Anthony O’Neill

A sötét oldal
1

Csak egy holdkóros élne a Holdon.
A Hold egy halott szikla, azaz egy nyolcvanegy trillió tonnás halott szikla.
Közel négymilliárd éve halott, és téged is holtan akar látni, már amen�-
nyiben egy halott szikla akarhat bármit is.
Elég gyorsan elpatkolhatsz ám a Holdon. Eltemet egy sziklaomlás. Rád
szakad egy lávabarlang. Fejest zuhansz egy kráterbe. Meteorit találja el a
lakómodulodat hetvenezer kilométer per óra sebességgel. Mikrometeor
lyukasztja ki az űrruhádat. Egy hirtelen jövő elektromoskisülés-sorozat
cafatokra robbanthat egy zsilipben. Pillanatok alatt megölhet egy meg-
csúszás, egy vágás, egy felszakadt illesztés, egy hibás oxigéntartály.
Vagy kinyiffanhatsz lassan is. Egy meghibásodott vezeték elzárja a
légszűrőket. Egy számítógépes programhiba tönkreteszi a klímarendszert.
Egy különösen ronda patogén – zárt térben elszaporodó mutáns baktérium
– öl meg pár nap leforgása alatt. A felszínen termikus sokkot kaphatsz a
napfény és árnyék közti hatalmas hőmérséklet-különbségtől. Egy nap-
kitöréstől úgy odakozmálsz, akár a túlmikrózott vacsora. Ha lerobban a
járműved, megfulladsz az űrruhádban.
De kipurcanhatsz akár fokozatosan is az évek folyamán. A hold-
por úgy beeszi magát a tüdőd legmélyebb réseibe, akár az azbeszt.
A kémiai gőzök és gázszivárgások hosszas elviselése tönkreteheti a
légzőrendszeredet. Az alacsony gravitáció – a földinek egyhatoda – vég-
zetesen elgyengítheti a szívedet. A kozmikus sugárzás, vagyis a kialudt
napok és fekete lyukak galaktikus sugarai eldeformálják a sejtjeidet.

9
Nem is szólva a pszichológiai tényezőkről – ingerhiány, álmatlanság,
paranoia, klausztrofóbia, magány, hallucinációk –, amelyek úgy meg-
keverik az elmédet, akár egy pakli kártyát.
Összefoglalva: a Holdon megölhet a környezet, megölhet egy baleset,
és megölheted saját magadat.
És persze másik ember is megölhet. Gengszterek. Terroristák. Pszicho-
paták. Idealisták. Vagy megölhetnek pusztán azért, mert túl sokba kerül
életben tartani téged.
Csak egy holdkóros – renegát, pária, mizantróp, adrenalinvadász vagy
tömeggyilkos – maradna egész életében a Holdon.

10
2

Kleef Dijkstra holdkóros. És tömeggyilkos. Huszonnyolc éve, két héttel
a hollandiai országos választás előtt felrobbantotta az újonnan alakult
Nederlandse Volksbond Párt amszterdami irodáját – mely szervezet cél-
jait egyébként állítólag támogatta –, azzal a céllal, hogy a merényletet
a bevándorlást támogató aktivistákra kenje, és nyerjen a pártnak egy
tiltakozószavazatot. Hatan meghaltak, harmincan megsérültek, és egyik
célkitűzése sem járt sikerrel. Még ugyanabban a hónapban, feldühödve
azon, hogy a Partij van de Arbeid példátlanul sok helyet szerzett a kép-
viselőházban, megtöltött egy Beretta ARX190-est, átlövöldözte magát a
hágai Van Buuren Hotel biztonsági kordonján, és lemészárolt negyvenhét
éppen ünneplő párttagot. A két mészárlás és néhány kisebb incidens
halottainak összesített száma alapján Kleef Dijkstra hatvankét ember
haláláért felelős közvetlenül.
Letartóztatása után a bíróság által kirendelt igazságügyi elmeszakértők
megállapították, hogy Kleef Dijkstra paranoid skizofrén. Azt mondták, jel-
lemzők rá szociopata tendenciák, narcisztikus személyiségzavar, grandiózus
téveszmék és pszichotikus epizódok. Nem mutatott megbánást az elkövetett
bűnei miatt, sőt egy alkalommal közölte az őt vizsgálókkal, hogy őket is
szeretné megölni. A pszichiáterek arra a következtetésre jutottak, hogy a
rehabilitációnak még a legfejlettebb technikákkal is elenyésző az esélye, és
hosszú börtönbüntetést javasoltak egy szigorúan őrzött büntetőintézetben.
Sokan nem értettek egyet ezzel. A halálbüntetéstől való hagyományos
európai idegenkedés dacára számos kommentátor Hollandiában és máshol

