You are on page 1of 34

A szerző korábbi műve az Agave Könyveknél

:
Egyszervolt
László Zoltán: Távolvíz
Copyright © László Zoltán, 2017

ISBN: 9 789634 192794
Agave Könyvek
Felelős kiadó: A kiadó ügyvezetője
A kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund
A borítót tervezte: Magyar Péter
Felelős szerkesztő: Velkei Zoltán
Szerkesztő: Héjja Edit
Korrektor: Czene István

Készült az Aduprint nyomdájában, Budapesten, 2017-ben
Felelős vezető: Tóth Béláné ügyvezető igazgató

Műfaj: science fiction
01 | Jana | Egyiptomi fogság

És egyszer csak megjelent százmillió földönkívüli lény az Atlanti-óceánban,
és mind az emberiséget akarta szolgálni.
Jana Bartok számára, aki jóval a kapcsolatfelvétel után született, ez termé-
szetesnek tűnt; a világ része, akár a színek vagy az évszakok.
Meg sem fordult a fejében, hogy a kreatúrák helyzete megváltozhat, amíg
egy barátja fel nem vetette, hogy mi történne, ha negyven év elteltével az
emberek új, idegen nyomra bukkannának az óceánban.
D. Berenczén: Kavics az óceánban – a Lótusz-incidens krónikája, részlet

– Az út az Arktiszra két napig tartott, és így több mint másfél hetemet
vette igénybe. Plusz majdnem elkeverték a csomagomat – tette még hoz-
zá Jana, és lebiggyesztette az ajkát.
– Nem tűnsz túlságosan elégedettnek a konferenciával – jegyezte meg
Salomon Klemetz, akivel alig húsz perce futott össze a négynapos ren-
dezvény búcsúpartiján. Mindketten itallal és porcelántányérokra pakolt
falatnyi szendvicsekkel egyensúlyoztak.
– Teljesen felesleges volt ezért ennyit utaznom. Már amikor megérkeztem,
kiderült, hogy a meghívottak közül az összes nagyobb név visszamondta
a részvételt. Edring, Jakobsen, Csan. Csak a másodvonal maradt. Köztük én.
Régi barátja, Sal nem látszott sértődöttnek, noha az egyetem révén
félig-meddig ő is a vendéglátók közé tartozott. Ő azonban nem a kreákat
kutatta, így aligha lehetett rálátása az apró, de fontos részletekre.
– Nézd, Peary nem túl nagy település. Kis egyetem, kis konferencia.
Jana azonban tovább panaszkodott: – Ezért hagytam félbe a kutatá-
somat. Elpazarolt idő az a több mint egyhetes túlóra, amit a c-sztrádán
összeszedtem.

7
– Tényleg olyan pocsékul alakult? Ha hamarabb tudom, hogy itt vagy,
nem hagyom ki az előadásodat. Nem is értem, hogy kerülte el a figyel-
memet a vendéglista.
– Majd odaadom a prezentációt, ha érdekel. De lássuk csak. Látod ott azt
a nagydarab nőt a büféasztalnál? Michaela Vladek, exobiológia. Hossza-
san beszélt a kreatúrák biomjában általános szűznemzéses szaporodásról,
meg hogy milyen briliáns genetikai módszerrel szorítják vissza a mutációk
lehetőségét. Íme a biológiai robotok önreprodukciós gyártásának lenyű-
gözően egyszerű megoldása! Hűha, ezt eddig is tudtuk. Odáig már nem
jutott el, hogy mi következik belőle, ha a Konstruktőrök terveire gondo-
lunk? Pusztán egy generációs csillaghajó biológiai stabilitásáról gondos-
kodik, vagy valami ezen túlmutató okból alkották meg ezt az élővilágot?
Aztán ott van az a hórihorgas pasas, aki éppen a rektorotokkal beszélget.
Azt hiszem, a Lomonoszovról jött. Jegorov. Na, ő egy igazi keményvona-
las dänikenista. Előadta az összes triviális elképzelést, hogy az emberiség
miként lehet a kreák létrehozója. Csak a szokásos: utódaink megértik az
Anomália működését, megalkotják a Lótusz biomját, benne a kreatúrákkal
és ta-tá, visszaküldik a múltba, hogy az őseiket szolgálják. Szuper elmélet,
csak a maga belső logikája szerint még nem bizonyítható.
– Jegorov nagyon népszerű a peary-i médiában. Leadtak vele egy
beszélgetős műsort valamelyik este, elképesztően sokan letöltötték.
– Naná, a dänikenisták mindenhol megkapják a kellő hátszelet. Ki ne
hallaná szívesen, hogy egy új, értelmes faj megalkotói leszünk, akár az
istenek? Csak az a gond, hogy amit állítanak, mind hipotézis, közel nulla
bizonyítékkal. Mese.
– Túl szigorú vagy. Végül is a kreák itt vannak, engedelmeskednek. És
ők nem kételkednek benne, hogy akár mi is lehetünk Konstruktőrök.
Sőt, igazából nekik nem is kellenek elméletek, ők a bizonyosságban élnek.
Szerintem inkább nekünk van szükségünk teóriákra, mert annyira bos�-
szant, ha valamit nem értünk.
– Azt nem mondom, hogy nem lehet igaz, amit a dänikenisták valla-
nak. Occam borotvája itt is működik: egyszerűbb magyarázat, hogy mi

8
magunk alkotjuk majd meg a xenobiomot, és küldjük vissza az időben,
mint feltételezni egy harmadik értelmes fajt az egyenletben. Csak ez így
nem valódi tudomány. Gombhoz a kabátot.
– Gondolom, akkor az az igazi tudomány, amit ti csináltok a kreák
kiürített élőhelyén.
– Gúnyolódj csak, de tényleg így van. Ha valaha is megtudjuk, hogy
honnan jöttek, miért felejtették el a múltjukat, akkor azt a Lótuszon fog-
juk kideríteni.
– Szerintem túlságosan a saját kutatásaid szemszögéből nézed a töb-
biekét. – Salomon megigazította vastag keretes szemüvegét. Jana olyan
átkozottul fiatalosnak látta a mozdulatot; mintha a férfi egy olyan régi
videofelvételből lépett volna ki, amelyre az ember már nem is emléke-
zett, mégis elfogja a nosztalgia, ha megnézi. Egy pillanatra nagyon is
tudatára ébredt a közöttük nyílt életkori szakadéknak. Elvégre két éve,
a balesete előtt még egy korosztályba tartoztak. De a számára eltelt annyi
év ellenére is ugyanúgy kedvelte a másik egyszerű őszinteségét. Sal min-
dig kimondta, amit gondolt, ami üdítően hatott a pályázati pénzekért és
publikációs lehetőségekért könyöklő tudósok között.
– Hát hogy máshogy nézném – dünnyögte rosszkedvűen. – Tízen
kutatunk ott, tízen! A kreák érkezése utáni évtizedben még csaknem száz
tudós dolgozott a Lótuszon. Az van, hogy partvonalra került a területem,
már senkit sem érdekel. Hiszen a dänikenisták akár a szárazföldön is ki
tudják agyalni az elméleteiket, már az emberek között vannak a kreák és
szinte az egész biom, ott is szabadon tanulmányozhatók. A Lótusz poros
skanzenné vált, ahol még a turistákat is lasszóval fogják.
– Tudod, mi kellene neked? Lelépni innen.

