You are on page 1of 348

Ellen G.

White

APOSTOLOK TÖRTÉNETE
Ellen G. White Apostolok története

Tartalomjegyzék
TARTALOMJEGYZÉK ............................................................................................................................ 2

ELŐSZÓ ............................................................................................................................................... 4

BEVEZETŐ A HARMADIK KIADÁSHOZ .................................................................................................. 5

1. ISTEN TERVE EGYHÁZÁVAL ........................................................................................................ 7

2. A TIZENKÉT TANÍTVÁNY KIKÉPZÉSE ......................................................................................... 12

3. A NAGY PARANCS .................................................................................................................... 17

4. PÜNKÖSD ................................................................................................................................ 23

5. A LÉLEK ADOMÁNYA ............................................................................................................... 30

6. A TEMPLOM KAPUJÁBAN ........................................................................................................ 35

7. ÓVÁS KÉPMUTATÁSTÓL .......................................................................................................... 42

8. A MAGAS TANÁCS ELŐTT ........................................................................................................ 46

9. A HÉT DIAKÓNUS ..................................................................................................................... 51

10. AZ ELSŐ KERESZTÉNY VÉRTANÚ .............................................................................................. 56

11. AZ EVANGÉLIUM SAMÁRIÁBAN............................................................................................... 60

12. ÜLDÖZŐBŐL: TANÍTVÁNY ........................................................................................................ 66

13. AZ ELŐKÉSZÜLET NAPJAI ......................................................................................................... 72

14. IGAZSÁGOT SZOMJAZÓ LÉLEK ................................................................................................. 77

15. SZABADULÁS A BÖRTÖNBŐL ................................................................................................... 83

16. AZ EVANGÉLIUM ANTIÓKHIÁBAN ............................................................................................ 89

17. AZ EVANGÉLIUM HÍRNÖKEI ..................................................................................................... 95

18. MUNKA A POGÁNYOK KÖZÖTT ............................................................................................. 101

19. ZSIDÓ ÉS POGÁNY ................................................................................................................. 107

20. A FELMAGASZTALT KERESZT .................................................................................................. 115

21. TÁVOLI ORSZÁGOKBAN ......................................................................................................... 120

22. THESSALONIKA ...................................................................................................................... 126

23. BÉREA ÉS ATHÉN ................................................................................................................... 131

24. KORINTHUS ........................................................................................................................... 138

25. KÉT LEVÉL THESSALONIKÁBA ................................................................................................. 145

26. APOLLÓS KORINTHUSBAN ..................................................................................................... 153

27. EFÉZUS .................................................................................................................................. 160

28. A FÁRADOZÁS ÉS MEGPRÓBÁLTATÁS NAPJAI ....................................................................... 166

29. INTŐ, KÉRLELŐ ÜZENET ......................................................................................................... 170

30. FELHÍVÁS MAGASABB RENDŰ ÉLETRE ................................................................................... 176

2
Ellen G. White Apostolok története

31. AZ ÜZENETET ELFOGADJÁK.................................................................................................... 184

32. ADAKOZÓ GYÜLEKEZET ......................................................................................................... 191

33. MUNKA, VISZONTAGSÁGOK KÖZÖTT .................................................................................... 197

34. MEGSZENTELT IGEHIRDETÉS .................................................................................................. 204

35. AZ ÜDVÖSSÉG ÜZENETE A ZSIDÓK KÖZÖTT ........................................................................... 211

36. HITEHAGYÁS GALÁTZIÁBAN .................................................................................................. 218

37. PÁL UTOLSÓ JERUZSÁLEMI ÚTJA ........................................................................................... 222

38. PÁL, A FOGOLY ...................................................................................................................... 228

39. TÁRGYALÁS CZÉZÁREÁBAN ................................................................................................... 239

40. PÁL A CSÁSZÁR ÍTÉLŐSZÉKÉHEZ FELLEBBEZ ........................................................................... 244

41. "MAJDNEM RÁVESZEL ENGEM"............................................................................................. 247

42. RÓMA FELÉ! - A HAJÓTÖRÉS .................................................................................................. 251

43. RÓMÁBAN ............................................................................................................................. 256

44. A CSÁSZÁR HÁZÁBÓL ............................................................................................................. 264

45. RÓMÁBÓL ÍRT LEVELEK.......................................................................................................... 269

46. SZABADLÁBON ...................................................................................................................... 278

47. ISMÉT BÖRTÖNBEN ............................................................................................................... 281

48. NÉRÓ ÍTÉLŐSZÉKE ELŐTT ....................................................................................................... 283

49. PÁL UTOLSÓ LEVELE .............................................................................................................. 287

50. A HALÁLRA ÍTÉLT ................................................................................................................... 293

51. KRISZTUS HŰ PÁSZTORA ........................................................................................................ 296

52. HŰ MINDHALÁLIG ................................................................................................................. 305

53. JÁNOS, A SZERETETT TANÍTVÁNY .......................................................................................... 310

54. "HŰ TANÚBIZONYSÁG" ......................................................................................................... 314

55. ÁTALAKULT ÉLET.................................................................................................................... 321

56. PATMOS ................................................................................................................................ 327

57. JELENÉSEK KÖNYVE ............................................................................................................... 333

58. A DIADALMAS EGYHÁZ .......................................................................................................... 342

3
Ellen G. White Apostolok története

Előszó
A föld történelmének minden korszakában voltak Istennek tanúi,
bizonyságtevői. Bizonyos értelemben az egész teremtett világ ilyen bizonyságtevő. A
fű és a virág; a fa és a cserje; a völgy és a hegy; a tó és a folyó; a tenger és a
szárazföld - egyaránt Isten alkotóművészetét és jóságát hirdetik. Az egek, a ragyogó
csillagok, a fénylő nap szintén hatalmáról, bölcsességéről és istenségéről tesznek
tanúságot.
Istennek áldott Igéje, a Szentírás, évszázadok óta tanítja teremtő erejét és
megváltó szeretetét; komoly, megtérésre intő, békességet, nyugalmat és szentséget
felajánló szózata állandóan hangzik az emberek felé.
Minden idők legkimagaslóbb "hű és igaz tanúbizonysága" azonban, a "testté
lett Ige", a mi Urunk Jézus Krisztus.
Őt követőlelt, közvetlen hatásában a leghatalmasabb tanú: az emberi életben
megnyilatkozó isteni erő. Istennek legnagyobb öröme abban telik, ha a tökéletlen
embert "kegyelme dicsőségévé" formálhatja át. Ennek legszembeszökőbb példája az
apostolok, az evangélisták és a tanítványok élete. A halász, az írástudó, az orvos és a
sátorkészítő egyaránt Krisztus ereje által vált újjászületett, újjáteremtett, Isten
hatalmáról tanúskodó emberré. A Lélek ereje tette őket rendíthetetlenekké;
képesítette őket arra, hogy olyan férfiakat neveljenek, akik egész korszakok
történelmét döntően befolyásolták.
E könyv: a Lélek munkája; egyaránt fényt vet az apostoli egyház munkájára és
Krisztus egyházának jelentőségére napjainkban. A küzdő, harcoló egyház mögött ott
áll: a győzelmes egyház, amely minden háborúság, megpróbáltatás és átmeneti
vereség ellenére sem téveszti szem elől diadala látomását. Minden földi zajt túlharsog
az egyház Urának és Parancsnokának bátorító szózata.
Örvendünk annak, hogy az apostolok munkájának ezt a hasznos
bizonyságtevőjét átnyújthatjuk kedves Olvasóinknak. Hisszük, hogy sok vágyakozó és
sóvárgó lélek találja meg benne azt a vigaszt, bátorítást és reménységet, melyre
ezekben a mozgalmas időkben mindenkinek szüksége van.
A KIADÓ

4
Ellen G. White Apostolok története

Bevezető a harmadik kiadáshoz
"Erősítve a tanítványok lelkét, intvén, hogy maradjanak meg a hitben, és hogy
sok háborúságon által kell nékünk az Isten országába bemennünk. "Apostolok
cselekedetei 14, 22.
Örömmel adjuk a kedves Olvasó kezébe a Nagy Mester lábainál 3 évet élő
tanítványok - mennybemenetele utáni - küzdelmes életük történeteinek harmadik
kiadását, melyet Ellen Gould White Isten Szent Lelke által ihletve 1911-ben írt.
Lelki tanulságok a hit nagy apostolainak kísértéseiről, győzelmeiről, vagy
eleséséről, melynek vége mindig a felemelkedés volt a Szent Lélek ereje által. A
Saulusból megtért Pál, a Krisztust megtagadó Péter, s a "mennydörgés fiai" - János
és Jakab élete mindmegannyi bátorítást, reményt, kitartásra való buzdítást ad
nekünk. Az Isteni Lélek e könyvön keresztül is visszavezet bennünket a Szent
Bibliához, mert teljes az összhang közöttük. Pál apostol által kérve vagyunk:
"Szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul... " s
élettörténetének sorai között e tanácsot részletesebben kibontva találhatjuk. Erőt
meríthetünk az Ő római börtönében töltött napjaiból, ott is csak a megfeszített
Krisztusról beszélt, s írta leveleit Filippibe, Kolosséba, s Istentől kapott erő által
bátorította hittestvéreit. Néró előtt is bizonyságot tett hitéről, s ítélete: fejvétel!
Péter apostolról írva van: "Az ősz apostol, hitének teljes tudatában inti
hittestvéreit céltudatos, állhatatos keresztényi életre. Kérte őket: "Annakokáért
atyámfiai, igyekezzetek inkább a ti elhivatástokat és kiválasztásotokat erőssé tenni;
mert ha ezeket cselekszitek, nem ütköztök meg soha... " Mily nagyszerű bizonyosság!
Mily dicső reménység tündököl a hívő szemei előtt, amikor hit által törekszik a
keresztényi tökéletesség magaslataira! (3G5. o.) Inti testvéreit a hamis próféták
ellen, sőt írja - közöttetek is vannak... kiket sokan követni fognak, s így az igazság
útja káromoltatva lesz...
Hasonlóan a szeretett tanítvány, János is így figyelmeztet bennünket:
tusakodjatok a hitért, mely egyszer a szenteknek adatott... "
János apostolt sem kerülte el az üldözés: forró olajjal telt üstbe dobták: az Úr
azonban megőrizte hűséges szolgájának életét... majd a Patmos szigetére számék,
ahol az isteni Szentlélektől ihletve megírta a korunkra szóló jövendöléseket: az
Apokalipszis - a Jelenések könyvét, mely a Biblia utolsó könyve - vagy a kijelentések
könyvét. A "Jelenések" a Biblia valamennyi könyvének koronája, befejezője. Dániel
próféta könyvét is kiegészíti, illetve bevégzi. Az egyik könyv a jövendölés, a másik
kinyilatkoztatás, kijelentés. " (398. o.) Tanulmányozzuk gondosan e fejezeteket a
bibliai versekkel összhangban, s fogadjuk el a tanácsot:

5
Ellen G. White Apostolok története

"Boldog, a ki olvassa, és a kik hallgatják e prófétálásnak beszédeit, és
megtartják azokat, a melyek megírattak abban; mert az idő közel van. "Jel. 1, 3. S ha
ezt megszívleljük, mi is lehetünk azok között, kik örömmel ezt mondják: "Bizony jövel
Uram Jézus!"
A KIADÓ

6
Ellen G. White Apostolok története

1. Isten terve egyházával
Az egyház Isten elrendelt eszköze, emberek megmentésére. Szolgálatra hívta
el és azzal bízta meg, hogy hirdesse az evangéliumot a világnak. Isten terve már
kezdettől fogva az volt, hogy egyháza az Ő tökéletességét és erejét tükrözze a világ
előtt. A gyülekezet tagjait Isten a sötétségből hívta ki csodálatos világosságára, hogy
hirdessék nagy dicsőségét. Az egyház a letéteményese Krisztus kegyelmi kincseinek;
végül pedig kinyilatkoztatja a "mennybéli fejedelemségek és hatalmasságok előtt"
(Ef. 3, 10.) Isten felmérhetetlen szeretetét.
Az egyházra vonatkozólag a Szentírás sok és csodálatos ígéretet tartalmaz.
"Házam imádság házának hívatik minden népek számára." (Ésa. 56, 7.) "És adok
reájuk és az én magaslatom környékére áldást, és bocsátom az esőt idejében; áldott
esők lesznek." "És támasztok nékik drága plántaföldet, hogy többé meg ne
emésztessenek éhség miatt a földön s ne viseljék többé a pogányok gyalázatát. És
megismerik, hogy én az Úr, az ő Istenük velők vagyok és ők népem, Izráel háza, ezt
mondja az Úr Isten. Ti pedig az én juhaim, legelőm nyája vagytok, emberek vagytok,
én pedig Istenetek, ezt mondja az Úr Isten." (Szék. 34, 26. 29-31.)
"Ti vagytok az én tanúim, így szól az Úr; és szolgám, akit választottam, hogy
megtudjátok és higgyetek nékem és megértsétek, hogy én vagyok az, előttem Isten
nem alkottatott, és utánam nem lesz. Én, én vagyok az Úr, és rajtam kívül nincsen
szabadító! Én hirdettem és megtartottam, és megjelentettem, és nem volt idegen
Isten köztetek, és ti vagytok az én tanúim, így szól az Úr, hogy én Isten vagyok." "Én
az Úr, hívtalak el igazságban, és fogom kezedet, és megőrizlek és népnek
szövetségesévé teszlek, pogányoknak világosságává. Hogy megnyisd a vakoknak
szemeit, hogy a foglyot a tömlöcből kihozzad, és a fogházból a sötétben ülőket."
(Ésa. 43, 10-12; 42, 6. 7.)
"Jókedvem idején meghallgattalak, és szabadulás napján segítettelek;
megtartlak és nép szövetségesévé teszlek, hogy megépítsd a földet és kioszd az
elpusztult örökségeket. Így szólván a foglyoknak: Jöjjetek ki és azoknak, akik
sötétben ülnek: Lépjetek elő! Az utakon legelnek és minden halmon legelőjük lesz.
Nem éheznek, nem szomjúhoznak, nem bántja őket délibáb és nap; mert aki rajtok
könyörült, vezeti őket, és őket vizek forrásához viszi és teszem minden hegyemet
úttá, és ösvényeim magasak lesznek... ujjongjatok egek, és föld örvendezz, ujjongva
énekeljetek hegyek; mert megvígasztalá népét az Úr és könyörül szegényein! És szól
Sion: Elhagyott az Úr engem és rólam elfeledkezett az Úr! Hát elfeledkezhetik-é az
anya gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe fián? És ha elfeledkeznének is ezek, én
te rólad el nem feledkezem. Ímé, az én markaimba metszettelek fel téged, kőfalaid
előttem vannak szüntelen." (Ésa. 49, 8-16.)

7
Ellen G. White Apostolok története

Az egyház Isten erős vára és menedékvárosa, melyet fenntart ebben a hűtlen
világban. Az egyház minden hitszegése: árulás az ellen, Aki megvásárolta az
emberiséget egyszülött Fiának vére által. A földön, már az ősidőktől kezdve, hűséges
lelkek alkották az egyházat.
Minden korszakban voltak az Úrnak őszinte őrei, bizonyságtevői. Az intő
felhívást voltak hivatva továbbadni, és ha fegyverzetüket le kellett tenniük, mások
ismét felvették és folytatták a munkát. Isten szövetséget kötött ezekkel a tanúkkal és
így kapcsolta össze földi egyházát a mennyeivel. Angyalait küldte el gyülekezete
szolgálatára és a poklok kapui sem arathattak diadalt felette.
Isten megőrizte egyházát az évszázadokon át tartó üldözések, harcok és
sötétség közepette. Egyetlen felhő sem borulhatott rá az Ő tudta nélkül. Műve ellen
nem léphetett fel olyan ellenséges hatalom, amelyről tudomása nem lett volna.
Minden úgy teljesedett, ahogyan előzőleg kinyilatkoztatta. Nem hagyta el
gyülekezetét sohasem, hanem mindazt, ami bekövetkezett, előbb jövendölésekbe
foglalta. Amit Szentlelke által a próféták egykor kijelentettek, az mind be is
teljesedett. Isten véghezviszi minden szándékát. Trónjának alapzata: szent törvénye,
és a sötétségnek semmiféle hatalma sem döntheti meg. Az igazságot Isten sugallja
és védelmezi; diadalt arat minden ellenállás felett.
A lelki sötétség hosszú korszakain át Isten gyülekezete hegyen épült városhoz
hasonlított, melyben az egymást követő nemzedékek alatt, évszázadról évszázadra a
tiszta, mennyei tanok tárultak fel. Bármily gyöngének és gyarlónak látszik is a
gyülekezet, bizonyos értelemben Isten mégis legnagyobb figyelmében részesíti;
kegyelmének színhelye, ahol készségesen nyilvánítja ki emberi szíveket átalakító
hatalmát.
"Mihez hasonlítsuk Isten országát? - kérdezte Jézus - Avagy milyen példában
példázzuk azt?" (Márk 4, 30.) Ugyanis nem talált hozzá hasonlót a világ országai
között. Sőt, az emberi társadalomban sem talált semmit, amivel összemérhette
volna. Földi országok helyzetük és erőviszonyaik felsőbbségével uralkodnak; Krisztus
azonban száműz országából minden kényszert, vagy erőszakot. Ez az ország emelje
és nemesbítse az emberiséget! Isten gyülekezete a szent élet színhelye. Különböző
adományokat kapott és fegyverzete a Szentlélek. Tagjai abban leljék boldogságukat,
ha mások jólétén fáradoznak és másokra áldást árasztanak.
Csodálatos munka az, melyet az Úr gyülekezetével akar végeztetni, hogy neve
megdicsőüljön. Ezt a munkát Ezékiel próféta látomása ábrázolja, az "áldást hozó víz"
jelképe alatt: "Ez a víz a keleti tájékra foly ki és a lapáczra megyen alá és a tengerbe
megyen be, a tengerbe szakad és meggyógyul a víz. És lészen, hogy minden élő
állat, amely nyüzsög, valahova e folyam bemegyen, élni fog; és a halaknak nagy
bőségök lészen, mert ez a víz bement oda és azok meggyógyulnak és él minden,
valahova e folyó bement... És a folyó mellett, mind a két partján mindenféle ennivaló
gyümölcs fája nevelkedik fel; leveleik el nem hervadnak és gyümölcseik el nem

