerzetes jött eléjük, soraikban Jojonah-val és Sihertonnal. Néhány fiatalabb szerzetes
súlyos ládákat cipelt föl a fedélzetre. Időközben hosszabb mólót építettek, hogy a hajó ki
tudjon kötni.
A legénység lecsillapítása kedvéért Adjonas azonnal kinyittatta a ládákat. Szemük-szájuk
elállt a látványtól!
Avelyn is elképedve meredt a rengeteg aranyra, drágakőre, ékszerre. Ekkora kincset
még sosem látott. De valami mást is észrevett a drágaságokon kívül, amikor lecsukták a
ládákat. Nem egészen értette a dolgot, sem a mágikus aurát, ami Siherton mestert
körülvette. A mester egyik kezét a háta mögött tartotta, s Avelyn látta, hogy két követ: egy
gyémántot és egy füstkvarcot morzsolgat.
Avelyn gyanakodott, de volt annyi esze, hogy tartsa a száját. Búcsút vett Adjonastól és a
többiektől - habár senki sem bánta túlságosan a szerzetesek távozását -, és partra szállt.
Dansally jutott eszébe, és remélte, hogy a lány tényleg kiszáll a következő kikötőben,
hogy eljöjjön a kolostorba. Sejtette, hogy így lesz, mert kettejük közt kialakult valami, de
azért kételyek is maradtak benne. Valóban különleges volt ez a találkozás Dansally
számára? Hogyan is mérhetné magát a rengeteg férfihez, akikkel a lánynak életében
dolga volt? Talán nem is csinálta jól, vagy a lány esetleg az apát parancsára hált vele.
Netán fogadást kötöttek, hogy nem tudja őt az ágyába csalni.
Avelyn minden erejével igyekezett elhessegetni magától ezeket a nevetséges
gondolatokat, kételyeket. Mégis tudta, hogy nem nyughat addig, amíg nem látja újra a
lányt.
A kolostor falain belül rendezett fogadás már inkább megfelelt annak, amire az érkezők
számítottak. A kápolnában az egész környék legfinomabb péksüteményei sorakoztak -
fánkok, habos tekercsek, gyümölcskenyerek -, amiket mézsörrel és egy mocsi nevű, igen
ritka és értékes borféleséggel öblítettek le. A kórus boldog dalokat zengett. Az apát a
balkonról figyelt, a szerzetesek és a kolostorszolgák pedig egész éjjel kacagtak, táncoltak
és énekeltek.
Mennyire szerette volna Avelyn, hogy Dansally most mellette legyen! Erről eszébe jutott
az, hogy vajon miért nem hívták meg a hajó népét a mulatságra. A dagályviszonyok miatt
úgysem indulhatnak el éjfél előtt.
Hirtelen megkeseredett szájában az édes sütemény, s összeszorult a szíve. Egy csapat
szerzetes tartott feléje - Pellimarral együtt -, nyilvánvalóan azért, hogy kifaggassák az
útról. Avelyn persze tudta, hogy nem mondhat semmit, amíg be nem számolt az apátnak.
Különben is mással volt elfoglalva. A kövekre gondolt, amelyeket Siherton mesternél
látott a kikötőben: a gyémántra és a füstkvarcra. A gyémánt fényadó tulajdonságait
ismerte, kvarccal azonban még nem volt dolga. Avelyn lehunyta a szemét, és gondolkozni
kezdett.
Hirtelen rémület töltötte el. A gyémánt nem csak fényt ad, de szikrát is! A kvarc pedig
illúzióképet tud létrehozni! A legénységet és a kapitányt becsapták! Avelyn most már
tudta, miért nem hívták meg Adjonast, és felkavarodott a gyomra.
Elsietett a közeledő csoport mellett, odavetett nekik valami kifogást, hogy később majd
beszélnek, és számba vette, kik vannak jelen. Növekvő gyanakvással látta, hogy nincs
mindenki itt: főleg az idősebb, tizedik éves diákok, a leendő mesterek hiányoztak.
Siherton mestert sem látta sehol.
Avelyn kirohant a kápolnából. Léptei ijesztően visszhangoztak a kihalt folyosókon. Nem
tudta, pontosan hány óra lehet, de sejtette, hogy közel az éjfél, vagy tán el is múlt.
Az apátság tenger felőli oldala felé futott, ahol az apró ablakok a vízre tekintettek.
Odaugrott az egyik nyíláshoz, és kétségbeesetten nézett ki az éjszakába.
A félhold fényénél meglátta a Szélfutárt, amint kifut az öböl vizére. - Nem! - lehelte,
amikor meglátta a fedélzeten nyüzsgő alakokat, és a kis tüzet az orrban. A vízen újabb
tüzet pillantott meg.
- Nem! - kiáltott fel.
Újabb tűzgolyó röppent ki az apátságból, s lángba borította a fővitorlát.
A lángoló lövedékek egyre sűrűbben záporoztak a szerencsétlen hajóra. A Szélfutár
hamarosan már csak sodródott, egyenesen az öböl egyik veszedelmes szirtje felé. Avelyn
látta, hogy emberek ugrálnak a vízbe a fedélzetről.
A tengerészek kiáltozását feléje hozta. a víz. Avelyn tudta, hogy a mulatozó szerzetesek
mit sem hallanak ebből. Tehetetlenül, reménytelenül figyelte, ahogy a hajó, ami nyolc
hónapig az otthona volt, széthullik a zátonyon, miközben újabb tűzgolyók csapódnak bele.
Avelyn arcán könnyek gör, dültek le, s Dansally nevét motyogta újra meg újra.
A tűzeső percekig folytatódott még. Avelyn hallotta a jeges vízben vergődő embereket, s
ok nélkül bár, de remélte, hogy néhányan, köztük Dansally, partot érnek.
De aztán valami még szörnyűbb dolog következett - valami sziszegő, zizzenő hang.
Kékes réteg terült a sötét vízre, szikrát vetve a sziklákon és embereken, a büszke hajó
maradványain. Vékony réteggé nyújtott varázsvillám hallgattatta el végleg a sikolyokat.
De Avelyn fejében tovább szóltak a kétségbeesett hangok.
Újabb lövedékek röppentek ki, habár feladatuk már nyilvánvalóan bevégeztetett. Az öböl
erőteljes áramlásai majd kiviszik a roncsokat a nyílt tengerre. Avelyn és a tettesek
kivételével mindenki azt fogja hinni, hogy szörnyű baleset történt.
- Dansally - lehelte Avelyn. Megroggyant a válla, s kénytelen volt a falnak támaszkodni.
Elhúzódott az ablaktól.
- Nem kellett volna ide jönnöd - szólalt meg mellette Siherton mester.
Avelyn látta, hogy a mester oldalán kövekkel teli iszák lóg, a kezében pedig szürkés
grafitot tart. A grafit a villámlás köve.
Avelyn a falnak roskadt. Azt hitte, hogy Siherton itt helyben elpusztítja, s szinte
reménykedett is ebben. A mester azonban csak kinyújtotta a kezét, megfogta Avelyn
karját, s egy apró, sötét szobába vezette a kolostor egyik félreeső zugában.
Másnap reggel Avelyn Markwart apát szobájában volt, Siherton és Jojonah
társaságában. Avelyn még jobban megdöbbent most, amikor látta, hogy a Szélfutár
elpusztítása nem a brutális Siherton önkényes döntése volt, hanem az apát utasítása,
nyilvánvalóan Jojonah mester tudtával.
- Senki sem ismerheti Pimaninicuit helyét - kezdte Markwart apát.
Ahogy az én halálomról sem fog tudni senki, gondolta Avelyn. A kolostor folyosói kihaltan
kongtak ezen a reggelen: a szerzetesek és a szolgák az előző esti tivornyát aludták ki
éppen.
- Tudod, mi lenne ennek a hatása a világra? - kérdezte hirtelen az apát izgatottan. - Ha
Pimaninicuit közismertté válna, a Gyűrűkövek többé nem lennének biztonságban, s
kisszerű kalmárok, királyok kezében lenne ez a hatalom, amit fel sem tudnak fogni.
Avelyn belátta, hogy a világ biztonsága érdekében titokban kell tartani Pimaninicuit
helyét, ez azonban mit sem enyhített visszatetszésén a hajó elpusztításával és a
legénységmeggyilkolásával kapcsolatban.
Es ott volt Dansally...
- Ezt nem lehetett másként csinálni - mondta tompán az apát.
Avelyn idegesen a férfira pillantott. - Szólhatok, apát uram?
- Természetesen - dőlt hátra székében Markwart. - Beszélj csak szabadon, Avelyn
testvér. Barátok közt vagy.
Avelyn épp hogy csak el nem fintorodott eme abszurd kijelentés hallatán. - A hajón levők
közül mindenki rég meghalt volna a következő hullás idejére - suttogta.
- A tengerészek térképet szoktak készíteni - jegyezte meg szárazon Siherton.
- De miért tennék ezt? - ellenkezett Avelyn. - Nem mennének vele semmire, hét
nemzedék távolából...
- Elfeledkezel a Pimaninicuiton heverő kincsről - szólt közbe az apát. - Elképzelhetetlen
drágakőtömeg ez.
Avelyn erre nem gondolt. Megrázta a fejét. Az út túl veszedelmes, és ha a legénységet
az ígéret szerint megfizetik, nincs okuk újra megkockáztatni a dél-miriani tenger
veszedelmeit.
- Ez volt Isten akarata - közölte határozott hangon Markwart. - Semmiről sem
beszélhetsz, aminek az úton tanúja voltál. Térj most vissza a szobába, amit Siherton
mester kijelölt neked. Büntetésedet még ma elhatározzuk, és közöljük is.
Avelyn gondolatai olyan zavarosan kavarogtak, hogy még tiltakozni sem volt érkezése.
Villámsújtottan botorkált ki. Markwart azonban még egy csapást mért rá, amikor az
ajtóhoz ért.
- Pellimar testvér ma reggel belehalt súlyos sebeibe - jegyezte meg.
Avelyn döbbenten fordult hátra. Pellimar örök életére hordozta volna a forradásokat, de
meggyógyult. Avelyn csak lassan fogta fel a valóságot. Előző este, a mulatságon
Pellimarnak eljárt a szája. Az apát engedélye nélkül még a sziget nevét is tilos volt
kiejteni.
- Kár érte - folytatta Markwart. - Így már csak ti ketten maradtatok Quintallal a négyből,
akik a szigetre mentetek. Sok munka vár rátok.
Avelyn kilépett a folyosóra, és azonnal végighányta a padlót. Félvakon, kábán támolygott
a szobájába.
- Szemmel tartjátok? - kérdezte az apát Sihertont.
- Minden lépését - felelte a mester. - Végig tartottam tőle, hogy így reagál majd.
Jojonah mester szortyintott. - Avelyn egyedül dolgozott Pimaninicuiton, mégis minden
idők legjobb szállítmányát hozta vissza. Hogy is kételkedhetnénk az értékében?
- Én nem kételkedem - ellenkezett Siherton. Csak azon gondolkodom, hogy azok a
tulajdonságok, amelyek Avelynt oly értékessé teszik, mikor válhatnak veszedelmessé.
Jojonah Markwartra pillantott, aki komoran bólogatott. - Sok munka vár rá - mondta a
mestereknek az apát. - Le kell írnia a kalandjait, katalogizálnia kell a köveket, s fel kell
derítenie erejüket, legmélyebb titkaikat. Leginkább az ametisztkristályét. Még sosem
láttam ilyen csodálatos követ, s Avelynnek, az Előkészítőjének van a legnagyobb esélye
arra, hogy felmérje igazi értékét.
- Én talán meg tudnám győzni az érveink helyességéről, mielőtt végez a munkával -
ajánlkozott Jojonah.
- Az remek lenne - felelte Markwart.
Siherton kétkedő pillantást vetett mestertársára. Nem hitt abban, hogy Avelynt, aki
annyira tele van idealizmussal s nevetséges hittel, el lehet téríteni.
Jojonah észrevette a pillantást, és magában egyetértett Sihertonnal, de tudta, hogy meg
kell próbálnia, mert kedvelte az ifjú Avelyn testvért, és tudta, mi lenne a másik lehetőség.
- A nyári napforduló a határidő - szólt az apát. - Addigra döntünk Avelyn Desbris testvér
jövőjéről.
- Vagy arról, hogy ne legyen jövője - morogta Siherton, s hangja nem hagyott kétséget
afelől, hogy melyik megoldás tetszene neki jobban.