Pearyt a kara-tengeri Szevernaja Zemlja szigetcsoportjától messze
északra, az Arktisz jegében alapították. A központi tó lényegében egy
nagyjából nyolc kilométer átmérőjű sekély, olvadt vízlencse volt a mester-
ségesen gyarapított sarki jégben, amelynek felszínére méhsejt-szerkezetű,

9
áttetsző tetőt fektettek. Ez áteresztette a végtelen nyári nappalok fényét,
miközben megóvta a tavat a sarkvidék rettenetes klímájától. Állandó nul-
la-mínusz egy fokot lehet tartani, ami ugyan nem a Bahamák, de több,
mint amiről a régi sarkköri kutatók álmodozhattak, mesélte Salomon.
Peary vidám színekre pingált épületei a tavat övező, lépcsőzetesen
emelkedő jégteraszokon kuporogtak, akár a karácsonyfadíszek a hab-
szivacs ágyukban. Sal felvitte Janát a legfelső szintek egyikére, csaknem
a tető gigászi, hatszögletű bordáinak tövébe. Egy teraszon álltak, lehele-
tük párájába burkolózva. Jana fázósan húzta be a nyakát a kölcsön kapott
vastag fűtőkabátba.
Az üvegkorlátnak nyomta a mellkasát. Huszonöt méterrel és jó néhány
piros tetővel alattuk a tó felszíne enyhén gőzölögve hullámzott. Meglepődve
vett észre egy hajót a vízen; nem tudta, hogy immár komp is jár Pearyben.
A hajó nem tűnt nagyobbnak egy gyufaskatulyánál a fürdőkádban, és ettől
valahogy egyszerre felfoghatóvá váltak a hatalmas tó méretei. A sarki nap-
fény ferde pászmákban hullott alá a tetőzetből, ami különös, székesegyhá-
zakra emlékeztető ünnepélyességet kölcsönzött a helynek. A levegő hószagú
volt és a távolból zuhatagok moraját sodorta feléjük a szellő. Ahogy Salomon
elmondta, felszíni csatornákban olvasztották a jeget, majd a vízesések tur-
binákat hajtottak meg a függőleges aknákban, végül a felesleget eltárolták
és telente az arktikus jégpáncél hizlalására használták. És még a vízesések
látványában is gyönyörködhettek. – Ráadásul nem engedünk édesvizet az
óceánba, ami megkönnyíti az Északi-sark rekultivációs munkáit.
– Nagyon klassz kis település – vallotta be Jana az igazsághoz híven.
A hátuk mögött egy csapat bulizó fiatal zajongott; ők is az óceánliftre
vártak. Az egyikük ruhájából zene szólt. Archaikus videojáték-pittyegés.
– Na és, mi újság odalent a Lótuszon? Hogy haladtok a kutatással? –
Sal válla ott maradt az övé mellett. Jana hagyta; alighanem túl sokat ivott
a zárópartin. Vagy legalábbis többet, mint amit a többszörös időeltoló-
dástól összezavart szervezete ne érzett volna meg.
– Nem a legjobban alakulnak a dolgok. Long Sao-cu, a biztonsági
főnökünk egy fasz. Kaptunk néhány fenyegetést…

10
– Fenyegetést? Kitől?
– Nem tudom, az illetőknek nem tetszik, hogy a kreák élőhelyét
kutatjuk. Mert biztos elszabadítjuk az Anomáliát, aztán kiterjed a szá-
razföldekre is, mit tudom én? Annyi őrült van. Mindenestre Sao-cunak
zabszem szorult a seggébe, folyton hepciáskodik, alig engedi a magá-
nyos merüléseket, mindennap jelentéseket követel és hasonlók. Eléggé
megnehezíti a munkát; lassan többet adminisztrálunk, mint dolgozunk.
Viszont lehet, hogy felfedeztem egy újabb járatrendszert, amely lefelé
vezet, az Anomália hipocentrumának irányába.
– Nahát, és ezt csak így mondod?
– Ismétlem: lehet. Történt valami leállás a szervereken, és elég sok ada-
tunk elveszett, köztük a szélessávú mélyletapogatás eredményei. Sao-cu
persze ezúttal is szabotázsra gyanakszik… Még alig kezdtem kiértékelni
őket, és most fújhatom az egészet, de határozottan állítom, hogy kell ott
lennie egy újabb járatnak.
– A kreák nem tudnak segíteni benne? Mégiscsak ott éltek évszáza-
dokig.
– Az alsóbb járatokat már ők sem használták, ráadásul azt sem tud-
juk, miért. Sajnos ez az infó is elveszett, amikor törlődtek a vízemlékeik
és mindent elfelejtettek a múltjukból. Nekem az a hipotézisem, hogy ez
a törés, ahogy magunk közt hívjuk, valami váratlan, erőszakos esemény
lehetett az utazásuk közben. Talán sokan odavesztek, elhagyták az alsó
járatokat, a túlélők pedig már nem is tudták, mi történt korábban. Ez
egy klasszikus kockázat a többgenerációs csillaghajóknál, nem is tudod
elképzelni, hány sci-fi író foglalkozott ezzel – nevetett fel. – Mások
a törést magával az Anomáliával hozzák összefüggésbe. Végül is amen�-
nyire semmit nem tudunk az utazásuk egzotikus fizikájáról, az is lehet,
hogy az emlékezettörlés a dolgok rendes velejárója. – Megrántotta a vál-
lát a kabátban. – Mindenesetre a kreák nem tudnak térképekkel szolgálni
a Lótusz belsejéről, így aztán most olyanok vagyunk, mint a barlang-
ászok, akiknek fel kell tárniuk egy ismeretlen járatrendszert. Nagyon sok
az üledék, és a közeli Anomália sem könnyíti meg, hogy letapogassuk

11
a lehetséges további üregek és járatok elhelyezkedését. A talpunk alatt
egyre gyorsul az idő.
– Olyan fura, hogy ennyire a vízemlékeiktől függenek. Akárhogy is
nézem, ez egy kockázat, amivel nem számoltak a Konstruktőrök. Nem
az én szakterületem, tudom… Mintha nekünk minden kollektív tudá-
sunk elveszett volna, amikor az EMP-háborúkban kiütötték a globális
hálózatokat, és odalett az összes pénz meg a tudás, amit a neten tartottak.
– Csakhogy nekünk ott vannak a könyveink, meg az emberek fejé-
ben őrzött tudás. Feje tetejére állt a világgazdaság, de azért tudtuk, kik
vagyunk. A kreáknál más a helyzet. A biom körbeveszi őket, az egész
ökoszisztémában ott érzik minden egyes fajtársuk jelenlétét, némiképp
még a gondolataikat is, a „vízbe írják” minden tudásukat. Egyfajta közös-
ségi elme ez, amelynek határát nem lehet egyértelműen elválasztani az
egyén határaitól. És oda-vissza hat: az egyén hosszú távú emlékeit módo-
sítja a közösségi emlékezet, vagy annak hiánya. Ha analógiát keresel, hát
olyan lehetett számukra ez a törés, mintha az emberiség összes tagja
hosszú távú emlékezet nélkül ébredne fel, plusz elveszne minden írott
tudásunk. Képzeld csak el, hogy milyennek látnád a világot egy aznap
született faj tagjaként! Nem is tűnne annyira meglepőnek, ha ezek után
ők maguk alkották volna meg a Konstruktőrökről szóló hiedelmeiket.
Hiszen még az emberek is kitalálták a maguk teremtésmítoszait a tör-
ténelem folyamán, pedig az írásbeliség előtti időkben mi aztán minden
történetünket a fejünkben hordtuk! Szóval ez is egy lehetőség.
A fiatalok nevettek valamin. Nyíló sörösdobozok sziszegése hallatszott.
Sal vállat vont. – Szerinted kideríthetitek valaha, hogy honnan jöttek?
Jana elgondolkodott. – Lehet, hogy soha. Vannak történetek, amelyek
akkora távolságokba és időbe vezetnek, hogy talán sosem ismerjük meg
őket. De hát evolúcióbiológus vagy, te már csak tudod.

Sal ragaszkodott hozzá, hogy megmutassa a sarki óceánt. Ott lent, az
Arktisz jégpáncélja alatt.