8
Ellen G. White Apostolok története

fogynak; havonként új meg új gyümölcsöt teremnek, mert vizök onnét a szenthelyből
foly ki; és gyümölcsük eledelre és leveleik orvosságra valók." (Ezék. 47, 8-12.)
Az Úr kezdettől fogva munkálkodott népe által, hogy a világot áldásban
részesítse. A régi egyiptomiak számára Józsefet választotta ki az Úr az élet forrásává.
Becsületessége megmentette az egész nép életét. A babiloni bölcsek életét az Úr
Dániel által mentette meg. Ezek a szabadítások számunkra mindmegannyi
szemléltető képek. Mutatják a világnak felkínált lelki áldásokat, ha azzal az Istennel
kötjük össze magunkat, Akit József és Dániel imádott, Akinek szívében él Krisztus
szeretete, s ezt hirdeti a világnak, az munkatársa Istennek - az emberiség áldására.
Miközben az Üdvözítőtől kapott kegyelmet elfogadja, hogy azt másoknak közvetítse,
belőle a lelki élet forrásai áradnak.
Isten hajdan Izráelt választotta ki, hogy általa kinyilvánítsa jellemét az
emberiségnek, és hogy a világ üdvforrásává váljék. Rájuk bízta beszédének és
akaratának kinyilatkoztatását. Már Izráel történelmének kezdetén ködös homályba
veszett az istenismeret, a világ népeinek sok bűnös szokása miatt. Egykor ismerték
Őt, de "nem mint Istent dicsőítették, sem néki hálákat nem adtak; hanem
okoskodásaikban hiábavalókká lettek és az ő balgatag szívök megsötétedett." (Róma
1, 21.) Azonban Isten, nagy kegyelme folytán nem vetett véget életüknek, hanem
alkalmat akart nekik adni, hogy kiválasztott népe által Vele újból megismerkedjenek.
Az áldozati szertartások rendszere Krisztust mutatta be és magasztalta fel minden
nép előtt, hogy akik Reá tekintenek, életet nyerjenek. Krisztus volt a zsidó
szertartások alapzata. Az előrevetített jelképek rendszere tömören az egész
Evangéliumot foglalta magában; szemléltetés volt, amelyben a megváltás ígéretei
egyesültek.
Izráel népe azonban ezt a magasztos kiváltságot nem becsülte, s így Istennek
nem volt méltó képviselője a földön. Megfeledkeztek Istenről és nem teljesítették
szent missziójukat. A Tőle elnyert áldásokat nem használták a világ áldására.
Előnyeik saját dicsőítésüket szolgálták. A világtól elzárkóztak, csakhogy mindennemű
kísértést elkerüljenek. A bálványimádókkal való érintkezésükre vonatkozó
korlátozásokat azért rendelte el Isten, nehogy lealacsonyodjanak a pogányok
szokásaihoz. Ezt arra használták fel, hogy válaszfalat emeljenek maguk és minden
más nép közé. Istent megfosztották az általa megkívánt szolgálattól, embertársaikat
pedig a vallásos vezetés és szent példaadás áldásaitól.
A papok, valamint a főemberek túlságosan belemerültek a különféle
ceremóniákba. A vallási szertartások szigorú betartása teljesen kielégítette őket, s így
képtelenek voltak másokkal megismertetni a mennyből származó élő igazságot.
Önigazságukkal teljesen elégedettek voltak és semmi vágyat nem éreztek arra, hogy
magasabb lelkiséget vigyenek a vallási ceremóniákba. Istennek az emberek iránti
jóindulatát nem tekintették az egész emberiség részére szóló általános adománynak,
hanem saját jócselekedeteikkel és érdemeikkel hozták összefüggésbe. A szeretetből

9
Ellen G. White Apostolok története

munkálkodó hit, mely nemesíti a lelket, nem párosulhatott a farizeusok vallásához,
mely pusztán ceremóniákból és emberi rendeletekből állott.
Isten azt mondta Izráelről: "Pedig én úgy plántáltalak vala el téged, mint
nemes szőlővesszőt, mindenestől hűséges magot: mimódon változtál hát nékem
idegen szőlőtőnek fattyú hajtásává?" (Jer. 2, 21.) "Buja szőlőtő az Izrael, amely termi
az ő gyümölcseit." (Hóseás 10, 1.) "Mostan azért Jeruzsálem lakosai és Júda férfiai;
ítéljetek köztem és szőlőm között! Mit kellett volna még tennem szőlőmmel; mit meg
nem tettem vele? Miért vártam, hogy jó szőlőt terem, holott vadat termett? Azért
most tudatom veletek, hogy mit teszek szőlőmmel; elvonszom kerítését, hogy
lelegeltessék, elrontom kőfalát, hogy eltapodtassék: És parlaggá teszem; nem
metszetik és nem kapáltatik meg; tövis és gaz veri fel és parancsolok a fellegeknek,
hogy rá esőt ne adjanak! A Seregek Urának szőlője pedig Izráel háza és Júda férfiai
az Ő gyönyörűséges ültetése és várt jogőrzésre, s lőn jogorzás; és irgalomra, s ím
lőn siralom!" (Ésa. 5, 3-7.) "A gyöngéket nem erősítettétek, és a betegeket nem
gyógyítottátok, s a megtöröttet nem kötözgettétek, s az elűzöttet vissza nem
hoztátok és az elveszettet meg nem kerestétek, hanem keményen és kegyetlenül
uralkodtatok rajtok." (Ezék. 34, 4.)
A zsidó vezetők sokkal bölcsebbnek tartották magukat, semhogy oktatásra
szorulnának. Annyira igazságosnak vélték magukat, hogy nem érezték szükségét a
megváltásnak; szerintük annyi tisztelet övezte őket, hogy arra a dicsőségre, mely
Krisztustól árad, nem volt szükségük. Az Üdvözítő tehát elfordult tőlük. Azt a
kiváltságot, amellyel visszaéltek és azt a munkát, amelyet mellőztek, másokra bízta.
Isten dicsősége kinyilatkoztatásra várt. Igéjét hirdetni kellett. Meg kellett alapítani
Krisztus országát e világon, az emberi szívekben. A sötétségben élőknek meg kellett
hallaniuk az üdvtervet. Így hát a tanítványok kaptak megbízatást annak a munkának
végzésére, amelyet a zsidó vezetők elmulasztottak.
Az egyháznak a Jézus a fundamentuma,
A szent igére épült fel lelki temploma.
Leszállt a mennyből hívni és eljegyezni őt,
Megváltva drága vérén a váltságban hívőt.
Kihívott minden népből egy lelki népet itt,
Kit egy Úr, egy keresztség és egy hit egyesít,
Csak egy nevet magasztal, csak egy cél vonja őt,
És egy terített asztal ád neki új erőt.
A világ fejedelme föltámad ellene,
Vagy hamis tudománytól gyaláztatik neve,
S míg egykor felderül majd az Úrnak hajnala,

10
Ellen G. White Apostolok története

Csak virrasztói kérdik: "Meddig az éjszaka?"
Sok bajban, küzdelemben meghajszolt, megvetett,
De szent megújulásért és békéért eped,
Míg látomása egykor az Úrral teljesül,
S a győzedelmes egyház Urával egyesül.

11
Ellen G. White Apostolok története

2. A tizenkét tanítvány kiképzése
Krisztus nem választotta művének terjesztésére a zsidó Magas Tanács
tudományosságát és ékesszólását, sem Róma hatalmát. A Mester mellőzte az
önigazult zsidó tanítókat; alázatos, tanulatlan férfiakat választott, hogy a világot
megrengető igazságát hirdessék. Ezeket a férfiakat akarta egyháza tanítóivá és
nevelőivé kiképezni, hogy ők azután ismét másokat tanítsanak és küldjenek ki az
Evangélium hirdetésére. Hogy munkájuk eredményes legyen, a Szentlélek erejével
kellett bírniuk, mert az evangélium hirdetését nem végezheti emberi hatalom, vagy
bölcsesség, hanem csak Istennek ereje.
A tanítványokat három és fél évig tanította a világ legnagyobb Tanítója.
Személyesen társalgott, érintkezett velük és példaadásával képezte ki őket
szolgálatukra. Mindennap Vele jártak-keltek, beszélgettek és hallgatták vigaszt adó
szavait, melyekkel a fáradt és megterhelt embereket üdítette fel. Szemtanúi lehettek
csodálatos erejének és hatalmának, mellyel a betegeken és szenvedőkön segített.
Tanított a hegy lejtőjén, mialatt körükben ült. Máskor meg a folyó partján, vagy az
országúton velük haladva, Isten országának titkait tárta fel előttük. Mindenütt
fejtegette az üdvtervet, ahol nyitott szíveket talált az isteni üzenet befogadására. Más
parancsolatot nem adott tanítványainak, csupán ennyit mondott: "Kövessetek
engem!" Magával vitte őket városi és falusi útaira, hogy szemtanúi legyenek
tanításainak. Utazásaiban elkísérték egyik helyről a másikra; megosztoztak szerény
eledelén. Gyakran voltak éhesek és fáradtak, akárcsak Ő maga. Vele jártak az utcák
tömkelegében, a folyó partján és a magányos pusztában. Szemlélhették Őt az élet
minden megnyilvánulásában.
A tizenkettő beiktatása az első lépése volt az egyház megszervezésének,
melynek Krisztus mennybemenetele után, itt e földön művét tovább kell vezetnie. A
Szentírás ezen elhívásról így szól: "Azután felméne a hegyre és magához szólító,
akiket akar vala; és hozzá menének. És választa tizenkettőt, hogy vele legyenek, és
hogy kiküldje őket prédikálni." (Márk 3, 13. 14.)
Íme! Milyen megható kép. Nézzétek a menny Fenségét, s körülötte a
választott tizenkettőt! Krisztus most készül őket élethivatásukra felszentelni. E
gyenge eszközök segítségével kívánja Igéje és Lelke által az embereket üdvösségre
segíteni.
Isten és angyalai örömujjongva szemlélik ezt a jelenetet. Az Atya tudja, hogy
ezekből a férfiakból árad szét a menny világossága; és hogy szavuk, mellyel
bizonyságot tesznek Fiáról, nemzedékről nemzedékre, századokon át, a világ
végezetéig visszhangzik majd.

12
Ellen G. White Apostolok története

A tanítványoknak, kik Krisztus tanúi, azt kell hirdetniük, amit Mesterüktől láttak
és hallottak. Ennél fontosabb szolgálatra Isten még nem hívott el embereket. Ennél
csak Krisztus szolgálata nagyobb. Isten munkatársaivá kellett lenniük a világ
megmentésére. Miként az Ótestamentumban a tizenkét pátriárka képviselte Izráelt,
úgy az újszövetségi egyháznak a tizenkét apostol a képviselője.
Krisztus a zsidók és pogányok között fennálló válaszfal ledöntését már földi
tanítói tisztsége közben megkezdte. Minden ember számára üdvöt hirdetett. Zsidó
létére nyíltan érintkezett Satuária lakóival, amivel megdöntötte a farizeusi szokásokat
ezen megvetett néppel szemben. Házaikban együtt aludt velük, asztalukról étkezett
és utcáikon tanított.
Az Üdvözítő meg akarta értetni a tanítványokkal azt az igazságot, hogy a zsidó
és a többi nép között fennálló válaszfalat le kell dönteni. Azt tanította, hogy a
"pogányok örököstársak" a zsidókkal és "részesei az ő ígéreteinek a Krisztus
Jézusban, az evangélium által." (Ef. 2, 14; 3, 6.) Ez az igazság részben már akkor
megnyilvánult, amikor Krisztus a kapernaumi százados hitét megjutalmazta, vagy
amikor hirdette az evangéliumot Sikár lakosságának. Még világosabbá vált ez, amikor
föníciai látogatása alkalmával a kananeus asszony leányát meggyógyította. A
tanítványok ezekből a tapasztalatokból ismerték fel, hogy sokan szomjúhozzák az
igazság világosságát azok közül, akiket ők méltatlannak tartottak az üdvösségre.
Jézus ily módon világította meg a tanítványoknak azt az igazságot, hogy Isten
országa nem elhatárolt terület. Ott nincs fajkülönbség, vagy főnemesség, hanem
nekik minden népnek hirdetniük kell az Üdvözítő szeretetének üzenetét. Igaz, hogy
csak sokkal későbben értették meg tökéletesen, hogy Isten "az egész emberi
nemzetséget egy vérből teremtette, hogy lakozzanak a földnek egész színén,
meghatározva eleve rendelt idejöket és lakásuknak határait, hogy keressék az Urat,
ha talán kitapogathatnák őt és megtalálhatnák, jóllehet bizony nincs messze
egyikünktől sem." (Apcs. 17, 26. 27.)
Az első tanítványok azzal tűntek ki, hogy igen különböztek egymástól.
Feladatuk az volt, hogy a világ tanítói legyenek; mint tanítók azonban alapjában véve
teljesen eltérő jellemvonásokat mutattak. Az eredményes munkálkodás érdekében
azonban szükséges volt, hogy ezen különböző természetű és különböző életfelfogású
férfiakat, egyetlen egyöntetű érzés, gondolat és magatartás forrassza eggyé. Ezt az
egységet akarta Jézus bennük megalapozni és ezért arra törekedett, hogy őket
Önmagával hozza egységbe. Jézus ezt a vágyát főpapi imájában tárja Atyja elé:
"Hogy mindnyájan egyek legyenek; amint te én bennem, Atyám, és én te benned,
hogy ők is egyek legyenek mi bennünk, ...hogy megismerje a világ, hogy te küldtél
engem és szeretted őket, amiként engem szerettél." (Ján. 17, 21. 25.) Állandó imája
érettük az volt, hogy vajha az igazság megszentelné őket. Ezt pedig határozottan
kérhette, mert tudta, hogy erre a mindenható parancs már akkor elhangzott, mielőtt
Isten a világ alapjait lefektette. Tudta, hogy az Isten országáról szóló evangélium

13
Ellen G. White Apostolok története

hirdettetni fog, bizonyságul minden népnek; és hogy az Igazság, felvértezve a
Szentlélek hatalmával, végül is győzedelmeskedik a gonosszal vívott harcban. Vérével
áztatott zászlaját győzelmesen lobogtatják majd követői "ama nagy napon".
Amikor Krisztus földi, tanítói működése végéhez közeledett; tudta, hogy művét
tanítványai nemsokára az ő személyes felügyelete nélkül viszik tovább; igyekezett
őket bátorítani és a jövőre előkészíteni. Nem kecsegtette tanítványait csalfa
reményekkel, hanem elmondotta nekik mindazt, ami bekövetkezik, mintha csak
nyitott könyvből olvasta volna. Tudta, hogy nemsokára búcsúzik, és itt kell hagynia
őket, mint juhokat a farkasok között. Látta, miként üldözik majd, hogyan taszítják ki
a zsinagógákból, és viszik tömlöcbe őket. Azt is tudta, hogy közülük néhányat
megölnek majd, bizonyságtételük miatt, melyet Róla, a Messiásról tesznek. Fel is
említett egyet-mást előttük. Egyszerűen és határozottan beszélt jövőjükről, hogy
nehéz óráikban megemlékezzenek majd szavaira, s így hitük Benne, mint
Megváltójukban, megerősödjék.
Azonban reményt keltő és bátorító szavakat is intézett hozzájuk: "Ne
nyugtalankodjék a ti szívetek; higyjetek Istenben és higyjetek én bennem. Az én
Atyámnak házában sok lakóhely van; ha pedig nem volna, megmondtam volna
néktek. Elmegyek, hogy helyet készítsek nektek. És ha majd elmegyek és helyet
készítek néktek, ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti
is ott legyetek. És, hogy hová megyek én, tudjátok; az utat is tudjátok." (János 14,
1-4.) Ti érettetek jöttem e világra, ti érettetek dolgoztam. Ha elmegyek is, teljes
erővel fogok munkálkodni érettetek. Azért jöttem e világra, hogy előttetek
megnyilatkozzam és tudjatok hinni Bennem. Elmegyek az én Atyámhoz és a ti
Atyátokhoz, hogy Vele együtt munkálkodjam érettetek.
"Bizony, bizony mondom néktek: Aki hisz én bennem, az is cselekszi majd
azokat a cselekedeteket, amelyeket és cselekszem; és nagyobbakat is cselekszik
azoknál; mert én az én Atyámhoz megyek." (Ján. 14, 12.) Jézus ezzel nem azt
mondotta, hogy tanítványai kiválóbb erőfeszítéseket tesznek, mint Ő, hanem, hogy
művük nagyobb kiterjedésű lesz. És ezt nem csupán a csodatételekre vonatkoztatta,
hanem mindarra, ami a Szentlélek ereje által történik. "Mikor pedig eljő majd a
Vigasztaló, akit én küldök néktek az Atyától, az igazságnak Lelke, aki az Atyától
származik, az tesz majd én rólam bizonyságot. De ti is bizonyságot tesztek, mert
kezdettől fogva én velem vagytok." (János 15, 26. 27.)
Milyen csodálatosan teljesedtek ezek a szavak! A Szentlélek kiárasztása után a
tanítványokban olyan nagy szeretet élt Jézus iránt és azok iránt, akikért életét
áldozta, hogy szavaik és imáik szíveket lágyítottak meg. A Lélek erejével szóltak és e
hatalom befolyása alatt ezrek tértek meg.
Az apostoloknak, mint Krisztus képviselőinek, kellemes és határozott
benyomást kellett gyakorolniuk a világra. Az a körülmény, hogy egyszerű emberek
voltak, nem csökkentette befolyásukat. Sőt emelte! Mert ezáltal a hallgatók

14
Ellen G. White Apostolok története

gondolatát önmagukról Krisztusra irányították, Aki bár láthatatlanul, de mégis velük
munkálkodott. Az apostolok csodálatos tanítása, a bátorító és bizalomgerjesztő
szavak, mindenkit meggyőztek arról, hogy nem saját erejükkel, hanem az Üdvözítő
hatalmával munkálkodtak. Magukat megalázták és úgy hirdették, hogy akit a zsidók
megfeszítettek: az Élet Fejedelme, az élő Isten Fia. És hogy az Ő nevében művelték
mindazt, amit Ő is cselekedett.
A keresztre feszítés előtti estén az Üdvözítő nem említette tanítványainak a
már átélt szenvedéseit, sem azokat, amelyek még előtte vannak. Nem beszélt a Reá
váró gyalázatról, hanem gondolataikat arra igyekezett irányítani, ami hitüket
erősítette. Előrevetítette azokat az örömöket, melyek a győztesekre várnak. Örült
annak a tudatnak, hogy többet tehetett és tesz követőiért, mint amennyit megígért.
Boldog volt, hogy olyan szeretet és részvét árad majd Tőle, mely megtisztítja a lélek
templomát és az embert jellemileg Hozzá hasonlóvá teszi; és hogy igazsága a Lélek
erejével felvértezve végül diadalt arat.
"Azért beszéltem ezeket néktek, hogy békességetek legyen én bennem. E
világon nyomorúságtok lészen; de bízzatok; én meggyőztem e világot." (Ján. 16, 33.)
Krisztus sohasem lankadt és sohasem csüggedt el. Ugyanilyen erős hitet
nyilvánítsanak a tanítványok is! Úgy kellett működniük, amiként Jézus tette, az erőt
azonban Tőle kérjék és bízzák Rá magukat. Az útjukat keresztező, látszólag
legyőzhetetlen akadályok miatt ne essenek kétségbe, hanem bátran haladjanak
tovább kegyelmében. Reményüket sohse veszítsék el.
Jézus befejezte a Reá bízott művet. Kiválasztotta azokat, akik majd folytatják
munkáját az emberek között. Kijelentette: "...megdicsőíttetem ő bennök. És nem
vagyok többé e világon, de ők a világon vannak, én pedig te hozzád megyek. Szent
Atyám, tartsd meg őket a te nevedben, akiket nekem adtál, hogy egyek legyenek,
mint mi." "De nemcsak ő érettük könyörgök, hanem azokért is, akik az ő beszédökre
hisznek majd én bennem, hogy mindnyájan egyek legyenek... Én ő bennök és te én
bennem, hogy tökéletesen eggyé legyenek és, hogy megismerje a világ, hogy te
küldtél engem és szeretted őket, amiként engem szerettél." (János 17, 10. 11. 20-
23.)
A békehírnök lába, óh, Mily kedves és mily szép,
Ki Üdvkirályunk szent szavát Hordozza szerteszét.
KAR:
Halleluja, Urunknak hála-dics! Ki a Siont építi mostan is.
Urunk, óh, küldj több hírnököt, Mert nagy e földi tér,
És még Atyánknál sok a hely, Melyet Te készítél.
Urunk, óh, küldj több hírnököt, Mert nagy e földi tér,
És még Atyánknál sok a hely, Melyet te készítél.

