Szerdahelyi István

Chantefable

MEDIANT
C Szerdahelyi István 1996

HU ISBN
Kiadó és nyomda: MEDIANT Kft.
Felelôs vezetô: Lányi György
Borítóterv:
Budapest, 1996

ELŐSZÓ
Régi tapasztalatom, hogy az ember sose tudja önmagáról, kicsoda. A minap olvastam egy -- verstani
munkásságomat méltató -- tanulmányban, hogy másokkal szemben, akik a költôi vagy prózaírói,
nyelvészeti, irodalomtörténészi pálya felôl léptek a verstani kutatások területére, az én módszeremet
az határozza meg, hogy "lényegében filozófiai indíttatású, tartalmában elméleti, módszerében
logikai jellegű tudományos háttérbôl bontakozott ki".
Nem elôször találkozom ezzel a megállapítással; akadémiai doktori disszertációm vitáján is
leginkább azzal a bírálattal kellett szembenéznem, hogy álláspontjaim merôben teoretikusak, a
"magyar fül" a versek ritmusát nem az én -- logikailag bármilyen következetesen -- kiókumlált
képleteimhez igazodva érzékeli.
Jómagam pedig azt hittem önmagamról, hogy kiskamasz korom óta megszállott -- néha éppen az
öngyilkossággal határos -- makacssággal költô akartam lenni, s volt idô, amikor mások, nem is
akárkik, annak tartottak. Elevenen él bennem az az emlék is, hogy legelsô verstani tanulmányomat
éppen azért vetettem papírra, mert kiáltó ellentéteket láttam a verstanászok spekulációi és aközött az
élmény között, ahogyan én a magam verseit írva a ritmusban elringatóztam. S hogy a ceruzavéget
rágó -- a verseket mindig ceruzával kell írni! --, egy-egy sort tízszer is áthúzkodva újrafogalmazó
önkínzás fejfájásos valóságából kiindulva jutottam el az olyasféle színtelen-szagtalan bűvigékké
párolt definíciókig, miszerint "a vers olyan -- relatív minimumszabálynak is eleget tevô -- szöveg,
amelyben (a tartalmi síktól sem abszolút függetlenül) a nyelv kifejezési síkjának építôelemei a
kéttagú oppozíció elvéhez igazodva, a szöveg egészére kiterjedôen és a szótagok szintjéig lehatolva,
minimálisan 70 %-os metrikussággal ritmikusan rendezettek".
Ilyen fertelmes mondatokat egy költô le nem ír. Napnál világosabb, hogy soha nem lehettem költô.

De volt itt valaki, akirôl azt hittem, hogy én vagyok, s aki kétségtelenül valamiféle fiatal költô volt,
verseket írt. Egyes költeményei még nyomtatásban is megjelentek. Nemrégiben elôkotortam a
kéziratait a padlásomon harminc esztendeje porosodó műanyagzsák aljáról, s megkértem húgomat,
barátaimat, hogy a náluk elheverô példányokat keresgéljék elô, hátha hiányzó szövegek, jobb
variánsok akadnak köztük.
Három hosszú évtized távlatából nézve -- bármennyire is úgy képzeltem, hogy én vagyok ô -- ma
már eléggé idegenek számomra e hajdani fiatal költô írásai. Akik a verseit szerették, jórészt mind
halottak, aminthogy többségükben halottak azok is, akik nyomtatásban egykor nem engedték
megjelenni ôket. S ha élnek, jó okuk van arra, hogy elfeledjék és elfeledtessék e verseket.
Én azonban úgy érzem, hozzá tartoznak koruk hiteles irodalmi arculatához, aminthogy az a történet
is, hogyan keletkeztek és miért kerültek végül egy padláson porosodó műanyagzsákba. Megírtam
hát a versek köré ezt a históriát, s így, prózába ágyazott betétekként adom közre a költeményeket.
Valaha volt is egy ilyen műfaj, a középkori chantefable -- kevésbé ismert magyar nevén énekes
mese --; ha úgy tetszik, e kötet az Aucassin és Nicolette családfájának kései hajtása hát.

Ami a prózai részeket illeti, e história nem életrajz vagy emlékirat; csak azokra az eseményekre tér
ki, amelyek a költôi pályával, a versek keletkezésével és sorsával közvetlenül összefüggenek.
A versekrôl az bocsátandó elôre, hogy túlnyomó többségük eddig nyomdafestéket sosem látott,
vagy cenzurális okok miatt más szövegváltozatban jelent meg (akár úgy, hogy költôjük eleve
enyhített variánst adott át a szerkesztôségeknek, akár úgy, hogy a szerkesztôk módosították --
legtöbbször megkérdezése nélkül -- a szöveget). A kéziratok a költôi pálya esztendôi során
egyébként is gyakran igen lényegesen módosultak, legradikálisabban -- históriámból majd
kiviláglik, miért -- az 1960-as évek elején. Az e kötetben olvasható, 1961 elôttire datált versek
jelentôs része így voltaképpen az 1960-as évek elején keletkezett szövegvariáns. Hogy mégis az
eredeti, legkorábbi változatok évszámait tüntettem fel alattuk, ennek oka egyrészt az, hogy a
módosítások csak formaiak voltak, a tartalmat-mondanivalót lényegi vonásokban nem érintették,
másrészt pedig az, hogy a versben tükrözôdô eredeti élmény idôpontjának jelzését tartottam
fontosnak (pl. a házasság megkötéséét), s nem az átírásét (ami eshetett akár a válás utánra is). Az
esetek túlnyomó többségében meg nem jelent, s nem egyszer több ízben -- és csak nagyon
elnagyoltan rekonstruálható idôpontokban -- átjavított kéziratszövegekrôl lévén szó, a filologizálás
itt igazán fölösleges nagyképűség lett volna. A kötet sajtó alá rendezésekor azonban többnyire csak
a töltelékszavakat, henye jelzôket iktattam ki, a ritmikai megvalósításon csiszoltam vagy --
ritkábban -- egyes strófákat-sorokat törölve tömörítettem, lágyabb intonációjú részleteket írtam át.
A válogatás erôsen rostáló volt, s mellôzte azt a szempontot, hogy a vers egykor nyomtatásban
megjelent-e (a kísérôszövegben azonban rendre jelzem a publikációkat).
1996. január 27.

A ZUGLIGETI ÚRIGYEREK
Mondják, mindenki költôként kezdi a tollforgatói pályát, de a többségnek aztán benô a feje lágya.
Az én esetem ebben a tekintetben is rendhagyó volt; anyám megôrizte egyik füzetemet -- valahol
ma is megvan még a papírosaim alján --, melynek tanusága szerint második elemista koromban
regényt írtam. Ha jól emlékszem, az volt a címe, hogy Szeretik a gyereket, s egy-két bekezdésnyinél
többre nemigen futotta a buzgalmamból.
Ez a játék természetesen illeszkedett családunk életformájába. A budai katolikus dzsentrigyerekek
virágoskertbe zárt, s az elit elemi iskola és a családi villa közötti útvonalra korlátozott világában
éltem, amelynek határait csak az ábrándozás, a fantázia tágította végtelenné. Apám a Julián Iskola
Egyesület elnevezésű -- a külföldre szakadt magyarság körében iskolákat, könyvtárakat létesíteni
hivatott -- intézmény igazgatója volt, lakásunkban mindenfelé nagy könyvszekrények álltak, tele a
családi címeres pecséttel jelzett kötetekkel.
Senki nem ellenôrizte, miféle könyveket lapozgatok, s a gyerekkönyvek, ifjúsági regények mellett
összevissza olvastam mindent, ami valami miatt megakasztotta a szememet. Jól emlékszem például,
hogy mohó érdeklôdéssel faltam Vicki Baum Hotel Sanghaiját is, de nem érzékeltem -- hiszen e
fogalommal sosem találkoztam még --, hogy a fôhôse homoszexuális.
Nem sokkal késôbb az újságírói tevékenységgel is próbát tettem. Észak-Erdély visszacsatolása után
-- apám tüzér századosi egyenruhában, lovon vonult át Marosvásárhely fôterén a székelykapu alatt
-- mindig a nagyanyámnál nyaraltunk, a szovátai sóstavak tündérországában. A sarki
vegyeskereskedésben húsz fillérért kis papírtölcsérnyi mazsolát, néhány szem savanyúcukrot
lehetett kapni, s én ezt az összeget úgy kerestem meg, hogy családi lapot írtam -- ebbôl egy sor se
maradt fenn, sejtelmem sincs, mi állhatott benne --, melynek megvásárlása mintegy kötelezô volt a
felnôtt rokonságban.

A versírásra csak a háború után, 1946-ban kaptam rá. A költészet addig távol állt tôlem; úgy
emlékszem, az elemiben nemigen tanultunk verseket, s bár apám könyvtárában tallózva tíz éves
fejjel már a klasszikus kínai regények német fordításaihoz is elérkeztem, a versesköteteket
valahogyan elkerültem.
A háború végén azonban szüleim az Actio Catholica gyermekmentô vonatával Svájcba
menekítettek, ahonnan csak 1945 decemberében jöttem haza, s így egy félévet hiányoztam az
Érseki Katolikus Gimnázium elsô osztályából. Ott a memoriterek egyébként is igen nagy szerepet
játszottak, s az adott idôpontban különösen. Magyartanárunk ugyanis nem volt, énektanár
osztályfônökünk helyettesítette, s szabályos órákat tartani szinte lehetetlenné vált. Hármasával-
négyesével szorongtunk a kétüléses padokban (SS-tôröket, szovjet bajonetteket, csôre töltött
revolvereket és kézigránátokat rejtegetve könyveink között); a tanítási idôk jelentôs része arra ment
el, hogy téglákat hordtunk az iskola újjáépítéséhez. Ilyen körülmények között a magyar tantárgy
oktatása szinte egyébbôl se állt, mint versek bemagoltatásából, s megérkezésemkor a tanár elôírta
számomra, hogy az addig feladott -- irgalmatlanul sok -- verset én is vágjam be. Gyűlölöm a
verstanulást, s máig idegen tôlem, hogy kívülrôl fújjak költeményeket. A feladat sokkhatásként ért,
s látványosan belebuktam, a félévi bizonyítványosztáskor magyarból elégtelent kaptam.
Ez az atrocitás persze nem szerettette meg velem a versolvasást -- ennek ízére csak évekkel késôbb
jöttem rá --, de igencsak felhívta a figyelmemet a költészet létére. S így utólag erre vezetem vissza,
hogy néhány hónappal késôbb egyszer csak nekiugrottam egy vers megírásának. 1946 ôszén
ugyanis apám elvitt vidéki rokonainkhoz egy szüretre, s a vadonatúj élmény egy Arany János
modorában kiötlött szüreti dalra ihletett. Vállalkozásom váratlan elismeréssel találkozott; apám
adott egy hosszúkás formátumú, öreg, üres pénztárkönyvet, s bíztatását, miszerint abba írjak, ha
kedvem támad verseket csinálni, azzal is megtoldotta, hogy minden költeményért kapok tôle egy
forintot. Ez akkoriban nagy pénz volt; ennyibe került egy belépôjegy a környékbeli szovjet laktanya
mozijába, ahol remek amerikai filmeket vetítettek.
A pénztárkönyv elkallódott, de néhány abba írt verset késôbb méltónak találtam, hogy írógéppel
rajzlapokra tisztázott, tizenöt-tizenhat esztendôsen is autentikusnak érzett költôi műveim sorába
illesszem, s ezek megmaradtak; elégia a kertünkben kivágott öreg fenyôhöz, visszavágyódás
Svájcba, fiktív verses levél kémként bebörtönzött bátyámhoz. Sablonos XIX. századi
megfogalmazásokkal, rímes, szabadsorú jambusversben, de meglepôen jó ritmikai megvalósítással:
Az ház mögött
egy sor magas, sudár fenyôt
ültetgetett -- talán
az egyik dédapám.
Komor, sötétzöld, agg fenyôk,
a múlt örök,
nagy álmodói ôk -- stb.
Verstant ugyanis az iskolában sose tanultunk, s tanáraink se voltak különösebben jártasak e
rejtelmekben; amikor a memoriterek sorában Catullus Lesbia madarának halálára írt versét kellett
bebifláznunk, s megkérdeztem a latintanárnônket, miféle versmértékben írta a költô ezt a szöveget,
habozás nélkül vágta rá, hogy szabadversben. Így természetesen a rövid és hosszú szótagok
különbségérôl sem volt semmiféle sejtelmem, de szabályaikat ösztöneim precízen követték.
Osztálytársaim is tudták, hogy költôt kell tisztelniük bennem; 1948 nyarán a balatonparti
úttörôtábor kedvence lettem egy tábortűznél énekelt, csúfondáros dalommal.

Ez az 1948-as esztendô radikális változásokkal járt családom életében. A Julián Iskola Egyesületet
feloszlatták, apámat elôbb nyugdíjazták, majd megfosztották a nyugdíjától, egyik napról a másikra a
nyomor szélére jutottunk. A szerencse az volt, hogy villánk egy nagy kert közepén állt, s apám -- aki
szegényparaszti sorba süllyedt nemesi családban nôtt fel és három diplomája közül az egyik a
mezôgazdasági fôiskoláé volt -- nekiállt kukoricát, burgonyát, zöldségeket termeszteni, állatokat
tartani. A tojást, csirkét el lehetett adni, anyám egy általános iskolában kezdett tanítani, nagyanyám
terítôket horgolt; a betevô falat mindig biztosított volt.
Nyaranta viszont nekem is munkába kellett állnom. Így kerültem 1948-ban a Biológiai
Tanszergyártó Vállalathoz, ahol macskahullákat boncoltam, de ugyanott dolgozott Szondy György
-- sejtelmem sem volt róla, hogy hajdan jeles irodalompedagógus és ifjúsági regények írója volt --,
aki megtudva, hogy verseket írok, boncolás közben felmondta nekem Áprily Lajos legszebb
költeményeit.
A család mezôgazdasági tevékenységébôl is ki kellett vennem a részemet; kapálás, kertásás és
palántázás mellett fôként kecskéket legeltettem az utca rézsűin. Ugyanezzel foglalatoskodott a
környéken Bolond Mária néven ismert, idôs és valami enyhébb -- fôként rongyosságban és
mosdatlanságban megmutatkozó -- elmebetegségben szenvedô hölgy, aki dúsgazdag család leánya
volt valaha. Félnapokat üldögélve az útszélen, azzal töltöttük az idônket, hogy képzôművészeti
albumokat nézegettünk -- a modern festészet úgyszólván teljes anyaga birtokában volt --, és
verseket olvastunk. Tôle tanultam meg csodálni Weöres Sándor költészetét.

ADY-UTÁNZÁS ÉS SZALONKOMMUNIZMUS
A kecskelegeltetésen kívül, a magam idejében azonban ekkoriban szinte kizárólag Arany Jánost
olvastam; Áprily vagy Weöres csak bámulatot váltott ki belôlem, lelki azonosulást nem. S aztán --
máig pontosan emlékszem erre a napra -- 1950-ben, egy vakítóan napfényes nyári délelôttön
belelapoztam apám Ady-kötetébe, és napokig nem tudtam letenni. Soha, azóta se éltem át ilyen
megdöbbentô, egész valómat felforgató irodalmi élményt.
Ami elsôsorban magával ragadott a verseiben, az addigi költészeti olvasmányaimból hiányzó
lázadó-világmegváltó, váteszi attitűd volt. Éles emlékem az is, hogy -- az Ady-élménnyel
nyilvánvaló összefüggésben -- egy napon hasrafeküdtem apám szobájában a kanapén, s amit soha
addig nem tettem, logikusan, pontról pontra haladva tisztáztam magamban, ki vagyok, milyen a
világnézetem és ebbôl következôen mi dolgom a világban. A végkövetkeztetés az volt, hogy
kommunista vagyok, meggyôzôdésem, hogy minden ember egyenlô, minden -- faji, nemzetiségi,
vagyoni -- megkülönböztetés tűrhetetlen, elviselhetetlen, és Ady Endre forradalmi hevületével
azonosulva minden tôlem telhetôt meg kell tennem, hogy megszűnjék. Jó másfél-két esztendôn át
írtam az Ady-epigon szövegeket, versben és a barátaimhoz intézett levelekben egyaránt.
Félreértés ne essék, nem voltam se vak, se olyan ostoba, hogy a Magyarországon akkoriban
tomboló szovjet gyarmatosítás rémtetteivel azonosultam volna. Ettôl már az is megóvott, hogy saját
családom nyomora -- s az ÁVH által elhurcolt, életfogytiglani börtönre ítélt bátyám sorsa --
világossá tette számomra, miféle különbség mutatkozik a kommunizmus iskolában tanult elvei és
gyakorlata között. Másfelôl viszont apámtól se hallottam mást, mint azt, hogy az "ideális
kommunizmusnál" szebb eszme nem létezik, s voltaképpen Krisztus is egyfajta kommunista volt.
Ekkori életérzéseimet legtömörebben Én vagyok című (egyébként az adys manírt a komikusságig
menôen halmozó) klapanciám e strófája fejezte ki:
Sorsom: mint Krisztusé, a fájdalom.
A kommunizmus lángoló dalom,
mely holnap szent lesz, és
ma még az átok, szenvedés.
Még nagyobb hatással erôsített meg kommunistaságomban apám barátja, vitéz Kozmovszky József
altáborszernagy, a Horthy-korszak hadseregének rangidôs tisztje, aki ekkoriban -- míg ki nem
telepítették -- a német társalgást gyakoroltatta velem zugligeti sétáinkon. Hatalmas műveltségű,
nagyon bölcs öregember volt, tökéletesen járatos a marxizmusban is, és ô magyarázta el nekem,
hogy a tervgazdálkodás nyilvánvalóan sokkalta hatékonyabb és fejlôdôképesebb, mint a kapitalista
termelés. S jóllehet mai formájában eléggé elborzasztó, versenyeznie kell a tôkés világrendszerrel, s
ez Sztálint óhatatlanul arra is fogja kényszeríteni, hogy mind több szabadságot és minél nagyobb
jólétet biztosítson a ma még diktatorikus eszközökkel kordában tartott népeknek.
Életkorom folytán a rendszer önkénye személyemben közvetlenül nem érintett, de már ekkoriban is
idegenként, kívülállóként, adott esetekben pedig erôs gyanakvással álltam szemben a hatalmával --
ugyanakkor viszont rajongtam az eszméiért. S gyűlöltem azokat, akik ezeket az eszméket
pocskondiázták-tagadták.
Velük ugyanis annál szorosabb-közvetlenebb kapcsolatban álltam. Családunk ismeretségi körében
sok hajdani arisztokrata is volt -- még valódi hercegnôk is akadtak köztük --, akik a kitelepítésig
sűrűn vendégeskedtek nálunk és alaposan megismerhettem ôket. Jóllehet szüleim parancsára nekem
is részt kellett vennem a vendéglátásban, a társalgás, amit folytattak, olyan dühbe hozott, hogy néha
tüntetôen a hátamat mutatva, fordítva ültem a székemen, s egy politikai vitánkat azzal az ifjonti
csattanóval zártam le: "magukat mind le kellene gépfegyverezni".