12
A lift végre megérkezett. Megvárták, amíg a lentről érkező utolsó
műszak dolgozói kiszállnak, majd kezelték a jegyüket. A fiatalok elő-
zőleg Janáék orra alá dugtak egy flaskát, és ragaszkodtak hozzá, hogy
velük igyanak az egyik lány születésnapja alkalmából. Az ünnepelt széles
járomcsontja inuit származásra utalt.
Az óceánlift akkora volt, mint egy szoba, csupasz, fémhálós falakkal.
Jana különösebb unszolás nélkül fogadta el a második kör italt a fiata-
loktól. – A hideg miatt, mi? – kacsintott rájuk, ahogy visszaadta nekik
a flaskát. A szülinapos lány fojtott hangon veszekedett a fiújával: – Egy-
általán nem biztos, hogy meg akarom tenni, jó? Minek kellett mindenkit
idecsődítened?
– Na és, hogy van a fiad? – kérdezte Sal, amikor az ajtó zörögve, csiga-
lassúsággal záródni kezdett.
– Ó, jól. Kiköltözött a partokra. Éli a világát. Szerintem kezd beillesz-
kedni, és ennek nagyon örülök azok után, amin gyerekként keresztül
kellett mennie. Nem beszélünk annyit, mint szeretném – ismerte be –,
de ez azt hiszem, érthető. Kinek ne lenne elege az anyja társaságából
tizennyolc év összezártság után? – kuncogott, ahogy a lift nekilódult, és
a gyorsulás megemelte a belsőségeit. A fiatalok úgy kurjongattak, mint
akik hullámvasúton ülnek.
– Én tartom a kapcsolatot Emillel – jegyezte meg a tengerbiológus
a körmét vizsgálgatva.
– Jaj, Sal, mire ez az óvatoskodás? Mind felnőttek vagyunk. Elváltunk,
nem mi vagyunk az elsők, akik így tettek a történelemben. Te pedig
a barátja vagy, nem kell emiatt feszengened.
– Tudod, mi történt vele azóta?
– Nem is akarom tudni.
– Ó. Megértem. Csak szétmentek Irisszel, és…
– Ne rontsd el az estét, jó? – mosolygott a férfira kedvesen.
Az aggódó szülinapos lány barátja a részegek nagyvonalúságával pró-
bált lelket önteni kedvesébe: – Nyugi, egyszer vagy tizennyolc, nem? És
mind megtettük. Még Fred is, nem igaz? – Felcsapott a nevetés.

13
– Tudod, az előbb mondtad, hogy talán sosem derítjük ki, miért jöttek
– szólt tűnődve a tengerbiológus, és Jana pár másodpercig nem is tud-
ta, kikre gondol. – De mi történne, ha előkerülne valami új információ
ezzel kapcsolatban? Ha – tételezzük fel – fognánk valamit odalentről, az
Anomália mélységeiből. Egy jelsorozatot, ami mesterségesnek látszik, és
talán maguk a Konstruktőrök küldték. Mi történne akkor? Az emberek-
kel. A kreatúrákkal.
– Fogalmam sincs. Attól függ, milyen az a jel. Ha csak egyszerű mar-
ker, egy bip-bip…
– Nem, hanem egy modulált jel. Amelyet meg lehet fejteni és informá-
ciót nyerhetünk belőle.
– Az biztos, hogy marha nagy szenzáció volna. Híressé tenné azo-
kat, akik megfejtenék, bekerülnének a tudományok Hall Of Fame-jébe
Champollionék, Schliemann, meg a többiek közé. – Talán máris kicsen-
dült némi irigység Jana hangjából. – A kreák eredetének kiderítése
olyan áttörést jelenthetne, amelyről negyven éve álmodozik a szakmám.
Én bírnám.
– A kreák most meg vannak győződve róla, hogy a Konstruktőrök,
bárkik is legyenek ők, azért hozták létre és küldték ide őket, hogy min-
ket szolgáljanak. De mi lenne, ha az új információk azt sugallnák nekik,
hogy tévedtek? Bocs, elnéztük a házszámot. Csak éljünk tovább egymás
mellett egyenlő felekként, amíg el nem tudunk menni innen. Joguk lenne
kilépni a szolgálatunkból, azt hiszem. Nem tarthatnánk meg őket.
A lift kattogva és recsegve ereszkedett alá. A fémhálós falak mögött
koszos, por- és zsírlepte jég csillant.
– Ja, igen. Hát persze. Mondjuk ez nem jönne túl jól az emberiség-
nek. – Jana nem tanúsított túl nagy érdeklődést a téma iránt. Az ehhez
hasonló laikus aggodalmakkal sűrűn találkozott, amikor a tudomány-
területén kívüliekkel került szóba a munkája. Mindenesetre meglepte,
hogy a barátja ilyesmivel állt elő.
– Hát ez az – csapott le a válaszra Sal. – Mi van, ha nem engednénk
el őket? Ha egyszerre kiderülne, hogy a menedéknyújtás, a letelepítés

14
semmi másról nem szól, csak az ingyen munkaerőről, a gazdasági hasz-
nokról, az olyan adottságaikról, mint a ligmezők irányításának képessége,
és valójában fogva tartjuk őket? Most is vannak csoportok, akik még több
szolgálatot várnának el tőlük, koordináltabb együttműködést, nagyobb
munkahatékonyságot. Lényegében munkatáborokról beszélnek.
– Az emberek sokfélék, Sal. Előfordultak szabályos pogromok is,
amikor a kreákat felengedték a Lótuszról, de az csupa elmaradott, har-
madik világbeli partot érintett. A többség belátta, hogy hasznosabb az
együttműködés.
– De ez megváltozhat. Minden megváltozhat. Mi, zsidók aztán tudjuk.
– Ó, Sal, ez nem valamiféle egyiptomi fogság! Milliárdok köszönhetik
nekik az életüket, de legalábbis azt a jólétet, amit együtt teremthettünk
meg a Földön. Mindenkinek jut bőséggel a javakból, minek kellene fog-
lyul ejteni a kreákat?
Sal komoran meredt rá. – Nem is az egyiptomi fogságra gondoltam.
Hanem arra, ami a huszadik században történt.
– Szerintem túl sötéten látod a dolgokat. És ezt nem úgy mondom,
mintha lekicsinyelném a zsidók ellen elkövetett szörnyűségeket. Jó,
nyilván vannak, akik így gondolkodnak, de épp olyan kisebbség, mint
a xenofóbok.
– Nos, leveleztem erről Emillel is. Ő mostanában amolyan xenofób
csoportokkal tart kapcsolatot – folytatta a férfi.
– Jézusom…!
– Mérsékeltekkel. Ártalmatlanokkal, akik csak kisebb egymásrautalt-
ságot szeretnének a két faj között.
Salomon elfogadott még egy kortyot a fiatalok lélekmelegítőjéből. Jana
is vele ivott; az italnak másodjára is meghatározhatatlan íze volt, talán
nem túl jól sikerült vodka lehetett.
Sal krákogott és megtörölte a száját. – Mindenesetre abban igazat adok
nekik, hogy egy ilyen feltételezett különválás sokkal kisebb kockázattal
mehetne végbe, ha az emberiség technológiailag birtokában lenne a kreák
kulcsképességeinek. Ha őket el is vesztenénk, a xenobiom maradna és

15
tovább használhatnánk. A lassú időgépek, a chronoeák. A hidromorfok.
A membránosok. Az összes élő szervezet, amely életben tartotta a kreákat
útközben, és amelyekről kitaláltuk, hogyan húzzunk hasznot belőlük. –
Egy pillanatra elgondolkodott. – Azt hiszem, egy ilyen hírre még nincs
felkészülve a világ. Ha valaki felfedezne valami új információt a kreatú-
rákkal kapcsolatban, valószínűleg akkor tenné a legjobbat, ha egyszerűen
mélyen hallgatna róla.
– De ez ellenkezik a tudomány alapelveivel. Innentől már politika volna.
– Lehet. De abba nem halna bele senki.

16
02 | Gellard | Elárasztásos technika

Miért is hívják a ligeket lassú időgépnek? Egyfelől persze nem gépek, hiszen
a jelenség szintetikusbiológiai alapú; a kreatúrák a korallszerű chronoeákat
ösztökélik látszólag puszta gondolattal a jövőirányú hullámfront létrehozá-
sára. A kifejezés ezen része inkább a popkultúrában gyökerezik. Másfelől
viszont valóban lassúak: az ember egy „rendes” időgéptől azt várná, hogy
a jövőbe történő utazás alatt kevesebb idő teljen el benne, mint rajta kívül.
Legyen az utazás egy szempillantás, néhány perc – de a dolog logikája sze-
rint mindenképpen 24 óránál kevesebb a ma és a holnap között.
Ha valaki, akkor Goda Gellard aztán jól tudta, mennyire az ellenkezője igaz a lassú
időgépekre; milyen, amikor a külvilág minden egyes másodperce napokra, hetekre
nyúlik a hullámfront mögött. Elvégre Gellard közel egyidős volt az apjával.
D. Berenczén: Kavics az óceánban – a Lótusz-incidens krónikája, részlet

Gellard egy babakék kempingszékből nézte végig, ahogy a ligmező
elenyészik a hatalmas csarnok medencéjében. Erővel vette rá magát,
hogy megtegye. Alig hatvanegy méterre sikerült aznap megközelítenie
egy működő lassú időgépet.
Egy héttel korábban azt is végignézte a nyitott kapuszárnyakon túl-
ról, egy kamera képén – hetven méter, meg egy kicsi –, ahogy a mér-
nökök, fizikusok és más szakemberek a létrán leereszkednek a víz alatti
laboratórium bejáratán, majd a hólyagzsilip visszahúzódik a vízfelszín
alá. A tudósok a víz alatti komplexum kantinjában felsorakozva vár-
ták, hogy a kreatúrák felhúzzák köréjük a lassú időgép mezejét. Mielőtt
a kronotikus hullámfront elnyelte a kamera felé fordított arcokat, Gellard
még látta, ahogy az egyik tudós, egy hófehér köpenyes nő meglehetősen
bánatos búcsút int nekik, kívül maradóknak.