15
Ellen G. White Apostolok története

Még rombol mindig a gonosz, Bűn árja zúg nagyon.
Ámde egyházad győztesen Áll szikla alapon.

16
Ellen G. White Apostolok története

3. A nagy parancs
Krisztus halála a tanítványokat mélységesen elcsüggesztette. Mesterüket a nép
elvetette, elítélte és megfeszítette. A papok és főemberek gúnyosan jegyezték meg:
"Másokat megtartott, magát nem tudja megtartani. Ha Izráel Királya, szálljon le most
a keresztről, és majd hiszünk neki." (Máté 27, 42.) A tanítványok reményének napja
letűnt és sötét éj borult szívükre. Gyakran ismételgették e szavakat: "Pedig mi azt
reméltük, hogy ő az, aki meg fogja váltani Izráelt." (Lukács, 24, 21.) Elhagyatottan
és bánatosan emlékeztek vissza szavaira: "Mert ha a zöldelő fán ezt mívelik, mi esik a
száraz fán?" (Lukács 23, 31.)
Jézus gyakran megkísérelte, hogy feltárja a jövőt a tanítványok előtt, de ők
túlságosan közömbösek voltak arra, hogy szavai fölött gondolkozzanak. Ez okozta,
hogy Jézus halála oly váratlanul érte őket; midőn később a múltba visszapillantottak,
és látták hitetlenségük következményeit, nagyon megszomorodtak. Mikor Krisztust
felfeszítették, nem hittek feltámadásában. Jézus nyíltan hangoztatta, hogy
harmadnapon feltámad, de gondolataik annyira összezavarodtak, hogy ennek
értelmét fel sem fogták. A megértés hiánya okozta reményvesztettségüket, mikor
halála bekövetkezett. Keserűen csalódtak. Hitük nem tudta áttörni azokat a sötét
árnyakat, melyekkel látásukat Sátán elsötétítette. Bizonytalannak és titokzatosnak
láttak mindent. Mennyi szenvedéstől menekültek volna meg, ha hisznek az Üdvözítő
szavainak!
A kétségbeeséstől, bánattól és reménytelenségtől sújtva gyülekeztek a
tanítványok a felházban. Bezárták és eltorlaszolták az ajtókat, attól való félelmükben,
hogy rájuk is ugyanaz a sors vár, mint szeretett Mesterükre. Itt történt, hogy az
Üdvözítő, feltámadása után, megjelent nekik.
Még negyven napig időzött Krisztus a földön. Ezalatt előkészítette a
tanítványokat a reájuk bízott feladatra és megmagyarázta nekik mindazt, amit addig
fel nem foghattak. Beszélt a jövendölésekről, melyek eljövetelét hirdették; majd
arról, hogy a zsidók elvetik Őt; továbbá haláláról. Kimutatta, hogy ezen jövendölések
minden egyes részlete beteljesedett. Felhívta figyelmüket, hogy ezen jövendölések
teljesedésében lássák biztosítékát annak az erőnek, mely további működésüket kíséri.
Minderről olvashatjuk: "Akkor megnyilatkoztató az ő elméjüket, hogy értsék az
Írásokat. És monda nékik: Így van megírva, és így kellett szenvedni a Krisztusnak, és
feltámadni a halálból harmadnapon. És prédikáltatni az ő nevében a megértésnek és
a bűnök bocsánatának minden pogányok között Jeruzsálemtől elkezdve". Még
hozzáfűzte: "Ti vagytok pedig ezeknek bizonyságai." (Lukács 24, 45-84.)
A tanítványok ama napok alatt, melyeken Krisztus közöttük tartózkodott, sok
új tapasztalatot szereztek. Amikor szeretett Mesterük a történteket az Írás fényénél

17
Ellen G. White Apostolok története

megmagyarázta nekik, hitük teljesen megszilárdult Benne. Megértek arra, hogy
elmondhatták: "Tudom, kinek hittem." (2. Tim. 1, 12.) Kezdték felismerni munkájuk
lényegét, horderejét és kiterjedését. Megértették, hogy mi a feladatuk: hirdetni a
világnak a rájuk bízott igazságokat. Bizonyítaniuk kell a világ előtt Krisztus életének
eseményeit, halálát és feltámadását, az ezekre vonatkozó jövendöléseket, a
megváltási terv csodáit és Jézus bűnbocsátó hatalmát. Hirdetniük kell a béke és
üdvösség evangéliumát, bűnbánat és Krisztus ereje által.
Krisztus, mennybemenetele előtt, kiosztotta tanítványainak megbízatásukat.
Tudatta velük, hogy ők végrehajtói akaratának, mellyel a világra hagyományozta az
örök élet kincseit. Ti voltatok tanúim - így mondotta -, hogy életemet feláldoztam a
világért. Láttátok fáradozásomat Izráelért, noha népem nem akart hozzám térni,
hogy elnyerje az örök életet. Bár a papok és főemberek kényük-kedvük szerint
bántak el velem és elvetettek engem, mégis még egyszer alkalmat kell nyújtani
nekik, hogy elfogadják Isten Fiát. Láttátok, hogy mindazokat, kik bűneiket
megvallották, szívesen fogadtam. Aki hozzám tér, azt el nem taszítom. Reátok
ruházom e kegyelmi üzenet továbbítását. Zsidónak, valamint pogánynak tovább kell
azt adnotok. - Izráelnek először, azután minden népnek és nyelvnek. Az összes hívők
egyetlen gyülekezetbe tömörüljenek.
Ez a megbízatás az evangélizációra: Krisztus országának nagy missziósokirata.
A tanítványok buzgólkodjanak a lelkekért és a kegyelmi meghívást juttassák el
mindenkihez. Ne várjanak arra, hogy az emberek hozzájuk jöjjenek, hanem
menjenek üzenetükkel azokhoz. Krisztus nevében végezzék munkájukat. Minden
szavuk, minden cselekedetük Krisztus nevére hívja fel a figyelmet. Neve az éltető
Erő, mely által a bűnösök megmenthetők. Hitük Krisztusban, a kegyelem és erő
forrásában gyökerezzen. Minden kérelmet az Ő nevében tárjanak az Atya elé, mert
akkor meghallgatja őket Isten. Az Atya, Fiú és Szentlélek nevében kereszteljenek.
Krisztus neve legyen jelszavuk, ismertetőjelük és összetartó kötelékük;
cselekedeteikre a felhatalmazás és eredményük forrása. Országában semmit ne
ismerjenek el, melyen nincs rajta nevének felirata!
Midőn Krisztus kiküldte tanítványait, hogy minden hívőt gyűjtsenek be
egyházába, figyelmüket kifejezetten az egyszerűségre hívta fel. Minél kevesebb súlyt
helyeznek külsőségekre és pompára, annál nagyobb lesz befolyásuk a jóra. Olyan
egyszerűen beszéljenek, mint Ő beszélt, és igyekezzenek a Tőle nyert tanításokat a
hallgatók szívébe mélyen bevésni.
Jézus nem biztatta őket könnyű munkával, ellenben megmutatta, hogy a
gonosz mily szörnyű fegyverekkel száll szembe velük. Küzdeniük kell majd
"fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, az élet sötétségének világbírói ellen, a
gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak." (Eféz. 6, 12.) Ebben a
harcban azonban nem lesznek egyedül, mert Ő velük van, és ha hittel haladnak
előre, a Mindenható pajzsa fedezi be őket. Meghagyta nekik, hogy bátran és

18
Ellen G. White Apostolok története

állhatatosan küzdjenek, mert a mennyei seregek Vezetője küzd velük egy sorban, aki
hatalmasabb mindenkinél. Minden intézkedést megtett, hogy feladatukat
végrehajthassák és az eredményért vállalta a felelősséget. Amíg szavára hallgatnak
és vele egyetértésben dolgoznak, kudarcot nem vallhatnak. Menjetek el minden
néphez - szólt hozzájuk -, a világ legtávolabbi részeibe is, Én ott is veletek leszek.
Hittel és bizalommal dolgozzatok, mert én nem hagylak el benneteket sohasem.
Mindenkor veletek leszek, hogy segítsek kötelességeitek teljesítésében. Vezetlek,
vigasztallak, megszentellek, támogatlak benneteket, hogy olyan szavakat szóljatok,
melyek az emberek figyelmét a menny felé irányítják.
Krisztusnak az emberiségért hozott áldozata tökéletes és teljes volt. A
megváltás feltételét teljesítette. Elvégezte azt a munkát, amelyért a világra jött.
Országát elfoglalta, Sátántól elragadta és mindennek örököse lett. Útra készült Isten
trónjához, hogy fogadja a mennyei seregek dicsőítését. Korlátlan teljhatalommal
felruházva, bízta meg tanítványait: "Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden
népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében.
Tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek; és ímé én ti
veletek vagyok minden napon a világ végezetéig." (Máté 28 19. 20.)
Mielőtt Jézus eltávozott tanítványaitól, még egyszer közölte velük országa
lényegét. Emlékezetükbe idézte, amit már évekkel azelőtt erre vonatkozólag mondott
nekik: hogy nincs szándéka földi birodalmat felállítani e világon. Nem az a
rendeltetése, hogy földi uralkodóként üljön Dávid trónján. És amikor tanítványai
megkérdezték: "Uram, avagy nem ez időben állítod-é helyre az országot Izráelnek?" -
így felelt nekik: "Nem a ti dolgotok tudni az időket, vagy alkalmakat, melyeket az
Atya a maga hatalmába helyezett." (Apcs. 1, 6. 7.) Szükségtelen volt, hogy a jövőbe
mélyebb bepillantást nyerjenek, mint amennyit kinyilatkoztatásaival nyújtott nekik.
Feladatuk az volt, hogy hirdessék az Evangélium üzenetét.
Krisztus látható jelenlétét ugyan nélkülözniük kell a tanítványoknak, de
helyette új erő birtokába jutnak. A Szentlélek árad ki rájuk teljes mértékben, hogy
elpecsételje őket munkájukra. Az Üdvözítő így szólt: "És ímé, én elküldöm ti reátok az
én Atyámnak ígéretét; ti pedig maradjatok Jeruzsálem városában, mígnem
felruháztattok mennyei erővel." (Luk. 24,29) "János ugyan vízzel keresztelt, ti
azonban Szent Lélekkel fogtok megkereszteltetni nem sok nap mulya." "Hanem
vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek eljő reátok és lesztek nékem tanúim, úgy
Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Satuáriában és a földnek mind végső
határáig." (Apcs. 1, 5. 8.)
Az Üdvözítő tudta, hogy semmiféle érvelés - legyen az bármilyen logikus -,
sem lágyít meg kemény szíveket; nem törheti át a világias gondolkodás és önzés
kérgét. Tudta, hogy tanítványainak az erőtöbbletet a mennyből kell kapniuk. Tudta,
hogy az evangélium csak akkor hatásos, ha azt forró szívek és beszédes ajkak
hirdetik, kiket áthat Annak ismerete, Aki az út, az igazság és az élet. A tanítványokra

19
Ellen G. White Apostolok története

bízott munka fokozott teljesítőképességet fog igényelni, mert a gonoszság áradata
erősen és hatalmasan zúdul ellenük. A sötétség hatalmasságainak buzgó és elszánt
vezető a parancsnoka; Krisztus követői csak az Istentől nyert Lélek segítségével
harcolhatnak az igazságért.
Jézus parancsa szerint a tanítványoknak Jeruzsálemben kellett megkezdeniük
a munkát. Ez a város volt színhelye az emberiségért hozott csodálatra méltó nagy
áldozatának. Ott jártkelt mint ember, ott beszélt az emberekkel; azonban csak
kevesen ismerték fel, hogy milyen közel jött a Menny a földhöz! Ott ítélték el és
feszítették fel. Sokan voltak, kik titokban hitték, hogy a názáreti Jézus a Messiás; de
voltak sokan, kiket a papok és főemberek megtévesztettek. Ezeknek kellett hirdetni
az evangéliumot. Ezeknek még hallaniuk kellett a bűnbánatra szóló felhívást.
Figyelmeztetni kellett őket arra a csodálatos igazságra, hogy csak egyedül Krisztus
által nyerhetnek bűnbocsánatot. És éppen azon idő alatt prédikáltak a tanítványok a
legeredményesebben, amíg Jeruzsálem az utolsó hetek megrázó eseményeinek
hatása alatt állott.
Jézus egész tanítói működése alatt állandóan hangoztatta tanítványainak,
hogy egyesülniük kell Vele abban munkában, melynek célja, hogy a világot a bűn
rabszolgaságából megszabadítsa. Amikor kiküldte a tizenkettőt, és később a
hetvenet, Isten országát hirdetni, erősen a lelkükre kötötte, hogy mindazt közöljék
másokkal, amit Tőle tanultak. Minden ténykedése arra szolgált, hogy valamennyit
személyes munkára nevelje, mely munka, számuk növekedésével, bővülni fog, míg
végül a föld legszélső határáig is eljut. Utoljára arra szólította fel követőn, hogy
legyenek jó sáfárai az üdv örömüzenetének.
Midőn elérkezett az ideje, hogy Atyjához felszálljon, kivezette a tanítványokat
Bethánia felé. Itt megállott, ők pedig köréje sereglettek. És mialatt kezét áldást
osztóan széttárta, mintha oltalmazó gondviseléséről akarná biztosítani őket, lassan
kiemelkedett közülők. "És lőn, hogy míg áldó őket, tőlük elszakadván, felvitelék a
mennybe." (Luk. 24, 51.)
Miközben a tanítványok fölfelé tekintettek, hogy láthassák a menny felé szálló
Urukat, ameddig csak lehet, angyalok ujjongó serege fogadta Jézust. Ezek kísérték
fölfelé és diadalmasan énekelték: "E földnek országai mind énekeljetek Istenhez,
zengjetek dicséretet az Úrnak! Aki kezdettől fogva az egek egein ül; ...Tegyetek
tisztességet Istennek, akinek dicsősége az Izráelen és az ő hatalma a felhőkben
van..." (Zsolt. 68, 33-36.)
Mialatt a tanítványok még mindig a menny felé tekintettek, "ímé két férfiú
állott meg mellettük fehér ruhában, kik szóltak is: Galileabeli férfiak, mit állotok
nézve a mennybe? Ez a Jézus, aki felvitelék tőletek a mennybe, akképpen jő el,
amiképpen láttátok felmenni a mennybe." (Apcs. 1, 10. 11.)