Ha az Ady-epigonságról aztán le is szoktam, a kommunistaság annál inkább belém rögzôdött.
Egyszer megírtam már: önmagamat tagadnám meg, ha kommunista voltomat elhallgatnám, hiszen
nem beleszülettem ebbe a világnézetbe, nem családi örökségként szállt rám, amirôl az önálló
egyéniség jeleként le lehet mondani vagy amit -- miként a kádergyerekek körében oly gyakori --
könnyedén meg is lehet tagadni. S nem is zsoldosa voltam e világnézetnek, hogy a mostani vereség
után -- miként ezt is oly sokan tették -- a rubeles fizetési listáról egy vállrándítással átiratkozhatnék
a keményvalutás listára.
Nemrégiben a mostani rendszer egyik liberális vezérpublicistája -- cikkének feljelentô illatát
némiképp parfümözendô -- "szalonkommunistának" titulált. Ám legyen, de nem elfelejtendô: akkor
az 1956-os magyar forradalmat is a "szalonkommunisták" csinálták, s azok fizettek érte -- a
liberálisok pedig csak a kamatait teszik zsebre, manapság.
Kanyarodjunk vissza azonban a versekhez; a világmegváltó tematika mellôl a szerelmesvers műfaja
teljesen hiányzott ekkori repertoáromból. Az én korosztályomban az iskolarendszer még
áthatolhatatlan falakkal különítette el a fiúkat és lányokat, s ahol éltem, a budai keresztény úri
családok villáinak világában sem volt szokás, hogy tizennégy-tizenöt éves kiskamaszok más nemű
társaikkal szorosabban érintkezzenek. E villák lakóira akkoriban az államosítások, a letartóztatások,
kitelepítések és társbérlô-betelepítések esztendôi nehezedtek, a gyerekzsúrok idillje rég letűnt.
Anyám elcipelt ugyan a Gerlóczy utcába, Mimi néni híres tánciskolájába, ahol vezényszóra
lépegetve, izzadó tenyérrel megfoghattam néhány kövér és némán pislogó kislány derekát, de ezek
az élmények inkább emlékeztettek a tornaórákra, mint valamely érzelmi kapcsolatra.
Alapjaiban változtatta meg hát világképemet, amikor elsô gimnazista fejjel -- kék tányérsapkában, a
fehér ingemen keresztbe lógatott, arany sípzsinórral, ékes rangjelzésekkel -- egy alsó tagozatos
általános iskola úttörôcsapatának ifivezetôje lettem. Minthogy ott már koedukáció volt, ifivezetô
lányokkal is közelebbi ismeretségbe kerültem, s egyikükbe természetesen azonnal bele is szerettem.
Választottam aligha sejtette érzelmeimet, hiszen e kapcsolat sosem terjedt azon túl, hogy néha
"patronálás" ürügyével bemerészkedtem az általa vezetett raj foglalkozásaira, távtelefonokat
bonyolítottam le vele szervezési kérdésekrôl, s egyszer -- egyetlen egyszer -- hazakísértem.
Megjelent viszont költészetemben a szerelmi motívum és egyben az emelkedetten zártabb formák
igénye; 1951-ben Amikor kacag a fény címmel 49 hatsoros, párrímes strófában terjedelmes
elbeszélô költeményt írtam hozzá, mely így kezdôdött:
Oly végtelennek tűnt a délután.
A köd gomolygott lenn a vén Dunán,
s a szél bolyongott fent a fák között.
A lámpa sárga fénye megtörött
a parti járda csillogó kövén,
esô esett s az est leszállt fölém.
Szó sem volt benne az úttörômozgalomról; a byronosan-aranylászlósan bús és enyhén cinikus
szerelmi históriában a vallomástól a szakításig azt írtam le, amihez a való életben nem volt
merszem. Nem is a történet hôsnôjének mutattam meg hát, hanem a magyartanáromnak, mert úgy
éreztem, ez már igazán valami. A derék tanár úr bele se nézett a takarosan gépelt kéziratba, azt
mondta, ô nem hivatott az értékelésére, keressem meg Baránszky tanár urat, "ô az esztéta". (E
mondata megragadt bennem, mert nem tudtam pontosan, mit jelent.)
Így találkoztam elôször Baránszky-Jób Lászlóval -- késôbbi idôsebb jóbarátommal --, aki a tanári
szobában türelmesen végigolvasta művemet, s azzal a "vonalas" kommentárral adta vissza, hogy
nagyon szép, de még jobb lenne, ha a mai élet tükrözôdnék benne. E gondolatot nem fejtette ki
részletesebben s én se töprengtem rajta, de így utólag bizonyosra veszem, hogy halálra rémült
volna, ha életünk valódi élményeit örökítem meg versezetemben. Apámmal ugyanis akkoriban
szállítottuk át egy kordén a családi könyvtárat a Zeneakadémia pincéjébe, mert biztosra vettük,
hogy minket is kitelepítenek Budapestrôl.

KAMASZSIKER
A kitelepítést azonban megúsztuk, csak a villát államosították, s egy munkáscsalád költözött be a
lakásunk felébe. Így 1952-ben megkezdôdött a társasági életem. Osztálytársaimból és a Szilágyi
Erzsébet gimnáziumba járó ismerôs lányokból szorosabb baráti kör alakult ki; elértük azt az
életkort, amikor a mamáknak sem volt ellenére, ha fiúk legyeskednek a lányaik körül. Az iskolából
-- táskáikat udvariasan cipelve -- hazakísértük barátnôinket, s végeláthatatlan beszélgetésekbe
bonyolódtunk az élet értelmérôl. Csapatosan fel-felugrottunk egymáshoz, s az öreg, recsegô-sípoló
rádiókkal a RIAS Berlin tánczenei műsorait kiszűrve hallgattuk a nálunk szigorúan tilos,
"dekadens" boogie-woogie-t. A szülôk olykor zsúrokat is rendeztek számunkra, szegényes
szendvicsekkel, házilag kotyvasztott borokkal-likôrökkel -- soha nem ittunk annyit, hogy akár a
fejünkbe szállt volna --, s közénk ülve elbeszélgettek velünk, nézték, hogyan táncolunk.
Az itt szövôdô kapcsolatok már nyílt szerelmek voltak, megvallott érzelmekkel, a társaság által
számontartott párokkal -- de a testi érintkezés teljes kizárásával. A mi budai normáink e tekintetben
jóval puritánabbak voltak nemcsak a mai, hanem az akkori szokásoknál is; emlékezetem szerint
soha elô nem fordult, hogy akár karon- vagy kézenfogva sétáltunk volna választottainkkal.
Ebben a körben találtam rá az elsô, a családomon és szüleim ismerôsein kívüli közönségre. A
költôség behozhatatlan elônyt biztosított számomra a többi fiúval szemben. A jobb verseim így
festettek:
Monoton rímek
A házfalon a golyónyomokat
papírral gyógyítják be a plakátok.
Apáink egykor pusztulásba vitték,
s most megváltottnak mondják a világot.
Nem pusztítok s nem válthatok meg semmit.
Összes tizennyolc évemmel itt állok,
s idegesít, hogy a tenyerem izzad.
Borzas vagyok, a körmöm tövig rágott,
és megváltottságom nem boldogít,
ha rám se néznek az utcán a lányok.
(1952)
Himfy-strófa hôségben
Mozdulatlan, rémítô nyár.
Lenni semmi nem akar.
Minden csupa nincsekbôl áll;
hol nincs égbolt, az a fal,
s mint hangtalan trillák, itt-ott
ablaksorok tükre villog
vakítóan hiába:
hangok fénylô hiánya.
(1952)
Elsô -- a fent jelzett értelemben felfogott -- "igazi" szerelmemet is azzal hódítottam el
vetélytársamtól, hogy verseket írtam hozzá, s a többi lány is többre tartott, bizalmasabban
beszélgetett velem, mint másokkal. Az új érzelmek fogékonnyá tettek a modern költészet iránt, s
1953 tavaszán -- teljesen ösztönszerűen, önmagam számára is meglepetésként -- kifutott a tollam
alól egy nevezetesebbé vált kis költemény:
Utcasarkon
Kék-fehér tavasz van mindenütt.
A napsugárba hajtom arcom, várok,
s kezemben kókadnak a hóvirágok.
Társzekér zörög a kockakôn,
s a csivitelô verébraj feléled;
a sarkon jössz már, álmodozva nézlek.
Lenn, az árnyékos falak között
zuhogó fényben porszemek remegnek;
csodálatos hétköznapok. Szeretlek.
Nem kis sikert arattam vele; imádottam nôvére, aki -- színiiskolás növendékként -- hozzánk képest
igazi felnôttnek számított, furcsálkodva-hitetlenkedve nézegetett, s azt mondta, megmutatta a
versemet kollégáinak is, és senki nem akarta elhinni, hogy egy harmadikos gimnazista írta.
A mai olvasó bizonyára nemigen értheti már, miért keltett -- bármilyen szűk körben is -- ilyen
tetszést ez a kis hangulatvers. Azért, mert e kor költôi mélyen e színvonal alatti szövegekkel
pompáztak. Hogy ne a legtehetségtelenebbek ma már elképesztôen ható verselményei közül
válasszak ellenpéldát, az Irodalmi Újság akkori szerkesztôjének, az 1954-ben már József Attila-
díjjal is kitüntetett Csoóri Sándornak egyik legjobb versét idézem, azt a Cseresznye-ballada című
költeményt, amelyet ô maga talált arra méltónak, hogy 1983-ban megjelentetett -- költôi múltját
nagy gonddal kikozmetikázó -- gyűjteményes kötete élére helyezze:
Piros csillag, egyszem cseresznye,
rigó csôrében hova szállsz?
A rigó csôre csont-koporsó,
furódik veled végtelenbe.
Kicsattantál, meggömbölyödtél,
akartál lenni piros kedvem,
s lenyakaztak: most véres fej vagy,
barbár jelkép suhanó versben.
Nézek utánad, s magam látom:
fölkap, elvisz az idô csôre,
látomás leszek eltűnôbe,
s amit itthagyok, minden az lesz.
Az effajta legjobb versek idején méltán kelthettem bámulatot az Utcasarkonnal nemcsak a
gimnazisták, hanem a színiiskolások körében is. A Révai-lexikonban egyébként ekkoriban
bukkantam rá a szonett és a ritornell leírására, s az effajta versekbôl terjedelmes ciklusokat írtam.
Az elôbbiek között egyet sem találtam, amely e kötetbe illenék, a ritornellek sorában azonban
sikerültebbek is akadtak.
Virágritornell
Mandulaszirmok
fényével világított karcsu teste,
és elkerekült szeme tengerszín volt,
de úgy nevelték,
hogy bájosan butácska lett s vallásos,
és nem engedte megfogni a mellét.
Nekem pedig már
több asszonyi kell ebben a tavaszban
saját nôrímbe szedett szavaimnál.
Most egymagamban
járok hát hónaljszagu zúgmozikba,
s ha nincsen olcsóbb jegy, hát rendre baj van;
a villamosra
nem futja már, gyalog megyek haza.
A zoknim izzadt, cipôm széttaposva,
s a talpa kajla,
akár a messze baktatók dühös,
cigaretták súlyától fáradt ajka.
Nehéz kivárni,
hogy elhervadjon a mandula szirma,
s hogy annál több is történjék, akármi,
mint hogy kiárad
a házakból a kelkáposztaszag,
tavasz van, s ismét felmentek az árak.
(1953)
Anyám
Ablaküvegen vergôdô pille,
mikor egy egész város szétrobban;
úriasszony a szocializmusban.
Vaj nélkül fôzni, zoknit stoppolni,
kenyérért, tejért hosszú sort állni,
megtanult mindent, történhetett bármi.
Nagymosásoktól sebes kezére
a cérnakesztyűt maga horgolta,
s nyakában kopott már az ezüstróka.
Vergôdô pille a pillantása,
ha öklöm rázva rákiabálok,
mert nem érti e szétrobbant világot.
(1953)
Suhancritornell
Szilvát loptunk, suhancok, éhesek,
mikor már fillér sem csörgött zsebünkben.
Sötét volt, féltünk, s nem esô esett;
szélszagú könnycseppjeit megbocsátón
a szocializmus hullatta ránk;
szégyenkezett, hogy van magántulajdon.
(1953)

A HÉROSZTRATOSZI HAJLAMÚ EGYETEMISTA
1953 ôszétôl egyetemista lettem, s ez gyökeres életformaváltozást hozott. Elszakadtam addigi
kisvilágomtól, s a könyvtárszakos évfolyam arisztokratikusan elzárkózó elitjének, három művelt és
ragyogó képességű diáklánynak meghitt barátjaként és költôjeként éltem az életemet.
Önarckép
Görnyedt vagyok, sovány és hórihorgas,
merev hajszálaim is égnek állnak,
s arcom remek gúnyképe önmagának.
Az orromon szemüveg, le-lecsúszik,
s ez megkímél attól, hogy látva lássam,
hová nyújtózik langaléta lábam.
Nadrágszáram bokáig, a kabátujj
csuklómig ér; ruháim örököltem,
csak tintafoltjaik származnak tôlem.
De ádámcsutkámra akármilyen
elképesztô nyakkendôt köthetek:
ilyen szabad, ki szép úgysem lehet.
(1954)
Ballagó
Szél, a szél megjött a hegyrôl,
kerge sapkát kergetek,
s tátott szájjal rámvihognak
társaim: kivert ebek;
borzas üstökű kamasz fák
ugrabugrálnak körül,
egyik gesztenyét dobott az
ablakokba s most örül;
szél, a szél megjött a hegyrôl,
szárny lett egy lódenkabát,
s benne egy lány tárt karokkal
tárt karok egébe szállt;
zúg a szél, szikrákra tépi
cigarettám parazsát,
villanydrót szakadva lobban,
piacon kidôl a zsák,
s kelkáposzta lázadozva
lengeti a zászlaját,
töppedt almák forradalma
gördül a zacskókon át;
emléken mereng az ember,
és por csípi a szemét;
elképedt utcán törvényt ül
az elszabadult szemét.
(1954)
A többiek is tudták, hogy verseket írok, de ritkán mutattam nekik a kézirataimat; e három lány
elismerése jóideig maradéktalanul kielégítette a hírnév iránti vágyaimat. Szerelmes is szívesen
lettem volna beléjük -- fôként kettejükbe --, de ôk egyfajta testvéri viszony határai között tartották
kapcsolatunkat.
A kolléganôim rászoktattak a cigarettára, színházba, operába jártunk, eszpresszókban rumot ittunk,
könyvtári dohányzókban éltünk, s elkezdtük -- kézrôl kézre adva egymásnak a köteteket --
magánszorgalomból szisztematikusan végigolvasni a világirodalmat.
Az oktatás színvonala egyébként rendkívül alacsony volt. Heller Ágnes filozófiai, Mezei László
mediaevisztikai, Szabad György reformkori magyar történelmi elôadásain és Török Endre
világirodalmi szemináriumán kívül semmi olyannal nem találkoztam, ami különösebb figyelemre
méltó lett volna.
Esténként Füst Milán is tartott magánelôadásokat, s ezekre a sznob hajlandóságú kevesek körében --
hallgatóinak többsége nem egyetemista volt, hanem kívülrôl odacsôdült rajongó -- sikkesnek
számított eljárni. Néhányszor én is betévedtem, de keszekusza bohóckodásokkal tarkított
magamutogatására hamar ráuntam.
Verstant itt se tanítottak nekünk, s irodalmár professzoraim bogaras zaklatásként rázták le magukról,
ha effajta kérdésekkel raboltam az idejüket; ki tudja mért, de még Horváth János munkáinak létére
se hívták fel a figyelmemet. A nevezetesebb formák szerkezeti szabályait így magam ókumláltam ki
a költemények szövegeibôl. (Csak késôbb hallottam, hogy Kardos Lászlónak lett volna ez idô tájt is
egy kiváló műfordítás-szemináriuma, de hozzám nem jutott el a híre.)

1955 áprilisában Fülep Lajos is tartott egy esztétikai magánelôadást a könyvtárszakosok számára.
Akkoriban rehabilitálták nagy hűhóval, mert elnyilatkozta magát a szocialista realizmus mellett (bár
-- mint utólag megtudtam -- a pártközpont nehezményezte, hogy a szocialista realizmus
kialakításában nem tulajdonít kellô szerepet a világnézetnek).
Az eset nevezetessé vált, Fodor András is megörökítette híres-hírhedett naplójában: "Az Öreg
ismert módszere szerint faggatja a társaságot: milyen fogalmaik vannak a művészetrôl. Bizony igen
gyengék. Sok a sznobizmus, tájékozatlanság, primitívség. Legnagyobb sületlenségeket egy
költôkáderem, Szerdahelyi István mondja. Fülep azzal próbálja jó útra vezetni a társaságot, hogy
rendkívüli érzékletességgel föltárja elôttük a fűszál csodáját. Szerdahelyi azonban kitart
"hérosztratoszi" szerepe mellett. Legalább abban akar nevezetes lenni, hogy rombolja Fülep
reputációját. Szerinte a fűszál kiemelése misztifikálás, a fűszál elhanyagolható valami, csak
esetleges szerelmi aktus után válhat érdekessé, ha mondjuk egy kislány adja emlékbe...Hangos
derültségbe vész a felszólalás. Ennek ürügyén osonunk ki a terembôl. Színházjegyünk van."
Nos, mint hírlik, Fodor András utólag -- finoman szólva -- igencsak átstilizálta eredeti
naplójegyzeteit, s ezt e ponton magam is bizonyíthatom. Az a rám vonatkozó kitétel, hogy
"költôkáderem", nyilvánvalóan a napló megjelentetésekor, 1986-ban kiötlött, s a Kritika akkori
szerkesztôjét -- aki ekkoriban voltam -- megfricskázó betoldás. Az igaz ugyan, hogy Fodor 1955-
ben a Csillag nagyhatalmú, versfaragó "káderei" által körüludvarolt szerkesztôje volt, Rákosi
Mátyás kedvelt költôinek egyike, de naplójának valódi szövegében a saját "káderének" már csak
azért se nevezhetett, hiszen sose találkoztam vele -- ôszintén szólva azt se tudtam, hogy létezik --, s
még lapjánál, a Csillagnál se jártam 1956 szeptemberéig.
Az esemény leírása hasonlóan pontos. Fülep azt próbálta bemagyarázni nekünk, hogy a világ
minden dolga (Isten vagy a Természet műalkotásaként? a választ homályban hagyta) ugyanolyan
esztétikai státussal rendelkezik, mint Homérosz eposzai. Én azt vetettem ellene, hogy a világon
vannak köztudottan igen ronda dolgok is. Fülep korrekt válasz helyett egy lelkipásztor hevületével
kezdte ecsetelni a fűszálak szépségét. Fodor feljegyzése, miszerint e fűszál-magasztalásra adott
replikám "hangos derültségbe veszett", kétértelmű. Precízen fogalmazva -- harmadéves taknyos
létemre -- kiröhögtettem Fülep Lajost, akinek leégetett rajongói aztán valóban "osonhattak" a
terembôl, akár volt színházjegyük, akár nem volt.
Megjegyzem, ehhez nem kellett különösebb intellektuális erôfeszítés. Mint utóbb, esztétikatörténeti
munkáim kapcsán rájöttem, Fülep kitűnhetett a hazai művészettörténészek sorából, de az
esztétikához nemigen értett. (Aminthogy a maga köré gyűjtött rajongók minden alapot nélkülözô
legendájának bizonyult az is, hogy a fiókjában rejteget egy nagy, kiadatlan esztétikai munkát.)

