“A fiatal és idősebb olvasóknak egyaránt remek olvasmány ez a kaland egy veszélyes

világban, ahol Szonja és Ád mellett a mellékszereplők is rendkívül fontosak. Mindenki-
nek megvannak a maga titkai és bonyolult indokai.”
Geeks Of Doom

“A csavaros történet, a mélységeiben is jól felépített világ és az érdekes szereplők miatt
kihagyhatatlan ez a regény.”
SFBook Reviews
Cinda Williams Chima

Lángvető
Cinda Williams Chima: Flamecaster
Copyright © 2016 by Cinda Williams Chima
Hungarian translation © Török Krisztina, 2016

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Cinda Williams Chima: Flamecaster
HarperCollins Children’s Books, a division of HarperCollins Publishers, New York, 2016

Fordította: Török Krisztina

ISBN: 9789634192350
Agave Könyvek
Felelős kiadó: A kiadó ügyvezetője
A kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund
Borító: Jacket art © 2016 by Sasha Vinogradova
Jacket design by Erin Fitzsimmons
Felelős szerkesztő: Velkei Zoltán
Szerkesztő: Héjja Edit
Korrektor: Boncz Éva

Készült: az Aduprint Kft. nyomdájában, Budapesten, 2017-ben
Felelős vezető: Tóth Béláné ügyvezető igazgató

Műfaj: fantasy
Minden olyan írónak, aki ihlete vérével megalkotta a sok hihetetlenül jó
könyvet, amelyek megszeretteték velem az olvasást. Ti tápláljátok bennem a
reményt, hogy egy napon talán magam is író lehetek.
1

A gyógyító

A kinti jeges zimankóhoz képest az istállóban langymeleg gőzölgött, és
a lovak álmosan horkantgattak.
Hán sarja Adrián lehúzta bélelt kesztyűjét, és a zsebébe gyűrte. Először
megnézte, hogy az apja pónija, a Csúfosak utolsó leszármazottja a helyén
van-e.
Ott volt, szokása szerint mohó kíváncsisággal nyújtogatta a nyakát egy
jó falatért. Ezek szerint az apja még a városban volt. Egyelőre. Ami jó,
mert Adriánnak mindenképpen beszélnie kellett vele.
Az istálló másik végébe indult, hogy vessen egy pillantást a tarka kan-
cára. Az állat reménykedve sántikált elő a szalmáról, hátha jut neki vala-
mi. Adrián alaposan szemügyre vette. A jószág szeme csillogott, a fülei
élénken meredtek előre, és ahogy megtapogatta a lapockáját, érezte, hogy
a nyeszlett izmok kezdenek gömbölyödni.
Másik kezével megmarkolta kabátja alatt az amulettjét, és kórság után
kutakodó erőhullámot küldött a kancába. Nagy megkönnyebbülésére a
gyulladás izzófehér magva tűhegynyire zsugorodott.

7
– Lassan rendbe jössz – mormolta elégedett büszkeséggel, miközben
az állat fejét simogatta.
A háta mögül Manka sántikáló lépteit hallotta.
– Gondoltam, hogy te vagy az, fiam – állt meg mellette a nő. – Jöttél,
hogy megnézd, hogy van az én Pipacsom? Csodát tettél vele, én mondom.
Pedig biztosra vettem, hogy a végét járja szegény pára, de jobb, mint új
korában.
– Igazából apámat keresem, de ha már erre jártam, gondoltam, ránézek.
Nem láttad véletlenül?
– Ma még nem – csóválta meg a fejét az asszony, és aggodalmasan
folytatta: – De ugye nem toppan be ide a Legmagasabb Varázsló? Mert
meglehetős’ lassan haladok ma reggel, alig az első néhány állásból hánytam
ki a trágyát. Fel kell…
– Nyugalom – emelte magasba mindkét karját Adrián. – Csak egy ötlet
volt, hogy erre járhatott.
Manka katona volt, viszont amíg az Elán királyságának egyik galléros
mágusától szerzett ronda sebesüléséből felgyógyul, istállói szolgálatba
helyezték. És a seb érzete most szinte mellbe vágta Adriánt. Nem gyógyult
rendesen, ezt minden vizsgálódás nélkül is érezte, csak annak kellett volna
utánajárnia, hogy miért nem.
Manka igazából a halál szagát árasztotta.
– No, hát hozzád beszélek!
Adrián csak most kapott észbe, hogy közben az asszony kérdezett tőle
valamit.
– Bocsánat – nézett fel rá. – Mit kérdeztél?
– Azt mondtam, hogy mostantól kaphatja végre a megszokott eleséget
– ismételte a nő kissé élesen.
– Ó, ja, igen. Még két napig maradjon a darakeverék, utána igen – bólin­
tott. A negyedszázados háborúskodás szűkös esztendőket hozott, sehol
sem dúskáltak gabonában, zabban. Meghízni senki sem hízott meg mos-
tanság Zordonhatár környékén.

8
– Meséltem rólad Hugónak a Nyugati Kapunál. Mondtam, hogy ifjonc
vagy még ugyan, de a lovakkal csodát teszel.
Nem vagyok ifjonc, futott át Adrián agyán. Lehet, hogy nem nőttem
túl nagyra, de akkor is betöltöttem a tizenhármat.
– Az egyik lovának havivaksága van, és nem javul jottányit se. Kérdezte,
hogy megnéznéd-e, hátha te ki tudnál találni valamit.
A Nyugati Kapu lovon kétnapi járásra volt, ráadásul Adrián reményei
szerint a hét végéig elhagyja a várost.
– Most nem mehetek oda, de majd küldetek egy kenőcsöt, amely segít-
het – mondta, majd elhallgatott. Megköszörülte a torkát, mert a lovakkal
ugyan csodát tesz az ifjonc, de mit mondana rá az ember… – Hogy van
a lábad?
– Megvan szerintem – fintorgott Manka. – A seb összeforrt, de még
mindig sajog. És az erőmet sem találom. Háromszor is megjártam a
gyógyítócsarnokot, de már nem kérnek belőlem.
Manka kulcscsontja még a múltkorinál is jobban kiállt, és Adriánnak
az is feltűnt, hogy beszéd közben a deszkaajtónak támaszkodik.
– Vethetek rá egy pillantást?
– Rám? – pislogott az asszony. – Hát embereket is gyógyítasz?
Adrián elharapta, ami a nyelve hegyére kívánkozott, és egy rövid legyin-
téssel intézte el.
– Megesik.
– Jó, hát hogyne. Csak tessék – ült le Manka egy felfordított vödörre,
és gyűrte fel az egyenruhája szárát. De ahogy Adrián megérintette volna,
hátrahőkölt. – De ugye nem fogsz… nem csinálsz vele semmit, ugye?
– Mire gondolsz?
– Hogy nem bűvölöd-e meg. Vagy valami.
A völgybeliek tartottak a varázslóktól, méghozzá jó okkal.
– Csak megvizsgálom, rendben?
A seb valóban behegedt már, de a bőr feszes volt és tüzelt, a lábszár
meg egészen bokáig püffedt. Adrián könnyedén végighúzta az ujjai hegyét

9
rajta, miközben varázsigét mormolt, és már látta is a fertőzést. Átterjedt a
csontra. Lovaknál is látott már ilyet, de ők soha nem élték túl.
Adrián a szája szélét rágcsálva pillantott fel Mankára. Ezt a lábat bizony
le kell vágni, csakhogy tőle úgysem fogadná el ezt a javallatot, egy tizen-
három éves képzetlen varázslótól ugyan nem.
– Figyelj, Manka, most rögtön meg kell mutatnod a lábadat valakinek.
Menj vissza a csarnokba, és keresd Madaras Tituszt. Ne hagyd, hogy
elkergessenek, hogy kikosarazzanak. Mondd, hogy én küldtelek, és hogy
kifejezetten hozzá küldtelek. Mutasd meg neki a lábadat. Azonnal.
– Most? – vonta össze zavarodottan a szemöldökét Manka. – De hát
ki kell hánynom az istállóból…
– Az várhat. Ha gondolod, beszélek Jámbor urammal – nyugtatgatta
Adrián, mert az istállómester úgyis adósa volt egy szívességgel.
– Nem szükséges – nyelt nagyot az asszony. – Majd én szólok neki,
hogy a gyógyítóhoz megyek. Ha tényleg úgy véled, hogy muszáj.
– Muszáj – tette a vállára a kezét megnyugtatóan Adrián. – És ne
aggódj, rendben lesz minden.
Miután Manka elindult Madarashoz, Adrián tovább kereste az apját.
Odakinn a hideg időközben még veszettebbre fordult. A szél a Kísértetfok
felől fütyült, a napfordulóünnepekről maradt dekorációfoszlányokat kavarta
végig az utcán.
Tényleg fontos lett volna szót váltania az apjával, mielőtt az anyja, a
királyné elé állna a tervével. Az apja, a Legmagasabb Varázsló sokkal
rugalmasabban értelmezte a szabályokat. Azzal sem sokat foglalkozott,
hogy a varázslók csakis tizenhatodik nevenapjuk betöltése után kaphatják
meg első amulettjüket.
És már nyúlt is a ruhája alá, hogy megtapogassa, ahogy napjában vagy
tucatszor is. Érezte a szokásos áramlást. A varázslókban folyamatosan
lobogott a mágikus energia, a villanás. Az amulettek tárolták a villanást,
és ha elengendő összegyűlt, fel is használhatták. Amulett nélkül azonban
az összes villanás elszivárgott a semmibe, pocsékba ment.

