You are on page 1of 30

I.

A GYARMATOK
OLGA BALLARD: A XENÓKRÓL EGYSZERŰEN
(Paulsen&Graff, 2117)
A Föld gyarmat lakossága tizenötmilliárd fő: ebből hatmilliárd ember, kilencmilliárd
földönkívüli, más néven xeno.
Ez könyv a xenókról szól, a migrátorok által gyarmatosított három másik idegen
civilizációról, a firkákról, a hidrákról és az ostorosokról. Közel hat évtizede osztozunk
velük közös élettéren, és ideje lenne végre túllépnünk a félelem szülte gyűlölködésen.
Ehhez azonban muszáj megértenünk és még inkább elfogadnunk az egymásétól
alapjaiban különböző gondolkodásunkat és szokásainkat, mert ezen múlik a jövőnk.
Egymás számára mindannyian xenók vagyunk.

1.

Olga az édesanyjától meghívást kapott egy fogadásra, amelyre nem akart
elmenni,­ugyanis az anyja a számára már tizenöt éve meghalt. Akkor halt meg,
amikor a migrátorok kiválasztották, kiölték belőle a személyiségét, és az aka-
ratukat közvetítő helytartójukká, a milliárdok által gyűlölt szónokok egyikévé
változtatták. Olga nem gyűlölte, hiszen már csak egy lélek nélküli testhüvely
volt, viszont saját lelki békéje érdekében megpróbált minél távolabb élni tőle.
Most mégis találkozni fognak, mert a meghívást nem utasíthatta vissza.
Egy szónokot nem lehetett visszautasítani.
Tesla Elonjával Nyugat-Franciaország felett lépett ki a hazavezető féreg­
lyuklencséből. A Spektrum kékesfehér napjának vakító fényéhez képest
borongós, európai ősz fogadta. A firkák bolygójától egyetlen pillanat alatt uta-
zott közel háromezer fényévet; ennyit értek manapság a hatalmas távolságok.
Az Elon a légifolyosó ívét követve enyhén megdőlt, és a többi jármű közé
sorol­va ereszkedni kezdett Möbius City felé. A migrátor féreglyukaknak köszön-
hetően a négy gyarmatvilágon keresztülívelő, ötszázmillió lakosú városegyüttes
egyszerre terült el az alant elnyúló Loire-öbölben, a Spektrum déli sarkkörén,
a Hydrus hold jégburka alatti óceánvilág mélyén, valamint az Ellipszisen, az
ostoros civilizáció ezerötszáz összekapcsolt aszteroidájából álló láncolatában.
Az égen ezernyi, automata vezérlésű migrátor hadangyal cirkált. Időn-
ként mesterséges érzékelőket szórtak a légkörbe, amelyek a széllel sodródtak,

7
megülepedtek az épületek mélyedéseiben, a lombkoronákban, elkeveredtek
a légköri porral, hogy aztán mindent rögzítsenek, mindent megfigyeljenek,
ami a felszínen történik. Olga ruhájára is százával tapadtak, sőt, valószínűleg
minden lélegzetvétellel újabbak épültek be a testébe.
A távolban felsejlettek a nyugat-európai szónoki rezidencia terrakotta pira­
misépületének kontúrjai. Olga a nadrágjába törölte nyirkos tenyerét, majd bal
keze középső ujján viselt csontberakásos platinagyűrűjét forgatta.
Csak néhány elvesztegetett óra, egy tucatnyi kínos mosoly és néhány üres
társalgás, aztán lépek is, nyugtatta magát, pedig sejtette, hogy nem fogja ilyen
könnyen megúszni.
Anyával találkozni sosem egyszerű. Ezek a találkozások mindig nyomot
hagytak benne.

Elonja leereszkedett a szónoki piramisépület oldalába mélyesztett teraszra,
az ott parkoló földi levverek, domborművekkel díszített firka röpperek és
kétéltű hydrusi aquatikok közé. A turbinák lassú kilégzéssel elhallgattak, a
belső spektrumi és a kinti földi légnyomás közti különbség halk szisszenés-
sel kiegyenlítődött, Olga kikászálódott a levverből, mire az halk kattanással
rácsatlakozott a térkőbe épített töltőcsonkra.
Möbius City földi negyedének szögletessége lehangolóan hatott a spektrumi
szín- és formagazdagság után, csak az itteni, nyakatekert vonalvezetésű firka
porzókarcolók és óriási fákra emlékeztető esőtornyok törték meg az üvegfalú
irodaépületek és az unalmas felhőkarcolók szürkeségét.
A levegőt viszont sokkal finomabbnak érezte. Mélyen beszívta a nyirkos,
őszi elmúlás kesernyés illatát. Tíz fok volt, harminc fokkal hidegebb, mint
a Spektrum Szoborvárosának izzasztó medencéjében, Olga a csípős széltől
megborzongva a hátsó ülésről előhalászta skarlát színű dzsekijét.
Két, szénfekete öltönyt viselő biztonsági őr ellenőrizte a személyazonossá-
gát. Közben megbámulták vaníliaszínű ragacsfestékkel kidekorált smaragdzöld
Elonját, de Olga lezser megjelenésén láthatóan jobban meghökkentek: hátul
lófarokba fogott barna haja, firka füldísze, jádezöld pólója, koptatott farmerja
és narancssárga sportcipője nyilvánvalóan nem egyezett az általuk várt, a
tudományos kutatókra jellemző külsővel, sem a fogadásra érkező vendégek
elegáns öltözékével.
Olga biccentett feléjük, aztán zsebre dugott kézzel elindult a bejárat felé.
Az elmúlt másfél évben mindössze tíz napot töltött a Földön, és most sem

8
tervezett egy esténél többet maradni. A Spektrumon rengeteg munka várta;
év végéig le kellett zárniuk a kutatási projektet, és előkészíteni az áttelepülést
a Hydrusra.
Egy krémszínű zakót és fekete nadrágot viselő, magas férfi sietett eléje.
Olga lendületes járásáról már messziről felismerte Markot. Bátyja a sötét
szakálla miatt valós koránál minimum öt évvel idősebbnek tűnt, mintha már
a negyvenes éveiben járt volna. A szakállt öt éve, nem sokkal apjuk halála
után kezdte el növeszteni.
Mark széles vigyorral megállt előtte, aztán szorosan megölelte.
– Jó újra látni téged!
– Nekem is minden vágyam itt lenni – húzta el a száját Olga, aztán finoman
kibontakozott az ölelésből.
– Legalább most az egyszer ne légy ilyen ellenséges! – hunyorgott Mark,
ahogy az Olga háta mögött lassan lenyugvó napba pillantott.
– Színleljek inkább? Nem értem, te hogy bírsz a közelében lenni.
– Anyakomplexus. – Mark közelebb hajolt, és megpöckölte a bal fülén­viselt,
korallvörös spektrumi füldíszt, mire Olga dühösen elrántotta a fejét. – Csak
megnéztem! Mondták már, hogy egyáltalán nem nézel ki komoly tudósnak?
– Nem is akarok annak kinézni. A Spektrumon élek, és terepen dolgozom,
nem irodában. Látom, te politikusnak öltöztél, viszont én nem a megjelené-
semtől leszek xenológus.
– Ezt mondják azok a professzorok is, akiket muszájból veszel be a cikke-
idhez társszerzőnek? Ha apa élne, nem mernék megcsinálni.
– Ez mindig is így működött.
– Miért nem mész el a magánszektorba? Ott jóval több a karrierlehetőség.
– Sosem voltam karrierista típus. – Ettől még őt is dühítette ez a begyepe-
sedett, dohánybarna tudományos hierarchia, hogy bármit is tesz le az asztalra,
attól még évtizedekig csak egy fiatal, feltörekvő kutatófruska marad, rosszabb
esetben pedig Ballard professzor lánya.
– Valóban – biccentett Mark. – Te inkább naiv idealista vagy, de a világnak
szüksége van idealistákra. Elkezdtem olvasni a könyved. Kicsit hasonlít apa
Nagy Xenokönyvéhez, csak ő sosem volt ennyire elfogult a xenókkal. Te túlsá-
gosan xeno-párti vagy.
– Dehogy vagyok xeno-párti!
– Én másképp látlak, mint te saját magadat, de valószínűleg azért vagy
elfogult, mert ott élsz közöttük… – Olga közbe akart vágni, de csöndben ma-
radt. Minek vitatkozzon erről pont a mindent mindig jobban tudó Markkal?

