You are on page 1of 296

TARTALOMJEGYZÉK

Kedves Olvasó!
Fő a vidámság
Felejthetetlen élményeim
Az én „szökőéveim”!
Felejthetetlen szilveszter!
Egy „SZÚR” ahol kiszúrtak velem
Répceremetei kaland
Erről jut eszembe
A tavaszról… a telt házakról… a napozásról…
A főpróbákról… a sztriptízről… a papagájról…
A kritikáról… a dohányzásról, az őszinteségről…
A nadrágokról… a moziról… a ruhatárról…
Az autósokról… a gyalogosokról… a technikáról… a sötétségről…
A gyorsaságról… a nevelésről… az összehasonlításról…
A liftről… a protekcióról… a szeszfogyasztásról…
Az önkiszolgálásról… a dalszövegekről… a táncról…
A színház lényege
A színház lényege
Színháztudomány
Komolytalan színházi lexikon
A színház olyan hely, ahol sok a közhely!
Az a jó vidék…!!!
A kellékes nem mellékes!
Színház a lizsében
Szenvedélyem: a színház!
Hakni és vidéke
Bakonyi buli
Hallottak már ilyet?!?
Élelmes bűnözők
Egy angol klubban… olasz könyvsiker… spagetti ollóval
Gyűrűautomata… Motoros görkorcsolya… Kocogógép
Szenegáli vőlegények… Egy jó üzletember
Rágógumi… Lelkes fényképésznő… Bádoggyomrú ember
Távgyalogló matróna… Távéneklő Tanaka… Beszélő ébresztő
Pikáns per… Színes vendéglők,.. Szikrázó fülbevalók
Bókoló tükör… Összetört tükör… Összetört Ali… Fiatalság -
bolondság?
Galambtoll a levegőben… Krokodil a repülőgépen
Bátor anyakönyvvezető… Bátor férj… Kis csalás… Nagy tévedés
Különös klub… Erkölcsös amazonok… Párválasztó komputer
Vidáman a világ körül
Montrealtól Montrealig
Szilveszter kánikulában
Ez is Amerika!…
Sztambul rózsája
A mosoly muzsikusa
Zerkovitz
Nagy nevettetők
A három Latabár
Stan és Pan
Arkagyij Rajkin
Fernandel
Zoli
Köztünk NE maradjon!
Kedves Olvasó!

Általában e két szóval kezdődnek azok az írások, amelyek
úgynevezett „Előszó” címén ékesítik a könyvek első oldalait. A
megszólítás (és egyben feltételezés) szerintem elhamarkodott, és
érthetetlenül optimista. Talán helyesebb lenne így;
Kedves és kedvetlen Olvasó!
Ugyanis szerény véleményem szerint számosan vannak olyanok
az olvasók között, akik nem a legjobb kedvükben vesznek egy
könyvet a kezükbe, és azt remélik, hogy attól majd jobb kedvre
derülnek. Az írónak ez nem kis feladatot jelent, különösen ha
úgynevezett vidám, humoros könyvet írt. T. S. Eliot Nobel díjas eme
megállapításával támasztotta mindezt alá: „Meg kell nevettetnünk a
közönséget, hogy meghallgasson bennünket és elolvassa azt, amit
írunk!”
A mulattatás hasznos voltáról egyébként szabadjon idéznem
Mark Twaint, a népszerű amerikai írót és humoristát, aki így
vélekedett: „Nevetnek rajtad?… Örülj és légy boldog, mert ez jelenti
a népszerűséget!”
Arkagyij Rajkin így nyilatkozott: „Aki méltóságán alulinak tartja a
nevetést, az előbb-utóbb nevetséges lesz!”
Voltaire, a világhírű francia író sokszor hangoztatta: „Minden
műfaj jó, kivéve az unalmas műfajt!”
Sammy Davis jr., a híres amerikai filmsztár ezekkel a szavakkal
kezdi show-műsorait: „Bízom benne, hogy sokat fognak mulatni
rajtam! Gondoljanak arra Hölgyeim és Uraim, hogy teljesen
elvesztegetett napja életünknek az, amelyen nem nevetünk. Ha ma
erre még nem volt alkalmuk, nosza rajta!… Még nem késő!”
Mindezeket az eszmefuttatásokat olvasva fel lehet tenni a
kérdést, melyet a legnagyobb nevettető Charlie Chaplin is feltett, és
ugyanakkor megadta rá a választ is: „Van olyan ember, aki nem
szeret nevetni?.. Nincs! Van olyan ember, aki nem tud nevetni?…
Nincs! Csak olyan ember van, aki NEM AKAR nevetni!”
Ilyen bizony akad!… A színházak nézőterén is… az olvasók
között is! Ezt tudomásul kell venni, és így talán nehéz feladatra
vállalkozom akkor, amikor Hozzájuk fordulok azzal a kéréssel, ami
könyvem címe is: Szeretném ha nevetnének!… Nem szégyenlem,
színpadi szerepeimben is vágyódtam erre a sokszor lebecsült
eredményre! Hosszabb-rövidebb írásaimban sem lélegzetelállító
dolgokat akartam közölni az olvasókkal az Esti Hírlap, a Népszava,
a Hétfői Hírek, a Film Színház Muzsika, a Pesti Műsor, a Lúdas
Matyi, a Füles stb. hasábjain… csak szórakoztatni akartam! Sőt! Ha
konferáltam a Televízióban vagy szóvivő voltam a Rádiókabaréban,
akkor is megelégedtem azzal, ha másnap így gratuláltak: „.. .jót
nevettem!” S ha még hozzátették: „.. .meg kellene ezeket írni
könyvben is!” .. .akkor valóban boldoggá tettek!
Boldogságom persze akkor lenne teljes, ha a biztatások
következményét eme könyvet, melyet most kezükben tartanak,
önök is szívesen fogadnák. Gálvölgyi János barátom, kollégám és
színházi öltözőtársam, amikor megírtam a Thália Színház részére a
„Jóból is megárt a kevés!” című bohózat revűt kettőnk részére, a
próbák során sokszor mondogatta: „Te annyi jópofa dolgot mesélsz
itt az öltözőben, aztán lehet, hogy holnapra már el is felejted.
Márcsak azért is le kellene írni ezeket, mert ahogy a latin
közmondás mondja… „Verba volant scripta manent… A szó elrepül,
az írás megmarad!”
Ez bizony igaz, ámbár velem már az is előfordult, hogy az
írásom „repült”!
Első könyvem kéziratát a szépmúltú irodalmi kiadóhoz vittem,
ahol egy kedves, ám szigorú lektor, akinek keresztneve Mátyás volt,
és bizonyára igazságosságra törekedett, mint királyi őse, ezekkel a
szavakkal adta vissza a kéziratomat:
- Ennek a könyvnek egy hibája van… látszik, hogy aki írta, az
színész és nem író!… Ugye nem haragszik az őszinteségemért?!…
Nem haragudtam! Legfeljebb akkor haragudtam volna, ha azt
mondja, látszik a könyvemen, hogy aki írta író ugyan, de nem
színész!… Mert ha ez elterjed, lehet hogy néhányan nevettek
volna!… És ezek nem azok, akik… szeretném ha nevetnének!
És még valamit! Lehet, hogy túlzottan felcsigáztam a kedves
olvasót, és mindezek után úgy találja, hogy a most következő
oldalak nem mindegyike olyan mulatságos, mint ahogy az egy ilyen
előszó után várható. Ezzel kapcsolatban felidézném a régi
anekdotát az egyszeri pincérről, aki amikor a vendég felháborodva
panaszolta, hogy a kalácsában légy van, így felelt: - A kedves
vendégnek igaza van!… A kalácsában tényleg benne a légy, de
méltóztassék figyelembe venni, hogy a többi mégis mazsola!
Egy könyvet a legnehezebb
elkezdeni…
Essünk túl rajta!…
Fő a vidámság
A két fiatal operettszerző pénzhez akart jutni. Gyorsan és
könnyen - tehát: előleghez! Ámde előleget csak arra lehet felvenni,
ami van.
A szövegíró tehát elővett aktatáskájából egy köteg fehér
kéziratpapírt, és elszánt arccal írni kezdett. A szükség, no meg a
rutin megtette a magáét. Másfél óra sem telt el és egész csinos
történet kerekedett ki. A zeneszerző is mondott néhány ötletet. A
sztori vidám volt, tudták, hogy erre van a legnagyobb igény, és
bevitték alkotásukat a Rádióhoz.
Az illetékes dramaturg titkárnője közölte, hogy várni kell, mert a
dramaturg ínég nem jött be. Barátaink letelepedtek az előszobában
és vártak. A zeneszerző lelkére kötötte a szövegírónak, miszerint a
legfontosabb, hogy a témát vidáman adja elő és a vicceket külön is
jól hangsúlyozza ki, mert a humor - fél siker! Beszélgetésüket a
dramaturg belépése szakította félbe. A szerzők megdöbbenten
néztek rá. Fekete ruha, fekete cipő, fekete nyakkendő, fekete
télikabát és kalap!… Sápadt arccal meredt látogatóira, majd síri
hangon megszólalt:
- Bocsánat a késésért, de két órával ezelőtt halt meg az
apósom. A feleségem idegösszeroppanást kapott, most vittem be a
kórházba… Fáradjatok be a szobámba, még telefonálnom kell
néhány helyre… A temetés ügyében…
A szövegíró megilletődötten közbevágott:
- Akkor talán nem is alkalmatlankodunk.
A dramaturg leintette.
- Nem. Az élet megy tovább. Helyt kell állni, ha nem könnyű,
akkor is… Menjetek csak be a szobámba. Mindjárt jövök!
- Most mi lesz? - kérdezte suttogva a zeneszerző.
A szövegíró kétségbeesetten tárta szét a karjait:
- Ilyen állapotban csak nem olvashatjuk fel neki ezt. a zenés
bohózatot?
A zeneszerző leintette:
- Ne legyél szentimentális!… Illetve legyél! A felolvasáskor
hagyd ki a vidám részleteket, inkább a líraiakat domborítsd ki, a
többit pedig szomorkásán fátyolos hangon olvasd.
Belépett a dramaturg. Fáradtan leroskadt íróasztala mögé.
- No, mit hozhatok?
A szövegíró bátortalanul kezdte:
- Tiszaparti szerelem. Zenés játék két részben. Első jelenet.
Játszódik a szegedi strandon. Lányok és fiúk jönnek be…
Oda volt még írva, hogy „teli jókedvvel”, de ezt már elhagyta. A
dramaturg semmitmondó tekintettel hallgatta az első mondatokat.
Később lehunyta szemét. A szája körül megkeményedett két keserű
vonás. A zeneszerző idegességében a plafont nézte. A szövegíró
mindjobban belejött. Drámai színészeket megszégyenítő hévvel
szomorú és patetikus hangon emelte ki a „drámai” részleteket,
olykor tragikus alaphangot is megütött.
Jó félóráig tartott a felolvasás. A szövegíró megtörölte
verejtékező homlokát. A beállott csöndben a műtől elérzékenyült
zeneszerző megszólalt:
- Nos?
A dramaturg akkor pillantott fel először. Megtörölte párás
szemüvegét, majd elcsukló hangon csak ennyit mondott:
- Gyerekek, ez nem jó! Nem elég vidám!!!
Felejthetetlen élményeim

Ezek életemnek azok a felejthetetlen
élményei, amelyéket annak idején el
szerettem volna felejteni!
Ma már örülök, hogy nem felejtettem el!…
Az én „szökőéveim”!
Fogalmam sincs hogy a naptár 1944-et vagy 1963-at
szökőévnek jelzi avagy sem, de az én számomra mind e két év
„szökőév” volt. 1944-ben egész éven át én szöktem, 1963-ban
pedig én szöktettem meg az évet. Ha ez így első olvasásra nem
egészen világos, azon nem csodálkozom, de a kedves Olvasó se
csodálkozzon azon, amit az alábbiakban leírok.
Kezdem 1944-gyel. Október 15-én délelőtt megkaptam a katonai
behívómat, melyet fél óra múlva kacagva összetéptem, mert Horthy
bejelentette a Rádióban, hogy befejezte a háborút. Aztán délután
bemondta a Rádió, hogy „Berregffy vezérezredes azonnal jöjjön
Budapestre”, ami nekem rögtön gyanús volt, összeragasztottam a
behívót, és egy hét múlva bevonultam Budaörsre légvédelmi
rádiósnak. Katonaságom azzal kezdődött, hogy felismert egy Budi
Bertalan nevű őrmester - esküszöm, hogy így hívták -, aki így szólt
hozzám:
- Ismerem magát, maga színész. Maga marháskodott mindig ott
a Royal Revű Színházban a körúton. Nahát az én nevemből nem
fog viccet csinálni! Most szépen guggolóállásban végigjárja körbe a
budaörsi repülőteret.
Az egész Budi ügyben ártatlan voltam, mert én még otthon sem
hívtam budinak a budit, nemhogy a katonaságnál. Mégis elindultam
guggolóállásban körsétámra. Talán négy-öt métert mehettem,
amikor jött egy főhadnagy. Az is felismert. „Mit csinál itt művész úr?”
- kérdezte. A megszólításból éreztem, hogy ez egy finom ember,
elmondtam neki, ki csinálta velem ezt a csúfságot. Mérges lett. „No
majd én ellátom ennek a Budinak a baját!” El is látta, de a
főhadnagyot többé nem, láttam. Budit viszont mindennap. A többit
el lehet képzelni. Ez a Budi ha csak közeledett, máris mentem a
guggolóállásba. Ekkor határoztam el, hogy megszököm. Csak
éppen időm nem volt rá, mert a Józsefvárosi pányaudvaron betettek
minket egy vonatba. Irány Vác! Vác akkor sem volt messzebb
Pesttől, mint ma, így nem csodálkoztunk azon, mikor útra valónak
egy darab lekvárt és egy szelet kenyeret kaptunk. Elvégre egy
félórás vonatútra ez elég. Igen ám, de akkoriban furcsán mentek a
katonavonatok. Ha jött egy német szerelvény, a magyar vonatnak
félre kellett állni. így aztán három napos utazás után még csak tíz
kilométerre voltunk Pesttől. Álltunk a nyílt pályán, ennivalónk már
elfogyott, pénzünk nem volt. Hajnalban kilopództunk a közeli faluba,
hátha találunk valami ennivalót. Az egész falu aludt. Találtunk egy
hentesüzletet. Feltörtük az ajtót és belopództunk. Mindenki zsebre
tett amit tudott. Töpörtyűt, sonkát, oldalast. Én mohóságomban egy
hosszú kolbászt vágtam zsebre éppen, amikor a hentes kutyái
felverték a háznépet. Az a bajtársam, aki az egész kirándulást
kitalálta, elordította magát: Szökés! Rohantunk kifelé, nekem lógott
a zsebemből a kolbász vége, ezt elkapták az utánunk loholó kutyák,
a végén vagy félórás futás után úgy kapaszkodtam vissza a vasúti
kocsiba, hogy a zsebem üres volt. Nagyon keserves képet
vághattam, mert a szakaszvezetőm, aki úgy látszik Jártas volt a
színműirodalomban, röhögve rám mutatott: „Most aztán úgy nézel
ki, mintha a Szökött katona című népszínmű főszerepét játszanád!”

Kilenc napos utazás után megérkeztünk Vácra. Kiderült, hogy
csak azért érkeztünk meg, hogy továbbmenjünk. Újból betettek
minket egy vasúti kocsiba, irány Drégelypalánk. Odaszól hozzám az
egyik fiú: „Ezek át akarnak vinni minket a határon, most kell
megszökni!” Alighogy kimondta, átölelt és kiugrott velem a robogó
vonatból. „No most aztán szökés!” - mondta. Nem kellett engem
biztatni. Felkapaszkodtunk egy visszainduló vonatra. No persze
nem fel a kocsiba, hanem csak a kocsi alá. A tengelyre. Így
érkeztünk be a Keleti pályaudvarra. Az tele volt tábori csendőrökkel,
akik szökött katonákra vadásztak. A haverom odasúgta a kocsi alól:
„Szökés!” Kezdett már idegesíteni ez a szó, de nem volt időm
mérgelődni, fölugrottam egy villany targoncára két hatalmas bőrönd
közé, melyet egy öreg hordár vezetett. Így jutottam ki a
pályaudvarról. Most hova? Éjszaka volt. Megláttam egy plakátot.
„Aki katonaszökevényt bújtat az felkoncolandó!” No akkor haza nem
megyek, az biztos. A körúton a Savoy kávéház előtt találtam egy
nagy szemetesládát. Belebújtam. Itt valahogy csak eltöltőm az
éjszakát. Magamra tettem egy jó csomó szemetet, ezzel álcáztam
magam. Arra ébredtem, hogy két nyilas kotorászik a fejem fölött. Az
egyik egy nagybajuszos dühösen morogta a másiknak: „Mindent át
kell kutatni!” A másik egy fényes arcú megvonta a vállát, és
benézett jó mélyen a ládába. „Áh, nincs itt csak szemét!” Nem
sértődtem meg hogy szemétnek nevezett, csak nem értettem, hogy
nem vett észre. Aztán kiderült, hogy észrevett. Mikor a nagy
bajuszú elment, a fénylő arcú nyilas behajolt aj ládába, és azt súgta
felém: „No, szökés!”
A fényes arcú nyilassal felszabadulás után találkoztam egy
zsidó esküvőn, ő volt a kántor. Ekkor jöttem rá, hogy nem mind
nyilas, aki fénylik! Mindenesetre a szemétládából kikászálódva
felkerestem egy barátomat a Pozsonyi úton, aki német
hadiüzemben dolgozott. Megkértem bújtasson el. Nála biztos nem
fognak keresni. Beleegyezett, csak arra kért, hogy légitámadás alatt
ne menjek le a pincébe, nehogy a többi lakónak gyanús legyen egy
ismeretlen ember a házban. Szót fogadtam. Ha megszólalt a
sziréna, én már ugrottam be a szekrényül be. Egyszer valaki
beugrott mellém. „Jaj, én nem merek! lemenni a pincébe, inkább itt
maradok!” Mondtam jó, bújjon csak mellém. Már csak azért is, mert
az illető hölgy volt és fenemód csinos. Nagyon jól megvoltunk
együtt a szekrényben egészen addig, amíg a házigazdám ránk nem
nyitott. Kiderült, hogy á hölgy a barátnője, és nem vette jónéven,
hogy félelmünkben annyira összebújtunk. „Most megkeresem a
revolverem és agyonlőlek benneteket” - mondta szelíden a
házigazdám, mire a hölgy elsikította magát: „Szökjünk!” Ezt a szót
mintha már hallottam volna, de nem tétováztam, és kiugrottam az
ablakon. Még szerencse, hogy a lakás a magasföldszinten volt.
Miután kiszöktem az utcára és megszöktem egy arra cirkáló járőr
elől, leszöktem egy óvóhelyre, ahol jó barátok bújtattak, amíg fel
nem szabadultunk. Mikor feljöttem a pincéből, arra gondoltam,
mennyi szép szerep maradt ki az életemből, amíg a világ
háborúskodással volt elfoglalva. Azt az elmúlt évet hiába
kerestem… megszökött előttem!
A következő „szökőévem” dátuma: 1963! Akkor már évek óta én
voltam a Televízió szilveszteri műsorainak egyik konferánsziéja.
Abban az évben ezt a feladatot az utolérhetetlen Kellér Dezsővel
láttam él. ő találta ki, hogy éjfél előtt negyedórával négyen
köszöntsük a közönséget: Honthy Hanna, Lajtai Lajos, Kellér és én.
Lajtai úgy került be a társaságba, hogy ő volt a híres Honthy
Operettek zeneszerzője, ő írta a „Legyen a Horváth kertben
Budán”-t, a „Hétre ma várom a Nemzetinél”-t stb. Lajtai ekkor
Stockholmban élt, de erre az alkalomra szívesen hazajött.. . volna.
De ne vágjunk a dolgok elébe.
A szilveszteri műsor akkor élőadás volt, vagyis egyenes
közvetítés a Fővárosi Operett Színházból. A közvetítőkocsiból
Szinetár Miklós rendezte a sikeres előadást. Csupán egy kis
izgalom volt, mert Lajtai csak az este 8-kor érkező stockholmi
géppel tudott jönni. De hát háromnegyed 12-ig van idő. Tizenegy
óra felé már idegesek voltunk, mert Lajtainak még nem volt se híre,
se hamva. Negyed tizenkettőkor jött az értesítés: köd van, Ferihegy
nem fogad. Fél tizenkettő után öt perccel közölték, hogy a gép
Bécsben fog leszállni. Szinetár felszólt a közvetítőkocsiból:
„Gyerekek, rögtönözzetek valamit!” Kellér tiltakozott. „Bocsánatot
kérek, ez egy megírt negyedórás jelenet. Ezt nem lehet rögtönözni.
Menjen ki a Honthy énekelni, de én rögtönzésre nem vállalkozom.”
Honthy énekelt is, de még mindig csak háromnegyed tizenkettő
volt; és az már látszott, hogy Lajtai nem érkezik meg. Újból Szinetár
hangját hallottam: „Na mi lesz?… Menjetek ki, húzzátok ki valahogy
az időt éjfélig!” Kellér a maga részéről megoldotta a kínos helyzetet,
eltűnt… Halálsápadtan léptem ki a színpadra. Nekem is megírt
szövegem volt, de abból már mindent elmondtam. Szerencsémre
én konferáltam a Rádió szilveszteri műsorát is, amit akkor már
felvettünk és a szövege más volt mint a Televízióé. No, akkor ebből
fogok valamit elmondani. .. Igen ám, de a Rádióban olvastuk a
szöveget, nem tanultam én azt meg kívülről… csak emlékezzem rá!
Mondtam, mondtam, amit tudtam… Ránéztem az órámra.
Háromnegyed tizenkettő múlt öt perccel. Jézus Mária mikor lesz
éjfél?… Eszembe jutott, hogy Szilágyi Gyurii írt nekem egy kis
verset a Rádiókabaré januári műsorára. Tegnap kezdtem tanulni.
Hátha el tudom mondani? Elmondtam. Nincs tovább. Rámeredtem
a karórámra. Hét perc múlva tizenkettő. Nem volt mit tennem.
Elmondtam egyperces szilveszteri köszöntőmet, felemeltem a
pezsgős poharat, és boldog újévet kívántam. A közönség felállt.
Himnusz. Jókívánságok, csókok ölelések… Ugyanakkor a hivatalos
és nem hivatalos helyeken, a legteljesebb zűrzavar. A Rádió csak
hét perc múlva jelentette be az éjfélt, a Rátonyi a tévében már hét
perccel a Rádió előtt. Igazgatták az órákat össze-vissza… Én
sápadtan álltam az Operettszínház kulisszái mögött. Szinetár feljött
a közvetítőkocsiból, és némi szemrehányással a; hangjában csak
ennyit mondott: „A műsort megmentetted, de az évet
megszöktetted!”…
Hát ilyen volt az én két „szökőévem”, ma sem tudok megszökni
az emlékük elől…
Felejthetetlen szilveszter!
Tavaly, szilveszter előtt néhány nappal, felkeresett Jóska, volt
iskolatársam, akit már évek óta nem láttam.. Elmondta, hogy egy
rákospalotai üzemben dolgozik és néhány hete nevezték ki
kultúrosnak. A régi barátság jogán arra kér, hogy lépjek fel
szilveszteri rendezvényükön. Én próbáltam erről a tervéről
lebeszélni, mivel minden percem foglalt volt és őszintén szólva az
sem csábított, hogy az amúgy is mindig izgalommal járó pendlizés
közepette, még kikutyagoljak Rákospalotára..
Jóska megragadta a kezem.
- Ezt nem teheted velem, hogy nem jössz! Az egész üzemnek
eldicsekedtem már, hogy iskolatársak és jó barátok vagyunk. Ha
cserbenhagysz, örökre lejáratsz az igazgatóm és a kollégáim előtt.
Nem tudod elképzelni, mennyire várnak… Felejthetetlen estét fogsz
nálunk eltölteni!… Felejthetetlent!
Jóska barátom olyan szívhez szólóan könyörgött, hogy nem
tudtam neki ellenállni, és megígértem, hogy pont fél tizenkettőkor
fellépek náluk. Egyetlen kikötésem volt, hogy megérkezésem után
azonnal színpadra kell kerülnöm, mert éjfélre már az Erkel
Színházban kell lennem, ahol éjfél után én vagyok az első szám.
Barátom mindent megígért és szélsebesen távozott.
Szilveszter estéjén én ugyancsak szélsebesen megérkeztem
zongorakísérőmmel a rákospalotai címre. Mikor kiszálltunk az
autónkból, olyan vaksötét vett körül, hogy egymás orráig sem
láttunk. Zsebemből gyufát kotortam elő és ennek fényénél
botladoztunk egy hepehupás, nyakig sáros telken keresztül,
melynek végén a homályból előtünedezett egy hosszú barakkszerű
épület, rajta felirat: Kultúrterem. Az épület töksötét volt, az ajtók,
ablakok spalettái bezárva. „No, ezek ugyancsak diszkréten
mulatnak” - jegyezte meg zongorakísérőm, miközben felváltva
dörömböltünk az ajtókon és ablakokon abban a reményben, hogy
majd csak kinyitják valamelyiket.
Kezdtem fázni m mind idegesebben topogtam a bejárat előtt,
amikor a földön, a sárban gyűrött kartonlapot fedeztem fel. Rajta
nagy piros betűkkel ez állt: Kultúrterem átalakítás miatt zárva! A
rendezvény a klubban lesz megtartva!” Ebből megtudhattuk végre,
hogy hol van az előadás, de hogy hol van a klub… azt nem!
Visszaugrottunk az autóba és elindultunk a vakvilágba. Alig
mentünk néhány métert, valaki villámgyorsan a kocsi elé ugrott. Én
őrülten fékeztem, de az illető már ott feküdt; a földön. Halálsápadtan
ugrottam ki a kocsiból és magamból kikelve üvöltöttem: „Ki lehet
ilyen állat?.. Az autó reflektorának fényében Jóska barátom
tápászkodott fel üdvözült mosollyal: „Csak én vagyok!… Elétek
jöttem!” Én csak annyit tudtam kinyögni: „Az rendben van, hogy
elénk jöttél… de miért kellett elénk feküdnöd?” Zongorakísérőm
közbevágott: „Ezt majd később megbeszélitek, de most jó lenne, ha
az elvtárs elvezetne végre oda, ahol fel kell lépnünk.”
Szerencsére a klub nem volt messze. Mikor beléptünk a palányi
színpadon egy kövér bácsi vinnyogó malaccal hóna alatt éppen
tombolajegyeket sorsolt. Kézzel-lábbal integettem neki, hogy hagyja
abba, mert elkésem! A bácsi biztatóan integetett vissza, kisorsolt
még két ajándéktárgyat - egy pokolian ízléstelen virágvázát és egy
gyanús színekben tündöklő puncstortát -, majd kivette hóna alól a
malacot, bedugta egy ketrecbe és a ketrecet gáláns mozdulattal a
zongora alá tolta. Ezután nem kevésbé gáláns mozdulattal felém
mutatott: „És most a tombola főnyereménye, a malacsorsolás
helyett, következik Rátonyi Róbert… remélem tőle is hallunk majd
egy kis malacságot!…” Egy perc alatt végigfutott bennem, hogy ez
után a bárgyú bejelentés után biztosan pikáns vicceket vár majd
tőlem a közönség, ugyanakkor eszembe jutott barátom, Jóska
figyelmeztetése, nehogy valami kétértelműt mondjak a
műsoromban, mert a vállalatvezető elhozta két kiskorú unokáját is.
De mire töprengésemben idáig jutottam, már ott álltam a színpadon,
és elkezdtem énekelni vidám dalcsokromat.
Néhány taktus után valami nyikorgást hallottam. Biztosan a
zongora - gondoltam magamban - és szemrehányóan néztem
zongoristámra, miért nyomja annyira a pedált, ha hallja, hogy
csikorog? Zongorakísérőm meredten nézett a zongora alá, majd
odasúgta felém: „Nem a pedál… a malac!!!” Ebből megértettem,
hogy nem a pedál nyüszít, hanem a tombola főnyereménye.
Igyekeztem hangosabban énekelni, de a malac sem hagyta magát.
Bizonyára arra gondolt, hogy jövök én ahhoz, hogy élete utolsó
perceiben a feje felett énekeljek, én viszont arra gondoltam, hogy
jövök én ahhoz, hogy egy malaccal kelljen duettet énekelnem?!
Gondolataimat egy éles visítás szakította meg, a zongorázás
abbamaradt. Csodálkozó tekintettel néztem a zongora felé, ahol
nem mindennapi látvány tárult a szemem elé. A malac ott ült a
kísérőm ölében és mereven nézett szembe falfehér
zongoristámmal. Mindez csak egy pillanatig tartott, majd óriási
sikítással - már nem is tudom, hogy a malac sikított-e, vagy a
zongorista? - leugrott a pódiumról (a malac) és elkezdett
szaladgálni a nézők lábai alatt. A nézők pedig, mintha csak erre
vártak volna, felugráltak helyeikről és elkezdték üldözni a malacot.
Az egész terem egy pillanat alatt olyan lett, mint egy megbolydult
méhkas. Itt-ott kiáltások hallatszottak: „Fogjuk meg a farkát,
szerencsét hoz!” A legkitartóbban Jóska barátom, a kultúros
kergette a malacot. A malac ügyesebb volt mint üldözői, és az egyik
kijáraton kiugrott az utcára, nyomában Jóskával, a kultúrossal.
Jóska után meg én szaladtam, mert nála volt a felléptidíjam.
Mögöttem a zongorista lihegett:! „No, most aztán elmondhatják
rólunk, hogy olyan művészek vagyunk, akik a pénzt hajszolják!” ,
Kultúros barátomat két nap múlva láttam viszont, amikor
behozta a színházba a gázsimat.
- Elszaladtál, mielőtt odaadtam volna a pénzed!
Hát erre mit válaszoljak? Nem válaszoltam semmit!
Jóska barátom kedélyesen a vállamra ütött és folytatta:
- Ilyenek vagytok ti színészek! Csak szaladgáltok ide-oda, aztán
a végén már nem tudjátok, hova szaladtok és miért?!… No,
mindegy!… A fő, hogy ott voltál nálunk, és láttad, milyen
felejthetetlen szilvesztert rendeztem!!!
Ebben az egyben Jóskának volt igaza. Ezt a szilvesztert amíg
élek nem fogom elfelejteni!…

Egy „SZÚR” ahol kiszúrtak velem
Megszámlálhatatlan SZÚR-szereplésem közül, hadd
emlékezzek arra, mely részemre örökre felejthetetlen marad.
Kezdődött azzal, hogy vasárnap reggel, mielőtt indultam volna a
Népstadionba, megszólalt a telefonom. Volt osztálytársam
jelentkezett, aki több mint húsz éve kint él Amerikában és most jött
először haza.
- Ha Istent ismersz, szerezz nekem egy jegyet a SZÚR- ra.. Még
soha nem láttam ilyet és végre együtt láthatom a magyar színészek
színe-javát!
Mit lehet erre válaszolni?… Randevút adtam barátomnak a
Népstadion művészbejárójánál, aztán szaladgálni kezdtem fűhöz-
fához, míg végre nagy nehezen sikerült jegyet szereznem számára.
Igaz, hogy a zsúfolt lelátónak csak az utolsó sorába.
A rendezés zseniális ötlete az volt, hogy a szereplők kisvasúton
jönnek be a stadionba. Ezek a kisvasutak , tulajdonképpen motoros
targoncák voltak, melyeket a SZÚR állandó szcenikusa Rajnai
Sándor díszletelemekből varázsolt mozdonnyá, illetve vasúti
kocsikká. Az élethűség kedvéért a mozdonyok hatalmas füstfelhőt
is eresztettek. Ezeket a füstfelhőket a kitűnő pirotechnikus Petróczy
mester varázsoltatta elő olyképpen, hogy a targonca vezetőjének
keze ügyébe két apró foszforrudacskát helyezett és ezeket a vezető
az adott pillanatban meggyújtotta és kidugta a mozdony kéményén.
Már a főpróbán kiderült, hogy a rudacskák füstje nem csak
koromfekete, de torokkaparóan és eszeveszetten büdös is!
Jómagamnak egy ilyen mozdonyból kellett kiszállnom a stadionba
való érkezésem után és rögtön elkezdeni dalos egyvelegemet. A
próbán, amikor kikecmeregtem a lokomotívból, úgy néztem ki, mint
egy aktív kéményseprő, aki lenyelte a saját kéménytisztító keféjét.
Az arcom fekete volt és krákogtam, mint egy berekedt varjú.
Mondanom sem kell, egy hang sem jött ki a torkomon. Éreztem,
hogy valamit tenni kell! Arról szó sem lehetett, hogy megfúrjam a
„rendező koncepciót”, vagyis hogy ne ezzel a fránya mozdonnyal
érkezzek szereplésem színhelyére. Viszont a targoncás bácsi, aki a
bűzrudacskákat is kezelte, igencsak jóindulatúnak nézett ki.
Elhatároztam, hogy megvesztegetem.
- Nézze öregem, itt van egy százas… Ezért semmi mást nem
kérek, csak egy apró szívességet. Felejtse el meggyújtani ezeket a
rudacskákat, illetve csak akkor gyújtsa meg, amikor én már
kiszálltam a mozdonyból!…
A bácsi értett a szóból, no meg a százasból, vidáman rám
kacsintott és én megnyugodtam, hogy a dolog el van intézve. így a
SZÚR napján - ha amerikai barátom jegyének intézése miatt kicsit
késve is - de még kellő időben beugrottam a mozdonyomba, azzal
a reménnyel, hogy a füstölést kiküszöböltem. Megszólalt a zene és
elindultak a masinák a stadionba. Talán fél kört sem tettünk, amikor
mozdonyom elkezdte okádni a füstöt! Ha lehetséges, még jobban
és még eszeveszettebben mint á főpróbán. Tehetetlenül ültem
kalickámban és sűrű átkokat mormoltam a vezető ülés felé, melyet
deszkafallal választottak el tőlem.
Kilépve pöfögő börtönömből, füstölt sonkának maszkírozva
énekeltem zenés belépőmet és alig vártam, hogy megmondhassam
a magamét a targonca vezetőjének, aki ilyen álnokul becsapott.
Amikor szereplésem után kivasutaztam a kulisszák mögé és
odaugrottam a vezető üléshez, ismeretlen arc tekintett rám.
Csodálkozva néztem rá.
- Én nem magával voltam beosztva a főpróbán!… Hol van az,
aki az én targoncámat vezette?
- Az egy másik kocsi volt kérem. Abba utolsó pillanatban a
Kabos művész úr szállt be, mert ő nem bírja a füstöt!
Mit csinálhattam?… Nevessek vagy bosszankodjak?…
Visszafojtva dühömet csak magamban füstölögtem, akárcsak a
mozdonyom a stadion zöld gyepén. A műsor szünetében lerohant
az öltözőbe hozzám amerikai barátom. Előre féltem a
szemrehányásaitól, hiszen1 mit láthatott az utolsó sorból? Földi
mogyoró nagyságú figurákat! Még jó, ha nem tévesztette össze a
Csala Zsuzsát a Hofi Gézával!?
Barátom mámorosan és kipirult arccal ölelgetett.
- Köszönöm neked ezt a csodálatos élményt! Nem tudod
elképzelni, hogy milyen boldogság volt számomra közvetlen
közelről látni a magyar színészet színe-javát!
Kicsit kétkedve néztem rá, aztán - hiába, kicsit hiú ember
vagyok - megkérdeztem: - No és én hogy tetszettem?
Barátom megvakarta a feje búbját.
- Ne haragudj, de amikor a füstös szám következett, ki kellett
mennem… Tudod fél évvel ezelőtt leszoktam I dohányzásról és
azóta nem bírom a füstöt…

Répceremetei kaland
Répceremete-alsó valamikor olyan kis falu volt, hogy állítólag a
falu első házánál tábla jelezte, miszerint „A falu vége itt kezdődik!”
Répceremete-alsó egyébként összeolvadt Répceremete-
felsővel, de hogy hol és mikor, arra még a legöregebb ember sem
tudott emlékezni, és a legfiatalabb gyerek se tudta megmondani.
Mindezt magam is régen tudom, azon egyszerű oknál fogva, hogy
egyik nagynénikém, Stefánia néni, amikor özvegy lett, kitanulta a
férfi fodrászatot, és miután a harmincas években a fővárosban a
nők még nemigen tevékenykedtek férfi szakállak és hajak
eltávolításában, egy hirtelen ötlettől vezérelve leköltöztözött Pestről
boldogult férje szülőfalujába, Répceremete-alsóra. Ott örökölt egy
kis házat, ahol megnyitotta borbélyműhelyét. Mindennap két és fél
borotválása volt. A két teljes borotválás szenvedő alanya az
állatorvos és a patikus volt. A fél borotválás zárás után történt!
Ilyenkor lopódzott be a postáskisasszony, akinek csinos bajusza lett
volna, ha nem vigyáz rá, hogy ne legyen.
Mindezeket onnan tudom, hogy tízéves koromtól tizenötéves
koromig, minden nyaramat a nagynénikémnél töltöttem. A pesti
vendéggyerek szórakozásáról mindenki igyekezett gondoskodni. A
szomszédasszony Juliska néni, reggelente friss kalácsot sütött
nekem. A félbolond Laci bácsi, aki az állatállományt legeltette, mikor
megkértem, hogy szeretném megfejni az egyik bakkecskét röhögve
bár, de beleegyezett. Az állatorvos fia, Zsiga minden délután
megjelent a kertünkben és kihívott egy barátságos
bokszmérkőzésre, mely minden alkalommal úgy kezdődött, hogy a
nálam egy fejjel nagyobb és izmos Zsiga, lekevert nekem egy
hatalmas pofont, utána hasba vágott, és én még mielőtt tovább
folytatta volna, hamar föladtam a meccset.
Mindez édesapám elgondolása alapján történt, akii megírta
Stefánia néninek, hogy gondoskodjon arról nehogy eltunyuljak, és
keressen számomra valami sportolási lehetőséget. Mert ugye „a
sport élet, erő, egészség”!. Stefánia néni megtudta, hogy Zsiga
bokszbajnoknak készül és naponta a fészerben dögönyöz egy
rongyzsákot. S miután a rongyzsák már majdnem ronggyá ment,
kitűnő ötletnek tartotta, hogy Zsiga velem gyakoroljon a zsákhelyett.
Zsiga erre örömmel vállalkozott, annál is inkább, mert észrevette,
hogy igencsak nézegetem a patikus 15 éves kislányát, Évikét, akibe
Zsiga reménytelenül szerelmes volt. De ezt én nem tudtam! Ha
tudtam volna, akkor nem csodálkozom azon, miért kezdi Zsiga
minden mérkőzésünket azzal az irdatlan nagy pofonnal!

Ez persze régen volt! Azóta Zsigából nagyfiú lett, sőt hagy
ember a faluban. Ugyanis ő lett a kultúrház igazgatója
Répceremete-alsón, ahol annak örömére, hogy Répceremete-alsó
egyesült Répceremete-felsővel, felavatták az újonnan épült
kultúrházat. A nyitó műsorra Zsiga engem is meghívott, és mint
hozzám intézett levelében írta, „megjelenéseddel bizonyítsd, hogy
nem felejtettél el minket és engem”. Válaszlevelemben csak ennyit
írtam: „Hát lehet azokat a pofonokat elfelejteni?!?”
Július elején volt a kultúrház felavatása. A forró hangulatról
nemcsak mi szereplők gondoskodtunk, hanem kétszáz személyt
befogadó terembe zsúfolódott, körülbelül háromszáz ember is.
Kállai Jancsi, a tűzoltóparancsnok, hogy elkerülje a bonyodalmakat
(vagyis a tűzveszélyre való tekintettel a pótszékek kiadásának,
megtagadását), inkább meglátogatta menyasszonyát a közeli
Piroska tanyán. Így hát semmi akadálya nem volt annak, hogy
megkezdjük az előadást, csupán az zavart, hogy Zsigáék a színpad
mellé elfelejtettek öltözőt építeni. A színpadon feszülő mozivászon
háta mögött volt ugyan egy kis lyuk, de ott csak két ember fért el
arra a rövid Időre, amíg meg nem fulladt. Amikor az első rész utolsó
számaként befejeztem produkciómat, nem tudtam, hol töltsem azt
az időt, amíg a második részben kollégáim szerepelnek a
színpadon. Rettenetesen meg voltam izzadva, az utcára sem
mehettem, mert odakint közben erősen lehűlt a levegő. Aztán egy jó
ötlettől vezérelve, mikor a közönség szünet után betódult a
terembe, én valahogy a nézőtéren át - miután más kijárat a
színpadról nem volt - kisomfordáltam az előcsarnokba. Itt kellemes
idő volt és büszke voltam magamra, hogy ilyen furfangosan
biztosítottam lehűlésemet. Amikor azonban az előadás vége felé
közeledett, eszembe jutott, hogy a közönség az előcsarnokon át
távozik, ott én nem maradhatok, mert még azt hiszik, hogy
„pofafürdőre” állok a ruhatár előtt. Ám a színpadon maradt
ruháimhoz csak a nézőtéren átjuthatok a színpadra. Mit
csináljak?…
Töprengéseimtől Gazsi szabadított meg.
- Nincs semmi baj pajtás! Itt van ez a kis pénztárfülke. Ide
beugrasz, behúzzuk a függönyét és itt végigkuksolod azt a pár
percet, amíg a nagyérdemű közönség kitódul.
Az ötletet magam is jónak tartottam, s amikor a színpadon
elkezdődött a műsor fináléja, beugrottam a kis fülkébe, Zsiga pedig
bezárta az ajtót!
Amikor az utolsó néző is elhagyta az előcsarnokom jómagam is
ki akartam jönni magam választotta börtönömből. Igen ám, de be
volt zárva, Zsiga pedig eltűnt! Előbb halkan, majd hangosan
kezdtem kiabálni, mind kellemetlenebbé váló kuckómból, míg végre
előkerüli Zsiga a fejét vakarva.
- Égy kis baj van, pajtás! Nem találom a kulcsot!
Nagyon buta képet vághattam, meg gondolom elkeseredettet is.
- Na, ne hülyéskedj! Hát ebben a kulipintyóban töltsem az
éjszakát?
Zsiga megpróbált nyugtatni.
- Már intézkedtem! Jön a tűzoltónk, a Kállai Jancsi, neki
rengeteg álkulcsa van.
Mit tehettem mást, vártam Kállai Jancsit. Vártam- vártam,
vártam vagy két óra hosszat, amíg végre előkerítették a tanyáról.
Teljes felszereléssel jött, baltával, csákánnyal, csak éppen
álkulcsok nem voltak nála.
- Nem volt nekem sohase álkulcsom. Bolond ez a Zsiga,
összetéveszt a szomszéd falubeli tűzoltóval, a Petri Balázzsal, az
hord magánál ilyesmit. De ne tessék aggódni, belevágok a
szekercével a zárba és mindjárt ki tetszik jönni!
És mielőtt egy szót is szólhattam volna, belevágta baltáját a
kulcslyukba, mely az orromtól vagy tíz centire lehetett. Az ajtó kidőlt
és én halálsápadtan estem Zsiga karjaiba.
Zsiga összecsókolt.
- Na látod, pajtás… minden jó, ha a vége jó! Ilyen kis semmiség
nem ronthatja el a mi nagy örömünket. Mire legközelebb jössz,
építünk öltözőt, meg nagyobb színpadot. De addig is átmegyünk a
vendéglőbe és annak az örömére iszunk, hogy itt voltál, no meg
hogy elkészült ez a kis kultúrház határidőre… szépen, csinosan… a
legutolsó szögig!
- Köszönöm, de kocsival vagyok… nem ihatom!
Szárazon búcsúztam Zsigától és a kultúrháztól, melyről még azt
is megállapítottam, hogy nem készült el az utolsó szögig, csak az
utolsó előttiig. Az utolsó szög ugyanis, mielőtt kigördültem volna a
kapun, finoman belefúródott a gumimba. Miközben néhány méterre
a kultúrháztól izzadva cseréltem a kereket, még hallottam Zsiga
hangját.
- Ígérd meg, hogy nem fogod ezt az estét elfelejteni!
Nem felejtettem el! Ami talán abból is kiderült, hogy megírtam!
Erről jut eszembe

Eszembe jutott, hogy nekem sokszor
sok mindenről, sok minden eszembe jut…
de ahogy eszembe jut, már el is felejtem.
Mit tegyek, hogy ne felejtsem el?
Csak egyet tehetek… leírom, megírom.
Még jó, hogy EZ eszembe jutott!…
A tavaszról… a telt házakról… a napozásról…
Nem tudom észrevették-e, de néhány éve néha késik a tavasz.
Azért szerencsére mindig megérkezik! Persze lnem kiabálom el a
dolgot, mégsem szeretnék szó nélkül elmenni mellette… Az utóbbi
időben amúgy is észrevettem magamon, hogy több minden mellett
nem szeretnék szó nélkül elmenni, és meg-megállok töprengeni
egyes jelenségeken.
Szóval itt a tavasz!?
Erről jut eszembe, hogy találkoztam egy még mindig csinos, de
már nem egészen fiatal hölgyismerősömmel, aki lehangoltan
közölte velem:;,,- Tudja miről vettem észre, hogy itt a tavasz?… Hát
arról, hogy tegnap reggel kinéztem az ablakon… az üvegen átsütött
a nap… és mi jutott eszembe?… Meg kell pucolni az ablakokat!…”
Szóval nem mindegy, hogy valakinek miről, mi jut eszébe…
Talán az is idetartozik, hogy múlt héten Bécsből érkezett
vendégem három napra, és„ elkeseredetten panaszolta, nem tudott
színházjegyet szerezni, mert ahova csak elment, mindenütt kint volt
a tábla: „Minden jegy elkelt!” Elutazása előtt keserűen kifakadt:
- Mégiscsak különös, hogy ha egy külföldi Pestre jön, akkor
képtelen színházjegyet kapni, mert minden színház tele van!… Nem
gondolod, hogy ez lehetetlen, vagy legalábbis furcsa helyzet?!
Teljesen egyetértettem barátommal, de szerintem ez jelenség:
„helyzetből adódó furcsaság”. Persze, tudom, hogy számára
pillanatnyilag ez nem szerzett örömet, de nekünk mindenesetre,
igen!
Erről jut eszembe annak a dühös bácsinak az esete, aki napról
napra megjelent egyik színházunk pénztáránál, és ahányszor csak
jegyet akart váltani, mindig közölték vele, hogy „mára sajnos nincs
jegy… tele vagyunk! A bácsi végül úgy nekidühödött, hogy bekiabált
a kisablakon a pénztárosnőnek: „Kisasszony, meg fogják maguk ezt
még bánni!… Ha ez a színház mindig tele lesz, akkor ide soha nem
fog beülni senki!!!”
Egyébként a különböző helyzetekből adódó furcsaságok világos
illusztrálására eszembe jut annak a fiatal és csinos nőnek az esete,
aki egyik téli üdülőhelyünk szállodájának tetején napozott egy
verőfényes vasárnapon. A hölgy hason feküdt és még a bikinijét is
levetette, nehogy „kihagyásokkal” süsse őt a finom téli napocska,
amikor egyszerre csak lépteket hallott. A szálloda egyik liftesfiúja
közeledett feléje. A hölgy hátára dobott egy kendőt és idegesen
nézett a liftesfiú felé, aki tisztelettel közölte, hogy a szálló
vezetőségének semmi kifogása az ellen, ha a hölgy napozik, de
kérik, öltsön magára fürdőruhát. A hölgy mérgesen kapta fel a fejét:

Miért?… Hiszen itt senkit nem zavarok!… Különben is hason
fekszem, és a hátamon hagyom a kendőt!… Hátul takar, ez elég,
nem?…
A liftesfiú finom mosollyal felelte: - Már ahogy vesszük…,
ugyanis kötelességem közölni azt a tényt, hogy ön a legfelső emelet
éttermének az üvegtetején fekszik!…

A főpróbákról… a sztriptízről… a papagájról…
Nem tudom észrevették-e, hogy fővárosi színházaink nem
megfelelően egyeztetik bemutatóik időpontját. Nekem mindenesetre
eszembe jutott, hogy ezt szóvá kellene tenni… Hiszen nem ritka az
olyan nap, amikor egyszerre négy premier van. És ez nem jó!…
Mert nemcsak a premierek esnek egy időre, hanem a délelőtti
nyilvános főpróbák is! És tapasztalatom szerint a főpróbák
közönsége nagyjából mindenütt ugyanaz!
Mert kik is ülnek nálunk a főpróbákon? Közvetlen és nem
kevésbé közvetlen hozzátartozók! A színház és a művészet barátai:
a szervező, az énektanár, a közértes, a manikűrös, az autószerelő,
a hentes, a varrónő, a bejárónő, a borbély, a fodrász, a búr, a búr, a
búrkalappal… s a többi… s a többi! Ezek a leggyakoribb vendégek.
No és persze, más színházak művészei, ők a legritkább vendégek!
No meg nyugdíjasok szép számmal. A főpróba közönsége
egyébként - általában - kedves és szeretetre méltó. Persze vannak
kivételek. Volt például egy morc asszony, akit én magamban el is
neveztem „Főpróbanéni”-nek: Ő évek óta minden főpróbán ott ült az
Operett Színházban, de a világért el nem mosolyodott volna
Komoly, szigorú arccal meredt a színpadra a legviccesebb jelenetek
alatt. Egyszer már nem bírtam tovább és odamentem a nézőtéri
felügyelőhöz:
- Miért ültetik ezt a nénit mindig a második sorba? Ingyen ül és
még csak el sem mosolyodik…
A nézőtéri felügyelő félbeszakított:
- Ne tessék csodálkozni… Töksüket szegény!
Persze, ez nem tipikus. De az a bácsi sem volt tipikus, aki az
egyik főpróbán harsogó jókedvével szinte magával ragadta az
egész közönséget és önmagában biztosította a jó hangulatot és a
főpróba sikerét. Nem volt olyan poén, vagy apró kis játék, amely
után nem hangzott volna fel a szájából a kacagás. De micsoda
kacagás!… Úgy nevetett, hogy még a térdeit is csapkodta!…
Főpróba utáni megpillantottam a színház előtt és úgy éreztem, meg
kell köszönnöm kedves „részvételét” az előadásban. Odaléptem
hozzá és néhány szóban elmondtam, hogy mi színészek milyen
hálásak vagyunk, ha olyan kedves és mindent értő néző mulat
rajtunk, mint Ő. A bácsi egy ideig szótlanul hallgatott, majd
megszólalt:
- Was wollen Sie?… Ich verstehe nicht ungarisch!..
A félreértések elkerülése végett ezek - mint már említettem -
nem tipikus esetek. Csupán mulatságosak! Ezért is jutottak az
eszembe!…
Persze, vannak „komolyabb” dolgok is mindennapja életünkben,
mint például az annakidején sajtónkban is többször tárgyalt
„megdöbbentő” hír, hogy a sztriptízt betiltották. Ez kisebbfajta vihart
kavart, mert a betiltás nem volt teljesen egyértelmű!… Néhány
kivételes helyen állítólag továbbra is vetkőzhettek a hölgyek. Ezek
„kiemelt”, no meg „osztályon felüli” vendéglátóipari létesítmények,
amelyeket jórészt külföldiek is látogatnak és - gondolom - ezeket a
nagyobbára jópénzű külföldi vendégeket nem akartuk megfosztani
az ilyesfajta élvezettől, már csak idegenforgalmunk és
szórakozóhelyeink jó hírneve érdekében sem. Mindez ma már a
múlté. Ma már minden mulatónk műsorában láthatók pucér hölgyek.
Elvégre a borsos belépődíjakért valamit nyújtani kell a kedves
vendégnek.
Erről jut eszembe, annak az afrikai papagájnak az esete, „aki”
egy budai villa ebédlőjének kalitkájában szomorúan gubbasztva
üldögélt, tulajdonosa legnagyobb bánatára. Az állatorvos rájött a
papagáj bánatának okára. Lóri - így hívták a fiatalurat - egyedül érzi
magát, élettárs után vágyódik. Igen ám, de nálunk elég ritka az
afrikai óriáspapagáj. Lóri tulajdonosa azonban minden áldozatra
hajlandó volt. Betett egy hirdetést az újságokba, miszerint 500
forintot hajlandó fizetni afrikai nőstény papagájért. Három nap sem
tellett bele és megérkezett Nórika, a csodálatos színekben
pompázó nőstény, őt darab százasért a tulajdonos és Lórika is
rendelkezhetett vele. Ám alighogy betették Nórikát Lóri kalitkájába,
az nekiesett és elkezdte tépdesni Nórika gyönyörű tollait. Nóri
pillanatokon belül csupaszon repdesett a kalitkában, miközben Lóri
önfeledten rikácsolta: - ötszázért meztelenül akarlak!…
Persze, lehetséges, hogy ennek a történetnek semmi köze a
sztriptízről elterjedt hírekhez… Csak éppen eszembe jutott!

A kritikáról… a dohányzásról, az őszinteségről…
Egyik színész kollégám az alábbi levelet írta a szigorú
kritikusnak, aki elmarasztalta alakítását:
„Ha olyan jól tudja, hogy kellene játszanom, egyszer jöjjön fel a
színpadra és játsszon maga!”
A kritikus röviden válaszolt:
„Egy rántottáról is tudok véleményt mondani, pedig én még soha
nem tojtam tojást!”
A tojásról eszembe jut az egyik svéd képeslap tudósítása,
miszerint feltalálták a dohányízű tojásbonbont. Állítólag napi három
bonbon elfogyasztása után a legszenvedélyesebb dohányos sem
kíván aznap cigarettát. Persze, a dohányzás kérdése ezzel még
nincs megoldva. Amerikában egyes televíziós társaságok néhány
éve nem fogadnak el cigarettahirdetéseket. A cigarettagyárak
viszont megduplázták újsághirdetéseiket, s terveztek olyan televízió
fölé szerelhető kis állólámpát is, mely cigarettadobozból nyúlik ki, és
a televíziós készülék bekapcsolásával egyidejűleg hangulatos fényt
ad. A lámpácskát ingyen adják, ingyen felszerelik, és így egész
adás alatt világít a készülék felett a dobozka, rajta a felirat: „Ezt
szívd, ez a jó!”
A dohányzás ellen küzdők tehát büszkék lehetnek a sikerükre:
kiirtották a cigarettareklámot a tévéből! A dohánygyár reklámfőnöke
is büszke lehet: odajuttatta a cigarettareklámot a tévére.
Erről eszembe jut Johnny Smith esete, akit sorozáson vizsgál az
ezredorvos.
- Neve?
- Johnny Smith.
- Panasza?
- Nincs.
- Hátra arc!… Mélyen lehajolni!… Alkalmas!… Jöhet a
következő!
Mire Johnny bánatosan az ezredorvosra néz:
- Ezt a szemembe is megmondhatta volna!
Persze, nem lehet mindig, mindent szembe mondani!
Erről jut eszembe az egyszeri vidéki színigazgató, aki
feleségével sétált a dunántúli városka főutcáján. Séta közben
találkozott néhány színészével, akik udvariasan köszöntek. Az
igazgató barátságosan emelgetve kalapját köszöngetett vissza,
miközben ezt mondta: „Köszönöm, szintén!” Felesége egy ideig
hallgatta, majd férjéhez fordult: „Mit jelent ez? Mire felelsz, hiszen
művészeid nem mondanak semmit!” A direktor bölcsen
elmosolyodott: „De gondolnak, szívem, gondolnak!”

A nadrágokról… a moziról… a ruhatárról…
Karinthy Frigyes írta valahol: „örülj, ha bosszankodsz valamin,
az ilyesmi humoristának a legjobb téma!” Ha erre gondolok, magam
sem panaszkodhatom. Mostanában sok örömöm van.
Az elmúlt héten, felbuzdulva a sok hirdetésen, melyek
üzleteinkben, áruházainkban rendkívüli vásárt propagálnak,
jómagam is betértem egyik áruházunkba, nadrágvásárlási célból. A
férfiruha osztály kedves eladója elém tett vagy tizenöt nadrágot.
Ami a nadrágokat illeti: volt itt szűk is, bő is! Jobban mondva: a
választék volt bő, de a nadrág, amit felpróbáltam, szűk volt. Az
eladó, látva próbálkozásomat, széttárta kezeit: „Sajnos, vannak
méretek, amelyekben hiány van, de ezen még a tv sem segít!”
Először nem értettem, mit mond. Már arra gondoltam, hogy a tv
talán szabás-varrás tanfolyamot indított, amelyen a résztvevők az
ország nyilvánossága előtt bő nadrágokat is készítenek az arra
rászorulóknak, s ezeket aztán vidám társasjáték keretében
kisorsolják a lakosság között. De aztán megtudtam, hogy csupán, a
tv-híradó egyik bíráló riportjára célzott az eladó. Ugye kiderül hogy
nemcsak engem „szorított a nadrág!”
Vidéken sem jártam nagyobb sikerrel nadrág ügyben! Az egyik
férfidivatüzlet kirakatában ráadásul furcsa felhívásra bukkantam.
Nagy, piros betűs felírás hirdettél „VÁSÁR! NADRÁG NÉLKÜL IS
VEHET KABÁTOT”.Miután nem szeretem a feltűnést, hiába
engedte meg a hirdetés megfogalmazója, mégsem vettem
magamra nadrág nélkül kabátot, márcsak azért sem, mert mint
említettem, nadrágot szándékoztam venni kabát nélkül. Addig is,
amíg tervemet sikerül megvalósítanom, eszembe jut az egyik
bérház kapualjában kifüggesztett kis cédula! „Szűk nadrág eladó,
bővebbet a házfelügyelőnél.”
De miért beszélek ilyen bőven egy szűk nadrágról, amikor van
még mással kapcsolatban is írni-, illetve bosszankodnivalóm.
Kedvenc szórakozásom, mint annyi más embertársamnak: a
mozi. De ezt a szórakozást annyi minden zavarja; hogy néha-néha
már arra gondolok, hogy a moziban nem mi szórakozunk, a
közönség, hanem „velünk szórakoznak. Kezdődik azzal, hogy a
tágas bejárati ajtókat csak félig, avagy negyedig nyitják ki és a szűk
réseken nyomul be a tömeg, egymás hegyén-hátán, miközben
elállja az útját a jegyszedő, aki át-átnyúlva az emberek feje fölötti
igyekszik tépdesni a jegyeket. Miért nem nyitják kii egészen az
ajtókat?… Rejtély!
Az is rejtély, hogy a harmadik, negyedik előadásom egyes
mozikban már olyan a levegő, hogy elviselésére! gázmaszkokat
vagy védőételt kellene kiosztani. Jó, jó, nem lehet mindenütt
légkondicionálás, de hol vannak azok a régi mozifecskendők,
melyekkel régebben a szünetekben, ha csak percekre is, de mégis
némi friss „ájert” spricceltek a nagyérdeműre.
Végül kezdődik a film - és a cukorkazacskók zörgése. Mintha a
mozibüfék kizárólag zörgős selyempapírba csomagolt édességeket
árulnának. A film első pillanatait időnként néhol megszakítja még a
pereces tevékenysége, akitől megtudom, hogy „van még néhány
perecem”, viszont sohasem tudom meg, ki írta és rendezte a filmet,
mert amikor ezt vetítik, akkor éppen előttem imbolyog a kosarával.
Olykor-olykor sejtelmes homály borul a képre. Rossz vetítés -
mondják a tájékozatlanabbak. Áramingadozás van - mondják a
tájékozottabbak. Persze, ez nem mindig és mindenütt van, de van,
és sajnos elég gyakran!
És mi történik akkor, amikor a film a vége felé közeledik? Még
javában izgulok a hősnőért és fogalmam sincs arról, hogy a főhős
megfojtja-e avagy sem, még hallgatnám a musical-sztár legszebb
számának utolsó taktusait, még meghatottan figyelném Rómeó és
Júlia történetének legszebb pillanatait, amikor óriási zaj és
csapkodás közepette széthúzzák az ajtók függönyeit, fénynyalábok
Vetítődnek - nem a vászonra - hanem a közönség arcába,
Jegyszedő nénik lábdobogása veri fel a csendet, harsogja túl a
zenét. Esedezve kérdem sok-sok mozirajongó nevében, miért
csinálják ezt?… Mert az csak nem válasz, amit az egyik jegyszedő
néni mondott nekem: „Tetszik tudni, ez a jel a ruhatárnak, hogy
kezdhetik kikészíteni a ruhákat!”
Erről eszembe jut annak a gyereknek az esete, akinek a szülei
másfél méter magas ágyat készítettek. A család egyik barátja,
meglátva a furcsa alvó alkalmatosságot, megkérdezte:
- Miért alszik a gyerek ilyen magas ágyon?
A mama megadta a felvilágosítást:
- Hogy halljuk, ha leesik!…
Az autósokról… a gyalogosokról… a technikáról… a
sötétségről…
Épületes jelenetnek voltam tanúja nemrég. Az egyik Pest
környéki község étterméből kijövő Trabant-tulajdonosa rajtakapott
egy fiatalembert, aki bicskájával változatos ákom-bákomokat
farigcsált autójának legkülönbözőbb; részeire. A fiatalember egy
jókora pofonnal megúszta, de az autótulajdonost ugyancsak
érdekes megjegyzésekkel illették a bámészkodók. Egy termetes
asszonyság kiabált a legjobban: „Ni csak, hogy félti azt a kocsit!…
Mit számít az a néhány karcolás?… Örüljön, hogy autóval jár, nem
gyalog… néhány évvel ezelőtt még csak a fenekébe karcolhattak
volna, nem a kocsijába..
Most nem akarok kitérni bővebben az autósokat irigylő
gyalogosok sokszor igazságtalan megjegyzéseire, már csak azért
sem, mert régi igazság, hogy minden gyalogosból lehet autós, és
minden autósból lehet még gyalogos is! Inkább megjegyezném,
hogy az esetről eszembe jut a biciklista, akit elkapott egy rendőr az
országúton.
- Nincs lámpa a biciklijén! Tíz forint!
A biciklista már fizetne és menne tovább, de a rendőr tovább
vizsgálódik.
- Hátul nincs macskaszem! Húsz forint büntetés!
A biciklista nem vitatkozik, de a rendőr mégsem engedi tovább.
- Most látom: kézifék sincs! Ez újabb tízes!… Kontrafék sincs!
Még egy tízes!.,. Tehát összesen ötven forint, mert nincs lámpája,
nincs macskaszeme, nincs kézifékje, nincs kontrafékje!
A biciklista szó nélkül leszurkolja az ötvenest, majd teli tüdővel
elkezd kacagni. A rendőr kicsit méltatlankodva kérdezi:
- Nem értem! Mi van ezen nevetni való?
A biciklista már fuldoklik a nevetéstől.
- Azon nevetek… hahaha… hogy itt jön mögöttem a barátom…
hihihi… és neki még biciklije sincs!
Persze ez a tréfa igencsak időszerűtlen, ha arra gondolok, hogy
manapság kevesen vannak, akiknek „még biciklijük sincs”. Hiába a
technika századában élünk, közhasználati cikk lesz nemsokára
talán még az űrhajó is. . S ha már a technikánál tartunk, eszembe
jut egy találmány, mely úgy is mint a technika legújabb vívmánya,
Japánban látott napvilágot. A találmány neve: „Sípoló pelenka”.
Lényege az, hogy amikor a csecsemőt - hogyan is fejezzem ki
magam, a tárgynál maradva „szobatisztán” -, baleset éri, mondjuk
az éjszaka kellős közepén álmodozás közben… nos, akkor nem kell
a picikének eme kellemetlen tényre bánatos zokogással felhívni a
figyelmet, mert mindezt megteszi helyette: a pelenka. Kémiai eljárás
segítségével apró füttyjelzéseket ad le mindaddig, amíg a felnőttek
nem intézkednek. A pelenka sípjelei, az eredeti japán prospektus
szerint egyébként így hangzanak: Pi.. pi.. pi.. pi! Stílusos nem?..
Érdekes újításról ad hírt egy Los Angeles-i újság is.
nagyobbacska gyermeknek kedveskedik, bár nincs korhoz kötve. A
találmány elnevezésé: „Világító edényke”. A találmány lényege,
hogy az illető edény fülecskéje, fogója elektromos megoldás
segítségével éjjel világít”. A legsötétebb éjszakában is felvillan a
fénye, s így a legkisebbek számára létesített „éjjeli mulatóhely”
(kiemelés tőlem) azonnal megtalálható!