Avelynt elzárták szerzetestársaitól az elkövetkező hetekben. Csak Siherton, Jojonah s


néhány más mester tartotta vele a kapcsolatot, meg néhány őr: tizedéves diákok, akik
állandóan a sarkában voltak, és Quintall, akivel együtt dolgoztak a Gyűrűkövek
szobájában.
Avelynt nap mint náp zavaró kérdések gyötörték. Miért kellett megölni a hajósokat?
Markwart apát nem zárhatta volna be egyszerűen őket? Vagy, ha mindig így csinálják,
miért nem állít össze az apátság egy saját legénységet a szerzetesekből, hogy csak
megbízható emberek jussanak el Pimaninicuitra?
Minden logikus érve falba ütközött. Avelyn tudta, hogy semmiféle változást nem tud
elfogadtatni feljebbvalóival és az abellita rend megcsontosodott rendszerével. Így hát
dolgozott, ahogy meghagyták neki. Részletesen papírra vetette kalandjait, tanulmányozta
és katalogizálta az új köveket: típusukat, mágiájukat, erejüket. Valahányszor azonban
engedték, hogy követ vegyen a kezébe, Siherton mester mindig ott volt mellette, kezében
valami erős és gyilkos kővel.
Avelyn most már tudta, mihez tartsa magát, és úgy érezte, mintha a Szélfutár tengerésze
lenne. Az egyetlen vigaszt azok a beszélgetések jelentették számára, amelyeket Jojonah
mesterrel folytatott. Az öreg mesterhez még most is kötődött. Jojonah ugyan állandóan
magyarázgatta neki, miért volt szükség a hajó elleni akcióra, ám Avelyn ezt egyszerűen
nem tudta elfogadni.
Hitt benne, hogy kell lennie valami jobb megoldásnak, s a veszedelem súlyának ellenére
a gyilkosság nem indokolható. 822 nyarának vége felé munkája már befejezéséhez
közeledett, s Avelyn aggodalommal tapasztalta, hogy Jojonah egyre kevesebbet beszél
vele, s arcán szomorú együttérzés tükröződik.
Avelyn először nyugtalan lett, aztán kétségbeesett. Olyannyira, hogy egy nap
észrevétlen elemelt egy követ, egy hematitot. A szerencse a pártját fogta, mert Quintall
véletlenül kisebb robbanást okozott azon a délutánon, s bár senki sem sérült meg és nem
keletkezett komoly kár, a pillanatnyi zűrzavar elegendő volt ahhoz, hogy egy darabig ne
figyeljenek oda rá.
Cellája rejtekén Avelyn belemerült a kőbe. Nem igazán tudta, mit tegyen, azon kívül,
hogy kikémlelje a mestereket s bizonyságot szerezzen sötét sejtelmeire.
Lelke kiszakadt a testéből, áthaladt az ajtó porózus fáján, s elsuhant a mit sem sejtő őrök
mellett. Avelyn érezte a kő késztetését, hogy megszálljon egy testet, de erős volt az
akarata, s ellenállt. Láthatatlanul siklott végig a folyosón, aztán beszüremlett az apát
ajtaján.
Odabent Sihertont és Jojonah-t pillantotta meg az apát társaságában.
- Quintall testvér nagyszájú kántár - jegyezte meg Jojonah.
- De legalább hűséges - vágott vissza Siherton, nyilvánvalóan Avelynre utalva.
- Elég legyen - szólt közbe az apát. - Hogy halad a munka?
- A katalogizálás majdnem kész - felelte Siherton. - Készen állunk a kereskedők
jövetelére.
- És mi van a hatalmas kristállyal?
- Nem találtuk semmiféle gyakorlati hasznát - felelte Siherton. - Avelyn... testvér - tette
hozzá egy szortyintással - meg van győződve róla, hogy tele van mágiával, de fogalmunk
sincs róla, hogyan hozzuk elő belőle és milyen célt szolgál.
- Ostobaság lenne eladni - vélte Jojonah.
- Ha rájövünk a képességeire, annál jobb pénzt hoz - helyeselt az apát.
- Vannak, akik pusztán a rejtélye miatt is boldogan megvennék - vitatkozott Siherton.

Avelyn alig hitt testetlen fülének. Titokban kiárusítják a szent köveket! És ezért kellett
meghalnia Pellimarnak, Thagraine-nak, a legénységnek és Dansallynak! Avelynnek fájt,
hogy a kövek hitetlen kalmárok kezébe kerülnek, akik szórakoztatásra vagy sötét dolgokra
használhatják. Lelke tovaszállt a szobából: képtelen volt tovább hallgatni a szentségtörő
beszélgetést.
Visszaindult a szobájába, de hirtelen rádöbbent, hogy szorítja az idő. Lelke lebegve
megállt az előcsarnokban. Biztos, hogy hamarosan felfedezik a hematit eltűnését, de a
sorsa e nélkül is épp elég bizonytalan.
Mit tegyen? Hogyan fogja elviselni ezt az őrületet, Isten meggyalázását?
Siherton mester lépett ki az apát szobájából. Egyedül volt. Kopogó léptekkel a kőterem
felé indult. Biztosan a Quintall ügyetlensége miatt keletkezett kárt akarja felmérni,
gondolta Avelyn: ellenőrzi a kövek listáját.
Avelyn most engedett a hematitnak, s lelke sietve suhant Siherton háta felé.
Hihetetlen fájdalom rohanta meg, amikor behatolt a férfi testébe. Ehhez foghatót még
sosem érzett. Gondolatai összekeveredtek Sihertonéival: lelkeik összecsaptak, s
tusakodni kezdtek a test birtoklásáért. Avelyn meglepte a mestert, de most látta, hogy a
test megszerzéséért folytatott harcban Siherton élvezi a hazai pálya előnyeit.
Ha most valaki tanúja a jelenetnek, azt látta volna, hogy Siherton teste ide-oda csapódik
a folyosó falai közt, és a mester időnként saját arcába karmol.
Aztán Avelyn újra érezni kezdte egy test súlyát. Ösztönösen tudta, hogy Siherton lelke a
közelben van, bezárva valamiféle rejtélyes dimenziózsebbe. Avelyn birtokba vette a testet,
amely most már az ő lelkének engedelmeskedik!
Avelyn a kőterem felé sietett. Erélyesen benyitott, és kemény pillantást vetett az őrökre
meg Quintallra.
- Te itt maradsz - utasította Avelyn az egyik őrt. - Ami pedig téged illet - fordult
Quintallhoz -, majd még meglátjuk, mi lesz a büntetésed.
- Büntetés? - hüledezett Quintall. Eddig úgy tudta, hogy ügyetlenségének nem lesznek
következményei, s amúgy is fordultak elő balesetek, mialatt a kövekkel dolgoztak. Avelyn
épp egy héttel ezelőtt olvasztott meg egy asztallábat!
- De hát Avelyn testvér nem... - kezdett ellenkezni Quintall.
- Menj a szobádba, és imádkozz! - csattant fel Siherton hangja.
- Igen, mester - motyogta meghunyászodva Quintall, és távozott.
- Te is menj! - szólt oda Avelyn a másik őrnek, aki engedelmesen kiment.
Ezután Avelyn a maradék egy őrrel elkezdte válogatni és rendezni a köveket:
kiválasztotta a hatalmas ametisztet, egy grafitrudat, egy kicsi, de erős rubint, s több más
követ, köztük türkizt, borostyánt, tigrismancsot, krizoberillt, macskaszemet, gipszet és
malachitot, krizotilt, magnetitet. Avelyn ezeket a köveket egy zsákocskába helyezte,
összeszedett egy zsákra való karnallitot is: ezeket a köveket csak egyszer lehetett
felhasználni. Ezután zsebre tett egy értékes smaragdot, ami ugyan nem volt mágikus, de
csiszolási mintaként szolgált, aztán intett az őrnek, hogy kövesse. - Gyorsan, mert a
hematit használata kezdte kimeríteni, s Siherton lelke is a közelben ólálkodott.
Visszamentek Avelyn szobájához, ahol Siherton hangja gyorsan elbocsátotta a két
ajtónállót.
A kísérő őr Siherton parancsára benyitott a cellába. Odabent ott állt Avelyn testi alakja,
kezében a hematittal. Avelyn Siherton testében gyorsan odalépett és ügyesen elvette a
hematitot, aztán utasította az őrt, hogy vegye vállára a mozdulatlan testet, és menjen
utána.
- Avelyn testvérre büntetés vár, mert árulást követett el a Rend ellen. - Csak ennyit
mondott magyarázatképpen, s az őr, aki hallott már hasonló tartalmú szóbeszédeket, nem
kételkedett ebben az indoklásban.
Vecsernyeidő lévén kevesen láthatták a mestert és az őrt, vállán a különös teherrel. Az
kolostor öböl felőli teteje felé tartottak. Az őr az utasításoknak megfelelően az alacsony fal
mellé helyezte a testet, és hátralépett. Avelyn egy darabig várt: erőt gyűjtött. A test fölé
hajolt, s annak kezébe csúsztatta a hematitot és egy másik követ, a drágaköves
zsákocskát pedig a fekvő alak övére erősítette.
- A kövek segítségével fogjuk megtalálni a testet - magyarázta az őrnek, mert észrevette,
hogy a szerzetes kezd gyanakodni. - Az utolsó csepp erőt is ki fogják szívni Avelyn
testvérből.
Az őr csodálkozó arcot vágott, de nem mert kérdéseket feltenni a veszedelmes
mesternek.
Avelyn tudta, hogy gyorsnak kell lennie - és nem szabad hibáznia.
Avelyn hatalmas erőfeszítéssel kiszakította lelkét Siherton testéből, és visszalépett a
sajátjába, s akkor nyerte vissza uralmát önmaga felett, amikor Siherton teste
megremegett a mester lelkének visszatérésével.
Avelyn macskaügyességgel pattant fel, egyik kezében a kövekkel, s másik kezével
elkapta Siherton köntösének elejét. Mielőtt az őr a mester segítségére siethetett volna,
Avelyn átvetette magát a korláton, s magával rántotta Sihertont is.
Zuhantak lefelé az apátság fala mellett. Siherton ordított.
Avelyn eltolta magától a mestert, aztán előhívta a másik kő, a hematit erejét.
Ő már lebegett, Siherton viszont zuhant tovább.
Avelyn könnyedén ereszkedett lefelé, s elővette a borostyánt. Simán érkezett le a vízre,
ahogy akkor régen, a bemutatón. Örült, hogy nem látja Siherton holttestét: nem lett volna
képes elviselni a látványt.
A borostyán segítségével menni kezdett a víz felszínén, ki a part felé, aztán tovább, az
útra.
Tudta, hogy soha többé nem látja St.-Mere-Abelle-t.

Alaposan kihasználta a köveket. A malachit segítségével magas sziklák fölött siklott el,
ahol az üldöző szerzetesek csak nagy nehezen vergődhettek át. A krízoberill s a
macskaszem révén éjszaka is tisztán látott, s áruló fény nélkül is nappali sebességgel
haladhatott. Az első városban, ahová betért, épp összefutott egy kereskedőkaravánnal, s
azonnal eladta nekik a közönséges smaragdot. Ezzel létének anyagi alapja hosszú időre
biztosítva lett.
Egyre messzebb került a szörnyű helytől, amit St.-Mere-Abelle-nek hívtak. Gondolatai
azonban nem tudtak megszabadulni az átélt szörnyűségektől; s a gonosztól, ami
hatalmába kerítette mindazt, ami az ifjúnak kedves volt.
Egy hideg éjszakán döbbent rá az igazságra, amikor összegömbölyödve feküdt egy fa
mellett, a csillagok, a mennybolt alatt. Mintha mágikus úton kerültek volna fejébe a
gondolatok, mintha útmutatást kérő imái meghallgatásra találtak volna, hirtelen csipkés
hegycsúcsokkal tagolt táj jelent meg előtte, közepén egy füstölgő kúppal, lassan előretörő
vörös lávafolyammal.
Avelyn ekkor értette meg, hogy mindez nem először történik így. Az a homály, amely
Medvehoncra ereszkedett, már járt itt régebben is, határozott alakban és módon, amelyet
gyakorta emlegettek a kolostor történeti kötetei. Minden ugyanígy volt: a világot rágó
rákfene, a felkészületlenség, a kolostor szentségtelensége. A szerzetesek Isten őrszemei
voltak, mégis megadták magukat a hanyatlásnak, a romlásnak. És emiatt a gyengeség
miatt tért vissza a sötétség.
Avelyn körül egyszerre összeomlani látszott a világ. A daktilusz felébredt. A démon,
amely mindig is kísértette az emberi fajt, most visszatért a földre. Tudta, hogy így van. Az
ifjú Avelyn Desbris most felismerte, hogy ez a sötétség ölte meg Taddy Swayt, Bunkus
Smealyt, a Szélfutár legénységét és a drága Dansallyt. Ez a gonoszság pusztította el
szegény Pellimar testvért.
Hajnal előtt eszmélt fel zaklatott álmából.
A daktilusz felébredt!
A világ pedig mit sem tud a közeledő sötétségről.
A daktilusz felébredt!
A Rend kudarcot vallott, s az ő gyengeségük segítette elő a tragédiát!
A daktilusz felébredt!
Avelyn rohant - egyik irány épp oly jónak tűnt, mint a másik. Figyelmeztetnie kell a
világot. Fel kell készítenie egész Korona népét, óvnia kell őket a démontól és a Rendtől!
Valahogy meg kell mutatnia nekik saját felkészületlenségüket, saját gyengeségüket.
A daktilusz felébredt!