9
Beértek a piramisépület belsejébe, Mark fintorogva a fal mellett sorakozó,
tucatnyi, arasz nagyságú, üreges fonalszobrocskára mutatott. A falon egy híres
firka művészt, Drafaut ábrázoló gyorsfestmény fénylett, Olga orrát megcsapta
a friss festékváladék gyömbérre emlékeztető szaga. – Tessék, még a falat is
összekenték. Már most több száz szobrot szemeteltek szerteszét, a takarítók
napokig fogják fertőtleníteni utánuk a nagytermet. És ez az émelyítő szag…
Olga elnevette magát.
– Amikor a Spektrumon laktunk, sosem panaszkodtál. Nem nagyon isme-
rek a firkáknál higiénikusabb élőlényeket. Azt ugye tudod, hogy a Chanel,
a Dior és az Armani is évtizedek óta firka szövőméz-váladékot használ az
illatszereiben? Te Armanit használsz, igaz?
– Nem érdekelnek a hülyeségeid.
– Ezek tények, Mark. A demagógia nevű vírus ellenszerei.
– Ugyan már! Nézd meg, mit műveltek nyáron a Taj Mahallal! Átfaragtak egy
évezredes történelmi műemléket, csak mert szerintük úgy szebb! A migrátorok
miatt egyik ország sem tudja megfékezni őket. Már másfélszer annyian vannak
a Földön, mint mi. Lassan kiszorítanak bennünket a saját bolygónkról.
– Ez az egész ennél sokkal bonyolultabb – felelte Olga. – Nem maguktól
jönnek ide. A kényszermigráció elől egyik faj sem menekülhet, és nem az a
megoldás, hogy…
– Ettől még a migrátorok odaadták nekik egész Afrikát és New Yorkot,
Jerevánt­és Saigont – sorolta Mark. – Mexikóvárost, Csungkingot, Madagasz-
kárt, az egész Balkánt. Soroljam még? Vagy beszéljünk az óceántelepeikről?
Nyilván nem maguktól jönnek ide, de egyre csak szaporodnak. A firka faj egy
időzített népességbomba, és ez a bomba előbb-utóbb fel fog robbanni.
– Hagyjuk inkább ezt a témát! – Olga nem akart pont a bátyjával a xenókról
vitatkozni, főleg mivel mostanában, ahányszor szóba került a téma, mindig
összevesztek. – Hány vendég érkezett?
Mark szusszant egy nagyot.
– Száz körül. A résztvevők fele xeno, a legtöbbjük firka művészelőkelőség.
Őket hagyjuk is. Viszont akad itt egy sor befolyásos ember, néhánnyal érdemes
lenne összeismerkedned. Például Stanislaw Travers, a XenoTechnologiestől.
Ha gondolod, bemutatlak neki, szerintem tudna neked jó állást ajánlani a
XET-nél. Nagy pénzekért kutathatnád a xenókat, és még haszna is lenne
annak, amit csinálsz. Jut eszembe, anya beszereztetett neked egy márkás
estélyit, szerintem nagyon jól fogsz kinézni benne.

10
– Ugye nem gondolod, hogy felveszem? – kérdezte Olga. Nem siklott el
bátyja újabb megjegyzése felett, hogy mit is gondol róla és a munkájáról: „és
még haszna is lenne annak, amit csinálsz.” Semmit sem változtál, Mark. – Nem
fogok idomulni sem anya, sem a te elvárásaidhoz, de a kötelező etiketthez sem.
Mark enyhe fintorral újra végigmérte, de aztán bólintott:
– Ha téged nem zavar, hogy harmincas létedre egyetemistaként öltöz-
ködsz… – És kíméletlenül elmosolyodott. Ezzel a reklámmosollyal tizenéves
kora óta apától és anyától kezdve szinte bárkit megnyert magának. – Örülök,
hogy itt vagy!
Mark színe a homoksárga volt, precíz és karrierista szín, tele fölényességgel.
– Én is örülök neked. – Hogy ez tényleg igaz volt-e, ebben a pillanatban
Olga maga sem tudta. – Ugye nincsenek itt migrátorok?
– Sajnos vannak – komorult el Mark. – Ketten jöttek, és anya órák óta velük
van. Gondolom, éppen átmossák az agyát.

A fogadás pont úgy alakult, ahogy Olga várta: szmokingot és estélyit viselő,
karót nyelt férfiak és nők feszítettek körülötte, néhányan gratuláltak édesapja
tudományos örökségének folytatásához, és felszínes frázisokat pufogtattak.
Elcsípett néhány fitymáló pillantást a megjelenése kapcsán, de ez utóbbiakat
legalább élvezte.
Amióta idén februárban megjelent A xenókról egyszerűen, a nevéhez big�-
gyesztett „Ballard szónoknő lánya” címke mellé felkerült a „Ballard professzor
xenológus lánya” címke is. Tizenöt éve foglalkozott komolyabban xenológiával,
kilenc éve diplomázott, hat éve doktorált, és most, harminckét éves korára
viszonylag elismert szakembernek számított, mégis írnia kellett egy nagy
példányszámú ismeretterjesztő könyvet, hogy a neve bekerüljön a köztudatba.
És valószínűleg még így sem sikerült volna, ha nem lenne egyúttal Ben
Ballard lánya is. Azóta viszont félelmetesen sokan keresték meg, sokak számára
ő lett az ismert és hiteles szakember, akit xenotémában meg lehetett kérdezni.
A teremben jóval több firka nyüzsgött, mint ember, a levegőben ragacsfesték
gyömbéres aromája keveredett fonalszobrok tapasztómézének fahéjillatával.
Az alig több mint egy méter magas, bagolyfejű firkák kisebb csoportokba
verődve, füttyögő, kétcsatornás nyelvükön vitatkoztak, négy, derékszögben
meghajló lábuk között megbúvó szövőméhük réséből üreges fonalszob-
rokat húztak elő, megmutatták egymásnak, majd lerakták a legközelebbi,

11
egyre terebélyesebb szoborkupac peremére. Alkotás közben mindannyian
édesgyökereket és húsrudakat rágcsáltak.
Olga megfigyelte, kik közülük az idősebb, rassztól függően sötétebb árnyala-
tú, borvörös vagy dinnyezöld bőrű véleménymesterek – az ő dupla sípszájaikból
felharsanó füttykritikákra mindig hallgattak a többiek –, és az apró gesztusok-
ból, füttyhangsúlyokból megtippelte, ők kiket tartanak a legtehetségesebbeknek.
Váratlanul egy hydrusi mobiltartály taszította oldalba.
Az embermagas, krómszínű tartály kilátóablakán át a vízben lebegő két
és fél méteres, hosszúkás hidrából csak annyi derengett, amennyit a belső
kijelzők megvilágítottak: zöldes bőre és delfinszerű orra leginkább a Vulkán
lejtővárosi vízpopulációjára volt jellemző.
Bocsánatkérést hiába várt, helyette a mobiltartály újra megindult feléje,
Olga kényszeredetten félreállt az útjából.
Mark a terem túlsó végében éppen a milliárdos Stan Traversszel, a fejken-
dőt viselő Fadiyah Assaf francia köztársasági elnöknővel és Geoff Voss-szal,
a Világűriroda vezetőjével beszélgetett. Olga nem gondolta volna, hogy ilyen
befolyásos ismerősei vannak.
Bár, ahogy belegondolt, Mark mindent elért, amit eddig célként kitűzött
maga elé. Az MIT-n szerzett mérnöki diplomája után ezredesi rangig jutott
az ENSZ Haderőben, több bevetésen vett részt a Kazah-zónában, több-
ször járt a nemzetközi Unity űrállomáson, és két évet dolgozott a Marson, a
Vermont kutatóbázison. Újabban pedig a nemzetközi Földvédelmi Szövet-
ségben kezdte el építeni politikusi karrierjét, és ott aztán végképp sok fontos
embert ismerhetett meg.
Olgának sosem ment ez a fajta simulékony kapcsolatépítés, de nem is
vágyott­rá, hogy fontos emberek között forgolódjon. Mark észrevette, és intett
neki, hogy menjen oda, Olga visszaintett, hogy nem megy.
A tenyérnyi firka szobrokkal telepakolt svédasztalnál felhajtott egy pohár
pezsgőt, és elmajszolt egy lazacos szendvicset. Végül erőt vett magán, és felpil-
lantott a szemközti falra, hogy farkasszemet nézzen apja képével. Az eredeti fotó
a Time magazin „Az év embere 2109-ben”címlapjához készült, ennek felnagyított,
aranykeretes változata függött a falon, alatta az interjúból kiragadott idézet
virított nagy, krémszínű betűkkel: „A családom mindig fontosabb a xenóknál.”
A kép hazudott: apja valójában inkább nézett ki jókötésű, feltűrt inguj-
jú, szálfaegyenes tartású, vastagnyakú favágónak, mint ennek a karót nyelt,
csokornyakkendős, kisminkelt díszprofesszornak. Olga sosem értette, miért
engedte, hogy így fotózzák le.

12
A második pohár pezsgővel intett a kép felé, aztán ahogy rátörtek az em-
lékek, inkább elfordult.
– Dr. Ballard! – szólította meg egy női hang a háta mögül.
Olga megfordult, és Vanessa Elsonnal találta szemben magát.
A Friendje a retinájára villantotta az idős asszonyról elérhető nyilvános adato-
kat: Vanessa Elson, 74 éves, a Friend vállalat többségi részvénytulajdonosa, a Föld
ötödik leggazdagabb embere. Született Vanessa Adriana Ferreira néven, Venezue-
lában, Maracaibóban, 2043-ban. 26 évesen a világ legkeresettebb topmodelljeinek
egyike, később a milliárdos Simon Elson felesége. Özvegy: férje és a tizenkilenc éves
lánya, Gabrielle 2095-ben vesztették életüket a Hydruson, amikor burkolathibás
aquatikjuk a Vulkán közelében összeroppant.
– Mrs. Elson – biccentett Olga, és felhajtotta a pezsgője maradékát.
– A testvére megígérte, hogy bemutat bennünket egymásnak, de úgy tűnik,
megfeledkezett róla. Segítene nekem egy xenokérdésben?
– Ha tudok, szívesen.
Az azúrkék estélyit viselő milliárdos özvegy ránézésre nyúlánk, szép arcú,
enyhén kreol, középkorú nő benyomását keltette. Mondhatni pokolian jól
tartotta magát. Majdnem egy fejjel magasodott Olga fölé, fénylő, sötétbar-
na haja a vállára omlott, ráncai és a felemás színűre módosított, zöld-sárga
szempárja körüli szarkalábak alig látszottak a sminkje alatt.
– Az imént üzleti megbeszélést folytattam egy hidrával, Szűrtfényű
Hőkedvelővel. – Vanessa Elson arra a króm mobiltartályra mutatott, ame-
lyik nemrég Olgának ütközött. – Hőkedvelő meghívott egy prímvacsorára
a Hydrusra, a Függővárosba, de nem igazán tudom, mit lenne érdemes
mondanom neki, hogy ne sértsem meg, főleg, mivel a vacsora egy fontos
együttműködés kezdete lehet az energiamesterrel. Nekem ez a prímvacsora
nagyon bizarr. Mondja, mi ebben a trükk? Mert van benne trükk, ugye?
A prímek, a kutyák értelmi szintjével rendelkező harmadik hidra nem
egyedei hordták ki és táplálták a hidra utódokat. Olga és a legtöbb ember az
egyik legvisszataszítóbb hidra szokásnak tartotta, hogy a hidrák időnként meg
is ették őket. Mintha a gyermekeik anyját fogyasztanák el vacsorára.
– Milyen színű volt ennek Hőkedvelőnek a szeme? – kérdezte Olga. Enyhén
szédelegni kezdett a pezsgőtől.
– A szeme? Honnan tudjam? Vagy várjon csak… – Vanessa Elson néhány
másodpercre elrévedt, ahogy visszakereste a Friendjén a beszélgetés felvéte-
lét. – Vörös. Igen, vörös.
– Milyen vörös?

