HATALOM ÉS TERROR

Előadások és interjúk 9/11 után

NOAM CHOMSKY
Szerkesztette: John Junkerman és Takei Masakazu

Független Média Kiadó

Magyarország
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Power and Terror, 2004
Seven Stories Press, New York and Little More, Tokyo
Szerkesztette: John Junkerman és Takei Masakazu

ISBN: 963 86753 14

Fordította: Roby Tiallac

Szerkesztette: Antal Csaba és Vay Márton
Tipográfia és műszaki szerkesztés: Antal Csaba
Köszönet: Pordány Katalinnak és Fidrich Róbertnek

© Noam Chomsky, 2003

Magyar kiadás © Független Média Kiadó, 2005
Felelős kiadó: A Független Média Kiadó ügyvezetője

Borítóterv: Greg Ruggiero

Borítókép:
Afgán
kislányok
egy
amerikai
katonát
figyelnek a
101.
„Bravó”
ejtőernyős
ezredből,
amint
fedezékbe
vonul egy
„veszélyes
terület
felderítésé
nél”, 2002.
július 23-
án, Narizah
városban,
Délkelet-
Afganisztá
nban.
A
háromnapo
s akció
célja az
volt, hogy
megakadál
yozzák,
hogy az Al
Qaida és
tálib
harcosok
menedéket
találjanak
az afgán-
pakisztáni
határ
közelében
található
falvakban.
Az akció
során
fegyvereke
t találtak
és egy
afgán férfit
elhurcoltak
kihallgatás
ra. [Scott
Nelson/Get
ty Images]
 Tartalom
ELŐSZŐ A MAGYAR KIADÁSHOZ
BEVEZETÉS

I. RÉSZ
INTERJÚ NOAM CHOMSKYVAL
a Hatalom és terror című filmhez

II. RÉSZ
AMERIKAI FEGYVEREK, EMBERI JOGOK
ÉS TÁRSADALMI EGÉSZSÉG

III. RÉSZ
ELŐADÁSOK ÉS BESZÉLGETÉSEK
„Miért gyűlölnek bennünket, amikor mi olyan jók vagyunk?”
Látogatás Ciszjordániában Azmi Bisharával
A média elfogultsága és Palesztina.
Mit tehetünk?
Az Egyesült Államok és a világ

IV. RÉSZ
TOVÁBBI INFORMÁCIÓK
Kiket támogassunk?
A szerző
Tárgymutató
A kiadó ajánlata
 Előszó a magyar kiadáshoz

Noam Chomsky az egész világon ismert és alapvető fontosságúnak tartott

gondolkodó, de Magyarországon egyelőre csak nyelvészeti munkásságáról
ismerik, politikai és társada-lomkritikai műveivel eddig csak egy szűkebb
réteg kerülhetett kapcsolatba. E kevesek nagyon fontos felismerések bátor
ki-mondóját tisztelik benne.
Úgy tűnik hát, hogy érdemes vele egy kicsit közelebbről megismerkedni.
Mivel Chomsky írásai, beszédei kimondottan érdekesek, izgalmasak, sőt
szórakoztatóak, ez nem tűnik nehéz feladatnak. Magyar nyelven ezidáig csak
kisebb fordítások jelentek meg tőle, különféle internetes portálokon.
Chomsky egyszer volt hazánkban, – nem mint világhírű filozófust, hanem
mint világhírű nyelvészt hívták meg, a Lehet Más a Világ! Hálózat
szervezésében telt ház előtt tartott egy előadást 2004 májusában.
Chomsky óriási jelentősége és helyi ismeretlensége ugyanazzal
magyarázható: gondolatai és megfigyelései társadalmi, gazdasági
rendszerünk alapjait kérdőjelezik meg. Ezzel nem ő az egyetlen, mint ahogy
az egész világon, Magyarországon is egyre több szervezet és aktivista, tudós
van, aki világosan és egyértelműen bemutatja: ahogy ma a nyugati világ él
[ideértve most már minket is], az fenntarthatatlan.
A fenntarthatatlan szó azt jelenti, hogy ha nem változtatunk rajta, akkor
össze fog dőlni.
Chomsky és a globalizációkritikus, alternatív mozgalmak igazi jelentősége
abban van, hogy a felismert és megnevezett problémákra kipróbálásra kész,
megvalósítható megoldásokat is kínálnak. A problémák sokrétűek: vannak
„ökológiaiak” – ez alatt azt értjük, hogy egyre kevesebb az ivóvíz, egyre
többen betegednek meg a civilizációs szennyezések következtében stb. És
vannak az „erkölcsiek”. Az erkölcsi probléma abban van, hogy egy
meglehetősen kificamított, rengeteg hazugsággal, csalással és vérrel terhelt
úton jutottunk mai „fejlettségünkhöz” illetve még mindig ugyanezen az úton
megyünk tovább.
Változtatni kell. Hiszen: lehet más a világ!
Amit a globalizációkritikus gondolkodók, szervezetek és mozgalmak
képviselnek, az jelentős mértékben alakítja át a jelenlegi politikai, gazdasági
berendezkedést. Ez kétségkívül kevesek számára hangzik vonzóan, de ha
meggondoljuk, hogy cserébe egy jobb, barátságosabb, és unokáink számára
is létező világot kínál, akkor már ajánlatuk megfontolandó.
Ebben a kötetben Chomskynak a szeptember 11-e utáni előadásaiból,
írásaiból olvashatunk, amelyekben az Egyesült Államok háborús
szenvedélyéről beszél.
A téma Magyarországon is aktuális. A jelenleg első számúnak mondható
példa: bár a lakosság elsöprő többsége ellenzi az iraki szerepvállalásunkat, a
kormány mégis nagyon sok milliárd tőlünk elvett adóforinttal és katonáink
fegyverével, életével támogatja az USA aktuális gyarmatosítását.
Most, hogy a „terrorizmus elleni” háborúk már mindennapjaink részévé
váltak, 2005-ben, amikor már a szeptember 11-i sokkon túl vagyunk, és az
afganisztáni, majd a második iraki háborút is „iktattuk” tudatunkban,
érdemes megvizsgálnunk ezt a vérontást egy kicsit más szemmel is. Talán
kiderül, hogy a helyzet közelebbről nagyon is másként fest, mint ahogy eddig
látszott.
Vay Márton
 Bevezetés

A SZEPTEMBER 11-i TERRORISTA TÁMADÁSOK után az egyébként is igen

elfoglalt Noam Chomsky mindennapjai sokkal zsúfoltabbakká váltak.
Chomsky a merényletek utáni hónapokban rengeteg nyilvános beszélgetésen
vett részt és számtalan interjút adott a világ különböző részeiről jött
újságíróknak. Érdeklődésüket azon maroknyi amerikai értelmiségi egyikeként
keltette fel, akik ellenzik a Bush-adminisztrációnak a támadásokra adott
agresszív katonai válaszlépését.
Szilárd meggyőződésével Chomsky nyilván ezerszer elismételte
álláspontját, miszerint nem vethetünk véget a terrorizmusnak, amit a
gyengék a hatalmasok ellen alkalmaznak, ha nem nézünk szembe „a
kimondatlan, de sokkal szélsőségesebb terrorizmussal, amit a hatalmasok a
gyengékkel szemben folytatnak”. Ez a történelmi esettanulmányokkal,
dokumentumokkal és elemzésekkel egyre meggyőzőbben alátámasztott
érvelés süket fülekre talált Washingtonban és az amerikai média főáramában,
de nagy visszhangra talált az Egyesült Államokban és külföldön azok
körében, akik most is, mint már évtizedek óta oly sokszor, a józan ész és a
lelkiismeret hangját akarták hallani Chomskytól.
Chomsky hangja eljutott Japánba is, a sietve, már november végén
megjelentetett 9-11 című könyvének fordításával. E könyv hatására egy
független japán filmvállalat producerével kezdtünk el megtervezni egy
dokumentumfilmet Chomskyról, s a terrorizmussal, az amerikai hatalommal
kapcsolatos nézeteiről. Könyvünk is e dokumentumfilm előkészületeivel egy
időben készült.
Gyors ízelítőt kaphattunk Chomsky életének és programjainak
zsúfoltságáról, amikor 2002 januárjának elején először kerestük Őt meg a
dokumentumfilm gondolatával, Chomsky közölte, hogy hajlandó
együttműködni velünk a film elkészítésében, de interjú-naptárában csak
májusban találta meg a legközelebbi szabad időpontot. Mert addig még el
kellett utaznia a brazíliai Porto Allegrébe, a Társadalmi Világfórumra [World
Social Forum]; Törökországba, tanúskodnia kellett török kiadójának perében;
azután Kolumbiába ment, márciusban pedig egy hetet töltött Kaliforniában.
Abban a szerencsében volt részünk, hogy vele tarthattunk, és filmre vehettük
ezeket a beszélgetéseket Chomsky más fellépéseivel egyetemben.
Úgy döntöttünk, Kaliforniában fogunk filmezni, ahová Chomskyt azért
hívták meg, hogy két, nyelvészeti témájú előadást tartson a Berkeley
University College éves előadássorozatán. A Bay Area-ben töltött öt nap alatt
Chomsky fogadóórákat is tartott az egyetemen, hogy találkozhasson az ottani
nyelvészhallgatókkal és egyetemi oktatókkal. „Szabadidejében” különféle
politikai témákról öt beszélgetésen vett részt [ebből hármat filmre vettünk],
összesen több mint ötezres hallgatóság előtt.
Az utolsó, pénteki napon Palo Altóban már holtfáradt volt, s kicsit be is
rekedt, de amikor beszélni kezdett egy szálloda báltermében egy ezer fős,
érdeklődő közönség előtt, ismét lendületbe jött. Láthatóan erőre kapott,
ahogy haladt az este a világűrbe telepített rakéták veszélyéről szóló hosszú
előadástól a kérdés-feleletes részig – a hallgatóság által felvetett témákról
néha tízperces kiselőadásokat is tartott.
 Az előadás után Chomsky még negyvenöt percen át türelmesen
válaszolgatott a hallgatóság legkitartóbb, huszonöt fős csoportjának. Egyszer
csak, autogram-osztogatás közben görcs állt az ujjaiba, mire elnevette
magát: „Na, most már írni sem fogok tudni!” Chomsky, a fáradhatatlannak
tűnő ember sincs acélból. Még a teremből kifelé menet is beszélt, egy
barátjának mesélte a törökországi kurd területeken nemrég szerzett
élményeit.
Ahogy Chomskyt kísértem ezekben a napokban, lenyűgözött, először is
ennek az embernek a végtelen szerénysége és nagylelkűsége. Nem a
társadalmi változás motorjának, hanem inkább elősegítőjének tekinti magát,
aki megosztja közönségével a kutatásai során megszerzett információkat és
elemzéseket. Mindig hangsúlyozza, hogy vannak választási lehetőségek, s
hogy minden egyes embernek az erkölcsi elvek szerint kell cselekednie, s
erre kell kényszeríteni a hatalmon lévőket is.
A másik dolog, ami nagy hatással volt rám, az Chomsky optimizmusa. Az
amerikai hatalmi visszaélésekkel kapcsolatos, gyakran kiábrándító
vizsgálódásai ellenére Chomskynak jó a kedélye és bizakodó az
életszemlélete. Legtöbb beszédét annak áttekintésével zárja, hogy az utóbbi
néhány évtizedben mi mindent sikerült elérni az emberek aktivizálódásával, s
hogy még mindig mennyire a mi hatalmunkban áll a társadalmi változások
befolyásolása.
Tsurumi Shunsuke japán filozófus, aki szerkesztőként irányította e könyv
eredeti japán kiadását, ezt az optimizmust a Chomsky nyelvészeti kutatásai
által kínált távlatos történelem-szemléletnek tulajdonítja. „E hosszú
történelem kontextusában ez az év meg a következő rövidnek tűnik. A
jelenben élünk, azzal a hittel, hogy az emberi aktivitás műve folytatódik az
időben – és ez a forrása a Chomskyból áradó derűnek.”
Chomsky munkássága kérdés és kihívás elé állít mindany-nyiunkat:
Lehetünk-e optimisták az agyafúrt bombáknak és az Egyesült Államok
soviniszta kormányzatának ebben a korszakában? A válasz Chomsky szerint
nagyrészt attól függ, hogy miképpen döntenek az önökhöz hasonló emberek.
John Junkerman
Tokió, 2003, január
 I. RÉSZ

Interjú Noam Chomskyval

a Hatalom és terror című filmhez
 Az interjút John Junkerman készítette Chomsky dolgozószobájában a cambridge-i
Massachusetts Institute of Technologyben, 2002. május 21-én.

Hol volt ön 2001. szeptember 11-én, amikor az esemény

bekövetkezett? Hogyan értesült róla?

Egy ismerősömtől hallottam róla, egy itteni munkástól, aki a környéken

dolgozik. Összefutottunk, s akkor mondta, hogy a tévében látta. Szóval, ez
volt az első, amit hallottam.

Mi volt az ön első reakciója?

Bekapcsoltam a rádiót, hogy megtudjam, mi történt, hát, nyilvánvalóan

szörnyű rémtett. De én nagyjából úgy reagáltam rá, ahogy szerte a világon
az emberek. Iszonyatos rémtett, de ha valaki nem Európában, az Egyesült
Államokban vagy Japánban él, akkor szerintem tudja, hogy nincsen ebben
semmi újdonság. A gyarmatosító hatalmak évszázadokon át ugyanígy bántak
a világ többi részével. Ez egy történelmi esemény, de sajnos nem a rémtett
mértéke vagy végrehajtásának módja teszi azzá, hanem az, hogy kik voltak
az áldozatok. Ha végigtekintünk a történelem évszázadain, azt látjuk, hogy a
gyarmatosító országok lényegében sérthetetlenek voltak. Akadnak persze
szörnyűségek bőven, de mindig valahol máshol. Amikor például Japán
követett el atrocitásokat Kínában, amennyire én tudom, nem voltak kínai
terrorista támadások Tokióban. És ez így ment évszázadokon át. Ez az első
változás.
De ez sem meglepő. Én már korábban is beszéltem és írtam ezekről a
dolgokról, s a szakirodalom is tele van vele. Ezt jól megértették, s az is
teljesen nyilvánvaló, hogy a mai technikával egy kisebb csoport is képes,
különösebb műszaki bonyodalmak nélkül, szörnyű tetteket elkövetni. Az
egyik példa a gáztámadás Japánban.
A veszély már hosszú évek óta eléggé közismert volt mindazok számára,
akik csak egy kicsit is odafigyeltek rá. Találhatunk cikkeket az Egyesült
Államok szakfolyóirataiban, amelyek jóval szeptember 11-e előtt rámutattak,
hogy nem is volna olyan nehéz atomrobbantást produkálni New Yorkban. A
világ tele van könnyen megszerezhető nukleáris fegyverekkel, sajnos, több
tízezerrel, meg a hozzájuk való alkatrészekkel. Bárki számára hozzáférhető az
információ, hogy miként lehet belőlük egy kis „piszkos bombát” összerakni,
vagy ahogy mondják, egy kisebb bombát, olyat, mint a hirosimai, amely
manapság már „kis bombának” számít. Csakhogy egy hirosimai bomba egy
New York-i hotelszobában azért mégsem tréfadolog.
És nem volna itt semmi probléma. Úgy értem, még egy szerény képességű
ember is be tudna csempészni ezt-azt a kanadai határon, amelyet nem
őriznek és nem is lehet őrizni. Ilyen dolgok bekövetkezésének a mostani
időszakban elég nagy a valószínűsége, ha a problémákat nem kezelik józan
megfontoltsággal. A józan megfontolás annak kiderítését jelenti, hogy miből
fakad ez az egész.
A jajveszékelésnek nincs értelme. Ha valaki komolyan meg akarja előzni a
további terrorcselekményeket, akkor meg kell próbálnia feltárni a
gyökereket. Szinte minden bűncselekmény, legyen az utcai rablás, háború,
mögött ott vannak a jogosság elemei, és ezeket az elemeket figyelembe kell
venni. És ez, még egyszer mondom, egyaránt igaz az utcai rablásokra, és egy
agresszív nagyhatalom által elkövetett háborús bűntettre.

Ezt az elemzést hallva egyesek azzal vádolják önt, hogy mentegeti a

terroristákat. Mit válaszol ön erre?

Ez nem jó megközelítés. Nem mentegetem őket. Csupán a józan belátásra

törekszem. Ha valakit nem érdekel, hogy lesznek-e még terrorista
támadások, akkor úgy is jó, rá se hederítsünk az okokra. De ha meg akarjuk
előzni őket, akkor természetesen oda kell figyelnünk a miértekre. Ennek
semmi köze a mentegetéshez.
Nagyon érdekes, ahogyan ez a fajta kritika működik. Ha például a Wall
Street Journalból idézem azokat a híreket, amelyek a bin Laden-féle
csoportok forrásai mögött húzódó viszonyokra utalnak, akkor a hozzám
hasonló embereket vádolják a terroristák mentegetésével, nem pedig a Wall
Street Journalt, amelyből idézek, s ami pontosan feltárja, hogy mi van a
háttérben. Nem a terroristák mentegetése, hanem az USA politikájának
bírálata zavarja őket. Ha az anyag a Wall Street Journalból való, vagy ha
titkosítás alól feloldott, negyven évvel ezelőtti kormányzati feljegyzéseket
idézek, amelyek ugyanezt a problémát taglalják, akkor én vagyok a
terrorista-mentegető, és nem a Nemzetbiztonsági Tanács vagy a Wall Street
Journal. Mert amit ők fenyegetésnek érzékelnek, az a konformitás hiánya és
az engedetlenség. De az okok feltárásának igyekezetét mentegetésként
értelmezni, az tényleg gyermeteg kifogás, bármi legyen is maga a
bűncselekmény.

Említette a hirosimai bombát. Nemrég hallottuk – Japánban nem

használják ezt a szót –, hogy a World Trade Center elleni támadás
helyszínét úgy emlegetik, hogy „Ground Zero”.

Úgy.

Azokban a japánokban, akik átélték a nagaszaki és a hirosimai

atomtámadást, nagyon is összetett érzéseket ébreszt a „Ground
Zero” kifejezés. Ön mit gondol erről?

Érdekes, hogy itt szinte senkinek sem jut eszébe. Kérdezzen csak rá. Úgy
értem, én nem láttam egyetlen sajtómagyarázatot vagy fajsúlyosabb
kommentárt, amely rámutatott volna erre. Ez valahogy nincs benne az
emberek tudatában.

De az a kifejezés...

Hirosima és Nagaszaki bombázás utáni képétől származik. Ez nem

kérdéses. Nekem rögtön beugrott.
Ezért talál visszhangra a japánoknál.

Én megértem. De ez nem azt jelenti, hogy itt és most ugyanaz a történet,

mint korábban. A valahol máshol elkövetett atrocitások nem léteznek,
gondoljuk, évszázadokon át. Vegyük például az Egyesült Államokat. Miért is
ülök én itt? Nos, azért ülök én most itt, mert néhány angliai vallási
fundamentalista fanatikus átjött ide, és elkezdte kiirtani a helyi lakosságot,
azután még egy csomóan követték őket, és kiirtották a helyi lakosság
maradékát is. Nem valami jelentéktelen ügy volt: embermilliókat érintett.
Az emberek akkor jól tudták, hogy mit tesznek. Nem merültek fel bennük
kérdések a tetteikkel kapcsolatban. De azóta már eltelt több száz év, s a
dolog kikopott a köztudatból. Tulajdonképpen eléggé meglepő, hogy az 1960-
as évek nagy aktivizálódása, meg az ahhoz vezető ébredés, lényegi változást
hozott ebben, először az amerikai történelemben. Háromszáz év elteltével
kérdés lett az őslakosok sorsa, amin elkezdtek gondolkodni az emberek.
Kölyökkoromban cowboyost és indiánost játszottunk. Mi voltunk a
cowboyok, és lelövöldöztük az indiánokat. Más ötletünk nem is volt ezzel
kapcsolatban. De az én gyerekeimnél ez már másként van.

Visszatérve Japánra. Mi a véleménye arról, hogy a japán kormány

részt vesz az afganisztáni válaszlépésben?

Nos, majdnem minden kormányzat rohant, hogy csatlakozzon az USA által

toborzott koalícióhoz, mindegyik a saját érdekéből. Az egyik első ilyen ország,
amely nagy lelkesedéssel csatlakozott, Oroszország volt. Hogy miért pont
Oroszország? Hát azért, mert felhatalmazást akarnak kapni, hogy még
aktívabban folytathassák Csecsenföldön az elborzasztó rémtetteiket. Kína is
nagyon örült, hogy csatlakozhat. Most boldogok, hogy megkapták Amerika
támogatását a nyugat-kínai elnyomáshoz. Algériát, a világ egyik legaktívabb
terrorista országát, melegen üdvözölték a „terrorellenes koalícióban”.
A legmeglepőbb eset, amely valóban elmond valamit a nyugati
értelmiségről, az alighanem Törökországé. Most török katonák vannak, vagy
hamarosan lesznek Kabulban, amerikai pénzen, hogy megvívják a terror
elleni háborút. Miért ajánl föl csapatokat Törökország? Ha emlékszünk, ez az
ország kínált fel elsőként Afganisztánba küldendő katonákat az USA-nak, és
meg is magyarázták, hogy miért. Hálából – mert az Egyesült Államok az
egyetlen olyan ország, amely hajlandó volt aktív támogatást nyújtani az
általuk az utóbbi években Délkelet-Törökországban elkövetett, szörnyűséges
terrorista rémtettekhez.
S ez korántsem lezárt történet. Még ma is ugyanaz folyik. A legszörnyűbb
gaztettek némelyikét az 1990-es években követték el, sokkal súlyosabbakat,
mint amilyenekkel Koszovóban Milosevicset vádolták meg, az emlékezetes
NATO-bombázások előtt.
Ezeket éppen akkoriban követték el Délkelet-Törökországban, körülbelül a
népesség negyede, a kurdok ellen, akiket rettenetesen elnyomnak. Sok millió
kurdot űztek el otthonukból, falvak ezreit rombolták le, valószínűleg
tízezreket gyilkoltak meg, mindenféle barbár kínzások fordulnak elő.
Ehhez Clinton sózta rájuk a fegyvereket. Törökország lett a világ
legnagyobb fegyver importőre, nem számítva Izraelt és Egyiptomot, amelyek
más kategóriába tartoznak. És a törökök végtelenül hálásak, hogy az
Egyesült Államok hajlandó volt segíteni nekik a tömegeket érintő állami terror
végrehajtásában. S viszonzásként most ők is részt vesznek a „terror elleni
háborúban”. Az a tény, hogy a nyugati értelmiség látja ezt, és nem emeli fel
a hangját, nagyon szomorú bizonyítványt állít ki a tanult emberek
fegyelmezettségéről.
Egyébként még szeptember 11-e előtt, 1999-ben a NATO alapításának
ötvenedik évfordulója éppen egybeesett Szerbia bombázásával. Akkoriban
mindenki ezzel foglalkozott. Hát nem szörnyű? Hogyan tűrhetjük el az
atrocitásokat, ilyen közel a NATO határaihoz? Ez volt a beszédtéma. Egyetlen
szót sem fog találni, amely rámutatott volna, hogy az emberek nemcsak arra
képesek, hogy könnyedén eltűrjék a hasonló gaztetteket a NATO-n belül –
nem a határokon túl, hanem a NATO-n belül –, hanem arra is, hogy aktívan
hozzájáruljanak ezekhez.
Itt van tehát az Egyesült Államok, amely nagyban hozzájárul a NATO-n
belüli emberiség elleni bűntettekhez, s ugyanakkor Washingtonban
összejönnek a nyugati világ vezetői, és együtt sopánkodnak a NATO határain
kívül előforduló szörnyűségeken, és persze dicsérik magukat, hogy a
bombázásokkal „megakadályozzák a további atrocitásokat” – ami
meglehetősen távol áll az igazságtól. A sajtóban egyetlen szót sem találunk,
amely ezt kommentálná. Én írtam erről, de aki ilyen szempontból össze
merte hasonlítani a történteket, azt a szerbek által elkövetett atrocitások
védelmezőjének kiáltották ki, ahogy ön is említette.
Ez megint az értelmiség hihetetlen mértékű fegyelmét mutatja. Nem
hiszem, hogy egy totalitárius állam el tudná érni a lakosság
megfegyelmezésének ezt a fokát. Elég megdöbbentő tény ez a Nyugatról.
Nem tudom, Japánban fölfigyelt-e rá valaki, de a média önfegyelme is
rendkívül drámai. Egyébként épp ma délután adtam interjút egy nagy német
újságnak, és rámutattam erre, hogy tudniuk kellene: jóllehet az Egyesült
Államok volt Törökország első számú konszolidálója, de Németország volt a
második. Miről van itt szó? Mindenkit foglalkoztat a terrorizmus
megállításának kérdése. Nos, van ennek egy igazán könnyű módja: tessék
abbahagyni a benne való részvételt. Önmagában már ez is óriási mértékben
csökkentené a világon a terrorizmust.
Ez majdnem minden, általam többé-kevésbé ismert országra igaz, de
drámai módon igaz az Egyesült Államokra, Angliára, Németországra és a
többiekre. De hát így reagálnak a kormányok – és az értelmiségiek.

Szerintem elképesztő ez a kettős mérce, ez a képmutatás. Én

Japánban élek, és ott elég gyakran szóba kerül, hogy a japánok
vállalják a felelősséget az általuk a II. világháborúban elkövetett
szörnyűségekért. Én ilyenkor mindig kénytelen vagyok
előrebocsátani, hogy én egy olyan országból jöttem, amely háborút
indított Vietnam ellen, és emberek millióit ölte meg – de mintha egy
hónap alatt el is felejtette volna az egészet.

Nagyon is figyelemre méltó, hogy mennyire elfelejtették. Éppen pár

hónapja, 2002 márciusában volt a negyvenedik évfordulója, hogy
bejelentették: az Egyesült Államok megtámadta Dél-Vietnamot, hogy
amerikai pilóták Dél-Vietnamot bombázzák, hogy a termés elpusztítására
beindítják a vegyi hadviselést, s hogy emberek millióit koncentrációs táborba
terelik.
Ez mind Dél-Vietnamban történt. Nem egy megszálló hadsereget kellett
kiverni, nem oroszok voltak ott, nem kínaiak, nem is valamiféle észak-
vietnamiak. Csak egy átlagos amerikai háború volt, ezúttal Dél-Vietnam ellen,
nyíltan bejelentve, és negyven év elteltével nincs semmi megemlékezés róla,
mert már senki sem foglalkozik vele. Már nem tartják fontosnak. Úgy néz ki,
ha ők csinálnak velünk valamit, akkor vége van a világnak. De ha mi
csinálunk velük valamit, az teljesen normális dolog. Miért is kellene beszélni
róla?

Így van ez Japánban is.

Japánban, azt hiszem, jobb a helyzet. Japánt legyőzték, s a legyőzött

országok kénytelenek egy kicsit foglalkozni azzal, hogy mit is műveltek. A
győztesek soha. Nézze csak meg a tokiói pereket. A vádlottak tényleg
elkövettek mindenféle gazságokat, de a tárgyalások színtiszta bohózattá
váltak. Jogi, de bármilyen más szempontból is szégyenteljesek voltak. De
megpróbálta már valaki elítélni az amerikai háborús bűnösöket?
Tulajdonképpen az is érdekes, ahogy Nürnbergben megalkották ezeket az
elveket. Azt kellett ott Nürnbergben eldönteniük, hogy mi számítson háborús
bűntettnek. És nagyon világos definíció született, tudatosan. Nem lepleztek
semmit. Egy gaztett akkor háborús bűncselekmény, ha a németek követték
el és nem mi.
Így például a városközpontok bombázása nem háborús bűncselekmény,
mert ezt az angolok és az amerikaiak gyakrabban művelték, mint a németek.
S a német tengeralattjáró-parancsnokok védekezésül az amerikai
tengeralattjáró-parancsnokokra hivatkozhattak, amikor kijelentették, hogy
„de hát mi is ugyanazt csináltuk” – úgyhogy föl is mentették őket, mert ezt
nem tekintették háborús bűncselekménynek. De van még rosszabb is. A
hollandiai mélyföldeket védő gátak megnyitását például, nagyon helyesen,
háborús bűncselekménynek minősítették. De pár évvel később Észak-
Koreában, miután az amerikai légierő gyakorlatilag eltörölte a föld színéről az
egész országot – már nem maradt semmi bombáznivaló –, elkezdték
bombázni a duzzasztógátakat. Ez égbekiáltó háborús bűncselekmény. Sokkal
súlyosabb, mint az egyszerű gátak bombázása. Leírták, de büszkeséggel írták
le.
Ha elolvassuk a légierő hivatalos történetét, vagy belelapozunk az Air
Force Quarterlybe és a hasonlókba, akkor azt látjuk, hogy hátborzongató
részletességgel írnak róla, hogy milyen nagy siker volt lebombázni ezeket a
duzzasztógátakat, látni a völgyeket letaroló hatalmas vízáradatot, látni az
emberek dühöngését. Hiszen ezek csak ázsiaiak, akiknek az élete a
rizsterméstől függ. Hát most tényleg jól odavágtunk nekik, ahol fáj. Ez
ugyanolyan rasszista fanatizmus, de itt dicséret jár érte. S mindez alig pár
évvel azután, hogy fölakasztották azokat a német vezetőket, akik ennél
sokkal enyhébb dolgokat követtek el.
De ezt nem tekintik a történelem részének. Senki sem tud róla. S ha nem
végez külön kutatásokat, nem is fog.

Mint Vietnamban..,
 Emlékszem egy cikkre, amelyet akkoriban írtam egy vezető amerikai
folyóiratban, a Christian Science Monitorban. Ez egy nagyon jó folyóirat,
elsősorban a vallásosságáról ismert, de tényleg nagyon jó. Volt egy
„Teherautók vagy gátak” című cikkük, az egyik vezető munkatársuk tollából.
Feltették a kérdést, hogy Vietnamban a gátakat kell-e bombáznunk, vagy
inkább a teherautókat.
Azután arra jutottak, hogy a duzzasztógátak bombázása sokkal nagyobb
megelégedettséget okoz, mert ott látni lehet a nagy hatást és pusztítást,
ráadásul rengeteg ember éhen hal, szóval igazán hálás munka. De az előnyök
ellenére taktikai szempontból mégis több értelme van a teherautók
bombázásának, mert azok fegyvert is szállíthatnak, s azok veszélyt
jelenthetnek az amerikai katonák számára, és így tovább. Ezért aztán le kell
mondanunk a gátbombázás felvillanyozó örömeiről, s inkább a teherautókat
kell támadni. Egyszerűen nem tudom, hogy mit lehet ehhez hozzáfűzni. De
ami a megdöbbentő ebben az egészben, az, hogy nem volt semmi reakció,
egyáltalán nem reagáltak rá.
Hogy még egy esetet említsek, mindabból, amit valaha is megírtam, a
legnagyobb felhördülést talán egy észrevétel váltotta ki, körülbelül harmincöt
évvel ezelőtt, amikor azt mondtam, hogy felvetődik a kérdés az Egyesült
Államokban, hogy nincs-e itt szükség – már nem emlékszem, milyen
kifejezést használtam – tiltakozásra vagy nácitlanításra. Na, ezen a
nácitlanításon aztán tényleg kibuktak.
Volt egy cikk a New York Timesban, egy chicagói esetről. A Chicagói
Tudományos Múzeum, amely egy igen jó hírű intézmény, rendezett egy
kiállítást egy vietnami faluról. Afféle diorámát: körben gépfegyverek voltak,
hogy a múzeumba ellátogató gyerekek játszhassanak, játékból
lövöldözhessenek a falura. Ez volt a játék. De egy csoport nő összegyűlt
tiltakozni, hogy ez azért így nincs jól. S a New York Times még a nőket
támadta, hogy miért rontják el a gyerekek örömét. S én erre mondtam, hogy
az ember néha eltűnődik, mire van itt szükség: tiltakozásra vagy
nácitlanításra. S azt hiszem, ez jogos kérdés volt.
Úgy értem, amikor ott van előttünk a világ egyik vezető lapja, amely
azokat a nőket támadja, akik elleneznek egy csodálatos játékot, amelyben
gyerekek lövöldöznek egy falura – miközben ez a lövöldözés a valóságban is
folyik. Tudja, ez akkor is elég borzasztó volna, ha valami száz évvel ezelőtti
dologról lett volna szó, de itt minden a szemünk láttára zajlik. Ez tényleg
megdöbbentő. És megint azt látjuk, hogy nemcsak tiltakozás nincsen, de ha
valaki netán tiltakozni merészel, akkor még annak támadnak neki.
De hogy még egy, Japánhoz is kapcsolódó esetet is említsek. Még
valamikor az 1960-as évek közepén a Rand Corporation, a Honvédelmi
Minisztériummal kapcsolatban álló nagy kutatóintézet lefordított és publikált
japán dokumentumokat a mandzsúriai és észak-kínai felkelések elleni
intézkedésekről. Ezeket én is elolvastam, és írtam egy cikket, amelyben
összevetettem ezeket a Vietnamban alkalmazott amerikai megtorlások
dokumentumaival. Ugyanolyanok voltak, ugyanaz az önelégültség,
mentegetőzés, ugyanazok az eljárások, és így tovább.
Nem volt valami népszerű írás, de az egyetlen utalás rá, amivel
találkoztam, egy tudományos cikk volt a Mandzsúriában és Észak-Kínában
elkövetett japán atrocitásokról, A lábjegyzetben azt írták, hogy létezik egy
érdekes cikk, amely mentegetni próbálja ezeket az atrocitásokat: az én
írásom. Hát, én a cikkben csak annyit tettem, hogy a japánok tetteit
összevetettem az amerikaiakéval. S minthogy az amerikaiak tettei, definíciója
szerint, csakis helyesek és jogosak lehetnek, ezt csakis japán atrocitások
mentegetéseként lehetett értelmezni.
A szerző képtelen volt fölfogni, hogy talán épp fordítva van. Fölfoghatatlan
volt számára, mivel nem tudott olyasmit elképzelni, mi szerint talán van rossz
abban is, amit mi csinálunk.