20
Ellen G. White Apostolok története

Krisztus visszajövetelének ígéretét a tanítványoknak mindenkor élénk
emlékezetükben kellett tartani. Ez a Jézus, akit láttak felszállni a mennybe, ismét el
fog jönni, hogy magához vegye mindazokat, akik itt az Ő szolgálatára szentelték
magukat. Ugyanaz a hang fogja őket üdvözölni a mennyek országában, mely ezt
mondta nekik: "Ímé, én tiveletek vagyok mindennap, a világ végezetéig."
Miként a jelképesen előrevetített istentiszteleti szertartás szerint a főpap
levetette díszes öltözékét, hogy egyszerű papi gyolcsruhában végezze a szolgálatot,
Krisztus is levetette a királyi öltözetet és emberi alakot felvévén, áldozatot mutatott
be. Ő volt a főpap és az áldozat is egy személyben. És amiként a főpap teljes díszben
lépett ki újból a várakozó gyülekezet elé, miután elvégezte szolgálatát a szentek
Szentében, akképpen fog Krisztus is visszatérni vakító fehér ruhában, "mihez
hasonlót a ruhafestő e földön nem fehérített." (Márk 9, 3.) Saját dicsőségében és az
Atya dicsőségében jelenik meg; mennyei seregek kísérik el útján.
Akkor beteljesedik majd Krisztusnak tanítványaihoz szóló ígérete: "És ha majd
elmegyek és helyet készítek néktek, ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket."
(Ján. 14, 3.) Akik szerették és várták Öt, azokat dicsőséggel, tisztességgel és
halhatatlansággal koronázza meg. Akkor a megholt igazak feltámadnak sírjaikból és
az élő igazakkal elragadtatnak az Úr elé a felhőkbe: "Mi, akik élünk, akik
megmaradunk az Úr eljöveteléig, éppen nem előzzük meg azokat, akik elaludtak.
Mert maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből;
és feltámadnak először, akik meghaltak volt a Krisztusban; azután mi, akik élünk,
akik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elébe a
levegőbe." (1. Thess. 4, 15-17.) Hallani fogják Jézus hangját, mely kedvesebben
hangzik bármely zenénél, amit valaha is hallottak, amint mondja: Küzdelmetek véget
ért. , jertek én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, amely számotokra
készíttetett a világ megalapítása óta!" (Máté 25, 34.)
Mily nagy örömmel hallgathatták ezt a tanítványok! Az Úr visszajövetelének
reménye éltette őket.
ÉN KÜLDELEK...
(részlet)
Én küldelek... bódítni a világot, Indulj, tizenkettőm:
Bárányokként vad farkasok közt jártok, Fegyvert nélkülözőn,
De bírva szentelt lobogókkal, Ám haladjatok bátor szókkal,
Bár Sátán országa ellenetek /:Én küldelek:/
Én küldelek... és egykor int felétek Mennyei nyugalom:
S hű szolgaként, üdvgyönyörrel beléptek Az égi kapukon:
S amilyen nagy Királyt szolgáltok, Ugyanoly dús lesz koszorútok,

21
Ellen G. White Apostolok története

Itt kín, kereszt - ott intnek a mennyek,
/:Én küldelek:/

22
Ellen G. White Apostolok története

4. Pünkösd
Amikor a tanítványok az Olajfák hegyéről visszatértek Jeruzsálembe, az
emberek a bánat és levertség helyett örömet és győzelmet olvastak le arcukról. Már
nem szomorkodtak szertefoszlott reményeik miatt. Látták a feltámadt Üdvözítőt és
búcsúzása alkalmával tett ígérete állandóan fülükbe csengett.
Krisztus parancsának engedelmeskedve, Jeruzsálemben várták be az Atya
ígéretét: a Szentlélek kiárasztását. Várakozásukat azonban nem töltötték
semmittevéssel, hanem amint a jelentés mondja: "Mindenkor a templomban valának,
dicsérvén és áldván az Istent." (Lukács, 24, 53.) Gyakran összegyűltek és imáikat
Jézus nevében küldték az Atyához. Tudták, hogy a mennyben, Isten trónja előtt áll
legfőbb Szószólójuk és Pártfogójuk. Leborulva, szent alázattal imádkoztak és
megemlékeztek ígéretéről, hogy: "amit csak kérni fogtok az Atyától az én nevemben,
megadja néktek. Mostanáig semmit sem kértetek az Atyától az én nevemben;
kérjetek és megkapjátok, hogy a ti örömötök teljes legyen." (János 16, 23. 24.) Hitük
mindjobban megerősödött abban a magasztos tudatban: "Krisztus az, aki meghalt,
sőt aki fel is támadott, aki az Isten jobbján van, aki esedezik is érettünk." (Róma 8,
34.)
Mialatt a tanítványok az ígéret beteljesedésére vártak, őszintén megalázták
magukat és töredelmesen beismerték hitetlenségüket. Visszaemlékeztek Krisztusnak
halála előtt mondott szavaira, s azok értelme most sokkal világosabb lett előttük.
Emlékezetükben az elmosódott igazságok újból felelevenedtek, amint erre egymást
figyelmeztették. Önváddal illették magukat, hogy az Üdvözítőt félreismerték.
Csodálatos életének eseményei elevenen, megkapóan vonultak el lelki szemeik előtt;
és ha tiszta, megszentelt életére gondoltak, úgy érezték, hogy csekélység minden
fáradozásuk és minden áldozatuk, ha életükkel bizonyságot tehetnek Krisztus drága
jelleméről.
Óh, ha még egyszer átélhetnénk az utolsó három esztendőt! - gondolták
milyen másként cselekednénk! Ha a Mestert csak még egyszer viszontláthatnánk,
mennyire igyekeznénk szeretetünket kimutatni és éreztetni Vele! Mennyire fájt a
szívük, hogy hitetlenségükkel, bántó szavaikkal és cselekedeteikkel szomorították Őt!
Az a gondolat azonban vigaszt nyújtott nekik, hogy mindezért bocsánatot nyertek.
Elhatározták, hogy hitetlenségüket jóvá teszik. Krisztust bátran és rendíthetetlenül
megvallják a világ előtt.
Komoly imában fordultak a tanítványok az Úrhoz, hogy adjon nekik készséget,
hogy az emberek elé állhassanak és a mindennapi érintkezés folyamán olyan
szavakat mondjanak, amelyek a bűnösöket az Üdvözítőhöz vezetik. Miközben minden
véleménykülönbséget megszüntettek egymás között és minden elsőbbségi- vagy

23
Ellen G. White Apostolok története

uralomvágy eltűnt szívükből, bensőséges keresztényi közösségben szorosan
egybeforrtak. Mind közelebb jutottak Istenhez és felismerték, hogy mily nagy
kiváltságban volt részük, amikor Jézussal oly bizalmas kapcsolatban állhattak. Viszont
szomorúság ülte meg szívüket, ha arra gondoltak, hányszor okoztak Neki fájdalmat
lassú felfogásukkal és közömbösségükkel tanításaival szemben, melyet javukra akart
közölni velük.
Az előkészület ideje a mélységes, komoly töredelem és az önvizsgálat napjai
voltak számukra. Érezték lelki szegénységüket és felülről, az Úrtól kérték a kenetet,
mely alkalmassá teszi őket a lélekmentési munkákra. Nemcsak a maguk számára
kértek áldást, hanem könyörögtek mások lelki üdvéért is. Tisztán látták, hogy az
evangéliumot el kell vinniük az egész világnak és buzgón könyörögtek azért az
erőért, melyet Jézus megígért nekik.
A pátriárkális korszakban a Szentlélek befolyása gyakran feltűnő módon volt
érezhető; de sohasem nyilvánult meg teljességében. A tanítványok, Krisztus
szavainak engedelmeskedve, könyörögtek ezen adományért. Kérelmüket az Üdvözítő
is támogatta. Közbenjárt a Szentlélekért, hogy azt népére kitölthesse.
"És mikor a pünkösd napja eljött, mindnyájan egy akarattal együtt valának. És
lőn nagy hirtelenséggel az égből mintegy sebesen zúgó szélnek zendülése és eltelé
az egész házat, ahol ülnek vala."
A Lélek oly túláradva szállott az imádságban elmélyült és várakozó
tanítványokra, hogy minden szívet magával ragadott. Az Örökkévaló hatalmasan
nyilatkozott meg egyházának. Úgy tetszett, mintha ennek az évszázadok óta
visszatartott erőnek kiárasztása a mennyet nagy örömmel töltené el, hogy a Lélek,
kegyelmi kincseit a gyülekezetre kitöltheti. Ennek hatása alatt a bűnbánat, a
megtérés szava egyesült a bűnbocsánat felett érzett öröm énekeivel. Jövendölések is
hangzottak el. Az egész menny csodálattal hajolt le, hogy e hasonlíthatatlan, sőt
felfoghatatlan szeretet bölcsességét szemlélje és csodálja. Ámulattól elragadtatva
kiáltottak fel az apostolok: "Ez az igazi szeretet!" A kapott adományt megragadták,
és mi volt ennek eredménye? A Lélek kardja, új erővel élesítve, a menny villámaival
megedzve, áttörte a hitetlenséget! Ezrek tértek meg egy napon.
Tanítványainak mondotta Jézus: "Jobb néktek, hogy én elmegyek, mert, ha el
nem megyek, nem jő el hozzátok a Vigasztaló; ha pedig elmegyek, elküldöm azt ti
hozzátok." "De mikor eljő amaz, az igazságnak Lelke, elvezérel majd titeket minden
igazságra. Mert nem ő magától szól, hanem azokat szólja, amiket hall és a
bekövetkezendőket megjelenti néktek." (Ján. 16, 7. 13.)
Krisztus mennybemenetele volt a jele annak, hogy követői elnyerik a megígért
áldást. Erre várniuk kellett, mielőtt munkájukat elkezdhették. Miután Krisztus a
mennyei kaput átlépte, angyalok imádata közben elfoglalta trónját. Midőn a beiktatás
ünnepélye véget ért, a Szentlélek bőséggel áradt a tanítványokra és Krisztus valóban

24
Ellen G. White Apostolok története

megdicsőíttetett azzal a dicsőséggel, melyet Atyjától öröktől fogva bírt. A Lélek
kiárasztása pünkösd napján, a menny üzenete volt arról, hogy a Megváltó
ünnepélyes felkenetése megtörtént. Ígérete szerint elküldte a Szentlelket a
mennyből, annak jeléül, hogy immár mint Pap és Király, övé minden hatalom
mennyen és földön; és Ő népének Felkentje.
"És megjelentek előttük kettős tüzes nyelvek és üle mindenikre azok közül. És
megtelének mindnyájan Szent Lélekkel, és kezdének szólni más nyelveken, amint a
Lélek adta nékik szólniok." A Szent Lélek tüzes nyelvek alakjában nyugodott az
összegyűlteken. Jelképe volt ez a tanítványoknak akkor juttatott adománynak, amely
képessé tette őket, hogy olyan nyelveken is folyékonyan beszéljenek, melyeket
azelőtt sohasem ismertek. A tűz azt az izzó buzgóságot fejezte ki, mellyel az
apostolok működni fognak; s egyszersmind azt az erőt is, mely munkájukat kíséri.
"Lakozónak vala pedig Jeruzsálemben zsidók, istenfélő férfiak, minden nép
közül, melyek az ég alatt vannak." A zsidók abban az időben elszórtan éltek majdnem
az egész föld lakott területein és a számkivetésben különböző nyelveket tanultak
meg. Közülük sokan tartózkodtak Jeruzsálemben, hogy ott részt vegyenek a vallásos
ünnepségeken. Az egybegyűltek között tehát minden ismert nyelv képviselve volt. Az
evangélium hirdetését ez a nyelvkülönbség nagyon akadályozta volna; Isten ezért
csoda által pótolta az apostolok hiányosságát. A Szentlélek olyasvalamit tett érettük,
amit különben egész életükben sem vihettek volna végbe. Ezentúl tehát, miután
minden nyelven tudtak beszélni, ahova működésük kiterjedt, hirdethették az
evangélium igazságait külföldön is. Ez a csodálatos adomány a világ előtt erős
bizonyíték volt arra, hogy megbízatásukat a menny pecsételte meg. Ettől kezdve az
apostolok beszéde tiszta, egyszerű és határozott volt, akár anyanyelvükön, akár
idegen nyelven beszéltek.
"Minekutána pedig ez a zúgás lőn, egybegyűle a sokaság és megzavarodék,
mivelhogy mindegyik a maga nyelvén hallá őket szólni. Álmélkodnak pedig
mindnyájan és csodálkoznak vala, mondván egymásnak: Nemde nem galileusok-é
ezek mindnyájan, akik szólnak? Mimódon halljuk hát őket, kilo közülünk a saját
nyelvén, amelyben születtünk?"
A papok és főemberek ennek hallatára nagy haragra gerjedtek, de nem
mertek szabad folyást engedni érzelmeiknek, mert féltek a nép bosszújától. Megölték
a Názáretit és ímé, most itt vannak szolgái, ezek a galileai tanulatlan férfiak, kik
elbeszélik minden ismert nyelven életének és működésének történetét. A papok
elhatározták, hogy az apostolok csodatevő erejének természetes magyarázatot
adnak. Azt állították, hogy a tanítványok megrészegedtek a túl sok újbor élvezetétől,
melyet erre az ünnepségre készítettek. A tömegből egyesek, a legtudatlanabbak,
készpénznek vették ezt a híresztelést. Az értelmesebbek azonban tudták, hogy csak
hamis ráfogás ez, mert hiszen akik értették a különböző nyelveket, bizonyították,
mily tökéletesen beszélik a tanítványok ezeket az idegen nyelveket.

25
Ellen G. White Apostolok története

Péter válaszolt a papoknak ebbeli vádjára és kimutatta, hogy ez az esemény
nyilvánvaló beteljesedése Jóel próféciájának, melyben előre megjövendölte, hogy
milyen erő árad majd ki azokra az emberekre, akiket az Úr előkészít rendkívüli
munkájukra. "Zsidó férfiak és mindnyájan, kik lakoztok Jeruzsálemben, legyen ez
néktek tudtotokra, és vegyétek füleitekbe az én beszédimet! Mert nem részegek
ezek, amint ti állítjátok; hiszen a napnak harmadik órája van; hanem ez az, ami
megmondatott Jóel prófétától: És lészen az utolsó napokban, ezt mondja az Isten,
kitöltök az én Lelkemből minden testre; és prófétálnak a ti fiaitok és leányaitok, és a
ti ifjaitok látásokat látnak, és a ti véneitek álmokat álmodnak. És az én szolgáimra és
az én szolgálóleányaimra is kitöltök azokban a napokban az én Lelkemből és
prófétálnak." (Jóel 2, 28.)
Péter azután világosan és erőteljesen tett bizonyságot Krisztus haláláról és
feltámadásáról: "Izráelita férfiak, halljátok meg e beszédeket! A názáreti Jézust, azt a
férfiút, aki Istentől bizonyságot nyert előttetek, erők, csodatételek és jelek által,
melyeket ő általa cselekedett Isten ti köztetek, amint magatok is tudjátok, Azt
...megragadván, gonosz kezeitekkel keresztfára feszítve, megölétek. Kit az Isten
feltámasztott, a halál fájdalmait megoldván; mivelhogy lehetetlen volt néki attól
fogva tartatni."
Péter nem hivatkozott Krisztus tanaira, hogy állításait bizonyítsa. Tudta
ugyanis, hogy hallgatóinak előítélete oly nagyfokú, hogy szavai teljesen hatástalanok
maradnának. Ehelyett inkább Dávidra hivatkozott, akit a zsidók egyik ősatyjukként
tiszteltek. Így beszélt tehát: "Dávid így szól róla: Magam előtt láttam az Urat
mindenkor, mert ő nékem jobb kezem felől van, hogy meg ne tántorodjam.
Annakokáért örvendezett az én szívem, és vígadott az én nyelvem; annakfelette az
én testem is reménységben nyugszik. Mert nem hagyod az én lelkemet a sírban és
nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson... Atyámfiai, férfiak, szabad
nyilván szólanom ti előttetek Dávid pátriárkáról, hogy ő megholt és eltemettetett, és
az ő sírja mind e mai napig minálunk van." "Ő szólott a Krisztus feltámadásáról, hogy
az ő lelke nem hagyatott a sírban, sem az ő teste rothadást nem látott. Ezt a Jézust
feltámasztotta az Isten, minek mi mindnyájan tanúbizonyságai vagyunk."
Igen érdekes eseményt szemlélhetünk. Látunk embereket, akik minden
irányból sereglenek, hogy meghallgassák a tanítványok bizonyságtételét arról az
igazságról, mely a Jézus Krisztusban van. Odatolakodnak, megtöltik a templomot.
Jelen vannak a papok és a főemberek is; arcuk még mindig gonoszságuk sötétségét
tükrözi, mert szívük telve van Krisztus iránti keserű gyűlölettel. Kezükről még nem
mosták le a vért, melyet a világ Megváltójának megfeszítésekor ontottak. Azt hitték,
hogy az apostolokat megfélemlítheti a gyilkosság és a súlyos elnyomatás, és íme itt
látják őket rettenthetetlenül, Szentlélekkel telten. Sőt hallaniuk kell, amint nagy
erővel és hatalommal hirdetik Jézus istenségét. Hallják a bátor kijelentéseket, hogy a
nemrég megalázott, kigúnyolt, kegyetlen kezekkel megkorbácsolt és keresztre
feszített Jézus: az Élet Fejedelme, akit Isten jobbjára emelt.

26
Ellen G. White Apostolok története

A jelenlevők közül néhányan tevékenyen részt is vettek Krisztus elítéltetésében
és halálában. Hangjuk a csőcselék hangjával egyesült, amikor megfeszítését
követelték. Midőn Jézust és Barabbást elébük állították a törvénycsarnokban és
Pilátus megkérdezte tőlük: "A kettő közül melyiket akarjátok, hogy elbocsássam
néktek?" - azt kiáltozták: "Barabbást." És mikor
Pilátus kiszolgáltatta nékik Jézust eme szavakkal: "Vigyétek el őt ti és
feszítsétek meg, mert én nem találok bűnt ő benne" - "Ártatlan vagyok ez igaz
embernek vérétől", így kiáltoztak: "A ő vére mi rajtunk és a mi magzatainkon." (Máté
27, 21. 24. 25; János 19, 6.)
Most pedig hallhatták a tanítványok kijelentését, hogy a megfeszített: Isten
Fia volt. A papok és főemberek reszkettek. Meggyőződés és félelem lett úrrá a
népen. "Ezeket pedig mikor hallották, szívökben megkeseredének, és mondának
Péternek és a többi apostoloknak: Mit cselekedjünk atyámfiai, férfiak?" A hallgatóság
között voltak jámbor zsidók, akik őszintén hittek. A szónok beszédét kísérő erő
meggyőzte őket a megfeszített Jézus messiási voltáról.
"Péter pedig monda nékik: Térjetek meg és keresztelkedjetek meg mindnyájan
a Jézus Krisztusnak nevében a bűnöknek bocsánatfára; és veszitek a Szent Lélek
ajándékát. Mert néktek lett az ígéret és a ti gyermekeiteknek, és mindazoknak, kik
messze vannak, valakiket csak elhív az Úr, a mi Istenünk."
Péter az őszinte zsidók előtt kifejtette, hogy a papok és főemberek ámítása
vezette félre őket. Ám, ha tovább is tőlük kérnek tanácsot, és mindaddig nem vallják
meg Krisztust nyíltan, míg ezek is el nem ismerik, akkor sohasem fogják elfogadni a
Messiást. Ezek a befolyásos emberek jámboroknak akartak feltűnni, de alapjában
földi hatalomra és gazdagságra törtek. Nem volt szándékuk Krisztushoz jönni, tőle
világosságot nyerni.
A Jézus által magyarázott íráshelyek most mennyei megvilágításban, érthetően
és az igazság teljes fényében ragyogtak fel a tanítványok előtt. Lehullott szemeikről a
lepel, mely eddig akadályozta, hogy meglássák az elmúlandónak végét (2. Kor. 3,
13.); most már teljes világossággal megértették Krisztus missziójának célját és
országának lényegét. Nagy erővel beszéltek az Üdvözítőről és amikor a megváltási
tervet fejtegették a hallgatók előtt, sokan felébredtek és meggyőződtek. Ezek azután
szakítottak a papok által beoltott hagyományokkal és a babonás képzelgésekkel;
elfogadták az Üdvözítő tanait. "Akik azért örömest vevék az ő beszédét,
megkeresztelkedének; és hozzájuk csatlakozék azon a napon mintegy háromezer
lélek."
A zsidó vezetők azt hitték, hogy Krisztus halálával műve is befejeződik.
Ehelyett azonban tanúi voltak a pünkösdnapi csodálatos eseményeknek. Hallották a'
tanítványokat, ahogyan előttük eddig ismeretlen erővel és határozottsággal
prédikáltak Krisztust és látták, amint szavaikat jelek és csodák igazolták.

