You are on page 1of 214

Fordította

Sárközy Elga

JOHANNA LINDSEY
Az enyém leszel

Magyar könyvklub

Fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Johanna Lindsey: You belong to me Avon Books, 1994

Copyright © 1994 by Johanna Lindsey

Hungarian translation © Sárközy Elga

S:by goblinka

1
1. fejezet

1997 Konsztantyin Rubljov a háta mögé kulcsolt kézzel a szalon ablakánál állt, és a távolból
lassan közeledő porfelleget figyelte. A kastély homlokzatán az ablakok az alant elkanyarodó útra
nyíltak, amely keleti irányban a Dnyeper felé vezetett. Tiszta időben innen, az emeletről a folyót
is látni lehetett. Megfigyelőhelyéről Rubljov nyugat felé egészen a szemhatárig végigtekinthetett
az úton, és a porfelleg éppen onnan közeledett.

Ha Rubljov nem tudta volna, hogy aznap lovasverseny lesz, elárulja a kastély előtt, az út két
oldalán összecsődült jókora tömeg. Hát igen, az ő kozákjai ugyanúgy rajonganak a jó kis
lovasversenyekért, mint a jó kis verekedésekért. Szívós, lobbanékony, tüzes vérű népség,
nevetősek, dalolósak, harciasak - és lángolóan hűségesek!

Valójában nem is az övéi, de hát mindig így gondolt rájuk, hiszen már olyan régóta
összekapcsolódtak a Rubljov családdal. És a kozákok a maguk részéről szintén a sajátjuknak
tekintik őt is meg a Rubljov családot is. Csakhogy a kozák „szabad harcos", az ő kozákjai pedig
éppenséggel azok. Mióta Konsztantyin ükapja engedélyt adott nekik, hogy letelepedjenek
birtokán, és békében nevelhessék gyermekeiket, minden szükséges munkát ők végeztek el a
Rubljovoknak. Belőlük telt ki a kastély személyzete, ők tenyésztették, gondozták Konsztantyin
lovait, ők testőrködtek mellette, ők kísérték el a családtagjait, valahányszor útra keltek.

A sok-sok évvel ezelőtt keletkezett kis település, nem egészen negyedmérföldnyire a Rubljov-
birtoktól, mostanra már eleven, virágzó várossá fejlődött. A Rjazinok, akik a kezdet kezdetétől
betöltötték a város vezető tisztségeit, és most családjuk számos ágával népességének
háromnegyedét adják, az idők során csaknem ugyanolyan jómódra tettek szert, mint a
Rubljovok.

Konsztantyin - nem kismértékben a kozákok segítsége révén - a cár hadseregét látta el


lovakkal, a főnemeseket pedig, már amelyiknek telt rá, telivérekkel. Kijev meg a Dnyeper menti
falvak-városok piacain mindenütt az ő cukorrépáját árusították, gabonájával jó pénzt keresett a
Fekete-tenger partvidékén. Mióta Konsztantyin tevékenyen részt vett birtoka irányításában, va-
gyona évről évre gyarapodott. Felesége tíz évvel ezelőtt bekövetkezett halála után ugyanis
felhagyott a távolban élő, nemtörődöm földesúr szerepével, amely oly jellemző volt az orosz ne-
mesek többségére. Moszkvai házukat és szentpétervári palotájukat már csak a nővére
használta.

- Ebben bizony kevés örömöd lesz, kedvesem.

Konsztantyin szemét a női hang sem térítette el az úttól. Anna Verjovka a szalon másik
ablakánál állt, és ugyanazt a jelenetet figyelte. Anna egyike volt a ritka asszonyoknak, akiknek
nem árt a kor. Mindig tökéletesen fésült sötétbarna haja, még sötétebb szeme, nem múló
szépségű, finom csontozata láttán senki nem gondolta volna, hogy már harmincöt tavaszt ért
meg.

Ezúttal nem a szavai, inkább a hangsúlya késztette Konsztantyint arra, hogy kezével az
ablakpárkányba kapaszkodjék, és még figyelmesebben, feszültebben lesse a közelgő lovakat.

Szíve mélyén tudta, mire számíthat. Nem először látott ilyesmit, és amitől jobban félt, nyilván
nem is utoljára. De egyelőre csak a porfelleget látta, amelyből most hat, a keskeny úton
szorosan összetorlódó paripa.körvonalai bontakoztak ki homályosan. Szőrmekucsmák, lobogó,
hosszú köpenyek, a közeli faluig tartó,, rövid hajrának feszülő, karcsú lábak és az a hatalmas,

2
fehér, orosz farkasölő agár, amelyik az út mentén száguld, és csaholva noszogatja nagyobb
sebességre a lovasokat. Márpedig ahol ez a kutya ott van...

- Szása lesz a győztes - mondta elégedetten Anna.

- Persze hogy Szása győz - morogta Konsztantyin, és figyelte, amint az élen vágtázó alak
kiemeli lábát a kengyelből, felkuporodik a nyeregre, aztán lassan felegyenesedik rajta, és
kacagva a magasba hajítja kucsmáját, miközben a többiek kissé lemaradnak mögötte.
Konsztantyin szorosan lehunyta a szemét, és hozzátette: - Mindig ő a győztes... és nagyon
szeretném, ha nem hívnád Szásának. Ez a vadócos név csak arra ösztönzi, hogy lány létére
úgy viselkedjen, mint a rakoncátlan fiú.
Régi barátnője csak kuncogott, de néhány másodperc múlva Konsztantyin érezte, hogy Anna
melle a hátához simul, karja átöleli a derekát.

Most már kinyithatod a szemed, kedvesem. Nem törte a nyakát.

Hála a jóistennek - suttogta a férfi, de hirtelen elöntötte ,a méreg, hiszen az imént is


szörnyen meggyötörte a félelem, mint már ki tudja, hányszor. - De ezúttal úgy eltángálom, hogy
attól koldul, esküszöm.

Anna kuncogott.

Mindig megesküszöl rá, de sosem vered meg. Mellesleg a Rjazin fiúk meg sem engednék
neked.

Akkor az apjuknak szólok, hogy páholja el. Jermak bármit megtesz, amit kérek tőle.

- Kivéve, hogy a haja szálát meggörbítse ennek az édes gyereknek. Legalább úgy imádja
Szását, mint te.

Konsztantyin felsóhajtott és megfordult, hogy maga is átölelje Annát.

Anna, kedvesem, az az „édes gyerek" huszonöt éves, túl vén már az afféle bolondságokhoz,
amilyennek az előbb tanúi voltunk. Már rég férjhez kellett volna mennie, gyerekeket kéne
dajkálnia. A két nővérének bezzeg már rég bekötötték a fejét. Lida öt lányunokával ajándékozott
meg. Jelizaveta hárommal, mielőtt özvegyen maradt volna. Mért nem lehet sehogy sem férjhez
adni a legfiatalabb lányomat?

Anna úgy vélte, okosabb, ha meg sem említi Alekszandra botrányos szókimondását, amely
olyan hatalmas felháborodást keltett, és arra késztette Miklós cárt, hogy ha nem is hivatalosan,
de száműzze a lányt Szentpétervárról. Anna attól félt, ha emlékezteti erre Konsztantyint, még el
találja közbenn nevetni magát, mint minden alkalommal, valahányszor eszébe jut az a jelenet a
Romanovszkij-család vacsoraestélyén, ahol Olga nagyhercegnő arról siránkozott az asztalánál
ülő húsz-egynéhány vendégnek, hogy ebben a szezonban egyszerűen képtelen megőrizni a
súlyát.

-Jaj, fenség - tanácsolta ennek hallatán Alekszandra teljes őszinteséggel, mély jóakarattal -,
ha nem tömné magát állandóan blinivel meg tejföllel, egykettőre leadhatna néhány fontot.
Minthogy a nagyhercegnő az adott pillanatban éppen ilyesmivel tömte magát,, csöppet sem
volt meglepő, hogy a vendégek java része hirtelen beleköhögött a szalvétájába, vagy az asztal
alatt kezdte keresgélni, amit állítólag lepotyogtatott. Anna, aki Alekszandra gardedámja volt az
estélyen, maga is szörnyen mulatságosnak találta a megjegyzést, de nem úgy Olga Roma-
3
novszkaja, aki másnap nyomban a cárhoz fordult panaszával, s alkalmasint azonnali kivégzést
követelt. Anna szerint Alekszandrának szerencséje volt, hogy a cár roppant udvariasan
mindössze azt tanácsolta Konsztantyinnak, hogy vigye vissza a lányát vidékre, ahol
szeszélyesen éles nyelve legfeljebb csak a parasztokat sérti meg.

Sajnos Alekszandra nem okult a saját kárán. Szókimondása nem enyhült a következő szezon
folyamán Moszkvában, sem később Harkovban, és végképp nem otthona közelében, Kijevben.
Öntevékenyen sikerült elérnie, hogy társadalmilag úgyszólván pária legyen. És Anna növekvő
gyanúja szerint a lány ezt korántsem oktondiságból tette. Végtére is Alekszandra igencsak intel-
ligens teremtés, és már az első, szerencsétlen szentpétervári szezon után bevallotta, hogy
szerelmes lett Christopher Leighton angol diplomatába, akivel ott találkozott, és hogy senki
máshoz nem hajlandó feleségül menni, csak hozzá. S miközben a késlekedő angolra vár,
ügyesen úgy intézi, hogy más fiatalembernek eszébe se jusson megkérni a kezét. Ami így is
történt.

De mivel Konsztantyin megkérdezte, Anna úgy döntött, hogy nem árt, ha emlékezteti arra a
férfira, aki évekkel ezelőtt elrabolta a lány szívét.

- Nem gondolod, hogy talán még most is arra az angol diplomatára várakozik?

Konsztantyin felhorkant.

- Hét hosszú esztendő után? Ne beszélj képtelenségeket. - De hát az az angol csak alig három
évvel ezelőtt távozott

Oroszországból - figyelmeztette Anna.

- És Alekszandra a nevét sem említette, mióta megtiltottam neki, hogy utána menjen Angliába -
felelte Rubljov.

- Nem akkor jelentette ki, hogy nem hajlandó férjhez menni soha senkihez?

Konsztantyin elvörösödött, amikor eszébe jutott az a minden eddiginél ádázabb veszekedés


legkedvesebb lányával.

- Nem gondolta azt komolyan, csak dühében mondta.

Anna felvonta a szemöldökét.

- Engem próbálsz meggyőzni erről, vagy magadat? Vagy talán elkerülte a figyelmedet, hogy
Szása rá sem hederít a fiatalemberekre, akiket idecipelsz bemutatni neki, és hogy az elmúlt
három évben egyszer sem utazott Kijevnél messzebbre, sőt oda is csak bevásárolni ment? De
még olyankor is sikerült újabb meg újabb ürügyeket találnia, hogy a lábát se kelljen. kitennie a
szállodai lakosztályotokból?

Konsztantyinnak voltaképpen megkönnyebbülést jelentett, hogy Anna szólaltatja meg a


tulajdon gyanúját, amellett ez a bűntudatát is enyhítette, amely már egy hete gyötörte. Igaz, ami
igaz, Alekszandra mentségei mindig logikusnak és őszintének hangzottak, de mégiscsak
mentségek voltak. Ráadásul éppen a múlt héten, amikor a lány megint kibújt az alól, hogy
elutazzon vele Vaszilkovékhoz, meglátogatni a nővérét meg az unokahúgait, Konsztantyin maga
is ugyanarra a következtetésre jutott, mint Anna az imént, és pokolian elszomorította a gondolat,
hogy legfiatalabb lánya elvesztegeti az életét, miközben az után az átkozott angol után

4
epekedik. Sajnos, emiatt alaposan le is itta magát, és olyasmit csinált, amit józanul soha nem
tett volna meg.

Anna megérezte a változást szerelmesének hangulatában, akinek teste már nem simult
enyhülten az övéhez. Látta, hogy arcába fut a vér, és észrevette, hogy mélykék szeme kerüli az
ő tekintetét. Anna hihetetlenül jól ismerte a férfit. Mindketten ugyanabban az évben veszítették el
házastársukat. A két pár már réges-rég szoros barátságban élt. Ő meg Konsztantyin tovább
ápolták ezt a barátságot, és nyolc évvel ezelőtt még közelebb kerültek egymáshoz. Anna
szívéből szerette a férfit, de nem volt hajlandó feladni özvegyi önállóságát és feleségül menni
hozzá. Nem is volt erre szükség, hiszen ott élt Konsztantyin otthonában, vezette háztartását,
betöltötte a háziasszony tisztét, és gardírozta legfiatalabb lányát, valahányszor kellett, ami az
utóbbi időben mind ritkábban fordult elő.

A férfiból ezúttal csak úgy áradt a szégyenkezés, így hát Anna, amúgy Alekszandra módjára,
kereken megkérdezte tőle:

- Konsztantyin, mit műveltél?

Konsztantyin szótlanul kibontakozott Anna karjából, és egyenesen a mahagóniszekrényhez


lépett, ahol ott sorakoztak a kristálypalackok, teli kedvelt italaival. Anna utánament és figyelte,
amint egy jókora poharat csurig tölt vodkával, és azonnal belekortyol.

- Ilyen nagy a baj? - kérdezte gyengéden. A férfi alig észrevehető bólintására hozzátette: -
Talán nem ártana, ha nekem is töltenél.

- Már csak az hiányozna! - csapta le a poharát Rubljov, de nem engedte el. A fele vodkát már
felhajtotta. - Alighanem a képembe löttyintenéd, a poharat meg a fejemhez vágnád, és aztán a
palackkal erednél utánam.

Rubljov családjában sokan voltak hajlamosak a viharos kitörésekre, de Annától ez távol állt.
Ellenben most már csakugyan aggódni kezdett. - No, ki vele, mondd el!

Rubljov továbbra sem mert a szemébe nézni.

- Találtam egy férjet Alekszandrának.

Anna megkönnyebbült, hiszen ez nem volt soha nem hallott újdonság. Az elmúlt hét évben
Rubljov lépten-nyomon ezzel kísérletezett. De hát akkor most mért sír le róla,hogy
szégyenkezik?

- Férjet? - mondta óvatosan. - Szása úgyis elutasítja, akárcsak az összes többi jelöltedet. -
Rubljov lassan megrázta a fejét. - Hogy ezt nem utasíthatja vissza? Hogy lehet ez... - Anna nem
fejezte be a mondatot, felnevetett. - Csak azt ne mondd, hogy ehhez az utolsóhoz ragaszkodni
tudsz majd. Menj már, kedvesem, tudod te jól, hogy ezzel a különleges leányzóval úgysem
boldogulsz. Még nálad is csökönyösebb, ha nem vetted volna észre. A vége az lesz, hogy a tető
is ránk szakad az ordítozásotoktól, aztán beadod a derekadat, mint mindig.

Rubljov ismét megrázta a fejét, és még szerencsétlenebbnek látszott. Változatlanul kerülte


Anna tekintetét. Változatlanul vöröslött az arca is. Szemlátomást nőtt benne a bűntudat.

5
- Mit műveltél tulajdonképpen? - ismételte meg a kérdést mos már ijedten Anna.

Rubljov mélyen lehajtotta a fejét, a hangja alig volt kivehető. - Nincs más választása a
lányomnak. Anna csak legyintett erre.

- Megoldást találni mindig lehet...

- Nem lehet, ha egyszer a család becsületét tettem függővé tőle. Márpedig ez az egyetlen,
amire ő is tekintettel lesz... legalábbis ha azt hiszi, arról van szó.

- Mit jelentsen ez?

- Hogy feláldoztam a tulajdon becsületemet, feddhetetlenségemet, az elveimet, az


erkölcsösségemet, a tisztességemet...

- Mit követtél el?

Anna soha nem emelte meg a hangját. Mindig maga volt a megtestesült jólneveltség és
kiegyensúlyozottság. Még ha elöntötte is néha a harag, olyan higgadtan és csendesen mondta
meg a véleményét, hogy ellenfele valóságos szörnyetegnek érezhette magát. Kivételesen
felcsattanó hangjára Konsztantyin végre ráemelte a szemét, nem annyira meglepetten, mint in-
kább rémülten. Attól félt, hogy elveszítheti az asszonyt, ha az megtudja, milyen mélyre süllyedt
ő, pusztán mert arra vágyott, hogy legfiatalabb lányát is révbe juttassa, amint két nővérét is.

Olyan szerencsétlennek, olyan bűnbánónak és csüggedtnek látszott, hogy Anna halkan


felsikoltott, és gyorsan átkarolta a nyakát.

- Nem lehet az olyan rettenetes, mint gondolod - suttogta a fülébe, ami nem volt könnyű, mivel
a férfi legalább három fejjel magasabb volt nála. - Mondd el szépen!

- Elígértem. Eljegyeztem.

- Eljegyezted?

Anna ebben nem talált semmi rendkívülit. Megenyhülten a férfihoz dőlt.

- Hála istennek..- mondta őszinte örömmel. - Már kezdtem azt hinni, hogy megöltél valakit.

Rubljov arckifejezése nem változott, ugyanolyan boldogtalannak látszott, de legalább a


szemébe mert nézni Annának.

- Azt hiszem, akkor sem érezném rosszabbul magam, ha megöltem volna valakit - vallotta be.

Annának fellángolt a szeme. Ebben a pillanatban legszívesebben megütötte volna a férfit, ami
még soha meg nem fordult a fejében - egészen mostanáig.

- Az ördögbe is, Konsztantyin, térj a lényegre, mielőtt az őrületbe kergetsz!

Rubljov összerezzent, mert Anna megint kiabált. Alekszandrától nem vette rossz néven, ha
üvöltött, sőt számított is rá, és ugyanolyan hévvel viszonozta, de az ő kicsi Annájától nem tudta
elviselni. Pedig hát rászolgált, és Annának igaza van, ha megveti őt.
6
- Írtam egy levelet Marija Petrova grófnőnek.

A név töprengőbe ejtette Annát.

- Honnan olyan ismerős nekem a neve?

- Sokszor meséltem neked a barátomról, Szemjon Petrovról. - Ó, persze, a legjobb barátodról,


aki meghalt... mikor is?

Tizenhárom vagy tizennégy éve? - Tizennégy.

Mivel Rubljov nem folytatta, Anna megint összeráncolta homlokát, ezúttal bosszúsan.
Nyilvánvaló, gondolta, hogy harapófogóval kell majd kiszedni belőle mindent, apródonként.

- Marija tehát Szemjon felesége, jobban mondva az özvegye. Mi köze neki Szása
eljegyzéséhez? És mikor rendezted el ezt a dolgot?

- Múlt héten.

Anna kétségbeesése fokozódott, nem bánta volna, ha a férfi nem csupán egyetlen kérdésre
válaszol.

- De hát a múlt héten itthon voltál - jegyezte meg. - És vendégeink sem voltak...

- A jegyességi szerződés Szemjon fiára vonatkozik. Emlékeztettem rá Mariját, és azt


javasoltam, hogy ideje volna elküldenie hozzánk a fiát a menyasszonyáért... ámbár nem szó
szerint ezt írtam. Elég diplomatikusan fogalmaztam meg, de a lényege ez volt.

Anna hitetlenkedve, sőt megrökönyödve nézte, hiszen erről a dologról még soha nem is hallott.

- Mért nem említetted soha ezt a jegyességi szerződést? Feltételezem, hogy már elég régen
megkötöttétek, legkésőbb Szemjon halála előtt. Akkor pedig mért kellett hosszú éveken át
különféle férjjelölteket sóznunk Szására abban a reményben, hogy egyikük esetleg elnyeri a
tetszését, holott már rég szerződés köti ehhez a cardiniai grófhoz, mert ugye, az?

Konsztantyin megint csak az utolsó kérdésre válaszolt.

- Igen.

Anna elmosolyodott.

- Akkor mért vágsz olyan fancsali képet? Ez a házasság alighanem nagyon is kedvedre való
volna. - Kis időre elhallgatott, levonta a maga következtetéseit. - Ne mondd azt, hogy kiment az
eszedből, egészen a múlt hétig.

- Nem, nem ment ki az eszemből. - Konsztantyin elfordult, kiürítette poharát, és mielőtt


folytatta volna, újra telitöltötte. - Addig eszembe sem jutott.

Annának elállt a lélegzete.

- Mit beszélsz?
7
Konsztantyin ismét elfordult, ivott egy jókora kortyot, és csak aztán szólalt meg.

- Amit a grófnőnek írtam, nem igazán fedi a valóságot. Szemjon meg én csakugyan
megtárgyaltuk a gyerekeink eljegyzését annak idején, amikor Alekszandra a világra jött. Ez
kétségtelenül igaz. Alaposan, hosszasan megbeszéltük a dolgot. Ragyogó ötletnek tartottuk
mind a ketten. De hivatalosan soha nem kötöttük meg a szerződést. Utóvégre ráértünk meg,
bőven volt rá időnk. Alekszandra még csak pár hónapos volt, Szemjon fia meg alig hatéves. Így
hát... így hát most már tudod, mit tettem.

Anna felsóhajtott. A helyzet korántsem olyan rossz, mint gondolta, és egy másik levéllel helyre
is lehet billenteni.

De meg akart bizonyosodni, hogy jól értette-e az egészet.

- Eszerint egy soha meg nem kötött jegyességi szerződésre hivatkoztál, mégpedig azért, mert
a barátod már nem él, és nem tudja megcáfolni az állításodat. Ez az, amit harapófogóval kellett
kihúzni belőled?

- Részeg voltam, amikor azt a levelet megírtam. Azon az éjszakán, amikor te a faluban
maradtál, hogy segíts egy szülésnél. Amikor felmerült bennem az ötlet, úgy éreztem, ez a tö-
kéletes megoldás Alekszandra számára. Igazság szerint semmi kétségem nincs afelől, hogy ha
Szemjon élne, a gyerekeink már hét éve összeházasodtak volna.

- Lehet, hogy igazad van, de nem így történt, és bármennyire szeretnéd is, az nem elég ahhoz,
hogy most így történjen. Azonnal meg kell írnod az igazat Petrova grófnőnek, még mielőtt
ideküldené a fiát.

- Nem.

- Nem?

- Nem, mert csakugyan ez a legjobb megoldás.

Anna résre szűkült szemmel mustrálgatta az arcát.

- Egyszóval emiatt furdal annyira a lelkiismeret? Mert eszedben sincs helyrehozni, amit
elkövettél?

- Hát igen, de ezt a keresztet hordoznom kell - jelentette ki Konsztantyin, családja örökletes
makacsságával. - De Anna, gondolkozz egy kicsit. Hol itt a baj, ha ezek ketten esetleg
eszményien összeillenek? Hol itt a baj, ha egy aprócska hazugság...

-Aprócska? - vágott közbe Anna.

- No jó, mondjuk úgy, ártalmatlan - ragaszkodott a magáéhoz a férfi. - Ha tehát ez az


ártalmatlan hazugság összehoz két embert, akik egyébként sosem találkoztak volna, és akikről
kiderül., hogy az Isten is egymásnak teremtette őket?

Anna a fejét csóválta.


8
- Erről csak ábrándozol. Vagy ez a vágyálom pusztán arra szolgál, hogy feloldozzon a
vétkedből?

- Mért ne volna elképzelhető... - A mi Alekszandránkról?

Anna szkeptikus hangja bosszantotta Konsztantyint. Nála jobban senki sem ismerte lánya
rossz tulajdonságait.

Éppen ezért kapaszkodott az egyetlen igazán előnyös tulajdonságába.

- Alekszandra gyönyörű.

- Ezt senki sem tagadhatja, kedvesem, de mondd, hány kérőt sikerült szereznie a
szépségével? Ugyanúgy tudod, mint én, hogy Szása inkább sértegeti, mint bűvöli a férfiakat,
azok meg nem szeretnek széptevés közben folyton feszengeni. Kész csoda, hogy az az angol
olyan sokáig kitartott mellette ott Szentpéterváron, és évek óta hajlandó levelezni vele. Pedig az
angolok igen finnyásak.

Konsztantyin utálta, ha eszébe juttatták a külföldit, aki elrabolta a lánya szívét, de feleségül
venni nem áll szándékában. Ha az az ember még itt volna Oroszországban, gondolta, esetleg
párbajt is vívna vele. Áldassanak a szentek, hogy az a felfújt hólyag már eltakarodott.

- Szemjon ugyanolyan belátó ember volt, mint én. Nagyra becsülte az őszinteséget,
viszolygott az álszenteskedéstől, és semmi mesterkéltség nem volt benne. Egy csöppet sem
valószerűtlen gondolat, hogy a fia örökölte ezeket a vonásait.

- Mintha egyszer azt mondtad volna, hogy a barátod nagy szoknyavadász volt, nem?

Persze hogy Anna erre emlékszik.

- Szemjon soha nem állította, hogy túlságosan szerelmes volna a feleségébe - magyarázta
Rubljov. - Az övék amolyan előre elrendezett házasság volt.

Anna szemrehányó pillantást vetett rá.

- Vagyis pontosan ugyanolyan, amilyenbe most megpróbálod belemesterkedni a gyanútlan


fiatalokat,-egy előre elrendezett házasságba. Igazán arra számítasz, hogy a fiú hűségesebb
fajta lesz, mint az apja volt, vagy arra, hogy Szása beéri a maradéktalan hűségnél kevesebbel
is, éppen ő, aki olyan megszállottan ragaszkodik mindenhez, ami az övé?

Konsztantyinnak a fejébe szállt a vér.

- A kórságba is, Anna, nem erről van szó. Én arra számítok, illetve inkább abban
reménykedem, hogy a gyerekek megszeretik egymást. Ha Szemjon csak egy kicsit is szerette
volna a feleségét, biztos, hogy hű marad hozzá. A fiától sem várok kevesebbet.

- De hát éppen ez a bökkenő. „Ha". Te minden reményedet egy „ha"-ba fekteted, amíg nem
találkoztál azzal a fiatalemberrel. Bár ami azt illeti, már nem is olyan fiatal, hiszen hat évvel

9
idősebb Szásánál. Eszerint a harmincegyedikben jár, és több mint valószínű, hogy már
megnősült...

- Még nem.

- Honnan tudod?

- Bogdan Cardinián átjött vissza, miután leszállította annak az osztrák hercegnek a


megrendelt kancacsikót. Bogdan tudta, hogy örülnék, ha valami hírt kapnék Petrovékról.

Anna némi vállvonogatással elismerte a lehetőséget.

-Jó, rendben van, még nem nősült meg, de azt te sem tagadhatod, hogy már elég idős, hogy
tisztában legyen a szándékaival és maga döntsön a sorsáról. Miből gondolod, hogy beletörődik
majd a jegyességi szerződésbe egy sosem látott nővel, pusztán mert az apja esetleg így
rendezte el? Már nem kisgyerek, aki köteles engedelmeskedni apja parancsainak, még akkor
sem, ha élne az apja. A másik dolog pedig... nem csodálkoznak majd Petrovék, hogy Szemjon
halála után nem találták meg ennek a szerződésnek a másolatát?

- Lehet, hogy csodálkoznak, de nekem van egy példányom, amelyet megmutathatok a fiatal
grófnak, amikor megérkezik. Bízvást nem kételkedik majd apja aláírásában.

- Te hamisítottad oda?

- Egy kis gyakorlással nem is volt nehéz. És az, hogy a gróf meg Szása elfogadják-e a
szerződést... - Konsztantyin elhallgatott, majd csaknem zordan folytatta: - A becsületük függ
ettől. Ha én eljátszottam is az enyémet, ők belekerültek a csapdába.

- És ha a te cardiniai grófod fittyet hány a becsületre?

- Szemjon fia - vágta rá Konsztantyin, mintha ez elégséges okot adna a bizakodásra.

Anna csak sóhajtott egyet. Kezdett világossá válni, hogy mondhat bármit, teljesen egyre megy.
Ez az átkozott Rubljovféle csökönyösség. Megvan ez mindnyájukban, de kiváltképpen az
apában... no meg a legfiatalabb lányában. Ha ezek egyszer a fejükbe vesznek valamit!...

Noha Konsztantyint halálra gyötri a bűntudat azért, amit elkövetett, megátalkodottan köti majd
magát ahhoz, amiért elkövette. A lányának akar boldogságot szerezni.

Anna nem is tudta hibáztatni ezért, hiszen minden szülő ezt kívánja a gyerekeinek, csakhogy a
boldogság ezerféle lehet... Konsztantyin igazán megtanulhatta volna az együtt töltött nyolc
esztendőből meg abból, hogy Anna tucatnyiszor is elutasította házassági ajánlatát, hogy nem
minden nő kíván mindenáron férjhez menni.

Gyengéden a férfi karjára tette a kezét, és elszánta magát, hogy legalább ezt megkísérli
megértetni vele.

- Lehet, hogy nem vetted észre, de, Szása egy csöppet sem boldogtalan. Nagyon is élvezi a
szabadságot, amit tőled kap. Gyönyörűségét leli a lovakkal végzett munkában, amit egy férj
10
soha nem engedélyezne neki. Egész sereg barátfia van itt. És imád téged... amikor éppen nem
veszekedtek. Őszintén szólva, azt hiszem, hogy még a patvarkodásaitokat is élvezi. Nem fordult
meg a fejedben soha, hogy Szása egyszerűen nem akar férjhez menni? A házasság alkalmasint
csak gúzsba kötné, fojtogatná... hacsak nem akad össze egy olyan férfival, aki ugyanúgy fütyül
a konvenciókra, mint ő...

- Vagy egy olyannal, aki szereti őt annyira, hogy bizonyos szabadságot engedélyezzen neki -
vágott közbe Rubljov -, de arra is képes, hogy ezt megtagadja tőle, amikor az átkozott nyakát
akarja kockára tenni.

Olyan kétségbeesett volt a hangja, hogy Anna csaknem elnevette magát.

- Ez az egyik indítékod? Igazán azt hiszed, hogy egy férj képes lesz kordában tartani Szása
nyughatatlan természetét, amikor neked sem sikerült?

Ezzel kiérdemelt egy komor pillantást.

- Lehet, hogy a férj nem lesz képes erre, de néhány gyerek annál inkább.

Anna ezt nem is vitatta. Az anyaság bizonyára megváltoztatná Alekszandra életét. Legalábbis
meggátolná, hogy továbbra is ilyen veszettül száguldozzon a lovain. Amellett Alekszandra
remekül ért a gyerekekhez. Mondani ugyan soha nem mondta, de alighanem maga is szeretne
néhányat. És ha az angolhoz hajlandó lett volna, sőt nagyon is szeretett volna feleségül menni,
nyilván nem éppen házasságellenes.

Anna megint felsóhajtott. Ha nem olyan óvatos, még meg is tapsolta volna Konsztantyin
csalafintaságát.

- Eltértünk a dolog lényegétől - mondta. - Arról van szó, hogy te voltaképpen bele akarod
kényszeríteni Szását meg Szemjon fiát egy olyan házasságba, amelyikre egyik sem számított.
Valószínű, hogy mindketten tiltakozni fognak ellene, azt azonban biztosra veszem, hogy Szása
tombolni fog. És mi történik, ha kiderül, hogy nem is tetszenek egymásnak? Ha mindketten
berzenkednek a házasság ellen, az nem éppen kedvező körülmény a találkozásukhoz. Lehet,
hogy a lányod végül meggyűlöli a férfit, ami aligha eredményez olyan boldogságot, amilyet te
álmodsz neki.

- Ezek csak feltevések, Anna.

- De sokkal reálisabbak, mint a tieid.

- Majd kiderül, amikor találkoznak - felelte csökönyösen a férfi.

- És ha nekem lesz igazam?

- Ha világosan látszik, hogy nem illenek össze, akkor természetesen felmentem a grófot
kötelezettsége alól, és kárpótolom az ideutazás vesződségeiért.

- Nos, hálát adok Istennek, hogy legalább valamicskét hajlandó vagy engedni a
keményfejűségedből.
11
Konsztantyint kényelmetlenül érintette Anna gunyorossága, és menten visszavágott.

- Mi tagadás, máris jobban érzem magam, hogy olyan érveket hoztál fel, amelyek nekem
ugyan nem jutottak eszembe, de sikeresen meg tudtam cáfolni valamennyit.

Anna ,meglehetősen maró válaszra készült, de ekkor kicsapódott az ajtó, és megjelent


Alekszandra. Eleinte észre sem vette őket, és kucsmájával buzgón igyekezett leverni a port
ingujjáról, amitől finom porréteg szállt lába körül a padlóra, ahová még nagyobb porfelhőt vert
hatalmas kutyájának ideodajáró bozontos farka. Hamvasszőke hajának egyik kibomlott fürtje a
derekáig hullott.

Úgy festett, mint egy kozák, pontosabban mint egy kozáklegény, térdig érő csizmába gyűrt,
buggyos lovaglónadrágjával, karcsú derekán a széles, égővörös selyemövvel, finom, kék hím-
zéssel díszített, már nem éppen patyolatfehér ingével, lefelé bővülő, félhosszú zubbonyával.
Lovagláshoz meg a lovak körüli munkához mindig ezt az öltözéket viselte. Maszatos, zilált kül-
seje semmi újdonságot nem jelentett családjának.

- Sokkal, de sokkal jobban érzem magam - susogta Konsztantyin olyan halkan, hogy csak
Anna hallotta, aki tudta, hogy a férfi az imént mondottakra utal vissza. - És nem árt, ha egy férfi
az esküvő után minél hamarabb megszabja a törvényeket az ifjú asszonyának, aztán ügyel,
hogy az be is tartsa őket.

Anna orrcimpája kitágult, fogát összeharapta. Alekszandra jelenléte miatt nem adhatott olyan
választ erre a kijelentésre, amilyet megérdemelt volna, így hát felkapta Konsztantyin poharát,
amelyben bőven volt még a céljainak megfelelő mennyiségű vodka - ezt aztán minden habozás
nélkül Konsztantyin arcába loccsantotta.

Alekszandra, aki csak azt látta, hogy apja prüszkölve köpködi a maró
folyadékot,gyönyörűségében felkacagott.

- Nocsak, Anna! Ezúttal te gurultál méregbe? Hányszor mondtam neked, hogy apám végül
rossz hatással lesz rád!

- Igazad van, galambom... és ugye tudod, hol találod a vödröt meg a felmosórongyot?

Alekszandra vigyorogva nézegette tulajdon poros nyomait, és megkérdezte:

- Mielőtt vagy miután megfürödtünk Bozsik meg én?

Anna lelki szemei előtt megjelent mindaz a szörnyűség, ami Bozsik után marad majd a
fürdőházban, és legyintett.

- Azt hiszem, ez már édes mindegy.

Alekszandra arcán felvillant a mosoly, amely, ha használni tudja, bármely férfit elkápráztatott
volna, és máris indult a konyha felé, sarkában az elmaradhatatlan Bozsikkal. Teljesen fölösleges
volt a felmosóvödröt emlegetni neki. A lány mindig feltakarított maga után - és túlméretezett
kedvence után is. Hiába állt szolgálatára tucatnyi cseléd, ritkán vette igénybe őket.

12
- Anna?

A szót, ahhoz képest, hogy morgásnak szánták, Anna szelídnek hallotta - bár nem felejtette
el, hogy a mögötte álló, vodkától bűzlő férfi minden bizonnyal dühöng. Lelke mélyén őszintén
restellte is, amit tett. Soha, de soha nem viselkedett még ilyen alantasan. Az ilyesmi idegen volt
a természetétől.

- Töltsek neked még egy pohárral? - ajánlotta fel, anélkül hogy odanézett volna.

Egy horkantást hallott.

- És meg is ihatnám?

- Valószínűleg nem - felelte Anna egy pillanatnyi gondolkodás után, és kiment a szalonból.

2. fejezet

Stefan Barony, Cardinia királya a nevethetnékjével küszködött. Pontosan azt találta a cigányok
táborában, amire számított - az egyik fa alatt ott heverészett az unokafivére egy takaros fiatal nő
társaságában. Helyesebbén három takaros fiatal nő társaságában, amennyire a király ugyan
nem számított, de meg sem lepte különösebben. Két nőt Leonyid a két karjában szorongatott, a
mögötte ülő harmadik lány dús keblén, mint afféle párnán, aranyló fejét pihentette.

A táborban vidáman, hangosan zajlott az élet, mint estefelé általában, pucér gyerekek
rajcsúroztak a táncoló anyák lábainál, minden tábortűz mellett énekeltek, vagy mesét mondtak,
a bográcsokban orvul szerzett szárnyas meg nyúl rotyogott. Ez a törzs főként
lókereskedelemmel foglalkozott. Akadtak olyan törzsek, amelyek mindenféle javítást végeztek,
vagy a kovácsmesterségben jeleskedtek, mások meg kizárólag a szórakoztatásból éltek:
medvetáncoltatók, kígyóbűvölők, nagyszerű muzsikusok és táncosok voltak.

A Cardiniában megforduló törzsek java azonban állatokat tenyésztett, és hatalmas bivaly- vagy
marhacsordáikkal együtt vándoroltak ide-oda. De kivétel nélkül minden törzs eladta jó pénzért a
hozzá tartozó nőket, vénasszonyaik pedig a gyógynövényekkel olyan betegeket is
meggyógyítottak, akikről a városi orvosok már lemondtak. Ráadásul persze mindegyik törzsnek
megvoltak a maga jövendőmondói meg varázslói.

- Hát nem megmondtam, hogy itt találjuk? - mondta Lazar, aki Stefan jobbján állt. - Még mindig
a szertelen vadság hódolója.

A Stefan balján álló Szergej morgott egyet, mielőtt közölte volna a saját véleményét.

- Inkább a bőséges nőválasztéknak hódol, a cigánylányok még soha nem okoztak neki
csalódást.

Stefan meg sem cáfolhatta ezt a megállapítást, minthogy ő is tekintélyes időt töltött a cigányok
táboraiban. Legalábbis amikor még nem volt uralkodó, csak trónörökös, jóval kevesebb
felelősséggel a vállán. De mióta trónra lépett, egyszerűen méltatlan lett volna hozzá, ha
13
cigánylányokkal hentereg, tábortűznél rúgja a port. Igazság szerint már nem is vágyott ilyesmire.
Mostanában már csak a királynéjával szerelmeskedett. De a tábor látványa régi kedves
emlékeket idézett fel benne.

- Gondolom, ti ketten boldogan itt maradnátok Leonyiddal - tréfálkozott Stefan.

- Úgy érted, hogy nem hurcoljuk haza a városba? - kérdezte Lazar.

- A nagynéném csak azt kérte, hogy állapítsam meg, hogy van, ne azt, hogy szállítsam is
házhoz. Megelégszik majd annyival is, ha a fia az éjszaka folyamán valamikor felkeresi.

Szergej már vigyorgott.

- Kész szerencse, hogy az öreg Max már nem hajlandó beérni azzal, hogy csak mi hárman
testőrködjünk melletted, különben kénytelenek lennénk téged visszahurcolni a városba.
Az öreg Max, vagyis Maximilian Daneff, Cardinia főminisztere szinte második apja volt
Stefannak. Rendkívül komolyan vette kötelességeit, többek közt ahhoz is elszántan ragaszko-
dott, hogy Stefant egy teljes szakasz katona kísérje, valahányszor kilép a palotából.

A katonák a cigánytábor szélén várakoztak, hogy ne keltsenek riadalmat. Stefan felbukkanása


azonban mégis kavarodóst okozott, mert felismerték. Amikor ez a törzs legutóbb átvonult az
országon, még nem Stefan volt a király, de a cigányok alighanem azonnal érkezésük után
kiderítették, történte valami változás a felsőbb körökben, és vajon szívesen fogadják-e őket most
is. Az efféle tájékozódás igencsak hasznos volt saját jólétük szempontjából.

Előszólították a vajdát is, aki óvatosságbál a sátra előtt várakozott az öregek tanácsával.
Stefannak azonban semmi kedve nem volt az üdvözlések és tiszteletadások hosszadalmas
szertartásához, amely órákig is eltarthatott volna. Kivált most nem akarta fecsérelni az időt,
amikor Tányája, aki a palotában várja, azzal az ígérettel kecsegtette, hogy ma este talán táncol
majd neki. Odafordult Szerpejhez.

- Nyugtasd meg a vezetőiket, hogy ez nem hivatalos látogatás, hanem pusztán családi ügy. -
Tiszteletteljesen odabólintott a vajdának, és elindult unokafivére felé.

Ez az egyetlen bólintás az egész tábort megnyugtatta, újra összeverődött vagy tucatnyi nő,
fiatalok, öregek vegyesen. Akár össze is verekedtek volna, életre-halálra, a puszta lehetőségért,
hogy valamilyen - akármilyen - szolgálatot tehessenek neki, mivel híres volt nagyvonalú
bőkezűségéről, és egyegy ajándékából esztendeig megélt akár egy tíztagú család is, munka
meg lopás nélkül.

Stefan csak homályosan érzékelte, hogy Lazar igyekszik megszabadítani a zaklatástól,


marokszám osztogatja a pénzt, és elhessegeti mögüle a nőket. A királyt ugyanis valósággal le-
nyűgözte unokafivérének hősies erőfeszítése, hogy a három lány mindegyikét részesítse
figyelméből. Stefan kis híján hangos nevetésre fakadt, mert amennyire megítélhette, Leonyid
megbirkózott a bonyolult feladattal: előbb az egyik, aztán a másik fehérnépet csókolgatta
mohón, miközben a két keze ide-oda portyázott mindhármukon. Ám a nők egyáltalán nem
vetélkedtek egymással, mint várható lett volna. Alighanem megnyugtatták óket, hogy Leonyid

14
még hajnal előtt kegyeiben részesíti mindegyiküket sorra, ha ugyan nem egyszerre, mint éppen
jelenleg is.
A szép fiatal cigányasszonyoknak alkalmasint férjük is volt valahol a táborban, Leonyidot
azonban nem fenyegette az a veszély, hogy mielőtt távozna, késszúrást kap a hátába. Az, hogy
a nők pénzért árusítják a testüket, közönséges üzlet, bevett gyakorlat - amennyiben a férfi nem
cigány. De próbált volna csak meg valamelyikük szerelmetes szemeket vetni egy másik cigány
férfira, holtbiztos, hogy megöli a férje.. A cigányok mindig is a maguk sajátos törvényei szerint
éltek és haltak, amelyeket minden törzsnél a vajda szabott meg.

Leonyid úgy elmerült az ölelkezésben, hogy észre sem vette a tábor hirtelen elcsendesülését,
majd az újraéledt ricsajt. Barátai lovainak közeledését sem hallotta meg, így hát Stefan meg
Lazar egy darabig csak ültek a nyeregben, néhány lépésnyire tőle, és élvezték a bemutatót.
Stefant változatlanul lenyűgözte a jelenet, mivel még soha nem figyelte meg unokafivére érzéki
varázserejét működés közben. Trónörökös korában, amikor még együtt járt szórakozni három
legjobb barátjával, többnyire őt is jócskán lekötötte a magának választott nőszemély.

Leonyid azonban most már végképp belefeledkezett vágyai kielégítésébe - csak úgy
röpködtek a ruhadarabok. Alighanem az sem jutott már eszébe, hogy az ilyesmit máskor keve-
sebb nyilvánossággal szokta csinálni.

Csupán az egyik nő vette észre, hogy nézőközönségük támadt, de láthatólag egy csöppet
sem izgatta magát emiatt, odaadóan becézgette Leonyid széles mellkasát, amelyet egyik
társnője épp az imént csupaszított le. Hát igen, tűnődött Stefan, barátjának általában ilyen
hatása, van a nőkre. Elfeledtet velük erényt, szemérmet, minden beléjük vert illemszabályt.
Bárhová megy, bármitt művel, a nők majd meghalnak,, hogy megismerkedjenek vele, és miután
megismerték, majd meghalnak, hogy az ágyába bújhassanak. Míg a többi férfinak kemény,
hosszadalmas munkába kerül elcsábítani egy aszszonyt, Leonyid csak bemegy egy szobába, és
int az ujjával. Sőt, igazság szerint még ennyit sem kell tennie, elég, ha megjelenik, és a nők
rögtön megvesznek érte.

Mindig is az ő szépségét használták csaléteknek, és mivel barátai nem csekély hasznot


húztak vonzerejéből, máig sem orrolnak rá jó szerencséje vagy kivételes jóképűsége miatt.
Ráadásul, bár a pillanatnyi helyzet nem éppen erre vall, gondolta Stefan, Leonyid igazán
nemcsak az érzéki örömök hajkurászásának szenteli az életét.

Ért a katonai mesterséghez - mind a négyen jártasak benne -, és Stefan koronázása


alkalmával is tömérdek hivatalos feladatot végzett el kitűnően. Legfőbb, legkomolyabb
kötelességének azonban azt tekinti, hogy tagja a király testőrségének. Most sem lenne itt, ha
tudta volna, hogy Stefan kilép a palotából, rendes körülmények közt mindig meggyőződik arról,
hogy nincs rá szükség, mielőtt elmegy a saját dolga után.

Pillanatnyilag azonban itt ez a három fiatal nő, akiket ugyanúgy fűt a vágy, s mindannyian
kielégülésre áhítoznak. A jövendő békesség kedvéért - Lazar ugyanis aligha állja meg, hogy
Leonyid orra alá ne dörgölje meglepő szemérmetlenségét, és ez, mielőtt együtt nevethetnének
a dolgon, feltehetőleg jó néhány ökölcsapáshoz vezetne - Stefan megköszörülte a torkát.

15
Nem ért semmit. Az sem, amikor megpróbált újra köhécselni.

Így hát Lazar megszólalt, elég hangosan.

- A cigányok egész vagyont szerezhetnének, ha belépőjegyeket árusítanának.

- Úgy látszik - folytatta az éppen odalovagló Szergej -, Leonyid még azt sem bánná.
Esküszöm, hogy ez itt ezerszer jobb, mint a Nagyszínház legújabb színdarabja.

Leonyid félregördült, és izzó szemekkel meredt fel rájuk... Kiszakadó nyögését nem annyira a
zavar, mint inkább az okozta, hogy félbeszakították.

- Hogy a fenébe sikerült rám találnotok?

- Fatimának megmondtad, hová szándékozol menni - felelte Stefan, majd egy pillantást vetve
a nőkre, akik egyáltalán nem iparkodtak takargatni különböző meztelen bájaikat, sőt
változatlanul odasimultak Leonyid testéhez, hozzátette: - Az a lány nem is kifogásolja az
ilyesmit?

- Nem vagyok Fatima tulajdona, mint ahogy ő sem az enyém. Visszaadtam a szabadságát. Mi
többet tehetnék meg érte?

- Kereshetnéll neki egy férjet.

- Valahányszor felajánlom, zokogni kezd.

Leonyid hangja olyan utálkozóan csengett, hogy a három férfi felkacagott, bár a legkevésbé
sem együttérzően. Az ágyast a török nagyvezír ajándékozta Leonyidnak. Gyönyörű, érzéki
teremtés volt, akit arra a művészetre képeztek ki, hogyan járjon a kedvébe egy férfinak. Lehet,
hogy Leonyid valóban visszaadta a szabadságát, de abban már kételkedtek barátai, hogy
buzgón férjet keresgéltt volna neki.

Leonyid nem vette rossz néven a tréfálkozást, de jelenlegi hevületében, amelyet korántsem
lohasztottak le a hozzásimuló pucér női mellek, nagyon is rossz néven vette váratlan fel-
bukkanásukat.

- Mi a nyavalyát keresel itt, Stefan, és engem mért nem tájékoztattak, hogy ma este elhagyod
a palotát? Stefan rávigyorgott.

- Ha az elmúlt három nap folyamán vetted volna a fáradságot, hogy fogadd anyád küldöncét,
és nem tagadtatod le magad, akkor anyád sem találta volna szükségesnek, hogy eljöjjön
hozzám és megkérdezze, hová az ördögbe küldtelek el. Mellesleg hogy sikerült elkerülnöd őt a
palotában?

Leonyid idegesen végigszántotta ujjaival aranyló sörényét.

- Nem volt könnyű. Remélem, azt mondtad neki, hogy te küldtél el valahová.

- Nem, csak azt mondtam, hogy majd megkereslek, és gyorspostával küldelek vissza hozzá.
Mért szökdösöl így előle?
16
- Mert valahányszor „hivatalosan" rendel maga elé, mint most is, úgyszólván holtbiztos, hogy
nem leszek elragadtatva a mondanivalójától. Vagy azért rágja a fülem, hogy nősüljek meg végre
- és mivel ezt utoljára három hónapja tette, már esedékes -, vagy a legutóbbi szeretőm miatt
szedi le a fejemet.

- Melyik szeretőd miatt? - kérdezte kíváncsian Stefan.

- Amelyikett éppen felfedezett.

Minthogy Leonyid nem egy, hanem három állandó szeretőt is tartott a városban - nem
beszélve a házában élő Fatimáról meg a többi nőről, akik örökké a nyakába akaszkodtak -, elég-
gé elképesztő' volt, hogy itt hentereg a cigányok közt. Tagadhatatlan, hogy ő ugyanúgy szereti a
változatosságot, mint bármelyik férfi, legalábbis amelyik nem olyan szerelmes, mint Stefan, de
már amúgy is több változatosságban volt része, mint amennyit bármelyik férfi kívánhatna
magának.

- Miért nem küldesz el valahová? - fordult hirtelen Stefanhoz.

Stefan nevetett.

- Amikor Marija néninek sikerült kicsikarnia belőlem az ígéretet, hogy szükség esetén akár
személyesenn cipellek a színe elé? Nem, barátom, ezúttal kénytelen leszel elviselni a fülrágást
meg a fejvételt. Legközelebb szíveskedjél előre figyelmeztetni, akkor majd elküldelek néhány
hónapra Ausztriába vagy Franciaországba,ámbár fel nem foghatom, hogy ez mire jó, hiszen
anyád itt lesz, amikor visszaérkezel. Meg sem fordult még a fejedben, hogy teljesíthetnéd, amit
kér?

- Úgy érted, hogy nősüljek meg? - fortyant fel Leonyid. - Nevetséges vagy. Egyetlen nővel én
soha nem érném be.

- És ki mondta, hogy be kell érned vele?

Leonyid savanyúan nézett Stefanra.

- A királynéd, alighanem. Szörnyen régimódi elképzelései vannak a hűséggól, ha nem vetted


volna még észre. Jézusom, a fejemet teszem rá, hogy ha megnősülnék, Tánya királyi ren-
deletben tiltana ki az ágyamból minden fehérszemélyt a hitvesem kivételével.

Szergej és Lazar hangosan röhögött, még mielőtt ő befejezte a mondatot. Stefan azonban nem
csalatkozott hozzájuk.

- Mondott neked valamit Tánya?

- Mindössze azt, hogy nem ártana, ha legalább annyi időt szánnék a megfelelő asszony
keresgélésére, amennyit a nem megfelelőek hajkurászására pocsékolok. Valamilyen rejtélyes
okból a fejébe vette, hogy én boldogtalan vagyok. Mit szólsz ehhez? Mikor boldogabb nem is
lehetnék.

17
- A királyné szerelmes asszony - jegyezte meg Lazar. - A szerelmes asszonyok pedig azt
szeretnék, ha mindenki szerelmes lenne.

- Lehet, hogy így van, de az is lehet, hogy anyám panaszkodott rám neki, mint mindenkinek,
aki hajlandó meghallgatni - kesergett Leonyid. - Valóságos átok egykének lenni olyan anyával,
akinek a legfőbb gondja a családfa meg az utódlás.

- Próbáld csak ki, milyen ez egy királyi atyával, akinek szintén ez a legfőbb gondja - mondta
fanyarul Stefan.

Mindnyájan nevettek, bár a dolog korántsem volt olyan nevetnivaló az elmúlt esztendőben,
amikor Stefant küldték el Amerikába, hogy hazahozza menyasszonyát, a hercegkisaszszonyt.
Stefan dühöngött, és viszolygott a házasságtól. Szerencsére fülig beleszeretett a
hercegkisasszonyba, és ami még nagyobb szerencse, a hercegkisasszony is szerelmes lett
Stefanba.

- Megvan a megoldás! -.derült fel hirtelen Leonyid - Mi volna, Stefan, ha te megparancsolnád


anyámnak, hogy menjen újra férjhez? Így legalább valami másra is gondolna, nemcsak
unokákra.

Stefan a fejét ingatta, bár vigyorgott.

- Túlságosan szeretem a nagynénémet, semhogy olyasmit parancsolnék neki, amit nem akar
megtenni, és ezt te is jól tudod. De mondd csak, mit művelsz most itt egymagadban? Az efféle
szórakozásokhoz mindig magaddal szoktad hurcolni Szergejt meg Lazart is.

Leonyid végre elmosolyodott.

- Igazság szerint nem terveztem efféle szórakozást. Voltaképpen azért jöttem, hogy egy új
lovat vásároljak. Dinicu megüzente a fiával, hogy van egy nagyszerű csődöre.

Lazar felkapta a fejét, mivel ugyanúgy rajongott a jó lovakért, mint barátja.

- Megvetted?

- Kiderült, hogy nem is olyan nagyszerű.

- Aha - bólintott Lazar. - Eszerint most kárpótolod magad a fölösleges vesződségért?

- Hát persze. És természetesen örülnék, ha csatlakoznátok hozzám, te is meg Szergej is... de


te nem, Stefan.

- Mintha bizony elfogadnám a meghívásodat – vigyorgott Stefan.

- Nem vállalok semmilyen kockázatot - jelentette ki Leonyid. - Mostanában a királyné pártján


állok, mióta kegyeskedett megbocsátani nekem.

Stefan felvonta a szemöldökét.

- Olyan biztosra veszed? - évődött. - Tudod, hogy máig is pávakakasnak hív.


18
- Igen - felelte szinte önelégülten Leonyid. - De mostanság kedvesen mondja, és nem teszi
hozzá a velejáró „hígvelejű -t.

Stefan felvihogott. A felesége világéletében kereken kimondta, amit gondolt, és az, hogy
Cardinia körüludvarolt királynéja lett, semmiképpen nem csorbította ki nyelve élességét. Az
udvar azonban lassacskán megszokta Tánya elamerikaiasodott modorát és diplomáciai
érzékének teljes hiányát.

Most, hogy a feleségét emlegették, Stefannak eszébe jutott, hogy az már várja őt - meg az is,
hogy tett egy bizonytalan ígéretet.

- Megfeledkeztünk az anyádról.

- Iparkodtam - morgott Legnyid,., majd a két közelebb eső cigánylány köré fonta a karját. -
Legyen egy kis szíved, Stefan. Mondd neki, hogy nem találtál sehol.

- Hazudni nem vagyok hajlandó, de adok neked két órát, aztán jelentkezz egykori otthonodban.
Lazar és Szergej majd gondoskodik arról, hogy egy percet se késs. Addig is érezzétek jól
magatokat, barátaim.

Lazarés Szergej azonmód mohó várakozással le is szállt a nyereghól. De amint Stefan


megfordította lovát, hogy egyedül nyargaljon ki a táborból, Legnyid talpra ugrott, és utána üvöl-
tött, hogy várjon. Kirántotta ingét az egyik nő takaros feneke alól, aki harsányann méltatlankodni
kezdett. Lazar, aki ráeszmélt, hogy Legnyid szokása szerint ezúttal is fontosabbnak tekinti
kötelességét a szórakozásnál, szintén megpróbált tiltakozni.

- Ne röhögtesd ki magad, Legnyid. Húsz embere várja odakinn.

- Az nem ér semmit - vetette oda a férfi, míg előkerítette a zubbonyát, és a vállára borította.

Szergej csak a szemét forgatta. Tudta, mit sem használna, ha figyelmeztetné Leonyidot, hogy
Stefan megsértődik, amiért azt hiszi róla, hogy még a palotába vezető rövid úton sem képes
vigyázni magára. Mert bár Stefan csakugyan megsértődne, de remekül mulatna is azon, hogy
Legnyid parlagon hagyta az előzékeny fehérnépeket.

Szergej nagyot sóhajtott, és fellépett a kengyelbe, de Leonyid leintette.

- Csupán egyikünkre van szüksége. Ti ketten csak maradjatok, és érezzétek jól magatokat. A
hölgyek már bemelegedtek.

- Igen, csakhogy te melegítetted be őket.

- Legyetek hálásak érte. Nekem már egyébként is elvette a kedvemet az egésztől, hogy
találkoznom kell anyámmal, és végig kell hallgatnom a kötelező lelki prédikációt. Ha mindenáron
velem akartok tartani, ragaszkodom ahhoz, hogy ti is végighallgassátok.

- Akkor már inkább találkozzunk csak holnap.

19
3. fejezet

A grófnő arckifejezése valahogy nem illett a helyzethez, amikor fogadótermében üdvözölte a fiát.
Legalábbis nem olyasféle volt, amilyet Leonyid a lelki prédikációk alkalmával látni szokott. Sőt,
akkora örömöt és elégedettséget tükrözött, hogy a férfi már azon morfondírozott, talán tévedett
az idézés okát illetően.

Tapasztalataiból megtanulta már, hogy anyja a jó híreket személyesen viszi meg neki, és
előle eszébe sem jutott volna letagadtatni magát, ahogy a küldönceivel tette. Végtére is szerette
az anyját, és igyekezett a kedvére tenni, valahányszor elfogadható volt, amit kért.

Anyja általában csak akkor citálta saját területére, ide a régi szülői házba, ahol Leonyid
fölcseperedett, ha arra számított, hogy vitába bocsátkozik vele. Nem érdekelte, hogy fia már
vagy tizenkét esztendeje elköltözött a családi otthonból, először a királyi palotába, hogy kéznél
legyen Stefan rögtönzött kiruccanásainál, majd nagy európai körutazását követően a saját haj-
lékába. Anyja még most is úgy érezte, hogy a szülői házban, saját fogadótermében valahogy
nagyobbb a tekintélye. A pokoli csak az, gondolta Leonyid, hogy ez igaz is.

Még nem járt nagyon későre, és a férfinak éppen akkor sikerült elcsípnie a grófnőt, mielőtt az
elindult az estélyre, ahová hivatalos volt. Leonyid pontosan erre számított, mert úgy vélte,
ilyesformán hamar túleshet a dolgon, és az éjszakát már saját kedve szerint töltheti. Abban
reménykedett, hogy valami fontos estélyről van szó, ahová anyja nem akar későn érkezni, s
ezért rövidre fogja a mondandóját. Ezt azonban nem tudta megállapítani sem öltözékéből, sem a
rajta tündöklő ékszerek mennyiségéből, mert a grófnő semmilyen társadalmi eseményen nem
jelent meg úgy, hogy ne lett volna talpig díszben.

Marija Petrova éveihez képest mutatós asszony volt, sőt talán mutatósabb is, mint
fiatalkorában, bár szépségnek nem tartotta soha senki. Nem éppen nőies, szögletes állával,
patríciusi sasorrával meglepően hasonlított bátyjára, az elhunyt Sándor cárra. Mindig is
robusztus alakját mostanság némi jóindulattal nagyasszonyosnak lehetett minősíteni.

Örökös csodálkozás és mély büszkeség forrása volt számára az, hogy olyan fiúnak adott
életet, mint Leonyid. Igaz, hogy az ifjú minden ízében az apjára ütött. Tőle, az anyjától csupán a
Barony-szempárt örökölte, ezt a világosbarna szempárt, amely erős érzelmi felindulás hatására
aranyszínűre változott.

Cardinia hollófekete hajú, sötét bőrű ifjú királyánál, Stefannál a nép ördögszemnek nevezte ezt
a szempárt. De az aranyló sörényű, aranyló bőrű Leonyid esetében egyszerűen csak gyönyörű
volt, káprázatos kiegészítése a szépségét meghatározó, finom csontszerkezetnek.

- Ocsmányul festesz - volt az első szava az anyjának.

Mivel Leonyid nem vesződött azzal, hogy hazamenjen és átöltözzék, inge, zubbonya érthető
módon igencsak megviselt volt. Sörénye, amelynek selymességét az este folyamán annyi kéz
vizsgálgatta, szintén alaposan összezilálódott, de Leonyidnak éppen ezek a kis rendetlenségek

20
kölcsönözték azt a hetykén érzéki megjelenést, amelyet a nők olyan hihetetlenül izgatónak
találtak.

Anyja megjegyzése azonban tüstént idegessé tette, főként mert mosolygott hozzá. Itt valami
határozottan nincs rendjén...

Leonyid szeme gyanakodva összeszűkült.

- Mi ez a kárörvendő vigyor, anyám? - kérdezte.

Anyja felkacagott.

- Ejnye, de csúnya kifejezés! Nem is volnék képes ilyesmire. - Ismét elmosolyodott. - Igazán
tölthetnél mindkettőnknek egy korty italt.

Leonyid visszamosolygott rá, úgy döntött, hogy egyelőre nem berzenkedik.

- Kitűnő ötlet - mondta, de miközben a pohárszék elé ment, amelyben, a vendégek kedvéért
különféle szeszes italokat tartottak, a bajusza alatt halkan megjegyezte: - Alighanem szükségem
lesz rá.

- Abból a finom orosz vodkából kérek, amit csak neked tartogatok - szólt utána az anyja,
amikor Legnyid éppen azt készült tölteni magának.

A kérés hallatán megállt a keze, és összeráncolódott a homloka.

- Te ki nem állhatod a vodkát - mondta figyelmeztetően.

- Ez igaz - vont vállat az anyja. - De valahogy úgy érzem... ma este az lesz megfelelő.

Újra elmosolyodott. Leonyid odavitt neki egy kis pohárkával, de aztán visszament a palackért,
felmarkolta, és leült vele a karosszékbe, szembenn a kanapéval, amelyen anyja foglalt helyet.
Kétszer is telitöltötte a poharát, és mindkétszer ki is ürítette, csak ezután érezte eléggé erősnek
magát, hogy megszólaljon.

- Nos, jól van, anyám, essünk túl rajta. Mitól vagy ilyen visszataszítóan elgyönyörödve?

- Egy héten belül el kell utaznod Oroszországba.

- És ennek örvendezel így?

Anyja bólintott, mosolya határozottan ragyogóvá vált.

De még mennyire, hiszen azért utazol oda, hogy elhozd a menyasszonyodat.

Leonyid sóbálvánnyá dermedt, a riasztó bejelentéstől szinte a szava is elállt.

- Anyám, én nem vagyok Stefan. Neki kellett elutaznia, hogy hazahozza a menyasszonyát.
Nekem történetesen nincs is.

21
- Már van.

Leonyid felpattant a karosszékből, és anyja elé plántálta magát, akár a felingerelt férfiúi düh
megtestesülése. Nem emlékezett rá, hogy valaha is ilyenn dühös lett volna az anyjára. Az ő
életébe tilos beleavatkoznia. Anyja ezt eddig mindig tudomásul vette, és tiszteletben is tartotta.
A kioktatásokat, lelki prédikációkat eltűri tőle, izgulnia, aggódnia is szabad, de ilyesmit? Honnan
az ördögből gondolja, hogy ezt nyugodtan megteheti?

- Bármit mesterkedtél is össze, anyám, gubancold csak ki. Akármilyen kínos helyzetbe kerülsz
is miatta, te juttattad bele magad. Egyetlen szót sem akarok hallani többé erről.

Hihetetlen, de anyja változatlanul mosolygott, és nem is titkolta tovább, hogy miért.

- Lehet, hogy mégis kénytelen leszel néhány szót hallani még róla, egyetlenem...

- Anyám! - próbált intőn közbevágni Legnyid.

-...és mivel nem mesterkedtem össze semmit, kigubancolnom sem kell semmit.

- Ez képtelenség. Nyilvánvaló, hogy te...

- Nem, nem én. Az a tény, hogy egy menyasszony vár rád, teljes egészében apád műve.

Ettől a kis kiegészítéstől Leonyid kezdett megnyugodni. Igaz, anyjára nemigen jellemző, hogy
vaskos tréfákban lelje élvezetét, de hát mindent el kell kezdeni valamikor.

- És szerinted vajon hogy ütötte nyélbe az eljegyzést? A sírból?

Anyja élesen felszisszent.

- Ez megengedhetetlen volt, Leonyid.

- Akárcsak a te tréfád - vágott vissza a fia.

- Tréfa? Még a gondolat is sértő, hogy én képes lennék tréfát űzni ilyesmiből.

- De hát apám már tizennégy éve...

- Pontosan tudom, hány éve halt meg apád. - A grófnő kimért hangja elárulta, mennyire
neheztel fiára. - De a levél szerint, amelyet kaptam, a jegyességi szerződést tizenöt évvel ezelőtt
kötötték meg. Apád pedig éppen akkor járt utoljára Oroszországban.

- Azt képzeled, elhitetheted velem, hogy apám ilyesmit tett, és nem is említette soha neked...
vagy nekem?

- Nem tudom, mért nem említette soha, de hogy megtette, az kétségtelen. Feltevésem szerint
úgy vélte, hogy bőven lesz még ideje tudomásunkra hozni. Végtére is te akkor még olyan fiatal
voltál...

- Kereken tizenhat esztendős voltam, vagyis nem éppen csecsemő - vetette közbe Leonyid.

22
- ...ő pedig váratlanul meghaltt a következő évben - folytatta az anya, mintha félbe sem
szakították volna.

A férfinak már lángolt a szeme. Az ügy komolyabbnak látszott, semhogy puszta bosszúságot
okozott volna.

- Hazugság az egész -jelentette ki nyomatékosan. - Semmilyen oka nem volt ilyesmit tenni.

A grófnő mosolya visszatért, ami világosan figyelmeztette Leonyidot, hogy a válasz nem lesz
éppenséggel kedvére való.

- De bizony volt rá oka. A jegyesed apád legjobb barátjának, Rubljov bárónak a lánya. Még te
is emlékezhetsz rá, hányszor beszélt Szemjon a báróról, milyen nagyra becsülte őt. És mindenn
áldott esztendőben hónapokat töltött nála Oroszországban.

Leonyid emlékezett rá, meg arra is, mennyire bántotta őt annak idején, hogy apja ilyen sok időt
tölt távol otthonától.. No persze, amikor barátaival ő is beutazta Európát, és megfordult
Oroszországban meg a cári udvarban, maga is rájött, mi az, amit apja ott olyan vonzónak talált.
Az ottani hölgyek, legalábbis a főnemesek, hihetetlenül szabadosak a szerelemben. Meg sem
várják a házasságot, már hajadon korukban is szeretőket tartanak, úgy látszik, a szüzesség ott
korántsem áll olyan nagy becsben, mint a világ más részein.

- Ami engem illet, nagyon is elképzelhetőnek tartom, hogy apád ilyen jegyességi szerződést
kötött - folytatta a grófnő. - Végeredményben egész Cardiniában nem akadt senki, akit csak
félannyira szeretett, mint Konsztantyin Rubljovot. Boldoggá tette volna, ha családi kapcsolatba
kerül Rubljovékkal.

Leonyid vöröset látott mar a , jegyesség" szótól is, és páni rémületbe esett.

- De Rubljov mért nem figyelmeztetett bennünket tizenöt évig?

Marija vállat vont.

- A levél hangneméből ítélve úgy vélem, azt hitte, semmi olyasmit nem ír; amiről ne tudnánk.

- De mért várt tizenöt esztendőt, vagy... hány éves az a lány, most került ki az iskolapadból?
Arra vártak, hogy felcseperedjen?

- Rubljov nem említi a korát, de ennyire fiatal azért nem lehet, mert azt írja róla, hogy nem
sietett a férjhez menéssel, ő pedig ezért nem jelentkezett eddig a szerződéssel. Ezenkívül azt
írja, hogy voltaképpen tőled várt levelet, de mivel nem kapott...

- Mutasd azt az átkozott firkát!

Anyjának ki sem kellett mennie érte. Alkalmasint számított erre, mert a zsebéből vette elő a
levelet. Leonyid feltépte, és figyelmesen átolvasta a hibátlan franciasággal írt sorokat. Abban
reménykedett, hogy a levelet oroszul írták, és anyja esetleg roszszul értelmezte, mert bár
mindketten folyékonyan beszélték a nyelvet, a cirill betűket egyikük sem ismerte elég jól. A
cardiniai udvarban viszont úgyszólván mindenki írt és olvasott franciául, és a levél
félreérthetetlennek bizonyult. Minden diplomatikus finomsága ellenére egyértelmű követelés volt,
hogy Leonyid tartsa tiszteletben a szerződést, amely szerint köteles feleségül venni Alekszandra
Rubljovát.

23
Leonyid gombóccá gyűrte az irományt, és elhajította. Egy virágvázát talált telibe vele, amely a
padlóra esett. Legszívesebben a szőnyegbe taposta volna a papírt, de ehelyett a széke mellett
álló vodkásüveget kapta fel, és a szájához emelte. Azzal sem törődött, hogy anyja ezt a
modortalanság netovábbjának tekintheti. A grófnő valóban fel is szisszent, de ez nem gátolta
Leonyidot, aki félig kiürítette a palackot, aztán megfordult, és egy gúnyos meghajlással
nyugtázta anyja rosszallását.

- Jól van, anyám - szólalt meg végül kimérten, mintha nemm is forrt volna a vére. - Válaszolj a
levélre. Írd meg, teszem azt, hogy én már megnősültem. Vagy hogy meghaltam, és rég el-
temettek. Bánom is én, mit írsz neki, csak értesd meg vele, hogy nem vehetem feleségül a
lányát.

A grófnő háta kiegyenesedett. Ajka harciasan megfeszült.

- De még mennyire hogy elveheted.

- Csakhogy nem veszem el.

Még mielőtt Leonyid újra a szájához emelhette volna a palackot, anyja kijelentette:

- De bizony elveszed.

- Nem!

Leonyid üvöltött, mindkettőjük meglepetésére. Még soha életében nem emelte meg a hangját
anyjával szemben, bármilyen ingerült volt is. De ezúttal dühöngött, marcangoló düh öntötte el,
amely abból az érzésből fakadt, hogy csapdába esett.

Valamivel halkabban, de változatlann nyomatékkal hozzátette:

- Amikor majd kész leszek megházasodni, meg is teszem, de a magam akaratából és a


magam választása szerint.

Szerette volna ezzel befejezni a vitát. Azt hitte, be is fejezte. Már indult is kifelé, markában a
vodkásüveggel. De nem jutott messzire, amikor szinte hátába csapódtak anyja szavai, mint
megannyi vércsorrantóan éles üvegszilánk:

- Akármilyen gyalázatos gazember vagy is, nem hozhatsz szégyent apád becsületére!

4. fejezet

Tánya kissé megemelte fátylát, csak annyira, hogy nyelvével végigcirógathassa férje csupasz,
lapos mellbimbóit. Stefan felnyögött, és asszonyáért nyúlt, de annak figyelmeztető sóhajára
nyomban visszahúzta kezét, és továbbra is a heverő támláját markolgatta, amelyen feküdtek.

Stefan szinte beleőrült, hogy nem szabad megérintenie feleségét, kivált mikor az az ágyékát
simogatja, mert ő elfelejtette megszabni a korlátokat. De hát így szólt a megállapodás. Tánya
azt mondta, hajlandó táncolni neki, ha megesküszik, hogy ezúttal fegyelmezi magát. Ő pedig

24
megesküdött, és Tánya táncolt is neki; most azonban a poklok kínjait szenvedi el, hogy
megtartsa esküjét, mert ez az édes kis boszorka. úgy döntött, hogy felhasználja az alkalmat egy
kis dévajkodásra.

Aznap este, amikor először találkoztak egy mulatóban a Mississippi mentén, Tánya egy
teremnyi sóvár folyami patkány szeme láttára járta a kihívó hastáncot. Stefan akkor azt hitte,
hogy pár garasért megvásárolhatja magának, és meg is próbálta. Annak idején nem is sejtette,
de Tánya maga sem, hogy ő az elveszett hercegkisasszony, akinek a keresésére küldték, hogy
ő Stefan mátkája, akit születése napján neki ígértek.

A mostani alkalmat megelőzően Tánya mindössze egyszer volt hajlandó táncolni előtte, nem
sokkal esküvőjük után. Érzéki, bár nem túlzottan sokat eláruló táncruháját Amerikában hagyta,
egy selyempongyolát viselt helyette. Stefan reakciója teljesen váratlan volt, vágya olyan
hevesen lobbant fel, hogy ölelkezésük, bár hihetetlen kielégülést hozott, inkább fájdalmas volt.

De Tánya akkor nem panaszkodott. Sőt, igazából jót nevetett utána, hogy ennyire meg tudja
vadítani a férjét.. Stefan egykori szeretői rendszerint siránkoztak, ha olykor némi nyomot hagyott
rajtuk, de Tánya szenvedélyessége mindig lépést tartott az övével. És a puszta tény, hogy
Tánya új táncruhát készíttetett magának, olyat, amely kicsalogatja egy Stefan-féle élveteg
férfiból a zabolátlan vadságot, azt bizonyítja, hogy az asszony is gyönyörűségét találja ebben.

A kicsikart ígéretnek azonban semmi köze nem volt Tánya gyönyörűségéhez, annál több a
jelenlegi állapotához, amelyről csak nemrégiben bizonyosodtak meg. Egész királyságának
legnagyobb örömére királynéja máris szíve alatt hordozta a trónörököst, és szentírásnak
fogadott el mindent, amit az udvari orvosok javasoltak neki. Ami Stefant illetően annyit jelentett,
hogy soha nem szabad elveszítenie önuralmát, és kénytelen olyan ígéreteket tenni, amelyeket
alig képes megtartani.

- Tudod, ugye, hogy ezért még megfizetsz nekem. - Stefan igyekezett közönyösen beszélni,
bár érzései egy csöppet sem voltak közönyösek.

Tánya felemelte a fejét, és Stefan észrevette, hogy vigyorog a könnyű fátyol mögött., amely
csaknem ugyanolyan világoszöld volt, mint a szeme.

- Hogyan?

- Ismerek egy kereskedőt, aki nagyon finom selyemzsinórokat árul - mondta Stefan.

- Azzal fogsz gúzsba kötni, amíg ugyanezt csinálod velem? - Tánya hangjában határozott
érdeklődés csengett, amely hiányzott volna, ha nem bízik meg fenntartás nélkül a férjében.

- Ezt fontolgatom - morogta-nyögdécselte Stefan.

Tánya mosolya kifejezetten pajzán lett.

- Ha majd eldöntötted, szólj..

25
Ismét lehajtotta fejét, és kissé lejjebb csúszott, hogy nyelve végigcirógathassa a férfi mellkasát
a köldökéig. Stefan tüdeje zihált. Ágyéka akaratlanul megemelkedett, kis híján ellökte magáról
Tányát.

- Tánya... nem bírom... tovább... - nyögött fel.

Az asszony megkönyörült rajta.

- Tovább nem is kell már... - mondta gyengéden.

Felült, ledobta magáról a kettős fátylat, amely elfedte arca alsó részét és hosszú, fekete haját.
Leírhatatlanul szép volt, amit áttetsző öltözéke sejtetni engedett. Stefan legszívesebben letépte
volna róla a ruhát is. Vagy csókolgatta volna, ahol éri, akár a kelmén át. De ujjait megállította az
ajtajuk előtt kezdődő hirtelen felbolydulás; először kiáltozás hallatszott, majd dulakodás zaja,
végül egy tompa puffanás.

- Mi a... - kezdte Stefan, de befejezetlen kérdésére mindjárt választ is kapott, mert az ajtó
kicsapódott, és az unokafivére viharzott be a hatószobába.

Tánya elfojtott sikollyal legördült Stefanról a heverő mögé a padlóra, ahol összekuporodott,
hogy ne lássák, és magához ráncigálta a tánc előtt ledobott köntösét. Sikerült belebújnia,
miközben Stefan hasa fölött izzó szemmel méregette a betolakodót.

Leonyid nem látta meg, mert még azt sem tudta megállapítani, hol vannak éppen. A királyi
hálószoba olyan hatalmas volt, hogy még a közepéig sem jutott el.

- Stefan! - szólongatta a királyt csak úgy vaktában. - Ne haragudj, hogy ilyen későn zavarlak,
de valami úgy feldühített, hogy attól félek, megölök valakit, ha nem találok megoldást a bajomra.

- Csak nem a testőrömmel kezdted?

Leonyid a fanyarul csengő hang felé fordult.

- Mit mondasz? Nem, dehogyis. Őt csak leütöttem. Az a nyavalyás hülye nem akart
beengedni:

- Talán mert nem akartam, hogy zavarjanak, bizonyos okból.

Tánya is föltelepedett a heverőre Stefan mellé, aki már ült, és nyomban magához karolta
asszonyát. Hiányos öltözékük világosan elárulta azt a „bizonyos okot".

Leonyid azonban aligha vett tudomást erről.

- Nagyon sajnálom, Stefan, de az ügy nem tűr haladékot. Rosszabb, mint a lidércnyomás.
Olyan tébolyult, hogy el sem fogod hinni. Még mindig nem tudom elhinni magam sem.

- Lehet, hogy részeg? Mit gondolsz? - susogta Tánya Stefan fülébe.

- Pszt - csitította Stefan, és Leonyidhoz fordult. - Mondd, anyáddal találkoztál?

- Igen, igen, de ha csak halvány sejtelmem lett volna, hogy mit akar közölni velem, ráadásul
óriási élvezettel, már félúton lennék a határ felé, elpárologtam volna, és soha többé színemet

26
sem látnátok. Neked elmondta már? Stefan, ha tudtál róla, és nem figyelmeztettél, Isten engem
úgy segéljen, én...

- Több eszed is lehetne.

Volt is, így hát harmadszor is bocsánatot kért.

- Elnézést, ne haragudj. Teljesen elvesztettem a józanságomat, de hamarosan az életemet is


elveszítem, ha nem lehet ez ellen tenni valamit.

- Nem szíveskednél elárulni végre, miről van szó?

Leonyid egészen megrökönyödött.

- Hát nem mondtam el? - Mielőtt Stefan válaszolni tudott volna, folytatta. - Most értesültem
arról, hogy apám tizenöt évvel ezelőtt jegyességi szerződést kötött az én nevemben. Jegyességi
szerződést! Még anyám sem tudott róla. Csak a lány meg az apja tudta azóta is, de eddig nem
vették a fáradságot, hogy jelentkezzenek, csupán most, hogy a lány a jelek szerint kész férjhez
menni.

- Ki az a lány?

- Ennyi az egész, amit mondani tudsz? - üvöltött felháborodásában Leonyid. - A fenét sem
érdekli, kicsoda, ha úgysem akarom elvenni!

- Tudod jól, hogy előbb-utóbb mindenképpen meg kell nősülnöd - jegyezte meg higgadtan
Stefan.

- Még legalább tíz évig eszem ágában sincs, és nem is ez a lényeg. Itt állokk egy rám szakadt
mátkával, akit a büdös életben nem láttam, és ne merd azt mondani, hogy te is ugyanilyen
rohadt helyzetben voltál, mert te úgy nőttél fel, hogy mindvégig tudtál a jegyesedről, én viszont
világéletemben azt hittem, hogy magam fogok dönteni.

- Ha meggondolod, hogy az én jegyességem milyen szédületes eredménnyel járt, nem


várhatod el tőlem, hogy különösebb sajnálatot érezzek irántad.