10
Ő két éve, a tizenegyedik nevenapján kapta apjától ezt a használt,
vadászt formázó amulettet, persze a hozzátartozó kiselőadással egye-
temben, hogy mi minden borzalom történhet, ha rossz célokra használja
vagy visszaél vele.
Azóta hordja láncon a nyakában. És azóta is tanul folyamatosan, leg-
inkább az apja okítja a mágia használatára, vagy ha ő épp nincs idehaza,
akkor valamelyik általa kijelölt, megbízható barátja. Mégse volt semmi
foganatja. Mert a nővére, Hanna így is, úgy is halott, és a húga, Líz szíve
megszakadt. Adriánnak pedig el kellett hagynia a várost. Mindenképp.
Ha az apja nincs a kastélyban, és nem is lovagolt ki, akkor valahol a
városban lesz. Talán a Ócskapiacon vagy a Hídfertályon. Adrián a piac
felé vette az irányt.
Kissé túlzás volt piacnak nevezni, mert így Napforduló után minden
stand üresen ásított, semmi ehető nem kínálkozott sehol. A nyamvadt gyö-
kereket nem számítva, amelyeket csakis azért tartottak meg eddig a kofák,
hogy nagy hasznot szedhessenek rajtuk. Az apja szerint Marianna királynő
uralkodásának idejére hajaztak ezek az idők, amikor mindig mindenkinek
hangosan korgott a gyomra. Vagy épp Zordonhatár kastélyának ostromára.
Adrián még emlékezett, hogy versengtek az emberek, hogy ki tud valami
újat főzni árpából, miközben az eláni sereg a falak előtt várakozott.
Visszatértek azok a nehéz napok, gondolta Adrián. Már ha valaha is
elmúltak. A napfordulós ünnepek alatt a királyi családnak jutott ugyan
vadhús, a felföldi klánrokonságnak hála, de mások sonkás árpapitével érték
be (és az is mutatóban látott csak sonkát).
Nem mintha igazából számított volna, mert étvágya nem sokaknak
maradt. Hanna halála óta ez volt az első télközép.
A piac ébredezett körülötte: pékek, kofák és halárusok. Aztán a viszont-
eladók a nehezen megszerzett, szedett-vedett holmikkal (persze mindről
azt állították, hogy a klánoktól származnak, eredeti mind). Ez volt az apja
terepe. Mert valaha a Csúfosak bandájának rettegett uraként irányította
ezt a környéket.

11
Adrián sem maradt sehol észrevétlen. Mindenki első látásra felis-
merte Algír sarja Hán fiát, a vörös haja és a varázsragyogása egyből
elárulta. Ma még a szokásosnál is rosszabb volt a helyzet, érezte a
pillantások súlyát, a tarkója bizsergett a figyelő tekintetektől. Biztosan
azért, mert Hanna halálakor a hegyekben táborozott, és azóta nem is
járt itt, a piacon.
Több standnál is kérdezősködött az apja után, de senki sem látta. Viszont
mindenki elhalmozta a jókívánságaival, és buzgón remélték, hogy szebb
esztendő elé néznek.
Már majdnem feladta, amikor a virágárusokhoz érkezve végül meg-
pillantotta az apja jellegzetes hátát. Egy gyönggyel hímzett demonai
öltözékű lánynál vásárolt.
Hiába viselte a szokásos városjáró ruháját, amely semmiben sem ütött
el a helyiekétől, széles háta és csalóka, görnyedt tartása összetéveszthe-
tetlen volt. A kardja a hátán keresztbe vetve, de ebben sem rejlett semmi
rendkívüli, hiszen a városban nyüzsögtek a katonák.
A gyenge téli fényben meg-megcsillant a haja, bár manapság már inkább
ezüstösőszen, mint aranylóvörösen. Az amulettjét a ruhája alatt hordta,
de a varázsauráját nem tudta elleplezni, azt minden varázsló láthatta. És
persze mindenki ismerte is a környéken, ez volt az otthona, ezeknek az
embereknek a saját hőse volt ő, az alacsony sorban született „Béklyós” Hán,
aki a Legmagasabb Varázslóságig vitte. Ő volt a nagy stratéga, aki mindig
túl tudott járni az eláni király eszén. Zsebtolvaj volt, az ő zsebtolvajuk, aki
királynőt vett feleségül.
A virágáruslány izgatottan, kipirulva sürgölődött a királyi vevő körül,
azt sem tudta, melyik csokrot mutassa, rézvázába rendezgette őket, úgy
kínálgatta egyiket a másik után.
Adrián a közelükbe óvakodott, hallgatta, ahogy az apja alkudozik a
lánnyal. Végül vörös macskafüvet, fehér liliomot, kék búzavirágot, sáslili-
omot és pár szál körömvirágot rendezett csokorba.
A lány papírba tekerte, de amikor Adrián apja a kezébe nyomta érte a
pénzt, tiltakozni kezdett:

12
– Jaj, nem, uram, nem fogadhatom el – próbálta visszaadni az érméket.
– Mélyen megérintett a gyászuk. Néhanapján láttam a hegyi táborokban
a Hegyfutót, és mindig olyan kedves volt hozzám.
A klánoknál Hannát Hegyfutónak hívták.
Az apja belenézett a lány szemébe, és markát összezárta szépen, benne
a pénzzel.
– Köszönöm, mindannyiunknak nagyon hiányzik a hercegnő. De attól
még magának is meg kell élnie valamiből – mondta, mélyen meghajolt, és
sarkon fordult. Adrián még látta, ahogy a lány könnyes szemmel pislog utá-
na, a haját markolja fél kezével, hogy a kegyetlen téli szél ne fújja az arcába.
Ekkor pillantotta meg őt az apja.
– Micsoda meglepetés, Ád! – kiáltott fel, és a becenevén szólította, amely
az Adrián rövidítése volt, és még kicsi korából ragadt rá. Hozzálépett, és a
virágot mutatta: – Mit gondolsz, tetszeni fog anyádnak?
– Az attól függ, mekkora bajban vagy – mondta Adrián, aminek halvány
mosoly volt a jutalma. Mindketten tudták, hogy mire szolgál a virág, hogy
az apja miért is jött épp ma a piacra.
Adrián idősebbik nővére, Raisza sarja Hannalea, a trónörökös hercegnő
éppen fél éve, a nyári napforduló idején halt meg egy összecsapásban a
tamroni határ közelében. Minden arra utalt, hogy ő maradt utolsónak
talpon, és mielőtt végeztek volna vele, hat eláni sárosnyakúval is leszámolt.
Kapitánya, Körtvélyes Simon is az oldalán vesztette életét.
Sors Delej, az eláni tábornok levágta Hanna fejét, és elküldte királyának,
Gerhárd pedig nagy pompával körbehordoztatta a fogolykirályságokban,
hogy aztán díszes dobozban küldje haza az anyjának.
Alig húszéves volt. Ő volt a féltve óvott gyermek, akiben egyesült az
apja jóképű csibészsége és az anyja vezetői vénája. Ha Hanna belépett
egy terembe, perceken belül már mindenki csak rá figyelt. A remény
szimbóluma lett, ő volt az ígéret, hogy a Szürke Farkas-vérvonal nem
vész a semmibe.
Ha a Teremtő tényleg jó és hatalmas, morfondírozott Adrián, akkor
hogy engedhette? A sorsnak miféle kegyetlen fintora küldte épp abba az

13
eldugott szegletbe a határvidéken az eláni sereget, oda, ahol pedig évek
óta semmilyen harcos összecsapás nem dúlt? De a legfontosabb kérdés
az volt, hogy miért épp Hannát? Miért nem őt? A nővére volt az örökös,
ezzel szemben Adrián senkinek sem hiányozna.
– Hogy kerülsz ide a piacra? – karolta át a vállát az apja. Soha nem
zavarta a nyilvánosság, bátran kimutatta az érzelmeit. – Venni jöttél, vagy
eladni?
– Veled akartam beszélni. Magunkban.
– Akkor eladni – vette alaposan szemügyre az apja. – Most épp akad
némi időm. Gyere, kapjunk be valamit reggelire. Közben beszélgethe-
tünk.

14
2

Kegyetlen jég

A piactéren a Marhahajcsárhoz címzett fogadóba ültek be, ahol Adrián
soha nem járt még. Az apját viszont természetesen mindenki ismerte:
a felszolgáló a legjobb asztalhoz vezette őket, a kandalló közelébe, és
már hozta is a gőzölgő almaboros kupákat.
– Annyira sajnálom, Hán uram, de sajnos csakis kásával szolgálhatunk,
meg némi sonkával – pirult zavarában a fogadósnő. – A kenyér azonban
ma reggel sült ki.
– Éppen kására vágytam – vágta rá Adrián apja, és már kért is két nagy
tányérral. Közben gondosan letette a csokrot, a kardját a falnak támasztotta,
köpenyét pedig a székre dobta, majd leült az ajtóval szemközt. Mindig
ügyelt, hogy az ajtóra lásson, még bandavezér napjaiból maradt meg ez
a szokása.
Fáradtnak tűnt, napbarnított arcán sötét karikák árnyalták a szeme alját.
Fogyott is valamennyit a hosszú katonaidény alatt. Adriánnak uralkodnia
kellett magán, hogy ne ragadja meg apja kezét, és ne kezdje vizsgálgatni.
– Apa, mondd csak, nem vagy te…?