Hogy a valódi irodalmi élettel kapcsolatokat teremthessek, ehhez elsôként apám próbált
hozzásegíteni. Távolról bár, de ismerte Kassák Lajost, Tamási Áront, Tersánszky Józsi Jenôt, s
egyetemista koromban elvitt hozzájuk a verseimmel. A vége azonban mindig az lett, hogy apámmal
jókat politizáltak, én pedig némán üldögéltem köztük; sok figyelmet nem szenteltek se nekem, se az
írásaimnak.
Ennél szorosabb kapcsolatba csak Szabó Lôrinccel kerültem, aki ott lakott a környékünkön, s költô
lévén, apám úgy gondolta, több hasznát láthatom. 1954 ôszén meghívta hát hozzánk vacsorázni, s
felajánlotta, hogy -- hiszen, mint említettem, fôként állattartásból éltünk -- ad neki egy szép hízott
libát, ha bevezet a poétika rejtelmeibe. Egy hízott liba abban a világban nagy dolog volt, Szabó
Lôrinc elfogadta az ajánlatot, s az általa megjelölt idôpontokban többször is megjelentem nála
okulás végett. A feladatot azonban nem vette túlságosan komolyan. Egyszer egy Stefan George-
kötetet nyomott a kezembe, hogy olvassam el, abból megtudhatom, milyen egy jó költô, másszor
egész idô alatt azt panaszolta fel, hogy a Hét évszázad magyar versei című antológiában tôle milyen
gyalázatosan kevés, másoktól viszont milyen méltatlanul sok verset közöltek. Az egyetlen
költészettani ismeret, amelyet tôle tudtam meg (bár a szabályt ösztönösen addig is alkalmaztam), az
volt, hogy vannak hímrímek és nôrímek, s ezeket nem szabad egymással rímeltetni. Errôl azonban
rögtön a nemi életre asszociált, s a korombéli fiatalok effajta szokásait tudakolta tôlem, majd saját
életelveit fejtegette e tárgyban. Ezeknek summázata -- máig fülemben cseng a hangja -- az volt,
hogy: "A tüzes vasnak mindegy, tiszta forrásvízben vagy moslékos dézsában hűtik-e le".
Soha többé nem mentem fel hozzá, s bár az unokahúgánál hébe-hóba láttuk egymást, nem kerestem
vele az érintkezést. Utoljára 1956 októberében, a forradalom átmeneti gyôzelmének idején futottunk
össze a Moszkva téren. Nagy örömmel üdvözölt -- tudta, hogy egyetemista vagyok, s ez az adott
pillanatban a legfôbb rang volt a nemzet színe elôtt --, és lelkendezve azt mondta: "Tudod, ez egy
olyan csodálatos forradalom volt, hogy még a zsidók is tisztességesen viselkedtek". Panaszkodott,
hogy nem tud kenyérhez jutni; én valahol két veknit is szereztem, s az egyiket a forradalmi
humanizmus mámorában neki ajándékoztam.

Apám kísérletei nem vezettek hát sehová; még kevésbé az enyémek, amikor postai úton próbáltam
költôvé válni. 1954 ôszén ugyanis Rényi Péter írt egy cikket a Szabad Népbe, azt fejtegetve, hogy
napjaink irodalmi életének legfontosabb feladata az új tehetségek felfedezése. Amilyen -- ez az
egyetlen pontos szó erre -- elképesztôen marha voltam akkoriban, azt hittem, az effajta szövegeket
komolyan lehet venni, s elérkezettnek láttam az idôt arra, hogy most már ne csak a barátoknak-
ismerôsöknek verseljek. Elküldtem hát neki a verseimet (csaliként néhány sebtében és háborgó
lelkiismerettel összeeszkábált, gyalázatosan rossz -- vagyis a kor színvonalán álló -- szocreál
zengzeményt vegyítve közéjük). Nem kerültek ugyan a szemétkosárba, de kísérôlevél nélkül
postázták vissza ôket a címemre.
Ekkor tettem próbát a Szabad Ifjúság című DISZ-lappal is, és itt finomabb elbánásban részesültem.
A versszerkesztô, Eörsi István behívott magához, elismerôen nyilatkozott az írásaimról, s hogy
mégse fognak közölni, ennek indokául -- számomra igen meghökkentô módon -- azt adta elô, hogy
a munkás- és paraszt származású fiatalokkal szemben hátrányosan megkülönböztetik az értelmiségi
ifjúkommunistákat, amit egyébként ô személy szerint igen helytelenít, hiszen maga is az utóbbiak
közé tartozik. (Addig csak egy kötetét adták ki, de már annak megjelenése elôtt József Attila-díjat
kapott.)

SZERELEM
Az igazi nagy fordulatot az hozta, hogy 1954 telén egy csitrizsúron megismertem Passuth
Krisztinát, Passuth László író érettségizôs korú lányát, s az ismeretségbôl napok alatt szerelem lett,
életem elsô igazi, kiteljesedett szerelme.
Passuth László akkoriban csak hajdani írónak számított; 1949-ben elhallgattatták s 1951-ben
kizárták a Magyar Írók Szövetségébôl is, többé -- az akvárium-létbe zárt Vigilián kívül, s úgy
emlékszem, ott is csak álnéven -- nem publikálhatott; az Országos Fordító Irodában, szakfordítóként
robotolva kereste a kenyerét. Megismerkedésünk után láttam az arcán, milyen öröm számára, hogy
olvastam híres, Esôisten siratja Mexikót című regényét; neve nem merült teljes feledésbe.
Egyénisége életre szóló példaként hatott rám. Hivatali munkája után hazatérve azonnal leült az
írógépe mellé, s késô éjszakáig írta, írta a történelmi regényeit, anélkül, hogy bármiféle kilátása lett
volna a megjelentetésükre. A külföldi kulturális lapokból naprakészen tájékozott volt a
világeseményekben, s a család életformája is zárt, szertartásos rendhez igazodott; felesége a
zsíroskenyeret is úgy tudta az elôírásosan megterített asztalra tenni, mintha lazacos szendvicset
tálalna.
E szerelem legkorábbi -- 1954 végérôl vagy 1955 elejérôl származó -- emléke:
Gyöngyszonett
Kerek érintés vagy, szerelmesem,
melyben érzéseink úgy összefolynak,
ahogy az áttetszô homályba olvad
az elsuhanó fény egy gyöngyszemen.
Ott tükrözôdünk, csillogó körök
fehér forgásai közé simulva,
és átölelve egymást újra s újra,
halk mozdulat-harmóniánk örök:
gyöngyszínek hullnak ránk kerek homályban,
s mint cseppeken átimbolygó sugár,
szétválva s újra összeérve lágyan,
fény-árnyékunk lassú körtáncot jár --
egy hang is énekel még, messze, mélyben,
s a gyöngy forog, a gyöngy ragyog fehéren.
Kéziratként ez is nevezetessé vált. A Zugligetbe vívô 81-es villamos vezetôje egy idôs, (finoman
fogalmazva) igencsak jobboldali világnézetű, de kedves és a fiatalokkal szívesen barátkozó
munkásköltô volt, aki -- állítása szerint -- Szabó Lôrinchez is feljárt. Emlékezetem szerint sose
láttam a verseit, de ô -- rendre odaálltam mellé a villamosban -- elkérte az enyémeket, s vezetés
közben elolvasta, véleményezte. Volt, hogy elvitte a kéziratot, mint a Gyöngyszonettét is. S késôbb
diadalmasan mesélte, hogy nagy vitát folytatott Szabó Lôrinccel, lehet-e még ebben a világban szép
verset írni; perdöntô bizonyítékként az én versemet vitte el hozzá, s Szabó Lôrinc kénytelen volt
elismerni az igazát.
Ami engem illet, akkoriban nemigen forogtak az eszemben effajta esztétikai problémák. A világ
olyan volt, amilyen, de én úgy jártam benne, hogy vagy Krisztinához készültem, vagy tôle jöttem el,
s ez a hangulat tükrözôdött verseim legtöbbjében.
Hó és hahota
Fehér cikláment vettem cserépben,
s most három hétig nem lesz ebédem;
ahogy indulok vele hozzád,
utam ciklámenszirmok havazzák,
s egy pisilô dakszli két lábon állva
kacag a fehércsipkés világba.
(1955)
Ködben
Gôzölgô, nagy, homályos éjszaka.
A körvonal szebb, mint a ház maga.
Ködmalmok mind lámpaoszlopok,
vitorláik hosszú sugárnyalábok,
s ahogy forognak útjaim felett,
fénnyé ôrlik a hulló cseppeket.
(1955)
Ábránd
Szálljon rád valami csendes bánat,
s én úgy teszek, mintha vigasztalnálak,
elég, ha vállamra fekteted állad;
ha simogatlak, az ujjammal látlak.
(1955)
Törékenység
A délelôtt áttetszô és fehér,
mintha egyetlen, nagy üveggömb lenne;
sugárgolyók gurulnak szerteszét,
s üveggömb-lombu fák ragyognak benne --
míg rád gondolok, egyre így marad,
nem törhet szét e kristálypillanat.
(1956 január)
Esti tercinák
Csillagcsipás házmestergyermekek
nagy buborékot fújnak szalmaszálon,
s holdként lebeg a háztetôk felett,
míg én az utcán szájharmonikázom,
s a kémények, mint széles kôfülek
fölémhajolva hallgatják a házon
zenémet; még a durva és süket
szemétládák is boldogan riszálják
a gyors ütemre széles seggüket,
s csodálatában tátva hagyja száját
egy vaskapu: csorbult kôfogsorán
kutyák jönnek, hogy esti táncuk járják,
s egy koszlott kandúr, régi cimborám
velem vinnyog az út túloldalán.
(1956 tavasza)
Szerelem
Fényhúrok futnak a halvány csillagok
egébôl a földre, s amerre ballagok,
kezem végighúzom rajtuk: a dallam
elleng a világos nyári alkonyatban,
s a házak mint öblös téglaharangok
visszhangozzák a szétgyűrűzô hangot.
(1956 nyara)
Szeretet
A villamos négy nagy vaskerekét
hasa alján szépen összehúzva
lefekszik, s úgy néz a kalauzra,
ki megsimogatja bádog hátát,
mikor pislogni kezdenek a lámpák.
(1956 nyara)
Rondel
Aludj el édes, este lett
és felszökött a lázad,
az ágy szélén vigyázlak,
míg elszunnyadsz, veled leszek.
Náthás autók dudálnak
s a zápor újra elered,
aludj el édes, este lett
és felszökött a lázad.
Sosem láttam még testedet
hálóingben, s kivánlak,
de látom kinn anyádat,
s így ildomos kell, hogy legyek --
aludj hát édes, este lett
és felszökött a lázad.
(1956 szeptember)

A TÖLGYFÁBÓL VÉSETT KŐMŰVESLEGÉNYEK
Ekkoriban írt verseim másik fô vonulatához az ötletet az a véletlen adta, hogy 1954 telén családi
összejövetelt tartottunk egyik nagybátyámnál. Ezeket a vendégeskedéseket mérhetetlenül untam, s
ezúttal is elvonultam egy másik szobába, ahol bele-beleolvastam a polcon talált könyvekbe. Az
egyik Ipolyi Arnold magyar mitológiája volt, s ebben azonnal felfedeztem azt a lehetôséget, hogy a
mese- és mondavilág motívumait a modern életkörülmények közé átplántálva érdekes
kontraszthatásokat érhetnék el.
A folytatás
S mikor a királyfit detronizálták,
büdösnek találta már a lábát
Hamupipôke és elvált tôle;
beállt dolgozni a konzervgyárba,
hol párttitkárnô a mostohája;
a borsót s lencsét ott válogatja,
s szót se szól arról az életrajza,
hogy mesehôs volt, bálokban táncolt.
(1955)
Fekete jégvirágok
Sötét falak közt fehér köd árad,
s mint fekete jégvirágok, a fák
betakarják az ég ablakát;
cirádáikon tündérek fáznak,
lábukon bakancs, gyapjúzokni,
csodát nem tesznek, de már tudnak
cigarettázni és szitkozódni.
(1955)
A félszemű macska
Mikor a házmester csoszogó lánya
az est kapuját a világra zárja,
feloson az égre a Kacorkirály;
félszeme hold és fekete háta
csillagokat vedlik az éjszakába,
a háztetôkön vadászni jár.
Aki napközben nem tett rosszat,
s nem mukkan, ágyán kinyújtózhat.
Macskaszag. Béke. Bájos irtózat.
(1955)
Ketten és a hold
A dombtetôn egy hajdani parkban
bokrokkal, gazzal benôtt nyáresték.
Egy egész pad volt a birodalmam,
amíg a felét neked nem adtam;
lekopott róla az olajfesték,
és a támláját régen ellopták;
amilyen királyfi, olyan ország.
(1955)
A legnevezetesebb ilyen versemet 1956 nyarán írtam; késôbb valamennyi kötetkísérletem kézirata
ennek címét viselte, de kinyomtatását -- noha mindenki elismerô bólogatással olvasta -- sose
sikerült elérnem. (1961-ben, egy xerox-szal sokszorosított gimnáziumi diákújság szerkesztôi
interjút készítettek velem, mint neves ifjú költôvel, s ott megjelent):
A tölgyfából vésett kôműveslegények
Heten jöttek a híres erdôbôl,
visszeres, vastag gyökereken állva
araszoltak át a döbbent tájba,
s zúgva-zörögve, meg-megreccsenve
nótáztak, míg a városba értek
a tölgyfából vésett kôműveslegények.
Fejükön kupacsos lombkoronákat
ráztak s az utcák közepén jártak,
karjaik helyén göcsörtös ágak
meredtek a gallyal megtelt egeknek,
s egyforma szürke arccal nevettek,
mert az Isten saját arcát faragta
mind a hét barázdás bôrű fadarabra.
Villamosok közt munkába álltak,
barkákkal babráltak, csonkkal kalapáltak,
s vécészagú, ronda gangokat rombolva
új falat raktak, hogy kéményével
felnyúljon éjjel a csillagokba,
s minden toprongyos ember beleférjen,
ki fedél nélkül padokra szédül
s vakarózik a világmindenségben.
De jött a tél és jégvirággá törve
belefagyott a víz a vödörbe,
jégcsapok marka mart a habarcsba,
hó a homokot, téglát betakarta,
minden megdermedt, holttá, merevvé lett --
és máglyát raktak a kôműveslegények,
egyik közülük a tűzbe lépett,
gyötrôdött gyökere, gôzölgött kérge,
lobbanó gallyal úgy zuhant térdre,
lángok ölelték szúette lelkét
s égett hôséget árasztott teste
a jégvirágot szikrává festve --
s épült a ház, a hó elolvadt,
rakták a falat, hogy elérje a holdat,
s amikor meghalt a fölcsapó füstben
széthullva mint a hamvábaholt Isten,
sorban a lángba, a máglyára léptek
a tölgyfából vésett kôműveslegények.
Szaladtak a falak fel az egekbe,
lomha lépcsôk léptek utánuk lihegve,
s ahogy nyitotta szemét az ablak,
tágulva bámulta, hogy hogyan halnak,
fénylenek, égnek a kôműveslegények --
Ahonnan jöttek, az erdôn felnyögtek
a fák, gyökerükkel tépték a földet,
s az erdô zúgva elindult az útra.
(1956 nyara)
Elsôként egy kamaszkori barátnémnak mutattam meg, s máig emlékezetemben van, ahogyan
rámnéz -- a gyepen ültünk, gyümölcsfák alatt --, s azt mondja:
-- Ezt a Petôfi Körrôl írtad.
Júniusban ugyanis Rákosi egy párthatározattal megbélyegeztette a Petôfi Kört, s a városban úgy
hírlett, a szervezetet feloszlatták (valójában a kör vezetôsége döntött úgy, hogy tevékenységüket egy
ideig szüneteltetik). Nem akartam kiábrándítani barátnémat, s talányos képet vágva hallgattam; az
igazság az, hogy megírásakor eszembe nem jutott volna, hogy ezt a verset -- jóllehet magam is tagja
voltam -- a Petôfi Körre érthetné valaki. A történelem azonban nemsokára mintegy valóra váltotta a
víziót, melyben kétségtelenül éppúgy az 56-os életérzés tükrözôdött, ahogyan más, ez idô tájt írt
verseimben:
Az utcaseprô
Az utcaseprônk egy elvarázsolt,
fokhagymaszagú öreg király volt.
Azt mondták, övé lenne az ország,
megdolgozott már érte ezerszer,
s valahogy mindig elvarázsolták,
nem lett belôle csak öregember.
A kockakövek, mint a hétköznapok,
hosszú, egyforma sorba állnak,
tócsákon csillogó fény a vasárnap,
s ô lesöpri róluk a tegnap piszkát,
holnapra tiszták lesznek az utcák:
mehetünk mind a koronájáért.
(1956 nyara)
Forró tányérok
Elnézem néha vendéglôk elôtt,
hol csak a kések éle az enyém,
ki ette meg ma az ebédemet?
s olyat mosolygok, hogy a ház fején
minden cserép az ég felé mered.
(1956 szeptember)
Az 1950-es évek végén legtöbb versemet az effajta népmesei-mondai motívumok jellemezték. Az
ötlet azonban modorrá rögzült, méghozzá veszélyessé: a meseiség sok esetben édeskés-
szentimentális jelleggel színezte át írásaimat. Az 1960-as évek elején ezért sok korábbi versemet
úgy dolgoztam át, hogy kigyomláltam belôlük ezeket az öncélú-erôszakolt motívumokat. E kötetbe
többnyire az átdolgozott változatokat válogattam be, mint jobbakat, de számos effajta
költeményemet egyszerűen arra ítéltem, hogy porosodjon csak tovább a kézirathalmaim alján.
(Egyebek között egy teljes szonettkoszorút.)
1955-ben kezdtem feltűnni az irodalmi élet peremén is. Krisztina révén megismerkedtem két
hozzám hasonló korú költôvel, akik már bennfentesebbek voltak nálam, s tôlük lestem el a
mesterség olyan fortélyait, hogyan kell szabványos kéziratot gépelni, miféle kávéházakba kell járni.
Egyikük, Ignácz Rózsa fia, Makkai Ádám kiváló verseket írt -- nem egyre negyven év távlatából is
emlékszem -- önmaga számára; 1956-ban szökött külföldre, s mostanság lett itthon is elismert
poéta.
A másikuk, a szegény, tragikus sorsú Simon Tamás -- mi még Einzignek hívtuk -- reménytelenül
tehetségtelen volt, de itt-ott, még az Új Hangban is közölték több versét, s felvették az Írószövetség
fiatal költôinek szakosztályába is. A kávéházi éjszakákban legendák keringtek róla. Amikor
sehogyse jutott még társbérlethez se, állítólag beköltözött a Gellért-hegy egyik barlangjába, s
követelte, vezessék be oda a telefont, mert az ôt, az írószövetség tagját hivatalból megilleti; a
botránytól félve gyorsan kiutaltak neki egy lakást. Karrierjét az törte ketté, hogy tiltakozni mert
Erdélyi József 1954-es rehabilitációja ellen, s ezért feketelistára tették. 1956 tavaszán halt meg,
legújabb irodalmi lexikonunk biztosra veszi, hogy öngyilkosként; én úgy tudom, az éhezéstôl
annyira legyöngült a szervezete, hogy a rendszeresen szedett gyógyszeradagja végzett vele.
Mindenesetre ezzel tudta csak elérni, hogy 1957-ben kiadják egyetlen önálló kötetét, egy Don Juan
című verses drámát, melynek új részleteit esténként a Hungária Kávéházban olvasta fel nekem;
olyan szeretetreméltó fiú volt, sose árultam el neki, hogy amit ír, borzasztó.