- Veszettül elvárhatom - fortyant fel Leonyid. - Kegyeskedj visszaemlékezni, mit éreztél te,
mielőtt találkoztál bájos hitveseddel.

Stefan sürgősen megszorította felesége kezét, mintegy bizonyítékul, hogy az már a múlté.

- Telitalálat..

- Amellett a trónörökösök ritkán választhatják meg, hogy kit vesznek feleségül - folytatta
indulatosan Leonyid. - Én ellenben csak a király unokatestvére vagyok. Rajtam kívül a kutyát
sem érdekli, kivel házasodom össze, az az egy pedig holtbiztos, hogy Oroszországból senkivel!

- Orosz a lány? - lepődött meg Stefan.

- Orosz bárókisasszony, és magad is tudod, milyen átkozottan könnyűerkölcsűek azok a


dámák. Alkalmasint ennek is volt már vagy egy tucat szeretője, és egy fikarcnyit sem lepődnék
meg, ha azért sürgetnék így az esküvőt, mert a hölgy teherbe talált esni.

27
- Akkor reménykedj abban, hogy ez a helyzet, és várj a menyegzővel, míg ide nem hozod a
lányt - tanácsolta Stefan. - Addigra kiderül, hogy állapotos-e, az pedig jogot ad neked arra, hogy
törvényesen felbontsd a szerződést.

Leonyid megkönnyebbülése nem tartott addig, hogy a kezdődő mosoly szétterülhessen az


arcán.

- Nem tehetem ettől függővé, mert ha nem állapotos, a végén ott állok elkötelezve. Inkább
egyáltalán nem utazom Oroszországba, és éppen ezért jöttem el hozzád. Te magad is töp-
rengtél ezen eleget, Stefan. Volt annak idején valamilyen ötleted, hogy hogyan bújhatnál ki az
eljegyzésedból?

- Csak nem kívánod, hogy most válaszoljak erre?

Leonyid ekkor pillantott először Tányára.

- Megengedné felséged...

- Semmi kifogásom.

Leonyid savanyú képét Tánya mintha észre sem vette volna. Azonn tűnődött, mit szólna a
férje barátja, ha most kinevetné, amihez a leginkább kedve volt - hiszen egy csöpp részvétet
sem érzett iránta. De mivel Stefan alkalmasint nem vette volna jó néven, ha az unokafivére
rovására mulat, Tánya szótlanul végighallgatta, amint megvitatták a lehetőségeket, amelyekről
sorra megállapították, hogy nem igazán használhatóak. Látta, hogy Leonyid eszelős izgalma
egyre fokozódik.

Tánya a férjét rendkívül szép férfinak tartotta, de nem anynyira, mint barátját. Hozzá
foghatóan varázslatos szépségű férfit nem is ismert. ENNYIRE elgyötörtnek, ennyire dühödtnek
azonbann még soha nem látta. A szeme sem izzott még soha ilyesformán, ahogyan Stefané
szokott néha. Úgy járkált - vagy találóbb kifejezéssel portyázott - fel-alá a szobában, mint egy
csapdába ejtett, fenséges oroszlán.

Lenyűgöző látvány volt figyelni ezt a csaknem két méter magas, férfiasan kecses hímet, amint
hirtelen felfedi egyébként flegma természetének robbanékony, szinte kíméletlenül vad oldalát. A
négy együtt felcseperedett, szoros barátságban álló férfi közül Leonyid volt az, aki nyers erő
helyett inkább szavakkal, bár gyilkos pontossággal célba találó szavakkal támadott. De most
nyilvánvalóvá vált, hogy ugyanúgy képes az erőszakra is, mint a többiek.

Tányának valaha azt mondták, hogy Leonyid az, akihez férjhez kell mennie, ugyanis Stefan
azt akarta, hogy vonakodás nélkül menjen velük Cardiniába, és úgy vélte, hogy Tánya, mint
minden nő, barátját részesíti majd előnyben. Leonyid azonban már az első percben vérig
sértette Tányát, mert afféle kocsmaringyónak vélte, s emiatt meg hallatlanul lekicsinylő
viselkedése miatt Tánya szerfölött megutálta. Mellesleg a sebhelyek és az „ördögi szempár"
ellenére találkozásuk első pillanata óta Stefanhoz vonzódott, nem pedig a szépséges
Adoniszhoz.

- Akkor hát mit fogsz csinálni? - kérdezte végül Stefan.


28
- Nem tudom.

- Dehogyisnem - mondta halkan, nyugodtan Stefan.

- Hát igen, tudom - sóhajtotta Leonyid. - De menyegző nem lesz, de nem ám, ha rajtam áll.
Vagy az apa, vagy a lánya felbontja majd ezt a nevetséges szerződést, még ha kénytelen leszek
is megmutatni nekik, milyen vagyok valójában.

- Hogy milyen vagy valójában? - Tányaa szinte csukladozott magában. - Mondd inkább, hogy
milyen tudsz lenni, amikor azt akarod, hogy valaki ne kedveljen.

Minthogy Tánya tapasztalatból beszélt, Leonyid kelletlenül elismerte igazát.

- Mondhatjuk így is, felség.

Ezúttal Tánya vetett rá savanyú pillantást. Stefan alig tudta visszafojtani nevetését.

- Menj haza, Leonyid - mondta. - Aludd jól ki magad, és mindjárt nem látod majd olyan
rémségesnek a helyzetet. Végeredményben ha feleségül kell venned is azt a lányt, nem leszel
köteles....

- A nyavalyát nem lesz köteles - vágott közbe méltatlankodva Tánya.

- Ugye, megmondtam neked, hogy királyi rendelettel utasít majd hűségre? - morogta Legnyid,
és kicsörtetett a hálószobából.

Tánya még azt sem várta meg, hogy becsukja maga után az ajtót.

- Hát ez isteni! - vihogott fel. - Végre megcsupálják a mi pávakakasunk farktollait.

- Azt hittem, megbocsátottad már Leonyidnak, hogy olyan csúful viselkedett veled, amikor
Cardiniába jöttél.

- Persze hogy megbocsátottam - nyugtatta meg a férjét Tánya. - Hiszen csak azt próbálta
megakadályozni, hogy belebolonduljak, értettem én jól. De mindjárt az elején rá kellett volna
ébrednie, hogy arra amúgy sincs esély. Ő pedig nem jött rá, ehelyett csaknem az egész úton
úgy viselkedett, mint egy tökkelütött bunkó. Pávának viszont máig is páva, és a legkevésbé sem
esnék kétségbe, ha egy nő sikeresen megtépázná kissé a méltóságát, bár azt kívánom, hogy ez
olyan nő legyen, aki az ő érdeklődését is felkelti. Az a baja, hogy a nők képtelenek nemet
mondani neki. Ki sem várják, hogy alaposabban is megismerjék, első pillantásra
belehabarodnak abba a híres ábrázatába, és magad is elképzelheted, mit eredményezett ez
nála. Nem csoda, hogy olyan elviselhetetlenül pökhendi. Egyetlen napja sem múlik el úgy, hogy
valamilyen nő nem próbálna meg az ágyába bújni.

Stefan jót nevetett Tánya utálkozó arckifejezésén.

- Meglepődnél, egyetlenem, hogy Legnyid mennyire unja ezt.

- Ó, persze - fortyant fel Tánya. - Körülbelül annyira, mint én az állapotomat.

29
Mivel köztudomású volt, hogy Tányát végtelenül boldoggá teszi a várandóssága, ez csak
Stefan állítását minősítette..

- De hát ez színigaz - erősgette Stefan, aranysárga szemében a nevetés villogó szikráival. -


Mit gondolsz, hány nővel győzi az ember egyetlen nap alatt?

Tánya már nem tudta fékezni gunyoros nyelvét..

- Nos, ez mindent megmagyaráz. Leonyidot az bosszantja, hogy nem képes kielégíteni minden
nőt, aki igényt tart rá.

Megszakad érte a szívem. Alighanem én voltam az egyetlen nő az életében, aki komolyan


viszolygott tőle, de én nem számítok, mivel nálam pontosan ezt akarta elérni. Őszintén az a
véleményem, hogy pokolian javára válna, ha találkozna végre egy nővel, aki fütyül rá. Sajnos
erősen kétlem, hogy akad ilyen egyáltalán.

- És még te mered állítani, hogy megbocsátottál neki?

- Ne haragudj, Stefan - sóhajtott fel Tánya. - Azt hiszem, még most is nehezemre esik
szétválasztanom a mai Leonyidot attól, akivel annak idején találkoztam. Tudom, hogy lelke mé-
lyén elbűvölő ember. Tudom, hogy elvétve kifejezetten kedves. Es természetesen azt is tudom,
hogy milyen rendíthetetlenül hűséges hozzád, és ezért külön szeretem. De a pökhendisége, a
leereszkedő modora, a gunyorossága, arroganciája nemcsak úgy a semmiből ered. Mindez
veleszületett tulajdonság nála, bár megengedem, hogy eltúlozza, álarcnak használja.

- Az arroganciát elismerem, a többit nem - jelentette ki Stefan.

Tánya már vitatkozni kezdett volna, de Stefan felvont szemöldöke elnémította. Végtére is
Leonyid nem csupán az egyetlen unokafivére volt Stefannak, de olyan közel állt hozzá, mintha
szeretett édestestvére lett volna.

- No, jói van - engedett végül a királyné. - De szerintem merő ábránd, ha azt képzeli, hogy el
tudja rettenteni azt az orosz lányt a házasságtól, és ezt te is tudod. Az a lány első látásra bele
fog bolondulni,, és édes mindegy, milyenn undoknak próbál mutatkozni Legnyid, a végén
úgysem megy vele semmire. Hiába töri össze a lány szívét, az mindenképpen meg akarja
kaparintani majd magának. - Tánya megint felsóhajtott. - Szívből sajnálom azt a szerencsétlen
leányzót, szívből sajnálom.

5. fejezet

A leányzó, akit Tánya szívből sajnált, szerencsére még két hónappal később sem sejtette,, hogy
vőlegénye van, sőt, hamarosan be is toppan.

Anna Konsztantyin mellett üldögélt, amikor Bogdan meghozta a hírt, hogy a cardiniai gróf már
csak néhány órányi távolságban van. A báró éppen azért küldte ki őrszemeit a birtokhoz vezető

30
útra, hogy Leonyid érkezése ne érje váratlanul, no meg azért is, mert Anna minden könyörgése
ellenére az utolsó percig halogatta, hogy lánya tudomására adja a tervezett esküvőt.

- Elég vánszorgósan ért ide - zsémbelődött kötelességszerűen Konsztantyin. - A grófnő már


több mint egy hónapja megírta, hogy elindult. Réges-rég itt kellene lennie.

- És mire következtetsz ebből? - kérdezte Anna, de válaszként csak egy mordulást kapott. -
Úgy van. Arra, hogy nem óhajt megnősülni.

Konsztantyin ideges volt, borzasztóan ideges, nem pusztán amiatt, hogy Petrov gróf
rövidesen megérkezik, hanem mert még Alekszandrával is tudatnia kellett, hogy vőlegénye van.

Anna pontosan tudta, mi jár a fejében.

- Mikor szándékozod végre megmondani neki? Már csak a gróf érkezése után?

- Gondolod, segítene valamit, ha úgy találkozna vele, hogy nem tudja, kicsoda?

- Megőrültél? Ha a gróf szóba hozná az eljegyzést, Szása meg a képébe nevet, csodásabban
nem is kezdődhetne az ügy, ugye?

Rubljov még jobban elkomorodott. Anna szakadatlanul korholta döntése miatt, mióta csak
elárulta neki. De minél nagyobbra nőtt bűntudata, Konsztantyin valami fonák módon annál
megátalkodottabban ragaszkodott elhatározásához.

Mivel még most sem sietett magához rendelni Alekszandrát, hogy végre vele is tudassa a hírt,
Anna kétségbeesetten felsóhajtott.

- Legalább annyi időt adj neki, hogy átöltözhessen, vagy azt akarod, hogy lovaglónadrágban
lássa meg először a gróf?

Igaza van, gondolta Rubljov, ez neki nem is jutott eszébe. Alekszandrának legalább egy órára
lesz szüksége, hogy lemossa az istállóbűzt és kicsinosítsa magát, azt meg ki tudja, mennyi ideig
tart majd előtte a veszekedés. Az a lehetőség ugyanis, hogy nem lesz veszekedés, meg sem
fordult. Konsztantyin fejében. Annál jobban ismerte a lányát.

Azonmód ki is sietett az ebédlőből, ahol késői reggelijét fogyasztotta Annával. Az egyik szolgát
egyenesen az istállóba szalajtotta Alekszandráért, maga pedig visszavonult dolgozószobájába
várakozni.

Anna bedugta fejét az ajtón, és nézeteltérésük ellenére gyengéden rámosolygott.

- Sok szerencsét, kedvesem - mondta.

Rubljov feszültsége enyhült egy kicsit. Azon tűnődött, hogy ha jól meggondolja, voltaképpen
nagyon szerencsés embernek vallhatja magát. Van három egészséges gyermeke, egy sereg
unokája - és itt van Anna.

31
- Most, hogy esetleg magunkra maradunk ebben a házban szólalt meg -, nem jönnél feleségül
hozzám?

Anna mosolya szélesebb lett egy árnyalatnyival.

- Nem.

Rubljov nagyot nyelt, Anna pedig elindult a saját lakrésze felé. Már elhatározta, hogy
nemsokára meglepi Rubljovot, és kimondja kérdésére a sóvárgott igent. Addig meg érje be a
szerető szerepével, ami nem olyan nagy megpróbáltatás.

Néhány perc elteltével befutott a dolgozószobába Alekszandra, frissen, elevenen, mint mindig.

- Remélem, nem kell sokáig maradnom, ugye? Éppen Misa herceget jártatom.-Az egyik saját
nevelésű csődöréről beszélt, legkedvesebb „kicsinyéről", ahogyan a tenyészetéből származó
csikókat nevezte.

- Jó volna, ha ma valamelyik Rjazin fiúra bíznád a jártatását.

Alekszandra felvonta finoman ívelt szemöldökét.

- Olyan hosszú a mondókád?

- Alighanem.

Alekszandra levette kucsmáját, zubbonya zsebébe gyűrte, és mélabús sóhajjal huppant az


íróasztal előtt álló székre.

- No jó, hát mit követtem el már megint?

- Például hogy úgy terpeszkedsz itt előttem, mintha nem tudnád, hogyan kell egy hölgynék...

- Olyan rémséges, amit mondani akarsz, hogy kénytelen vagy köntörfalazni?

Meglepődést színlelő arckifejezése láttán Rubljov összevonta a szemöldökét. Amikor


Alekszandra úgy vélte, hogy fontosabb dolga is volna, igen erőteljesen tudta éreztetni, hogy
csak fecsérlik a drága idejét. Apja úgy döntött, hogy követi a lánya példáját, és nyomban a
lényegre tér.

- Semmi nincs a rovásodon Alekszandra, ellenben vedd tudomásul, hogy férjhez fogsz menni,
valószínűleg pár napon belül. A jegyesed nem egészen két óra múlva megérkezik, és nagyon
örülnék, ha felöltöznél a legszebb...

- Jobb, ha itt abbahagyod, papa. Nem tudom, mit ígértél annak a férfinak, hogy vegyen engem
feleségül, de add meg neki sürgősen, mielőtt visszaküldöd oda, ahonnan jött. A szándékaim egy
fikarcnyit sem változtak a legutóbbi vitánk óta.

Alekszandra nem emelte meg a hangját, sőt még csak boszszúsnak sem látszott. No persze,
gondolta Rubljov, még nem fogta fel az elhangzott szavak jelentőségét.

32
Konsztantyinnak nem állt szokásában hazudni a lányának. Nem is emlékezett már, hogy
mikor tette ezt utoljára. Mivel most erre kellett vetemednie, arca elvörösödött. Szerencsére
Alekszandra azt hitte, hogy ez csak a megszokott dühroham jele.

- Ennek semmi köze nincs a házasságról folytatott legutóbbi vitánkhoz - mondta Rubljov. -
Most arról a jegyességi szerződésről van szó, amelyet Szemjon Petrov meg én kötöttünk tizenöt
éve, a halála előtt. És ennek a szerződésnek kötelező ereje van, Alekszandra. A szerződés
értelmében köteles vagy nőül menni Szemjon fiához, Leonyid Petrov grófhoz.

Alekszandra felpattant a székről, és két kézzel az íróasztalra támaszkodott, az apjáénál


semmivel sem kevésbé lángoló arccal, bár nála ezt a színt egyértelműen a harag váltotta ki.

- Valld be, hogy hazudsz! - Apja tétova fejrázására dühödten felkiáltott. - De igen, hazudsz,
tudom, hogy hazudsz! Nem lehet igaz, hogy másfél évtizede elígértél, és ezt máig egy megve-
szekedett szóval sem említetted. Ez ellentmond a józan észnek. Holtbiztos, hogy a fejemre
olvastad volna ezt a szerződést, amikor bejelentettem neked, hogy megvárom, míg Christopher
megkéri a kezemet. Holtbiztos, hogy nem hagytál volna hét esztendeig várakozni, ha egyszer
odaígértél másnak. És mi a helyzet azzal a tömérdekjelölteddel, akikről azt remélted, hogy eset-
leg felkeltik az érdeklődésemet?

- Ha egy pillanatra lecsillapodsz, megmagyarázom.

Alekszandra nem ült le ugyan, nem is csillapodott le, de féken tartotta a nyelvét, ami csöppet
sem volt könnyű,, mikor legszívesebben üvöltött volna. Konsztantyin tisztában volt ezzel, de
hát az elmúlt hetekben bőségesen volt ideje, hogy kiagyaljon egy ésszerű magyarázatot
hosszú évekig tartó úgynevezett „hallgatására".

- Nem tagadom, születésed óta nagyon szerettem volna, hogy Szemjon fiához menj feleségül.
Szemjon is ezt akarta. Ő volt a legjobb barátom, tudod jól. Es te kislánykorodban... olyan szó-
fogadó voltál. A fene sem gondolta, hogy mire felcseperedsz, ilyen önfejű, akaratos, nagyszájú,
megátalkodott...

- Értem a célzást, papa - mordult közbe a lány.

Rubljov krákogott egyet, aztán folytatta.

- Az első báli szezonod során ráeszméltem, hogy meg fogsz bokrosodni, ha én választok
férjet neked. És mert fontosabbnak tartottam a boldogságodat, mint a becsületemet, úgy
döntöttem, hogy adok neked időt, hadd válassz valakit magadnak... és abban reménykedtem,
hogy a fiatal Petrov gróf bizonyul majd becstelennek, vagyis elvesz valaki mást, amivel
megszegi a szerződésünket.

- No és ha csakugyan elvett valaki mást?

Rubljov felkészülten várta ezt a kérdést.

- Először is tudnod kell, hogy az ifjú Leonyid soha nem írt nekem, amiből arra a
következtetésre jutottam, hogy Szemjonnak talán nem sikerült halála előtt tájékoztatnia családját
a jegyességi szerződésről. Ez ugyan csak halvány lehetőség volt, de hát már-már kezdtem
számítani rá annak idején, kivált amikor úgy megtetszett neked az az angol.

- Még hogy számítani rá? Hiszen te utáltad Christophert!

33
- De ha téged boldoggá tett volna...

- Ez most nem érdekes - vágott közbe a lány türelmetlenül. - Amennyiben a barátod családja
semmit sem tudott a...

- Ezt egy szóval sem állítottam. - Ezúttal Rubljov szakította félbe a lányát. - Csak azt
mondtam, lehetségesnek véltem, hogy nem tudnak róla. De akár így, akár úgy, ha te elfogadtad
volna valakinek a házassági ajánlatát, kénytelen lettem volna írni Leonyid Petrovnak, hogy
tájékoztassam erről, és hajlandó lettem volna könyörögni neki, hogy mondjon le hozzád fűződő
jogairól.
Amikor Konsztantyin elpróbálta magában ezt a beszélgetést, úgy vélte, hogy a „könyörögni"
kifejezés roppant hatásos lesz, mert bizonyítja,, hogy ő teljes mértékben a lánya pártján állt
mindaddig, míg Alekszandra eszement módon vonakodni nem kezdett mindenféle házasságtól.
De lánya arcáról leolvashatta, hogy az fütyül a ragyogó kifejezésre.

- No és mikor írt neked az úr? - kérdezte.

Rubljov fólcént ettőll a kérdéstót rettegett, azt remélte, talán eszébe sem jut Alekszandrának.
De hiába, most már tudta, hogy a lány minden dühe az ő fejére fog zúdulni, hiszen e tekintetben
nem hazudhat neki, mert Petrov gróftól Alekszandra bármikor értesülhet az igazságról.

- Nem ő írt.

- Te írtál neki?

- Miattad nem volt más választásom - védekezett az apja. - Huszonöt éves vagy, és még
mindig nincs férjed. Ha csak egy hajszálnyit iparkodtál volna változtatni ezen...

- Semmi szükségem férjre!

- Férjre minden nőnek szüksége van!

- Ki mondja ezt?

- Istenn a maga bölcsességében...

- Úgy érted, Konsztantyin Rubljov a maga bölcsességében!

Visszazökkentekk előző veszekedéseik kerékvágásába, és ezen a talajon Rubljov már


otthonosabbann mozgott.

- Igenis férjre van szükséged, aki gyerekekkell ajándékoz meg.

- Nekem nem kellenek gyerekek!

Ez olyan ordító hazugság volt, hogy Rubljov a fejére is olvasta, bár hangja szinte suttogássá
halkult.

- Szása, te is tudod, hogy ez nem igaz.

34
Alekszandra kis híján sírt dühében - legalábbis azt bizonygatta magának, hogy a harag
kavarta fel ennyire, nem pedig az, hogy nincsenek gyerekei, és nevetségesen túl van már azon
a koron, amikor férjhez szokás menni. Valahányszor szembenézett ezzel, csaknem gyűlölte azt
a férfit, akinek odaadta a szívét. Jóllehet Christopher az elmúlt három évben, mióta elment
Oroszországból, elég sűrűn írt, de egyetlen levelében sem célzott a sóvárgott házasságra.

Alekszandra már-már eljutott odáig, hogy lemond Christopherról, de apjával ezt még nem
közölte.. Pedig talán nem ártott volna. Mert amit apja most tett, furcsa módon megfordította
elhatározását. Ámbár, mérgelődött magában a lány, még ha nem szeretne mást, akkor sem
volna hajlandó feleségül menni egy vadidegenhez. A jegyességi szerződés őskori dolog. És
hogy az apja így kötelezte el valakinek, az nemcsak tűrhetetlen, hanem felháborító is.

Alekszandra igyekezett mérsékelni a hangját, de ez elég gyatrán sikerült.

- Ha majd beállít az a fiatalember, még mindig megteheted, hogy könyörögsz neki, ahogy
szándékodban állt. Szabadulj meg tőle. Nem bánom, akár Szultán Büszkeségét is odaadhatod
neki kárpótlásul, amiért idefáradt.

Sikerült megdöbbenteni az apját.

- Képes volnál lemondani a díjnyertes tenyészménedről?

- Kezded már felfogni végre, hogy eszem ágában sincs férjhez menni egy vadidegenhez? -
vágott vissza a lány, bár majdnem torkán akadt a szó. Csikó korától nevelte Szultán
Büszkeségét, és szenvedélyesen szerette.

- Ha megismerkedtek, nem lesz vadidegen. Az ég szerelmére, Alekszandra, Szemjon fia az


első unokatestvére Cardinia királyának, Stefannak. Nem érted, micsoda parti?

- Szerinted ez számít nekem valamit?

Rubljov felpattant, és ádázul farkasszemet nézett lányával az íróasztal fölött.

- Igen, és nekem nagyon is sokat számít. Mellesleg te szándékosan elsiklasz a tény fölött,
hogy a jegyességi szerződés ugyanolyan kötelező érvényű, mint a házasság. Ezt a szerződést
Szemjon meg én jóhiszeműen, a legjobb szándékkal kötöttük meg, és mindketten esküt tettünk
rá. És ami a döntő, édes lányom, Leonyid Petrov máig is nőtlen. Te meg hajadon vagy. Így hát
jó lelkiismerettel tovább már nem halogathatjuk a házasságkötést.

- Legalább annyit megtehetnél, hogy megkéred, tépje össze azt a nyavalyás szerződést! -
ordította Alekszandra.

- Legalább annyit megtehetnél, hogy adsz egy esélyt a fiatalembernek! - ordított vissza az
apja. - Utóvégre azért jön ide, hogy feleségül vegyen, vagyis tiszteletben tartja az apjaa adott
szavát. Neked is tekintettel kell lenned az én becsületemre!

- Becsület - fuldoklott a lány. - Te ezt az ügyet becsület dolgának tartod?

35
Konsztantyin tétovázott. Azt eleve tudta,, hogy a lánya dühöngeni fog, de most úgy látszott,
hogy mindjárt elsírja magát, márpedig ezt nem tudta volna elviselni. Az a szenvtelen angol,
gondolta acsarkodva, ő az oka mindennek. Ez a szegény lány még most is abban reménykedik,
hogy az elveszi feleségül. Milyen érdemtelen gazfickóra pazarolja a hűségét. De hát az apa arra
való, az a kötelessége, hogy megvédelmezze a lányát a tulajdon ostobaságától. Rubljov
azonban azt is elhatározta, hogy azonnal felbontja az eljegyzési szerződést, akár az igazság
bevallása árán is, ha Petrov semmiképpen nem tudja boldoggá tenni Alekszandrát. De amíg
erről nem bizonyosodik meg, az ujját sem mozdítja.

- Máris becsület dolga. A szavamat adtam, amikor aláírtam a szerződést.

Alekszandra ökölbe szorult kézzel odacsapott az íróasztalra, és hátat fordított apjának.


Ráadásul a megürült széket is felrúgta.

- Fölösleges romba dönteni a dolgozószobámat - szólt rá szárazon az apja.

- Te az életemet döntöd romba - vágott vissza keserűen a lány.

- Az életedet? Hát micsoda életed van? Nem törődsz mással, csak a lovaiddal. Amikor nem
alszol, minden percedet az istállóban töltöd.. Már-már azt hiszem, elfelejtetted, hogy nő vagy.

Erre a megjegyzésre Alekszandra szeméből kibuggyantak a könnyek, amelyeket eddig


igyekezett visszafojtani. De megfogadta, hogy apja ezt nem fogja észrevenni, hiszen elárulta őt.
Egyre megy, hogy ez tizenöt évvel ezelőtt történt, egyre megy, hogy a legjobb szándékkal tette.
És a legszörnyűbb, hogy apja éppen amiatt győzedelmeskedhet most, amit a lánya szemére vet,
mármint hogy hiányzik belőle a nőiesség. Ugyan hány nő akad, akinek fontos a becsület? De
neki igenis fontos, és apja pontosan tudja ezt.

- Nos, rendben van, nem fogok tiltakozni az ellen, hogy férjhez menjek a drágalátos
cardiniaidhoz. - Már csaknem az volt, amikor hozzátette, bár inkább csak magának:. - De arra
szavamat adom, hogy ő fog majd tiltakozni ellene.

- Akkor háthajlandó vagy illendően mutatkozni előtte? Átöltözöl legalább?

- Azt már nem. Ha feleségül akar venni,, hadd lásson a magam eredeti mivoltában és ne
olyannak, amilyen csak ritkán vagyok.

Konsztantyin kivörösödött arccal utána üvöltött, hogy jöjjön vissza, de a lány már bevágta az
ajtót, és a kastélyból is kicsörtetett. Rubljov visszaroskadt karosszékébe. Azon tűnődött, hogy
vajon ő kerekedett-e felül, ugyanis meglehetősen aggasztónak érezte, hogy a lánya a vártnál
kevésbé kitartóan vitázott vele. Mindig gyanús volt, ha Alekszandra könnyen beadta a derekát.

6. fejezet

36
Alekszandra keresztülügetett a falun, aztán a városon, és csak messze kinn a legelőn eresztette
meg Misa herceg kantárját. Mint mindig, most is az egyik Rjazin fiú lovagolt a nyomában, bár
meg sem nézte, melyikük.

Úgy gondolta, alighanem Jegor az, aki a maga.a harminc évével a legidősebb, egyszersmind
a legmegbízhatóbb volt a három fivér közül. Tyimofej meg Sztyenka, az ikrek, legföljebb csak
leteremtették, ha szó nélkül elillant előlük valahová, de Jegor mindig óriási patáliát csapott, sőt
tettlegesen is éreztette rosszallását.

Alekszandra együtt cseperedett fel a Rjazin testvérekkel, és legalább annyi időt töltött náluk,
mint a saját otthonában. A fiúk pótolták a nem létező fivéreit, ők voltak a legjobb barátai és
hébe-korba a kínzói is. Egyetlen húguk, Nyina a szobalány szerepét.t vállalta mellette, de
valójában a legkedvesebb barátnője volt. Egy évvel fiatalabb volt Alekszandránál, azonban egy
rövid házasság után már két évvel ezelőtt megözvegyült.

Házasság...

A hűvös őszi szél felszárította Alekszandra vajmi ritkán előtörő könnyeit, nem is volt már
sírhatnékja, csak arra vágyott, hogy egyre messzebb és messzebb száguldhasson lován, hogy
soha többé ne kelljenn hazatérnie. No persze, Jegor ezt úgyis megakadályozná. Még ha
tudomást szerezne is Konsztantyin vétkéről, akkor sem engedné, hogy Alekszandra a gyávák
megoldását válassza. Ugyanúgy dühöngene, mint ő, csakhogy a kozákok nem futamodnak meg
a csata elől, márpedig Jegor csatának tekintené ezt a jegyességi szerződést. Jómaga is annak
fogja tekinteni, mihelyt túlesik azon, hogy megbántottnak, elárultnak érezze magát.
Házasság.

Az az átkozott Christopher Leighton, mért kellett annak a nyavalyásnak észrevennie őt mindjárt


az első szentpétervári bálon? Mért udvarolt olyan buzgón, mért bizonygatta olyan forrón a
szerelmét? Az angol nagykövet helyettese, a nagyvilágian szépszavú, tapasztalt, kifinomult,
jóképű férfi... Nem csoda, hogy egykettőre elcsavarta a fejét.

Persze hogy beleszeretett - kétségtelen, hogy beleszeretett, ha egyszer hét éve képes
várakozni rá, holott maga is tudja, hogy nevetséges ilyen hosszú ideig hűségesnek maradni
olyan férfihoz, aki még csak meg sem kérte a kezét, s akinek az arcát már fel sem tudja idézni
többé világosan, hiszen olyan régen nem látta. De a levelei mindig olyan szenvedélyesek, olyan
mélységesen szerelmesek, még a legutóbbi is, amelyik nemrég érkezett.

Örökösen a szerelméről ír meg arról, mennyire hiányzik neki Alekszandra. És mióta


visszarendelték Angliába, állandóan fogadkozik, hogy megpróbálja újra Oroszországba
helyeztetni magát, mert szeretne ismét Alekszandra közelében lenni. De házasságról egyetlen
levelében sem tesz említést. Alekszandra pedig minden vakmerősége ellenére félt papírra vetni
azt a néhány szót, amelynek megválaszolása vagy megerősítené, vagy megsemmisítené
reményeit. Egyszerűen képtelen volt kereken megkérdezni Christopertól, hogy szándékában áll-
e feleségül venni őt.

Pedig rég meg kellett volna kérdeznie, döbbent rá most. Vagy követnie kellett volna a férfit
Angliába, mint akarta is. Nem lett volna szabad engedelmeskednie apja tiltó szavának. Ha csak
még egyszer találkozhatna Christopherrel...

37
Alekszandra most végképp eltökélte magát. Elutazik Angliába, mihelyt sikerül leráznia
magáról a cardiniait és eleget tenni a becsületnek. Végtére is tekintélyes összegű megtakarított
pénze van a lovai eladásából. Mindössze azt kell csak kiókumlálnia, hogyan lépjen meg
Oroszországból anélkül, hogy apja megakadályozhatná. De mivel Angliába számos út vezet, ha
valamelyiknek nekivág, apjának már pokolian nehéz lesz rátalálnia.

A döntés valamelyest enyhített a szívét szorongató feszültségen, ezért lassított az iramon, és


hagyta, hogy Jegor utótérje. Csakhogy Jegor helyett Sztyenka léptetett mellé, aki ádáz
tekintettel méregette az eszelős vágta miatt.

- Magadat vagy engem igyekeztél megnyuvasztani? Vagy csupán a lovakat?

- Csak néhány démon elől próbáltam megszökni, ha mindenáron tudni akarod - felelte a lány.

- Ismerem őket?

- Az egyik az apám.

- Á, szóval megint hajba kaptál vele - vigyorgott mindentudóan Sztyenka.

A három Rjazin fiú közül Sztyenka volt az, akiből hiányzott minden komorság. Imádta az életet,
az élet örömeit, sőt mulatságot talált mindenjelenségében. Valahányszor Alekszandrát elfogta a
düh, a fájdalom vagy egyszerűen a rosszkedv, Sztyenkának mindig sikerült megnevettetnie. De
a lány attól félt, hogy ezúttal hiába próbálkozik.

Ikertestvére, Tyimofej is majdnem ilyen könnyed, gondtalan legény volt. Az ikrek úgy
hasonlítottak egymásra, mint két tojás, és nem csupán külsőre. Huszonhét évesek voltak, fekete
hajúak, kék szeműek, mint a családjukban mindenki, és mindig ugyanazt kívánták meg, mint a
másik, beleértve a nőket is, ezértt aztán állandóan vetélkedtek - meg verekedtek egymással.
Nem sok kellett ahhoz,.., hogy tengelyt akasszanak, és elég megszokott látvány volt egyikükön
vagy másikukon a torzsalkodásaikból eredő fekete monokli, kisebb-nagyobb sérülés.

- Nem értem, mért vagy ilyen feldúlt az efféle veszekedések miatt, mikor úgyis mindig te
kerülsz ki belőlük nyertesen -jegyezte meg Sztyenka.

- Ezúttal nem - dünnyögött a lány.

- Nem te vagy a nyertes?

Szándékoltan hitetlenkedő arckifejezése nem csalta ki a várt mosolyt.

- Nem én.

- Hát istenem, mindent el kell kezdeni egyszer – sóhajtott fel a kozáklegény. - És mi az,
amiben vesztes maradtál?

- Apám eljegyzett egy cardiniaival.

A hitetlenkedés immár nem volt színlelt. - Lehetetlen, hogy ilyesmit tett volna.

- Tizenöt évvel ezelőtt tette.

38
- Á, hiszen akkor még kisbaba voltál - mondta Sztyenka,mintha ez mindent megmagyarázott
volna.

- Tízesztendős kisbaba? Sztyenka csak legyintett.

- És most mit akarsz csinálni?

- Azt hiszem, a legjobb módszer az őszinteség -jelentette ki tárgyilagosan a lány. - Kerek


perec megmondom annak a cardiniai grófnak, hogy nem akarok feleségül menni hozzá.
Sztyenka végigmérte a lányt szőrmekucsmás fejétől csizmás talpáig, és megállapította, hogy
bőségesen talál a kettő közt értékeket.

- Bármilyen ütődött is az a férfi, elég, ha rád néz, máris úgy érzi majd, hogy meghalt, és a
hetedik mennyországba jutott.

Ilyen helyzetben semmit nem használ az őszinteséged. Alekszandrát elkeserítette ez a


lehetőség. - Nem vagy valami segítőkész, Sztyenka. - Mért, annak kéne lennem? -
Nagyon megköszönném.

- No jó - mondta a legény vidáman. - Tyimofej meg én megtehetjük, hogy útközben


meglessük, jól elagyabugyáljuk,és elriasztjuk innen.

- Csak az a bökkenő, hogy alighanem már meg is érkezett - mondta látnokian a lány, majd
nehogy Sztyenka engedélynek tekintse válaszát, hozzátette: - És mégsem agyabugyálhatjuk el
egy király unokafivérét... legfeljebb ha végképp nincs más megoldás.

Sztyenka halkan füttyentett egyet.

- Egy király unokatestvére? Hát akkor mért nem mégy feleségül hozzá?

Alekszandra mélykék szemében bíborszínű láng villant fel a haragtól.

- Mert történetesen Christophert szeretem.


- Még hogy őt! - Sztyenka hangjában olyan megvetés csengett, hogy a lány összerezzent. A
Rjazinok mind tudtak az angolról, és nagyon örültek is neki - míg észre nem vették, hogy
szállnak az évek, és csak nem kerül gyűrű a lány ujjára. - Azt a semmirekellőt, aki csak húzza-
halasztja az időt!

- Erről egy szót sem akarok hallani!

- Biztos?

- Igen!

- Pedig nekem veszettül jólesne, ha kipakolhatnék!

Sztyenka olyan komor képet vágott, hogy Alekszandra akaratlanul is kuncogni kezdett. Most
viszont elvigyorodott, hogy végre elérte, amit akart.

- Tudod mit, lóduljunk haza, és ismerkedj meg a jegyeseddel -javasolta. - Mit lehessen tudni,
hátha megtetszik neked. -A lány felhorkant, mire gyorsan folytatta: - Utóvégre az sem lehetetlen.
39
- Csak éppen teljesen mindegy.

Hogy mért, azt kérdezni is fölösleges, és ez a pokoli az egészben, gondolta Sztyenka méla
undorral. Hiába, az ő Szásájuk a végtelenségig hűséges teremtés, még ha érdemtelenre
pazarolja is a hűségét. Tökéletesen igaza van az apjának, mármint abban, amit Jermak,
Sztyenka apja nemegyszer hallott már tőle, és amivel az egész Rjazin család maradéktalanul
egyetértett. Azt a nyamvadt angolt már réges-rég agyon kellett volna lőni.

7. fejezet

Alekszandra meglehetősen komótos tempóban lovagolt hazafelé, így hát mire Sztyenkával
megérkezett a kastélyhoz, már rég lejárt a „nem egészen két óra", amikorra apja a vőlegény
érkeztét jelezte. Úgy gondolta, hogy Petrov gróf alkalmasint a szobájában pihen, esetleg már az
apjával tárgyal. És ha ő maga a hátsó bejáraton oson be, mint tervezte, egyik esetben sem
valószínű, hogy váratlanul belebotlik. Úgy határozott, hogy az apjára bízza, ismerkedjék meg a
gróffal, becsülje fel, aztán majd kiköveteli tőle az őszinte véleményt, mielőtt maga is találkozik
vele.

Ezt a tervet főzte ki Alekszandra, és elég jónak is vélte - hiszen úgy gondolta, elképzelhető,
hogy apja elviselhetetlennek találja a jövevényt, és kiteszi a szűrét, így aztán neki nem is kell
egyezkednie vele. Ámde ez a terv nem vette számításba, hogy a vőlegénynek esetleg
egyáltalán nem sietős az útja. A kastély előtt lenyergelő nyolc férfi látványa viszont éppen ezt
bizonyította.

Szását nem hozta ki a sodrából, hogy tervét másikra kell cserélnie. Végeredményben sok
minden szól a nyílt ütközet mellett is, és a váratlan rajtaütés sok érdekes meglepetést
tartogathat. Mindent egybevetve, gondolta, talán még jobb is, ha először ő találkozik a férfival,
még mielőtt apjának módjában állna felkészítenie az ő „botrányos" tulajdonságait illetően. Amit
saját szemünkkel látunk, többnyire meggyőző, ő pedig soha nem volt különösebben mutatós a
munkaruhájában. Elvégre kinek akart volna tetszeni az istállóban?

Arra azonban nem számított, hogy a cardiniai ekkora udvartartással érkezik. A férfiak nyolcan
voltak,, de tizenkét lóval jöttek, és a vezetéklovak csak úgy roskadoztak a tömérdek poggyász
alatt. A jelek szerint, állapította meg Alekszandra, jegyese nem híve a könnyed utazásnak,
vagyis nyilván azok közé a finnyás, elkényeztetett főnemesek közé tartozik, akik viszolyognak a
gondolattól, hogy a szabad ég alatt háljanak, és legegyszerűbb szükségleteik ellátásához is
cselédek egész hadát veszik igénybe.

Alekszandra soha életében nem végeztetett el mással olyasmit, amivel maga is megbirkózott,
sőt szívesebben csinált mindent saját kezűleg. Nyina legfeljebb arra ügyelhetett, hogy
Alekszandra ruhái tiszták és rendesek legyenek, de ezzel nagyjából ki is merültek a szobalányi
kötelezettségei.

Alekszandra és Sztyenka észrevétlenül a vendégek mögé lovagolt. A cardiniaiak


meggondolatlanságukban nem az istállókhoz vezették a lovaikat. Két szolga kisietett ugyan a

40
kastélyból, hogy gondjába vegye az állatokat, de nem jártak szerencsével. A lovak közt több
telivér is akadt, bár nem olyan nagyszerűek, mint a Rubljov-félék, és főként nem olyan ra-
gyogóan idomítottak. Még békésebb természetű fajtársaikatt is alaposan megbokrosították.

Misa herceg már horkantva bökdösni kezdte büszke fejével egyik csődörüket, de Alekszandra
halk szavára lecsillapodott. Mozdulatlanul tűrte, hogy a lány leszálljon a nyeregből és odébb
lépjen, abban a biztos tudatban, hogy lova nem fogja zavarba ejteni holmi ménre valló
szeszélyeskedéssel. Alekszandra szeme már megállapodott egy férfin, akit rendkívül elegáns
öltözéke alapján a vőlegényének vélt.. Nagyon meglepte, hogy ilyen jóképű. Sötétbarna haj,
égszínkék szempár, mosolygós gödröcskéket ígérő, finom arcvonások. Váratlanul érte az is,
hogy a férfi arckifejezése mennyire nyílt, valahogy megközelíthetőnek - sőt, szeretetre méltónak
látszott.

Az egész csoportból ő volt az egyetlen, aki felfigyelt a lány érkezésére, és feléje fordult. De
Alekszandrát jószerivel meg sem látta. Szeme Misa hercegre tapadt, és el sem moccant róla.

Alekszandra már megszokta, sőt számított is az ilyesmire, ami nem csekély büszkeséggel
töltötte el. Nem csoda, hiszen tenyészménjei, Misa herceg meg annak apja, Szultán Büszke-
sége, makulátlanul ezüstfehér, mélykék szemű telivérek voltak, fényűzően dús, hosszú
sörénnyel, és sűrű, sima szőrűk alól sehol sem villant ki rózsaszín bőr.

Pompás utódaik mesés áron keltek el, de Alekszandra csakis olyan embereknek adta el
„kicsinyeit", akik istenigazából értettek a lovakhoz. Ha azt gyanította, hogy a jövendő vevő nem
dédelgetné kedvenceit ugyanúgy, mint ő, nem is kapott belőlük.

Jegyese azonban valódi szakértőnek látszott. Képletesen szólva, valósággal a nyála csorgott
Szása lováért. A lány jót derült magában. Kissé meg is könnyebbült. Úgy gondolta, ha
megszakad is a szíve, de Misa herceggel talán megválthatja magát. No persze, előbb
valamelyik kancát vagy heréltet fogja felajánlani. Hiszenn az egész tenyészállomány elsőrendű,
az ivadékokkal egyetemben. De erről a férfiról lesír, hogy végképp beleszeretett Misa hercegbe.

Alekszandra előbbre lépett, és hogy kiderítse, nem tévedett-e jegyese személyét illetően, jó
hangosan, hogy az egész csoport hallja, megkérdezte:

- Melyikük Leonyid Petrov?

Leonyid, aki eddig a terebélyes kastélyt nézegette, megfordult, és szemügyre vette a -


fehérnépet. Efelől csak akkor bizonyosodott meg, amikor tekintete az ócska gyapjúzubbony
nyílásából gyönyörűen kidomborodó mellekre esett. A lovaglónadrág ugyan gyalázatosan
buggyos volt, de a szorosan tapadó, puha bőrcsizmák igencsak jól formált lábikrákra engedtek
következtetni.
Leonyidot határozottan vonzotta a látvány. Az efféle mellek mindig is rabul ejtették. De akad itt
más is, gondolta, hiszen a leányzó arcvonásai is szépek, a bőre hibátlan, bár még őrzi nyári
barnaságát, ami egyértelműen a paraszti életmódra vall - nincs az a hölgy, aki kitenné magát a
napsütésnek -, széltóil kipirult járomcsontjai magasan fekvők, vékony, egyenes orra finom
vonalú, szinte arisztokratikus. Érzékien telt, kihívó szája csaknem ugyanolyan csábító, mint a
melle.: A szép metszésű, de makacsul felszegett kis áll talán zavarba ejtő,, de ezzel most

41
fölösleges foglalkozni. A fejét fedő kucsma alól kibukó haj majdnemhogy világosabb, mint
napsütötte bőre. A nemesen ívelt szemöldök azonban sötétebb, inkább világosbarna, és még
sötétebbek a mandula alakú szempárt szegélyező, izgatóan egzotikus hatású, hosszú, sűrű
pillák.

Talán mégsem lesz egészen kellemetlen itt időzni egy kis ideig, tűnődött Legnyid, és
elvigyorodott.

- Én lennék az, gyönyörűm - válaszolt a kérdésre. - Hát te ki vagy?

Alekszandra szeme a sötét hajú férfiról, aki jóformán rá sem hederített, a válaszadóra
rebbent. Eszerint mégiscsak tévedett...

De a gondolat elszállt, agya hirtelen kiürült. Szeme hatalmasraa tágult.. Szája elnyílt.
Lélegzete elakadt. Szinte a szívverése is megállt.

Múltak a másodpercek, de csak akkor sikerült levegőhöz jutnia, amikor kis híján elkékült. Így
viszont égővörös lett. Szinte lángot vetett az arca. A férfi még szélesebben vigyorgott
mindennek láttán. Mi ez, sokkhatás? Attól csavarodott be enynyire? Azért érzi még most is,
hogy képtelen szóra nyitni a száját? Csak a megdöbbenés lehet, mivel még soha nem
figyelmeztette senki, hogy a férfiak között olyan is akadhat, mint ez itt.

Hiszen ez aranylik, tetőtói talpig, a halántékán meg a füle körül lágyan göndörödő haj olyan,
mint az olvadt arany, aranybarna a bőre, a szeme mézarany. Tökéletes szépség, de ez a szép-
ség férfias, vonásai teljesen szimmetrikusak,., ó, ez a szikár arc, ez a merész, nemes orr, a
sűrű, ívelt szemöldök, az erős, szögletes áll meg ez a gyönyörű, csábítóan érzéki száj...
Varázslatos.

Alekszandrának nagy keservesen sikerült végül magához térnie révületéből. Ez lenne Leonyid
Petrov? Hozzá kellene feleségül mennie? Atyaúristen, ez aztán a tréfa. Házasságot kötni egy
férfival, aki szebb nála? Azt ugyan soha, de soha az életben.

Most, hogy agya ismét működni kezdett, eszébe jutott, amit tervezett. Elindult a férfi felé, s
csak most vette észre, hogy az milyen magas. A térdig érő, prémmel szegélyezett köntös,
amelyet öv ráncolt karcsú derekára, katonás testalkatról tanúskodott, ami kissé zavarba ejtette a
lányt. Bár apja sokkal magasabb termetű volt, az előtte álló férfiból sugárzó erő valahogy
megfélemlítőbbnek hatott.

De Alekszandrát nem olyan fából faragták, hogy elárulja félelmét bárki előtt, ráadásul nem is
ijedt meg igazán a férfitól, utóvégre nem a férje, csupán a a jegyese - és az sem sokáig.

- Borzasztóan sajnálom, Petrov gróf, hogy úgy viselkedtem, mint egy félkegyelmű - mondta
tárgyilagosan -, de egy kissé... meglepődtem. Végeredményben nem mindennap látok olyan
férfit, aki nálam is szebb.

Mintha elfojtott kuncogást hallott volna a körülötte álló férfiaktól, sőt a kék szeműtől is, akit
kezdetben a jegyesének vélt. Némi csalódást is érzett, hogy az nem azonos Petrov gróffal, mert
úgy hitte, vele könnyebben megalkudhatna. Vetett is rá egy rövid, sóvár pillantást, amit a férfi
42
alighanem félreértett - végre nem a lovat nézte, hanem a lányt -, mert azonmód eltűnt arcáról a
derűs kifejezés.

Alekszandra ismét az aranyló Adoniszra összpontosította figyelmét, és észrevette, hogy annak


elvörösödött a képe. Érdekes, tűnődött a lány, valahányszor kinyitja a száját, mindig ilyen hatást
gyakorol a férfiakra - legalábbis azokra, akik nem ismerik eléggé. Igazán nem állt szándékában
megbotránkoztatni jegyesét, de valamilyenn megmagyarázhatatlan okból örült, hogy mégis
sikerült. És attól, hogy letörölte a férfi ábrázatáról a vigyort, még jobban visszanyerte önuralmát.

Mivel eszébe jutott a férfi kérdése, már-már bemutatkozott, de hirtelen az is felvillant benne,
minek nevezte a,férfi. „Gyönyörűm"? Anélkül, hogy tudta volna, kivel áll szemben? Alekszandra
majdnem elnevette magát, amikor ráeszmélt, hogy a férfi kikezdett vele, pontosabban egy
vadidegen nővel, mégpedig a tulajdon mátkája házának a küszöbén. És ez önmagában többet
árult el jelleméről, mint amennyit Alekszandra beszélgetés közben kideríthetne róla.

A nevetést visszafojtotta, de szája sarka akaratlanul is mosolyra görbült. Micsoda szerencse!


Hiszen hamarosan a szemébe vághatja apjának, hogy a becsület és az erény micsoda
példaképével akarja összeboronálni.

Fontolgatni kezdte, ne játszadozzon-e el egy-két percig, mielőtt felfedi kilétét, már csak azért
is, hogy lássa, milyenn mélyre süllyed a férfi. A gondolat roppant csábító volt, bár Alekszandra
nemigen tudta, hogyan kell játszadozni egy férfival. Nem is akart fortélyoskodni, mikor az
őszinteség ugyanolyan jól megteszi. A mosoly azonban még nem tűnt el arcáról, amikor
megszólalt.

- Haddd mutatkozzam be, Szása Rubljova vagyok.

- Szása... vagyis Alekszandra? - Igen.

A válasz hallatán Legnyid magatartása gyökeresen megváltozott. Mézarany szeme ismét


végigmustrálta a lányt, de ezúttal mély megvetéssel, érezhető undorral. Nagyobb örömet nem is
szerezhetett volna Alekszandrának.

Ennek bizonyítékául olyann káprázatos mosolyt villantott a férfira, hogy annak elállt a
lélegzete - bár a lány ezt nem is sejtette.

- Most már nyilvánvaló, hogy egyikünk sem felel meg a másik várakozásának. De azért ne
essen kétségbe. Nekem történetesen eszemben sincs nőül menni magához.

Mivel úgyszólván kivette a szót Legnyid szájából, az csak hápogott.

- Eszében sincs...

- A legkevésbé sem - nyugtatta meg a lány. - Szintén sajnálom, hogy kénytelen volt erre az
utazásra fecsérelni az idejét. Amikor felbontja majd a szerződést, ragaszkodjon csak hozzá,
hogy apám kárpótolja valamivel. És amennyiben távozása előtt nem látnánk már egymást, nos,
nagyon... érdekes volt megismerkedni magával.

43
Ezzel sarkon fordult, és mintha röppent volna, egyetlen szökkenéssel az ezüstfehér paripa
nyergében termett. A ló tovaügetett lovasával, és eltűnt a kastély sarka mögött, nyomában egy
jól megtermett kozák legénnyel.

Nem fordult elő gyakran, hogy Legnyid Petrovot faképnél hagyták volna, kivált nem egy
fehérnép. Ez azonban meg csak vissza sem pillantott rá. Elmondta a maga kis szónoklatát,
aztán mintha véglegesen meg is feledkezett volna róla. Nő meg nem viselkedett így vele.

Lazar odalépett Leonyid mellé, és ő is arrafelé bámult, ahol Alekszandra eltűnt.

- Ha röhögni mersz-vetette oda neki a gróf, anélkül hogy ránézett volna -, összetöröm a
képedet.

Lazar nem röhögött ugyan, de vigyorogni azért vigyorgott.

- Azt hiszed, az öklöddel befoghatod a számat?

Köztudomású volt, hogy a két barát a legkisebb kihívásra egymásnak esik. Stefan avégett
küldte el Lazart, hogy az kissé féken tartsa Leonyidot. De tréfásan a lelkükre kötötte, hogy meg
ne találják ölni egymást, mielőtt visszatérnének Cardiniába. Kíséretüket, a hat testőrt pedig azért
rendelte melléjük, hogy erre ügyeljenek, no meg hogy védelmezzék őket a hegyekben, ahol
nagyon sok haramia élt.

- Nehezen tudnád kinyitni utána - ígérgette Legnyid.

- Meglehet... de te voltaképpen mért acsarogsz itt? Hiszen ugrálnod kéne örömödben. Semmi
szükséged rá, hogy megmutasd a hölgynek, milyen átkozott tudsz lenni. Utóvégre szó szerint
azt mondta,, amit hallani akartál, és még erőlködnöd sem kellett érte.

- Szó szerint? - fortyant fel ingerülten Legnyid - Már megint nem figyeltél oda eléggé, Lazar. Ez
a kis parasztlány nem akar ugyan feleségül jönni hozzám, de tőlem várja el, hogy felbontsam a
jegyességi szerződést. És bármennyire szeretném is, tudod jól, hogy eztt nem tehetem meg.

- Jó, jó, de lásd be, hogy mennyivel közelebb kerültél a célodhoz, hála a leányzó váratlan
nyilatkozatának. Félig-meddig már csatát nyertél, egyetlen puskalövés nélkül. Nem hinném,
hogy olyan nehéz lesz rávenned a lányt a szerződés felbontására, ha egyszer elmagyarázod
neki, hogy te nem teheted meg. Hiszen a te oldaladon áll, barátom.. Nem kellesz neki.

Amikor Lazar ezt kimondta, képtelen volt tovább türtőztetni a nevetést. Hihetetlenül
mulatságosnak találta a helyzetet és Leonyid mogorvaságát még mulatságosabbnak. Ki gondol-
ta volna, hogy az egyetlen nő, akinek ha csak feltételezhetően is, de lehetősége van férjhez
menni Leonyidhoz, vonakodik tőle, amikor száz meg száz másik akár a lelkét is odaadná, hogy
a helyébe kerüljön?

- Mellesleg - folytatta Lazar, tovább bosszantva barátját -, véleményem szerint nem sikerült
mélyebb benyomást keltened benne a lekicsinylő viselkedéseddel, bármilyen ragyogóan adtad
is elő. De nem mondhatnám, hogy ezt a lány rovására írom, mivel jól láttam, milyen szemet
meresztettél rá, mielőtt megtudtad, hogy kicsoda. - Egy kis szünetet tartott, hogy kinevethesse
44
magát. - Jézusom, alig várom már, hogy elmesélhessem a dolgot Szergejnek meg Stefannak.
Egyszerűen nem fogják elhinni.

8. fejezet

- Gyere, Leonyid, ülj le... ugye megengeded, hogy tegezzelek?

Konsztantyin nem várta meg a választ, visszatelepedett az íróasztal mögé, a karosszékébe.


Dolgozószobája megfelelt korának és rangjának, finoman elegáns volt, komoly és dísztelen.
Leonyidot apja dolgozószobájára emlékeztette, amelyet halála után Marija varrószobának
rendezett be.

- Bár soha nem találkoztunk, úgy érzem, mintha a születésed óta ismernélek - magyarázta
Konsztantyin. - Nem csoda, hiszen apád másról sem beszélt, csak rólad. Nagyon büszke volt
rád és az eredményeidre. Legszívesebben országnak-világnak mutogatott volna, szeretett volna
magával vinni téged az utazásaira, a vadászatokra, de tudod, úgy gondolta, hogy a neveltetésed
sokkal fontosabb, kivált amikor együtt tanulhattál a trónörökössel. Erre különösen büszke volt,
mert ő nem juthatott ilyen kedvező lehetőséghez, hiszen nem állt rokoni kapcsolatban a királyi
családdal, míg édesanyádat feleségül nem vette. De tudom, hogy az volt a szándéka, mihelyt
betöltöd a tizennyolcadik évedet, magával hoz Oroszországba. Jól emlékszem, amikor apád...

Konsztantyin több mint egy óra hosszat mesélte emlékeit. Leonyidtól beérte néhány
megjegyzéssel meg azzal, hogy végighallgassa, amit az meg is tett, mégpedig mohó
érdeklődéssel, mert olyan dolgokat hallott apjáról, amelyekről semmit nem tudott. Miközben a
báró beszélt, tünedezni kezdett a sértett neheztelés, amelyet szinte egész életében érzett
apjával szemben, és mire Konsztantyin befejezte, mondván: „Máig is rettenetesen hiányzik
nekem", maradéktalanul szertefoszlott.

Nevetséges módon Leonyidnak kis híján kicsordultak a könnyei. Kisgyerekkora óta nem sírt,
de most átkozottul közel állt hozzá. Neki is nagyon hiányzott az apja, mindeddig rá sem
döbbent, mennyire. Amikor már elmúlt a haragja, amit apja korai halála keltett benne, csak a
mély szomorúság maradt meg, főként amiatt, hogy nem állt módjában olyan őszinte barátságot
kötnie Szemjonnal, amilyet Stefan kötött érettebb korában a maga apjával, Sándorral.

Ez a beszélgetés a báróval bizony a legkevésbé sem alakult úgy, ahogy Leonyid eredetileg
elképzelte. De persze, semmi sem alakult úgy, ahogy elképzelte, és kivált nem első találkozása
jegyesével.

Az, hogy a lány nem felel meg várakozásának, mint ahogy meg is jegyezte, nagyon enyhe
kifejezésnek bizonyult. Ő elkényeztetett, léha nemeskisasszonyra számított, akit könnyen meg
tud félemlíteni. De azt még elképzelni sem tudta, hogy az imént látott rettenthetetlen nőszemélyt
meg lehessen félemlíteni. Az a lány kereken megmondja a magáét, fittyet hány minden
illemszabályra. Úgy öltözik, mint egy paraszt, pontosabban, egy parasztlegény. Es férfi módra üli

45
meg a lovat, ráadásul úgy, mintha nyeregbe született volna. Nem az a fajta, akibe csak egy
szikrányi félénkség is szorult. És a rossebbe is, mért nem akar ez az ő felesége lenni?

Leonyid nem tudta pontosan kielemezni ezzel kapcsolatos érzelmeit, de annyi bizonyos, hogy
a Lazar feltételezte. megkönnyebbülés nem volt köztük. Kosarat kapott. Kikosarazták. Páratlan
esemény volt ez az életében.

Bár Tánya is azonnal visszautasította, amikor azt mondták neki, hogy Leonyid az uralkodó,
akihez feleségül kell mennie. „Még ha fizetnétek, sem mennék hozzá a királyotokhoz", mondta
szó szerint. No persze, akkor még azt sem hitte el, hogy ő Tatyjana Janacek hercegnő, akit már
a bölcsőben eljegyeztek Cardinia jelenlegi királyával.

De Leonyid még akkor sem érezte magát kikosarazottnak. Sőt, semmi olyasmit nem érzett,
ami a mostanihoz hasonló bosszúságot indokolta volna. És ezt a bosszúságot csak fokozta,
hogy képtelen volt pontosan megállapítani az okát. De azért volt olyan óvatos, hogy titkolja
érzelmeit a báró előtt.

Eredetileg azt tervezte, hogy a lehető legkevésbé kívánatos vőnek mutatkozik Konsztantyin
Rubljov előtt. A nőkkel szerzett tapasztalatai alapján feltételezte, hogy jegyese örül majd, ha
megkaparinthatja magának, vagyis a két Rubljov közül a lányt lesz nehezebb eltántorítani ettől a
házasságtól, az apát viszont alkalmasint könnyebben sikerül majd kihozni a sodrából. De miután
végighallgatta a bárót, aki olyan őszinte nagyrabecsüléssel, mély szeretettel beszélt apjáról,
Leonyid már tudta, hogy erre nem lesz képes - legalábbis nem azokkal a módszerekkel,
ahogyan tervezte.

Máris hazudott a bárónak késedelmeskedése okát illetően, mondván, hogy kíséretéből beteg
lett valaki, jóllehet valójában szándékosan húzta az időt, minden városban napokat töltött, sőt
egyikben egy egész hetet - egy takaros vöröske miatt. A késedelmeskedés arra szolgált, hogy a
közeledő tél hidege nehezítse majd az utazást. Úgy gondolta ugyanis, ha valamilyen okból
kénytelen lesz végül magával vinni Cardiniába Alekszandra Rubljovát, a zord időjárás esetleg
visszafordulásra ösztökéli a lányt. Jómaga persze amúgy is ezernyi okot fog adni neki annak a
nevetséges jegyességnek a felbontására, de azért nem árt felhasználni mindén apróságot,
egyebek közt az időjárást is, amii elősegítheti célját.

De hát, tűnődött Leonyid, a haditerv egyéb részeit, legalábbis a báróra vonatkozókat, most
sutba kell vágnia. Nem hozhat gyalázatot a tulajdon apjára azzal, hogy méltatlan fiúként
viselkedik.

Persze, azért tökéletesnek sem kell lennie. Hátha kellő csalódást okoz a bárónak már az is,
ha nem találja meg - vagy elrejtik előle - a remélt jó tulajdonságokat. Már csak azt kell
kideríteni, melyek azok.

- A lányát említette, uram?

- Igen, a szalonból láttam, amikor találkoztatok.

46
Konsztantyin majd kiugrott a bőréből örömében, amikor szemtanúja lehetett, hogyan meredt
Alekszandra a fiatal grófra. Még most is alig tudta leplezni mélységes megkönnyebbülését. De
valahogy sikerült.

- Roppantul sajnálom, hogy nem a legillendőbb körülmények közt ismerted meg -


mentegetőzött. - De tudod, ideje nagy részében a lovakkal dolgozik, és igyekszik inkább ké-
nyelmesen öltözni, mint...

- Lovakkal dolgozik? - Leonyid őszintén meglepődött. Nem volt ideje kideríteni, hogy helyeselni
vagy helyteleníteni tanácsos a dolgot, hangja azonban sok mindent elárult, és védekezésre
kényszerítette Konsztantyint.

- Az uradalom főként lótenyésztéssel foglalkozik - magyarázkodott. - És a három lányom közül


egyedül Alekszandrát érdekelték a lovak. Talán nem lett volna szabad bátorítanom, de hát
megtettem, és mihelyt megtettem, már nem volt viszszaút.

Leonyid megkönnyebbülten észlelte, hogy a megfelelő hangnemet ütötte meg, legalábbis ami
a saját céljait illeti. A szokatlan elfoglaltságot nyilvánvalóan az apa engedélyezte a lánynak,
tehát ő nem követ el hibát, ha rosszallja ezt. A gyors mentegetőzés elárulta, hogy a báró
valószínűleg eleve számított ilyesmire.

- Ön csakugyan megengedte neki? - szólalt meg végül Leonyid, félreérthetetlen, bár enyhe
megbotránkozással.

Mintha bizony meg tudtam volna akadályozni, gondolta Konsztantyin, de ezt inkább elhallgatta.
Elég, ha Leonyid csak az esküvő után jön rá, hogy milyen akaratos és csökönyös tud lenni a
jegyese.

- Nem láttam benne semmi rosszat, amellett Alekszandra rendkívül jól ért az állatokhoz -
felelte. - Ért a gyógyításukhoz, az idomításukhoz, a tenyésztésükhöz...

- Már megbocsásson...

Konsztantyin arca elvörösödött, és megint védekezésbe vonult.


- Értsd meg, Alekszandra nem holmi finnyáskodó, butuska városi lány, aki fél bepiszkítani a
kezét. Itt nevelkedett fel, falun...

Konsztantyin elnémult, mert Leonyid arckifejezése nagyon ékesen szólt. Nos, így már érthető,
mondhatta volna akár hangosan is, módfelett kimérten.

Nem kevésbé ékesen szólt a báró sóhaja, amely jelezte, hogy az apa végképp kifogyott a
tudományból.

- Belátom, hogy a lányom tevékenységét nem ártana új irányba terelni. De ugy vélem, hogy
mint minden fiatalaszszonynál, a férj meg a gyerekek majd gondoskodnak erről.

A fiatal férfi csak hörgött magában, és azon morfondírozott, hogy a báró nem éppen ezt a
magatartást reméli-e tőle.

47
- Mint ön is tudja - mondta óvatosan -, én a székvárosban élek, a királyi palota közelében. Az
udvari feladatok, amelyeket az ön leányának be kell majd töltenie, egészen más életre fogják
kényszeríteni, mint amilyet megszokott.

- Csak hasznára lesz a változás! De figyelmeztetlek, hogy sosem lesz hajlandó lemondani a
napi lovaglásról.

Ez olyan lényegtelen kérdés volt, hogy Leonyid közönyösen legyintett.

- A legtöbb nemesasszony szívesen lovagol.

- Lovasversenyeken is?

- Nevetséges. Hölgyek nem versenyeznek... mért, ő szokott? - Alkalomadtán.

- Többé ugyan nem fog - jelentette ki mereven Leonyid. - Nagyszerű.

A vendég kényelmetlenül feszengett a karosszékben. Végtére is az volt a célja, hogy a


bárónak ne legyen ínyére, amit mond, nem pedig az, hogy ő bizonyuljon eszményi megoldásnak
a problémákra, amelyeket rendhagyó lánya okoz neki.

- No persze - próbálkozott egy kétségbeesett pálfordulással -, van egy csomó vidéki birtokom
is a főváros közelében. Gondolom, ott továbbra is elbíbelődhetne a... hóbortjával.

- Alekszandra boldog lesz, ha erről értesül - mosolygott Konsztantyin.

Leonyidd fogcsikorgatva feladta a küzdelmet. Már csak abban reménykedett, legalábbis a


báróval kapcsolatban, hogy a jegyességi szerződés csupán hazugság. Elég kétes remény volt,
de az utolsó szalmaszál.

- Szeretném megtekinteni a szerződést, uram. Apám példánya ugyanis alighanem elveszett,


mert nem találjuk sehol.

- Mi sem természetesebb.

Leonyid kissé elpirult, amikor észrevette, hogy a szerződés ott hever kettőjük közt az
íróasztalon. Konsztantyin valószínűleg előre számított a kérésre. Átnyújtotta az okiratot, amelyet
a fiatalember gyorsan elolvasott - a rövid szöveget apja aláírása hitelesítette. Ennyit a halvány
reményekről...

- Szabad megkérdenem, hogy ön mért várt ilyen sokáig, mért nem írt előbb? - firtatta Leonyid,
mikor visszaadta az okmányt. - Alekszandra jócskán túl van már azon a koron, amikor a lányok
többsége férjhez megy.

- Én voltam az önző, azt szerettem volna, hogy minél tovább velem maradjon - mondta
Konsztantyin. - Ó pedig elégedett volt az itteni életével.

- Ezt nem is kétlem. És önnek van arról tudomása, hogy Alekszandra nem kíván nőül jönni
hozzám?

48
- Ezt ő mondta neked?

- Igen.

Konsztantyin néhány pillanatig lázasan törte a fejét, majd megbocsátóan legyintett.

- Idegesség, félelem a változástól. Előfordul nem egy menyasszonynál... meg vőlegénynél.

- Az efféle érzéseknek általában nem szokás hangot adni - felelte Leonyid, szinte zsémbesen.

Konsztantyin fölnevetett.

- Ó, tehát fölfedezted a lányom túlzott vonzalmát az őszinteséghez. Beismerem, ez bizony


eléggé zavarba ejtő időnként, de olykor kifejezetten üdítő tud lenni. Afelől mindenesetre biztos
lehetsz, hogy Alekszandra sosem fogja köntörfalazással vesztegetni az idődet. De ne vedd a
szívedre, amit mondott. Nem arról van szó, hogy téged kifogásol, hanem hogy egyáltalán nem
akar férjhez menni. Mint mondottam, a lányom tökéletesen boldog lenne, ha az eddigi módon
élhetne tovább... a végtelenségig. De feleségül megy hozzád. A szavát adta nekem.

Leonyid éppenséggel nem ezt óhajtotta hallani.

- Minden tiszteletem az öné; uram, de valóban rákényszerítene a lányára egy férfit, akihez az
nem akar feleségül menni?

- Menj már, még hogy nem akar - somolygott olyan sokat tudóan. Konsztantyin, hogy a gróf
csaknemm elvörösödött. - Láttam, amit láttam, amikor először megpillantott téged, és
megnyugtathatlak, még soha egyetlen férfi nem állította el a szavát. - Nem ám, még az a
nyámnyila angol sem.
Leonyid erre csakugyan elpirult - ki tudja, mért, hiszen igazán megszokta már, hogy a nőknek
eláll tőle a szavuk.

- Azt állítja, hogy meglepetést okoztam neki.

- Kétségtelenül...

- A meglepetéss kölcsönös volt.

- Az is kétségtelen. Legfiatalabb leányom, mondhatni, páratlan teremtés -jelentette ki


Konsztantyin, nem csekély atyai büszkeséggel. - De a magam részéről nem kételkedem abban
sem, hogy egy magadfajta érett, tapasztalt férfinak nem okoz nagyobb nehézséget megnyerni a
szívét... és eloszlatni a félelmeit.

Azt ugyan soha, ha rajtam áll, gondolta Leonyid. Azt is látta, hogy a báróval nem megy
semmire. Az apa szívvel-lélekkel elfogadta őt, és alkalmasint mindent elkövet, hogy ez így is
maradjon. Erőfeszítéseit tehát Alekszandrára kell összpontosítania, és nincs vesztegetni való
ideje.

49
- A lányát illetően megteszek mindent, ami csak tőlem telik - biztosította a bárót. Ami nem volt
éppenséggel hazugság, de különféleképpen is lehetett értelmezni. Felállt, hogy befejezze a
beszélgetést.

- Minthogy ilyen megkésetten érkeztünk, sajnos, nem maradhatunk itt sokáig. Mihamarabb
indulnunk kell, lehetőleg már holnap, mielőtt az időjárás túl veszélyessé tenné az utazást.

Ezzel sikerült meglepetést okoznia az idősebb férfinak.

- De még elő sem készítettük a menyegzőt!

Leonyid bűnbánatot színlelt.

- Ne haragudjon, elfelejtettem tudatni, hogy unokafivérem határozott kívánságára az esküvőt a


cardiniai királyi palotában tartjuk meg. A királyné javasolta ezt, és Stefan boldog, ha teljesítheti
valamilyen óhaját.

Konsztantyint ez láthatólag már nem érdekelte, csak a gondok foglalkoztatták, amelyeket ez a


váratlan fejlemény okozott.

- Arra sem készültem fel, hogy ilyen gyorsan elutazzunk, főként ebben az évszakban.

- Sebaj, legfeljebb várnak jövő tavaszig. Akkor már elhozhatja a leányát Cardiniába - vágta rá
gyorsan Leonyid.

Egy kissé túlságosan is gyorsan, vette észre Konsztantyin.

- Nem, nem - hárította el éppen ezért a tanácsot. - Teljesen fölösleges, hogy tanúskodjam az
esküvőn. Utóvégre a szerződés következtében úgyszólván máris házasok vagytok. Megvárom
Alekszandra első gyerekét, és akkor majd meglátogatlak titeket.

Jézusom, ez az ember már férjnek, sőt kis híján apának tekint engem, gondolta elborzadva a
fiatalember.

- Nem okoz ezzel csalódást a leányának?

Még hogy csalódást, mikor úgyis dühöng az apjára? Konsztantyin nagyot nyer.

- Egyáltalán nem. Már csak azért sem, mert boldog lesz, hogy kibújhat a hatalmam alól.

Es az én hatalmamba kerül, eszmélt rá Leonyid. A gondolat valósággal felizgatta - míg meg


nem rémült a vele járó következményektől. Ezzel ugyanis végképp befellegzett a lehetőségnek,
hogy elcsábítsa a leányzót,, sőt az egyenesen tilossá vált. Mindegy, töprengett, talán jobb is, ha
az apa nem utazik velük. LEGALÁBB nem látja, hogy ő milyen undorítóan fog viselkedni, és
talán a lányt is könnyebb lesz rávenni a szerződés felbontására - mármint ha holnapig nem
sikerül ezt ki- " csikarni tőle.

9. fejezet
50
Konsztantyin hátradűlt karosszékében, és várakozott. Bizonyosra vette, hogy Alekszandra
nyomban besurran hozzá, mihelyt észreveszi, hogy már egyedül van. És valóban, alig két perc
múlva beállított. Alighanem leskelődött, hogy mikor távozik a gróf. Lám, gondolta Konsztantyin,
igyekszik kerülni a vendéget. Az apját bezzeg nem, az nem olyan szerencsés...

A lány még mindig nem öltözött át, és a férfiruhában nem hatott éppenséggel dámának.
Mindazok alapján, amit Leonyidtól hallott, Konsztantyin attól félt, hogy ez a mulasztás
szándékos volt. Alekszandra alkalmasint így fejezi ki tiltakozását, és Konsztantyin
tapasztalatból tudta, hogy e téren milyen csökönyös a lánya. Már-már azt kívánta, bárcsak ve-
lük utazhatna ő is, hogy lássa, mint csiszolja le az érdes éleket lányáról egy férfi, aki -
külsejéből ítélve - kétségtelenül szakértő a nőket illetően.

Ha jól meggondoljuk, döntötte el Konsztantyin, a tervek megváltoztatása még kifejezetten


hasznos is lehet. Az eredeti elképzelés szerint az esküvőt néhány napon belül kellene meg-
tartani, és az elég kevés idő ahhoz, hogy a jegyespár jobban megismerje egymást. De ha előbb
Cardiniába utaznak, ami az akadályoktól függően akár egy hónapot is igénybe vehet, a fiatal
grófnak alkalma lesz udvarolni, és talán sikerül meghódítania Alekszandrát, mielőtt még sor
kerül a házasságkötésre.

Mivel Konsztantyin ismerte a lányát, sejtette, hogy az aligha üdvözli majd kitörő örömmel ezt a
lehetőséget, legalábbis egyelőre nem. És mint várta, Alekszandra azonmód a tárgyra tért. -
Mikor indul haza a gróf?

- Holnap indultok útnak, együtt.

- Együtt? Eszerint nem lépett vissza?

- Miből gondoltad, hogy visszalép? Abból, amit mondtál neki? Csalódtam benned,
Alekszandra. Azt hittem, többet jelent számodra a becsület, semhogy...

- Elég! - csattant fel a lány. - Én csupán megpróbáltam véget vetni ennek a nevetséges
komédiának, ezért mondtam meg neki az igazságot. De ha a gróf mindenáron olyan nőt akar
magának, aki fütyül rá... tudhattam volna, hogy nála ez egyre megy.

- De azért hajlandó vagy feleségül menni hozzá? - kérdezte meg apja tétován, mivel
Alekszandra elhallgatott.

- Annyi biztos, hogy nem én leszek az, aki visszalép - felelte Alekszandra szíve minden
keserűségével.

- És gondolod, hogy ő felbontja majd a szerződést?

- Ha egyszer alaposabban megismerkedik velem...

- Szása, az ördögbe is, én tudom, hogy neked tetszik ez a férfi. Tulajdon szememmel láttam.

A lány vállat vont, amivel közönyösségét akarta kifejezni, de a hangja annál szilajabb volt.

- Tagadhatatlan, hogy a csomagolása roppant takaros, annyira takaros, hogy alkalmasint hiú
is rá, akár egy pávakakas, a jelleme szerint pedig nem egyéb, mint egy féreg... egy züllött,
kéjsóvár féreg.

51
- Van valami okod rá, hogy így fejezd ki magad? - kérdezte ridegen az apja.

- Pusztán az, hogy kikezdett velem... mielőtt tudta volna, hogy én vagyok a jegyese.

- És neked annyi tapasztalatod van a férfiakkal, hogy meg tudod különböztetni a kikezdést a
szívélyességtót?

Alekszandra felhörrent.

- A szívélyesség nem igényel olyan kedveskedő megszólítást, hogy „gyönyörűm".

A várt atyai megbotránkozás helyett Konsztantyin elvigyorodott.

- Elragadtatással hallom, hogy megnyerted a tetszését a gönceid ellenére. És minthogy


megegyeztünk abban, hogy te is szemrevalónak találod őt...

- Semmi ilyesmiben nem egyeztünk meg! - vágott közbe indulatosan a lány.

De Konsztantyin nem zavartatta magát.

-...legalább megpróbálkozhatnál azzal, hogy megkedveld. - Alekszandra csak egy hosszú,


feszült perc elteltével válaszolt.

-Jól van, megpróbálkozom.

Konsztantyin meglepetten pislogott.

- Igazán?

Alekszandra meg sem merte ismételni ezt az arcátlan hazugságot.

- Mit mondtál az imént? Hogy holnap indulunk? - kérdezte meg inkább.

- Ez váratlan fejlemény, sajnos. Én úgy képzeltem, hogy itt esküdtök meg néhány nap múlva,
de úgy látszik, nagyon ünnepélyes szertartást szándékoznak rendezni nektek a cardiniai királyi
palotában.... mégpedig az uralkodó kívánságára.

- Nahát, micsoda szerencse, hogy én ilyen rövid idő alatt is boldogulok a csomagolással,
ugye?

Hangja fanyarsága világosan elárulta véleményét a helyzetról, legalábbis apjának. Utóvégre a


nők hosszú napokig, sőt hetekig szoktak készülődni egy-egy utazásra. És bár Alekszandra
rendszerint könnyű poggyásszal utazott, még ő is napokkal a kitűzött időpont előtt kezdett hozzá
a csomagoláshoz.

- Tévedsz, Szása. A gróf nem neked akar kényelmetlenséget okozni. Az évszak a hibás. Mivel
a gróf a különféle akadályok miatt elég későn érkezett, most kénytelenek sürgősen elindulni és
gyors iramban utazni, nehogy a hegyekben kemény hóviharokba keveredjetek.

Alekszandra hirtelen támadt érdeklődéssel vonta fel a szemöldökét.

- Én nagyon szeretem a havat. Úgy véled, a gróf nem?


52
A lánya arcára terülő vigyortól Konsztantyin felnyögött. - Az a szándékod, hogy késlelteted
az utazást?

- Vagyis hogy halogassam az esküvőt? - Alekszandra még szélesebben vigyorgott. - Te mit


gondolsz? Mellesleg tisztességes dolognak tartom, hogy a gróf idejében ráébredjen, mi

lyen élete lesz mellettem.

- Alekszandra, követelem, hogy ezúttal viselkedj úgy...

- Már kicsikartad belőlem az egyetlen ígéretet, amelyet kicsikarhattál, papa, és örülj, hogy
ennyit is sikerült egyáltalán.

Konsztantyin arca egyre vörösebb lett a felháborodástól.

- Azt mondtad, megpróbálod megkedvelni a grófot.

- Ó, igen, megpróbálom, és erre tömérdek időm van még az esküvőig. De ma este még nem
kezdek hozzá, így hát kénytelen leszel egyedül szórakoztatni a vendégünket.. Végtére is annyi,
de annyi csomagolnivalóm van, hogy bízvást szükségem lesz a ládáimhoz egy társzekérre.