Ön már sok-sok éve foglalkozik ezzel és mutat rá az ilyen

disszonanciákra. Nem mesélne valamit arról, hogyan lett aktivista?

Valójában nekem már gyerekkoromban is ilyen nézeteim voltak. Pontosan

tudom, hogy mikor írtam az első cikkemet, mert emlékszem az eseményre.
Ez 1939 februárjában volt, Barcelona eleste után. Akkoriban terjedt a
fasizmus Európában. Tízéves voltam. Nem voltam én aktivista. De azóta az
életem fontos részévé vált.
Volt egy nyugalmi időszak az 1950-es évek végén, amikor az egész
országban csend volt. De az 1960-as évek elején, amikor a dolgok ismét
kezdtek felforrósodni, én is aktivizálódtam, meg kell mondanom, hogy némi
sajnálkozással és felindulással, mert nagyon jól tudtam már akkor is, hogy az
ilyesmit nem lehet mellékfoglalkozásként csinálni. Ha az ember belekezd,
akkor kitölti az egész életét, és volt egy csomó dolog, amivel nagyon
boldogan foglalkoztam, és nem akartam lemondani róluk.

De mégiscsak választott?

Választottam.

Vagy érezte, hogy választania kell?

Nos, akkoriban már megkezdődött a vietnami háború, és egyszerűen nem

lehetett kimaradni a dolgokból.

És azokban a korai években mi volt a reakció mindarra, amit ön

csinált?

Többnyire a teljes értetlenség. A vietnami háború ténylegesen 1950-ben

kezdődött az Egyesült Államok számára, s 1954-től 1960-ig az Egyesült
Államok egy latin-amerikai típusú terrorrezsimet működtetett ott. Nem volt az
tréfadolog; hatvan-hetvenezer embert gyilkoltak meg. De senki sem
tiltakozott. Senki sem.
Amikor Kennedy lett az elnök, a dolog eszkalálódott, s nagyon hamar
közvetlen amerikai támadás lett belőle. Az 1960-as évek elején nem lehetett
találni senkit, aki aláírt volna egy petíciót. Senki el nem jött volna egy
gyűlésre. Emlékszem, megpróbáltunk gyűléseket szervezni néhány diákkal,
meg még egy-két érdeklődővel. De fél tucat témát kellett összeszednünk,
olyanokat, mint Irán, Venezuela, vagy Vietnam, s akkor esetleg több lett a
résztvevő, mint a szervező.
 1965-re vagy 66-ra Vietnam már egyre keményebb üggyé kezdett válni.
De a tiltakozásokat rendkívül ellenségesen fogadták. Itt van például Boston.
Ez egy kifejezetten liberális város, de nem tudtunk nyilvános tiltakozásokat
összehozni a háború ellen. Azokat erőszakkal zavarták volna szét. A szónokok
életére több száz állami rendőrnek kellett volna vigyáznia. És a tiltakozók
elleni támadásról nagy elismeréssel szólt volna a liberális média. A
gyűléseket a templomokban tartottuk, de néha még ezeket is megtámadták,
például a belvárosban az Arlington Street-i Templomot. És ott is csak a
rendőrség akadályozta meg, hogy rájuk ne törjenek, és le ne gyilkoljanak
mindenkit. Ez az igazság. A templomot megrongálták, bemocskolták, és ezt
mindenki helyeselte. Úgy gondolták, teljesen rendjén való.
Emlékszem, hogy a feleségem – volt két kislányunk –, szóval, a feleségem
a két gyerekkel elment egy női tiltakozásra. Tudja, hogy néz ki az ilyesmi; itt
nem hajigálnak köveket, csak sétálgatnak az emberek a gyerekeikkel.
Concordban volt, ez egy előváros, egy csöndes, felső középosztálybeli
diplomások lakta előváros. És mégis rájuk támadtak, konzervdobozokkal,
paradicsommal és hasonlókkal dobálták meg őket. És ezt is helyesnek
tartották.
Csak 1966 végére érett be annyira a változás, hogy komoly nyilvános
tiltakozást lehessen tapasztalni. Ez öt évvel a háború kitörése után volt.
Akkor már amerikai katonák százezrei randalíroztak mindenfelé Dél-
Vietnamban. S a háború, természetesen, átterjedt Indokína többi részére is.
Senki sem tudja, hány embert öltek meg, mert ezt senki sem számolta.
A vietnami háború másik érdekessége az, hogy fogalmunk sincs, mibe
került ez a vietnamiaknak. Úgy értem, az Egyesült Államok esetében ezt az
utolsó emberig ismerjük. A háború utáni vezetés azt tekintette a fő
feladatának, hogy megtalálja az amerikai pilóták csontjait, de senkinek
fogalma sincs arról, hogy hány vietnami halt meg, vagy éppenséggel hal meg
még most is, A becslések között szó szerint milliós eltérések vannak. Mert kit
érdekelnek a halott vietkongok, ki foglalkozna velük, ha egyszer nem
amerikai állampolgárok?Alig pár hete ugyanaz a címlapsztori jelent meg
szinte minden újságban. Néhány tudós rájött, hogy létre lehetne hozni
úgynevezett „piszkos bombákat” – erősen sugárzó, de nem nagy
rombolóerejű bombákat –, és el lehetne helyezni őket valahol New Yorkban.
Kiszámították a hatását, s azt mondták, nem lenne sok halott, tényleg csak
kevés, de valószínűleg sok lenne a megbetegedés, és biztosan nagy lenne a
pánik. Szóval, borzasztó történet, címlapra való hír.
Ugyanazon a napon Hanoiban rendeztek egy konferenciát, amelyen vezető
amerikai tudósok is részt vettek, azok az emberek, akik egy dioxin-molekula
kifejlesztésén dolgoztak, az úgynevezett narancs-hatóanyag, az Agent
Orange legfontosabb méreg-komponensén. A konferencia azzal foglalkozott,
hogy milyen hatással volt az amerikai kémiai hadviselés Dél-Vietnamra, csak
és kizárólag Dél-Vietnamra. Az északi országrészt megkímélték ettől a
borzalomtól. És egy amerikai tudós a konferencián tesztelte a dioxin-szintet
az ország különböző részein.
Akik elszenvedték a lombtalanítási hadműveleteket és az Agent Orange
egyéb alkalmazásait, azoknál ez a szint természetesen nagyon magas volt,
egyenesen a százszorosa az Egyesült Államokban megengedett értéknek. És
ezek a megbetegedések az utóbbi néhány évben történtek, és a jelentős
részük kisgyerek. A tudósok megpróbálták kiszámítani a hatásokat, amelyek
valószínűleg felmérhetetlenek lesznek, áldozatok százezreivel. Ezeket a
híreket alig említették meg a sajtóban.
Egy barátom segített az adatkeresésben. Néhány említés akadt itt-ott.
Szóval, itt van egy jelentés a mi vegyi fegyvereinkről, amelyek valószínűleg
emberek százezreit ölték meg: egyetlen említés sincs. Az a jelentés viszont,
hogy elméletileg csinálhatnak valamit New Yorkban, ami esetleg megölhet
néhány embert: címlap-sztori.
Hát ez a különbség. Ez a különbség: az egyik számít, a másik nem.

Ön ezt mivel magyarázza? Az újságírók szeretik úgy beállítani

magukat, hogy ők az igazság bajnokai, s a tényfeltáró újságírók
kiderítik, valójában hogyan is működnek a dolgok, leleplezik a
disznóságokat, és így tovább, S közben az ilyen dolgokról mégsem
számolnak be. Hogyan van ez?

Ez részben egyszerűen az értékek internalizálása. Úgy értem, az ember

nem veszi figyelembe, hogy amit másokkal csinál, az is számít. Nemcsak az
újságírókról van itt szó. Ugyanez érvényes a tudományos szférára is. Az
értelmiségi világ legnagyobb részére is.
Ha például megnézünk egy felmérést az amerikai értelmiségiek körében,
azt látjuk, hogy Afganisztán bombázását a túlnyomó többség támogatja. De
közülük vajon hányan gondolják úgy, hogy Washingtont is bombázni kellene
büntetésből, mert az USA háborút indított mondjuk Nicaragua, vagy Kuba,
vagy Törökország ellen? Ha ezt fölvetné valaki, biztosan őrültnek néznék. De
miért? Úgy értem, hogy ha az egyik helyes, akkor a másik miért helytelen?
Ha megpróbálom szóba hozni valakinek ezt a kérdést, az illető föl sem
fogja, hogy mi nem stimmel. Az emberek képtelenek fölfogni, hogy ugyanazt
a mércét kell alkalmaznunk önmagunkra is, amit másokra alkalmazunk.
Fölfoghatatlan a számukra. Pedig ennél elemibb erkölcsi elvet nehéz találni.
Csupán el kell olvasni, hogy mit mondott George Bush kedvenc filozófusa,
Jézus. Az Evangéliumokban van egy híres definíció a képmutatóról: a
képmutató olyan személy, aki nem hajlandó önmagára is alkalmazni a
másokra alkalmazott mércét.
E mérce szerint az úgynevezett terrorellenes háborúról szóló összes
fejtegetés és szövegelés színtiszta képmutatás, gyakorlatilag kivétel nélkül.
Megérti ezt valaki? Nem. Képtelenek megérteni.

És azok számára, akik azt mondják, hogy várjunk csak, és gondoljuk

ezt végig szélesebb összefüggésekben is, azok előtt korlátok
emelkednek, nem?

Nemcsak a korlátok magasak, hanem ha valaki ezt megpróbálja, azt

azonnal megbélyegzik, hogy mentegeti Oszama bin Ladent. Úgy értem, a
reagálás a totális hisztéria és irracionalitás. De nincsen ebben semmi
rendkívüli. Bármibe mernék fogadni, hogy ha ön elment volna Japánba az
1930-as és 40-es években, és közvélemény-kutatást végzett volna az
értelmiség körében a háborúról, akkor ugyanezekkel a reakciókkal találkozott
volna. S tudom, hogy így volt ez Németországban, Franciaországban és
másutt is, mindenütt. Egyszerűen ez a norma. Nem szép dolog, de ez a
norma.

És most, visszatérve az Egyesült Államokba – én Tokióban élek –,

szóval, visszatérve ide és olvasva a fejtegetéseket az Irak ellen
készülő háborúról, az embernek az az érzése, hogy menetrend
szerint írják ezeket.

Ez egy technikai kérdés. Mibe fog kerülni? Lesznek-e problémák?

Afganisztán tényleg érdekes eset. Ott nem lehet közvélemény-kutatást
készíteni, de az afgánok véleménye így is kifejezésre jutott. Ott van például a
legnagyobb afganisztáni nőszervezet, az Afgán Forradalmi Nőszövetség,
amelyet bátorsága miatt nagy tisztelet övez. Hosszú éveken át harcoltak a
nők jogaiért. Van egy weboldaluk. Beszélnek. Felemelik a szavukat. És élesen
ellenezték a bombázást.
2001 októberének végén az Egyesült Államok találkozót szervezett
Pakisztánban ezer afgán vezetőnek. Egyesek Afganisztánból zarándokoltak el
odáig, mások eleve Pakisztánban voltak. Mind az USA védnöksége alatt
álltak. Szinte semmiben sem értettek egyet, de egyhangúlag ellenezték a
bombázást. És nemcsak úgy általában ellenezték, hanem kifejtették, hogy a
bombázás hátráltatná az ő erőfeszítéseiket, hogy belülről döntsék meg a tálib
rendszert, amit ők lehetségesnek tartottak.
Ugyanezt lehet elmondani arról az emberről, akiben az Egyesült Államok a
legjobban bízott és reménykedett, Abdul Hakról, a Pakisztánban élő, ismert
afgán ellenzékiről. Interjút készített vele a Carnegie Nemzetközi
Békealapítvány [Carnegie Endowment for International Peace], amely nem
egy obskúrus szervezet, s az interjút itt nem is publikálták, csak Európában.
Akkoriban Hak elítélte a bombázást: azt mondta, ez csak megnehezíti
számunkra, hogy megdöntsük a tálibok uralmát, amelyre képesek vagyunk.
És még hozzátette, hogy az amerikaiak csak azért csinálják ezt, mert az
erejüket akarják fitogtatni. Azzal egyáltalán nem törődnek, hogy mi történik
Afganisztánnal vagy az afgánokkal. Ahogy nem törődtek ezzel az 1980-as
években, úgy most sem érdekli ez őket.
Ez az afgánok véleménye. Odafigyelt rá bárki is? Szinte nem is említették.
Kit érdekel, hogy mit gondolnak az afgánok? Majd azt csináljuk, ami nekünk
tetszik.

Ha megnézzük Palesztinát és Izraelt, elmondható-e ugyanez arról a

harmincöt éve tartó megszállásról, amelyről jóformán senki sem
tudja, hogy ez egy megszállás?

Tulajdonképpen nem is csak egy megszállás. Ez egy nagyon brutális

megszállás, éppen olyan, amilyenek a katonai megszállások lenni szoktak.
Nem kellemes az ilyesmi. Ez pedig kifejezetten durva, mert a valódi szándék
a lakosság demora-lizálása, s ha lehetséges, eltávolítása is. Ez nem mehetett
volna amerikai támogatás nélkül, s az Egyesült Államok már körülbelül
harminc éve megakadályoz minden diplomáciai rendezést. S természetesen
az Egyesült Államok nyújt ehhez katonai és gazdasági támogatást.
S amikor izraeli telepesek terjeszkednek a régióban, hogy ezen a módon
csatolják Izraelhez az óhajtott területrészeket, akkor azt is az amerikai
adófizető pénzeli. Ha megkínoznak, a becslések szerint, ötvenezer embert,
akkor azt is az amerikai adófizető pénzeli. Nem számít semmi. Amikor
megtámadták Libanont, és meggyilkoltak húszezer embert, az Egyesült
Államok nemcsak a szükséges eszközökről gondoskodott, hanem megvétózta
a Biztonsági Tanácsnak a leállítást követelő határozatait is, és így tovább. Az
mind nem számított. Ezek egyike sem atrocitás. Csak az az atrocitás, amikor
Izraellel történik valami.
Egyedül az öngyilkos merénylők vannak napirenden, S mikor kezdődtek az
öngyilkos bombamerényletek? Szélesebb körben tavaly. Ezek gaztettek,
kétségtelenül szörnyű gaztettek. Egy évnyi palesztin gaztettek Izrael ellen,
harmincnégy évi nyugalom után. Izrael majdnem sérthetetlen volt. Úgy
értem, voltak terrortámadások Izrael ellen, de nem a megszállt területek
felől. A megszállt területek feltűnően passzívak voltak, és azt hitték, ilyenek
is maradnak. Mint Európa és a gyarmatai. De ha a helyzet elkezd másként
alakulni, akkor az már egy szörnyű atrocitás.
Az Egyesült Államok pedig még most is tovább eszkalálja a dolgot. 2001
decemberében a Biztonsági Tanács az Európai Unió kezdeményezésére
megpróbált elfogadni egy határozatot nemzetközi megfigyelők kiküldéséről,
hogy ennek hatására csökkenjen az erőszak. Úgy értem, ha nemzetközi
megfigyelők vannak ott a helyszínen, attól általában csökken az erőszak. De
az Egyesült Államok megvétózta.
Egy héttel ez előtt nagyon fontos összejövetelt tartottak Genfben a
negyedik genfi egyezmény aláírói. Azt hiszem, 114 ország vett részt, köztük
az egész Európai Unió, még Nagy-Britannia is. És ismét megerősítették, amit
nemzetközileg újra és újra megerősítenek, még az USA támogatásával is,
hogy a genfi egyezmény előírásait alkalmazni kell a megszállt területeken.
Azután továbbmentek és rámutattak, nagyon helyesen, hogy mindazok a
módszerek, amelyeket Izrael alkalmaz, vagyis, amit az Egyesült Államok és
Izrael csinál, azok mind törvénytelenek, tulajdonképpen háborús
bűncselekmények. És ezek közül sokat az egyezmény „súlyos
megsértésének”, vagyis súlyos háborús bűncselekménynek minősítettek. Ez
azt jelenti, hogy az amerikai és az izraeli vezetést bíróság elé kellene állítani.
Hiszen aláíró félként az Egyesült Államok is kötelezettséget vállalt, hogy
üldözni fogja mindazokat, beleértve a saját vezetőit is, akik súlyosan
megsértik a genfi egyezményt.
Az Egyesült Államok nem vett részt az összejövetelen, és ezzel teljesen
értelmetlenné tette azt. Itt erről is alig tettek említést. Ezzel is fokoztuk az
atrocitásokat: legitimáltuk a genfi egyezmény súlyos megsértéseit, a komoly
háborús bűncselekményeket, az olyan dolgokat, amelyekért Tokióban és
Nürnbergben embereket ítéltek el. S ezek aztán folytatódnak. És hiába
próbálkozik bárki bármivel, az Egyesült Államok egyoldalúan
megakadályozott és ma is megakadályoz ezzel kapcsolatban minden
megállapodást.
Sokat beszélnek mostanában a szaúdi béketervről. Az Egyesült Államok
természetesen nem fogadja el, de ez egy „csodálatos előrelépés” A szaúdi
béketervhez hasonló valami már vagy huszonöt éve hever az asztalon. A
Biztonsági Tanácsban terjesztették elő, 1976-ban. Az Egyesült Államok
megvétózta. Mindenki, aki valamit is számít a világban, támogatta, köztük az
arab államok és a PFSZ is. És ez folyik itt azóta is.
Mit gondolnak, a tudományos világban hányan tudnak erről? Talán tízen.
Úgy értem, egyszerűen eldugták. Az Egyesült Államok most valami
„békefolyamatot” valósít meg. Egy békefolyamatba, definíciója szerint,
minden beletartozik, amit az Egyesült Államok csinál. Az utóbbi harminc
évben az volt a békefolyamat, hogy az Egyesült Államok aláásta a békét. Tud
bárki is erről? Nem. Úgy értem, ha iskolázott hallgatóság előtt beszélek róla,
egyetemi hallgatóság előtt, akkor még csak azt sem tudja senki, hogy miről
beszélek. Mert az nem lehetséges. Még hogy az Egyesült Államok aláássa a
békét?

Miért van az, hogy az Egyesült Államok és Izrael, ez a két állam ilyen
gyakran szembehelyezkedik az egész világgal az ENSZ határozatai
kapcsán?

Általában csak az Egyesült Államok helyezkedik szembe az egész világgal,

mert Izraelnek nincs szavazati joga a Biztonsági Tanácsban. Úgy értem,
mindenféle olyan dologban is, amelynek semmi köze a Közel-Kelethez. S
megint azt látjuk, hogy Nyugaton az általános vélekedés szerint a
kommunizmus összeomlásáig az oroszok akadályozták az ENSZ működését.
Ez az elterjedt hiedelem. A Szovjetunió felbomlásakor még a New York
Timesban is megjelent egy cikk arról, hogy most, az oroszok vétója nélkül,
végre működőképes lesz az ENSZ.
Ha viszont megnézzük a szavazási jegyzőkönyveket, nagyon érdekes
dolgokra bukkanhatunk. A szavazási jegyzőkönyv száraz tényanyag, azon
nincs mit vitatni. Az tökéletesen igaz, hogy az 1940-es évek végén és az
1950-es évek elején az oroszok egy csomó dolgot megvétóztak. Egyszerű
okból: az Egyesült Államok olyan erős volt, hogy az ENSZ-t saját külpolitikája
egyik eszközeként tudta használni. Erre aztán az oroszok persze hogy
megvétózták a dolgokat.
Az 1950-es években, a gyarmati rendszer felbomlásával kezdett ez
megváltozni. A dekolonizáció megkezdődött. Az ENSZ egyre jobban
képviselte már az egész világot. A többi ipari ország magához tért. Az 1960-
as évekre az ENSZ már nem állt senkinek a befolyása alatt. És az 1960-as
évektől mind a mai napig az Egyesült Államok magasan vezet a határozatok
megvétózásában. Nagy-Britannia a második, Franciaország a leszakadt
harmadik, az oroszok pedig a negyedikek. Vagyis az általános vélekedésnek
pontosan az ellenkezője az igaz. És ez nem csupán a közel-keleti ügyekben
van így; számtalan ügyben ez a helyzet.
Az ok nagyon egyszerű. A világ leghatalmasabb állama nem óhajt
elfogadni egy nemzetközi hatalmi tényezőt. A többi állam sem fogadná el, ha
ezt megtehetné. Ha Andorra megtehetné, akkor ő is azt csinálna, amit csak
akar. De ebben a mai világban csak a leghatalmasabbak csinálhatják azt, ami
nekik tetszik.

Úgy tűnik, hogy az Egyesült Államok semmibe veszi az európaiak

véleményét.

Mindig is ezt tette.

De még most is?

 Még a saját lakosságának a véleményét is semmibe veszi. Úgy értem,
vegyük még egyszer a Közel-Keletet. Az amerikai lakosság többsége, jelentős
többsége – már ha ismeri – támogatja a szaúdi béketervben foglaltakat. Az
Egyesült Államok viszont ellenzi. S ha azt mondjuk az embereknek, hogy
nézzék csak, épp a maguk kormánya akadályozza meg azt, amit önök
támogatnak, akkor az emberek nem fogják tudni, hogy miről beszélünk, mert
ezt senki sem tudja. Hogy megtudja, ahhoz valóságos kutatóprogramra volna
szükség.
Szóval, igen, még a hazai véleményeket is figyelmen kívül hagyják. S ez
nemcsak most van, hanem mindig így volt. És nem csupán az Egyesült
Államok viselkedik így, hanem mindenki, aki ezt meg tudja tenni.

Megváltozik ez valaha is?

Most is változik. Most jobb a helyzet, mint harminc vagy negyven évvel
ezelőtt volt. Most például az amerikai kormány kénytelen figyelembe venni
azokat az emberjogi követelményeket, amelyeket a Kongresszus írt elő a
fegyverszállításokkal kapcsolatban. Általában megtalálják a módját, hogy
megkerüljék ezeket, de a korlátok akkor is léteznek. S hogy miért léteznek?
Ez is az 1960-as évek eredménye.
Az ország lakossága most sokkal civilizáltabb, mint negyven évvel ezelőtt
volt, s ez a szint csak emelkedik. S ez korlátok közé szorítja az állami
erőszakot. Nincs más megoldás. Úgy értem, nincs olyan külső erő, amely
megfékezhetné a leghatalmasabb állam által elkövetett erőszakot, akár az
Egyesült Államokról van szó, akár bárki másról. A korlátozás csak belülről
fejlődhet ki.

Palo Altóban ön a világűr militarizálásáról is beszélt, és rámutatott a

világ leghatalmasabb országa és a többi ország közötti ellentétekre.
S hogy ez az ellentét és ez a szakadék egyre csak mélyül. Lesz
ennek meghatározó hatása a jövőnkre?

Már most is van. Ebben a tekintetben a mostani amerikai vezetés

szélsőségesnek mondható. De nagyon őszinték, és nyíltan elkötelezték
magukat az erőszak alkalmazása mellett, hogy uralmukban tarthassák a
világot. Mentségükre szóljon, hogy ezt nem is tagadják.
Így például, amikor pár héttel ezelőtt itt járt Abdullah szaúdi herceg,
megpróbálta meggyőzni az amerikai vezetőket, hogy ne támogassák annyira
az izraeli erőszakot. És azt is mondta, hogy „felkelés készülődik az arab
világban, amely nagyon veszélyes lesz az Önök érdekei, például az olaj fölötti
kontroll szempontjából”. Az amerikai vezetők reakciója ez volt: semmibe
vették Abdullah javaslatait.
De, figyelemre méltó módon azt is mondták neki – beszámolt róla a New
York Times, el lehet olvasni –, hogy nézze, emlékezzen csak, mit műveltünk
Irakban a „Sivatagi Vihar” idején. És most tízszer olyan erősek vagyunk. Ha
akarja tudni, hogy milyen erősek, akkor nézze csak meg, mit műveltünk
éppen mostanában Afganisztánban. Azért van ez az egész, hogy
megmutassuk nektek, mi történhet veletek, ha fölemelitek a fejeteket: ha
nem azt csináljátok, amit mondunk, akkor egyszerűen eltaposunk
benneteket. És minket nem érdekel, hogy mit gondoltok vagy mit mondotok.
Ez az ő hozzáállásuk. Egyrészt kimondják, másrészt nyilvánvaló a
tetteikből. Nem túl kedvező a világ, vagy akár az Egyesült Államok lakosai
számára.

Úgy tűnik, hogy bizonyos értelemben nem indíthatunk már egy

olyan, a vietnamihoz hasonló, elhúzódó háborút.

Mert az emberek már nem támogatják.

Másfelől viszont az olyan emberek, mint Szaddám Huszein vagy a

tálibok démonizálása szabad kezet ad a kormánynak.

Ez az értelmiségi néposztályok választása. Vegyük Szaddám Huszeint.

Valahányszor Blair vagy Bush, Clinton vagy Made-leine Albright vagy valaki
más háborút követel Irak ellen, mindannyiszor ugyanazt mondják. Azt
mondják, hogy ez a történelem legnagyobb szörnyetege. Hogyan tűrhetjük el,
hogy létezzen? Hiszen még a legszörnyűbb gaztettet is elkövette: mérges
gázt vetett be „a saját népe ellen”. Hogyan létezhet egyáltalán egy ilyen
alak?
Mindez persze igaz, ha nem számítjuk, amit kihagytak belőle. Szaddám
valóban bevetett mérges gázt „a saját népe ellen” [bár a kurdok aligha
nevezhetők az ő népének] – csak éppen a mi segítségünkkel. Végrehajtotta
az Anfal-hadműveletet, s meggyilkolt talán százezer kurdot is – a mi
segítségünkkel. Éppen akkoriban fejlesztett ki tömegpusztító fegyvereket,
amikor valóban veszélyes volt, s mi segítséget és támogatást nyújtottunk
neki ehhez, teljesen tudatosan. Szaddám barát volt és szövetséges, és az is
maradt.
Próbáljunk csak találni valakit, aki nem csak azt írta le, hogy Szaddam egy
szörnyeteg, de azt is, hogy a mi támogatásunkkal válhatott azzá. Itt ezt
szinte senki sem írta le. Szóval, persze, démonizálhatják Szaddámot, de
akkor el kell hallgatniuk azt a tényt, hogy a legszörnyűbb bűncselekményeket
amerikai és brit segítséggel követte el. S ez nem egyszerűen démonizálás,
hanem nagyon is szelektív démonizálás.
A legtöbb, amit néha olvasni lehetett, hogy nem fordítottunk elég
figyelmet a gaztetteire. Pedig nem arról van szó, hogy nem figyeltünk oda,
hanem arról, hogy nem törődtünk vele. A vezetőket nem érdekelte. Szaddam
értékes szolgálatokat tett nekünk, bármilyen szörnyű alak is volt. Izraelen
kívül Irak az egyetlen olyan ország, amelynek megbocsátották, hogy
megtámadott egy amerikai hajót, egy amerikai hadihajót, és megölt vagy
harmincöt tengerészt. A legtöbb ország ezt nem úszta volna meg szárazon.
Izrael megúszta 1967-ben, Irak pedig 1988-ban.
Iraki rakéták eltaláltak egy amerikai rombolót a Perzsaöbölben, megölve,
ha jól emlékszem, harminchét tengerészt. De nem törődtünk vele. Irak akkor
még a barátunk és szövetségesünk volt, Huszein a mi emberünk, úgyhogy
elkönyveltük egy tévedésnek. Ezt senki más nem úszhatta volna meg.
Huszeinék nagyon magasan lehetnek a barátok listáján, ha elnyerték ezt a
kiváltságot. S ez akkor történt, amikor tömegével követte el a legszörnyűbb
bűntetteket.
Gyorsan megemlítem, csak a szövetség hasonlósága miatt, Japán
szerepét Indonéziában és a kelet-timori ügyben. Japán jelentős
külföldi fejlesztési segélyeket adott.

Többről van itt szó. Van, amit a saját szememmel is láttam. Még sohasem
beszéltem arról, hogy miként tanúskodtam az ENSZ-nél Kelet-Timorról, ha jól
emlékszem, 1978-ban. Többek között egyházi csoportok vették rá az ENSZ-t,
hogy hallgassák meg a kritikus tanúvallomásokat is.
Emlékszem, egész nap ott ültünk és vártuk, hogy behívjanak vallomást
tenni, de erre csak nem került sor, mert a háttérben valamiféle bürokratikus
manőverekkel megakadályozták a vallomástételt. Először azt gondoltam,
hogy az Egyesült Államok részéről, de nem. Japán részéről volt. A japánok
annyira védték Indonéziát, hogy meg akarták hiúsítani az ENSZ előtt az
indonéz inváziót bíráló tanúvallomásokat. Mindez akkor történt, amikor
egymást érték ott az atrocitások.
Nem voltak egyedül. Az egész világ tudott azokról a szörnyűségekről. De
ma mindezt agyonhallgatják. Az Egyesült Államok épp az atrocitások
tombolása idején szállította oda a legtöbb fegyvert, Nagy-Britannia csak
1978-ban csatlakozott. Ez a munkáspárti kormányzat volt, nem Thatcher.
Ezerkilencszáz-hetvennyolcat írtunk, amikor az atrocitások teljes gőzzel
folytak. Amikor a meggyilkolt kelet-timoriak száma már elérte a kétszázezret.
Nagy-Britannia jó lehetőséget látott a fegyverek küldésére. A britek lettek a
fő fegyverszállítók, és azok is maradtak 1999-ig. Franciaország is beszállt; pár
év múlva Svédország is, azután pedig Hollandia. Mindenki, aki egy kis
pénzhez vagy némi privilégiumhoz akart jutni a kelet-timoriak
lemészárlásával, boldogan megtette. S most mindannyian tapsolnak annak az
új nemzetnek, amelyet a nagylelkűségünkkel mi hoztunk létre. Mindez már a
múlté. Nem annyira régi történet, de már elmúlt.

Az emberekben gyakran felmerül a kérdés, hogy mi a kapcsolat az

ön nyelvészeti munkássága és politikai szerepvállalása között.

