Feln

Felnevetett;
Fe
F eln
lneveveettettt; t; ttetszett
etsszzet
et etah ha
hangja.
annggja
j .
– Az
Az aanyám nyám
ny mm mindig
iin
nd
ndi
diig aazazt
zt m mo
mondta,
onnd dta
ta, hoh
hogy
og gyy a g gyakorlat
yyaako
korrllaatt
tteesszzi eeg
teszi gyyrre jjo
egyre ob bb
jobbá bá a háza zass
za ssáág
házasságot. got. D Dee ő már már ár másodszor
más áso od dszszo orr
ffutott
fu uto
totttt nneki.
eekkii..
– Egek!
Eg
E gek
ek! – nevettem.
neve
ne veettttem m. A hangomhaang
h ngomom valószínűleg
valló ósszínűnű űlleeg rosz-
roszz-
ro
szallóan
sz zaallló
lóaan n csengett.
cseen ng geettt.t. A válást
vál
álásást akkoriban
aak
k
kkkorriib
ko baan mégmég körüllengte
mé kö örü üllllen
eng gtte
a kicsap
kicsapongás
apon
ap ong gáás gy g
gyanúja.
an núújjaa..
–KKé
Két ét h he ettee h
hete altt m
al
halt me
megeg – mond nd
mondta.dta
ta.
Elhallgattam,
El
E
Elh
lha
hal
allllggaattttam, a ssú súrolószivacs
úroló lószsziv
ivac
acss mmegállt
egá
egá
g lllt a m mo
mosogató
ososog gaattó ó
fölött
ffö ö
ölö
llö
ötttt a levegőben,
leevveg gőbő en,
en één np pedig
eddig g a fi
fiúú
úra
r n
ra néztem,
éézzte
tem,
m, hogyhogogy jól jjó
ól
hallottam-e.
ha
h allllo
all ottttaam m--ee..
– A mostohaapám
mo
m ossttohohaaaap páám javasolta,
javasolta, hogy hogyy jöjjek
jöjjjjeek
jö k elel otthon-
ottth
ot ho on n-
ról
rró ól – folytatta
follyyta
fo tatta
tta Lawrie
tt Laawr wrie ie a padlót
pad
adlólótt bá
b
bámulva.
ámu
mulv
mu lva.. – AztAzztt mondta,
mon ond dtta,
ta,
a,
ho
h
hogyog gyy a llába
áb
ábbaa al aalatt
laattt va
vvagyok.
gyyok
ok. És aaztán ztán
ztán hol m ásh
ás
máshol hool kökkötök
ötötök ki kki,
i,
i,
m
mi
mint nt eegy
nt gy eesküvőn.
gy sskküvőn n.
Megint
M
Me egi
gin nt felne
nt felnevetett,
neve vete t tt, de azután elné elnémult,
ému
mult lt,, és mmaga ag
aga
ga kökköré
örréé
ffonta
fo ont
nta a karját
karját át a divatos
divatos bőrdzsekijében. E Eddig
ddig
dd ig még éégg ssoha
oh
o ha
nem
n em ffo folytattam
olyta tattttama ennyire személyes hangú ú beszélgetést
bes
eszézéélgetéstt
egyy idegennel
ideg
id gen e ne n l Angliában. n.. Nem
n Neme tudtam tanácsot taná
náácsc ot ot adni
adn
d i
neki,
ne
n ekkii, dede úgyúgyg tűnt, tűn
űnntt,, nem is várja váárja tőlem. m. Nem ú
m. úgy
gyy n nézett
éézzet
ett
ki,
kkii, mmint
int aaki ki menten sírva fakad. Az jutott eszem eszembe,
embe be, hoh
hogy
ogy gyy
g
biztosan
b
bi ztoosan nm melege
ellege van abban a kabátban, de úgyy ttűnt, űnt, n
űn nem
em