1955 telén Passuth László elvitt a Vigilia asztaltársaságába -- a Mátyás-pincében tartották
rendszeres összejöveteleiket --, s bemutatott Sík Sándornak és Rónay Györgynek. Így jelent meg
nyomtatásban elsô, Áprilisi fények című versem, a Vigila 1956 májusi számában; az alábbi
"stanzakoszorú" korábbi, az erotikus mozanatokat nem tartalmazó változata:
Krisztina stanzái
Szemüveges diáklány a szerelmem,
borzashajú, s tintás az ujja folyton;
vetkôzéskor ha kamasz melle rebben,
és vézna testét látva meghatódom,
úgy érzem, oly törékeny, minden ellen
meg kell ôt óvnom, ez immár a dolgom,
és nem találom sehol boldogságom,
csak abban, hogyha ôt boldognak látom.
Álmodozó s rendetlen módfelett,
abból sose csinál magának gondot,
ha zoknisarkai kifeslenek
és blúzáról hiányoznak a gombok;
az asztalon hagyja a könyveket,
s kezébe nem vesz tűt, cérnát meg ollót;
megvetném én fekhelyünk rendesen,
ha végre ágyba bújhatna velem.
Nem lehet nem szeretni, oly esetlen,
ha mellén karjait keresztbetéve
szalad felém a felbolydult szelekben,
s nyakába húzott vállal néz az égre;
cipôorra is összenéz, s szerelmem
minden goromba férfiszenvedélye
ettôl oly szelíd lesz és meghatott,
mint az újholdat ôrzô csillagok.
Rá szórnak fényt a tócsatengerek
a járdákon az eszpresszók elôtt,
ha várom és az esô elered;
hány éve várom, mennyi esztendôt
átácsorogtam már, hogy perceket
lopjunk egymásnak, s mint a délelôtt
égve felejtett utcasarki lámpa,
az arcom úgy világít a világba.
A sok veréb is mind eléje lebben,
ha egy padon gubbasztva az ebédet
kabátzsebeimbôl elôteremtem:
ömlesztett sajt az, s hozzá kiflivégek,
hisz parkban majszoljuk, nem étteremben,
de a verébnép nálunk is szegényebb,
s imádják, borzas tollal körbefogják,
míg megosztja velük minden falatját.
Ha mérges, olyan, mint egy rossz gyerek;
szemüvegét feljebb löki az orrán,
csitíthatom, csak szemembe nevet,
s rekedt kamasz-orrhangon kiabál rám;
örül, ha leszidhatja versemet,
s a csók is fintorog kislányos száján,
de épp ettôl lesz ittasabb szerelmem;
elvesztem én, mikor belészerettem.
Dacos arccal fekszik hanyatt az ágyon,
hisz csak titkon szeretkezhet velem;
s mert se állásom nincsen, se lakásom,
romos templomkertben ölelhetem,
vállalva, hogy vágyunkra hangya másszon --
vagy lessük, hogy a ház üres legyen,
a kulcs a zárban, számoljuk a percet
és kapkodunk, míg valaki becsenget.
Valóra váltja valamennyi álmom
e néhány kölniszagu pillanat,
hisz még ma is hitetlenkedve várom,
ha lejtôs utcákon felém szalad,
hogy sétáljunk az esôs délutánon
egy fekete esernyôroncs alatt;
valóban létezik? s hogyan lehet,
hogy engem szeret, épp engem szeret?
Szemüveges diáklány a szerelmem,
álmodozó, rendetlen módfelett,
s nem lehet nem szeretni, oly esetlen:
rá szórnak fényt a tócsatengerek,
s a sok veréb is mind eléje lebben.
Ha mérges, olyan, mint egy rossz gyerek,
s dacos arccal fekszik hanyatt az ágyon;
valóra váltja valamennyi álmom.
(1956 nyara)
A füzetben, amelybe a lapokból kivagdosott publikációimat be szoktam ragasztani, feljegyeztem,
hogy 1956-ban az Egyetemi Ifjúság és az Esti Hírlap is közölt tôlem egy-egy verset, de a kivágatok
hiányoznak, s nem emlékszem, mely versekrôl lehetett szó. Az Esti Hírlapba talán -- errôl mintha
derengene egy elhomályosult emlékem -- évfolyamtársam és barátom, Gömöri György segítségével
sikerült beférkôznöm.

1955 végére aztán Passuthhoz is elérkezett a rehabilitációs hullám, s 1956-ban már meg is jelent
egy új regénye. A számára megnyílt lehetôségek az én esélyeimet is növelték. Ő ismertetett össze
Pilinszky Jánossal is, aki 1956-ban a Magvetô Kiadó lektora volt. Az egyetemmel szemben, a
Nárcisz eszpresszóban volt a törzshelye (ahol ma egy peep show működik). Félnapokat üldögélt
magában, s nézett egy virágszálat. Tetszettek neki a verseim -- bár nem sokat beszélt róluk, inkább
az életérôl mesélt --, s meg is ígérte, hogy mihamarább kiadatja ôket egy kötetben. Emlékszem,
hogy a forradalom után be is mentem a Magvetôbe, de Pilinszkyt talán már nem is találtam ott --
csak az maradt meg bennem, hogy Ladányi Mihállyal beszélgettem a folyosón --; a dolog
mindenesetre kútbaesett. Valamikor aztán kaptam egy egymondatos levelet az irodalmi vezetôtôl,
Béládi Miklóstól, miszerint a kiadó nem óhajtja megjelentetni a kötetemet. Az aláírásnál a gépírónô
rosszul ütötte le a név "B"-jét, s az "b"-ként lecsúszott a titulus sorába, így "birodalmi vezetô"-vé
változtatva azt; szimbolikusnak találtam. (Béládi karrierje modellje lehetne vezetô irodalmáraink
szellemi "fejlôdésének": ekkoriban -- s még sokáig -- a zsdanovista "szocialista tartalom, nemzeti
forma" lózung jegyében a népies-realisztikus formák diktatúrájának híve volt; élete végén
ugyanilyen határozottsággal munkálkodott az Esterházy-féle posztmodern blöffstílus diktatúrájának
kiépítésén.)

1956 nyarán Passuth a szigligeti alkotóházban dolgozott, s Krisztina az édesanyjával Lipták Gábor,
a balatonfüredi író-mecénás villájában bérelt vendégszobában nyaralt. Én is velük tarthattam, mert
Liptáknak volt egy üvegezett verandája, amelyben ingyen elalhattak jobb költôk -- nem akárkik,
Szabó Lôrinc is rendszeresen ott vendégeskedett --, s e megtiszteltetés most engem ért.
A napokat rendre úgy zártuk, hogy Lipták dolgozószobájában az ô híres borát iszogattuk -- szôleje
is volt a füredi határban--, s verskéziratokat olvastunk fel, az irodalomról beszélgettünk.
Legkedvesebb költôje Szabó Lôrinc volt, s én enyhén szólva tapintatlanul viselkedtem, amikor
kerek-perec megmondtam neki, mit tartok róla. Ifjonti modortalanságomat elnézte azonban a
verseimért; publikációim tetemes részét ô juttatta nyomdafestékhez. Ekkor írtam a késôbb
terjedelmes ciklussá terebélyesedett (e kötetben viszont több részre tagolt) Balatoni szonettek elsô
darabját:
Tóparton
Szerelmünk tiszta és törvénytelen;
kamasz tested oly áhitattal tartom,
mint fűzfaág az újholdat a parton,
de csak titkon szeretkezhetsz velem,
s csak álmodozhatsz arról a világról,
hol nem kell ahhoz semmi engedély,
hogy a hold feljöjjön, ha itt az éj,
s nem lesz rendôr, ki a fűzfákra rászól,
firtatva, mért ott áll, ahova nôtt,
s nyilatkozott-e hivatal elôtt
hogy este joggal várhasson a holdra,
és sovány gallyaival átkarolja --
ahogy én érted jöttem e világra,
ô sem tehetne mást: így nôtt az ága.
(1956 nyara)
Pestre hazatérve hajszál híján sikerült közöltetni a verseimet az akkor legrangosabb irodalmi
folyóiratnak számító Csillagban. Passuthék szomszédságában lakott ugyanis a család jóbarátja, a
művészettörténész Zádor Anna, aki ismerte a Csillag szerkesztôjét, Szabolcsi Miklóst, s
megszervezte, hogy ellátogasson Passuthékhoz. Passuthné remek pizzát sütött -- az akkoriban még
ismeretlen volt Budapesten --, s a vacsorára engem is meghívtak, szerét ejtve, hogy Szabolcsi
figyelmébe ajánlják a verseimet. Meg is beszélt velem egy külön találkozót; ha jól emlékszem, a
Szent István körúti Klub Kávéház teraszán olvasta át a kézirataimat, s Török Endre is ott volt.
Szabolcsi helyeslôen bólogatott, s azt mondta, a népmesei motivációval Bartók módszerét
alkalmazom a költészetre; ez nagy elismerésnek számított, Bartók zsenijét akkoriban helyezte
vissza piedesztáljára a kultúrpolitika. Végül abban maradtunk, hogy egy szeptember végi napon
felkeresem a szerkesztôségben, s megállapodunk, mely verseim jelenjenek meg.
Ahogy a megadott idôpontban baktatok felfelé a lépcsôházban, Eörsi és Csoóri jön velem szemben,
szinte táncolva a boldogságtól, s kiabálják az örömhírt: "Kirúgták Szabolcsit a Csillagtól!"
Bementem azért a szerkesztôségbe, de hiába, üzenetet sem hagyott, s a kézirataimról senki nem
akart tudni. (Ehhez az emlékhez egy másik is kapcsolódik. Nem sokkal azután, hogy 1956-os
börtönbüntetésébôl Eörsi kiszabadult, az Egyetemi Könyvtárba tartva láttam, amint Szabolcsi
Miklóssal bemegy a Kárpátia sörözôjébe. Lám csak -- gondoltam magamban --, most mégis jó,
hogy Szabolcsi visszakerült a hatalomba.)
A politikai fordulatok nyilván sok kedvezô változással jártak, de a fiatal költôk sorsát nem
jobbították. Egy elhomályosult emlékem szerint ekkoriban merészkedtem be másodmagammal --
Gömöri vagy Makkai társaságában? -- az Új Hang (vagy az Irodalmi Újság?) versrovatának
vezetôjéhez. Köpcös, mordképű, középkorú férfi volt; maga is költônek számított akkoriban, de
mára biztos, hogy nemcsak én felejtettem el a nevét. Ami megmaradt a találkozásunkból, a
felcsattanó, pökhendien sértett hang, ahogyan fogadott bennünket:
-- Mit akarnak?
-- Verseket hoztunk -- hebegtem ijedten.
-- Az nem kell -- mondta. -- Azt írok én is eleget.
S ezzel hátat fordított nekünk, az ügyet a maga részérôl lezárta. Elkullogtunk.
FORRADALOM
S aztán jött a forradalom, a kamaszkorom ábrándjaiban fénylô, "igazi kommunisták" forradalma.
Verset azokban az idôkben nemigen írt az ember, az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság tagjaiként,
Nagy Imre lelkes és mindenre elszánt híveiként jártuk Krisztinával a várost, röpcédulákat
osztogattunk és miniszterekkel csináltunk interjúkat az Egyetemi Ifjúság című lap számára. A
Kuczka Péter-féle Nemzeti Bizottság kiküldötteiként majdnem leutaztunk Miskolcra, de elaludtuk a
találkát a teherautóval; a helyettünk odaküldött fiút, úgy hallottam, a forradalom leverése után a
bíróság kötél általi halálra ítélte és kivégezték. Nekem a Kossuth Klubban -- az egyetem mellett
esténként ott dolgoztam könyvtárosként -- volt géppisztolyom is, de amikor meg kellett volna
töltenem, a dobtár rugója úgy becsípte a hüvelykujjamat, hogy elment a kedvem minden fegyveres
hôstettôl.
Ilyen foglalatosságok közepette -- néhány töredéktôl eltekintve -- voltaképpen csak egy verset írtam
a forradalom idején, október legvégén.
Az egyetlen út
Lila lombok alatt rohanunk,
s egyedül ez az út a forradalom,
ez az út, hol a tömeg árad,
s útjába állni nincs hatalom;
lila lombok a szürke egen,
fekete falak ôsze, a ködökön át
rohan a tömeg a hideg esôben,
kölykök, apák, nôk és katonák,
beszakadt kirakat cserepén
csikoroghat a tank lánctalpa,
s hol orvlövész lesi a tetôn,
beletapad a tömeg a vakolatba,
kúszva szivárog a sarkon,
hangtalanul a kapualjba oson,
s aztán kiárad, ordít,
árad a tömeg át a városon;
ilyen ez az ôsz, ez a lila ôsz,
gyors géppisztoly-sorozatok és
potyogó vakolatok ôsze,
magányos éjjeli puskalövés,
rongyként heverô hullák,
s a köröttük a járdaszéleken
lobogó gyertyák ôsze,
a tűz, a füst, por, meg a szerelem,
a fiatalok ôsze, dal ôsze,
ezrek torkából kitörô
himnuszoké meg a sikolyé,
amikor felrobban a levegô;
a rádiókból zene szól
az ablakokban, a fegyver ugat,
tréfás felirat a roncsokon:
kiröhögi a tömeg a harckocsikat;
s ha vörös lobogók vásznát
égeti e gyönyörü ôrült ôsz,
s az ötágú pléhcsillag
mind leszakad, te ne rémüldözz,
libegô röpcédulák alatt,
egyedül ez az út a forradalom,
hol a leszakadt emeleteken
ott lógnak a képek a falakon,
kizuhan a zongora az útra,
égô tank menekül, leszalad
az aluljárólépcsôn --
s rohan a tömeg, lila lombok alatt,
a betört kirakatra vigyáz,
koszos, izzad a honszeretettôl,
s ingyen kenyeret hajigál
a népnek a nép a szekerekrôl;
sose bánd, ha a pléhcsillag
lezuhan a falról, ha a veszte
az ára, hogy újra fényes
legyen az a csillagos eszme:
mindenkinek egyformán! --
útjába állni nincs hatalom,
rohan a tömeg át a városon,
lobogó gyertyák, forradalom.
(1956 október vége)
Az érdekes ebben a versben -- amit csak most, e kötet sajtó alá rendezésekor, négy évtized múltán
fedeztem fel -- az, hogy zaklatottan aprózó ritmusának moraszámláló metruma van, tehát egy olyan
versrendszerben írtam, amelynek akkoriban még a létezésérôl se hallottam. S ami még érdekesebb:
ezzel egyidejűleg Hárs György is írt egy ugyanilyen metrumú verset a forradalom leverésérôl, pedig
bizonyosra veszem, hogy a moraszámlálás fortélyairól semmivel több ismerete nem lehetett, mint
nekem. Mégiscsak léteznék a "Zeitgeist"...?