- A fene essen beléd, utazz kevés poggyásszal, úgy, ahogy szoktál. Nem akarom, hogy az
önfejűséged miatt egy hóvihar a hegyekbe rekkentsen. A nagyja holmidat majd utánad küldöm,
mihelyt...

- Két társzekeret fogass be! - vetette oda Alekszandra, és indult az ajtó felé..

Szása!

Alekszandra csendesen tette be az ajtót maga után. Szíve szerint inkább becsapta volna jó
hangosan, vagy a földhöz vág valamit, vagy sikítozik, de mindennek semmi értelme nem volt,
miután már elvesztette a csatát, legalábbis az apjával szemben. Úgy érezte, hogy apja vérig
sértette, rútul elárulta, amit talán soha nem lehet megbocsátani neki. Lám, reggel még úgy
ébredt, hogy ez a nap sem lesz más, mint a többi!

Most meg tessék, fejtetőre állt az egész világ, és vesződhet eleget, míg helyrezökkentheti.

De azért is helyrezökkenti. Igaz, kiábrándító csapást jelentett a hír, hogy az eljegyzés


továbbra is érvényes, amikor már azt hitte, megnyugtatóan elintézte az ügyet, mindazonáltal
még így sem szenvedett végleges vereséget, legalábbis a cardiniaival kapcsolatban.
Alekszandra emésztő haragja már nem csupán apjára irányult. Halálosan dühös lett arra a
csinos képű, üresfejű ficsúrra is. Hogy merészel az a piperkőc továbbra is igényt tartani rá, holott
ő nyíltan megmondott neki mindent? Es hogyan volt mersze annyira elpiszmogni az érkezését,
hogy most ilyen hajszolt kapkodással kelljen elindulniuk?

Miközben felcsörtetett a lépcsőn, keze ökölbe szorult, és így dörömbölt be a vendégszoba


ajtaján, ahová feltevése szerint elszállásolták a grófot. Homályosan észlelte ugyan, hogy a
szobalányok közül hárman is a folyosó végén téblábolnak, de ezzel nem törődött, mivel még
sejtelme sem volt, hogy jegyese úgy vonzza a nőket, mint fény az éjjeli lepkéket. De mert
53
Alekszandra a maga részéről a legkevésbé sem vágyott újra találkozni a férfival, nem meglepő,
hogy nem vette észre az öszszefüggést.

Annyi azonban bizonyos, hogy a megfelelő szobába dörömbölt be. Hirtelen ott állt előtte
Leonyid Petrov, félig levetkőzve, zubbony és csizma nélkül, a nadrág fölé húzott gyűrött,
kigombolt fehér ingében, amely derékig feltárta széles mellkasát.. Alekszandra szemét rabul
ejtette ez a mellkas, amelyet alig látható finom, világosszőke pelyhek borítottak. Ez a férfi
csakugyan aranylik, tetőtói talpig aranylik, akár egy oroszlán... és mint az oroszlán, ez is
ragadozó a javából, mégpedig nagyon-nagyon veszélyes ragadozó. Alekszandra ösztönösen
megérezte ezt.

- Nicsak, a leányzó, akit éppen látni akartam. Soha jobbkor.

A férfi hangjából mérhetetlen lenézés és pimaszság csendült ki. Nem volt nehéz eltalálni az
okát. Alekszandra még mindig a munkaruháját viselte, sőt zubbony és kucsma nélkül. Még azzal
sem vesződött, hogy rendbe hozza a haját lovaglás után. A reggel még szoros konty már eléggé
összezilálódott, és mivel most nem gyömöszölhette a kucsma alá, egy csomó kibomlott,
selymes fürt hátára és vállára hullott. Akik közelről ismerték, már megszokták ezt a látványt,
mert Alekszandra sosem fordított túl sok figyelmet a megjelenésére. A ritka vendégek azonban
nemigen látták így.

Mire a lány végül a férfi arcára tudta emelni a szemét, hökkenten vette észre, hogy az
mosolyog. És micsoda mosolya van! Alekszandra gyomra szinte hintázni kezdett, ami roppant
fura érzés volt, és legnagyobb megdöbbenésére vihoghatnékja támadt. Holott ő soha nem
szokott vihogni. És a szava sem szokott elállni soha, ma pedig már másodszor hagyja cserben a
nyelve.

Hihetetlen az is, hogy néhány óra alatt milyen méltánytalanul bánt el memóriája a férfi
képével. Hiszen ez olyan gyönyörű, hogy jószerint ránézni sem tud nyugodtan, értelmesen
gondolkozni eközben még kevésbé. Az isten szerelmére, hát ezentúl erőszakkal kell majd
összeszednie az eszét, valahányszor csak megpillantja?

De miután berántották a szobába, és meghallotta, hogy becsukódik az ajtó, egy csapásra


magához tért. Most ő éreztette megvetését felvont szemöldökével.

- Itt helybenn szándékozik elcsábítani? - kérdezte gunyorosan.

Érezte, hogy a férfi minden porcikáját végigmustrálja, de zavarba ejtette, hogy holmi
becsmérlő válasz helyett egy meglepett felkiáltást hallott.

- Atyaisten, mintha egyenesen az ágyból ugrott volna ki!

A leereszkedő megvetést betetőző szavak végképp kihozták sodrából a lányt, és ismét lángra
lobbantották minden haragját.

- Készz csoda volna, ha ma éjjel ágyba kerülnék egyáltalán. Hála a maga


nemtörődömségének, reggelig csomagolhatok.

Leonyid tekintete hirtelen elváltozott, már nem úgy nézett a lányra, mintha ismét az ágyban
szeretné látni, kivált a sajátjában. Közönyösen vállat vont.

54
Hogy a kérdésére feleljek, itt helyben azt szándékozom csak tudatni magával, hogy a maga
pártján állok. Én sem óhajtok megházasodni, így hát ha közli az apjával, hogy nem tart igényt
rám, holnap maga nélkül indulok el, vagyis nem kell a csomagolás miatt álmatlanul töltenie az
éjszakát.

- Maga tőlem várja el, hogy megszegjem a szerződést?

- Természetesen - jelentette ki a férfi fensőbbségesen. - Köztudomású, hogy a nők


szeszélyesek és ingatagok.

- Az én tudomásom szerint nem azok. Ráadásul ebben az esetbenn a becsület meg az adott
szó szentsége is közrejátszik kissé, márpedig az ilyesmi számomra történetesen jelent is
valamit, többet, mint szeretném. Vagyis ezúttal a maga dolga, hogy szeszélyes meg ingatag
legyen és visszalépjen. Amellett nagyon hálás volnék, ha ezt mielőbb nyélbe ütné, hogy ne
keljen holmi cardiniai utazásra tékozolnom az időmet.

- Lehetetlen - felelte Leonyid, és már kezdett kiütközni rajta a kétségbeesés. - Mondja csak
meg az apjának maga, hogy nem akar feleségül jönni hozzám. Ez csak nem esik nehezére?

- Már rég megmondtam neki,, maga tökkelütött, és nyilvánvaló, hogy eredménytelenül.


Ráadásul arra is a szavamat adtam neki, hogy feleségül megyek magához... amennyiben maga
nem hajlandó visszalépni. - Alekszandra felsóhajtott. Hiába is üvöltöznének itt egymással, az mit
sem segít. Rákényszerítette magát, hogy ésszerű hangot üssön meg. - Nézze, Petrov gróf, ha
mar úgyis őszinték vagyunk egymáshoz, és abban is megegyeztünk, hogy egyikünk sem akar
házasságra lépni a másikkal, mért nem hajlandó a legkézenfekvőbb mentséggel élni és közölni
az apámmal, hogy én nem vagyok kellően előnyös hitves a maga számára?

- Az ötlet kitűnő, leszámítva azt, hogy szemenszedett hazugság volna. Sajnos, maga
bárókisasszony, és mint ilyen, kellően előnyös hitves számomra. A puszta tény, hogy nem
akarom elvenni magát, sőt, ami azt illeti, egyetlen más nőszemélyt sem, még nem ok arra, hogy
szembeszegüljek apám kívánságával... legalábbis anyám véleménye szerint nem.

Alekszandra utálkozó pillantást vetett rá.

- És maga tűri, hogy az anyja irányítsa az életét?

Ezzel sikerült célba találnia. A férfi elvörösödött és rávicsorgott.

- A magáét meg az apja irányítja!

- Azt a nevetséges szerződést ketten írták alá, az egyik az apám. Soha nem tudnék a
szemébe nézni, ha az én hibámból nem tudná megtartani a szavát. De a maga apja már nem
él.
- Annál kevésbé áll módomban kievickélni ebből az átkozott csapdából. Az én apám nincs
kéznél, hogy vitatkozhassak vele a dologról, de a magáé igen. Tehát gondolja meg magát,
leányzó... vagy hallani akarja, mi történik, ha összeházasodunk? Esküszöm, hogy maga soha
nem lesz egyéb számomra, mint púp a hátamon, de olyan, amelyre élvezettel fogok fittyet
hányni. Anyám kedvéért egy örököst is öszszehozok magával, de azt követően szabadon
szórakozhat, mint ahogy én is élem a magam világát. Az én életem egy hajszálnyit sem fog
megváltozni, de a magáé annál inkább. Nos, elfogadja ezt?

55
Alekszandra foga megcsikordult, mielőtt kisikerített volna egy mosolyt.

- Természetesen, amennyiben magának nincs kifogása a nyilvánosság előtt zajló botrányos


jelenetek ellen.

- Bocsánat, nem értem...

- Csak figyelmeztetem. Ha rákényszerít, hogy házasságot kössek magával, maga az enyém


lesz, márpedig én nem osztozom azon, ami az enyém. És én is megesküszöm magának arra,
hogy nem áll majd módjában fittyet hánynia rám. - És aztán visszavágta a férfinak saját szavait:
- Nos, elfogadja ezt?

Leonyid közelebb lépett a lányhoz, hogy óriás termetével megfélemlítse, de az nem tágított
egy tapodtat sem.

- Nem szeretem a fenyegetőzést, leányzó.

- Ki fenyegetőzik? Maga elmondta nekem, hogy mit tervez, én meg elmondtam, mivel
válaszolok rá. A maga, helyében aludnék egyet a dologra, Petrov. Könnyen lehet, hogy ez lesz
az utolsó zavartalanul nyugalmas éjszakája.

10. fejezet

Alekszandrának sikerült halkan betennie Leonyid ajtaját, mint az apjáét is, de a sajátjával, amely
a folyosó végén volt, már nem boldogult. Mérgében legszívesebben köpködött és toporzékolt
volna. Hogy merészel ez a férfi érzelmektől mentes házassággal, szeretőkkel - hisz világos,
hogy a szórakozósokon ezt értette - meg kisbabákkal fenyegetőzni? Kisbabákkal! És az a
mocskos csirkefogó, az az arcátlan nyomoronc nem is sejti, hogy az egyetlen dologgal kísértette
meg, amire valóban vágyik. Csakhogy nem tőle. Bárkitől, csak tőle nem.

Alekszandra szobája nem volt üres. Zajos belépése jócskán megriasztotta Nyinát, aki éppen
az ágyra tett útitáska fölé hajolt. Megriasztotta Bozsikot is, aki felmordult, de amikor meglátta, ki
jött be, nem győzött bocsánatot kérni.

Alekszandra délutánra a szobájába zárta a kutyát, puszta megszokásból, mert vendégek


voltak a házban, és Bozsik rendszerint elég kurtán elbánt azzal, akit nem ismert. Kár volt
bezárni, gondolta a lány. Szabadon kellett volna hagyni, hogy tegyen, amit akar a gyanútlan
idegenekkel. Ha annak a ficsúrnak hiányozna egy harapásnyi a hátsó fertályából, sokkal
kellemesebb lett volna az imént végigszenvedett beszélgetés.

A gondolat valamelyest lecsillapította a lányt. Nem is sejtette, hogy ennyire bosszúvágyó.


Milyen kár, hogy Bozsikot mindig csak önvédelemre használta, hiszen olyan gyönyörűséges volt
elképzelni, amint a cardiniai vonít kínjában.

56
Miután Alekszandra megnyugtattaa a hatalmas agárkutyát, hogy nem haragszik rá az
üdvözlésért, szemügyre vette Nyinát, az útitáskát meg az ágyán heverő ruhakupacokat.

- Eszerint hallottad már?

- Mindenki hallotta - felelte semleges hangon Nyina. - Csak azt nem tudjuk, hogy mit
szándékozol tenni. Így aztán elkezdtem csomagolni, hátha úgy döntesz, hogy feleségül mész
hozzá, de egy pillanat alatt vissza is tudok rakni mindent.

Nyina arckifejezése semmivel sem árulta el, hogy melyik válasz szolgálna tetszésére, jóllehet
nagyon is meg-volt a véleménye, és már eldöntötte, mit kellene felelnie Alekszandrának.
Alekszandra tudta, hogy bármit határoz, Nyina hűségesen támogatni fogja, de ha úgy véli, hogy
rosszul határozott,, először elég kemény vitára kerül sor köztük. Éppen emiatt szerette annyira
Nyinát.

Nem voltak egyenrangúak, és külsőre is nagyon különböztek egymástól. Nyinaa makrancos


haja feketén göndörödött, hatalmas, világoskék szeme zavarba ejtően bagolyszerűvé tette
arcát, ha elkomolyodott. De igazán édes, tűzrőlpattant kis teremtés volt a maga gödröcskés
képével, enyhén gömbölyded, alacsony termetével, szemérmetlen humorával. És a két lányt
őszinte, mély barátság fűzte össze.

Alekszandra az ágy szélére ült, tekintete egy halványlila báli ruhára esett. Eszébe jutott az
egyetlen alkalom, amikor viselte. Aznap este csókolták meg először életében... Christopher
csókolta meg, és az a csók tökéletesebb volt, mint álmaiban valaha is képzelte volna.

Felemelte a régi ruhát, és Nyinához fordult.

- Ezt meg minek csomagolod be?

- Valamit mégiscsak fel kell venned az esküvődre - felelte gyakorlatiasan Nyina.

Alekszandra azon fohászkodott magában, hogy erre ne kerüljön sor; de ha mégis, döntötte el,
ragaszkodni fog egy vadonatúj, méretre készült, nagystílű menyasszonyi ruhához, mert azzal is
időt nyerhet. Még az is lehet, hogy fekete selyemből varratja.

- Hagyd az útitáskát - mondta eltökélten. - Ládákat akarok, rengeteg ládát. Intézkedj, hogy
hozzák le a padlásról, ahányat csak találnak, és szerezzenek, kérjenek, kölcsönözzenek,
lopjanak a varosból, amennyit csak tudnak. Rogyásig meg akarok rakatni velük legalább két
társzekeret.

Nyina nem titkolta tovább véleményét. Vigyora önmagáért is beszélt.

- Eszerint csakugyan egy király unokatestvérének leszel a felesége?

Alekszandra tudomásul sem vette barátnője lelkesedését.

- Nem. Szavamat adtam ugyan, hogy feleségül megyek hozzá, de ez még korántsem jelenti,
hogy így lesz... ha rajtam múlik, semmiképpen sem. A jegyesem úgy véli, hogy nem áll
módjában felbontani a szerződést... Én tudom, hogy nem tehetem meg, és hiába is vitatkoznék
57
vele, azzal semmire sem megyek. Így hát kénytelen vagyok látványosan bemutatni, hogy
borzalmas volnék feleségnek..

- Ez nem igaz, te kitűnő feleség lennél - ellenkezett már csak becsületből is Nyina.

- Neki ugyan soha! De még ha így lenne is, erről ő nem szerezhet tudomást, sőt eszébe sem
jut majd ilyesmi, mire elbánok vele.

Nyina odaült mellé.

- Voltaképpen mért nemm akarszz férjhez menni hozzá?

- Hűtlen legyek Christopherhez?

- Már rég megérdemelte volna - dünnyögte Nyina.

Alekszandra felsóhajtott, semmi kedve nem volt élete nagy szerelméről vitatkozni barátnőjével
- immár sokadszor. A Rjazinok –főként Nyina - már csak szidalmazni tudták Christophert, és
Alekszandra már unta védelmezni, hiszen semmit sem tudott felmutatni, ami igazolta volna
hűségét.

- Még ha nem lennék másba szerelmes, akkor sem mennék hozzá ehhez a pimasz
cardiniaihoz. És mielőtt kiagyalnál valami ügyes tiltakozást, nem árt, ha megtudod, hogy ő sem
akar feleségül venni engem.

Nyina nemcsak hitetlenkedett, hanem fel is háborodott.

- Ezt ő mondta?

- Bizony. De változatlanul fel akarja áldozni magát meg engem, pedig az apja már rég
meghalt, és így nem is hozná szégyenbe, ha visszalépne. És akarod hallani, hogy mi a gróf úr
terve a házasságunkat illetően? Hogy csinál nekem egy gyereket, aztán rám sem hederít többé.
A képembe vágta, hogy egy csomó szeretője van, és továbbra is lesz. Persze, ő roppant
nagylelkű, és nekem is engedélyez néhányat.

- Ezt merte mondani?

- Ezt bizony.

Nyina méregbe gurult.

- Hát akkor szó sem lehet arról, hogy feleségül menj hozzá. Én nem engedem. És apád sem
engedi meg, ha mindezt elmondod neki.

Alekszandra dühösen legyintett erre.

- Ez csak a te véleményed. Már elmondtam neki, hogy ez a ficsúr kikezdett velem, mielőtt tudta
volna, ki vagyok, mire papa odavolt a gyönyörűségtót. Petrovról kiderül, hogy feslett és léha, az
én apám meg csak annyit lát mindebből, hogy én tetszettem a grófnak. Így hát a többit sem
fogja elhinni nekem, kivált mert tudja, hogy egy porcikám sem kívánja ezt a házasságot. Azt
58
gondolná, hogy én találtam ki az egészet, és alighanem szörnyen feszélyezné, ha számon
kellene kérni Petrovon. De ha netán szóvá tenné is a dolgot, akármennyi pénzben lefogadom,
hogy az a pökhendi léhűtő gyáván letagadná. Végtére is ól már lefolytatták a maguk kis
tárgyalását, és a jelek szerint szédületesen megértik egymást. Ha ez a nyavalyás nem vallotta
be papának őszintén, mit érez, amikor lehetősége nyílt rá, most sem teszi meg. Egyedül én
részesültem a kiváltságban, hogy tájékoztasson az elképzeléseiről.

Nyina egy percig töprengve meredt a padlóra, csak azután válaszolt.

- Úgy látszik, hogy a ti házasságotok amolyan... arisztokrata házasság lesz.

Alekszandra hátraesett az ágyon, úgy nevetett. Nyina szemrehányóan fordult feléje.

- Nincs ebben semmi mulatságos - mondta komoran.

- Tudom. - De Alekszandra még mindig vigyorgott. - Azt hiszed, vak vagyok én, és nem vettem
észre semmit azokon a bálokon meg estélyeken, különösen Szentpéterváron? Láttam én, hogy
a házasságban élők legtöbbjének szeretője van. És ami a legfelháborítóbb, a nők ezt meg is
tárgyalják, vagy úgy, hogy másokról pletykálkodnak, vagy úgy, hogy saját hódításaikkal
dicsekednek. Szerintem a gróf elképzelése általános gyakorlat az ő köreiben. De azt hiszem,
nem is sejtette, hogy én tudok erről, mert amikor efféle házasságot ígért, csak meg akart
botránkoztatni, hogy visszalépjek az eljegyzéstót.

- Csakhogy te soha nem lennél hajlandó beletörődni egy ilyen házasságba. Jobban
ragaszkodsz te ahhoz, ami a tiéd, semhogy tűrnéd...

- Tévedsz.

- Ismerlek én jól, Szása. Te korbácsot fognál a férjedre, ha nem volnaa hűséges hozzád.

- Dehogy fognék - tiltakozott hevesen Alekszandra.

Nem felejtette el, hogy Leonyidnak valami egészen mást állított. De az csak a hatás kedvéért
történt. Nem gondolta komolyan.

- Ami engem illet - tette hozzá ráadásul -, fütyülök rá, kivel hál az a nyavalyás az esküvő előtt
vagy után... mindegy, esküvő úgysem lesz, semmiképpen sem lesz. Már megmondtam neked,
hogy eszemben sincs hozzámenni.

- Azt mondtad, „ha rajtam múlik". És mondd, hogy akarod megakadályozni a dolgot?

Alekszandra eltakarta a szemét, és felsóhajtott.

- Nem tudom. Egyelőre csak annyit találtam ki, hogy a társzekerekkel késleltetem az utazást.

- Ez talán bosszantani fogja a grófot, de annyira nem, hogy lemondjon a házasságról -


figyelmeztette Nyina.

- Tudom. Ezért kérem, hogy törd velem együtt a fejedet. Mi az, ami miatt egy férfi visszalép
egy házasságtól, amelybe már beleegyezett?
59
- Legyőzhetetlen ellenszenv - találgatta Nyina.

- Szégyen - tette hozzá Alekszandra.

- Undor...

- Várj csak, azt még ki tudnám mesterkedni - ült fel izgatottan Szása.

- Nagyszerű, ha már legyőzhetetlen ellenszenvet nem sikerült kiváltanod belőle, bármennyire


iparkodtál is. De ami az undort illeti, nemigen tudom elképzelni rólad, hogy eredményesen
boldogulsz vele.

- Már megtörtént - vigyorodott el Alekszandra. - Amilyen felsőbbrendűnek érzi magát,


kifogásolta az öltözékemet, sőtt az ábrázata szerint kifejezetten undorítónak talált. És mérget
vehetsz rá, hogy az őszinteségem egy fikarcnyival sem volt jobban az ínyére. Ez a megoldás,
Nyina!

- Micsoda? Még most is a jegyese vagy, láthatod, hogy nem válik be.

- Eddig nem, de végül is éppen csak hogy megismert, még nem találkozott az új énemmel.

- Aha, egy kis színészkedés - bólintott Nyina. - Meg akarod játszani magad neki egy kicsit?

- Nem kicsit, nagyon - kezdett belemelegedni Alekszandra. - Alkalmasint már most is afféle
falusi libának tart, csakhogy én leszek a legrémesebb falusi liba, akivel valaha is találkozott.
Ocsmány leszek és közönséges, idétlen és rossz modorú, aki miatt folyton szégyenkeznie kell.
Rettegni fog még a gondolattól is, hogy be kell mutatnia a családjának meg a barátainak.
Egykettőre ráébred majd, hogy még az apja is felbontaná ezt a jegyességet, ha látná, hogy
milyen vagyok.

- Úgy látszik, ez jó muri lesz - somolygott Nyina.

- Akkor hát hajlandó vagy velem tartani?

- Csak nem képzeled, hogy itthonn hagyhatsz?

Alekszandra nevetett, és átölelte barátnőjét.

- Szerintem a gróf legföljebb egy hét múlva annyira torkig lesz velem, hogy hazaküld, vagyis
nem utazunk nagyon messzire. De azért magammal hurcolok mindent, ami az enyém.

- Úgy gondolod, hogy szükséged lehet a társzekerek okozta késedelmeskedésre?

- Erősen remélem ugyan, hogy a gróf egy hét alatt észhez tér, de semmit nem bízok a
véletlenre. Ha több időbe kerül meggyőznöm, hogy bolond, ha feleségül vesz, akkor legyen csak
időm. De ne vesződj semmit a csomagolással. Egyszerűen gyömöszöld a ládákba, ami csak
beléjük fér. Mihelyt megszűnik a jegyesség, számlát küldök neki minden egyes tönkrement
ruhadarabról, mivel őurasága nemm adott időtt a tisztességes csomagolásra.

- Amivel sót hintesz a nyílt sebre -jósolta Nyina.

60
- Ez a szándékom.

Nyina kiment ládákat szerezni, de Alekszandra csak néhány percig lehetett egyedül, hogy
elgondolkozzon, mitévő legyen. Kisvártatva Anna jött be hozzá, és Alekszandrában ismét feltá-
madt a megbántottság, amelyhez már bosszúvágy is vegyült.

- Apád azt mondta, hogy nem akarsz velünk vacsorázni - kezdte Anna.

- Túl sok dolgom van a csomagolással.

Anna észrevette hangjában a keserűséget.

- Ne haragudj, Szása, tudom, hogy most nagyon ellenzed ezt a házasságot, de valld be, hogy
apád szédületesen jóképű férfit választott neked.

Szédületesen jóképű, velejéig romlott férfit, gondolta Alekszandra, de erről most nem akart
beszélni.

- Eszerint te tudtál erről a jegyességi szerződésről? - kérdezte inkább, mintha bizony ez nem
következett volna természetesen Anna és a báró szoros kapcsolatából.

- Igen - rezzent meg Anna, majd hozzátette:. - És apád többször is végighallgathatta a


mondanivalómat róla, pedig az jócskán akadt. De egyszerűenn nem volt hajlandó elfogadni a
véleményemet.

- Figyelmeztethettél volna előre, Anna.

- A barátnőd vagyok, angyalom, de te is tudod, hogy elsősorban apádhoz köt a hűség.

Alekszandra tudta ezt, és soha nem is rosszallta Anna és apja viszonyát. Sőt, abban
reménykedett, hogy Anna egy szép napon megadja magát, és feleségül megy apjához, aki,
mint.t tudta róla, szintén ezt reméli. De Alekszandra azt is tudhatta volna, hogy Anna soha nem
helyeselne olyan elavult szörnyűséget, mint egy jegyességi szerződés, és biztos, hogy az ő
pártját fogja.

- Azt hiszem, apád attól félt, hogy ha előre értesülsz róla, megszöksz - folytatta Anna.

Még ha nem szökött volna is meg, most egy csöppet sem bánná, ha megadták volna rá az
alkalmat, gondolta Alekszandra. De hangja megenyhült, sőt rá is mosolygott Annára. Bizonyos,
hogy nem az asszony hibájából fosztották meg ettől a lehetőségtót.

- Most már ne aggódj emiatt. Már beletörődtem abba, amire kényszerültem - mondta az
igazsághoz híven, hiszen nem a házasságra célzott. - Vigyázz papára, viseld gondját.

- Tudod jól, hogy így lesz.

- És felkészíthetnéd arra is, hogy visszajövök.

Anna egy pillanatra meghökkent, de aztán elnevette magát.

61
- Nocsak, hát mért nem jutott eszembe mindjárt, hogy afféle látogatásra gondolsz?

Alekszandrában hirtelen ismét fellángolt a keserűség..

- Ha csak látogatóba jöhetek, soha életemben nem bocsátok meg papának - fogadta meg
sajgó szívvel.

- Jaj, Szása - sóhajtott fel Anna. - Apád csak jót akar neked.

Csupán az a baj, ugye, hogy nem tudunk megegyezni abban, mi az, ami jó nekem.

Annaa szomorúan csóválta a fejét.

- Ha meggondolod magad a vacsorával, kapcsolatban...

- Eszemben sincs.

MÉGIS meggondoltaa magát, és elhatározta, hogy megjelenik egy percre, ugyanis eszébe
jutott, hogy némi illetlenség és közönségesség apja meg a gróf együttes jelenlétében kiváló
ürügyet nyújthat Leonyidnak, hogy tiltakozzon a házasság ellen. Persze, nem művel valami
különösebben botrányos dolgot, amilyen még soha nemm fordult elő, így hát apja nem állíthatja
majd, hogy csakis az ő kedvükért viselkedik rendhagyóan, holott ez az igazság. Ráadásul a
papa legalább látja majd a gróf megvetését és undorát, hisz az minden bizonnyal felülkerekedik
a tetszésen, amellyel Konsztantyin áltatja magát.

Jobban nem is időzíthette volna betoppanását. Már javában folyt a fényűző vacsora, amelyet
apja a cardiniai elkápráztatására szánt, éppen a főfogás került asztalra. Anna a legszebb estélyi
ruháját viselte; Konsztantyin is ragyogóann festett a frakkban. Petrov gróf pedig...
Alekszandrának csak nagy nehezen sikerült levennie róla a tekintetét. Elég volt egy pillantást
vetnie a tökéletes testre, a gyönyörű arcra, és máris csaknem megfeledkezett arról, hogy mi a
szándéka.

No persze, a férfi makulátlanul ápolt és elegáns volt. Egy ilyen finnyás ficsúrtól Alekszandra
számított is erre. Nem különbözött tóle barátságosan kék szemű társa sem, aki elsőnek
pillantotta meg az ajtóban megjelenő lányt. Nem látszott rajta megütközés, csak éppen
meglepődött,, hogy Alekszandra nem öltözött át a vacsorához, és a haja - a szándékosan szét-
ráncigált fürtöktől - még kócosabb. Na és aztán, gondolta Alekszandra, utóvégre ő nem
vacsorázni jött.

- Ne is törődjetek velem. Csak egy harapást eszem, mivel ma este nincs időm a vacsorához.

Remélte, hogy valaki zavarba jön ettől a megjegyzéstől, de szemével nem ellenőrizte, hogy
igaza van-e. Közelebb csoszogott, és felkapott egy szelet már megvajazott forró kenyeret a kék
szemű cardiniai tányérjáról. Hogy a férfit még be sem mutatták neki, csak rontott a helyzeten; de
Alekszandra úgy gondolta, ő lesz az egyetlen, aki nem tesz megjegyzést a magatartására.

Egy röpke pillantással megállapította, hogy a kék szemű most már inkább döbbent, mint
meglepett. A kenyeret egy mosoly felvillantásával köszönte meg neki, aztán az asztal másik
végére vetette tekintetét. Anna a szájára szorította a kezét. Nos, jobb is, ha nem kacag fel
62
hangosan, mert nyilván ezt próbálja elkerülni. Konsztantyin fülig vörös volt már, nem csupán
zavarában. A modortalanság miatt alighanem eget verő veszekedést rendezne később
Alekszandrával - ha az ott maradna a keze ügyében. Csakhogy ő mar nem lesz többé a keze
ügyében, nem lesz kivel hajba kapnia...

- Alekszandra... - nyögte ki végül Konsztantyin elháló hangon.

Az ártatlan, kérdő pillantásból Rubljov azonnal látta, hogy lánya csak az ő dühkitörésére vár,
és mohón, szívesen nyitná ki a száját maga is. Mikor erre ráeszmélt, inkább lenyelte mérgét, és
szívőll remélte, hogy lánya nem hoz több szégyent rá.

Alekszandra igazából nem is vágyott ilyesmire, de legújabb terve nem bizonyult sikeresnek.
Petrov gróf ugyanis ahelyett, hogy kihasználta volna a neki nyújtott értékes lehetőséget,
felpattant az asztaltól, és mögéje állt.

- Boldoggáá tesz, hogy mégis csatlakozik hozzánk, bárókisasszony, ha csak rövid időre is.
Legalább pótolhatom egy mulasztásomat. Megkérhetem, hogy nyújtsa a kezét?

Alekszandra gyanakodva szembefordult vele. Mért nyújtaná a kezét? Ha Leonyid rá merészel


csapni az elcsórt kenyérdarab miatt, mint egy rosszalkodó kisgyerekére, ezerszeresen
visszakapja, fogadkozott magában. De amikor tétován odanyújtotta szabad kezét, a férfi mintha
meg sem látta volna, hanem a másikat fogta meg, amelyben a vajas kenyeret szorongatta. Két
ujjal és nyilván az undorát leplező, kifürkészhetetlen arckifejezéssel kivette markából a
kenyeret,, letette az asztalra, majd mielőtt Alekszandra visszaránthatta volna a kezét, egy gyűrűt
csúsztatott az ujjára.

Nem ment rá könnyen, sőt alighanem rá sem ment volna, ha a lány ujjait nem lepi vastagon a
vaj. Alekszandra egy pillanatig a gyűrűre meredt, és szinte zavarba esett a szépségétől. A
hatalmas, szikrázó gyémántot csillogó zafírok, smaragdok és rubinok övezték.

- Nos, miután teljesítettem kötelességemet, nyugodtan elszaladhat, és befejezheti a


csomagolást - mondta a gróf. - Belátom, hogy ez igen nagy megterhelést jelent, amiért elnézé-
sét is kérem, de holnap csakugyan indulnunk kell. Remélem azonban, hogy valamicskét mégis
sikerül majd aludnia, így hát sürgesse a munkát.

Mentegetőzése éppoly álságosnak hatott, mint reménye, hogy a lány alhat egy kicsit.
Legalábbis Alekszandra ezt hallotta ki a hangjából, ha a többiek őszintének vélték is. A lány
most még dühösebb volt Leonyidra kétszínűsége miatt, és mert színészkedik az apja előtt, mikor
ő pontosan ismeri az érzéseit. Hogy ő maga is színészkedni jött ide, az teljesen mellékes. De
úgy látszik, hiába vesztegette az idejét.

Ismét felkapta hát a vajas kenyeret, most már pusztán azért, mert éhes volt, és kivonult az
ebédlóból.

11. fejezet

63
Másnap Leonyid már hajnalban felkelt, de nem azért, mintha ilyen pogányul korán szándékozott
volna útra kelni, hanem mert nyugtalanul töltötte az éjszakát, sokszor felriadt rövid álmából, és
már ébren volt, amikor a nap végre megjelent a láthatáron. Emlékezete szerint még soha nem
ért meg ilyen pokoli éjszakát.

Álmatlanságát részben Alekszandra kijelentése okozta, hogy aludjon egyet az ügyre, mert
alighanem ez lesz az utolsó zavartalanul nyugalmas éjszakája. Mi az ördögre célozhatott a
lány? A megjegyzést bizonyára arra szánta, hogy ma éjjel megfossza őt nyugalmától, de még
ennél is szörnyűbb éjszakákat jósolt.

De álmatlanságának másik oka, meglepő módon, maga Alekszandra volt. A gróf körül ritkán
mutatkoztak ilyen zilált külsővel a nők, legfeljebb amikor az ágyban hancúrozott velük. És az a
szorosan rátekert vörös selyemöv a derekán átkozottul felhívta a figyelmet a lány remekbe
szabott alakjára. Az a fehér lenvászon ing is csábítóan redőződött az alatta kirajzolódó
mennyeien duzzadó melleken..

Mindez felkorbácsolta Leonyid érzékeit. A szobájában lezajlott heves szóváltás ellenére ez az


izgalom nem múlt el a lány távozása után sem. Sőt, a gerjedelem újra bizseregni kezdett benne
akkor is, amikor Alekszandra beállított az ebédlőbe, nem kevésbé ziláltan.

Könnyen segíthetett volna magán, behívhatta volna magához valamelyik vihogó fehércselédet
azok közül, akik az este lépten-nyomon bezörgettek hozzá, hogy nincs-e valamilyen kívánsága.
Bármelyikük boldogan kielégítette volna vágyait. Ezt világosan kifejezésre juttatták. De már
elhatározta, hogy Konsztantyin Rubljov kedvéért kifogástalanul fog viselkedni,ez pedig
lehetetlenné tette, hogy ágyába vigyen egy cselédlányt, amikor jegyese néhány ajtóval odébb
alszik.

Még szerencse, hogy a báró nem utazik velük, töprengett Leonyid, így hát a kifogástalan
magatartást nyomban sutba lehet vágni, mihelyt embereivel együtt távozik Rubljov közeléből.
Aztán ott lesz az a szolgáló - a nevét már elfelejtette -, akivel a minap együtt hált a postaállomás
fogadójában. Ma ismét ott éjszakáznak, nem lesz nehéz megint lefeküdni vele, ráadásul
Alexandrának is tudomására adni ezt. Minél előbb sértődik meg a lány, minél előbb kezdi
követelni, hogy vigyék vissza az apjához, annál hamarabb szabadul meg Leonyid is attól az
érzéstói, hogy csapdába esett.

Mivel felkelt, sőt nagyon is ébren volt, úgy döntött, hogy akkor már akár korán is
felkerekedhetnek, ezért elindult felzargatni a többieket. Szívből remélte, hogy Alekszandra az éj-
szaka javát a csomagolással töltötte, mint jelezte. Ha egy hölgyet a kelleténél előbb ráznak fel
álmából, igencsak elsavanyodik, és Leonyid úgy érezte, maga is épp elég savanyú kedvében
van, hogy ehhez társa is legyen.

Legnagyobb csalódására mégsem sikerült újabb kényelmetlenséget okoznia jegyesének.


Minthogy a ház népét már talpon találta, beküldte az egyik szobalányt Alekszandrához, hogy
ébressze fel. Felvilágosították, hogy Szása már odakinn van, alighanem az istállóban. A gróf

64
annyira meglepődött, amikor egy cseléd ilyen fesztelenül néven nevezte a ház úrnőjét, hogy az
istálló említését észre sem vette.

A kedve mindenesetre meg savanyúbb lett attól, hogy Alekszandra fejhossznyi előnyt
szerzett, és amikor a morcos Lazart magával cibálva lesietett a báróval elköltendő reggelihez, az
is kiderült, hogy jegyese nem csatlakozik hozzájuk az asztalnál - ezúttal sem. Fura módon
meglehetősen hosszú ideig tartott, hogy erre végképp ráeszméljen, legalább egy órát tékozolt el
haszontalanul, és figyelembe sem vette, hogy Lazar újra meg újra köhécselni próbál, és
jelentőségteljesen pislog az ajtó felé.

Amikor rászánta magát, és kilépett az ebédlőből, a már tegnap este is hozzá törleszkedő
három szobalány várta, egyikük a kalapját, másikuk a zubbonyát, a harmadik a kesztyűjét
nyújtogatta. Saját inasa, Borisz, akit a maga és Lazar szolgálatára hozott el, a szobalányok
mögött toporgott, és a vállát vonogatta, mintha azt jelezné, hogy tehetetlen az ilyen csoportos
eltökéltség ellenében.

Szerencsére az efféle helyzeteket Leonyid olyan természetesnek találta, hogy észre sem
vette, nyugodtan elfogadta holmiját az őt meg-megérintő kezekből. Csakhogy Alekszandra
éppen ezen kapta rajta, amikor bejött megnézni, hogy mi tartóztatja a cardiniaiakat. A három
nőszemély úgy tapogatta, fogdosta a grófot, mintha valamilyen bizalmas meghittség adott volna
jogot neki ehhez.

Alekszandra is pontosan erre a következtetésre jutott, nem csoda hát, hogy roppant gúnyosan
szólalt meg.

- Megesküdnék, hogy valaki azt állította, miszerint magának szerfölött sürgős az útja, Petrov.
No persze, tudhattam volna, hogy a magához hasonló hajlandóságú férfiak nem képesek
idejében kiemelni az.ülepüket az ágyból.

Mielőtt Leonyid kiötölhetett volna valami csattanós választ, Alekszandra már el is tűnt. A három
szobalány Alekszandra első hangjára elpárolgott. Lazar fura hangokat adott a marka alól. Az
ebédlő ajtajában álló báró azonban kínosan feszengett - nagyjából úgy, mint előző este, amikor
lánya magatartása miatt mentegetőzött.

- A lányom... izé... a lányom...

Leonyidnak megesett a szíve rajta. Hiszen amilyen lánya van, megérdemli a sajnálatot.

- Igazán nem kell magyarázkodnia, uram. Mint mondotta, a lányával csakugyan ajánlatos....
megfelelően bánni.

Amit a gróf már alig győzött kivárni. Még hogy ez a kis némber nevetségessé meri tenni őt?
Dejszen a könnyei fognak csorogni, mire leszáll a nap! Végtére is a lenézés, a megvetés csak
hozzáértés kérdése, az ügyes kézben pedig kiváló fegyver, és köztudomású, hogy ő azt
mesterfokon tudja forgatni, ha a szükség úgy kívánja.

Alekszandra már ezüstfehér ménjének nyergében ült, amikor Leonyid és emberei megérkeztek
az istálló, helyesebben az egyik istálló udvarára. Mivel a gróf az előző napon vonakodott a birtok
65
megtekintésétől, nem is sejtette, hogy Rubljov nem egy, hanem öt hatalmas istállót tartott fenn,
akkora területen, amely a kastélytól egészen a szomszéd faluig terjedt.

Leonyid most sem volt kíváncsi a Rubljov-uradalomra. Pusztán dühének tárgya érdekelte,
Alekszandra megint inget viselt, meg azt az illetlen lovaglónadrágot, bár most mindkettő tiszta
volt. Ezúttal kék selyemöv feszült rajta, és sokkal finomabb zubbony, rövidree nyírt fekete
prémből, akár a haját teljesen elrejtő kucsma.

Leonyid még most is a lány iménti arcátlansága miatt fortyogott, de váratlanull felbosszantotta
az öltözéke is, ugyanis arra számított, hogy ezúttal illendő viseletben fogja látni. Még ha netán
lovagláshoz öltözik is, de női lovaglóruhába. Azért képzelte így, mert azt mondták neki, hogy a
lovaglónadrágot csak munkához szokta felvenni. És mivel utazás közben nemigen dolgozhat,
alkalmasint nem is jár abban. És most mégis férfidíszben ül a lovon, láthatólag türelmetlenül, és
szédítően gyönyörű a kora reggeli fényben.

A gróf a lány bal kezére pillantott, és megállapította, hogy nem viseli a jegygyűrűt. Vajon mért
nem találja ezt meglepőnek? Semmi kétség, a lány csak a megfelelő pillanatra vár, hogy az
arcába vághassa.

Belekerült néhány percbe, mire Leonyid észrevette a társzekereket. Gyanakvóan


összeszűkült szemmel vizsgálgatta őket. Magasra tornyozott, ormótlan rakományukat ponyva
borította. Nagyon megrakottnak látszottak, sokkal nehezebbnek, semhogy az eléjük fogott négy-
négy ló megbirkózhatott volna velük.

Nem kérdezősködött jegyesétől, aki némán mustrálgatta őt. Egyenesen a szekerekhez lépett,
hogy megvizsgálja a málhát. Az egyiken legalább tucatnyi kelengyésládát zsúfoltak össze. A
másikon néhány további ládán kívül egy csomó nyerget, lószerszámot meg ilyesmit látott,
ráadásul zsákostul a zabot, tömérdeket. Mit gondol ez a lány, hogy ő majd éhkoppon tartja?

Alekszandra odaléptetett hozzá hátaslován, és közvetlenül mögötte állt meg. És csak nézte,
szótlanul, figyelmesen, a pillanatra várt, amikor Leonyid ráeszmél a szándékára. Ez elég hamar
bekövetkezett.

A gróf megfordult, felpillantott a lányra, és egyszerűen, határozottan kijelentette:

- Ezt azért mégsem.

Alekszandra meg sem próbálta félreérteni, csupán felvonta ívelt szemöldökét.

- Még nem vagyunk házasok, Petrov. Csak nem gondolja komolyan, hogy addig is
parancsolgathat nekem?

Leonyid nem vesztette el az önuralmát, és arca sem árulta el, hogy mennyire felingerelte a
válasz. Ehelyett ő is felvonta szemöldökét - látványosabban, mint a lány -, és visszavágott.

- Csak nem gondolja komolyan, hogy nem tehetem?

Alekszandra feszes kis mosolyt villantott felé.

66
- Látom, hogy igyekszik megpróbálni. De csak az idejét fecsérli. Maga nem holmi kurta
látogatásra hurcol magával, hanem egy új életbe. Nem vagyok hajlandó itt hagyni semmit, ami
az enyém. Ha így képzelte, hiú reményekben ringatta magát.

- Ilyesmire senki nem is kötelezi magát - felelte Leonyid.

- Akkor nincs is mit beszélnünk erről.

- Dehogyisnem. Kerek tizenöt percet adok magának, hogy összeszedje, amire


nélkülözhetetlenül szüksége van az utazásnál, és amihez mellesleg egyetlen zsák zab sem
tartozik, aztán...

Alekszandra félbeszakította.

- A zab a legfontosabb, és elengedhetetlenül kell a kicsinyeimnek. Nem bízom az abrakban,


amit a postaállomásokon kapnak - magyarázta.,

Mivel a gróf mindeből egy kukkot sem értett, és a felfoghatatlan összefüggés megzavarta,
örült, hogy kibúvót talált. - A kicsinyei?

De Alekszandrának válaszolnia sem kellett. Ebben a pillanatban egy lovász három ezüstfehér
telivért vezetett ki az istállóból. Mögöttük újabb három paripajelent meg egy másik lovásszal,
aztán ismét három és... Mire Legnyid befejezte a számlálást, tizenhat felséges állat nyüzsgött az
istálló udvarán.

- Ez mind a magáé? - kérdezte elképedten.

- Egytől egyig - felelte a lány félreérthetetlen büszkeséggel.

- Az édesapja eszelősen nagylelkű -jegyezte meg csípősen a gróf.

- Apám a tizenhatodik születésnapomon ajándékozott meg Szultán Büszkeségével. -


Gyengéden megveregette a ló nyakát, hogy a férfi megtudja, kicsoda Szultán Büszkesége. – A
többi kicsinyemre már magam tettemm szert, vásárlással, tenyésztéssel.
Ez bámulatos teljesítmény volt, Leonyid is elismerhette volna. De nem törődött vele. Ő csupán
azt fogta fel, hogy a lány magával akarja hozni az állatokat, a közeledő télben, a hegyeken át,
ahol minden zugban haramiák leselkednek, akik az anyjuk lelkét is eladnák akár egyetlen ilyen
pompás jószágért.

- Ez nevetséges -jelentette ki. - Ha mindenáron ragaszkodik hozzá, a kicsinyei meg a


himmihummija követhetnek ugyan bennünket, de arról szó sem lehet, hogy akadályozzák
haladásunkat.

Alekszandra elmosolyodott, ami jelezte, hogy kifejezetten ilyesmit remélt tőle.

- Egy csöppet sem bánom, ha nélkülem utazik. Nekem ugyan semmi szükségem a kíséretére.
No persze, ha útközben el találok tévedni, és Cardinia helyett egy másik országban lyukadok ki,
maga bízvást nem emel kifogást.

67
Leonyid nem hitt a fülének, hogy döntetlenre áll a mérkőzésük. Bármilyen szívesen utazott
volna is a lány nélkül, tudta, ha nem utaznak együtt, soha nem sikerül rávennie a jegyesség
felbontására, tehát kénytelen vele tartani. De abba is képtelen volt beletörődni, hogy a lány nem
engedelmeskedik az utasításainak. Alekszandra láthatólag nem eszmélt még rá, hogy a
jegyességi szerződés teljes mértékben a gróf hatalmába adta. Csakhogy amíg ki nem kerül az
apja fennhatósága alól,, amely kétségtelenül megelőzi az övét, nem kényszerítheti rá kedve
szerint az akaratát. Egyelőre. Az apja...

Leonyid hirtelen elmosolyodott.

- Az édesapja úgysem fog ebbe beleegyezni, leányzó, ezt maga is tudja. Azt hiszem, jobb, ha
őt kérem meg, hogy magyarázza meg magának javaslatom helyességét.

-Jellemző - vicsorgott Alekszandra. - Ha a kisfiú egyedül nem boldogul, szalad az apukához,


ez esetben az enyémhez. Pocsékolja csak nyugodtan a remegve féltett idejét, és próbálja
megszerezni a támogatását. Úgyis rájön, hogy apám tudja, több együttműködést már nem
csikarhat ki belőlem. Vagy maga abban a téveszmében él, hogy én afféle szófogadó gyermek
vagyok?

A férfi már olyan dühös volt, hogy legszívesebben lerángatta volna a lóról a lányt, és kirázza
belőle a szuszt. Alekszandra tudta ezt, de egyáltalán nem látszott ijedtnek, talán mert egy
irdatlan farkasölő agár jelent meg hirtelen kettőjük között. Szultán Büszkesége meg sem
rezzent, jól ismerte ezt a vadállatot. Alekszandra nyilván még jobban.

- Ülj le, Bozsik! - szólt rá, és a kutya azonnal engedelmeskedett.

Leonyid szinte hörgött már.

- Ezt a jószágot is magával akarja hozni?

- Természetesen. A kedvencem velem tart, bárhová megyek.

- Akad más útitársa is, akiről tudnom kell?

A gróf csak gúnyolódott, de a lány válaszolt. - Csak a szobalányom jön, meg az


embereim. - Az emberei?

Alekszandra az istálló felé intett fejével. Leonyid odanézett, és az istálló kapujában három
lovast pillantott meg, három jól megtermett, veszedelmesnek látszó, darabos ábrázatú kozák
legényt, talpig fegyverben, akik szemrebbenés nélkül néztek vissza rá kifürkészhetetlen
tekintettel. Csúf képükről Leonyid nem tudta pontosan leolvasni, mit fejez ki, ellenségességet,
gunyoros derűt, esetleg pusztán kíváncsiságot.

- Ők ügyelnek a biztonságomra az úton - tájékoztatta Alekszandra.

A gróf megmerevedett, és visszafordult a lányhoz.

- Véleményem szerint az az én felelősségem.

68
Alekszandra felkacagott.

- Ne nevettesse ki magát. Ez a csomó testőr nyilván azért kíséri, mert a tulajdon biztonságára
sem tud ügyelni, nemhogy a másokéra. - Majd hozzátette, olyan lekicsinylően, ahogyan
Leonyidnak kellett volna: -Ámbár ez elég érthető dolog, Petrov. Tapasztalatom szerint maguk,
udvari divatmajmok, semmire nem jók, legfeljebb pletykálkodásra meg kicsapongásra.

A férfi arca a végén már lángvörös volt, és úgy fojtogatta a düh, hogy megszólalni is alig tudott.

- Ez a személyes tapasztalata? - nyögte ki nagy nehezen.

Ezúttal Alekszandra pirult el. Izzó szemmel meredt Leonyidra, majd megfordította lovát, és
tovaügetett, nyomában a három ijesztő behemóttal. A túlméretezett orosz agár előttük
száguldott, aztán elindult a két társzekér meg az öt lovász vezette pazar ménes is.

A gróf csak állt, és bámult utánuk. Már komolyan fontolóra vette, hogy maga is útnak ered, de
az ellenkező irányba.

12. fejezet

Hosszúra nyúlt az utazás első napja, pokolian hosszúra, Leonyid hátaslováról, a gyönyörű
csődörről kiderült, hogy rendkívül ideges állat, nem alkalmazkodik a társzekerek döcögéséhez,
legalábbis délig nem volt hajlandó. Leonyid kénytelen volt állandóan előreügetni, majd
visszatérni a csapathoz, bár Alekszandra meggyőződése szerint az oda-vissza lovaglások java
részével inkább csak azt akarta tüntetően kinyilvánítani, hogy milyen türelmetlen a lassú haladás
miatt.

Alekszandra két ménje sokkal derekasabban viselkedett. Ők is sóvárogtak a vágtára,, de akkor


sem makrancoskodtak, amikor ezt megtagadták tőlük. Sőt, kora délután, amikor Leonyid
Alekszandra mellé léptetett, hogy közölje, nem állnak meg ebédelni, és pihenőt sem tartanak,
Szultán Büszkesége oda sem hederített az őt harapdálni próbáló, hatalmas csődörre, amelyet a
gróf alig győzött visszafogni.

Leonyid önelégülten tudatta elhatározását, amelyen Alekszandra meglehetősen jól mulatott


magában. Elmondta meg, hogy azért takarítják meg az ebédidőt, mert még ma meg kell
érkezniük a postaállomásra. Rendes körülmények közt már alkonyattájt ott lehetnének, de így
csak késő éjszakára vergődnek odáig még akkor is, ha nem állnak meg ebédelni.

Alekszandrának nem került sok fejtörésébe rájönni, hogy a gróf így akarja visszafizetni a
társzekerek okozta késedelmeskedést, de a maga részéről előre számított erre az eshetőségre.
A saját emberei jól felszerelkeztek hideg élelemmel, de Leonyid csapata semmi ilyesmiről nem
gondoskodott. A lány nem kételkedett abban, hogy a férfi korgó gyomra egy-két napnál tovább
úgysem engedélyezi az efféle csínyeket.

69
Alekszandra tehát könnyűszerrel megnyerte az első menetet, és ez őszinte örömére szolgált.
Szüksége is volt némi jókedvre, hogy ellensúlyozza a búcsúzás okozta szívszorító szo-
morúságot. Az utolsó pillantás, amelyett apjára vetett, nagyon rövid volt, de emléke mélyen a
lelkébe vésődött.

Egy pillanatra megtorpant lován a kastély kapuja előtt, ahol apja állt, de csupán azért, hogy
egy utolsó lehetőséget adjon neki a marasztalásra. Nem is léptetett közelebb az országútról, és
amikor látta, hogy apja semmiképpen sem fogja kimondani a hőn áhított szavakat, halkan, szinte
alig hallhatóan csak annyit vetett oda neki: - Isten áldjon, papa! - Mindössze ennyit, nem ölelte,
nem is csókolta meg, nem könyörgött, hogy gondolja meg magát.

Apjának mély fájdalmat okozott engesztelhetetlen magatartásával. Mielőtt tovalovagolt,


leolvasta ezt az arcáról, és úgy belesajdult a szíve, hogy azt hitte, nem éli túl. De saját fájdalma
megtiltotta az ellágyulást és azt, hogy illendően búcsút vegyen.

A fájdalom szülte azt az elhatározást is, hogy soha többé nem fogja viszontlátni az apját.
Ráveszi ugyan a grófot, hogy vessen véget ennek az eljegyzésnek, és ezzel eleget tesz a be-
csületnek, de haza nem jön többé soha. Elutazik Angliába. Már három évvel ezelőtt ezt kellett
volna tennie.

Alekszandra alaposan elfáradt, mire megérkeztek a postaállomásra. Addigra csakugyan


leszállt már az éjszaka, ahogy Leonyid előre megjósolta, és bár Alekszandra elégedett volt az
utazás eseményeivel, eltökélte, hogy másnap nem lesz hajlandó ilyen erőltetett menetben
haladni.

A társzekerek az utazás lassítására szolgálnak, és nem arra, hogy nyeregben takarítsák meg
az elveszett időt. Mellesleg az sem jó, ha a lovai sötétben haladnak,, hiszen a láthatatlan ká-
tyúkban, gödrökben megsérülhet a lábuk. Ha másnap besötétedés előtt nem jutnak el a
legközelebbi postaállomásig, városig vagy faluig, táboroznak az út mentén, akár engedélyezi je-
gyese, akár nem, akár velük marad, akár nem.

Most sem várta meg, hogy Leonyid vele tartson, amikor belép a postaállomásra. Alekszandra
járt már itt, amikor nyugatra utazott egy kancát vásárolni, így hát jól ismerte a fogadóst, és
magára vállalta, hogy megrendeli éjszakára a szobákat. A magáét Nyinával szándékozott
megosztani. A maradék négyen osztozzanak a férfiak tetszésük szerint.

Mivel a költségeket Leonyid fizette, több szobát is rendelt volna, ha akad. Amellett a grófnak
az ő tizenkét személyes kíséretét is etetnie kell, jóval több szájat tehát, mint ahányra számított,
így aztán Alekszandra az ennivalót is maga rendelte meg mindenkinek. Igaz, nem esett
túlzásba, mert ki nem állhatta, ha pocsékba megy az étel. De kellemes volt arra gondolnia, hogy
a férfi esetleg kifut a pénzéből, mielőtt hazaér.

Alekszandra a közös helyiségben várakozott a többiekre. Elsőként Nyina csatlakozott hozzá.


Ő az egyik szekéren utazott, mert nem szokott hozzá annyira a hosszú ideig tartó lovagláshoz,
mint Alekszandra. Így hát útközben nem állt módjukban beszélgetni, de Alekszandrát egy
csöppet sem lepte meg, hogy mi foglalkoztatta egész nap barátnőjét.

70
- Egy szóval sem mondtad, hogy ez a leggyönyörűbb férfi, akit valaha is láttál életedben -
szólalt meg vádlón Nyina, mihelyt letelepedett az asztalhoz.

Alekszandra felvonta a szemöldökét.

- Honnan tudod, hogy nem láttam szebbet?

- Mert férfi ennél szebb nem is lehet - jelentette ki mély meggyőződéssel Nyina.

Mivel Alekszandra már maga is erre a következtetésre jutott, nem vesződött a vitatkozással.

- És ez olyan sokat számít?

- Nekem számítana.

Alekszandra felsóhajtott.

- Nyina, ez a férfi túlságosan szép. Ha még nem jöttél rá, hogy ez mivel jár együtt, szívesen
felvilágosítalak. Máris sikerült elérnie, hogy jobb szemmel nézz rá, pedig a legutóbb meg az én
pártomon voltál. És a múlt éjszaka sikerült vagy három szobalányunkat is az ágyába fektetnie,
holott mindnyájan tudták, hogy a vőlegényem.

Nyinának elállt a lélegzete.

- Honnan tudod?

- Reggel ott találtam mind a hármat körülötte, és kis híján rámásztak.

- Ez még nem jelenti, hogy együtt hált velük - vágta rá gyorsan Nyina.

- Nem, de egyértelműen bizonyítja, hogy ellenállhatatlanul vonzza a nőket, legalábbis a


legtöbbjét. Ha megnősül is, a nők változatlanul vadászni fognak rá. Még hogy ezzel éljek együtt?
Eszemben sincs.

Nyinát nem sikerült teljesen meggyőznie.

- Az, hogy vadásznak rá, nem jelenti, hogy el is kapják.

- De azt igen, hogy állandóan kísértésben lesz-vágott vissza Alekszandra. - Nekem pedig
egyetlen férfi miatt sincs kedvem féltékeny boszorkánnyá válni,. Nyina elvigyorodott.

- Vagyis azt mondod, hogy tudnád szeretni, ha megpróbálkoznál vele.

- Semmi ilyesmit nem mondok, és különben is fogd be a szád, mert jönnek a bátyáid.

Sztyenka az Alekszandra melletti székre zöttyent le, és mint a húga, üdvözlés helyett
egyenesen a saját panaszára tért.

- Egyszerűbb lett volna és nem is ilyen fárasztó, ha elriasztásul jól elagyabugyáljuk, Szása.

Tyimofej éppen a mondat végére futott be.


71
- A cardiniait kéne elagyabugyálni? - kérdezte, miközben leült. - Már délelőtt meg kellett volna
tennünk, mielőtt feltört a nyereg.

Az utolsónak érkező Jegor csak a végszót hallotta.

- Feltört a nyereg, Szása? Téged? Hiszen a te üleped olyan edzett, akár a...

- Elég! - szakította félbe Alekszandra, és sorra ránézett a legényekre. - Nem, nem és nem -
felelte megjegyzéseikre. - Már elmagyaráztam nektek a tervemet, és ti is jónak találtátok.
Próbálkozunk, de előre megmondom, hogy a verés semmiképpen sem szerepel a terveim közt.

- Szégyen, gyalázat! - sóhajtott fel Sztyenka.

Alekszandra szigorú pillantást vetett rá.

- De annyi szent, hogy meg egy ilyen napott nem csinálunk végig. A gróf mindenáron a saját
menetrendjét igyekszik ránk kényszeríteni, és bár mi sokkal könnyebben be tudnánk tartani,
mint ő, nem várom meg, míg feladja. Főként a kicsinyeim miatt. Erről jut eszembe, rendesen
elhelyezték őket éjszakára?

- Most kerítenek el egy külön karámot a kancáknak, mert ennyi állatra nincsenek
berendezkedve -jelentette Tyimofej. - De egy éjszakára ez is megteszi.

Miközben megbeszéltek még néhány ügyet az utazással kapcsolatban, betoppant végre


Leonyid is barátjával, Lazar Dimitrijewel. Lazar a nap folyamán már megpróbált közeledni
Alekszandrához, és bemutatkozott neki. Alekszandra egy csöppet sem lepődött meg, amikor
meglátta, hogy Lazar beszerzett magának egy vasderest apja állományából. Ismerte is a
heréltet, tudta róla, hogy jó természetű.

Rendes körülmények közt megtárgyalta volna vele az állat erényeit, hiszen az ilyen
beszélgetéseket mindig nagyon élvezte, de ezúttal úgy döntött, hogy nem szívélyeskedik
senkivel a gróf csapatából, márpedig Dimitrijev gróf közéjük tartozott. Nagy kár, mert elég
rokonszenvesnek látszott, és a jelek szerint rajongója a lovaknak is. Mindenesetre hamar
befejezte társalgási kísérleteit, amikor észrevette, hogy Alekszandra jóformán rá sem hederít.
Arra a néhány szóra is csak azért méltatta, mert Lazar Nyina felől érdeklődött.

- Ki az a bűbájos kis kerub? - kérdezte.

- A szobalányom, Nyina Rjazina.

- Rokona azoknak a kozák legényeknek?

- Az egyetlen lánytestvérük - tudatta Alekszandra.

A válaszra Lazar fancsali képet vágott.

- És én még azt hittem, lesz egy kis örömöm hazafelé...

72
Olyan mulatságos lett, hogy Alekszandra majdnem elnevette magát. De aztán inkább
figyelmeztette Lazart:

-Jobb, ha távol tartja magát Nyinától... hacsak ő nem akarja, hogy zaklassa.

Mindössze ennyit beszéltek. Alekszandra most azon- tűnődött, hogy Lazar vajon beszámolt-e
Leonyidnak a nyers fogadtatásról. Egyáltalán nem bánta volna. Tudomására akarta adni
jegyesének, hogy megvetését nem csupán neki tartogatja, hanem kiterjeszti barátaira meg
családjára is.

Leonyid csak egy futó pillantást vetett rá, amikor belépett. Alekszandra asztalánál még volt
egy szabad hely, de nem látszott valószínűnek, hogy azt foglalja el. Mindegy, hol ül, gondolta
Alekszandra, a fontos, hogy szemmel kísérhesse azt a botrányos zabálást, amelyet az ő
kedvéért fog produkálni.

A gróf megállt, és beszélgetni kezdett a fogadóssal. Nos, remélte Alekszandra, most majd
értesül, hogy nincs semmi intéznivalója, mert jegyese már mindent elrendezett, és ez fel-
bosszantja. De ez volt a cél. A férfiak szeretik azt gondolni, hogy mindent nekik kell irányítaniuk.

De bármilyen figyelmesen szemlélte Leonyid arcát, nem látta jelét, hogy olyasmit hall, ami
nincs tetszésére. Ekkor a helyiség másik végében felsikkantott a két szolgálólány egyike, aki
csak most pillantotta meg a grófot. Láthatólag ismerte is, mert az elragadtatott visítást követően
azonnal oda is rohant hozzá.

Alekszandra szemöldöke felszaladt, aztán hirtelen összeráncolódott a mosoly láttán, amellyel


Leonyid megajándékozta a lányt. Olyan varázslatos volt ez a mosoly, hogy Alekszandrának elállt
a lélegzete, pedig nem is neki szólt. A lány nem volt különösebben csinos, de a férfi úgy nézett
rá, hogy az ember azt hitte volna, sosem látott még szépségesebb teremtést.

Amikor odafutott, a gróf lehajolt hozzá, és a fülébe súgott valamit. A lány felnevetett, és mielőtt
válaszolt volna, kezét bizalmasan a férfi mellkasára fektette. Leonyid vidáman megpaskolta a
lány hátsóját, mire a lány visszatért munkájához, de válla fölött dévaj pillantásokat vetett a
férfira. Csak a vak nem látta, hogy ezek ketten légyottot beszéltek meg későbbre.

Alekszandra felállt az asztaltól, és utánaeredt a lánynak, aki a konyhába tartott. Minden


figyelmeztetés nélkül - hisz amikor nekilódult, maga sem tudta, mit fog tenni - belemarkolt a lány
hajába, és maga felé penderítette.. A lány kezéből nagy ívben kirepült a tálca. Ha valaki eddig
nem nézett feléjük, most az is őket bámulta.

- Akivel ágyba akarsz bújni, az én jegyesem - közölte Alekszandra a kényes témához képest
meglehetősen tárgyilagos hangon. - Ha csak a közelébe merészkedsz, lenyiszálom a füledet, és
megetetem veled. Vagy úgy találod, hogy az uraság megéri a veszteséget?

- Nem, bárókisasszony - vinnyogott a lány kitágult szemmel, mészfehéren.

Alekszandra mogorván meredt rá. - Ismersz engem?

- Igen, bárókisasszony.

- Akkor hát tudod, hogy amit mondok, úgy is gondolom?

- Igen!
73
- Helyes. Remélem, nem kell még egyszer elmondanom.

Alekszandra sarkon fordult, és peckesen visszalépkedett az asztalához. Rá sem nézett


Leonyidra, amikor elhaladt mellette. Teljesen megdöbbent önmagától, nem azért, amit mondott,
hanem mert képes volt ilyen jelenetet . rendezni, és még csak feszélyezettséget sem érzett.
Eszerint sokkal könnyebb lesz társadalmilag alantas mivoltát bebizonyítani jegyesének, mint
gondolta volna.

- Megbotránkozott legalább? - súgta oda Sztyenkának, miután visszahuppant a helyére.

- Fogalmam sincs - felelte becsületesen a legény, és csillogó szemmel ráhunyorított. -


Képtelen voltam levenni a szememet rólad, amilyen ragyogóan mutattad be a féltékenységedet.

- Ne butáskodj - förmedt rá ingerülten a lány. - Csak a gróf miatt színleltem.

- Nekem beszélsz, Szása? - kapta meg a csípős választ. - Én aztán tudom, mennyire
ragaszkodsz mindenhez, ami a tiéd. Emlékezz csak, én ott voltam, amikor lovaglókorbáccsal
mentél neki annak a katonatisztnek, aki megütötte a tőled kölcsönkapott lovat. Soha nem
haboztál ököllel eldöngetni Jegort, valahányszor az ugratásaival megríkatta. Nyinát. Csaknem
letépted apám fülét, amikor a legutóbb nadrágszíjat fogott rám... ha akarod, folytathatom is!

Ezúttal Sztyenka kapta a mogorva tekintetet.

- Te meg a családod, az egészen más. És a jószágaim is.

- Mi a tieid vagyunk, és ami a tiéd, az a tiéd. Ezt mindenki tudja, Szása, akii csak ismer. És
mindaddig, amíg egyikőtökk fel nem bontja ezt a szerződést, a cardiniai is a tiéd, hát akkor hol a
különbség?

- A különbség az, hogy én nem tartok igényt rá, nem akarom, hogy az enyém legyen. - Ezzel
odafordult többi barátjához. - Ti sem figyeltétek meg, hogy milyen képet vág?

- Én igen - jelentkezett Jegor, halvány vigyorral az ajka körül. - Nem mondhatnám, hogy
megdöbbent vagy megbotránkozott. Egyszerűenn dühöngött.

Alekszandra még most sem igyekezett a saját szemével meggyőződnii erről, de módfelett
elégedetten dőlt hátra.

- Az is megteszi. Előre figyelmeztettem, hogy mire számítson. Most legalább tudja, hogy amit
mondtam, nem üres fenyegetés.

- Vesszek meg, ha most nem jött rá - csukladozott Tyimofej. - Érdekes lesz megfigyelni, hogy
mivel torolja meg.

- Mivel torolhatná meg? - vetette oda gondtalanul Alekszandra. - Utóvégre még nem vagyunk
házasok.

A három legény szótlanul meredt rá. Nyina iparkodott másfelé nézni. Alekszandra hamarosan
fészkelődni kezdett a székén.

- Mivel? - firtatta.

74
- A jegyességi szerződés nem hétköznapi elgyűrűzés, Szása - magyarázta Jegor. -Az már
átkozottul közel van a házassághoz. Annál adott szó meg eskü kötelez. Ráadásul te is szavadat
adtad, hogy a felesége leszel, és valószínű, hogy apád ezt közölte vele. Márpedig ez
vitathatatlanul bizonyos hatalmat biztosít a grófnak fölötted, vagy errói nem volt tudomásod?

- Miféle hatalmat?

Jeltor nem cifrázta a szót.

- Ugyanolyat, amilyen a férjnek van.

- Ostobaság. Már megmondtam a grófnak, hogy nekem ugyan nem parancsolhat,, és meg sem
próbálta bebizonyítani az ellenkezőjét. - Leonyid kijelentését, hogy igenis joga van ehhez,
gondosan elhallgatta.

- Amikor ez mondtad neki, még otthon voltál, ahol apád az úr. Most már nem ott vagy.

Alekszandrának ez végképp nem volt ínyére.

- Teljesen egyre megy, hogy hol voltam és hol vagyok - makacskodott. - Csak panaszkodjon
vagy ordibáljon, ahogy jólesik neki. Már jócskán megtanultam, hogyan kell bánni a dühöngő
férfiakkal.

- Egy dühöngő apával, de nem egy dühöngő vőlegénnyel - szögezte le Jeltor. - Nem szívesen
mondom ki, Szása, de a kettő nem ugyanaz.

- Elég már, a fene essen beléd - morogta ádázul a lány. -

Voltaképpen mire akarsz kilyukadni?

- Mi történik, ha a gróf ezt tettlegesen alá is támasztja? Alekszandra szeme összeszűkült, de a


hangja rendkívül szárazon csengett.

- Csak nem azt akarod mondani, hogy ez a férfi esetleg megpróbál kezet emelni rám?

- Mi tagadás... igen.

- Ti meg ott bámészkodtok majd, és tűritek.? És Bozsik nem harapja át azonnal a torkát?

- Bozsik nem lehet majd szüntelenül a sarkadban - világosította fel Jeltor. - Éjszakánként
többnyire az istállóba zárják, mint most is, hiszen fogadókba nem is engedik be. És mi sem
leszünk éjjel-nappal állandóan melletted. Annyit megtehetünk, hogy a cardiniai keservesen
megbánja, ha kezet talál emelni rád, de csak utólag, amikor már megtörtént. Ráadásul a gróf
egy király unokafivére, és még ha nincsenek is tekintélyes címei, sokkal magasabb rangú, mint
nálunk bármelyik herceg, márpedig te is tudod, hogy azoknak micsoda hatalmuk van. Az
ilyennek gyerekjáték börtönbe vettetni minket. A kórságba is, akár agyonlövethet bennünket, és
a kutya sem fogja megugatni érte. Ilyesfajta hatalma van neki.

Alekszandra már csak úgy fortyogott magában.

- És van valami tanácsotok is?

Miután sikerült tönkretennie a kedvét, Jeltor végül rávigyorgott.

75
- Csak annyi, hogy ne dühítsd fel túlságosan, Szása. Tapogasd ki a határt, ameddig
elmehetsz, de ne lépd át soha, még ha alkalomadtán engedned kell is a követeléseinek... és re-
méld, hogy a jegyesed még nem fogta fel, mekkora hatalma van fölötted valójában.

Alekszandra szinte bizonyosra vette, hogy ebben már késő reménykedni. De ha naivság volt is
azt képzelni, hogy barátai minden lehető helyzetben meg tudják védelmezni, majd vigyáz ő saját
magára. Még hogy engedni a grófnak, no hiszen. Inkább a lovaglókorbácsot keríti elő.

13. fejezet

A vacsorát felszolgálták, de Leonyid előtt érintetlenül állt a tányér. Lazar, aki az asztalánál ült,
annál zavartalanabbul lapátolta magába az egyszerű, de ízletes ételt. A gróf inkább a
vodkásüvegnek nézett a fenekére.

Egész nap ette a méreg, amiért nem sikerült rávennie Alekszandrát, hogy hagyja az ördögbe
azokat a nyavalyás szekereket, de amit most érzett, az közel volt a robbanáshoz. Akkor jutott el
idáig, amikor az étket felszolgáló lány rá sem mert nézni, és rémülten iszkolt el még a közeléből
is, nehogy magára vonja a figyelmét. A másik szolgáló pedig - a nevére még most sem
emlékezett - nyomtalanul eltűnt, annyira, hogy nyilván elő sem kerül többé, látszott rajta, hogy
fél. Pillanatnyilag nem volt hőbb vágya, mint jegyese arcán is felismerni valami hasonlót.

Úgy érezte, a botrányosnál is rosszabb, aminek szemtanúja volt, amit a helyiségben mindenki
tapasztalhatott. Micsoda barbár viselkedés, micsoda elvetemültség. Utóvégre ez a némber
egyenesen hozzá is fordulhatott volna a panaszával, nemde? De hát ez a lány nem képes
diszkréten elrendezni a dolgot, ahogy civilizált ember teszi. Nem, neki ország-világ előtt kell
bebizonyítania, hogy valóságos kis vadember. És ezt a nőszemélyt választotta neki feleségül az
apja...

Lazar kérdés nélkül is tudta, mi jár Leonyid fejében, hiszen elég régóta voltak barátok. De
semmi részvétet nem érzett iránta, sőt, titokban még mulatott is rajta. Hihetetlen szépsége
jóvoltából a grófnak eddig sosem volt baja a nőkkel. Persze egy fikarcnyit sem fog ártani neki,
ha a saját bőrén tapasztalja, hogy a többi férfinak mit kell nyelnie a gyengébb nemtől.

- Legokosabb, ha nem is törődsz vele - ajánlotta Lazar semleges hangon.

Az aranyló szempár csaknem felperzselte Lazar kék szemét.

76
- Ne törődjem azzal, hogy ma éjjel megint üres lesz az ágyam, mikor alig vártam,, hogy
megoszthassam ezzel a módfelett készséges fehérnéppel? Vagy azzal ne törődjem, hogy az
eljegyzett menyasszonyom maga a két lábon járó botrány?

Lazart csak úgy fojtogatta a nevetés, amelyet barátja utóbbi megjegyzése váltott ki.

- Egyikkel se törődj - sikerült kinyögnie.. - Az ágyad egész úton idefelé teli volt a
befogadóképesség határáig, így hát nem pusztulsz bele, ha hazafelé egy kis önmegtartóztatást
gyakorolsz.

Leonyid erről egyáltalán nem volt meggyőződve, tekintettel arra, milyen állapotban sínylődött
tegnap este óta.

- Persze hogy nem pusztulok bele - felelte ennek ellenére. - Csakhogy elfelejtkezel arról, hogy
most nem a saját kedvemre hancúroztam volna, hanem Alekszandra miatt. Az volt a célom,
hogy a lány kellőképpen felbőszüljön, és lépjen viszsza az eljegyzéstót, nem pedig az, hogy
alkalmat adjak neki holmi jogtalan kisajátításra.

- Vagy blöffölésre.

- Bárcsak hihetnék ebben, Lazar. Valójában magam is ezt véltem, amikor megfenyegetett,
hogy úgy viselkedik majd, ahogy ma este. De pontosan azt tette, amit beígért arra az esetre, ha
megpróbálok más nővel szórakozni... Képzeld csak el, mi lesz, ha ilyesmit művel majd Stefan
udvarában.

Lazar elvigyorodott.

- Stefan alighanem mulatságosnak fogja találni. Tánya kétségtelenül, annyi szent.

- Anyám meg elájul a megdöbbenéstót. Mindenáron meg kell szabadulnom ettől a barbár
teremtéstót, mielőtt hazaérünk Cardiniába. Mondd meg, mitévő legyek, ha egyszer megfosztott
egyik legkitűnőbb, legcélravezetőbb eszközömtől?

- Vannak azért neked más eszközeid is - emlékeztette Lazar. - Mellesleg ezeket nemigen
tudod bevetni, ha a terem másik végében telepedsz le.

- Ha mellette ülnék, már rég megfojtottam volna - felelte Leonyid. - Lehet, hogy meg is teszem.

Nem volt ebben semmi túlzás. Amíg csak a belső kényszer ösztökélte, hogy megszorongassa
a lány csinos nyakát, gondosan kerülte, hogy akár csak egy pillantást vessen feléje. De most,
hogy fontolóra vette a gondolatot, Alekszandrára nézett. Nem is számított rá, hogy
megrökönyödésében átmenetileg dühéről is megfeledkezik.

Alekszandra az egyik kezében egy csirkecombot szorongatott, s miközben társaival csevegett,


lendületesen hadonászott vele. A másik kezében egy éktelen nagyságú, főtt káposztalevél volt,
amelyet a szájába igyekezett tömködni. A bort egyenesen az üvegből hörpölte. Még .a kenyeret
is kézzel mártogatta a vajba ahelyett, hogy késsel kente volna fel. A gróf legalább öt percig
bámulta hüledezve, de a lány ezalatt egyszer sem nyúlt a tányérja mellé készített
evőeszközökhöz.

77
Leonyid ekkor mély megkönnyebbüléssell hirtelen ráeszmélt, hogy dilemmájára maga
Alekszandra a válasz. Ez eszébe sem jutott volna, ha nem éppen az anyját emlegeti az imént,
azt, hogy milyen megrendülést okozna szegénynek, ha a ma estihez hasonló jelenetet kellene
végigszenvednie. Mindenesetre némi kóstoló ebból-abból, de úgy fel fogja háborítani az anyját,
hogy befellegzik ennek a házasságnak. Holtbiztos, hogy maga az anyja tiltakozik majd ellene.

- Te jószagú ég, Lazar, lehet, hogy mást sem kell tennem, csak hazavinnem a leányzót és
leültetnem anyám asztalához. Nézz rá! Úgy zabál, mint egy disznó..

- Már észrevettem, csak nem akartam szóvá tenni - mondta Lazar, némi derültséggel a
hangjában. - Úgy látom, nem borzadtál el túlságosan, ugye?

- Tréfálsz? Odavagyok a gyönyörűségtót. Nem nekem kell felbontanom a szerződést, de neki


sem! Elég, ha anyám eltölt vele egy napot, amiről gondoskodom, és ő maga fog eltiltani tőle,
ezzel vége lesz a hercehurcának.

- Képes vagy erre bízni magad, mikor Marijának köztudomásúan az a leghőbb vágya, hogy
megnősülj végre?

Leonyid elkomorodott a lehangoló emlékeztetéstől.

- Ez komoly érv. Csakugyan jobb, ha az eredeti tervet követem, de örvendetes módon már
semmi nem olyan sürgős. Kétségtelen, hogy ez az ügy magától elrendeződik majd.

- Voltak talán kétségeid?

- Halálosan rettegtem, ha mindenáron tudni akarod - felelte némi túlzással.

Lazar felhorkant.

- Nem fér a fejembe, hogy miért. Ha mar egyszer muszáj megnősülnöd, ez a lány legalább
mutatós, teli van meglepetésekkel, ami nem rossz, és előbb-utóbb megtaníthatod némi illemre.
Ráadásul majd kicsattan az egészségtót,, ami azt jelenti, hogy minden nehézség nélkül egész
sereg poronttyal fog megajándékozni.

-Amennyiben feleséget keresnék magamnak, alighanem minden szavad igaz volna. De


néhány lényeges tényről megfeledkeztél. Alekszandra magatartása engem történetesen valóban
idegesít, mint nő, nem is tetszik különösebben, amellett felsorolhatnék egy tucatt fehérnépet,
akik jobban illenek hozzám, és nem kardoskodnak, hogy nem akarnak összeházasodni velem.
Lazar nem tudta visszafojtani a nevetést.

- Még mindig ez szurka piszkálja az oldaladat?

- Ne légy ostoba! - fortyant fel Leonyid. - A vonakodása pusztán meglepetést okozott,


méghozzá kellemeset. Már előre viszolyogtam attól, hogy nem sikerül a visszalépésig feldü-
hítenem.

Lazar bólogatott, mintha ezt őszintén el is hinné.

