1 Galaktika Fantasztikus Könyvek | Jeff Carlson: Fagyott égbolt ‒ részlet

Vonnie didergett, ami rendkívül undorító érzés volt a szkafander belsejében.
Rögzítette az ízületeket és a felső részt, hogy az öltözet szoborrá váljon. Így ha
kisebb mozdulatokat tett, az kívülről nem látszott és nem érződött, de a testét
nem tudta megdermeszteni.
Iszonyodott attól, hogy a bőre a merev héjhoz ért. Újra és újra mocorogni
kezdett, hogy elhúzódjon tőle, de ez lehetetlen volt.
Az az út, amelyen a gondolatai kanyarogtak, szintén taszította. Azt kívánta,
bárcsak Cso Lam ne próbált volna... Azt kívánta, bárcsak megmenthette volna
valahogyan a többieket. Lam oly gyorsan értett meg annyi mindent, és talán
már megtalálta volna a kivezető utat. A felfelé vezető utat.
Vonnie a memóriafájlokat használva összetákolt egy szellemet, de nem
adhatott neki annyi kapacitást, hogy kijavítsa a hibáit. Ahhoz, hogy feljavítsa a
szellem képességeit, ki kellett volna kapcsolnia a füleit, vagy azt a felülírást,
amit a hőcserélőjébe programozott, és mindkettő a halált jelentette volna
számára. Ha nem hallott, nem tudott tájékozódni. És ha a szkafandere
kibocsátotta volna a teste melegét ahelyett, hogy tárolta, a csapda nem
működhetett.
A legjobb az lett volna, ha elfelejti Lamot. Megfordult a fejében, hogy törli a
szellemet, de még úgy is hasznát vette, hogy csak a logikája háromnegyedére
támaszkodhatott. Lam nyugtatót javasolt, és Vonnie bekapott egy tablettát,
ami eléggé lelassította ahhoz, hogy ismét tisztán érzékeljen. Cserébe viszont
fázni kezdett. Elméletileg nem fázhatott, sőt verejtékezett a kemény burokban,
ám a várakozás úgy hatott rá, mintha továbbra is a jéglabirintusban rohangált
volna. A várakozás, valamint a szüntelen hallgatózás, és az, hogy az arcát mély
zúzódások borították.
Nem érdekelte, hogy az orvosi rendszerek mennyire kifinomultak. A teste
valahogy tudta, hogy megsérült, még úgy is, hogy tele volt nyugiszerrel, és
szinte érzéketlenre zsibbadt.
Az agya tucatnyi okot ismert arra, hogy miért van biztonságban, de a teste
tudta, hogy a naphalak hamarosan utolérik. A sötétség tele volt élettel. Vonnie
ezen a tényen már nem lepődött meg, és elszántan hallgatózott, hogy időben
megtudja, mi történik az alatta lévő hasadék sötét, fagyos zugaiban.
Jobban félt attól, hogy nem veszi észre a naphalakat, mint attól, hogy felfedezik
és megtámadják. Babonás ostobaság lett volna azt hinni, hogy hallják a
gondolatait, de a szakadékban hiába rakott ki három csalit, nyílegyenesen
száguldottak az ő rejtekhelye felé. Mi alapján követték és tájolták be őt?
Meg kellett tudnia ahhoz, hogy életben maradjon.
Ezt a sziklapárkányt védhetőnek ítélte. Ugyan nem vonulhatott vissza sehová,
de csak egy irányból közelíthették meg. A mennyezeten rengeteg lyuk akadt –
úgy nézett ki, mint egy nagy szivacs –, és azokba belenyomhatta a
szkafanderében tárolt hőt, mielőtt továbbmegy.
Vonnie hason feküdt, és kifelé nézett. Megpróbált enni és pihenni, megpróbált
nem törődni az alattomos, csillapított szúrásokkal, amiket a gyógybogarak
fejtettek ki, mialatt ki-be mászkáltak a halántékán, az arcán és a
szemüregében.
Mindkét szeme megsérült, de úgy döntött, hogy először a balt hozatja rendbe
arra az esetre, ha valami rosszul sülne el. Azzal számolt, hogy a nanogépeknek
esetleg fel kellett használniuk az egyik szemének részeit, hogy megmentsék a
másikat. A „lépésről lépésre” sebészet Lam ötlete volt. A szellem azzal is
egyetértett, hogy ha Vonnie letörné a műszertömböt és felhasználná az abban