17
Most, ahogy a lig különösebb ünnepélyesség nélkül elenyészett a víz
alatt, a fáradt tudósok serege úgy indult el a külvilág felé, mint a kis-
iskolások, akiknek kicsöngettek a vakáció előtti utolsó óráról. Harsány
kurjongatás töltötte be a hatalmas csarnokot, és a szabadulók még azokat
a készenlétben álló munkapszichológusokat is vad ölelgetéssel fogadták,
akik a ligsokk leküzdését kapták feladatul.
Ahogy Gellard akkut pánikreakciója enyhülni kezdett, kicsit irigy-
kedve figyelte a tudósokat. Könnyű nekik, gondolta, ők önként vállalták
a túlórát, amellyel tizenhárom és fél havi fizetést gyűjtöttek össze egyet-
len hét alatt. Az egész nem lehetett megerőltetőbb, mint szolgálni az
egykori olajfúró szigeteken. Azzal a különbséggel persze, hogy nekik alig
volt kapcsolatuk a külvilággal: a kronotikus hullámfronton át csak befelé
terjed az információ, és az is alig használható a relatív lassulás miatt.
Felállt a lehetetlen színű kempingszékről, és kinyitogatta a jókora hűtő-
ládákat, hogy jéghideg söröket osszon ki a köré gyűlő hangos társaság
tagjainak. Ez állítólag amolyan szertartássá vált az Impulzus-lighajtású
Űreszközök Tengerbudapesti Kísérleti Tudásszövetkezetben, és ezúttal az
új fiú, Gellard vállalta a feladatot. Egyúttal megindokolhatta, miért van itt.
Az utolsónak maradt két férfi egy hordággyal jelent meg a hólyagzsi-
lip nyílásában; óvatosan adták fel a medence fölött átívelő közlekedőhídra.
Történt egy munkahelyi baleset, mondták el a tudósok rövid időre elkomo-
rulva; az egyik biológus teljesen kiakadt a bezártságtól. Ezt még az előzetes
tesztek sem szűrték ki. Az utolsó másfél hónapban lényegében folyamato-
san szedálta a csapat orvosa, nehogy kárt tegyen magában vagy másokban.
Gellard kezében megállt a sörösüveg, amikor ezt meghallotta. A hord-
ágyon az a biológusnő hevert öntudatlanul, akit búcsút inteni látott.

A csarnokban hamar elült a nyüzsgés. A tudósok elmentek – talán
máris a friss papírjaikat intézték, amelybe bekerül az új, valóságos
életkoruk –, a kreák is elúsztak a platformsziget közlekedőcsöveiben
a nyílt tenger irányába.

18
Gellard óvatosan lépett be a csarnokba. A lába előtt fodrozódó, alulról
reflektorokkal megvilágított medence vizét opálossá tette a chronoeák
és a velük életközösséget alkotó más szervezetek koktélja. A közlekedő-
híd acélja csengő-bongó visszhangokat vert a focipálya méretű csarnok
zárt terében. Leereszkedett a hágcsón a zsilipbe: padlóján már a víz fel-
színe alatt állt. Beszívta az állott levegőt, amely kicsivel korábban még
a ligmező határfelülete mögötti teret töltötte be. Egy pillanatra érezte,
ahogy körülötte minden atom még mindig csak lassul, még csak igyek-
szik vissza a normalitásba. Vadul lúdbőrzött minden szabad bőrfelülete.
Bekukucskált a légzsilipből négy irányba nyíló folyosókra. Az itt vég-
zett munka miatt egy standard tengermélyi élőhelyet építettek fel, mie-
lőtt a medencét feltöltötték volna a környező Adriai-tenger vizével, meg
a xenobiom életközösségével. Raktárak, kajütök, laboratóriumok nyíl-
tak a szűk folyosókról, vaskos kábelkötegek futottak a mennyezet alatt.
Kicsivel odébb valószínűleg megtalálta volna az akvaponikus ültetvénye-
ket. A levegő úgy szaglott, mint egy mélytengeri állomáson, vagy egy
süllyedő búvárhajón, ahol éveket kell eltölteniük a hajótörötteknek…
Gellard nagyot nyelt.
– Megnézed a modellt, amit megépítettünk? – mászott le hozzá
Koltai, a fizikus, aki önkéntes idegenvezetőjévé szegődött, amióta vis�-
szatért Tengerbudapestre. Gellard összerezzent. A nagydarab, kopaszra
nyírt pasason nem látszott, hogy múlt csütörtök óta idősebbé vált egy
esztendővel. – Olyan inspiratív volt a hangulat, komolyan, itt kellett vol-
na lenned!
Gellard próbált nem túl feltűnően megborzongani. Már a gondolattól
is zakatolni kezdett a szíve, és újra maga előtt látta a szerencsétlen nő
leszíjazott testét. Ami azt illeti, ő valószínűleg már arra is képtelen volna,
hogy olyan területre lépjen, ahol hamarosan lassú időutazás kezdődik.
Elöntené a pánik, és semmi mást nem akarna, mint futni, menekülni
a kijárat felé. És aztán, ha nem sikerül – ahogy visszatérő rémálmaiban
–, elnyelné a lassú időgép, már megint…
– Nekem úgyis magas ez az egész – nyögte ki nagy nehezen.

19
Koltai felnevetett. – Ja, hát sokaknak az. Éppen ezért foglalkozunk vele!
Azzal, hogy egy ligben végeztük el a munkát, legalább fél évvel előztük
meg a stockholmiakat és az erebusiakat. Szerencsére kevesen vállalják
a túlórát holmi munka miatt, pedig hát mi az az egy év, amivel idősebbek
lettünk, mint mindenki más? Jelenleg itt, ebben a laboratóriumban jutott
az emberiség a legmesszebb abban, hogy egyszer majd felhasználhas-
suk a lassú időgépeket a Naprendszer kolonizálására! Ilyen időgyorsított
technológiai projekt nincs ott nálatok, a Távolvízen, nem igaz? – Valami-
ért szent küldetésének tekintette, hogy minden momentumra rámutasson,
amelyben a partlakók az óceánokra költözők elé tudtak kerülni.
Mintha ugyan Gellardnak lett volna bármiféle kötődése korábbi ide-
iglenes lakhelyéhez, a mikronéziai szigetvilág peremén úszó hullámkar-
colóhoz, a Lehavreiához.
A fizikus továbbra sem látta a kellő lelkesedést a társa arcán, ezért
hozzátette: – Úgy képzeld el az egészet, mint egy világűrbe helyezett
c-sztrádát. Odafent még nagyobb hasznát vennénk, nem igaz? Ha adott
a sebességed és a távolság két pont között, akkor kénytelen vagy az
utazásra fordított időt csökkenteni, ha nagyon gyorsan oda akarsz érni.
Márpedig távolság az aztán bőven van a világűrben, így az időnyereség
is nagyobb lehetne. Csakhogy a chronoeák vízi élőlények, a kronotikus
hullámfront létrehozását pedig valahogy a hidrogén szerkezetébe hatolva
végzik: ezért is nyitható nagyobbra az idődilatáció a vízben, mint a leve-
gő vízpárájában. Nos, e két körülmény mindegyike elég nagy problé-
mát jelent a vákuumban, nekem elhiheted! Ám ha megoldjuk, máris
a kezünkben van a Naprendszer betelepülésének kulcsa. Egyelőre úgy
képzeljük a rendszert, hogy az űrhajónk kilövi maga elé a chronoeákkal
feltöltött kapszulát, benne egy kreával. A kapszula néhány tíz vagy száz
kilométeres átmérőjű hidrogénfelhőt bocsát ki maga köré, majd az űrha-
jónk a gázban létrejövő időgyorsított mezőben a külvilág számára elké-
pesztően nagy relatív sebességgel szeli át ezt a területet. A ciklus végén
a kapszulát bevontatják a hajóra és újra ki lehet lőni menetirányban. Nor-
mál időből nézve az út a Marsra alig több, mint egy hétig tartana, még ha