15
– Jól vagyok – kortyolt a borból az apja. – Mindannyiunkat megviselt
ez az időszak.
– És mégis útra kelsz megint – mondta Adrián halvány szemrehányás-
sal, pedig megfogadta magában, hogy nem fog duzzogni.
– Az elmúlt héten anyád mindennap farkasokat látott – pillantott rá
bűntudatosan az apja, még a fejét is lehorgasztotta. – Valami rossz van
készülőben, annak kell a végére járnom. És megakadályoznom.
A Szürke Farkas-vérvonal királynőinek a változások és bajok idején
szürke farkasok jelentek meg. Zordonföld királynőjének ősei, a holt király­
nők szellemei mutatkoztak meg ezekben a látomásokban, és mindig a
bajra figyelmeztettek.
– Hogy tudsz olyasmit megakadályozni, amiről azt sem tudod, hogy
micsoda?
Hanna halála előtt is felderengtek a farkasok, és a tragédia mégis bekö­
vetkezett. Adrián szemében ez a homályos figyelmeztetés rosszabb volt,
mint a nemtudás.
Megérkezett a gőzölgő kása, a tetején a látványosan elrendezett sonka­
falatkákkal.
Amikor a felszolgáló magukra hagyta őket, az apja így folytatta:
– Véleményem szerint a Hannáékat ért támadás több volt balszeren-
csénél. Úgy gondolom, kifejezetten ő volt a célpont.
– De honnan tudhatták, hogy épp ott találják? Honnan sejtették, merre
jár?
– Szerintem valaki elárulta nekik – hajolt az asztal fölé az apja, és
halkította le a hangját. – Azt hiszem, Elánnak van egy kémje közöttünk.
– Az nem lehet – vágta rá szilárd meggyőződéssel Adrián. – Ki tenne
ilyet? Mindenki szerette őt. És egyáltalán, miért épp Hannát szemelte
volna ki Elán? Persze tudom, hogy ő volt az örökös, de nem lett volna
értelmesebb választás akkor már Dandárnagy tábornokot levadászni?
– Ha anyád szívét akarták összetörni, akkor nem. Körtvélyes kapitány
és Nyomkövető Shilo már tucatszor is átvizsgálta a gyilkosság színhelyét.
Úgy néz ki, hogy nemcsak egy kisebb csapat ütött rajtuk, hanem egy egész

16
sereg. Hanna okos volt, és kitűnő harcos, de elég valószínűtlen, hogy elbírt
volna féltucatnyi elánival, mielőtt végeztek vele, hacsak nem élve szerették
volna elfogni – mondta az apja. Elhallgatott, körbepillantott, nem hallják-e
őket. – És van még valami más is – fűzte hozzá végül nagyon halkan –,
úgy tűnik, hogy a halálos sebet önmaga okozta. Szerintünk szíven szúrta
magát, amikor úgy érezte, nincs menekvés, mindenképpen el fogják kapni.
– Megölte magát?
Adriánt mintha tőr járta volna keresztül.
– Te mit tettél volna a helyében? – mérte végig az apja.
Borzongás futott végig a hátán, hiszen abban mind egyetértettek, hogy
örülhettek, hogy Hannát nem cipelték élve Elánudvarba, hogy a szörnyeteg
eláni király, Hőnsóvár Gerhárd börtönében sínylődjön. Mert az hagyján,
hogy összetörte a szívüket. Az még borzalmasabb lett volna, ha a markába
kaparintja őket, és kedvére szorongatja.
– Hőnsóvárt sürgetik a thánjai, hogy zárja le végre ezt az ügyet – tolo-
gatta a kanalával ide-oda a sonkacafatokat a tányérjában az apja. – Negyed
évszázada fecsérlik az emberéletet és a vagyont egy olyan háborúra, amely
sehová sem vezet. Meglehet, hogy Elán királya taktikát váltott, és immár
a királynő családját veszi célba. Ne feledd, hogy az egész személyes sérel-
mekről szól. Anyád túlságosan is nagy nyilvánosság előtt utasította el őt.
Adrián ismerte a történetet: a királynő nem volt hajlandó átadni a
királyságát Elán urának a kezéért cserébe.
– Ugyan, az már huszonöt éve történt – tiltakozott a fiú, mert egy-
szerűen nem akarta elhinni. – És azóta ráadásul már talált is magának
feleséget, nem?
– Ne keress ebben logikát, Ád. Hőnsóvár kevély, ádáz vadember, aki
képtelen elfogadni, ha nem a saját szája íze szerint történnek a dolgok.
Azt bánom a legjobban, hogy amikor lehetőségem lett volna rá, nem
hámoztam meg azt a gazembert.
Ahogy belenézett az arcába, Adrián egy másodpercre megpillantotta
a valaha volt gátlástalan zsiványt, de aztán az apja megdörzsölte a képét,
és le is törölte róla a mozdulattal azt a néhai énjét.

17
Adrián megborzongott, mintha a Teremtő ujja pendítette volna meg
benne az élet és halál közt feszülő érzékeny ideget.
– És mi mit tehetünk?
– Elsőnek jó lenne rájönni, ki árulta el Hannát. Az egyik emberünknek
van egy informátora, aki állítólag tud valamit. Hamarosan találkozóm van
vele a Hídfertályon.
A piaci templom harangja negyedet ütött, hogy érezzék, repül az idő.
– Nos hát, fiam – tenyerelt hirtelen mozdulattal az asztalra az apja –,
miért is akartál beszélni velem?
Adrián kortyolt egy nagyot a poharából, hogy erőt merítsen.
– Tudod, hogy az elmúlt két nyáron gyógyítóként dolgoztam a klánoknál
– kezdett bele nagy sóhajjal. – És amikor csak lehetett, a felföldi lovasságnál.
– Hallottam róla. És arról is, hogy ha Véka tehetné, folyamatosan
veled dolgozna. Már elszállt felette az idő, és katonaidényben mindig
fogytán vannak a gyógyítók. Dandárnagy tábornok azonban hallani sem
akar erről, ő a katonai istállókhoz szeretne kirendelni. Bármerre járok,
mindenütt azt hallom, hogy csodát teszel a lovakkal. Nagy kár, hogy
csak egy van belőled.
Tény, gondolta Adrián, nagy kár. De azért sietve folytatta.
– A város gyógyítócsarnokaiban is sok időt töltöttem már.
– Aha – borult el az apja arca. – Venyige uram birodalmában. Mit nem
adnék, ha végre visszavonulna.
Venyige Hármán felügyelte a főváros gyógyítócsarnokait, ahová a varázs­
lók és a völgybeliek jártak.
– Ez itt a bökkenő. Mert Véka nem járatos a magasabb mágiában,
Venyigét viszont a klángyógyítás és a zöldmágia hagyja hidegen. Boszor­
kányságnak tartja, aminek csak a hiszékeny népségek ülnek fel. És amíg el
nem végzem az Okkultopuszt, csak a takarítás meg a mosatlan közelébe
enged.
Az Okkultopusz a legfőbb varázslóiskola volt Oden gázlójánál.
– Az Okkultopuszba viszont a tizenhatodik nevednapjáig nem jelent-
kezhetsz.

18
– Pontosan – bólintott Adrián, és a lényegre tért: – Tizenhárom évesen
nem vesznek fel az Okkultopuszba, a Spiritusz viszont már tizenegy évesen
is fogad, ahogy a Bécsi Ház is.
– Spiritusz?
– A gyógyítóakadémia Oden gázlójánál. Nem ismerheted, alig három-
éves. Zöldmágiát, zene- és művészetterápiát ötvöznek a klánok gyógyítási
hagyományaival és előbb-utóbb varázslással.
– Előbb-utóbb?
– Ez volna a cél, bár úgy tűnik, az okkultopuszbeli professzorok vona-
kodnak együttműködni.
– Miért nem lep meg?! – horkant fel az apja.
– Arra gondoltam, hogy most jelentkeznék a Spirituszra, és amikor
betöltöm a tizenhatot, folytatom az Okkultopuszon – nyelt nagyot Adrián.
– Így nem kellene elvesztegetnem az időmet, és lemondani az emberek-
ről, akiket meg is menthettem volna, ha birtokában vagyok a tudásnak
– mondta, és a hangja minden erőfeszítése dacára megremegett.
– Ilyen a bűntudat – bólintott az apja. – Úgy fest, mindig van belőle
bőven, hogy jusson mindenkinek. Csak azok nem érzik, akik tényleg
bűnösek.
Egy pillanatra elhallgatott, az arcába fájdalmas ráncokat vájt a múlt.
– Nem sokkal lehettem idősebb nálad, amikor elveszítettem anyámat és
a nővéremet. Megtettem mindent, amire képes voltam, de sajnos kevésnek
bizonyult. Soha nem akartam Legmagasabb Varázsló lenni – simította
végig kígyós amulettjét. – Csakis azt szerettem volna, hogy meg tudjam
védeni a szívemnek drága személyeket. És tessék, Hanna is meghalt.
– Nem te tehetsz róla – szaladt ki Adrián száján. Különös érzés volt,
hogy hirtelen ő vigasztalja az apját. – Hanna remek harcos volt, ahogy
anyu is és Líz… lesz majd minden bizonnyal, ha felnő.
A húga, Aliza ugyanis még csak tizenegy éves volt.
– De te sem – markolta meg a kezét az apja az asztal felett. – Nem
azért védjük meg őket, mert gyengék, hanem azért, mert erősek, és az
erőseknek sok ellenségük van. Egyszerűen meg kell tennünk mindent, ami