11
is azzal érvelt, hogy Dijkstrát a saját értékrendje szerint igenis halálra
kéne ítélni. A börtön amúgy is sokba kerül, és mindig nyitva hagyja annak
lehetőségét, hogy hőssé avatják a rácsok mögött, miközben kicsempé-
szett üzenetekkel mobilizálja a rokonlelkeket. A maga módján ijesztően
szuggesztív Dijkstra már amúgy is kijelentette, hogy „a háború még csak
most kezdődött”, és száz éven belül „az én szobraim állnak utcasarkokon
egész Európában”.
Megtalálták a megoldást. A Hold ekkor a fejlesztés korai stádiumában
járt: a Földoldalon megkezdődött a bányászat, és a Doppelmayer-bázison
megnyílt az első hotel. Azonban a holdi élet hosszú távú fizikai és pszi-
chológiai hatásai még jobbára ismeretlenek voltak. A felszíni expedíciók
kényszerűségből rövid ideig tartottak, és gyakran felkavaró mellékhatá-
sokkal jártak: előfordult minden a sugárfertőzéstől az átmeneti vakságon
át a hallucinációkig és pszichológiai összeomlásig. Híres incidens volt,
amikor egy bányász teljesen elvesztette az eszét, és lekaszabolta öt társát
egy kis állomáson a Viharok óceánján.
Így aztán a hosszú börtönbüntetésre ítélt raboknak – előbb Oroszor-
szágban és az Egyesült Államokban, majd később világszerte – felaján-
lották, hogy a Hold túlsó oldalán tölthetik le a büntetésüket. Minimum
356 700 kilométer – az égitest legközelebbi pontjának távolsága az anya-
bolygótól – választja majd el őket a Földtől, plusz még 3500 kilométer
holdszikla, maga a Hold átmérője. Elszigetelt lakómodulba – úgynevezett
igluba – lesznek zárva, amely egy kétszobás nagyvárosi lakás méretének
felel meg, és amelyet ledöngölt holdhomok, azaz regolit véd a sugárzástól.
Nem kapnak sem űrruhát, sem holdjárót. Minden ellátmány biztonságos
zsilipajtórendszeren keresztül jut el hozzájuk. A föld alatti száloptikás
kábelen zajló minden irányú kommunikációt folyamatosan figyelnek.
Ha az emberi interakció elkerülhetetlenné válik, a látogató(ka)t fegyveres
őrökből álló osztag kíséri. A rabok abszolút egyedül lesznek, mindazonáltal
olyan önállóságot élveznek, amely a földi létesítményekben elképzelhe-
tetlen. Nem lesz börtönrutin. Nem sértegetik őket az őrök vagy a többi
rabok. Nem lesz közös zuhanyozó. Vagyis nem lesz nemi erőszak, verés,