20. fejezet

Az Orákulum

- Hány fényt látsz? - A szavak elf nyelven hangzottak el. Juraviel egyre gyakrabban
beszélgetett a saját nyelvén Elbryannal. A fiú öt év után már ismert minden szót, minden
szokásosabb kifejezést, csak a kiejtésén volt némi csiszolnivaló.
Juravielnél gyertya volt, akárcsak Elbryannál, az égen kezdtek feltünedezni a csillagok, a
nap pedig még alig bukott le a nyugati hegyek mögött.
A fiú hosszan nézte Juravielt. Az úr 821. és 822. évének őszén és telén tanulmányai
egyre inkább filozofikus irányt vettek, s rájött, hogy a legegyszerűbb kérdés is átvitt
jelentések rejtett rétegeit tartalmazza. Tudta, hogy ez még csak a lecke bevezetése, nem
pedig komoly vizsga, ezért felnézett és számolni kezdte a csillagokat. Négyet látott.
- Hatot - felelte óvatosan.
- Ezek szerint különállónak tekinted őket - szólt Juraviel. - A te fényedet, az enyémet és
a csillagokat.
Elbryan a homlokát ráncolta. Lassan, félve, mintha letorkolástól tartana, bólintott.
- Ezek szerint, ha eloltod a gyertyád, sötétben maradsz - folytatta Juraviel.
- Hát, sötétebb lesz, mint most - vélte Elbryan. - De azért esne rám a te fényedből.
- Akkor az én fényem nem a lángban van - folytatta Juraviel. - Hanem körülötte. És mi a
helyzet a csillagokkal?
- Ha a csillagok fénye bennük lenne, akkor nem látnánk őket! - morogta Elbryan.
Időnként utálta az egyszerű elf logikát. - És ha a gyertyád fénye a gyertyán belül lenne,
akkor nem látnám.
- Pontosan - helyeselt az elf. - Most már mehetsz.
Elbryan mérgesen toppantott, amikor Juraviel elfordult. Mestere mindig ezt csinálta:
otthagyta a megválaszolatlan kérdésekkel. - Miről beszélsz? - kérdezte a fiú.
Juraviel nyugodtan nézett vissza rá, de nem válaszolt.
Elbryan megértette: elvégre neki kell tanulnia. - Azt mondod, hogy a fény, mivel nem
belül van, közös valami?
Juravielnek a szeme se rebbent.
Elbryan elgondolkodott: visszapörgette magában az egész beszélgetést. - Egy fény van -
jelentette ki végül.
Juraviel elmosolyodott.
- Ez a helyes válasz - felelte magabiztosan Elbryan. - Egy fény.
- Én legalább egy tucat csillagot látok - vitatkozott az elf. Elbryan felpillantott, s valóban:
az éjszaka gyorsan mélyült, a csillagok előjöttek.
- Ugyanannak a fénynek tucatnyi forrása - vélte Elbryan. - Vagy különböző fények,
amelyek mind összeolvadnak. Mivel én mindet látom, összeolvadnak. Eggyé válnak.
- Eggyé és ugyanazzá - helyeselt Juraviel.
- De látnom kell őket ahhoz, hogy ez igaz legyen? - kérdezte Elbryan mohón, ám az elf
csak a homlokát ráncolta.
A fiú elhallgatott és lehunyta a szemét: eszébe jutottak az első leckék, az alapigazságok,
amelyeket az elfek mondtak neki, s az, hogy teljesen másképp tudja látni a világot. Az elf
filozófia első számú igazsága, a valóság alapja az, hogy az egész anyagi, fizikai világ nem
más, mint a megfigyelő érzékleteinek összessége. Minden csak az egyén tudatában
létezik. Elbryan számára nehéz volt ezt megérteni, hisz ő a közösség tudatában nőtt fel, s
ebben a felfogásban az én kiemelése, a kevélység volt a legsúlyosabb bűn. Az elfek
egészen másképp látták a dolgokat: Juraviel egyszer azt mondta, hogy a világ nem más,
mint egy színjáték, ami az ő, Juraviel örömét szolgálja. „A tudatom hozza létre a
körülöttem lévő világot”, jelentette ki az elf.
- Ezek szerint soha nem is győzhetlek le harcban, amíg nem akarod - ellenkezett akkor
Elbryan.
- Csakhogy a te tudatod is létrehoz egy világot körülötted - felelte az elf, és aztán rá
jellemző módon elsétált.
Ez a látszólagos ellentmondás komoly dilemmát okozott Elbryannak. Ebből a
nézőpontból az énnek egy olyan érzése tárult fel előtte, amit azelőtt sosem ismert.
- A csillagok és a gyertyám egyek, mert én mindkettőt látom - vonta le a következtetést a
fiú. - Én hozom létre a világot magam körül.
Juraviel bólintott. - Te értelmezed a világot magad körül - helyesbített. - És ahogy
élesíted érzékeidet, hogy a legkisebb részleteket is észrevedd, javul az értelmezésed, nő
a tudatosságod.
Juraviel most mát tényleg otthagyta, kezében a gyertyával, a születő csillagok alatt,
melyek fénye összeolvadt az övével. Ez az egyszerű felismerés, hogy minden fény egy,
azt az érzést keltette Elbryanban, mintha eggyé válna az univerzummal. Ilyet még sosem
tapasztalt. Az ég hirtelen közelivé lett, mintha meg is érinthetné. Egyszerre részévé vált a
hatalmas bársonykupolának.
Az év további részében, s az úr 822. évének hónapjaiban Elbryan megtanulta elf módra
látni a világot, felfedezte az egyéniség és a közösség ellentmondását, az én
kiemelkedését, de ugyanakkor egységben maradását a környezetével. Érzékelése apró
változásai mindig új élményekhez juttatták. Ott is meglátta a virágokat, ahová azelőtt még
csak nem is nézett volna, megérezte az állatok jelenlétét - még a nagyságukat is - a
környező élővilág finom szagaiból és rezdüléseiből. Úgy érezte magát, mint egy kiszikkadt
spongya, amit a tudás vizébe mártanak, s buzgón szívta magába a vizet, örömét lelve
minden szóban, minden leckében. A térről és időről alkotott felfogása alapjaiban változott
meg. A folyamat részekre oszlott, az emlékezet időutazássá vált.
Még az alvási szokásai is megváltoztak: a pihenés irányított meditatív folyamattá vált az
öntudatlan elernyedés helyett. Az elfek ezt tűnődésnek vagy álmodozásnak hívták. Ebben
a félálomszerű állapotban Elbryan kikapcsolhatta látását, a hallása és szaglása azonban
nyitott maradt. Álmai helyébe időutazások léptek. Elméjét visszavitte életének régebbi
helyeire, hogy újrajátssza az akkori eseményeket, más nézőpontból is szemügyre vegye
őket, s ezáltal tanuljon belőlük.
Olwan ismét ott volt vele ezeken az éjszakákon, ahogy Jilseponie, a drága Pony és a
többiek is Dundalisból. A tökéletes visszaemlékezés valamiképp a halhatatlanság érzetét
nyújtotta a fiúnak, mintha ezek az emberek még élnének, csak éppen el vannak zárva egy
olyan helyre, amelyhez emlékezete a kulcs.
Ez a gondolat megnyugtatta. Úgy találta, hogy az elf filozófia sok szempontból
megnyugtatja, bár azt, ami történt, nem tudja igazán megváltoztatni. Nem módosíthatja a
múltat.
A fájdalom, a sikolyok, a kétségbeesett küzdelem, a holttestek halmai maradtak. Juraviel
tanácsára Elbryan nem kerülte ki a fájdalmat, hanem inkább még gyakrabban ment vissza
arra a szörnyű helyre, hogy a halál kegyetlen valóságával erősítse idegeit és érzelmeit.
- A múltbeli megpróbáltatások készítenek fel bennünket a jövőre - mondogatta gyakorta
az elf.
Elbryan ezt nem vitatta, de arra gondolt, s kissé félt is, hogy vajon miféle jövőbeni
megpróbáltatások vehetik majd fel a versenyt ennek a szörnyű napnak a fájdalmával.

Megállt a csupasz dombtetőn, és várt. Tekintetét a keleti láthatárra szegezve leste az


első ezüstös fénysugarat, mely a hajnal érkezésének előfutára.
Ruhátlan volt: minden szőrszála, minden idege érezte a szellő fuvallatát. Meztelen volt
és szabad, s ahogy a láthatár megvilágosodott, az égre emelte kardját.
Elbryan meglendítette a hosszú, de jól kiegyensúlyozott fegyvert, együtt mozgatva
súlypontját a kinyújtott pengével. A kard a bal válla fólé emelkedett. Jobb lábbal
előrelépett, aztán visszahúzta a kardot, lassan, tökéletes egyensúllyal. A bal lába
előrelendült, aztán oldalra - a penge és a jobb láb követték, s a fiú úgy fordult, mintha egy
második ellenféllel akarna szembenézni. Csapás, hárítás, csapás, harmonikus, lassú
mozdulatokkal. Elbryan aztán visszahúzta a jobb lábát, és sima mozdulattal visszafordult
balra. Csapás, hárítás, csapás - ugyanebben a sorrendben.
Ezután visszahúzta bal lábát és félig elfordult, hogy éppen az ellenkező irányba nézzen,
mint ahonnan elindult. Három erőteljes lépést tett előre, s minden lépésnél csapott egyet a
pengével, aztán új pozíciójában megismételte a jobbbal rutint.
Bi'nelle dasada, így nevezték ezt a kardtáncot. A fiú majdnem egy óráig csinálta, s a
fegyver egyre bonyolultabb mintákat rajzolt a levegőbe. Most ez volt a legfontosabb a
kiképzésében: nem a hárítás, hanem az, hogy izmai megjegyezzék a mozdulatokat.
Minden támadás és védés beleivódott: a tudatos harci stratégia ösztönös reakciókká és
megelőző csapásokká alakult.
A fák közül Juraviel és néhány más elf figyelte őszinte elismeréssel. Az izmos ifjú szép
és kecses látványt nyújtott: a tiszta erő és a fürgeség megtestesülése. Kardja könnyedén
lendült, akárcsak hullámos, szalmaszín haja. Elbryan sosem billent ki egyensúlyából,
izmai tökéletes harmóniában dolgoztak, simán, küszködés nélkül.
És a szemei! Az elfek még a távolból is látták a zöld szemek villogását, mintha Elbryan
valódi ellenféllel hadakozna.
A fiú mozgása napról napra fejlődött, így Juraviel újabb mozdulatokra tanította meg, az
elfek legbonyolultabb harci fogásaira - márpedig az elfek a legkiválóbb pengeművészek
közé tartoztak. Elbryan minden egyes mozdulatot elsajátított, magába szívta őket és
megtartotta szívében, elméjében és izmaiban. Most már senki, még Tuntun sem
kérdőjelezte meg rátermettségét. Andur'Blough Inninnessben már nem lekicsinylően
mondták azt, hogy „Mather vére”. Elbryan áttörte az „érzéketlenség falát”, ahogy Juraviel
nevezte, lerázta magáról az emberi tudat közösségi gátlásait, s eggyé vált a természet
erőivel.
Amikor hárított, nem csak azzal volt tisztában, hogy melyik a legjobb módja a támadás
leszerelésének, de azzal is, hogy melyik taktika teszi lehetővé a legtökéletesebb
ellentámadást, vagy őrzi meg legjobban további védekező pozícióját. Elbryan most már
gyakrabban győzött, mint vesztett, de még két ellenféllel szemben is megállta a helyét.
Rutinjai változatosabbak, veszedelmesebbek lettek, és sok tekintetben egy ragadozó
állat akcióira emlékeztettek. Ha tőr volt a kezében, úgy hajlott a karja, mint a támadó
vipera. Sokszor még tőrre sem volt szüksége, hisz puszta ujjaival át tudott hatolni egy sor
akadályon.
S minden reggel, mielőtt a ködfelhő rátelepedett Andur'Blough Inninnessre, Elbryan eljött
erre a helyre, nézte a hajnalt, és eljárta kardtáncát, hogy a mozdulatok izmaiba
vésődjenek.
Mather vére.

Az ajándékok - egy nehéz takaró, egy hajlított fadarabokból készült szék s egy fakeretes
tükör - meglepték és zavarba ejtették Elbryant. A tükör már önmagában is nagyon drága
lehetett, a szék pedig olyan mesterien volt kialakítva, s oly könnyű volt, hogy összehajtva
lehetett vinni, értelmét azonban inkább csak a harmadik dolognak, a takarónak látta.
Tuntun és Juraviel hagyták, hogy nézegesse az ajándékokat, kipróbálja a széket, és
szemügyre vegye saját magát az ezüstös tükörben.
- Legmélyebb hálám mindenért - mondta Elbryan őszintén, de a hangjában érezhető volt
zavara.
- Még nem is érted az egész jelentőségét - fanyalgott Tuntun. - Azt hiszed, hogy három
ajándékot kaptál, pedig a negyedik messze a legértékesebb!
Elbryan fürkészőn az elfre pillantott.
- A tükör, a szék, a takaró - mondta ünnepélyesen Juraviel. - Az Orákulum.
Elbryan még sosem hallotta ezt a szót: zavara csak mélyült.
- Azt hiszed, hogy a halottak eltűnnek? - kérdezte Tuntun rejtélyesen, szemlátomást
élvezve a helyzetet. - Azt hiszed, hogy csak az van, amit látsz?
- A tudatnak más szintjei is vannak - próbált segítséget adni Juraviel, és kemény
pillantást vetett társára.
- Az álom - szólt reménykedve Elbryan.
- És a tűnődés emlékei - tette hozzá Juraviel. - Az Orákulumban a tűnődés egyesül a
tudatossággal, hogy az emléket elhozza a jelenbe.
Elbryan a homlokát ráncolta, ahogy a szavak értelme kezdett kibontakozni előtte. -
Beszélni lehet a halottakkal? - kérdezte elfúló hangon.
- Mi az, hogy halott? - nevetett Tuntun.
Most még Juraviel sem tudott visszafojtani egy kuncogást. - Gyere - mondta Elbryannak.
- Jobb, ha megmutatjuk, mint ha csak beszélünk róla.
Elhagyták Caer'alfart, s szándékosan bevetették magukat a rengetegbe. Nem volt derűs
az ég felettük, még annyira sem, mint a ködfelhő alatt szokott lenni, s a leveleken
esőcseppek kopogtak. Majdnem egy óráig mentek, senki sem beszélt, kivéve Tuntunt, aki
időnként bele-beleszúrt egyet Elbryanba valamilyen megjegyzéssel.
Juraviel végül megállt egy hatalmas tölgy aljánál: a törzs olyan vastag volt, hogy Elbryan
még félig sem érte volna át. A két elf ünnepélyesen összenézett.
- Nem fogja megtenni - mondta Tuntun dallamos hangján.
- Ahogy téged se tudott legyőzni harcban - vágta rá Juraviel, mire Tuntun mérgesen
toppantott.