MÚZSA
hajlandó
h
ha jlan
anndó
d lev levetni.
evet etni. Talán nem tervezte, hogy m marad.
arad
ar a .A Azonzon
ka m mag
kaptam
ka magam,
agam am, hogy sajnálom, ha így va van.
an.
– Én n ötöt éve nem nem láttam az anyámat anyámaat – mondtam, mond
mo dtaam, és és
egyy tortamaszattól
eg tortam mas a zattól ól ragacsos
rag
agac acso
soss tálcát
tálc
tá lcát
át merítettem
mererít ítettem m a forróforr rrró
vízbe.
vví
ízzbbe.
be.
e.
–DDee ő n nemeemmh alt me
al
halt m
meg.eg.g
– Ne
Nem.em.m N Nem emmh halt alt mme
meg.eg..
– Folyton
Fo
F ollyyto on arraaarrra
ra gondolok,
go onndo
dolo lo
ok,
k, hogy
hog gy találkozni
taalá
lállkkoozzn nii fogok
fog gookk vele.
veelle.e.
Hogy
Ho
H og gyy ott
otttt lesz,
lesszz,, amikor
ammiiko kor hazamegyek.
hazazamegyek
za ek. DeDe csakcsa
sak azt
aazzt a hülye

h üly
lye
Gerryt
Ge
G errrryytt ttalálom
alál
al álomom ottho otthon.ho
h on.
n.
–GGe errry a m
Gerry mo osstto oh
mostohaapád? haa
aap
aapá páád?
d?

44
4 4
Elsötétült az arca.
– Igen, bocs. És az anyám mindent rá hagyott.
Megpróbáltam megbecsülni Lawrie korát. Harminc
körül lehetett, de az a lendület, amellyel kiöntötte
a szívét, fiatalabb emberre utalt.
– Nehéz lehet – mondtam. – Miért tette vajon?
– Hosszú történet. Az igazat megvallva egyvalamit
rám hagyott. Gerry mindig is utálta, ez is mutatja, hogy
mekkora idióta.
– Jó, hogy te is kapsz valamit. És mi az?
Lawrie ismét felsóhajtott, és leengedte a karját.
– Egy festmény. De csak arra jó, hogy rá emlékez-
tessen.
Bánatosan rám mosolygott, és ettől az arca egyik ol-
dala ferdén felhúzódott.
– A szeretet vak, a szeretet béklyó. Én is lehetnék
költő.
A fejével a hűtő felé intett.
– Van tej?
– Kell lennie. Tudod, szerintem a legokosabb, amit
tehetsz, ha megőrzöd az anyád emlékét, és megpróbá-
lod nem elfelejteni. Nekem az apám halt meg. És nem
maradt tőle semmim. Csak a nevem.
Lawrie megállt, kezét a hűtő ajtaján tartva.
– Nahát. Ne haragudj. Én meg itt…
– Nem történt semmi. De tényleg.
Most zavarba jöttem, és szerettem volna, ha kiveszi
a tejet, és elfoglalja magát. Rendszerint sosem beszél-
tem a szüleimről, de mégis muszáj volt folytatnom.
– A háborúban halt meg. Lelőtték a gépét.
Lawrie izgatottá vált.
– Az enyém is a háborúban halt meg. Csak nem re-
pülőn.

45
Elhallgatott, és az volt az érzésem, hogy még mon-
dani fog valamit, de aztán meggondolta magát.
– Nem ismertem – tette még hozzá.
Kellemetlen volt, hogy ennyi közös vonásra bukkan-
tunk – mintha csak szántszándékkal tereltem volna így
a beszélgetést.
– Kétéves voltam – folytattam sietve. – Nem nagyon
emlékszem rá. Odellnek hívták, -e nélkül. Amikor meg-
halt, az anyám megváltoztatta a nevemet.
– Hogy mit csinált? Azelőtt hogy hívtak?
– Azt nem is tudom.
Ez a saját magamról elárult tény abszurdnak és mu-
latságosnak tűnt – legalábbis abban a pillanatban –,
de lehet, hogy a fű levegőben szálló füstfelhői tették,
hogy egyszerre csak mindketten elnevettük magun-
kat. Ami azt illeti, legalább egy teljes percig nevet-
tünk megállás nélkül, hogy már belefájdult a hasunk,
mégsem tudtuk abbahagyni – nevettünk azon, hogy
az embert csak úgy átnevezheti az anyja, hogy micso-
da őrület, hogy valaki másnak az anyja egyszer csak
meghal, meg hogy az ember a British Museumtól egy-
saroknyira áll a konyhában, és sárga gumikesztyű van
a kezén.
Lawrie egészen szembefordult velem, a tejesüveget
lazán lógatta a kezében. Én kijózanodva figyeltem, mert
attól féltem, hogy ha ilyen éles szögben tartja, a tej csö-
pögni kezd a kupakon át.
– Figyelj csak! – kezdte. – Delly…
– Odelle.
– Nem akarsz elmenni?
– Honnan?
– Innen, te bolond.
– Ki a bolond?