20
az utasok szempontjából hónapokat is venne igénybe. A Hold pedig itt
volna a kertek alatt, karnyújtásnyira, ahogy az éjszakai égbolton látszik.
– Koltai elmerengett. – Talán még elvihetem a srácomat egy űrutazásra,
hogy megmutassam neki: látod, pocok, ebben apád is részt vett.
– És megvan az áttörés?
A fizikus jól láthatóan próbálta titkolni csalódottságát. – Őszintén
szólva nem jutottunk sokra. Most még nem. De ami késik, nem múlik.
Biztos vagyok benne, hogy minden buktató ellenére még az én életem-
ben megoldjuk a problémákat. Viszont látjuk a lehetőséget. A világűr-
ben minden a távolságokról és az időről szól, és ez utóbbi végre nem
áll majd az utunkba. Nem csak a közlekedésről van szó, Gellard! Gon-
dolj a Mars, vagy a Vénusz terraformálására! Lassú időgépekkel évezre-
dek munkáját végezhetjük el egy emberöltő alatt! Bármit megtehetünk
odafönt, amiről a korábbi korok fantasztái álmodtak, a mélytenge-
ri építkezések és létfenntartás pedig mára rutintechnológiákká váltak.
Az sem könnyebb terep, mint a világűr. Minden a kezünkben van, ami
kell, csak ki kell találnunk, hogyan adaptáljuk! Ti, távolvíziek gyávának
és fantáziátlannak gondoltok bennünket, hogy itt maradtunk a partokon.
– Tengerbudapestet a dalmáciai szigetvilágban, Vis szigetétől délkelet-
re építették fel, ahol karnyújtásnyira volt a szárazföld, és ez csakugyan
kényelmeskedő megoldásnak tetszhetett azoknak, akik a mélytengeri
kupolavárosokat lakták. – Pedig mi sokkalta messzebbre tekintünk. Fel,
az égbe. Mert mi még látjuk az eget, szemben a távolvíziekkel. Az embe-
riség nem zárkózhat be a szülőbolygójára, Gellard, még akkor sem, ha
pillanatnyilag a lehetőségek mesés birodalmának is tűnik! És ezt nem én
mondom, hanem a nálam messze okosabbak.
– Valaki más meg azt mondta, hogy az óceán a mi új világűrünk.
– Ja, ismerem a mondást, ahogy azt is, hogy a Hold felszínéről még
most is többet tudunk, mint a világóceánok fenekéről. Nagy kaland
a Távolvíz meghódítása, de egyszer az is véget ér. A következő lépés
a világűr lesz, ahogy száz éve már mindenki tervezte. Csak aztán megfe-
ledkeztünk róla egy időre.

21
Gellard nem egészen értette. – De hát az Anomália rejti a nagy utazás
megoldását.
– Az egyelőre csak remény, semmi több. Hogy milyen klassz lesz, ha
majd onnan, a tenger fenekéről utazhatunk az időben és talán térben is!
De az elmúlt negyven évben a tudomány jottányit sem jutott közelebb
az Anomália megfejtéséhez. Meddig várjunk rá? Közben meg itt van
előttünk minden, ami szükséges a Naprendszer kolonizálásához, csak
fejlesztenünk kell. Tényleg nem nézed meg közelebbről? Még ott áll
a tesztkamrában.
– Tényleg. – Hogy ejtse a témát, Gellard megkérdezte a férfit, részt
vesz-e a projekt következő fázisaiban.
– Még nem tudom. A legközelebbi tervem, hogy befalok egy elképesz-
tően nagy steaket; el sem hinnéd, mennyire elegem van a zöldségekből
és szójából. Aztán hazamegyek és megdöntöm a barátnőmet. Össze is
kellene hozni azokat a gyerekeket, akiket el akarok rángatni az új űrha-
jókra! – hahotázott harsányan, oldalba bökve a másikat.
Gellardnak viszketett a bőre az érintésétől. Úgy érezte, mintha a másik-
ból áradna valami a megbuherált időből. Mint a radioaktív sugárzás.
Igyekezett nem gondolni hosszas, alapos zuhanyzásokra.
– Na jó, kit akarok becsapni? – komorult el Koltai. – Nem tudom, jelen
állásában hozzá tudok-e tenni még bármit is a projekthez. Előbb a bio-
lógusoknak kellene megfelelő válaszokat találniuk. Talán írok néhány
publikációt. Pihenek. Lehet, hogy soha többet nem megyek ligbe. Ezt,
gondolom, te aztán megérted.
Gellard meglepetten pillantott a tudósra. Lehetséges, hogy tudja?
Koltai igyekezett olyan képet vágni, mint egy detektív. – Most mit
nézel így? Az emberek elkötelezettségből vállalnak el egy munkát, vagy
az alapjövedelem kiegészítése miatt. Te erre az egy melóra csatlakoztál
hozzánk, és kint pakolászod a távokat, amikor velünk egy ilyen sűrű túl-
órázással a béred sokszorosát is megkereshetted volna. Nem csak tudósok
dolgoztak ám idebent, kemény munka hárult a technikusokra, létesít-
mény-fenntartókra és a belső ligeket irányító kreatúrákra is, hogy ne

22
fulladjunk bele a saját széndioxidunkba és szennyvizünkbe. Mindez azt
jelenti, hogy vagy nagyjából elég neked a garantált szövetségi alapjöve-
delem – márpedig elnézve a kétéltűdet, meg ahány kört fizettél egy hete
a búcsúbulin, ezt nem igazán hiszem –, vagy van elég tejbe aprítanivalód,
hogy ne dobjál ki éveket az életedből csak úgy, passzióból. Eltaláltam
vagy eltaláltam?
Gellard kicsikart egy vigyort.
– Nyitott könyv vagyok, mi?

Koltaiék tudásszövetkezete csupán kölcsönözte a csarnokban használt
távokat; egy soknemzetiségű közösség hajózta ki őket, amely a spliti
Diocletianus-palotában élt, és amúgy főleg fesztiválszervezéssel foglal-
kozott. Ahogy az impulzus-lighajtási projekt lezárult, rögvest vissza is
kellett szállítani őket: a drónuszály már egy napja a platformsziget mel-
lett horgonyzott. Gellard kis késéssel, futva érkezett a csarnok IV. számú
teherkapujához. Lovotnik, a tudásszövetkezet logisztikai vezetője máris
tajtékzott. Hirtelenszőke ember volt, olyan vékony szálú hajjal, hogy
a fejbőrét is látni lehetett: mintha szalmaszín hajköd lebegne a kopo-
nyája körül.
– Goda kolléga, nézzen már szét, az összes táv itt áll a kapu előtt,
és mind arra vár, hogy behajózzák! A leltározással végzett már egyál-
talán? – Lovotnik fejbőrén pír terjedt szét, mint mindig, ha túlzottan
ingerültté vált.
– Hát persze, főnök. Innentől intézem. Elnézést a késésért. – Remélte,
hogy jól hozza a bűnbánó beosztott figuráját. Nem volt igazán jó ebben
a munkadologban.
– Mozogjon! Ha lába kel valaminek, akkor magának kell kifizetnie –
morogta Lovotnik, és elvonult, hogy felügyelje a szerverek bontását.
A távok ott ácsorogtak a napon, mint egy különös, csupa tömlő és cső
és fogókar hadsereg. Vastag, rugalmas szénszálas szövetből készültek,
a belsejüket pedig tengervízzel, valamint hidromorfok és membránosok