E verstani érdekességnél azonban nyilván fontosabb, hogy arról adjak számot, hogyan jutottam el
Az egyetlen úttól és az alább szintén olvasható Örökrétôl az 1959-ben írt Napjaink dicséretéhez
(kevés nyomtatásban is megjelent verseim egyikéhez). Magyarán: a forradalmat eltipró kényuralom
teljes elutasításától oda, hogy a forradalmat az emlékek -- noha életem legszebb emlékei -- sorába
iktatva a fennálló hatalmat elfogadjam olyan értelemben, hogy kiindulópontja lehet a jövôbe vezetô
változásoknak. (Ma úgy mondanánk: radikális reformoknak.)
Kezdetben -- Krisztinával teljes összhangban -- nemcsak abszolút mereven elutasítottuk a Kádár-
kormánnyal való bármiféle kiegyezés gondolatát, hanem még azt se láttuk a magunk politikai
erkölcsével összeegyeztethetô lépésnek, hogy -- számos barátunkat követve -- Nyugatra
meneküljünk, megfutamodjunk a magyarságra lesújtó közös végzet elôl.
Örökre
Sugaras ôsz volt, szétnyitott kabátok,
kinyílt ablakok, lobogók ôsze,
seregként jártuk be a világot,
kimondhatatlan szavakat üvöltve,
s ma is tüzes még az arcunk tôle,
ma is forró még a markunk tôle.
Ülhetnek fölötte bármilyen törvényt,
amit üvöltöttünk, örökre elhangzott,
amit megtettünk, örökre megtörtént,
s ki rettegett tôlünk, retteghet örökre:
ma is tüzes még az arcunk tôle,
ma is forró még a markunk tôle.
(1956 november közepe)
Az emlék
Megteltek fénnyel a lombok: sárgán
világítanak a hársfák ágán.
Zsebembe dugok egy falevelet,
s ha tél lesz, a színével melegedek.
(1956 november vége)
Hangok az éjben
Tegnap egy csillag meghalt: szikrázva
hullt le a szétlôtt város egérôl,
s belezuhant egy szemétládába.
Üvegcserépnek, kenyérhajaknak
meg egy kiürült kotondoboznak
világított még, aztán elhamvadt,
s az úttestekre hullt vezetékek,
elhagyatottá vált barikádok
téli éjjele még feketébb lett.
Ki estig hôs volt, megvacsorázott;
tôle ennyi telt, s az éjszakába
a csillagokat vigyék fel mások.
Csak aki meghalt, az nem lesz álmos
ennyi harctól és ennyi kudarctól;
tört ablakokkal alszik a város --
s egy szemétláda körül jajgatva
nyivákol Észak, Dél, Nyugat s Kelet,
négy szimatolva kurrogó macska.
(1956 december)
Felhôvonatok
A városba ér a szél és zenél
a rommálôtt kapuk torkaiban,
s a repedt ajtót szélesrevágva
kiránt a zúgó téli utcára;
az égbolt íve tankgránátokkal
lyuggatott huzatos pályaudvar,
fagyott fényein fekete árnyak,
rohanó felhôvonatok szállnak,
itthagyni mindent, tűzvész-tegnapot,
téli ködökbe veszett holnapot,
szállnak az égen a felhôvonatok;
szállnak fölöttünk, földhözragadtak
fölött, kik nyakukat behúzva maradnak,
s hazájukat járják; két utcasarok csak,
meg egy kinnfelejtett zászló verdesése.
Ha nem haltunk meg, élnünk kell érte.
Hideg ez a szél, jöjj, átkarollak.
(1956 december)
Rondó
Mindig szeretni foglak, míg csak élek,
ezért a tankkal lôtt októberért,
hisz veled feszültem neki a szélnek
röpcédulákat szórva szerteszét,
mikor libegtek esôvert remények,
és kéz a kézben éltük át a véget,
mikor a végzet végleg visszatért
s a tornyok dôltek, villamosok égtek,
mindig szeretni foglak,

hozhat bármit a tanktaposta élet,
hozzám fűz ez az ôsz örökre téged,
hol értelmet nyert, hogy az ember élt,
s ezért a rommálôtt októberért
mindig szeretni foglak.
(1956 december)
Hit
A Nap, tudom, itt van a talpam alatt,
s ez úgy átvilágítja a földet,
mint a vakablak a házfalakat.
(1957 január)
Este
Hajnalban lehet fényes akárki,
és nappal a fényt már nem is látni;
csak este fény igazán a fény:
a cigarettaparázs is úgy villámlik,
felragyog fénye a túlvilágig.
(1957)
Hogy 1957-ben az egész magyar írótársadalom megkötötte az alkut a Kádár-rendszerrel, ez
számomra nem mentség, hiszen e társadalmon kívül éltem, s hangyaösztöneit sosem tekintettem
még figyelembeveendôknek sem, nemhogy mértékadó mintáknak.
A helyzet elfogadásához mindenekelôtt azok a változások vezettek el, amelyek akkori életünket
jellemezték: a konszolidáció, a terror görcseinek oldódása, az életszínvonal lassú, de állandó
emelkedése, a (ma jelszavakban, papíroson, akkor materiálisan létezô) "európaizálódás".
Legokosabbnak és legtisztességesebbnek vélt barátaimmal folytatott vitáink is ezt a hitet erôsítették
bennem. Leginkább a forradalom után bebörtönzött, és így igazán autentikusnak tekintett
szociológus barátom, aki 1959-ben szabadult. (A nevét több okból sem írom ide.) Akkoriban azt
mondta nekem, ha a nép a csak öngyilkos gesztusokkal kivívható politikai szabadságjogok helyett a
kormányzat által biztosított jólétet választja, ehhez minden történelmi joga megvan. S
ellenvetésemre, miszerint ilyen alapon egyrészt a hazaárulás, másrészt a népelnyomás is igazolható,
azt felelte: "A hazáját csak az adhatja el, aki rendelkezni tud vele. Egy egész népet pedig nem lehet
elnyomni, mert ehhez az kellene, hogy minden állampolgár mellé egy rendôrt is állítsanak, aki
folyton ellenôrzi. Tudomásul kell vennünk, hogy a nép elfogadta ezt a történelmi helyzetet."
Erre -- akkoriban -- nem találtam megfelelô replikát, s így jutottam arra a belátásra, hogy az
önmagát szocialistának hirdetô rendszerrel szembeni kritikai attitűd alapja az lehet, ha saját -- s
általam mindvégig és mai is elfogadott -- eszményeivel szembesítjük.
Rohanó tájban
Fényük után futnak
lámpaoszlopok,
szalad a fa, vállán
gallysörény lobog,
guruló gyümölcsét
sose éri be;
ne kapkodj, kapaszkodj,
nincsen már mibe.
(1957)
Bénasánta jambusok
Vegyétek el már tôlük, adják már vissza;
nevét ne hordja minden okmányon fejléc
meg elmosódott körpecsét, ne hirdesse
az utcatábla s szélben ingó boltcégér,
üzembejárat és a kölnivízcímke;
ne ezt üvöltsék szónokok, hogy felverjék
az ünnepélyek álmatag közönségét --
az emberek csak úgy beszéljenek róla,
ahogy kenyérrôl, krumpliról vagy csapvízrôl,
s arról, hogy ôsszel hűvösebb van mint nyáron;
vegyétek el már tôlük, adják már vissza,
ne üdvözöljék állva és szemérmetlen
kiáltozással, arcpirító vastapssal --
egymás között és csendesen, meghitt szóval
dicsérjük ôt majd, mint az új házastársak
szeretkezési praktikáikat másnap,
s a nénikék a megszokott hashajtókat;
vegyétek el hát tôlük, adják már vissza --
(1957)
Kettôs rondó
Mindenkinek egyformán adjatok
annyit, mi jut a kor egy-egy fiának:
füstölt lazacot vagy szárazbabot,
strasszt, briliánst, nercet, posztókabátot,
mindenkinek egyformán.

Az államférfi vérfürdôt csinálhat,
míg én legfeljebb káromkodhatok;
hatalmat annyit, míg nem árthat másnak,
mindenkinek egyformán adjatok,
mindenkinek egyformán.

A választott autót s kastélyt kapott,
gyalog jár választója s padon hálhat;
közlekedést, lakást, gázt, áramot
annyit, mi jut a kor egy-egy fiának,
mindenkinek egyformán.

Ebédemet feláldozom hazámnak,
hosszan és lelkesen koplalgatok,
ha látom azt, hogy mások sem zabálnak;
füstölt lazacot vagy szárazbabot
mindenkinek egyformán.