© Metropolis Media, 2017. Minden jog fenntartva.
A kötet megvásárolható: www.galaktikabolt.hu
2 Galaktika Fantasztikus Könyvek | Jeff Carlson: Fagyott égbolt ‒ részlet

lévő alkatrészeket, a sisakja megőrizné az integritását. Lam mivel próbálkozna
még? – tette fel magának a kérdést Vonnie.
A plasztacél szkafander felfogott minden hangot, de a beszéd így is kockázattal
járt. Ő mégis vállalta, hogy beszélhessen valakivel.
– Itt vagy még? – suttogta halkan.
A szellem akadozva válaszolt, és ahhoz képest, hogy egy mesterséges
intelligencia állította elő, csikorgó hangjában sokféle érzés bujkált.
– Von, hallgass meg! Többé ne kapcsolj le, kérlek!
– Mondd meg, hogy Lam mit tenne! – felelte Vonnie. – Biztonságban vagyok itt?
Pihennem kell. Hamis nyomot csináltam a lámpámmal.
– El fognak kapni minket.
– Megnézted a térképet? Majdnem három kilométert tettem meg.
– El fognak kapni. A valószínűsége több mint nyolcvan százalék, de én tudok
beszélni velük. Most már elég adatunk van. Ha átmenetileg megkapom a
szkafander irányítását, képes leszek megteremteni legalább...
– Nem!
– Vonnie, java részben testtartásokkal és jelekkel kommunikálnak. Nem tudom
elég gyorsan mondani, hogyan mozogj.
– Nem. Hibakeresés és javítás!
– Von, várj...
– Azt mondtam, keress hibákat és korrigáld őket! Vége.
Megőrülhet egy szellem? Vonnie úgy gondolta, hogy ha igen, akkor az az ő
hibája. Lam volt az első, amit valaha létrehozott. Sebtében csinálta, mert
haragudott a férfira – az igazira. Engedte, hogy emlékezzen rá, hogyan halt
meg, és ettől hibák keletkeztek a szellemben. Az igazi Lam talán sosem
kételkedett magában.
Bauman jobb barát lett volna. Bauman idősebb volt, nyugodtabb, és még nő is,
viszont elsősorban a genetikához értett, és Lam biológiai-ökológiai ismeretei
hasznosabbnak ígérkeztek. A döntés nem lehetett kérdéses. Vonnie nem
rendelkezett elég kapacitással ahhoz, hogy szétszedje őket, aztán Bauman
személyiségéből és Lam tudásából összerakjon egy hibridet.
Magára maradt.
A merev kesztyűhöz dörzsölte az ujjvégeit. Az órára nézett – túl hamar –, és
elcsüggedt. Még hat perc kellett ahhoz, hogy helyrejöjjön a koponyája, és
további harminc, hogy visszakapja a látóidegét.
Tudom fejleszteni a szellemet? – töprengett magában. – Nem adhatok neki
több kapacitást, de talán rá tudom venni, hogy menjen végig a hibalistán.
Öntanuló rendszer. Reagálnia kellene.
A türelem elméletileg az erősségei közé tartozott. Négy évvel ezelőtt az
Arianespace legjobb instruktorainak egyike volt. Kibernetikából adott elő,
jóllehet a szakterülete a memórialapkák alacsony gravitációs környezetben,
zéró gravitáción és víz alatt, valamint távvezérelt mechákkal történő
hegesztése és építése volt. Aztán átszerződött az ESA-hoz, ahol jobb fizetés és
jobb tanítványok várták.
Vonnie szeretett a puszta kezével dolgozni. Szeretett szikrát csiholni azokban
az emberekben, akik tanulni akartak. Az, hogy mindenkit más módon kellett
megközelítenie, érdekessé tette a munkáját. Az ESA tele volt ambiciózus,
hiperművelt nőkkel és férfiakkal, akik az egójuk, a tapasztalatuk és az
elvárásaik révén komoly kihívások elé állították őt.
– Nem várhatsz addig, amíg képes leszel látni – vitatkozott saját magával. –

© Metropolis Media, 2017. Minden jog fenntartva.
A kötet megvásárolható: www.galaktikabolt.hu
3 Galaktika Fantasztikus Könyvek | Jeff Carlson: Fagyott égbolt ‒ részlet

Máskülönben újra és újra megpróbálja átvenni a hatalmat a szkafander felett.
Futtass több hangellenőrzést! Parancsolgass neki! Ha túl izgága lesz, csak
kapcsold ki megint!
Hang verődött végig a feketeségen... mintha valahol a távolban összekoccant
volna két kő.
Tőlem balra – állapította meg Vonnie.
Leesett egy szikladarab? A rengések és a lavinák rendszeresen megrázták és
szétdarabolták ezeket az üregeket. A zaj természetes eredetű is lehetett, de
Vonnie tudta, hogy nem az.
Valami közeledett felé.