23
koktéljával töltötték meg. A kreák uralta titokzatos kvantumcsodálatos és
húrgyakorlati erőknek köszönhetően maga a víz mozgatta a szerkezete-
ket, és a távok óriás kesztyűbábokként végezték a nehéz fizikai munkákat.
Gellard megvárta, amíg a logisztikai vezető látótávolságon kívülre ér,
majd sorra lepittyentette a távok adatait, s közben felmérte az állapotu-
kat. Úgy tudta, mobil hő- és sugárpajzsokat mozgattak velük a tesztkam-
rákban, úgyhogy jobbnak látta a sugárzás szintjét is ellenőrizni. Egy-két
távból tengervíz szivárgott a hibás tömítésű lezárásokon, másokon dur-
ván felragasztott foltok éktelenkedtek, ahol a ligben folyó munka közben
megsérült a vastag, zsákszerű anyag. Semmi javítást igénylő hiba, állapí-
totta meg elégedetten, és nagyvonalúan elsiklott a felett, hogy az egyik
rakodógép máris kisebb pocsolyát engedett maga alá a tengervízből.
A raktározó targonca úgy festett, akár egy kerekekre ültetett, hófehér
és munkagépsárga óriás integetőrák. Gellard felkapaszkodott az ülésbe,
a biodízel sülthússzagú füstfelhőit eregetve feltúráztatta a motort, majd
finoman a rámpához legközelebb álló, kisebb szoba méretű táv mögé
manőverezett vele. Hagyta, hogy a targonca maga gurítsa a szerkezet alá
a hordozókerekeket és találja meg rajta a fogást az integetőkarokkal.
A lehető leggyorsabban le akarta tudni a munkát. Jó volt a távok moz-
gatásában; ezzel foglalkozott odaát Lehavreiában is, miután a kríziskeze-
lő pszichológus valami hasznos elfoglaltságot javasolt neki, hogy elterelje
a figyelmét a ligsokkról.
Megfog, behajóz, rögzít. A robotuszály fedélzetén takaros tárolók
óvták a távokat a fedélzet mozgásától. A legvégén még néhány műanyag
hevederrel is átkötötte az egészet.
Végül a rakodógépet leparkolta a szigeten, majd a tenyerét leporolva
visszatért, hogy körbejárja az eredményt. Az elégedett mosoly lassan
lehervadt az arcáról.
A lyukas távból időközben szinte az összes víz elfolyt. A hevederek
között olyanná vált, mint egy csálé kalap; a szénszálas burkolat ránco-
kat vetve omlott össze, akár egy kilyukadt gumimatrac. Gellard rezig-
náltan vette tudomásul, hogy minden gyűrődés potenciális repedéssé

24
válhat a jövőben, szóval kuka az egész. És jó sok liter xenobiomkoktél
veszett oda: A fedélzeten terjedő jókora tócsában különféle zselészerű,
szivárványosan csillanó élőlények vergődtek, fuldoklásukban gömböket
és oszlopokat formáltak a vízből, amelyek felemelkedtek, majd céltalanul
szétfolytak. Az élőlények java parányibb volt annál, hogy szabad szem-
mel láthatóak legyenek.
Lovotnik lépett mellé. A fejbőre vörösödéséből ítélve nem lehetett azt
mondani, hogy feldobta a látvány.

– Hogy a fenébe művelhettél ilyet? – Koltai nem tudott napirendre térni
az eset fölött. – Annyi volt a dolgod, hogy szállítható állapotba hozd őket.
Gellard kétéltűje felé bandukoltak a személykikötőben, miután felaján-
lotta, hogy hazaviszi a fizikust. Koltai mostanra átöltözött egy kényel-
mesnek látszó, hófehér, légkondicionált overallba, amely bármelyik múlt
századi sci-fi csillaghajóján megállta volna a helyét.
– A hevederek miatt történt; amikor meghúztam őket, egy apró lyuk
bizonyára szétrepedt valahol… Nem igazán tudom – vallotta be kis szünet
után Gellard. A számlájára gondolt, és szinte látta, ahogy a fuerteventurai
kártérítésként kapott szép kis summa maradéka tovább olvad.
– Ez nem kevés pénzedbe lesz – csóválta a fejét Koltai, mintha csak
megsejtette volna társa gondolatát. – Már persze, ha a splitiek elfogadnak
pénzt viszonzásul. Mifelénk a pénznek nincs olyan nagy értéke, inkább
csereberélünk. Tudást, szolgáltatást nyújtunk viszonzásul.
Gellard megtorpant. – Szerinted nem érdekes, ahogy a víz mozogni
kezd a távok belsejében?
Koltai épp a kontaktlencséje polarizációjával vacakolt: írisze spirálisan
kavarogva elsötétedett. – Nem a víz mozog. A víz hidrogénje csak kapocs
azokhoz az erőkhöz, amelyek ilyen hatást keltenek a fizikai világunkban.
– Tudod, hogy értem.
– Ja, bocs. De a dolog kábé annyira érdekes, mint az, hogy egy elem
felmelegszik, ha használod.

25
– Akkor is, van benne valami különös. Olyan… Nem is tudom, szo-
morú. – Egy pillanatig eltűnődött, hogyan tudná elmagyarázni, hogy ez
épp olyan, mint a ligmezőbe helyezett tudaté; hogy a víz nem dönthet
arról, hogy hatás alá akar-e kerülni, és hasonlók, de rájött, hogy ez túl-
ságosan ingoványos terület, amivel kapcsolatban még a saját gondolatait
sem tisztázta magában. – Művészi – fejezte be esetlenül. – Régebben
megpróbáltam ezt megragadni…
– Láttam már egy műsorban, hogy efféle mozgó szobrokat készítenek
távokból. Nem is mondtad, hogy alkotó vagy.
Ami azt illeti, ezt Gellard főleg olyan lányoknak szokta említeni, akik-
nek némi ital után határozottan imponált, hogy egy képzőművésszel
találkoztak. Még akkor is, ha ez a világ tele volt művészekkel, hiszen
az emberek a megélhetés nyűgjétől megszabadulva tömegével fordultak
az efféle önkiteljesítés felé. Gellard a legtöbbször ezért sikeres művészeti
karriert hazudott a lányoknak. Ki tudta volna ellenőrizni, hogy mi törté-
nik a világ túlsó féltekéjének kolóniáiban?
Rosszkedvűen rugdalt egy műanyag kupakot a fedélzet acéllapján. –
Alkotgattam. Korábban. Fölösleges időrablás.
– Azt nem mondtam. Mindenki abban teljesedik ki, amiben akar. Az
elitizmus kora lejárt.
– Nem, valójában csapnivaló művész vagyok. Én is egy műsorban lát-
tam, és gondoltam, miért ne. Most viszont inkább az bánt, hogy kelle-
metlen helyzetbe hoztalak. Elvégre te ajánlottál be a szövetkezetnél.
– Azzal ne foglalkozz! – emelte fel lapátkezét a fizikus. – Lehet, hogy
beajánlottak, de rendes interjún mentél át, volt gyakorlatod, meg minden.
Csak sajnálom, hogy kitettek. Tényleg megleszel anyagilag?
– Persze. – Odaértek Gellard kétéltűjéhez, egy türkizkék Albához. A fér-
fi sokadszorra is kedvteléssel nézett végig a jármű tojásdad kupoláján,
vezérsíkokban végződő karosszérián, a plexi gépháztető alatt szunnya-
dó hengerfejsorokon. Nem tudott betelni a látvánnyal, miközben iga-
zat adott a pszichológusának, aki szerint csak a sokéves fuerteventurai
fogságát kompenzálja a szabad közlekedés eme szobrával. Az egyik