46
– Elmehetnénk a Sohóba. Van egy barátom, aki be
tud vinni minket a Flamingóba. Csak előbb le kéne ven-
ned a gumikesztyűt. Nem afféle klub.
Ekkor még nem tudtam, hogy mit gondoljak Lawrie-
ról. Lehetett rá azt mondani, hogy letaglózta a gyász,
de szemmel láthatóan még nem kerítette teljesen ha-
talmába. Talán sokkos állapotban volt – hiszen még
csak két hete történt a dolog. Hogy haragudott va-
lakire, hogy egy kissé elveszett, hogy egyszerre volt
magabiztos, ugyanakkor kerülte, hogy szembe kelljen
néznie önmagával – mindezt el lehetett mondani róla.
Jó társalgó volt, Gerryről, a házról, és az elvált, ha-
lott anyjáról pedig egyfajta rutinos életuntsággal me-
sélt, és nem tudtam eldönteni, hogy vajon menekülni
próbál mindezek elől, vagy életben próbálja tartani
őket.
– Fáradt vagyok – feleltem. – És nem hagyhatom
itt a bulit.
Kihúztam a dugót a mosogatóból. Miközben a víz
zajosan folyt lefelé, én azon tűnődtem, vajon hogyan
halt meg az anyja.
– De hát a Flamingóba hívlak, Odelle!
Még életemben nem hallottam róla, de ezt nem akar-
tam neki bevallani.
– Nem hagyhatom itt Cynthiát.
Erre felhúzta az egyik szemöldökét.
– Szerintem ma éjszaka nem lesz rád szüksége.
Elpirultam, és az eltűnő buborékokat bámultam.
– Nézd… – mondta. – A kocsim odakint parkol. Mi
lenne, ha a képet kitennénk az egyik barátomnál, aztán
elmennénk táncolni? Nem muszáj a Flamingóba. Sze-
retsz táncolni?
– Nálad van a festmény? – kérdeztem.

47
– Értem már – túrt bele a hajába. – Te olyasfajta lány
vagy, akit jobban érdekel a művészet, mint az éjszakai
klubok.
– Azt hiszem, egyik sem érdekel jobban a másiknál.
De egy galériában dolgozom – tettem hozzá. Le akar-
tam nyűgözni, meg akartam neki mutatni, hogy nem
holmi tapasztalatlan smokk vagyok, aki szívesebben
mosogatja a koszos evőeszközt, mint hogy a szőnye-
gen fetrengjen.
Lawrie szemében érdeklődés csillant.
– Látni szeretnéd? – kérdezte. – A csomagtartóban
van.
Lawrie nem próbált megérinteni ott, a konyhában.
A keze még csak a közelembe sem vándorolt. Az emiatt
érzett megkönnyebbülés, és a vágy, hogy megtegye –
azt hiszem, ez a kettő tette, hogy beleegyeztem, hogy
megnézzem a képet. Mentem utána, a mosogatóban
megfeneklett edényeket pedig a sorsukra hagytam.

Azt hiszem, le akart nyűgözni azzal, hogy MG-je van,
ám ez az égvilágon semmit sem jelentett nekem, amint
megpillantottam a festményt a csomagtartóban. Nem
volt nagy, és nem volt kerete. A kép maga egyszerű volt,
ugyanakkor nem lehetett könnyen megfejteni: az egyik
oldalon egy lány, aki a kezében tartja egy másik lány
levágott fejét, a másikon pedig egy ülő oroszlán, amely
még nem rugaszkodott el, hogy az áldozatára támadjon.
Olyan hangulata volt, mint egy tanmesének.
Annak ellenére, hogy az utcai lámpa narancssárga
fénye egy kissé eltorzította őket, a háttér alsó részének
a színei egy reneszánsz udvari portrééra emlékeztettek