78
- Most viszont örök hálára akarod kötelezni, és bebizonyítod, hogy teljesen elfogadhatatlan
vagy számára, így aztán megkapja a szükséges mentséget, hogy véget vessen az ügynek. Nem
csodálnám, ha hazáig röhögne a markába.

A megjegyzés ráncokat csalt a gróf homlokára, bár erről maga sem tudott.

- En leszek örökké hálás neki, amiért ilyen bárdolatlan falusi liba. Az apja azt állította róla, hogy
páratlan teremtés, csak azt nem részletezte, milyen tekintetben. Mit gondolsz, az a három kozák
legény a szeretője?

A kérdés olyann váratlan volt, hogy Lazar torkán cigányútra ment a falat. Egy jó ideig köhögött
és krákogott, mire sikerült haragosan rámordulnia barátjára.

- Az, hogy te nyugodtan henteregsz három nővel egyszerre, még korántsem jelenti, hogy a
jegyesed is hasonlót tesz.

Leonyidnak ez igazából meg sem fordult a fejében, de mulattatta, hogy Lazar ezt hiszi róla.

- Ó, hát mit tudom én. Éva grófnő egyszer néggyel is elboldogult... legalábbis a szóbeszéd
szerint.

- Néggyel? Hogyan? - pislogott Lazar.

- Működtesd a képzeletedet. De ami Alekszandrát illeti, egyáltalán nem így gondoltam. Az


efféle élvezkedéshez némi kifinomultságra van szükség, az pedig hiányzik belőle, ebben
egyetérthetünk. Úgy értem, hogy sorjában, egyenként csinálja... hogy is mondjam csak?...
Egyszerre csak eggyel.

Lazar ismét izzó tekintettel meredt rá.

- Tartogasd a gúnyolódásodat a kis hölgynek! Tőlem legfeljebb egy orrbaverést kaphatsz érte!

Leonyid szívesen bosszantotta barátait, tekintet nélkül a következményekre, így hát most is
figyelmen kívül hagyta Lazar fenyegetését. De mivel a felvetett téma túlságosan is érdekelte,
nem csipkelődött tovább Lazarral, mint egyébként tette volna.
- Térjünk vissza a kérdésemhez, helyes? - mondta. - Lehet, hogy az a három kozák ronda,
mint a bűn, de tudjuk, milyen lényegtelen a külső, amikor a szükség parancsol. Meglehet,
többek közt azért nem akar férjhez menni, mert a saját fedezőménjeit dolgoztatja.

- Engedelmeddel megjegyezném, hogy a „meglehet" csak feltételezés.

- Megjegyezheted, de én nem hiszem, hogy az... és te sem hiszed.

Lazar vállat vont, mert szentpétervári kalandjai alapján hajlott az egyetértésre. A maga
részéről ugyan nem tartotta rútnak a három tagbaszakadt legényt, de hát ez mellékes kérdés
volt.

- Mért fontos neked, hogy együtt hál-e velük?

79
- Nem fontos, de ha továbbra is korlátozni akar a szórakozásaimban, és vajmi kevéssé
kétlem, hogy ez a szándéka, vesszek meg, ha ezen az úton megengedem, hogy ő hozzájusson
a magáéhoz.

-.Azt hiszem, ez így igazságos. - Lazar megint elvigyorodott, visszatért a jókedve. -


Olyasformán szándékozod megfenyegetni őket, ahogy Alekszandra a szolgálólányt?

- Ha kell, igen - dünnyögte Leonyid.

De látta, hogy mivel Lazar csak ugratja, morgott egyet, és elhallgatott.

14. fejezet

Nem könnyű huszonöt év kifinomult nevelésének eredményét levetkőzni. Előfordul, hogy kicsit
szutykos az ember, ha az együtt jár a munkájával, de máskor makulátlanul ápoltnak kell lennie.
Alekszandra mindkét állapotot jól ismerte, ám a kettő összezagyválásával csak feszült figyelem
árán boldogult. Barátai meg vajmi kevéssé siettek segítségére.

Tyimofej ábrázatáról lerítt, hogy bármelyik pillanatban kipukkadhat belőle a röhögés. Sztyenka
azzal ugratta Alekszandrát, hogy minden mozdulatát utánoztaJegor képtelen volt eltitkolni
rosszallását, de szerencsére úgy ült, hogy a gróf nem láthatta az arcát.

Alekszandrának végül egészen jól sikerült a színjáték, mindössze egyszer zökkent ki


majdnem a szerepéből, amikor a maszatos vacsora végeztével már-már a szalvétája után nyúlt.
De idejében észbe kapott, inkább lenyalogatta ragacsos ujjait, aztán magában fintorogva
beletörölte a ruhájába. Milyen jó ötlet, gondolta vidáman. Sőt, még jobb, ha holnap is ezt az öl-
tözéket viseli, meg holnapután is...

Egyáltalán nem rossz gondolat, morfondírozott tovább. A hét végére már olyan büdös lesz,
hogy a jaj-de-jólápolt cardiniai gróf uraság kénytelen lesz szél ellenében állni, ha szót akar
váltani vele. Talán azt is el lehetne hitetni vele, hogy Alekszandra egészségtelennek tartja a
fürdést, és havonta csak egyszer hajlandó tetőtől talpig lemosakodni.

Ami a meggyőzést illeti, Alekszandra úgy érezte, hogy ragyogó eredményt ért el a vacsoránál.
Anélkül, hogy odanézett volna, pontosan tudta, Leonyid melyik pillanatban kezdte figyelni. Mi
tagadás, eléggé felkavaró volt magán érezni azokat a mézarany szemeket. De hiába, muszájj
volt a férfit felháborítani. Biztosra vette, hogy ha ő látja így saját magát, feltétlenül
megundorodna.

Meglehet, az már sok volt a jóból, hogy amikor barátaival kivonult a közös helyiségből, és
elment a gróf asztala mellett, szándékosan keresztülnézett rajta. Az elemi udvariasság meg-
követelte volna, hogy legalább tudomásul vegye a jelenlétét, amit az este folyamán egyszer sem
tett meg. De hát az elemi udvariasság átmenetileg tilalmi listára került, és Alekszandra tudta,
hogy tervének sikere érdekében a listához aggályosan és következetesen ragaszkodnia kell.

80
Amikor azonban Leonyid valamivel később bekopogott szobája ajtaján, kénytelen volt
elgondolkozni, hogy vajon nem éppen ez az utolsó udvariatlanság váltotta-e ki a látogatást.

Alekszandra egyáltalán nem számított a hirtelen betoppanásra, annyi bizonyos. Már


lefekvéshez készülődött, egyszerű, fehér sifon hálóingét is felvette. Nyina előzőleg kifésülte a
haját, azon zsörtölődve, hogy Alekszandra nem hajlandó igénybe venni a megrendelt fürdőt.
Most éppen a port kefélgette ruháikról, és Alekszandrát szidta, amiért nem engedi eltávolítani a
zsírfoltokat. Nem is hallotta a kopogást, bár barátnője amúgy sem őt szalajtotta volna az ajtóhoz.

Alekszandra maga nyitotta ki az ajtót, miután megszokásból magára kapta a kikészített


sötétkék bársonyköntöst. Mivel természetéből eredően szemérmes volt, örült is ennek, mihelyt
meglátta, ki áll a küszöbön. Sőt, két kézzel szorosabbra vonta a köntöstt a nyakán, mintegy
ösztönös védekezésül a jegyeséből áradó erőteljes férfiasság ellen.

Leonyid eleinte hallgatott, csak a szeme járt lassan ide-oda Alekszandra testén - a színe
világítóbbnak látszott, mint amilyenre a lány emlékezett -, végül megpihent fényes hullámokban
leomlóó haján. A néhány másodperces szótlanság elbizonytalanította. Alekszandrát, de még
jobban megzavarta, hogy a férfi mintha csak erőszakkal tudta volna levenni róla tekintetét, hogy
körülnézzen.a szobában.

Amikor megpillantotta Nyinát, odaszólt neki:

- Néhány percig négyszemközt akarunk maradni az úrnőddel.

A parancsoló hangra Nyina gyors bólintással válaszolt, és máris indult az ajtó felé.
Alekszandrát alaposan felingerelte ez az elbizakodottság és barátnője meghátrálása.. Amellett
semmiképpen sem kívánt egyedül maradni a férfival, kivált a Rjazinok nyomasztójóslatai után.

Így hát hangja élesen csattant.

- Fölösleges kimenned, Nyina.

Leonyid azonban belépett a szobába, kitárta az ajtót Nyina előtt, majd becsukta utána.
Alekszandra azon törte a fejét, ne üvöltsön-e Nyina után, amíg hallótávolságbann van, hogy ne
menjen messzire, de ez gyávaságra vallott volna. Mellesleg félelmét jócskán túlszárnyalta
ingerültsége, ami félreismerhetetlenül kicsendült hangjából is.

- Nem ért volnaa rá ez holnapig, Petrov?

A férfi tekintete ismét rátapadt. Lehet, hogy most még fényesebben ragyog a szeme?
Képtelenség.

- Nem, nem ér rá, ha szeretnék aludni is valamicskét - felelte a gróf, és közelebb lépett, olyan
közel, hogy Alekszandra kénytelen volt hátraszegni a fejét, ha továbbra is a szemébe akart
nézni. - Ugye, maga is szeretné, Alekszandra, hogy nyugovóra térhessek?

A hangja túlságosan is gyanúsan csengett.

81
- Csakugyan azt képzeli, hogy engem érdekel, alszik-e vagy sem?

- Érdekelnie kellene. - A hangja még halkabb lett. - Tudja, épp most fedeztem fel, hogy
bizonyos szempontból meglehetősen önző vagyok. Hogyha én szükséget szenvedek valamiben,
kérdem én, mért ne szenvedne szükséget maga is? Ha az én igényeim kielégítését
megtagadják, maradjanak kielégítetlenül a maga igényei is.

Alekszandra nem szívesen nyelvelt vissza, de kénytelen volt.

- Miról beszélünk, az alvásról?

- Hát nem arról? - És Leonyid váratlanul a lány hajához nyúlt, megfogott egy leomló fürtöt, és
morzsolgatni kezdte az ujjai között. - Igen, csakugyan selymes - dünnyögte magában.

A férfi maga sem tudta, mit tesz. A harag hozta ide, de inkább önmagára haragudott.
Ráadásul nem ez volt az egyetlen érzés, amellyel meg kellett birkóznia. Az a nyavalyás vacsora!
Sosem fogja elfelejteni, meg azt sem, hogyan váltott át ádáz dühe :elégedettségre, aztán ismét
haragra, hogy végezetül inkább önmagára legyen dühös, mint a lányra.

Nem lett volna szabad tovább figyelnie Alekszandrát meg azt a féktelen zabálását. Akkor
kellett volna lefeküdnie, amikor még elégedetten és megkönnyebbülten térhetett volna
nyugovóra. Csakhogy nem ment ki idejében a közös helyiségből. Így hát látnia kellett, milyen
kéjesen nyalogatja le az ujjait Alekszandra, ami azonnal lángra lobbantotta amúgy is parázsló
érzékeit.

Akkor hangosan felnyögött, még most sem tudott uralkodni vágyakozásán. Tűrhetetlen, hogy
ennyire kívánja ezt a lányt, holott mélyen megvet benne mindent: a modorát, az erkölcseit,
nyilvánvalóan erőszakos, züllött hajlamait.

Felidézte magában Alekszandra elvetemült viselkedését, a kínos jelenetet, amelyet végig


kellett szenvednie, és csöppet sem nyájasan jegyezte meg:

- Micsoda féktelen kis vadóc maga, gyönyörűm.

Alekszandra tudta, hogy ezen a gúnyolódáson örvendeznie, sőt kacagnia kellene, mégis
elpirult. Még pirosabb lett, amikor a férfi becsmérlően hozzátette:

- Mondja csak, az ágybann is ilyen zabolátlan?

- Remélem, nem várja, hogy erre válaszoljak! - felelte kimérten.

- Talán azt várom, hogy személyesen deríthessem ki.

Még hogy az imént elpirult? Alekszandra megesküdött volna, hogy most lángot vet az arca.

- Álmomban sem képzeltem, hogy magának ilyen sürgős megpecsételnie a sorsunkat.

Leonyid olyan pökhendi arccal vonta fel a szemöldökét,hogy az már önmagában is sértésnekk
számított. - Mire céloz ezzel?
82
- Arra, hogy így rákényszerítene a házasságra, mert már egyikünk sem gondolhatná meg
magát.

A férfi hangosan felnevetett.

- Ne nevettesse ki magát, Szása. Egy szeretővel több vagy kevesebb... hát nem mindegy, ha
már úgyis volt seregestül?

Alekszandra a férfi arckifejezéséből rájött, hogy az ezúttal nem pusztán sértegetni próbálja.
Őszintén hiszi is, amit mondott - és ez szörnyen ellentmondásos érzelmeket keltett benne.
Egyrészt komolyan örült, hogy Leonyid képes feltételezni róla ilyesmit, mert ez az ő tervét
mozdítja elő. Akkor viszont mért érzi mégis fájdalmasan megbántottnak magát?

Kétségbeesetten szeretett volna témát változtatni, ezért kiragadott egy szót a hallottak közül.

- Csak a barátaimnak van joguk ahhoz, hogy Szásánakk szólítsanak -jelentette ki.

Leonyid leereszkedően mosolygott, mint aki egy félkegyelműnek készül megmagyarázni


valamit.

- Csakhogy én több vagyok barátnál. Hamarosan a férje leszek, minden ezzel járó joggal.
Mutassak be közülük néhányat?

- Maga csak egyetlen dolgot tehet. Távozzon!

A férfi válaszul megragadta... Alekszandra vállát, és lassan magához húzta. A váratlan


mozdulatra a lány elengedte a köntösét, és két tenyerét Leonyid mellkasának feszítette, hogy
eltaszítsa magától. De hiába erőlködött, a gróf nem tágított.

Csak ő vette észre, hogy a köntös szétnyílik. A hálóing annyira szemérmes volt, hogy ez nem
számított volna, ha nincsenek alatta a duzzadó mellek, amelyeket most már nem takart el a lány
két karja. De így Leonyid tekintetét ellenállhatatlanul magukra vonzották a csábosan ringó
keblek.

Még szorosabban magához vonta a lányt, akinek kifeszített karja lassan behajlott.

- Mi az ördögöt forgat a fejében, Petrov? - kérdezte a lány, és örült,, hogy a hangján nem
érződött feltámadó rémülete.

Leonyid kihallotta ugyan, de nem törődött vele.

- Azt forgatom a fejemben, hogy megkóstollak, milyen ízű vagy!

- Ne merészelje!

Az ellenkezés hatástalan volt. A férfi olyan erővel rántotta magához, hogy Alekszandra szinte
nekiütközött testének, és a kelleténél is többet érzékelt belőle. Forró ajkak fojtották torkára
minden további tiltakozását.

83
Alekszandrának még véletlenül sem jutott eszébe eddig, hogy ilyesmi fenyegetheti az utazás
során. Hogy is jutott volna eszébe, mikor mindketten pontosan tudták, mi a véleményük erről a
házasságról? És most mégis ott állt a férfi karjában, aki csókolta és csókolta. A megrázkódtatást
pedig az a hirtelen felfedezés okozta, hogy Christopher korántsem tanította meg mindarra, amit
a csókról tudni kell.

Annak idején gyönyörűségét lelte Christopher leheletnyi csókjaiban, mert szerette őt, de mi
tagadás, ehhez a férfihoz képest az angol ártatlan kezdőnek bizonyult. Leonyid minden egyes
érzékét felgyújtotta, és leigázta nem csupán a szájával, hanem egész testével. A hátára tapadó
kéz nem engedte elhátrálni a széles mellkas lassú dörzsölgetésétől, ami azt a hihetetlenül
furcsa érzést keltette benne, mintha hol az egyik, hol a másik mellét cirógatnák, dédelgetnék.
Még rosszabb volt, hogy Leonyid a másik kezével fenekének lágy hajlatába nyúlt, és felemelte,
hogy a férfitest kemény kidudorodása két combja közé kerüljön.. Alekszandra minden érzéke
ostrom alatt állt, minden porcikáját hatalmukba kerítették az újonnan felfedezett érzések, végül a
férfi nyelve mélyen, kéjesen a szájába hatolt, és végképp porrá zúzta maradék önuralmát.

Leonyidot ugyanígy magával sodorta a vihar, amelyet maga keltett. Csak azért jött, hogy a
lányt rákényszerítse a nyilvános botrányok beszüntetésére, ám abban a pillanatban, amikor tes-
tének feszültek a buja, súlyos mellek, a lány egyszerűen ellenállhatatlanul kívánatoss nővé
változott. És a gróf soha nem tagadott meg magától egyetlen kívánatos fehérnépet sem, kivált
amikor ágy is akadt a közelben, a zárt ajtó mögött...

Az ajtó azonban hirtelen kinyílt, és szélesen kicsapódott. Leonyid és Alekszandra éppoly


hirtelen vált szét, a lány szinte kábulatban, a férfi a betolakodóra dühösen.

- Bocsánat - mentegetőzött Nyina a betolakodás miatt, amelynek oka azonban menten kiderült,
amikor észrevették, hogy két kézzel is alig győzi visszafogni a hatalmas orosz agarat, amely
eltökélten üdvözölni akarta Alekszandrát. - Hangosan nyüszített az istállóban, és felzavarta az
összes lovat - igyekezett a lány magyarázatot adni Bozsik megjelenésére.

Ez azonban szemenszedett hazugság volt, így hát Alekszandra már csaknem megbocsátotta
Nyinának, hogy az imént cserbenhagyta, de a szobalány, ha ártatlanul is, hozzátette:

- Hiába, ő is csak akkor nyugszik meg, ha veled alhat, Szása.

A megjegyzés következtében egy szempillantás alatt elvörösödtek mind a hárman, hiszen az


„is" mindhármuknak ugyanazt jelentette - és csak rontott a helyzeten, hogy ezt mindhárman
tudták.

Alekszandra fél térdre ereszkedett, hogy magához hívja kedvencét, az pedig boldogan
szökkent hozzá. Alekszandra Bozsik nyakába rejtette tüzelő arcát.

-Jó éjt, Petrov - mondta fagyosan. - Ha a jövőben beszélni óhajt velem, szíveskedjék a
nyilvánosság előtt tenni, és tisztes időpontban.

- Erre ne is számítson... Szása.

- Szerencséd van, hogy nem láttad az arcát -jegyezte meg leverten Nyina, miután az ajtó
hangosan becsapódott.
84
Alekszandra ekkor felemelte a fejét, de mielőtt megszólalt, gyorsan körülnézett, hogy a gróf
csakugyan távozott-e.

Miért?

- Mert az ábrázatából ítélve ezt bizony halálkomolyan gondolta.

15. fejezet

Ha egyebet nem is, azt sikerült elérnie Leonyidnak a látogatásával, hogy Alekszandra osztozott
vele a magának jövendölt álmatlanságban. Nem tudta kiverni fejéből a, férfi csókját és az általa
keltett váratlan érzéseket, hiszen nem is sejtette, hogy benne ilyen viharok dúlhatnak. Amellett
szakadatlanul szidta önmagát, hogy csak állt ott, mint egy eszefogyott, és tűrte, hogy ezt tegyék
vele. Pedig maga is tudta, hogy a végletes megdöbbenés fosztotta meg cselekvőerejétől. De ez
soha többé nem fordulhat elő, fogadkozott magában. Sőt, Leonyidnak nem is lesz alkalma többé
megcsókolnia őt, tett fogadalmat erre is.

A hosszú, álmatlan órák java részét azonban arra fordította, hogy megpróbálja kitalálni, mért
csókolta meg egyáltalán a gróf, ugyanis egy percig sem hitte, hogy pusztán mert - mint mondta -
ébren akarja tartani őt. És mi lett volna, ha Nyina, ne adj isten, nem jön vissza?

Nyilván maga is észhez tér idejében, és átüvölt a szomszéd szobában alvó Rjazin fivérekért,
szerette volna hinni Alekszandra. De a múlt este óta már nem mert hinni semmiben.

Reggel azonban, a kialvatlanságtól ingerülten, már sokkal biztosabb volt abban, hogy mit kell
tennie ilyen esetben. Nem üvöltözni kell, hanem egyszerűen jól pofon vágni ezt a feslett
kéjencet, aztán szemléletesen figyelmeztetni, hogy mi történik, ha még egyszer megkísérel
valami hasonlót. Utóvégre most új képet kell kialakítania magáról, és ez az új, faragatlan, durván
falusias Alekszandra semmiképpen sem tűrné, hogy kukoricázzanak vele, még ha ez a
nőcsábász azt képzeli is, hogy vannak bizonyos jogai.

Hát nem éppen ezt bizonyította be neki az este a fogadóban? Azt a botrányos kisjelenetet
igazánn pazarul játszotta el, csak az a kár, hogy közben alattomosan lappangó harag
emésztette. Nem lett volna szabad megorrolnia, amiért a férfi más nőknek csapja a szelet,
ráadásul az ő szeme láttára. Végtére is Leonyid előre figyelmeztette, és hogy be is váltotta
szavát,, csak azt bizonyítja, hogy valóban olyan hitvány alak, amilyennek gondolta. De azért ez
is jócskán közrejátszott az éjszakai hánykolódásban.

Induláskor Alekszandra futott be utolsónak az istállóhoz, ami szintén nem javított a


hangulatán. Hiszen ha az az aranyló ficsúr jól kialudta magát, miután őt sikeresen megfosztotta
az álmától, azért meg kell még fizetni neki.

A szekereket meg a ménest már korábban útnak indították. Sztyenka ezúttal Misa herceget
nyergelte fel Alexandrának. Mellette Leonyid ült aranyderes csődörén, és láthatólag a lányra
várt. Újabb szóváltásra készül netán? Alekszandra örült, hogy megteheti neki ezt a szívességet.

85
A gróf tekintete akár érdeklődő is lehetett volna, de Alekszandra többet olvasott ki belőle -
mégpedig kárörvendő önelégültséget. Így hát mihelyt nyeregbe ült, Leonyid felé fordult.

- Mondja, mért csókolt meg az este? - kérdezte harsányan.

A férfi egy percig szótlanul meredt rá, és nem azért, hogy megvárja, míg Sztyenka
hallótávolságon kívül kerül. A meglepetés forrasztotta torkára a szót. Hiába, meg kell szoknia a
nőszemély nyers szókimondását. Tűrhetetlen volna, ha még egyszer előnyhöz juttatná azzal,
hogy nem áll résen.

- Mert az a kis fehércseléd, akit az este csókolni akartam, eltűnt ijedtében - felelte végül
feszülő szájjal.

Minthogy ezzel láthatólag befejezte, a lány kénytelen volt maga levonni a következtetést.

- Ó, értem. Ha nincs ló, a szamár is jó? Csakhogy én a figyelmébe ajánlok egy harmadik
lehetőséget, és bölcsen teszi, ha megfontolja. Ne tolja le még egyszer a gatyáját, Petrov...
legalábbis amíg fel nem bontja a jegyességünket.

A mondat végén elmosolyodott. Leonyid visszamosolygott rá, és előrehajolt, hogy elkapja a


nyakát. Alekszandra pontosan tudta, mi a szándéka - hogy magához rántsa, megint
megcsókolja, és ezzel is bizonyítsa, hogy neki nem lehet parancsolgatni. Alekszandra apró
ösztökélésére Misa herceg a hátsó lábára ágaskodott. A férfi kénytelen volt megzabolázni
megriasztott aranyderesét, ám még mielőtt ez sikerült volna neki, Alekszandra tovagaloppozott.

Ezt a menetet ő nyerte meg, örvendezett - körülbelül öt percig. Ennyibe telt, hogy Leonyid
beérje és a szó szoros értelmében átröpítse a maga lovára. A művelet túlságosan váratlan volt,
és a legkevésbé sem kellemes. Mire a férfi a saját kényelmére eligazgatta a nyeregben,
Alekszandra szorosan a két comb közé ékelve találta magát, a két kar pedig oldalról rácsként
fogta a széles mellkashoz. És ez a szoros közelség felébresztette benne mindazt, amit az este
érzett.

Alekszandra igyekezett leküzdeni a forróságot, és lángoló szemmel nézett vissza a férfira.

- És most mit akar művelni, Petrov... azonkívül, hogy bolondot csinál magából?

- Csak hergeljen tovább, gyönyörűm, és menten keresünk valami jó kis zugot, ahol
kitalálhatjuk.

Nem megy az olyan gyorsan, gondolta Alekszandra, de szólni nem szólt semmit. Bozsik már
amúgy is ott csaholt az aranyderes lábánál, amitől a csődör kirúgott, és táncolni kezdett. Mind a
három Rjazin fivér közvetlenül mögöttük lovagolt, hogy éreztessék jelenlétüket, Misa herceg
kantárját Sztyenka kapta el.

Ők sem szóltak egy mukkot sem, de Alekszandra amúgy sem szerette volna, ha
beavatkoznak, és ellátják Leonyid baját. A helyzet végül is nem volt riasztó - kivéve a saját
érzelmeit.

- A kérdésemre válaszoljon! - követelte.

86
Parancsolja el innen a kutyát! - vetette oda kurtán a férfi.

Alekszandra más körülmények közt csak nevetett volna. Most inkább hazudott.

- Bozsik nem engedelmeskedne, amíg úgy véli, hogy veszélyben vagyok.

- A maga ménesénél jobban idomított lovakat még sosem láttam. Ne próbálja elhitetni velem,
hogy a kutyája nem kapott ugyanolyan jó nevelést.

Tisztességtelen játék ez a bóknak is értelmezhető megjegyzés, gondolta Alekszandra. Hiszen


a lovak jelentették a legfőbb büszkeségét, örömét. Akárhogy is, hízelgőnek érezte, hogy a férfi
észrevette, milyen ragyogóan bánik velük. Mellesleg eszébe sem jutott kockára tenni egy ló
épségét, még Leonyidét sem, pusztán mert szeretett volna haladéktalanul kiszabadulni a férfi
öléből. Így hát a nevén szólította Bozsikot, olyan hangnemben, amelyet a kutya nyomban
felismert, és azonnal tovább is állt.

A csaholás elnémult. A hatalmas csődör hamarosan lecsillapodott.

Most pedig tegye ugyanezt a kozákjaival - mondta Leonyid.


Alekszandra úgy vélte, hogy már egy engedmény is több volt a kelleténél.

- Mihelyt csaholni kezdenek.. - morogta halkan.

- Úgy teszek, mintha ezt nem is hallottam volna.

Én meg úgy teszek, mintha magának nem ment volna el az esze - vágott vissza a lány.

Hirtelen érezte, hogy a férfi mellkasa csak úgy rázkódik a nevetéstót. Igazán nem állt
szándékában mulattatni, a legkevésbé sem, de amit hallott, az őszinte derű hangja volt. A gróf
még .a lovat is megállította.

- Éppen ideje - mondta Alekszandra, de alighanem túl korán.

Leonyid nem tette le a nyeregből, hanem visszafordult a Rjazinokhoz.

- A jegyesem meg én csevegni akarunk, hogy jobban megismerkedjünk egymással.


Lovagoljatok előre. A beszélgetéshez nincs szükségünk kíséretre.

Persze a Rjazinoknak eszükben sem voltt előrelovagolni. Egy pillanatig a grófra meredtek,
aztán Alekszandrára, ő pedig kis híján tombolt dühében. Lám, Leonyid újabb engedményre
kényszeríti, vagy pedig tengelyt akaszt az embereivel, ez pedig olyan következményekhez
vezethet, amelyekre jobb nem is gondolni. Tudja vajon eleve a gróf, hogy ő beadja a derekát,
vagy szándékában áll megtorolni, ha mégsem teszi? Ki meri vállalni ezt a kockázatot?

Egy biccentéssel jelezte barátainak, hogy aggodalom nélkül távozhatnak, de remélte, hogy
Leonyid nem látta meg az alig észrevehető jeladást, Erre vallott, hogy a férfi megfordította.a a
lovát, és követte az előtte haladó csapatot, bár jóval ráérősebb tempóban.

De mihelyt a többiekk messzebb kerültek tőlük, megszólalt. - Bölcsen választott.

87
Alekszandra nem is óhajtotta kitalálni,, mire célzott ezzel, nem is firtatta.

- Magának eszében sincs megismerni engem, Petrov, szakasztott úgy, ahogy én sem
kívánom jobban megismerni magát. Akkor meg mi a célja ezzel az egésszel?

- Bebizonyítani, hogy maga a hatalmamban áll, akár tetszik, akár nem.

- Nos, a célját kétségtelenül, kitűzte, nemde? - felelte kesernyésen a lány. - De ezzel még nem
ért el semmit, mivel a maga hatalmához feltétlenül szükséges az én engedelmességem, azt
pedig semmi sem garantálja.

A férfi kissé szorosabban karolta magához, fejét előrehajtotta, ajka szinte Alekszandra fülét
súrolta.

- Akkor esetleg kicsikarok néhány ígéretet magától - mondta olyan hangon, amely mintha
csábítóan csengett volna.

Alekszandra a férfi hasába vágta a könyökét, így legalább lélegzethez jutott, de csak mert
váratlan volt a mozdulata.

- Nem ígérek meg semmit, Petrov. Semmit az égvilágon. És mivel már éppen eleget
bizonyítgattunk meg csevegtünk, tegyen le végre.

- Csak ha azt mondja, „kérem", sőt nagyon-nagyon kedvesen mondja - sziszegte halkan
Leonyid.

Sikerült tehát feldühíteni a könyökdöféssel. De ugyanúgy dühöngött Alekszandra is, amiért a


férfi annyira ráijesztett, hogy megütötte.

- Menjen a pokolba! - felelte kurtán, de ezzel nem érte el, hogy letegyék.

Leonyid továbbra is lépésben haladt, tartotta a jókora távolságot a csapattól. Alekszandra


némasága elárulta,, hogy nem hajlandó kiejteni a követelt „kérem"-et. A lány azon töprengett,
hogy a gróf vajon mikor csatlakozik a többiekhez, meddig gyötri még ezzel a kényelmetlen
lovaglással. Lehet, hogy a férfi ugyanolyan csökönyös, mint ő?

- Mintha említették volna, hogy magának nővérei is vannak - törte meg a csendet. Leonyid,
mintegy bizonyítva, hogy ha mérsékelten is, de kíváncsi Alekszandrára. - Ők is ilyesfajták... mint
maga?

Kíváncsiság? Vagy csak további sértésekhez kövezi az utat?

- Egy csöppet sem hasonlítunk - felelte habozva Alekszandra. - Soha nem is álltam közel
egyikükhöz sem. Más érdekli őket és más engem.

- Magát ugye főként a lótenyésztés érdekli?

Alekszandra helytelenítést vélt kihallani ebből, és máris védekezett.

Amiért nő vagyok, még nem jelenti...


88
- Eszemben sincs bírálni - vágott közbe Leonyid.

- Igazán? Kétlem. Ámbár nekem teljesen mindegy, hogy mit gondol rólam.

- Már rájöttem - fordult szárazra a gróf hangja.

Mivel a férfi ismét elhallgatott, Alekszandra arra gondolt, hogy pótol valamicskét elvesztett
álmából. Leonyid szilárdan tartotta a két karja közt. Csak a fejét kell hátrahajtani a mellkasára...

- Valahányszor ilyen közel van hozzám egy nő, szinte kényszert érzek, hogy megtapogassam
- vetette oda könnyedén a férfi. - De mivel maga ebben a nevetséges öltözékben nemigen
látszik nőnek, legfeljebb a csinos melle miatt, alighanem képes leszek fékezni magam... egy
darabig.

Alekszandra szeme hitetlenkedve kerekedett el. Dehogyis gondolt tovább alvásra, már csak a
menekülésjárt a fejében. De még most sem volt hajlandó kimondani, hogy „kérem".

- Ez egy csöppet sem mulatságos, Petrov.

- Igazság szerint inkább tréfának szántam, de én sem találom mulatságosnak, mivel rajtam
csattan.
Alekszandra nem kért magyarázatot, mert biztosra vette, hogy nem nyerné el a tetszését.

- Tegyen már le.

- Mondja szépen, hogy „kérem".

- A fene essen magába, tegyen le végre!

Már úgy látszott, hogy Leonyid engedelmeskedik, mert hirtelen fél kézre fogta a kantárt. Így a
másik keze felszabadult, de ahelyett, hogy a földre segítette volna a lányt, az állát emelte meg,
és lassan odahajolt hozzá.

- Pedig megpróbáltam... - suttogta rekedten.

Alekszandra szinte révületbe esett, két kábult másodpercre. De hirtelen támadt félelmében,
hogy ismét úrrá lesznek rajta a tegnap esti érzések, gyorsan kinyögte:

- Kérem, kérem, kérem...

Leonyid arcán csalódás suhant át, amikor a lány beadta a derekát. De aztán beérte a
győzelemmel. A következő másodpercben Alekszandra a földön találta magát, és kénytelen volt
elszenvedni, hogy a férfi öntelten mosolyog le rá a magasból.
- Nem árt, ha levonja a tanulságot, gyönyörűm - szólt le neki nyeglén. - Hasznosabb, ha
gyorsan enged, mert minden halogatás csak kellemetlenségekkel jár.

Mi ez, leckéztetés vagy figyelmeztetés? Alekszandra azonban nem akart most azon
morfondírozni, hogy jegyese a kicsikart „kérem"-ről beszél-e, vagy témát változtatott, és a szer-
ződésre céloz.

89
- Magának sem árt, ha figyelembe veszi ezt a tanulságot, Petrov - vágott vissza, és élesen
felkiáltott: - Bozsik!

A hatalmas kutya abban a szempillantásban mellette termett, és olyan ádázul kezdett ugatni,
hogy Leonyid aranyfakója ezúttal megbokrosodott a rémülettőt. Nyaktörő sebességgel vágtatott
tova, nem is az úton, hanem a mellette elterülő szántóföldön. Alekszandra kárörvendve figyelte
a férfi nem túl sikeres próbálkozását, hogy megfékezze a csődört. A lány tudta, hogy jó darabig
gyalogolnia kell, míg valamelyik Rjazin észreveszi és visszajön érte, de egyáltalán nem bánta.

Sőt, hangos kacagással cibálta meg Bozsik szőrét, aztán nekivágott az útnak.

- Látod, Bozsik, a ficsúr célokat tűz ki, de kötve hiszem, hogy a mieink ínyére lennének, igaz?

16.fejezet

Egy teljes hét pergett le további incidensek nélkül, valószínűleg mert Alekszandra és Leonyid
kínosan került minden beszélgetést. Legszívesebben még egymásra sem néztek volna, de hát
ezt lehetetlen volt elintézni, ámbár a gróf tőle telhetően iparkodott továbbra is a csoport előtt
lovagolni.

Kétszer az út mentén, a földeken táboroztak, s noha Alekszandra arra számított, hogy a


finnyás piperkőc emiatt patáliát csap, reménye szertefoszlott. De ha belelátott volna Leonyid
lelkébe, rájön, hogy ennek csak hajszál híja van. A gróf azonban a rövid idő alatt, mióta ismerte
a lányt, megértette, hogy annak a világonn mindennél fontosabbak a lovai, és ha azok
biztonságáról van szó, egyszerűen tántoríthatatlan. Igaz, ami igaz, az éjszakai utazásért maga
Legnyid sem rajongott jobban, mint Alekszandra. Ha tiltakozott volna, csak merő dacból teszi,
nem mintha az nem illene a jelenlegi lelkiállapotához.
Szikrányit sem volt ugyanis elégedett az eredményeivel. Lazar igazat mondott: nem bízhatja a
sorsát teljesen az anyjára. Persze, nem vitás, hogy anyja megtiltja ezt a házasságot, mihelyt
észreveszi, milyen kevéssé úrihölgy Alekszandra, akár bárókisasszony, akár nem. De
elképzelhető, hogy úgy véli, javíthat Alekszandra hibáin. És bár Leonyid tökéletesen re-
ménytelennek tartott minden efféle vállalkozást, tudta, hogy anyja fütyülni fog a véleményére, ha
egyszer elszánja magát..

Amikor eszébe jutott, eszményi megoldásnak vélte azt is, hogy egyszerűen keresztülnéz
Alekszandrán. A nők, akiknek eddig csapta a szelet, sosem viselték el a figyelmetlenséget,
sértetten vágtak vissza. Csakhogy Alekszandra nem akármilyen nő, mintha boldoggá tenné,
hogy semmibe veszik, ami viszont őt, Leonyidot dühíti fel. Átkozott nőszemély, mért nem
viselkedik úgy, ahogy illik? Mért kell neki mindenben másnak lennie?

Ha nagy ritkán előfordult, hogy mégis szóba elegyedtek, Leonyid hiába zúdította rá teljes
megvetését, láthatólag lepergett róla. Sőt a grófnak már-már az a gyanúja támadt, hogy
Alekszandra válahogy mulatságosnak tartja gúnyolódásait. Nem mintha valamilyen tanújelét
90
adná ennek, az ajka még enyhén sem görbül mosolyra, gyönyörű éjkék szeme meg sem
rebben. Inkább a teljesen kifejezéstelen, semleges tekintete, ami gyanút kelt.

Igazság szerint Leonyid partra vetett halnak érezte magát jegyesével szemben. Túlságosan
is megszokta, hogy a nőkkel szemben csak kedvességét és csáberejét vesse be, márpedig
tudta: Alekszandránál egyiket sem alkalmazhatja, ha azt akarja elérni, hogy a lány viszolyogjon
tőle.

Nagy hiba volt megcsókolni, még. ha ezzel csak a „nyilvános botrányok"-tól próbálta is
elrettenteni. A hibával önmagának ártott, mert kár volt ráeszmélnie, hogy a lány teste milyen
tökéletesen illik az övéhez. És egy csöppet sem bánta volna, ha nem fedezi fel, hogy a lány
szájának íze, akár az ambrózia, a haja, akár a legfinomabb selyem, a bőre, akár a bársgny. És
hogy milyen érzés, amikor a tüneményes mellek a testéhez simulnak...
Még nagyobb hiba volt, hogy amikor alkalma nyílt rá, nem ismerkedett meg alaposabban
azokkal a mellekkel, mert azóta is róluk álmodik, hogy cirógatja, csókolgatja, harapdálja őket. És
álmában hallja, amint a lány nyögdécsel alatta a gyönyörűségtót. Mikor pedig még álmodnia
sem volna szabad róla.

- Nem tudnám megmondani, hogy téged akarnak-e megóvni Alekszandra újabb botrányos
jelenetétől- jegyezte meg fesztelenül Lazar -, vagy őt támogatják azzal, hogy távol tartják tőled a
fehérnépeket.

A gróf követelésére aznap este külön teremben ettek, bár az inkább csak afféle ajtó nélküli kis
benyílója volt a közös helyiségnek, ahol a csoport többi tagja ült. Leonyid kipislantott, hogy miről
beszél Lazar, és észrevette, a kozák ikrek, Sztyenka meg Tyimofej a konyhalány figyelméért
versengenek, a szakácsnő pedig bátyjukkal, Jeltorral sutyorog. A fogadó kicsiny volt,
felszolgálólányokat nem is tartottak benne. A két itt dolgozó nőszemélyt pedig már lefoglalták.
Így ment ez egész héten. Minden elérhető némbert a kozákok csíptek el és sajátítottak ki
maguknak. Leonyidot túlságosan lefoglalták a gondolatai, semhogy ezt észrevette volna vagy
törődött volna vele.

- Akármit csinálnak, mérget vehetsz rá, hogy nem az én javamra szolgál - válaszolt mogorván
a gróf.

- Mért ne lovagolhatnál holnap előre a legközelebbi városba, hogy egy kicsit kitombold
magad? - vetette fel Lazar. - Talán még én is csatlakoznék hozzád.

- Az ötlet kitűnő, csak éppen nem bízom abban, hogy Alekszandra is megérkezik a
legközelebbi városba, ha ilyesmire vállalkozom.

Eszébe sem jutott megengedni, hogy a lány kinn táborozzon a szabad ég alatt, az ő védelme
nélkül. Utóvégre kötelezettségei vannak iránta, akár tetszik, akár nem.

- Vagy pedig - folytatta utálkozva - nagyon is megérkezik, és ízekre szedi a várost, míg
kideríti, melyik leányzó ágyában hempergek, hogy lenyisszanthassa a fülét.

91
Lazarból kitört a nevetés. Leonyid morcosan összeráncolta a homlokát, mert semmi
mulatságosat nem talált a dologban.

- Ami azt illeti - mondta Lazar -, úgy értesültem, hogy a lovaglókorbáccsal sokkal ügyesebben
bánik, mint a késsel.
Ki mondta?

- Az egyik lovásza. Valami fiatal hadnagyról fecsegett, aki bántalmazta Alekszandra lovát.
Leonyid felnyögött.

- Eszerint csakugyan hajlamos az erőszakra.

Csak ha meg kell védelmeznie azt, ami az övé. - Lazar ismét nevetni kezdett. - És téged is a
magáénak tekint, barátom.

A gróf szóra sem méltatta ezt a kijelentést, de egy kicsit később feltámadt benne a
kíváncsiság.

- Neked sem akadt szerencséd,. Lazar?

Mint általában, Lazainak most sem esett nehezére követni Leonyid félig kimondott gondolatait.

- Kétszer utasítottak vissza, mert a társad vagyok - vallotta be, minthogy tudta, a nőkről van
szó. - Nem mintha panaszkodnék. Sokkal jobban szórakoztat, hogy látlak pukkadozni.

- Ne hidd, hogy nem vettem észre - válaszolta kesernyésen a gróf. - Ahhoz képest, hogy a
barátom vagy, valósággal szívmelengető az a túláradó jókedved.

Lazar lelkifurdalás nélkül vigyorgott.

- Legalább az egyikünk élvezni kezdi ezt az utazást.

- És az én nemezisem vajon jóll érzi magát ma este? - kérdezte Leonyid némi hallgatás után.

- Mért nem nézed meg magad?

- Mert felfordul a gyomrom, ha látom, amint zabál - hazudta a férfi.

Igazság szerint látni sem tudta, amint Alekszandra evés után lenyalogatja az ujjait, mert az
erotikus látvány mindannyiszor felizgatta. Inkább nem is nézett feléje.

- Pillanatnyilag minden figyelmét a muzsikusok kötik le, akik az imént állítottak be.

Leonyid felpattant, és szeme máris az egyik sarokban letelepedő muzsikusokat fürkészte.


Csak akkor nyugodott meg, amikor megállapította, hogy mindhárman túl vannak már életük
delén, és semmi sincs rajtuk, ami az általuk nyújtott szórakozáson kívül érdekelhetne egy fiatal
nőt...

Visszaroskadt székére, és csak hülledezett saját viselkedésén. A fenébe is, hát törődik ő azzal,
hogy ki tetszik meg Alekszandrának? Hogy ezt bebizonyítsa, Lazarhoz fordult.

92
- Igazán elcsábíthatnád!

- Mit csinálhatnék?

- Ne ilyen hangosan, te ütődött – elégedetlenkedett Leonyid. - Nem tréfálok.

- De igenis, tréfálsz - mondta hangsúlyosan Lazar. -Tréfál a kórság, ez talán jogot adna, hogy
törvényesen visszavigyem az apjához. Nem is értem, mért nem, jutott eszembe már előbb.

- Csakhogy ez a lány nem tartozik a te volt-nincs-fenebánja nőszemélyeid közé, akiken mindig


szívesen megosztozol. A jegyesedről van szó, akit apád választott ki, a menyasszonyodról,
akit anyád elfogadott... legalábbis amíg nem találkozik vele... vagyis a jövendőbeli.
feleségedről!

- Amin éppen változtatni igyekszem, egy barátom csekély közreműködésével.

- Ez ocsmányság. Már csak az hiányzik, hogy azt mondjad,te is megtennéd ugyanezt értem.

Tudod jól, hogy megtenném.

Lazar tudta is. Meg azt is, hogy Leonyid hírből sem ismeri a féltékenységet, legalábbis a nőket
illetően. Nem is ez aggasztotta. Hanem az, hogy Alekszandra egészen más volt,mint a többi
nő, bármennyire eltökélten iparkodott is a gróf,hogy ne lássa köztük a különbséget.

- Úgysem sikerülne, mikor tudja, hogy téged is megkaphat - érvelt Lazar. - Rám se hederít,
nem is lát. Soha életemben nő még nem nézett így keresztül rajtam.

- Legalább megkísérelhetnéd.

Lazar elfintorította az arcát, de bólintott.

- És mikor kellene véghezvinnem ezt a csodát? Ma este? A kérdés szemlátomást


meghökkentette Leonyidot. Össze ráncolta a homlokát.

- Nem... ne rontsd az esélyeinket a túlzott sietséggel. Van időd, agyald ki élőbb, hogyan
csábíthatnádd el. Aludj rá egyet.

- Nagyon helyes - mondta Lazar, aki egyáltalán nem ácsingózott a visszautasításra.

A muzsikusok rázendítettek egy gyors ritmusú népdalra.

Az asztaltól három férfi ugrott fel, és már ropták is, az orosz táncot, amelyet a hagyományok
szerint csak férfiak járhattak.

A kozák ikrek fitymáló tekintettel méregették őket. Alekszandra láthatólag ugratta őket, mert a
legények hirtelen felpattantak, és csatlakoztak a táncosokhoz. Leonyid kénytelenkelletlen
elismerte, hogy sokkal ügyesebben, rátermettebben járják.

93
A gróf maga is ismerte ezt a táncot, de már évek óta kiesett a gyakorlatból. Nagyon erős comb
meg kitűnő egyensúlyérzék kell hozzá és... Nem akart hinni a szemének. Csak nem vetemedik
rá Alekszandra...

De igen. Már járta is a táncot a férfiakkal, akik láthatóan nem tiltakoztak ellene. Sőt, az
emberei közül többen beálltak a körbe. Fültépő lett a kurjongatás.

- Vesszek meg... ez a lány minduntalan elképeszti az embert! - ámuldozott Lazar.

Leonyid meg sem hallotta. Csak azt figyelte, hogy feszül meg a bő nadrág a lányon minden
lábmozdulatnál, hogy ugrándozik a melle minden szökellésnél, hogy izzik az arca gyö-
nyörűségében. Úgy érezte, mindezt közelebbről kell látnia. Ehhez ugyan nem kellett volna
magának is táncra perdülnie, de mégis ez történt.

Jóval később, az ágyban, amelyen osztozniuk kellett - csapatuk nagy létszáma miatt
kénytelenek voltak -, Lazar titokban még mindig röhögcsélt Leonyid váratlan táncra perdülésén.
El kellett ismerni, jól csinálta, ami Alekszandrának akarata ellenére is imponált. Alighanem ez
volt az első kellemes együttlétük, ráadásul szavak nélkül. Amikor véget ért, mindketten zavarba
estek kissé.

A gróf sehogy sem tudott elaludni, de nem a táncon törte a fejét. Hirtelen megköszörülte a
torkát, és kibökte:

- Felejtsd el, amit mondtam.

Lazar ezúttal ismét pontosan tudta, mi jár barátja eszében.

- Már el is felejtettem - nyugtatta meg Leonyidot mély megkönnyebbüléssel.

- Nem is vetted komolyan fontolóra, ugye? - faggatta Leonyid.

- Csak ugrattalak.

- Helyes.

Lazarnak valahogy sikerült visszafojtania a hangos röhögést, de a fenébe is, nem volt könnyű.

17. fejezet

A reggel hóeséssel köszöntött rájuk. A hópihék nem éltek sokáig, nem tapadtak meg a talajon,
de a hőmérsékletjelentősen csökkent a tegnapihoz képest. Pedig még csak a közelében sem
jártak a hegyeknek, ahol sokkal, de sokkal nagyobb hidegek vártak rájuk.

Alekszandra szerette ezt az időjárást, de több gondja volt, semhogy élvezni tudta volna. A
terve nem vált be olyan gyorsan, ahogy képzelte. Igazság szerint úgy látszott, hogy egyáltalán
nem is válik be.

94
Leonyid egyszer sem tett megjegyzést utálatos étkezési szokásaira. Az ikrek egyik este
összeverekedtek, s ő ahelyett, hogy mint rendszerintt tette, szétparancsolta volna őket, meg-
játszotta, mintha elbűvölné a marakodás, és még biztatta is őket. A gróf azonban egy szóval
sem bírálta vérszomjas viselkedését. Azt sem vette még észre, hogy Alekszandra bűzleni kezd,
Nyina viszont annál inkább, és panaszkodott is miatta eleget. Leonyid a férfitáncon sem
botránkozott meg kellőképpen, és Alekszandra gondolni sem akart arra, hogy jómaga milyen
örömét lelte benne, még akkor is, amikor a férfi csatlakozott hozzájuk, sőt kivált azután.

Egyetlen eredményt ért el mindössze: páratlan módszerével sikerült biztosítania a gróf


hűségét. Amikor úgy vélte, ennyi elég is, hogy rávegye a szerződés felbontására, tévedett, mert
Leonyid sajnos korántsem dühödött fel kellően. Ez azt bizonyítja, hogy végleges elijesztésére
sokkal többre van szükség. No persze, töprengett Alekszandra, az ilyen-olyan félrelépéseket
továbbra is meg kell gátolni, akár négyszemközt, akár nyilvánosság előtt. Négyszemközt
természetesen nem olyan élvezetes, mint nyilvánosan jelenetezni, de Leonyid merő
óvatosságból már nem tesz ajánlatot más nőknek az ő szeme láttára. Lehet, hogy a botrány
kínosabb számára, mint az, hogy nem hálhat senkivel?

Ha ez a helyzet, talán nem ártana csúnyább jelenetet rendezni. Ezúttall talán egy dühkitörés is
megteszi, aminek semmi köze a grófhoz, csak azt bizonyítja, hogy hiába viselkedik tökéletesen
a férfi, ő akkor is kellemetlen zavarba tudja ejteni. Az ötlet határozottan jónak látszott, így hát
még aznap megtárgyalta a Rjazinokkal, akik úgy vélték, hogy kipróbálni semmiképpen nem árt.
Tyimofej azonnal vállalkozott, hogy okot szolgáltat a haragra, de Sztyenka kijelentette, hogy
ez a kiváltság őt illeti, mire Alekszandra megnyugtatta ólcet, hogy örömest letépi mindkettőjük
fülét. És az indok? Alekszandra úgy döntött, hogy az teljesen fölösleges, és ha Leonyid firtatni
kezdi, csak annyit mond neki, hogy semmi köze hozzá.

Alekszandra szívesebben rendezte volna a , jelenet"-et egy városban, ahol nagyobb a


közönség, -de sötétedésig nem jutottak el odáig, és kénytelenek voltak ismét a szabadban tá-
borozni. Ő viszont sokkal kíváncsibb volt Leonyid reakciójára, semhogy elhalasztotta volna a
bemutatót. Még így is várnia kellett a kedvező alkalomra, mert mint rendszerint, a gróf ezúttal is
jóval a csapat előtt lovagolt, s ilyenkor időbe telt, míg észrevette, hogy lemaradtak mögötte.

Most azonban már egy órája leszállt a sötétség, mire Leonyid visszatért, és Alekszandra már
gyanakodni kezdett, nem találte magának valahol elöl holmi készséges némbert. Amikor tehát a
gróf megérkeztekor teli tüdőhól rázendített az ikrek szidalmazására, valóban olyan dühös volt,
amilyennek látszott.

Sajnos, szitkok és káromkodások terén meglehetősen korlátozottak voltak az ismeretei. Mivel


ezt a fogyatékosságot előzőleg nemm vette számításba, kénytelen volt kis időre félbeszakítani a
gyalázkodást, hogy odasúghassa az ikreknek:

- Mondjatok gyorsan néhány ocsmányságot, mert már semmi nem jut eszembe.

Tyimofejnek két kézzel kellett takargatnia elfojthatatlan vigyorát, és ez túlságosan lekötötte,


ám Sztyenka boldogan teljesítette a kérést, és Alekszandra kerekre nyílt szemmel, lángba borult

95
arccal üvöltötte feléjük az újabb szitkokat. De mert háttal állt Leonyidnak, biztosra vette, hogy az
nem láthatja röstelkedését, csupán a felháborító trágárságokat hallja.

Olyan kíváncsi volt azonban a férfi reakciójára, hogy türelmetlenségében megint


Sztyenkához fordult.

- Eléggé megbotránkozott már? - suttogta.

- A szívem megszakad, Szása, de a gróf csak röhög.

Alekszandra egy pillanatra elnémult a meglepetéstót, aztán megereszkedett a válla.

- Hát mi a nyavalyával lehet megdöbbenteni ezt az embert? - kérdezte méla undorral.

Sztyenka maga sem tudta már türtőztetni nevethetnékjét.

- Próbáld meg pucéran körültáncolni a tábort. Holtbiztos, hogy erre válaszol valamivel, és mi,
többiek, persze félrenézünk addig.

- Persze, de még mennyire - mérgelődött Alekszandra, és a fejükhöz vágott még néhány


szidalmat,, ezúttal szívből.

Aztán bosszúsan elvonult. Haragudott az ikrekre, haragudott önmagára, amiért megint nem
sikerült elérnie a célját, és dühöngött Leonyidra, hogy nem úgy viselkedett, ahogy szerinte kellett
volna. Miért mulattatja ezt az embert, hogy ilyen förtelmes szavakat hall az ő szájából? Hát nem
akar ráeszmélni, hogy ha ő, Alekszandra, képes ilyesmit művelni itt, ezen a helyen, akkor
esetleg arra is képes, hogy akár egy szalonban, sőt a király jelenlétében is megtegye?

Leonyid a lány keresésére indult, és a lovai közt talált rá. Alekszandra azért vonult el oda,
mert a lovak általában megnyugtatóan hatottak rá. Általában. De ma este nem. Ennek ellenére
továbbjárkált köztük ide-oda, és úgy tett, mintha észre sem venné a férfit, bár ösztönösen
megérezte, ki bukkant fel a háta mögött. Ez is olyasmi volt, ami megakadályozta, hogy visz-
szanyerje nyugalmát. Egyáltalán nem szolgált tetszésére, hogy megérzi a gróf közelségét,
akárcsak a kancák a csődörét.

Leonyid meg sem várta, hogy a lány feléje forduljon és tudomásul vegye jelenlétét.

- Volna szíves elárulni nekem, hogy miért dühödött meg úgy a kozákjaira?

- Mért árulnámm el?

- Mert kérdezem.

Alekszandra eredetileg azt akarta válaszolni, hogy semmi köze hozzá, de meggondolta
magát,, mert a lovakról egy megfelelő hazugságjutott eszébe. Leonyid felé fordult, hogy elő is
adja, de amint túlságosan is gyakorta megtörtént, teljesen felzaklatta a férfi szépsége.
Valahányszor ilyen közel került hozzá, nemhogy a szava, de a lélegzete is elállt.

- Az egyik kancámat fedeztetni merték Misa herceggel - nyögte ki végül nagy keservesen.

96
- No és?

- No és nagyon jól tudják, hogy fedeztetni csak az én jelenlétemben lehet - magyarázta


Alekszandra, és ez meg is felelt az igazságnak.

- Maga csakugyan végignézi a fedezéseket?

Leonyid arckifejezéséből Alekszandra ráeszmélt, hogy végre valóban sikerült


megbotránkoztatnia a férfit, mégpedig olyan valamivel, amit rendszeresen megtesz és nemcsak
a cél érdekében színlel.

- Természetesen végignézem. Utóvégre a saját kicsinyeimről van szó, és nekem jobban kell
vigyáznom rájuk, mint bárki másnak. Saját szememmel kell meggyőződnöm arról, hogy a
kancák nem sérülnek-e meg, ahogy ezt mindenn lelkiismeretes tenyésztő is megteszi.

- De hát...

- De hát?

Ellenkezésre ingerelte Leonyidot Alekszandra hangja, hiszen akkor is csak nő ez a lány, ha


mindent elkövet, hogy megjelenése, magatartása minél nőietlenebbnek hasson. De mihelyt
felmerült benne a gondolat, meggondolta magát, és másról kezdett beszélni.

- És maga hol járt, hogy nem látta a dolgot?

Alekszandra rámosolygott.

- Hát nem tudja? Nem maga az egyetlen, aki egyedül nyargalászik - már csaknem hozzátette:
szórakozásai után, de Leonyid félbeszakította.

- Mit csinált?

- Semmi különöset - mondta Alekszandra. - Ha nyeregben ülök, nem szoktam az országúthoz


tapadva poroszkálni, mint maga. Jobban szeretek a földeken lovagolni, ott valahogy sokkal
több... szórakozást találok.

A gróf azonban nem esett bele a csapdába. - Hazudik, Szása – mondta


magabiztosan. Alekszandra a fogát csikorgatta, de visszavágott. - Persze hogy
hazudok, de miből gondolja? Leonyidd hirtelen elkomorodott.

- Mit jelent az, hogy „persze hogy hazudok"? Maga gyakran szokott hazudni?

- Misem természetesebb - vetette oda a lány könnyedén. - A hazugság sokkal érdekesebbé


teszi az életet, nem gondolja?

- Nem, nem gondolom -jelentette ki zordan a férfi. - Az élet éppen elég érdekes bonyodalmak
nélkül is... Különben mindegy. Maga már nem kislány, hanem felnőtt ember. Távol álljon tőlem,
hogy megváltoztassam bármelyik... szokását.

97
Alekszandrát ezúttal mérhetetlenül feldühítette a férfi leereszkedő viselkedése, és most
igazán meggyőzően éreztette vele őszinte haragját. Még mosolygott is hozzá.

- Ó, hogy maga milyen határtalanul nagylelkű, Petrov. De tőlem ne számítson hasonlóra.


Tudjuk, ugyebár, mindketten, hogy én milyen szokásait fogom megváltoztatni?

Leonyid ismét nem harapott rá a csalira, de mosolya éppolyan álságos volt, mint
Alekszandráé.

- Hogy milyen szokásaimat képzeli megváltoztatni? Ami pedig azt illeti, honnan tudom, hogy
hazudott... nos, egyszerűen onnan, hogy az egyik emberem azonnall értesített volna, ha maga
egyedül lovagol el valamerre, a másik pedig követte volna.

- Maga kémkedik utánam? Rendben van, de kölcsönkenyér visszajár. Nem? Holnap első
dolgom lesz kideríteni, mit csinált ma.

A gróf felhúzta a szemöldökét.

- Ugy érti, a tanyán, ahová betévedtem...

- Ahol megint nők körül legyeskedett...!

- Nonono, mivel vádol már megint? - Leonyid csaknem felkacagott, annyira örült a lány
szemrehányásának. - Történetesen már sötétedni kezdett, mire odataláltam, így hát nem volt
időm hancúrozásra. De ha már erről esett szó, hadd emlékeztessem, hogy nem árt, ha maga is
tökéletesen erényesen viselkedik... legalábbis míg meg nem szüli az örökösömet. Utána azt
tehet, amit akar.

- Azt is teszem, amit akarok, de eszemben sincs megvárni a maga engedélyét. Magának
viszont ez volt az utolsó ízléstelen félrelépése.

Leonyid már nem örvendezett, hanem valósággal elhűlt.

- Egyszóval magának szabad, nekem nem?

-A férfiak régóta maguknak tulajdonítják az efféle jogokat, pedig sejthették volna, hogy egy nő
valamikor magukra borítja az asztalt.

- De az a nő nem maga lesz, gyönyörűm -jelentette ki a gróf fagyos éllel a hangjában. - Mondja
csak,, szeret füleket nyiszálni? Esküszöm magának, hogy én jóval fontosabb részeket fogok
lenyisszantani minden férfiról, aki magához mer nyúlni... legalábbis, amíg...

- Igen, igen, ezt már mondta - csattant fel a lány türelmetlenül. - De miből gondolja, hogy én
gyereket fogok szülni magának? Hátha megpróbáltam már, és nem sikerült?

Ez a szúrás elevenbe talált.

- Ezt talán előre ki kellene tapasztalnunk.

- Eszébe ne jusson ilyesmi, Petrov, vagy pedig én vágok le valami fontosabbat a fülénél!

98
Bőszen meredtek egymásra, olyann közelről, hogy szinte összeért az orruk. Hirtelenjében
egyikük sem tudott mit mondani.

Ekkor Leonyidnak kellemetlen szag csapta meg az orrát.

- A rossebbe is, mi ez a bűz? - hátrált vissza. - Azt hittem, a lovaktól jön, de maga az, aki
szaglik.
Alekszandra hunyorgott, és épp idejében fojtotta el kitörő nevetését.

- Én? - igyekezett méltatlankodó hangon beszélni. – Nincs más szagom, csak a szokásos.

A férfi ezúttal valóban elkomorodott.

- Hallja-e, leányzó, amikor először találkoztunk, nem bűzlött. Alekszandra vállat vont..
- Éppen akkor estem túl a szokásos havi fürdőmön. - Havonként fürdik? - fuldokolt
Leonyid. Alekszandra tágra nyitotta a szemét.

- Maga is túl gyakorinak tartja? Nekem mindig ez volt a véleményem, de papa ragaszkodott
hozzá. A gróf undorodva faképnél hagyta. Alekszandra kajánul vigyorgott.

18. fejezet.

Alekszandra két napig zavarban volt. Hinnie kellett volna Leonyidnak, de nem, ő mégiscsak
megállt a nevezetes tanyánál - és rá kellett jönnie, hogy mindössze egy vénséges házaspár és
két fiúunokájuk lakik benne.
Ezzel az öregasszonnyal aligha léphetett félre a gróf, és amikor Alekszandra kilépett a
tanyáról, majd nyeregbe szállt, a férfi harsányan hahotázott. És azóta is egyfolytában kajánul
mosolygott. Ez a menet az övé lett, essen bele a fene.

De megnyert egy másikat is. Múlt este, amikor megszálltak egy fogadóban, teli fürdőkádat
küldött Alekszandra szobájába, olyan üzenettel, amelyet nem lehetett semmibe venni.

Használja, különben örömest segédkezem. És a kiállhatatlan ficsúrnak volt képe körülszaglászni


Alekszandrát, amikor az a fürdő után lementt vacsorázni.

Ám amikor Alekszandrának lehetősége nyílt az egyenlítésre, nyomban megragadta. Nem is


sejtette, milyen eredményes lesz.

Még a hét folyamán megérkeztek egy városba, ahol egy kicsiny, de elegáns szállodát találtak.
Leonyid már ismerte, mivel itt utazott át Rubljovék felé menet. Alekszandra eleinte attól félt,
hogy a szálloda személyzetében túl sok nő lesz, és nem tudja mindet szemmel tartani, így hát
elhatározta, hogy inkább a grófot figyeli.

Kiderítette azonban, hogy Leonyid legutóbb mindössze egyetlen éjszakát töltött csak a
szállodában, mialatt kísérete ott időzött. Ez volt az a hely, ahol egy teljes hétig vesztegeltek, és

99
nem azért, mert a csapat egyik tagja megbetegedett. A gróf hazudott az apjának. Emiatt kellett
neki kutyafuttában összecsomagolniaa és elhagynia az otthonát. Hogy miért?

A hölgy egy fiatal özvegyasszony volt, a neve Klavgyija Sevcsenko grófnő, és Leonyid az
egész hetet az ő ágyában töltötte. Már aznap este megismerkedett vele, amikor megérkezett a
városba, mert a közelben lakó grófnő a szállodában vacsorázott barátaival.

Alekszandra könnyen tudomást szerzett a történetről, amely harsány botrányt kavart. Ebben a
kisvárosban mindenki jól ismerte a grófnőt - úgy tudták, hogy igen jámbor és erényes teremtés.
Az is volt mindaddig, míg meg nem ismerkedett a kivételesen jóképű cardiniai férfival, aki ha
kedve tartja, egy angyalt is el tudna csábítani. Legalábbis ezt mesélték.Így hát Alekszandrát
meglepte, hogy Leonyid az éjszaka folyamán ki sem tette a lábát a szállodából, sőt, mint
Tyimofej másnap reggel koránn jelentette, mindvégig az ágyában feküdt. Viszont hiányzott a
szálloda előtt induláshoz gyülekező csapatból.

A rendkívül feszélyezettnek látszó Lazarra hárult a feladat,hogy közölje Alekszandrával: - A


gróf már elindult. - Veszem észre. Mikor? - Tíz perce.

Alekszandra nem kételkedett abban, hogy Lazar ürügyek egész sorát tartja készenlétben a
szokatlan esemény magyarázatára, ha ő kíváncsi lenne rá. De nem volt kíváncsi. Csak Jegor
felé vetett egy pillantást, hogy valóban ennyi idő múlt-e el Leonyid távozása óta. Jegor igenlő
bólintására egyszerűen elmosolyodott, és útnak eredt.

Miközben kilovagoltak a városból, elhatározta, hogy húsz percet ad a férfinak, semmivel sem
többet. Ha addig nem csatlakozik hozzájuk, visszafordul és megkeresi, mivel egy másodpercig
sem hitte, hogy Leonyid csupán előrelovagolt.

Ugyanebben a percben a gróf a vörös hajú hölgy kapuján zörgetett be, aki olyan szívélyesen
látta vendégül, amikor először utazott keresztül a városon. A szerencse mintha továbbra is
pártfogolta volna, mert nem holmi szolgáló, hanem maga a kis vöröske nyitotta ki a kaput - és
vágta be azonmód az orra előtt.

- Kotródjon innen! - hallatszott ki hisztérikus visítása a tömör, véglegesen zárt kapu túlsó
oldaláról. - Az én fülem nem vágják le maga miatt.

Leonyid egy pillanatig azt hitte, rosszul hall. Aztán a keze lassan ökölbe szorult, a vér a
fejébe szállt, zordan felmordult.

És a kitűzött húsz percnél jóval hamarabb beérte Alekszandrát.

A lány meghallotta a közelgő patadobogást, és hirtelen megfordította Szultán Büszkeségét,


hogy szembekerüljenek. Csaknem összeütköztek, átkozottul kevés híja volt.

- Oda! - morogta vészjóslóan a férfi. - De nyomban! Különben ellátom a baját!

Egy magányos fára mutatott, amely mintegy negyedmérföldnyire állt tőlük. Ő maga
nyílegyenesen odavágtatott, anélkül hogy hátranézett volna, követi-e a lány. Olyan felbőszült-
nek látszott, hogy Alekszandra már-már úgy vélte, jobb, ha nem megy utána - de végül

100
felülkerekedett benne a remény,, hogy talán ez az a pillanat, amire várt. Barátai nem voltak
ilyen derűlátók. Úgy kellett rájuk parancsolnia, hogy maradjanak a szekereknél.

Szultán Büszkeségének hátán fél perc alatt ott termett Leonyid mellett, aki már leugrott
lováról, és a fa alatt járkált fel-alá. Még arra sem adott lehetőséget, hogy Alekszandra maga
szálljon le a nyereghól, egyszerűen lerántotta a lóról, és magával vonszolta.

Alekszandra még soha nem látta ilyennek, álmában sem képzelte, hogy egy efféle léha ficsúr
ennyire fel tudjon dühödni. Márpedig Leonyid ezúttal csakugyan őrjöngött dühében.

Alekszandra óvatosságból megpróbált valamicskével távolabb húzódni tőle, de mihelyt


megmoccant, a gróf máris magához rántotta. A szeme - Szűz Mária! - szinte izzott haragjában.

- Ezt nem tűröm tovább, torkig vagyok - sziszegte dühödten. - Vége a fenyegetőzéseknek,
Alekszandra! Azzal a nővel hálok, amelyikkel akarok és amikor akarok, és ha még egyet el
merészel ijeszteni tőlem, magát fektetem le helyette!

Hát ez nem éppenséggel az volt, amit Alekszandra remélt, de ennél rosszabb is lehetett
volna. A lány összefonta a karját, és nyugodtan visszavágott:

- Szó sem lehet róla. Amíg maga a jegyesem, köteles hű maradni hozzám. Nem értem, mért
kell ezt állandóan elismételgetnem. Engem pedig nem fektet le, amíg össze nem házasodunk.
Ha ennyire ragaszkodik a nőzéshez, tudja, mi a teendője.

- És maga azt hiszi, hogy én ennek alávetem magam? - A gróf most már üvöltött,
torkaszakadtából.

Alekszandra tudta, milyen bosszantó, ha továbbra is megőrzi nyugalmát a férfi őrjöngő dühével
szemben, de szándékosan ezt tette.

- Senki sem mondja, hogy köteles ennek alávetnie magát, Petrov. Mindössze vállalnia kell a
következményeket, ha nem teszi.

Ez újabb járkálásra késztette Leonyidot. Mi tagadás, lenyűgöző volt a maga


robbanékonyságában, Alekszandrának voltaképpen meg kellett volna ijednie, de nem ijedt meg.
Nyugtalankodott egy cseppet, de ez volt minden - míg eszébe nem jutott, hogy erre a vitára sor
sem kerül, ha a férfi nem ment volna el ahhoz a nőhöz. És azért ment el hozzá, mert le akart fe-
küdni vele. Meg is tette volna, ha Alekszandrának nem jut a fülébe a dolog, és nem küldi el azt a
kis üzenetet. A gróf tehát vétkes, mert vétkesek voltak a szándékai. Alekszandra leírhatatlanul
rosszul kezdte érezni magát.

Leonyid hirtelen megszólalt.

- Hogy a fenébe jött maga rá erre a... erre a...

- Klavgyijára? - segítette ki a lány.

- Igen, Klavgyijára, vagy tudom is én, minek hívják.

101
Az, hogy a nőnek még a nevét sem tudta, lecsillapíthatta volna valamelyest Alekszandrát,
ehelyett azonban még nagyobb utálattal töltötte el. Ez a férfi nyilván annyi nővel hentereg, hogy
már számon sem tudja tartani ólcet! Ezt eddig is sejtette a lány, de egy csöppet sem örült, hogy
bizonyítékát is látja. Persze nem akarta, hogy Leonyid észrevegye feldúltságát, így vállat vont.

- Elképedne, milyen pontos felvilágosítást lehet szerezni a megfelelő zsebbe csúsztatott


bankóval.

- És nem átallott ellátogatni hozzá? Mikor? Hiszen az orrát sem dugta ki a fogadóból.

Úgy látszik, az ő kémeinek sem jutott ki túl sok az éjszakai nyugalomból.

- Mért vesződtem volna a személyes látogatással? - iparkodott közönyös hangon beszélni


Alekszandra. - Üzenetet küldtem neki valakivel. A jelek szerint hibátlanul át is adták.

- Ezt aztán nem is kétlem - vicsorgott Leonyid. - A maga emberei igencsak lelkiismeretesek.

- Ezt hívják hűségnek.

- Arra céloz, hogy belőlem hiányzik? Alekszandra röpke mosolyt villantott rá.
- Maga mondta, nem én.

Leonyidot ez is felingerelte, de a hangja inkább csak méltatlankodva csengett.

- Tudatom magával, hogy az én hűségem gáncsolhatatlan, de csak a kiválasztott kevesek


részesülnek benne.
Alekszandra előre tudta a választ, de megerősítést akart kapni.

- És én nem tartozom a kevesek közé?

- Maga mondta, nem én - lőtt vissza a férfi undok vigyorral.

Alekszandra képtelen volt tovább fékezni a hangját.

- Még akkor sem, amikor a felesége leszek?

- Inkább abban reménykedjen, hogy még idejében észhez tér!

- Ebben inkább maga reménykedjen, Petrov!

Már megint orrhosszra álltak egymástól, Alekszandra lángoló szemmel meredt a férfira, az
pedig acsarkodva nézett le rá. A lány keble hevesen hullámzott. Leonyid észrevette, és ezúttal
semmiféle szokatlan bűz nem terelte el a figyelmét.

A szenvedély kiszámíthatatlan, könnyen fellobban. A férfi hirtelen úgy érezte, hogy


belepusztul, ha nem csókolja meg a lányt. Alekszandra meg rádöbbent, hogy képtelen levenni a
szemét a férfi érzéki szájáról.

102
És aztán, mintha másra sem vágyott volna, már érdekelte is, milyen tüzesen forró, milyen
féktelen ez a száj. Jobb, mint amilyenre emlékezett. Leonyid szenvedélyesen magához szorítot-
ta, és ez is sokkal jobb volt, mint amire emlékezett.

Ujjai a férfi izmos karjába markoltak, de nem azért, hogy eltaszítsák. A fenekére tapadó kéz
felemelte, a férfiágyékhoz szorította, és Alekszandra szinte szétolvadt, megsemmisült,
mindenről megfeledkezett, csak a vágya lobogott valami érthetetlen, felfoghatatlan hévvel.

Teste hátraívelt, megfeszült, akár a húr, Leonyid pedig úgy hajolt fölé, mintha pusztán az ajka
erejével döntené a földre. Olyan lángoló erővel kívánt szeretkezni a lánnyal, hogy mindenről
megfeledkezett. Nem volt már ura cselekedeteinek, rabul ejtették érzései, a lány íze, illata,
tapintása lebilincselte érzékeit, megrészegült tőlük, megfosztották minden józanságtól,
ésszerűségtől.

És aztán hirtelen csakugyan a földön hevertek, de már nem is tudtak róla, Leonyid semmi
mást nem akart, csak elérni egyetlen célját; Alekszandrát szinte felperzselte a benne tomboló
szenvedély, a férfi puszta érintéséből eredő, kéjes gyönyör, a ránehezedő súly, a combját hevítő
kéz, amely feljebb, egyre feljebb siklik...

Alekszandra nyögdécselése beleveszett a csók forró hevébe, Leonyid már a lány forró ölét
simogatta - és ráébredt, hogy még soha ilyen csodálatos kielégülést nem talált az engedékeny
odaadásban.

Kis híján ott helyben a magáévá tette Alekszandrát, és ő sem tiltakozott volna. Erre döbbentek
rá mindketten néhány lázas másodperc elteltével, amikor Szultán Büszkeségének gyöngéd
bökdösésére végül magukhoz tértek. Zavartan felálltak.

Alekszandra majd elsüllyedt szégyenében, hogy miféle érzések ébredtek fel benne már
megint, s emiatt első indulatában irgalmatlanul pofon vágta Leonyidot. Jobban is meggon-
dolhatta volna, mert a férfi azonmód viszonozta a nyaklevest, igaz, nem túl keményen, de
annyira azért igen, hogy a lány tartson a következőtót.

- Nos, ezzel aztán végképp nem ért el semmit - jegyezte meg kimérten a lány.

Leonyid még mindig remegett, csak arra az egyre vágyott, hogy ismét a karjába rántsa
Alekszandrát. Hogy merészel itt állni, ilyen közönyösen, azután, ami az imént történt köztük? És
ami a pofont illeti, a lány a hibás, mért ütötte meg olyankor, amikor ő... nem is volt önmaga.

- Ordítozni ordítozhat velem, amennyire csak tetszik, gyönyörűm, és ha legközelebb


tettlegességre akar vetemedni, biztosíthatom, hogy nem ütök vissza - ígérte meg.

Nem üt vissza?

A férfi lassan ingatta a fejét.

- Nem. Hanem becipelem a bokrok közé, és a magamévá teszem.

Alekszandra alighanem megbolondult, mert azért nem váltott témát.

103
- És most mért nem tett a magáévá?

- Mertt a tisztesség úgy kívánja, hogy előre figyelmeztessem. Ilyesformán magán áll majd, mit
választ. - Akkor is megtenné, ha ellenállnék? Leonyid mosolya szinte vérforraló volt. - De még
mennyire.

- Tudja, minek nevezik ezt?

- Ha tisztességgel megkapja előre a figyelmeztetést? Én felkérésnek nevezném.

Alekszandra biztosra vette, hogy a férfit csak a kielégületlenség bírta rá a riasztó


fenyegetésre, és elgondolni sem tudta, mivel kerekedhetne ismét fölébe. Még egyszer nem
vágja pofon, az biztos. Utóvégre mindenáron el kell kerülnie, hogy a férfi még egyszer
hozzáérjen, megcsókolja pusztán azért, mert hajtja a vére, ő pedig ellenállás nélkül,
tehetetlenül tűrje az ostromot.
Így hát kénytelen lesz megfutamodni, különben fennáll a veszély, hogy a férfi gerjedelme
fokozódik, s megint felülkerekedik benne a szenvedély, amelynek sürgető heve őt, Alekszandrát
is magával rántja, s nem tud ellenállni a csábításnak... Márpedig az a varázslatos mosoly,
amelyet a férfi a fogadóbeli szolgálólányra sugárzott, igencsak emlékezetes. A lánynak esze
ágában sem volt kitapasztalni, hogy vissza tudná-e utasítani még egyszer.

De mivelgyűlölt visszavonulót fújni, csak kelletlenül tette meg.

- Hát akkor nosza, rajta! Menjen vissza a városba, és keressen magának egy ringyót. Töltse
vele az egész napot. Mi majd megvárjuk a következő városban.

Leonyidnak azonban esze ágában sem volt visszamenni a városba Alekszandra


engedélyével.

- Nem, meggondoltam magam - mondta vontatottan, és tekintetét szándékosan a lány mellére


szegezte. - Azt hiszem, kivárom, hogy újra felpofozzon.

Alekszandra összeszorította a fogát, hogy ne piruljon el, de arca így is lángba borult. Semmit
sem szeretett volna jobban, mint újra felpofozni Leonyidot. Soha nem akadt még össze senkivel,
aki jobban megérdemelte volna.

- Bölcs elhatározás, Petrov, mert ha elmenne, alighanem nyomban meggondolnám magam.


Képzelje csak el, milyen kínos lenne, ha megzavarnámm magát meg a hölgyikét a leg-
kényesebb pillanatban.

- Mondta már magának valaki, hogy milyen kegyetlen tud lenni, gyönyörűm? - kérdezte
Leonyid csalóka nemtörődömséggel, de szeme megint felizzott.

Alekszandra hasonlóan hamis nyájasságot csempészett hangjába.

- Igyekszem, igyekszem.

Aztán a lova felé fordult. A férfi utána nyújtotta a kezét, hogy megállítsa, de Alekszandra észre
sem vette, mert hirtelen más kötötte le a figyelmét.
104
Először azt látta meg, hogy mi okból böködte az imént Szultán Büszkesége. A ló arra akarta
figyelmeztetni, hogy Leonyid csődöre túl közel férkőzött hozzá, és harapdálja a tomporát. Aztán
Alekszandra valami még rosszabbat is meglátott,, amire voltaképpen számítania kellett volna.
A Rjazin fivérek utána eredtek, és a gróf testőrei alighanem követték őket, hogy
megakadályozzák beavatkozásukat, ugyanis az országút és a fa közt félúton az egész csapat a
földön hempergett, és egymást gyapálták kegyetlenül.

Leonyid halkann elkáromkodta magát, és sötét pillantást vetett Alekszandrára.

- No tessék, látja, mit csinált? - morogta vádlón.

- Én? Maga azt hitte, a kozákjaim csak ülnek a fenekükön,ha látják, hogy maga megüt
engem?

Én nem ütöttem meg magát.

- Nem-e? Hát akkor mit csinált? - kérdezte a lány, miközben nyeregbe szállt.