De hagyjuk a nyugati világ csillogó fényeit és térjünk! vissza
szűkebb hazánkba. Sok panasz hangzik el arról, hogy Budapest
külső kerületeiben sokszor nem égnek az utcai lámpák. Illetve
égnének - ha ismeretlen tettesek el nem távolítanák belőlük a
körtéket. A szelídebbek csuhán kicsavarják, a vehemensebbek
csúzlival lövik ki!… S kik teszik ezt?… Nos, mint ezt
magánnyomozásom kiderítette: a szerelmesek! Meg lehet őket
érteni! Ők Jobban szeretik a sötét utcákat, mint a világosakat!
Erről jut eszembe egyik színházi rendezőnk megjegyzése, akit
sokszor bíráltak, mert rendezéseiben előszeretettel alkalmazza a
félhomályt, a sötét színpadképeket. Rendezőnk azonban így érvelt:
„Az életben vannak dolgok és szituációk, amelyek sötétben sokkal
érdekesebbek, sokkal izgalmasabbak, mint világosban! Oktalanság
lenne ezeket világosban művelni!
Hát nincs igaza?!?

A gyorsaságról… a nevelésről… az
összehasonlításról…
Az elmúlt évek a csodálatos technikai bravúrok évei voltak.
Ezekből is kiemelkedik az űrhajósok tevékenysége a világűrben, és
Perkál Tivadarné budapesti, Nefelejts utcai lakos eredménye, aki
elérte, hogy a mosógépébe új alkatrészt szereljenek! Minderről mi
jut az eszembe?… Az, hogy a technika nagyarányú fejlődése
meggyorsítja életünk tempóját és lassan mindenütt az élet
ritmusának a fokozása a fő cél.
A gyorsaság érdekében nálunk is mindent megtesznek! Például
fővárosunkban néhány autóbuszmegállót megszüntettek! Ragyogó
intézkedés volt! Mert ugyebár mennyi időpocsékolást jelentett, hogy
az autóbuszok minden ötödik-hatodik utcasarkon megálltak és várni
kellett, amíg az utasok fel- és leszálltak!… Rengeteg idő ment el
ezzel!… Sokkal gyorsabb a közlekedés azóta, amióta az utasoknak
ritkábban nyílik ilyesmire lehetősége egy-egy utazás alkalmával.
Mert a kedves utas felszól például az 1-es buszra Kelenföldön, de
leszállni nem tud, csak a Városligetnél, és ez alatt az idő alatt
megállás nélkül robog vele a kocsi, akár akarja, akár nem! De ez
így praktikus és ésszerű!… Mert a közbeeső utakat mondjuk a
Szabadság hídtól az Operáig taxival is meg lehet tenni, nem
beszélve arról, hogy még praktikusabb, ha valaki saját autóján
közlekedik.
Erről jut eszembe, hogy ezt nagyban elősegítené, ha a lottó
havonta megismétlődő tárgynyeremény-sorsolásain minden lottózó
nyerne egy autót! Ezt igazán könnyen meg lehetne oldani úgy, hogy
havonta .egy autó helyett 4 millió 500 ezer darabot sorsolnának ki.
S ha ezt a javaslatomat az illetékesek megoldhatatlannak és
nevetségesnek tartják, az viszont nem tűnik sem nevetségesnek,
sem megoldhatatlannak, hogy állandósítsák az autóbuszok
útvonalait!… Még az is bántja az utasok begyét, hogy az útvonalak
gyakran változnak és néhány havonta új útvonalon kell utazniuk!
A Rádió egyik kabaréműsorában riportot készítettek egy
autóbusz vezetővel, illetve pontosabban egy vezetővel az
autóbusznál, sőt még pontosabban a vezető és az autóbusz is
nagybetűvel értendő és írandó, így, hogy egy Vezetővel az
Autóbusznál. Megkérdeztem tőle is, hogy miért kell az utasoknak
sokszor havonta új útvonal lakon utazniuk? A válasz frappáns volt
és meglepő:
- A közlekedés tudomány!… Már pedig a haladó tudomány,
mindig új utakat keres!
Erről jut eszembe, hogy olvastam valahol egy tanulmányt ezzel
a címmel: „A gyermeknevelés új útjai!” Megtudtam belőle, hogy az
utóbbi években 354 társadalmi szervezet 6342 ankétot rendezett a
gyermeknevelés problémáiról. Nemrég tartották a 6343-ik ankétot,
ahol végre megszületett a közös határozat és kimondták: „A
gyermeket nevelni kell!”
Nem tudom, hányan olvasták az említett tanulmányt, hányan
tudnak az említett határozatról, de mindenesetre nyugodtan
állíthatom, hogy a szülők a tanulmány és a határozat ismerete
nélkül is nevelik a gyermekeiket!… No persze nem egyformán!,..
Nemrégiben az egyik játszótéren feltűnt nekem három 10-12 év
körüli gyerek, akik egy padon rablóultit játszottak. Az egyik kisfiú
bemondta a piros-negyven-száz-ultimót, mire a mögötte Illó papája,
aki addig elmerülten figyelte a játékot, hirtelen lekent a gyereknek
egy pofont és elkezdett ordítani: - Hogy mered a negyven-száz-ultit
bemondani, amikor nincs nálad az ász, a tízes, és csak négy adud
van?
Szóval ez a papa is nevelte a gyereket… csak éppen az jutott
eszembe, hogy ki neveli ezt a papát?… Mert sokszor a felnőttek is
rászorulnának á nevelésre! Egyszer-egyszer persze erről is szó
esik, de nem állandóan. És más az, ha valami egyszer van és más
az, ha valami állandóan van!
Erről jut eszembe, ezzel a két szóval, az „egyszer”-rel és az
„állandóan “-nal lehet némi összehasonlítást végezni. Talán Önök is
tapasztalták; hányszor folyik egy vendéglőben a kiszolgálás
tökéletesen és udvariasan? Egyszer!… A nyitás napján! És
hányszor nem kapható az sem, ami az étlapon van?… Állandóan!
VAGY! Hányszor neveznek ki valakit főnöki pozícióba?… Egyszer!
És hányszor próbálják megfúrni?… Állandóan VAGY! Hányszor
ismétli meg az ember a nászéjszakáját?… Egyszer-sem! És
hányszor ismétli meg az első összeveszést a feleségével?…
Állandóan!
Persze az utóbbi kitétel általános érvényű és a világért sem
vonatkozik rám vagy a feleségemre!… Erről jut eszembe… Illetve,
jobb ha erről nem jut eszembe semmi, hiszen a feleségem is
elolvassa ezt a könyvet…

A liftről… a protekcióról… a szeszfogyasztásról…
Sokszor hallom erről vagy arról: „Bizalom kérdése az egész!…”
Ez a mondat az,utóbbi években egyre inkább pozitív értelemben
hangzik el, jó tudni, hogy a bizalom egymás iránt a legszélesebb
körben elterjedt. Bízunk és bíznak az emberekben. Rájuk bízzák a
gyárakat, a gazdaságokat, a milliókat, mindent… Csak egyet nem
bíznak rájuk… A liftet!.,. Dolgozóink az országot elvezethetik… De
a liftet?… Hát annak még nem jött el az ideje!… Azt mégiscsak
valahogy megértem, hogy a házmester bácsik, házmester nénik
valamint az egyes helyeken még előforduló segédszemélyzetük,
akiket a reakciós időkben viceházmestereknek becéztünk… szóval
a fentnevezettek görcsösen ragaszkodnak a liftkulcshoz, Valamint
ahhoz a tevékenységükhöz, hogy miután az utas elfoglalta helyét a
liftben, sajátkezűleg nyomják meg a gombot! Ezt megértem, mert ez
részükre anyagi előnyt jelent. Azt viszont nem értettem, hogy a
gomb benyomása után nemegyszer idegen házban is azt mondta a
ház tekintélyes felügyelője: „Most, hogy a gombot megnyomtam, fel
tud menni egyedül is! Ugye?” S mielőtt válaszolhattam volna,
felrepített magányosan az ismeretlen magasság felé. Célomhoz
érve aztán törhettem a fejem, hogy miként kell a liftet
visszaküldeni?… Előbb megnyomni a gombot, aztán kiszállni, vagy
előbb kiszállni és aztán megnyomni a gombot?… Érdekes módon
minden esetben megállapíthattam, hogy technikai felkészültségem
ezen a téren minden követelménynek tökéletesen megfelel, ugyanis
a lift minden esetben visszajutott a földszintre!… Ha másként nem,
a házmester feljött érte!… De én most nem is a lakóházak, hanem a
középületek liftjeiről szeretnék csevegni. Azokról a sokszor ízűk,
sokszor levegőtlen kasztnikról, melyek rendszerint túlméretezett
forgalmat bonyolítanak le és nem egy ízben hosszú sorok várnak a
bejutásra. De hiába van a fülke, teszem fel 6 személyre
engedélyezve, csupán öt személy mehet be. A hatodik ugyanis
minden esetben már bent ül! Egy idősebb bácsi vagy néni, sokszor
a vállalat nyugdíjasa, aki azzal az illetékesek által igen bonyolultnak
minősített feladattal van megbízva, hogy gyomja a gombot, vagy
kicsit hivatalosabban megfogalmazva: kezelje a liftet!… Autót,
villamost, trolibuszt, repülőgépet, sőt űrrepülőgépet és rakétát is
nagyjából mindenki vezethet!… Liftet nem!… A múltkor lidérces
álmom volt. Űrrakétát lőttek fel a világűrbe és a fülkében a
súlytalanság állapotában a két asztronauta mellett ott lebegett özv.
Karpinec Benőné!… Ő nyomta a gombot…
Erről jut eszembe, hogy nálunk persze nemcsak a gombot
szokták nyomni! Nyomnak mást is, sőt máshol is! Persze ez a
nyomás csak annyiban hasonlítható liftezéshez, hogy akit nyomnak,
annak érdekében a „nyomó” rendszerint felülről lefelé nyom, minek
eredményeként az illető alulról felfelé megy! Ami ugyebár liftnél
elképzelhetetlen, mert ha a liftben le akarunk menni, akkor lefelé
megyünk, ha felfelé akarunk menői akkor felfelé megyünk!… Az
életben azonban nem ilyen egyszerű a helyzet, mert ott mindenki
csak felfelé akar menni!…
Persze találkoztam már olyan emberrel, aki irányt vett felfelé és
mégis lefelé esett!… Igaz, hogy őt senki nem nyomta!… Csak
nyomás alatt volt!… Ennek következtében az illető a metró fölfelé
haladó mozgólépcsőjén fantasztikus módon lefelé ment, sőt gurult!
Egészen addig, amíg a mozgólépcső kezelője is begurult és
leállítottam masinát.
Erről jut eszembe, hogy a metró Blaha Lujza téri aluljárójában az
éjszakai órákban igencsak elszaporodtak azok, akik a kívántnál
sokkal fokozottabban rózsaszínnek látják a világot! Anélkül, hogy
híve lennék az antialkoholizmusnak, mégis az az érzésem, hogy az
aluljáróban imbolygó polgártársaim túlzottan szívükre vehették azt a
lapokban megjelenő hírecskét, hogy a Belkernek a tervét minden
körülmények között teljesítenie kell! Bizonyára feltették maguknak a
kérdést, hogy miként teljesítse az a szegény Belker a tervet, ha ők
közönyös módon elhaladnak a sarki italbolt előtt, anélkül, hogy oda
betérnének és öntudatos fogyasztásukkal hozzájárulnának a terv
teljesítéséhez?!? Talán az is hatott az illetőkre, hogy elhangzott a
rádióban egy előadás, melyben az előadó azt fejtegette, hogy
magyar ember - a statisztika szerint - nem a rumot, likőrt, pálinkát
kedveli, hanem a bort, és ez így jó, mert a bor sokkal
egészségesebb és fogyasztása gazdasági érdekünk is, miszerint
spriccertől berúgni hazafias kötelesség, aki pedig bortól rúg be, az
minőségi export részeg! Persze az az igazság, hogy nálunk
ragyogóak a borok és nehéz ellenállni a finom ízeknek. Az pedig
külön öröm, hogy országunknak szinte minden vidékén korlátlanul
lehet kapni a vidék jellegzetességeit! Tokajban… tokajit!
Csengődön… csengődit! Bugyin… szürkébarátot! Csak négyes
számú guminadrágot nem lehet kapni sehol!…
De ez nem is tartozik ide, csak úgy eszembe jutott!…

Az önkiszolgálásról… a dalszövegekről… a táncról…
Töretlen híve vagyok az önkiszolgáló boltoknak! Nincs locsogás,
fecsegés eladó és vevő között, nyugodtan válogathatok a kirakott
árukban, pillanatok alatt beszerezhetek mindent, amire szükségem
van!
Erről jut eszembe, milyen jó lenne, ha az önkiszolgáló boltok
hálózatát még inkább szélesítenék. Szerintem eljön majd az idő,
amikor a dolgozók jobb és gyorsabb ellátása érdekében
önkiszolgáló boltot nyit az Óbudai Hajógyár és a Nemzeti Bank
devizaosztálya is!
Szóval a perspektívák érzésem szerint beláthatatlanok, éppen
ezért nem tudom megérteni és belátni, hogy néhányan a nők közül
még mindig görcsösen ragaszkodnak például ahhoz, hogy kis
fűszerüzletekben vagy a piacon órákat töltsenek el azzal, hogy
bevásárlókosarukat dugig tömjék a főznivalókkal! S ha már a
főznivalókról esett szó, azt is haszontalan időtöltésnek érzem, hogy
egyes nők munkaidejük után a tűzhely mellett tevékenykednek.
Hiszen az önkiszolgáló boltokban néhány perc alatt beszerezhetik a
legfinomabb készételeket. Az ember vesz például egy üveg
savanyútüdőt gombóccal, otthon egy pillanat alatt felbontja és máris
kiszedheti belőle a babfőzeléket sültszalonnával! Mert ilyen is
előfordul!-… De ezt igazán csak a tárgyilagosság kedvéért írom le,
no meg azért, mert velem is előfordult!
De mindezek ellenére híve vagyok az előre elkészített
árucikkeknek, persze azért nem mindenben!
Nem vagyok például híve azoknak a táncdalszöveg íróknak, akik
előre megírt (kaptafára és nem zenére) szövegeiket jobb sorsra
érdemes zeneszerzőinkre akarják rásózni! Egy időben emiatt is sok
kifogás volt a táncdalok szövegei ellen, és az újságírók is gyakran
köszörülték, ha nem is a késüket, de á nyelvüket a szövegírókon!
Persze itt sem szabad általánosítani! Hiszen vannak kitűnő
táncdalok, kitűnő szövegek és kitűnő szövegírók! Ők nem is
szorulnak védelemre, tehát nem is a védelmükre, hanem csak az
igazság kedvéért szögezem le, hogy sehogysem értettem egyet
azzal az újságíróval, aki többek közt kijelentette: „… a táncdalok
nívótlanságával, butaságaival a szöveget illetően, semmilyen más
műfaj nem versenyezhet!…”Álljunk itt meg egy pillanatra!…
Mindannyian emlékszünk még a feledhetetlen Darvas Szilárd
slágermagyarázataira… Ő bebizonyította, hogy a magyar nóták és
az úgynevezett műdalok szövegeiben is érdemes körülnézni! Milyen
igaza volt!… Mert például, amikor azt énekeljük, hogy „Maros vize
folyik csendesen, borulj a vállamra kedvesem…” csak egy kicsit kell
gondolkodni azon, hogy mit dalolunk és rögtön rájönnénk, hogy
azért, mert a Maros nem hangosan folyik, mindez meg nem ok arra,
hogy egy lányt felszólítsunk, hogy boruljon a vállunkra!… És amikor
azt dúdoljuk, hogy „Csicsónénak három lánya, mind a három egy
szoknyába”… voltaképpen a szövegíró csúnya pletykáját terjesztjük
a Csicsó családról, mármint azt, hogy annak a három szegény
Csicsó lánynak csak egy szoknyája van?

A szöveg kétértelműségéről, illetve egyértelműségéről már nem
is szólva, hiszen elgondolni is rossz - vagy jó? - hogy milyen
öltözékben lehet a két Csicsó lány, mikor a szoknya éppen a
harmadikon van?… És végül, mindannyian ismertük vagy talán
énekeltük is a régi katonanótát, hogy „Zsindelyezik a kaszárnya
tetejét, mind elvitték a legények elejét!..,” Legyünk őszinték…
Voltaképpen nem is tudtuk, hogy szó szerint mit énekeltünk?!…
Mert ha utánagondolunk, hogy lehet ezt értelmezni, hogy a
„legények elejét vitték el”… és kik vitték el?… És mit csináltak a…
szóval a nem elejével?… Azt otthagyták?… Szóval jobb, ha nem
merülünk bele a témába és a szövegekbe, inkább szögezzük le,
van jó szöveg és van rossz szöveg, van ilyen szöveg is, meg olyan
szöveg is… Az új táncdaloknak egyébként az az előnyük is
megvan, a régebbiekkel szemben, hogy a legtöbbjüknek elég az
első sorát megjegyezni, és már tudja az ember az egészet. Van
olyan táncdalunk amelynek nyolc sora van és ebből hét sor
ugyanaz. A nyolcadik, az kicsit más!… Ugyanis a nyolcadik sor
szóról szóra megegyezik a hetedikkel, de a végén van még egy
szó, hogy „Bizony!”
A táncdalok szövegéről mi’ más juthatna eszembe, mint a tánc.
Én a magam részéről nagyon jól elszórakozom akkor is, ha nem
táncolok, hanem csak nézem a táncolókat. Ahány pár, annyiféle
típus. Megfigyeléseimet az alábbiakban költséget és fáradtságot
kímélve közzéteszem.
A SIETŐSEK. Alighogy megszólal a zene, felugranak mint
akiknek az influenza járvány idején intim helyre döfték az injekciót.
Nem akarnak egy percet sem mulasztani, addig boldogok, amíg
egyedül bolyonganak a parketten széltében-hosszában.
A FÖLÉNYESEK. Semerre nem nézve betolatnak aj tömegbe.
Ha valaki véletlenül hozzájuk ér, megsemmisítő pillantással
végigmérik az illetőt. Mindig „lassút” táncolnak, akkor is, ha a
zenekar gyorsat játszik.
A PROFIK. Félreértés ne legyen, ezek amatőrök, de szeretnék,
ha hivatásosaknak néznék őket. Ezért aztán Fred Astaire és Ginger
Rogers hajdani sikereire áhítozva dobálják egymást a szélrózsa és
a bálterem minden irányába. Táncuk emlékét letaposott cipőorrok,
megdagadt bokák és elfojtott és kimondott káromkodások őrzik a
többi táncoló részéről.
A SZÉGYENLŐSEK. Nehezen határozzák el, míg végre
rászánják magukat, hogy a parkettre surranjanak. Rendszerint csak
akkor, amikor letompítják a világítási és lehetőleg már nagy a
tömeg. A nő megy előre, a férfi néhány lépésre utána, és ha esetleg
a nő közben elvész a táncolók sűrűjében, a férfi megkönnyebbült
szívvel eloson a bárpult irányába.
AZ ÉNEKLŐK. Nincs olyan új sláger, melynek ne tudnák a
szövegét. Igyekeznek lehetőleg egy taktussal előbb énekelni, mint
ahol a zenekar tart. Nehogy észrevétlen maradjon a műveltségük!
A CSERÉLGETŐK. A modern táncok hívei. Fél méterre
egymástól rázzák magukat és addig forgolódnak, ide-oda, míg
egyszerre azon veszik észre egymást, hogy mindegyikük egy
másikkal rázza a rázni valókat. Mindez számukra semmiféle
megrázkódtatást nem jelent.
A SZERELMESEK, összesimulva ringanak, a ritmusukat nem a
zene adja meg, hanem saját maguk. A zene nem is fontos, ami
abból is kiderül, hogy ha a zene abbahagyja, ők sokszor még
percekig gyömöszölik egymást a parkett közepén, a közönség nagy
örömére, összeér a kezük, az orruk, a szájuk stb. stb.!!!
A FURCSÁK. Hórihorgas, majd kétméter magas férfi - kicsit
lófeje is van - nagyon csinos, szőke, babaarcú tündérrel tangózik. A
nő kimondottan kistermetű, de láthatólag nem zavarja a
magasságkülönbség. Neki elég, ha felér a férfi… zsebéig!
A FELTŰNŐEK. A férfi vagy zöld szmokingban van, rózsaszín
nadrággal, s hozzá pöttyös sárga csokornyakkendő, vagy
farmernadrágban, Csíkos ingben és hozzá felismerhetetlen
alapszínű pulóver. A nő vagy miniben, amely olyan minimális, hogy
rögtön kilátszik belőle az „óláb” vagy maxiban, de az is mindenütt
úgy ki van vágva, hogy hátul semmi és elől csak a táncos. Ha a
táncos - hála a modern figuráknak - néha távolabb kerül a nőtől, a
parkettet környező asztalok férfi vendégei tekintet nélkül saját
kilátásaikra, „belátással” vannak az ilyen divattal kapcsolatban.
A SZAKMABELIEK. Színészek, újságírók, festők, zenészek,
táncosnők és egyéb bohémfoglalkozásúak. Egyet lépnek, egyet
köszönnek. A zenekar tagjait és a pincéreket nevükön szólítják,
igaz, hogy azok is sokszor őket. Nem mindegyik szeret táncolni, de
mindegyik táncol! Mind arra gondol, hogy őt már annyiszor
„megtáncoltatták”, hogy egyszer egy évben ugrálhat a saját
jókedvéből is!
A színház lényege

Lényegtelen, hogy mi a színház lényege
…de az is biztos, hogy egy színház
csak akkor lehet lényeges, ha nem
lényegtelen! Ez látszólag nem logikus…
de a színháznál semmi nem az!….

Egy példa:
Ha a közönség jön
a színház akkor megy!!!
A színház lényege
Ki tudná igazából megfogalmazni, mi a színház igazi lényege?…
Sokan megpróbálták már hosszabban-rövidebben, tudományosan
és népszerűen, művészek és tudósok, hivatásosak és laikusok!
Számomra a színház lényegét legkedvesebb rokonom, Kardos
István magyarázta meg, aki a harmincas években az Esti Kurir
színházi rovatvezetője volt. Általános szeretetnek örvendett a
művészvilágban, márcsak azért is, mert volt az újságban egy rovata
„A függöny mögött…” címmel és ebben napról napra érdekesebbnél
érdekesebb történeteket közölt színésznőkről és színészekről,
festőkről és muzsikusokról. Jómagam, mint megrögzött színház- és
színészrajongó, csak úgy faltam ezeket a cikkeket és gyakran
ellátogattam a szerkesztőségbe, ahol Pista bácsi nem kis
csodálkozására szóról szóra „felmondtam” az előző napi anyagot.
Lehettem vagy tízéves és produkciómra néha összecsődült a fél
szerkesztőség.
Egy-két év múlva már valósággal bejáratos voltam a szobájába
és délutánonként, amikor csendesebb lett a munkatempó - az Esti
Kurirt délelőtt írták, miután nevével ellentétben nem este, hanem
délután jelent meg - sokszor fültanúja lehettem, amint
nagybácsikám a kollégáknak, az újságírótanoncoknak, az
úgynevezett slapajoknak, no meg mindenkinek, akinek éppen arra
volt dolga, vagy éppen semmi dolga nem volt csak arra járt…
mesélt!… S miről mesélhetett volna másról, mint a színházról!…
Szándékosan használtam a „mese” szót, ugyanis meggyőződésem
szerint ezeknek a történeteknek legnagyobb része inkább mese
volt, mint valóság… Illetve egyszer mesélt valamit, amiről
mindnyájan éreztük hogy ez nem mese!… Ma is emlékszem Pista
bácsi mini den szavára, nem nehéz felidéznem:
- Katonakoromban eljutottam Lembergbe. Aggastyán város volt
már akkoriban, öreg házakkal, romantikus környezettel… Amikor
csapatunk bevonult a városbáj nem akadt számunkra elég lakás. A
„kvartirmester” aki a szálláscsinálással volt megbízva, igencsak
nagy gondban volt. Már-már úgy látszott, hogy fedél nélkül
maradunk, amikor a derék ember a fejére ütött és elkiáltotta magát:
„A színház!” Ezzel elvágtatott, már amennyire vágtatásnak lehet
nevezni azt a lassú ügetést, amire fáradt lovacskája képes volt. öt
perc sem telt bele, és visszaérkezett. „Tiszt urak, alássan
jelentem… a színházban van hely!” Megörültünk a hírnek és
elindultunk a színház felé. Útközben megkérdeztem: „Aztán hogyan
jutott eszébe, hogy lesz hely a színházban?” A szállásmester
elmosolyodott a bajusza alatt. „A feleségem pénztárosnő volt a
békéscsabai színházban… Tőle tudom, hogy egy színházban
mindig lehet helyet kapni!”
Mi tehát beszállásoltuk magunkat, a nézőtér földszinti zsöllyéibe
a legénység, az erkélyre a tisztek, a páholyokba meg a lovakat
kötötték be. Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen huszárok voltunk és
a huszárnak a lova a legfontosabb. Fedél kellett a lovaknak is, és
miután a lovak a zsöllyék közé nem fértek, az erkélyre meg
bolondság lett volna felhajszolni őket, maradt nekik a páholy
Egyszerre csak azt veszem észre, hogy a páholyokban békésen
álldogáló lovak, mind a színpad felé néznek!
Odaintem az egyik bakát magamhoz.
„Meg tudnád mondani fiam, hogy mi az oka annak, hogy ahány
ló van itt, az mind a színpadra néz?”
A válasz nem késlekedik.
„Alássan jelentem, a lovak azért fordulnak a színpad felé, mert a
színpadra a szalmát hordtuk fel!… Azt nézegetik!”
Abban a pillanatban arra gondoltam, hogy rájöttem a színház
lényegére!
Olyat kell mutatni a színpadon, amit szívesen néznek a
nézőtérről!!!
Manapság ha bóbiskoló vagy unatkozó embereket látok a
nézőtéren, miközben a színpadon üres szalmacséplés folyik…
eszembe jut Pista bácsi.
Múltkoriban a kritika így dorongolta le egyik színházi
produkciónkat: „Lóvá tették a közönséget…!”
Mindehhez hozzátehették volna - ha ismerték volna Kardos
István történetét - ÉS HIÁNYZOTT A SZÍNPADON… A SZALMA!
Színháztudomány
„A
színháztudomány
az a
tudomány
amelyet
nem lehet
megtanítani,
mégis
tanítják!
Ez mutatja
a
tanítványok
és
a
tanárok
törhetetlen
optimizmusát…
és
humorérzékét”

Színháztörténelem
A Hölgyfutár 1854-es évfolyamának februári száma egy delnő
panaszairól ír, melyet egy színi előadás szünetében felháborodva
közölt az újságíróval:
- Mégis csak bosszantó!… Ma már ötödször látom ezt a darabot
és a színészek mindig ugyanazt beszélik!.

*
Az angol színpadokon annak idején minden szerepet férfiak
játszottak. Manchesterben történt az egyik királydráma
bemutatóján; hogy a Lordmayor, a várói nagyhatalmú
polgármestere magához kérette a társulat igazgatóját.
- Miért nem kezdik már az előadást?… Nem vette észre, hogy a
közönség már türelmetlen?…
Az igazgató hajbókolva mentegetődzött.
- Csak néhány pillanatig kegyeskedjék várni!… Éppen most
borotválják a királynét!…

*
Jantsó Pál a híres kolozsvári színész sokat nyomorgott. Egy
ízben keserűen panaszkodott barátjának.
- Ha nem tudnád, csak ez az egyetlen nadrágom van, amiben
látsz. Ebben járok nappal és ebben játszom este a színpadon. Ma
egy tábornokot, holnap egy cigányt, holnapután egy királyt…
A barát vigasztalóan tette kezét Jantsó vállára.
Sebaj, cimbora! Te ebben az egy nadrágban is mindig másféle
vagy!… De hány olyan színész van, akinek csak nadrágja van,
aztán mégis mindig minden nadrágban egyforma!.

*
Prlelle Kornélia és Munkácsy Flóra a régi Nemzeti Színház két
tiszteletreméltó művésznője próba előtt kiültek a színészbejáró előtti
kispadra napozni. Egyszerre csak feltűntek a Színiakadémia csinos
leánynövendékei, akik kacarászva, csivitelve, sivítozva
beviharzottak az épületbe. Flóra néni bosszankodva nézett utánuk.
- Mennyi kis… mennyi kis…
A mondat folytatását csak súgta Flóra néni, mert a szó, amit a
színitanodás lányokra mondott, olyan hölgyek jelzője volt, akik a
mellékutcák sötétjében lestek a magános férfiemberekre.
Kornélia néni kicsit elpirult, aztán megadóan bólintott.
- Hát igen!… A mi időnkben még nem voltunk ennyien!!!…

Színházi tanulságok - versikékben

A közönség ül a színházban
azt mondják ezer feje van
Ez igaz! De csak olyankor
amikor a színház tele van!!!
Kétféle színész van
- ha megjegyeznem szabad -
Az egyikért a közönség bejön a színházba…
a másikért… bennmarad!!!

Színházi tanulságok - prózában
A színészet olyan mint a szerelem!
Állandóan gyakorolni kell és még akkor sem biztos, hogy menni
fog!

*
A statisztika szerint tíz ember közül legalább kilencnek van
színészi tehetsége!
De sokszor éppen a tizedik megy színésznek!

*
A színész öregedésének jele az első ősz hajszál.
A színésznő öregedésének jele az első ősz hajszál… az
unokája hajában!

*
Fiatal színésznők nagy tévedése:
Azt hiszik levetkőzni nehéz… holott felöltözni az!!!

*
A közönségről.
A férfiak sokszor azért mennek színházba, mert a feleségük
megváltotta a jegyet.
A nők nemcsak azért mennek színházba, hogy valamit
lássanak, hanem azért is, hogy őket lássák!
Ez utóbbit egyébként Ovidius mondta!…Krisztus előtt 23-ban!!!’

*
A kritikusokról.
Színész! A kritikusoktól csak akkor várhatsz virágot, ha
koszorúba lesz!

*
A nyugati színházról.
Régen minden színháznak volt forgótőkéje!
Ma örül, ha forgószínpada van!
*
A hazai színházról.
Folyik a vita sajtóban, tévében, rádióban, szakmában.
A magyar színházak túlságosan rendezőcentrikusak?!?…
Szerény magánvélemény:
A rendező olyan mint a telefon. Ha van, néha bizony
bosszúságot is okoz. De ha nem lenne, nagyon éreznénk a
hiányát!…

Összegezés

Egyetlen ember volt aki azt hitte, hogy mindent tud a színházról!
A tizennyolcadik században élt Pierre Jean Merrimeux, a színész,
rendező és színigazgató. Kilencvenkétéves korában még mindig
játszott!!!… Gumidominót, egy lyoni elmegyógyintézet
összkomfortos szobácskájában.
Komolytalan színházi lexikon
ALAKÍTÁS Tevékenység, mellyel színészek és szabók
foglalkoznak. Mindketten könnyen elszabhatják.
ALAPGONDOLAT Olyasvalami, amire a rendezők szoktak
hivatkozni nyilatkozataikban, ha előadásaikban nem található meg!
ÁDÁM Főszerep és színigazgató. Mindkettő Madáchnál!
BABÉR Idős színészeik kedvenc főzeléke.
CIRKUSZ A primadonna produkciója, ha nem készül el a
főpróbára a ruhája.
DRAMATURG Akit mindenképpen szidnak. Az író; ha nem
fogadja el a darabját, és a közönség, ha elfogadja az író darabját.
DRÁMA Melynek végén a színpadon sokszor csak a súgó
marad életben.
ELSŐ SZEREPOSZTÁS Azok vannak benne, akiket színház
vezetősége szeret és a második szereposztás utál.
FIASKÓ Ez az, amit nem illik bevallani.
GÁZSI Pénzösszeg, amiből egy színész sem tud megélni.
GESZTIKULÁL Arra a színészre mondják, aki nem tudja, hogy
mit csináljon a kezével.
GONDOLKOZÓ SZÍNÉSZ Közmondás van róla: „Sokat akar a
szarka, de nem bírja a farka!”
HÁZI SZERZŐ író, akinek darabjai mindig egy színházban
kerülnek bemutatásra, mert a többi színház mindegyiket mindig
visszaadja.
INTRIKA A színházi levegő nélkülözhetetlen alkotórésze. Nem
mindig kellemes, de ártani nem használ!
JELLEMSZÍNÉSZ Epizodista, akire a kisebb szerepeket osztják.
A jellemszínész meghatározás nem a színész jellemére vonatkozik,
ettől még jellemtelen is lehet!
KARMESTER Izgága ember, aki sokat hadonászik és emiatt az
a néző, aki az első sor közepén ül, a fél előadást nem látja.
KELLÉKES Aki még a szalonnát is ezüstszínűre festett, fából
készült bicskával eszi.
KIÁLLÍTÁSOS DARAB Sok szereplő, sok ruha, sok díszlet.
Mindez alkalmat nyújt a színház ruha- és díszletraktárának
szellőztetésére.
KOMMÜNIKÉ Dicshimnusz, melyet pénzért közöl a sajtó a
legközelebbi bemutatóról. Jellemzője: sokat ígér, de keveset ad!
KRITIKUS Tövis, rózsa nélkül!
KULISSZA Az a festett vászonfal, amely a kulisszatitkokat a
közönség elől elrejti.
KULISSZAHASOGATÁS Ragályos színészbetegség, amely
nem a kulisszákat sérti, hanem a közönség fülét.
KULISSZATITKOK Amikről mindenki mindent tud!
LIBRETTÓ Zenés darabok szövegkönyve. Legtöbbször
rosszabb mint a zene. Ha jobb, mint a zene, akkor a zene rossz!
MARKÍROZÁS Nesze semmi, fogd meg jól. Amikor a L színész
a próbán csak fél erővel játszik. Előfordul, hogy a premierre ez a fél
ereje is elfogy!
MONOLÓG A színdarab azon része, amelynél a közönség ezt
kérdezi: „Mért beszél ez a színész ennyit?”
NATURBURSH Magyarul: „Természetes fiú.” Azoknak az
operettszínészeknek a szerepköre, akiknek egy természetes
mozdulatuk sincs!
OLVASÓPRÓBA Az a próba, amelyen először szidják a
színészek a szerzőt.
OPERETT Kipróbált viccek és ismerős melódiák három órán
keresztül, a kritika fanyalgásától és a közönség elragadtatásától
kísérve.
ORGÁNUM A színész akkor dicsekszik vele, mikor már nincs
neki!
ÖLTÖZŐ Amiben a színészek nekivetkőződnek az előadásnak.
ÖLTÖZTETŐNŐ A Magyar Távirati Iroda meg nem bízott
munkatársa. Hozza és viszi a híreket!
PARÓKA Kopaszodó színészek sapkája.
PÁTOSZ Már rég nem tanítják a Színművészeti FőiskoIán,
mégis gyakrabban használják a színészek, mint kellene.
PRIMADONNA Igazából csak olyan színésznő lehet, akinek
erkélyes lakása van. Különben hová tenné rajongói virágjait?…
PROLÓG Akkor jó… ha nincs!!!
PROSCÉNIUMPAHOLY Azok váltanak ide jegyet, akik szeretik
ha az egész nézőtér látja őket. De azok is ide ülnek, akiknek ez
kellemetlen, ők viszont hivatalból vagy potyán kapják ide a jegyet és
nem tehetnek ellene semmit!
RIVALDA Lámpasor, mely a színész és a közönség között van.
Van olyan előadás, ahol nincs rivalda. Sőt! Van olyan előadás, ahol
közönség sincs!
RIPACS Minden színésznek, a másik!
STATISZTA Az a szereplő, akit sokszor a legjobban szeretnek a
nézők, mert ki sem nyitja a száját.
SÚGÓ Sokszor az előadás legjobb hangú szereplője. Minden
szavát tisztán érteni még a legutolsó sorban is, ugyanakkor a
főszereplőket a negyedik sorban is alig!
SÚGÓLYUK Legtöbbször áll előtte valaki. Egyes színészek
kedvenc tartózkodási helye.
SZAVALÓ SZÍNÉSZ Nemcsak a pódiumon szeret szavalni,
hanem a színházi szerepeiben is. Szerinte azért, mert ragaszkodik
a nemes hagyományokhoz… A közönség szerint azért, mert
beszélni nem tud!
SZEREPOSZTÁS Ez az, amivel a társulatoknál egy színész
sincs megelégedve.
SZERZŐDÉS Egyetlen előnye, hogy fel lehet bontani!
SZERZŐDÉSBONTÁS A színházak életében az a folt, amely
tisztít!
SZÍNPAD A színház azon - rendszerint huzatos - része, amelyre
rálépve nappal aránylag normális emberek királyoknak,
koldusoknak, kéjnőknek, apácáknak, tábornokoknak,
kispolgároknak vagy világmegváltóknak képzelik magukat.
Ügyeletes tűzoltók kedvenc tartózkodási helye. Hiszen a
legrosszabb előadás is jobb, mint egy tűz!
SZÍNHÁZMŰVÉSZETI SZÖVETSÉG Benne vannak az összes
kecskék, akikre a káposztát bízták.
SZUBRETT Rendszerint jól táncol, márcsak azért is, hogy arra
figyeljenek és ne arra, hogy milyen hamisan énekel.
TÁRSALGÓ Mindig tele van. Néha színész már nem is fér be!
TENORISTA Énekes színész, aki a lemondásokból is megél.
THÁLIA Görög istennő, aki sír vagy alszik.
ÜGYELŐ ő felel azért, hogy az előadás rendben lemenjen. Ha
valaki hibázik, azt felírja. Némely ügyelő többet ír egy szezon alatt,
mint Jókai egész életében.
VASAJTÓ Nagy sikernél kinyitják és a színészek ebben
köszönik meg a tapsot. Van színház, ahol nem nyílik, mert évek óta
nem használták és berozsdásodott.
VASFÜGGÖNY Jótékonyan eltakarja azt, ami egy vasat se ért!
VASTAPS A közönség örömének kifejezése. Nálunk mindig van.
Igaz, néha azért örülnek, hogy már vége az egésznek!
VILÁGÍTÁS Ha a fővilágosító és rendező valami nagyon
művészit akar produkálni, akkor egyenlő a homállyal, ahol színes
fénycsóvákban mozognak a szereplők, akikről szerencsés esetben
a hangjukról fel lehet ismerni, hogy férfiak vagy nők.
ZENE Akkor jó, ha hangos! A szunyókáló nézők erre mindig
felébrednek!
ZSÖLLYE Kényelmes szék a földszinten. A Bábszínházban
emelhető az ülőkéje, kisgyerekek részére. Ez az egyetlen színház,
ahol nem bánja a néző, ha „felültetik”!
ZSINÓRPADLÁS A színpad felett van. Kicsit hasonlít a
Minisztériumhoz és a Tanácshoz. Mármint abban, hogy innen is
„felülről” lehet betekintetni a művészetbe!

A színház olyan hely, ahol sok a közhely!
Mindenki gyűjt valamit! Jómagam sem vagyok kivétel, mint azt a
többi között itt következő szerény kis magángyűjteményem is
bizonyítja. Azokról a gyakorta előforduló, elcsépelt és
elcsépelhetetlen színházi mondásokról van szó, melyek egy
színházi előadás megszületésénél; pillanatától a bemutatóig
sokszor elhangzanak színészek rendezők, szerzők szájából.

Még sohasem bukott meg darab amiatt, amit kihúztak belőle,
csak amiatt, ami benne maradt!

Ezt rendezők és dramaturgok szokták mondani azoknak a
színészeknek és szerzőknek, akik a főpróba hetében tudják meg,
hogy kedvenc jelenetüket vagy kedvenc mondatukat különböző
okokra való hivatkozással kihúzták. A mondat elhangzása után az
érintetteknek az alábbi lehetőségek állnak rendelkezésükre:
duzzogás, átkozódás, kétségbeesés, könyörgés. (Pl. hogy csak a
felét húzzák ki.) Van olyan szerző, aki ilyenkor kijelenti, hogy „így
nem engedem a darabot előadni!” de aztán legtöbbször engedi és a
darab húzásokkal együtt is megbukhat. Ilyenkor a
felelősségáthárítás kifejezésére az alábbi lehetőségek állnak
rendelkezésre: duzzogás, átkozódás, kétségbeesés stb. stb…

Nem kell a darabból húzni, majd összemegy!

Ezt a színészek és szerzők mondják rendezőknek és
dramaturgoknak. Ilyenkor két eset van. Vagy hisznek abban, hogy
pergőbb lesz a szöveg, gyorsabbak lesznek a változások,
tempósabbak lesznek a jelenetek… vagy nem hisznek! Ha nem
hisznek, akkor nem lehet baj! Ha hisznek, akkor esetleg úgy
járhatnak, mint a Csárdáskirálynő 1954-es premierjén, amikor az
előadás négy és fél óra hosszat tartott!… Igaz, hogy később
összement!… Négy és egynegyed órára!

Ami a főpróbán bukás… a premieren siker!

Ez már tényleg előfordult!… De az ellenkezője is! A főpróbán a
jóindulatú ismerősök, rokonok, bácsikák és nénikék kegyes
hangulatukban vagy őszinte részvétük kifejezéseként sikert
„csináltak”, aztán a premieren akkorát bukik a darab, hogy a
színészek még függöny elé sem tudnak menni! (Olyan színházban,
ahol nincs függöny, ez a probléma megoldódott!) Persze jósolni
nehéz Vagy egyáltalán nem is lehet! A harmincas években a Király
Színház egyik igazgatója megjósolta a főpróbán a szerzőnek, hogy
a darab legfeljebb háromszor fog színre kerülni. A kétszázadik
előadás bankettjén a szerző vidáman emelte a poharát az igazgató
félé: „Emlékszel, mi volt a véleményed a főpróbán a darabomról?”
Az igazgató mozdulatlan arccal csak ennyit mondott: „Fenntartom!”

Ilyen rossz közönség még nem volt!

Valóban előfordul néha, hogy a nézők úgy viselkednek egy-egy
előadás alatt, mintha esküt tettek volna arra, hogy ma este semmi
nem tetszik nekik. Nincs taps, nincs nevetés, a drámai jeleneteknél
nincs csend, csak valami mérhetetlen közöny sugárzik a színpadra!
Ilyenkor aztán felmerül a kérdés, minek mi az oka? Íme néhány
változat: 1. Kevesen ülnek a nézőtéren, félnek tapsolni. 2. Sokan
ülnek a nézőtéren, nagy a meleg, lusták figyelni! 3. Túl nívós a
darab, nem értik. 4. Sznobok ülnek a nézőtéren, akiknek semmi
sem elég nívós stb. stb. Persze az is előfordulhat, hogy az előadás
vagy a színész a rossz de erről esik a legkevesebbet említés.

Nekem speciel nagyon tetszett!

A főpróba és premier gratulálóknak jellegzetes mondata. Ezzel
az illető vagy azt akarja kifejezni, hogy másnak is tetszett, de neki
„speciel nagyon!” vagy azt, hogy rajta kívül senki másnak nem
tetszett, csak neki! (Tekintettel arra, hogy a nézőtéren a gratulálón
kívül még több száz ember ült, ez nem valami örvendetes tény.) A
főpróba gratuláló másik típusa ezzel a mondattal rohan az öltözőbe:
„Kíváncsi vagy a véleményemre?” Ilyenkor ajánlatos követni
felejthetetlen kollégám, az aranyos Rozsos István példáját, aki csak
ennyit válaszolt: „Tudod mit, nem vagyok kíváncsi!”

Ez a színész ejti a szerepét!

Olyan színészre mondják, aki nincs megelégedve szerepével,
feladatával és emiatt nemigen tanulja meg, és ha meg is tanulja,
úgy motyogja el, mintha semmi köze nem lenne ahhoz, amiben és
amit játszik. Egyébként veszélyes játék! Előfordult már, hogy egy
színész addig-addig „ejtette a szerepét”, amíg egy kolléga „felvette”
és olyan sikert aratott vele, hogy no…! Persze előfordul az is, hogy
egy színész véletlenül ejti a szerepét… mondjuk egy próbán, a
padlóra! Ilyenkor a színházi babona szerint az elejtett szerepre rá
kell taposni!… Mindez azonban nem vonatkozik az elejtett
kollégákra!…
Szem nem maradt szárazon a nézőtéren!

Dicsekvő mondat színészek szájából, melynek jelentése kettős
lehet: vagy azt jelenti, hogy mindenki sírt a nézőtéren a
meghatottságtól, vagy azt, hogy a kedves nézők könnyesre
röhögték magukat! Az utóbbi esetben a régi daltársulatok színészei
így jellemezték a helyzetet: „Szék nem maradt szárazon!” Én, a
magam részéről egyszer láttam közönséget egyöntetűen és
őszintén könnyezni színházi előadáson. New Yorkban az Off
Brodwayn egy hatvan személyes apró színházban, ahol a
főszereplő a legdrámaibb jelenetben vagy tíz percen keresztül
hagymával kenegetett egy marhahús szeletet.

Minden este táblás ház van!

Igazgatók, rendezők, szerzők, színészek büszke kijelentése!
Arra a táblára vonatkozik, mely ott szokott fityegni a pénztár fölött
vagy a bejárat mellett: „A ma esti előadásra minden jegy elkelt!” A
tábla kifüggesztése feltétlenül hasznos! Egyrészt jó hangulatot kelt
a színházi dolgozókban, másrészt megkíméli a pénztárosnőt a
felesleges kérdezősködésektől és ami a legfőbb, serkenti a darab
iránti érdeklődést! Régi igazság, hogy mindig az kell, ami nincs!
Színházi nyelvre lefordítva mindig olyan darabhoz keresik a
jegyeket, amire nincs jegy! Régen sokszor kitették a táblát a
színházakban akkor is, amikor nem volt telt ház! Volt egy pesti
kabaré igazgató, aki alighogy elkezdődött az előadás, kiakaszttatta
a pénztár fölé: „Minden jegy elkelt!” Aztán a szünetre bevette,
nehogy a bent ülők miközben kisétálnak a szünetben az
előcsarnokba, rájöjjenek a turpisságra! Egy másik igazgató, amikor
felelősségre vonták, hogy miért hangoztatja állandóan, hogy „táblás
háza van”, noha üres a nézőtér, ártatlan arccal csak azt válaszolta,
hogy a táblát illetően ő soha nem állított valótlanságot, ugyanis nála
jogosan csüng este a tábla! Sőt!… Nem is egy, kettő: „Dohányozni
tilos!” és: „Ruhatár csak a földszinten!”
Az a jó vidék…!!!
Petőfi
halhatatlan
verse „A
tintásüveg”
örök
emléket állított
a
vándorszínészeknek
amikor
leírta:
„ Vándor
színész
korában
Megyeri
Van-e ki e
nevet nem
ismeri?”
A
vándorszínészek
életéből valók
az
alábbi
történetek,
azokból az
időkből,
melyről
Megyeri így
emlékezett
meg:
„Az a jó
vidék…! hát
lehet azt
feledni?!”

1833 novemberében Megyeri Károly a kassai színtársulattal
Nagymarosra érkezett. Talán a meglehetősen hideg időjárás, talán
a közönség közömbössége miatt, az előadások látogatottsága
ugyancsak gyér volt. így eshetett, hogy egyik este egyetlen szál
ember ült a nézőtéren. Az igazgató színészeivel kétségbeesetten
nézte a tátongó színházat. Csak Megyeri nem vesztette el a
jókedvét. Rámutatott a nézőtér közepén üldögélő magányos
nézőre:
- Meg kell adni… ritka szép közönség!!!

*
Prielle Kornélia - a maga korának nem csak egyik
legtehetségesebb, de egyik legszebb színésznője is - 1845-ben
Nagybecskereken lépett fel, az „Ahol unatkoznak” című vígjátékban.
Egy márkinét játszott, aki bizalmas barátnőjének elmondja
élettörténetét. Szerepe szerint így kezdte monológját:
- Az első szeretőm egy huszártiszt volt!
Az egyik páholyból ebben a pillanatban kihajolt egy
meglehetősen illuminált állapotban lévő őszhajú ezredes.
- Az én voltam!
Kínos csönd támadt a színpadon is, a nézőtéren is. Egy
pillanatra Prielle Kornélia is megdöbbent, de aztán így folytatta a
szövegét:
- De elhagytam, mert butább volt, mint annak a lónak a hátulja,
amelyiken lovagolt!
A váratlan rögtönzésnek olyan sikere volt, hogy a színésznő
akár minden este megismételhette volna. Csak hát nem valószínű,
hogy ezek után az ezredes úr vállalta volna a partner szerepét.

Szigeti József - a Nemzeti Színház későbbi büszkesége - fiatal
korában Imre öccsénél volt szerződésben, aki akkoriban egy
daltársulat igazgatója volt. 1842-ben Csopakon játszották a „Béldi
Pál” című drámát, melyben a főhős - azaz Szigeti József - a
börtönben várja halálos ítéletét. Az ötödik felvonásban aztán
megérkezik a hírnök, aki a kegyelmet hozza. Egyik este úgy látszik
kicsit tempósabb volt az előadás és a hírnök szerepét játszó
színész, aki elment közben vacsorázni, nem érkezett vissza. Szigeti
Imre utolsó pillanatban elkapott egy statisztát a színfalak mögött.
- Ide figyeljen, maga értelmes embernek látszik… játja ott a
színpadon a bátyámat?… bemegy hozzá… Illedelmesen köszön…
átadja neki ezt a levelet… aztán kijön. Ennyi az egész. Meg tudja
csinálni?
A statiszta bólintott és máris bement a színpadra.
- Adjék isten szépjónapot! Szigeti Imre igazgató úr tisztelteti
nagyságos Szigeti József urat és ezt a levelet küldi!… Alászolgálja!
Ezután szép nyugodtan kisétált a színpadról, mit sem zavartatva
magát a közönség hangos röhögésétől.
Nem úgy Szigeti József, aki a felvonás végén bőszen rohant ki a
színfalak mögé.
- Hol van az az ember, aki a levelet hozta?
A statiszta ártatlan arccal jelentkezett.
- Itt vagyok kérem alássan.
- Maga színész?!?
- Dehogy kérem, Van nekem tisztességes foglalkozásom. Csak
esténként statisztálgatok, mert szeretem a kínházat…
- Mi a maga foglalkozása?
- Hentes vagyok kérem szépen.
- És ki küldte be magát a színpadra?
- A művész úr tisztelt öccse… az igazgató úr!
Szigeti nagyot fújt.
- Hát mondja meg neki, hogy… nagy marha!
A statiszta hevesen megrázta a fejét.
- Azt nem tehetem kérem, mert az igazgató úr nálam vásárolja a
kolbászt!

*
Az első magyar primadonna Déryné Széppataki Rozi! 1843-ban
kis társulattal a Székelyföldet járta. Egy alkalommal az ekhós
szekérnek, mellyel utazott, Szentdomokos határában eltörött az
egyik kereke. A javítás hosszú időt vett igénybe, de szerencsére
feltűnt az országúton egy szénásszekér, bakján egy nagybajuszú
öreg székellyel. Déryné kiállt az országút közepére, hogy
megállítsa.
- Vándorszínészek vagyunk, tönkrement a szekerünk… legalább
négyünknek tovább kellene jutnunk, hogy elérjük a legközelebbi
előadást. Nem ülhetnénk a szekerére bácsi?
Az öreg ki se vette szájából a pipát, úgy válaszolni

- Hát most éppen nem, mert hegynek indulunk… de majd
arrébb, ott igen!
Elindult a színésztársaság a szekér után, még nyomták Is a
szekeret a hegynek felfelé. Amikor felértek a tetőre, Déryné
megkérdezte:
- Most már felülhetünk?
A bácsi felvonta a szemöldökét.
- Most? Hát most éppenséggel nem, mert lejtőre felegyünk és
nekem tartani kell a lovakat, maguknak pedig tartani kellene a
szekeret, nehogy rászaladjon a lovakra.
Déryné elcsüggedt, akárcsak a társai.
- Hát akkor hol ülhetünk fel, bácsi?
Az öreg székely megvakarta a fejebúbját.
- Hol is?… Hát majd Gyergyóban, addig amíg a lovak esznek!

*
Id. Latabár Árpád, a Latabár-dinasztia egyik megalapítója is
vidéki színészként kezdte pályáját. Egy ízben Zagyvarékasi
szereplését befejezve Tószegre igyekezett, de útközben sehol sem
sikerült szállást kapnia. Holtfáradtan érkezett Szolnokra, ahol
bement a város nemrégen épült szállodájába. Megállt a portáspult
előtt.
- Portás úr, mibe kerül itt egy szoba?
- Az első emeleten 10 korona.
Latabár zavartan tapogatta a pénztárcáját.
- És a másodikon?
- Ott 5 korona!
- És a harmadikon?
- Ott 2 korona!
Latabár megbökte a kalapját.
- Köszönöm a felvilágosítást. A viszontlátásra.
A portás megállította.
- Mi a probléma?
Latabár nagyot sóhajtva tette vissza zsebébe pénztárcáját,
melyben egyetlen árva korona szomorkodott.
- Nem elég magas nekem ez a szálloda!!!

*
Sziklai József a harmincas évek népszerű énekes-táncos
bonvivánja, már fiatal színész korától szeretett szépen öltözködni a
színpadon. Kezdő vidéki színészként, életi legboldogabb napja volt,
amikor nagynehezen összespórolt pénzéből a színházi szabónál
megrendelhette első frakkját. Piculi bácsi, a szabó nekilátott a
munkának, de a frakk ugyancsak lassan készült. Már vagy
harmadik hónapja dolgozott Piculi a frakkon, amikor a társulat
Dunakilitire érkezett, ahol Sziklai eljátszhatta volna élete első
bonviván főszerepét az „Őfelsége frakkja” című operettben… ha lett
volna frakkja. A frakk azonban még összefércelve állt a
szabóműhelyben. Sziklai kétségbeesve faggatta Piculit.
- Meglesz ma estére a frakk?
Piculi megingatta a fejét.
- Ma estére?… Hát már hogy lenne meg? Ehhez a frakkhoz még
legalább két hét munkára van szükségem. Egy frakk az nem
akármilyen ruhadarab kérem. Ennek remekműnek kell lenni és egy
remekműhöz idő kell.
Sziklai kifakadt.
- Az Isten áldja meg magát!… A jó Isten hat nap alatt teremtette
a világot és magának egy frakk megvarrásához több mint három
hónap kell?!?
Piculi megragadta a férceit állapotban is már kitűnően mutató
frakkot, aztán sértődötten csak ennyit mondott!
- Azért mégis csak van valami különbség!… Nézze még ezt a
frakkot… aztán nézze meg azt a világot!!!

A kellékes nem mellékes!
Egy vidéki színháznál ismerkedtem meg vele, amikor ott
vendégszerepeltem, ő gondoskodott arról, hogy Hamletnek
meglegyen a koponyája, a Víg özvegynek a legyezője, a Bánk bán
kardja és a Csárdáskirálynő vendégeinek jégbehűtött pezsgője.
Mindenből a legszebbet, a legjobbat igyekezett a színpadra adni,
mert imádta a színpadot és a színészeket. Amikor ezért valaki
megdicsérte, szerényen csak ennyit mondott: „Örülök, ha
bebizonyíthatom, hogy a színháznál a kellékes nem mellékes!”
Valakitől megtudtam, hogy fiatal korában artista volt. Egyik
vasárnap, amikor két előadást játszottunk, egyet délután, egyet
este, a közbeeső szünetben meglátogattam a birodalmában, a
kelléktárban. A sok értékes és kevésbé értékes kacat között, színes
plakátra figyeltem fel. Piros trikós fiatalembert ábrázolt egy
hatalmas ágyú mellett. Alatta a felirat, arany betűkkel: „LEOPOLD,
AZ ÉLŐ ÁGYÚGOLYÓ!” A kellékes, amikor látta, hogy megakadt a
szemem a plakáton, nagyot sóhajtott.
- Ez valamikor, én voltam! Bejártam a fél világot… Én találtam ki
ezt a mutatványt. A porondra bevontattak egy ágyút, én belebújtam
a csövébe, a féleségem meggyújtotta a kanócot.,. óriási durranás…
és én repültem fel a kupolába a kifeszített hálóba. Még ma is
repülhetnék, ha nem hoz össze a sors Fligender Anitával…
- Ki volt ez az Anita?… Valami végzetes szerelem?.
- Egy fenét!… A háború után a magyar artistákat nemigen
engedték ki külföldre. Kijött a rendelet, hogy mindenkinek itthon kell
dolgozni. Ekkor nevezték ki a Cirkusz művészeti vezetőjének
Fligender Anitát, aki mint operaénekesnő éppen akkor ment
nyugdíjba, de társadalmi munkában már 1919-ben énekelt egyszer
egy teherautón, amire többen rálőttek. Megjegyzem többen
állították a kortársak közül, hogy ahhoz nem kellett
ellenforradalmárnak lenni, hogy valaki le akarja lőni Anitát, amikor
énekel. Mindegy. Fligender Anita odakerült a cirkuszhoz!
- Dehát mi köze volt neki á cirkuszhoz?
- Legfeljebb annyi,, hogy nagy cirkuszt rendezett, amikor
nyugdíjba küldték.
- És mi történt ezután?
- Fligender kartársnő berendelt magához az irodába, és közölte,
hogy tavasztól a rákosszentmihályi sátorcirkuszban kell előadnom a
mutatványomat. Rögtön tudtam, hogy baj lesz. Nem véletlen, hogy
idehaza csak a pesti Nagy Cirkuszban tudtam fellépni, hiszen
egyedül ennek az átmérője felelt meg az ágyúm kilövési ívének.
Mikor kimentem a sátorcirkuszba, pillanatokon belüli kiszámítottam,
hogy ha annak a porondjáról engem kilőnek, akárcsak az a
bizonyos nehéz kő, melyről a költő énekel, ki tudja, hol állok
meg?… Még egy mérnököt is hozattam, aki teleírt számokkal egy
egész füzetet és ő is alátámasztotta aggodalmamat.
- Aztán mi történt?
- Énekórákat kellett vennem. Ugyanis Fligender kartársnő
elhatározta, hogy belopja, a cirkuszba a nemes művészetet és az
artisták mutatványaik közben szavalni és énekelni fognak. A két
Schneider a lengő trapézon! Majakovszkij szavaival repült a
levegőben, Berger bácsi, miközben kakasait idomította, az Anyám
tyúkját szavalta a porondon, mivel kakasról szóló verset nem
találtak, nekem pedig mielőtt bebújtam az ágyúba, a Carmen
torreádor indulóját kellett énekelnem. A piros trikóimra ráfestettek
egy bikát, a feleségemet pedig megtanították valami spanyol táncra,
amivel körül kellett lejtenie az ágyút, mielőtt meggyújtotta a kanócot.
Egy hétig próbáltuk az éneket és a táncot. A szünetekben
odarohantunk Anitához és könyörögtünk, hogy ne kelljen
fellépnünk, mert rossz vége lesz! Anita hajthatatlan volt és
szigorúan ránk förmedt:
„Mi az, hogy rossz vége lesz? Az ének és a tánc már [egészen
tűrhetően megy, ha a kilövéssel történik is valami kis hiba, majd
legközelebb kijavítják. Ha még egyszer okvetetlenkednek,
bejelentem az illetékeseknek, hogy szabotálnak!”
Aztán eljött az előadás napja. A piactéren felállított sátor dugig
tele volt. Mi voltunk az utolsó szám. A cirkuszszolgák kivonszolták
hatalmas ágyúmat, amely hagy tapsot kapott, akárcsak én. Kicsit
hamisan elénekeltem a Torreádor indulót, nem tagadom a hangom
remegett, de ez úgy hiszem az izgalomtól volt. Bemásztam az
ágyúba, miközben nejem könnyes szemmel ropta a flamengót az
ágyú körül. Aztán eljött a nagy pillanat. Dobpergés. Megfeszítettem
magam és mint annyiszor már csak arra koncentráltam, hogy
megkapaszkodjam a kilövés után a kupolában elhelyezett hálóban.
Aztán már csak az óriási dörrenésre emlékszem. Én meg repültem,
repültem… Átszakítottam a kupola hálóját, a sátorcirkusz ponyváját
és szabályos félkörös ívben a piactér szélén álló három emeletes
ház tetején tértem magamhoz, fejjel lefelé a kéményben. A
cirkuszból kiszűrődő tapson kán azt jelezte, hogy a közönség azt
hitte, hogy mindez benne van a műsorban. Nagy bajom nem történt,
de azért kivizsgálásra néhány napig a kórházban kellet maradnom.
Ide kaptam meg Fligender kartársnő levelét, melyben
szemrehányást tett azért, hogy megrongáltam a cirkusz sátrát és
ezzel tetemes anyagi kárt okoztam a vállalatnak, melynek nagy
részét természetesen vállalnom kell.

A levelet mai napig őrzöm, noha akkor nagyi kedvem lett volna
másra használni, de ahhoz kemény volt a papírja. Mikor kijöttem a
kórházból, feleségem bevallotta, hogy a végzetes este után, az
ágyút hisztérikus rohamában egy baltával darabokra vágta. Nem
volt nehéz, ugyanis az ágyú fából volt… Az események annyira
megrendítettek minket, hogy soha nem mentünk vissza a
cirkuszhoz. A feleségem elment egy vállalati üzemi konyhájába
vezetőnőnek és ott legfeljebb a gulyása ágyúval gyűlik meg a baja.
Én meg elmentem kellékesnek.
Így lett kellékes az élő ágyúgolyóból, akivel néhány év múlva
Pesten ismét összehozott a sors. Akkor már az egyik fővárosi
színházunk kellékese volt, Abban a bizonyos színházban egyik
vasárnap délelőtt Offenbach műveiből rendeztek műsort, a nagy
zeneszerző 150 éves születésnapja alkalmából. A műsort - mit tesz
a véletlen! - Fligender Anita rendezte, aki az elmúlt években a
kulturális élet számos területén felbukkant fáradtságot, és a
vállalatok költségét nem kímélve. Többek között ő találta ki a Dunán
a műsoros sétahajókat, ahol a művészeknek Pest és Visegrád
között egy kis pódiumon kellett a hajó tatjában szórakoztatni a
közönséget. Minden fellépő azon igyekezett, hogy akkor kerüljön
sorra, amikor a Duna nem szembe folyik a hajóval, mert ebben az
esetben a művészeknél nem egy ízben tengeribetegséghez
hasonló tünetek jelentkeztek, ha lepillantottak a hullámokra. De
visszatérve Fligender Anitára, a fent említett Offenbach „estének”
hirdetett délelőtti matinét (kicsire nem nézünk) azzal kívánta
nívóssá tenni, hogy kizárólag operaházi művészeket léptetett fel,
azok közül |is a legnagyobbakat. A műsor utolsó számának a
Gerolsteini nagyhercegnő c. operettből a híres Bumm tábornok
dalát tervezték, de ennek előadására az operaháziak nem
vállalkoztak, mert nem volt a repertoárjukban. Így aztán Fligender
Anita sutba dobva nem titkolt sznobizmusát, hozzám fordult. Nekem
nem volt túlságosan nagy kedvem a dologhoz, mert ez a bizonyos
dal, önmagában, tehát nem egy operett előadáson belül, nem sok
sikert ígért, hiszen sem különleges ének- vagy táncprodukcióra nem
adott alkalmat. Mégis végül elvállaltam a szereplést, mert jól esett
hiúságomnak, hogy ilyen nagynevű kollégákkal léphetek fel. Igen
ám, de mi biztosítja a számom sikerét?… Hosszas töprengés után
kitaláltam, hogy mikor elénekeltem a dalt Bumm tábornok díszes
egyenruhájában, az utolsó taktusoknál kimegyek a színfalak mögé
és egy hosszú vastag kötélen behúzok egy pirinyó ágyút és azt az
utolsó hang után elsütöm. Ha a kis ágyú nagyot durran, akkor a
hatás nem lehet kétséges. A dal szövege különben mindezt
alátámasztotta, hiszen így szólt: „Csak akkor forr a vérem, amikor
az ágyúm ropog- valahol… Bumm, Bumm!!!” Igen ám, de honnan
szerezzek ilyen kis ágyút, ami nagyot durran?… Ekkor jött
segítségemre régi barátom Leopold, aki amikor elmondtam neki a
problémámat, büszkén kihúzta magát:
- Na látja művészem… ilyenkor derül ki, hogy a kellékes nem
mellékes!
Másnap elvitt a Kamara Varietébe, ahol fellépett egy
szájharmonika és sztepptánc művész, aki a száma közben behozott
egy aranyos kis ágyút, amelyik minden tánc száma végén kettőt
pukkant. De ezek a pukkanások nagyon kicsik voltak. Csupán arra
voltak jók, hogy viccesen lezárják a táncot, körülbelül akkora
hangerővel, mint amikor egy sztepptáncos odaveri a lábát a
parkettre. Mikor elmondtam Leöpoldnak aggodalmamat ő csak
legyintett.
- Ezzel ne is törődjön, művészem. A haverom kölcsön adja a kis
ágyút, ezt már meg is beszéltem vele. Aztán én megtöltöm olyan
puskaporral, hogy akkorát fog szólni, hogy az csuda!