19
csak tőlünk telik, hogy megóvjuk anyádat és a húgodat, a Szürke Farkasok
vérvonalát. És imádkozzunk, hogy ennyi elegendő legyen.
– Én ennél többre is képes lennék – mondta makacsul Adrián.
Az apja értett a szóból. Elgondolkodón billentette oldalra a fejét:
– Honnan veszed, hogy egyáltalán felvennének a Spirituszba?
– A Spiritusz dékánja egy Jövőlátó Levendula nevű Utazó Gyógyító.
Az Utazók nomád pásztortörzs, a Szívhegységből származnak, és színes
karavánjaikkal járják a mélyföldeket. A mélyföldi népek boszorkányoknak
nevezik őket, mintha az egész az ördög műve lenne.
– Levendula egy darabig ott időzött a Marisa-ligetben, amikor én is.
Jól kijöttünk. Már beszéltem vele erről, és nem lenne ellenére. Én lennék
az első varázsló az iskolában. És reméli, hogy így legalább az Okkultopusz
is belátja majd, milyen távlatok rejlenének az együttműködésben.
– Olyan vagy, mint az anyád – nevetett nagyot az apja –, mindig két
lépéssel előttem jársz. És ha már így szóba került, a királynő mit gondol
a tervedről?
Adrián megköszörülte a torkát.
– Vele még nem beszéltem róla.
– Aha – dörzsölte meg az állát az apja. – A hátsó kapun surrannál be,
mi? Tisztában vagy vele, hogy nem szívesen engedne el olyan messzire a
Hannával történtek után.
– Reméltem, hogy esetleg te segítesz a lelkére beszélni.
Az apja a virágokat babrálta, tépkedte róluk a szirmokat.
– Magad is tudod, hogy jelenleg nem állok túl jól nála. Nem biztos,
hogy olyan erős támaszod lehetnék. Talán várjunk kicsit…
– Levendula a városban van. A Napfordulóra érkezett ide, rokonokat
látogat. És ha most megkapnám rá az engedélyt, akár el is mehetnék vele.
– Vagyis sürgős lenne a dolog – vizsgálgatta a kézfejét elmélyülten
az apja. Egy régi heget piszkálgatott az ujjpercén. – Egyébként okos
elképzelésnek hangzik – jelentette ki végül. – Így vehetnéd leginkább
hasznát a képességeidnek, és látom, hogy a szíved szerint való volna ez
az út. Szerintem bele kell vágnod. Amennyire tudok, segítek. Ha ma este

20
tudnál beszélni anyáddal, én is ott leszek, és latba vetem érted csekélyke
meggyőzőerőmet.
– Köszönöm – felelte. Tudta ő, hogy az apja meg fogja érteni. Az apja
valahogy mindig megértette.
A harangok egészet ütöttek.
– Indulnom kell – állt fel az apja. – Már tíz óra van, nem akarok elkésni.
Este találkozunk.
A vállára kanyarította a köpenyét, felcsatolta a kardszíjat, a helyére
igazgatta a fegyvert. Minden szem őt kísérte, ahogy az ajtóhoz ment.
Adrián háborgó gyomorral bámult utána. A Hanna halálával kapcso-
latos elmélet felzaklatta. És ha tényleg így van? Eddig drámai szeren-
csétlenségként fogta fel nővére elvesztését, rosszkor volt rossz helyen,
a háborúra oly nagyon jellemző értelmetlen vérontás áldozatául esett.
De most…
Valamit azonban nem értett, nem állt még össze teljesen a kép a fejében.
Hanna nyárközépkor halt meg, a farkasok megjósolták előre. És most
visszatértek a farkasok, amikor télközép járta… az apja pedig ismeretlen
informátorral siet találkozni.
A fejében visszhangoztak apja szavai. Elán királya taktikát váltott.
Ne. Jaj, ne.
– Apa!
Adrián felpattant, és kiszáguldott a fogadóból. Levegő után kapkodva
fürkészte a piacteret, de az apját már sehol sem látta. Ha a Hídfertályhoz
igyekezett, melyik utcán indulhatott el? Késésben volt, tehát valószí-
nűleg a legrövidebb utat választotta, egyenesen lefelé a Királynők útján
a folyóhoz.
Átverekedte magát a piacon nyüzsgő tömegen, ráfordult az útra, és
lélekszakadva rohanni kezdett, szekereket, családokat kerülgetett. A macs-
kaköves utat mindenütt csúszós hó- és jégréteg borította. Mintha épp azt
álmodta volna, hogy futnia kell, de képtelen elemelni a lábát. Többször
majdnem orra bukott, egy fuvaros kis híján keresztülgázolt rajta, akinek
hangos szitkozódása hosszasan kísérte.

21
Már majdnem elérte a folyót, de az apját sehol sem látta. Ha befordult
valamelyik mellékutcába vagy sikátorba, akkor képtelenség, hogy idejében
utolérje.
Mikor végre kiszúrta, már majdnem elérte a hidat, kezében ott himbá-
lódzott a virágcsokor. Adrián gyorsított, már összerakta, mit fog mondani
neki: Tudom, hogy csavargó voltál meg minden, de szerintem most csapdába
akarnak csalni.
Annyira az apjára összpontosított, hogy amikor valaki megragadta
hátulról, és a tenyerét a szájára tapasztotta, még ellenállni is elfelejtett.
A támadója csuklyát húzott a fejére, és rángatni kezdte. Adrián érezte a
testébe áradó mágiát, egyértelműen valamiféle dermesztő bűbáj lehetett.
Neki azonban az amulettje mellett ott függött a klántalizmánja is, egy
olyan függő, amely elnyeli a támadó, rosszindulatú varázslatot.
Úgy tett, mintha elernyednének a tagjai, ám amikor az idegen fogást
váltott volna, hirtelen elrugaszkodott, mozdulatát pedig reccsenés és fáj-
dalmasa nyögés jutalmazta, ahogy a feje ízületeket ért.
A marok szorítása engedett, és Adrián már ki is rántotta magát a
fogás­ból, megkísérelte bevetni magát a sikátorba, de egyenesen egy másik
alakba ütközött, aki satuszerűen magához szorította, hogy se a csuklyát
nem rángathatta le a fejéről, se az amulettjét nem érhette el.
Tanuld meg minden érzékszervedet használni, okította gyakran az apja.
Így ha a szemednek épp nem is veheted hasznát, a füled, az orrod és a
kezed veszi majd át a szerepét.
A férfi, aki most megmarkolta, érzetre keménykötésű volt, magas és
talpraesett. És valami fémes csilingelt a derekán, a köpenye alatt. Nem
amulett. De akkor micsoda?
– Ne hagyd, hogy a bájizéhez érjen – morogta, aki először elkapta.
– Nem vagyok ostoba – csattant fel a másik, aki a sikátorból lépett
elő. – Fogd a fiút. Úgy egyeztünk meg, hogy ami engem illet, nem keve­
redek bele.
A hang ismerős volt, és az illető szaga… ismerősnek tűnt a szaga is,
csak Adrián egyelőre nem jött rá, honnan.

22
Ahogy az egyik férfi átadta őt a másiknak, sikerült lerántania a csuklyát
a fejéről. Köpenyes, fedett fejű emberek fogták közre. A távolban az apja
már majdnem átért a hídon.
– Apa, segíts!
Az apja meghallotta, és egyből sarkon is fordult. A virágok a híd
pallózatára hulltak és ékkövekként gurultak szét, ahogy előrántotta a
kardját, és feléjük iramodott.
Adrián körül is kardok pendültek. Megint kihasználta a váratlan fordu-
latot, két lábával erősen rátaposott az őt fogva tartó férfi mindkét lábfejére.
A varázsló felüvöltött, valami lecsapott Adrián fejére, mire arccal előre
a jeges macskakőre zuhant. Még a bokája is kificamodott.
– Óvatosabban. Ne bántsd a mágusfit, élve kell – morogta valaki.
Mágus. Elánban nevezték így a varázslókat.
Adrián kardok csattogását hallotta a közelből, orrát a varázsláng keser­
nyés szaga csiklandozta, valaki sikoltott. A szeme előtt fekete pöttyök
úsztak, ahogy megpróbált feltápászkodni. És nem maga alá, hanem a
kövezetre okádni.
Végül a hátára hengeredett. A látása közben kitisztult annyira, hogy
lássa az apját, ahogy hat vagy nyolc fegyveressel szemben elszántan
verekszik, küzd, akár a tüzes kardforgatással teli mesékben. Felé próbált
volna hátrálni, Adrián közelébe akart jutni, de a pengék útját állták,
bele-belemartak a húsába. A köpenye már több helyen felhasadt, és
vörösre festette a vér.
Adrián minden erejét megfeszítette, és felült, majd lassan felemelkedett
a földről. Kissé imbolygott ugyan, de elkiáltotta magát:
– Hagyjátok őt!
Az apja mellé lépett, megragadta az amulettjét, dühének minden erejével
lángoló csóvát lövellt a gyilkosok felé.
– Ne, Ád! Te fuss! Menekülj a folyóhoz – üvöltött rá az apja, miközben
kivédte az egyik támadója pengéjét, és hátulról döfte meg. – Be a folyóba,
és ússz!
– Nem hagylak magadra. Ketten le tudjuk győzni őket.