- Megpaskoltam egy kicsit az arcát, hogy felhívjam a figyelmét - felelte a férfi, és maga is lóra
ült. - Ha megütöttem volna, azonmód hanyatt terül a földön... ami nem is olyan rossz ötlet.

Ez volt az utolsó csepp a pohárban.

- Tekintse szerencsésnek magát, hogy Bozsik nem jött utánam, mert akkor az emberei a
sebeik ápolgatása helyett a maga temetésével töltenék a délelőtt hátralévő részét. És fegyel-
mezze meg a nyavalyás lovát! - Alekszandra most már üvöltött, mert visszafelé ügettek, hogy
szétválasszák a verekedőket, és a lány könnyűszerrel átvette a vezetést. - Ha még egyszer
harapdálni meri az enyémet, ráeresztem Szultán Büszkeségét, amikor maga is a nyeregben ül.

- Szása!

- Micsoda?

- Úgyis elkapom, hiába ellenkezik! Alekszandra elnémult.

19. fejezet

- A legpokolibb az - mondta. Leonyid. Lazarnak, akivel a csapat előtt lovagolt -, hogy egy
porcikám semm kívánta azt a kis vadembert. Mindössze csak be akartam bizonyítani magam-
nak meg neki, hogy képes volnék rá.

105
Lazar bólogatott, nem lepődött meg egy csöppet sem. Ő mindig is jobban megértette
Leonyidot, mint mások, mert jól ismerte az esze járását, a szeszélyeit, minden gyarlóságát és
minden erényét.

A gróf nem sokkal azután találkozott Klavgyija Sevcsenkóval, hogy átvágtak a Kárpátokon,
vagyis amikor még csak úgy fortyogott dühében, amiért vállalkozott egyáltalán erre az útra..
Nem azért rostokolt egy hétig a hölgy szoknyáján, mert nem tudott neki ellenállni.. Azért maradt
ott, hogy bebizonyítsa, a jegyességi szerződés mit sem változtat élvezetes, szibarita életmódján.

A legtöbb férfihoz hasonlóan a nők két fajtájában lelte örömét, azokban, akikhez valóban
vonzódott, és azokban, akiket könnyűszerrel megkapott. Külseje miatt az utóbbiak fölös bő-
ségben voltak. Csupa olyan asszony, aki kérés, nélkül is felajánlotta magát. És ő eleget tett a
legtöbbjüknek, mivel végül is hozzászokott a mértéktelen élvezetekhez.

Sevcsenko grófnő ebbe az utóbbi kategóriába tartozott. Elég takaros volt, de határozottan
véznácska, márpedig Leonyid az élvetegebb, teltkarcsú testeket kedvelte - amilyen
Alekszandráé.

- Nos - mondta Lazar -, egy haszna azért volt ennek az ostobaságnak. Rájöhettél, hogy a
bárókisasszony csudára ért a lovaglókorbácshoz.

Az emlékeztetéssel Lazar csak egy sötét tekintetet vont magára. Csalódott is volna, ha bármi
egyebet kap. A feledhetetlen incidens óta öt nap telt el, s ő naponta legalább egyszer
előhozakodott vele, hogy bosszantsa barátját.

Alekszandra kozák legényei közül az egyiknek eltört egy ujja a csihipuhiban, ahogy az
eseményt mindnyájan emlegették. Atyaúristen, micsoda mulatság volt, no persze, nem az ujjtő-
rés, hanem a csihipuhi maga,, amelyet Lazar kissé félrehúzódva teljes egészében végigélvezett.
És még nagyszerűbb lett a mulatság, amikor Alekszandra észrevette a kozák sérülését.

Lovaglókorbáccsal vetette magát Leonyid emberére, és egyedül csak a gróf voltt elég
vakmerő - meg elég dühös -, hogy megközelítse a vadul, csapkodó lányt és kiráncigálja azt a
szörnyűséges holmit a kezéből. Alekszandra azóta is gyilkos tekintettel méregeti a testőrt meg
Leonyidot.
A jelenetet követően nem lehetett nem észrevenni, hogy Alekszandra úgy szereti a
Rjazinokat, mintha tulajdon családjához tartoznának. Úgy bánik velük, mintha a fivérei lennének,
úgy védelmezi őket, mintha a fivéreit védené, úgy sértegeti őket, mintha a fivéreit sértegetné.
Hogyan támadhatott a grófnak valaha is az a gondolata, hogy a szeretői? Lazarnak ez sehogyan
sem fért a fejébe, de azt is észrevette, hogy barátját mintha kicserélték volna, mióta találkozott
az ő „kis vademberével".

Lazar eltűnődött, hogy Leonyid vajon tudja-e, milyen birtokos módra kezd beszélni,
valahányszor Alekszandra kerül szóba.. Talán annak sincs tudatában, naponta hányszor pislog
hátra, pusztán hogy ránézzen a lányra.

Egyre ritkábban lovagolt előre egyedül, sőt, ezt végleg be is szüntette, amikor megérkeztek a
hegyek közé. Nem titok, hogy a Kárpátok hegysége nem túl nyájas az utazókhoz, sem az
106
időjárásával, sem az utazók értékeire leselkedő útonállók miatt. Idefelé bonyodalmak nélkül
átkeltek a hegyeken, de hogy másodjára is sikerül-e, az több mint kétséges, hiszen a két,
rogyásig megrakott társzekér meg egy kincset érő ménes van velük.

Elővigyázatosságból éjszakánként megnövelték az őrszemek létszámát. Mást nemigen


tehették, mert a hegyi falvak lakosságából a gróf nem akart embereket toborozni, mondván,
hogy nagy valószínűséggel magukat a rablókat bérelnék fel.

Egy és más csakugyan megváltozott, folytatta tűnődéseit Lazar, de lám, Leonyid a fokozódó
veszély ellenére sem hagyott fel egyéni hadjáratával. Ha lehetett, minden alkalmat megragadott,
hogy vérig sértse Alekszandrát. Igyekeznie kellett, mert egy hét múlva megérkeznek Cardiniába,
ha az időjárás engedi. De ki gondolta volna, hogy ilyen hosszú ideig nem sikerül elérnie a célját?

Lazar a maga részéről mulatságosnak találta az egészet, de úgy vélte, alkalmasint ő az


egyetlen, aki jól szórakozik. Eleinte, amíg Leonyid meg Alekszandra kerülni igyekezett egymást,
unatkozott. De újabban legalább naponta egyszer összetűznek, bár egyikük sem hajlandó
kimondani a szerződést felbontó varázsigéket. A csökönyösségéből sem engedett volna sem
egyik, sem a másik.
Bár a nap időnként kibújt, fagyos volt az idő.. Hóvihar meg nem nehezítette útjukat, pedig
Leonyid azt remélte, hogy attól Alekszandra majd fejvesztve hazamenekül, ő meg gyorsíthatja
az iramot,. és hamarabb hazaérnek. Cardiniának is bőven kijutott a kemény telekből, ám
Leonyid ebben az évszakban szívesebben tartózkodott a tűzhely közelében. Így hát ha valaki
megsínyli a közelgő ádáz telet, az inkább ő lesz, semmint Alekszandra.

Leonyid és Lazar is arra számított, hogy a menyasszony olyan, mint a többi kényes teremtés.
Honnan az ördögből sejthették volna, hogy nem ijed meg a téltől, és sokkal jobban érti magát a
szabad ég alatt,., mint a jól fűtött szobában? Ez a lány ugyan nem fog visszariadni egy
hóvihartól, mint attól sem, hogy három és fél hete szinte szakadatlanul kénytelen nyeregben
ülni.

Még csak kora délután volt, amikor feljutottak a hágón, és ereszkedni kezdtek lefelé. Délelőtt,
miközben fölfelé kaptattak, mindvégig sütött a nap, s mivel az út nehezén átvergődtek, fe-
szültségük kissé fölengedett. Az sem szegte kedvüket, hogy a hegység nyugati felén már baljós
felhők gyülekeztek.

Alig egy órával később azonban megeredt a hó, és addigi jó szerencséjük elhagyta őket.
Harminc perc múlva már úgy havazott, hogy az ösvényt sem látták, és kénytelenek voltak le-
táborozni.

Miközben fölverték a sátrakat, Alekszandra lázasan igyekezett valamilyen szélfogót,


szárnyékot teremteni a lovainak, amelyekért rettenetesen aggódott. Felhasználta hozzá a szeke-
reket, a rakományt és rengeteg pokrócot. Közben az orra alatt megállás nélkül pocskondiázta
Leonyidot, amiért egy hetet vesztegelt Sevcsenko grófnőnél, s emiatt most pácba kerültek itt a
hegy tetején, távol minden menedéktót.

107
Amikor egy kis szünetet tartott, azt hitte, rosszul lát, mert Leonyid ahelyett, hogy a saját
sátráról és kényelméről gondoskodnék, neki segédkezik. Folytatta ugyan a szitkozódást, de már
korántsem telt olyan öröme benne, mint máskor, sőt végleg abba is hagyta, amikor valami
gyanús, bűntudatra emlékeztető érzése támadt.

Eszerint ez a férfi képes önzetlenül is viselkedni. Ezért még nem bocsátja meg neki rossz
tulajdonságait, csak azért, mert az ő lovait, az ő kicsinyeit segít megvédeni. De egyszer majd
megköszöni, ha lesz rá idő.
A hóvihar szakadatlanul dühöngött egész délután, és Alekszandra egyfolytában aggódott a
lovaiért. Igaz, a lovak ugyanúgy megszokták a hideget, mint ő maga, de ha kinn jártak, mindig
meleg istállóba térhettek vissza. Most más volt a helyzet, és ezért Alekszandra képtelen volt egy
óránál hoszszabb ideig a sátorban rostokolni anélkül, hogy ellenőrizné őket a lovak meg a maga
megnyugtatására.

Már kétszer is kinn járt náluk. Harmadszorra azonban megelőzte valaki.

- Úristen! - hallott egy hangot,, majd ráeszmélt, hogy Leonyidot látja, aki egy hosszú
szőrmebundába burkolózott.

Alekszandra azt hitte, hogy a gróf az időjárás miatt zsörtölődik, de amikor odaért mellé,
észrevette, hogy a keservesen felállított szárnyék félig üres.

- Mit művelt itt maga? - suttogta rémülten, máris a férfit hibáztatva.

- Bárcsak az én művem lenne, de nem az. - Leonyid is szinte gépiesen használt gúnyos
hangot, de mikor a lány riadt tekintetét látta, már bánta is. - Essen bele a fene, tudtam, hogy ez
történik! Ha valaki értékes lovakat hurcol végig ezen a haramiáktól hemzsegő vidéken, csak
ilyesmire számíthat.

- Az összes ezüstfehérem eltűnt! - sikította a lány. -Jaj istenem, én vagyok az oka. Én hívtam
be az őröket. Nem gondoltam, hogy egy hóvihar kellős közepén valami baj történhetne.

- Mikor ez a rengeteg hó tökéletes fedezéket nyújt a hegyi rablóknak, akik amúgy is


hozzászoktak?

Leonyid nyugodtan mondhatta volna, hogy életében nem hallott még ilyen ostobaságot.
Alekszandra értette az üzenetet. Sőt, egyetértett vele. A haramiákat nem vette számításba, csak
a viharon járt az esze, hogy megkímélje az embereket és az állatokat.

Ez nem volt mentség, és Alekszandra nem is vesződött a magyarázkodással. Egészen


megfeledkezett Leonyidról, amint átbújt az ideiglenes szárnyékot tartó kötél alatt, és oda
igyekezett, ahol a kötelet elvágták.

A megmaradt lovak egyike sem próbált elkószálni, szívesebben maradtak együtt a gyatra
menedékben. Amikor Alekszandra szemügyre vette őket, köztük az aranyfakó csődört, kiderült,
hogy a rablók csak az ő ritka ezüstfehéreire pályáztak.

108
A széles, de már alig kivehető nyomot a szeme láttára lepte be a sűrűn záporozó hó. Még
néhány perc, és teljesen eltűnik. Alekszandra tudta, hogy nincs idő összecsődíteni az
embereiket. Még a kiáltást sem hallják meg ebben a süvöltő szélben. Most a nyomokat kell
követni, kideríteni, hová hajtották a lovakat, aztán visszajönni és...

- Maga meg hová akar menni?

Alekszandra már csaknem felült az egyik lóra - nem vették le róluk a nyerget, hogy az is
melegítse őket -, amikor Leonyid visszarántotta a földre, hogy feleljen erre az ütődött kérdésre.

- Most nincs időnk vitára, Petrov.

- Majd én visszaszerzem a lovait.

- Hogyan?

- Visszavásárolom őket. Az unokafivérem meg én mar nemegyszer összerúgtuk a port ezekkel


a hegyi rablókkal. Bármire hajlandók a nagyobb haszonért.

- Ne nevettesse ki magát - felelte a lány. - Hogy aztán a hálás adósa legyek? Majd én
visszaszerzem a lovaimat, és egy vasba sem fog kerülni, legföljebb néhány rabló otthagyja a
fogát.

- Szása, itt nemcsak néhány rablóról van szó, hanem egy egész haramiafaluról.

- Itt arról van szó, hogy visszaszerezzem a lovaimat, az én lovaimat, amelyekért én vagyok
felelős. És miközben itt jár a szánk, végképp eltűnik a nyomuk. Ha mindenáron segíteni akar,
csődítse össze a többieket, és jöjjenek utánam, de én máris indulok..

Kénytelen volt kissé meglökni a férfit, hogy szabaduljon tőle. De majd megpukkadt mérgében,
mert tudta, hogy a taszítás mit sem ért volna, ha Leonyid nem tántorodik meg a frissen
letaposott hóban. Tűrhetetlennek érezte a férfi fölényes basáskodását, és nem bánta volna, ha
van ideje beolvasni neki.

A gróf nem esett el, de mire visszanyerte egyensúlyát, Alekszandra már kivágtatott a
szárnyékból, és eltűnt a tábor mögött a fehér örvénylésben.. Leonyid üvöltve hívta a többieket,
de csak annyi ideig várt, míg felpattant csődörére, aztán a lány után vágtatott.

Nem hitte, hogy bárki meghallotta volna, de ezzel pillanatnyilag nem is igen törődött. Azon
fogadkozott, hogy ha elkapja ezt az eszelős némbert, kitekeri a nyakát, ahhoz meg nincs
szüksége segítségre.

20. fejezet

109
Nem sikerült utolérnie Alekszandrát, hiába próbálta őt szemmel tartani. A hó olyan sűrűn
zuhogott, hogy a lány egyszer csak eltűnt a szeme elől, és Leonyid hasztalan kiabált utána.

Bár a gróf alig látott az orránál messzebbre, tudta, hogy nem tévedt le a hegyi útról. A
tolvajoknak, miután megkerülték a tábort, szintén erre kellett visszatérniük, hiszen nem mehettek
másfelé. Meg aztán biztonságban érezhetik magukat, ha úgy vélik, hogy senki sem követi őket,
és nemsokára leszáll az éjszaka.

Amint sötétedni kezdett, Leonyidot ismét elfogta a rémület, mert semmi nincs nála, amivel
világíthatna. Megpróbálta kicsit nagyobb gyorsaságra ösztökélni aranyderesét, de a lejtő
helyenként roppant meredek volt, és csalóka is a hó miatt. A csődör ellenkezett, annál inkább,
mert egyszer már térdre esett, és szánkázott néhány métert. Vonakodott gyorsabban haladni.

Végül leszállt az éjszaka, és a gróf rájött, hogy már minden ok nélkül rémüldözik. A hó
egyetlen előnye az volt, hogy a fehér táj jótékonyan enyhítette a sötétséget - időnként látott is
valamit, ha a kavargó pelyhek éppen nem vakították el.

Múltak az órák; Leonyid elvesztette az időérzékét, és bizonyos volt, hogy meg fog halni.
Lassan halálra fagy, gondolta, keze-lába már teljesen elgémberedett. Pusztán az eltökéltség
tartotta a nyeregben, egyetlen gondolat: megöli azt az eszelős némbert...

Aztán váratlanul elállt a szél, és néhány perccel.l később már a hó sem esett. Miután az idő
enyhült valamicskét, Legnyid észrevette, hogy az út két oldalán sűrűsödnek a tölgyek meg a
fenyők. Ami azt jelenti, hogy sikerült lejutnia az előhegység alacsonyabb lankáira. Itt már
emberek élnek, egész falvakat találni, ahol tűz van,, meleg van, barátságos házikók, forró étel
meg ital. Ha meg tud még tenni egy-két mérföldet, talán mégsem kell elpusztulnia.
Még végére sem ért a gondolatnak, amikor megpillantotta Alekszandrát, amint éppen letér az
útról délnek, amerre a nyomok vezetnek. A férfi felnyögött. Ha a lány ezt pár másodperccel
előbb teszi, ő talán észre sem veszi, továbbhalad az úton, és végleg szem elől veszíti.

Mivel a szél elcsendesedett, Leonyid ismét kiáltozni próbáit, de a lány már tovatűnt. Onnan,
ahol letért az útról, a férfi újra meglátta, de Alekszandra nagyon messze járt előtte. Már nem
lefelé haladt, a nyomok emelkedőn vezettek tovább, egy keskeny ösvény mentén.

A gróf ismét kiabálni kezdett utána. Alekszandra ezúttal meg is hallotta. Hátrafordult,
egyenesen a férfira nézett, de nem állt meg, sőt a ló véknyába vágta a sarkát.

Ez aztán mindennek a teteje! Most aztán csakugyan kitekeri a nyakát, ha utoléri, és addig le
nem fagy mindkét keze. Kész szerencse, hogy Alekszandra kölcsönvett hátaslova legalább
olyan kevéssé lelkesedett a vágtáért, mint az aranyderes, így legalább nem szerzett további
előnyt.

Azon törte a fejét, hogy ha leadna egy lövést, vajon megállítja vele Alekszandrát, vagy még
jobban elriasztja. Ha nemcsak egy pisztolyt hozott volna magával, bizonyára megpróbálja. De
talán a lánynál is van fegyver, és visszalőne, mert azt hiszi, hogy meg akarja ölni. Igen, könnyen
elképzelhető róla, hogy fegyverrel vág vissza, végeredményben a lovai forognak kockán, és

110
semmi kétség, hogy azok ezerszer többet jelentenek neki, mint Leonyid. Azok az átkozott lovak!
Miattuk kell itt pusztulnia hóban-fagyban, mert...

A távolban hirtelen fáklyák fénye villant fel. Vagy a rablókra bukkantak rá, vagy egy falura.
Alekszandra még most sem lassított, hogy a férfi utolérhesse. Egyenesen a fények felé tartott,
és Leonyid néhány másodperc múlva azt is látta, miért. A lovai. Alekszandra megpillantotta a
lovait, és úgy látszott, sokkal dühösebb, semhogy felmérné a rá váró veszedelmet.
És mivel Leonyidnak nem állt módjában sem elhárítani a veszélyt, sem feltartóztatni a lányt,
kénytelen volt végignézni, amint Alekszandra nyílegyenesen belerohan öt-hat férfi karjai közé,
és vadul suhogtatni kezdi a csihipuhi óta övén hordott korbácsot. Azonmód szét is szórta a
férfiakat. A lovak harsányan nyeríteni kezdtek. Az egyik férfi lezuhant hátasáról, és vagy tíz
métert csúszott, hengerbucskázott lefelé a lejtőn.. Egy másik pisztolyt kapott elő, de a korbács
kiverte a kezéből. A többiek leugráltak a lovakról, nyilvánvalóann le akarták rángatni
Alekszandrát a nyeregből, mielőtt komolyabb kárt okozna.

Leonyid kihúzta pisztolyát, és tüzelt, de a fegyver csak egy lövésre volt alkalmas, ezért
elhajította, és kirántotta kardját. De elkésett, nem tudta meggátolni, hogy Alekszandrát lecibálják
a lóról, és mivel az elpotyogtatott fáklyák szinte azonnal kialudtak a hóban, azt sem látta, mi
történik vele.

Újabb lövés dörrent, ezúttal rá céloztak. De a fagyos hidegtót úgy megdermedt minden
porcikája, hogy meg sem tudta állapítani, eltalálták-e. Erősen bizakodott abban, hogy nem érte a
golyó, és amikor végre odavergődött a földön - hadakozó csoporthoz, meglendítette kardját,
hogy ezt be is bizonyítsa.

A rablók ismét szétrebbentek, de bár a kardtól láthatólag jobban tartottak, mint az imént a
korbácstól, nem hátráltak messzire. Leonyid észrevette, hogy különféle fegyverekkel ha-
donásznak - egyikük tőrrel, ketten szablyával, a negyedik furkósbottal -, de több pisztolyt nem
látott náluk.

Alekszandra a földön fekve küszködött az egyik férfival, aki igyekezett leszorítani és ráhurkolni
egy kötelet. A grófot felbőszítette, hogy a lányt így összevissza fogdossák, és bár lóháton
előnyben lett volna, minden megfontolás nélkül levetette magát a rablóra, magához rántotta, és
addig gurult vele a havon, míg sikerült alaposan fejbe vernie a kard markolatával.

Ezután gyorsan talpra állt, lába megcsúszott a havon. Most három másik férfival került
szembe. A negyedik Alekszandrára vetette magát, még mielőtt a lánynak sikerült volnaa
felkászálódnia. A haramia arccal fordította a hóba,:, egyik térdét a hátába nyomta, és
összekötözte a kezét. Néhány másodperccel később már csatlakozott is a küzdőkhöz.

Leonyid már úrrá lett őrjöngő dühén. Ellenfeleinek száma nem izgatta volna különösebben,
hiszen mesterien értett a kardforgatáshoz, azok meg csak silányul. De a csúszós talaj kiegyen-
lítette az esélyeket, és a gróf nagyon is jól emlékezett arra az egyetlen alkalomra, amikor
Stefannal a havon próbáltak edzeni: több időt töltöttek hanyatt fekve, mint talpon.

111
Résen állt, és alig várta az első támadást, ami gyorsan be is következett. Jól megvetette a
lábát, mert úgy döntött, hogy az adott körülmények közt a védekezés legjobb módja, ha minél
kevesebbet mozog, és ez egy darabig be is vált. Egy férfit lefegyverzett, egy másikat
megsebesített, és már a harmadiknak látta volna el a baját, amikor kénytelen volt megtorpanni,
mozdulatlanná dermedni. A hátába fúródó penge - tőr-e vagy kard, nem tudta - áthatolt
bundáján, zubbonyán, ingén, és minden kétséget kizáróan értésére adta, nem fagyott át annyira,
hogy ne érezné, ha megsebesül.

21. fejezet

- Okosan döntött, Petrov gróf. Most már csak azt mondja meg, hogy az én kedves Stefan
barátom társaságára is számíthatunk-e.

Leonyid ismerte ezt a kongó basszus hangot. Pavelt - mert így hívták a tulajdonosát -
mindennek nevezhették, csak Stefan barátjának nem. Termetre olyan magas volt, mint a gróf,
de sokkal vaskosabb, vonásai durvák,, bőre sötét, természete kötözködő. Amikor Leonyid
hátranézett,, hogy valóban vele van-e dolga, észrevette, hogy Pavel nincs egyedül, legalább egy
tucat férfi sorakozik mögötte, sőt némelyikük puskával is büszkélkedik, amely egyenesen rá
irányul.

- Örömömre szolgál, hogy viszontlátlak, Pavel - mondta olyan kimérten, hogy csak egy
agyalágyult hitt volna neki. - Stefan ezúttal nem utazott velünk.

- Ez roppant elszomorító számomra - felelte Pavel, érezhetően őszintén. -Annikor az imént


felismertelek, már megörültem az újabb párviadalnak.... bár talán hajlandó leszel helytállnii az
unokafivéred helyett is, mi?
Leonyid egy csöppet sem lepődött meg. Pavel természetesen mit sem változott.

- Talán - mondta, mert nem kívánta végleg elkötelezni magát. - De előbb -élni szeretnék a
híres vendégszereteteddel. Remélem, nincs messze a falutok!

- Egyáltalán nincs messze, különben nem hallottuk volna a lövéseket, és nem jövünk ide
kideríteni, mi történt.

Ennek is Alekszandra az oka, gondolta Leonyid. Hiszen ha ő idejében megáll, együtt


kileshették volna, hová viszik a lovait, és Leonyid bízvást felismerte volna a falut. Reggel pedig a
csapat kíséretében vonulhattak volna be oda, komoly erőfölénnyel és nem mint foglyok.

Még szerencse, hogy Lackóval, a hegyi rablók vezérével aránylag könnyű alkut kötni. Legfőbb
tulajdonsága a kapzsiság. És hát mindennek van ára.

- Nem húznád már ki azt a kést a hátamból, Pavel? Lackó nem volna hálás a sérült áruért.

- Lackó miatt ne nyugtalankodj egy percig sem. Elment Ausztriába, a szuka lakodalmára.
Miattam nyugtalankodj, nemesúr. Lackó távollétében én parancsolok.
112
Már csak ez hiányzott. Most aztán egyezkedhet egy eszeveszettel a józan, meggyőzhető
Lackó helyett. A „szuka" meg alighanem Lackó lánya. Pavel szerelmes volt a lányba, de néhány
évvel ezelőtt Stefan elnyerte tőle, és ez az egyik ok, amiért annyira gyűlöli Stefant. A másik az,
hogy Stefan kétszer is legyőzte párviadalban. Emiatt aztán Pavel mélységesen gyűlöl minden
arisztokratát.

- Fogadd jókívánságaimat az előléptetésedhez, Pavel, de nem folytathatnánk ezt a tárgyalást a


falutokban, lehetőleg egy kemence mellett? Majd megfagyok.

Pavel röhögött. Vele röhögött embereinek többsége is, de a kést végre kihúzták Leonyid
hátából. Pavel rövid parancsszavára elvették tőle a kardját. És ebben a pillanatban Pavel
észrevette Alekszandrát is.

- Mi az, újabb némber? - Pavel megkerülte a többieket, odalépkedett Aíekszandrához, és


megállt előtte. De röpke szemrevételezés után visszasandított a grófra, hogy tovább bosszantsa.
-A mai zsákmányunk sokkal jobb, mint amilyenre számítottam. Ez a fehérnép is megér annyit,
mint a másik?

Tányára célzott, akitt az előző esztendőben Lackóék foglyul ejtettek, s akinek visszaszerzése
ötszáz rubeljébe került Stefannak. Leonyid tudta, hogy Alekszandra lovaiért amúgy is egész
vagyont kell majd fizetnie. Csak a vak nem látja, milyen értékesek. A lány egyelőre nem keltette
fel az érdeklődést, és Leonyid úgy gondolta, most még elterelhetné a figyelmet róla, pusztán
azért, hogy a váltságdíj csekély legyen, hiszen Pavel bosszúszomjas gazfickó. De bizonyára
más módszert választ, ha Alekszandra nem éppen ebben a pillanatban mered ádázan a
szemébe.

- Tartsd meg - vetette oda épp annyi bosszúsággal a hangjában, hogy őszintének hasson. -
Csak szívességet tennél vele nekem.

A pár méteres távolság ellenére is hallotta, hogy Alekszandra élesen felszisszen. A


méltatlankodó hang Pavel fülét is megütötte. Nyilvánvalóan látszott, hogy a grófot nem túlzottan
érdekli a lány. Nem is volt valami csábos látvány a kozák göncökbe bugyolálva. A szisszenés
azonban mégis felhívta rá Pavel figyelmét, így hát markával felemelte az állát, hogy
alaposabban szemügyre vehesse.

Ebből elvileg semmi baj nem származhatott. A lány kezét szorosan hátrakötötték. Körülötte ott
sorakoztak a rablók.

Csakhogy Alekszandra belerúgott a haramiába, jó keményen. Pavel elbődült. Néhány embere


röhögni kezdett, fájdalmát tehát sértés is tetézte. Miközben fél lábon ugrándozott, és sajgó
sípcsontját dörgölte - kész csoda, hogy nem csúszott el -, kifejezetten gyilkos tekintettel
méregette Alekszandrát, és látszott, hogy rögvest rázúdítja haragjának javát.

Leonyid feléjük indult, de nem elég gyorsan. Nem volt elég közel, hogy megállítsa Pavel
felemelt öklét, mielőtt lecsap Alekszandra arcára. Kénytelen volt hát rávetni magát a fickóra,
hogy sikerüljön az ütést meggátolnia.

113
Amikor már eleget szánkáztak a havon, Pavel elképedt szemmel nézett fel rá. A gróf maga is
elképedt. A fagy alighanem az agyát is megbénította, nemcsak kezét-lábát, mert ilyen eget verő
ostobaságra nincs más magyarázat. Csupán azért nem lőtték még agyon, mert Pavel emberei
sem hitték el, hogy képes ilyen ostobaságra, és meglepetésükben moccanni sem tudtak..
Így Leonyid nyert annyi időt, hogy talpra segítse Pavelt, és le is veregesse róla kicsit a havat.

- Sajnálom, de rajtam kívül senki nem ütheti meg. Ez az én túlérzékenységem.

Át kellett volna váltania Cardinia nyelvére, amelyet Pavel is tűrhetően beszélt, mert
Alekszandra éppen ezt a pillanatot választotta, hogy bebizonyítsa, nem vesztette el a hangját.

- Ezt még megbánja, Petrov. Leonyid oda sem nézett rá.

- Ha befogtad a szád, leányzó, tartsd továbbra is.

Pavel izzó tekintettel meredt hol egyikükre, hol másikukra,de hirtelen felülkerekedett benne a
jókedv, és csaknem mosolygott, amikor a grófhoz fordult.

- Ez az... mit is mondtál... sokba fog kerülni neked, Petrov. Leonyid felsóhajtott.

- Mindjárt sejtettem.

22. fejezet

Az étel határozottan ízletes volt, a grófot csak az érdekelte, hogy meleg. Még most is csontig át
volt fagyva, bár a szoba közepén álló kemence láthatólag átmelegített már mindenkit. Lackó
háza terebélyes épület volt, egyetlen nagy helyiséggel, amelyben a falugyűléseket tartották, és a
magányos férfiaknak is szállásul szolgált.

Leonyid keze már felengedett, de a lába még szörnyen fázott a hótól átlucskosodott
csizmában. Tudta, hogy addig nem melegszik át igazán, míg ki nem bújhat nedves ruháiból, és
úgy vélte, Alekszandra sincs különbül.

Nem mintha a lány bármilyen megjegyzést tett volna erre. Tudomást sem vett semmiről és
senkiről, beleértve a grófot is, sőt kivált őt nézte levegőnek. Keresztbe vetett lábbal üldögélt az
egyik fekhelyen egy tányérral az ölében, amelyből kézzel falatozott. A kanál, amelyet kapott, a
takarón hevert a térdénél. Isten ments, hogy most hirtelen úgy használja, ahogy kell.

114
Leonyid mostanára már hozzáedződött a lány étkezési szokásaihoz, de vendéglátóikat bizony
meghökkentették. Még a hegyi haramiák is illedelmesebben esznek, mint az ő jegyese. A férfi
azonban most az egyszer örült ennek, mert a rablók közönséges parasztlánynak vélték
Alekszandrát, és úgy is kezelték. A nyakát is kitekerte volna a lánynak, ha váratlanul illendően
kezd viselkedni.
Alekszandra még mindig állig zárt, vastag gyapjúzubbonyát viselte. A jól megvilágított
szobában Leonyid észrevette, hogy a zubbony elöl csupa lucsok a hótól, és azok a szépséges
keblek alighanem jéghidegek a nedves ruha alatt, a mellbimbók kemény kis dudorok, amelyek
csak arra várnak, hogy ő...

Leonyid eltakarta kezével a szemét, és felnyögött magában. Mi az ördöggel bajlódik ő itt?


Szemközt vele ott ül Pavel, kétkét emberével az oldalán, mögöttük az egyik falubeli asszony
járkál ide-oda, sörrel töltögeti a korsókat, és a földijeit dicséri bátorságukért, ravaszságukért. Ő
meg mit tesz ahelyett, hogy odafülelne és felszedné a hasznavehető értesüléseket, amelyeket
előnyére fordíthat?

Az eddig hallottak közül az egyetlen érdekes dolog az volt, hogy a rablók nem véletlenül
botlottak a csapatába, mint feltételezte, hanem már jó előre tudtak a gazdag utazókról meg az
értékes lovakról. Eszerint bizonyára vannak fizetett embereik a hegység túlsó felén fekvő
faluban, ahol Leonyid csapata az előző éjjel megszállt.

Ez a kitűnő megoldás biztosítja, hogy a rablókk értesüljenek a könnyű zsákmányról, mivel a


két falut számos mellékösvény köti össze, amelyek órák alatt megjárhatók. A hóvihar ma még
hozzá is járult a szerencséjükhöz, lehetővé tette, hogy összecsapás nélküll megszerezzék, amit
akartak.

- Mid neked ez a lány?

Alekszandra hirtelen egyenesen Leonyidra nézett, bizonyítván, hogy tőle eltérően minden
szóra figyelt. De a grófnak eszében sem volt ismét elkövetni a hibát, hogy a vérforraló választ
oroszul adja meg. Ez a lány túlságosan kiszámíthatatlan, gondolta. Nem lehet támaszkodni a
segítségére, ha ki akarnak vergődni a kutyaszorítóból, ahová ő juttatta őket. Ha fel találja
dühíteni, Alekszandra ugyanúgy nekitámad, mint a rablóknak.

Így hát átváltott cardiniai nyelvre.


- Az apja ajándékozta nekem. Gondoltam, elszórakozom vele egy darabig.

Alekszandra szeme visszatért a tányérra, de az arca elárulta, hogy egy fikarcnyit sem örül,
amiért kizárták a beszélgetésből. A grófnak nagy kő esett le a szívéről.

- És úgy szórakozol, hogy vered?

Pavel csak azért is oroszul folytatta, mert meggyőződése volt, hogy ezzel zavarba ejtheti
Leonyidot. Alekszandra valóban megint felkapta a fejét.

A gróf mereven Pavelre szegezte aranyló szemét. Kénytelen volt visszaváltani oroszra, de
nem mert még egyszer a lány felé pillantani.

115
- Ha jól emlékszem, szó szerint azt mondtam, hogy rajtam kívül senki nem ütheti meg. Nem
szórakoztat különösebben, de néha muszáj, mert rászolgál.

- De azért megtartod, mi?

- Ameddig meg nem unom. De ezalatt csak az enyém lehet...

Pavel megvonta a vállát, amivel jelezte, hogy tökéletesen érti a dolgot. A használt holmi veszít
az értékéből. Most már áttérhetnekk az üzletre.

- Ötven rubel, egy fityinggel sem több - kezdte a gróf olyan ábrázattal, amely kifejezte, hogy
ajánlata nagylelkű.

- Nem ennyit kellett Stefannak is fizetnie annak idején, hogy visszaadjátok Árinát?

Árina említése kockázatot jelentett, Leonyid ugyanis sejtette, hogy az asszony, aki kiszolgálja
őket, Pavel asszonya - erre utaltak összenézéseik meg az, hogy a többi férfi óvakodott
hozzányúlni. Mármost a haramia vagy felrobban a féltékenységtől, mint rendszerint,
valahányszor Árina szóba került, vagy sürgősen másra tereli a szót, mivel saját aszszonya is he-
gyezi a fülét.

- Csak nem akarod Lackó lányát összevetni ezzel a parasztnémberrel? - bökött Alekszandra
felé.

Felháborodás? Más sem kellett Leonyidnak.

- Teljesen igazad van, természetesen. Hát akkor mennyit javasolsz? Huszonötöt?

- Negyvenötöt - vágta rá Pavel, aki már ráeszmélt, hogy bakot lőtt.

- Gondolom, ez méltányos -jegyezte meg unottan a gróf. - Akkor hát megegyeztünk. Mellesleg
mondd, kihez megy feleségül Árina?

Pavel hegyesen kiköpött, mielőtt válaszolt volna.

- Megunta az osztrák hercegét, és összeállt egy gróffal. Az meg van olyan lökött, hogy
elvegye.

Leonyid nem tudta megállni, hogy ne ingerelje egy kicsit Pavelt.

- Lackó alighanem elégedett, hogy gróf kerül a családba.

- Lackó csak azt akarja, hogy kössék be a lánya fejét- dörmögte Pavel. - Fütyül rá, hogy
kicsoda. De beszéljünk inkább rólad, Petrov gróf. Remélem, az én kedves barátom, Stefan, szép
summát ad érted. A lovakat persze megtartom magamnak. De téged...

- Az efféle lovak használhatatlanok a hegyekben, és ezt magad is jól tudod, Pavel. Hajlandó
vagyok háromszáz rubelt adni értük.

Pavel felröhögött.
116
- Azt hiszed, nem tudom, hogy ezeket a paripákat az unokafivérednek viszed? Ha igényt tart
rájuk, fizesse meg, amit kérek értük, különben megtartom őket.

Leonyid elképzelni sem tudta, miből gondol ilyesmit Pavel, de rájött, hogy sürgősen ki kell
ábrándítania, különben soha nem szerezheti vissza a lovakat.

- A ménes történetesen a mátkám jegyajándéka. Stefan egyébként ki nem állhatja az


ezüstfehéreket. Az mondja, vértelen, szeszélyes jószágok, még a zabot sem érik meg, amit
megesznek. Minthogy együtt utaztam velük, hajlamos vagyok egyetérteni Stefannal, bár
meglehet, hogy ennek ellenére tenyészteni kezdem őket az egyik birtokomon, ahogy eredetileg
terveztem. Mindazonáltal, mivel egy vasamba sem kerültek, nem érdekelnek amúgy
istenigazából. Háromszázat meg megadok értük, de többet semmiképpen.

- Darabonként ezer rubel az áruk, egy garassal sem kevesebb -jelentette ki harciasan Pavel.

Leonyidot szinte tőrként döfte át Alekszandra mélykék szeme. Utóvégre a ,,kicsinyeit"


becsmérelte, sértegette. Meg is lepődött, hogy a lány eddig nem vágta hozzá a tányért. És még
hátravolt a java.
- Ez már végképp nevetséges - mondta a tőle telhető legnagyobb megvetéssel. - Ha képtelen
vagy komolyan beszélni, nincs több tárgyalnivalónk.

- Stefan lesz az, aki kiguberálja a pénzt, nemesuram - felelte magabiztosan Pavel. - Neked
meg ötezer... nem is, tízezer rubel az árad.

- Elment az eszed.

Pavel öklével az asztalra csapott.

- Stefan még tartozik nekem! Ha nem fizet, mérget vehetsz rá, boldogan küldelek el neki
darabokban!

A gróf igazán megpróbálta türtőztetni magát. Hiszen holtfáradt volt. Fázott. De most dühbe
gurult.

Összefont karral az asztalra támaszkodott, izzó szemét Pavelra szegezte.

- Sose fenyegetőzz olyasmivel, Pavel, amit nincs merszed megtenni - mondta igen halkan. -
Árt a tekintélyednek.

- Mért ne merném megtenni?

- Mert mindketten tudjuk, hogy ha nekem bármi bajom esnék, Stefan egy ezred katonasággal
rontana rád, és a falutok helyét sóval hintenék be. Pusztulás vagy haszon. Melyikre számítottál,
amikor elkötötted a lovaimat?

Pavel arca vérvörös lett vagy dühében, vagy zavarában, hogy kénytelen meghatrálni.
Némelyest fejébe szállt ugyan az ideiglenes vezéri hatalom, de hiába, Lackó előbb-utóbb visz-
szajön, és elszámoltatja.
117
Leonyid úgy döntött, hogy kissé megkönnyíti neki a viszszakozást.

- Stefant most felejtsd el, Pavel. A pénzt én adom, nem Stefan, velem egyezkedsz, nem
Stefannal. Azt ajánlom, aludj egyet a dologra, és reggel talán folytathatjuk az alkudozást. Addig
azonbann nekem is meg a leányzónak is szállásra van szükségünk, ahol megszárítkozhatunk...
mégpedig tanúk nélkül, zavartalanul.

Az egyik férfi röhincsélni kezdett, amire a gróf eleve számított. Pavel képe még mindig
vöröslött, de néhány hosszúnak tűnő, feszült másodperc után ő is elnevette magát, bár elég
kényszeredetten.

Hát persze, csak tessék. Ti csak szárítkozzatok, mi bezzeg iszunk egyet a szerencsénkre.

23. fejezet

Beterelték őket egy rozoga, üres viskóba, amelynek gazdája Lackót kísérte el Ausztriába.
Mindössze két-három szék, egy asztal, egy keskeny ágy, néhány edény meg takaró volt benne.
A tulajdonos láthatóan nem bízott annyira cimboráiban, hogy valami értékesebb holmiját is
otthagyja. Az egyszobás viskóban csaknem ugyanolyan hideg volt, mint odakinn, a tűzhelyet
már hetek óta nem használták.

A viskónak csak egy ablaka volt, kívülről azt is bedeszkázták. Az ajtóról hiányzott a zár, ezért
kísérójük egy vastag léccel beszögezte, mielőtt visszament a többiekhez. Itt aztán se be, se ki,
míg reggel be nem kíváncsiskodnak hozzájuk.

Az egyetlen jó, amit Leonyid elmondhatott szállásukról, hogy egyedül voltak benne,
zavartalanul. A gyertya, amelyet kaptak, meleg fényt árasztott. Az egyik sarokban egy kicsike
rakás tűzifa is akadt, a tűzhely is kicsike volt. A gróf tudta, hogy hosszú órákba telik, mire az
átmelegíti a szobát, legjobb, ha mielőbb megrakja a tüzet.

Ezért mihelyt kiderítette, hogy nem állítottak őrt a viskó elé, máris nekilátott, amikor egyszer
csak egy fatál pattant le a válláról.

- Mi a...

Hátraperdült, de le kellett lapulnia, mert a feje mellett egy tányér süvített el. Alekszandra a
konyhaszekrény mellett állt, amelynek polcain még jócskán akadt csapkodni való edény. Te-
kintettel a köztük lévő csekély távolságra, Leonyid iparkodott minél gyorsabban előadni
mondanivalóját.

- Bármit fecsegtem a lovairól, Alekszandra, csak azértt tettem, hogy lealkudjam a váltságdíjat.
Vagy nem akarja visszakapni őket?

A válasz egy csupor volt, amely átkozottul közeljárt a gróf képéhez. Eszerint nem a lovakról
van szó?

Leonyid lassan közeledni kezdett a lányhoz, és újra megpróbálkozott.

118
- Amit magáról mondtam, azt is kényszerűségből tettem, és a legkevésbé sem a pénz miatt.
Ha Pavel azt hiszi, hogy maga fontos nekem, amilyen kiszámíthatatlan és bosszúszomjas,
esetleg valami gyalázatost művel magával. Az ő esze járása szerint ami nekem fájdalmat okoz,
az fájdalmat okoz Stefannak is, akit szívből gyűlöl.

A férfi kénytelen volt megint félrekapni a fejét. Sejtette, hogy már közelebb jár az igazsághoz,
de még mindig nem tudta pontosan, mivel haragította magára a lányt. Alekszandra
célzóképessége pedig fokozatosan javult.

Leonyid fenyegetően lehalkította hangját.

- Köpje ki, Szása, mi baja, mielőtt elveszítem a türelmemet.

Újabb tányér repült a fejéhez, de ezúttal harsány emlékeztető kíséretében.

- Huszonöt rubel?

Atyaisten, gondolta Leonyid, hát világos, hogy ezt tekinti a legnagyobb sértésnek. Hiába, a nők
meg az az átkozott érzékenységük. És ő még azt hitte, hogy Alekszandra nem olyan
nebáncsvirág, mint a többi.

- De hallotta, ugye, hogy Stefan is csak ötvenet fizetett Árináért? - győzködte a férfi.

- Árina a jelek szerint elég sok kézen megfordul. Ki az a másik nő, és azért mennyit adott?

A kérdést egy vágódeszka követte, amely egyenesen a bordái közé csapódott. Leonyid
módfelett meglepődött a találattól, és csak másodpercekkel később vette észre, hogy
Alekszandra most már a tűzifák közt keres könnyebb lövedékeket.

A férfi egy ugrással mellette termett, elkapta hátulról, szorosan átkarolta a derekát, és
felemelte a levegőbe. Alekszandra visított, ő meg alaposan megrázta. A lány rúgkapált, mire
Leonyid újra megrázta. Alekszandra fejéről leesett a kucsma, haja hátraomlott a gróf arcába.
Hideg volt, selymes és olyan illatos, mint a tavaszi rét.

A férfi egyre kellemesebben érezte magát, ahogy a karjában tartotta a lánytestet.

- Miféle másik nőről beszél? - Tegyen le!

- Majd ha lecsillapodott. Miféle másik nő? - Akit a barátja emlegetett... - Nem a


barátom.

-...amikor megkérdezte, hogy megérek-e annyit, mint a másik!

Olyan haragos volt a hangja, hogy Leonyidnak végre derengeni kezdett, mért meredt rá a lány
olyan bőszen odakinn a hóban, amikor a rabló feltette ezt a kérdést.

- Féltékeny, Szása? - súgta a fülébe.

Mintha a lány összerezzentt volna a karjában, de csökönyösen kitartott.

119
- Feleljen a kérdésemre, Petrov.

- Előbb maga feleljen nekem... mert különben beváltom a múltkoriban tett ígéretemet...

- Ocsmány kurafi!

- Minthogy végre egymás közt vagyunk, jobban is megszorongatnám...

- Nem vagyok féltékeny - vágott közbe gyorsan Alekszandra. - Csak azok a nők érdekelnek,
akikkel mostanság próbál ágyba bújni. És azt is megmondtam, miért.

- Igen, igen, mert én a magáé vagyok - mondta a férfi olyan hangon, mint aki már túl sokszor
hallotta ezt. - Ez a féltékenység, gyönyörűm.

- Akármi is, maga látja kárát – mordult fel a lány. - Nos, ki az a nő?

- Tatyjana királyné.

- Kicsoda?

- Az unokafivérem hitvese, bár akkoriban még csak hercegkisasszony volt. Amerikában nőtt
fel, hosszú történet, és magát bizonyára nem is érdekli. Nos, nem szégyenli, hogy gyanúsított?

- Egy szégyentelent? Mért szégyellném? - vágott vissza Alekszandra. - Mennyit fizettek érte?

Leonyid felsóhajtott.

- Ötszáz rubelt, és mielőtt összevetné magát egy hercegkisasszonnyal, vegye tudomásul,


hogy ez nevetségesen nagy ár egy nőért, Lackó is arra számított, hogy lealkuszunk belőle, de
az unokafivérem túl dühös volt az alkudozáshoz. Csak egyet akart, visszakapni a
menyasszonyát. De Pavel, ez a mohó bandita vérszemet kapott.

- Az ár, amit a lovaimért kér, egyáltalán nem nevetséges - jelentette ki dölyfösen Alekszandra.

- Maga nincs tisztában a lényeggel, Szása. Ezek kisstílű fosztogatók, nincsenek nagy
igényeik. Csak annyi kell nekik,amennyiből megélnek itt a hegyek közt. Lackó soha nem követel
túl sokat. Akiket kirabol, vagy akiktől váltságdíjat csikar ki, legfeljebb a kellemetlenségek miatt
bosszúsak. Ha a banda igazán veszedelmes lenne, az áldozatok már régen tettek volna ellene.
Lackó pontosan érti ezt, de Pavelnek nincs hozzá elég sütnivalója.
- Maga azt állítja, hogy nem vagyunk veszélyben?

- Ha Lackó itt volna, ezt állítanám. Pavel azonban kiszámíthatatlan, s amíg ő a vezér, semmi
sem biztos. Főként azért, mert rettenetesen gyűlöli Stefant.

- Most már letehet, Petrov.

Leonyid csak erre várt. Túl sokáig kellett karjában tartania a lányt, és ez olyan ötleteket sugallt
testének,, amelyeket agya kétségbeesetten igyekezett elhárítani.

120
- Nincs több hajigálás?

- Egy darabig talán képes leszek türtőztetni magam.

A gunyoros hangnem mindenesetre megnyugtatóbb volt, mint az egyenes válasz, legalábbis


Alekszandrától. A férfi rájött, hogy minél jobban haragszik a lány, annál szókimondóbban, annál
keményebben vág vissza.

Óvatosan letette hát a földre. De mivel így már nem melegítette Alekszandra teste,
megborzongott a hidegtől, és máris a tűzifához lépett.

Nem tudta, mit szól majd a lány a következő javaslatához, de elő kellett hozakodnia vele.

- Muszáj levetnünk ezeket a nedves ruhákat.

- Tudom - mondta a háta mögött erőtlenül a lány.

Nocsak, hát ésszerűen is tud viselkedni? Hála a jóistennek a kisebb csodákért. De mi lesz itt,
ha Alekszandra levetkőzik? Kettesben vele egy bezárt helyiségben, ahol ágy van, hogy álljon. ő
jót magáért? Hangosan felsóhajtott.

- Mi a baj? - kérdezte Alekszandra.

- Semmi - dünnyögte Leonyid, de mozdulatlanul görnyedtt a tűzifa fölé.

- Rakjon már tüzet, Petrov - noszogatta a lány türelmetlenül. - Vagy azt hiszi, anélkül is
megérjük a reggelt?

A férfi úgy érezte, hogy a maga részéről semmiképpen sem éri meg, akkor meg nem mindegy?
De végül nagy erőfeszítéssel összeszedte magát, és munkához látott.

- Mondja el, mért gyűlöli annyira az unokafivérét Pavel - kérte Alekszandra.

Nagyszerű. Végre elterelheti a gondolatait.

- Pavel szerelmes volt Lackó lányába, Árinába, és alighanem máig az. De Árina többre
vágyott, magasabbra tört. Körülbelül nyolc évvel ezelőtt megismerkedett Stefannal, aki akkor
még csak trónörökös volt, és egy időre a szeretője lett. Aztán összevesztek, és Árina
visszaszökött ide. Stefan utána jött, hogy kibékítse, és végül ötven rubelt fizetett Lackónak, hogy
az ismét elengedje a lányát. Pavel meg ragaszkodott ahhoz, hogy Stefan verekedjen meg vele
az elsőbbségért.

- És megverekedett?

- Igen.

- Ez elég romantikus.

Leonyid felhorkant.

121
- Nem volt ebben semmi romantika. Pavel aljasul verekedett, mégis veszített. A baj csak az,
hogy nem szeret veszíteni.Amikor aztán foglyul ejtették Tányát...

- Ki az a Tánya?

A férfi úgy tett, mintha észre sem venné, hogy a lány hangja megint kiélesedett.

- Tatyjana királyné ragaszkodik ahhoz, hogy Tányának szólítsuk. Már meséltem, hogy
Amerikában nőtt fel, és ott ezen a néven ismerték. A valódi nevét maga sem tudta, míg rá nem
bukkantunk tavaly... de megint elkalandozom a tárgytól. Egyszóval, amikor Tányát Lackóék
foglyul ejtették, Stefan kénytelen volt ismét idejönni, és Pavel megragadta az alkalmat, hogy
bosszút álljon. Megint párviadalra hívta ki Stefant, mégpedig késharcra, azzal a nyilvánvaló
szándékkal, hogy megölje.

- És gondolom, ezúttal is veszített, ugye?

- Bizony, de maga is hallotta, hogy beszél. Még most sem elégelte meg a dolgot, holott Lackó
legutóbb figyelmeztette, hogy kész öngyilkosság volna, ha még egyszer megpróbálna
megküzdeni Stefannal.

- Aha, csakhogy Lackó nincs itt, hogy megerősítse a figyelmeztetést, és... maga most úgy
hiszi, hogy Pavel magát fogja párviadalra hívni, mielőtt befejeződne ez a kaland, igaz?

- Agyalágyult volna, ha engem hívna ki - mondta gúnyosan Leonyid.

- De magát meglepné, ugye, ha mégis szorult volna belé némi ész?

A fanyar szavaktól a gróf csaknem felnevetett. És ez meghökkentette.. A fenébe is, hát mióta
találja mulatságosnak a lány szellemességét?

Végre fellobbant a tűz, és nem is volt olyan gyatra, mint ahogy tartott tőle. Bár jó időbe kerül,
mire a kis vályog tűzhely teljesen bemelegíti a viskót.

Megfordult, hogy közelebb hívja Alekszandrát a tűzhelyhez, mielőtt levetkőzik. Nem készült el
arra, hogy egy pokrócba bugyolálva találja. A lány már kiterítette zubbonyát, nadrágját, ingét az
egyik székre, és mezítláb volt. Leonyidnak elállt a lélegzete. Agya kiürült, aztán hirtelen egyetlen
gondolat töltötte be. Vajon teljesen meztelen Alekszandra a pokróc alatt, vagy van még rajta
valami? Visel egyáltalán alsóneműt? A kérdés őt magát ejtette zavarba, hiszen átkozottul jól
tudta, hogy nincs mersze választ keresni rá.

Elfordította szemét a lányról, de nem tudta megpihentetni semmin, ami segített volna elterelni
figyelmét teste követelőzéséről. És még ő maga kért külön, zavartalan szállást kettőjüknek?
Holtbiztos, hogy nem volt eszénél.

- Elfoglalhatja az ágyat - nyögte ki. - Én majd a földön alszom..

- Ne beszéljen képtelenségeket. Eszemben sincs megjátszani,, mintha kedvemre volna ez a


helyzet...

122
A férfi hátrakapta a fejét, és fagyosan közbevágott.

- Akkor teljesen egyetértünk.

-...de felnőtt emberek vagyunk, ágy pedig csak egy van, és mihelyt leveszi a csizmáját, rájön,
hogy a hideg csak úgy dől befelé a padlódeszkák között. Ha a padlón próbál aludni, reggelre
olyan beteg lesz, hogy...

- Értem a célzást, Szása! - fortyant fel Leonyid, kissé túl hangosan.

A választól Alekszandra mereven kihúzta magát. -Jogában áll persze idehívni valakit és külön
szállást követelni, de az idehallatszó ricsajból meg muzsikábóll ítélve a haramiáink javában
dáridóznak, nem hallanának egy szót sem.

A gróf maga is kételkedett ebben, de tudta, az sem segít rajta. Kívánja ezt a lányt - persze,
csak a teste, de hát világéletében túlságosan is sokszor hagyta,, hogy a teste uralkodjon rajta.
Ezúttal semmiképpen sem engedheti meg. Szó sem lehet arról, hogy a lány felfedezze, milyen
mélységesen felizgatja őt.

- Teljes mértékben igaza van. Egyszerűen nem is számítoltam rá, hogy maga ezen a téren
ennyire... kifinomult.

Alekszandra merevsége mit sem enyhült. Sőt, az állát egy árnyalattal magasabbra emelte, és
még jobban kihúzta magát.

- Nem kell ahhoz kifinomultság, csak józan ész, hogy belássuk, egy ilyen éjszakán tanácsos
megosztani a test melegét -világosította fel a férfit. - Ne essen tévedésbe, Petrov. Szívesebben
aludnék én bármilyen más test mellett, de mivel történetesen a magáé itt az egyetlen...

- Bújjon már bele abba a nyavalyás ágyba, és aludjon - morogta Leonyid. - Nem győzöm
kivárni, hogy megvirradjon.

Miközben a tűzhely mellett vetkőzött, a férfi magán érezte a lány tekintetét.. De talán csak
képzeli, hiszen Alekszandrát a legkevésbé sem érdekli az ő teste. Bizonyára alszik. Elég sokáig
várakozott, hogy a lány elaludjon. És most mégis azon képzelődik, hogy Alekszandra figyeli.
Olyan merevedése támadt, hogy szinte sajgott az ágyéka.

Merő önkínzás volt lefeküdni az ágyba a lány mellé. Alekszandra szorosan beburkolózott
pokrócába, és ahány takarót csak talált, az ágyra terítette.,Leonyid mégis érezte a testéből
áradó meleget.

Úgy átfázott már, hogy minden porcikája erre a melegségre áhítozott, ugyanolyan erősen,
ahogy női testre szokott áhítozni, de ez a vágy mégsem volt érzéki. A megkívánás is hajtotta,
persze legalább annyira, de ez más volt, egyszerűbb, elemibb - a melegség igénye.

Leonyid minden erejével fegyelmezte magát, de hamarosan éreznie kellett, hogy keservesen
megkínlódik ezen az éjszakán. Így hát csak feküdt az ágyon, mindjobban reszketett a hidegtói,
összeszorított foggal, hogy ne vacogjon hangosan, és kínzón gyötörte a kettős vágyakozás.

123
Bátorította magát, hogy előbb-utóbb átmelegszik a teste, aztán a jótékony álom
megszabadítja gyötrelmes kívánalmaitól is. Csakhogy addig át kell szenvednie élete
legroszszabb éjszakáját, hiszen amire sóvárog, kéznyújtásnyira van csak tőle, de ezzel az
erővel akár mérföldekre is lehetne,, mert tilos megérintenie.

Ha mást nem, legalább közelebb kellene húzódni hozzá. Olyan keskeny ez az ágy! Ahogy így
az oldalán fekszik, arccal a lány felé, már amúgy is elég közel vannak egymáshoz. Csak még
egy kicsikét...

Alekszandra felszisszent és felült, egyenesen, mint a gyertyaszál, amikor Leonyid lába


véletlenül súrolta az övét.

- Te jóisten, hiszen a lába olyan, mint a jégcsap!

A következő pillanatban benyúlt a takarók alá, ölébe kapta Leonyid közelebb eső lábát, és
meleg kezével hevesen dörzsölni kezdte. A vállára borított pokróc elöl szétnyílt.

- Hát ennyi esze sincs, hogy odatartotta volna a tűzhöz? - zsörtölődött érdesen a lány. - Nem
hallotta még, hogy akinek fagyosra hűl a lába, egyebütt sem tud rendesen átmelegedni?

Egyebütt azért akadt egy testrésze Leonyidnak, amely csak úgy lángolt, tökéletesen
megcáfolva ezt az állítást. De erről nem tett említést a lánynak, mint arról sem, hogy eddig a tűz-
hely mellett üldögélt, ott nem is a hidegen járt az esze, hanem Alekszandrán. Azon, hogy
meztelenül fekszik az ágyban, hogy nemsokára maga is odabújik mellé, szintén meztelenül,
hogy esetleg feléje fordul - meg azon, hogy mi lesz a folytatás. Az bezzeg meg sem fordult a
fejében, hogy a lány önként melengeti meg kezével lábát, mintha ez lenne a világ leg-
természetesebb dolga.

Leonyidot bizony megdöbbentette, hogy úgy bánnak vele, mint egy kisgyerekkel. Ámbár a
puszta tény, hogy Alekszandra megérinti, nem éppen gyermekes gondolatokat ébresztett benne.

Egyszerűen nem fért a fejébe, hogy a lány megérinti. És ami azt illeti, mért ragaszkodott
annyira ahhoz, hogy az ágyba feküdjenek? Lehet, hogy pusztán felfüggeszti nézeteltéréseiket a
balszerencsés kaland idejére, vagy...

A másik magyarázat latolgatásától eszeveszettül meglódult a szívverése. Lehetséges, hogy


Alekszandra kívánja őt, csak restelli elárulni mindazok után, ami köztük történt?

Fagytól zsibbadt lába gyorsan fölengedett. Alekszandra még egy-két percig dörzsölte, aztán
türelmetlenül rászólt.

- Adja ide a másikat.

A férfi sürgősen engedelmeskedett, és kisvártatva valóban teljesen átmelegedett, részben a


lánynak köszönhetően, részben tulajdon gondolatai következtében.

- Köszönöm - mondta, amikor Alekszandra végzett.

124
A lány mindössze egy kurta biccentéssel nyugtázta a köszönetet, és nyomban visszafeküdt
hanyatt, mint az imént.Leonyid sutba vágta az óvatosságot, és hazudni kezdett.

- Még mindig borzasztóan fázom, Szása. Ha jól emlékszem, mondott valamit a testmeleg
megosztásáról...

Alekszandra hasra fordult, és a párnáját öklözte. Ő is sóhajtozott. Fura módon a férfi ezt
meglehetősen biztató jelnek tekintette.

- Vagy meggondolta magát? - próbálkozott meg a közöny és csalódottság vegyülékével, nem


túl meggyőzően.

Alekszandra felsóhajtott.

- Nem, jöjjön csak. - Majd zordul hozzátette: - De csak amíg ügyel a kezére.

Ez már nem volt éppenséggel bátorító. De azért a lány hátat fordított, és valamicskével beljebb
húzódott az ágyon, a gróf meg beljebb nyomult.. Mellkasa a lány hátához simult. Alekszandra
nem szándékozott többet engedni, de Leonyid mindent akart, ágyékát a lány fenekéhez, combját
combjához szorítani. Továbbnyomakodott, míg tökéletesen össze nem simultak. Alekszandra
tiltakozásul odébb csusszant, a férfi követte, míg végül a lány a falhoz szorult és feladta. Ismét
felsóhajtott.

Leonyid magába fojtotta saját gyönyörteli sóhajait, két kezét ökölbe szorította, hogy
parancsolni tudjon nekik. De a testét annál inkább használta, mégpedig igencsak körmönfontan.

Ez a csábítás ravasz volt, ártatlan cirógatásnak, véletlen dörgölőzésnek, moccanásnak,


nyújtózásnak álcázva. Forró lehelet a nyakon, semmi-semmi, ami fenyegető. És bevált. A férfi
érezte, hogy a lány ernyedten belesimul az ölébe - míg meg nem érezte a kemény, sürgető
férfitestet.

Alekszandra szoborrá dermedt.

- Azt hiszem kellőképpen felmelegedett, Petrov.

Leonyid vacogást erőltetve magára, a lány fülébe suttogta:

- Akkor mért remegek még mindig?

- Nem érzem,, hogy...

- Persze hogy nem - vágott közbe gyorsan a férfi -, ha így bebugyolálja magát ebbe a
pokrócba, pedig csak a felső takarókra volna szüksége... meg rám. - Petrov...

A gróf megint félbeszakította.

- Ha nem hiszi, hogy remegek, húzódjon közelebb. - Inkább hiszek magának.

125
- Ezt tettem én is, hittem magának, aztán most mégsem adja át rendesen a melegét.. - Ez már
vádlón csengett. – Vagy az a baj, hogy a pokróc alatt nincs magán semmi? - De van,
csakhogy...

- Akkor meg nemm mindegy, ha ledobja ezt a pokrócot? Szerintem ez nem igazi melegítés... -
Jól van, no!

A takarók alatt Alekszandra kibontakozott a pokrócból, de csak csípőig. Sőt, hátul kétrét
hajtotta a pokrócot, hogy védje magát.

Leonyid kis híján felnevetett. A lány most már tudja, hogy kívánja, lehetetlen, hogy ne tudná,
mégsem hozza szóba. Jól ismert játék. Alekszandra ahelyett, hogy kiugrana az ágyból,
sértetten, felháborodva, a tettetett tiltakozás hagyományos hercehurcáját játssza el. A további
közeledés hadmozdulatait neki, Leonyidnak kell elvégeznie, míg a lány úgy tesz majd, mintha
nem tudná, miről van szó. Ígéretes játék vár itt rájuk, amelyben mindketten gyönyörűségüket
fogják lelni.

Leonyidnak sehogy sem akarózott arra a belső hangra hallgatnia, amely figyelmeztette, hogy
az ő Alekszandrája túlságosan egyenes és becsületes az efféle játékhoz.

Inkább végigpróbálta megszokott, kedvelt módszereit - míg végül ráeszmélt, hogy ennél a
lánynál egyik sem válik be. Itt csak az őszinteség használ, az egyszerű,, keresetlen őszinteség -
most az egyszer, kivételesen az nyeri meg a játszmát.

De nem szabad elsietnie semmit, intette a belső hang. Ehhez a lányhoz türelemre van
szükség, még akkor is, ha ő belepusztul, ami nagyon valószínű.

Még mindig nem érintette meg a lányt, csak testével fogta körül. Nem látta, mi van rajta, de
érzékelte, hogy valami ujjatlan,sima ingváll, vastag, durva vászonból. Elképzelte Alekszandrát
selyemben-csipkében, és csaknem felhördült.

Várt néhány másodpercet, aztán a lány tarkójához szorította arcát,., és odadörzsölte bőréhez,
hajához. Érezte, hogy Alekszandrán borzongás fut át. Megpróbálta kihasználni ezt.

- Ha fázni kezd - mormolta rekedten -, talán segít, ha átkarolom.

- Nem! Nem fázom! - bizonygatta a lány. - Sőt, inkább kezd túl mele...

- El sem tudom mondani, mennyire örülök ennek, Szása - felelte Leonyid.

Újabb, szinte végsőkig kétségbeesett sóhajtás. A férfi azt akarta elérni, hogy a lány ismét
engedjen merevségéből, de hasztalan iparkodott.

- Nagyon nyugtalanítom magát?

- Dehogyis.

- Ez nagyszerű, mert azt hiszem, így sehogy sem boldogulunk, hacsak maga nem hajlandó...

126
Ekkor elhallgatott, várta, hogy a lányon úrrá legyen a kíváncsiság. Az efféle fortély ritkán
vallott kudarcot, és ezúttal is bevált, de jó tíz másodperccel később, mint a férfi gondolta.

- Mire?

- Rám feküdni.

A feszültség szinte szikrázott a levegőben, és Alekszandra kirobbant.

- Még mit nem! - és a takarókat ledobva már fel is ült, hogy kiugorjon az ágyból.

Az elkeseredés felajzotta Leonyidot, villámsebesen átkarolta a lány derekát, visszanyomta az


ágyra, mellkasával a lány mellére nehezedett, leszorította, és ajkával elnémította tiltakozását.
Tudta, csak másodpercei vannak, hogy legyőzze, vállán már érezte is a taszító kezeket. Ha nem
nyer időt...

Alekszandrának vége volt, elveszett. Azóta viaskodott magával, mióta a férfi lévette ingét, és a
gyertya fénye megvilágította aranyló bőrét, minden képzeletet felülmúló, férfias alakját..
Alekszandra szorosan lehunyta a szemét, hogy megküzdjön mindazzal, amit a csupasz mellkas
puszta látványa ébresztett benne. Abban a percben már kis híján rászólt a férfira, hogy aludjon
mégis inkább a földön.

De nem szólalt meg. Meg kellett volna tennie, mégsem tette. És amikor Leonyid teste az
övéhez simult, hatalmába kerítette a vágy, és mostt már nem tudja fegyelmezni. A férfi nem
engedte elmenekülni. Tudja vajon, hogy ő mit érez, hogy miféle érzéseket váltott ki belőle?

Leonyid két kezébe fogta az arcát, és csókolta, csókolta. Milyen gyengéd. Milyen állhatatos.
Milyen csodálatos. És egyszerűen őrjítő a teste...

- Egyszerűen megőrjít a teste, gyönyörűm. Bocsássa meg, de képtelen vagyok itt feküdni
maga mellett és nem szeretni, ölelni, élvezni magával. Magát akarom.

Melyikük mondta ezt? Nem, mégsem ő, hanem a férfi. És a „gyönyörűm" most az egyszer
nem csengett gunyorosan, igazi becézés volt, amilyennek lennie kell.

De a férfi nem adott módot a válaszra. Ismét csókolni kezdte a lányt, még
szenvedélyesebben, az pedig alámerült az érzések örvényébe, beleveszett a forró kavargásba -
szétolvadt, szinte megsemmisült.

- Igen - lehelte elcsukló hangon. - Mit mond?

- Igen, én is akarom.

- Ó, Istenem, köszönöm neked - suttogta Leonyid, és csókokkal borította el a lány arcát, ahol
csak érte.

127
Alekszandra elmosolyodott, hogy Istennek vajon mi köze mindehhez. A férfi észre sem vette,,
tovább csókolta, a nyakát, a vállát, és csókjainak nedves, perzselő nyomától újabb meg újabb
borzongás futott át Alekszandra karján, gerincén, combján, ölében.

Lerepültek a takarók. Leonyid lett a takarója, és Alekszandra egy csöppet sem fázott. Sőt,
ellenkezőleg, úgy izzott a teste, hogy szívesen meghempergett volna a hóban. De még jobban
esett neki, amikor a férfi lejjebb csúszott rajta, és a combjai közé fészkelte be magát, nem a
csípőjével, hanemm a derekával, miközben az ajka egyre lejjebb haladt az ingváll mély
kivágásában, és fogával bontogatta szét rajta a kapcsokat, lassan, kéjesen, egyiket a másik
után..

Alekszandra keze sem maradt tétlen, felfedezőútra indult mind a kettő, ismerkedtek a férfi
bőrének simaságával, feszességével, vállának szélességével, nyakának izmaival, makrancos
hajával, amely oly puhán tekeredett az ujjaira.

- Ó, Jézusom, köszönöm neked. Még annál is tökéletesebbek, mint képzeltem - szólalt meg
szinte áhítattal Leonyid.

Sikerült teljesen kibontania Alekszandra mellét, és olyan révülten bámulta, hogy a lány végül
zavarba esett, mert mindig is a mellét tartotta a leggyatrábbnak magán.. Úgy érezte, túl nagy, és
a lovakkal végzett munkánál sokszor le is kellett kötnie, fölösleges rossznak tekintette.

De a gróf láthatóan egyáltalán nem így gondolta, és Alekszandra elképedten nézte, amint a
férfi a két melle közé temeti arcát, és lassan ide-oda forgatja, hogy egyaránt illethesse ajkával
mind a kettőt. Alekszandra ekkor hirtelen felfogta a szavak értelmét. Leonyid éppenséggel nem
szokatlannak találja a mellét, hanem gyönyörűnek, és ahogy múltak a percek, ennek újabb és
újabb bizonyságát adta. Dédelgette, cirógatta, csókolgatta, harapdálgatta őket, szünet nélkül, ki-
tartóan. És ez az érzéki ostrom, amelyet csak fokozott az ágyékának feszülő kemény férficsípő,
olyan közel sodorta Alekszandrát a szakadékhoz, hogy a legenyhébb lökésre belezuhant volna.

A férfi persze tisztában volt ezzel. Legalább úgy ismerte a női testet, mint a sajátját, tudta,
melyek a legérzékenyebb pontok, és hogyan lehet a végsőkig fokozni a nő gyönyörűségét. És
azt is tudta, hogy Alekszandra már eljutott odáig. Elárulta a lélegzése, ujjai, amelyek az ő hajába
markoltak,, elárulta ívbe hajló háta, vonaglása, két combjának minden eddigi tapasztalatnál
erősebb szorítása az ő derekán. Bármenynyire kívánta is tovább folytatni a lány testének
felderítését, sokkal jobban vágyott arra, hogy benne legyen, érezhesse, amikor Alekszandra
eljut a csúcsra. És tudta azt is, ha most nem hatol bele, Alekszandra nélküle jut oda.

Ajka visszatért a lány ajkára, megpróbálta könnyed kis csókokkal lecsillapítani, míg lehántja
róla a maradék fehérneműt, de Alekszandrát már nem lehetett feltartóztatni. Legalább olyan
követelőző és szenvedélyes volt most is, mint minden egyébben, és mihelyt lemeztelenedett, ő
húzta-vonta fel magára a férfit.

Alekszandra már nem tudott várni, kéjtói reszketve megemelte csípőjét, s Leonyid diadalmas
férfiassága magától rátalált a helyére, máris benne volt, utat tört a csodálatos, nedves
forróságba, a hihetetlenül szoros gyűrűbe, átszakítva a feszes hártyát, még mielőtt a férfinak
ideje lett volna ráeszmélni, hogy mi az.
128
Alekszandra teste hirtelen megmerevedett, alig észrevehetően, és éppen csak egy pillanatra
tartotta vissza lélegzetét. Leonyid döbbenten kapta fell a fejét, de bármit akart is mondani,
elfeledte, amint meglátta a lány arcán hirtelen felsugárzó gyönyört, megérezte vére lüktetését,
és ekkor még mélyebbre hatolt belé, és a következő szívdobbanásnál hihetetlen módon maga is
a csúcsra ért, olyan elemi erővel, olyan beteljesedéssel, mint eddigi életében még soha.

24. fejezet

Miután testük lehűlt, hamar érezni kezdték a viskó hidegét. Leonyid igyekezett visszaráncigálni a
lerúgott pokrócokat. Alekszandra szótlanul tűrte, hogy betakarja velük.

A lány szinte magába roskadt attól, amit elkövetett, hát még akkor, amikor ráeszmélt, hogy
egész éjszaka.a egyszer sem jutott eszébe Christopher. Hogy hűtlen lett hozzá! Azok az át-
kozott érzések annyira leigázták, hogy nem törődött semmivel, csak azzal, hogy kielégítse őket.

Soha nem is sejtette, hogy a szenvedély ilyenn emésztően erős, mindent elsöprő lehet.
Bárcsak soha ne is fedezte volna fel, ezt kívánta. Nem bánta volna, ha valamilyen módon a
grófot hibáztathatná mindenért, de nem tehette. Hiszen a férfi megrögzött csábító volt, ezt eleve
tudta róla. És ami az ellenállhatatlanságát illeti, hát az Isten adománya, nem a saját
elhatározásából tett szert rá, nem is tehet róla.

A vétkes egyedül ő, Alekszandra, senki más. Hiszen pontosan tudta, mire készül Leonyid.
Amíg képes volt rá, küzdött is ellene, aztán megadta magát, sőt gyönyörűségét találta a
megadásban. És az a gyönyörűség - arra jobb nem is gondolni. Kellemes érzések nem férnek
össze az önváddal. De jaj, istenkém, milyen nagyon jó volt, jobb a jónál, túlságosan jó.

Ahhoz képest, hogy sohasem tapasztalt még ilyesmit, kénytelen bevallani magának, ennél
jobb nem is lehetett volna,, felülmúlt mindent, amit valaha is elképzelt. Bárcsak ne lenne így.
Legalább ne lett volna ennyire szép, gyönyörűséges és csodálatos, akkor nem érezné magát
ennyire bűnösnek?

Leonyid szintén nem tudott másra gondolni, csak a történtekre, ami nem csoda, hiszen
hasonlót nem élt át eddig még soha. Már az első alkalommal párját ritkító gyorsasággal jutott el
a beteljesülésig, másodszorra pedig maga volt a tökély. De az az első? Hát mikor esett meg
vele valaha is, hogy egyetlen lökésre a kéjmámor tetőfokára jut? Mikor érzett valaha is ilyen
mérhetetlen gyönyört?

De ami a leghihetetlenebb, hogy a gyönyörrel semmi nem ért véget. Miközben még ott feküdt
a lányon, és megpróbált felocsúdni, megpróbálta tisztázni magában, hogy voltaképpen mi történt
vele - újra megtörtént a csoda. Alighanem az érintetlen szüzesség lehetett az, ami így
felkorbácsolta érzékiségét, az egyetlen dolog, amelyet tapasztalatainak megszerzése során
mindig megtagadott magától.

129
Hogy lehet, hogy erre nem jött rá? Hiszen a szűz lányok oly könnyen felismerhetők. Annyira
jellegzetesek. Alekszandra viszont túl merész volt, túl egyenes, túl szenvedélyes, és a csókjá-
ban a szűziesség leghalványabb nyomát sem lehetett felfedezni. Hiányoztak az árulkodó,
tipikusjelek, és a férfi valahogy csalódottnak, kijátszottnak érezte magát, olyan naivnak,
rászedhetőnek, mint égy tizenhat éves kamasz.

Mibe keveredett, hogy ez olyan fontos lett számára? Mintha bizony számítana valamit, hogy
még nem előzte meg egyetlen férfi sem. Ez őt soha, de soha nem érdekelte, egyedül a gyönyör
volt az, ami lényeges.

Szótlanságukban pattanásig nőtt a feszültség köztük. Leonyid szükségét érezte, hogy


szemrehányást tegyen a kapott ajándékért, amelyet bízvást visszautasított volna, ha lehetősége
van rá - legalábbis ezt szerette volna hinni. Alekszandra pedig tudta, hogy képtelen lesz
elaludni, míg nem közli a férfival, hogy ez az, ölelés semmit sem változtatott meg köztük - áltatta
magát ő is.

Úgy gondolta, a legegyszerűbb, ha ezt kerek perec a gróf tudtára adja.

- Amit a sorsunk megpecsételéséről mondtam egyszer magának, azt felejtse el.

Leonyid olyan gyorsan felkönyökölt, hogy nyilvánvalóan ő is éppen valami sértő megjegyzésre
készülődött. Alekszandra megkönnyebbült, hogy ezúttal diadalt aratott. De tévedett.

- Azt is felejtsem el, hogy maga szűz volt? - kérdezte a férfi.

- Igen.

Ha valami lehetetlen, hát ez az, gondolta Leonyid.

- Az ördögbe is, Szása, mért nem szólt? Bármit gondol is rólam, nem szokásom szüzeket
elcsábítani. Soha nem volt dolgom szűz lánnyal, és egy fikarcnyit sem örülök, hogy éppen maga
az első.

A kijelentésből annyi méltatlankodás csendült ki, hogy a lány csaknem felkacagott. Értékei
közül ezt az egyet teljesen jelentéktelennek tekintette, de sokért nem adta volna, ha a gróf erről
is lemarad. És különben sincs köze hozzá, a fene egye meg.

- Hogy mért nem szóltam? Mért kellett volna megmondanom? - vágott vissza. - Miből
feltételezte az ellenkezőjét, amikor hajadon vagyok, és még nem voltam férjnél?

- Abból, hogy orosz - bökte ki gondolkodás nélkül, de nyomban ráeszmélt, hogy hibát követett
el. Ezért a sértésért akár fejbe is lőhetnék, így hát gyorsan helyesbített. - Azt akarom mondani,
hogy megfordultam már az orosz cári udvarban. Így hát személyesen is tapasztaltam, milyen
könnyűvérűek itt a hölgyek, a hajadonokat is beleértve. Ha netán akadt is köztük szűz lány,
ügyesen eltitkolták.

- Esetleg csak maga elől, érthető okokból - felelte kimérten Alekszandra.

130
Bárcsak sértődöttebb lehetne, mint amilyen, kívánta a lány, de maga is megjárta az udvart, és
nagyon jól tudta, mennyire feslettek, erkölcstelenek ott a főnemesek. Leonyidnak való népség,
szakasztott olyanok, mint ő. Csudára otthon érezhette magát köztük.

- No, persze - folytatta továbbra is száraz hangnemben -, mi mást gondolhatott volna, ha már
annyira emlékeztetem magát az ott látott hölgyekre.

Alekszandra még a félhomályban is észrevette, hogy a férfi arca elvörösödik, amint ráeszmél
tévedésére, amely olyan nyilvánvaló, hogy csak a vak nem látja. Hiszen ha ő a rangja szerint
nemeshölgy is, mikor viselkedett hölgy módjára?

Leonyid azonban nem kért bocsánatot. Alekszandra meg is rökönyödött volna, ha megteszi.

- Ha jól emlékszem - mondta -, volt lehetősége, hogy megváltoztassa ezt a benyomást.