Az előadás főpróbáján, azonban az ágyú ugyancsak kicsit
pukkant, ez a hangerő a nullával volt egyenlő Leopold egyetértett
velem. De ugyanakkor megvigasztalt.
- Estére szerzek dupla adagot és a holnap délelőtti előadáson
úgy megtömöm puskaporral az ágyúcskát, hogy olyan sikere lesz,
hogy szét fogják verni a tanagrát.
Megbíztam Leopoldban. Másnap délelőtt kedves tapsi fogadott,
amikor Bumm tábornok jelmezében a színpadra léptem, de strófáim
alatt semmi reagálás nem volt. Hiányzott a nevetés vagy legalábbis
a mosoly. Hiába, a komikus színész enélkül nehezen tud meglenni.
Elviselni a közönyt, amely a nézőtér felől áradt, az tette könnyebbé,
hogy tudtam, ott van a színfalak mögött a kiságyú, amely
remélhetőleg majd megteszi a magáét. Végre elérkeztem a
refrénnek ahhoz a sorához, hogy „Csak akkor forr a vérem, amikor
az ágyúm ropog valahol… Bumm, Bumm!!!”… Kisétáltam a
színfalak mögé. Behúztam a vastag kötelet. Kis nevetés. Húzom,
húzom… a nevetés fokozódik… megjelenik a kötél végén az apró
ágyú… nagy nevetés. Meggyújtom a kanócot. No, gondolom,
mindjárt kitör a röhögés és a taps. Ehelyett egy hatalmas detonáció!
Óriási füstfelhő!… Lenézek a zenekarra. A szimfonikus zenekar
tagjainak fehér mellénye feketébb mint a frakkjuk. És az arcuk?…
Mintha egy afrikai Köztársaság együttese ülne a zenekari árokban.
Mindenki és minden fekete! A híres karmester szemrehányóan f
néz rám és teljesen Louis Armstrongra emlékeztet, csak a szeme
világít.
Ebben a pillanatban a nézőtér negyedik sorából egy velőtrázó
sikoly.
- Jaj, égek! Ölembe repült a kanóc!…
A sikoltozó hölgyre többen ráugranak. Egyrészt azért, hogy
eloltsák azt az apró lángot, ami belekapott a szoknyájába, másrészt
talán azért, mert a hölgy nagyon csinos. Az ugrálók természetesen
férfiak. A nők könnyebben tudják elviselni, ha egy másik nő leég!…
Ilyen hülye viccek jutnak kétségbeesésemben az eszembe, de
sokat nincs időm gondolkozni, mert műsoron kívül bejön a
színpadra az ügyeletes tűzoltó és az ügyeletes rendőrtiszt és az ő
karjukon távozom a színpadról. Erre kitör a röhögés a nézőtéren és
ütemes tapsra távozunk, amibe belekapcsolódik a tréfakedvelő
karmester intésére a zenekar. A színfalak mögött csatlakozik
hozzánk Leopold, akivel azután még hetekig járunk kihallgatásokra.
Leopold mindent magára akar vállalni, de végül is azt kívánják
bizonyítani, hogy én biztattam őt mindenre és az ő szerepe csak
mellékes. Felhördül:
- A kellékes nem mellékes!
Ez után az eset után sokáig nem láttam. Valakitől hallottam,
hogy nyugdíjba ment. A felesége otthagyta, mert a lakásából
mindent elcipelt színházának a kelléktárába. Egyszer valamilyen
darabhoz csomó régi levélre volt szükség, belenyúlt az asszony
fiókjába és onnan vitt egy tucatot. Közben egyiket elolvasta.
Kiderült, hogy feleségének főnöke, a főszakács, nem csak a gulyást
főzte meg, de a főnöknőjét is. Ezután elváltak. A napokban
találkoztam vele a Rottenbiller utcában. Kedves gömbölyded
asszonyka karolt beléje. Bemutatta.
- A feleségem!… Tavaly volt az esküvő. Itt dolgozik az
asszonykám a kerületben az egyik zöld házikóban! Egyszer
betévedtem… meglátni és megszeretni, egy pillanat műve volt. Jól
megy a sorunk, habár a napokban nagy csalódás ért. Tetszik tudni,
amikor megtudtuk, hogy meg lehet pályázni az utcai illemhelyeket,
beadtuk az igényünket arra, ahol az asszony eddig működött. De
sajnos nem fogadták el az ajánlatunkat… Nem tudom miért… de
kilőttek!… Nem örültem neki!… De azzal vigasztaltam magam, még
mindig jobb ha egy zöld házikóból lőnek ki, mint egy ágyúból!…
Az asszonyka szipogni kezdett.
- Ő könnyen veszi. De nekem nagyon fog hiányozna a
mellékes…
Leopold átölelte asszonyát.
- De megmarad neked egy nyugdíjas kellékes!… Apropó
művész úr, ha valami különleges kellékre van szüksége, azt azért
fusiba megcsinálom. Ágyú vagy ilyesmi.
Kalapom megemelve gyorsan távoztam. Szaladva…Mit
szaladva?… Rohanva… Szóval, mint akit puskából lőttek ki!!!

Színház a lizsében
Valahányszor kisétálok a Városligetbe, eszembe jut a hajdani
lizsé színházi élete, amely a Széchényi fürdő és mai Kis Vidám
Park között zajlott a szónak nemcsak képletes, hanem szószerinti
értelmében is. Az itt álló intézmények zenés darabokat játszottak és
tavasztól őszig kihallatszott a meleg miatt nyitott ajtókon a harsogó:
muzsika és a nem kevésbé harsogó kacagás. A Széchényi fürdőtől
nem messze állott a Magyar Műszínkör, melynek fa épületébe már
negyven fillérért besétálhatott a nagyérdemű közönség és
élvezhette a kor divatos operettjeit a ligeti társulat előadásában.
Gyerekkorom nagy élménye volt, amikor délutánonként
elsétálhattam a Műszínkör előtt, ahol a kispadon kissé viseltes, de
számomra mégis hallatlanul elegáns kosztümjeikbe, rózsaszínűre
festett arccal ültek a művészek, várva a csengőjelet, mely a délutáni
előadás kezdetét jelezte. Az ütött-kopott nézőtér rendszerint tele
volt, hiszen a főváros szerény jövedelemmel rendelkező polgárai
hol is láthattak volna színházat ilyen olcsón? Amikor a négytagú
zenekar élén megjelent a karmester Lamberth Ferenc, máris
felcsattant a taps. Az idejáró közönség nem kritizálni jött, hanem
szórakozni akart. Ezért nem törődött a foszladozó díszletfalakkal, a
cincogó zenekarral, de még azzal se, ha valamelyik szereplő
belesült a szövegébe. A színészek mentségére legyen mondva,
hogy évente vagy hatvan darabot mutattak be és hetenként néha
háromszor volt premier. A táncoskomikus Koller János, az
igazgatónénak volt a fia és természetesen minden darabban
játszott, így aztán gyakran előfordult, hogy ugyanazokat a
táncfigurákat többször felhasználta, sőt néha még a vicceket
„átmentette” egyik darabból a másikba. Volt egy törzsvendége a
színháznak - nyugdíjas ügyvéd - aki azzal bosszantotta Kollert,
hogy kalapban beült az első sorba és valahányszor a komikus
elsütött egy régi viccet vagy táncfigurát, feltűnően megemelte a
kalapját. Egyszer Koller előadás után megvárta és megkérdezte,
hogy miért csinálja ezt? Az ügyvéd egykedvűen válaszol! Tudja én
megszoktam, hogy minden ismerősnek köszönök!
A primadonna Bogár Gizi volt, kissé molett, de szép arcú, jó
hangú színésznő, aki az itteni közönség szemében több volt mint
Honthy Hanna és Fedák Sári együttvéve. A bonviván a „púpos
Gömöri” volt. Azért nevezték így, mert kicsit „puklis” volt az
istenadta, de ez nem zavarta sem őt, sem a közönséget, márcsak
azért sem, mert rendszerint frakkban játszott, melyen széles pelerint
viselt és ez jótékonyan eltakarta ezt a kis szépséghibát. Szépen
csengő tenorjáért rajongott a hölgyközönseg apraja és nagyja.
Gömöri büszke is volt a hangjára és mindig mondogatta:
„Meglátjátok egyszer még felfedeznek és akkor kikerülök a
Ligetből!” Meghallotta ezt a kor egyik legnépszerűbb
filmforgatókönyv írója Kolozsvári Andor, aki társaságával
ellátogatott a Műszínkörbe. Szántszándékkal olyan előadást
választottak ki, amelyikben nem volt zene. Ilyen ugyan ritkán akadt,
de Tóth Ede híres népszínművét a „Falu rosszá”-t muzsika nélkül is
megnézte a leginkább operetteket kedvelő ligeti publikum.
Kolozsváriék megnézték az első felvonást, aztán lehívták
magukhoz a színház Perényi nevű ügyelőjét, és Kolozsvári
gondterhelten fordult az ügyelőhöz: „Hallottunk erről a Gömöriről,
hogy milyen szép hangja van. A legközelebbi zenés filmünkhöz
keresünk főszereplőt, és még ma kellene döntenünk. Sajnos
Gömöri úr ma prózai szerepet játszik, így nem tudtuk meghallgatni!
Mondja meg neki, hogy nagyon sajnáljuk. De azért az előadást
végignézzük, mert különben nagyon szórakoztató.” Perényi a
színfalak mögé sietett, Kolozsvári pedighuncut mosollyal fordult
barátaihoz: „Meglátjátok ebből lesz valami. Gömöri nem fog
belenyugodni abba, hogy nem hallhatjuk énekelni ma este!”
Kolozsvári nem tévedett. Amikor Perényi megvitte Gömörinek a
hírt, hogy mit üzentek neki, először kétségbeesett, de aztán úgy
érezte megtalálta a megoldást, forgatott pusmogásba kezdett
Perényivel, amit csak a második felvonás kezdetét jelző csengő
szakított meg. Aztán felment a függöny. A falusi díszletben ott állt
Gömöri, lajbiban, gatyában, úgyis mint Göndör Sándor, azaz a falu
rossza. Egyszercsak belépett fehér köpenyben, úgy ahogy az
előadást ügyelte, Perényi, és odalépett Gömörihez, aki szomorúan
támaszkodott fokosára. Aztán ezt kérdezte: „Mért búsulsz Göndör
Sándor?” Gömöri lassan felemelte a fejét. „Azért, mert megtudtam,
hogy van egy törvénytelen fiam Amerikában… valamelyik odatévedt
szeretőmtől… aztán írtam neki, hogy ne tagadjon meg… nyújtsa
felém a kezét…” Majd két lépést tett előre és belekezdett csak úgy
zene nélkül, az akkoriban bemutatott első hangosfilm nagy
slágerébe: „Add kis kezed Sonny boy!…” A filmszerződésből ennek
ellenére nem lett semmi, de a színházi világban sokáig emlegették
a Műszínkör népszínmű előadását, amelyben a falusi
parasztlegényt játszó Gömöri néger kisfiához énekelt.
Tizenöt-tizenhat éves lehettem, mikor mindezeket átéltem. Alig
vártam, hogy jöjjön az iskolai szünet, hiszen akkor nemcsak
vasárnap délután, hanem hétköznap este is kimehettem a
Műszínkörbe. Az esti előadásokról egyébként el kell mondanom,
hogy azok mindig pontosan háromnegyed tíz órakor végetértek.
Függetlenül a bemutatott operettek hosszától! Fél tíz után öt perccal
Lamberth bácsi a karnagy könyörtelenül beintette a finálét. Még
akkor is, ha nagyritkán a szövegből még egy vagy két jelenet hátra
volt. Lamberth bácsi mindezzel nem törődött, neki háromnegyed
tízre az előadást be kellett fejezni! Ugyanis főfoglalkozásként
házmester volt, és a kapupénzek anyagilag sokkal többet hoztak
neki a konyhára, mint a karmesterség. A Műszínkör filléres
helyáraiból származó bevételből bizony csak igen kis gázsikat
tudott fizetni az igazgatóság. De azért mindig akadtak lelkes, no
meg éppenséggel állás nélkül tengődő színészek, zenészek, akik
úgy érezték, hogy a kis fizetésért kárpótolja őket a közönség nagy
szeretete.
Egyébként a ligeti színházak közönsége anyagiakkal éppen oly
szerényen volt ellátva, mint kedvenc színészei. Ezért is látogatták
szívesen a Jókai Színkört, melynek igazgatója és egyben
táncoskomikusa Kárpáti Pál volt, aki előadás előtt jegyeket is árult,
s ha valamelyik nézőnek éppen nem volt készpénz a zsebében,
elfogadott a jegyért tojást, gyümölcsöt, zöldséget Vagy
éppenséggel egy cetlire írt kötelezvényt. A Jókai Színkör a Feszti
körkép épületében volt, amely a mai Kis Vidám Park helyén állott.
Műsora és társulata hasonló jellegű volt, mint a Műszínköré, csak a
színpada volt kisebb és alacsonyabb. Fiatal színész koromban
felléptem Kárpáti Pali jutalomjátékán a Jókai Színkörben és amikor
az előzenére beszaladtam a színpadra, rögtön bevágtam a fejem a
mennyezetbe. Egy pillanatra elsötétült , előttem minden,
mondhatom, szédületes sikerem volt. No de térjünk vissza a kis
színház hétköznapjaihoz. Ha valaki először látogatott ide, feltűnt
neki a zenekar félkarú dobosa, aki egyben jegy szedő is volt. Ha
valaki kezdés után érkezett, azt rögtön észrevette, odament hozzá,
elvette tőle a jegyet, elvezette a helyére és utána visszament
dobolni. A ritmust távolléte alatt a zenekar hegedűse biztosította,
miután a hegedüléssel nem tartotta összeegyeztethetetlennek,
hogy közben jobb lábával rugdossa a dobot. Minderre a közönség
nemigen figyelt, inkább nézte a színpadon Sághy Pistát a csinos
fekete bonvivánt, aki sokoldalúságát nemcsak, a színpadon, hanem
az életben ia bizonyította. Ugyanis a grófok, hercegek,
földbirtokotok és milliomosok népszerű alakítója nappal adóhivatali
tisztviselőként tevékenykedett a főváros egyik kerületében. Az
operettek álomlovagja délelőttönként poros akták között kereste
meg a kenyérre a vajat. Egyébként a Jókai Színkör előadásain két,
dolog tűnt fel nekem. Az egyik, hogy voltaképpen három díszletük
volt: egy egyszerű szoba, egy virágos park, és egy palota szalonja.
A másik, hogy a szalon közepén mindig egy magas támlájú kanapé
állt és e mögött, az a négy frakkos férfiú, akik úgyis mint kórus,
fújták a magukét. Akármilyen darabot játszottak, a négy frakkos
úriember a kanapé mögött helyezkedett el. A magam részéről
igencsak fantáziátlannak tartottam, hogy a rendező minden
operettben ide helyezi el ezeket a szereplőket, míg aztán rájöttem,
mi van a dolog, illetve a kanapé mögött. Valahogy bekerültem a
színfalak mögé - különben mit tagadjam, a szubrettnek vittem
virágot hódolatom jeléül - és közben benéztem a színpadra.
Hátulról ‘láthattam a négy frakkost, amint a kanapé mögött
énekeltek. De csak fölül voltak frakkban. Alul civilnadrág volt rajtuk.
Ugyanis a jelmezkölcsönzőből így csak frakk-kabátot kellett bérelni,
a nadrágot úgyis eltakarta a jótékony kanapé. Gondolatban
bocsánatot kértem a rendezőtől és talán akkor értettem meg
igazán, amit egy francia színház ember mondott: „A színházban
nem az a fontos ami van hanem az ami látszik!”
Ha a liget színházairól beszélünk, nem feledkezhetünk meg a
Liliputi Színházról sem, ahol az apró termetű hölgyek és urak
valóságos kis operettrevüket mutattak be frenetikus sikerrel. Jól
éneklő, jól táncoló és jó színészi képességekkel rendelkező
emberkék voltak, akik kemény munkával készültek fel az
előadásokra. A főváros legjobb ének- és táncpedagógusai tanították
őket, és saját zenekaruk is volt. Nem is egy, hanem kettő! Egy
katonabanda és egy jazz-zenekar. Művészeik közül jól emlékszem
Komáromi Istvánra, a mindig elegáns bonvivánra, aki szédületesen
szteppelt, a Gáspár nővérekre, akik naiva és komikai szerepkörben
egyformán jót nyújtottak, no meg a primadonnára Tolnai Magdára.
Gyönyörű volt és valamivel magasabb mint a többiek. A fél liget
szerelmes volt bele. Különösen a 16 éves kamaszok. Legtöbbjük
azt hitte, hogy ha elkezd udvarolni Magduskának, az majd az évek
folyamán nőni fog és mire elveszi feleségül, csak „kinövi magát”.
Magduska ugyan egy centit se nőtt, mégis elvette egy magas
fiatalember és azóta már boldog családanya. A gyerek már hétéves
korában magasabb volt mint a mamája.
No de hol van ma már a Liliputi Színház?… Hol van a
Műszínkör?… Hol van a Jókai Színkör?… És hol van a vurstli, mely
jótékonyan körülölelte ezt a periferikus, de mégis oly kedves
színházi világot?! A háború pusztításai nem kímélték a ligetet sem.
A Műszínkör és a Jókai Színkör ügy szólván eltűnt a fold színéről. A
vurstli is mindinkább átalakult, a mutatványosbódék egy ideig még
megmaradtak, de az illetékesek úgy látták jónak, hogy nívósabb
szórakozóhelyeket kell létesíteni a helyükbe. A színházak
államosításával egyidőben rendelet jött ki, hogy a Liliputi Színház
helyén, valamint a vele szemben lévő Csodák Házában - ahol a
múltban olyan látványosságokat mutattak be, mint a „Világ
legkövérebb gyerekei”, „Tagranoff, a majomember”, „Boriska, a
csodapók” stb. - a fővárosi művészek szerződtetésével kis varieté
színházak nyíljanak. Ezek csak nyáron működtek és a főváros
legjobb nevű művészeit igyekeztek szerződtetni. A régi időkre csak
a mutatványosbódék kikiáltói emlékeztettek„akiket úgyis mint
haladó hagyományokat alkalmaztak ezekben az intézményekben,
gondolván, hogy elősegítik a látogatottságot.
A legnépszerűbb kikiáltó Arany Manó volt - az igazi nevét, ki
tudja? -, aki harsogó hangon csábította a nagyérdeműt az
előadásokra. Az első műsornak három főszereplője volt: Turay Ida,
ifj. Latabár Árpád, azaz a hosszú Latyi és csekélységem. Manó
nem kímélve hangját egész nap fújta a szöveget: „Hát lehet, lehet,
csak ide, csak ide, ilyen még nem volt a ligetben, megpukkad a
röhögéstől, elájul a nevetéstől, előadás után gurulni fog a
kacagástól hazáig, mert itt látható teljes életnagyságban a két
humorágyú, a hosszú Latyi és Rátonyi Robi!” Turayt, aki ugyancsak
neves és sikeres szereplője volt a műsornak nagyon bosszantotta,
hogy Manó az ő nevét nem mondja és szólt férjének, a közismert
írónak és operettszerzőnek, Békeffy Istvánnak, hogy vonja
felelősségre ezért Manót. Békeffy, aki a világ legszelídebb embere
volt, nem akart veszekedést, félrehívta Manó bácsit egyik délután,
kezébe nyomott némi pénzösszeget és ezt mondta: „Nézze kérem,
az én feleségem országos hírű színésznő, filmsztár, népszerű
ember… igazán megérdemli, hogy az ő nevét is mondja. Ha
megteszi, nem leszek hálátlan minden héten kap egy ötvenest!”
Manó bácsi arca lángvörös lett. „Drága Békeffy úr, ne tessék
haragudni, da tetszik tudni nem akartam rosszat, csak gondoltam,
úgyis annyit kell kiabálnom és ha két névre bejönnek, minek
mondjam a harmadikat? De ezentúl becsületszavamra mondom a
Turay művésznőt is!”
így is történt vagy öt napig, aztán Manó megint csak a Latyit
mondta meg engem. Este a Fészek Klub-ban Turay elkeseredetten
panaszolta férjének: „Képzeld ez a pimasz Manó, megint nem
mondja a nevemet!” Békeffy nem akarta elhinni, de Turay
felszólította, hogy ellenőrizze a dolgot. Békeffy elhatározta, hogy
meglesi Manót, és másnap délután megjelent a ligetben, ahol a
közeli ringlispíl oszlopai között megbújva leste, mikor kezdi Manó a
munkáját. Azonban Manó alighogy fellépett a kis színház előtti
emelvényre, ahonnan a kikiáltást végezte, megpillantotta az
emberek feje fölött, a ringlispílnél rejtőzködő Békeffyt és máris így
harsogta szövegét: „Hát lehet, csak lehet, hát ide, csak ide… itt
látható a hosszú Latyi, a Rátonyi Robi és Békeffy Istvánné!” I Mert
úgy gondolta, ha már a Békeffy fizet, akkor mégiscsak jobb ha az ő
neve is elhangzik, azért az ötvenesért.
A Kis Varieté még jónéhány évig működött, egyfelvonásos
operetteket, kabarétréfákat, jeleneteket játszottak benne. Naponta
hat előadás volt, vasárnap néha nyolc is. Igaz, vasárnap már reggel
10 órától folytatólagosan. Mindenkinek érdeke volt a minél több
előadás, mert az alapgázsit három előadás után kaptuk és minden
további előadásért ennek húsz-húsz százalékát. Egyszer - ha jól
emlékszem augusztus huszadikán - hatalmas tömeg volt a ligetben.
Akkor Kabos Lacival léptem fel a kis színházban egy tízperces
jelenetben. Mielőtt aznap elkezdtük volna az előadásokat, Manó
bejött az öltözőbe. „Uraim, ma itt a nagy alkalom! Ha rám
hallgatnak, csinálhatunk akár húsz előadást is! Csak ne húzzák el
nagyon a jelenetüket. Ugyanis maguk az utolsó szám. Tehát ha én
látom, hogy a színház előtt már elég ember gyűlt össze arra, hogy
megtöltsék a nézőteret, akkor én kinyitom a nézőtérre vezető
ajtót… amint azt a színpadról maguk meglátják, akárhol tartanak, a
jelenetet fejezzék be… beengedjük a közönséget és máris
kezdhetjük a következő előadást!” Mi készséggel beleegyeztünk,
mert nem tudtuk, hogy mire vállalkoztunk. A jelenet amit játszottunk,
egy optimista és egy pesszimista emberről szólt, akik összevesznek
és vitájuk azzal végződik, hogy az egyik (ez én voltam) azt mondja:
„Engem rögtön megüt a guta!” Mire a másik (azaz Kabos) így felel:
„Ezt még megvárom!” Függöny. Aznap amikor először játszottuk el
darabot, körülbelül a háromnegyed részénél tartottunk, amikor
látjuk, hogy kinyílik a nézőtérre vezető ajtó, hamar odaugrottunk a
befejező mondatokhoz, lement a függöny és máris hallottuk Manó
hangját: „Ezzel előadásunk véget ért, jobbra a kijárat… máris
kezdődik a következő előadás, tessék befáradni!” A második
előadáson már csak a darab feléig jutottunk el, mert Manó ránk
nyitotta az ajtót, mi sietve elmondtuk a poént, közönséget
villámgyorsan kiterelték és máris tódultak be az új nézők, ők már
csak négy-öt percig nézhették a jelenetünket, mert Manót
megrészegítette a pénzszerzés gyors lehetősége és
legszívesebben percenként cserélte volna a közönséget. Estefelé
vagy a huszonkettedik előadásnál tartottunk, amikor a jelenet így
zajlott le. Felment a függöny. Megjelentünk a színpadon. Én
kezdtem. „Jó napot Simek.” Mire Kabos: „Jó napot Pemete. Ekkor
kinyílt az ajtó, mely előtt Manó rekedten invitálta befelé a tömeget.
Én minden átmenet nélkül ezt mondtam: „Engem rögtön megüt a
guta.” Mire Kabos: „Ezt még megvárom!”
Azóta megszűnt a Kis Varieté is, és a ligetben nincs színház
csak cirkusz. Valamikor itt is léptek fel színészek, sőt színházat is
játszottak. A régi Vígszínház társulata Rökk Marika, Jávor Pál,
Somlay Artúr és a többi nagynevű művész itt adta elő a „Cirkusz
csillaga” című revüt, amelyben a bohócok között olyan neveket
találhattunk mint Feleki Kamill és Makláry Zoltán. Sokszor játszott itt
Latabár Kálmán, sőt Salamon Béla is, aki arra is vállalkozott, hogy
fordítva ült fel egy lóra és így jött be a porondra. Néhány év múlva
jómagam is két hónapot vendégszerepeltem itt Bilicsi Tivadar és
Feleki Kamill társaságában. Mi mind a hárman fel akartunk ülni egy
lóra. A ló ezt soknak,találta és Bilicsi nem akart vitatkozni vele. így
aztán csak Feleki és én maradtunk a lovon. A lónak ez is elég volt.
Nekünk is!… No de ez már nem színház volt, hanem cirkusz és a
kedves olvasó megvádolhat azzal, hogy mindez távol van attól; amit
a címben ígértem. De, ha nagyon őszinték akarunk lenni, ha a
cirkuszban manapság már nem is igen van színház, a
színházakban mind gyakrabban van cirkusz.
Visszatérve a liget színházaihoz, nem feledkezhetem meg az
Erzsébetvárosi Színházról sem, az egykori Aréna Út (ma Dózsa
György út) sarkán, amely nyáron nem annyira a liget
közönségének, inkább a főváros jómódú, télen belvárosi
színházakat látogató publikumának játszott. Erdélyi Miska volt az
igazgató és személyesen írta operettjeit, melyeknek zenéjét is ő
szerezte…(ahogy a rossznyelvek mondták) a legjobb helyekről!
Nyáron itt lépett fel Honthy, a három Latabár, Jávor, Fejes Teri, Kiss
Manyi, Rátkai, no meg Csortos Gyula, aki minden operett közepén
egy dalt is hajlandó volt elénekelni, arról hogy „lassan öregszem”,
meg hogy „szerelmes vagyok egy szép asszonyba”. A dalok
szövegét viszont már nem volt hajlandó megtanulni, a súgónak
háromsoronként nagy betűkkel fel kellett írnia egy rajzlapra, és a
megfelelő időpontban felmutatni. Egyszer a súgó két papírlapot
összecserélt, úgyhogy az egész szövegnek semmi értelme nem
volt, de Csortos ezt is olyan hitelesen adta elő, hogy amikor
(akkoriban szokás szerint a harmadik felvonás közzenéje alatt a
szöveget kivetítették egy vászonra, hogy a közönség is
énekelhesse, mindenki azt hitte, hogy a vetítésnél történt a hiba.
El kell mondanom, hogy a dalok szövege már a szünetben
kapható volt a jegyszedőknél, ezenkívül kapható volt friss víz, de
ezt nem a jegyszedők, hanem úgynevezett „vizes-fiúk” árulták. A víz
árusítása nem volt valami nagy üzlet és az ezzel foglalkozó
gyerekek inkább csak azért vállalták, hogy közel legyenek a
színházhoz és ingyen nézhessék az előadásokat. Volt közöttük egy
göndör hajú, élénk szemű kisfiú, aki minden darabot annyiszor
nézett végig, ahányszor csak játszották. Egyszer Erdélyi Miska
megszólította:
- Szereted a színházat, kisfiam?
A gyerek szótlanul bólintott.
- Aztán mit akarsz csinálni, ha megnősz?
A kisfiú szinte maga elé mondta:
- Színházat szeretnék csinálni a ligetben!
A kisfiú megtartotta a szavát. Ma a ligetben egyetlen színház
van és azt ő vezeti. A Körszínház igazgató főrendezője: Kazimir
Károly.
Ez persze már egészen más színház, mint amilyenekről én
meséltem. Szebb színház, színházabb színház, komolyabb
színház… De aki valaha volt a régi lizsé színházaiban, soha nem
felejti el primitívségükben is egyszerű bájukat, közönségüket,
akiknek akkor másra nemigen tellett és hálásak voltak azoknak a
kevésbé szerencsés sorsú, de önfeláldozóan lelkes művészeknek,
akik életük egyetlen céljának azt tekintették, hogy ezeket az
embereket szórakoztassák. Ezzel a visszaemlékezéssel az ő
emléküket szerettem volna felidézni, s azt az időt, amikor még
verklik nyekeregték a lizsé színházai előtt a híres Zerkovitz dalt:

„Ujjé, a ligétben nagyszerű
Ujjé, a ligetben szép
Hogyha eső van nedves
De különben kedves
Ujjé, itt mulat a nép!”

Szenvedélyem: a színház!
Az egész úgy kezdődött, hogy ötéves koromban nagy népikéin
elvitt a Vígszínházba, ahol vasárnap délelőttönként Lakner bácsi
gyermekszínháza vendégszerepelt. Nekem legjobban a főszereplő
tetszett, egy babaarcú kislány, aki énekelt, táncolt, tréfásan játszott.
Nagynéném megerősítette véleményemet, amikor a színházból
kijövet ezt mondta: Ez a kislány nagy művész!…
A „nagy” művész, nálam fél fejjel alacsonyabb volt! Rögtön
megszületett bennem az elhatározás. Miután én még kicsi vagyok,
csak úgy lehetek nagy, ha ugyanazt fogom csinálni, mint az a
kislány a színpadon. Majd elfelejtettem, a kislányt Ruttkai Évának
hívták. Mindezek után bejelentettem szüleimnek, hogy színész
leszek! Túlzás lenne azt mondani, hogy örültek elhatározásomnak,
de lehet, hogy csak ügyesen titkolták boldogságukat, Én azonban
kitartottam tervem mellett, még azon az áron is, hogy édesapámnak
az volt a feltétele, hogy azért tanuljak valami „rendes” mesterséget
is. Ő szegény saját foglalkozására a pékmesterségre gondolt, de
anyám megértve művészi hajlandóságomat, beíratott a Fodor félé
zeneiskolába, ahol jobb sorsra hivatott tanárok igyekeztek belém
oltani a hegedülés tudományát. Én azonban nem törekedtem
Yehudi Menuhin babérjaira, inkább eljárogattam Kincses bácsi
gyerekszínházának próbáira, aki a Rákosszentmihályi
Kertszínházban tartotta előadásait. Talán 15 éves lehettem, amikor
megkaptam az Aranyherceg című mesejátékban a „furfangos
szakács” szerepét. A furfangra nemcsak a színdarabban volt
szükségem. Ugyanis a próbákra a hegedűórák helyett jártam. Igen
ám, de mit csináljak a hegedűmmel? Ha Kincses bácsi meglátta
volna a hónom alatt, azonnal haza zavart volna, mert mindig
hangsúlyozta, hogy a színházasdi nem mehet semmiféle tanulás
rovására. Így aztán azt találtam ki, hogy a hegedűt beadtam a
Népszínház utcai Pátria mozi ruhatárába. Ez lett a vesztem. Ki
sejtette volna, hogy anyám testvére, Ernő bácsi, akinek jólmenő
kávéháza volt a Király utcában, egyik napról a másikra tönkremegy
és ripsz-ropsz beáll ruhatárosnak a Pátria moziba? Egyik délután
aztán a hegedűt az ő kezébe nyomtam, de a ruhatári számot már
nem kaptam, mert Ernő bácsi fülön fogott és személyesen szállított
otthonomba. Kénytelen voltam mindent, elmondani. Apám csak
legyintett! Igaz, hogy a legyintés nyoma még vagy fél óráig ott
piroslott az arcomon, de ugyanakkor megszületett a vélemény:
„Ennek a gyereknek úgy látszik szenvedélye a színház.”
Szenvedélyemet az sem törte le hogy érettségi után nem sikerült
felvételim sem a Színművészeti Akadémiára, sem az Országos
Egyesületi Iskolába. Pedig a felvételi vizsgán Arany János „A walesi
bárdok” című költeményét adtam elő, mégpedig énekelve! Saját
magam szereztem hozzá a zenét. A rendhagyó előadásmód sajnos
nem nyerte meg a tisztelt tanári kar tetszését. Hiába, úgy látszik
megelőztem a koromat! Ma amikor még a bibliából is musicalt
csinálnak, talán több szerencsém lenne?… De én nem vesztettem
el kitartásomat és elmentem Rózsahegyi Kálmán színiiskolájába,
ahol azonnal felvettek! Meghallgatás nélkül! (Lehet hogy azért?)
Meglehet gyors felvételemhez az is hozzájárult, hogy adataim
felvételénél kiderült, hogy édesapám pék, és eme bejelentésemre
Kálmán bácsi feleségének Drági asszonynak felcsillant a szeme.
Eme csillogás érthető, ha elárulom, hogy háborús időket éltünk és
az akadozó közellátásban egy pékkel váló közelebbi kapcsolat
értéke felbecsülhetetlen volt. Színiiskolai tanulmányaim alatt bátran
állíthatom megfeleltem az irántam tanúsított várakozásnak. Mármint
a pékárukat illetően! Szorgalmasan szállítottam Kálmán bácsiéknak
a kenyeret, kiflit, zsömlét, sőt még pacsnit is, ami akkor már
hiánycikk volt! Talán a pacsninak köszönhettem, de mindenesetre
egy év tanulás után megkaptam az iskola elvégzését tanúsító
oklevelet. Ennek birtokában jelentkeztem a Vígszínházba, ahol
rögtön szerződtettek… statisztának! Első „szerepem” Zilahy Lajos:
Tábornok című darabjában egy baka volt, aki a színpadra lépő
címszereplő előtt - Ajtay Andor játszotta - kinyitja az ajtót. Ajtay
nagyon kedves volt a próbákon, látta milyen szenvedélyesen
nyitogatom előtte az ajtót és így biztatott:
- Nézze, mikor kinyitja az ajtót, mondja jó hangosan: „A tábornok
úr!” így legalább lesz szövege is…
Leírhatatlanul boldog voltam! Először beszélhetek a Vígszínház
színpadán! A premierre összevásároltam vagy 10 jegyet. Az egész
család ott ült a nézőtéren, hogy tanúja legyen színészi
bemutatkozásomnak. Sajnos a bemutatkozás elmaradt. Mi is
történt?… Ott álltam remegve jelenésem előtt az ajtó mögött, hogy
azt kinyitva eléje pattanjak és harsányan jelentsem: „A tábornok úr!”
Elhangzott a végszó, megragadtam az ajtó kilincsét, de
Izgalmamban olyan erősen, hogy az a kezemben maradt, és az ajtó
a világ minden kincséért sem akart kinyílni! Óráknak tűnő
pillanatokig kínlódtam a beragadt ajtóval, miközben Ajtay feltalálta
magát és egy mellékajtón bement a színpadra. Én sápadtan álltam
a kulisszák mögött és csak úgy magamnak halkan elmormogtam:
„A tábornok úr!” Mert ugye az illúzió mindenek előtt…
Balul sikerült színpadi katonaságomat rövidesen igazi katonaság
váltotta fel.
A felszabadulás után sikerült Budapest elsőnek megnyíló
színházához, a Pódium Kabaréhoz szerződnöm. A mai Radnóti
Miklós színpad helyén levő kis színház jó szórakozást, nyújtott
nemcsak a nézőknek, a színeszeknek is! A mellettünk levő ház
ugyanis szálloda volt szerelmespárok részére! A Pódium nyáron is
nyitott tetővel játszott, a szálloda nyáron is nyitott ablakokkal
üzemelt. Így az öltözőnkből néha olyan ,,műsort” láttunk, hogy az
élményektől felhevülten alig tudtunk levánszorogni a színpadra.
Persze engem még az ilyenfajta élmények sem tántorítottak el
kötelességemtől és egyszer amikor a drága Komlós Vilmos a
kukucskálás miatt lekésett az egyik jelenéséről, gondolkodás nélkül
bementem helyette a színpadra. Bár ne tettem volna!.. , Komlósnak
egy villámtréfában kellett volna szerepelnie, amely a vékonyfalú
lakásokról szól. A jelenetben partnerével, Herceg Jenővel egy képet
kell felszegezniük a falra Herceg tartja a képet, Komlósnak kell
beverni a szöget. A beugrás feletti izgalmamban nem a papírból
készül kellékkalapácsot, hanem egy igazi kalapácsot vittem fel a
színpadra és akkorát ütöttem vele Herceg kezére, hogy az hetekig
bekötött kézzel játszott. Mindehhez még csak annyit, hogy Herceg
Jenő volt a színház főrendezője akitől a szereposztás függött. Ettől
kezdve valahogy nem kaptam olyan jó szerepeket. Ki tudja miért?…
Nem törtem rajta sokat a fejem, inkább átszerződtem Várkonyi
Zoltán Művész Színházába, ahol rögtön elsőnek klasszikus
szerepben mutatkozhattam be. Shakespeare: Makrancos hölgy c.
vígjátékában én játszottam Biondellót a szolgálót, aki harsogó
nevetéssel rohan be a színpadra, hogy hosszú monológban
elmondja, miként közelít a rongyos Petruchio. Ez a harsogó nevetés
sehogyse akart sikerülni! Valahogy nem tudtam egyeztetni a nehéz
verses szöveggel. Apáti Imre, a rendező próbált segíteni. „Gondolj
valami mulatságos dologra, akármire…” De én csak arra tudtam
gondolni, hogy nem fog ez nekem sehogy se menni! Eljött a
főpróba. Görcsösen vártam jelenésemet és végszóra berohantam a
színpadra. Egy pillanatra megdermedtem,.. aztán elkezdtem
harsányan nevetni! Nevetni?… Röhögni, vinnyogni és közben
mondtam, mondtam boldogan és felszabadultan a szöveget! Mi
történt?… A színpad bal oldalán, velem szemben ott állt a kulisszák
mögött a Petruchiót játszó Jávor Pál, fejjel lefelé tartva a bősz Katát
játszó Turay Idát, akinek a bugyogóján szép pirossal kihímezve
világosan olvasható volt a felirat: HA-HA-HA!!!… Sohasem fogom
elfelejteni ezeket a pillanatokat. Mint ahogy azt a pillanatot sem
fogom elfelejteni, amikor Jób Dániel a vígszínház tagjának
szerződtetett. Priestley: Váratlan Vendég, Saroyan: Így múlik el az
életünk, Csehov: Három nővér, Balzac: Tőzsdelovag. Gyönyörű
darabok - gyönyörű szerepek. Persze játszottunk könnyebb műfajt
is, például Karády Katalinnal a főszerepben a Vera és családja
című vígjátékot. A többi főszerepekben Somló István, Szabó
Sándor, Bárdy György és jómagam. Ezzel még turnéra is mentünk.
A pesterzsébeti színház igazgatója lelkesen fogadta társulatunkat
és főleg a nagy sztár, Karády Katalin kezét szorongatta. „Nem
tudom elmondani, milyen hálás vagyok, hogy eljöttek… Itt hónapok
óta nem volt telt ház és nem volt ilyen bevétel!… 140 pótszéket
adtunk ki!… Pedig ha tudnák, hogy a városi tanács hogy ellenezte
ezt a vendégjátékot. Ők csak a drámákat szeretik! De én mondtam
nekik… kell ide néha egy kis kultúrszemét is!!!”
Hát igen! A könnyű műfajt sokan csak azért tűrik el, hogy nehéz
pénzeket keressenek vele! Egyáltalán mi az hogy könnyű?… Mitől
könnyű az, ami nagyon is nehéz! Ezt egyébként Latabár Kálmán
hangoztatta mindig! És ha valakinek joga volt ehhez, neki igen!
Sohasem felejtem el, amikor a Szabotál a gólya című operettben
játszottam mellette az egyik főszerepet. Az első rész úgy fejeződik
be, hogy a két jóbarát valamin összevész és én lekenek egy pofont
neki! Erre megy le a függöny! A próbákon mindig markíroztam a
pofont, egyrészt tiszteltem a nagyhírű kollégát, másrészt féltem,
hogy nagyot találok ütni. Latyi állandóan elégedetlenkedett.
„Nagyobbal üss!… Ez a poén! Ha nem nagy a pofon, nem jön be a
taps!” A nyilvános főpróbán már valóban pofonütöttem Kálmánt,
persze csak módjával. Meg is kaptam érte a magamét. Alighogy
bementünk az öltözőbe, Latyi rámtámadt: „Úgy látszik még ezt se
tudod megcsinálni. No persze ehhez érzék kell. A tehetséges
színész, tehetségesen tud pofozni is!” Nagyon bántott a dolog és
nem tagadom dühös is voltam. A premieren aztán úgy vágtam
pofon Latyit, hogy háttal átbukfencezett a színpad közepén lévő
íróasztalon és úgy elterült a földön mint egy béka. A függöny
lemenetele után halálos rémületben ugrottam oda hozzá. A fején
egy nagy tipli volt, az orra kicsit vérzett. Mentegetődzni akartam, de
ő karon ragadott és üdvözült mosollyal hurcolt ki a függöny elé, a
közönség tomboló tapsait megköszönni. Közben még odasúgta:
„így volt jó!… így volt jó!… Holnap még nagyobbat üss!!!”,..
A szenvedélyes színész minden szenvedést boldogan eltűr a
színpadon, ha siker a következménye. A Hölgyválasz című
operettben jómagam is tapasztalhattam ezt, Fónay Mártával volt
egy mulatós jelenetem, mélynek során poharakat törtünk és a
végén én „teljesen elázva”! a földre zuhantam. Egyik este az egyik
pohár cserepei rossz helyre estek és én teljes lendülettel beléjük
csücsültem. Úgy éreztem magam, mintha hangyabolyban ülnék, és
közben megtámadott egy darázsraj is, Kollégáim abba akarták
hagyni az előadást, de én néhány nadrágcserével eltüntettem a
kényes helyen jelentkező vérnyomokat és végigjátszottam az
előadást! Sőt! Utána még elpendliztem a Kamara Varietébe, ahol -
mit tesz a sors? - a „Nem fog fájni!” című műsorban
vendégszerepeltem. Persze addigra már nagyon fájt, és amikor
éjféltájban a Kútvölgyi Kórház lelkes orvosai fáradhatatlan
kutatómunkával hajkurászták a bennem lévő üvegszilánkokat,
akaratlanul is arra a szegény fakírra gondoltam, akit
gyerekkoromban a városligeti vurstliban figyelemre sem méltattam,
sőt a neki szánt húszfillérest, amit a dadámtól kaptam, nem dobtam
a tányérjába, hanem inkább fagylaltot vettem rajta! Legközelebb, ha
találkoznék vele, gavallérabb lennék!
De hagyjuk a fájdalmas élményeket, hiszen az
Operettszínházban eltöltött 20 évemre nem ezek a jellemzőek! A
több százas szériák alatt sok minden történt! Hogy mást ne
mondjak a Luxemburg grófja századik előadása Közben kaptam a
hírt, hogy megszületett a fiam, a Csárdáskirálynő egyik előadásán
pedig hatszor ismételtem meg örömömben a Jaj cicát, mert
színpadra lépésem előtt egy perccel tudtam meg, hogy kislányom
született. Honthy Hanna ott helyben elvállalta a keresztmamaságot,
amit Hajnalka lányom úgy hálált meg, hogy amikor kétéves korában
először vittem a kulisszák mögé, váratlanul kiszakította magát a
mamája kezéből és berohant a színpadra, egyenesen Honthy
karjaiba, éles hangon kiabálva: „Itt vagyok keresztmami!” Honthy
felkapta és a karjában tartva énekelte el a Hajmási Pétert!
Még csak annyit: vagy 500 operett eljátszása után visszatértem
régi szerelmemhez a prózához és a Thália Színházban hódolok
színház iránti szenvedélyemnek. Majd mindennap játszom, néha
nem mindennapi szerepeket. A Csusingura című japán kabuki
játékban például én voltam a „nyilvánosház tulajdonosnője” és igen
büszke vagyok rá, hogy a premier után a japán követ így gratulált
Kazimir Károlynak: „Nagyszerű az előadás, még az sem hiba, hogy
önöknél a nyilvánosház tulajdonosnőjét nő játssza! Megértem,
hiszen nálunk azokat a férfiszínészeket, akik női szerepeket
játszanak, gyermekkoruk óta erre képezik!” Ezek után Kazimir
behozta a nagykövet urat az öltözőbe és megkért, hogy vetkőzzek
le! Először meghökkentem a szokatlan kérésen, de aztán
megértettem, hogy itt „bizonyítani” kell. A bizonyítást jótékonyan
segítette mikor elárultam, hogy feleségem és gyerekeim is vannak,
akiket ugyanolyan szenvedélyesen szeretek mint a színházat!
Persze azért kedvelem a filmet és a televíziót is! De az igaz
szerelmem a színház!… Soha nem lennék hűtlen hozzá! Ámbár:
csak az a férj nem csalja meg a feleségét, aki nem tudja! De az is
megpróbálja!!!
Hakni és vidéke

Egy nyírségi faluban tartottam önálló
estemet, mikor az előadás megkezdése
után néhány perccel a teremben
sötét lett. Rövidzárlat. Valaki lihegve
jelenti, hogy a kijavítása órákig
eltarthat. Én viszont jelentem a sötétben
ülő közönségnek, hogy műsoromat
folytatom. Óriási taps. A kultúrigazgató
hoz egy gyertyát, hogy legalább
az arcomat lássák. Kicsit nyugtalanul
adja a kezembe: „Csak le ne égjen…
csak le ne égjen!” Én ránézek.
- Maga most engem félt vagy a gyertyát?!
Bakonyi buli
(Egészen kicsi regény egy turnéról, melynek szereplőiről Ki kell
jelentenem, hogy sem élő, sem holt személyekre nem hasonlítanak,
legfeljebb egy kicsit… és ha valaki mégis magára ismerne, hát úgy
kell neki!)

Az egész úgy kezdődött, hogy egy szép tavaszi napon
Megszólalt a telefonom. A vonal másik végén valaki jókedvűen
fütyörészett. Rögtön tudtam, hogy Sziporka Jenő, az ismert
szervező és a kevésbé ismert táncdalénekes kíván velem beszélni.
Sziporka ugyanis állandó idegességét fütyörészéssel szokta
levezetni, amitől ő némileg megnyugodott, de az, akivel beszélt,
rendkívül ideges lett. Sziporkát azonban ez legkevésbé sem
érdekelte, őt csak egy érdekelte: az üzlet. Most is erről volt szó,
- Kisapám, mit csinálsz a jövő hónap első hetében? Van egy
isteni bulim! Egyhetes turné, közel Pesthez, csak itt a Bakonyban,
leugrunk, lezavarjuk azt a néhány előadást, mire elkezdtük már be
is fejeztük, szóval vállalod?
Másnap reggel felhívtam Sziporkát és közöltem vele, hogy
vállalom a bakonyi turnét. Sziporka elégedettsége jeléül egy akkorát
füttyentett a telefonba, hogy kiesett kezemből a kagyló:
- Isteni társaságot hoztam össze!… Rajtad kívül velünk lesz
Zabos Laci, ő képviseli a kabarét, Tokay Márti kuplézik, Borús Joli
nótázik, Fésűs Jancsi konferál; Síró Attila zongorázik… A műsor
címe: „Három órás kacagás!”. Persze csak másfél óráig fog tartani,
mert különben nem tudunk napi négy előadást lenyomni. Három hét
múlva indulunk, reggel nyolc órakor a budaörsi benzinkút elől.
Nagyszerű mikrobuszt szereztem egy bolgárkertésztől, ő maga
vezeti, mert eladta a kertészetet és áttért a slusszkulcs gyártásra…
Miután mindent megtudtam, amit tudnom kellemes verőfényes
hétfő reggel, pontosan megjelentem az adott időpontban, az adott
helyen. Kollégáim már ott ácsorogtak az ütött-kopott zöldeskék
mikrobusz mellett, melynek ablakait egy nyolcvan év körüli bácsi
nagy buzgalommal igyekezett megtisztítani a ráragadó kosztól.
Sziporka oda vitt az öreghez.
- Ez itt Miska bácsi! Az ő fiáé a mikrobusz, de sajnos a fia nem
tud Velünk jönni, mert a slusszkulcsról áttért a matricagyártásra és
annak most van a szezonja… így hát Miska bácsi lesz a sofőrünk!
Miska bácsi megbökte a sapkáját és barátságosan valami
ilyesmit mormogott felém: „Bermrdezkisvcserdu!”
Odasúgtam Sziporkának:
- Te, ez csak bolgárul beszél?
Sziporka legyintett.
- Egy fenét. Csak az előbb már elkezdte a kocsi padjait szegelni
és a szögek még a szájában vannak.
Először nem értettem, milyen padokról van szó, de amint
beléptem a busz belsejébe, minden, világos lett előttem. Ülések
helyett két rozoga lóca szolgált ülőhelyül, ezek közül is az egyiknek
a lába még meglehetősen billegett. Néhány pillanat múlva ezt
kezdte Miska bácsi szögelni, miközben bocsánatkérően mondotta
felénk:
- Elnézést, de a fiam ezzel a kocsival szállította a zöldséget, és
az ülések útban voltak. Vagy tizenöt évvel ezelőtt kiszedte őket és
most sehogyse tudtuk már megtalálni egyiket sem. De azért ezek a
padok is jók lesznek, ezeken is lehet ülni, ha van mivel!… Zabos
Laci nem méltányolva a bácsi humorát, dühösen kászálódott fel a
kocsiba, Fésűs és Síró Attila egyesült erővel feltolták Tokay Mártit,
mind a száztíz kilójával együtt, Borús Joli igyekezett mindenhez jó
képet vágni, magam pedig belenyugodva a megváltozhatatlanba,
simán lehuppantam az egyik lócára. Sziporka megpróbálva
ellensúlyozni a komor hangulatot, lendületes ugrással utolsónak
szökkent a buszba és vidáman becsapta maga után az ajtót. Csak
ezt ne tette volna! Ugyanis az ajtó kilincse a kezében maradt, maga
az ajtó pedig széles ívben lerepült a járdára. Miska bácsi komoran
nézett vissza a sofőrülésről.
- No most mi lesz?… Én ezt nem tudom visszatenni!
Sziporka idegesen, de tettetett jókedvvel igyekezett
felülkerekedni a helyzeten.
- Nincs semmi baj, csak induljunk már el, mert sohase érünk
oda! Majd Bakonykecölön keresünk egy szerelőt és az előadás alatt
megjavítja. Most úgyis meleg van, süt a nap… direkt jó, hogy nem
vagyunk bezárva és útközben jön a levegő!…
Borús Joli tiltakozott.
- Nekem árt a cúg, fátyolos lesz tőle a torkom!… Nem fognak
megszólalni a magas hangjaim!…
Zabos Laci kedvesen odafordult kolléganőjéhez.
- Nem baj Jolikám, elég ha a mély hangjaid megszólalnak.
Legfeljebb majd úgy fognak bekonferálni: „Magyarország egyetlen
basszista nője!”
Joli kicsit sértődötten nézett Lacira, de a többiek kuncogása
feloldotta az eddig meglehetősen ideges hangulatot. Tokay Márti
elővette hatalmas elemózsiás kosarat. és belekezdett szokásos,
ebédnek is beillő reggelijébe, Fésűs, Síró, Zabos Laci és jómagam
a két lóca közé húztuk az egyik bőröndöt, és elkezdtük turnéink
elmaradhatatlan kártyapartiját. Borús Joli kézitáskájából előhalászta
kis hangsípját és diszkrét skálázással töltötte idejét, Sziporka pedig
elővette jegyzeteit, hogy a papírokba valamint gondjaiba merülve
próbálja előrevetni az esetleges nehézségeket. S ezzel kezdetét
vette hétnapos bakonyi turnénk, melynek további részleteiről,
naplóm segítségével igyekszem beszámolni.

Hétfő
Délután három órakor érkeztünk meg Bakonykecölre. A
kultúrház ajtaján hatalmas tábla fityegett, az alábbi megdöbbentő
felirattal: „Átalakítás miatt zárva!” No ez jól kezdődik… gondoltuk
magunkban. A kocsiról leugró Sziporka majdnem beleesett a
kultúrház vezetőnőjének karjaiba. Minden más alkalommal Sziporka
csak örült volna ennek, hiszen a hölgy fiatal és csinos volt, de ez
esetben Sziporka ilyesmire nem lehetett tekintettel.
- Mi van itt kérem?… Leszerződtetnek minket, és zárva a
kultúrház?
A vezetőnő széttárta kezeit.
- Sajnos, igen. Tegnap beázott és megrepedtek a gerendák,
tilos benne előadást tartani!
Sziporka arca lilulni kezdett.
- No és nem tudtak volna minket értesíteni, jöjjünk hiába?
A vezetőnő elmosolyodott,
- Mért jöttek volna hiába?… Az előadást megtartjuk, csak a
helybeli moziban! Igaz a színpada hagy némi kívánnivalót, de…
Sziporka egyszeribe úgy kicserélődött, hogy nem lehetett
ráismerni. Cuppanós kézcsókot lehelt a vezető kacsóira.
- Drága asszonyom, miért nem ezzel kezdte?,.. Számunkra
mindegy, hogy milyen a színpad, a fő, hogy előadás legyen!…
Ezek után elvezettek minket az alig néhány méternyire lévő
piros téglás házacskához, melynek homlokzatán felirat hirdette:
„Filmszínház.” Nos a megjelölés némi túlzásnak hatott, ha
végignéztünk a 200 személyes termen és az itt-ott toldozott-foltozott
mozivásznon, mely kb. másfél méter magasan emelkedett az első
sor fölé s előtte egy keskeny dobogószerű faépítmény szolgálhatott
volna színpad gyanánt, ha ugyan valaki ezzel a céllal óhajtotta
volna igénybevenni. Mindenesetre mi rákényszerültünk, csak azt
nem tudtuk, miképpen jutunk fel oda. Sziporka finoman érdeklődött
a moziigazgatóként bemutatkozó kedves fiatalembertől.
- Valami lépcső van?
- Sajnos nincs.
- Talán a vászon mögül lehet bemenni?
- A vászon mögött fal van kérem.
- Hát akkor?… Hol öltözzünk?… És hogy jutunk fel erre az
átkozott magas dobogóra?
A fiatalember félrehajtotta a dobogó alatti függönyt és maga
után invitálta a társaságot.
- Innen alulról fel lehet jutni, ezen a létrán, mely a színpad
közepén lévő csapóajtóhoz vezet. Azon kibújnak és máris fent
vannak. Ha tisztítjuk a vásznat, akkor is így mennek fel a takarítók.
Itt a színpad alatt különben van hely, ide beteszünk néhány széket,
fogast, itt lehet öltözni is!
Miután a közönség már kezdett szállingózni, bevonultunk a
színpad alá, úgyis mint önként választott börtönünkbe. „Tiszta
légópince hangulat” morgott Zabos Laci. Nem volt időnk sokáig
elégedetlenkedni, mert elkezdődött az előadás. A közönség
harsogó derültséggel fogadta, amikor Fésűs Jancsi négykézláb
felmászott a színpadra és úgyis mint konferanszié bejelentette „a
rádióból is előnyösen ismert zongoraművészt és zeneszerzőt, Síró
Attilát!”
Szóval a műsor hangulatosan kezdődött és úgy is folytatódott.
Zabos Laci ezekkel a szavakkal ugrott ki a csapóajtóból: „No, most
aztán nem mondhatja rám senki hogy nem alulról jöttem!”
A műsor utolsó számaként Fésűs bejelentette „a könnyű műfaj
legsúlyosabb egyénisége következik, Tokaji Márta!”
És itt kezdődött a baj. Márti már a feljáróként szolgála tyúklétrára
is alig tudott felmászni, pedig alulról Sziporka és én toltuk, minden
igyekezetünket és erőnket latba vetve. Amikor feje kibukkant a
csapóajtó nyílásán, hatalmas taps fogadta, Attila belevágott az
előzenébe, Márti máris elkezdte kedvenc kupléját:
„Sej diri-dongó, kövér vagyok én…
Minden sovány férfi szerelmes belém!”
Körülbelül ennél a sornál tartott Márti, amikor dereka beleszorult
a csapóajtó nem éppen az ő termetére szabott nyílásába. Mi
eszeveszetten próbáltuk felfelé tolni, de nem ment. Márti hősiesen
tovább énekelt, de arcán valami olyasfajta rémület kezdett
megjelenni, mint a Cápa című amerikai rémfilm hősének arcán,
amikor beszorul a hal szájába és se be - se ki! Síró Attila már nem
is a kottát nézte, hanem Mártit, aki erősen emlékeztetett gyerekkori
élményére, Maudra a csodapókra, a városligeti vurstliból. Annak is
csak a feje dominált, az alsó része pókháló volt. Ami a pókhálót
illeti, abban itt sem volt hiány, de Márti igazán nem vágyott Maud
titokzatos megjelenésére és egyetlen vágya volt, megszabadulni
ebből a rémületes kalodából. A kuplé végén már a közönség is
észrevette, hogy valami nem stimmel. Már csak abból is, hogy Attila
felkelt a zongorától, odaugrott Mártihoz és elkezdte a fejét lefelé
nyomni, emígyen próbálva elősegíteni Márti minél előbbi távozását
a színpadról. Mindez rendben is lett volna, csak Sziporka és én
odalent nem tudtunk eme szándékáról és pillanatra sem hagytuk
abba erőfeszítéseinket Márti fölfelé juttatására. A szörnyű
helyzetből végül a közeli erdőgazdaság lelkes munkatársai
szabadították meg a művésznőt, akik néhány jól irányzott
baltacsapással szétverték Márti körül a dobogót. Sziporka így
vigasztalta a szipogó Mártit, miközben beszálltunk a mikrobuszba:
„Micsoda sikered volt?!… Szétverték a számod alatt a színházat!” .
Kedd
Ma az első előadás Bakonycsicsón volt délután öt órakor, a
második este kilenc órakor Bakonyböhönyén. A két falu között
mindössze tíz kilométer a távolság, mégis elkéstünk. Ugyanis
amikor Bakonycsicsón beszálltunk a buszba, már meglehetősen
sötét volt. Miska bácsi csodálkozva nézte a kocsira cihelődő
társaságot.
- Mi az, maguk este is akarnak utazni?… Erről nem volt szó!
Sziporka leintette az öreget.
- Most nincs idő a viccelődésre!
Miska bácsi megvonta a vállát.
- Viccelődik a nyavalya. Az a maguk dolga, nem az enyém!
Sziporka meghökkent. Érezte, hogy az öreg nem tréfál.
- Mi a baj?
Miska bácsi levette az okuláréját és tempósan magyarázkodni
kezdett.
- Hát először is az előbb leesett a szemüvegem, és összetört…
másodszor pedig a kocsi lámpáiban nincs égő. A fiam a
zöldségekkel csak nappal járt vele!
Sziporka válaszát hadd ne idézzem! (Nem vagyok én olyan
nagy író, hogy ilyesmit tőlem nyomtatásban leközöljenek!)
Villámgyorsan kellett intézkedni. Fésűs Jani odaült a volánhoz,
Sziporka és én pedig a helybeli |vegyesboltból sebtiben beszerzett
két hatalmas templomi gyertyával gyalog mentünk a busz előtt,
világítva az utat. Bakonyböhönyére így kilenc óra helyett fél
tizenegykor érkeztünk. A közönség megátkozott minket, a falu
plébánosa viszont megáldott. Ugyanis azt hitte, hogy gyertyás
menetünk a másnap délelőtti körmenetre érkezett.