Valójában nincs a kettő között közvetlen kapcsolat. Ugyanígy lehetnék

algebrai topológus is, és folytatnám mellette, amit most. Talán valami
távolabbi kapcsolat lehet. Az emberek különféle okokból érdeklődhetnek a
nyelvészet iránt, de engem ebben kezdettől fogva, immár ötven éve a
magasabb rendű emberi mentális képességek bizonyos aspektusainak, s
végső soron annak az emberi természetnek a feltárása érdekelt, amelynek
minden területen meg kell mutatkoznia. A nyelv történetesen azon kevés
területek egyike, ahol a legalapvetőbb emberi képességeket, az egyedülálló
és lényegi emberi képességeket lehet nagyon intenzív módon tanulmányozni.
És olyan eredményeket is el lehet érni, amelyek túlmennek a felületes
megértésen. Ezt a legtöbb területen nagyon nehéz megtenni, de a nyelv egy
olyan terület, ahol erre lehetőség van.
A nyelvhasználatra való képesség gyökere, már évszázadokkal ezelőtt
felismerték, egy kreatív aspektus, az a szabad képesség, hogy azt csináljuk,
amit Ön és én most csinálunk – hogy korlátozás nélkül fejezzük ki a
gondolatainkat, keretek között, de korlátozás nélkül, újszerű módokon. Ez a
képesség valamilyen módon alapvető része az emberi természetnek. Ez a
kiindulási pontja például a kartéziánus filozófiának is. És megtudhatunk
valamit, no, nem arról, hogy ezt hogyan csináljuk, az túl van a kutatás
hatókörén, hanem legalább azokról a mechanizmusokról, amelyek itt
belépnek.
Igaz, hasonló kérdések merülnek föl a sajátosan emberi képességek
minden szférájában, s ez szintén hagyományos felismerés. David Hume
kétszázötven évvel ezelőtt rámutatott, hogy az erkölcsnek azon kell
alapulnia, amit manapság generatív grammatikának neveznek. Ő még nem
így nevezte, de kell lennie princípiumok bizonyos készletének, amelyeket
alkalmazni tudunk az újszerű szituációkban – s ismét csak korlátok nélkül. S
Hume rámutatott, hogy ezek a princípiumok csakis a természetünk
veleszületett komponensei lehetnek, mivel a tapasztalatból sehogyan sem
szerezhetők meg. Tovább már nem részletezte őket, de a megállapításból az
is következik, hogy egyformáknak kell lenniük. Hume persze nem mondhatott
még ilyet, mert akkoriban még nem gondolták, hogy az emberek egyenlőek,
de mi ma már tudjuk, hogy az emberek már-már kölcsönösen felcserélhetők
egymással. A rasszok között nagyon kicsi, szinte elhanyagolható a genetikai
eltérés. Valószínűleg mindannyian egy kisebb, továbbszaporodó csoporttól
származtunk le, nem is olyan régen, így aztán lényegében ugyanolyan
teremtmények vagyunk, ami azt jelenti, hogy ezeknek az említett
princípiumoknak is egyformáknak kell lenniük.
S ugyanígy, elméletileg, bárki megtudhat valamit az emberi természetnek
ezekről az aspektusairól, ha továbblépünk az emberi ügyek szférája, s benne
a politika felé, de a személyes élet vagy bármi más felé is. Bárki, aki kiáll
valami mellett – például a dolgok jelenlegi állapotának fenntartását
támogatja, vagy valami kisebb reformot, netán egy forradalmat, vagy bármi
mást. Ha az ember komolyan csinálja, ha egyfajta erkölcsi lényként
cselekszik, s ha úgy gondolja, hogy amit tesz, az nem lehet ellentétes
bizonyos minimális erkölcsi normákkal, akkor erre az álláspontra helyezkedik,
mert úgy véli, hogy ez jó az embereknek. Ez valahogy létrehoz, kibővít és
kínál lehetőségeket, melyek révén alapvető természetük megnyilvánulhat.
Hát igen, ezen a ponton van egy elméleti kapcsolat, de ez túl absztrakt,
mert ha olyan, bonyolult dolgokkal foglalkozunk, mint az emberi lények,
akkor mindig csak a felszínen mozgunk. Ilyen kérdéseket tulajdonképpen
nem is tudnánk megválaszolni a rovarokkal kapcsolatban. Hosszú időnek kell
eltelnie, míg valaki képes lesz, ha képes lesz valaha is, többé-kevésbé
tudományos magyarázattal szolgálni az ilyen kérdésekre. Szóval, van
egyfajta lelki-szellemi kapcsolat, ám deduktív kapcsolatok nem léteznek.

De mégiscsak van abban az értelemben, ahogyan Ön az alapelvekre

hivatkozik a politikai és a morális kérdésekben...

Ezek hasonlóak. Mint a családi hasonlóságok. De ennél közelebb még nem

jutottunk, s így nem gondolhatunk szorosabb kapcsolatok felvázolására.
 II. RÉSZ

Amerikai fegyverek, emberi jogok

és társadalmi egészség
 A Medicine Muslim Students' Association Albert Einstein College és mások által
szponzorált, a Montefiore Medical Centerben [New-York, Bronx] 2002. május 25-én
elhangzott előadás, valamint részletek az előadás után a hallgatóság kérdéseire
adott válaszokból.