Alekszandrának eszébe jutott, milyen alkalomra utal a férfi, amikor megkérdezte tóle, hogy mit
számít neki egy szeretővel több vagy kevesebb, mikor úgyis volt seregestül. Az is eszébe jutott,
hogy mért nem utasította rendre. Mert azt akarta, hogy a gróf csak rossz benyomásokat
szerezzen róla, és ezzel is növelte a számukat. De hogy most számon kérjék ezt rajta? Csak azt
ne higgye Leonyid, hogy amiért egy dologban tévedett, talán a többiben is téved!

- Mért vesződtem volna ilyesmivel? - vetette oda tehát közönyösen. - Fütyülök rá, hogy mit
gondol rólam. - És a biztonság kedvéért még lódított is egyet, hogy inkább Leonyidot
hibáztathassa. - Mellesleg nem is képzeltem, hogy maga valóban elhiszi azt az ökörséget a
szeretőimről.

Ugyanígy azt is mondhatta volna, hogy ennyire hígvelejű mégsem lehet valaki, és
megjegyzésével el is érte célját: Alekszandra azonban nem adott sok lehetőséget, hogy a férfi
kifejezhesse nemtetszését, máris újabb támadásba lendült.

- Erről jut eszembe, Petrov, már régebben meg akartam kérdezni magát, hogy voltaképpen mit
csinál, amikor éppen nem nőcsábászattal foglalkozik?

Leonyid tudta, hogy örvendeznie kellene, amiért sikerült ilyen rossz véleményt kialakítani
magáról. Akkor meg mért érzi úgy, hogy védekeznie kell? Azért sem védekezik. Azt teszi ő is,
amit a lány, és fütyül rá, hogy az mit gondol róla.

Így hát visszavágott.

- Akkor a nők szoktak az ágyukba invitálni, anélkül hogy kérném őket. Megmagyarázná nekem,
hogy maga mért tette ugyanezt?

- Nem azért, amiért maga képzeli, maga beképzelt ficsúr! - fortyant el Alekszandra.

A férfi jó jelnek tekintette, hogy Alekszandra szidalmakhoz folyamodik - ámbár a ficsúrt


legalább olyan rossz néven vette, mint Tányától a pávát. De akkor is vallomásra készteti, ha a
lánynak nem akaródzik válaszolnia.

- Nos? - követelte ellentmondást nem tűrő hangon.


131
Maga is pontosan tudja, hogy mért. Ne keresgéljen erre magának tetsző indítékokat.
Ilyesmiről szó sem volt.

- Csakugyan?

Alekszandra fenyegetően rámeredt, aztán gyorsan vállat vont, végül felsóhajtott.

- Igyekeztem megkímélni, de ha mindenáron hallani akarja, hát megkaphatja. A hideget nem


szabad félvállról venni. Ilyen időben sokan meghalnak, mert lehűl a testük, és már ne is ha-
ragudjon, de maga egyáltalán nem kelti kemény, szívós legény benyomását. A teste elég
erősnek látszik ugyan, csakhogy maguk, udvari ficsúrok, túlságosan megszokták a fényűző
kényelmet meg a szolgáik kényeztetését. És én nem azon az áron akarok megszabadulni
magától, hogy hagyom meghalni.

Erre a válaszra Legnyid a legkevésbé sem számított,, és valósággal felbőszítette, hogy


Alekszandra olyan mentséget talál, amely még igaznak is hangzik. De hogy elkényeztetett ud-
vari ficsúr? Ez azért már több a soknál.

- Ott kellett volna hagynom magát Paveléknek - morogta, miközben kiugrott az ágyból, és
peckesenn odavonult a tűzhelynél száradó ruhákhoz.. - Fel nem foghatom, hogy mért nem
tettem meg. - Alekszandra felült és figyelte, amint a férfi magára cibálta a nadrágot. Az eddig
eltakart hosszú lábak, a karcsú, feszes csípő láttán megállt a szívverése. De hogy a történtek
után megint így rajtavesztett, módfölött megalázta.

Ezért amikor megszólalt, nagyon is valódi volt a hangjából kicsendülő utálkozás, pedig csak
önmagára haragudott.

- Ne aggódjon, Petrov. Attól, hogy odaidétlenkedik egy rakáss rablóhoz, és elfogatja magát,,
még nem fogom hősnek tekinteni. Az én szememben maga változatlanul csak megvetést
érdemlő kéjenc.

Legnyid gunyoros meghajlással fordult a lány felé.

- Ön igazán kegyes hozzám.

Alekszandra mérgesen ült az ágyban, és hiába törte a fejét egy megfelelőenn sértő replikán.
De mire Legnyid felvette zubbonyát, és a csizmája után nyúlt, kínos aggodalom kezdett
motoszkálni benne. Csak nem azt tervezi megint, hogy a padóra fekszik...

- Mi a fenét csinál maga itt, Petrov? Azok a göncök még nem száradhattak meg teljesen.

- Nekem már édes mindegy - húzta fel az egyik csizmáját Leonyid-, távozom, gyönyörűm.
Alekszandra szemöldöke felszaladt.

- Ne mondja! Maga át tud sétálni a falon?

Miért ne?

132
Miután tetőtói talpig felöltözött, nagy léptekkel elindult az ajtó felé, és anélkül, hogy megállt
volna, nekivetette a vállát.

Persze semmi sem történt. Alekszandra elégedetten vigyorgott magában.

Már készülődött is valami bosszantó megjegyzésre, amikor a férfi ismét megtaszította vállával
az ajtót. Alekszandra legnagyobb mérgére ezúttal engedett a kívülről rászegezett deszka, és
az ajtó kipattant. Korhadt volt a léc, nem vitás.

- Ez már jóval előbb is eszébe juthatott volna - füstölgött a lány.

- Sajnálom, de akkor még nem voltam elég dühös. Legnyid összeszorított foggal kilépett a
dermesztő hidegbe, hogy körülnézzen. Lackó nagy házában világosság volt, a többi épületre
sötétség borult. A jelek szerint még mindenki mulatozott.

Visszalépett az ajtónyílásba. -jön maga is? .

- Csak nem képzeli, hogy itt maradok a betört ajtó mögött-jelentette ki Alekszandra, és már
majdnem ledobta magáról a takarót, amikor észrevette, hogy a férfi nézi.

- Engem bámul?

- Igen, mi tagadás. - Ezzel összefonta karját, az ajtófélfának dőlt, és vigyorgott. - Tekintse


kárpótlásnak, amiért kiszabadítottam innen... ilyen kevéssé hősies módon.

Eszerint elevenbe talált a nyíl? No és ha bámul, kit érdekel? Tett már ennél rosszabbat is.

- Ahogy tetszik - vetette oda Alekszandra színlelt fesztelenséggel, és indult a ruháihoz, még a
pokróccal sem próbálta takargatni magát.

De mielőtt belebújt volna alsóneműjébe, Leonyid elfordult. Éppen idejében, gondolta


Alekszandra, mert minden porcikája tiltakozott tulajdon szemérmetlensége ellen. Remélte, hogy
máskor nem kényszerül ilyesmire, de most az életéről volt szó.

Hamarosan ismét odakinn taposták a havat. Az istállót könnyen megtalálták, de az épület


igencsak roskatag volt, omladozó falai nem nyújtottak védelmet a hideg ellen. Ide kötötték be a
gróf aranyderesét meg Alekszandra kölcsönvett hátasát, és itt éjszakáztak a falubeliek kis
termetű, gyapjas szőrű lovacskái is. De az ezüstfehér ménesből hírmondó sem akadt köztük.

- Hová vihették az enyémeket? - kérdezte Alekszandra. Leonyid egyre csak a lány izgató testét
látta maga előtt, s ezért kurtán válaszolt.

- Majd pont az jár az eszemben.

- Egy tapodtat sem mozdulok innen a lovaim nélkül,Petrov - figyelmeztette Alekszandra.

- Csináljon, amit akar.

- Azt csinálom - csattant fel Alekszandra, és kivezette hátaslovát az istállóból.

133
A férfi fogcsikorgatva követte.

- A fene enné meg, a dínomdánom bármelyik pillanatban véget érhet. Nincs időnk
kutakodásra.

- A kutya sem kérte, hogy segítsen.

Leonyid legszívesebben jól megrázta volna a lányt, de tudta, hogy azzal sem menne semmire.
Amilyen veszettül csökönyös teremtés, hosszabb ideig tartana vele a vitatkozás, mint
megkeresni a lovait.

- Egye fene - adta be a derekát. - Szerintem távolabbra vitték őket. Talán egy új istállóba.
Nézzünk el a falu szélére...

- Ott van ni, jó távol az idevezető ösvénytót - bökött előre Alekszandra.

- Az lesz az - dörmögte a férfi. -jól van, de akkor legalább iparkodjunk minél gyorsabban
végezni.

Fölösleges volt sürgetnie. Alekszandra már nekieredt, és ő megintt csak a nyomában


ügethetett.

Az új istálló kapuját zárva találták, és a hiábavaló rángatásból kiderült, hogy belülről is


elreteszelték, ami arra vallott, hogy őrt állítottak az állatok mellé. Innen nem illanhatnak el
észrevétlenül. De Leonyid ezúttal már nem is vesződött azzal, hogy a mellette álló csökönyös
nőszemélynek elmagyarázza, mennyire reménytelen minden próbálkozás. Így hát inkább csak
bedörömbölt a kapun, és bekiabált, bár nem túl hangosan, nehogy távolabb is meghallják.

- Nyisd ki!

Odabent csak némi szünet után szólat meg valaki.

- Ki vagy?

Leonyid egy pillanatnyi gondolkodás után mondott egy nevet, amely gyakori ezen a tájon. Vagy
beválik, vagy nem.

- Mi az, te nem tudsz semmit? - kiáltott vissza az őr. - Pavel kereken megmondta, hogy ide
senkit sem szabad beeresztenem, egyedül őt. Várnod kell reggelig, hogy megnézhesd a
szépségeket.

- Ez azt hiszi, hogy maga is idevalósi - suttogta Alekszandra.

Leonyid tett még egy kísérletet.

- Elszalajtod a mulatságot, pajtás - kiabált be. - Azért jöttem, hogy leváltsalak.

Belülről röhögés hallatszott.

-Jó kis ötlet, de én már megkaptam a magam sörét meg a parancsot. Tágulj innen! '
134
Az utolsó szavakat már alig hallották, mert az őr elvonult az istálló távolabbi végébe.

- Csináljon már valamit! - parancsolta Alekszandra.

- Maga mit javasol?

- Egy másik ajtón már átsétált.

A gróf felhorkant.

- Felejtse el. Ez itt friss deszka, nem korhadt, én meg nem vagyok hajlandó tönkrezúzni a
vállamat a maga nyavalyás lovaiért. Megpróbálkoztunk, de most iszkoljunk.

- De hát...

- A lovai nem csámborognak el sehová, ráadásul jócskán melegebb helyen vannak, mint mi. Itt
lesznek azok reggel is,Szása. Vagy visszakullogunk a kalyibába, amelybe besuvasztottak
minket, vagy pedig holnap fegyveres kísérettel jövünk vissza, és megszerezzük a lovait... így
vagy amúgy. Válasszon.

Alekszandra némi töprengés után döntött.

- Egyetlen éjszakára sem hagyom szívesen a kicsinyeimet idegenekre, de azt hiszem, nem árt,
ha holnap egy kis erősítéssel kezdjük az alkudozást. Rendben van, menjünk, keressük meg a
mieinket.

Leonyid nagyot sóhajtott. Mivel a fagyban újra fázni kezdett, és suttyomban azt remélte, hogy a
lány inkább a viskót választja.

25. fejezet

Kiderült, hogy ha valamicskével tovább maradnak a faluban, amúgy is kiszabadították volna


őket. Legalábbis Alekszandra szívesebben hitte ezt, mert gyűlöletesnek érezte, hogy szaba-
dulásáért a grófnak tartozik hálával. Mindenesetre tény, hogy Lazarral meg Leonyid három
emberével a falutól nem meszsze találkoztak össze a keskeny ösvényen.

- Elég sokáig vacakoltatok. - A gróf zsémbes üdvözletére barátfia kissé felvonta a


szemöldökét.

- Úgy gondoltad, követni tudok egy féllábnyi hóval betemetett nyomot? Még Alekszandra agara
sem kapott szimatot. Miből gondolod, hogy nekem sikerült volna?

- Akkor meg mért jöttetek éppen ide?

135
- Mert eszembe jutott, hogy errefelé van Lackó faluja. Tőle akartam segítséget kérni, persze
nem ingyen. Nem is számítottam arra, hogy titeket itt talállak.

- Miért ne számíthattál volna? - morgolódott Leonyid. - Utóvégre Lackó ezt az egész


hegyvidéket a saját birodalmának tekinti.

- Meg sem fordult a fejemben, hogy megháborodott, és még egyszer zaklatni meri Cardinia
királyi házát.

A gróf kénytelen volt egyetérteni.

- Nem is Lackó az őrült, hanem Pavel, aki azt hiszi,, most ő itt a kiskirály.

- Így már érthető - tűnődött Lazar. - És azt remélte, hogy Stefan is velünk van, ugye?

- Igazság szerint Pavel eredetileg csak a lovakra fente a fogát. Sejtelme sem volt, hogy kik
azok, akik a ménest kísérik.

- Akkor hát hogy kapott el téged meg Alekszandrát? - ráncolta össze a homlokát Lazar.

Leonyid rávillantotta Alekszandrára tüzes szemét.

- Mert az én édes kisjegyesem úgy vélte - felelt gunyorosan -, hogy neki gyerekjáték egy szál
magában megtámadni hat haramiát, közvetlenül a házuk küszöbén.

- Honnan tudtam volna, hogy már a falujuknál járunk? - védekezett Alekszandra.

A gróf ezt szóra sem érdemesítette, ami roppant sokatmondó volt, mert továbbra is
Alekszandrára meredt. Lazar megpróbálta rejtegetni vigyorát, de nem sokáig, mert látta, hogy a
testőrök is vigyorognak. Ez Alekszandra szemét sem kerülte el, és már úgyis piruló arca
végképp lángba borult.

Lazar köhintett, hogy magára vonja barátja figyelmét.

- No és hol vannak a lovak?

- Bezárták őket éjszakára.

-De már nem sokáig maradnak ott - tette hozzá Alekszandra. - Maguk öten...

- Hagyja ezt, Szása - szakította félbe Leonyid, akinek láthatólag fogytán volt a türelme. -
Lehet, hogy magának meg sem kottyant átvergődni a hóviharon, de engem nagyon is kimerített.

- Nem csodálom - vágott vissza lekicsinylően a lány.

A cserébe kapott öldöklő tekintettől voltaképpen a lóról is le kellett volna esnie. De Alekszandra
még magasabbra szegte az állát, és viszonozta. Leonyid túlságosan fázott, semhogy ilyesmire
vesztegesse az időt. Felsóhajtott.

136
- Elképzelhetőnek tartom, hogy Pavel részegségében nem veszi észre, milyen kevesen
vagyunk, de alighanem ahhoz is túl részeg, hogy alkudni lehessen vele. És ha maga azt hiszi,
hogy én hajlandó vagyok annyit fizetni ezekért az állatokért, amenynyit kér értük, akkor
magának is elment az esze.

Alekszandra viszolygott attól, hogy a gróf bármit is fizessen, hiszen az még több hálára
kötelezte volna őt.

- Akkor meg mért mondta, hogy visszaszerzi őket?

- A mindenit, húzza már be a karmait, maga vadmacska! Ha nem tudná, Cardinia az egyik
leggazdagabb ország. Nálunk az a szokás,, hogy pénzzel hadakozunk, fegyvert csak
végszükségben használunk. És egyelőre nem vagyunk végszükségben. A legjobb megoldás, ha
reggel visszatérünk, amikor a rablók még álmosak a rengeteg sörtől, amit megittak az éjjel.

- És ha nekem más a véleményem? - csökönyösködött Alekszandra.

-Jobban szeretné, ha a kicsinyei idekinn fagyoskodnának ahelyett, hogy tovább élveznék a jó


meleg istállót? Holnap estére eljuthatunk Stefan egyikk vadászlakához, és ott végre megint
megfelelő szállásunk lesz. Ez az utolsó éjszaka, amelyet kénytelenek vagyunk a szabad ég alatt
tölteni, és mielőtt megvirrad, újabb hóviharra számíthatunk.

Alekszandra mindebből csak annyit fogott fel, hogy Leonyid unokafivérének a közelben van
birtoka. A sötétben most nem látta senki, hogy hirtelen minden vér kifutott az arcából.

- Hát ilyen közel vagyunk már Cardiniához? - suttogta.

Leonyid nem figyelt fel a lány levert hangjára.

- Még néhány nap, és megérkezünk, ha nem keveredünk újabb hóviharba... vagy rablók
karmai közé. Most pedig iparkodjunk a sátrainkhoz, hogy aludjunk valamicskét, mert torkig
vagyok már a vitatkozással. - Lazarhoz fordult. - Veszettül remélem, hogy már nem ott
táboroztok, ahol hagytunk titeket.

Lazar nem örült, hogy ilyen hirtelen-váratlan visszarángatták a beszélgetésbe, mivel teljesen
lenyűgözte az izgalmas szóváltás.

- Körülbelül félórányira vagyunk innen, ott, ahol ez az ösvény leágazik az útról. - De nem állta
meg, hogy ne csúfolódjon egy kicsit. - Egészen biztos, hogy oda akarsz menni?

Mivel Alekszandra erre azonmód felkapta a fejét, Leonyid odasziszegte neki:

- Csak tréfált! - s miután tekintetével megígérte Lazarnak, hogy ezért még megfizet, elindult a
tábor felé.

137
26. fejezet

Másnap kora reggel felkerekedtek, csupán egy embert hagytak ott Nyinával és a szekerekkel. A
többiek talpig felfegyverkezve lovagoltak Lackó faluja felé, és Alekszandra kénytelen volt
elismerni, hogy roppant hatásos látványt nyújtanak. Bár kelletlenül és csak titokban, de belátta,
hogy az a helyes, amit a gróf javasolt. A diadalmas visszatérés magabiztosságot ad. Most már
nem kételkedett abban, hogy a férfi visszaszerzi a lovait.
A hosszú dáridó után a falubeliek közül csak néhányan lézengtek ébren, de a helyzet gyorsan
megváltozott, amikor Leonyid emberei egyre közeledtek Lackó házához. Valaki alighanem
előrerohant értesíteni Pavelt az érkezésükről, mert éppen amikor felsorakoztak a ház előtt,
kitámolygott az ajtó elé. Senki sem szállt le a lóról. Készenlétben álltak a fegyverek.

Pavel közben a zubbonyát igyekezett magára cibálni. Nyilván a jó meleg ágyból ugratták ki,
mivel ing nélkül és mezitláb volt. Láthatóan nem örült annak, hogy a gróf nem a viskóban van,
ahová előző este zárták, hanem a lován ül, saját emberei gyűrűjében.

- Ki eresztett ki? - kérdezte.

- Én magam... és most ide a lovakkal! - felelte Leonyid.

A hírre, hogy még nem veszett oda minden, Pavel magatartása egy csapásra megváltozott.

- Persze, persze. - Fülig elvigyorodott. - Stefan őfelsége kincset érő lovai. Ha jól sejtem, azok
nem eresztették ki magukat, ugye?

A gróf kivárta, hogy a rablók meg saját csapata jól kiröhögjék magukat a kis tréfán. Neki nem
volt nevethetnékje. Mielőbb végezni akart ezzel az üggyel. Minél hamarabb hátat fordítanak
ezeknek a hegyeknek, annál hamarabb kerülnek olyan vidékre, ahol legalább elviselhető a
hideg. Megfogadta, hogy ebben az évszakban soha többé nem kel át a Kárpátokon.

- A lovakhoz Stefannak semmi köze, ezt már megmondtam egyszer - közölte Leonyid. - De a
tegnapi igazságot most megtoldom még valamivel. A lovak ugyanis nem az enyémek... leg-
alábbis egyelőre még nem. A ménes ennek a leányzónak a tulajdona, neki pedig nincs annyi
pénze, hogy kifizesse, amit követelsz értük. Én azonban megígértem neki, hogy visszaszerzem
őket. Száz rubelt adok darabjáért... és senkinek sem kell a fűbe harapnia. Gondold meg jól,
mielőtt válaszolsz.

Pavel nem fogadta meg a tanácsot.


- Dupla vagy semmi... és te megverekszel velem.

- Nagy szerencséd van, hogy nem áll módomban itt vesztegetni az időt - vetette oda
bosszúsan a gróf.

- Megverekszel velem, nemesuram, vagy megtartom magamnak az egyik lovat.

138
Leonyid erre számított, hiszen jól ismerte már Pavelt. Alekszandrára nézett, ám a lány
megátalkodott arckifejezése elárulta, hogy az ő drágalátos kicsinyei közül egyetlenegyet sem
hajlandó itt hagyni. Ez sem lepte meg. Az viszont igen, hogy a lány beavatkozott a dologba.

- A lovak az enyémek -förmedt rá Pavelre. - Nekem kell megválasztanom, hogy kivel


verekszel meg.

Pavel szemügyre vette a lány körül álló három kozák legényt, és felröhögött.

- Pavel nem ostoba, te lány.

Ezen persze lehetett volna vitatkozni, és Alekszandra már neki is készült, Leonyid azonban
észrevette, és sürgősen közbeszólt.

- Rendben van, Pavel, de ha nincs kifogásod ellene, nem kinn a szabadban. És a fegyvert én
választom meg. Hozasd ide a kardomat, amelyet az este elszedtetek tőlem. - Mivel Pavel csak
bámult rá, meglehetősen elzöldülve, folytatta. - Mi az, nem értesz a kardforgatáshoz? Nos, ne
mondja rám senki, hogy visszaélek az előnyömmel. Egye fene, válassz te fegyvert, de előre
figyelmeztetlek, hogy ugyanazok tanítottak engem is, akik Stefant. Mellesleg, hogy van a vállad?

Pavelnek a fejébe szökött a vér. Leonyid érezte, hogy túllépte a határt, amikor emlékeztette
Pavelt a sebre, amelyet Stefan késétől kapott. De nem tudta megállni, hiszen ezt az embert
olyan könnyű felingerelni. A következő pillanatban azonban nagyon megbánta, amit tett.

- Korbács - mondta Pavel.

A haramia váratlan döntésére sokan felhördültek. A gróf alig tudta eltitkolni megdöbbenését.

- Szerinted az fegyver?

- Miszlikbe foglak hasogatni vele. Szerinted nem az? - vihorászott a haramia.

- A fegyverválasztás magát illette, Petrov - szólaltt meg Alekszandra. - Vonja vissza a szavát.

Leonyid tudta, hogy a lány nem hisz a győzelmében, ha korbáccsal kell bánnia. Lerítt róla,
egyáltalán nem hisz benne, hogy képes legyőzni ezt a tagbaszakadt rablót, ezért próbált már
korábban is közbelépni.

Ahogy ő a szabados, erkölcstelen nők közé sorolta be Alekszandrát, a lány meg őt könyvelte
el semmirevaló, gyámoltalan udvari ficsúrnak, és nem is hajlandó mást látni benne. Ő pedig
most nem is lesz képes bebizonyítani az ellenkezőjét, hiszen maga is kételkedik abban, hogy
győzni tud egy olyan fegyverrel, amilyet soha nem volt alkalma használni. Ragaszkodnia kellett
volna a kardhoz. De bármennyire szeretné, nem fogadhatja el a lány javaslatát. Pedig jellemző
Alekszandra lesújtó véleményére, hogy azt hiszi róla, hajlandó lesz elfogadni. Ebben nincs is
hiba, éppen ez volt a célja. De az udvari ficsúr címke ellen határozottan tiltakozik.

A kórság essen Pavelbe meg ebbe az egész nyavalyás bajvívásba, amit követel. Még hogy
korbáccsal! Hogyan kell egyáltalán korbáccsal verekedni? Talán úgy, hogy hol az egyik csap
oda egyet, hol a másik, felváltva, aztán kivárják, hogy melyikük állja tovább a fájdalmakat?
139
Pavel már el is küldött valakit korbácsokért, és visszavonult Lackó házába. Lazar elkapta
Leonyid karját, aki éppen le akart szállni a lóról.

- Nevetséges az egész. Téged csak pótléknak használ Stefan helyett.

- Valami újat mondj, amit még nem tudok - morogta utálkozva a gróf.

- Ahhoz mit szólsz, hogy erre nem vagy köteles?

Leonyid tudta ezt is. A váltságdíj megfizetésére készségesen vállalkozott, bár úgy látta,
semmi haszna nem származik belőle, ha egyszer felbomlik a jegyességi szerződés, és
Alekszandra a lovaival egyetemben hazamegy Oroszországba. Azt is sejtette, hogy nem a lány
hálájára pályázik, hisz az csak ártana a terveinek. Az meg ugyancsak gyatra magyarázatnak
tűnik itt, hogy nem akar átengedni Pavelnek egyetlen telivért sem. Hát akkor mért főgadja el
mégis a kihívást? Fizetségül az éjszaka kapott ajándékért?

Leszállt hát a nyeregből, utálva önmagát, a helyzetet meg az egész világot. De bizalmasan
odasúgta Lazainak:

- Nyugodj meg, barátom. Ha túlságosan kínos lesz az ügy, visszakozok,, és kifizetem a


váltságdíj kétszeresét.

- Nagyszerű, eszerint mégsem csavarodtál be teljesen -jegyezte meg Lazar.

Ezen szintén lehetett volna vitatkozni, de Leonyid inkább hallgatott, és elindult a ház felé.
Alekszandra már leugrott hátaslováról, és elállta előle a bejáratot. Ő nem hallotta a Lazarral
váltott szavakat, szerencsére, mert a férfinak semmi kedve nem volt tovább bolygatni 'a dolgot.

- Petrov...

- Talán aggódik értem, gyönyörűm? - szakította félbe gunyorosan kételkedve.

Alekszandrát ez a hang sziszegésre késztette, valódi érzelmei ellenére.

- Eszemben sincs.

- Akkor maradjon ki a dologból. A lovait úgyis visszakapja, akár győzök, akár nem.

Mást nem is mondott, csak megkerülte a lányt, belépett a házba, és becsapta az ajtót az orra
előtt. De ha azt hitte, ezzel kinn rekeszti Alekszandrát, nagyot tévedett. No persze, gondolta, a
leányzó látni akarja, amint megverik, hogy legyen majd mivel bosszantania. Ha Lazar nem
követte volna a lányt hatodmagával, Leonyid ragaszkodott volna ahhoz, hogy távolítsák el. Így
csak vállat vont gondolatban. Egye fene, a múlt éjszakáért megérdemel ennyit.

Pavel már ledobta a zubbonyát, és a fekhelyeket taszigálta félre az útból, hogy terük legyen. A
haramia meztelenfelsőtesttel tett-vett, talán ez is hozzátartozik a szabályokhoz. Akár igen, akár
nem, Leonyid feltételezte, hogy ő is köteles nekivetkőzni.

140
Két alkalommal látta Pavelt megküzdeni Stefannal, és mind a kétszer mocskosul verekedett.
Leonyid nem fűzött sok reményt a győzelemhez, mertt nem tudott bánni a korbáccsal. Mért
kellett elfogadnia a kihívást?

Az eszményi megoldás lenne, ha megölné Pavelt,, akiből még a betyárbecsület is hiányzik,


mert korántsem biztos, hogy a fickó állja a szavát, ha veszít. De Leonyid nem akarta megölni
Pavelt, még akkor sem, ha valódi fegyverekkel küzdenek. Még szánta is a megveszekedett
útonállót, aki egy nő miatt vált ilyenné.

Talán az lenne a legjobb, ha egyszerűen kiütné Pavelt, mert könnyen lehetséges, hogy ha
veszít - ezúttal harmadszor egy nemes ellenében -, de eszméletén van, esetleg úgy felbőszül,
hogy mindnyájukat agyonlöveti.

De mivel a gróf nem látta valószínűnek, hogy korbácsforgató művészetével e két megoldás
bármelyikét is sikerre vihetné, úgy döntött, nincs más választása, mint veszíteni, átengedni a
dicsőséget Pavelnek és a lehető legsebesebben elkotródni innen. Esetleg ha úgy látszik, nem
sikerül győznie, egyszerűen feladja, csakhogy ez ellen minden porcikája előre tiltakozott.

- Na végre! - mondta Pavel.

A gróf megfordult és látta, hogy egy férfi lép be az ajtón, mindkét kezében egy-egy fonott
lovaglókorbáccsal. A két korbács teljesen egyformának látszott, és Leonyid maga sem tudta,
miről ismerte fel, hogy melyik Alekszandráé, hiszen soha nem nézte meg alaposabban, amikor
nála volt, legfeljebb futó pillantást vetett rá. A lány szeme villanása elárulta, hogy ő is könnyedén
ráismert.

Leonyid önkéntelenül előrelépett.

- Szerintem ismét nekem álljogomban választani - mondta. - Add ide a leányzó korbácsát!

- Miféle leányzóé? - kérdezte Pavel, de a szeme közben Alekszandrát vizslatta.

- Nem mondták neked, hogy tőle vették el tegnap este? - vágott vissza a gróf.

Pavel elkomorodott, és gyanakvó tekintete visszatért Leonyidra.

- Megtanítottad a használatára, nemesuram?

A kérdés az volt, olyasmit hazudjon-e, amiből a párbajban előnye származik, vagy olyasmit,
ami Alekszandra ellen vívott hadjáratában segíti. Leonyid könnyűnek találta a választást.

- Szerencséd van - vetette oda Pavelnak. - Még nem ismerem elég régóta a leányzót, hogy
megtaníthattam volna bármire... ami fontos.

A szúrós célzást egyedül Alekszandrának szánta. Szerencséjére nem nézett rá, hogy lássa a
hatást, mert esetleg bolondot csinált volna magából, és bocsánatot kér tőle.

Alekszandra maga is igyekezett a köztük történteket jelentéktelennek minősíteni, de hogy


ugyanezt hallja Leonyidtól,sajgó fájdalmat okozott neki, amit egy pillanatra eltitkolni sem tudott,
amíg nem sikerült magára erőltetnie a közöny álarcát.

141
Mivel szerencsére senki más nem értette a célzást, Pavel habozás nélkül nekigyürkőzött.

- Na gyerünk, essünk túl ezen is! - adta ki a parancsot a gróf.

A két férfi körözni kezdett egymás körül, leeresztett korbáccsal, amelynek hosszú szíja utánuk
kígyózott a durva padlón.: Leonyid arra.a várt, hogy egy példából ellesse a korbács alapelemeit,
Pavel meg a kedvező alkalomra, hogy már az első csapása kellően gyötrelmes legyen.

Egyikük sem érte el a célját.

Amikor Pavel végül elszánta magát, és odavágott, a grófnak sikerült félreugrania, de ennyi is
elég volt, azt hitte, megsüketül a hatalmas csattanástól. Az ő első próbálkozása ezek után
nevetségesen erőtlenre sikeredett. A szíj messzire elkerülte Pavelt, és a földhöz csapódott.

A gróf ösztönösen úgy fogta a korbácsot, mint a kardot, és úgy is lendítette meg, ami talán be
is vált volna, ha a célpontja mozdulatlan. Lassan azért rájött, hogy itt a cél: odavágni és elkerülni
a visszavágást. Eddig csak az egyik sikerült.

Alekszandra méla undorral figyelte, amint körültáncolták egymást. Pavel láthatóan nem volt
mestere a korbácsnak, de, mindenesetre sokkal jobban értett hozzá, mint Leonyid, akit
mindeddig pusztán a szerencse meg a gyors reflexek mentettek meg a csapástól.

Aztán megkapta az elsőt, szerencsére nem volt túl veszélyes. A szíj rátekeredett a hátára
meg a mellkasára, ahol nyomban vörös csík éktelenítette el az aranyló bőrt. A gróf meg sem
nyikkant, de Alekszandra nem számított arra, hogy a látvány milyen hatással lesz rá.

Alig tudta türtőztetni magát, nehogy kiragadja a korbácsot Leonyid kezéből és pacallá verje
vele a rablót. Nem tartana ez neki semeddig sem. Utóvégre nagyon jól ismeri az igazán
érzékeny pontokat, és célozni is hibátlanul tud. Pavel másodperceken belül a padlón
fetrengene...

Zsebre tett kézzel állt meredten, fegyelmezetten, mozdulatlanságra kárhoztatva magát. De


annál dühösebb volt, hogysem a száját is befogja.

- Csuklóból pöccentsen! - üvöltött rá Leonyidra.

A férfi meghallotta, és bizony keserves volt ráeszmélnie, hogy a lány már rég végzett volna
ellenfelével. A fene enné meg, hogy az összes lehetséges fegyver közül mért kellett Pavelnek
éppen ezt választania? Ráadásul sejtelme sem volt, hogy Alekszandra mit akar mondani.

A második csapás érzékeny hasát érte. Úgy érezte, mintha a szíj felszakította volna, és
mindjárt kiomlanak a belei, de amikor lesandított, mindössze csak egy vörös hurkát látott a
bőrén. Ennyi több mint elég volt ahhoz, hogy véget vessen a dolognak.

Már éppen szólni akart Pavelnek, amikor Alekszandra ismét odakiáltott neki.

- Ez nem kard, a mindenségit! Ne úgy bánjon vele, mint a karddal!

142
Leonyid a fogát csikorgatta, és még egyszer nekiveselkedett. De az ő korbácsszíja olyan volt
Pavelnak, mint a szúnyogcsípés. Az ő bőrét viszont újabb két csapás szántotta fel, az egyik
nyomán a vére is kiserkent a lapockáján.

Alekszandra felsikoltott.

- Adja fel, Petrov... úgysem győzhet!

Ez volt az a pillanat, amikor Legnyid eltökélte, hogy bebizonyítja az ellenkezőjét.

Csak éppen nem a korbáccsal. Utóvégre senki sem várhatja el tőle, hogy eredményesen
használja ezt a nyavalyás vacakot minden gyakorlás nélkül, márpedig egy párbaj kellős közepén
nincs érkezése gyakorolni. Így aztán úgy tett, mintha készenlétben állna, lábához eresztett
szíjjal, és amikor Pavel nagy lendülettel ismétt odacsapott, meg sem próbált kitérni előle.
Ehelyett elkapta Pavel korbácsát, nagyot rántott rajta, ugyanakkor ledobta a sajátját, és jó
erősen beleöklözött Pavel képébe.

Pavel égnek dobta a lábát, és elterült a földön. Az orra kétségtelenül betört, de ezt
pillanatnyilag aligha érzékelte. Leonyid úgy érezte, hogy egyetlen ütésével leterítve ellenfelét,
fényes diadalt aratott. Még sebei sem lüktettek olyan fájdalmasan.

- A fenébe is, Petrov, ha ez volt a terve, mért nem előbb hajtotta végre?

Alekszandra szólalt meg a háta mögött korholó hangon. A férfi nem fordult meg, rá sem akart
hederíteni, de amikor a lány megjelent a bal oldalán, önkéntelenül is ráförmedt.

- Fogja be a száját, Szása!

A másik oldalán Lazar lépett elő.

- A vállad nem vérzik vészesen, de mielőtt elindulunk, feltétlenül ki kell tisztítani és be kell kötni
a sebet.

Alekszandra közben már felkapta a földről ledobott korbácsát.

Leonyid nem is remélte, hogy a lány szót fogad valaha is.

- Így kell csuklóból pöccinteni - mondta a lány, és bemutatta.

A korbács átcikkant a szobán, rátekeredett egy szék lábára, a szék végigszánkózott a padlón,
és nekiütődött Leonyid térdének. A férfi arca elkomorodott, de Alekszandra mintha észre sem
vette volna.

- Üljön le és hagyja, hogy a barátja gondjába vegye - mondta, inkább parancsolta,


változatlanul azon a fölényeskedő, korholó hangon.

- Elég volt, Szása!

Ez a nőszemély már megint úgy bánik vele, mint egy kölyökkel, ráadásul ezúttal Lazar és
ország-világ szeme láttára. Az is lehet, hogy a párviadal során nem csupán azért adta azt a
143
haragos tanácsot, mert olyan ügyefogyottnak vélte. Származhatott az aggodalomból is, ám
ennekk puszta lehetősége is valósággal pánikba ejtette Leonyidot. Ha Alekszandra mindennek a
tetejébe még némi hálát is tanúsított volna iránta, alighanem ott helyben megöli.

Alekszandrának is bőven kijutott a háborgó érzelmekból. Előző este akkor rémült meg, amikor
megtudta, hogy egészen közell vannak Cardiniához. Most pedig aggodalommal vegyes düh
feszítette a párbaj idején. A féltés, hogy Leonyid megsebesült, meg az, hogy most már
csakugyan hálával tartozik a férfinak, még inkább felkavarta amúgy is háborgó lelkét. A legke-
vésbé sem volt ínyére, hogy lekötelezettje lett a férfinak. Még gyötrelmesebbnek érezte, hogy
ezt ki is kell majd nyilvánítania.

Még elviselhetetlenebb volt a tudat, hogy Leonyid szenved, meg az a nevetséges kényszer,
hogy segítsen rajta, aminek sem a módját nem tudta, sem mersze nem volt hozzá. A lényeg az,
hogy Alekszandrát alaposan összezavarták érzelmei,és legalább olyan kevéssé tudta kordában
tartani őket, mint a gróf az övéit.
Ha nem így lett volna, alighanem észreveszi, hogy Leonyid nincs magánál, hogy nem a
fájdalom teszi kötekedővé, hanem maga Alekszandra. Igazság szerint okosabban tette volna, ha
szót fogad neki, és tartja a száját.

- Kénytelen vagyok köszönetemet...

A férfi egy intéssel leállította. Tudott egy biztos módszert az imént tervezett gyilkosságon kívül,
amellyel megszabadulhatott Alekszandra hálájától, és nem habozott felhasználni.

- Mielőtt olyasvalamit talál mondani, Szása, amit később megbánna, vegye tudomásul, hogy
azokat a lovakat nem magának szereztem vissza. Ha bekövetkezik a legrosszabb, és össze kell
házasodnunk,, eszemben sincs lemondani a haszonról, amelyet az eladásukon nyerhetek.

Alekszandra pontosan az elvártak szerint fogadta a bejelentést. Leonyid egy pillanatig abban a
veszélyben forgott, hogy Alekszandra a kezében tartott korbácsot emeli rá. Ez olyan világosan
egyértelmű. Még soha nem látta ennyire dühösnek a lányt.

Alekszandra azonban meglepő módon elég higgadtan válaszolt, bár minden szót erőszakkal
préselt ki összezárt fogai közül

- Az én lovaimat ugyan nem adja el.

- Nem hinném, hogy beleszólása lesz - vetette oda a gróf.

Ekkor elszabadult a pokol. Alekszandra hangerejébe még a falak is belereszkettek.

- Előbb küldöm a halálba magát!

A férfi hasonló hangerővel válaszolt.

- Azzal tör az életemre, hogy nem bontja fel azt a rohadt szerződést!

- Nem tehetem, már megmondtam. A szavamat adtam rá.

144
- Atyaisten, hisz a nők naponta százszor is megszegik a szavukat. Mitől különb maga a
többinél?

- Attól, hogy nekem van becsületem - mondta maró hangon Alekszandra. - És ez olyasmi, amit
maga hírből sem ismer.

A gyilkos sértést odavágván Alekszandra peckesen kivonult. Lazar alig győzte visszarángatni a
bőszülten utána eredő Leonyidot..

- Az isten szerelmére,maradj veszteg, mielőtt még vastagabb hurkákat szereznél az irhádra.

- Nem hallottad, mit mondott? - förmedt rá a gróf.

- De igen, és ha érdekel a véleményem, magadnak köszönheted. Mi a nyavalya ütött beléd,


hogy azt mondd neki, eladod a lovait?

- A szükség vitt rá. Hát nem figyelted? Már meg a hálájával üldözött.

- Persze, persze, attól meg isten őrizzen!

- Hála és gyűlölet nem járnak kéz a kézben - próbált magyarázkodni Leonyid, de aztán
felsóhajtott. Sőt le is zöttyent a székre, amelyet Alekszandra sikerített oda. Hirtelen nagyon
kimerültnek látszott. - Tudod, Lazar, sehogy sem szabadulok attól a rohadt érzéstói, hogy
csapdába estem.

A témaváltás és barátja váratlan csüggedtsége óvatosságra intette Lazart.

- Talán mert most már anyádtól függ minden, és nem bízol abban, hogy úgy fogadja
Alekszandrát, mint reméled.

- Nem, semmi kétségem, hogy anyám teljesert elszörnyed majd Alekszandrától. Nem ez
aggaszt. Inkább az a bajom, hogy mintha valami a lelkem mélyén azt igyekezne tudomásomra
adni, hogy soha nem tudok majd elmenekülni ettől a lánytól.

27. fejezet

Cardinia székvárosa valóságos ékszerként hevert a ködlépte völgyben, csillogott-villogott még


ebben a csüggesztő időben is. Alekszandra azonban messziről csak a borongást látta, amely
tökéletesen megfelelt lelkiállapotának. Noha mire végigporoszkáltak az első macskaköves
utcán, felszállt a köd, sőt, a nap is előbukkant, a lány hangulata mit sem javult.

145
A terjeszkedő, tekintélyes nagyságú város sokszorosan túlnőtt egykori falain, amelyek oly
régiek voltak, hogy imittamott omladoztak is, de javítás helyett inkább lebontották őket. Vesszen
a régi, éljen az új. Nagy kár, hogy a jegyességi szerződésekre ez nem érvényes, tűnődött
Alekszandra.
A köd aznap reggell szállt le, amikor elhagyták a Kárpátok előhegységeit. Az éjszakát Stefan
király eldugott vadásztanyáján töltötték. Az eldugott szó jól jellemezte a házikót, mert kiderült,
hogy a király akkor látogatt ide, amikor egyedül akar lenni, és mivel itt csak egyetlen hálószoba
van, nemigen jöhetnek vele sem barátai, sem családtagjai. Az uralkodónak természetesen jóval
nagyobb, tágasabb vadászkastélyai is voltak, de a hegyekhez ez esett a legközelebb.

A szűkös istállóba nem lehetett bekötni az összes lovat, de a hó nem érte még el a
meglehetősen alacsonyan fekvő vadásztanyát, és a levegő sem volt sokkal hidegebb, mint
előzőleg az orosz síkságokon. A vadászlak előcsarnoka szerencsére elég terebélyes volt a
nagyszámú kíséret elszállásolásához.

Alekszandra még egyre fortyogott dühében, amiért a gróf kijelentette, hogy eladja a lovakat.
Ezért nem is kérdezte meg, hogy szabad-e éjszakára elfoglalnia az egyetlen hálószobát, hanem
egyszerűen közölte: ő ott alszik.

Leonyid kötekedő hangulatban volt éppen.

- Nocsak, igazán?

-Jobb lesz, ha idejében hozzászokik a kényelmetlenségekhez - nyelvelt Alekszandra. -


Nemsokára felesége lesz.

- Aki köteles megosztani velem a...

- Arra ugyan ne számítson! - sziszegte Alekszandra, és becsapta előtte az ajtót.

Azóta egy árva szót sem szólt a férfihoz. De haragja nem tartott sokáig, hamarosan átváltozott
szomorúsággá. A következő napok is borúsak voltak, a köd mindenüvé követte őket, és
Alekszandra úgy elkeseredett,, mint még egyszer sem, mióta elindult Cardiniába.

Nyina meg a fivérei sem tudták felvidítani, noha Jegor váltig hangoztatta, hogy a gróf bizonyára
nem gondolta komolyan, amit a lovakról mondott.

- Túl gazdag ahhoz, semhogy szüksége volna a pénzre, amit az ezüstfehéreken nyerne. Mért
akarná eladni őket?

- Hogy megfizessen nekem, amiért nem szabadítom meg a halálnál is rosszabb sorstól - felelte
Alekszandra.

- Ha attól fél, ő maga is megszabadíthatja magát -jegyezte meg Jegor.

- Azt hiszed, én nem ugyanezt mondtam neki?

Nyina sem enyhített barátnője bánatán.

146
- Képzeld - mesélte -, Lazar megkérdezte tőlem, hogy tulajdonképpen mért nem akarsz
feleségül menni Leonyidhoz.

- Remélem, nem árultad el neki?

- Mért, talán titok? - kérdezte Nyina a lehető legártatlanabb arccal. - A grófnak igenis köze van
hozzá, és meg kellett volna magyaráznod neki.

- Sose kérdezte... De ugye, nem mondtál el mindent Lazarnak?

- Hogy hány évedet pocsékoltad el...? - Alekszandra úgy elpirult, hogy Nyina inkább hazudott
neki. - Persze hogy nem. Azt mondtam, kérdezzen meg téged.

Mivel Lazar azóta sem fordult hozzá, bizonyára nem is érdekli már a dolog, gondolta
Alekszandra. És erősen remélte, hogy Leonyid előtt sem hozta szóba. Csak azt nem értette,
mért szeretné ezt.

Semmiképpen sem azért, mintha sokat számítana, hogy a gróf értesül Christopherról. Ha
megjátssza, hogy felhúzta az orrát, és búcsút mond egy másik férfi miatt, pusztán a maga javára
teszi. Alekszandra attól sem félt, hogy a férfit esetleg bántaná a dolog.

Inkább az a helyzet, hogy ő, Alekszandra érezné kínosan magát. Leonyidnak igazán


fölösleges megtudnia, hogy ő hét évig várakozott egy férfira - és még most is csak várja.

Alekszandra szíve összefacsarodott, amint végiglovagoltak a városon, ahová tervei szerint


meg sem lett volna szabad érkeznie. Lám, hasztalan követett el minden tőle telhetőt, hogy a férfi
visszalépjen, de még mindig jegyesek, és fogytán az idő.

Petrov gróf családi otthona felé tartottak. Alekszandra mintha ezt hallotta volna. Azt viszont
bizonyosan tudta, hogy ott feltétlenül találkoznak Leonyid anyjával, márpedig ettől a találkozástól
valósággal rettegett, hiszen az annyira véglegessé teszi majd az eljegyzést.

Ráadásul még azt sem döntötte el, hogy a grófnő előtt tovább folytassa-e a parasztos
faragatlankodást, vagy hagyja abba, hiszen Leonyidot láthatóan nem izgatja, hogy falusi liba
módjára viselkedik. Vajon az anyjának fontos volna ez? És ha igen, van annyi befolyása a fiára,
hogy változtasson a véleményén? Valószínűleg nincs, gondolta Alekszandra, de a legcse-
kélyebb lehetőséget is ki kell használni. Azt is sejtette azonban, hogy lényegesen nehezebb lesz
bárdolatlanul viselkednie egy nemesasszony jelenlétében, mint a gróf meg a kísérete előtt. Mi
több, ez a nemesasszony az édesapja legjobb barátjának az özvegye.

Meg aztán ott az a haszontalan kis hang, amely akkor tolakodott elő valahonnan, amikor
elhagyták a hegyi rabló faluját, és azóta is azt hajtogatja, hogy adja fel a harcot, menjen
feleségül a grófhoz. Persze, eszében sincs hallgatni rá. Ezer oka van, hogy ne akarjon
hozzámenni és mindössze csak egy, hogy mégis megtegye. Éppen ezt az egyet nem lett volna
szabad megismernie, legalábbis az esküvő előtt nem.

Szidta is magát, ha eszébe jutott, sőt képes volt - elég sokszor - meg is feledkezni róla,
valahányszor Leonyid nem tartózkodott a közelében. De ha érezte a közelségét, vagy azon
147
kapta magát, hogy a férfi őt bámulja, olyan elevenen éledt fel benne ölelkezésük emléke, hogy
szinte elállt a lélegzete is. Éjszakánként pedig, amikor semmi nem vonta el a figyelmét, újra meg
újra megrohanta az emlék. Elkeseredését csak fokozta az a félelem, hogy ha bekövetkezik a
legrosszabb, és kénytelen feleségül menni Leonyidhoz, végül még meg talál feledkezni az ezer
okról, amely a férfit alkalmatlanná teszi a házasságra, és eladja a lelkét a puszta gyönyörért.

Hiába is fogadkozott volna, hogy ez úgysem történik meg, hiszen valaha ő lett volna az első,
aki tagadja, hogy enged a hús csábításának, és lám, egyszer már engedett. Ez máskor is
megtörténhet vele, és újabban nem sok vigaszt talál abban sem, hogy nem akarja.

Cardiniában sem akart lenni, mégis itt van, sőt hamarosan bekötik a fejét. Vajon mikorra tűzik
ki az esküvőt? Ki tudja? A napokban vagy hetek múlva? Oly mindegy, az ő számára minden-
képpen túlságosan hamar. És bármilyen ürüggyel próbálja halogatni, nem teheti sokáig.
Mondjuk megbetegszik.

Ez nem is állt olyan távol a valóságtól, mert máris forgott a gyomra a félelemtót. Vagy csak az
idegességtót, hogy találkoznia kell Leonyid anyjával? Ha a hölgy tárt karokkal fogadja, amilyen
rosszul van,, az is megeshet, hogy egyszerűen elájul.

Alekszandrát a hideg is kirázta az elképzeléstót, és eltökélte, hogy ha mást nem is, de ezt a
találkozást most rögtön elhalasztja. A cél érdekében odakormányozta Szultán Büszkeségét
Leonyid aranyderese mellé.

- Együtt lakik az édesanyjával, Petrov?

Leonyid meglepettnek látszott, bár Alekszandra meggyőződése szerint ezt csak színlelte.

- Megint hajlandó szóba állni velem?

Ezt a játékot Alekszandra is tudta játszani.

- Észrevette volna, hogy nem vagyok hajlandó? A gróf túl gyorsan feladta, méla
sóhajtással. - Bár azt ne venném észre, hogy újra hajlandó. - A kérdésemre feleljen. -
Nem, nem lakom együtt vele.

Akkor mutassa meg a maga otthonát. A férfi ezúttal őszintén meghökkent. -


Most?

- Természetesen..

Leonyidnak eszébe jutott Fatima meg az a túláradó öröm, amellyel a lány fogadni szokta még
kurta távollét után is, és gyorsan megrázta a fejét.

- A házam amolyan agglegényszállás. Nem volna illendő odavinnem magát, mielőtt


összeházasodunk.

A tiltakozás csak megacélozta Alekszandrát.

148
- Ha magát aggasztaná az „illendőség", nem venne engem feleségül. Vezessen a házába,
különben itt táborozok le az utcán.

- Azért lecsuknák.

- Csakugyan? - kérdezte érdeklődve a lány. - Azt hiszi, nem szeretnék inkább egy zárkában...

Leonyidot elfutotta a méreg.

- Mit szólna a pincebörtönhöz? Könnyen elintézhető.

Cardiniában történetesen egyetlen föld alatti börtön sem volt, de a grófnak már azon járt az
esze, hogy építtet egyet, külön Alekszandrának. Alekszandra pedig gyanakodni kezdett, amiért
a férfi húzódozni látszott.

Van valami titok a házában, amit nem szabad megtudnom?

- Pusztán arról van szó, hogy ma rengeteg a tennivaló, és a házmutogatás nem fér közéjük...

- Nagyszerű! - vágott közbe élesen a lány. - Legfeljebb máskor nézem meg, amikor maga
nincs otthon, és nem zavarom. Bízom benne, hogy az édesanyja házában akad valaki, aki
eligazít.

Leonyid tudta, hogy anyjának bármelyik szolgája készségesen vállalkozik erre, és senki sem
kifogásolná, ha Alekszandra az ő távollétében bekukkantana a házba. Csakhogy Alekszandra
már túl sok fül lenyiszálásával fenyegetőzött, semhogy a gróf vállalta volna a kockázatot.

- Mindig ilyen nehéz lesz boldogulni magával? - kérdezte, és nem is próbálta leplezni
bosszúságát.

Alekszandra pimaszul rámosolygott.

- A maga kedvéért, Petrov, iparkodni fogok.

- Hát ha mindenáron akarja, hadd köszöntsem szerény hajlékomban - felelte kimérten


Leonyid, és kinyújtott karjával a ház felé mutatott, amely mellett éppen ellovagoltak.

Alekszandra mogorva pillantást vetett rá.

- Eszerint mégsem kellett annyi sok időt pazarolnia, nemde? -jegyezte meg fagyos gúnnyal és
lovát a nem éppen szerény épület felé fordította.

Leonyid nem válaszolt. Odaüvöltött Lazarnak, aki előrelovagolt, hogy menjenek tovább a
szekerekkel meg a ménessel. Amikor Alekszandra ráeszmélt, hogy egyedül marad a gróffal, kis
híján meggondolta magát. De sejtette, hogy a pazar, kétemeletes palotában feltehetően csak
úgy nyüzsögnek a cselédek. Aki olyan gazdag, mint Leonyid, nem bocsátja el a személyzetet,
csupán mert elutazik egy-két hónapra.

Mint kiderült, igaza volt, mert amikor a gróf odakísérte a kapuhoz, bezörgetett. Miközben
várakoztak, Alekszandra megérezte, hogy a férfi nem csupán a kierőszakolt alkalmatlanság
149
miatt bosszús. Sőt. Valahogy inkább nyugtalannak látszik. Csak nem az aggasztja, hogy ő,
Alekszandra milyen véleménnyel lesz az otthonáról?

Nem túl valószínű, gondolta Alekszandra. Nyilván csak képzelődés az egész. És különben is,
érdekli ez őt? Elég nagy csalódást okozott neki, hogy a ház ilyen közel esett, és az odalátogatás
nem telt annyi időbe, mint remélte. Ismét elhatalmasodott rajta a csüggedés, amivel valami
furcsa egykedvűség párosult, talán önvédelemből. Hát mit számít, ha nem fog tetszeni a gróf
anyjának? Mit számít, ha az apja halálra szégyelli magát, amikor értesül majd a lánya
viselkedéséről? És mit számít, hogy elveszíti Christophert, ha mégis létrejön ez a házasság?

A kapu kitárult, és Leonyidot egy zsémbes hangú szolga üdvözölte, aki már a termetével
ámulatba ejtette Alekszandrát. Ez voltt a leghatalmasabb ember, akivel valaha is találkozott,
valóságos óriás, ráadásul ősöreg óriás, hófehér hajjal,, csupa ránc ábrázattal. Komornyiknak
mindenképpen nagyon vénnek tűnt, pedig az lehetett, mert nyomban parancsokat kezdett
osztogatni az ott lebzselő inasok seregének, és még arra is gondja volt, hogy egyiküket a
lovakhoz rendelje. Alekszandra kénytelen volt beismerni, hogy az aggastyánnak a maga
idejében aligha okozott gondott kiebrudalni a nem kívánt látogatót. Micsoda? Most sem okozna
gondot neki.

A gróf rögtön tudatta az öreggel - Maurusnak szólította -, hogy most nem marad itt sokáig, de
estefelé majdd hazajön. Alekszandra bemutatásával nem vesződött, így hát a lány sem törődött
velük, és nézegetni kezdte a gyönyörűséges előcsarnokot, amelyhez foghatóban még soha nem
járt.

A fehér márványpadlón visszatükröződött a kapu fölött elhelyezett hatalmas, színes üvegablak


szivárványa, amely drágakövekké változtatta a boltozatos mennyezetről alácsüngő három
kristálycsillár függőit is. A hosszú és meglehetősen széles előcsarnok közepéről díszlépcső
vezetett az emeletekhez, két végéről folyosók nyíltak a palota belsejébe.

Az előcsarnok bal oldalán zárt ajtók sorakoztak, jobb felől csak két kettős ajtó volt, közülük az
egyik nyitva állt, mögüle fehér falikárpit villant elő. Alekszandra néhány, rózsafából készült
bútordarabot is meglátott, egy világoskék-arany mintás damaszttal borított kerevetet meg
néhány széket, amiből arra következtetett, hogy az ajtó a szalonba nyílik.

Az előcsarnok magas falait ékesítő, különböző nagyságú festmények között egy csomó
díszesen keretezett tükör is volt, alattuk hosszú asztalok és emelvényekre helyezett, melegházi
virágok. Ritka kellemes látványt nyújtottak, így télvíz idején. Egy vörös rózsacsokor fölött az
egyik tükörben Alekszandra megpillantotta saját magát, és ijedten megrezzent.

Nem volt ugyan annyira poros,, mint lenni szokott - tegnap óta meglehetősen jó utakon
haladtak -, de selymes hajának néhány kócos fürtje megint kiszabadult a kucsma alól. Az ál

Iára is került valami fekete maszat, fogalma.a sem volt, honnan és mikor. Ruhája,
természetesen csupa gyűrődés volt, jómaga fáradtnak látszott - helyesebben elcsigázottnak -,
bár ez nem volt meglepő. A rendes körülmények közt háromhetes utazás öt hétig tartott a
szekerek miatt, noha Legnyid napkeltétől napszálltáig hajszolta őket. De a karikákat
Alekszandra szeme alatt az álmatlanság okozta - az a rusnya kis hang ugyanis, amely az utóbbi
napokban nyaggatta, főként éjszakánként jelentkezett.

Alekszandra azon töprengett, örüljön-e, hogy ilyen rémségesen fest, amikor először találkozik
a gróf anyjával, vagy inkább használja ki az itt tölthető pár percet, és javítson valamicskét
150
megjelenésén. A szeme alatti karikákon aligha tud segíteni, de a jelek szerint Leonyid
cselédsége akkora, hogy bízvást akad köztükk valaki, aki sebtében kivasalná a ruháit. A haját
meg könnyű...

- Gazdám!.

Alekszandra hirtelen megpördült. Először a grófot látta, amint égnek fordítja a szemét, aztán
sietős lábdobogást hallott, és észrevette, hogy a lépcsőn egy apró, fekete hajú nőszemély robog
lefelé, lebegő, virágmintás, csaknemm áttetszően vékony selyemkaftánban, amely jobban illett
volna egy hálószobába. A lány nem lehetett sokkal több húszévesnél, és nagyon bájos volt,
hosszú fekete haja szinte a térdét verte, nagy szeme barnán sötétlett,, törékeny teste futás
közben is kecses maradt, egzotikus vonásai érzékiségre vallottak.

Alekszandra csupán a fél szemöldökét vonta fel, és mielőtt a lány odaérhetett volna, a grófhoz
fordult.

- Gazdám?!

- Fatima rabszolga volt,, amikor nekem ajándékozták - magyarázkodott kétségbeesetten


Legnyid. - Én felszabadítottam ugyan, de háremben született, és ragaszkodik ehhez a meg...

Alekszandra kénytelen volt itt félbeszakítani, mert Fatima már előttük állt, és éppen a férfi
nyakába készült vetnii magát.

Maradj veszteg! - csattant a hangja olyan parancsolóan, hogy egy ezred katonaság is
megtorpant volna. Az egykori rabszolgalány azonmód engedelmeskedett.

Furcsa módon Alekszandra nem dühödött fel, holott nyilvánvaló volt, mi a lány helyzete a
házban. Igazság szerint haragudnia kellett volna, és pár nappal korábban feltehetőleg meg is
haragszik. De most úgy eltöltötte a gyászos reménytelenség, hogy egyéb érzelmeknek nem
maradt helye.

Ha nem kellett volna bizonyítania következetességét Leonyid előtt, talán meg sem állítja a
lányt, és nyugodtan tűri, hogy a két szerető kiélvezze a viszontlátás örömét. De most legalább
világosan megértette, mért nem akarta idehozni őt a gróf. Sőt azt is látta, hogy a férfi erőt gyűjt,
mert számít az ő támadására.

Alekszandra azonban meglepetést okozott neki, mert egyszerűen csak odaszólt Fatimának:

- Keress magadnak más szállást.

- De én itt élek, úrnő!

-Többé ugyan nem. A gazdád megházasodik.

Fatima Leonyidhoz fordult, láthatólag abban a hiszemben, hogy a férfi mondja majd ki az
utolsó szót, és könyörgő tekintetű szép szemében kövér könnycseppek jelentek meg.

Ez volt az a pillanat, amikor Alekszandra méregbe jött. Hogy ennek a lánynak van képe olyan
álnokul nőies dolgokhoz folyamodni, bőgéssel kiváltani a grófból az oltalmazó sajnálatot. Mintha

151
bizony szorult volna belé ilyesmi. Legfeljebb az üzekedés ösztöne támad fel benne, és azon is
csak addig uralkodik, míg Alekszandra jelen van.

Leonyid látta, hogy Alekszandra lekapcsolja övéről a lovaglókorbácsot, de mire odaugrott


hozzá, már csattant is a szíj. A hang emlékeztette ugyan, hogy milyen fájdalmat tud okozni ez a
szerszám -bőrén még be sem gyógyultak a sebek -, de ez sem fogta volna le a kezét, ha
Alekszandra csakugyan ártani szándékozik Fatimának. De mivel Alekszandra láthatólag csak
azért suhogtatta meg a korbácsot, hogy visszanyerje a kitágult szemű lány figyelmét, és már
hátra is kanyarintotta a szíjat, a férfi úgy döntött, hogy elég a kísértésből... de még mennyire
elég.

Kiragadta a korbácsot a lány markából, de Alekszandra mindössze csak egy megvető


pillantást vetett rá.

- Emlékezhetne, Petrov, hogy én először tisztességgel figyelmeztetek mindenkit... - Aztán


kifejezetten fenyegető kifejezésjelent meg az arcán, és sötétkék szemét Fatimára szegezte. - Ha
még egyszer le akarsz feküdni vele, nagy árat fizetsz érte. Biztos, hogy megéri?

Fatima túlságosan megrémült, semhogy válaszolt volna. Csak felsikoltott, és elrohant a palota
valamelyik hátsó zuga felé. Leonyid azon tépelődött, hogy utána rohanjon-e megnyugtatni, vagy
tekerje ki Alekszandra nyakát. A lányhoz lépett.

Alekszandra hátrált egy kicsit, de az arckifejezése nem változott. Leginkább úgy festett, hogy
most, miután egyedül maradtak, menten nekiesik a gróf szemének, de végül mégis a nyelvével
támadott.

- Maga a legarcátlanabb, legerkölcstelenebb kéjenc a földkerekségen! Elutazik hazahozni a


menyasszonyát, miközben szeretőket tart úton-útfélen? Még annyii tisztesség sincs magában,
hogy ezt itt átköltöztette volna máshová?

Alekszandra torkaszakadtából üvöltött. Leonyid szinte túl csöndesen válaszolt, és újabb


hátrálásra kényszerítette a lányt.

- Én azért utaztam Oroszországba, hogy megszabaduljak a menyasszonyomtól, nem pedig


hogy hazahozzam. Feltételeztem magáról, hogy lesz elég esze belátni, mennyire nem illünk
össze. De megnyugtathatom, a többi szeretőmm nem itt lakik, és Fatimát is elhelyezem másutt,
még a mai napon.

- Csak szakítani nem hajlandó velük, ugye?

- Nem én, és erre előre figyelmeztettem, gyönyörűm. Inkább örvendezzen, és eszméljen rá,
milyen kitűnő alapot adok magának ahhoz, hogy véget vessen az egész ügynek!

- Engem nem pusztán a jegyességi. szerződés köt, maga hibbant agyú, hanem a tulajdon
szavam is. Mikor fog ráeszmélni maga, hogy ez azt jelenti, csinálhat bármit, feleségül kell men-
nem magához, csak egyetlen esetben nem. Jelentse ki, hogy nem akar feleségül venni, és ezzel
vége a huzavonának.

152
Egy újabb lépés végképp a falhoz szorította Alekszandrát, és Leonyid kétfelől kitámasztott
karjának fogságába került.

- Kezdem már kifejezetten várni az esküvőnket - sziszegte a férfi -, legalább nyomorúságossá


tehetem az egész hátralévő életét.

Alekszandra dühösebb volt annál, semhogy meg lehetett volna félemlíteni.

- A nyomorúság társat teremt magának,, gyönyörűm - vágott vissza. - Egy percig se higgye,
hogy egyedül fogok gyötrődni. - Kisuttyant a férfi karja alól, és elszántan kisietett a palotából.

28. fejezet

Bozsik a kapu előtt toporogva várta Alekszandrát. A lány szidta magát, hogy megfeledkezett
róla. Mióta a hóviharban nem találta a nyomát, a kutya állandóan igyekezett minél közelebbről
szemmel tartani úrnőjét. Alekszandra azon kesergett, hogy vajon mértjött ki megint ennyire a
sodrából. Utóvégre igazán nem érdekli, hogy hány szeretőt tart a gróf. A többiek? Azt mondta, a
többiek, az az ocsmány kurvapecér... de a fene essen bele, kit érdekel ez? Valamit persze tenni
kellett, pusztán a következetesség kedvéért, igen, csakhogy nem lett volna szabad komolyan
csinálni.

Micsoda áldás, hogy Leonyidnak nem jutott eszébe, milyen megtorlást ígért neki, ha még
egyszer meg találja fenyegetni valamelyik némberét. És kész szerencse az is, hogy még éppen
idejében sikerült eliszkolnia előle, mert a testi közelség már túl szoros volt. Azok a fura érzések,
amelyek újabban mindannyiszor feltámadnak benne, valahányszor a gróf közelít hozzá, most is
hatalmukba kerítették. Pedig retteg ettől, hiszen tudja, mi történne, ha ismét elveszítené az
uralmát fölöttük.

Leonyid szorosan lehunyta a szemét, de még most is látta éjkék szemében a haragot, azt a
féktelen szenvedélyességet, azt a...

Felnyögött, és megint a falnak verte homlokát. Mért is nem tud mozdulni innen, mióta a lány
elillant előle? Uralkodnia kellene magán, utóvégre igazán képes rá. Mindössze csak távol kell
tartania magát a lánytól. Ez máig sikerült is. De ma vajon mi ütött belé, hogy engedett
Alekszandra követelésének? Faképnél kellett volna hagyni, hadd táborozzon le az úton.. És ha
lecsukják, egy mukkot sem szólni az érdekében. Aztán amikor a bíróság elé állítják, elintézni,
hogy neki, Leonyidnak adják ki őrizetre. A gondolattól úgy elragadta a fantáziája, hogy megint
felnyögött.

Most már csak az anyjában reménykedett, aki esetleg még a mai napon kiszabadítja a pokol
fogságából. Ha Marija megismerkedik Alekszandrával...Atyaúristen, hiszen a lány elment,, ki-
csörtetett innen, és alkalmasint túl dühös ahhoz, hogy odakinn várakozzék rá. Lelki szemeivel
már látta, amint a városban tévelyeg. Egyedül van, és amilyen ruhát visel, nincs az a férfi, aki
habozás nélkül le ne szólítaná. Ráadásul a korbácsa is itt maradt, hiszen elvette tőle.
Védtelenné tette...

153
Leonyidot ijedtében kiverte a veríték, és valóban, amikor kilépett az utcára, a szolga már
csupán az ő lovát őrizte. Alekszandra eltűnt.

- Kért legalább a hölgy útbaigazítást, hogy hol lakik az anyám? - kérdezte Leonyid, miközben
nyeregbe szállt, de az inas zavartan meredt rá.

- A hölgy?

-Az a fehérnép, aki velem jött ide - morgott a gróf.

- Nem uram, nem kérdezett semmit... de hallottam, amint ráparancsolt a kutyájára, hogy
keressen meg valami Nyinát.

Leonyid nem könnyebbült meg a hírre, és sürgősen elindult, abban a reményben, hogy sikerül
elcsípnie Alekszandrát, mielőtt bajba keveredik. De a családi palotához vezető úton nyomát sem
látta, így hát lélekszakadva rontott be a télikertbe anyjához.

- Hol a lány? - ordította magából kikelve. Marija szeme elkerekedett.

- Három hónapos távollét után így üdvözlöd az... - kezdte megbántottan.

- Anyám, itt van Alekszandra?

- Nem, ide nem jött - felelt bosszúsan Marija. - És mért nincs veled? Csak a szolgái érkeztek
meg, az utolsó alig pár perce.

Ez kissé lecsillapította Leonyidot.

- Ez az utolsó egy nő volt?

Marija elgondolkodott.

- Lehetséges, azt hiszem. Bár most, hogy mondod, igen, az volt.

A félelem nyomban elpárolgott, de a férfi úgy elgyengült, hogy leroskadt a legközelebbi padra.
Marija figyelmesen szemügyre vette.

- Csak nem akarod azt mondani, hogy az a nő Rubljova bárókisasszony? - kérdezte


gyanakodva.
Leonyidnak voltaképpen fel kellett volna bőszülnie amiatt, amin keresztülment, de azon kapta
magát, hogy teli szájjal vigyorog.

Sajnos, igen.

Marija elszörnyedt.

- És én a cselédszállásra küldtem!

Mire Leonyid harsányan nevetni kezdett.

- Soha életemben nem voltam még ilyen zavarban - mondta később Marija a fiának. - Mért
nemi szólt egy szót sem az a lány?

154
A szalonban üldögéltek, és Alekszandrát várták a vacsorához. A gróf közben megjárta már a
királyi palotát, hogy tudassa megérkezését unokafivérével, de Stefan a minisztereivel tárgyalt,
így csak üzenetet hagyott neki, hogy holnap felkeresi. Ezután éppen csak annyi ideje volt, hogy
hazasiessen átöltözni az anyjánál elköltendő vacsorához, amelyet semmi pénzért nem
mulasztott volna el. No és meg akarta nyugtatni Fatimát is.

Ez kétségbeejtően nehéz feladatnak bizonyult. Fatima szünet nélkül zokogott, és bár Leonyid
korábban mindig behódolt a könnyeinek, ezúttal semmiképpen sem tehette, kivált mert tudta,
hogy Alekszandra a világon mindenről értesül - az emberei módfölött rátermettek. Ráadásul
sokkal könnyebbnek találta átmenetileg elküldeni valahová Fatimát, mint ismét megbirkózni
Alekszandra ádáz dühével. De hiába erősgette Fatimának, hogy elszakadásuk csak ideiglenes -
legalábbis reménye szerint -, nem sikerült kiengesztelnie.

Úgy vélte, hogy a lány megnyugtatásának, a bizalom helyreállításának legkönnyebb módja


egy szenvedélyes ölelkezés volna, de hihetetlen módon a legcsekélyebb vágyat sem volt képes
előkotorni magából. Fatima apró, törékenyen finom teste most már egyáltalán nem csábította,
hiszen másra sem tudott gondolni, mint azokra a buja, telt idomokra, azokra a csodálatosan
duzzadó mellekre, amelyek nem férnek el a tenyerében... Atyaúristen, már megint!

Nagy keservesen visszaterelte gondolatait anyja kérdésére.

- Alekszandra azért nem szólt egy szót sem, mert az ilyesmivel egyszerűen nem törődik. Az
az igazság, hogy ha az istállóba dugod, alighanem boldoggá teszed.

- Hogy beszélhetsz ilyen szamárságokat? - zsörtölődött Marija. - És mért viselt ilyen öltözéket?
Valami baj történt a ruháival?

Leonyid vállat vont.

- Egész hegységnyi ládát hozott magával, de fogalmam sincs, hogy női ruha akad-e bennük.
A magam részéről egyetlenegyszer sem láttam másféle öltözékben, mint amilyenben te.

Marija összehúzta a szemét, hogy világosan fia tudtára adja neheztelését.

- Eltökélted, hogy mindenáron incselkedni fogsz velem, ugye? Őszintén megmondom,


Leonyid, én bizony nem találok ebben semmit, ami jókedvre derítene.

- Ennek kimondhatatlanul örülök, anyám. Sőt, mi több, kezeskedem neked, hogy ma este
egyáltalán nem fogsz találni semmit, ami jókedvre derítene.

- Mit akársz ezzel mondani?

- Alighanem rám utalt a fia, asszonyom - szólalt meg az ajtóban Alekszandra -, mivel ő alig
tudja elviselni a látásomat, bizonyára úgy véli, hogy ön sem lesz képes erre.

- Drága leányom, honnan meríti ezt az ostobaságot?

A grófnak épphogy csak sikerült visszafojtania nevetését. Anyja azért tétovázott egy pillanatig,
mert végül észrevette, hogy Alekszandra változatlanul azt az öltözéket viseli, amelyben érkezett,
155
csak bunda és kucsma nélkül. A Leonyidra vetett szúrós pillantás pedig alighanem azt jelezte,
hogy eszébe jutott a fia állítása, miszerint sosem látta más ruhában a lányt.

De Alekszandra tudomásul sem vette néma eszmecseréjüket, csak Marija kérdésére


válaszolt.

- Ha nekem nem hisz, asszonyom, kérdezze meg őt. A fia igencsak megvet engem.

Leonyid tudhatta volna, hogy ez az este nem egészen a reményeinek megfelelően fog
lezajlani. Alekszandra szókimondása persze megbotránkoztatja majd az anyját, csakhogy jó-
maga sem ússza meg ép bőrrel.

Marija ismét méltatlankodni kezdett.

- Leonyid, mondd meg neki, hogy ez nem igaz. - A fia engedelmeskedett. Még egy henye
mosolyt is felvillantott.

- Persze hogy nem igaz. Bármit érzek is maga iránt, Szása, megvetni soha nem volnék képes.
A megvetés roppant hideg érzelem, márpedig az én érzelmeim... magával kapcsolatban...
sokkal melengetőbbek.

Alekszandra a füle botját sem mozgatta a szemérmetlen célzásra, csupán a szemöldökét


vonta fel.

- Eszerint az édesanyja kedvéért kénytelenek leszünk hazudni? - kérdezte kihívóan.

- Nem vetem meg magát, a fenébe is! - bődült el a férfi. - Leonyid! - szólt rá Marija.

Leonyid sóhajtott. Ha máris kijön a sodrából, nem ússza meg az estét. Pedig Alekszandra
éppen ezt akarja elérni azzal az önelégült ábrázatával. A kis boszorka. Szándékosan ingerli őt.

- Bocsáss meg, anyám. Talán okosabb volna, ha lezártnak tekintenénk ezt az ügyet, és
vacsorához ülnénk.

Marija gyorsan helyeselt.

- Kitűnő javaslat... hacsak... Alekszandra nem kíván előbb felöltözni.

Leonyid életében nem látott még olyan színlelt ártatlanságot, amilyet Alekszandra varázsolt az
arcára. - Felöltözni? Mibe?

És az anyja bedőlt neki!

- Másik ruhába. Mi itt fel szoktunk öltözni vacsorához. Alekszandra végignézett magán. - De
én fel vagyok öltözve. - Nem, úgy értem...

- Add fel, anyám - szólt közbe Leonyid. - Becsületemre, azt hiszem, nincs is neki más ruhája.

- Dehogyisnem - mondta Alekszandra. - Hát mit képzel, mi van azokbann a ládákban, amiket
idáig hurcoltunk?

- Korbácsok meg szablyák - vágta rá Legnyid szemrebbenés nélkül.


156
Alekszandra felkacagott. Mégpedig szívből, ami nagyon meglepte a grófot. Sőt jólesett neki, és
mosolyt csalt az ő szájára is. Marija azonban nem derült fel.

- A ruhákról majd holnap beszélgetünk, Alekszandra - mondta szigorúan. - Most vezess


minket asztalhoz, Leonyid.

A férfi engedelmeskedett, de közben azon tűnődött, hogy talán nem ártott volna anyját előre
figyelmeztetni Alekszandra étkezési szokásaira. Mert ha megrökönyödésében netán megsérti
Alekszandrát, a lány esetleg megdühödik rá, az meg ki tudja, mit eredményez.

Mint kiderült, fölösleges volt aggódnia. Emlékezhetett volna rá, hogy Alekszandra ritkán
sértődik meg, ha szemére vetik rendhagyó szokásait. Amellett bele is telt némi időbe, mire
Marija észrevette, hogy Alekszandra kézzel eszik. Nem is botránkozott meg annyira, inkább
zavarba esett, de egy pillanatig sem habozott szóvá tenni a dolgot. Alkalomadtán ő is
meglehetősen egyenes tudott lenni.

- Téged soha nem tanított senki illendően étkezni, kedvesem?

Alekszandra vállat vont.

- Gondolom, tanítottak, de az már olyan régen volt, hogy elfelejtettem.

- És mért nem vettél még néhány leckét?

- Ne tréfáljon, asszonyom - nevetgélt Alekszandra. - Csak nem pocsékolom mindenféle vacak


evőeszközre a drága időmet, mikor a kicsinyeimmel is eltölthetem.

Marija ezúttal csakugyan megdöbbent, és mézarany szemét a fiára fordította.

- A kicsinyeivel?

- Lovak azok, anyám.

Még mélyebb megdöbbenés.

- Te lovaknak nevezed a kicsinyeit?

- Dehogyis - felelte türelmesen Leonyid. - Alekszandra nevezi kicsinyeinekk a lovait. Maga


tenyészti őket.

- Ne mókázz velem, fiam.

- Nem mókának szántam, anyám.

Alekszandra ismét magán érezte Marija hüledező tekintetét, de egy csöppet sem bánta.
Leonyid jelenlétében sokkal könnyebben sikerült színészkednie Marijának, mint gondolta volna.
No persze, Leonyid nem marad itt huzamosan. Vacsora után hazamegy a saját palotájába, és...

- Mondja, Petrov, a házábann élő ágyasán kívül hányann vannak a többiek?

157
Marija levegő után kapkodott. A gróf kis híján megfulladt. Nem hitte volna, hogy Alekszandra -
ha mégolyan szókimondó is - képes legyen ilyesmit szóba hozni anyja előtt. Csak annak örült,
hogy a lány így legalább nem az anyjára zúdítja a dühét, hanem őreá. Ezt maga sem
rendezhette volna el jobban. Remek, gondolta, ez lesz a végső húzás, az utolsó csöpp a
pohárban.

- Mindössze hárman - felelte, és bár tudta, hogy anyja tekintete visszavillan rá, csak
Alekszandra arcát fürkészte. És Alekszandra, hála a Mindenhatónak, rettentő dühbe gurult. Ez
egyre jobb lesz, örvendezett a férfi. És így is történt.

- Mindössze hárman? És mind a hármat kitartja, mind a háromnak fizet, mind a hárommal
bujálkodik?

Leonyid megint fuldokolni kezdett. A hangokból ítélve az anyja is. Leonyid feléje sem mert
nézni. Érezte, hogy arcába fut a vér. Pedig azt hitte, hogy Alekszandra már nem tudja semmi
újabbal megdöbbenteni. Nagy nehezen nyugalmat erőszakolt magára.

- Valahogy ilyesformán.

- Ne remélje, Petrov, hogy nem találom meg őket mind egyszálig. Nem sokáig kéjeleghet már
velük.

- Eszerint elég sűrűn kell magát meglátogatnom, ugye?

- Az édesanyja házában? - vágott vissza diadalmasan Alekszandra. - Nemigen hinném.

- Maga igazán úgy véli, hogy ez megakadályozna? - kérdezte Leonyid halk figyelmeztetéssel.

- Nem, ha meggondolom, maga micsoda feslett kéjenc. De Bozsik majd megakadályozza,


mert mától kezdve velem alszik. Marijának végre visszatért a hangja, mégpedig elég harsá

nyan.

- Ki... az a... Bozsik?

A gróf még jobban elvörösödött. Alekszandra úgy felingerelte, hogy egy pillanatra teljesen
megfeledkezett anyja jelenlétéről. Most, amikor végre ránézett, ijedten látta, hogy jómaga
legalább annyira megbotránkoztatta, mint Alekszandra.