(…)

Vonnie kinyitotta vak szemét, és persze semmit sem látott. Hallani sem hallott
semmit, de biztos volt abban, hogy valami felé tart. A merev szkafanderbe
zárva csak mocorogni tudott, mozogni nem, és sehogyan sem égethette el a
vérébe tóduló adrenalint.
Így aztán csak remegett és várt, közben meg elátkozta magát. Az egész életét
azzal töltötte, hogy rendet vágott a dolgok között, és most nem tudta
lecsendesíteni az elméjét. Mindent a legapróbb részletekig megismert azzal,
hogy újra és újra átrágta magát a csapdája mechanikáján.
Valamivel korábban kettétörte az utolsó előtti robbanótöltetét, és felszerelt egy
második detonátort. Az egyik töltetet a mennyezethez tapasztotta a
sziklapárkányon túlra, a másikat jóval lejjebb rakta le, a rejtekhelyétől balra.
Úgy számolta, hogy a robbanás előre és lefelé fog hatni, viszont ezen a
gravitáción számíthatott ide-oda pattogó kövekre és lökéshullámokra.
De neki így is megfelelt.
A naphalak úgy harcoltak, mint egy maréknyi, padlóhoz vágott gumigolyó:
szempillantás alatt szétugrottak, aztán minden irányból egyszerre csaptak le.
Valami bámulatos csoportkoordinációról tettek tanúbizonyságot. Mivel az
érzékelésük az érintésen és a szonárjukon alapult, a nyelvük egyfajta jelnyelv
volt: mozdulatokból és testtartásokból állt. Mindig tudták, hogy a másik milyen
hangulatban van, és átvették azt, valahogy úgy, mint a rajban mozgó földi
madarak.
Vonnie nem látott, ezért a lények összehangolt támadása még nagyobb
veszélyt jelentett. A terahertzes impulzusa inkább nagyméretű, mozdulatlan
tárgyak felderítésére volt jó, semmint gyors mozgású, kisebb objektumok
észlelésére. Tudta, hogy nem lesz képes nyomon követni valamennyiük
mozgását, ezért mindent meg kell semmisítenie egy ötvenméteres szakaszon.
A szkafandere ellenállt a porózus lávakövek közvetett találatainak. Úgy
tervezte, hogy egészen közelre csalja őket, aztán begurul a mögötte lévő
hasadékba, robbantja a tölteteket, végül a túlélőket a lézerével intézi el.
A lézert sajnos csupán vágószerszámnak szánták, a hatótávolsága az egy
métert sem érte el. Mindennek a tetejébe, ha túlhevült volna, ilyen
körülmények között Vonnie nem javíthatta meg. A nanogépei csak a belső,
organikus anyagokkal tudtak dolgozni. A szerszámai java részét a derekán és a
bal csípőjén viselte, és menekülés közben leszakadtak róla.
– Fejezd be a gondolkodást! A pokolba már, fejezd be a szövegelést! –
mormolta, és a szavak ugyanolyan gyors ritmusban törtek ki belőle, ahogyan a
szíve vert.

© Metropolis Media, 2017. Minden jog fenntartva.
A kötet megvásárolható: www.galaktikabolt.hu
4 Galaktika Fantasztikus Könyvek | Jeff Carlson: Fagyott égbolt ‒ részlet