27
Ellen G. White Apostolok története

Jeruzsálemben, a zsidóság fellegvárában, ezrek vallották meg nyíltan, hogy hisznek a
názáreti Jézusban, a Messiásban.
A tanítványok csodálkozó boldogsággal szemlélték e nagy aratást. Tudták,
hogy nem saját fáradozásaik eredménye ez, hiszen ők csak mások munkájába léptek.
Krisztus, már Ádám bukása óta, kiválasztott szolgákra bízta Igéjének magvát, hogy
hintsék el azt az emberi szívekben. Földön töltött élete alatt Ő is állandóan hintette
az igazság magvát, amit végül saját vérével öntözött meg. A pünkösdnapi
megtérések ennek a magvetésnek voltak eredményei. Krisztus munkájának aratása:
hatalmának és tanai erejének megnyilatkozása.
Az apostolok bizonyságtételei lehettek ugyan meggyőzőek és világosak, de ez
egyedül nem oszlatta volna el azt a nagy előítéletet, mely minden érvnek tudatosan
ellenállott; a Szentlélek isteni ereje győzte meg a szíveket. Az apostolok szava, mint
a Mindenható éles nyilai, meggyőzték az embereket borzalmas bűnükről, hogy
elvetették és megfeszítették a dicsőség Urát.
Krisztus vezetése és tanítása folytán a tanítványok megértették, hogy
szükségük van a Szentlélek erejére, hogy művüket megkezdhessék. Többé nem
voltak már tudatlanok és műveletlenek, vagy egymást meg nem értő, független
egyedek csoportja, akik egymással ellenkezve szembeszálltak. Most már nem
reménykedtek többé világi nagyság és méltóság elérésében. "Egyakarattal" voltak
eltelve, kiknek "szíve-lelke egy vala." (Apcs. 2:46; 4: 32.) Gondolataik egyetlen
tárgya: Krisztus volt; egyetlen céljuk: országának fejlesztése. Lelkületük, jellemük
hasonlóvá vált a Mesteréhez és az emberek láthatták rajtuk: "hogy a Jézussal voltak
vala." (Apcs. 4:13.)
Pünkösd ünnepe a mennyei világosságot hozta meg számukra. Megértették
azokat az igazságokat, melyeket, míg Jézussal együtt voltak, nem tudtak felfogni. A
Szentírás tanait ezelőtt sohasem ismert hittel és bizalommal fogadták. Ezután nem
csupán hit dolga volt előttük, hogy Krisztus Isten Fia; most már biztosan tudták,
hogy noha emberi testet öltött - valójában a Messiás volt és ezen tapasztalatukat
olyan határozottsággal hirdették a világnak, mely mindenkit meggyőzött, hogy
tényleg Isten volt velük.
Jézus nevét valóban nagy bizalommal ejthették ki; hiszen legjobb barátjuk és
idősebb testvérük volt. Vele való szoros összeköttetésük boldog közösséget teremtett
közöttük. Milyen tüzes ékesszólással fejezték ki gondolataikat, midőn bizonyságot
tettek Róla! Szívük annyira túláradt szeretettel és oly mélységes jóindulat hatotta át
őket, hogy képesek voltak akár a világ végére is elmenni, hogy bizonyságot tegyenek
Krisztusról. Teljes szívből vágytak a Jézus által megkezdett mű fejlesztésére.
Felismerték nagy tartozásukat a mennyel szemben és felelősségük súlyát is, melyet
munkájuk mér rájuk. A Szentlélek által megerősödve, nagy buzgalommal láttak
munkához, hogy a kereszt győzelmét biztosítsák. A Lélek elevenítette meg őket és

28
Ellen G. White Apostolok története

beszélt általuk. Arcukról Krisztus héjéke sugárzott; életüket szolgálatának szentelték.
Egész lényük bizonyságot tett arról az átalakulásról, mely bennük végbement.
Küldd Szentlelked, kérlek, Uram,
Küldd hő, buzgó imámra!
Hogy tanítson, vigasztaljon És vezessen utadra!
Bűnteherrel messze tőled Sötét éjben bolyongtam,
Tűzoszloppal, égi fénnyel Vezess, vezess, óh, Uram!
Meghallgattál s fényt gyújtottál,
Minőt soha nem láttam.
Bús lelkemmel, tört szívemmel Szent örömre találtam.
Óh, én lelkem, hirdesd széjjel,
Mint jött Isten tefeléd,
Mint jött Jézus és üdvödén Föláldozta életét!
Nép milliók, zarándokok Téged, Uram, keresnek.
Hallasd szavad, óh, Megváltóm,
S küldd vezérül Lelkedet!
Hadd leljenek fényt és erőt,
Zúgjon ének, örömár:
Te vagy Jézus, Isten Fia,
Mindörökké Úr s Király!

29
Ellen G. White Apostolok története

5. A Lélek adománya
Amikor Jézus tanítványainak a Szentlelket megígérte, tanítói működésének
befejezéséhez közeledett. Ott állott a kereszt árnyékában, teljesen tudatában a
bűnteher súlyosságának, amit neki, mint Bűnhordozónak kellett viselnie. Mielőtt
azonban feláldozta magát, kioktatta tanítványait a legfontosabb, legtökéletesebb
adomány felől, melyet követőinek adni akart. Olyan adományról, mely kegyelmének
határtalan segélyforrását tárja fel előttük. "És én kérem az Atyát és más Vigasztalót
ád néktek, hogy veletek maradjon mindörökké. Az igazságnak ama Lelkét, akit a
világ be nem fogadhat, mert nem látja őt és nem ismeri fel őt; de ti ismeritek őt,
mert nálatok lakik, és bennetek marad." (János 14:16-17.) Az Üdvözítő ezzel utalt a
jövőre, amikor eljő a Szentlélek, mint földi képviselője, és hatalmas munkát végez.
Annak a sok rossznak és gonoszságnak, mely évszázadokon át halmozódott fel, az
ember ezentúl a Szentlélek isteni ereje által álljon ellen.
Mit eredményezett a Szentlélek pünkösdnapi kiárasztása? A feltámadt
Üdvözítőről szóló örömhír eljutott az akkor lakott világ legszélsőbb határáig és mialatt
a tanítványok a megváltó kegyelem üzenetét hirdették, hatása alatt lelkek tértek
meg. Mindenfelől özönlöttek a hívők a gyülekezetbe. A hűtlenek újból megtértek. A
bűnösök egyesültek a hívőkkel és keresték a Drágagyöngyöt. Az evangélium sok
elkeseredett ellenségéből, védelmezőjévé vált. A prófécia beteljesedett: "Olyan lesz
köztük a legalábbvaló, mint Dávid; a Dávid háza pedig ... mint az Úrnak angyala."
(Zak. 12:8.) Minden keresztény felismerte testvérében az isteni szeretet és jóindulat
megnyilvánulását. Egyetlen cél foglalkoztatta őket; egyetlen vágy minden mást
háttérbe szorított; egyetlen igyekezetük az volt, hogy Krisztus jellemét
nyilatkoztassák ki és országa építésén dolgozzanak.
"És az apostolok nagy erővel tesznek vala bizonyságot az Úr Jézus
feltámadásáról; és nagy kegyelem vala mindnyájukon." (Apcs. 4:33.) Működésük
folytán kiváló férfiak is csatlakoztak a gyülekezethez, akik az igazság elfogadása után
életüket arra szentelték, hogy másoknak is elvigyék azt a reményt, mely szívüket
békével és örömmel töltötte meg. Fenyegetések sem tudták visszatartani, vagy
megfélemlíteni őket. Az Úr szólt általuk, és miközben egyik helyről a másikra mentek,
hirdették az evangéliumot a szegényeknek. Az isteni kegyelem csodái váltak valóra
mindenfelé. Ily hatalmas munkát végez Isten, ha emberek átengedik magukat Lelke
uralmának.
A Szentlélek ígérete nem korlátozódik sem korra, sem fajra. Krisztus
kijelentette, hogy Lelkének szent befolyásában követői a világ végezetéig
részesülnek. Kezdve pünkösd napjától mind a mai napig, el is küldte a Vigasztalót
mindazoknak, akik Krisztust elfogadták Üdvözítőjüknek, eljött a Szentlélek mint

30
Ellen G. White Apostolok története

tanácsadó, megszentelő, vezető és tanú. Minél szorosabb összeköttetésben éltek a
hívők Istennel, annál világosabban és erőteljesebben tettek bizonyságot Megváltójuk
szeretetéről és megmentő kegyelméről. Férfiak és nők, akik az üldöztetés és
próbatétel hosszú évszázadai alatt a Lélek segítségét nagymértékben élvezték,
jelként és csodaként állottak a világ előtt. Angyalok és emberek előtt bizonyították be
a megváltó Szeretet átformáló hatalmát.
Mindazáltal azok sem mentesültek a további támadásoktól és kísértésektől,
akik pünkösdkor erőt nyertek a magasságból. Ha bizonyságot tettek az igazságról és
jogosságról, az igazság ellensége több ízben támadt ellenük, hogy megfossza őket
keresztényi tapasztalataiktól. Kénytelenek voltak, istenadta erejükkel felvértezve,
még fokozottabb küzdelmet vívni, hogy elérjék az érett férfiúságot a Jézus
Krisztusban. Naponta könyörögtek újabb kegyelemért, hogy mind közelebb és
közelebb jussanak a tökéletességhez. A Szentlélek befolyása alatt még a
leggyengébbek is megtanulták, hitük gyakorlása közben, hogy a rájuk bízott
képességeket növeljék. Így egyszersmind megszentelődtek, megtisztultak és
nemesbültek. Miután alázatosan engedelmeskedtek a Szentlélek befolyásának, részt
nyertek az Istenség teljességéből és átformálódtak Isten képmására.
Az idők folyamán Krisztus nem változtatott búcsúzásakor tett ígéretén, hogy
követőinek elküldi a Szentlelket. Isten nem korlátozta kegyelme gazdagságának
kiáradását a földön, hogy gyermekeire szálljon. Hogy ígéretének beteljesedése
azonban nem észlelhető olyan mértékben, ahogy lehetne, abban keresendő, hogy az
ígéretet nem értékelik annyira, ahogy kellene. Ha minden keresztény készséges volna
elfogadni, akkor elnyerhetné a Szentlelket. Ahol a Szentlélek szükségességét alig
veszik figyelembe, ott lelki sivárságot, sötétséget, süllyedést és halált láthatunk. Ahol
értéktelen dolgok köthetik le a figyelmet, ott az isteni Erő hiányzik. Az az erő, amely
szükséges a gyülekezet növekedéséhez és fejlődéséhez; ez az erő hozza az összes
többi áldást is, és Isten felmérhetetlen bőségben kínálja ezt fel mindnyájunknak.
Ha tehát a Szentlélek az erő közvetítője, akkor miért nem éhezzük és
szomjúhozzuk a Lélek adományát? Miért nem beszélünk erről és miért nem tesszük
imáink és prédikációink tárgyává? Az Úr készségesebben adja Szentlelkét azoknak,
akik Neki szolgálnak, mint ahogy a szülők adják gyermekeiknek ajándékaikat.
Krisztus minden munkása naponta könyörögjön Istenhez a Lélek keresztségéért. A
keresztény munkások gyűljenek össze csoportokba; kérjenek segítséget és mennyei
bölcsességet a helyes tervezésre és kivitelezésre egyaránt. Különösen azt kérjék
Istentől, hogy kiválasztott követeit részesítse a lelki munka mezején a Lélek
csodálatos keresztségében. A Lélek megnyilvánuló ereje Isten munkásai életében oly
hatalmasan támogatná az igazság hirdetését, ahogy azt a világ minden tisztelete és
dicsősége együttvéve sem adhatja meg.
Bárhol legyen is az Istennek szentelt életű munkás, ott van vele a Szentlélek
is. A tanítványoknak tett ígéret nekünk is szól. A Vigasztaló éppannyira a miénk,

31
Ellen G. White Apostolok története

ahogy az övék volt. A Szentlélek adja azt az erőt, mely a gyötrődő és küszködő
lelkeket megtartja, úgy a világ gyűlölete, mint saját gyengeségeik és hibáik
felismerése közepette. Amikor bánat és szenvedés a részünk, amikor jövőnk sötétnek
és nyugtalanítónak látszik, vagy elhagyatottnak és gyámoltalannak érezzük
magunkat, akkor a Szentlélek, hitben elmondott imáinkra, megvigasztalja szívünket.
Nem döntő bizonyítéka kereszténységünknek, ha rendkívüli körülmények
között mutatunk nagy lelkesedést. A megszentelődés és szent élet nem
elragadtatásból áll; hanem azt jelenti, hogy akaratunkat teljesen Istennek adjuk át.
Jelenti, hogy élünk Istennek minden Igéjével, amely az Ő szájából származik. Jelenti,
hogy Benne bízunk minden kísértésben, úgy a sötét, mint a fényes napokban is.
Jelenti, hogy hitben járunk minden körülmények között, rendíthetetlen bizalommal
támaszkodunk Reá és megnyugszunk szeretetében.
Nem szükséges magyaráznunk a Szentlélek mibenlétét. Jézus azt mondja, Ő a
vigasztaló, "az igazságnak Lelke, aki az Atyától származik." Világosan kijelenti
továbbá, hogy a Szentlélek, miközben az embereket minden igazságra elvezeti, "nem
ő magától szól". (János 15:26; 16:13.)
A Szentlélek lényege: titok. Emberek nem fejthetik meg, mert Isten nem
nyilatkoztatta ki előttük. Kutatásra hajlamos elmék összehozhatnak bibliaszövegeket
és alapul vehetik emberi magyarázataikhoz, de az ilyen nézetek elfogadása nem
fejlesztheti a gyülekezetet. Olyan titkokat illetőleg, amelyek az emberi értelmet
meghaladják, hallgatni - arany.
Jézus a Szentlélek hivatását ezekkel a szavakkal vázolja: "És az amikor eljő,
megfeddi (oktatja) a világot bűn, igazság és ítélet tekintetében." (Ján. 16:8.) A
Szentlélek meggyőz a bűnről. Ha a bűnös átadja magát a Lélek megelevenítő
befolyásának, akkor megtérésre jut és felismeri az isteni követelmények iránti
engedelmesség fontosságát.
A megtérő bűnösnek, aki éhezi és szomjúhozza az igazságot, a Szentlélek
kinyilatkoztatja Isten Bárányát, aki hordozza a világ bűneit. "Az enyémből vesz és
megjelenti néktek" - mondotta Jézus. "Az mindenre megtanít majd titeket, és
eszetekbe juttatja mindazokat, amiket mondottam néktek." (János 16, 14; 14, 26.)
A Szentlelket Isten adta megújító erőként, hogy hathatóssá tegye a Megváltó
halála által szerzett üdvösséget. Igyekszik az emberek figyelmét állandóan arra a
nagy áldozatra irányítani, melyet Krisztus hozott a golgotai kereszten. Bemutatja
Isten szeretetét a világ előtt és a bűneiről meggyőzött lélek számára hozzáférhetővé
teszi a Szentírás értékeit.
Miután a Szentlélek meggyőzte az embert bűneiről, az életszentség és igazság
színvonalát feltárta előtte, elvonja szeretetét e világ dolgaitól és betölti lelkét a
szentség utáni vággyal. "Az elvezérel majd titeket minden igazságra" (János 16, 13.)
jelentette ki az Üdvözítő. Ha az emberek készek arra, hogy a Lélek munkálkodjék

32
Ellen G. White Apostolok története

bennük, akkor egész lényük megszentelődését véghezviszi. A Szentlélek az isteni
jellemvonásokat vési be a lélekbe. Hatalma által oly világossá teszi az élet útját, hogy
senki sem tévedhet el.
Isten a Szentlélek segítségével már ősidőktől kezdve tevékenykedett emberi
eszközei által, hogy szándékát megvalósítsa a bukott emberiséggel. Ez megnyilvánult
a pátriárkák életében. Mózes napjaiban gyülekezetének is "jó lelkét adta, hogy őket
oktatná." (Neh. 9, 20.) Az apostoli korszakban is hatalmasan működött Isten a
Szentlélek erejével gyülekezetéért. Ugyanaz az erő adott hitet és bátorságot
Kálebnek és Józsuénak, mely az ősatyákat megerősítette; és ez tette eredményessé
az apostoli gyülekezet munkáját. Támasza volt minden időben Isten hűséges
gyermekeinek. A Szentlélek ereje által készítettek utat a valdensek, a sötét korszakok
alatt, a reformáció számára. Ugyanez az Erő koronázta eredménnyel azon nemes
férfiak és nők fáradozásait, akik a mai misszióállomások felállításának útját
egyengették és tették lehetővé a Biblia lefordítását valamennyi nemzet nyelvére és
tájszólásaira.
Isten még ma is egyházát használja fel szándékának kinyilatkoztatására e
földön. A kereszt hírnökei ma városról városra, országról országra járnak és
előkészítik Krisztus újra jövetelének útját. Hirdetik, hogy Isten törvénye: az élet
zsinórmértéke. A Mindenható Lelke készteti az emberi szíveket, és mindazok, akik
befolyásának engednek, Isten igazsága tanúivá lesznek. Megszentelt életű férfiak és
nők sok helyütt közlik az emberekkel azt a világosságot, amit Krisztus által nyertek.
És miközben szétárasztják a fénysugarakat, mint tették azok, akik pünkösd napján
részesültek a Lélek keresztségében: állandóan többet és többet nyernek a Lélek
erejéből.
Ily módon világítja be Isten dicsősége a földet.
Másrészt pedig egyes emberek ahelyett, hogy bölcsen kihasználnák a jelenben
kínálkozó alkalmakat, ölbe tett kézzel várják a lelki felüdülés rendkívüli idejét, mely
hatványozottan fokozná a mások felvilágosítására szolgáló képességüket.
Elhanyagolják jelenlegi kötelességüket és kiváltságukat, fényük csak pislákol,
miközben olyan időkre várnak, amikor minden fáradság nélkül nyerhetnek rendkívüli
áldást, mely átformálja és szolgálatra alkalmassá teszi őket.
A végidőben, amikor Isten műve a földön befejezéshez közeledik, a szent életű
hívők komoly fáradozásait a Szentlélek hatalma az isteni kegyelem rendkívüli jeleivel
kíséri majd. A korai és késői eső jelképében - ahogyan az eső Keleten a magvetés,
illetve az aratás időszakában hullott a földre - a héber próféták az isteni kegyelem
különleges megnyilatkozásait jövendölték Isten gyülekezete számára. A Lélek
kiárasztása az apostolok napjaiban a korai esőt jelképezte, mely dicső eredményeket
érlelt. A Lélek jelenléte az igaz egyházban az idők végezetéig érezhető lesz.