Emitt bizsu, amott gyémánt ragyog,
s a különbség: hogy a nôk kivel hálnak;
hát nincsen ok rá, hogy ne adjatok
strasszt, briliánst, nercet, darócruhákat,
mindenkinek egyformán.
Ajánlás
Mondják -- s jól --, hogy a zsenialitásnak
több kell, és ettôl több lesz hasznotok;
de prédikálva kik prédára várnak,
azoknak majd példát mutassatok,
mindegyiknek egyformán.
(1958)
Utcakép
Járdán nem fértem, oly sok ember voltam;
tolongtunk ott tömegnyi énnel én,
s ezerfelôl fintorgott, mind felém,
saját arcom a tükrös ablakokban.
Áradt e furcsa menet parttalan;
autó és villamos járkált közöttem,
saját magamnak százszor is köszöntem,
és elgáncsoltam százszor önmagam.
Elöl akartam lenni, s egymagamban
ballagva azt hittem, hogy élen járok,
azért nem látok senki jóbarátot,
pedig magam voltam, ki elmaradtam,
s társként magammal fogtam ott kezet,
ki megfordultam már, hogy visszamenjek,
s kinek egész úton hátrálni kellett,
mert menni kell, s csak egyfelé lehet;
belerohant a baktató tömegbe
sofôröm, hogy a legelsô legyek
ki célba ér, s addig csak integet
lefüggönyzött autóban terpeszkedve,
és így rohantam öngyilkos halálba,
hisz önmagam voltam, kit eltapostam,
nem tudva, hogy az útnak vége ott van,
hol minden énem magát megtalálja;
a háztetôkrôl lôttem sortüzet
sikoltva szétfutó sajátmagamba,
hogy ne erre haladjon, hanem arra
a mindig hozzám tóduló tömeg;
halálmenet s korzózás volt utunk,
de egy az út, hiába annyiféle,
ahány cipô a hosszát végiglépte,
és holnap mind-mind együvé jutunk:
a nagy menet ha majd megérkezett,
sajátmagamban önmagam leszek.
(1958)
Rend
Falon átjárnak, tükörbôl kilépnek.
Végignézik a szeretkezésed.
A legborzasztóbb, hogy hozzád sem érnek,
s rendbontás minden védekezésed:
mindig neked kell megtámadnod ôket,
s akkor aztán jól szájontörölnek.
(1958)
Lassan
Szürkéskék az égbolt, mintha beton lenne;
sugárnyi réseket feszegettem benne;
lassan bontogattam, nehogy a mindenség
minden kék tonnája rádôljön fejemre.
(1958)
Napjaink dicsérete
Az ember még néha vissza-visszagondol,
s megyünk tovább, kilépünk minden tegnapokból;
a mában nem lehet más, csak a holnap mérték,
az utcára ugró öngyilkos tükörképét
elfelejtik lassan a lemosott ablakok,
csengô narancsszörpös üvegekkel megrakott
teherautók gurulnak az utcákon át,
s lesimítják róluk a halottak lábnyomát.
Fehér csipkébe borítják a higanygôzlámpák
az eget, mint a nylonszoknyák a lányok lábát,
a szemetesember divatja tegnapelôtti,
de megtanult hétvégén nyakkendôt kötni,
s fia se nézi le szavait javítva egyre,
bár hat villamossal hajtat az egyetemre --
ilyenek is a mi napjaink: szép hitekkel
élem át jövôvé, mint minden ember,
s bár csavargó lettem csak, ritkán éheztem,
láttam: az égen csillagmadarak égtek fenn,
és furcsa legendákat is tudok a máról:
ahol sosem jártok, a körutaktól távol,
kültelki réteken labdázó gyerekek
játszani hívták a földbôl a köveket,
s ahogy el akarták érni a labdákat,
a holdig felnyúló házsorokká váltak.
(1958)
Ronsard-szonett
A kertekben tavasz; fekete fák között
fehér homály dereng, füstök és páracsíkok.
Avartűz senyved, gally szikrázva pattog itt-ott,
s levegôs réteken érzelem gôzölög.
Mi nyáron összenôtt, ôsz végén összetört;
szakadtak jelszavak, elhervadtak a szitkok,
s a tél leleplezett minden megkorhadt titkot;
elszálltak az idôk az űzött ôsz fölött.
A szomszéd gereblyéz, halomba hordva áll
minden töppedt remény és lemetszett halál;
nyújtózik hát s gyufát keresgél a zsebében.
Tesz-vesz és azt hiszi, dolga naponta más,
s nem hazaárulás, ha holnap kertet ás.
Zöldségrôl álmodik, hogy kicsit jobban éljen.
(1962)
Sírepigramma
Tankseregek vertek szét ellenforradalomként;
ettôl nem kellett féltenem álmaidat.
Lábszagu ellenforradalom koszorúzza ma sírod,
s álmaid is kezdem félteni, forradalom.
(1993)
A KÖDKOLOSTOR KÖLTŐJE
Kanyarodjunk azonban vissza 1957-hez, amikor júliusban, tanulmányaim befejezése után az
Egyetemi Könyvtárban kaptam gyakornoki állást. Minthogy könyvtárszakos diplomával
rendelkeztem -- ilyen akkoriban még kevés akadt --, igen elôkelô beosztásban; csak
félmunkaidôben kellett katalogizálnom, egyébként a tájékoztató szolgálat karosszékében
terpeszkedve írhattam a verseimet, hiszen az olvasók nemigen zargattak információkért. Volt
kutatónapom, s gyakran vállaltam -- lecsúsztatható -- vasárnapi ügyeletet is, amikor az óriási épület
csendjében egyedül üldögélve végképp nem háborgatta semmi az ihletemet.
A könyvtár tudományos munkatársaiból egy új olvasóközönség mikrokozmosza épült fel
körülöttem, s ennek tagjai immár nem hozzám hasonló ifjoncokból verbuválódtak, hanem az oda
száműzött-menekült elitértelmiségiekbôl, hajdani egyetemi tanárokból, minisztériumi
fôtisztviselôkbôl. A legszorosabb -- haláláig tartó -- barátságba Lázár Györggyel, Csinszka egykori
vôlegényének, a kolozsvári Lám Bélának fiával kerültem. Ő a Lukács-tanítványok legelsô
generációjához tartozott, az egyetem pedagógiai tanszékének egykori vezetôje, kiváló klasszika-
filológus és az ötvenhatos eszmék provokatívan hajthatatlan elkötelezettje volt. A verseimbe rögtön
beleszeretett, s végre olyan mentorra találtam, aki -- azon túl, hogy filozófiai és esztétikai
vitáinkban kifogyhatatlan ötletekkel tágította látóhatáromat -- a versformák iránti kíváncsiságomat
is ki tudta elégíteni. Rendre odapakolta elém a könyvtár ilyen vonatkozású köteteit, és én lelkesen
vetettem rá magam az ókori görög--latin képletektôl -- ezeknek rejtelmeiben Borzsák István is
segített tájékozódnom -- a modern képversekig az európai, illetve Európában is használatos
orientális formakincs szinte valamennyi furfangjára. (A spanyol és portugál formák kivételével;
ezekre nem sokkal késôbb András László költôbarátom tanított meg.) Az ilyen tapasztalatokat
kamatoztató új verseim egyik fô szólama természetesen a Krisztina-élményhez kapcsolódott:
Elsô arkhilokhoszi strófák
Tiszták már a terek, s a romos falakon cica ugrál;
tejszagu reggel a nap.
Csak bennünk zakatolnak a tankok, a szívdobogásban
lüktet a forradalom,
vert seregek katonáinak űzött mozdulatával
dôlsz le az ágyra velem,
s épp csak a szoknyád hajtod fel, sietôsen ölelsz át,
hajszol a percnyi idô,
hisz titkon szeretünk, bujkálunk mint a gerillák,
bombamerényletekért.
Ennyi maradt meg az ôszbôl, szétvert forradalomból;
egy kamaszos szerelem --
ám amig él sietôs vágyunk, gyönyörű sikolyokkal
él az a forradalom.
(1957)
Dunaparti tanka
Te folyóvíz vagy
s én rajtad átfutó szél;
ketten a hullám.
Tükre vagy hídnak, háznak,
s mindenben téged látlak.
(1957)
Alkmani strófák
Krisztináról, aki imádja a vadsóskát
Nyár van, a dombon sétálunk; a galamblihegés és
Krisztina melleinek libegése
vágyaimat felszítja, üres telkek meredélyén
elhagyatott utakat keresek hát --
ám ô éhes: vadsóskát szed a roncskeritések
drótjairól, eszik, és kamasz ajka
nem csókol, savanyú levelekbe harapva nevetgél;
szűzi erénye lesz így a falánkság.
(1957)
Tanka
Krisztináról, aki szemüveg nélkül mászik a meggyfákra
Szeretôm vaksi,
ha a meggyfákra mászunk,
túllép az ágon;
mégse zuhan le, a fák
mindig utánanônek.
(1957)
Meztelenség
Csupaszra vetkeztették a szelek
a gyönyörű fákat, s oly meztelenek,
hogy belepirul az illedelmes alkony
ha meglátja ôket az utcasarkon,
ahol egy visongó asszony szoknyája
szélfújta fodrait ráncigálja.
(1957)
Elegiambikus epódoszok
Virágvasárnap csendje, késô délután.
Fölfele kúszik egy árny a napsütötte házfalon.
Így kúszom én is fölfelé, emlékeid
tünde magaslatain, hogy múltad is közös legyen;
díványodon terpeszkedek, meghóditom
lányszoba-titkaidat, s gyönyörködésem szítja, hogy
gyerekkorod párnája és a félszemű
rongybaba bámul az ágy sarkán, mikor szeretkezünk.
(1957)
Kettôs ballade
Augusztusvég, esôk, ködök.
Város egére tévedt
gólya köröz egy ház fölött,
aztán elindul délnek.
Tavasszal visszatérhet,
szabad madár a gólya --
úgy kell szeretnem téged,
ne légy szerelmünk foglya.
Madárnyi nyurga két bokád,
s hosszan lobog a szélben
szárnyad: fehér ballonkabát;
bár gyötrôdöm, ha érzem,
hogy egyszer majd az égen
szárnyára kap a gólya;
szeress szabadon, szépen,
ne légy szerelmünk foglya.
Egy augusztusi alkonyon
elszállsz, amerre csillag jár,
s ahol mióta vár, tudom,
az a három híres király,
a Gáspár, Menyhért, Boldizsár,
rád vár, madármadonna,
karácsonyra, hogy végre már
ne légy szerelmem foglya.
Egyik visz eszpresszóba,
csak hogy beszélgessen veled,
mozijegyét ha hozza,
a másik fogdossa kezed,
de Boldizsár belédszeret,
s ruhád ha kigombolja,
mindent megtesz, hogy ne feledd:
nem vagy szerelmem foglya.
Fenn eltünt már a gólya.
Tavaszra visszatérhet.
Tavasz ha visszahozna,
s hogyha még szeretnélek,
talán várnálak téged;
mert mást vettél karodba,
mért ne szerethetnélek?
Nem vagy szerelmünk foglya.
Ki nem mímel hűséget,
bármit tesz, meg nem csal sosem.
Szoknyád alá ha néznek
a kövek az úttesteken,
ölnék érted, és meglesem,
kilincs kezed mért fogja:
féltlek -- ne tudd szerelmesem,
s ne légy szerelmünk foglya.
Madárlány, tedd, mit nem lehet:
élj kötve és feloldva --
ne pusztítsd el szerelmemet,
s ne légy szerelmünk foglya.
(1957)
Negyedik arkhilokhoszi strófák
Oly fiatal vagy: a köd- s benzinszagu
ôszi napsütésben
amerre járunk fenn a dombtetôkön,
visszalibegnek a fák ágára a
tarkabarka lombok;
rájuknevettél, s azt hiszik, tavasz jön.
(1957)
Második arkhilokhoszi strófák
Április. Autóbusz szusszan nagyokat; fut utánad,
s kislányos-édes illatod
megszimatolva megáll.
Villamosok füle cseng, ha csilingelnek nevetésed
trillái és a tócsa csók:
cuppog a lábad alatt.
(1958)
Új verseim másik fô szólama a Lázárral folytatott társadalomfilozófiai és szociálpszichológiai viták
gondolati eredményeinek költôi megfogalmazásával kísérletezett. Ebédszünetben a könyvtárból a
bölcsészkari menzába sétáltunk át, ahol -- a Kádár-rendszer vívmányaként -- a hajdani pirított
hagymás kelkáposztafôzelékek helyett már remek hátszínszeletet ehettünk fillérekért, s aztán a
Mézes Mackóban vagy a Jégbüfében -- ezek is az új, korszerűbb világ fénypontjai voltak -- kávéval
és süteménnyel koronáztuk meg gasztronómiai élményeinket. Ezenközben pedig -- gyakran
közvetlen fônököm, a bölcs Szentmihályi János és barátja, a középkori francia irodalom legjobb
szakértôje, Gyôry János társaságában -- a legfrissebb politikai pletykák és viccek kicserélése mellett
fôként az egyén felelôsségének és társadalmi meghatározottságának kérdéseit feszegettük.
Az utóbbi témákról szóló -- legtöbbször antik mértékekben és szigorú, triadikus logikai
szerkezetekben írt, s ráadásul még mesemotívumokkal is átszôtt -- verseim túlnyomó többsége
olyan volt, mint a mustárral ízesített baracklekváros kenyér. Ezeket jobbára már hajdan tervezett
köteteim kézirataiból is kihagytam, s itt még szigorúbban ítéltem fölöttük.
Nagauta
a világ megváltoztatásáról
-- Amilyen az út,
amelyen járnom kellett,
olyan vagyok én;
ha nem vagyok elég jó,
ne engem verjél,
verj új, másmilyen utat.
-- Az út lábnyomod,
olyan, amilyen voltál,
benne maradsz fenn,
vezet, amerre mentél,
nincsen, ahol nem jártál.
Hanka
Út tükre: ember
az ember tükre: az út.
Tükrök tükrökben.
Minden felelôs érted
s mindenért felelôs vagy.
(1957)
Tanka gyilkosainkról
A gyilkos vétlen:
én s te, a társadalom
tette gyilkossá.
Ne vesd meg azért, ami,
de öld meg azért, mert öl.
(1957)
Tükörszilánkok
1.
Isten, legyen áldott íze kenyerednek,
s ha nem adsz mást hozzá, csupán zsírt és retket,
lássam, hogy mit ettél, s mondd, többre nem tellett;
de ha azt hazudnád, hogy jóllakom tôle,
bizony megfeszítlek, s talán meg is eszlek.
2.
Zsúfolt villamosban, testszagú nyáresten
ördög ült nyakamba; utálva cipeltem,
s egyre hajtogatta, hogy ô cipel engem --
addig hajtogatta, amíg el nem hittem,
szarvam is nôtt akkor s én is ördög lettem.
3.
Egy szál esernyôvel s táskával kezemben
ha küzdeni mentem óriások ellen,
sohase tudhattam, hogy ellenük mentem,
mert amikor tudtam, kiket kell legyôznöm,
menten törpényivé töpörödött lelkem.
(1957)
Mihály, aki kettô volt
Az el nem mondott mondák Mihálya
testét hosszában kettébe vágta,
kétfelé ment, fél lábon ugrálva,
mikor jót tenni ment a világba.
Fél arca éj volt, fél arca félhold,
ôk voltak Mihály, aki kettô volt;
fél láb és fél ész jutott csak egynek,
s mert egymás mellett sohasem mentek,
mindkettôjüknek bicegni kellett,
jótetteikbôl sok jó nem tellett.
Egyiknél halál minden ítélet,
a másik félszáj visszhangja: élet.
A sárkányokra szablyát egyik ránt,
a másik menti meg a királylányt --
így a sárkányok mind póruljártak,
bár némelyikük rég védett állat,
s minden királylány trónt, koronát kap,
bár köztük sokan eszelôs kurvák;
nyögheti népük a diktatúrát.
Féllábú táncát egyre itt járja
az el nem mondott mondák Mihálya,
s reggelenként, míg villamosra várok,
töröm a fejem, hogy Mihály vagy Mihályok?
(1957)
Sonettesse
arról, hogy a torony egy, bár hárman nézik
Száz toronyház épült a városszélre
egetverô, világoskék falakkal;
lift nélküli, elôregyártott hajnal.
Betonmennyboltját három ember nézte,
s az egyik szólt: dicsôsége hazánknak,
hogy nálunk is épülnek toronyházak --
lakáshivatal vezetôje lett.
A másik szólt: csupa népámitás,
csöpög a csap, vacak minden lakás --
de egyet gyorsan megkérvényezett.
A harmadik csak járkált, hallgatott,
s mintha otthon piszmogna önmagának,
feszesre húzta a csavaranyákat,
s megcsinálta a csöpögô csapot.
(1958)
A kerék halad
Láthatatlan-kék kerékre kötve
kering az életünk körbe-körbe;
nap-nap keresem a végtelenséget,
s minden estére csak oda érek,
ahonnan indultam, zsákutcámba;
síneit a villamos hiába járja
gyorsabban: körbe vezet a pálya,
s körbe visz lassan vissza az élet,
születtem, meghalok: visszaérek.
Forgunk a keréken körbe-körbe,
csak a kerék, az rohan elôre,
gurulunk vele, amerre szalad,
és hiába mennél visszafelé,
mert viszi az utat a lábad alatt,
viszi a mozit és parlamentet,
folyót a híddal, völgyet s hegységet --
egyenesen a végtelenségnek.
(1958)
Haiku
a tudathasadásról
Skizofrén erdô:
fák egyirányú szélben
kétfelé dôlnek.
(1958)
A pók
Féligépült házak vasbetonhálója
szövôdött az égre, s mintha nagy pók volna,
sugárlábaival nap hintázik rajtuk;
az egész világot hálójába fonja.
(1958)
Éjszakai vázlat
A híd eltűnt, a helyén
a semmin autók járnak,
s fényes villamosokra
vetôdô emberárnyak;
hiszik, hogy áll a híd s így
nem eshetnek le róla
a láthatatlan és tán
nemlétezô folyóba.
Nagyhírű űrrakéta
vonul a csillagképek
között s a parti lépcsôn
gubbasztók rá se néznek:
az egyik csókolózik,
a másik lábat áztat,
a harmadik kicsit több
bért álmodik magának.
(1958)
Terza rima-szonett
E városban, melynek költôje voltam,
azt hiszik mind a fôházmesterek,
hogy tudják, mi a holnap címe s hol van,
s a rendôrségen feljelentenek,
ha úgy találják, hogy a liftbe szállva
nem okvetlen oda emelkedek.
A detektíveknek pedig hiába
diktálom jegyzôkönyvbe, hogy a holnap
szükségszerűen virrad rá a mára,
s nem kell, hogy hozzá liftezzek-loholjak,
mert mindenütt ott lesz, mindenkinek --
fejük csóválják és egy szót se szólnak,
csak tekintetük szomorú, hideg,
s bírsággal büntetik e balhitet.
(1958)
Táj kék verébbel
Saját hátam mögé ha odaállok,
önmagamon át nézem a világot;
magam virágoztam, ha verseimben
utcáitokra szirmos fákat hittem,
s belôlem szállt felém egy kék veréb,
így aztán hogyan is ne lenne szép.
(1958)
Triolet
Mottó:
Tükröm, tükröm, mondd meg nékem,
ki a legszebb a világon?
Halálfejű rémnek látta magát,
hogy belenézett a varázstükörbe;
öklével száz szilánkra zúzta hát,
s halálfejű rémnek látta magát
a száz szilánkon százszor tükrözôdve;
elvérzett végül, így halt rémhalált,
míg vérzô kézzel mind apróbbra törte:
halálfejű rémnek látta magát,
hogy belenézett a varázstükörbe.
(1958)
Álomvásár
Az utcán cammogva végigtapos
egy áramszedô-szarvú villamos;
eladni viszem az álomvásárba,
s szegény vagyok, hát olcsó az ára;
ki tudja, enyém-e, avagy loptam?
csak az éj nincsen köztulajdonban.
(1958)
Parasztmese
Népies költô a néptôl távol
falucskájának hírt ad magáról:
szól a felhônek, szélnek, madárnak,
s idônként hazatelefonálgat.
(1958)
Fekete-fehér história
Szent József és Mária két órán át
kötésig érô sárban gyalogolnak,
hogy moziban láthassák a rakétát,
két perc alatt mint éri el a holdat.
Szipogva lesik ezt az új legendát,
s hitetlenkedve baktatnak haza;
rakéta még az égbe soha nem szállt,
hisz ott Isten ül s minden angyala;
az ember csak gyalogol két órán át.
Meredten nézte Isten, mit csinált,
vakargatta hosszú Engels-szakállát,
és utálta e skizofréniát;
parasztmód' köpködte a napraforgót,
s mindkét szeme sírt, egyik sem mosolygott.
(1958)
Idilli életem volt az Egyetemi Könyvtárban. Reggelenként végigsétáltam a feldolgozandó
könyvhalmokkal teli íróasztalok között a kávéillatú termeken, s mindenki mosolyogva várta, hogy
elolvastassam vele a legújabb versemet. Privilegizált helyzetemet még a cézári rigolyáiról hírhedett
fôigazgató, Mátrai László is elfogadta. "A mostani gólyánk" felkiáltással, büszkélkedve mutatott be
a hozzá látogató kiválóságoknak, ô is elolvasta új kézirataimat, s amikor valami építkezés miatt egy
idôre összébb kellett szorulnunk, engem tüntetett ki azzal, hogy beültetett maga mellé a szentélyébe.
Lázár tágabb körű közönséget is szervezett körém. Indigóval sokszorosított, akkurátusosan,
kötetszerűen gépelt verseimet Passuthék ismerôse, Hasznos Ilona -- az Országos Levéltár
restaurátorműhelyének vezetôje -- szabályos félbôrkötésbe köttette, s ezek a példányok Lázár
segítségével körbejárták a várost. Olyan emberek is olvasták ôket, akikkel sosem találkoztam;
papírosaim között ôrzöm egy Horvátth László nevű ismeretlen Kritikai gondolatok Szerdahelyi
István költészetérôl című, 1959-re datált gépiratos tanulmányát, amely nagy szakértelemmel elemzi
a verseimet, de sejtelmem sincs, hogyan jutott el hozzám az írása. (Igaz, akkoriban nem is
szenteltem neki annyi figyelmet, amennyit pedig megérdemelt volna.)

Lázár bemutatott számos ismerôsének -- köztük Liska Tibornak, akivel élete végéig jóba lettem --, s
felolvasóesteket tartott a lakásaikon. Az egyik ilyen felolvasás Tôkei Ferencnél -- ahova Hermann
Istvánt és feleségét, Heller Ágnest is odahívta -- sorsdöntô lett számomra. Mindhárman el voltak
ragadtatva a verseimtôl, s ez idôtôl kezdve Krisztinával mindennapos vendégek lettünk
Hermannéknál. Ott esténként tea és -- körözöttes-szalámis, meg (az akkoriban olcsónak számító)
szovjet tôkehalmájas -- szendvics mellett találkoztunk a Lukács-iskola tagjaival és a baráti körükbe
tartozó más értelmiségiekkel, vagy átmentünk a Luxor eszpresszóba, ahol Vitányi Ivántól
Körtvélyes Gézáig az ellenzéki szellemi elit szabadlábon maradt teoretikusai tolták össze az
asztalaikat. Nemsokára megismerkedhettem magával Lukács Györggyel is, aki megerôsítette a
véleményt, miszerint egészen kiváló költô vagyok. (E hízelgô ítéletének értékét bennem némiképp
beárnyékolta, hogy az önmagam által leggyengébbeknek tartott verseimet dicsérte leginkább;
feleségének, Gertrudnak sokkal jobb ízlése volt.)

Hermannékhoz felvittük a barátainkat is, a történész Kende Lászlót, Surányi Bálintot és a filozófus
Vajda Mihályt, valamint feleségeiket-menyasszonyaikat. Egy idô múltán ez a társaság szinte
megszállta a lakásukat, együtt álmodoztunk -- az én elnevezésemmel -- a "Ködkolostorról", arról,
hogy valamikor majd egy nagy házat építtetünk, ahol mindenkinek külön lakása lesz, de közös
helyiségekkel -- könyvtárral, társalgóval, játszószobával a gyerekeknek --, s így egyfajta értelmiségi
kommunát alkotunk. E "Ködkolostor" számára tréfás indulót is írtam Brecht--Weill Bicska Maxi-
songjának ritmusára, megörökítve benne a társaság tagjainak portréit (a rám vonatkozó rész e
kötetben Dallam címmel alább szerepel). Lap kiadását is terveztük, elosztogatva a rovatokat, s
engem igencsak bántott, hogy a versrovat vezetôjéül Hermannék Eörsi Istvánt jelölték ki; Heller
megnyugtatott, hogy ezzel szemben tesznek majd arról, hogy ne a saját verseit közölje, hanem az
enyémeket.
Néhány hónap után Hermann elmondta: illetékes helyrôl figyelmeztették, tanácsosabb lenne, ha
megszakítaná a kapcsolatokat a "Ködkolostor" fiataljaival. E figyelmeztetés során olyan
beszélgetés-részletekre is utaltak, amelyek nyilvánvalóvá tették, hogy vagy lehallgatóberendezés
van Hermannék lakásán -- ezt kevéssé valószínűnek láttuk --, vagy a Lukács-tanítványok egyike
besúgó. Hermann azt javasolta, mindenesetre ritkítsuk a látogatásainkat. Nem fogadtuk meg a
tanácsát, s a besúgó kilétén se töprengtünk; képtelenek voltunk effajta félelmekhez igazodva élni.
Itt jegyezném meg, hogy jóllehet késôbb, esztétaként gyakran elôfordult, hogy engem is a Lukács-
tanítványok köréhez soroltak, valójában ilyen kapcsolat sose fűzött Lukácshoz. Egy idôben --
kitaszítottsága idején -- gyakran meglátogattam, de csak verseket vittem hozzá vagy múltbeli
tapasztalatairól faggattam, esztétikáról nemigen esett szó köztünk. Az effajta viszony az én
egyéniségemtôl egyébként is mindig idegen volt. Egy ôszi estén, amikor nagyon meghitt-ôszinte
hangulatban sétáltunk Heller Ágnessel a Városligeti avarban, meg is kérdeztem tôle:
-- Mondd, milyen érzés az, ha valaki nem önmaga, hanem valaki másnak a tanítványa?
-- Csodálatos olyan ember tanítványának lenni, amilyen Lukács György -- válaszolta, és ragyogott
az arca.
Ez idô tájt ôt szerettem legjobban a "Ködkolostor" tagjai közül -- politikai vitáinkban is szinte
mindig vele értettem egyet --, de ezen a ponton számomra érthetetlen volt a lelkesedése.

Hermannéknál gyakran találkoztunk Bizám Lenkével, az 1957-ben alakult Magyar Helikon
Könyvkiadó lektorával is, aki elvitte a verseimet e kiadó igazgatójához, Párczer Ferenchez.
Ahogyan nemsokára elmesélte nekünk, Párczer valósággal lázba jött a kéziratomtól, s nemcsak ki
akarta adni a kötetemet, hanem a szigligeti alkotóházban közhírré tette, hogy sikerült felfedeznie
"napjaink József Attiláját".
S valóban, az igazgató 1958 elején magához hívatott és nemcsak arról biztosított, hogy a kötet
közeli megjelenését biztosra vehetem, hanem felkért, álljak be hozzá szerkesztônek. Passuth László
-- ekkor már leendô apósom, 1956 decemberében Krisztina hivatalos menyasszonyom lett -- óva
intett ettôl az elhamarkodott lépéstôl, mondván, hogy az Egyetemi Könyvtár négyszáz esztendeje, a
XVI. század óta áll, de egy ilyen most alakult kiadóról nem tudni, megéli-e a jövô évet. Rá
hivatkozva udvariasan elhárítottam hát az állásajánlatot, s Párczer biztosított arról, hogy ez a kötet
sorsát semmiképpen nem befolyásolja. Már az elôszavát is megíratták Hermann-nal -- most is
ôrzöm --, aki "a mában lélegzô, a mában tevékeny, a mában érzô holnap" költészeteként és a
"csaknem hagyomány nélkül álló" magyar objektív líra megteremtéseként ünnepelte a verseimet.
Néhány hónap múlva azonban Bizám Lenke sajnálkozva elárulta -- hivatalos értesítést sosem
kaptam errôl --, hogy a terv kútba esett, Aczél György nem engedi, hogy a Magyar Helikon az élô
magyar irodalom kiadásával is foglalkozzék, s különösen nem úgy, hogy belôlem csináljon József
Attilát. Ezt követôen pedig -- amint erre alább visszatérek még -- a négyszáz esztendeje szilárdan
álló Egyetemi Könyvtárból is úgy kirúgtak, hogy a lábam se érte a földet.