13
– Ez tényleg lényeges? Bordó.
– Nem elég. – Az asszony estélyije tükröződő felületűre változott, a nő
hasáról Olga saját arca bámult vissza. Talán kicsit erősebben is kisminkelhette
volna magát. – Át tudná küldeni esetleg a felvételt?
A Friendjére képüzenet érkezett Vanessa Elsontól, Olga gyorsan összevetette
a Cognin a szempár karmazsinvörös színárnyalatát a hydrusi szemszín-skálával.
– Köszönöm, így már egyszerűbb. A hidra domina nemű, ezért elfogadhatja
a meghívást. Ez számító, de pozitívan értelmezhető gesztus volt Hőkedvelőtől,
amellyel majd azt akarja próbára tenni, képes-e megenni egy prímet. Pontosan
tudják, mi mit gondolunk erről a szokásról, ezért a prímet ön előtt fogják majd
levágni. Erre készüljön fel. Ha azonban dominus lenne, akkor…
– Akkor csak játszmázna velem. Igen, erre most, hogy mondja, emlékszem.
– Így van. Egy dominus sosem hívná meg önt magához, és nem osztja meg
a prímjeit senkivel. Ha ilyet ajánlana, annak nem szabad bedőlni, mert ha
véletlenül elfogadja, azt úgy értelmezi, nem megfelelő üzleti partner.
– Értem – bólogatott Vanessa Elson. – Ritkán van alkalmam hidrákkal
társalogni, nem igazán szeretem azt a holdat. Számomra nagyon nyomasztó.
Azt hiszem, inkább mégis kihagyom ezt a bizarr vacsorát. De ugye nem fejből
állapította meg Hőkedvelő nemét?
– Nem, dehogy. Ahhoz nem elég jó a szemem, sem a színmemóriám. Cogni
xenoadat-elemző szubintet használok.
– Pont Cognit? Bár végül is, a XET kevésszámú hasznos fejlesztéseinek
egyike. – Vanessa hunyorogva Stan Travers irányába pillantott.
– Ha eltekintünk az űrprojektjeiktől, a virtuális és vizuális technológiáiktól,
a fordítóalgoritmusaiktól, a kibernetikai és…
– Elég! – szisszent fel a nő.
– Elnézését kérem – kapott észbe Olga. Eszébe jutott, hogy Travers és Vanessa
nem igazán kedvelik egymást –, ez meglehetősen indigó megjegyzés volt.
– Indigó? – ráncolta a homlokát Vanessa Elson.
Olga összerezzent. Nem először fordult elő vele a Spektrumon töltött utóbbi
hónapokban, hogy bizonyos fogalmakat véletlenül színekkel helyettesített: az
irónia indigó színben vibrált a gondolatai közt.
– A Spektrumon valószínűleg az agyamra mentek a színek – vallotta
be. – A firkák többsége szinesztéziás, színekben gondolkodnak, és lehet,
hogy kezd rám is átragadni. Többekkel megesett, akik huzamosabb ideig
éltek odaát. Persze, a firkák többmilliónyi színárnyalatot különböztetnek
meg, a kommunikációjuk számos rétegét fel sem fogjuk.

14
– Döbbenetes lehet ennyiféle színt megkülönböztetni.
– Számunkra igen. A firkák viszont pentakromátok, öt színérzékelő recep-
toruk van, míg a legtöbb embernek mindössze három. De ez mind benne van
a Nagy Xenokönyvben. Azt hittem, mindenki olvasta.
– Ez is indigó volt, ugye? Pedig díszkötésű, dedikált papírpéldányom van
belőle, de minden részletre én sem emlékezhetek.
– Apa sosem dedikált, számára a papírkönyv érték volt, utálta összefirkálni
őket.
– Nekem mégis megtette. Az édesapjának nagyon sokat köszönhetünk, sok-
kal közelebb hozta hozzánk a xenókat. Ön pedig ugyanolyan kiváló xenológus,
mint Benjamin volt, és egy egész élet áll ön előtt, hogy továbbvigye, amit ő
elkezdett…
– Köszönöm, de természetesen túloz.
– Sajnálom, ami az édesapjával történt. Annyira meg akarta érteni az osto-
rosokat, erre pont ők… – Olga mereven bámult maga elé, és Vanessa azonnal
észrevette. – Ne haragudjon, nem akartam feltépni a régi sebeket. Ostoba
vénasszony vagyok!
Egy flamingószínű, fiatal firka libbent Olga mellé, kezével összetapogatta
az italpult fehér terítőjét. Hosszú festékujjai olyan gyorsasággal mozogtak,
mintha összemorzsolna valamit, közben néha a hasa alatti festékmirigyéhez
kapott, aztán egy üvegtálból felmarkolt egy halom gyümölcsrudat, és lobo-
gó füllel elszaladt. Az abroszba kenve egy kettőjüket ábrázoló, kéttenyérnyi
villámfestményt hagyott maga után.
– Apa tudta, mit vállal. Tudta, hogy az ostorosok ön- és közveszélye-
sek – mondta halkan Olga. – Ez nem meglepő egy haldokló Alzheimer-
kultúra esetében, amely már szinte teljesen elfelejtette a múltját.
– A legtöbb ember azt gondolja, az ostorosok kegyetlen gyilkosok – tűnő­
dött Vanessa Elson, és ő is az abroszba kent firka pillanatfestményt néz-
te. – Szerintem inkább kétségbeesettek.
– Állt már szemtől szemben ostorossal? – kérdezte gúnyosan Olga.
– Néhányszor igen.
– Valóban? Hol és mikor?
– Ez egy kissé tolakodó kérdés, kedvesem. Egyszerűen érdekelnek az osto­
rosok. Rengeteg titkuk van, amelyekre már ők maguk sem emlékeznek. Én
pedig szeretem a titkokat, ebben kicsit olyan vagyok, mint egy hidra. – Vanessa
végigmérte Olgát a firka füldíszétől egészen a sportcipőjéig. – Egyébként
szóra­koztató látni, ahogy néhány karót nyelt sznob mennyire nem képes

15
elfogadni az ilyesfajta különcséget. Gondolom, elcsípett pár lenéző tekintetet
a ruhája miatt. Le merném fogadni, hogy szereti a klasszikus rockzenét.
– És elvesztené a fogadást – vigyorgott Olga. – Hallgat manapság még
valaki egyáltalán rockot?
– Én például igen…
– Az ön korában ez megbocsátható.
Vanessa homloka ráncokba szaladt.
– Nem tudom eldönteni, kedvelem-e a humorát. – Hirtelen a magasba
mutatott: – Nézze csak, ott az édesanyja! És két migrátor!
Olga elszoruló torokkal pillantott fel az emeletre.
Anya, pontosabban anya testhüvelye az emeleti körfolyosón az áfonyavörös
szőnyeggel borított márványlépcső irányába haladt, feje felett glóriaként lebe­
gett védangyala vajfehér korongja: a félméteres átmérőjű migrátor testőrgé-
pezet közben talán folyamatosan utasításokat és döntéseket suttogott neki.
Anya egyenes, méltóságteljes tartással haladt, topázzöld bársonykosztümje
optikailag valamennyire megnyújtotta molett alakját.
A nála kétszer magasabb migrátorok úgy lebegtek mögötte, mint a lelkét
birtokló gonosz démonok. Mindkét migrátort bársonykék aura vette körül,
és ugyan most éppen anyagi formát öltöttek, de ettől még nem voltak többek,
mint fejlett technológiával manipulált kristályrészecskék halmaza. Elnyújtott,
többé-kevésbé humanoid alakjuk nem ért le a padlóig, tojás alakú, savószínű
fejükön parányi szájszerű nyílás húzódott, felette ovális szembogaruk feketél-
lett – mintha megjelenésükhöz a 20. századi UFO-ábrázolásokat használták
volna fel.
A többi gyarmaton másképpen mutatkoztak: a firkáknál alacsonyabb, több
végtagú, szivárványszínű jelenésként, a Spektrumon pedig halszerű formában
jelentek meg, amikor úgy tartotta kedvük.
Mindenki megbabonázva nézte őket, mivel csak nagyon ritkán jelentek
meg nyilvánosan. Általában csak a szónokokkal kommunikáltak – már ha azt,
ahogy instruálták őket, kommunikációnak lehetett nevezni.
Olgát mindig is bosszantotta, hogy a migrátorok arra sem méltatják a gyar-
mataikat, hogy megmutassák igazi valójukat; senki nem hitte, hogy valóban
ennyiféleképpen néznek ki. Egyes elméletek szerint már régen megszabadultak
az anyagi test korlátaitól, és csak a gyarmatok miatt jelentek meg időnként
ezekben a formákban.
– Kérdezhetek valamit az édesanyjával kapcsolatban? – fogta halkabb-
ra Vanessa. – Mindig is érdekeltek a szónokok, de felszínes beszélgetésnél