26
legdrágább terv alapján nyomtattatta ki, amikor kiszállt az ekranoplánból
Tengerbudapesten. Ha a ’kilencszázötvenes évek amerikai autói sugár-
hajtású repülőgépekre hasonlítottak, akkor a mostani járművek
a búvárjetekre – és az Alba búvárjetebbnek látszott bármelyik másik két-
éltűnél. – Van némi megtakarításom. És ott a garantált alapjövedelem.
Megvagyok én munka nélkül is.
– Nem a pénz miatt érdemes dolgozni. Jó tenni valamit az embertár-
saidért. – A fizikus nagyvonalúan elsiklott a fölött, hogy csupán azért
vállalta el a külföldről hazatért vendég önkéntes kalauzolását, mert egy-
szerűen el akarta ütni a projekt kezdete előtti rengeteg szabadidejét. De
ahogy már többször kijelentette, jobban élvezte, mint elsőre gondolta
volna. – Hű, de fura, hogy ilyen új a járgányod. Miért nem dugod be
valahol egy ligbe?
Gellard sejtette, hogy ha Tengerbudapesten a tárgyak vénsége korrelál
tulajdonosuk kifinomultságával, akkor ő nagyjából egy faragatlan kül-
világi barbárnak tekinthető. Megrántotta a vállát. – Nem jutott még rá
időm – hazudta.
A kétéltű ringatózásától kísérve behuppantak az öblös bőrfotelekbe, és
Gellard egy pillanatra élvezettel hallgatta, ahogy a hátuk mögött a hatal-
mas V8-as gurgulázva felhörög az első gázfröccsöktől. A légkondiból
jeges levegő tódult az utastérbe. – Szóval akkor haza?
Koltai eltűnődött: – A többiek elmennek egy kicsit lazítani. Tulajdon-
képpen miért ne? Szerintem neked is jól jönne a nagy ijedségre.
Gellard, aki egyáltalán nem érezte magát ijedtnek (de legalábbis nem
a taccsra vágott táv, meg a kirúgás, sokkal inkább a néhai ligmező közel-
sége miatt), eltűnődött. Mi várja a lakásában?
– Azt hiszem, éppen ráérek.

A kocsmát Communardsnak hívták, és úgy tűnt, a tudósok teljes
egészében lefoglalták erre az estére. A helyi legendárium szerint annak
az eredetinek a pontos másaként épült, amelyet még az alapjövedelem

27
bevezetésének évében nyitottak a régi Budapesten, és a tulajdonos család
minden berendezést áthozatott, amikor végül kivándorolt a kontinens
belsejéből. Most a leszármazottak vitték a boltot, és időszakos attrak-
cióként egy kreát alkalmaztak személyzetként. Egyáltalán nem számí-
tott gyakorinak, hogy egy közösség mindössze erre használja fel a kreák
rájuk eső munkaidejét; a legtöbben lassúidőgépes termelésre vették őket
igénybe, ám ahogy Koltai elmagyarázta, amíg a vendégektől kapott
cserejavakból minden más szükségletüket fedezni tudták, miért ne dönt-
hetnének így? Az Összemberi Képviselet helyi emberei csak azt ellen-
őrizték, hogy tisztességesen bánnak-e a kreákkal és a munkaidő leteltével
továbbküldik-e őket a következő közösséghez.
A teremben teljes volt a hangzavar, a pincértávok sebesen siklottak
asztaltól asztalig a mennyezetre erősített sínpályáikon, porszívócső-
re emlékeztető, rugalmas vízvezetékeik surrogva tekeredtek le és vis�-
sza karikákba. A messziről ormányos fókára emlékeztető krea a terem
végében, egy hatalmas üvegfal mögött úszkált körbe-körbe, a folytonos
vízkapcsolaton át irányítva a teljes gépi személyzetet a konyhától a fel-
szolgálókig. A hangfalakból romantikusan régi mozgalmi nóták harsog-
tak, így aztán mindenki kiabált a másikkal. Egy olyan épület negyedik
emeletén ültek, ahol az egyes szintek szabadon elforoghattak a többihez
képest; a kocsma nyitott ablakai folyamatosan a szárazföld, Vis szigete
és azon túl, a Velebit hatalmas sziklatömege felé néztek, talán egyfajta
tisztelgésként a kontinentális múlt előtt. Gellard díjazta ezt; még min-
dig nem tudott betelni a szárazföld látványával. Azzal, hogy egy ekko-
ra, felfoghatatlan méretű terület csak úgy kiáll a vízből. Egy pillanatig
elgondolkodott azon, hogy Tengerbudapestről is tovább kellene állnia;
mondjuk a kontinens belsejébe, ahol egyáltalán nem lát vizet. Milyen
különös is lenne hegyek között élni.
– Holnap elviszlek Makarskába, ha akarod. Vagy holnapután. – Vetette
fel részeg lelkesedéssel Koltai. Túl voltak több kör pálinkán, amit sör-
rel öblítettek le, az asztal közepén pedig jókora vízipipa trónolt, édes
marihuánafüstöt párállva. – Azt még nem láttad, nem igaz? Ott alakult

28
ki a legnagyobb menekülttábor a dalmát partokon, és egy részét később
meghagyták skanzennek. A nagybátyámék is ott tolakodtak annak ide-
jén a kreák algaszelet-csomagjaiért.
Gellard bólogatott. Kellemesen szédült. Az elején nem értette, miért nem
rohannak haza a kutatók a rég nem látott családjukhoz, de aztán a hosszú
asztaluk túloldalán ülő egyik műszerészlány elmondta, hogy a tervezettnél
egy nappal hamarabb jöttek ki a ligből. És különben is: a családjuk szem-
szögéből nézve alig egy hete mentek el, szóval belefér még egy parti.
– Vagy a Vízivárosba – jutott a fizikus eszébe hirtelen. – Láttad már
a Vízivárost?
Gellard Koltaira hunyorgott. – Szemben van a lakásom vele.
– Ja, tényleg.
Bizonytalanul meredtek az asztaluk mellé sikló pincértávra. A huma-
noid formájú vizeszsák fejére egy Thomas Paine-arcképet festettek.
A másik pincér Karl Marx vonásait viselte.
– Még egy italt? – bugyogta a táv a mellkasán elhelyezett membrá-
non át, és leengedte a tálcáját, amelyen apró poharak sorakoztak katonás
rendben.
– Eszméletlen, ez a krea milyen jól beszéltet emberül, mi? – bökte
oldalba Gellardot a másik oldalán ülő férfi.
– Ja. Jó ez a hely! – felelte Gellard. Szétosztotta a pálinkákat az asz-
taltársaság tagjai között. Valóban pompásan érezte magát. Újra ittak, és
szertartásosan krákogtak utána.
– Szuper vagy, haver! – intett lelkesen az asztaltársa az üvegfal felé.
A krea vidáman bukfencezett az akváriumában, és tömzsi ormányával
visszaintett nekik. – Köszönöm, boldoggá teszel, ember – felelt a táv is
az asztaluk mellett. Az egyik tömlőkarjával villámgyorsan felkapkodta
a kiürült poharakat, megpördült, majd elsiklott.
– Elmehetünk bárhova, amit meg akarsz mutatni – intett nagyvonalú-
an Gellard, visszafordulva Koltai felé. – Semmi más dolgom nincs. Azt
hiszem, egy darabig most nem akarok semmilyen munkafélébe fogni.
Rohadtul nem nekem való.

29
– Lehet, hogy neked is önkénteskedned kellene, mások felé fordulni.
Az sokaknak segít, hogy két lábbal a földön maradjanak.
– De hát akkor emberekkel kellene foglalkoznom! – felelte tettetett
szörnyülködéssel.
A másik azonban nem vette a lapot: – Nézd, én igazán nem aka-
rok belepofázni, elvégre alig ismerjük egymást, még haverok se igazán
vagyunk…
– De igen. Jó haverom vagy. Örülök, hogy te lettél az idegenvezetőm.
– Akkor haverok vagyunk. Igen. Én is így gondolom – bólogatott
a fizikus elérzékenyülve, majd viszonylag gyorsan visszatalált a mon-
dandójához: – Szerintem csinálnod kellene valamit. Valami mást, mint
eddig. Maholnap ötvennégy leszek, megéltem a kreák érkezését, meg azt,
ahogy minden megváltozik és a feje tetejére áll. Láttam, milyen sokan
elvesztek a kortársaim közül, akik nem találtak célt maguknak, miután
már nem kellett dolgozniuk a megélhetésért. Téged is olyannak látlak,
mint őket, akik csak úgy belecsöppentek a szép új világba.
Azért úgy senki nem csöppent bele, mint én, gondolta erre Gellard,
és ügyelt rá, hogy a mosolya ne hervadjon le. – Ó, van nekem célom.
Installációkat készítek. Pihenek. Partizom. Nézem a helyi tévét. Talán
utazgatok. Elvégre ezért jöttem haza, hogy megnézzem, mi újság. Tudod,
felfedezni a szülőhazámat.
– Na és, hogy tetszik? – kapta el a társalgás végét a szomszéd férfi, és
egy pillanatra benn tartotta a vízipipa füstjét. – Azért ez is van olyan jó,
mint a Távolvíz, nem?
Gellardot szórakoztatta a helyiek büszkesége, de annyit még nem ivott,
hogy ezt hangosan is kimondja. Olykor magába nézett, és elcsodálkozott,
miért nem tudja mindezt a magáénak érezni. Túl sokáig maradt távol, az
lehet az oka. Kisfiúként ment el Tengerbudapestről, és már alig emlé-
kezett bármire is. Csak egy terézvárosi csatorna maradt meg, az olajfára
erősített hinta az udvaron, meg a zongora a nappaliban, amelyen soha
senki nem játszott, ő viszont remek bunkert tudott építeni alatta.
Nem sok emlék a teljes emberi világról.