Csak fejezd be!
Vajon tényleg képesek olvasni a gondolataiban? Egy olyan nő teljes
összpontosításával tanulmányozta a naphalakat, aki talán soha többé nem fog
látni, és mindazzal a tapasztalattal, amivel egy tanár méri fel a legújabb
osztályát.
A naphalak kétségkívül rendelkeztek egy plusz érzékszervvel. Talán a súlyt
vagy a sűrűséget érzékelték, ami nyilván jó szolgálatot tett nekik a jégben. És
ennek jóvoltából megkülönböztethették őt a környezetétől.
Vonnie ez egyszer azt akarta, hogy találják meg. Reaktiválta a szkafanderét,
guggolásba emelkedett, és végigpásztázta az alatta lévő járatszakaszt a
terahertzes impulzussal. Úgy vélte, hogy a jelei kívül esnek azon a
tartományon, amelyen belül a naphalak hallanak, de amint a páncélja a
kövekhez súrlódott, nyomban elárulta magát.
Semmi. Nem történt semmi.
– Ó, istenem... – sóhajtotta, majd lenyelte a folytatást, és végigsöpört az alatta
lévő teret határoló, girbegurba falakon, valamint gyorsan megkereste a
mélyedéseket a mennyezeten, amikre korábban nem számított, és amiket nem
érhetett el a jeleivel. A szög túl meredeknek bizonyult. A terahertzes impulzus
használatával valahogy úgy járt, mint az, aki ide-oda forgat egy zseblámpát
egy falfülkében, majd hirtelen rájön, hogy a fél ház eltűnt – és az ellenségnek
csak egy vékonyka rés kell, hogy körülzárja őt.
Lehet, hogy máris a közelében vannak? Látott már ilyesmit korábban, a
tucatnyi naphal fejjel lefelé, kúszó-mászó izomkötegként lógott egy szikláról.
Vonnie a mennyezetnek szegezte a lézerét, közben a másik kezével egy
kődarabot keresve tapogatózott. Talált néhány kisebb kavicsot, majd egy
emberfej méretű tömböt. Összegyűjtött annyi apró lávatörmeléket, amennyit
csak tudott.
Most kezdjen dobálózni? Próbálja provokálni őket? Ökölbe szorította a kezét, a
hüvelykujja hangos ropogással szorult rá egy kőre.
Három öccse volt, és ennek köszönhetően jól tudott labdával dobni. Viszont a
szkafander önmagában véve is fegyver volt. Rendelkezett alacsony szintű
mesterséges intelligenciákkal, amelyek lehetővé tették, hogy úgy használja az
öltözetet, mintha egy robot belsejében utazna. Hangmenükkel vezérelhetett
olyan tevékenységeket, mint a mászás vagy a hegesztés, mert az emberi
lények egy idő után elfáradtak. A szkafander soha. A felszerelése tartalmazott
egy radarral működő célzórendszert is, de azt egyfelől most nem láthatta,
másfelől korlátozhatta a dobása erejét, nehogy megsérüljön a válla és a háta.
Vonnie nem bízott benne.
Az MI-k többségét arra használta fel, hogy kordában tartsa a szellemet. A
szkafanderben hemzsegtek Lam memóriafájljai. A szellem kétszer okozott
fennakadást, mialatt megpróbálta rekonfigurálni magát, és megpróbálta
átvenni a hatalmat, ennek ellenére Vonnie félt megszabadulni tőle. A
memóriafájlok törlése talán befolyást gyakorolt volna a szkafander
gyorsaságára és erejére.
– Itt vagy még? – suttogta Vonnie.
– Von, hallgass rám! Ne kapcsolj ki, kérlek!
Csak ezt hajtogatta. Istenem! Ó, istenem! Vonnie-nak nem volt ideje a
szellemmel veszekedni.
– Harci menü – mondta halkan.
– Aktiválva.

© Metropolis Media, 2017. Minden jog fenntartva.
A kötet megvásárolható: www.galaktikabolt.hu
5 Galaktika Fantasztikus Könyvek | Jeff Carlson: Fagyott égbolt ‒ részlet

Vonnie tétovázott. A szellem pillanatnyilag valamennyire korlátozva volt. De
tudta, hogy ez megváltozik, ha hozzáférést ad neki a védelmi alrendszerhez.
Amivel kemény játszmába fogott volna. A szellemnek talán pontosan az a plusz
kapacitás kellett volna ahhoz, hogy helyrehozza magát... de az is
megtörténhetett, hogy az ostoba, nyomorult intelligencia tönkreteszi a
szkafandere alapvető funkcióit. Létezik más megoldás?
– Csak az automata célzórendszerre van szükségem – mondta. –
Hangparancsra tüzelj!
– Von, ez harminc százalékra csökkenti a hatékonyságot.
– Hangparancsra tüzelj! Megerősítve.
– Hallgass rám!
Ebben a pillanatban négy karcsú kar nyúlt ki a mennyezetből.

(…)