16
egyikükkel­sem jutottam tovább, ön viszont a lehető legközelebbről ismer
egyet közülük. Emberek ők még?
Olga lehunyta a szemét, és mélyet sóhajtott.
Ködös emlékek sejlettek fel. Tizenöt évvel korábbi anyja az ENSZ Xenoügyi
Bizottságának jogi képviselőjeként Budapest, Brüsszel és Möbius között
ingázott, és noha rengeteget dolgozott, Olga egy pillanatra sem érezte, hogy
elhanyagolná őket. Olga imádott együtt főzni vele, de játszani még inkább.
Anya meglepően jó volt XenoWarsban, rengeteg meccset játszottak párban,
és közben rengeteget nevettek.
Anya csilingelő nevetése végigkísérte Olga fiatalkorát.
– Anya tizenöt éve nem mosolyodott el – felelte síri hangon. – Ön szerint?
– Úgy tűnik, mindketten elvesztettünk néhány családtagot. – Vanessa Elson
magas sarkú, ezüstszínű cipője hegyes orrát bámulta, majd megköszörülte
a torkát. – Lenne egy kérdésem… Megígérem, hogy utána békén hagyom.
Illetve­inkább ajánlat ez: hatalmas szükségem lenne egy xenológiai tanácsadóra,
olyasvalakire, aki a lehető legmélyebben érti az egyes xenokultúrákat, és segí-
tene bizonyos tárgyalások lebonyolításában.
– Valószínűleg tudok önnek ajánlani néhány megbízható kollégát.
Vanessa felvonta a szemöldökét.
– Kifejezetten önre gondoltam.
– Sajnálom, de én nem foglalkozom üzleti tanácsadással.
– Bármennyit hajlandó vagyok fizetni a szakértelméért. A Spektrumon, a
Hydruson és az Ellipszisen kellene dolgoznia, legfőképp az utóbbin.
– Az Ellipszisen? – hökkent meg Olga.
– Igen. Tisztában vagyok vele, hogy alig tudunk valamit az ostorosokról,
és miféle kockázatot jelent kapcsolatba lépni velük, de életbevágóan fontos
lenne, hogy megértsünk velük kapcsolatban valamit.
Olga habozott.
Az Ellipszis.
Évek óta szeretett volna az ostoros kultúra mélyére ásni, de sosem kapott rá
sem engedélyt, sem támogatást. Apja halála után biztonsági okokból az összes
ostoroskutató projektet felfüggesztették, és az aszteroidavárosok felfedezetlen
részeibe megtiltották a belépést.
Kérdés, hogy elfogadjon-e emiatt egy céges ajánlatot. Jelenleg azt csinálta,
amire mindig is vágyott, és ezt a kutatói szabadságot az egyetemi hierarchia
hátrányai ellenére sem szívesen adta volna fel.
Mégis… Az Ellipszisről van szó.

17
– Nézze, jelenleg az Oxfordi Egyetem és a Sorbonne közösen finanszírozott
kutatóprogramját vezetem a Spektrumon, jövő évtől pedig a Hydruson – felel­
te óvatosan.
– Megtérítem mindkét egyetem teljes költségét, ha ezen múlik – felelte
azonnal Vanessa Elson. – Sőt, még támogatom is a további kutatásaikat. Hig�-
gye el, én sokkal közelebb tudom vinni a xenóihoz, mint bárki más. Tudom,
hogy több ellipszisi pályázatát utasították vissza biztonsági kockázat miatt.
Én el tudok intézni bármilyen engedélyt.
Anya megállt a lépcsősor tetején, és felemelte a kezét. Az alapzaj elcsen-
desedett. Olga anyára pillantott, aztán vissza Vanessa Elsonra:
– Rengeteg kollégámat elszívta az üzleti szektor. Én is számtalan ajánla-
tot kapok, csakhogy engem kizárólag a xenocivilizációk érdekelnek. Semmi
körítés. Tartok tőle, hogy önnek is nemet kell mondanom.
– Ne tegye! – suttogta Vanessa Elson. – Később megbánná!
Olga nem akart elhamarkodottan dönteni, ezért annyit akart felelni, hogy
azért alszik rá egyet, de ekkor anya tapsolt néhányat, hogy magára vonja a
figyelmet.
Mindenki elcsendesedett, és a lépcső teteje felé fordult.
– Kedves barátaim! – harsant fel anya erőteljes, beszédekhez szokott hang-
ja. – Ha esetleg valaki nem ismer személyesen, Anett Ballard vagyok, szónok.
A migrátorok szólnak hozzátok rajtam keresztül. Örülök, hogy eljöttetek,
érezzétek otthon magatokat. Számomra ez egy nagyon különleges nap. Ő ott
dr. Olga Ballard, a lányom. – Olgára mutatott, mire mindenki feléje fordult.
Összerezzent a váratlanul rá irányuló figyelemtől. – Már biztos, hogy legtöb-
ben hallottatok róla, ő is xenológiával foglalkozik, mint egykor az édesapja, és
a kultúráink közötti megértés szószólója. Most pedig az a megtiszteltetés érte,
hogy tudását a legmagasabb szinten hasznosíthatja: a migrátorok néhány óra
múlva magukkal viszik az Eredőre, és nemsokára szónokként tér vissza közénk.
Anya örömtelen arccal tapsolni kezdett.
A teremben tartózkodó emberek néhány pillanatnyi zavart csend után csatla-
koztak hozzá, a firkák éles hangon füttyögni kezdtek, pontosan, ahogy elvárták
tőlük. A meghívott három hidra csendben figyelt mobiltartályaik mélyéről.
Olga döbbenten nézte az emelvény tetején álló lényt, aki egykor az anyja
volt, és most kimondta rá a halálos ítéletét.

18
ARCHÍV FELVÉTELEK A 2058-AS MIGRÁTORINVÁZIÓRÓL:

ISMERETLEN ŰRHAJÓ A JUPITER KÖZELÉBEN? / CNN / 2058.
02. 02.
Pedro Oliveira, perui csillagász ismeretlen eredetű űrobjektumot észlelt a Jupiter
pályája közelében. A NASA, a ROSCOSMOS és a CNSA is megerősítették az
észlelést. [A felvételen jégcsap alakú, kilométeres test látszik, felületét mikrometeorok
tízezrei pettyezik.] A csillagászok nem zárják ki a lehetőségét, hogy a lándzsaszerű
objektum mesterséges eredetű…

MIT AKAR A LÁNDZSA? / Xinhua Hírügynökség / 2058. 06. 21.
A Lándzsa a Földtől kétmillió kilométernyire halad. Az üzenetekre továbbra sem
válaszol, és folyamatos pályakorrekciókat végez. A Magellan, a kínai CNSA és az
amerikai NASA által közösen fejlesztett űrhajó két hét múlva indul a Lándzsa
felderítésére…

EGYPERCES INVÁZIÓ! / CNN / 2058. 07. 10.
Másfél órája a Lándzsa közelében egy óriási féregjárat, egyfajta térdimenzio­nális
alagút nyílt meg, amelyből három másik Lándzsa bukkant elő. Az elmúlt percben
pedig ezernyi féregjárat nyílt meg a Föld számos országában. A Lándzsák által
létrehozott járatokból százezernyi ellenséges objektum árasztotta el a Föld légkörét.
Moszkvai, pekingi és washingtoni tudósítóink jelentése szerint a NATO és az
Ázsia Tengely védelmi rendszerei, tengeri és légi flottaegységei egyetlen pillanat
alatt váltak működésképtelenné, és… [megszakad az adás]

KÉNYSZERÍTETT MIGRÁCIÓK / EarthMag / 2058. 07. 12.
A tegnapelőtt világszerte megnyílt több mint ezer féreglyukon továbbra is idegen
élőlények özönlenek át a Földre, de úgy tűnik, nem a saját akaratukból, ahogy az
a több millió ember sem a saját akaratából lépett be a féreglyukak fénylő lencsé-
jébe […] Katonai szakértők szerint a támadók a Föld légkörébe programozott
nanorészecskéket pumpáltak, amelyek révén irányításuk alá vonhatják a technológiai
eszközeinket és az emberi akaratot is. A fejlett országok haditechnikája működés-
képtelen, a légkörben lebegő harcászati objektumok…

A SZÓNOKOK / BBC News / 2058. 07. 27.
[Középkorú távol-keleti nő beszél Pekingben a Tienanmen téren, hangja dübö­
rögve söpör végig a téren összegyűlő hallgatóságon, de nem tudni, milyen erősítőn­

19
át. Feje felett korong alakú védangyal, a tér felett ezernyi téglalap alakú had-
angyal lebeg.]
[Sötét bőrű férfi a Time Square-en:] – Ne ellenkezzetek! A migrátorok szólnak
hozzátok rajtam keresztül. A migrátorok akarata szerint New York teljes lakossága
átköltöztetésre kerül az új világokra. A kiválasztottak nem fognak tudni ellenkezni,
mert…
[Lövések, a férfi összeesik, a védangyal lecsap, a tömegben három férfi felizzik,
és hamuvá porlad. Kitör a pánik.] [Egy órával később egy fiatal, vörös hajú lány
áll ugyanott, a feje felett fehér korong lebeg, éles hangja az őt figyelő embertömeg
csontjáig hatol.] – Ne ellenkezzetek! A migrátorok szólnak hozzátok rajtam
keresztül…

2.