23
De akkor az apja megingott, a kardja hegye lekonyult. A gyilkosokra
nézett, próbálta megemelni a kardját, de annak egyszeriben mázsás súlya
lett.
– Mi a baj, apa?! – lépett mellé Adrián, az apja azonban csak megrázta
a fejét, az amulettjéhez kapott, de el is eresztette, és halkan káromkodott.
A testén borzongás futott végig, és a hideg dacára is izzadságban úszott
az arca.
És Adrián rögtön tudta. Méreg. Az apját megmérgezték. Az apja tekin­
tetét követte a pillantása, és látta, ahogy a gyilkosok kardjának pengéje
kékesszürkében játszik.
Az apja térdre rogyott, a kardja a földre hullott. Arca sápadt volt, mintha
minden vér kiszállt volna belőle.
– Ennek vége – mondta a vezetőjük. Mérgezett pengéjével Adriánra
mutatott: – Hozzátok a mágusfit, és tűnjünk innen.
Adrián dühödten üvöltve vetette rá magát a támadókra, lángözönt
lövellt rájuk. Az apja azonban valahogy elgáncsolta, mire arccal a hóba
zuhant. Az apja odakúszott hozzá, fölébe mászott, és testével, mint egy
óriási köpennyel, beborította. A fülén érezte meleg leheletét.
– Maradj nyugton – suttogta. – Add a holtat, úgy időt nyersz. A kékkabá­
tosok mindjárt megérkeznek, ezek meg eliszkolnak. Azt nem akarják, hogy
fülön csípjék és kivallassák őket.
Adrián fel akart kelni, de az apja leszorította. Aztán seregnyi láb dübö­
gését hallotta, és valaki felkiáltott:
– A Legmagasabb Varázsló! A gazok megölték a Legmagasabb
Varázs­lót.
Egész tömeg rohant el mellettük. Kiáltások és kardcsattogás ütötte meg
a fülét, dühödt, elkeseredett üvöltözés.
Végül sikerült kiverekednie magát, megmarkolta az amulettjét, másik
kezét pedig apja mellkasára tapasztotta, hogy az erővel elkülönítse a
mérget. De már szétáradt mindenhová, és apja életének lángja alig-alig
pislákolt. Letépte róla a köpenyt és az inget, de csak apróbb sebeket
látott. Egy az egyben belébocsátotta a saját varázserejét, a villanást,

24
kétségbeesetten igyekezett tenni valamit, kiszívni belőle a gyilkos szert.
És az megütötte, úgy csapódott belé, mint egy elszabadult megrakott
szekér, szinte hanyatt döntötte.
– Ne – suttogta az apja, kitért az érintésétől. – Ne kockáztass. Egyma-
gadban nem vagy ehhez elég erős. Várd be a segítséget.
Adrián rögtön megértette. A varázslógyógyítók magukba fogadták a
betegeik fájdalmát, nyavalyáit, ezért volt mindig kockázatos segíteniük
egy nagybetegen. Az olyasvalakire meg pláne veszélyt jelentett, aki még
azt sem tudja igazán, mit csinál. Most azonban fogytán volt az idő, a
várakozás az apja életébe kerülhetett.
– Meg foglak menteni – dacolt Adrián. – Nem érdekel, mi az ára.
Fontos vagy, élned kell.
– Kérlek, figyelj rám, Ád. Annyiszor megmentették már az életemet.
Először az anyád, aztán te és a testvéreid. Most nem engem kell megmen-
teni – nyögte az apja, és a teste újra megborzongott. – Magadat mentsd,
és a vérvonalat. Anyádat meg fogja viselni, és épp elég gyászt mért már
rá az élet. Mondd meg… mondd meg neki, hogy vele… hogy vele lehet-
tem… hogy szerethettem… hogy megérte. Nekem… mindent megért.
Megmondod neki?
– Nem! – üvöltötte Adrián. – Mondd meg neki te! Nem engedlek el!
– Néha… el kell… engedni…
Az apja a kígyós amulettjére kulcsolta Adrián mindkét kezét.
– Ez a tiéd. Azt akarom, hogy Oden gázlójához menj, és megtanuld
használni.
És ekkor kiszállt belőle a szellem, ahogy a szél repíti a semmibe a
sóhajt, vagy ahogy a szürke farkas elillan a havon. És vele eltűnt Adrián
gyermekkora is.
Veszett harag lobbant lángra a lelkében, amelybe fájdalom és bűntudat
vegyült. Az apja több évtizednyi harcot átvészelt, és most Adrián miatt
keveredett bele egy csetepatéba, amelyet nem élhetett túl. Ő tehetett róla,
ő hagyta cserben. Összekulcsolt kezeire hajtotta fejét, és minden tüzével
imádkozott az istenekhez, bármelyikhez, aki kész volt meghallgatni:

25
– Vigyél engem. Engem vigyél helyette. Őt kíméld meg, kérlek.
Úgy tűnt, az isteneknek épp másfelé akadt dolga.
Adrián mit sem ért a harcban, és gyógyítóként is csapnivaló volt.
Haszontalannak érezte magát. És a gondolatot, hogy odaálljon az anyja
és a húga elé, és elmondja nekik, mi történt, elviselhetetlennek érezte.
Hogy élhetne tovább egy olyan világban, ahol a jót elragadják, a rossz
pedig vígan éli tovább az életét?!
Apja nyakáról a magáéba akasztotta a kígyós amulettet. Nem érdekelte,
hova kerül, csak az számított, hogy minél messzebb legyen. Felpattant
hát, és nehezen sántikálva bevetette magát az utcák labirintusába, és csak
futott, amíg csak bírt.

26
3

Karaj

Az a nap, amikor Szonja barátja, Karaj meghalt, pontosan ugyanolyan nap-
nak indult, mint az összes többi: hajnali háromkor a lelket is kirázó, hosszú
kocsiúttal fel a hegyre a bányáig. Ónos eső csapkodott, miközben Szonja a
találkozópontra ügetett, és bőrig ázott, mire remegve odaért. A szekér már
várt, a lovak párállottak és toporogtak a hidegben, a kocsis pedig kiáltozott,
hogy igyekezzen, mert őt bírságolják meg, ha elkésnek miatta.
Szonja, amennyire tudta, leverte magáról a jeget, és bemászott a helyére
Karaj mellé, s a szekér már zöttyent is előre. Ha volt rá mód, mindig Karaj
mellé préselte be magát, a másik oldalán meg a kis Magdó kuporgott.
Karaj mindkettejük vállát átkarolta, a három test szorosan egymáshoz
simult, úgy melengették egymást. És legalább szundikálhattak még, s
máris nem tűnt olyan hosszúnak a munkanap.
Hazafelé, ha ébren tudtak maradni, mindig beszélgettek Karajjal, hogy
mi lesz belőlük, ha nagyok lesznek, bár Karaj már tizenöt éves is megvolt,
régen felnőtt, Szonja pedig tizenkettő, vagyis majdnem nagy már ő is.
Megfogadták, hogy egy nap együtt hagyják a hátuk mögött a bányákat.

27
Ma Karaj valahogy jelentőségteljesen nézett, mint aki fontos titkot
őrizget. És ahogy Szonja elhelyezkedett, élénkvörös köpenyt kanyarin-
tott kettejük vállára, sőt, a fejükre is felhúzta, hogy védje őket a jégkásától.
Az ázott köpenyből birkaszag áradt, és kissé szúrt, de jó nagy volt,
még Magdó is befért a csücske alá, ráadásul finom meleget adott. Szonja
megtapogatta a gyapjút, ahogy befészkelte magát.
– Hol szereztél ilyen úri köpenyt, Karaj?
– A kohóban két napja robbanás volt, és három bányász meghalt.
Az elöl­járó meg nekem adta az egyikük felöltőjét.
– Elfogadtad egy halott ember köpenyét? – borzadt el Szonja.
– Neki már úgy sincs rá szüksége – vonta meg a vállát a fiú.
– De… de ez balszerencsét hoz, mindenki tudja.
– Szerintem meg nagyon is jó szerencse, mer’ így jó melegbe’ vagyunk.
Meg mer’ lett jó kis búvóhelyünk – hajolt Szonja arca fölé, és barna szeme
elveszett az övében. Meg szerette volna csókolni, már többször is megtette
korábban, csak Magdó jelenlétében félénkebb lett. Szonja a tarkójánál
fogva magához húzta, hogy a szájuk összeérjen.
Szonja arca izzott, de mélyen, a gyomrában kellemes csiklandás támadt.
Nem tudta, mit mondjon, gyorsan témát is váltott:
– Van egy kis meglepetésem – paskolta meg az ebédcsomagját. – Itt lapul.
– Ha kitalálom, megmondod? – méregette a fiú a bödönt.
– Talán.
– Húsos pite, ugye? – kérdezte a fiú. Karaj nagydarab volt, és erős, aki
örökké éhes. Szonja apjának fogadója volt, ezért jobb ételekhez jutott az
átlagnál. Egyszer hozott már Karajnak húsos pitét.
– Húsos pite? – sikkantott Magdó, aki ennyit csípett el a beszélgetésből.
– Kaphatok egy falatot?
A kislány hétévesforma lehetett, törékeny kismadár, csont és bőr. Árva
volt, és az árvák mind valóságos éhenkórászok, ez köztudott. Rengeteg
éhes kis árva élt a városban, már amíg éhen nem haltak. Ha Szonjának lett
volna kishúga, épp ilyen Magdót szeretett volna, azzal a kitétellel, hogy
ne legyen ennyire soványka, és ne itt éljenek Delphiben.

28
– Sajnos, Magdó, nem húsos pite – rázta meg a fejét –, hanem egy könyv.
– Könyv? – kapta el a pillantását Karaj zavartan, és megköszörülte a
torkát. – Tudod, hogy nem tudok olvasni. Próbálok megtanulni, de…
– Majd én tanítalak. Hazafelé felolvasok neked.
– Komolyan? – kerekedett el Karaj szeme.
– Hallgathatom én is? – csicsergett Magdó. – Te meséled a legszebb
történeteket.
– Hallgathatod, persze – bólintott Szonja, és a zsebéből előhúzott egy
apró, fonnyadt kis almát. Magdónak adta. – Ezt útközben találtam, ahogy
a szekérhez gyalogoltam felfelé. Megeheted, vagy elrakhatod magadnak
későbbre.
Magdó már rég rágcsálta a zsákmányt. Volt annyi esze, hogy amit most
megehetett, ne akarja félrerakni későbbre. Az állán csorgott az édes lé,
csíkokat írt a koszba. Amikor elfogyott, a csumáját elhajította, és már bele
is fúrta magát Szonja ölébe, és aludt. Szonja simogatta a haját, próbálta
kibogozni a nagyobb gubancokat.
– A legtöbb történetemet könyvekben olvasom – magyarázta közben
Karajnak. – Régebben minden este olvastam elalvás előtt. Apu tanított
meg. És olvasás közben mindig azt képzeltem, hogy én vagyok valamelyik
szereplő.
Karaj szorosabbra húzta a köpenyt maguk körül, hogy ne ázzanak, és
végigmérte a körülöttük kuporgó, bebugyolált alakokat. A kabátujjával
lesodorta az orra hegyén csorgó esőcseppeket. Általában vidám fickó volt,
de ma reggel valahogy kedvetlennek látszott. Talán mert a munkavezetők
rá taksálták a legtöbb munkát.
– Ha én egy történetben szerepelnék, egy nagyon más történetet sze-
retnék magamnak.
– Más lesz a történeted – hajolt a füléhez Szonja. – Beveszlek az enyém-
be, jó? – És valami megmagyarázhatatlan oknál fogva hirtelen még köze­
lebb bújt hozzá, és egészen halkan, hogy véletlen se hallhassák mások,
beavatta a titokba, amelyet eddig még tényleg senkinek sem árult el:
– Rajtam mágusjel van ám.