1957--1958-ban Passuth Lászlónak egy sor, kirobbanó közönségsikert arató regénye jelent meg, s
jóllehet a hivatalos körökben sosem taksálták többre megtűrhetô bestsellerírónál, tekintélye volt az
irodalmi életben. Leányával kötendô házasságom közeledett, s költôi utamat tovább egyengetve
beajánlott a verseimmel olyan ismerôseihez, akik hasznomra lehettek.
Így jártam Képes Gézánál, aki különösebben mélyebb benyomást nem tett rám; jobbára az 1956-os
forradalom élményeit meséltük egymásnak. Weöres Sándor szerette a verseimet, késôbb is nem
egyszer ellátogattam hozzá, és azt a tanácsot adta, ne akarjam mindenáron a legmélyebb tartalmakat
a legvirtuózabb versformákban kifejezni; az elôbbiekhez kevésbé feszes mérték, az utóbbiakhoz
könnyedebb téma való. Bármennyire vonzó embernek és nagy költônek tartottam, ezen a tanácsán
csak mosolyogtam; ma már tudom, hogy sok bölcsesség volt abban, amit mondott.
Legtöbbször Nemes Nagy Ágneshez és Lengyel Balázshoz mentünk Krisztinával; fôként Ágnes
beszélgetett velünk és Balázs helyeselt neki. Igen kedvesek voltak, s Ágnes azzal dicsérte a
verseimet, hogy a népmesei színezet révén egyfajta Szép Ernôre emlékeztetô, finom lágyság
jellemzi a költôi hangomat. Ennél durvábban aligha sértettek meg még egy önmagát harsány
forradalmárnak képzelô ifjú költôt, de olyan tanítónénis modora volt, hogy nem mertem vitába
szállni vele; a késôbbi átdolgozások során viszont igyekeztem radikálisan kipusztítani mindent a
verseimbôl, amit dicséretesnek tartott.
Passuth László hozott össze András Lászlóval is, aki -- szintén "spanyolos" lévén -- jó ismerôse
volt, s lakásán rendszeresen összegyűlt egy fiatal költôkbôl álló társaság. Itt Timár Györggyel és --
legfôképpen -- Orbán Ottóval lettem jóba. Orbán pontosan tudta, hová kell eljárnia az embernek, ha
költô akar lenni, s bevezetett a Lukács-uszoda és a Belvárosi Kávéház berkeibe, egy idôben sülve-
fôve együtt voltunk mindenütt.
András Lászlónak, García Lorca hazai népszerűsítôjének is nagyon tetszettek a verseim, népmesei
motívációjukat rokonnak találta Lorca "népi szürrealizmusával". Bizonyára mérhetetlenül boldoggá
tett volna, ha akkoriban is tudom, amit Simor András mostanság mesélt el nekem; ôket,
fiatalabbakat -- meglehetôs bosszúságukra -- András László azzal bíztatta, hogy Orbántól és tôlem
tanulják el, hogyan kell verset írni.
A kötet megjelenésének reménye mellett 1958 tavaszán az is serkentette alkotókedvemet, hogy
mind sűrűbben olvashattam nyomtatásban a nevemet. Lipták Gábor ugyanis odaadta a verseimet a
Középdunántúli Napló szerkesztôinek -- magam sose kerültem közvetlen kapcsolatba velük --, s a
március 30-iki számtól kezdve itt sorozatban közölték hat költeményemet, egy pedig -- a Karrier-
ballada -- a Veszprémi Szemlében jelent meg júniusban. Ez utóbbi közlés a szerkesztôk nem kis
bátorságára vallott, hiszen a vers kezdete --
Rézkakas veres tojásából
boszorkány kelti ki melle alatt
a rôtszinű, sánta lidércmadarat --
-- a veres-rôt szín hangsúlyozásával nem sok találgatni valót hagyott arra vonatkozóan, hogy kiket
értsen az olvasó e vérszívó lidérceken, s kiknek közeli pusztulását jövendöli a befejezô sor.
Nem kisebb lelkierôvel közölte Rónay György -- három másik mellett -- a Vigilia augusztusi
számában Hangok az éjben című, e kötetben is olvasható versem egy némiképp kevésbé konkrét, de
úgy is világosan érthetô változatát, s két -- e kor magyar irodalmában alighanem egyedülálló --
képversemet is társította vele; az egyik veréb-, a másik emberalakú volt.
Meg kell azonban jegyeznem, hogy ezek a publikációk az irodalmi közvélemény figyelmén kívül
estek; a Vigilia akkoriban nem volt kevésbé periferikus folyóirat, mint valamely ismeretlen vidéki
sajtótermék.
Füzetbejegyzésem tanusága szerint 1958 nyarán a MEDOSZ-színpadon is elôadták két versemet, de
errôl semmiféle emlék nem maradt meg bennem.

A "PETŐFIKÖRI ZÁSZLÓBONTÓ"
S ezt megelôzôen már sikerült magamra zúdítanom az illetékesek haragját. Az Egyetemi Könyvtár
párt- és szakszervezetének segítségével -- és mindenekelôtt a drága Kenyeres Ágnes támogatásával
-- kibéreltem az Egyetemi Színpadot, hogy bemutatkozhassam a közönségnek egy irodalmi esten,
melynek címe az egyik (e kötetbôl kihagyott) versemé, Diogenes a zseblámpával volt. Költôtársként
akkori jóbarátomat, Orbán Ottót vettem magam mellé, aki Hernádi Gyulát szervezte még oda egy
novellával, valamint az Auróra pantomimegyüttest, színesítendô a műsort.
Június 14-én, szombaton este az Egyetemi Színpad úgy megtelt, hogy még a falak mentén is több
sorban álltak az emberek. (A közönség szervezésében húgom akkori udvarlója, Andrásfalvy
Bertalan játszott vezérszerepet.) A műsor óriási sikert aratott, egyes verseimet a hallgatók tüntetô
vastapssal fogadták. Az egyik elôadónôrôl azonban csak a színpadon derült ki, hogy jó ajánlásai
ellenére közönséges dilettáns, aki szavalás közben pánikba esve sivítozik. Mint utóbb megtudtam, a
lelkes hallgatóság egyéni, művészien stilizált modornak vélte a rémületét, én azonban a színfalak
mögött kétségbeesésemben üresre ittam a színészekkel való koccintásra szánt vermutosüveget. Az
est után Passuthék a Kárpátiában citromos kávéval kezeltek; életem egyik legborzalmasabb emléke.
Ezt megelôzôen azonban a szünetben rám rontott egy koros és csúnya munkáskádernô, aki levelezô
egyetemi hallgatóként és a Népszabadság külsô munkatársaként mutatkozott be -- a nevére nem
emlékszem már --, hogy felelôsségre vonjon az itt zajló "petôfiköri zászlóbontásért". Az én
vermutillatú válaszom igen rövid volt és velôs, de nem oda ment, s nem azt tette, amire
felszólítottam, hanem -- így hírlett -- az egyetemi pártirodába rohant, s onnan telefonon jelentett fel,
egyenesen Kádár János titkárságán.
Menyasszonyomat figyelmeztették a munkahelyén, hogy detektívek érdeklôdtek ott is, mit tudnak
rólam. A nyomozás azonban sok eredményre nem vezethetett, mert engem a rendôrök békén
hagytak. Ortutay Gyulát, a rektort utasították, hogy indítson ellenem és Orbán Ottó ellen -- aki
akkor egyetemi hallgatóként szintén a hatáskörébe tartozott -- fegyelmi eljárást. Az eredeti vád --
amint ezt évtizedekkel késôbb, 1994-ben, Ungváry Krisztiánnak a Valóság 1. számában megjelent
tanulmányából tudtam meg -- úgy hangzott, hogy az est "súlyos politikai hibákkal terhes" volt, s
nemcsak "a dekadencia, a deprimáltság, az atomháború hangulata" hatotta át, hanem az én egyes
verseimben érezni lehetett "a felbújtó szándékot is". Ez utóbbi, legsúlyosabb kitétel a tárgyaláson
lényegesen finomodott, amennyiben verseim "káros hatású formalista-dekadens" alkotásoknak
minôsíttettek ugyan, de szándékos felbújtás helyett csak azt rótták fel, hogy "félreérthetô célzások"
voltak bennük, s ezeket "hangos tetszés fogadta" az általam "összeválogatott közönség körében".
Az én védekezésem az volt, hogy az est műsorát szabályosan jóváhagyattam a kerületi tanács
illetékeseivel, s az est megrendezését az Egyetemi Könyvtár pártszervezete is támogatta, annak
kommunistái is ott ültek a lelkes tapsolók körében. Orbán Ottó -- akkori, mérhetetlenül naiv
látószögünkre igen jellemzô módon -- azzal duplázott rá erre, hogy e versek még András Lászlónak
is tetszettek, aki pedig nemcsak kommunista író, hanem még tanácstag is.
A fegyelmi bizottságot Eörsi Gyula vezette, akinek költô öccse éppen börtönben ült, s nyilván nem
állt szándékában még egy költôt melléültetni. Orbán Ottót semmiben nem marasztalták el, s az én
büntetésem is csak "szigorú megrovás utolsó figyelmeztetéssel" volt, melynek indokolásában nem a
művek milyenségére esett a hangsúly, hanem arra, hogy az estet én szerveztem és az engem
feljelentô hölggyel szemben botrányosan viselkedtem. Az Egyetemi Könyvtár párttitkára -- igen
nyomatékosan -- figyelmeztetett is, hogy álljak el fellebbezési szándékomtól, mert ennél nagyobb
bajom eshet, ha nem húzom meg magamat. Néhány héttel késôbb pedig -- átszervezés ürügyén --
Ortutay elbocsátott az állásomból, s velem együtt rúgta ki Lázár Györgyöt is.

Nyolc hónapig voltam állástalan. Családom akkoriban igen szűkösen élt, hiszen apám 1956-ban
Amerikába disszidált, s ott, öregember lévén, nehezen tudott gyökeret verni -- havonta 10 dollárt
küldött a támogatásomra, de azt a házasságomhoz gyűjtögettem --, s anyám tanári fizetése,
nagyanyám nyugdíja a létminimumot is alig biztosította. Reggelit-vacsorát kaptam otthon, de
napközben, a városban lótva-futva s az üzemi étkeztetés lehetôségébôl kizártan ebédem már nem
volt. Ekkor szereztem be gyomorsüllyedésemet, életreszóló emlékként.
Elôbb magam próbáltam elhelyezkedni. A Lukács-tanítványokkal barátkozva természetesen az
esztétikai problémákkal is meghittebb viszonyba kerültem, s az Egyetemi Könyvtárban volt idôm
arra, hogy Lukács köteteit átböngésszem; ezekhez hozzáolvastam Benedek Marcelltôl Füst Milánon
át Sík Sándorig sok más szerzô írásait is. Tudtam azt is, hogy e kérdésekrôl éppen igen heves viták
folynak, s ezeknek egyik vezéralakja Klaniczay Tibor. Elmentem hát hozzá az Irodalomtudományi
Intézetbe, s a magam huszonnégy esztendejének és utcáról jött ismeretlenségének teljes
komolyságával felajánlottam, hogy ha odavesznek, megírom az 1945 utáni magyar esztétika kritikai
történetét, rendet teremtve e zűrzavaros polémiákban. Hogy mivel dobott ki, arra már nem
emlékszem, de alighanem ôrültnek nézett. (Nem sokkal több, mint másfél évtizeddel késôbb viszont
a polcára tehette e témáról írt monográfiámat.) E kudarc után beértem volna már valamilyen
alacsonyabb könyvtárosi beosztással is, a meghirdetett állásokra azonban hiába jelentkeztem, a
káderanyagom elolvasása után valahogyan mindig mást vettek fel.
A protekció sem segített. Anyám Gáldi Lászlót, családunk régi barátját kérte meg, hogy egyengesse
utamat, de amikor magához rendelt, s beszélgetésünk során azt mertem mondani neki, hogy József
Attilát többre tartom, mint Babitsot, azzal bocsátott utamra, hogy nem sok jövôt jósol nekem az
irodalmi pályán. (S e tény igen szemléletesen példázhatja, milyen agresszív és immorális kettôs
diktatúra működött irodalmi életünkben már 1958-ban is.)
Passuth Nemes Nagy Ágneshez fordult érdekemben, aki 1957-es kötetével már rangos és
befolyásos részesévé vált a konszolidációs korszak költészetének. Szívesen találkozott is velem,
együttérzéssel hallgatta kálváriámat, s azt mondta, ilyenkor valami nagy eposz műfordításával lehet
átvészelni a nehéz idôket -- e tanáccsal azonban nem sokra mentem.
Csak Hermann és Heller nyújtott konkrét segítséget a megélhetésemhez. Összehoztak a
Népművelési Intézet egyik munkatársnôjével -- amilyen hálátlan az emlékezetem, az ô nevére sem
emlékszem --, aki az amatôr színjátszó csoportok patronálását irányította, s esetenkénti
megbízásokkal némi kereseti lehetôséghez juttatott minden kirúgott--elhallgattatott "ötvenhatost". A
gyári színjátszók foglalkozásaira kellett kijárnunk, hogy tanácsokkal segítsük a produkcióikat;
nagyon kevés fizetség járt ezért, de mégis csurrant-cseppent valami. Elôttem, a budai úrifiú elôtt
pedig egy új, addig teljesen ismeretlen világ tárult fel, a gyárnegyedeké, olyan városrészeké, ahol
azelôtt soha nem jártam, s ez az élmény ekkori verseimben is hangsúlyosan tükrözôdött.
Glóriás önarckép
Olyan egy vagyok én a milliókkal,
hogy illik rám arcuk és kölcsönkérem,
ha lányokhoz megyek és azt akarom,
hogy enyémnél szebb legyen nevetésem;
olyan egy vagyok én a milliókkal,
hogy szidhatom is ôket, ha úgy akarom,
esténként mind a szüleimmé válnak,
és megigazítják lehullt takaróm.
De ahogy járok a külvárosokban,
hol a milliók egyenként élnek,
külön-külön nem ismer meg senki;
idegen vagyok, aki idetévedt.
Itt gyárkémények oszlopcsarnokán
nyugszik az egek szürke kupolája,
és omladozó vakolatfelhôk
mögül kopik a tégla-nap a tájra;
mint idegenbôl elkószált szentre,
halvány glória-félét vet rám:
ha lábujjhegyre állok, elérem,
s meggyújtom rajta cigarettám.
Idegen szentként járom e tájat,
hol csodát tenni se tudhatok;
itt másként mondják az áldást, átkot,
s másként köpik a tökmagot.
Leülök hát egy gáztartály mellé,
s ülünk, egymásnak vetve hátunk;
vaskeble megtelt gázzal irántam,
de másképp látjuk azt, amit látunk.
Én tudván tudom, hogy a milliók
döntik el, mi volt, mi van s mi lehet,
de ôk, egyenként, végzetnek néznek
gázszámlákat és menetrendeket,
s ha elmondanám, hogy önmaguktól
kapták a bért, mit nekik fizettek,
megcsodálnának, mint érthetetlen
igéket gajdoló idegen szentet;
sejtelmük sincs, hogy sajátmagamnak
verset dünnyögve miért hadarom:
lehetetlen, hogy esténként ôk se
igazítsák meg lehullt takaróm.
(1958)
Haiku a szárnyalásról
Moccanthatatlan
rögzített gépsor-tömeg
gyárt űrrakétát.
(1958)
Harmadik aszklépiadészi strófák
Gyárnegyed: szomorú, lábszagu alvilág.
Arcán szürke, koszos fű, a borosta nô.
Sörrel enyhiti torz krisztusi végzetét:
megtermelni az álmokat.