Szerda

Bakonybükkösre már kora délelőtt megérkeztünk, hogy
megjavíttassuk Miska bácsi szemüvegét és visszaszereltessük
buszunk ajtaját, mely azóta is a csomagtartóban szomorkodott.
Autószerelőt nem találtunk csak egy lakatost, aki röpke 30 perc alatt
helyére forrasztotta az ajtót, de röpke 3 perc alatt rábeszélte Miska
bácsit, hogy vegye meg tőle nemrég elhunyt nagymamája
szemüvegét, már csak azért is, mert a faluban sok minden van, de
szemüvegüzlet az nincs! Miska bácsi ráállt a vásárra, noha később
közösén megállapítottuk, hogy a nagymama szemüvege
jóegynéhány dioptriával erősebb volt, mint amit Miska bácsi
használhatott volna. A probléma úgy oldódott meg, hogy még
aznap délután Miska bácsi dühében kiütötte a keretből mind a két
üveget és azóta jobban látott mint valaha!…
A Bakonybükkösi Művelődési Ház igazgatója irodájában
fogadott minket. Fel sem kelt íróasztala mögül, csak úgy mutatott az
íróasztallal szemben elhelyezett két székre. Miután társulatunk
szerényen számítva is hat tagból állt és nem kívántunk a székeken
összeveszni, állva hallgattuk végig a hozzánk intézett alábbi
szavakat:
- Kérem, ez nem egy vidéki hely, itt nem lehet akármit előadni,
mert itt kultúra van, irodalom meg miegymás. Itt nehogy azokkal a
lecsépelt számokkal jöjjenek, amiket a rádióban meg a tévében már
ezerszer hallottunk maguktól, mert itt igény van, és ne nézzék le a
mi közönségünket azzal, hogy azt hiszik, csak az kell nekik, amit
már hallottak, meg ismernek! Ennél jobban csak azt nem szeretjük,
amikor mindenféle ismeretlen szerzők, ismeretlen marhaságaival
jönnek, és itt próbálják ki azokat a dolgokat, amiket Pesten még
nem adtak elő! Csak azt tudnám, miből gondolják, hogy nekünk
más kell, mint a pestieknek? Miért van az a téves felfogás, hogy
ami a televíziónézőnek, meg a rádióhallgatónak jó, az nekünk
magas?… Ma már kérem nincs a vidék és a város között
különbség, ezt tessék megjegyezni! Itt nyugodtan mehet kérem
Csehov, Kisfaludi Stróbl Zsigmond, Jókai és Tabi László! Nálunk a
Jancsót is beveszik, meg a Keres Emilt is. . Szóval nívó kell ide
kérem! Értjük?
Értettük!… Lenyeltük a prédikációt, noha szíveseben nyeltünk
volna le néhány cseppet abból az üdítőitalból, melyet szónoklata
közben az igazgató kartárs a nagy melegre való tekintettel sűrűn
kortyolgatott. De ezzel sem kínált meg minket, csupán egy
emlékkönyvet tolt elénk.
- Ide írjanak be valamit!… Hogy milyen jól érezték itt magukat
stb. stb.! Értik, ugye?
Zabos Laci hóna alá csapta a könyvet.
- Ha meg tetszik engedni, beviszem az öltözőbe. Nem akarom
rögtön az első benyomásaimat papírra vetni. Tetszik érteni,
ugye?…
Az igazgató kartárs elmosolyodott.
- Mindig az a vicc.,. mindig az a vicc!… De hogy komolyra
tereljem a szót - kedves Borús Juli művésznő… ugye elénekli majd
azt a nótát, hogy „Falba verem a fejemet, úgy megyek az esküvődre
vőfélynek…” Mert ugye ez a kedvenc nótám, aztán adjunk a népnek
is valamit, ha már befizettek!. .. Meg még a „Vén cigány”-t is ha
lehetne…
Jolika szabadkozott.
- Ez utóbbi nem az én műsorom. Tetszik tudni a „Vén cigány”
kimondottan férfi szám…
Sziporka közbevágott.
- Ne ellenkezz az igazgató kartárssal. Ha már ilyen kedvesen
fogadott, ez a legkevesebb, amit megtehetünk érte!
Közben már tuszkolta kifelé Jolit és az ajtó előtt odasúgta:
- Nem látod, hogy ez egy vadállat?!… Talán ezzel megszelídül
és máskor is hív minket.
Joli megpróbált magyarázkodni.
- De értsétek meg, ez nem női szám. Hogy néz ki, ha egy nő
csak úgy elkezdi… legalább valahogy be kellene vezetni. A Fésűs
Jancsinak kellene előtte valamit erről konferálni… Megteszed
Jancsikám?
Fésűs szórakozottan bólintott.
- Hát persze.
E pillanattól kezdve Joli percenként odament Fésűs-hoz.
- Jancsikám… ugye nem felejted el?… Okvetlen el kell
mondanod, hogy a „Vén cigány” az első számom…
Fésűs mind idegesebben válaszolgatott.
- Értem Jolikám, nem vagyok süket!… Egész nap ezzel fogsz
szekírozni?!
Joli megszeppenve elhallgatott, de az esti előadáson, mielőtt a
színpadra lépett, még megfogta az éppen konferálni induló Fésűs
kabátját:
- Ugye nem felejtetted el?…
Fésűs dühösen kirántotta magát Joli kezei közül, kiment a
színpadra és csak ennyit mondott:
- Következik a Vén cigány… Borús Jolán!!!
Borús belépett a színpadra és valaki a hátsó sorokból feIkiáltott:
- Nem is olyan vén!
Joli sírva rohant ki a színpadról, Sziporka elkezdett üvölteni:
„Függöny… függöny!”.’., de a függönyt nem volt aki összehúzza. így
aztán meglehetősen botrányos körülmények között fejeződött be az
első rész. Sziporka magába roskadva ült az öltözőben. A berohanó
igazgató v dühösen rátámadt:
- Legalább azt ne kiabálta volna, hogy „függöny!”.. Honnan
vette, hogy van függönyhúzónk?
Sziporka sápadtan nézett maga elé.
- Mert legutóbb mikor itt jártunk, még volt. Egy kedves bácsi. Mi
van vele? Nincs már itt a kultúrházban?
Az igazgató megrázta a fejét.
- Nincs. Már három hónapja nyugdíjas. Egyébként a szabadtéri
színpadunkon dolgozik!
- Mint micsoda?
- Mint függönyhúzó!
Csodálkozva néztünk az igazgatóra.
- Hát az hogy lehet?… Hiszen egy szabadtéri színpadon nincs
függöny!?
Az igazgató megvonta a vállát.
- Az nincs, de van jó levegő!…És az kell egy nyugdíjasnak!
Nem?!
Csütörtök

Bakonygerlice utcáin megérkezésünk után hiába kerestük
műsorunk plakátjait. Helyettük óriási falragaszokon ezt olvashattuk:
„A művelődési házban ma egész nap MARADÉKVÁSÁR!!!”
Sziporka idegesen kapkodott cédulái után.
- Lehetséges, hogy elírtam a dátumot?… Egy nap nem lehet
műsor is, meg vásár is a művelődési házban. Mindenesetre
bemegyünk, meglátjuk mi a helyzet?
A helyzet - mint pillanatokon belül kiderült - nem mindennapi
volt! Ugyanis az történt, hogy a Bakonydéki Divatáruközpont vette
meg a műsorunkat, hogy ezzel is serkentse az érdeklődést az
aznap megrendezett „Maradékvásár” iránt. A minket fogadó
üzletvezetőnek Zabos Laci kicsit szemrehányóan ezt mondta:
- Csak egyet nem értek!… Ha önöknek a mi népszerűségünkre
volt szükségük, akkor miért nem hirdettek minket?
Az üzletvezető elmosolyodott.
- Volt plakát kérem, de ma reggel már letéptük. Ugyancsak úgy
megrohantak minket a vásárlók, hogy nem akartuk őket még azzal
is uszítani, hogy műsor is lesz!… Utólag jöttünk rá, hogy műsorra
nem is lett volna szükség, csak akadályozza a vásárlás
folyamatosságát.
Szavai bizonyítására bevezetett minket a színházterembe, ahol
a székek fel voltak szedve, helyettük dúsan megrakott pultokon
töménytelen ember válogatott a szebbnél szebb ruhaanyagok,
szövetek, készruhák között. Csilingeltek a kasszák, tolongtak a
vevők, óriási volt a forgalom!
Sziporka türelmetlenül nézett körül.
- Akkor most mi legyen a műsorral?
Az üzletvezető sóhajtott.
- Hát, ha nagyon akarják, megtarthatják. A színpad szabad. De
a vásárlást nem szüntetjük meg!… Még így se tudjuk kielégíteni
estig ezt a sok embert…
Ezzel, mint aki jól végezte dolgát, eltűnt a vevők tömegében.
Zabos Laci elindult kifelé.
- Én ilyen körülmények között nem lépek fel!
Sziporka utánarohant.
- És a gázsi?… Ezek talán kifizetnék anélkül, hogy fellépjünk, de
abból csak baj lehet… el nem végzett munkáért nem jár pénz!…
Tokay Márti kétségbeesetten mutatott körbe a zajongó emberek
sokaságán.
- Ide se fognak figyelni!… És ez nem megfelelő hely és
alkalom…
Sziporka egész tűzbe jött.
- Mi az, hogy nem megfelelő hely?… Jászai Mari hordón lépett
fel, Déryné ekhós szekéren, Major Tamás futballpályán…
És már tolta is fel Fésűs Jancsit a színpadra, aki megpróbálta
túlüvölteni a tömeget:
- Hölgyeim és uraim, ezennel megkezdjük vidám műsorunkat!
Senki oda se figyelt. Mintha valaki egy Omega közben,
selyempapírba burkolt fésűn próbálna Mozart dalokat játszani.
Második számként halált megvető bátorsággal én
kapaszkodtam a színpadra. Johann Strauss „Triccs-traccs”
polkájára volt egy gyors számom, az volt a címe: „Az őrült borbély”.
Szélsebesen elkezdtem énekelni, miközben meredten előre
néztem, nem törődve senkivel és semmivel. A vásárlók sem
törődtek velem. A mikrofon se tudta felerősíteni annyira a
hangomat, hogy elnyomja az ő szövegüket: „Ebből a muszlinból
kérek két métert!… Köszönöm, hatszáznegyven forint, harminc fillér
marad!… Tessék mondani négyéves gyereknek kezeslábas van?…
Szíveskedjék a nadrágot a próbafülkében felpróbálni!… A
negyvenkettes férfiing kifogyott!..

Melltartóból nagyobb szám nincs?”… De én.nem hagytam
magam! Rátámaszkodtam a zongorára és a zenekíséretre!… Illetve
az utóbbi egyszerre csak kifutott alólam. Észrevettem, hogy
éneklek… éneklek… de zongorakísérő nélkül. Hátrafordultam. A
zongoraszék üresen tátongott. Őrület!… Hát hova tűnt a kísérőm
Síró Attila? Automatikusan hadartam tovább a szöveget ide-oda
nézegetve, mígcsak kereső tekintetem egy közvetlen a színpad
előtt elhelyezett elárusító pultra tévedt. Előtte állt Síró Attila-és
engem is túlkiabálva harsogta az eladó felé: „Kedves kisasszony,
lesz szíves becsomagolni nekem ebből a rozsdasárga férfiszövetből
egy ruhára valót!” Miközben a számlával a kassza felé igyekezett,
összeakadt a tekintetünk. Egy pillanatra megállt a színpad előtt és
kis megbánással a hangjában felém kiabálta: „Ne haragudj, de
Pesten hónapok óta hiába hajszolok magamnak egy ilyen
rozsdasárga szövetet!”

Péntek
Bakonybukta volt turnénk legnehezebb állomása. A várható
nehézségekre a művelődési ház fiatal igazgatója is figyelmeztetett.
A farmeres, szákállas, nagyon kedves és udvarias fiatalember
ellátott minket kávéval, üdítővel, aprósüteménnyel és néhány jó
tanáccsal.
- Tudják kérem az a helyzet, hogy a mi rendezvényeinket
leginkább csak fiatalok látogatják. Eddig leginkább disco meg beat
volt… ez az első olyan műsor… ami hogy is mondjam… szóval
ilyen idősebbeknek való! Igaz, hogy erre is a fiatalság váltotta meg
jobbára a jegyet… de azért remélem, eljön a téeszelnök is, meg az
iskolaigazgató is a feleségével, meg a doktor úr is, csak ne fájjon a
lába, mert akkor inkább otthon borogatja… Szóval, ez a mai
előadás afféle kísérlet…
Miközben mindezeket elmondta, szemünk az iroda falára
aggatott plakátokra tévedt, melyek egy-egy elmúlt rendezvényt
hirdettek rikító betűkkel: „Dirr-durr-bele együttes!”… „A 4
fenegyerek!”.. . „Elektrosokk-trió!”… „Kiabálj velünk!”… „A 3
tigris!”… „Bimbula, a bakonyi lemezlovas!”…
A fiatalember észrevette, hogy nézzük a plakátokat.
- Ezek kérem nagyobbára helyi együttesek, de nagyon jók! És
nagyon jó a felszerelésük kérem. Baromi hangerővel dolgoznak és
ezt itt nagyon szeretik!… Az idősebbek is! Például a falu legöregebb
asszonya a 101 éves Mariska néni is, aki otthon is meghallja, ha
nálunk ilyen műsor van, pedig a falu legvégén lakik és töksüket
szegény!
Mindezek után a műsor első számaként elhangzott Kék Duna
keringő végén, melyet Síró Attila a rendelkezésre álló öreg pianínón
(egyébként ez volt az egyetlen öreg a helyiségben aznap este) a
tőle telhető legnagyobb tudással adott elő - szóval ha a szám végén
felhangzó füttykoncertet, a siker jeleként könyveltük volna el, az
igazán botorság lett volna a részünkről. Második számként
senkinek nem akaródzott kimenni, végül Sziporka feláldozta magát,
noha elhatározta, hogy a turné során ő maga csak akkor lép
színpadra, ha az elkerülhetetlenül szükséges. Hát ez az eset ilyen
volt! Még biztattuk is, azzal érvelve, hogy ő tud egy angol számot
(mást tudott, csak ezt az egy számot énekelte vagy tíz éve),
”Bendzsó boy-t, és ezt talán „megeszik”! Mikor száma végén
letántorgott a színpadról, érdeklődésünkre, hogy „mi volt?” csak
ennyit mondott:
- Ha akik hátul ülnek olyan csendben lennének, mint középen
azok, akik keresztrejtvényt fejtenek vagy zsebrádiót hallgatnak,
akkor az első sorban ülők nyugodtan tudnának aludni!
Fésűs Jancsi Tokay Mártit biztatta a színpadra lépésre.
- Humor kell ide!… Figyeld meg, neked milyen siketed lesz.
Tokay Mártit valóban nevetés fogadta. A színpad mögött semmi
hely nem volt, így csak az odavezető ajtó mögött hallgatództunk.
Többször felcsattant a taps is. Valósággal megdöbbentünk, amikor
Márti sírva jött le a színpadról.
- Képzeljétek, almával dobáltak!
Értetlenül néztünk rá.
- De hát tapsoltak is!… Hallottuk!…
Márti szipogva bólintott.
- Igen. Ha sikerült valakinek eltalálnia…

Szombat

Bakonybecskereken a helybeli termelőszövetkezet vendégei
voltunk. Nagy büszkén vezettek el a falu három hete felavatott
modern művelődési házába, mely előtt hatalmas színes tábla
hirdette fellépésünket. Igaz, műsorunk címét egy kissé
megváltoztatták, de mi az elmúlt napok eseményei után ezen már
nem is csodálkoztunk! Plakátunk tetején ez a szöveg virított:

Eme felirat alá egy hatalmas pontyot festettek, melynek hátán
Tokay Márti, Zabos Laci és szerény személyem lovagolt. Mondom,
mi ezen már nem csodálkoztunk, de amikor a gyönyörű
bársonyfüggöny kémlelőlukán kilestünk a zsibongó nézőtérre, a
meglepetéstől egymásba Kapaszkodtunk. A piros plüss fotelekben
helyet foglaló piézők mindegyike a bal kezében egy kis kondért, a
jobb kezében egy nagy kanalat tartott. A hatalmas zenekari árokban
pedig három nagyméretű üstben fortyogott ízletes halászlé. Az
üstök mellett egy-egy termetes szakácsné álldogált várakozó
helyzetben.
- Drága művészeim, miért nem kezdik már a műsort?… Nagyon
éhesek az emberek!… Egyébként had dicsekedjek el vele, én
találtam ki az egészet! Megkérdeztük a tagságot, mit szeret?…
Mondták a nótát, a vidámságot, meg a halászlét!… Hát tessék,
most egyszerre megkapják mindet!… Ez az igazi „kívánságműsor!
Ilyent még a tévé sem csinált! Amint felmegy a függöny, és
megszólal a zene, a nézők soronként libasorban lemennek a
zenekari árokba, ahol mindenki megkapja a halászlé adagját, meg
egy pohár bort. Aki megkapta a magáét, az visszamegy a helyére.
Így aztán egyszerre lakik jól mindenki a halászlével meg a
kultúrával! A halászléből nincs repeta, de műsorszámból meg
borból lehet ismételni!
Ezzel a főkönyvelő kartárs sajátkezűleg felhúzta a függönyt és a
műsor akarva - nem akarva kezdetét vette. Egymás után léptünk a
színpadra és a zenekari árokból felszálló gőzfelhőn keresztül
láthattuk, hogy a közönség ugyancsak jókedvűen fogadta az
„újítást”! Mikor a műsor utolsó számaként Zabos Laci a színpadra
lépett, mindenki valósággal könnyezett. Részint a kacagástól,
részint az erős halászlétől!… Előadás után minket a helybeli
vendéglőben vacsorán láttak vendégül. A hangulat igazán kitűnő
volt, csak engem zavart, hogy valószínűleg a színpadra áramló
gőztől elkezdett kaparni a torkom. No még csak az hiányzik, hogy a
turné utolsó napja előtt berekedjek. Szerencsére
asztalszomszédom egy joviális úr volt, akit a helybeliek közül
mindenki „doktor úr”- nak szólított. Oda is fordultam hozzá.
Drága doktor úr, elnézést, hogy ilyenkor ilyesmivel hozakodok
elő, de nagyon szeretném, ha megnézné a torkomat…
Szomszédom tiltakozott.
- Ugyan művész úr, ne kívánja ezt tőlem!…
Nem hagytam kibeszélni.
- Tudom, azt hiszi, hogy valamilyen viccről van szó, Hiszen a
közönség csak úgy tud elképzelni minket színészeket, hogy mindig
tréfákon törjük a fejünket, de biztosíthatom, most komolyan
beszélek…
A doktor közbevágott.
De drága művész úr, értse meg…
Sértődötten néztem rá.
- Jól van kérem. Ne haragudjon, hogy azt hittem, cserébe a mai
kellemes estéért, amit önöknek szereztem, viszonzásul kérhetek
valamit…
A doktor megadóan sóhajtott.
- Ahogy parancsolja művész úr… Tessék szépen kinyújtani a
nyelvét és azt mondani: „Muuuuu!”
Ekkora pimaszságra már éppen valami kacifántosat akartam
mondani, de a doktor megelőzött.
- Ugyanis kedves művész úr, én a helybeli állatorvos vagyok!!!
És még én szoktam mondani, ha valakivel valamin vitatkozom,
hogy „nem szeretem, ha marhának néznek!”

Vasárnap

Turnénk utolsó napjának előadása délelőtt tizenegy órára volt
meghirdetve, a vadregényes környezetben elterülő
Bakonycserkeszi Szabadtéri Színpadon. Sütött a nap, langyos
szellő fújdogált, minden okunk meg lett a jókedvre, csupán az
aggasztott minket, hogy tizenegy óra előtt öt perccel még egy
teremtett lélek sem ült a nézőtéren. Sziporka odament a „Pénztár”
feliratú fabódéhoz, melyben szenvtelen arccal üldögélt egy
töpörödött néni.
- Tessék mondani, miért nem jön a közönség?
A néni sipító hangon válaszolt.
- Nagyon rosszkor akarnak maguk előadást tartani. Vasárnap
délelőtt nálunk az öregek templomba mennek, a fiatalok
kirándulnak, a gyerekeknek meg úttörő vetélkedőjük van… Dél is
lesz, mire visszajönnek!
Sziporka odafordult hozzánk.
- Hát akkor várunk egy kicsit. Van időnk, nem?
Déltájban valóban elkezdtek jönni az emberek hazafelé a
templomból, a kirándulásból… szép kényelmesen elballagtak a
Szabadtéri Színpad előtt, de be nem jött egy sem. Sziporka
szemrehányóan szólt be a pénztárablakon.
- Most mi van?… Már vége a templomnak, a kirándulásnak…
most mért nem jönnek a műsorra?
A néni kidugta a fejét a pénztárból.
- Tudja kedveském ilyenkor mindenki megy haza ebédelni!…
Nálunk vasárnap déli tizenkettőtől két óráig minden család az
asztalnál ül…
Sziporka igyekezett megőrizni a nyugalmát.
Most már mindegy. Ha eddig tudtunk várni, akkor már
megvárjuk a délutánt. De délután sem jött egy teremtett lélek sem.
Fél három tájban már valamennyien ott ácsorogtunk a pénztár előtt,
melyben á néni valóságos kiselőadást tartott nekünk.
- Az az érzésem, hiába várják maguk a közönséget. Délután
nálunk az öregek vasárnap lefekszenek aludni, a fiatalok meg
kimennek a meccsre…
Ez utóbbira magunk is rájöttünk, mert a Szabadtéri Színpad
melletti erdei futballpálya lelátóján ott szorongott a falu apraja-
nagyja. Ugyanakkor a mi nézőterünkön csak két kóbor kutya feküdt
hasonfekve a napsütésben. A pénztáros néni el akarta kergetni a
hívatlan vendégeket, de Sziporka leintette.
- Hagyja csak… így legalább nem mondhatják, hogy a kutya se
volt kíváncsi ránk…
Tokay Márti türelmetlenkedni kezdett.
- Meddig várunk még?… Úgyse lesz itt előadás!…
Sziporka leintette.
- Honnan tudod?… Hátha a meccs után átjönnek a szurkolók?!
Át is jöttek, de még a meccs vége előtt. Ugyanis az történt, hogy
a vendégcsapat a Balmazújvárosi ZTE már a félidőben tizenhárom
gólt rúgott az igencsak gyenge formát kifogott Bakonycserkeszi
UBD csapatának. Az elkeseredett hazai szurkolótábor egy
emberként otthagyta a mérkőzést és bánatában beült a mi
műsorunkhoz. Bár ne ültek volna!… Én sok közönséget láttam, de
Ilyet még soha!… A hangulat olyan volt, mint amilyen a Kerepesi
temetőben lehet szilveszterkor. Sehol egy taps, sehol egy nevetés,
csak valami mérhetetlen búbánat!… Az előadás kezdete után
néhány perccel már nemcsak a közönség volt borús, hanem az ég
is. Néhány pillanat alatt jókora vihar kerekedett, a langyos
szellőcske hideg széllé alakult, megeredt az eső. Sziporka
izgatottan szaladgált a színfalak mögött:
- Le kell menni a műsorból legalább fél órának, mert a
szerződés szerint szabadtéren csak akkor jár a gázsi!
Így aztán hősiesen helytálltunk a mindinkább dermesztő
hidegben és hangulatban. Mire Zabos Laci a színpadra került, úgy
remegett, hogy az a bizonyos kocsonya Miskolcon, elbújhatott volna
szégyenében mellette. Pedig akkorra már vagy fél üveggel lehajtott
abból a kitűnő bakonycserkeszi pálinkából, mellyel egy elkeseredett
fociszurkoló kínálta meg. Szerencsére a színpadon a pálinka
hatása egyáltalán nem mutatkozott, csak amikor hazafelé
beszálltunk a mikrobuszba, akkor kezdte Laci üvöltve énekelni, a
némileg módosított magyar nótát: „Erdő mellett nem jó hakni!”
Hát így fejeződött” be a mi kis bakonyi vendégjátékunk, melyről
összegezve talán annyit jegyezhetnénk meg… betyár kis turné
volt!!!
Hallottak már ilyet?!?

Van egy ismerősöm, akinek ez a kedvenc
szavajárása: „Én már semmin
se csodálkozom!” őszintén szólva én
ezt nem hiszem el sem róla, sem azokról,
akik például azt állítják, hogy
nekik már semmi meglepőt nem lehet
mondani vagy mutatni! (Állítólag ezt
hangoztatta annak idején Casanova,
a híres nőhódító is.)
A most következő fejezetben ne
várják világrengető események vagy
jelenségek bemutatását, csupán néhány
mulatságos eset leírásit, melyeket
talán fejcsóválva fognak olvasni,
miközben azt mormolják magukban
vagy talán fel is,kiáltanak:
„Nahát!… Ilyet még nem hallottam!…
Élelmes bűnözők
Chicagóban nemrég letartóztattak egy Morris Pencer nevű
fiatalembert, aki az éjszaka sötétjében kizárólag férfiakat támadott
meg és különös módon kényszerítette áldozatait a náluk lévő pénz
átadására. Pisztolyát átható illatú parfümmel töltötte meg és
rákiáltott az útjába kerülő urakra: „Ide a pénzt, vagy lelocsolom és
soha az életben nem tudja meggyőzni a feleségét arról, hogy nem a
barátnőjétől jött!” A trükk bevált és Pencer hihetetlenül nagy
összegeket zsebelt be.
Egyébként a bűnözés csodabogarai közé tartozik az a Marcell
Chartier is, aki hetekig lopta a divatlapokat. Mikor elkapták, a
detektívek elkezdték faggatni.
- Marcell te régi zsebtolvaj vagy, de miért specializáltad magad
most a divatlapokra?
A párizsi vagány lesütötte a szemét.
- Csak kell tudnom, hogy hol fogják viselni az új divat szerint a
zsebeket!

Egy angol klubban… olasz könyvsiker… spagetti
ollóval

Claudia Cardinale Londonban járt, és legújabb filmjéről tárgyalt.
Egyik este producere vacsorát rendezett tiszteletére a híres
Akvárium Klubban. Cardinale aznap; után barátaival London
környéki kiránduláson vett részt, és kicsúszva az időből, szinte
utolsó pillanatban érkezett meg a vacsora színhelyére. Nem akarva
várakoztatni a többieket, nem öltözött át, hanem úgy ahogy a
kiránduláson volt, kék nadrágkosztümjében lépett be az előkelő
klub előcsarnokába.. Barna zsakettes, hófehér szakállú komornyik
állta el útját:
- Elnézést hölgyem, de nadrágban hölgyek nem léphetnek a
helyiségbe!
Cardinale vendéglátóit sokkal kínosabban érintette az incidens,
mint magát a művésznőt, aki pár percnyi türelmet kérve visszament
kocsijába, ahol pillanatok alatt lehúzta magáról a nadrágot és a
kabátot, a kabát alatt lévő blúzát megpróbálta kicsit lejjebb húzni, és
mikor látta, hogy az úgy-ahogy befedi a combjait, magabiztosan
kilépett az autóból és máris ott termett a hófehér szakállú komornyik
előtt,
- De miniszoknyában bemehetek, ugye?
No persze, akinek Olyan alakja van mint Claudiának, az
vállalkozhat az ilyen megoldásokra is.
Egy frappáns megoldás éppen olyan hasznos, mint egy
frappáns könyvcím. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy az
olasz könyvüzleteket nemrégiben valósággá megrohanták az
érdeklődők, többségében a férfi vásárlók. A tülekedés oka az alábbi
hirdetés volt:
„JEGYEZTESSE ELŐ! RÖVIDESEN MEGJELENIK SOPHIA
LOREN KÖNYVE. CÍME: AMIT CSAK A FÉRJEM TUD
RÓLAM…!!!”
A könyv a napokban végre megjelent, de enyhén szólva
csalódást okozott. Magyarázatnak talán elég, ha a könyv alcímét
idézem:
„Hányféleképpen és hogyan főzöm a spagettit?!”
A spagettiről jut eszembe, hogy egy japán cég nemrégiben
spagettivágó ollót dobott piacra, melynek segítségével mindazok,
akik eddig nemigen fogyasztották a finom eledelt, főleg azért mert
képtelenek voltak a villára tekerni, most a kívánt méretre vághatják
a hosszúkás tésztát. A világhírű olasz filmszínész Ugo Tognazzi
felháborodott hangon nyilatkozott a spagetti-ollóról a televízióban:
- A spagetti nem spárga, amit szabdalni lehet! Nem is
csecsemők részébe készített bébipapi! A felnőttéválás legbiztosabb
jele, mikor képes már valaki a spagettit csavarni, tekerni, egyik
csücskét fogai közé helyezve a tányérról felszippantani. Akinek
ehhez nincs tehetsége, az egyen élete végéig krumplisnúdlit!!!

Gyűrűautomata… Motoros görkorcsolya…
Kocogógép

Feledékeny emberek számára készült az úgynevezett
„Gyűrűautomata”. melyet a San Franciscói Városi Bizottság rendelt
meg feltalálójától és kísérletképpen az egyik házasságkötő terem
ajtaja elé állították. Az automata azokon a feledékeny
házasulandókon segít, akik izgalmukban, sietségükben, vagy ki
tudja milyen más okból, csak a házasságkötő terem ajtajában vagy
esetleg már az anyakönyvvezető előtt állva veszik észre, hogy
elfelejtették a karikagyűrűket beszerezni! Ilyenkor nem kell mást
tenniük, mint hogy odalépnek az automatához és megfelelő összeg
bedobása után a gép gyűrűt dob ki. A méretvétel úgy történik, hogy
a vőlegény, illetve a menyasszony a pénzbedobás után egy piros
lámpa kigyulladásakor arra a fél percre, amíg a lámpa ég,
behelyezik a gyűrűs ujjukat a gép jobb oldalán lévő nyílásba. Ha
masina kitűnően működött egészen addig, amíg múltkoriban egy
menyasszony, miközben szerelmesen nézte a vőlegényét, a lámpa
kialvása után nem húzta ki elég gyorsan az ujját a készülékből, mire
a nyílás összezáródott és „rabul ejtette” a hölgy ujjacskáját A
gyorsan kihívott szerelő három óra múlva érkezett meg, (és mi még
szidjuk a hazai szolgáltatóipart?) és vagy kétórás munkával sikerült
a menyasszonyt megszabadítania kellemetlen kalodától. Az eltelt öt
óra előbb kétségbeséssel, sírással, majd később parázs
veszekedéssel telt el, valamint kölcsönös szemrehányásokkal,
melyben a fiatal pár egymást okolta a szerencsétlen esetért. Mikor
az ötödik óra végén a kibőgött arcú menyasszony kétségbeesve
nézte alaposan megdagadt ujját, melyre most már semmiféle gyűrű
nemigen ment volna fel, a vőlegény eme váratlan kijelentést tette:
„Nekem már elmentem kedvem az egésztől!” Azzal otthagyott
csapot-papot, násznépet-menyasszonyt és örömapát. Ez utóbbi
különben kártérítésért pereli az automatagyárat.

Nem lehetett viszont senkinek se panasza Eduard Melnyikov
leningrádi mérnök találmányára, a motoros görkorcsolyára! A talp
és a kerekek közé szerelt miniatűr motor igen gyors és minimális
benzint fogyaszt. A praktikus járművecske a jobb, illetve bal láb
nagyujjával kormányozható és széles elterjedését egyelőre csupán
az akadályozza, hogy az illetékes közlekedési hatóságok még nem
tudták eldönteni, hogy a tulajdonos hova szerelje a rendszámot;
hogy látható legyen. Így egyelőre a szerkentyű csupán „házi
használatra” engedélyezett és legfeljebb a kertekben vagy
lakószobákban lehet száguldozni vele. Persze azt nem hiszem,
hogy a motoros görkorcsolya valaha is a csendes és nyugodt
családi otthon jelképe lehetne!
Ugyanezt már nem merném állítani arról az úgynevezett
„Kocogógép”-ről, melyet egy svájci cég hozott forgalomba. A
motorral hajtott gördülő szalagon egy helyben lehet futni, akár
százkilométer hosszan is, egy nagyobb zsebkendőnek megfelelő
területen. Fel lehet állítani bármelyik szoba sarkában, a hangja halk
és kis helyen elfér. Csupán az ára borsos. Annyiba kerül, mint egy
jobbfajta motorkerékpár. Úgyhogy aki eme kocogógépen futja le
naponta a maga „szaladgáló-adagját”, arról nyugodtan el lehet
mondani, hogy „fut a pénze után!”

Szenegáli vőlegények… Egy jó üzletember

A bőség se mindig öröm!
Erre jó példa az a családjogi törvény, amely az afrikai Szenegál
férfiaira vonatkozik. Házasságkötésük előtt dönteniök kell, hogy egy
avagy két féleséget óhajtanak elvenni. A döntés nem könnyű még
akkor sem, ha a nősülendő fiatalemberben megvolna a kedv, az
elszántság, no meg az energia arra, hogy egyszerre két asszonnyal
élje le életét. Ugyanis a törvény előírja, hogy a vőlegénynek a
leánykérés pillanatában egy varrógépet, egy rádiókészüléket és egy
ágyat kell vásárolni a menyasszonyának. Amennyiben két
menyasszony van, mindenből két darabot kell vásárolnia! De ezzel
még nem fejeződtek be a fiatalember számára a kiadások. Ugyanis
a házasságkötés után, mindezek a tárgyak a menyasszonyé, illetve
a menyasszony szüleié lesznek. Aznap amikor az új asszonyka
vagy asszonykák a férjhez költöznek, ismét meg kell vásárolnia
fejenként a varrógépet, a rádiókészüléket és az ágyat! Két feleség
esetén a két ágy igazán nem felesleges luxus, de a két varrógép és
a két rádió csupán arra jó, hogy időnként a férjet a csendes őrületbe
kergesse, különösen akkor, ha a két menyecskének egyszerre van
kedve varrni, meg rádiózni! Az utóbbi masinán természetesen
mindegyik más műsort fog. Egyébként a törvény azt is előírja, hogy
két feleség esetén a hétfő, kedd és szerda az első asszonyé, a
csütörtök, a péntek és a szombat a másodiké! A vasárnap a férj
számára pihenőnap!… Mindezeket egy szenegáli fiatalembertől
tudom, akinek nyáron mutattak be Sydneyben. Mikor
megkérdeztem tőle, hogy ő miként vélekedik minderről, megvonta a
vállát:
„Nézze engem nem zavar!… Feleségem nincs, különben
varrógépet és rádiót árulok!”
Mindenütt vannak jó üzletemberek! Bizonyára ezek közé tartozik
az a Ronald Söderström nevű svéd fiatalember, aki számos
újságban nagyformátumú hirdetést tett közzé az alábbi szöveggel:
„Feltaláltam a tengeribetegség csalhatatlan ellenszerét. Ára
mindössze 1 korona! Beküldendő VÉN TENGERI MEDVE jeligére a
szerkesztőségbe.”
A hirdetésre rengeteg egykoronás érkezett a megadott jeligére.
Válaszként a „tengerimedve” minden befizetőnek egy nyomtatott
kártyát küldött a következő szöveggel. „A tengeribetegség
csalhatatlan ellenszere: maradjon a Szárazföldön!”

Rágógumi… Lelkes fényképésznő…
Bádoggyomrú ember

A dohányzásról leszokni akaró, ámde gyenge jellemű emberek
sokasága számára biztató reménysugárként jelent meg több angol
újságban a hír, hogy dr. Michel Russel londoni egyetemi tanár,
hosszas kísérletek után nikotinízű rágógumit állított elő. A nagy
érdeklődésre számot tartó terméket egy erre a célra megalakult
rágógumitröszt kezdte gyártani hatalmas reklámkampány
Kíséretében. A nikotinízű rágógumik az alábbi jelszóval Kerültek
forgalomba:
„Ha ezt rágod, négy hónap alatt leszoksz a cigarettáról, szivarról
vagy pipáról!”
Dr. Russel találmányából több „tiszteletpéldány”-t küldött híres
embereknek. Az egyik csomagocskát Raquel Welch címére küldte,
aki nem sokkal később így válaszolt:
„Én csak egy hétig rágtam ezt a gumit és máris leszoktam … a
rágógumiról!”
A válasz bizonyára meglepte a feltalálót. Akárcsak azt a
brüsszeli fotószaküzlet tulajdonost, akihez egy délelőtt feldúlt nő
rohant be az üzletbe:
- Segítsen kérem! A férjem leesett a tetőről és most az
ereszcsatornán lóg!
A fotóüzlet tulajdonosa halálsápadt lett,
- Te jó Isten!… Mit tehetek?… Hívjam a tűzoltókat?… Vagy a
mentőket?…
A nő türelmetlenül leintette.
- Dehogy!… Adjon gyorsan egy tekercs filmet a
fényképezőgépembe!

S ha már Brüsszelben vagyunk, az ottani cirkuszban nagy
feltűnést keltett a francia Michel Lotilo produkciója. Lotilo, aki úgy
hirdeti magát, hogy: „BÁDOGGYOMRÚ EMBER”, évekig csak
harmadrendű és -rangú cirkuszokban lépett fel azzal, hogy
üvegeket és zsilettpengéket nyelt. Igazi karrierje a párizsi Medrano
Cirkuszban kezdődött, ahol új produkcióval lépett a közönség elé.
Megevett egy teljes biciklit, a gumikkal együtt!!! A mutatvány 3 óra
hosszat tartott. Mialatt pergett a műsor, Lotilo a háttérben
csendesen, de szorgalmasan evett! A produkcióhoz a művész igen
csinos felesége Lilian asszisztált, aki egy faládikából időnként
üvegeket vett elő, melyeknek tartalmát az „elfogyasztandó”
alkatrészekre öntötte. Az előadás végén a kíváncsi újságíróknak
elárulta, hogy az üvegekben paradicsommártás, majonéz és mustár
volt. „Férjem az ízetlen ételeket nem bírja” - nyilatkozta az
asszonyka. - „Nagyon kényes a gyomrára!”.

Távgyalogló matróna…
Távéneklő Tanaka… Beszélő ébresztő

Mikor Leningrádban jártam, ottani ismerőseim felhívták m
figyelmemet egy rendkívüli teljesítményre. A hetvenöt éves Natasa
Petrovna, rigai nyugdíjas, gyalogszerrel tette meg az utat Rigából
Vlagyivosztokba. Natasa néni minden különösebb fáradtság nélkül
gyalogolta végig a több mint tízezer kilométeres távolságot, és
frissen érkezett meg Vlagyivosztok határába, ahol már riporterek
hada vette körül. Mindannyian elsősorban arra voltak kíváncsiak,
hogy mi késztette erre a túrára. Natasa mama kedves mosollyal
adta meg a felvilágosítást.
- Ötvenéves koromban szívinfarktusom volt és kezelő orvosom
azt tanácsolta, ha időm engedi, sétáljak. Most, hogy nyugdíjas
vagyok, van időm… gondoltam egyszer kicsit nagyobbat sétálok,
mint máskor!
Natasa néni rekordnak is beillő távgyaloglásáról nem emlékezik
meg az Angliában megjelenő „Rekordok könyve”, mely jónéhány
éve beszámol minden különleges, furcsa teljesítményről,
jelenségről, vállalkozásról. No persze nem hiánytalanul, aminek
többek közt az is u oka, hogy a könyvet szinte „illegalitásban”
szerkesztik, ugyanis rengeteg önjelölt rekorder szeretné ha
belekerülne. Egy tokiói hölgy, bizonyos Micsuko Tanaka, Viszont
olyan ígéretet kapott, hogy a legközelebbi kiadásban beszámolnak
rekordteljesítményéről, ő ugyanis 8 távéneklés világrekordját
döntötte meg. Az idei kiadásban még egy férfitársa is szerepel, aki
48 óra és 21 percig énekelt egyfolytában 1979 októberében, míg
Micsuko 1984 januárjában egy tokiói klub zártkörű rendezvényén 62
óra. 14 percig énekelt divatos táncdalokat. A rossznyelvek szerint a
rendezvény azért volt „zártkörű”, mert lezárták az ajtókat, nehogy a
hallgatóság megunva az „élvezetet”, előbb távozzon, mintsem a
rekord megszületne. Tény az, hogy a hatvankettedik órában már
csak a két zongorakísérő volt ébren, akik közül az egyik
zongorázott, a másik aludt… valamint a hölgy mamája, aki évek óta
álmatlanságban szenved.
Azok számára viszont, akiknek az alvás nem jelen problémát,
legfeljebb a reggeli felkelés, valóságos áldás az a találmány, melyet
„Communicatár” elnevezéssel hozott forgalomba az egyik svájci
óragyár. A karóraként, valamint asztali óraként egyaránt kapható
ébresztőóra nemcsak csöng és csörög, hanem „beszél” is. A
beállított időpontban angolul, spanyolul, németül vagy franciául -
kinek-kinek kívánsága szerint - az alábbi szöveggel ébreszti
szendergő tulajdonosát:
„Elég volt a lustaságból…
Hopp, hopp, gyorsan, fel az ágyból!”
Ha esetleg az illető nem venné figyelembe az ébresztést, és a
másik oldalára fordulna egy kis „pótszundikálás céljából, tíz perc
múlva kétszeres hangerővel, valóságal üvöltve mondja az óra a
következő versikét: (saját fordítás)
„Ugorjon fel már az ágyból
Elkésik a munkájából!
Nyissa végre ki a fülét
Ne játssza itt meg a hülyét!”
Állítólag eme gorombaságra még a legmegrögzöttebb hétalvó is
felpattan a nyoszolyájáról, legfeljebb félig önkívületi állapotban a
falhoz csapja az órát. No de az órajavító kisiparosoknak is meg kell
élni valamiből! Nem igaz?…

Pikáns per… Színes vendéglők,..
Szikrázó fülbevalók

Nagy feltűnést keltett Párizsban egy bizonyos Issa Seyrig nevű
leányzó esete, aki felszólítást kapott a francia hatóságoktól, hogy
évi jövedelmének hatvan százalékát, pontosabban négyszázezer
frankot, három hónapon belül fizessen be a strassbourgi
adóhivatalnak. A szóbanforgó hölgy olyan sérelmesnek találta e
tényt, hogy „Jogtalan zaklatás” címén beperelte a francia kormányt.
Az első tárgyalásra szokatlanul nagyszámú közönség és újságíró
jött el, akik vidáman köszöntötték a feltűnően öltözött és kifestett
felperest, aki testhez simuló, combig felsliccelt ruhájában ringó
járásával vonult fel a törvényszék lépcsőjén. Járásában volt valami
félreérthetetlen szakmai rutin, amin a jelenlevők közül senki sem
csodálkozott túlságosan, hiszen az illető hölgy foglalkozásához
némileg hozzátartozik a járkálás, ugyanis a város egyik
mellékutcájában esténként ily módon hívja fel a figyelmet ama
portékára, melyet hivatalos engedélye alapján árul. Issa Seyrig
ugyanis prostituált. Erre való hivatkozással kezdte el vallomását,
melynek utolsó mondata így hangzott:
„Ha a kormány elveszi a pénzemet és ugyanakkor azt állítja
rólam, hogy prostituált vagyok, akkor a kormány nem egyéb mint
egy selyemfiú… de esküszöm, hogy amióta űzöm az ipart, még
nem ismertem olyan stricit, aki ilyen sokat kért volna!”
Ezután a bíró sietve zárt tárgyalást rendelt el. Egyébként a per
azzal végződött, hogy Issa Seyrig mindenki rokonszenvét
megnyerte, de a pert elvesztette! Az ítélethirdetésnél a
sajtóbeszámolók szerint a bíró arca erősen rózsaszínű, az ügyészé
piros, a felperesé viszont lila volt a dühtől!

A színek egyébként meghatározó tényezői életünknek, mint ez
abból a tudományos előadásból is kiderül, amelyet Miss Mary
Endleton tartott az angol vendéglátóipari szakemberek számára
Londonban, ezzel a címmel „A színek hatása az emésztésre és az
étvágyra!” A professzornő több éves kutatásának eredményeként
kijelentette, hogy számos kísérlete beigazolta, hogy a sárga és a
narancssárga, valamint a banánsárga színek étvágygerjesztőek, a
zöld és kék színek minden árnyalata ezzel szemben
étvágytalanságot idéz elő az emberekben. A tanácskozás után
néhány angol étteremtulajdonos üzletének falait villámgyorsan
sárgára festette. Ám a tanácskozás következménye volt annak a
kisvendéglőnek a megnyitása is, ahol az egyik helyiséget
sötétkékre, a másikat méregzöldre festették a fogyókúrások
számára! A beérkezett jelentések szerint a sárgára festett
éttermekben kétszer annyit esznek az emberek, míg a zöld és kék
szobával rendelkező vendéglőbe betérők egy tál étel után
villámgyorsan távoznak. Két dologról viszont hallgatnak. Az egyik,
hogy a kék-zöld fogyókúrás helyiségben egy tál étel annyiba kerül,
mint a sárga éttermekben egy menü. A másik, hogy a méregdrága
méregzöld vendéglőből távozó éhesen maradó vendég alig várja,
hogy beszaladjon valami rendes étterembe egy jót enni, ahol azt se
bánja, ha a fal lila vagy hupikék! Kivételt képez a művészetéről és
hatalmas termetéről, valamint étvágyáról egyformán híres világhírű
filmszínész Orson Welles, aki egy ízben szintén meglátogatta a
kék-zöld vendéglőt, két újságíró és egy fotoriporter társaságában,
ahol is felfalt mindent, ami a konyhában található volt. Másnáp az
egyik magazin képes beszámolót közölt a vacsoráról, az alábbi
címen: „Welles minden színű vendéglőben mindent megeszik!”
A londoni televízió ebből az alkalomból meghívta kamerái elé
Miss Endletont és Wellest. A riporter először a professzornőhöz
fordult:
- Ön szerint mért mondott csődöt elmélete Mr. Welles esetében?
Miss Endleton dühösen megvonta a vállát.
- Fogalmam sincs. Egyszerűen, nem értem! Színelméletem
tévedhetetlen!
Orson Welles előbb rágyújtott egy szivarra és csak aztán
válaszolt.
- Az lehet asszonyom. Csakhogy én színvak vagyok!!!
A színekkel kapcsolatos a most következő eset is.
Illetve ez esetben csak egyetlen szín jöhet szóba: a rózsaszín!
Nem újság, ha elárulom, hogy az utóbbi években egyre több nő tért
vissza nagyanyáink divatjához, a fülbevalóhoz. Az ékszerészek a
világ minden táján újabb és újabb fülbevaló kreációkkal
versenyeznek a hölgyközönség kegyeiéit. Ezek közé tartozik
Enrique Cabanela a neves spanyol ékszerész is, akinek
kirakataiban és üzletében olyan fülbevaló különlegességek láthatók,
melyeket máshol nemigen találni! Többek között az úgynevezett
„szikrázó fülbevaló”, mely az emberi test termelte melegből merítve
energiáját, időnként csillogó szikrát bocsát ki magából. Működését
legbiztosabban az garantálja, ha a viselője elpirul. Egy ilyen
fülbevalót vásárol magának Inez Coriat, Madrid egyik
legnépszerűbb flamenco táncosnője, aki nemrég ünnepelte
harmincéves jubileumát, mivelhogy ennyi ideje topogja vérpezsdítő
táncait a madridi éjszakában. Inez művésznő három nap múlva
Visszavitte a fülbevalót az ékszerészhez: „Nem működik! Három
nap óta még egyszer sem szikrázott. Cabanela úr sajnálkozva tárta
szét kezeit: „Mit tehetek, ha önnel semmi olyan nem történt ez alatt
az idő alatt, amin el tudott volna pirulni?!?

Bókoló tükör… Összetört tükör…
Összetört Ali… Fiatalság - bolondság?

Egy dán fiatalember Peter Yerson érdekes találmánnyal
gazdagította a bútoripart. Olyan hálószobába való öltözőasztalkát
tervezett, melynek tükre az előtte leülőt, ha nem is mutatja mindig
szépnek, de mindig szépeket mond neki! A találmány neve: „Bókoló
tükör!” A tükör mögötti magnetofonszerkezetet vékony vezeték köti
össze az öltözőasztalka előtti székkel. Abban a pillanatban, amikor
valaki leül a tükör elé, a székre nehezedő testsúlya működésbe
hozza a magnetofont és elindul a szalag. A szövegeket kazettákon
öt nyelven a Yerson Stúdió gyártja. A legrövidebb háromperces,
arra való tekintettel, hogy vannak, akiknek nincs idejük sok időt
tölteni a tükör előtt, de van félórás kazetta is, azoknak, akiit sokáig
szeretik magukat nézegetni. A bókokat színészek és színésznők
mondják a szalagra, ez utóbbiak azért. mert azokra a férfiakra is
gondolt a feltaláló, akik borotválkozás közben szeretik, ha kellemes
női hang vonja el figyelmüket a mindennapi unalmas művelettől, no
meg arra a hölgyre is gondolt a feltaláló, aki így rendelte meg a
kazettát: „Női hang mondja a szöveget, mert a férfiaknak már
egyetlen szavát sem tudom elhinni!” Az illető az ötvenkettedik évét
tapossa, és eddig hat férje volt!
S ha már a tükörről esett szó, megemlíteném Sylvester Stallonét
a híres filmszínészt; akit a Rocky című filmből ismer a magyar
közönség. Stallone nyáron két hétig Budapesten forgatott egy
nemzetközi filmprodukcióban.
Ez alkalommal nem bokszolót játszott, hanem egy futballkapust.
Partnerei közt nemcsak híres színészek, hanem híres focisták is
voltak, olyanok, mint Pelé és Bobby Moore! Stallone érezte, hogy itt
fel kell kötni azt a bizonyos alsóneműt, ha meg akarja állni helyét
nemcsak a felvevőgép, hanem a kapu előtt is. Mindennap
szorgalmasan kijárt gyakorolni a Hungária úti MTK-pályára, ahol
több órán át próbálta kivédeni világhírű szereplőtársainak kapujára
irányuló lövéseit. A felvételek a szeszélyes nyári időjárás miatt
néhány napig szüneteltek, de Stallone ezt az időt is hasznosan
töltötte el. Kérésére a szállodai szobájába két hatalmas méretű
tükröt állítottak be és ezek előtt gyakorolta a vetődéseket, hogy
mozdulatai minél harmonikusabbak és hatásosabbak legyenek.
Egyik reggel szállodai szomszédai hatalmas csörömpölésre
ébredtek. Néhányan rögtön letelefonáltak a portára: „Szóljanak a
művész úrnak, hogy hagyja abba a mulatozást!” A szálloda titkára
személyesen ment fel Stallone szobájába, ahol a szorgalmas
művész, futballlabdával a kezében bánatosan ült az egyik tükör
cserepei között a földön: „Mit csináljak?… A tükör törékenyebb, mint
a háló!” A népszerű filmszínészt négy öltéssel kellett az odasiető
orvosnak összevarrnia.
De mi ez, ahhoz a huszonnégy öltéshez képest, amivel a
világhírű bokszolónak Muhammad Alinak kellett összefoltozni az
arcát, amikor ismét elhatározta, hogy folytatja sportpályafutását!
Mindez egy tavaszi napon történt, miután nyilatkozott az
újságíróknak: „Amióta bokszolok, hat elnöke volt az USA-nak.
Politikusok, filmsztárok jöttek és eltűntek! Csak én maradtam és
maradok!!!” Ezek után felkereste Miamiban Angelo Dundee ökölvívó
iskoláját és úgy ahogy volt, utcai ruhában, cipőben, kesztyűk és
szájvédő nélkül, mind a 238 font súlyával belépett a szorítóba, mit
sem törődve azzal, hogy majd két éve semmilyen tréningje nem
volt, és a legfárasztóbb mozgásként csupán az autogramírást
gyakorolta. Edzőpartnere egy bizonyos Sims, aki nemrég szabadult
ki a börtönből, ahol rablás miatt töltötte jól megérdemelt büntetését,
nem tisztelte a nagy Alit és úgy szájon vágta az első percben, hogy
vagy fél órán át kellett rendbehozni az ajkait. Az esettel
kapcsolatban az egyik pletykamagazinban meglehetősen
rosszindulatú nyilatkozat jelent meg Mary Wips szájából. Hogy ki az
a Mary Wips? Nos, nyilatkozatából többek közt ez is kiderül:
„Megérdemelte ez a nagyszájú, hogy még nagyobbra nyissák a
száját. Azon szerencsétlen nők nevében mondom ezt, akiket ez a
sexrobot átrázott. Először is mindenkinek azt hazudja, hogy szereti!
És mi hülyék ezt elhisszük, ahelyett, hogy felvilágosítást kértünk
volna eddigi három feleségétől, több tucat gyerekétől, hogy ők
hogyan vélekednek erről? Egy húron pendül vele az orvosa, dr.
Pacheco, aki nem szégyellte elmondani a tévében, hogy ha Ali nem
fekszik le mindennap legalább kétszer egy nővel, akkor fájni kezd a
feje és szédül. Nos, esküszöm mindenre, ami szent, hogy az egész
hazugság!… Ali már csak azért vadászik a pipihúsra, mert
bizonyítani akar. Pacheco doktor meg naponta adja neki az
injekciókat, hogy sikerüljön valami… Ahogy én látom Ali jövőjét,
többet fog feküdni a ring padlóján, mint a nászágyban!…”
Minderre Ali egy mondattal válaszolt, ugyanebben az Újságban:
„Komolytalan az egész!”
Gondolom, mindez érvényes arra az esküvői ceremóniára,
amely egy rotterdami templomban folyt le nem várt hangulatban.
Ugyanis általában az esküvőket a meghatottság és nem a röhögés
hatja át. Ez alkalommal azonban a násznép tagjai ugyancsak erős
megpróbáltatásnak voltak kitéve a nevetőizmaikat illetően. Történt
pedig mindez abban a pillanatban, amikor a fiatalok letérdeltek az
oltár lépcsője elé. A vőlegény lakkcipőjének talpán hófehér betűkkel
az alábbi felirat volt: „SEGÍTSÉG!!!”
Mint később kiderült, a csínyt a menyasszony testvére követte
el, aki szintén szerelmes volt a vőlegénybe. A kislány mentségére
szolgált, hogy csupán 13 éves, és az esküvői banketten az
örömapa, így emlékezett meg az eseményről: „Fiatalság -
bolondság!”
Igaz, a fiatalság voltaképpen manapság már nem korhoz kötött
valami, mint azt bizonyította Hollywood nagy Öregjének a
nyolcvanegy esztendős Fred Astaire-nek nemrég megtartott
esküvője. A szertartás a filmsztár Beverly Hills-i otthonában zajlott.
Minden idők egyik legnagyobb táncosa, csupán a családtagok és a
legszűkebb baráti kör előtt kötött házasságot Robyn Smith- szel. A
feltűnően csinos Robyn mindössze 35 éves, és foglalkozását
illetően: zsoké! Mikor Astaire nyolcvanadik születésnapját
ünnepelte, akkor jelentette be, hogy vőlegény. Robyn akkor így
nyilatkozott a sajtónak: „A lovak. .. és Fred! Ezek jelentik az
életemet!” Az esküvő Után Robyn ugyancsak nyilatkozott: Fred és a
lovak!… Ezek jelentik számomra a boldogságot!” összehasonlítva a
két nyilatkozatot, feltűnhet, hogy a sorrend megváltozott és ezt
valaki az esküvői vacsorán tréfásan szóvá is tette.- Fred Astaire
nevetve emelte poharát menyasszonyára: „A sorrend nem érdekel!
A fontos, hogy benn maradjak a társaságban!”

Galambtoll a levegőben…
Krokodil a repülőgépen

Fogadásból nem mindennapi teljesítményre vállalkozott a varsói
Sztefan Rahenkov. Rahenkov felesége postagalambokat tenyészt
és férje sokszor segédkezik neki a galambok etetésében,
tisztántartásában. Mindeme műveletek közben, talán mert unta az
egész „galambászatott, a galambtollakat Rahenkov ide-oda
fújdogálta a levegőben. Egyszer még is jegyezte, hogy ő egy ilyen
galambtollat addig tudna fújással a levegőben tartani, ameddig csak
akarná. Meghallotta ezt az egyik szomszédja, aki fogadást ajánlott
Rahenkovnak. Ha végigsétálja a meglehetősen hosszú
Niepodlegosci utcát és közben végigfújta maga előtt egy
galambtollat, hajlandó három hordó bort venni neki. Ha a galambtoll
közben leesik vagy elrepül a három. hordó bort természetesen
Rahenkov fizeti. A legközelebbi vasárnap délután Rahenkov
nagyszámú nézőközönség előtt sikeresen végigfújta a tollat az
említett utca legelejétől a legvégéig. Ezek után ziháló tüdővel esett
a célnál várakozó felesége karjaiba. „Hogy vagy? - kérdezte az
aggódó asszonyka. Rahenkov kicsit sápadtan lihegte: „Jól… csak
éppen az az érzésem, hogy fújni néhány napig nemigen tudok!” A
körülállók a bejelentést harsogó nevetéssel fogadták, csak az
asszonyka arca komorult el. Ő ugyanis tudta, hogy Rahenkov az
Operaház trombitása és aznap este végig kellett volna fújnia az
„Istenek alkonyá”-t!!!
A „galambsztori”-nál némileg izgalmasabb, ami most következik:
A kubai Cienaga de Zapata vidékén van a világ egyik
legnagyobb krokodiltenyésztő központja. Átlag tizennégyezer
krokodil található a vadregényes telepen. Különleges fészkekben
kilencven nap alatt kelnek ki a tojásokból a fiókák, és innen az
úgynevezett krokodilóvodába kerülnek. Itt addig nevelik a
kicsinyeket, amíg el nem érik a harminccentis nagyságot. Ezután
egy részüket rögtön áruba bocsátják, a többit pedig a mesterséges
vadonba terelik, ahol egy-egy példány ötméteres hosszúságot is
elér, mire átalakul cipővé, kézitáskává… mert hát ez a legtöbb
krokodil sorsa. Nem így a két 25 centiméteres krokodilé, melyeket
bizonyos Joe Mac Brown vett magának abból á célból, hogy idővel
idomítani fogja az apróságokat, hogy cirkuszokban és varietékben
lépjen fél velük, Brown úr éppen London felé tartott a Boeing 747-es
óriásgép fedélzetén, amikor hirtelen felkiáltott: „Jaj, eltűntek a
krokodiljaim!” A váratlan bejelentésnek általános pánik lett a
következménye az óriás Jumbó egész fedélzetén. Szerencsére két
férfi stewardess is volt a gépen, akik nyugalomra intették az
utasokat, és a remegő légikisasszonyokat, akik semmi kedvet nem
mutattak a fedélzeti krokodilvadászatra. Mint kiderült, az történt,
hogy Brown úr a kézitáskájában rejtette el a két „potyautast”, nem a
költségek miatt, inkább azért, hogy ne kelljen az állatokra vonatkozó
hivatalos tortúrákkal bíbelődnie. A kézitáska valahogy kinyílt és a
két krokodilgyerek kimászott. Brown úr kétségbeesésében a
nevükön hívogatta állatait. „Bill gyere ide… hol vagy James?” Valaki
megkérdezte: „Hallgatnak ezek a nevükre?” Brown úr sértődötten
válaszolt: „Már hogyne hallgatnának… három napja vettem őket és
azóta mind a kettőt így hívom!” Végül az egyik stewardess
felfedezte, hogy a két szökevény édesdeden alszik egy idős hölgy
ülése alatt. A néni, amikor figyelmeztették, egyáltalán nem ijedt
meg. „Sicc!” - mondta erélyesen az ülése alá hajolva, mire a két
krokodil fürgén kimászott, belekapaszkodott a stewardess
nadrágjába… a bal nadrágszárba az egyik, a jobb nadrágszárba a
másik, és onnan csak az utasok együttes erővel tudták leráncigálni
vagy félórás hercehurcával. Brown úr boldogan ölelte magához a
kis krokodilokat: „Micsoda attrakció lesz ezeből!… Még a
repülőgépből is cirkuszt csináltak!!!”

Bátor anyakönyvvezető… Bátor férj…
Kis csalás… Nagy tévedés

Amikor Ausztráliában jártam, a sydneyi városháza egyik ajtaján
furcsa feliratú táblán akadt meg a szemem:

Az ajtón belépve fényképes tablók hívják fel a figyelmet arra,
hogy miféle szolgáltatásokat nyújt az említett hivattal, illetve ennek
anyakönyvvezetője. Az első képen egy autóbuszmegálló látható,
előtte hordozható asztalon az anyakönyv, amelyet éppen aláír a
fátyolos menyasszony, mellette a szmokingos férj, fején
autóbuszsofőri sapkával. A násznép a buszmegállóban veszteglő
autóbuszból nézi az örvendetes eseményt. A kép alatt a felirat:
„Ennél a buszmegállónál ismerkedtek meg, itt kötöttek házasságot.”
A második kép egy hegycsúcsot ábrázol, melyre a turistaruhás ifjú
párt és az anyakönyvvezetőt egy kötéllel húztak fel a legmagasabb
sziklára. Az esküvő vendégei a szomszédos sziklákon függenek. A
kép aláírása: „A résztvevők két tagja lábtörést szenvedett, de az
élmény így is megérte!” A harmadik kép a menyasszonyt és a
vőlegényt egy cirkuszi ketrecben ábrázolja, ahol is egy oroszlán
hátán üldögélnek nagy szerelemben és nagy nyugalomban. Ez
utóbbi nem mondható el az anyakönyvvezetőről, aki esketés
közben is inkább az oroszlánt nézi, mint az ifjú párt. Ugyanis ő is
bent van a ketrecben. A kép aláírása: „Felejthetetlen élmény. Az
anyakönyvvezető részére életbiztosítás szükséges! A menyasszony
és vőlegény esetében ez mellőzhető!”
A sok kép közül talán még megemlíteném azt, ahol
anyakönyvvezető ejtőernyővel a hátán a levegőben össze két
ejtőernyős fiatalt., A kép aláírása: „Esküvő ugrás közben!”
Én a magam részéről csak annyit tennék hozzá, hogy ezek a
fiatalok valóban bátran „nekiugrottak” a házasságnak! No persze az
anyakönyvvezető sem lehetett gyáva ember.
Én a bátor emberek közé sorolnám azokat a férfitársamat is,
akik olyan sokszor nősültek, hogy egynéhány feleségükre talán már
nem is emlékeznek. Ezek közé tartozik az amerikai filmek lassan,
de biztosan öregedő férfi csillaga, Frank Sinatra, aki életének
változatosságéi többek közt azzal igyekezett biztosítani, hogy
jónéhány hölgyet vezetett a házasság, ha nem is biztos, de
mindenesetre viharos révébe. E témával kapcsolatban nemrég így
nyilatkozott az egyik hollywoodi magazinnak; „ Az ember
tapasztalatlanságból nősül… türelmetlenségből válik… és az
emlékezőtehetség hiánya miatt házasodik újra!” A nyilatkozat utolsó
sora persze nem nagy reklám Sinatra jelenlegi hitvesének.

S ha már a reklámról esik szó, eszembe jut annak az olasz
néninek az esete, aki a trieszti piacon egy mozgóárustól vásárolt
egy üveg csodaszert, melyet az élelmes eladó a nyakában függő
hatalmas táblával reklámozott imigyen: „Köhögés volt - köhögés
nincs! Az ára olcsó - mégis nagy kincs!” A néni hazasietett és
azonnal felhörpintett belőle egy pohárkával. Ezután a
háziorvosához rohant, aki csak nagy üggyel-bajjal tudta
rendbehozni páciense torkát. Ugyanis a mellékelt használati
utasítás így szólt: „Nincs többé megfázás, prüszkölés, köhögés…
ha ezzel a folyadékkal keni be a cipője talpát, sohase fog átázni!!!”
Így járhat az ember, ha nem figyel és nem vigyáz!… Gene Kelly
a zseniális táncos-színész életrajzában is bizonyítja, hogy figyelni
kell!!! Könyvének egyik fejezetében azt írja: „Sokszor voltam már
szórakozott és figyelmetlen, de e tekintetben felülmúlhatatlant
produkáltam akkor, amikor egy franciaországi filmforgatásról
hazatérve, a feleségemnek bájmosoly kíséretében átnyújtottam egy
gyönyörű arany karkötőt… a barátnőmnek pedig ugyanolyan
kedvesen odaadtam a szennyes ingeimet!…”

Különös klub… Erkölcsös amazonok…
Párválasztó komputer

Napjainkban igazán nem számít különösebb eseménynek, ha
valahol valakik klubba tömörülnek. Okot adhat Ilyesmire a klubtagok
sport iránti lelkesedése, a társadalmi ranglétrán elfoglalt azonos
helyzetük, a nyugdíjas évek egyedülléte elléni védekezés stb. stb.
De klubba tömörülnek a bélyeggyűjtők, a sakk rajongói, az amatőr
filmesek is. Szóval egy klub megalakulása vagy működése
önmagában igazán nem szenzáció. Az viszont kétségtelen, hogy a
bajorországi Langenbruck néhány polgárának elhatározása, mely
nyomán megszületett a „Nagyorrúak klubja”, megérdemel némi
figyelmet. A klub felvételi szabályzata szerint: „Tag lehet minden
olyan férfi vagy nő, aki feltűnően karakteres római formájú, görbe,
avagy horgas orral rendelkezik, abban az esetben, ha az orr
hosszúsága eléri a minimális hat centimétert, a szélessége pedig a
minimális négy centimétert!” Eme szigorú feltételtől csak a
körteorrúak esetében tekintenek el, mármint a hosszúságot illetően,
de itt viszont a szélesség tekintetében a négy centihez
ragaszkodnak. Bármily hihetetlen, a klub több mint ötszáz rendes
taggal rendelkezik és vannak úgynevezett „próbaidős” klubtagok,
akiknek orra még nem felelt meg a kívánt követelményeknek, de
írásbeli nyilatkozatot adtak arról, hogy minden lehetőt elkövetnek a
hiány pótlására. Eme lelkes és törekvő emberek részére, az előírt
normák mielőbbi elérése céljából a klubban rendszeres tréning
folyik alkoholfogyasztással és tubákolással egybekötve. A tréningek
zártkörűek és illetéktelenek belépése szigorúan tilos! Egyszer
ugyan titokban belopódzott egy képes magazin munkatársa a
klubba, de felfedezték és az egyik ajtónál, és akkorát ütött az
orrára, hogy az azon nyomban kétszeresére dagadt. Némi vigaszul
azonnal aláírhatott egy belépési nyilatkozatot. Tanulság: Még egy
újságírónak sem kell mindenhova bedugni az orrát!…

S ha már az újságírókról esett szó, hadd említsem meg, hogy
járt Harald Ingeberger, az osztrák „Extrablatt” című újság
főszerkesztője! Az egyébként szolid polgári lap az utóbbi
hónapokban azzal kívánta emelni példányszámát, hogy egyik
napról a másikra, címlapjain egyre hiányosabban öltözött hölgyek
fényképét közölte. Mindez úgy látszik nem nyerte meg tetszését az
„Auf!” című női magazin szerkesztőinek és munkatársainak. Az
említett lap az osztrák feminista mozgalom szócsöve és a
szerkesztőség harcias amazonjai úgy érezték, valamiképpen
tudomására kell hozniuk az „Extrablatt” főszerkesztőjének, hogy
nem helyeslik ama tevékenységét, melynek eredményeként
lapjának címoldalain a „meztelen igazságot” propagálja, a női test
megismerését illetően. Így aztán egyik reggel Harald Ingeberger
szerkesztői szobájába betört az „Auf!” huszonhárom
munkatársnője, és a meglepett főszerkesztőről percek alatt
leráncigáltak minden ruhadarabot, felsőt és alsót egyaránt, csupán
csokornyakkendőjét hágják rajta. Előkerültek a fényképezőgépek,
és sűrűn villantak a vakuk is. Ezután az „Auf!” főszerkesztőnője
csak ennyit mondott: „Ingeberger úr! Ha nem hagyja abba lapja
címoldalán meztelen nők közlését, lapunk minden egyes számában
lehozunk egyet-egyet abból a körülbelül száz fényképből, amiket
most önről készítettünk! A címoldalra nem tesszük, mert nem
divatos a nyakkendője!” A további fejleményekről csak annyit, hogy
az „Extrablatt” címoldalain azóta a hölgyek némileg
felöltözöttebbek, Ingeberger úr pedig egy életre megutálta a
csokornyakkendőt!
Kevésbé izgalmas, de említést érdemel az a hirdetés, amely az
egyik madridi áruházban hívja fel vásárlói figyelmét arra, hogy aki
bizonyos összegen felül vásárol, igénybe veheti a legfelső emeleten
levő „Házassági párválasztási tanácsadó komputert!” Nemrég egy
fiatalember kérésére, az alábbiakat táplálták be a masinába: „Hol
találok olyan menyasszonyt, aki szeret úszni, szereti a társaságot,
egyszerűen öltözik és alacsony termetű? A komputer néhány
pillanat múlva kidobta magából a választ: „Vegyen feleségül egy
pingvint!!!”
Vidáman a világ körül

Párbeszéd a Ferihegyi repülőtéren.
- Milyen volt az út?…
- Kitűnő…
- Jól érezted magad?
- Nagyszerűen…
- Sok élményed volt?
- Rengeteg…
- Na, mesélj!!!
- Ezt nem lehet elmesélni…
- Nem baj!… Majd megírod!…
Megírtam!
Montrealtól Montrealig
Egy világjáró riporter nyilatkozta valahol: „Nem jegyzek le
semmit, mindent a fejemben hozok haza!” Nos, én ezt nem
mondhatom el magamról. Ugyanis mindent lejegyzek, és a
szalmakalapomban hozom haza! Magyarázatként talán annyit, hogy
külföldi utazásaim, illetve vendégszerepléseim egyik legnagyobb
gondja volt, hogyan csomagoljam el nélkülözhetetlen, de
ugyanakkor rendkívül törékeny szalmakalapomat, mellyel vagy
négy évtizede járom a világot. Pár évvel ezelőtt rájöttem, hogy
leghelyesebb, ha papírral bélelem ki a kényes jószágot. És miután
semmi kedvem üres papírokat cipelni magammal, ezekre írom le
élményeimet. Így megmarad épségben a szalmakalapom és
megmaradnak az élményeim is.
Amikor Zentay Annával kanadai vendégszereplésre indultam,
turnénk bővelkedett nem csak érdekes, de váratlan eseményekben
is.