Elbryan nagy levegőt vett és kihúzta magát. Szóval újabb próba, gondolta. Nyilván
akaraterejének és rátermettségének próbája. Gondolkozni kezdett a három ajándékon.
Eltökélte, hogy nem okoz csalódást Juravielnek, és nem hagyja, hogy Tuntunnak
bármiben is igaza legyen.
Látta, hogy a fa mögött szűk nyílás feketéllik a gyökerek közt.
- Odabent van egy kőemelvény, ahová a tükör való - magyarázta Juraviel. - A széket
tedd le elé. A takaróval a bejáratot takard el, hogy odabent teljesen sötét legyen.
Elbryan további utasításokat várt. Tuntun megbökdöste. - Félsz megpróbálni? - kérdezte.
- Mit? - kérdezte Elbryan, de amikor Juravielre pillantott, a másik elf csak odamutatott a
nyílásra, hogy menjen be.
Elbryannak fogalma sem volt róla, hogy mit várnak tőle, s mit kell tennie azon túl, amit
Juraviel elmondott. Vállvonogatva felszedte holmiját, és a nyílás felé indult. Már a bejutás
is elég nehéz próbának bizonyult, hisz a kis nyílás inkább elfeknek volt való. Először a
széket tolta be, amennyire tudta, aztán becsukta a szemét, és elengedte. A szék
hangjaiból úgy ítélte meg, hogy a barlang talaja körülbelül nyolc lábnyival mélyebben van,
mint a bejárat. Aztán a takarót terítette ki a nyílás alján, hogy ne akadjon bele a kiálló
gyökerekbe. Végül - egy utolsó pillantás után Juraviel felé - lehunyta a szemét, és fejjel
előre belevetette magát a résbe, testével védelmezve a tükröt. Amint beért a fa alá,
kinyitotta a szemét, és fürkészni kezdte a sötétséget. Medve, róka vagy akár bűzborz is
bevehette magát ide, de Elbryan megkönnyebbülten tapasztalta, hogy a barlang üres, és
nem is túl nagy: majdnem kör alakú és körülbelül nyolc lábnyi átmérőjű. A kőemelvény
valóban ott volt a falnál, Elbryan mellett, s a fiú egy gyökérbe kapaszkodva odalendült,
aztán lehuppant a talajra. A padló egyik bemélyedésében kis tócsa gyűlt össze, de ez
nem volt sem kellemetlen, sem fenyegető.
Elbryan gyorsan áz emelvényre állította a tükröt, a barlang falának támasztva, aztán
szétnyitotta a széket, és az utasításnak megfelelően a tükör elé tette. Ezután a barlang
nyílása elé erősítette a takarót. Olyan sötét lett, hogy a saját kezét sem látta. Kitapogatta
az ülőkét és beleült.
Várt és tűnődött. A szeme lassan alkalmazkodott a sötéthez, így nagyjából ki tudta venni
a barlang körvonalait.
Múltak a percek, minden csendes volt és sötét. Elbryanon csalódottság vett erőt. Nem
tudta, mi akar lenni ez a próba, mi értelme annak, hogy itt ül a sötétben, szemben egy
tükörrel, amit alig lát. Tlintunnak igaza lett volna, az egész csak időpocsékolás?
Végül Juraviel dallamos hangja törte meg a feszültséget. - Ez a Lelkek Barlangja,
Elbryan Wyndon - mondta félig énekelve az elf. - Az Orákulum, ahol az elfek vagy
emberek beszélhetnek azoknak a lelkeivel, akik már elmúltak. Keresd a válaszokat a tükör
mélyén.
Elbryan megerősítette magát a bi'nelle dasada légzőgyakorlattal, és a tükörre meredt -
vagy legalábbis arra, amerre a tükröt sejtette.
Maga elé képzelte a kőemelvényt és a tükröt, ahogy a takaró fölerősítése előtt látta. A
szögletes forma lassan láthatóvá vált, legalábbis lelki szemei előtt. Belenézett a kereten
belüli négyszögbe.
Csak ült, a percekből órák lettek, s a nap a nyugati égbolt felé haladt az elf ködfelhő
felett. Unalom kúszott a feszült figyelembe, azzal a csalódással fűszerezve, hogy
Tuntunnak talán igaza van. De nem hallatszott újabb hang: az elfek nyilván türelmesek.
Elbryan igyekezett nem gondolni rájuk, s valahányszor ide nem tartozó gondolatok
környékezték meg, elűzte őket.
Minden időérzékét elveszítette: hamarosan már semmi sem zavarta összpontosítását. A
barlang még inkább elsötétült, ahogy a nap nyugat felé haladt, de Elbryan ezt már észre
sem vette.
Valamit érzett a tükörben!
Mélyebbre süllyedt meditatív állapotában, s kivetett magából minden tudatos gondolatot.
Valami van ott: egy ember alakja, talán.
Vajon a saját tükörképe?
Ez a gondolat eltüntette a képet, de csak egy pillanatra.
Aztán Elbryan újra meglátta, most már tisztábban: egy idősebb férfi, naptól-széltől
cserzett arccal, gondosan nyírt, rövid szakállal. Olyan volt, mint Elbryan, azaz mint
Elbryan jó néhány év múlva. Olwanra is hasonlított, a fiú mégis tudta, hogy nem az apja
az. Hanem...
- Mather bácsi?
A képmás bólintott: Elbryannak elakadt a lélegzete.
- Szóval te vagy az a kósza - nyögte ki Elbryan. - Te vagy a kósza, aki előttem járt, akit
ugyanezek az elfek képeztek ki.
A képmás nem reagált.
- Te vagy az a mérce, amivel engem mérnek - folytatta Elbryan. - Félek, hogy túl
magasan állsz!
Valami lágyabb kifejezés jelent meg a szellemalak arcán, s Elbryannak az az érzése
támadt, hogy - legalábbis Mather tekintete alapján - nincs oka aggodalomra.
- Felelősségről beszélnek - folytatta a fiú. - Kötelességről, és az útról, ami előttem áll.
Mégis attól tartok, hogy egyáltalán nem az vagyok, akinek Belli'mar Juraviel hisz engem.
Nem tudom, miért választottak ki - miért éppen Elbryant mentették meg akkor
Dundalisból? Miért nem Olwant, a bátyádat, aki olyan szilárd és erős volt, s úgy ismerte a
harcot, a világot?
Elbryan próbálta összeszedni a gondolatait, de a szavak csak úgy ömlöttek belőle,
mintha ez a hely, ez a szellem késztetné beszédre. Rádöbbent, hogy még ha Mather
bácsi is ez az alak, akkor is egy ismeretlen ember lelkéhez szól! Ez a homályos
aggodalom azonban nem állhatta útját előtörő szavainak.
- Milyen magasságokat kell elérnem ahhoz, hogy Tuntun és a többi hozzá hasonló meg
legyen elégedve velem? Attól félek, hogy egy fomori óriás erejét, egy ijedt szarvas
gyorsaságát, egy mókus óvatosságát, s egy évszázados elf bölcs nyugalmát várják el
tőlem. Hogy érhet fel egy ember mindezzel?
Neked sikerült, Mather bácsi. Abból, amit rólad mondanak, de még Tuntun tekintetéből is
tudom, hogy te nem okoztál nekik csalódást. Hogyan ítélnek meg majd engem húsz év
múlva? Ez az idő az elfek életében egyetlen nap csupán. S mit tudok majd meg a
világról?
Ijesztő képek, főleg más emberek képei cikáztak el a szemei előtt, mintha a tükör mögött
suhannának el.
- Félek, Mather bácsi vallotta meg Elbryan. - Nem tudom, mi az, amitől félek: az elfek
ítélete, a vadon veszedelme vagy más emberek társasága... Életem negyedét úgy
töltöttem el, hogy nem találkoztam senkivel, aki ember lett volna, s ember módra nézte
volna a világot.
- De most - folytatta Elbryan elcsukló hangon - attól félek leginkább, hogy már én magam
sem látom a világot ember módra, de elfként sem tudom szemlélni, hanem valahol
középen vagyok. Szeretem Caer'alfart, ezt a völgyet, de nem vagyok idevaló. Ezt a
szívem mélyén jól tudom, és attól félek, hogy odakint, a saját fajtám között sem leszek
majd otthon.
- A származás és a hasonlóság nem mindig jár együtt - folytatta kis szünet után. - Végül
is mi vagyok én? Se nem elf, se nem ember.
A képmás még mindig nem válaszolt, nem is mozdult. Elbryan azonban érezte a
lágyságot, az együttérzést, megértést, s tudta, hogy nincs egyedül. Megkapta a választ.
- Elbryan vagyok, a Kósza - jelentette ki, s most a név minden nyilvánvaló és rejtett
tartalma rázúdult, de nem megroggyantotta, hanem kiegyenesítette vállait.
Elbryan rádöbbent, hogy hideg verítékben úszik. Csak most vette észre, hogy a terem
szinte tökéletes sötétségbe borúlt. - Mather bácsi! - kiáltottaa tükör felé, de a képmás, de
még a tükör is eltűnt.
Juraviel odakint várt, amikor a fiú előkúszott a lyukból. Olyan arcot vágott, mintha
kérdezni akarna valamit, de inkább csak ránézett Elbryanra, és már tudta a választ.
Egyetlen szó nélkül mentek vissza Caer'alfarba.