29
– Mágusjel? – vonta össze a fiú a szemöldökét. – Az meg mi?
– Csss – kapta a szája elé a kezét a lány, és körbefürkészett. Úgy látta,
alszik mindenki, mint a tej. Lenyűgöző, mennyire egyedül tud lenni az
ember a tömegben is. – Ezt senki sem tudhatja – suttogta, és a fiú kezét
óvatosan a tarkójára vonta, hogy megtapogathassa az aprócska fémhálót,
közepén a sima kővel: a nyaka bőréből kitüremkedő jelet.
Karaj szeme még jobban elkerekedett, ahogy az ujja alatt megérezte
a mintát.
– És ez mit jelent? – kérdezte már ő is suttogva.
– Hogy hatalmas vagyok.
– Jó – nyelt egyet Karaj –, lehet, hogy te az vagy. Nekem viszont nincs
mágusjelem.
Szonja egyből bánta, hogy előhozakodott a témával. Eddig magában
tudta tartani, miért kellett most kikotyognia?
– Az nem számít – mondta. – Mi ketten kiválasztottak vagyunk. Mi
magunk írjuk a saját történetünket, majd meglátod – azzal átkarolta Karaj
vállát, belenézett a szemébe. – Ha ránézek valakire, egyből látom, kicsoda
valójában.
– Az nem lehet.
– De igen.
Jó, ez így túlzás volt. Képeket, töredékeket látott vagy hallott, amiből
elég nehéz volt összerakni a képet. Néha magát a személyt látta lelki sze-
meivel, csak valahogy tisztábban, igazabbul, mintha őszintén megmutatná
magát. Máskor meg azt látta, akivé majd az a személy egyszer válni fog.
Másokat a szaguk alapján ismert ki. És fel. Karajnak például izzadság-
és kemény munka szaga volt, és kedvesség meg őszinteség érződött rajta.
– Akkor mondd meg, hogy én ki vagyok – szegte fel az állát most, mint
aki mórikálja magát.
Szonja megnézte magának. Olyannak látta, amilyen. És ezen túl semmit.
– Na? Mi az? – törölte le az arcát Karaj, mintha hirtelen koszosnak
érezné.
– Hát, Karaj – mondta végül a lány –, szerintem te király leszel.

30
– Király. Hogy érted?
– Ha rád nézek, folyton koronát és kardot látok. Ez biztosan azt jelen­
ti, hogy nagy dolgokra vagy hivatott, nem? – hajolt most közelebb, és
suttogóra vette: – A mi történetünkben Elán királyát az első fejezetben
felfalják a farkasok.
Karaj halkan felkuncogott, de azért körbepillantott, hogy nem hallják-e
őket.
– Kezdetnek elég nekem az a történet is, amit hoztál. Legalább lesz
mit várnom ma egész nap odalenn a bányában – sóhajtott. – Bár ott
tartanánk már.
Pedig még csak most kezdődött a nap, még csak most értek fel a Kettes
Számú bánya elé, vagyis a nap vége még tizenkét órányira volt. Azért hív-
ták Kettes Számúnak, mert egy éve robbanás temette be az Egyes Számú
bánya bejáratát többtonnányi törmelékkel.
A bányászok azt állították, hogy a sújtólég volt, a bányákban előforduló
robbanékony gáz. Az eláni főnökség szerint azonban szabotázs húzódott
meg a történtek háttérében, mert a dolog épp műszakváltáskor történt,
amikor alig néhányan tartózkodtak odalenn. Elán királya maga is majd’
felrobbant haragjában, mert a seregeinek nagyon kellett a szén és a vas a
fegyverekhez. Ezért nagy sietve vájtak egy másik tárnát a hegybe. És mivel
a delphibeli férfiak és nők nagy része már eddig is a bányában robotolt éjt
nappallá téve, Gerhárd király rendelkezésére immár az ifjoncokat is felhaj-
tották bányamunkára, hogy behozzák a veszteségeket. Ennek már egy éve.
A legkisebbek az első hónapban odalettek. A műszak végén csillékben
hordták ki a kis tetemeket a tárnákból, hogy levigyék a szüleiknek a város­
ba. Szonja csak tizenegy volt akkor, de erős meg szikár, és a többségnél
egészségesebb. Ráadásul makacsul ragaszkodott az élethez, nem akaródzott
neki magára hagynia az apját.
– Húzd össze magad – búcsúzott most a tárna torkában Karajtól.
– Te is húzd össze magad – felelte szokás szerint a fiú, mert ez egyfajta
rítussá vált köztük, védő bűbájjá a munkakezdés előtt, mielőtt leszálltak
volna a föld gyomrába.

31
A fiút egyre mélyebbre küldték ugyanis, vájár lett, aki csákánnyal
fejti a szenet az élen. A nap végére annyira kimerült, hogy már útköz-
ben álomba zuhant. Három éve dolgozott a bányában, és egyre többet
köhögött.
Amikor Szonja idekerült, a fiú „húzóként” dolgozott még, vagyis a
derekára fűzött bőrpánttal húzta fel a tárnákból a szénnel megrakott,
nehéz csilléket. Szonja „toló” lett, aki hátulról tolja a bányakocsikat.
Néhanapján pedig „ajtós”, akinek az a feladata, hogy az elválasztó csa-
póajtókat kitárja a szerelvény előtt, hogy akadálytalanul átroboghasson.
Ajtósként mindig résen kellett lennie, mert ha jött a csille, és az ember
elbambult, akkor bizony elsodorta, keresztülgázolt rajta. Vagy ha rossz
pillanatban nyitotta ki a csapóajtót, és dühödt sárkányként kitört a
sújtólég, akkor élve égette porrá a szerencsétlent.
Szonjának érzéke volt hozzá, mindig megérezte, ha ott settenkedett a
robbanógáz a másik oldalon, a fejében lüktetett olyankor a láng. Egyszer
az utolsó pillanatban rántotta el a kis Magdót. Az egyik munkavezető
már rázta is a botját, hogy lassítják a termelést, és maga tárta ki az ajtót.
El is szenesedett pillanatokon belül.
Mindenki szeretett Karajjal dolgozni, mert annyira erős volt, hogy a
tolóknak könnyű dolga akadt mellette, és az ajtósokra is vigyázott, főleg
a nap vége felé, amikorra már mindenki kimerült.
És mindig ott termett, ha a munkavezetők meg akarták verni az ifjon-
cokat. Akkor is, amikor az a mocskos szájú őr megpróbált egy szegény
kislányt berángatni az egyik oldalfolyosóra. Egy szót se szólt, csak állt ott,
míg az őr végül kénytelen volt útjára engedni a kislányt.
A főnökség nem szívelte mindezért Karajt, és mert a többi bányász
felnézett rá, pedig még csak a tizenötöt töltötte be.
Szonja sajnálta, hogy a bányában kell robotolnia, de egyben örült is,
hogy ott van, mert így elviselhetőbbé vált a munka.
A műszak végén együtt utaztak fel a kalitkában, egymás kezét szoron-
gatva. És kisétáltak végre az esti félhomályba, pislogva, mint két barlangi
lény a lökdösődő tömegben.

32
Aznap műszak végén nem várták őket a szekerek, félreállították őket.
A bánya bejáratától nem messze sátras emelvényt építettek, s felette Elán
vörös vércsés lobogója táncolt a szélben. Mindenütt fegyveres katonák
ácsorogtak, a legtöbben az emelvény körül tömörültek, és szemmel tartot-
ták az egybeverődött bányászokat. A katonák fekete köpenyén is a vörös
vércse díszelgett. Mindenki csak gyászmadárnak hívta őket.
– Mi ez az egész? – fordult Karaj Cövekhez, aki valahogy mindig min-
dent tudott.
– Úgy fest, Gerhárd őfelsége nyáladzását hallgathatjuk végig – köpött
a földre Cövek.
– Itt van? – hőkölt hátra Szonja. – Mit akar itt?
– Úgy fest, az asszonykájával együtt körbemutogatja magát a biroda-
lomban, hogy lássuk, néhány Hazafitól nem csinál a gatyájába.
– És ez mit jelent?
– Hát nem is hallottad? Tamronszéken lázadás tört ki, pár hónapja a
lázadók átvették a hatalmat a Faháncs-öbölben. Sokáig nem bírták, de
akkor is. Az járja, hogy akadnak thánok, akik már unják a hosszú hábo-
rúskodást – mosolygott Cövek, mint akinek tetszik a dolgok alakulása.
– Csss – pillantott körbe Karaj –, még meghallják.
Cövek soha nem titkolta, hogy gyűlöli a királyt és gyászmadár gárdáját.
A családja mind meghalt, amikor Elán elfoglalta a várost, nem maradt
vesztenivalója. Öreg is volt már, egyesek szerint közel negyven, szóval
neki már amúgy sem volt sok hátra.
– Biztos ő az – mutatta Szonja.
A sátorból katonák gyűrűjében páran előléptek. Szonja felismerte Delphi
polgármesterét, a kenetteljes Iszapgázló Ivánt és mellette Dugasz Nándort,
a bánya nagyfőnökét, akit mindenki csak Bagzós Dugasznak hívott a háta
mögött.
Egy cifra ruhás párocska volt velük, de ilyen távolról nem lehetett
rendesen látni őket.
– Menjünk közelebb – mondta Szonja, mert talán soha többet nem
lesz alkalma élőben látni egy királyt meg egy királynőt.