Amszterdam

Kezdődött azzal, hogy egy félreértés következtében
Amszterdamban nem sikerült feljutnunk arra a repülőgépre, mely
Torontóba vitt volna minket. Meglehetősen tanácstalanul
álldogáltunk az utazóktól hemzsegő hatalmas repülőtéren, mígnem
telefonon sikerült érintkezésbe kerülnöm a MALÉV amszterdami
kirendeltségének vezetőjével, Kiss Károllyal, aki ugyan körülbelül
húsz kilométerre lakott a repülőtértől és éppen külföldi vendégei
voltak, de tíz percen belül megjelent és biztositott minket arról, hogy
mindent elkövet, hogy kényszerű amszterdami tartózkodásunkat
kellemessé tegye. Néhány perc alatt megszerezte a szükséges
vízumokat és félóra múlva a MALÉV holland képviselőjének Pim
Huijing úrnak a Volkswagenjén robogtunk a város egyik
legelőkelőbb szállodája a Port Van Cleve felé. Közben megtudtuk,
hogy másfélnapos amszterdami tartózkodásunk alatt Pim úr
feladata lesz, hogy gondoskodjék arról, hogy „semmiben ne
szenvedjünk hiányt” és időnket a legkellemesebben töltsük el. A
huszonegynéhány éves, fantasztikusan fürge, jó humorú
fiatalember ennek a feladatának mindenben eleget tett. Mire a
szállodába értünk, már beesteledett, de eszünk ágában sem volt
lefeküdni. Vonzott minket az éjszaka fényeiben csillogó város kissé
Velencére emlékeztető csatornáival, rengeteg hidacskájával,
fényképekről és festményekről már ismert jellegzetes holland
házaival. A szállodából gyalog indultunk el városnéző utunkra. Csak
néhány métert tettünk meg és máris ott voltunk a város főterén a
híren „Dam”-on. A Dam az utóbbi időkben sokszor jelent mog a
világ képeslapjainak címoldalán és sokszor írtak róla a nemzetközi
sajtóban.
A „világhír” okát személyesen is volt alkalmam megfigyelni.
Ugyanis ezen a téren tanyáznak az amszterdami hippik. Egy
impozáns emlékmű talapzatán ülnek, fekszenek, fetrengenek
fantasztikusan színes vagy színtelen, sokszor rongyos ruháikban.
Szájukban a marihuánás cigaretta, révetegen bámulnak maguk elé
vagy átölelik egymást gyanús színezetű takarók alatt.
Meglehetősen bizarr látványt nyújtanak a „szolid” belváros kellős
közepén, melynek gazdag és fényárban úszó kirakatai éles
kontrasztként veszik körül a hosszú hajú fiúk és a rövidszoknyás
lányok népes gyülekezetét. A látványtól nehezen tudtunk
elszakadni, de Pim úr sürgetett, hiszen sok volt a látnivaló és kevés
az idő. Sétánk közben Igyekeztem tájékozódni a város színházi
életéről és kerestem a plakátokat. Pim úr elmondta, hogy igazából
csak két színháza van Amszterdamnak, egy prózai és egy zenés
színház, de az előadások nem állandóak és főként igen gyéren
látogatják. Miközben Pim úr mindezeket közölte, egyszerre csak
váratlanul magyarul szólalt meg is azt mondta, hogy: „A kutya ugat!”
Én megdöbbenten néztem rá, ugyanakkor ő diadalmasan nézett a
szemembe. Majd hirtelen elhadarta még, hogy: „Jó estét,
viszontlátásra, kezicsókolom, a kutya ugat!” Nem vághattam valami
értelmes képet, úgyhogy Pim úr érezte, magyarázattal tartozik és
felvilágosított, hogy fenti szókincsét abból a magyar nyelvkönyvből
merítette, melyből mint MALÉV tisztviselő magyarul tanul. Most már
értetnem!… Mármint a „jó estét, viszontlátásra, kezicsókolom”-ot. A
„kutya ugat” praktikus használatára még nem jöttem rá, de
gondolkodom rajta! Közben odaértünk a zenés színházhoz, ahol
végre láttam színházi plakátot, Pim úr odaugrott eléje és büszkén
kijelentette, hogy ez itt a legnagyobb siker! Nem is merem leírni mi
volt a darab címe. Különben leírom, hiszen ami tény - az tény!…
„Csárdáskirálynő”.
Na gyerünk tovább! - mondtam -, elvégre mi nem magyar
specialitásra, hanem holland különlegességekre vagyunk
kíváncsiak. Sajnos szélmalmot a városban nemigen láttunk,
legfeljebb porcelán sótartó formájában, sőt még a facipővel sem
volt szerencsénk, ugyanis Amszterdam cipőüzleteiben ilyesmit
nemigen tartanak. Már csak azért sem, mert ezt manapság már
csak vidéken, a nedves talajon viselik, hogy bele ne süppedjen a
láb. A holland fapapucs a városi kirakatokban ma már csak
miniváltozatban látható, mint emléktárgy vágy csokoládéból kiöntve.
Ez utóbbi tartóssága ugyan sok kívánnivalót hagy maga után,
márcsak azért is, mert a holland csokoládé világhíre valóban nem
alaptalan és ember legyen a talpán, aki ellent tud állni azonnali
elfogyasztásának! Az ínyencek számára Amszterdam amúgyis
paradicsomi hiszen a híres sajtpiac fantasztikus választéka még a
legelszántabb fogyókúrást is megingatja.
A színekben és illatokban pompázó sajtorgia puszta látványára
is úgy éreztük valamivel le kellene öblíteni a torkunkat. Útikalauzunk
elvitt a Rembrandt térre egy „igazi” holland kocsmabárba a Café Het
Luifeltje-be. Az egész helyiségben mindössze nyolc-tíz magas
bárszék van és az italpult, mely mögül egy pincehelyiségből
csigalépcsőn hozza fel az italt a tulajdonos. Ez a nagybajuszú,
középkorú úriember egy joviális kocsmáros, egy olasz
népdalénekes és egy cirkuszi bohóc sajátos keveréke.
Mindenekelőtt dalolva hozza fel a sört a pincéből, mindig párosával
tartva kezeiben a korsókat. Az egyik korsó a vendégé, a másik a
sajátja. Természetesen az utóbbi a vendég költségén. Ennek
ellenértékekéül a következő produkcióval szolgál. Felhajtja a sört,
majd az orrán át kiereszti! Eme mutatványt a vendégek jóleső
mosollyal nyugtázzák! Hiába ízlések és mosolyok különbözők! Mi is
mosolyogtunk, de kicsit kényszeredetten és utána szélsebesen
távoztunk a helyiségből, pedig a tulaj mikor megtudta, hogy
magyarok vagyunk, gyorsan eldalolt néHány taktust Liszt: „Szerelmi
álmok”-jából és csárdást táncolt rá.

Mindez azonban nem gátolt meg minket abban, hogy folytassuk
barangolásunkat az amszterdami éjszakában. Elhaladtunk az
impozáns királyi palota előtt, mely legtöbbször lakatlan, hiszen a
királyi család elég ritkán látogat Amszterdamba. Megcsodáltuk a
gyönyörűen kivilágított középületeket és csatornákat, melyeknek
felhúzható hídjai alatt még a késői órákban is turistákkal tömötten
közlekednek a városnéző hajók. A belvárosból utunk egy kevésbé
kivilágított városrész felé vezetett, melynek sikátorai ugyanúgy
vonzzák a külföldieket és a belföldieket, mint a belváros
nevezetességei. Ennek a városrésznek az úgynevezett De Wallet-
jes-nek a hírességei ugyanis a szó legszorosabb értelmében a
kirakatban ülnek. Nem akartam hinni a szememnek, amikor
bepillantottam a különböző színes fényekkel megvilágított
„üzlethelyiségek” kirakatüvegén és láttam a pompásan berendezett
lakószobát, heverővel, fürdővel, szalongarnitúrával, no meg egy-
egy meglehetősen lengén öltözött hölggyel, aki vagy szenvtelen
arccal ült és várt a kirakatban, vagy olvasott, kézimunkázott, esetleg
éppen főzött egy kis villanytűzhelyen, de félszemmel kikacsingatott
az érdeklődőkre, és persze az „üzletfelek”-re. A kirakatlakások bére
meglehetősen drága és megtudtam, hogy ebbe a városrészbe
„hölgynek” bejutni igen nehéz. A lányok tizennyolcéves kortól
kerülhetnek ide, illetve, akkor adnak tizenhat évtől engedélyt eme
hivatásra, ha az illető leányzó férjezett! Mindenesetre furcsa logika,
de hát külföldi útjain annyi furcsaságot tapasztal az ember, hogy
eggyel több vagy kevesebb nem számit! Azt azért mindenesetre
kicsit furcsállottam, hogy Pim úrmásnap reggel, mielőtt felszálltunk
az Air Canada gépére, hogy Torontóba repüljünk, még rövid
előadást tartott arról, hogy Amszterdam valójában igen polgári
erkölcsös, mélyen vallásos érzületű város, és reméli, hogy éjszakai
benyomásaink nem győztek meg az ellenkezőjéről. Nem
vitatkoztam vele, hiszen ilyen rövid idő alatt az ember élményeket
szerezhet, de „ismereteket” nem!

Toronto

Kanadai vendégszereplésünk első állomása Toronto. Furcsa
keveréke egy kertvárosnak és egy modern metropolisnak. A
belváros felhőkarcolói békésen megférnek a külső kerületek
földszintes házacskáival. Szállodánk az 500 szobás Park Plaza a
belváros közepén volt. Prospektusa büszkén hirdette, hogy
„vendégeink aktív uralkodók és főhercegek…” Habár nem
tartoztunk eme társadalmi osztályba, mégis mindent megtettek
kényelmünkért. A televízióval, dolgozószobával, léghűtéssel ellátott
szobám éjjeliszekrényén esténként még színes labdacsokat is
találtam, mellette egy nyomtatványt: „Hogy könnyű álmod legyen,
vedd be saját készítményű altatónkat. Szép álmokat!” őszintén
szólva, ezt a figyelmességet mellőztem, mert minden éjjel - sőt
sokszor hajnal felé - segítség nélkül zuhantam az ágyba és az álom
karjaiba. Hiszen annyi szép, de ugyanakkor fárasztó élményünk
volt! Mindenekelőtt előadásaink a zsúfolásig megtelt
négyezerszemélyes Massey Hallban, melyet vendéglátónk Kertész
Sándor a torontói Művész Színház igazgatója bérelt ki részünkre,
lévén akkora az érdeklődés, hogy saját színháza a közönség
befogadására kicsinek bizonyult. Előadásunkról talán csak annyit
írnék, hogy elképzelhetetlenül „forró” sikerünk volt, ugyanis az
előadás napján olyan kánikula tört ki, hogy minden túlzás nélkül
„fürdöttünk” a sikerben. Talán a nagy meleg volt az oka, hogy
délelőttönként bemenekültem a kitűnően hűtött úgynevezett 75
centes mozikba.
Ezek a mozik, három nagy filmet játszanak egy műsorban,
székeik maximálisan kényelmesek és büféjük nagy választékkal és
meglehetősen olcsón áll az általában öt és félórán át üldögélő
nézősereg rendelkezésére. Nem tudnám ellenállni a csábításnak és
majd minden délelőttömet egy ilyen moziban töltöttem. Sikerült
végigülnöm tizenhat nap alatt negyvenegy filmet. Szemmel még
bírtam valahogy, de… Szóval mozi után okvetlen szükségem volt
egy kiadós sétára. Ilyenkor elvetődtem néha két- három
kilométernyire is a belvárostól és így akadtam rá a város kínai,
görög és olasz negyedére. Ezekben a városrészekben az
emigránsok teljesen „otthoni” körülményeket igyekeznek teremteni.
Az olasz negyedben például olaszul játszanak a mozik, az
üzletekben olaszok a kiírások és az utcán mindenki olaszul beszél.
Sétám közben megéheztem és betértem egy olasz eszpresszóba.
A tulajdonos úgy látszik unatkozott, mert miközben készítette a
vajas pirítóst, az úgynevezett tósztot, beszédbe elegyedett velem.
Angolul csevegtünk - már ahogy én szerény nyelvtudásommal ilyen
csevegésre képes vagyok. Az olasz tulaj egyszerre csak váratlanul
megveregette a vállamat és bizalmasan hozzám hajolt: „Beszélj
csak nyugodtan olaszul… itt itthon vagy!” Olasznak nézett!
Ezekután a kínai negyedbe már el se mertem menni!…
Elindultam a hosszú Dundas Streeten. Megpillantottam a
Kanadai Opera színes plakátjait, melyeken az Othellót, a
Pillangókisasszonyt és a Carment hirdették. A zenei élet
összehasonlíthatatlanul élénkebb mint a színházi, igaz, hogy ezt
főként külföldi vendégek teszik azzá.
Yehudi Menuhin vagy Richter koncertjei hallatlan
népszerűségnek örvendenek. A zenei életet segíti a CBC, a
kanadai rádió műsora (mely sokkal sokrétűbb mint például az
amerikai rádiók), valamint az egyetemek zenekarai és szólistái.
Műsorunk karmestere Légrády Tassy Tamás, aki mellékesen
szintén egy egyetemi zenakar vezetője elmesélte, hogy a fiatalok
rajonganak Bartókén és Kodályért.
A fiatalságra egyébként Torontóban is van panasz. Itt is
főprobléma a „hippikérdés”. A Park Plaza mellett van az az utca,
ahol felverik tanyájukat és töltik idejüket azzal, hogy révetegen
bámulnak maguk elé. Megélhetésükre nincs gond, mert a várostól
munkanélküli segélyt kapnak. Persze nem minden fiatal él ilyen
„góndtalanul”. A Yung Streeten láttam egy autómosót, mely így
hirdet: „Másfél perc alatt lemossuk autóját!” Magam is tanúja voltam
ennek a hihetetlen teljesítménynek. Tíz fiatalember kezükben egy-
egy vizes és száraz ronggyal nekiesnek a kocsinak és mindegyik
részére ki van jelölve az a négyzetméternyi darab, melyet másfél
perc alatt csillogóvá kell varázsolnia. Mögöttük áll a főnök és éber
szemmel ellenőrzi a munkát. A kocsik pilIanatonként futnak be,
megállás nincs, a fiatalokról patakzik a víz! Persze vannak egész
modern autómosók is, hatméteres alagúton megy végig a kocsi és
zuhog rá a víz, mint a Niagara.
És ha már a Niagaráról esik szó, természetes, hogy
meglátogattam a híres Niagara vízesést is. Hatvankét méter
magasról hétszázharminchárom méter hosszan zuhan le a
hatalmas víztömeg, melynek félelmetes dübörgése már messziről
hallatszik. A sziklákról halvány párafelhő száll a víz felé, melyet este
színes reflektorok fénycsóvái világítanak meg. Percekig álltam és
néztem a megrendítő látványt, miközben magam is. csuromvizes
lettem. Pedig a part ugyancsak messze van a vízeséstől, de a
Niagara környéke állandóán olyan, mintha esne az eső. A zuhatag
kavargása és örvénylése lehetetlenné teszi, H)gy valaki ezt a
látványt „szárazon” megússza. Aki védett helyről akarja élvezni ezt
a természeti csodát, annak fel kell menni a Skylon nevezetű
kilátótorony tetejére. Jómagam is megtettem, márcsak azért is, mert
a szédítően magas toronyba üvegfalú lift visz fel, mely az épület
külső falán kúszik felfelé. A látvány leírhatatlan és csak fokozódik,
mikor felérünk a torony tetejére, ahol egy éttermet találunk, mely
állandóan forog a saját tengelye körül, hogy a vendégek
egyhelyben ülve nézhessék a világ egyik legszebb csodáját.
Eszembe jutott a régi sláger, melyet annyiszor énekeltem: „Mily
mesés dolog a Niagara vízesés!”
És eszembe jutottak néhai tanárom Rózsahegyi Kálmán bácsi
szavai: „A színész számára nélkülözhetetlen gyönyörűség az átélés
élménye!”
Milyen igaza volt!!!

Montreal

Néhány hónap leforgása alatt másodízben látogattam el
vendégszerepelni Montrealba. Legutóbb decemberben voltam itt és
akkor hótakaró alatt dermesztő hidegben láttam a várost, melyet
valaki így jellemzett: „Teljesen amerikai, ugyanakkor Kanadában a
legeurópaibb!” A kellemes őszi időjárás most lehetővé tette, hogy
mindezt nemcsak túlfűtött szobákban és áruházakban, hanem Az
utcákat-tereket róva is tapasztalhassam. A belváros nyüzsgő
„gyalogos forgalma” önmagában is megadja az Európai jelleget,
nem szólva a sűrűn felhangzó francia beszédről és a francia ízlésről
tanúskodó női és férfi divatról. Ennek magyarázata, hogy Montreal
úgynevezett „vegyes város”. Lakossága angol és francia nyelvű, és
ez sok kellemes és kellemetlen vonatkozásban érezhető és
tapasztalható. Nem akarok itt kitérni a helyzet politikai értékelésére,
de igen komoly problémák adódnak, többek közt abból, hogy a
franciák éppen úgy mint az angolok teljes egészében magukénak
követelik a várost. A francia negyedben még akkor sem hajlandóak
megérteni az angolul beszélőt, ha az illető francia perfektűl beszéli
az angol nyelvet. Az utca egyik oldalán francia moziban angol filmet
játszanak francia felirattal, az utca másik oldalán angol moziban
francia filmet angol felirattal. A filmekről csak annyit, hogy az egész
várost elárasztják a svéd szexfilmek, mindezek ellenére a mozik
üresen tátonganak.
Montreal színházi életéről éppen olyan nehéz beszámolni, mint
Torontóéról. Állandó színház tulajdonkénpen egy van, igaz, hogy ez
a világon egyedülálló. A neve Instant Theater. Különlegessége,
hogy egy úgynevezett Shopping Center, vagyis üzletház (illetőleg
inkább üzletpalota) földszintjén játszik, méghozzá ebédidő alatt, déli
tizenkettőtől délután háromig. Az előadások harminc percig
tartanak, a műsor néhány magánszámból, és egy rövid
egyfelvonásosból áll. A nézőtéren asztalok mellett ül a közönség és
miközben nézi az előadást - ebédel! Mindig telt ház van, az
üzletház a Place Will Marie látogatói és dolgozói zsúfolásig
megtöltik a körülbelül ötezer embert befogadó termet. Az
üzletházak és áruházak számomra többek közt azzal az
érdekességgel szolgáltak, hogy tele voltak magyar áruval. A
magyar porcelán, a magyar konzervek éppen oly keresettek, mint
az úgynevezett Garbo pulóver, és minden kanadai ismerősöm hasig
felhúzta, hogy büszkén megmutassa az emblémát, mely szerint ez
a divatcikk a magyar ipar terméke. Az egyik áruház eladója
megjegyezte, hogy még többet tudnának eladni belőle, ha a
televízió reklámozná. Ez ugyanis itt nélkülözhetetlen.
Montrealt ellepték a piros fezt viselő éltes korú férfiak,
Sipkájukon rejtélyes felírás: „SHRINER”. Kik ezek?… Valamilyen
arab szekta tagjai?… Barátaim felvilágosítottak, hogy semmi közük
az arabokhoz, ezek az urak mindannyian dúsgazdag emberek, és
tagjai egy furcsa jótékonysági egyesületnek. Az egyesület vasárnap
délelőtt Montreal főutcáján káprázatos felvonulást rendezett.
Huszonkét rezesbanda vett részt a parádén, színes
szmokingokban, fantasztikus katonaruhákban, burnuszokban, tarka
jelmezekben játszották az indulókat, no meg a legnépszerűbb
jazzszámokat. A zenekarok mögött először játékautók tűntek fel -
vagy hatvan darab - Mind tökéletesen felszerelve kis benzinmotorral
és bennük büszkén feszítettek az idős bácsik, vidáman integetve az
út kétoldalán felsorakozott tömegnek, őket követnék a miniatűr
motorosok, majd lovasok jöttek és különböző autócsodák, rajtuk
egy-egy megelevenedett élőkép: majmok az őserdőből, bohócok
vidám összevisszaságban, s a többi, s a többi. A parádé vagy
három órán át tartott és mindez beharangozása volt annak a
cirkuszelőadásnak, melyet este tartottak, és bevétele jótékony célra
ment. Egy újságíró tavaly megkérdezte az egyesület vezetőjét,
hogy nem kerül-e többe a parádé, mint a cirkusz egész bevétele?
Az egyesület vezetője nem válaszolt egyenesen a kérdésre, csupán
ezt mondta: „Nézze uram, Ha nem ficánkolnák ki magukat egyszer
egy évben a mi öreg uraink ezen a parádén, akkor az egész
jótékonyságinak tulajdonképpen nem is lenne értelme!”
No, de nem kell mindenben az értelmet keresni… főleg ahol
nincs! Azt sem értettem, mikor megnéztem a hatalmas Maurice
Richard arénában a vendégszereplő bécsi jégrevű káprázatos
előadását és megkérdeztem, vajon miért lézeng alig néhányszáz
ember a kitűnő produkciónál, azt válaszolták: „nézze meg milyen
zsúfoltság van itt egy hokimeccsnél, az érdekli itt az embereket!”
Az emberek érdeklődési köre amúgy is sokszor kiismerhetetlen
és változó. A fiatalságot már nem kizárólagosan a beatzene
vonzza. Előszeretettel látogatják az úgynevezett „ dixiland-
szórakozóhelyeket”. Ilyen például a „Bajusz” nevezetű helyiség,
melynek bejáratánál szalmakalapot nyomnak minden látogató
fejébe és papírból készült bajuszt ragasztanak az orra alá.
Belépődíj 51 cent a férfiak részére, a hölgyeknek nem kell fizeti
semmit, de nekik is viselni kell a bajuszt! A nézőtéren hosszú
asztalok mellett fogyasztják a nagy krigli sört, mellé amerikai
mogyorót ropogtatnak, melyet „kötelező” a földre szórni. Minden
kórsó sör 1 dollár, de olyan hatalmas méretű a pohár, hogy aki a
második korsónak is nekilát, az már nemigen tudja józanul
végignézni a műsort, mely egy hattagú dixi zenekarból áll. A
zenekar minden tagja mestere hangszerének és ezenfelül ragyogó
énekes is. A sztár a bendzsós és a pozanos, akik csodát művelnek
hangszerükkel és az extázisba kerülő fiatal közönséggel, akik
együtt énekelnek a zenekarral. A szünetekben mozivászon
ereszkedik a zenekar elé, majd Chaplin és Stan és Pan
filmburleszkjeit vetítik.
A helyiség háromkor zár, de még akkor is élénk a forgalom
Montreal utcáin, ellentétben az amerikai városokkal, ahol sokkal
rosszabb a közbiztonság mint itt.
Hajnalban a páratlanul tiszta és szép metró zsúfolásig megtelik
a munkába indulókkal, akik a hatalmas kiterjedésű város területén
néha egy órát is utaznak, amíg a munkahelyükre érnek.
Ellátogattam az egyik gépgyárba, melynek igazgatója már odakint
született magyar, végigvezetett a munkatermeken, ahol főleg nők
dolgoztak. A gépmonstrumokon hatalmas táblákon kétsoros felirat
volt. Vendéglátóm lefordította a szöveget:. „Lányok! Akinek a blúza
bő… vigyázzon a gépek előtt! Akinek a blúza szűk… vigyázzon a
gépészek előtt!”
Ez is munkavédelem!
Az a néhány hét, amelyet kint töltöttem Kanadában, nem sok.
De mégis tele volt rengeteg élménnyel, melyeknek csak igen kis
részét sikerült papírra vetnem. Nem is törekedhettem semmiféle
teljességre, csupán szórakoztatni akartam egy kis időre az olvasót.
Chaplin mondta egyszer: „Ha szórakoztatsz… sokszor magad is
elfeledkezel sok mindenről!”
Lehet, hogy velem is ez történt!?…
Szilveszter kánikulában
Fázom a szilveszterektől! Előtte is, közben is, utána is. Előtte
azért, mert már karácsonykor azon imádkozom a fa alatt, hogy
szilveszterkor ne legyen hó és jég, mert akkor pendlizés közben a
szó legszorosabb értelmében csúszkálhatok az egyik szereplés
színhelyéről a másikra, minek következményeként már az is
előfordult, hogy egy Pest környéki fellépésre igyekezvén autómmal
becsúsztam az árokba és amire egy arra vetődő teherautó kihúzott,
lecsúsztam a fellépésről, mert elkéstem. Pendlizés közben azért
fázom, mert két szereplés között nincs időm felvenni a bundámat,
így alkalmazkodva sötét szmokingom színéhez, jómagam
világoskékre fagyok. Szilveszter után pedig azért fázom, mert
pendlizés közben rendszerint megfázom és ennek kellemetlen
következményeit az új év első napjaiban vagyok kénytelen
kiheverni. Mindezek után semmi csodálatos nincs abban, hogy
életem két legboldogabb szilvesztere az volt, melyeket kánikulában
töltöttem. Az egyiket Ausztrália legszebb városában Sydneyben, a
másikat Hollywoodban.
Ausztráliában december a nyár csúcspontja, így egész ottani
vendégszereplésemet, amely erre az időszakra esett, forró siker
koronázta a szó igaz értelmében, mert előadásaim idején olyan
meleg volt Sydneyben, hogy csak az nem kapott hőgutát, aki nem
akart. Egyébként háromnapos repülőút után karácsony
másnapjának hajnalán érkeztem Sydneybe és érkezésemről
táviratban értesítette ottani impresszáriómat a Koncertiroda, no meg
jómagam is küldtem, időben egy sürgönyt. Ezek után nem kis
meglepetésemre egy lélek sem várt a repülőtéren. Gondoltam, hogy
valami félreértés történt, de egyelőre mást nem tehettem, mint
bőröndjeimre csücsülve várakozó álláspontot foglaltam el. Közben,
hogy ne unatkozzam, vettem néhány újságot. A Daily Mirror
harmadik oldalán felfedeztem egy nagy hirdetést, amely szilveszteri
előadásaimat jelezte: „DIRECT FROM BUDAPEST! THE KING OF
SONGS AND COMEDY ROBERT RATONYI!” Vagyis azt tudatták
az olvasókkal, hogy egyenesen Budapestről érkeztem, úgyis mint a
Dal és Komédia Királya! Mindez igen hízelgő volt rám nézve,
csupán a „királyi fogadtatást” illetően volt némi hiányérzetem. Már
vagy másfél órája üldögéltem a bőröndjeimen, és noha a repülőtér
légkondicionáló berendezése kitűnően működött, mégis kezdett
nagyon melegem lenni. Végre feltűnt előttem egy piros képű
ausztrál úriember, aki sűrű lihegés közben eldadogta, hogy ő a
menedzsere annak a klubnak, melynek vendége vagyok, és őt
bízták meg azzal, hogy fogadjon engem. Miután ausztrál létére nem
ismeri a magyar színészeket, elindulása előtt a klub elnökétől kért
valami ismertetőjelet. Kapott egy plakátot a sydneyi Magyar Mozi
egyik műsoráról. A plakát a SLÁGERMÚZEUM című revüfilmet
hirdette (nálunk a televízió mutatta be) két fényképpel. A bal oldalán
a kis Kabos, a jobb oldalán csekélységem. Előző este lelkére
kötötték a menedzsernek, hogy azt keresse a repülőtéren, akit a
jobboldali kép ábrázol. Ő kettébe hajtotta a nagy színes plakátot és
hogy, hogy nem, a Kabos Laci került felülre, így aztán már vagy két
órája hajszolt a repülőtéren egy kis vörös embert, míg véletlenül
valaki kiütötte kezéből a plakátot és az a másik oldalára fordult.
Szinte egyazon pillanatban látott meg engem a fényképen és a
bőröndön. Ugyanis mindez néhány méterrel az orrom előtt történt.
Szerencsére!…
Mindebből látható, hogy a mi pályánkon a szerencse
nélkülözhetetlen!
Ezt akkor is tapasztalhattam, amikor szilveszter napjának
délutánján felhívott impresszárióm telefonon és közölte, hogy
„befutott” egy szereplés délutánra is, egy kis magyar klub
teadélutánjára hívtak meg. Azt is elmondta, hogy a hely a
belvárostól meglehetősen messze van, ő nem tud értem jönni, de
taxival könnyen odajutok. Megadta a címet és én máris
megrendeltem telefonon a taxit. Az ausztráliai taxikról annyit el kell
mondanom, hogy aránylag olcsók, a sofőrök udvariasak és
barátságosak és szívesen veszik, ha az utas mellettük foglal helyet
az első ülésen. (Nem úgy mint Amerikában, ahol jobban szeretik,
ha az utas hátul van az utastérben, melyet vastag üvegablak
választ el a sofőrüléstől. Mert ugye ami biztos, az biztos!) A
taxisofőrség egyébként olyan állás Ausztráliában, amit bárki
bármikor megkaphat, ha van vezetői engedélye. Talán azért, mert
elég szerény kereseti lehetőség, ugyanis borravaló nem létezik.
Emiatt az ausztrálok nemigen tolonganak azért, hogy egy taxi
volánjához üljenek és így megmaradnak ezek az állások a
bevándorlóknak, akiknek legtöbbje taxisként kezdi életét. Ezt
magam is tapasztalhattam, amikor szilveszter délutánján beültem a
taxiba. Nem tudtam mi vár rám!… Kerek három óra hosszat
keringőztünk a városban keresztül-kasul, míg végre a taxis
bevallotta, hogy ő a múlt héten érkezett Görögországból és „még
nem egészen ismeri a várost. Jó időbe tellett, amíg ezt
megértettem, de kiderült, hogy az angol nyelvet sem „egészen
ismeri, és görögül beszél hozzám egy kis törökkel keverve. Ugyanis
ciprusi voltba jólélek. A „jólélek” jelzőt különben valóban
kiérdemelte, ugyanis félórás taxizás után az órát lecsapta és amikor
nagy nehezen megérkeztünk a fellépés színhelyére, nem akart
pénzt elfogadni. Nem sokat vitatkoztam vele, rohantam be a klubba,
ahol a kertben kitartóan várakozott rám a közönség. Hamar leadtam
a műsoromat és éppencsak hogy visszaérkeztem esti előadásaimra
a Citybe. A taxis megvárt és engesztelésképpen valami
süteményfélét nyomott a kezembe, kézzel-lábbal magyarázva, hogy
ezt a mamája küldte Ciprusról és meg lenne sértve, ha nem
fogadnám el. Nem akartam megsérteni és miután imádom az
édességet, jóízűen elfogyasztottam a kicsit túlcukrozott, de nagyon
ízletes almás-túrós lepényhez hasonló valamit. Sajnos nekem
nemcsak ez a görög sütemény ízlett, hanem az ausztrál koszt is, és
ennek eredményeként vendégszereplésem első napjaiban már
kezdtem érezni, hogy mind nehezebben tudom begombolni á
kabátjaimat. Ez még hagyján, de a nadrágjaim is kezdtek szűkülni.
Hogy ez mennyire így volt, azt tapasztalhattam szilveszteri éjszakai
fellépésemen a zsúfolásig megtelt gyönyörű Conservatorium Of
Music színháztermének színpadán. Éjfél előtt néhány perccel került
sor arra a Lehár számomra, melyben katonakarmesterként
vezénylem a zenekart és amikor lábamat magasra emelve „intettem
be” a nagydobost, valami repedést hallottam, melyet a közönség,
fülrepesztő röhögése követett túlharsogva még a zenekart is. Hogy
mi történt?… Hát csupán annyi, hogy a nadrágom teljes hosszában
hátul széfrepedt. Legszívesebben elsüllyedtem volna, de hát sajnos
ebben a színházban nem volt süllyesztő. A szünetben bánatosan
üldögéltem az öltözőmben, miközben egy sebtiben előkerített
szabómester összeragasztotta a nadrágomat. Ilyet akkor láttam
először, csodálkozva néztem, ahogy egy tubusból megkeni a
szétszakadt részeket és művét büszkén kezembe nyomva elegáns
meghajlással távozik. Csupán azt felejtette el a mester közölni
velem, hogy ragasztás után a nadrágot vagy félóráig nem szabad
felvenni. Én viszont bogion felhúztam magamra, már csak azért is,
mert folytatni kellett a műsort. Előadás után amikor le akartam venni
a nadrágot, éreztem, hogy vele akaródzik jönni nemcsak az
alsónadrágom, de még a bőröm is. Így aztán az újév első óráit egy
benzinnel teli lavórban ülve töltöttem, remegve, nehogy valaki égő
cigarettával vagy gyufával közeledjen felém, mert ilyesfajta
„kirobbanó” sikerre igazán nem vágyódtam.
Ami a másik kellemes éghajlat alatt eltöltött szilveszteremet illeti,
annak helyszíne, mint már említettem Hollywood volt. Három
hónapos californiai turném egyik legszebb emléke a Wilshire Ebell
színházban való fellépésem. Csupán az aggasztott, hogy
vendéglátóim éppen szilveszter délelőttjére szervezték meg
látogatásomat az Universal filmgyárba és féltem, hogy az esti
előadáson fáradt leszek. Az ottani látnivalók azonban pillanat alatt
mindezt elfeledtették velem. Reggel kilenckor értem a gyár
területére, ahol az igazgatóság megbízásából Lucette Bentley
sajtófőnök fogadott és közölte, hogy a filmgyár „special guest”-
jeként, azaz különleges vendégeként fog végigkalauzolni a
filmmetropolison. Beültettek egy színekben pompázó villamoskocsi-
szerű alkotmányba, melyen óriási betűkkel virított a „special” felirat.
A sínek nélkül haladó jármű elindult velem, hogy bejárjam a világ
legkülönösebb városát, mely tele van hegyekkel, hullámzó
dombokkal, mesterséges vízesésekkel, több mérföld hosszú utakkal
és utcákkal, több száz olyan épülettel, melyeknek csupán az a
csekély „hibájuk” van, hogy belül üresek. A történeti időknek
megfelően van itt francia, olasz és német utca. Furcsa
macskaköveken lépdeltünk üzletek és zsalus ablakú házak között
és egyik pillanatban a modern Angliában, a másik percben a
középkori Spanyolországban jártunk. Egyszerre egy téren találtam
magam, ahova hat utca torkollik. Tom Mix itt készítette 1918-ban az
első cowboyfilmet. Ezt a vadnyugati díszletet azóta is használják,
nem csoda, hogy az első pillanatban már ismerősnek tűn nekem.
Hány és hány vadnyugati piff-puff filmet néztem végig
diákkoromban a Népszínház utcai kis moziban, melyet itt vettek fel.
Filmfelvevőgépemet odaadtam a sajtófőnöknek és megkértem
vegye fel vele - a családi mozi számára - ahogy „részeg cowboy”-
ként mászkálok ki és be a díszlet közepén levő texasi kocsma
csapóajtaján. Ezután vettem egy levelezőlapot és megcímeztem
pesti filmrendező barátomnak. Csak annyit írtam rá: „Itt filmezek
Hollywoodban, az Universalban!” Igazat írtam, nem?… Ezután
bevittek egy utcába, ott gombnyomásra havat, majd esőt zúdítottak
rám. Szerencsére megfázás nem fenyegetett, mert semmi se volt
valódi. A hó cukorpehely, az eső… nos, hát azt máig sem tudom,
hogy miből volt, tény, hogy nem lettem tőle vizes! Igaz, hogy
Hollywoodban amúgy sincs hideg, hiszen Kalifornia az örök nyár
hazája.
Ingre vetkőzve tértünk be a főtér impozáns épületében levő
„Hírességek termé”-be, amely nem más mint a gyárban dolgozó
filmsztárok étkezőhelyisége. A falakon legismertebb művészeknek
életnagyságú színes fénykép-transzparensei világítanak az asztalok
körül, a székek hátlapján egy-egy híresség autogramja látható. A
filmgyár igazgatósága itt ebéden látott vendégül. A menü
csodálatos volt, de sajnos nemigen tudtam az ételekre figyelni
akkor, amikor jobbról Jack Lemmon, balról James Stewart,
szemben meg Lisa Minnelli tekintetével találkoztam, ha
felpillantottam a dúsan megterített asztalról. Egyszerre csak valaki
barátságosan hátbavágott. A Bunuel-filmek világszerte ismert hőse
Fernando Rey volt, akivel egy spanyolországi nyaraláson
ismerkedtem össze és éppen a „Francia kapcsolatok” folytatását
forgatta. Alighogy átölelt, máris odaugrott egy fotós és
lefényképezett minket. Rey nevetett: „Ez itt így van. Ha valaki
valakit átölel, rögtön jönnek a fotóriporterek, mert abban valami
üzletet sejtenek. Még az se baj, ha a két ölelkező közül csak az
egyiket ismerik!” Megértettem a gyengéd célzás reám vonatkozó
részét, de azért, hogy egy kicsit „felvágjak”, miszerint azért vannak
olyanok, akik engem is ismernek, meghívtam Fernandót a
szilveszteri előadásomra. Kicsit szabadkozott, mondván, hogy nem
fogja tudni élvezni a nyelv miatt, de én megnyugtattam, hogy a
műsorom nyolcvan százaléka zene és a legtöbb szöveget
elmondom angolul is. Érre eljött. Ott ült az első sorban és
végigtapsolta az előadást. Utána bejött az öltözőmbe és kicsit
bűnbánó arccal bevallotta, hogy ő délelőtt nemcsak a nyelv miatt
nem akaródzott az előadásomra eljönni, hanem a zene miatt is,
ugyanis köztudottan botfüle van. Ennek ellenére, - mint mondta -
nagyon élvezte az előadást, már csak azért is, mert pont a széke
felett volt a légkondicionáló berendezés egyik rácsa és ebben a
melegben igazán kellemes két és fél órát hűvösben eltölteni. Úgy
látszik észrevette, hogy szavaival egy kicsit engem is „lehűtött”, így
mintegy kiengesztelésül elvitt magával előadás után a hollywoodi
szilveszteri éjszakába, ahol a jókedvű fiatalok nyitott autókon
énekelve-táncolva hajtanak végig az utcákon, a vendéglőkből,
éttermekből harsog a zene és a disco bárok ajtaján, akárcsak a
színházakén ott fityeg a tábla: „Minden hely foglalt!” Akárcsak
nálunk idehaza!… így aztán kicsit otthon éreztem magam még ezen
a kánikulai forróságú hollywoodi éjszakán is!

Ez is Amerika!…

New York

A Broadway arculatától elválaszthatatlanok azok a csillogó-
villogó kirakatú „vegyeskereskedések”, melyekben minden kapható,
amit csak az elektromos technika produkálni képes. Gyufaskatulya
nagyságú televízió, hajcsavarmelegítőből átalakítható inhaláló
készülék, ébresztőórába szerelt rádió stb. stb. A kereskedők még
éjjel három órakor is ott állnak a pult mögött és a kirakat előtt
megálló járókelőt szinte behúzzák az üzletbe. Így történt velem is.
Egyszerre három segéd esett nekem, a legkülönbözőbb masinákat
mutogatva. Az egyik, úgynevezett kazettás magnetofont nyomott az
orrom alá.
- Uram, ez egy speciális magnetofon családos emberek
számára. Van önnek felesége? Feleségének van édesanyja?…
Vannak önnek gyerekei?
A kérdészuhatagra csak bólogatni tudtam.
- Akkor ez a készülék önnek ideális!… Ezzel megörökítheti
családtagjainak hangját és mennyei élvezetben lesz része!
Erre már közbevágtam:
- Mennyei élvezetben..miért?…
A kereskedő finoman elmosolyodott:
- Uram… a családtagok beszélnek… egy gombnyomás. .. és ön
akkor hallgattatja el őket, amikor akarja!…

Cleveland

Amerika legnagyobb „magyar városa”. Vannak utcák, ihol csak
magyar üzleteket lehet látni, magyar feliratokkal. Van közöttük nem
egy, ami meglepő. Az egyik hentesüzlet kirakatában az alábbi
szövegű táblát láttam:

„FÉRJEM ELHUNYT,
DE ÉN A SEGÉDDÉL TOVÁBB DOLGOZOM!”

Chicago

A város egyik legelőkelőbb szállodájában, a Hotel Bismarckban
laktunk. Háromszobás, gyönyörű lakosztályunk egyetlen
szépséghibája az a kis kartonlapocska volt, mely előszobaajtónkon
virított. Ezt írták rá:
„Kedves Vendégünk!
Szeretettel üdvözöljük önt városunkban, egyben felhívjuk
figyelmét a szoba kettős ajtajának bezárására. Az ajtókon lévő
egyes számú alsó zár után szíveskedjék a kettes számú,
harmadikra is ráfordítani a kulcsot és utána a hármas számú
kombinációs zárral befejezni a műveletet. Egyben felhívjuk
figyelmét, hogy 16 aluli gyermekét egyedül a szobában hagyni nem
tanácsos, és az éjszaka beálltával lehetőleg csak a főutcán
közlekedjék.
Reméljük jól fogja magát érezni városunkban!
Köszönti a város polgármestere. Jó. szórakozást, rw^H galmas
pihenést!”
Ezek után?!?!

San Diego

Mexikó közvetlen határán fekszik ez a gyönyörű város, melyben
300 magyar család lakik. Megható volt, hogy teljes létszámban
„kivonultak” a műsoromra. Fájó szívvel ültem előadás után
repülőgépre, hogy csak ilyen rövid időt tölthettem itt. A gépen
mögöttem egy öreg anyóka ült, aki egyszerre csak megbökte a
vállam.
- Mister… nézze csak, milyen aprók az emberek odalent!…
Mintha hangyák lennének!…
Kénytelen voltam felvilágosítani:
- Azok valóban hangyák asszonyom… mert még fel se szálltunk!

San Francisco

A helybeliek büszkén mondogatják: „Amerika legszebb városa!”
Az irigyek hozzáteszik: „…kár, hogy nem látni a ködtől!”
Állítólag a gyönyörű kilátást sokszor eltakarja a városra
nehezedő köd, de nekünk szerencsénk volt, szép, napfényes
időben érkeztünk.
Utaztunk a város nevezetességén, az egysínű villamoson,
végigrobogtunk autónkkal a Golden Gate nevű óriáshídon, és
csodáltuk a szép európai stílusú épületeket. A magyar kolónia sok
kedvességgel és egy vidám történettel fogadott. A kedvességet
nem tudom leírni, a történetet megpróbálom:
Egy „frissen érkezett” magyar libát akart venni, de ebbéli
szándékát megnehezítették bizonyos nyelvi nehézségek. Az éhség
azonban bizonyos leleményre kényszeríti az embert. Így esett, hogy
hősünk bement egy baromfikereskedésbe, leguggolt az üzlet
közepén, két oldalt csapkodni kezdett a karjaival és közben
szorgalmasan kiáltozott:
- Gá… gá… gá… gá…
Az üzlet főnöke először kicsit meglepetten nézte, majd odaszólt
magyarul a segédnek:
- Eridj már és hozzál ennek az úrnak egy szép libát a hűtőből!
A gágogó magyar dühösen fakadt ki:
- Ez meg micsoda dolog?… Maguk magyarok és hagyják az
embert angolul kínlódni?!…
Las Vegas

A nagy „szórakoztatóipar kombinát” játékkaszinóinak műsorában
olyan nevezetességek lépnek fel, mint Barbara Streisand, Frank
Sinatra, Marlene Dietrich, Sammy Davis Jr. .. .ki győzné őket
felsorolni?… Hát még megnézni?. .. Én azért igyekeztem!… A fent
említettek mindegyikét láttam, egyik nagyszerűbb volt, mint a másik,
és a legnagyobb hatással Sammy Davis Jr. műsora volt rám. Két
óra hosszat énekel, táncol, mókázik pillanatnyi megállás nélkül, és
fáradhatatlanul szórakoztatja a közönséget!
Fáradhatatlanul?!… Legalábbis én így láttam, éppen ezért lepett
meg egy újságnyilatkozata:
„Fáradt vagyok… Rossz a szívem és elhatároztam, hogy nem
csinálom tovább a nagy hajszát!… Elég volt!… Színdarabban nem
fogok többé fellépni!… Kizárólag televíziós szerepléseket vállalok,
mellette legfeljebb évi három filmet, néhány hónapi Las Vegas-i
vendégszereplést, hanglemezfelvételeket és néhány külföldi turnét.
Pihenni akarok!”
Hát hiába!… pihenni tudni kell!
Sztambul rózsája
Amikor hazaérkeztem Isztambulból, ahol a Thália Színház
társulatával a „Karagőz” című komédiával vendégszerepeltünk, nem
győztem magamban rendezgetni kivételes élményeimet. A teljesség
reménye nélkül néhányat csokorba kötöttem és átnyújtom a kedves
olvasóknak. S ha már csokorról esik szó, be kell vallanom, hogy a
címben szereplő rózsát, mellyel Fali Leó hasonló című operettje lett
világhírűvé… hiába kerestem! Ugyanis a gyönyörű Gülhane
parkban (Rózsakert park) csak tulipánokat találtam. Itt rendezik
meg minden áprilisban a Tulipán fesztivált, melyen legutóbb több
mint ezerszáz fajta tulipánnal szerepeltek a versenyzők.
Mindenesetre a zsűrinek nem lehetett könnyű dolga.
Akárcsak annak a turistának, aki betéved a híres Kapali Carsiba,
azaz a Fedett Bazárba, ahol egy kisvárosnyi területen, rengeteg fő
és mellékutcában négyezer kis bolt van. Árulnak itt aranyat,
bőrkabátot, ruhaneműt, cipőt, korcsolyát, pipát, illatszert, szőnyeget,
levelezőlapot és vízipipát, no meg mindent, amit csak el lehet adni.
Az árusok behuzigálnak apró üzleteikbe és hosszasan
alkudozva utánad is szaladnak az üzlet legcsekélyebb reményében,
vagy annak reménye nélkül is. Eközben egyik oldalról egy
furulyaárus megszámlálhatatlan furulyáinak egyikét kínálja vidám
dallamokat tutulva a füledbe, a másik oldalról neked ugrik egy
pulóverárus, és mielőtt még védekezhetnél; a negyvenfokos
hőségben a fejedre húz egy gyapjúpulóvert és mindezzel
egyidőben, - hogy ne unatkozzál - eléd toppan egy fiatalember, aki
bal kezében láncot tart, melynek végén egy medve táncol. Ennyit a
bazárról röviden, ha ugyan röviden lehet beszélni arról, amit csak
hosszan lehet megemészteni.
Akárcsak a nemzeti eledelt, a birkát, melyet reggeltől estig
módunkban volt különböző formában fogyasztani Egyébként
megjegyzem, téves az az állítás, hogy egész Isztambulban nem
lehet látni disznót! Én láttam!… Igaz, hogy csak egyet és azt is az
állatkertben! Egyébként ami a látnivalókat illeti, azokkal egyszerűen
nem lehet betelni. Mindenekelőtt az Aranyszarv öblöt átívelő Galata
híd, mely az iszapos tengerfenék miatt nem pilléreken, hanem
pontonokon nyugszik és emiatt állandóan gyengén himbálódzik. Az
embernek olyan az érzése, mintha spicces volna, holott erről szó
sem lehetett a magunk részéről, mert a majd negyvenfokos
hőségben csak ásványvízre és üdítő italokra áhítoztunk. A híres
Hagia Szófia és a Kék Mecset közötti téren vágyódva néztük a szép
díszkutat, melyet annak idején II. Vilmos német császár
ajándékozott a szultánnak és felavatásán csapjaiból tizenkét
különféle szörp folyt. De ez már emlék, akárcsak a Kék Mecset hat
minaretjének tizenhat erkélye, ahol egyszerre énekelték a
müezzinek az imát. Ma már csak bent a Mecsetben énekelnek és
meghatva néztük, amint a kupola alatt egyszerre harmincötezer
hívő borult a szőnyegekre.
Nem kevésbé hatott ránk a Topkapi Saray - a régi szultáni
palota - megtekintése. Kicsit irigykedve jártuk végig azt az utat,
amelyen a szultán is végigment, amikor feleségeit meglátogatta.
Persze mindegyik feleségnek megvolt a maga napja, mert a szultán
beosztással élt! De azért így se lehetett könnyű dolga! Már arra
gondolok, hogy a háremben nemcsak a feleségek laktak, hanem a
szultán mamája is, no meg ágyasai, fiai, lányai, azok nevelői, a
dajkák, a szolgálók, és azok a növendéklányok, akik az utánpótlást
voltak hivatva biztosítani. S majd kifelejtettem, az eunuchok is!…
Szóval sűrű volt az élet és sok volt a csacsogás, locsogás,
fecsegés! Nem csoda, ha a szultán komoly dolgokról akart valakivel
beszélni, akkor elvonult a tanácsterembe, melynek érdekessége,
hogy az egyik fal hosszában szökőkutak csobognak! Állítólag azért
csobogtak, hogy az ajtókon kívül senki ne hallgassa ki a bizalmas
tanácskozásokat.
De itt az ideje, hogy a múltból visszatérjek a jelenbe!… Nem
mindennapi jelenség az isztambuli közlekedés!… Észrevételem
szerint semmiféle szabálya nincs, illetve ha van is, azt senki nem
veszi figyelembe! A piros lámpa mintha csábítaná az autósokat,
hogy nyugodtan át lehet hajtani. A sűrűn elhelyezett „Dudálni tilos!”
táblák alatt dudálnak a leghangosabban, és egész isztambuli
tartózkodásom alatt nem láttam olyan autóst, aki az indexét
használta volna! Az egyirányú utcába nyugodtan behajtanak
szemből, sőt oldalról is, s a gyalogosok mindezt mosolyogva veszik
tudomásul.
Egyébként a mosoly és a kedvesség igencsak jellemző az
isztambuliakra. A modern bérpaloták ablakaiból ugyanolyan
mosolyogva integettek felénk, mint a fából vagy ki tudja miféle
anyagból (többek közt agyagból) összetákolt viskók ajtajaiból. Ezek
az „építmények” nem kis megrökönyödésünkre ott terpeszkedtek,
illetve szerénykedtek a modern házak és a felhőkarcolók
árnyékában. „Le szeretnénk bontani ezeket, de nem lehet!” -
mentegetődztek török barátaink, majd látva csodálkozásunkat,
készségesen elmagyarázták, miről van szó. Röviden: Van egy török
törvény, miszerint ha valaki egy éjszaka felépít egy házat, azt soha
többé nem lehet lebontani!. .. Ott tartózkodásunk alatt történt, hogy
a belváros egyik újonnan épült modern bérházának lapos tetejére
éjszaka fellopakodott egy család és becsempészve az építéshez
szükséges anyagot, reggelre felépítette vityillóját. S hiába volt az
illetékesek és illetéktelenek bosszankodása, a sárból, fából
összetákolt viskó ott virít a bérpalota tetején. Ezen nevetett több
napig egész Isztambul! No meg hadd legyek kicsit szerénytelen…
még ennél is többet nevettek a mi Karagőz előadásunkon, melyet a
bemutató után az ottani televízióban is láthattak egész
Törökországban. Ennek eredményeként, amikor a másnapi
előadáson Szabó Gyula kollégámmal úgy is mint Karagőz és
Hadzsivat megjelentünk a színpadon, vastapssal fogadtak, jelezve,
hogy régi ismerősöket üdvözölhetnek!… A nézőtéren ülők arcáról
egy pillanatra sem tűnt el a jókedv és a mosoly. Mindössze egyetlen
fehér ruhás, fekete szemüveges ember üldögélt az első sor
legszélén, aki érzelmeit sikeresen elrejtette. Aztán a siker hatására
egyre pirosabb lett… valósággal elkapta a gőz!… Mármint a
Karagőz! Hiszen még ő sem tudta kivonni magát a hatás alól, pedig
ő rendezte! S amikor a reflektor megvilágította Kazimir Károlyt -
mert mondanom sem kell, ő volt a fehér ruhás - a közönség
hosszan tartó tapssal és bravózással mutatta ki szeretetét és
elismerését! De erről ennyi elég, hiszen egy régi török mondás
szerint „sikerrel és nővel ne dicsekedj!”… Minden még
világosabban fogalmazta a híres török humorista Aziz Nesin: „Jó ha
beszélsz a sikereidről… de még jobb, ha sikereid beszélnek
helyetted!…” Így hát búcsúzom Isztambultól, a népszerű török
köszöntéssel: „Güle.. Güle!”. .. A viszontlátásra!
A mosoly muzsikusa

Volt idő, amikor nevét sem illett kiejteni
zenei körökben annak a zeneszerzőnek,
aki a hőse annak a kis regénynek,
mely a következő oldalon elkezdődik.
„ A pesti aszfalt muzsikusa” -
írták és mondták róla, gúnyosan és
némi megvetéssel, „Lopkovitz”-nak
becézték, célozva arra, hogy melódiáit
és verseit másoktól „szerezte”.
Mindez bizonyára bántotta, de elégtétel
lehetett számára, hogy szerzeményeit
az egész ország szerette, ismerte
és énekelte. Kosztolányi Dezső
ezt írta róla: „Minden muzsikája mosolyog!”
Ezért is próbáltam életét prózában
megénekelni. A regényből készült
tévéjáték, 1984-ben, a Veszprémi Tévé Találkozó
fődíját nyerte el.
Zerkovitz
Zenés életrajz prózában
A szigorú vizsgáztatásairól híres Ziegler professzor 1903
kvaszának egyik napfényes délelőttjén kivételes kedvességgel
nyújtotta át az indexet a Műegyetemen egyik hallgatójának.
- Köszönöm…Mindent tudott!
A fiatalember a professzor szemébe nézett.
- Csak egyet nem tudok!
- Mit?
- Hogy miért nem vesznek fel nőket az egyetemre?
Ziegler elsápadt;
- Miféle szemtelenség ez? Jegyezze meg, hogy itt csak én
kérdezhetek és maga csak felelhet. Egyébként a kérdésére csak
annyit válaszolok, hogy ad egy: ez nem magára tartozik, ad kettő:
ezt a hangot itt nem engedheti meg magának!
Néhány óra múlva a fiatalember albérleti szobájának
zongoráján, az előtte lévő kottába még beírt néhány hangjegyet,
majd erőteljesen belecsapott a billentyűkbe.
- De ezt a hangot talán itt megengedhetem magamnak?
A zongorát körülvevő diáktársai, akik már tudtak a délelőtti
eseményekről, megértő kacagással fogadták az enyhe célzást.
Valamennyien műegyetemi hallgatók voltak és barátjai a
zongoránál ülő Zerkovitz Bélának, akiről köztudott volt az egyetem
tájékán, hogy szívesen komponálgat dalocskákat a maga és barátai
szórakoztatására. A szövegeket is maga írta! Ez alkalommal azzal
a kérdéssel kapcsolatban, melyet volt bátorsága Ziegler
professzornak feltenni. Néhányszor elénekelte új szerzeményét, és
a vendégek máris vele dalolták:
„Integrál Böske
Te drága szöszke
Ha nem vesznek fel téged a bölcs professzorok.
Elveszlek majd feleségül, az se rossz dolog!
Két strófa között valaki megkérdezte:
- Te Béla… és létezik ez a Böske?
Zerkovitz aprót sóhajtott.
- Hát persze… csak nem integrál!!!
Ezek után a kottát hóna alá csapva randevúra sietett a
Városligetbe, ahol már várta a Vajdahunyad vára egy kis padon az
a bizonyos Böske, akiről a dal szólt. Szádeczky Erzsike szőke volt,
gyönyörű, szerelmes és boldog. Imádta Zerkovitzot, de imádta a
tudományt is és egyetlen bánata az volt, hogy az akkori
rendelkezések értelmében a gyengébb nem képviselői számára a
Műegyetem kapui nem nyíltak meg.. így kicsit ijedten olvasgatta a
kottát, amit Zerkovitz átnyújtott neki.
- Ebből botrány lesz. Ezért még ki is zárhatnak az egyetemről…
Ezt az áldozatot nem fogadhatom el tőled…
Zerkovitz magához húzta Böskét.
- Ez is áldozat?… Tudod mi lenne áldozat?…Ha lehoznám
néked a csillagokat is az égről… hisz tündér vagy te a legtündéribb
tündérmesékből…
Böske elmosolyodott.
- Te, ez olyan mint egy slágerszöveg…
Zerkovitz elgondolkodott.
- Lehet, hogy egyszer még az lesz… De mért lenne ez baj?
Baj legfeljebb abból lehetett volna, ami néhány nap múlva
éjféltájban egy Délibáb utcai villa előtt történt. Az „Integrál Böske”
alig egy hét alatt széles körben elterjedt a diákság között és annak
bizonyítására, hogy a nagy többség ugyancsak ellenzi a szépnem
kitiltását az egyeltem falai közül, vagy ötvenen megjelentek Ziegler
professszor lakása előtt és harsányan eldalolták Zerkovitz
szerzeményét. A furcsa éjjelizenére egymás után nyíltak ki a
környező házak ablakai és az álmukból felvert lakók egyrésze
bosszankodva, másrésze nevetve hallgatta a nem mindennapi
koncertet. Az egyik ablakban feltűnt Ziegler professzor úr is hosszú
fehér hálóköntösében, mögötte gyertyával kezében a felesége, aki
méregtől pukkadozva sziszegte:
- Felháborító és nevetséges!… Amit ezek a szemtelen diákok
művelnek, az kész kabaré!
A kabaré szót nem kis megvetéssel ejtette ki száján a
professzorné asszony, hiszen ezekben az években még sokan
azonosították e szót a párizsi zugkávéházak ledér műsoraival.
Pesten ekkoriban még nem is volt kabaré, inkább orfeumokba járt a
nagyérdemű közönség, ahol leginkább német nyelvű tréfákkal és
dalokkal szórakoztatták a publikumot.
A legnépszerűbb komikusok egyike Baumann Károly volt, aki
valamelyik este ezekkel a szavakkal állított be a Nagymező utcai
Fővárosi Orfeum igazgatói irodájába:
- Direktorkám, több magyar kupié kellene a műsorba…
Schneider igazgató rácsapott az asztalra.
- Baumannkám, magának ez a mániája. Értse meg végre… Ez
nem kabaré!… Ez orfeum!… Mit akar még?
Egy évvel ezelőtt még az egész műsor német volt… most már a
fél műsor magyar!
- Az egésznek magyarnak kell lenni!
- És kik lesznek a szerzők?… A meglévőket is nehéz felhajtani.
Ki fog magának magyar kuplékat írni?
- Jelentkezett nálam egy fiatalember… Zerkovitz Béla.
Schneider direktor gúnyosan ismételte a nevét.
- Zeirkovitz?… Ez nem név, ez égy vicc!… És ki ez?
- Mérnökhallgató, ő írta az „Integrál Böske” című dalt, melyet
már az egész város énekel… Tudja, aki miatt az egyetemen akkora
botrány volt, hogy most már felveszik a női jelentkezőket is…
- Hja, erről olvastam a Pesti Hírlapban. Mindebből kiderül
azonban az is, hogy ez a Zerkovitz egy műkedvelő! Az ilyeneket
látni se szeretem…
Szinte végszóra lépett be az igazgatói irodába a „vicces nevű”
fiatalember.
- Elhoztam a kupiét Baumann úr… bocsánat, Zerkovitz Béla
vagyok.
A bemutatkozás már Schneider felé szólt, aki kényszeredett
mosollyal helyet mutatott íróasztala előtt.
- Örülök, hogy látom… No, mit hozott nekünk?
- Elénekeljem?
- Azt bízza inkább Baumann úrra, feltéve, ha műsorra tűzöm az
irományát. Egyelőre elég, ha a szöveget felofvassa.
Zerkovitz a szöveggel igencsak ellentétben álló komolysággal
elkezdte szavalni:
„Zsiga, Zsiga, a Bergerék Zsigája
Páratlan az eleganciája…”
És tíz nap múlva páratlan eleganciával, ugyanakkori
utánozhatatlan humorral és a pesti kispolgár slemilségét remekül
karikírozva, felhangzott Baumann ajkán a kuplé a Fővárosi Orfeum
színpadán. A harmadik strófa után a refrént már a közönség is
énekelte. A színfalak mögött a függönyhúzó mellől nézte Zerkovitz
a produkciót. Mikor Baumann már harmadszor ment vissza a
színpadra, hogy a közönség hangos követelésére még egyszer
elénekelje a „Zsigá”-t, Zerkovitz háta mögött valaki hatalmasat
sóhajtott. A sóhaj égy nagyon kövér és egy nagyon szomorú férfiú
kebléből tört élő. Gyárfás Dezső volt, az Orfeum egyik színésze.
- Istenem, ha nekem valaki ilyen számot írna!
A nagyobb nyomaték kedvéért még vagy háromszor
megismételte a mondatot, így nem csoda, hogy a színpadról éppen
kilépő Baumann is meghallotta. Gúnyosan fordult Gyárfás felé:
- Mi az Gyafikám? Megint számot kunyerálsz valakitől?…
- Hát csak tessék szerző úr, próbálja meg… Hátha sikerül
magának valami gusztusosat írni ennek a gusztustalan embernek!
Baumann gúnyosan végigmérte kollégáját és visszament a
színpadra megköszönni a szűnni nem akaró tapsokat.
Gyárfás letörten el akart oldalogni, de Zerkovitz meg-fogta a
vállát.
- Majd megpróbálok kitalálni valamit!…
Egyelőre azonban szinte szédülten a sikertől az utcára is alig
tudott kitalálni Zerkovitz, ahol az Orfeum kiskapuja előtt Bözsi várta.
- Sajnálhatod, hogy nem jöttél be Bözsikém!
- Ha ott vagyok, az izgalomtól biztos elájulok… Mesélj! Mi
volt?… Sikere volt a dalodnak?
- Még pénzt is kaptam érte. A direktor az előbb nyomta a
kezembe ezeket a bankókat… még meg se számoltam.
- Te jó Isten!. .. Ennyi pénz!… Mit fogsz vele csinálni?
- Elmulatjuk a diáktanyán a Józsefvárosban!
A józsefvárosi kisvendéglő törzshelye volt a műegyetemi
diákságnak, így nem volt nehéz összetoborozni a jóbarátokat,
akikkel együtt, tarka kockás abrosszal megterített nagy asztalnál
ünnepelte Zerkovitz élete első nagy sikerét. Két hosszúlépés között
előkerült a zsebéből a mindig magánál hordott kottafüzet és tíz perc
alatt megírta azt a nótát, melyet a füzetből kitépve rögtön átadott a
sramli zenekar harmonikásának, aki néhény pillanat múlva már
énekelte is:
„Na hol legjobb a sramli?… Na ja, in der Josefstadt!
És hol jó csókot kapni?… Na ja, in der Josefstadt!
És hol lehet mulatni?… Na ja, in der Josefstadt!
És kevés pénzt kiadni?.,. Na ja, in der Josefstadt!
Harmadszorra már az egész vendéglő énekelte a könnyen
megjegyezhető szöveget és dallamot. Csak egy asztalnál nem
énekeltek. Ott, ahol a véletlenül betévedt Ziegler professzor
vacsorázott a feleségével. Be sem fejezték a vacsorájukat és
tányérukon hagyva a frissen gőzölgő tepertős túróscsuszát, hívták a
pincért, fizettek és elindultak a kijárat felé. Nem tudván kikerülni
Zerkovitz asztalát, Ziegler megállt egy pillanatra és rámutatott
Böskére.
- Maga az a híres Integrál Böske?;.. Hát csak integráljanak…
integráljanak. Kocsmában biztosan könnyebb, mint az egyetemen.
A professzor gúnyosan megemelte a kalapját és távozott. Bözsi
elsírta magát, Zerkovitz pedig tehetetlen dühében széttépte az
összes keze ügyébe kerülő papírszalvétát.
- Ne lássak többé egy professzort se, ha még egyszer beteszem
a lábam az egyetemre!
Bözsi megpróbálta nyugtatni.
- A jövődre nem gondolsz?
- Egyelőre más gondom van. Jövő hétre új számot kellene
szállítanom az Orfeumnak és még fogalmaim sincs miről szóljon.
Ebben a pillanatban kétségbeesett sikoly hallatszott a utcáról.
Néhányan kiszaladtak megnézni mi történt?
A fürge Gyuri pincér szaladva helybe hozta a hírt:
- Tessék elképzelni a Ziegler professzor úr felesége miközben
be akart szállni a fiákerbe, megcsúszott a kocsi lépcsőjén és
elbukott. Elbotlott a szoknyájában…
Zerkovitz elnevette magát.
- No lám, ki gondolta volna a professzorné asszonyságról, hogy
egyszer még bukott nő lesz?!… Igaz ezekben a ma divatos szűk
szoknyákban még a legerényesebb nők is könnyen elbuknak.
Bözsi szeme felvillant.
- Erről írjál kupiét Béluskám. A bukott professzornéról.
Zerkovitz legyintett.
- Áh, ez nemtelen bosszú lenne, meg aztán elég közönséges.
De ez a szűk szoknya… ez nem lenne rossz téma! Márcsak
azért sem, mert szinte nevetséges, ahogy a nők tipegnek benne.
Hátha még a kövér Gyárfás venné fel ezt a ruhadarabot?!?…
Három hét múlva a Fővárosi Orfeum plakátján egy
bukjelszoknyás, jócskán molett hölgy képe volt látható legyezővel.
így hirdették a műsor attrakcióját, melyet a dundi Gyárfás Dezső
énekelt, természetesen női ruhában