48
– a sárga és a zöld összes árnyalatában játszó, egymás
fölé halmozott földek patchworkje, és egy kis, fehér
kastélyra emlékeztető épület. Az égbolt sötétebb volt,
és kevésbé szabályszerű: volt valami rémálomszerű a
véraláfutásos indigókékekben. A kép láttán azonnal
megragadtak az ellentétek: a lányok az oroszlán ellen,
együtt a csapással szemben. A csodálatos színpalettán
túl azonban volt a képben egyfajta megnyugtató finom-
ság – egy megfoghatatlan alkotóelem, amelytől rend-
kívül vonzóvá vált.
– Mi a véleményed? – kérdezte Lawrie. A vakító
konyhai világítás nélkül az arca most lágyabbnak tűnt.
– Nekem? Én csak a gépírónő vagyok – feleltem.
– Ó, ugyan már. Hallottam azt a verset. Költs egy
verset erről is.
– Ez nem így működik… – kezdtem, és csak akkor
jöttem rá, hogy ugrat. Zavarba jöttem, így hát vissza-
fordultam a képhez.
– Úgy látom, nagyon szokatlan. A színek, a téma is.
Kíváncsi lennék, mikor készült. Lehet, hogy a múlt hé-
ten, de készülhetett akár a múlt században is.
– Vagy még korábban! – tette hozzá lelkesen.
Ismét a háttér ódivatú mezőire pillantottam, azután
az alakokra.
– Nem hiszem. A lány ruhája és a kardigánja újabb
keletű.
– Mit gondolsz, ez aranyozás?
Lawrie lehajolt, és az oroszlán sörényére mutatott,
a hullámzó tincsekre, melyek mintha csillogtak volna.
A feje igen közel került az enyémhez, és megéreztem
a bőre illatát, az arcszesze halvány nyomát, amitől li-
babőrös lettem.
– Odelle?

49
– Nem mindennapi festmény – feleltem sietősen,
mintha tudnám, hogy milyen egy mindennapi festmény.
Felegyenesedtem. – Mr. Scott, mik a tervei vele?
Felém fordult, és elmosolyodott. A narancsos fény
megvilágította az arca síkjait, és hátborzongató árnyakat
vetett rá.
– Tetszik, amikor Mr. Scottnak hívsz.
– Ebben az esetben Lawrie-nak foglak szólítani.
Felnevetett, nekem pedig bizseregni kezdett az áll-
kapcsom, ahogy elfojtottam a mosolyt.
– Nem hiszem, hogy egy amatőr festette volna –
mondtam. – Az anyád mit tudott róla?
– Fogalmam sincs. Csak annyit tudok, hogy minden-
hová magával vitte. Otthon mindig a hálószobájában
tartotta. Nem akarta a közös helyiségekben tartani.
A festmény jobb alsó sarkában álló kezdőbetűkre
mutattam.
– Ki az az I. R.?
Lawrie vállat vont.
– Ez nem az erősségem.
Eltöprengtem, vajon mi lehet az erőssége, és hogy
vajon megtudom-e valaha, meg hogy miért akarom
megtudni – és hogy ezért érzem-e magam olyan fur-
csán.
Arra az esetre, ha olvasni tudna a gondolataimban, is-
mét lehajtottam a fejem a festményen szereplő lányhoz.
Világoskék ruhát viselt sötét gyapjúkardigánnal – még a
csavart mintát is látni lehetett. A karjában tartott fejnek
hosszú, sötét hajfonata volt, amely nyugtalanítóan kí-
gyózott elő az összefont karok közül a vörös földpadló
felé. Az volt a különös, hogy noha nem volt teste, a
lebegő lány egyáltalán nem tűnt halottnak. Beinvitált
a képbe, de a szemében figyelmeztetést láttam. Egyik