21..fejezet

Az örök éber

Jill kinézett a sziklákon túlra, a széles Miriani-óceán sötét vizére, a lustán gördülő
hullámokra, melyek fehéren törtek meg kétszáz lábnyira alatta, a parti köveken. A ritmus
változatlan volt perceken, órákon, napokon, éveken keresztül. Jill úgy sejtette, hogy ez
maga az örökkévalóság. Ha ezer év múlva térne vissza ide, a hullámok akkor is itt
futnának, hogy aztán ugyanezen a parton haljanak el.
A lány visszatekintett a kicsiny erődre, Pireth Tulméra, amit most otthonának nevezett. Itt
ezer év alatt sem változna semmi, gondolta, csak éppen ez a kis épület nem lenne meg a
maga egyetlen tornyával. Elvinné az idő, a szél és a vihar, ami nyugtalanító
rendszerességgel látogat el a Patkó Öbölbe.
Csak négy hónapja lakott itt, mégis tucatnyi ilyen vihart élt át - egyszer egyetlen hét alatt
hármat is -, s ez igencsak vizenyőssé és morózussá tette nem csak az ő hangulatát, de
negyven társáét is: a Partfok-őrség nevű elitgárda tagjait.
Igen, ezek a találó szavak, gondolta Jill. - Vizenyős és morózus -, ismételte fennhangon,
és rábólintott: találó jellemzése volt ez a két jelző egész életének.
Ő lehetőséget kapott, olyan lehetőséget, ami a legtöbb embernek - de főleg nőknek -
sosem jutott volna osztályrészül. Jill lehunyta szemét, és hagyta, hogy a tenger
morajlásának hangjai visszavigyék egy másik tengerpartra, Masur Delaval partjaira,
Palmaris városába, élete egyetlen otthonába. Vajon hogy van Graevis és Pettibwa? És
Grady? Vajon a Connor Bildeborough-val kapcsolatos katasztrófa végleg elzárta útját a
felső tízezer felé?
Jill nevetett, és remélte, hogy így van. Ez lett volna a tragédia egyetlen jó fejleménye.
Majdnem két év telt már el a „nászéjszaka” óta, de a fájdalom kínzón eleven maradt.
A lány újra körülnézett, aztán felpillantott az égre, s észrevette, hogy a csillagok eltűntek.
Nemsokára szemerkélni kezdett az eső. Jill a fejét csóválta. Még mindig nem szokott
hozzá, hogy Pireth Tulméban milyen hirtelen tud jönni a vihar.
Épp olyan hirtelen, mint az a másik fergeteg, abban a hajdani határfaluban, amikor a
goblinok eljöttek. Alig emlékezett a falubeli esetre, de azt tudta, hogy előtte egyre jobb és
jobb kezdett lenni az élete. Utána pedig egyetlen szempillantás alatt, egyetlen csók után
vége lett mindennek.
Ugyan mi többet remélhetett volna a palmarisi esküvőtől? A St. Precious templomban
esküdött, amit egész Korona egyik legszebb templomának tartanak. És Dobrinion
Calislas, St. Precious abbéja, az egész abellita egyház harmadik embere maga celebrálta
az esküvői szertartást! Melyik fiatal lány nem alél el ennek már csak a gondolatától is? És
azután az éjszaka, Bildeborough báró udvarházában!
Jillnek borzongás futott végig a gerincén az emléktől - a hatalmas terem, a változás, ami
végbement Connorban, majd az a pillantás, először állatias, aztán - amikor a fél arca
felhólyagzott az égéstől - a még ennél is szörnyűbb. A férfi arca csak másnap reggel
enyhült meg egy kissé, amikor Jillel együtt Dobrinion abbé elé járultak. Az abbé, mivel
nem háltak együtt, természetesen azonnal érvénytelenítette a házasságot.
Egyetlen pillanat alatt.
De persze ott volt még Jill bűnesete. Megtámadott egy nemesembert, s akár egész
életére elcsúfíthatta volna Connor arcát, ami nem kis dolog Palmarisban. A férfi kérhette
volna a kivégzését, vagy egész életére rabszolgájává tehette volna Jillt.
Connor azonban könyörületes volt, Dobrinion abbé pedig mindig is megbocsátó ember
hírében állott. - Hallottam arról az esetről a három zsivánnyal a Cimboraság útjának
tetején - mondta kedves mosollyal az öreg. - Egy ilyen ügyes lánynak nem szabad egy
kocsma asztalai között elvesztegetnie a képességeit. Van sokkal megfelelőbb hely is az
ilyen tehetséges és heves teremtés számára, ahol a vad düh nem hiba, hanem
egyenesen előny. - Ezzel az öreg bevette őt Medvehonc királyának szolgálatába, a
hadsereg gyalogosaként. Ez a pillanat nagyon tisztán élt Jillben: Dobrinion együtt érző
szavai, miközben ő a válla fölött hátranéz Graevisre és Pettibwára. Fogadott szülei arcán
nem volt harag, sem feddés, ami arra utalt volna, hogy Jill éjszakai viselkedése milyen
sokba került nekik - csak mélységes szomorúság. Pettibwa majdnem belepusztult a
gondolatba, hogy az abbé döntése értelmében elveszik tőle Jillt. Nyoma sem volt aznap
este a szokásos jókedvnek az útban: Jill búcsúzkodott.
A lány hamarosan maga mögött hagyta Palmarist, és megértette az abbé döntését.
Valóban kivirágzott a katonaságnál, legalábbis eleinte. Közönséges gyalogosként kezdte,
de hamarosan felküzdötte magát az előkelőbb lovasságba. Igazi ellenségek nem voltak:
Medvehonc emberemlékezet óta békében élt. A szokásos heti vívóvetélkedőkön azonban
Jill épp elég ellenséget tudott felidézni az emlékezetében ahhoz, hogy vadságával
feljebbvalóit is elképessze. Egymás után ütötte ki ellenfeleit, s a végén az egység egyetlen
tagjának sem volt kedve kiállni ellene. Különös viselkedése azonban nem egy igazi
ellenséget szerzett neki, ezért egyik erődből a másikba helyezték, különféle feladatokkal,
a várőrségtől kezdve a lovas járőrözésig.
Egészében véve azonban unalmas éve volt: a várőrök épp csak dísznek voltak, a
járőrözés során tapasztalt legveszélyesebb helyzet pedig akkor állt elő, amikor két
veszekedő parasztfivér közül az egyik leharapta a testvére fülét. Így Jill nagy
várakozásokkal és reményekkel fogadta azt a hírt, hogy áthelyezik a második legelitebb
egységbe - az Egyszívű Gárda után -, a híres Partfok Őrségbe. E legendás harcosok
voltak azok, akik valamikor régen megállították a powrik invázióját, s ők szelídítették meg
a Törtpartot is, így terjesztve ki Medvehonc birodalmát.
Amikor megérkezett Pireth Tulme kis erődjébe, mégsem azt kapta, amit várt. Ez az erőd
csak egy volt a sok közül a királyság partvonalán, s társaihoz hasonlóan elszigetelten állt:
távol esett minden nagyobb településtől, viszont nagyon alkalmas volt a tenger szemmel
tartására. Pireth Tulme vigyázta a Korona Öböl déli részét, míg Pireth Dancard az öböl
közepén lévő öt sziget egyikén állt, Pireth Vanguard pedig északon.
Jill számára rendkívül fontosnak tűnt a küldetésük, ez a belenyugvó lét az egész
királyság javára. Hamar rájött, hogy egyedül áll ezzel a meggyőződésével.
Pireth Tulme, s láthatólag az összes többi parti erőd is távol állt a róluk kialakult komoly
és hősi képtől. Az alatt a négy hónap alatt, amit Jill már eltöltött itt, úgyszólván
folyamatosan állt a tivornya. Most is hallotta bentről a zajongást - a magasba emelt
poharak csattanását, a részeg röhögést, az üldözött vagy üldöző nők sikongatását.
Az őrök szám szerint negyvenen voltak, közülük hét nő. Jill, akinek egyetlen
férfi-tapasztalata oly katasztrofálisnak bizonyult, nem örült ennek az aránynak. Undorral
csóválta a fejét, amikor kiment őrjáratozni, ahogy minden éjszaka.
Nemsokára egy viharvert külsejű katona - negyven év körüli, Gofflaw nevű férfi, aki
nyomorúságos életének több mint felét a seregben töltötte, különféle isten háta mögötti
őrhelyeken - támolygott ki a falhoz, Jill felé.
A lány lemondóan sóhajtott. Nem félt különösebben: leveri a részeg disznót, ha ugyan az
magától le nem esik a keskeny gyilokjáróról. Gofflawnak azonban valahogy sikerült
odatántorognia hozzá.
- Ó, drága Jilly - búgta a férfi. - Hát itt sétálgatsz az esőben?
Jill elfordult.
- Mért nem mész be a jó melegbe? - kérdezte Gofflaw. - Cudar idő van itt kint. Menj csak
be. Majd én átveszem a szolgálatot.
Jillnek azonban több esze volt ennél. Ha elfogadja ezt a látszólag nagylelkű ajánlatot, és
bemegy, Gofflaw is hamarosan követi példáját, és őrizetlenül hagyja a falakat. Ezenfelül
az, hogy ez a szeszkazán egyáltalán kijött, valami összeesküvést sejtet odabenn. Pireth
Tulme hosszú, alacsony főépülete nem volt nagy: alig három közepes méretű közös
helyiség volt benne, tucatnyi apró, kétágyas őrszobával. Az épület legnagyobb része a
föld alá nyúlt, két szint mélyen. Ha Jill bemerészkedik erre a zsúfolt helyre, s ha a fickó
csak azért jött ki, hogy becsalogassa, akkor ugyancsak szorult helyzetbe kerülhet.
- Köszönöm, maradok - felelte udvariasan Jill.
- És mit figyelsz olyan nagyon? - kérdezte a katona, meglepő élességgel.
Jill feléje fordult és összehúzott szemmel meredt rá. Ismerte a rutint, és jól tudta, hogy
valószínűtlen akár ellenség, akár bárki más megjelenése az öbölben. De úgy vélte, hogy
ez nem számít. Ha ötszáz évben csak egyszer érkezik invázió, a Partfok őrségének, az
elitnek akkor is felkészültnek kell lennie!
- Te menj csak mulatni - mondta a férfinak. - Én inkább tovább őrködöm, az egyenruha
becsületéért.
Gofflaw szortyintott, és zsíros kezét vörös kabátja elejébe törölte. - Majd rájössz te is.
Várj csak, amíg a napokból egy év lesz, aztán kettő, három, négy és...
- Szerintem pontosan érti, mit akarsz mondani, Gofflaw - hallatszott egy kemény hang.
Jill a részeg mögé pillantott, aki szintén hátrafordult. Constantine Presso, Pireth Tulme
parancsnoka közeledett a fal mellett. Már a megjelenése is tiszteletet parancsolt - magas
volt és szálas, gondozott bajusszal, kecskeszakállal, gondosan testre szabott, vörössel
szegett kék egyenruhában, mellkasán fekete keresztpánttal, oldalán karddal, amely
családi örökségként szállt reá. A húszas évei végén járhatott, s azzal érdemelte ki
pozícióját, hogy ártalmatlanná tett három banditát, akik belopóztak egy nemesember
házába. Amikor Jill megérkezett Pireth Tulméba és először találkozott a parancsnokkal,
újjáéledtek reményei.
De hamarosan rájött, hogy az erőd készenléti állapota azon a napon, amikor a hadsereg
helyi parancsnoka kihozta erre az elszigetelt helyőrségre, csupán színjáték volt. Presso
parancsnok uralkodói megjelenése ellenére is épp ugyanabban a csapdában vergődött,
mint a társai.
Presso Jill szemébe nézett, sokszor tette ezt. - És szerintem nem is ért vele egyet -
suttogta.
- Nem is - felelte Jill.
Gofflaw mormogott valamit a bajsza alatt, és már elment volna Presso mellett, de a férfi
elállta az útját.
- De későre jár - búgta Presso Jillnek. - Vagy talán nagyon is korán van már? Biztosan
véget ért már az őrséged.
- Vállalom az éjszakát.
- Melyik részét?
- Az egészet - csattant fel Jill. - Úgysem jön fel senki más. A napnyugtában a szolgálat
végét látják, habár nappal sem nagyon erőltetik meg magukat.
- Nyugalom, leány. - Talán a higgadt parancsnok benyomását akarta kelteni, Jill mégis
leereszkedőnek érezte.
- Jól ismerem a szabályokat - erősködött Jill. - Szolgálatunk nem ér véget a nappal. Fő
az örök éberség! - fejezte be az egykor hősies gárda jelszavával.
- És te most mit figyelsz? - kérdezte Presso.
Jill hitetlenkedve vonta össze a szemöldökét.
- Meglátnál ebben a sötétben egy powri hajót, vagy akár egy goblinokkal teli tutajt akár
száz lépésre a parttól?
- Meghallanám őket - vágott vissza Jill.
Presso szortyintott, aztán kuncogni kezdett. - Nincs már messze a hajnal. Kérlek, hogy
menj be és szárítkozz meg.
Jill ellenkezni akart, de a parancsnok leintette. Gofflaw-t állította őrszemnek, aztán
megfogta Jill karját, és szelíden a toronyajtó felé taszigálta a lányt.
Együtt léptek be, s Jill azért örült, hogy nem ázik tovább. A toronylépcső aljánál, a
főépületbe vezető folyosón elhaladtak egy félig nyitott ajtó előtt. A kiszűrődő hangokból
egyértelmű volt, mi történik odabent.
Jill végigsietett a folyosón és belépett a felső szint közös helyiségébe. Tucatnyi férfi volt
ott és két nő, majdnem mind merev részegek. Az egyik férfi az asztalon táncolt, vagy
legalábbis próbált táncolni, és társai hujjogásától kísérve egyenként dobálta le
ruhadarabjait.
Jill egyenesen az alsóbb szint felé vezető lépcsőhöz indult. Amikor azonban elérte az
ajtót, Presso parancsnok elkapta a vállát.
- Maradj velünk, és érezd jól magad - mondta.
- Ez parancs?
- Dehogy - ellenkezett Presso. - Egyszerűen megkérlek rá. Vége a szolgálatodnak.
- Örök éberség - felelte összeszorított fogakkal Jill.
Presso felsóhajtott. - Hány hónapnyi unalmat bírsz még ki? Egyedül vagyunk idekint, s
előttünk csak az idő áll. Ez az életünk, és mi döntjük el, hogy kellemes legyen vagy
nyomorúságos.
- Talán különböző elképzeléseink vannak arról, hogy mi a kellemes - szállt vele vitába
Jill, s önkéntelenül a félig nyitott ajtó felé pillantott.
- Ezt elismerem - hagyta helyben Presso.
- Mehetek?
- Nem parancsolhatom meg, hogy itt maradj, pedig nagyon szeretném.
Jillnek megroggyant a válla. Presso szelíd őszintesége nagyobb hatással volt rá, mint
bármiféle parancs. - Engem egy magisztrátus, a palmarisi abbé helyezett a katonasághoz
- magyarázta.
Presso bólintott: erről ő is tudott.
- Nem szabad akaratomból léptem be, de ha már itt vagyok, hiszek benne - folytatta a
lány. - Nem is tudom, miért, talán célt ad, okot arra, hogy folytassam.
- Mit?
- Az életet - vágta rá élesen a lány. - Nekem a kötelességem olyan, mint egy litánia -
hogy mi ellen, azt nem tudom. De ez... - mutatott a mulatozókra, a félmeztelen táncosra,
aki, mintegy végszóra, lefordult az asztalról. - Ez nem része a kötelességemnek, s nem is
vágyom rá.
Presso szelíden megérintette a lány karját, de a lány úgy ugrott el, mintha megcsípték
volna. A parancsnok azonnal felemelte mindkét kezét, annak jeleként, hogy nem akarja
bántani.
Jill tudta, hogy férfi aggodalma védekező, de szenvedélyes is. Az érkezése napján, az
első éjszakán, az egyik férfi túlságosan bizalmas viszonyba akart kerülni Jillel. Utána egy
hétig sántikált. Az egyik lába feldagadt, mindkét térde felhorzsolódott, az egyik szemét
furcsán becsukva tartotta, az ajka pedig úgy megduzzadt, hogy ivás közben mindent az
ingére öntött. Jill azonban úgy vélte, hogy Presso e nélkül az intő példa nélkül sem
próbálkozna. Amellett, hogy megadta magát Pireth Tulme szokásainak, van benne valami
becsület. A többi nővel - talán mind a hattal - jól elszórakozott, de soha nem tört volna be
oda, ahová nem hívják.
- Attól tartok, hogy Gofflaw-nak igaza volt - szólt a parancsnok. - A hónapok, az unalmas
napok lassan éreztetik majd a hatásukat rajtad.
- Bizonyára - felelte Jill, és állával a bejárat felé bökött. Gofflaw érkezett, s jól hallhatóan
felsóhajtott. Hátat fordított Jillnek, s rántott egyet a vállán. Nem érdekelte, hogy őrizetlenül
maradnak a falak.
Jill megfordult és kiment, de alighogy az ajtó becsukódott mögötte, visszakanyarodott a
folyosóra és kiment az esőbe. Felmászott a tenger felőli falra, és lábát a mélység fölé
lógatva kiült a peremre.
Itt is maradt egész éjszaka, és figyelte a viharfelhő mögül előbukkanó csillagokat.
Hajnalban a széles öböl oszlopszerű szirtjei egyre világosabbak lettek, s úgy álltak
évezredes hélyükön, mint örökké éber strázsák.