„Ezt a szoknyát úgy hívják, hogy bukj el szoknya
És az aki ily szoknyában jár
Előbb-utóbb bizonyára el fog bukni
Ha még eddig el nem bukott már!
A premieren a számnak frenetikus hatása és sikere volt. Az
ügyelőpult mellett Schneider igazgató szorongatta Zerkovitz kézét,
miközben a nézőtérről felhallatszott a dörgő taps és a bravózás.
- Bélám, maga egy zseni!!!… Ezt a Gyárfást eddig alig mertem
színpadra engedni, hiszen úgy állt rajta a frakk, mint tehénen a
kombiné! De ez az óriási ötlet a szoknyával?!… Megvan az Orfeum
új sztárja… ez le fogja főzni még a Baumannt is!
Az utolsó szavakat akaratlanul meghallotta Baumann, aki a
nézőtérről jött fel gratulálni, de hirtelen elkomorult az arca.
- Zerkovitz úr!… Van egy jó hírem és egy rossz hírem a maga
számára. A jó: ez a kuplé a legjobb azok közül, amiket az utóbbi
időben hallottam!… A rossz: maga nekem az életben többé kupiét
nem írhat!
Zerkovitznak ideje sem volt megemészteni Baumann szavait,
mert nyakába ugrott Bözsi, aki ez alkalommáj már a nézőtérről
izgulta végig udvarlója új dalának bemutatóját.
Zerkovitz magához ölelte és megcsókolta a kislányt.
- Bözsikém… olyan boldog vagyok!
- Én is boldog vagyok, mert te boldog vagy!…
Ezután még egy csók következett, mely hosszabbnak
ígérkezett, mint az előbbi, de Schneider megkopogtatta Zerkovitz
vállát.
- Nekem sajnos mennem kell, de gondolom szívesebben is tölti
az estéjét ilyen gyönyörű kislánnyal, mint velem! Maga biztosan
nem kártyázik, hogy a szerelemben ilyen szerencséje van?!
Zerkovitz elnevette magát.
- Én nem… de a papám annál inkább!
Zerkovitz papa valóban kedvelte a kártyázást, noha még szolid
alapon játszott tizennégylapos römit, hetente háromszor Bíró Ármin
vaskereskedővel. A játék egyik héten Zerkovitzéknál folyt, másik
héten Bíróéknál.
A vaskereskedő lakása volt éppen a helyszín, amikor az egyik
osztás alatt Bíró megjegyezte:
- Hallom Zerkókám, hogy a fiadnak milyen nagy sikere van
dalaival az Orfeumban…
Zerkovitz papa kicsit elpirult.
- Hallani már én is hallottam, de meghallgatni még nem
hallgattam meg egyszer sem. Tudod Árminkám nem járok én ilyen
helyekre. Elég nekem egész nap az a textilbolt. Este korán
lefekszem. Nekem egyetlen szórakozás az, mióta Szegedről
felköltöztünk, hogy leülök veled kártyázni.
Bíró papa bólintott..
- Megértelek. Mi sem nagyon járunk sehova. Pedig a lányom
lassan már bálozni fog… de nekem is ott van az a nagy vasüzlet a
Gyár utcában… meg aztán éppen a napokban vettem át a
„Vaskereskedő” című lap szerkesztését is…
Hiába… addig kell ütni a vasat, amíg forró!… Nem Igaz?
Mielőtt Bíró választ kapott volna a kérdésére, nyílott az ajtó és
tizenhat éves Ilonka lánya behozta a kávét. Mikor kiment, az öreg
Zerkovitz utána nézett.
- Milyen szép lány ez az Ilonka!… Látod, ilyen feleség kellene az
én fiamnak…
Bíró elnevette magát.
- De hát nem is ismerik egymást…
Zerkovitz papa elővette a briftáskáját.
- Most jut eszembe… itt őrzök a levéltárcámban négy jegyet.
Van egy páholyom holnap estére a Vígszínházba, a Guti Soma
darabjához. Nem volna kedvetek eljönni?…
A feleségem nem tudta, hogy én már múlt héten vettem egy
páholyt és ő is vett egyet. Éppen ma akartam visszaváltani a
jegyeket, de ha eljönnétek… szívesen átadom…
- Hát voltaképpen miért is ne?… Nekünk sem árt néha egy kis
kikapcsolódás.
Másnap este a Vígszínházban az első felvonás után, ahogy
kivilágosodott a nézőtér, nyílott Bíróék páholyának ajtaja és belépett
rajta Zerkovitz papa a fiával.
- Megengeditek egy percre?.,. Gondoltuk egy kicsit átjövünk a
szünetre. Ilonka még úgyse ismeri a fiamat.
A fiatal Zerkovitz összecsapta a bokáját: Zerkovitz.
Bíró elmosolyodott.
- Még jó hogy bemutatkoztál, hiszen iskoláskorodban láttunk
utoljára… meg sem ismertünk volna!
Bíróné kicsit szemrehányóan tette hozzá:
- Tíz éve kártyázik a papája a férjemmel… egyszer maga is
felugorhatott volna hozzánk!
Béla széttárta kezeit.
- Sajnos, nem kártyázom nagyságos asszonyom!
Zerkovitz papa sietve hozzátette:
- Sőt nem is iszik… sőt nem is dohányzik!
Bíró feltolta a homlokára a szemüvegét.
- Hát akkor mit csinálsz egész nap?
A válasz Bírónak szólt, de közben Béla le nem vette a tekintetét
Ilonkáról.
- Komponálok!… Erről jut eszembe, színház után nem lenne
kedvük átjönni a Fővárosi Orfeumba?… Ott éneklik a dalaimat…
Bíróné felcsattant.
- Ugyan, hova gondol? Hiszen Ilonka még iskolás lány, hatodik
gimnazista!… Ki is csapnák a Mária Terézia Gimnáziumból…
Közben a nézőtér lámpái elsötétedtek és,, Zerkovitz papa
odafordult Bírónéhoz.
- Megengednétek, hogy innen nézzük a második felvnást?… A
mi páholyunkból a fél színpadot nem látni…
Bíróné helyett a férje válaszolt:
- Parancsoljatok… még pont két felesleges szék van itt.
Béla Ilonka háta mögé került és onnan hallgatta a második
felvonás első mondatát, melyet a daliás Tánay Frigyes súgott a
szépséges Varsányi Irén fülébe a színpadon: „Meglátni és
megszeretni magát, egy pillanat műve volt!”
Ebben a pillanatban Ilonka hátranézett Bélára. A két tekintet
találkozásánál legfeljebb az mondott többet, amikor egy márciusi
délélőttön, a Mária Terézia Gimnázium előtt tanítás után; a többi
diáklány között kijövő Ilonka szeme megakadt a kapu előtt várakozó
Zerkovitzon.
- Maga itt?
- Haragszik?
- Nem, csak… nem tudom mi az oka… hogy megvárt?
Béla megvonta a vállát és dúdolni kezdett:
„Nem tudom mi az oka, tán a tavasz
Úgy érzem, hogy nem vagyok én már ugyanaz.
A fű, fa, virág oly illatos valahány
Oly csábos a levegő…”
Ilonka félbeszakította.
- Ezt is maga írta?
- Igen. És miután a kedves anyuka tiltakozott az ellen, hogy az
Orfeumban meghallgassa, gondoltam most eléneklem magának.
A lány zavartan nézett körül.
- Nem bánom, csak ne itt az iskola előtt…
- Igaza van, ez valóban nem alkalmas hely az ilyesmire.
Boldoggá tenne, ha fél órácskát nekem szánna és kisétálna vélem
a Városligetbe…
- De nekem húsz perc múlva már otthon kell lennem!
- Jó! Akkor majd gyorsan fogunk sétálni… Ha a kilépünk, a liget
innen öt perc… majd nem állunk meg sehol, csak beszélgetünk…
Egy helyen mégis megálltak, a Városliget híres-nevezetes
gyorsfényképészének Helfgott bácsinak a bódéja előtt, ahol Béla
unszolására Ilonka beleegyezett, hogy odaálljanak az öreg
masinája elé. Három perc múlva már kész is volt a kép, melyet
Helfgott bácsi ezen szaval kíséretében nyújtott át a fiataloknak:
- Íme egy remek kép, a gyönyörű menyasszonyról, és a jóképű
vőlegényről!
Ilonka elpirult.
- Nem vagyunk jegyesek!
Helfgott bácsi kacsintott.
- De még lehetnek!… S ahogy én magukat és ezt a képet
nézem, lesznek is!
Helfgott bácsi úgy látszik nemcsak fényképésznek, hanem
jósnak is bevált, mert fél év múlva a „Társaság” című hetilap
címoldalán esküvői fénykép jelent meg, igaz ez már nem Helfgott
bácsi műve volt - az alábbi aláírással: „Zerkovitz Béla a tehetséges
fiatal zeneszerző és Bíró Ilona úrilány házasságot kötöttek. “
Az esküvő előtt néhány nappal Zerkovitz levelet írt Szádeczky
Erzsikének. Nehéz szívvel írta le az első sorokat:
Levél előttem és könny a szemembe
És semmi, de semmi se jut az eszembe…”
Aztán mégis csak eszébe jutott a folytatás, mélynek lényege
úgyszintén versben volt:
„Bözsi ne sírjon, Bözsike drága, feledjen el…
Ilyen az élet Bözsikém, drága, feledjen el…”
Aztán kottafejeket is írt a szavak fölé, összekötve a hasznosat a
kellemetlennel. A megzenésített szakítólevelet nemsokára csalódott
szerelmesek ezrei énekelték szerte az országban, mert ebből is
sláger lett, noha írója igazán nem annak szánta.
Az Ilonkával eltöltött mézeshetek után egyik délután uzsonnát
rendeztek barátaiknak, ahol megjelent Bíróék egyik távoli rokona
Béldi Izor író is. Félrevonja az ifjú férjet.
- Nagyon kedvelem a dalaidat. Van egy darabom.
Megzenésítenéd? Ne válaszolj rögtön, előbb még ma éjjel olvasd
el, aztán holnap délelőtt tizenegyre gyere be a Népopéra igazgató
irodájába. Ott tárgyalok Márkus igazgatóval, a többit majd
meglátjuk!…
Másnap, délelőtt Márkus Dezső komor arccal nyújtott át egy
szerződést Béldi Izornak.
- Itt a megállapodás a darabjára. Nehéz szívvel írtam alá…
Amikor átvettem a Népoperát, azt terveztem, hogy Wagnert, Verdit
és Mozartot fogok itt játszani!… Dehát mit csináljak, ha a
közönségnek nem kell az opera?… Most aztán rá vagyok szorulva
magára, meg a protezsáltra, erre a Zerkovitzra!…
Béldi kipirult arccal kezdte magyarázni:
- Nem fog vele rosszul járni!… Nézze… a fiatalságnak minden
időben megvannak a maga bálványai!… És ez a Zerkovitz modern,
fiatal és divatos!
Márkus türelmetlenül az órájára nézett.
- Most már csak az kellene, hogy pontos is legyen!
Szinte végszóra nyitott be az iroda ajtaján Zerkovitz.
- Bocsánat a késésért igazgató úr, de egész hajnalig olvastam a
darabot. Végtelen hálás lennék, ha engem bíznának meg a
komponálással…
Márkus legyintett.
- Már megbíztam, köszönje Béldi úr közbenjárásának. Most
pedig térjünk a lényegre! Mikor lesz kész a zene?
- Először talán ha megtudhatnám a darab címét. Ugyanis a
példányról, amit kaptam, a cím hiányzott…
Béldi elnevette magát.
- Mert a cím az mindig utoljára jut eszembe. Ráérek vele, mert
rendszerint egy perc alatt kitalálom. Lásd, hogy így van, már ki is
találtam új darabunk címét. Legyen: „Aranyeső”!
Zerkovitz csettintett az ujjával.
- Nagyszerű!… Akkor máris van egy ötletem! A fináléhoz írok
egy dalt, melyét miközben énekelnek a szereplők, a színpadra
arany papirosokból eső fog hullai a színpadra…
Béldi megcsóválta a fejét.
- Kivihetetlen ötlet. Honnan veszünk ennyi arany papírt?
- Ez nem probléma!..,. Hiszen a csokoládét is abba
csomagolják.
Márkus félbeszakította a vitát.
- Én nem bánom, papír az hullhat, de csokoládé ne legyen
benne!,.. Amilyen rosszul megy ez a színház, az a drága csokoládé
csak az üres székekre hullana!
Márkus igazgató pesszimizmusa ezúttal nem igazolódott be. Az
„Aranyeső” előadásain soha nem volt egyetlen üres szék sem a
nézőtéren. Estéről estére zsúfolt: ház tapsolt az operettnek és a
fináléban, miközben a zsinórpadlásról hullottak az aranylevelek, a
közönség együtt énekelte a szereplőkkel:
„Hulló falevél, suttogva beszél
A szép tavasznak már vége… már csak emléke él!”
Így volt ez már a premieren is, amikor a harmadik felvonás
végén, a nagy ünneplés után, az ügyelő odalépett Zerkovitzhoz.
- Egy úr várja önt a portán… azt mondja nagyon fontos!
- Hozza ide…
Néhány pillanat múlva elegáns ősz hajú úr jelent meg a
kulisszák mögött. Amikor Zerkovitz meglátta, azonnal otthagyta az
őt körülvevő gratulálok gyűrűjét.
- Hausmann professzor úr!!!
- Emlékszik még rám, Zerkovitz?
- Ha valakire szívesen emlékszem egyetemi éveimből, az ön,
professzor úr!… Mindig emberséges volt velem és megértő.
- Nos, csak gratulálni szerettem volna az operettjéhez.
- Egyébként mit csinál maga most?… Csak ilyen kedves,
komolytalan dolgokat?
Zerkovitz tiltakozott.
- Dehogy kérem. Van nekem tisztességes foglalkozásom. A
MÁV-nál dolgozom.
- Milyen minőségben?
- Vasútépítő mérnök vagyok.
-Igen?… No ennek örülök. Talán még jobban, mint a ma esti
sikerének… Tehát maga a vasútnál van?… Akkor a közeljövőben
nem messze fogunk dolgozni egymástól. Néhány hét múlva
elkezdem a Nyugati pályaudvar mellett egy nagy posta
építkezését… Nem volna kedve velem dolgozni? Anyagilag se járna
rosszul… Mindig jól jön egy kis mellékes…
- Professzor úr kérem, nekem a mérnöki munka sohasem
mellékes!… És nem tagadom, jól jönne a pénz is, hiszen
gyarapodik a családom… néhány hete született meg a második
fiam!
- Hát akkor mához öt hétre el is kezdhetjük!
Két hónap múlva az építésvezető széles mosollyal jelentette
Zerkovitznak irodájában:
- Jól mennek a dolgok, kérem. Holnap reggel készülünk el azzal
a lépcsőházi résszel, amit a mérnök úr tervezett… De az is lehet,
hogy már ma délutánra befejezzük.
- Majd holnap reggel kimegyek az építkezésre. Ma délután
sajnos nem érek rá, próbám van a Royal Orfeumban… Apropó,
nem akar eljönni az új műsorhoz Berecz?… Van két jegyem.
- Nagyon köszönöm, mérnök úr… a Solti Hermina is fellép?
- Természetesen. Ő énekli az új dalomat, azt hogy:
„Ha egy férfi mákvirág
nem dől össze a világ!…”
Hát ha a világ nem is dőlt össze, a Zerkovitz által tervezett
lépcsőházi rész, még aznap éjjel összedőlt. Berecz vitte a hírt és
Zerkovitz már kora hajnalban ott ténfergett a romok között. Fél nyolc
tájban Hausmann is megérkezett. Az első kérdése ez volt:
- Emberéletben nem esett kár?
Zerkovitz halálsápadtan válaszolt.
- Szerencsére nem. Éjjel történt, egy munkás se volt itt!
Hausmannak láthatólag nagy kő esett le a szívéről. Ilyen nagy
kő, talán még a romok között se volt található. Így némileg
megnyugodva vonta félre Zerkovitzot, az egyik még aránylag épen
maradt sarokba.
- Nézze Zerkovitz… az az érzésem, hogy jobb, ha maga ezentúl
csak komponál!… Ne akarja maga megérteni Budapestet… elég,
ha megénekli!
Zerkovitz megfogadta a jótanácsot. Rövid idő leforgása alatt
megírta a „Látta-e már Budapestet éjjel?”-t, s az esti Budapest iránti
vonzódását bizonyították az olyan dalok is, mint az „Én és a
holdvilág”, meg az „Éjjel az omnibusz tetején”… Éjjel az
omnibuszon egyébként csak Ilonkával utazott, mert szolid polgári
életet élt, minden szabad percét vele és gyerekeivel töltötte.
Egyetlen éjszaka maradt ki egyedül. Aznap, amikor a rikkancsok így
árulták újságjaikat: „Meggyilkolták a trónörököst… Hadüzenet!…
Háború a láthatáron!”… Mindez mélységesen megdöbbentette,
noha közvetlen veszedelem annyiban nem fenyegette, hogy katonai
beosztása - mint azt a kabátján lévő karszalag is akkor már
tanúsította - „haditudósító” volt. Mégis a történtektől felzaklatva, úgy
érezte, most nem tudna lefeküdni, így be akart menni a körút egyik
mellékutcájában nyitva tartó kis kávéházba egy kávéra. A kávéház
előtti lámpaoszlophoz támaszkodva nagykalapos „pillangó” várt
valami „palit” és Zerkovitzot összetévesztve egy esetleges
kuncsafttal, odasúgta neki: „Hogyha bevinnél a kávéházba,
beszélgetnénk valamiről te szőke gyerek… De előbb fizess egy
Konyakot. Jó?”
Zerkovitz eltolta magától a nőt.
- Egyrészt nem vagyok szőke, másrészt nem iszom veled
konyakot, mert nem szeretem!
Mikor leült a kávéházi asztalhoz, még fülébe csengtek az
éjszaka tündérének szavai, melyeknek valamilyen furcsa muzsikája
volt. Ismét előkerült az örökké zsebben tartott kottapapír és kicsit
megváltoztatva a nő szavait, máris írta a kottafejek fölé a szöveget,
melyből az első világháború legnagyobb slágere lett: „Hogyha ma
eljönnél a kávéházba… Beszélnék veled te szőke gyerek…
Körülbelül a közepén tartott a dalnak, amikor a másik asztaltól
átült hozzá egy kerek képű, monoklis fiatalember.
- Én ismerlek téged, ha te nem is ismersz engem, párom
hasábot írtam rólad a Színházi Életben,.. Molnár Ferenc vagyok!
Zerkovitz kezet nyújtott, majd Molnár karjára mutatott, melyen
ugyanolyan karszalag virított, mint az övén.
- Te is haditudósító vagy?
Molnár bólintott.
- Igen… „szintén zenész”!
Ebben a pillanatban odalépett hozzájuk a mogorva pincér.
- Záróra!… Záróra kérem!!!
Molnár lefogta a fizetni készülő Zerkovitz kezét.
- Hagyd csak, a vendégem vagy… De most siessünk, nehogy
elkéssünk
Az ajtóban útjukat állta a „pillangó”.
- Hova siettek fiúk?
Molnár felelt Zerkovitz helyett is.
- Csak ide… a frontra!
A háborút Molnár is, Zerkovitz is szerencsésen megúszta s noha
a harctereken ritkán találkoztak, a háború utáni években annál
többször. Molnár is vendége volt azoknak a szinte hetente tartott
vacsoráknak, melyeket Zerkovitzné rendezett, a zeneszerzőként és
színpadi szerzőként egyre népszerűbb férje barátainak. Egy-egy
ilyen vacsoránál olyan vendégek ültek az asztal körül, mint Honthy
Hanna, Biller Irén, Király Ernő, Fejes Teri, Kabos Gyula…Egyik este
a vacsora díszvendége a Vígszínház köztiszteletben és
közszeretetben álló művésze, Hegedűs Gyula volt. Mikor
kibontották az első üveg bort, Hegedűs koccintásra emelte poharát
a házigazda felé.
- A kedves feleséged, a te és gyermekeid boldogságra!
Zerkovitz is koccintásra emelte a poharát.
Nagyon köszönöm, Gyulám… De tudod mikor lenne teljes az én
boldogságom… ha egyszer… valamikor…te is elénekelnél egy
Zerkovitz-dalt. Persze tudom, más a barátság és más a
művészet!… A Vígszínház első drámai művésze és az én
lepkekönnyű dalaim… De azért talán egyszer…
Hegedűs rákacsintott Zerkovitzra.
- Tudod mit Bélám… Egyszer igen!
Zerkovitz izgalmában kilöttyintette a poharát.
- De mikor?
Hegedűs komoly arccal válaszolt:
- Majd ha térdig érő szakállad lesz, Bélám!… No Egészségedre!
A vendégek nevetve emelték poharaikat Zerkovitz felé, aki
hirtelen felugrott az asztaltól és kirohant a gyerekszobába. Ott
halkan, nehogy az alvó csemeték felébredjenek, az egyik
szekrényből kivette az egyik fiú vívósisakját. Majd a konyhába
termett és a csodálkozó szakácsnő kezéből kivéve a kést, kibelezte
a sisakból a lószőrt. Közben türelmetlenül odaszólt az ámultan
álldogáló háztartási alkalmazottnak.
- Ne bámuljon, inkább kerítsen elő valahonnan valami ragasztót.
Némi matatás után előkerült egy üveg csiriz. Zerkovitz bekente
vele az állát és felragasztotta rá a lószőrt. Ezek jután diadalmasan
megjelent az ebédlő ajtajában.
- Itt a szakállam, Gyula!… Elég hosszú?!?…
A vendégek harsogó nevetése csak akkor csillapodott, amikor
Hegedűs odalépett az ebédlő sarkában álló zongorához és
elkezdett turkálni a kották között.
- Ahogy téged ismerlek, Bélám, az a dal, amit nekem szántál,
már itt lehet ezek között a kották között.
Zerkovitz odaugrott a zongorához és az egyik lapot Hegedűs
kezébe nyomta.
- Nem tévedtél, Gyulám… Ha egyszer eljátszom neked, már
tudni is fogod…
Néhány perc múlva a vendégek meghatott csöndben hallgatták
Hegedűs Gyulát, aki bársonyos hangján előbb csak mondta a
szöveget, majd énekben folytatta:
„Van a Bajza utca sarkán egy kis palota
Kisasszony, ha unatkozik… jöjjön el oda..
Hat hét múlva már a Városi Színház színpadán csendült fel a
dal Hegedűs Gyula előadásában. A premieren hárman ültek az
igazgatói páholyban; Zerkovitz, Zerkovitzné és a direktor,
Sebestyén Géza, aki miközben a közönség tombolva ünnepelte
Hegedűst, odasúgta Zerkovitznak:
- Nagy ötlet volt, Bélám, rávenni Hegedűst arra, hogy fellépjen a
Csókos asszonyban. Hegedűs operettben! Már egymaga is elég a
sikerhez!
Zerkovitz kicsit sértődötten válaszolt.
- De azért az sem árt, ha néhány sláger is van benne!… Például
ez…
A színpadon ekkor a bonviván éppen az operett címadó dalát
énekelte: „Asszony, asszony, csókos asszony… karcsú
rózsaszál…” Zerkovitz megsimogatta Ilonka kezét.
- Ezt a dalt rólad és neked írtam!… A házassági évfordulónkra!
A „Csókos asszony” századik előadásán nagy bankett volt a
Fészek Klubban. A szónok Sebestyén Géza volt.
- Amikor Zerkovitz Bélát ünneplem, tulajdonképpen egy
konkurrensem sikerének örülök. Hiszen egész Pest beszéli már,
hogy jövőre ő lesz a Royal Orfeum igazgatója.
Zerkovitz közbevágott.
- Addig még sok víz folyik le a Dunán, édes Gézám…Egyelőre
holnap utazom Ilonkával Milánóba. Jövő héten lesz a Teatro
Fossatiban az új operettemnek a premierje.
Sebestyén nevetve emelte poharát az ünnepeltre.
- Na tessék… a jómadár kirepül a pesti aranykalitkából.
Mindez célzás volt arra, hogy Zerkovitz „Aranymadár” című
operettjét vették meg az olaszok, melynek csupán a címét
változtatták meg „Falusi kislány”-ra, mely olaszul igen jól hangzott:
„La Bambola Della Prateria”.
A premier utáni reggelen szállodaszobájukban reggelizés
közben lapozgatták Zerkovitzék a megjelent kritikákat. Ilonka
lelkesen falta a rántottát és a betűket. - Egyik kritika jobb, mint a
másik!
Zerkovitz csodálkozva nézett rá.
- Te tudsz olaszul?
- Nem, de azért azt megértem, hogy „grandiozo”…„buono”…
„benissimo”…
Ebben a percben megszólalt a telefon.
- Zerkovitz úr?… Itt Fraccaroni beszél. Talán csodálkozik, hogy
ilyen jól beszélek magyarul, de Triesztben születtem és apám egy
magyar tengerjáró kormányosa volt… Újságíró vagyok és interjút
szeretnék készíteni önnel… A Dóm mellett van egy kis kávéház…
Zerkovitz nem engedte befejezni a mondatot.
- Fél óra múlva ott leszek!
A Melódia kávéház pódiumán három tagú olasz zenekar
Zerkovitz: „Most amikor minden virág nyílik” című számát játszotta,
amikor belépett a helyiségbe. Fraccaroni lelkesen sietett elébe.
- Hallja, signor Zerkovitz?… Csak tegnap volt a premierje és az
egész városban mindenütt a maga számát játsszák a
kávéházakban, vendéglőkben és az utcai muzsikusok… Az első
kérdésem: Boldog?
Mielőtt válaszra került volna a sor, egy fiatalember lépett az
asztalukhoz megzavarva a még meg sem kezdett interjút.
Valóságos szóáradatba kezdett, melyből Zeirkovitz egy kukkot sem
értett. Segélykérően nézett Fraccaronira..
- Máris fordítom… Az úr azt mondta, hogy kereste már a
szállodában, ott mondták, hogy ide jött. Szerencsére megjegyezte
az ön arcát, amikor a függöny előtt meghajolt, azért tudott itt
megtalálni minket. Egyébként Ricordinak a titkára…
- Ricordinak, a nagy zenekiadónak?
- Igen, igen… Az ő üzenetét hozta. Sürgősen beszélni óhajt
önnel. A kocsi itt vár a kávéház előtt…
- Elkísérne, kedves Fraccaroni?
- Szívesen. Még úgy se láttam a híres Ricordit szemtől
szemben!
Tíz perc múlva megilletődötten lépett be Zerkovitz a híres kiadó
dolgozószobájába. Ricordi felemelkedett íróasztala mögül,
szívélyesen helyet mutatott leültetve vendégét a legkényelmesebb
karosszékbe, majd néhány kedves üdvözlő szó után, odakérette az
íróasztalhoz, ahol már előkészítve aláírásra várt az a szerződés,
melynek lényegét Fraccaroni így fordította: „Alulírott Zerkovitz Béla
úr, a mai naptól kezdve valamennyi külföldön megjelenő művének
terjesztésével a Ricordi kiadóvállatot bízza meg…” Zerkovitz
remegő kézzel írta alá a papírt, miközben Ricordi valamit mondott
Fraccaroninak, rámutatva az íróasztalra.
Zerkovitz kérdően ránézett az újságíróra.
- Mit mond, Ricordi úr?
- Csak azt, hogy ez az asztal, ahol most a szerződést ön aláírta,
valamikor Verdié volt!
Zerkovitz félszeg mozdulattal, nem titkolva meghatottságát,
megsimogatta az íróasztal lapját. Még néhány barátságos szót
váltott a kiadóval, aki az ajtóig kísérte vendégét. A titkári szoba
karosszékében fekete bajuszos várakozott, aki megpillantva
Zerkovitzot, olaszos temperamentummal megölelte és nem, törődve
azzal, hogy Zerkovitz érti-e vagy sem, valóságos szózuhataggal
árasztotta el.
Fraccaroninak ismét a tolmács szerepe jutott.
- Tegnap este látta a darabját és nagyon tetszett… szívből
gratulál… Azt mondja, hogy őszintesége felől biztos lehet, mert két
hónappal ezelőtt még úgy volt, hogy az ő darabját mutatja be a
Teatro Fossati, de az Igazgatóság az önét választotta, mert
szórakoztatóbbnak találta… Most már nem csodálkozik rajta… Az
ön muzsikája tele van ötlettel, dallammal, vidámsággal…
A fekete bajuszos még egyszer viharosan megölelte Zerkovitzot
és a titkár sürgetésére belépett Ricordi ajtaján.
Zerkovitz Fraccaronihoz fordult.
- Ki volt ez az úr?
Fraccaroni kissé csodálkozva adta meg a választ.
- Nem ismeri?… Giacomo Puccini!
Zerkovitz olaszországi sikeréről a pesti lapok is beszámoltak,
kivéve az úgynevezett „Est lapok”-at. Ezeknek tulajdonosa Miklós
Andor - ki tudja miért? - valósággal gyűlölte a zeneszerzőt. Erről
folyt a szó egy ízben a New York kávéház asztalánál is, ahol Miklós
együtt ebédelt a neves konferansziéval, Nagy Endrével és
Kosztolányi Dezsővel. A témát Nagy Endre „dobta be” a leves és a
sült között.
- Nem értem Andor, mi bajod ezzel a Zerkovitzcal?… Ennek a
szegény, kicsit közönséges, de mégis tehetséges városnak az
elpusztíthatatlan jókedve, fölényes cinizmusa és harsányan áradó
szentimentalizmusa.,. őbenne kapott költői formát…
Miklós Andor rámutatott Kosztolányira.
- A költészetet inkább hagyjuk őrá!… Azért ő mégiscsak többet
ért hozzá! Ami pedig engem illet… ha cigánygyerekek fognak
potyogni az égből, úgy hogy közben minden purdé Zerkovitz-
dalokat játszik… én akkor is támadni fogom a lapjaimban ezt az
aszfaltmuzsikust. Suszterinasok és cselédlányok kedvence…
Semmi több!…
Kosztolányi szelíden félbeszakította asztaltársát.
- Ezt nem merném állítani… Gondolj csak az olaszországi
sikerére… Vagy itt van ez a „Hulló falevél’. Egész Ausztria és
Németország énekli a „Friederlied”-et. De Shakespeare nyelvén is
hallhatod. Saját szememmel láttam londoni kottaboltok kirakatában
a főhelyen kitéve a „Fallingleaves”-t… Szerintem az ilyen arányú
népszerűség emberi és művészi szempontból egyaránt értékes.
Egyébként ezt a véleményemet meg is írtam a „Figaró”-ban.
Miklós megcsóválta a fejét.
- Csak csodálni tudom, hogy ilyesmihez odaadod a neved.
Tudod hogy hívják ezt a Zerkovitzot jobb körökben?…
Lopkovitz!!!… Innen-onnan lopkodja a melódiákat, amíg csak valaki
jól el nem húzza a nótáját! ;
Miklós Andor vágya teljesült. Akadt valaki, aki „elhúzta Zerkovitz
nótáját” méghozzá éppen azon jobb körök jelenlétében, melyekre
az újságkirály célzást tette. Csak éppen minden kicsit másképpen
történt, mint ahogy Miklós Andor elképzelte.
Az akkori zenei élet legkiemelkedőbb eseményei közi tartoztak
azok a zenedélutánok, melyekre a legelőkelőbb közönség
jelenlétében, Hubay Jenőnek, a világhírűi hegedűművésznek
palotájában került sor évente néhány alkalommal. Szeptember
tizenhetedikén került sor arra a koncertre, melynek utolsó száma
után Hubay lecsendesítve a hegedűjátékát nagy tapssal jutalmazó
közönségen így szólt:
- Talán némi meglepetést keltek, ha elárulom…az elhangzott
szonáta szerzője, kedves barátom, Zerkovitz Béla!
A meglepetés moraja futott végig a széksorokon, majd mindenki
tapsolva a harmadik sor szélén ülő Zerkovitz felé fordult, aki
meghatottan állt föl, megköszönni az ünneplést. Csak két úr nem
tapsolt. Mindketten az első sorban ültek. Az egyik nem tapsolhatott,
mert a jobb kezén kötés volt, jeleként egy apróbb
vadászbalesetnek. Az illető nem volt más, mint az est díszvendége:
József főherceg. A másik úr kezén nem volt kötés, de így is érthető
volt a tapstól való tartózkodása, ha eláruljuk az ő nevét is: Miklós
Andor. Még tartott a taps, amialatt Miklós odasúgta a főhercegnek:
- Kegyelmes uram, nem találja ezt enyhe túlzásnak?… Egy
Hubay… Zerkovitzot játszik?!?… Méghozzá József főherceg
jelenlétében…
A főherceg láthatólag feszengett.
- Kérem… ez nekem nagyon kellemetlen…
- Erre gondoltam én is, kegyelmes uram…
A főherceg kicsit furcsán nézett szomszédjára.
- Már úgy értem az, hogy ön ezt a Zerkovitzot szapulja…
Ugyanis ennek a Zerkovitznak a József nevű fia… a
keresztgyerekem!
A főúri keresztpapa egyébként a keresztnevén kívül semmi mást
nem adott a gyerekeknek, de ez sem nekik, sem a szüleiknek nem
is hiányzott. A keresztpapáról noha nem esett szó a gyerekek
között, annál több a papáról, aki a legjobb és legvidámabb
játszótársuk volt. Minden vasárnap kivitte fiait a Városligetbe,
felültette őket a ringispílre, a hajóhintára, befizetett a céllövöldébe
és a vurstli nevezetességei közül együtt bámulta velük az
úgynevezett „Csodák háza” kikiáltóját, aki egy dobogón mutatta be
néhány pillanatra az odabent látható attrakciókat, többek között
Manuélát, az eredeti spanyol táncosnőt. A kis Józsika meghúzta a
papa kabátját.
- Apu!… Ez tényleg spanyol?
- Ez úgy spanyol, ahogy te vagy én!
- Honnan tudod?
- Mert ismerem. Sőt még a mamáját is ismertem, azt is
Manuélának hívták… még egy dalt is írtam róla…azt hogy:
„Velem egy házban lakott a szép Manuéla
És vele szemben lakott egy bizonyos Béla…”
Zerkovitz Béla nevű csemetéje közbevágott:
- De ez a Béla nem én voltam?
Zerkovitz elnevette magát.
- Te akkor még nem is éltél!
A kis Béla egyébként Manuélánál sokkal inkább kedvelte a
Liliputi Színház csöppnyi művésznőjét, akit így mutatott be Arany
Manó a lizsé híres-neves kikiáltója a nagyérdeműnek:

Íme a táncművészet utolérhetetlen és legprímább primadonnája,
termetre kicsi, művészetben nagy!… Íme ő az… Deborah, az ici-
pici, tingli-tangli táncosnő!
Talán mondani se kell, de Zerkovitz Deboráht is megénekelte az
utókornak.
„Deborah a neve a drágának, Deborah ici-pici lény
Deborah beillene dámának, pedig csak tingli-tangli
táncosnő szegény!”
Amikor estefelé hazaindult a gyerekekkel a ligetből, még sokáig
hallották az Angol Park zenekarának hangjait és akkor
legnépszerűbb táncdalénekesének, Sebő Miklósnak ajkán a dalt:
„Ujjé a ligetben nagyszerű, ujjé a ligetben jó…” Természetesen ezt
is Zerkovitz írta!
Zerkovitz életében csak a vasárnap jelentette a szórakozást. Így
nemigen örült annak, ha ilyenkor hivatalos ügyekben zavarták,
különösen az otthonában. Így történt ez akkor is, amikor egy
bizonyos Kovács úr várta lakásában, a gyerekekkel eltöltött
vasárnap délután után.
- Mit akar Kovács?… Tudja, hogy a lakásomban nem szeretek a
színházról tárgyalni. Minden délelőttömet, délutánomat és estémet
ott töltöm, amióta a Royal Orfeum igazgatója vagyok. Mi lehet az a
sürgős valami, ami miatt az egyetlen szabad napomat megzavarja?
A Kovács nevű úriember mogorván nézett Zerkovitzra.
- Bocsásson meg, igazgató úr, de az ügy halaszthatatlan. ..
Holnap kezdődnek az új műsor próbái… És ön olyan díszleteket
rendelt, olyan személyzetet szerződtetett… erre csak ráfizetni
lehet!!!
Zerkovitz bosszúsan legyintett.
- Nézze kovács… maga jó gazdasági igazgató… jó pénzügyi
szakember… de a színházhoz más is kell!!! Többek közt az, hogy
megértse, ahhoz hogy egy színházban több legyen a bevétel…
több kiadás is kell!
- Ez nagyon szépen hangzik direktor úr, de az már kevésbé
hangzik talán jól, hogy az előző műsorra jócskán ráfizettünk! És
most még mindehhez ennek a Josephine Bakernek a
szerződtetése! Ebből csak botrány lehet!!! Ez a nő kijelentette és
persze az újságok sietve megírták, hogy fellépés közben nem visel
magán semmit!… Illetve visel… Három fürt banánt. Egy-egy fürt a
mellein és egyet a…
Zerkovitz közbevágott:
- Az újságok írjanak amit akarnak! Ez nekünk csak reklám.
Ebből nem lehet baj!
Kovács a legfrissebb délutáni lapot húzta ki a zsebéből és
odatette Zerkovitz elé.
- De ebből már lehet baj, igazgató úr…
Zerkovitz megdöbbenve olvasta á vastagbetűs főcímet: „A
Kultuszminiszter nyilatkozata: Josephine nem fog fellépni
Budapesten!”
A fellépés mindezek ellenére megtörtént. Az engedély
megszerzéséről és annak körülményeiről furcsa pletyka keringett a
városban. Állítólag a premier előtti napon Zerkovitz együtt utazott a
Várba menő siklón a kultuszminiszterrel. Szerencséje voh, mert
csak ketten voltak a fülkében. A végállomás előtt Zerkovitz az ajtó
elé állt, és azt mondta: „Kultuszminiszter úr!… Nekem nincs más
választásom… Addig innen ki nem engedem, amíg alá nem írja az
engedélyt Josephine Baker fellépésére!
Így történt-e vagy sem?… Ki tudja?… Mindenesetre az
engedélyt a kultuszminiszter megadta és ha baráti társasága az
esetet szóba hozta, a történteket nem tagadta, igaz nem is állította,
csak rejtélyesen mosolygott.
Mosolygott Josephine Baker is, ahogy az egyik újság írta: ,„. .a
harminckét fogával kacagó csokoládébőrű csoda, aki táncával,
énekével, szemtelen meztelenségével meghódította Pestet!”
Vendégszereplésének második hetében Baker ráadásként már
magyar slágert is énekelt! természetesen Zerkovitztól: „Páriszban
huncut a lány…” dalolta selypítve… estéről estére zsúfolt házak
előtt.
Amikor vendégszereplése befejeződött, egyre gyérebb
érdeklődés mutatkozott az Orfeum műsora iránt. Zerkovitz kedvét
vesztette és távozott az épületből. A színigazgatás azonban
továbbra is érdekelte, ezt bizonyította az is, hogy mikor felkérték rá,
szívesen elvállalta a Városi színház vezetését. Mindez történt a
legnagyobb színházi konjunktúra éveiben, amikor egymás után
mentek csődbe a színigazgatók. Így járt Zerkovitz is a Tisza Kálmán
téri hatalmas épületben, amelyet képtelen volt közönséggel
megtölteni.
Amilyen sikertelen volt színházvezetőnek, olyan sikeres volt
slágerszerzőnek. Dalait nemcsak a nagyvárosokban, hanem a
legkisebb falvakban is énekelték. Karinthy Frigyes említette egy
riportjában, hogy Nagymaros szélén egy házacska udvarán egy
kislány, miközben a tehenet fejté, ezt énekelte, mintegy
noszogatásképpen a jószágnak:
„Uncili, smuncili, édes kis pofám
Uncili, smuncili, légy hát jó hozzám!…”
Faluban - városban sok fiatalember ezzel a dallal adott
éjjelizenét kedvesének:
„Mondják meg a legkisebbik Horváth lánynak,
Nem igaz az, amit rólam diskurálnak…
Egyébként hosszú ideig ezt a nótát - még a zenetudósok is -
népdalnak tartották.
Zerkovitznak minden oka megvolt arra, hogy boldog legyen.
Családja és munkája biztosította számára azt az örömet, melyet
nem is titkolt. Ritkán volt rosszkedvű, így Ilonka megdöbbenve látta
egyik délután urát halottsápadtan, arcán valami utánozhatatlan
szomorúsággal ülni a zongoránál. Néhány hangot pötyögtetett öt
szóból álló szöveget ismételgetett hozzá:
„Hallod-e te cudar élet…”
Ilonka odalépett a zongorához.
- Valami baj van?
Zerkovitz szótlanul a zongora kottatartójára mutatott, melyen a
Pesti Hírlap aznapi száma volt kiterítve. Szokatlanul nagy betűkkel
volt kiszedve a nap szenzációja: „Ausztria csatlakozott
Németországhoz! Hitler kancellár Bécsbe látogat!”
Ez a híradás egyike volt azoknak a fenyegető vészjeleknek,
melyeket rettegve figyeltek azok, akiknek egy pillanatig sem volt
kétségük afelől, hogy ez a náci katasztrófába fogja kergetni a fél
világot és a viharnak, amit kavar, ostoba politikusaink jóvoltából mi
is áldozatai leszünk. Ilonka megsimogatta férje fejét.
- Látod, milyen jó, hogy apám ragaszkodott ahhoz, hogy átvedd
a „Vaskereskedő” szerkesztését. Ezekben a zavaros időkben az
legalább egy nyugodt hely.
- Egy építészmérnök a vaskereskedők között… avagy a
megfagyott muzsikus!
- Mi ez?… Egy filmcím?
- Nem édesem. Egy mérnöki szaklapot hívtak így.
- Megfagyott muzsikus?!?.|.
- Igen. Az építészek az építészetet megfagyott zenének nevezik,
ahol a zene ütemei és hullámzó matematikai egységei
megmerevednek és örök formává fagynak!
- Hogy jutott ez most eszedbe?
- Mert úgy érzem, hogy befalaznak egy hatalmas épületbe,
melynek jégből vannak a falai. És nem tudom jön-e valamikor még
az olvadás?… Mert én csak a dalaimban tudok felolvadni és azt
hiszem, most sokáig képtelen leszek leülni a zongorához!
Zerkovitz elkeseredetten csapta le a zongora fedelét. A zajra
ijedten szaladtak be a család tagjai. Ilyen hatalmas dörejhez nem
voltak hozzászokva a Zerkovitz házban. Aztán hozzászoktak ennél
sokkal nagyobbakhoz is. Az ismert történelmi események őket sem
kímélték. Bujkálás, rettegés, a front közeledő ágyúzásának hangjai,
melyeket decemberben már abból a légópincéből hallgattak,
melyből csak akkor bújtak elő egy szeles januári lapon, amikor
megjelent a pince bejáratában Pest népszerű parodistája, Alfonzó.
Ő csalogatta ki őket a napfényre, ahol elkeseredve nézték a
romokat, a kiégett lázakat, kirakatokat, az ostrom pusztításának
nyomait. Elsőnek Ilonka szólalt meg.
- Mikor lesz itt újra élet, Béla?… Mikor lesz színház.. . mikor lesz
operett?
Alfonzó legyintett.
- Most ne ezen törjék a fejüket. A lényeg az, hogy megvan Béla
bácsi! Egész Pest magáért aggódik!
Zerkovitz keserű mosollyal nézett Alfonzóra.
Ugyan már, édes Józsikám… Egész Pest?
- Hát Budát még nem mondhattam, mert onnan még nehéz
átjönni. De mi a csudát voltak ennyi ideig a pincében?…
- Hova siettünk volna?… Úgy sincs hova menni!
- Már hogyne volna!… A Nagymező utcában az Operettszínház
mellett öt napja megnyílt egy kibombázott üzlethelyiségben az
Operett eszpresszó. Ott ül délelőtt az egész szakma. A Márkus
Frédi, az Eisemann Miska, a Buday Dini, a Fényes Szabolcs…
Magának is ott a helye!
Másnap délelőtt már Zerkovitz is ott ült a kollégái között a
néhány kopott asztalból és rozoga székekből álló, füstös falú
helyiségben, ahol Dönci a tulajdonos feketének nevezett kissé
gyanús színű ital felszolgálása után odasúgta vendégeinek:
- Uraim, friss zsíros kenyeret tudok ajánlani dollárért.
Fényes elnevette magát.
- Ugyan, Döncikém, azt még a Zerkovitz sem tud megfizetni!
Pedig neki mindig tele van a zsebe!!!
- Hát persze… kottával!
Kopott télikabátja zsebéből előhúzott néhány teleírt kottalapot,
majd sietve hozzátette.
- Ezeket mindig magamnál hordom, hogyha majd az első
színház megnyílik és az igazgatónak gondja van a műsorral,
nehogy azt mondhassa, nincs a kéznél egy Zerkovitz-operett!
Fényes Szabolcs megnyugtatólag tette kezét Zerkovitz vállára.
- Légy türelmes, Bélám!… Még néhány hét és meg fogom nyitni
az Operettszínházat!
Zerkovitz bólintott.
- Ha te mondod, akkor biztos!… De az is biztos, hogy a te
operetteddel.
Ejsemann Miska közbevágott.
- Ne marjátok egymást gyerekek!, m Inkább mutaáfl meg,
Bélám, mit dugdosol a zsebedben?… Vagy talán zsákbamacska?
- Zsákbamacska?… Ilyen címmel te már írtál operettet,
Miskám… Ez valami más. Nem új, de…
A kövér Márkus Frédi, akinek kopasz fejét turbánszerű fehér
kötés díszítette, nyomaként egy tégladarabnak, amely az egyik
romos ház tetejéről a fejére esett, türelmetlenül nógatta Zerkovitzot.
- Ne beszélj annyit, Bélám, dalold el!… Ne kímélj minket!
Zerkovitz nem hagyta magát soká kéretni és elkezdte:
„Mi muzsikus lelkek, mi bohém fiúk…
Mi az élettől semmit se várunk..”
Márkus Frédi sóhajtott.
Hát ha nem is új a dalod, Bélám, de mindenesetre aktuális!
Szó, ami szó, ezekben a hetekben nem nagyon várhattak arra
derék muzsikusaink, hogy elhalmozzák őket megrendelésekkel
vagy megbízásokkal. Zerkovitznak szerencséje volt. Üzenetet
kapott az Operaház világhírű basszistájától, Székely Mihálytól, hogy
sürgősen keresse fel. Tizenegyre beszélték meg a találkozót, de
Zerkovitz már fél tizenegykor ott toporgott az Operaház Hajós utcai
bejáratánál, majd tizenegy előtt öt perccel lépett be a kapun. Egy
járókelő felismerte és nem kis megdöbbenéssel nézett utána.
- Te jó Isten!… Mit keres Zerkovitz az Operában?… Hát ide
süllyedtünk!
A járókelő mindezek ellenére nem süllyedt sehova, de Zerkovitz
majdnem elsüllyedt, ugyanis amikor a portás a kulisszák mögé
kalauzolta, ahová kihallatszottak a Faust melódiái, véletlenül
rálépett a süllyesztőre, és ha az ügyelő vissza nem rántja az utolsó
pillanatban, rajta teljesedik be a járókelő jóslata. Így azonban
néhány perc múlva átölelhette Székely Mihályt, aki régi barátja volt,
csak éppen azt nem tudta elképzelni, mi volt az a fontos dolog, ami
miatt hívatta?
Székely rögtön a tárgyra tért.
- Az ügy amiért idekérettelek, számomra halaszthatatlan és
nagyon sürgős. Segítened kell rajtam! Zerkovitz elnevette magát.
- Írjak neked egy operát!
- Ne viccelj, komoly a dolog! Arról van szó, hogy a körúti
Revüszínház igazgatója, Gonda felkért, hogy lépjek fel nála. El
kellene vállalnom, mert itt az Operában egyelőre olyan keveset
tudnak fizetni, hogy a mindennapi melaszra sem elég!… Tudod
valami olyasmi kellene, amiben az ember megmutathatja hangbeli
kvalitásait, de ugyanakkor színészi alakításra is alkalmat adna…
szóval lehetne benne komédiázni! Vagyis az elképzelésem az
megvan, de amíg nem találok megfelelő dalt, nem aláírni a
szerződést!
Zerkovitz elővette a zsebóráját.
- Most fél tizenkettő. Meddig próbálsz itt?
- Kettőig.
- Nos és pont két órakor itt leszek a számmal, és miután a
Royalban Gunda Laci délután igazgat, délelőtt, mint saját
színházának legjobb táncosa próbál… negyedháromkor már alá is
írhatod nála a szerződést!
Kora tavasszal volt a nagysikerű premier. Ekkori került sor a
nagy szenzációra: Székely Mihály egy revűszínházban Zerkovitz-
dalt énekelt. Gyönyörűen, mély színészi átéléssel és hatalmas
sikerrel. A Bajazzók bohóc kosztümjében jelent meg a színpadon,
így énekelte a nagy Zerkovitz-slágert:
„Tanulj meg fiacskám komédiázni…
Tanulj meg kacagni, sírni, ha kell
Tanulj a rosszhoz is jó képet vágni…”
A dal nemsokára megjelent gramofonlemezen és a rádió is
sokszor műsorára tűzte. Mindezzel együtt Zerkovitznénak volt
igaza, amikor egyik délben így fogadta ebédnél a férjét:
- Tiszta komédia ez az egész!… A rádió állandóan játssza a
számaidat… mindenütt éneklik… vendéglőkben, utcán… És
egyetlen színigazgatónak sem jut eszébe, hogy előadja egy
operettedet!
Végszóra megszólalt a telefon. Béla vette fel a kagylót.
- Itt Zerkovitz… Szervusz, parancsolj velem… Nahát, igazán
megtisztelő… Mindenre számítottam, csak erre nem… Nagyon
boldog vagyok… Hát persze, hogy rád bízom a szereposztást!… És
nagyon köszönöm!
Zerkovitz izgatottan tette le a kagylót.
- Tudod, ki telefonált, Ilonkám?… Várkonyi Zoltán! Tavasszal
bemutatja a Művész Színházban a „Csókos asszony”-t… Látod,
szívem, mégiscsak eszébe jutottam egy színigazgatónak Pesten!
- És ki lesz a „Csókos asszony”?
- Egy új színésznő… Németh Marika!
Apáthy Imre rendezésében rangos szereposztásban Került
színre a híres Zerkovitz-operett: Rajnay Gábor, Bilicsi Tivadar,
Fejes Teri és egy új fiatal színész Pécsi Sándor játszották a főbb
szerepeket. Amikor a fináléban felhangzott a híres „Taps nóta”, az
hogy:
Tapsolj csak nékünk,
Tapsolj csak nékünk
Rajongunk tapsodért
Száz édes csóknál, mézédes bóknál
Egy szál taps többet ér!”…
A szöveget alig lehetett hallani a tapsvihartól. Zerkovitz
elégedett volt és boldog. Másnap délelőtt kiült új primadonnájával
az Operettszínházzal szemben lévő Művész Eszpresszó teraszára.
Németh Marika könnyes szemmel fordult Zerkovitzhoz.
- Hogyan köszönjem meg ezt én magának, Béla bácsi?
- Úgy, hogy fizetsz nekem most itt egy limonádét és ne szipogj,
mosolyogj… hadd lássa a pesti Broadway, hogy milyen szép, fiatal
és mosolygós új primadonnám van!… Ha nem vennéd észre, most
mindenki engem figyel! Mindenki minket figyel!… Pedig ide
hírességek járnak… Nézz be csak a presszóba. Az látod ott a Jób
Dániel, a Vígszínház igazgatója!.. a bal oldali asztalnál a Bársony
Rózsi és a Dénes Oszkár… ott meg a Jávor Pál kávézik a sötét
szemüvege mögött… aztán mindjárt jön az Ajtay, a Rátkai meg a
Karády Katalin!… Csupa híres ember!
Kicsit pocakos, szemüveges ember állt meg Zerkovitz mögött.
- Mi az engem kifelejtettél?
- Ó, pardon. íme Réti, a legjobb színházi ügynök, már csak azért
is, mert több nincs Pesten! .
Réti leült az asztalhoz.
- Nyugodj meg, ilyen mint én, soha nem is lesz! Egyébként
otthon már kerestelek. Ma reggel táviratot kaptam Svájcból Molnár
Ferenctől. Beleegyezik abba, hogy megzenésítsék egyik legjobb
vígjátékát, a „Doktor úr”-at. Egyetlen feltétele van! A zeneszerző
nem lehet más, csak te!
Zerkovitz izgalmában felugrott az asztaltól.
- Te… én most csak olyat tudok mondani, amit egy operett első
felvonásának végén a bonviván mond a primadonnának, amikor az
kijelenti, hogy feleségül megy hozzá… „Életem nagy vágya
teljesült!”… Képzeld csak el,.. Molnár és Zerkovitz együtt… egy
plakáton!
A „Doktor úr” premierje igazi ünnep volt Zerkovitz életében.
Számtalan Zerkovitz-operett hősnője, a legnagyobb magyar
operettszínésznő, Honthy Hanna játszotta a főszerepet és ismét ő
vitte ki a függöny elé Zerkovitzot megköszönni a tomboló közönség
tapsait.
Ez volt az utolsó Zerkovitz-operett, amit bemutattak Pesten… és
aminek premierjén még Zerkovitz Béla meghajolt. Aztán ő is
eltávozott.
Hova?… Bizonyára egy mennyországi kávéházba, ahol az egyik
asztalnál, a Király Színház legendás hírű igazgatója Beöthy László
kártyázik, miközben körülötte kedvenc szerzői kibicelnek: Kálmán,
Lehár, Jakobi… és biztos akad hely Zerkovitz Bélának is.
Nagy nevettetők

Könyvem előszavában arra kértem a
kedves olvasót: Szeretném, ha nevetnének. ..
Most mégis őszintén be kell
vallanom, hogy a nagy nevettetők
portréi komolyabbra sikerültek, mint
gondoltam volna. Mentségem, hogy
mindezek ellenére, akikről a most
következő oldalak szólnak, a nevetést
juttatják eszünkbe.
A NEVETÉST… csupa nagy betűvel
és csupa nagy művésszel!
A három Latabár
Én még láttam őket együtt játszani! Az „öreg Latyit”, a hosszú”
Latyit és a „kis” Latyit. Az öreg Latyi, azaz idősebb Latabár Árpád
volt a papa, a „hosszú” Latyi, azaz ifjú Latabár Árpád és a „kis”
Latyi, azaz Latabár Kálmán, a fiai. A beceneve tulajdonképpen
egyiknek sem volt igazából jellemző, hiszen az „öreg” korához
képest mindig fiatal és friss volt, a „hosszú”, noha sokkal magasabb
volt Kálmánnál, mégis - a látszat ellenére - öccse volt neki, a „kis”
Latyi pedig, noha fiatalabbnak látszott mint Árpád, mégis idősebb
volt… no meg a szakmában a három Latabárból őt tartották a
legnagyobbnak! Azt írtam, hogy még láttam őket együtt játszani!…
A mi korosztályunkat sokért nem lehett irigyelni, de ezért igen! A
nevetni szeretőknek valóságos gyönyörűség volt, ha meglátták a
plakáton: „A 3 Latabár!”