- Bozsik a kutyája, anyám.

- Márpedig kutya nem lesz az én há... vagyis, ha jobban belegondolok... jaj, istenem... - Marija
legyezgetni kezdte magát. - Nehogy be merészelj sompolyogni a szobájába, Leonyid, amíg nem
vagytok... jaj, istenem. Nem szabad a... ezt a lányt... jaj, istenem!

- Tudom, anyám - könyörült meg rajta Leonyid.

- Eddig is tudtad? - Marija hangja szemrehányóan csengett.

158
- Mindent azért nem, mi tagadás. De az utazás során kinyílt a szemem, és meglehetősen sok
tapasztalatot szereztem.

- És nem küldted vissza az apjához?

- Ha jól tudom, éppen te hajtogattad nekem, hogy erre nincs lehetőségem - emlékeztette a
gróf.

- Nem, persze hogy nincs, de ... jaj, istenkém, olyan váratlan ez az egész. Egy úrihölgy,
akinek a lovak fontosabbak, mint...

Leonyid nem bánta volna, ha anyja nem éppen emiatt kezd siránkozni, mert tudta, hogy most
el kell hallgattatnia, mielőtt túl sértő lesz. Sejtette jól, hogy Alekszandra semmilyen megbántást
nem tűr el, ami a lovaira vonatkozik.

- A jegyesemnek erről megvan a maga saját véleménye, anyám. - Rávigyorgott Alexandrára. -


Igaz, gyönyörűm?

- Csak az eszemet nem tudom, hová tettem, hogy itt ülök és hallgatom, amint ízekre szednek
- állt fel Alekszandra. De a hangjában nem volt semmi harag. Sőt, hangos cuppogással az ujjait
is lenyalogatta, majd hozzátette: - Ha lesz még valami mondanivalója, Petrov, az istállóban
megtalál.. De ha nem az, amit hallani szeretnék, akkor kár fáradnia.

Abban a pillanatban, amikor Alekszandra kivonult a szobából, Leonyid ráeszmélt,, a lány arra
számít, hogy ő ma este felbontja az eljegyzést, és minden szava szándékosan ezt a célt
szolgálta. Atyaúristen, hökkent meg, csak nem azt varja Alekszandra is, amit ő, hogy Marija
vessen véget helyettük ennek a kalamajkának? Nem, nem, a lány alighanem csak tapogatózik,
mondhatni, csak a vízmélységet kémleli. Tud ő ennél sokkal botrányosabban is beszélni,
ocsmányabb kifejezésekkel, ez többször kiderült az utazás során. Lehet, hogy mindjárt a
legrosszabb oldalát akarja megmutatni a grófnőnek.

- Édes istenem, fiam, ez a lány valóságos vadember - sikoltotta Marija, mihelyt magukra
maradtak.

- Igen, elragadóan barbár.

- Nem veheted feleségül, amíg ilyen.

- Csakugyan nem?

- Persze hogy nem. Szégyent hozna mindkettőnkre. Előbb illendőségre kell tanítani.

Erre nem számított a gróf. De meghökkenése gyorsann derültségbe csapott át. Hölgyé
képezni át Alekszandrát? Kész lehetetlenség, soha nem sikerülne.

- Fogalmad sincs, anyám, mire akarod rászánni magad. Nem gondolod, hogy legokosabb
volna egyszerűen hazaküldeni?

159
Meg kell hagyni, hogy a grófnő töprengett ezen egy darabig. De Leonyid tudta,, milyen az
anyja esze járása. Marija még sosem jutott közelebb ahhoz, hogy megnősítse a fiát. Nem fogja
most egykönnyen feladni a dolgot.

- Nem, ennek a lánynak csupán egy kis segítségre van szüksége. Kétségtelen, hogy részesült
valamilyen nevelésben... végeredményben mégiscsak bárókisasszony. Csak elfejtette, ahogy
mondta is. Alighanem az apja hagyta elvadulni, miután meghalt a felesége.

Az apja nyíltan együtt él a szeretőjével. Vajon az az asszony mért nem tett valamit
Alekszandra érdekében?

- A jegyesem káromkodik, mint egy részeg matróz, lovaglókorbáccsal verekszik, és azzal


fenyeget minden nőt, aki a közelembe merészkedik, hogy lenyiszálja a fülét. Te pedig
megpróbálnál hölgyet faragni belóle?

Megállapíthatta anyja arcáról, hogy az egy árva szavát sem hitte el. Még csak válaszra sem
méltatta.

- Mért ment Alekszandra ilyen késő este az istállóba? - kérdezte felelet helyett.

Leonyid felsóhajtott.

- Mert minden szabad percét a lovainál tölti. Nem tréfáltam, amikor azt mondtam, hogy maga
tenyészti őket. Sőt, az idomításukat is maga végzi, és személyesen gondoskodik róluk.
Ráadásul elhozta az egész ménesét.

- Nos, ennek véget kell vetnünk. Életemben nem hallottam még ennél kevésbé hölgyhöz
méltó kedvtelésről.

- Alekszandrának a lovai a legfontosabbak a világon, anyám. Ha róluk van szó, az erőszaktól


sem retten vissza. Nosza, láss hozzá, próbálj dámát faragni belóle, de azt tanácsolom, eszedbe
ne jusson elválasztani a kicsinyeitől.

- Majd arról is teszünk - morgolódott Marija, de inkább csak a tekintély kedvéért. Leonyid
tudta, hogy anyja megszívleli figyelmeztetését, és egyelőre kíméletes lesz az állatokat illetően.
Vele szemben bezzeg nem volt kíméletes, és szigorúan kijelentette: - Te pedig, fiam, be ne tedd
a lábad a hálószobájába! Ne hidd, hogy nem értettem meg pontosan azt a közjátékot kettőtök
között.

Leonyid elmosolyodott. - Amennyiben nem láttad még a jegyesem kutyáját, anyám,


biztosíthatlak, hogy eszem ágában sincs összerúgni vele a port.

- Nem is ajánlom neked: - És ezúttal a grófnő sóhajtott fel. - Kutyák az én házamban. Hogy
mit meg nem teszek azért...

Nem fejezte be. Nem is volt rá szükség.

29. fejezet
160
Leonyid egyáltalán nem szándékozott az istállóba menni. Alekszandra világosan megmondta,
hogy ne is fáradjon, ha nem azt közli vele, amit ő hallani szeretne, azt meg nem közölheti. Ámde
ahelyett, hogy szokása szerint egy szolgát futtatott volna a lováért, maga ment érte.

Az istálló igencsak tágas volt,, mégsem jutott volna elég férőhely benne Alekszandra
ezüstfeheréinek és szolganépe hátaslovainak, ha a grófnő a fogatán meg a néhány
futárszolgálatra használt lovon kívül több állatot tart. Az istálló akkora volt, hogy a gróf a gyatra
fénynél nem látott el a hátsó bokszokig, csak hangokat hallott valahonnan bentről, aztán
nevetést.

A csengéséből felismerte Alekszandra kacagását, és mint a vacsoránál, most is furcsa


melegség fogta el tőle. Oly ritkán hallotta nevetni a lányt, és akkor is csak csúfondárosan. De ez
a kacagás most olyan édes, úgy teli van őszinte jókedvvel, bárcsak...

Amikor Leonyid észrevette, merre kalandoznak már megint a gondolatai, sebesen sarkon
fordult. Csak nem őrült meg, felkeresni a lányt, mikor nincs is dolga vele. És különben is, milyen
jól mulat éppen. Ő meg úgyis csak elrontaná a jókedvét... de ki a fene az, akivel ilyen jól érzi
magát?

Visszafordult, és hosszú, dühös léptekkel egy szempillantás alatt a leghátsó, tűrhetőbben


megvilágított boksznál termett. De amit ott talált, azonmód lehűtötte hirtelen felforrt érzelmeit.

A bokszban Alekszandra két kancája állt,, és a lány éppenn valami kenőcsöt igyekezett tenni
az egyikük jobb mellső lábára, amelyen egy szóra sem érdemes kis zúzódás látszott. No persze,
ez a kanca a kicsinyei közé tartozott, és azok mind kivételes bánásmódban részesültek. A
lánynak Sztyenka segédkezett, a kozák legény, de amit művelt, az minden volt, csak segítség
nem, és Alekszandra ezen nevetett. A kanca lábát ugyanis Sztyenka úgy emelte meg, hogy
valahányszor Alekszandra be akarta kenni, kicsit odébb mozdította.

- Elég már, Sztyenka - nevetgélt a lány. - Ne bohóckodj itt tovább, mert a végén a te képedet
találom összezsírozni, aztán úgy bűzlesz majd, hogy egyetlen szobalány sem...

Alekszandra elhallgatott. A másik kanca megugrott Leonyid jöttére, mire a lány hátranézett, és
megpillantotta őt a boksz bejáratában. Ahogy a férfi előre sejtette, viselkedése egy csapásra
megváltozott, jókedve elszállt, arca óvatosan kifejezéstelenné vált.

- Nos, túlestünk a dolgon? - kérdezte.

Leonyidnak meg sem fordult a fejében, hogy a lány azonnal erre következtet felbukkanásából.

- Nagyon sajnálom, gyönyörűm, de változatlanul fülig jegyesek vagyunk.

Alekszandra végre ismétt levegőhöz jutott. Amikor megpillantotta a grófot, a gyomra görcsbe
rándult. Most meg olyan hányingere támadt, mintha valami nagy ijedtségen esett volna át. Ez
képtelenség, bizonygatta magának.

161
Visszafordult a kancához. Elhatározta, hogy tudomásul sem veszi Leonyid jelenlétét.
Bizonyára amúgy is csak azért jött, hogy szemrehányást tegyen a vacsoránál történtekért, arra
meg semmi szükség.

- Hagyj magunkra.

Alekszandra hátrakapta a fejét. A gróf Sztyepkára meredt, de amaz meg sem rezzent.
Alekszandra látta, hogy barátja dühös, ami nem csoda. Csaknem egy órát fordított rá, hogy mu-
latságos bohóckodásaival felderítse őt, és most, hogy végre sikerült, nem örül Leonyid
ünneprontásának. Az elmúlt öt hétben Alekszandra nagy keservesen meg tudta gátolni, hogy
barátai és a gróf egymás torkának essenek. Eszében sem volt, hogy most megengedje.

- Semmi baj, Sztyenka - mondta határozottan. - Holnap majd találkozunk.

Sztyenka kurtán biccentett, és Alekszandra befejezte a ló lábának kenegetését. Így nem vette
észre, milyen tekintetet váltott a két férfi. Ha bántod, megöllek, fejezte ki világosan Sztyenka
szeme. Leonyidé éppolyan érthetően beszélt: Ő most már az enyém, ne avatkozz a dolgunkba.

Nem mintha valóban ezt érezné... Szó sincs róla, de kénytelen ezt a benyomást kelteni a
kozákban.

Mihelyt a legény kilépett az istállóból, Leonyid szeme visszatért Alekszandrára. Azon


morfondírozott, hogy a lány vajon mért engedte elmenni a kozákot. Tudta, hogy Alekszandra
nem szeret egyedül maradni vele. Márpedig, gondolta, most határozottan egyedül vannak. A
gondolat azonmód felizgatta. Mi tagadás, ezt a lányt oly könnyű megkívánni.

Alekszandra kezet mosott egy vödörben. Aztán ismét kegyeskedett tudomást venni a férfiról,
és felsóhajtott.

- No jól van, akár hozzá is foghat.

Lehet, hogy a lány is arra gondol, amire ő?

- Mihez?

- A szemrehányásokhoz - mormolta a lány. - Azért jött ide, vagy nem?

- Hát nem éppen - felelte Leonyid - Véleményem szerint a vacsora egész jól sikerült, a
körülményekhez képest.

- Az édesanyja nem dühös?

- Az elszánt kifejezés jobban jellemezné.

Leonyid akaratlanul is elmosolyodott, de Alexandrában minden mosolya gyanút keltett.

- Akkor meg minek jött ide?

- A lovamért.

162
- Személyesenn jött érte, ahelyett hogy ideszalajtott volna valakit? - kérdezte Alekszandra
hitetlenkedve.

- Mért tüntet fel engem olyan színben, Szása, mintha én soha nem csinálnék önállóan semmit?

- Mert nem csinál.

Most Leonyid sóhajtott fel.

- Mit gondol, tudnánk mi egyszer beszélgetni veszekedés nélkül?

- Aligha.

- És ha megkísérelnénk?

Alekszandra bizalmatlan pillantást vetett rá, de aztán közönyösen vállat vont.

- Van valami különleges, amiről beszélni óhajt? - kérdezte.

Dehogy volt. A férfinak egyszerűen nem akarózott még távozni. Valami témát mégis kellett
találnia.

- Úgy láttam, a szekerek odakinn még teli vannak. Nem akarnak lerakodni? - kérdezte jobb
híján.

- Néhány ládát bevitettem a házba. Semmi értelmét nem látom, hogy a többit is lerakjuk.

Aha,, a leányzó igyekszik megkönnyíteni magának, hogy bármely pillanatban szedhesse a


sátorfáját. Leonyid azon kapta magát, hogy egy csöppet sem örül ennek. A teste még kevésbé
örült, sőt, úgyszólván pánikba esett a gondolattól, hogy többé nem is láthatja Alekszandrát...

- Mennem kellene - mondta hirtelen.

- Ami a ma történteket illeti - kezdte Alekszandra, de azt is meghallotta, mit mondott Leonyid. -
No, mindegy.

A gróf úgy érezte, hogy ő mindent elkövetett, igazán megpróbálta. De ha maga a lány
emlékezteti a fogadalomra, hogy szeretkezni fog vele,, valahányszor erőszakon kapja - csak
nem fogja kihagyni a lehetőséget?

-Jöjjön velem, Szása, hazamegyünk.

Alekszandra szeme villámlott, nem annyira a váratlan követelés hallatára, hanem mert a férfi
lassan feléje indult. A lány hátrálni kezdett.

- Mért?

- Mert nemm akarok istállóban szeretkezni magával.

- Elég volt, Petrov! Az előbb bocsánatot akartam kérni. Nem jöttem volna ki a sodromból ma
délután, ha az a némber nem a könnyeivel próbálja befolyásolni magát.
163
- Elég gyakori nőii fortély, de gondolom, maga nem az a fajta, aki élne vele, ugye? - Egyre
közeledett a lányhoz.

- De még mennyire, hogy nem. A lényeg viszont az, hogy eszemben sem volt megfenyegetni
az ágyasát. Csak azt akartam tudtára adni, hogy kotródnia kell, amit meg is próbáltam.

- És a végén mégiscsak megfenyegette!

- De a szándékom nem ez volt!. Erre nem érvényes a maga nevetséges fogadalma..

- De amit láttam, semmiben sem különbözött a maga fenyegetőzésétől. Hogy magának ugyan
nem kellek, de senki más nem tarthat igényt rám. Mert ugye, ez a lényegee a dolognak?

Ha Alekszandra nem esett volna pánikba - a férfi csaknem a falhoz szorította -, nem bőszült
volna fel annyira, hogy ráförmedjen.

- Pontosan! Nekem nem kell maga, de egyelőre mégiscsak az enyém!

Leonyidnak kezdett megtetszeni a gondolat.

- Ez bizony kétoldalú is lehet.

- Csakhogy nem az.

- Ki meri ezt mondani?

Ezzel Leonyid ráhajolt a lányra, testével egészen a falhoz szorította, ajkával az ajkát kereste,
jóformán helyet sem hagyott neki, hogy ezt elkerülje, s amikor mégis megpróbálta, csókolta,
ahol érte. És Alekszandra végül csaknem veszített.

Lélegzetelállítóan hosszú pillanatokra hatalmába kerítette a férfi kemény, izmos teste, féktelen
vágya, kutató szája és a tulajdon testének lüktetése. Hosszú pillanatokig elmerülten élvezte a
férfi érintését és azokat a felzaklató, borzongató, vad érzéseket, amelyeket egyedül ő tudott
felgyújtani benne. Minden porcikája.a arra vágyott, hogy megadja magát, hogy úgy tegyen,
mintha...

De ézúttal nem veszítette el az önuralmát. Tudta, gyötrelmesen tudta, hogy ez nem vezet
sehová, nincs más haszna, csupán egy röpke - bár káprázatos - kielégülés. Márpedig
Alekszandra eltökélte, hogy ehhez nem lesz hajlandó hozzászokni. Hiszen hiábavaló az egész.

Így hát még mielőtt elveszítette volna az önfegyelmét, kimondta az egyetlen szót, amely
megállíthatta Leonyidot. Mégpedig olyan hangon, amely biztosította a hatást.

- Bozsik!

A kutya azonnal felmordult. A férfi mindeddig észre sem vette a lovak mögött
összegömbölyödő farkasölő agárt. Most azonban rájött, mért nem félt egyedül maradni vele
Alekszandra.

- Maga nem játszik tisztességesen, gyönyörűm! - hajolt hátra kissé.

164
- Maga sem, Petrov.

Legnyid erre elvigyorodott, mert megértette, hogy a lánynak nem volt éppenséggel könnyű
védekeznie. Ezt a rövid választ is alig tudta kinyögni. Márpedig, határozta el Legnyid, bolond
volna hagyni, hogy mindketten szenvedjenek, hiszen némi bűvöléssel, hozzáértő meggyőzéssel
felmorzsolható a lány ellenállása - legalábbis így képzelte.

De balsorsa úgy akarta, hogy nem állt módjában kideríteni, igaza van-e. Az istálló előtt valaki a
nevét üvöltötte, és a mennydörgő hangról felismerte barátját, Szergej Lehart, akivel bármikor
boldogan találkozott volna - kivéve most.

- Várj egy pillanatig, Szergej, mindjárt megyek! - kiáltotta vissza, és igyekezett elfojtani
csalódottságát.

- Igaz, hogy olyan bámulatosak, mint Lazar mondja? - hallatszott kintról.

- Az egyik barátom - súgta oda Leonyid Alekszandrának.

- Alighanem a maga lovait jött megcsodálni.

- Nem adok el neki egyet sem, ha netán kérdené.

Nem is annyira a kijelentés volt váratlan, hanem a mögül kiérezhető megátalkodott


csökönyösség. - Mért nem?

- Mert számon tartom minden egyes eladott lovamat, és gyakran gondolok rájuk meg azokra,
akik megvették őket. Márpedig nem akarok úgy gondolni az egyikre, hogy az a maga barátjáé.
Még emlékezni sem kívánok magára, ha egyszer elmegyek innen.

Tekintettel az imént történtekre, Leonyid jót derült magában a magyarázaton.

- Maga ugye nem hiszi, hogy összeházasodunk? Soha egy percig sem hitte, igaz?

Néhány héttel ezelőtt ez meg igaz is volt, de a reménytelenség, amely Alekszandrára


nehezedett, mióta megérkezett a fővárosba, porrá zúzta bizakodását. Ezt azonban nem akarta
bevallani a grófnak.

- Nagyon jól tudom, miféle ember maga, Petrov - mondta meg neki nyíltan. - Egy magafajta
buja kéjenc meg a házasság? Az utolsó pillanatban úgyis elfogná a vakrémület, és azt

tenné, amit már akkor meg kellett volna tennie, mielőtt kiszakított az otthonomból.

Érdekes, hogy maga így ítéli meg - felelt Leonyid, és mielőtt hátralépett, ujjával lágyan
megsimította a lány arcát. - Én úgy gondolom, hogy összeházasodunk... bár talán nem. De hogy
ez nem az oltár előtt fog eldőlni, erre szavamat adom.

Ezzel a rejtélyes mondattal ott is hagyta Alekszandrát. Voltaképpen elárulhatta volna neki
anyja szándékát. Elárulhatta volna, hogy amennyiben Alekszandra nemm hajlandó az

165
együttműködésre, és nem tanul némi illemet, befellegzett a házasságnak. De ezt nem árulta el.
A sorsra bízta a dolgot, maga sem tudta, mért.

30. fejezet

Másnap délelőtt Leonyid újfent az istállóban találta magát, de ezúttal Stefan társaságában.

- Teljesen igazad volt - állapította meg Stefan, amint a következő boksz felé igyekezett. -
Életemben nem láttam még ennél gyönyörűbb ezüstfehéreket. Biztosra veszed, hogy nem lesz
hajlandó eladni nekem egyet Tánya részére?

- Ismerem én jól az én Szásámat - felelte Leonyid. - Olyan csökönyös, mint egy öszvér.
Jómagam is áhítozom egyre, de az első percben rájöttem, hogy még a kéréssel sem szabad
előhozakodnom. Sőt, Szásának halvány sejtelme sincs, hogy mennyire csodálom a kicsinyeit,
de semmi pénzért nem adnám a tudtára, hogy majd meghalok Misa hercegért.

- Csakhogy te, kuzen, mindössze egy vacak kis gróf vagy, én meg valódi király. Amennyi
fejfájást okoz nekem ez a rang, igazán megérdemlem, hogy kihasználjam a vele járó apró
előnyöket.

Stefan tréfálkozott ugyan, de Leonyid komolyan vette a dolgot.

- A tekintélyedre aztán ne számíts. Ha Szásának nem imponál, hogy én a király rokona


vagyok, miből gondolod, hogy te majd imponálsz neki? Nagyon fájna látnom, hogy kérsz va-
lamit; és elutasítanak.

Stefan felnevetett.

- Ne tégy úgy, mintha ilyesmi soha nem történne velem. Vedd tudomásul, hogy Tánya elég
gyakran egyáltalán nem átall nemet mondani nekem.

- Ugyan már, Tányának különleges kiváltságai vannak. De soha nem tapasztaltam, hogy mi,
többiek valaha is merészeltük volna így megsérteni felségedet.

- Kinek akarod bemagyarázni ezt az ökörséget? - zsémbelődött a király. - Soroljam fel neked,
hány alkalommal és mikor tagadtad meg te magad is a parancsaimat?

- Mindig csak a te érdekedben.

Stefan felhorkant. Leonyid vigyorgott, és az oldalát dörzsölgette. Kora reggel óta együtt voltak,
megtárgyalták az elmúlt hetek eseményeit. De Lazarnak már előző este sikerült találkoznia
Stefannal, és egész csomó olyan dolgot mesélt el neki, amelyeket a gróf nemigen kívánt még
egyszer elismételni. Következésképpen a délelőtt folyamán bőven kijutott neki a csípős
szurkapiszkákból, és Stefan azt is elhatározta, hogy mindenáron megismerkedik a „kis barbár
vademberrel", aki szerint az ő válogatott testőreinek dísze-virága csupán afféle udvari ficsúr.

166
De amikor megérkeztek Leonyid családi otthonába, értesültek róla, hogy bár Alekszandra
hosszú órákig állta a grófnő prédikációit, végül kiszökött az istállóba. Az istállóban pedig azt
közölték velük, hogy a bárókisasszony a Rjazin fivérekkel együtt a lovait járatja a közeli parkban.

- Gondolom, a vétel ráér a menyegződig - mondta Stefan. - Utána majd tőled vásárolom meg
az egyik kancát.

- Semmi lehetőséged rá. Még ha netán elveszem is Szását, a lovak egyedül az ő tulajdonában
maradnak továbbra is.

- Lazar szerint nemrég valami mást hangoztattál.

- Lazar jól tudja, hogy amikor az eladásukat emlegettem, nem gondoltam komolyan. Te ennél
jobban ismersz engem, Stefan. Mellesleg az életem forogna veszélyben, ha jogot találnék
formálni a lovaira, és ne hidd, hogy ez tréfa. Nem az.

- Az a lány nem lehet ennyire... nos, rendben van, mindegy. - Stefan vállat vont. - Azt hiszem,
ha nagyon akarok, vehetek egy lovat az apjától, mint Lazar.

- Szása lovai sokkal jobbak - mondta Leonyid félreérthetetlen büszkeséggel.

- Minek dörgölöd ezt az orrom alá, ha már egyszer közölted, hogy azok úgysem eladók? Nos,
ha meg akarok ismerkedni az aráddal, talán jó lenne, ha hazafelé a parkon át lovagolnánk...
Mennyei atyám, csak nem ő az?

Leonyid hátraperdült, és azon kezdte törni a fejét, vajon mióta ácsorog mögötte Alekszandra.
Végiggondolta, mi mindent mondott Stefannak, és fülig elvörösödött. De a lány arca teljesen
kifejezéstelen volt. Eszerint nem hallott semmit.

Stefan elképedésének megvolt a magyarázata. Noha elmesélték már neki, hogy Alekszandra
mindig lovaglónadrágot visel, nincs az a férfi, akinek ne akadna el a lélegzete egy bájait ily
bólcezűen közszemlére táró nő láttán. A lány arcát rózsásra csípte a fagy, kucsmája alól szokás
szerint kibújtak hamvasszólce hajának hosszú fürtjei. Ahhoz képest, hogy bárókisasszony volt,
imádnivalóin szégyentelennek látszott.

-jöjjön ide, Szása, ismerkedjen meg hírneves unokafivéremmel - mondta Leonyid.

Alekszandra közelebb lépett, de módfölött lassan.

- Szólítsam felségnek?

- A Stefant jobban szeretem hallani.

- És az udvari etikettel mi a helyzet?

Erre Leonyid felelt.

- Szoknya nélkül akar pukedlizni? A meghajlás jobban illik magához.

Alekszandra nem harapott rá a csalira, de Stefin is gyorsan közbeszólt.

167
- Egyikre sincs szükség. Már alig vártam, hogy megismerjem, Alekszandra. A feleségem még
ennél is jobban várja, és azt üzeni, hogy látogassa meg ma délután a palotában.

- Nagyon sok a dol...

- Ott lesz - szakította félbe a gróf, és figyelmeztető pillantást vetett a lányra, hogy ne merjen
ellenkezni.

Alekszandra nem szólt semmit, de esze ágában sem volt eleget tenni a meghívásnak.
Túlságosan kínosnak érezte, hogy a cardiniai udvarban is folytassa a parasztos
faragatlankodást. Mellesleg, ahogy az utazás során barátaitól elzárkózott, ugyanúgy távol akarta
tartani magát a királyi rokonságtól is. Legalábbis elhatározta, hogy megpróbálja.

Nincs ebben semmi bolondság. Akinek van egy kis sütnivalója, óvakodik az uralkodóktól.
Ráadásul Stefan, Cardinia uralkodója a maga sebhelyes arcával, még a Leonyidénál is
feltűnőbb aranyszín szemével akkor is félelmet gerjesztene benne,, ha nem volna király. Minél
kevesebb dolga akad vele meg a feleségével, annál jobb, gondolta Alekszandra.

A király alighanem megérezte a lány elővigyázatosságát, vagy annyira megszokta, hogy


ilyesmit vált ki másokból, hogy mint mindig, most is rövidre szabta a bemutatkozást. Megfogta
Alekszandra kezét - úgy kellett kihúznia a zsebéből -, és csókot lehelt az ujjaira.

Remélem, hamarosan a családomban üdvözölhetem, Alekszandra - mondta. - De most haza


kell térnem a palotába, bár nagyon szerettem volna előbb szemügyre venni a paripáit.
Gondolom, azok is megjöttek magával.

Alekszandra csak bólintott. Stefan búcsúzóul rámosolygott, és elindult az udvar felé, ahol az
élénk gyakorlólovaglás után éppen jártatták a telivéreket, hogy lehűljenek. Alekszandra a király
után bámult, azzal a kényelmetlen érzéssel, hogy meg tudná kedvelni, ha megengedhetné
magának. Beletelt néhány másodpercbe, mire észrevette, hogy a gróf nem követte Stefant.

Pedig Alekszandra nem bánta volna, ha vele megy. Egy szikra örömet nem szerzett a
jelenlétével, de mikor volt az kellemes? Ráadásul Alekszandrát ezúttal nagyon összezavarta,
ami véletlenül megütötte a fülét. Leonyid tehát hazudott, amikor azt mondta, hogy eladja a
lovakat. És eltitkolta, hogy mennyire csodálja őket, hogy legalább olyan kiváló szakértője,
rajongója a jó lovaknak, mint Lazar. Vajon megsejtette, hogy Alekszandra jobban megbecsülte
volna, ha tudja ezt róla? Hogy ő nem képes gyűlölni olyasvalakit, aki szereti a lovakat?

Elhatározta, hogy nem hozza szóba a hallottakat. Időre van szüksége, hogy kielemezze a
megtévesztés okát. Talán nem ártana eltűnődni, nincs-e más is Leonyiddal kapcsolatban, ami
nem igaz. Érthetetlen például, hogy mért nevezte őt a férfi „az én Szásám"-nak - egyébként
emiatt nem közelített hozzájuk, és milyen borzongató gyönyörűséget szerzett neki.

Mivel Alekszandra vonakodott megvizsgálni a saját érzelmeit, arra a következtetésre jutott,


hogy sokkal könnyebb volt a dolga, amikor még tetőtói talpig meg tudta vetni Leonyidot.

- Kotorjon elő valamit ma délutánra az állítólagos ruhái közül - szólalt meg a gróf.

- Eszemben sincs.. Kérjen bocsánatot a nevemben, és...


168
- Márpedig elmegy, Szása. Egy királyné meghívását nem lehet visszautasítani. Ezt még
magának is tudnia kell.

- Mivel az édesanyja eltökélten kisajátítja a délelőttjeimet holmi ostobaságokra, nem jut időm
látogatásokkal szórakozni. Ezt nyugodtan közölheti a királynéjával, Petrov.

- Nem őrültem meg ilyesmit közölni vele. Mondja csak, maga összekülönbözött az anyámmal?

- Nem én, sőt igyekeztem tőlem telhetőleg a kedvében járni, de nem tudom, meddig bírom
még türelemmel. Az édesanyja pillanatnyilag úgy véli, hogy sikerült némi eredményt elérnie.

- És sikerült?

- Hát mit gondol? - fortyant fel Alekszandra.

Leonyid rávigyorgott.

- Azt gondolom, hogy maga úgyis mindig azt csinál, amit akar, minden jóindulatú tanács
ellenére... csak ma nem. Két órára álljon készen, ildomos öltözékben. Eljövök magáért a
hintómmal...

- Nem...

- Vagy Stefan kísérteti be a katonáival a palotába.

31. fejezet

Alekszandra tett némi engedményt. Hajlandó volt elindulni a megjelölt időben, de a szokásos
öltözékét viselte. Mentséget is talált magának, amely ugyan nem fedte egészen az igazságot, de
Alekszandra biztosra vette, hogy el tudja hitetni Leonyiddal.

Elő is hozakodott vele, mihelyt a férfi megérkezett, és kezdett fenyegetővé válni az arca.

- Maga a hibás, Petrov. - Szándékosan beszélt vádló hangon. - Nem hagyott időt arra, hogy
tisztességesen becsomagoljak.

Nem csoda, hogy minden ruhám tönkrement. Még az édesanyja is megütközött, amikor
elmeséltem neki, hogy maga még egy napot sem adott a felkészülésre, úgy hajkurászott el
hazulról. Most aztán egy vadonatúj.j ruhatárral tartozik nekem.

Leonyid elvörösödött, bár ármánynak tekintette, hogy Alekszandra a grófnőnek árulkodott.


Mért is nem gondolt soha arra, hogy Alekszandra őszintesége kiterjedhet az ő felháborító
viselkedésére is, amelyet az utazás során tanúsított? És ha van esze a lánynak, rájön, hogy
ezzel teljesen a maga pártjára állíthatja a grófnőt. És akkor ő nem győzi hallgatni majdd a
szemrehányásokat. De Alekszandra mégsem akarhatja ezt, ennyit tudnia kell.

169
Mindenesetre úgy határozott, hogy csak a ruhák kérdésére válaszol.

- Ha azt reméli, hogy vonakodom ellátni magát új ruhatárral, csalódást kell okoznom. Szíves
örömest megteszem. De ami a mai napot illeti, nem kérhetett volna kölcsön valamit az
anyámtól...? - Alekszandra felvont szemöldöke helyesbítésre kényszerítette. - Nem hát, már
látom, hiszenn túlságosan különböznek a méreteik. - De aztán felfortyant. - A fene essen
magába, Szása, ne vágjon ehhez ilyen elragadtatott képet! Szó sincs arról, hogy emiatt
lemondhatná a látogatást, amikor a királyné várja a palotába!

- Ez eszembe sem jutott.

- Akkor meg nyilván azt képzeli, hogy engem hoz majd kínos helyzetbe, csakhogy téved -
mondta Leonyid, miközben kiterelte a lányt az ajtón. - Maga lesz az, aki restelkedni fog a kirívó
öltözéke miatt. Ami engem illet, én örülök, ha magára nézek, mindegy, mit visel.

A férfi voltaképpen nem akart ilyesmit mondani, nem is értette,, hogyan szaladhatott ki a
száján. Mielőtt további ostobasápokra vetemedett volna, sürgősen elhallgatott, és mert
Alekszandrát ugyanúgy felzaklatta a megjegyzés, mindkettenn némaságba burkolóztak a
palotáig, amely szerencsére nem esett messzire.

Alekszandra megfordult már a szentpétervári cári palotában, de nem készült fel arra, micsoda
pompa fogadja Cardinia királyi udvarában. A háromszintes kastély előcsarnokait színarany
tárgyak meg szobrok ékesítették. Mindenütt csiszolt márványpadlók, dúsan redőzött selyem-
bársony függönyök, szikrázóan fénylő kristálycsillárok és falikarok, mégis nyugodt, finom
elegancia jellemezte, eltérően az orosz udvar hivalkodó fényűzésétől.

Semmi baj nem lett volna, ha a hosszú folyosók, amelyeken végighaladtak, néptelenek,
csakhogy nem voltak azok. Az ajtókat őrző libériás inasokon kívül csak úgy hemzsegtek az ide-
oda járkáló vagy csoportokba verődött udvaroncok, valamennyien választékos, mutatós
öltözetben. És egy sem akadt köztük, aki ne bámulta volna meg nyíltan Alekszandrát, ki mohó
kíváncsisággal, ki leplezetlen megvetéssel.

De még ez sem lett volna olyan nagy baj, ha a hölgyek sorra egymás után ne üdvözölték
volna Leonyidot akkora örömmel, sőt közülük nem egy régi kapcsolatra valló, meghitt bi-
zalmassággal. Alekszandra a két első alkalommal, amikor megállították őket, még képes volt
befogni a száját, főként mert a gróf gyorsan búcsút vett a hölgyektől, mondván, hogy a királyné
várja őket.

De harmadszorra azt látta, hogy egy nő már a kezét nyújtogatja Leonyid felé, mire közéjük
lépett.

- A gróf hamarosan megnősül, asszonyom -jelentette ki. - Beszélni beszélhet vele, de


mostantól tilos hozzányúlnia, ha ártatlan szándékkal is.

A gróf elráncigálta a leesett állú hölgy elől, még mielőtt Alekszandra folytatta volna.

- És én még azt hittem, hogy mostt talán már tisztességesen kezd viselkedni - sóhajtotta.

170
- Lesz ez még rosszabb is, ha ezek a nőszemélyek továbbra is fogdosni akarják magát.

- Csak nem azt akarja a tudtomra adni, hogy egyedül magának van joga hozzám nyúlni?

- Látom, egészen jól megértjük egymást.

- Bár úgy lenne!

- Előre figyelmeztettem, Petrov, becsülettel.

- Én is magát - emlékeztette Leonyid, és örömmel vette észre, hogy bármit akart válaszolni
Alekszandra, gyorsan lenyelte..

- Ráadásul - folytatta - magának kell majd magyarázkodnia anyám előtt, ha ő is értesül a


viselkedéséről. Mérget vehet rá,hogy értesül. És nem hiszem, hogy anyám a botrányra ment-
ségnek találja a féltékenységet.

- Maga éppúgy tudja, mint én, hogy ennek semmi köze a féltékenységhez - dünnyögte
morcosan Alekszandra.

- Persze hogy nincs, de ezt a kutya sem hiszi el, gyönyörűm, legkevésbé az anyám. Ő pedig
történetesen azt a régimódi elvet vallja, hogy a feleség hunyjon szemet a férj apró félrelépései
fölött. A féltékenység az ostobaság netovábbja.

- Én nem vagyok féltékeny!

- Gondolom, ezt most épp elegen hallották... de akkor sem hiszik el.

- És most ki az, aki erőszakoskodik? - vicsorgott Alekszandra.

Leonyid csak vigyorgott, de ugyanakkor meg is hökkent, hogy mennyire élvezi szócsatájukat.
Persze azért, mert most az egyszer ő került ki belőle győztesen.

-Javasolnám, hogy uralkodjék a mérgén, Szása. Mindjárt a királyné színe elé kell lépnie.

- Magának köszönhetem, ha a végén még meg találom sérteni őfelségét - vágott vissza a lány.

- Nem szívesen mondom ki, de megsérti már az öltözékével is.

- A nyavalya törje ki magát, Petrov!

- Pszt! Megérkeztünk.

Csakugyan megérkeztek, és Leonyidnak láthatólag bejelentésre sem volt szüksége, mert


egyszerűen benyitott a királyné fogadótermébe. Minthogy azóta fogta Alekszandra karját, mióta
elcibálta a megsértett nőtőt, a lánynak nem állt módjában lemaradni és kissé összeszedni
magát.

A terem kisebb volt, mint amilyenre Alekszandra számított, és a benne tartózkodó három nő
kényelmesen egyszerű, de szembetűnően finom anyagból készült ruhát viselt. Mint Alekszandra

171
később megtudta, közülük ketten a királyné kedvenc udvarhölgyei voltak, férjes asszonyok, akik
éppen olyan boldog házasságban éltek, mint Tánya. Alekszandra mintha megérezte volna, hogy
itt nem kell hadakoznia, mert kezdett felengedni.

A két, kifelé tartó udvarhölgy éppen csak meghajolt a vendégeknek, de Tánya még nem
találkozott Leonyiddal, mióta az hazaérkezett, és most angolul üdvözölte, igen meleg szavakkal,

sőt tárt karokkal sietett feléje. A gróf számára természetes volt ez az ölelés, és már éppen
viszonozni akarta, amikor eszébe jutott, ki áll mellette, mire riadtan visszakozott.

Alekszandra észrevette ezt, és a királyné kedvéért ő is angolul szólalt meg.

- Neki szabad.

Leonyidnak kérdeznie sem kellett volna, miről beszél a lány, de az imént átélt riadalom úgy
felbosszantotta, hogy firtatni kezdte.

- Neki miért szabad?

- Mert boldog házzaságban él, és nincsenek tervei magával. - Tánya felvonta a szemöldökét,
aztánn felkacagott.

A királyné egy pillanatig még tanulmányozta Alekszandrát, majd kijelentette: - Nem érdemled
meg a szerencsédet, Leonyid. Ez a lány gyönyörű.

A megállapítás kényelmetlenül érintette mind Alekszandrát, mind a grófot, aki tudta, hogy
Alekszandra gyönyörű, de esze ágában sem volt elismerni ezt a lány jelenlétében. Alekszandra
pedig soha életében nem szeretett ilyesmit hallani.

Tánya azonban mit sem észlelt zavarukból.

- Gyertek - csevegett tovább -, hadd kínáljalak meg titeket egy kis...

- Köszönjük, de nem kérünk semmit - vágott közbe Leonyid olyan gyorsan, hogy Tánya ismét
felhúzta a szemöldökét.

Alekszandra alig tudta elfojtani nevetését, amiért a férfi úgy megrémült a gondolattól, hogy ő a
királyné szeme láttára egyen, és elhatározta, hogy ugratja egy kicsit.

- Mi tagadás, én...

- Maga nem lehet éhes, Szása, higgye el, egy csöppet sem - mondta nyomatékosan.

Mire Tánya csípőre tette a kezét.

- Mi folyik itt? - kérdezte szigorúan.

- Semmi, semmi, csak egy kis tréfa - próbálta megnyugtatni Leonyid, és sürgősen másra
terelte a szót. - Meg kell mondanom, hogy mióta utoljára láttalak, kellemetesen kigömbö-
lyödtél...jócskán megváltoztál.

172
Ezzel a témával mindig jókedvre lehetett deríteni a királynét, aki most is elmosolyodott.

- De még mennyire, ugye? Erről jut eszembe. Mielőtt még jobban kigömbölyödnék, rendezek
egy bált, hogy Alekszandrát bemutassuk a...

- Nem! - riadt meg a gróf.

- Már mért ne? - kérdezte ingerülten Tánya. Leonyid ezúttal nem köntörfalazott.

- Mert biztos, hogy Szása ugyanilyen göncökben fog megjelenni, mint most.

- Ugyan, menj már - zsörtölődött Tánya, és Alekszandrára nézett támogatást várva, de a lány
arcát kifürkészhetetlennek találta. Némi gondolkodás után ismét megszólalt. - Leonyid, keressd
meg Stefant. Azt hiszem, a gyakorlótéren van... és értesüléseim szerint neked sem ártana némi
edzés.

- Lazarnak eljárt a szája - morgott a férfi. - Mintha bizony én választottam volna a korbácsot.
Mellesleg nem merlek egyedül hagyni a...

- Futás, Petrov - szakította félbe fanyarul Alekszandra. - Nem fogok kárt tenni a királynéjában,
de maga nem lesz ilyen szerencsés, ha még egy mukkot szól.

Leonyid arca megrándult, de ráeszmélt, hogy a lánynak igaza van. Hiszen amikor ő meg
akarta akadályozni Alekszandrát, hogy kínos helyzetbe hozza magát, csak rontott a dolgon.
Megpróbált mentegetőzni.

- Borzasztóan sajnálnám, Tánya, ha téves benyomást keltettem volna róla. Alekszandra


igazán nagyon...

- Eredj!

Ezúttal Tánya förmedt rá, szerfölött bosszúsan, mire a férfi felsóhajtott és távozott. A két nő
egy darabig néma egyetértéssel nézte egymást, mivel rájöttek, hogy van bennük valami közös,
legalábbis ami az ingerlékenységet illeti Leonyiddal kapcsolatban. De még nem ismerték
egymást, és mindketten óvatosan viselkedtek.

Alekszandra igyekezett lehetőleg ártalmatlan beszédtémát keresni, miközben Tánya a


kényelmes karosszékek felé vezette.

- Felséged kitűnően beszél angolul.

- Amerikában nőttem fel. Te hol tanultál meg?

- A nevelőnőm ragaszkodott ahhoz, hogy megtanuljak franciául meg angolul, bár az


angoltudásom javát... csak később szereztem meg.

Tánya nem vette észre a röpke habozást.

- Én a franciával vagyok bajban, ami keveset tudok, a gazdáimtól szedtem fel, akiknél valaha
dolgoztam, és az nem elég a társalgáshoz. De borzasztóan örülök, hogy nincs szükségünk tol-
173
mácsra. Bizony, gyakran rászorulok, pedig igazán szorgalmasan magolom a cardiniait. Azt
mondják, nagyon hasonlít az oroszhoz, így hát neked könnyebb lesz, mint nekem.

Alekszandrának esze ágában sem volt megtanulni a nyelvet, de ezt nem árulta el Tányának.
Bár továbbra is meg akarta őrizni tartózkodását, felébredt benne a kíváncsiság.

- Felséged dolgozott?

- Nem mesélt erről Leonyid? Egy fogadóban cseperedtem fel, és fogalmam sem volt a
származásomról. Amikor Stefan meg a barátai rám találtak, és megpróbáltak meggyőzni, hogy
cardiniai hercegkisasszony vagyok, ráadásul születésem óta a trónörökös eljegyzett mátkája,
egy árva szavukat sem hittem el. Eleinte úgy gondoltam, hogy kegyetlen tréfát űznek velem, és
amikor mindenáron magukkal akartak cipelni, mi tagadás, azt hittem, az a tervük, hogy eladnak
egy bordélyházba. A Mississippi mentén gyakran megesik ilyesmi.

Alekszandra szeme egészen elkerekedett, miközben hallgatta Tánya történetét, de ekkor


elnevette magát.

- Bordélyházba?

Tánya elmosolyodott.

- Tudom, hogy ez elég hajmeresztően hangzik, de biz' isten sokkal hihetőbbnek látszott, mint
az, hogy feleségül akar venni egy ismeretlen ország királya.

- Most már értem. És végül mi győzte meg felségedet, hogy igazat beszélnek?

- Amikor már felsikerítettek az Európába tartó hajóra, végre bevallották, hogy Stefan a király,
nem pedig Leonyid.

- Petrov?

Tányát még az emlék is felbosszantotta.

- Stefan ötlete volt az egész. Már a kezdet kezdetétől rengeteg galibát okoztam nekik, és
Stefan úgy gondolta, talán szívesebben megyek velük, ha azt állítják, Leonyid a király, aki
feleségül vesz.

- El sem tudom képzelni, mért örült volna ennek felséged.

- Én sem értettem. Akkoriban kifejezetten utáltam Petrovot, ki nem állhattam azt a lenéző,,
dölyfös viselkedését, ámbár bevallom, azóta nagyon megkedveltem.

- Felséged úgy véli, hogy meg lehet szokni a pökhendiségét? - kétkedett Alekszandra.

Tánya úgy döntött, hogy erre nem válaszol, legalábbis amíg nem tisztázza ébredező gyanúját.

- Megkérdezhetem, hogy Leonyid miért nem engedett enni téged?

- Visszakerül hozzá, ha válaszolok?


174
- Dehogyis, ha nem akarod.

- Akkor jó. Nem akarta, hogy felséged enni lásson engem.Azt hiszi, úgy zabálok, mint egy
disznó.

A hangja olyan derűs volt, hogy Tánya úgy érezte nyugodtan megkérdezheti:

- És igazán úgy eszel?

- Csak az ő jelenlétében.

- Kezdem érteni. Lazar mesélt egyet-mást az utazásotokról,de főként Leonyid viselkedését


taglalta. Te csakugyan nem akarsz feleségül menni hozzá?

- Felséged hozzámenne egy olyan feslett kéjenchez, mint Petrov? - vágott vissza
Alekszandra. Tánya felkacagott.

- Elismerem, hogy eléggé kicsapongó életet él, de nem tehet róla, hogy túlságosan jóképű, és
a nők egyszerűen megőrülnek érte. Szándékomban is állt figyelmeztetni a hölgyeimet, hogy
többé nem szabad ember.

- Nagyszerű, akkor legalább nem kell bajlódnom további fülek lenyiszálásával - mordult fel
Alekszandra.

Tánya csak hüledezett. Lazar ezt nem említette, csupán holmi fenyegetőzésekről beszélt.

- Igazán megtennéd?

- Jaj, dehogy, a nők általában nemigen iparkodnak ezt személyesen is kitapasztalni.

Tánya megint elnevette magát.

- Szerintem sem. De tudod, Leonyidnak eddig semmi oka nem volt arra, hogy ne ledérkedjék.
És ahogy értesültem, te mindjárt az első találkozásotok alkalmával bejelentetted neki,

hogy nem akarsz férjhez menni hozzá, ami pedig vajmi kevéssé ösztönözhette arra, hogy
változtasson ezen a tulajdonságán.

- Arról az átkozott jegyességi szerződésről alig néhány órával az első találkozásunk előtt
szereztem tudomást.

- Te tréfálsz!

- Egyáltalán nem - támadt fel már az emléktőt is Alekszandra haragja. - Apám eltitkolta
előlem. Attól félt, ha előre figyelmeztet, eltűnök valahová, hogy ne kelljen találkoznom a gróffal,
és igaza is lett volna, amilyen dühbe gurultam.

- Ez volt az egyetlen oka, amiért nem akartál hozzámenni... úgy értem, mert haragudtál? -
kérdezte kedvesen Tánya.

175
- Nem... de a másik okáról nem szeretnék beszélni. - Alekszandra már attól elpirult, hogy
elképzelte, mit szólna a királyné, ha megtudná, hogy hét esztendeig várta egy férfi házassági
ajánlatát. - Nos, hogy úgy mondjam... kínos volna nekem.

- Akkor ne is gondolj rá. De mivel én őszintén nagyon kedvelem Petrovot, meg kell kérdeznem
tőled, hogy még mindig nem érzel iránta semmit?

Alekszandra nemigen tudta, mit válaszoljon a királynénak, aki láthatólag csakugyan a szívébe
zárta Leonyidot.

- Olykor úgy érzem, hogy talán mégis akadnak jó tulajdonságai, bár ennek elég ritkán adja
tanújelét. De teljesen mindegy, mit érzek iránta. Felséged mondta, milyen elviselhetetlenül,
milyen megvetően tud viselkedni, és én mindeddig jobbára csak ezt tapasztaltam tőle. Ilyesfajta
emberrel soha életemben nem tudnék megférni.

- És ő hogy fér meg veled... ahogy viselkedsz?

Alekszandra fülig vörösödött.

- Én másnak tettetem magam, mint amilyen valójában vagyok, de pusztán csak azért, mert
igyekszem megkönnyíteni neki a szerződés felbontását, hiszen én nem tehetem meg.

Ez bizony töprengőbe ejtette Tányát, hogy vajon elárulja-e az igazat a lánynak a grófról, vagy
az sem számít, ha megtudja. Lazar ugyanis néhány meglepő dolgot mesélt, például, hogy
Leonyid már öntudatlanul is az „ő Alekszandrájá"-nak nevezi a lányt, és miután megkérte Lazart,
hogy csábítsa el, hirtelen meggondolta magát, s mi több, csak a vak nem látta,hogy
féltékenykedett. Márpedig ez nem vall éppenséggel közönyre.

- Meglepődnél, ha megtudnád,, hogy Leonyid pontosan azt művelte, amit te?

- Mire gondol felséged?

- Nem a valódi arcát mutatta neked. Elmondtam ugyan, hogy utáltam őt, és állíthatom, szívből,
de ez onnan eredt, hogy ő minden tőle telhetőt elkövetett ennek érdekében, vagyis
szántszándékkal utáltatta meg magát.

- Mért?

- Mert a nők többsége egyszerűen belebolondul, még mielőtt megismerkedne vele... pusztán
azért a gyönyörű ábrázatáért... és ő attól reszketett, hogy én is beleszeretek, márpedig én
Stefan jövendőbelije voltam, nem az övé. Ha nem tudnád, Leonyid rajong Stefanért. Ők ketten
olyanok, mintha testvérek lennének, nem unokafivérek. És Stefan boldogságáért Petrov gróf
hajlandó elkövetni bármit, beleértve azt is, hogy eljátssza a legundorítóbb, legdölyfösebb tökfej
szerepét, holott korántsem az.

Alekszandra nagyon elcsendesült. - Nem az?

- A legkevésbé sem... no, jó, egy kicsit talán pökhendi... illetve inkább nagyon is. Azt hiszem,
ez náluk családi vonás. És alkalomadtán megesik, hogy lefitymál olyasmit, amit a maga ördögi
176
eszével hitványnak ítél, de mindezért bőséges kárpótlást nyújt a hűsége meg a
kötelességtudása.

- Miféle kötelességei vannak? Nem egyéb, mint...

- A király válogatott testőrségének tagja, és valósággal mestere egy csomó fegyvernek, amiról
a saját szemeddel is meggyőződhetsz, ha mielőtt hazaindulsz, nem restellsz elporoszkálni a
gyakorlótérhez. Tudod - Tánya eltűnődött egy pillanatra -, Leonyid engem sem kedvelt, amikor
először találkoztunk. Úgy vélte, nem vagyok méltó Stefanhoz. De amikor módja lett volna
hagyni, hogy megszökjem tőlük, amit nemegyszer megpróbáltam, nem engedett. Az ő felfogása
szerint a kötelesség mindennél előbbre való, és ezt komolyan veszi. És van még valami, amiról
te talán nem tudsz. Leonyid hihetetlenül vonzó és kedves, amikor éppen nem iparkodik undok
lenni.

Felségednek igaza van, ezt nem is sejtettem - felelte Alekszandra csendesen.

- Nagyon kérlek, ne hidd, hogy meg akartalak bántani azzal, amit mondtam.

- Nem bántott meg, felség - állította Alekszandra, kissé mereven.

- Ha a lehető legrosszabb színben tüntette fel magát előtted, csak azért tette, mert kézzel-
lábball tiltakozott a nősülés ellen. Iszonyúan felháborodott, amikor tudtára jutott ez a jegyességi
szerződés. Azért utazott Oroszországba, hogy...

- Megszabaduljon tőlem.

- Megmondta neked? - rezzent meg Tánya.

- Igen, ebből a szempontból becsületesen viselkedett.

- Én viszont azt próbálom megmagyarázni, hogy szerintem azóta nagyon is megváltoztak az


érzelmei. Csak éppen csapdába zárta a szerep, amelyet neked játszik... akárcsak téged a tied.

Alekszandra egyáltalán nem volt meggyőződve, hogy a gróf szerepet játszik, de úgy érezte,
hogy ha ez igaz, csak ront a helyzeten. Eszerint ugyanis Leonyid annyira viszolyog a házasság-
tól, hogy kénytelen színlelni - akárcsak ő. És mi történt volna, ha ő, Alekszandra, a maga valódi
mivoltában mutatkozik meg? Számított volna ez valamit? Nemm valószínű. A gróf nem csupán a
megismerkedésük előtt, hanem azt követően is viszolygott a házasságtól, és bármit gondol is
Tánya, holtbiztos, hogy még mindig így érez. Az pedig tény, hogy feslett kéjenc. Ezt a királyné
sem tagadja.

- Lehet, hogy vannak nemes erényei, amilyeneket nem is képzeltem volna róla - mondta
Alekszandra. - De akkor is kéjenc.

- Igen, és alighanem az is marad... amíg -nem esik szerelembe.

32. fejeszet.

177
Alekszandra elhatározta, hogy nem várja meg Leonyidot a fogadóteremben, hanem hazaviteti
magát a hintóval, amelyet majd visszaküld neki, és így egy darabig remélhetőleg nem kell
találkoznia vele. Úgy érezte, időre van szüksége, hogy megemészthesse a hallottakat, mielőtt
beszél a férfival - ha ugyan szóba áll vele még egyáltalán. Pillanatnyilag elképzelnie sem
sikerült, mivel válaszolna, ha megint végig kellene hallgatnia a gróf csúfondáros, kaján
megjegyzéseit, most, hogy már tudja, csak megtévesztésül szolgálnak, mert a férfi meg akarja
gyűlöltetni magát.

Csakhogy eddig sem volt minden szava színtiszta hazugság. Amit például a házasságuk
jövőjéről mondott, az kétségtelenül igaz. Ahogy Nyina is figyelmeztette, a főnemesek házassá-
gainak többsége pontosan így köttetik, még ha általában nem is ennyire nyíltan állapodnak meg
a feltételekben. És igazat mondott, a valódi érzelmeit fejezte ki akkor is, valahányszor ki akarta
erőszakolni tóle, Alekszandrától, a jegyesség felbontását. Ami pedig a parázna hajlandóságait
illeti, hát azok végképp nem színleltek.

Alekszandra nem tudta megállni, hogy mielőtt elhagyja a palotát, ne időzzön el suttyomban
néhány percig a gyakorlótérnél, ahol ámultan figyelte, mint győzi le Leonyid egyik ellenfelét a
másik után mesterien forgatott kardjával. Még hogy udvari ficsúr, gondolta némi bűntudattal
Alekszandra. Hiszen az első perctől láthatta volna, hogy sokkal különb, a jelek szinte a szemét
szúrták ki: az atletikus testalkat, a katonás tartás, a mód, ahogyan megüli a lovat, a villámgyors
reflexek meg az, amilyen sebesen elintézte Pavelt, amikor elege lett a verekedésből, sőt az a
lovagiasság is, amellyel lemondott a kard használatáról, mert tudta, hogy azzal. Pavelnek egy
szikrányi esélye sincs vele szemben. Ezek valódi jelek voltak, de ő, Alekszandra, csak azt látta
meg, amit látni akart, nehogy véletlenül is elnyerje valami a tetszését.

Egy csöppet sem bánta volna, ha a királyné nem érzi szükségét a vallomásnak. Miközben
Petrovék háza felé vitte a hintó, eszébe jutott búcsúzásuk.

- Szeretnélek az udvarhölgyeim között látni - mondta a királyné.

- Hálásan köszönöm felségednek az ajánlatot, de sajnos, nem fogadhatom el. Kénytelen


vagyok megőrizni Petrov gróf rólam alkotott elképzelését, és az nem éppenséggel udvar-
hölgyhöz illő.

Tánya összevontaa szemöldökét.

- Eszerint nem akarod elárulni neki az igazat?

- Semmi értelmét nem látom. Abból csak irtózatos veszekedéss kerekedne. Leonyid
megdühödne rám, én meg a fejéhez vágnám, hogy ő sem viselkedett őszintén és becsületesen.
És pontosan ott tartanánk, ahol most, vagyiss egyikünk sem akarna összeházasodni a másikkal.

A királyné nem nagyon örült a döntésnek, de Alekszandra rendíthetetlenül ragaszkodott hozzá.


A lány azt is elhatározta, hogy a saját érzéseiben sem vájkál tovább. Utóvégre teljesen egyre
megy, mit érez a férfi iránt, miután az továbbra sem óhajtja feleségül venni. Hirtelen eszébe

178
jutott, hogy van még egy módszer, amelynek segítségével esetleg mindketten megmene-
külhetnek a közelgő esküvő elől. Talán elég lesz, ha ő bebizonyítja, hogy rajta ugyan nem fog
Leonyid anyjának nevelése.

A grófnő már amúgy is visszatetszőnek találja őt, helyesebben inkább visszataszítónak.


Márpedig a grófnő volt az, aki a fia lelkére kötötte, hogy nem szabad ellenkeznie apja akara-
tával. Legalábbis Leonyid ezzel indokolta meg, hogy a maga részéről nem bonthatja fel a
szerződést. De ha az anyja netán meggondolná magát...

A gróf újabb szigorú idézéseket kapott az anyjától. Másfél napig sikerült elbújnia, de miután
Marija számtalan küldönce hiába kereste otthon, egyikük elment a királyi palotába, ahol éppen
unokafivére társaságában kapta el.

- Remélem, a nénikém ezúttal nem folyamodik az én segítségemhez -jegyezte meg Stefan, és


kijelentette, Leonyid jobban tenné, ha erről még idejében gondoskodna.

Leonyid azonban rég tudta, hogy mit akar a grófnő. Az első panaszos levélkét két héttel ezelőtt
kézbesítették neki, s miután értesült belőle, hogy „ez a lány elviselhetetlen", meg hogy
„feltétlenül beszélned kell vele", már nem is vesződött a többi elolvasásával, noha csaknem
másnaponként kapott egyet-egyet. Válaszul csupán néhány biztató mondatot vetett papírra,
például, hogy „úgyis boldogulsz vele, anyám", meg „számítok rád, anyám". Egyszer pedig,
jóllehet el sem olvasta az üzenetet, Alekszandra ismeretében, és mert kezdte mulattatni a dolog,
azt tanácsolta: „Ne törődj a dühöngésével, nagyobb a füstje, mint a lángja."

Csak az lepte meg, hogy Alekszandrától nem érkezett semmilyen panasz. Pedig számított
ilyesmire, és ez volt az egyik oka, amiért úgy döntött, hogy távoll tartja magát tőle, míg teljesen
be nem fejeződik - vagy kudarcba nem fullad - az átnevelése. Tudta, ha meg kell birkóznia
Alekszandra haragjával, alighanem a sajátja is feltámad, ami oda vezet, hogy megint
megkívánja - márpedig ezzel éppen eleget kínlódik anélkül is, hogy látná. Majd a sors eldönti a
dolgot, vagy így, vagy úgy.

Csakhogy az anyja a jelek szerint eltökélten bele akarja ártani magát ebbe a kitűnőnek látszó
tervbe. No persze, esetleg meg lehet oldani, hogy felkeresi az anyját, meghallgatja a sirámait,
meggyőzi, hogy két röpke hét után ne várjon csodákat, és aztán elillan, mielőtt összefutna
Alekszandrával. Mármint ha sikerül ellenállnia a kényszerítő vágynak, hogy lássa őt...

Szerencsére a grófnőt egyedül találta a szalonban, bár titokban számított arra, hogy
Alekszandra is ott lesz, valamelyik új ruhájában, amelyet alighanem utál viselni. A jelenet azon-
ban inkább arra az estére emlékeztetett, amikor először hallott a jegyességi szerződésről, azzal
a különbséggel, hogy ezúttal délután volt, és a grófnő nem viselt estélyi ruhát - valamint hogy
most mosolynak nyoma sem volt az arcán.

Leonyid megpróbált elébe vágni anyja jajveszékelésének.

- Készül már az új ruhatár? - érdeklődött.

Sajnos, ez a téma Marija panaszjegyzékén is szerepelt.

179
- A lány közölte velem, hogy nem hajlandó több időt pocsékolni rongyokra, és egyszerűen nem
veszi fel azokat a ruhákat sem, amelyek már elkészültek.

- Mért nem?

- Vagy a színük ronda, vagy túll szűkek, vagy túl bővek…mindig talál valami kifogást.

Leonyid nagy nehezen visszafojtotta vigyorát.

- Az az érzésem, túl sokáig viselt lovaglónadrágot meg inget. Talán úgy érzi, hogy a szoknya
gátolja a mozgásban. - Egy hölgy semmiképpen nem hordhat ilyen öltözéket! - Tudom,anyám.

- Képtelen megfogni egy kést vagy egy villát anélkül, hogy el ne ejtené. Ha a legparányibb
bosszúság éri, a legocsmányabb szavakkal szitkozódik. És megfenyegette a szakácsomat,
hogy bedugja a sütőbe!

Ez az utóbbi felkeltette a gróf érdeklődését.

- Meghargudott Monsieur Garrard-ra? Mért?

- Mert úgy gondoltam, hasznára válna végigenni egy hétfogásos ebédet - felelte mogorván
Marija.

- De hát az órákig tart - hüledezett Leonyid.

- Természetesen. De mielőtt felszolgálták volna a hatodik fogást, Alekszandra kicsörtetett a


konyhába, és ráripakodott Monsieur Garrard-ra, hogy amennyiben be talál küldeni meg egy
ételt, gondoskodik róla, hogy ő is belekerüljön. Monsier Garrard azonnal felmondott.

-Amúgy sem ízlett soha a spárgafelfújtja - mondta Leonyid egykedvűen, de aztán kitört belőle
a nevetés.

Anyja izzó tekintettel méregette, de ez sem csillapította fia jókedvét. Nem bánta volna, ha
láthatja Alekszandrát a konyhában. Káprázatos lehetett azzal a lángoló éjkék szemével,
hullámzó keblével...

- Hogy jut eszedbe nevetni ezen? - kérdezte ingerülten a grófnő. - Az a lány már színlelni sem
próbálja, hogy javítani igyekszik a modorán. Azt állítja, hogy nincs jogunk megváltoztatni őt.

Ez kijózanította Leonyidot.

- Tudod mit, anyám, igaza van - mondta halkan. - Nincs jogunk ezzel kísérletezni.

Anyja láthatólag nem ezt a választ remélte, mert megbántódott.

- Azt akarod, hogy én mondjam ki, ugye?-- mondta.

- Mit?

180
- Hogy tévedtem, hibát követtem el, nem lett volna szabad makacskodnom, hogy látatlanban
hozz magadnak menyasszonyt.

- Csakugyan ezt akarod mondani?

- Azt mondom, hogy ezt a lányt nem veheted feleségül. Ez soha az életben nem tanul meg
hölgyhöz méltóan viselkedni. Ez mást sem akar, csak istállót kiganézni. Stefan is egyet fog érte-
ni velem. Ilyesvalaki nem kerülhet a mi családunkba.

- Stefan egy fikarcnyit sem törődik vele, hogy ki kerül vagy ki nem kerül.,. de mi a helyzet
apám becsületével?

- Fiam, esküszöm neked, hogy apád maga bontaná fel ezt a jegyességet, ha élne. Apád
jóhiszeműen kötötte meg a szerződést, és Rubljov báró élt vissza ezzel, amikor megengedte,
hogy így elfajuljon a lánya. Fölösleges palástolnod a megkönnyebbülésedet az én kedvemért.
Tudom jól, hogy alig vártad már ezeket a szavakat.

Ez kétségtelen, de most, hogy elhangzottak, Leonyid korántsem azt érezte, amire számított.
Inkább azt érezte, hogy összefacsarodik a szíve.

- Hol a lány?

- Bezárkózott a szobájába - felelte Marija. - Ott van már tegnap kora reggel óta, ezért is
hívattalak. Nem akarja kinyitni az ajtót. Még csak nem is válaszol, ha szólítják. Soha életemben
nem találkoztam még ilyen megátalkodottan csökönyös teremtéssel.

Leonyid sem.

- Majd én elintézem - vetette oda, miközben rohant kifelé.

- Helyes - mondta mérgesen a grófnő. - És a hazautazását is elintézheted. Én már szóltam


a...

A többit Leonyid nem hallotta, mert már a lépcsőn száguldott. Még kölyökkorában sem jutott
fel ilyen gyorsan az emeletre. Az sem fékezte le, hogy nem tudta, melyik Alekszandra szobája.
Szerencsére egy éppen felbukkanó szobalány megmutatta, különben betörte volna a ház
összes ajtaját, zártakat, nyitottakat egyaránt.

Alekszandra szobája változatlanul zárva volt, és senki sem felelt Leonyid dörömbölésére. Az
ajtó betörése semeddig sem tartott, mert a férfi már valósággal tombolt dühében. Előre tudta,
mit talál odabenn. Az ő Szásája sokkal bátrabb annál, semhogy zárt ajtók mögött bujkálna. És
Leonyid nem tévedett. A szoba üresen tátongott. A lánnyal együtt minden holmija is eltűnt. Aztán
a férfi megpillantotta az ágyon a párnára tűzött levelet. Mellette ott hevert a gyűrű, amelyet ő
adott Alekszandrának.

Petrov, az édesanyja közölte velem, hogy Maga semmiképpen sem vehet feleségül engem,
tehát feloldást kaptam adott szavam alól. Remélem, ez a hír megörvendezteti annyira, hogy
megtegyen nekem egy szívességet. A lovaimnak túlságosan korai volna még ismét útra kelni,

181
ezért arra kérem Magát, engedje meg, hogy itt maradjanak az istállójában, amíg értük nem
küldök valakit. A lovászok, akiket szintén itt hagytam, minden munkát elvégeznek körülöttük.
Amennyiben nem járul hozzá kérésemhez, értesítse a főlovászomat, Bulavint, aki majd
intézkedik.

Meg kell még mondanom, hogy nagyon sajnálom a tömérdek kellemetlenséget, amit okoztam.
Kérem, higgye el, én egyáltalán nem neheztelek Magára. Sőt minden jót kívánok Magának,
Petrov.

Leonyid másodszor is, harmadszor is elolvasta a levelet, de a hangnem sehogy sem vallott
Alekszandrára. Ezek a mesterkélt szavak, ez a hűvös udvariasság... Még hogy nem neheztel,
sajnálja a dolgot, sőt minden jót kíván neki? Ez nem az ő Alekszandrája. És különben is, hogy
merészelt az a... elszökni? Hogy merészelte feltételezni, hogy ebben az ügyben a grófnő
határoz? Az adott szava alól senki más nem oldhatja fel, egyedül ő, Leonyid, márpedig ő nem
oldotta fel.

Itt az ideje, hogy kezébe vegye a saját sorsát.

33. fejezet

- A lovait nálam hagyta, sőt a két csődört is - mondta Leonyid, és hangjából még most is
kicsendült a hitetlenkedés. - Pedig azoknál-nincs drágább neki a világon. Hogy hagyhatta
faképnél őket?

A trónteremben, ahol a szűk baráti kör összegyűlt, Stefan egy karosszékhez vezette
Leonyidot, sőt bele is nyomta, már másodszor, bár nemigen hitte, hogy unokafivére ezúttal
hosszabb ideig lesz képes veszteg maradni. A gróf dühöngött, de ugyanakkor meg is volt
rémülve, és ez a kettő együtt nem vált a javára.

- Próbáld meg okosan végiggondolni a dolgot - tanácsolta Stefan. - Alekszandra alkalmasint


azért hagyta itt a lovait, mert nagyon is szereti őket, és a tél kellős közepén vagyunk.

Leonyid megengedte Stefannak, hogy elolvassa Alekszandra levelét, sőt, ami azt illeti,
egyenesen a kezébe nyomta. De elolvasta Lazar meg Szergej is, bár Leonyid észre sem vette,
hogy körbeadogatják, amilyen hevesen járkált fel-alá.

- Ráadásul a lány igen értelmesen megindokolja az egészet -jegyezte meg Lazar. - Túl korai
volna még a lovaknak egy újabb hosszú,, gyötrelmess utazás.

- A gróf megint felugrott,., és rohangálni kezdett a teremben.

182
- Akkor meg itt kellett volna maradnia velük, míg együtt el nem indulhatnak.

- Mikor anyád közölte vele, hogy befellegzett a menyegzőnek? - emlékeztette Szergej. - Az a


lány kétségtelenül úgy érezte, hogy többé nem látják szívesen.

- Még az is lehet, hogy nem ment messzire - vetette fel Stefan. - Talán itt van valahol a
városban.

Leonyid a fejét ingatta.

- Nem, a főlovásza, Bulavin azt mondta, hogy elutazott Cardiniából, és vissza sem jön többé,
még a lovaiért sem. Majd elküld értük valakit.

Tánya éppen befejezte a levél olvasását, és felpillantott.

- Alekszandra tudja, hogy te vigyázol a ménesére, Leonyid, tehát bízik benned.

- Dehogy bízik - fortyant fel a gróf.

- Van okom rá, hogy eztt higgyem - mondta Tánya.

A férfi megtorpant, aranyszín szemét a királynéra szegezte. - Mi az?

- Inkább csak afféle megérzés... a beszélgetésünk nyomán - felelte kitérően Tánya.

- Úgy érted, hogy nem tiport meg éppenséggel a sárban előtted? - kérdezte gunyorosan
Leonyid.

Tánya halványan elmosolyodott.

- Szó, ami szó, azért került rád néhány sárfoltocska. Utóvégre Alekszandra nem tehet arról,
hogy feslett kéjencnek kénytelen tégedd tartani, ha egyszer megingathatatlan tény, hogy az
vagy.

Leonyid méltatlankodva kapta fel a fejét.

- Vedd tudomásul, hogy mióta találkoztam vele, nem nyúltam egyetlen más nőhöz sem.

Szergej volt az, aki felfogta a kijelentés mélyebb értelmét. - Más nőhöz nem?

-Jaj, Leonyid - sóhajtott fel csalódottan Tánya. - Hát képes voltál elcsábítani azt az ártatlan
lányt, mikor eszedben sincs feleségül venni...
Lazar is felkiáltott.

- Az egekre, Leonyid, ezt hogy sikerült kimesterkedned, mikor egész úton szinte egymás
nyakában aludtunk?

Leonyidnak csak úgy lángolt az arca.

183
- Az eljárásomat ugyan aligha lehet csábításnak nevezni, ha egyszer.... no, mindegy.
Különben sem számít, mivel úgyis feleségül veszem.

- Elveszed? - kérdezték elképedt barátai kórusban.

- Gondolom, ez azt jelenti, hogy megint nélkülözni fogunk - szólalt meg Stefan nyugodtan, bár
kissé fanyarul.

- Egy órán belül indulok - bólintott Leonyid. - Csak azért jöttem, hogy ezt bejelentsem.

- Már alkonyodik - jegyezte meg Lazar. - Ne várjunk inkább reggelig?

- Nem, mert Szása, már tegnap hajnalban elszökött... és téged egyébként sem hívtalak -
vetette oda a gróf.

De bizony magaddal viszed -jelentette ki ellenkezést nem tűrő hangon Stefan -, és vele
együtt egy század katonát. Semmi értelme keresni a bajt, torkig vagyok már hegyi barátainkkal.

- Csakugyan semmi értelme, de kérdés, hogy Alekszandra hazafelé tart-e - mondta Leonyid.

- Miból gondod, hogy nem? - kérdezte Szergej.

- Mert a főlovásza nem volt hajlandó egyenes választ adni, még akkor sem, amikor
megfenyegettem, hogy átrendezem az ábrázatát. Ráadásul a kelengyésládáit is itt hagyta,
egytől egyig. Ezúttal kevés poggyásszal utazik, és csak a kozák legényeit meg a szobalányát
vitte magával.

- Ami azt is jelentheti, hogy egyszerűen mielőbb haza akar kerülni - mondta Szergej.

- Akkor mért nem rendelte maga után a társzekereket?

- Szerintem ez meg nem perdöntő bizonyíték - figyelmeztette Stefan.

- Tudom - felelte Leonyid. - Ezért először azt próbálom kinyomozni, merrefelé vette az útját.
Bárcsak magával vitte volna a csődöröket. Azok olyan szemrevalók, hogy sokan emlékeznének
rájuk.

- Mért, a te véleményed szerint Alekszandra előre sejtette, hogy utána eredsz? - lepődött meg
Lazar. - És emiatt ügyel, nehogy nyomokat hagyjon?
- Alekszandra tisztában van azzal, hogy még nem végeztünk egymással. Lehet, hogy nem
akarja ezt elismerni, de a lelke mélyén...

- Leonyid, az a lány nem akar feleségül menni hozzád - szakította félbe Lazar. - Rólad meg azt
feltételezi, hogy te sem akarodfeleségül venni, hiszen az első perctói mostanáig csakis ezt
érzékeltetted vele. Nem is gondolhat mást, csupán hogy anyád mindkettőtöknek szívességet
tett. Ha elfelejtetted volna, éppen te voltál az, aki erre a megoldásra számított.

Viszonzásul egy gyilkos tekintetet kapott.

184
- Leonyid - szólalt meg ekkor Tánya -, te tudsz arról valamit, hogy Alekszandra mért
vonakodott ettől a házasságtól már a találkozásotok előtt is? Én megkérdeztem tőle, de azt
felelte, hogy erről kínos volna beszélnie.

A férfi csak a fejét rázta, de Lazar megadta a felvilágosítást.

- Szerelmes, vagy legalábbis azt állítja, hogy szerelmes valami angolba, akivel első bálos
korában ismerkedett meg Szentpéterváron.

Ezt az újdonságot Leonyid a kétely meg a tébolyult féltékenység vegyülékével fogadta.

- Honnan a fenéből tudod? - kérdezte kiáltva.

- Onnan, hogy én veled ellentétben kíváncsi voltam, mért nem omlik a lábaidhoz, mint a nők
többsége, így hát megkérdeztem.

- És Szása elárulta neked?

- Dehogyis ő árulta el - felelte Lazar. - Tudod jól, hogy az úton úgyszólván szóba sem
ereszkedett velem. A szobalányától kérdeztem meg egyszer, ő pedig úgy beszélt az ügyről,
mintha az már réges-rég veszekedés tárgya volna kettőjük közt.

- Hogy érted ezt?

- Nyina nyilvánvalóan rosszallja az egészet. Az ő megítélése szerint bármit érez is


Alekszandra Christopher Leighton iránt, az semmiképpen sem valódi szerelem. Nyinának szilárd
meggyőződése, hogy Alekszandra csupán a miatt a megátalkodott csökönyössége miatt tart ki
olyan hűségesen a fickó mellett már hosszú évek óta.

- És hány éve tart ez az ügy?

- Hét esztendeje.

- Atyaisten - nyögött fel Leonyid.

- Nos, akkor már értem, mért kínos neki beszélni róla -jelentette ki Tánya. - És részemről
hajlamos vagyok egyetérteni a szobalánnyal.

Leonyid ránézett.

- Miért?

- Ó, ez is csak afféle megérzés - tért ki ismét az egyenes válasz elől Tánya.

- Nono, testvér, csak ne méregesd ilyenn dühösen a hitvesemet - mondta Stefan, és


iparkodott minél kevésbé mulatni Leonyid helyzetén, pedig azt páratlanul humorosnak látta. Az a
férfi, aki jószerint minden nőt megkaphat, akihez kedve szottyan, képtelen meghódítani az
egyetlent, akivel végre családot akar alapítani, sőt, egyebet sem hall tőle, csak azt, hogy nem
kell neki. - Nem várhatod el Tányától, hogy elárulja neked, ha bizalmasan értesült valamiről.

185
Leonyid nagyon is elvárta.

- Mért, hát végül is kinek a pártján van? - kérdezte.

- A tiéden - nyugtatta meg mosolyogva Tánya. - Éppen ezért vagyok annyira elragadtatva az
elhatározásodtól, hogy el akarod venni Alekszandrát. Fogadni mernék, hogy tüneményes
feleséget nyersz vele.

Leonyid szemrehányóan meredt a királynéra.

- De azt persze nem árulod el, hogy ezt miből gondolod, igaz?

- Nem hát. De biztosra veszem, hogy ezt hamarosan magad is kideríted róla... ha sikerül
megtalálnod.

34. fejezet

Alekszandra meglehetősen csüggesztőnek találta, hogy megint utaznia kell egy hónapig. Úgy
számított, hogy körülbelül ennyi időbe telik, míg eljut Angliába. Az sem volt ínyére, hogy ezúttal
ismeretlen lovakkal kell boldogulnia. Még át sem lépték Cardinia határát, máris keservesen
hiányolta a sajátjait. Nagy megkönnyebbülést jelentett neki, hogy Varsóban Nyina összeakadt
Lady Beatrice Havershammel, aki meghívta őket, hogy folytassák az utat az ő hintóján.

Lady Beatrice negyvenes éveit taposta, derékbősége elég tekintélyes volt, s a frizurája
ugyanolyan, mint hajdani lány korában, de nevetős, szürke szeme mindezt feledtette. Elképesz-
tő módon felismerte Alekszandrát, pedig az mindössze egyetlen báli szezont töltött
Szentpéterváron. Az angol lady és azóta elhunytt férje barátaikhoz látogattak el Szentpétervárra
annak idején, és a hölgy már akkor felfigyelt Alekszandrára, több alkalommal is, beleértve Olga
Romanovszkaja vacsoráját, azt a katasztrofálisat, amely Alekszandra nem hivatalos száműze-
tését eredményezte.

Alekszandra éppen ennek az estélynek köszönhette, hogy Lady Beatrice ráismert.

- Soha életemben nem nevettem ilyen jót - mondta a lady -, és remélem, kedvesem, nem veszi
rossz néven, de otthon minden barátomat megajándékoztam ezzel a történettel. Bámulatosan
leleményes volt magától az az ártatlan nyíltság, ahogy ráolvasta a nagyhercegnőre, mint
fogyhatna le egy kicsit.

Alekszandra nem vesződött azzal, hogy elmagyarázza, milyen őszintén adta a tanácsot, és azt
sem említette meg, micsoda megtorlásban részesült miatta. Bar jómaga egyáltalán nem
emlékezett az angol hölgyre, az utazás folyamán mindinkább megkedvelte. Beatrice csakugyan
imádott nevetni,. és csaknem mindenben talált valami mulatságosat. Ráadásul Alekszandra
szókimondását afféle mókás szellemességnek vélte, és azt állította, hogy a londoni társaság
rajongani fog érte. További előnye a ladynek az volt, hogy jelenléte véget vetett a
szemrehányások özönének, amellyel Nyina meg a fivérei árasztották el Alekszandrát
elhatározása miatt, hogy felkeresi Christophert.