22. fejezet

Az éjszaka madara

- Idén hamar jön majd a hó -jegyezte meg Dasslerond úrnő, a bűvös völgytől északra
tornyosuló szürke fellegek felé tekintve.
- Bele is illene a képbe a nehéz tél - felelte Tuntun, meg komolyabban, mint szokta.
Dasslerond úrnő visszafordult a másik kettőhöz. A dundalisi mészárlás, a goblinok, sőt,
óriások megjelenése, az északi földrengéseké mind a daktilusz ébredésére utaltak. Még
arról is érkezett hír, hogy füstfelleget láttak lustán felkúszni a Barbakán fölé, egy Aida
nevű magányos hegy felől.
Ez világosnak tűnt: a daktilusz képes felébreszteni régóta alvó vulkánokat, hogy a
magma segítségével erősítse földalatti mágiáját.
- A fiú mióta van velünk? - kérdezte az úrnő.
- Éppen hatodik éve - vágta rá habozás nélkül Juraviel. - Az emberek 816. évének
betakarítási évszakában mentettük meg a goblinoktól. Most pedig a 823. év közeleg.
Dasslerond úrnő Juraviel felé fordult, és arcán látszott, hogy a választ nem tartja
elfogadhatónak. - Azt szeretném tudni, hogy áll.
Juraviel felsóhajtott, és nekidőlt a vastagjuharfának. Sosem ment neki könnyen ez a fajta
értékelés, különösen most, hogy még elfogult szemmel is nézte Elbryant.
- Készen áll - szólt közbe váratlanul Tuntun. - Mather vére sűrűn folyik az ereiben. Fél
évszázad múlva a következő tanítványnak már azt fogjuk mondogatni, hogy Elbryan vére.
Juraviel halkan felkacagott. Roppant ironikusnak találta, hogy épp Tuntun beszél ilyen
dicsérően Elbryanról. - Tuntun igazat beszél - jelentette ki, amint lecsillapodott. - Elbryan
keményen és jól dolgozott. Kecsesen, erővel harcol, zajtalanul és óvatosan fut, és sokszor
látogatta meg az Orákulumot is, legtöbbször sikerrel.
- Talált rokonlelket? - kérdezte Dasslerond úrnő.
- Csak Matherét - felelte Juraviel, és örömmel látta az úrnő arcára telepedő mosolyt.
- De még nem áll készen - tette hozzá gyorsan. - Még meg kell tanulnia egyet-mást
önmagáról és az erdőről. Egy éve még van, de aztán igazi kósza lesz belőle.
Dasslerond úrnő már a mondat közepén rázni kezdte a fejét. - A tél nehéz lesz. - Az
embereknek pedig sok településük van a Vadonvidék szélén. Még a hajdani Dundalis is
újra benépesült. Ha igaz, amitől tartunk, akkor Elbryanra már a következő betakarítás előtt
szükség lesz.
- De még akkor is, ha nem helytállóak a félelmeink - tette hozzá Tuntun. - Az emberek
zöme nem elég felkészült a Vadonvidékhez. Egy kósza jelenléte jó szolgálatot tenne
nekik.
- Tavasz fordulója? - kérdezte Juraviel.
- Addigra fel kell készítened a fiút - felelte határozottan Dasslerond úrnő.
- És mi a helyzet Joyceneviallal? - kérdezte Juraviel.
- Az íjkészítő készen áll - felelte az úrnő. - A feketefirn magasra nőtt az idén.
Juraviel bólintott. Tudta, hogy Joycenevial, egész Caer'alfar és talán a világ legjobb
íjkészítője különleges feketefirnt nevel hat éve, amióta Elbryan megérkezett. Ez volt az
első ember-feladata Mather óta, és mivel még elf mércével mérve is öregnek számított,
talán egyben az utolsó is.
De mindenképpen nagyon különleges.
Elbryan azt hitte, hogy minden ösvényt és ligetet ismer a bűvös völgyben, ezért igencsak
megzavarodott, amikor tanítója végigvezette egy különösen kanyargós ösvényen, amely
tucatszor ágazott el és keresztezett egy patakot. Csakugyan fontos lehet az úti cél,
mélázott Elbryan, mert ezt az utat nehezebb volt követni, mint a völgybe vezető
rejtekösvényeket.
Végül, órákig tartó bolyongás után rövid, meredek és homokos lejtőhöz értek. A
vízmosás alján a bozótfalon túl kékeszöld firnmezőt leltek. A növények jobbára Elbryan
derekáig értek, Jurávielnek pedig a válláig. Elbryan azonnal tudta, hogy ez volt az úti
céljuk, s hogy van valami különös ezekben a növényekben: takaros sorokban nőttek,
egymástól egyenlő távolságra, s körülöttük puszta -volt a föld. Nem is várt volna sok
aljnövényzetet, hisz a firn erős árnyékot vet, de a környék már túlságosan is tiszta volt,
mintha gondos kezek gyomlálnák rendszeresen.
- Ez a feketefirn - suttogta áhítattal Juraviel. Odavezette Elbryant a legközelebbi szálhoz,
és lehajolva közelebbről megmutatta.
A szár sima volt és vastag, s felül sem vékonyodott el, ahol háromfelé ágazott és
leveleket hajtott. Elbryannak elkerekedett a szeme a meglepetéstől, de aztán még
közelebb hajolt, s alaposabban szemügyre vette a növényt.
A sötétzöld szárban ezüstös csíkok futottak: Elbryan hasonlónak vélte őket az elfek
horgászzsinórjaihoz és íjhúrjaihoz.
- A feketefirn egy a fémmel - magyarázta Juraviel, amikor látta, hogy Elbryan megtalálta
a kulcsot. - Azért ezt a vízmosást választottuk a termelésére, mert tudjuk, hogy errefelé a
talaj gazdag fémekben, de különösen szilverelben, amit a feketefirn különösen szeret.
- A növény fémszálakat húz fel magával? - kérdezte Elbryan. Hirtelen sok minden jutott
eszébe, mintha az elfek életének egyik titkát burkoló ködfelhő hirtelen felszállt volna. Az
elfek sok fémeszközt használtak - főleg kardot és pajzsot -, s Elbryan nemegyszer
eltűnődött, hogy honnan szerzik az alapanyagot, amikor a völgyben nincsenek bányák.
Úgy gondolta, hogy kereskedéssel jutnak a fémhez, de aztán rájött, hogy az elfek
féméhez fogható anyagot még a völgyön kívül sem látott. Eszébe jutott apja nehéz, sötét
színű kardja, amit aligha lehetett a finom elf pengékhez hasonlítani.
- Egyek a fémmel - felelte Juraviel. - A feketefirn az egyetlen szilverelforrásunk.
Elbryan a csillogó fémszálakra meredt. Úgy érezte, mintha már látta volna valahol ezt a
mintázatot, de nem emlékezett rá, hogy hol, vagy mikor.
- Megfelelő bánásmóddal és ápolással a szárak hihetetlenül erősek és ellenállóak -
magyarázta Juraviel. - Na meg hajlékonyak.
- Még azután is, hogy kiveszitek belőle a fémet?
- Nem mindig szedjük ki a szilverelt a szárakból - magyarázta Juraviel.
Elbryan kicsit elgondolkodott, főleg Juraviel azon megjegyzésén, hogy a szárak
hajlíthatók. Aztán egyszer csak eszébe jutott, hogy hol látta ugyanezt a mintázatot. - Az elf
íjakon - lehelte, ahogy újabb rejtélyről lebbent fel a fátyol. Most már tudta, hogy az apró és
törékeny elf íjak hogyan tudják százlábnyi távolságba is pontosan és erősen kiröpíteni a
nyilat.
Felpillantott, és látta, hogy Juraviel bólogat.
- Mi nem kombináljuk az anyagokat, mondjuk a fát csonttal vagy ínnal, ami még erősebb
- mondta az elf. Intett a fiúnak. - Gyere!
Óvatosan végigmentek az ágyáson a legmagasabb firnszálhoz, melynek széles levelei
Elbryan feje fölé nyúltak. Juraviel hirtelen Elbryan kezébe nyomta a kardját, és intett a
fiúnak, hogy menjen hátrébb.
Elbryan lenyűgözve figyelte, ahogy az elf lehunyja a szemét és elf nyelven kántálni kezd,
olyan varázsszavakkal, amiket Elbryan nem is értett. A dal egyre hangosabb és gyorsabb
lett, s Juraviel táncra perdült, körbeugrálva a növényeket. Elbryan próbálta meghallani az
alapdalt, amire az elf éneke épült, de az ősi szavak nagy részét így sem értette. Annyit
tudot kivenni, hogy Juraviel a növényt dicséri, s köszönetet mond neki majdani
ajándékáért. Ez nem lepte meg. Az elfek mindig is tisztelték az életet, imádkoztak és
táncoltak az elejtett állatok holtteste fölött, s számtalan dalt költöttek a völgy
gyümölcseihez és bogyóihoz.
A pörgő-forgó elf valamilyen port szórt a feketefirnre, azután mélyen lehajolt, s valami
vörös zselével gyűrűt festett a növény szárára, néhány ujjnyival a föld felett. Végül
szökkent egy nagyot, és a csíkra mutatott. - Egy szép vágást kérek!
Elbryan gyorsan fél térdre ereszkedett és meglendítette a pengét: pontosan a csíknál
vágta el a növény szárát. A firn megingott és lassan oldalra dőlt, Juraviel kezébe.
- Gyere gyorsan - hívta az elf, és elfutott.
Elbryannak igencsak igyekeznie kellett, hogy lépést tartson vele. Juraviel szélvészként
rohant egész úton vissza Caer'alfarba, egy magas fához, ahol mindössze egyetlen elf
lakott.
- Joycenevial olyan öreg, mint a völgy legöregebb fája - mesélte Juraviel, amikor a vén
elf előbukkant otthonából, és mászni kezdett lefelé. Egyetlen szó nélkül elvette a szárat
Juravieltől, és felemelte. Megforgatta és bólintott: szemlátomást elégedett volt a szép,
tiszta vágással. A szárral a kezében visszaindult a házába.
- Nincs jel? - kérdezte Juraviel.
Joycenevial csak a fejét rázta: nem fáradozott azzal, hogy visszanézzen rájuk.
Juraviel köszönetet mondott, aztán elindult, nyomában Elbryannal. A fiúban ezernyi
kérdés kavargott. - A vörös zselé? - bukkant ki végül belőle.
- Anélkül sosem tudtad volna elvágni a firnt - felelte Juraviel.
Elbryan bólintott az elf éles, kurta válaszára, és tudta, hogy hiábavaló lenne a további
kérdezősködés. Úgyis idejében megismeri majd azt, amit az elfek tudatni akarnak vele.
Juraviel elküldte Elbryant a dolgára, de délután újra megjelent, kezében két íjjal, amelyek
közül az egyik túl nagynak tűnt az elfekhez képest.
- Nincs sok időnk - sürgette Juraviel, és a nagyobbik íjat a fiú kezébe nyomta.
Elbryan elvette a fegyvert, s elnyomva magában a feltörekvő kérdéséket, némán követte
mesterét. Menet közben szemügyre vette az íjat, s azonnal látta, hogy ez nem az általa
vágott feketefirnből készült, hanem egy kisebből.
Az öreg elf különös kést vett elő, amely mindkét oldalán fölfelé kunkorodott, vágóéle
pedig a közepén végighaladó hasadék egyik oldalán húzódott. A kést bal kezébe fogta,
jobbjába pedig a leveleitől immár megtisztított firnt vette. Jobb hóna alá kapta a szárat,
majd óvatosan, nagyon óvatosan kapirgálni kezdte a pengével.
Apró forgács vált le a törzsből, szinte áttetszően vékony. Joycenevial ünnepélyesen
bólintott: tökéletesen előkészítette a fát a faragáshoz.
Az öreg lehunyta szemét és dalba kezdett. Elképzelte Elbryant abban. a pillanatban,
amikor a fiú a kezébe veszi a szárat, elképzelte a keze nagyságát, a karja hosszát. Más
íjkészítők megjelölték volna a szárat, de Joycenevial magasan felette állt az ilyen
durvaságoknak. Ő a legtisztább alkotást végezte, nem iparosmunkát: az ő művészetét a
mágia és hétszáz év gyakorlata táplálta. Így hát az öreg elf csukott szemmel dolgozott a
száron, halk dallal, melynek hangjai segítették vágásait. Tudta, hogy majdnem egy fél évig
ezen a száron kell majd dolgoznia: farigcsálni, simítani, mágiát szőni. A faragás ideje alatt
hetente kétszer különleges olajokkal kente meg a szárat, hogy tartósabbá tegye. Amikor
az íj végre alakot ölt, majd egy örökké füstölgő gödör fölé akasztja, egy titkos, bűvös
helyre, ahol erős a mágia, olyan erős, hogy folyamatosan szivárog felfelé a földből.
Fél év - nem olyan hosszú idő egy elf életében, s egy pillanat csupán Belli'mar
Joycenevialnak, Juraviel apjának. Az öreg lehunyta szemét, és a végső szertartásra
gondolt: a névadásra. Még fogalma sem volt, hogyan nevezze el a fegyvert: ez majd jön
magától, ahogy az íj lassan kibontakoztatja saját egyéniségét, apró jellegzetességeit.
Joycenevial arra gondolt, hogy a névnek nagyon találónak kell lennie, hisz ez az íj lesz
mestersége címere, pályafutása csúcsa. A völgy minden elfje Joycenevial íjait hordozta,
akárcsak a völgyből kikerülő kószák az elmúlt fél évezred során. Persze egyikük sem
hasonlíthatta íját ehhez a mostanihoz, mert a vén Joycenevial tudta, hogy ez az utolsó
munkája lesz.
A legkülönlegesebb.