Az Aréna út sarkán állt az Erzsébetvárosi Színház, amelyik télen
filléres helyárakkal, szerény körülmények között, szerény
képességű társulattal igyekezett kiejteni a környék kulturális
igényeit. Igazi külvárosi színház. Nyáron azonban fővárosivá lépett
elő és igazgatója Erdélyi Mihály ilyenkor leszerződtette Budapest
legnépszerűbb színészeit, hogy sikerre vigyék nyári prodüjkoit I
óját, rendszerint a saját operettjeit. Honthy Hannát® Csortos
Gyuláig, Kiss Manyitól Jávor Pálig majdnem mindenki megfordult
ezen a színpadon, de az igazi csemege az volt, ha sikerült
leszerződtetni a mindmáig pótolhatatlan és utánozhatatlan
humortriászt: a három Latabárt. Azt írtam, hogy láttam őket együtt
játszani…
Hadd dicsekedjek tovább… a sors megadta számomra azt az
örömet, hogy együtt is játszhattam velük!… körülbelül 18 éves
lehettem, amikor személyesen megismertem őket. A kis Latabár
színészi eszményképem lett, a hosszú Latyi a későbbiek folyamán
szívemhez legközelebb álló atyai jóbarát, az öreg… nos, az öreg
Lafyi akkoriban a magánéletben már meglehetősen szűkszavú
bácsi volt, úgyhogy többet hallottam róla a fiaitól, mint őmagától.
A két fiú rajongásig szerette és dédelgette az idős korára is
délceg, kissé molett papát és büszkék voltak új és régi sikereire. Id.
Latabár Árpád a Király Színház aranykorának egyik leghíresebb
komikusa volt. Jó hangú, jól táncoló színész, akinek harsány
humora biztosította a népszerűségét és sikerét. Hosszú ideig
egyeduralkodó volt a táncoskomikusok között, később akadt egy
vetélytársa. Egy vékony, alacsony termetű fiú, aki egyik napról a
másikra meghódította a közönséget. Rátkai Mártonnak hívták. A két
rivális már-már úgy nézett ki, hogy nem marad meg egy színháznál,
amikor valamelyik operettben úgy adódott, hogy együtt játszottak.
Kiderült, hogy nagyszerűen kiegészítik egymást a színpadon.
Valahogy úgy, mint annakidején Zoro és Huru, vagy később Stan és
Pan. Hatalmas sikerük volt és ez szinte örökre együvé láncolta
őket. Egymást követték azok az operettek, amelyekben id. Latabár
és Rátkai együtt léplek a színpadra és a feléjük áradó elismerés
talán azt is feledtette Latabárral, hogy ő ebben a kettősben
voltaképpen az „untermann” volt. Vagyis a vicceket mindig Rátkai
mondta, ő csak kérdezett. Az évek múlásával Rátkairól kiderült,
hogy nagyszerű drámai színész is, utat keresett és talált a prózai
színpadon.
A háború után a Nemzeti Színház szerződtette, amikor is az
öreg Latyi még mindig az operettszínházak deszkáit koptatta.
Egyszer az öltözőben kesernyésen megjegyezte:
- Volt nekem Rátkaival annak idején egy úgynevezett „családi”
figurám. Tudod, a tánc végén egy olyan befejezés, ami mindig
hatásos. Nem volt túlságosan bonyolult, de mindig bejött rá a taps.
Az egész annyiból állt, hogy a zene utolsó hangjaira pördültünk
kettőt… ő jobbra, én balra… aztán vissza, majd én kitettem a
tenyerem, és ő könnyedén a markomba ugrott. Olyan könnyedén
tudott ugrani, hogy én könnyű kézzel megtartottam a kitartott
tenyeremen. Frenetikus hatása volt… Ma reggel olvastam, milyen
sikere van Marcinak a Nemzetiben… Hát jól kiugrott… Kiugrott a
Nemzetiben… és kiugrott a kezeim közül… úgy látszik örökre!…
Egy pillanatig maga elé meredt, majd elmosolyodott.
- Azért a tánc az bizonyára hiányzik neki!… Nekem Kálmán ma
reggel mutatott két új figurát… zseniális! Ki is próbáljuk. Nem
könnyű, de nekem még megy a dolog!… Figyeld meg, nevetés lesz
rá, meg taps!…
Az említett táncot végignéztem a színfalak mögött. Bejött a
nevetés is, a taps is. Az öreg Latyi lihegve jött ki a színpadról.
- Mit szóltok hozzá?… Ugye megmondtam?… Persze nem volt
nehéz… ha az embernek ilyen partnerei vannak, mint az én két
zseniális gyermekem!
A papák rendszerint elfogultak a gyerekeikkel, de az öreg
Latabárnak minden elfogultsága mellett igaza volt. A „gyerekek”
valóban zseniálisak voltak.
Zsenialitásuk már abban megnyilvánult, hogy amikor pályájuk
kezdetén nem tudtak betörni az operettszínpadokra, mivel ott
minden poszton be volt töltve a hely, erőt és fáradtságot nem
kímélve betanultak egy negyvenperces akrobatikus zenés paródiát,
mellyel bejárták az egész világot, mint artisták. Angliától Afrikáig
előbb ismerték meg a két Latabár fiú nevét, mint Magyarországon.
Aztán felfedezte őket a színház is. Még a nagy rendezőnél,
Reinhardtnál is játszottak. A bécsi Szép Helénában a két Ajax
szerepében énekben, táncban, humorban egészen fantasztikusat
produkáltak. Hírük végre eljutott Pestre is és az operettszínházak
kapkodtak utánuk. A legnagyobb szenzáció Kálmán bemutatkozása
volt. Egyik pillanatról a másikra - nyugodtan állíthatom, - az ország
legkedveltebb és legnépszerűbb színésze lett, és ezt a rangját
megtartotta élete utolsó percéig. Rövidesen eljött az idő, amikor egy
operettelőadás vagy egy vidám film, elképzelhetetlen volt a kis Latyi
nélkül. Részint testi, részint szellemi eszközökkel dolgozott. Fizikai
hatása testalkatának gumiszerűségében volt, abban a csavarható,
nyújtható, göngyölíthető rugékonyságban és elaszticitásban, amely
szinte szemünk előtt változtatta térfogatát. Szédületes
beszédtechnikáját olyan bravúrosan használta, hogy önmagukban
értelmetlen mondatokat élettel töltött meg vele, és sokszor a
közönség nem is azon nevetett amit mondott, hanem ahogy
mondta!
Sikerének egyik titka az volt, hogy számtalanszor hatott úgy,
mintha rögtönözne a színpadon. Hogy ez mennyire nem így volt,
erről így vallott:
- Premierek előtt sokszor éjszakákat nem alszom… előttem a
szerep… Szerep?… sokszor tartok kezemben darabokat,
melyekben hófehér lapok is találhatók. Ezekre az oldalakra a szerző
azt írta: „Itt jön be Latabár és jókat mond!”… Ilyenkor megírom a
szöveget is. Ha szerencsémre ezt az író elvégezte helyettem, akkor
ötleteken töröm a fejemet, mivel gazdagíthatnám azt a figurát, amit
az író elképzelt, ötletek, trükkök, táncfigurák, kellékek járnak a
fejemben. Mindent pontosan leírok… ezerszer átgondolom! Aztán
jön az előadás és előfordul, hogy a pontosan előkészített, kigondolt
és megfontolt játék vagy szöveg „nem jön be”! Ilyenkor azonnal
másikon kezdem törni a fejemet… Persze óvatosnak kell lennem…
Van úgy, hogy az egyik előadáson nevetnek azon, amin a másikon
nem… Pici dolgokon is nagyon sok múlik. Egy félresikerült
hangsúly, egy szöveget zavaró rossz mozdulat, akár a partner akár
az én részemről, és minden összeomlott!… A humornak szigorú
törvényei és sokszor megfejthetetlen titkai vannak! De egy biztos, a
humor nem a véletleneken múlik!… Sokkal inkább a pontosságon, a
precizitáson és a kiszámítottságon!… Egyszer valaki azt írta, hogy
„kiszámított humorom van!”… Ezzel szándéka ellenére voltaképpen
megdicsért!. .. A kiszámított humor nem bűn és nem hiba!… Csak
egyetlen esetben az!… Ha a számítások nem válnak be!…
Latabár Kálmánnál ezek a számítások beváltak!…
Népszerűségére legjellemzőbbnek tartom azt a ma már
anekdotának számító esetet, amikor egy három év körüli kisfiú
autogramot kért tőle és Latyi, miközben simogatta a gyerek-
buksiját, megkérdezte: - Aztán tudod-e kisfiam, hogy hívnak
engem?
A csöppség felnézett Latyira és selypítve bár, de büszkén
kivágta:
- Jatabáj Kájmán!
Latabár tovább folytatta a kérdezősködést:
- És téged hogy hívnak?
A kisfiú egy pillanatig csodálkozva nézett maga elé, majd
elpityeredett.
- Aztat nem tudom!…
Latabár Kálmánt az egész ország ismerte a kisgyerekektől az
aggastyánokig. Ifj. Latabár Árpádról már nem merném ezt állítani.
Magánéletében éppen úgy, mint színpadon a szerénység
jellemezte. Mikor bátyja, Kálmán megállíthatatlanul elindult a siker
és a népszerűség legmagasabb csúcsa felé, ő inkább az
alacsonyabb lépcsőfokokat választotta. Ő maga így beszélt erről:
- Sokáig úgy éreztem, valami tévedés van a dologban… Már
ahogy elkezdődött, a pályafutásom, az rendhagyó volt… Persze,
hogy színész akartam lenni én is, hiszen dédapám, nagyapám,
apám is az volt, de olyan nehéz anyagi körülmények között éltünk
akkoriban, hogy nekem nem volt lelkierőm beiratkozni a
színiiskolába. .. No, meg pénzt akartam keresni mindenárai, így
aztán voltam lőszergyári napszámos, iparművésjfl újságíró, sőt,
hogy mégis valami közöm legyen a kulisszák világához, sikerült
bekerülnöm operatőrtanoncnal a filmgyárba.
Aztán mégiscsak úgy fordult, hogy színész lettem|fl Igaz, hogy
csak vidéki színész. Ungvárott arattam a a sikereimet, meg
Szlovákiában. Legjobban a drámai szerepekben éreztem magam,
arról még csak nem is álmodtam, hogy valaha komikus leszek! De
aztán jött Kálmán és rábeszélt!… Mikor odaálltam mellé, rajtam is
elkezdtek nevetni. Hórihorgas, nagy langaléta alak vagyok,
mulatságosan hatott a kontraszt… Sokat játszottunk együtt
külföldön is, idehaza is… de mellette valahogy hiába vagyok
magasabb, én voltaképpen kisebbnek érzem magamat!… Meg
aztán hiányzik a próza… örök szerelmem, melyet egy kicsit
megcsaltam az operettel… Az operett nekem mindig csak flört
marad és egy flört bármily szórakoztató, nem lehet végcél…
különösen nálam nem, aki házasságpárti vagyok! A sors azonban
úgy hozta, hogy ifj. Latabár Árpád flörtje az operettel tovább tartott,
mintsem gondolta volna. Prózai kirándulásokra nagyon ritkán volt
alkalma, de a reményt soha nem adta fel. Talán azért volt
játékában, szerepfelfogásaiban több a mértéktartás, a
karakterábrázolásra való törekvés, a visszafogottság, mint a mindig
kimondottan sikerre törő Kálmánban. Ezt a mértéktartást sokan
összetévesztették a zsenialitás hiányával. Hányszor hallottam:
„Árpád nagyon jó, de Kálmán zseniális!” Pedig Árpád is zseniális
volt! Nemcsak azért, mert ez volt a véleménye a papának, hanem
azért is, mert ő kevésbé látványosan ugyan, de pompásan feltalálva
alkalmazta a humornak azokat a finomságait, melyek az igazán
hozzáértőkben ma is így fogalmazódnak meg: „Kálmán volt a
nagyobb komikus, de Árpád volt a nagyobb színész!”
Sokszor próbálták - néha tréfából, néha komolyan - Kálmánt és
Árpádot összeugrasztani. De a két testvér nemcsak a színpadon,
az életben is jó partnerek voltak, veszekedni sokat veszekedtek, de
civódásuk tárgya minidig színészi munkájuk volt. Minden jelenetük
után, minden egyes előadáson megbeszélték az esetleges hibáikat;
a javítanivalókat! Ilyenkor nem kímélték egymást!… De ezt is olyan
szeretettel csinálták, hogy az ember nem tudta, most komolyan
beszélnek vagy viccelnek.
Egyébként Kálmán is,. Árpád is komoly emberek voltak a
magánéletben. Példás családapák, hűséges férjek, akik rajongásig
imádták feleségeiket és gyerekeiket.
A családi élet náluk szentség volt! Odahaza nem szerették a
bohémságot, vágyódtak a csendre, a teljes kikapcsolódásra.
Rengeteget dolgoztak! Film, színház, televízió, és rengeteg
fellépés az ország szinte valamennyi városában, valamennyi
falujában! Ezért sokszor szemrehányást kaptak hivatalosan, nem
hivatalosan, kritikusoktól és a barátoktól egyaránt. A Nemzeti
Színház egyik kitűnő művésze egyszer megszólította Kálmánt.
- Mondd Latyikám, mi szükséged van neked arra, hogy ócska
falusi kocsmákban fellépjél?… Nem gondolod, hogy ez méltatlan
hozzád?…
Latabár szemébe csípte jellegzetes monokliját - melyet sokan
úgy értelmeztek az ötvenes években, mint nosztalgiáját „a régi világ
iránt”, noha csak azért viselte, mert a bal szemére erősen rövidlátó
volt, és jobb szemét zavarta volna a szemüveg - és csak ennyit
mondott:
- Az én számomra nem a hely a fontos, hanem a közönség!… A
Magyar Népköztársaság Érdemes Művésze vagyok… megtiszteltek
ezzel a címmel… ha jól értelmezem azt jelenti, a nép művésze
vagyok! És a néppel nemcsak a fővárosi színházak zsöllyéiben
lehet és kell találkoznunk, hanem a kis falusi kultúrházakban vagy
jobb híján vendéglőkben is. Én ezt kötelességemnek, missziómnak
érzem…
Ifj. Latabár Árpád közbeszólt:
- Tudom, azt is mondják, hogy elaprózzuk magunkat!… Hát én a
magam részéről erre csak annyit mondok… én tehetem… egy
méter nyolcvanegy centi magas vagyok!… Telik!!!
A három Latabár együtt és külön-külön fogalom volt.
Élő megtestesítői a jókedvnek, a szórakozásnak!
Aki valaha látta, vagy hallotta őket, soha nem fogja elfelejteni.
Akiknek ez az öröm nem adatott meg, örökre sajnálhatják.
Megbocsáthatatlan vétek velük és önmagunkkal szemben, hogy
alakításaikat a film, a televízió, a rádió nem volt képes annyiszor és
annyiféleképpen megörökíteni, ahogy azt megérdemelték volna.
Kivételt képeznek Kálmán filmjei, melyek a Filmmúzeum vagy a
televízió felújításain némi ízelítőt adnak abból az utánozhatatlan és
egyéni tehetségből, mely az övé volt. A két Árpádról csak néhány
semmitmondó filmkocka maradt… Sajnos!
A nagy nevettetők életünket boldogabbá, szebbé teszik!
Nemcsak emléküket kellene megőrizni, alkotásaikat is!

Stan és Pan
A háború után a mai Madách Színház helyén a Royal Revü
Színház működött. Igazgatója az artista és színészvilág nem
mindennapi egyénisége: Ehrenthal Teddy volt. Élete céljának tűzte
ki, hogy megteremti Budapesten az igazi „világvárosi varietét”.
Igazgatásának első évében megtudta, hogy a világhírű
filmnevettetők Stan Laurel és Oliver Hardy, vagy ahogy nálunk
hirdették őket a mozik: Stan és Pan, európai körútra indulnak.
Ehrenthalnak nagyszerű összeköttetései voltak, s így sikerült egy
találkozót megbeszélnie a művészekkel Pécsben. A hely és az idő
rendkívül előnyös volt, mert Laurel és Hardy voltaképpen
inkognitóban érkezett Ausztriába, hogy néhány napig kipihenjék a
tengerentúli utazás fáradalmait, és csak azután mentek tovább
Párizsba, hogy impresszáriójukkal találkozzanak. Mindez azt
jelentette, hogy Ehrenthalnak reménye lehetett arra, hogy a két
világsztárt mindenkit megelőzve, lekösse Budapestre. Jómagam
akkoriban éppen Badenben nyaraltam és amikor tudomást
szereztem a találkozóról - nem tagadom - valósággal könyörögtem
Ehrenthalnak, hogy jelen lehessek. Egyrészt azért, mert számomra
Stan és Pan mindenkor a legvidámabb perceket szerezte a
mozivásznon és tiszta szívemből rajongtam értük, másrészt azért,
mert akkoriban kezdtem gyűjteni az anyagot „Komikusok közelről”
című tanulmányomhoz.
Ehrenthal hajlandónak mutatkozott elvinni a találkozóra, csupán
arra kért, hogy úgy mutasson be mint a titkárát, így nem zavar a
jelenlétem és nyugodtan készíthetek jegyzeteket is.
A találkozó a patinás Sacher Hotelben történt. Mi érkeztünk
előbb és a várakozás néhány perce alatt emlékezetem
mozivásznán végigperegtek Stan és Pan burleszkjei: a Fra Diavolo,
a Vadnyugati őrjárat, az Oxfordi diákok és megszámlálhatatlan
rövidfilmjük, melyek többet értek mint a nagy film, amelyet sokan
csak a „kísérő film” miatt néztek meg.

Fél kilenc után néhány perccel, hallatlanul elegáns szikár angol
úr lépett a terembe. Sima léptekkel közeledett felénk és első
pillanatban alig ismertük fel azt az esetlen, ügyefogyott, kétbalkezes
figurát, akit Stan Laurel filmjeiben megszemélyesített. Elnézést kért,
de Hardy késik,.. mint mindig! Ez utóbbi két szót utánozhatatlan
gesztussal kísérte és ha az arc idegen is volt, a gesztus ismerős…
Az egész est folyamán ez az egyetlen mozdulat emlékeztetett arra
az égnek álló haját vakaró, bárgyú mosolyú mozikedvencre, aki
emlékezetemben élt.
A beszélgetés közhelyekkel kezdődött, noha Ehrenthal
igyekezett rátérni a lényegre, de Laurel nem akart Hardy nélkül
tárgyalni. Így hát Ehrenthal bókokkal Igyekezett addig is „puhítani a
talajt”. Megjegyezte, hogy kevés amerikainak van olyan angolos
megjelenése, mint mister Laurelnek. A továbbiakban kiderült, hogy
mindez nem véletlen, mert Stan Laurel angol származású, a
Lancashire-i Tinemouthban született. Miközben a beszélgetés folyt,
nem tudtam levenni a tekintetemet az arcáról. Ekkor Stan körülbelül
hatvanéves lehetett, arcán milliónyi ránc és világoskék szemében
valami furcsa szomorúság. Csak akkor változott meg a kifejezése,
amikor Olivér Hardy megjelent az étterem ajtajában. A műrészek
inkognitója ebben a pillanatban megszűnt, mert a kövér Hardyt első
pillanatban felismertük. Nemcsak mi, az egész közönség. Ő
láthatólag élvezte a vidám visongást, mely belépését kísérte a
vacsorázók asztalainál és jellegzetes imbolygó járásával irányt vett
felénk. Szélés mozdulatokkal üdvözölt minket, majd a pincértől
nagyobb széket kért, mert sehogy sem sikerült belepréselnie magát
a Sacher szolidabb méretekre szabott karosszékébe.
- Miről van szó uraim?… Mert ha üzletről, kár volt engem
megvárniuk, ugyanis Stanley kettőnk közül az ész!… Ő mindent
tud… én semmit!
Ehrenthal kicsit csodálkozott.
- De hiszen éppen Mr. Laurel mondta, hogy ön nélkül nem
tárgyal.
Hardy legyintett, és máris a pincérhez fordult, hogy feladja a
rendelését. Valami megmagyarázhatatlan feszültséget éreztem a
két „elválaszthatatlan” partner között. Már az is furcsa volt, hogy
filmjeikben mindig Pan, azaz Hardy volt az okos és Stan, azaz
Laurel a buta. Az életben a szereposztás mintha másként alakult
volna. Legalábbis Hardy nem tartott igényt arra, hogy képviselje a
filmjeiből ismert figuráját az okosabbat, az erősebbet, a
megfontoltabbat, az apáskodót. Talán azért, mert filmjeikben
mindezek ellenére ő volt az, aki póruljárt, és a rövidebbet húzta!?…
Nem tudom. Laurelt láthatóan idegesítette Hardy gúnyos
megjegyzése. Néhány pillanatnyi kínos szünet után mosolyt
erőltetett magára.
- Olivért nem kell komolyan venni!… Kicsit fáradt, kicsit
ideges!… Harminc éve nem léptünk fel színpadon, a közönség
filmjeink után nagyon sokat vár tőlünk… Ez az európai turné
számunkra nagy megpróbáltatás…
Hardy közbevágott.
- Nekem a színpad nem idegen. Már az egyetemen
diákszínjátszó voltam és aztán operett bonviván. Ne
csodálkozzanak… Negyven évvel voltam fiatalabb, és legalább
annyi kilóval könnyebb… Még ha rosszul számítottam át a nálunk
használt fontot, az önök által használt kilókra, akkor is! Szóval
engem a színpad nem idegesít!… De ezek az átkozott ügynökök
cirkuszokba kötöttek le minket… Sátor alatt bohóckodjak?!?…
Az utolsó mondatot valósággal kiabálva mondta. M
Laurel láthatóan kínosan érezte magát.
- Nincs igazad, Hardy. A párizsi cirkusz impozáns kőépítmény.
Hardy valósággal tajtékozni kezdett. A környező asztaloknál már
mindenki ránk figyelt.
- Nem érdekel!… Őrületbe kergettek minket.,, nem veszed
észre?!?… Már most kijelentem, ezt a pár hónapot
végigszenvedem veled… de aztán elég!… Elég!…
Ehrenthal ezután nem sok reménnyel tette meg szerződési
ajánlatát. Hardy nem is válaszolt, csak dühösen maga elé nézve
szeletelt egy vastag marhahússzeletet.
Laurel mindvégig higgadt és finom maradt.
- Köszönjük az ajánlatot… majd beszélünk az
impresszáriónkkal… rövidesen visszatérünk rá!…
Stan Laurelt és Olivér Hardyt soha többé nem láttam! Sem a
színpadon, sem az életben, csak filmjeikben. Ehrenthal hiába várta
a választ Párizsból, Los Angelesből, levelei felbontatlanul érkeztek
vissza.
Néhány évvel később eljutottam Hollywoodba. Lucette Bentley,
az Universal kedves sajtófőnöknője kérésemre sokat mesélt a híres
sztárokról. Szóba került Laurel és Hardy is:
- „Tudja, a negyvenes évek végén csökkenni kezdett irántuk a
szakmai érdeklődés. Feltűnt egy új páros: Abbott és Costello. Nem
voltak ügyetlenek, de ügyességüknél nagyobb volt az
erőszakosságuk. No, meg újak voltak és fiatalok!… A producerek
unták már a régi kettőst. Abbott és Costello hamar divatba jöttek, és
Hardyék egyszercsak azt vették észre, hogy nincs szerződésük.
Vagy két évig vártak, aztán elkezdtek ügynökökkel tárgyalni. S
miközben élelmes üzletemberek a világ minden részén milliókat
kerestek azzal, hogy új meg új összeállításokat készítettek régi
filmjeikből és ezek zsúfolt házakkal peregtek a mozikban, Laurel és
Hardy már-már komoly anyagi gondokkal küzdöttek. 1950-ben
Hardy megtette azt, amire Laurel soha nem tartotta képesnek.
Elvállalt egy filmszerepet egyedül, Laurel nélkül! A film megbukott
és Hardy filmkarrierje éppen úgy megszakadt, mint Laurelé. De ami
sokkal többet jelentett… barátságuk sem volta régi!… Egymást
követték a vádak, viták, a civódások. Ekkor jött utolsó mentsvárként
az ajánlat. Lépjenek fel európai cirkuszokban és varietékben. Ahová
eljutottak, mindenütt csalódást keltettek… öregek, fáradtak és
kiábrándulták voltak… a produkciójuk szánalmas volt. A hatalmas
cirkuszporondon elvesztek Stan ellenállhatatlanul mulatságos
fintorai, és Pan ruganyos hasraesései csupán egy fáradt kövér
bácsi küzdelmei voltak a nehézségi erővel… Olivér Hardy, a
mellőzöttségbe… a kiszolgáltatottságba… a sikertelenségbe
belebetegedett. Egyik napról a másikra fogyni kezdett.
A szerepléseket kénytelenek voltak lemondani. Amikor már
bebizonyosodott, hogy visszavonhatatlanul el kell búcsúzniok a
filmtől, színpadtól egyaránt, ismét fellángolt a régi barátság…”
A többit már az újságokból tudtam meg. Olivér Hardy
gyászjelentését a „Variety”-ben olvastam. A magyar származású
világhírű producer, Joe Pasternak így nyilatkozott róla:
„Lefogyott… mindenből kifogyott… elfogyott!”
Kegyetlen, kicsit cinikus meghatározás, de mégis minden benne
volt! Stan Laurel ezután teljesen visszavonult, Hollywoodban, a
Vine Street egyik könyvesboltjában rábukkantam egy vékony
füzetre. „Stan Laurel ars poeticája”. Néhány sora mindent elmond,
amit róla és társáról jellemzőnek tartok és tartott a világ.
„Én és Hardy, csak egyszerű komédiások vagyunk. Filmjeinken
tojással, tortával dobáljuk egymást, bukfencet hányunk, összetörjük
a bútorokat és pocsolyába esünk. De ez a fajta tevékenységünk az
igényeseket, az igénytelenebbeket egyformán mulattatja. Ahogyan
mi, két nem egészen e világra való bolondot megtestesítünk,
minden fajtájú néző előtt tetszést arat. Nevetnek rajtunk! Amíg
néznek minket, addig nevetnek!… Utána nem mindenki vallja be,
hogy nevetett… a sznobokra gondolok… de ők is nevettek és ez a
lényeg! Egyetlen becsvágyunk, hogy továbbra is mulassanak az
emberi dőreségen - melyet nagy becsvággyal ábrázolni akarunk m
és sikerüljön kinevettetnünk a társadalom néhány ódivatú
gyengeségét, amelyeket senki nem vesz olyan komolyan, mint mi!”
Stan Laurel 1965-ben távozott örökre élő emlékeink sorából.
Mint élő távozott, de mint emlék örökre megmaradt és megmarad!
Idősebbek és fiatalok egyaránt felvidulnak, ha a mozikban vagy a
televízióban felhangzik filmjeik bevezető zenéje és megjelenik a
felirat: Stan és Pan!
A kritikusok, az esztéták soha nem kényeztették el őket!… Nem
jelentek meg róluk tanulmányok, méltatások olyan értelemben, mint
Chaplinről vagy akár Buster Keatonról!… Ez sokszor fájt nekik…
Legutóbb az egész világon forgalmazták régi filmjeik egyik
összeállítását, ahol az első pillanatokban ez a felirat jelenik meg a
filmvásznon: „Senki nem szerette őket… csak a közönség!!!” CSAK
a közönség!… A közönség, amelyik egy percre sem felejtette és
mindig tudta, amit néhány műítész nem volt hajlandó tudomásul
venni.
Nagy nevettetők voltak!
Tehát igazi művészek!

Arkagyij Rajkin
Egy színész, akinek a Szovjetunióban saját színháza van!…
Félreértés ne essék, nem valamilyen kapitalista vállalkozásról, sem
pedig valamilyen szocialista-maszek társulásról írok. A gazdasági
megoldás ez esetben nem is érdekes, és őszintén szólva, nem is
tudnám hogyan, és miként jött ebben az esetben létre… egyet
viszont nyugodtan álhatok: rendkívüli esetről van szó!
Arkagyij Rajkin a Szovjetunió legnépszerűbb komikusa,
művészeti vezetője, vezető színésze, konferansza, házi szerzője és
igazgatója a Leningrádi Miniatűr Színháznak. A színház eredetileg
Leningrádban működik, de az évből legalább hat hónapot
Moszkvában vendégszerepel.
A moszkvaiak ragaszkodnak Rajkinhoz és éz a ragaszkodás
cseppet sem érthetetlen. Számomra csupán az volt mindig
érthetetlen, hogy a leningrádiak miként mondhatlak le róla ilyen
hosszú időre?….!…?
Mindezt sok éves ismeretségünk alatt egyszer se sikerült
tisztáznom. Talán azért, mert ahányszor csak alkalmam volt
találkozni Rajkinnal, egyszerre annyi mindenről szerettem volna
beszélgetni vele, hogy mindabból, amit el akartunk mondani
egymásnak, csupán a felére jutott idő!
1955-ben találkoztunk először!

Ott ültem a moszkvai Esztrád Színház nézőterén és gongütésre
kilépett a függöny elé egy rendkívül elegáns, igen jóképű,
szmokingos férfi, arcán utánozhatatlanul bájos mosollyal és
hollófekete hajában egy csillogó ősz hajtinccsel, mely huncutul a
homlokába lógott.
A közönség elkezdett tapsolni és percekig nem hagyta abba! Az
előző napokban már jónéhány színházi előadást láttam
Moszkvában és tapasztaltam, hogy a szovjet közönségnél teljesen
ismeretlen valami az úgynevezett „fogadótaps”: azaz a színpadra
lépésnél még a legnépszerűbb művészeket sem köszöntik tapssal!
(Ovációjukat az előadások végére tartogatják, igaz, hogy siker
esetén akkor aztán tenyerüket és idejüket nem kímélve, ünneplik a
színészeket.) Rajkin úgy látszik azonban kivétel volt, mely erősíti a
szabályt.
A kivételezés… kivételes művésznek szólt!
Már az is nagy tehetségét bizonyította, hogy képes volt két és fél
órán át szinté egyhuzamban a színpadon lenni és ez alatt az idő
alatt vagy harmincféle alakban megjelenni. Pillanatok alatt lezajló
maszkváltásai egyben a megtestesített figurák karakterének
tökéletes változásait is jelentették. A parodisztikus elemeket
ugyanakkor olyan bravúrosan keverte a pantomimmal és a reális
színjátszással, hogy mindezzel valami egészen különleges műfajt
teremtett magának és maga köré. Egy kicsit varieté, egy kicsit
politikai kabaré, egy kicsit zenés vígjáték… és mindez csodálatos
és eddig számomra elképzelhetetlen egységben elevenedett meg
előttem. Szinte minden mondatát, minden mozdulatát kacagás
kísérte. Tökéletes ének- és tánctudását, plasztikus
szövegmondását csak csodálni lehetett. A játékáról csak annyit,
hogy tolmács nélkül értettem majd minden szavát…
Kicsit büszke vagyok rá, hogy hazaérkezésem után felrohantam
a Nemzetközi Koncertiroda akkori igazgatójához és elmondtam,
milyen csodálatos művészre bukkantam Moszkvában. Nem áltatom
magam, Rajkint Magyarország számára előbb-utóbb más is
„felfedezte volna, de mégis nekem jutott az az öröm, hogy
legközelebbi találkozásunkkor Rigában közölhettem vele, rövidesen
felkérik magyarországi vendégszereplésre.
Rigai találkozásunkkor interjút készítettem vele a Magyar Rádió
részére. Idézem a beszélgetés egy részét:
„- Kedves Arkagyij! A magyar közönség izgatottan várja a
találkozást veled, márcsak azért is, mert nemrég mutatták be
filmedet nálunk a mozikban „Valahol mi találkoztunk” címmel, óriási
sikerrel.
- No, akkor az első találkozás sikerült, bár olya biztos lehetnék a
második találkozás sikerében is.
- Lámpaláz?
-Lámpaláz!!! Semmi esetre sem közhely!!!… Életem
fordulópontja 1939, amikor részt vettem az esztrádszínészek
országos versenyén. Nos, közvetlen a fellépés előtt olyan
mértékben erőt vett rajtam a lámpaláz. hogyha egy erőszakos
kollégám valósággal nem taszít be a színpadra, én soha nem
veszek részt ezen a versenyen, és soha nem nyerem meg az első
díjat!
- Fordulópontot emlegettél?
- Igen. A siker lehetővé tette, hogy megvalósítsad régi tervemet,
színházat alapítottam Miniatűr Színház néven. Szerény társulattal,
szerény körülmények között hozzáláthattam egy általam elképzelt új
esztrád műfaj megteremtéséhez… Szórakoztatni minőségi és
mennyiségi alapon, a maximális lehetőségeket kihasználva, egy
előadáson belül!… Ez volt a célom és ez ma is! A mennyiség
persze soha nem mehet a minőség rovására, de a minőség soha
nem lehet mentség arra, hogy a szórakoztató műfajba bekerüljön az
unalom!…
- Élményeim alapján is állíthatom, hogy az unalom és Arkagyij
Rajkin a lehető legtávolabb állnak egymástól. S a magyar közönség
már alig várja, hogy erről meggyőződhessen…
- Nekem a külföldi vendégszereplés kétszeres izgalom! Le kell
győznöm a nyelvi nehézségeket… Tudom, az ének, a tánc, a
pantomim nemzetközi, de nálam a szöveg is rendkívül fontos!
Politikai szatíráim csak így érthetők százszázalékosan…
Lehetséges,, hogy tolmácsot is igénybe veszek, persze ebben az
esetben a tolmácsolást is csak színész végezheti. Remélem találok
olyan magyar kollégát, aki tökéletesen beszéli és érti az oroszt és
érti a műfajt is, melyet képviselek!… Végül pedig, ha
nélkülözhetetlenül szükséges… megtanulok magyarul is a
műsoromból amennyit csak lehet.. .”
Néhány hónap múlva nekem jutott az a megtisztelő feladat,
hogy Rajkint köszönthettem a magyar művésztársadalom és
közönség nevében, első budapesti fellépésén a Fővárosi
Operettszínházban. Műsorát nem ismertem, de gondoltam, hogy
tartogat néhány meglepetést. Ez abból is kiderült, hogy szereplése
előtt a színfalak mögött jónéhányszor megkérdezte tőlem, hogy jól
ejti-e ki magyarul ezt a mondatot: „Valami van, de nem az igazi!” Azt
persze nem sejthettem, hogy első fellépése után huszonnégy órával
ez a mondat szállóige lesz Pesten, és néhány nap múlva az egész
országban.
Rajkin meghódította a magyar közönséget éppen úgy, mint a
lengyelt, németet, csehet, jugoszlávot, franciát, olaszt vagy akár
angolt, hiszen társulatával bejárta a fél világot és mindenütt a
legnagyobb nevettetőkkel hasonlították össze. „Chaplini” - írta róla
egy londoni újság, egy másik mintegy válaszként így kezdte
kritikáját: „Nem lehet összehasonlítani senkivel, annyira egyéni amit
csinál. Ez a művész önmagában is fogalom!”
A magyar közönség rajong Rajkinért, de Rajkin nem kevésbé
rajong a magyarokért. Szabadságát az utóbbi években mind
gyakrabban a Balaton mellett töltötte és mint mondotta, „erről a jó
szokásomról a jövőben sem óhajtok lemondani!”
Rengeteg magyar barátja van és boldog vagyok, hogy közéjük
sorolhatom magamat. Szerepeltünk már együtt a leningrádi
televízióban is, abból az „apropóból”, hogy állítólag kicsit
hasonlítunk egymásra. Műsorunkat úgy kezdtük, hogy én oroszul
kezdtem a mondókámat és én mint „tolmács” magyarra fordított. Az
érdekes számunkra az volt az egészben, hogy a közönség csak
jónéhány perc múlva kapcsolt, ugyanis olyan természetesnek
vették, amit csináltunk, hogy páros konferanszunk közepén jöttek
csak rá, hogy mindketten a partnerünk anyanyelvén beszélünk!
Sokszor faggattam Rajkint családi körben pályakezdéséről, ifjú
éveiről. Felesége és lánya - mindketten színésznők - ezeken a
beszélgetéseken bőbeszédűbbek voltak, mint Arkagyij, aki
mindenről szívesebben beszélt, mint magáról. Megtudtam, hogy
Rajkin egy Volga menti városkában született és Leningrádban
végezd el a Színművészeti Főiskolát. Első komoly szerepe
Pergolesi Úrhatnám szolgáló c. vígoperájában egy szolga. Az
operában mindenki énekelt, kivéve Rajkint, ugyanis az ő szerepe
néma volt. Az ilyen feladat egy operában nem tartozik a
leghálásabbak közé, de Rajkin már akkor olyan pantomimes
készséggel rendelkezett, hogy egy csapásra mindenki felfigyelt rá.
Mikor megkapta színész diplomáját, a Leningrádi Ifjúsági Színház
tagja lett, majd a Drámai Színház szerződtette. Jónéhány feladat
kitűnő megoldása után mégis hűtlen lett a drámához, mert minden
porcikája a humoros feladatokat kívánta.
Maga köré gyűjtött néhány tehetséges kollégát, akikkel együtt
elhatározták, hogy „megváltják a világot, vagyis valami újat, valami
jobbat, valami nem mindennaposat, valami merészet és valami
rendkívül mulatságosat hoznak létre egy műfajban, amely akkoriban
„esztrád” címszó alatt összekeverte a legnemesebb törekvéseket a
leghitványabbakkal.
- Vissza akartam szerezni a nevetés becsületét!
Ezzel az egy mondattal reagált Rajkin mindarra, amit
családtagjai elmeséltek róla.
Azt már művésztársaitól tudom; hogy a nevetés becsületét szent
ügynek és harci feladatnak fogta fel mindig. Akkor is, amikor
bürokratákkal harcolt egy-egy tréfájáért, szókimondó mondataiért…
de akkor is, amikor a (háború idején társulatával a frontokat járta,
sokszor elmerészkedve a legelső vonalakig is, hogy a katonáknak
elvigye a legszebbet, a legjobbat, a legkedvesebbet, amit színész
ilyenkor vihet… a nevetést!
Rajkin hazájában és mindenütt a világon, ahol valaha járt,
megbecsült, körülrajongott és szeretett ember. Boldog és
boldognak vallja magát. Mégis néha eltűnik arcából a jól ismert
mosoly és elkomorodik. Egy ilyen alkalommal megkérdeztem tőle:
- Mi bánt?… A nagy nevettetőhöz nem illik a szomorúság…
Rajkin ismét elmosolyodott.
- Nem szeretnélek megbántani, de ez a második mondat
sematikus!.. . És ugye a sematizmus ellen mindannyian küzdünk,
noha szerencsére mindinkább kimegy a divatból!… De nem
szeretnék kitérni a kérdés elől, tehát válaszolok… Aki nevettet, az
módjával dicsőséget is arat, noha nem ez a végcél. És nem tudom
már pontosan kicsoda, de úgy hiszem valami francia bölcs azt
mondta: „A dicsőség és a nyugalom olyan dolgok, amelyek nem
lakozhatnak egy szálláson!”
Miért mondom mindezt?… Egyszerű!… A nevetés gondűző
azok számára, akiket nevettetünk, de nekünk nevettetőknek nem
kis gondot okoz!… Persze, csak azoknak, akik komolyan veszik ezt
a hivatást!
Akik pedig nem veszik komolyan, azok nem is igazi nevettetők!
Legfeljebb nevetségesek!…

Fernandel
Fél napot töltöttem Rómában a repülőgép csatlakozására várva,
és unalmamban béreltem egy fiákert, mellyel körülkocsikázhattam a
városban. A fiákeres az egyik utcasarkon néhány pillanatra megállt
és kézzel-lábbal mutogatni kezdett, hogy meg kell itatnia a lovát. Az
ülés alól elő is húzott egy vödröt, de gyanús volt nekem a dolog,
mert a vödörrel együtt eltűnt egy bolthelyiség gyöngyfüzéres
függönye mögött, melynek portálján minden különösebb felirat
helyett, óriásira méretezeti vörös borral teli üveg jelezte a helyiség
rendeltetését. Közben az ósdi batárra szerelt modern taxióra
szorgalmasan ketyegett, öt perc múlva meguntam a várakozást és
utána mentem. A gyöngyfüggöny mögött apró helyiség volt, de
abban nem találtam mást, csak egy kasszát, benne egy legalább
százkilós hölgyet, aki csábos mosollyal mutatott egy ajtó felé, amely
a kerthelyiségre nyílhatott. Az egyik asztalnál nyugodtan ült a
fiákeres és iszogatott. Már éppen oda akartam menni hozzá, amikor
hirtelen átölelt valaki.
- Atyaisten, hát te hogy kerülsz ide?…
1942-ben a Moulin Rouge-ban léptem fel egy revüben
Budapesten. A műsorban fellépett egy ügyes táncospár is, a fiúval
jó barátságot kötöttem. 1943-ban külföldre szerződtek, azóta nem
találkoztunk. És most, annyi éy után, itt Rómában összehozott a
véletlen. Az első pillanatokban a viszontlátás örömében
összevissza beszéltünk, ölelgettük egymást, kapkodtuk a szavakat.
Feri hirtelen csendre intett.
- Az az érzésem, rendkívüli élményt szerzek neked!… Jelenleg
éppen filmet forgatunk francia-olasz koprodukcióban. A főszereplő,
Fernandel! Ott ül velünk az asztalnál, megismertetlek vele!
Mindig azt hittem, hogy az úgynevezett szerencsés véletlenek
csak filmekben, színdarabokban, regényekben fordulnák elő.
Fernandellel való találkozásom óta ezt álláspontomat örökre
feladtam.
Feri - mint később megtudtam, már rég abbahagyta a táncolást
és segédrendező egy francia filmgyárban - minden ceremónia
nélkül odavitt az asztalához, ahol kicsit háttal a többi vendégnek, ott
ült Fernandel és jóizűen falatozott valami paradicsommal leöntött
sűrű tésztafélét. Feri néhány szóval elmondta, hogy magyar színész
vagyok és hogy mennyire örülök, hogy személyesen is
megismerkedhetek azzal a nagy komikussal, aki a magyar
közönségnek is nagy kedvence. Ez utóbbit én kértem Feritől, hogy
különösképpen hangsúlyozza, gondoltam így megkönnyíteni egy
esetleges beszélgetés elindítását kettőnk között.
Fernandel, jobb kezében villáját tartva, bal kezével kezet nyújtott
és közben szabadkozva megjegyezte, hogy elnézést kér hogy nem
áll fel, de ő marseille-i származású és feléjük úgy tartják, hogy aki
az evést megszakítja, az az életéből is megszakít egy darabotul
Biztosítottam, hogy bármilyen testhelyzetben boldogan nézem,
örülök, hogy a közelében lehetek.
Ezt a mondatot úgy látszik Feri kicsit ügyetlenül fordította, mert
csodálkozó arcot vágott.
- Nézze, ha én tetszem magának… izé… szóval úgyis!… Akkor
máris kijelentem, ez nálam reménytelen. Függetlenül attól, hogy
nem irigylem az ízlését!
Ezután én vághattam bamba arcot, mert elkezdeti tele szájjal
nevetni és megvillantotta hatalmas fogait.
- Engem nem kell mindig komolyan venni!… Ha többet leszünk
együtt, majd megszokja…
Fájdalommal közöltem, hogy nemigen hiszem, hogy a
közeljövőben erre alkalmam lenne, hiszen este utazok tovább és ki
tudja, mikor láthatom megint?…
Elmosolyodott.
- A moziban láthat eleget!… Mondja, ismerik maguknál a Don
Camillo sorozatomat?… Tudja, azokat a filmeket, amelyekben azt
az emíliai plébánost játszom?.
Elmondtam, hogy egyet-kettőt már nálunk is vetítettek.
- No, és mit szóltak hozzá?… Maguk ugye kommün® ta ország
és ott ugye mégis másként nézik egy pap meg egy kommunista
konfliktusát, mint nálunk?… Vagy nem?
Már-már azt hittem, hogy a szokásos tájékozatlansággal nézek
szembe, melyet nyugati művészeknél oly sokszor tapasztalhatunk,
valahányszor a „vasfüggöny” mögül jön valaki, de néhány mondat
után kiderült, hogy Fernandelnél éppen az ellenkezőjéről van szó!…
Tökéletesen tájékozott volt és csupán tájékozottságát akarta
megerősíttetni olyasvalakivel, aki a „túloldalról” jött. Aztán hirtelen
meglepő kijelentést tett.
Nézze, én voltaképpen szocialista vágyok!… Kicsit gazdag
szocialista, de szocialista!… Ha Chaplin a millióival lehet
„kommunista”, akkor én miért ne lehetnék szocialista?… Nem?…
Persze lehet, hogy rosszul fejezem ki magam… De én mindig a
kisembereket ábrázoltam kínpadon is, filmen is!… A kispolgárt, a
munkást!… nézze, én fiatal koromban bankpénztáros voltam, az
volt az én színiiskolám. Mennyi embertípus fordult meg a
pénztárablakom előtt… És én mindet megfigyeltem mindegyik volt
szimpatikus… de az egyszerű emberek, a szegények, a kispolgárok
mindig közel álltak a szívemhez. Most is közel állnak! Ők az én
igazi közönségem!… A gazdagok valahogy mindig kicsit sznobok!
Persze van kivétel!… Mondjuk én!… Én nem vagyok sznob, csak
gazdag! De nehogy elárulják az adóhivatalnak!. ..
Feri elkezdett integetni Fernandel háta mögött. Talán azért, hogy
ne vegyem komolyan Fernandel szavait, és ne kezdjek vitatkozni.
Hogy témát váltsak, közöltem, hogy néhány filmjét én
szinkronizáltam Magyarországon. Megint komoly képet vágott.
- Nem lehetett könnyű!… Magának nincsenek olyan lófogai, mint
nekem, és biztosan más a nevetése is!… Örüljön néki!.
Feri biztosította, hogy én „ügyes színész” vagyok és még
mondhatott egyet-mást rólam,1 amiből én csak az „operett” szót
értettem meg. Fernandelnek akkor felcsillant a szeme.
- Kérem, elárulom, hogy én tulajdonképpen operettszínész
vagyok… Zenés színpadon kezdtem a pályámat és azon is
folytatnám, ha ezek az erőszakos filmesek nem akadályoznának
meg benne… Tudja, életem legboldogabb korszaka volt, amikor
zenés kávéházakban énekeltem és az operettszínpadokról
mulattattam a közönséget!… Oh, ott van csak közvetlenség!… Hol
érezni úgy a közönség háláját?… Sehol máshol!… Mondok valamit!
A dráma, az nem olyan nehéz!… A dráma az sokszor maga az
élet!… és az életet ábrázolni? nos, ez kötelező minimum
azoknak, akik a mi pályánkat választják. Én Marcel Pagnolnak
köszönhetem legnagyobb drámai szerepeimet!… Mindig hálás
leszek érte, hogy igazolhattam magam az emberek előtt erről a
tehetségemről is!… Látta a Táncrendet?… vagy a Kútásó lányát?…
Úgy érzem, ezekkel alkottam valamit!… De az igazi gyönyörűség
kedves barátom, amikor beülök inkognitóban egy külvárosi kis
moziba, valamelyik új vagy régi vígjátékom hoz és jobbra-balra
dülöngél a közönség a nevetéstől. Sokan rámfogják, hogy azért
nevetnek rajtam, mert már az arcom is olyan mulatságos, hogyha
csak kitátom a számat és megpillantják a lapátfogaimat, mindenkit
elfog a röhögés!… De kérdem öntől… lehet ez olyan nevetséges,
hogy két óra hosszat elszórakozzanak az emberek rajta?! Szó sincs
róla!… Inkább elhiszem azt, hogy soksor már azon is nevetnek, ha
meghallják ezt a nevet, Fernandel!… Ez ellen nem is tiltakozom!…
Sőt!… Ezt szívesem hagyom örökségül a fiamnak Franknak.
Ismeri?… ő is színész! Nagyon hasonlít rám és mégis csudára
jóképű fiatalember!… Fiatalabb koromban egy fogorvos rá akart
beszélni, hogy húzassam ki a fogaimat és akkor olyan sikereim
lesznek a nőknél, mint Jean Gabinnak!… Persze hogy nem
hallgattam rá, hiszen akkor elvesztettem volna az
egyéniségemet!… De így nem vesztettem semmit!. .. Ami pedig a
nőket illeti… Nem tudom Jean Gabin mostanában hogy van vele,
de én nem panaszkodhatom!… Még most is szaladok a szép nők
után!… Csak néha elfelejtem, hogy miért…
A tréfán ő nevetett a legjobban. Aztán eljött a búcsú ideje.
Fiákeresem türelmetlenül topogott az asztal mellett. A taxióra
csillagászati összeget mutatott. Feri, amikor megpillantotta a
sokjegyű számot, majdnem elájult!!
- Ez a találkozás sok pénzbe került neked!!!
Őszintén mondtam:
- Megérte!…

Zoli
Egyforma magasak voltunk. Ezt rögtön, első találkozásunkkor
megállapítottam. Igaz, hogy én akkor hat éves voltam; ő pedig
negyvenhat!…
Rajongtam érte, mint ahogy rajongott érte egész Budapest, de
ismerték és szerették Bécsben, Berlinben, Londonban,
Amszterdamban és Amerikában is. Egy öltönyhöz 1,80 méter
anyagra volt szüksége és sok mindent elért az életben, de a
villanykapcsolót soha nem tudta elérni. Csak akkor, ha felállt egy
székre… Mindebből kiderül talán azok számára, akik nem ismerték
vagy nem hallottak róla, hogy Zoli törpe volt. Nagyon kistermetű
ember, de nagyon nagy bohóc. A hajdani városliget cirkusznak, a
Beketownak legnépszerűbb művésze és a gyerekek imádott
kedvence.
Azóta láttam, sok bohócot, de a gyerekek szívéhez egyik sem
tudott olyan közel férkőzni, mint Zoli. Szerencsésnek mondhattam
magam, mert alkalmam volt közvetlen közelről megismerni.
Nagyapámnak kávéházi volt a körúton és a törzsvendégek közé
tartoztak az artisták is. Délelőttönként a kávéház egyik asztalán
mindig ott ebédelt Zoli is. Ahogy felmászott a nála néhány centivel
magasabb székre, az valóságos produkció volt. Még ezt is humorral
és kecsesen csinálta. Mert Zoli minden cselekedete humoros és
kecses volt. Amikor meglátott, utánozhatatlan bájjal mutatott helyet
magi mellett. Így aztán sokszor együtt ebédeltünk. Egyszer betért a
kávéházba egy angol artista, aki megkérdezte a pincértől, ki ez a
két kisfiú, aki magányosan ebédel egy kávéházban. A pincér - afféle
vicces ember - ezt mondta: Ezek kérem a kávéház-tulajdonos
unokái. Mire a angol megjegyezte: Helyes gyerekek, csak az
egyiknek nagyon nagy a feje! Zoli, aki kitűnően tudott angolul, nem
sértődött meg, ő nevetett a legjobban. Nevetni és nevettetni
egyformán szeretett, és tudott. Eszközei és trükkjei egyszerűek és
magától értetődőek voltak, mini ő maga. Ha fantasztikusan apró
lábaival körbeszaladt a porondon, éppen olyan viharos kacagást
keltett, mint amikor kilenc idomított libával, élükön a gúnárral,
bevonult az arénába. A libák magasra tartott fejjel masíroztam Zoli
után, majd vezényszavára megálltak és különböző gyakorlatokat
hajtottak végre, a „jobbra-balra át” vagy a „hátra arc” olyan
egyszerre ment nekik, hogy egy szakasz katona is megirigyelhette
volna. Zoli kitűnő parodista volt. Ha befejeződött a porondon az
oroszlánszám, a drótkötéltáncos produkciója vagy a zsonglőr
mutatványa, Zoli rögtön a manézsban termett és „leutánozta” őket.
Az oroszlán idomítóját, a drótkötéltáncost, a zsonglőrt… Ezek a
néhány perces utánzások valóságos műremekek voltak. Egy cica
helyettesítette az oroszlánt, egy földre fektetett sétapálca a
drótkötelet, és három kemény tojás a zsonglőr labdáit. Zoli cirkuszi
közjátékait azóta rengetegen próbálták utánozni, de igazából
senkiinek sem sikerült. Egyszerűen azért, mert amit csinált,
utánozhatatlan volt!…
A fellépésein leggyakrabban frakkot viselt, kockás nadrágot és
apró lábaira csillogó lakkcipőt húzott. Száztíz centiméteres
magasságát büszkén viselte. Sokszor hangoztatta: „Nincsen
kisebbségi érzésem!”
Ez abból is kiderült, hogy amikor egy alkalommal a Pesti
Hírlapban Kosztolányi Dezső riportot készített vele, kijelentette,
hogy csak a magas nők tetszenek neki és sejtetni engedte, hogy a
magas hölgyek szívesen fogadják a közeledését.
„Ha én kicsi vagyok, legalább a nők legyenek nagyok!” -
nyilatkozta. Kosztolányi megkérdezte: „Miért nem nősül meg?”
„Ahhoz még nem komolyodtam meg!” - válaszolta.
Az igazság az, hogy soha nem lehetett tudni, mikor beszél
komolyan és mikor nem.
Egyszer legkedvesebb barátjával, Sárossy Andorral érkezett
meg a New York kávéházba. Sárossy a leghatalmasabb termetű
budapesti színész volt, magassága és szélessége szinte betöltötte
a kávéház ajtaját. Zoli és Sárossy odaléptek a ruhatárhoz és amikor
a ruhatáros átvette a holmijukat, Zoli nagy komolyan odaszólt neki:
- Aztán nehogy összecseréljék a kabátokat!
Ugyancsak a New York kávéházban történt meg vele az is, hogy
külföldről fontos telefont várt valami szerződésügyben. A telefon
késett és Zoli türelmetlenül leste a telefonosfiút, mikor közli, hogy a
külföldi állomás jelentkezett, Az idő múlott, Zolinak előadásra kellett
mennie és úgy nézett ki, hogy a fontos telefonálás elmarad. Zoli
már lemondott a dologról, amikor az utolsó pillanatban megjelent az
asztalnál a telefonosgyerek! „Művész úr!,.. Telefon
Amszterdamból!…”
Zoli rohant a telefonfülkébe, meg akarta ragadnia kagylót és
akkor vette észre, hogy nem éri fel a készüléket. Egy pillanatig
kétségbeesve állt, majd hirtelen sarkon fordult, kiszaladt a fülkéből
és körülnézett, honnal keríthetne egy széket?… A kávéház zsúfolt
volt, mindéi széken ültek!… A telefonfülkéhez legközelebb eső
asztalnál a Király Színház táncoskomikusa, Fodor Artúr
uzsonnázott. Zoli gondolkodás nélkül odaugrott az asztalhoz,
kirántotta Fodor alól a széket, és loholt a telefonfülke felé. Fodor a
meglepetéstől, no meg az alóla kihúzott szék hiányában a földre
zuhant és onnan kiabálta felháborodva Zoli után:
- Elment az eszed?… Minek neked ez a szék?…
Zoli már a telefonfülkéből kiabált vissza:
- Mert nincs időm létrát keresni!!!
Egyébként Zolinak tulajdonképpen semmire sem volt ideje.
Mindig sietett. Este az előadásra, előadás előtt és utána pedig
römizni! Valóságos rabja volt ennek a kártykjátéknak. A délutáni és
az előadás utáni römipartit semmiért nem engedte volna el. Csak
akkor hagyta abba a játékot, ha külföldi sikereiről mesélt. Egy ízben
eldicsekedett, hogy Londonban a gyerekek már jobban ismerik,
mint Pesten! Valaki közbeszólt:
- Zoli, ne nagyzolj!!!.
Zoli végigmutatott magán.
- Nagyzolni?… én?.,, ezzel a termettel?…
Az igazság az, hogy Zoli soha nem nagyzolt!… Egyetlenegyre
volt büszke! Számtalanszor hívták beteg gyermekekhez, hogy
felvidítsa őket! És ő mindig eleget tett ezeknek a hívásoknak. Nem
számított a rekkenő hőség, vagy a leghidegebb tél… hogy hajnali
négykor állított be hozzá egy kétségbeesett szülő, vagy késő éjjel…
hogy autóval jöttek érte, vagy villamoson volt kénytelen kibumlizni a
külvárosba… mindez nem érdekelte! És még valami!… Ezekért a
„fellépésekért” soha nem fogadott el egy fillért sem!
Barátai óvó figyelmeztetése ellenére még a ragályos beteg
gyerekeket is meglátogatta. Szinte csodával határos, hogy soha
nem kapta meg a fertőzést. Nemegyszer súlyosan beteg gyereket
hozott vissza az életbe azzal, hogy megnevettette.
Az egyik neves belgyógyász professzor mondta Zoliról:
- Orvos vagyok és nem hiszek a csodákban!… De úgy látszik, a
gyerekek és Zoli hisznek!… Ez a kis ember a legnagyobb ajándékot
adta az én gyermek pácienseimnek. .. az életet jelentő nevetést!
Szeretném, ha szerény soraimból is kiderülne, a kis Zoli, nagy
ember… nagy nevettető volt!
Köztünk NE maradjon!

A színházak társalgójában, a Televízió
aulájában, a Rádió Pagodának becézett
váróhelyiségében, a szinkron műtermeiben,
a filmgyár stúdióiban és büféiben, a Fészek
Klub, az eszpresszók törzsasztalainál
- egyszóval mindenütt ahol színészek, írók,
rendezők, zenészek stb. megfordulnak -
sokszor hallani vidám történeteket.
Művészek mesélik - művészeknek!
Hallgatóságban soha nincs hiány, de én
most a hallgatóságot szeretném kicsit
kibővíteni… az Olvasókkal!
Jó mulatást kívánok!
Almási Évának az elmúlt hét minden napján már reggel nyolc
órakor felvétele volt a televízióban. Ez gyakorlatban azt jelentette,
hogy legkésőbb hét órakor el kellett hazulról indulnia, és hatkor fel
kellett kelnie. Meg is kérte férjét, Balázsovits Lajost, aki amúgy is
korán kelő, hogy ha esetleg elaludna, akkor keltse fel. Egyik nap
már hét órához közeledett az óramutató, így hát Balázsovits
kénytelen volt megrázni mélyen alvó feleségét.
- Éva! Nemsokára hét óra! Elkésel!
Almási szemrehányóan pislogott a paplan alól.
- A legjobb álmomból keltesz fel! Van neked szíved?
- Hát nem te mondtad, hogy keltselek fel?
- Igen, de nem akkor, amikor alszom!

*
Együtt lépett fel egy esztrádműsorban Alfonzó és Angyal János,
a két népszerű parodista. A konferanszié egyszerre jelentette be
őket, így:
- Következnek az utánzás nagymesterei!
Műsor után Alfonzó elkezdte ugratni kollégáját.
- Jancsikám, azért egyszer már el kellene dönteni, melyikünk
utánoz jobban?
Angyal nagy komolyan bólintott.
- Ideje lenne. Habár azt hiszem, én nyernék!
- Miből gondolod?
- Hát kérlek, hogy csak egy példát említsek, a múlt héten
felléptem egy nyírségi kis faluban és amikor utánozni kezdtem a
vonat hangját, a nézőtéren ülő bakter felpattant a helyéről és
kirohant, mert azt hitte, hogy befutott a nyolchúszas személy.
Alfonzó gúnyosan elmosolyodott.
- Erre vágsz fel? Én egy szabadtéri előadáson éjfél előtt néhány
perccel léptem a színpadra és amikor elkezdtem utánozni egy
kakas hangját… felkelt a nap!

*
Antal Imre az egyik pestimrei klub meghívására előadást tartott
„Barátaink a hangszerek” címmel. Előadás után vetélkedő
következett, melynek során az egyik kérdés így hangzott:
- Önök szerint melyik a legnehezebb hangszer?
A második sorban egy jól megtermett férfiú emelte fel elsőnek a
kezét.
- A legnehezebb hangszer a zongora!
Antal felhívta az illetőt a színpadra.
- Kérem három mondatban a megokolást, de előtte még
megkérdem… ön zongorista?
- Nem kérem. A Tefunál vagyok bútorszállító!

*
Agárdi Gábor panaszkodik a rádiókabaré próbáján.
- Úgy látszik, valami bajom van. Influenza, frontátvonulás vagy
valami más. Napok óta fáj a fejem, nem tudok aludni…
Csákányi László részvétteljes arccal odalép Agárdihoz.
- Ha nem tudsz aludni, igyál félóránként egy pohár bort.
- És attól elalszom?
Csákányi megvonja a vállát.
- Azt nem tudom, de jobban telik az idő!
*
A budai zenés vendéglőben az egyik asztalnál vacsorájára várt
Bencze Ferenc. A zsúfolt helyiségben emelkedett volt a hangulat, a
kéttagú zenekar hegedűse nem győzte teljesíteni a „rendéléseket”,
de hasonló bajban voltak a pincérek is. Egyszer csak odalépett
Benczéhez a prímás.
- Bocsánat, a művész úr rendelte a zenekartól a „Pacsirtát”?
Bencze szomorúan megrázta a fejét.
- Nem! Én a pincértől rendeltem egy csirkét… de már egy órája!
*
Bárdy György szenvedélyes dohányos. Egyik délelőtt a Pesti
Színház próbájára igyekezett a Váci utcában, szájában egy jókora
szivarral. Mivel a próba kezdéséhez már csak fél perc hiányzott,
meggyorsította lépteit, ám a Haris köz sarkán belébotlott egy rég
látott barátjába.
- Állj meg Gyurikám, ne szaladj el! Mért rohansz úgy?
Bárdy menet közben válaszolt.
- Muszáj rohannom! Ha lassan mennék, nem szelelne a
szivarom!…

*
Buss Gyula valamelyik nap reggelén felkereste a Thália Színház
gégészét, dr. Jakab Erzsébetet.
- Drága Erzsikém, nagyon náthás vagyok, szörnyen fáj a fejem
és a torkom, egész nap köhögök…
Jakab doktornő kinézett a rendelő ablakán. Odakint gomolygott
a köd és zubogott az eső. Aztán Busshoz fordult:
- Nem kell megijedni, minden a legnagyobb rendben van. Aki
ebben az időben nem beteg, annak valami baja van!

*
Lisziák Elek rendező a Pannónia Fimstúdioban új rajzfilmjét
forgatta, Bodrogi Gyula közreműködésével. Az első megbeszélésen
így fordult Bodrogihoz;
- Azt szeretném, ha ebben a filmben az állatfigurák emberi
közvetlenséggel szólalnának meg, minden karikírozás nélkül. Nem
tudom, világos-e, amit kérek!
Bodrogi kissé szórakozottan bólintott.
- Világos. Azt akarod, hogy a két főszereplőd, az ökör meg a ló,
úgy beszélgessen egymással, mint most mi ketten…

Bánki Lászlóhoz, a Televízió zenei osztályára beállított egy
borzas hajú fiatalember.
- Írtam egy zenés játékot. Csupa fordulat, csupa meglepetés,
csupa vicc! A darab kétszáz oldal, de leírtam két oldalra a tartalmát,
végtelen hálás lennék, ha most rögtön elolvasná…
Bánki figyelmesen végigböngészte a szinopszist, majd
kedvesen a fiatalemberhez fordult.
- Ki tanácsolta önnek, hogy darabot írjon?
- Senki.
- Na látja - mondta Bánki az ifjú szerzőnek. - Miért nem fogadta
meg a tanácsot?

*
Benkő Gyula és fia, Péter egyformán lelkesen hódolnak a
vadászat nemes szenvedélyének. Nemrégiben már vagy másfél
órája ültek rejtekhelyükön, de még semmi sem került a puskájuk
elé. Egyszer csak előbukkant egy nyúl. Benkő papa villámgyorsan
felemelte a puskáját.
- No, ez megírhatja a végrendeletét!…
Eldörrent a lövés. A tapsifüles, mintha mi sem történt volna,
vidáman elfutott. Benkő Peti csak úgy a foga közt megjegyezte:
- Most szalad filctollért a papírüzletbe!…

*
Bessenyei Ferenc nemrégiben meglátogatta szülővárosát,
Hódmezővásárhelyt., Egyik barátja vacsorát rendezett a
tiszteletére. Vacsora után, feketézés közben felelevenítették a régi
emlékeket, azt az időszakot, amikor Bessenyei még a szegedi
színház kórusában énekelt. Egyszer csak odalépett hozzá egy
kedves hölgy és fülig pirulva ezt suttogta:
- Nem emlékszik rám, kedves művész úr, pedig harmincöt évvel
ezelőtt megkérte a kezem!
Bessenyei összeráncolta a homlokát.
- Na és, elvettem?
*
Balázs Péter családjával franciaországi autótúrára indult. Egyik
este egy falucska vendégfogadójában töltötték az éjszakát. A
tulajdonos széles mosollyal tessékelte be őket a régimódi
bútorokkal berendezett szobácskába és büszkén mutatott a díszes
faragású ágyra.
- Ez kérem egy történelmi ágy!… Ebben aludt két éjszaka
Napóleon császár!…
Balázs Péter egy pillantást vetett az ágyra, aztán odafordult a
fogadóshoz.
- Uram, a meghatottságtól és a megtiszteltetéstől nem találok
szavakat, de azért megkérem: tegyen az ágyra új lepedőt!…

*
Cserhalmi György egyike a legtöbbet foglalkoztatott színpadi és
filmszínészeinknek, akit az utóbbi hónapokban gyakran kerestek fel
az újságírók. A múlt héten megjelent öltözőjében egyik lapunk
buzgó munkatársai Cserhalmi, talán az eléggé érdektelen kérdések,
talán napi fáradtság következményeként nem tudott elnyomott egy
ásítást. A riporter megjegyezte:
- Ásít a művész úr? Biztosan sok unalmas látogatója volt ma!
Cserhalmi szórakozottan hunyorgatott.
- Á, nem!… ön az első!…

*
Bitskey Tibor sokat utazik vidékre irodalmi műsorával. A múlt
héten hirtelen leállt a kocsija az országúton egy olyan helyen, ahol
nem volt semmi a közelben, csak egyetlen apró házikó. Bitskey
rövid vizsgálódás után rájött, mi baja van az autójának. Elfogyott
belőle az olaj. A kocsi irgalmatlanul füstölt, semmiképpen sem
lehetett vele ilyen állapotban továbbmenni. Bitskey bekopogott a
házikóba, kedves fejkendős néni nyitott ajtót.
- Mi kellene kedveském?
- Elnézést a zavarásért, de nincs a háznál egy kis olaj?
- Olaj?… Az sajnos nincs!
Bitskey reménytelenül nézett maga elé, majd felderült az arca.
- Ricinusolaj is lehet!
- Sajnos az sincs… de keserűvizet azt adhatok!!!

*
Bánffy György nagy sikerű önálló estjével járja az országot. Egy
nyírségi kis faluban vendégszerepelt, ahol a művelődési ház
környéke teljes sötétbe borult. Valamilyen áramzavar miatt nem
égtek a falu utcáin a lámpák. Bánffy meglehetősen aggodalmas
arccal topogott autója körül, amikor egy hat év körüli kisfiú lépett
hozzá.
- Tessék csak nyugodtan bemenni művész bácsi, majd én
vigyázok a kocsira!
Bánffy megsimogatta a pöttömnyi gyerek buksiját.
- Köszönöm fiacskám, de nem vagy te ehhez kicsi?… Ha
például valaki el akarná lopni az autómat, mit csinálnál?
A srác kihúzta magát.
- Van zsebkésem, kilyukasztom a gumit!!!

*
Drahota Andrea szabad idejében szívesen kertészkedik. A
napokban betért egy magkereskedésbe, ahol olyan magot kért,
amelyből valamilyen szép fa nőhet ki. Amikor az eladó átnyújtotta a
csomagot, Drahota megkérdezte:
- Erős és nagy fa lesz ebből a fajtából?
Az eladó bólintott.
- Gondos ápolás mellett biztosan!
Drahotát láthatólag boldoggá tette a válasz.
- Nagyszerű! Akkor kérek még egy csomaggal és rögtön
átmegyek a szemközti áruházba, ahol mindjárt vásárolok egy
függőágyat is!

*
Darvas Iván Siófokon vendégszerepelt. Előadás utáni nagyon
megéhezett és betért a nyaralóhely egyik éttermébe. A pincér
sajnálkozva sietett eléje.
- Kedves,művész úr, el tetszett késni. A konyha már fél órája
lezárt, nincs kiszolgálás…
Darvas esdeklő tekintettel nézett a pincérre:
- Azért valamit csak lehet enni?! Ha más nincs, hozzon valami
hideget!
- Hideget, azt lehet! Majd hozok egy pár forró virslii!

*
Dayka Margitot nemrég felkereste egy újságíró. Első kérdése ez
volt:
- Kedves művésznő, ön ugyebár mint újságárus kezdte az
életét?
Dayka Margit élénken tiltakozott.
- Szó sincs róla!… Mint csecsemő!

A Bábszínház művészei nemrég érkeztek haza nagy sikerű
indiai vendégjátékukról. A csodálatos élmények mellett akadt
humoros is. Elekes Pál mesélte:
- Egy piacon láttam a világ legtakarékosabb fakírját!
Képzeljétek, egyetlen szögön ült és az is elég volt neki!

*
Fónay Márta autóbuszon utazott budai lakásáról a Rádióba
próbálni. Amikor elhagyták a Margit híd pesti hídfődét, egy nagy
bajuszú bácsi megbökte Fónay hátát:
- Tessék mondani, ez a Marx tér?
Fónay megfordult.
- Nem kérem. Ez a hátam!

*
A népszerű művész házaspár, Felföldi Anikó és Körmendi
Vilmos közismerten szenvedélyes horgászok. Egyik este némán
ültek egymás mellett a füredi mólón, zsákmányra lesve. Egyszer
csak Ancsa megszakította a csendet és odafordult a férjéhez:
- Vilikém! Tegyél egy másik kukacot a horgomra, mert ez itt
egyáltalán nem igyekszik!

*
Szuhay Balázs rosszkedvűen kavargatja a feketéjét a Televízió
büféjében. Odalép hozzá Feleki Kamill.
- Mi baj Balázskám?
Szuhay sóhajt, majd elővesz a zsebéből egy újságot.
- Nézd, mit írtak a múlt heti tévészereplésemről azt írta a
kritikus, hogy nagyon rossz voltam…
Feleki csodálkozva néz Szuhayra:
- És te ezt elhiszed?
Szuhay bánatában négy cukrot tesz a kávéjába.
- Hát mit higgyek, ha egyszer azt írták, hogy rossz vagyok?
Feleki leül Szuhay mellé.
- Mélységesen együttérzek veled Balázskám és hidd el, hogy
nagyon sajnállak. Már csak azért is, mert ezek szerint te azt is
elhiszed, amikor jót írnak rólad!