33
– Szerintem ez nem túl jó ötlet – kezdte Karaj, de a lány már indult
is előre a tömegben, hátha közelebbről jobban lát majd. Karaj morogva
követte, és szorosan összehúzta magán a köpenyét.
Elölről már jobban megnézhette magának Szonja a királyt. Középterme-
tű, szikár ember volt, a szeme vízkék, a szája keskeny, vonásai kegyetlenek.
Palaszürke bársonykabátkát és rajta finom szövésű kék köpenyt viselt, amely
már kezdett átázni a havas esőben. A hegyekből leszálló szél összeborzolta
egérbarna haját.
Mellette a nő magasabb volt, de összehúzta magát, talán hogy észre-
vétlen maradhasson. Külföldinek látszott, a bőre és a szeme barna volt,
a szája éppannyira telt, mint amennyire keskeny a királyé. Halványsárga
ruhát viselt, rajta szőrmebundával, sárga selyemtopánkát és fehér kesztyűt.
– Ki az a hölgy? – bökött felé Magdó, aki velük furakodott előre.
– Az a szerencsétlen Marina királynő – felelte Cövek. – Tamron herceg­
nője volt, a király lánya. Gerhárd meggyilkolta az egész családját, elfoglalta
a birodalmát, őt pedig feleségül vette.
– Olyan gyönyörű – suttogta Magdó.
– Láttál már egyáltalán ilyet? – horkantott nagyot az öreg. – Aprócska
cipellőket és fehér kesztyűt Delphiben? Sokáig nem marad fehér, abban
biztos lehetsz.
Elán királya megállt az emelvény elején, a királynő vagy fél méterrel
mögötte maradt, úgy néztek a bányászokra.
– Delphi bányászai! – harsant az uralkodói hang. – Marina királynővel
azért jöttünk fel hozzátok északra, hogy megköszönjük fáradozásaitokat.
Tudom, hogy az elmúlt év nem volt könnyű, de örömmel jelentem be,
hogy a szén- és vastermelésünk soha nem nőtt még ilyen hatalmasra.
Iszapgázló polgármester és Dugasz főnök őrülten tapsolt, a bányászok
azonban dermedt némaságban álltak.
– Nem jött még el azonban a lazítás ideje – folytatta a király. – Sőt, meg
kell kétszereznünk erőfeszítéseinket, hogy elegendő fegyvert juttathassunk
a katonáinknak. Azt parancsoltam Iszapgázló polgármesternek és Dugasz
uramnak, hogy jövőre tíz százalékkal emeljük meg a termelést.

34
Most már tiltakozás moraja zúgott végig a tömegen. A királynő a
bányászokról a királyra pillantott, a szemöldökét ráncolta, és az ajkát
harapdálta, mintha őt is aggasztaná a hír. De az arca gyorsan visszanyerte
kifejezéstelen közönyét.
– Tudom, hogy ez merész cél. De Szent Malthus segítségével legyőzzük
az északi boszorkánykirálynőt, és végre békét teremthetünk és bőségben
élhetünk a Hét Királyságban.
Delphiben ugyan senki sem fordult segítségért Szent Malthushoz.
Hiába küldte Elán a malthusiánus misszionáriusait, kevesen tértek át az
állami vallásra.
– Küldje inkább az öreg Szent Malthust le a bányába – kiáltotta valaki.
– Nem jönne rosszul a segítség.
A katonák megindultak, a tömeget fürkészték, próbálták beazonosí-
tani, hogy ki szólt. Közben a királynő letérdelt az emelvány oldalánál,
és váltott néhány szót Magdóval. Szonja is mellettük állt, minden szót
hallott.
– Ugyanilyen kislányom van odahaza – mondta köznyelven, halkan a
királynő. – Csak ő még nálad is kisebb. Madlénának hívják.
Magdó felnézett rá, a szeme döbbenetes kéken ragyogott elő szénporos
arcából. Kis keze elindult a királynő ruhája felé, mint aki meg szeretné
érinteni, de gyorsan vissza is rántotta, mert rájött, hogy csak bemocskolná
a finom holmit.
A királynő aggodalmasan nézett.
– Téged hogy hívnak?
– Magdónak.
– Apukád és anyukád a bányában dolgozik?
– Nem, asszonyom – nézett rá Magdó meghökkenten. – Ők halottak
– mondta, majd ujjával a mellkasára bökött. – Én dolgozom a bányában.
Hatéves korom óta.
A királynő úgy hőkölt hátra, mintha pofon csapták volna, a szeme
borzadva kerekedett el.
– Nem, az nem lehet – suttogta a fejét ingatva –, bizonyára tévedsz.

35
De valójában tudhatta, hogy Magdó igazat beszél, mert a válla felett
hátrasandított a királyra. Szonja is követte a pillantását, és még épp időben,
mert így látta, ahogy az a valami keresztülhasít a levegőben, és egyenesen
Gerhárd király lábánál csapódik a földbe, derékig bemocskolva a díszes
ruháját.
Nem volt kérdés, hogy mi az, Szonja felismerte a rakás trágyát, amelyet
a szekereket húzó lovak potyogtattak. Naponta járt-kelt közöttük.
– Hogy az a rosseb! – motyogta Cövek. – Ezért most pokolian megfi-
zetünk. Ha annyira muszáj volt nekik akciózni, miért nem puffantották
le? Azzal legalább jót tettek volna.
Szonja hátrébb lépett. Cövek bosszankodása ragályos volt, mint a pestis,
ha az ember túl közel került hozzá, elkaphatta.
Felgyorsultak az események. Fekete egyenruhás katonák vették körbe
a királyt, a királynéról egy időre meg is feledkeztek, de aztán két katona
kilépett érte, és berángatta őt is a király mellé. A többi katona a bányászo-
kat vette körül, nehogy bárki elszelelhessen. Dugasz botos verőlegényei
is előbújtak.
Szonja próbált volna hátrahúzódni, hirtelen már nagyon bánta, hogy
előrejött. Karaj óvón karolta át a vállát.
– Jól van – csapkodta tenyerét a bunkójával Dugasz. – Ki tette?
Mindenki lesütötte a szemét. És mindenki hallgatott, mélyen, még
moccanni sem mert, nehogy felhívja magára a figyelmet.
– Figyelmeztetlek benneteket, hogy ha nem adjátok elő, mind meg-
bánjátok.
Semmi.
Ekkor előlépett a király a testőrei gyűrűjéből, és kiállt az emelvény
szélére.
– Nincs ezeknek semmi képzelőerejük, Dugasz – mondta jegesen.
– Egyértelművé kell tenni, hogy mire számíthatnak. Hogy tudják – mond-
ta, és már nyúlt is le, megragadta Magdó karját, és felrántotta a színpadra.
Egy karral a magasba emelte, miközben a kislány sipítozva rúgkapált

36
félelmében. – Ha nem áll ide elém a bűnös most rögtön, megölöm ezt a
kis patkányt.
Mindenki döbbenten meredt Elán királyára és a szerencsétlenül küsz-
ködő Magdóra. Szonja szeretett volna elfordulni, de nem tudta megtenni.
Mintha a király valami fertelmes bűbájjal megbabonázta volna.
– Felség, kérem! Könyörüljön rajta! Hiszen csak egy kisgyerek! – ugrott
volna felé a királynő, de a gyászmadarak elkapták a két karját, és nem
eresztették.
Meglehet, hogy feladta volna magát a trágyadobáló, de a király nem sok
esélyt adott rá. Gyors, gonosz mozdulattal már el is törte Magdó nyakát.
Aztán félredobta az apró, élettelen testet, és végignézett a tömegen:
– Akkor most ezt folytatjuk egészen addig, míg valaki fel nem adja
magát. Nos, ki legyen a következő?