Szónokként tér vissza közénk.
Szónokként.
Egyetlen, mindent elnyelő, fekete szó.
Maga a halálos ítélet.
Olga nem bírta elviselni a szánakozó és közönyös tekintetek kereszttüzét.
Sarkon fordult, és leszegett fejjel kisietett a teremből. Vanessa Elson még
utánaszólt, de már nem hallotta, mit mond.
Néhányan gratulálni próbáltak, de nem értette, mihez, amikor a saját anyja
éppen a halálba küldte.
Nem anya tette, csak a testhüvelye.
Kiért a folyosóra, a legközelebbi lifthez sietett, megadta a szint számát, és
a lift elindult felfelé. A mennyezeti kamerába bámult, és bár zihálva szedte
a levegőt, rezzenéstelen arccal várt, és csak várt, és várt. A lifttükrökből
saját megsokszorozódó képmásával nézett farkasszemet, de azok az Olgák
sokkal kétségbeesettebbnek tűntek, pedig azt hitte, képes magába fojtani
az érzéseit.
Az ajtó félresiklott, Olga végigrohant a régi szobájához vezető folyosón, és
bevágta maga után a firka faragásokkal díszített faajtót.
Ide-oda pillantott, mint a csapdába esett vad, aki a menekülési utat keresi.

20
Csakhogy ezúttal nem volt menekülési út.
Szónok.
Nem lehet szónok! Neki a xenokultúrákat kell kutatnia! Ez az élete! Fel-alá
járkált, körmeit a tenyerébe vájta, és úgy zihált, mintha lépcsőn szaladt volna
fel a tizedik emeletre.
Szónok.
Fulladni kezdett, és hiába kapkodta a levegőt. Az ablakhoz rohant, és
megérintette a nyitógombot. Az üvegtábla félresiklott, kintről hideg áramlat
csapott az arcába. Kihajolt, és behunyt szemmel mélyeket lélegzett.
Kopogtak az ajtón.
Máris itt vannak?
– Olga! – Mark volt az. – Engedj be!
Olga nem válaszolt, Mark néhány másodperc múlva lenyomta a kilincset
és belépett. Légáramlat süvített keresztül a szobán, Mark gyorsan becsukta
maga után az ajtót.
Szónok! Szónok! Szónok!, dübörgött a szó Olga fejében.
– Jól vagy? – kérdezte bátyja.
– Nem! Nem vagyok jól! Kurvára nem vagyok jól!
Mark odaugrott hozzá, és átölelte:
– Hé, nyugi! Hallod? Nézz rám! Nem lesz semmi baj, oké? Megoldjuk.
Nem foglak téged is elveszíteni!
– Eressz! – kiabálta Olga, és Mark szemébe nézett: – Te tudtad ezt? Tud-
tad?!
– Dehogy tudtam! – csattant fel Mark, és úgy fújtatott, mint egy megvadult
bika. Olga ismerte Markot, látta már ilyen állapotban, utoljára akkor, amikor
apát megölték az ostorosok. Tudta, hogy ilyenkor bármire képes. – Tennünk
kell valamit!
– Ne nevettess! – tolta el magától a bátyját Olga. – Mit tegyek? Bújjak el
előlük?
Mark fel-alá járkált, ahogy az előbb ő is tette, keze ökölbe szorult, ahogy
megpróbált gondolkodni:
– Ezt nem hiszem el! Azt hittem, legalább mi biztonságban vagyunk!
Mark hisztérikus idegessége Olgát egy pillanat alatt észhez térítette.
– Nem anya tehet róla.
– Hát akkor kicsoda? Ki, ha nem ő? Ki?!
– Nem hiszem, hogy bármi beleszólása lett volna. Nem mintha nem lenne
mindegy, ki tehet róla.

21
– Figyelj ide! – Mark megragadta húga mindkét vállát. – Hallottam plety-
kákat titkos szervezetekről… Olyanokról, amelyek a migrátorok ellen dol-
goznak.
– Mint a bahreini gerillák a ’90-es években? – gúnyolódott Olga. – A migrá­
torok szép nagy krátert hagytak utánuk.
– Nem fanatikus lázadókra gondolok, hanem titkosan szerveződő migrátor-
és xeno-ellenes szervezetekre. Milliárdosok, kormányok és multicégek által
titokban támogatott csoportokra.
– Miről beszélsz? – hökkent meg Olga, és megpróbált kiszabadulni Mark
szorításából. Mark elengedte, és tovább járkált fel-alá, szeme ide-oda villant,
ahogy lázasan gondolkodott.
– Ők el tudnak tüntetni.
– Miről beszélsz?! Senki nem tud elrejtőzni a migrátorok elől.
– Az életedről beszélek! Figyelj ide… – Mark halkabbra fogta. – Gondol-
kodjunk higgadtan! Nem sok időd maradt, talán két-három óra. Beszélek
néhány emberrel, és ha minden jól megy, egy órán belül felvesznek a közelben.
Ők el tudnak rejteni.
– Kicsodák, Mark? Miféle emberek?!
– Pszt, ne kiabálj! Csak bízz bennem!
– Miről beszélsz?!
Újra kopogtak az ajtón.
Elhallgattak, és egymásra pillantottak, aztán az ajtó kinyílt, és anya lépett be
rajta. Kezében tartott kis tányéron feltűzött koktélrák falatkák sorakoztak, és
éppen bekapta az egyiket. A kosztümkabát alatt is látszottak hasán a hurkák,
egykor karcsú nyakát behízta, kerek feje felett védangyala korongja lebegett,
és ahogy közelebb jött, Olga orrát megcsapta Chaneljének ismerős illata.
Ettől még nem anya volt.
Anya egykedvűen majszolva végigmérte őket, majd lenyelte a falatot, és
Olgára pillantott:
– Örülök, hogy ilyen megtiszteltetésben lehet részed.
Érzelemmentes szavai Olgát jeges nyugalommal töltötték el.
– Én is örülök a megtiszteltetésnek, szónoknő – biccentett gúnyosan.
– Ugyan, ne csináld ezt! – lépett közelebb anya. Az fájt a legjobban, hogy
ugyanúgy viselkedett, mint régen, és ugyanúgy csengett a hangja, ugyanúgy
sminkelte magát.
Csak már nem mosolygott, és egyetlen érzelem sem villant fel az arcán.
– Mit ne csináljak?

22
– Ne szónoknőzz! Az édesanyád vagyok.
Anya színe a türkizkék volt. Rideg és érzéketlen türkizkék.
Szónokká válása után Olga még évekig élt együtt vele, naponta kereste
benne a régi anyját, nézte, ahogy eszik, nézte, ahogy dolgozik, néha, ahogy
alszik. Amikor aludt, és a vonásai ellágyultak, mintha újra a régi anya lett volna,
ébren azonban csak egy érzelmek nélküli testhüvelyként élt. Ilyen volt most is.
Régi, gyerekkori emlékeiben anya tisztán, olívazölden ragyogott, noha
akkoriban még nem gondolt rá színként. Most saját, évekkel későbbi leendő
tükörképét látta benne: ő is ilyen örömtelen, érzelmek nélküli szolga lesz
hamarosan.
A legijesztőbbnek mindebben azt tartotta, hogy szép lassan végleg elveszí-
tette a kötődését anyához. Már csak egy idegent látott maga előtt, akit nem
ismert, nem tudta, mire gondol, mit érez, csak néhány halvány emlék maradt
meg a kapcsolatukból.
– Lehet, hogy az anyánknak hiszed magad, de valójában csak egy lélektelen
eszköz vagy, aki elismétli a migrátorok akaratát – mondta halkan Olga. – De ne
aggódj, most már nemsokára én is olyan leszek, mint te.
– Remélem, egyszer majd megérted, mi miért történik – felelte közönyösen
anya.
– Te akartad ezt, igaz? – kérdezte Mark. – Te vetted rá őket, hogy vigyék
el Olgát!
– Én semmire nem tudom rávenni őket, ezt már számtalanszor elmond­
tam – felelte anya. – És igazad van, Olga, egy adó-vevő vagyok, aki közvetíti
az akaratukat, de annál jóval több is. A migrátorok parancsai a mi elménken
haladnak keresztül, általunk formálódik és talál utat a mi fogalmi rendszerün-
kig. Ez lehetőség arra, hogy egyszer talán megértsük őket és a gyarmatosítás
lényegét. Nézd… lehetetlen elmagyarázni, mi vár rád, de nem kell félned tőle.
Megértheted egy kis részletét egy sokkal hatalmasabb akaratnak. Erre gondolj,
ne pedig arra, hogy mi mindent veszítesz el.
– Ez aztán a tanács!
– Az egyetlen tanács, amire érdemes figyelned. A kapcsolat nem fog fájni,
csak a filmekben ábrázolják úgy, mintha egy szónok a kínok kínját élné meg.
– Elvették a személyiségedet, és kiürítettek, hogy használni tudjanak. – Olga­
végigmérte anyját, és eszébe jutott az a másfél évtizeddel ezelőtti, karcsú nő,
aki naponta jógázott, mellette rendszeresen futott, és közben mindig Gary
Ezra-albumokat hallgatott. – Mi az isten történik ezzel a családdal? Te, aztán
apa, most én… Miért mi? Miért?