Most legalább a fát eltalálta, amin a céltábla van. Elbryan reménykedve pillantott
Juravielre, de az elf csak állt, és a fejét csóválta. Egyetlen villámgyors mozdulattal
előkapta íját és kiröppentett egy nyílvesszőt, aztán még egyet és végül egy harmadikat,
gyors egymásutánban.
Mindez olyan simán és gyorsan történt, hogy Elbryan még mindig az elfre meredt,
amikor meghallotta a harmadik találat koppanását. Szinte félt a célpontra nézni, és nem
volt meglepve, amikor látta, hogy mind a három nyílvessző mélyen a célkörbe fúródott,
egy a középső körbe, kettő pedig közvetlenül mellé.
- Sosem fogok olyan jól lőni, mint te - kesergett Elbryan, s Juraviel évek óta nem hallott
ilyen elkeseredett panaszt a fiú szájából. - Vagy bárki más elf a völgyben.
- Ez már igaz - felelte az elf, és elmosolyodott, amikor Elbryannak szikrát hányt a szeme.
Szemlátomást nem erre a válaszra számított.
A büszke Elbryan egy mordulással felemelte íját és lőtt.Ezúttal még a fát sem találta el.
- A célpontra célzol - jegyezte meg Juraviel.
Elbryan csodálkozva meredt rá: hát persze hogy a célpontra céloz!
- Az egész célpontra célzol - magyarázta az elf - pedig a nyílvessző hegye nem akkora,
hogy lefedje az egészet.
Elbryan kissé ellazult, és próbálta kibogozni a rejtvényt. Igyekezett az elhangzottakat az
elf filozófia egésze, az egység jegyében értelmezni. Hirtelen lehetségesnek tűnt fel előtte,
hogy a nyila és a célpont egyek, s íja csupán eszköz arra, hogy a nyíl és a cél
találkozzanak.
- Célozz egy meghatározott, nagyon apró pontra a céltáblán - magyarázta Juraviel. -
Szűkítened kell az összpontosítás területét.
Elbryan most már megértette. Meg kell találnia azt a pontot, ahová a nyíl tartozik, azt a
pontot, ahol nyílnak és táblának egyesülnie kell. Felemelte az íjat - ami egy kissé kicsi volt
neki -, visszahúzta a húrt, habár hosszú karjával sokkal jobban is ki tudta volna húzni, és
lőtt.
Elhibázta, de a nyíl már alig két ujjnyira csapódott be a céltábla fölött - ez volt az eddigi
legjobb találata.
- Jól van - gratulált Juraviel. - Kezded érteni - mondta, és már indult volna.
- Hová mész? kiáltott utána Elbryan. - Csak néhány perce vagyunk kint. Még tíz
vesszőm van.
- Mára vége a leckének - felelte az öreg. - Elmélkedj, és gyakorolj, ameddig jónak látod. -
Ezzel az elf eltűnt az aljnövényzetben.
Elbryan komoran elmosolyodott, és magában eltökélte, hogy mire másnap kijönnek
Juraviellel, már könnyedén el fogja találni a táblát. Ha kell, akár egész nap itt marad, és
másnap reggel is idesiet, ha végzett a tejkőhordással.
Valahányszor egy kicsit megingott az összpontosításban, nyila messze elkerülte a
célpontot, s beleveszett a bozótba. Elbryan teli tegezzel, tizenkét nyílvesszővel jött ki, de
fél óra alatt ellőtte mindet. Nem is baj, gondolta, mert a jobb keze ujjai is jócskán sajogtak
már, akárcsak a mellkasa közepének izma, a bal alkarja pedig csúnyán lehorzsolódott.
Másnap Juraviel hozott neki egy fekete bőr kézelőt, és egy új íjat - ami ugyan nem
feketefirnből készült, de a legnagyobb volt, amit az elfek keríteni tudtak a völgyben, habár
így sem elég nagy a hatalmas termetű embernek. Az elf hozott egy háromszögletű,
világoszöld vadászkalapot is, amit Elbryan zavart vállrándítással vett át. Ezúttal két teli
tegezzel jöttek ki, és Elbryan, aki percről percre jobb lett, már három teljes óráig kihúzta
velük. A nap végén Juraviel újabb fogást mutatott neki: a kalappal, amit a fején viselt. Az
elf megmutatta, hogyan állítsa a kalap sarkát a szeme elé, hogy a sarokpont segítse a
célzásban.
Másnap Elbryan háromból kétszer eltalálta a tálcát.
Juraviel egész ősszel és télen az íjazást gyakorolta Elbryannal. A fiú megismerte a
fegyver gyakorlati részleteit, megtanulta a vesszők tulajdonságait - a nehezebbel nagyobb
kárt lehet okozni, a könnyebb messzebbre repül -, megtanult húrt cserélni - habár a
szilverelhúr igazán ritkán szakadt el. De ami Elbryan számára a legfontosabb volt, rájött,
hogy az íjászat inkább az elme, mint a test próbája: az összpontosítás a lényeg. A fizikai
elemek - a feszítés, a célzás, a lövés - hamarosan gépies rutinná válnak. A távolság, a
szélirány felmérése, a nyíl súlyának megválasztása azonban minden alkalommal más
megfontolást kíván. A fiú jobb kezének ujjai hamarosan megkérgesedtek, az alkarját védő
bőr kézelő pedig fele vékonyságúra kopott. Elbryan ezt a kiképzést is olyan lendülettel és
lelkesedéssel csinálta, ahogy minden mást, olyan büszkeséggel és elszántsággal, hogy
az elfek hitetlenkedve vonogatták a vállukat. Elbryan mindennap ott volt a Lőpályán, akár
esett, akár fújt, és egyik nyilat lőtte ki a másik után. Most már többször talált a cél
közepébe, mint ahányszor nem. Megtanult gyorsan lőni, és különféle szögekből:
vetődésből felpattanva, fejjel lefelé lógva egy ágról, az ég felé, egyszerre két nyíllal.
Minden reggel elvégezte a bi’nelle dasadát, azután a kőtejgyűjtő edzést. Ebéd közben
filozófiáról beszélgettek Juraviellel, majd kimentek a lőpályára tovább gyakorolni.
Legnagyobb meglepetésére úgy alakult, hogy estéit egyre gyakrabban töltötte Tuntunnal,
hisz Tuntun volt az első számú tanár és Mather barátja - márpedig Elbryan minél többet
szeretett volna megtudni róla. Tuntun számtalan történetet mesélt Matherről, a
kiképzéséről - hány olyan hibát követett el ő is, mint Elbryan! -, és kalandjairól a
Vadonvidéken. Hány goblin és óriás esett el Mather gyilkos pengéje által! Mather kardja is
fontos témává vált, mert ennek a kardnak neve volt, egyike annak a hat pengének, amit
kószák részére valaha készítettek - ezek a kardok voltak a legerősebbek, amelyek
kikerültek Andur'Blough Inninnessből. Ebből a hatból csak egyről lehetett még most is
tudni: egy Jégtörő nevű hatalmas egyeneskardról, amelyet egy ritkán látott kósza,
Andacanavar forgatott Alpinador távoli, északi vidékén.
- Ritka fajta tagja vagy -jegyezte meg Tuntun egy csillagos éjszakán. - Az is lehet, hogy
te maradtál az egyetlen élő kósza, habár nem éreztük még Andacanavar halálának
szomorúságát.
Tuntun áhítata mélyen megérintette Elbryant, de ugyanakkor nagy súllyal is nehezedett
rá. Különlegesnek, sok tekintetben felsőbbrendűnek kezdte érezni magát. Az elfek miatt
ritka és értékes ajándékban részesült: kapott egy másik nyelvet, egy más világnézetet, a
saját testének egy új értékelését. Nagyon messze került attól az ijedt kisfiútól, aki
kibotorkált Dundalis romjai közül. Mather vére ő, Elbryan, a Kósza.
Miért van akkor így megrémülve?
Sokszor meglátogatta az Orákulumot, hogy erre a kérdésre választ kapjon. Egyre
könnyebben tudta megidézni Mather szellemét, s bár a szellem sosem válaszolt neki
szavak formájában, Elbryan saját monológjaiból is sokat tanult.
A tél - ahogy Dasslerond úrnő előre megjósolta - kemény volt, még a bűvös völgynek is.
A hó korán jött, bőséges volt, s makacsul kitartott egészen tavaszig.
Elbryan számára az élet mit sem lassult: a fiú tovább tanult, tovább fejlődött. Most már
igazi íjász volt, persze nem olyan elképesztő, mint némelyik elf, de emberi mércével
kétségkívül mester. Az őt körülvevő világot sosem érthette meg teljesen - ehhez kevés
volt egyetlen ember -, de napról napra többet tanult és tapasztalt. Új szemléletmódja
szinte természetessé tette ezt az állandó okulást: valóban szivacs volt, amely magába
szívja a világ folyadékát.
A változás váratlanul, drámai módon következett be, amikor Elbryant egy komor
Toumanay éjszakán felverte Juraviel és Tuntun. Az elfek nógatták, taszigálták, s egy szál
köpenyben és ágyékkötőben ugrasztották ki házából. Egy széles, fákkal szegélyezett
tisztásra kísérték, ahol Caer'alfar mind a kétszáz elfje összegyűlt.
Juraviel elölről húzta Elbryan köpenyét, míg Tuntun hátulról tolta a fiút a tisztás
közepére.
- Vedd le - mutatott Tuntun az ágyékkötőre.
Elbryan tétovázott, de Tuntun nem volt egyezkedős kedvében. A tőre két villanásával
levágta a fiúról az aprócska anyagdarabot, elkapta a levegőben, aztán otthagyta a zavart,
meztelen fiút az összegyűltek tekintetének kereszttüzében.
Az elfek megfogták egymás kezét, és kört alkottak Elbryan körül. Táncolni kezdtek, s a
kör bal felé fordult. Sokszor megtört a lánc, az egyes elfek felszökkentek vagy
piruetteztek, de a nagy forgás maga, folytatódott.
Az elf dal betöltötte Elbryan testét, lelkét, fokozatosan enyhítette szégyenérzetét, ellazult.
Mintha az egész erdő csatlakozott volna a tánchoz - a fák, a szellő, a madarak...
A fiú hátravetette a fejét és a csillagokra, az elsuhanó fellegekre nézett. Azon kapta
magát, hogy a körrel együtt fordul, mintha kényszerítő erő húzná, mintha egy örvény
forgatná. Az egész bizonytalan, némileg távoli álomnak tűnt.
- Mit hallasz? - kérdezte valaki mellette. - Mit látsz most, a születésed pillanatában?
Elbryan nem is gondolkodott azon, hogy ki kérdez - Dasslerond úrnő állt mellette. - A
madarakat hallom - felelte révetegen. - Az éjszaka madarait.
A világ hirtelen elnémult körülötte: az álombeli állapotot hirtelen változás zúzta szét.
Elbryan pislogott és megállt, de a csillagok a feje fólött tovább forogtak.
- Tai'marawee! - kiáltotta Dasslerond úrnő, s Elbryan, aki szinte nem is volt tudatában
annak, hogy az úrnő is vele van a kör közepén, megugrott a hangra. Lenézett az elf
úrnőre, miközben a többiek dallamosan visszhangozták a
„Tai'marawee!" kiáltást.
Elbryan gondolkozni kezdett: a „tai" madarat jelent, a „marawee" éjszakát.
- Éjmadár - mondta Dasslerond úrnő. - Ezt a neved kaptad ma, születésed éjszakáján.
Elbryan nagyot nyelt: nem értette, miről van szó. Juraviel és Tuntun egyáltalán nem
készítették fel egy ilyen szartartásra.
Dasslerond úrnő mindenféle magyarázat nélkül csillogó port szórt Elbryanra.
A világ mintha megtorpant volna, hogy azután újra mozgásba lendüljön, de lassabban.
Az elf dal és az erdő harmóniája visszatért, s Elbryan megint egyedül volt a tisztás
közepén, fordulva, ahogy a kör fordult. Szinte észre sem vette, ahogy az elf hangok
egyenként elenyésznek. Csak akkor döbbent rá, hogy egyedül van, amikor az elfek már
rég eltűntek, s mielőtt elgondolkodhatott volna azon, ami történt vele, leterítette az álom,
ott, a mező közepén, mezítelenül. Születése éjszakáján.

Belli'mar Joycenevial bólogatva vette szemügyre szerelmetes alkotását. A kószát


Éjmadárnak nevezték el: az öreg elfet nem csalta meg az álma. Az íj, ami a Sólyomszárny
nevet kapta, igazán illik ahhoz, amivé Elbryan vált.
Joycenevial maga elé emelte a csodálatos fegyvert. Az íj magasabb volt, mint ő, s
üveges csillogásúra csiszolt. Sólyomszárny sötétzöld, ezüsttel átszőtt felülete még az egy
szál gyertya fényénél is szépen ragyogott: faragott fogórésszel és finom, lekerekített
végekkel. A levehető felső csúcs három tollal volt kirakva, amelyek szinte egynek
látszottak, amikor az íj pihent.
Sólyomszárny és Éjmadár - az öreg elfnek tetszett a párosítás. Ez az utolsó íj, amit
készített. Jól tudta, hogy csinálhatna még ezret, akkor sem tudná elérni ennek a
tökéletességét.

Elbryan ott ébredt fel, ahol az álom rátört, egyedül, meztelenül a mezőn, csak a bal
karjára kötve, a bicepszén talált egy piros anyagdarabot, a jobbján pedig egy zöldet.
Nézegette a csíkokat egy darabig, de eszébe sem jutott, hogy levegye őket. Figyelmét a
körülötte ébredező világ felé fordította. A hajnal már rég elmúlt: Elbryan tudta, hogy
elmulasztotta a kardtáncot, első alkalommal azóta, hogy megtanulta. De ezen a reggelen
valahogy még ez sem számított. Megtalálta a köpenyét és a vállára vetette, de később
ahelyett, hogy hazament volna, az Orákulumhoz indult, ahol várta a tükör, a takaró és a
szék.
- Mather bácsi!
A szellem már várta a tükör mélyén. Ezernyi kérdés tolult Elbryan nyelvére, de mielőtt
akár egy szór is szólhatott volna, elméjében egy út képe jelent meg, egy mocsár és egy
erdő, egy örökzöld völgy, ami halványan ismerősnek tűnt előtte.
Elbryannak elakadt a lélegzete: kezdett mindent megérteni. Sötét rettegés támadt fel
körülötte, s el akarta nyelni, ő pedig meg akarta kérdezni Mather bácsit, hogy újra
megszabaduljon kételyeitől.

Ezúttal azonban Elbryan csak befogadó volt, nem beszélő. Hátradőlt, még a szemét is
lehunyta, s hagyta, hogy az ismeretlen ösvény helyet találjon elméjében.
Amikor kijött a barlangból, még kevésbé volt nyugodt, mint amikor bement. Arcán félelem
és bizonytalanság tükröződött, s több kérdés merült fel benne, mint amennyire választ
kapott.
Amikor visszaért Caer'alfarba, meglepve látta, hogy minden elhagyatott. Gyorsan
felmászott lombházába, de azt is üresen találta - nem volt ott sem a ruhája, sem a
tejkőgyűjtő vödrei.
Viszont új, szép öltözet ruha várta a padlóra kiterítve. Nyilvánvalóan neki szánták, mert
Caer'alfarban senki más nem volt ekkora termetű. Hacsak, tűnődött Elbryan, nem
szereztek egy másik kószát.
Lerázta magáról ezt a gondolatot, aztán levetette a köpenyét is, és felvette az új ruhát: a
magas szárú, puha szarvasbőr csizmát, a szilverrel megerősített kötélöves bricseszt, a
puha, ujjatlan inget szilverellel szőtt bőrmellénnyel és végül a vastag, erdőzöld útiköpenyt
s a világosabb zöld, háromszögletű vadászkalapot.
Elbryan körülnézett, és azon tűnődött, hogy most mit kell tennie. A mező jutott eszébe,
és oda is ment. Caer'alfar összes elfje várta, ezúttal csendesen, rendezett sorokban. A
sorok előtt Dasslerond úrnő és Juraviel állt. Intettek Elbryannak, hogy csatlakozzon
hozzájuk.
Amikor odaért, Juraviel egy tele zsákot adott oda neki, egyik oldalán remekmívű késsel,
a másikon kézifejszével.
Eltelt egy kis idő, amíg Elbryan felfogta, hogy az elfek azt várják: annak rendje s módja
szerint vizsgálja meg az ajándékot. Babrálni kezdett a szíjakkal és kinyitotta a zsákot,
majd lehajolt, és óvatosan kiöntötte a rakományt a földre. Kova és acél, az övéhez
hasonló szilverellel megerősített kötél, egy adag a vörös zseléből, az Orákulumhoz
szükséges takaró és tükör - amit nyilván nem sokkal az ő távozása után hoztak el -, és
ami a legtöbbet árulta el: vizestömlő és gondosan sózott, becsomagolt élelmiszer volt a
zsákban.
Elbryan felnézett elf barátjára, de nem kapott választ. Reszkető kézzel pakolta vissza a
zsákot, azután felállt Juraviel és Andur'Blough Inninness előtt.
- A piros szalag maradandó pácanyagot tartalmaz - magyarázta Juraviel. - Kötés és
érszorító egyben. A zöld szalag megszűri a levegőt, ha az orrod elé tartod, de egy ideig
még a víz alatt is kibírod vele.
- Ezek a mi ajándékaink neked, Éjmadár - tette hozzá az úrnő. - Ezek, és még ez! -
Csettintett ujjaival, mire Belli mar Joycenevial lépett elő az elfek közül, kezében egy
csodálatos íjjal.
- Sólyomszárny - mondta az öreg, amikor átadta a fegyvert. - De botnak is jó. - Egy
mozdulattal levette a tollas tetőt, s vele együtt a húrt, majd ugyanilyen könnyedén vissza
is helyezte, szinte erőfeszítés nélkül hajlítva meg az íjat. - Ne félj, hiába tűnik finomnak,
nem törik el. Sem ütéstől, sem villámtól, sem sárkány leheletétől!
Erre a kijelentésre jól megérdemelt éljenzés üdvözölte az öreg elfet.
- Feszítsd ki - nógatta Juraviel.
Elbryan letette a zsákot és felemelte az íjat. Elképesztette a fegyver tökéletes
egyensúlya, hosszú és kényelmes feszíthetősége. Ahogy húzta a húrt, az íj felső
csücskének tollai lassan szétváltak, akárcsak a levegőben sikló sólyom szárnyvégeinek
„ujjai".
- Sólyomszárny - ismételte a mester. - Életed végéig hűen fog szolgálni íjként, botként
pedig addig, amíg ki nem érdemled a kardot, ha ugyan egyszer sor kerül erre.
Az öreg mester könnyes szemmel adott át egy hosszú nyilakkal teli tegezt, azután lassan
megfordult és visszament a helyére.
- Ezek a mi ajándékaink neked - ismételte Dasslerond úrnő. - Melyiket találod a
legértékesebbnek?
Elbryan nem válaszolt azonnal: tudta, hogy ez kritikus pillanat, olyan próba, ahol nem
vallhat kudarcot. - Minden felszerelés és ruha - kezdte - méltó lenne egy királyhoz, akár
egy elf királyhoz is. És ez az íj... - nézett áhítattal Joycenevialra. - Biztos vagyok benne,
hogy nincs párja, és áldott vagyok, hogy hordozhatom...
- Az Orákulum - folytatta Elbryan az úrnőre tekintve - az az ajándék, amit a
legértékesebbnek tartok.
Az úrnő meg sem rezdült, Elbryan mégis tudta, hogy hibázott. Talán Juraviel
elanyátlanodott pillantása volt az, ami ráébresztette az igazságra.
- Nem - suttogta csendesen. - Nem ez a legnagyobb ajándékotok.
- Hanem? - kérdezte izgatottan az úrnő.
- Éjmadár - felelte Elbryan habozás nélkül. - Az, ami vagyok, az, amivé lettem. Most már
kósza vagyok, és ennél semmiféle ajándék, semmilyen arany, szilverel vagy királyság
nem lehet nagyszerűbb. A legnagyobb ajándék a név, amit adtatok nekem, a név, amit a ti
türelmetekkel és munkátokkal nyertem el, a név, amely az elfek barátjaként jelöl meg
engem. Ennél nem lehet nagyobb megtiszteltetés és nagyobb felelősség.
- Most már készen állsz arra, hogy vállald ezt a felelősséget - szólt közbe Juraviel.
- Ideje indulnod -jelentette ki Dasslerond úrnő.
Elbryannak az volt az első ösztönös gondolata, hogy megkérdezze, hová induljon, de
inkább nem szólt, mert bízott benne, hogy az elfek majd elmondják, ha kell. De az elfek
nem szóltak semmit, csak meghajoltak előtte, aztán kiszivárogtak a tisztásról, s egyedül
hagyták. Elbryan már tudta a választ.
Az Orákulum megmutatta neki az utat.