12
gyilkosság. És ezért a szabadságért cserébe a raboknak csak annyit kell
tenniük, hogy folyamatosan figyelik magukat, és jelentik a pszichológiai
változásokat: a rendszeres, megjelölt időpontokban hosszasan kiteszik
magukat a tetőablakon beáradó szűretlen napfénynek, valamint pszicho-
lógiai teszteket végeznek el a telelinken.
Két év papírmunka után Kleef Dijkstrának engedélyezték a beköltözést
az egyik holdi igluba. Nem látszott rajta különösebb érzelem, amikor
közölték vele a hírt. Inkább kész ténynek vette, mintha a döntést maga-
sabb erők hozták volna meg. Kijelentette, hogy sok a dolga, és azonnal
tagnak jelentkezett a világ legkiemelkedőbb könyvtáraiba és információs
adatbázisaiba.
Huszonöt évvel később Kleef Dijkstra a Túloldal egyik legrégibb lakója.
Csak az örmény terrorista, Batir Dadajev van régebb óta a Holdon. Ez a
két férfi, valamint az immár befejezett Űrbörtön Program (ŰP) tizenegy
másik túlélője a Gagarin-kráter hetven kilométeres sugarú körén belül él
a Túloldal déli féltekéjén.
Fizikailag mind a tizenhárman szinte a felismerhetetlenségig megvál-
toztak a Földön töltött idejük óta. A gerincük megnyúlt, így jóval maga-
sabbak. A folyadékelosztás révén a mellkasuk hordószerűen kiszélesedett.
Az arcuk püffedt. A lábuk pókszerű. A csontjaik törékenyek, és a szívük
összezsugorodott. Tulajdonképpen az egész testük finoman alkalmazko-
dott a mikrogravitációs élethez.
Mentálisan viszont nem történt egyöntetű változás. Néhány rab megta-
gadta régi ideológiáját, mint Batir Dadajev. Párnál jelentkeztek a demencia
korai tünetei. Voltak, akik kissé megenyhültek, sőt őszinte megbánásról
beszéltek. Egyikük mélyen vallásos lett. És egy maroknyi makacs ember,
mint Kleef Dijkstra, egyáltalán nem változtatott a világnézetén.
Dijkstra – és ezt boldogan közölte, amikor csak lehetőséget kapott
rá – határozott céllal jött a Holdra: hogy megírja a politikai kiáltványát,
amely történelmi elemzések, közgazdasági elméletek és önéletrajzi ele-
mek összefoglalása lesz a Mein Kampf stílusában (e könyvet Dijkstra
példaértékű, noha igencsak amatőr munkának tartja). Természetesen nem

13
becsülte alá a bölcsességének karanténba szorítására alkalmazott biztonsági
protokollokat, de biztos volt benne, hogy retorikai zsenialitásával majd
megtéríti az őt vizsgáló orvosokat – elég, ha csak egyet –, és szavai vala-
miképp kiszivárognak. Vagy talán maga az évek vonulása teszi az írásait
közérdeklődés tárgyává. Mindenesetre csak idő kérdésének tartotta, hogy
kiáltványa elérje a jogos elismerést.
A teljes dokumentum – „Levelek a Túloldalról” – lobbanékony és ös�-
szefüggéstelen, tele pontatlan tényekkel és a történelem igen megkérdő-
jelezhető olvasatával. Ráadásul 3600 oldal.
Dijkstra immár két teljes évtizede csiszolgatja. Az a korai reménye,
miszerint a lehető leghamarabb széles körben elterjeszti, kudarcba ful-
ladt, mivel az orvosai keményebb diónak bizonyultak, mint számította.
Mégsem csüggedt. A késedelemmel csak időt nyert, hogy finomítsa érve­
it, kibővítse őket még több történelmi precedenssel, és mondanivalója
alátámasztására erősen jelképes történeteket – parabolákat – toldjon
be. És különben is hamar nyilvánvalóvá vált Dijkstra számára, hogy a
„Levelek a Túloldalról” nem hétköznapi kiáltvány, hanem az új Biblia.
Idézni fogják, amíg világ a világ. Egész életek forognak majd körülötte.
Sokkal fontosabb saját pusztuló testénél. A kiáltvány a transzcendentális
zseni időkapszulája, kilőve a kozmoszba, olyan helyekre és korokba,
melyeket ő csak elképzelni tud.
Miközben ezen jár az agya – jelenleg a XXVI. könyvön dolgozik,
„Az igazság és a törvény vörös árnyalata: a sikeres gazdaságok brutális
valósága” –, Dijkstra sajátos csipogást hall, és az asztali monitort külső
képre kapcsolja. A kamera az igluja előtti részt mutatja.
Egy ember áll odakint. A Gagarin-kráter hamuszürke porsíkján. A holdi
vákuumban. Háta mögött a ragyogó nappal.
Csakhogy nem lehet ember. Nem visel űrruhát. Sőt, makulátlanul sza-
bott fekete öltönyt visel, fehér inggel és fekete nyakkendővel. Fekete haját
mintha baltával választották volna ketté. A válla széles, a testalkata sportos,
az arca jóképű. És mosolyog. Szakasztott, mint egy régimódi enciklopé-
diaárus. Vagy egy mormon. De nyilvánvalóan android.