33
Ellen G. White Apostolok története

A lelki kegyelem rendkívüli kiárasztását viszont arra az időpontra ígérte Isten,
mely megelőzi a világ aratásának befejezését, mely előkészíti a gyülekezetet Jézus
eljövetelére. Az Írás a Léleknek eme kiárasztását a késői eső hullásához hasonlítja;
és ezért az erőtöbbletért könyörögjenek a keresztények az aratás Urához "a késői
eső idején". Erre "az Úr villámlást szerez és záporesőt ad nékik". "Elküldi nektek az
esőt, a korai és késői esőt." (Zak. 10, 1.) (Elberfeldi ford.) Jóel 2:23. (Zürichi ford.)
Ha azonban Isten egyháza tagjainak jelenleg nincs élő összeköttetésük a lelki
növekedés Forrásával, akkor nem lesznek felkészülve az aratás idejére. Ha nem
tartják lámpájukat feldíszítve és égve, akkor a rendkívüli szükség idején nem
részesülnek a kegyelem nagyobb mértékében.
Csak azok lesznek képesek ezt az erőt napi szükségletükhöz és tehetségükhöz
mérten felhasználni, akik a kegyelmi Forrás állandó és újabb áldásaiban részesülnek.
Ahelyett, hogy az eljövendő időkre várakoznának, mely őket csoda által ruházza fel a
lelki erő rendkívüli mértékével, átadják magukat a léleknyerés munkájának, hogy
Isten átformálhassa és hasznos edényekké tegye őket. Naponta megragadnak
minden alkalmat a szolgálatra és ezzel tesznek bizonyságot a Mesterről, bárhol
legyenek, akár az otthon szerény munkakörében, vagy a nyilvánosság előtt.
A felszentelt munkás csodálatos vigasza az a tudat, hogy földi életében még
Krisztus is naponként kérte Atyjától a szükséges kegyelmet és csak az Atyával töltött
együttlét után ment másokat áldani és erősíteni. Nézd, miként borul térdre Isten Fia
imában Atyja előtt! Bár Isten Fia, mégis imával erősíti hitét és a mennyel való
érintkezésből merít erőt, hogy ellenállhasson a gonosznak, és segíthessen az
emberek ínségén. Mint idősebb testvérünk, ismeri azok szükségletét, akik
gyengeségük ellenére - a bűnnel és kísértésekkel telt világban élve - égnek a vágytól,
hogy Neki szolgálhassanak. Tudja, hogy azok a követek, kiket szétküld, gyenge és
tévelygő emberek; azonban mindenkinek, aki teljesen átadja magát, isteni segítségét
ígéri. Példája bizonyítja, hogy a mélységes hitből fakadó komoly és állhatatos
könyörgés, valamint művéhez való teljes ragaszkodás és odaadás, megszerzi a
Szentlélek segítségét minden ember részére, a bűnnel vívott harcában.
Isten előkészít minden munkást, aki Krisztus példáját követi, hogy befogadja
és felhasználja azt az erőt, melyet Isten megígért egyházának a föld aratásának
megérlelésére. Ha az evangélium hírnökei megújítják odaszentelési fogadalmukat, az
Úr napról napra újra megajándékozza őket Lelke megelevenítő és megszentelő
jelenlétével. Mindennapi kötelességük teljesítését azzal a biztos tudattal kezdik meg,
hogy a Szentlélek láthatatlan jelenléte teszi őket "Isten munkatársaivá".
"Imáitokban először is kérjetek lelket, erőt, jóindulatot,
bizalmat, szeretetet, bátorságot, kitartást, türelmet,
s csak azután kérjetek esőt, termést, kenyeret. "
P. O.

34
Ellen G. White Apostolok története

6. A templom kapujában
Krisztus tanítványai tudatában voltak tehetetlenségüknek. Alázatos, buzgó
imában kapaszkodtak tehát gyengeségükben az Ő erejébe. Tudatlanságukat
bölcsességével, méltatlanságukat igazságosságával és szegénységüket
felmérhetetlen gazdagságával kapcsolták egybe. Ily módon megerősödve és
felvértezve haladtak előre a Mester szolgálatában.
Nemsokára a Szentlélek kiárasztását követően, egy komoly imaalkalom után,
Péter és János együtt mentek fel a templomba. Ahol beléptek, az "Ékes kapunál",
láttak egy, már negyven év óta nyomorék embert ülni. Ez a szerencsétlen férfi
hosszú ideje vágyakozott arra, hogy Jézust láthassa, mert gyógyulást várt Tőle.
Tehetetlen állapotában azonban túlságosan messze esett a Nagy Orvos működési
területétől. Sok könyörgése végül arra indította néhány ismerősét, hogy elvitték a
templom ajtajáig. Mikor azonban odaérkezett, megtudta, hogy Azt, Akire minden
reményét építette, kegyetlen módon megölték.
Csalódása nagy részvétet keltett azokban, akik tudták, mennyire vágyott arra,
hogy Jézus meggyógyítsa. Naponként kitették a templom elé, hogy az arra menők
csekély alamizsnája enyhítse ínségét. Amikor Péter és János elhaladt előtte, tőlük is
alamizsnát kért. A tanítványok részvétteljesen néztek rá és Péter így szólt hozzá:
"Nézz mi reánk!" "Az annakokáért figyelmez vala reájuk, és remélvén, hogy valamit
kap tőlük. Péter pedig monda: Ezüstöm és aranyom nincsen nékem." Amikor Péter
bevallotta szegénységét, a nyomorék arcán csalódás árnya suhant át. Arcvonásai
azonban rögtön kisimultak, amikor az apostol folytatta: "Hanem amim van, azt adom
néked; a názáreti Jézus Krisztus nevében kelj fel és járj. És őt jobb kezénél fogva
felemelé és azonnal megerősödének az ő lábai és bokái; és felszökvén, megálla és
jár vala és beméne ő velük a templomba, járkálva és szökdelve és dicsérve az Istent.
És látá őt az egész nép, hogy jár és dicséri az Istent. És megismerék őt, hogy ő volt
az, aki alamizsnáért ült a templomnak Ékeskapujában; és megtelének csodálkozással
és azon való álmélkodással, ami történt vala ő vele."
"Mikor pedig ragaszkodék Péterhez és Jánoshoz az a sánta, aki meggyógyult,
az egész nép álmélkodva összefuta ő hozzájuk a tornácba, mely Salamonénak
neveztetik." Mindnyájan csodálkoztak azon, hogy a tanítványok is tudnak olyan
csodákat művelni, amilyeneket Jézus cselekedett. Íme, itt áll egy férfi, aki negyven
évig tehetetlen nyomorék volt, most pedig tagjait teljes épségben használja.
Megszabadult fájdalmaitól, Jézusban hisz és boldog.
Mikor a tanítványok észrevették az emberek csodálkozását, Péter azt kérdezte:
"Izráel férfiai, mit csodálkoztok ezen, vagy mit néztek mi reánk, mintha tulajdon
erőnkkel, vagy jámborságunkkal míveltük volna azt, hogy ez járjon?" Biztosította

35
Ellen G. White Apostolok története

őket, hogy a gyógyítás Jézus nevében történt, akit Isten feltámasztott halottaiból.
"Az Ő nevében való hit által" - magyarázta az apostol - "erősítette meg az Ő neve
azt, akit láttok és ismertek; és a hit, mely ő általa van, adta néki ezt az épséget
mindnyájan a ti szemetek láttára."
Az apostolok nyíltan beszéltek a zsidók nagy bűnéről, hogy elvetették és
megölték az Élet Fejedelmét, de tartózkodtak attól, hogy hallgatóikat a
kétségbeesésbe kergessék. "Ti pedig azt a szentet és igazat megtagadtátok"
mondotta Péter - "kívántátok, hogy a gyilkos ember bocsáttassék el néktek. Az
életnek fejedelmét pedig megölétek; kit az Isten feltámasztott a halálból, minek mi
vagyunk bizonyságai." "De most atyámfiai, tudom, hogy tudatlanságból
cselekedtetek, miképpen a ti fejedelmeitek is. Az Isten pedig, amikről eleve
megmondotta minden ő prófétájának szája által, hogy a Krisztus elszenvedi
ekképpen töltötte be." Kifejtette, hogy a Szentlélek szólítja fel őket a bűnbánatra és a
megtérésre. Bizonyította, hogy nincsen más reménységük az üdvösségre, hanem
csak Annak kegyelme által, akit ők megfeszítettek. Csak a Krisztusba vetett hit által
bocsáttatnak meg bűneik.
"Bánjátok meg azért és térjetek meg" - kiáltotta - "hogy eltöröltessenek a ti
bűneitek; hogy így eljöjjenek a felüdülés idei az Úrnak színétől."
"Ti vagytok a prófétáknak és a szövetségnek fiai, melyet Isten szerzett a mi
atyáinkkal, mondván Ábrahámnak: És a te magodban megáldatnak a földnek
nemzetségei mindnyájan. Az Isten az ő Fiát, Jézust első sorban néktek támasztván,
elküldé őt, hogy megáldjon titeket, mindegyikőtöket megtérítvén bűneitekből."
Így prédikálták az apostolok Krisztus feltámadását. A hallgatóság közül sokan
vártak erre a bizonyságtételre, és amikor hallották, elhitték. Emlékeztek Krisztus
szavaira; és csatlakoztak azokhoz, akik elfogadták az evangéliumot. Az Üdvözítő által
vetett mag kikelt és gyümölcsöt termett.
Míg a tanítványok a néphez beszéltek, "odaléptek hozzájuk a papok és a
templom felügyelője és a sadduceusok, neheztelve amiatt, hogy ők a népet tanítják
és hirdetik a Jézusban a halálból való feltámadást."
Krisztus feltámadása után a papok azt a hazug hírt terjesztették mindenfelé,
hogy Jézus holttestét tanítványai rabolták el, mialatt a római őrök aludtak. Ezért
érthető, hogy nehezteltek Péterre és Jánosra, amikor meghallották, hogy Annak
feltámadását prédikálják, akit ők megöltek. Különösen a sadduceusokat
nyugtalanította a dolog, mivel érezték, hogy kedvenc tantételük dől meg és így
hírnevük forog kockán.
Az újabban megtértek száma rohamosan növekedett. A farizeusok és
sadduceusok egyetértettek abban, hogy ha szabad folyást engednek az új tanító
működésének, befolyásukat nagyobb veszély fenyegeti, mint akkor, amikor Jézus a
földön járt. Ezért a templom felügyelője, néhány sadduceus segítségével,

36
Ellen G. White Apostolok története

letartóztatta Pétert és Jánost, kiket reggelig őrizetben tartottak, mert
kihallgatásukhoz már későre járt az idő.
A tanítványok ellenségei sem zárkózhattak el attól az igazságtól, hogy Krisztus
feltámadt halottaiból. A bizonyíték sokkal világosabb volt, semhogy abban kételkedni
lehetett volna. Mindazáltal megkeményítették szívüket és vonakodtak megbánni
bűnüket, melyet Krisztus keresztre feszítésével követtek el. A zsidó főemberek
számos bizonyítékot kaptak arra nézve, hogy az apostolok isteni sugallatra beszélnek
és cselekszenek, de csökönyösen ellenálltak az igazság üzenetének. Krisztus nem úgy
jelent meg, ahogyan ők várták, és ha időnkint meg is győződtek arról, hogy Isten Fia
volt, meggyőződésüket elfojtották és megfeszítették Őt. Az Úr kegyelme további
bizonyítékokat adott még nekik és most újabb alkalmat nyújtott, hogy Hozzá
forduljanak. Elküldte a tanítványokat, hogy tudtukra adják, hogy az Élet Fejedelmét
ölték meg; e borzalmas tény által ismételten töredelemre hívta fel őket.
Önigazultságukban azonban annyira biztonságban érezték magukat ezek a zsidó
tanítók, hogy vonakodtak a tények beismerésétől: hogy azokat a férfiakat, kik
Krisztus keresztre feszítésével vádolják őket, a Szentlélek vezeti.
Mivel a papok Krisztus ellen lázadtak, az ellenállás minden újabb mozzanata
újabb indíték volt részükre, hogy a megkezdett úton haladjanak. Csökönyösségük
mindinkább növekedett. Nem mintha nem tudtak volna megalázkodni, hanem mert
nem akartak. Nemcsak azért vesztették el üdvösségüket, mert Isten Fiát megölték és
ezért halált érdemeltek, hanem azért is, mert ellenállottak Istennek. A világosságot
tudatosan vetették el és elzárkóztak a Lélek fáradozásai elől, hogy őket meggyőzze.
Az a befolyás működött bennük is, amely az engedetlenség fiait uralja. Arra késztette
őket, hogy káromolják azokat a férfiakat, akik révén Isten munkálkodott.
Megátalkodott lázadásuk, minden további ellenállásukkal csak erősbödött Isten és
üzenete ellen, melynek hirdetésével szolgáit bízta meg. A zsidó vezetők, mert a
bűnbeismerést megtagadták, mindennap megújították ellenállásukat; ezzel pedig
elősegítették az általuk elvetett mag aratását.
Isten haragja nem csupán bűnei miatt szakad a megátalkodott bűnösre, de
azért is, mert a megtérésre hívó szózat és világosság ellenére továbbra is ellenáll és
folytatja a múlt bűneit. Ha a zsidó vezetők engedtek volna a Szentlélek meggyőző
erejének, akkor bocsánatot nyertek volna, de nem akartak engedelmeskedni. Így jár
minden bűnös is, ha megrögzött ellenállásával idáig jut; a Szentlélek többé már nem
tudja befolyásolni.
A nyomorék meggyógyítása utáni napon Annás és Kajafás, a templom többi
főméltóságával együtt, összeült a kihallgatásra és maguk elé vezettették a foglyokat.
Ugyanebben a teremben tagadta meg Péter csúfosan Mesterét; részben ugyanezen
férfiak előtt. Élénken visszaemlékezett erre, amikor kihallgatására megjelent. Most
alkalom nyílik számára, hogy ezt a gyávaságát jóvátegye.

37
Ellen G. White Apostolok története

A jelenlevők, akik emlékeztek még Péter viselkedésére Mestere
kihallgatásánál, jó előre örvendeztek, hogy most lesz alkalmuk fenyegetésekkel,
fogházbüntetéssel és halálos ítélettel megfélemlíteni. De az a Péter, aki Krisztust a
legválságosabb órában megtagadta, a pillanat hatása alatt cselekedett, és magabízó
volt. Különbözött attól a Pétertől, aki ott állott vizsgálat alatt a Magas Tanács előtt.
Árulásából bukása után tért meg. Nem volt már büszke és dicsekvő, hanem szerény
és önmagával szemben bizalmatlan. Telve volt Szentlélekkel. Ezen erő segítségével
elhatározta, hogy jóváteszi az árulással elkövetett szégyenfoltját. Tiszteletet szerez
annak a névnek, melyet egyszer megtagadott.
A papok és főemberek eddig óvakodtak Jézus keresztre feszítését és
feltámadását szóba hozni. Most azonban, hogy céljukat elérjék, kénytelenek voltak a
vádlottakat megkérdezni, mi módon gyógyították meg a beteg embert. "Micsoda
hatalommal, vagy micsoda név által cselekedtétek ti ezt?" - kérdezték.
Szent bátorsággal és a Lélek erejével megerősödve jelentette ki Péter:
"Legyen tudtotokra mindnyájatoknak és az Izráel egész népének, hogy a názáretbeli
Jézus Krisztus neve által, akit ti megfeszítettetek, kit Isten feltámasztott halottaiból,
az által áll ez ti előttetek épségben. Ez ama kő, melyet ti építők megvetettetek, mely
lett a szegletnek fejévé; és nincsen senkiben másban idvesség; mert nem is adatott
emberek között az ég alatt más név, mely által kellene nekünk megtartatnunk."
Ettől a bátor védekezéstől a zsidó vezetők megijedtek. Azt hitték, hogy a
tanítványok megfélemlenek és megzavarodnak majd, ha a magas tanács elé
kerülnek. Ehelyett azonban ezek a tanúk úgy beszéltek, ahogy Krisztus beszélt;
ugyanolyan meggyőző erővel, mint Ő; és ez ellenfeleit hallgatásra kényszerítene.
Péter hangja semmi félelmet nem árult el, amikor ezt mondotta Krisztusról: "Ez ama
kő, melyet ti építők megvetettetek, mely lett a szegletnek fejévé."
Péter itt olyan szólásmódot használt, melyet a papok jól ismertek. A próféták
beszéltek a megvetett kőről, és Krisztus maga is mondotta egyszer, amikor a
papokhoz és vénekhez szólt: "Sohasem olvastátok-é az írásokban: Amely követ az
építők megvetettek, az lett a szegletnek feje; az Úrtól lett ez, és csodálatos a mi
szemeink előtt. Annakokáért mondom néktek, hogy elvétetik tőletek az Istennek
országa, és oly népnek adatik, amely megtermi annak gyümölcsét. És aki e kőre esik,
szétzúzatik; akire pedig ez esik reá, szétmorzsolja azt." (Máté 21, 42-44.)
Amikor a papok az apostolok bátor szavait hallották, felismerték, "hogy a
Jézussal voltak vala".
Az apostolokról, akik jelen voltak Krisztus megdicsőülésénél a hegyen, azt
olvassuk, hogy e csodálatos esemény végén senkit sem láttak, "csak Jézust egyedül".
(Máté 17, 8.) Jézust egyedül! - ezek a szavak tartalmazzák annak az életnek és
erőnek titkát, mely az első keresztény gyülekezet történetét jellemzi. Amikor a
tanítványok először hallották Jézus szavát, érezték, hogy szükségük van rá. Keresték,