Jó, hogy tudnivaló: sorsa csak annyi, hogy
megszüntesse magát. Az, ki romantikát
lát ebben, hazudik. Jézusom, adj neki
irgalomteli elmulást.
(1958)
Negyedik aszklépiadészi strófa
Egy elszenderedett rongyos anyóka dôlt
rám a villamoson; sörszaga volt, odébb
húzódtam -- s ma is üldöz
emlékével e mozdulat.
(1958)
A sugármadár
Sugármadarat is képzeltél akkor,
de nem azért nem szállt a tetôk felett,
mert elfeledtél rá szárnyat álmodni;
azért nem repült, mert nem létezett.
(1958)
Rémület
És toronydarukat hozattak akkor,
irtózatos erôvel felemelve
húzták a hajnalt rá az éjszakára
s az újruhát a rémült emberekre.
(1958)
Játszótér
Nyilvános vécék s deres fák között
hosszúárnyékú napfény gôzölög;
szikrázik tôle a jeges kavics,
s holnap lehull talán a hinta is
állványáról, akár a lomb, hiába
melengeti a tarkabarka lárma.
A hagyma s krumpli árát hallgatom
ahol ülök, s a szomszédos padon
úrrá aggott kereskedôsegédek
egy régi ôszrôl németül beszélnek;
a fény felé nyújtják cipôiket
s várják, hogy ingyen fényesítse meg.
Kibújik foghíjasra tátott száján
sajátmagából egy pöttöm cigánylány,
mikor galambsereg vibrál a tájra;
egy asszony kiflimorzsával dobálja
szegényeket, s nem érti mért riadtak;
aztán megsértôdik s a napra ballag.
Ráérô kurva jön, szemez velem,
s én szégyellem, hogy mért szégyenkezem.
Ráérünk. Azt tettük, mit tenni kellett;
itt s így formáltuk hát a történelmet,
melyben a nyárra ôsz jött s ôszre tél,
s ehhez nem kellett külön engedély.
(1958)
Szocializmus
1.
Ahogy a szerelmet ki tagadhatja,
azért, mert meztelen nôket rajzolnak
vizelettôl bűzlô vécéfalakra.
2.
S volt itt egy ember, aki azt hitte,
az a bérkaszárnya -- ahol nincs lift se,
s gangon a vécé -- palotává vált ott,
mert ráragasztott egy igaz plakátot.
3.
Eszme vagy, s így a nemed nôi,
de ne engedd vadhajtássá nôni;
ha verset írok egy pattanásodról,
nem kell kidobatnod az állásomból,
s nem kell, hogy rendôr után futkoss;
elég, ha elmész egy kozmetikushoz.
4.
Ne várd, hogy dicsérjen minden színdarab;
a téged dicsérô legyen az igazabb.
5.
Oly lelkesítô, hogy e korban élek;
szeretném, hogyha meg nem ölnének.
(1958)
Haiku a ma emberérôl
Lebilincselô
történelmi távlatok
verték bilincsbe.
(1958)
Pantun
Remélve élted holdvilág-világod,
s ezért nem érted, milyen világ van.
Mesékben szépek az igazságok,
mesék nem szépek az igazságban.
(1958)
Külváros
Az út két szélén, mint szögletes felhôk,
gyárak torlódtak fel az égre,
hegesztôpisztolyok villáma villog;
vihar lesz, hallik már dübörgése,
s a kultúrtermek falán a gépek
olyan ijesztô ritmust vernek,
rémült színjátszók éneklik tôle
indulóvá az operettet.
A gyárfalakra meszelt jelszavak
s kétségbeesve vedlô plakátok
viharzó hittel reklámozzák
az itt legyártandó új világot,
de igéiktôl csak az üres telken
felburjánzott fa virágozna,
s a sarki merev kecskéhez kötött
láncát tépi a villanypózna.
Vasút visít a házak közt, hidak
egein repül karcsú csíkja,
majd visszahôköl egy szemafortól,
s szétesik lassú teherkocsikra.
Megtorpant minden: a szegényszagú
földszintes házak s deszkapalánkok
lakói ma is csak elviselték,
de nem váltották meg a világot.
Ilyen e kor és ilyen e táj, mely
verssé formálja a szót bennem,
s mely nem engedett kisfizetéses
könyvtáros-gyakornokká se lennem:
az állásomból kirúgtak menten,
mikor a gyárak falaira meszelt
igazságokat komolyan vettem.
(1959)
Holdas kémények
Meleg és sűrű az éjszaka,
nagyhasú bérházak testszaga;
ide látom erkély-mellét
az ablakostestű falaknak:
színeiket már mind levetették,
széttárt kapukkal valakire várnak;
holnapra szülnek szebb palotákat.
(1959)
Álom
Falak és egek közt kifeszített,
millió s millió karból álló,
öklök bogával összecsomózott
végtelen, eleven emberháló;
nem zuhanhat le hát az úttestre
sem az öngyilkos, sem a holdkóros,
nincs fölös ember egyetlen egy se;
karok hálója, millió karé,
jövendônkbôl a mába emelnek
száz tonna mindent minden embernek.
(1959)
Hermann -- akit szintén kitettek a Filozófiai Intézetbôl -- a Gondolat Kiadónál valami angol
szociálantropológiai munka fordításához jutott, fel-alá sétálva, kapásból diktálta nekem gépbe a
szöveget, s így is keresni tudtam valamit. Jövedelemforrást jelentett továbbá, hogy Timár György
költôbarátom -- filléres alapon -- bridzspartikat szervezett, s minthogy eléggé jól játszottam, nem
volt nehéz nyereséggel felállni az asztaltól. Az igazán kétségbeejtô ebben a létformában a
kilátástalanság volt; biztos havi fizetés nélkül nem vehettem feleségül Krisztinát. Annál több idôm
maradt viszont, hogy errôl verseket írjak.
Füredi szonettek Krisztinához
(1958)
1.
Élhetnénk itt is, békében, nyugodtan,
hol dundi dombsorok köszöntenek;
sokszoknyát hordanak, s szôlôszemek
kalárisai fénylenek nyakukban.
Befogadott e nyár -- s mi visszavágyunk
egy hajdani városba, mely örökre
beledermedt az ôrült késôôszbe,
s hol nem vár más, mint elmaradt halálunk.
Szép itt. A virágárnyékok s a sás, nád,
csavart csigák meg hosszulábu sáskák --
csak éjszaka csap meg a füst szaga;
egy városé, oda megyünk haza,
hol az utcákra záporlánc tapos,
s a Göncölszekér égô villamos.
2.
Könnyed nyár -- szellôjén szöszök pörögnek,
s madárűzô ezüstpapír lobog
a szôlôskertben, hol fürtöt lopok
az út mentén ácsorgó szeretômnek.
Csínnyé andalodott a forradalmunk.
Élünk, mint mindenki az új idillben:
bokrok alján szeretkezünk, de illem
okán mégis külön szobában alszunk.
A tó oly párás, már-már felrepülne.
a síma víztükörként fénylô űrbe,
ha nem szögezné partjához a nád.
Ágyadba szöknék minden éjszakán,
ha anyád egyre nem vigyázna rád.
Egy halk "ha" sóhaja lettél, hazám.
3.
Az ingem rojtos, mint a nád kalásza,
állástalan és oly szegény vagyok,
akár a nap, mely ingyenért ragyog;
mi másra vágynék, mint törvényes nászra.
A parton fánkosbódék s házastársak;
mind dolgos ember, s bérét megkeresve
ha táskáját hazavonszolja este,
veszekszik, ingerült, jó szóra fáradt.
Nyaralnak most; egymást únják naphosszat,
majd végignyújtóznak a közös ágyon,
mások házastársára vágyakoznak,
s épp úgy fűti ôket e szenvedély,
ahogyan én a karjaidba vágyom.
Képmutató s képtelen nyári éj.

Tűnôdô
1.
Verseket írtam, de a költôségtôl
kifogyhattam hamar a költôpénzbôl.
Azt mondták, az ország gazdája voltam,
de ettôl soha meg nem gazdagodtam;
bár jobb a gazdagnak, mint a gazdának,
senkinek nem adtam el a hazámat.
2.
Mikor mindenki sok mindent kapott,
minden levélnek adtak egy faágat,
minden hat napnak egy vasárnapot,
s árnyékot minden lámpa oszlopának,
ki kapta meg az én ezerforintos
állásomat, hogy egy fillérem sincs most?
(1958)
Szélfák között
Ilyenkor ôsszel nem süt már a nap,
csak van; kabátom összehúzva járok
egy verssel: telefirkált tiszta lap,
csak van, de nem váltja meg a világot.
(1959)
Gázel
Az uraknak ma se kellett a te versed. Sose bánd.
Cigarettázva kirúgtak s kinevettek; sose bánd.
Tele írással a táskád, szomorúan cipeled.
Hideg ôsz van, a szelek már eleredtek. Sose bánd.
Fafejű fákon a szél is muzsikál, s tudja: a fák
füle mind bot -- nosza, írj hát a szeleknek, sose bánd;
suhogó szózene szóljon, csak a ritmusra ügyelj,
s hogy a vers sorsa mi lesz, azt sose lessed, sose bánd.
Az a sok nagynevü költô, ki süket s vak, ha köszönsz,
ceruzát rághat, amíg csak belegebbed, sose bánd,
leutánozni e versed lebegését semelyik
sose tudná, s ha a koncért vetekednek, sose bánd,
de utókorra se sandíts: hol a hullák szaga száll,
hol a hírnév a szelekben? ne keressed, sose bánd.
Magadért írd csak a verset, ha neked tetszik, azért,
se a tapsot, se a a füttyöt, se a csendet te ne bánd;
sose bánják a szelek, hogy ki figyel rájuk amint
suhogó hanggal az ôsznek nekiesnek. Te se bánd.
(1959)
Ambroziánus himnusz
Az éj egy holdat lágyra fôz,
teáskannákból száll a gôz;
tudhatnád, bennem mért s mi forr,
Aeterne rerum conditor.
E forró nyári esteken
az utcát járom éhesen;
állást ha kérek, nincs sehol,
Aeterne rerum conditor.
A párttitkárt ha keresem,
szobája zárva, ám te sem
vagy már egedben semmikor,
Aeterne rerum conditor.
Gyávák vagyunk mi, emberek,
nem öldöklünk, míg nem lehet;
sunyít a nép -- de nem botor,
Aeterne rerum conditor.
(1959)
Dallam
Hat hónapja nincs állásom,
néha kártyán pénzt nyerek,
s szörnyű, hogy eltart anyám és
így éheznem sem lehet;
szép szavakkal átkozódni
nincs okom; panaszkodom
jószándékú emberektôl
nyüzsgô utcasarkokon.
Három éve házasodnék,
gondomat nem osztja hát
az, ki három éve únja
gyermekét meg asszonyát,
s újsághír se lesz belôlem,
hogyha holnap eltapos
a menetrendek szerint a
mennybe vívô villamos.
(1959)
A TŰZ-TÁNC PEREMÉN
S ekkor, mintegy csodák csodájára, a kilátástalanság mélypontján hirtelen megkezdôdött igazi
költôi pályám. A Hermann-Heller házaspár összehozott Antal Gáborral, aki a Magyar Nemzet 1958
karácsonyi számában közöltette A torony című szonettemet (a címet a szerkesztôség adta a versnek;
e kötetben a 60-as évek elején átírt, Sonettesse arról, hogy a torony egy, bár hárman nézik című
változata szerepel). A karácsonyi számban való bemutatás nagy dolognak számított, s Antal
egyébként is jóba volt az Élet és Irodalom szerkesztônôjével, Imre Katalinnal, aki napokon belül
behívott magához, s az Élet és Irodalom 1959 február 20-iki számában már meg is jelentette Eskü
című versemet (amelybôl késôbb -- változtatás nélkül -- az e kötetbe is beillesztett Glóriás önarckép
elsô két strófája lett).
A lap versrovatának vezetôje ugyan Nádass József, majd Györe Imre volt, de én nem emlékszem,
hogy valaha is találkoztam volna velük ilyen minôségben; a verseimet Imre Katalinnak adtam át, s
késôbb -- ha jól emlékszem -- Garai Gábor belépéséig Kis Tamásnak. Imre Katalin egyben kritikák
írására is felkért, s ettôl kezdve a hetilap 1964 teléig viszonylag rendszeresen publikálta az
írásaimat. Kritikát jóval gyakrabban, mint verset -- az utóbbit eleinte kéthavonként, majd
félévenként --, de tény, hogy ez idô tájt hivatalosan is regisztrált fiatal költônek számítottam. Az
Élet és Irodalom 1960 július 15-iki számában is ilyen minôségben szólaltattak meg egy
körinterjúban, s a lapból -- tudtomon kívül -- átvett három versem Eugen Munteanu
tolmácsolásában még románul is megjelent a Tribuna című kolozsvári folyóirat 1961 szeptember
14-iki számában. (Erdélyi rokonaim fedezték fel késôbb ezt a publikációt.)

Ha Imre Katalint nem űzik ki irodalmi életünkbôl, alighanem öreg költô is lett volna belôlem. Ő
volt a szellemi vezére az 1958-as esztendô irodalmi szenzációjának; ez év decemberében jelent meg
a Tűz-tánc című antológia. Mindaddig -- 1949 óta -- bármilyen ideológiai-politikai ellentétek
csaptak is össze a hivatalos -- tehát nem a csak kivételként megtűrt "polgári" -- költészet porondján,
egyaránt a parlagi realisztikus stíluskonvenciók csukaszürke egyenruháját viselték, s legfeljebb
abban mutatkozott különbség, hogy ennek népies-petôfis vagy publicisztikus-urbánus
színárnyalatával voltak-e irgalmatlanul költôietlenek. (Az egyetlen kivétel e tekintetben Juhász
Ferenc Dózsa-eposza volt, alighanem azért, mert a kultúrpolitika bízhatott abban, hogy terjedelmes
történelmi költeményét úgyse fogja elolvasni senki. Jól emlékszem, hogy 1955-ben H. Sas Judit --
aki tudományos szocializmusra oktatott bennünket -- felháborodva vetette szemünkre: még mi,
egyetemi hallgatók se tudunk A tékozló ország megjelenésérôl és a körülötte zajló vitáról.)
1956 után viszont a pártnak hirtelen szüksége lett költôkre, mert a írótársadalom nagyobb része
hallgatott vagy elhallgattatták. Így kaput nyitottak egy sor fiatal költô elôtt, akik kommunista
szellemiségű verseket írtak ugyan, de expresszionisztikus-avantgárd stílusban. Az ô antológiájuk
volt a híres Tűz-tánc, s a csoport befolyását növelte, hogy Imre Katalin és a szintén e körhöz tartozó
Kis Tamás az Élet és Irodalom szerkesztôiként kulcspozíciókat foglaltak el, s még Györe Imre is
munkatársa volt a lapnak. Irodalmi estjeik közönsége, vonzásuk a fiatal generációk körében nôttön
nôtt -- aminthogy a másik oldalon, sikereik láttán, nôtt ellenük az irodalmi világban az ingerültség
is; a hallgatók-elhallgatottak a Kádár-rendszer sebtében verbuvált irodalmi janicsárjaiként gyűlölték
ôket, a népiesek pedig stíluseszményeikre is urbánus talmiságként sandítottak.
Közelebbi kapcsolatba egyikükkel se kerültem, Imre Katalinnal is csak a hivatalos érintkezés
keretei között, a szerkesztôségben találkoztam ekkoriban. Így konkrétabb politikai-ideológiai
elképzeléseikrôl sem voltak benyomásaim. Utólag visszatekintve ezek aligha lehettek egységesek,
hiszen annyi pl. világos volt számomra, hogy Imre Katalin 1956-ot ellenforradalomnak ítélte, a
Tűz-tánc egyik költôjérôl, Hárs Györgyrôl viszont sejtettem, hogy hozzám hasonlóan "ötvenhatos".
(Eörsi István perének tárgyalásán mellettem ült a közönség soraiban, s ez meglehetôsen egyértelmű
gesztus volt.) Az eredeti gárdát Imre Katalin tudatosan "népfrontos" szellemben egyre szélesítette
is; a "Fiatal írók harmadik estje" címmel 1959 április 30-án, az Egressy Klubban általa összeállított
műsorban a tűztáncosok mellett már nemcsak engem léptetett fel, hanem pl. Orbán Ottót is.

Imre Katalin jól tudhatta rólam, hogy a politikai nézeteink nem azonosak. Sokkal okosabban és
tisztességesebben -- s a reá szórt rágalmakkal ellentétben minden "balos-szektás" reflextôl mentesen
-- gondolkodott azonban, semhogy ez megakadályozta volna abban, hogy távolról ugyan, de féltô
gonddal egyengesse költôi pályakezdésem útját. 1959-ben, amikor a verseimbôl egy kötetet is
összeállított, ennek általa írt elôszavában -- az igen elismerô (s meglepô módon pl. Anyám című, e
kötetbe is felvett versemet méltató) szavak mellett -- világosan jelezte fenntartásait: "Szerdahelyi
értelmiségi szülôk gyermeke -- írta. -- A szocializmus eszméjének, a munkásosztály igazának
felismeréséhez nem elsôsorban élettapasztalatai, érzelmei vezették el, hanem kutató értelme, a
tudományos gondolkodásra, a törvényszerűségek felfogására való fokozott hajlama és képessége."
Erre vezette vissza, hogy "néha még hiányzik e versekbôl a fenntartás nélküli átélés heve, a teljes
azonosulás harmóniája", de úgy látta, "Szerdahelyi István jó úton indult el, amikor megtanulta,
hogy mi a versírás, és megtanulta, mi a társadalmi igazság és törvényszerűség". "Talán egészen
kiváló költô lesz belôle és talán egészen a mi költônk lesz."
Nem szép tôlem, hogy saját szavait fordítom ellene, de tény, ami tény: hamarosan megtanította neki
is az a "munkás- paraszt hatalom", hogy ne nagyon próbáljon fenntartás nélkül, a teljes átélés
harmóniájával azonosulni vele. Még 1959-ben eltávolították az Élet és Irodalomtól, s az irodalmi
élettôl elszigetelve az Irodalomtudományi Intézetbe száműzték (késôbb a pártból is kizárták, a
"maoista" ellenzék egyik vezéralakjaként a legalitás szélén élt). Ezzel kötetem megjelentetésének
álma újból -- az utolsó pillanatban, hiszen már nyomdakészre szerkesztette -- füstté vált; nem
maradt ebbôl se más, mint elôszavának -- nekem késôbb, emlékként átadott -- egyik gépiratos
példánya.

A háttérben, zárt ajtók mögött zajló eseményekrôl nem sokat tudok. Már akkoriban is híre járt, hogy
a pártvezetés -- név szerint pedig Aczél György elsô miniszterhelyettes, vagy ahogyan akkoriban
emlegették, "a művelôdési miniszter elsô felettese" -- törököt fogott a tűztáncosokkal, legfôképpen
pedig Ladányi Mihállyal. Ahelyett ugyanis, hogy örvendtek volna annak, hogy nekik
expresszionisztikus-avantgárd modorban is szabad dicsérniük a pártot, komolyan vették, hogy
kommunisták, s elkezdték számonkérni a szocialista hatalmon az eszméinek megfelelô
közállapotokat, vagyis veszélyesebbekké váltak a "népies-harmadikutas" ellenzéknél is.
Ráadásul kerékkötôi voltak az Aczél-vonal legfôbb kultúrpolitikai törekvésének, a konszolidációnak
is. Aczél -- igen helyeselhetôen -- békét akart kötni az írótársadalommal, meg akarta nyerni a kor
kiemelkedô alkotóit. Bármilyen ösztönösen zseniális-ravasz politikus volt azonban, műveltség- és
ízlésbeli korlátai azt nem tették lehetôvé számára, hogy a tényleges értékeket felismerje; e téren
sosem tudott a köznapi sznobság szintje fölé emelkedni. (Biztosra veszem például, hogy élete
végéig nem is sejtette, milyen költôóriása volt a róla elnevezett korszaknak Weöres Sándor). Az ô
szemében azok voltak a nagyok, akiknek nagy és lelkes táboruk volt, s ez az adott pillanatban a
Rákosi--Révai korszak szövetségi politikája által mesterségesen felduzzasztott-felértékelt "népi
irodalmat" és Illyés Gyulát jelentette. Szeme se rebbenhetett, amikor kiadta az utasításokat, hogy a
tűztáncosokat eztán ne a "támogatott", hanem a "tűrés" és "tiltás" határán ingadozó csoportosulások
kategóriájába sorolják.

Az én helyzetemen ez -- a kötet megjelenésének ellehetetlenülésén túl -- nem sokat változtatott,
hiszen nem tartoztam a tűztáncosok közé. Sôt, az állástalanság béklyóiból is kiszabadított Kenyeres
Ágnes, aki elvitt az Akadémiai Kiadó Lexikonszerkesztôségébe, Berei Andorhoz. Berei a
Komintern egyik legtekintélyesebb embere, a Rákosi-féle pártvezetés szürke eminenciása volt, aki
-- így hallottam -- elkövette azt a ballépést, hogy 1956 novemberében valahol vidéken
ellenkormányt alakított Kádárral szemben. (A híresztelések szerint ennek lapja volt az akkoriban
egy-két számot megért Szabad Nép, amelyet Budapesten is terjesztettek, magam is találkoztam
vele.) Ezért száműzték volna a kiadó osztályvezetôi posztjára, azzal a szigorú pártmegbízatással,
hogy az évek óta húzódó Magyar Enciklopédia helyett gyorsan készítse el az Új Magyar Lexikont, a
rég sürgetett, elsô szocialista szellemiségű lexikális kézikönyvet.
Berei -- óriásra hízott, harsány ember volt -- hahotázva hallgatta kirúgatásom történetét, rögtön
átlátta a helyzetet, s készséggel elhitte Kenyeres Ágnesnek, hogy én vagyok az az ember, akire
szüksége van. A kiadó vezetôi is tudták, hogy bármilyen bukott ember, ha rájuktelefonál, azonnal
teljesíteniük kell minden óhaját; már másnap, 1959. március 11-ikén elfoglalhattam állásomat a
Lexikonszerkesztôségben -- ahol tizenkilenc esztendôn át dolgoztam --, s júliusban végre az
anyakönyvvezetô elé állhattunk Krisztinával.