23
Anya egy pillanatig hallgatott, aztán folytatta:
– Mire néhány hét múlva visszatérsz az Eredőről, teljes jogú szónok leszel,
és akkor már érteni fogod.
– Őszintén sajnállak – vetette oda neki Mark. – A migrátorok elcseszett
bábja lettél, egy roncs. Egy tömeggyilkos. Mert te is felelős vagy mindazért,
ami körülöttünk történik! És a saját családodat is tönkreteszed.
– Mark! – kiáltotta Olga, és az anya feje felett lebegő védangyalra pillan­
tott. – Ne csináld!
– A migrátorokat egyáltalán nem érdekli, mit mondasz – felelte nyugodtan
anya, de a szája széle mintha remegett volna. – Nem foglalkoznak az egyé-
nekkel, sem az érzésekkel. Sokkal, de sokkal komplexebb struktúrákban és
folyamatokban gondolkodnak.
Olgát hirtelen elfogta az érzés: talán az, hogy az anyja idehívta őt, talán ez
a beszélgetés csak egy kétségbeesett próbálkozás a részéről, hogy valamiféle
jelt adjon.
Hogy még létezik. Hogy szereti őket.
Aztán rájött, miért érzi ezt: valahol mélyen még mindig naivan reménykedik
abban, hogy anyában valahol mégis maradt valami a régi énjéből. Csakhogy
ez nem igaz, hiába is áltatja magát.
Anya már rég nem létezik.
És hamarosan ő maga sem fog.
– Szeretném, hogy tudd: nem én akartam – mondta halkan anya. – Semmi­
féle hatalmam nincs az események felett. Ahogy neked sincs.
– Tudod mit, szónoknő? – felelte keserűen Olga. – Ez már egyáltalán nem
számít.
Anya közönyös biccentéssel nyugtázta a választ, és beleharapott egy újabb
koktélrákba.

24
BENJAMIN BALLARD: NAGY XENOKÖNYV
(Paulsen&Graff, 2081)
Nyüzsgünk és tátogunk
Vajon miért hívjuk a művészeteknek élő spektrumi xenokultúra lakóit pont fir-
káknak? Miért adtunk nekik ilyen negatív felhangú nevet? Az elnevezés egyszer
csak felbukkant, aztán rajtuk ragadt, ahogy a hidra és a Hydrus nevek is spontán
terjedtek el az óceánhold civilizációjára. De a többi xenofaj sincs ezzel máskép-
pen. A hidrák a firkákat nyüzsgőknek hívják, bennünket tátogóknak, a firkák az
ostorosokat kuszalakóknak, a hidrákat víznyelőnek, bennünket szögletesnek.
Egy biztos, mindannyian gúnyos vagy lenéző elnevezést találtunk a többi civili-
zációra. Ebben nem különbözünk egymástól.

3.

Olga este tíz előtt néhány perccel kisétált a szónoki piramisrezidencia ková-
csoltvas kapuján. Annyira remegett, hogy a pólójában és kabátjában bekap-
csolódtak a dörzsfeszültséggel működő melegítőszálak.
Az őrök udvariasan megkérdezték, hová megy, mire azt felelte, hogy csak
egyedül akar lenni egy fél órára, mielőtt… Nem kellett befejeznie, az őrök
arcára volt írva: tudják, néhány órán belül megkezdődik a szónoki utazása.
Miközben kinyitották neki a kaput, egyikük elnyomott egy ásítást. Ez a férfi
holnap is itt lesz, holnap is ugyanígy fog unatkozni az őrszolgálatban, miköz-
ben Olga valahol az Eredőn, több ezer fényévnyire innen éppen megszűnik
embernek lenni.
Kilépett a kapun, és látszólag ráérősen felpillantott az utcát két oldalról
övező tölgyfasor fakósárga lombjai között a felhős, szürkésfekete égre.
Az utolsó séta.
Az utolsó szabad óra.
Az utolsó szabad gondolatok.
Néhány órája, kétezer-hétszáz fényévvel távolabb felkelt a Spektrum Szo-
borvárosának zajos és párás Véleménykerületében, eligazította Dietrichet,
Akshay-t és a nyelvészcsapatot, a xenológus szakvizsgázóinak kiadta a követ-

25
kező napi adatgyűjtési feladatokat, ellenőrizte a kihelyezett kamerák felvételeit
feldolgozó szubinteket, aztán átutazott a Föld gyarmatra.
És egy pillanat alatt omlott össze az élete.
Megköszörülte a torkát, és nagyokat lélegzett.
Felhúzta dzsekijén a cipzárat, és elindult a legközelebbi keresztutca felé.
A járda mellett levverek parkoltak, többük oldalát kéretlen ragacsfestmények
borították, egy Audi ébenfekete tetején négy firka fonalszobrocska csillant
meg az utcai lámpák tompa fényében, a mögötte álló platinaszürke Valkyrie
tetején a dél-spektrumi Ferdeszikla kicsinyített mása tornyosult.
Anya bejelentése pillanatok alatt elterjedt, Olga eddig lenémított Friendje
szinte izzott a bejövő adatforgalomtól. Olga keserűen böngészte végig a híváslis-
táját: több száz ismerős bombázta üzenetekkel, régi campus-társak, tanítványok,
elfeledett budapesti barátok aggódtak érte vagy sajnálkoztak, de tucatszor
kereste az asszisztense, Akshay is a Spektrumról. Minimum félszáz interjúkérés
érkezett a MöbiusLife-tól a CNN-n át az EarthMagig, és egyre újabb meg-
keresések landoltak a fiókjában. Mindenki az utolsó órájából szeretett volna
elrabolni néhány percet. Olga egyikre sem reagált, és újra lenémította a Friendet.
A hátramaradó kis időt egyedül akarta tölteni.
Fel akart készülni, még ha nem is tudta, hogy pontosan mire.
A halálra?
Az akarat nélküli létezésre?
Az összes híroldal és videócsatorna vele és a Ballard családdal foglalkozott,
ő vált az esti hírek főtémájává, mindenhol anya közönyös bejelentésével és
saját, sápadt arcával szembesült.
A túloldali járdán egy zöldeskék mintás, spektrumi zubbonyt viselő firka
sétáltatott pórázon egy spektrumi patchwork ugrit, amely lomhán szökdécselt
mellette, piros-sárgára festett, foltos bundája lobogott a szélben. A firka meg-
állt, és a már összemázolt kerítésfalra egy absztrakt alakzatokból álló újabb
festményt kezdett el felkenni.
Szónokként tér vissza közénk…
Nem vihetik magukkal.
De megteszik, mert bármit megtehetnek. Ahogy mesterségesen összeke-
verték a gyarmatok lakosságát, ahogy létrehozták a szónoki rendszert, vagy
ahogy az érkezésükkor eltüntettek, megöltek háromszázmillió embert, köztük
politikusokat, katonákat, gazdasági vezetőket, nem tudni, miféle kiválasztási
elv alapján.
Bármit megtehettek.

26
Mark valamiféle emberekről beszélt, akik segíthettek volna.
Mi van, ha Mark tényleg tud segíteni? Mi van, ha tényleg vannak kapcso-
latai, akik el tudják tüntetni?
Már késő.
Elfuthat a szónoki piramis elől, elfuthat anya elől, de a migrátorok elől
nem bújhat el.
Dzsekije fűtőszálai jóleső meleget árasztottak, mégis tovább remegett.
A nyirkos járdán elért az első keresztutcáig, a sarkon megtorpant.
Csak el kell engednie mindent. Visszamegy, lefekszik a régi szobájában az
ágyra, és várja, hogy a migrátorok útra keljenek vele az Eredőre.
Még csak azt sem tudják, hol van az Eredő! Vagy hogy micsoda egyáltalán.
Nem tehetik ezt vele!
Ugyan, miért nem? Talán egy xenológus más, mint a többiek? Mert Benjamin­
Ballard lányával ilyesmi nem történhet? A migrátorok szemében valójában
ő is csak egy lényegtelen porszem, amelyet most a maguk hasznára akarnak
fordítani.
A Frienden hívott egy taxit. A jármű légörvényt kavarva leereszkedett
mellette, Olga beült a bőrszagú utastérbe, és a belvárost adta meg úti célnak.
A taxi megremegett, aztán felemelkedett a kopaszodó fák fölé egy utolsó
szabad repülésre.
Olga a kezébe temette az arcát.
Kell lennie kiútnak!
Át kell jutnia a Spektrumra! Ott talán el tud rejtőzni.
A taxi a Loire-öböl kikötője felett suhant, és a város éjszakai hömpölygése
néhány pillanatra magába szívta. A kivilágított épületek között repülő levverek
aranysárga és vérvörös fényfonalakba rendeződtek, időnként magányos jár-
művek váltak ki a sorokból, és ereszkedtek le az utcaszintig.
A partot kivilágító lámpák tompa fénye megcsillant a sokemeletes óceán-
járóknál is nagyobb egyik cethajó púpján, amint az lomhán beúszott a kikö-
tőterminálba. Onnan sós vízzel teli hidra csőpályák vezettek a belvárosban
lévő hidra létfeltételeket teremtő Vízközpont óriásglóbusza felé.
Egy kétméteres, szelvényezett burkolatú, téglatest formájú őrangyal siklott
a taxi mellé, Olga reflexből lebukott az ülésre, de rögtön rájött, mennyire
nevetséges, amit csinál.
A migrátorok pontosan tudják, hol van.
Felrémlett előtte egy elfeledett, gyerekkori emlék. Akkor még Budapesten él-
tek, és éppen hazafelé tartott a kézilabdaedzésről, amikor meglátta a kétségbeesett,­