*
Fényes Szabolcs komponálta Szenes Iván verseire a Vidám
Színpad újdonságának zenéjét. A hét végére kellett leszállítani a
színháznak az anyagot, és a szerzőpáros a hét utolsó napján még
jóval éjfél után is ott görnyedt a zongora felett. Mindez Fényesék
lakásán történt, és néhány perccel tizenkettő után benyitott a
dolgozószobája Csikós Rózsi, Fényes Szabolcs felesége.
- Rózsikám, ne zavarj, ha dolgozunk!
- Csak jó éjszakát akartam kívánni! - felelte kissé sértődötten a
művész felesége.
Fényes fel se nézett a kottából.
- Ezzel reggelig is várhattál volna!

*
Farkas Antal, a Vígszínház kitűnő művésze így nyilatkozott az
egyik újságban: „Kövér vagyok, de eszem ágában sincs
fogyókúrázni. Büszke vagyok a pocakomra, mely hozzásegített
szerepköröm kialakításához és soha semmi bajom nem volt vele!”
Nem mintha meg akarnám cáfolni a kedves Farkas Tóni
kijelentését, de hadd meséljem el, hogy nemrégiben a filmgyár
udvarán így fordult az egyik kollégához:
- Pajtás! Ugyan nézd meg már, hogy sárga vagy fekete cipő van
rajtam?…

*
Gobbi Hilda bosszankodva meséli a Rádió Pagodájában:
- Lent voltam néhány napig a Balaton mellett, de olyan vacak idő
volt, hogy csak mérgelődtem. Egész nap zuhogott az eső!
László Endre, a Szabó család rendezője közbeszól:
- Pedig nagyon jó színed van, egészen barna vagy!
- Ez nem a napozástól van! Ez csak rozsda!

*
Greguss Zoltánt a Rádió Pagodájában megszólította egy hölgy:
- Emlékszik még rám Zolikám? Mikor Debrecenben bonviván
volt, én ott énekeltem a kórusban. Maga akkor húszéves lehetett.
Ha szabad megkérdeznem, most mennyi?
Greguss mosolygott.
- Most már valamivel több vagyok. Nyolcvan!…
- Nahát! Az ember nem is hinné! Olyan stramm, olyan fiatalos!
És mit gondol Zolikám… én hány éves vagyok?
Greguss gáláns mozdulattal meghajolt a hölgy előtt:
- Ha a szemeit nézem, huszonöt. Ha a bőrét nézem, húsz. Ha a
termetét nézem, huszonhat…
A hölgy türelmetlenül közbevágott:
- Tehát mennyi?
Greguss gyors fejszámolás után:
- Tehát, összesen hetvenegy!

*
Gálfi János, a népszerű bűvész és revürendező a Gulyási parti
művészeti vezetője. Kinevezésének másnapján felkereste
irodájában egy alacsony, tömzsi emberke, kezében két bőrönddel.
- Amatőr artista vagyok, még soha nem léptem fel, de ha
meglátja hogy mit tudok, azonnal fel fog léptetni.
Kinyitotta az egyik bőröndöt, kivett belőle egy hatalmas követ és
apró darabokra törte a fején.
Gálfi elképedt..
- Óriási! Ez valóban egyedülálló… és mi van a másik
bőröndben?
A tömzsi emberke legyintett.
- Kiegészítő rekvizit! Fejfájás elleni tabletták!
*
Horváth Tivadar a Maya című operettet rendezte a Televízióban,
mikor felvétel közben észrevette, hogy az egyik szereplő
rosszkedvűen áll a kamera előtt. Egy ideig elnézte a dolgot, de
aztán leállította a felvételt.
- Ez így nem megy tovább! Elvégre ez egy vidám jelenet és te
olyan búbánatosan játszol, hogy arra már nincs is kifejezés. Mi
bajod van?
A művész megvonta a vállát.
- Magam sem tudom, de valahogy reggel már olyan nyűgösen
ébredtem… egy szó mint száz: ma rosszul vagyok hangolva…
Horváth csodálkozva nézett rá.
- Érdekes! Én .eddig mindig azt hittem, hogy te színész vagy és
nem zongora…

*
Harkányi Endrét megkéri kollégája, Fülöp Zsigmond, hogy a
Budán levő Pannónia Filmstúdióból vigye be a városba. Harkányi
máris nyitja kocsijának ajtaját és néhány pillanat múlva robognak
Pest felé. Fülöp odaszól Harkányinak:
- Köszönöm Bandikám, hogy elviszel, de miattam ne csinálj
kerülőt. Majd ott állj meg, ahol dolgod van.
Harkányi kesernyés mosollyal válaszol:
- Drága Zsigám, jegyezd meg, hogy egy autós nem ott áll meg,
ahol dolga van, hanem ahol parkolhat!

*
A Televízió büféjében a forgatásra váró színésznők sokszor
beszélnek ugyancsak prózai dolgokról. Nemrégiben éppen a
háztartáspénz beosztása került szóba. Hámori Ildikó vitte a szót:
- Takarékoskodni kell, gyerekek! Én például mindig pontosan a
felét veszem annak, mint azelőtt, és ennyivel is beérem…!
Hernádi Judit félbeszakította kolléganőjét.
- És mit csinálsz, ha cipőt vásárolsz?

*
Haumann Pétert gyakran látni a színházak nézőterén. Az egyik
főpróbán a darab szerzője megkereste Haumannt és izgatottan így
szólt:
- Örülök, hogy itt vagy! Tudod, hogy sokat adok a véleményedre!
Hogy tetszett?
- Kellemes meglepetés volt a darabod! - felelte a művész. -
Rövidebb, mint vártam…

*
Az elmúlt hét egyik napján ugyancsak megeredtek az ég
csatornái. Haumann Péter a Televízióba igyekezett, de kocsijával
csak meglehetősen messze tudott parkolni, így kénytelen volt
gyalogosan átvágni a Szabadság téren Szembetalálkozott Huszti
Péterrel, aki esernyője alól odakiáltott Haumannak:
- Legalább egy kalapot tettél volna a fejedre!
Haumann nyugodtan megállt az esőben és úgy válaszolt:
- Amikor elindultam, tudtam, hogy eső lesz, de én ilyenkor
szándékosan nem teszek kalapot a fejemre. A kalap ugyanis sokkal
lassabban szárad, mint a fejem!

*
Külső forgatás. A helyszínen alkalmi büfé működik. Márkus
László tétován álldogál a pult előtt, a büfés; rámosolyog.
- Adhatok egy jó kávét?
- Világért se. Tegnap délután ittam magánál egy kávét és egész
éjjel nem tudtam aludni!
- Olyan erős volt?
Márkus ismét nemet intett.
- Szó sincs róla. Csak azon gondolkodtam, hogy vajon ezt a
kávét miből készíthette?…

*
Operaházunk kitűnő karmesterét, Erdélyi Miklóst heteid óta
ostromolta egy fiatalember azzal a kéréssel, hogy hallgassa meg,
mert operaénekes szeretne lenni. Erdélyi végül megunva az állandó
zaklatást, felrendelte az illetőt az Operaház egyik próbaszobájába.
- Miből akar énekelni?
-A Sevillai borbélyból Figaro szerepét… ha lehetne…
Erdélyi leült a zongorához és a fiatalember belekezdett.
Néhány perc éneklés után Erdélyi sóhajtva abbahagyta a
zongorázást.
- Hát kérem, maga még véletlenségből se találja el a hangokat!
Az énekesjelölt lesütötte a szemét.
- Kicsit alacsony nekem ez a fekvés, tetszik tudni. Nem
mehetnénk magasabbra?
Erdélyi hevesen megrázta a fejét.
- Semmiképpen sem! Sajnálom, de a padláson nincs
próbaterem!!!

*
A napokban Szuhay Balázs lakásán megszólalt a telefon.
Amikor felvette, azonnal megismerte Gálvölgyi János hangját, noha
az csak annyit kérdezett:
- Halló, ki beszél?
Szuhay azonnal kész volt egy kis ugratásra.
- Itt Budapest legjobb parodistája! És ott?
Gálvölgyi gondolkodás nélkül válaszolt:
- Bocsánat, akkor téves kapcsolás. Úgy látszik, a saját
számomat tárcsáztam…

*
Gyurkovics Zsuzsa nagy sikerű sanzonestjével járja az országot.
A múlt héten estefelé érkezett meg az egyik faluba. A néptelen
utcákon ráakadt egy járókelőre. Megállt előtte kocsijával, lecsavarta
az ablakot és kiszólt:
- Nem tetszik tudni, hol van a Gépgyár? Ott lépnék fel.
Kedves, öreg bácsi lépett tempósan a kocsihoz.
- Gépgyár, gépgyár… sose hallottam róla. Nem téveszti össze a
Traktorgyárral?
Gyurkovics töprengett.
- Lehet… Az hol van?
Az öreg megvonta a vállát.
- Azt nem tudom!

*
Gábor Miklóshoz beállított egyik termékeny drámaíróik és addig
erősködött, míg végül Gábor engedett az unszolásnak és elolvasta
az illető öt felvonásos legújabb darabját. Az író izgatottan kereste fel
néhány nap múlva a művészt és várta a véleményt.
Gábor láthatólag kereste a szavakat, majd kivágta: a
- Hát kérlek… őszinte leszek… a darabod olyan, mint a
Hamlet!…
Az író arca vérvörös lett az izgalomtól és boldogságtól! Gábor
folytatta a mondatot:
- Igen, mint a Hamlet!… A szellemnek nagyon kis szerepe van
benne!

*
Inke László a napokban betért az egyik gyógynövényüzletbe.
- Van abból a híres hajnövesztő szerükből? Most már én is
elhatároztam, hogy kipróbálom.
Az eladó rámosolygott Inkére.
- Kicsi vagy nagy üveggel adhatok a művész úrnak?
Inke kicsit gondolkodott.
- Kis üveget kérek! Tudja, kedves kisasszony, nem szeretem a
túl hosszú hajat!

*
A szinkron filmgyárban rendszerint reggel 8 órakor kezdődik a
munka. Gelley Kornél egyik nap már háromnegyed nyolckor
megjelent a felvételre. Rehorovszky Béla rendező meg is kérdezte:
- Mért jöttél ilyen korán Kornélkám?
Gelley magyarázkodni kezdett.
- Tudod az a helyzet, hogy tegnap éjszaka kicsit kimaradtam a
barátaimmal. De én tudom, hogy mi a kötelesség!. .. Az
ébresztőszolgálattal már hatkor felkeltettem magam, nehogy
másnapos rekedt hanggal jöjjek a felvételre. Fél órát inhaláltam, fél
órát gargalizáltam, héttől fél nyolcig pedig sétáltam egyet a
Szabadság-hegyen!… De most cseng is a hangom. Mit veszünk
fel?…
A rendező átnyújtotta a szerepet.
- Egy német rajzfilmben te leszel a brekegő leveli béka!

*
Kautzky József és Konrád Antal a Thália Színház előadásainak
szünetében, no meg amikor éppen nincs jelenésük, rohannak fel az
öltözőbe és folytatják végeláthatatlan sakkjátszmájukat. Az utóbbi
hetekben állandó kibicük akadt György László személyében, aki
rendíthetetlen nyugalommal álldogált hol Konrád, hol Kautzky háta
mögött, és figyelte a játékot. Valamelyik nap, amikor Kautzky éppen
vesztésre állt és meglehetősen ideges hangulatban volt, kicsit
ingerülten fordult a háta mögött topogó Györgyhöz.
- Lacikám, hetek óta ácsorogsz itt a hátunk mögött. Ha annyira
kedveled ezt a játékot, miért nem sakkozol te is?
György megvonta a vállát.
- Nincs nekem ilyesmihez türelmem!

*
Kabos László néhány kollégájával egy dunántúli kisvárosban
vendégszerepelt. Visszafelé jövet autójukkal, melyet Csonka Endre
vezetett, olyan ködbe kerültek, hogy kénytelenek voltak az országút
szélére húzódni és leállni. Csonka bosszankodva próbálta letörölni
az ablakokat.
- Esküszöm, ilyen ködöt még életemben nem láttam!
A hátsó ülésről ekkor előrehajolt Kabos.
- Én már láttam.
Csonka hitetlenkedve nézett kollégájára.
- Hol?
Kabos töprengő arcot vágott.
- Azt nem tudom! Olyan sűrű volt a köd, hogy nem tudtam, hol
vagyok!

*
Komlós Juci bement a Nagymező utcai illatszerboltba.
- Kaphatnék láthatatlan hajhálót?
Az eladó bólintott.
- Amennyit csak óhajt a művésznő.
Komlós boldog volt:
- Akkor láthatnék egyet?

*
Ha valaki meglátogatja a Tahiban nyaraló Kazimír Károly-
Takács Marika házaspárt, a villa kapuján hatalmas tábla fogadja:
„Vigyázz! Kutya!” A belépő vendéget ezekután egy pirinyó foxi kutya
fogadja barátságos farkcsóválással. A múltkoriban Karinthy Ferenc
meg is kérdezte:
- Karcsikám, miért van kint ez a tábla a kapun?
Kazimír komoly képpel válaszolt.
- Nehogy valaki rálépjen a kutyára!

*
A Vígszínházban a Harmincéves vagyok című musical
szünetében Kern András lelkesen újságolta a darab
zeneszerzőjének, Presser Gábornak:
- Pompás üzletet csináltam. Vettem egy ragyogó magnót, kéz
alatt, részletre! A havi részlet mindössze kétszáz forint és csak a
jövő hónapban kell kezdeni fizetni…
Presser közbevág:
- És hány hónapig kell fizetni a részletet?
Kern Andris maga elé mered:
- No nézd… azt az egyet elfelejtettem megkérdezni!

*
Keres Emilt vidéki vendégszereplésén kínzó fogfájás gyötörte.
Semmiféle fájdalomcsillapító nem segített, nem volt mit tenni, Keres
elment a helybeli fogorvoshoz. A fiatal, szimpatikus doktor azonnal
fogadta és beültette a fogorvosi székbe. Csak egy pillantást vetett
Keres fogára, és máris megszületett az ítélet.
- Sajnos, művész úr, ezt azonnal ki kell húzni!… Keres
fájdalmas arccal nézett a fogorvosra, aki egy kicsit ismerősnek tűnt.
- Nem találkoztunk mi már valahol?
- Hát, igen… valamikor én is szavalgattam…
- Akkor azért tűnt olyan ismerősnek! És hol szavalt!
A doktor szerényen válaszolt.
- A Ki mit tud-on! A művész úr volt az, aki kiselejtezett!…

*
Korda György az elmúlt héten Debrecenben vendégszerepelt,
és útközben a kocsija defektet kapott. Amíg a sofőr a kereket
szerelte, Korda észrevett az országút mellett egy házikót, amelynek
kerítésén tábla hirdeti! „Tej kapható!” A felirat csábításának Korda
nem tudott ellenállni, bement a házba, ahol öreg paraszt bácsi mért
színes-mintás bögrékbe a jó falusi tejet. Korda a biztonság okáért
megkérdezte:
- Friss ez a tej, bácsi?
Az öreg sértődött arcot vágott.
- Hogy friss-e? Ez kérem egy órával ezelőtt még fű volt!

*
A Rádió Pagodájában időnként feltűnik egyik színművészünk,
aki arról híres, hogy ha letelepszik az egyik asztalhoz, ki nem fogy
vicces történeteiből. Ez még nem lenne baj, de sajnos, említett
művészünk vicces történeteiben minden van, csak, éppen vicc
nincs. Így aztán nemrégiben nagy feltűnést keltett, hogy együtt
feketézett Kaló Flóriánnal, aki harsogó kacagással hallgatta
barátunkat. Az egész jelenetet már néhány perce figyelte Láng
József, aki nem bírta tovább és elhívta Kálót az asztaltól.
- Flóri, az Isten szerelmére, mit tudsz nevetni ezekéi] a hülye
történeteken?
Kaló még mindig nevetett.
- Muszáj nevetnem! Mert, ha nem nevetek, azt hiszi, hogy nem
értem és még egyszer elmondja!!!…
*
Kovács Kati nyáron a Balaton mellett turnézott, ezért szobát
keresett Siófokon. A vasútsor mellett, az egyik házon hatalmas
táblára lett figyelmes, az alábbi felirattal: „KÜLÖN BEJÁRATÚ
SZOBA AZONNAL KIADÓ! ESETLEG ELŐBB IS!!!”

*
Lorán Lenke heves vitába keveredett férjével, Kozák Lászlóval.
- Lacikám! Te is végigjátszottad az egész szezont, a
Vígszínházban én is majdnem minden este játszottam a Vidám
Színpadon, el kellene menni valahova nyaralni!…
Kozák megrázta a fejét.
- Nézd, Lenke! Eddig minden nyáron voltunk valahol, hol
külföldön, hol a Balatonnál… Elhatároztam, hogy az idén nem
megyünk sehova! Mindenütt az a zsúfoltság meg az a drágaság…
Lorán nem hagyta magát.
- Lacikám, én ezen a nyáron egy kis zuggal is megelégednék!
Olyan zuggal, ahol senki sincs rajtam kívül…
Kozák beleegyezően bólintott.
- Annak semmi akadálya. Ülj be a ruhásszekrénybe!

*
Nádas György, a népszerű Markós-Nádas-duó tagja, a
Telepódium című televíziós műsor előtt kicsit méltatlankodva
panaszolta Bednai Nándornak, a rendezőnek:
- Nagyon keveset fizet nekem a gyártásvezetés ezért a
szereplésért. Markos Gyuri semmivel sem csinál többét a műsorban
mint én, és ezer forinttal többet kap!
Bednai csodálkozva nézett Nádasra:
- Ki mondta?
- Markos!
Bednai megértően bólintott.
- Hát mondd te is, hogy annyit kapsz!

*
Lukács Sándor kedveli a kalapot. Különösen büszke egy széles
karimájú, sötétkék kalapjára. Valamelyik este letette egy székre a
Vígszínház társalgójában és még mielőtt megakadályozhatta volna,
Miklósi György véletlenül rátelepedett. Lukács kétségbeesetten
rákiáltott:
- Mit csinálsz, te szerencsétlen, ráültél a kalapomra!
Miklósi nyugodtan kivette maga alól az immár lapos fejfedőt és
gáláns mozdulattal átnyújtotta Lukácsnak.
- Mit kiabálsz, a fejed nem volt benne!

*
Lengyel Erzsi, a Thália Színház művésznője, egyik nap finom
ebéddel várta haza férjét, Petrik Józsefet, a Népszínház rendezőjét.
Petriknek váratlan dolga akadt, és csak késő este tudott
hazamenni. Lengyel Erzsi nem várta meg: este fellépett. A hazatérő
Petriket az előszoba fogasára akasztott papírlap várta az alábbi
szöveggel: a „Bementem a színházba. Az ebéd a kutyában van.”

*
Mádi Szabó Gábort jótékony célú szavalóestre kérték fel. A
művész készséggel vállalta a fellépést, noha az elég fáradságosnak
ígérkezett, ugyanis aznap este a Vígszínházban is játszott, és
előadás után kellett a szavalóestre mennie. A műsort az egyik
peremkerületi kultúrházban tartották, vagy tizenöt kilométernyire a
városközponttól. Mádit a színházi előadás után már autóval várta a
lelkes rendező és így időben megérkezett az estre. A nagy sikerű
szereplés végén Mádi magára kapta a kabátját és sietni akart haza,
ugyanis másnap hajnalban filmfelvétele volt. Távozásának csupán
egy apró akadálya támadt. Gépkocsi sehol nem akadt a közelben!
A rendező nem győzött mentegetőzni:
- Jaj, drága művész úr, úgy restelljük… de csak egy kocsink
van, és az éppen az előbb vitte haza az est fővédnökét!…
Mádi kesernyés mosollyal meghajolt.
- Nem tesz semmit! Máskor is nagyon szívesen eljövök
magukhoz fellépni. Csupán azt kérem, hogy ezentúl még fellépés
előtt küldjenek haza autón!…

*
Mikó István a napokban megjelent a Nagyvásárcsarnokban. Az
árusok mint régi ismerőst üdvözölték, hiszen Mikó már több
alkalommal segített itt feleségének a bevásárlásnál. Most azonban
egyedül jött, kezében egy nagy szatyorral. Egyenesen odalépett az
egyik zöldségeshez és rátette kalapját a káposztahalomra. A
zöldséges néni elcsodálkozott:
- Miért teszi a művész úr a káposztára a kalapját?
- A feleségem meghagyta, hogy akkorát hozzak, mint a fejem!
A Televízió egyik műtermében Dayka Margit bosszankodva
húzta végig az ujját a kellékként szolgáló földgömbön:
- Hogy lehet ilyet ideadni? Csupa por!
Dayka partnere, Major Tamás igyekezett lecsillapítana
kolléganőjét:
- Hát persze, hogy poros lesz a kezed Margitkám, ha az ujjaddal
a földgömböt éppen a Szahara felett simogatod!

*
Németh Marika és Marik Péter vidéki turnén vett részt.
Kétrészes önálló operettműsoruk időtartama kb. másfél óra volt. Az
egyik falu művelődési házának igazgatója, alighogy megérkeztek,
besietett az öltözőjükbe.
- Kérem, nekem csak egy kívánságom van! A műsornak
legalább két óra hosszúságúnak kell lennie, mert nálunk a
közönség így szokta meg!
Marika már tiltakozni akart, de Marik leintette.
- Meglesz, igazgató elvtárs… Ahogy óhajtja! Amikor az igazgató
távozott, Marika kétségbeesetted fordult a férjéhez, úgy is, mint
partneréhez.
- Hogyan ígérhettél ilyet?… Nem is hoztunk több kottát
magunkkal, csak annyit, amennyi a másfél órához kell!
Marik legyintett.
- Nem kell többet énekelni, csak hosszabban!… A gyors
számokat lassan énekeljük, a lassúakat pedig még lassabban!…
Így is történt. Az előadás végén az igazgató lelkendezve
gratulált.
- Nagyszerű volt! A műsoruk olyan hosszú volt, amilyennek
elképzeltük, a közönség igen elégedett!
Marika mosolyogva bólintott.
- Hát igen. A közönségnek nyújtani kell valamit!…

*
Operaházunk főrendezőjétől, Mikó Andrástól nemrégiben valaki
megkérdezte, hogy melyik karmesterrel szeret legjobban dolgozni?
Mikó elmosolyodott:
- Nem hagyom magam kikérdezni. Persze, van akivel kevésbé
szeretek. Különösen, ha az illető túlzottan szolid ember.
A kérdezősködő csodálkozó arcot vágott:
- Ezt hogy érti a főrendező úr?
- Hát úgy, hogy az ilyen karmester akár dirigál, akár nem, este
fél nyolckor már alszik!

*
Mécs Károly esténként előadás után Győrbe utazott, ahol a
televízió legújabb krimijének forgatásán vett részt. Valamelyik este,
alighogy elhagyta Wartburgjával Pest határát, hevesen integető
fiatalembert vett észre, aki a nagy hideg ellenére kabátját kezében
tartva toporgott az országút mellett. Mécs megállt, a fiatalember
pedig benyújtotta kabátját a kocsiba.
- Nagyon kérem, szíveskedjen a kabátomat Tatabányáig elvinni!
Mécs meglepődött a szokatlan kérésen.
- Nagyon szívesen. De hogy fogja azt maga ott megkapni?
- Könnyen, kérem. Mert ha nincs kifogása ellene a kedves
művész úrnak, akkor benne maradnék a kábátban!
Azzal villámgyorsan bebújt a kabátba és az autóba.

*
Oszter Sándor autóját leállítja a rendőr. Oszter megáll is
lecsavarja az ablakot.
- Valami baj van?
- Kérem, ön óránként 100 kilométeres sebességel hajtott.
Oszter csodálkozó arcot vág.
- Óránként? Az lehetetlen! Csak öt perce jöttem ki a garázsból!

*
Paudits Béla már régóta kacérkodott a gondolattal, hogy
megtanul síelni. Felkereste az egyik belvárosi sportszerboltot, hogy
sílécet vásároljon. Vagy nyolc darabot kipróbált, végre az egyik
megtetszett neki és kedvtelve nézegette. Az eladó - akit már egy
kicsit idegesített ja hosszadalmas próbálgatás - türelmetlenségét
palástom megkérdezte:
- Akkor ezt becsomagolhatom, művész úr?
- Azt hiszem, igen… Vagy gondolja, hogy hagyjam rögtön a
lábamon?
*
Ruttkai Éva gyakran szerepel egész estét betöltő műsorával
vidéken. Az egyik alföldi városkában a szünetben betódult az
öltözőjébe a rajongók lelkes csapata. Egy szemüveges kislány,
mielőtt átadta volna autogramkérő könyvecskéjét, illően meghajtotta
magát és be is mutatkozott.
- Kis Boriska vagyok.
Ruttkai kezét nyújtotta.
- Ruttkai Éva!
A kislány hangja elcsuklott a meghatottságtól:
- Személyesen?!

*
Psota Irén néhány hetet New Yorkban töltött, ahol többek között
felment a világ legmagasabb épületeként számon tartott The World
Trade Center tetejére. Az idegenvezető buzgón magyarázott:
- Amint látják, elég magas rács veszi körül a kilátót, mégis az
öngyilkosok kedvenc helye ez.
Psota megborzongott.
- Mondja kérem, gyakran ugranak le innen az emberek?
- Nem kérem. Csak egyszer!

*
Karády Katalint New York-i lakásán felkereste egyik pesti
barátja, aki lelkendezve mesélte, milyen nagy sikere van a
lemezének, korosztályra való tekintet nélkül szinte mindenki
vásárolja. Karády örömmel hallgatta a beszámolót, majd aprót
sóhajtott:
- Hát igen… Soha nem tudhatjuk, mit hoz a múlt!

Valamelyik délután megszólalt Rodolfó bűvész telefonja. Vékony
gyerekhang jelentkezett a vonal végén:
- Rodolfó bácsi kérem, tessék szíves lenni rajtam segíteni!
Nagyon nagy baj történt. Az előbb véletlenül meglöktem a
nagymama kedvenc virágvázáját és az darabokra tört. A
nagymama mindjárt hazajön és én nagyon ki fogok tőle kapni.
Kérem szépen a Rodolfó bácsit, hogy tessék engem ma délutánra
eltüntetni!
Rodolfó faggatni kezdte a telefonálót.
- Hogy hívnak?
-Évike!
- Hány éves vagy?
- Hét!
Ekkor Rodolfó megtalálta a megoldást.
- Jó hogy mondod! Hisz akkor te még gyerek vagy és én,
sajnos, gyereket nem tudok eltüntetni, csak felnőtteket.
Könyörgő hangon megszólalt ismét Éviké:
- Akkor tessék eltüntetni a nagymamát!!!

*
Örömmel tett eleget a Glasgow-i Operaház meghívásának
kitűnő baritonistánk, Miller Lajos. Útjára elkísérte kolléganője,
Dobránszky Zsuzsa is, de ez alkalommal csupán feleségi
szerepkörben. Repülőútjuk igen kellemes volt. Dobránszky Zsuzsa
egyszer izgatottan mutatott ki az ablakon:
- Látod, már Skócia fölött repülünk!
Miller föl se nézett a krimiből, amelynek éppen a legizgalmasabb
részénél tartott.
- Igen? És honnan tudod megállapítani, hogy ez már Skócia?
Zsuzsa a legkomolyabb arccal válaszolt:
- Látok egy asszonyt, aki a patakban papírszalvétát mos!

*
Sinkovits Imre és felesége, Gombos Kati, koránkelő emberek,
de nemegyszer mégis úgy adódik, hogy Sinkovits az utolsó
pillanatban indul el hazulról, mert még reggelizés közben is szeret
olvasni. Miközben a kávéját kortyolgatja, nemcsak a reggeli lapokat
böngészi, hanem átnézi szerepeit is. Olykor előfordul, hogy a
kávéspohár megbillen, és tartalma az abroszra löttyen. Ez az a
pillanat, amikor Sinkovits szélsebesen távozik.
Valamelyik nap az ajtóban Gombos Kati útját állta.
- Nézd, Imre! Ha legközelebb kiöntöd a kávét,, nagyon kérlek,
ne húzd a foltra a tányért, mert egyrészt összemaszatolod a terítőt,
másrészt amúgy se érsz vele semmit, mert amikor leszedem az
asztalt, mindenképpen észreveszem…
Sinkovits bűnbánó arccal nézett maga elé:
- Igen, de akkor én már a próbán vagyok!…

*
A Macskajáték 250-ik előadása után a szereplők betértek egy
belvárosi étterembe vacsorázni. Greguss Zoltán töltött káposztát
rendelt, majd énnek elfogyasztása után ismét magához intette a
pincért:
- Hozzon még egy pörköltet is!
Sulyok Mária megcsóválta a fejét.
- Zolikám, nem lesz az sok?
Greguss bűnbánóan bólintott, majd odaszólt a pincérhez.
- Lehet kapni kis adagot is?
A pincér készségesen felelte:
- Hogyne. Máris hozom!
Greguss utánakiáltott:
- De szép nagy legyen!

*
Schütz Ila és Sztankay István nagy sikerrel játszották a Madách
Kamara Színházban Bernard Slade: Jövőre veled ugyanitt című
vígjátékát. A darab hősei huszonöt éven át találkoznak ugyanabban
a fogadóban, egy bizonyos napon. Találkozásaik - noha mindketten
családosak, nem plátóiak. így aztán csókolódzás is volt a darabban,
nem is kevés. Schütz Ila a premier előtt bement az egyik
illatszertárba, rúzst venni a darabhoz. Az egyik színben,
minőségben megfelelőnek látszott, de azért megkérdezte az eladót:
- Könnyen lejön ez a rúzs?
Az eladó diszkréten elmosolyodott.
- Nem. No persze, ha ügyesen tetszik védekezni.

*
Sütő Irén rendszeresen látogatja a pesti és a vidéki üzemeket
pódiumműsoraival. Egyik legnagyobb sikere Szabó Magda „Őz”
című regényéből készült monodrámája. A lelkes közönség egy
alkalommal a monodráma végén újabb és újabb ráadásokat
követelt, és Sütő Irén fáradhatatlanul mondta a verseket és
monológokat, míg vagy két és fél órás szereplés után, a nagy
szellemi és fizikai erőfeszítéstől kimerülve szinte beesett az öltöző
ajtaján.
Az öltözőben a kultúrfelelős fogadta.
- Nagyszerű volt!… Nagyszerű!… Majdnem három óra hosszat
egyedül lenni a színpadon, nem lehet könnyű dolog…
Sütő boldog mosollyal fogadta a gratulációt, de ugyanakkor
szerényen szabadkozott.
- Megtettem amit lehetett…
A kultúros bólintott.
- Még többet is!… És mit tetszik csinálni a második
részben?!?…

*
Seregi Lászlót, az Operettszínház rendezőjét már hosszú idő
óta üldözi egy ifjú szerző a darabjával. A napokban végre Seregi
elolvasta a darabot és találkozott a fiatal íróval, aki izgatottan várta
a véleményt. Seregi gondterhelten lapozott a példányban.
- Sajnos, a darab végével van,baj.
A szerző előrehajolt.
- Micsoda? Tessék csak megmondani nyugodtan! Mi a baja a
darab végének?
- Hát, túl messze van az elejétől!

*
Április 4-e és május elseje táján számos ünnepi rendezvényen
lépnek fel művészeink. Egyik nagyüzemünk nagyszabású műsort
rendezett és több mint húsz szereplőt kértek fel közreműködésre.
Az ünnepi beszéd egy kicsit elhúzódott és félő volt, hogy a
művészek a megkésett műsorkezdés miatt nem érik el esti színházi
előadásaikat. A rendezőség emiatt megkért minden egyes
közreműködőt, hogy csak egy számmal szerepeljen. A kérésnek
Operaházunk kitűnő tenoristája, Simándy József is igyekezett
eleget tenni, de a „Hazám, hazám” eléneklése után a közönség
olyan szűnni nem akaró tombolásban tört ki, hogy a konferanszié
képtelen volt bejelenteni a következő számot. A műsor egyik
rendezője kétségbeesetten tördelte a kezét.
- Te jó ég!… Mennyi művész van még hátra és ezek nem
akarják abbahagyni a tapsot!… Kedves Simándy művész úr… nincs
mit tenni… „rá kell adni” valamit!
Simándy beleegyezően bólintott.
- Rendben van. Majd eléneklem a Lenszkij áriát.
A rendező megragadta Simándy karját.
- De röviden művész úr!… Röviden!!’… Ha lehet, csak egy
refrént!!!
*
A József Attila Színházban a színésznők szenvedélyesen
horgolnak-kötnek a próbaszünetekben a társalgóban, egy-egy
jelenés között, az öltözőben. Szerencsi Éva is szorgalmasan
forgatja a kötőtűt. Galambos Erzsi meg is kérdezi:
- Kinek kötöd ezt a kesztyűt?
Szerencsi Éva fel sem néz, úgy válaszol.
- Ez nem kesztyű… ez az új fürdőruhám!

*
Szenes Ivánnak, népszerű szövegírónknak valamilyet
adóügyben be kellett mennie a kerületi tanács illetékes osztályára.
A tisztviselő megkérdezte:
- Mennyit költ ön átlagban egy hónapban?
Szenes töprengő arcot vágott.
- Nem nagyon sokat… Legfeljebb két sanzont, három kupiét és
tíz táncdalt!…

*
A minap a Nagymező utcában találkozott Petress Zsuzsa és
Szirtes Ádám.
- De jó, hogy látom, Ádikám, tanácsot szeretnék kérni magától.
Maga vidéki gyerek, biztosan ért a szőlészethez.
- Hát van némi fogalmam róla…
- A balatoni házacskám mögötti kertben van néhány szőlőtőkém,
szeretném megkérdezni, hogyan lehet a legjobban tartósítani a
bort?
Szirtes kicsit töprengett, aztán kész volt a válasszal:
- Jól bezárt pincében!

*
A Thália Színház öltözőfolyosóján megszólal a telefon. Szabó
Gyula veszi fel a kagylót. A vonal másik végén érdes férfihang.
- Ki beszél?
- Szabó vagyok…
- Férfi vagy női?…

*
Schubert Éva bőrig ázva érkezett a rádiókabaré próbájára.
- Rémes idő van odakint és amilyen pechem van, valahol
elhagytam az ernyőmet!…
Vay Ilus résztvevően megkérdezte:
- És mikor vetted észre, hogy elhagytad?
Schubert kicsit gondolkodott.
- Amikor beléptem a Rádióba, és be akartam csukni az ernyőt!

*
Oscar-díjas filmrendezőnkhöz, Szabó Istvánhoz beállít egy
csinos fiatal hölgy. Hóna alatt hatalmas paksaméta. Széles
mozdulattal leteszi az íróasztalra.
- Szíveskedjék elolvasni. Monumentális filmforgatókönyv, három
évig írtam, első munkám, de azt hiszem! korszakalkotó munka a
maga nemében.
Szabó turkál a paksamétában és kedvetlenül nézi az
olvashatatlan kézírást.
- Ne haragudjon, de én ezt nem tudom elolvasni. Miért nem írta
le géppel?
A fiatal hölgy megvonja a vállát.
- Kérem, ha én tudnék gépelni, nem írnék forgatni könyvet!

*
A filmgyárban hetekig forgatták a Herkulesfürdői emlék! című
filmet. Az egyik jelenet a gőzfürdőben játszódott, és a műteremben
felépített élethű díszlet medencéjébe a Széchényi fürdőből hozták a
vizet a Köztisztasági Hivataltól kölcsönkért locsolókocsikban. A víz
kellően forró volt és annak rendje-módja szerint gőzölgött is, de
Ragályi Elemér operatőr kevesellte a hatást, és a biztonság okáért,
hogy tökéletes legyen a gőzfürdői hangulat, a technikai személyzet
segítségével sűrű párát, ködöt és némi füstfelhőt is ráfújatott a
medencére. A filmben ez a jelenet csak néhány perc, de a forgatás
egész napon áttartott. A színészek közül szerepe szerint legtovább
Temessy Hédinek, kellett ülni a medencében, és délután hatkor
kecmereghetett ki csak a gőzfelhőből. A stáb tagjai tapssal fogadták
a forró vízben egész nap helyt álló, illetve helyt ülő művésznőt,
Ragályi pedig bocsánatkérően széttárta kezeit.
- Elnézést… de másként nem lehetett megoldani…
Temessy Hédi még mindig szédelegve és bódultan a
gőzfelhőtől, legyintett.
- Megértem!… Ilyen szerepet nem lehet félgőzzel játszani!!!…

*
Szabó Sándor vonattal utazott fel a Balatonról. A Déli
pályaudvar előtt hosszú sorban álltak a taxik. Szabó tele volt
csomaggal és miután nem akart cipekedni, odalépett a pályaudvar
kijáratához legközelebb álló kocsihoz, mely a taxisor legvégén állt.
Bemondta a címet és már ült volna a kocsiba, de a sofőr kiszólt:
- Ne tessék beszállni! Csak az első kocsi indulhat!
Szabó villámgyorsan kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját, és a
csomagjaival becihelődött a taxiba,. A sofőr, aki közben megismerte
Szabót, most már mosolyogva tiltakozott.
- Drága művész úr, szabály az szabály! Csak az első, kocsi
indul!
Szabó legyintett.
- Akkor vigyen az első kocsihoz!!!

*
Tolnay Klári a szenvedélyes lottózók táborába tartozik. A
trafikos, akitől a szelvényeket vásárolja, mindig érdeklődik, hogy
volt-e valami eredménye a lottózásnak?
Egyik alkalommal Tolnay bosszúsan válaszolt:
- Nincs nekem olyan szerencsém!… Én vagyok a világa
legpechesebb embere. Tegnap is találtam egy négy levelű lóherét,
és annak is csak három levele volt!

*
Verebély Ivánt nagyon érdekli a képzőművészet. A múlt héten is
ellátogatott egyik fiatal festőnk kiállítására. A vendégkönyv mellett
ott állt a művész szép arcú, ragyogó alakú, vállig érő bronzvörös
hajú felesége. A kiállítás egyik rendezője odalépett Verebélyhez.
- Tetszik a kiállítás?
Verebély zavartan lapozgatott a katalógusban.
- Hát, kérem… a férj egy elég gyenge művész, de a felesége
nagyon jól fest!

*
Verebes István kétségbeesetten ül a Mikroszkóp Színpad
társalgójában. - Napok óta nem tudok rendesen aludni! Egész nap
lótok-futok, délelőtt rendezek, este játszom, kimerülten érek haza, a
fáradtságtól valósággal beleesek az ágyba, és éjfél körül mégis
felébredek! Mit tegyek?
Sass József nem késlekedik a jó tanáccsal:
- Egyszerű! Feküdj le éjfél után…

*
Szirtes Györgynek, az Operaház igazgatóhelyettesének mindig
sok munkát ad a szeptemberben kezdődő évad előkészítése. Erre
sokszor a fél nyarat rá kell áldoznia! Az egyik különösen meleg
napon titkárnője a homlokát törölgetve lépett be hozzá, kezében a
napi postával, és sóhajtozva megjegyezte:
- Meleg van odakint!…
Szirtes fel se nézett az előtte tornyosuló papírokból, úgy felelt:
- Ne várakoztassa, jöjjön be!

*
Záray Márta és Vámosi János amikor Svédországban
vendégszerepeltek, betértek egy olasz étterembe. Vámosi
gondterhelten nézte az étlapot, aztán odaszólt a feleségének:
- Márti! Hogy is hívják azt a kis olasz izét, amit úgy szeretek?
Záray szórakozottan odavetette:
- Claudia Cardinale!
*
A Katona József Színház színészbejárója előtt izgatott
fiatalember várakozott valamelyik este. Alighogy kilépett a kapun
Udvaros Dorottya, a fiatalember odaugrott eléje.
- Művésznő!… Hisz maga a szerelemben első látásra?
Dorottya kicsit riadtan válaszolt.
- Nem!
Mire a fiatalember nyugodtan csak ennyit mondott.
- Jó!… Akkor holnap megint eljövök!…

*
Zalatnay Sarolta, Koós János és Aradszky László esténként
Siófokon szerepelt. Napközben meg reggeltől késő délutánig
strandoltak. Kivéve persze, ha rossz volt az idő. Egy ilyen napon
besétáltak a városba, ahol Zalatnay megállt egy butik előtt.
- Várjatok meg gyerekek, én egy pillanatra beugrom…
Aradszky és Koós türelmesen várakoztak az üzlet előtt, néha-
néha belestek az ajtón és látták, hogy Zalatnay fürdőruhák között
válogat. Jó félóra múlva Aradszky kissé borús arccal kérdezte:
- Mit gondolsz, sokáig kell még várnunk?
Koós vigasztalóan tette Aradszky vállára a kezét.
- Nem hiszem. Az előbb vették ki az utolsó fürdőruhát a
kirakatból!

*
Öt év körüli kisfiú áll a mozipénztárnál. A pénztárosnő kiszól az
ablakon:
- Nem adhatok jegyet neked, kisfiam. Ha tudnál olvasni,
elolvashattad volna a feliratot, ami azon a táblán van a pénztár
fölött: „Csak 18 éven felülieknek!” Ez a film nem neked való.
A gyerek szája lefelé görbül.
- Akkor én most nem láthatom ezt a filmet?
A pénztárosnő bólint:
- Most nem. Meg kell várnod, amíg a televízióban fogják
játszani!

A hazai történetek, után következzenek azok, amelyeket külföldi
útjaimon hallottam film és televíziós stúdiók társalgóiban,
nemegyszer e történetek szereplőitől. A most következő
sztárparádét fogadják szívesen.

Franco Zefirelli a világhírű filmrendező megállapodott a
Paramount filmgyárral, hogy elkészíti azt a hatalmas filmeposzt,
mely Néró császár életét teljesen új megvilágításban viszi a
közönség elé. A rengeteg külső helyszínen készülő, előreláthatóan
fantasztikus költségeket felemésztő film férfi főszerepeit Dustin
Hoffmannak, Robert De Nirónak és Al Pacinónak szánta a rendező.
A női főszereplő személyében még nem tudott dönteni. Erről így
nyilatkozott a Hollywood Reporter című lapnak:
- Meg szeretném találni az ideális filmnaivát. De ez majdnem a
lehetetlenséggel határos!
Az újságíró megkérdezte, mi a fő nehézség a kiválasztást
illetően.
Zefirelli nagyot sóhajtott.
- Csupán annyi kedves uram, hogy az ideális filmnaivának
szerintem tizenhat évesnek kell lennie és ugyanakkor rendelkeznie
kell legalább harmincévi gyakorlattal!

*
Az amerikai filmgyártás két „nagy öregje” Cary Grant és; James
Stewart nemrég együtt szerepeltek egy televízió show-ban, ahol a
műsorvezető arról faggatta őket, hogyan fogalmaznák meg a
„boldog ember”-t? Elsőnek Cary Grant válaszolt.
- Akinek szép felesége van, az boldog ember, akinek sok pénze
van, az még boldogabb ember, akinek színészi tehetsége van, az a
legboldogabb ember!
- Így van!… Akinek pedig sem az egyik nincs, sem a másik… az
nyugodtan alszik!!!

*
Egy francia filmújság körkérdést tett fel: „Mi a véleménye, a
szerelem lassan vagy gyorsan születik?”
Alain Delon válasza: „Szerelem az első látásra! Ez az; igazi!…
Márcsak azért is, mert óriási idő és pénzmegtakarítás!”

*
München mellett forgatják a hazánkban is népszerű| „Derrick”
tévésorozat legújabb epizódját. A címszerepet alakító Horst
Tappertre az egyik jelenetben közvetlen közelről rálőnek. S noha a
puska nincs élesre töltve, úgy van megtervezve, hogy láng csapjon
ki belőle a vizuális hatás kedvéért. Tapper meg is kérdezte:
- Nem veszélyes ez?
A film fegyverszakértője bőröndjéből bőrmellényt vett elő.
- Minden elővigyázatossági intézkedést megteszünk!
Parancsoljon művész úr, itt ez a mellény. Golyóbiztosi Ha ezt
felveszi, kizárt dolog, hogy átmenjen rajta a lövés!
A híres detektív alakítója bizalmatlanul forgatta kezében a
ruhadarabot.
- És ha mégis?
A fegyverszakértő újabb mellényt húzott elő a bőröndből.
- Akkor azonnal kicseréljük erre a másikra!

*
Marion Brando az amerikai indián mozgalom nagy támogatója.
Minden alkalmat megragad, hogy erkölcsileg és anyagilag segítse
az elnyomott népet. Az indiánok valósággal rajonganak Brandóért,
ezt bizonyította néhány héttel ezelőtt az a kis ünnepség, melyet egy
indián település lakosai rendeztek az őket meglátogató világhírű
filmszínész tiszteletére.
A törzsfőnök e szavakkal köszöntötte:
- Köszönjük, hogy eljöttél közénk, boldogságunk határtalan!.. .
Jövetelednek törzsem tagjai annyira örülnek, hogy gyermekeink
szemünk láttára nőni kezdenek, és a még meg nem született
csecsemők szeretnének felugrani anyjuk méhében s minél előbb
napvilágra jönni, hogy Téged lássanak!

*
A 80 éves Fred Astaire új televíziós sorozatban mutatkozott be
az amerikai közönségnek, „Minden álmom sikerült” címmel. A show
első perceiben a régi barát Gene Kelly feltette a kérdést:
- Fred!… Hogy sikerült minden álmodat valóra váltani?
Az örökifjú táncos villámgyorsan válaszolt.
- Mindig időben ébresztettem magam!!!
*
Liv Ulmann a malmöi pénzügyi hatóságoktól nemrég hivatalos
levelet kapott, melyben többek között ez állt: „Adónyilatkozatában
hiányoljuk férje vagyonát!”* A világhírű filmszínésznő röviden
válaszolt: „Azt én is hiányoltam!”

*
Bud Spencert, a népszerű Piedonét, aki jelenleg afrikai
kalandjaival szórakoztatja a hazai mozinézőket, orvosa nemrég
szigorú fogyókúrára fogta. Az előírt 10 kiló azonban sehogy se akart
lemenni mázsás művészünkről. A kúra ötödik hetében az orvos
megkérdezte:
- Csak olajban sült ételeket eszik, ahogy tanácsoltam?
Spencer széttárta kezeit.
- Az csak természetes… Még a szalonnát is olajban sütöm!

*
Leonard Bernstein legutóbbi televíziós sorozatát sötét utcai
ruhában dirigálta. A rendező szerette volna, ha a világhírű művész
frakkban áll a kamerák elé, de Bernstein erre nem volt hajlandó.
- Nem veszek fel frakkot, mert rájöttem, hogy a frakk nem fér
össze vallásosságommal és ízlésemmel!…
A rendező meglepett arcát látva Bernstein így folytatta:
- A frakkhoz kétféle gallért lehet felvenni. Puhát vagy keményet.
Puhát nem veszek fel, mert az ízléseim tiltja! Kemény gallért pedig
nem tudok felvenni káromkodás nélkül, és ezt a vallásom tiltja!!!
Marlene Dietrich, a világhírű filmszínésznő néhány hete
Párizsban tartózkodik. A „legszebb lábú nagymama” - ahogy a
sajtóban és a filmvilágban évek óta becézik - a tiszteletére
rendezett díszvacsorán találkozott francia kollégáival. A vacsora
során Jean Marais köszöntötte fel. A köszöntő végén odasúgta
Dietrichnek:
- Tapintatos voltam. Mindenről beszéltem, csak a korodról
nem… De azért nekem elárulhatnád, hány éves vagy? No persze
nem arra vagyok kíváncsi, amit a lexikonok írnak, azokban minden
második színésznő születésnapi dátuma hamis.
Marlene elnevette magát.
- Az én koromban a kor már nem számít. De azért annyit
elárulhatok, hogy amikor tavaly New Yorkban a születésnapomon
az ajándék tortán meggyújtották a gyertyákat, olyan hőség lett,
hogy a vendégek fele elájult!

*
Alfréd Hitchcockot, akit egyik hollywoodi magazin elnevezett a
„rémfilmek papájá”-nak, Angliában lovaggá ütötték. Az újdonsült
„Sir” a lovaggá ütés szertartása után nyilatkozott az egyik angol
magazinnak:
- „Egész eddigi tevékenységemben a legbüszkébb a
közönséggel való kapcsolatomra vagyok. Filmjeim nézőit két
csoportra osztom. Az egyik csoport azokból áll, akik rajonganak
értem, a másik csoport azokból áll, akik szintén rajonganak értem,
de ezt valamilyen okból nemi igen hangoztatják. Egyébként ez
utóbbiak száma is szemlátomást fogy… Alkotásaim közül azokat
tartom jóknak, melyeket egyedül soha nem mernék végignézni,
mert a sötét moziban a frászt kapnám!…”

*
Furcsa baleset érte a hazánkban is népszerű amerikai
filmszínészt, Peter Fondát. Autójával Los Angelesből San Diego
felé tartott, és vezetés közben a rádiót hallgatott. Egy kvíz műsort
közvetítettek és a műsor vezetője, Bob Hope éppen arra szólította
fel a hallgatókat, hogy hunyják be a szemüket és gondolkodás
nélkül mondják meg, milyen színű nyakkendőt viselnek? Peter
Fonda automatikusan eleget tett a felkérésnek. Amikor ismét
kinyitotta a szemét - szerencsére könnyebb sérülésekkel - egy
mentőautó hordágyán feküdt… Nyakkendő nélküli.
Ugyanis aznap pulóvert viselt!

*
Nizzában nagy sikerrel vendégszerepelt a hajdani
korcsolyabajnoknő, Marika Kilius régi partnerével, Hans- Jürgen
Baumlerrel. Az „Ünnep a jégen” című revüben léptek fel, melyben
Marika mint Marilyn Monroe, Hans, pedig mint Elvis Presley
mutatták be táncaikat. A premier után az egyik nizzai lap riportere a
jégprimadonnái többek között magánéletéről kezdte faggatni, de
Marika erről nemigen akart nyilatkozni. Végül, hogy a riporter
mégse távozzon „üres kézzel”, ennyit mondott:
- A férfiakról csak annyit, hogy némely férj emlékeztet a
korcsolyabajnokokra!… A szabadon választott program még csak
megy valahogy, de a kötelező… ott gyakran közbejön valami
„cvikli”!
*
Clint Eastwood, az olasz westernfilm-paródiák hőse, akinek
nálunk nagy sikerrel vetítették „A jó, a rossz és a csúf című filmjét,
nemrégiben fogadta otthonában az egyik francia filmmagazin
munkatársát.
- Hacsak lehet itthon vagyok, nem járok sehova. Nekem a
legjobb társaságom a családom. Hárman élünk itt… én, a
feleségem és feleségem ikertestvére.
A riporter felnézett a jegyzeteiből.
- Ez érdekes… És még nem fordult elő, hogy véletlenül a
felesége helyett az ikertestvérét csókolta meg?
Eastwood megrázta a fejét.
- Nem lehet őket összetéveszteni!… Ugyanis a feleségem
testvérének szakálla van!!!

*
A római filmgyár egyik produkciós irodájából egyszerre lép ki
Vittorio Gassman, Ugo Tognazzi és Alberto Sordi. A folyosón
szembejön velük Fellini.
- Mi járatban vagytok, fiúk?
Sordi válaszol.
- Leszerződtünk Dino Risi új filmjéhez!
- Mi a címe?
- Emberek és szörnyetegek!
Fellini végignéz a három világsztáron.
- Ahá!… És kik játsszák az embereket?…

*
Jean Paul Belmondo legújabb filmjét Mozambikban forgatta. A
felvételek szünetében elhatározta, hogy megfürdik a közeli Zambézi
folyóban. Az elhagyott parton csali egy tíz év körüli fiúcska
játszadozott maga készítette apró csónakocskájával. Mielőtt
Belmondo bement volna a vízbe, megkérdezte:
- Fiacskám, nem szoktak ide úszni a cápák?
A kisfiú megrázta a fejét,
- Ez a folyó torkolata, ide soha nem úsznak be a cápák!
Belmondo belevetette magát a vízbe és már onnan kiabált
vissza:
- Biztos?
A kisfiú ugyancsak kiabálva válaszolt:
- Biztos, uram!… Félnek a krokodilusoktól!

*
Venessa Redgrave nemrégiben így nyilatkozott a Hollywood
Reporter című újság munkatársának:
„Sok fiatal színésznő ha szerelmes szerepet kap, nem tud
másra gondolni csak a szexre!… A szívük csak akkor jut az
eszükbe, ha a forgatókönyv szerint infarktust kapnak!…”

*
Jean Marais néhány héttel ezelőtt fejezte be egyik filmje külső
felvételeit az Alpokban, ahol egy magas szikláról kellett leugrani a
mélységbe. Marais, aki nem ijed meg a veszélyes feladatoktól, ez
alkalommal kivételesen aggodalmaskodott:
- Ez legalább húsz méter! Ezt nem vállalom…
A rendező közbevágott:
- Hálót feszítettünk ki!
- És ha elszakad?
A rendező mégnyugtatta:
- Ne izgasd magad! Akkor sincs nagy baj!… Ez a befejező része
a filmnek!

*
John Savage, Milos Formán Hair című filmjének főszereplője
ezzel a filmjével a mozikedvencek” első sorába emelkedett. Az
egyik angol moziújság ezzel az aláírással közölte fényképét a
címoldalon: „Egy fiatalember, akiért a nők megőrülnek!”
Ugyanakkor a lapban Savage így nyilatkozik:
„Nincs szerencsém a nőkkel! Mihelyt megismerkedem egy szép
lánnyal, rögtön kiderül, hogy vagy neki van férje… vagy én vagyok
nős!!!”

*
Nino Manfredi több részes televíziós filmet forgat egy Róma
melletti kolostorban. A felvételek szünetében a nővérek készséggel
körülvezették a filmeseket a hatalmas parkban, ahol igen szép
szobrok álltak, és utána megmutatták képtárukat, melyben
természetesen leginkább vallási tárgyú képek voltak. A kísérő
apáca büszkén mutogatta a festményeket.
- Ez itt a Szűz a gyermekkel… ez a Szűz a bárányokkal. .. ez
meg a Szűz a szentekkel…
Manfredi megállt az egyik portré előtt.
- És ez a kép?… Ez is a Szüzet ábrázolja?
Az apáca szelíden megingatta a fejét.
- Oh nem!… Ez a mi főnökasszonyunk!

*
Sir Laurence Olivier, napjaink legkitűnőbb Shakespeare-
színészeinek egyike, nemrégiben részt vett egy teadélutánon,
melyet a londoni színházbarátok egyik meghitt klubjában rendeztek.
Rövid előadást tartott pályájáról, majd kötetlen beszélgetés
kezdődött a jelenlevőkkel.
Jelen volt az egyik társasági magazin munkatársa, aki a művész
ősei iránt érdeklődött.
- Úgy tudom, hogy az ön családjában nemesemberek is voltak,
és több száz évre vissza tudja vezetni a családfáját. Mesélne erről
valamit?
Olivier pillanatnyi gondolkodás után így válaszolt.
- Nem szívesen tenném. Szeretném emlékezetébe; idézni Swift
mondását: „Aki származásával dicsekszik, olyan, mint a krumpli!…
Ami érték benne, az a föld alatt van!!!”

*
A minnesotai egyetem öregdiákjai ötvenéves találkozójukra
meghívták világhírű iskolatársukat, Henry Fondát, aki örömmel vett
részt a találkozón. A kétnapos ünnepség után hazatérő Fondát a
repülőtéren lánya, Jane fogadta:
- Mesélj… milyen volt?
Fonda sóhajtott.
- Hát, hogy is mondjam?… Egy csomó régi arc és sok új fog!…
Ginger Rogers a filmtánc koronázatlan királynője, aki Fred
Astaire partnereként aratta sikereit a negyvenes évek revü
filmjeiben, hosszú idő után ismét színpadra lépett.
A New York-i Waldorf Astoria közönsége estéről estére
tombolva ünnepli régi kedvencét, aki hetvenöt éves kora ellenére
csodálatos fizikai kondícióban másfél órán át énekelt, táncolt,
tréfálkozott. Az egyik előadáson a finálé közben elragadtatott nézők
kiabáltak fel a színpadra:
- Ginger!… Csodálatos vagy!. .. A szépséged a régi!…
- Az éneked a régi!…
- A lábdobásod a régi!…
Ginger Rogers leintette a zenét és a közbeszólókat, majd
kedvesen csak ennyit mondott.
- Köszönöm!… De remélem több „régit”… nem fedeznek fel
rajtam!!!

*
Paul Newman filmsikereiről nemigen szeret beszélni, annál
többet azokról a sikerekről, amelyeket mint szenvedélyes amatőr
versenyző az autópályákon ér el. Kollégái közül ugyancsak az
autózás szenvedélyének hódol Robert Redford is. Nemrég együtt
forgattak, és Newman az egyik szabadnap után büszkén újságolta:
- Tegnap elsőnek futottam be kocsimmal a floridai versenyen.
Redfórd bólintott.’
- Hallottunk róla… Fékhiba volt, ugye?…

*
Raquel Welch, akit a közvélemény a világ legszebb
filmszínésznőjeként tart számon, jelenleg Miami Beach egyik
revüszínházában vendégszerepe. Valamelyik délelőtt a fürdőhely
egyik szépészeti szalonjában éppen a haját szőkítették, mikor
véletlenül benyitott a fülkébe az egyik hidegháborús elveiről híres
politikus.
- Elnézést!… De a feleségem a másik fülkében van…
eltévesztettem az ajtót…
- Nem történt semmi…
A politikus zavarában szellemeskedni próbált.
- Dehogynem!… Most megtudtam, hogy szőkíti a haját!… Ez
meglepő!…
A filmsztár gúnyosan mosolygott.
- Hát igen!… Van akinek meglepő, hogy a hidrogént békés
célokra is fel lehet használni!!!…

*
Dustin Hoffman nyári szabadsága alatt meglátogatta barátját,
Burt Reynoldsot vidéki nyaralójában. Reynolds; nyaralójához csak
egy poros földút vezet, és Hoffman kocsijának ablakát az apró
porszemecskék egész eltakarták. így eshetett meg, hogy
belecsúszott autójával egy gödörbe, amely tele volt iszappal. A
kocsi kerekei pillanat alatt besüllyedtek a sárba, és a kikászálódó
Hoffman rögtön látta, hogy a további útjának befellegzett.
Szerencsére előbukkant ebben a pillanatban egy traktor, rajta jól
megtermett fiatalember. Mielőtt Hoffman egy szót is szólt volna, a
fiatalember megelőzte.
- No… kihúzzuk a kocsit?… Ha idedob 50 dollárt, máris
nekilátok!
Hoffman máris adta a pénzt és 10 perc sem telt bele, kocsija kint
volt a sáros gödörből. A fiatalember elégedetten mosolygott le a
traktorról.
- Ez volt a tizenkettedik autó, amelyet ma innen kihúztam!
Hoffman elismerően füttyentett.
- Ejha!… Akkor maga éjszaka is dolgozik, ugye?…
A fiatalember bólintott.
- De mennyire!… Akkor hordom a vizet a gödörbe!…

*
Egy olasz filmújság megszavaztatta olvasóit: kit tartanak a
legszolidabb életet élő filmszínésznőnek? A szolidság ez esetben a
családi életre és a hűségre vonatkozott. A legtöbb szavazatot
Sophia Loren kapta, aki az alábbi rövid nyilatkozatban köszönte
meg az olvasók bizalmát:
,,- A tisztességes színésznő olyan, mint a pisai ferdetorony!
Elhajlik… de nem bukik el!”

*
Telly Savalas, a népszerű Kojak, nemrégiben részt vett egy
estélyen, ahol a háziasszony nem más volt, mint Barbara Streisand.
A művésznő közismerten szókimondó és néha kicsit tapintatlan is.
így aztán senki nem rökönyödött meg túlságosan, amikor e
szavakkal fogadta Savalast:
- Helló öreg fiú! Már megint ilyen kopaszon jöttél el hozzám?..
Savalas nem jött zavarba.
- A kopaszságnak is megvan a maga haszna, drágám!… Tíz
perce még a filmgyárban forgattam, és ha hajam lenne, bizonyára
elkéstem volna tőled, mert akkor legalább húsz percig kellett volna
fésülködnöm csinos megjelenésem érdekében. így csak
megigazítottam a nyakkendőmet… és máris kész voltam!

*
Ingrid Thulin svéd filmsztár, a Bergman filmek hősnője nincs
valami jó véleménnyel a kritikusokról. Legutóbb így nyilatkozott
róluk:
- Én a kritikusokat is művészeknek tartom. Művészetük a
muzsikusokéhoz hasonló. A legtöbb kritikus olyan zenész, aki
borotvával hegedül a színész nyakán!…..

*
Peter Falk, a népszerű Colombo hadnagy az* utóbbi hetekben
ideges panaszokkal kereste fel több ízben Wellburryt, a filmsztárok
ideggyógyászát.
- Lehet, hogy a sok krimi az agyamra ment, de furcsa érzéseim
vannak napok óta!
- Mondja el mindet, bátran!
- Kezdeném azzal, hogy minden éjszaka attól félek, hogy valaki
fekszik az ágyam alatt!… Mit csináljak, hogy ettől a rossz érzéstől
megszabaduljak?
Wellburry némi töprengés után így adta meg a választ.
- Aludjék maga az ágy alatt!
*
Az örökifjú Burt Lanchestertől egy újságíró megkérdezte, hogy
mi a titka a munkabírásának. Lanchester röviden válaszolt:
- Ebéd után mindig kipihenem magam!
- Alszik?
- Én nem! A feleségem!

*
Peter Ustinov mesélte olaszországi operarendezésének egyik
próbaszünetében:
- Sajnos, újabban fogyókúráznom kell, mert egy kicsit megnőtt a
térfogatom. A legnagyobb bánatom az, hogy makarónit sem szabad
ennem, ami gyermekkorom óta a kedvencem. Nemrégiben
vendégek voltak nálunk. Feleségem behozta az ebédlőbe az
előételt, egy hatalmas tál makarónit. A vendégek a kertben
társalogtak, én azalatt belopóztam és nekiláttam a makaróninak.
Egyszerre csak benyit a feleségem és rémülten látja, hogy már
majdnem az egész tállal végeztem.
- Peter!… megetted ezt a sok makarónit, és nem gondoltál a
vendégekre?!
Legyűrtem az utolsó falatot és nyugodtan válaszoltam:
- Dehogynem gondoltam! Mindig féltem, hogy bejönnek, és ők is
akarnak enni.

*
A világszerte népszerű német filmszínész, Heinz Rühman
nyolcvanadik születésnapján megjelentek a sajtó képviselői, a
televíziók és rádiók riporterei. Az egyik újságíró megkérdezte:
- Ön, akiről annyiszor írták, hogy „örökfiatal”, hogyan vélekedik a
fiatalság titkáról?
Rühman töprengő arcot vágott.
- Semmiféle titokról nem tudok!… De azt hiszem, a fiatalság az,
amikor valaki nem hiszi el, hogy öreg!!!

*
Woody Allen a humoráról, meglepő ötleteiről és furcsa
különcségeiről is ismert, híres filmsztár rengeteget dolgozott az
utóbbi időben, és idegkimerültségre panaszkodott. Barátai
tanácsára felkereste Ben Howardot, az egyik legismertebb
hollywoodi pszichológust.
- Segítsen rajtam Mr. Howard! Azt hiszem, megbolondultam. ..
néha már-már úgy érzem, megőrültem…
- Miből következtet erre?
Allen suttogóra fogta a hangját.
- Csak a húsos palacsintát szeretem!
A pszichológus elmosolyodott.
- Az még nem betegség. Én is szeretem a húsos palacsintát,
Woody arca felderült.
- Jaj de örülök! Akkor valamelyik nap okvetlen jöjjön el
hozzám… Két szekrényem tele van vele!…
***
Elérkeztem könyvem utolsó lapjához… ezután már leg-feljebb a
tartalomjegyzéket olvashatja a kedves olvasó. A tartalomjegyzék
egyébként igen hasznos dolog, bizonyítja, hogy a könyvnek volt
valami tartalma…
Abban a reményben, hogy ezt az én esetemben nemcsak ebből
fogják megállapítani, írom le e szócskát:
„Vége”’
1984. január 30.