50
figurából sem sugárzott kifejezetten hívogató kedves-
ség. Úgy tűnt, ügyet sem vetnek az oroszlánra, amely
talán arra várt, hogy elejtse a zsákmányt, talán nem.
– Mennem kell – mondtam, és a képet a megle-
pett Lawrie kezébe nyomtam. Lawrie, a buli, a vers, a
Dubonnet, Cynth esküvője, a festmény: hirtelen elfo-
gott a vágy, hogy egyedül maradjak.
Lawrie átvette a képet, és lecsukta a csomagtartót.
Lepillantott rám, és ismét félrebillentette a fejét.
– Jól érzed magad? Akarod, hogy visszakísérjelek?
– Igen – feleltem. – Akarom mondani, nem. Jól va-
gyok. Kösz. Ne haragudj. Örülök, hogy találkoztunk.
Sok szerencsét.
Hátat fordítottam neki, és már majdnem elértem
a tömbház bejáratát, amikor utánam kiáltott.
– Hé, Odelle!
Visszanéztem, és láttam, hogy a kezét a bőrdzsekije
zsebébe dugja, és megint előreesik a válla.
– Én… tudod… tényleg jó vers volt.
– Mindig tovább tart, mint ahogy az ember gondol-
ná, Mr. Scott – mondtam. Elnevette magát, én pedig
végre rendesen mosolyoghattam, ugyanakkor meg is
könnyebbültem, hogy kikerültem a lámpa fényköre alól.

51
5

Gyerekkoromban anyám és én vasárnaponként mindig
Cynth családjánál ebédeltünk. Délután négykor felke-
rült egy nagy lábos a főzőlapra, és miközben mindenki
ki-be járkált, mártogatott belőle magának – amikor pe-
dig elkészült az étel, fél nyolckor odahúztuk a székein-
ket a rádióhoz, és meghallgattuk a BBC Karibi hangok
című adását, az egyetlen műsort, ami számított, ha az
ember arról ábrándozott, hogy író lesz.
És ebben az volt az őrület, hogy a költők Barbados-
ról, Trinidadból, Jamaicából, Grenadáról, Antiguáról
– a brit karibi térség minden pontjáról – egészen a
londoni Aldwychen álló Bush House-ig küldték el az
írásaikat, hogy aztán az otthonaikban hallgathassák,
ahogy felolvassák őket, több ezer mérföld távolság-
ból, az Atlanti-óceán másik oldaláról. Úgy tűnt, nem
létezik semmilyen eszköz, amely lehetővé tenné, hogy
ezeket az írásokat helyben feldolgozzák, ez a tény pe-
dig már egészen fiatal koromban azt a meggyőződést
alakította ki bennem, hogy ahhoz, hogy íróvá válhassak,
szükségem lesz az anyaország beleegyezését bizonyító
pecsétre: a Birodalom szentesítésére, hogy a szavaim
kisugározhatók az éterbe.
A művek többségét férfiak írták, de én elragadta-
tottan hallgattam Una Marson, Gladys Lindo vagy
Constance Hollar szavait és hangját, Cynth pedig időn-
ként közbeszólt: „Egy napon majd téged olvasnak fel,