38
Ellen G. White Apostolok története

megtalálták és követték Őt. Vele voltak a templomban, az asztalnál, a hegyoldalon, a
mezőn. Úgy időztek Vele, mint tanulók tanítójukkal, és naponta nyerték Tőle az örök
igazság tanait.
Mennybemenetele után is érezték isteni jelenlétét, telve szeretettel és
világossággal. Személyes jelenlét volt ez. Jézus, az Üdvözítő, ki velük beszélt,
imádkozott és szívükbe bátorságot és vigaszt öntött, ajkain a béke üzenetével szállott
fel tőlük a mennybe. Miközben az angyalok serege kísérte útján, ajkáról e szavakat
hallhatták: "Ímé én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig." (Máté 28,
20.) Emberi alakjában szállt fel a mennybe. Tudták, hogy Isten trónja előtt áll és
mégis Barátjuk és Üdvözítőjük maradt; tudták, hogy részvéte irántuk változatlan és
mindenkor egynek érzi magát a szenvedő emberiséggel. Tudták, hogy érvényesítette
Isten előtt vérének érdemeit, amennyiben megsebzett kezeire és lábaira mutatott,
emlékeztető jelként arra az árra, melyet lefizetett megváltottaiért. Ez a gondolat
késztette a tanítványokat, hogy Érette gyalázatot is viseljenek. Összeköttetésük
szorosabb volt, mint valaha, amikor személyesen velük volt. Ezentúl a bennük lakozó
Krisztus világosságát, szeretetét és erejét sugározták szét, úgy, hogy ezt az emberek
észrevették és csodálkoztak.
Péter, saját védekezésére elmondott szavainak, Krisztus adott súlyt. A
tanítványok oldala mellett ott állott szavahihető tanúként az a férfi, aki olyan
csodálatosan gyógyult meg. Annak a férfinak a jelenléte, aki még néhány órával
előbb tehetetlen nyomorék volt, most pedig visszanyert egészségének teljes
birtokában állott ott, nyomatékosan igazolta Péter szavait. A papok és főemberek
elhallgattak. Nem tudták megcáfolni Péter szavait; mindazáltal elhatározták, hogy
véget vetnek a tanítványok tanítói működésének.
Krisztus csodatételeinek koronája: Lázár feltámasztása volt. Ez szilárdította
meg a papok elhatározását, hogy véget vetnek Jézusnak és csodálatos
működésének, amely előbb- utóbb tönkreteszi a népre gyakorolt befolyásukat. Őt
tehát megfeszítették. Most pedig meggyőződtek arról, hogy sem a nevében történő
csodatételeknek, sem az általa tanított igazságok hirdetésének véget nem vethettek.
Jeruzsálemet máris lázba hozta a béna ember meggyógyítása és az apostolok
prédikációja.
Zavaruk palástolására a papok és főemberek kivezettették az apostolokat és
tanácsot ültek maguk között. Abban egyek voltak, hogy hasztalan tagadnák le a
beteg meggyógyítását. Szívesen leplezték volna ezt a csodát valami hazugsággal, de
lehetetlen volt, miután fényes nappal történt, nagy embertömeg jelenlétében és már
ezrek szereztek tudomást róla. Szükségesnek tartották azonban beszüntetni az
apostolok működését, nehogy Jézus követői szaporodjanak. Hiszen így maguk is
kegyvesztetté válnának és Isten Fia haláláért őket vonnák felelősségre.
Annak ellenére, hogy a tanítványokat a legszívesebben kiirtották volna,
mégsem mertek többet tenni, mint hogy megfenyegették őket a legsúlyosabb

39
Ellen G. White Apostolok története

büntetésekkel, ha még továbbra is prédikálnak és munkálkodnak Jézus nevében. A
tanítványokat újból behívták a magas tanács elé és megparancsolták nekik, hogy
többé ne merjenek sem beszélni, sem tanítani Jézus nevében.
Amire Péter és János így felelt: "Vajon igaz dolog-é Isten előtt, rátok hallgatni
inkább, hogynem Istenre, ítéljétek meg. Mert nem tehetjük, hogy amiket láttunk és
hallottunk, azokat ne szóljuk."
Nagyon szerették volna a papok megbüntetni ezeket a férfiakat, szent
hivatásukban kifejtett tántoríthatatlan hűségükért, azonban féltek a nép haragjától,
"mert mindnyájan dicsőítik vala az Istent azért, ami történt." Így tehát az
apostolokat, ismételt fenyegetések és rendreutasítások mellett, szabadon
bocsátották.
Mialatt Péter és János fogságban volt, a többi tanítvány, ismerve a zsidók
gyűlöletét, állandóan imádkozott a két testvérért, aggódva, nehogy a Krisztuson
végrehajtott kegyetlenség megismétlődhessék. Mihelyt az apostolok kiszabadultak,
azonnal felkeresték a többi tanítványt és közölték velük a vizsgálat lefolyását. Nagyon
nagy volt a hívők öröme. "Egy szívvel, lélekkel felemelték szavukat az Istenhez és
mondának: Urunk, te vagy az Isten, ki teremtetted a mennyet és a földet, a tengert
és mindent, ami azokban van. Aki Dávidnak, a te szolgádnak szája által ezt
mondottad: Miért dühösködnek a pogányok és gondolnak hiábavalóságot a népek? A
földnek királyai felkerekednek; és a fejedelmek együtt tanácskoznak az Úr ellen és az
ő felkentje ellen. Mert bizony egybegyűltek a te szent Fiad, a Jézus ellen, akit
felkentél, Heródes és Poncius Pilátus a pogányokkal és Izráel népével, hogy
véghezvigyék, amikről a te kezed és a te tanácsod eleve elvégezte volt, hogy
megtörténjenek."
"Most azért Urunk, tekints az ő fenyegetéseikre és adjad a te szolgáidnak,
hogy teljes bátorsággal szólják a te beszédedet és a te kezedet kinyújtván
gyógyításra; és, hogy jelek és csodák történjenek a te szent Fiadnak, a Jézusnak
neve által."
A tanítványok több erőért könyörögtek, hogy hivatásukat betölthessék, mert
látták, hogy ugyanazzal a kitartó ellenállással kell megküzdeniük, mint amelyet
Krisztus is tapasztalt e földön. Miközben még hitben egyesített imáik a menny felé
szálltak, már meg is jött a felelet. "Az a hely, ahol egybegyűltek, megmozdula és
ismételten megtelének Szentlélekkel." Bátorsággal mentek ki ismét, hirdetni Isten
szavát Jeruzsálemben. "És az apostolok nagy erővel tesznek vala bizonyságot az Úr
Jézus feltámadásáról." Isten pedig csodálatosan megáldotta fáradozásaikat.
Ezt az alapelvet igyekeztek az evangélium követői a reformáció ideje alatt is
fenntartani, amelyért a tanítványok oly bátran síkraszálltak. Amikor megparancsolták
nekik, hogy ne tanítsanak többé Jézus nevében, kijelentették:

40
Ellen G. White Apostolok története

"Vajon igaz dolog-é Isten előtt, rátok hallgatnunk inkább, hogynem Istenre,
ítéljétek meg." - Midőn a német fejedelmek Speierben 1529-ben a birodalmi gyűlésen
összegyűltek és előterjesztették a császár rendeletét, mely korlátozta a
vallásszabadságot és megtiltotta a reformációs tanok hirdetését, úgy látszott, mintha
a világ reményének meg kellene semmisülnie. Vajon elfogadják-e a hercegek a
rendeletet? Vajon a még sötétségben élő nagy tömegek kimaradjanak-e az
evangélium világosságából? A világ számára óriási horderejű következmények
forogtak kockán. A reformált hitvallók követei összegyűltek és egységes
elhatározásra jutottak: "Mi ezt a határozatot elvetjük; a lelkiismeret dolgaiban nem a
többség a döntő!"*
Ennek az alapelvnek a megóvásáért napjainkban is állandóan küzdenünk kell.
Az igazság és vallásszabadság zászlaját, melyet az evangéliumi közösség megalapítói
és Isten tanúi a letűnt évszázadok alatt fennen lobogtattak, ebben az utolsó
küzdelemben Isten a mi kezünkre bízta. Ezért a nagy adományért a felelősséget
azoknak a vállára helyezte, akiket Igéjének ismeretével áldott meg. Ezt az Igét a
legnagyobb tekintélyként kell elismernünk. Isteni intézkedésnek kell elismernünk az
emberi kormányzatot; az iránta való engedelmesség, jogos határain belül, szent
kötelességünk. Ha követelményei azonban ütköznek vagy ellenkeznek Isten
parancsaival, akkor "inkább Istennek kell engedelmeskednünk, mintsem embernek."
Isten szavát minden emberi törvényadás felett valónak kell elismernünk: "Így szól az
Úr" nem állhat mögötte annak, hogy: "Így szól a gyülekezet" vagy: "Így szól a földi
hatalom." Krisztus koronájának a földi uralkodók ékes koronái fölött kell ragyognia.
Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a felsőbbséggel ellentétbe jussunk.
Mérlegeljük gondosan, mit beszélünk, vagy írunk, hogy elkerüljünk mindent, ami azt
a látszatot keltené, hogy szembeszállunk a törvénnyel és a fennálló renddel. Ne
tegyünk és ne mondjunk semmi olyat, ami fölöslegesen elzárhatja előlünk az utat.
Krisztus nevében járjunk és képviseljük a reánk bízott igazságokat. Ha emberek
megtiltanák ezen munkánkat, mondjuk azt, amit az apostolok mondottak: "Vajon
igaz dolog-é Isten előtt, reátok hallgatnunk inkább, hogynem Istenre, ítéljétek meg.
Mert nem tehetjük, hogy amiket láttunk és hallottunk, azokat ne szóljuk."

41
Ellen G. White Apostolok története

7. Óvás képmutatástól
Midőn a tanítványok Jeruzsálemben hirdették az evangélium igazságait, Isten
igazolta szavaikat; sokan hívőkké lettek. Az első hívők nagy többségét a zsidók
vakbuzgósága és gyűlölete elszakította családjuktól és régi barátaiktól, miért is
szükségessé vált, hogy elhelyezésükről és táplálékukról gondoskodás történjék.
Az Írás azt mondja: "Mert szűkölködő sem vala ő közöttük senki", és azután
felsorolja, hogyan segítettek a szűkölködőkön. Azok a hívők, kiknek házuk vagy
birtokuk volt, szívesen feláldozták az ínségesek megsegítésére. Házukat vagy
földjeiket eladták és a pénzt elhozták "és letevék az apostolok lábainál; aztán
elosztatott az egyesek közt, amint kinek-kinek szüksége vala."
A hívőknek ez az adakozókészsége a Szentlélek kitöltésének volt a
következménye. Akik elfogadták az evangéliumot, azoknak "szívük-lelkük egy vala".
Egyetlen közös érdek uralta őket: a rájuk bízott misszió eredményessége. A
haszonlesést nem ismerték. Szeretetük hittestvéreik és az ügy iránt, melynek hívei
lettek, nagyobb volt, mint a pénz és a vagyon iránti szeretetük. Eljárásuk
bizonyította, hogy az emberi lelkeket többre becsülték a földi jólétnél.
Ez ismétlődik meg mindannyiszor, valahányszor Isten Lelke hatja át az ember
életét. Akinek szívét Krisztus szeretete tölti be, híven követi Annak példáját, Aki
érettünk szegénnyé lett, hogy mi az Ő szegénysége által gazdagok legyünk. Isten
kezéből nyert minden adományt - pénzt, időt, befolyást - az evangélium művének
fejlesztésére szolgáló eszköznek tekint. Így volt ez az első keresztény gyülekezetben;
így van ma is. Mélységes benyomást gyakorol a hallgatóságra a gyülekezet által
hirdetett igazság, ha észrevehető a tagokon, hogy a Lélek ereje által elfordultak a
világ dolgaitól és áldozatot hoznak, hogy embertársaik is hallhassák az evangéliumot.
A hívők jótékonykodó és önfeláldozó példaadásával szemben azonban kirívó
ellentét volt Anániás és Safira eljárása. Az ihletett író előadása szerint ez az esemény
sötét folt az első gyülekezet történetében. Ezek az állítólagos tanítványok a
többiekkel együtt abban a kiváltságban részesültek, hogy az evangéliumot az
apostolok ajkáról hallhatták. A többi hívővel együtt jelen voltak, amikor az apostolok
imája után "megmozdult a hely, ahol egybegyűltek" és "betelének mindnyájan
Szentlélekkel." (Apcs. 4, 31.) Meggyőződés hatotta át az összes jelenlevőket, és
Anániás és Sahra megfogadták, hogy bizonyos birtok eladásának árát az Úrnak
szentelik.
Később azonban Anániás és Safira megszomorították a Szentlelket,
amennyiben kapzsiság fogta el őket. Ígéretüket megbánták. Csakhamar eloszlott
annak az áldásnak éltető befolyása, mely szívüket hő vággyal töltötte el, hogy

42
Ellen G. White Apostolok története

Krisztusért nagy dolgot cselekedjenek. Úgy érezték, hogy elhamarkodták a dolgot és
elhatározásukat még meg kell gondolniuk. Az ügyet megbeszélték egymás között és
arra az elhatározásra jutottak, hogy fogadalmukat nem teljesítik. De miután látták,
hogy a hívők nagy tiszteletben részesítik azokat, kik testvéreik nyomorának
enyhítésére megváltak vagyonuktól, ők is elhatározták a birtok eladását. Szégyellték
azonban kapzsiságukat a testvérek előtt felfedni; az ünnepélyesen Istennek tett
fogadalmat sem akarták visszavonni. Elhatározták, hogy látszólag az egész összeget
beadják a közös pénztárba, azonban annak nagy részét mégis megtartják maguknak.
Így akarták biztosítani eltartásukat a közös vagyonból és egyszersmind élvezni
testvéreik nagy szeretetét.
Isten azonban gyűlöli a képmutatást és a hazugságot. Anániás és Safira Istent
csalta meg eljárásával. Hazudtak a Szentléleknek és bűnükre gyorsan borzalmas
ítélet zúdult. Amikor Anániás elhozta adományát, Péter így szólt hozzá: "Anániás,
miért foglalta el a Sátán a te szívedet, hogy megcsald a Szentlelket, és a mezőnek
árából félre tégy? Nemde megmaradva, néked maradt volna meg, és eladva a te
hatalmadban volt? Miért, hogy ezt a dolgot cselekedted szívedben? Nem embereknek
hazudtál, hanem Istennek."
"Hallván pedig Anániás e szavakat, lerogyott és meghala; és mindenekben
nagy félelem támada, kik ezeket hallják vala."
"Nemde megmaradva néked maradt volna meg" - mondotta Péter. Anániást
senki sem kényszerítette, hogy áldozza fel tulajdonát a közös célra. Szabad
elhatározásából cselekedett. De amikor a tanítványokat akarta megcsalni, a
Mindenhatónak hazudott.
"Történt aztán mintegy három órai szünet múlva, hogy az ő felesége, nem
tudva mit történt, beméne. Monda pedig néki Péter: Mondd meg nékem, vajon
ennyiért adtátok-é el a földet? Ő pedig monda: Igen ennyiért. Péter pedig monda
néki: Miért, hogy megegyeztetek, hogy az Úrnak Lelkét megkísértsétek? Ímé a
küszöbön vannak azoknak lábai, akik eltemették férjedet, és kivisznek téged. És
azonnal összerogyott lábainál és meghala; bemenvén pedig az ifjak, halva találók őt
és kivivén, eltemeték férje mellé: És támada nagy félelem az egész gyülekezetben és
mindazokban, kik ezeket hallják vala."
A végtelen Bölcsesség látta, hogy az isteni harag ezen rendkívüli
megnyilatkozására szükség van, hogy a fiatal gyülekezetet megóvja az erkölcsi
hanyatlástól. Tagjainak száma gyorsan növekedett; a gyülekezetet veszély
fenyegetné, ha az erős szaporodás mellett olyan férfiak és nők jutnának be, akik
azon ürügy alatt, hogy Istent szolgálják, a Mammont imádnák. Ez az ítélet
bebizonyította, hogy emberek nem csalhatják meg az Istent, aki látja a szívben
rejtőző bűnt és gondja van rá, hogy meg ne csúfolják. Figyelmeztetés volt ez a
gyülekezet számára, hogy kerüljön minden látszatot és képmutatást. Óvakodjék
attól, hogy meglopja Istent.

43
Ellen G. White Apostolok története

Nemcsak az első gyülekezetnek, hanem minden eljövendő nemzedéknek
szolgáljon intelmül Isten haragjának ez a példája a kapzsiság, a csalás és a
képmutatás ellen. Anániás és Safira lelkében először a kapzsiság ébredt fel; vágy
arra, hogy visszatartsanak valamit abból, amit Istennek ígértek. Ez vezette őket
csalásra és képmutatásra.
Isten az evangélium hirdetését gyermekeinek munkájától és adományaitól
tette függővé. A tized és az önkéntes adományok képezik Isten művének jövedelmét.
Az emberekre bízott anyagiak és javak meghatározott részét igényli Isten: a tizedet.
Azonban mindenkinek szabad elhatározására bízza: akar-e többet adni a tizednél
vagy sem? De ha a Szentlélek késztetésére valaki fogadalmat tesz, hogy bizonyos
összeget adjon, akkor a fogadalmat tevő nem tarthat többet igényt az odaszentelt
részre. Még emberekkel szemben tett ilyen ígéretek is kötelezőnek tekintendők,
mennyivel inkább kötelezőek akkor az Istennek tett ígéretek! Avagy a lelkiismeret
ítélőszéke előtt tett ígéretek kevésbé kötelezőek, mint az emberek között eszközölt
írásbeli egyezmények?
Ha az emberi szívet isteni fény rendkívüli világossága és ereje hatja át, akkor
az öröklött önzés elveszti hatalmát és helyét az a vágy tölti be, hogy az Úr ügyéért
áldozatot hozzon. Ne higgye azonban senki sem, hogy ígéretét Sátán
akadékoskodása nélkül válthatja valóra. Sátán nem szívesen látja, ha a földön a
Megváltó birodalmát építik. Azt tárja a lelkek elé, hogy az ígéret túlzott volt és
akadályozni fogja birtokszerzési vágyukat, avagy családjuk igényeinek kielégítését.
Isten az embereket javakkal áldja meg, hogy módjuk legyen művének előbbre
viteléhez hozzájárulni. Küld napsugarat és esőt; fejleszti a növényeket; ád
egészséget és képességet anyagiak szerzésére. Minden áldásunkat jóságos keze
osztogatja. Viszonzásul azt kívánja, hogy férfiak és nők úgy bizonyítsák be hálájukat,
hogy annak egy részét tized és adományok, azaz hála-, áldozati és bűnbánati
adakozások alakjában térítsék vissza. Ha az Isten által meghatározott ezen terv
szerint - minden jövedelem tizede, önkéntes vagy áldozati adományok - kincstárába
befolynának, akkor fölöslegek mutatkoznának az Úr művének előmozdítására.
Az emberek szívét azonban az önzés megkeményíti; hasonlóan Anániás és
Safirához, kísértésbe jönnek és a pénz egy részét visszatartják; de úgy állítják be a
dolgot, mintha Isten követelményeinek eleget tettek volna. Sokan élvezeti célokra
pazarolják pénzüket. Mialatt vágyaikat elégítgetik ki és gyönyöreiknek hódolnak,
Istennek csak néha és nem szívesen hoznak szegényes áldozatot. Elfelejtik, hogy
Isten egy napon pontos számadást kér majd tőlük javaik hovafordításáról és azt az
alamizsnát, melyet kincstárába juttatnak, éppúgy nem fogadja el, mint annak idején
Anániás és Safira adományát.
Isten azt óhajtja, hogy tanuljunk abból a súlyos büntetésből, mely ezeket a
hitszegőket sújtotta. Lássuk meg, hogy mennyire megveti és gyűlöli a képmutatást
vagy a csalást. Anániás és Safira a Szentléleknek hazudtak, amikor azt mondták,