A talaj viszonylag sík és barna volt, ritkás, alacsony bokrokkal. A szelíd lejtők azonban
csalókának bizonyultak, s a futva haladó kósza nemigen láthatott el messzire egyik
irányba sem. Ez itt a Mocsárvidék volt - a Vadonvidék szélének lakói csak
Ingoványlevesnek becézték. Elbryan gyermekkorában sok mesét hallott erről a helyről.
Most, ahogy a Mocsárvidéken szaladt, a huhogó bestiákról és szörnyekről szóló mesék
nem voltak túlságosan megnyugtatóak.
Aznap ritkásabb volt a köd, s nem zárult össze körülötte, mint előző nap, amikor Elbryan
úgy érezte, mintha figyelő tekintetek követnék minden lépését. Felért egy emelkedő
tetejére és ezüstös patakot látott kanyarogni odalent a barna földben. Ösztönösen
megemelte a kulacsát, s úgy találta, hogy már félig sincs. Lesétált a néhány lábnyi széles,
sekély patakhoz, és belemerítette a kezét, majd egy fejbólintással nyugtázta, hogy a víz
egészen tiszta. Az itteni talaj túl kötött volt ahhoz, hogy belemosódhasson a gyengécske
sodrásba. Az ilyen kis erecskék kristálytiszták voltak az egész Mocsárvidéken, kivéve a
mélyebben fekvő völgymélyedéseket, ahol a víz összegyűlt és megállt, hogy sűrű sárrá
olvadjon a földdel.
Elbryan tovább vizsgálta a patakot, hogy nem úszik-e benne valami gyanús, aztán
zsákját egy száraz bokor ágára akasztotta, és levette a csizmáját. Öt napja futott már,
ebből az utolsó két napot a mocsárvidéken. A hűs víz és a puha pataktalaj kellemes volt
fájó lábának: még az is megfordult a fejében, hogy leveti minden ruháját és belefekszik a
csermelybe.
De aztán megérzett, vagy inkább meghallott valamit. Valamelyik érzéke figyelmeztetést
küldött. A kósza megdermedt álltában, s fürkészni kezdte környezetét. Lába izmai
elernyedtek, s keresték a talaj rezdüléseit. Elbryan elfordította a fejét.
Csobbanást vett észre, nem messze a patak felsőbb folyásánál.
A kósza átgondolta a helyzetét. A patak megkerülte az egyik csalókán magas dombot, s
eltűnt szem elől alig néhány tucat lépésre tőle.
Újabb csobbanást hallott, immár közelebbről, majd egy hangot, habár a szavakat nem
tudta kivenni. Újra körülnézett, de ezúttal már valami olyan helyet keresett, ahonnan
rajtaüthetne az ellenségen. A terep nem volt túl ígéretes: legfeljebb annyit tehetett, hogy
felmegy a lejtőn és elbújik a gerinc teteje mögé. De így is tökéletesen kellett volna
időzítenie a mozgását, mert a magaslat egyes részei láthatóak voltak a folyókanyarból is.
Elbryan elvetette ezt a gondolatot: most már a Mocsárvidék keleti szélén van, nem
messze az emberi településektől. Bárki vagy bármi jön, nem csörtet nagyon - óriás nem
lehet. Semmi ok azt hinni, hogy ellenség.
De ha az, akkor is ott a kezében Sólyomszárny.
Elbryan összehúzta vállán az erdőzöld köpenyt, fejére tolta a csuklyát, s leguggolt, hogy
tömlőjébe vizet merítsen a patakból.
A csobbanások zaja egyre erősödött. Elbryan úgy sejtette, hogy legalább fél tucat két
lábon járó lény közeledik. Most már a beszédüket is hallotta, de nem a szavak érdekelték
- amelyekből úgyis csak néhányat értett meg -, hanem a magas, csikorgó hangok. Elbryan
egyszer már hallott ilyen hangokat.
A fröcskölés és beszéd hirtelen elhallgatott: a lények kiértek a kanyarból. Elbryan
guggolva maradt. Kipillantott csuklyája széle alól, hogy lássa, a közeledőknél van-e íj.
Hat goblin állt a fiútól harminc lépésnyire, az egyik lándzsával a vállán. A többieknél
husángok és otromba kardok voltak, de íj szerencsére nem.
Elbryan földközelben maradt. Ebben a testtartásban, a köpeny alatt a goblinok nem
tudták megállapítani, pontosan melyik fajhoz tartozik.
- Eeyan kos? - kiáltotta egyikük.
Elbryan elmosolyodott a csuklya alatt, de nem nézett a goblinok felé.
- Eeyan kos? - ismételte a goblin. - Kaytsa-kaytsa-gaatser?
- Kacsa, kacsa, gácsér - mormolta Elbryan a gyermekkori játék nevét. Elmosolyodott,
ahogy eszébe jutott az ártatlanság időszaka, de az érzés nem tartott soká, amikor arra
gondolt, hogy az ilyen lények, mint ezek itt, mit műveltek a világával.
A goblin megint kiáltott. Ideje volt válaszolni, de mivel fogalma sem volt róla, hogy mit
mond a goblin, egyszerűen felállt, és lassan hátrahajtotta a csuklyáját.
A goblincsapat fele felvisított, a lándzsás pedig előrelépett és elhajította fegyverét.
Elbryan egészen az utolsó pillanatig várt, aztán megvillantotta maga előtt
Sólyomszárnyat, útját állva a lándzsának, majd elfordította az íjat, és elkapta a megtört
lendületű támadófegyvert.
A lándzsát a döbbent goblin felé fordította. Erre amazok megtorpantak, mielőtt
istenigazából nekilendülhettek volna.
A fiúban furcsa érzések kavarodtak fel. Emlékezett az elfek tanításaira, amelyek
elsősorban türelmet hirdettek, pedig az elfek nem kedvelték sem a goblinokat, sem a
fomoriakat. Elbryan most nem emberi településen járt, nem is olyan vidéken, amit a fajtája
magáénak mondhatott: talán a goblinoké ez a terület. Ha pedig ez a helyzet, milyen jogon
harcol velük?
Az egyik viszont megtámadta, bár talán inkább félelemből, mint gonoszságból. És
Elbryan semmiféle logikus érvelés ellenében sem tudta elfelejteni Dundalist.
Tétovázni kezdett. Vajon ezek a goblinok felelősek azért, amit a fajtájuk művelt a faluval?
Éjmadárnak őszinte választ kell adnia erre a kérdésre önmaga előtt: ezzel legalább
tartozik Belli'mar Juravielnek.
Csuklójának egy erőteljes mozdulatával visszaröpítette a lándzsát arra, amerről érkezett,
s rúd egy-két lépésnyire a goblin lába előtt fúródott a folyómederbe. Elbryan figyelmeztető
pillantást vetett a goblinra, azután visszafordult a vízhez, hogy folytassa a vízmerítést.
Adott nekik egy lehetőséget, s lelke mélyén remélte, hogy a goblinok nem élnek vele.
Hallotta és érezte a víz mozgását, ahogy a lények közelebb araszoltak. Tudta, hogy
legalább ketten kiváltak a csoportból, hogy oldalról és hátulról bekerítsék.
Elbryan figyelte a közeledésüket, s várta az újabb lándzsát.
Aztán egyszerre minden mozgás, minden csobbanás megszűnt. Elbryan tudta, hogy a
goblinok alig tíz lábnyira lehetnek. A fiú lassan szembefordult a négyfős csapattörzzsel,
felállt és kihúzta magát - egy lábnyival is nagyobb volt még legmagasabb ellenfelénél is.
- Eenegash! - nyújtotta előre kardját a legocsmányabbik. A kétláb hosszú penge hasonló
volt ahhoz, amit valaha Olwan adott Elbryannak.
- Nem értem - felelte nyugodtan Elbryan.
A goblinok morogtak valamit egymás között: Elbryan rájött, hogy amazok sem értik őt.
Ekkor az ocsmánypofájú ismét visszafordult.
- Eenegash! - mondta újra, erőteljesebben, s az íjra, majd a folyóra mutatott.
- Aligha hinném - felelte széles mosollyal Elbryan, s megrázta a fejét. Alig észrevehető
mozdulattal levette a tollas csúcsot az íj végéről és az íjhúrral együtt az övébe dugta.
A goblin fenyegetően felmordult. Elbryan megint megrázta a fejét.
Az ocsmányság előreszökkent és kardjával böködő mozdulatokat tett, inkább
ijesztgetésül, mint tényleges támadásképpen. Végül mégis őt érte meglepetés.
Elbryan megmarkolta a botot, jobb keze a bal felett, majd fogást váltott a ballal,
miközben a rúd mozgásba lendült, s olyan gyorsan csapott ki vele előre, hogy a goblinnak
esélye sem volt félreugrani. A bot egyszerre ütötte meg a kardot és a goblin kezét,
messzire repítve a fegyvert. Egy finom fogásváltás, megint csak túl gyorsan, s Elbryan
előredöfött. a lekerekített íjvéggel, éppen a goblin szemei közé koppantva. A goblin
elterült a patakban.
A többiek, ahogy előre látható volt, örvendező huhogással rontottak Elbryanra.
A fiú visszahúzta a botot, elengedte a bal kezével, s az íj elejét leeresztette. Ugyanazzal
a lendülettel kinyújtotta a jobb karját, s az oldalába lopózott goblint teljes meglepetésként
érte, amikor Sólyomszárny hegye a nyakába szúrt.
A botot teljesen körbeforgatta maga körül, a bal kezébe markolta, s ezt a karját is
kinyújtotta, így a másik settenkedő goblint is elsöpörte. Visszahúzta a botot, átvette a jobb
kezébe, rézsútosan kifelé fordította, a bal kezébe fogta, majd megint a balba, azután újra
a jobbjába. Változtatgatta a bot állásszögét, és merészen előrecsapott. A lefelé irányuló
ütés éppen fején találta a középső, lándzsás goblint, akinek koponyája visszhangosat
reccsent.
Elbryan egy bal lendítéssel lökött félre egy husángcsapást, majd jobboldalt egy kardos
támadást. Vissza balra, vissza jobbra, mindig más szögben, hárítva az épp esedékes
támadást. Vissza balra, vissza jobbra, ellökve a husángot tartó kezet. Elbryan maga is
kilépett balra, és megpördült, elkerülve egy ügyetlen kardvágást, aztán keményen,
alacsonyan lecsapott. A goblin felismerte a fondorlatos támadást, és leeresztette
husángját, de Elbryan csak egy kicsit emelte feljebb a bot végét, s csontrepesztő ütést
mért a goblin csontos alkarjára. A husáng a vízbe esett: a goblin felvisított és a karjához
kapott.
Elbryan előrelépett, szembefordult a bestiával, maga előtt a vízszintes bottal, s hol erről,
hol arról csapkodta a goblin fejét. Az utolsó csapás után visszalépett a jobb lábával,
hátrahúzta a botját, és elfordult, mert a kardos goblin felől várt támadást. Mikor látta, hogy
emez fejvesztve menekül, visszarántotta a botot balra, éppen pofán legyintve a döbbent
és viharvert goblint.
Nem is annyira látta, mint inkább hallotta, ahogy a bal oldalán lévő teremtmény
feltápászkodik. Sólyomszárny újra lendült, s Elbryan balra szökkent. A bot a goblin
szánalmas hárítási kísérlete fölött vágott be, a tarkójánál. A lény megrándult,
mozdulatlanná dermedt, aztán furcsán hátraszökkent, és lassan összerogyott.
Elbryan megfordult és vívóállásba helyezkedett, de egyetlen ellenfél sem mutatkozott. Az
első, akit leterített - a vezér -, már felkönyökölt a patakban, s négykézláb kúszott elfelé.
Az, akit Elbryan a folyótól jobbra ütött le, még a földön feküdt, és hiábavalóan kapkodott
levegőért. Az utolsó ellenfél szemlátomást meghalt, akárcsak a lándzsás, az pedig, aki
négy ütést kapott a fejére, mozdulatlanul feküdt a parton, arccal a vízben. A csoport utolsó
tagja, a kardos goblin húsz lépésről méregette Elbryant, és érthetetlen szitkokat szórt rá.
Elbryan minden sietség nélkül helyezte vissza az íjra a tollas tetőt, majd ügyesen
meghajlította a lábával, és beakasztotta alul is az íjhúrt.
A goblin felvijjogott és hanyatt-homlok elrohant.
Sólyomszárny felemelkedett: a három toll szétvált. A célpont tisztán látszott huszonöt láb
távolból.
A nyíl a háta közepén találta a goblint, feldobva és előrelökve a testét. A kis szörnyeteg
arccal a vízbe bukott.
Elbryan komoran elővette fejszéjét, és befejezte munkáját.
Aztán futva továbbindult a Mocsárvidéken.

(Folytatása következik)