52
Kiadja a Libri Könyvkiadó Kft. és a József Attila Kör
Irodalmi Egyesület
Felelős kiadó a Libri Kiadó ügyvezetője
Felelős szerkesztő Keresztesi József
Olvasószerkesztő Györke Mária
A borítót Ami Smithson
(Picador art department) tervei alapján
Váradi Zsolt készítette
Szerzőfotó Harry Borden
Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi
Nyomdai előkészítés tété
Készült 2017-ben
a Reálszisztéma Dabasi Nyomda Zrt.-ben
Felelős vezető Vágó Magdolna vezérigazgató
ISBN 978-963-310-850-5
ISSN 1585-6542
Delly”
D
De ellllyy”” – ééss a kikkicsi,
iccssii,, ssugárzó
u ár
ug árzzó
ó aarcával
rccáv
ávall m
meg
eegg a ccopfjaival
opfj
op fjaaiiva
val ez eeztt
mindig
mi
m in
nd diigg el
el isi tudta
tud
udtaa hitetni
hit
itet
etnnii velem.
veelleem
m
m.. Hétéves
Hété
Hé tévvees volt
vvo
olltt akkor,
akk
kkor
kk or,
mégis
m
mé éggiis ő volt az egyetlen,
egyetllen, aki aki arra
ak arra biztatott,
biztatott, hogy h gy foly-
ho fo
olly-
y-
tassam.
tass sssam
am. 1960-ban az adás megszűnt, és én két évv évvel veell kké-
é-
sőbb úgy érkeztem Angliába, hogy fogalmam sem volt,
hogy mihez kezdjek a történeteimmel. A cipőboltbeli
t&SơTOơL NJT[UJLVNÊTLÛMÕOÕTBUNPT[GÊSB
életem
éél let
etem
t .JOEB[ BNJÊSU"CBCBIÃ[ÙSOĒKÊUT[FSFUUÛL
minden időmet kitöltötte, ezért csak magamn magamnak naakk
íírtam,
ír rttaam, Cynth pedig, aki bizonyára látta az örök idők időkre
őkrree
ők
mT[JQPSLÃ[ÓT[FMMFNFTTÊHHFMÙKSBHPOEPMWBu
a szobámban ragadt jegyzetfüzethalmokat, egyszerűen
felhagyott azzal, hogy piszkáljon.
felhagyott ELLE
Sammel a Queen’s Parkban találtak lakást, ezért Cynthet
áthelyezték a Dolcis egyik észak-londoni üzletébe.
Addig voltaképpen nem ismertem a magányt. Mindig
.FHQJMMBOUPUUBNBGFTUNÊOZUBDTPNBHUBS
velem voltak a könyveim, és Cynth is mindig a közelem-
ben volt. UÓCBO/FNWPMUOBHZ ÊTOFNWPMULFSFUF
A gondolataim hirtelen óriásivá nőttek abban
a parányi "LÊQNBHBFHZT[FSƢWPMU VHZBOBLLPSOFN
lakásban, mert senki nem volt körülöttem,
aki meghallgatta és kezelhetővé tette volna őket, senki
MFIFUFUULÕOOZFONFHGFKUFOJB[FHZJLPMEBMPO
sem hízelgett nekem, és senki sem biztatott, senki sem
FHZMÃOZ BLJBLF[ÊCFOUBSUKBFHZNÃTJLMÃOZ
tárta ölelésre a karját. Cynth hiánya fizikai hiánnyá vál-
MFWÃHPUUGFKÊU BNÃTJLPOQFEJHFHZÛMơPSPT[
tozott. Van-e az embernek teste, ha senki sem érinti
MÃO BNFMZNÊHOFNSVHBT[LPEPUUFM IPHZ
meg? Feltételezem, hogy igen, de néha olyan érzésem
B[ ÃMEP[BUÃSB UÃNBEKPO 0MZBO IBOHVMBUB
támadt, hogy mégsem. Nem voltam más, mint egy test
nélküliWPMU NJOUFHZUBONFTÊOFLw"[WPMUBLÛMÕ
tudat, amely szobáról szobára sodródik. Nagyon
kkevéssé
ke OÕT IPHZOPIBOFNWPMUUFTUF BMFCFHơMÃOZ
véssé voltam felkészülve a visszhangra és a kulcs zörgő ő
hangjára FHZÃMUBMÃOOFNUƢOUIBMPUUOBL#FJOWJUÃMUB
a zárban, Cynth sistergő serpenyőjének hiá-
nyára, LÊQCF EFBT[FNÊCFOƘHZFMNF[UFUÊTUMÃUUBN
a magányos fogkefém látványára, és a csendre,
melyet azelőtt a kedvenc dalait dúdoló Cynth töltött ki.
Ha az ember nap mint nap lát valakit – olyasvalaki olyasvalakit, itt,,
aakit
ak ki t k kedvel,
edvveel, aki felvidítja –, azt hiszi, hogy külön
ed különösebb
önö eb
ön
önös bb
eerőlködés
errő őllkö
ködé
ödé
dés nén
nélkül
élkl ül is a legjobbik énjét nyújtja. a. M
a. Mostosst ez
o eezzel
ezze
zzzeel
szemben
szzeem mb been eel
eléggé
lég
égg géé érdektelennek láttam ma magamat,
aga
gam
maaat,tt,, ééss nne
nem
em
kkimondottan
kimo
kiimo
mond onnddoottta
tan ok o
okosnak.
kososna n k. Cynthen kívül üll ssenki
een
nki
ki sem
sem
em akartaakkaartrta
hallani
ha
h
hal
allllaan
ni a verseimet,
vveerrssei
eimmeet, t, és senki
senk
nk
n ki mást
m st nem
má nem
em érdekelt,
érd
rdeek kel
e t, hogyhog
ogy

53

Related Interests