AMIT MA ÖNÖKKEL ÁT SZERETNÉK TEKINTENI, az az USA világban betöltött

szerepe – hogy milyen ez a szerep ma, és hogy várhatóan milyen lesz holnap.
Hogy miért koncentrálunk éppen az Egyesült Államokra, azt talán említenünk
sem kell. De egy kicsit azért térjünk ki az okokra. A legnyilvánvalóbb az, hogy
az Egyesült Államok a világ legfontosabb nagyhatalma: nyomasztó katonai
erőfölénnyel és a hatalom más formáival is rendelkezik, meghatározó hatást
gyakorol mindenre, ami a mai világban történik.
A második ok az, természetesen, hogy mi itt vagyunk. Mi, azt kell
mondanom, a szabadság egészen különleges mértékét élvezhetjük itt az
Egyesült Államokban, és legtöbbünk kivételezett helyzetben is van. Ez óriási
felelősséggel jár a cselekedeteinket és a politikára gyakorolt befolyásunkat
illetően. Még ha nem is ez volna a világon messze a leghatalmasabb ország,
akkor sem volna szabad egyetlen percre sem megfeledkeznünk a
felelősségünkről. Elnézést kérek, hogy egyáltalán megemlítem a
felelősségünket. Ez egy olyan nyilvánvaló közhely, amit említeni sem kell, s
most is csak azért teszem, mert nem lehet követni egyértelmű és
nyilvánvaló, a legelemibb politikai és morális közhelyekhez igazodó
irányvonalunkat, ha a felelősségünk tényezőjét figyelmen kívül hagyjuk. Nem
fogom folyton emlegetni, de tartsuk észben.
Hogy az Egyesült Államok milyen szerepet játszik a világban, azt sokféle
módon mérhetjük föl. Az egyik az, ha utánanézünk az amerikai segélyeknek,
s különösen a katonai segélyeknek, katonai segítségnyújtásoknak. Nem túl
vonzó téma ez, mert mint jól tudjuk, az összes nagy ipari ország közül az USA
osztogatja a legszűkmarkúbban a nemzetközi segélyeket. És ha e csekély
segélyből leszámítjuk azt a részt, amit két ország kap, egy gazdag és egy
közepes kategóriájú, nevezetesen Izrael és Egyiptom, akkor szinte semmi
sem marad. De ha mindent összeszámolunk, akkor is egy minimális összeg
jön ki, és az is egyre csökken.
Ennél a kevéske segélynél sokkal, de sokkal jelentősebb a különböző
országoknak nyújtott katonai támogatás. Érdemes megfigyelni, mert elég jó
képet kaphatunk az Egyesült Államok tevékenységéről; az amerikai segélyek
és az amerikai külpolitika közötti kapcsolat már tudományos kutatások
tárgyává is vált.
Az egyik jól ismert tanulmány, amelyet Lars Schoultz, a latin-amerikai
emberi jogok elismert specialistája, a University of North Carolina tanára
készített, a Latin-Amerikának szánt amerikai segélyeket tekinti át. Lars
körülbelül húsz évvel ezelőtt írt egy cikket, amelyben rámutatott, hogy
nagyon szoros a korreláció az amerikai segélyek és az emberi jogok latin-
amerikai megsértése között. Egy húsz évvel korábbi anyagából idézek:
„Aránytalanul nagy amerikai segély áramlik azokhoz a latin-amerikai
kormányokhoz, amelyek kínozzák állampolgáraikat, az alapvető emberi jogok
még azon a vidéken is durvának számító megsértőihez.”
Körülbelül ugyanebben az időben egyik szerzőtársam, Edward Herman, a
University of Pennsylvania Wharton School-jának munkatársa, az egész
világra kiterjedő vizsgálatban foglalkozott ugyanezzel a kérdéssel, külön
odafigyelve az amerikai segélyek és a kínzások gyakorisága közötti
kapcsolatra. S kiderült, hogy meglepően, kellemetlenül szoros az összefüggés
a kettő között. Nézzék csak meg az Amnesty International jelentéseit a
kínzásról és az amerikai külföldi segélyezésről, s látni fogják, hogy milyen
szoros is ez a kapcsolat.
A statisztikai korrelációk persze nem árulják el az oksági összefüggéseket.
Persze nem valószínű, hogy az amerikai kormánynak bármiféle érdeke is
fűződne a kínzásokhoz – gondolta Herman – és készített egy másik, sokkal
fontosabb vizsgálatot is. Az amerikai segélyek és az egyéb tényezők közötti
kapcsolatot vizsgálta, s kiderítette, hogy az egyik legszorosabb korreláció az
amerikai segélyek és a befektetési klíma javulása között figyelhető meg.
Vagyis, ha egy ország megkönnyíti a befektetők számára az erőforrások
kiaknázását és a hasonlókat, akkor a külföldi segélyek összege emelkedik.
Hát igen, ez nagyon természetes korreláció. Így már tökéletesen érthető.
Hogy az amerikai politika erre irányul, azon senki sem lepődhet meg: a
segélyezések száma emelkedik a befektetési klíma javulásával. De hogyan
lehet javítani a befektetési klímát egy harmadik világbeli országban? Az egyik
legjobb módszer a szakszervezeti vezetők és a parasztvezérek
meggyilkolása, a papok megkínzása, a parasztok lemészárlása, a szociális
programok ellehetetlenítése, és így tovább. Ez a maga módján tényleg javítja
a befektetési klímát. És kialakít egy másodlagos korrelációt is, azt, amelyet
Schultz tárt föl, konkrétan az amerikai külföldi segélyezés és az emberi jogok
legkirívóbb megsértése közötti kapcsolatot.
Valószínűleg itt van a kutya elásva. Nem arról van szó, hogy az Egyesült
Államoknak bármiféle érdeke is fűződne az emberi jogok kirívó
megsértéséhez. Ez csupán természetes és egyenes következménye annak,
amiben az USA érdekelt, s annak, ahogyan az ilyen célokat elérik.
Szóval, ez volt húsz évvel ezelőtt. Körülbelül e tanulmányok publikálásának
idején lépett hivatalba, mint emlékszünk, a Reagan-adminisztráció. És ez a
Reagan-adminisztráció nagy hangon és egyértelműen deklarálta, hogy az
amerikai külpolitika középpontjában a „terrorellenes háború” áll majd. Ahogy
George Shultz külügyminiszter fogalmazott, különösen a „gonosz terrorista
veszedelemre” koncentráltak, arra a pestisre, amelyet „civilizációnk
elaljasodott ellenfelei” terjesztenek, akik „a barbársághoz akarnak visszatérni
modern korunkban”.
Shultz, aki mérsékeltnek számított a Reagan-adminisztráción belül, tovább
ment és kijelentette, hogy a terrorizmus ellen erővel és erőszakkal kell
küzdeni, nem pedig olyan, utópisztikus eszközökkel, mint a közvetítés, a
tárgyalások és a hasonlók, melyek csupán a gyengeség jelei. A Reagan-
adminisztráció bejelentette, hogy a harcot arra a két területre
összpontosítják,ahol a legsúlyosabb gaztetteket követik el, vagyis Közép-
Amerikára és a Közel-Keletre.
És most nézzük meg a következményeket. Mi történt Közép-Amerikában és
a Közel-Keleten? Ne felejtsük el, hogy még mindig az amerikai segélyezés és
az egyéb politikai aspektusok közötti összefüggésről beszélünk. Mellesleg,
megemlítem, hogy Lars Schoultz vizsgálata kimutatta: az emberi jogok kirívó
megsértése és a segélyezés közötti korreláció különösen erős a katonai
segélyezés, az amerikai katonai segítségnyújtások esetében. A segélyezés
független volt a szükséglettől, s ezt Schoultz is ellenőrizte. S ez volt a helyzet
végig a Carter-adminisztráció időszakában is, és egészen 1980-ig folytatódott
minden emberjogi retorika ellenére.
Szóval, mi történt Közép-Amerikában és a Közel-Keleten az 1980-as
években a „terrorellenes háború” során? Közép-Amerikát temetővé
változtatták. Százezreket – körülbelül kétszázezer embert – mészároltak le,
millió fölött van a menekültek és az árvák száma, tömegesen folynak a
kínzások, tombol a barbarizmus minden elképzelhető formája.
Az egyik országot, Nicaraguát, az Egyesült Államoknak lényegében meg
kellett támadnia, mert annak, más országoktól eltérően nem volt hadserege,
hogy maga hajtsa végre a terrort saját lakossága ellen, A Nicaragua elleni
amerikai támadás nagyon kemény volt. Emberek tízezrei vesztették életüket,
s az országot gyakorlatilag lerombolták. Most ez a félteke második
legszegényebb országa, s nem lehet tudni, hogy talpra áll-e valaha is.
S mert ebben az esetben az Egyesült Államok egy országot támadott meg,
nem egyszerűen az ország népét [mint El Salvadorban, Guatemalában és
Hondurasban], az ország az államok rendelkezésére álló jogi eszközöket vette
igénybe. Válaszlépése egy törvénytisztelő államtól elvárható reagálás volt a
nyomasztó nemzetközi terrorizmusra: nemzetközi intézményekhez fordult.
Először a hágai Nemzetközi Bírósághoz, amely elítélte az Egyesült Államokat
a nemzetközi terrorizmusért, „az erő törvénytelen alkalmazásáért” és a
szerződések megsértéséért. A bíróság felszólította az USA kormányát, hogy
vessen véget a bűncselekményeknek, és fizessen nagy összegű jóvátételt.
Az Egyesült Államok erre azonnal kiterjesztette a háborút [mellesleg
kétpárti támogatással], és most először hivatalosan is parancsot adott az
úgynevezett „lágy célpontok”; klinikák, mezőgazdasági szövetkezetek és
hasonlók támadására. Ez addig folytatódott, amíg a lakosság végül meg nem
szavazta az USA jelöltjét, s 1990-ben a terror véget ért.
Miután az Egyesült Államok nem fogadta el a hágai Nemzetközi Bíróság
ítéletét, Nicaragua az ENSZ Biztonsági Tanácsához fordult. Az elítélte volna
az Egyesült Államokat, csakhogy az természetesen megvétózta a
határozatot, amely felszólított volna minden államot, hogy tartsa tiszteletben
a nemzetközi jogot. Így aztán a „terrorellenes háború” jelenlegi vezetője az
egyetlen olyan állam a világon, amelyet elítélt, méghozzá nemzetközi
terrorizmusért a hágai Nemzetközi Bíróság, s amelyik megvétózott egy, az
államokat a nemzetközi jog tiszteletben tartására felszólító határozatot, s ez
a tény alighanem a mai szituációt is enyhén szólva árnyalja. Nagyon sokáig
kell keresgélni a sajtóban ahhoz, hogy akár csak egyetlen említést is találjunk
„a terrorellenes háború” első szakaszáról. Pedig ma is aktuális lenne. De mi
van Közép-Amerika többi országával? Nos, ők sokkal rosszabbul jártak, mint
Nicaragua. Nicaraguában a nép kezében rengeteg fegyver volt, amivel
valamennyire megvédhették magukat. A többi országban a lakosságot
támadó terrorista haderő maga a hadsereg volt. El Salvadorban és
Guatemalában ebben az időszakban a helyzet még rosszabb volt, mint
Nicaraguában.
El Salvador ebben az időszakban a legnagyobb összegű amerikai katonai
segélyt kapta [nem számítva természetesen a külön kategóriába tartozó
Izraelt és Egyiptomot]. Ez az ország a legsúlyosabb atrocitásokat követte el.
És sikerrel járt a „terroristaellenes háború”. Ha valaki kíváncsi arra, hogy
miben is állt ez a siker, az lapozzon csak bele a híres-hírhedt School of the
Americas által összeállított dokumentumokba. Egyik szlogenjük – vagy ahogy
ők mondják, általános témájuk – így hangzik: „az amerikai hadsereg segített
legyőzni a felszabadítási teológiát”. Ez meglehetősen pontos fogalmazás. Az
amerikai „terrorellenes háború” egyik fő célpontja a katolikus egyház volt,
amely elkövette azt a súlyos hibát, hogy „a szegények mellé állt”, s ezért
példásan meg kellett büntetni.
El Salvador tragikus eset. Az 1980-as évtized egy érsek meggyilkolásával
kezdődött, és hat vezető jezsuita értelmiségi megölésével végződött. Az
amerikai hadsereg legyőzte a felszabadítási teológiát.
Értelmiségi kultúránk érdekes jellemzője, hogy minderről senki nem tud
semmit. Ha hat vezető cseh értelmiségit és egy érseket meggyilkolt volna az
oroszok által támogatott, az oroszok által fölfegyverzett és kiképzett haderő,
akkor arról tudomást szereztünk volna. Itt Amerikában ismernénk az
áldozatok nevét, és olvashatnánk a könyveiket, önök pedig elvégezhetnek
egy egyszerű kísérletet: ellenőrizzék, hogy az ismerőseik, a tanult emberek
közül hányan ismerik legalább a nevét a hat jezsuita értelmiséginek –
azoknak a vezető latinamerikai értelmiségieknek a nevét, akiket az általunk
fölfegyverzett és kiképzett elitalakulatok gyilkoltak meg –, vagy az érsek
nevét, vagy bárki másét a többi hetvenezerből, akiknek a többsége, mint
mindenhol, itt is paraszt volt.
Kísérlet nélkül is ismerjük a válaszokat, s azok valami érdekeset,
megjegyzésre érdemeset árulnak el önmagunkról.
Szóval, így sikerült a „terrorellenes háború” Közép-Amerikában, az első
célterületen.
S most nézzük meg, mi van a Közel-Keleten, a „terrorellenes háború”
másik hadszínterén. Nos, az igazság az, hogy akkoriban a Közel-Keleten volt
egy csomó, államilag támogatott terrorista atrocitás, támadás. Ezek közül
messze a legsúlyosabb Libanon 1982-es izraeli inváziója volt, amely
körülbelül húszezer ember halálával végződött.
Libanon megtámadása kimeríti a nemzetközi terrorizmus fogalmát. S azért
történhetett meg, mert az Egyesült Államok zöld jelzést adott, fegyvereket
szállított és diplomáciai támogatást nyújtott – megvétózva több olyan
biztonsági tanácsi határozatot, amely megpróbált véget vetni a harcoknak és
a csapatok kivonását követelte. Nagy siker volt. Az izraeli hadsereg vezérkari
főnöke, Rafael Eitan altábornagy nyomban rá is mutatott, hogy a hadművelet
elérte célját, mivel kiiktatta a Palesztin Felszabadítási Szervezetet [PFSZ],
mint tényezőt, a megszállt területekért folyó tárgyalásokból.
S éppen ez volt a háború célja; Libanonhoz tulajdonképpen nem volt
semmi köze. Izraelben kendőzetlenül „a megszállt területekért vívott
háborúnak” nevezték. A PFSZ már roppant idegesítővé vált, mivel kitartóan
ragaszkodott a konfliktus tárgyalásos rendezéséhez, amit viszont Izrael nem
akart. A libanoni háborúban sikerült szétzúznia és eltávolítania a régióból a
PFSZ-t, ami óriási siker volt.
Tankönyvi példája volt a nemzetközi terrorizmusnak. Ha megnézzük a
terrorizmus hivatalos amerikai kormányzati definícióját – miszerint az nem
más, mint erőszak alkalmazása vagy a vele való fenyegetőzés a civil
lakossággal szemben, valamilyen politikai, vallási vagy egyéb cél elérése
érdekében –, nos, akkor Libanon izraeli inváziója valóban tankönyvi példa.
Világosabbat keresve sem találhatnánk. Nemzetközi terrorizmus volt, az USA
meghatározó szerepének köszönhetően.
Mellesleg, vegyék észre, hogy én a legjobbakat feltételezem az Egyesült
Államokról. Hiszen azt is mondhatnánk, hogy ez sokkal rosszabb, mint a
nemzetközi terrorizmus – ez már nyílt agresszió. S ha nyílt agresszióról van
szó, akkor a nürnbergi törvényszék elé kell állítani az amerikai és az izraeli
vezetést. De a jobbik esetet feltételezve a dolgot csak nemzetközi
terrorizmusnak nevezzük.
Egyébként az Egyesült Államokban húsz éven át hazudtak a háború
okairól. De szerencsére akadt kivétel: a New York Times 2002. január 24-én
végre egy pillanatra fellebbentette a fátylat. Ha figyelmesen olvassuk, James
Bennet más témáról írott beszámolójában, jól eldugva, találunk egy
mondatot, amely elárulja az igazságot. Ez volt az általam látott első olyan
cikk az Egyesült Államokban, amely leírta, amit már húsz évvel ezelőtt is
nagyon jól tudtak Izraelben, s amit az utóbbi húsz év izraeli forrásokra
támaszkodó disszidens irodalmában lehetett olvasni: hogy a háborút
kizárólag politikai okokból indították. Ez a háború Ciszjordániáért folyt. Abból
a megfontolásból, hogy kiiktassák a tárgyalások veszélyét, amely a
palesztinok részéről fenyegetett.
Az igazságot húsz éve mindenki nagyon jól tudja, kivéve az amerikai
lakosságot. Most már a New York Timest is idézhetjük ebben a kérdésben,
amitől a dolog némileg hivatalossá válik. A rendelkezésünkre álló
dokumentáció abszolút meggyőző, az invázió első napjától kezdve. Úgyhogy
előrelépések vannak, s ha elég sokáig várunk, még akár jó dolgok is
történhetnek.
A libanoni háborún kívül is volt még rengeteg terrorcselekmény a Közel-
Keleten. A csúcspontját 1985-ben érte el, ez volt az az év, amikor az
Associated Press által az újságszerkesztők körében végzett felmérés alapján
a közel-keleti terrorizmust minősítették az év sajtótémájának. Nagyon jó
okkal. Rengeteg terrorcselekmény volt 1985-ben – nem olyan szörnyűek,
mint 1982-ben, de azért elég szörnyűek.
Mik voltak az 1985-ös esztendő legsúlyosabb terrorista cselekményei a
Közel-Keleten? Nos, az első díjra három esélyes is pályázhat, a többi a
közelükbe sem érhet. Az egyik esélyes az az autóbomba, amelyet Bejrútban
egy mecset előtt helyeztek el, s akkorra időzítették, amikor a hívők kifelé
jönnek az imáról, hogy minél több embert öljön meg. És meg is tette. Megölt
nyolcvan, és megsebesített 250 embert. Akkora erejű bomba volt, hogy még
az utca távolabbi részén is megölt ágyban fekvő csecsemőket.
Az áldozatok többsége a mecsetet elhagyó nők és kislányok közül került ki.
A bombát egy muzulmán sejknek szánták, aki azonban megúszta a
merényletet. A dolog mögött a CIA és a brit titkosszolgálat kezét sejtették, s e
feltételezés ellen nem is nagyon tiltakozott senki. Ez az akció az egyik
esélyes az 1985-ös esztendő legsúlyosabb közel-keleti terrorcselekménye
címre.
A másik esélyes valószínűleg Tunisz izraeli bombázása, melyre pár
hónappal később került sor. Tuniszt nagyon rafinált, úgynevezett „okos”
bombákkal támadták. Az emberekből cafatok is alig maradtak. Hetvenöten
haltak meg, tunéziaiak és palesztinok. Civilek voltak. Nagyon szemléletes
leírást adott az esetről egy vezető izraeli riporter a héber nyelvű izraeli
sajtóban, de itt nem sokat olvashattunk róla. Ez ismét csak nemzetközi
terrorcselekmény volt, s az Egyesült Államok vastagon benne volt a
dologban. Hogy mást ne említsünk, a térségben tartózkodó amerikai Hatodik
Flotta nem tájékoztatta Tunéziát – holott ez az ország Amerika szövetségese
–, hogy már úton vannak az izraeli bombázók, pedig a flotta parancsnokai
természetesen tudtak róla.
George Shultz külügyminiszter úgy reagált a bombázásra, hogy azonnal
fölhívta izraeli kollégáját, gratulált Izraelnek, és kifejezte az USA elismerését
a terrortámadással kapcsolatban. Igaz, Shultz később visszavonta a
tömegmészárlásnak ezt a nyílt magasztalását, amikor az ENSZ Biztonsági
Tanácsa egyhangú határozatban ítélte el Izraelt a fegyveres agresszió
elkövetéséért. Az Egyesült Államok tartózkodott a szavazáskor, s
tulajdonképpen meghátrált. De tételezzük fel most is a legjobbakat az
Egyesült Államokról és Izraelről, és nevezzük rémtetteiket nemzetközi
terrorcselekményeknek, és ne nyílt fegyveres agressziónak, ahogy egyébként
a világon mindenütt nevezik. Tunézia bombázása a második számú esélyes:
még a látszatát sem próbálták annak kelteni, hogy egy védekezési akció volt
– ahogy nem fáradtak ezzel a libanoni háborúban sem.
A megmaradt harmadik esélyes pedig, szerintem Simon Peresz „Vasököl
Hadművelete” volt 1985 márciusában Dél-Libanonban. Az izraeli hadsereg
megtámadta a főparancsnokság által „terrorista falvaknak” nevezett
célpontokat, s nagyon sok embert lemészároltak és megkínoztak az izraeli
katonák és az izraeli zsoldban álló dél-libanoni fegyveresek. Rengeteg embert
raboltak el és hurcoltak Izraelbe kihallgatásra, ami a gyakorlatban
kínvallatást és börtönt jelent.
Az ügy nagyságrendjét senki sem ismeri, mert az újságírásban és a
tudományos kutatásban az az alapelv érvényesül, hogy az általunk elkövetett
atrocitásokat nem vizsgálgatjuk. Az utolsó emberig fel tudjuk sorolni, hogy
hány szerencsétlent öltek meg egy olyan kegyetlenkedés során, amelyet
valaki másnak a nyakába lehet varrni, de ha a saját mészárlásainkról van szó,
akkor azt sem tudjuk, merre induljunk el.
Vegyük például az USA vietnami háborúját, amelyben nyilvánvalóan több
millió embert öltek meg, de a számokat milliókban sem tudjuk behatárolni.
Ugyan ki bajlódna a számolással? Vagy ki vesződne annak
összeszámolásával, hogy hány százezer ember halt meg az USA dél-vietnami
kémiai hadviselésének következtében? Máshol történtek kísérletek a számok
felbecsülésére, de itt az Egyesült Államokban ez egyszerűen nem téma. Mi
nem foglalkozunk az efféle dolgokkal. Ez már csak így van.
Ennek következtében tulajdonképpen nem tudjuk, hány embert gyilkolt
meg az amerikai-izraeli nemzetközi terrorizmus az akkor hivatalban lévő,
baloldali „békepárt” alatt Dél-Libanonban vagy a „Vasököl Hadművelet”
során.
Most csak három, általam ismert példát hoztam, melyek nagyon jól
érzékeltetik, hogy miképpen vívták meg a „terrorellenes háborút” a második
nagy célterületen, a Közel-Keleten. Nem volt a nemzetközi terrorizmusnak a
térségben más olyan vérengzése, amely a közelükbe érhetne.
A „terrorellenes háborút” természetesen másutt is megindították. Például
Dél-Afrikában, ahol a becslések szerint körülbelül másfél millió embert öltek
meg a környező országokban a dél-afrikai rablóhadak [s hogy mi volt Dél-
Afrikán belül, azt most felejtsük el]. Mozambikban és Angolában is körülbelül
másfél millió embert gyilkoltak le, és több mint hatvanmilliárd dolláros kárt
okoztak, csupán Reagan hivatali évei alatt, 1980-tól 1988-ig.
De azok az évek a „konstruktív kötelezettségvállalás” évei voltak, amikor
Dél-Afrika megbecsült szövetségesnek számított, s Nelson Mandela Afrikai
Nemzeti Kongresszusát a világ egyik „leghírhedtebb terroristacsoportjának”
titulálták. Ez még 1988-ban is így volt, Dél-Afrika akkor még mindig
megbecsült szövetségesnek számított, a megelőző nyolc évben művelt dolgai
után. A példák sorát folytathatnánk tovább, körbe az egész világon.
Itt minden további nélkül egy sor következtetés adódik. Az egyik az, hogy
az amerikai segélyezés és az emberi jogok rendkívül súlyos megsértése
közötti korreláció olyan szoros, hogy azt már vizsgálni sem érdemes. Az
1960-as és 70-es években még volt rajta mit tanulmányozni, de az 1980-as
években már majdnem száz százalékosan fedték egymást.
A társadalmi egészségről már nem is beszélek, mert fölösleges. Ha
ilyeneket művelnek az emberekkel, akkor már nincs értelme erről beszélni. A
másik fontos konklúzió a kontinuitással van összefüggésben. Nemcsak a mai
háborúskodások alkotnak folytonosságot mindazzal, ami korábban történt,
hanem azt is érdemes megnézni, hogy mit csináltak akkoriban a jelenlegi
„terrorellenes háború” vezetői.
Nos, a jelenlegi „terrorellenes háború” katonai részét az a Donald
Rumsfeld vezeti, aki Reagan rendkívüli közel-keleti megbízottja volt, s akit így
szintén felelősség terhel az általam ismertetett „terrorellenes háborúért”. A
jelenlegi „terrorellenes háború” diplomáciai részét pedig John Negroponte
vezeti, akit ENSZ-nagykövetté neveztek ki a „terrorellenes háború”
irányítására. Negroponte azokban az években az USA nagykövete volt
Hondurasban, abban az országban, amely az Egyesült Államok terrorista
hadműveleteinek bázisaként funkcionált a régióban, különösen a Nicaragua
elleni háború előkészítése és irányítása során.
Ők a vezető figurái a mostani „terrorellenes háborúnak” mindketten
nagyon komoly szerepet játszottak az első „terrorellenes háborúban”.
Ugyanazok az emberek, ugyanazok az intézmények, ugyanaz a politika. És
ugyanazok a következmények várhatók, ha belegondolunk, hogy milyen is
lesz a mostani „terrorellenes háború” második szakasza.
Témánkkal már a tudomány világa is foglalkozik. Vegyünk egy jellemző
példát, nézzük meg a Current History – e komoly tudományos folyóirat –
2002. decemberi számát, amelyet a terrornak és a terror problémáinak
szenteltek. A szerzők, jeles kutatók és elemzők, az 1980-as éveket a terror
évtizedének minősítették, nagyon helyesen. Az az állami terror évtizede volt.
S ezek a szerzők azt mondják az Egyesült Államokról, hogy a nyolcvanas
években hatékonyan szállt szembe az állami terrorral, úgynevezett
„megelőző intézkedések” segítségével. Vagyis az általam az imént említett
akciók szerintük tulajdonképpen a terror elleni védekezést szolgáló megelőző
intézkedések. S a szerzők azt is állítják, hogy a Nicaragua elleni háború,
amiért az Egyesült Államokat a hágai Nemzetközi Bíróság is elítélte, jó
modellje a terror elleni jövőbeli akcióknak. Két szerző külön is rámutat, hogy
a Nicaragua elleni „kontra”-háború jó modellje lehet az afganisztáni Északi
Szövetség amerikai támogatásának.
Megemlítik az 1985-ös esztendőt is a Közel-Keleten. Azt mondják, ez volt a
terror csúcsidőszaka. És felhoznak két példát is, de persze nem azokat,
amelyekről én beszéltem. Azokat nem szabad szóba hozni. Azok, az általuk
említett példák, amelyek azt kívánják bizonyítani, hogy 1985 a terror
csúcsidőszaka volt, nos, az két olyan incidens, amelyekben egy-egy amerikai
vesztette életét. Az egyik egy repülőgép-eltérítés, amelyben egy amerikai
katonatisztet öltek meg. A másik, a leghíresebb incidens, az Achille Lauro
nevű hajó esete, amelyben egy embert öltek meg, a tolókocsis-mozgássérült
amerikai Leon Klinghoffert.
Ezek kétségtelenül terrorcselekmények voltak. Mindkét esetben megöltek
egy-egy embert. Természetesen egyáltalán nem olyan súlyúak, amilyenekről
korábban beszéltem, de azért mégiscsak terrorcselekmények. A leghíresebb
eset, Leon Klinghoffer megölése például összevethető azzal az incidenssel,
amely alig néhány hete történt Dzseninben, amikor egy tolókocsis ember
igyekezett kitérni egy izraeli tank útjából, de a tank átgázolt rajta, s a
testéből csak cafatok maradtak. Vagy itt van például a két nappal ezelőtti
eset, amikor egy szintén tolókocsis nőt, aki dialízis-kezelésre igyekezett,
feltartóztattak, nem engedtek be a kórházba, minek következtében a nő
meghalt. És vannak még más, hasonló esetek, igazán könnyű kimutatni a
folytonosságot. De ezeket itt nem számítják terrorizmusnak.
Az Achille Lauro esete kétségtelenül terrorcselekmény volt. Nem
igazolható azzal, hogy csak meg akarták bosszulni az egy héttel korábbi,
sokkal súlyosabb, tuniszi terrortámadást. A bosszú nem igazolhatja a
terrorcselekményt. Én önökre bízom a következtetések levonását.
De az értelmezések még nem értek véget. Ugyanerről a témáról azt is
találhatjuk, hogy a terrorizmus vezető kutatója, az UCLA professzora az
iszlámnál sokkal mélyebb gyökerekre vezeti vissza Oszama bin Ladent,
egészen a vietnami háborúig, és azt mondja, hogy „az amerikai Góliát elleni
vietkong-terror felcsillantotta a reményt, hogy a nyugati hátország is
sebezhető”. Szóval, az amerikai hátország sebezhető volt Dél-Vietnamban,
amikor a dél-vietnamiak terrorcselekményeket követtek el ellenünk.
Az olvasó számára további, érdekes foglalatosság lehet például a náci
archívumok átvizsgálása, s annak kiderítése, hogy találhatók-e analógiák az
analízisünkhöz. Próbálják csak meg. Bőven találhatnak anyagokat, de
mégsem fognak összehasonlító cikkek születni, ami újabb érdekes
tükröződése annak a morális és intellektuális kultúrának, amelyben élünk.
Menjünk tovább. Azok a közép-amerikai, közel-keleti, délafrikai és máshol
előfordult terrorcselekmények, amelyekről most beszéltem, nem számítanak
terrorcselekménynek. Nem kerülnek bele a szakirodalom terror-évkönyveibe.
Vagyis bekerülnek, de nem mint terrorcselekmények, hanem mint
„ellenterror”, vagy „igazságos háború”. S az alapelv az, hogy ha valaki
terrorcselekményt hajt végre ellenünk vagy szövetségeseink ellen, akkor az
terror, de ha mi vagy a mi szövetségeseink hajtanak végre
terrorcselekményeket, netán sokkal súlyosabbakat valaki más ellen, akkor az
nem terror, hanem ellenterror vagy igazságos háború.
Már most ez az alapelv, ha jól tudom, majdnem egyetemes érvényű.
Tessék csak végignézni a téma vaskos szakirodalmát, hogy vajon találnak-e
benne kivételt. És nem csupán az Egyesült Államokkal kapcsolatban. Ahogy
én látom, ez univerzális jelenség. Elég sok országban jártam már, de
mindenütt ugyanezt tapasztaltam. Az európai imperializmus egész története
során ez volt a bevett szabály: ha mi ezt csináljuk velük az ő országukban,
akkor ez válaszcsapás vagy igazságos háború, civilizáljuk a barbárokat, még
akkor is, ha sokkal kegyetlenebbek vagyunk mint ők. A mienk egy civilizációs
küldetés, vagy valami hasonló.
Ugyanez érvényes a történelem legnagyobb tömeggyilkosaira is. Ők is
ugyanezt a technikát alkalmazták. Vegyük például a nácikat: ha belelapozunk
a náci irodalomba, akkor azt olvashatjuk, hogy ők a megszállt Európában
csupán védelmezték a lakosságot és a törvényes kormányokat azoknak a
partizánoknak a terrortámadásai ellen, akiket külföldről irányítottak. És mint
minden propagandában, még az ilyen legközönségesebb színvonalúban is:
van valami igazság.
A partizánok valójában a szó mai értelmében vett terrortámadásokat
hajtottak végre, és nem is kérdéses, hogy nagy részük valamilyen szinten
kapott információkat és utasításokat Moszkvából vagy Londonból vagy
máshonnan, tehát külföldi utasításra hajtottak végre terrorcselekményeket.
És a vichyi kormány is körülbelül annyira legitim, mint az Egyesült Államok
vagy más imperialista hatalom által szerte a világban hatalomra juttatott
kormányok többsége, úgyhogy van egy szemernyi igazsága a groteszk náci
propagandának, amely nagyon is emlékeztet a miénkre.
Ugyanezt lehet elmondani a japánokról is Mandzsúriában és Észak-
Kínában. Hogy ők elhozták az emberek számára a földi paradicsomot,
megvédve Mandzsúria nemzeti kormányát a kínai banditáktól. Van a
mienkéhez hasonló olvasata. Akárhogyan is van, amennyire én tudom, ez
egyfajta egyetemes alapelv. Amit mi csinálunk, az terrorellenes, igazságos
háború, amit ők csinálnak, az terror.
Szóval, ez ment végig az 1980-as években. Mi pedig haladjunk tovább az
1990-es évekbe és a jelenbe, s nézzük meg, mi történt azóta. Vegyük
mondjuk a katonai segélyezést. Tegyük félre a legelső kettőt, Izraelt és
Egyiptomot – ezek külön kategóriába tartoznak. Ha tehát őket nem számítjuk,
a legtöbb amerikai katonai támogatást El Salvador kapta, abban az
időszakban, amikor kormánya masszív terrorhadjáratot folytatott a salvadori
nép ellen. De miután az amerikai hadsereg legyőzte a „felszabadítási
teológiát”, El Salvadort ejtették, s az első helyre Törökország került. És ott is
maradt 1999-ig, amikor megelőzte Kolumbia. Ami személy szerint engem
illet, épp nemrég tértem vissza e két utóbbi országból, az 1990-es évek
legszörnyűbb terrorista atrocitásainak színhelyeiről – Dél-Kolumbiából a múlt
héten, Délkelet-Törökországból pedig pár héttel korábban.
Miért Törökország? Törökország természetesen mindig is az egyik legfőbb
kedvezményezettje volt az amerikai katonai segélyezésnek. Stratégiailag
fontos helyen fekszik, egyebek közt a Szovjetunió és a Közel-Kelet
szomszédságában, így aztán a hidegháború időszakában mindvégig állandó
és magas szintű amerikai katonai segélyezésben részesült. 1984-ben ez
megváltozott. A katonai segélyezés szintje megugrott. Az Egyesült Államok
csupán Clinton éveiben négyszer annyi katonai segélyt nyújtott
Törökországnak, mint 1984-ig az egész hidegháborús időszakban. És az
1997-es csúcs-esztendőben a segélyek mértéke magasabb volt, mint 1984-ig
az egész hidegháborús időszakban. Hatalmas összegekről van szó. A török
fegyveres erők fegyverzetének nyolcvan százalékát az USA adta, és nem
pisztolyokat, hanem vadászgépeket és tankokat, katonai tanácsadókat és
hasonlókat. Mi volt emögött? Ha az okokat nézzük, akkor azokban az
években, s különösen az 1990-es években, Clinton idején a török kormány
állami terrort folytatott, főként a kurdok, vagyis a lakosság majdnem egy
negyede ellen. Akkoriban valódi háborút folytattak ellenük. Ebbe a körzetbe
látogattam el.
Az „állami terror” kifejezést több forrásból kölcsönzöm. Az egyik az ismert
török szociológus, Ismail Besikci 1991-ben megjelent State Terror in the
Middle East [Állami terror a Közel-Keleten] című könyve, amely a kurd
területeken folyó török terrorral is foglalkozik. Besikcit azonnal börtönbe
csukták, s ha jól tudom, még mindig ott van. Már tizenöt évet ült, mert
tényeket közölt a törökök által évtizedeken át rettenetesen elnyomott kurdok
üldözéséről.
Besikcinek az amerikai Szólásszabadságért Alapítvány tízezer dolláros díjat
ítélt meg, de ő visszautasította a kitüntetést a törökországi állami terror
határozott amerikai támogatása miatt. Nem fogadhatott el kitüntetést attól
az Egyesült Államoktól, amely részese a török állami terrorizmusnak. Második
bebörtönzése ellen igen erősen tiltakoztak írók, tudósok és parlamenti
képviselők – Nagy-Britanniában, de az Egyesült Államokban nem, aminek az
az egyszerű oka, hogy az ott nem számít terrornak, hiszen mi csináljuk. Amit
tehát Besikci leír, az nem lehet terror, s nekünk nem is kell tiltakoznunk
ellene.
Itt megint azt látjuk, hogy az USA vastagon benne van a nemzetközi
terrorizmusban. Nem ő az egyetlen, aki használta ezt a kifejezést. 1994-ben
az emberi jogokért felelős török államminiszter állami terrornak minősítette a
saját kormánya által folytatott terrort. Akkoriban, írta, kétmillió embert tettek
földönfutóvá, minden elképzelhető barbárságot elkövettek, s több tízezer
embert gyilkoltak meg.
Mostanra azonban még rosszabb lett a helyzet. Amikor nemrég ott jártam,
a kurd emberjogi bizottság köztiszteletnek örvendő vezetője, Osman
Baydemir [akit, mellesleg igen nagyra tart az amerikai követség is] azt
mondta, hogy a becslések már hárommillió menekültről és ötvenezer
halottról szólnak. Sok menekült Diyarbakir környékén él, ahol én is voltam, a
városfalakon kívüli barlangokban és hasonló helyeken.
Nem sokkal ottjártam után Osman Baydemirt elfogatta és bűncselekmény
elkövetésével vádolta meg az állambiztonsági bíróság. Bűne az volt, hogy az
egész térségben ilyenkor az újévet ünneplik, s erről Baydemir beszámolt, de
írásában nem a török, hanem a kurd ábécét használta. A különbség annyi,
hogy az egyikben „W” szerepel, a másikban pedig „V”. Úgyhogy Baydemir
ellen most vádat emeltek, s hogy milyen következményekkel, azt nem lehet
tudni. Ne feledjük, a kilencvenes években járunk, egy NATO-tagállamban.
Ha néhány gyereken olyan ruha van, amelyek, ha ezek a gyerekek egymás
mellé állnak, a kurd nemzeti színeket adják ki, akkor fennáll a veszélye, hogy
a dolgot bűncselekménynek minősítik. Amíg ott voltam, egy újságírót azért
tartóztattak le, majd csuktak börtönbe, mert kurd dalt hallgatott a rádióján. A
rádióállomást bezárták. Jómagam tulajdonképpen egy politikai per miatt
mentem oda. Egy kiadót bíróság elé állítottak, mert kiadta értekezéseim egy
gyűjteményét, s abban volt körülbelül három mondat egy tipikus emberjogi
jelentésből, a kurdok elleni török elnyomásról. Az ügyet elég nagy nemzetközi
figyelem kísérte, úgyhogy a kiadót felmentették. De most hat hasonló ügyben
folyik ellene eljárás. És ez így megy továbbra is.
Amikor Diyarbakirban voltam, a bátorság nagyon szép példájának
lehettem tanúja: a beszélgetés végén, népes közönség előtt, tévékamerák és
egy csomó rendőrségi kamera kereszttüzében három diák jött oda hozzám,
és megajándékozott egy kurd-angol szótárral, ami nagyon nagy bátorságnak
számított. Ezt így nem lehet elmondani, ismerni kell a szituációt, s hogy ez
ott és akkor mit jelentett. Senki sem tudhatta, hogy ezt a szótárat hogyan
csempészték be Törökországba. S én nem tudom, mi lett a diákokkal, ezt már
nehéz kinyomozni.
A diákok és mások, akik tiltakoznak a szigorú törvények és a kemény
elnyomás ellen, komoly veszélyben vannak. Isztambul nem olyan, mint az
Egyesült Államok. Sok olyan író, újságíró és tudós él ott, akik állandó
küzdelmet folytatnak a drákói törvények és elnyomás ellen, s akik ezért
komoly veszéllyel néznek szembe. Börtönbe zárják őket, s török börtönben
raboskodni nem valami vidám dolog. És ez így megy már évtizedek óta.
Amikor ott jártam, bemutattak az államügyésznek egy betiltott írásokat
tartalmazó, közös kiadású könyvet, benne egyebek közt bebörtönzött szerzők
műveivel, és bűnvádi eljárás megindítását követelték. Ezt ismét csak a
nemzetközi közfigyelem akadályozta meg. Ott az ellenállást olyan emberek
szervezik, akiket valóban üldöznek, nem úgy, mint itt, ahol kiváltságos
helyzetben lévő emberek keltik azt a látszatot, hogy őket üldözik. Ott a
szabad gondolkodással az életüket kockáztatják, itt az értelmiségiek ezt
teljes jogbiztonságban művelik. Rettenetesen nagy szükségük van
mindenféle segítségre, s főként az Amerikából érkező segítségre.
S mi az amerikai reakció a török állami terrorra? Igen nagyra értékelik. Így
például az amerikai külügyminisztérium 2000-ben – miután sikeresen véget
ért a terrorkampány, ha úgy tetszik – kiadta a terrorról szóló évi jelentését, s
abban külön kiemelte Törökországot, mint „pozitív példát” a terrorellenes
harcban. Kiemelte Törökországot, Algéria és Spanyolország mellett. Algériát
nem kell említenem. Ami pedig Spanyolországot illeti, szerintem azokra a
spanyol hivatalnokokra utaltak, akik még nem voltak börtönben
terroristaellenes atrocitásokért. Szóval ez volt az a három ország, amelyet a
terror elleni küzdelemben szerzett pozitív tapasztalataik kapcsán emeltek ki.
Az USA törökországi nagykövete nemrég azt írta egy tudományos
folyóiratban, hogy az Egyesült Államoknak nem is lehetne jobb barátja és
szövetségese, mint Törökország, ahogy azt az általa vezetett terrorellenes
hadjárat is szemlélteti, mármint az, amelyről épp az imént beszéltem, S a
török kormány nagyon hálás az Egyesült Államoknak. Maga a miniszterelnök
volt az első, aki szárazföldi csapatokat ajánlott föl az Egyesült Államoknak az
afganisztáni „terrorellenes háborúhoz”, és meg is magyarázta, hogy miért. Ez
volt a hála azért, mert az USA segítséget nyújtott a török államnak, hogy
legyőzze a terrort az előbb ismertetett módon.
A török hadsereg most amerikai pénzen Kabult védi a terror ellen. Ez azt
jelenti, hogy azok a csapatok, amelyek az 1990-es években szörnyű terrorista
atrocitásokat követtek el, most a „terrorellenes háborúban” vesznek részt,
akkor is, meg most is az USA, a vitathatatlanul a világ egyik vezető terrorista
állama pénzén. S ehhez nem kell kommentár. Semmilyen. Akinek van szeme,
láthatja. Csak megint önmagunkról árultunk el valamit. Valamit, ami nem
kerülheti el a figyelmet. Nem tudom, Orwell mit hozott volna ki ebből.
1999-ben azonban már nem Törökország, hanem Kolumbia kapta a
legtöbb amerikai fegyvert. A török atrocitások ugyanis már épp elég
eredményesek voltak a lakosság elnyomásában, de a kolumbiaiak még nem
vezettek eredményre. S ezek a vérengzések is nagyok voltak.
Az 1990-es években Kolumbiának volt az egész boldogtalan bolygón
messze a legrosszabb emberjogi bizonyítványa, s a szokásos korrelációnak
megfelelően több amerikai segélyt, s a hadsereg több katonai segélyt kapott,
mint a Föld többi állama összesen. Itt ez normálisnak számít. A korreláció
továbbra is fennáll.
A kegyetlenkedések elborzasztóak. Itt van például az az eset, amelyet még
a kolumbiai állam is kivizsgált, egy láncfűrészes mészárlás. A kolumbiai
hadsereg bevonult egy területre, láncfűrésszel földarabolta, majd gödrökbe
dobálta az embereket. Ezért már tényleg büntetéseket osztottak ki: a felelős
parancsnokot nagyon szigorúan fölmentették beosztásából, úgyhogy nem
lehet azt mondani, hogy büntetés nélkül megúszta.
Kolumbia ma a világelső a szakszervezeti vezetők és újságírók
meggyilkolásában. Pár évvel ezelőtt az Amnesty International küldöttségével
jártam ott, annak a kampánynak a során, amelynek célja az emberi jogi
aktivisták védelme volt a különböző országokban. Az Amnesty International
emberei a legelső meglátogatandó országnak Kolumbiát választották ki,
mivel onnan jöttek a legrosszabb hírek az emberi jogok védelmezőinek és
szószólóinak meggyilkolásáról.
Mostanra a politikai gyilkosságok száma már napi 10-20-ra emelkedett.
Minden hónapban tízezerrel nő az otthonukból elűzöttek száma. Ezek a már
elüldözött kétmillió szerencsétlen táborát gyarapítják, akik nyomortelepeken
zsúfolódtak össze, ahol nincs orvosi ellátás, nincs iskola, nincs semmi. A
vérengzéseket kivizsgálták. Valódi vita ma sem folyik róluk. Körülbelül
nyolcvan százalékukat a hadsereg vagy a hadsereghez közel álló félkatonai
szervezetek számlájára írják.
Ha végignézzük ez elmúlt tíz évet, azt látjuk, hogy azon a 75-80
százalékon belül a hadseregnek tulajdonított részarány csökkent, s a
félkatonai szervezetek részaránya növekedett. S ennek jó oka van: a PR-
szempontok. A kolumbiai hadsereg, mint mindenki más, nagyon jól tudja,
hogy a terror úgy működik a legjobban, ha privatizálják. Bízzuk meg vele a
félkatonai szervezeteket, ahogy az indonéziaiak is csinálták Kelet-Timorban, a
szerbek Boszniában, és így tovább. Bevált séma.
S akkor el lehet mondani, hogy kérem, nekünk tiszta a kezünk – csak
éppen ne nézzünk bele a kutatók elemzéseibe és az olyan szervezetek, mint
például a Human Rights Watch jelentéseibe, amelyek egyszerűen a kolumbiai
hadsereg hatodik hadosztályának nevezik a félkatonai alakulatokat, a
hivatalosan működő öt hadosztály mellett, s ezekre rá lehet kenni a
felelősséget a szörnyűséges atrocitásokért, ahogy ott egy nagyon pontos
kifejezéssel nevezik, a „letagadhatóság látszatának” fenntartása érdekében.
Kolumbia is dicséretet kapott. Egyebek közt Clintontól, a szép emberjogi
bizonyítványáért, a példamutató demokráciájáért, és a gazdasági
reformjaiért. E három dicséret közül a harmadik mindenképpen jogos.
Kolumbia alighanem világrekorder lett a privatizálásban, vagyis
erőforrásainak külföldi kézre adásában: az ország aranybánya a külföldi
befektetők számára. Mint már említettem, a privatizálás részben a terror
privatizálása is.
És az Egyesült Államok szintén privatizálja a maga részesedését a
nemzetközi terrorizmusban, úgyhogy Kolumbiában máris rengeteg amerikai
„tanácsadó” dolgozik. De valószínűleg kétszer annyi amerikai katonatiszt van
ott, formailag az olyan magáncégeken belül, mint például a DynCorp és az
MPRI.
Céljuk ugyanaz: a letagadhatóság. A nemzetközi terrorizmus privatizációja
azt jelenti, hogy a tanácsadás és a fegyver kikerül a kongresszusi ellenőrzés
látóköréből. Van olyan kongresszusi törvénykezés, amely azelőtt szabja meg
az emberjogi feltételeket, mielőtt mi segélyt nyújthatnánk.
Ezeknek általában úgy tettek eleget, hogy nyilvánosan lemondtak róluk,
vagy ahogy Clinton mondta: „Hát, most nem vesszük figyelembe őket.” De a
Kongresszus szigorúbb követelményekkel állt elő. Ma már nem olyan
egyszerű legyinteni a feltételekre. Pár héttel ezelőtt például, 2002 májusának
elején Colin Powell úgy döntött, hogy Kolumbia megfelel Washington
emberjogi követelményeinek, ami, sajnos, tényleg így van. Akit érdekel, hogy
milyen sok kiontott vérrel is meg lehet felelni az USA-nak, az nézze meg a
Human Rights Watch vagy az Amnesty International erről szóló részletes
jelentését.
S mi az eredmény? Nos, én láttam ezt odalent, Dél-Kolumbiában.
Eltöltöttem pár napot Caucában, ahol minden tartomány közül a legsúlyosabb
emberjogi eseteket jegyezték föl a tavalyi év során. A helyzet tényleg
elszomorító. A tartományt főként bennszülöttek lakják, földművelő parasztok
és afro-kolumbiaiak. Sikerült megszervezniük egy úgynevezett „szociális
blokkot”, amely oktatási, társadalmi, egészségügyi és hasonló reformokat
hajtott végre.
Mindenki elképedésére még saját kormányzót is sikerült választaniuk, egy
büszke, tekintélyes megjelenésű bennszülött férfit. Volt szerencsém
találkozni vele, s mély benyomást tett rám. Nem sokszor fordult még elő,
hogy egy bennszülöttet válasszanak meg ilyen magas tisztségre. E siker
következményei a szokásosak voltak: félkatonai egységeket küldtek oda, s
most azok terjeszkednek a régióban. A gyilkosságok száma hirtelen
megugrott. Nem sokan bíznak abban, hogy a kormányzó életben marad és
kitöltheti hivatali idejét.
Órákon át hallgattam a szegény parasztok beszámolóit, akik a terrorról
beszéltek. De a terror legrosszabb formáját, legalábbis elmondásuk szerint,
közvetlenül az Egyesült Államoktól kénytelenek elszenvedni, s ez nem más,
mint a vegyi fegyverek bevetése, a lombtalanítás. Ez végképp tönkreteszi az
életüket: elpusztítja a termést és az állatokat, a gyermekek haldokolnak,
csupa seb az egész testük... És hasonló dolgok százai történnek mindenfelé.
Ezek többségükben szegény, kávétermesztő parasztok. Ez a fajta
kávétermelés hálátlan mesterség, nagyon alacsonyak az árak. Mégis sikerült
megvetniük a lábukat a biotermesztésű, kiváló minőségű, Németországban
és hasonló helyeken árult Fair Trade kávék nemzetközi piacán. De ez most
mind elveszett. Ha a kávécserje elpusztul, a talajt pedig fertőtlenítik és
megmérgezik, akkor mindennek vége. Akkor ott örökre meg van mérgezve
minden.
S nem csupán az életek és a haszonnövények mennek tönkre, hanem a
biológiai sokféleség is, és ami még durvább, a paraszti földművelés
hagyománya is. Ez a világ minden táján nagyon gazdag hagyomány: a
hagyományos tudásuknak köszönhetően érnek el például olyan magas
hozamokat. Mélységes tudásanyag és szakértelem van mögöttük. Ha ez
semmivé válik, akkor többé már senki sem fogja tudni visszahozni.
A lombtalanítást hivatalosan a „kábítószer elleni harccal” indokolják. Ezt
nemigen lehet komolyan venni, legföljebb egy lázadásellenes program
álcázásaként, vagy újabb fejezeteként annak a régi históriának, amelynek
során a parasztokat elűzik földjeikről, hogy helyüket a gazdag elit foglalhassa
el, hogy a külföldi befektetők kiaknázhassák a természeti javakat.
Ennek aztán az lesz a következménye, hogy ha ebbe a térségbe valaha is
visszatér a földművelés, akkor az exportorientált monokultúra lesz,
laboratóriumokban előállított, a Monsantótól vásárolt vetőmagvakkal. Más
reális alternatíva nincsen. De a lényeg az, hogy ha egyszer a lakosságot elűzi
az amerikai kémiai hadviselés és a lombtalanítás, akkor a területen meg
lehet nyitni a külszíni fejtésű bányát – vélhetően gazdag széntelepek
húzódnak a felszín alatt –, vízerőműveket lehet építeni, jöhetnek a
nemzetközi nagyvállalatok, és így tovább. Vagyis Kolumbia demokratizálása
és civilizálása sikeres lesz.
Ami az embereket, a kultúrákat és a közösségeket illeti, nos, felejtsük el
őket. Azok, hogy egy híres filozófust idézzünk, „puszta tárgyak, melyek élete
értéktelen”. Ezt Hegel mondta az afrikaiakról. De ilyen a mi hozzáállásunk is.
Azok az emberek csupán dolgok, melyek élete nem ér semmit, így aztán
ebben a kérdésben teljes egykedvűséggel járhatunk el, és teljes
büntetlenséggel is, s csak az elért sikerekért jár dicséret. A kolumbiai
parasztok olyanok, mint a kurdok Délkelet-Törökországban, vagy a
palesztinok. Hogy a New Republic szerkesztőjét idézzem, kedvenc témája
kapcsán, „A palesztinokból is egy szétvert népet fognak csinálni, olyanokat,
amilyenek a kurdok vagy az afgánok”, s ezzel meg is lesz oldva a palesztin
probléma – „amely már kezd unalmassá válni”
Ezt a felfogást megismételte 2002 májusában a Ház többségi vezetője,
Dick Armey, aki a maga megoldásával kíván hozzájárulni az izraeli-palesztin
kérdés rendezéséhez, imigyen: „a palesztinoknak mind távozniuk kell”. Végül
is rengeteg más hely is van a világon, úgyhogy igazán elmehetnének, s akkor
megoldódna a probléma – ami persze helyes módja a „puszta tárgyak”
kezelésének, és lényegében ez a mi hozzáállásunk a puszta tárgyakhoz.
Armey gondolkodása segít megérteni az amerikai katonai segélyezés és az
elborzasztó kegyetlenkedések közötti feltűnő összefüggést.
Hosszan tudnék még beszélni erről a fajta terrorról, de nézzük most meg a
terror másik kategóriáját, az emberek életének tönkretételére irányuló
gazdasági hadviselést. A nyugati féltekén maradva, két országot sújt itt
amerikai embargó. Mellesleg, épp azt a két országot, ahová annak idején a
legtöbb rabszolgát szállították: Kuba és Haiti.
Ami Kubát illeti, az embargó már negyven éve tart, s része a Kuba elleni,
jóval átfogóbb hadviselésnek. Kubát, mint tudjuk, nemrégiben a vezető
terrorállamok egyikének titulálta az Egyesült Államok. Ennek oka vélhetően
az, hogy ez az ország már negyven éve első számú célpontja a nemzetközi
terrorizmusnak, alighanem sokkal inkább, mint az összes többi ország
együttvéve. Talán többé-kevésbé még Libanon lehet ilyen.
Kuba ellen 1959 óta folyik a háború. Az ürügy, egészen 1989-ig az volt,
hogy meg kell védenünk magunkat az orosz birodalomnak ettől a kinyújtott
polipkarjától, amely meg akar fojtani bennünket, s ezért támogatnunk kell a
terrort és a gazdasági hadviselést. 1989-ben megszűnt ez a hivatkozási alap,
de mi szemrebbenés nélkül azonnal találtunk egy másik ürügyet. A korábbit
elfelejtettük, s az embargó még szigorúbb lett. S mint kiderült, most már
azért éheztetjük a kubaiakat, mert mi annyira szeretjük a demokráciát.
Azóta is gazdasági háborút folytatunk, és támogatjuk a Kuba ellen irányuló
terrort, mert nagyon szeretjük a demokráciát, ahogy azt meggyőzően be is
mutattuk például Kolumbiában. Kolumbiával kapcsolatban már volt szó egy s
másról, de a demokratikus szokásokról még kevéssé. Nos, a kormány pár
évvel ezelőtt engedélyezte egy független párt megalakulását, s még azt is
engedélyezték, hogy induljon a választásokon. A gyakorlatban azonban ez
nem ment könnyen, mert néhány év leforgása alatt az amerikaiak által
támogatott hadsereghez kötődő halálbrigádok e párt háromezer vezető
személyiségét gyilkolták meg, köztük elnökjelölteket, polgármestereket és
hasonlókat.
De térjünk vissza Kubára. Az embargó szokatlanul szigorú, s
tulajdonképpen páratlan a maga nemében, ahogy minden elképzelhető
humanitárius törvényt fölrúgva hatékonyan zárja el az élelem- és
gyógyszerszállítás útját. Elítéli az egész világ. Az a váltás, hogy most már
nem az orosz birodalom előretolt hadállása, Kuba elleni támadástól védjük
magunkat, hanem a demokráciát szeretjük, észrevétlen maradt. Bárki
utánanézhet, hogy vajon hányan kommentálták ezt a hirtelen változást.
S ennek is jó oka van, hiszen a kommunizmustól való félelem mindig is
totális ámítás volt. Tudjuk ezt, már évek óta, amióta feloldották a belső iratok
titkosságát. A Kennedy-adminisztrációtól számíthatjuk az egészet. Szerintem
épp ezért nem említik soha. A történész Arthur Schlesinger ezt elemző titkos
jelentéseket készített Kennedynek, s e jelentések nagyon beszédesek. A
kubai embargó hatásáról itt az elterjedt álláspont az, amelyet pár héttel
ezelőtt Carter exelnök is megismételt, hogy az embargó Castrónak segít, és
természetesen nem árt semmit a kubaiaknak. Akiknek árt, azok kizárólag az
olyan észak-amerikaiak, mint a farmerek és a mezőgazdasági termelők, akik
szeretnének oda exportálni, de az embargó nem hat Kubára, azt leszámítva,
hogy erősíti Castrót.
Vannak mások is, akik megvizsgálták a helyzetet, például az American
Association of World Health, amely kiterjedt vizsgálatot végzett 1997
márciusában. Közreadott, háromszáz oldalas dokumentációjukban arra a
következtetésre jutnak, hogy az embargó az egészség és a táplálkozás terén
nagyon súlyos károkat okoz a kubaiaknak, jelentősen fokozza a szenvedést,
és növeli a halálozási rátát. Azt írják, mindez humanitárius katasztrófához is
vezethetett volna, ha el nem hárítja azt a kubai egészségügyi rendszer, ami
igencsak meglepő. Kubában más szükségletek elől vontak el és irányítottak
át az egészségügyi rendszerbe erőforrásokat, az ebből fakadó, nyilvánvaló
következményekkel.
Úgyhogy az embargó is siker a maga módján, akárcsak az amerikai
hadsereg győzelme a felszabadítási teológia felett. De ez csak az egyik
embargó a kettő közül. A másik talán még groteszkebb: az Haitit sújtja. Az
elmúlt évszázadban Haiti volt az egyik fő célpontja az amerikai és egyéb
katonai beavatkozásoknak. Ma a félteke legszegényebb országa. Lehet, hogy
egy vagy két generáció, és teljesen vége lesz.
Haitit Woodrow Wilson rohanta le. Ezt „a wilsoni idealizmus
hadgyakorlataként” szokták emlegetni, ha valaki a nemzetközi kapcsolatok
elméletéről tanul. A haditengerészet 1915-ben lerohanta a szigetet, szétverte
a parlamentáris rendszert, visszaállította a rabszolgaságot, megölt számtalan
embert [a haitiak kb. tizenötezerről beszélnek], országukat az amerikai
befektetők ültetvényévé változtatta, s felállított egy „nemzeti” gárdát, egy
brutális, gyilkos fegyveres testületet, amely tulajdonképpen azóta is uralkodik
a szigeten, amerikai támogatással.
Nem adom most elő az egész történelmet, de a lényeg az, hogy ez
nagyjából így ment tovább az 1990-es évek közepéig. Ezekben az években
Bush és Clinton közvetlenül, a legkíméletlenebb terror eszközeivel nyújtott
támogatást a katonai juntának. Ezt szintén a saját szememmel láthattam pár
napon keresztül. Egyik főkolomposukat, Emmanuel Constantot most éppen itt
a közelben, a New York állambeli Queensben rejtegeti az Egyesült Államok.
Constantot Haitin már elítélték terrorcselekményekért. Ő volt a vezetője
annak a félkatonai alakulatnak, amely négy- vagy ötezer embert is megölt
Haitin az 1990-es évek elején, amikor Bush és Clinton támogatást nyújtott a
katonai rezsimnek.
Az új haiti vezetés megpróbálta elérni Constant kiadatását, de az Egyesült
Államok még a válaszadással sem fárasztotta magát, a sajtó pedig említést
sem tett a dologról. Ugyan miért adnánk ki egy tömeggyilkost, akinek alig pár
ezer ember meggyilkolása szárad a lelkén, főként akkor, ha visszatérve
nyilván kifecsegi, hogy az Egyesült Államok közvetlenül részt vett az akkori
időszak terrorcselekményeiben? És mint mindig, most sem beszél erről senki.
Csak orvosi kommentár olvasható róla, elsősorban Paul Farmer tollából, aki
nemrég írt erről a témáról, 1995-ben, miután a diktatúrát végre
megdöntötték, az Interamerican Development Bank [IADB] és más
szervezetek humanitárius programokat indítottak be, hogy megpróbálják
újjáépíteni azt, ami megmaradt a szétvert közegészségügyi rendszerből.
Megpróbálták visszafordítani az átlagéletkor csökkenését, – a világon egyedül
ott csökken, mindenhol nő az emberek átlagos életkora.
Ezeket az erőfeszítéseket hiúsította meg az embargó. Megakadályozta
annak a félmilliárd dollár értékű segélynek a folyósítását, amely az IADB-től
és más forrásokból érkezett volna, véget vetett a beinduló pozitív
folyamatoknak, és természetesen tovább súlyosbította az egyébként is
borzasztó körülményeket. Az egyetlen segítség, amit kapnak, Kubából jön,
mint sok más szegény ország esetében is, egyebek közt seregnyi kubai
egészségügyi szakember közreműködésével, de ők nem tudják ellensúlyozni
a tengernyi veszteséget.
Haiti egyébként kamatot fizet a zárolt kölcsönök után, a kölcsönök után,
amelyeket nem kap meg. A katasztrófa tovább súlyosbodik. Ezt is azért
csináljuk, mert annyira szeretjük a demokráciát, ahogy azt Powell és a
többiek elmagyarázták nekünk.
Manapság az Egyesült Államokban egyre gyakrabban merül föl jellemünk
egy különös fogyatékosságával kapcsolatban a kérdés: „Miért nem reagálunk
mi megfelelően a mások által elkövetett bűncselekményekre?” Talán ez egy
egész lábjegyzetet is megérne az emberi jogokhoz való viszonyulásunkról
szóló tanulmányban. De a tanulmánynak arról kellene szólnia, hogy miért
vállalunk mi döntő szerepet oly sok helyen az emberi jogok legsúlyosabb
megsértésében, s gyakran a kifejezett atrocitásokban is?
Ez egy fontosabb, de föltehetetlen kérdés. Azt meg lehet kérdezni, hogy
miért nem reagálunk megfelelően a mások által elkövetett
bűncselekményekre. De az általunk tömegével elkövetett
bűncselekményekről nem szabad kérdéseket föltenni, mert ez annak
elismerését jelentené, hogy léteznek ilyen bűncselekmények, s ez már
egyenesen elképzelhetetlen. Hogyan is fordulhatna elő? Ha valaki
megpróbálja feszegetni, akkor az nyilván egy másik világban él.
S ugyanígy, rengeteg komor, megfontoltnak tűnő fejtegetéssel találkozunk
manapság arról, hogy mit kell tennünk a terror pestisének leküzdése
érdekében. Arról, hogy mindenünnen a terrorizmus veszélye fenyeget
bennünket. Valójában egyetlen és kézenfekvő módja van annak, ahogyan az
Egyesült Államok nagyon is jelentős mértékben csökkenthetné a terror
mennyiségét a világban – egyszerűen hagyjon fel a terror támogatásával és a
benne való részvétellel. Ennek azonnal megvolna a nem is akármilyen
hatása. Nem azt állítom, hogy ez mindent megoldana, de a nagyját így el
lehetne rendezni. Csakhogy az ember hiába próbál vitát vagy párbeszédet
kezdeményezni ebben az alapvető kérdésben.
Szóval, amíg az ilyen kérdések nem kerülnek terítékre, sőt, nem kerülnek a
figyelem középpontjába, addig a biztonságpolitikai fejtegetéseket nem lehet
túl komolyan venni, s a szenvedő népek szerte a világon csak még mélyebbre
fognak süllyedni a nyomorúságba.
***
A továbbiakban a hallgatóság kérdéseire adott válaszokból olvashatunk
részleteket.