27
hajlott hátú férfit, aki megpróbálta megállítani a kényszermigrálásra kijelölt
feleségét. Az asszony robotként masírozott, de a férje belecsimpaszkodott, és
közben vonyító hangon könyörgött neki. A nő sírt. Egy őrangyal ereszkedett
föléjük, az asszony kérlelte a férjét, hogy engedje el, és inkább jöjjön vele, lesz, ami
lesz. A férfi régi, palaszürke Skydiverjükhöz vonszolta feleségét, és megpróbálta
beültetni a hátsó ülésre. Ciánkék inge hátán hatalmas izzadságfolt terült szét.
Az őrangyal figyelmeztetésként mikrohullámmal perzselte meg a férfit, aki erre
üvöltve a csomagtartóhoz rohant, egy ósdi vadászpuskát kapott elő belőle, és az
őrangyalra szegezte.
A dörrenés még most is Olga fülében csengett.
A férfi a következő pillanatban a járda kövére zuhant. A migrátor őrangyal
mikrohullámmal egyszerűen megállította a szívét. Az asszony hangosan jaj-
veszékelt, megpróbált ellenkezni, de csak a fejét tudta hátra-hátrafordítani,
miközben gépiesen menetelve, egyre távolodott tőle.
Olga elméjébe beleégett a jelenet. Hónapokon át rémálmokkal küzdött:
migrátor angyalok elől menekült anyjával kézen fogva, és hiába bújtak el elő-
lük, az angyalok mindig megtalálták őket, és mindig elvitték magukkal anyát.
Ha meglátott egy őrangyalt, lekuporodott a járdán a fal mellé, és zokogás-
ban tört ki, ha anya nem ért haza a szokott időben, bebújt a paplan alá, és ott
pityergett, amíg meg nem jött. Csak az anyával és apával folytatott hosszú
beszélgetések és Kati néni, a pszichológusa hatására kezdte feldolgozni a
látottakat.
Gyerekkori rettegése azonban mégsem volt alaptalan. Anyát végül csak
elragadták a migrátorok, és most őt is magukkal fogják vinni.

A Babilon téri Möbius/Szoborváros féreglyuklencséje a túloldalról, a Hawking­
réseken átszivárgó fény miatt kékesfehéren ragyogott, akár egy parányi nap.
Magát a járatot gerjesztő migrátor reaktor a féreglyukon belül helyezkedett
el, ezért kívülről lehetetlen volt kárt tenni benne.
Olga új útirányt adott meg: át a féreglyukon a Spektrumra. A taxi meg-
közelítette az ötven méter átmérőjű, gömb alakú féreglyukat, de váratlanul
elkanyarodott, és egy félkörívet leírva elindult vissza, a szónoki piramis felé.
Olga azonnal megszakította az utazási programot. A taxi leszállt a Babilon
téren, Olga kipattant, és a kabátja gallérját felhajtva makacsul a kékesfehéren
izzó gömblencse felé indult. Friendje jelezte, hogy a taxitársaság levonta a
fuvardíjat.

28
A Babilon teret megtöltötték a firka művészeti csoportok. Szobrász- és
festőkasztok tartottak spontán ízlésversenyt, termelőbrigádok építettek emlék-
műveket, kenőcsmesterek próbálták elterjeszteni legújabb színkutyulmányai-
kat, a vitaporondokon véleménymesterek szedték ízekre a színfanatikusok és
rációlobbisták aprólékosan megformált szobrait. És mivel az alkotás és az evés
együtt járt, sütödék és pörzsölők ételművészei kínálgatták az Atlanti-óceán
tápszigetein gyártott húsnyalókákat és gyümölcsös rudakat. Az ételkínálók
előtt firkák falatoztak, hogy alapanyagot gyűjtsenek a következő szobraikhoz,
festményeikhez.
Az emberek vagy elkerülték a teret, vagy fintorogva próbáltak keresztüljutni
a firka rendezvényen. Néhányan azonban bámészkodni és ételt kóstolni jöttek,
ahogy mindig akadtak kéregetők és provokátorok is.
Olga átvágott a tumultuson, és ahogy közeledett a féreglyuklencséhez,
bőre bizseregni kezdett, a pattogó, meleg sztatikus elektromosság csipkedte
a kézfejét. Fellépett a lencséhez vezető széles mozgójárdára, és már csak a
vibráló féreglyukat látta maga előtt. Megérezte a lencséből áradó spektrumi
levegő forróságát és a jellegzetes, édeskés illatot, ami körüllengte a városaikat.
Néhány méterrel előtte egy összefonódó tizenéves pár csókolózott. Olga
is ezerszer ment át féreglyukon ennyi idősen, közben vad csókcsatát vívtak
akkori barátjával, Péterrel. Bizs-bizs, bizsergés a bizsergésben, ahogy a tinik
manapság hívták.
Mi lesz, ha átér a Spektrumra? A migrátorok az ötmilliárd lakosú Szobor­
város legmélyén is megtalálják, még a Kevés kerület legsűrűbben lakott nyo-
mornegyedeiből is ki tudják emelni.
Nem érdekelte. Meg kell próbálnia!
Teste egyszerre csak elnehezült, mintha valami mágnesként lefelé húzta
volna.
Lelépett a mozgójárdáról, és elindult visszafelé.
De nem a saját akaratából.
Lába nem engedelmeskedett többé, csak a fejét tudta visszafordítani a féreg­
lyuk felé, amelyen már nem fog átlépni. A testében felhalmozott migrátor
részecskék, a koordinerek átvették az irányítást az idegrendszere felett.
Amikor egy-egy újabb kényszermigrációs hullám vette kezdetét, emberek,
firkák, hidrák tömegével indultak el akaratuk ellenére. Százezernyien mene-
teltek zombiseregként egy-egy féreglyuk irányába, majd tűntek el bennük,
hogy soha többé ne térjenek vissza az otthonukba.
Nem tudott parancsolni a végtagjainak.

29
Egy másik taxi ereszkedett le nem messze a fákkal övezett utca szélén, az
ajtaja ellentmondást nem tűrően felnyílt.
Olga lehunyta a szemét. Ha elfogadja a sorsát, úgy talán könnyebb lesz.
Könnyebb.
Éles villanás csapott a szemébe.
A semmiből három-három és fél méteres, robusztus árnyalakok bukkantak
fel, páncéljuk körül tenyérnyi, sárgásfehér fényfoltok vibráltak. Öten vették
körül, és egyikük, egy zöld-feketére festett, a mellkasán sólyomemblémát viselő
páncélos Olga nyakához nyomta hidraulikus karjának szelvényezett tenyerét.
Olga izmai görcsbe rándultak, szikrázó, fehér folt villant fel és vibrált a
szeme előtt, mintha ezernyi tűt döftek volna beléje. Teste ívbe feszült, és a
következő pillanatban elernyedve, tehetetlenül orra bukott volna, de a zöld-
fekete páncélos utánanyúlt, és elkapta.
És hirtelen arrébb rántotta. Arra a helyre, ahol az előbb álltak, izzó plazma-
lövedék csapódott. A térkő olvadt darabjai szétfröccsentek, a lövedék becsa­
pódásának helyén méteres kráter sistergett, a felforrósodott, keserű levegő
Olga torkát marta.
A féreglyuk és a környező épületek fényében tucatnyi őrangyal csillant
meg a magasban.
Nagyon gyorsan közeledtek.
A többi páncélos követhetetlen gyorsasággal eléjük szökkent, előrenyújtott
karjuk körül tölcsér alakban vibrálni kezdett a levegő. Tompa hangok pulzáltak
ütemesen, a sebesen ereszkedő őrangyalok repülési íve megtört, és egymás
után a földbe csapódtak.
Olga döbbenten bámult.
Mi történik itt?!
Felizzott körülöttük a levegő, ahogy az újabb őrangyalok plazmalövedékek-
kel árasztották el a környéket. Cseppfolyóssá olvadt a térkő, a maró gázokkal
teli, felforrósodott levegő égette Olga torkát.
A sólyompáncélos mechanikus karjába kapta Olgát, és rohanni kezdett.
Kavargó, sötét lencse villant elő előttük a semmiből, Olga bőre bizsergett
a sztatikus elektromosságtól.
Egy miniatűr féreglyuk!
A páncélalak átrántotta rajta Olgát.

30
A téridő szerkezetébe nagy sebességű részecskék ütköztetésével fúrhatunk lyukakat, de
ezek még nem féregjáratok, hanem önmagukba omló gravitációs kutak, fekete lyukak
lesznek. Az átjárhatósághoz legfőképp negatív energiára van szükség, amelynek
létezését a migrátorok megjelenéséig elméleti lehetőségnek tartottuk.
Ahhoz, hogy egy féreglyuk vezessen is valahová, kétoldali összehangolásra, hatal­
mas energiára, valamint elképzelhetetlen mérnöki és kvantumfizikai tudásra van
szükség. A migrátorok féreglyukgerjesztő reaktoraikat először egymás közelében,
kvantumtartományban összehangolják, majd az egyik gerjesztőt hagyományos,
fénysebességnél lassabban haladó űreszközökön szállítják a célállomásra. Így utaz-
tatták az első gerjesztőket is évezredeken át az Eredőről a Spektrumra, a Hydrusra
és Földre, ahol aztán felnagyították a kvantumalapú féreglyuk-kapcsolatokat.
Miután az első féreglyukat megnyitották, a többi féreglyukgerjesztőt az első
járaton át nagyon egyszerűen ide tudták szállítani…
(LAWRENCE CONROY, elméleti fizikus, 2064)

4.