37
4

Hazafi

Szonjának nem rémlett, hogy eltökélte volna, hogy megöli Gerhárd királyt.
Inkább mintha mindenki más, még a gyászmadarak is, bénultan álltak
volna, míg ő elrugaszkodott. És mielőtt még átgondolta volna, nekiugrott
a királynak fenn az emelvényen, és hanyatt taszította. Belenézett a döbbent
szemébe, és ökle lecsapott a kékvérű orrára, bár inkább egy kést szeretett
volna a bordái közé döfni.
A király fenséges orrából gejzírként buzgott fel a vér. Pont olyan szaga
volt, mint bárki más közönséges vérének, és nem is volt kék. Csakhogy
Gerhárd erősebbnek mutatkozott, mint Szonja hitte, egyetlen mozdulattal
lesodorta magáról, és beletérdelt a mellkasába. Véres kezével átkulcsolta a
lány nyakát, és már szorította is. Minden erő kiszaladt a karjából, lábából,
és Szonja egyből tudta, hogy most meghal.
– Ne!
Ezt a kiáltást hallotta, valaki rájuk vetődött, és Elán királya elnyúlt
mellette a földön. Szonja levegő után kapkodott, a torka fájt, de máris
kezek ragadták meg, és ő hiába kapálódzott, vergődött. Csakhogy nem a

38
gyászmadarak voltak, hanem a bányászok, ők igyekeztek mielőbb lecibálni
az emelvényről, és már hátra is sodorták a tömegben.
– Húzd össze magadat – súgta a fülébe Cövek.
Szonja viszont nem akarta összehúzni magát, mert pontosan tudta,
hogy ki sietett a segítségére. Keresett egy olyan pontot, ahonnan rálátott
az emelvényre.
Elán királya közben talpra verekedte magát, már gyászmadarak fala
védte, ahogy hófehér zsebkendőjével igyekezett elállítani az orrvérzését.
A színpad szélén végig katonák sorakoztak, íjaikat a tömegre szegezték.
Karaj mellettük állt, karjait hátracsavarták, az arcát máris felismerhetet-
lenre verték. A királynővel senki sem törődött már, az emelvény végében
kuporogva ölelte magához Magdó élettelen testét.
Amint az orrvérzése elállt, Gerhárd király Karaj elé lépett.
– Ki a fene vagy? – kérdezte tőle. – Egy újabb hős?
– Nem, uram – rázta a fejét Karaj. – Én tettem. Én hajítottam felségedre
a trágyát. Én voltam, de már nagyon bánom.
– Bánod, mi? – méregette a király csípőre tett kézzel Karajt.
– Nem! – próbált megint előrefurakodni Szonja, de Cövek elkapta
a karját, és nem eresztette. Ahhoz képest, hogy milyen vénember, volt
szorítása és ereje rendesen.
– Nyughass – motyogta. – Ne akard, hogy a semmiért dobja el az életét
az a gyerek. Mindketten tudjuk, hogy nem ő volt, de már mit se számít.
Neki annyi. Senki sem vetheti rá magát a királyra, hogy utána élete végéig
azzal hetvenkedjék.
– Ne… – suttogta maga elé Szonja, könnyek öntötték el az arcát. Ugyan-
akkor pontosan érezte, hogy Cövek jól beszél, igazat mond. Nem is próbált
már szabadulni a keze közül.
Elán királya a tömeget fürkészte, a pillantása keresgélt a tömegben.
Szonja mozdulatlanul állt. Végül Gerhárd nagy sóhajjal visszafordult
Karajhoz.
– Nem vagyok annyira biztos benne, hogy valóban te voltál, de mind-
egy is. Te is megteszed. Fogjátok erősen – utasította a katonákat, majd

39
előrántotta a kardját, és Karaj hasába döfte mélyen, egészen a markolatig.
Karaj felnyögött, vagy inkább hörgött, a szeme elkerekedett.
A király nedves cuppanással rántotta ki belőle a kardot, és egy másik
helyen ismét Karajba mélyesztette. Akinek a pillantása csodával határos mó-
don megtalálta Szonjáét, és belekapaszkodott. A szájából vér buggyant ki.
– Végezz már vele, te rohadék gyilkos – morogta Cövek.
Elán urának azonban nyilvánvalóan nem volt ennyire sietős. Ismét
kirántotta a pengét, újabb helyet választott, és újfent hasba szúrta Karajt.
Már fekete pontok ugráltak Szonja szeme előtt, de nem pislogott, nem
eresztette Karaj pillantását, nem volt hajlandó megadni magát a testének,
elájulni, és a végső pillanatokban magára hagyni Karajt.
És akkor egy hangot hallott a háta mögül, fentről, egy pendülést. Karaj
teste megrándult, és az álla alól egy tollas nyílvessző meredt előre a nya-
kából. Egy nyílvessző, és vége. Karaj meghalt.
Utána kitört a téboly. A király és a királynő pillanatok alatt eltűnt,
Dugasz verőemberei nekiestek a tömegnek a bunkósbotjaikkal. Szonja
sarkon fordult, futni próbált, menekülni, de valami a tarkójának csapódott,
és a földre zuhant.
Amikor magához tért, már sötét volt, és hideg, halk beszélgetést hallott,
és valami nedves birkaszagúba volt bugyolálva.
Karaj köpenyébe. Beletúrta az arcát, szagolgatta, a válla rázkódott a zoko­
gástól. A feje sajgott, de a szíve még annál is jobban fájt, darabokra tört.
Felült, a lábát a talajra tette. Talpa alatt kavics csikorgott.
– Magadhoz tértél – morogta egy durva hang. – Helyes. Azt hittem
már, hogy végleg kiütöttek.
Cövek volt. Egy olajlámpást állított a pad mellé, amelyen eddig Szonja
feküdt, és a kezébe nyomott egy gőzölgő bögrét. Árpakávé volt valami
extrával, amitől Szonjának a haja is égnek meredt. De mind megitta.
Közben Cövek le nem vette volna róla a tekintetét, a szemöldöke egyre
feljebb és feljebb szaladt a homlokán, ahogy Szonja kiürítette a bögrét.
– Kemény kis csirke vagy te – dörzsölte meg végül az állát. – Hány
éves vagy? Tíz?

40
– Tizenkettő – felelte Szonja, miközben körbejáratta a szemét. Minden-
felé kő és szikla villódzott a gyenge lámpafényben. – A bányában vagyunk?
– Valahogy úgy. A régi Egyes Számúban. Kiástunk néhány betemetett
járatot, hogy közlekedni tudjunk.
– De miért?
– Nem egy rossz búvóhely, nem gondolod?
– Attól függ, kinek.
– Mondjuk például neked – horkantott Cövek.
– Milyen nap van? És mi történt?
– Tegnap járt itt a király. De már iszkolt is vissza a városába.
– És… hányan haltak meg?
– Na ez az. Sokunkat nem ölhetik meg, mer’ akkor ki fog a bányában
melózni nekik? Csak négy halott van Karajjal és Magdóval együtt. Veled
együtt öt.
– Velem? – markolt meg egy méretes kődarabot Szonja. – Hogy érted?
Cövek újra nagyot horkantott. Elég gyakran horkantgatott.
– Ne nézz már így. Nem akarlak én bántani. Úgy értettem, hogy az
emberek úgy tudják, hogy meghaltál. Hogy megöltek a zendülésben.
– Meghaltam? – kérdezte, és az apja jutott az eszébe, a nyúzott arca és
az űzött tekintete. – De… és apu?
– Neki megüzentük, hogy biztonságban vagy. Szóval akkor. Választ­
hatsz. Maradsz halott, és elhúzol a városból? Vagy visszamész, és meg-
látod, mi lesz? – mondta, de mielőtt Szonja közbevághatott volna,
magasba emelte a kezét: – Mielőtt döntesz, azt nem árt, ha tudod,
hogy a királynak gondja lesz rád. A gyászmadarai szaglásznak utánad.
Semmi felhajtás, csak kérdezősködnek, hogy ki vagy, mi vagy. Persze
senki sem tud semmit.
– Delphi az otthonom – feszült meg Szonja. – Nem hagyom magára
az apámat.
– Ő talán nem lenne kész veled tartani? Hiszen az életed a tét.
– A fogadót itt kellene akkor hagynia. És manapság nem olyan könnyű.
Túl öreg már, hogy mindent elölről kezdjen. Ilyet nem kérhetek tőle.

41
– Gondoltam, hogy ilyesmit fogsz mondani – sóhajtott mélyet Cövek.
– És ha valaki másként térnél vissza? Aki csak most először jár a városban,
és nem is így hívják.
Szonja átgondolta. Beválhatna? Mondjuk mindig is szívesen játszotta
azt, hogy valaki más. Akárki más.
– Tudom, hogy kockázatos, hogy könnyen lebukhatsz. De nem akarnám,
ha a Karaj gyerek a semmiért halt volna meg.
Azt én sem, futott át Szonja agyán. Az ujjai a domború jelet tapo-
gatták a tarkóján. Ő tehetett róla. Először is felhívta magára a Zúzó
figyelmét, mert olyan hatalmat követelt magának, amelyhez nincs joga:
boszorkányság és tündérmesék sorsát kereste magának. Aztán meg
agyatlanul rávetette magát a királyra. Törődött is azzal, hogy bajt hoz
ezzel a többiek fejére!
Nem volt már gyerek, nem viselkedhet gyerekként. Ez a valóságos élet,
nem egy tündérmese, és ezt soha többé nem felejtheti el egy pillanatra
sem. Olyan emberként tér vissza, aki józanul, mindkét lábbal a földön áll.
– Jó, próbáljuk meg – törölte le a kabátja ujjával a könnyeit. – De kér-
dezhetek valamit?
– Kérdezz – vonta meg a vállát Cövek. – Legfeljebb nem tudok vála-
szolni.
– Igaz, amit beszélnek? Hogy te is Hazafi vagy.
– Miért akarod tudni?
– Mert én is csatlakoznék. Hogy Elán megfizessen azért, amit tett.
Elán alatt persze a királyt értette, aki már jócskán messze járt. Ezért
távolról kell ráközelítenie. Azt gondolta, Cövek majd elutasítja, hogy
fiatal még, és az egész túlságosan veszedelmes. De a férfi csak alaposan,
hosszasan szemügyre vette.
– Ha elkapnak, tudod, mi történik – mondta végül.
Szonjának eszébe jutott Karaj, ahogy meghalt, de igyekezett nem tudo­
mást venni a borzongató félelemről.
– Ha te nem volnál, már úgyis rég halott lennék.

42
– Ez mondjuk igaz – dörzsölgette az állát Cövek. – Hát majd meg-
látjuk.
Nem volt ez egészen igen, de azért nem se.
– Valamit egyszerűen nem értek – folytatta Szonja. – Azóta történnek
igazán ronda dolgok, amióta tavaly felrobbant a bánya. Miért hiszi azt a
király, hogy szándékosan robbantottuk fel?
– És te miért hiszed azt, hogy nem? – nézett mélyen bele a szemébe
Cövek.
– Helyes – mondta lassan a kislány, de állta a férfi pillantását. – Segítek
nektek porig égetni Elánt.

43