Úgy gondolom, s remélem, egyet fog érteni velem, hogy ami

alapvetően megkülönbözteti a nácik tetteit attól, amit mi műveltünk
Vietnamban, az a szándék. A nácik szándéka az európai zsidóság
kiirtása volt. Vietnamban viszont nem a népirtás szándéka vezérelte
az amerikaiakat.

Ami Vietnamban történt, azt én sohasem neveztem népirtásnak. Nem ez a

megfelelő kifejezés rá. Egyetértek, az egészen más volt. Nem emlékszem,
hogy bárki is másként vélekedett volna. A nácik tényleg példa nélkül állnak a
történelemben. Rengeteg atrocitás fordult elő az emberiség történelmében,
de az a fajta nagyüzemi népirtás, amit a nácik műveltek a zsidókkal és a
cigányokkal, meg még néhány más csoporttal, az valóban egyedülálló.
Egyszerűen nem hasonlítható semmihez.
De a világban rengeteg szörnyűség fordul elő, s ezekből soknak a gyökerét
Amerikában kell keresni. E szörnyűségek nagy részét egyébként még nem is
vették számba. Hadd mondjak erre egy példát. Bizonyára emlékeznek arra a
könyvre, amely körülbelül egy éve jelent meg és nagy siker volt: A
kommunizmus fekete könyve. Nagy elismeréssel írt róla a New York Times,
meg az összes többi lap. Egy francia könyv fordítása volt, amely a
kommunisták által megölt emberek számát százmillióra becsülte. Ne
menjünk bele most semmiféle számháborúba, és fogadjuk el, hogy ez így
van. A legnagyobb tétel ebben az 1958 és 1960 közötti kínai éhínség volt,
amely a becslések szerint 25 millió áldozatot szedett. Hogy ezt miért
nevezhetjük politikai bűncselekménynek – s szerintem nagyon is jogosan
ideológiai bűncselekménynek –, azt részletekbe menően fejtette ki Amartya
Sen, Nobel-díjra érdemesített munkássága részeként. Sen közgazdász, aki jó
okkal tekintette ezt ideológiai bűncselekménynek. Sen szerint nem volt
ebben semmi szándékosság, nem akartak ők megölni senkit. Egyszerűen az
ideológiai intézmények voltak olyanok, hogy ez lett a vége. Az egy totalitárius
állam volt, amelynek jellemzője, hogy a valós eseményekről soha semmilyen
információ nem érkezik vissza a központba, így nem is kezdeményezhettek
semmit az éhínség elhárítására. Nem akartak ők megölni 25 millió embert, de
mégis egy óriási tömeggyilkosság lett belőle, és joggal nevezzük ezt a XX.
század egyik legsúlyosabb atrocitásának, és a kommunizmus legszörnyűbb
rémtettének. Ez így pontos megfogalmazás.
A kínai éhínség csak egy kis adalék az ön szándékosságra vonatkozó
kérdéséhez. De ez még csak az igazság egyik fele. Amartya Sen munkájából,
amely Nobel-díjat és tudósi hírnevet hozott neki, kiderül, hogy pontosan
milyen körülmények vezettek az éhínséghez. A vizsgálatok közben
összehasonlította Indiát és Kínát. Indiában, az angol gyarmati uralom idején
természetesen állandóan nagy éhínségek voltak, több tízmillió ember
meghalt, de ezt senki sem tartja számon a brit imperializmus bűntettei
között, mert hát megint arról van szó, hogy ha mi csináljuk, akkor az nem
bűncselekmény.
A függetlenség kivívása óta, mint Sen rámutat, gyakori volt az éhezés, de
olyan hatalmas éhínségek már nem fordultak elő. 1947-től egészen addig,
amíg elkészítette munkáját, körülbelül 1980-ig, nagyobb éhínség már nem
fordult elő. Ezt összehasonlítja Kínával, ahol ugye, volt az a nagy éhínség, és
rámutat a két ország intézményei között egy különbségre. Indiában, amely
demokratikus volt, ha valahol megjelent az éhínségre vonatkozó információ,
akkor a központi hatóságok tudtak valamit intézkedni, úgyhogy a nagyobb
katasztrófákat el tudták hárítani.
Sen tanulmányainak ezek a Nyugaton ismert részei. Abban a felében, ami
nálunk nem kapott nyilvánosságot, Sen Kína és India halálozási rátáit
hasonlította össze 1947-től 1980-ig. A ráták 1947 körül megközelítőleg
azonosak voltak, hisz két nagyon sok tekintetben hasonló országról van szó.
Kínában aztán a halálozási ráta elég meredeken elkezdett csökkenni, de
nagyon magas maradt Indiában. És Sen ezt is ideológiai bűncselekménynek
tekinti.
Azt mondja, az a különbség, hogy Kínában vidéki klinikákat szerveztek,
megelőző orvosi ellátást a szegényeknek, s ez vezetett az egészségügyi
mutatók jelentős javulásához, s így következett be a halálozási ráták
csökkenése. Indiában ezt nem csinálták, mert India egy demokratikus
kapitalista ország volt, amelyben semmit sem szoktak tenni a szegényekért.
Sen azután rámutat, hogy ha megnézzük a különbséget azok között a görbék
között, akkor, hadd idézzem most őt: „A jelek szerint Indiának nyolcévenként
sikerült több csontvázzal megtöltenie a szekrényét, mint amennyit Kína
rejtett oda a gyalázat éveiben [1958-61].”
Ez körülbelül százmillió embert tesz ki csupán Indiában 1947-től 1980-ig.
De ezt nem nevezzük a demokratikus kapitalizmus bűntettének. S ha hasonló
szempontok szerint körülnéznénk a világban... Jobb erről nem is beszélni. De
Sennek igaza van; ezek nem szándékos dolgok, ahogy a kínai éhínséget sem
szándékosan idézték elő. Ezek ideológiai és intézményi jellegű
bűncselekmények, amikért a kapitalista demokrácia és annak védelmezői a
felelősek, persze csak ha az úgynevezett kommunizmus támogatói bármilyen
értelemben is felelősek a kínai éhínségért. Nem az egész felelősség a miénk,
de nagy része egész biztosan bennünket is terhel.
Szóval, igen, ha összeszámoljuk a bűncselekményeket, csúnya
bizonyítvány jön ki, de csak az ellenség bűncselekményei számítanak. Mi
csak azokat helytelenítjük és azokon sopánkodunk. A saját gaztetteink,
amelyek sokkal borzasztóbbak is lehetnek, egyszerűen nem kerülnek be a
látómezőnkbe, nem vizsgáljuk őket, nem olvasunk róluk, nem gondolunk
rájuk, nem ír róluk senki. Egyszerűen nem engedik nekünk, hogy
gondolkozzunk róluk. De ha mi ebbe beleegyezünk, akkor már egy kicsit mi is
felelősek vagyunk értük.
 III. RÉSZ

Előadások és beszélgetések
 „Miért gyűlölnek bennünket,
amikor mi olyan jók vagyunk?”

Részlet a Peering into the Abyss of the Future [Pillantás a jövő titkaiba] című
előadásból. Elhangzott a Peninsula Peace and Justice Center támogatása céljából a
Palo Altó-i [Kalifornia] Rickey's Hyatt House-ban, 2002. március 22-én.

SZEPTEMBER 11 UTÁN A SAJTÓ EGY RÉSZE, különösen a Wall Street

Journal, azt tette, amit tennie kellett abban a helyzetben: elkezdte felmérni a
közvéleményt a közel-keleti térségben. Igyekeztek megtalálni a választ
George Bush méltatlankodó kérdésére: „Miért gyűlölnek bennünket, amikor
mi olyan jók vagyunk?” Hogyan lehetséges ez?
Nos, a Wall Street Journal valójában már azelőtt szolgált bizonyos
válaszokkal, hogy Bush föltette volna a kérdését. Az újságírók a régióban a
számukra fontos emberekre összpontosítottak, az ő elnevezésükkel élve, a
„pénzes muszlimokra” vagyis a bankárokra, ügyvédekre, az amerikai
transznacionális cégek kirendeltségeinek vezetőire. Akik már belül vannak az
amerikai rendszeren, és természetes módon elítélik Oszama bin Ladent. Már
csak azért is, mert ők a terroristavezér fő célpontjai, kiszemelt áldozatai. És
ezen a barátinak tűnt csoporton belül vajon mi volt a vélemény az Egyesült
Államokról? Nos, mint kiderült, nagyon ellenségesen tekintenek az USA
politikájára, és azokra a fő politikai területekre is, amelyeknek maguk is
részesei – például a nemzetközi gazdaságpolitikára. S hogy mi nem tetszik
nekik? Például az, hogy az Egyesült Államok következetesen ellenezte a
demokráciát és a független fejlődést, s hogy korrupt, brutális rezsimeket
támogat. Természetesen élesen ellenzik az immár harmincöt éves, kíméletlen
és brutális izraeli katonai megszállás egyoldalú amerikai támogatását.
Határozottan ellenzik az Irak elleni amerikai szankciókat, mert nagyon jól
látják, amit mi is tudhatunk, hogy azok a szankciók csak a lakosságnak
okoznak szenvedést, Szaddam Huszeint viszont erősítik.
És emlékeznek még valamire, amit mi szeretünk elfelejteni. Arra, hogy az
Egyesült Államok és Nagy-Britannia éppen akkor támogatta Szaddamot,
amikor az a legszörnyűbb atrocitásokat követte el, segítettek neki
kifejleszteni a tömegpusztító fegyvereket, nem tettek semmit, hogy leállítsák
a kurdok elleni mérgesgáz-támadásokat és a többi hasonló akciót. Ők
emlékeznek ezekre a dolgokra, még akkor is, ha mi inkább a szőnyeg alá
söpörjük őket. És egy sor hasonló okból – azt mondják – jó adag gyűlölet
halmozódott föl bennük az amerikai politikával szemben, annak ellenére,
hogy ők maguk is ott ülnek ennek az egész amerikai rendszernek a
közepében. Hát ez volna az egyik válasz George Bush kérdésére. Ezért
gyűlölik az amerikaiakat. De ez nem olyan válasz, mint amilyeneket az
értelmiségi folyóiratok és az újságok zömében olvashatunk. Azok
meglehetősen nyakatekert módon arról magyaráznak, hogy milyen „rossz
kultúrájuk” van az „arab” térség népeinek, vagy hogy elkerülte őket a
globalizáció, vagy hogy gyűlölik és féltékenyek a szabadságunkra és
gazdagságunkra, és így tovább, és így tovább. Bárki, aki komolyan foglalkozik
ezekkel a dolgokkal, s főként ha szakértője a nemzetközi ügyeknek vagy a
Közel-Keletnek, az nagyon jól tudja, hogy ezekben a válaszokban az ég
világon semmi új sincsen.
Ha pedig még többet meg akarunk tudni minderről, akkor mindenképpen
érdemes bepillantanunk az 1958-as kormányzati anyagokba. Amerika szabad
ország, hála annak a rengeteg erőfeszítésnek, amit lakói a szabadság
kivívásáért tettek, úgyhogy a titkosítás alól feloldott dokumentumokba már
belenézhetünk. Sokat megtudhatunk belőlük a hat-hét-nyolc évtizeddel
korábbi kormányaink szándékairól. 1958 kritikus éve volt az amerikai
külpolitikának, több okból is. Különösen a Közel-Keletet illetően volt ez a
fordulat éve, mert ekkor történt meg először, hogy egy ország, nevezetesen
Irak, képessé vált arra, hogy kitörjön a világ energiatartalékai fölötti brit-
amerikai ellenőrzésből. Irak konzervatív nacionalista rezsimje meg is
próbálkozott ezzel – mire gyorsan megbuktatta egy brit-amerikai katonai
puccs.
Irak mindenesetre kitört, s ez óriási nagy dolog volt, felgyorsultak az
események, aktivizálódtak a fegyveres erők, s majdnem sor került nukleáris
fegyverek bevetésére is. Óriási esemény volt ez. Szóval, aki kíváncsi rá, hogy
mit gondolt minderről az Egyesült Államok, az nézzen csak bele azokba a
feljegyzésekbe.
Az iratokból többek között kiderül, hogy Eisenhower elnök egy belső
beszélgetésen elmondta a stábjának, hogy „gyűlöletkampány indult
ellenünk” az arab világban, de „nem a kormányok, hanem a nép részéről”. A
kérdést megvitatták. A legfelső tervezési testület, a Nemzetbiztonsági Tanács
is készített egy elemzést, mely megállapította, hogy a gyűlölet oka az, hogy a
régióban az emberek szerint az Egyesült Államok kegyetlen, brutális és
korrupt rezsimeket támogat, akadályozza a demokratizálódást és a fejlődést,
s mindezt azért teszi, mert ellenőrizni akarja a térség olajtartalékait.
A Nemzetbiztonsági Tanács az elemzését azzal zárja, hogy nehéz lesz
cáfolni ezt a vélekedést, mivel pontosan megfelel a valóságnak. És nem
csupán pontos, hanem pontosan így is kell lennie. Azt mondták, természetes,
hogy támogatjuk a status quo-kormányzatokat, vagyis a már tárgyalt
diktatórikus rezsimeket, s hogy akadályozzuk a demokráciát és a fejlődést,
mert fenn akarjuk tartani a régió energiakészletei fölötti ellenőrzést.
Szóval, van itt a népek részéről egy ellenünk irányuló gyűlöletkampány,
aminek nagyon is megvan az oka. Lényegében ugyanaz, mint amit a Wall
Street Journal fedezett föl 2001. szeptember 14-én, s amit a két dátum között
is tudhatott mindenki. Az egyetlen különbséget Eisenhower óta kizárólag az
újszerű, specifikus politikai intézkedések jelentik, például az Irak elleni
szankciók és hasonlók. De az általános politika változatlan.
S az emberek körében sokkal mélyebb a neheztelés, mert nem értik, hogy
miért is kell a régió gazdagságának Nyugatra és a Nyugattal együttműködő
pénzes muszlimokhoz áramolnia, ahelyett, hogy megmaradna nekik. Ezt az
amerikai kommentátorok egyfajta kulturális elmaradottságnak tartják, de
erről Közel-Kelet és a harmadik világ szegényeit máig sem sikerült
meggyőzni. Így aztán azok között a muszlimok között, akik nem gazdagok és
Amerikában élnek, még mélyebb az ellenünk érzett gyűlölet.
Ha valaki kíváncsi arra, hogy a köré emelt védőburkon túl milyen
vélemények hallatszanak, akkor nincs nehéz dolga: könnyedén megértheti,
hogy miért él a világ nagy részén ez az Amerika-ellenesség: a legtöbb ember
ugyanis nem szereti, ha idegen csizmák taposnak rajta.
 Az általunk elnyomott tömegeknek jó oka van, hogy minket utáljon.
Gondolatban persze megbocsáthatnak nekünk, de ez biztosan nem kötelező.
 Látogatás Ciszjordániában Azmi Bisharával
Részletek az Azmi Bishara – a Knesszet izraeli arab tagja és Chomsky régi barátja
– jogi védelmében elmondott beszédből. A beszéd a New York-i Hunter College-ban
hangzott el, 2002. május 25-én.
[Példátlan intézkedésként a Knesszet 2001 novemberében megfosztotta Bisharát
parlamenti képviselői mentelmi jogától, lehetővé téve ezzel, hogy az izraeli
főállamügyész két vádpontban is eljárást indítson ellene. Az egyik a Terrormegelőzési
Rendelet állítólagos megsértése volt, mert Bishara két nyilvános beszédében is
kifejtette, hogy a megszállás alatt élőknek igenis joguk van szembeszállni a
megszállással. A másik vád, a külföldi utazásokra vonatkozó 1948-as biztonsági
szabályok megsértése mögött az áll, hogy Bishara megszervezte izraeli
állampolgárságú idős palesztinok számára, hogy meglátogathassák Szíriában élő,
menekült rokonaikat.]

Azért gyűltünk itt ma este össze, mert Azmi Bisharát megfosztották

mentelmi jogától, vádat emeltek ellene, és most bíróság elé kell állnia.
Először is azért, mert kijelentette, hogy Libanon népének joga van
szembeszállni az idegen megszállással, s kiverni a megszálló hadsereget az
országából; továbbá felhívást tett közzé a mostani intifáda támogatására,
ami alternatívája lehet az egyéb megoldásoknak, konkrétabban a teljes
meghódolásnak vagy egy háború megindításának; és végül azért, mert maga
is részt vett családegyesítési kezdeményezésekben.
Azmi ezzel kapcsolatos, nyíltan hangoztatott álláspontját jól jellemzi, hogy
arra kérte az embereket, ne a szólásszabadságot sértő ügynek tekintsék ezt
az egészet – jóllehet, természetesen, ez az. Inkább arra kért mindenkit,
mondják ki nyíltan és egyenesen, hogy amit ő állít, az az igazság. És nemcsak
arról van szó, hogy neki joga van elmondani a véleményét, hanem hogy
pontosan úgy van minden, ahogy ő mondta. Állításai megalapozottak,
igazságuk nem lehet kétséges. Azmi szerint a lényeg nem is csak az, hogy ő
mit mondott, hanem inkább az, hogy éppen ő volt az a személy, aki ezt
mondta. Az arab Azmi elítélése támadás az izraeli arabok azon joga ellen,
hogy független politikai álláspontra helyezkedjenek.
Ezt a következtetést megerősítette az Azmi elleni fizikai támadásokra adott
reakció. A támadásokra 2000 októberében került sor, a Barak-kormány, meg
a hozzá tartozó „béketábor” idején. Akkor, októberben, háromszáz ember
támadt rá a házára, s Azmit rendőrségi lövések sebesítették meg. Ezzel egy
időben tizenhárom izraeli arabot öltek meg, közülük többeket a rendőrség.
Mindezt teljesen büntetlenül. Az izraeli béketábor, s benne vezető, közismert
értelmiségiek, akiket Izrael lelkiismereteként tisztelnek – legalábbis itt, mert
Izraelben már nem! –, nem voltak hajlandók kiállni Azmi mellett.
Mindezen események után a Knesszet szóvivője, akinek az a feladata,
hogy védje a parlamentet és tagjait, egyetlen szót sem szólt. Az esetre soha
senki nem reagált. S ahogy Azmi írta, a hallgatás és közöny éles morális
korlátot emelt, amely elválasztotta az ő izraeli támogatóit [vannak
néhányan], a palesztinai arabokat és őt azoktól, akik bár most némák
maradtak, de a béketáborba sorolják magukat. Azt hiszem, Azminak ebben is
igaza van.
Azmi mindig is nagy elismeréssel nyilatkozott a térségben valóban
egyedülálló, izraeli demokráciáról, és azokról a kulturális és társadalmi
vívmányokról, amelyek hozzájárultak, az ő kifejezésével élve, „az izraeli
nemzet felépítéséhez”. De mindez csak az izraeli zsidókért van. Izrael arab
állampolgárait a legjobb esetben is csak megtűrik. Nem szükséges itt most
részletezni ennek a történetét, ami továbbra sem ígér semmi jót.
Engedjék meg, hogy elmeséljem egy személyes élményemet, amelyet
1988-as ciszjordániai utazásomon szereztem. Azért is hozom szóba, mert
kapcsolódik Azmihoz, s mert szerintem szorosan kapcsolódik a mostani
ügyekhez. Beszámoltam már erről az utazásról, először az izraeli héber
sajtóban, azután pedig az Egyesült Államokban. E beszámoló rövidített
változata belekerült néhány évvel ezelőtt megjelent Fateful Triangle
[Végzetes háromszög] című könyvem új kiadásába is.
Akkor nem említettem, hogy az utazáson Azmi volt a kísérőm. Nyomós
okom volt rá: nem okos dolog név szerint megemlíteni a kiszolgáltatott
helyzetben lévő embereket a súlyos elnyomástól szenvedő országokban. De
azt gondolom, ennyi év és a történtek után már nincs mitől tartanunk.
Jöhetnek hát a nevek.
Azmival 1988 áprilisának egyik napján találkoztam először, reggel 6
órakor. Méghozzá egy demonstráción a „mészárszékként” elhíresült daharijai
börtön előtt. Ez egy állomás a Negev-sivatagban lévő ketzioti börtön felé, az
Anszar III.-ként is emlegetett szörnyűséges kínzókamra felé. Az Anszar I. egy
dél-libanoni óriási és elborzasztó kínzókomplexum volt. Már akkoriban is
beszéltek róla, de a lényegre csak azután derült fény, hogy az izraeli
csapatok elhagyták az országot. Létezett egy Anszar II. is, Gázában. Az
Anszar III. pedig az a hely volt, ahová akkor került az ember, ha már megjárta
a daharijai mészárszéket.
A közelben lévő város akkor éppen ostrom alatt állt. A demonstrációra
izraeliek jöttek össze, s néhány olyan külföldi látogató, akik azon a
tudományos konferencián vettek részt, amelyre történetesen engem is
meghívtak. A demonstráció után bezsúfolódtunk Azmi kocsijába, és
áthajtottunk Ciszjordániába. A nap további részét ott töltöttük. Nabluszban
kezdtük, ahol elmentünk az óvárosba, és aktivistákkal beszélgettünk a
Kasbában. A jelenlévők mindegyikének rendkívül fájdalmas emlékei voltak az
elmúlt napok történéseiről. Azokon az utcákon nem lehetett autóval
végighajtani, talán csak egy tankkal.
A Nabluszról szóló jelentések még rémisztőbbek, mint amiket Dzseninről
hallottunk: nagy kiterjedésű, szörnyű házrombolások, egy csomó gyilkosság,
és az összes, szokásos horror, amikről olvashattunk. Ami Nabluszt illeti, itt
lerombolták a római időkre visszanyúló, páratlan értékű műemlékeket, s hogy
az emberekkel miket műveltek, azt ne is említsük.
Akkor, 1988-ban, Nablusz után fölkerestünk még néhány ciszjordániai
falut, melyek közül sokat éppen támadott a hadsereg. Néhányból távoznunk
kellett, ahogy a hadsereg bevonult, mert a helybéliek kérték, hogy menjünk
el. Féltek, hogy baj lesz abból, ha idegeneket találnak itt, mert az ilyesminek
korábban is mindig csúnya vége lett.
Az általunk fölkeresett falvak közül a pár nappal korábban híressé vált
Beita mutatta a legdrámaibb képet. Beita egy dombok között megbúvó,
hagyományőrző, jellegzetes palesztin falucska, Ramallahtól nem messze.
Nem hiszem, hogy sokan tudnának egyáltalán létezéséről. Nagyon szép kis
település volt a maga több száz éves, hangulatos házacskáival.
Rögtön az első intifáda kitörése után Beita felszabadítottnak nyilvánította
magát. Erre egy támadás volt a válasz az izraeli megszálló csapatok részéről.
Amikor mi arra jártunk, a katonaság éppen ostromolta a falut, de kerülő
utakon, az Al-Haq [Törvény az Ember Szolgálatában] ügyvédeinek
segítségével, s a hegymászásban is jártas szomszéd falusiak kalauzolásával
mégiscsak sikerült bejutnunk. Pár órát tölthettünk ott az este hétkor
érvénybe lépő kijárási tilalom előtt, mert aki még hét óra után is mindig ott
van, az valószínűleg már örökre ott marad valamelyik temetőben vagy
tömegsírban. Úgyhogy szépen el is távoztunk azokon a földutakon.
Akkor, ahogy önök közül néhányan emlékeznek is, Beitát megtámadták és
részben lerombolták az izraeli csapatok. Az ok – és a szoros ostromgyűrű oka
– az volt, hogy a közeli Elon Moreh izraeli településről egy csoport izraeli
kiránduló Beita földjére lépett, és ott lövöldözést provokált. Egy Romam
Aldubi nevű férfi vezette őket, egy szélsőséges bűnöző figura – az egyetlen
olyan zsidó, akinek a katonai hatóságok valaha is megtiltották, hogy
bármilyen arab területre lépjen. A kirándulók a mezőn találtak egy pásztort,
akit megöltek. Azután a vezetőjük bevitte őket a faluba, ahol még néhány
embert megöltek.
Ezek után az egyik áldozat anyja kővel megdobta Aldubit, aki erre tüzet
nyitott és a sok arab közt véletlenül lelőtt egy izraeli lányt is, Tirza Poratot, a
kirándulók egyikét. Ez hisztérikus reakciókat váltott ki Izraelben: voltak, akik
a település lerombolását és az egész lakosság elűzését követelték. Az izraeli
hadsereg pontosan tudta, hogy mi történt, és ezt közölte is az emberekkel.
De valamilyen okból, talán, hogy elejét vegyék a telepesek még komolyabb
bosszújának, a hadsereg mégis bevonult a faluba, és lerombolta.
A hivatalos közlemény szerint tizenöt házat romboltak le, miután
figyelmeztették az embereket, és elegendő időt hagytak nekik a távozásra.
Ez totális hazugság volt. Ahogy mi is láthattuk, legalább kétszer ennyi házat
romboltak le, és az is nyilvánvaló volt, hogy senkinek sem hagytak időt a
távozásra. A romok között emberek guberáltak, keresték a még
megmenthető holmikat.
A faluból többen börtönben voltak, köztük az egyik meggyilkolt férfi anyja
és várandós nővére is. Később fél tucat embert száműztek az országból, a
többiek börtönben maradtak. S bár mindenki tudta, hogy a palesztinokat is és
az izraeli lányt is Aldubi ölte meg, ezt az alakot nem ítélte el még a bíróság
sem. A hatóságok úgy döntöttek, hogy a megtörtént tragikus események már
épp elég büntetést jelentenek az ő számára. Így aztán csak a megtámadott, –
igaz, kődobáló – falusiak maradtak, akiket meg lehetett büntetni. Azokon
viszont alaposan bosszút álltak.
Ez eléggé megszokott eljárás volt a hasonló esetekben, s még ma is
jellemző. Amikor ott jártunk – éppen kellemetlenül hűvös, esős nap volt,
ahogy az ebben az évszakban, áprilisban gyakran előfordul –, a lerombolt
házak tulajdonosai a szabad ég alatt tanyáztak, ott próbáltak főzni.
Lehangoló, szívfájdító látvány volt. Meglepett az emberek hozzáállása. Nem
volt bennük beletörődés. Nyugodtak és elszántak voltak. Megkérdeztük őket,
hajlandók volnának-e támogatást elfogadni izraeli zsidóktól, hogy újjáépítsék,
amit azok leromboltak. Azt válaszolták, hogy igen, de csak bizonyos
feltételekkel. Ha ez a támogatás őszinte, akkor ők azt boldogan elfogadják.
Ha viszont azért adnák, hogy ezzel is erősítsék az úgynevezett „gyönyörű
Izrael” képzetét – ezt a héber kifejezést a közismerten gyalázatos állapotok
megszépítésére használják Izraelben –, akkor köszönik szépen, nem kérnek
belőle. Meglepett az is, hogy ezek az emberek nem emlegettek semmiféle
bosszút vagy megtorlást, csak a nyugodt eltökéltség sugárzott róluk, hogy
folytatják az életüket.
Pár nappal később ugyanezt láttam Ramallahban. Ramallahba szintén csak
a hátsó utakon lehetett bejutni, mert az a város is ostrom alatt állt. Amikor
ott jártam, egy izraeli és egy arab barátom kíséretében, a városban különös
csend honolt. Ahogy végigsétáltunk az utcákon, elértünk a városi kórházhoz.
Személyzet nem volt sehol. Sem ápolónők, sem orvosok, de még látogatók
sem – csak egy csomó ember. Mint kiderült, azért, mert volt valami zavargás
odakint, a hadsereg fokozott jelenlétével, és a személyzetet figyelmeztették,
hogy maradjon távol. Az ágyak mind foglaltak voltak, szokásos kórházi kép:
karokból kilógó infúziós csövek, átizzadt, gyűrött lepedők, az
éjjeliszekrényeken üres poharak. Gyerekek, idősek egyaránt a nővérek,
orvosok visszatértére vártak. Közben elmesélték nekünk, hogy mi történt
velük: az intifáda izraeli elfojtása során sebesültek meg mindannyian. És itt is
ugyanazt láttuk: csöndes elszántságot. Megtorlásról vagy bosszúról egy szó
sem esett.
Mindez valami nagyon fontos dolgot árul el a már 34 éves, a kezdetektől
fogva kíméletlen, brutális, a földeket és természeti kincseket kirabló katonai
megszállásról. De az elfoglalt területek lakossága részéről nem történt
semmiféle megtorlás. Volt néhány kívülről jövő támadás, bár ezek csak a
töredékét tették ki az izraeli atrocitásoknak. Ne felejtsük el, hogy amikor én
Izraelről beszélek, Izraelre és az Egyesült Államokra gondolok, mert Izrael
mindenben csak addig a határig megy el, ameddig az Egyesült Államok
támogatása és felhatalmazása engedi. Úgyhogy ezeket nyugodtan
nevezhetjük amerikai-izraeli atrocitásoknak.
Ezért annyira sokkolóak az amerikaiak számára a szeptember 11-e utáni
események. Az Egyesült Államok és Izrael elveszítette az
erőszakcselekmények terén eddig élvezett teljes monopóliumát. Még mindig
nyomasztó az erőfölényük, de monopóliumuk már nincsen. És ez sokkoló.
Szeptember 11-e ugyanez volt, csak globális szinten. Szeptember 11-e
szörnyű terrorcselekmény volt, de nem volt benne semmi új. Rengeteg
hasonló atrocitás van. Csak éppen azok többnyire valahol máshol történnek
meg.
 A média elfogultsága és Palesztina
Részletek a 2002 márciusában a kaliforniai Palo Altóban tartott Chomsky-előadás
utáni kiscsoportos beszélgetésen elhangzottakból.