30
A kocsma zsibongása egyszerre túl hangos és tolakodó lett.
– Ide azzal a pipával! – vigyorodott el szélesen, és próbált inkább
a részegségbe merülni. Ami pontosan ellentétes hatással járt.
– Azt gondolom – mondta a férfinak, aki pedig nem tudhatott semmit
a múltjáról –, hogy túl sokat használjátok a ligeket. Nem csak ti, a távol-
víziek is. A kronotikus farmok, a benzingyárak, a szigetek építése, ez
a sok öregített dolog – intett körbe szélesen a műgonddal patinásított
bútorokon, falakon és ruhákon.
Udvariasan értetlen arcok meredtek rá.
– Ne már, tudjátok, hogy értem! Olyan az egész, mint egy mozaik,
egy olyan izé, foltvarrás. Összevissza torzítjátok az időt magatok körül,
semmi nem annyi idős, mint amennyinek látszik.
– Kurvára nem értem, haver – biztosította Koltai.
– Tényleg nem gondoljátok, hogy ez ijesztő?
Koltai és a másik szomszédja összenéztek fölötte. – Nem.
– Egyszerűen itt akarunk boldogulni, nem akarunk lemondani a szá-
razföldekről, és ezért mindent megteszünk, hogy a kreák jól érezzék
magukat. Egyáltalán nem igaz, amit odakint a vizeken pletykálnak, hogy
mi itt kizsákmányoljuk őket. Okosabban kell élnünk a szolgálataikkal,
ennyi. De hát azért vannak, nem?
– Már ha ilyesmire gondoltál – tette hozzá Koltai bizonytalanul.
– Ja. Ilyesmire. – Gellardnak nem volt kedve politikai vitához. Nem is
értett hozzá, még csak véleményt sem tudott alkotni: az elmúlt másfél év
túl kevésnek bizonyult ahhoz, hogy átlássa az efféle társadalmi folyama-
tokat. – Hű, hol az a következő kör?
A kocsma közönsége egyre vadabbul ivott, mintha még mindig az egye-
temen lennének. Ami azt illeti, a legtöbbjük valóban néhány éve diplo-
mázott, és Koltai is a régi főiskoláján tanított. Az egyik asztalnál énekelni
kezdtek, valaki lelökött két hasas korsót az asztalról. A krea egyik távja,
a Marx-fejű seprűvel és felmosószettel siklott elő a konyha felől.
Gellard hátradőlt, és egy pillanatra lehunyta a szemét. Hagyta, hogy
a THC puha felhőbe burkolja.

31
Azt hitte, túllendültek a témán. Belül szelíden átkozta magát, ami-
ért nem figyelt rá, mit beszél. Tudta, hogy nem értik meg. Senki sem
érthette. De végül is semmi veszélyes nem volt benne, ha a faggatózást
nem számítja.
– A szüleid itt élnek? Őket látogattad meg? – kérdezte ártatlanul az
asztalszomszédja.
– Ja, tényleg, nem is mondtad, hogy találkoztál-e az itt élő rokonsággal
– kontrázott Koltai. – Amikor behoztalak a kikötőből, említetted, hogy
meg akarod keresni őket.
Gellard csuklott egyet. – Á, itt a pálinka!
Ezúttal Koltai osztotta szét a poharakat. – Igyunk arra, hogy Gellard
megmássza a családfáját!
Mindenki éljenzett a hosszú asztalnál, bár valószínűleg eddig nem is
figyeltek rájuk. Gellard szédülni kezdett. A poharát túl hangosan csapta
vissza a kilötyögött sörtől ragacsos asztalra.
– Az apám lelépett. Otthagyta az anyámat egy másik nőért. Elárult
minket, amikor a legnagyobb bajba kerültünk.
Az asztal körül zavart csend lett. Gellard oda sem figyelve folytatta. –
Az anyám meg egy munkaalkoholista, sosem törődött velem igazán, ami-
kor meg igen, akkor majd’ megfojtott. Egyikükkel sem beszéltem jó ideje.
– Szerette volna hozzátenni, hogy más embert nem is ismert korábban,
hogy az egész világ idegen és veszélyes, de hiába a haverja Koltai, még
neki sem tudott volna erről beszélni. – Szerintetek meg akarom mászni
a családfámat?
– Jól van, nyugi, Goda – morogta Koltai. – Nem tudtuk.
– Hát ez az – mutatott rá Gellard, és az asztal szélébe kapaszkodva,
imbolyogva felállt. – Pontosan ez az. Ki kell mennem brunyálni.

A piszoár előtt állva bejövő hívást jelzett a kontaktlencséje. Az eszköz
a férfi orra előtt, a hófehér csempefalon jelenítette meg a hívó képét. Egy
nő kereste. – Halló – szólalt meg spicces szórakozottsággal Gellard.

32
– Goda Gellard? Jó estét, elnézést a zavarásért. A portásod adta meg
a kontaktadataid. Nem tudsz képet adni magadról?
– Itt nincsenek kamerák. Épp egy mosdóban vagyok.
– Ó, értem, bocsánat. Keresselek később?
Szép nő volt, rövidre nyírt sötét hajjal, szív alakú arccal. Gellardot egy
pillanatra teljesen elbűvölte, hogy a lány barna írisze miként válik zöldes-
borostyánsárgává a pupillája körül. Szemre néhány évvel idősebbnek lát-
szott Gellard valós koránál.
– Eszedbe se jusson letenni.
– Berenczén Darka vagyok. Ööö, az édesapád segítője. Megtennéd,
hogy meglátogatod őt, ha már úgyis Tengerbudapesten vagy?
– Látogassam meg… az apámat? – Gellard megvakarta az állán serce-
gő borostát.
Berenczén Darka biccentett a képmezőn. – Erről lenne szó, igen.
A férfi rájött, hogy jól érti. – Az eléggé kizárt – felelte. Befejezte a dol-
gát, és a mosdókagylóhoz lépett. A lány képe követte őt.
– Kérlek! Amióta megtudta, hogy hazajöttél, csak rólad beszél.
– Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, és bár értékelem, hogy annyi
bátorság nem akadt benne, hogy ő maga jelentkezzen, ha beszélni akar
velem…
– Nem ő kérte, hogy keresselek meg – sietett közbeszúrni Darka.
– …de őszintén szólva alig hinném, hogy lenne bármi mondanivalónk
egymásnak. Viszlát. És ne add át neki az üdvözletemet!
– Csak egyetlen találkozás, Gellard! Az apád súlyos beteg. Egyedül
van, senkihez sem tud szólni…
– Az sajnálatos. Jobbulást kívánok neki. Most le kell tennem. Van itt
néhány pálinka, amit meg kell innom, és pillanatnyilag ezt fontosabb
küldetésnek érzem.

Mire visszatért, az ivászat kezdett elfajulni. A kenderfüstöt késsel
lehetett volna szeletelni, valaki egy világűrről szóló verset szavalt az

33
asztal tetején állva, az egyik pasas pedig alkoholos filccel azt írta a krea
akváriumára, hogy „jó kutyus”. A kreatúra boldogan forgott a vízben,
bután élvezve a rá irányuló figyelmet, tömzsi ormányát felkunkorította
a vigyorgás faji megfelelőjeként.
– Asszem, hazamegyek – jelentette ki Gellard az asztaluk mellett meg-
állva, majd kis híján rázuhant Koltaira.

34