14
Ez cseppet sem szokatlan. Olykor, amikor elkerülhetetlenné válik a
karbantartás, az ŰP küld egy droidot. Ezzel megspórolják a fegyveres
őröket. Mert még ha egy rab valahogy le is győz egy robotot, vagy
mozgásképtelenné teszi, nem sokat ér el vele: nem lesz kabinos jármű,
amivel elmenekülhet, mivel a droidok hagyományosan nyitott holdho-
mokfutón járnak. És egy droid túszul ejtése sem nagy taktikai előny,
az ŰP simán leírja veszteségnek az egységet, és egy időre megvonja a
rab kiváltságait.
Dijkstra rácsap egy gombra, ami kinyitja a zsilipajtót.
A még mindig vigyorgó droid belép. Tulajdonképpen robotoknál szükség-
telen a teljes zsilipezési folyamat, de a holdport ettől még el kell távolítani.
Úgyhogy a droid felemeli a karját, és az elektrosztatikus meg ultrahangkefék
úgy pörögnek körülötte, akár egy autómosóban. Aztán a villogó vörös fények
kialszanak, és borostyánszín lámpák gyulladnak fel. Az oké jelzés zümmögni
kezd. Dijkstra kinyitja a zsilip belső ajtaját, és a droid belép.
– Jó napot, uram – nyújt kezet. – És hálásan köszönöm, hogy been-
gedett.
– Nincs mit – mondja Dijkstra, és önkéntelenül elpirul. Mindig is bírta
az androidokat (végül is a könyörtelen gazdaság jelképei), de ez a példány
zavaróan, szinte ijesztően valósághű. És keze tapintása… szinte érzéki.
– Az ŰP küldte? – kérdezi hadarva.
– Megismételné, uram?
– Azt kérdeztem, hogy az ŰP küldte?
– Sajnálom, uram, ezt a nevet nem ismerem. Ez egy társaság, vállalat,
konzorcium, rendfenntartó hivatal vagy kormányzati osztály?
– Egy nemzetközi program. De nem érdekes. Akkor egy felmérő­
csoporttal jött?
– Mit ért a felmérőcsoport alatt, uram?
– Geológiai… szeizmológiai… asztronómiai…
– Nem felmérőcsoporttal jöttem, uram. Eldorádót keresem.
– Eldorádót?
– Ezt mondtam, uram.

15
Dijkstrában egy pillanatra felmerül, hogy ez valami vicc. Ám aztán egy
másik lehetőség jut eszébe.
– Az egyik bányászcsapattól van?
– Nem az egyik bányászcsapattól vagyok, uram.
– De Eldorádóba akar menni?
– Pontosan, uram.
– Akkor ez egy új hely lehet, amiről én nem tudok…
– Tehát nem tud nekem segíteni, uram?
– Ha Eldorádóba akar menni, akkor nem.
A droid hallgat. Lehetetlen megmondani, miért – a bolondos arckife-
jezése egy pillanatra sem változik –, de most már van benne valami baljós.
Ennek ellenére Dijkstra, aki bármikor örömmel beszél bárkivel-bármivel,
nem szívesen engedi el.
– Másban nem segíthetek? Talán szeretne… – Azt akarja mondani,
hogy tankolni, de még időben észbe kap. Abszurd, de minél emberibb egy
robot, annál kevésbé ismeri el saját mesterséges voltát. – Talán szeretne
leülni egy kicsit?
– Van önnek magas szesztartalmú alkoholos itala, uram?
– Sajnos nincs.
– Bármilyen alkohol?
– Nem iszom.
– Akkor van másféle frissítő?
– Kávé van. Kér instant kávét?
– Az remek lenne, uram. Szívesen fogadnék egy kis instant kávét.
Tizenöt teáskanál cukorral.
– Csinálom – mondja Dijkstra. Ezek szerint ez a droid is olyan modell,
amit alkohol és glükóz hajt. A régi időkben gyakran csinálták őket ilyenre,
hogy beolvadjanak az emberek közé. Hogy ismerős legyen az ízlésük, sőt
még a melléktermék kiürítésének szüksége is.
Dijkstra elkészíti a kávét. A Holdon alacsony hőmérsékleten forr a víz,
de a legtöbb ember hozzászokott a langyos italokhoz.
– Megkérdezhetem, kivel jött? – érdeklődik a bugyogó edény felett.