Önt nem nyugtalanítja, hogy a CNN és az MSNBC egyre inkább az

amerikai hadsereg szócsövévé válik?

Ma már sokkal kevésbé azok, mint amennyire korábban voltak. És nem

váltak a hadsereg szócsövévé: mindig is azok voltak. Mindenesetre ma már
kevésbé azok. Vegyük mondjuk az MSNBC-t. Szeptember 11-e után a média,
legalábbis a kereskedelmi média kissé nyitottabbá vált. Én például egy
hosszú beszélgetős programban vettem részt az MSNBC-nél 2001
novemberében, életemben először, s voltak ott mások is, például Howard
Zinn, vagy Mike Albert. Ő majd egy óra hosszat volt képernyőn. Ilyesmi
azelőtt sohasem fordult elő. Ez annak a közérdeklődésnek a hatása, amely
egy kis nyitottságra kényszeríti a médiát.

Remélem, önnek van igaza. Én azonban kissé szkeptikusabb vagyok.

Nagyon helyes. Valóban folyik a média koncentrációja, de vannak már más

folyamatok is, amelyek szerintem most fontosabbak.

Miért? Mi az a mechanizmus, amellyel a kormány befolyásolja a

médiát?

Nem befolyásolja. Amerikában a kormánynak szinte semmi befolyása nincs

a médiára.

Akkor hogyan van ez? Mi a háttérben működő mechanizmus?

Nem befolyásolja. A kormánynak szinte semmi befolyása sincs a médiára.

Ez olyan, mintha azt kérdezné: Hogyan győzi meg a kormány a General
Motors-t, hogy próbálja növelni a profitot? Ennek nincs semmi értelme. A
média óriási vállalatokat jelent, amelyeknek ugyanazok az érdekeik, mint az
egész vállalati szférának, amely dominálja a kormányt. A kormány nem
mondhatja meg a médiának, mit tegyen. Nincs hatalma hozzá. Ebben a
tekintetben az Egyesült Államok rendkívül szabad. Mert például Nagy-
Britanniában a kormány razziázhat a BBC irodájában, és megakadályozhatja,
hogy ezt vagy azt csinálja, de itt nem teheti meg, mert az Egyesült
Államokban kivívtuk azt a szabadságot, amellyel Nagy-Britannia nem
rendelkezik. Így aztán a kormánynak szinte semmi befolyása nincs a médiára.
Ha a média elhatároz valamit, akkor az az ő belső, szuverén döntése.

Akkor mi akadályozza meg, hogy felvetődjenek a Kelet-Timor-hoz

hasonló témák? Miért nem mozognak szélesebb skálán a
vélemények a médiában? Nem volnának kíváncsiak az emberek az
ilyen gondolatokra, és ezért romlana a nézettség?

Ugyan mi érdeke fűződne egy nagyvállalatnak nyilvánosság elé tárni azt a

tényt, hogy maga is részese a népirtásnak? Nem ő a részese. Hanem az
amerikai kormány.
Ők is részei annak a rendszernek, amely az amerikai kormányzatot
működteti. Hogy Kelet-Timornál maradjunk, nekik is érdekük, hogy Indonézia
a jövőben is a természeti kincsek és erőforrások olyan hatalmas tárháza
legyen, amelyet zavartalanul kiaknázhatnak, és amely megmarad a régió
uralkodó hatalmának, de főképp: baráti országnak. Amit az indonéz hadsereg
művel Kelet-Timorban, az ugyanolyan bocsánatos bűn, mintha a mienk
művelné. Így aztán miért tárnák a nyilvánosság elé? És főként, miért hoznák
nyilvánosságra azt a tényt, hogy őket is felelősség terheli emberek
százezreinek lemészárlásáért? Ugyanaz az ok, amiért nem szólnak
Törökországról az utóbbi néhány évben. Nem áll érdekükben.
Hadd említsek egy egyszerű példát. A mostani intifáda a megszállt
területeken 2000. szeptember 29-én kezdődött. Két nappal később, október l-
jén Izrael – minthogy neki magának nincsenek helikopterei – elkezdett
amerikai helikoptereket használni polgári célpontok, lakóépületek és
hasonlók támadására, megölve és megsebesítve több tucat embert. Ez ment
két napig. A palesztinok nem lőttek, csak a srácok hajigáltak köveket. Két nap
múlva, október 3-án Clinton megkötötte az évtized üzletét, mi szerint katonai
helikoptereket fogunk küldeni Izraelnek. Itt a média ezt nem volt hajlandó
közölni. Mind a mai napig egyetlen tudósítás sem jelent meg róla.
Ez a szerkesztők döntése volt. Én történetesen ismerem a Boston Globe
néhány szerkesztőjét. Több mint 45 éve élek ott. Csatlakoztam is egy
csoporthoz, amely odament és beszélgetett velük, de egyértelművé tették a
számunkra, hogy erről nem fognak publikálni. És ugyanerre az elhatározásra
jutott az Egyesült Államokban az összes többi újság, szó szerint az összes
többi. Valaki komoly kutatómunkával utánanézett. Az egész országban a
téma egyetlen említése egy levél volt az észak-karolinai Raleigh-ban.
A kormány szólt volna oda nekik, hogy ne hozzák le ezt a sztorit? Nem. Ha
odaszólt volna, hogy ne írják meg, akkor valószínűleg csak azért is megírták
volna. Puszta felháborodásból. Egyszerűen rájöttek, hogy nekik nem érdekük
kimondani, hogy amint egy amerikai katonai támaszpont – mert nagyrészt
erre a feladatra van kiválasztva Izrael – elkezd amerikai helikoptereket
bevetni civilek meggyilkolására, mi még több helikoptert adunk nekik. Ez
nem áll a szerkesztőségek érdekében, úgyhogy nem is mondják ki.
Ez talán egy nagyon is behatárolt, könnyen azonosítható eset. Csakhogy
általános érvényűvé válik.

Ön azt mondta, hogy az Egyesült Államok igyekszik megakadályozni

a közel-keleti békét. Miért mondja ezt, amikor Clinton a jelek szerint
megpróbált haladást elérni?

Megpróbált haladást elérni. Az általa kitűzött célt, a legalizált rasszizmus

negyven évvel ezelőtti dél-afrikai szintjét majdnem el is érte, de ez teljesen
azért mégsem sikerült neki.
Akkor mi motiválhatta Clintont?

Hát az, hogy Izrael egy amerikai katonai támaszpont. És erős. Az egyik
olyan állam, amely Törökországhoz hasonlóan az Egyesült Államok
érdekeinek megfelelően katonai ellenőrzés alatt tartja a térséget. A
palesztinok pedig nem tudnak semmit kínálni nekünk. Nem versenyképesek,
nincs semmi hatalmuk, nincs semmi vagyonuk, úgyhogy semmiféle joguk
sem lesz.

Nem volna jobb mégis a béke, mint ez az egész?

Ez attól függ, hogy milyen az a béke. Az Egyesült Államok végül is

elfogadna egy olyan rasszista alapokon álló békét, amilyenbe Dél-Afrika ment
bele negyven évvel ezelőtt. És nem csupán belement, hanem egyenesen
kezdeményezte a fekete államok, a bantusztánok létrehozását. És
elképzelhető, hogy az Egyesült Államok előbb-utóbb eljut a dél-afrikai
apartheid legsötétebb napjainak színvonalára, és engedélyt ad egy palesztin
bantusztán létesítésére a megszállt területeken. Nem volnék meglepve. Úgy
vélem, az ő szempontjukból ez ügyes megoldás volna.

Jelent ez bármit is?

Nem sokat. Pont annyit, amennyit Transkei jelentett. Engedni fogják egy
valóban független állam megszületését? Aligha, mert az meggyengítené a
saját hatalmukat. Izrael az amerikai hatalom tengerentúli támaszpontja. Ha
megszűnne ekként funkcionálni, az Egyesült Államok ugyanúgy ejtené, mint a
többit. De amíg az amerikai hatalom kiterjesztésének külföldi
támaszpontjaként működik, természetesen azt csinál, amit csak akar.

Ez tehát azt jelenti, hogy Clinton csak színészkedett?

Nem volt az színészkedés. Láttak Önök valaha is egy térképet a Clinton-

tervről? Nem? Jó oka van ennek. Az egész amerikai sajtóban egyszer sem
tettek közzé térképet. Ennek az az oka, hogy ha az emberek meglátják a
térképet, rögtön rájönnek, mi folyik itt. A Clinton-terv négy különálló, s
nagyrészt egymástól is elszigetelt körzetre bontotta volna Ciszjordániát. Az
egyik körzet, Kelet-Jeruzsálem a palesztin élet központja. Elkülönítették az
összes többitől, elválasztották a Gázai övezettől is, amely maga is körzetekre
van szabdalva. Nem éri el ez a bantusztán-kori Dél-Afrika színvonalát sem.
No, hát ezért nem közölnek ők semmiféle térképet.

Izrael hogyan szolgálja az Egyesült Államok érdekeit?

Hosszú története van ennek. De 1958-ra visszatekintve, arra az évre,

amelyet a beszédemben is említettem, az amerikai hírszerzés kijelentette,
hogy Izrael, mint amerikai hatalmi bázis támogatása „logikus
következménye” annak, hogy ez az állam szemben áll a független arab
nacionalizmussal. Izrael olyan erő lehet, mint Törökország, vagy mint a sah
uralma alatti Irán, amely kontrollálja és elnyomja a független erőket az arab
országokban. Az Egyesült Államok azután már egyáltalán nem foglalkozott
ezzel.
1967-ben óriási szolgálatot tett Izrael azzal, hogy szétverte az arab
nacionalizmust és tönkretette az egyiptomi elnököt, Nasszert, aki az egész
szekuláris nacionalista mozgalom lelke volt, és aki valóban veszélyeztette a
szaúd-arábiai elit uralmát. Ennél a pontnál megerősödött a szövetsége az
Egyesült Államokkal, és éppen ebben az időben lett Izrael az amerikai
liberális értelmiség kedvence. Azelőtt nemigen érdeklődtek iránta.

Azóta változtak a dolgok?

Ó, hogyne. A helyzet sokkal rosszabb lett 1970-ben, a Fekete Szeptember

idején. Emlékezzünk, egy darabig úgy tűnt, hogy Szíria tehet valamit a
palesztinokért, akiket akkor éppen Jordániában mészároltak. Az Egyesült
Államoknak ez nem tetszett, de az amerikai kormány nyakig ült a
slamasztikában Kambodzsában – az egész ország ellene forrongott –, és nem
tudtak csapatokat küldeni, hogy csináljanak valamit. Megkérték hát Izraelt,
hogy a légierő – vagyis az amerikai légierő csatolt részei – mozgósításával
avatkozzon be, és akadályozza meg Szíriát a közbelépésben. Az izraeliek ezt
meg is tették, Szíria meghátrált, a palesztinokat lemészárolták, s az Izraelnek
nyújtott amerikai segítség megnégyszereződött. És ez folytatódott tovább az
1970-es években.
1979-ben megbukott az iráni sah, az amerikai hatalom egyik legfőbb
támasza, és így Izrael szerepe még fontosabbá vált. És ez folytatódik mind a
mai napig. A vezető egyiptomi napilapban nemrég megjelent egy nagy cikk,
„A Gonosz tengelye” címmel. Azt írták, valóban létezik egy „Gonosz
tengelye”: az Egyesült Államok, Izrael és Törökország. Ez az arab államok
ellen irányuló gonosz-tengely, s ez is volt éveken keresztül, szoros szövetség,
közös hadműveletekkel mindenfelé. Izrael a legmegbízhatóbb és legerősebb
bázis. Mára már annyira integrálódott az amerikai hadigazdaságba, hogy nem
is lehet tőle megkülönböztetni. Szóval, nagyon sokat ér. Szemben a
palesztinokkal, akiknek nincs értékük. A palesztinok annyit érnek az amerikai
kormány számára, mint mondjuk a ruandaiak.

Ön szerint ez megrontja a viszonyt egyes arab államokkal, amelyek

egyébként szoros kapcsolatokat ápolnának az Egyesült Államokkal?

Pontosan ezért utasította Washington nagyon udvariasan Saront, hogy

vonja ki a tankokat és a katonákat a palesztin városokból, mert zavarta
Cheney misszióját. Hát igen, az úr szól, a szolga meg engedelmeskedik.
Perceken belül kivontak mindent. De ne feledjük el, hogy az arab államok
vezetői bizonyos szinten Izrael-barát politikát folytatnak, mert megértik, hogy
Izrael annak a rendszernek a része, amely megvédi őket saját népüktől.

És szeretnének ürügyet találni, hogy még jobban támogathassák az

amerikai politikát, csak Izrael engedje meg nekik.

Azt szeretnék, ha az amerikaiak és az izraeliek visszafognák magukat.

Hogy ne gyilkoljanak meg olyan sok embert. Végtére is arrafelé minden az
olajról szól.
 Mit tehetünk?
Az alábbiakban lehetséges cselekvési alternatívákról lesz szó. Részletek a
hallgatóság kérdéseire adott válaszokból a Palo Altó-i előadás, valamint a Berkeley
Community Theaterben a Middle Eastern Children's Alliance [Közel-keleti Gyermekek
Szövetsége] számára 2002. március 21-én tartott előadás után.

Még egyszer köszönjük az előadást Chomsky professzornak. A

kérdésem az ön által korábban említett Haitira vonatkozik. Idén
nyáron volt szerencsém meghallgatni Romeo Dallaire tábornok, a
ruandai ENSZ-megbízott beszédét arról, hogy milyen kiábrándító
volt számára végignézni a körülötte folyó emberirtást, miközben az
egésszel senki sem törődött, és az ügyben egyik nagyhatalom sem
kívánt tenni semmit. S ő, személy szerint, arra a következtetésre
jutott, hogy lényegében még mindig rasszista az egész világ, ha
engedi, hogy ilyen dolgok történjenek. Kíváncsi volnék az ön
véleményére e nagyon is pesszimisztikus következtetésről, hogy
egyetért-e az értékeléssel, vagy pedig módosítaná azt.

Először is nem gondolom, hogy ami történt, az a kívülállók részéről

rasszizmus lett volna. Inkább arról van szó, hogy ez már nem sokat számít.
Ne feledjük, hogy a tábornok az 1994-es ruandai eseményekről beszélt, de
hát ott és Burundiban már évek óta ez megy. Ed Hermannal több mint
huszonhárom évvel ezelőtt írtunk egy könyvet, amelyben a Burundiban és
Ruandában folyó, több százezer ember életét követelő hutu/tuszi
atrocitásokról beszélünk. Ez akkor senkit sem érdekelt, és ma sem érdekel
senkit. Ugyanígy, az elmúlt két vagy három évben valószínűleg több millió
embert öltek meg Kongóban, és az sem számított igazán. Nem érinti a
nyugati érdekeket, úgyhogy nem is próbálnak csinálni vele semmit.
Lehet bármilyen a bőrük színe és a vallásuk, ez igazán nem számít. Az
alapkérdés az, hogy érinti-e az amerikai érdekeket. Ha megnézzük a
kurdokat, akikről beszéltem, nos, ők éppenséggel árják, ha ez még bárkit is
érdekel. Ha itt járkálnának ezeken az utcákon, talán kissé sötétebbnek
látnánk a bőrszínüket, de nem is vennénk észre, hogy más nép képviselői.
Azonban ha lemészárolják őket, akkor az a legnagyobb rendben van. Dallaire
arról beszél, hogy nem vagyunk hajlandók semmit sem tenni az atrocitások
megszüntetéséért. De ami még ennél is rosszabb, összehasonlíthatatlanul
rosszabb, az a mi hajlandóságunk az atrocitásokban való részvételre.
Én egy kicsit óvatosabb volnék a rasszizmus emlegetésével. Ha
megnézzük például az e heti New York Review of Bookst, akkor találunk
benne egy szenvedélyes cikket – szerzője Samantha Power, a kormány
mellett működő Harvards Kennedy School Carr Center for Human Rights
Policy igazgatója –, amely azt a tragikus nemtörődömséget és teljes
tétlenséget elemzi, amellyel mi viszonyulunk a mások által elkövetett
vérengzésekhez. Azt mondja, ez valamiféle alapvető jellemhiba bennünk.
Igaza van, ez tényleg probléma.
De a sokkal komolyabb, a nagyságrendekkel komolyabb probléma –
amelyet nem említ a cikk, de ha említené, akkor se értenék –, hogy mi
nagyon is odafigyelünk a mások vérengzéseire. Közreműködünk az
eszkalációjukban, s gyakran még örömmel is fogadjuk őket. Törökország
esete csak az egyik példa. A cikk egyetlen példát sem említ, és nem is teheti.
Ha valaki írna erről egy cikket, akkor azt nem tudná megjelentetni, de ha
mégis, valószínűleg akkor sem értené azt senki, legalábbis a magasabb
iskolázottságúak közül.
Hát igen, nem szép dolog szemet hunyni a mások által elkövetett
gaztettek fölött és ölbe tett kézzel figyelni az egészet, de sokkal fontosabb,
hogy belenézzünk a tükörbe, és lássuk, hogy mit csinálunk mi magunk.
Sokkal fontosabb, hogy a magunk rossz cselekedetein változtassunk.
Úgyhogy nagyjából egyetértek Dallaire tábornokkal: a rasszista alapú kettős
mérce súlyos probléma, de szerintem ennél sokkal súlyosabb és égetőbb
morális problémáink is vannak.

Ön azt mondta, hogy nekünk polgároknak, nem a hatalomnak,

hanem inkább az embereknek kell elmondanunk az igazságot. De
nem mondhatnánk el mind a kettőnek? Mit tud mondani még ezzel
kapcsolatban?

Ez talán az egyetlen olyan dolog, amiben nem értek egyet az én kvéker

barátaimmal. Általában minden gyakorlati tevékenységet illetően
egyetértünk, de nem tudom elfogadni az ő szlogenjüket, miszerint el kell
mondani az igazságot a hatalomnak. Először is, a hatalom már tisztában van
az igazsággal, nincs szüksége arra, hogy tőlünk hallja. És a közönség sem
igazán megfelelő. Másodszor: időpocsékolás. Azoknak kell elmondani az
igazságot, akik lebontják, megdöntik és korlátozzák a hatalmat. Arról nem is
beszélve, hogy nem szeretem a „mondjuk ki az igazságot” kifejezést. Nem
tudjuk, mi az igazság. Legalábbis én nem tudom.
Az olyan emberekkel kell összefognunk, akik el vannak szánva a hatalom
megdöntésére, és ezekre az emberekre kell hallgatnunk. Gyakran sokkal
többet tudnak, mint mi. És össze kell fogni velük a helyes cselekvési módok
kialakítása érdekében. És hogy meg kell-e mondanunk az igazságot még a
hatalomnak is? Hát, ha valaki úgy érzi, tegye, de én ezt nem tartom annyira
fontosnak. Engem nem igazán lelkesít, hogy elmondjam a Bush körül
sertepertélő embereknek, amit ők már úgyis tudnak.

Én azon gondolkodom, hogy nem fogok adót fizetni, tiltakozásul az

ellen, hogy a mi adódollárjainkat a kormány katonai célokra fordítja.
Ön hogyan vélekedik erről?

Nos, mint már korábban is mondtam, nem bízom a saját taktikai

ítélőképességemben. Hogy a saját esetemet említsem, még 1965-ből,
néhány barátommal én is megpróbáltam szervezni egy országos adó-
nemfizetési mozgalmat. Nem mondhatnám, hogy elsöprő sikerünk volt, mert
nem volt, de azért jó néhányan évekig nem fizettünk adót, én például vagy
tíz évig. Azt se tudom megítélni, hogy volt-e hatása. Csak azt tudom, hogy mi
történt néhány emberrel.
A kormány, úgy tűnik, találomra, vaktában reagál. Néha bizony utánamegy
az embernek. Tudok olyan esetekről, amikor utánamentek az illetőknek, s
elkobozták a házukat és a vagyontárgyaikat. Ami személy szerint engem illet,
a dolog főként abban merült ki, hogy szenvedélyes hangú leveleket írtam az
adóhivatalnak, ahol azokat valamilyen computer elolvasta, majd küldött egy
szabványlevelet, amelyben isten tudja, mi volt. Mindegy. S minthogy az én
esetemben nincs mód az adófizetés megtagadására, ezek el tudnak menni
egyenesen a fizetések és járandóságok forrásáig, amit meg is tettek, és
leszedték az adót, megfejelve a büntetéssel. És ennél többet velem nem is
tettek. Bár másokkal néhány esetben azért igen.
Hogy milyen hatással volna a politikára és mi történne, ha tényleg volna
egy tömeges adómegtagadási mozgalom, amelyet mi képtelenek voltunk
megindítani, arról fogalmam sincs. Ezek nehéz, taktikai kérdések, s nekem
nincs különösebb rálátásom, őszintén szólva, gyakorlati kérdésekben nem
bízom a saját tanácsaimban sem, úgyhogy fogadják meg a tanácsomat: önök
se bízzanak bennük.

Szeretnék köszönetet mondani önnek mindazért, amit az országunk

„érdekében” elkövetett bűnökről mondott. Úgy tűnik, közülünk
nagyon sokan koncentrálnak a cselekvésre. Az ön által elmondottak
és az afganisztáni eseményekről kiderült dolgok alapján az egyik
cselekvési lehetőségnek az tűnik, hogy bojkottáljuk azokat a
cégeket, amelyek így vagy úgy, fegyverkereskedelemmel vagy a
konfliktusok szításával támogatják a háborús atrocitásokat. Szóval,
azt szeretném öntől megkérdezni, hogy foglalkoznak-e mások is az
ilyen jellegű bojkottok gondolatával, ne adj'isten szervezésével?

Igen, foglalkoztak vele, és egészen biztos, hogy kell is foglalkozni vele. Egy
nagyon jelentős taktikai kérdésről van szó, melynek komoly emberi
konzekvenciái vannak. De nagyon körültekintően szabad csak belevágni. Meg
kell próbálni kiszámítani, hogy mi a következménye a fennálló körülmények
között a bojkott szervezésének, hogy kit lehet vele elérni, és mit fognak
belőle érteni az emberek, hova vezethet a továbbiakban a kezdeményezés,
és így tovább.
Az ilyen kampányok néha sikeresek voltak: Dél-Afrika esetében például
volt némi hatásuk az amerikai politikára. Emlékezzünk csak, milyen volt akkor
az Egyesült Államok és Dél-Afrika viszonya. Nem is olyan régen, 1988-ban a
Nelson Mandela-féle Afrikai Nemzeti Kongresszust [ANC] hivatalosan még
terrorista szervezetnek, sőt, még annál is rosszabb valaminek titulálták. Az
amerikai külügyminisztérium „az egyik leghírhedtebb terrorista
csoportosulásnak” nevezte. Ugyanabban az évben, 1988-ban Dél-Afrikát
kedvelt szövetségesként üdvözölték. Csupán Reagan hivatali idejében, az
1980-as években, Dél-Afrika körülbelül másfél millió embert gyilkolt meg a
környező országokban, tehát nem is saját határain belül, és körülbelül
hatvanmilliárd dolláros pusztítást okozott az Egyesült Államok és Nagy-
Britannia által támogatott akcióival.
Ez volt 1988-ban. 1987 decemberében az ENSZ elfogadott egy nagy
jelentőségű határozatot, melyben elítélte a népek elleni terrorizmus minden
formáját [köztük az állami terrorizmust is], és felszólította a világ országait,
hogy tegyenek meg mindent e szörnyűséges pestis megfékezésére. A
határozatot nem egyhangúlag fogadták el. Egy ország, nevezetesen
Honduras tartózkodott, két ország pedig ellene szavazott: az Egyesült
Államok és Izrael. Ha az Egyesült Államok egy határozat ellen szavaz, arról
Amerikában nem tudósítanak, az az amerikaiak számára eltűnik a
történelemből, s ez történt a terrorizmust el-ítélő, nagy jelentőségű ENSZ-
határozattal is,
A két ellenszavazó magyarázattal is szolgált. A határozatban volt egy
bekezdés, a következő szöveggel: „Ebben a határozatban nem vitathatja el
semmi, semmilyen módon azoktól a népektől az önrendelkezésnek, a
szabadságnak és a függetlenségnek az ENSZ Alapokmányából levezetett
jogát, amelyeket erőszakkal fosztottak meg ezen jogaiktól... Különösen a
gyarmati és rasszista rezsimek, a külföldi megszállás és a gyarmati uralom
egyéb formái alatt élő népektől. És nem vitatható el e népeknek azon joga,
hogy harcoljanak a szabadságukért, s hogy harcukhoz keressenek és
kapjanak is támogatást.” Az Egyesült Államok és Izrael e miatt a mondat
miatt szavazott nemmel. Mindketten felfogták ugyanis, hogy a „gyarmati és
rasszista rezsimek” kifejezés Dél-Afrikára, az ő nagyra becsült
szövetségesükre vonatkozik, miközben az ANC szerintük a világ „egyik
leghírhedtebb terrorista csoportosulása” volt. Így aztán nem is lehetett joguk
arra, hogy harcoljanak az apartheid ellen. A „külföldi megszállás és a
gyarmati uralom egyéb formái” kifejezés pedig Ciszjordánia és a Gázai övezet
izraeli katonai megszállására utalt, amelyet pontosan ugyanolyan okból
tartottak fenn, mint manapság, egyoldalú amerikai beavatkozással.
Az Egyesült Államok immár több mint harmincöt éve akadályozza az izraeli
megszállás diplomáciai rendezését. A diplomáciai rendezést akadályozó
folyamatnak neve is van, úgy hívják: „békefolyamat”. A békefolyamat mindig
azt jelenti, amit az Egyesült Államok éppen csinál, gyakran éppen a politikai
rendezés meghiúsítását, mint ebben az esetben is. Egy szó, mint száz, 1988-
ban az Egyesült Államok és Izrael kénytelen volt az ENSZ-határozat ellen
szavazni. Azonban az USA pár év leforgása alatt kénytelen volt
megváltoztatni álláspontját Dél-Afrikával kapcsolatban. Civil
kezdeményezések kényszerítették rá, egyebek közt bojkottok és tőkekivonási
kampányok, amelyek nem rendítették meg a vállalatokat, de nagy
szimbolikus jelentőségük volt az amerikai akciók aláaknázásával. Formailag
embargó állt fönn, de ez alatt az embargó alatt növekedett az Egyesült
Államok és Dél-Afrika kereskedelmi forgalma, mert a hatalom meg az
embargót bojkottálta. De a civil mozgalmak segítettek megváltoztatni az
amerikai álláspontot. A másik esetben, Izraelnél, a társadalmi
kezdeményezések és tiltakozások még nem értek el változást, de még
megtehetik. És valóban, léteznek javaslatok az Izraelnek nyújtott amerikai
katonai segélyek és fegyvereladások megfékezését célzó tőkekivonási
kampányokra és bojkottokra. Ne feledjük, hogy a katonai termékek
gyártásában gyakorlatilag az egész csúcstechnológiás gazdaság és minden
ágazata érintett. Nem lehet kiemelni mondjuk a fegyver-gyártókat,
megfeledkezve a többiekről. Mert nézzük csak meg a kormány kiadásait, s
észre fogjuk venni, hogy az utóbbi pár évben gyorsan nőttek a
biotechnológiai, génsebészeti területekre fordított kiadások. S nem
véletlenül. A Kongresszus minden tagja hovatartozásától függetlenül megérti,
hogy a gazdaság működőképességéhez rendelkezniük kell egy dinamikus
állami szektorral, amelyben a közösség felméri a költségeket és
kockázatokat, s a megtermelt hasznot a mély vállalati zsebekbe dugják. Ezt
hívják a gazdaságban szabad vállalkozásnak, és szerintük remekül működik.
A gazdaság élvonalát a jövőben nagy valószínűséggel a biológiai alapú
iparágak fogják jelenteni: a biotechnológia és a géntechnológia, meg az
efféle dolgok. Ezért a Kongresszus most sokkal több pénzt áramoltat a
biológiai és a gén alap- és alkalmazott kutatásba, a bioterrorizmus
leküzdésének ürügyén.
A bioterrorizmus leküzdésének álszent ürügyén elég sok disznóság folyik.
Az Egyesült Államok például éppen most futtatta zátonyra azt a hat éve tartó
nemzetközi erőfeszítést, amely valamiféle ellenőrzési eljárást kívánt
bevezetni egy bioterrorizmus elleni szerződéshez. A Clinton-adminisztráció
főként azért ellenezte, mert nem védte az USA kereskedelmi érdekeit, vagyis
az amerikai gyógyszerészeti és biotechnológiai cégek érdekeit, ugyanis a
szerződéskötéssel egy ellenőrzési rendszer járt volna együtt, amelynek
segítségével betekinthettek volna a vegyifegyvergyártók és a
géntechnológiával foglalkozók mesterkedéseibe.
Szóval, a Clinton-adminisztráció ellenezte, a Bush-adminisztráció pedig
végleg megfojtotta a dolgot. Végleg. Több oka is volt rá. De csak az egyik volt
az ellenőrzéstől való félelem. A másik az volt, hogy kiderült: az Egyesült
Államok a bioterrorizmus ellen már évek óta létező szerződések
megsértésére készül. A jelek szerint azon munkálkodnak, hogy
génpiszkálással olyan antrax-törzseket állítsanak elő, amelyek ellenállnak az
oltóanyagoknak. A mikrobiológusok szerint ez egy rémálom-forgatókönyv:
olyan lépfene-baktériumtörzseket akarnak előállítani, amelyekkel szemben
hatástalan minden oltóanyag és gyógykezelés. Ezt mindig is betiltandó
dolognak tartották, de úgy látszik, az Egyesült Államokat mégiscsak
foglalkoztatta, és más, hasonló tervezeteik is vannak. Ez történik nálunk a
bioterrorizmus elleni védekezés ürügyén.
De a lényeg, ami megy továbbra is, az egy olyan tudományág és
technológia kifejlesztése, amely lehetővé teszi, hogy a jövő biológiai alapú
iparágait az Egyesült Államok tartsa ellenőrzése alatt. Úgyhogy amikor a
körmére akarunk nézni minden fegyvergyártónak, akkor messze nem csak az
intelligens bombák fejlesztőit kell felelősségre vonnunk.