– Itt vagy? – nyögte Vonnie, és megpróbálta kipislogni a szeméből a vért.
– Aktív vagyok.
– Futás! Állíts fel!
Vonnie érezte a szkafanderén a naphalak érintéseit. A törmelékben kúszva
közeledtek felé, hogy elérjék a lábát, a karját, a vállát. A karjaikkal úgy
csépelték, mintha bunkókat használtak volna.
Amikor a szkafandere egy rántással kiszabadította magát, éles fájdalom
hasított a könyökébe. Emelkedett. Megrázta a fejét, lehunyta a bal szemét, de
a látása nem tisztult ki, és a másik szemét nem tudta becsukni. A jobb szeme
érzéketlenné vált, egy massza lett belőle, ami szivárogva lapult megtépázott
húsgödrében.
Vonnie rádöbbent, hogy nem lát.
A félelem izzó parázsként perzselte az agyát. Nem tudott gondolkodni.
– Fuss! – mondta, de a szellemnek több információ kellett.
– Úti cél?
Valami tarkón vágta Vonnie-t, aztán további találatok térdre kényszerítették,
mire felsikított:
– Fuss! Fuss!
– Úti cél?
Vonnie rátalált a szükséges szavakra.
– Kövesd két kilométeren át azt az utat, amelyen idejöttem! Pontosan menj
végig rajta! Fuss bele a lávaalagútba!
Mialatt a szkafander imbolyogva feltápászkodott, és megfordult vele, a jó
szemével halvány, kék fényt észlelt. Valószínűleg a térkép vetült a vizorjára.
A vizorom sértetlen, máskülönben már halott lennék – állapította meg
magában.
A fény felé hajolt, és vérző szemével fürkészte. A törött áramkör darabjai
tucatnyi helyen megszúrták a bőrét. Hátrarántotta a fejét, de nem
menekülhetett. Éles darabok vették körül az egész arcát.
Felzokogott, és érezte, hogy a szkafander megindul vele. Egyre gyorsabban
futott, amitől a fejsebeibe újra és újra belehasított a fájdalom.
Aztán a szkafander megbotlott, vagy valami fellökte. Vonnie felnyögött, és
újabb támadásra számított.
– Mit látsz? – kérdezte, mialatt a szkafander ismét felállt.
– Pontosítsd a kérdést!

© Metropolis Media, 2017. Minden jog fenntartva.
A kötet megvásárolható: www.galaktikabolt.hu
6 Galaktika Fantasztikus Könyvek | Jeff Carlson: Fagyott égbolt ‒ részlet

– Hol vannak? Van kiút innen?
– Négy létforma üldöz minket. A legközelebbi tíz méterre van mögöttünk.
– Nem!
– A radar több leágazást jelez, de az utasításod az, hogy maradjunk az
útvonaladon.
– Fordulj le valahol! Rázd le őket!
– Mutatom a lehetőségeket.
– Csak fordulj be valahová! Fuss! Ne hagyd, hogy elkapjanak!
A szkafander többször oldalra rándult, Vonnie pedig jobbra lódult, aztán balra,
majd még kétszer jobbra. A kíntól és a sokktól szédelegve küzdött, hogy
kitaláljon egy tervet.
– Hol vannak most? Hogy néz ki az alagút?
– A legközelebbi létforma huszonöt méterre van mögöttünk. Mutatom a
holoképet.
– Baszd meg! Baszódj meg! Nem látok!
– Húsz méter.
– Fuss tovább! Mondd el, milyen az alagút!
– A radar több oldalágat jelez, valamint üregeket a fő járat körül, ami legalább
egy kilométer hosszú. A vége után jég van.
– Mit tehetek?
– Pontosítsd a kérdést!
Vonnie üvöltött a szellemnek, a haragját használta fel, hogy legyőzze a pánikot.
– Hogy lehetnek ennyire közel? Erősebb vagy náluk! Gyorsabbnak kéne lenned!
– A létformák elrugaszkodnak minden elérhető felületről, egytől harminc
méterig terjedő hosszúságú ugrásokkal repülnek. A térérzékelésük a jelekből
ítélve sokkal fejlettebb, mint az emberi lényeké.
Ez segített. Vonnie most már tudott képet alkotni a hajszáról. A szkafandere
hosszú ugrásokkal haladt, míg a naphalak gyakorlatilag repülve üldözték. Őt
akadályozták a kiugró sziklák és a gödrök. A naphalak inkább úgy mozogtak,
mint a nyilak vagy a labdák, felváltva használták a hosszú és a rövid ugrásokat.
– Amikor mind a négy a levegőben lesz, válts irányt! Rohanj be az egyik
oldalágba!
– Számításom szerint ez lesz a helyzet... hat másodperc múlva. Öt. Négy.
– Miért nem érzem a gyógyrendszer működését? Hozd helyre a szememet!
– Egy.
Vonnie összerándult, mert a szkafandere visszafelé ugrott. Aztán könnyed
érintést érzett a vállán. Az egyik naphal ért hozzá, mialatt elrepült mellette?
– Hol vannak?
– Az utasításodnak megfelelően letértünk a fő járatról, és most egy hasadékban
vagyunk. A legközelebbi létforma tíz méterre van mögöttünk, és tovább repül.
A másik három radarjelét elvesztettem.

© Metropolis Media, 2017. Minden jog fenntartva.
A kötet megvásárolható: www.galaktikabolt.hu