16
– Egymagam, uram.
– De az nem… – kezdi Dijkstra, aztán befogja a száját. Talán meg­
figyelődroid, és az a feladata, hogy közelről tartsa őt szemmel. Hiszen
még most, ahogy kimérten az asztalnál ül, még most is a szobát mé-
ricskéli.
– Nagyon szép lakása van, uram – mosolyog a droid.
– Köszönöm. Spártai, de a történelemben sok nagy ember spártai volt.
– Maga spártai?
– Nem lennék itt, ha nem az volnék.
– Maga nagy ember?
– Azt a történelem hivatott eldönteni.
– Maga konkvisztádor?
Dijkstra vállat vont.
– Még nem.
– Én konkvisztádor leszek – jelenti ki a droid.
– Gondolom, ezért akar eljutni Eldorádóba.
– Pontosan ez az oka, uram. Riválisok vagyunk?
– Riválisok?
– Ha ön is konkvisztádor akar lenni, akkor riválisok vagyunk, nem igaz?
– Csak ha maga azt akarja.
Ahogy a kávét tölti a csészébe, Dijkstra azt a lehetőséget fontolgatja,
hogy a droiddal valami nem stimmel. A Túloldal kommunikációs vonala
– egyetlen kapcsolata a külvilággal – huszonnégy órája használhatatlan.
Néha megesik – egy napkitörés vagy a kozmikus sugárzás rövidre zár
kisebb állomásokat, kábelházakat –, és talán ennek a droidnak is kisült
pár áramköre.
Az asztalhoz lép, leereszkedik a székbe, és odanyújtja neki a kávét.
– Megkevertem.
– Hálás vagyok, uram.
A droid – elképesztően jóképű, gondolja Dijkstra – elveszi a bögrét,
és finoman belekortyol, akár egy teázó lelkész.
– Jó kávé – mondja.

17
– Köszönöm – mondja Dijkstra. – Egy… bázisról jön?
– Nem emlékszem, honnan jövök, uram. Csak előrenézek, a jövőbe.
– Hát, az okos dolog.
– Okos bizony, uram. Önnek ez az állandó lakhelye?
– Igen.
– Egyedül él?
– Úgy van.
– Akkor milyen haszonértékkel bír?
– Nem vagyok benne biztos, mit ért haszonérték alatt.
– Maga vagyontárgy vagy kockázat?
– Feltétlen vagyontárgynak tekintem magam.
– A gazdaság számára?
– A világ számára.
A droidnak időbe telik feldolgozni a választ. Végül azt mondja:
– Akkor tud bármi mást ajánlani nekem ezen kívül a finom kávén
kívül, uram?
– Bármi mást?
– Bármit a világon. – És csak bámul.
Dijkstra fején átfut a bizsergető lehetőség, hogy rajongók küldték a
droidot; hogy azt a feladatot kapta, hogy visszacsempéssze az ő kiáltvá-
nyát a Földre.
– Az attól függ. Tudja, ki vagyok?
– Nem tudom, uram.
– Akik küldték, azok tudják, ki vagyok?
– Nem küldött senki, uram.
– Nem feladatot végrehajtani jött?
– Csak útbaigazításra van szükségem, uram.
– Szóval nem az írásaimért jött?
– Csak ha az írásai segítenek megtalálni Eldorádót, uram.
Erre nem könnyű válaszolni, gondolja Dijkstra. De el kell fogadnia,
hogy az iménti álma, a rövidke álma máris szétfoszlott. És hirtelen kissé
leereszt. Szerette volna, ha a droid nyújt neki valamit. Valamicske reményt.