Talán ki kellene emelnünk minden nagyobb ágazatból néhány, négy

vagy öt jellemző céget...

Önnek igaza van. Arra gondolok, meg kell érteni, hogy egy-egy terület
jellemző óriáscégének kiválasztása szimbolikus gesztus, és a szimbolikusság
alatt nem a jelentéktelenséget kell érteni. Szimbolikus, és rendkívül fontos. A
példaként kiemelt cégek fontosak lehetnek olyan értelemben is, hogy
próbakövekké válhatnak: bojkottal és tőkekivonással pár év alatt
megváltoztattuk az Egyesült Államok Dél-Afrikával kapcsolatos politikáját. De
ne legyenek illúzióink, hogy csak úgy megfékezzük a fegyvergyártást, hiszen
ez jelenleg a gazdaság lefékezését is jelentené. De az erőfeszítés nagyon
fontos, pontosan úgy, mint Dél-Afrika esetében, mert a bojkott a szervezés és
nevelés egyik nagyon hatásos módja.
 Az Egyesült Államok és a világ
Részletek a Students for Justice in Palestine [Diákok Palesztina Igazságáért] nevű
szervezet által a University of California-Berkeleyn 2002. március 19-én rendezett
beszélgetésből.

Ezt a kérdést gyakran felteszik mostanság: mivel magyarázza ön az

USA politikájában azt az újabb változást, hogy támogatja Palesztinát
és egy palesztin állam esetleges létrehozását?

Ugyanazzal, amivel az amerikai politikának azt a fordulatát magyarázom,

hogy leépítik a katonai fölényüket, és Andorrát segítik nagyhatalommá.
Minthogy ilyesmi nem történt, nincs is mit megmagyarázni rajta. Semmiféle
változás nem következett be az Egyesült Államok közel-keleti politikájában.
Tiszta színjáték az egész. Csak annyi történt, hogy Dick Cheney rohangál ide-
oda a Közel-Keleten, hogy támogatást szerezzen a küszöbön álló iraki
háborúhoz, ami elég nehéz munka, mert ezt a háborút senki sem akarja. Sőt,
az emberek többsége kifejezetten elutasítja.
Az egyik probléma az izraeli tankok jelenléte Ramallahban. Ne feledjük,
hogy amikor izraeli tankokról és izraeli helikopterekről olvasunk, akkor azt
gondolatban le kell fordítanunk amerikai helikopterekre, amerikai tankokra és
amerikai repülőgépekre, amelyeket azzal a tudattal küldenek Izraelnek, hogy
ilyen és ehhez hasonló célokra fogják felhasználni őket. Azokat éppenséggel
izraeli pilóták vezetik, de a tankok esetében megint csak mi vagyunk azok,
akik jelentősen támogatjuk a gyártásukat; és a helikoptereket mi gyártjuk.
Az Izrael által megszállt területeken amerikai fegyveres erők állomásoznak.
Izrael jelenleg olyan, mint egy külföldi amerikai katonai támaszpont. És
azokat a lépéseket, amelyekre rászánja magát, vagy az Egyesült Államok
hagyja jóvá, vagy ő szorgalmazza. Ha csak egy milliméterrel is túllépik az
Egyesült Államok által meghúzott határt, akkor Washingtonból csöndesen
odaszólnak, hogy „Ne tovább” és akkor abbahagyják. Nemrég láthattuk
megint, pár nappal ezelőtt, hogy egy halk washingtoni üzenet érkezett:
„Vonjátok ki a tankokat és a fegyveres erőket a palesztin városokból, mert az
keresztbe tesz Cheney küldetésének.” És az izraeliek azonnal ki is vontak
mindent. Azonnal. Mert így működik egy maffia. Ha egyszer a keresztapa
kiadja a parancsot, odalent a legény azonnal ugrik.
Újra és újra ez történt. Úgyhogy amikor az emberek izraeli, kolumbiai vagy
török atrocitásokról beszélnek, akkor inkább amerikai atrocitásokat kellene
mondaniuk, mert Amerikából jön ez az egész.
Szóval, a Palesztinával kapcsolatos változás mindössze annyi volt, hogy az
Egyesült Államok megkérte Izraelt, hogy Cheney látogatása idejére függessze
föl a legkirívóbb erőszakoskodásokat, mert azok megzavarhatják Cheney
misszióját. Nagy volt a lelkendezés azon is, hogy az Egyesült Államok az
ENSZ Biztonsági Tanácsában huszonöt év óta először végre támogatott egy
Izraelről szóló határozatot. Arra már kevésbé figyeltek, hogy mi is állt
konkrétan a határozatban.
Az állt benne, hogy a világ a jövőben két államot képzel el a régióban:
Izraelt meg valamilyen palesztin államot, talán odaát Szaúd-Arábiában, kint a
sivatagban. Ami azt jelenti, hogy ez a határozat a dél-afrikai szintet, az
apartheid legsötétebb napjainak szintjét is alulmúlja.
Negyven évvel ezelőtt, az apartheid legsötétebb napjaiban Dél-Afrikának
nem pusztán „víziója” volt a fekete államokról, hanem bizonyos
erőforrásokkal létre is hozta azokat. Mert azt remélte, hogy elég nagy
fejlődést fognak majd produkálni ahhoz, hogy a világ elismerje őket. Ez volt
az apartheid legsötétebb időszakában, az 1960-as évek elején. S az a vízió,
amelyet most tár a világ elé az Egyesült Államok, még azt a szintet sem éri
el. De azt várják, hogy lelkesedjünk érte, hogy mindig hozsannát zengjünk a
vezetőinkről, bármit is csinálnak. Mert a jólneveltség így kívánja.
Közben az Egyesült Államok valójában eddig az ügyben mást se tett, mint
hogy meghiúsította a diplomáciai rendezést. Huszonöt éve, és még ma is
egyoldalúan ellenez bármilyen diplomáciai rendezést: egyedül az amerikai
elnökök voltak azok, akik egymás után mind megakadályozták a széles körű
nemzetközi egyetértés kialakulását egy politikai rendezéssel kapcsolatban.
Szinte mindenki más ezt akarja, de az Egyesült Államok még ma is
megakadályozza. Ráadásul az amerikai kormány elutasítja az erőszak
szintjének csökkentését célzó legelemibb intézkedések bevezetését is.

Az Afgán Diákszövetségtől vagyok. Mik az Egyesült Államok céljai

Afganisztánban az új kormányzat kiválasztásával és fenntartásával?

Mint minden olyan esetben, melyben az Egyesült Államok jövőbeni

magatartásáról van szó, a dolog itt is részben rajtunk múlik. Az új kormányt,
ahogy azt bizonyára önök is tudják, az Egyesült Államok válogatta össze.
Lehet, hogy jó válogatás volt, lehet, hogy nem jó. De Hamid Karzai igenis az
Egyesült Államok jelöltje volt, akit rákényszerítettek mindenkire, akár tetszett
nekik ez az ember, akár nem.
Véleményem szerint az Egyesült Államoknak és Oroszországnak többet
kellene tennie: nem segélyezniük kellene Afganisztánt, hanem jóvátételt
kellene fizetniük. Ez az a két ország, amely az elmúlt két évtizedben
tönkretette, lerombolta Afganisztánt, s ha valaki ilyesmit csinál, akkor
jóvátételt kell fizetnie. Nem segélyeket osztogatni. És az amerikai, orosz
[szovjet] vezetőket felelősségre kell vonni az általuk elkövetett
bűncselekményekért. Szóval, valami ilyesminek kellene történnie. De
természetesen nem fog. A legtöbb, amiben reménykedhetünk, az az, hogy
valamit mégiscsak csinálnak, hogy jóvátegyék az általuk okozott pusztítást.
Ezt azonban, sajnos, csak a saját cinikus megfontolásaikból fogják
megtenni. Ha nem gyakorlunk nyomást az amerikai kormányra, akkor ennél
biztatóbb dolgok soha nem fognak történni. Léteznek olyan amerikai
csoportok, melyek szerint az Egyesült Államoknak még ennyit sem kell
tennie. Ilyen például a New Republic is, amelyet az amerikai liberalizmus
vezető lapjának tartanak. Szerkesztőségének az az álláspontja, hogy az
Egyesült Államoknak egyszerűen szét kell vernie Afganisztánt és otthagyni
romjaiban, s hogy le kell küzdenünk a „nemzetépítési mániánkat” [2001.
november 5.].
Ha Afganisztán már nem lesz probléma számunkra, akkor egyszerűen
odébbállunk, és otthagyjuk romjaiban. De szerencsére a New Republic csak
az egyik hangja a liberális értelmiségnek, mások nem süllyednek az ő
színvonalukra, s úgy vélik, valamit tennünk kellene. De mit fog csinálni az
Egyesült Államok? Az, hogy mit teszünk Afganisztánnal, Irakkal, vagy bármely
más országgal, rajtunk múlik. Egyetlen háborús terv sincs kőbe vésve, ha
elég nagy nyomást tudunk a kormányzatra kifejteni, akkor megváltoztatják
szándékaikat.

Magyarországról jött vendégkutató vagyok. Nem gondolja, hogy

túlságosan leegyszerűsíti a dolgokat, amikor azt állítja, hogy az USA
úgy viselkedik mindenütt, mint egy gonosz birodalom?

Leegyszerűsítem a dolgokat, azt állítva, hogy az USA mindenütt gonosz

birodalomként viselkedik? Igen, ez tényleg túlzott leegyszerűsítés volna.
Ezért hangsúlyozom, hogy az USA úgy viselkedik, mint bármely más hatalom.
Csakhogy pont az USA a leghatalmasabb, így nem meglepő módon
erőszakosabb is. De mindenki más ugyanolyan. Amikor például az angolok
irányították a világot, ők se cselekedtek másképp.
Vegyük például a kurdokat, nézzük csak meg, mit csinált Nagy-Britannia a
kurdokkal. Nos, itt egy történelemlecke, amit nem tanítanak az iskolában
Angliában, de tudjuk a feloldott dokumentumokból. Nagy-Britannia volt a
világ vezető hatalma, de az I. világháború miatt meggyengült.
A háború után, mint a titkos nemzetközi dokumentumokból kiderül, az
angolok azon törték a fejüket, hogy miképpen irányíthatnák Ázsiát továbbra
is, most, hogy már nincsen katonai erejük a földrész tényleges elfoglalására.
Az egyik javaslat az volt, hogy támaszkodjanak a légierőre. A légierő
akkoriban, az I. világháború vége felé indult fejlődésnek, úgyhogy mi sem
tűnt természetesebbnek, mint hogy majd a légierővel támadják a civileket.
Kiszámolták, hogy ez egy jó módszer arra, hogy csökkentsék a barbárok
szétzúzásának költségeit.
Az akkori gyarmatügyi miniszter, Winston Churchill kevesellte a
légitámadások lehetőségét. Kapott egy kérvényt a brit Királyi Légierő [RAF]
kairói hivatalától, hogy engedélyezze mérges gázok használatát – idézem –
„az ellenszegülő arabok” ellen. Az ellenszegülő arabok, akikről beszéltek,
pont kurdok és afgánok voltak, nem arabok. De tudják a rasszista
szóhasználatban mindenki arab, akit meg kell ölni. A mérges gáz volt a végső
fegyver abban az időben. Tudják: a legrosszabb, amit csak el tudtak képzelni.
A kérvény körbe járt az egész Brit Birodalomban. Az Indiaügyi Hivatal
ellenezte a dolgot, azt mondták: ha mérges gázt használtok a kurdok és az
afgánok ellen, az gondokat fog nekünk okozni itt Indiában, ahol amúgy is sok
problémánk van. Felkelés lesz, az emberek dühösek lesznek és így tovább...
Churchill felháborodott, nem értette, miért „finnyáskodnak” a mérges gáz,
a „civilizálatlan törzsek” elleni mérges gázhasználatot illetően. Kijelentette:
„Nem és nem értem ezt a finnyáskodást a gáz bevetése körül....
Határozottan pártolom a mérges gáz alkalmazását a civilizálatlan
törzsek ellen.... Nem feltétlenül csak a leggyilkosabb gázokat kell
bevetni; olyan gázokat is alkalmazhatunk, amelyek eleven terrort
okoznak és nagy riadalmat keltenek, mégsincs maradandó hatásuk
az érintettek többségére.... Semmilyen körülmények között nem
fogadhatjuk el, hogy ne vessük be azokat a rendelkezésünkre álló
fegyvereket, amelyekkel gyorsan felszámolhatjuk a frontokon
uralkodó zavargásokat.
Ha brit életeket menthetünk meg, minden eszközt be kell
vetnünk, amit a tudomány lehetővé tesz számunkra.”
 Szóval, ha britek vagyunk, akkor így bánunk a kurdokkal és az afgánokkal.
De mi történt ezután? Nos, azt nem tudjuk pontosan, s hogy miért nem
tudjuk pontosan, annak oka az, hogy tíz évvel ezelőtt a brit kormány
bevezette az úgynevezett „nyílt kormányzati politikát”, hogy átláthatóbbá
tegye a kormány tevékenységét, hogy tovább haladjanak a demokrácia felé.
S e „nyílt kormányzati politika” első lépéseként az Állami Nyilvántartó
Hivataltól elvették – és vélhetően meg is semmisítették – az összes olyan
dokumentumot, amelynek köze volt a rebellis arabok, vagyis a kurdok és az
afgánok ellen bevetett mérges gázhoz és légierőhöz. Így aztán boldogok
lehetünk, mert soha nem kell megtudnunk, hogy pontosan mi is lett a vége
ennek a kis churchilli harci túrának valamikor hetven évvel ezelőtt.
Az angolok jó lóra tettek a polgári lakosok elleni légitámadások ötletével.
Akkoriban volt egy csomó leszerelési egyezmény, merthogy azokban az I.
világháború utáni években igyekeztek gátat vetni a háborúzásnak. A
briteknek pedig sikerült meghiúsítaniuk minden olyan próbálkozást, amely
megtiltotta volna a légierő bevetését a polgári lakosság ellen, amivel a nagy
brit államférfiak roppant elégedettek voltak. Itt van például a híres és az
egész világon nagy tiszteletnek örvendő államférfi, Lloyd George, aki 1932-
ben megdicsérte a kormányt azért, mert az ismét elhárított minden akadályt
a légierő bevetése elől. Szó szerint ezt mondta: „Ragaszkodtunk ahhoz a
jogunkhoz, hogy bombázzuk a niggereket.” Történt mindez Nagy-
Britanniában, a másik nagy demokráciában.
S ha végignézzük a többi országot, nagy valószínűséggel ugyanezt fogjuk
találni. Így aztán tényleg hiba volna az Egyesült Államokat a gonosz
birodalmának titulálni. Egyszerűen csak arról van szó, hogy 1945 óta pont ő a
világ legerősebb nagyhatalma.
Az általa elérhető térségekben már korábban sem viselkedett úriember
módjára. Végül is nem véletlen, hogy mi most itt beszélgetünk, Kaliforniában.
Azelőtt emberek éltek itt, sok ember. De most valahogy nincsenek sehol, és
nem azért, mert cukorkával vették rá őket a távozásra. Tudjuk, miért
nincsenek most sehol. És azt is tudjuk, miért éppen ott húzódik, ahol húzódik
az amerikai-mexikói határ. Az Egyesült Államok fegyverrel hódította meg fél
Mexikót. És tudjuk, hogy száz évvel ezelőtt miért öltek meg pár százezer
filippínót, amikor mi „keresztény hitre térítettük” és „civilizáltuk” a Fülöp-
szigeteket. És most nem megyek bele, hogy mi folyt még itt a karibi
térségben.
Ezzel csak azt akartam mondani, hogy az Egyesült Államoknak már akkor
is ugyanolyan volt a bizonyítványa, mint a többi nagyhatalomnak, amikor
még nem volt a világ legerősebb állama. Beszélhetnénk itt a belgákról, a
németekről vagy a franciákról. A franciák például elszánták magukat, a
hadügyminiszterük kifejezését idézve: „Algéria bennszülött népességének
kiirtására”. Ez szerves része volt az ő civilizáló és keresztény hittérítő
missziójuknak. Szóval, tényleg hiba volna az Egyesült Államokat „a” gonosz
birodalmának nevezni.

Hogyan értékeli ön az egykori Jugoszlávia elleni amerikai

intervenciót? Ez az amerikai imperializmus újabb megnyilvánulása
volt, vagy pedig humanitárius és jogos beavatkozás?

Ez egy hosszú történet. Az elmúlt években az amerikai politika az egész

térségre vonatkozóan nagyot változott. Az Egyesült Államok kezdetben,
egészen tíz évvel ezelőttig az egységes Jugoszlávia legkitartóbb támogatója
volt. Amikor Szlovénia és Horvátország 1991-ben kilépett a jugoszláv
föderációból, Németország gyorsan elismerte függetlenségüket, mert
igyekezett érdekeit érvényesíteni a régióban, de úgy ismerte el, hogy
egyáltalán nem vette figyelembe a szerb kisebbség jogait, ami aztán
garantálta a katasztrófa bekövetkezését. És az Egyesült Államok volt az első
ország, amely ellenezte Szlovénia és Horvátország önállósodását.
Végül, ahogy a nagyhatalmak eljátszották a maguk különféle játszmáit, az
Egyesült Államok Boszniát választotta ki saját figurájának ebben a
sakkjátszmában. Elvetette a rendezésnek és békekötésnek azt a formáját,
amely működőképes lehetett volna, a Vance-Owen-tervet, amelyet a korábbi
amerikai külügyminiszter, Cyrus Vance és a brit David Owen dolgozott ki. Volt
ennek a tervnek egy csomó hiányossága, de ha közelebbről is megnézzük,
azt látjuk, hogy nem sokban különbözik attól, ahogyan végül is lezárultak a
dolgok az évekig tartó mészárlások után.
Az Egyesült Államok nyomást gyakorolt akkori sakkfigurájára, a bosnyák
kormányra, hogy ne fogadja el a tervet. Ez, mint előrelátható volt, szörnyű
kegyetlenkedésekhez vezetett az elkövetkező néhány évben. Végül aztán az
Egyesült Államok beavatkozott, és – Önök is ismerik a történet végét – 1995-
ben kikényszerítette a daytoni megállapodást. Nem értem, hogyan lehet
ebből bármit is humanitáriusnak nevezni. Azt el lehet dönteni, hogy ez vagy
az a lépés jó vagy rossz volt-e. De humanitárius elemek nem léteztek. Ami
Koszovót illeti, még kevésbé. Nagyon gazdag dokumentáció áll
rendelkezésünkre az egész ügyről, és konkrétan a koszovói bombázásokról is.
Van a daytoni megállapodásban néhány nagyon érdekes mozzanat.
Rendkívüli módon lelkesedik például „az emberi történelem új korszaka” „a
humanitárius intervenció” korszaka és a hasonlók iránt. A mértéktelen
öntömjénezésen túl a másik jellemzője az, hogy következetesen figyelmen
kívül hagyja az amerikai külügyminisztériumtól, a NATO-tól, az európaiaktól,
az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezettől, a koszovói ellenőrző
misszió megfigyelőitől, az ENSZ-től és az érintett kormányoktól
rendelkezésünkre álló, nagyon gazdag dokumentációs anyagot. Rendkívül
gazdag összeállítások vannak arról, hogy valójában mi történt ott.
Amit aztán teljesen figyelmen kívül hagytak. Amennyire tudom, kizárólag
az én két könyvem, a New Military Humanism, és részletesebben az A New
Generation Draws the Line ad róla áttekintést. Ez a két könyv igen alapos
módon végigmegy a dokumentáción. Elég csúnya dolgok derültek ki, igaz,
korántsem olyanok, mint Törökországban. A nyugati koalíció leginkább
héjalelkületű tagjai a britek voltak. Ők aztán tényleg folyton csak támadni
akartak.
1999 januárjában, vagyis két hónappal a bombázás előtt, a brit kormány
az atrocitások többségét már a gerillák, a Koszovói Felszabadítási Hadsereg
[KLA] számlájára írta, és a NATO-dokumentációval összhangban azt állította
róluk, hogy átjárnak a határon és támadásokat intéznek a szerbek ellen,
abban a reményben, hogy kiváltják a szerbek eltúlzott mértékű
válaszcsapását, amit aztán felhasználhatnak a nyugati támogatás
kicsikarására. Legalábbis a brit kormány álláspontja szerint.
Ez, mellesleg, a racaki mészárlás idején volt, amely a doktrína szerint
megváltoztatta a nyugatiak véleményét. Az angolok még mindig azt
mondták, hogy az atrocitások többségét a KLA követi el, amelyet ők,
akárcsak az amerikaiak, terrorista szervezetnek minősítettek. A többi
dokumentumból tudjuk, hogy a következő két hónapban semmi lényeges
változás nem történt. Nézzék csak meg az amerikai külügyminisztérium
dokumentumait, meg a többit. Lényegében semmi sem változott e két hónap
alatt, az atrocitások nem szaporodtak meg. Egészen a megfigyelők
visszavonásáig, ami már a bombázás előkészülete volt.
A bombázások megindulása után viszont rendkívüli mértékben
megszaporodtak a vérengzések. Ha megnézzük például a most Hágában
folyó pereket, akkor azt látjuk, hogy az ott tárgyalt vérengzések többségét a
bombázások utáni időszakban követték el. Amikor megindult a bombázás és
felmerült az invázió veszélye, akkortól kezdve egyre több helyen fordultak elő
kegyetlenkedések, a lakosság elüldözése, tömeggyilkosságok, meg az ott
ilyenkor szokásos dolgok. Nem korábban. Amikor nagy eredménynek
próbálják beállítani a menekültek visszatelepítését otthonaikba, átsiklanak a
fölött a tény fölött, hogy ezeket a menekülteket a bombázások után üldözték
el lakóhelyükről. Bármit gondoljunk is hazatelepítésükről, aligha lehet
humanitárius erőfeszítésnek minősíteni. Ezek a tények, s nem is ragozom
tovább. Csak ismétlem, bármi is történt, értékelhetjük azt jónak is, meg
rossznak is, de az ügynek humanitárius eleme és célja nem volt. Semmi.
Valami más volt a célja.

Az utóbbi hónapokban a legfontosabb hírforrások, a CNN, a San

Francisco Chronicle és a többiek kezdik szóba hozni az izraeli
elnyomást és az iraki népirtást a szankciók kapcsán. Ön szerint
szeptember 11-e megindította a fősodrú médiában az első
repedéseket?

Nem nézem a CNN-t, úgyhogy ezt nem tudom. Bár elismerem, 2001
novemberében egy hónapon át kénytelen voltam azt nézni, amikor a
feleségemmel Indiában jártunk, és nagyon nehéz volt nemzetközi újságokhoz
jutni. Muszáj volt minden este a CNN-t végigszenvedni, de én semmi olyasmit
nem vettem észre, amit ön említett. Nekem csupán hazafias locsogásnak tűnt
az egész. De amit a nyomtatott sajtóban olvasok, abban nem látok változást.
Nyomát sem látom a szankciók vagy az izraeli politika hatásáról szóló
fejtegetéseknek, kivéve azokat az eseteket, amikor azok az Egyesült Államok
terveit zavarják.
Vagyis ellenezték az utóbbi időben azokat az akciókat, amelyek zavarták
Cheney misszióját. Más véres konfliktusok tovább eszkalálódtak amerikai
támogatással, azokhoz az Egyesült Államok továbbra is megadja a katonai és
a diplomáciai támogatást, és továbbra is akadályozza a diplomáciai rendezést
az ENSZ-ben és egyéb fórumokon, ahogy az már Clinton idején is ment.
Hadd említsek egy másik példát. A genfi egyezményeket, mint bizonyára
önök is tudják, közvetlenül a II. világháború után kötötték meg, hogy
formálisan is bűncselekménnyé nyilváníthassák a nácik gaztetteit. Ezeket a
konvenciókat komoly hatalmak írták alá, köztük az Egyesült Államok, és a
legünnepélyesebb szerződésekben kötelezték magukat az előírások
betartására és betartatására.
Ha az Egyesült Államok nem tartja be ezeket, az bűncselekmény. A
negyedik genfi egyezmény a katonai megszállás alatt lévő területekre
vonatkozik. De vajon vonatkozik-e az Izrael által megszállt területekre? Itt
szakadék választja el a világ két részét egymástól. Az egész világ azt mondja,
hogy igen. Izrael azt mondja, hogy nem. Az Egyesült Államok pedig, mint a
világ maradék része, Clinton óta tartózkodik. Előtte elfogadta a világ
gyakorlatilag egyöntetű álláspontját. Az USA azért tartózkodik, mert Izrael
nyílt támogatásával nem akar szembehelyezkedni a nemzetközi jog egyik
alapelvével, már csak azért sem, mert azt a náci bűncselekmények
kriminalizálásának részeként fogadták el. Ezért csak tartózkodik. De az
amerikai tartózkodás megfojtja a dolgot, vagyis az izraeli megszállás bűneiről
nem számolnak be, a történelemből kimarad.
2000 októberében például, rögtön a második intifáda kirobbantása után a
Biztonsági Tanács ismét megszavazta, hogy a genfi egyezményeket
alkalmazni kell az Izrael által megszállt területeken is. A szavazás tizennégy-
nulla volt. Az Egyesült Államok tartózkodott. A genfi konvenciók értelmében
törvénytelennek kellene nyilvánítani szinte mindent, amit az Egyesült
Államok és Izrael tesz a megszállt területeken. A telepek, a csapatok, a sok,
napjainkban a megszállás kapcsán történt lépés mind törvénytelen. A
változás, amit az emberek látni vélnek, szerintem csupán illúzió. Ez
aktuálpolitika, s amíg ez a politika nem változik meg, addig minden így megy
tovább.

Ön szerint hogyan és miért éppen úgy mutatta be a média a

muszlimokat, ahogy bemutatta őket, a szeptember 11-i támadás
után?

Tulajdonképpen tisztességesebben ábrázolta őket, mint vártam. Volt egy

próbálkozás, talán őszinte is, hogy határozott különbséget tegyenek az
atrocitások és általában a muzulmánok között. Ami feltétlenül elismerést
érdemel. Nem stigmatizálták a muzulmánokat, ahogyan akár meg is tehették
volna. Az Egyesült Államokban elég határozottan jelen van az arab- és
muszlimellenes rasszizmus, ami a rasszizmusnak az utolsó legitim formája.
Abban az értelemben legitim, hogy az emberek nyíltan vállalhatják, nem is
kell letagadni.
De nem hiszem, hogy ez a rasszizmus jelentősen erősödött volna
szeptember 11-e után. Sőt, voltak erőfeszítések a lecsillapítására.

Bush elnök nemrég a „gonosz tengelyéhez” tartozó országok

egyikének nevezte Iránt. És katonai akcióval is fenyegetőzött. Mi a
realitása egy Irán elleni támadásnak?

A „gonosz tengelye” amellyel Bush beszédírói előálltak, tényleg „gonosz”.