Féreglyukon át utazni mindössze egy pillanatig tart, de közben különös, inten-
zív élmények érik az embert. Egyesek szerint olyan az egész, mint egy LSD-
trip, szétcsúszik körülötted a világ, elveszíted a kapcsolatodat a valósággal, és
csak sodródsz az összemosódó színek és csengő-bongó hangok látomásszerű
folyójában, de mire felfogod, hogy valami nagyon furcsa történik veled, már
át is jutsz a túloldalra.
Olga arra ocsúdott, hogy méregzöld levelek, tekergő törzsű fák veszik körül,
ruhája pillanatok alatt átnedvesedett a párától. A napfény aranyló pászmákban
szűrődött át a lombkoronán, minden irányból madárének kánonja harsogott.
Az alig embermagas féreglyuk és Möbius City éjszakai fényei néhány
másodpercig még mögöttük kavarogtak, aztán a járat összezsugorodott, és
éles durranással elenyészett.
Olga soha nem látott még ilyen kisméretű féreglyukat.
Úgy tűnik, maga a sólyompáncélos hozta létre. Csakhogy féreglyukakat
kizárólag a migrátorok képesek létrehozni, egyedül ők rendelkeztek kellőképp
magasan fejlett technológiával, és a működtetésükhöz szükséges energiával.

31
Legalábbis Olga eddig azt hitte. Felnézett a háromméteres, fej nélküli
páncélzatra, de a sötétített kilátóablak mögött nem látta, ki ül benne.
– Hol…?
– Borneón – felelte a páncél külső hangszórója által eltorzított férfihang.
– Borneón? De…
Lábuk mellett, a fűben egy méter magas, henger alakú eszköz állt félig
beásva a talajba, matt felületén páracseppek gyöngyöztek. Az eszköz belülről
sisteregni kezdett, burkolata felhólyagosodott, és sűrű, műanyagszagú füstfelhő
tört elő belőle, ahogy bugyogva masszává olvadt.
– Az volt a féreglyukat gerjesztő fúziós reaktor – közölte a férfihang.
Hidraulikus karjával félrehajtott néhány vaskos levelet, amelyek alatt egy
másik tömzsi, fél méter magas, sötétszürke reaktor lapult. – Tovább kell
mennünk! A migrátorok lenyomozzák a féreglyuk sugárzását. Perceken
belül itt lesznek.
– Ki maga?
– Barát.
– És a többiek?
– Időt nyernek nekünk.
Olga szemébe csípős verejték csorgott. Megtörölte az arcát, majd gyorsan
levette skarlátszínű dzsekijét, és a derekára kötötte.
A következő pillanatban megcsavarodott előtte a világ, és az orra előtt egy
újabb, két és fél méteres átmérőjű, mobil féreglyuk türemkedett elő a semmiből.
A féreglyuklencse gömbfelületének gyűrűje viaszsárga árnyalatban fénylett,
Olga hajszálai önálló életre keltek.
A zöld-fekete páncél jobb lába megbicsaklott. Fél térdre rogyott, és Olga
észrevette az oldalán tátongó, fehéren izzó peremű, plazma égette lyukat.
Olvadt cseppek csurogtak végig a páncél oldalán, ujjnyi vastag, sistergő mé-
lyedéseket marva a felületbe.
– Maga megsérült! Kilyukadt a páncélja! Nem… fáj?
– Nem – felelte a férfi. – Tönkrement az egyik szervóm, és megolvadt
néhány­energiaátalakító-átalakító cellám, de minden rendben. Viszont siet­
nünk kell!
Olga értetlenül meredt az oldallemez izzó olvadékára, és a belülről szivárgó
füstre. Mintha odabent égett volna valami.
Határozottan égett odabent valami.
– Nyugalom, valójában nem vagyok itt. A páncélt távvezérléssel irányítom.
– Hát ez remek! – nyögte Olga.

32
A páncélos intett, aztán beléptek a féreglyuk torz lencséjébe.
Először a levegő jellegzetes ízét ismerte fel, aztán a perzselő nap sárgásfehér
fényét. A féreglyuklencse elenyészett, majd tíz méterrel arrébb füstölni kezdett
a gerjesztő reaktor is.
A völgyet mézsárga homokdűnék szabdalták, a szél porörvényeket kavart,
és úgy görgette őket, mint kisgyerek a labdát. A közelben egy firkát ábrázoló,
salakvörös kőszobor felső harmada meredt a felhőtlen égbolt irányába, távolabb
összedőlt épületek maradványai kandikáltak ki a dűnetengerből.
– Ez a Homokba fúlt völgy! – ismerte fel Olga a több ezer éves romvárost.
Amerre fordult, minden irányban hasonló romokat látott. – Mit keresünk a
Spektrumon?
– Eltüntetjük a nyomainkat. Ezek a gyors féreglyuk-utazások szinte lehe-
tetlenné teszik, hogy kövessenek bennünket.
– A migrátorok elől nem lehet elrejtőzni. Bárhol megtalálnak.
A magasban rajzó, innen parányi pontoknak látszó migrátor angyalokra
pillantott. A fejük felett egy több tízezer őrangyalból álló boly kavargott.
– Az angyalokat automatika vezérli, és nekik is időre van szükségük az
információk feldolgozásához. Az imént kisütöttem önt; elnézést a kellemet-
lenségért, tudom, hogy fájt, de meg kellett bénítanom az önben felhalmozott
migrátor eszközöket, így jelenleg nem tudják, hol van. Viszont sietnünk kell,
mert ez csak időleges.
A férfi gyorsan beszélt, szinte hadart.
Olga a Friendjén le akart hívni egy térképet, de a Friend nem működött.
Soha nem történt még olyan, hogy a Friend ne működött volna.
– A Friendje szubintjét is kisütöttem. Lekövethető. Mindjárt továbbme-
gyünk, csak előbb… Jöjjön!
A zöld-fekete páncélalak futni kezdett a legközelebbi, salakvörös épület
felé, oldalából szürke füstcsík szivárgott. Olga rövid habozás után követte,
talpa alatt sercegett a süppedős homok, le is maradt, aztán a férfi eltűnt az
egyik épület oldalán tátongó ovális bejáratban.
Nincs itt semmiféle férfi, emlékeztette magát. Az csak egy távirányított páncél,
és valójában teljesen egyedül van itt, a völgyben.
Belépett a rom belsejébe, megtörölte izzadó homlokát. A fal mellett megpil-
lantott egy három méter magas, enyhén hajlított lábakon álló, borostyánszínű
páncélegységet. Ahogy közelebb lépett hozzá, a páncél megnyílt előtte: a
sisakrész hátrahajlott, a mellkaspanel pedig kettévált, mint egy kétszárnyas ajtó.
A bal lábfej mellett megszáradt, állati ürülékkupac hevert.

33
– Ez egy ugyanolyan MODA védelmi páncél, mint az enyém – A férfi­
hang enyhén recsegett. – Így könnyebb lesz haladnunk. Én fogom vezérelni.
Másszon be!
Olga közelebb lépett a szelvényezett páncélhoz, fellendült a térdízületbe
vájt mélyedésbe, megragadta a nyitott mellkaspanel oldalsó kapaszkodóját,
és belesett a gép belsejébe. Egy fotelszerű ülőalkalmatosságot látott benne,
elektronikus kesztyűket és rengeteg kijelzőt. A burkolatán a Mobile Defensive
Armor felirat és egy szériaszám fénylett.
Felkapaszkodott, és pillanatnyi habozás után megfordult, majd lefelé nyúj-
totta a bal lábát, egészen addig, amíg meg nem találta a lábtámaszokat. Belépett
a másik lábával is, és beleállt a páncélba. A háttámla enyhén megdőlt mögötte,
az ülőrész a feneke alá siklott. Fém- és műanyagszag csapta meg az orrát, úgy
tűnt, az eszközt nemigen használták előtte. Felvillant néhány kijelző, aztán
sziszegve, hermetikusan összezárult a mellkasi páncélrész, és Olga arcába friss
légfuvallat csapott.
– Szíjazza be magát, és ne nyúljon semmihez!
Olga megtalálta a váll- és a derékhevedereket, és összekapcsolta őket. Vir-
tuális kijelzők keltek életre a szeme előtt, majd felvillant körülötte a külvilág
mikrokamerák által közvetített képe.
A MODA megindult, Olga belekapaszkodott a karfákba, és próbált ella-
zulni, úgy kevésbé érezte minden lépésnél a rángató érzést.
A sólyompáncélos MODA-val átgyalogoltak a szomszéd helyiségbe, ahol
kísérője a homok alól előkapart egy újabb féreglyukgerjesztőt, de közben
újra megingott, és majdnem el is esett, hidraulikus karjával meg kellett
támaszkodnia a homokban. Oldalából koromfekete füst tört elő.
– Jól van? – kérdezte aggodalmasan Olga.
– Fogy az energiám! Sietnünk kell! – A férfi hangja a MODA belső kom-
munikációs csatornáján keresztül sokkal emberibbnek hatott, mint a páncél
külső mikrofonján keresztül. És sokkal idegesebbnek.
Felvillant előttük az újabb féreglyuk, a Hawking-réseken át zöldesszürkén
örvénylő lencse, aztán a MODA megindult Olgával, és átugrott a féreglyukon.

34