186
Beatrice csak homályosan emlékezett Christopher oroszországi küldetésre, nem is ismerte
személyesen. De megnyugtatta Alekszandrát, hogy barátai közül bizonyosan számosan ismerik;
és valóban, amikor végre megérkeztek Londonba, röpke két nap elteltével már vitte is a címét
Alekszandra szállodájába.

Christopher Angliából küldött levelein csak hivatalának címét tüntette fel, és bár Alekszandra
személyesen ment el oda, nem járt eredménnyel. Az agyonhajszolt tisztviselőből, akivel beszélt,
mindössze annyit tudott csak kiszedni, hogy Christopher jelenleg a következő megbízatását
várja, és náluk nem szokás személyes jellegű felvilágosításokat adni diplomatáikról.
Folyamodjon a társasághoz, mint mindenki más.

Hála Lady Beatrice-nek, több goromba hivatalnokkal nem kellett tárgyalnia. Így hát a vártnál
jóval hamarabb el is indulhatott Christopher otthona felé, aki a nagynénjénél lakott, szerencsére
itt, Londonban.

Már beesteledett, mire elkészült, és bár Nyina azt tanácsolta, hogy inkább másnap délelőtt
keresse fel Christophert, Alekszandra nem engedhette meg magának a várakozást. Mielőtt
áthajózott Angliába - ami rosszabb volt egy lidércnyomásnál -, rájött, hogy gyermeke lesz
Leonyidtól. Márpedig ennek a gyereknek apára van szüksége. Elhatározta, hogy természetesen
becsülettel bevall mindent Christophernek. És bár tudta, hogy ebből bonyodalmak
származhatnak, egy pillanatig sem kesergett az állapotán. Sőt, ami azt illeti, szinte mámoros volt
az örömtől.

A nagynéni háza fényárban úszott, az előtte egyre-másra megálló hintóból kiszálló vendégek
elegáns öltözéke azt jelezte, hogy odabenn fontos társadalmi esemény zajlik. Mialatt az
Angliába induló hajóra vártak, Alekszandrának jutott néhány napja vásárlásra, és talált is
magának három félig kész ruhát, amivel kiegészítette az útitáskájába gyömöszölt kevéske hol-
mit. Nyina útközben befejezte a ruhákat - Alekszandra tudománya a varrás terén csapnivaló volt.
Az új szerzemények között akadt egy gyönyörű estélyi is, halvány rózsaszín és világoskék
selyemhól. De Alekszandrának meg sem fordult a fejében, hogy ma este szüksége lehet rá, így
azután cobolyprémes kabátja ellenére is alig akarták beengedni egyszerű, zöld
gyapjúruhájában.

A zöld ruha udvariassági látogatáshoz igen alkalmas volt, bálba azonban korántsem,
Leightonék viszont éppen bált adtak. Ennek következtében a lakájok meglehetősen kényszere-
detten bekísérték egy könyvtárnak látszó helyiségbe, jó távol a vendégektől, és megkérték, hogy
ott várakozzon.

És Alekszandra várt. Elszállt egy óra, és még mindig várakozott. De ezt sem bánta. Most,
amikor már tudta, hogy ennyi év után hamarosan viszontláthatja Christophert, nem érzett
türelmetlenséget. Igazság szerint más egyebet sem érzett, még egy kis nyugtalanságot vagy
izgalmat sem.

Némiképpen furcsállta is egykedvűségét, de úgy vélte, alighanem az a mély lehangoltság


okozza, amely azóta uralkodik rajta, mióta elhagyta Cardiniát, és bizonyára onnan ered, hogy el
kellett válnia a lovaitól, nem pedig Leonyid hiányától. Mert egyáltalán nem hiányzott, hiszen
újabbén alig gondol rá, legfeljebb tízszer-húszszor napjában. De hát amilyen reménytelenség
gyötörte Cardiniában, és amilyen levert mostanság, nem csoda, hogy elapadtak az érzelmei.

Lady Beatrice a maga ragályos vidámságával enyhített ugyan valamit a szomorúságán, és


sokat segít a kisbaba okozta öröm is. Máss azonban nemigen akad, ami jókedvre derítené.

187
Alekszandra maga sem értette, hogy most, amikor végre találkozhat Christopherrel, mért nem
ujjong a boldogságtól.

- Alekszandra, hát csakugyan maga az?

Alekszandra úgy elmerült gondolataiban, hogy nem hallotta, amint háta mögött kinyílt és
becsukódott az ajtó. Amikor a hangra megfordult, Christopher már csaknem előtte állt, tárt
karokkal és a viszontlátás örömét sugárzó arccal. A múló idő jóformán semmit sem változtatott
rajta, noha alighanem betöltötte már harmincötödik évét. Sőt, Alekszandra úgy találta, még
csinosabb lett, jól áll neki, hogy arca és alakja kissé megtelt - régebben túl cingár volt. A
megjelenése ugyanolyan választékos,, mint ahogy Alekszandra emlékezett rá, sötétbarna haja
és szeme ugyanúgy fénylik, mint régen, jól szabott fekete frakkja kifogástalanul simul rá ezúttal
is. De öt láb tízhüvelykes magasságával most valahogy sokkal alacsonyabbnak rémlik, és...

Alekszandra túlságosan szorosnak érezte Christopher ölelését. És mire lélegzethez jutott,


Christopher már csókolta is. Alekszandra pedig legszívesebben ellökte volna magától. Hát mi
ütött belé? Hiszen ez Christopher, a férfi, akibe hét éve szerelmes, akit láthatólag boldoggá tesz
a viszontlátás, vagyis ezentúl minden tökéletesen rendben lesz. Akkor miért érzi mégis úgy,
hogy semmi sincs rendjén? Ráadásul valaha milyen borzongatóan jólesett Christopher csókja,,
most pedig meg sem rezzent benne semmit, meg a szikráját sem lobbantja fel a vágynak,
amelyet Leonyid tud ébreszteni. Nem, most nem szabad rá gondolnia - most nem.

Végre sikerült kiszabadítania a száját annyi időre, hogy megkérdezhesse:

- Csakugyan szeret még engem?

- Persze hogy szeretem, drága. Hogy is kételkedhet ebben?

Alekszandra jó néhány magyarázattal szolgálhatott volna, de úgy döntött, hogy a csipkelődés


most nem helyénvaló. Most őszinteségre, nyílt beszédre van szükség. Így hát feltette a kérdést,
amelyet már évekkel ezelőtt fel kellett volna tennie.

- Akkor hát kész feleségül venni?

Christopher meghökkenésében elengedte a karjából, de aztán fölnevetett.

- Látom, maga semmit sem változott, Alekszandra. Ami a szívén, az a száján, és fütyül a
következményekre.

Alekszandra elárulhatta volna, hogy ez már a múlté. Újabban olyasmi is akad amiről hallgatni
tud. A gyerekről például még a Rjazinok sem sejtenek semmit. Leonyid pedig soha nem fogja
megtudni, hogy valójában mit érez iránta... No lám, mar megint megengedte, hogy a gróf
belopózzon a gondolataiba, holott éppen most nem volna szabad még emlékeznie sem rá.

- Nem felelt a kérdésemre, Christopher.

- De nem is kérdezhette komolyan, drága - felelte a férfi kedvesen, bár kissé gunyorosan. -
Azt reméltem, hogy azért jött el hozzám, mert már férjhez ment, és végre egymásé lehetünk.

188
Alekszandra ebből egy szót sem értett, kénytelen volt megtudakolni:

- Mit akar ezzel mondani?

- Ugyan már, Alekszandra, hiszen maga is tudja, hogy a szerelem meg a házasság vajmi
ritkán jár együtt. Azt pedig saját tapasztalataimból tanultam meg, hogy milyen szabadosak,
könnyűerkölcsűek maguk, orosz hölgyek. Már alig vártam, hogy maga férjhez menjen, és a
szeretőm lehessen. Azt hittem, maga is megérti, hogy nekünk csak viszonyunk lehet.

Alekszandrának nem volt szüksége további felvilágosításra, mert már maga is tisztán látta a
helyzetet, de megdöbbenésében mégiscsak kiszaladt a száján egy megjegyzés.

- Mi tagadás, én arra számítottam, hogy összeházasodunk.

- Te jóságos isten, hát ennyire ostoba azért mégsem lehet. - Alekszandra összerezzent.

-Jaj, én... úgy látszik, csakugyan az voltam.

- Drágám, hiszen alighanem magának is tudomása van arról, hogy maga túlságosan is
rendhagyó teremtés. Az egész karrieremet tönkretenné azzal a szokásával, hogy mindent ki-
mond, amit gondol vagy érez.

- Valószínűleg máig sem szabadultam meg az ostobaságomtól,, mert sehogy sem fér a
fejembe, hogy akkor mért irkált nekem továbbra is, mért küldözgette a verseket meg a
szerelmes leveleket.

Christopherben volt annyi tisztesség, hogy elvörösödött.

- Mert nem szeretem felégetni a hidakat, drága. Váltig reménykedtem, hogy előbb-utóbb az
ágyban kötünk ki.

Alekszandra nem értette, miért nem önti el a düh, mért nem vágja pofon a férfit, vagy miért
nem fakad sírva.

- Kár, hogy ezt nem mondta - felelte nyíltan. - Annak idején, azt hiszem, nagyon is hajlandó
lettem volna rá.

- De maga szűz volt, én meg nem... - Elhallgatott, majd valami reményteli kíváncsiság villant fel
az arcán. -Még most is az?

Alekszandra úgy döntött, hogy ez esetben megfelelőbb a hazugság.

- Igen.

- Gyalázat - sóhajtott fel Christopher. - De mondja, voltaképpen mit keres itt Londonban?
Remélem, nem pusztán azért tette meg ezt a hosszú utat, hogy engem lásson.

Újabb hazugság, már csak a büszkeség kedvéért is.

189
- Nem, nemcsak emiatt jöttem. Éppen felbontottam az eljegyzésemet egy cardiniai gróffal, és
gondoltam, utazgatok egy kicsit, mielőtt hazatérnék.

- Egy cardiniai gróffal? - jött izgalomba hirtelen Chr stopheg. - Nem lehetne mégis nyélbe ütni
ezt a házasságot?

- Miért?

- Mert eszményii megoldás volna számunkra, drágám. Éppen most vettem hírét, hogy néhány
hónapon belül a cardiniai követségre neveznek ki. És ha maga is ott lesz, ráadásul férjnél...

- Az ötlet kitűnő, Christopher, csakhogy... még ha netán férjhez mennék is a cardiniaihoz, és


szükségét érezném egy szeretőnek, ami szerfölött valószínű... - mielőtt befejezte volna a
mondatot, megpaskolta a férfi arcát - ... mérget vehet rá, hogy nem magát választanám.
Es sértett büszkeséggel kisétált a szobából.

35. fejezet

Nyina már türelmetlenül várta a szállodában, de elég volt egyetlen pillantást vetnie Alekszandra
arcára, és mindent értett.

- Nem találtad otthon, ugye? - kérdezte.

Alekszandra ledobta kabátját, és óvatosan leült az ágyra. - Otthon találtam - felelte kelletlenül.
- És meglehetősen érdekes társalgást folytattunk. Úgy látszik, kéjencek nemcsak Cardiniában
akadnak.

- Ebben soha nem is kételkedtem - lobbant fel a megértés Nyina szemében. - Úgy érted, hogy
a tiszteletre méltó Christopher Leighton nem is annyira méltó a tiszteletre?

Alekszandra bólintott, és a lehető legkurtábban beszámolt a történtekről. Mire befejezte, Nyina


tombolt haragjában.

- Az a kötni való bitang! Az a nyomorult szélhámos! Volt pofája eltitkolni előled a valódi
szándékait, elhitetni veled,hogy...

- Állítása szerintt azt hitte, hogy mindennel tisztában vagyok.

- Hazudik az aljas, és ezt te is tudod, Szása... és eszedbe ne jusson mentegetni.

- Nem mentegetem.

- Nagyon helyes, mert.......Nyina elhallgatott, mivel végre észrevette, hogy csak ő üvöltözik, és
Alekszandra meg sem nyikkan. - Te meg miért nem vagy dühös?

- Gondolom, az vagyok.
190
Nyina megütközött a színtelen válaszon.

- Nem látszik rajtad. Sőt, még felháborodottnak sem lát szol. Igazából egy csöppet sem látszol
másnak, mint amikor elindultál hozzá.

- Igyekszem beletörődni, hogy Christopher nem az, akinek képzeltem. - Alekszandra


töprengve húzta össze a szemöldökét. - De igazad van, csakugyan jóval dúltabbnak kellene
lennem, mint amilyen vagyok, ugye? Utóvégre olyan régóta szeretem...

Nyina felmordulása világosan jelezte véleményét, de azért a szót sem sajnálta.

- Ezt csak szokásból hajtogatod.

- Nyina... - kezdett védekezni Alekszandra, de hát ez is csak szokásból történt, és barátnője


nem is tűrte, hogy megint előhozakodjék a régi, sántító mentségekkel.

- Vedd tudomásul, hogy sosem szeretted! - vágott közbe hevesen. - Akkor sem, most sem! Én
mindig is mondtam neked, de most talán el is fogod hinni. - Szelídebbre fordította a szót. -
Amikor megismerkedtél vele, kicsit belehabarodtál, de akkor még fiatal és romantikus voltál, és
arra volt szükséged, hogy nevet adj az érzelmeidnek, így hát elnevezted szerelemnek.

- De az évek során...

- Az évek során egyszerűen nem is törődtél vele, sem így, sem úgy, különben holtbiztos, hogy
csináltál volna valamit. Gondolkozz ezen. Ha igazán szeretted volna, megelégszel azzal, hogy
csak ülsz otthon a fenekeden, és várakozol rá?

Ha már így fogalmazzák meg a kérdést, egyértelmű a válasz. Alekszandra tudta, hogy
korántsem ilyen türelmes a vérmérséklete, kivált ha az érzelmei is közrejátszanak. Akkor hát mi-
ért ámította magát évekig? Megszokásból, ahogy Nyina állította? Vagy mert a fellobbanást
összetévesztette a szerelemmel, és túl csökönyös volt ahhoz, hogy bevallja tévedését?

De Nyina még nem fejezte be.

- De ha nem szeretted is, akkor is dühösnek kéne lenned amiatt, amit veled művelt.. Ha ő
nincs, sokkal kedvezőbb hangulatban fogadod Petrov grófot, és most már a felesége volnál.

Csakugyan? Nem, sőt még jobban haragudna Leonyidra, aki módot sem adott volna erre,
hiszen az ő érzelmei változatlanok maradtak. Továbbra is csak megvetné Alekszandrát,
mindegy, hogy az mit érez iránta.

- Ha kedvesebben fogadom, Nyina, csak szenvedtem volna miatta. - És így nem szenvedett?
Nem betegedett bele a megbánásba? - Most lefekszem, Nyina - vetette oda végül bosszúsan. -
Holnapra talán kellőképpen felbőszülök. Most csak fáradt vagyok.
De a másnap nem hozott egyebet, csak a már ismert szomorúságot- ráadásul a gyötrelmes új
felismerést, hogy súlyos döntés előtt áll. Hiszen változatlanul terhes, változatlanul férjre van
szüksége, mégpedig mielőbb. És mivel Christopherhez már nem fűzhet reményeket, kénytelen
lesz másik apajelöltet keríteni.
191
Ez nem is olyan csüggesztő, mint amilyennek látszik, morfondírozott Alekszandra. Az elmúlt
néhány esztendőben igazán elégedett volt az életével, semmi nem hiányzott maradéktalan
boldogságához - kivéve a gyerekeket. De most kisbabája is lesz, a lovai is megmaradtak,
ennyivel igazán beérheti. Amellett az sem lehetetlen, hogy rokonszenves férjet talál, sőt, egy
szép napon talán meg is szereti majd. Annyira azért még ez sem valószínűtlen. Habár a
szerelem neki igazán nem számít, akár van, akár nincs.

Jaj, bárcsak ne volna olyan szüksége férjre, csupán azért, mert teherbe esett! Mennyivel
könnyebb lenne letelepedni valahol és egyedül felnevelni a gyereket. A lovaiból egész ké-
nyelmesen meg tudna élni, sőt, ha versenyeken futtatná őket, meg is gazdagodhatna belőlük.
Csakhogy a gyermeke ezt nagyon megsínylené., sosem szabadulna meg a bélyegtől, hogy
törvénytelen fattyú, márpedig ez a lehetőség számításba sem jöhet.

Alekszandra úgy vélte, hogy a hazatérést még fontolóra vennie sem érdemes, hiszen máig
nem bocsátott meg apjának, sőt kérdéses, hogy megbocsát-e neki valaha is. Még most is a
szívébe hasított a fájdalom, valahányszor eszébe jutott, hogy mit követett el ellene az apja - meg
az, amit most emiatt el kell szenvednie.

Még egy lehetősége van - Leonyid. Ha Cardinia nem volna olyan irdatlanul messze, most
visszautazhatna hozzá, és követelhetné, hogy vegye feleségül. De már a terhesség hetedik
hetében jár. Legalább egy hónapig tart csak az utazás, és meg több időt kellene tékozolni a
vitatkozásra, Leonyid beleegyezésének kicsikarására, ami nem lenne könnyű, miután a gróf
egyszer megmenekült a gyűlöletes házasságtól. Mire mindennel megbirkózna, alighanem
jócskán látszana már az állapota. No persze, egy esküvő előtt útba indított gyerek a
legkevesebb, amire Leonyidtól számíthat bárki, aki ismeri.

Alekszandrát mérhetetlen dühbe hozta, hogy már az ötlet puszta latolgatásától is csak úgy
pezseg benne az izgalom. Nem, olyasfajta házaséletet, amilyet a gróf szán neki, most sem akar.
Bár talán másként döntene, ha nem élte volna át, milyen csodálatos vele a házastársi jogok
gyakorlása - amitől a férfi meg szándékozik fosztani őt. De most már ismeri ezt a gyönyört, és a
megtagadásáért előbb-utóbb meggyűlölné. Leonyidot, sőt az is lehet, hogy sutba vágná a
büszkeségét, és... nem!

Jobb lesz egy idegen. Fölöslegesek az érzelmi bonyodalmak, elegendő valami csekély közös
érdeklődés. Utóvégre az illető nem lehet, csak olyan ember, aki szenvedélyesen rajong a
lovakért, és az eddig hallott beszélgetésekből ítélve az angolok közt sok ilyen akad.

Emellett nem árt, ha az illető kedveli a lóversenyeket is, mert Alekszandrának nincs semmi
olyan kiváltsága, amely révén gyorsan férjet keríthet magának. Még ha van is annyi vagyona,
hogy egy újabb telivér elkótyavetyélése nélkül is kényelmesen megéljen egy darabig, igazán jó
partinak nem nevezhető. Ezen a jelentéktelen bárókisasszonyi rang sem segít sokat.

Alekszandra arra számított, hogy a legfőbb vonzerejét a telivér ménes jelenti majd. Akinek
felajánlkozik, nem csupán egy kész családhoz jut, hanem nagy valószínűséggel tekintélyes
nyereségekhez is a versenypályákon. Olyan férfinak kell lennie tehát, aki annyira sóvárog
ezekree a díjakra, hogy hajlandó elfogadni a terhességét meg a kikötéseit.

192
Más dolog eldönteni, mi a teendő, és más végrehajtani. Ebben az utóbbiban Lady Beatrice
felbecsülhetetlenül sokat segített: tömérdek meghívást szerzett Alekszandrának, és buzgón hírét
terjesztette a lovainak meg annak, hogy eladósorban van. Alig néhány nap elteltével az egész
társaság az orosz bárókisasszonyról beszélt, aki Londonba jött férjet keresni.

Mint kiderült, a rangja nagyobb vonzerőt jelentett, mint gondolta, főként mivel a
tenyészállományból származó, biztosjövedelemmel párosult. Ráadásul a külseje is roppant csá-
bító hatásúnak bizonyult. Sőt, túlságosan sok olyan férfi érdeklődését váltotta ki, akik nem voltak
a lovak rajongói, és bár őket a maga őszinte módján legszívesebben nyomban elriasztotta
volna, ezt Lady Beatrice tanácsára nem tette meg.

- A pletyka miatt, kedvesem - magyarázta Betrice. - Pillanatnyilag maga mindenütt kegyben


áll, de visszautasított kérők máról holnapra maga ellen fordíthatják a társaság hangulatát.

- De a túl sok kérő nem ijeszti el azokat, akik nekem érdekesek?

Beatrice nevetett.

- A legkevésbé sem. Sőt, a maga népszerűsége még jobban feltüzeli az érdeklődésüket. Ha


egy lány körül három férfi forgolódik, hamarosan még több lesz. Az emberi természethez
hozzátartozik a kíváncsiság, mindenki megnézi, mi az, ami körül olyan hűhót csapnak, és hát a
férfiak mindig azt akarják, akit a többi férfi akar.

Elképesztő módon ez a beszélgetés mindjárt az első estélyen zajlott le, ahol Alekszandra
megjelent, mert a londoni előkelő társaság villámgyorsan befogadta. A második bálon már leg-
alább három úriemberrel ismerkedett meg, akik pontosan megfeleltek céljának, és mivel állapota
nem engedte meg az időpazarlást, nem kerülgette a forró kását, hanem mindegyiknek azonnal
tudtára adta követelményeit.

Az első, akit félrevont a bizalmas beszélgetésre, láthatólag annyira megdöbbent házassági


ajánlatának egyenességétől, hogy ott sem maradt meghallgatni további mondanivalóját a
hozományról, amit Alekszandra nagyon is helyeselt. Utóvégre ha ezt az embert ennyire kihozta
a sodrából egy olyan egyszerű dolog, hogy férjül kérik, bizonyára elájult volna, ha Alekszandra a
kisbabáról is beszámol neki.

A frissen szerzett tapasztalat alapján Alekszandra a második férfival már kissé óvatosabban
bánt, valamicskével lassabban tért a tárgyra, és mielőtt kereken megkérdezte volna tőle, hogy
érdekli-e a dolog, megbizonyosodott arról, hogy tudomása van az ő férjhez menési szándékáról.
A férfi azt mondta, hogy nem tud azonnal választ adni, időre van szüksége az ajánlat
megfontolásához, de amúgy egyébként még nem számított gyereknevelésre, korainak tartja,
még csak huszonhat éves.

A legmagasabb rangban a harmadik férfi, egy vikomt állt,, de ő volt a legkevésbé mutatós,
amolyan potrohos fajta. Ellenben úgyszólván a nyála csorgott, amikor Alekszandra meg-
említette, hány lova van, és a szeme sem rebbent, amikor a terhességéről értesült. Sőt
harsányan igent mondott, és kijelentette, hogy mélységes örömmel feleségül venné.

193
Ezúttal Alekszandra volt az, aki megdöbbent. Igazából nem is számított arra, hogy ilyen
könnyen, ilyen gyorsan elintéződik a dolog, így hát egyelőre halogatta a megegyezést, és azt
javasolta, töltsenek együtt néhány napot, hogy jobban megismerkedjenek, mielőtt végleg
elkötelezik magukat, és kitűzik az esküvő napját. De legalább felszabadult a nyomás alól.
Megoldotta az életét. Csakhogy most, amikor már nem kellett aggódnia, lesz-e apja a
kisbabának, ismét hatalmába kerítette a szomorúság.

A következő nap java részét vikomtjával, Gordon Whatelyval töltötte, többek közt lovagoltak is
London számos parkjának egyikében. A vikomt az egyik saját telivérjét adta Alekszandra alá -
akinek az volt a benyomása, hogy ez afféle vizsga, mivel a kanca módfelett makrancosnak
bizonyult, amin persze könnyedén úrrá lett. Jószerint egész nap csak a lovakról társalogtak,
semmi egyébről. Nem baj, legalább lesz miről beszélniük, ha összeházasodnak, vigasztalta
magát Alekszandra.

A jelek szerint a férfi nem gondolta meg magát - ami nem volt elképzelhetetlen -, és mindent
elhitt, amit Alekszandra a méneséről mesélt. Alekszandra pedig egyáltalán nem volt abban a
helyzetben, hogy meggondolhassa magát.

Mivel úgy látszott, hogy az angliai tartózkodás huzamos lesz, Alekszandra rájött, hogy
sürgősen varrónőhöz kell mennie, és a röptében vásárolt félkész ruhák helyett újakat kell be-
szereznie. Eddig megúszta kisebb-nagyobb alakítgatásukkal, de tudta, hogy hamarosan kifogy
a megfelelő öltözékekből. Lady Beatrice sorra szállította a meghívásokat - és ragaszkodott
hozzá, hogy Alekszandra, még ha elérte is a célját, bővítse ismeretségi körét -, tehát feltétlenül
szüksége leszz jóval nagyobb ruhatárra.

Aznapp este Alekszandra egy bálba készült, ahová Beatrice készült elkísérni. Gordon ugyanis
nem mehetett vele, mert nem tudott lemondani egy korábbi meghívást, de Alekszandra nem
bánkódott különösebben emiatt. A túl hoszszú együttléttől megfájdult a feje.

Késő délután az egyik varrónőnél talált magának egy megfelelően elegáns, borvörös
selyemből és fekete csipkéből készült báli ruhát, amely ugyan a kelleténél többet engedett látni
a kebléből, de Alekszandra már értesült, hogy itt ez a divat. Mindazonáltal szívesebben maradt
volna otthon, mert most sem volt több kedve a társasági élethez, mint az elmúlt hét esztendő
folyamán.

Mégis elment a bálba, sőt minden erejével igyekezett jól érezni magát. Sajnos ez vajmi
kevéssé sikerült, hiszen jövőjének kilátásai igencsak nyomasztóan hatottak hangulatára. A
Gordon társaságában töltött végtelen órák után valahogy nehezére esett elképzelni, hogy az
egész életét vele élje le. Azt pedig végképp nem tudta elképzelni, hogy szeretkezzék vele. De mi
más választása van?

Éppen táncba vitték, amikor a vendégsereg hirtelen zsibongani kezdett, jócskán


megemelkedett hangerővel, mintha mindenki egyszerre beszélt volna. Táncosa megpróbált a fe-
jek fölött körülnézni, hogy mi történik, de mivel nem volt valami magas termetű, nem sikerült
megállapítania. Maga Alekszandra nem volt kíváncsi rá, de óhatatlanul megütötte a fülét néhány
szó a többi táncospár beszélgetéséből, miközben elsiklottak mellettük.

194
- Csak nem a királynő?

- Ott áll az ajtónál...

-...meg sosem láttam hozzá fogható...

- Úristen, ki ez a férfi...

-...milyen gyönyörű...

-... milyen gyönyörű...

-...milyen gyönyörű...

Alekszandra partnere hirtelen abbahagyta a táncot, pedig a zenekar még játszott.


Kíváncsiságában mentegetőzni is elfelejtett. Igaz, a többi táncospár is ugyanezt tette, és a
zsibongás még hangosabb lett.

Alekszandra felsóhajtott, elnézést kért, és elindult a széke felé. Bárki gyakorolt ilyen mély
benyomást ezekre az emberekre, őt ugyan nem érdekli. Még hogy gyönyörű férfi? Men

jenek el Oroszországba, pontosabban Cardiniába, ha istenigazából gyönyörűt akarnak látni.

Aztán a tömege hirtelen kettévált előtte, ösvényt nyitott a lassan lépkedő jövevénynek.
Tévedésről szó sem lehetett, és bár Alekszandra nem hitt a szemének, mozdulatlanná dermedt.

Leonyid itt, Londonban? Lehetetlen. Pedig ott volt, és egyenesen feléje közeledett, rászegezte
mézarany szemét, amely úgy villogott, mint még soha. Mások csupán egy kifürkészhetetlen
arcot láttak, de Alekszandra tudta, mit jelent ez az aranyló ragyogás, tudta, hogy a gróf dühében
akár meg is fojtaná, ő pedig képtelen eldönteni, hogy elfusson-e, elaléljon-e, sírjon-e - vagy
kacagjon, kacagjon a színtiszta gyönyörűségtól,amely Leonyid láttán elárasztotta testét-lelkét,
minden porcikáját.

36. fejezet

- Megbeszélhetjük a dolgunkat ország-világ élvezetére, vagy pedig velem jön - jelentette ki a


férfi erőszakolt higgadtsággal. - A hintóm odakinn vár.

Alekszandra mindenre számított, csak erre nem. Ha ő lett volna olyan dühös, amilyen
feltevése szerint Leonyid volt, semmiképpen sem hallgat semmiféle „dolog"-ról, csupán hogy
elkerüljön egy kínos jelenetet. No persze, ő már hozzászokott a botrányokhoz - most azonban
okosabbnak vélte, ha válaszol a férfinak, mielőtt az dönt helyette.

- Már amúgy is éppen távozni készültem - mondta szándékosan semleges hangon.

195
Ez nem fedte éppenséggel a valóságot, még ha érkezése óta mehetnékje volt is. De rájött,
hogy ha most nem tart Leonyiddal, az még jobban felbőszül, mert akarata ellenére kénytelen
lenne botrányt rendezni.

Kevés híja volt azonban, hogy meggondolja magát, menjen-e vele bárhová is. Úgy érezte,
hogy bár beleegyezését adta,, a gróf mégis mintha erőszakkal vonszolná el innen. De mielőtt
fontolóra vehette volna, hogy ne maradjon-e inkább itt,ahol legalább emberek veszik körül, már
az utcán volt, és betaszigálták a várakozó hintóba.

- Az a szándéka, hogy jégcsappá fagyaszt? - kérdezte gúnyosan.

Petrov gróf még arra sem vesztegetett időt, hogy Alekszandra előkeríthesse estélyi köpenyét,
pedig a nedves téli éjszaka dermesztően hideg volt. A tágas, jól felszerelt utazóhintóban sem
volt sokkall melegebb. Leonyid mégsem ment vissza a köpenyért, csak egy szőrmetakarót lökött
oda a lánynak, mielőtt maga is leült volna.

Mihelyt becsapódott az ajtó, a jármű máris elindult, olyan hirtelen rándulással, hogy
Alekszandra csaknem lecsúszott az ülésről. Több sem kellett, hogy végképp elveszítse az
önuralmát.

- Mi ez a viselkedés, Petrov? Ha sejtem,, hogy maga Angliába akar átruccanni, máshová


utaztam volna.

- Máshová? Kétlem.

Legnyid Alekszandrával szemben ült, összefont karral, kinyújtott, keresztbe vetett lábbal és
változatlanul lángoló tekintettel. Alekszandrában nyoma sem maradt a felbukkanásán érzett
örömnek, helyét az ingerültség vette át. A csípős szavakat hallgatás követte, és ez
nyugtalanította a lányt.

Nos - törte meg a csendet -, feltételezem, hogy nem ok nélkül kutatott fel... vagy az a
balszerencse ért minket, hogy ugyanazzal a céllal ugyanabba a városba találtunk elvetődni?

- Várjon, Szása, erről majd később beszélünk. Most éppen azzal bajlódom, hogy eligazodjak
valahogy a maga minden tekintetben dámához méltó megjelenésén. Vagy a ruhája alatt most is
lovaglónadrágot visel?

Alekszandra nem értette, miért pirul el a kérdésre, de elpirult.

- Ha nem vette volna észre, egy bálról hurcolt ki. Történetesen elég jól tudom, mit illik viselni
ilyen alkalommal.

- Vagyis nem éppen lovaglónadrágot?

Alekszandra válasz helyett csak egy dühös tekintetet vetett rá. Legnyid azonban nem mulatott
a lányon. Sőt, még annál is döbbentebb volt, mint amikor megpillantotta a bálteremben. Csupa
selyem, csupa csipke. Képzeletében nemegyszer látta már pontosan ilyen holmikban
Alekszandrát, de a valóság messze túlszárnyalta a képzeletét. Az álomszép frizura, a hosszú

196
estélyi kesztyű, a mély kivágás - és a melle, istenem, ez a csodálatos kebel, közszemlére téve,
hogy akárki fia láthassa...

Bármennyire feldühödött ezen a gróf, el kellett ismernie, hogy soha nem látta
szépségesebbnek Alekszandrát. És pokolian zokon vette a lánytól,, hogy mindeddig eltagadta
előle ezt a lágy, nőies oldalát, annyira, hogy még a létezését sem lehetett sejteni - kivéve az
ágyban.

Lám, táncolni is tud. Sőt úgy látszik, csevegni is képes egy darabig a vele egyenrangúakkal,
anélkül hogy káromkodna vagy megbotránkoztatná őket. És lám, volt olyan elővigyázatos, hogy
ne vegyen részt vacsorával összekötött estélyeken, különben szélsebesen törölték volna már a
nevét a meghívandók listájáról. De láthatólag sikerült bolonddá tennie ezeket az angolokat,
elhitette velük, hogy valódi hölgy, vagy legalábbis hogy tudja, mint kell úrihölgyhöz illően
viselkedni.

Petrov haragudott amiatt is, hogy nem sikerült utolérniük Alekszandrát, mielőtt az áthajózott
Angliába, meg hogy több mint egy hónapjába került rábukkanniuk.. Kétszer is elveszítették a
nyomát, először amikor bár a hegyek felé indult, mintha keletre tartana, irányt változtatott, és
északnak fordult. Leonyid ekkor vissza is küldte embereinek zömét, mert úgy látszott, nem lesz
szüksége rájuk.

Másodszor akkor vesztették nyomát, amikor Alekszandra váratlanul egy hintón folytatta az
útját. Londonban már könnyen boldogultak, és Leonyid meg nyolc embere érkezésük után alig
néhány órával kiderítették, hol szállt meg Alekszandra. Ott pedig Nyina, a szobalánya
szolgálatkészen közölte, hol találják meg ma este.

Most azonban a grófnak fogalma sem volt, hogyan bánjon vele. Mint mindig, először most is
az a sürgető kényszer vett erőt rajta, sőt kínzóbban, mint valaha, hogy a magáévá tegye. Már a
közelségétől is merevedése támadt. Egy másik ösztön arra késztette, hogy essen a torkának, és
fojtsa meg azért a tömérdek bajért,, amit el kell szenvednie miatta. De ugyanilyen hevesen
ösztökélte a férfit a harmadik vágy is, hogy egyszerűen csak ölelje át a lányt, és mondja meg
neki... mit is? Hogy belebetegedett az aggodalomba, mert attól félt,hogy Alekszandra feleségül
megy Leightonhoz, mielőtt rátalálna? Hogy abba a szánalmas helyzetbe került, hogy életében
először szerelmes lett? Hiszen Alekszandra egy szavát sem hinné el, kivált amilyen viselkedést
tanúsított az imént vele szemben.
És vajon mi a helyzet azzal az angollal? Ha a bálon ott találta volna Alekszandrával,
alighanem azonmód párbajra hívja. De ha Alekszandra szereti Leightont, ha igazán szereti... va-
jon volna-e benne, Leonyidban annyi tisztesség, hogy lemondjon róla, átengedje az angolnak?
Féltékenysége azt válaszolta, hogy nem, ő meg az angol nem férnek meg ugyanazon a bolygón.
Az az átkozott szerelem viszont, amely belefészkelte magát, boldogságot kívánt
Alekszandrának.

A két érzés sehogy sem akart megbékülni egymással. A grófnak eszébe jutott, hogy
mindenekelőtt tisztáznia kellene, nem érkezett-e későn.

- Tervezik már az esküvőt, Szása?

197
Alekszandrának a meglepetéstől szinte a lélegzete is elállt. Lehetséges, hogy Petrov már
értesült az ő potrohos vikomtjáról? Nem, nem tudhat róla.

- Miféle esküvőt? - kérdezte óvatosan.

- Hát a magáét, Leightonnal.

Ez még rosszabb volt..

- Honnan szerzett tudomást Christopherról?

- Lazartól. A maga kötelessége lett volna megmondani.

- Nem tartozik magára.

- Nem-e? Mikor arra készülünk, hogy összeházasodjunk? - vágott közbe Leonyid, és a dühe
végre felülkerekedett zavarán. - De még mennyire rám tartozik, hogy maga szerelmes-e egy
másik férfiba. ,

-Mire készülünk mi?

- Mi az, maga mégiscsak ingatag meg szeszélyes? Már megfeledkezett arról, hányszor
bizonygatta nekem, hogy nem hajlandó megszegni az adott szavát? Hogy az magánál becsület
dolga vagy micsoda?

Leonyid támadására Alekszandrát elfutotta a méreg.

- Nem kapta meg a levelemet? Az édesanyja kereken a tudomásomra adta, hogy


semmiképpen nem lehetek a maga felesége, hogy én egy szégyenletes, reménytelen...

- A házasságunkat nem az anyám intézi. Neki abba semmi beleszólása nincs.

- Amikor először került szóba a jegyességünk felbontása, maga egészen mást éreztetett -
mondta kimérten Alekszandra. - Amikor az édesanyja közölte velem a véleményét,
feltételeztem...

- Tévesen feltételezte, Szása, ráadásul úgy hagyott faképnél, hogy az én véleményemet meg
sem kérdezte. És hadd ismételjem meg, az anyámnak nincs ebbe beleszólása. Hogy
összeházasodunk-e vagy sem, az egyedül rajtunk múlik, azon, hogy mi ketten tiszteletben
akarjuk-e tartani a kötelezettséget, amit apáink róttak ránk.

- Vagyis maga szerint mi még jegyesek vagyunk?

- De még mennyire! - És mielőtt Alekszandra észbe kapott volna, Leonyid megragadta a kezét,
és visszacsúsztatta ujjára a jegygyűrűt. - Nehogy még egyszer lehúzza, Szása! Maga az enyém.
Azt akarom, hogy állandóan viselje is a bizonyítékát.

Ez komoly figyelmeztetésnek hangzott, és Alekszandra valami olyan erőteljes bírvágyat hallott


ki belőle, amely zavarba ejtette, de egyszersmind ujjongó elragadtatást keltett benne.
Megkönnyebbülés és rémület kerítette hatalmába, bár igyekezett leküzdeni mindkét érzést.
198
Tudta, hogy soha nem boldogul ebben a vitában, ha nem sikerül kikapcsolnia az érzelmeit. De
jaj, milyen csodálatos érzés újra viselni ezt a gyűrűt! Amikor lehúzta az ujjáról, kicsordultak a
könnyei. Amikor odatette a levél mellé, mintha a szívét hagyta volna ott. Soha-soha többé nem
veszi le - de nem azért,, mert a gróf megparancsolta.

- Volna kedves megmagyarázni, hogy miért vagyunk még jegyesek? - kérdezte. - Én igazán
megadtam magának a kibúvó lehetőségét. És ha jól emlékszem, maga elszántan nem akart
feleségül venni engem. Akkor hát mért nem élt vele?

Mert szeretlek!

Most kellene bevallani, gondolta Leonyid, ennél kitűnőbb alkalom nem is kínálkozhatna. De
hát Alekszandra talán kinevetné, és elütné a vallomást valami gunyoros megjegyzéssel, például
azt mondaná: „Persze, persze, Petrov. Valahányszor kinyitja a száját, másnak sem adja
tanújelét." És mint hogy maga is alig-alig tudja elhinni, hogyan sikerülne meggyőznie a lányt?
- Nem adott maga nekem semmiféle lehetőséget a kibúvásra, Szása. Maga csak egy
félreértés következtében futamodott meg. A szökésével a legkevésbé sem mentesített engem a
jegyesség alól, sőt, újabb kellemetlenséget okozott vele, mert most vesződhetek a
hazacipelésével. De ha valóban az volt a szándéka, hogy megszegi a szavát, most
megmondhatja, és akkor végeztünk is.

- Egyáltalán nem az volt a szándékom, és ezt maga is nagyon jól tudja - sziszegte
Alekszandra.

- Nem is hittem egy percig sem, tehát itt a válasz. A szerződés változatlanul kötelez minket,
változatlanul jegyesek vagyunk, és az is változatlan tény, hogy összeházasodunk. Vagy
magának más a véleménye?

- Nem - rebegte halkan Alekszandra.

- Eszerint nem azért jött ide Angliába, mert megváltoztak a nézetei a becsületről?

- Nem - felelte Alekszandra, valamelyest nagyobb hangerővel és elég bőszen.

- Ennek nagyon örülök.

Alekszandra felhördült.

- Vigyázzon, Petrov, mert még azt találom hinni, hogy csakugyan feleségül akar venni.

- Talán csakugyan - mondta lágyan a férfi.

- Holnapután kiskedden - legyintett Alekszandra.

Leonyid elvigyorodott. Előre tudta, hogy az ő Szásája ilyesformán fog válaszolni.

- Igazság szerint... - Kis szünetet tartott, hogy Alekszandra azt higgye, most jutott csak erre a
következtetésre. - Minthogy előbb-utóbb mindenképpen meg kell nősülnöm... az örökösök miatt,,
hiszen érti... voltaképpen akár magát is elvehetem. Végeredményben már jóval több erőfeszítést
fordítottam magára, mint más nőszemélyre valaha is... ráadásul imádom a mellét, Szása.
199
Leonyid heves visszavágásra számított, esetleg pirulásra vagy bármire, csak erre a megvert
arckifejezésre nem. Legszívesebben felpofozta volna magát, amiért azt hitte, hogy amit mondott,
elfogadhatóbb a lánynak, mint az igazság.
- Szása...

- Fölösleges magyarázkodnia - vágott közbe Alekszandra. - Mindig is tisztában voltam az


álláspontjával. És maga is az enyémmel

Az emlékeztetés, hogy Alekszandra azért vonakodik feleségül menni hozzá, mert másba
szerelmes, ismét felkeltette a férfi haragját, és már eszében sem volt megmondani a lánynak,
hogy milyen csodálatos élete lesz mellette. Alekszandra pedig, bár most megtehette volna, nem
árulta el, hogy gyermeket vár, mert nem akarta, hogy Leonyid már most, még mielőtt
összeházasodnának, fittyet hányjon rá. Mivel úgy vélte, hogy a férfi ezt nagyon szívesen tenné,
elhatározta, hogy azért is megtartja magának a titkot.

Igaz, hogy Leonyid utána jött, de láthatólag minden maradt a régiben. Akkor meg miért támadt
mégis sírhatnékja az örökösök említésén?

- Találkozott Leightonnal? - kérdezte feszülten a férfi. - Igen.

- Megölöm a nyomorultat, ha magához mert nyúlni, Szása - mondta dühödten.

Mi ez, féltékenység, mert esetleg elkésett?

- Kár az izgalomért. Leighton sosem akart feleségül venni.

Csak arra várt, hogy valaki más elvegyen és akkor a szeretőm lehessen. Ugyanazt gondolta
rólam, mint maga, csak éppen ő tudta, hogy szűz vagyok, és tőlem várta, hogy tegyek erről. - Az
az ember halott - közölte kurtán Petrov. Alekszandra felsóhajtott.

- Engem sértettek meg, nem magát. Azért, mert maga a feleségének tekint, még korántsem
fogok lemondani arról,hogy magam áljak helyt magamért.

Leonyid önelégült vigyora olyan mértéktelenül bosszantó volt, hogy Alekszandra sürgősen
másra terelte a szót.

- Tulajdonképpen hová hurcol most?

- A hajómra. Már akkor megutáltam ezt a rusnya, túlzsúfolt várost, amikor először
idelátogattam, és most sem tetszik jobban. Azonnal indulunk haza.

- Szó sem lehet róla. Az embereim...

- Mostanra már alighanem a hajón vannak, némi... barátságos meggyőzésre.

- Maga már megint erőszakoskodott, Petrov.

- Amennyi bajt okozott nekem eddig, gyönyörűm, mondhatni, jogomban áll.

200
37. fejezet

Az utazás Cardiniába mintha semeddig sem tartott volna, hiszen Alekszandra olyan mélyen
elmerült a boldogtalanságban, hogy jóformán észre sem vette az idő múlását. A hajón az egész
hetet egy vödör mellett töltötte, szinte félholtan. De úgy vélte, hogy ahhoz képest, amit más
állapotos nőkről hallott, még szerencsésnek is tarthatja magát, hiszen csak a tengeren
kerülgette folyton a rosszullét.

Mihelyt kilépett a szárazföldre, kutya baja sem volt többé, sőt soha nem érezte magát ilyen jól,
legalábbis fizikailag. Még csak náthás sem lett, és nem is köhögött, mint útitársai, akik
kegyetlenül megszenvedték a javában dúló tél havát meg a fagyos szeleket.

Alekszandra hangulata azonban csak akkor kezdett javulni, amikor ráeszmélt, hogy
hamarosan együtt lesz a lovaival. Ekkor kezdte észrevenni azt is, hogy Leonyid időnként furcsa
tekintettel méregeti, mintha sajnálna valamit. Alekszandra persze tudni vélte, hogy mit.

Igaz, a gróf az utazás kezdetén megígérte, hogy időt ad neki, hadd szokjon hozzá a házasság
gondolatához. Ehhez láthatólag mindvégig elszántan ragaszkodott. És hogy Alekszandrának
kellő ideje legyen a beletörődésre, igyekezett beszélgetéseiket is a minimumra korlátozni, abban
a hiszemben, hogy ez segít rajta. Ami azt illeti, csakugyan ritkán fordult elő, hogy beszélgetéseik
ne fajultak volna indulatos veszekedéssé.

Különösen akkor látszott úgy,, hogy az évszázad perpatvara tör ki köztük, amikor először
tértek be egy fogadóba, és kénytelenek voltak együtt vacsorázni. Alekszandra már rég eldön-
tötte, hogy nincs értelme tovább bárdolatlankodnia. Leonyidnál amúgy sem ért el vele semmit.
Amellett most, hogy már beletörődött a házasságba - egyedül a kisbaba kedvéért! -, elege lett a
fondorlatokból, igyekezett szabadulni tőlük.

A gróf már azt is meglehetősen kétkedő ábrázattal figyelte, hogy mióta elhajóztak Angliából,
Alekszandra állandóan nőies ruhákat hord, de legalább nem kérdezte meg többször, hogy van-e
alattuk lovaglónadrág. Csakhogy amikor a fogadóban este egy asztalhoz kerültek, és a férfi
először látta rendes szokásai szerint étkezni Alekszandrát, úgy tűnt, hogy a guta kerülgeti.

De összeszűkült szemében hamarosan felcsillant a felismerés szikrája.

- Eszerint azokat a rémületesen undorító zabálásokat pusztán az én kedvemért rendezte? -


tudakolta. Alekszandra meg sem próbált kertelni. - Persze - felelte egyszerűen. - Hát a
káromkodás?

- Rögtönöztem... meg segítettek is.

- De ahogy a korbácsot kezeli, az nem volt színlelés. - Jegor tanított meg rá, még
gyerekkorunkban. - És a nőket elriogató fenyegetések? Alekszandra vállat vont.

- Sajnálom, de azok valódiak. Soha életemben nem voltam hajlandó osztozni azon, ami az
enyém.
201
Leonyid ekkor végre elvigyorodott.

- Nemrég felfedeztem, hogy én sem, legalábbis ha magáról van szó - árulta el.

Alekszandra nem vette komolyan a vallomást. Azt hitte, a férfi megértette végre, hogy nem
haragudhat rá olyasmiért, amit csak áltatásból tett, hiszen ő maga sem viselkedett különbül.

Tánya királyné ugyan előre tájékoztatta Alekszandrát, de az utazás során maga is


meggyőződhetett Leonyid valódi természetéről. A csípős, becsmérlő megjegyzéseket mintha
elfújták volna. Dölyfösségnek, pökhendiségnek nyoma sem maradt. És az a varázslatos mosoly
túl sokszor sugárzott Alekszandrára, semhogy ne esett volna nehezére csak némiképpen is
megőriznie közömbösségét.

A férfi mindinkább a szívébe férkőzött, minden igyekezet nélkül, és ez megrémítette


Alekszandrát. Még elképzelnie is szörnyű volt, milyen gyötrelmes lesz az élete, amikor Leonyid
rá sem hederít majd, márpedig eztt fogja tenni, mihelyt kiderül, alighanem hamarosan, hogy ő
már a szíve alatt hordja az örökösét. Alekszandrának egyre nagyobb fájdalmat okozott, hogy
Tányának igaza van, hogy a gróf csakugyan szeretetre méltó, amikor éppen nem iparkodik
másnak mutatkozni.

Mennyivel jobb volna,, ha gyűlölni tudná, akkor könnyűszerrel elviselné a házasságot is. De
hát erról szó sincs, annyira nem,, hogy az már nevetséges. És ijesztő, hányszor jut odáig, hogy
már-már sutba vágja büszkeségét, és gyengédségért könyörög.

Alekszandra úgy érezte, hogy az utóbbi időben szégyenletesen sokszor kerítette hatalmába
az érzéki vágy. Abban reménykedett, hogy megtartják az esküvőt, mielőtt kiderül az állapota,
mert eltökélte, hogy mindenáron kimesterkedi a nászéjszakát. Alighanem ez lesz az egyetlen
éjszaka, amellyel a férfi megajándékozza. Ha kell, akár követelni is fogja, utóvégre Leonyid
tartozik neki ennyivel, ha már megismertette vele a hús örömeit, és arra kárhoztatja,, hogy
hiába sóvárogjon utánuk.

Amikor megérkeztek Cardinia székvárosába, zuhogott az eső, Leonyidot meg Lazart be is


kergette Alekszandra mellé az utazóhintóba. A járművet a gróf vásárolta a lánynak három héttel
korábban, amikor észrevette, hogy a hajóról nem lovaglónadrágban, hanem női ruhában száll
le. Tépelődéseiben ugyanis megfeledkezett arról, hogy lovagláshoz megfelelően öltözzön fel.

De nem tiltakozott az utazóhintó ellen, sem amiatt, hogy nem gondoskodtak számára
hátaslóról. Nem tudta biztosan, hogy két és fél hónapos terhességgel szabad-e még lovagolnia
egyáltalán. Úgy határozott, hogy amíg nem kérhet orvosi tanácsot, inkább nem vállalja a
kockázatot, ha mégannyira hiányolja is majd a napi lovaglást.

Leonyid csak az utolsó percben, amikor beérkeztek már a városba, közölte Alekszandrával,
hogy ismét az anyjánál szállásolja el. Hangjából Alekszandra arra következtetett, hogy a gróf
ellentmondásra számít. Alekszandra azonban nem kezdett vitatkozni vele, jóllehet rettegett
attól, hogy ismét találkoznia kell a grófnővel.

202
Úgy érezte, bocsánatkéréssel tartozik a hölgynek. El is határozta, hogy mihelyt megérkeznek,
eleget tesz kötelességének. Csakhogy amikor beléptek a palotába, ahol Marija fogadta őket,
Leonyid vette át a szót, és igencsak meglepő dolgokat mondott az anyjának.
- Szóval megtaláltad - kezdte a grófnő.

- Előre megmondtam, anyám. És mivel holnap megtartjuk az esküvőt, Alekszandra csak ma


éjszakára marad itt. Kegyeskedj megtenni nekem azt a szívességet, hogy nem emlegeted neki a
korábbi viselkedését. Csak színjáték volt, fölösleges tehát attól félned, hogy...

- Igen, igen, már mindenről tudok - lepte meg mind a fiát, mind Alekszandrát a grófnő.

- Honnan? - képedt el Leonyid.

- Alekszandra édesapja nem sokkal azután toppant be, hogy te elutaztál. Elmagyarázta, hogy
bár Alekszandra bizonyos tekintetben... például ami a lovait illeti... egy árnyalatnyit talán
rendhagyó teremtés, de ízig-vérig igazi hölgy, amilyenre számítottunk. Persze, módfelett
megdöbbentem. És a báró is, amikor elmeséltem...

- Erről inkább ne beszéljünk, anyám, ha megengeded. A báró már hazatért Oroszországba?

- Mikor a lányának nyoma veszett? - felelt a grófnő, éreztetve, hogy a fia tudhatná, nem
minden apa ilyen lovagias. - Azonmód utána akart eredni maga is, de megnyugtattam, hogy te
visszahozod a lányát. Természetesen felajánlottam, hogy vendégül látom.

- Itt van?

- Igen, fenn van az emeleten, és nem árt, ha tudod, Leonyid, a báró bevallotta, hogy nem is
létezett soha az a...

Alekszandra a többit nem hallotta. Abban a pillanatban, amikor a grófnő szóba hozta az apját,
hátrálni kezdett, majd kisuttyant az ajtón, és rohanni kezdett az istálló felé. Hát van képe az
apjának beállítani ide, mindazok után, amit elkövetett ellene? Van képe azt színlelni, hogy
szereti őt, amikor...

- Szása,, hová a csudába rohan?

Leonyid gyengéden elkapta a karját, de Alekszandra görcsösen félrefordította a fejét, amíg a


szemét megtörölte. Nem akarta, hogy a férfi lássa visszatarthatatlan könnyeit.

- Nem tudom - vallotta be. - Csak azt tudom, hogy az apámat nem akarom látni... soha többé.

Vajon csakugyan megkönnyebbülést jelentett Leonyid sóhaja?

- Akkor nem kell látnia többé. Elviszem a királynéhoz. Nála biztonságban lesz tőle az
esküvőig, utána pedig azonnal elutazunk valamelyik vidéki birtokomra. De... szabad megkér

deznem,, miért nem akar találkozni vele?

203
Alekszandra túlságosan zaklatott volt, hogysem értékelte volna a gróf segítőkészségét, vagy
mérlegelte volna, hogyan érinti a válasz.

- Mert ő felbonthatta volna ezt a jegyességet, még mielőtt megismerkedtünk, és mégsem tette
meg. Az ő hibájából kell megjáratnunk egymással a poklot, és ezt soha nem bocsátom

meg neki.

Leonyid néhány másodpercig hallgatott.

- Szása - szólalt meg végül -, ha az édesapja most felbontaná az eljegyzést, maga azért állná
az adott szavát?

- Mivel azt fogadtam meg, hogy feleségül megyek magához, hacsak maga vissza nem lép,
állnám a szavamat.

- Akkor is, ha nincsen az a jegyességi szerződés? Alekszandra összevont


szemöldökkel nézett rá. - Miféle kérdés ez?

- Azt hiszem, elég esztelen, de összefügg valamivel, amit szándékomban álll megtenni.
Hivatalosan is meg akarom kérni, hogy legyen a feleségem.

Alekszandra sajgó fájdalmához furcsán társult az ujjongó öröm, nem is esett jól neki.

- Tudja, hogy erre nincs szükség.

-Járjon egy kicsit a kedvemben, Szása, nagyon kérem.

Hozzám jön feleségül?

- Igen. ,

- Szavát adja rá?

- Már megint erőszakoskodik, Petrov... - Kérem szépen.

- Rendben van, szavamat adom, de ez az utolsó eset, hogy megígérek valakinek...

Mielőtt befejezte volna, Leonyid már csókolta, és Alekszandra elfelejtette, mi hozta méregbe.
Amikor a férfi végre elengedte, már levegőt sem kapott, és szinte kótyagos volt zavarában.

- Ez meg mire szolgált?

Leonyid rávigyorgott.

- Köszönetül, mert csakugyan erőszakoskodtam. Alekszandra szeme résre szűkült. -


Legközelebb inkább csak szóljon, Petrov.

204
38. fejezet

Leonyid a királyi palota kápolnájának sekrestyéjében várakozott menyasszonyára három


barátjával, akik szakadatlanul ugratták, hogy milyen sürgős lett neki a nősülés. Nem árulta el,
hogy szíve szerint már előző nap az oltár elé állt volna, ha nem gondolja úgy, hogy Alekszandra
esetleg kifogásolja ezt a sietséget. Már alig győzte várni az esküvő percét, hogy az végét vesse
gyötrő aggodalmának.

Eddig még sikerült elkerülnie valahogy Alekszandra apját. Némi szerencsével...

Az ajtó kinyílt, de Alekszandra meg Tánya helyett Konsztantyin Rubljov jelent meg vészjósló
ábrázattal.

- Hová rejtetted a lányomat? - mennydörögte.

Leonyid felsóhajtott. Ugy látszik, a szerencse elpártolt tőle,mióta csak megismerkedett ennek
az embernek a lányával. De szilárdan elhatározta, hogy ezen most változtatni fog.

Kérlelő pillantást vetett Stefanra.

- Megtennéd, hogy magunkra hagysz minket?

Stefan a felbőszült apára nézett, akiről nyomban sejtette, ki lehet, aztán barátját mérte végig,
és felvonta a szemöldökét. - Ragaszkodsz hozzá?

- Stefan, kérlek...

Unokafivére a markába nevetett, aztán egyik karját a kíváncsi Lazar, a másikat a


megrökönyödött Szergej vállára tette, és kiterelte őket a sekrestyéből.

Leonyid kettesben maradt Konsztantyinnal, aki fülig elvörösödött zavarában, hogy tudtán kívül
Cardinia uralkodójának jelenlétében talált randalírozni.

- Szása a királyné udvarhölgyeinél töltötte az éjszakát - mondta a gróf. - Hamarosan kezdődik


az esküvőnk.
- Nem tudatták vele, hogy itt vagyok?

- De igen - felelte Leonyid, és kelletlenül hozzátette: - De attól félek, nem óhajt találkozni
önnel, uram.

Konsztantyin azonmód megfeledkezett zavaráról.

205
- Ostobaság - horkant fel. – A lányom meg én nagyon szeretjük egymást, szoros kapcsolatban
állunk. A lányom...

- Talán éppen ezért sértette annyira, amit ön tett vele - vágott közbe Leonyid.

Konsztantyin haragja elfüstölgött.

- Eszerint a lányom már tudja, hogy a jegyességi szerződés sosem létezett?

- Nem, nem tudja. Már kifutott a házból, amikor anyám közölte velem az ön beismerését. Én
pedig úgy döntöttem, hogy nem árulom el neki. A szerződésnek már amúgy sincs jelentősége.
Megkértem Alekszandrát, hogy legyen a feleségem, és ő beleegyezett.

- És most boldog veled?

- Az lesz.

Leonyid hangjából olyan elszántság csendült ki, hogy a báró hitt neki. Csak éppen félreértette.

- Hála a magasságos égnek -lélegzett fel. - Amit édesanyád mesélt a viselkedéséről, nagyon
megijesztett, már azt hittem, hogy Szása semmi áron nem akar elfogadni téged, és végül ezért
szökött meg. De ha most mégis hozzád akar menni feleségül...

- Én csak azt mondtam, báró, hogy Szása boldog lesz velem. Pillanatnyilag még azon kesereg,
hogy a szerelme, Leighton, az a semmirekellő gazember nem akarta nőül venni. Kell egy kis idő,
persze, hogy megbirkózzon ezzel, de legyünk csak túl az esküvőn, megfeledkezik arról a
nyavalyásról, erre szavamat adom.

Konsztantyin elkomorodott.

- Azt akarod mondani, hogy a lányom pusztán csak beletörődött a ti házasságotokba? Annak
ellenére, hogy ennyi sok időt töltött veled?

- Sajnos, már az első perctől rosszul alakult az egész - ismerte be Leonyid. - Szása nem akart
feleségül jönni hozzám; én meg nem akartam elvenni őt. Csakhogy később meggondoltam
magam, és tudja, báró... én világéletemben nőcsábászkodtam.
De képtelen voltam a lelkemre venni, hogy elcsábítsam azt a nőt; akit feleségül akarok venni. Az
esküvő után már nem lesznek ilyen gátlásaim.

- Ha Szása nem tudja, hogy az a szerződés sosem létezett, miért nem akar találkozni velem?

- Úgy látszik, nem bocsátja meg önnek, hogy egymás nyakába varrt bennünket. Ami viszont
engem illet, hálásabb nem is lehetnék... legalábbis most már az vagyok. Ön nagyon nagy
felelősséget vállalt magára, báró. Ha mást éreznék Alekszandra iránt, mint amit érzek, én is...

Leonyid nem fejezhette be a mondatot. Tánya sietett be.

-Jön már... ó, bocsánat, uraim.

- Minden rendben van, Tánya. Hadd mutassam be Alekszandra édesapját. - A királyné


bólintott.
206
És Stefan hol van? - kérdezte.

- A kápolnában - mondta a gróf.

- Neked nem az oltárnál kellene várakoznod?

- Mindjárt megyek.

Tánya ismét bólintott, és bement a kápolnába.. Leonyid ekkor roppant kínos helyzetbe került.
Az a feladat várt rá, hogy távozásra kérje fel jövendő apósát. Semmiképpen sem szerette volna,
hogy Alekszandrát felzaklassa a találkozás. De a szerencse továbbra sem szegődött mellé.

Hirtelen ott termett Alekszandra, és olyan káprázatosan gyönyörű volt elefántcsontszínű


atlaszból készült menyasszonyi ruhájában, a vőlegénytől kapott, apró igazgyöngyökkel kihímzett
brüsszeli csipkefátylával, hogy Leonyidnak elállt a szívverése. Alekszandra bezzeg nem
küszködött ilyen nehézségekkel. Mihelyt meglátta az apját, sarkon fordult és kirobogott.

- Szása! - kiáltott rá Leonyid, és a nyomába eredt. De Konsztantyin megelőzte. Minthogy a baj


már megtörtént, Leonyid lemaradt,, gondolván, hadd legyen még egy utolsó lehetősége a
bárónak, hogy rendezze a dolgát a lányával. Sőt, nem bánta volna, ha sikerrel jár.

Alekszandrának esze ágában sem volt megállni. Azok az átkozott könnyek is hiába
fenyegették,, ezúttal nem engedte, hogy kicsorduljanak. Semmiképpen nemm áll szóba az
apjával, határozta el, semmiképpen nem álll szóba vele...

Konsztantyin a hosszú folyosó közepe táján érte utol. Megpróbálta a karjába ölelni, de
Alekszandra lerázta magáról, mintha azt mondaná: „Ne nyúlj hozzám!" Sőt, fel is kiáltott:

- Hagyj békén, apám! - Villámló szemmel meredt atyjára. - Nem értem, minek jöttél ide. Nem
szeretsz te engem annyira, hogy...

- Istenemre, Szása, tudod jól, hogy ez nem igaz.

Apja elkínzott arca láttán Alekszandrát a zokogás fojtogatta, de nem inoghatott meg.

- Azt a nagy szeretetedet bizonyítja az is, hogy itt állok. Soha életemben nem voltam még
boldogtalanabb, és ezt neked köszönhetem.

- Nem értem. Te meg Leonyid nagyszerűen összeilletek. Láttam, hogy nagyon megtetszett
neked. Miért nem adtál neki egy lehetőséget?

- Mert másba voltam szerelmes... legalábbis azt hittem. Most persze örülhetsz, ugye, hogy
tévedés volt, ahogy mindig is állítottad - vádolta keserűen Alekszandra. - De még ha nem lenne
tévedés, Leonyid meg köztem az sem változtatna semmin, mivel ő kezdettől tiltakozott a
házasságunk ellen. Egyetlen ok van, hogy meggondolta magát: úgy véli, előbb utóbb úgyis meg
kell nősülnie, és minek terhelné magát azzal, hogy újabb nőnek kezd udvarolni... nem mintha az
én kedvemért vesződött volna ilyesmivel.

- Egyáltalán nem ez a benyomásom... nem hiszem, Szása, hogy ezért akar feleségül venni. De
ennél most sokkal fontosabb, hogy te mit érzel iránta.
207
- Mit számítanak az én érzéseim, ha egyszer úgysem szeret engem?

- Akkor nem kell feleségül menned hozzá - jelentette ki Konsztantyin. - Majd én beszélek
vele...

- Kár a fáradságért. A tulajdon édesanyja közölte vele, hogy nem szabad engem feleségül
vennie, de oda sem hederített rá. Teljes mértékben megváltoztatta az álláspontját. Mellesleg
már elkéstél, te nem bonthatod fel a szerződést, amit eleve meg kellett volna tenned. Szavamat
adtam a grófnak, hogy hozzámegyek, a szerződéstől teljesen függetlenül. És meg is
esküszünk... mihelyt te szeded a sátorfádat.

- Szása!

- Sajnálom, de nem tudom megbocsátani, amit ellenem elkövettél. És... és nincs több
mondanivalóm számodra.

Hátat fordított, és szorosan lehunyta a szemét, hogy védekezzen a szívébe nyilalló fájdalom
ellen. Egy hosszú percig csend uralkodott. Aztán Alekszandra már csak apja távolodó lépteit
hallotta, s ekkor végigömlöttek arcán a könnyek. Torka úgy elszorult, hogy nem kapott levegőt.
Jaj., ebbe belepusztul!

Egyszer csak Leonyid állt mellette, erős karjával melléhez vonta, és a fülébe suttogott.

- Ígérem magának, Szása, esküszöm magának, hogy boldog lesz velem. És eljön a nap,
amikor megköszönné majd az apjának, hogy összeboronált minket. Így hát bocsásson meg neki
inkább most. Mondja meg neki, hogy megbocsát. Nem fogja megbánni.

Alekszandra már hangosan zokogott, és bár könnyein keresztül alig látta Leonyidot, de amit
leolvasott az arcáról, csupa együttérzés volt, csupa aggodalom, őszinteség... jaj, eszmélt rá, mit
követett el?

Kiszakította magát a férfi karjából, és hangos kiáltással futni kezdett apja után, aki már a
folyosó végén járt. Amikor a báró végre visszafordult a hangjára, Alekszandra látta, hogy ő is
zokog. A lány felsikoltott gyötrelmében, és apja kitárt karjába vetette magát.

- Ne haragudj, papa, nem gondoltam komolyan, egy szót sem gondoltam komolyan az
egészből! - nyöszörögte.

- Tudom, tudom. Ne sírj, Szása, minden rendbenn van....

- Nem, papa. Fájdalmatt akartam okozni neked, mert nekem is fájdalmat okoztak, de nem a te
hibád, hogy nem szeret.. ,

- Én azt hiszem, szeret, Szása - dünnyögte Konsztantyin, miközben lánya könnyeit törölgette.

- Nem szeret... de szeretni fog -jelentette ki Alekszandra szenvedélyesen.- Eddig állandóan


csak sajnáltam magam, mikor pedig harcolnom kellett volna azért, amit akarok.

Konsztantyin ezt már nem állta meg nevetés nélkül.

208
- Látszik, hogy az én lányom vagy. Derék leányzó.

Az ismerős szavak hallatán Alekszandra minden fájdalma szertefoszlott.

Visszanézett, és látta, hogy Leonyid ott áll, ahol hagyta, ott áll az ő aranyló Adonisza, a maga
leírhatatlan szépségében - aki épp az imént fogadta meg, hogy boldoggá teszi.

Szinte vakító mosoly villant fel Alekszandra arcán, amint apjához fordult.

- Odakísérsz az oltárhoz, papa, és átadsz neki?

- Hát mégis szereted?

- Igen, kimondhatatlanul. - És fülig szaladt a szája. -jobban, mint megérdemelné.

- Akkor egy percig se halogassuk tovább az esküvőt.

39. fejezet

Lágy gyertyafény, selyemlepedők, a kandalló előtt vastag, puha szőrmeszőnyeg. Minél tovább
szemlélgette Alekszandra Leonyid hálószobájának csábításra szolgáló berendezését, annál
bosszúsabb lett. Ugy vélte, a várakozás feszíti meg ennyire már amúgy is megtépázott idegeit.

Bár reggel kijelentette apjának, hogy kivívja Leonyid szerelmét, nem számított váratlan
csodákra. De most már ügy érezte, hogy nem teljesen reménytelen a helyzete. Az apjával
folytatott beszélgetés visszaadta az önbizalmát, és arra is ráeszmélt, hogy az milyen hosszú
időre hagyta cserben. Azon tűnődött, hogy ezek a hangulatváltozások vajon nem a terhességből
fakadnak-e.

Elfordult a tűztói, amelyet eddig bámult, és észrevette, hogy Leonyid időközben nesztelenül
bejött a szobába. Az ágy lábának támaszkodott gesztenyebarna köntösében, és összefont karral
mustrálgatta őt. Szépsége, feszes arcának tökéletes vonásai, kissé kócos aranyhaja, izmos
testének jól látható, tökéletes arányai mint mindig, most is sóhajra késztették Alekszandrát.
Hogyan is érdemelné ki ennek a gyönyörű férfinak a szerelmét.?

- Mi lett a szeretőivel, akiket ebben a városban tartott?

Leonyid kíváncsian felvonta a szemöldökét.

- Veszekedni készülünk, gyönyörűm?

- Könnyen lehet.

- Nem tudna kitalálni valami... érdekesebb elfoglaltságot, tekintettel arra, hogy ez mégiscsak a
nászéjszakánk?

- Ha a szeretkezésre gondol, Petrov, ne féljen, arra is sort kerítünk.

209
A férfiból kitört a nevetés.

- Ebben az esetben talán nem árt, ha megtudja, hogy miközben maga anyám gyámkodása
alatt ádázul igyekezett minél kevésbé hölggyé alakulni, végiglátogattam őket, sorra egymás
után. És képzelje el, legnagyobb megdöbbenésemre egyetlenegynek sem sikerült közülük az
ágyába csalogatnia. Így hát nem maradt más megoldás, kénytelen voltam mindnyájukat szélnek
ereszteni.

- És ezt most higgyem el?

Leonyid elkomolyodott.

- Nyugodtan elhiheti, gyönyörűm. És mivel maga volt az utolsó nő, akivel háltam, márpedig az
elég régen volt, képzelheti, milyen kiéhezett vagyok.

Alekszandrának hirtelen még a nyaka is elvörösödött, amit csak hangsúlyozott hófehér


hálóköntöse. Eszébe jutott ugyanis, hogy azt hitte, úgy kell majd kikövetelnie ma éjszaka az őt
megillető házastársi jogokat. Most már érezte, hogy nem kell követelőznie, de Leonyid
vallomása annyira felkavarta, hogy jobbnak látta megkérdezni:

- Maga csakugyan azt kívánja... hogy mi most...

- Egek ura, de még mennyire kívánom - mondta rekedten a férfi, miközben néhány lépéssel
Alekszandra mellett termett és átölelte. Most azonban nem csókolta meg azonnal, ahogy eddig
tette. Lágy aranyfényben izzó szeme a lány tekintetét kereste. - Szása, van valami, amiről talán
beszélnünk kellene... ,

- Most nem érünk rá beszélgetni, Petrov - mondta Alekszandra, míg karját Leonyid nyakára
fonta, és magához húzta, hogy ajka ajkához érjen.

A férfi ágyéka hozzáfeszült, és Alekszandra megborzongott a gyönyörűségtót, Leonyid


magához szorította, és asszonya úgy érezte, összeroppan. A mennyeien érzéki száj izgató já-
tékba kezdett a száján, fickándozó, bujkáló nyelve az övét is kutakodásra késztette. És
Alekszandra kutakodott is, de milyen boldogan. Mire Legnyid csókjai puhán érintették a nyakát,
aztán ravaszull lesiklottak a mellére, már úgy perzselte a vágy, hogy legszívesebben az ágyhoz
vonszolta volna a férfit.

Kiéhezettségéhez képest Leonyid bámulatosan fegyelmezte magát. Alekszandrának sejtelme


sem volt, hogy mibe került ez neki. De a férfi eltökélte, hogy olyan éjszakával ajándékozza meg
Alekszandrát, amelyet az soha nem fog elfelejteni. Alekszandra pedig eltökélte, hogy teljes
odaadással magába fogadja Leonyidot, mielőtt felrobban az öle.

Végül félúton találkoztak, mert a férfi nyomban elveszett, amikor Alekszandra megszólalt:

- A tiéd akarok lenni!

210
A lány ledobta hálóköntösét, mielőtt az ágyig vitték volna, az ő keze sürgetett, vezetett,
irányított. Először szinte másodpercek alatt jutott el a sóvárgott csúcsra, és valamicskével utána
Leonyid olyan gyorsan, hogy végül kifulladva kapaszkodtak egymásba.

Azután Leonyid vette át az irányítást, és Alekszandra megtapasztalta, milyen hihetetlenül jó,


amikor csókokkal becézik teste minden porcikáját, hogy milyen gyengéd a férfi keze, szinte
szerelmesen cirógató. Arra is rájött, hogy a melle még sokkal érzékenyebb a terhességtől, de
Leonyid csakugyan imádja. Mint egy istenség szobrát, úgy dédelgette kezével, szájával,
mígnem Alekszandra már azt hitte, sikoltozni fog a gyönyörtót.

Kisvártatva megint Alekszandra került sorra, mert pillanatok alatt a végsőkig felizgatta már
Leonyid barangoló ujjának érintése is. Végül a férfifi ismét beléhatolt, de most mar egészen
másként, lassan és végtelen gyengédséggel, s ezúttal, ami maga volt a tökély, együttjutottak el
az önkívületig.

Alekszaindra,úgy érezte, hogy Leonyidhoz fogható férfi nincs az égadta világon, és csak
szánni tudta azokat a nőket, akiknek ezentúl nélkülözniük kell őt. Mert azt elhatározta, hogy
nem fog osztozni rajta, még a kisujján sem. Amint ott feküdt Leonyid mellett, a férfi feje a vállán,
karjátt gyengéd férfikéz cirógatja, ellenállhatatlan vágy ébredt benne, hogy megköszönje neki
ezt az éjszakát. Köszönetét azzal akarta kifejezni, hogyy megajándékozza Leonyidot
olyasvalamivel, ami a legnagyobb örömet szerzi neki, és ami saját magának is a legdrágábbat
jelenti. Tudta, hogy csak egyetlen ilyen kincs van.

- Neked adom nászajándékul Misa herceget - szólalt meg halkan. És mert máris könnyek
gyűltek a szemébe, hozzátette: - De ha valaha is bántani mered, korbáccsal látom el a bajodat.

A férfi észrevette a könnyeket, mielőtt Alekszandra a vállába temethette volna a fejét.

- Szása, erre nincs szükség.

- De én neked akarom adni.

Leonyid szenvedélyesen átölelte.

- Köszönöm - mondta egyszerűen. - Úgy fogok vigyázni rá, mintha a saját kicsinyem lenne.

Most eszmélt csak rá, hogy Alekszandra alighanem meghallotta, miről beszélgettek annak
idején Stefannal az istállóban. De ráeszmélt másra is, ami végtelen örömmel töltötte el. Ha
Alekszandra lemond egy imádott lováról, annak csak egy oka lehet.

- Mért nem mondod ki? - kérdezte gyengéden. - Mit?

- Hogy szeretsz.

Alekszandra felkapta a fejét, hogy dühösen rámeredhessen Leonyidra.

- Honnan szedted ezt a... - Valld be, hogy szeretsz. – Bolond


volnék, ha...

- Igenis, szeretsz. Mondd ki végre!


211
- Mért? Hogy gúnyolódhass rajtam? Hogy...

- Hogy én is kimondhassam, hogy szeretlek. Szerettelek, gyönyörűm, még mielőtt


megmutattad a valódi mivoltodat. Mit gondolsz, mért rohantam utánad?

- Nagyon jól emlékszem, hogy akkor mivel magyaráztad, és annak bizony nem sok köze volt a
szerelemhez.

- Hittél volna nekem annak idején? Szerintem nemigen. De most már igazán el kell hinned,
kedvesem.

Alekszandra hirtelen rámosolygott, és Leonyidot életében nem kápráztatta el így még semmi.

- Elhiszem - suttogta, és férje ajkára lehelt egy édes, szerelmes csókot, amelyet nyomban
tönkretett a szavaival... - Szerencséd, hogy megfogadtam apámnak, hogy csak azért is kivívom
a szerelmedet.

- Mért?

- Mert jobban kedvelem a gyors sikereket... különben egész éjszaka igyekezhettél volna
meggyőzni.

Leonyid nem tudta megállapítani, hogy Alekszandra komolyan beszél-e vagy sem, így hát
csak morgott.

- Ha már a vallomásoknál tartunk, mikor óhajtasz beszélni végre a gyerekről?

Alekszandrának leesett az álla.

- A mindenségit, Leonyid, ezt még sejtened sem volna szabad!

A férfi felkacagott.

- Tudhattam volna, hogy amikor először használod a keresztnevemet, valamit a szememre


hánysz!

Alekszandrát ez nem érdekelte. - Mikor jöttél rá? - kérdezte.

- Ma éjszaka. - A gróf szélesen elmosolyodott örömében,hogy Alekszandra megerősítette


sejtelmét. - Tudod, hogy mennyire imádom a melledet, Szása, nem csoda, hogy észre

veszem rajta a legparányibb változást is.

Alekszandra ismét elpirult.

- Nehogy azt hidd, hogy ezentúl fittyet hányhatsz rám,csak mert útban van már az örökösöd!

Leonyid összerezzent.

- Lám, emlékszel még, hogy ezt mondtam.

212
- Pontosan emlékszem minden egyes szavadra, amit csak... - Akármit mondtam akkoriban,
nem voltam beszámítható,olyan pánikba estem. Őszintén azt hittem, hogy a házasság nem
nekem való.

- És most?

- És most azt hiszem, élni sem tudnék nélküle... vagy nélküled. Semmibe venni téged,
gyönyörűm? Könnyebben mondanék le a lélegzésről!

Alekszandra mosolygott, és átölelte Leonyidot, aztán hirtelen kíváncsi lett, mi volna, ha


ugratná egy kicsit.

- Ha nem tudnád, egy vőlegényt hagytam ott Angliában. - Kicsodát?

- Egy erősen pocakos vikomtot, aki hajlandó lett volna feleségül venni, gyerekestül-
mindenestül, csakhogy a markába kaparintsa a lovaimat. Biztos, hogy te nem miattuk vettél fe

leségül?

- Mi másért vettelek volna el? - vágott vissza a férfi. – De hogy mertél egyáltalán csak gondolni
is arra, hogy más férfinak ajándékozd a fiamat?

- A lányodnak apára volt szüksége.

- Márpedig a fiamnak igenis volt apja!

- Ahhoz képest elég ráérősen keresgéltél engem.

- Te meg olyan isten háta mögötti helyeken bujkáltál, hogy folyton a nyomodat vesztettem.

Alekszandra megint a férfi vállgödrébe rejtette az arcát. - Csakugyan ilyesmit műveltem


volna? Leonyid gyanakodva nézett le rá. - Te vihogsz, Alekszandra?

Alekszandra most már képtelen volt elfojtani a nevetést. - Olyan isteni érzés megint
veszekedni veled.

- Te kis boszorka - vigyorodott el a férfi. - Figyelmeztess,hogy a jövőben ne legyek ilyen


könnyen rászedhető.

- Eszemben sincs, hiszen imádlak, amikor rászedlek. És imádom, amikor egy kicsit
féltékenykedsz. És imádlak, amikor így hanyatt fekszel, meztelenül, mert akkor én... -jézusom,
Szása, ennek az lesz a vége, hogy téged fektetlek hanyatt mindjárt.

- Akkor meg mire vársz?

- Hogy szépen, illedelmesen megkérj rá. - Már megint erőszakoskodsz, Petrov.

- Dehogyis - tiltakozott Leonyid, amint Alekszandra fölékerült, és beléhatolt. Aztán lemosolygott


rá. - Csak most kezdem.

213
Nevetésük összekapcsolódott, mielőtt testük újra egymásra talált a gyönyörűségben - ahogy a
sosemvolt jegyességi szerződés megkívánta.

214