Nyilvánvaló, hogy ha sértegetni akarják az embereket, akkor a gonoszt
kezdik emlegetni, a „tengelynek” pedig vélhetően a nácikkal kapcsolatos
emlékeket kell előhívnia. Valójában ez egyáltalán nem tengely. Irán és Irak
húsz évig háborúban állt egymással. Észak-Koreának kevesebb köze van
hozzájuk, mint Franciaországnak. Szó sincs egy állandó, összefüggő „gonosz”
konglomerátumról, amit tengelynek lehetne hívni. Észak-Koreát meg
valószínűleg csak azért lökték közéjük, mert könnyű célpont. Ha valakinek
kedve támad megbombázni, senki sem fog tiltakozni. Mintha inkább arról
akarnák elterelni Észak-Koreával a figyelmet, hogy itt a muzulmánok ellen
megy ez az egész. Úgyhogy őket tegyük most félre.
S hogy mi a helyzet Iránnal? Nos, nézzünk csak bele a történelmébe. Irán
az utóbbi ötven évben hol „rossz” volt, hol pedig „jó”. Ha megnézzük a
pályaívet, megkapjuk a választ az ön kérdésére. 1953-ban Irán rossz volt, a
Gonosz mintapéldánya. S hogy miért? Azért, mert konzervatív nacionalista
választott kormánya volt, amely megpróbálta saját ellenőrzése alá vonni
saját természeti kincseit, amelyeket addig az angolok aknáztak ki. így aztán a
Gonosz mintaképe lett. Ezt a kormányt meg kellett dönteni egy katonai
államcsínnyel, amelyet az Egyesült Államok és Nagy-Britannia támogatott. A
sahot visszahelyezték a hatalomba.
Akkor aztán Irán a következő huszonhat évben megint jófiú volt a
szemünkben. Közben az iráni sah a világ egyik leggyalázatosabb emberjogi
bizonyítványát állította ki magáról. Ha elolvassuk az Amnesty International
jelentéseit, a sah mindenben listavezető. De az amerikai érdekeket szolgálta.
Elfoglalt szaúd-arábiai szigeteket, ezzel is segítve a térség kontrollálását, s
mindenben támogatta az Egyesült Államokat. Ezért aztán Irán és a sah jó
barátok voltak. Ha végigolvassuk a sajtót, egyetlen tudósítást sem találunk az
iráni bűncselekményekről. Carter elnök különösen nagy csodálója volt az iráni
sahnak: alig pár hónappal a sah megbuktatása előtt Carter odanyilatkozott,
hogy mély benyomást tett rá a sah „progresszív adminisztrációja”.
A sah bukása után, 1979-ben Irán megint gonosz lett. Kilépett az
imperialista rendszerből. S azóta is gonosz. Nem engedelmeskedett az
utasításoknak. Tulajdonképpen ez egy érdekes szituáció: egy valóban nagy
hatalmú lobbi, az amerikai olajlobbi – az energiaipari cégek csoportja –
szeretné reintegrálni Iránt a világrendszerbe, ettől viszont az amerikai
kormány vonakodik: neki Iránra mint ellenségre van szüksége.
Ez a „gonosz tengelye”-ügy egyebek közt csak arra volt jó, hogy lehetetlen
helyzetbe hozza Irán reformista csoportjait, melyek a lakosság többségének
támogatását élvezték, s hogy mozgósítsa a legreakciósabb klerikális
elemeket. De mindezt rendben valónak tekintik, nekünk meg föl kell tennünk
a kérdést, hogy miért.
Én azt gyanítom – vagyis inkább csak feltételezem, mert dokumentumok
nem állnak rendelkezésünkre –, hogy az ok és a magyarázat a szokásos. Úgy
hívják, hogy „a hitelesség, a szavahihetőség megteremtése”. Bármelyik
maffia-keresztapa elmagyarázhatná önöknek, kérdezzenek csak meg egyet.
Ha valaki kilép a sorból, azt példás elrettentéssel kell megbüntetni, úgy, hogy
a többiek is megértsék, ha kiszállnak, ha ellenállnak, ők is így fognak járni. „A
NATO szavahihetőségének megteremtése” volt Szerbia és Koszovó
bombázásának fő hivatalos indoklása. Senki sem lóghat ki a sorból. Vagy
engedelmeskedik a parancsnak, vagy megnézheti magát.
Úgy látom, hogy ez a fő mozgatója a jelenlegi amerikai külpolitikának. Nem
hiszem, hogy az Egyesült Államok Irán megtámadására készülne. Túl
veszélyes és drága mulatság volna, de ha a reakciós klerikális elemek
maradnak hatalmon, akkor Irán továbbra sem tud integrálódni a nemzetközi
rendszerbe.
Vélhetően lesz egy támadás Irak ellen, ami egy nagyon nehezen
megtervezhető hadművelet lesz. Irak lerohanásának okai, erre mérget
vehetünk, köszönőviszonyban se lesznek a hivatalos indoklásokkal. Ez nem is
kérdés. A hazugság lenyelése, elhallgatása újabb hozzájárulás az
értelmiségiek részéről. Mert ők persze mind tisztában vannak vele.
Ha George Bush, Tony Blair, Bill Clinton vagy a többiek megnyilatkozásait
olvassuk, akkor többnyire azzal indokolják háborús előkészületeiket, hogy
Szaddam még a saját népe ellen is vegyi fegyvereket vetett be.
No igen, ez igaz. Szaddám Huszein tényleg vegyi fegyvereket vetett be
saját népe ellen, csakhogy kimaradt ebből egy félmondat: „Bush papa
segítségével és támogatásával” aki ezt nagyon is rendjén lévőnek találta. És
aki Nagy-Britanniával együtt továbbra is segítette és támogatta ezt a
szörnyeteget, még jóval azután is, hogy elkövette a legkegyetlenebb
rémtetteket, a kurdok elleni gáztámadásokat és hasonlókat, a két ország
boldogan folytatta Szaddám segélyezését és támogatását. Amivel lehetővé
tették az iraki diktatúra számára, hogy tudtukkal és beleegyezésükkel például
a tömegpusztító fegyvereit is kifejlessze. Mármint azokat a tömegpusztító
fegyvereket, amelyeket nem ők maguk adtak el neki.
Szaddám akkoriban sokkal veszélyesebb, Irak sokkal erősebb volt. De nem
zavart senkit. Sőt, 1990 elején – pár hónappal Kuvait lerohanása előtt – „Első”
Bush elnök Bob Dole szenátor, későbbi demokrata elnökjelölt vezetésével
magas rangú delegációt küldött Irakba, hogy tolmácsolják üdvözletét
barátjának, Szaddám Huszeinnek. A delegáció tagjai elmondták Szaddámnak,
hogy Bush milyen nagyra értékeli az ő kiváló szolgálatait, s hogy ne is
figyeljen oda azokra a kritikai hangokra, amelyeket időnként az amerikai
sajtóból van alkalma hallani. Itt van nekünk ez a szabadsajtó-izé –
mentegetőztek – és néha-néha valaki, talán az ötezerből egy tudósító kilép a
sorból, elejt pár mondatot a mi drága jó barátunk gaztetteiről. Megnyugtatták
Szaddámot, hogy felejtse el az ilyesmit: az Amerika Hangja egyik, nagyon
kritikus beállítottságú kommentátorát például el fogják távolítani a
beosztásából, hogy Irak vezetőjét mentesítsék az olyan, kellemetlen
élményektől, mint hogy az általa elkövetett vérengzésekről szóló
beszámolókat végighallgassa.
És ez csak alig pár hónappal az előtt volt, hogy Szaddám „Bagdadi
Antikrisztussá” vált, meg hogy azzal riogattak minket, Irak az egész világ
meghódítására készült.
Tudjuk, hogy Szaddam Huszein bűntettei nem okai az ellene tervezett
háborúnak. Ahogy az általa kifejlesztett tömegpusztító fegyverek sem. De ha
nem ezek az okok, akkor mik lehetnek? Nyilvánvaló: Szaúd-Arábia után Irak
rendelkezik a világ második legnagyobb olajkészletével. Mindig is lehetett
tudni, hogy az Egyesült Államok így vagy úgy, de mégiscsak megpróbálja
visszaszerezni az ellenőrzést e hatalmas készletek fölött, amelyek sokkal
nagyobbak, mint a közeli Kaszpi-tenger alatti készletek. Az Egyesült Államok
nyilvánvalóan nem akarja, hogy az ellenlábasai is hozzájuk férhessenek. Most
éppen Franciaország és Oroszország került előnyös helyzetbe az
olajutánpótlás biztosításának szempontjából, és az Egyesült Államok
igyekszik visszaszerezni az előnyét.
De hogyan? Már csak ez a kérdés. Nagyon cseles hadművelet ez. Rengeteg
gyakorlati problémát vet fel, melyekről a vita még folyik. Az igazi problémát
az jelenti, hogy egy új rezsimet kell hatalomra juttatni, amelynek tökéletesen
antidemokratikusnak kell lennie. Hogy miért? Ha az új rezsimben csak egy
kicsiny eleme is megvan a demokráciának, akkor a lakosságnak máris lesz
némi beleszólása abba, ami történik. Ez a demokrácia lényege. De „sajnos”
Irakban a lakosság többsége síita, ami azt jelenti, hogy amilyen mértékben
beleszólási jogot kap a lakosság többsége, épp olyan mértékben fűződnek
szorosabbra a kapcsolatok Iránnal, és ez az, amit aztán végképp nem
szeretne az amerikai kormány. Belemehetnénk az okokba, de nyilvánvaló,
hogy az Egyesült Államok nem akarja. Ráadásul az Irak északi részén élő
kurdok, akik a lakosságnak szintén nagy részét alkotják, valamiféle
autonómiára törekszenek, amelynek megvalósulása felbőszítené
Törökországot, és persze az Egyesült Államokat is.
Így aztán valahogy egy olyan rezsimváltást kell elérni, amely pontosan
restaurálja a Szaddam Huszein-féle rezsimet, egy szunnita bázisú, katonai
rezsimet, amely képes kordában tartani a lakosságot. Amerika és a síiták
viszonyával kapcsolatban emlékezhetünk arra, hogy amikor 1991
márciusában, közvetlenül az Öböl-háború után az Egyesült Államok teljes
ellenőrzése alá vonta a térséget, volt délen egy síita felkelés, jó nagy lázadás,
melyben Szaddam-ellenes iraki tábornokok is részt vettek.
A Szaddam ellen lázadó síiták nem kértek semmiféle segélyt az Egyesült
Államoktól, csupán annyit kértek, hogy az Egyesült Államok engedje meg
nekik a zsákmányolt iraki hadfelszerelés megszerzését. „Első” George
Bushnak azonban más volt az elképzelése. Felhatalmazta az ő Szaddam
Huszein barátját, hogy bevesse a légierőt a síita ellenállás letörésére.
Norman Schwarzkopf tábornok később azt mondta, hogy amikor ő
fölhatalmazta Szaddámot a harci gépek bevetésére, félrevezették az irakiak.
Schwarzkopf csak azt nem vette észre, hogy amikor ő engedélyt adott a harci
gépek bevetésére, akkor az irakiak ezeket a gépeket már rég bevetették.
Vagyis a tábornokkal, egy háború győztes megszállójával a „legyőzött”
diktátor a bolondját járatta. Hát ez aztán tényleg rávilágít, hogy milyen
szörnyű alak is az a Huszein. Folyton csak a bolondját járatja mindenkivel. Így
például a légierőt vetette be a síiták és az ország északi részén élő kurdok
leverésére.
Éppen ebben az időben Thomas Friedman, aki akkor a New York Times
diplomáciai tudósítója volt – a „diplomáciai tudósító” kifejezés alatt az
amerikai külügyminisztériumnak a New York Timesnál dolgozó szóvivője
értendő –, véletlenül elég őszintén nyilatkozott. Azt mondta, hogy az Egyesült
Államok számára a létező legjobb megoldás egy „vasöklű katonai diktátor”
volna, aki ugyanúgy kormányozná az országot, ahogy Szaddam Huszein is
kormányozta. Csak éppen egy névváltoztatással, mert a Szaddam Huszein
névnek mostanában elég kínos csengése van. És ha ezt nem sikerül elérnünk,
akkor a második legjobb megoldást kell választanunk: valamiféle
látszatdemokráciát kell Irakban felépíteni. Ezért szervez most a CIA és az
amerikai külügyminisztérium találkozókat az 1990-es években dezertált iraki
tábornokok számára.
Nem lesz könnyű elrendezni, de valószínűleg ezen dolgoznak jelenleg a
háttérben.
 IV. RÉSZ

További információk
 Kiket támogassunk?
Chomsky könyveit olvasva néha megtörténik, hogy reményvesztettség lesz úrrá
az olvasón, mert úgy érzi, lehetőségei korlátozottak és nem tud tenni semmit az
újonnan megismert problémák ellen. Ezért már-már hagyománnyá vált, hogy könyvei
végén egy listát közöl a kiadó azokról a szervezetekről és független hírforrásokról,
amelyek szívesen veszik aktív érdeklődők jelentkezését, és amelyek célkitűzései
összhangban vannak a könyv szellemével.
A lista közel sem teljes, de jó kiindulási pont lehet a további kutatáshoz.
Köszönjük Csillag Gábornak és Vida Viktornak a lista összeállításához nyújtott
segítséget.

Jogvédelem:

Amnesty International Magyarország

Emberi jogok
E-mail: info@amnesty.hu
www.amnesty.hu

Társaság a Szabadságjogokért
Általános jogvédelem, emberies állampolgári jogok, kisebbségi jogok 1114 Budapest,
Eszék utca 8/B. fszt. 2. Tel./fax: 06{1) 209-0046, 06(1) 279-0755 E-mail:
tasz@tasz.hu www.tasz.hu

Öko-politikai szervezetek:

Védegylet
Ökopolitika, természet- és környezetvédelem, oktatás, globalizáció-kritika, kultúra,
filozófia, jogvédelem
1051 Budapest, Nádor u. 32., III. em. 13. Tel.:06(1) 269-42-51
Fax: 06 (1)269-42-51
E-mail: iroda@vedegylet.hu
www.vedegylet.hu

Zöld Fiatalok
Ökopolitika, globalizáció-kritika, természet és környezetvédelem, emberi jogok,
antimilitarizmus, médiakritika, fogyasztáskritika.
1136 Budapest, Kresz Géza u. 24. fszt. 2.
E-mail: info@zofi.hu
www.zofi.hu

Független hírforrások:

Indymedia
Clobalizációkritika, környezet, társadalmi alternatívák, kultúra, emberi jogok, béke
Pénzfüggetlen, önkéntes aktivista hírportál www.indymedia.hu

Manamana
Társadalomkritika, médiakritika
www.c3.hu/~-ligal/ ManamanaFO.htm

Zöld Pók Alapítvány

Közösségi kommunikáció, technikai segítség, szabad szoftverek terjesztése,
biztonságos kommunikáció, szoftverszabadalmak elleni fellépés, kommunikációs
jogok, levelezőlisták A hazai zöld, globalizáció-kritikai szervezetek kommunikációs
szolgáltatója.
1121 Budapest Rácz Aladár u. 20. Tel.: 06 {1)2248-307; 06(1)216-7297. E-mail:
gazda@zpok.hu; fidusz@zpok.hu www.zpok.hu

Civil aktivisták:

ATTAC – Magyarország
Globalizációkritika, antirasszizmus, békemozgalom
www.attac.hu

Bankfigyelő Hálózat Közép-Európa több országában

Globalizációkritika, bankokra szűkítve
1091 Budapest,
Üllői út91/b III. em. 21.
Tel.: 06 (1)216-7297
Fax: 06 (1)216-7295
Levélcím: 1450 Budapest
Pf.123. E-mail:
jozseff @bankwatch .org
www.etk.hu/bankfigyelo/

Békejel
Spontán szerveződés az iraki háború ellen, amely immáron harmadik éve szervez
látványos békedemonstrációkat
Tel.: 06 (30) 261-3141
E-mail: info@bekejel.net, lombhullato@dpg.hu
www.bekejel.net

Egyetemes Létezés Természetvédelmi Egyesület

Környezetvédelem, természetvédelem, kommunikáció.
1051 Budapest, Nádor u. 34.
Tel.: 80/269-446
Fax: 311-7855
E-mail: etkpop@zpok,hu
fidusz@zpok.hu
http://www.etk.hu/

E-misszió
Környezetvédelem
4400 Nyíregyháza Malom u. 18/A Tel.: 06 (42) 504-40
www.e-misszio.hu
Energia Klub
Energiatermelés, bányászat, globalizáció, energiatakarékosság, atomenergia-ellenes
aktivizmus
1056 Budapest, Szerb u. 17-19. VI, emelet Levélcím:
1462 Budapest, Pf. 735. Tel.: 06 {1)411-3520 Fax: 06 (1)411-3529
www.energiaklub.hu

Esztergomi Környezetkultúra Egyesület

Környezetvédelem, természetvédelem
2500 Esztergom,
Bajcsy-Zs. út 4.
Tel.: 06 (33) 400 150
ekoku@zpok.hu
www.zpok.hu/ekoku

Fauna Egyesület
Állatvédelem, állatjogok
1056 Budapest, Sörház u. 3. Tel./fax: 06 (1)318-1535 E-mail: fauna@fauna.hu
www.fauna.hu

Független Ökológiai Központ Alapítvány

Környezetvédelem, természetvédelem
Budapest 1035, Miklós tér 1, Tel.: 06 (1)368-62-29, Fax: 06 (1)250-15-46, Email:
office@foek.hu
http://www.foek.hu/

Greenfo
Környezetvédelem, természetvédelem
E-mail: info@greenfo.hu
www.greenfo.hu

Greenpeace
1021 Budapest, Tárogató út 40. Tel.: 06 (1)392 7663 Fax: 06 (1)200 8484 E-mail:
info@greenpeace.hu
www .greenpeace.hu

Gyűrűfű Alapítvány
Ökofalu
7935 Ibafa, Gyűrűfű, Arany János u. 16.
Tel.: 06 (73) 354 334,
354 107, 554 411 gyurufu@ matavnet. hu

Hulladék Munkaszövetség
Hulladékracionalizálás és kezelés, fogyasztóvédelem
HuMuSz Ház
1111 Budapest, Saru u. 11.
Tel./fax.: 06 (1)386-2648
E-mail: humusz@humusz.hu
www.humusz.hu

Levegő Munkacsoport
Természet és környezetvédelem, közlekedéspolitika, levegőszennyezés 1075
Budapest, Károly körút 3/a. III. emelet 2. Levélcím:
1465 Budapest, Pf. 1676 Telefon: 06 (1)411-0509; 411-0510,266-0854, Fax: 06
(1)266-0150 E-mail: levego@levego.hu www.levego.hu

Ökoszolgálat Alapítvány
Környezetvédelem, természetvédelem
1054 Budapest, Vadász u. 29
Tel.: 06 (80) 269 446,
06(1)311 7855
okosz@hotmail.com
www.okoszolgalat.hu

Magyar Természetvédők Szövetsége

Természet- és környezetvédelem, globalizációkritika
1091 Budapest, Üllői út 91/b 1450 Budapest, Pf. 123 Telefon: 06 (1)216-7297 Fax: 06
(1)216-7295 E-mail: info@mtvsz.hu www.mtvsz.hu

Nimfea Természetvédelmi Egyesület

Környezetvédelem, természetvédelem.
5420 Túrkeve, Kenyérmezei u. 2/d
5421 Túrkeve Pf.33. E-mail: info@nimfea.hu http://www.nimfea.hu/ Tel/fax:06 (56)
361-505

Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen (NaNe)

Nők elleni, illetve családon belüli erőszak, feminista emancipáció
Tel.: 06 (80) 505-101;
06(80)630-125
Levélcím:
1447 Budapest, Pf. 502.
E-mail: info@nane.hu
www.nane.hu

Pécsi Zöld Kör

Környezetvédelem, természetvédelem 7622 Pécs, Siklósi u. 22 Tel.: 06 (72) 547 341,
06(72)547 371 pzk@ngo.hu www.pzk.com

Reflex Egyesület
Környezet- és természetvédelem, fogyasztó-védelem, tudatos fogyasztás
9024 Győr, Bartók Béla u. 7. Tel.: 06 (96) 316-192; Fax: 06(96) 310-988 E-mail:
reflex@c3.hu www. re fi ex. gyor. h u/

Rügyecskék Alapítvány
Környezeti nevelés, élhető város, tiszta erdő, békemozgalom
1085 Budapest, József krt. 82. Tel.: 06 (1)313-26-03 Fax: 06 (1)477-05-35
E-mail: info@rugyecskek.hu www.rugyecskek.hu

Talentum Kör
Kalákakör, szívességbank, helyi cserekereskedelmi rendszer.
Alternatív, helyi, közösségi alapú gazdaság lokalizáció a gyakorlatban.
www.etk.hu/talentum/

Tisza Klub
Környezetvédelem, természetvédelem
5000 Szolnok, 5zapáry u. 19.
Lev. cím: 5002 Szolnok, Pf. 148
Tel.: 06 (56) 424 695,
06 (80) 200 038
tiszaklub@externet.hu
www.tiszaklub.hu

Tudatos Vásárlók Egyesülete

Fogyasztóvédelem, biotermékek, reklám kritika, aktivizmus, városkép,
környezetvédelem, fair-trade
Cím: 1013 Budapest, Döbrentei u. 10 Tel./fax: 06 (1)375-5460 E-mail: tve@tve.hu
szerk@tudatosvasarlo;hu www.tudatosvasarl o. h u www.tve.hu

Az Utca Embere
Hajléktalanság, lakhatási jog
Tel.: 06 (70) 253 4601,
06 (30) 970 9586. E-mail:
azutcaembere@freemail.hu
www.azutcaembere.net

Útilapu Hálózat
Nemzetközi békeszervezet (SCI) magyar tagja.
Világszerte szervez építőtáborokat, ahova aktivistákat keresnek.
FAIR TRADE kereskedelem szervezése Üllői út 103 fez. 5. Tel.: (1)215-4687
fairvilag@yahoo.com www.utilapu.org

WWF Magyarország
Környezetvédelem, természetvédelem
1124 Budapest, Németvölgyi út 78/B Tel.: 06 (1)214-5554 Fax: 06(1) 212-9353 E-
mail: panda@wwf.hu www.wwf.hu

Zöld Magazin portál

Állatvédelem www.zoldmagazin.com
 A SZERZŐRŐL
NOAM CHOMSKY világszerte ismert nyelvész, filozófus, politikai aktivista és
író, a Massachusetts Institute of Technology Lingvisztikai és Filozófiai
Tanszékének professzora.
1928. december 7-én született a pennsylvaniai Philadelphiában. Egyetemi
tanulmányait a University of Pennsylvanián végezte, ahol nyelvészetet,
matematikát és filozófiát tanult.
Chomsky hírnevét a nyelvészetben szerezte. Ennek alapjait édesapjától
sajátította el, aki a héber nyelv tudósa volt. Az első kutatásai, tanulmányai,
amiket a tanárainak készített, a modern héber nyelvről szóltak.
1951-től 1955-ig a Harvard University Society of Fellows ösztöndíjas
kutatója volt. 1955-ben kezdett tanítani a Massachusetts Institute of
Technologyn, ahol 1961-ben a Lingvisztikai és Filozófiai Tanszék egyetemi
tanárává nevezték ki. 1966-tól 1976-ig a Modern Nyelv és Nyelvészet
Tanszéket vezette. 1976-ban intézeti professzorrá nevezték ki.
1958-ban és 59-ben a New Jersey-i Princetonban az Institute for Advanced
Study rezidens oktatója volt. Máshol is tartott előadássorozatokat: 1969
tavaszán a John Locke Lecturest Oxfordban; 1970 januárjában a Bertrand
Russell Memorial Lecture-t a Cambridge-i Egyetemen; 1972-ben a Nehru
Memorial Lecture-t Újdelhiben; 1977-ben a Huizinga Lecture-t Leidenben, és
még sok más helyen. Tekintélyes tudományos szervezetek tagja hazájában
és külföldön egyaránt.
Számos tudományos kitüntetés és díj birtokosa. A nevéhez fűződik egy új
nyelvtani koncepció, a transzformációs generatív nyelvtan. A nyelvben az
alkotó jelleget hangsúlyozza, élesen szembehelyezkedve az amerikai
nyelvészetben korábban egyeduralkodó empirizmussal és behaviorista nyelv-
pszichológiával. Az alkotó jelleg Chomsky szerint nemcsak a beszédet
jellemzi, mint ahogy azt a XX. század elején a strukturalista nyelvészek
gondolták, hanem a beszéd alapját képező nyelvet is. Chomsky a hatvanas
évektől kezdve azt állította, hogy az ember nyelvalkotó képessége vele
születik, s ez teszi lehetővé, hogy a gyermek aránylag rövid idő alatt
elsajátítsa a nyelvet. A transzformációs generatív nyelvtani koncepció
megtermékenyítette az egész nyelvtudományt, a pszichológiát és az
informatikát. Mondattanról írt tanulmánya [Syntactic Structures, 1957]
lefektette a nyelvészeti alapokat egy újfajta, kognitív megközelítéshez, és új
fogalmi kereteket adott a filozófia számára, elősegítve egy módszertani
váltást a társadalom-tudományokban.
Noamot mindig érdekelte a politika, és azt mondják, hogy ez sodorta őt
közel a nyelvészethez. 1965 óta az USA külpolitikájának legnagyobb
kritikusává vált. Woody Allain-szerű figurájával, színes előadókészségével
korán meghódította az amerikai fiatalokat. A vietnami háború elleni
tüntetések egyik vezéregyénisége lett.
Manapság egyre többet foglalkozik az amerikai tömegtájékoztatás
bírálatával. Chomsky értelmezésében az amerikai demokráciára jellemző a
médián keresztül megvalósított gondolat-ellenőrzés. A demokráciában
alkalmazott média-propaganda egyenrangú szerinte a diktatúrákban
alkalmazott erőszakkal. Csak az előbbi alattomosabban fejti ki hatását, mivel
a szabadság illúziójával takarózik.
 „Akadémiai lapok által készített felmérések szerint az elmúlt tizenkét
évben Chomsky volt a világ leggyakrabban idézett szerzője.”
Chicago Tribune

„Ha gondolatainak erejét, befolyását és hatásait vizsgáljuk, Noam

Chomsky kétségtelenül a legfontosabb élő értelmiségi”
The New York Times

Chomsky Budapesten!

2004 tavaszán a Magyar Tudományos Akadémia meghívására Budapestre

látogatott Noam Chomsky, nyelvész, filozófus, egyetemi tanár és politikai
aktivista. Az Akadémián nyelvészeti, a CEU-n politikai témában megtartott
előadása előtt a Lehet Más a Világ! hálózat vendége volt a budapesti Kossuth
Klubban, ahol aktivisták, diákok és a progresszív értelmiség képviselői
faggatták a legfontosabb társadalmi és politikai kérdésekről. A közel kétórás
beszélgetésről készült videofelvételek megrendelhetők az
info@fuggetlenmedia.hu e-mail címen vagy a 06 30 406 7232-es
telefonszámon Tracey Wheatleytől.
 Tárgymutató
A New Generation Draws the Line
Abdullah
Achille Lauro
adófizetés- megtagadási mozgalom
Afganisztán
afgánok
Afgán Forradalmi Nőszövetség
Afrikai Nemzeti Kongresszus
Agent Orange
agresszió
Air Force Quarterly
Albert Einstein College of Medicine Student Association
Albert, Mike
Albright, Madeleine
Aldubi, Romam
Algéria
Al-Haq [Törvény az ember szolgálatában]
állami terror
American Association of World Health
Amerika
Hangja
őslakói
Amerikai
Haditengerészet
Hatodik Flotta
Kongresszus
Külügyminisztérium
Légierő
Amnesty International
Andorra
Anfal-hadművelet
Anglia
a média ellenőrzése
bejrúti bombamerénylet
és a kurdok és az afgánok
és az ENSz
és India
és Irak
és Irán
és Ismail Besikci
és Kelet-Timor
és Koszovó
és Szaddam Husszein
és vegyi hadviselés -
Anszar börtönei
antrax [lépfene]
apartheid
arab államok
Arlington Street-i Templom [Boston]
Armey
Associated Press
ATTAC – Magyarország
AUM Shinrikyo
Azmi

Bankfigyelő Hálózat Közép-Európa több országában

bantusztánok
Barak, Ehud
Barcelona
Baydemir
BBC
Beita
bejrúti bombamerénylet
Bennet, James
békefolyamat
Békejel
Besicki, Ismail
bioterrorizmus
Biztonsági Tanács ... lásd ENSZ
Blair, Tony
Boston
Boston Globe
Bosznia
British Columbia Egyetem
Bush, George H. W.
Bush George W.
és a bioterrorizmus elleni szerződés
és a „gonosz tengelye”
és a Közel-Kelet
hatalma

Carnegie Endowment for International Peace

Carr Center for Humán
RightsPolicy
Carter, Jimmy
Cauca [Kolumbia]
Chicagói Tudományos Múzeum
Cheney
Christian Science
Churchill
Chomsky, Noam
aktivista indulása
reagálása a szeptemberi támadásokra
nyelvészeti és politikai munkái
optimizmusa
CIA
Ciszjordánia
Clinton, Bill
és a bioterrorizmus elleni egyezmény
és Kolumbia
és Haiti
és Izrael
és Szaddam Husszein,
és Törökország
CNN
Concord, [Massachusetts, USA]
Constant, Emmanuel
Current History

Csecsen

Dahariya börtöne
Dallaire, Romeo
daytoni megállapodás
dekolonizáció
Dél-Afrika
dioxin
Diyarbakir [Törökország]
Dole, Bob
DynCorp

E-misszió
Egyesült Államok;
és Afganisztán
alapítása
és Dél-Afrika
az emberi jogok megsértése
és az ENSZ
európai vélemény
gazdasági háború
hazai vélemény
és Ismail Besikci
és Irán,
és Irak
és Izrael
izraeli-palesztin konfliktus
katonai segély
kínzás
és Kelet-Timor
és a korábbi Jugoszlávia létrejötte
közel-keleti vélemény
és lázadásellenes dokumentumok
mint „gonosz birodalom”
és az olajkészletek
és Törökország
Tunisz izraeli bombázása
és vegyi hadviselés
vietnami háború
Egyiptom
Egyetemes Létezés Természetvédelmi Egyesület
éhínség
Eisenhower, Dwight D.
Eitan, Rafael
El Salvador
ellenterror
embargó
emberi jogok
emberi természet
Emmanuel Constant
Energia Klub
erkölcs, alapjai
erőszak monopóliuma
értelmiség
Északi Szövetség
Esztergomi Környezetkultúra Egyesület
Európai Unió

Farmer, Paul
fasizmus
Fateful Triangle
Fauna Egyesület
fegyvergyártók és tőkekivonás
félkatonai szervezete
Franciaország
és Algéria
és Kelet-Timor
és az olajkészletek
viszonya Iránnal és Irakkal
és az ENSZ
és a II. világháború
Friedman, Thomas
Független Ökológiai Központ Alapítvány

gátak bombázása
Gázai övezet
genfi egyezmény
generatív grammatika
génsebészet
gonosz tengelye
„gonosz birodalma”, mint az Egyesült Államok
Greenfo
Greenpeace
Ground Zero

gyarmattartó országok
Gyűrűfü Alapítvány

Hágai Nemzetközi Bíróság

Haiti
Hak,Abdul
Harvard's Kennedy School Carr Center for Human Rights Policy,
Harvard University
Hatodik Flotta
„háború a drogok ellen”
háborús bűncselekmény
Hegel, Georg Wilhelm Friedrich
Herman, Edward
hirosimai bomba
Hollandia
Honduras
Horvátország
Hulladék Munkaszövetség
Hume, David
Human Right Watch
Hunter College
hutu/tuszi atrocitások
IADB [Inter-American Development Bank]
igazságos háború
India
Indonézia
Indymedia
Irak
Irán
Izrael
és az amerikai katonai segély
arab állampolgárok
„béketábor”
Clinton-terv
és Dél-Afrika
Dick Armey véleménye
és az Egyesült Államok
és az ENSZ
hadsereg
libanoni invázió
mint a „gonosz tengelyének” tagja
mint az Egyesült Államok külföldi bázisa
palesztin megállapodás
polgári célpontok
szaúdi béketerv
támadás amerikai hadihajó ellen
Tunisz bombázása

Japán
és Kína
lázadásellenes dokumentumok
és Kelet-Timor
gáztámadás a tokiói metróban
és Mandzsúria
és Észak-Kína
tokiói perek
Jézus
Jugoszlávia
Junkerman, John

kábítószer háború
Kabul
Kambodzsa
kartéziánus filozófia
Karzai
katolikus egyház
kávétermesztők
Kelet-Timor
Kennedy, Jonh E,
Királyi Légierő
Kína
kínzás
Klinghoffer, León
Knesszet
Kolumbia
kommunizmus
konstruktív kötelezettségvállalás
„kontra-háború” Nicaragua ellen
Koszovó
Koszovói Felszabadítási Hadsereg [KLA]
Kuba
kurdok
és Anglia
autonómiára törekvés
és az Egyesült Államok viszonya hozzájuk
és Szaddam Huszein
a török állami terror

láncfűrészes tömeggyilkosság
lázadásellenes programok
Levegő Munkacsoport
légierő
Libanon
Lloyd, George, David
lombtalanítás lásd vegyi hadviselés

maffia
Magyar Természetvédők Szövetsége
Manamana
Mandela, Nelson
Mandzsúria
Massachusetts Institute of Technology
megtorlás
média
mérgesgáz
Mexikó
Middle Eastern Children's Alliance
Mike, Albert
Milosevics, Slobodan
Montefiore Medical Center
MPRI [Military Professional Resource Inc.]
MSNBC
Muslim Students
muszlimok
muzulmánok

Nablusz
Nagaszaki bombázása
nagyvállalatok
NANE [Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen]
Nasszer, Gamal Abdel
NATO
nácik
Negroponte, Jonh
Nemzetbiztonsági Tanács
Nemzetközi Bíróság
New Military Humanism
NewRepublic
New York Review of Books
New York Times
Németország
népirtás
Nicaragua
Nimfea Természetvédelmi Egyesület
nukleáris fegyverek
nürnbergi perek

„nyílt kormányzati politika”

[Anglia]

okos bombák olajérdekek

orange-hatóanyag
Oroszország
Orwell, George
Oszama, bin Laden
Owen,Dawid

Ökoszolgálat Alapítvány

palesztin-izraeli konfliktus
Palesztinai Felszabadítási Szervezet (PFSZ)
Palo Alto, Kalifornia
Pécsi Zöld Kör
Peering into the Abyss of the Future
Peresz, Simon
Porto Allegre
Porto Allegré
Powell,Colin
Power, Samantha
propaganda
Public Records Office

racaki mészárlás
Ramallah
Rand Corporation
rasszizmus
Reagan,Ronald
Reflex Egyesület
Rumsfeld, Donald
Rügyecskék Alapítvány

sah, iráni
San Francisco Chronicle
Schlesinger
School of the Americas
Schoultz, Lars
Schwarzkopf, Normann
Sen,Amartya
Saron, Ariel
Shultz, George
Shunsuke, Tsurumi
Sivatagi Vihar
síiták
Spanyolország
State Terror in the Middle East
Students for Justice in Palestine
Svédország
Syntactic Structures
szabad vállalkozás
Szaddam
Szaúd-Arábia
szerbek
Szerbia
szimbolikus
Szíria
Szlovénia
Szovjetunió

Talentum Kör
tálibok
Társaság a Szabadságjogokért
„terrorellenes háború” [80-as évek]
Közép-Amerika
vezető alakjai
Közel-Kelet
„terrorellenes háború” [mostani]
vélemények róla
vezető alakjai
támogatás más országok részéről
Thatcher, Margaret
Timor, Kelet
Tisza Klub
Tokió
totalitárius államok
Törökország
Transkei
Tudatos Vásárlók Egyesülete
tudósok
Tunisz
Tunisz izraeli bombázása

University of California - Berkeley

U.S. Fund for Freedom of Expression
Az Utca Embere
Útilapu Hálózat

Vance, Cyrus
Vasököl
vegyi hadviselés
Nagy-Britannia
Egyesült Államok
Védegylet
Vietnam
vietnami háború
Világbíróság [Hágai Nemzetközi Bíróság]

Wall Street Journal

Washington
Wilson, Woodrow
World Social Forum
WWF Magyarország
Zinn,Howard
Zöld Fiatalok
Zöld Magazin portál
Zöld Pók Alapítvány