18
– Kér még egy csészével? – kérdezi Dijkstra, mivel a droid már majd-
nem megitta.
– Ön igen nagylelkű, uram, de mennem kell. Mozogj. Mozogj. Amíg
mások alszanak, te mozogj. – A droid feláll.
– Akkor adhatok kockacukrot az útra?
– Ön végtelenül nagylelkű, uram. Hálásan elfogadom az ajánlatát.
Dijkstra bemegy az éléskamrába. Maga sem érti, miért ilyen gondos-
kodó. A cukorkészlete igencsak leapadt, és az utánpótlás néha hetekig
késik. Most pedig a saját elveit megcáfolva önként ingyenes ellátást ajánl.
Mintha manipulálnák. Vagy valami módon elgyengítenék.
Amikor visszamegy, a még mindig mosolygó droid a kezét nyújtja.
És amikor Dijkstra átadja a kockacukrokat, felfigyel egy sötétvörös
foltra a droid ingének kézelőjén.
– Ó, az… – mondja önkéntelenül. – Az mi? Csak nem vér?
– Nem vér, uram.
– Vérnek látszik.
– Nem vér, uram. – A droid leengedi a karját, és a kézelő már nem
látszik ki. – De amúgy sem a maga gondja, uram. Nagyon segítőkész volt.
Adott kávét és cukrot. Még csak nem is számított fel semmit érte. Így ön
nem minősül élősdinek.
– Hát, mind egy levegőt lélegzünk – rötyög Dijkstra semmitmondón.
A droid közel hajol, olyan közel, hogy Dijkstra érzi a kávét a lehel­etén.
– Megismételné, uram?
– Azt mondtam, hogy mind egy levegőt lélegzünk.
Dijkstra nem szarkasztikusan vagy gúnyosan értette. Ez hétköznapi
mondás lett a Holdon, az együvé tartozás félig ironikus gesztusa és a Hold
legértékesebb árujának elismerése.
A droid azonban láthatóan sokkal többet képzel mögé.
– Azt mondja, egy levegőt lélegzünk, uram?
– Igen.
– Szóval mégis riválisok vagyunk, uram?
– Riválisok?

19
– A levegőért.
Dijkstra majdnem elneveti magát. A droid sértődöttnek hallatszik, vagy
ürügyet keres, hogy megsértődjön. Úgyhogy csak annyit mond:
– Hát, bizonyos értelemben talán mind riválisok vagyunk, nem igaz?
A versengés a világ hajtóereje.
A droid, aki olyan magas, mint ő, egyre csak bámul rá azzal az átható
fekete szemével. Dijkstra még sosem látott ennél lelketlenebb szemet. És
Dijkstra, hatvankét ember gyilkosa, elhűl. Mert egy teljesen új helyzetet
képzel el: hogy a droidot az ellenségei küldték, a sok nyomoronc puha-
tökű és divatmajom a Földről, azért, hogy megakadályozzák az üzenete
kiküldését. Hogy valamiképp cenzúrázzák.
Aztán a droid pislog.
– Köszönöm, uram. – Megint kezet nyújt. – Maga derék úriember.
– Kezet ráznak.
Dijkstra szokatlanul megkönnyebbül.
– Sok szerencsét az utazáshoz.
– Köszönöm, uram.
– Remélem, megtalálja Eldorádót.
– Köszönöm, uram.
– Remélem, konkvisztádor lesz magából.
– Igyekszem, uram.
– Akkor kinyitom a zsilipet, és kiengedem.
– Én itt fogok állni, uram.
Dijkstra a műszerfalhoz lép. Hirtelen szorongás tör rá. Pár perce még el
akarta nyújtani a vendég látogatását; most alig várja, hogy egyedül marad-
jon. De előbb ki kell nyitnia a zsilipet. Ezért hátat kell fordítania a droidnak.
Ezért csak a szeme sarkából látja a mozdulatot: a droid felkap valamit.
Egy villáskulcsot, ami a munkapadon maradt.
Dijkstra megpördül, de elkésik. Az immár nem mosolygó droid ráront.
Dijkstra emeli a kezét, de a villáskulcs lesújt a fejére. Reccs. Reccs. A droid
könyörtelen. Reccs. Dijkstra látja a saját vérét a szemében. Reccs. A padlóra
rogy. Reccs. Reccs. A droid be fogja törni a fejét.

20
Reccs. Reccs.
– Jó, ha van riválisod – sziszegi a droid, immár Kleef Dijkstra vérében
ázva. – Még jobb, ha betöröd a koponyáját.
Reccs.
Reccs.
Reccs.

21

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful