Első Század 2016.

tavasz-tél

Ez a lap üres.
2016. tavasz-tél Első Század

Impresszum
Az Első Század Online az ELTE BTK HÖK tudományos folyóirata. Alapesetben az ELTE
BTK doktoranduszainak dolgozatai, illetve a Tudományos Ösztöndíj Pályázat publikálásra
javasolt dolgozatai számára biztosít publikációs felületet. Ezeken kívül az OTDK-s évek esetén
az OTDK helyezettjeinek írásaiból válogatnak a szerkesztők. Az Első Század Online évente
négyszer jelenik meg két doktorandusz és két TÖP számmal. A szerkesztőség felkérésre vállalja
egyéb konferencia kötetek kiadását is.

Főszerkesztő: A ELTE BTK HÖK Tudományos Bizottságának mindenkori
elnöke, jelenleg Farkas Csenge.

Szerkesztőbizottság:
Scherer Fruzsina (ELTE BTK HÖK Tudományos Bizottság)

A szerkesztőség címe:
ELTE BTK HÖK Tudományos Bizottság
Budapest VIII., Múzeum krt. 4/H
tudomany@btkhok.elte.hu

Felelős kiadó:
ELTE BTK Hallgatói Önkormányzat

ISSN 2063-573

II I 3 III
Első Század 2016. tavasz-tél

Ez a lap üres.
Tartalom

TÖRTÉNELEM 7
Kelemen Tamás: Szentségtörés és komédia. Az eleusisi misztériumok Aristophanes Békák
című darabjában 9
Pálfi László: Üldözők és üldözöttek. Német sors Délnyugat-Afrikában (1842-1990) 25

NYELVTUDOMÁNY 47
Bagyinszki Szilvia: Nyelvjárás és nyelv(járás)i tudatosság. Esettanulmány egy cigándi
házaspárral készített interjú alapján 49

MŰVÉSZETTÖRTÉNET 75
Bárdits Éva: Petrus Christus budapesti Madonnája 77
Fejes Richárd : Materialitás és interpretáció találkozása Mark Z. Danielewski House of Leaves
című regényében 95

IRODALOMTUDOMÁNY 119
Bóna Éva : A múltba való visszatérés a gyászban Szergej Jeszenyin kései költészetében 121
Schultz Adrienn: Hiba/lehetőségek II. „Hamis hang” Szini Gyula novelláiban 151
Schultz Adrienn: Fejezetek az irodalmi tankönyvek történetéből
Ady-fejezetek alapján 161
Seres Lili Hanna: Pilinszky János meserecepciója és a Kalandozás a tükörben című mese
interpretációs lehetőségei 179

FILOZÓFIA 195
Oláh János: Az ambroziánus rítus 197
Első Század 2016. tavasz-tél

Ez a lap üres.
2016. tavasz-tél Első Század

TÖRTÉNELEM
Első Század 2016. tavasz-tél

Ez a lap üres.
2016. tavasz-tél Első Század

Kelemen Tamás
Szentségtörés és komédia. Az eleusisi misztériumok Aristophanes Békák
című darabjában

„[…] hiszen jól tudjátok, hogy ez a két istennő nyíltan bosszút áll a bűnösökön, ezért minden
ember ugyanarra számíthat, magára és másra nézve egyaránt” (Lysias 6,3)

Bevezetés

„Én hát bizisten a szentségvivő/ szamár vagyok”1 – panaszkodik Xanthias, Dionysos szolgája,
Aristophanes Békák című darabjában. A panasz egyike a számos utalásnak, melyek az eleusisi
misztériumokra vonatkoznak, sőt, a beavatottak karának megjelenésével a misztériumok a
darab struktúraszervező elemévé válnak. Athén egyik legfontosabb kultusza azonban nemcsak a
vallásos érzületet képviseli a darabban, hanem a szerző politikai üzenetei is ezen keresztül jutnak
el a közönöséghez. Elég csak a parodosra gondolnunk, amely egyfelől a misztériumok szertartását
imitálja, de közben a kar folyamatosan gúnyos célzásokkal illet korabeli politikusokat, közismert
személyeket. A misztériumokkal való ilyesfajta játék azonban nem volt veszélytelen vállalkozás,
hiszen hatalmas tisztelet övezte a polisban, megsértésük súlyos bűntettnek számított. Miért
vette elő mégis ezt a kényes témát Aristophanes? A vonatkozó szakirodalom általában úgy véli,
hogy a darabban a misztériumok által kínált túlvilági boldogság üzenete kapcsolódik össze a
szerző a polis megsegítésére tett javaslataival.2
Jelen dolgozat nem akar vitába szállni ezzel a koncepcióval, inkább hozzátenni szeretne.
Feltételezésünk szerint Aristophanes a fenti alapvetés mellett egyben bírálta is a misztériumokat,
illetve azok politikai eszközként való felhasználását. A szakirodalomban jobbára fel sem merül
a lehetőség, hogy Aristophanes gúnyolni akarná a misztériumokat, vagy ha igen, igyekeznek
bizonyítani, hogy éppen ellenkezőleg, azon volt, hogy ennek a gyanúnak még az árnyékát
is elkerülje. A dolgozat éppen ennek ellentétje mellett fog érvelni, elsősorban a darabban
található elszórt utalásokra építve. Azonban, hogy teljes képet kaphassunk, be kell vonnunk
a vizsgálat körébe a komédia bemutatási évének, Kr. e. 405 – nek a politikai eseményeit is,
valamint a misztériumok szerepét a peloponnésosi háború során. Ez utóbbi már csak azért is
megkerülhetetlen, mert a háború egyik prominens szereplője, Alcibiades szorosan kötődik a
misztériumokhoz. Ennek fényében különösen érdekes, hogy a Békák egyik kulcsmomentuma
éppen az ő személyéhez kapcsolódik, amikor Dionysos ezt a kérdést teszi fel az egymással
versengő Aischylosnak és Euripidesnek:

„Alkibiadesről, hadd lám csak előbb is,
Melyik mit tart? – mert a város vajúdik”(1422–23)

1
  A darabból vett idézetek az alábbi kiadásból valók: Arisztophanész 2002.
2
  Ezt a kérdést részletesen körüljárja például Griffith 2013, 150–151.

II I 9 III
Első Század 2016. tavasz-tél
A kérdésre Aischylos különös választ ad:

„Nem kell oroszlánkölyköt felnevelni
A városban, oroszlánt még kevésbé:
De ki fölnevelte, tűrje is.” (1431–32b)

Hogy miért éppen ezt a választ adta, és miért éppen ő, tehát mi a kapcsolat közte és Alcibiades
között, arra a dolgozat szintén megkísérel majd válaszolni.

Eleusis a színpadon
Bár a szakirodalom szinte kivétel nélkül3 egyetért abban, hogy a darabban szereplő beavatottak
kara az eleusisi misztériumokat képviseli,4 mégis érdemes, ha csak röviden is, megvizsgálnunk,
hogy a korabeli athéni közönség milyen jelekből jöhetett rá, hogy a misztériumokról van szó.
A parodos kezdetén a kar már a színen kívül is hallható: „Iacch’, óh Iacche!” kiáltásokkal
kezdi meg bevonulását. Jane Allen Harrison szerint a közönségben már ezeknek a kiáltásoknak
hatására Eleusis kellett, hogy felidéződjön.5 Érve alátámasztására az alábbi Hérodotos idézetett
hozza fel:

„S egyszerre csak Eleusis felől akkora porfelhőt láttak, mintha legalább harmincezer ember
közeledne. Elcsodálkoztak, hogy miféle emberek jöhetnek abból az irányból, ahol a porfelhő támadt,
s ekkor kiáltást hallottak, amely olyan volt, mint a misztériumszertatások Iakkhosz-kiáltása.
Démaratos, aki nem ismerte az eleusziszi szertartásokat, megkérdezte, hogy miféle kiáltás lehet
ez. Erre Dikaios így válaszolt: „Nem kétséges, Démaratos, hogy a király seregét valami nagy csapás
fogja érni. Attikát minden ember elhagyta, így hát nyilvánvaló, hogy ez a hang földöntúli hang, s
Eleusisból jön az athéniak és szövetségeseik megsegítésére.”6

A jelenet Xerxés hadjárata idején történik, nem sokkal a salamisi ütközet előtt. A két szereplő
közül Démaratos lakóniai, nem ismeri fel a „Iakkhosz” kiáltásról a misztériumokat, az athéni
Dikaios azonban igen, és tisztában van annak jelentőségével is. A fenti részletből is látszik, hogy
a „Iacchos” kiáltás csakis a misztériumokat idézhette fel a közönségben.
Iacchos azonban nem csak egy kiáltás volt, hanem a misztériumok egyik istensége, az
ünnepség fontos szereplője is. Boedromion tizenkilencedik napján – az ünnepségek ötödik

3
  Tucker egyedül azt vitatja, hogy a darabban a Nagyobbik Misztériumok szertartáselemei jelennek meg,
valószínűbbnek tartja a Kisebbik Misztériumokat –Tucker 1904, 416–418.
4
  […] the first part of the play contains number of details that would cause the audience to assume that the chorus
is composed of initiates into the Eleusian Mysteries” – Brown 1991, 50.
5
  „The account [ti. a Hérodotos-részlet – K.T.] is interesting because it shows that ’the Iacchos’ was a ritual cry,
one easily recognizable by the Athenian, just as now-a-days we should recognize Alleluia or Hosanna” –
Harrison 1922, 542.
6
  Hérodotos VIII, 65.

II I 10 III
2016. tavasz-tél Első Század
napján – vitték át az őt ábrázoló faszobrot Athénből Eleusisba.7 Erre is találunk utalást a kar
énekében:

Imádatos Iacchos, ki ez ünnepélyre
Az édes dalt szerezted, jöjj velünk az
Istennőhöz,
S mutasd meg, hogy kifáradás nélkül nagy útat elbírsz. (399–402)

A szövegben további utalások találhatók a misztériumokra. Démétér neve többször elhangzik
(337, 384, 385, 445). Xanthias malacsültet szimatol (338), ez utalás lehet a misztériumok egyik
eseményére, a malacáldozatra, mely az ünnepség második napján – Boedromion tizenhatodik
napja – került lebonyolításra, ennek során a beavatottak, illetve a beavatásra várók, a tengerbe
gázolva feláldozták az erre szánt malacokat.8
Mindezek a misztériumok olyan elemei voltak, melyek a nem beavatottak számára is
ismertek lehettek, hiszen a felvonulás a városon át történt. A szakirodalom vitatja, hogy a
kar bevonulásának minden eleme a misztériumok szertatásainak direkt másolata lenne, de
utalásrendszere kétségtelenül Eleusis képét idézte meg a közönségben.9 Aristophanes semmi
olyat nem jelenített meg a színpadon, ami vallásgyalázásnak minősülne. Ennek ellenére
bizonyos fajta óvintézkedésnek tekinthető, hogy a darab cselekményének helyszínét az Alvilágba
helyezte, mintegy eltávolítva azt a való világtól.10

Athén és a misztériumok
Amikor Aristophanes különböző utalások segítségével Eleusis misztériumait jelenítette meg
a színpadon, azzal egyben hozzányúlt a polis legfontosabb kultuszához. Ez azonban nem volt
veszélytelen, hiszen a misztériumokat nagyon szigorúan védték. Először is, a beavatottaknak
hallgatniuk kellett mindarról, amit a beavatási szertartás során a Démétér-templomban, a
Telesterionban, láttak vagy hallottak. A titok kifecsegése szörnyű bűn volt. Ugyanígy védték
a misztériumokat a gúnyolódásoktól is. Az athéniakat minden ilyen vétség érzékenyen
érintette, olyannyira, hogy Gagné szerint a korszak szinte valamennyi vallásgyalázási pere a
miszétriumokkal hozható kapcsolatba.11

7
  Az ünnepség napjait részletesen ismerteti Mylonas 1961, 247–279.; Az ötödik nap uo. 252–258.
8
  Mylonas 1961, 249.
9
  […] the elaborate, lively arrivalsong (parodos) of the Chorus of Initiates (Frogs 316-455) while certainly not
a direct copy of anything that would have been actually sung by anyone at Eleusis – since that would violate
the code of secrecy and would be highly impious – is nontheless unmistakably „Eleusinian” in its imagery and
slef-referential descripiton […]” – Griffith 2013, 180. Hasonlóképpen vélekedik Brown 1991, 50.)
Sheppard egy erősebb spirituális hatást tulajdonít a kar megjelenésének : „By songs and dances they presented
not, I think, precise and realistic representation either of the greater or of the lesser mysteries [….] rather they
have given suggestions which have filled the mind with thoughts of all the sacredness and solemnity of the
most holy Eleusinia.” – Sheppard 1910, 254.
10
  „The comedian might and did dare to bring the mystics of Kore and Iacchos in Hades on the stage, but a direct
parody of the actual ceremony of initiation at Eleusis would scarcely have been tolerated.” – Harrison 1922,
512.
11
  Gagné 2009, 217.

II I 11 III
Első Század 2016. tavasz-tél
Harrison „államvallásként”12 jellemzi a misztériumokat, ez természetesen vitatható.
Azonban tény, hogy a szentély közelsége hatalmas presztízst jelentett Athén számára. Ezen
felül a köznép is féltékenyen őrizte Eleusis szentségét. Erre talán a misztériumok demokratikus
jellege a magyarázat: férfiak, nők, gyerekek és rabszolgák egyaránt lehettek beavatottak, feltéve,
hogy tudtak görögül, és mentesek voltak a vérbűntől.13 Isocrates is úgy fogalmazott, hogy a
misztériumok ellen való támadás egyenlő a demokrácia megtámadásával.14 A dolog érdekessége,
hogy a védőbeszéd, amelyben ezt írta, nem másnak íródott, mint Alcibiades fiának, és a fenti
gondolat apjának Kr. e. 415–ös hírhedt misztériumokkal kapcsolatos botrányára utal, mely
nemcsak Athén belpolitikájára, de a peloponnésosi háború későbbi menetére is hatással volt.

A misztériumok és a pefloponnésosi háború
A háború kirobbanását számos kisebb konfliktus előzte meg Athén és Spárta között, ezek egyike
volt a megaraiak kitiltása minden athéni fennhatóságú kikötőből és piacról. A lakedaimóni
követek többek közt ezt is sérelmezték az athéni népgyűlés előtt, akik azonban minden vádat
elutasítottak, a megaraikat érintő tiltást azzal indokolva, hogy „művelés alá vettek egy bekerítetlen
szent területet […]”.15 Ez a szent terület, az Orgas, történetesen az eleusisi Démétér-szentély
tulajdona volt, vagyis szakrális tilalom alatt állt. Athén, ha akart, felhozhatott volna egyéb,
nem-vallási indokot Megarával szembeni politikájának igazolására. Az, hogy Eleusis érdekében
lépett fel jól mutatja, hogy a szentély problémáit, sérelmeit Athén a saját hatáskörébe tartozónak
tekintette, és még akkor sem volt hajlandó kihátrálni mögüle, ha az, mint később kiderült, egy
Spártával való háború kezdetét jelentette.16
A misztériumok legközelebb egy kritikus pillanatban játszottak szerepet Athén politikai
életében: Kr. e. 415–ben, a szicíliai expedíció kezdete előtt. Nem sokkal az indulást
megelőzően ismeretlen tettesek megcsonkították a környék valamennyi Hermés-szobrát.
Thukydides tudósítása szerint „az ügyet nagyon komolyan vették, mint a hajóhad indulására
vonatkozó baljós előjelet, s úgy vélték, hogy az államrend megváltoztatását és a demokrácia
megszüntetését tervező összeesküvéssel van kapcsolatban.”17 A gyanú Alcibiadesre és baráti körére
terelődött, és ez hamarosan összemosódott a misztériumok állítólagos kigúnyolásának vádjával.
Láthattuk, hogy már a hermák megcsonkítása is demokráciaellenes támadásnak minősült, a
misztériumgyalázás vádja pedig egyenesen bombaként robbanhatott az athéni közvéleményben.
Persze már Thukydides is gyanította, hogy a háttérben Alcibiades poltikai ellenfelei álltak, akik
a két különböző ügyet egybekeverték és összemosták a demokrácia megdöntésére tett kísérlet
vádjával. Plutarkhos részletesen ismerteti a vádat:

12
  Harrison 1922, 512.
13
 Mylonas 1961, 247.
14
  „You know how the City becomes most angry in matters related to the Gods, if one would appear to be at
fault regarding the Mysteries, and of the other matters, if one dared destroy democracy” (Isocrates, De bigis,
6.) – idézi Mylonas 1961, 224.
15
  Thukydides I. 139.
16
  Vagy nem is akart, hiszen a szent területek védelme remek ürügy volt, a védelmük érdekében való fellépés
szélesebb körben is eladható álláspont lehetett, olyan ügy, mely akár a háborúelleneseket is mozgósította.
17
  Thukydides VI. 27.

II I 12 III
2016. tavasz-tél Első Század
„Ekkor Androklés népvezér néhány rabszolgát és bevándorolt idegent állított elő, akik Alkibiadést
és barátait azzal vádolták, hogy más istenszobrokat is megcsonkítottak, és hogy boros fejjel az
eleusisi misztériumokat utánozták. Azt állították, hogy Theodóros játszotta a hírnök, Pulütión a
fáklyahordozó s Alkibiadés a főpap szerepét; barátaikat, akik végignézték a csúfolkodó szertartásokat,
beavatottaknak szólították. Ilyen vádakat sorolt fel a vádirat, amelyet Thessalos, Kimón fia terjesztett
elő a népgyűlésen, és amely Alkibiadést a két istennő ellen elkövetett szentségtöréssel vádolta. A nép
erre heves haragra gyúlt Alkibiadés ellen, és Androklés, Alkibiadés esküdt ellensége, igyekezett még
jobban felbőszíteni az embereket.”18

A forrásból pontosabb képet kaphatunk a misztériumok kifigurázásának mikéntjéről. Ennek
alapján Alcibiades és társai konkrét tisztségeket, szerepeket osztottak ki egymás között, saját
„beavatottakat” is felhasználva a színjáték sikerességéhez. Ezek a tisztségek létező feladatkörök
voltak, Eleusis két papi nemzetségén – Eumolpidák és Kéryxök – belül öröklődtek.19 Így
Alcibiadesék a misztériumokon túl konkrét személyeket is megsérthettek, ám nagyobb baj
volt, hogy a vádlók elérték, hogy a nép is ellenük forduljon. Egy tárgyalást mégsem mertek
megkockáztatni, hagyták, hogy elinduljon az expedícióval. Később mégis visszahívták,
Alcibiades azonban, megérezve a veszélyt, inkább megszökött és átállt a spártaiakhoz.
Távollétében megfosztották a vagyonától és halálra ítélték.20
A misztériumok itt közvetve hozzájárultak a háború egyik fordulópontjához: Alcibiades, a
város legtehetségesebb hadvezére, Athén ellen fordult. Ráadásul a szicíliai expedíció is súlyos
vereséggel végződött. Mindez azért, mert néhányak politikai célokra használták a város egyik
fontos kultuszát, egy politikai ellenfelük megsemmisítésére. Alcibiadesre sosem bizonyították
rá a vádakat, sőt mint látni fogjuk, kellő ráhatással azokat örömmel el is felejtették.
Alcibiades története a misztériumokkal ugyanis még nem ért véget. Kr. e. 407–ben lehetősége
adódott a visszatérésre, ám ennek előkészületei – Thukydides tudósítása szerint – nem éppen
zökkenőmentesen történtek az athéni politikai életben:
„Közben Periandros és az athéni megbízottak Samosból megérkeztek Athénba, s itt felszólaltak
a népgyűlésen, ahol sok egyéb szempont mellett mindenekelőtt a legfontosabbat hangsúlyozták:
most van rá lehetőségük, hogy Alkibiadést hazahívják, megváltoztatva a demokráciát, szövetségesül
megnyerjék a királyt, és legyőzzék a peloponnészosziakat. S mikor sok egyéb tiltakozás is elhangzott a
javaslatok ellen s a demokrácia védelmében, s Alkibiadés ellenségei is kiáltozni kezdték, hogy milyen
gyalázat volna, ha a törvényes rendet erőszakkal megváltoztatva ki tudná erőszakolni hazatérését,
az Eumolpidák és a Kéryxök is – száműzetése okán, a vallási szertartások megsértésére hivatkozva,
s esküt téve az istenekre – kérték, hogy ne engedjék meg hazatérését […].”21

18
  Plutarkhos Alcibiades, 19.
19
  A főbb tisztségviselőkről lsd. még Mylonas 1961, 229–237.
20
  Plutarkhos Alcibiades, 22.
21
  Thukydides VIII, 53.

II I 13 III
Első Század 2016. tavasz-tél
Az idézetből látható, hogy a Periandros által felvázolt, nagy dicsőségekkel kecsegtető
„Alcibiades–csomagnak” volt egy kellemetlen kikötése: a demokrácia megváltoztatása.22
Érdekes fordulat, hiszen a szentséggyalázással vádolt személy most ténylegesen a demokrácia
intézményét támadja. Még érdekesebb a már említett papi nemzetségek szerepe a kérdés
megvitatásakor. Csak azután szólalnak fel, hogy már minden egyéb ellenérv elhangzott, vagyis
nem élveztek semmilyen elsőbbséget a misztériumok képviseletével, ők is athéni polgárokként
vettek részt a döntéshozatalban. Így kizárható, hogy Eleusis papjai afféle inkvizítorokként
őrködtek a misztériumok szentsége felett.23
Alcibiades vétke tehát még Kr. e. 407–re sem lett elfelejtve, sőt nagyon is számon tartották.
Nem véletlen, hogy hazatértekor a renegát hadvezér első dolga volt ennek a problémának
rendbetétele. Ez olyannyira jól sikerült, hogy „határozatban kimondták összes javainak
visszaadását, s utasították az Eumolpidákat és a hírnököket, hogy vonják vissza az átkokat,
amelyekkel sújtották a nép rendelkezésére. Ez meg is történt, de Theodóros főpap kijelentette: „Én
nem mondtam rá átkot, mert feltételeztem róla, hogy nem árt soha hazájának.”24
A politika ismét közbeszól, ezúttal azonban Alcibiades javára: nem csak vagyonát kapja vissza,
de az Eumolpidák utasításra (!) még az átkot is visszavonják. A főpap, mentve a menthetőt,
természetesen kijelenti, hogy ő nem is mondott rá átkot. Még sem volt olyan fontos Eleusis,
mint gondoltuk? De, nagyon is az volt, hiszen Alcibiades sem érte be ennyivel. Hogy miként
kötötte meg békéjét a két istennővel, arról Xenophónnál olvashatunk:
„A tanácsban és a népgyűlésen úgy védekezett, hogy nem követett el szentségtörést, sőt azt
állította, hogy jogtalanság történt vele, s miután még sok efféle elhangzott, s ellenvéleményt senki
sem hangoztatott, igaz a népgyűlés ezt nem is tűrte volna el, közakarattal teljhatalmú hadvezérré
választották, mint olyan embert, aki képes visszaállítani az állam korábbi hatalmát. Az athéniak
a háború miatt eddig ugyanis csak tengeri úton tudták végigvezetni a misztériumok menetét, ő
azonban felsorakoztatta összes katonáját, s a menetet a szárazföldön vezette céljához.”25
Ami ebben a szövegrészben érdekes, hogy Xenophon összekapcsolja az athéni
hatalom kérdését Eleusisszal. Szerinte ugyanis a hatalom hiányát jelzi, hogy az athéniak
már évek óta nem képesek szárazföldön megközelíteni a szentélyt. A város és Eleusis
között a távolság 20–21 kilométer, így igazat adhatunk Xenophónnak: az, hogy a
polis egy ekkora távot sem tud katonailag biztosítani, kétségtelenül a gyengeség jele.
Ez kapóra jött Alcibiadesnek, aki frissen szerzett teljhatalmát éppen egy ilyen menet katonai
biztosítására használta fel. A régóta elmaradt szent esemény visszatérésének lélektani hatását
Plutarkhos így jellemzi:

„Olyan magasztos és áhítatot keltő látvány volt ez a különös hadimenet, hogy akit nem vakított
el a féltékenység, úgy beszélt Alkibiadés tettéről, mintha az szent titkokat ismerő főpappá avatta
volna őt.”26

Alcibiades tehát nemcsak az állam hatalmát állította vissza szimbolikusan
ezzel a mentettel, hanem egyúttal saját reputációját is helyrehozta a nép körében.

22
  Ennek a változtatásnak a mértékéről minden politikai csoportosulásnak más-más elképzelése volt. A korabeli
politikai viszonyokról lsd. Németh 1996, 137–151.
23
  A problémáról bővebben lsd. Gagné 2009, 211–247.
24
  Plutarkhos Alcibiades, 33.
25
  Xenophón 2003A I. 20.
26
  Plutarkhos Alcibiades, 34. – az ünnepi menet leírása szintén itt található.

II I 14 III
2016. tavasz-tél Első Század
Ez utóbbi ráadásul Plutarkhos szerint olyan jól sikerült, hogy egyesek már-már
papi funkciót tulajdonítottak neki. Ez némiképp ironikus, ha belegondolunk,
hogy milyen vád alól is igyekezett tisztára mosni magát. Másrészt azt se feledjük,
hogy Alcibiades az Eleusisba tartó menetet gyakorlatilag önmagától védte
meg: a spártaiak az ő tanácsára állomásoztattak állandó sereget Dekeleiánál.
Mindenesetre visszatérése bravúrosnak mondható, ugyanakkor nem volt hosszúéletű. A
notion-i vereség után – melyről egyébként nem ő tehetett – a közvélemény újból ellene fordult,
és ismét el kellett hagynia a várost. Mint később kiderült, örökre.
A fenti ismertetés azért volt szükséges, hogy lássuk, milyen szoros volt Alcibiades, Eleusis
és Athén kapcsolata, és hogy ennek fényében vizsgálhassuk, milyen hatással járhatott, hogy
Aristophanes épp Alcibiades személyét illetően tett fel kérdést Dionysoson keresztül a két
tragédiaköltőnek.
Mielőtt ennek elemzésére rátérnénk, érdemes számbavenni néhány, a darabban említésre
kerülő alakot, akik így vagy úgy szintén kapcsolódtak a misztériumokhoz, és rajtuk keresztül
talán Aristophanes szándékához is közelebb kerülhetünk.

Diagoras
Az egyik ilyen figura neve Xanthias szájából hangzik el, a kar bevonulásának kezdetekor:
Xanthias
Ez a mit mondott volt: az avatottak
Dalolnak itten valahol, uram:
Zengvén Iacchost, mint Diagoras (318–20)

A mélosi Diagorasról ma már keveset tudunk, de azt az egyet, amit a Békák közönsége is
tudhatott, igen: kigúnyolta a misztériumokat, sőt, igyekezett másokat lebeszélni a beavatásban
való részvételről. Szentségtörő tettéért vérdíjat tűztek ki a fejére, melyre Aristophanes is utal a
Madarakban:

„Hirdetik ma város-szerte, hogy ha ki Diagorást,
A melosit, meggyilkolja: egy talentom lesz a díj” (Madarak, 1072–74)

Különös, hogy Aristophanes a beavatottak karának dalát éppen ennek a Diagorasnak
tulajdonítja. A különböző kommentárok sem igen tudnak vele mit kezdeni.27 Abban sincs
konszenzus, hogy a szövegben tényleg Diagoras neve szerepel, és nem ’di’ agoras’, vagyis
„az egész agórán át”. Ez utóbbi az eleusisba tartó menetre utalna.28 Ha mégis Diagorasról
van szó, akkor sem kapunk pontos magyarázatot. Sommerstein értelmezése szerint ez csak
egy kikacsintás a közönség felé, hogy a kartól ne a misztériumok pontos másolatát várják,
illetve, hogy még véletlenül se vádolják ezzel a szerzőt, hiszen ez Diagoras szerzeménye.29

27
  A felhasznált kommentárok: Dover 1993.; Sommerstein 1999.
28
  Az elképzelés mellett van Dover 1993, 233.
29
  Sommerstein 1999, 183. Hasonlóképpen vélekedik Griffith 2013, 180.

II I 15 III
Első Század 2016. tavasz-tél
Dover egy rossz viccnek tartja, és nem érti, hogy kerülhet ide a mélosi neve, amikor éppen az
általa gúnyolt misztériumok bevatottjai vonulnak be.30
Dover ízlésének ez talán nem felel meg, de attól még miért lenne Diagoras említése
ebben a kontextusban rossz vicc? A két kommentár készítőiben fel sem merül a
gyanú, hogy Aristophanes egy kicsit talán gúnyolódni akar a misztériumokkal,
nyilván azért, mert mindketten tudták, hogy az ilyesmi mekkora kockázattal járt.
Kérdés, hogy amennyiben tényleg Diagorsa neve hangzott el az előadás során, mennyire érintette
ez érzékenyen a közönséget. Diagoras ügyének évét nem ismerjük pontosan, álltalában Kr. e.
415–re datálják, tehát mindenképpen régen volt. Nem valószínű, hogy az athéni közönség
különösebb haragot táplált volna még iránta, hacsak azért nem, mert sikeresen megmenekült
az istennők közismerten szörnyű bosszújától.
Érdemes megjegyezni azt is, hogy a beavatottak dalát elsőként Xanthias azonosítja
Diagorasszal, ezzel mintegy arra utalva, hogy tőle már hallhatta azt. Elképzelhető, hogy Xanthias
így egyike azoknak, akiket Diagoras sikerrel lebeszélt a misztériumokba való bekerülésről. De
mielőtt még a túlinterpretálás csapdájába esnénk, szögezzük le, hogy egy kétértelmű sorról van
szó, benne egy olyan figurával, akinek felettébb problémás volt a viszonya a misztériumokkal.
Lehet értelmezni „rossz viccként”, lehet értelmezni szelíd gúnyként.

Kallias
A következő személy, akit vizsgálunk, még érdekesebb eset, mert nem csupán elhangzik a neve,
de gúnyolják is, és nemcsak, hogy él még a darab idején, de még akár a közönség soraiban is
jelen lehetett. A kar részéről hangzanak el az alábbiak:

„Meg Kalliast beszélik, ezt a nagy Hippolatrot:
Oroszlánbőrbe harcol a köténnyel.”(432–433)

Kallias, Hipponikos fia közismert volt a korban nőügyeiről, pazarló életmódjáról, mely
családja vagyonát felemésztette. Családja pedig nem más volt, mint a Kéryxök, a már az említett
eleusisi papi családok egyike, akik a fáklyavivő tisztséget töltötték be.31 Mielőtt rátérnénk annak
tárgyalására, hogy mit is jelenthet, hogy az eleusisi beavatottakat imitáló kar Eleusis egy papját
gúnyolja, érdemes egy kicsit megvizsgálnunk Kallias személyét. Érdekes módon mindkét
Sókrates-tanítvány, Platón és Xenophón, házigazdaként szerepeltette őt egy-egy dialógusban,
előbbi a Prótagorasban, utóbbi a Lakomában. A Lakomában Sókratés dicséri Kallias erényeit,
biztatva őt, hogy lépjen politikai pályára:

„Biztos lehetsz benne, hogy a város gyorsan rád bízza ügyeit, ha akarod. A legfontosabb
feltételekkel ugyanis rendelkezel. Nemes vagy és az Erektheus által bevezetett istenek papja, akik
Iakkhossal együtt küzdöttek a barbárok ellen. Most, az ünnepen is látszott, hogy még őseidnél is
sokkal méltóbb vagy a papi tisztségre, tested szebb, mint a városban bárkié, mégis képes elviselni a
fáradalmakat”32

30
  Dover 1993, 233.
31
  Davies 1971, 261.
32
  Xenophón 2003B 7,40.

II I 16 III
2016. tavasz-tél Első Század
Xenophón felettébb dicsérő szavakat ad egykori mestere szájába Kalliasról. Az is érdekes
azonban, hogy Kallias miként vélekedik magáról ebben a szövegben. Egy helyütt, amikor a
lakomázóknak arról kell nyilatkozniuk, hogy miben érzik magukat a legkiválóbbnak, Kallias
azt mondja, hogy ő kiválóbbá tudja tenni az embereket, mégpedig úgy, hogy pénzt ad nekik.33
Igencsak beszédes önjellemzés, de ne feledjük, hogy mindkét jellemzés Xenophóntól származik,
egy fiktív dialógus keretein belül. A hús-vér Kalliasról egy másik forrásból kaphatunk – ha
egyáltalán kaphatunk – pontosabb képet.
Ez a forrás Andocides védőbeszéde.34 Újabb fontos kapcsolódási pont: Andocides egyike volt
azoknak, akiket Alcibiadesszel együtt megvádoltak Kr. e. 415–ben. Börtönbe is került, de végül
elkerülte a büntetést, állítólag azért, mert feladta a saját apját. Kr. e. 400–ban azonban újra
megvádolták a misztériumok megsértésével, ekkor lehetősége adódott, hogy mind múltbeli,
mind jelenlegi vádakkal szemben védekezzék. Ennek a védelemnek egyik sarokköve volt nem
hivatalos vádlójának, Kalliasnak a megtámadása.
A vád egyik pontja szerint Andocides egy olajágat helyezett el az athéni Eleusis-oltáron a
misztériumok ünnepe alatt. Persze nem mindenki szeme láttára, egészen egyszerűen találtak
az oltáron egy olajágat, amivel Kallias – papi minőségében – Andocidest vádolta, és egy régi
hagyományra hivatkozva halálbüntetéssel fenyegette. Az egész, Andocides szerint, előre el volt
tervezve. Többen be voltak avatva Kallias tervébe, kivéve egy bizonyos Cephalust, aki rögtön
tiltakozott Kallias eljárása ellen, mondván, hogy Kéryxként nincs is joga a törvény értelmezésére,
ráadásul a törvény, amire hivatkozik, létezik írott formában is, és ez alapján a vétkest 1000
drachma büntetéssel kell sújtani, nem pedig halállal.35 Andocides ezután részletesen kitér az
ügy hátterére, a közte és Kallias közt húzódó családjogi vitára, bebizonyítva, hogy Kallias azért
élt vissza papi tisztségével, hogy őt olyan helyzetbe hozza, hogy vagy elhagyja a várost – Kallias
ezt szerette volna inkább –, vagy szembenéz egy olyan perrel, ahol könnyen halálra ítélhetik.
Természetesen nem kell hitelt adnunk Andocides minden szavának, bár tény, hogy a
pert végül megnyerte. De ezek alapján egy meglehetősen ellentmondásos képet kapunk
Kalliasról: Sókratés köréhez tartozó, megbecsült, jó családból származó személy, ugyanakkor
kész visszaélni papi tisztségével, hogy egy magánjogi ügyben előnyt szerezzen. Aristophanes
a Békák megírása idején persze még nem tudhatott Andocides esetéről. Mi viszont tudjuk,
hogy Kallias, ha csak Andocidesszel szemben is, de meglehetősen bosszúálló természetű volt.
Kérdés, hogy Aristophanes vállalt-e valami kockázatott azzal, hogy a színpadon gúnyolta őt,
mégpedig a beavatottak karán keresztül. Közismert személyek kifigurázása nem volt idegen
Aristophanestől, sőt időnként nagyon bátran lépett fel nagyhatalmú politikusok, például
Kleón ellen a peloponnésosi háború során. Ez a bátor szabadszájúság egy alkalommal azonban
bajba sodorta: Kleón megbotoztatta egy őt, a város szövetségeseinek követei előtt, kigúnyoló
komédiájáért. Ezt a durva támadást a szerző is elpanaszolja a Darázsokban:

„ A mikor úgy zaklata és megfenyegetett Kleon,
Sőt gonoszul összetörte. Ámde mikor nyúztanak,
A ki kívül állt, kacaga hangos üvöltésemen;
Gondja ugyan nem vala rám semmi se, csak leste, ha
Mondok-e az ütleg alatt jóravaló élceket.” (1285–89)
33
  Uo., 3,4 ill. 4,1.
34
  Andocides 1998.
35
  Andocides 1998, 110–117.

II I 17 III
Első Század 2016. tavasz-tél
Ilyen retorzió Kallias részéről nem érte, ezt ma már tudjuk. Fenyegette ilyen veszély? Csábító
lenne feltételezni, hogy Kallias személyén keresztül a misztériumok egész papi testülete ellen
intézett támadást. Ez azonban tévútra vezethet. Eleusis papjai nem egy állam felett álló
intézmény tagjai voltak, nem „inkvizítorokként” működtek.36 Alcibiades esetében láttuk, hogy
kellő ráhatással még átkokat is hajandóak voltak visszavonni, azonban ilyenkor is polgárokként
voltak jelen Athén életében. Kalliast, bármennyire színes egyéniség is volt, a darabban csak
két sor erejéig említik, Dionysos utána közbevág. Mivel ezt a közbevágást Sommerstein
kommentárjában külön értelmezi,37 mi is eljátszhatunk a gondolattal, hogy esetleg a szerző itt
önironikusan kiszól: csak óvatosan, ennyi elég!
Ha Kallias ott ült a közönség soraiban, nyilván az elsők közt ismerte fel, hogy mit jelentenek
a „Iacchos” kiáltások, kik a beavatottak. Talán még külön figyelte is, hogy nem követ-e el
valami bűnt a misztériumok ellen Aristophanes. Hogy ezek a beavatottak éppen őt is gúnyolják,
legfeljebb kínosan érintette, de semmi olyan nem hangzott el, ami ne lett volna közismert.
Diagoras és Kallias csupán egy-egy utalás erejéig szerepelnek a darabban, és bár
mindkettejüknek komoly kötődései voltak a misztériumokhoz, nevük elhangzása legfeljebb
egy jó poén lehetett a közönség számára.

Aischylos
A következő vizsgálandó személy, Aischylos, azonban már a darab egyik fontos szereplője.
Erősen kötődik Eleusishoz, hiszen ott született. Az Euripidesszel folytatott verseny előtt is
Démétérhez imádkozik:

Aischylos
Démétér, a ki feltápláltad elmém,
Oh, hadd legyek méltó szent titkaidhoz! (886-7)

Aischylos a „szent titkokra” hivatkozik, vagyis Aristophanes feltételezi, hogy beavatott volt.
Kérdés, hogy arról az anekdotáról is tudott-e, hogy Aischylos egyszer bíróság elé állították a
misztériumok titkainak kifecsegéséért.
A történet Heracleitus Pontustól származik, aki szerint Aischylos egy darabjában hangzottak
el olyan információk, melyek a misztériumok szent titkaira vonatkoztak. A feldühödött
tömeg kis híján meglincselte a költőt, aki végül Dionysos oltáránál talált menedéket.38
Az esetre Platónnál és Aristotelésnél is találunk utalást:

„Szóval arról fogunk beszélni - vetettem közbe -. ami, Aischylossal szólva épp a nyelvünkre jön?”
(Állam, 563 c)

„Már aztán arra nézve, amit tesz, könnyen tévedésben lehet valaki, például beszéd közben azt
szokta mondani az ember, hogy „kicsúszott valami a száján”; vagy „nem tudta, hogy nem szabad
róla beszélni”, ahogy például Aischylos nyilatkozott a misztériumokról; vagy „csak bemutatni akarta
s véletlenségből indította el”, mint az egyszeri ember a hajítógépet.” (Nikomakhoszi etika, 1111 a
8-10)
36
  Erről meggyőzően érvel tanulmányában Gagné 2009, 211–247.
37
  Sommerstein 1999, 196. Szerinte Dionysost az zavarhatta, hogy a színen éppen ő is oroszlánbőrt viselt.
38
  Wehrli 1969, 51.

II I 18 III
2016. tavasz-tél Első Század
A két idézet az anekdota azon elemére utal, mely szerint Aischylos azt állította a
tárgyalásán, hogy nem tudta, amit kifecsegett, az titok. Tekintve, hogy költő nem csak
athéni polgár, de ráadásul eleusisi is volt, ez felettébb valószínűtlen, inkább komikus.
Éppen ezért a két szerző is ilyen kontextusban utalhatott rá, afféle „aranyköpésként”.
Az anekdota valóságtartalmát illetően természetesen komoly kétségek merülnek fel, főleg ha
még hozzávesszük a problémát, hogy vajon Aristophanes tudott-e róla.
Sommerstein a Békákhoz írt kommentárjában nem tartja valószínűnek, hogy Kr. e. 405–
ben ismerték volna ezt a történetet, különben Aischylos imája felháborodást váltott volna
ki a közönség soraiban ülő beavatottakból.39 Az anekdota hitelességét egy Aischylosról szóló
művében is vizsgálja, mint az egyetlen olyan, a költőről szóló, anekdotát, ami erre érdemes.40
Szerinte elképzelhető, hogy a Kr. e. V. század közepén zajló politikai harcok keretében Aischylost
is perbe fogták, hogy rajta keresztül támadhassák Periclest. Ez a per alakult át az idők során egy
szentségtörési perré.
Lefkowitz szerint Heracleitus egyik forrása egy Aristophanes darabjához hasonló szüzséjű
komédia lehetett, mivel a legtöbb róla szóló anekdota szintén komédiákból származik.41 Dover
kommentárjában szintén utal az esetre, de szerinte a Démétérhez szóló imával való humorizálás
lehetősége nem tűnik túl „illőnek”.42 Charlesworth utal rá, hogy Aischylos imája gúny is lehet,
de nem foglalkozik vele tágabb kontextusban.43 Gagné sajátos álláspontot képvisel: mivel az
egyik forrás éppen Aristoteles, ezért szerinte biztos volt egy ilyen per, de leszögezi, hogy a teljes
történetet valószínűleg sosem fogjuk megismerni.44
Látható, hogy nemcsak az anekdota hitelessége kérdéses, hanem az is, hogy Aristophanes
ezt ismerte. Érdekes, hogy elsősorban a két kommentáríró, Dover és Sommerstein, mennyire
elképzelhetetlennek tartja, hogy Aristophanes az anekdotára való utalással ironizáljon a
Démétér-imával. Valóban, ha feltételezzük, hogy Aristophanes ismerte és felhasználta Aischylos
balszerencséjének történetét, akkor nem csak a Démétér-ima, de az egész darab üzenete más
megvilágításba kerül. Hiszen a darabban Aischylos javasolja Alcibiades hazahívását, ő nyeri
meg Dionysos versenyét és ő térhet vissza megdicsőülten az élők világába.
De ismerte az anekdotát? A szövegben nincs explicit utalás rá, és más darabjaiból sem
kereshetünk példákat, mert Aischylos csak a Békákban szerepel. De mivel láttuk, hogy Platón és
Aristoteles is inkább gúnyosan idézi Aischylos „védekezését”, elképzelhető, hogy Aristophanes
is ismerte ezt a „nem tudtam, hogy titok” aranyköpést. Lehet, hogy ez is éppen olyan közismert
vicc volt, mint az, hogy Euripides anyja egy zöldségeskofa volt, ezt Aristophanes is gyakran
elsütötte. Az anekdota ismerete mellett szól az is, hogy a szentségtörés problémája egyáltalán
nem marad előkészítetlenül a darabban. Nemcsak a már fentebb tárgyalt Diagorasnál kerül
elő ez a kérdés, történik utalás „oltárlesi tréfára”45 (358), egy Hekaté-szentély „csunyítására”
(366), mellyel Kinesias költőt vádolja meg. Ez a problémakör végig lebegtetve volt a darabban,
és ha elfogadjuk ezt a koncepciót, láthatjuk, hogy a tetőpont éppen az a jelenet lesz, amikor
Aischylos Alcibiades hazahívását javasolja. Szentségtörő a szentségtörőt.

39
  Sommerstein 1999, 243.
40
  Sommerstein 2010, 9–10.
41
  Lefkowitz 2012, 71.
42
  Dover 1993, 303.
43
  Charlesworth 1926, 3–6.
44
  Gagné 2009, 220.
45
  Olyan személy követ ilyet el, aki mindenféle bohóckodással akarja elérni, hogy az oltáron hagyott áldozati
maradékot neki adják – Bolonyai Gábor szóbeli közlése

II I 19 III
Első Század 2016. tavasz-tél
Persze van lehetőség egy szelídebb verzióra: Eleusis szülötte, a nagy tragédiaíró hazahívja
Athén egyik legjobb hadvezérét, aki mellesleg legutóbbi ittjártakor megszervezte a misztériumok
ünneplésének védelmét.46 Nyilván ez a verzió könnyebben jutott el a közönséghez, a többség
valószínűleg ezt látta és hallotta ki belőle.
Alcibiades nevének felvetése így is úgy is egy kétségbeesett pillanatukban érte az athéniakat.
Kr. e. 405 volt az az év, amikor a győztes arginusa-i csata után koholt vádak alapján halálra
ítélték saját győztes hadvezéreiket.47 Ez ismét egy olyan trauma volt, amit a városnak fel kellett
dolgoznia, de az idő nem nekik kedvezett. A háború megnyerésének esélyei egyre csökkentek.
Mit jelenthetett ekkor nekik Eleusis, a misztériumok, vagy maga Alcibiades? A vele kapcsolatos
ambivalens érzésekre nagyon jól ráérzett Aristophanes, amikor ezeket a szavakat adta Dionysos
szájába:
„Kívánja, gyűlöli, s mégis szeretné:”(1425)

Alcibiades visszatérése reményt adhatott volna a háború esetleges megnyerésére, ugyanakkor
magában hordozta azt, hogy ezzel a demokrácia is veszélybe kerül. Aristophanes is érzékelhette
ezt a dilemmát, amikor Aischylos szájába egy ugyan pozitívnak ható, de mégis erősen kétértelmű
választ adott a dionysos-i kérdésre. Ennek alapján Alcibiades inkább egy szükséges rossza város
számára, akit fel lehet és kell használni, hiszen tulajdonképpen Athén „nevelte” ilyenné.
Alcibiades különben alig jelenik meg Aristophanes többi komédiájában. Így nem tudhatjuk
ő maga miként vélekedett a renegát hadvezérről, nincs róla egy olyan markáns aristophanes–i
ábrázolás, mint mondjuk Kleónról vagy Sócratesről. Aristophanes politikai nézeteiről sem
tudunk eleget, hogy feltételezzük, személyes érdekei állhattak egy ilyen javaslat megtétele
mögött. Azt sem tudjuk, hogy Aristophanes a misztériumok beavatottja lett volna. Az egyetlen
dolog, amit biztosan tudunk, hogy mindig a város érdekeit tartotta szem előtt. A háború
során következetesen a béke oldalán állt. Kr. e. 405–re azonban valószínűleg belátta, hogy a
vereség túl közeli lehetőség ahhoz, hogy továbbra is csak a békéért emeljen szót. A város léte
került veszélybe, és sejthette, hogy a legyőzőitől nem várhat semmi jóra. Ezzel a többi athéni is
tisztában lehetett, hiszen egy évvel később, a végzetes aigispotamoi-i vereség48 után Xenophón
így jellemzi a közhangulatot:

„Meg voltak róla győződve, hogy rájuk is olyan sors vár, mint amilyet ők mértek a mélosziakra,
a lakedaimóniak telepeseire, akiket erőszakkal tiportak le, és Hisztiai lakóira, a szkiónéaiakra, a
torónéaiakra, az aiginaiakra és nagyon sok más Hellénre.”49

Erről a bűnlajstromról Aristophane is tudott. Akár kedvelte Alcibiadest, akár nem, belátta,
hogy ő az egyetlen, akinek segítségével, ha győzelem nem is, de egy kedvezőbb béke köthető.

46
  Griffith 2013, 206.
47
  Maga a per egyúttal tekinthető Alcibiades támogatói körével való leszámolásnak is: „A tíz megválaszott
hadvezérből öt Alkibiades köréhez tartozott, vagy legalábbis közel állt hozzá” – Németh 1996, 146. A per
menetéről uo. 146–147.
48
  Apró, de fontos adalék, hogy Alcibiades az ütközet előtt figyelmeztetni próbálta az athéni hadvezéreket rossz
pozíciójukra –Xenophón 2003A II. 2,25. Mintegy utólagos igazolása annak, hogy tényleg haza kellett volna
hívni.
49
  Xenophón 2003A II. 2.3.

II I 20 III
2016. tavasz-tél Első Század
De ehhez az kell, hogy hazatérjen, ahogy hazatér Aischylos is a darab végén, dicsőségben.
A darab alapvető üzenete a megváltás, az a megváltás, amelyet a misztériumok ígértek, az
újjászületés lehetősége. Ezt képviseli Aischylos és a misztériumok, velük együtt idéződik fel újra
Marathón, a Xerxés ellen induló láthatatlan menet Eleusisiból, a régi dicsőség. Ehhez azonban
egy olyan ember segítsége kell, aki állítólag kigúnyolta ezeket a misztériumokat, átállt a város
ellenségeihez.
Ne feledjük, hogy a szentséggyalázás vádja mögött politikai motivációk húzódtak, a
misztériumok elleni támadást egy államellenes puccs előkészületének láttatták az athéni
néppel. Kérdés, hogy a misztériumok politikai célokra való felhasználása mennyiben tekinthető
szentségsértésnek. Ha feltételezzük, hogy Aristophanes burkoltan azért kritizálni akarta a
misztériumokat, akkor talán leginkább ebből az irányból ragadható meg a probléma. Nem
állítjuk, hogy Aristophanes a misztériumok ellen lett volna, hiszen ezt semmi sem indokolja.
Azonban a misztériumok politikai célra való felhasználása, a hozzá tartozó papi személyek
erkölcstelensége már szúrhatta a szemét. Ráadásul ezek a politikai játszmák nagy szerepet
játszottak abban, hogy a város legjobb hadvezére otthona ellen fordult. Aristophanes segíteni
akarta Athént, felidézte bennük Eleusis szentségét, de közben egy kis gúnyos oldalvágást tett: a
misztériumok túlzott védelme irányában. Ha az athéniak megújulást akarnak, akkor engedniük
kell ebből a szigorúságból.

Összegzés
A dolgozat kiindulópontjául szolgáló feltételezést, hogy Aristophanes gúnyolta-e a
misztériumokat, nem sikerült tökéletesen bizonyítanunk. Az alapvető probléma, hogy ha
szándékában is állt gúnyolódni, nem tehette meg nyílt színen, harsogóan, hiszen akkor biztos
nem díjat kap, hanem egy pert a nyakába. Eleusis főpapja ott ült az első sorban Dionysos
papja mellett.50 A darabban található elszórt utalások – Diagoras, Kallias –, azonban azt jelzik,
hogy a probléma legalábbis foglalkoztatta Aristophanest. Aischylos szerepeltetése is izgalmas
kérdéseket vet fel, de hogy a szerző ismerte-e az anekdotát, továbbra is kérdéses. Az egyetlen,
ami a szövegből egyértelműen bizonyítható, hogy a tragédiaköltő Alcibiades hazahívására tesz
javaslatot.
A szakirodalom nagyobb része, ha egyáltalán felmerült bennük a kérdés, elvetették a
gondolatot, hogy Aristophanes akár egy kicsit is kritizálni merte a misztériumokat. Komolyabb
témákra, kérdéskere mutatnak helyette, melyek a darabban valóban mind megjelennek. Maga
a darab is arról szól, hogy Dionysos lemegy az alvilágba, mert a városnak egy jó tragédiaköltő
kell. A tragédiának újjá kell születnie. Viszont a Békák egy a komédia műfajára reflektáló
kérdéssel kezdődik:
Xanthias (szamáron ül, vállán teher)
Ne mondja egy szokott tréfát uram,
Mit a közönség mindig megkacag? (1-2)

Ezután felsorol néhány lehetséges poént, de Dionysos egyiket se akarja hallani. Mintha
Aristophanes arra utalna, hogy a komédia műfajára is ráférne az újjítás. Új kihívás kell. Az
eleusisi misztériumok kritizálása akár egy ilyen kihívás lehet. Talán jelen dolgozatban a kelleténél
nagyobb merészséget tulajdonítottunk Aristophanesnek. Bízunk benne, hogy ezt ő sem bánná.

50
  Mylonas 1961, 230.

II I 21 III
Első Század 2016. tavasz-tél
Bibliográfia
Brown, Christopher G. 1991. „Empousa, Dionysos and the Mysteries, Aristophanes Frogs
285 ff.”: The Classical Quaterly 41, 41–50.
Charlesworth, M. P. 1926. „Aristophanes and Aeschylos.”: The Classical Review 40, 3–6.
Davies, J. K. 1971. Athenian Propertied Families 600-300 BC. Clarendon Press, Oxford.
Gagné, Renaud 2009. „Mystery Inquisitors, Performance, Authority and Sacrilege at Eleusis.”:
Classical Antiquity 28, 211–247.
Griffith, Mark 2013. Aristophanes’ Frogs. Oxford University Press.
Harrison, Jane Ellen 1922. Prolegomena to the Study of Greek Religion. Cambridge.
Hegyi Dolores 2002. Polis és vallás. Bevezetés a görög vallástörténetbe. Osiris Kiadó, Budapest.
Lefkowitz, Mary R. 2012. The Lives of Greek Poets. John Hopkins University Press, Baltimore.
Mylonas, George B. 1961. Eleusis and the Eleusinian Mysteries, Princeton University Press.
Sheppard, J. T 1910. „Politics in the Frogs of Aristophanes.”: The Journal of Hellenic Studies
30, 249–59.
Németh György 1996. A zsarnokok utópiája. Antik tanulmányok. Atlantisz, Budapest, 137–
151.
Sommerstein, Alan H. 1999. The Comedies of Aristophanes. Vol. 9. Frogs. Aris and Phillips
Ltd., Westminster.
Sommerstein 2010. Aeschylian Tragedy. Bloomsbury, London.
Tucker, T. G. 1904. „The Mysteries in the Frogs of Aristophanes.”: The Classical Review 18,
416–18.

Források:
Andocides 1998. Antiphon and Andocides. On the Mysteries. Ford. Gagarin, Michael –
MacDowell, Douglas M. University of Texas Press, Austin.
Arisztophanész 2002. Arisztophanész vígjátékai. Ford. Arany János. Osiris Kiadó, Budapest.
Arisztotelész 1997. Nikomakhoszi etika. Ford. Szabó Miklós. Európa Könyvkiadó, Budapest.
Hérodotos 1998. A görög-perzsa háború. Ford. Muraközi Gyula. Osiris Kiadó, Budapest.
Platón 2013. Állam. Ford. Steiger Kornél. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest.
Plutarkhosz 2005. Párhuzamos életrajzok. Ford. Máthé Elek. Osiris Kiadó, Budapest.
Thukydides 2006. A peloponnészoszi háború. Ford. Muraközi Gyula. Osiris Kiadó, Budapest.
Wehrli, Fritz 1969. Die Schule des Aristoteles, Herakleides Pontikus. Heft VII. Schwabe ind
Co., Basel.
Xenophón 2003A. Xenophón történeti munkái: Hellénika. Ford. Németh György et al.
Osiris kiadó, Budapest.

II I 22 III
2016. tavasz-tél Első Század
Xenophón 2003B. Xenophón filozófiai és egyéb írásai: Lakoma. Ford. Németh György et al.
Osiris kiadó, Budapest.

II I 23 III
Első Század 2016. tavasz-tél

Ez a lap üres.
2016. tavasz-tél Első Század

Pálfi László
Üldözők és üldözöttek. Német sors Délnyugat-Afrikában (1842-1990)

A témaválasztás indoklása
Magyarországon visszhang nélkül maradt egy tavalyi németországi esemény: A Délnyugat-
Afrikában harcoló Schutztruppe (Gyarmati Véderő) alakulatai fegyverletételének 100.
évfordulóján küldöttség érkezett Namíbiából Németországba.
A küldöttség egy hosszú ideje lappangó kérdést vetett fel: A hererók tragédiáját. A német
gyarmatosítás történetének egyik sarokpontja volt ez az esemény, amely az antant hatalmak
nyugati országainak szemében a német barbarizmus egyik bizonyítéka volt, de a német
belpolitikában sem maradt nyom nélkül. És a mai Namíbia, azaz az akkori Délnyugat-Afrika
demográfiai helyzetét is alapvetően megváltoztatta, ugyanis a „hererók halálmenete” után az
ovambók kerültek többsége. A namíbiai rendszerváltás óta regnáló Délnyugat-Afrikai Népi
Szervezet (Southwest-African People Organisation, továbbiakban SWAPO) ugyanis az északi
ovambók politikai tevékenysége során fejlődött ki, így az a furcsa képlet állt elő, hogy a létrejött
ovambo többség kér kárpótlást egy olyan történeti eseményért, amelyben bármennyire is bizarr,
a SWAPO ennek haszonélvezője. Ez a két állam közötti tárgyalássorozat odáig vezetett, hogy
2016-ra Németország a Bundestag határozatában elismerte a népírtást.
De a németek története az 1919-es uralomváltással nem ért véget. Az új gyarmattartó, a
Dél-afrikai Unió ugyanis be kívánta tagolni (gyakorlatilag be is tagolta) saját közigazgatásába
Délnyugat-Afrikát, a németek pedig másodrendű állampolgárokká lettek (már aki nem tért vissza
az óhazába). Erre a lakosság az evangélikus egyház közreműködésével a nácik iránti szimpátiával
reagált. Fordulat 1948-ban, F. D. Malan kormányrakerülésével és a német nyelv 1949-es újbóli
hivatalos nyelvvé tételével állt be, mikor nem pusztán csak az afrikánerek dominanciája, hanem
a fehér kisebbség többletjogainak biztosítása volt a cél, ennek megfelelően pozitívan ítélték
meg a számonkérés elől Németországból elmenekülők és családjaik betelepítését. És a németek
politikai irányváltása ekkor sem ért véget, ugyanis az apartheid ellen egyházi szinten először
egy német katolikus pap lépett fel, majd egy generációváltás során az 1970-es évek végére az
egykor az apartheidet támogató német evangélikusok már az apartheid elleni küzdelem vezető
erői közé nőtték ki magukat. Mindeközben pedig Délnyugat-Afrika kérdése végig napirenden
volt az ENSZ-ben, ahol az Egyesült Államok meg akarta tartani a délafrikai uralmat, míg a
Szovjetunió egy a SWAPO által vezetett, a keleti blokkhoz hű rendszert kívánt volna a független
Délnyugat-Afrikában.
A dolgozat arra a kérdésre keresi tehát a választ, hogy a politika viharaiban hogyan reagált az
ottmaradt és később számbelileg megnövekedett németség. Hogyan volt lehetséges mindez a
XX. század roppant változatos politikai légkörében?

A kutatómunka összefoglalása
A kutatómunka során részben sikerült hasznosítani az alapszakos szakdolgozat során felhasznált
forrásokat és irodalmakat. Azonban a téma specifikus jellege miatt ezeket egyfelől újra kellett
értelmezni, másfelől pedig speciálisabb forrásokat és irodalmakat kellett bevonni.
Forrásokkal Magyarországon a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (MNL-OL)
szolgáltat 1965 és 1989 között. A német forrásanyag egyik részét az internetről sikerült
megszerezni, ezek tulajdonképpen a császári Németország gyarmatosításra vonatkozó joganyaga

II I 25 III
Első Század 2016. tavasz-tél
(a birodalmi alkotmány odavágó passzusai, illetve nemzetközi szerződések), illetve Németh
István szöveggyűjteménye, amely szintén ugyanilyen jellegű dokumentumokat tartalmaz, igaz
ez utóbbi magyar nyelvre át lett ültetve.
A szakirodalom elsősorban angol és másodsorban német nyelven elérhető. A szakirodalom
gyűjtőterületeként az Országos Széchényi Könyvtár, az Országgyűlési Könyvtár, a Fővárosi
Szabó Ervin Könyvtár szolgáltak. Magyar szinten kiemelkedő és még hosszú ideig egészen
biztosan meghatározó Sík Endre és Búr Gábor munkássága Fekete-Afrika kutatásában. A
XX. századi tudományosság lingua francája az angol, ennek megfelelően az angol nyelvű
gyűjteményes művek mint a General History of Africa nehezen túlbecsülhető jelentőséggel
bírnak. Az 1960-as évektől egyre nagyobb gondot fordítottak az apartheid elleni küzdelemre
a tudományos életben is. A német lakosság 1949-től az apartheid haszonélvezője lett, amiről
a korabeli felvételeken látható háromnyelvű táblák is tanúskodnak. A német és afrikáner
farmerek a helyi gazdaság urai voltak.
Az időrendi vázat Klaus Dierks adja. A namíbiai történész végrendeletében kikötötte, hogy
könyvét angol és német nyelven töltsék fel egy róla elnevezett honlapra. A német gyarmati
múlt, valamint a fennmaradó és a XX. század derekán gyarapodó német népesség okán a német
Afrika-kutatás különös figyelmet szentelt Délnyugat-Afrikának. A magyar levéltári források
is tanúskodnak erről: Az NDK ugyan érdektelen volt külpolitikájában a németek helyzete
iránt, azonban az NSZK részéről állandó figyelemmel kísérték a délnyugati fejleményeket.
Ezért is élték meg mindezt árulásként a helyi németek, mikor az NSZK vezetése a SWAPO
mellé állt, holott akkorra már garanciát kaptak arra, hogy a magántulajdon érintetlen marad.
A rendszerváltás idejéről a hamburgi GIGA Intézet kutatásai adnak képet a helyi népesség
mentalitásáról, ám nem etnikai, hanem (anya)nyelvi alapon végezve kutatásokat.
A németek azonban ma is aktív részesei a namíbiai társadalomnak. A társadalmi béke (és itt
nem az európai országok, hanem Dél-Afrika és Zimbabwe képezi az összehasonlítási alapot)
abban is megragadható, hogy az őslakosok is ismerik a német nyelvet és kultúrát.

Délnyugat-Afrika a német uralom előtt
A mai Namíbiát nyugatról az Atlanti-óceán, délről az Oranje, északról a Cunene folyói
határolják. Az ország területe északkeleten beékelődik a Zambézi-folyóig1, keleti határa pedig a
Kalahári-sivatag. Az ország nyugaton és keleten is sivatagos, hegyekkel és fennsíkokkal tagolt.
Legmagasabb pontja a Brandberg (Égett-hegy) 2606 m. A nagyon száraz vidéknek évi 40 cm
az átlagos csapadékmennyisége. Az ország északon Angolával, északkeleten Zamibával, keleten
Botswanával, délen a Dél-Afrikai Köztársasággal határos.
A terület régészeti leletei közül „Kr. e. 2500 körül alkották meg az első kőre készített
festményeket és más kőkori leleteket”2: „Namíbia egészen északi részén, Kapako környékén
[vaskori] fazekasság jelent meg […], amely radiokarbon vizsgálatokkal a [Kr. e.] első
millennium végére datálható”3. Ezek alapján elmondható, hogy a terület akkori lakói nem
voltak régészetileg jelentősen lemaradva a korszak tárgyi kultúrájától: sem az eszközhasználat,
sem pedig az anyagok megművelésének szintjén. Stabil, évszázadokon keresztül létező és
földrajzi határokkal rendelkező államalakulat viszont az afrikai termelési mód következtében
nem jött létre (hiszen ez a termelési mód a javak cseréjén alapszik).

1
  Ld. még Caprivi-sáv
2
  Tonchi 2012, xxiii.
3
  Mokhtar 1981, 677.

II I 26 III
2016. tavasz-tél Első Század
A mai Namíbiát lakó fekete bennszülöttek regionálisan a következőképpen oszlanak meg:
Északnyugaton a hegyi damarák (vagy damarákok), tőlük még északabbra a himbák élnek A
himbáktól keletre az ovambók, kavangók és capriviek laknak. A kavangóktól délre találhatók a
szanok és a hererók. Egészen délen kizárólag a namák (vagy namaquák) szállásterülete fekszik
(Keetmannshooptól északra). „A gyűjtögető-vadászó koiszanok (koikoinok és szanok), akik
Namíbia és Botswana lakosai, a Semliki-folyó környékéről jöhettek.”4 Idővel fejlett fazekasságuk
mellé legelőről-legelőre vándorló állattartásuk is kialakult. Kr. e. 2500 és a XV. század között
érkeztek ide a szanok ősei. A XVI. század elején telepedtek meg a szanok között a hegyi damarák
és a namák. Az ovambók és hererók a XVI-XVII. századra vándoroltak be. A törzsek közötti
hierarchiát pedig az jelképezi, hogy a damarák a koiszanok rabszolgái lettek.5
A szakirodalomban Déli Afrikának nevezett régió a középkor legvégén, portugál hajósok
révén került az európaiak érdeklődésének homlokterébe. „1485-ben Diogo Cão portugál
felfedező érinti Namíbia partját és elhelyez egy kőből készült keresztet.” 6 1487-ben Bartolomeo
Diaz tette ugyanezt a mai Lüderitznél7. Az első fehér ember, akit a bennszülöttek láttak, a
portugálok által foglyul ejtett, majd a mai Brazíliából a mai Angolába küldött, majd a fogságból
megszökött angol Andrew Battels volt 1598-ban. Az első holland hajó, a Grundel 1670-ben
érintette a mai Namíbia partvidékét.
Ám az érdeklődések középpontjában Fokföld állt. A területet a portugálok inkább élelmiszer-
felvevő helyként használták, céljuk egyértelműen az Indiai-óceánon folyó kereskedelem minél
gördülékenyebbé tétele volt. Nem úgy későbbiekben a hollandok: 1652-ben „a Holland
Kelet-indiai Társaság Jan van Riebeeck vezetésével gyarmatot alapított a Tábla-öbölben”8,
90 emberrel. Fokföld éghajlati viszonyait tekintve roppant kedvező, a terület mezőgazdasági
művelésre alkalmas. A holland telepeseket protestáns németek és hugenotta franciák követték.
A közösség számbeli erősödése mellé a gazdasági is társult, mely később a politikai tudatukban
is testet öltött: „1707-ben, Stellenboschban keltezett beadványukban nevezték magukat először
„afrikánereknek”, szembeállítva magukat a rajtuk élősködő európaiakkal.”9 A terület -részben az
európai katonai konfliktusok trendjeinek megfelelően- több alkalommal cserélt gazdát, végül
az 1902-es vereenigingi békeszerződés biztosította be a brit uralmat az akkor más ásványkincsei
miatt értékes területen.
Az egyházak szerepe mind missziós, mind a gyarmatosítók szempontjából a mai napig
jelentős Afrikában. A földrészen található keresztény egyházak (bár a szinkretizmus nem
elhanyagolható) területileg leképezik az egykori gyarmattartó államvallását. „A hittérítő missziók
sorát a Morva Testvérek nyitották meg, akik 1735-ben küldték el első szerzeteseiket Dél- és
Nyugat Afrikába. […] A dél-afrikai Fokföldön a London Missziós Társaság lelkészei voltak az
első anglikán hittérítők 1799-ben”10 (1805-től az Oranje-folyótól északra is), e folyamat pedig
magában foglalta a rabszolgaság elleni küzdelmet is. A protestáns hittérítés amerikai válfaját a
wesleyánus metodisták képviselték a fekete kontinensen (1821-től Grootfonteinben is). 1840-
es évektől a Rajnai Missziós Társaság révén már megjelentek a német evangélikus hittérítők is:

4
  Mokhtar 1981, 634.
5
  Sík I. 1964, 80.
6
  Tonchi 2012, xxiii.
7
  A területet Szent Barbara-földnek, az öblöt Angra Pequenának nevezte el. Ld. Dierks
8
  Búr 2010, 8.
9
  Uő. uo.
10
  Fage 2004, 288.

II I 27 III
Első Század 2016. tavasz-tél
„1842-ben jöttek az első rajnai misszionáriusok Dél-Afrika felöl egy akkor még alig felfedezett
vidékre.”11
A német terjeszkedés első lépcsőfoka azonban nem az evangélikus egyház pietista beállítódása
volt: Adolf Lüderitz brémai kereskedő vásárolta meg az Angra Pequena melletti földterületet
egy törzsfőnöktől.

A német uralomtól az I. világháború végéig
Lipcse, Frankfurt, Königgrätz, Versailles és Berlin12. E négy város összefoglalja a sokat
hányattatott, modern értelemben vett német nemzet és állam kialakulását. Őrt kellett állni a
Rajnánál, illetve szerte a világon küzdeni, amerre a német nyelv csengett.
Az előmárciusi kudarcok után már ott lógott a levegőben Poroszország vezető szerepe. Ehhez
ki kellett lökni Bécset a formálódó német egységből és el kellett hárítani az esetleges keleti
irányú francia expanzió veszélyét. Az első 1866-ban, a másik 1871-ben sikerült. Ami viszont
ebben az esetben ebből fontos, az az, hogy az Északnémet Szövetség alkotmányából átemelték
a német birodalmi alkotmányba a 4. cikkelyt, azaz a gyarmatok alapításának és annak állami
szintű biztosításának lehetőségét, ezzel tágra nyitva egy kiskaput.13
Adolf Lüderitz, a vállalkozó kedvű „brémai kereskedő 1883-ban egy törzsfőnöktől
„megvásárolta” az Angra Pequena –öblöt és a mellette elterülő vidéken (összesen 150 angol
négyzetmérföldet14) 80 fontsterlingért”15. Az eljárás európai szemmel jogilag tisztának
mondható, csakhogy a fekete bennszülötteknek más a jogérzete és fogalmuk sem volt arról,
hogy az általuk lakott föld egy darabját visszavonhatatlanul elidegenítették. Bismarck16 nem is
haboz(hat)ott, rögvest birodalmi protektorátussá nyilvánította a területet 1884. április 24-én.
Adolf Lüderitz magisztrátust Gustav Nachtigal birodalmi felügyelő váltotta 1884-ben, de ő
is csak egy évig élvezhette hivatalát. Őt Heinrich Ernst Göring17 ötéves ciklusa követte, ebből
az időszakból két jogi aktus kiemelendő: 1886-ban átnevezték a területet Német Délnyugat-
Afrikára, 1890-ben pedig a Helgoland-Zanzibár szerződés18 értelmében odacsatolták az ún.

11
  Die Geschichte der ELKIN (DELK)
12
  Az 1885-ös berlini Kongó-konferencia rakta le Afrika végső felosztásának alapjait.
13
  „A Birodalom és a törvényhozás felügyelete, amelyek alá a következő ügyek rendeltetnek: […] gyarmatosítás és
német területeken kívülre vándorlás;” A Német Birodalom Alkotmánya 4. Cikkely 1871.
14
  388,5 km2
15
  Sík I. 1964, 410.
16
 A „vaskancellár” véleménye végig ambivalens a gyarmatosítással kapcsolatban:
„Eddigi ellenszenvemet még mindig nem adtam fel, s a gyarmatosítás e módja más országoknak hasznos
lehet, számunkra azonban megvalósíthatatlan […] a Német Birodalom kötelessége-e védelmet biztosítani és
bizonyos segítséget nyújtani a gyarmati törekvéseket folytató azon alattvalóinak, akik a birodalom védelmében
bízva gyarmatosítási törekvéseket folytatnak [….] Ezt helyeslem is, kevésbé a célszerűség, mint inkább az állam
kötelessége szemszögéből.” -Bismarck beszéde a Reichstagban a gyarmati kérdésről, 1884. június 26.
„Az Ön Afrika-térképe nagyon szép, de az én Afrika-térképem Európában van. Itt fekszik Oroszország és itt
[…] Franciaország, s mi középen vagyunk; ez az én Afrika-térképem.” –Bismarck válasza Eugen Wolf Afrika-
utazónak, 1888. december 5. Németh 2007, 215–216.
17
  Nem pusztán névazonosság, Hermann Göring apja.
18
  „Délnyugat-Afrikában a terület, amely Németország a befolyásának érvényesítéséhez fenntartatik: 1. Délen
egy vonalon át, amelyet az Oranje-folyó forrásánál kezdődik és a folyó északi partján addig a pontig megy fel,
amely annak 20 hosszúsági fokánál található. 2. Keleten egy vonalon keresztül, amelyet az előbb megnevezett
ponttól és a 20. hosszúsági foktól keletre a 22. szélességi kör metszéspontja követ.”

II I 28 III
2016. tavasz-tél Első Század
Caprivi-sávot19 és rendezte a britek által 1878-ban annektált Walvis Bay-enklávé jogi helyzetét
is.20 Walvis Bay 1994-es Namíbiához csatolásáig az ország területi egysége nem ment keresztül
semmilyen változáson.
A Német Birodalom koronagyarmattá nyilvánította Német Délnyugat-Afrikát. Göringet a
nem egészen egy évig regnáló Louis Nels váltotta. Az őt követő Curt von François négyéves
mandátuma valódi reformokat hozott: A gyarmati kormányzat Otjimbingwe városából
Windhoekba költözött, ahol meg is nyílt az első postahivatal 1891-ben. „1892. január 8-án
korlátozzák a bennszülöttek részére az alkoholeladást”21 1893-tól pedig már gyarmati főnökként
irányította az akkor már forrongó gyarmatot.
Theodor von Leutwein tizenegy éves regnálása következett. II. Vilmos pacifikálási szándékkal
küldte még 1893-ban a területre. Hendrik Witbooi nama törzsfőnök vezetésével ugyanis nama-
herero szövetség körvonalazódott. A német farmerek elleni támadások ezidőtájt állandósultak,
mert a felmenők által kötött szerződéseket a bennszülöttek nem tartották magukra kötelező
érvényűnek. Witbooi félretette Samuel Mahereróval, a herero törzsfőnökkel kapcsolatos
ellenérzéseit, viszont a fehérek nemkívánatos mivoltát mind François, mind Leutwein
főkormányzónak kifejtette.22 1897-ben marhapestis söpört végig a vidéken, amely elvitte a
hererók marhaállományának 95 százalékát, ezzel alábbhagyott a mozgalom. Leutweint 1898-
ban gyarmati kormányzóvá nevezték ki.
1904-ben kirobbant a herero-felkelés, amelyen Leutweint ezúttal sem tudott úrrá lenni. A
polgári kormányzatot Friedrich von Lindequist látta el két évig, a katonait viszont az Afrika
történetébe vérrel bevonuló Lothar von Trotha. Trotha az 1904. augusztus 1-i witwatersbergi
csata után a megmarad hererókat vízszegény, sivatagos vidékekre deportálta. E folyamat
során a herero népesség 75-80 százaléka pusztult el, ugyanez az arány a namáknál 25-30. A
deportálás népirtó jellege alapján (hiszen kevesebb, mint tíz év alatt két genocídium) nevezik
egyes történészek ezt a szomorú eseményt „herero holokausztnak”. A népirtás utáni kártérítést
egyébként a mai namíbiai vezetés sem nagyon követeli bírósági úton és nem éppen gazdasági
okokból vagy társadalmi igazságérzet hiányából: Az ország területén (fajsúlyosan északon,
átnyúlva Angola déli területeire) ugyanis az ovambók kerültek többségbe.
Az esemény nem maradt visszhang nélkül Németországban sem. Az 1907-es Reichstag-
választásokat szokás „hottentotta-választásoknak” nevezni. Matthias Erzberger, a katolikus
Centrumpárt és Georg Ledebour, Németország Szociáldemokrata Pártjának (SPD) politikusai
éles hangon kritizálták a Bülow-féle konzervatív-nemzeti liberális kormánykoalíciót és a

Helgoland-Zanzibár szerződés III. Cikkely
19
  1890-ben II. Vilmos császár menesztette a világbirodalmi vágyálmainak ellenkedő Bismarckot, helyére gróf Leo
von Caprivi lett kinevezve, aki német oldalról Richard Friedrich Kraulerrel, a Külügyi Hivatal Gyarmatügyi
Osztályának vezetőjével írta alá a szerződést, angol oldalról Edward Baldwin Malet berlini nagykövet és Henry
Percy Anderson ügynökdiplomata.
20
  Der Grosse Ploetz 1993, 1137.
21
  DIERKS
22
  Egy 1892. július 7-9-i tárgyaláson François főkormányzónak az alábbi szavakat mondta:
„Afrika hozzánk tartozik! A bőrszínünkön és az életmódunkon keresztül tartozunk mi össze, és Afrika mint egész
a mi hazánk. A tény, hogy különböző csoportok és területek vannak, nem ok arra, hogy Afrikát felosszák és a
mi szolidaritásunkat mint afrikaiakét megkérdőjelezzék… A német császárnak itt semmi keresni valója sincs!”
DIERKS
„Witbooi a német főkormányzónak, Theodor [von] Leutweinnek azt mondta 1894-ben, hogy „az Úr különböző
országokat alkotott meg a Földön. Ahogy én tudom és hiszem, az nem vétek vagy bűn, hogy én kívánnék
megmaradni földem és törzsem független urának”.” Boahen 1985, 49.

II I 29 III
Első Század 2016. tavasz-tél
birodalmi vezetést. Ezt II. Vilmos „szégyenletes együttműködésnek” nevezte. A kormánykoalíció
mivel közös jelölteket állított a hagyományosan szociáldemokrata kerületekben, így végül nyert
és a szociáldemokratás száma csökkent, de a Centrumpárt 100-ról 105-re emelte jelenlétét a
birodalmi gyűlésben. A kormányhoz csatlakoztak később a balliberálisok is, akik nevük ellenére
a nacionalista protestáns nagypolgárságot képviselték. A kormány azonban nem maradt
érzéketlen a probléma iránt: Bernhard Dernburg nemzeti liberális gyarmatügyi államtitkárt
teremtette meg az ún. „négermegőrző politikát”.
Lindequist bukása után 1907-től Bruno von Schuckmann hároméves, majd Theodor Seitz
ötéves főkormányzósága következett. Ekkor kezdődött meg a gyarmat tényleges felemelése. A
német értelmiség komolyan vette a „négermegőrző politika” humanista elképzeléseit, ennek
következtében utazók és kutatók járták be a gyarmatot. A betelepülő németek 6 000 márka
birodalmi költözési segélyben23 részesültek, a gyémánt kitermelése révén -amely lehetővé
tette, hogy ez a gyarmat ne legyen veszteséges- megindult a mezőgazdaság fejlesztése is:
Takarmánynövények (szarvasmarhák és juhok részére), gabonafélék (kenyér és sör készítéséhez),
dohánytermesztés (kizárólag helyi igények kielégítésére) és gyümölcstermelés (német földön
hagyományosan elterjedt szőlő és alma). Az anyaországgal történő kereskedelemben a juhexport
játszott jelentős szerepet.
Legfontosabb elérhető forrásom a fentiekre nézve Emmerich Schubert „Landwirtschaft und
ihre Nebenbetriebe” című munkája, amely doktori disszertációnak készült a heidelbergi Karl
Ruprecht Egyetemre. Utazóként két alkalommal járta be a gyarmatot, majd 1913-ban foglalta
össze gyűjtését e munkában. Ezek szerint 14 816 német élt ott és 1 629 gazdaságot üzemeltettek.
A Windhoek központú gyarmat az alábbi körzetekre oszlott: Lüderitzbucht, Karibib, Omaruru,
Outjo, Grootfontein, Gobabis, Windhoek, Okabandja, Rehoboth, Gibeon és Keetmannshoop.
A körzetek székhelyükről kapták nevüket, elöljáróik munkáját a gyarmati tanács paraleljeként
a helyi tanácsok segítették (bizonyos fokú gazdasági és jogszabály alkotási autonómiával). A
fehérek (ekkor már afrikánerek is átvándoroltak24, igaz elhanyagolható számban) a 19 német
iskola25 28 fős tanereje oktatott 548 diákot. A basterek26 és a bennszülöttek27 (ha a környéken
volt rá igény) oktatását az evangélikus missziók28 végezték, utóbbiak között nagy manapság is
az írástudatlanság.
Schubert korában a „fajbiológiai és nemzetkarakterológiai elméletek” alapján29 számba vette
a dolgozó férfi bennszülötteket is. 8  721 fős ovambo törzs szerinte a fehérekkel semmilyen
együttműködésre sem volt képes. A megmaradt 15  130 herero jól jött a vízkeresésnél és a
marhahajtásnál, de köztük gyakori a lopás. 12  831 hegyi damara hasznos munkát végzett
a farmokon és közöttük nem volt olyan gyakori a lopás. A szintén alaposan megtizedelt
9  781 nama jó állatőrzőnek bizonyult. Az 5  590 ovatjimba és becsuána, valamint a 3  290

23
  Erre és más gazdasági célra megalapították a helyi földhitelintézetet.
24
  Tanügyileg vallási kérdésben volt eleinte megosztottság a református afrikánerek és az általában evangélikus és
kisebb részt római katolikus németek között. Ezenkívül az iskola politikai jellegű feladatai közé tartozott az
„egészséges fajérzet” kialakítása is.
25
  Swakopmundban és Windhoekban egy-egy reáliskola is volt, minden iskola szigorúan német tannyelvű.
26
  Esetünkben Rehoboth környékén élő afrikáner férfi-bennszülött nő viszonyából született, afrikánsz nyelven
beszélő népesség, gyakran illették őket „keverékek” megjelöléssel.
27
  A Délnyugat-afrikai bennszülötteknél mai napig szokás, hogy nem vallják be megszületett gyermekei számát.
28
  1909 tavaszán már a Finn Missziós Társaság is alapított Uukwaluudhiföldön állomást, manapság is jelen vannak
a régióban.
29
  „Alacsonyabb szintű típusai az emberi fejlődésnek.” Schubert 1913, 36.

II I 30 III
2016. tavasz-tél Első Század
busman kapcsán a gyakori gyilkosságokat és lopásokat emelte ki, úgy gondolta, hogy velük
az együttműködés teljesen eredménytelen. 1907. augusztus 18-án életbe lépett a fekete
munkásokra vonatkozó útlevéltörvény, amely a rezervátum elhagyásához kellő útlevél mellé
szolgálati könyvet is bevezetett.
A Rehoboth környéki basterekkel kapcsolatban ambivalens álláspontnak adott hangot
Schubert. Nyelvi akadályok nem lehettek jelentősek, mindenesetre indolens kis csoportként
jellemezte őket, akik a bennszülöttekkel szemben magasabb munkakultúrát és fegyelmet
képviseltek. E csoportot sem a munka intellektuálisabb oldalával bízták meg, hiszen többségük
farmokon dolgozott. Az 1912. évi május 12-i rendelet alapvető gátat képezett a fehérekhez
történő integrációjukban.30 Délnyugat-Afrika történetében az ő társadalmi helyzetük a
későbbiekben megoldás helyett tovább súlyosbodott.
A gyarmati igazgatás a mezőgazdaság és a bányászat élénkítése mellett infrastruktúrális
beruházásokat is végrehajtott, gondoljunk itt a 2140 km hosszú vasúthálózatra, a körzeti
postahivatalokra és a wilhelmiánus utcákra.

Az I. világháború Délnyugat-Afrikában
II. Vilmos „helyet követelt a Nap alatt” újdonsült gyarmatosító birodalmának részére.
Ennek eredményeként Franciaország kijött a külpolitikai karanténból és a háború előestjére
készen állt a németellenes élű Entente Cordiale Franciaország, Nagy-Britannia és Oroszország
között.
Nagyszabású terveinek legfőbb célpontja Afrika volt: Portugáliától meg kívánta vásárolni
gyarmatait (a mai Angola, Bissau-Guinea és Mozambik) és Belga Kongót. Az afrikánerekkel
is igyekezett jó viszonyt kialakítani, hiszen Krugernek írt levelében az ő „igaz barátjuknak”
nevezte önmagát. Ám ekkorra már Dél-Afrikában kialakult egy anglofil afrikáner elit is,
amelynek jelentő képviselője a legendás hadvezér és politikus Jan Smuts volt.
Német oldalon a 2 000 fős gyarmati véderőt (Schutztruppe) 3 000 fővel (Tornaegylet és
más bajtársi társaságok tagjai) lehetett kiegészíteni. A szembenálló Dél-Afrikai Unió hadereje
60 000 (tartalékosokkal már 100 000 feletti) főre volt tehető. Dél-Afrika vezetése motivált volt
a gyémántban gazdag gyarmat megszerzésében, ezenkívül fontos volt az elangolosodó afrikáner
elitnek bizonyítani a korona iránti megkérdőjelezhetetlen hűségét.
Az első támadás szárazföldön 1914. szeptember 14-én indult: Porth Nollothból az uniós
gyalogság megpróbált átkelni az Oranje-folyón, ám a német véderő ezt Sandfonteinnél
még visszaverte. Az Unió tengeri flottája már nagyobb sikerrel ját: 1914. szeptember 19-én
Lüderitznél, szeptember 25-én Walvis Bayből érték el Swakopmundot. 1914 októbere és
decembere között egy északi afrikáner lázadás miatt tovább rostokolt belföldön a Dél-Afrikai
Unió gyalogsága, ez egyes helységekben január 30-ig elhúzódott.
1915 áprilisára már Berrange és Deventer csapatai elérték Keemannshoopot, május 17-
re már Louis Botha31 derékhadával egyesülve bevették Windhoekot. A német adminisztráció
folyamatosan menekült, mígnem 1915. július 9-énTsumebnél becsületszóra adták meg magukat32.
A „séta Fokvárosig” reménye a tömeges afrikáner lázadás és átállás nélkül hamar szertefoszlott.

30
  „Aki egy színes asszonya van, az polgári hivatalok viselésétől és a Katonai- és Tornaegyletek bajtársi szövetségére
méltatlan és a keverék leszármazottai nem látogathatják a német gyerekek iskoláit.” Ennek elkerülése végett
a szerző a Német Gyarmati Társaság aktív részvételével német nők bevándoroltatásának állami ösztönzését is
javasolta. Schubert 1913, 29.
31
  A megszállt területek katonai kormányzója is volt egyúttal.
32
  Vö.: Búr 2015, 651.; Boahen 1985, 287.

II I 31 III
Első Század 2016. tavasz-tél
A foglyul ejtett németeket (és segéderőként bevetett basztereket) egy időre Pietermaritzburg
táborába deportálták, majd később hazaengedték, a háború után pedig mintegy 6  400
repatriált hagyta el az országot, a többiek pedig katonai közigazgatás keretei között farmjaikon
folytathatták a gazdálkodást.
A versailles-i békeszerződés 22. cikkelyének értelmében Németország elvesztette gyarmatait.
A brit hála a Dél-Afrikai Unió részére pedig nem maradt el, hiszen C típusú népszövetségi
mandátum keretei között Délnyugat-Afrika néven az Unió gyámsága alá került.

Harminc év elnyomásban (1919-1949)
A Dél-afrikai Unió gazdasága megérezte a háború lezárását. A nyersanyagokra ugyanis már
nem volt akkora arányban szükség, mint a háborús konjunktúra idején. Ennek elsősorban
pedig a bányászok és munkások látták kárát.
A politikai válság Pretoriában 1924-ben tetőzött, amikor sztrájkhullám vette kezdetét a
Randon. A gyémánttermelés központja, Witwatersrand volt a véres események epicentruma.
Jan Smuts, aki a Dél-Afrika Párt és az abba beolvadó Unió Párt felhatalmazásával kormányzott,
nem tudott a felkelésen úrrá lenni békés eszközökkel, így a lázadást a légierő bombázásaival
verte le. A pauperizálódó munkásság pedig nem pusztán magasabb béreket, hanem a fekete
munkások elkülönítését is követelte. Ehhez a Munkáspárt pedig igaz szövetségesére lelt a J.
B. M. Hertzog vezette Nemzeti Pártban, így 1924-től kezdődően 1943-ig gyakorlatilag ez a
nemzeti-szocialista koalíció vezette a Dél-afrikai Uniót és benne az „ötödik tartományként”
kezelt Délnyugat-Afrikát.
A repatriált németek farmjai nem maradtak üresen és nem osztották azokat újra helyben.
Azokra a farmokra ugyanis afrikáner (és kisebb részt angol) farmereket telepítettek abból a
célból, hogy az „ötödik tartomány” politikai helyzetét stabilizálják. A gyémántban gazdag
Sperrgebiet33 (ez az Oranje folyó északi partján elterülő Wales méretű terület) gyémántbányái
zökkenőmentesen kerültek az Ernest Oppenheimer nevével fémjelzett Angol-Amerikai
Vállalathoz34, illetve a néhai Cecil Rhodes érdekeltségéhez tartozó De Beershez.
A terület politikai stabilizációjához egy nagyon különös közjogi konstrukciót dolgoztak
ki: Dényugat-Afrika C típusú mandátumterület volt. Az országot irányító adminisztrátort a
britek nevezték ki. Az adminisztrátor nem pusztán államfő vagy elöljáró volt, hanem egyúttal
Délnyugat-Afrika dél-afrikai nagykövete is. Munkáját egy a helyi választójoggal rendelkező
lakosság (21 évnél idősebb fehér férfiaknak volt 1949-ig választójoga) által megválasztott
testület, a 12 fős Tanácsadó Gyűlés segítette, akik közül 2 főt delegáltak a Dél-afrikai Unió
Szenátusába, ahova a választásra jogosultak választottak még további 2 főt.35
A helyi afrikánerek és németek között nem voltak különösebben ellentétek, közös szervezeteik
is voltak. Az első tiltakozások sem ellenük, hanem az új kormányzat ellenében történtek. Az
első demonstráció azért, mert 1920. január 4-én a Tanácsadó Gyűlés kimondta a német iskolák
államosítását.36 Jan Smuts öt nappal később esedékes látogatásán pedig szóba került a német

33
  Szószerinti fordításban Tiltott Terület (angol irodalomban gyakran I. számú gyémántlelőhelyként szerepel),
ugyanis ide csak útlevéllel léphettek be a feketék és kizárólag dolgozókként.
Sperrgebiet-szócikk. Encyclopædia Britannica
34
  DIERKS
35
  MNL-OL XIX-J-1-j 1967/66/106-24/001619. Az 1921. évi I. proklamáció értelmében felszámolták a német
közigazgatást. Az őslakosok rezervátumait is átalakították, ám a cél az volt, hogy egyúttal szorosabb rendőri
felügyelet alá vonják.
36
  DIERKS

II I 32 III
2016. tavasz-tél Első Század
demonstrálók részéről az esetleges dél-afrikai állampolgárság is37, amire felhatalmazást adott a
Népszövetség mandátuma, ám a pretoriai vezetés ettől elzárkózott.
A politika színterén Délnyugat-Afrikában is mozgolódásokat hozott az 1924-es év.
Pretoria szándéka alapján létrejött az elviekben „összfehér”, ám a gyakorlatiakban afrikáner
dominanciájú Délnyugat-Afrikai Nemzeti Párt (Nasionale Party Suidwes-Afrika, azaz NPSWA).
A németek részéről azonban erősebb volt a Németország iránti hűség, így ők Német Szövetség
(Deutscher Bund, azaz DB) néven létrehozták saját politikai szervezetüket. 1926-ra létrejön
az Unió Párt „helyi szervezete”, a Délnyugati Párt (Suidwes Party, azaz SWP). A május 25-én
tartott választásokon a DB 7, az NPSWA-val együtt induló SWP 3, helyet szerzett a Tanácsadó
Gyűlésben. További 2 helyet függetlenek töltöttek be, a 2 Dél-afrikai szenátusi helyet egyaránt
a DB szerezte meg. Werth adminisztrátornak fel is vetette Peter Müller, a DB vezetője az első
ülésnapon a német nyelv hivatalossá tételét, aki ezt el is utasította. Válaszul 1926. április 26-
án a német tagok elhagyták a Tanácsadó Gyűlést és az 1929-es márciusi délnyugat-afrikai
választásokon már nem is indultak német jelöltek. Így az NPSWA (amelybe betagolódott az
SWP) egyedüli kormányzópárt lett.38
1930-ra elérte gazdasági világválság Délnyugat-Afrikát, ami a fehérek köreiben is magas
munkanélküliséghez vezetett. A gazdasági helyzet vesszőfutása azonban korántsem állt meg,
ugyanis a gyémánttermelés történelmi dekonjunktúrája mellett az 1933-34-es évben olyan
szárazság lett úrrá a mezőgazdaságon, hogy a marhaállomány 80%-a elpusztult.39 Erre reagált
a politika is, hiszen 1931-ben megalakult a Délnyugat-Afrikai Munkás- Farmerpárt (Suidwes-
Afrinaanse Arbeiders- Farmerparty, azaz SWAAFP), 1932-től pedig a helyi németség a Rajnai
Misszióstársaságon keresztül felvette a kapcsolatot az NSDAP-vel, amely meg is alakította
délnyugat-afrikai szervezetét. A délnyugat-afrikai NSDAP vezetője pedig Andreas Wackwitz,
az evangélikus egyház zsinati elöljárója lett (ezért 1935-ben ki is utasították).
Bár a helyi németség kétvallású volt, az evangélikusok dominanciája révén gyakorlatilag az
egész németség felett ellenőrzést tudtak gyakorolni a németországi nácik. A helyi németség
ugyan a német uralmat vágyta vissza, ám a náci szimpátia kérdéskörében már jelen volt a
megosztottság. Az 1933-as hatalomátvételre reagálva a nácibarátok március 31-én felhúzták
a Tintenpalast udvarában a horogkeresztes zászlót. Pretorián úrrá lett a gyarmat elvesztésének
félelme, így Conradie adminisztrátor is lépéskényszerbe került. „1934-ben a dél-afrikai
kormány rávette a délnyugat-afrikai törvényhozó gyűlést, hogy szavazza meg a területnek a
Dél-afrikai Unióhoz történő csatolását.”40 Augusztus 3-án Pretoriában törvényileg betiltották
az NSDAP-t, de a jogszabály területi hatálya csak Délnyugat-Afrikára vonatkozott.
A nácik részéről nem gondolták komolyan a gyarmatok visszaszerzését, ez inkább retorikai
fogás volt. Maga Adolf Hitler is egy európai, kontinentális jellegű birodalomban gondolkodott.
Más volt viszont az elgondolás a helyi németeket illetően. A Hitlerjugend kapcsolatba lépett
a Délnyugat-Afrikában meglévő német szervezetekkel, noha ez nem volt zökkenőmentes.
„… a német fiatalok jelentős része angol iskolákba járt. Ezt az iskola utáni és melletti hiátust
próbálta kitölteni néhány helyen a német cserkészet, a lánycsoportok, a HJ, a Gyarmati
Nőszövetség (Kolonialer Frauenbund) ifjúsági csoportjai és a Német Egyház Leánycsoportja,
de ezeket leginkább tanárok vezették, akik között nagy volt a fluktuáció, így a megkezdett
37
  Őket 1923. október 23-án a Dél-afrikai Unió brit állampolgáraiként honosították, ennek megfelelően a német
szervezetek is inkább az angolok helyi szervezeteihez csatlakoztak. DIERKS
38
  DIERKS
39
  A marha a Délnyugat-Afrikában nem pusztán élelmiszeripari szempontból fontos. A helyi őslakosok szemében
ugyanis a minél nagyobb marhacsorda egyúttal társadalmi presztízskérdés is.
40
  MNL-OL XIX-J-1-j 1968/65/106-1/002707

II I 33 III
Első Század 2016. tavasz-tél
munkát gyakran nem vitték tovább.”41 Végsősoron a Hitlerjugend nem tudott gyökeret verni,
a dél-afrikai hatóságok pedig szoros ellenőrzést gyakoroltak felettük. Ugyanakkor 1935-re
újjáalakul az NSDAP, kiegészülve militáns szárnnyal, a Német Fronttal (Deutscher Front),
ezenkívül pedig a Rajnai Misszióstársaság püspöki konferenciája is teljes mértékben támogatta
az újjáalakult náci pártot. A DB helyét pedig átvette a Német Délnyugat-afrikai Szövetség
(Deutscher Südwest Bund, azaz DSWB). A német sajtó sem képezhetett kivételt: A Allgemeine
Zeitung, a Deutsch-Südwestafrikanische Zeitung és a Swakopmunder Zeitung be lett olvasztva
a Deutscher Beobachter nevű lapba.42
Délnyugat-Afrika lakosságáról egy 1937-ben készített népszámlálás ad képet: „330  000
fekete, 18 12843 afrikánsz-, 9 632 német- és 2 395 angolajkú lakosa van.”44 A németek közül kb.
80% a náci szimpatizánsok aránya. A náciellenesek 1939-ben létre is hozták a Német Afrikai
Pártot (Deutsche Afrikanische Partei, azaz NAP), amely alapszabályzatában kikötötte, hogy
csak délnyugat-afrikai németek lehetnek tagjai. Ez azonban egyáltalán nem nyugtatta meg
Pretoriát: 300 gépfegyverrel felszerelt rendőrt és melléjük páncélosokat küldtek Délnyugat-
Afrikába kimondottan a németek esetleges lázadásának leverése végett.45
Míg újdonsült gyarmatát mindenképpen meg akarta tartani Dél-Afrika, addig Németország
törekvéseiben már ennél árnyaltabb álláspontot képviselt az ország vezetése: „Smuts a
hitlerizmust mint egy igazságtalan béke szörnyű konzekvenciáját látta, míg Hertzog egy
elnyomott nemzet legitim reakciójaként.”46 Mindez tükröződik az 1939. szeptember 4-én a
háborúba való belépésről szóló szenátusi szavazáson is, ahol szűk többség támogatta Jan Smuts
államfőt és ezzel a Nagy-Britannia oldalán való belépést a háborúba. Az államrendre veszélyes
németeket 1940-ben először Klein-Danzigba, majd Baviaanspoort és Koffiefontein városaiba
internálták, ahonnan 1946-ban térhettek haza Délnyugat Afrikába.47
Délnyugat-Afrika demográfiai arányait Fage az 1940-es évek derekára a következőkben
határozza meg: „Közvetlenül a második világháború után összesen mintegy 430 ezer ember élt
itt, közülük közel 50 ezer fehér.”48 Az őslakosok javára szóló 9:1-es lakosságarány bizakodással
tölthette el a fekete bennszülötteket, amihez hozzájöttek az újonnan megalakult ENSZ
dekolonizációs törekvései. Ezt érezték Pretoriában is és ki is írtak népszavazást 1946 áprilisában
az alábbi kérdéssel: „Kik kormányozzák a továbbiakban országukat?” A választáson minden
21. életévét betöltött férfi részt vehetett, beleértve a bennszülötteket is. A népszavazás azonban
manipulatív volt, mert négy válaszlehetőséget adtak meg: Dél-Afrika, Kína, Nagy-Britannia,
Szovjetunió. A függetlenség nem szerepelt, így a lakosság többsége nem kimondottan értette
a kérdést, ennek révén nagyvonalúan bizalmat szavazott Dél-Afrikának az „ötödik tartomány”
kormányzásának folytatáshoz, megszavazva egyúttal a beolvasztást is.49

41
  Vitári 2008, 297–303.
42
  Nem véletlen a névválasztás, hiszen a Völkischer Beobachter volt a németországi NDSAP pártlapja.
43
  A basztereket afrikánsz anyanyelvűk. Azonban az apartheid-rendszer többször is megpróbálta őket kategóriákra
osztani, 1937-ben kb. 300 főt nyilvánítottak fehérnek és ennek tízszeresét feketének.
44
  DIERKS
45
  DIERKS
46
  Davenport 1989, 327.
47
  DIERKS
48
  Fage 2004, 420.
49
  DIERKS

II I 34 III
2016. tavasz-tél Első Század
1948-ban F. D. Malan került Dél-Afrika élére. Az apartheid-párti református lelkész
békejobbot nyújtott a németeknek, 1949-ben elismerték Délnyugat-Afrikában a hivatalos
nyelvnek. Számost németországi német új haza után volt kénytelen nézni a II. világháború
után. A tranzitország Francisco Franco Spanyolországa volt. Az egykori német gyarmatra
többtízezer német érkezett, így a nagyjából 11 000 fős német közösség az 1960-as évekre már
50 000 fősre duzzadt.50 Az 1949. évi 23. Délnyugat-Afrika alkotmányának kiegészítéséről szóló
törvény a Tanácsadó Gyűlés képviselőinek számát 12-ről 16 főre emelte, a pretoriai szenátusba
delegálható és választható képviselők számát pedig 4-ről 6-ra.
A német népesség tehát elérte az 1940-es évek végére politikai céljait. Az 1950-es választásokon
már német pártok is elindulhattak. Ennek eredményeként a német lakosság az apartheid és
Pretoria támogatói közé lépett elő.

40 év apartheid (1950-1989/90)
Érezhetően új időszak köszöntött be tehát a fehér-fehér kapcsolatokban. Az elvi kérdésekben
eddig sem volt különösebb eltérés, hiszen a protestáns vezetők alapvetően egyetértettek a fekete
őslakosok elszeparálásával kapcsolatos kérdésekben.
Az apartheid kérdésében az afrikáner reformátusok álláspontja minidig is a teljes
mellszélességgel való támogatás volt, ehhez zárkóztak fel az evangélikus vezetők is. A Rajnai
Misszióstársaság vezetője, Otto Milk álláspontja az volt, hogy „a fehérek és bennszülöttek
elkülönített fejlesztése az utóbbiak speciális karakterük alapján” támogatandó, míg a finn
misszió vezetője szerint „az apartheidet […] a szó igazi értelmében pozitív erőnek kell látni”.51
Ilyen légkörben nyert meg minden képviselői helyet az NPSWA a Tanácsadó Gyűlésben, Malan
miniszterelnök pedig 1954-ben bejelentette, hogy véget ért az 1946-os ENSZ-gyámság, mert
Délnyugat-Afrika immáron Dél-Afrika része.
A harcok új színtere az evangélikus egyház lett. A bennszülöttek folyamatosan sérelmezték,
hogy nem egyenrangú tagjaik az egyháznak, ami szakadáshoz vezetett. Az 1955-ben,
Maranguban rendezett Összafrikai Lutheránus Konferencián, az elszakadt fekete tagok azzal
vádolták a németeket, hogy az egyház az apartheid fenntartója. Diehl delegált válaszában
pedig szemükre hányta, hogy a feketék „visszatértek őseik tiszteletéhez”, ami pogány kultuszok
megjelenéséhez vezetett és hitet tett amellett, hogy az evangélikus egyház nem politizál, ezért
nem is helyezkedik szembe az apartheid-rendszerrel. Ugyanakkor a fiatalabb német lelkészek
oldaláról érezhető volt az apartheidtől való eltávolodás szándéka.52
Más volt a helyzet a kisebbségben levő római katolikus egyházzal. A római katolikusok az
ország északi részén telepedtek meg, nem pedig a déli gazdasági centrumokban. A katolikus
egyház alapállásában antinacionalista és antirasszista, így a híveknek bőrszíntől függetlenül
azonos módon szolgálták ki a szentségeket. Az egyházi vezetésbe viszont már nem kerülhettek
be fekete őslakosok, mert nem volt lehetőségük a szerény jövedelmeikből az egyre magasabb
fokú iskolák tandíjait kifizetni. 1966-ban az apartheid-ellenesség demonstrációban öltött
testet: „Franz Seiler, Okatana missziós állomás római katolikus misszionáriusa aki más namíbiai
egyházakkal, Aula evangélikus püspökkel és Odibo város egyik anglikán lelki vezetőjével az
Ovamboföldön történt helyiekkel való embertelen bánásmód ellen tiltakozva demonstrációkat
szervez, amely a dél-afrikai hatóságok elleni heves tiltakozásokba vezet Ondangwában.”53

50
  MNL-OL XIX-J-1-j 1968/65/106-2/002752/2
51
  DIERKS
52
  DIERKS
53
  DIERKS

II I 35 III
Első Század 2016. tavasz-tél
Nem volt sokkal jobb az apartheid-rendszer helyzete az ENSZ-ben sem. Az 1960-as
években Pretoriából nézve Afrika politikai rendszere a következők szerint nézett ki: A független
Dél-afrikai Köztársaság, benne Délnyugat-Afrikával és tőle északra Rhodesiával apartheid-
rendszeren alapult. Délnyugat-Afrika északi szomszédja Angola és Dél-Afrika északkeleti
szomszédja Moçambique a salazarista Portugália „tengerentúli tartományai”.
Délnyugat-Afrika annexióját viszont nem nézték más szereplők jó szemmel: „Két afrikai
állam, Etiópia és Libéria 1960. november 4-én pert indított Dél-afrikai Köztársaság ellen, a
két keresetet a Nemzetközi Bíróság 1961. május 20-i rendeletében egyesítette.”54 Dél-Afrika
válaszul pergátló kiforgásokat nyújtott be Hágában. „1962. december 21-én a Nemzetközi
Bíróság 8:7 arányban elvetette a pergátló kifogásokat és megállapította azt, hogy hatásköre
van az ügy érdemének eldöntésére.”55 Így Etiópia és Libéria beterjeszthette az ügyet, amely
a következőket foglalta magában: Az első Dél-Afrikának megszűnt a mandátuma, így a
felügyeleti jogát kizárólag az ENSZ-szel közösen gyakorolhatja és a szervezet felé beszámolási
kötelezettsége van, a második maga az apartheid problematikája volt, hiszen az a nemzetközi
jogba ütközik, emellett pedig sérti Délnyugat-Afrika önrendelkezését is. A harmadik a
beolvasztás katonai jellegét kifogásolta, hiszen az „ötödik tartományban” a Dél-afrikai
Köztársaság katonai támaszpontokat létesített, hovatovább a Pretoriához hű bennszülöttekből
is toborzott katonákat, ez volt a Koevoet56. 1966-ra viszont megszületett a salamoni döntés:
A pert ugyan Libéria és Etiópia elvesztette, de a dél-afrikai mandátum is megszűnt. Az ország
neve hivatalosan Namíbia lett, törvényes képviselője pedig a SWAPO. Dél-Afrikának pedig
kötelessége lett volna beengedni Windhoekba az ENSZ eseti bizottságának képviselőit.
Az 1970-es második felére egyre nehezebb lett Pretoria helyzete és egyre inkább
felértékelődött Délnyugat-Afrika is. Területén nagytisztaságú uránt találtak, így izraeli
segítséggel hozzáláttak a nukleáris fegyverek kifejlesztéséhez. Rhodesia „elesett” és megalakult
a Mugabe vezette Zimbabwe 1979-ben, így Délnyugat-Afrikának látszatfüggetlenséget volt
kényszerű adni Pretoria. A rhodesiai rendszer fokozatos összeomlását észlelték Pretoriában
is, így a Tornacsarnokban (Turnhalle) 1975 szeptemberére alkotmányozó nemzetgyűlést
hívtak össze, amelyet a SWAPO komédiának minősített és tömegtüntetést szervezett. Az „új”
rendszert, amelyet a „fajok felett álló ernyőszervezet szándékával létrehozott” Demokratikus
Tornacsarnok Szövetség (Democratisie Turnhallealliansie, azaz DTA) vezetett az USA és négy
nyugati szövetségese, azaz a Nyugati Kontaktuscsoport (Western Contact Group, azaz WCG)
el is ismerte.
A WCG az alábbi öt országból tevődött össze: USA, Nagy-Britannia, Franciaország, Kanada
és NSZK. Az 1978-ban létrejött szervezet hivatalos célja a Dél-Afrika és ENSZ közötti
közvetítés volt papíron az apartheid-rendszer lebontásában segítséget nyújtva, ám valójában
a szavazások alkalmával a három állandó ENSZ-tag megvétózta a súlyosabb szankciókat.
Véleményüket Young brit képviselő fejezte ki a WCG Lusakában tartott 1977-es ülésén: „[…]
a szóban forgó értekezleten ismételten bebizonyosodott a Namíbiai-Bizottság tehetetlensége.”57
Az NSZK célja részben eltért az USA céljaitól, amely elsősorban a tőkebefektetéseit féltette: a
nyugatnémet állam ugyanis figyelemmel kísérte a helyi németek életét is.

54
  Bruhács 1970, 5.
55
  Bruhács 1970, 6.
56
  Egy 1983-as, a rendvédelmi erőkről szóló diplomáciai jelentés szerint „[…] a fokozódó militarizálódás sajátos
vonása, hogy a Namíbiában állomásozó dél-afrikai erőknek 40%-a már nem fehér.”
MNL-OL XIX-J-1-j 1983/93/106-11/001540
57
  MNL-OL XIX-J-1-j 1978/96/106-1106-2/002838/1

II I 36 III
2016. tavasz-tél Első Század
Dél-Afrika célja Délnyugat-Afrikában két elemből tevődött össze: A demokratikus
választás látszata és a SWAPO ellehetetlenítése. „A pretoriai rezsim abban reménykedik,
hogy a SWAPO-n kívül még hat párt fog indulni a decemberi választásokon. A […] szakadár
A[ndreas] Shipanga vezette Demokratikus SWAPO, a D[irk] Mudge által vezetett Turnhalle
Demokratikus Egyesület [DTA], amelynek a Pretoriát támogató feketék is a tagjai, a fehér
farmerekből álló Afrikáner Párt, a fehér ultranacionalistákat tömörítő Nemzeti Párt, [a]
Demokratikus Parasztpárt, [és a] Felszabadítási Front […] választásokon való indulásának a
célja, hogy […] megosszák a szavazatokat.”58 A szándék célt ért, mert a SWAPO nem indult, a
DTA pedig minden képviselőhelyet magáénak tudhatott a Dirk Mudge vezette kormányban.
Ilyen körülmények között ellehetetlenedés fenyegette a SWAPO-t. A ’70-es évektől a
felszabadítási szervezet kénytelen volt nyugati szövetségeseket is találni, ehhez pedig le kellett
mondania fokozatosan a magántulajdon kisajátításáról. Sam Nujoma SWAPO-vezető útja az
NSZK-ba vezetett. Az eseményen Hans-Dietrich Genscher liberális külügyminiszter fogadta
őt: „A magát Bonnban keresztényként bemutató Nujomát a megbeszélések során Namíbia
leendő kormányfőjeként kezelték vendéglátói.”59 Azonban erre egészen más reakciók érkeztek
Délnyugat-Afrikából: „[A DTA-kormány] Vezetője Dirk Mudge, és német származású
minisztere Werner Neef elítélte az NSZK magatartását, szemére vetve, hogy fogadja a >>fehér
telepeseket gyilkoló radikális marxista terroristákat<<.”60
Az evangélikus egyházban időközben lezajlott generációváltás eredményeként a Rajnai
Misszióstársaság az apartheid elleni harc zászlóvivőjévé lépett elő. Kihasználva Javier Perez de
Cuellar ENSZ-főtitkár 1983 februárjában Délnyugat-Afrikában tett látogatását, a Namíbiai
Egyházak Tanácsának Végrehajtó Bizottsága átadta memorandumát mind az ENSZ-
főtitkárnak, valamint a pretoriai kormány és a WCG képviselőinek. Sérelmeiket öt pontban
foglalták össze: Nem történt előrehaladás a Namíbia függetlenségét kimondó 435. ENSZ-
határozat érvényesítésében, nem fogadják el a dél-afrikai csapatok jelenlétét, sem a Koevoet
szigorát, a korrupció csődbe vitte az országot és az Államtanács [a Tanácsadó Gyűlés helyére
lépő, DTA vezette parlament] nem a namíbiai népet képviseli. Az aláírók az alábbi egyházak:
Afrikai Metodista Episzkopális Egyház, Anglikán Egyház, Evangélikus-Lutheránus Egyház,
Ovambo-Kavango Evangélikus-Lutheránus Egyház, Német Evangélikus Egyház, Metodista
Egyház, Római Katolikus Egyház, Kongregacionalista Egyház. Soraikat Máté 5,9-cel zárták:
„Boldogok a békességben élők, mert Isten fiainak hívják majd őket.”61
1984-ben P. W. Botha Dél-Afrika elnöke lett (1978-tól miniszterelnök volt). Államfőként
látta, hogy a reformok elodázhatatlanok, különben Dél-Afrika végleg elszigetelődik.
Ugyanebben az évben összehívta a Többpárti Konferenciát (Multi-Party Conference, azaz
MPC). A konferencia vezetőereje a DTA volt, de feladata immáron az első szabad választásokra
és a függetlenségre való felkészülés volt. Folyamatosan új jogszabályokat dolgoztak ki és fogadtak
el. Pretoria célja a DTA győzelme volt, ezt az apartheid enyhítésével és a fekete őslakosok
bérének emelésével kívánták elérni. A demokratikus választás érdekében lassan visszatért a
SWAPO mintegy 60 000 külföldön élő tagja.
Az MPC öt német alkotmányjogászt hívott meg az új alkotmány kidolgozására. A Pretoria-
hű alakulat abban gondolkodott, hogy ha az NSZK alkotmányához hasonlóan széleskörű
helyi autonómiával és a német választási rendszerrel (kétfordulós, egyéni választókerületi és
58
  MNL-OL XIX-J-1-j 1978/96/106-1106-2/005448/2
59
  MNL-OL XIX-J-1-j 1980/101/106-25/006170
60
  MNL-OL XIX-J-1-j 1980/101/106-25/006170
61
  Az egyházak által írt anyag angol nyelvű, mellékletként Sütő András nagykövet jelentéséhez csatolták.
MNL-OL XIX-J-1-j 1983/93/106-264/1

II I 37 III
Első Század 2016. tavasz-tél
listás képviselők) mérsékelni lehet az esetleges SWAPO-hatalomátvételt. A németek kegyeiért
azonban a Délnyugat-afrikai Nemzeti Párt (Suidwes-afrikaanse Nasionale Party, azaz SWANP)
is versenybe szállt, hiszen az ő alkotmánytervezetükben a német nyelv hivatalos nyelvként
szerepelt. Mindkettőben közös azonban a magántulajdon védelme.62
A magántulajdon kapcsán arra kell gondolni, hogy a SWAPO több alkalommal is síkraszállt
a fekete őslakosok földéhségének csillapításáért. A kérdés már csak azért is akut probléma volt,
mert a fekete őslakosok alulképzettségük révén nem értettek máshoz, csak a mezőgazdasági
és a betanított munkához. Az afrikáner és a német farmerek ezért rettegtek attól, hogy egy
eljövendő SWAPO-kormány államosította és újraosztotta volna földjeiket.

A németek és a rendszerváltás
A társadalom alapvetően nagy reményekkel vágott neki a rendszerváltásnak. A fekete lakosság
alapvetően bizakodóbb volt minden tekintetben, míg az afrikánerek inkább rettegtek a
bennszülöttek bosszújától.
Helmuth A. Niederle ausztriai riporter 1990-ben járta be Dél-Afrikát és Namíbiát, ennek
okán érdemes megszólaltatni néhány interjúalanyát. Egy afrikáner így vélekedik: „Nem
igazán tudom, hogy namíbiai vagy dél-afrikai vagyok-e. Itt születtem és mindig itt éltem.
Van még egy dél-afrikai útlevelem. Bár felhívtak engem választásra, hogy a SWAPO vagy a
DTA (Demokratikus Tornacsarnok Szövetség) vegye át a hatalmat. Szeretném, ha előbb
megkérdeznének, hogy akarom-e, hogy Délnyugat-Afrika önálló ország legyen egyáltalán.”
63
A németek ennél vegyesebb érzelmekkel viszonyultak a jövőhöz, az egyikük kimondottan
pártolta a folyamatokat: „A leválás [Dél-Afrikától] a legjobb, ami velünk történhet. A mi
feketéink békés emberek. Jól ki fogunk velük jönni. Dél-Afrika felgyújtott városrészei nem
kellenek nekünk.”64 Egy másikuk a szó minden értelmében feketébben látta a jövőt: „Az ember
tudja, hogy a feketék lopnak. Nem azért lopnak a feketék, mert szegények, hanem azért, mert
azt hiszik, hogy a fehérek hülyék. Tömegesen lopnak tőlem, ha sokan vannak, így kidobom
őket és felveszek másikat. Ehhez még hozzájön az egész klán, akik elmagyarázzák nekem, hogy
milyen rosszul megy nekik, meg hogy a fivéreik és nővéreik nem találnak munkát, mire én
azt tudom nekik mondani, hogy én megbízható emberekkel szeretek dolgozni.”65 Egy fekete
lakos Outjo városából így vélekedett: „Egy farmernek sem kell a földjét feladnia, ha ott élt és
azt kiépítette. A tengerentúli befektetők, akik pénzalapként egész területeket vásárolnak fel,
lábukat a tulajdon területükre soha be nem tették, azoknak semmi köze az országhoz, azok
váljanak meg a farmjaiktól. […] Választás elé kell állítani őket: Vagy rendes használat vagy
eladás. Melyik országban birtokolják a külföldiek farmok négyzetkilométereit és nem tesznek
azzal semmit, mialatt munkanélküliek ezrei csak úgy álldogálnak és nem tudnak mit kezdeni.”66
A kedélyállapotok felmérését a GIGA Intézet részéről Klaus Rüdiger és Herbert Weiland
végezte 1989-ben és 1991-ben. A statisztika érdekessége, hogy nyelvi szinten különítette el a
válaszolókat: Német nyelvűek (általában a helyi németek), afrikánsz nyelvűek (a betelepített
dél-afrikai afrikáner telepesek mellett ide tartoznak a Rehoboth környéki baszterek is) és végül
az angol nyelvűek (itt a fehérek aránya elhanyagolható, míg a fekete őslakosok között az angol
közvetítőnyelv).

62
  MNL-OL XIX-J-1-j 1988/70/106-25/001824
63
  Niederle 1990, 150.
64
  Uő. 151.
65
  Uő. uo.
66
  Uő. 152–153.

II I 38 III
2016. tavasz-tél Első Század
A jövőbeli életszínvonallal csökkenésével kapcsolatban 1989-ben a német nyelvűek 72%-
a értett egyet, 1991-ben már 93. A választások szabadságát illetően (tehát hogy a jövőben
nem lesz egypártrendszer) 1989-ben a német nyelvűek 75%-a értett egyet. Ugyanerre a
kérdésre 1991-ben már 58% mondott igent. A faji ügyek jövőbeni alakulását 1989-ben a
német nyelvűek 75%-a, míg 1991-ben 54%-a látta bizakodóan. A Namíbia sokszínűségét
feszegető kérdésben 1989-ben a német nyelvű válaszadók 52%-a, 1991-ben 34%-a tartotta a
namíbiaiakat szivárványnemzetnek. Az idő előrehaladásával a német lakosság pesszimistábbá
vált.
Az első szabad választásokon az alábbi pártok indultak és az alábbi eredményeket érték el:
A Kereszténydemokrata Akció a Szociális Igazságosságért 2 495 szavazattal nem juttatott be
senkit, csakúgy, mint a Namíbiai Nemzeti Demokrata Párt 984 és a SWAPO-Demokraták
3 161 szavazattal. A Namíbiai Nemzeti Front 5 344, a Namíbiai Szövetségi Konvent 10 342
szavazattal, a Namíbiai Nemzeti Hazafias Front 10 693 vokssal ért el 1-1 főt a törvényhozásban.
Az afrikáner többségű Keresztény-Nemzeti Tengely 23 728 szavazattal 3, a Namíbiai Egyesült
Demokratikus Front 37 874 szavazattal 4 főt ért el. A DTA 191 532 szavazattal 21, a SWAPO
384 567 szavazattal 41 főt ért el. Tisztán listás rendszerben egy mandátumhoz 9 317 fő voksára
volt szükség 1989. november 7. és 9. között, így nem valósult meg az MPC által kívánt NSZK-
ban kialakított választási rendszer átvétele.
A SWAPO támogatói békülékeny politika mellett tették le a garast. „Többsége rendszeres
szabad választásokat igényel. […] A SWAPO támogatók 90%-a a fehérek és feketeék jövőbeli
viszonyának javulását reméli, 50%-a egyetért a fehérek kormánytagságával is.”67 A realitásérzékük
a helyén volt, hiszen a Dél-afrikai Köztársasággal való kapcsolat megszüntetésével csak a 11%-
uk értett egyet. A külföld véleménye a következőben volt összefoglalható: „Ha a SWAPO elérte
volna a kétharmados többséget, akkor az ellenzék és esetleg a DAK vonta volna kétségbe annak
tisztaságát. Ha a SWAPO az ötven százalékot sem érte volna el, úgy ők foglalták volna el a
negatív álláspontot.”68 Két fehér is akadt Sam Nujoma kormányában: Az afrikáner Gerhard
Hanekomhoz a Mezőgazdasági, Halászati, Vízügyi és a Fejlesztési Minisztérium, míg a német
Otto Herrigelhez a Gazdasági Minisztérium került.
1990. március 21-én ünnepélyesen kikiáltották Namíbia függetlenségét. Az országban nem
történt azóta sem népirtás, sem nagyfokú tulajdon-átrendeződés. A társadalmi béke Zimbabwére
és Dél-Afrikára jellemző formái nem kerültek át a namíbiaiak mindennapi életébe.

67
 MNL-.OL XIX-J-1-j 1990/50/106-20/00361
68
 MNL-OL XIX-J-1-j 1989/61/002966/2

II I 39 III
Első Század 2016. tavasz-tél
Összegzés
Azok az afrikai országok, amelyeket nem sújt polgárháború vagy más helyi fegyveres konfliktus
és amelyekben a fekete őslakosság iskolázottsága is emelkedik, nagy jövő előtt állnak. Igaz lehet
ez akár Namíbiára is.
Namíbia legfőbb patrónusa Németország. A német külpolitikának kardinális kérdése
az ország segélyezése, hiszen nem érdekük a német kisebbség és a fekete többség közötti
társadalmi konfliktus. A rasszizmus a társadalmon belül nem nyilvánul meg úgy, ahogyan
a fehér farmerekkel bánnak Robert Mugabe Zimbabwéjében vagy akár a Nelson Mandela
utáni Dél-Afrikában. A közös út úgy rajzolódott ki, hogy a fehéreknek megmaradt a gazdasági
hatalmuk, ám a politikai hatalom jelen helyzetben úgy néz ki, hogy a SWAPO kezébe került
hosszú időre: Sam Nujomát 2005-ben párton belül Hifikepunye Pohamba váltotta.
Nem elhanyagolandó a térségben a kínai exporttőke sem. Jóllehet a kínai terjeszkedéssel
nem elégedettek a helyi feketék, ugyanis a kínaiak otthon toboroznak munkaerőt, ezzel
pedig nem teremtenek a fekete őslakosság részére munkahelyeket. Ezzel szemben a fehér
farmerek továbbra is nagyjából a nyugat-európaihoz hasonló életszínvonalon élnek és nem is
szándékoznak ezen hosszabb távon változtatni. A német nyelvtudás továbbra is előnyt jelent
egy fekete munkavállalónak, sok gazda tart továbbra is fekete bérmunkásokat. A városokban a
mai napig jelen vannak a német kultúra különböző elemei: wilhelmiánus házak, emlékművek,
utcák névtáblái. Utóbbiakat szorgosan tünteti el a regnáló hatalom, ugyanis a gyarmati múlt
helyett sokkal inkább egy új, a fekete többségnek megfelelő nemzetépítés folyik.
A németek a namíbiai társadalmon belül egy önálló kisebb egységet képviselnek. Német
nyelvű istentiszteletek és misék mellett fontos szerepet játszik a német hagyományok ápolása,
legyen szó a helyi Oktoberfestről, a felmenők óhazájának népviseletéről, a német rezesbandákról
vagy akár magáról a német szimbólumok jelenlétéről. Egyleteikben továbbra is meghatározó
elem a császári Németország emlékének megőrzése, bár ezt a fekete őslakosok és az általuk
választott kormány már nem nézi annyira jó szemmel: A gyarmatosítás emlékművei (amelyek
a Schutztruppe elesett tagjainak emlékét dicsőítik) esetében kimondott cél azok kiszorítása
a namíbiai utcákról. Azonban a róluk szóló megemlékezések alkalmával mind a mai napig
felcsendül himnuszuk, a „Hart, wie Kameldornholz”, illetve az elesett katonák emlékére az
„Ich hatt’ einen Kameraden” című több országban is jól ismert dal.
A németek több, mint 130 éves közössége tehát megmaradt a déli féltekén, jóllehet az még
további kérdéseket tartogat, hogy a jelenleg is folyó nemzetépítésben hol jelölik ki majd a
namíbiai németek és felmenőik történelmi és társadalmi helyét.

II I 40 III
2016. tavasz-tél Első Század
Felhasznált forrás és szakirodalom

Levéltári források
MNL-OL XIX-J-1-j 1967/66/106-24/001619
MNL-OL XIX-J-1-j 1968/65/106-1/002707
MNL-OL XIX-J-1-j 1968/65/106-2/002752/2
MNL-OL XIX-J-1-j 1978/96/106-1106-2/002838/1
MNL-OL XIX-J-1-j 1978/96/106-1106-2/005448/2
MNL-OL XIX-J-1-j 1980/101/106-25/006170
MNL-OL XIX-J-1-j 1983/93/106-11/001540
MNL-OL XIX-J-1-j 1983/93/106-264/1
MNL-OL XIX-J-1-j 1988/70/106-25/001824
MNL-OL XIX-J-1-j 1989/61/002966/2

MNL-OL XIX-J-1-j 1990/50/106-20/00361

Nyomtatott források
Der Grosse Ploetz 1993. Verlag Ploetz, Würzburg.
Németh István 2009. A Német Császárság 1871-1918. Összegzés és dokumentumok.
L’Harmattan Kiadó, Budapest.
Tonchi, Victor el et al. 2012. Historical Dictionary of Namibia. Scarecrow Press Inc.,
Plymouth.

Internetes források
DIERKS, Klaus 2000. december. Chronologie der namibischen Geschichte. Von der
Vorgeschichtlichen Zeit zur Unabhängigkeit und danach.
http://www.klausdierks.com/frontpage.html [Utolsó elérés: 2016. március 27.]
Helgoland-Zanzibár szerződés. http://www.traditionsverband.de/download/pdf/helgoland.
pdf [Utolsó elérés: 2016. március 27.]
Német Birodalom alkotmánya (1871). http://www.documentarchiv.de/ksr/verfksr.html
[Utolsó elérés: 2016. március 27.]

II I 41 III
Első Század 2016. tavasz-tél
Nyomtatott szakirodalom
Ajayi, J. F. A. (szerk.) 1989. General History of Africa VI. Africa in the Nineteenth Cenury
until the 1880s. Heinemann, California.
Bley, Helmuth 1996. Namibia under German Rule. Sudien zur afrikanischen Geschichte 5.
LIT Verlag, Münster.
Boahen, A. Adu (szerk.) 1985. General History of Africa VII. Africa under Colonial
Domination 1880–1935. Heinemann, California.
Bruhács János 1970. Az ENSZ kísérlete Namíbia (Délnyugat-Afrika) nemzetközi státusának
rendezésére. PTE ÁJK, Pécs.
Búr Gábor 2015. „Az első világháború Európán kívüli hadszínterei –az első lövésektől az
utolsókig”: Majoros István (főszerk.): Sorsok, frontok, eszmék. Tanulmányok az első
világháború századik évfordulójára. ELTE BTK, Budapest.
Búr Gábor 2010. Az apartheid születése. A gyarmati önkormányzat visszaállítása Dél-Afrikában
1906–1907. L’Harmattan Kiadó, Budapest.
Búr Gábor 2011. A szub-szaharai Afrika története 1914–1991. Kossuth Kiadó, Budapest.
Davenport, T. R. H. 1989. South Africa. A Modern History. University of Toronto Press,
Toronto and Buffalo.
Fage, J. D. – Tordoff, William 2004. Afrika története. Osiris Kiadó, Budapest.
Hayes, Patricia et al. 1998. Namibia under South African Rule. Mobility and Containment
1915–1946. James Currey Ltd., Windhoek.
Mazrui, Ali A. – Wondji, C. (szerk.) 1993. General History of Africa VIII. Africa since 1935.
Heinemann, California.
Niederle, Helmtuth A. 1990. Die land is ons land. Reportagen aus Südafrika und Namibia.
Verlag Passagen, Wien.
Ogot, B. A. (szerk.) 1992. General History of Africa V. Africa from the Sixteenth to the
Eighteenth Century. Heinemann, California.
Posnansky, M. 1981. „Introduction to the later prehistory of sub-Saharan Africa”: Mokhtar,
G. (szerk.): General History of Africa II. Heinemann, California, 533–551.
Rüdiger, Hans – Weiland, Klaus 1982. „Hart wie Kameldornholz. Der Weg der
Deutschsprachigen aus Südwest nach Namibia.”: Africa Spectrum 27, 343–365.
Schubert, Emmerich 1913. Landwirtschaft und Nebenbetriebe is Südwestafrika (Dissertation).
Verlag Winter, Heidelberg.
Sík Endre 1964. Fekete-Afrika története I. Akadémiai Kiadó, Budapest.
Sík Endre 1964. Fekete-Afrika története II. Akadémiai Kiadó, Budapest.
Vitári Zsolt 2013. A Hitlerjugend és a nagyvilág. Pro Pannonia, Pécs.

II I 42 III
2016. tavasz-tél Első Század
Internetes forrás
Geschichte der ELKIN (DELK). http://www.elcin-gelc.org/index.php/unsere-kirche/
geschichte-elkin/item/32-geschichte [Utolsó elérés: 2016. március 27.]
Sperrgebiet-szócikk. http://www.britannica.com/place/Sperrgebiet [Utolsó elérés: 2016.
március 27.]

II I 43 III
Első Század 2016. tavasz-tél

Ez a lap üres.
Első Század 2016. tavasz-tél

Ez a lap üres.
Első Század 2016. tavasz-tél

Ez a lap üres.
2016. tavasz-tél Első Század

NYELVTUDOMÁNY
Első Század 2016. tavasz-tél

Ez a lap üres.
2016. tavasz-tél Első Század

Bagyinszki Szilvia
Nyelvjárás és nyelv(járás)i tudatosság. Esettanulmány egy cigándi
házaspárral készített interjú alapján

Bevezetés
Jelen dolgozat esettanulmány formájában kívánja bemutatni a nyelvjárás és a nyelvi, illetőleg
nyelvjárási tudat korántsem könnyen vizsgálható kapcsolatát. A két adatközlővel készített
interjút először dialektológiai szempontból kísérelem meg elemezni, majd a dolgozat második
részében szociolingvisztikai vizsgálatra kerül sor. Természetesen messzemenő következtetéseket
egyetlen hangfelvétel elemzéséből nem lehet levonni, mindazonáltal a tanulmány arra kívánja
ráirányítani a figyelmet, hogy a nyelvjáráshoz, regionális köznyelvhez és köznyelvhez fűződő
(szubjektív) vélekedések, valamint ezeknek a beszélők nyelvhasználatában megnyilvánuló
következményei vizsgálata további nyelvészeti kutatások tárgyát képezheti.

A gyűjtés körülményei, az adatközlők bemutatása
A dolgozat korpuszául szolgáló hangfelvétel az ELTE Magyar Nyelvtudományi és Finnugor
Intézetének 2015. őszi nyelvjárásgyűjtő és művelődéstörténeti tanulmányútján készült. A felvétel
egy 81 éves férfi és egy 75 éves női adatközlővel készített irányított interjút, illetve a készülő
Új magyar nyelvjárási atlasz kérdőívének (letölthető formátumban elérhető a Geolingvisztikai
Kutatócsoport honlapján: umnya.elte.hu) néhány kérdéséből összeállított válogatást rögzített.
A férfi adatközlő helyi születésű, kiemelte, hogy még a szépapja is cigándi lakos volt. Sofőrként
dolgozott, ami – mint a továbbiakban látni fogjuk – jelentősen befolyásolta nyelvhasználatát,
nyelvi repertoárját. Felesége szabolcsi származásúnak mondta magát, az iskolát is ott kezdte
meg, ám az utolsó két évet már Cigándon töltötte; ezt követően nem tanult tovább. A
beszélgetés során kiderült, hogy Cigándon is éltek nagyszülei, tehát a kezdetektől fogva volt
kapcsolata a településsel. Háztartásbeliként nem tanult szakmát; az adatközlők hagyományos
gazdálkodással nem foglalkoztak.
55 éve házasok, három gyermekük és kilenc unokájuk különböző településeken (Budapest,
Kisvárda) él, így a mai napig kontaktusba kerülnek a helyi nyelvváltozattól eltérő nyelvi hatással.

A gyűjtés helyszíne
Cigánd Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, közelebbről a Bodrogközben, az ország északi
határánál fekszik. Első említése egy 1298-ban kelt oklevélben található,1 ám Anonymus krónikája
szerint már a honfoglaló magyarok is megjelentek ezen a vidéken. 14. századi kettéosztását (ekkortól
Kis-, illetve Nagycigánd) csak 1922-ben követte egyesítés.2 Lakosságcsere nem történt (a honfoglalás
kori kabar megszállás elsősorban antropológiai, nem pedig nyelvi következményekkel járt),3

1
  FNESz.4 Cigánd a.
2
  Hajdú 1997, 57.
3
  Fodor 1982, 13.

II I 49 III
Első Század 2016. tavasz-tél
Bodrogköz lakói sajátos földrajzi helyzetükből adódóan egészen a közelmúltig a külvilágtól
meglehetősen elzártan éltek,4 jelentős népmozgást a munkalehetőség reményében Amerikába
történő kivándorlás jelentett, ám az érintettek nagy része hazatért.5
1922-től jelentős infrastrukturális fejlesztések zajlanak,6 1994-ben megépült a Tisza-híd,7
ezáltal Szabolcs-Szatmár-Bereg megye, valamint Kisvárda, a legközelebbi város könnyen
elérhetővé vált. Cigánd 2004-ben városi rangot kapott.

Nyelvjárási jelenségek
Cigánd az északkeleti nyelvjárási régió szabolcs-szatmári8 nyelvjáráscsoportjának területén
található. A dialektológiai elemzés alapjául a Kiss Jenő által szerkesztett Magyar dialektológia
című tankönyvnek A magyar nyelvjárások területi egységei9 című fejezete, valamint Fodor
Katalinnak Az e~é-féle hangok állapota Cigánd mai nyelvjárásában10 című monográfiája
szolgál.

Hangtani jelenségek
A hangtani sajátosságok közül először a magánhangzókat érintőket mutatom be. Jellemző
a régióra bizonyos hosszú magánhangzók – a középső nyelvállású ó, ő és é – diftongusos
realizációja. E kettőshangzók a nyelvállásfok változása alapján kivétel nélkül záródóak,
a nyomatékviszonyok tekintetében gyenge diftongusok, azaz a teljes nyomatékú vagy
félhosszú középső nyelvállású hangelemet csökkentett nyomatékú, redukált felső nyelvállású
magánhangzó követi.11 Ilyenek a következők: darálóu, szöülöü, tilóu, terittőü, asztalterittőüt,
töröüszék, belőülle, kéit-három, lekvárfőüzés, kapóus, főüzni, csirkéi, belőüle, elsőü, tüdőübe, biróutól,
biróu, déidnagyapám, jóulakjuk, héien, éiheszük, izëi, kerigőü, kéit, őüt, turóuson, uróu, nyakkendőüt,
hűtőüt, hajszáritóut, vakaróu, időü, szóu, éivig.
Más fonetikai helyzetben is fordulnak elő kettőshangzók: az l és r mássalhangzók nyújtó
hatása néhány esetben a magánhangzó diftongizálódását idézi elő. Ez a jelenség újabb keletű,
nyitódó kettőshangzókat is eredményezhet:12 szántuól, tëēlt, lefekszëèl; záródó: vóut. (A létige
l hang nélküli, hosszú magánhangzót tartalmazó különböző személyű alakjairól érdemes
megemlíteni, hogy a nyelvterület csaknem egészén elterjedtek, így talán indokolt volna az előző
kategória – a középső nyelvállású, hosszú magánhangzót tartalmazó szavak – példáihoz sorolni
őket.) Olyannyira jelentős ez a tendencia, hogy erős, lebegő diftongussal is találkozhatunk:
fÇl.
Gyakori az l és az r, ritkább, de megfigyelhető a j nyújtó hatása következtében a magánhangzók
időtartamának megnövekedése. A megnyúlt időtartamú magánhangzót követő mássalhangzó
számos esetben nem redukálódik: kirándùlást, leszüretèltüŋk, vólṭ, vólna, ḙ̄lszettek, idetārtozoṭṭ,
fórdúl, bóltit, kòlbász, megbarnúl, gyalogól, èlfárattam, pèrsze, tőrje (ige), hàrminc6s, bòldba,

4
  Fodor 1982, 13, 20.
5
  Fodor 1982, 19–20.
6
  Hajdú 1997, 96–103.
7
  Hajdú 1997, 44.
8
  Juhász 2003, 292.
9
  Juhász 2003.
10
  Fodor 1982.
11
  Benkő 1975, 144.
12
  Fodor 1982, 38.

II I 50 III
2016. tavasz-tél Első Század
katólikus, csopórt, nyòlcadikat, ismèrket̀üŋk, Tisza-pàrton, èlbucsúsztattya, cigányzenekār,
árúlt6k, leűlni, ipār, mikòr, tanúlnak, tanúlás, ēlkerűltek, tanúlni, fdjlődött. Ha ez a tendencia
hosszú mássalhangzó előtt érvényesül, gyakori az ll, illetve rr gemináták intervokális helyzetben
történő redukálódása, megrövidülése: āra, megvāratta, fóralni, kēl, kēlett. Bizonyos esetekben
a magánhangzónyúlást előidéző mássalhangzó teljesen el is tűnhet: megvót, főd, vót, ētartoṭṭ,
ēszakad, bóti, nyóc, ēfárad, őtöszködés, ēférnek; szó végén: mikó, valamikó, kē (’kell’), fē (’fel’).
Ritkán ellentétes tendencia is jelentkezik, például mitülüŋk (’mitőlünk’).
Elvétve megfigyelhető a két nyílt szótagos tendencia és a második szótagbeli magánhangzók
redukciója: lakodalomba, édesanyám, aszonygyák.
Nagyon gyakori a felső nyelvállású hosszú magánhangzók (ú, ű, í) megrövidülése:
Nyiretyháza, ugy, asztalterittőüt, csik, lugot, hamulugot, melegviz, csikokra, mekszünt, lábi¯anak,
csuszni, sürüsödik. csipik, tyukok, tyukokat, izetlen, buza, szérü, buzatáblánál, csipkedik, csipője,
viz, birónál, birája, kinálták.
Hangsúlytalan helyzetben a kisebb energiával, lazább artikulációval képzett e enyhén
labializálódhat: édas, kipihenam, rendas, idősabbek, mekkérdasztem, őkat.
Néhány esetben hangsúlytalan ö-zés13 is megfigyelhető, vagyis bizonyos toldalékokban az
illabiális e helyén labiális ö hallható: különösön, rendös, idősök (melléknév), benüŋköt. Ez azért
különösen érdekes, mert nagyon illabiális nyelvjárásról van szó; természetesen hangsúlyos
szótagban nem jellemző labializáció.
A mássalhangzókat érintő jelenségek között meg kell említeni egyes réshangok (l, z, s, j),
zárhangok (t, k), valamint az n intervokális helyzetben való megnyúlását: beszéllek, települlés,
rolla, aközzé, esső, apóssa, általánossa (’általános iskolája’), lekváros̀on, fejjét (’fejét’); terittőü,
lábi¯anak, sattöbi, vakaróu; utánna, nincsennek.
Számos példa akad a női adatközlő megnyilatkozásaiban a kakuminális ṭ előfordulására, a
férfi beszéde során ez csupán elvétve figyelhető meg. A szavak elején, közepén és végén egyaránt
előfordul ez a – főként tiszántúli területekre jellemző14 – hangképzési sajátosság: ṭöb, ṭúl, ṭud;
megláṭni, széṭmegy, hālgaṭom, szánṭoṭṭak; hejzeṭ, vóṭ, ētartoṭṭ, pamuṭoṭ, ocsúṭ, kenyereṭ, kifliṭ, éleṭ.
A nyelvjárás erőteljes j-zéséből veszíteni látszik, ugyanis a jány (jányomtó̭l, jányomat, jányom)
lexéma l-es változatban is elhangzott (lány), és ezen kívül csupán egy, a köznyelvi alakoktól
eltérő helyen jelentkező j-ző adatot találtam: jöjüŋk-megyüŋk. Bár alaktani kérdés, kivételes
előfordulása (tehát nem rendszerszerű megléte) miatt célszerűnek tartom itt tárgyalni. A j-s
alak visszavezethető a v-vel szemben a j hiátustöltő preferenciájára, illetve megemlítendő, hogy
a többes szám első személyű, kijelentő módú igék személyragozásánál jellemző a köznyelvben
kizárólag felszólító módban használt toldalékok alkalmazása, noha itt az egyértelműen rövid
j, valamint a megyüŋk kijelentő módú variánsokra utal. Mindazonáltal feltételezhetjük,
hogy a gyakoribb j-s alak (jöjj, jöjjön, jöjjünk – ez utóbbi felszólító és kijelentő módban is)
hatással van a kijelentő módú igére is. Ugyanakkor figyelemreméltó az a – szintén alaktani
– jelenség, hogy a sző ige tővéghangzójaként két esetben is megjelent az l: szőlnek, szől.

Elvétve ugyan, de intervokális helyzetben megfigyelhető a v labiálisabb ejtése: v͕óut,
káv͕éscsészék, szóv͕al, nev͕ëtnek.

13
  Fodor 2003, 336–337.
14
  Fodor 1982, 38.

II I 51 III
Első Század 2016. tavasz-tél
Alaktani jelenségek
Az alaktani sajátosságok között gyakran előfordul a határozóragok magánhangzójának zártabb
ejtése: attú̬l, ettűl, jányomt<l, stafíruŋgbó̭l, abbu̬l, bisztos6n, vörös|szilvábul, atto̭l, bokroktú,
lekváros̀on, dijóson, mákoson, turóuson, mibűl, korosztájuŋgbú̬; ugyanez érvényes az egyes
képzők, illetve a tárgyrag előtti előhangzókra is: hàrminc6s, diákok6t láb6st, árúlt6k, utak6t.
A határozóragok utolsó mássalhangzója olykor el is maradhat: százötvenrű, attó, hatvamba,
ijenegb’, országba, töptǜ (’többtől’), bòldba, mekkülömbösztetésrǜ, bokroktú, ebbe az uccába,
évbe, Szlovákiába, májuzsba, korosztájuŋgbú̬.
Elvétve, de nem elhanyagolható gyakorisággal előfordul a további toldalékok hatására
megnyúlt (és hangszínt váltott) birtokos személyjelnek a köznyelvinél zártabb és megrövidült
alakja: közepire, végin, enyimeknek, enyimek, elibe. A hangtan körébe tartozó, ám szintén
hangsúlytalan szótagban, köznyelvi é helyén előforduló hangszín- és időtartam-változás
következett be a fazikaṭ szóban, amit talán analógiás jelenségnek tekinthetünk.
A hoz/-hez határozórag helyett a nál/-nél használata még ma is megfigyelhető: birónál, ő
megyem be mindig a fijamnál.
Hasonlításnál jellemző a köznyelvben elterjedt nál/-nél helyett a tól/-től határozórag
használata: att±l több, ettűl többet. Ellenben bizonyos helyhatározókban a tól-/től rag helyett
hoz/hez/-höz szerepel: nagyomFmessze vóṭuŋk a városhoz, messze laktok a Keletihez?.
Az igei személyragozás a köznyelvitől – bár már nem rendszerszerűen, de nem is elhanyagolható
gyakorisággal – három helyen is eltér. Egyes szám második személyben az sz személyrag helyett
megfigyelhető az l: szántuól, mondol. Egyes szám harmadik személyben, kijelentő módban,
jelen időben a megy ige köznyelvi zérómorfémája helyén az en igei személyrag szerepel: megyen.
Annak ellenére, hogy a (regionális) nyelvhasználat jelenségei között az úgynevezett suksükölés
a legstigmatizáltabbak listájának élén szerepel, még ma is számos esetben megfigyelhető többes
szám első személyben a kijelentő módú, jelen idejű alakok helyett a sztenderdben kizárólag
felszólító módban alkalmazott igei személyragok használata mind alanyi, mind tárgyas
ragozásban: tarcsuŋk, tuggyuŋk, kiessüŋk; tartogassuk, meglássuk, álliccsa be.
Következetes ikes paradigma nincsen, a vizsgált beszélgetésben csak nem ikesen ragozott
alakok hangzottak el: iszok, inna, emlékszek, dógozok (bár valószínűsíthető, vagy legalábbis nem
zárható ki, hogy más adatközlő produkált volna ikesen ragozott alakokat). Ez a felszólító módú
alakokra is vonatkozik, ami egybecseng azzal a megfigyeléssel, amelyet Fodor Katalin 1982-
ben írt monográfiájában közöl: „[ú]jabban, főleg a fiatalabbaknál terjed a köznyelvi forma [ti.
a felszólító módú alakok között – B. Sz.] – egységesen, az ikes igéknél is”.15 Figyelemre méltó
továbbá, hogy maga az adatközlő a gyüjjék (ikes mintára ragozott iktelen) alakot régiesnek
tartja – a jöjjön formával állítja szembe.
A jelek közül az egyes szám harmadik személyű birtokos személyjel mutat eltérést a köznyelvi
alakokhoz képest. Mássalhangzóra végződő szótövek után nem a sztenderdnek megfelelő
e, hanem je toldalék járul a tőhöz: templomjuk, tantē|remje (de tantèrme), tésztaüzemje,
vendégje, testvérje. Ez a jelenség valószínűleg analógiás módon alakulhatott ki, mégpedig a
magánhangzóra végződő (relatív) tövek véghangzója és az e közötti j hiátustöltő következetesen
a mássalhangzóra végződő tövek után is megjelent.
Előfordulnak elemismétléses, hosszabb alakok: máma, akkorára (’akkorra’), meginten.
Bár a köznyelvi alakok dominálnak, elhangzott bizonyos szavaknak az a formája is, melyben
a tővéghangzó lekopása után nem következett be a pótlónyúlás: nehány, kereg|gyártó, szeker.

15
  Fodor 1982, 42.

II I 52 III
2016. tavasz-tél Első Század
Mondattani jelenségek
A cigándi nyelvjárás jellegzetes mondattani sajátossága, hogy az alany és az állítmány egyeztetése
olykor elmarad. A szövegben előforduló példákról az mondható el, hogy az egyszerű (igei)
állítmány16 egyes számú, emellett többes számú alany szerepel: egy ojān ǀ négy-öccá̭z embernek
vót kiseb-nagyob darap szőlők; ha valakin ijem pattanások van; ne} vóṭ ezek a ǀ mostani ǀ nem tom,
minek nevezik őkat; ezeG megvót; ijek v͕ót összerakva; ijeŋ káv͕éscsészék ezelöt ne} vóṭ. Ellenben
összetett (névszói-igei) állítmány esetén az állítmány többes számú, az alany pedig egyes számú:
például aki […] neküŋk is hasznájja a főldet, az ǀ elék fiatalok; ez ojan régi ételek. Természetesen
az itt előforduló példák szabályosnak tűnő számjelöléséből nem vonhatunk le messzemenő
következtetéseket, kívánatos volna több adatközlő bevonásával elemezni a jelenséget. (Továbbá
megemlítendő, hogy az egyeztetett mondatok vannak többségben, tehát egy visszaszoruló
jelenségről van szó; érdemes lehet azt is megfigyelni, milyen kontextus idézi elő az egyeztetés
nélküli mondatokat.)
Az adatok összevetése végett összegyűjtöttem Fodor Katalin 1982-es szöveglejegyzéseiből
az egyeztetés nélküli mondatokat. 15 adatközlő megnyilatkozásaiból közöl részleteket, amelyek
tanúsága szerint csupán 4 adatközlő produkált egyeztetés nélküli predikatív szerkezetet.17 Ezek
közül 12-ben egyes számú egyszerű állítmány és többes számú alany szerepel (Hát ity kèl, de
ugye aszt a gyerekek se l9sz mán maj ithomFm9kfürdik ott āraFaFvároson; Mos meg ßan ez a
fijat6lasszonyog; Hát ijek vR; Ám azok ájùlt el ot mellettem; de mán hát eddig nyóuc6t adot a
keresztanyák, mosmá ezret; No mondom, jóu ki | csinát vë̀lüŋk az a niémëṭ katonák!; KiszFcukroṭ
ēduktuŋk, aszṭ is meglelte a kaṭonák, ḙ̄vi̥ṭṭe; megláṭṭuk, hogyFgyöṭṭ oṭṭ a csóunokok; Veṭṭük, hoszṭa
Cseszikbül a csempiészek; no háṭ azok fèjṭe aszt az ḙ̈ty kis ṭehenṭ; asz mondom neki, hogy Ḍ6ni, nem
rug ez a ṭehenek?; de annyi ṭḙ̀j vóut, hoty hoàrmincliṭeres faziko̬k vóuṭ). Egy példát találtam
egyes számú összetett állítmányból és többes számú alanyból álló predikatív szerkezetre (Hát
itt is hißatalos vóut űk is, mi is). Külön kiemelem a következő mondatot, melynek egyik
tagmondatában az egyszerű állítmány egyes számú, az alany többes számú, majd a többes
számú alanyból egyes számú lesz, ezzel együtt az egyszerű állítmány többes számba kerül:
meg viṭṭe Vaszijék, aki… meg k6páṭok ḙ́rṭe (azzal együtt is említésre méltó, hogy nem
hagyhatjuk figyelmen kívül a jelölt hezitációt). Szintén kiemelendő a következő mondat,
melyben feltehetően önkorrekcióval magyarázható az alany számának módosítása:
NoFakkor oszt éin ojR hḙ̀jre mënte} férhösz, hogy nagyon nagy gazda, nagy gazdák vóutok,
sok főüd vóut. Ugyanakkor számolhatunk azzal is, hogy nem a köznyelvi normához való
igazodás idézte elő a módosítást, hanem például nyelvbotlás (amely nem jelenik meg
jelölten a szövegben), ugyanis az adatközlő a Fodor Katalin által közölt szövegrészletben
4 egyeztetés nélküli szerkezetet produkált. Egyedüli példaként áll az a mondat, amelyben
az összetett állítmány névszói és igei (kopula) része között hiányzik a számbeli egyeztetés:
oszt mi pedig arattuŋG is nálluk, kepiés is vóutuŋk.
A huszadik századi példák túlnyomó többsége a 2015-ben is nagyobb arányban
előforduló mintát követi: többes számú alanyhoz egyes számú egyszerű állítmány
járul. Ez a mondatszerkesztési mód voltaképp teljesen „logikus”, hiszen ha az alany
számát és személyét ismerjük (és ezáltal a denotátumát is meg tudjuk határozni), akkor

16
  A terminológiához lásd: Lengyel 2000, 400–401.
17
  Az egyik szöveg végén az adatközlők azonosítására szolgáló rövidítések feloldásánál az V. számmal jelölt
nyilatkozóról a következő olvasható: „N.N. 50 év körüli cigándi születésű helybeli lakosok”. Mivel a lejegyzett
beszélgetésből nem derül ki, hány személyt jelöl az V. szám, a fent közölt adatoknál egynek számítottam. A
lejegyzéseket lásd: Fodor 1982, 111–155.

II I 53 III
Első Század 2016. tavasz-tél
tulajdonképpen a kommunikációs funkcióját betölti a szöveg az állítmány személy- és
számbeli egyeztetése nélkül is, tehát a mindenkori hallgató könnyedén dekódolja az
üzenetet. (A mindenkori olvasó megemlítésétől eltekintettem, hiszen elsősorban élőszóban
előforduló jelenségről van szó, de természetesen nem zárhatjuk ki annak a lehetőségét
sem, hogy írott szövegben is megjelenik az egyeztetés nélküli predikatív szerkezet, ám
az ebben az esetben sem okozhat megértési problémát.) Tulajdonképpen nem idegen az
egyeztetés hiányának jelensége a magyar köznyelvben sem: gyakran találkozunk a főnévi
igenévnek főnévi igenévi személyrag nélküli alakjaival (A férfi azt vallotta, neki a Stade
de France nemzeti stadionnál kellett volna felrobbantani magát, de visszakozott;18 Mivel a
családban sokszor a hölgyek és a gyerekek kezében is androidos telefon van, ezt a cikket
érdemes lesz nekik is átolvasni19), továbbá a birtokos személyjelek olykor nem a birtokos
számát és személyét mutatják, hanem automatikusan egyes szám harmadik személyű jelet
kapnak (Agytornára is szüksége van a gyerekeknek20; A könyveknek különleges helye van az
életünkben21). Ez akár az írott köznyelvben is megfigyelhető, ahogyan azt a példák mutatják.

Szókészleti vizsgálat
A lexémák szintjén is találkozhatunk dialektális elemekkel, jóllehet a köznyelvi kifejezés számos
helyen felváltotta a korábban tájszóként a szókészlet szerves részét képező alakot. E tendencia
azért jól megragadható, mert az interjú mellett kérdőíves gyűjtést is végeztünk, így a készülő
ÚMNyA. kérdéseinek egy részét (összesen 59 lexémára – ezek között elsősorban hangtani és
alaktani jelenségekre is – kérdezőt, valamint 9 szociolingvisztikai témájút) mi is feltetettük
adatközlőinknek (lásd: Melléklet). Ezáltal – a kérdések sorszámainak összevetése után – A
magyar nyelvjárások atlasza (MNyA.) 1950-es évekből származó adatai összehasonlíthatóvá
váltak a felvételen szereplő adatokkal. Mivel az MNyA. kutatópontjai között nem szerepelt
Cigánd, a két legközelebbi bodrogközi település, Vajdácska (O–5) és Ricse (O–6) adataira
támaszkodhattam. (Bár az utóbbi Cigánddal közvetlenül szomszédos, bizonyos kérdésekre
nincs onnan adat az atlasz lapjain.) Emellett a beszélgetés során spontán módon is előkerült
számos tájszó, melyekből szintén idézek példákat.
Az interjú során elhangzó regionális kötöttségű lexémák között számos valódi tájszót,22
illetve a tájszóvá válás útjára lépett kifejezést találunk, ugyanis bizonyos foglalkozások,
tevékenységek szókincse ma már a köznyelvben – és azokban a dialektusokban, ahol a beszélők
ezzel jellemzően nem foglalkoznak – ismeretlen; már csak ott használatosak (esetleg a passzív
szókincs részei), ahol az adott művelet nagyobb hagyománnyal bír, vagy a mai napig előfordul.
Ilyen Cigándon a len- és kenderfeldolgozás (a nyersanyag előkészítésétől egészen a díszes
szőttesek létrehozásáig). Néhány példa a témakör szókincséből valódi tájszóra:23 vágó (’az az
eszköz, amellyel az áztatott kender fás részeit pozdorjává törik; kendertörő’), til̀óu (’lábakon álló

18
  A példa a Metropol napilap 2016. március 21-i számából származik.
19
  A példa a Chip magazin XXVII. évfolyamának 3. (2016. márciusi) számában olvasható a főszerkesztő
előszavában.
20
  A példa Bőszné Stofán Monika cikkének címe, mely 2014. 09. 27-én a Nagyszülők Lapja internetes oldalán
jelent meg. Említésre méltó, hogy a cikk első mondatában viszont a következőképp szerepel a szerkezet: A
gyerekeknek szükségük van a mozgásra.
21
  A példa a Libri Könyvesboltok Facebook-oldalán közzétett hirdetésben szerepelt. (2016. 03. 27.)
22
  A tájszók osztályozásához lásd: Hegedűs 2003.
23
  A jelentések megadása – kevés kivétellel – az Új magyar tájszótár (ÚMTsz.) vonatkozó szócikkei alapján történt,
csak az ettől eltérő forrásúakat jelölöm.

II I 54 III
2016. tavasz-tél Első Század
eszköz, melynek segítségével a kender és a len fás részeit pozdorjává törik’), gereben (’deszkába
vert vasfogakból álló eszköz, amelyet kender, len, illetve egyéb növényi rostok fésülésére,
tisztítására használnak’), szösztöjés (’szösztörés’; ’a megtört vagy kitilolt, de még durva,
pozdorjás szösznek lábbal vagy faeszközzel való puhítása, finomítása’), szapul (’hamulúgos,
illetve szappanos vízben való áztatás után folyóvízben mosósulyokkal verve mos’), mekkel [a
ruha] (’lúgban állva megduzzad, megtisztul, kifehéredik’), stafiruŋg (’kelengye’; ’férjhez menő
leánynak ruha- és fehérneműből, ágyneműből stb. álló hozománya’24), belever [pamutot] (’a
gereben fogai közé üt, csap’), lábit̀[anak] (’<szövőszéken> a nyüstöket mozgató két, illetve négy
pedált, vagyis lábítót lábával felváltva lenyomja’). További valódi tájszók a konyhaművészet
fogalomköréből: béles (’kelt tészta’), csigaleves (’csigatésztás húsleves’), teŋgeridarát, teŋgerikása.
Alaki tájszók: magvalni (’kimagozni’), nyűszhetetlenek (’elnyűhetetlenek’), tekenő (’teknő’).
További valódi tájszók: puja (’gyermek’), vak̀aróu (’<sokgyermekes családban> az utolsó
gyermek’).
A kérdőív kérdéseinek egy részével könnyen, gördülékenyen tudtunk dolgozni, azonban
akadtak nehézségeink is. Akadályba ütköztünk bizonyos mezőgazdasággal kapcsolatos
fogalmakra való rákérdezéskor, ugyanis – bár gyermekkorukban találkoztak az adatközlők
a földművelés szókincsével, hiszen szüleik gazdálkodtak – ők maguk felnőttként már nem
foglalkoztak ilyesmivel. Ezért az utoljára kaszált fű (sarjú) elnevezése nem hangzott el, ugyanis
adatközlőink azt bizonygatták, hogy annak nincsen külön neve, hanem azt mondják, hogy
másoggyára való széna, harmaggyára való széna, vagyis a kaszálás sorszámáról nevezik el az akkor
levágott szénát. (Mivel az MNyA. tanúsága szerint Ricsén és Vajdácskán is ismerték a sarjú
szót, feltételezhetjük, hogy a 20. század közepén Cigándon is használták, mára azonban a
földművelés visszaszorulásával a szókincs érintett része is egyre szűkebb nyelvhasználói csoport
kifejezésévé válik.) Az érett gabonaszemet borító hártyára (polyva) csak akkor kaptunk választ,
mikor hozzáfűztük, hogy szeleléssel lehet eltávolítani, azonban ekkor félreérthettek bennünket,
ugyanis az ocsú szóval feleltek.
Néhány esetben egyaránt elhangzott az MNyA. lapjain feltüntetett valódi tájszó és a
köznyelvből átvett változat: köszmÌte, köszméte ~ köszméte, egres; furik ~ furik, talicska.
Megfigyelhető bizonyos tájszók eltűnése, köznyelvi alakkal történt, illetve történő felváltása:
angyalbögyörőü ~ núdli; bádog, csupuòr, csupòr ~ csésze, bögre; krompéi ~ krumpli, burgonya.
Olykor viszont új – legalábbis az MNyA. lapjain fel nem tüntetett – variánsok megjelenésének
lehetünk tanúi: pilhe ~ pilis; kelÌs ~ gejva, kelés; köt¬ ~ surc, kötény (a surc esetét lásd alább).
A kérdőív továbbá hang- és alaktani változásokról árulkodó tanulságokkal is szolgál, melyek
szintén figyelemre méltóak és változásvizsgálatok alapjául szolgálhatnak, elemzésükre azonban
jelen dolgozatban nem kerül sor; az MNyA. adatait és a 2015-ös gyűjtés eredményeit összesítő
táblázatot a mellékletben közlöm.
Két valódi tájszó ismertetésére részletesebben is kitérek. Az egyik az ’a darab, amelyet a
kenyérből levágunk, amikor megkezdjük; kenyérvég, sercli’ jelentésű pilis. Az MNyA.
Vajdácskánál egyetlen alakot tüntet fel (pilhe), Ricséről pedig nincs adat. A pilis-hez hasonló
alakváltozatok (főként pillis, pillís) a Tiszántúlon jellemzők (délebbre, valamint a Tisza
mindkét partján pille). Feltételezhetjük, hogy az MNyA. gyűjtéseinek idején Cigándon a ricsei
pilhe alakhoz hasonló megnevezés élt (a kérdőívvel kikérdezett lexémáknak az atlaszlapokon
szereplő variánsai a két faluban nagyfokú hasonlóságot mutatnak), ugyanis Cigánd az 1950-es
években a Tiszántúltól viszonylag elzárt volt, változást a Tisza-híd 1994-es megépülése hozott,
ezután könnyűszerrel átvehették a tiszántúli megnevezést. (Ráadásul az ottani nyelvhasználat
presztízsértékkel bírhatott, hiszen Kisvárda lett a legközelebbi város – ugyanakkor nem

24
  ÉKsz.2 kelengye a.

II I 55 III
Első Század 2016. tavasz-tél
hagyható figyelmen kívül az sem, hogy ez egy inkább familiáris körben használt szó.) A
magyar nyelvbe a szomszédos szláv népektől kerülhetett, A magyar nyelv történet-etimológiai
szótárában megadott 3. jelentése a ’kenyér gyürkéje’, vagyis a bevágáskor keletkező kidudorodó
rész, és nyelvjárási szóként csak ebben a jelentésben élt.25 Könnyen elképzelhető, hogy ez a
jelentés módosult némileg, hiszen egyes romániai kutatópontokon az MNyA.-gyűjtés idején
is „a kenyéren található kiforrás neve, ugyanis ott szokták megvágni a kenyeret”,26 és ebben
a meghatározásban jól követhető az a metonimikus kapcsolat, amely a jelentésmódosulást
előidézhette, azaz a vágás helyének megnevezéséből a levágott darabot jelölő lexémává vált.
Mindazonáltal azt sem tarthatjuk kizártnak, hogy a tiszántúli nyelvjárásokba egyből ezzel a
jelentéssel került be.
A másik, történetiségében is bemutatni kívánt tájszó a surc. Az elhangzott kérdésre (Mi az,
amit az asszonyok vagy a férfiak maguk elé kötöttek, hogy a ruhájukat védjék?) a női adatközlő
azonnal a surc szóalakkal válaszolt, majd férje kiigazította, hogy valaki ugy monta, másik ugy
monta, hoty kötény. Mivel itt a múlt idejű igealak nem a jelenben fennálló variabilitásra utal
(szemben számos példával, melyeknél az adatközlő a ma használatos, a köznyelvből átvett
lexémákkal a jelen sokszínűségére reflektál), feltételezhetjük a két szóalak hosszabb ideje tartó
egymás mellett élését. Az MNyA. vonatkozó atlaszlapja csupán a köt¬ (Ricse; Vajdácskán a
diftongus ö eleme illabiálisabb, ü-je pedig nyíltabb) alak szerepel, sőt az egész ország területén
csak a kötény-nyel, kötő-vel rokonítható (vagyis az alaktani szempontból lényeges, a köt igéből
alkotott) szóelőfordulások vannak feltüntetve. (Mindössze a Megjegyzések között szerepel a
surc mint öt romániai kutatóponton elhangzott válasz.) Az ÚMTsz.-ben viszont gazdag adatolás
található a szócikk alatt. Ahogy arra Fodor Katalin27 felhívta a figyelmemet, a surc és a kötő
között valamiféle funkcionális, használatbeli különbséget kell keresnünk. Katona Editnek
a cigándi öltözködés múltját bemutató tanulmányából arra következtethetünk, hogy a surc
egyetlen szélből (többnyire kékfestő anyagból) készült, ráncolatlan, egyszerűbb kivitelezésű
ruhanemű, míg a kötő derékban ráncba szedett, díszesebb darab.28

25
  TESz. pilis a.
26
  MNyA. 416. térképlap
27
  Segítségét ezúton is köszönöm.
28
  Katona 2014, 147–161.

II I 56 III
2016. tavasz-tél Első Század
Szociolingvisztikai vizsgálat
A szociolingvisztikai vizsgálathoz az adta az ötletet, hogy az adatközlőknek – erre irányuló
kérdések nélkül is – nagyon érdekes metanyelvi gondolataik, a nyelvre irányuló reflektív
megjegyzéseik voltak. Különösen izgalmas viszont az az attitűd volt, amit a település
nyelvhasználatát illetően – immár az ÚMNyA. kérdőívének egyik kérdésére válaszolva –
fogalmaztak meg. Az adatközlőket egyszerre jellemzi egyfajta nyelvi tudatosság a nyelvi
variabilitást illetően (elsősorban a szókészlet szintjén), valamint a nyelvjárás cigándi jelenlétének
tagadása, ugyanakkor a nyelvhasználat részben negatív megítélése.
Minthogy „nyelvhasználatunkat tágabb értelemben vett nyelvi tudásunk, tudatunk szabja
meg”,29 az adatközlők kódválasztásának megértéséhez szükséges a nyelv(járás)i tudat fogalmának
tisztázása, valamint az adatközlők metanyelvi tudásának és a nyelvvel, nyelvváltozatokkal
kapcsolatos attitűdjének körülbelüli felmérése, bemutatása.
A nyelvi tudat Kiss Jenő megfogalmazásában egy „összetett és bonyolult tudáshalmaz”;
„tágabb értelemben a beszélőknek a nyelvekkel általában, szűkebb értelemben az anyanyelvi
beszélőknek a nyelvükkel kapcsolatos ismeretegyüttes[e]”.30 (A dolgozatban a továbbiakban a
szűkebb értelmezést követem, ugyanis két unilingvis31 magyar anyanyelvű beszélőnek a saját
anyanyelvével kapcsolatos nyelvi tudatát vizsgálom.) Három területe: 1. a nyelvi intuíció,
a nyelvérzék, illetve a (nyelvi) kompetencia, vagyis az anyanyelv rendszerére, szabályaira
vonatkozó ismeretek; 2. a metanyelvi ismeretek, egyfajta (explicit vagy implicit) vélekedés a
nyelvről, nyelvhasználatról; 3. a hangulati, érzelmi elemek.32
Minthogy a nyelvi tudatnak „az elsőül elsajátított, illetőleg legjobban birtokolt anyanyelvi
nyelvváltozat”33 az alapja, meg kell kísérelnünk annak meghatározását, hogy ez milyen
nyelvváltozatként definiálható adatközlőink esetében. Arra a kérdésre, hogy beszélnek-e a
településen tájszólásban (jelen esetben – az ÚMNyA. kérdőívének szóhasználatát követve – a
tájszólás kifejezést a nyelvjárás szinonimájaként használom34), a női adatközlőtől tagadólagos
választ kaptunk. Ez számos további kérdést vet fel. Alapvetően azt kellene feltételeznünk,
hogy az adatközlő valóban nem gondolja úgy, hogy az ő birtokában a magyar nyelvnek egy
regionális változata van, így vélhetően nem tesz különbséget saját kódválasztása és a köznyelv
között. Ez meglepő volna, ugyanis az adatközlőnek három gyermeke (köztük egy pesti
lakos) és kilenc unokája van, akik az iskolában egészen biztosan találkoznak a nyelvjárási
jelenségeket „tompítottan” tartalmazó regionális köznyelvvel, vélhetően (sőt inkább biztosan)
azonban a köznyelvvel is, illetve nehezen elképzelhető, hogy a fővárosban élő férfi és családja
(ott született gyermekei) nem az ottani, a cigánditól meglehetősen eltérő változatot beszélik.
Azonban figyelembe kell vennünk azt is, hogy az adatközlő szerint a fiatalabbak és az idősebbek
nem beszélnek másként. És amiért nem mondhatjuk egyértelműen azt, hogy egyfajta
szégyenkezésnek, a regionális nyelvhasználat tagadásának implicit megnyilvánulásáról van
szó, az az adatközlőnek az a megállapítása, mely szerint a településen a fiatalok is (!) csúnyán
(!) beszélnek. Vagyis a nyilatkozó szerint nincsenek generációs különbségek, nincsen helyi
dialektus, ám – az adatközlő által használt kifejezést idézve – „falusiasan” beszélnek. Ezáltal
elismeri, hogy a magyar nyelvnek egyfajta – nem helyhez kötött, regionális, hanem inkább
29
  Kiss 2003a, 210.
30
  Kiss 2003a, 211.
31
  A terminológia áttekintésére lásd: Kiss 2002, 139.
32
  Kiss 2003a, 211.
33
  Kiss 2003a, 211.
34
  Vö. Kiss 2003c, 78.

II I 57 III
Első Század 2016. tavasz-tél
társadalmilag meghatározott – változatát beszéli, hiszen a közösségről összefoglalóan (méghozzá
mint nyelvileg homogén csoportról) nyilatkozott, és önmagát e csoport tagjaként azonosította.
Ennek fényében tehát nem jelenthetjük ki megnyugtató magabiztossággal – bármennyire
is kézenfekvő volna –, hogy a szégyenlő-önfeladó attitűd35 mondatta az adatközlővel a tárgyalt
kijelentést. Konklúzióként levonhatnánk azt a következtetést, hogy a nyelvi variabilitásnak
(bizonyos mértékben) tudatában van, de nem gondolja, hogy a nyelvváltozatok regionális
egységekként is definiálhatók. Ennek ellent mondani látszik az, hogy a kérdőív kikérdezésekor
(sőt a beszélgetés során már korábban is) elhangzottak olyan, a beszédhelyzettől nem feltétlenül
megkívánt, „fakultatív” kiegészítések, mint például „itt Cigándon azt mondják” stb. (A lexikai
variabilitással kapcsolatos tudásukra részint már utaltam, részint a későbbiekben térek ki
részletesebben.) Ha tehát a várost földrajzi egységként azonosítják, amit bízvást feltételezhetünk,
ugyanis párhuzamba állították egyéb tájegységekkel (Szabolcs, Dunántúl), akkor a területi
kötöttségek néminemű ismeretét sem vitathatjuk el a női adatközlőtől. De hogy teljesebb képet
kapjunk, majd az alapján kíséreljünk meg következtetéseket levonni, következzék a további
metanyelvi megnyilvánulások ismertetése.
A férfi adatközlő kevésbé érezte idegennek a nyelvjárást Cigánd lakosságának
nyelvhasználatától. Szerinte a „tájszólásból hagynak el, ǀ hagytak el már Cigándon is”.
Vagyis – ha a mai nyelvhasználatra ugyan már kevésbé, ám – a néhány évtizeddel korábbi
állapotra még egyértelműen jellemzőnek tartotta a regionális nyelvváltozatot a településen.
Erre azonnal reflektált a felesége, aki kifejtette, mit is kell „tájszóláson” értenünk: „Ja, mert
Cigándon mondták azt, hogy, ǀ ha így beszéltek, mint most én beszélek, akkor hozzátették, hogy
la. De hogy minek az, hogy la, ǀ azt én nem tudom. […] És én akkor többtől megkérdeztem, ez
minek kell hozzá, hogy la. Hát ez csak ilyen tájszólás volt”. Érdekes a következő, a la használatára
vonatkozó rövid dialógusrészlet (A: 81 éves férfi, B: 75 éves nő, a felesége):
A: Nagyon kevés ember használta Cigándon is.

B: Hát inkább az idősebbek.

A: Nem az idősebbek, azt nem lehet mondani.
Mind a kifejezéssel élők számának bagatellizálása, mind a jelenség használatának az időseknek
való tulajdonítása egyfajta elhatárolódást fejez ki, amit a szégyenlő attitűddel36 magyarázhatunk.
Mindezek után a női adatközlő konklúziója: „inkább egy kicsit olyan elmaradottan
beszéltek”. Azt is kifejtette, hogy ez miben mutatkozott meg: „nem azt mondták, hogy gyere
mán ide, vagy jöjjön mán ide, azt mondja, no, gyüjjék mán ide”, valamint „nem azt mondták,
hogy gyerek, hanem pulya” (bár hozzáfűzte, hogy ezt most is használják, de – amint azt a
későbbiekben látni fogjuk – a lexikai variabilitás, gazdagság egyfajta büszkeséggel töltötte el az
adatközlőket). Különösen érdekes a személynevek (becézőnevek) alakjairól alkotott értékítélete
(amelyben az elsőként szereplő variánsok a követendők, a második változatok az „elmaradott
beszéd” képviselői): „itt nem azt mondták, hogy ǀ Erzsike meg Juliska, a Julcsa meg a Bözsi”.
Anélkül, hogy bármilyen okfeltárásra késztető kérdéssel próbáltuk volna továbbvezetni a
beszélgetést, az adatközlők maguk kezdték mindezeknek a nyelven kívüli, társadalmi okait
sorolni. A térség elmaradottságával, a várostól való távolsággal, az emberek jártasságának,
a Pestre utazás lehetőségének hiányával indokolták azt, hogy „itt eléggé el volt maradva a
beszédstílus”. Némileg szabadkozva fűzték hozzá, hogy máshol is van „elmaradott beszéd”,

35
  Kiss 2003b, 221–222.
36
  Kiss 2003b, 221.

II I 58 III
2016. tavasz-tél Első Század
hogy „mindenütt van egy ilyen ǀ megszokott ǀ beszéd” (továbbra is kerülve a tájszólás, nyelvjárás
szavakat). Kiemelték a tanulás jelentőségét: aki az általános iskola nyolc osztályát sem végezte
el, az másképp fogja fel a világot; aki több helyen jár, arra „több ragad”, ami a fejlődés
kiindulópontja. Úgy gondolják, Cigánd mindenféle tekintetben „orientálódott a városhoz”,
sokat fejlődött, aminek eredményeképpen Bodrogközben ma a „legmagasabb szinten” van.
Egy konkrét, családból vett példával igyekezett női adatközlőnk még szemléletesebbé
tenni számunkra, hogyan is kell értelmezni ezeket az összefüggéseket. Elmesélte, hogy mind
dédapja, mind nagyapja a falu bírája volt, aminek következtében gyakran jártak Pesten, ennek
köszönhetően pedig „nem beszéltek olyan ǀ elmaradottan má mindján”. Nagyapja országgyűlési
képviselő is volt, így „mán az egy kicsit orientálódott a ǀ városi szinthez”, ellenben dédapját
illetően pontosított: ő azért még „igazi [nevetés] falusi ember volt”.
Míg a nyelvjárás szót a női adatközlő lehetőleg kerülte, a férfi használta ugyan, bár inkább
a múltbeli nyelvhasználattal kapcsolatban érezte relevánsnak. Ugyanakkor a „falusias”
jelzőt különösebb szégyenkezés nélkül vállalták, a területiséget sem vonták kétségbe,
sőt kiváló érzékkel reflektáltak egy-egy tájszó előfordulásakor annak területi kötöttségére,
azt mondhatjuk, szinte tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy mikor használnak olyan
kifejezéseket, amelyek nem ismertek az ország egész területén. Jellemző, hogy a férfi adatközlő
a köznyelvi változatot is megemlítette, sőt néha többletinformációval is szolgált („van olyan
vidék, ahol azt mondták, hogy körömpe”) – ez annak tulajdonítható (amit egyébként ő maga is
megfogalmazott), hogy sofőrként bejárta egész Magyarországot, vagyis jóval mobilisabb volt,
mint felesége. A következőkben néhány metanyelvi megjegyzést, a nyelvi (leginkább lexikai)
sokszínűségre való reflexiót idézek; A: 81 éves férfi, B: 75 éves nő, a felesége):
B: Úgy mondták Cigándon, hogy surc.

A: Valaki úgy mondta, másik úgy mondta, hogy kötény.

B: Inkább a surcnak mondták.

B: Hát, az asszony vagy a feleség, ǀ ki hogy ǀ mondja.

B: Itt Cigándon azt mondják, gelyvás [közben keres egy másik szót], ǀ de nem gelyva a rendes
neve.

B: Én is csak hallgattam, hogy gelyvás vagy.

A: Több néven mondják ezt az országba.

B: Cigándon úgy mondják, krumpli.

A: Szal ez a tájszólás ott.

B: Csilán, csalán, nem csilánt, ha[nem] csalánt.

B: Itt úgy mondják, hogy köszméte.

B: Hogy ǀ mi a hivatalos neve, nem tudom.

II I 59 III
Első Század 2016. tavasz-tél
B: Az egrest azt, ǀ hát én azt ǀ nem ǀ szoktam hallani.

B: Úgy mondják, hogy furik, hogy oszt mi a rendes neve, ez-e ǀ én azt nem tudom.

A: Azt is mondják többféleképpen, annak is van több neve.

B: Mindenütt van egy ilyen ǀ megszokott ǀ beszéd.

Az eddigieket összefoglalva elmondható, hogy a lexikai gazdagságra büszkék az adatközlők,
a férfi ráadásul előszeretettel adja meg egy-egy kifejezésnek a köznyelvben (vagy – mint
az előbb láttuk – akár más dialektusban!) ismert megfelelőjét (vö. Szókészleti vizsgálat),
vállalják a „falusias” jelzőt, azonban a női adatközlő kerüli a nyelvjárás és tájszólás kifejezést.
A beszélgetésből nem derül ki egyértelműen, hogy ennek mi lehet az oka, de elképzelhetőnek
kell tartanunk, hogy a nyelvjárások bizonyos társadalmi rétegekben való erős stigmatizációja
szégyenlő attitűdöt idézett elő, amelyet (életviteli okokkal magyarázhatóan) nem követett a
dialektus feladása, köznyelvre cserélése – amint az a dolgozat első felében bemutatott példákból
jól látható. (Hogy bizonyosabb kijelentést tehessünk, ahhoz szükséges volna a regionális
köznyelv alapos ismerete, de úgy gondolom, néhány markáns – akár erősen stigmatizált –
jelenség megléte még a regionális köznyelvnél erősebb nyelvjárásiasságra utal, ugyanis nem
csupán néhány nehezen levetkőzhető hangtani sajátosságot tudhat az adatközlő a magáénak.)
Kétségtelen azonban, hogy a köznyelv felé való közeledés egyértelműen megfigyelhető –
szembetűnő a tendencia, ha a 2015-ös felvételt az MNyA. adataival, illetve Fodor Katalin
1982-es szöveglejegyzéseivel összevetjük. Ellenben a beszélgetés egészét tekintve a kezdeti
megnyilatkozásokban legfeljebb igencsak minimális kontroll jelentkezett az adatközlők későbbi
szövegeihez képest, illetve hiperkorrekt alakokkal nem találkoztunk, ám olykor – a feltehetően
„falusiasnak” ítélt alak kiejtése után – azonnali önkorrekció következett (példák alább), tehát a
megfelelés kényszere, a „szépen” beszélésre törekvés – ha nem is minimálisnak, de – viszonylag
csekélynek mondható.
Következzék néhány szemléltető adat, melyek a helyi vagy a regionális köznyelvi normának
megfelelő alakban, valamint a köznyelvi alakhoz hasonlító (vagy azzal megegyező) formában
egyaránt előfordultak: szérü ~ szérű̬ (időtartam tekintetében), jány ~ lány, zsákvászony ~ vászon
(azonnali önkorrekció), tantē|remje ~ tantèrme, tésztaüzemje ~ tésztaüzeme, csilán ~ csalán
(azonnali önkorrekció), köszméte ~ egres, furik ~ talicska.
A (csekély számú, ám megfigyelhető) önkorrekció, a köznyelvre mint követendő normára
irányuló implicit megjegyzések („mi a hivatalos neve”, „mi a rendes neve”), a helyi nyelvváltozat
negatív megítélése („most is csúnyán beszélnek”) kapcsán ide vonhatjuk a saját nyelvváltozatra
vonatkozó negatív vélekedések vizsgálatával foglalkozó tanulmányokat. Kiss Jenő a nyelvjárási
tudat kapcsán a nyelvjárást más nyelvváltozatokkal szemben negatívan megítélőket további
négy alkategóriába sorolta.37 Ezek közül a női adatközlő az első csoportot képviselők között
tartható számon, azzal a kikötéssel (megengedéssel), hogy – a beszélő szóhasználatának
megfelelően, a következetesség érdekében – a nyelvjárást a „falusias” nyelvváltozattal
helyettesítjük. Az eddig tárgyaltak alapján szó szerint idézhetjük tanár úr szavait, hiszen az
adatközlő „elismeri ugyan a köznyelv fontosabb, szebb, értékesebb voltát, de idegennel beszélve
is »lelkiismeret-furdalás«nélkül alig tompított nyelvjárásban beszél, mondván, ő igazán csak így
(régiesen, parasztosan [jelen esetben „falusiasan” – B. Sz.]) tudja kifejezni magát”38 (bár saját
37
  Vö. Kiss 1981, 25–27.
38
 Kiss 1981, 26.

II I 60 III
2016. tavasz-tél Első Század
nyelvhasználatára közvetlenül nem utal, mégis közvetett önreflexiónak tekinthető az, hogy a
„falusiasan” beszélő lakossággal közösséget vállal).
KISS Jenő utal arra, hogy az egyes típusokhoz rendelhető nyelvváltozatok (nyelvjárás,
regionális köznyelv, köznyelv) nem különülnek el egymástól élesen, mintegy skalárisan
értelmezendők. Mivel a nyelvhasználat szituációhoz kötött, „a mindenkori beszédhelyzettől
és a nyelvjárási beszélő pillanatnyi hangulatától-állapotától” függ, akár annak feltételezését is
megengedhetnénk, hogy a beszélgetés elején egyfajta kontrollnak volt alávetve a női adatközlő
beszéde, majd a kezdeti gátlásosságát levetkőzve egyre kevésbé törekedett „szép beszédre”, vagy
éppen időnként – egy-egy „falusiasabbnak” ítélt szóalak kapcsán – rövid időre „fegyelmezettebb”
beszédre váltott. A KISS Jenő által definiált második típusba sorolható nyelvjárási beszélőre
az jellemző, hogy „idegennel beszélve igyekszik a kirívó nyelvjárási sajátosságokat levetkőzni,
de nem törekszik arra, hogy mindenáron köznyelven, finoman-urasan beszéljen”.39 Ez a
meghatározás azért nehezen alkalmazható, mert a „kirívó”-nak tartott jelenségek egyénenként
eltérőek lehetnek. Ha az adatközlő nyelvi viselkedésében megpróbálunk ilyeneket keresni
(annak ellenére, hogy nem jellemezte erős kontroll), arra juthatunk, hogy a csekély számú
önkorrekció hangtani természetű (vö.: „a köznyelviesedés elsősorban azon hangjelenségek
előfordulását csökkenti, amelyek erőteljesen nyelvjárásiasak és kis területen fordulnak elő” ):
csilán ~ csalán, zsákvászony ~ vászon (illetve a szókészlet kapcsán hangzottak el utalások a
„rendes” elnevezésre, ám ott nem önkorrekcióról van szó, hanem – egyenrangú – alternatívák
felsorolásáról). Illetőleg a pontosabb megállapításokhoz szükséges volna annak ismerete, hogy
idegen jelenlététől nem zavartan mi jellemzi az adatközlő által használt nyelvi kódot, jóllehet
beszűkült kommunikációs kapcsolatrendszere (térdfájása miatt alig hagyja el a házat) nem
indokolja a formális helyzetben történő kódváltás jelenségét.
A férfi adatközlő beszédében kevésbé voltak meghatározók a nyelvjárási jegyek, ám a
tájnyelvi elemek mellett azok is szerepeltek. Róla elmondható, hogy nyelvjárásiassága nem
haladja meg a regionális köznyelvét, ám arról, hogy hány nyelvváltozat van birtokában, sajnos
nincs információnk – a beszélgetés során nem derült ki, hogy a feleségével való kommunikáció
során is az általunk megismert kódot választja, avagy ezt csak a mi idegen voltunk hívta elő, és
máskülönben ő is a helyi dialektus normáit követi.
Felmerül tehát a (meg nem válaszolt és a rendelkezésünkre álló felvétel alapján meg sem
válaszolható) kérdés, hogy vajon a férfi adatközlőnek birtokában van-e egy másik, nyelvváltozat
is. Mivel Cigándon nőtt fel, helyben járt iskolába, és abban az időben még kevéssé volt jellemző
a köznyelv olyan mértékű térhódítása az oktatásban, mint az napjainkban megfigyelhető,
feltételezhetjük, hogy a felvételen hallhatónál egy jelentősen archaikusabb nyelvjárási változatot
sajátított el vernakuláris nyelvváltozatként. Elképzelhető, hogy a két nyelvváltozat (a helyi
nyelvjárás és a regionális köznyelv) funkció szerint elkülönült, és tudatosan választ kódot a
szituációnak megfelelően, tehát mobilis életmódja következtében diglottá vált (vö. egyesnyelvű
és kettősnyelvű regionális köznyelvi beszélők,40 valamint kiegyensúlyozó-funkcióelkülönítő
attitűd41). Ez az idősebb korosztályban sem szokatlan, hiszen a „magyarországi nyelvjárási
beszélők nagyobbik része ma már bizonyára kiegyensúlyozott kettősnyelvűnek tekinthető”.42
Ezt nagymértékben elősegítette a magas fokú társadalmi mobilitás, az információ áramlásának

39
 Kiss 1981, 27.
40
  Kiss 2003d, 237.
41
  Kiss 2003b, 222–223.
42
  Kiss 2003d, 237.

II I 61 III
Első Század 2016. tavasz-tél
felgyorsulása és megosztásának mind egyszerűbbé, kézenfekvőbbé válása, a technikai eszközök
egyre szélesebb körű térhódítása, a globalizáció.43 Kérdés azonban, hogy milyen mértékben
hatnak e jelenségek a kevéssé mobilis, a még nagyjából egységes helyi nyelvjárási norma
által meghatározott közegben szocializálódott idősebb nyelvhasználókra? Eljutnak-e a
kettősnyelvűségig, alkalmazkodnak-e a regionális köznyelvhez, vagy csak elvétve kerülnek be
elemek a (regionális) köznyelvből nyelvhasználatukba?
A felvételen elhangzottakat Fodor Katalin szöveglejegyzéseivel összevetve egyet
állíthatunk bizonyossággal: a legkevésbé mobilis beszélők sem maradnak érintetlenek a nyelvi-
társadalmi változásoktól. (Sőt már Fodor Katalin is megjegyezte, hogy a vizsgált e~é-féle
hangok realizációjára (is) hatással vannak a köznyelvi artikulációs sémák.44 Ugyanakkor
a szöveglejegyzésekből kitűnik, hogy 1982-ben napjainkhoz képest még erőteljesebben
érvényesültek a nyelvjárási jelenségek – ahogy például a diftongusok, a köznyelvinél labiálisabb
ß-k magas száma és egyéb mutatja –, így szembetűnő az alig több mint három évtized alatt
lezajlott változások eredménye.)
Egyetlen kétórás beszélgetés alapján lehetetlen a nyelvi, nyelvjárási tudatról határozott
megállapításokat tenni. A dolgozatnak ez a része inkább problémafelvető, mint megoldást kínáló.
Az esettanulmány megpróbált rávilágítani arra, milyen sokrétű szempontrendszert kell figyelembe
venni a nyelv(járás)i tudat vizsgálatakor. Összegezve a következőket feltételezhetjük: 1. a női
adatközlő megnyilvánulásaiban implicit módon talán a szégyenlő attitűd érhető nyomon, amire
a nyelvjárás, tájszólás szavak kerülése enged következtetni, továbbá az, hogy a nyelvjárást a régi
korok idős embereinek beszédére tartja jellemzőnek; 2. a Cigánd mai nyelvében megfigyelhető
jelenségeket nem nyelvjárási, hanem tájnyelvi45 eredetűnek tartja, melynek viszont inkább a
társadalmi rétegződésben látja az okait; 3. a lexikai variabilitást összefüggésbe hozza a
területiséggel, azonban ezt nem tartja a nyelvjárás részének; 4. elismer egy „felsőbbrendű”
nyelvi normát, melyet a köznyelvvel azonosíthatunk; 5. a férfi adatközlő a lexikai
variabilitást is a nyelvjárási jelenségek körébe sorolja; 6. a férfi adatközlő mobilis élete
során számos nyelvváltozattal érintkezett, a különbségeket észlelte, ennek megfelelően
saját anyanyelvváltozatát (anyanyelvjárását) – vélhetően tudatosan – igyekezett némileg a
köznyelvhez igazítani. Mindezek alapján arra következtethetünk, hogy a férfi adatközlőnek
erős a nyelvi tudata, ennek része a nyelvjárási tudat. A női adatközlő esetében azért nehéz ezt
meghatározni, mert ő maga saját állítása szerint nem rendelkezik nyelvjárási kompetenciával,
holott a „tájszólás” fogalmáról van elképzelése, ugyanakkor tisztában van azzal, hogy nem a
köznyelvet birtokolja. Ebben az esetben az adatközlő szempontjából nem volna célszerű azt
állítani, hogy nyelvi tudatának része a nyelvjárási tudat, ellenben a megfigyelő szempontjából –
ha a „falusias” beszédmódot a nyelvjárással azonosítjuk – egyértelmű ez a hierarchia.46
A dolgozatban szereplő sok feltételes módból, az óvatos megfogalmazásból
kitűnik, hogy a szociolingvisztikának egy ingoványos területéről van szó –
hiszen (egymásnak olykor ellent mondani tűnő) objektív és szubjektív nyelvi
adatok, valamint egyéb szociológiai jellemzők egyidejű figyelembevételével
kísérelünk meg olyan megállapításokat tenni, melyek objektíven aligha mérhetők.

43
  Vö. Kiss 2003d, 234.
44
  Fodor 1982, 105.
45
  Vö. Kiss 2003c, 78.
46
  Vö. Kiss 2003a, 211.

II I 62 III
2016. tavasz-tél Első Század
Mindazonáltal a nyelvi, nyelvjárási tudat, ez „a nyelvhasználatot alapvetően meghatározó
tényező”47 figyelmet érdemel, hiszen többek között a napjainkban is átalakulóban lévő
nyelvhasználati szokások rendszerének megértéséhez is hozzájárulhat.

47
  Kiss 2003a, 210.

II I 63 III
Első Század 2016. tavasz-tél
Bibliográfia
Benkő Loránd 1975. „A magyar nyelvjárások atlaszának hangjelölési rendszere és gyakorlata”:
Deme László – Imre Samu (szerk.): A magyar nyelvjárások atlaszának elméleti-módszertani
kérdései. Akadémiai Kiadó, Budapest, 123–165.
ÉKsz.2 = Pusztai Ferenc (főszerk.) 2003. Magyar értelmező kéziszótár. Akadémiai Kiadó,
Budapest.
FNESz.4 = Kiss Lajos 1988. Földrajzi nevek etimológiai szótára 1–2. Akadémiai Kiadó,
Budapest.
Fodor Katalin 1982. Az e~é-féle hangok állapota Cigánd mai nyelvjárásában. Eötvös Loránd
Tudományegyetem, Budapest.
Fodor Katalin 2003. „A nyelvjárási hangtani jelenségek”: Kiss Jenő (szerk.): Magyar
dialektológia. Osiris Kiadó, Budapest, 325–350.
Hajdú Imre 1997. Cigánd története 1289–1972. Cigánd Nagyközség Önkormányzata,
Cigánd.
Hegedűs Attila 2003. „A nyelvjárási szókészlet és vizsgálata”: Kiss Jenő (szerk.): Magyar
dialektológia. Osiris Kiadó, Budapest, 375–408.
Juhász Dezső 2003. „A magyar nyelvjárások területi egységei”: Kiss Jenő (szerk.): Magyar
dialektológia. Osiris Kiadó, Budapest, 262–316.
Katona Edit 2014. „Az eltűnt és újra felfedezett népviselet. Az öltözködés alakulása Cigándon a
19. század elejétől a 20. század közepéig”: Viga Gyula (szerk.): Fejezetek Cigánd néprajzából.
Cigánd Város Önkormányzata, Cigánd, 133–170.
Kiss Jenő 1981. Nyelvjárási tanulmányok. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai
159. Magyar Nyelvtudományi Társaság, Budapest.
Kiss Jenő 2002. „Kétnyelvűség, kettősnyelvűség és diglosszia”: A. Jászó Anna – Bódi Zoltán
(szerk.): Szociolingvisztikai szöveggyűjtemény. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 138–142.
Kiss Jenő 2003a. „A nyelvjárási tudat”: Kiss Jenő (szerk.): Magyar dialektológia. Osiris Kiadó,
Budapest, 210–217.
Kiss Jenő 2003b. „A nyelvi attitűd. A nyelvjárásokhoz és a köznyelvhez való viszonyulás.”: Kiss
Jenő (szerk.): Magyar dialektológia. Osiris Kiadó, Budapest, 218–229.
Kiss Jenő 2003c. „A nyelvjárások osztályozása”: Kiss Jenő (szerk.): Magyar dialektológia. Osiris
Kiadó, Budapest, 72–81.
Kiss Jenő 2003d. „A regionális köznyelviség”: Kiss Jenő (szerk.): Magyar dialektológia. Osiris
Kiadó, Budapest, 234–242.
Lengyel Klára 2000. „Az állítmány”: Keszler Borbála (szerk.): Magyar grammatika. Nemzeti
Tankönyvkiadó, Budapest, 399–409.
MNyA. = Deme László – Imre Samu (szerk.) 1968–1977. A magyar nyelvjárások atlasza 1–6.
Akadémiai Kiadó, Budapest.
TESz. = Benkő Loránd (főszerk.) 1967–1976. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára
1–3. Akadémiai Kiadó, Budapest.

II I 64 III
2016. tavasz-tél Első Század

ÚMTsz. = B. Lőrinczy Éva (főszerk.) 1979–2010. Új magyar tájszótár 1–5. Akadémiai Kiadó,
Budapest.

A készülő Új magyar nyelvjárási atlasz kérdőíve letölthető formátumban elérhető a következő interne-
tes oldalon: http://umnya.elte.hu/letoltheto_umnya.php [Utolsó elérés: 2016. 04. 04.]

II I 65 III
Első Század 2016. tavasz-tél
Melléklet
A szókészlet, valamint a nyelvjárási hangtani és alaktani jelenségek változását szemléltető, kérdőí-
ves módszerrel gyűjtött adatok összevetése A magyar nyelvjárások atlasza, valamint az ELTE 2015-ös
nyelvjárásgyűjtő tanulmányútján készült hangfelvétel alapján.

Kérdés Nyelvi adat
Kérdés sorszáma
MNyA. 2015
MNyA. ÚMNyA. Vajdácska Ricse Cigánd
Mi a neve a búzaföldnek, ami- tàllê
23. 1. kor már learatták, és csak a tallá talló
szárvégek állnak ki a földből? tallê
Mi a neve a búza szárának,
amikor már elcsépelték a bú-
188. 2. szàlma szàlma szàlma
zát, és ezt alomnak szórják az
állatok alá?
Mi a neve az utoljára kaszált sàrju
85. 3. fűnek? sàrju –
sarju
Mi volt az a terület az udvar sziérő
mögött, ahova az asztagot, szérà
306. 4. kazlat rakták? szÎrű –
szérü
szérű
Ha a gabona már megérett, mi p<jva
lesz a szemet borító vékony
hártyából? (Szeleléssel lehet a pèjva
pë̬̀jva
190. 5. gabonából eltávolítani.) aprêtö- –
p<jva
rek1
kistör9k
Mi a neve annak a keskeny b6rázda
25. 6. árokfélének, amit az eke hagy bar›zda barázda
maga után szántáskor? barázda
Mi a fiatal tyúk neve? jiércH
361. 9. – jérce
jérc9
Ha két kakas összeverekszik, taraja taréját
1145. 11. az egyiknek hamarosan vérez- taraja
ni kezd a … <tarāja> taraj
Ha a tésztalapra lekvárcso-
mócskákat teszünk, a lap
egyik felét a másikra hajtjuk,
406. 22. d9r9j9 – dereje
és sarkantyú formájú kerékkel
elvagdaljuk, kifőzzük, milyen
étel lesz belőle?
Mi a bő zsírban sült kerek kelt
408. 23. [f›nk] – fáŋk
tészta? Húshagyókeddi étel.

II I 66 III
2016. tavasz-tél Első Század
Hogyan mondják a sodort angyal-bögyö-
412. 25. – núdli
krumplis tésztát? rőü
Mi az, amit mindennap
1029. 26. eszünk? (A pék süti.) k9nyÌr kenyiér kenyeret

Azt mondják: ne hagyd a
mek- mekpe- mekpe-
1095. 27. kenyeret a nejlonzacskóban,
penyÌ-szHdik nyié-sz9dik né-szedik
mert... mi történik vele?
Mi az a darab, amit a kenyér-
416. 29. ből levágunk, amikor meg- pilhe – pilis
kezdjük?
Télen, disznóöléskor darált
430. 31. disznóhúst töltenek a bélbe, kòlb›sz kòlbász kòlbász
aztán felfüstölik, mi az?
Mi az a helyiség, ahol a
940. 34. lisztet, élelmiszert, zsákokat kamora kamora kamrába
tartják?
Mi az, amit az asszonyok sùrc
vagy a férfiak maguk elé
444. 36. kötöttek, hogy a ruhájukat köt¬2 köt¬ surc
védjék? kötény
Hogy nevezi a férfi a házas- f9l9s égHm
i

társát? asszony
478. 42. f9lesiég9m –
feleség
felesÇg9m3
A férfi mi a felesége apjának, v9ji
nem a fia, hanem a … v9ji
1146. 43. veje vője
veji
<vőüje>
Hogyan nevezik azt az as�- viselcs
szonyt, aki gyereket vár?
484. 44. vár6ndóus – terhes
tèrhes
Ha a csecsemő éhes, mit csi-
nál vele az anya? szoptati mekszop
486. 45. –
[szoptattya] -tattya

488. 48. Ez mi? (m) szálitê – halánték
Mi a száj belsejének az a ré- inny ìny
496. 49. sze, amiben a fogak vannak? –
(m) <iǹy> iny
Mi az, ami csak a férfiak tor- csutka ȧd›m-
499. 50. kán áll itt ki? (m) –
ádámcsutka csutka

II I 67 III
Első Század 2016. tavasz-tél
És lejjebb, amin keresztül a géga
498. 51. levegőt szívjuk? (m) – gége
[gége]
Ez mije az embernek? (m) csipeje
515–516. 57. – csipője
csipőü
Azt mondják: ha az ember lÇlHk4
1020. 58. meghal; elszáll belőle a... liélek lélek
liél9k
Mi az a tüzes, gennyes, vörös gejva
156. 60. daganat az ember testén, amit kelÌs keliés
néha fel is szoktak vágni? kelés
Villámlás után mit hallunk, mi zëng
történik?
608. 71. zenG – dőrgcst
zeng
a) Mi az a kis füles edény, bádog
amiből tejet vagy teát isznak? csésze
251. 87. b) És ha zománcozott? csupuór –
bögre
csupòr
Milyen a méz íze?
édess
i

Ìdës ÌdHs5
694. 88. Ìd9s éed9s édas
éd9s <dHs
Ìd9s

A jótanuló gyerek az isko-
707. 92. lában hogyan felelget? Nem okosan okosan okosan
bután, hanem …
hosszu
690. 93. Ami nem rövid, az milyen? hosszù hosszu hosszu
hosszú
A ceruza nem görbe, hanem
708. 94. 9gy9nHs 9gy9n9s egyenes

Milyen ember az, aki nem
718. 96. szHg?ny szegiény szeg‰ny
gazdag?
Ha az embernek lötyög a cipő bű nagy
724. 97. a lábán, az bizony nem szűk, bű
hanem … b»6 tág
Úgy kérek pénzt, hogy
743. 102. majd megadom: akkor hogy k¬ccsön7 kőüccsöǹ –
kérem?

II I 68 III
2016. tavasz-tél Első Század
Egy családról van szó, ame-
lyikről sokat beszélnek. Azt
760. 105. rùllok rullok –
mondják: olyanok azok, hogy
csak rosszat lehet hallani …
Azt mondom, ha nagyon fá- āszok āszok
789. 108. radt vagyok, akkor mélyen... –
ālszok àlszok
Hogyan kell befejezni a mon- āszik ālszik
790. 109. datot? Én még nem tudok –
elaludni, de ő már mélyen… ālszik àlszik
Az apa azt mondja a zajongó alug̀yak alug̀yak
792. 110. gyerekeknek: Ne kiabáljatok, –
hadd... aluggyak aluggyak
Az anya este így szól a za-
jongó gyermekekhez: Hagy- alug̀yon alug̀yon
793. 111. –
játok már apátokat, lefeküdt, aluggyon aluggyon
hadd...
Ha valaki szomja, azt mond-
795. 112. ja: fogom a poharat, és egy iszok iszok –
jót….
Kint vagyok a mezőn szomja- inn?k innÄk
798. 113. san, víz nélkül. Azt mondom, –
ha volna itt víz, de nagyot… innék innéik
Aki mindig szomjas, arra inn?k innÄk
800. 114. mit mondanak: Ez is mindig –
csak... (Mit csinálna?) innék innéik
A piacon járunk, megtetszik
az egyik dinnye. Megkér- adi adi
831. 117. aggya
dem az árustól: Ezt a dinnyét [aggya] [aggya]
mennyiért...?
Ha valaki motyog, azt mon-
dom neki: mondd hangosab-
monduoq
852. 119. ban, mert nem lehet érteni, mondol mondòl
hogy mit… mondòl

Ez a gyerek még kicsi, de na- m9gnyőü
gyon hamar … m9gny¬
871. 121. m9gny¬ megnő
mHgny¬8
<m9gnyőüj>
Azt mondja a fiatalasszony
az apjának: Vigyázzon édes-
907. 125. tcrj9 tcrje tcrje
apám, azt az üvegtálat össze
ne...!

II I 69 III
Első Század 2016. tavasz-tél
Régen a falu első embere a bírênúl9 birênul
bíró volt. Ha valaki a bíró
lakásán volt, és kérdezték, bíróunúl biróunul
1066. 134. honnan jött, mit felelt rá? Jö- biróutól
vök a... bírêtúl10 birïnúl
bíróutúl biróutul
Valaki megy a bíró lakására; birïnál
kérdem, hogy hova megy. Mit
felel az illető? Megyek a... bíróunál biróunál
1067. 135. biróunál
bírêhoz birêhoz
biróuhoz
Ezt a növényt hogy nevezik itt kukurica
31. 159. a faluban? (r) t9ng9ri kukorica
<kukorica>
Magas, vastag kórón széles, napra-fòr-
kerek, sárga virág. Magja gê11 napra-
26. 170. napraforgá
olajos. Étolajat is sajtolnak forgó
belőle. (r) <buga>
Mi a neve annak a kapásnö-
vénynek, aminek a föld alatti krompéi krumpli
29. 171. krompéi
gumóját esszük, szinte min- <krumpi> burgonya
dennap? (r)
Mi ez a csípős gyomnövény? csinát csinánt csilán
77. 175. (r)
csinált csinált csalán
Mi ez a növény? (r) köszmÌtë köszméte
107. 178. köszméite
köszmét9 egres
Mi a vadrózsa termése, ami-
123. 181. csipk9 – csipke
ből lekvárt is csinálnak? (r)
293. 184. Mi ez? (r) furik – furik
a) Mi az, amin felmennek a láptó u

294. 185. padlásra? b) És a gyümölcs- – létra
fára? [liétra]
Beszélnek-e itt, ezen a telepü-
221. 
lésen tájszólásban?
Szebben beszélnek itt, mint a
222. 
szomszéd településeken?
Van-e különbség ezen a tele-
223.  pülésen az idősebbek és a fia-
talabbak beszéde között?
Kik beszélik a régi tájszólást
224.  a településen? Csak az öregek
vagy fiatalok is?
Mit gondol, megmarad itt a
225.  nyelvjárási beszédmód a jövő-
ben is?

II I 70 III
2016. tavasz-tél Első Század
Sajnálná, ha megszűnne telepü-
227.  lésükön a nyelvjárási beszéd-
mód?
Ugyanúgy beszél városban vagy
228.  hivatalos helyen is, mint itthon/
otthon családi körben?
Itthon/otthon,családi körben a
helyi szokás szerint beszélnek
231. 
vagy ahogy a televízióban meg
a rádióban hallják?
Volt olyan helyzetben, amikor
234.  röstellte, szégyellte itthoni be-
szédmódját?

1  Az MNyA. adata szerint a diftongusnak mind az o̬, mind az u̬ hangeleme nyíltabb, ennek jelölésére
nyomdatechnikai okokból nem volt lehetőségem.

2  Az MNyA. adata szerint a diftongus ï hangeleme illabiálisabb, ü̬-je pedig nyíltabb.

3  Az MNyA. adata szerint a diftongus mindkét hangeleme zártabb (ḙ̈ , 9).

4  Az MNyA. adata szerint a diftongus mindkét hangeleme zártabb (ḙ̈ , 9).

5  Az MNyA. adata szerint a diftongus mindkét hangeleme nyíltabb (i̬ , ë̬).

6  Az MNyA. adata szerint a diftongus a hangeleme labiálisabb, ö̭-je pedig zártabb.

7  Az MNyA.-ban a feltüntetett mellett olyan adat is szerepel, melyben a diftongus ï hangeleme illabiálisabb,
ü̬-je pedig nyíltabb, illetve mind ö̬, mind ü̬ hangeleme nyíltabb.

8  Az MNyA. adata szerint a diftongus ï hangeleme illabiálisabb, ü̬-je pedig nyíltabb.

9  Az MNyA. adata szerint a diftongus mindkét hangeleme nyíltabb (o̬, u̬ ).

10  Az MNyA. adata szerint a diftongus mindkét hangeleme nyíltabb (o̬, u̬ ).

11  Az MNyA. adata szerint a diftongus mindkét hangeleme nyíltabb (o̬ , u̬ ).

II I 71 III
Első Század 2016. tavasz-tél

Ez a lap üres.
Első Század 2016. tavasz-tél

Ez a lap üres.
Első Század 2016. tavasz-tél

Ez a lap üres.
2016. tavasz-tél Első Század

MŰVÉSZETTÖRTÉNET
Első Század 2016. tavasz-tél

Ez a lap üres.
2016. tavasz-tél Első Század

Bárdits Éva
Petrus Christus budapesti Madonnája

A kép leírása
A Szépművészeti Múzeum tulajdonában lévő1 Madonna – vagy az ábrázolást pontosabban
meghatározva: Mária a Gyermekkel boltív mögött – egy 55,6 × 31,8 cm nagyságú, egyetlen
deszkából álló tölgyfatáblára készült, amelynek megmaradtak eredeti, festetlen oldalai.
A kép Mária álló alakját ábrázolja, kék ruhában, ragyogó vörös és világoszöld köpenyben,
karján a gyermek Jézussal, aki gömböt (szférát2) tart a kezében. Az alattuk elterülő, lágy
pasztellszínekkel (a homokszín különböző árnyalatai, halvány rózsaszín, sötét okker) megfestett
kockás márványpadló vezeti a kép terébe a tekintetet a figurák mögött húzódó padig, amelyet
sötétvörös és sötétzöld márványberakással díszített mellvéd zár le; ez utóbbira közvetlenül
Mária alakja mögött egy vörös szegélyű, mélykék, aranyszínű növényi motívumokkal gazdagon
díszített brokát borul. A mellvéden túl egy pontosan nem meghatározható, ideális tájra3 nyílik
kilátás dombokkal, fákkal, vízzel; jobb oldalt egy, a lankák között kanyargó út tűnik fel, a vízen
hajók úsznak, a dombok tövében pedig épületek látszanak. Mindezt egy boltíves, kapuszerű
architektúra keretezi (ennek alsó éle is látszik, ami értelmezhető küszöbként és lépcsőként
is, mégis inkább kapuhoz teszi hasonlóvá a nyílást),4 hidat képezve a képkeret (tehát a néző
valós tere) és a feltáruló látvány (vagyis a kép tere) között. A mű eredeti kerete elveszett,
de feltételezhető, hogy a keret vizuálisan a kapu motívumának folytatása volt.5 A félköríves
záródású nyílás bélletében két oldalt egy-egy kis oszlop látható, vörösesbarna, aranyokker és
szürkés erezetű kőből (valószínűleg márvány),6 lábazatuk és fejezetük arany. A két oszlop anyaga
nem teljesen egyforma, az erezetük alkotta mintázatok különböznek. Fejezetük tetején az első
emberpár aranyszínű szobra áll: a bal oldali oszlopon Ádám, kezében a tiltott gyümölccsel,
mögötte a paradicsomi fával, a jobb oldali oszlopon Éva, kezében a tiltott gyümölccsel, jobb
oldalánál a Sátánnal, aki a mögötte álló fa köré tekeredett, emberfejű kígyóként jelenik meg.
A kép 2006-tól a Mark Leonard és Fáy András közreműködésével a Szépművészeti Múzeum
és a Los Angeles-i Getty Conservation Institute együttműködésének keretében átfogó
restauráláson esett át.7 A fellelhető fotók tanúsága alapján látható, illetve dokumentálásra
is került, hogy ekkor a mű igen rossz állapotban volt:8 bal oldalt, az architektúra bélletének
belső oldala magasságában hosszú repedés látszik, valamint nagyobb festékhiányok vannak a

1
  Leltári száma 4324. Jelenleg a Szépművészeti Múzeum felújítása miatt a Magyar Nemzeti Galériában van
kiállítva a Remekművek a Szépművészeti Múzeumból című kiállítás keretében.
2
  Urbach 1974, 344.
3
  Urbach 1974, 341.
4
  Urbach 1974, 341.
5
  Urbach Zsuzsa szerint az oszlopok anyaga vörösmárvány lehet: Urbach 1974, 345.
6
  Urbach 1974, 344.
7
  Kat. Budapest 2015, 65.
8
  Kat. Budapest 2015, 65.

II I 77 III
Első Század 2016. tavasz-tél
Madonna köpenyén és az égen. Ezeken a területeken már valamikor 1974 is végeztek restaurálást
– legalábbis Schabacker már tudott retusokról éppen Mária köpenyén, az égen, valamint az
architektúrán, emellett az ő információi szerint a kép ekkor még jó állapotban volt.9 Jelenleg a
retusálások látható nyomain kívül a festmény állapota kifejezetten épnek tűnik: a tábla korábbi
repedése helyén csak egy enyhe horpadás látszik, illetve a festékréteg repedéshálója nagyobb
területeken folyamatosan követhető. Azonban éppen a festményen lévő (későbbi) feliratok
jelentősen le vannak kopva. A jobb oldali oszlop lábazatán lévő 1537-es évszám és a bal oldali
oszlopon lévő K és B betűk viszonylag jól kiolvashatók: ez a helyreállítás előtt is így lehetett,
hiszen e feliratokról már Pigler is beszámol.10 Azonban a restaurálás eredményeképp váltak
láthatóvá az oszlopok alatti kőposztamenseken található, kevésbé ép feliratok (így ezekről a
korábbi szakirodalom nem szól). Ez a felirat a bal oldalon, úgy tűnik, PETRS XPI lehet, a jobb
oldalon azonban majdnem teljesen lekopott az írás: az elején egy M, a végén pedig egy T betű
maradványai sejlenek fel – kiegészíthetők a Christus képein többször megjelenő ME FECIT
szavakká.11
A Christusnak tulajdonított képek feliratain rendszerint a PETRVS XPI ME FECIT mondat
szerepel, amely valóban beleolvasható a budapesti táblán lévő betűmaradványokba is, de nem
pontosan: ahogy feljebb említettük, a PETRVS szó helyett PETRS áll. Így elképzelhető, hogy
a mű eredeti keretén volt egy hiteles ráírás, amit egy későbbi időpontban a táblára másoltak.12
Azonban ha valóban ez a helyzet, akkor nem világos, hogy az eredeti feliratot másolva miért
maradt ki egy betű, ha egy olyan apró – és Christus képfelirataira általánosan jellemző –
részletet, mint a (második) P betű feletti vonal, sikerült pontosan reprodukálni. Annyi azonban
bizonyosan elmondható, hogy a „szignó” semmiképpen nem tekinthető Christus autentikus,
saját kezű írásának, különösen a képen lévő többi inskripció fényében. A feliratok látszólag
ugyanolyan festékkel készültek, és a betűk formája is hasonlónak tűnik, vagyis egymással
azonos időben kerülhettek a táblára – talán éppen 1537-ben, amikor Christus már körülbelül
hatvan éve halott volt. Feltételezhető, hogy a K és B betű a tábla egykori tulajdonosával
kapcsolatos, de arra még nem született javaslat, hogy konkrétan kire vagy mire utalhatnak.
Így összességében a budapesti táblán lévő feliratok annyit árulnak el, hogy a tábla 1537 előtt
készült és valamilyen módon kötődik Petrus Christushoz, további támpontot azonban nem
nyújtanak a mű meghatározásához.

Az identikus művek kérdése– eredeti vagy másolat?
A képfelirat interpretációjában is megmutatkozó bizonytalanságokat tovább bonyolítja, hogy
két olyan festmény létezéséről is tudunk, amik látszólag szinte teljesen azonosak a budapesti tábla
ábrázolásával. A három kép egymáshoz való viszonya, kronológiája és attribúciója egyáltalán
nem tisztázott; így művek közötti szövevényes összefüggések felvázolása mindenképpen
szükséges annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy a Szépművészeti Múzeum táblája
valóban Petrus Christus saját kezű alkotása-e vagy sem.
Az egyik, a budapesti Madonnával identikus festmény a XX. század elején még a
szentpétervári Stroganov-gyűjtemény birtokában volt, azonban a második világháború után

  Schabacker 1974, 117.
9

10
  Pigler 1967, 137.
11
  Kat. Budapest 2015, 75.
12
  Kat. Budapest 2015, 75.

II I 78 III
2016. tavasz-tél Első Század
elveszett és azóta sem került elő.13 Tudható, hogy a budapestinél nagyobb (60,5 × 47 cm)
tábláról van szó, amelyen az oszlopok talapzatára címereket festettek. A jobb oldali címeren
található egy felirat: IPCA 1441.14 Eisler szerint ez lehet a szentpétervári kép születésének valódi
időpontja, ahogy szerinte a budapesti képen lévő dátum is hiteles, így a Stroganov-féle táblát
tekinti eredeti Christus-műnek, a budapesti képet pedig 1537-ben készült másolatának.15
Korábban (többek között) Friedländer ezzel szemben egyértelműen másolatnak tekintette a
Stroganov-gyűjtemény képét, s a budapesti Madonnát eredeti Christus-műnek tartotta 16 –
azóta is ez az általánosan elfogadott tényállás, elfogadva, hogy a szentpétervári és a budapesti
kép felirata egyaránt későbbi, nem hiteles ráírás.17 A részletek nehezen vizsgálhatók pusztán a
reprodukcióra támaszkodva (például Ádám és Éva a szentpétervári festményen anatómiailag
pontosabban felépítettnek tűnik, de a biztos ítélethez nem elég részletes a fotó), viszont az
arctípusok alapján is nehezen elképzelhető, hogy a festmény 1450 körül, vagy még korábban
készült volna Németalföldön.18 Különösen szembetűnő különbség a Madonna nyílt tekintetű,
szélesebben mosolygó arca, ami nagyon eltér Christus kontemplatív, lesütött szemű, inkább
befelé forduló Mária-ábrázolásaitól; nem kevésbé idegen Chritus művészetétől a gyermek
arctípusa. A Stroganov-kép emellett összességében Christusénál „elnagyoltabbnak” tűnik, a
fény-árnyék hatások durvábbak, az egész festmény kontrasztosabb – persze nem tudjuk, hogy
ez mennyiben a festmény sajátossága, és mennyiben a fotóreprodukció torzításának eredménye.
A fentiek fényében úgy véljük, hogy kevéssé látszik valószínűnek, hogy a szentpétervári
festmény az eredeti, így a rajta lévő dátumot is ennek megfelelően kell vizsgálni: lehetséges,
hogy mintaképének (vélt) készítési idejét kívánták rögzíteni a feliratban,19 ez pedig a
Szépművészeti Múzeum képének autenticitását semmiképp nem kérdőjelezi meg. A budapesti
tábla dendrokronológiai vizsgálata is ellentmondani látszik annak, hogy a kép a XVI.
században készült volna: eszerint a fát, amiből a hordozó készült, 1439 körül vághatták ki, így
a legvalószínűbb, hogy a táblát 1449 körül használhatták fel. Ez a dátum azonban önmagában
nem több, mint terminus post quem – a faanyag kora nem zárja ki annak lehetőségét, hogy
később is készülhetett a kép, hiszen a tábla elkészülése után bármikor felhasználásra kerülhetett.
Így a dendrokronológiai vizsgálat egyáltalán nem oszlat el minden kétséget a festmény pontos
datálásával kapcsolatban.
A másik festmény, amely identitkus a budapesti Madonnával, 1994-ben került a
rotterdami Boijmans–van Beuningen múzeum tulajdonába,20 és hasonlóan zavarba ejtő és
alig megválaszolható kérdéseket vet fel, éppen a dendrokronológiai vizsgálatok fényében.

13
  Kat. Rotterdam 1994, 41.
14
  Kat. Berlin 1931 10, kat. sz. 17.
15
  Eisler 1984, 458.
16
  Térey 1913, 11, kat. sz. 23; Friedländer 1967, 85.
17
  Schabacker 1974, 118.
18
  Martens szerint a szentpétervári és a rotterdami képet ugyanaz a festő készítette. Martens 1995, 30. Ezzel nem
tudunk egyetérteni, többek között azért sem, mert a Stroganov-féle képen megjelenő arctípusok a rotterdami
festménytől legalább annyira elütnek, mint a budapestitől.
19
  Vagy ahogy Urbach Zsuzsa felveti, Jan van Eyck halálát – erről a későbbiekben még lesz szó. Kat. Budapest
2015, 75.
20
  Kat. Rotterdam 1994, 41.

II I 79 III
Első Század 2016. tavasz-tél
Mérete majdnem pontosan megegyezik a budapesti tábláéval, és a Stroganov-másolatnál
még hűebben igyekszik reprodukálni Christus festményét.21 Ugyanakkor közelebbről
megvizsgálva az apró stílusbeli különbségek afelé mutatnak, hogy nem ugyanattól a kéztől
származik a budapesti és a rotterdami kép. Ebből a szempontból beszédesek az ősszülők figurái:
a rotterdami festményen Ádám alakja izmosabb, atletikusabb, Éva pedig teltebb, nőiesebb,
és anatómiailag mindkét figura átgondoltabb.22 Festésmódjuk is nagyon különbözik: míg a
budapesti tábla emberpárja a miniatúrafestészetre emlékeztető, rendkívül finom, vékony
ecsetvonásokkal modellált, a rotterdami másolaton a vastagabban felvitt festék „festőibb”
hatású – szélesebb, pasztózusabb vonások figyelhetők meg rajta. 23 Hasonló jellegű különbségek
tapasztalhatók a főalakokat vizsgálva is: Mária arca a rotterdami képen teltebb, barokkosan
lágy, valamint a gyermek alakja is élettelibb.24 Emellett a rotterdami képen a drapériák
puhábbnak, lágyabbnak tűnnek, markánsabb a világos és árnyékos részek közötti kontraszt,
és a figurák tömege erősebben érzékelhető.25 Mindez arra enged következtetni, hogy a
rotterdami kép egy XVI. század második felében készült másolat lehet: a romanizmus és a
rubensi festészet stílusjegyeit viseli magán.26 A helyzetet azonban tovább bonyolítja, hogy a
dendrokronológiai vizsgálat megállapította, hogy a rotterdami festmény hordozója öregebb
fából készült, mint a budapesti képé: a fát, amelyre a rotterdami művet festették, 1432 körül
vághatták ki, tehát nagyjából hét évvel a budapesti tábla fája előtt.27 Ezen felül a pigmentek
technikai analízise azt is kimutatta, hogy csaknem tökéletesen megegyeznek a budapesti kép
festékmintáival: ultramarin, azurit, cinóbervörös, ólomfehér, és ólom-titanát sárga alkotja a
festékeket – ez utóbbi kifejezetten a XV. században volt használatos.28 Tehát mindkét technikai
vizsgálat azt sugallja, hogy a rotterdami kép Christuséval nagyjából egy időben, esetleg éppen
az ő műhelyében készülhetett.29 A stílusanalízis és a technikai vizsgálatok között feszülő
ellentmondás nehezen tűnik feloldhatónak. Nem jellemző ugyanis, hogy másolatok készítésekor
az eredeti festmény idejéből vett fát használjanak fel, hiszen ehhez problémás hozzájutni – az

21
  Úgy véljük, ez egy újabb érv lehet a budapesti kép eredeti mivoltára: ha a Stroganov-gyűjtemény képe régebbi
volna, akkor feltételeznünk kellene, hogy a rotterdami kép egy másolat nagyon pontos másolata, ennél azonban
sokkal plauzibilisebb magyarázatnak tűnik, hogy Christus képe az eredeti, a rotterdami és a szentpétervári
képek pedig más-más szellemben készült replikák. A kérdést végleges megválaszolására valószínűleg csak a
Stroganov-tábla birtokában lenne remény.
22
  Martens 1995, 28.
23
  Ainsworth 1995, 187.
24
  Kemperdick – Klein 1997, 150.
25
  Martens 1995, 28–29.; Kemperdick – Klein 1997, 150.
26
  Martens 1995, 28.
27
  Kat. Rotterdam 1994, 43.
28
  Kat. Rotterdam 1994, 43.
29
  Kat. Rotterdam 1994, 43.; Asperen de Boer 1995, 123.; Kat. New York: kat. sz. 11, 130, 18. lábjegyzet.
Itt Ainsworth egy „gyenge, de kortárs” másolatnak titulálja a rotterdami táblát – a gyenge jelző különösen
nehezen értelmezhető annak fényében, hogy a katalógusba tévedésből a rotterdami kép került a budapesti
helyére.

II I 80 III
2016. tavasz-tél Első Század
ácsműhelyben aktuálisan elérhető táblára készülnek általában a festmények, így a másolatok is.30
Egy lehetséges megoldást nyújt a kérdésre, ha feltételezzük, hogy Christus Madonnája
rendelkezett egy vele azonos méretű fedőszárnnyal, ami nem lenne tökéletesen szokatlan
megoldás, például éppen Jan van Eycknél, az Arnolfini-házaspár esetében is tudunk ilyenről.31
Ha létezett a budapesti képnek ilyen fedőszárnya, elképzelhető, hogy a másolat készítésekor
azért ezt a táblát használták fel, mert eleve ugyanakkora volt, mint a lemásolandó festmény;32 a
pigmentek azonossága pedig lehet egyszerűen annak a következménye, hogy a másoló a lehető
leghűebben igyekezett visszaadni Christus festményét. Azonban nincsenek arra utaló jelek
vagy dokumentumok, amik bizonyítanák, hogy a kép valaha rendelkezett ilyen fedőtáblával,
így ez az elképzelés hipotézis marad.33 Mindenestre nem számítana kuriózumnak, hogy egy
korai németalföldi képről a XVI. században nagy pontosságra törekvő, de a kor stílusjegyeit
akaratlanul is magán hordozó másolat készüljön: ilyen például Michiel Coxcie másolata Hubert
és Jan van Eyck genti oltárának középső, a Bárány imádását ábrázoló táblájáról.34 Martens
szerint itt is az tapasztalható, hogy bár Coxcie a lehető legpontosabban igyekezett reprodukálni
az Eyck-festményt, mégis, akaratlanul is beszivárog a képbe korára jellemző esztétikai világ és
ízlés.35
A budapesti kép eredetisége, attribúciója és datálása körüli polémia feloldását nehezíti, hogy
a festmény provenienciája szinte teljesen ismeretlen: csupán annyit tudunk, hogy 1912-ben
került a Szépművészeti Múzeumba gróf Pálffy János gyűjteményéből. Arról azonban nincsenek
feljegyzések, hogy a gróf honnan szerezte meg, csak annyi tudható, hogy bazini várkastélyában
tárolta a képet, leltárában Hans Memlingnek tulajdonítva azt.36 Mivel semmilyen további
dokumentum nem áll rendelkezésre a kép sorsáról, semmilyen proveniencia-adatra nem
támaszkodhatunk az attribúció során sem; és minthogy a képen lévő felirat sem tekinthető
autentikusnak (ahogy feltehetőleg a szentpétervári másolaton lévő sem), nem marad más
választásunk, mint hogy technikai, stíluskritikai és ikonográfiai szempontok mentén vizsgáljuk
meg, hogy hogyan illeszkedik a budapesti kép Christus életművébe.

A budapesti Madonna Petrus Christus oeuvre-jében
A budapesti Madonna festésmódja alapvetően hordozza Christus festőtechnikájának
sajátosságait: kisebb méretű műveire a végletekig finom, apró ecsetvonásokkal történő
kivitelezés, és egy rózsaszínes festékrétegre épülő additív színkeverési módszer jellemző.37

30
  Ainsworth 1995, 187.
31
  Kemperdick – Klein 1997, 151.
32
  Kemperdick – Klein 1997, 151.
33
  Kemperdick – Klein 1997, 151.
34
  Martens 1995, 29.
35
  Martens 1995, 29.
36
  Térey 1912, 11, kat. sz. 23.
37
  Ainsworth 1994, 33–34. Megjegyzendő, hogy sajnos a Bruges-i festmény nem tartozik a legbiztosabban
Christusnak tulajdonítható művek közé, rossz állapotban van és nagy mértékben át van festve. Kat. New York
1994, 162, 11. lábjegyzet.

II I 81 III
Első Század 2016. tavasz-tél
A miniatúrafestészetre emlékeztető festésmód finomsága, az egészen apró ecsetvonásokra épülő
technika, és a bőrszínek alatti rózsaszínes középréteg a budapesti Madonnán is látható.38 Az
alárajzolás technikája is hézagmentesen illeszkedik Christus oeuvre-jébe: a formákat meghatározó
körvonalak széles ecsetvonásokból állnak; a részletek, különösen a drapériák modellálását pedig
nagyon finom, párhuzamos és egymást keresztező vonalakból álló tónusozás jellemzi.39 Nagyon
hasonló alárajzolást találtak a Bruges-i Jézus születése-táblán, amelyen emellett Mária arctípusa
és a félköríves látszatarchitektúra is a budapesti képpel rokonítható.40 Szintén ilyen típusú
alárajzolás látszik Christus két donátorportréján, amelyeken a kissé bizonytalan térszerkesztés
is azt valószínűsíti, hogy a budapesti Madonnához időben közel készülhettek.41
Mind stíluskritikai, mind ikonográfiai, mind technikai szempontból sokatmondó a
keretező kapu vagy boltív-motívum, amelynek legközelebbi előképeit Rogier van der Weyden
oeuvre-jében találjuk meg. A budapesti Madonnához hasonlóan az álló Mária-típus és a
látszatarchitektúra ötvözete az a Bécsben őrzött apró Madonna-tábla, amely talán közvetlen
hatással lehetett Christusra, és ami talán éppen Bruges-ben készült.42 A budapesti kép infravörös
reflektográfiás vizsgálata során feltárt alárajzoláson látható, hogy az eredeti tervben a kapu
még nem egyszerű félköríves boltív, hanem a bécsi Madonna fülkéjéhez hasonló szögletes
architektúra, sarkaiban gótikus mérműveket idéző, áttört díszítőfaragással.43 Lehetséges, hogy
a változtatás oka egyszerűen az, hogy Christus régimódinak találta a gótikus építészeti elemeket
alkalmazó megoldást,44 de talán mélyebb tartalmi vonatkozásai is lehetnek e döntésnek. A
festményen végül megvalósított félköríves boltív inkább a román stílusra jellemző forma,
ahogy az architektúra többi része is ezt a korszakot hívja elő.45 Az oszlopok arányai és formája
önmagában kisépítészeti alkotásokra engednek asszociálni: az architektúra fémes elemei
leginkább a Maas-vidék nagyméretű ereklyetartóira hasonlítanak; Ádám és Éva szobra pedig a
későromán monumentális fémplasztika emlékeit idézi.46 A román stílus ikonográfiai jelentése a
kép kontextusában az ante legem, az ótestamentumi bűnös kor.47 Ádám és Éva alakja, a bűnbeesés
jelenetét felidézve, explicite ugyanezt tematizálja. Rogier van der Weyden Madonnáján is ez
az első emberpár jelentése, azonban míg a bécsi képen az ősszülők önmagában is egyértelmű
ikonográfiai jelentését a kiűzetés jelenete hangsúlyozza az Ádám felett megjelenő angyallal, a
budapesti Madonnán ez a jelenet ilyen módon nem idéződik meg, hanem a rejtett szimbolizmus
jegyében az építészeti elemek stílusa nyomatékosítja a jelentést.48 Ádám és Éva álló, meztelen
alakjának tipológiai vonatkozású festészeti megjelenítése a teljes kompozíció két szélén Jan
van Eyck genti oltárára vezethető vissza – Rogier úgy értelmezte az eycki motívumot, hogy

38
  Kat. New York 1994, 129.
39
  Kat. New York 1994, 129.
40
  Kat. New York 1994, 162, 11. lábjegyzet.
41
  Kat. New York 1994, 134.
42
  Schabacker 1974, 58, 118.
43
  Kat. New York 1994, 128.
44
  Ainsworth 1994, 43.
45
  Urbach 1974, 345.
46
  Urbach 1974, 345.
47
  Urbach 1974, 344–345.
48
  Urbach 1974, 345, 353.

II I 82 III
2016. tavasz-tél Első Század
kőszobrokként gótikus architektúrába illesztette az alakokat ,49 Christus pedig a bécsi Madonna
figuráit alakította tovább olyan módon, hogy az általuk képviselt stílus tovább mélyíthesse a
kép ikonográfiai tartalmát. E tartalom lényege az ante legemből való átlépés a sub gratia korába,
tehát maga a megváltás Márián és Krisztuson keresztül. Ebben a kontextusban (ahogy Weyden
képén is) Ádám és Éva tipológiai párhuzama Jézus és Mária: Krisztus mint új Ádám, Mária
mint új Éva jelenik meg – így nem véletlen, hogy Ádám a kép bal, Éva pedig a jobb oldalán áll,
tipológiai megfelelőik elhelyezkedéséhez igazodva a festményen.50
Ádám és Éva alakjának közelebbi vizsgálata emellett a kép attribúciója szempontjából is
lényeges. Ugyanis a Städel Museum Madonnát Szent Jeromossal és Szent Ferenccel ábrázoló
táblaképe, amely egyértelműen Christusnak tulajdonítható – a rajta lévő felirat autenticitása
nem vitatott (PETRVS • XPI • • ME • FECIT • 14[5]7•)51–, szintén alkalmazza az ősszülők
ötvösmű-figuráit. Megformálásuk és modellálásuk olyannyira azonos a budapesti kép alakjaival,
hogy nehezen képzelhető el, hogy más kéztől származnának.52 Azonban megjegyzendő, hogy a
frankfurti kép ősszülő-figurái jóval kisebb léptékűek a budapesti Madonna hasonló alakjainál,
ami megnehezíti az összehasonlítást. Ezen felül a Städel-Madonna Ádámjának megformálása,
és különösen a testtartása közelebbről idézi a Jan és Hubert van Eyck genti oltárán látható Ádám
pozícióját, ami a budapesti kép Ádám-figurájának kontraposztos beállításával összehasonlítva
kifejezetten későgótikusnak tűnik (noha itt is számolnunk a hatalmas léptékkülönbséggel).
Hasonlóan későgótikus stílust idéz Petrus Christus washingtoni Krisztus születése-képének
Ádámja. Richter többek között éppen erre alapozva tartja a budapesti Madonnát egy Petrus
Christus után készült 1500 körüli másolatnak:53 mert valóban, Christus oeuvre-jében nem
találunk hasonlóan klasszikusnak ható kontraposztos aktfigurát; ugyanakkor e felé hajló tendencia
megfigyelhető a Bruges-i Jézus születése-tábla ősszülőalakján is. Itt Ádám és Éva alakja a genti
oltárhoz hasonlóan hús-vér figuraként jelenik meg, Ádám testtartása ugyanakkor az előképtől
meglehetősen eltérő pozícióba helyezkedik, ami ugyan még nem teljesen kontraposzt, mert a
csípő és a vállak megbillenése nem érzékelhető, de a lábak tartása sokkal közelebb van a budapesti
Madonna fél lábra támaszkodó Ádámjához, mint a genti oltár Ádámjának leginkább lépésesnek
látszó mozdulatához. Hasonló mondható el Rogier van der Weyden bécsi Madonnájáról: itt
sem beszélhetünk klasszikus kontraposztról, de Ádám itt is a nézővel kissé szembe fordulva,
súlyát egyik lábára helyezve áll. Elképzelhető, hogy a budapesti Ádám-figurával Christus részben
a Rogier van der Weyden-i mintaképet értelmezte át: Ádám bal lábáról a jobbra helyezte súlyt,
és a drámai momentum helyett egy kontemplatívabb pillanatban ábrázolja, amelyet testtartása
is tükröz. Figyelembe kell vennünk emellett, hogy a washingtoni Jézus születése és a Städel-
Madonna ősszülő-alakjai későgótikus architektúrákba vannak illesztve, így nem meglepő,
ha a figurák stílusa is ehhez igazodik. A budapesti Madonnán megjelenő architektúra ezzel
szemben, ahogy már elmondtuk, későromán építészeti formákat idéz. A kor németalföldi
festészetében pedig az itáliai trecento építészeti formáinak megjelenése (amelyet leginkább
a félköríves boltív képvisel) a korareneszánsz antikizáló törekvéseinek megnyilvánulása is.54

49
  Schabacker 1974, 118.
50
  Urbach 1974, 346–347.
51
  Ainsworth 1994, 30.
52
  Asperen de Boer 1995, 123.
53
  Richter 1974, 340.
54
  Urbach 1974, 345.

II I 83 III
Első Század 2016. tavasz-tél
Ha ezt elfogadjuk, úgy Ádám alakjának antik szobrászatra hajazó testtartása is értelmezhető
a festő tudatos döntéseként: a gótikus architektúrában gótikus stílusú figurákat, a reneszánsz
törekvéseket kifejező architektúrába pedig ennek megfelelően antikizáló alakot helyez.
Végső soron, ha összehasonlítjuk a washingtoni, a Bruges-i és a budapesti mű Ádám-alakját,
megállapíthatjuk, hogy mindhárom egészen más mind testtartásban, mind figurastílusukban:
az adott kép kontextusába illeszkednek, ahhoz alkalmazkodnak; azonban összeköti őket
kissé stilizált, geometrikusan leegyszerűsített anatómiájuk. Így úgy véljük, a budapesti tábla
Ádámjának klasszikus testtartása nem lehet érv az ellen, hogy a budapesti képet Petrus
Christusnak tulajdonítsuk.
Különösen annak fényében válik valószínűvé, hogy Christus ismerhette a déli művészet
bizonyos megoldásait, vagy formavilágának egyes elemeit, és beépíthette azokat saját
művészetébe, ha figyelembe vesszük, hogy a korabeli Bruges miliőjében könnyen kapcsolatba
lehetett kerülni az itáliai művészettel. Ugyanis a XV. század közepe táján nem volt
elhanyagolható az itáliai előkelők jelenléte a városban. Petrus Christus pedig tagja volt annak
a konfraternitásnak, amelybe Bruges legprominensebb mecénásai, köztük jelentős itáliai
(különösen firenzei) családok (például a Portinari vagy az Arnolfini család) sarjai is beléptek.55 A
konfraternitás nevére utaló Száraz Fa Madonnája is minden bizonnyal a társaság számára vagy
egy tagjának megrendelésére készült.56 Azok az elképzelések, melyek szerint Christus járhatott
Itáliában, kevéssé támaszthatók alá, azonban annyi elmondható, hogy Christus művészetében
fellelhetőek párhuzamok a kortárs itáliai fejleményekkel illetve megrendelői igényekkel.57 Ezek
részletes bemutatására a keretek között nem vállalkozhatunk, a mi szempontunkból csupán
azért fontos ez az aspektus, hogy belássuk: nem teljesen megalapozatlan annak feltételezése,
hogy Christus tudatosan és célzatosan alkalmazza az itáliai reneszánsz formavilágának bizonyos
elemeit, így egy olyan, az északi festészetben szokatlanul antikizálónak tűnő alakot, mint a
budapesti Madonna Ádám-figurája. Tovább erősíti ezt az elképzelést, hogy különösen Christus
1450–1460 körülre datált művein jellemző az itáliai motívumok és ábrázolásmódok jelenléte.58
Láttuk, hogy a bécsi Madonna éppen az architektúra félköríves megoldásában nem
állítható párhuzamba a budapesti Madonnával, ugyanakkor Rogier van der Weyden más
műveinek boltív-motívumát Petrus Christus beépítette műveibe. Rogier Miraflores-oltárának
összetettebb, egy katedrális hármas portálját idéző, gótikus boltív-motívuma köszön vissza
Christus Washingtonban őrzött Jézus születését ábrázoló képén. Noha a washingtoni kép
architektúrája laposabb és szélesebb, stílusában és alapstruktúrájában megegyezik a rogieri
előképpel.59 Lényegi különbség azonban, hogy míg Rogier oltárának mindhárom tábláján a
figurák az architektúrával egy síkban, éppen alatta helyezkednek el, addig Christusnál a jelenet
egyértelműen a boltív síkja mögötti térben játszódik.60 Rogier van der Weyden ugyanis nem
ablakot kíván nyitni egy valóságosnak tűnő térbe, hanem egy olyan, sajátos valóságsíkot hoz létre
a festett építmény által, amiben megőrződhet a vallásos tartalom misztériuma, ami a devóciót

55
  Martens 1994, 16.
56
  Kat. New York 1994, 164.
57
  Upton 1990, 43–44 (54. lábjegyzet).
58
  Kat. New York 1994, 131.
59
  A két kép részletes összehasonlítása itt: Birkmeyer 1961b, 101–105.
60
  Birkmeyer 1961b, 104.

II I 84 III
2016. tavasz-tél Első Század
szolgálja és ennek átélésére sarkallja a nézőt.61 Így míg a Miraflores-oltáron a látszatarchitektúra
olyan illúziót teremt, amely elbizonytalanítja a szemlélőt a festmény kerete és a kép tere közötti
határ definiálásában, addig Christusnál az építmény egy olyan átmeneti térsíkot képez, ami
egyszerre kapcsolódik a képkerethez és a kép belső teréhez, de világosan el is határolódik tőlük
– talán ez is a személő bevonását szolgálja a képbe, de inkább kontemplációra, szemlélődésre
sarkall, mint elemi átélésre.
A budapesti Madonnáról is hasonló mondható el: a kapuzat proszcénium-szerűen62 húzódik
a kép tere előtt, anélkül, hogy a figurák interakcióba lépnének vele, ugyanakkor a küszöb
(vagy lépcső) közvetlenül a márványpadlóhoz látszik kapcsolódni. Különös ez a kapcsolódás,
mert a küszöb két éle nem koherens a kapumotívum mögötti részek térrendszerével. A
márványpadló ortogonálisai a kép nagyjából bal oldali kétharmadában egyetlen enyészpont
felé mutatnak (amely éppen a Gyermek kezében lévő szférában van), a padlóminta jobb oldali
harmadának ortogonálisai azonban nem illeszkednek ebbe a rendszerbe, és a küszöb éleinek
meghosszabbításai is másik pontban találkoznak. Tehát látszik, hogy a kép belső terének
megformálásakor Christus törekedett egyfajta racionális térszerkesztésre, de a szisztémát
valamilyen okból nem tudta (vagy nem akarta) teljesen végig vinni a kompozíción, a kapu
ennek a térrendszernek pedig nem része. Úgy gondoljuk, hogy ez utóbbi döntés mindenképpen
tudatos lehetett: éppen a washingtoni Jézus születése-táblán a kép tere teljesen konzisztens, az
ortogonálisok egyöntetűen a festmény közepénél található enyészpontban találkoznak, a kapu
két oldalán álló oszlopok lábazatának élei azonban egy másik pontba tartanak, a „diafragma-
ív”63 így itt sem a kép belső terének része.64
A budapesti Madonnán tehát ugyan a térszerkesztés még nem teljesen következetes, a
washingtoni Jézus születésén azonban már az. A Städel Madonna Petrus Christus első olyan
műve, amelyen már teljesen következetes módon, a kép egészén érvényesül az egyetlen
enyészpontra épülő térszerkesztési rendszer.65 Ez a fajta racionális téralkotási szisztéma az
északi művészetben korábban senkinél nem fordult elő, így Petrus Christus tekinthető az
egyiránypontos perspektívára épülő térábrázolás meghonosítójának Németalföldön – Tolnay
Károly Christus történeti szerepét egyenesen Pierro della Francesca itáliai tevékenységéhez
hasonlította.66 Megjegyzendő azonban, hogy Christus ehhez az eredményhez nagy
valószínűséggel nem elméleti úton vagy egy matematikai rendszer felállításával, hanem
pusztán empirikus módszerekkel juthatott el:67 a budapesti Madonna térrendszere éppen olyan
átmeneti állapotot mutat, amelyben Christus részben világosan az egyiránypontos szerkesztésre
törekszik, de rendszere vagy még nem teljesen „kiforrott”, vagy szándékosan eltér attól.

61
  Birkmeyer 1961a, 16.
62
  Panofsky 1953, 58.; Urbach 1974, 345.
63
  Panofsky 1953, 58.; Urbach 1974, 345.
64
  Levenson 1965, 41.; Ainsworth 1994, 50, Fig. 59.
65
  Kat. New York 1994, 136. (ugyanitt: a berlini Angyali üdvözlet ugyan korábbi, de ott csak a képen látható
belső tér egyik oldalán érvényesül a szerkesztés, míg a frankfurti táblán minden síkon)
66
  Panofsky 1953, 310.
67
  Panofsky 1953, 310.; Levenson 1965, 8.; Ainsworth 1994, 37.

II I 85 III
Első Század 2016. tavasz-tél
Ha Christus térábrázolásának fejlődésében feltételezünk egyfajta lineáris fejlődést a szabályos
egyiránypontos perspektívaszerkesztés felé, akkor a budapesti Madonna 1450–1455 körüli
datálását a térszerkesztés bizonytalanságai is alátámasztják.68
További segítséget nyújthat a kép helyének meghatározásában az álló Madonna típusának,
előzményeinek, és Christus más Madonna-ábrázolásainak vizsgálata. Az álló Madonna típusa
talán kevésbé megszokott, mint a félalakos vagy trónoló Mária-ábrázolások, de egyáltalán
nem előzmény nélküli a XV. századi északi festészetben: mint láttuk, Rogier van der Weyden
bécsi Madonnája is ilyen, de előfordul a Flémalle-i mester és Jan van Eyck művészetében is.
A budapesti Madonna Rogier bécsi Madonnájához hasonlóan közeli előképe Eyck 1439-es,
Antwerpenben őrzött, paradicsomi kertben ábrázolt Máriája a gyermekkel. Nem csupán az
alapkompozíció emlékeztet a budapesti Madonnáéra, de olyannyira azonos Mária köpenyének
jellegzetes esése és a drapéria plasztikája,69 hogy nehezen képzelhető el, hogy Christus
nem ismerte a képet, vagy hogy nem tudatosan innen merített a köpeny megformáláskor
(még úgy is, hogy Eyck képén Mária palástja kék). Jan van Eyck antwerpeni Madonnáján
azonban Mária egy szűken lezárt kertben, nem pedig egy tágasan elterülő tájháttér előtt áll, a
mögötte lévő brokát pedig a kép szinte teljes hosszában elrekeszti a teret; hasonlóan lényeges
különbség, hogy a gyermek és Mária arca az Eleusza-típusú bizánci ikonokhoz hasonlóan70
összesimul. Egyáltalán nem valószínűtlen, hogy Jan van Eyck ilyen forrásból merített az alakok
megkomponálásakor: a keleti ikonok tisztelete, s bemutatásuknak igénye a Nyugaton egyre
élénkebbé vált a korban.71 E folyamat indikátora az is, hogy Jean de Bourgogne, Etampes
grófja, 1454-ben három másolatot rendelt a Cambrai-i Madonnáról Petrus Chritustól.72 Ezt a
művet, így az Eleusza-típust Christus biztosan jól ismerte (noha a három másolatból egy sem
maradt fenn), a budapesti Madonna eredete azonban nem ebben keresendő. Itt ugyanis, mint
láttuk, Mária és Jézus arca nem ér össze (s Mária nem is szoptatja Jézust, mint Rogier van der
Weyden bécsi Madonnáján, vagy a Galaktotrophusza-ikonokon), a két alak viszonya inkább a
Hodogétriákat idézi:73 Mária a gyermeket arcától kissé eltartja, mintegy felmutatja.74

68
 Ainsworth 1994, 43.; Kat. New York 1994, 129.
69
  Richter 1971, 339.
70
  Ainsworth 1998, 261.
71
  Ainsworth 1998, 259.
72
  Van Asperen de Boer szerint egyébként ez is amellett szól, hogy a rotterdami másolat Christus műhelyében
készülhetett. (Kat. Rotterdam 1994, 43.; Asperen de Boer 1995, 121.) Ugyanakkor látnunk kell, hogy
ebben az esetben egy egészen speciális megrendelésről van szó: a képről úgy tartották, hogy maga Szent Lukács
készítette Máriáról és a gyermek Jézusról, így hatalmas tiszteletben állt. Általános elképzelés volt, hogy az
ilyen képek csodálatos erejüket a másolatokon keresztül is képesek működtetni, de a megrendelés mögött
politikai motiváció is állhatott: Konstantinápoly 1543-as eleste után Jó Fülöp számára sürgetővé vált egy
hadjárat indítása, így lehetséges, hogy másolatok a helyi nemesség adakozó-hajlandóságát voltak hívatottak
serkenteni ennek érdekében.(Ainsworth 1998, 259.). Tehát összességében úgy véljük, hogy Christus általános
műhelygyakorlatára nézve nem vonhatunk le következtetéseket ennek a megrendelésnek a tényéből.
73
  Ainsworth 1998, 260–261.
74
  A gyermeket a jobb kezében tartó Dexikratusa-típus nyugati előzménye Lochner Ibolyás Madonnája. Kat.
Budapest 2015, 71.

II I 86 III
2016. tavasz-tél Első Század
Ilyen típusú Madonnákat is találunk Jan van Eyck oeuvre-jében: a Berlinben őrzött
Madonna a templomban, a New York-i Frick-gyűjtemény tulajdonában lévő Madonna a
Gyermekkel, Szent Borbálával, Szent Erzsébettel és donátorral, illetve a mára elveszett, így
csak másolatokból ismert, valaha Nicolas Maelbeke számára készült Madonna. Az utóbbi kettő
ugyan nem önálló Madonna-ábrázolás, hanem több alakot, köztük a donátort megjelenítő
művek. Mégis úgy tűnik, hogy ezek a képek is előképül szolgálhattak Christus számára vagy
legalábbis hatással lehettek rá ehhez a kompozícióhoz való eljutásban, ugyanis mindkét mű
visszaköszön valamilyen módon más, korábbi képein.
Urbach Zsuzsa éppen a Frick-Madonnát tartja a budapesti kép prototípusának, feltételezve,
hogy a Szépművészeti Múzeum Madonnája egy olyan diptichon része lehetett, amelynek másik
szárnyán egy donátorábrázolás volt.75 Azonban a táblán semmilyen nyom nem utal erre, és
a kép másolataihoz, vagy a kompozíciót alkalmazó más festményekhez sem tartozott ilyen
szárny.76 Úgy gondoljuk, hogy önmagában a kompozíció hasonlósága nem lehet indok arra,
hogy a képnek ilyen funkciót tulajdonítsunk – még akkor sem, ha a festmény különlegesen
nagy tiszteletben álló Gnadenbild77 – , mert több olyan, akár Jan van Eyckhez köthető művet
ismerünk, amivel a budapesti tábla legalább ilyen közeli rokonságot mutat.

Petrus Chritus és Jan van Eyck
Ezen a ponton érdemes kitérőt tennünk annak a kérdésnek a megvizsgálására, amely a
XIX. század óta meghatározza a Petrus Christus művészetéről szóló diskurzust: lehetett-e
Christus Jan van Eyck tanítványa? Kevés forrás maradt ránk, ami felhasználható Christus
személyének vagy életútjának megismerésére, és egyikben sem fordul elő olyan adat, ami
ezt az elképzelést egyértelműen megerősítené. Az első rendelkezésünkre álló dokumentum78
életére vonatkozóan 1444-ből való: ekkor váltotta meg polgárjogát Bruges-ben. Az irat
rögzíti azt is, hogy Christus Baerle-ből79 származik, és azért telepszik le a városban, hogy
festő legyen. A Bruges-i festőcéhnek ugyanis kizárólag a város polgárai lehettek tagjai, a
polgárjoghoz pedig háromféleképpen lehetett hozzájutni: a polgárjog megvásárlásával, egy
Bruges-i polgárral való házassággal, illetve úgy, ha valaki egy évig és egy napig a városban él.80

75
  Urbach 1974, 341.; Kat. Budapest 2015, 73, 75.
76
  Kat. New York 1994, 130, 14. lábjegyzet.
77
  Kat. Budapest 2015, 75. Urbach a Stroganov-gyűjtemény Madonnáján megjelenő 1441-es évszámot is erre
tekinti bizonyítéknak: úgy véli, hogy a dátum Jan van Eyck halálának évére, a Frick-Madonnára, mint a mű
prototípusára utal, ez azonban, a Strognov-képről való bármilyen információ, vagy analógia (pl. egy másik
mű, ami ilyen okból viselné magán ezt az évszámot) hiányában spekulatív marad.
78
  Kat. New York, 195. (a dokumentum teljes szövege)
  Két településre is vonatkozhat ez a név, egy Genthez közeli vagy egy Breda melleti falura egyaránt. Christus
79

szokatlan neve inkább Bredában volt gyakori, így valószínűbb, hogy a Brabant tartományban elhelyezkedő
településről van itt szó. Martens 1994, 15.
Emellett lehetséges, hogy a Christus egy Szent Arcokat készítő festő leíró beceneve volt, ami mentén elképzelhető,
hogy Petrus Christus első mestere édesapja lehetett. Upton 1990, 8.
Nem kizárt egy ilyen családi tradíció létezése, tekintve, hogy Christus törvénytelen fia, Sebastian, és unokája,
Petrus, egyaránt miniaturista mesterek voltak. Friedländer 1967, 81.
80
  Martens 1994, 15.

II I 87 III
Első Század 2016. tavasz-tél
Annyi tehát bizonyosan állítható, hogy Christus 1444 előtt nem lehetett a Bruges-i festőcéh tagja,
és hogy láthatóan volt annyira sürgős számára a letelepedés, hogy az egy éves várakozás vagy egy
házasság helyett igen jelentős összeget áldozzon a polgárjog lehető leggyorsabb megszerzésére.
Korábbi elképzelések szerint a céhes szabályozás eleve megcáfolja a tézist, miszerint Christus
Jan van Eyck keze alatt tevékenykedhetett, hiszen ehhez már 1441 előtt polgárjoggal kellett
volna rendelkeznie: azonban figyelembe kell vennünk, hogy Jan van Eyck a hercegi udvar
alkalmazásában állt, emiatt az ő segédjeire nem vonatkozott a város céhes szabályozása, tehát
Christus elvileg dolgozhatott volna anélkül a műhelyben, hogy városi polgár lenne.81 Azonban
ha ez így történt volna, úgy Christusnak Eyck 1441-es halála előtt már Bruges-ben kellett
volna tartózkodnia, így 1444-re már bőven rendelkezhetett volna polgárjoggal; mindebből
pedig arra kell következtetnünk, hogy Petrus Christus és Jan van Eyck nem élhettek egy időben
a városban, tehát a korábban előszeretettel feltételezett mester-tanítvány viszony felállítása sem
lehetséges közöttük.82
Ez a tény azonban nem teszi semmissé a Christus és Eyck művészetét szorosan összefűző
stíluskapcsolatok létezését. Erről tanúskodik a bécsi Albertinában őrzött, 1445-re datált rajz,
amelyet Petrus Christusnak tulajdonítanak, s ami Jan van Eyck elveszett triptichonjának
középképét reprodukálja. Az attribúcióra meggyőző bizonyítékot adnak a párhuzamok Christus
Madonna-ábrázolásaival és a kivitelezés hasonlósága Christus festményeinek alárajzolásaival –
például éppen a budapesti festményével.83 Mária széles homlokú, kerek arcformája és hajviselete,
illetve a mód, ahogy a Gyermeket a kezében tartja, visszaköszön a budapesti Madonnán, ahogy
a kép félköríves lezárása is. Problematikusabb a Frick-gyűjtemény Madonnájának attribúciója,
illetve összefüggése Petrus Christus-szal. A festményt korábban gyakran neki tulajdonították,
aminek az újabb kutatások ellentmondani látszanak – a képet 1443-ban már felszentelték,84 és
mint korábban beláttuk, nem valószínű, hogy Christus ekkor Bruges-ben tartózkodhatott. A
jelenlegi álláspont szerint a művet Jan van Eyck kezdhette el (ezt sejteti az alárajzolás vizsgálata),
és egy számunkra ismeretlen festő fejezhette be Eyck műhelyéből.85 Azonban tagadhatatlan a
Frick-Madonna szoros összefüggése – már csak a donátor személye miatt is – azzal a szintén
Jan Vos számára készült kisebb devóciós képpel (az úgynevezett „Exeter-Madonna”), amely
bizonyosan Petrus Christus műve.86 Az Exeter-Madonna több eycki előképet sűrít magába,
és a Maelbeke-Madonnával együtt Jan van Eyck művészetének olyan közeli ismeretéről
tanúskodik, ami azt valószínűsíti, hogy habár Christus nem lehetett Eyck tanítványa, de egy
„poszt-eyckiákánus” műhely tevékenységében részt vehetett.87
A budapesti képen, Frick-Madonnán és az Exeter-Madonnán egyaránt megjelenik a
Krisztus-gyermek kezében egy szféra (általában is gyakran megjelenik ez a motívum a század
északi festészetében). A világgömb a kereszttel a Salvator Mundi-típusú Krisztus-ábrázolások
szimbóluma,88 ami az ante legem korszakára utaló architektúra (és már tárgyalt tipológiai

81
  Schabacker 1974, 20.
82
  Martens 1994, 15.
83
  Kat. New York 1994, 182.
84
  Kat. New York 1994, 74.
85
  Kat. New York 1994, 74–76.
86
  Kat. New York 1994, 102.
87
  Kat. New York 1994, 105, 184.
88
  Kat. New York 1995, 128.

II I 88 III
2016. tavasz-tél Első Század
vonatkozása) kontextusában ismét a megváltás tételének üzenetét hordozza. A kapuzat azonban
egy másik ikonográfiai jelentés hordozója is: Mária-szimbólum. Mária a paradicsomba vezető
kapu jelentésében, mint Porta Coeli vagy Porta Paradisi jelenik meg a budapesti Madonnán is:
maga Mária az égbe vezető kaput jelenti.89 Jákob szavai, amelyeket álmából ébredve, a lajtorja
misztikus jelenése után mond – Genezis 28:17: „nem egyéb ez, hanem istennek háza és az
égnek kapuja”–, a kor felfogásában magára Máriára vonatkoznak. A budapesti Christus-kép
ikonográfiai programjában Mária így az Ecclesia típusának is tekinthető,90 ahogy Jan van Eyck
berlini Madonna a templomban-képének is ez az ikonográfiai jelentése.91

Záró megjegyzések
Noha az álló Madonna-típus és a boltív-motívum alkalmazása nem előzmény nélküli, Petrus
Christus kompozíciójának egyedi invenciója, hogy Mária és a Gyermek alakját egy távolban
elterülő táj látképe elé helyezi.92 Dieric Bouts követőinél is fellelhető ez a megoldás, ezek
azonban nem vezethetők vissza valamilyen boutsi prototípusra, amely Christus képénél korábbi
lehetne.93 Christus oeuvre-jében sem fordul elő még egy pontosan ilyen, a „plein-air” helyzetet
az architektúrával ilyen módon ötvöző, önálló Madonna-ábrázolás. A Madridban őrzött
trónoló Madonna az egyetlen olyan, amelyen a szabadtériség és az épített környezet hasonló
kombinációja megjelenik, ugyanakkor itt egy sokkal definiáltabb, nyitott fülkeszerű építménybe
helyezkednek a figurák. A részletekben is felfedezhetők párhuzamok a két kép között: ilyen a
porfír és jáspis oszlop megformálása,94 a Gyermek kezében tartott szféra, a Madonna mögötti
mellvéd márványberakása, vagy akár a Máriák hasonló arctípusa és kifejezése.95 Ugyanakkor
a madridi kép térszerkesztése már az egyiránypontos perspektíva biztos alkalmazását mutatja,
és az alakok szervesebb részei ennek a térnek, mint a budapesti képen, amelyen Mária kissé
lebegni látszik.96 Emellett kép monumentalitása, a Madonna nem-evilágisága is arra enged
következtetni, hogy a madridi kép a budapestinél későbbi periódusban készült.97 A tájháttér
legközelebbi párhuzamai sem ezen a képen, hanem korábbiakon, a Städel-beli Madonnán és a
berlini donátor-táblákon található meg.98

  Urbach 1974, 349.
89

  Urbach 1974, 349.
90

  Urbach 1974, 349.
91

  Schabacker 1974, 117.; Kat. New York 1994, 128.
92

  Schabacker 1974, 117.
93

  A budapesti Madonnán látható oszlopok is a Salamon temploma előtt álló porfír és jáspis oszlopra utalnak, erre
94

utalnak anyagukban. Urbach 1974, 348.
  Kat. New York 1994.
95

  Kat. New York 1994, 144–145.
96

  Schabacker megfigyelése szerint Christus Madonna-alakjai a kronológia szerint egyre monumentálisabbá és
97

egyre kevésbé evilágivá válnak, noha ő a madridi Madonnáról nem szól e „fejlődési sor” feljrajzolásakor (az
1449-es félalakos Madonnát, az Exeter-Madonnát, a Száraz fa Madonnáját és a budapesti Madonnát vizsgálja,
és állítja ilyen módon sorrendbe). Schabacker 1974, 49.
  Kat. New York 1994, 129. Richter szerint a budapesti Madonna tájhátterének nincsen párhuzama Christus
98

művészetében, ezzel azonban nem tudunk egyetérteni. Például a donátor-táblák hátterében a magányosan álló

II I 89 III
Első Század 2016. tavasz-tél
A budapesti Madonnán megteremtett képtípus továbbélésének letéteményese az André
Madonna mesterének 1500-ra datált festménye, amely az álló Madonna (különösen testtartása
és köpenyének esése), a tájháttér, és a boltíves építmény alkalmazásában láthatóan Christus
kompozíciójából merít; az architektúra itt azonban nem proszcénium-szerű, hanem a
festményen megteremtett reális tér valóságának része, a háttérben pedig nem egy ideális táj,
hanem Bruges meghatározható látképe jelenik meg mennyei Jeruzsálemként.99 Gerard David
hasonló Madonnáján (Wrightsman Madonna) ugyanez a táj látható. A táj specifikussá válása
ezekben az esetekben valószínűleg megrendelői kérés lehetett, amiből Ainsworth szerint arra
következtethetünk, hogy Christus festménye ezekkel ellentétben nyílt piacra készült;100 azonban
az is ugyanennyire elképzelhető, hogy a budapesti Madonna megrendelőjének (ha volt ilyen)
egyszerűen nem volt olyan elvárása, hogy egy konkrét táj jelenjen meg a festményen.
A mű témája és mérete azt valószínűsíti, hogy magándevóciót szolgálhatott, a korban
(különösen Bruges-ben) megélénkülő Mária-kultusz nyomán támadt igényeket kiszolgálva.101
Ennél többet azonban határozottan nem állíthatunk a kép lehetséges funkciójáról vagy
„célközönségéről” – talán a további kutatás tárgyát képezhetné a kép itáliai összefüggéseinek
átfogóbb vizsgálata. Annyi azonban ezen körülmények pontos ismerete nélkül is elmondható,
hogy a budapesti Madonna kvalitásai nem merülnek ki a különböző rogieri és eycki előképek
sajátos ötvözésében: a Madonna alakja mögött nyíló tájháttér invenciójával és az egyiránypontos
perspektívához közelítő térábrázolással Petrus Christus olyan képet hozott létre, amely a
szemlélő számára könnyen megközelíthetővé, átélhetővé és megérthetővé teszi a kép teológiai
tartalmát.

fák kifejezetten felidézik a budapesti kép tájhátterét. Richter 1974, 340.
99
  Ainsworth 1998, 261.; Kat. New York 1994, 129.
100
  Kat. New York 1994, 129–130.
101
  Kat. New York 1994, 126.

II I 90 III
2016. tavasz-tél Első Század
Bibliográfia
Ainsworth, Maryan W. 1944. „The Art of Petrus Christus”: AINSWORTH, Maryan W.
(szerk.): Petrus Christus. Rennaisance Master of Bruges (kiáll. kat.). Metropolitan Museum
of Art, New York. 25–65.
Ainsworth, Maryan W. (szerk.) 1995. Petrus Christus in Renaissance Bruges. An
Interdisciplinary Approach. Metropolitan Museum of Art, New York.
Ainsworth, Maryan W. 1998. Gerard David. Purity of Vision in an Age of Transition.
Metropolitan Museum of Art, New York.
Asperen de boer, J. R. J van 1995. „Defining a Petrus Christus Group. An Identical
Contemporary Version of the Petrus Christus Madonna and Child in an Archway”:
Ainsworth, Maryan W. (szerk). Metropolitan Museum of Art, New York, 115–121.
Birkmeyer, Karl M. 1961. „The Arch Motif in Netherlandish Painting of the Fifteenth
Century. Part One.”: The Art Bulletin 43, 1–20.
Birkmeyer, Karl M. 1961. „The Arch Motif in Netherlandish Painting of the Fifteenth
Century. A Study in Changing Religious Imagery.”: The Art Bulletin 43, 99–112.
Eisler, Colin T. 1984. „A Nativity Signed PETRUS XPI ME FECIT 1452”: Vanwijngaerden,
F. L. J. et al. (szerk.): Liber Amicorum Herman Liebaers. Brüsszel, 451–469.
Friedländer, Max J. 1967. The van Eycks–Petrus Christus. Early Netherlandish Painting.
Vol. 1. A. W. Sijthoff, Brüsszel. (eredeti megjelenés: Die altniederländische Malerei, Berlin
1924.)
Kat. Berlin 1931 = Stroganov, Grigorii 1931. Sammlung Stroganoff Leningrad. Im Auftrag
der Handelsvertretung der Union der der Sozialistischen Sowjet-Republiken (kiáll. kat.).
Rudolph Lepke’s Kunst-Auctions-Haus, Berlin.
Kat. Budapest 2000. Ember Ildikó – Urbach Zsuzsa (szerk.) 2000. Summary Catalogue of
Early Netherlandish, Dutch and Flemish Paintings (gyűjt. kat.) Old Masters’ Gallery. Vol 2.
Szépművészeti Múzeum, Budapest, 32.
Kat. Budapest 2015 = Urbach Zsuzsa et al. (szerk.) 2015. Early Netherlandish Painting in
Budapest (gyűjt. kat.). Old Masters’ Gallery catalogues. Vol. 1. Szépművészeti Múzeum,
Budapest; Harvey Miller Publishers, London. cat no. 4 (62–77).
Kat. New York 1994 = Ainsworth, Maryan W. 1944. Petrus Christus. Rennaisance Master
of Bruges (kiáll. kat.). Metropolitan Museum of Art, New York.
Kat. Rotterdam 1994 = Asperen de boer, J. R. J. van (szerk.) 1994. Van Eyck to Bruegel.
Dutch and Flemish Painting in the Collection of the Museum Boymans-van Beuningen,
1400-1550 (gyűjt. kat.). Museum Boymans-van Beuningen, Rotterdam.
Kemperdick, Stephan – Klein, Peter 1997. „The Evidence of Dendrochronological and
Historical Dating in Paintings of the Rogier van Der Weyden Group”: Schoute, Roger
van – Verougstraete, Héléne (szerk.): Le Dessin Sous-Jacent et la Technologie dans le
Peinture. Colloque XI. Leuvain-la-Neuve, 143–151.

II I 91 III
Első Század 2016. tavasz-tél
Levenson, Judith 1965. Petrus Christus and the Rational Use of Space. New York.
Martens, Didier 1995. „La ‘Madone à L’arcade’ de Petrus Christus et Ses Doubles.”: Revue
Belge D’archéologie et D’histoire de L’art 64, 25–31.
Martens, Maximiliaan P. J. 1994. „Petrus Christus. A Cultural Biography”: Ainsworth,
Maryan W. (szerk.): Petrus Christus. Rennaisance Master of Bruges. Metropolitan Museum
of Art, New York. 15–23.
Panofsky, Erwin 1953. Early Netherlandish Painting. Its Origins and Character. Vol. 1.
Harvard University Press, Cambridge.
Pigler Andor 1967. Katalog der Galerie alter Meister. Vol 1. Museum der Bildenden Künste,
Budapest.
Richter, Burkhard 1974. Untersuchungen Zum Werk Des Petrus Christus (dokt. dissz.).
Philosophisch-Historischen Fakultät der Universität Heidelberg.
Schabacker, Peter H. 1974. Petrus Christus. Dekker & Gumbert, Utrecht.
Térey Gábor 1913. A Gróf Pálffy János által hagyományozott képgyűjtemény leíró lajstroma
(Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Kiadványai, XXIII.). Budapest.
Upton, Joel 1990. Petrus Christus. His Place in Fifteenth Century Flemish Painting.
Urbach Zsuzsa 1973. „Domus Dei est et Porta Coeli.”: Építés-építészettudomány 5, 341–353.

II I 92 III
Első Század 2016. tavasz-tél

Ez a lap üres.
Első Század 2016. tavasz-tél

Ez a lap üres.
2016. tavasz-tél Első Század

Fejes Richárd
Materialitás és interpretáció találkozása Mark Z. Danielewski House of
Leaves című regényében
Of course these are only images, my images, and in the end they’re born out of something
much more akin to a Voice, which though invisible to the eye and frequently unheard by
even the ear still continues, day and night, year after year, to sweep through us all.
Just as you have swept through me.
Just as I now sweep through you.

Mark Z. Danielewski House of Leaves című 2000-ben publikált monumentális regényének
második, puha kötésű kiadása 709 számozott oldalt tartalmaz; 170.18mm széles, 231.14mm
hosszú, 40.64mm vastag. Tömege 1406.13 gramm, vagyis majdnem másfél kiló. Azt hiszem
banális lenne, ha most arra utalnék, milyen nehéz olvasmányról is van szó. Ha már az adatoknál
tartunk (és hamarosan rávilágítok, miért is tartom ilyen fontosnak ezeket), akkor érdemes
megemlíteni a kötet számos egyéb kiadásait is. A tanulmány a (fent már említett) második
kiadás, átdolgozott, teljes színezetű1, puha kötésű változatára fog a továbbiakban utalni,
ám számba kell vennünk további kiadásait is. 2000 február 29-én az Amerikában kiadott
változatok két színűek voltak: ezek a red edition és a blue edition, melyekben vagy csak a piros
színezet vagy csak a kék volt nyomva. A Nagy-Britanniában kiadott változat teljesen fekete-
fehér volt. Továbbá később megjelentek olyan kiadások, melyekben a piros és a kék szín együtt
is megjelent a megfelelő helyeken (erre is rátérek egy pillanat múlva). Végül pedig elkészült,
évekkel később, a teljes, vagyis fekete-fehér, piros, kék és lila színeket is felhasználó Full-Color
Edition.
Néhány szó erejéig még visszatérnék a regény keletkezéséhez, ugyanis ez szorosan összefügg
a témánkkal. A hivatalos, 2000-es kiadás előtt ugyanis Danielewski közzétette az interneten
regénye első ötven oldalát 1997-ben, mely tartalmazta az Introduction-t, illetve a tanulmány
első négy fejezetét.2 Ezt a változatot nevezhetjük a valódi First Edition-nek. A piacra dobott
regények minden egyes példánya már a 2nd Edition jelzettel került a polcokra. Ez igaz már a
2000 februárjában megjelenő könyvekre is. Hozzá kell tenni, hogy ehhez a bizonyos verzióhoz
nem lehet már hozzáférni. Csak internetes leírásokban lehet találkozni létének nyomaival. A
keletkezéstörténetnek játékba hozása azért is lesz a tanulmány során fontos, mert már itt tetten
érhető a különös (talán mitikus) aurája, illetve az a tény, hogy szorosan kapcsolódik a kortárs
technológiai világhoz.

1
  Danielewski 2000.
2
  A végleges és az itt említett verzió között találhatunk eltéréseket: Johnny a tanulmány mellett Zampanò egy
dobozában egy PELICAN POEMS: A Still Unfinished Adventure című írást is talál. Ezen kívül a bevezető rész
utolsó mondatai is különbözőek, a következő szegmens kimaradt a 2000-ben kiadott változatból: „Drugs are
useless. So are crosses, holy water or 9mm guns. Sorry. About the only way I know is to find the house but since the
house never existed to begin with, well, you see how that works . . . Still if somehow, some way you do find the house,
or figure out how to make these nightmares stop, please tell me. I’m so tired I’m just dying to sleep”.

II I 95 III
Első Század 2016. tavasz-tél
Az első mondatokból már világossá válhatott, hogy magának a könyvnek a fizikai
megvalósulása nagy hangsúlyt fog kapni a tanulmány során, mégpedig erre azért kerül sor,
mert a mű működésmódja is ilyen, vagyis a fizikai, az anyagi kap óriási szerepet. Ez pedig
nagyban befolyásolja a narratívát, a befogadás műveletét és magát a befogadó személyét is.
A regény egyfajta „talált kézirat” formulából3 indul ki, melynek alapja egy The Navidson
Record című fiktív tanulmány. Hogy miről is szól maga a talált kézirat, csak több lépcsőben
lehet felvázolni, ami önmagában előre fogja vetíteni, miért is izgalmas a House of Leaves.
Az elbeszélés legmélyebb narratív szintjének középpontjában egy ház áll, amelybe egy híres
Pulitzer-díjas fotós, Will Navidson és családja költözik. Hamar rájönnek azonban, hogy valami
nem stimmel új otthonukkal, ugyanis kiderül, hogy a ház kívül mért méretei nem egyeznek
a belső méretekkel. Nagyobb a ház belül, mint kívül. Röviddel ezután a cselekmény szerint a
család felfedezi, hogy a hátsó kertbe nyíló ajtajuk többé nem a hátsó kertbe vezet, hanem egy
koromsötét, hideg és üres labirintusba. Navidson erről a házról, és a felfedezéseiről készít egy
filmet, a fiktív The Navidson Recordot. A film során hivatásos hegymászók hatolnak be a ház
titokzatos és félelmetes labirintusába, mely folyamatos változásával és morajlásával rettegésben
és életveszélyben tartja őket. A ház fekete labirintusa a benne tartózkodók pszichikai egészségét
sem hagyja érintetlenül, és ez az őrület végül gyilkossághoz is vezet. A The Navidson Record című
filmről pedig készül egy tanulmány, melyet a vak Zampanò4 jegyez5. Zampanò rejtélyes halála

  Érdemes feltárni a House of Leaves teljes eszköztárát – erre pedig részben ezen esszé is törekszik –, és rámutatni
3

arra, hogy az író bár komplexitásában és teljességében egy újszerű és kiemelkedő művet hozott létre, a
formulái és belső mechanizmusai korábbi irodalmi alkotásokra vezethetőek vissza. Nem véletlen tehát, hogy
Danielewski egy interjújában külön kitér arra, hogy kritikusai általában „experimentális” regénynek titulálják
a művét (McCafferey et al. 2003, 106.). Véleménye szerint ugyanis nincs szó kísérleti jellegről, hisz a könyv
korábbi irodalmi teljesítmények „gyümölcseit” egyesíti magában. A talált kézirat hagyományát talán egészen
az első levélregényekig vezethetnénk vissza, melynek előképe egyesek szerint már Diego de San Pedro Cárcel
de Amor című művében fellelhető, ám a 18. században vált igazán népszerűvé. Ezek közül elkerülhetetlen,
hogy kiemelésre kerüljön Goethe Az ifjú Werther szenvedései című 1774-es regénye, mely a diegézis világa
szerint a címszereplő talált levelezésének egy az egybeni közlése. Ez a „talált levelezés” már egyértelműen
köthető a fent említett „talált kézirat” mechanikához. Itt érdemes megjelölni közvetlenebb, időben közelebb
álló előzményeket a House of Leaves számára: Hermann Hesse A pusztai farkas (1927) című regénye például
már nem a levélregény formuláit használja, hanem konkrétan a „pusztai farkas” talált kézirata által az említett,
későbbi irodalmi eszközt. A posztmodern is előszeretettel alkalmazza a „talált kézirat” közlésmódját, sőt ezzel
találkozhatunk Umberto Eco A rózsa neve című regényében is, vagy (hogy magyar példát is említsünk) Ottlik
Iskola a határonjában is. A narratíva és az olvasás módjainak közelebbi vizsgálata során
4
  Maga a Zampanò név már elsőre is kitűnhet a regény narratívájából és világából a maga különös
hangzásával. Mivel ennyire kiugrik e szereplőnek az elnevezése, érdemes utánajárni, hogy honnan is származik,
erős kulturális beágyazottsággal rendelkezik. Frederico Fellini 1954-es La Strada című filmjének főhőse volt
Zampanò, aki egy – leginkább Will Navidsonhoz hasonlítható – művészfigura, kinek produkciója az, hogy
a II. világháború utáni időkben az utakat járva bemutassa, miként képes láncokat szétszakítani a mellkasán
egyetlen lélegzetvétellel. Zampanò narcisztikus karaktere a film során teljesen elvágja magát a környezetében
élő emberektől, mely végül egy hozzá kedves személy (Gelsomina) halálához vezet. Mindez természetesen
megnyitja előttünk azt az értelmezési útvonalat, amelynek keretein belül Zampanò a House of Leaves világában
gyakran megjelenő művészkarakterre reflektál. Azonban néhány értelmező szerint (McCafferey et al.
2003, 125–126.) Zampanò karaktere a Fellini filmben megegyezhet a Danielewski világában szereplővel. Az
előbbiben Zampanò egy tengerparton fekszik agóniában, és valószínűleg megvakul. Ezek (Gelsomina halálát
is beleértve) hozzásegíthetik a befogadót a Danielewski regényben szereplő Zampanò karakter előéletének
megismeréséhez és a narratíván belüli viselkedésének értelmezéséhez.
5
  Hogy tovább bonyolódjon a narratíva: a regény saját diegetikus világában is fiktívnek, de legalábbis sosem
látottnak minősül a The Navidson Record című film.

II I 96 III
2016. tavasz-tél Első Század
után pedig szomszédja, Johnny Truant6 kezébe kerül a tanulmány kézirata, aki kényszeres
módon kezd foglalkozni ezzel a művel, és azt veszi észre, hogy saját életére is kihatással van az
említett tanulmány. A los angelesi fiatal ezekről a tapasztalatokról, kutatómunkájáról és életéről
számol be a House of Leaves tipográfiailag is megkülönböztetett lábjegyzeteiben.
Nem egyszerű, belátom, befogadni egyszerre ezt a komplikált struktúrát, pláne akkor,
ha azt állítom, ez a felépítés csak egyféle interpretációban alakul ki. Számos más módon is
összeépülhet a fentebb taglalt narratív rétegződés. Ezen kívül pedig muszáj megemlíteni a
tekintélyes mennyiségű függeléket, mely hol szervesen, hol kevésbé szervesen kapcsolódik a
narratívához. A tartalomjegyzék 3 appendix egységet számlál: egyet Zampanònak címez, egyet
Johnny Truantnak, a harmadik pedig a „szerkesztők” által Contrary Evidence-nek keresztelt
rész. Mindezekhez (a fő szövegtesthez és az appendixekhez) kapcsolódik egy Foreword, egy
Introduction az elejéhez; egy Index, Credits és egy Yggdrasilnek nevezett szimbólum7 pedig a
végéhez.
Térjünk vissza egy bekezdés erejéig a színhasználathoz, és hogy miért kezdődött egy technikai
kitérővel a tanulmány. A könyv ugyanis a komplex narratív struktúrán túl mediálisan is igen
összetett. Kihasználja a könyv és a nyomtatás legtöbb anyagi lehetőségét: a színek használata is
ezt példázza. A regény szövegében ugyanis minden egyes house szó, vagy a háznak bármilyen
nyelvi variációja kékkel van színezve (már a borítón is)8, a minotaur és a Minótaurusz változatai,
illetve az áthúzott szövegrészek pedig pirossal. Ezeken kívül egy lila színezetű szövegrész is
megjelenik műben.9
A színeken kívül a tipográfiát10 is számos módon játékba hozza, melyek közül azt a legfontosabb
megemlíteni, hogy a különböző elbeszélői rétegeket és hangokat ezzel a módszerrel hangsúlyozza
ki. A tanulmány maga klasszikus Times New Roman, sorkizárt, 12-es betűmérettel, diegetikus
lábjegyzetei pedig szintén követik a standard és megszokott előírásokat. Johnny Truant elbeszélői
hangja Courier New betűtípussal, balra igazítva íródott. A „szerkesztők” utólag hozzáfűzött
megjegyzései pedig a Century Schoolbook elnevezésű beszédes fontot használják. Végül pedig
Pelafina (Johnny Truant intézetbe zárt anyjának) hangját a Dante font alkotja, mely rengeteg
értelmezést felkínálhat számunkra, de talán az első körben érdemes a klasszikusokhoz való
vonzódás tipográfiai megnyilvánulásaként interpretálni. Az itt megjelölt betűtípusokon és
szedési praxisokon kívül természetesen találhatunk még variációkat a szövegtestben, ám a
fentebbieket jelölném meg kulcsfontosságúként, mégpedig narratív jelentőségük miatt.
Maradva még a szövegtest ismertetésénél, a különböző színes betűk és a tipográfia specifikus
használatán kívül további grafikai és nyomtatási sajátosságra találhatunk a könyvben. Gyakori
eszközként jegyezhetjük az olvasói figyelem és a narratíva megosztását előidéző műveleteket a
regényben. Erre a legelső és legkézenfekvőbb példa a főszöveg (a tanulmány) és Truant életét
rögzítő lábjegyzetek közti osztottság. Maga a lábjegyzetelés is ezt a stratégiát hívja életre, vagyis
azt, hogy az olvasót rendszerint választás elé állítja: folytassa a jelenleg olvasott folyószöveget, vagy

6
  Johnny Truant neve beszélő név: a truant szó angolul a kicsapongó, iskolakerülő, csellengő tulajdonságot jelenti,
mely így egyértelműen reflektál a karakter jellemére és a narratívában elfoglalt pozíciójára, a Los Angeles-i
útkereső, csapongó figurára.
7
  Ezt külön meg is jelöli a tartalomjegyzék
8
  Sőt, a kiadói adatoknál is kékkel van szedve a Random House második szava.
9
  Danielewski 2000, 518.: what I’m remembering now
10
  Az ehhez hasonló eszközök használatát, pontosabban az alkotások e materiális szintű kódrendszerét könyvészeti
kódnak nevezhetjük, alkalmazva Jerome J. McGann terminológiáját.

II I 97 III
Első Század 2016. tavasz-tél
kezdjen el az utasítások mentén ugrálni.11 Így kialakul egy horizontális megosztottság, melynek
fenti szegmensében Zampanò és tanulmánya foglalja el az esetek többségében a helyet, alul
pedig Johnny Truant elbeszélését találjuk12. Ezen kívül a „szerkesztők” nem egyszer próbálják
hasonló módszerekkel szabotálni a lineáris olvasásmódot, utalva a hátsó oldalakon található
appendixekre vagy későbbi (jóval későbbi)13 fejezetekre. A befogadó így mindenféleképpen
döntés elé kényszerül, illetve kénytelen a választásának ellentmondó törekvéseknek ellenállnia.
Azonban a lábjegyzet-főszöveg közti elválasztáson túl is található néhány szöveghelyen további
bontás. Erre példa a tanulmányok által előszeretettel emlegetett 144. lábjegyzet a leginkább
formabontó IX. fejezetben14, ahol egy kék keretben több oldalon keresztül végigvonul egy
felsorolás, mely arra tér ki, milyen dolgok nem találhatóak meg a The Navidson Record által
lefilmezett házban. Szorosan ide tartozik még az ugyancsak ebben a fejezetben található 146.
lábjegyzet (bal hasáb – 9 oldalon keresztül), a fejjel lefelé írt, dőlt betűvel szedett, 8 oldalon
keresztül húzódó, elválasztott jobb oldali hasáb és az elforgatott 167. és 182. lábjegyzet, melyek
mind tovább darabolják a figyelmet, tovább módosítják a lineáris olvasási technikát.
További példa még a figyelem és a linearitást kihívás elé állító működésre a XI. fejezet első
része, ahol két hasábban vezeti a szöveget a regény,15 illetve Truant intézetbe zárt paranoid-
skizofrén anyjának rejtjeles üzenetei, aminek felfejtéséhez egy esetben minden egyes mondat
minden egyes szavának az első betűjét kell kiolvasni.16
A szabotázsnak érzékelhető (vagy nevezzük kihívás elé állító) manőverein kívül a regény
kiemelkedő módon használ különböző – a könyv médiumától idegen – szerkesztési elveket,

11
  gyakran találkozhatunk olyan manipulatív eszközökkel, melyek kizökkentik az olvasót a tevékenysége
linearitásából. Ez az ugrálás is egy ilyen eszköz, melynek előzménye kijelölhető már Julio Cortázar 1963-as
Rayuela (Benyhe János fordításában: Sántaiskola) című regényében is. Cortázar műve kétféle olvasási módot
kínál fel a befogadó számára, melyek közül az egyik járható út az, ha engedelmeskedik a regény szövegbeli
utasításainak: minden egyes fejezet végén egy fejezetszám szerepel, mely megbontja a lineáris olvasást, és a
könyv második felében található „mellőzhető fejezetek” elnevezésű szekció tartalmára hivatkozik. Ez az ugrálás,
az ugróiskola játékos követése tükröződik a House of Leaves oldalain is, mikor a fentebb kifejtett hivatkozási
rendszert kezdi követni a befogadó. A Cortázar művével demonstrált módszer, vagyis ez a bizonyos „ugrálás”
egyfajta megosztottságot eredményez, ám a megosztottság nem csupán a narratívához kapcsolódó választások
sorozatában és a befogadó felől ragadható meg,
12
  hanem a kézzel fogható szövegtest felől is. E megosztottság sem előzmény nélküli eszköze a House of Leaves-nek.
Ide érdemes kapcsolni Jacques Derrida 1974-es Glas című művét, mely a Derrida korpusz szempontjából is igen
rendhagyó, de emellett az akadémiai szövegek átlagosnak mondható formai világát is megbontja. A Glas bomlása
azonban – és ezt érdemes itt az elején kiemelni – nem horizontálisan történik, hanem vertikálisan. Egyszerre
három különböző szöveget futtat a szerző egymás mellett: a bal oldali hasábban Hegel filozófiájára, a jobb
oldali hasábban Jean Genet önéletrajzi írására reflektál; mindezek mellett egy harmadik hang is végigvezethető
a szövegen, mégpedig Derrida kommentárjai vagy „margináliái”, melyek körbefonják a két hasábot, sőt helyet
követel egy harmadiknak is a legtöbb esetben. A Glas szokatlan formája mellett műfaji behatárolása is kihívás
elé állítja a befogadót, ám egyes értelmezők szerint a kötet irodalomfilozófiai kollázsként határozható meg
(Danto 1985.) Mind a forma, mind a módszer és a mögötte fellelhető dekonstruktivista filozófia egészen
közel áll Danielewskihez és művéhez, amennyiben maga a House of Leaves is számos utalást intéz Derrida felé.
(Ezen kívül csak zárójelben érdemes megjegyezni, hogy a beékelés gesztusa az előző lábjegyzetben említett
Cortázar regényben is megjelenik csak a narratíva szintjén a szigorúan vett formaiság szintje helyett.) Bár nem
kötődik ide szorosan, mégis egyfajta beékelésről beszélhetünk, ha számításba vesszük, hogy
13
  Danielewski 2000, 3.
14
  Uo. 107–152.
15
  Uo. 246–252.
16
  Uo. 620–623.

II I 98 III
2016. tavasz-tél Első Század
műfaji konvenciókat és mediális betoldásokat (bekebelezési gesztusokat). Egyértelműen az
egész műben a film szelleme, formulái, nyomai jelennek meg a legerősebben17. Ezekre példák

17
  a House of Leaves Ludwig Pfeiffer azon tézisére is rámutat, miszerint az irodalom (de jelen esetben egyértelmű,
hogy itt Pfeiffer az irodalom medialitásáról ír) olyan rugalmassággal rendelkezik, mely képes egyéb médiumokat
és hatásaikat is magukévá tenni. Ennek okát pedig a regény egyfajta önterápiájában jelöli meg. Felhívja rá
azonban a figyelmet, hogy a művelet során csupán az adott médium szimulációja valósulhat meg a könyv
keretein belül. Az általa felvázolt monomedializáló eljárás egyfajta intermediális szimulációt hoz létre, mely
nyelviesítve (de talán jobb ha azt mondjuk: a könyv médiumára illesztve) idézi elő a korábbi médium hatásait.
Ezt a rugalmasságot Pfeiffer például a festészet, színház és a film aspektusában demonstrálta. A színházszerűség
bemutatására Goethe Wilhelm Meister tanulóévei című művét hozza szóba, mely a színház eszközeit előszeretettel
tematizálja. Ahogy rá is mutat, gyakran szerepelteti Goethe az álöltözékeket, színészkedést, torzításokat, ám
talán a legmeggyőzőbb szimulációt a valóságtól való elrugaszkodás jelentheti (Pfeiffer 2005, 68.). Néhány,
a Wilhelm Meisterben található epizód esetében az is nehezünkre eshet, hogy megkülönböztessük a fantáziát a
„valóságtól”. Ez a színpadszerű eltávolítása a narratívának, illetve színpadias eszközök szerepeltetése a színházat
mint médiumot szimulálja a regény keretein belül. Második példájában Henry Fielding Joseph Andrews című
angol regényt hozta fel, mely állítása szerint a festészet médiumát sajátítja ki. Fielding a karikatúra eszközéhez
nyúl elsősorban, mely a torz megjelenítésénél válik segítségére. Fielding írása és stílusa azonban nem tekinthető
figyelemre méltóan vizuálisnak (Uo. 73.), sokkal inkább egy meta-szinten válik azzá, amennyiben például gyakori
utalásokat tesz kortársa, Hogarth, festészetére és képeire, ezen kívül a vizualitáshoz csatolható kifejezésekkel
ír le karaktereket („certainly does attract the eye”). Ezen stílus és technika pedig a festészet médiumához köti
Fielding művészetét Pfeiffer szerint méghozzá olyan módon, mely a festészetnek csupán az érzéki hatásait ülteti
át egy másik mediális közegbe. Végül pedig érdemes megemlíteni a filmes vonatkozásait is Pfeiffernek, hiszen
e tanulmány által vizsgált regény is erősen kötődik ehhez a médiumhoz. Írásában Dashiell Hammett A máltai
sólyom című regényt hozta fel példának, melyben rámutat a festészettől való elkülönböződésre, ugyanis annak
eszközei túl statikusak lennének Hammett regényének leírására (Uo. 84.). Ezen kívül a zenétől is el szeretné
választani, mert dinamikája valójában a filmhez áll közelebb: azt írja, „szuggesztív, mégis meghatározatlan képek
hatóerejét képviseli [itt a film]”. Több alkalommal kiemeli a filmhez köthető dinamikus megnyilvánulásait a
regénynek, melyek meghatározatlan helyzetekben és a széttagolt test erőszakos mozgásában érhető tetten.
Ezekkel az eszközökkel a regény felé támasztott performatív igények kerülnek terápia alá a médiumok
sajátos testi tapasztalatai és hatásai szimulációjának segítségével.

II I 99 III
Első Század 2016. tavasz-tél
a forgatókönyvként beemelt szegmensek, mint Tom filmjének szöveges átirata,18 melyben
megjelennek a „képernyőn látható történések” szögletes zárójelbe írva, illetve timestamp-szerű
időjelzések is a „hallható” dialógus mellett. Ettől kissé eltérő Karen Green forgatókönyvrészlete:19
a What Some Have Thought. Itt a dialógus mellett a díszletezés is külön kiemelést kap, szintén
folytatva a script műfajának formai követelményeit. Ezek mellett persze ne felejtsük el a nagy
képet sem, miszerint a teljes tanulmány egy filmre épül.
Itt érdemes megemlíteni a szöveg dinamikáját is, mely a film médiumának technikáit
alkalmazza monomedializációs műveleteken keresztül. Természetesen itt szóba hozhatók
azok az ikonikus oldalak, melyeken a szavak elrendezése felidézi bennünk a történeten belüli
mozgásokat: például a 443-458. oldalon egy egyre szűkülő folyosón halad keresztül a főhős,
Navidson, melyet a szöveg egyre nagyobb térbeli beszűkülése is demonstrál. Példának lehet
még hozni a 429. oldalt is, melyen a felfelé tartó mozgását a szereplőnek egy balról jobbra és
lentről felfelé tartó olvasási dinamika támaszt alá („rising/higher/and/higher/until”).20
A mozgás tipo- és topográfiai megjelenítésére később is lesz példa a tanulmány során, ám
ami itt fontos, az a filmmel, és a filmes működéssel való összekapcsolódás. Először ugyanis
arra gondolhatunk, hogy ezzel a textuális felépítéssel közelebb kerülhetünk magának a filmnek
a képiségéhez. Az emelkedő szövegelhelyezés az emelkedés eseményénél szinkronba hozható
egymással. Azonban hasonlítsuk össze ezt a konvencionális regény működésével, mely a
korunk percepciós sajátosságai miatt gyakorlatilag egy filmet pörget végig a befogadó fejében
az olvasás aktusa közben. Erre segíthet rá az a stilisztikai rendszer, mely gyors, párhuzamos és
szinte vágóképekkel dolgozik. De sosem játszik a tipográfiával. A House of Leaves esetében
a szimbolikus azonban sokkal nagyobb szerepet játszik ebben a filmszerűségben, méghozzá a
monomedializálás miatt: a filmszerűség kevésbé érhető tetten az olvasási folyamat során létrejövő
imaginárius térben, sokkal inkább magáévá teszi a könyv anyagi médiuma ezt a jelleget. A
film a könyvtárgyba íródik, és így teszi gyakorlatilag megfilmesíthetetlenné. A bekebelezés és
a médium kannibalisztikus tendenciái kizárják a film médiumát az észlelésből annak ellenére,
hogy pont a film volt az, melyből elsősorban kiindult.
Másodsorban nem mehetünk el a fénykép médiuma mellett sem, hisz Will Navidson maga
is egy Pulitzer-díjas fotóriporter, akinek díjnyertes képe egy éhező szudáni kislányt ábrázol.21
Ezen kívül a narratívában fontos szereppel bíró Billy Reston is szorosan kötődik a fényképhez,
hisz épp Navidson örökítette meg Reston balesetének momentumát. Gyakorlatilag ezen a
fotón keresztül ismerték meg egymást. Nem lehet továbbá elmenni a 75. lábjegyzet mellett
sem szó nélkül, ahol egy 3 oldalon keresztül húzódó fotós névsor található. 776 nevet tartalmaz
a lábjegyzet, és a legtöbb ezek közül valódi. A mellékletekbe és a hátsó szekciókba illesztett
konkrét fényképeket is meg kell említeni. Tárgyösszeállítások, rajzok és konkrét (mű)tárgyak
fotói találhatóak meg ezekben a szegmensekben. Egy alkalommal sem beszélhetünk ezek
esetében konkrétan a könyv papírjára alkotott művekről vagy képekről, mindig a két szint
közé ékelődik a fényképezőgép mediatizáló ereje.

A mediális összefonódások mellett a House of Leaves műfajiságával kapcsolatban is feltehetünk kérdéseket,
melyekre egyféle választ
18
  Danielewski 2000, 253–273.
19
  Uo. 354–365.
20
  Lásd: 2. sz. melléklet
21
  Navidson fotója egyértelmű utalás Kevin Carter 1993-ban készített Pulitzer-díjas képére, mely szintén egy
szudáni kislányt ábrázol háttérben egy keselyűvel. Carter képe márciusban készült. Néhány hónappal később,
júliusban öngyilkos lett a 33 éves fotóriporter.

II I 100 III
2016. tavasz-tél Első Század
Végül pedig, ha csak címszavakban is, de fontos megemlíteni a zenét22 mint megjelenő
médiumot, a képregényt, melyből egy oldal szintén bekerült a mellékletek közé, illetve a
concept art egy leíró ágára is találhatunk példát az Exhibits fejezet keretei között. Itt Zampanò
egy leendő, de soha el nem készült mellékletlistáját láthatjuk, mely minden egyes tétel alatt
instrukciókkal szolgál a beszúrandó elemeket illetően.23
Tehát láthatóvá vált a House of Leaves kapcsolódásai és integrációs stratégiái a különböző
médiákkal. Az eddig felsoroltak azonban mind egy befelé, a szövegtest felé irányuló mozgást
mutattak, vagyis azt, hogy mely médiumokat próbál a regény bekebelezve monomedializálni24,
szimulálni. A következő néhány bekezdésben viszont a mű kifelé nyúló törekvései kerülnek
bemutatásra, vagyis az, hogy miképp teremt kapcsolatot a külvilággal, a fiktív világon kívüli
mechanizmusokkal. Ezen működései ugyanis tökéletesen illusztrálják és tükrözik a Navidson
ház nagyobb belül, mint kívül tulajdonságát.
Korábban már volt szó a House of Leaves első kiadásáról, vagyis az 1997-ben megjelent online
kéziratról. Ez egyszer és mindenkorra kapcsolatba hozta a mű fiktív világát a világhálóval, hiszen
először ezen a platformon kelt életre, majd 2000-ben, a hivatalos megjelenés után sem szakadt
el tőle egészen: a kék színnel írt house szavak könnyedén utalhatnak az aktív hiperlinkekre, ezzel
összekötve a két médiumot. Azonban emellett talán sokkal fontosabb az a regény által generált
online közösség vagy felület, ami a mű által felvetett kérdésekre keresi a választ, és immár
több, mint 56 ezer hozzászólást számlál körülbelül három és félezer témában.25 És ez csupán
a hivatalos fórum. Létezik a regénynek saját alredditje26 is, illetve számos helyen foglalkoznak
még a művel az interneten. Úgy tűnik, nem lehet ignorálni az internettel való kapcsolatát (már
csak azért sem, mert magát a fórumot Danielewski hozta létre saját weboldalán).
Az internet irányába való törekvései mellett más eszközökkel is nyit a külvilág felé, és ér
el olyan hatást, mellyel elmosódik a határ fikció és valóság között. Rögtön az első oldalakat
érdemes már megemlíteni, hisz (és erről már esett néhány szó) a kiadói adatok között szereplő
minden egyes house szó engedelmeskedik a regény szabályainak, vagyis kék színnel vannak
nyomva. A kiadó nevétől kezdve (Random House) a hivatalos honlapcímekig. A fikciós játék a
regény utolsó oldaláig folytatódik, ahol egy újabb konvencionális forma, a köszönetnyilvánítást
is bevonja a világba: utolsó előtti elemével ugyanis köszönetet mond egy lerakatnak, ahonnan
kölcsön kérhette a The Navidson Record egy tekercsét.27
Egészen kézenfekvő, de lábjegyzetelési és hivatkozási stratégiáit is meg kell említeni a
gondolatmenet e pontjánál, hiszen amellett, hogy a kritikai írások formai konvencióit
felhasználva utal a regény egyfajta valóságra, valódi könyvek, valódi szerzők és valódi teoretikusok
is megjelennek. Danielewski saját bevallása szerint28 sokkal több lehetőség található a regény
lábjegyzetbe írt szövegében, de az olvasóknak sajnos túl sok energiájába telne felfejteni mindazt,
amit ő becsempészett. Az itt megbújó, rejtélyes „szerkesztők” (Editors) is ezt a hatást erősítik
azzal, hogy nem kap a befogadó egyértelmű utalást arra vonatkozólag, hogy ők vajon csak fiktív

22
  Uo. 478–479
23
  Uo. 529–535
24
  Pfeiffer 2005, 64.
25
  http://forums.markzdanielewski.com/forum/house-of-leaves
26
  Azok számára, akiknek ismeretlen az internetes fogalom: a reddit.com fórum tematikus „alredditekből” épül,
melyek egyetlen megjelölt téma köré épülnek. Ezeket átlagos felhasználók hozzák létre és moderálják, illetve
szintén átlagos felhasználók posztolhatnak.
27
  Uo. 708. – „Special thanks to the Talmor Zedactur Depositary for providing a VHS copy of »Exploration #4«.”
28
  McCafferey et al. 2003, 114.; Hemmingson 2011, 284.

II I 101 III
Első Század 2016. tavasz-tél
szöveggondozói-e egy fiktív kéziratnak, vagy – hiszen a kiadói adatoknál már felbukkannak –
Danielewski valós munkatársairól, esetleg az íróról magáról van-e szó. Érdemes megemlíteni
ezek mellett a regény végén található tárgymutatót is, hisz ez sem éppen megszokott egy fikciós
alkotás keretein belül.
Végül pedig nem kerülhető ki Danielewski művéhez egyik legszorosabban kapcsolódó
valós vonatkozás, mégpedig Poe, vagyis Anne Decatur Danielewski, amerikai énekesnő, az
író húga, aki a tengerentúli kiadáshoz saját lemezét is csatolta. Ez a lemez gyakorlatilag pár-
alkotása bátyja regényének, ezzel is szélesebbre tágítva mediális eléréseit a műnek. Négy dal
az albumról félreérthetetlenül közvetlen utalás a könyvre, de a teljes album hangulatvilága és
jellege könnyen összepárosítható vele.
A House of Leaves narratív komplexitása, intermediális összetettsége, materiális invenciója
és „experimentális” megvalósítása természetesen nem egy felfedezetlen vagy tanulmányozatlan
terület. Számos tanulmány foglalkozik a regénnyel, ám témáját és az általa felvetett kérdéseket
valószínűleg a mai napig nem sikerült kimerítenie az akadémiai világnak.
Ezek a tanulmányok foglalkoznak a regényen belül vetélkedő narratív szintekkel29, a
digitálishoz és a mediálishoz való viszonyával30, az alkotás térbeliségével, és kortárs társadalmi
elhelyezkedésével. Illetve ezen kívül született az íróval egy nagyobb lélegzetvételű interjú is,
mely mélyebb betekintést nyújt a keletkezéstörténetet és Danielewski saját interpretációját
illetően.
Meg kell jegyezni azokat a sorokat is31, amelyek a House of Leaves-t Melville Moby-Dickje
és Joyce Ullysese mellé helyezi a maga grandiozitásának tekintetében. Kiemelésre kerül ugyanis
a már itt is említésre kerülő komplex rétegzettsége, invenciója és a regény műfajának egyfajta
megújítása. Egy olyan alkotás jött létre az irodalomkritikai vizsgálatok szerint, mely tökéletesen
adaptálódott egy digitális, mediális korhoz és társadalomhoz,32 sőt megerősítette a regénynek
mint kulturális formának pozícióját33
Az eddig tárgyalt vizsgálati szempontok között nem merült még föl a műfaji kérdés, vagyis
az, hogy hogyan lehetne behatárolni Danielewski alkotásának műfaját. A House of Leaves első
ránézésre, és a narratív szerkezet ismerete nélkül akár tanulmánynak vagy hasonló akadémiai
írásnak is be lehetne sorolni. Ez nyilvánvalóan a formai sajátosság és stílus alapján működhet,
illetve az említett műfajok konvencióinak használata miatt. Az appendix használata, tárgymutató
jelenléte és az aktív lábjegyzetelést is ide lehetne sorolni.34

29
  Uo.
30
  Hansen 2004, 597–636.
31
  McCafferey et al. 2003, 99.
32
  Hansen 2004, 634.
33
  Uo. 597.
34
  Edward Mendelson terminológiájában találhatunk (Mendelson 1976, 1267–1275.). Az amerikai
irodalomtudós a bizonyos enciklopédikus regény műfaját határozta meg, mely definíciója szerint olyan alkotásokat
jelent, amik főbb jellemzőit egyszerre történelmi és formai tulajdonságokkal ragadhatóak meg. (Mendelson
példái között emlegeti Shakespeare-t, Dante Isteni színjátékát és Thomas Pynchon Súlyszivárványát.) Egy
enciklopédikus szerző művei a teljes társadalmi és nyelvi eszköztárát felhasználja egy nemzetnek, és ötvözi az
összes irodalmi stílust és konvenciót. Ezekben az enciklopédikus narratívákban a történet közel a jelenben
található, ám mégsem: általában körülbelül 20 évvel a jelen előtt játszódnak ezek a történetek. A House of
Leaves esetében nagyjából stimmel is ez a kronológiai kritérium (1990-ben készül a The Five and a Half
Minute Hallway című Navidson videó). Ezen kívül jellemző ezekre a művekre, hogy a karakterei sikertelenül
próbálnak megvalósítani egy másik irodalmi műfaj konvencióit; a város mint olyan szintén nagy szerepet kap
az enciklopédikus narratívákban; illetve az irodalmi stílusok és műfajok teljes enciklopédiáját vonultatják fel.

II I 102 III
2016. tavasz-tél Első Század
Érezhető azonban, hogy rengeteg elem és eszköz ellent mond a tanulmány műfajának.
Először – a kevésbé problémás – hamis és félrevezető hivatkozásokat lehetne ide sorolni: olyan
lábjegyzeteket, melyekben a megemlített könyvek vagy a szerzők sem léteztek sosem. Továbbá
maga a szöveg tárgya, a The Navidson Record sem hiteles, nem létező, fiktív. Másodszor pedig
ne feledjük el a narratíva másik nagyobb egységét, Johnny Truant Los Angelesben töltött
életét, és lassú ereszkedését az őrületbe. Ez a másik, első kézből kikerülő beszámoló Zampanò
kéziratának hátborzongató hatásairól egy új műfajt vonz be: a horrort. Emellett természetesen a
The Navidson Record által dokumentált film horrorisztikus részletei is ezt a műfaji eszköztárat
erősítik, ám Johnny Truant kommentárja nélkül nem lépne ki az akadémiai szövegszerűség
keretei közül.
A horror, a tanulmány, illetve az ehhez kapcsolódó műfaji sajátosságok mellett kísérleti
jellege miatt olyan avantgárd technikákat is megjelölhetünk, mint például a kollázs, ám
ezek közül egyik sem fedi le tökéletesen Danielewski regényét. Michael Hemmingson saját
tanulmányában35 a critifiction36 műfaját veti fel a House of Leaves dilemmájának feloldásaként.
A Raymond Federman által megnevezett irányzat a posztmodern egy jellemző műfajaként
kerül megjelölésre, és a következő módon definiálható: „discourse […] that is critical as well
as fictional”.37 Emory Eliot úgy határozza meg38 továbbá a felvetett műfajt mint egy olyan
narratíva, mely magában foglalja saját elméletét, sőt kritikáját is.39 A regény ezen kívül további
párhuzamokat mutat a critifiction és saját világa között, ugyanis (ahogy Hemmingson40 is
rámutat), történelmi (dokumentarista nézőpont), társadalmi (Navidson magánélete, Truant
urbánus élete), politikai (Clinton rezsim alatti USA), gazdasági (Zampanò anyagi helyzete,
Truant mindennapi kihívásai), orvosi (elmebetegség) és irodalmi (irodalmi alkotások széles
spektrumára való hivatkozások) diskurzusokat képvisel41 a lábjegyzetek hálózata.

Röviden felvázolva Mendelson kategorizálását láthatóvá válik, hogy Danielewski műve igencsak közel áll az
enciklopédikus narratívákhoz. Másrészről
35
  Hemmingson 2011.
36
  Hemmingson tanulmánya ad további besorolási lehetőségeket. Az általa felvetett kategória valójában a
metafikció egyfajta megnevezése. Raymond Federman az 1970-es években vezette be a „surfiction” kifejezést,
amely a metafikciós irodalmi mozgalomnak egy eredménye vagy része. Federman a valóság és fikció kapcsolatát
vizsgálja, és úgy jellemzi a surfiction műfaját, mint amelynek elsődleges funkciója a valóság fikcionalitásának
leleplezése. Ezen kívül elsődlegesen törekednie kell egy műnek arra, hogy ne a realitás hozza létre, hanem sokkal
inkább az előbbi hozzon létre egy valóságot. Továbbá Federman szerint az írónak és a befogadónak együtt kell
dolgoznia egy alkotás kiteljesítése érdekében, ezért pedig, hogy létrejöhessen, a műnek magának a káoszt
kell képviselnie, káoszt kell létrehoznia, hogy a két fél együtt teremtsen rendet. Federman terminológiája a
szürrealisták szürrealitás (surreality) fogalmából származik. Az utóbbi ugyanis az ember egy olyan tapasztalása,
mely során a tudatalatti tör a felszínre; ennek tükrében a surfiction az ember olyan tevékenysége mely során
az élet fikcionalitásként mutatkozik. Ennek a mozgalomnak vagy teoretikának lesz későbbi elnevezése a
critifiction, melynek első képviselőjét Ronald Sukenick személyében jelölhető ki, rámutatva a The Death of the
Novel and Other Stories című 1969-es művére a Fiction Collective többi szerzője mellett. A federmani surfiction
irányzata mellett
37
  Federman 1993, 49.
38
  Elliot 1988, 1154.
39
  Még egy hasonló műfaji címke is felbukkan az irodalomtörténeti írásokban: Jane Speedy a critifictionre jellemző
hangokat tartalmazó műveket „messy text”-nek nevezi.
40
  Hemmingson 2011, 274.
41
  Federman 1993, 50.

II I 103 III
Első Század 2016. tavasz-tél
Műfaji megjelölésen túl Hemmingson egyfajta művészeti aktusként is leírja a House of Leaves
létrejöttét. Ezzel az alkotással ugyanis egy nagyban kísérleti jellegű mű került kereskedelmi
forgalomba, mely elérhetővé vált a nagyközönség számára is, vagyis az experimentális betört
a „mainstream” piacára. Ezt a cselekedetet az „avantpop”42 amerikai 90-es években leírt
posztmodern irányzatnak tulajdonítható43, hisz ennek célja, hogy a műalkotás a tömegkultúra
anyagát és az avantgárd eszközeit ötvözze magában.
A regény eddig kifejtett tulajdonságai számos irodalomelméleti kérdést vetnek fel, melyekre itt
az ideje rátérni. A regény fizikai megtestesülése, különböző piaci kiadásai, tipográfiai varianciája
és megjelenése mind kérdéseket vet fel a befogadással kapcsolatban, illetve pontosabban azt a
témát illetően, hogy miképpen módosítja az interpretációt vagy az olvasói tapasztalatot ez az
erősen a materiálisra kihegyezett eszközrendszer.
Továbbá a narratív felépítés, a szövegtest, a regény „önmagán kívüli” élete rámutat a
medialitás kérdéseire, a könyv kölcsönhatásaira a körülötte létező egyéb médiumokra, illetve
arra, hogy ez a kultúrtechnológia milyen pozícióban helyezkedik el a kortárs viszonyok között.
Mindemellett ugyanezek miatt felmerülhet bennünk a kérdés, hogy mi értelme van hasonló
alkotásokat létrehozni, miért jönnek létre ehhez hasonló művek. Egyáltalán: mit tud mondani
egy olyan regény, mint Mark Z. Danielewski House of Leaves című műve?
Az utóbbi kérdés felől közelítve kardinális kérdésekbe ütközhetünk. Hiszen abban a
pillanatban, hogy egy médiumról kezdünk beszélni, tisztázni illene, hogy miként is határozható
meg a kérdéses médium (jelen esetünkben a könyv), sőt ezen kívül azt is, hogy mit nevezhetünk
egyáltalán médiumnak.
Hans Ulrich Gumbrecht budapesti látogatása során tartott egyik előadásában saját maga is
megkísérli a médium mint olyan definiálását. Célja az volt, hogy valamiféleképp elválassza a
konkrét anyagi létet a rá- vagy beleírt tartalomtól: „médiumon, medialitáson a kulturális tárgyak,
szövegek minden olyan elemét értjük, amelyek hozzájárulnak e tárgyak megtapasztalásához,
ám ők maguk nem a jelentésalkotás részei. Például [a könyv] borítójának a színe hozzájárul a
könyv megtapasztalásához, de nem a jelentésalkotás része”.44 Bár nagy részben egyet tudnék
érteni az általa felvázolt definícióval, mégsem érzem igaznak teljes egészében, hisz bár a
médium az anyagi megtapasztaláshoz járul hozzá egyértelműen, és nem része elsősorban a
jelentésalkotásnak, mégis ez a tapasztalat kétségtelenül módosítja az interpretációt.
Erre lehet példának felhozni a House of Leaves számos szöveghelyét, mint például az egyetlen
lila színnel írt és áthúzott néhány szót Truant narratívájának vége felé, mely tartalmában a „what
I’m remembering now” szavakból álló mondatrész, ám az anyagi megjelenése az interpretáció
szempontjából kétségeket ébreszthet a befogadóban a hitelességét illetően. Egy egyszerű

42
  az avantpop törekvéseivel is összekapcsolható a House of Leaves. Michael Hemmingson tanulmánya szerint
az első avantpopnak nevezhető mű Mark Leyner My Cousin, My Gastroenterologist című könyve, melyet
1990-ben került a polcokra. A tizenhét egymással csekély mértékben összefüggő fejezetből álló alkotás ötvözi
magában a avantgárd (és posztmodern) próza és poétika eszközeit és műfajait. Popkulturális utalásokat emel
szövegébe például népszerű kung-fu filmekből, de ezen kívül él a cyberpunk, bulvárújságírás és a közönséges
reklámok eszközeivel: Bruce Lee mozikat idéz meg és ismert márkákat, szlogeneket használ. Azt hiszem, hogy
itt nem kell kitérnem a posztmodern jellegzetességekre. Amire viszont muszáj kitérnem, az a tény, hogy ilyen
kollázshoz hasonlító, különböző avantgárd irányzatokkal kísérletező vagy ötvöző pastiche úgy tűnik először
1990-ben került a piacra. Ezzel képviselve az avantpop mozgalmat az elsők között, vagyis úttörő a közönséges
kereskedelmi forgalomba bekerülő formaújító, szokatlan, avantgárd jellegű alkotások megjelenésében.
43
  McCafferey et al. 2003, 99–135.
44
  Gumbrecht 2016, 120.

II I 104 III
2016. tavasz-tél Első Század
félmondatot felruház egy újabb konnotációs réteggel csupán a mediális megjelenítésének
segítségével.
Hasonló példa a 289. oldalon található néhány sor („Navidson is sinking.. Or the stairway
is/stretching/expanding, [...]”),45 melynek tipográfiája erősít rá a mediális síkon az általa leírt
cselekményre. Ezt a szegmenst könnyen hasonlíthatjuk akár egy képvershez is: a szavak és
betűk elhelyezése képileg jeleníti meg a történéseket, a lépcsők változását, ezzel dinamikát és
filmszerűséget csempészve egy regényszövegbe.
Néhány oldallal később, a 294–296. oldal széttöredezett „snaps” szava is gyakran kerül górcső
alá. Az előző példához hasonlóan a tipográfia itt is ráerősít a kötél szakadásának eseményére.
Danielewski a már említett, vele készült interjúban azt nyilatkozza,46 hogy ez a fragmentáció
vizuális, filmszerű és tematikájában is összefügg a regény világával. A szó szétszakítása (sn-a-ps)
három különböző oldal felületén a mű problémafelvetésére is reflektál: arra, hogy az ötletek,
szavak és asszociációs láncok hogyan töredezhetnek szét. Sőt, kiemeli azt is, hogy visszafelé
olvasva (sp-a-ns) szintén új értelmezési szinthez férhetünk hozzá, mely – és ezt már én teszem
hozzá – az anyagi megjelenés nélkül kevésbé lenne szembetűnő, kevésbé lenne autentikus.
A könyv mint médium definíciója sem határozható meg egyértelműen. Ez a bizonytalanság
pedig rámutat a korszak sajátosságára vagyis arra a kettősségre, ami feloldhatatlan módon
feszül Danielewski művében is egymásnak: a tartalom és az anyagi megvalósulás. Az Oxford
Dictionary is két, egymástól teljes mértékben eltérő definíciót ad a book vagyis könyv angol
szóra: „A written or printed work consisting of pages glued or sewn together along one side and
bound in covers”; illetve „A literary composition that is published or intended for publication
as a book”. Az első definíció ezek közül egyértelműen a materialitásra vonatkozik47, a második
pedig egyfajta intencióra, vagyis sokkal inkább köthető a tartalom aspektusához.
Ennek a kettősségnek lehet a megtestesítője a House of Leaves is a fentebbi példák nyomán,
de ezen kívül maga a narratíva is rendszeresen reflektál egy konzekvensen dekonstruktivista
módon erre a tényre, ugyanis az autentikus elbeszélő és az elsődleges szöveg kérdése folyamatosan
a központban áll. Ahogy a könyvészeti kód és a narratív kód (nevezzük most így a tartalmat)
feszültségben (sőt néha ellentétben állnak egymással), úgy a narratíván belüli diegetikus szintek
is folyamatosan megkérdőjelezik egymást.48
Mint már korábban felvázoltam, a regény öt (bizonyos értelemben hat) mediatizációs
szinttel rendelkezik. Minden egyes szint feszültségben áll az összes többivel. A diegézis
legmélyebb szintjén maga a ház áll, Navidsonék háza, mely a világgal összeegyeztethetetlen

45
  Danielewski 2000, 289.
46
  McCafferey 2003, 122.
47
  Itt érdemes megemlíteni az angol book és a német buch szó etimológiáját is. Mindkét kifejezés egyértelműen
visszavezethető a bükkfa szóra, mely a németben a mai napig megmaradt der Buche formában. Ez pedig rávilágít
a tartalom és materialitás kettősségére, mely ebben az esetben lingvisztikailag egyesült. Érdemes feltenni a
kérdést, hogy vajon lehet-e különbséget tenni a kettő között.
48
  A 127. oldalon például Zampanò fölöslegesnek vélt frankofíliájával száll vitába Johnny Truant hangja. Egy
másik alkalommal a szerkesztők is beszállnak a diskurzusba, amikor a 134. oldalon a 165-ös lábjegyzetben
megjegyzik, hogy „Mr. Truant refused to reveal whether the following bizarre textual layout is Zampanò’s or his
own. – Ed.” Elbizonytalanítva az olvasót az autenticitást illetően ezzel a kétségeket ébresztő megjegyzéssel.
Erről lesz még szó a továbbiakban. Utolsó példaként még muszáj megemlíteni a Minótauruszhoz köthető
szövegrészeket is, melyek mindegyikét el akarta távolítani Zampanò Truant elmondása szerint. Azonban a 123-
as és a 298-as lábjegyzet tanúsága szerint Truant terpentin és nagyító segítségével önkényesen állította helyre a
kéziratból törlésre szánt passzusokat, saját kezébe véve a „hagyaték” sorsát. Truant és a House of Leaves filológiai
módszerei további kutatásoknak lehetne az alapja.

II I 105 III
Első Század 2016. tavasz-tél
tulajdonságokkal rendelkezik, tehát itt máris megjelenik egy könnyen felismerhető dichotómia.
A második legmélyebben Navidson filmje, a The Navidson Record áll, mely mediatizálja az
imént említett házat. Harmadik szintnek vegyük Zampanò tanulmányát, mely a házról készült
filmet mediatizálja a saját eszközeivel, vagyis a (kvázi-)akadémikus analízissel. A negyedik szint
Johnny Truant margináliái, és értelmezői munkája, melyek a zampanòi tanulmány oldalain
jelennek meg. Végül pedig – ha nem számítjuk saját magunk elkerülhetetlen mediatizációját
(pont mint ahogy e tanulmány is teszi) – ötödik szintként a szerkesztők által módosított vagy
kiegészített és „közreadott” House of Leaves értelmezhető.
Röviden rávilágítanék az említett szintek közötti feszültségekre. Az első és a második szint
alapból azért problémás, mert a ház számos problematikáját nem lehet megörökíteni Navidson
kamerájával (ilyen tulajdonsága például a sötétség). A második és a harmadik szint ott kerül
konfliktusba, amikor kiderül Zampanòról, hogy valójában vak.49 A harmadik és negyedik szint
folyamatos diskurzusban van egymással: nem lehet tudni, hogy mely részleteket találta ki Truant
és mely részletek igazak.50 Egyáltalán az is kérdéses, hogy valóban volt-e egy Zampanò nevű
férfi, és nem Truant írta-e az egész történetet. Az ötödik szint ernyőként borul az összes többire,

49
  Danielewski 2000, xxi.
50
  Erre egy eklatáns példa a bizonyos „water heater” incidens a regény 16-dik oldalán. Itt ugyanis a The Navidson
Record tanulmány szerint magában a filmben elhangzik, hogy Karen Navidson a férjének beszámol arról,
hogy nem működik a vízmelegítő („the water heater’s on the fritz”). Johnny Truant a tanulmány ezen részén
beszúr egy megjegyzést, miszerint ma reggel hideg vízben kellett zuhanyoznia. Ezek után az olvasóhoz fordulva
rákérdez, hogy szerinte véletlen-e, hogy a két eset pont egy időben történik („just a coincidence that this
cold water predicament of mine also appears in this chapter?”). Válaszol is egyből a saját maga által feltett
kérdésére: „... Zampanò only wrote »heater«. The word »water« back there [in The Navidson Record] – I
added that.

II I 106 III
2016. tavasz-tél Első Század
hisz számos alkalommal próbálkozik ez a narratív szint választ találni a felvetülő kérdésekre,51
ám biztos támpontot a „szerkesztők” sem biztosítanak. Nem kapunk autentikus réteget,
nem kapunk olyan biztos talajt, melyről kijelenthetnénk, hogy eredetisége cáfolhatatlan (még
magának a regény világán belül sem). Minden egyes szint óriási kockázatot foglal magában,
hisz ha valahol megbillen az ontológiai egyensúly, a komplett narratíva széteshet.
Ez, mármint a szöveg instabilitása az említett mediatizációs szintek nagyfokú ellenállásában
keresendő természetesen, melynek eszközei azok a mediális megoldások is, melyekről már
korábban szó esett: az ugrálás, a szövegtest kisebb vagy nagyobb mértékű széttagolása. Mindez
az interpretáció és a kutatás folyamatát is összezavarja, vagy sokkal inkább felélénkíti. Az
interpretációs folyamat tehát párhuzamosan a narratívával és a szövegtesttel, fragmentálódik,
darabjaira hullik. A lábjegyzetek útvesztőjébe és a széttöredezett mediális környezetbe könnyen
beleszédülhetünk, egyfajta vertigo-érzés foghat el. E jellege miatt pedig a befogadó könnyedén
találhatja magát a regény másik oldalán, könnyedén kerülhet Johnny Truant szerepébe.
A szöveg strukturálásának sajátosságai; a narratív rétegzettség és instabilitás; a könyvtől
idegen médiumok bekebelezésének és a szimuláció gesztusai; illetve a regény világán kívüli
valósággal való kapcsolatlétesítés, mely így elmossa a két szféra közti határt: mind-mind egy
komplex regényuniverzumra, egy kivételesen összetett alkotásra utal. Danielewski House of
Leaves című műve irodalom- és médiatörténeti okokból is egy csomópontnak tekinthető, épp
ezért elkerülhetetlen recepciót alkotni a hazai tudományos világban is.
Erre (és a korábbi eszközökre) hozható példának a 119. oldal,52 melyet érdemes közelebbről
szemügyre venni, hogy a globális áttekintést egy pillanatra félretéve mikroszinten is érzékelhetővé
tegyük53 a mű technikáit.
A vizsgált oldal a IX. fejezet részét alkotja, melyben Holloway Roberts, Jed Leeder és Wax
Hook egy expedíciót54 folytatnak a ház belsejében, melynek célja, hogy a beláthatatlanul hosszú
központi csigalépcső aljára ereszkedjenek. A kiválasztott részlet az ereszkedés végéről szól, ahol
is Holloway – az expedíció vezetője – a koromfekete falról kezd falmintákat begyűjteni. A
tevékenysége nem sokkal később – a társai aggodalmára – egyre kényszeresebbé válik, egyre
gyorsabbá, addig a pontig, hogy a többi felfedező már szóvá teszi, és megkérdőjelezi a vezetőt.
Az oldal több szempontból is érdekes: először is itt nyílik meg a nehezen kikerülhető
kék keretes „ablak”; itt kezdi Holloway a labirintus integritását erőszakkal megtörni; illetve
láthatunk példát a lábjegyzetek között egy áthúzott passzust, illetve egy nem konvencionális
lábjegyzet-szimbólumot, mely tartalmazza az említett „törölt” mondatot. A narratív és mediális
dinamikus párbeszédbe lép egymással a 119. oldalon.
Érdemes az oldal első mondatával (mondattöredékével) kezdeni, mely külön kitűnhet az
olvasó számára. Nem csupán azért, mert (értelemszerűen) az első mondatról beszélünk, hanem
mert egy fattyúsorral indít az oldal, mely igen súlyos tördelési hibának számít a szakmában. Egy

Now there’s an admission, eh?
Hey, Not fair, you cry. Hey, hey, fuck you. I say.”
A regény elején ez az a bizonyos momentum, ahonnan kezdve kikerül a billegő asztal lába alól a könyv, és végleg
felveszi az instabil státuszát.
51
  Például a 78-as lábjegyzet (Danielewski 2000, 72.) választ vagy legalábbis valamiféle támpontot kínál az olvasó
számára Truant kiszólásai és megjegyzései értelmezéséhez: felkínálva az appendixben található apai halotti
jelentésének és az intézetbe zárt anyjának leveleinek elolvasását.
52
  Lásd: 1. sz. melléklet
53
  Bár hamarosan láthatóvá fog válni, hogy valójában a mikroszint, a close reading szintje elválaszthatatlan a
makroszinttől a mű strukturális megalkotottságából kifolyólag.
54
  A film és a diegetikus szakirodalom elnevezése szerint: Exploration #4

II I 107 III
Első Század 2016. tavasz-tél
regény, mely ekkora hangsúlyt fektet a tipográfiára és a szövegtest strukturalizálására, majdnem
biztosak lehetünk abban, hogy a fattyúsor (pontosabban özvegysor) nem a véletlen és a
figyelmetlen szerkesztők műve. A konkrét mondat az előző oldalon kezdődik: „He [Holloway]
constantly tacks neon arrows to the wall, sprays neon paint on corners, and metes out plenty of
fishing line wherever the path becomes [következő oldal] especially complicated and twisted”.
A mondat egy felső indexbe helyezett négyzettel végződik55, majd új bekezdésben folytatódik
a történet.
A narratíva, sőt a szövegtest is beváltja az első (kiemelt) mondat ígéreteit, és Holloway
kényszeres tevékenységét leíró szövegrész könnyedén kerülőútra küldheti az olvasót. Zampanò
ugyanis Seneca szavait idézi vissza egy anaforikus gesztussal,56 mely a befogadói műveletre
ad reflexiót. Ha az olvasó nem emlékszik a néhány oldallal ezelőtt említett néhány sorra,
akkor bizony fogalma sincs, miről is beszél Zampanò. Ebben az esetben a tárgymutatót is
segítségül lehet hívni, mely az első kanyar ebben a mediális labirintusban, majd ezt követően
visszatérhetünk a hátsó szekcióból a 115. oldalra, csupán négy oldalt visszalapozva.57 A Seneca
idézet58 az Erkölcsi levelek című kötetből származik, melynek magyar fordítása: „Mint a
labirintusban rohanókkal történik: éppen a gyorsaság bonyolítja bele őket”.59 Ez a sztoikus
intés amellett, hogy Holloway állapotára reflektál, a befogadó egy neki szánt kiszólásnak is
értelmezheti, rámutatva az egész regényben kibontakozó útvesztőben való navigációra.
Az oldalra tekintve egyértelműen feltűnést kelt a szövegtestbe vájt „ablak” vagy „nyílás” kék
kerettel körülötte, mely egyben a 144. lábjegyzet is. A szöveg integritását mediálisan megbontó

55
  A lábjegyzet szövegezése kiemeli az imént említett, Holloway által használt damilt és jelentőségét. Amellett
ugyanis, hogy – ismeri el Zampanò – praktikus és olcsó eszköze egy labirintus feltérképezésének, egyértelműen
rendelkezik mitológiai felhangokkal is. Ezt követően viszont az első és legkézenfekvőbb görög utalást negligálja,
megpróbálja eltüntetni. Ez azonban ironikus hatással jár, hisz ezzel a külön kiemeléssel, és az áthúzás vonalával
maga is damillá változik. Ráadásul ez pontosan rímel az említett mondat tartalmára is, hiszen az oldalon ez az
egyetlen megnyilvánulás, mely a szabadulást tematizálja szemben az értelmetlen és hiábavaló útkereséssel. Ezen
kívül rá kell mutatni arra a tényre is, hogy ez a damil jelleg csupán az anyagiságban jön létre, mely magában
hordozza a tényt, hogy a szabadulás csak a mediálison keresztül lehetséges. A mitikus felsorolás
azonban itt nem ér véget, és a későbbi mondatokban a damil köldökzsinórrá változik, a külvilág és a magzat
összeköttetését biztosító kötelékké; megtermékenyítő spermiummá; illetve moirai sorsfonallá, mely az életet
méri ki, az életet jelenti. Mindez csak még inkább kidomborítja a Minótaurusz és Ariadné mítoszát felidéző
mondat medialitásának elhanyagolhatatlan jelentőségét, vagyis azt, hogy milyen mértékben fonódik össze a
narratíva – a regény – saját medialitásával, a könyv medialitásával. Erre erősít rá maga a törlés gesztusa
is, ha ezen a síkon is megvizsgáljuk az értelmezést: egyfajta tagadásról, ellentmondásról árulkodik, egy jelentés
vagy konnotáció eltűnéséről. Amellett tehát, hogy a damil kiutat, kulcsot, fallikus szimbólumként pedig életet
biztosít, egyben ugyanez a medialitás pusztulást, szöveg és narratíva megbomlását, szétbontását eredményezi.
56
  „Oddly enough, however, the farther Holloway goes the more infrequently he stops to take samples or mark
their path. Obviously deaf to Seneca’s words.” (kiemelés tőlem). Danielewski 2000, 119.
57
  A 115. oldalon található latin Seneca idézetnek angol nyelvű fordítása szintén ezen az oldalon lévő 139.
lábjegyzetben lelhető fel. Ezt követően Zampanò egy Paul de Man idézetre asszociál, melynek (a szerkesztők
általi) fordításának végén egy visszafelé utaló lábjegyzet-jelzést találhatunk. Követve az embert próbáló,
émelyítő vadászatot, az olvasó végül a 113. oldalon lyukad ki. Megpróbálom a Seneca idézet utáni lábjegyzet
által kikövezett útvonalat lejegyezni: 139. lábjegyzet (115. oldal) – 135. lábjegyzet (114. oldal) –
129. lábjegyzet (111–112. oldal) – 130. lábjegyzet (112. oldal) – 131. lábjegyzet (112–113. oldal) – 132.
lábjegyzet (113. oldal) – 133. lábjegyzet (113. oldal) A legutolsó állomás lábjegyzetében Truant Zampanò
tanulmányában folyamatosan fellelhető escheri tematikáról beszél, mely az előbb végzett utazást is tematizálja.
58
  „Quod evenit in labyrintho properantibus: ipsa illos velocitas inplicat.”
59
  Seneca 2001, 99.

II I 108 III
2016. tavasz-tél Első Század
gesztus mellett a narratívába való ágyazódása miatt is kiemelendő: a második bekezdésben
ugyanis, miután Jed megkérdőjelezi, hogy egyáltalán tudja-e, merre halad Holloway, miközben
magabiztosan kutat valami után, a kívül után60, sikerül egy alkalommal lyukat rúgnia az egyik
üres fekete szoba falába. Még mielőtt továbbhaladunk a szövegben, mindenféleképpen érdekes
rámutatni arra, hogy a fal átrúgásának momentumával párhuzamban megnyílik a szövegtestben
is egy nyílás, az, melyre a bekezdés elején volt utalás. Ezzel a gesztussal pedig ismét összeköttetésbe
került a narratív szint (ráadásul azok közül a legmélyebb) a mediálissal, a fiktív lyukat ütött a
valósban. Viszont a lábjegyzet (144., az „ablak”) a narratív szöveg temporalitását tekintve itt
még nem nyílik meg, vagyis a rúgás aktusa és a közvetlenül mellette feltűnő „ablak” eseménye
meghasítja a narratív egységet, és a medialitás szintjére emelkedik. Ha pedig elfogadjuk, hogy
ezzel hidat ver a fikció Holloway nevű szereplője a regény anyagiságában megragadható „ablaka”
felé, a következő sorok kudarcai és hiábavaló útkeresési próbálkozásai, a kizárólag belülből álló
házban („Insides and in-ness never inside out.”),61 egyben a könyvet felhasználó és a könyv
szerkezetében vándorló befogadóé is lesznek.
A 144-es lábjegyzeti jelzés feltűnésének pillanata egybevág a kívül keresésének vágyának
felerősödésével, melynek okát a belső üresség érzetében jelöli meg Zampanò, abban a tényben,

60
  „Holloway just […] keeps pushing forward, […] to find something, something different, […] some kind of
indication of an outsideness to that place.” (kiemelés tőlem)
61
  Az idézet a regény szerint Gerard Eysenck személyéhez köthető, aki a fiktív Break Through (not a) Breakthrough:
Heuristic Hallways in the Holloway Venture című írás szerzője. A mű szerint az említett tanulmány egy építészeti
témájú, a The Navidson Record szemiotikájával foglalkozó konferencia kötetében jelent meg. M a g a
Gerard Eysenck nem valós személy, és műve is egyértelműen a pszeudoirodalom kategóriába sorolandó.
Azonban Eysenck neve (Hans Jürgen Eysenck) nem ismeretlen a tudományos világ számára, sőt, a 20. századi
pszichológia nagy jelentőséggel bíró alakjaként tartják számon, aki az intelligencia és a személyiség genetikai
összefüggéseit vizsgálta többek között.

II I 109 III
Első Század 2016. tavasz-tél
hogy nincs semmi objektum,62 mely indokot adna a maradásra. Ennek a hiánynak (vákuumnak)
a felismerése vagy kiemelése pedig a Holloway által rúgott résbe meghívja a kívül világát,
beszippantva a szóvá tett mechanikai eszközöket, sőt, az emberi munka nyomát magán viselő
építészeti struktúrákat is.
A valóság vagy a kívül ezen objektumok formájában való eljövetele azonban kudarcra
van ítélve, hisz a szöveg maga mondja ki Sir Joshua Reynolds szavaival élve, hogy nem a
specifikumok élveznek elsőbbséget, hanem a globalitás tapasztalata: nem az a fontos, hogy
milyen anyagból van a festményen látható drapéria, hanem a drapéria maga. Ez a kudarc pedig
25 oldallal később, az „ablak” fekete spalettával való bezárásában történik meg végül, miután
felismerhetővé válik, hogy a specifikumok felsorolása nem adhatja a globalitással azonos kívül
élményt63: Holloway tehát átrúghatja a falat a házban, átrúghatja a House of Leaves regényfalát
is, de mint azt Borges versének (El laberinto) Updike fordítása is írja az utolsó bekezdés előtt
„The galleries seem straight but curve furtively”.64
Ezen – fentebb felsorolt – érdemeit nem szabad azonban csupán egy könnyed mozdulattal
félresöpörni, majd ezzel együtt az (relatíve pejoratív) „experimentális” címkét rásütni az
irodalomtudomány színe előtt, ugyanis – mint korábban már erről esett szó – maga a szerző is
tiltakozik a besorolás ellen. Egyenesen káros hatása van annak, ha egy regényt experimentálisnak
vagy kísérletinek neveznek. Maga az angolszász „novel” kifejezés eredete is az olasz „novella”
szóban keresendő, amely újat, frisset jelent, és az ófrancia „novel”65 szóban, mely furcsa és
szokatlanként is fordítható. Az első európai regényként számon tartott Don Quijote maga is
kísérletező jellegű narratívával bír, megelőzve több, mint száz évvel a Tristram Shandyt, mely
egyértelműen szakít a konvenciókkal, de még így is igazán korainak számít az irodalomtörténet
szempontjából.
Federman úgy határozza meg az említett műfajt vagy besorolást, mint egy olyan kategória,
melybe az irodalmi világ ipari szervezői (kiadók, szerkesztők, ügynökök, viszonteladók)
helyeznek el olyan alkotásokat, melyek nem illeszkednek a saját, irodalomról alkotott
definícióikba. Olyan műveket, melyek az olvasó számára – a kiadók álláspontja szerint –

Ezekkel a megidézett regiszterekkel tehát összekapcsolódik a pszichológia és az építészet tudománya, külső
konstrukciók a belső konstruktumokkal: értelmezzük ezt akár a szubjektum-objektum szintjén, materiális és
diegetikus vagy akár valóság-fikció szintjén.
Az építészet megjelenése és betörése is innentől kezdve lesz jelentős a fejezet további része számára. A mérnöki
regiszter pedig a regény megalkotottságára is új fényt vet: kiemelve a mű architekturális vonásait, épületként,
épületként, építményként, monumentális struktúraként definiálva, mely átjárható, üreges és többdimenziós.
Vegyük szemügyre az oldal utolsó bekezdésének mondatát: „Of course rooms, corridors, and the occasional spiral
staircase are themselves subject to patterns of arrangement”.

62
  Érdekes Zampanò szóhasználata a mondatban, melyben a maradásra indokot nem biztosító ürességet jellemzi,
ugyanis a szöveg külön kiemeli, hogy az említett üresség alkatrészek, gépezetek (fixture), és akármilyen
bevégzett munka eredményének (other manner of finish work) a hiánya. Ez tehát amellett, hogy a konkrét
masináknak a hiányát mutatná fel az üresség egyfajta tanúságtételének, magában foglalja a szubjektum
hiányának problematikáját is, amennyiben a munka (finish work) külön említést érdemelt. Az emberi aktivitás
nyomainak érzékelése az, mely tovább fokozza a kívül utáni vágyat.
63
  Ennek egy okát az utolsó előtti „nyitott ablakban” találhatjuk, mely a végtelen hosszú felsorolás után egy piros
színű és áthúzott sort illeszt: „Picture that. In your dreams”. Felkínálva a megoldást, a szubjektum megjelenését,
a szubjektum álmát vagy (pszichikai) munkáját, mely attribútumként az anyagi szinten magán is hordozza a
labirintusból kivezető damilt.
64
  „Egyenes folyosók,/amik idővel kör alakúakká/görbülnek.” (Imreh András fordítása)
65
  Modern francia nyelvben már nouvel átírással.

II I 110 III
2016. tavasz-tél Első Század
olvashatatlannak bizonyulnak, azok értéktelennek (kereskedelmi szempontból legalábbis)
minősülnek, és megkapják a biztonságos és teljesen haszontalan experimentális jelzőt.66
Federman tehát egyértelműen amellett érvel, hogy ezt a bizonyos besorolást olyan művek
kapják, melyek kereskedelmi szempontból hátrányból indulnak, kilógnak a közízlés alól, illetve
melyek nehezen vagy egyáltalán nem értelmezhetőek, ha nem adja meg a befogadó a mű által
elvárt intellektuális energiabefektetést.
Federman ellenérzései az experimentális mint besorolással szemben legyenek akármilyen
szélsőségesek és radikálisak, mégis rámutat a címke értelmetlenségére, de legalábbis
megkérdőjelezhetőségére. Mielőtt a gondolatmenet továbbhaladna, egy gyors gátat vagy féket
applikálnék a meginduló érvrendszerre: Federman minden egyes művet értékkel ruház fel,
mely új lehetőségeket aknáz ki a regény műfaját illetően, és ezen kívül nagy kihívás elé is
állítja a befogadót az olvasási művelet során. Azonban ez nem jelentheti azt, hogy akármilyen
értelmetlen alkotás értéket képvisel, vagy átfogalmazva: a tiszta rendezetlenség, a kézben nem
tartott rendezetlenség nem képes informálni a művel kapcsolatba lépő szubjektumokat.67
Itt pedig elérkeztünk a tanulmány azon pontjára, ahol beszélnünk kell az egész kutatás
miértjéről: miért ennyire fontos Danielewski regényéről az irodalomtudomány szempontjából
beszélni? Az előző bekezdés részben megelőlegezte már a vizsgálati mezőt, melynek keretében
érdemes górcső alá venni a kérdést. A megfelelő rendszert ennek tanulmányozására az
információelmélet biztosítja, és a már Umberto Eco által is tematizált irodalomelméleti
applikációja ennek az elsősorban informatikai elméletnek.
Nem lenne értelme az információelmélet diskurzusát részletesen bemutatni, ám a teljesség
igénye nélkül egy bizonyos mértékig kénytelenek vagyunk beszélni az alapvetéseiről. Célját egy
adott adathalmaz vagy üzenet információmennyiségének megállapításában jelölhetjük ki.68 A
mi esetünkben nagyobb rendszerben kell gondolkodni: az üzenet maga a mű (vagy stílszerűen:
the medium is the message), és ezen üzenetek hálózatában kell vizsgálni információtartalmukat,
melyet az eddigi információs közkincstől való eltérés adja. Egy alkotás tehát akkor informatív,
ha valami eltérőt tud biztosítani az irodalmi rendszer számára, melyben ez a torzulás új rendet
hoz létre.
Természetesen az információelmélet nem ültethető át egy az egyben az irodalomtudomány
területére, tehát itt nem konkrét applikációról beszélünk, hanem sokkal inkább egy analóg
rendszerben való gondolkodásról, ahogy Eco több esetben ezt ki is emelte. Norbert Wiener,
amerikai matematikus volt az, aki átemelte a diskurzust az informatika területéről a gépek
és emberek kommunikációjának vizsgálatára, majd ennek analógiájára jelent meg az
információelmélet módszertana az irodalomtudományban is.
Az üzenet azonban – mely a banalitástól, vagyis az eddigi rendtől eltér, más szóval
információval rendelkezik – egyúttal válságot is teremt a korábbi kódban. Ez a válság vagy törés
pedig minden egyes esetben újfajta rendet hoz létre, pluralizálva ezzel a diskurzust. Federman
azon terminológiájától nem áll mindez távol, mellyel az értékkel rendelkező műveket írja le.
Úgy gondolja, azok az írások minősülnek értékesnek, melyek eltérnek a konform kereskedelmi
művek által beállított rendtől, vagyis a banalitástól, a kiszámíthatóságtól. Azt gondolom,
egészen nyilvánvaló ezek után azt állítani, hogy Danielewski House of Leaves című regénye is
beleillik Federman „értékes” kategóriájába, ám ennek a tanulmánynak nem célja, hogy ilyen
ingatag fogalmakat tárgyaljon. Ami itt fontos, az a tény, hogy a House of Leaves nonkonform
narratív technikái, formabontó megoldásai és mediális összetettsége egyértelműen átlépi a
66
  Federman 1993, 37–37.
67
  Eco 2006, 166.
68
  Uo., 139.

II I 111 III
Első Század 2016. tavasz-tél
banalitást. A mű információt hordoz és rámutat egy valójában általa létrehozott válságra, hogy
megteremtse az újrarendeződés lehetőségét.
Természetesen nem lehet hallgatni arról a tényről sem, hogy bár Danielewski alkotása egy
érzékelhetően eltérő irányt mutat a (regény)irodalom számára, az őt megelőző kódrendszerben
(paradigmában?) is születnek vagy születtek remek/művek. Ez tagadhatatlan. Ám ez csak arra
mutat rá, hogy a nyelvi invenció még nincs kimerítve. Az itt tárgyalt regény azonban egy erre
merőleges koordinátarendszerben mutat progresszivitást: a medialitásban. Nem mondhatjuk
ugyanis, hogy az elmúlt körülbelül öt és fél évszázad alatt a könyv formája jelentősen
megváltozott volna a gutenbergihez képest. Sőt, azt is elmondhatjuk, hogy az olvasás és
befogadás alapvető technikája sem mutat a minimálisnál nagyobb eltérést. Ez csupán azért
meglepő, mert a különböző új médiumok megjelenésével az ember percepciós képességei nagy
változáson estek át ugyanezen idő alatt. Danielewski műve (persze nem megfeledkezve a hozzá
hasonló újítókról annak ellenére, hogy hozzá hasonló mértékű mediális invenció vitatható,
hogy keletkezett-e már előtte) ennek a tapasztalatára adhat választ, erre a problémára is rámutat.
A House of Leaves teljesítményére kénytelenek vagyunk figyelmet fordítani, ugyanis ez egy
olyan regény, mely egyfajta csomóponként funkcionál a médiumok hálózatában. Tudatosan
fordul a kortárs médiumok felé, és saját módszerével asszimilálja azokat: a befogadás különböző
módjaira, az olvasói és az alkotói munka technikáira mind nagy befolyást engedett gyakorolni
a film, zene, fénykép és a többi korábban felsorolt médium által.
Az utóbbi bekezdéseket tehát összefoglalva megállapíthatjuk, hogy ha az irodalmi rendszert
az információelmélet Eco által is leírt analógiájával vizsgáljuk, a House of Leaves egy olyan
alkotásként definiálható, mely eltér a banalitástól, és – a tanulmányban eddig sorolt technikáit
figyelembe véve – törést okoz a kódrendszerben, a (regény)irodalom kódrendszerében. Ez a
törés pedig újrarendeződésre kényszeríti a meglévő „status quo-t”, pluralizálva így a diskurzust,
melyre azért van szükség, mert máskülönben, ebben a (mediálisan) változó (irodalmi) világban
megszűnnének előbb-utóbb információt hordozni az alkotások, ami miatt a rendszer szépen
lassan feloldódna, és megszűnne létezni irrelevanciája miatt.
Szerencsére ez csak egy apokaliptikus változás, ami már csak azért sem következhet be, mert
azok, akik megalkotják a rendszer üzeneteit, óhatatlanul is máshogy nyúlnak hozzá minden
alkalommal a készítéshez. Tehát sokkal inkább érezhető közelebbinek az a tendencia, hogy az
irodalmi szférán belül, a könyv mint médium egyre jelentéktelenebb tényezővé válik, ha nem
képes megújulni. Danielewski House of Leaves című regénye erre kínál megoldást, erre válaszol.
A nyelvi invenció talajáról elrugaszkodva (bár kétségtelen, hogy ebben sem szűkölködik a mű)
hozzányúl a könyv medialitásához, és új (habár nem előzmény nélküli) lehetőségeket mutat
föl. Irányt mutat a médium újrafelfedezésének ösvényén, melyhez nagyban hozzájárulnak
a regény eddig felvázolt eszközei: a szöveg színezése, a tipográfiai változatosság, a szövegtest
horizontális és egyéb megosztottsága, a hagyományos olvasástechnikák szándékos szabotálása,
a monomedializáció, a kifelé irányuló mediális kapcsolódások és a komplex narratív szintek
instabil egymásra rakódása.
Nem szabad tehát csukott szemmel elmennünk e regény mellett, és nem szabad egy
legyintéssel devianciaként (experimentálisnak címkézni) elszigetelni az irodalmi rendszerben,
hisz a dolgunk az lenne, hogy tudatosítsuk ezeket a kódrendszeren belüli töréseket, és engedni,
hogy a hálózat struktúrája újrarendeződjön. E kutatás és recepció célja is ez lenne, hogy a
hazai irodalmi rendszer nagyobb figyelmet fordítson a műre, és hogy a House of Leaves által
mutatott lehetőségekből levonjuk a médium megújulásának tanulságait.

II I 112 III
2016. tavasz-tél Első Század
Bibliográfia
Cortázar, Julio 2009. Sántaiskola. L’Harmattan, Budapest.
Danielewski, Mark Z. – O’Riley, Christopher 2012/2013. Mark Z. Danielewski. BOMB,
70–75.
Danielewski, Mark Z. 2000. House of Leaves. Pantheon Books, New York.
Danto, Arthur C. 1985. szept. 15. „Vexation of Tongues.”: The New York Times.
Davidson, Thomas 2014. „The Spatio-Temporal Dimensions of Mark Z. Danielewski’s House
of Leaves: ‚Real Virtuality’ and the ‚Ontological Indifference’ of the Information Age: Word
and Text.”: A Journal Literary Studies and Linguistics IV, 70–82.
Derrida, Jacques 1990. Glas. University of Nebraska Press.
Eco, Umberto 2006. Nyitott mű. Forma és meghatározatlanság a kortárs poétikában. Európa,
Budapest,
Elliot, Emory 1988. The Columbia Literary History of the United States. Columbia UP,
New York.
Federman, Raymond 1993. Critifiction. Postmodern Essays. State University of New York
Press.
Gumbrecht, Hans Ulrich 2016. Szellemtudományok – mi végre? Budapesti előadások.
Kijárat, Budapest.
Hansen, Mark B. N. 2004. „The Digital Topography of Mark Z. Danielewski’s House of
Leaves.”: Contemporary Literature XLV, 597–636.
Hemmingson, Michael 2011. „What’s beneath the Floorboards. Three Competing Metavoices
in the Footnotes of Mark Z. Danielewski’s House of Leaves.”: Critique 52, 272–287.
McCafferey, Larry – Gregory, Sinda 2003. „Haunted House – An Interview with Mark Z.
Danielewski.”: Critique 44, 99–135.
Mendelson, Edward 1976. „Encyclopedic Narrative. From Dante to Pynchon.”: MLN 91,
1267–1275.
Pfeiffer, Ludwig K. 2005. A mediális és az imaginárius: egy kultúrantropológiai médiaelmélet
dimenziói. Magyar Műhely Kiadó, Ráció Kiadó, Budapest.
Seneca, Lucius Annaeus 2001. Erkölcsi levelek Kossuth, Budapest.

II I 113 III
Első Század 2016. tavasz-tél
Melléklet

II I 114 III
2016. tavasz-tél Első Század

II I 115 III
Első Század 2016. tavasz-tél

Ez a lap üres.
Első Század 2016. tavasz-tél

Ez a lap üres.
Első Század 2016. tavasz-tél

Ez a lap üres.
2016. tavasz-tél Első Század

IRODALOMTUDOMÁNY
Első Század 2016. tavasz-tél

Ez a lap üres.
2016. tavasz-tél Első Század

Bóna Éva
A múltba való visszatérés a gyászban Szergej Jeszenyin kései költészetében

Bevezető
A jelenlegi tanulmány során Szergej Jeszenyin kései – 1922 és 1925 közötti – poétikáját
tanulmányozom, amely szakasz a költő életművében a leginkább alkalmas arra, hogy
visszatükrözze, hogyan képes egy művész – Jeszenyin – „egy szertartásos ünnep celebrálásának
a keretében” a jelenben visszatérni a múltba, s ezt követően pedig a „gyűlölettől és félelemtől
mentes jövő” eljöveteléhez szükséges végkövetkeztetéseket levonni belőle.1 Jeszenyin – az 1922-
től 1925-ig alkotott lírai művei tartalmának alapján – a jelenben mindig a gyász ünnepének a
keretei között létezik. A múlt megismerését, valamint a humánusabb jövő kialakítását minden
esetben az adott versben megjelenő veszteség tárgyára vonatkoztatva értelmezem, azaz egy
bizonyos – a költő által valamilyen fájdalmat okozó veszteségként megélt – dolgot, motívumot
emelek ki, amelyet Jeszenyin gyászol a jelenben. Ezt követően próbálok meg választ adni arra,
hogyan jelenik meg a költőnél a gyász tárgya a múltban, és hogyan alakítja át azt a jövőre nézve.
A múltat analizáló gondolkodásmód meghatározó szerepet játszik mind az ember egyéni
sorsa, mind pedig az egész emberiség jövőjének formálásában, hiszen egy meghatározott
ünnep keretében az élet „mitikus látásmódjának valódi tartalma” a cselekvők öntudatába
való behatolása által ünnepélyes eszméletté válik, s ily módon egy „mitikus etika” fejlődik
ki.2 Nemcsak az egész emberiség számára fontos azonban múltja megismerése, hanem egy
adott társadalom és az egyén számára is. Amennyiben a társadalmat az egésznek feleltethetjük
meg, a társadalmat alkotó egyéneket az egész részeiként foghatjuk fel. Ez alapján az egészet az
egyén / költő személyiségével is párhuzamba állíthatjuk, az egészet alkotó részeket pedig az
egyén / költő személyiségének kisebb összetevőivel. Ily módon az egész számára először mindig
elfogadhatatlan egy alkotóegységének elvesztése, elvégre eltűnik belőle egy a „szubsztanciáját
képző” rész, később azonban egy „új integráció” érkezhet el: a feltámadás és az újjászületés
eljövetele által.3
A jelenlegi tanulmány hipotézise tehát a következőképpen fogalmazható meg: az egészet
Szergej Jeszenyin személyiségének, a részeket pedig a költő személyiségét alkotó, a költő által
veszteségként megélt tényezőknek feleltetem meg, és az 1922 és 1925 közötti lírájának tükrében
értelmezem. Az adott tényezőket pszichológiai kifejezéssel élve tárgyvesztéseknek is nevezhetjük,
amelyeknek a múltbéli és jövőbéli jellegét én Jeszenyin kései életművében elsősorban irodalmi
szempontból megközelítve motívumokként elemzem. Vizsgálódásaim során tehát arra keresem
a választ, hogy milyen mértékben érvényesül a jelenbéli gyász keretében a múlt megismerése s ezt
követően a jobb jövő megteremtése Szergej Jeszenyin kései költészetében.

1
  Mann 1947, 5–27.
2
  Mann 1947, 19.
3
  Hertz 2001, 70.
Első Század 2016. tavasz-tél
Jeszenyin tragédiája
Tom Ormay „A pszichoanalízis gyökerei a romantikában” című tanulmánya által betekintést
kaphatunk a romantikus ember és a pszichoanalízis közötti kapcsolatról való elméletbe azáltal,
hogy az írás egy rendkívül pontos képet ad a romantika és a pszichoanalízis kapcsolatáról.
A XVII. században az új gépek fejlődésével, az iparosodás kialakulásával, a városok
megnövekedésével s a népesség szaporodásával megszületik a „mai kor szelleme”, amelyben az
ember egy „mechanikus világ” keretei közé szorul, s ennek következtében a XVIII. században
megindul a „vissza a természethez” mozgalom, az „érzelmek felszabadulása”, s ily módon a
XVIII – XIX. században „harc” kezdődik a mechanikus „ember alkotta világ” és a természetes,
Isten által alkotott világ között, ahol végül az „ember alkotta világ győzedelmeskedik”.4
Mind Ormay tanulmányának, mind pedig saját írásomnak egyik központi kérdését jelenti,
hogy ebben a gépek által irányított világban mégis hová tűnik a romantikus ember, mi történik
vele? A romantikus ember a „tudattalanba menekül”, mondja Ormay, „állandóan visszautasítja
a civilizációt”, miközben a fölöttes „én” megpróbál „egyensúlyt tartani a konfliktusban”.5
Ennél a pontnál összekapcsolhatjuk a romantikus ember személyiségfejlődését, valamint
a pszichoanalitikus gondolkodásmódot, hiszen a félelemtől és gyűlölettől mentes jövő
bekövetkezése kizárólag egy új, a „természet által diktált társadalmi öntudatban” valósulhat
meg, egy olyan szintézisben, ahol „természetes érzelmeink kifejezésre jutnak”.6
Az általam elemzett 1922-től 1925-ig tartó korszakban Jeszenyin szülőfalujában és az egész
országban bekövetkezett változásoknak köszönhetően a költő fokozatosan a réginek – a múltnak
– és az újnak – a jövőnek – „mezsgyéjén találja magát”,7 s ezt az állapotot kiválóan visszatükrözi
a kései verseiben megjelenő természetes, „ismerős, kedves, élettel teli” falunak és a „mechanikus,
vasszerű”, idegen városnak az ellentéte.8 Jeszenyin számára a falu testesítette meg azt az ember
és természet közötti harmóniáját az „ősi, költői világnak”, amelynek gyökerei a patriarchális
paraszti Oroszországba nyúlnak vissza.9 Ennek a harmóniának a megsemmisítésére törekedett
a költő szerint az ősiséget és a költőiséget semmibe vevő „vasszörny”: a város.10 Jeszenyin kész
volt feláldozni magát szülőfalujáért, hiszen tudta, hogy a múltat, az orosz klasszikusokban és
a népköltészeti tradíciókban gyökerező régi világot, kultúrát jelképező falu megsemmisülése
önnön megsemmisülését jelentené.11 Gondoljunk ennél a pontnál Tényi Tamás tanulmányára
a költészetnek, a nyelvnek és a skizofréniának a kapcsolatáról, amely szerint a pszichotikusok és
a költők minden esetben csupán egy széthasadt állapotban léteznek, egy tükör mögött állnak.
Szergej Jeszenyin esetében ez a tükör nem más, mint múltja visszatükröződése.
Mindezek alapján megállapítható, hogy Jeszenyin kései költészetében valójában a
természettel összhangban élő „romantikus ember lázadását” figyelhetjük meg az élettelen,

4
  Ormay 1999, 51.
5
  Ormay 1999, 51.
6
  Ormay 1999, 55.
7
  Наумов 1969, 280.
A továbbiakban az idegen nyelvű (másodlagos) szakirodalomból vett idézeteket csak saját, magyar nyelvű
fordításban adom meg.
8
  Юшин 1969, 251.
9
  Наумов 1969, 221.
10
  Наумов 1969, 221.
11
  Наумов 1965, 407.
2016. tavasz-tél Első Század
mechanikus „vaskorral” szemben.12 Míg Majakovszkij poétikájában a „személyes érzések és
polgári eszmék közötti „határ” hiányát lehet észrevenni, azaz politikai, társadalmi nézetei
mintegy párhuzamosan léteztek életművével, Jeszenyin úgy tartotta, hogy lírája kizárólag a
„saját kezében van”, és független az aktuális politikai irányzatoktól vagy bármiféle történelmi
korszaktól.13 A szovjet hatalomátvételt követően azonban az idő előrehaladásával Jeszenyin
egyre kevésbe tud azonosulni a társadalom életének szerkezetében végment változásokkal, ily
módon a költő lelkileg meghasonlik, poétikájában az érzelmi és értelmi harmónia egyre inkább
felbomlik, egyre gyakoribbak a műveiben megjelenő ellentétpárok, melyek minden esetben az
élettel teli természet és az élettelen civilizáció szembenállását állítják középpontba.

Jeszenyin, a romantikus költő
Jeszenyin a következőképpen jellemezte magát: „… Realista vagyok, és ha van bennem valami
homályos egy realista ember számára, akkor az a romantika, de ez nem a régi gyengéd és hazaszerető
rendszer romantikája, hanem a legvalódibb földi romantika…”14 Szergej Jeszenyin poétikájában
az „emocionális, lírai” jegyek mintegy párhuzamosan léteznek a „konkrét és tárgyszerű”
ábrázolási módokkal.15 Megállapítható továbbá az is, hogy a költő számára a halhatatlanságot
„nem a poémái, hanem a lírai versei” hozták el, amelyekben a lírai szubjektum szinte
teljesen „lecsupaszítva” közvetíti az olvasó felé a benne jelenlévő „érzéseket, gondolatokat,
aggodalmakat”.16 Az érzelmei átadásának ez a fajta közvetlensége eredményezi Jeszenyin
műveinek „emocionális mélységét” és háborgó lelkiállapotát.17 Ennek következtében poétikája
egyszerre tükrözi az egymással ellentétes lírai és drámai jelleget, amely elválaszthatatlanul
összekapcsolódott az idő fogalmának jelentésével Oroszország sorsa számára a múlt (cárizmus)
és a jövő (szocializmus) közötti létben.18 A különböző „hasonlatok és metaforák” nem csupán
a költői alakzatok szépségégében játszanak meghatározó szerepet, hanem a minél konkrétabb
közvetítési módok megvalósításában is.19 Összességében kijelenthetjük, hogy Jeszenyin
költészete távol áll az „imaginisták, futuristák és konstruktivisták” – elsősorban a szavakkal
való „technikai” kísérletezésekre irányuló – törekvéseitől, hiszen a „forma és a tartalom, az
ábrázolási mód és a lelkiállapot”, illetve a „ritmika és zeneiség harmóniája” minden esetben egy
egységet közvetítenek a művészetében.20
Ljudmila Zankovszkaja összesen nyolc szakaszt különböztetett meg a költő életében,
amelyek közül az első szakasz születésétől 1917-ig tartott, s amely szakaszban kialakul a költő
poétikája.21 Szergej Jeszenyin 1895. október 3-án (a régi naptár szerint szeptember 21-én)
született Oroszország Rjazanyi területén Konsztantyinovóban.22 Miután édesapja és édesanyja is
elutazik, Jeszenyin nagyszüleinél nevelkedik, akiknek köszönhetően egyrészt megismerkedik az

12
  Наумов 1969, 223.
13
  Наумов 1969, 288.
14
  Прокушев 1959, 13.
15
  Юшин 1969, 393.
16
  Наумов 1969, 362.
17
  Наумов 1969, 362.
18
  Прокушев 1959, 35.
19
  Прокушев 1959, 35.
20
  Прокушев 1959, 39.
21
  Занковская 1997, 29.
22
  Кулинич 1980, 20.
Első Század 2016. tavasz-tél
orosz népköltészettel, népdalokkal, népmesékkel, vallási szövegekkel, másrészt a természet által
körülölelt közegben való neveltetésének köszönhetően kialakul a természet iránti szeretete.23
Ekkor még nem jellemző a „mély drámaiság” költészetében, de már ebben a korszakban
megfigyelhetőek a természet gazdagságának ábrázolását elősegítő „hangoknak színeknek és
illatoknak” a képei.24
1912-ben a költő Moszkvába utazik az édesapjához, s ezt követően – 1913-tól 1915-ig – a
Moszkvai Sanyavszkij Egyetem történelem-filozófia szakos hallgatója,25 aminek következtében
költészetében és életében egyre gyakoribbak a társadalmi, politikai – mindenekelőtt a
demokráciával rokonszenvező – témák.26 Ebből következően Jeszenyinnél még a természet,
valamint a „falusi lét” témáinak megjelenítése során is megfigyelhető az „élet szociális
problémáinak” ábrázolására való törekvése.27 Ennél a pontnál elengedhetetlen megemlíteni
Jeszenyinnek az emberi érzelmeket, gondolatokat, pszichológiai változásokat „realisztikus
mélységgel” ábrázoló költői fogásait.28
1915-ben Szentpétervárra utazik, ahol számtalan, akkor már elismert költővel, íróval
köt ismeretséget.29 Blok az elsők közé tartozott, akik elismerték Jeszenyin költészetét, s
ugyancsak egyike volt azoknak, akiknek munkássága jelentős mértékű hatást gyakorolt
Jeszenyin lírájára. A költő életművében ekkor kezdtek el megjelenni mind az egyes ember,
mind pedig a nemzet 1917-et megelőző háborgó, forradalmat váró érzelmeinek ábrázolása,
valamint a szintén Blok poétikájára emlékeztető intonáció és ritmusszerkezetek.30 Ezen
kívül nem szabad figyelmen kívül hagyni Kljujev életművét sem, amelynek eszmei
mondanivalója gyökeresen megváltoztatta Jeszenyin költészetét. Amennyiben eddig a
természeti motívumok, hangok, színek, illatok domináltak, a Kljujevvel kötött ismeretség
után Jeszenyinnél elsősorban a „vallási szimbolikának” és az „aszketizmusnak” lehetünk
szemtanúi.31 1916-ban megjelenik első verseskötete „Halottak napja” címmel.32

A meghasonlás kezdete és vége
Az 1917 és 1919 közötti forradalmi időszakban Jeszenyin „egyre többet gondolkodik az
Oroszországban végbemenő” változások értelméről.33 Az 1917-es forradalom kitörésének
idején még lelkesedik a forradalomért,34 s a korábban írt verseiben oly gyakran ábrázolt
vallási szimbolika és háborúellenes motívumok egyre inkább a forradalmi hangulatnak,

23
  Прокушев 1959, 3–4.
24
  Юшин 1969, 68–69.
25
  Есенин 2003, 663.
26
  Прокушев 1959, 7.
27
  Юшин 1969, 385.
28
  Юшин 1969, 405.
29
  Есенин 2003, 665.
30
  Юшин 1969, 382.
31
  Юшин 1969, 380.
32
  Cs. Varga 1986, 329.; Прокушев 1959, 10.
33
  Занковская 1997, 121.
34
  Прокушев 1975, 203.
2016. tavasz-tél Első Század
a viharos, felfokozott, zaklatott lelkiállapotnak és a „régi világ iránti gyűlölet” jegyeinek
adják át a helyüket.35 Míg a forradalom előtt a szülőföldje iránti szeretet elsősorban a
„szendergő”, „bánatos” Oroszország motívumainak a közvetítésével nyilvánult meg, ezekben
az években a „lázadó” Oroszország jegyei kerülnek túlsúlyba.36 Korai költészetének romantikus
formáit „monumentális-szimbolikus alakzatok”, a „nyugodt” és „dallamos” intonáció- és
ritmusszerkezeteket „feszültséggel telített” verstani jegyek váltották fel.37 A „világos”, élénk,
örömteli színek helyére „homályos”, sötét színek és a „fekete”, a vidám énekhangok helyére
pedig „hegedűszó” és sikolyok érkeztek.38 Összességében kijelenthetjük, hogy Szergej Jeszenyin
költészete ebben az időszakban radikálisan megváltozott, aminek az alapját legfőképpen az
„emelkedett hangvétel” és a „prófétai jellegű pátoszos” jegyek képezték.39
Az „emelkedett, patetikus szerelmi” lexika mellett azonban ezekben az években egyre inkább
előtérbe kerültek költészetében a „vulgáris”, nyomdafestéket nem tűrő kifejezések és „naturális”
ábrázolási módok, amely jellegzetességek megjelenése egybeesett Jeszenyinnek az imaginisták
esztétikai-irodalmi programjához való csatlakozásával.40 1921-ben azonban a költő elveti az
imaginistáknak a művészetről vallott elképzeléseit, és szakít alapelveikkel.
Ez az időszak egybeesett Jeszenyin bohém életvitelének a kezdetével, amely életmód
kialakulásában jelentős szerepet játszott a költőnek a háborúból és a forradalomból való
kiábrándulása. Az „éhség, a hideg, a blokád”, a nyomor,41 valamint a faluban történt változások
arra kényszerítették Jeszenyint, hogy a forradalom után eljövendő mennybéli állapotok
helyett a „földi valósággal” nézzen szembe, aminek következtében a költő lírájában egyre
meghatározóbb helyet foglalnak el a lelki krízisre utaló sötét, borongós, pesszimista jegyek.42 E
lelki válság legfőbb oka, amint fentebb már említettem, Jeszenyinnek a régi világ elmúlásának
és az új eljövetelének az elfogadására való képtelenségében gyökerezett, más szóval kifejezve, ez
volt „meghasonlásának az oka”.43 Ezekben az években a költő lelkében egyfajta „disszonancia”
alakult ki, amely disszonanciának az egyik pólusán helytelen életvitele és a rossz környezet
hatására kialakult félelem, bánat és sötét gondolatok uralkodtak, a másik pólusán azonban az
új korszak elfogadására, illetve az új élet kezdetére vonatkozó vágyai helyezkedtek el.44 1925-
ben a Moszkvai Prigorov utcai idegklinikára került, majd pár hónappal később Szentpétervárra
utazott, „az Angleterre Hotelben szállt meg”, ahol 1925. december 28-án felakasztotta magát.45

35
  Прокушев 1959, 25–16.
36
  Юшин 1969, 384.
37
  Юшин 1969, 398.
38
  Юшин 1969, 372.
39
  Прокушев 1959, 16.
40
  Юшин 1969, 399.
41
  Прокушев 1975, 203.
42
  Наумов 1969, 226.
43
  Наумов 1969, 353.
44
  Наумов 1965, 395–396.
45
  Прокушев 1975, 331–332.
Első Század 2016. tavasz-tél
A gyász
A gyászattitűdök az elmúlt időszakban komoly változásokon mentek keresztül. Amíg régen a
közösség elvárta a gyászoló hozzátartozó(k)tól a gyászszokásoknak, gyászhagyományoknak és
különféle gyászrítusoknak a betartását, napjainkban a fájdalomnak, a külsőségeknek az elkerülése,
a „magányosság, a hallgatás” és az „elfojtás” a jellemző.46 A gyász fogalma alatt leggyakrabban
a „veszteség(ek) által kiváltott reakcióknak, magatartási formáknak” az együttesét értjük.47 A
gyász esetében egy rendkívül összetett, egyéni, „pszichés, spirituális” és „szociális vonatkozások”
által befolyásolt folyamatról beszélünk, amely folyamat számos tényezőnek a függvénye.48 Ezen
összetettségének köszönhetően a gyász folyamata nehezen osztható fel különböző szakaszokra,
s a szakirodalomban is többféle beosztás létezik, amelyek közül a leggyakoribbak s egyúttal a
legkezdetlegesebbek is az úgynevezett háromfázisú modellek. E modellek alapján a gyászoló
először (1.) az „érzelmi sokknak”, később (2.) a „veszteség tudatosulásának” az állapotában van,
végül pedig (3.) a „felépülés” szakaszába érkezik el.49
Szergej Jeszenyin 1922-től 1925-ig tartó lírájában már felismeri, tudatosítja a veszteségeit,
azonosul a gyásszal, a felépülésnek, belenyugvásnak, s a világgal való új viszony kialakításának a
szakasza korai halála miatt azonban egyáltalán nem vagy csak elvétve – egy-egy műben – fordul
elő, ily módon megállapítható, hogy a költő a vizsgált időszakban elsősorban a gyász második
fázisában van.
A különböző rítusok segítségével a társadalom kivetíti a világra a „gondolkodás- és az
érzelemmódját”, aminek következtében a világ időben „rögzíti, szabályozza és korlátozza”
azokat.50 A halál a kollektív tudat számára mindig szabályszerűen egy „mentális lebontásból” és
egy „szintézisből” áll, amelynek során az elhunyt az élőknek a „látható társadalmából” a holtaknak
a „láthatatlan társadalmába” kerül, s amikor a művelet befejeződik, a társadalom „visszanyeri
békéjét, legyőzi a halált”.51 Amíg a fejlett civilizációkban az egyén élete egy „egymást követő
szakaszokból álló” szüntelen folyamat, addig a kevésbé fejlett civilizációk számára az emberi élet
„egymást követő heterogén fázisok” összessége, amely fázisok éles körvonalakkal rendelkeznek,
ily módon következhet be az individuum folyamatos előrehaladása, „egyik csoportból a másik
csoportba kerülése”, kizárása / halála, majd újraintegrálódása / újjászületése.52 Mindezek
alapján kijelenthetjük, hogy a halál a társadalmi tudat számára egy „általános jelenség sajátos
megnyilvánulási formája”, egy „meghatározott időtartammal rendelkező átmeneti állapot”.53
A gyász mindenféleképpen egy megváltozott állapot, amelyet annak „rendje, ritmusa,
szertartása” a hétköznapi szintről „ünnepi szintre” emel, s ily módon alkalmas lehet arra,
hogy megteremtse azt az ünnepi közeget, amelyben az egyén azonosulhat a múlt egy mitikus
szerepével, és megismerhesse a múltját.54 Más nézőpontból megközelítve nem a gyász, hanem
már maga a halál is ünnep, amelynek a gyász a különböző elkülönítő rítusaival, a viselkedés-
és a magatartásformák szabályozásával megadja az ünnepi „méltóságát és nagyságát”, s ezáltal

46
  Pilling 2003, 19.
47
  Pilling 2003, 27.
48
  Pilling 2003, 19.
49
  Pilling 2003, 28.
50
  Hertz 2001, 69.
51
  Hertz 2001, 69.
52
  Hertz 2001, 72–73.
53
  Hertz 2001, 73.
54
  Ritoók 2005, 95.
2016. tavasz-tél Első Század
lehetőséget nyújt arra, hogy a kilátástalan kezdeti helyzetben a „megbolydult világrend újból
helyreálljon”.55 Mindenfajta búcsú a „múltnak, a jelennek és a jövőnek a metszéspontjában
létezik”, aminek következtében a gyászoló tragédiájában a „jelen a meghatározó”, amely
állandóan a múltnak az „elvesztett voltába ütközik”, s egy darabig „értelmetlennek érzi a
jövőt”.56

Jeszenyin és a gyász
A jelenlegi vizsgálat során elemzett – 1922-től 1925-ig tartó – időszakban Szergej Jeszenyin
lírájában egyre szembetűnőbbé váltak az „elégikus” hangvételű versek, a múltat gyászoló
motívumok.57 Ezekben az években fokozatosan eltűnnek az azt megelőző korszakot oly
mértékben meghatározó éles, szaggatott intonáció- és ritmusszerkezetek, az érzelmektől túlfűtött
reménytelenséget és zaklatott lelkiállapotot visszatükröző motívumok, valamint a „kontrasztos
színek, hangok árnyalatok”, melyeknek helyét a csöndes, nyugodt bánat, szomorúság és a
gyász veszi át.58 Jeszenyin költészete gyökeres változáson megy keresztül, a költő elhagyja az
imaginista jegyeket, a „vulgáris, durva lexikát”, illetve a „bonyolult metaforikus és naturális”
ábrázolási módokat, s ezzel egy időben új „lírai-epikai” műfajok kialakítására törekszik: egyre
több „balladát”, „poémát” és „kis poémát” ír.59 Ugyancsak ebben az életszakaszban figyelhető
meg minden eddiginél jobban Jeszenyinnek a „klasszikus orosz hagyományok” és a népi beszélt
nyelv stilisztikai formái iránt való felfokozott érdeklődése, valamint a „szerzői elbeszélő szöveg”
mellett a „dialógusok” egyre gyakoribb megjelenése.60 A költőt egyre többet foglalkoztatják a
sorsról, az eltékozolt életről s ezzel együtt „saját helyéről a társadalomban” és a világról szóló
gondolatok, melyek helytelen életvitelének feladására ösztönzik.61 Ebben az időben lírájának
legmeghatározóbb témái a búcsú és a „találkozás”, valamint az „idő mulandósága”.62
A vizsgálat alapvető kérdése tehát nem más, mint hogy sikerül-e a költőnek a múltba való
visszatérése által elfogadnia az új életet, s később megteremtenie a maga számára a humánus,
félelemtől és gyűlölettel mentes jövőt? Amennyiben az öngyilkosság által bekövetkezett korai
halálának tényéből indulunk ki, megállapítható, hogy az ember individuális és az emberiség
kollektív életének jobbá tételére vonatkozó elmélet Szergej Jeszenyin sorsára nem alkalmazható,
így az általam vizsgált kései életművében elsősorban a művekben megjelenő veszteségek feletti
gyászának mivoltára, milyenségére szorítkozhatunk, azaz a veszteségeknek a múltban és a
jelenben való ábrázolására.

55
  Ritoók 2005, 99.
56
  Ritoók 2005, 107.
57
  Наумов 1969, 358.
58
  Юшин 1969, 304.
59
  Юшин 1969, 384.
60
  Юшин 1969, 304.
61
  Юшин 1969, 302.
62
  Юшин 1969, 400–402.
Első Század 2016. tavasz-tél
Jeszenyin veszteségei: „tárgyvesztés”
Az életünk folyamán bekövetkezett veszteségeket pszichológiai kifejezéssel élve
„tárgyvesztéseknek” nevezzük. A tárgyvesztés fogalma alatt általában „egy jó, külső tárgy
elvesztését” értjük, „azt az eseményt, amely megelőzi (…) a gyászt”.63 A költő kései életművében
megjelenő veszteségek értelmezéséhez szükséges néhány fogalom pszichológiai magyarázata
is. Fontos, hogy egy „tárgykapcsolat” esetében mindig az „alany viszonyát” értjük az adott
tárgyhoz, nem pedig „az alany és a tárgy közötti viszonyt”,64 s ennek következtében Jeszenyin
tárgyvesztéseinek az értelmezésénél is elsősorban a költő szemszögéből vizsgálom a tárgyhoz
való viszonyát a kései poétikája tükrében.
Jeszenyin életének és költészetének ismeretében ebben a tanulmányban a következő
tárgyakat mint veszteségeket tanulmányozom. (1.) Jeszenyin gyászolhat egy számára fontos
helyszínt, amely csoporton belül további két kategóriát különböztethetünk meg: (1.1) a benne
honvágyat ébresztő otthonát, családját szimbolizáló szülőföldjét, Oroszországot, valamint
(1.2) a messzi tájakra utazás vágyát, amely kései verseiben leginkább Perzsián keresztül
realizálódik. (2.) A költőnek szintén fájdalmat okozhat egy konkrét személynek az elvesztése,
aki lehet (2.1) a szerelme, (2.2.) esetleg egy közeli barátja. S végül, Jeszenyin gyásza ugyanúgy
megjelenhet az (3.) idő mulandósága során az eszméknek, hitnek, reménynek és szeretetnek az
elvesztése fölött érzett bánatában, amely veszteségeket a költő (3.1) a nyugtalanság, a lázadás
motívumaival felruházva egyfelől saját, egyéni sorsára vonatkoztatja, (3.2) másfelől a nyugodt
beletörődés jegyeit figyelhetjük meg az egész emberiség kollektív sorsára nézve. Minden
esetben a „tárgyreprezentációt”, azaz a tárgyaknak a költő lelkében végbemenő reprezentációját
vizsgálom.65
Amint azt már szintén többször is hangsúlyoztam, Szergej Jeszenyin az 1922-től 1925-ig
tartó korszak műveiben a jelenben felismeri a múlt veszteségeit, s ily módon az elsődleges
kérdés az, hogy feldolgozza-e azokat a jövőre nézve, kialakít-e új tárgyakhoz való új kötődéseket,
aminek következtében bekövetkezhet a jövőhöz való újfajta elfogadó viszony. Ez utóbbi
állítást habár teljes mértékben nem vethetjük el, semmiképpen sem jelenthetjük ki azonban,
hogy – mindenekelőtt Jeszenyin korai halálából kifolyólag – domináns szerepet töltene be a
kései műveiben. Más szóval, a múlt veszteségeinek következtében kialakult jelen gyászában
egyidejűleg megfigyelhető a veszteségek tagadása és a veszteségek elfogadása, a veszteségeknek
a humánusabb jövő kialakításához szükséges elengedése azonban egyáltalán nem vagy csak
ritkán valósul meg.

A messzi tájak gyásza: Perzsia
Szergej Jeszenyinnek az újnak, az ismeretlennek, a messzi tájaknak, az idegen embereknek,
benyomásoknak a megismerése iránti igénye minden más versnél jobban megfigyelhető a
„Персидские мотивы” („Perzsa motívumok”) című versciklusban, ahol mindegy egyes szín,
hang, illat, költői alakzat Perzsia „őszinte, romantikus, tiszta” és „világos” atmoszférájának a
megteremtését szolgálja.66 A mű két központi témáját a szülőföldje, Oroszország és Perzsia
iránti szeretetének az ütköztetése, majd párhuzamba állítása képezi, amely lehetőséget biztosít
arra, hogy a két táj – Perzsia és Oroszország, valamint a két érzés – az elvágyódásnak és a
honvágynak az érzése – végül egy egységes „témába olvadjon össze”, s Jeszenyin életművében
63
  Rycroft 1994, 245.
64
  Rycroft 1994, 245.
65
  Rycroft 1994, 244.
66
  Прокушев 1959, 31.
2016. tavasz-tél Első Század
egy új költői szakasz kezdetét jelentse.67 Voronszkij a versciklus legfőbb érdemének „lelki
bensőségességét, mély és puha líraiságát”, illetve „egyszerűségét” tartotta, amelyben a szó egy
„megfeszített húrhoz hasonlóan nem hangosan, nem is magasan” szól, hanem mindenekelőtt
„tisztán”.68
Jeszenyin egész életművének egyik legkiemelkedőbb alkotása a „Шаганэ ты моя, Шаганэ...”
(„Sagane”)69 kezdetű, 1924-ben írt verse, amelynek prototípusa egy valóságos személy, Sagane
Nyerszeszovna Tyertyerjan, egy Batum városában élő tanítónő volt, akivel a költő 1924
decemberében ismerkedett meg.70 Ennél a költeménynél fontos megemlíteni, hogy habár a
versben Perzsia jelen van, Jeszenyin valójában sosem járt ott, mivel az erre vonatkozó kérelmét
elutasították. Az egész mű rendkívül következetesen van felépítve: az anapesztusi kilencesek
és tízesek váltakozása végigvonul a költeményen, az öt versszak mindegyike öt sorból tevődik
össze, amely versforma még alkalmasabbá teszi a művet a költőnek a honvágya következtében
érzett egyenletes, csöndes fájdalmának az érzékeltetésére.
Már rögtön a vers legelején a szerelem motívumán keresztül két térnek s ebből következően
két idősíknak a szembeállítását figyelhetjük meg: egyrészt magának a gyász folyamatának az
idejét, valamint a terét biztosító jelennek és Perzsiának, másrészt a gyász tárgyának az idejét
és terét képező múltnak és Oroszországnak az oppozícióját. Érdekes, hogy amíg a versciklus
legtöbb verse teljes mértékben a „jelenre irányul”, a keleti filozófia hatása alatt a jelennek az
élvezetére, a pillanat megragadására, a múlton való töprengés elvetésére buzdítja az olvasót.71
Ebben a műben a két térből – Oroszországból Perzsiába, illetve Perzsiából Oroszországba –,
valamint a két idősíkból – a múltból a jelenbe, illetve a jelenből a múltba – való folytonos
eltávolodása, majd ismételt visszatérése által a lírai szubjektum szemszögéből a múltat jelképező
szülőföld iránt érzett szeretet végül győzedelmeskedik a jelent szimbolizáló Perzsiának a világával
szemben. Mindennek alapján megállapíthatjuk, hogy amennyiben a veszteséget, amely ebben
az esetben Oroszország, az alany szempontjából értelmezzük, egy a lírai szubjektum számára
idegen közegben a szülőföldjének a jelenben való nemlétéből kifolyólag tehát a veszteség
valóban a szerző számára fájdalmat okozó hiányként jelenik meg.
Mindezt két szempontból is fontos hangsúlyozni. Az egyik ok az, hogy az elemzett
költeményben ugyan jóval kisebb mértékben, de folytatódnak a Kelet egzotikumára vonatkozó
harmonikus természeti leírások a határtalan és végtelen tájnak a szépségéről, másfelől a mű
harmadik versszakában a szerző egyértelműen kijelenti, hogy nem érez fájdalmat, és készen áll
beszélni az otthonát jelképező mezőről, amely a múltban, Oroszországban maradt.
„… Я готов рассказать тебе поле, „… Csuda ott a mező körülöttem,
Эти волосы взял я у ржи, im a rozsnak a szála hajam…
Если хочешь, на палец вяжи – Legyen ujjaidé finoman,
Я нисколько не чувствую боли. sose fáj, a kezed beleszőtten,
Я готов рассказать тебе поле…”1 csuda ott a mező körülöttem…”2

67
  Юшин 1969, 332.
68
  Юшин 1969, 311.
69
  Ld.: Függelék.
70
  Наумов 1969, 364.
71
  Наумов 1969, 364.
Első Század 2016. tavasz-tél
Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azonban a költő „Oroszországhoz való tartozásának”
az érzését, a szülőföldjéről való, örökösen visszatérő gondolatait, amelyeket a Keletnek
színekben, illatokban, hangokban gazdag, változatos ornamentikája sem tud elrejteni, hiszen
a drága, kedves, ismerős „tájnak az emlékei folyton” vissza- és visszatérnek, s ily módon a lírai
szubjektum egész lénye – lelke és értelme egyaránt – egyetlen dologra irányul: a múltra.72 Ez
utóbbi állítást több kijelentés is bizonyítja a vers folyamán: már a mű legelső sorában olvasható
a lírai szubjektumnak az északi hovatartozása, az említett tényt alátámasztani hivatott – a már
idézett harmadik versszakban megjelenő – „rozs” hasonlatának a segítségével ábrázolt szőke
hajszíne, valamint az otthoni (oroszországi) táj leírásánál a szépség jegyeinek felülkerekedése
az idegen (keleti) táj szépségének a jegyein: a hold fényének az özönén vagy a kietlen, puszta,
szabadságot jelképező határtalanságán.
Rendkívül érdekes ebben a műben, hogy nem csupán a lírai szubjektum múltba való
visszatérésének, a múlthoz való kapcsolódásának lehetünk szemtanúi, hanem a múltnak a lírai
szubjektum felé való mozgásának is. Az utolsó versszakban ugyanis nemcsak a költő emlékezik
vissza a múltját, az otthoni tájat jelképező nőre, hanem ugyan egy bizonytalan kérdésfelvetés
által, de a múltban jelenlévő, otthon maradt nő is visszagondol a költőre. Ennek következtében
a jelen és a múlt között egyfajta kölcsönös kapcsolat, egymás irányába tartó mozgás jön létre:
a lírai szubjektum elhelyezkedési terét és idejét jelképező jelennek, Perzsiának a szeretett nő
elhelyezkedési terét és idejét jelképező múlt, Oroszország felé tartó mozgása, valamint a múltban,
Oroszországban jelenlévő nő emlékezésének köszönhetően fordítva, a múltnak a jelenbe tartó
mozgása. Egyszerűbben megfogalmazva: nemcsak a költő gondol az Oroszországban maradt
nőre, hanem a nő is gondol a Keleten élő költőre.
Ennek a műnek az esetében az újjászületés, a jövő elfogadása a két térnek és a két idősíknak a
találkozásában valósulhatna meg, ez azonban a tereknek és az idősíkoknak az eltérő mivoltából
fakadóan nem következik be. Ily módon megállapíthatjuk, hogy a költőnek „a világgal és
saját magával való új viszonyának a kialakítása” nem jön el, a lírai szubjektum megmarad az
„érzelmek feltörésének” a következtében létrejövő rezignált „sóvárgásnak és vágyakozásnak” a
gyászszakaszában.73 Mindezt kiválóan alátámasztja a mű negyedik versszaka, ahol – ellentétben
a harmadik versszakkal – a költő kijelenti, hogy a veszteség következtében érzett fájdalomból
kifolyólag nehezére esik a múltra való emlékezés, s amely versszakban arra kéri Saganét, hogy
feledtesse el vele szülőföldjét.

„… Про волнистую рожь при луне „… Teleholdban a rozs özönét
По кудрям ты моим догадайся. sürü fürtöm idézze szemedbe,
Дорогая, шути, улыбайся, gyere drága, vidíts te nevetve,
Не буди только память во мне az eszembe de jaj, ne idézd
Про волнистую рожь при луне…”3 teleholdban a rozs özönét…”4

72
  Наумов 1969, 365.
73
  Pilling 2003, 29.
2016. tavasz-tél Első Század
A szülőföld gyásza: Oroszország
Jeszenyin utolsó kaukázusi útja „1925 júliusától 1925. szeptember 6-ig” tartott, ezt követően –
két hónappal a moszkvai Prigorov utcai idegklinikára való bekerülése előtt74 –1925. szeptember
13-án írta a költő a „Ты запой мне ту песню, что прежде...” („Te dalold el”)75 kezdetű
versét, amelyet fiatalabb húgának, Alekszandra Alekszandrovna Jeszenyinának vagy ahogyan a
költő hívta, Surának címzett. Amint arról többször is volt már szó az írás folyamán, Jeszenyin
lírájában mindig is meghatározó szerepet töltött be az otthon fogalma, amely fogalom a
költő poétikájában „elválaszthatatlanul összekapcsolódott a szülőföldnek” a fogalmával,
s ily módon a család és Oroszország motívuma „egy egészet” alkot Jeszenyin életművében.76
Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a számtalan, családtagjainak (édesanyjának, nagyapjának,
testvérének) és Oroszországnak egyaránt címzett alkotása, amely alkotásoknak a száma a költő
élete végén megnövekedett: az idő mulandóságáról való egyre gyakoribb elmélkedései mind
többször késztetik Jeszenyint arra, hogy visszaemlékezzen az otthoni tájra, szüleire, nagyszüleire,
testvéreire, gyerekkorára.
Az elemzett versben – más, Jeszenyinnek a gyermekkor és az otthon témáját középpontba
állító műveihez hasonlóan – a bánatos hangok kizárólag a jelenben lévő felnőttkor tudatosulása
által érezhetőek. Ebben a műben a múltat a költő húga szimbolizálja, akit a lírai szubjektum
arra kér, hogy énekelje el neki a már rég feledésbe merült, egykor édesanyjuk által oly
gyakran énekelt dalt, s ily módon repítse vissza a jelenlegi felnőttkor nyugtalan sötétségéből,
nehézségeiből a múltbéli gyerekkor nyugodt világosságába, könnyedségébe.

„.. Ты мне пой, ну а я припомню „.. No dalolj, legyen újra világos
И не буду забывчиво хмур: feledékeny árva fejem,
Так приятно и так легко мне hiszen jó, ha anyámra s az álmos
Видеть мать и тоскующих кур…”5 szemü tyúkokra emlékezem…”6

Ennek alapján megállapíthatjuk, hogy az említett költeményben a múltba való visszatérés
során fontos szerephez jut az, hogy a vers tartalmában megjelenik egy dal szövege, dallama,
ritmusa, amely visszaviszi a költőt a múltba. Itt feltétlenül szükséges megemlíteni, hogy
a rituális aktusoknak a „zene és a mozgás” együttes jelenléte általi gyógyító hatása régóta
ismert, s ennek a legszembetűnőbb példája, amikor az édesanya egy ének mellett álomba
ringatja a gyermekét.77 Már a Dionüszosz-kultuszban meglévő „csoporttáncos rítusokban”
felfedezték azt, hogy miképpen képes az önkívülethez vezető külső mozgás legyőzni a belső
mozgás „félelmeit, őrületét” oly módon, hogy a test mozgása a „világmindenség formájának”
mozgását utánozza, s ennek következtében egy „egészséges lelkiállapot jön létre”.78 A zene
azonban két ellentétes irányba hat: egy „belső, szemlélődéshez vezető, hypoaktív” irányba (pl.:
jógagyakorlatok) és egy „külső, aktivitáshoz vezető, hyperaktív” irányba (pl.: ősi rítusok).79

74
  Есенин 2003, 745.
75
  Ld.: Függelék.
76
  Наумов 1969, 366–367.
77
  Maróthy 1995, 81.
78
  Maróthy 1995, 81.
79
  Maróthy 1995, 84.
Első Század 2016. tavasz-tél
Előbbit nevezzük „transznak”, míg az utóbbit „eksztázisnak”, amelyek által létrejön a „térbeli
és időbeli értelemben” vett harmónia, s ez a harmónia szabályozza a benne mozgó egyének
mozgásait, gesztusait.80
Pontosan ez utóbbi folyamatot láthatjuk Jeszenyin a „Te dalold el” kezdetű versének
esetében. Rendkívül érdekes a versben a költő édesanyja és Sura testvére fizikai jelenlétének
a kérdése. Amíg már a mű első versszakában szembesülhetünk azzal a ténnyel, hogy a lírai
szubjektum édesanyja fizikailag egészen biztosan nincs jelen, hiszen az ő szerepének – a dal
eléneklésének – a betöltésére kéri meg a lírai „én” a testvérét, addig Sura valóságos jelenlétének
hiánya kérdésessé válik. A vers elején a költő még nyitva hagyja a kérdést, a húga akár ott is
lehet mellette, s csupán a legutolsó versszakban derül ki, hogy a testvére jelenléte kizárólag a
költő képzeletének a szüleménye, hiszen a dal ritmusának és a bornak a kábító hatása alatt Sura
alakját egy nyírfában látja testet ölteni.

„…Потому так и сердцу не жестко – „… Ma szivemnek szűnik a kínja,
Мне за песнею и за вином ma a bor meg a dal ad erőt –
Показалась ты той березкой, te vagy nékem az otthoni nyírfa,
Что стоит под родимым окном.”7 aki bókol az ablak előtt.”8

Mindennek alapján kijelenhetjük, hogy a lírai szubjektum ismételten a jelenben helyezkedik
el, s a jelenből emlékezik a múltra, a jelenből beszél a közös múltjukat, gyermekkorukat
és édesanyjukat szimbolizáló Sura testvéréhez. A jelenleg elemzett versben tehát a lírai
szubjektumnak az éber jelenből az álombéli múltba, a valóságból a képzeletbe repítésében
a ritmuson kívül még a bor mámorító hatása is meghatározó szerepet játszik. Ily módon a
jelenbéli gyász ismételten a múltba való visszatérésre és emlékezésre készteti Jeszenyint,
amely emlékezésnek a folyamán elsősorban az eksztázisnak a jegyeit figyelhetjük meg: a
mozdulatlanságot, csendet, magányt, elmélyült emlékezést, hallucinációkat.

„… Я ведь знаю, и мне знакомо, „… Hiszen ismerem, nékem is drága,
Потому и волнуй и тревожь, vele nyugtalanítsd szivemet.
Будто я из родимого дома A te hangod az elhagyott házba,
Слышу в голосе нежную дрожь. mint egy álomba, visszavezet.

Ты мне пой, ну а я с такою, No dalolj, s én a pillám lehúnyva
Вот с такою же песней, как ты, megint érzem a múltnak izét,
Лишь немного глаза прикрою, s megigézve majd fölmerül újra
Вижу вновь дорогие черты…”9 a homályból a hű anyakép…”10

80
  Maróthy 1995, 83.
2016. tavasz-tél Első Század
Egy személy gyásza: barátság
Jeszenyin utolsó éveinek a költészete változatlanul sokféle témát dolgoz fel, mégis kései
poétikájában azok a versek figyelhetőek meg a legnagyobb mennyiségben, amelyekben két
egymásra nem túlságosan hasonlító, „gyakran ellentétes és egymást keresztező” téma jelenik
meg.81 Pontosan efféle bináris oppozíciókra épül a költőnek a nem sokkal a halála előtt, 1925-
ben írt, „До свиданья, друг мой, до свиданья...” („Ég veled, barátom”)82 kezdetű verse.
Jeszenyin életművét nagyban meghatározták az állandóan visszatérő motívumokból, rövid és
tömör kijelentésekből álló versformulák, s minderre „tragikus lakonikusságát” tekintve kiváló
példa az előbb említett mű,83 amelyben Jeszenyin ismételten visszatér a poétikája számára oly
meghatározó tízes trocheus sorfajhoz, amelyet kilencesekkel és – egy ízben – tizenkettesekkel
variál. Az „élettől való búcsúvétel gesztusával” felruházott alkotásban a következő ellentétpárokat
figyelhetjük meg: élet – halál, jelen – jövő, találkozás – elválás, öröm – bánat.84
A mű két versszakból áll, s az eddig értelmezett alkotásokhoz hasonlóan egyfajta nyugodt,
egyenletes, a jelenben lévő gyásznak a keretei között a regresszióba teljesen beletörődött lírai
szubjektum lelkiállapotához illő verselést mutat. Mindennek alapján kijelenthetjük, hogy
a költő ennél az alkotásnál is megragadt a második, azaz a „veszteség tudatosulásának” a
gyászszakaszában. Érdekes azonban, hogy ebben a költeményben a többi verssel ellentétben
nem a múlt és a jelen, hanem a jelen és a jövő idősíkjai találhatóak meg, ami egyúttal azt is
feltételezi, hogy a mű központi mondanivalóját ebben az esetben nem a jelenből a múltra
való emlékezés fogja képezni, sokkal inkább a jövőben való emlékezés a múltra. Tény, hogy itt
is szemtanúi lehetünk az emlékezés motívumának, s amennyiben az emlékezésről beszélünk,
nem téveszthetjük szem elől a múlt fogalmát, amely fogalom azonban ennél a versnél háttérbe
szorul, míg a jelen és a jövő fogalma előtérbe kerül: a lírai szubjektum arra kéri a jelenben a
beszélgetőtársát, hogy őrizze meg az emlékét a jövőben, s biztosítja afelől, hogy ez fordítva is
így fog történni.

„До свиданья, друг мой, до свиданья. „Ég veled, barátom, isten áldjon,
Милый мой, ты у меня в груди. elviszem szívemben képedet.
Предназначенное расставанье Kiszabatott: el kell tőled válnom,
Обещает встречу впереди…”11 egyszer még találkozom veled…”12

Ennél a műnél nem az örömteli jelennek és a bánatos múltnak, hanem a bánatos jelennek
és az örömteli jövőnek lehetünk tanúi, aminek a következtében tehát a gyászos hangulatú
jelen búcsú motívuma mellett a gyász jegyeit nélkülöző jövőben való találkozás is meghatározó
szerepet kap a versben. A jövő azonban – mint már említettem – ebben a költeményben nem
annyira a múltba való visszatérés által érkezik el, hanem a jelenben a jövőre gondolásra, a
jövőre koncentrálásra való biztatás révén. Az „Ég veled, barátom” kezdetű versben minden
eddig elemzett műnél jobban megfigyelhetőek a monológra jellemző sajátosságok.85 Már a

81
  Юшин 1969, 328.
82
  Ld.: Függelék.
83
  Наумов 1969, 394–395.
84
  Cs. Varga 1986, 286.
85
  Itt fontos megemlíteni, hogy a „мой друг” („barátom”) megszóllítás immár hagyománnyá vált az orosz
Első Század 2016. tavasz-tél
vers kezdő sorai is feltételezik az alkotó szerző és a befogadó olvasó közötti, a költő részéről
feltételezett közvetlen, személyes, bizalmas viszonyt, hiszen már a megszólításban is benne
van a „друг мой” („barátom”) kifejezés. Az „Ég veled, barátom” kezdetű mű esetében két
versszakról beszélhetünk, amelyek közül a második versszak megismétli, majd továbbvezeti,
kifejti, s ezáltal nyomatékosítja az első versszak mondanivalóját.
Ennek alapján tehát a második versszak első két sorában a szerző a beszélgetőtársa bánatát a
jelenben végbemenő szomorú búcsú felett a jövőben elérkező örömteli találkozás reményével
igyekszik elcsitítani. Itt fontos megemlíteni, hogy valóban egy nyugodt, csöndes, hangtalan és
mozdulatlan elválásról beszélünk, amely ismételten a néma gyász második szakaszát hivatott
ábrázolni.

„… До свиданья, друг мой, без руки, без „… Isten áldjon, engedj némán
слова, elköszönnöm.
Не грусти и не печаль бровей, –…”13 Ne horgaszd fejedet, hiszen…”14

Ezt követően a vers utolsó két sorában a bináris oppozíciók megmaradnak ugyan, azonban
magasabb rendű ellentétpárokba alakulnak át: az életnek és a halálnak, s ennek következtében
az evilági létnek és a másvilági létnek az oppozíciójába, amely két fogalmat egyaránt egyesíti és
el is veti a „не ново” („nem újdonság”) kifejezés. Amíg az utolsó előtti sorban még bizonyos
mértékben érzékelhető az evilági létben a halál elfogadása által a pozitív jövő kilátásának a
ténye, amely örömteli találkozást magában foglaló jövő ebben az esetben mindenekelőtt nem
az evilági létben, hanem a másvilágon következhet be, addig az utolsó sorban az élethez való
közömbös viszonyulás figyelhető meg.
Mindennek alapján a következő képletet állíthatjuk fel: élet (evilági lét) – halál – élet (másvilági
lét). A képlet minden egyes láncszeme egymásnak a függvénye: a halálnak a tényét kizárólag
úgy vagyunk képesek elfogadni, ha (1.) hiszünk az evilági lét értelmében vagy (2.) a másvilági
lét értelmében. Jeszenyin ebben a versben először elveti a másvilági lét értelmét, azáltal hogy
kijelenti: nem újdonság a meghalás, amely kijelentés a mű eddigi mondanivalójának tükrében
valójában még a halál elfogadására is irányulhat, s ily módon az olvasóban még megmarad az
másvilági létben való hit érzése. Az utolsó sor azonban már egyértelműen az evilági létnek, az
életnek az elvetésére vonatkozik, s ily módon az előző sor mondanivalója is átértelmeződik:
a halált elfogadja, az (evilági és másvilági) életet azonban nem. Ennél a költeménynél tehát a
trocheusi tízes leginkább a kiúttalanságba, a reménytelenségbe, az értelmetlenségbe való teljes
beletörődésnek fog megfelelni, hiszen nincsen értelme sem az evilági létnek, sem az életnek,
sem a halálnak, sem a másvilági létnek, ennek következtében pedig az újjászületés sem érkezik
el, mivel a lírai szubjektum útjának nincsen célja, nem vezet sehová.

„… В этой жизни умирать не ново, „… nem új dolog meghalni a földön,
Но и жить, конечно, не новей.”15 és nem újabb, persze, élni sem.”16

lírában. Gondoljunk például Puskin „Пора, мой друг, пора!” („Barátom, már elég”) című versére.
2016. tavasz-tél Első Század
Egy személy gyásza: szerelem
Szintén ellentétpárokra épül Jeszenyin 1925 októberében írt, „Ах, метель такая, просто
черт возьми...” („Hóförgeteg dúl-fúl”)86 kezdetű verse, amely műnek az az érdekessége, hogy
amennyiben Jeszenyinnél a természet ábrázolásáról beszélünk, mindig egy az ember lelki
állapotával való „pszichológiai párhuzamot” értünk alatta, ennek az alkotásnak az esetében
azonban a természet ellentétes a lírai szubjektum hangulatával.87 A költő műveiben mindig
is fontos szerepet töltött be a természet megszemélyesítése, valamint a természetnek emberi
tulajdonságokkal való felruházása által a saját szenvedései, s ennek következtében a népköltészeti
gyökerekkel rendelkező költői alakzatok megteremtése. A „Hóförgeteg dúl-fúl” kezdetű versben
két lényeges téma játszik meghatározó szerepet: a természeti elemek motívuma, amelyek a
népköltészettel ellentétben nem csupán jelen vannak a költeményben, hanem a későbbiekben
a költő még jobban „konkretizálja ezt a poétikai fogást” azáltal, hogy a természeti elemeknek
emberi sajátosságokat tulajdonít, valamint a szerelem motívuma is kiemelten fontos.88
A költő életének előre haladásával Jeszenyinnek a szerelemhez való viszonyulása s ennek
következtében a szerelmi lírája jelentős változáson megy keresztül. Az 1922-től 1923-ig tartó
időszakban a költő meghasonlása és lelki krízise a szeretetnek és a szerelemnek a témáján is
otthagyta a „tragikusság nyomait”, ami mindenekelőtt az egyszeri szerelmi fellángolásokat
előtérbe helyező tartalmakon, valamint a nőkhöz való lenéző viszonyuláson keresztül figyelhető
meg. Ezek a jegyek azonban fokozatos eltűnnek, s helyüket átveszi a tiszta, világos örömteli
szeretetnek és/vagy szerelemnek, illetve „az emberi melegségnek” az érzése.89 A „durva, vulgáris”
lexikát érzéki, gyengéd szavak váltják fel, a nőkkel szembeni lenéző bánásmódot pedig igaz, mély
érzelmek, ami mindennél jobban megfigyelhető a „Perzsa motívumok” című versciklusban,90
csakúgy mint a „Hóförgeteg dúl-fúl” kezdetű vers esetében.
Ebben a csupán egyetlen versszakból álló műben a költő a kinti zord, hideg, viharos,
nyugtalan időjárást állítja ellentétbe saját belső, a lírai „én” számára a szerelme és/vagy szeretete
által melegséget és nyugalmat biztosító lelkiállapotával. A kinti időjárás tehát az elemzett műben
elsősorban a nyugtalanságot, a félelmet, a sötétséget és a halált fogja szimbolizálni, míg a lírai
szubjektumnak a szerelem és/vagy a szeretet érzéséből táplálkozó lelkiállapota a nyugalmat, a
félelem hiányát, a világosságot és az életet biztosítja. A kinti létnek és a benti létnek ily éles
egymással való szembeállításán keresztül láthatjuk, hogy a szeretet egyfajta védelmi burkot
alkot a lírai „én” körül, megvédi a költőnek a békés, harmonikus belső állapotát a „háborús”,
diszharmonikus külső viszontagságoktól. Egy bizonyos értelemben ismételten megfigyelhetjük
az álom és a valóság oppozícióját, amely során a lírai szubjektum az eksztázisnak az alvásszerű,
csöndes, nyugodt állapotában nem adja át magát egészen az időjárás zajos, nyugtalan
állapotának, hiszen a lírai „én” számára tökéletesen mindegy, hogy mi történik körülötte: belső
szeretete olyan erős, hogy legyőzi a kinti félelmeket.
Fontos megemlíteni azonban, hogy ugyan a kinti természeti elemek által okozott állapotok
ellentétben állnak a lírai szubjektum belső érzelmiállapotával, de a természeti elemek hatásának
az ereje párhuzamosan jelenik meg a költő szeretetének és/vagy szerelmének az erejével.
Kiválóan alátámasztja mindezt, hogy a költő (ismételten) egy metaforával érzékelteti a szeretett
személyhez/tárgyhoz fűződő elválaszthatatlan kötelékét: a havat a szögekhez hasonlítja,

86
  Ld.: Függelék.
87
  Юшин 1969, 386.
88
  Наумов 1969, 382.
89
  Наумов 1969, 354.
90
  Юшин 1969, 321–322.
Első Század 2016. tavasz-tél
amelyeket a vihar ugyanolyan erővel szögezett a háztetőhöz, amekkora erővel a sors szögezte a
lírai „én-t” a szeretetének és/vagy szerelmének a tárgyához.

„Ах, метель такая, просто черт возьми! „Hóförgeteg dúl-fúl, ördög lelke jár,
Забивает крышу белыми гвоздьми…”17 ver a háztetőbe fehér szögeket…”18

A vers folyamán nem derül ki egyértelműen, hogy kicsoda vagy micsoda a szeretetnek
és/vagy szerelemnek a tárgya, aminek következtében arról sem kaphatunk pontos
képet, hogy szeretetről vagy szerelemről van-e szó, hiszen Jeszenyinnek a családjához
és a szülőföldjéhez fűződő erős kapcsolatának az ismeretében nem vethetjük el
azt a feltételezést, hogy az elemzett műben a lírai szubjektum valójában nem egy
nőhöz beszél, hanem egyik családtagjához, barátjához, esetleg Oroszországhoz.
Amennyiben a szeretet tárgyát a költő szülőföldje képezi, értelmetlenné válik az adott vers
besorolása egy konkrét személy veszteségének a csoportjába, álláspontomnak megfelelően
azonban az adott versben megjelenő szeretetnek és/vagy szerelemnek a tárgya mindenekelőtt
egy szeretett nővel azonosítható.
A vers szintén trocheusban megírt alkotás, itt azonban trocheusi tizenegyesekről van szó,
amely vers esetében első ránézésre nem beszélhetünk konkrétan a bánat jegyeiről, s ennek
következtében a gyász motívumáról sem, csupán a szeretett személyre való emlékezés játszik
meghatározó szerepet a költeményben. Másfelől viszont megállapíthatjuk, hogy valóban a
jelenben meglévő gyász keretei között végbemenő, múltra való emlékezésről van szó, amit több
dolog is alátámaszt. Egyrészről a lírai szubjektum a fent kifejtett nyugtalan kinti és nyugodt
benti létnek az egymással ellentétbe állításán keresztül a szerelem érzését oly mértékben
tereli lelki síkra, hogy kérdésessé válik a szeretett személy tényleges, fizikai jelenléte, amit a
szeretett személlyel való bármilyen fajta párbeszédnek a hiánya is bizonyít. Másrészről a mű
során megjelenik még az út motívuma is, amely motívum ezúttal két szálon is megfigyelhető:
Jeszenyin személyes, választott élete útjának és a sors akarata útjának a szálán. Megint csak egy
bizonyos mértékű oppozíciót láthatunk, amelynek lényegét elsősorban az orosz nyelv felől kell
megközelítenünk. A vers utolsó két sora a következőképpen hangzik:

„… Только мне не страшно, и в моей
„… Tomboljon felőlem; minek félni már?
судьбе
Nyughatatlan szívem hozzád szögezett.”20
Непутевым сердцем я прибит к тебе.”19

Az orosz „непутевый” („könnyelmű, semmirekellő”) kifejezés magában rejti a „путь”
(„út”) kifejezést is, így tükörfordításban leginkább az „úttalan” szónak a használatával lehetne
lefordítani. Ennek következtében azt láthatjuk, hogy a lírai szubjektum számára kijelölt út (a
szabad akarat érvényesülését kizáró sors) ellentétben áll a lírai szubjektum saját könnyelmű
döntései által vállalt úttal (a szabad akarat érvényesülésével sorsában). A valahová – a szeretett
személyhez – vezető, sors által kijelölt út tehát szemben áll Jeszenyinnek a saját maga által
választott, sehová nem vezető életútjával. Ebből a bináris oppozícióból végül mégiscsak a sors
által kijelölt út győzedelmeskedik, hiszen Jeszenyin szeretetének az ereje azáltal, hogy legyőzi a
félelmet, egyúttal a költőnek a könnyelmű, tékozló, csapongó életvitelén is felülkerekedik, s ily
módon a jelenben a szeretett személyre való emlékezésnek a következtében a lírai szubjektum
életútjának célja lesz, értelmet nyer magának.
2016. tavasz-tél Első Század
A személyes vágyak és eszmék gyásza
Jeszenyinnél a lét motívumának ábrázolása a természet motívumához hasonlóan szintén
kétféleképpen jelenik meg: a lírai szubjektum lelkiállapotával párhuzamosan és a lírai
szubjektum lelkiállapotával ellentétbe állítva is. Amint arról többször is volt már szó a
tanulmányban, Jeszenyin meghasonlásának elsődleges oka a számára világos, nyugodt
múltját jelképező falunak és a sötét, nyugtalan jelent jelképező városnak a szembenállásában
gyökerezett, amely egy történelmi eseménynek – a szovjet hatalomátvételnek – a következtében
a költőt a múltnak és a jelennek egy átmeneti állapotába szorította, s ily módon kérdésessé vált
számára a jövő elfogadása. Kiváló példa erre Jeszenyinnek a „Мне осталась одна забава...”
(„Egy örömöm még maradt”)91 kezdetű, 1923-ben írt verse, amely a „Москва кабацкая”
(„Kocsmás Moszkva”) című versciklusnak a részét képezi.
A versciklus keletkezése egybeesett Jeszenyin imaginista korszakával, s egyértelműen
megfigyelhetőek benne a költőnek mind az újonnan elérkezett „valósággal”, az új világnak a
sorsával, mind a „saját egyéni sorsával” való elégedetlenségnek a motívumai, amely motívumok
hol „a szomorú, unott, pesszimista” hangvételen keresztül, hol pedig a „lázadó, lelket felemésztő”
jegyeken keresztül nyernek maguknak alátámasztást.92 A „Kocsmás Moszkva” költeményeiben
nyoma sincs a „Perzsa motívumok” című versciklusra jellemző lírai, gyengéd jegyeknek,
ezekben az alkotásokban leginkább az Oroszország sorsa feletti aggodalmak következtében az
„emocionálisan túlfűtött”, „drámai” hatások érvényesülnek, amelyek végül nem a jövőnek a
nyugodt, békés elfogadásában oldódnak fel, hanem az életben való hit elvesztésében, a teljes
„apátiában” és a „közömbösségben”.93
A „Egy örömöm még maradt” kezdetű versben Jeszenyinnek minden más költeményénél
szembetűnőbbek a lírai szubjektum meg nem valósult vágyainak, elvesztett hitének, valamint az
idő elmúlásával a reményre való képtelenségének vesztesége következtében érzett bánata, amely
nem a nyugodt regresszióban, hanem sokkal inkább az „érzelmek feltörése” következtében
kialakult „tiltakozásnak, elvágyódásnak”, illetve a jelen elleni lázadásnak a motívumán keresztül
figyelhető meg.94 Feltétlenül szükséges még megemlíteni, hogy a mű teljes egészében – minden
eddig elemzett versnél jobban – éles ellentétpárokra épül, amely oppozícióknak az elsőleges
forrása az aktív lázadás témájának a megjelenése mellett a passzív bánat témájának az ábrázolása.
Az elemzett vers első versszakában még úgy tűnik, mintha a költő maga sem sajnálná, hogy
az életben megmaradt egyetlen öröme bohém életvitelének folytatása, s csupán a második
versszakban derül ki, hogy valójában veszteségként érzékeli az eltékozolt éveket, s a „nevetséges”
(„смешная”) szóval ruházza fel. Ez a jelző egyfelől a lírai szubjektumnak egyfajta a veszteséggel
szembeni megvetését érzékelteti, másfelől azonban éppen ez a kifejezés az, amely leginkább
nyomatékosítja Jeszenyin bánatát afelett, hogy milyen könnyű lett volna ezt a veszteséget
elkerülni: nem kellett volna így történnie mindennek. A második oppozíciót az Istenben való
hite elvesztésére irányuló kijelentésen keresztül láthatjuk, amely éles ellentétbe állítja egymással
a múltban még meglévő és a jelenben elvesztett hitét. Ennél a veszteségnél a lírai szubjektum
bizonyos mértékben saját magának is ellentmond, s ez még inkább kiemeli meghasonlottságát,
hiszen azt állítja, hogy szégyelli a múltban meglévő hitét, viszont sajnálja, hogy a jelenben már
nem tud hinni.

91
  Ld.: Függelék.
92
  Юшин 1969, 245–246.
93
  Наумов 1969, 229.
94
  Pilling 2003, 28–29.
Első Század 2016. tavasz-tél
„… Ах! какая смешная потеря! „… Hát aztán! Csak ennyimet veszítsem!
Много в жизни смешных потерь. Bánom én, hogy oda a hitem!
Стыдно мне, что я в Бога верил. Szégyenlem már, hogy hittem: van Isten,
Горько мне, что не верю теперь…”21 s keserülöm, hogy már nem hiszem…”22

A harmadik versszak szintén éles ellentétpárokra épül, amelyek keretében az első sorban
először a távoli tájak, s ezzel együtt az utazás motívuma jelenik meg, s ezt a motívumot veti
el a költő a második sorban lévő kijelentésével, ahol a lírai szubjektum lelkében a sötétség, a
kilátástalanság és a reménytelenség jegyeit viselő élete mintha felülkerekedne a messzeségek
világos és örömteli reményein. Érdekessége ennek a két sornak, hogy a költő életrajzának
ismerete nélkül nem derül ki egyértelműen, hogy vajon Jeszenyin életében valóban jelen
voltak-e ezek a távoli tájak, s így a sorsa által elpusztított veszteségekként érzékeli-e őket a költő,
vagy csupán vágyként jelennek meg, amely vágyak megvalósulásának a lehetőségét a költőtől
ugyancsak a sors tagadta meg. A harmadik versszak második két sorában ismételten egy bináris
oppozíció során tudunk betekinteni a lírai szubjektum személyiségébe és lelkiállapotába,
amikor a múltjára visszatekintve Jeszenyin azt állítja, hogy még a bohém életvitele elsődleges
oka is az életnek a fényesebb, teljesebb megélése volt. Ebben az esetben azonban a második
sor nem az azt megelőző sornak a tagadásaként jelenik meg, hanem annak folytatásaként,
magyarázataként.
A negyedik versszak egyfajta sajátságos középpontot képez a versben: a sorsszerűség jegyét
magán viselő költészetre utalva megjelenik a művészet fogalma, amelyet a költő szintén éles
kontrasztok segítségével értelmez. Szemtanúi lehetünk annak, hogy a lírai szubjektum egyesíteni
akar két szimbólumot: a fehér rózsákat (magasabb rendű, szellemi lét) és a fekete varangyot
(alacsonyabb rendű anyagi lét). Ez a törekvés szintén nem vezetett eredményre, ily módon a
költő azt is veszteségként éli meg. A feketének, a sötétségnek és a fehérnek, a világosságnak
ily éles egymással való szembeállítása ismételten azt a „szakadást jelképezi”, amelyben a költő
a meghasonlásának az állapotában – a „Kocsmás Moszkva” című versciklus keletkezésének
az idejében – találta magát.95 Ily módon a fehér rózsa fogja jelképezni a „költői ihletet”, a
romantikát, a természetet, a falut, míg a fekete varangy egyértelműen a Jeszenyin számára
ellenséges realitást, civilizációt, valamit a várost testesíti meg.96

„… Дар поэта – ласкать и карябать, „… Simogatnak-ütnek a poéták,
Роковая на нем печать. valamennyi bélyeget visel.
Розу белую с черною жабой Mit akartam: a fekete békát
Я хотел на земле повенчать…”23 fehér rózsával jegyezni el…”24

A vers csúcspontjaként is értelmezhetjük az ötödik versszakot, amelynek első két sorában
a „пусть” („hadd”) kifejezés meghatározó szerepet játszik. Első ránézésre úgy tűnik, a lírai
szubjektum valójában cseppet sem bánja, hogy az élete „rózsaszín napjainak” a múltbéli vágyai,
95
  Наумов 1969, 387.
96
  Наумов 1969, 387.
2016. tavasz-tél Első Század
gondolatai, érzései, eszméi beteljesületlenek maradtak, hiszen pontosan ezt az értelmezést
támasztja alá a „пусть” („hadd”) szónak a jelenléte. Másfelől azonban, amennyiben az ötödik
versszak első két sorának konkrét mondanivalójából indulunk ki, természetesen semmiképpen
sem tarthatjuk örömteli dolognak azt, ha az ember a jelenben feladja a múltbéli álmait, s
ennek következtében a jövőben sem tekinti fontosnak ezen vágyait, lemond a megvalósításukra
vonatkozó törekvéseiről, s ily módon – egy idő után – veszteségként fogja megélni azokat.
Az ötödik versszak második két sorának köszönhetően azonban bizonyos mértékben mégiscsak
az ezt megelőző állítást láthatjuk beigazolódni ismételten egy bináris oppozíción keresztül.
A költő ebben az esetben az ördögöket, a lenti szférát, a poklot állítja szembe az angyalokkal,
a fenti szférával, a mennyországgal, ez a két véglet pedig az emberi lélekben helyezkedik el
egymás mellett, párhuzamosan. Ennek következtében a lírai szubjektum személyisége a
múltra vonatkoztatva egyaránt magába foglalta a jót (Istent) és a gonoszat (a sátánt), hiszen
Jeszenyin ebben a részben mintegy a sötétségnek (az ördögöknek) a jelenlétével indokolja a
világosságnak (az angyaloknak) a jelenlétét: egyik sem létezhetne a másik nélkül, kiegészítik
egymást. Végezetül, mivel a költő úgy érzékeli, hogy múltjában az ördögök következtében
megjelentek az angyalok is, másképpen kezd el viszonyulni a be nem teljesült vágyaihoz, s nem
érzékeli már azokat feltétlenül veszteségekként, hiszen egy magasabb rendű lét megvalósulása
érdekében mondott le róluk.
Fontos még ennél a résznél kitérni a rózsaszín jelentésére, amely szín Jeszenyin poétikájában
a piros egyik árnyalataként legtöbbször az erkölcsi és lelki „tisztaságnak”, az ártatlanságnak,
az erénynek, valamint a „fiatalságnak” a szimbóluma.97 Ennek következtében az adott versben
a rózsaszín Jeszenyin múltjának pirkadatai időszakaiban még meglévő új kezdetben való hit
jelképeként is értelmezhető.

„… Пусть не сладились, пусть не „… Mivé lettek az ártatlan évek
сбылись
merészen szőtt fényes tervei!
Эти помыслы розовых дней.
Lelkemben most ördög rakott fészket,
Но коль черти в душе гнездились –
de előbb az angyalt verte ki…”26
Значит, ангелы жили в ней…”25

A műből nem derül ki egyértelműen az, hogyan értelmezi át a lírai „én” a jövőre nézve
vágyai feláldozását a magasabb rendű lét eljövetele érdekében. A hatodik versszakban ugyanis
az életben, az evilági létben való humánusabb jövő elérkezése helyett a halálnak és ezzel együtt
a másvilági létnek, valamint ismételten az igazi, mély, sírig tartó szerelemnek a motívuma
jelenik meg. Az utolsó két versszakban a költő már a jövőben az evilági életet követő másvilági
létben is a mellette lévő szeretett személynek (nőnek) a jelenlétét, illetve a jövőben bekövetkező
halálának a pillanatát ábrázolja, s ily módon ad hangot utolsó kívánságának: temessék el
orosz ingben, orosz földön, orosz ikonosztáz alatt. A többi versszakhoz hasonlóan ebben a
részben is ellentétpárokat láthatunk. Egyfelől megjelennek az orosz ikonok mint a hitnek és a
vallásnak a szimbólumai, másfelől a lírai szubjektumnak a múltbéli vétkeire, bűneire, valamint
a hitetlenségre való utalásának lehetünk szemtanúi, amely oppozícióban a költő lelkében végül
a hit kerekedik felül a hitetlenségen oly módon, hogy Jeszenyin éppen a bűnnek a múltjában

  Наумов 1969, 385–386.
97
Első Század 2016. tavasz-tél
való jelenlétét tartja elsődleges bizonyítéknak arra, hogy a jövőben a lelke elnyerje Istentől a
feloldozást és a megbocsájtást.

„… Вот за это веселие мути, „… Ezért vergődik zavarban lelkem.
Отправляясь с ней в край иной, Majd, mielőtt tőlem elszakad,
Я хочу при последней минуте megkérem a legutolsó percben
Попросить тех, кто будет со мной, – a mellém-verődött társakat:

Чтоб за все за грехи мои тяжкие, vad-hitetlen lelkemért és minden
За неверие в благодать vétkemért ezt kérem tőletek –
Положили меня в русской рубашке fektessétek hímzett orosz ingbe
Под иконами умирать.”27 ikon alá alsó testemet!”28

Két szempontból megközelítve is kijelenthetjük, hogy ebben a műben a múlt az életet
képviselte, míg a jövő egyértelműen a halálnak felelt meg, s ily módon a jelen ugyancsak csupán
egy meghatározhatatlan átmeneti állapotnak jelölte az idejét és a helyét. Másrészről láthattuk
eddig, hogy a múlt a költő értelmezésében a szülőföldjét (Oroszországot) szimbolizálta, s az
elemzett versnek a legvégén a költő a jövőben bekövetkező halálát értelmezve ismételten visszatér
Oroszország témájához, aminek következtében a lírai szubjektum újra visszakanyarodik a
múltba.

A kollektív vágyak és eszmék gyásza
Amennyiben eddig azt láthattuk, hogyan ábrázolja Jeszenyin a múltjában bekövetkezett
személyes veszteségeit, fontos megemlíteni a költő poétikájában a lírai szubjektumnak az
egész emberiség kollektív eszméi és vágyai miatt érzett gyászát is. Többször volt már arról szó,
hogy Jeszenyin kései életművére egyre inkább jellemző a filozofikus hangvétel, az idő előre
haladásával egyre gyakrabban jelennek meg nála az elégikus elmélkedések az egész emberiség
sorsáról. Pontosan ezt láthatjuk beigazolódni Jeszenyinnek a háromütemű anapesztusban írt,
„Несказанное, синее, нежное...” („De zsenge, de kék”) kezdetű verse ,98 ahol a jelenbéli
természetnek a csöndes harmóniája egyszerre egyesíti magában a nyugtalan, viharos múltat, a
nyugodt, lecsillapodott jelent és ezáltal a békés jövőt. A jelenben végbemenő, a költőnek a múlt
veszteségeibe beletörődött gyászában a veszteségnek a tárgyát ezúttal egyszerre képezi az egész
emberiség háborús, erőszakos történelmének, valamint a lírai szubjektum kicsapongó, helytelen
életvitelének következtében az elszalasztott és elrontott sors. A többi művel ellentétben azonban
Jeszenyin nem áll meg a jelenben a múltba való visszatérésnek a köztes állapotában, hanem
a megbocsájtás motívumán keresztül lezárja a múlt veszteségeit, s ily módon másféleképpen
viszonyul a jövőhöz: nyugodt, csöndes elfogadással.
A második versszak első sorában megjelennek az elmúlt évek, majd a második sorában
láthatjuk, hogy a lírai szubjektum valóban nem átkozza („не кляну”) a múltat, nem érez dühöt
a múltban történt veszteségei miatt, sokkal inkább egyfajta érett tudomásulvételnek lehetünk
98
  Ld.: Függelék.
2016. tavasz-tél Első Század
szemtanúi. Ez a múltnak a veszteségeire irányuló tudomásulvétel azonban nem a rezignált,
beletörődött fájdalommal párosul, hanem a múltban elkövetett hibáknak a felismerésével, és
az azokból való tanulással.

„… Я утих. Годы сделали дело, „… Letiport az idő, e goromba.
Но того, что прошло, не кляну. De a múltért sírni? Soha!
Словно тройка коней оголтелая Akár zabolátlan trojka
Прокатилась во всю страну…”29 dübörgött volna tova…”30

Az első versszakban szemtanúi lehetünk a gyengédséget szimbolizáló kék színnek, amely
a vihar utáni végtelen, békés tájnak, a méz- és rózsaillatnak a képével együtt ugyancsak
párhuzamosan jelenik meg a lírai szubjektum lelkének határtalan szabadságával. Majd a
harmadik versszakban kiéleződik a nyugtalan múltnak és a nyugodt jelennek az egymással való
szembenállása. A versszak első két sorában a lírai szubjektum számára a zajos, háborgó múlt a
poklot testesíti meg, amely értelmezésnek a drámaiságát hirtelen olyan lírai jegyek váltják fel,
mint a falevél földet érésének a hangja, amely a jelen csendjét, békéjét mutatja meg.

„… Напылили кругом. Накопытили. „… Pata-sor dobogott kusza porban,
И пропали под дьявольский свист. s eltűnt a pokol szekere.
А теперь вот в лесной обители Már hallani puszta lakomban,
Даже слышно, как падает лист…”31 mint hullik az ősz levele…”32
A negyedik versszak második két sorában az út metaforájára vonatkozóan két szempontból
is érdekes megközelítési módnak lehetünk szemtanúi. Egyfelől itt nem csupán arról van szó,
hogy Jeszenyin a jelenben visszatér a múltba, és ott megakad, hanem – mint ahogyan arról volt
már szó – ebben a költeményben először az út irányának az előre, a jövőbe tartó dinamikus
mozgása is megjelenik. Másfelől fontos megemlíteni, hogy az út irányának a megváltozását egy
hirtelen megtorpanás, a folyamatos mozgásnak az egy pillanat erejéig történő megszakadása
fogja jelképezni, a lírai szubjektum ugyanis azt mondja: „Стой, душа!” („Állj, lelkem,”). Az
adott szituációt az alábbi módon értelmezhetjük: a lírai „én” a jelenben először visszatér a
múltba, ezt követően a múltban – az idő előre haladása által – megjelenik két, érzelmi töltetét
tekintve egymástól nem túlságosan különböző idősík: a viharos jelen és a szintén viharos jövő.
Ezt a két, nyugtalan „szűkebb” idősíkot foglalja tehát magába a „tágabb” idősíkokhoz tartozó
múlt, amelynek az átértelmezése által a lírai szubjektum a jelenlegi tartózkodási terében és
idejében, az ugyancsak „tágabb” idősíkokhoz tartozó jelenben egy pillanatra megtorpan,
s ennek a jelenbéli megtorpanásnak a keretében másképpen kezd el viszonyulni a szintén
„tágabb” idősíkot megtestesítő jövőhöz.

„… Стой, душа! Мы с тобой проехали „… Állj, lelkem, a vágta elég volt,
Через бурный положенный путь…”33 a kívánt, viharos, vas uton…”34
Első Század 2016. tavasz-tél
Ahhoz, hogy az ember el tudja fogadni a jelenben kialakult helyzetet, s ennek következtében
a jövőt, elengedhetetlen feldolgoznia a múltban történt veszteségeit, sérelmeit, s pontosan
ezt a célt szolgálja a gyász időszaka. A vers ötödik versszakának második két sorában a múlt
veszteségeinek feldolgozása, a múlt sérelmeinek elengedése a megbocsájtás által érkezik
el. A megbocsájtást azonban ugyanennek a versszaknak az első két sorában megelőzi
egy pszichoanalitikai szempontból ugyancsak meghatározó jelentőségű folyamat: a múlt
megértéséhez szükséges analizálás folyamata. A költő ugyanis azzal kezdi az ötödik versszakot,
hogy meg fogja érteni, ki fog igazodni („разберемся”) mindabban, amit a múltban látott,
mindabban, ami a múltban megtörtént, és mindabban, ami a történtek következtében
kialakult az országban. A lírai szubjektumnak ez a fajta – az emberiség kollektív történelmi
sorsára vonatkoztatott értelmezése – végül valóban a költőnek a megbocsájtásra irányuló
törekvésében oldódik fel, s ennek a megbocsájtásra irányuló törekvésnek az őszinteségét még
inkább alátámasztja a versszak legutolsó sora, amely szerint Jeszenyinnek nem számít, hogy
a saját maga hibájából vagy más hibájából kifolyólag következtek be a veszteségek, ő kész a
bántalmakat elfeledni és megbocsájtani.

„… Разберемся во всем, что видели, „… Láttunk mindent, ami történt:
Что случилось, что сталось в стране, alakult, felnőtt a haza.
И простим, где нас горько обидели Feledjük a bántást önként:
По чужой и по нашей вине…”35 mi magunk vagy más az oka…”36
Az utolsó két versszakban Jeszenyin az egész emberiség kollektív sorsától ismételten
visszakanyarodik a saját individuális sorsához, aminek keretében újra megjelenik a
lírai szubjektumnak a múltban eltékozolt fiatalkora feletti bánatának a motívuma.
A hatodik versszakban a költő hangsúlyozza, hogy mindent elfogad, és mindenbe belenyugszik,
ami volt, és ami nem volt, csupán „a kocsmák fojtogató füstjében” („в кабацком чаду”) be
nem teljesült vágyai miatt érez fájdalmat, amelyekért kicsapongásai közepette nem harcolt
eléggé.

„… Принимаю, что было и не было, „… Jó mind, ami volt s ami nem volt;
Только жаль на тридцатом году – harminc év elsuhogott,
Слишком мало я в юности требовал, s most bánom a rossz fiatalkort:
Забываясь в кабацком чаду…”37 kocsmák gőzébe bukott…”38
Összességében megállapíthatjuk, hogy Szergej Jeszenyinnek az általam vizsgált versei nagy
részében a gyerekkorba, a fiatalkorba való örökös visszatérés vágyának lehettünk szemtanúi.
Ebben a múltnak, a jelennek és a jövőnek a metszéspontjában keletkezett gyászban a lírai
szubjektumnak a jelenből a múltba vezető útja pedig nem más, mint abba az állapota való
visszatérésnek a vágya, amikor még nem született meg.99

99
  Ezt támasztja alá Jeszenyin öngyilkosságának ténye is.
2016. tavasz-tél Első Század
Bibliográfia
CS. Varga I. 1986. Jeszenyin világa. Európa Kiadó, Budapest.
Hertz, R. 2001. „A halál mint kollektív képzet”: BERTA P. (szerk.): Halál és kultúra.
Janus/Osiris Kiadó, Budapest, 11–79.
Jeszenyin, Sz. 1972. Jeszenyin Versei. Európa Könyvkiadó, Budapest.
Jeszenyin, Sz. 2008. Szálltam rózsaszín lovon. Ford. Erdődi Gábor. Új Mandátum Kiadó,
Budapest.
Mann, Thomas 1947. Freud. Két tanulmány. Freud és a jövő. Ford. Hevesi András. Officina
Kiadó, Budapest (eredetileg: Freud und die Zukunft. Wien, 1936).
Maróthy J. 1995. „Rítus és ritmus (A viselkedésmintáktól a zene szerkezetekig)”:
Kapitány Á. – Kapitány, G. (szerk.): Jelbeszéd az életünk. A szimbolizáció története és
kutatásának módszerei. Osiris/Századvég Kiadó, Budapest, 80–88.
Ormay T. 1999. „A pszichoanalízis gyökerei a romantikában”: LUST I. (szerk.):
Pszichoanalízis és kultúra. Animula Kiadó, Budapest, 51–56.
Pilling J. 2003. Gyász. Medicina Könyvkiadó, Budapest.
Ritoók J. 2005. „A gyász ábrázolása és kifejezése az irodalomban.”: Iskolakultúra 1, 95–
109. [Utolsó elérés: 2016. 03. 15.]
Rycroft, C. 1994. A pszichoanalízis kritikai szótára. Soros Kiadó, Budapest.

Есенин, С. 2003. Полное собрание сочинений. ОЛМА-ПРЕСС, Москва. (Jeszenyin,
Sz. 2003. Polnoje szobranyije szocsinyenyij. OLMA-PRESSZ, Moszkva.)
Кулинич, А. 1980. Сергей Есенин: Жизнь и творчество. Вища школа, Киев. (Kulinyics,
A. 1980. Szergej Jeszenyin: Zsizny i tvorcsesztvo. Viscsa skola, Kijev.)

Hаумов, Е. 1965. Сергей Есенин – жизнь и творчество. Просвещение, Москва-
Ленинград. (Naumov, E. 1965. Szergej Jeszenyin – zsizny i tvorcsesztvo.
Proszvescsenyije, Moszkva-Lenyingrad.)

Наумов, Е. 1969. Сергей Есенин: Личность, Творчество, Эпоха. Лениздат, Ленинград.
(Naumov, E. 1969. Szergej Jeszenyin – zsizny i tvorcsesztvo. Proszvescsenyije,
Moszkva-Lenyingrad.)
Прокушев, Ю. 1959. Сергей Есенин. Знание, Москва. (Prokusev, JU. 1959. Szergej
Jeszenyin. Znanyije, Moszkva.)
Прокушев, Ю. 1975. Сергей Есенин: Образ, Стихи, Эпоха. Московский рабочий,
Москва. (Prokusev, JU. 1975. Szergej Jeszenyin. Obraz, Sztyihi, Epoha. Moszkovszkij
rabocsij, Moszkva.)

Юшин, П. 1969. Сергей Есенин: Идейно-творческая эволюция. Издательство
Московского университета, Москва. (Jusin, P. 1969. Szergej Jeszenyin: Igyejno-
tvorcseszkaja evoljucija. Izdatyelsztvo Moszkovszkogo unyiverszityeta, Moszkva.)
Első Század 2016. tavasz-tél
Függelék
Сергей Есенин Szergej Jeszenyin
Шаганэ ты моя, Шаганэ…39 Sagane40
Шаганэ ты моя, Шаганэ! Sagane aranyom, Sagane,
Потому, что я с севера, что ли, Bizony északi földre születtem,
Я готов рассказать тебе поле, Csuda ott a mező körülöttem,
Про волнистую рожь при луне. Teleholdban a rozs özöne,
Шаганэ ты моя, Шаганэ. Sagane aranyom, Sagane.
Потому, что я с севера, что ли, Bizony északi földre születtem,
Что луна там огромней в сто раз, Hol a Hold, a növő, babonáz,
Как бы ни был красив Шираз, S noha jobb, noha szebb e Siráz,
Он не лучше рязанских раздолий. De Rjazányom el itt se feledtem,
Потому, что я с севера, что ли. Bizony északi földre születtem.
Я готов рассказать тебе поле, Csuda ott a mező körülöttem,
Эти волосы взял я у ржи, Im a rozsnak a szála hajam...
Если хочешь, на палец вяжи – Legyen ujjaidé finoman,
Я нисколько не чувствую боли. Sose fáj a kezed beleszőtten,
Я готов рассказать тебе поле. Csuda ott a mező körülöttem.
Про волнистую рожь при луне Teleholdban a rozs özönét
По кудрям ты моим догадайся. Sürü fürtöm idézze szemedbe,
Дорогая, шути, улыбайся, Gyere drága, vidíts te nevetve,
Не буди только память во мне Az eszembe de jaj ne idézd
Про волнистую рожь при луне. Teleholdban a rozs özönét.
Шаганэ ты моя, Шаганэ! Sagane aranyom, Sagane,
Там, на севере, девушка тоже, Bizony északon él az a lány,
На тебя она страшно похожа, Kinek arca is épp ilyen ám.
Может, думает обо мне… Vajon egyszer elfeled-e?
Шаганэ ты моя, Шаганэ. Sagane aranyom, Sagane.
2016. tavasz-tél Első Század
Ты запой мне…41 Te dalold el42
Сестре Шуре Sura húgomnak
Ты запой мне ту песню, что прежде Te dalold el a dalt, ami hajdan
Напевала нам старая мать. zokogott az anyánk ajakán.
Не жалея о сгибшей надежде, Kisegíthet a búból e dallam,
Я сумею тебе подпевать. s veled dúdolni bírom talán.
Я ведь знаю, и мне знакомо, Hiszen ismerem, nékem is drága,
Потому и волнуй и тревожь – vele nyugtalanítsd szivemet.
Будто я из родимого дома A te hangod az elhagyott házba,
Слышу в голосе нежную дрожь. mint egy álomba, visszavezet.
Ты мне пой, ну, а я с такою, No dalolj, s én a pillám lehúnyva
Вот с такою же песней, как ты, megint érzem a múltak izét,
Лишь немного глаза прикрою – s megigézve majd fölmerül újra
Вижу вновь дорогие черты. a homályból a hű anyakép.
Ты мне пой. Ведь моя отрада – Nekem vigasz e dal, ha te mondod,
Что вовек я любил не один s tudom, nem csupán én szeretek
И калитку осеннего сада, pici kertkaput s berkenyelombot,
И опавшие листья с рябин. ha az pírral a földre pereg.
Ты мне пой, ну, а я припомню No dalolj, legyen újra világos
И не буду забывчиво хмур: feledékenyen árva fejem,
Так приятно и так легко мне hiszen jó, ha anyámra s az álmos
Видеть мать и тоскующих кур. szemű tyúkokra emlékezem.
Я навек за туманы и росы Én a sírig imádom a nyírfa
Полюбил у березки стан, patyolat-derekát s a haját,
И ее золотистые косы, ha a hajnali harmatot sírva
И холщовый ее сарафан. a ködökbe csavarja magát.
Потому так и сердцу не жестко – Ma szivemnek szűnik a kínja,
Мне за песнею и за вином ma a bor meg e dal ad erőt –
Показалась ты той березкой, te vagy nékem az otthoni nyírfa,
Что стоит под родимым окном. aki bókol az ablak előtt.
Fordította: Nagy László
Első Század 2016. tavasz-tél
До свиданья, друг мой…43 Ég veled, barátom44
До свиданья, друг мой, до свиданья. Ég veled, barátom, isten áldjon,
Милый мой, ты у меня в груди. elviszem szívemben képedet.
Предназначенное расставанье Kiszabatott: el kell tőled válnom,
Обещает встречу впереди. egyszer még találkozom veled.
До свиданья, друг мой, без руки, без слова, Isten áldjon, engedj némán
Не грусти и не печаль бровей, - elköszönnöm.
В этой жизни умирать не ново, Ne horgaszd a fejedet, hiszen
Но и жить, конечно, не новей. nem új dolog meghalni a földön,
és nem újabb, persze, élni sem.
Fordította: Rab Zsuzsa

Ах, метель такая, просто черт Hóförgeteg dúl-fúl46
возьми…45
Hóförgeteg dúl-fúl, ördög lelke jár,
Ах, метель такая, просто черт возьми! ver a háztetőbe fehér szögeket.
Забивает крышу белыми гвоздьми. Tomboljon felőlem; minek félni már?
Только мне не страшно, и в моей судьбе Nyughatatlan szívem hozzád szögezett.
Непутевым сердцем я прибит к тебе.
Fordította: Rab Zsuzsa
2016. tavasz-tél Első Század
Мне осталась одна забава…47 Egy örömöm még maradt48
Мне осталась одна забава: Egy örömöm még maradt: a számba
Пальцы в рот – и веселый свист. két ujjam, s füttyentek egy nagyot!
Прокатилась дурная слава, Rólam úgyis csak veszett hír járja,
Что похабник я и скандалист. duhaj legény, garázda vagyok.
Ах! какая смешная потеря! Hát aztán! Csak ennyimet veszítsem!
Много в жизни смешных потерь. Bánom én, hogy oda a hirem!
Стыдно мне, что я в бога верил. Szégyenlem már, hogy hittem: van
Горько мне, что не верю теперь. Isten,
s keserülöm, hogy már nem hiszem.
Золотые, далекие дали!
Все сжигает житейская мреть. Aranyfényű messzi messzeségek!
И похабничал я и скандалил Életünk mindent homályba von.
Для того, чтобы ярче гореть. Csak azért, hogy tisztább fénnyel
égjek,
Дар поэта – ласкать и карябать,
azért tombolok, duhajkodom.
Роковая на нем печать.
Розу белую с черною жабой Simogatnak-ütnek a poéták,
Я хотел на земле повенчать. valamennyi bélyeget visel.
Mit akartam: a fekete békát
Пусть не сладились, пусть не сбылись
fehér rózsával jegyezni el.
Эти помыслы розовых дней.
Но коль черти в душе гнездились – Mivé lettek az ártatlan évek
Значит, ангелы жили в ней. merészen szőtt fényes tervei!
Lelkemben most ördög rakott fészket,
Вот за это веселие мути,
de előbb az angyalt verte ki.
Отправляясь с ней в край иной,
Я хочу при последней минуте Ezért vergődik zavarban lelkem.
Попросить тех, кто будет со мной, – Majd, mielőtt tőlem elszakad,
megkérem a legutolsó percben
Чтоб за все за грехи мои тяжкие,
a mellém-verődött társakat:
За неверие в благодать
Положили меня в русской рубашке vad-hitetlen lelkemért és minden
Под иконами умирать. vétkemért ezt kérem tőletek -
fektessétek hímzett orosz ingben
ikon alá haló testemet!
Fordította: Rab Zsuzsa
Első Század 2016. tavasz-tél
Несказанное, синее, нежное…49 De zsenge, de kék50
Несказанное, синее, нежное... De zsenge, de kék, de csalóka
Тих мой край после бурь, после гроз, a vihar múltán ez a sík!
И душа моя – поле безбрежное - Most lelkem, e széles róna
Дышит запахом меда и роз. mézillata bontakozik.
Я утих. Годы сделали дело, Letiport az idő, e goromba.
Но того, что прошло, не кляну. De a múltért sírni? Soha!
Словно тройка коней оголтелая Akár zabolátlan trojka
Прокатилась во всю страну. dübörgött volna tova.
Напылили кругом. Накопытили. Pata-sor dobogott kusza porban,
И пропали под дьявольский свист. s eltűnt a pokol szekere.
А теперь вот в лесной обители Már hallani puszta lakomban,
Даже слышно, как падает лист. mint hullik az ősz levele.
Колокольчик ли? Дальнее эхо ли? Visszhangot, messzi harangot
Все спокойно впивает грудь. lélegzik a mell szabadon.
Стой, душа, мы с тобой проехали Állj, lelkem, a vágta elég volt,
Через бурный положенный путь. a kivánt, viharos, vad uton.
Разберемся во всем, что видели, Láttunk mindent, ami történt:
Что случилось, что сталось в стране, alakult, felnőtt a haza.
И простим, где нас горько обидели Feledjük a bántást önként:
По чужой и по нашей вине. mi magunk vagy más az oka.
Принимаю, что было и не было, Jó mind, ami volt s ami nem volt;
Только жаль на тридцатом году - harminc év elsuhogott,
Слишком мало я в юности требовал, s most bánom a rossz fiatalkort:
Забываясь в кабацком чаду. kocsmák gőzébe bukott.
Но ведь дуб молодой, не разжелудясь, De a tölgy, míg zsenge a hajtás,
Так же гнется, как в поле трава... hajlik, mint régi fü-sás...
Эх ты, молодость, буйная молодость, Fiatalkor: aranyszivü pajtás!
Золотая сорвиголова! Könnyelmü, merész robogás!
Fordította: Weöres Sándor

(Footnotes)
1  Есенин 2003, 143.
2  Jeszenyin 2008, 151.
Első Század 2016. tavasz-tél

Ez a lap üres.
Első Század 2016. tavasz-tél

Ez a lap üres.
2016. tavasz-tél Első Század

Schultz Adrienn
Hiba/lehetőségek II. „Hamis hang” Szini Gyula novelláiban

„A világon kedvenc gitárom a Fender Mustang. Meglehetősen kicsi, és szinte lehetetlen
megakadályozni, hogy elhangolódjon. Rettenetesen van megtervezve. Ha az ember meg
akarja emelni a húrmagasságot, le kell hangolnia az összes húrt, ki kell vennie a hidat, a
híd alá kell fordítania ezeket a kis csavarokat, és így is csak reménykedhet benne, hogy a
megfelelő mértékben sikerült megemelnie a húrokat. Aztán visszateszi a hidat, és felhangolja
a húrokat. Ha túlcsavarta, kezdheti elölről az egészet. De én szeretem, mert olyan kib[***]ul
hangzik, és mert véletlenül mindig belebotlom valamibe. Azt hiszem, nem is vágyom olyan
kiszámítható gitárra.”
(Kurt Cobain)

„A dallamot semmi hamis hang se zavarja. Novelláiból olyan gyűjteményt tudnék összeválogatni,
mely gazdagságban, tartalomban, európai értékben páratlan, a mi irodalmunkban pedig példa
nélkül való.” 1 - jellemzi Kosztolányi Dezső Szini Gyula novellisztikáját 1917-ben a Nyugat
hasábjain. A dolgozat címében intertextualizált Kosztolányi-szavakat kiemelve - de vele éppen
ellentétes értelemben - feltehető a kérdés: vajon hogyan közelíthető meg az a szakirodalomban
gyakran artikulált gondolat, mely szerint Szini szövegeit „hamis hang” zavarja2? Vagyis: mi lehet
az oka annak, hogy az értelmezői hagyomány, illetve az aktuális lehetséges olvasat egyaránt
érzékeli a szövegromlást egy olyan szövegkorpusz kapcsán, melyben (a szakirodalom által is
jelzetten) felvillan a magas esztétikai alkotások lehetősége? Balassa Péter Hiba, lehetőségek című
szövegében Móricz Zsigmond alkotásai kapcsán kerülnek előtérbe a következő kérdések:
„hibái, a nem szép, az ízléshatáron billegő megszólalásmódja az, ami poétikai kérdéseket
vet fel. Például arról az újabb irodalomszemléleteket és interpretációkat is joggal foglalkoztató
problémáról, hogy: mikor mit tekintünk hibának? […] Mikor mit akar, mit tud hallani a
fülünk? […] A kínosság, a feszélyezés nagy lehetőségeiről, a mértékkeresés mértékvesztésben
előadódó esélyeiről […] mindig is sokat tudott a jó irodalom.”3
Balassa idézett szövege már címében is zseniálisan (saját történeti nézőpontjának helyi
értékét reflektálva) veti fel a szövegromlás problémájának kérdését: hiba vagy lehetőség?
S valóban, vállalva saját nézőpontunk történetileg szükségszerűen meghatározott minőségét,
felmerül a kérdés, hogy nem pusztán az adott elváráshorizont „füle” hallja-e a „hamisságot”.
E nézőpontból ugyanis a (nem intencionált) rontottság kérdése máris legitimitását vesztheti
és történeti felépítménnyé válik, egyúttal azonban a magas esztétikai színvonalú alkotás, a
remekmű fogalma is érvénytelenné, értelmezhetetlenül viszonylagossá válik.
Talán közelebb kerülhetünk a „hamisság” eldönthetetlennek tűnő kérdéséhez, ha a
szövegértelmezésben (nézőpontunk szükségszerű meghatározottságát, de lezáratlanságát
egyszerre reflektálva) az adott műegészben vagy szerencsésebb kifejezéssel szövegegészben

1
  Kosztolányi 1917.
2
  Vö. Vargha 1963.
3
  Balassa 2007, 128.
Első Század 2016. tavasz-tél
létrejövő nyelvből indulunk ki. Ugyanis egy adott művészi szövegen való legapróbb változtatás
jelentős jelentésmódosulást idézhet elő, illetve megtörheti a művészi szöveg (annak legalábbis
egyik lényegét képező) „sokszólamúságát”, ambiguitását. S pont ebből kifolyólag válhat az
említett „rontottság” a művészi szöveg létmódja szempontjából fontossá. Szitár Katalin A
regény költészete - Németh László című monográfiájában teszi a következő megfigyelést a fenti
címben szereplő írónkkal kapcsolatban: „A régebbi korok európai irodalma még egy ponton
vált „kortárssá” Németh László számára: az élet totalitásának megragadhatatlansága - mint
az elbeszélés legproduktívabb kiváltója - szempontjából. A magyar regényíró azt a pontot
figyeli mindegyik szerzőnél, ahol az elbeszélés „bicsaklik”, ahol diszkurzív hiátus áll be, ami
nyelvteremtésre sarkall.”4
Szakmailag hasznos lehet Szini szövegeit tehát a műegészben létrejövő nyelv (mely eleve,
beleértve tartalmazza annak több szólamát és beszédmódját) szempontjából elemezni, és annak
széttartó elemeit, kompozícióját nem kizárólag a modernista értelemben vett „jól formáltság”
felől interpretálni. Oly értelemben véve tehát az értelmezés kiindulópontját, hogy az irány -
amennyire ez egyáltalán lehetséges - fölötte álljon puvoárunknak. Szini Gyula esztétikailag kérdéses
szövegeinek, vagyis az azokban megjelenő feltételezhető „hamisság” vizsgálatához érdemes
visszatérnünk a korábban már elemzett, novellazárlatként (kom)pozícionált „csattanókhoz”,
melyek meglátásom szerint a fent említett probléma kulcsmozzanatát hordozzák. A kompozíció
koherenciája Szini Gyula novelláiban felbomlik, szövegei többségében a műalkotásnak
mint esztétikai egésznek a szétesése figyelhető meg: a különböző valóságorientált intenciók
párbeszédében egyik narratív modalitás sem válik központi-egyedüli viszonyítási tényezővé,
uralkodóvá. Jól példázzák ezt azon szöveghelyek, melyekben a meseszerű, sejtető atmoszférájú
közlés az említett kulcsmozzanatban, a fordulatban, a „csattanóban” önmagát kérdőjelezi
meg. E gyakori kompozicionális fogás a történetmondás heterogenitásának benyomását keltve
rákérdezhet saját megszólalásának hitelére, oly módon, hogy nem magyarázza az eseményeket,
hanem problematizálja. Másrészt túllép a szecesszió vagy a szimbolikus nyelvvel teremtett
„másik világtól” elválasztó példázatosságon.5 Olyképp, hogy a „másik világba” átemelés helyett
ugyanannak a tarthatatlanságát, ironikus fénytörésű olvasatát nyerhetjük ki a szövegekből,
melyek úgy haladják meg olykor paradox módon a példázatosságot, hogy benne magát a
művészi (és a nyelvi) kifejezhetetlenséget „példázzák”. A korábban már elemzett csattanókra
(Vesszőparipa, A jegesmedve, Firlefánc és Paperlapap c. novellák kapcsán) visszautalván, valamint
e kulcsmozzanat továbbgondolásához ehelyütt a Felhők, remények c. novellát választottam,
melynek szövegében az említett probléma jól érzékelhető. A címben megjelenő felhő kifejezés
a remények szóval társítva létrehív egy olyan motivikus olvasatot, melyben a felhő motívum a
szöveg több jelentésszintjéhez kapcsolódik. A felhő nem csupán mint a rezignált állapot kliséje
mutatkozik meg az alkotásban, hanem a tinta fogalmával összekapcsolódva a (tájkép)festészet,
a művészet kifejezője lesz. „Amint a szappan és a horzsolókő egy-egy tintafoltot ragadott tovább
az ujjáról, lelkéről is lehullottak a fáradtság, a fásultság felhői. (…) Egy tömör, hígtinta színű
felhőhegyet alpesi havasok vörös arany csipkéjével szegélyezett, másutt a violaszínek és sárga
színek titáni küzdelmét rángatta jobbra-balra, és a nyakukra küldött egy mélyen bíborszínű
felhőcskét, amely mint valami flamingó kacagva repült el felettük. (…) …csodálatos színei
vannak, mintha tele volna pötyögtetve apró festékfoltokkal, pettyekkel (…).”6 A lehetséges
asszociációs távlatokat lezárva azonban novella zárómondata mintha egy naturalista elbeszélés
4
  Szitár 2010, 33.
5
  „Olykor az átlényegített jelképiség, a szimbolista sejtetés közelébe jutott, de egyetlen példázatos meséje sem emel át abba
a másik világba, ahová a dolgok, «mint csodálatos arabeszkek be vannak írva».” Dobos 1995, 128–129.
6
  Szini 1983, 78–84.
2016. tavasz-tél Első Század
diskurzusát folytatná: „és mintha néma beszélgetésüket folytatná, mintha álmaikat, vágyaikat,
reményeiket, jövőjüket akarná egy szóba összefoglalni, váratlanul megszólalt: - A jövő hónapban
úgyis felemelik a fizetésemet…”7
A csattanókban kiélezett, illetve reflektált beszédmódváltás értelmezhető oly módon is,
mint a metaforikus elemeket tartalmazó, vagyis a metaforizálódás felé pusztán csak mutató
beszédmód és a metonimikus történetmondás ütköztetése, mely művészi eljárás (ön)ironikus
módon saját megszólalásának affirmatív hitelvesztését, a nyelvi kifejezés lehetetlenségét sugallja.
Szitár Katalin Az iróniától a költői szemantikáig című írásában az irónia és a nyelvi kifejezhetőség
kérdése kapcsán következőképp vélekedik: „Az elbeszélő attitűdje ironikus, mert valamit nem
ért, nem tud saját narratívájában megszólaltatni, nem rendelkezik ahhoz nyelvi potenciállal.
Azért nem, mert az csak költőileg írható le, s ennek hordozója a szerző. Az irodalmi műalkotás
ennélfogva nem lexikonváltásra, hanem nyelvváltásra épül.”8
S valóban, mint ahogyan ezt a Hiba/lehetőségek Szini Gyula novelláiban című dolgozatomban
az említett csattanók kapcsán megkíséreltem kimutatni: a nyelvi kifejezésbe vetett hit
megingásának ugyanezzel a (paradigmatikus szempontból pusztán elemeiben eltérő) művészi
nyelvvel történő reflektálása zilálja szét elsősorban a kompozíciót mint műegészt. Kérdés,
hogy a beszédmódok ütközése, mely a művészi kifejezhetőség töréspontján jön létre,
eredményezi-e annak a műegész szintjén értelmezhető „új” nyelvnek a létrejöttét, melyben
az „elmondhatatlanság”, (egyúttal a létkimondás alapvető kételye) poétikailag relevánsan
elmondható. Feltételezhetően a megszólalás paradigmatikus határhelyzetéből, kezdeményező
jellegéből is adódik a jelentésteremtés bizonytalansága, illetve a szövegek olvasatának (lehetséges)
diszharmonikus tapasztalata, azonban e jelenségeknek oka nem kizárólag vagy elsősorban
a novellákban artikulálódó széttartó elemekben és beszédmódokban keresendő, hanem a
műegész szintjén értett nyelvben, a jelrendszer műalkotásban létrejövő egyedi összességében.
Balassa Péter a Magatartások találkozója című kötetben megjelent Móricz-szemináriumainak
összegyűjtött anyagában a következő megfontolásokat olvashatjuk: „A móriczi szövegalkotás
egyik legradikálisabb tette a valóság és a nyelv közötti kapcsolat egzisztálásának megkérdőjelezése
- és éppen ez az elemi erejű kétely bizonyul az oeuvre legfontosabb nyelvteremtő erejének. Ily
módon ugyanis a nyelvi autenticitás lehetősége a kommunikációs diskurzus érvényesítésének
terébe helyeződik, abba a közegbe, amelyben azáltal, hogy a különféle beszédmódok kölcsönösen
kétségbe vonják egymást, a művészi beszéd valósága mint interpretációk harca alkotódik és
jelenik meg.”9
Ugyanakkor A birkaitató válú; a Szegény emberek; a Régi erkölcs modern köntösben; a Sustorgós,
ropogós tafotában című alkotásokkal foglalkozó szövegegységben a szövegromlást, vagyis a
művészi szövegben létrejövő hibát a szövegből kimutató, az azt megbontó egységekben véli
felfedezni: „Az 1915-ös Birkaitató válú esetében a magántulajdon szó nem illik a szövegbe.” [...]
„ Az utolsó mondat pedig: »Így vágták el a válút kétfelé, hosszában, hogy egyiknek se legyen belőle
haszna...« - kifejezetten elrontottnak minősíthető, amennyiben a három ponthoz semmiféle
jelentéstartalom sem társítható. Hasonlóképpen súlyos szövegalkotási hibának számít, hogy az
elbeszélés végén, narratológiailag teljesen indokolatlanul, hirtelen neve (Mihály és Feri) lesz a
két testvérnek.”10 Vagyis, a szövegegészben megjelenő, illetve ennek szintjén értett funkciótlan
elemeket tekinti többek között a szövegromlás lehetséges forrásának. Balassával érthetünk

7
  Szini 1983, 85.
8
  Szitár 2010, 32. (Kiemelés az eredetiben.)
9
  Balassa 2007, 168. (Kiemelés az eredetiben.)
10
  Balassa 2007, 204. (Kiemelés az eredetiben.)
Első Század 2016. tavasz-tél
egyet, amikor a „rontottság”-ot a műegész szintjén értelmezve elkülönítjük azoktól a széttartó
és felfeslő szövegalkotó/szervező elemektől, amelyek az adott szöveg nyelvének szintjén, abban
globális értelemben jelentésre tesznek szert.
A mondott szempontból hasznos lehet Szini három szövegének, A fecskék, a Zöldben és A sárga
batár című novelláinak összevetése. Mindhárom novellában megfigyelhető a történetmondás
modalitásának az a sajátsága, mely által az okozatiság-elv (némely esetben a szövegegészt)
áthatva módosul, ezáltal a különféle beszédmódok sajátosan széttartó, felfeslő létmódja
érzékelhető. A Zöldben című novellában azokban a szövegegységekben, ahol létrejöhetne a nem
a tapasztalatiság elve alapján működő asszociációs háló, a megszólalásmód diszkreditálódik,
tehát a kétféle valóságábrázolási intenció a maga ambivalenciájában jelenik meg. A novellában
leegyszerűsített, szinte groteszk hatás jön létre azáltal, hogy a két szereplő a szerelemről,
magányról szóló, alapvetően „elégikus” hangvételű párbeszédét egy olyan közhely-tanulság
zárja le, melyet egy ló mond ki: „Kis híja, hogy fel nem akasztottam magam, nagyságos úr... és
ez nem érte volna meg a fuvart. A gebe (szomorúan felnyerít): Ihihi... Ilyen az élet!”11
A kétféle beszédmód leegyszerűsített „ellentéte” pusztán a csattanóban rajzolódik ki. A
groteszk esztétikai minőségének jellemzője, hogy a szerkezet szintjén a maga ellentétében
feloldhatatlan módon társít szélsőségesen össze nem illő elemeket, azonban a Zöldben c.
novellában e bizarr csattanó elemei - magát a cezúrát leszámítva - alig kapcsolódnak a szöveg
többi egységéhez, így kevéssé jön létre a művészi szövegekre jellemző ambiguitás.
A szövegszervezés összetettebb formáját vizsgálhatjuk A fecskék című szövegben, mely
három fragmentumból épül fel: a főszereplő egy napjának, az őrült ember és a házasság
történetéből. A három narratív egység ok-okozatilag pusztán távolról kapcsolódik egymáshoz.
A teleologikus történetmondás folytonosságának megszakadása, az ok-okozati hiátus talán
a házasság elbeszélésénél a legélesebb: „Végre is le kellett számolnia vele, és olyan hidegen
vizsgálta magát, mint az orvos. Már évek óta tervezte, hogy megnősül, és megszerzi magának
azt a nyugalmat, amelyre örökké vágyakozott.”12 A novella szerkezete azonban pusztán látszólag
laza kötésű: motívumok összefüggő rendszere szövi át a mélyszerkezetben, mely asszociatív
jellegű megközelítést hív(hat) elő a lehetséges olvasatban. A spleen, ezen irodalmias lélekállapot
a szövegben számos elemmel szövődik össze: köd, füst, eső, hideg. A korszak szecessziós-
szimbolista művészetében hangsúlyos motívumok, így az „álom” és a „halál” szintén behálózza
a fikció dimenzióját: „ólomszürke szemfedő volt az ég”, „minden motorikus ereje megszűnt”,
„alattomos zsibbadtság”, „Az emberek körülötte sajátságosan merevnek és undorítónak
tetszettek, mint a párizsi morgue ismeretlen halottai”13. A halál a novellában szereplő
álommotívummal szoros képzettársításos kapcsolatban áll: az álom már majdnem halál. Az
álom motívum az illúzió és tapasztalatiság, a látszat és valóság viszonyára kérdez rá, és közvetve
magának az élet megértésének a feltétele lesz, azonban a történet teleológiájában megvalósuló
önmegértés nem jön létre, hanem az önelsajátításnak pusztán vágya, ill. hiánya íródik a
szövegbe (vö. Tücsökdal, A sárga batár). Az álom és a halál motívumok korrespondenciáját
a fikción belüli idő diszkreditálása festi alá: „lassan-lassan elaludt… Órákig, napokig vagy
hetekig aludt-e, vagy csak egy percig, nem tudta.”14 A barátságtalan időjárás borzongató képe
már előképe a félelem okozta ideges rázkódásnak, didergésnek, mely majd a házasság miatti
ijedtség hidegvízkúrájával alkot jelentésbeli egységet. Az idegesség, az orvosi rendelvénytől

11
  Szini 1983, 346–347.
12
  Szini 1963, 100.
13
  Uo.
14
  Szini 1963, 102.
2016. tavasz-tél Első Század
való félelem, az őrület, a gyanakvás, az üldözési mánia, a farkaséhséggel falás rémképei apró
darabokban sejtetnek egy folyamatosan elhalasztódó jelöltet, mely olyan megfoghatatlan, mint
az elköltöző fecskék csapata. Ahogy a következő szövegrészben láthatjuk, a címbe, a szöveg
szervező középpontjába állított fecske-motívum valóban magába sűríti a novella szinte minden
elemének lényegét: „A fecskék költöztek.” (…) „Elvitték utolsó boldogsága foszlányait. Mint
valami fecskefarkas, fehér mellényes, lakodalmas népség elrabolták menyasszonyát, kifosztották
álmait, és itthagyták a ködös takarót, amely mögül a nap sohasem mer többé kibújni.”15 A történet
effajta befejezetlensége, ill. befejezhetetlensége az asszociációk végtelen sorozatának nyit kaput.
A szövegszervezés talán legösszetettebb megvalósulását, valamint a kulcsmozzanatként
kiemelt csattanó sajátos formáját érhetjük tetten Szini Gyula -a szakirodalom által egyaránt
a korpusz egyik legsikerültebb darabjaként emlegetett - novellájában, A sárga batár-ban. E
szövegben a nyelv iránti bizalmatlanság, a kimondhatóságba vetett hit megingása (vagyis a
„kimondhatatlan” kimondása) mint jelentéskezdeményezés16 poétikailag relevánsan hozza
létre az értelmező lehetséges asszociációinak lezárhatatlan hálóját. A novella első mondatában
utalást találunk a fikción belüli időre: „Éjfél már rég elmúlt.” A hagyományos17 történetmondás
lehetősége azonban már a következő mondatban módosul: „Valamelyik toronyóra vörös,
kivilágított számlapja úgy vigyorgott rám a magas ködből, mint egy részeg cimbora rezes képe.
Kedvem támadt, hogy kötekedjem vele.”18 Egyszerre érzékelhetjük a szövegben a fikcionális
idő bizonytalanságát („valamelyik toronyóra”, „magas ködből”), és a részegség állapotát, ami
viszont a narrátor jellemzője is lesz, s amellyel a beszédhelyzet is metaforizálódik. Az idő fikción
belüli diszkreditálása és homogenizálása („Semmi sem következett. Az örök egyformaság…”)
valójában kiüresíti, jelentésteleníti önmagát. A szereplő beszédének hitelvesztését a nyelv
rendjének megbomlása érzékelteti: „Az a két szigorú vonás a homlokodon, amely kettőt mutat,
nekem smafu, je m’en fous, Madame la Lune Rousse! Sprechen Sie vielleicht deutsch, Sie
ganz gemeiner Haderlump? ”19 A narrátor és a beszédhelyzetének hitelét pedig a következő
megnyilatkozás: „Megdöbbentő volt, hogy mennyire megértettem ilyenkor az efféle lengyelek
minden szavát, holott fényes nappal egy kukkot sem tudtam tótul.”20 A szereplő és a
narrátor annyiban „egy”, amennyiben egyes szám első személyben íródik a novella, azonban
a rátekinthetőség szempontjából találunk jelen idejű és múlt idejű megnyilatkozásokat,
illetve függő és egyenes beszédmódú szövegrészeket, amelyek szerint funkcionálisan mégis
elkülöníthetjük a két beszédmódot.
Ebben a jelentéstanilag légüres térben jelenik meg a sárga batár, melynek zárt világát a
beszéd hiánya tölti ki. Olyan zárt „rendszer” ez, amely kívülről, a nyelv szimbolikus rendjére
legalább utaló világból nem belátható: „Az ablakai gömbölydedek voltak, és rajtuk nem sima
volt az üveg, hanem kidomborodott, ennélfogva nem lehetett a belsejébe látni.” 21 A narrátor
elbizonytalanodik ebben a szétszórt nyelvi rendszerben, és valószínűleg saját szólamának
szétesését elkerülve többszörözi saját nézőpontját: „Tetszett nekem ez a regényes helyzet. Egy
szófukar, ismeretlen emberrel ültem egy kocsiban, és azt képzelhettem, amit akartam.” E

15
  Szini 1963, 102. (Kiemelés tőlem.)
16
  Vö.: Szitár 2010.
17
 Metonimikus (tágabb értelemben pedig, amivel a századforduló prózaesztétikája szembehelyezkedett)
18
  Szini 1983, 92.
19
  Szini 1983, 92.
20
  Szini 1983, 93.
21
  Szini 1983, 94.
Első Század 2016. tavasz-tél
rövid szövegrészlet érdekessége, hogy két mondaton belül helyeződik ki, majd vonódik vissza a
textusba a történetmondói szólam azáltal, hogy egyben a szereplő helyébe is íródik. Így adódhat
a beszédnek az a megháromszorozott reflexiója, amit Hites úgy fogalmaz, hogy a szerzői szólam
nem tud közel férkőzni saját narratívájához, melyet az tesz jelzetté, hogy bizonyos mondatok
nem a beszélőről, hanem a beszélőről való beszédről beszélnek22: „Mi lesz ennek a vége? Miféle
különös kaland fog ebből kikeveredni?”23 „Honnan jöttem? Hová megyek? Mióta vagyok
már úton? Mi a célom? Miért élek? Ezer kérdést intéztem magamhoz, és egyikre sem tudtam
felelni.”24
A szereplő önmagára való rákérdezésével a proszopopeia25 aktusát kísérli meg, azonban arra
a kérdésre, hogy ki a szereplő nem létezik válasz, mert a szereplő retorikai helyzete folytán
nem értelmezhető valakiként. A szereplő a batárba lépve egy alakot pillant meg. A sötétben
megpróbálja olvasni, „kibetűzni” a másikat abban az értelemben, ahogyan ezt Gadamer A
szép aktualitásában fogalmazza: „- ez nem a valaki előtt ott álló szemléletes egészre vetett naiv
pillantásban már megértettet jelenti -, azaz a művet mint egy kérdésre adott választ tapasztaljuk.
Olvasnunk, sőt mindaddig betűzgetnünk kell, amíg el nem tudjuk olvasni. [...] járjuk körbe,
járjuk be azért, hogy ezzel lépésről lépésre mintegy felépítsük magunkban.”26 [...] „Az „elkezd
beszélni” metaforája tör itt elő.27” Azonban a batárban ülő ember nem beszél, így a szereplő a
jelentések birtoklását erre a másikra ruházza át: „Miért nem beszél? Hiszen, amint a batárjáról
látom, ön már régóta kóborol ezen az ósdi alkalmatosságon, és többet tudhat, mint én. Vagy
talán épp hallgatásával akar engem megtanítani arra, hogy ön sem tudott meg többet, mint én?
(…) Ön talán személyesen a Múlt? A Múlt, amelyből semmi tanulságot nem tudunk levonni?…
A hallgatás nem tanítás. A hal is tud hallgatni, mégsem professzor!”28 Az arctalan megszólítása
egyrészt a jelentés stabilizálására irányul azzal, hogy annak személyiségére is rákérdez, ezzel
megkísérelve arcot adni annak, de ez a másik kontúrtalan marad: „Kis bajusza és körszakálla
volt, amely azonban csak az álla körvonalait szegélyezte. Talán ősz volt a haja, de talán inkább
szőke, amennyire meg tudtam a sötétben különböztetni. Az arcát sem láttam tisztán: aludt.”29
Annak a lehetőségét, hogy az arctalan helyébe íródott volna, - ezzel tulajdonképpen választ
kapott volna saját kérdéseire – mint látjuk, rögtön el is veti a szereplő. Az arctalan némasága,
felismerhetetlensége maga a jelölt folyamatos elhalasztódásának jelévé íródik.
A másik kiléte, személye nélkül azonban a szereplő identitása is megkérdőjeleződik (s mivel
ő a narrátor is, maga a teljes szöveg is „arc nélkülivé”, kiüresedetté válik), hiszen mihez, kihez
képest ismerhetnénk fel? Ezért válik megkérdőjelezhetővé az az értelmezés, miszerint a szereplő
a halál felé baktat a batáron, és a halálból tér vissza, amikor magához tér: „Éreztem, hogyan
enged fel a mellem, hogyan szabadul fel a tüdőm, hogyan tér vissza a vér az ereimbe, hogyan
kezdenek szemem golyói forogni, hogyan indul meg akadozva az agyam, az elmém, hogyan
tudom lassanként megkülönböztetni a házakat, a kapukat, a sarki pálinkamérést.”30

22
  Hites 1999, 244.
23
  Szini 1983, 95.
24
  Szini 1983, 97.
25
  Vö.: De Man 2002, 395–432.
26
  Gadamer 1994, 161.
27
  Gadamer 1994, 161.
28
  Szini 1983, 98.
29
  Szini 1983, 96.
30
  Szini 1983, 98.
2016. tavasz-tél Első Század
Ha a megkülönböztetés szót választjuk ki a fentiek értelmezéséhez, akkor itt nem a halálból
visszatérő tudat képét láthatjuk, hanem a nyelv szimbolikus rendjébe megtérőét. E szempontból
interpretálva a szöveget tehát talán nem konkrétan a halált, hanem a kimondhatatlannal való
szembenézés aktusát érzékelhetjük.
Az elemzett szövegek alapján elmondható, hogy Szini novelláiban nem pusztán a csattanókban
létesülő, a saját megszólalás hitelére kérdező (paradigmatikus) beszédmód-cezúrák zilálják szét
a műegészt: e csattanók műalkotásbeli helyi értéke, a szöveg jelrendszerében való létmódja
hozza létre esetenként a „hamis hangként” (is) interpretálható hatást. Annyiban, amennyiben
a szövegek széttartó elemei, - melyek a műalkotás lehetséges világában nyelvi kételyként, az
elmondhatatlanság reflexiójaként is olvashatóak – a szövegegész szintjén még nem egy olyan
„új” nyelvben egzisztálnak, ahol az elmondhatatlanság szemléleti „nóvuma” poétikailag
relevánsan elmondható. (Ennek egyik legsikerültebb kísérletét A sárga batár-ban olvashatjuk.)
„Hamis hangként” talán annak a jelenségnek a határhelyzetét érzékelhetjük (a maga
rögzíthetetlenségében), melyet Kulcsár Szabó Ernő így jellemez: „amikor a hagyományozott
epikai nyelv, a jelrendszer a maga eszközeivel csak részlegesen tudja átsajátítani azokat a
rendező struktúrákat, amelyek az írói szemléletben az új léthelyzetek, az új emberkép epikai
modelljeiként jelentkeznek”31.

31
  Kulcsár Szabó 1984, 49.
Első Század 2016. tavasz-tél
Bibliográfia

Balassa Péter 2007. Magatartások találkozója. Balassi, Budapest, 127–131.
de man, Paul 2002. Olvasás és történelem. Osiris, Budapest, 395–432.
Dobos István 1995. Alaktan és értelmezéstörténet. Kossuth Egyetemi Könyvkiadó, Debrecen.
Gadamer, Hans-Georg 1994. A szép aktualitása. T-Twins Kiadó, Budapest.
Hites Sándor 1999. „Szini Gyula (visszaírás).”: Irodalomtörténet 30, 235–254.
Kosztolányi Dezső 1917. „Szini Gyula.”: Nyugat.
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00235/07073.htm. [Utolsó elérés: 2016.08.08.]
Kulcsár Szabó Ernő 1984. A zavarbaejtő elbeszélés. [S. n.], Budapest.
Szini Gyula 1963. A rózsaszínű hó. Magvető Könyvkiadó, Budapest.
Szini Gyula 1983. Különös álmok. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest.
Szitár Katalin 2010. A regény költészete - Németh László. Argumentum, Budapest.
Vargha Kálmán 1963. „A novellista Szini Gyula.”
http://epa.oszk.hu/00000/00001/00231/pdf/itk_EPA00001_1963_03_303-316.pdf. [Utolsó
elérés: 2016.08.08.]
Első Század 2016. tavasz-tél

Ez a lap üres.
Első Század 2016. tavasz-tél

Ez a lap üres.
2016. tavasz-tél Első Század
Schultz Adrienn
Fejezetek az irodalmi tankönyvek történetéből
Ady-fejezetek alapján

Elméleti alapvetések
Az irodalmi tankönyvek történetéből az 1950-es évektől a napjainkban megjelenő könyvekig
választottam példát az elemzéshez. A tankönyvek vizsgálatához olyan elméleti alapvetést
készítettem, melyben a tankönyv műfajának kérdései mellett az iskola és az irodalmi kánon
kapcsolata, az irodalomtanítás XX. századi története és az Ady-kép történeti változásai képezik
az elemzés kiindulópontját. A tankönyvekben azt vizsgálom, hogy milyen megközelítésben,
milyen szempontok alapján, milyen előzetes kérdéseket implikálva és miféle módszerrel valósul
meg az egyes műalkotások, vagy egy teljes életmű bemutatása. Mindezek során nem pusztán
az esztétikum jelenvalóságához, hanem az irodalomtörténethez való viszonyulást is elemeztem.
A tankönyveket időrendben, illetve az egymással való párbeszédbe-állíthatóság szempontja
szerint rendeztem el.
A tankönyvekben részletesen az Ady-fejezeteket vizsgálom. Az Ady Endréről szóló
szövegeket egyrészt azért választottam, mert a költő saját utókorában mindvégig a kánon
centrumában helyezkedett el, életműve kikerülhetetlennek tűnik: „Ady „rossz zsakettjére” is
alkalmazható a „Gogol köpönyegéről” szóló közismert szállóige.”1 Másrészt azért, mert az Ady-
recepció történetében jól kirajzolódnak az episztemikus környezet jellemzői: a rekanonizációs
törekvésekig szinte töretlen az életmű bizonyos részeinek ideológiai kisajátítása, illetve az ezt
nem lebontó értelmezések továbbélése. Mindezeken túl pedig azért választottam a tankönyvek
Ady-fejezetét, mert az alkotó művészetének lényegi kérdései a műalkotás ontológiájának
problémáját és modern irodalmunk talán egész fejlődéstörténeti koncepcióját érinti.
A tankönyvek Ady-fejezetének szemügyre vétele előtt érdemes lehet megvizsgálni azokat
a kérdéseket, melyeket a műfaj sajátosságai indokolnak. A tankönyveknek meghatározott
helyük és funkciójuk van az oktatási rendszerben. Mint a pedagógiai transzmisszió
eszközeinek, információs szempontból sajátos műfaji (tartalmi és formai) követelményeknek
kell megfelelniük. A tankönyvelmélet2 (egyik nagy hatású) tanúsága szerint egy tankönyvnek
alapvetően három funkcióval kell rendelkeznie: tudományos, pedagógiai és intézményi
funkcióval. E három szempont (mint majd az elemzés során láthatóvá válik) szükségszerűen
összefonódik, egymást feltételezi, ill. gyakran egymással vitatkozik a tankönyvek szövegeiben. A
pedagógiai funkció meghatározza egy-egy adott tananyag-egység (pl. Ady Endre költészetének)
életkori sajátosságoknak megfelelő és előismeretek szerinti strukturálását, mely a pedagógiai
irányzatoktól függően számos különböző paradigma szerint valósulhat meg. A tankönyv
pedagógiai funkcióinak sajátosságai ugyanakkor intézményi kereteken belül aktualizálódnak.
Intézményi funkciója által a könyv vagy megerősíti, vagy bizonyos mértékben dekonstruálja
az adott iskolai rendszert annyiban, amennyiben idomul, vagy eltér annak tanulásszervező és
tantárgyfelosztási hagyományaitól. Ily módon egy oktatási rendszer tankönyvei lenyomatát
képezik a képzési struktúra hierarchiájának, melyben tükrözik a tanár szerepének lehetséges
értelmezéseit is. A funkciók milyenségét ezért a tankönyvszerzők személye is meghatározza,

1
  Láng 2002, 102.
2
  Horváth 1996, 30.
Első Század 2016. tavasz-tél
hiszen a középfokú oktatás tanárai gyakran a gyakorlat, az egyetemeké a tudomány, a
szakfelügyelők pedig az intézmény felől közelítik meg tárgyukat.
A tankönyv műfaji hovatartozása máig sem tisztázott kérdés. Annak ellenére, hogy a
tankönyvet általában számos kritérium szabályozza (pedagógiai, tudományos, stilisztikai,
terjedelmi stb.), műfaji meghatározása problematikus, gyakran tautológiába hajló: (…)”olyan
iskolai könyv, amelyet «hivatalosan» is annak nyilvánítanak, jóváhagyásban részesítenek”3.
Ábrahám István szintén a műfaji elkülönböztetés e nem kielégítő módjára világít rá: „A
tankönyv fogalmát különféleképpen lehet megragadni: mondhatjuk azt, hogy minden olyan könyv,
amely ismeretgyarapításra szolgál, tankönyv. Az értelmezés igen tág. Él olyan definíció is, hogy
az oktatásirányítás (minisztérium) által kiadott tankönyvlistán szereplő könyvek tekinthetők
tankönyvnek”.4
Dárdai Ágnes a tankönyv definíció kérdését nemzetközileg megoldatlan problémaként
mutatja be:
A kutatás a tankönyv fogalmát illetően definíciós problémákkal küszködik. A szélesebb
értelmezésű tankönyv-definíció tankönyvnek tekint minden, nem didaktikai céllal megírt,
de az iskolai oktatásban felhasznált könyvet (schoolbook/Schulbuch). A szűkebb értelmezésű
fogalom a kifejezetten oktatás számára készített könyvet tekinti tankönyvnek (textbook/
Lehrbook).5
Karlovitz János egyik tankönyvelméleti alapművében a meghatározás nehézségeit egy olyan
meghatározás-szintézissel próbálja meg kiküszöbölni, melyben a dokumentumtipológia és
kulturális hagyomány történetének számos szempontját felhasználja:
A tankönyv az oktatás (…) kiemelkedően fontos, évszázadok óta használt, napjainkban
is legelterjedtebb, leghozzáférhetőbb eszköze (…). Formai-kivitelezési tekintetben többnyire
nyomtatott könyv (…). Jogi értelemben a tankönyv szerzői jogvédelem alá eső alkotás, más
megközelítésben az a könyv (elektronikus médium), amelyet az adott országban (régióban)
illetékes «elfogadó» (…) tankönyvként jóváhagy, iskolai használatra engedélyez, bevezet.6
A harmadik alapvető funkció, a tankönyvek tudományos jellege az egyik legmeghatározóbb
eleme a műfaj létmódjának. A tankönyvek mint az oktatási folyamatban használt
információközvetítési eszköznek saját tartalmát hiteles, kongruens módon és tartós érvénnyel,
pszichopedagógiai szempontokat egyaránt érvényesítve szükséges képviselnie, hiszen a
„tankönyvek köztes helyet foglalnak el a tudás és tudás között, azaz a tudásból tananyaggá szervezett
információk hordozójának eszközei, ugyanakkor (…) a tananyag újra tudássá válásának alapvető
feltételei”7. Ily módon a tankönyvek alapkövetelménye a tudományosság, de a tanulhatóság miatt
a szaktudományokra csupán építő volta tételeződhet. E pedagógiailag feldolgozott tudomány
köztes helyet foglal el a szaktudomány és az ismeretterjesztés (irodalomnépszerűsítés) között.
A tudományosság és a hiteles információközvetítés kapcsolatának vizsgálatakor szükséges
reflektálni az irodalomtudomány diskurzusának sajátos szerveződésére. Míg ugyanis a természet
és az alkalmazott tudományok konkrét, egzakt és általában kísérletileg bizonyítható tények
ismeretére alapozzák rendszereiket, addig a humán tudományok, így az irodalomtörténet és
–elmélet önmagának az egymással vitatkozó, egymást kiegészítő és megvilágító beszédmódok
által történetileg változó, végtelen számú horizontjait képzi meg. Az irodalmi kutatás

3
  Karlovitz 2001, 9.
4
  Ábrahám 1993, 3.
5
  Dárdai 2000, 506.
6
  Karlovitz 2001, 10.
7
  Melinte 1997, 4.
2016. tavasz-tél Első Század
mindenkor valamely irodalomszemlélet(ek) alapján strukturálódik (a hagyományfolyamatban
akkor is, ha éppen paradigmatikusan elkülönböződik az őt megelőző iskoláktól). Mint a
társadalomtudományoknál általában, itt is megfigyelhető a tudományosság relativitása, melyet
az jellemez, hogy főként nem a lezárt problémák, hanem elemzési, megközelítési módszerek
történetében létrejövő diszkontinuitás implikálja a változás folyamatát.
Az adatfeltáró pozitivizmust felváltotta a nagy összefüggéseket kereső szellemtörténeti
irányzat, amelyben íme a dualista és monista irodalomszemlélet, valamint a strukturalizmus is
teret kapott. S most már egy-egy irodalmi tankönyvet illetően – ismételjük – az a kérdés, hogy
a szerzők melyik «elméletre», szemléletmódra építenek, vagy milyen szintézist ötvöznek össze
az említett irányzatok eredményeiből.8
Mindezek alapján láthatjuk, hogy a tankönyvekkel szemben támasztott azon követelmény,
mely szerint a kor tudományosan elfogadott, korszerű álláspontját kell tükrözniük, milyen,
már elméleti szinten jelentkező problémákat rejt magában. Ezek azok a jellemzők, melyek
miatt a tankönyvet Makay Gusztáv tragikusan efemer alkotásnak nevezi. A tudományosság
ezen összetett jellemzői átvezetnek az iskola és az irodalmi kánon viszonyának problémájához.
Az iskola és az irodalmi kánon az újkor egy pontosan meg nem határozható korszakküszöbéig
egymástól elválaszthatatlanok voltak. Az iskola már az ókorban vallási és jogi szövegek
hagyományozására szolgáló intézmény volt, mely a szövegek kanonizációját azáltal hajtotta
végre, hogy az egyes szövegalakokat egy meghatározott, végleges változatában őrizte meg.9
Ily módon a pedagógiai értelemben vett iskola a kánonnal többszörös egymásrautaltsági
viszonyban van: a kánonnak szüksége van az iskolára mint a hagyományozás intézményére, az
iskola pedig a kánonból ’nyeri ki’ saját legitimizáló, kánont újrateremtő/újratermelő funkcióját.
„A kánon tehát eo ipso iskolakánon és kánon nélkül semmifajta iskola nem létezhet” – fogalmazta
meg Günther Buck Irodalmi kánon és történetiség című tanulmányában. Az irodalmi kánon
fogalmának tehát láthatjuk azt az előíró, normatív szabályrendszer alapján működő gyakorlatát,
mely végső soron meghatározza a ’klasszikus’ művek listáját, így az intézményesült oktatás
nyersanyagát. Ezáltal tapasztaljuk valamiképp az adott kor episztemikus (és nem feltétlenül
politikai értelemben vett) ideológiai horizontját, hiszen minden kánon diszpozicionálisan
tartalmazza saját eszmerendszerének irányadó intencióit. (Egyes elméletírók odáig viszik a
gondolatmenetet, hogy lényegében az ideológiamentesség ideológiája a legideologikusabb
idea, s ez már a totális történetiség tudatának reflexiója.
Buck felhívja a figyelmet a történeti tudat minőségében bekövetkezett paradigmaváltásra,
mely után az iskola és az irodalmi kánon többé már nem feltételezi egymást szükségszerűen
kölcsönösen. Ebben a folyamatban az oktatás már nem a kánon által dogmatizált elemek
közvetítője lesz, hanem éppen ellenkezőleg, a kánon folyamatos kiiktatásának olyan színtere,
melyben az olvasmánylisták mindenkor esetlegesnek és sosem kizárólagosnak tűnnek fel. Ebben
a gondolatmenetben a kánon iskolája a képzéselméleti maximalizmus közege lesz azáltal, hogy
vállalja a művek példaszerűségéből adódó nélkülözhetőségét.
A régi iskola önmagát elsődlegesen a hagyomány iskolájaként értelmezi; a jelenhez való
viszonyát az a törekvése határozza meg, hogy a jelent beiktassa a hagyomány összefüggéseibe.
Az új iskola önmagát elsődlegesen a jelenre és a társadalmi létre való felkészítés instanciájaként
értelmezi, mely a hagyománnyal szemben új, sőt forradalmian új. (…) Az új iskola itt
természetesen ismét csak történetiként érti önmagát, nevezetesen, mint amely a jelenben már
artikulálódó jövőre készít elő.10
8
  Makay 1986, 132. (Kiemelés az eredetiben.)
9
  Vö. Buck 2001, 197.
10
  Assmann 1999, 117.
Első Század 2016. tavasz-tél
Ily módon válik érthetővé az a tézis, mely szerint az irodalmi kánon nem a történeti
tudat eltűnésébe, hanem éppen fejlődésébe pusztult bele. A kánon önműködésének effajta
áttételeződését érzékelteti Jan Assmann A kulturális emlékezet című művében, amikor azt írja:
Minden egyes kánoni norma kiötlésével és tételezésével a filozófia, az etika, a logika, a filológia,
a művészet stb. területén egyszerre veszít és nyer a kultúra: újabb és újabb adag összetartástól
válik meg, miközben egyre sokrétűbbé és összetettebbé válik. Az újkori kánonfogalom paradox
volta tehát abban rejlik, hogy a kánon egyszerre az öntörvényűség hajtóereje és az egységes
tájékozódás motorja.11
Mindezek alapján érdemes megvizsgálni a kérdést, hogy Ady Endre költészetének értelmezése
az összetett kánon-folyamat során milyen formában aktualizálódott az irodalomtörténet-
írásban, és az ezáltal meghatározott oktatási gyakorlat segédeszközeiben.
Ady Endre már a két világháború közötti időszaktól a kánon centrumába íródik, majd a
Petőfi – Arany – József Attila kánonhármas kimozdíthatatlan tagjává válik. Az Ady-recepció
történetében a rekanonizációs törekvések elindulásáig szinte töretlen az életmű bizonyos
önkényesen kiválasztott részeinek ideológiai kisajátítása, mely a költő szövegeinek mai
létmódjára is erőteljes hatással van. Ady szövegeinek interpretációs lehetőségeire ugyanis
olyannyira rárakódtak a politikai kontextust építő értelmezések („előbb a század eleji
modernizációs törekvéseket propagáló, majd a Trianon utáni katasztrófa-hangulatban nemzeti
önvizsgálatot kezdeményező, végül a negyvenes-ötvenes évek fordulóján a szocialista üdvtörténethez
hazai reprezentánsokat találni igyekvő”12 hagyománya), hogy valódi, poétikai értelemben
vett értékei az értelmezés aktusában gyakran elsikkadnak, vagy torzulnak. Ezáltal jöhet létre
Ady irodalomban betöltött szerepének az az ellentmondása, hogy míg a kánon szervező
középpontjában helyezkedik el, addig szövegeinek befogadói szempontból való működése,
játéka megdermed, s értékeit annak pusztán történetiségében ragadják meg.
Az 1945 utáni szakirodalom a maga referenciális, gyakran kisajátító olvasatával még
részeredményei mellett is károkat okozott az Ady kép kialakulásában. (Az Adyval kapcsolatos
újraértelmezési és rekanonizációs problémákat jól szemléltetik az 1990-es évek elején,
az Alföldben lezajlott vita13 elméleti problémái. A vita a II. világháború utáni magyar
irodalomtörténet újraírásának kérdései köré szerveződött. A hozzászólók egy részének
rekonstruálható, néhol ki is fejtett logikája szerint az 1945 és 1975 közötti időszakról szóló
akadémiai irodalomtörténettel a legfőbb baj az, hogy egyes írókról politikai megfontolások
miatt többet írtak, mint a valódi klasszikusokról. A rekanonizáció itt voltaképp csak
helycserékben testesült volna meg, a probléma terjedelmi kérdéssé egyszerűsödött volna.
Ettől jelentősen eltérő álláspontot képviselt Kulcsár Szabó Ernő, aki egy poétikai elvek szerint
felépített, nem instrumentális szerepű irodalomtörténetet látott fontosnak.) Az Ady-korpusz
fent vázolt denotatív funkciójú értelmezése miatt válik beláthatóvá Kulcsár Szabó Ernő azon
megállapítása, mely szerint az „Ady-kutatás ma bizonyosan nem annyira a konkrét versszövegek
hatásából, hanem inkább a recepciós elbizonytalanodás jelzéseiből nyeri a kérdéseit.”14
Az Ady recepciónak ugyanis van egy másik meghatározó aspektusa, mely modern
irodalmunk fejlődéstörténeti koncepcióját érinti. Adyt ugyanis huzamosabb ideig egy olyan
esztétikai eszmerendszer ’szentesítette’ Kosztolányival és Babitscsal szemben, amely latensen a
referencialitás és a szöveg öntörvényű világának dichotómiájára épült. A probléma Ady politikai

11
  UŐ, Uo., 117.
12
  Veres 1999, 43.
13
  (A vita az Alföld 1990/9. számában indult, és az 1991/6. számban ért véget.)
14
  Kulcsár Szabó 1999, 11.
2016. tavasz-tél Első Század
tartalmakat hordozó művészi megnyilatkozásaiból és vátesz-költői szerepéből adódik, mely
egyfajta feszültséget írt az aktualitás mozzanatával rendelkező valóságra mutatás és a műalkotás
ontológiája közé. Mindez a költői megszólalás modalitásának problémájában csúcsosodik ki
akkor, amikor kérdésessé válik Ady második modernitást megelőlegező, illetve a klasszikus
modernséget kiteljesítő/lezáró, nem folytatható létmódja. A messianisztikus költőszerep
implikálta affirmatív beszédmód hatása ugyanis azt a veszélyt rejti magában, hogy a korpusz
egy része irodalmi szempontok helyett a szövegekből kimutató küldetéstudat referenciájának
rendelődik alá az értelmezésben. Ezért hangsúlyozza Kulcsár Szabó Ernő, hogy a „hallgatag
Ady-mű úgy szabadítható ki a reprezentációesztétika fogságából, ha visszahelyezzük a szövegiség
horizontjába”15. Abba a horizontba tehát, amelyből már láthatóvá kezdenek válni a nyelvbe
vetett bizalom megingásának, és a szubjektum beszédének önmagára kérdező alakzatai. Mindez
azért lényeges, mert az Ady-kánont a Nyugatnak az az Ady-képe alapozta meg, amely a költő
első, szimbolista korszakának értelmezésén alapszik. „A lényeg az, hogy a Babits Mihály és Révai
József (paradox társulás!) megfogalmazta tétel, mely szerint Ady költészetének nincs közvetlen
folytatása a modern magyar líra történetében, csakis a szimbolista Ady-képre vonatkoztatható,
míg a másik felfogás kimondatja (…), hogy a XX. századi líránk valamennyi lényeges törekvése
Ady költészetére vezethető vissza.”16
Az Ady recepció elemei után, de a tankönyvek szövegeinek értelmezése előtt érdemes
megvizsgálni a górcső alá vett korszak irodalomtanításának helyzetét. Az irodalomtanítás
Magyarországon sajátos helyzetben volt már a XIX. század közepétől egészen a XX. század
utolsó évtizedének elejéig: a tisztán poétikai, esztétikai elvek szerint épülő irodalomoktatást
háttérbe szorították a különböző ideológiai érdekeltségű intenciók. A tankönyvkiadás
történetét tanulmányozva ezt elsősorban az ötvenes évektől kezdődő, a (!) Tankönyvkiadó által
képviselt egytankönyvűség reprezentálja a legélesebb kontúrokkal. (A tudományosság elvének
a tankönyvekben effajta felülírása az 1980-as évektől szűnik meg a tankönyvpiac-liberalizáció
megszületésével egy időben.) „Az az irodalomtanítás ugyanakkor kultúraközvetítő volt: erősen
ragaszkodott a megelőző korok irodalmi kánonjához. Ebben az értelemben az európai oktatásban az
1960-as évekig uralkodó, ún. cambridge-i iskola felfogását tükrözte.”17 S valóban, a magyar nyelv-
és irodalomoktatás – a tankönyvek tanúsága szerint egyaránt – sokáig szinte kizárólagosan az
adatmennyiség közvetítésének funkcióját látta el. Ily módon az alapvető készségek fejlesztése
egy élményközpontú (befogadóközpontú) oktatásmódszertan elvei alapján nem valósulhatott
meg. (Feltehető, hogy a tanítás fent említett sajátosságaira vezethető vissza a PISA 2000
olvasásszociológiai vizsgálat és a PIRLS felmérés eredményének különbsége. A két vizsgálat
eredményeinek eltérése nagy valószínűséggel abból (is) adódott, hogy a PISA 2000 a mintavétel
idején a felhasznált szövegek tekintetében életszerűbb vizsgálat [28 OECD országból a 26.
helyet kaptuk], a PIRLS pedig egy ’iskolásabb’ szövegekre épülő felmérés volt [16 OECD
ország és 19 egyéb ország vett részt, s a 8. helyen végeztünk].)
A tankönyvek elemzése során azonban láthatunk majd példát olyan, korszerű pedagógiai és
tudományos ismeretek komplex felhasználása eredményeképpen születő alkotásra, mely már
egy új, elkülönböződő tankönyvírási hagyomány felé mutat.

15
  Kulcsár Szabó 1999, 10.
16
  Láng 2002, 102.
17
  Sipos 2002, 113.
Első Század 2016. tavasz-tél
Irodalomtankönyvek 1948–49-től az első reformtankönyvekig
A Tankönyvkiadó megszervezésére 1948-ban kap megbízást Máté Károly, majd az anyagi és
szervezeti feltételek megteremtése után, 1949. március 29-én Ortutay Gyula vallás és közoktatási
miniszter aláírta a vállalat alapítólevelét. Az 1949–50, majd az 1950–51-es tanévben jelentős
változások történtek a tantervben. Mindezt hatásosan szemlélteti a Magyar Dolgozók Pártja
által 1950-ben kiadott határozat:
Olyan ütemben, amennyire csak gyakorlatilag megvalósítható, a tankönyvek, tanterv
és tananyag sugározza a marxizmus-leninizmus ideológiáját, mely nem a szakismeretek és
szaktudományok elhanyagolását, hanem elmélyültebb, korszerűbb, az összefüggéseket feltáró,
tehát tudományosabb oktatását jelenti.
A fenti állítás inverz módon, mégis tömören foglalja össze a világnézeti-politikai tartalmak
elsődlegességét (a poétikai megfontolásokkal szemben). Azt azonban, hogy a tudományosságra
milyen hatással volt ez a program, szemléltessék maguk a Tankönyvkiadó által kiadott
tankönyvek, melyek ettől kezdve az intézményesült oktatás kizárólagos eszközeit képviselik.
A korszaknak két tankönyvét (az áttekinthetőség végett) egy egységben vizsgálom: Bóka
László – Dallos György – Kardos László – Király István – Koczkás Sándor – Pándi Pál:
Magyar irodalomtörténet III.18, valamint Szappanos Balázs – Vidor Pálné: Magyar irodalom.
Irodalomtörténet II.19. 1952 és 1962 között jelent meg az említett tankönyvek közül az előbbi,
mely már borítójának hátoldalán, a fülszövegben leleplezi önmagát: „Becsüld meg, kíméld, tartsd
tisztán, rendesen, mint a katona fegyverét.”20 A Bóka – Dallos – Kardos tankönyv igen direkt
módon fókuszálja az irodalmi és művelődéstörténeti tényeket a marxista-leninista nézeteknek
megfelelően. A befogadónak az a benyomása támadhat, hogy az irodalomtörténet-írás aktusát
voltaképpen csupán felhasználja az adott ideológia szemléltetésére oly módon, hogy poétikai
szempontból alátámasztás nélkül, önkényesen válogat ki az irodalom öntörvényű szerveződéséből
elemeket. A tankönyv egész struktúráját, minden szintjét áthatja a fent említett prekoncepció: a
tárgyalt korszak általános bemutatását, a közölt életrajzokat, a művek kiválasztását és elemzését
egyaránt jellemzi. A kor általános képe c. fejezet szinte minden sora a politikai érdekeltségről
tanúskodik. Olyan világképet sugall, melyben az adott politikai nézet szervez mindent, mintha
az irodalom ’funkciója’ csupán annak tematizálása volna. Ennek megfelelően értékrendjében
mindent e mentén helyez el: üdvözli azokat az alkotásokat, és folyamatokat, amelyekben
relatíve bizonyíthatónak találja nézeteit, és elveti vagy meg sem említi azokat, melyeknél ez
lehetetlennek tűnik. A szobrászatról szóló szövegrészben már az első mondatban tetten érhető
ez a sajátos intenció: „A szobrászat még jobban ki volt téve a kapitalista megrendelők kényének-
kedvének, mint a festészet. Egy-egy képet kivételesen megszerezhetett otthona számára a haladó
értelmiség néhány tagja is, de szoborművet csak az állam, az egyház és a nagytőke rendelhetett.”21
A szöveg nem puszta referenciának, hanem konkrét politikai referenciának rendeli alá a művészet
általa tárgyalt összes produktumát. A tankönyvben minden elem funkcionális (és nem pusztán
a pedagógia céltételező értelmében), így Ady Endre életrajza is. A szerzők megragadják a
lehetőséget az ideologikum demonstrálására, ezt támasztják alá például a következő mondatok:
„Nagyon fájt neki, amikor nyolcadikos korában nem őt választották meg önképzőköri elnöknek:

18
  Bóka 1953.
19
  Szappanos 1967.
20
  Bóka 1953.
21
  Bóka 1953, 13.
2016. tavasz-tél Első Század
megbuktatták jómódú, dzsentri származású osztálytársai. (…) Mintha már az iskolapadból hadat
üzent volna az úri Magyarországnak.”22
Az Ady Endre költészete c. fejezetet hatásosan jellemzik a következő szakaszcímek: Ady és
a munkásosztály, Ady forradalmi proletárversei, Ady és a kapitalizmus, Ady és az imperialista
világháború, Ady humanista optimizmusa az imperialista világháború idején. E szakaszokban
poétikai szempontok csupán elszórtan jelennek meg, még csak az sem állítható, hogy egyes
költemények verstörténését közölné a tankönyv szerzője. Nem pusztán arról van szó, hogy
a szerzők a költő verseit megkísérlik belekényszeríteni egy előre meghatározott világnézeti
keretbe, hanem Ady költészetét úgy írják le, hogy az arról tett megállapításokat nem is
műalkotásaival, hanem publicisztikai írásaiból idézett részletekkel támasztják alá: „Kétségbeesés,
komor pesszimizmus jellemzi Ady késői verseit. Látta, hogy mennyire lealacsonyította az embert
az imperialista világháború, az imperializmus. De nem lett volna igazi forradalmár, ha nem hitt
volna ezekben a szomorú években is az élet győzelmében” (…) «Gaz volna az a képességes ember» -
írta a háború alatt egyik cikkében.” 23
Szappanos Balázs és Vidor Pálné tankönyvében, mely 1967 és 1980 között „élt”, szintén
megtaláljuk a fejezetcímekben az ideológiai reflexiót: Ady és a kapitalizmus, Ady és a
munkásosztály stb. E munka sem mentes politikai kontextusra való utalástól: „Ezért a jövőbe, a
forradalmi eszmék győzelmébe vetett hitét csak bonyolult szimbólumokban képes megszólaltatni.”24
Az effajta prekoncepció Ady műveinek kiválasztását is erősen meghatározta mindkét
tankönyvben. Míg a Bóka-Dallos tankönyv a Léda-ciklusról említést sem tesz, addig a Csinszka-
versekről külön szakaszban szól. Az ebben megjelenő néhány, elszórt verstani utalás szintén
politikai tartalmakat tükröz: „Ady a szerelmi érzés tisztaságát és szépségét szembeállította az
imperializmus világának embertelenségével.”25 „Mélységes gyűlöletet váltott ki Adyból az
imperializmus világa. Verse szerint a ’nincs’-ek, a tagadások az ő ’kincse’.”26
Az Ady költői kifejezésmódjának jellemző vonásai c. alfejezet két szakaszból épül fel. Az első
részben Ady szimbolizmusát jellemzi a tankönyvszerző: „Ady költészetének egyik legfőbb
jellemző vonása, hogy gyakran használja a szimbólumot, a jelképet. Nem mindig nevezi
közvetlenül nevükön a valóság jelenségeit, hanem jelekben, képekben fejezi ki érzésit,
mondanivalóját.”27 A szimbólum, a szimbólum-használat effajta leegyszerűsített képe nem
csupán a nyelv instrumentális funkciójának gondolatát sugallja, hanem azt is, hogy egy
megragadható, leírható eszme mintegy megelőzi az ez alapján létrehozható formát. Tehát éppen
a szimbólumban megvalósulható örök jelölt-elhalasztódás kérdőjeleződik meg alapjában akkor,
amikor a tankönyv a szimbólumokat megkísérli egy-két köznyelvi szóval, köznyelvi (és politikai)
kontextusban megmagyarázni\konkretizálni: „Ady a félfeudális Magyarország helyett magyar
Ugarról, téli Magyarországról beszél. A proletariátust hol mint a jövendő fehéreit, hol mint Csaba
új népét emlegeti. A forradalom helyett aratást mond, a háború helyett rémet vagy tivornyát, a tőkét
disznófejű Nagyúrnak nevezi.”28 A szimbolizmus bemutatását pedig a következő mondatokkal
vezeti be: „A szimbolizmus dekadens áramlat volt. A XIX. század második felének francia költőitől

22
  Bóka 1953, 19.
23
  Bóka 1953, 55.
24
  Szappanos 1967, 248.
25
  Bóka 1953, 58.
26
  UŐ, Uo, 58.
27
  UŐ, Uo, 58.
28
  UŐ, Uo, 59.
Első Század 2016. tavasz-tél
indult ki, a rothadó burzsoa társadalom talaján fogant. A szimbolista költők kendőzni akarták a
sivár, beteg társadalmi valóságot, el akarták szakítani a művészetet a társadalom harcaitól.”29
Szappanos Balázs és Vidor Pálné szerzőpáros könyvében a költői nyelv eszközszerű
felfogásából hasonlóan következik a szimbólum mint trópus meghatározása: „A költő előtt
megoldatlan problémák halmaza áll. Ezek megjelenítésére alkalmazza a szimbólumot.”30
A Dallos-Bóka tankönyv Ady verselésének és költői nyelvének sajátosságai c. egysége szintén
a formát létrehozó nyelv eszközszerűségének alapgondolatára építi fel az elemzést, és mintegy
lefordítja a szerzői intenciót: „Mindig a mondanivalónak rendelte alá Ady a képeit. Jellemzően
mutatják ezt bibliai vonatkozású metaforái. Többször merített képeket Ady a biblia világából,
főként olyankor, amikor valami nagyot, ünnepélyest, fogalomszerűt akart mondani.”31 Úgy
tűnik fel, hogy a tankönyv szövegének költői intenciót magyarázó gesztusa logikai/elméleti
tekintetben eleve rá van utalva a tartalom és forma effajta felfogására, hiszen a tartalom és forma
elválaszthatatlanságának az a felfogása, miszerint e két ’minőség’ egyszerre létesül, alapjában
lebonthatja valamely előzetes költői szándék, ideológia feltételezését.

Az első reformtankönyvektől az ezredforduló tankönyveiig
1976 novemberében Szegedy-Maszák Mihály és Veres András megnyerik az új II. osztályos
gimnáziumi irodalomtankönyv-pályázatot. Ezt követően Kovács Endrének, az I. osztályos
tankönyvpályázat nyertesének halála miatt a Tankönyvkiadó a szerzőpárost kéri fel e tankönyv
megírására is, majd októberben a harmadik osztályos tankönyv-pályázatot is megnyerik. 1978-
ban elkészül az új tanterv, és kéziratos formában elkészül az első évfolyamos tankönyv. A harmadik
osztályos könyv 1982-ben jelenik meg, és 1991-ig adják ki a Tankönyvkiadó gondozásában.
2001-től a Krónika Nova Kiadónál jelennek meg a szerzők tankönyvei. Elemzésem tárgyául
az 1986-ban megjelent tankönyvet32 választottam, mely megegyezik a sorozat ezt megelőző és
követő darabjaival. Nyilasy Balázs 1984-ben a következőképp jellemzi az említett tankönyvet:
„A gimnáziumok harmadik osztálya számára készült Irodalom III. című munka (…) lassan-
lassan mégiscsak felnőttebbé váló ország tisztuló világszemléletének, irodalom-felfogásának első, a
középiskoláig leható dokumentuma.”33 Majd ugyanitt így folytatja: (…)”korábbi tankönyveknél
érettebb gondolkodás, mélyebb irodalomértés, tágabb horizont.”34
S valóban, az említett tankönyv szemléletét az irodalmiság szempontjaira építő elvek vezérlik.
A korábbi tankönyvekhez képest nagy szerepet kap a bölcseleti, lélektani irányultságú, a nyelvi
és kompozíciós jellemzőkre építő elemzés. A műalkotások (politikai-) ideológiai vonatkoztatása
megszűnik, és a művészet öntörvényű világa kerül a vizsgálat szervező középpontjába. Annak
ellenére, hogy a szerzők az irodalomtörténet lineáris modelljét alkalmazzák a tananyag
megszervezésénél, elvetik a műértelmezés egysíkúságát, sőt alapvető elvként hangsúlyozzák a
különböző olvasatok létjogosultságát, szükségességét. Mindezt szakmai dilemmák, problémák
felvetésével is alátámasztják, példa erre az 1979-es vita leírása, mely Ady Endre A Tisza parton
című versének ritmusát problematizálta.
A tankönyv egy hosszú, a tárgyalt korszak szellemi hátterét részletesen bemutató bevezetővel
kezdődik, melyben a filozófiai áramlatok mellett a kulturális, és társadalmi folyamatok sajátságai

29
  UŐ, Uo, 61.
30
  Szappanos 1967, 235. (Kiemelés az eredetiben.)
31
  Bóka 1953, 66.
32
  Szegedy – Veres 1986.
33
  Nyilasy 1991, 389.
34
  UŐ, Uo., 389.
2016. tavasz-tél Első Század
egyaránt fontos szerephez jutnak. A tankönyvben feldolgozott korszak irodalmának történeti
távlatba helyezett aspektusait és az adott korban létező műfajok létformájának jellemzőit
összefoglalva szintén közli a tankönyv bevezetője. Ebbe az elméletileg megalapozott keretbe
illeszkedik az Ady-fejezet. E fejezet – hasonlóan a tankönyv korpuszához – meglehetősen
terjedelmes: 51 oldal, ráadásul igen tömör megfogalmazásban, elvont nyelvezettel, számos
apró betűs kiegészítéssel, utalással megalkotva. Mindez arra utalhat, hogy a könyv az ismeretek
mennyiségének átadására nagy hangsúlyt fektetett. Az egyes alfejezetek végén található
kérdések között azonban találhatunk olyan kreativitást igénylő feladatokat, melyek lehetővé
teszik az élményszerű irodalomtanulást, szövegbefogadást. Így az intertextuális utalások,
más művészeti ágakkal való párhuzam keresésére ösztönző szövegrészek. Ady költészetének
bemutatása olyan poétikai szempontokra épül, melyeket szakmailag alátámaszt a szerzőpáros
az elemzésekben. Olyan lényeges poétikai szempontok jelennek meg, mint a szereplíra kérdése,
kötet- és stíluskompozíció, szecessziós-szimbolista látásmód jellemzői. Érdemes lehet összevetni
a következő szövegrészletet az említett 1953-ban és 1967-ben megjelent tankönyvek Ady
szimbólumairól szóló részleteivel: „ A szimbolista jelkép akkor hiteles, ha többértelmű, mivel a
lényeget ragadja meg, s csak a dolgok felszíne egyértelmű. A szimbolizmus elutasítja a pozitivizmus
egysíkúnak, naivnak érzett oksági magyarázatát, de magát a létezést éppúgy adottságként fogja fel,
s így olyan világot mutat fel, amely – okok, előzmények híján – titokzatos és elrendelésszerű.”35
Ezt a sok szempontból újat hozó tankönyvet érdemes lehet párbeszédbe állítani nem csupán
az ezt megelőző, hanem az ezt követő, már a soktankönyvűség világában születő tankönyvvel,
melynek első kiadása e reformtankönyv (a Tankönyvkiadónál való) utolsó megjelenésével egy
időre esik.
Mohácsy Károly Irodalom III.36 című könyvét azért is lehet hasznos kiemelt figyelemmel
megvizsgálni, mert az egyik legszélesebb körben használt tankönyv volt az ezredfordulón és az
azt megelőző években, az érettségire készülő diákok nagy része ebből az alkotásból ismerhette
meg és alakíthatta ki (ideális esetben) saját Ady-képét. A tankönyv 1991 óta többszöri
átdolgozással, folyamatosan jelent meg, jelenik meg napjainkig.
A tankönyvsorozat egy olyan bevezetővel kezdődik, amely az irodalmi művek létmódjával
kapcsolatos kérdéseket problematizálja. Mohácsy szövege azonban e bevezetőn kívül kevéssé
építi bele az irodalomtudomány újabb, a megjelenés idejében ható eredményeit az egyes
fejezetek anyagába, koncepciójába. A szöveg felépítését a (posztmodern nézőpontokhoz képest)
hagyományos, az irodalomtörténet linearitását követő módszer alakítja. A viszonylag nagy,
terjedelmes tananyag feldolgozási módja a többszempontúság, az ambiguitás hangsúlyozása
helyett az adatfelhalmozásra helyezi a hangsúlyt. Mindez megmutatkozik a történeti-leíró,
illetve a szövegelemzést tartalmazó egységekben, ahol a különböző problémák, lehetséges
kérdések helyett egyfajta készen kapott, lezárt értelmezési forma az uralkodó. A tankönyv
tájékoztatójában a szerző ezzel kapcsolatban a következő megjegyzést teszi: „Az irodalmi
alkotások egy-egy lehetséges értelmezése olvasható a könyvben. Természetesen többféle megközelítési,
feldolgozási mód, módszer is elképzelhető. Tanárnak és diáknak jogában áll egyetérteni az itt
található megoldásokkal, vagy - ezektől függetlenül – más, jobb elemzést készíteni, keresni.”37 A
többszempontúság azonban ebben a rövid reflexióban kimerül, a tankönyv szövege nem nyújt
további alternatívát az alkotások lehetséges, más szempontú elemzéséhez.
Mindezen jellemzők az Ady Endréről szóló fejezetben jól kitapinthatóak. A modern
elméletektől való érintetlenség az Ady-kép sajátosságaiban szintén felfedezhető. A költőnek
35
  Szegedy – Veres 1986, 232.
36
  Mohácsy 1999.
37
  Mohácsy 1999, 5.
Első Század 2016. tavasz-tél
szentelt szövegrész igen terjedelmes (36 oldal), a mindenkori – lineáris-történeti – Ady-
kánonnak megfelelően, hiszen a kánon mindig terjedelmi vonatkozásban is jellemzi önmagát.
A fejezet hosszú életrajzzal kezdődik a tankönyv-műfaj régebbi hagyományának megfelelően,
szemben pl. a szintén 1999-ben megjelent Eisemann György – H. Nagy Péter – Kulcsár-
Szabó Zoltán szerzők tankönyvével, ami alternatív lehetőséget valósít meg azáltal, hogy
a költőnek a biográfiája helyett pályaképét közli. Mindez nem csupán tartalmi/mennyiségi
kérdés, hanem elméleti koncepció, melyet alátámaszt, hogy Mohácsy művében egyfajta
pozitivista maradványként (vagy neopozitivista elemként) a verselemzésekben is számos
referenciális utalást olvashatunk. A művészi szövegeknek ezen denotatív olvasatai gyakran az
életrajzi eseményekkel hozzák összefüggésbe a vershelyzetet és a ’verstörténést’. A tartalom
és forma effajta szétválasztásából adódnak olyan egyensúlytalanságok, melyek az értelmezés
logikai felépítését zavarhatják. A következő részlet az eredetiben is kiemelve tartalmazza a
következő gondolatokat: „A második strófa bizonyítja, hogy nem csupán két meghatározott ember
kapcsolatáról van szó, hanem a szerelmi érzésről általában, mindenfajta szerelem közös sorsáról.
Ezt a diszharmonikus érzést tükrözi a külső forma is: a strófák páros rímű sorait egy-egy
visszhangtalan, elárvult, rímtelen sor követi.”38 E mondat már önmagában is számos elméleti
kérdést vet föl. Egyrészt, a már említett tartalom-forma szétválasztás problémáját, mely a fenti
idézet értelmében azt sugallhatja, mintha a forma utólagosan egy előre meghatározott jelentés
intenciója alapján létrehozható volna. Másrészt, a szerző ellentmond a tájékoztatóban tett
egyik alapvetésére, melyben a műalkotás ambiguitását hangsúlyozza. Az irodalmi mű vagy
annak eleme ugyanis ilyen kontextusban kevésbé bizonyítana, inkább lehetséges jelentéseket
sugallna a befogadó számára.
A tankönyv szerzője (néhol a minőség rovására) megkísérel igen sok verset tárgyalni az adott
fejezetekben, ezért az egyes költemények csupán igen rövid, érintőleges elemzése olvasható.
Ebből adódik az, hogy úgy tűnhet fel, mintha a művészi szövegből kiindulva az említett
„diszharmonikus érzés”-olvasat alátámasztható volna pusztán rímtechnikai kérdéssel.
A referenciális, a szöveg világából kimutató értelmezés igen gyakori a verselemzésekben. (A
vátesz-költő mártír szerepét vállaló Ady politikai tartalmakat implikáló, történelmi eseményeket
megidéző költeményeinek elemzésében a közvetetten referenciális elemeket tartalmazó olvasat
belátható [pl. Emlékezés egy nyár-éjszakára c. vers – világháború], azonban például szerelmi
költészete szövegeinek effajta módszerű értelmezése nem feltételezi a gadameri értelemben
vett megértés-értelmezés-alkalmazás megvalósulását. A Léda-versek c. fejezet a következő
kijelentéssel kezdődik: „Ady életformájában, szerelmi ügyeiben is más értékrendhez igazodott,
mint az emberek többsége.”39 Majd a következő ítéletet mondja ki a Léda-ciklus egy meghatározó
darabjáról, az Elbocsátó, szép üzenet c. versről: „Ez az igaztalan költemény (…) nemcsak egy
asszony megtagadása, hanem az egész szerelemé is.”40 A művészeti alkotás modernebb, biografikus
érdekeltségtől független értelmezésében nem vonatkoztatható közvetlenül a valóságra, ezért
nem kérhető számon a vers igaz vagy igaztalan volta, hiszen a szónak ebben az értelmében és
kontextusában a költemény soha nem ’igaz’ (referenciális).
Ady Endre Kocsi-út az éjszakában című versének elemzése során a tankönyvszerző annak
ellenére, hogy elvont, bölcseletei költeményként értelmezi a szöveget, annak alaphelyzetét
szintén életrajzi adatokkal kísérli meg alátámasztani: „1909. augusztus 10. táján íródott. Az
életrajz ismeretében lelhetünk mögötte akár valóságos élményt is: Nagykárolyból a késő éjszakai
órákban indult haza Mindszentre zörgő, rossz parasztszekéren (kb. kétórás út). A fogyó hold ekkor
38
  Mohácsy 1999, 233.
39
  Mohácsy 1999, 231.
40
  UŐ, Uo., 231.
2016. tavasz-tél Első Század
valóban csonka volt, a táj elhagyatottan hallgatott”41 (…). Ady Istenes költészetének elemzésébe
is beszüremkedik a biografikus érdekeltség, és a szerzői intenció rögzítésének szándéka: „Az
otthoni vallásos környezetben újra hallhatta a falusi templomban a Biblia zsoltárait. A tépett
lelkű, meghasonlott ember belső békére, nyugalomra vágyott, s a támaszkeresés lelki szükséglete is
közelítette az Istenhez.”42
Mohácsy Károly tankönyvének Ady-képe azt a kritikai hagyományt folytatja, amelyet
a Nyugat alapozott meg. Ennek megfelelően Ady szimbolista korszaka lesz hangsúlyos a
költészetéről szóló teljes szövegben, s a költő második, a szakirodalomban beszédmódváltással
jellemzett korszaka kisebb terjedelemben, ugyanakkor kevéssé problematizálva jelenik meg. A
költő művészi megszólalásmódjában 1913-tól jelentős változás történik. Az ezen elvek alapján
elméletileg kettéosztott szövegkorpusz „mennyiségi aránya százalékban kifejezve 58\42 az előző,
a szimbolista korszak javára, ami az alkotó pálya időtartamát tekintve arányosnak mondható”,
„ennek ellenére dr. Mohácsy Károly tankönyve az általa elemzett 34 költeményből 24-et választ az
első korszakból, s csak 10-et a másodikból”43. A nyelvi önreflexió, a nyelvbe vetett instrumentális
bizalom megrendülését Ady költészetében a tankönyv nem elemzi. A poétikai kérdések,
dilemmák helyett sokkal inkább egy tematikus rendszer szervezi az Adyról szóló ismereteket a
könyvben. (Ellenvethető volna az a gondolat, mely szerint kézenfekvő a tematikus csoportosítás,
hiszen a költő maga is „témák” szerint is rendezte ciklusba költeményeit. Azonban, mint
ahogy később megjelent tankönyvekben44 láthatjuk, korszerű elméleteken alapuló elemzésben
poétikai jegyek, jellemzők alapján csoportosítva is megvalósítható Ady költészetének adekvát,
leíró-elemző bemutatása.)
A költő effajta, régebbi hagyományon nyugvó pályaképéből adódik a vátesz-költő szerepének
(gyakran kizárólagosan) középponti szervező elemként való bemutatása, és az életmű e
szempontból történő feldolgozása. A Kulcsár Szabó Ernő által megfogalmazott gondolat, mely
szerint szükséges Ady szövegeit visszahelyeznünk a szövegiség horizontjába, talán feloldhatja
az értelmezésnek azt a feszültségét, amely a szerepkánon megváltozására vezethető vissza.
Láng Gusztáv A modern magyar irodalom néhány kérdése a tankönyvekben c. tanulmányában
e problémát így fogalmazza: „A mai szerepfelfogás ehhez közelít, sőt kifejezetten ellenérzés
tapasztalható a kritikában a „vátesz”-szerepet és mindennemű messianisztikus gesztust illetően.”45
Az affirmatív beszédmód, nyelvbe vetett bizalom változásával e szerepfelfogás és annak
beszédhelyzete szükségszerűen más megvilágításba kerül. Érdemes lehet ezt összevetni Parti
Nagy Lajos szövegei párbeszédéből kirajzolódó költő-szerepfelfogással. Az Őszológiai gyakorlatok
fiktív költője jelzetten is a szövegbe íródik: „írta Dumpf Endre”- olvasható közvetlenül a
versciklus címe alatt. Dumpf Endre, a dilettáns költő intertextuális párbeszédbe lép a kánon
által szentesített szövegekkel, így Ady szövegeivel: „útra kelünk megyünk a gőzbe\ izzadva sírva
kergetőzve\ csak ami jár\ beutalatlan fakultatíve\ hideg ebédet és uzsonnát víve\ dúlnak a csókos
ütközetek\ kis Nagybetű is jár tán nékünk\ akik az élet héján élünk\ kifogyatollal szerelmesen\
hazafelé ha száll a búszunk\ egymás Colába belehúzunk\ s büfézünk az őszi avaron”46.
Mohácsy Károly tankönyvében tehát Ady Endre költészetének képe a kilencvenes évek újabb
irodalomtudományi irányzataihoz képest azokat jóval megelőző, hagyományosabb és kevésbé

41
  Mohácsy 1999, 235.
42
  Mohácsy 1999, 239.
43
  Láng 2002, 102.
44
  Vö. Arató 2005
45
  Láng 2002, 102.
46
  Parti Nagy 2003, 216.
Első Század 2016. tavasz-tél
korszerű elméleti alapokon nyugszik. Ady-recepcióját egy olyan elváráshorizont alakítja,
melynek előzetes kérdései a temporalitás aktuális tapasztalata számára már nem nyújtanak
releváns válaszokat. A tankönyv műelemzései kevéssé érzékeltetik a lehetséges olvasatok
párbeszédbe állítható problémáit, az értelmezések inkább lekerekítettséget, ill. lezárhatóságot
sugallnak.
Hasonló jellegzetességeket mutat az első ízben 1994-ben megjelent tankönyv: Sipos Sándor
középiskolai tanár munkája47, mely a szakközépiskolák harmadik évfolyama számára készült.
Első kiadása 1994-ben volt, és 2003-ig folyamatosan jelent meg. A tankönyv bevezetőjében
esztétikai alapelveket fogalmaz meg a szerző: elsőként a „mi a szép” kérdésére keresi a választ.
„Miben van a művészetek varázsa? Többek között erre a kérdésre keresi a választ ez a tankönyv.”-
írja Sipos Sándor egy élményközpontú irodalomtanítás koncepcióját előlegezve. A szerző a
történetiségbe helyezett irodalomértelmezés tudatosítása mellett az örök, általános érvényű
értékek felismerésének képességét kívánja a tanulókban fejleszteni oly módon, hogy közben
kiemelt figyelmet szentel az anyanyelvi kultúra iránti fogékonyság elmélyítésére. Hangsúlyozza
továbbá a tananyagban való fakultatív válogatás lehetőségét, melyet a feldolgozott anyag nagy
mennyiségével indokol.
Az elemzés tárgyául választott Ady-fejezetben a bevezetőben rögzített elvek nem valósulnak
meg. Felépítése Mohácsy tankönyvéhez hasonlóan lineáris, tagolása azonban nem következetes.
A nagyobb egységet átfogó szövegrészek tipográfiailag elkülönülnek az ezek alá tartozó,
alfejezeteket alkotó verselemzésektől, így például a Léda-versek tematikus egységében vizsgálja
a tankönyvszerző a Héja-nász az avaron, illetve az Elbocsátó szép üzenet c. költeményt. A
szerkesztésnek ez az elve a szöveg több pontján nem érvényesül, mely azt eredményezheti, hogy
az Ady költészetével ismerkedő tanuló számára nem válik világossá, hogy egyes alkotások milyen
rendszer alapján értelmezhetőek. (Lásd pl.: Az őrizem a szemed c. vers után átvezetés nélkül az
Emlékezés egy nyár-éjszakára c. alkotás elemzése következik.) Ady költészetének egyértelműen
elhatárolt korszakait sem mutatja be a tankönyv átfogó módon, pusztán rövid, tömör kivonatot
közöl a szerző a versekről. Ezekben a rövid leírásokban jellemző a leegyszerűsítő (ezért tudományos
szempontból nem helytálló) általánosítás: „Ez a diszharmónia Léda és Ady kapcsolatának
szokatlanságából fakad. Szerelmük tiltakozás a szokások, előítéletek ellen.”48 Az Elbocsátó
szép üzenet c. költeménnyel kapcsolatban a következő kijelentéseket teszi: „A világirodalom
legkegyetlenebb szerelmes verse, melyet nem a szerelem érzése, hanem annak teljes hiánya, a
szerelem elmúlása, a helyébe lépő gyűlölködés szült.”49 (A Léda-ciklus szövegeinek történetiségbe
visszahelyezett olvasatában az egyébként ’szokatlan szerelem’ helyett a romantika idealizáló
szerelmi toposzainak módosulásáról beszélhetünk. A versek fenti értelmezési módja azonban
nem a szövegekről és irodalomtörténeti folyamatokról, hanem egy konstruált Szerzőről beszél.)
Az általánosító szándék olyan szubjektív, tudományos módszerekkel alá nem támasztott
ítéletekhez vezet, melyek még csak a ’talán’, ’véleményem szerint’ kifejezésekkel sincsenek
árnyalva: „Ady legszebb szerelmes verse” vagy „a XX. század elejének legnagyobb magyar költője”,
„tisztábban látta a háború borzalmait és várható következményeit, mint a kor politikusainak
többsége”.
A műalkotás világát Sipos Sándor elsősorban személyes, életrajzi vonatkozásokat felhasználva
igyekszik megragadni, a verstörténést rögzíti egy-két verstani jellegzetességgel aláfestve.
Mindez oly módon valósul meg, hogy eközben az irodalmi alkotás létmódja kívül kerül a
tankönyv szövegének horizontján. A tankönyv bevezetőjében lefektetett kritikus, önálló
47
  Sipos 1995.
48
  Sipos 1995, 17.
49
  Sipos 1995, 19. (Kiemelés az eredetiben.)
2016. tavasz-tél Első Század
véleményalkotásra való esztétikai nevelés elveinek – úgy tűnik – éppen az ellenkezőjét valósítja
meg a gyakorlatban a készen kapott, véglegességet sugalló értelmezési módszerével: „A bomlik
ige az agy megbomlását, a megőrülést jelenti”50. Ugyanakkor ezek az erősen vitatható mondatok
gyakran nyelvi és logikai pontatlanságot tükröznek: „Szokatlanok a költemény képei is. A héja
ragadozó madár, az avar, az ősz az elmúlás jelképe.”, „Ez a költemény valójában egy helyzetdal.”51
A tankönyv tananyag-feldolgozási módszerének fent említett jellemzőit támasztják alá a fejezet
végén elhelyezett kérdések, melyek mondatfajtájuk ellenére nem engednek szabad teret a
gondolkodásnak, hanem előre intencionálnak egy válaszadási lehetőséget: „Miért igazságtalan
az Elbocsátó szép üzenet?”
Sipos Sándor tankönyvének Ady-fejezete Mohácsy Károly tankönyvéhez hasonlóan szintén
a szimbolikus költő sémájára és kanonizációs hagyományára épít, feltehető azonban a kérdés,
hogy a fent említett jellegzetességek figyelembevételével a bevezetőben ígért önálló Ady-képről
milyen megszorításokkal beszélhetünk.
1994 és 2005 között 5 kiadást ért meg az Átjárók52 c. tankönyv, mely az irodalomról szóló
ismeretek új nézőpontú rendszerét közvetíti. A könyv nem pusztán felveti, de meri vállalni, és
meg is valósítja a nem időbeli kontinuuson alapuló irodalomértelmezés lehetőségét. Egy olyan
rendszert hoznak létre a szerzők, melyben az irodalomtanítás célja nem a tudásanyag átadásában,
hanem a készségek kialakításában tételeződik: „olvasni, értelmezni és bírálni”53 tanít a könyv.
Ennek megfelelően nem az irodalomtörténetet (re)konstruálják a szerzők, hanem az irodalom
valamiképp önmagából újrateremtődő rendszeréről, csupán az olvasóval való párbeszédben
létező művészetről beszélnek (még inkább kérdeznek). Ugyanakkor a művek egymással való
párbeszédére (lehetséges intertextuális vonatkozásokra) egyaránt reflektál a tankönyv szövege,
hiszen az egyes alkotások minden esetben más alkotásokkal összefüggésben tárgyalva jelennek
meg. Tetten érhető tehát az iskola és a kánon már említett viszonyának megváltozása. E médium
a kánon történeti változékonysága és műveltségi anyagának közölhetetlen mennyisége miatt
nem kísérli meg ’átadni a kánont’: „nem is kanonizált művek kanonizált értelmezését fogjuk
elsajátítani”54.
Mindezeknek megfelelően Ady-fejezetet sem tartalmaz a tankönyv, ehelyett a költő
szövegeivel foglalkozó részek külön modulokban találhatóak. Ady életművének átfogó képét
tehát nem rajzolják meg a szerzők, hanem a következő, tematikus problémákat elemző
fejezetekben találhatjuk Ady szövegeinek értelmezését: „Itthon vagyok”, „A költő és hazája
– három pillanatkép: Janus Pannonius, Balassi, Ady”, „Hogyan működik a vers?”. Az első két
említett fejezetben a hagyományhoz képest nagymértékben eltérő módszerrel történik az
ismeretátadás. Az „Itthon vagyok” c. egységben Ady Nekünk Mohács kell című verséről semmiféle
elemzést, leírást nem közöl a tankönyv, a szövegfeldolgozásban csupán segítő kérdésekre épít,
alapoz, vagyis a költeményt minden befogadó a saját értelmezési folyamatában ismerheti meg.
A könyv effajta munkáltató funkciója pusztán irányokat ad a műalkotás megközelítéséhez
oly módon, hogy közben kevéssé befolyásolja a befogadót. A második fejezet felépítése két
különböző módon közelít az irodalmi mű lehetséges megértéséhez: a Góg és Magóg c. vers két,
módszertanilag különböző egységben jelenik meg. Az első részben a fejezetben megjelölt tárgy,

50
  Sipos 1995, 22.
51
  UŐ, Uo., 22.
52
  Arató 2005.
53
  Arató 2005, 3.
54
  UŐ, Uo., 3.
Első Század 2016. tavasz-tél
a „költő és hazája” problémakör szempontjából kísérli meg megragadni a költemény lehetséges
értelmezését, majd a második egységben a poétikai eszközök versbeli aktualizációjára kérdez rá.
A”Hogyan működik a vers?” c. fejezetben Ady egy versén keresztül kísérlik meg összefoglalni
és alkalmazni az addig elsajátított elemzési technikákat. Ennek megvalósításához a tankönyv
olyan módszereket, szempontokat kínál fel, melyek a szövegek szakszerű vizsgálatát teszik
lehetővé: hangzás, ritmus, szófajok és mondatszerkezet, értékek stb. A tankönyv érdeme, hogy
törekszik a prekoncepciótól mentes, az irodalom immanens létét megragadó, műelemzési
módszereket is bemutató ismeretközlésre. Feltehető itt az a gondolat, hogy az irodalmi
alkotások ily módon elemezve gyakran az alkalmazott módszernek csupán szemléltető eszközei
lesznek, és az analitikus érdekeltség lencséjén át szétszóródik a műalkotás mint szövegegész
befogadói tapasztalatára való reflexió. (Figyelembe véve azt a gondolatot, hogy az értelmezés
mindenkor szükségszerűen elvesz, ugyanakkor hozzátesz valamit a folyamatosan lehalasztódó
jelölt lehetséges jelentéseihez.) A tárgyalt tankönyv azonban nem pusztán egy önmagában
álló alkotás, hanem egymásra épülő könyvek sorozatának egy darabja (Bejáratok, Átjárók,
Kitérők, Expedíciók), ezért az irodalomhoz és a műalkotáshoz való viszonya ezek nézőpontjából
kirajzolódva, folyamatszerűen mutatkozik meg, tehát Ady szövegeiről szóló egységek is egy
folyamat állomásának, állomásainak tekinthetőek.
Sajátos feldolgozási módszert valósít meg a Világbanki képzési program szerint tanuló diákok
számára írt tankönyv: Forgács Anna, Mayer József, Turcsányi Márta szerzőhármas Irodalom
III.55 c. könyve, mely 1998 és 2000 között folyamatosan jelent meg. A Világbanki programot
az emberi erőforrás, ezen belül az iskolarendszerű középfokú szakképzés fejlesztése céljából
dolgozták ki. Sum István, a program „A” komponensének56 vezetője a következőként foglalta
össze a képzési rendszer jellemzőit:
Létrejött a ’világbanki’-ként emlegetett új szakképzési modell, amelynek kialakítása szervesen
illeszkedik a 90-es években elindult társadalmi-gazdasági változásokhoz adekvát módon
alkalmazkodni tudó oktatási-szakképzési rendszerfejlesztéshez.” (…) „A képzési rendszernek
rugalmasabbá kell válnia, egyrészt az ifjúkori szakképzési szakaszt kell megnyújtani, másrészt
tartalmában át kell alakítani, a széles és általános szakmai alapozás elsősorban a közoktatási
rendszer keretei között valósuljon meg, és erre épülhet rá a munkahelyek által meghatározott
specializáció.57
A tankönyv szövege a programról, illetve az önmagának abban betöltött funkciójáról nem
tájékoztatja az olvasót, csupán anyagfeldolgozási módszerét ismereti a könyv borítójának
hátlapján a meg nem nevesített szerző: „Tankönyvünk felépítése modulrendszerű: A és B típusú
egységekből áll. Az irodalomtörténeti anyag gerincét adó A modulok a folyamatosan feldolgozandó
témák közé tartoznak, a B egységek pedig rugalmasan illeszthetők a történeti logikájú egységek közé,
értelemszerűen kiegészítve vagy színesítve azokat.”58
S valóban, a tankönyv egy sajátos feldolgozási módját valósítja meg az irodalom(történetnek)
azáltal, hogy a hagyományosnak mondható történeti-lineáris és a tisztán modulrendszerű,
problémacsokrok köré szerveződő megoldások között köztes helyet foglal el. A kétféle, egymástól
jelentősen eltérő metodika alapján kialakított tananyag-egységek azonban mégis szerves módon,
egymást kiegészítve jelennek meg a könyvben, ezáltal közelítve ahhoz, hogy a szöveg kiküszöbölje
mind a két megközelítés viszonylagos egyoldalúságát. Az irodalomtörténetet linearitásában
55
  Forgács 1998.
56
  Az „A” komponens: érettségi utáni állásorientált szakképzés alprogram, a „B” komponens: középfokú szakmai
orientáció alprogram.
57
  Sum 1998.
58
  Forgács 1998. (Olvasható a borító hátlapján.)
2016. tavasz-tél Első Század
tárgyaló fejezetekhez témában, problémakörben kapcsolódó részek perspektívát nyitnak az
ismeretek újraértelmezésére, kreatív összekapcsolására, melyet a számos más tudományterülettel
való koncentráció segít elő. Így az irodalomról szerezhető ismeretket visszakapcsolja az
episztémé dimenziójába. Az egy probléma köré szerveződő fejezetek ugyanakkor az (irodalom)
történet vertikális metszetét láttatják, szemben a hagyományos, linearitás szerint haladó
tankönyvekkel. Ezáltal lehetséges pl. a természetábrázolás művészettörténeti korszakonként,
illetve izmusonként történő bemutatása.
Ady Endre költészetének bemutatása gazdag művelődéstörténeti leírásba ágyazva jelenik meg,
nem csupán irodalmi, hanem filozófiai, történelmi és szociológiai vonatkozású ismeretanyag
árnyalja a korszakról kialakítható képet. Ahogyan a tankönyv egésze egy köztes megközelítését
valósítja meg az irodalomról való gondolkodásnak, úgy az Ady-fejezet szintén átmeneti
viszonyulásra enged következtetni az életmű feldolgozásával kapcsolatban. A fejezet ugyanis
nem életrajzzal (vö. Mohácsy Károly tankönyve) és nem is az azt mellőző pályaképpel vezeti be
az olvasót Ady költészetébe, hanem a költő saját önéletrajzának részletével. Az életrajzi adatok
ezáltal, ebben a kontextusban egy köztes helyet foglalnak el a referencia és az irodalmi létmód
között, hiszen az adatok ily módon szükségszerűen a fikció dimenziójába kerülnek.
Ady költészetének egészét a szerzők nem csupán a ciklusoknak megfelelő tematikus, hanem
poétikai problémák szerint is feldolgozzák: stílusproblémák, kötetkompozíció és számmisztika stb.
Ady művészetének tárgyalása során folytonos a kitekintés, a korszak horizontjára való utalás, a
versek elemzése azonban csupán érintőleges. A fejezet egészében jellemzőbb az irodalomtörténet,
a kultúra közösségi nézőpontú folyamatainak értékelése és vizsgálata, mint az adott szövegek
és az azokban esetlegesen megszólaló (közösségi szerepet vállaló) individuum beszédének
értelmezése. A versek megalkotottsága önálló, zárt világa kevéssé van kifejtve az elemzésekben,
de utalásként reflektálódik a műalkotás elkülönböztethető létmódja például akkor, amikor a
szöveg szerzője Léda alakjával kapcsolatban nem szerelemről (referencia), hanem a szerelem,
„a kapcsolat költészettörténetéről”, „mítoszáról” beszél. Összefoglalva tehát elmondható,
hogy e tankönyv az Ady-képhez legfőképpen nem a történeti, hanem a problémaközpontú
fejezetekben tesz hozzá olyan lényeges szempontokat, melyek más szövegekkel párbeszédben
jelennek meg (pl. Egy motívum a magyar tájköltészetben – a Duna c. egységben). A tankönyv
felépítése lehetővé teszi a költő életművének több szempontú vizsgálatát, ezzel ösztönözve az
olvasót Ady művészetéről való reflexiók önálló továbbgondolására.

Összegzés
Az irodalmi tankönyvek elemzésének számos kritériumát, már elméleti szinten jelentkező
problémáját vizsgáltam az Elméleti alapvetések című fejezetben. A tankönyv lehetséges funkciói
közül azonban elsősorban a tudományos funkciót elemeztem. Kiindulópontként bemutattam
a tankönyvek jellemzőit abból a szempontból, hogy miként építik föl az irodalomtörténet vagy
az irodalomértés más formáinak struktúráját. A tankönyvek bevezetőjében megfogalmazott
esztétikai alapelveket összevetettem az Ady-fejezetek szövegértelmezéseiben megvalósuló
gyakorlattal: elmélet és gyakorlat gyakran nem került összhangba. Ady Endre költészetét
feldolgozó szövegrészekből a legjellemzőbb sajátságokat emeltem ki: attól függően, hogy
a történetiség mely pontjáról történt a ’mintavétel’, más-más szempontok bizonyultak
meghatározónak, így a politikai-ideológiai érdekeltség, a pedagógiai program, az egyes
irodalomelméleti iskolák intenciója, a befogadás ’aktuális’ horizontja. Az elemzés által
láthatóvá válhat, hogy ezek az összefüggő folyamatok milyen jelentősen és változatos formában
befolyásolhatják a Szerző és művei kiválasztását, a róla szóló irodalom felépítését, elrendezését,
feldolgozásának módszerét és a műalkotás létmódjának megközelítését.
Első Század 2016. tavasz-tél
Bibliográfia

Ábrahám I. 1993. Kiadói Ismeretek. Útmutató tankönyvszerzők és –szerkesztők számára.
Korona, Budapest.
Dárdai Á. 2000. „Az összehasonlító tankönyvkutatás nemzetközi tapasztalatai”: Educatio 9,
499–508.
Forgács D. 1995. Marxista irodalomelméletek. Bevezetés a modern irodalomelméletbe.
Osiris, Budapest, 189–232.
Fűzfa B. 2002. „A felvilágosodás és a XIX. század irodalma tankönyveinkben”: Barták B. et
al. (szerk.): Irodalomtankönyv ma. Pont, Budapest, 90–100.
Fűzfa B. 2002. „Élményközpontúság az irodalomtankönyvekben?”: Barták B. et al. (szerk.):
Irodalomtankönyv ma. Pont, Budapest, 23–44.
Buck, G. 2001. Irodalmi kánon és történetiség. Irodalmi kánon és kanonizáció. Osiris,
Budapest, 197–214.
Gadamer, H. G. 1994. A szép aktualitása. T-Twins, Budapest.
Horváth Zs. 1996. „Tankönyvelemzési szempontok és eljárások.”: Új Pedagógiai Szemle 46,
29–36.
Assmann, J. 1999. A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai
magaskultúrákban. Atlantisz, Budapest, 103–128.
Karlovitz, J. 2001. Tankönyv elmélet és gyakorlat. Nemzeti, Budapest.
Kulcsár Szabó E. 1999. „Az „én” utópiája és létesülése. Ady Endre avagy egy hatástörténeti
metalepszis nyomában”: Kabdebó Loránt – Kulcsár Szabó Ernő – Kulcsár Szabó Zoltán
– Menyhért Anna (szerk.): Tanulmányok Ady Endréről. Anonymus, Budapest, 9–27.
Kulcsár Szabó E. 1996. Beszédmód és horizont. Argentum, Budapest.
Láng G. 2002. „A modern magyar irodalom néhány kérdése a tankönyvekben”: Barták B. et
al. (szerk.): Irodalomtankönyv ma. Pont, Budapest, 101–106.
Makay G. 1986. „Miért nehéz műfaj az irodalmi tankönyv?”: Karlovitz János (szerk.):
Tankönyvelméleti tanulmányok. Tankönyvkiadó, Budapest, 128–141.
Melinte, E. 1997. „Tankönyvek funkciói”. Közoktatás 4, 3.
Mészáros I. 1989. A tankönyvkiadás története Magyarországon. Tankönyvkiadó, Dabas.
Nyilasy B. 1991. „Egy gimnáziumi tankönyvről: Irodalom III.”: Pála Károly (szerk.):
Tankönyvháború. Viták a gimnáziumi irodalomoktatás reformjáról a hetvenes-nyolcvanas
években. MTA Irodtud. Int., Argumentum, Budapest, 537.
Parti Nagy L. 2003. Grafitnesz. Magvető, Budapest.
Sipos L. 2002. „Irodalomtanítás és irodalomtankönyv ma”: Barták B. et al. (szerk.):
Irodalomtankönyv ma. Pont, Budapest, 107–122.
Sum, I. 1998. Az ifjúsági szakképzés korszerűsítése. http://postfi.nszi.Hu/program/sum98.
2016. tavasz-tél Első Század
Veres A. 1999. „Szempontok Ady „depolitizálásához”: Kabdebó Loránt – Kulcsár Szabó
Ernő – Kulcsár Szabó Zoltán – Menyhért Anna (szerk.): Tanulmányok Ady Endréről.
Anonymus, Budapest, 43–50.

Tankönyvek
Arató László – Pála Károly 2005. Átjárók. Irodalom. A szöveg vonzásában II. Műszaki,
Budapest.
Bóka László – Dallos György et al. 1953. Magyar irodalomtörténet III. Tankönyvkiadó,
Budapest.
Forgács Anna – Mayer József – Turcsányi Márta 1998. Irodalom III. Nemzeti, Budapest.
Mohácsy K. 1999. Irodalom III. Krónika Nova, Budapest.
Sipos S. 1995. Irodalom III. Pedellus, Debrecen.
Szappanos Balázs – Vidor Pálné 1967. Magyar irodalom. Irodalomtörténet II. Tankönyvkiadó,
Budapest.
Szegedy-Maszák Mihály – Veres András et al. 1986. Irodalom III. Tankönyvkiadó, Budapest.
Első Század 2016. tavasz-tél

Ez a lap üres.
2016. tavasz-tél Első Század

Seres Lili Hanna
Pilinszky János meserecepciója és a Kalandozás a tükörben című mese
interpretációs lehetőségei
Bevezetés

Jelen dolgozatomban a magyar irodalom egyik legtöbbre értékelt életművének eddig kevéssé
feldolgozott területével foglalkozom: Pilinszky János meseszövegeivel, pontosabban a Kalandozás a
tükörben című mese verses és prózaváltozatával. Dolgozatom első felében az eddigi recepció kritikus,
reflektív megismertetésére kerítek sort, majd a meseváltozatok összehasonlító szövegelemzésének
eredményeit mutatom be. Vizsgálatomat egy nagyobb szabású kutatás kiindulópontjának tartom,
amelynek középpontjában Pilinszky életművének vizsgálatát meghaladva a kor irodalompolitikája és
a mese műfaja közötti kapcsolat állhatna, egyéb alkotók szövegeit és a korabeli társadalmi, művészeti
fórumokat bekapcsolva. Emellett azonban kiemelendő, hogy több lényeges mozzanat hiányzik jelen
dolgozatomból, amely egyelőre kizárólag a recepció feldolgozására és az egyéni szövegelemzésre
vállalkozott: ilyen Pilinszky átdolgozott, „saját képére formált” katolicizmusa, világképe, pontosabban
ennek reprezentációja a konkrét szépirodalmi szövegekben és az egyéb filozófiai, esztétikai munkákban.
Ezek tovább mélyíthetik a konkrét meseszöveg értelmezését.

A recepció bemutatása
Pilinszky meséinek recepciója kimerül négy, nagyon különböző tanulmányban. A legkorábbiban
Radnóti Sándor a meséket a költő drámáival együtt elemzi, nem pusztán azért, mert ez a
két kevésbé vizsgált, marginalizált területe az életműnek, hanem mert mély összefüggést észlel
a kettő között. Kovács Lajos kissé problematikus, ám magas poétikai érzékkel fogalmazott
írásának tétele a mesesorozat kifejezés.1 Pilinszky meséit egy – óvatosan kezelendő – progresszív
narratívába ágyazva a folyamatos kísérletezgetés útjának és a folytathatatlan meserombolás
megtalálásának útját mutatja be. Ugyanebben az évben (1997-ben) jelent meg Boldizsár
Ildikó Varázslás és fogyókúra című kötete, amely a proppi tanulmány folytatását tűzte ki célul,
a műmesék és a tündérmesék viszonya közti bizonytalanságot feloldani kívánó csoportosítást.
A kötet végén Boldizsár a Kalandozás a tükörben részletes, ugyanakkor hiányos elemzését adja,
összevetve a tündérmese jellemzőivel. Az utolsó és legfrissebb tanulmány szerzője Forgács Anita,
aki kizárólag a vizsgált mesénkről ír, leginkább motivikus irányban, röviden írva a tükörről,
bekapcsolva világirodalmi, magyar irodalmi és mitológiai művet is az elemzésbe, illetve említve
a prózaváltozatot (a tanulmány ezen része kiemelten fontos dolgozatom szempontjából).
Mivel a négy tanulmány igen más irányból közelít a meséhez, és csak egy-egy ponton
érintkeznek egymással, dolgozatomban nem szempontok szerinti összehasonlító elemzésükre
vállalkozom, hanem külön-külön mutatom be őket, hiányosságukra vagy problematikusságukra
egyaránt rámutatva.

1
  Kovács 1997, 44.
Első Század 2016. tavasz-tél
Mesék és drámák – Radnóti Sándor összehasonlító elemzése
Az 1974-es tanulmány kiindulópontja egy bizonyos „mély összefüggés (…) a látszólag
olyannyira elütő művek, a mesék és a színpadi játékok között”.2 A legfőbb hasonlóságként
Radnóti az individuális figurák, a karakterek hiányát emeli ki. Ahogy írja, Pilinszky ezzel a
mese műfajához hű marad, az igazi nehézséget inkább a színpadi művek interpretációja jelenti.
Ezen a téren a bábfigura kifejezést találja megfelelőnek. Részletesen kitér az úgynevezett nem-
tragikus drámára, amelynek első nagy teoretikusaként a fiatal Lukácsot említi, aki a mesét
ennek epikus ellendarabjának nevezi. Az összekötő kapocs a transzcendencia megjelenése,
illetve „közömbössé válása”.3
A transzcendencia Pilinszky világ- és gyerekképének is talán leglényegesebb kifejezése.
Monográfusa, Tüskés Tibor kötetének elején megállapítja, a „műfajilag gazdag életműben
nem volna nehéz néhány ellentmondást is feltárni”,4 ugyanakkor ez a konkrét mesében
szereplő motívumokra, tehát például a Tüskés által „alapmetaforának”5 nevezett gyermek
motívumra sem igaz. Pilinszky esszéit olvasva látható, hogy a gyermek és a tenger is egyfajta
transzcendens koherenciába, egységbe rendeződik. Ezek a motívumok többször a Szentírás
kommentálása közben kerülnek elő, Jézus alakjának magyarázatakor, az imádkozó, Istenhez
közel kerülő hívő alakjának felrajzolásakor, és természetesen fontos kiemelni az „evangéliumi
gyermekség” fogalmát is, amely több szövegében is előkerül.6 Ugyanakkor Pilinszky átdolgozott
katolicizmusa, világképe, a feltehetően transzcendens koherenciába rendezhető motívumokkal
együtt, további kidolgozásra vár.
Figyelemreméltó, hogy Radnóti mennyire magabiztos a Pilinszky-mesék befogadó
közegét illetően. Határozottan kijelenti: „Pilinszky meséi elsősorban gyerekeknek szólnak.
Megformálásuk tervébe a gyermek föltételezett befogadása sokféleképpen beavatkozott. De

  Radnóti 1988, 301.
2

  Mivel a „mesében az irracionális földi valósággá válik, és a csodás elemek és kalandok (…) kézzelfogható
3

tapasztalati tények”, illetve a „mese a tiszta immanencia műfaja, epikus közegében, empirikus hőseinek életében
nincs helye a transzcendenciának”, tehát a „mese számára a transzcendencia közömbös”. Ezzel szemben „ha
ugyanez az anyag drámai (…), akkor elmélyítve a mesét, beépülnek azok az elemek, tér és pszichológia,
kozmológia és etika, amelyek – ebben az anyagban – szükségképp transzcendensek.” (Radnóti 1998, 304.)
A nem-tragikus dráma empirikus alakjai elhagyják a tragédia önmagában lezárt világát, és a transzcendenciát
magukba foglalva azt kétféle irányban lépik meg: fölfelé (ez a vallásos irány, a színpad transzcenzusa az ég felé)
és kívülre (a közönség irányába, a befejezetlenséget sugallva).
4
  Tüskés 1996, 6.
5
  Tüskés 1996, 24.
6
  „Van a gyermekkornak valami sajátos tudása, amit később elfelejtünk, mintegy visszahelyezünk Isten kezébe.”
(I./87-88.); „Ahogy a gyerek a kagylót a fülére szorítva lesi, vajon meghallja-e a tengert? – lépünk ki a dómtérre,
adjuk át magunkat a tér és a homlokzat külső geometriájának.” (II./106.) Az idézett szöveghelyen a gyerek-
kagyló-tenger és a mindenség-ünnep-templom egységét hasonlítja össze.; „Az „evangéliumi gyermekség” a
pillanat megszentelése, örökös jelen, mely földi előképe a mennyei örökkévalóságnak. Az „evangéliumi
gyermekség” önzetlenséget jelent (…), tisztaságot követel. (…) A gyermekség természetes, állapotbeli jó,
felnőttként gyermeknek lenni viszont már természetfölötti erény.” (I./235.); „A tengerparton merengő ember
profán jelképe lehetne az imádkozónak. Ahogy ő elvész a hullámok zajában, s épp ez „elveszésben” leli meg
igazán önmagát, pihenésben erejét – hasonlóképp találkozik az imában a lélek Istenével.” (I./251.); „Megsejteni
Istent, s vele a teremtés igazi természetét: olyan ez, mint a vándornak megérkeznie végre a tengerhez. Találkozni
végre a tökéletes szeretettel és intelligenciával! Van gond és önvád, ami ellenállhat a gyógyító érintésnek?”
(II./259.)
Az idézetek forrásai: Pilinszky 1993a, I–II.
2016. tavasz-tél Első Század
ez nem jelent mesterkélt leegyszerűsítést.”7 Ennek megfelelően dolgozata későbbi részében
elítéli a költő nem mesei végződésű meséit: „Meseszerű az, amelynek kimenetele kedvező
(…) Ez a közhely a mese formájában irányadóvá válik, s mindenütt, ahol nem következik
be, a mese csonka, vagy a meseszerű stilizáció jogossága maga válik kétségessé. (…) Mese
és líra (…) Pilinszky rossz kimenetelű, azaz feloldatlan és lekerekített meséiben véleményem
szerint szervetlenül keveredik.”8 Ezzel ellentétben azt gondolom, a Kalandozás a tükörben című
mesének tragikusságát éppen a mese-forma emeli: az, hogy, ahogyan később látni fogjuk,
Pilinszky szorosan követi a tündérmesék menetét, szigorúan halad a megszokott pozitív,
tökéletes vég felé, hogy végül váratlanul a lehető legboldogtalanabb, szikár mondatokkal „csapja
le” a történetet. A „meseszerű stilizáció jogossága” tehát éppen abban áll, hogy a lezárás nem
meseszerű voltának tragikumát erősítse, emellett pedig Tükörország egyfajta interpretációs
lehetőségeként, a tartalmi elemzés szempontjából is rendkívül fontos lesz ez a forma, műfaj.9
Ugyanezzel a gyermeki befogadó közeggel magyarázható az, hogy Radnóti szerint A madár és
a leány című mesében „a példázat nem egyszerű és ezért a mesében erőltetett”.10 Azt hiszem,
inkább a gyermekbefogadó-koncepcióhoz való ragaszkodást nevezhetnénk erőltetettnek, hiszen
ha a felnőtteket is társítjuk a befogadói közeghez, ahogy eredetileg a nép meséi is hozzájuk
szóltak, akkor sem az összetett példázat nem tűnik erőltetettnek, sem a boldogságot meg nem
valósító vég nem teszi csonkává a mesét. A műmesék befogadójának problematikája azonban
gyakran felmerül, ahogy a Közelítések a meséhez című tanulmánykötetben is olvashatjuk például:
„Gyakran azonosítják – pontatlanul – a műmesét a gyermekmesével”.11
A befogadói közeggel kapcsolatos merevségtől eltekintve Radnóti Sándor tanulmánya
természetesen érzékenyen és fontos, lényeges megállapításokat téve ír Pilinszky meséiről és
drámáiról, mindenképp hiánypótló tanulmány a recepcióban, illetve a hiánypótlás értékes első
darabja.

A „mesesorozat” kérdése – Kovács Lajos tanulmánya
Ahogy írtam, Kovács Lajos gyönyörű nyelvezetű kritikája több helyen problematikusnak
bizonyul, először is a szövegben nem a címben foglalt kérdés (Kinek mesélt?) bizonyul a
legrelevánsabb vizsgálati témának, a fő csapásiránynak. Ugyanakkor a kérdésre adott válaszát
közelebb érzem saját vélekedésemhez, mint Radnótiét. Vele ellentétben ugyanis Kovács szerint
Pilinszky meséi a felnőtteknek szólnak, ugyanakkor a gyermekek sem kerülnek ki a befogadói
körből. Előbbi megállapítását egyfelől azzal magyarázza, hogy a gyakorlott meseolvasó nem érzi
az epika hiányát, mert a realista szimbolika megidézi benne minden korábbi meseélményét,
„s mindez most színekben, érzékletes mozgalmasságban lesz gazdagabb, árnyaltabb, minden
más meseélménynél mélyebb.” Ugyanakkor hozzáteszi, hogy a „gyakorlatlan mesehallgatót,
a gyermeket a táj rezzenései ragadják magukkal”.12 A gazdag szimbolika és képiség mellett,

7
  Radnóti, 1988, 305. Ezután a költő misztikus eszmevilágában kitüntetett szerepet elfoglaló gyermek alakra
hoz több példát (Senkiföldjén, Egy életen keresztül, KZ-Oratórium), de a Kalandozáshoz még további két
idézetet kell hozzátennünk: Egy szenvedély margójára („a tengerpartot járó kisgyerek”) és a Senkiföldjén
címűből egy másik rész, amely nagyon intenzíven emlékeztet a mesére („Mint kisfiúk szive a tengerparton, /
szökött szivem megáll és megdobog!”)
8
  Radnóti 1988, 313–314.
9
  Erről dolgozatom utolsó részében írok.
10
  Radnóti 1988, 314.
11
  Timárné Hunya 2003, 103.
12
  Mindkét idézet helye: Kovács 1997, 46.
Első Század 2016. tavasz-tél
tanulmánya elején kitér Pilinszky meséinek nem „gyermeki” voltára is: „Meseírói szenvedélye
– mint a század közepének egész magyar »gyerek« irodalma – távol áll a gyermeki kielégülés
felszabadításától. (…) ő is nyelvi absztrakcióba fojtja, jelképbe (…) aktuális nyomorúságát.
(…) Átgyúrja (…) egyre szikárabb, egyre szűkszavúbb (nem gyermekibb) tisztasággal. (…)
Tisztasága sem emlékeztet végül már a gyermeki hitre, a fellélegző győzelmekre.”13 A Pilinszky-
mesék gyermeket előtérbe helyező olvasata tehát csupán kiindulópont (a gyerek totális
élményének természetesen ezzel nem ellentmondva),14 amelyre további, poétikai rétegeket
érintő elemzések épülhetnek.
Kovács merész tételmondata szerint Pilinszky meséi egy „mesesorozat[tá állnak össze], amelyet
az életműből darabonként ki sem lehet ragadni.” Tanulmányában egyfajta fejlődéstörténetét
írja le a mesei tartalommal és formanyelvvel küzdő költőnek, progresszív narratívába
ágyazva az egyes meséket. Ennek a bizonyos sorozatnak „[e]gyetlen tömbje páratlan kísérlete
meseirodalmunknak”, amely kísérlet végül „a végletes meséig és a mese végzetéig” jut el.15
Ennek során a költő először a történetet ürügyül használva idézi a mesei hagyományokat (A
naphajú királyleány), majd a folklórtól messze eső, balladás típust hoz létre (A madár és a lány –
a tanulmányíró kiemeli, gyermekverset ne keressünk benne, mintha külön Radnóti Sándorhoz
szólna). Kovács, szintén egy túl merész fogással e két mesét egy „trilógia” első két darabjává
emeli, melynek befejező része a legklasszikusabban szerkesztett Aranymadár volna; ahogy írja,
ez a három mese olyan, mint a zenei szimfóniák gyors-lassú-gyors tételei. Véleményem szerint
lehetséges ugyan ilyen és hasonló összefüggéseket találni, különböző szempontok szerinti
termékeny összehasoníltó elemzéseket végezni, de a trilógia túlzottan erős kategóriaállítása
ugyanannyira merev és indokolatlan, ahogyan az egész, a tanulmány fő vonulatát képező
irányzatosság koncepciója is az. A „trilógiát” két példázat követi (Ének a kőszívű királyról,
A nap születése). Utóbbi Kovács szerint válságos pillanatban született, közhelyes, tévedés,
ahogy az elsőt sem tartja meggyőzőnek. Figyelemreméltó, hogy Radnóti éppen ezt, az Ének
a kőszívű királyról című mesét nevezi a mesei életmű ”legnagyobb művészi eredményének”16
a maga balladisztikusságával, s utóbbi vonulat kiemelése, illetve ennek megnevezése mint a
legjobb mesévé emelő poétikai karakter azért furcsa, mert a ballada fő befogadói szintén nem a
gyermekek. Tehát ha a túl bonyolult példázat tönkreteszi a mesét, felmerül a kérdés, a ballada
a maga kötelező homályával, népi verbalitást idéző ismétlésével miért nem teszi ugyanezt?
Mindenesetre érdekes az a határozott le- és felértékelő tendencia, amelynek ellentéte megjelenik
a két tanulmányban.
Kovács a Kalandozás a tükörben című mesét nevezi meg a kísérletek „végső próbájának”,
amelyben „a teljes illúziótlanság, a megvert mese tragikus végkifejlete” jelenik meg, s „végre”
nyelvileg is adekvát, benne a téma a nyelvezettel összesimul, így válik eredetivé és megrázó
erejűvé. A „formai telitalálat” kapcsán jegyzi meg, hogy a korábban kidolgozatlanságuk

13
  Kovács 1997, 44.
14
  Erről több gyerekirodalommal foglalkozó kutató is írt, például Bognár Tas a 80-as években: „Nem valószínű,
hogy a gyermek képes egy alkotás minden rétegét a maga mélységében föltárni, megérteni és megemészteni.
(…) ez nem baj, hiszen a maga módján egy gyermek élménye is lehet totális.”
Bognár 1982, 15.
Illetve Komáromi Gabriella: „A gyerek igenis képes esztétikai tapasztalat szerzésére. Képes érzéki és érzékek által
megismerő befogadásra, érzelmi átélésre, katarzisra. De természetesen minden gyermeki szinten és módon
létezik benne”
Komáromi 2001, 6.
15
  A négy idézet helye: Kovács 1997, 44.
16
  Radnóti 1988, 314.
2016. tavasz-tél Első Század
miatt félmegoldásokká váló mesék nem szervesültek az életműhöz, ugyanakkor ennek éppen
ellenkezőjét állítja pár oldallal korábban: „A mese az életmű részévé teljesedik, miközben új
formákat és tartalmakat próbál ki, el-elbukva a kísérletekben”.17 Állítása szerint tehát az egész
„mesesorozat”, a maga hibáival együtt válik az életmű részévé. Ez csupán egy újabb példa a
tanulmány problematikusságára. Ahogyan az is, hogy Kovács a mese szabad és próza verses
változatáról beszél, verses és prózaváltozat helyett.
A mesék iránya, íve tehát Kovács meglátása szerint a következő: amikor a történettelenség
fáradt ismétlődésbe csap át, Pilinszky a formák bomlását választja, így jön létre a Kalandozás a
tükörben című mese, amelyben az emberi-írói konfliktus jelenik meg, a feudális mesehagyomány
teljes átöltöztetése, s benne megtalálja igazi mondandóját és hozzá a ritmikus prózanyelvet,
mellyel egyben a végső pontra is érkezett.
A mesék mindenképpen egyenes, emelkedő narratívába való erőltetését nem tartom igazán
messzire vezető értelmezésnek, akadnak viszont lényegesebb, továbbgondolásra érdemes
állítások is Kovács tanulmányában, amelyekre a későbbiekben kitérek.

Tündér- és műmesék összevetése – Boldizsár Ildikó elemzése
Boldizsár Ildikó Varázslás és fogyókúra című kötetében Vlagyimir Propp formális-struktuális
vizsgálatát folytatja: egy olyan tipológiát állít fel, amelynek célja a tündér- és a műmesék
elhatárolása közötti ellentmondások és bizonytalanságok feloldása. Az öt csoportot a
következőképpen nevezi meg: „alapformák”; át- és feldolgozott mesék; tündérmeséket
deformáló mesék; helyettesített, inverz, transzformáló műmesék és specializált tündérmesék.
Pilinszky meséit az utolsó csoporthoz sorolja, amelyet így ír le: „Az ötödik az a mesei csoport,
amelynek (…) a rögzült mesei struktúra az alapja, de új szüzsé, új motívumrendszer születik;
az állandósult mesei jelkapcsolatok alkalmi jelkapcsolatokká alakulnak, a jelentéstartalom
átkódolódik”.18 Ez az úgynevezett specializált tündérmese tehát „új rendszereket hoz létre,
amelyek elemeit a régiek absztrakt elemeiből kombinálja”.19 Boldizsár olyan világirodalmi
szerzők meséit sorolja ide, mint Oscar Wilde, Andersen, Goethe, Flaubert, Hauff és Hoffmann.
A tipologizálást követően Boldizsár a proppi funkciókat elemzi részletesen: a hős és a hősnő
tulajdonságait, a mellékszereplőkét és a természetfeletti lényekét, az állatok jellemzőit, a
mágikus tárgyakat és csodás növényeket – mindegyik fejezet végén külön vizsgálva azt, hogy az
adott funkció, szerepkör hogyan jelenik meg a műmesében, hiszen kötetében Propp is kiemeli:
„Hozzá kell azonban tennünk, hogy fenti törvényszerűség [ti. mindaz, amit a funkciókról írt,
például hogy sorrendjük mindig azonos] csak a folklórra érvényes. Nem a mese mint műfaj
általános sajátossága. Az irodalmi mesékre ez a törvényszerűség nem vonatkozik.”20 Boldizsár
a további elemző fejezetek (mesei metamorfózisok, halál a mesékben) után tér rá a műmesék
típusainak részletezésére, s kötetének ebben a felében elemzi behatóbban Pilinszky általam
választott meséjét, mint amely „teljes egészében reprezentálja a tündérmese és a műmese közötti
(…) azonosságokat és eltéréseket.”21 Ám az elemzést megelőzően a költő meséinek általános
jellemzői írja le. Eszerint Pilinszky a tündérmesei motívumokat megtartja, de a történés
végcélja nem a lakodalom vagy hasonló pozitív, idilli esemény, sőt, az is megkérdőjeleződik,
hogy a jóság és a hősiesség elegendő-e a boldogság elnyeréséhez. Fontos emellett a „stilisztikai

17
  Kovács 1997, 44.
18
  Boldizsár 1997, 18.
19
  Boldizsár 1997, 198.
20
  Propp 1995, 30.
21
  Boldizsár 1997, 201.
Első Század 2016. tavasz-tél
másság”, a motívumok és mesei elemek egyedi használata; hogy záró- és kezdőformulákat,
mesei sztereotípiákat nem alkalmaz; hogy epizódokból állítja össze a mesét; és hogy nem él
az epikai hátráltatás eszközével, egyenesen vezeti a cselekményt. Egyetlen megkérdőjelezendő
megállapítás található Boldizsár felsorolásában: Pilinszky hőseit összetettebb jellemekként írja
le. Bár a műmesékre valóban ez jellemző általában, ahogy az is, hogy felnőtt szereplők helyett
gyerekek válnak a mese hőseivé, Pilinszky meséjében mégis az utóbbi az előbbi nélkül valósul
meg: ahogy Radnóti írta, az „individuális ürességben”, az univerzális lélekben keresendő
Pilinszky hőseinek lényege.
A Kalandozások elemzésekor figyelemreméltó, hogy egy helyen Radnótihoz hasonlóan
a drámához hasonlítja a mesét, igaz, egészen más okból kifolyólag: „A cselekmény olyan
ponton fejeződik be, mely a drámákkal rokonítja a mesét; a viszonyok és körülmények
látszólagos rendezettségük ellenére is rendezetlenek maradnak.” Ahogy Radnóti is kiemelte,
ugyan negatívumként, Boldizsár is megállapítja, hogy a mesében nincs „nyugvópont, nincs
homogén befejező állapot, nincs jövődimenzió”,22 de ahogy kötetének egy korábbi, a műmesék
hőseit elemző pontján kiemeli: „A tragikus vég azonban önmagában még nem fosztja meg
mesejellegüktől ezeket a történeteket.”23
Az ötödik, speciális tündérmese csoportjába sorolhatóságának oka Boldizsár következő
talán kulcsmondatnak nevezhető megállapításában lelhető fel: „Pilinszky egyrészt adaptálja
a tündérmese alapmotívumait, másrészt transzformálja őket, harmadrészt pedig létrehoz egy
egészen egyedülálló jelenséget is, és a művön belül mindezt egyszerre teljesíti be.”24 Boldizsár
két oszlopban mutatja be, Pilinszky mennyire szorosan követi a tündérmesék menetét,
szerkesztési technikáját, „legalábbis egy pontig”, ahogy írja, utalva itt a befejezésre, amelyben
a „LAKODALOM (jövő)” helyett a jövőtlenség és az „ELSZAKADÁS” jelenik meg.25
Lehetséges, hogy szerkezetileg pontosan követi Pilinszky a tündérmeséket, és ezt tekintve csak a
mese legvégén tér el azoktól, azonban Boldizsár részletes, kötetnyi összehasonlító elemzésének
megállapításai közül többet is kihagy a konkrét mese vizsgálatakor. Például rögtön az elején:
szerkezeti azonosságként állítja egymás mellé, hogy „a Kisfiú átlép a tükörbe” és hogy „a hős
útnak indul” a tündérmesékben, azonban nem teszi hozzá, hogy a Kisfiú nem „érdemli ki”
magatartásával a varázseszközt. A mű elején tudniillik a Kisfiú viselkedése még közömbös,
átlagos, nem értékelhető, miközben „a varázseszközök (...) megszerzéséhez elengedhetetlen
a hős »helyes magatartása«”.26 A „nem-kiérdemelt” varázseszközt ráadásul nem egy segítő-
adományozótól kapja meg, ahogy az a tündérmesékben kötelezően előfordul. Boldizsár
kötetének egy korábbi részében kiemeli ugyan, hogy a műmesékre a segítőtárs nélküli
magány jellemző („A műmesékben az adományozó és a segítőtárs szerepe nem választható
szét; s különben is a hősök leginkább magukra utaltan hajtanak végre tetteket, egyedül,
magányosan”),27 ám a konkrét meseszöveg elemzésekor ezt sem említi. A szerkezethez tartozik
az a vonás is, amelyről korábban, a Pilinszky-mesék általános jellemzőinek felsorolásakor ír,
de a Kalandozások elemzésekor nem adja meg rá a példát: az epikai hátráltatás eszközének
hiánya. Meglátásom szerint erre fontos és tárgyalandó például szolgálna az a tény, hogy a Kisfiú
mindkét szövegben kiemelten az első, aki Tükörországban jár és a Királylány megmentésére

22
  Boldizsár 1997, 201.
23
  Boldizsár 1997, 50.
24
  Boldizsár 1997, 201. (Boldizsár Ildió saját kiemelése.)
25
  Boldizsár 1997, 202.
26
  Boldizsár 1997, 116.
27
  Boldizsár 1997, 81.
2016. tavasz-tél Első Század
vállalkozik, hiszen a tündérmesékben a fiú, aki az igazi hőssé, megmentővé válik, csak sokára,
számos nem megfelelő, hőssé válni vágyó, de arra képtelen királyfi vagy vándor kudarcba
fulladt próbálkozása után érkezik, amikor a királyi család és az egész ország reményét veszítette.
A megoldás ezen késleltetése, az izgalom fokozása itt teljességgel hiányzik.
Boldizsár Ildikó kötetében önálló részfejezetben ír a szerepkörök műmesei összemoshatóságáról,
ám ezt is kihagyja a Kalandozások elemzéséből, ahol ez rendkívül lényeges szempont volna.
A műmesék demitologizált lényei című részben olvashatjuk a következőt: „A műmesékben
nincsenek a tündérmesékhez hasonlóan tisztán elkülöníthető és leírható szerepek – bár az is
igaz, hogy »hősök« helyett inkább »szereplők« mozognak bennük –; a tündérmese átörökített
funkcióit bárki és bárhogyan betöltheti, sőt, egyre gyakoribb megoldás az átcsoportosítás, a
többszörös metamorfózis.”28 A Kalandozás esetében nem más, mint a főszereplő Kisfiú lesz az,
akiben összemosódik két, a tündérmesében tisztán elkülöníthető szerepkör, a proppi fogalmak
szerinti hős és ellenfél (károkozó) szerepének szerepköre. Utóbbit érzékelhetjük ugyanis a verses
mese 33. versszakában, amely figyelemreméltó módon a Kisfiú első megszólalását is tartalmazza:

„Magammal viszlek” – így a Kisfiú,

s a Királylány boldogan engedett.

Óvatosan megkerülték hát

Tükörország királyi székhelyét,

nehogy a kislányt fogva tartsák.

A Kisfiú tehát „elrabolja” a Királylányt, aki ugyan boldogan, de enged, megadja magát. Ez
a megadás, illetve engedés, amely a versben, Pilinszky tömör poétikai nyelvének megfelelően
„csupán” egy különös szintagmában jelenik meg (boldog engedés), a prózai változatban jóval
kifejtettebb, explicitebb és intenzívebb módon mutatkozik meg, erősítve a Kisfiú szerepének és
a Királylány léthelyzetének, állapotának visszás kettősségét: „– Sajnálod, hogy meg kell válnod
hazádtól, öreg édesapádtól? – Sajnálom – felelte a kislány, s két nehéz könnycsepp gördült
végig az arcán. – De szeretlek. S nincs más választásom.” 29 A tündérmesékre egyáltalán nem
jellemző, hogy a hősnek el kellene rabolnia a királytól a lányát miután megmentette, illetve
hogy ha elviszi a saját birodalmába, azt nem kell titkosan tennie, mintha bűnt követne el.
Ez tehát egy újabb különbség, amelyet a főszereplő alakja és a Tükörországgal való viszonya
szempontjából is rendkívül fontos kiemelni.
Továbbá szintén figyelemreméltó, hogy Boldizsár a tündérmesei elemek transzformációs
módjánál (amely az új mesei környezethez való alkalmazkodásban is megjelenik) a felsorolást
rögtön azzal kezdi, hogy „Pilinszkynél nincsenek csodák” és hogy „»királykisasszony« helyett
Kislány szerepel”.30 Mindkét megállapítás problematikus: először is a tükörbe való átlépést
véleményem szerint nevezhetjük csodának, irracionális, transzcendens, természetfölötti

28
  Boldizsár 1997, 80.
29
  Pilinszky 1993b, 245.
30
  Pilinszky 1993b, 203.
Első Század 2016. tavasz-tél
cselekményelemnek, amely a tündérmesék sajátja, s ráadásul, ahogy Radnóti is írja, „az
irracionális elem (…) éppoly természetesen hat s nem szorul magyarázatra akkor, mikor a
tükörbéli világba való belépéskor van szó a mesékben”,31 mint ahogy a tündérmesék is
természetességgel kezelik a hasonló történéseket. Másodszor pedig a Kislány kiemelése a
királykisasszony szó használata helyett szintén nem fogadható el teljes egészében a tündérmese
transzformációs módjának egy eszközeként: Pilinszky valójában vegyesen használja a kislány
és a királylány kifejezéseket, pontosabban a narrátori megnevezés szintjén a nagy kezdőbetűs
Királylány négyszer, a Kislány pedig csupán feleannyiszor, kétszer szerepel. A kislány fogalma
inkább a király narratívájában kerül elő érthető módon, illetve ott, ahol a Kisfiúval való párba
állítás a domináns.32 Véleményem szerint tehát Boldizsár felsorolásának ezen része árnyalásra
szorul: Pilinszky olyan módon valósítja meg a műmesékre tendenciózusan jellemző gyerek-hős
szerepeltetését, hogy közben nem vitatja el, sőt hangsúlyozza annak királyi, királykisasszonyi
szerepkörét is (figyelemreméltó, hogy a gyermeki és a királyi lét összhangja még szebben jelenik
meg a prózamesében, amelyben olyan kifejezéseket találunk a szereplő megnevezésére, mint
kisasszony, királyi gyermek, királykislány, királylányka), ezzel pedig valóban, ahogy Boldizsár írta
korábban, adaptál, transzformál és valami újat, egyedülálló jelenséget hoz létre.
Boldizsár lényeges különbségként állapítja meg továbbá „a tündérmesék cselekmény- és
akcióelsődlegességével szemben a hősökben lejátszódó belső történések és hangulatok, az
individuális problémák előtérbe helyezését”, amely szintén kicsit túl merész kijelentésnek tűnik
fel számomra. Hiszen az igaz, hogy, míg a „tündérmesékből általában hiányzik a részletező
leírás”,33 Pilinszky erre nagyon nagy hangsúlyt fektet, s intenzíven megjelenik nála a lírájából
ismert hangulatiság, ahogyan Kovács Lajos is megállapítja, azonban ez véleményem szerint
sokkal inkább kiegészíti a cselekmény leírását, mint hogy elnyomná azt. Előtérbe helyeződés
helyett tehát talán inkább a leírás, a hangulatiság emancipációjáról lehetne beszélni, a
cselekményesség szintjéhez való, harmonikus egészet eredményező felemelkedéséről.
Boldizsár Ildikó Kovács Lajoshoz hasonlóan, ám tőle erőteljesen eltérő módon megadja egy
interpretációs lehetőségét a Tündérország és a valóság között fennálló viszony értelmezésének,
ám a két megfejtést dolgozatom későbbi részében, a saját interpretációs ötleteimmel együtt
részletezem.

Álom, mese, próza – Forgács Anita elemzése
Az utolsó, 2001-es tanulmány két fontos, többletadó értéke az irodalmi és mitológiai párhuzamok
és a prózai változat beemelése az értelmezésbe. Irodalmi vonatkozásként Forgács Anita Lewis
Caroll Alice Tökörországban című meséjét és Szabó Lőrinc Dsuang Dszi álma című versét idézi,
előbbit természetesen a tükör, utóbbit az álom motívuma kapcsán, a kettőt pedig a „ki illetve
mi álmodott kit vagy ki álmodott mit”34 kérdéssel kapcsolva össze. A mese két változatát is az
álom kérdéskörét, illetve az Orpheusz-történet mesévé írását elemezve hasonlítja össze, ahogy

31
  Radnóti 1988, 302. Az igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy a hasonlítás a fönti idézetben nem a mű- és a
tündérmese, hanem a költő meséi és a drámái között történik.
32
  „És különös módon érezte azt is, / hogy kisfiú, és azt, hogy ottan a / kereveten, sötét hajának dús foglalatában
/ egy kislány az, ki aléltan piheg.” (Kiemelések tőlem. – S.L.H.); illetve az elváláskor: „mivel valóban csak
a Kisfiú / jutott keresztül, míg a Kislány / az üveg túlsó oldalán rekedt.” (Ez a verses változat tükrözéses
módszerére, tehát a forma tartalomkövető vonására is jó példa, erről később, a szövegelemzéskor ejtek szót.)
Az idézetek helye: Pilinszky 1985, 73–91.
33
  Boldizsár 1997, 203.
34
  Forgács 2001, 17.
2016. tavasz-tél Első Század
írja: „A prózamese sokkal konkrétabb, egyértelművé teszi a határátlépést, kizárva az álom általi
bizonytalanságot”, s így „ami a versben nem mondódott ki, azt mintegy elszószátyárkodhatta
a prózamese”, amelynek azonban a vége mégiscsak „visszavonja az álom-bizonyosságot”.35
Egy ponton helyesbítenék, vagy inkább kiegészíteném a forgácsi értelmezést. A Tükörország
álomszerűségére hozott szövegszerű példáknál olvashatjuk, hogy „[a]hova eljutottunk, az nem
a mesei fikció világa, hiszen »szebb volt minden rajznál, mit színes ceruzával vagy akár színes
krétával megrajzolhatunk papirosra, palatáblára«.”36 Meglátásom szerint ez a leírás nem azt
üzeni, hogy nem a mese világában vagyunk (később kifejtett interpretációs kísérletem szerint
éppen hogy ott vagyunk), ezek a hasonlítások inkább a gyermeki nézőpont (a „fokalizátor
szemszöge”, mondhatnánk próza esetén) megmutatkozása. A verses szövegben nem ez az
egyetlen ilyen, gyermeki látószögből érkező hasonlat: a lovakat papírsárkányhoz, a házakat
elgurult építőkockákhoz hasonlítja (a tengert pedig hatalmas dajkához, ez inkább a külső
„narrátori” szemszög hasonlata, de a többihez hasonlóan a gyermeki életből vett kép).
A próza- és a verses mese összehasonlítását tehát Forgács Anita kezdi meg, azonban a lényeges
megállapításokat tartalmazó tanulmány váratlanul, szinte a befejezetlenség érzésével ér véget,
majdnem úgy, ahogy maga az elemzett mese.37 A két szöveg összehasonlítása tehát nem valósul
meg teljes egészében, erre teszek kísérletet dolgozatom következő részében.

A mese verses és próza változatának összehasonlító szövegelemzése
Bár nem célom a szavak szintjén túlságosan részletekbe bocsátkozó elemezés készítése a szöveg
szoros olvasás módszerével történő vizsgálata során, a művek első szavát, szavait mégis fontosnak
tartom kiemelni, hiszen, ahogy a befejezés, úgy a kezdés sorai, kifejezései is hangsúlyossá válnak
pozíciójuk következtében. A verses mese első szava a Szárnyas, amelyből, mint később kiderült,
saját koncepciómnak megfelelően, elsőként a fantázia, a gyermeki képzelet szárnyalására
asszociáltam, míg Forgács Anita érzékeny elemzésében a madár és a tükör motívumának
összekapcsolásában a lélek „dupla” kifejezését látja.38 Lényeges emellett a tükör objektumának és
a Kisfiú szubjektumának szoros egymás mellé állítása, és ennek sorrendje. A verses változatban
az utóbbi, a prózaiban inkább az előbbi domborodik ki, hiszen a prózamesében rögtön az első
négy szóban megvalósul a szoros egymás mellettiség („A tükör a Kisfiú”)39 és a sorrendiség is:
a Kisfiú a második. Ezzel szemben az eredeti verses változatban azt látjuk, hogy, bár ugyanígy,
a mese legelején jelenik meg a hős és a varázseszköz, ám külön-külön strófában: az első
versszaknak teljes terjedelmében a tükör az alanya, emberek nélkül, önállóan, a Kisfiú csupán
a második versszakban lép be a mesébe – ráadásul első szerepeltetése a csodás tárggyal való
viszonyában valósul meg, nem önállóságában. Az elbeszélés, a narráció szövését vizsgálva tehát
a mese központi motívuma a mese központi alanya fölé rendelődik, megfosztva, sőt átvéve

35
  Mindhárom idézet helye: Forgács 2001, 19–20.
36
  Forgács 2001, 18.
37
  A mese váratlan, hirtelen befejezése, be nem fejezettsége ugyanakkor természetesen korántsem kelt hiányérzetet.
38
  „…a tükör mint jelkép, a lélek szimbóluma (…), »az önismeret ősjelenségeként határozhatjuk meg«. Tehetjük
ezt annál is inkább, ha ez a tükör olyan, mint egy madár: szárnyai vannak, hiszen a madár az emberi lélek másik
jelképe.” Forgács 2001, 16.
Forgács az idézetben a következő forrásokra hivatkozik: Hoppál – Jankovics – Nagy – Szemadám 1990.
Jelképtár. Helikon, Békéscsaba, 226.; Kerényi Károly 1995. A tükröző tükör.. Tanulmányok a 40-es évekből.
Kráter Műhely Egyesület, Budapest, 103.
39
  Kiemelés tőlem. – S.L.H.
Első Század 2016. tavasz-tél
attól tulajdonképpeni alanyi funkcióját: a mese irányítója, kauzalitásának végső mozgatója a
tükör lesz, még ha a cselekvést, az átlépést és a kalandozást a Kisfiú végzi is el.
A mese elejénél maradva fontos hasonlóság, hogy az anticipáció vagy prolepszis mindkét
szövegváltozatban megjelenik, ráadásul rögtön az elbeszélés legelején: a versben az első versszak
utolsó sorában („mintha semmi nem lett volna mögötte”), a prózában pedig az első mondatban
(„A tükör a Kisfiú számára sokáig nem jelentett egyebet, mint a többi bútor.”). A forma
tartalomhoz való hasonulását természetesen leginkább csak a verses változat tudja megvalósítani,
mégis van egy pont, amelyben Pilinszky a maga érzékeny formanyelvével a próza-formába is
beülteti ezt a funkciót. A tükör sokrétű, tartalmi, szerkezeti és stilisztikai funkciójáról Boldizsár
Ildikó is ír,40 ám egyik funkció sem foglalja magában a poétikai tükrözés sajátosan érzékeny
és többször visszatérő szerepét, amely az ismétlés alakzatát a kötelező mesei kellék-jellegtől
továbbviszi a tartalommal való összhang megteremtésének eszközévé. Ilyen tükröződő sorok a
versben a következők: „A Kisfiú fölemelte az ujját, / a tükörben is fölemelkedett; / mindent apróra
megismételt / minden lépést, / minden mosolyt”; „S mi úgy léptünk és úgy mozdultunk, / úgy
hajoltunk, úgy mosolyogtunk, / ahogyan ők léptek és mosolyogtak.”; „sietett föl a toronyszobába.
/ Sietett föl a nagybeteg / királykisasszony szobájába. / Soha még ilyet, / ilyen szépet!” (mintha
a tükör egyre többet mutatna); „karjába emelte, / karjában tartva indult el vele”; „mivel
valóban csak a Kisfiú / jutott keresztül, míg a Kislány”.41 Az elbeszélés azon pontján, amelyben
a valós világból a tükörébe történő átlépésről olvasunk, a vers mellett a próza változatában is
megvalósulni látszik a forma tartalomhoz való illeszkedése. Nem csak a versszövegben történik
meg ugyanis a formai átlépés (egyik versszakból a másikba: „A kisfiú belépett a tükörbe.” az
5. versszak utolsó sora, a „Megérkezett Tükörországba.” pedig a következő első sora), hanem
a prózamesében is („A Kisfiú belépett a tükörbe.” – ez a mondat önálló sorban jelenik meg, a
tükör hirtelen megnyílásának és Tükörország puha sötétségének leírása között).
Az előbbieket folytatva a megérkezés helyének evidenciája, nyilvánvalósága is közös,
ráadásul a mesei narráció természetességét követő elem; a versben az egyszerű, magyarázatot
nélkülöző megállapítással, „Megérkezett Tükörországba.”, játszik el a prózai változat: „Hogy
hová [érkezett]? Nyilván Tükörországba.” Ugyanez, a mese műfajára, a verbalitásra, a mesélő
személyére irányuló játékos önreflexió mindkét változatban megjelenik: a versben a közbeékelt
„- akárcsak a mesében -” megjegyzésben, a prózában a szórakozott meseelbeszélő „de hogy el
ne felejtsem” megszokott kiszólásában, amely a mesélés kommunikációs helyzetét, élőszóbeli,
hangzó közegét is konnotálja.
A szövegekben kissé különbözőképpen mutatkozik meg a két világ közti távolság, és ennek,
a másságnak jele a hősön. A versben két, illetve három szereplő megszólalásában is megjelenik
ez a két dolog: az öregasszony mosolyogva jegyzi meg, „látom, messziről érkezel”, a katona
szigorúan méri végig, „Tükörországon túlról jöttél, idegen”, a király pedig csak áttételesen
utal a Kisfiú idegen voltára az „Első vagy, aki hozzánk érkezett.” mondattal és azzal, hogy
elmeséli az ország történetét. Nagyon érdekes, hogy a prózamesében az öregasszony kérdez és
nem megállapít („Ki vagy te, Kisfiú, hogy olyan súlyosan döngenek lépteid? Honnét kerültél
Tükörországba?”), de a még lényegesebb különbség a Kisfiú válaszában rejlik: „Nem messziről”.42
Ezzel a próza az eredeti változat „öregasszonyának” élesen ellentmondana, ha a katona szavai

40
  „A címben szereplő »tükör« kulcsfontosságú az elemzés szempontjából: tartalmi, szerkezeti és stiláris váza a
mesének. Nem csak azért, mert – miként a tükör szélei az üveget – keretbe foglalja a történetet, és előzetes
információt hordoz a cselekményről, hanem azért is, mert szimmetrizálja a szerkezetet, sőt a mese végére
stiláris eszközzé, szimbólummá válik.” (Boldizsár 1997, 201.)
41
  Kiemelések tőlem – S.L.H.
42
  Kiemelés tőlem. – S.L.H.
2016. tavasz-tél Első Század
nem másolnák le azt szinte tökéletesen pontosan, egyesítve a versben megjelenő katona által
mondottakkal: „Látom, messziről jöttél. Odaátról.” Az, hogy a Kisfiú, ellentétben Tükörország
lakóival, nem érzékeli a nagy távolságot, mégsem mond ellent az eredeti változatnak, amelyben
erről ugyan nincs szó, de azt érzékeljük, hogy számára valóban csak egyetlen lépésbe került
átjutni „a papírnál is vékonyabb, / a semminél is láthatatlanabb” üveglapon.
A két szöveg összehasonlítását Forgács Anita megállapításának részletezésével zárom, aki
a prózamese „elszószátyárkodásáról” ír. A redukális nyelvezetű Pilinszkytől szokatlan módon
a prózamese valóban túlírtnak mondható. Figyelemreméltó, mit ír Radnóti Sándor a verses
meséről: „A mesék gyökere is a lírába nyúlik. Pilinszkyben belső ellenállás van a mesék epikus
természetével szemben. Bizonyos türelmetlenséggel ugrik át a mese fordulatain.”,43 ennek
ismeretében még érdekesebb kérdésnek tűnik fel a prózaváltozat problematikája a maga túlírt
jellegével. A terjedelmet tekintve összehasonlítási alapul a Csupa mese című 1974-es antológia
többi meseszövege áll a rendelkezésünkre, hiszen itt jelent meg először a mese prózaváltozata.44
Ennek vizsgálata során azt találtam, hogy a változatos, hagyományosabb és modernebb műmesék
átlagosan három oldalasak, de van egy pár feltűnően hosszú terjedelmű: a leghosszabb Lázár
Ervin tizennégy oldalas meséje, de kiemelkedik például Szepes Mária hét és fél és Lengyel Balázs
kilenc oldalas szövege is. Meglepő módon Pilinszky prózaváltozata a kötet tördelése szerint
nyolc és fél oldal, tehát egyértelműen a leghosszabb mesék között szerepel.45 Emellett lényeges
jellemzője a kötetnek, hogy több verses mese is szerepel benne (Varga Domokos, Hajnal Anna,
Csányi Gyöngyi, Rónay György és Gazdag Erzsi meséje). Forgács Anitánál is olvashatjuk, hogy
az eredeti veres változatban megírt mesét valószínűleg szerkesztői felkérésre, a készülő antológia
számára dolgozta át Pilinszky, s a felkérés, az átdolgozás ténye magán a szövegen is érezhető,
amely sokkal kevésbé sikerült és kevésbé a sajátja, mint a verses mese. A kérdés azonban az, miért
volt szükség az átírásra, ha az antológiába nem kizárólag prózamesék kerülhettek bele. Talán
nem volt elég „gyerekbarát” a verses szöveg? A korábban részletezett recepció megállapításai
tulajdonképpen alátámaszthatják ezt a sejtést: főképp Radnóti meglátásai, de Kovács Lajos
is inkább a felnőtteknek szánt mesét lát benne, Boldizsár és Forgács elemzése pedig a mese
magas szintű stilisztikai, motivikus, szerkezeti és poétikai összetettségét járják körül, amely
valamilyen fokon szintén arra utal, hogy a szöveg nem kizárólag a gyerek-befogadót érintheti
meg. Egy kevésbé összetett, prózai oka az átírásnak, sőt, a bőbeszédű átírásnak Tüskés Tibor
monográfiájának lényeges mondataiban keresendők: „A költőnek meg kell élnie, Kormos
István kérésére gyermekverseket ír. A kiadói megbízás, a kényszer, a pénzkeresés viszi rá, hogy
verses mesét írjon”.46 A túlságosan is hosszúra nyúlt elbeszélés oka tehát lehet, hogy ennyire
egyszerű volna, emellett azonban a szövegen, az átiraton az eredeti vers homályos részeinek
érthetőbbé tevése, illetve más, a gyerek-befogadó felé tett gesztus is érződik.

43
  Radnóti 1988, 313. (Kiemelés tőlem. – S.L.H.)
44
  Hárs 1974.
45
  Megjegyzendő, hogy a számok Heinzelmann Emma fél vagy egy oldalas rajzainak számítása nélkül, tehát
tisztán a szövegre vonatkozva értendők.
46
  Tüskés 1996, 91. A gondolatmenetet a mesék színvonalasságának értékelésével folytatja, amelyek „méltóak
a »felnőtt« költészetéhez”, azonban a témát és a mondanivalót Tüskés szerint is megszabja, korlátozza az a
körülmény, hogy gyermekeknek ír. Néhány, például Az aranymadár című mese esetében ez valóban igaz,
azonban általánosságban nem tekinthetjük helytálló megállapításnak, hiszen sem a vizsgált, sem A madár és a
leány című szöveg nem tűnik a befogadó által korlátozott, megszabott témával és mondanivalóval rendelkező
mesének.
Első Század 2016. tavasz-tél
Ilyen gesztus például az, hogy a narrátor igen gyakran átadja a szót a főszereplő Kisfiúnak,
akinek gondolatait és szavait pontosan idézi. Meglátásom szerint ebben az esetleges monotonitás
feloldásának szándékától vezérelve az elbeszélés „frissítése” valósul meg, amely lehetővé
teszi, hogy a gyerekek ne csak egy külső elbeszélő által végigmondott történetet kapjanak,
hanem egy változatos, párbeszédes és szinte váltott narrációjú szöveget. Igaz ugyanakkor,
hogy a bőbeszédűség a heterodiegetikus narrátor mellett a főszereplőre is jellemző. Míg a
verses mesében a Kisfiú csupán kétszer szólal meg, a próza változatában tizenötször. A vers
pontos, feszes voltának megfelelően nagyon lényeges az, hogy mit mond pontosan a Kisfiú
azon a két helyen, ahol megszólal (melyből az első, ahogy korábban írtam, a 33. verszak,
talán nem is véletlenül). A két mondat, „Magammal viszlek.” és „Itthon vagyunk”, mind az
otthonra utaló mondatok. A Kisfiú, bár a tartalom szintjén tudjuk, hogy beszél ezzel-azzal a
szereplővel, de Tükörországban szövegszerűen szinte egyáltalán nem szólal meg. Ezzel szemben
a prózamesében nem hogy folyamatosan beszél, de ismétli is magát és feleslegesnek tűnő
fecsegésekbe is bocsátkozik (akárcsak a narrátor); miközben az elbeszélés megtartja a már a
verses változatban is fontos narrációs mozzanatot: a Királylány némaságát. A fecsegő Kisfiú a
tündérmesék tulajdonképpeni negatív transzformációjaként fogható fel véleményem szerint:
Boldizsár Ildikó is ír a hősök „nyelvi szegénységéről”, amelynek értelmében „a tett megelőzi a
szót; a cselekedet nagyobb horderejű a szónál.”47 A mese verses változatában ez meg is valósul, a
próza viszont mintha a mű-, a tündér és a verses mese paródiája is lenne ebből a szempontból,
persze nem szándékolt módon, s a paródia kifejezés talán túl erős is, mindenesetre a Kisfiú
megszólalását jellemző túlzott intenzitás kétségbevonhatatlan.
A verses mesében az öregasszony és a király beszél hosszabban, illetve a feladatot kiadó katona
szólal meg többször egymás után – egyszóval a mellékszereplők verbalitása és a főszereplők
némasága vagy szűkszavúsága jelenik meg. Az átiratban ezzel szemben mindenki beszél, sokat
vagy még többet, kivéve a Királylány, aki csupán egyszer szólal meg, s ennek egyszeriségében
is lényeges dolgot mond – ez az, ami a versben abban a különleges „boldogan engedett”
szintagmában sűrűsödik össze: a tökéletlen leánymentés, a szomorúság a birodalomból való
kiszakadás miatt. Ez a mozzanat dolgozatom következő, befejező részében is fontossá válik,
a valóság és Tükörország, illetve a kettő viszonyának lehetséges értelmezései között. Érdekes
különbség a Királylány némává tevéséhez illeszkedően, hogy a verses mesében végig nagy
kezdőbetűvel említi a narrátor őt, a Kisfiúhoz való szoros tartozás jegyében, a prózaváltozat
azonban ettől is, ahogyan a beszédtől, megfosztja a szereplőt, és kivétel nélkül kis kezdőbetűvel
hivatkozik rá.

A két világ viszonyának interpretációs lehetőségei
A Kalandozás a tükörben című mesének elemzésekor természetesen elengedhetetlen szempont
magának a Tükörországnak, s e világ valósághoz való viszonyának meghatározása. Elsőként
Kovács Lajos és Boldizsár Ildikó értelmezéseit említem, mindkettő érdekes és releváns, azonban
nem teljesen átfogó, leszűkített meglátás. Kovács Lajos a „kompromisszumok hálójának” nevezi
Tükörországot, amelynek megválthatatlan alakjait lehetetlen megmenteni. „Mennyi illúzióval
kellett leszámolnia a megbocsájtó Pilinszkynek, amíg idáig jutott? – teszi fel a kissé patetikus
kérdést Kovács. – A felismeréshez: a tükörben csakis önmagunkra látunk; győztesen is magára
maradt önmagunkra.”48 Valóban, Tükörország alapja a kompromisszum, s ez tényleg elemzésre
érdemes kérdés, ahogy majd én is kitérek erre, ez azonban megfejtésnek és magyarázatnak kevés,

47
  Boldizsár 1997, 186.
48
  Kovács 1997, 49.
2016. tavasz-tél Első Század
legfeljebb kiindulópontként szolgálhat, alapos, mindenre kiterjedő, termékeny olvasatnak nem
nevezhetjük.
Boldizsár Ildikó megállapítása nem önmagában, inkább a közlés magabiztosságában lep
meg. Az ugyanis, hogy „Pilinszky meséje a párkapcsolatok, a szerelem reménytelenségének, a
beteljesülés lehetetlenségének metaforája”,49 valóban egy lehetséges interpretáció, de rendkívül
szűkkörű, és a terjedelmes értelmezés záró megállapításaként különösen leegyszerűsített
megoldás.
Tükörország véleményem szerint egyfelől a művészet és a reprezentáció világa lehet:
utóbbira számos szövegszerű utalásként szerepel a papírszerűség, előbbit pedig az arisztotelészi
művészetfelfogás („utánzat az utánzatban”) felől elgondolva képzelhetjük el. Másfelől pedig
a gyermekkor elvesztésének, a felnövésnek a projekciója lehet Tükörország, mely a gyermeki
fantázia világa, ahol a Kisfiú hatalmas erejű hőssé válik,50 de ahol a felnövés természetes és
végzetes folyamata miatt nem maradhat örökké – Pilinszky korábban tárgyalt gyermekfelfogását
ismerve érthető ennek, a gyermekkor elvesztésének tragikussága. Így tehát egyfajta „mese a
mesében” rétegzettség tanúi lehetünk, amely során maga a tündérmese mint műfaj válik az
eszményi gyerekkor emblémájává, ami viszont súlytalan tükörvilág egy felnőtté váló ember
számára. „Gyermeknek lenni annyi, mint bízni az életben.”,51 írja egy esszéjében Pilinszky. Ez
a bizalom veszik el a mese végén, ez a tragikum mozdítja el a művet a hagyományos felépítésű,
világképű mesétől, amely tulajdonképpen erre a bizalomra épül, s ezt nehezményezheti
Radnóti Sándor is. Ugyanakkor ami ezt az értelmezést kikezdheti, az Tükörország eredetének
leírása: a nép megalkuvása, a behódolása. Nagyon érdekes megvizsgálni, milyen érzékeny
fokozatossággal jut el a verses és a prózaváltozatban is a király narrációja a békét vágyó néptől a
magát teljes szolgaságba alázóig. Erre utalhat Kovács Lajos a kompromisszumok, a megbocsájtó
Pilinszky kiemelésével. Ehhez a kompromisszumossághoz tehetjük még hozzá azt a részleges
interpretációs lehetőséget, amely szerint a Királylány a korábban emlegetett „boldog engedés”,
a prózában kiemelt szomorúság miatt válik megválthatatlanná, hiszen a szülői, illetve az egész
Tükörországban tapasztalt megalkuvás, behódolás, engedelmesség követése, másolása vinné rá
arra, hogy elhagyja világát.
Részben talán a gyermekkor elveszítésének koncepciójához illeszthetjük a halál megjelenítését
a mesében. A korábban említett „elgurult építőkockák” hasonlat is érezteti, hogy a gyermeki
világ szilánkossá válásáról, elvesztéséről lehet itt szó, de a palotabelső ridegséget ébresztő
nominális stílusa és redukális nyelvezete, a király ábrázolása is a halálképet absztrahálja. Jóval
intenzívebben jelenik ez meg a prózaváltozatban, amelynek formanyelvéből ugyan hiányzik
a nominalitás és redukálás, annál inkább éleződik ki tartalmi szinten a halál motívuma: a
lámpákról kiderül, hogy „óriási temetői mécsesek”, a király mondandója után a versbeli sírása
helyett hangja elcsuklik, szeme lehunyódik, s mindez a Kisfiúban az „Elaludt? Meghalt talán?”
fenyegető kérdéseket ébreszti, de ami még lényegesebb: a versben csupán „senki földjeként”
címkézett terület itt elhullt csontvázak, megfagyott tetemek leírásával bővül. A megváltó
tengerig való eljutás során a Kisfiúnak és a Királylánynak át kell mennie a halál, a senki földjén,
hogy aztán a túl tökéletes idilli világot egy kis ideig élvezhessék. A Kisfiú tehát olyat tapasztal,
amit Tükörország gyenge és mindig álmos lényei nem élhetnek át – hiszen ők a tündérmese
álomittas, természetszerűleg túllépendő világában ragadtak.

49
  Boldizsár 1997, 204.
50
  Ahogy Boldizsár is írja: „A legtöbb mesehős emberi erők felnagyított, önállósított absztrakcióinak tekinthető.”
(Boldizsár 1997, 32.)
51
  Pilinszky 1993a, 235.
Első Század 2016. tavasz-tél
A gyermekkor elvesztése mint egyfajta halál, illetve a halál képeinek egyéb, bővített
interpretációs lehetőségei még váratnak magukra, filozófiai és esztétikai elméletek bekapcsolása
és az irodalompolitika és a mese műfaja közt fennálló viszony vizsgálata mellett, mindenesetre
az eddig végzett elemzésekből is látható, mennyire összetett és elemzésre érdemes Pilinszky
meséje.

Befejezés
Dolgozatomban Pilinszky János Kalandozás a tükörben című meséjének tágabb recepcióját és
interpretációs lehetőségeinek vizsgálatát kezdtem meg. Ezen a téren kifejtésre vár még magának
a tükör motívumának további értelmezése, többek között A „teremtő képzelet” sorsa korunkban
című szöveg és az Utószó című vers bekapcsolásával, illetve a nárcizmus kérdésének vizsgálatával;
a halálkép és a stilizáltság részletesebb kifejtése; az álom-értelmezések (Jung elméletét követve)52
és Pilinszky átdolgozott katolicizmusának vizsgálata egyéb művekre való kitekintéssel. Ezen
felül érdemesnek tartom megvizsgálni Pilinszky többi meséjét és azok recepcióját, illetetve,
ahogy említettem, további kutatás tárgya lehet a korabeli irodalompolitika és a mese viszonya,
kitérve további szerzők meseszövegének műalkotásként, irodalmi szövegként való elemzésére
és a korabeli fórumok vizsgálatára, hiszen ez a mai napig kevéssé vizsgált területe a magyar
irodalomtörténetnek.53

52
  A verses változatban például az öregasszony arca úgy ragyog, „mint egy ezüstrámába foglalt, / finomra szabott
tükör”, ami azt az elméletet hordozza magában, hogy az álom minden szereplője maga az álmodó, az álmodó
személyiségének egy része. Így a Királylány hátrahagyása az én egyik felének elhagyását is jelentheti, de az
effajta elemzés még kidolgozásra vár.
53
  Erre egy példa Polcz Alain visszaemlékezése: „Gizi barátnőm a Népművelésügyi Intézetben dolgozott, ahol
állandóan adtak ki bábműsorfüzeteket. A magyar írók egy részét ő tartotta életben azzal, hogy adott nekik
átdolgozást, bábdarabírást. Ebbe az egybe nem kötöttek bele, mert ki törődött azzal, hogy a Népművelésügyi
Intézet kis, vacak papírra nyomott műsorfüzeteibe ki ír? És tudott fizetni.” Singer 2007, 62.
2016. tavasz-tél Első Század
Bibliográfia

Primér irodalom
Pilinszky János 1985. A nap születése. Móra, Budapest, 73-91.
Pilinszky János 1993. Pilinszky János összegyűjtött művei. Széppróza. Századvég, Budapest,
238-252.

Szekunder irodalom
Bognár Tas 1982. Elemzések a gyermek- és ifjúsági irodalom köréből. Nemzeti Tankönyvkiadó,
Budapest.
Boldizsár Ildikó 1997. Varázslás és fogyókúra. Mesék, mesemondók, motívumok. Kijárat,
Budapest.
Hárs László 1974. Csupa mese. Ötvenegy új magyar mese. Móra, Budapest.
Forgács Anita 2001. „Mesék a tükörből. Pilinszky János Kalandozások a tükörben című verses
meséjéről.”: Publicationes Universitatis Miskolcinensis, Sectio Philosophica 7, 16–22.
Komáromi Gabriella 2001. „Kortársaink – a gyerekkönyvek”: Borbély Sándor – Komáromi
Gabriella (szerk.): Kortárs gyerekkönyvek. Műelemzések és műismertetések. Ciceró,
Budapest.
Kovács Lajos 1997. „Kinek mesélt? Pilinszky János meséi az életműben.”: Új forrás 27, 44–49.
Pilinszky János 1993. Tanulmányok, esszék, cikkek. 1–2. kötet. Századvég, Budapest.
Radnóti Sándor 1988. „Pilinszky János meséi és drámái”: Elek István – Jankovics József –
Vilmon Gyula (szerk.): Mi az, hogy beszélgetés? Magvető, Budapest, 301–316.
Singer Magdolna 2007. Partirúra. Utolsó beszélgetés Polcz Alaine-nel. Jaffa, Budapest, 62.
Timárné Hunya Tünde 2003. „A népmese és a műmese műfaji sajátosságairól”: Bálint Péter
(szerk.): Közelítések a meséhez. Didakt, Debrecen, 102–115.
Tüskés Tibor 1996. Pilinszky János. Kráter Műhely Egyesület, Budapest.
Első Század 2016. tavasz-tél

Ez a lap üres.
2016. tavasz-tél Első Század

FILOZÓFIA
Első Század 2016. tavasz-tél

Ez a lap üres.
2016. tavasz-tél Első Század

OLÁH János
Az ambroziánus rítus

Bevezetés
Dolgozatomban e vitatott eredetű, nagymúltú, hajdan a Milánói Érsekségen túlra is kiterjedő
rítus történetét ismertetem, mely napjainkban, a római terjeszkedésének, végül dominanciájának
árnyékában, a változatos politikai és vallásügyi támadások következtében hagyományos
formában csupán Milánó városának néhány templomának ünnepi miséjén látható. E
(hányattatottnak talán csak túlzással nevezhető, de kétségkívül számos megpróbáltatással járó,
azokat kisebb-nagyobb sikerrel megküzdő) történelmet a rítus sajátos jegyeivel együtt vázolom
fel – természetesen a római tükrében. A szembeállítás metódusa kettőscélú: nemcsak a magyar
ajkú Olvasó számára, de általában a nyugati, katolikus kereszténység számára is, az Ibériai-
félszigettől kezdve Németországon át Lengyelországig, a római szertartás „a mise”, valamint
szinte teljesen mértékben azonosak a parallel elemek terminuskészletei, így a megismeréshez
vezető utat célszerűbb a már inkább birtokunkban lévő rómain keresztül megjárni.1 Továbbá
a Milánói Egyházmegye klérusa időről időre kompromisszumot kényszerült kötni, válaszul a
pápa, vagy a pápához közeledni szándékozó uralkodók „támadásaira”, mely kompromisszumos
megoldások, legalábbis a szertartást illetően, mind inkább a római rítus felé húztak, és liturgiai
elemek átemelésében manifesztálódott.
A hányattatottság és a támadás szavak nem véletlenül kerültek zárójelbe vagy idézőjel alá,
ugyanis meg kell fontolni azt a történeti kérdést, hogy ezek a változtatási törekvések mennyire
pusztán a hatalmi érdekek kiterjesztéséről szóltak, vagy inkább egy, európai és keresztény egység
létrehozását kell-e értenünk alattuk? Bár a szertartás anyaga feltehetőleg már a korai időszakban
is időről időre módosult egy parányit a római javára, esetleg a rítusok sokféleségének kontinuitása
első sorban azért maradhatott fenn ilyen sokáig, mert a különféle eretnekmozgalmak elfojtása
után Róma meg volt elégedve az egységes hittel, és élvezve frissen elért győzedelmét nem
törekedett a rítusok egységesítésére? Esetleg van-e okunk feltételezni, hogy a módosítások a
környezettel való azonosulási szándékot tükrözik? Jelesül: a kisebbségben lévő ambroziánusok,
quasi asszimilálódás céljából kívántak-e közelíteni a körülöttük lévő rómaiakhoz? Ezen kérdések
megválaszolására jelen dolgozatban nem vállalkozhatok, mindössze feltüntettem magát a
kérdést és e kérdés tárgyának érzékenységét.
Elöljáróban továbbá le kell szögeznem, hogy – mind az ambrozián, mind a római rítus
esetében – a tradicionális, tehát a II. Vatikáni Zsinatot (1962-1965), valamint az ezt követő, VI.
Pius által kirendelt szakmai bizottság tevékenységét2 megelőző, ennek következtében ma vetus
ordoként is ismert változatot veszem alapul. (Ez nem állásfoglalás kérdése, a novus ordo nem
egy hagyományos részletet nélkülöz, így, rövidebb formája miatt, nem elégítheti ki a teljesség

1
  A rítus önmagában való megismerése a tudomány jelenlegi állása szerint kivitelezhetetlen, többek között a
rendkívül hiányos forráskészlet miatt (különös tekintettel a kezdetekre vonatkozó anyagokkal). Az ambroziánus
rítus feltárását hazánkban az ELTE BTK Liturgiatörténeti Kutatócsoport kezdte meg, mely feltárás kísérletet
tesz arra, hogy a „tudatlanság fátyla” mögül, tehát a meglévő forrásokat mindenféle előfeltevés és előismeretet
figyelmen kívül hagyó attitűddel dolgozza fel. E kutatócsoport kibővített szemináriumának keretein belül
kaptam meg azt a feladatot, hogy írjam meg a forrásokból, a másodlagos szakirodalomból, illetve a szemináriumi
munkából kiszűrt eredmények magyar nyelvű ismertetőjét.
2
  Földváry 2009, 2.
Első Század 2016. tavasz-tél
igényét). Tanulmányom a IV. századtól, Ambrus püspökké szentelésétől, a rítus kialakulásáról és
gyökereiről alkotott elméletektől kezdve mutatja be annak történelmét a középkoron át a XIX-
XX. század fordulójáig. E során kitűnik majd, hogy az egyes módosítások, bár megszaporodtak
az évszázadok alatt, mégsem térítették el merőben az eredeti variánstól a rítust, így még a
viszonylag kései, XVIII. századi misszálé is nagymértékben hasonlít a hétszáz évvel korábbira.
Ezek a változtatások azonban nem feltétlenül külső, hanem belső igényből is fakadhattak
(püspökök vagy a hívek szándékához mérten). Kutatásom során elsődleges forrásként az
1499-es, az 1522-es, az 1594-es, az 1640-es, az 1669-es, az 1712-es és az 1831-es ambrozián,
illetve az 1481-es, az 1515-ös, az 1554-es római és az 1934-es Szunyogh-féle misekönyvekre
támaszkodtam, és ezeknek vetettem össze ordináriumát (állandó részét). Azok a változások,
amelyekre felhívom később a figyelmet, azonban egyik másodlagos szakirodalom sem említ,
vagy bizonytalannak vél, azok az evangélium olvasása előtti szakaszok, az oltárhöz vonulás és a
gyónás közti formulák, illetve a mise végére illesztett János evangéliuma. A történeti áttekintés
hátteréül, valamint az 1499-es évet megelőző forrásokat illetően mindenekelőtt Archdale A.
King: Liturgies of the Primatial Sees című munkája3 szolgált. Dolgozatom törzsanyaga előtt
még le kell szögeznem, hogy kizárólag a mondott anyagra koncentrálok, a rubrikákban (a papi
és diakónusi teendőket magába foglaló rövid utasítások az egyes mondandó szövegek fölött és
között) megfogalmazottak más szempontokkal együtt a szakdolgozatom részét képezik.4

Az ólatin rítusok
Mindenekelőtt az elnevezést kell tisztázni, hiszen, ha kifejezésekkel különítünk el jelenségeket,
akkor nyilvánvalóan valamiben azok eltérnek egymástól, jelen esetben az sem mindegy azonban,
hogy miként tesszük azt, ugyanis e jelzős szószerkezet mindkét eleme fontos: ambrozián,
valamint a rítus. A jelzőt illetően, bár Szent Ambrus, a kimagasló tekintélyű és hatású milánói
püspök nevét viseli, nincs meggyőző bizonyíték arra vonatkozóan, hogy a rítust ő maga
szerezte, kézzelfogható forrásaink az általa írt és a szertartásban is alkalmazott himnuszok
némelyikéről maradt fenn. Szent Ambrus nem csak püspökként és himnuszköltőként vált az
egyházatyák kiemelkedő tagjává, hanem az ariánusokkal folytatott liturgikus és teológiai harcai
révén is a katolikus hit megerősödését szolgálta, például az eretnekektől birtokba vett templom
lett a milánóiak nagybazilikája (Basilica maior).5 Mindazonáltal Szent Ágoston és Paulinus
diakónus említik, hogy a rítushoz tartozó himnuszok egy részét, de a breviáriumot (a teljes
zsolozsmagyűjteményt tartalmazó könyvet) is ő szerezte,6 egy 1304 és 1311 között íródott
mű, a Lib. Not. Sanct. szerint7 pedig Szent Ambrus zsolozsmáit utódja, Szent Simplicianus
véglegesítette.
Első emlékünk az elnevezésről egy, a Szent Péter-bazilika főkántorától, egy bizonyos
Jánostól származó ordóban (az általa írt miserendben) található, aki az „ambroziánus rítus”
kifejezést használja.89 Továbbá a VIII. század közepéből, feltehetően egy ír, de a kontinensen

3
  King 2005.
4
  Az egyházi év, az ünnepélyes szertartások, a szentek ünnepei, a rubrikák, stb. közti eltéréseket egy későbbi,
terjedelmesebb tanulmányomban dolgozom ki.
5
  King 2005, 318.
6
  King 2005, 298.
7
  Col. 369.
8
  King 2005, 296.
9
  Miscellanea De Rossi 1923, 276.
2016. tavasz-tél Első Század
működő szerzeteshez köthető kézirat10 is tanúskodik a milánói egyházmegyében használt
zsolozsmáról, bár eredetét Ambrustól ihletve Szent Ágostonhoz fűzi.11 Nem utolsó sorban
pedig Walafrid Strabo (kb. 808–849), Benedek-rendi szerzetes is Szent Ambrushoz köti a
milánói rítus szerzését.12 Forrásszövegeket találtak még az alpoki Biascában, Lodrinoban és
Venegonoban. Utóbbi nem elhanyagolható tényező, ugyanis Svájc déli kantonjaiban jelentős
számban gyakorolták az ambrozián rítust, és mai napig az újított változatát.
Egy, a bergamoi szakramentáriumban lévő szövegrészlet szerint maga az oratio super sindonem
(sajátos ambrozián elnevezése az áldozat fedésére használt lepelre mondott szekrétára, tehát a
papi csöndes imára) egy olyan püspök által szereztetett, akit Ambrussal egy napon (dec. 7.)
szenteltek püspökké.1314 Ennek a napnak a kitüntetettsége is jelzi Szent Ambrus messzemenően
kimagasló hagyatékát, jelesül, halála után ezen a napon tartották a neki szentelt ünnepek közül
a legfontosabbat.
A jelzett szót illetően mindenekelőtt azt kell leszögezni, hogy nem úzus, tehát nem a római
szerkezetével megegyező,15 de az adott terület hagyományaival elegyítő miserend, hanem
nagymértékben, szerkezetében is eltérő ordó, így önálló, regionális rítus,16 amely az ólatin rítusok
„családjába” tartozik. Az idézőjel nem véletlen: merész vállalkozás lenne akár családnak, akár
osztálynak, vagy éppen csoportnak nevezni őket, ugyanis közös nevezőjük mindössze az, hogy
a római rítus széleskörű térnyerésének következtében megszűntek létezni. Nem utolsó sorban
az idézőjeles kifejezések egy olyan közös gyökeret feltételeznének, amely a római esetében nem
állná meg a helyét (erről később írok részletesebben). Viszonyuk a rómaihoz nagyjából olyan,
mint keleten a „[…] bizánci rítus viszonya az örmény, kopt, szír vagy etióp rítusokhoz.”17 Ilyen
ólatin rítusok még a mozarab (Spanyolország legelterjedtebb rítusa volt még az arab hódítás
alatt is; ahogy foglalták vissza észak felől a félszigetet, úgy romanizálódott el a terület a pápához
való közeledés jegyében), a gallikán, a kelta és a beneventán (Rómától délre, Monte-Cassino
mellett található szerzetesrend által használt ordó). A felsorolás sorrendje pedig nem véletlen:
mind a fennmaradt források mennyisége, mind a korabeli jelentőségük ebben a sorrendben
következik. Amennyiben be akarnám mutatni őket, hasonló módszerrel járhatnék el, mint –
mint azt majd később látni fogjuk – jelen dolgozatom esetében: a terminuskészlet szinte teljesen
megegyezik, így a mise különböző imákat vagy himnuszokat, vagy éppen olvasmányokat
magába foglaló fejezetei (áldozás, olvasmányok, felajánlás stb.) által vázolnám a miserendet,
majd a jelentősebb ünnepeket összevetve tárgyalnám az egyházi évet. A lényeg tehát: ezzel a
módszerrel, a lehetőségekhez mérten, eredményesen feltárható mind az öt ólatin rítus.

10
  Ratio de Cursus qui fuerunt ex auctores, in Cott. ms., Nero A. ii, British, Museum, London
11
  King 2005, 296.
12
  King 2005, 296.
13
  Schuster 1950, 393. „Creator et conditor omnium Deus, qui […], beatum Ambrosium hodierno die et
tempore consecrasti: Consecrationis nostrae initia, eo intercedence, sanctifica […]”.
14
  King 2005, 290.
15
  Földváry 2012, 121.
16
  Földváry 2009, 5.
17
  Földváry 2009, 5.
Első Század 2016. tavasz-tél
Eredet
Szembenézve azzal a ténnyel, hogy ezek a rítusok mennyire hasonlítanak, joggal érvelhetünk
amellett, hogy a nyugati, katolikus rítusok egy tőről fakadnak, mely tő lehet éppenséggel
akár valamelyik dominánsabb ólatin vagy a római rítus is. Az amborzián rítus kialakulását
tekintve a három legelterjedtebb teória a következő: vagy ősi római, illetve romanizált gall/
hispán, vagy ariánus, vagy bizánci eredetű rítus. Előbbi nézet azonban előfeltételezi a különféle
ólatin rítusok közti jelentős interakciót, amit vajmi kevés legitimációval vélhetünk tarthatónak,
így nem több puszta hipotézisnél, mindazonáltal Louis Duchense (1843–1922) francia
egyháztörténész feltevése alapján a VII. századi gall bobbiói szakramentárium egy használati
útmutatóként szolgált az ambroziánus rítushoz. A római eredet mellett szól továbbá az az érv,
hogy egy teljesen idegen eredetű rítussal szemben elképzelhetetlen, hogy ne léptek volna fel
a korai pápák (ebben az esetben a IV. század előtti időkre kell gondolnunk, ugyanis Milánó
a IV. század végén/V. század elején érte el vallási-politikai hatalmának csúcsát18, de még a
VI. században is nagy befolyással bírt más kerületekre, ahogy azt Dacius, 530–552 között
milánói püspök, konstantinápolyi prédikációjából kitűnik19) ám erre megintcsak nincsenek
kézzelfogható bizonyítékaink, ahogy arra sem, hogy a rómainak a Gergely és Gelasius pápák
előtti formája lenne.
Hogy másik ólatin rítustól származik-e: e nézet pozitívan előfeltételezi az ólatin rítusok
közötti aktív viszonyt, nem veszi észre az érvelés negatív oldalát, jelesül: miért kell kizárni az
ambroziánt mint közös eredetet? Mindazonáltal, természetesen, volt tudomásuk egymásról20
(ékes példa erre az, ahogy a beneventán szövegek magukra mint ambroziánusokra hivatkoznak),
és adott esetben emelhettek is át, akár kölcsönösen elemeket, ellenben nincs döntő bizonyíték
gall/hispán/órómai eredetre.
Bár Szent Ambrus felülkerekedett az ariánusokon, W. C. Bishop21 Ambrus elődjétől, az
ariánus kappadókiai Auxentiustól22 származtatja a rítust. Jelesül: Ambrus valójában csak átírt
bizonyos részeket az addig meglévő ariánus korpuszból. Ez a motívum a mozarabokat illetően
is felmerül: egyesek szerint az eretnekség legyőzése után a VI. században Braga püspöke,
Profuturus pusztán a meglévő ariánus rítust írta át, miután X. János pápa meghagyta neki
ebben az esetben az önrendelkezés jogát.23
Izgalmasabb azonban a nyugati rítusok keleti származásáról szóló elmélete. Ez a felvetés
sem újkeletű: a 664-es whitbyi szinóduson Colman (nyugat-skóciai származású szerzetes,
később a Brit-sziget keleti oldalán húzódó Northumbria harmadik ionai származású püspöke)
kelta húsvétot Szent Jánoshoz kötötte, valamint egy VIII. századi irat is hozzá fűzi az említett
zsolozsma eredetét. Ez az elmélet később az anglikánok körében is népszerű lett. J. M.
Neale szerint maga a kis-ázsiai születésű Szent Iréneusz, később lyoni püspök hozta magával
Szmirnából, az ottani püspökön, Szent Polikárpon keresztül, aki magától az evangélista Szent
Jánostól örökölte a hagyományt.

18
  King 2005, 291.
19
  King 2005, 292.
20
  Földváry 2012, 121.
21
  Bishop 1924.
22
  King 2005, 297.
23
  Ambrosian Liturgy and Rite, 2016. november 12., 18:13
2016. tavasz-tél Első Század
If the rite was originally Roman, as the majority of liturgists now seem to think, it can be
seen from the writings of St. Ambrose in the second half of the 4th century that were already
many variations, and examples of agreement with analogous Eastern usages.24
Teljes mértékben ezt sem lehet alátámasztani, azonban több, ezt a narratívát igazolni látszó
jelenséggel állunk szemben. Ilyenek a szombati böjt elhagyása (még Nagyböjt idején sincs azon
a napon böjt); lekciók Jób, Jónás és Tóbiás könyveiből Nagyhéten; a húsvét egyházi évben való
elhelyezkedése; a békecsók (mise közben, latinul így hangzik: pacem habete; a hívek a béke
szétáradásának jeleként megölelték és megcsókolták egymást) és a diptichon (összecsukható
írótábla, a keresztelendők, klerikusok és püspökök neveit sorolták fel benne) felolvasása az
anafora előtt; változó anafora; a láb megmosása keresztelő alatt; valamint a Credohoz toldott
invisibilem et impassibilem szövegrész. Történeti tényezők közül az alábbiakat vehetjük
számításba: lombardok és gótok elől való menekülés keletre, és a menekülés utáni visszatérés;
zarándokutak tapasztalatai; görög származású milánói püspökök; stb. Közülük csupán egyet
hozok fel példaként, szemléltetve a téma ingoványosságát, megközelítésének nehézségét és
összetettségét. Tudniillik, Páviai Ennodius (473 – 521) által szíriai görögnek titulált Szent
Euszebiosznak (kb. 451–462) számos liturgikus imát tulajdonít a XIV. századi Liber Notitae
Sanctorum Mediolani,25 melyek Paredi és mások szerint ambroziánus praefatiok voltak.26
E mondat tartalmával tekintve mindössze egy, ám annál súlyosabb és sokat hangoztatott
problémám van: egyik információ sem teljes mértékben megalapozott. És bár csak „pszeudo-
ambroziánnak” tekinthető (legalábbis, ahogy magukat illették), az ólatinokat érő görög hatást
(lévén, hogy a hajdani görög kolóniákhoz igen közel esett) szintén jól érzékelteti a beneventán
misekönyvek egyes szakaszainak latin betűs görög írásai. Konklúzióként kijelenthető, hogy még
ha valóban érték is görög hatások a milánói rítust, keleti eredeztetését nem csak, hogy általában
a nyugati katolikus rítusok, de az ambrozián esetében is csak erős túlzással állapíthatnánk meg.

Története
Landulf, a XI. századi milánói krónikás szerint egy római szinóduson, Milánó erélye miatt,
Nagy Gergely megerősítette Constantiusnak (593 – 600) az ambroziánus rítus gyakorlását,
azonban, ahogy eddig számtalan hipotézis esetében, ez a hit nem teljesen alátámasztott.
Mindazonáltal a Legenda aureában a Nagy Szent Gergelyről szóló fejezetben szintén olvashatunk
az ambroziánusok fenyegetettségéről.27 A rítus használatáról az V. században I. Szent Ince pápa
is ír Decentiusnak, Egeuenium püspökének mint rítusról, amely különbözik a rómaitól.
Az 774-ben a lombard uralom alól a Karolingok kezébe került Milánó. Ahogy Kis Pippin a
mozarab rítust igyekezett átalakítani (sikertelenül28) úgy fia, Nagy Károly, az ambroziánt kívánta
romanizálni, kísérlete azonban hasonlóképpen nem valósult meg, ám nem volt nyomnélküli
intézkedés. Feltételezések szerint a VIII. századi gelazián és gregorián könyvekből arra lehet
következtetni, hogy a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepe (a Krisztus keresztjének
megtalálására, illetve visszaszerzésére való emlékezés), a Miasszonyunk, valamint az apostolok
és az evangélistáknak szentelt ünnepekben frank betoldásokat eszközöltek. Közvetlenebb okai
lehetnek ennek a Karoling-dinasztiával meglévő kapcsolat (mint például Pál diakónus, aki a
királynak szolgált 782 és 786 között, feltehetőleg a S. Pietro al Monte sopra Civate szerzetese

24
  King 2005, 296.
25
  Magistretti 1917.
26
  King 2005, 303.
27
  King 2005, 303.
28
  Ambrosian Liturgy and Rite, 2016. november 12., 18:14
Első Század 2016. tavasz-tél
volt), vagy Alcuin (yorki szerzetes, 780-as években Nagy Károly udvarában dolgozott),
illetve Benedek-rendiek (Black monks) hatásai.29 Azonban a fordítottjára is akad példa,
ugyanis Szent Arnulf által (582–641, metzi nemes, később püspök) átemelt ambroziánus
formulák olvashatóak a metzi drogoni szakramentáriumban. A legsúlyosabb következmény
a szertartáskönyveken végzett pusztítás: Milánóban mindössze egy misszálé maradt fenn,
valamint gyorsan, emlékezetből írták össze a manuálét.30
Egy legenda is övezi a két rítus viszonyát: a már említett Landulphus jegyzi a nyitva maradt
könyvek történetét. Hogy végső döntés szülessen, Nagy Károly a Szent Péter-bazilikába vitetett
egy római és egy ambrozián misekönyvet, kinyitva hagyták őket az oltáron, az ajtókat bezárták
három napig, és amelyiket nyitva találták, isteni jelként, azt a rítust kellett gyakorolni a Milánói
Érsekségben31 (VIII. századtól vált érsekség a püspökségből32). Végül mindkét könyv nyitva
maradt, ám az ambrozián a földre esett. Az anekdota egy másik befejezéseként bár mindkét
könyv nyitva maradt, a rómainak a lapjai széjjelrepültek a templomban. Mindkettő konklúziója
az, ami a valóságban történt: az ambroziánus megmaradt lokális, egyházmegyei szinten, és a
római terjedt el a katolikus kereszténységben. Az előbbi állítás igazolásaként Walafrid Strabotól
jegyzi, hogy a milánói egyházmegyében továbbra is az ambroziánus szertartást gyakorolták.
A következő, nagyjából háromszáz évben sem külső, sem belső indíttatású módosítási
kísérletekről sincs tudomásunk. A XI. században Szent Damján, VII. Szent Gergely és II.
Miklós pápa intézkedett mind a mozarab, mind az ambroziánus rítus változtatása érdekében
– eredménytelenül. Ráadásul Miklós utódja, II. Sándor, milánói származásúként fel is hagyott
e törekvésekkel. Ezt követően szintén körülbelül 350 évvel később, Branda da Castiglione
kardinális (1350 – 1443), pápai legátus kezdeményezte a romanizálást, aki ekképpen szeretett
volna konszenzusra jutni a milánói herceg és a klérus között, ám próbálkozásai a lázongások
miatt kudarcba fulladtak.33 Egyébként a XV. század során több módosítás történt: 1440-ben
Francesco Piccolpasso érsek írta elő a klérusnak a zsolozsmák ájtatos recitálását és terjesztette
ki a metropolita kalendárt az egész egyházmegyére. Ezt követően a breviáriumot Pietro Casola,
a metropolita templom kanonokja dolgozta át 1490-ben és 1492-ben.34 A rítus Érsekségben
betöltött egyedüli gyakorlási jogát később VI. Sándor pápa is megerősítette (A. King és mások
sem jegyzik, feltehetőleg 1499 után, de erről még később).
Újabb megpróbáltatást jelentett a tridenti zsinat, ám erőfeszítések árán, de meghagytak
a helyén minden, legalább két századra visszatekintő hagyománnyal rendelkező rítust. Az
erőfeszítések Szent Borromeo Károly nevéhez köthetők, akinek a legnélkülözhetetlenebb
módosításoktól eltekintve, és ezáltal közelítve a római rítushoz, meg tudta hagyni azt az eredeti
formájában. Ezt követően azonban liturgikus anarchia uralkodott a misszálét 1594-ben revideáló
Gaspare Visconti szerint (későbbi módosítások 1605-ben is történtek), ugyanis bár az első
hivatalos kalendárt 1567-ben írták meg, a breviáriumot rubrikákkal ellátva pedig 1582-ben, a
már korábban megkezdett misszálé és rítus lejegyzése Borromeo halálakor még befejezetlenül
állt. A breviárium és a rítus átdolgozása jórészt a nagytisztelendő Charles Boscapé munkájának
eredménye.35 A reform előírta többet között a vasárnapok elsőbbségét, és bár a szentek ünnepeit

29
  King 2005, 306.
30
  King 2005, 306.
31
  King 2005, 305.
32
  King 2005, 293.
33
  King 2005, 309.
34
  King 2005, 309.
35
  King 2005, 310.
2016. tavasz-tél Első Század
privilegizálták, egyszerivé ( és ünnepélyessé kategorizálták, a nagyböjti időszakból kivették
őket. Ettől fogva napjainkig a jóformán semmit sem változott a breviárium, a rubrikák és a
kalendárium (néhány himnusz és megszövegezés korrigálását, szentek ünnepeinek betoldását
leszámítva). Az ünnepélyes misén változtatott a nélkülözhetetlen részeken a püspök személyes
használatára Bartolomeo Gavanti barnabita szerzetes 1634-ben, Monti kardinális az 1645-ös
kiadványa előszavában pedig a teljes sértetlenségről biztosít. A további elenyésző változtatások
közül mindössze azt emelem ki, hogy Litta bíboros (1680) az egyházmegyében kitartott a rítus
egyedülállósága mellett, így nem engedve a magentai S. Maria della Pace nővéreinek a római
rítus adoptálását.36
„Egy időben a liturgia használata nyugati irányban egészen a Var folyóig terjedt” – idézi a
szerző Cuthbert Atchleyt (1869 – 1943). Magában Milánó városában és a történel,mi milánói
egyházmegyében csak elvétve, illetve Svájc Ticino kantonjában ma is használatos a rítus.
Feltételezések szerint Monte Cassinoba is elért a rítus az ottani apátságot 718-ban renováló,
brescai születésű Petronax által. Erre enged következtetni az, hogy a beneventánok magukat is,
valamint minden nem római rítust ambroziánusnak hívtak.

Az ordinárium felépítése
Hogy világos legyenek a később tárgyalandó szerkezeti és szövegbéli eltérések, tisztában kell
lenni a római és az ambrozián mise állandó részének szerkezeti felépítésével, a műfajokkal és a
terminológiával.

Változtatások a liturgiában
Osztiai Leó krónikás jegyzi le,37 hogy X. István pápa (1057 – 1058) engedélyezte az
ambroziánus himnuszok éneklését (rítusról azonban nem esett szó!). 1132 és 1134 között
írt Pál és Gebhardt – ratisboni ágostoni kanonokok – Martinnak, a milánói metropolita
templom kincstárnokának egy levelet, melyben kérik a szakramentárium, az antifonák és a
lekciók anyagát, a szentek cselekedeteiből (gesta Sanctorum) azonban nem kell, hiszen így is elég
másolattal rendelkeznek. Hasonló kéréseket intéztek Ambrus püspök (1126 – 1135) felé is az
ordó kapcsán. A breviáriumot 1584-ig az augsburgi diakónián38 (vajon ez a korábban említett
kanonok munkáinak eredménye?), a rítust IV. Károly által rövidebb-hosszabb ideig használták
Prágában39 (XIV. század),40 a XII. században pedig vélhetőleg Regensburgban, illetve Borromeo
Szent Károly idejéig a rómaival kevert elegyével Capuában.4142 Nem sokkal megérkezésük után
a domonkosok Lombardiában, valamint a ferencesek is átvették a rítust.43
Eddig csak olyan eseményekről volt szó, amik külső hatásként értelmezhetők. Belső
indíttatásból fakadó, ideiglenesen sikeres módosítási kísérletként az egyházmegyében először
a milánói S. Maria delle Vetteri domonkos apácái kértek engedélyt egy másik breviárium
használatához, amit az akkori pápa, IX. Gergely (1227 – 1241) meg is adott 1235. április 23-

36
  King 2005, 315.
37
  Osztiai Leó, 639.
38
  King 2005, 313.
39
  Gerbert 63.
40
  King 2005, 314.
41
  Lebrun, 181. – Catena 1844, 118.
42
  King 2005, 314.
43
  Pietro Mazzucheli 1828, 139.
Első Század 2016. tavasz-tél
ai hatállyal,44 később a szerzetesek visszahozták a gyakorlatba. Hasonlóképpen 1309-ben a S.
Maria desuper muro szerzetesrend követelte a domonkos rend szerinti zsolozsmázást, továbbá
IV. Jenő 1441. október 4-ei bullája (Regimini universalis)45 engedélyezte a S. Ambrogio ad
nemus rendnek, hogy bárhol Itália területén a saját gyakorlatuk szerint végezzenek minden
szertartást, ahol rendházaik vannak. Az Örök Város milánói templomának 1537-es kifosztása
miatt, melyben rengeteg liturgikus könyvet megsemmisítettek, VIII. Kelemen pápa (1592 –
1605) római rítust rendelt el, így vált csupán lokálissá az ambroziánus gyakorlat. Legnagyobb
kiterjedtségében 672 parókia követte az ambrozián rítust a Milánói Egyházmegyében, 55 a
svájci kantonokban (Ticino-Riviera, Levantina és Blenio völgyei), valamint 29 a Bergamói
Egyházmegyében (például Martino és Taleggio völgyeiben). Ugyanakkor a Milánói
Egyházmegyében is jelen volt mindig is néhány helyen a római rítus (Treviglio, Trezzo,
Chignolo Po, Civate, Varenna és Sesto Calende; utóbbi három elszigetelt parókiák, Civate
feltehetőleg Benedek-rendiek hatására gyakorolta a rómait).

Eltérések az ordináriumban
Egy mise több szempontból is részekre osztható, de esetemben a változó és állandó
részeket kell elkülönítenem. A változó, tehát prorpium fejezetek olyan elemeket tartalmaznak,
amelyek az adott szenthez, ünnepnaphoz, stb., tartozik. Így tehát felsorolja az énekeket,
imákat és olvasmányokat, amelyek közül eltérőeket vesznek elő Szent Miklós, mint Szent
Márton ünnepén. Az állandó rész, tehát az ordinárium, a minden misében szereplő elemeket
tartalmazza, ünnepnaptól, vagy a mise jellegétől függetlenül (csendes, ünnepi, stb.) így például
a mise előtti előkészületeket, olvasmányok előtti rész, és így tovább, ahogy a későbbiekben
látni fogjuk. Nem mindig, de olykor felsorolják a misszálék is az ordináriumában az egyes
ünnepnapokkor elmondandó, így egymást eltérő imákat, ezekre azonban csak ritkán fogok
kitérni (a szövegvariánsok meglehetősen hasonlóak, általában annyiban térnek el, hogy más
szent közbenjárását kérik).
A feltáráshoz az általam elérhető legkorábbi könyvet, az 1499-es kiadványt veszem
alapul.46 Az 1522-esnél47 (mindkettő milánói, tehát nem más úzusokról van szó) mindössze
néhány módosításról van szó, közülük néhányuk tekinthető szignifikánsabbak, melyeket nem
fogok mind feltüntetni. ezeken túl csak pár szó megváltoztatásáról van szó. Az új betoldásokat
dőlttel tüntetem ki, ahol az „eredetit” is jelölöm, azt teszem szögletes zárójelbe.
Ilyen apróbb módosításokat tartalmaznak a mise elején lévő papi imákban, így a szerzetesi
öv felöltésekor: „Praecinge me, Domine, cingulo fidei et virtute castitatis lumbos mei cordis
et corporis et exstingue in eis humorem libidinis ut iugiter in eis maneat vigor castitatis.”
A manipulus (bal karra öltendő kendő, kezdetben praktikus, tisztálkodási céllal hordták,
izzadságtörlésre, stb.) felvételekor: „Da Domine manipulum in manibus meis ad exstergendas
cordis et corporis mei sordes ut sine pollutione tibi Domino [servire] ministrare merear.”
Gyónáskor már jóval több változtatás van, amelyeknek a hatása ismeretlen eredetű. Annyiban
biztos, hogy nem római, ugyanis megvizsgálva őket, sem az 1481-es, sem az 1515-ös római
misszálákban egyáltalán nem fordul elő közgyónás. Összevetve már azonban az 1554-ssel, a

44
  King 2005, 314.
45
  King 2005, 314.
46
  Teljes neve: Liber missarum totius anni secundum morem Ambrosianae ecclesiae, 1499.
47
  Liber missarum totius anni secundum morem Ambrosianae ecclesiae, 1522.
2016. tavasz-tél Első Század
következővel megegyező imát találjuk, ezért helytelenül állítja King az 1560-as dátumot a
rómaiban való megjelenésre.48
Confiteor Deo [Patri] omnipotenti beatae Virgini Mariae [semper Virgini] beato Michaeli
archangelo beato Ioanni baptistae [sanctis] beatis apostolis Petro et Paulo beato Ambrosio
[patrono nostro] et omnibus sanctis quia [peccavi nimis] nimis peccavi cogitatione delectatione
et [omissione] consesu verbo et opere et omissione mea culpa mea culpa mea maxima culpa.
Ideo precor [beatam Mariam semper Virginem Dei Genitricem Mariam omnes sanctos et
sanctas Dei orare pro me ad Dominum Deum nostrum Iesu Christum] beatissimam Virginem
Dei Genitricem Mariam beatum Michaelem archangelum beatum Ioannem Baptismam beatos
apostolos Petrum et Paulum beatum Ambrosium et omnes sanctos et sanctas Dei et vos circunstantes
orate pro me Dominum Deum nostrum.
Megjelenik továbbá két evangélium előtti, a szolgálattevő (sacerdos) és a diakónus közötti
párbeszéd: „Apostolica vel prophetica doctrina repleat nos gratia divina” vagy „Apostolica vel
prophetica lectio sit nostrae salutis instructio.” Válasz: „In nomine Patris et Filii et Spiritus Sancti.”
A pap mondja: „Per evangelicam dominica deleantur nostra delicta.” Jelentős változtatást jelent az
egész mise végére betűzött szöveg János evangéliumának elejétől (In principio erat verbum… - Az
ige testté lett…). Ez a manapság „záróevangéliumként” ismert részlet. Hasonlóan a gyónáshoz,
sem 1481-ben, sem 1515-ben nem olvasható még a záróevangélium, viszont az 1554-esben
már igen. Ez vajon megint azt jelenti, hogy az ambroziánus „kezdeményezést” vették át a
rómaiak, vagy egy egészen eltérő eredetről van szó? Az általam ismert misekönyvekből arra kell
következtetni, hogy a milánóiak önnön akaratuktól vezettetve illesztették a mise végére János
evangéliumát, amelyet a rómaiak később átvettek.
Az 1594-esben49 mellőzik az öltözködéseket kísérő imákat. Ugyanezt tapasztalhatjuk az
1515-ös római misekönyvben.50 Felmerül tehát a kérdés, hogy ez vajon római hatás-e, vagy,
amit számos alkalommal okunk lehet feltételezni, jelesül: annyira köztudott passzusokról van
szó, amelyek lejegyzését nem érezték szükségesnek lejegyezni. A teljes nélkülözés mellett szól az
az érvelés, hogy ha már appendixként érkezett, úgy ki is vehették később az évszázadok során.
Ugyanis King szerint az előkészületi imák a Karoling-korban jelentek meg gall hatásra, így nem
kizárt, hogy később más hatásra elvetették, mindazonáltal az 1554-es római misekönyvben, bár
az ambroziántól némileg eltérő szavakkal, mégis olvashatjuk a beöltözési imákat. Az ezt követő,
az oltárhozvonulás és gyónás közötti, párbeszédes formularészeket megtalálhatjuk az 1481-es,
az 1515-ös, továbbá az 1554-es római misszálékban is,51 így ismét római gyökerű szakaszról
beszélhetünk, amiről egyébiránt King helytelenül írja,52 hogy már 1499-ben is olvashatjuk,
ám e dolgozat kimutatja, hogy e megállapítás helytelen, és csak száz évvel későbbre tehető a
betoldás.
„Iudica me Deus et discerne causam meam de gente non sancta. / Ab Domine iniquo et
doloso eripe me. / Quia tu es Deus fortitudo mea quare me repulisti. / Quare tristis incedo
dum affligit me inimicus emitte lucem tuam et veritatem tuam ipsa deduxerunt et adduxerunt
in montem sanctum tuum et in tabernacula tua. / Introibo ad altare Dei, ad Deum, qui
laetificat iuventutem meam. / Confitebor tibi in cithara Deus, Deus meus, quare tristis es
nima mea et quare conturbas me. / Spera in Deum quoniam confitebor illi salutare vultus

48
  King 2005, 402.
49
  Missale Ambrosianum Gasparis S. Mediolanensis Ecclesiae Archiepiscopi, 1594
50
  Missale Romanum, 1515.
51
  Missale Romanum, 1554.
52
  King 2005, 400.
Első Század 2016. tavasz-tél
mei et Deus meus. / Gloria Patri et Filio et Spiritui Sancto. / Sicut erat in principio et nunc et
semper et in saecula seaculorum. / Amen. / Introibo ad altare Dei. / Ad Deum, qui laetificat
iuventutem meam. / Quoniam in saeculum misericordia eius.”
Az 1522-eshez képest változások történtek a „Rogo te” kezdetű imában is, mely változtatások
nem tudni, hogy belső indíttatásúak-e, vagy éppen másik rítustól eredeztethetők, azonban
semmiképp sem rómaiak, ugyanis a vizsgált szertartáskönyvek egyáltalán nem tartalmazzák
őket.
„Rogo te, altissime Deus, Sabaoth Pater, sancte [ut me tunica castitatis digneris accingere et
lumbos meos balteo tui amoris et timoris ambire et renes cordis mei igne tuae caritatis urere] ut
pro peccatis meis possim intercedere at astantibus veniam peccatorum promereri ac pacificas
singulorum hostias immolare [me quoque audacter ad tuum sanctum altare accendentem nos
sinas perire sed dignare lavare ornare clementerque suscipere] oramus te, Domine, per merita
sanctorum tuorum quorum relinquiae hic sunt et omnium sanctorum ut indulgere digneris omnia
peccata mea. Amen.”
Az evangélium előtti rész tovább bővült: „Iube, Domine, benedicere. / Prophetica vel
apostolica lectio sit nobis salutis eruditio. / Apostolica doctrina repleat nos gratia divina. /
Alleluia.” E formulákat követi a rómaiban igen régóta meglévő, Munda cor meum… ima. Ezt az
imát még A. King könyve is bizonytalanul kezeli, ugyanis a XV-XVI. századra teszi a rómaiból
való átvételt, de jelen tanulmányban ily módon kimutatásra került, hogy ez egy, a korábban
említett Charles Boscapé püspök általi 1594-es betoldás, ami minden bizonnyal a fentiekben
taglalt tridenti zsinat következménye. Jelentősége abban áll, hogy jellegét tekintve, hasonlóan a
mise előtti előkészületekhez (amik 1522 óta nem tartalmaz ugyan a misszálé), a felajánláshoz,
és az az előtti, valamint az áldozás előtti stádiumhoz, lelki tisztaságot kérő funkciója van. Ezt
követi néhány formula:
„Dominus vobiscum. / Et cum spiritu tuo. / Dominus sit in corde meo et in labiis meis, ut
digne et competenter annunciem evangelium suum, in nomine Patris et Filii et Spiritus Sancti.
/ Laus tibi Christe. / Per evangelica dicta deleantur nostra delicta.”
Utolsó megjegyzésem vizsgálatához kitekintést kell tenni a történelemre, ugyanis
a kánon (az áldozást magába foglaló, illetve a hozzá való elő- és utókészületeket, valamint
a misezárást magába foglaló egység) második, az egyházra, a hívekre, a pápára kért imájába
benne foglaltatik újabban a császár is. Vélhetőleg a spanyol Habsburgok hódítását (1525) és V.
Károly császárrá koronázását követően (1530) toldották be ezt a részletet.
Érdekes módon a XVII. és a XVIII. századból ránk maradt misekönyvek (az 1640-es, az
1669-es, az 1712-es és az 1831-es; ez utóbbi a legkésőbbi, számomra is hozzáférhető anyag)53
teljes mértékben megegyeznek egymással, amiből arra következtethetünk, hogy több mint
három évszázad erejéig változatlan maradt az ambroziánus ordinárium. 1594 óta az 1640-es
kiadás az első, ami ránk maradt, így teljes mértékben nem tudjuk feltárni a két dátum között
lejátszódó folyamatot, de az sem elképzelhetetlen, hogy majd ötven évig „háborítatlanul”
folytatták a mise állandó részét. Itt mindössze egy fontosabb változtatás történt, jelesül: az
1594-esben még újdonsült szövegrész, a Iudica me… kezdetű, a pap és a diakónus közötti
párbeszédes formulák eltűntek, tehát az oltárhozvonulást ismét rögtön a közgyónás követte.

53
  Missale Ambrosianum 1640, 1669, 1712 és 1831.
2016. tavasz-tél Első Század
Bibliográfia
Elsődleges irodalom
Liber missarum totius anni secundum morem Ambrosianae ecclesiae, 1499, Milánó

Szekunder irodalom
Másodlagos irodalom
King, A. A. 2005. Liturgies of the Primatial Sees. Nova et Vetera, Bonn.
Földváry M. I. 2010. „Liturgikus könyvek”. Ars sacra. A liturgikus művészet kézikönyve.
Szent István Társulat, Budapest.
Földváry M. I. 2010. „A hagyományos (ún. tridenti) liturgia I-II.”, Sümegi Ferences Naptár
Földváry M. I. A római rítus változatai. http://class-phil.elte.hu/sites/default/files/profilok/
foeldvarymiklosistvan/A%20r%C3%B3mai%20r%C3%ADtus%20v%C3%A1ltozatai.
pdf [Utolsó elérés: 2016. november 13. 17:54]
Ambrozian Rite. http://www.newadvent.org/cathen/01394a.htm [Utolsó elérés: 2017. január
5.]
Boyton, Susan 2015. „Restoration or Invention? Archbishop Cisneros and the Mozarabic
Rite in Toledo.”: Yale Journal of Music and Religion 1, Article 3.
Zapke, Susana 2007. Hispania Vetus, Bilbao, Fundación BBVA.

Egyéb szakirodalom
Dobszay László 1988. A középkori magyar liturgia István-kori elemei. Szent István, Budapest.
Ordo missalis secundum consuetudinem Romanae Curiae 1481. Venezia, Franciscus Renner.
Missale secundum morem sancti Ambrosii | Liber missarum totius anni decundum morem
Ambrosianae ecclesiae 1522 Milánó, Ioannes Angelus Scinzeler.
Missale Romanum 1515. Velence, Bibliotheca sancti Bernardini.
Sacerdotale iuxta Sanctae Romanae Ecclesiae et aliarum ecclesiarum 1554. Velence, Petrus
Rabanus (heredes & socii).
A misekönyvek elérhetőek innen: usuarium.elte.hu
Első Század 2016. tavasz-tél

Ez a lap üres.
2016. tavasz-tél Első Század

Első Század Online 2016. tavasz-tél
Kiadja: ELTE BTK HÖK

II I 209 III