44
Ellen G. White Apostolok története

hogy az egész összeget odaadták; ezáltal elveszítették mind a földi, mind az
eljövendő életet. Az az Isten ítél ma is minden hazugság felett, aki őket
megbüntette. A hazudozás szörnyűség Előtte. Kijelentette, hogy a szent városba
"nem megy be semmi tisztátalan, sem aki utálatosságot és hazugságot cselekszik."
(Jel. 21, 27.) Vegyük nagyon komolyan az igazmondást. Váljon az igazmondás
második természetünkké! Az igazsággal játszani és önző terveink kedvéért
alakoskodni, a hit hajótörését jelenti.
"Álljatok hát elő, körülövezvén derekaitokat... az igazságnak mellvasába." (Ef.
6, 14.) Aki hazugságot szól, olcsó áron eladja a lelkét. Hazugságai szükség esetén
látszólag jó szolgálatokat tesznek. Azt hiszi, hogy üzleti előnyökhöz juthat, melyeket
becsületes úton nem tudna elérni, végül azonban oda jut, hogy többé senkiben sem
bízhat meg. Mivel maga hazug, mások szavában sem hisz többé.
Anániás és Safira esetében a csalás bűnét gyorsan követte a megtorlás. A
gyülekezet későbbi történelmében ugyanez a bűn gyakran megismétlődött, sőt még
a mi időnkben is sokszor előfordul. Ha nem is követi azonnal Isten haragjának
megnyilvánulása, azonban szemei előtt ez a bűn most sem kevésbé gyűlöletes, mint
volt az apostolok idejében. Az intés nekünk szól. Isten nyilvánosan megmutatta
gyűlöletét e bűnnel szemben. A képmutatás és kapzsiság valamennyi híve biztos
lehet abban, hogy eljárásával saját lelkét károsítja meg.
Mily gyorsan eltűnik az életünk,
Hamar jön öröklét, mit most nem értünk.
Mit ér a világnak pénz', gazdagsága,
Ha az egész életünk Isten nélkül van.
KAR:
Jézus, óh, hívlak, jöjj a szívembe.
Jézus, óh, hívlak, fogadj kegyedbe.
Míg földi élted tart, amíg csak élsz,
Míg nem késő, óh jöjj, Óh jöjj hát, ne késs!
Nála nyugtot találsz, béke a tied,
ha szívedbe fogadod, nem hagy el téged.
Majd az öröklétben, dicső honban,
Boldog együttlétben élünk majd ottan.
Nem fog semmi fájni, kísértés sem bánt,
Beteljesül majd minden, mit szívünk kívánt.

45
Ellen G. White Apostolok története

8. A Magas Tanács előtt
A kínos és szégyenteljes keresztfa hozott üdvösséget és reménységet a
világnak. A tanítványok, ezek az egyszerű férfiak, minden vagyon és vértezet nélkül
indultak az evangélium terjesztésére. Krisztus erejében hirdették a jászolról és a
keresztről szóló csodálatos történetet és győztek le minden ellenállást. Világi
kitüntetés vagy elismerés nélkül is igazi hősök voltak. A hitnek hősei. Ajkaikról isteni
beszéd áradt szerte, mely megrendítette a világot.
Jeruzsálem volt az a város, ahol legnagyobb volt az előítélet és a
legzavarosabb fogalmak uralkodtak Jézus felől, akit ott bűnösként megfeszítettek. A
tanítványok rettenthetetlen bátorsággal hirdették tovább az élet Igéjét, amennyiben
feltárták a zsidók előtt Krisztus misszióját, munkálkodását, keresztre feszítését,
feltámadását és mennybemenetelét. A papok és főemberek ámulva hallgatták az
apostolok világos és bátor tanúbizonyság-tételét. Valóban, az Üdvözítő ereje szállott
a tanítványokra és működésüket jelek és csodák kísérték, úgyhogy a hívők száma
napról napra növekedett. Az utakra, amelyeken az apostolok végighaladtak, a nép
"kihozó a betegeket, és letevék ágyakon és nyoszolyákon, hogy az arra menő
Péternek csak árnyéka is érje valamelyiket közülük." Idehozták a tisztátalan lelkek
által meggyötörteket is. A tömeg köréjük sereglett és a meggyógyultak fennhangon
dicsérték Istent és magasztalták a Megváltó nevét.
A papok és főemberek látták, hogy Krisztust jobban dicsőítik, mint őket. A
sadduceusok, akik tagadták a halottak feltámadását, amikor hallották az apostolok
kijelentéseit, hogy Krisztus feltámadt, nagyon felháborodtak. Rájöttek, hogy így
tanaikat elvetik majd és a sadduceusok egész felekezete megszűnik, ha megengedik
az apostoloknak, hogy a feltámadt Krisztust hirdessék és nevében csodákat
tegyenek. A farizeusokat viszont bosszantotta, amikor látták, hogy a tanítványok
tanai azt célozzák, hogy a zsidó ceremóniákat aláássák és fölöslegessé tegyék az
áldozati szertartásokat.
Minden eddigi fáradozásuk, mely az új tan hirdetésének elnyomására irányult,
hiábavalónak bizonyult; most ellenben a farizeusok és sadduceusok arra a közös
elhatározásra jutottak, hogy a tanítványok működését beszüntetik. Ugyanis ezek
világosan bebizonyítják, hogy nekik részük volt Krisztus keresztre feszítésében. A
papok tehát gyűlölettől űzve, elfogatták Pétert és Jakabot, és közönséges tömlöcbe
vettették őket.
A zsidó nép vezetői nyíltan ellenszegültek annak, hogy Isten, kiválasztott népe
által valósítsa meg szándékát. Akiket Isten az igazság őrzőiül hívott el, hűtleneknek
bizonyultak; ezért Isten másokra bízta akaratának véghezvitelét. Vakságukban ezek a
vezetők - felháborodásukat jogosnak tartván teljes dühhel jártak el azok ellen, akik

46
Ellen G. White Apostolok története

az általuk képviselt igazságokat elvetették. Még a lehetőségét is tagadták annak,
hogy ők rosszul értenék az Igét, vagy rosszul magyaráznák és alkalmaznák az
Írásokat. Úgy viselkedtek, mint akik teljesen elvesztették józanságukat.
Hangoztatták: "Milyen jogon vallanak ezek a halászokból lett egyszerű tanítók olyan
nézeteket, melyek teljesen ellentmondanak a mi tanainknak?" Mivel pedig
elhatározták, hogy az ilyen eszmék hirdetését megszüntetik, azok képviselőit
elfogatták.
A tanítványokat ez az eljárás sem meg nem félemlítette, sem el nem
kedvetlenítette. A Szentlélek emlékezetükbe juttatta Krisztus szavait: "Nem nagyobb
a szolga az ő uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldöznek majd; ha az én
beszédemet megtartották, a tiéteket is megtartják majd. De mindezt az én nevemért
cselekszik veletek, mivelhogy nem ismerik azt, aki küldött engem..." "A gyülekezetből
kirekesztenek titeket; sőt jön idő, hogy aki öldököl titeket, mind azt hiszi, hogy isteni
tiszteletet cselekszik" ... "Ezeket pedig azért beszéltem néktek, hogy amikor eljő az
az idő, megemlékezzetek róluk: hogy én mondtam néktek." (János 15, 20. 21; 16, 2.
4.)
A menny Istene, a világegyetem hatalmas Uralkodója személyesen vette
pártfogásába a fogságban lévő tanítványokat, mert ebben az esetben az emberek az
Ő műve ellen hadakoztak. Éjjel az Úr angyala megnyitotta a börtön ajtaját és így
szólt a tanítványokhoz: "Menjetek el, és felállván, hirdessétek a templomban a
népnek az életnek minden beszédit." Ez a parancs éppen ellenkezője volt a zsidó
vezetők parancsának. Mondták-e vajon a tanítványok: Nem tehetjük ezt anélkül,
hogy engedélyt kapnánk a felsőbbségtől?! Nem! Isten így szólt: "Menjetek el" és ők
engedelmeskedtek. "Bemenének jó reggel a templomba és tanítónak."
Midőn Péter és János megjelentek a hívők előtt és elbeszélték, miként vezette
ki őket az angyal az őrt álló katonák sorfala között, és megparancsolta nekik, hogy a
félbeszakított munkát újból felvegyék, a testvérek elcsodálkoztak és nagyon
megörültek.
Időközben a főpapok és akik velük voltak "egybehívták a gyűlést és Izráel
fiainak egész tanácsát." A papok és főemberek elhatározták, hogy a tanítványokat
lázadással, Anániás és Safira megölésével és a papi tekintély elleni összeesküvéssel
vádolják meg. Abban reménykedtek, hogy a csőcseléket majd felbujtatják és ez
magáévá tévén az ügyet, a tanítványokkal is hasonlóképpen cselekszik, mint Jézussal
tette. Jól tudták, hogy sokan vannak, akik ugyan nem fogadták el Krisztus tanait, de
a zsidó vezetők önkényeskedésétől is szabadulni szeretnének, és változás után
vágyakoznak. Attól féltek tehát, hogyha ezek az elégedetlenek elfogadják az
apostolok által hirdetett igazságokat és Jézust elismerik Messiásnak, az egész nép
haragja a vezetők ellen irányul és Krisztus haláláért felelőssé teheti őket. Ezt
megakadályozandó, szigorú rendszabályokat akartak életbe léptetni.

47
Ellen G. White Apostolok története

Elküldtek tehát a foglyokért. Milyen nagy volt azonban csodálkozásuk, amikor
hírül hozták nekik, hogy a börtönajtók ugyan erősen le voltak zárva és az őrök is az
ajtók előtt helyükön állottak, de a foglyokat sehol sem találták.
Csakhamar hozták a meglepő hírt: "Ímé, ama férfiak, kiket a tömlöcbe
vetettetek, a templomban állanak és tanítják a népet. Akkor elmenvén a felügyelő a
poroszlókkal, előhozó őket erőszak nélkül; féltek ugyanis a néptől, hogy megkövezik
őket."
Annak ellenére, hogy a tanítványok csodálatos módon szabadultak ki a
börtönből, nem mentesültek a kihallgatástól és büntetéstől. Mikor még együtt voltak,
Krisztus így szólt hozzájuk: "Ti pedig vigyázzatok magatokra; mert törvényszékeknek
adnak át titeket és gyülekezetekben vernek meg titeket." (Márk 13, 9.) Azáltal, hogy
Isten elküldte angyalát kiszabadításukra, szeretetének jelét és jelenlétének
biztosítékát adta. Most rajtuk volt a sor, hogy szenvedjenek Érette, Akinek
evangéliumát hirdették.
A próféták és apostolok történelme az Isten iránti hűségnek számos nemes
példáját adja. Krisztus tanúi inkább börtönt és kínoztatást, sőt még a halált is
elszenvedték, hogysem Isten törvényét áthágják. Azonban Péter és János itt vázolt
magatartása olyan hősies, amelyhez hasonlót az egész újtestamentomi korszak alig
tud felmutatni. Amikor másodízben állottak bíráik előtt, akik életükre törtek, szavuk
és egész magatartásuk semmi félelmet vagy határozatlanságot nem árult el. Amikor
a főpap így szólt: "Nem megparancsoltuk-é nektek parancsolattal, hogy ne tanítsatok
ebben a névben? És ímé betöltöttétek Jeruzsálemet tudományotokkal, és mi reánk
akarjátok hárítani annak az embernek vérét" - Péter azt felelte: "Istennek kell inkább
engedni, hogynem embereknek". Miután mennyei angyal szabadította ki őket
fogságukból, aki megparancsolta nekik, hogy tanítsanak a templomban,
engedelmeskedtek ezen isteni felszólításból eredő parancsnak: folytatták a munkát
bármi áron is.
Ekkor a jövendőmondás Lelke szállott a tanítványokra. A vádlottakból vádlók
lettek és a tanácsban ülőket megvádolták Krisztus megölésével. "A mi atyáinknak
Istene" - jelentette ki Péter - "feltámasztotta Jézust, kit ti fára függesztve megölétek.
Ezt az Isten fejedelemmé és megtartóvá emelte jobbjával, hogy adjon az Izárelnek
bűnbánatot és bűnöknek bocsánatát. És mi vagyunk néki bizonyságai ezen beszédek
felől; és a Szent Lélek is, kit Isten adott azoknak, akik neki engednek."
Ez a beszéd a zsidókat nagyon felháborította és elhatározták, hogy az
igazságszolgáltatást saját kezükbe veszik. A foglyokat minden további kihallgatás és
a római hatóság megkérdezése nélkül megölik. Krisztus halálában már úgyis
bűnrészesek voltak, most pedig a tanítványok vérével akarták kezüket beszennyezni.
A tanácsban azonban volt egy ember, aki a tanítványok szavaiban felismerte
Isten szavát. Ez a férfi Gamáliel volt, jó hírnevű, nagy tudású és magas állású

48
Ellen G. White Apostolok története

farizeus. Világos értelmével felfogta, hogy az az erőszakos lépés, amelyre a papok
ragadtatják magukat, végzetes következményekkel járna. Mielőtt az egybegyűltekhez
szólt volna, kivezettette a foglyokat. Nagyon jól tudta, hogy kikkel áll szemközt.
Tisztában volt vele, hogy Krisztus gyilkosait semmi sem tartóztathatja vissza
szándékuk véghezvitelétől.
Azután nagyon megfontoltan és nyugodtan beszélni kezdett hozzájuk: "Izráel
férfiai, vigyázzatok magatokra ez emberekkel szemben, mit akartok cselekedni! Mert
ez időnek előtte felkelt Theudás, azt mondván, hogy ő valaki, kihez mintegy
négyszáz embernyi tömeg csatlakozott; ő megöletett, és mindnyájan, akik csak
követték őt, eloszlottak és semmivé lettek. Ezután felkelt ama Galileus Júdás az
összeírás idején, és sok népet maga után csábított; ez is elveszett; és mindazok, akik
őt követték, szétszórattak. Mostanra nézve is mondom néktek, álljatok el ez
emberektől, és hagyjatok békét nékik; mert ha emberektől van e tanács, vagy e
dolog, semmivé lesz. Ha pedig Istentől van, ti fel nem bonthatjátok azt; nehogy
esetleg Isten ellen harcolóknak is találtassatok."
A papok felismerték e beszéd ésszerűségét és kénytelenek voltak Gamáliel
szavait elfogadni. Alig tudták azonban előítéletüket és gyűlöletüket visszafojtani. Csak
nagy vonakodás és tiltakozás között bocsátották el a tanítványokat, miután
megverették és megfenyegették őket és megparancsolták nekik, hogy Jézus nevében
ne prédikáljanak. "Ők annakokáért örömmel menének el a tanács elől, hogy méltókká
tétettek arra, hogy az ő nevéért gyalázattal illettessenek. És mindennap a
templomban és házanként nem szűnnek vala meg tanítani és hirdetni Jézust, a
Krisztust."
Jézus röviddel megfeszítése előtt a békesség ígéretét adta tanítványainak:
"Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek; nem úgy adom én
néktek, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek és ne féljen!" (János 14,
27.) Ez a béke nem a világhoz való alkalmazkodás eredménye. Krisztus sohasem
szerzett békét a gonosszal való kiegyezéssel. Krisztus tanítványaira hagyományozott
béke inkább benső, mint külső béke; ez marad meg követőinek az eljövendő
harcokban és küzdelmekben is.
Önmagáról mondotta Krisztus: "Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy
békességet bocsássak e földre; nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak,
hanem hogy fegyvert." (Máté 10, 34.) Ámbár a Békesség Fejedelme, mégis szakadás
okozója lett. Ő, aki azért jött, hogy üdvösséget és reménységet hirdessen és örömet
ébresszen az emberek szívében, olyan küzdelmet nyitott meg, mely mély sebeket ejt
és erős szenvedélyeket gyújt fel. Következő szavaival óvta követőit: "E világon
nyomorúságtok lészen" ... "kezeiket reátok vetik, és üldöznek titeket, adván a
gyülekezet elé, és tömlöcökbe és királyok és helytartók elé visznek az én nevemért."
"Elárulnak pedig titeket szülők és testvérek is, rokonok és barátok is; és megölnek

49
Ellen G. White Apostolok története

némelyeket ti közületek. És gyűlöletesek lesztek mindenki előtt az én nevemért."
(János 16, 33; Luk. 21, 12. 16. 17.)
Ez a prófécia különösen figyelemreméltó módon teljesedett be. Minden
sérelem, minden gyalázat és kegyetlenkedés, melyre Sátán az embereket
felingerelhette, mindig Krisztus követőire zúdult. És ez megismétlődik mindig újból és
újból, amíg a megtéretlen érzéki szív ellenségeskedik Isten törvényével és nem akar
engedelmeskedni parancsolatainak. A világ ma sem áll szorosabb összhangban
Krisztus alapelveivel, mint állott az apostolok idejében. Ugyanaz a gyűlölet, mely a
"Feszítsd meg!
Feszítsd meg!" -et kiáltozta és a tanítványok üldözését is felszította,
megtalálható ma is; ez izzik az "engedetlenség fiaiban". Ugyanaz a lelkület működik
ma is, zord eltökéltséggel, a meg nem újult szívben, mely a sötét középkorban
férfiakat és nőket száműzetésre és halálra ítélt; amely az inquizició válogatott
kínzásait kieszelte; a SzentBertalan-éj mészárlásait kitervezte és véghezvitte; és a
smithfieldi tüzeket gyújtotta. Az igazság története elejétől végig nem egyéb, mint a
Jó és a Gonosz küzdelme. Az evangélium hirdetése e világon mindig ellenállás,
veszély, veszteség és szenvedés közepette haladt előre.
Mi adott erőt a múltban Krisztus követőinek a szenvedések között? Istennel, a
Szentlélekkel és Krisztussal való közösségük! A gyalázat és üldöztetés sokakat
elválasztott ugyan földi barátaiktól, de sohasem Krisztus szerelmétől. A vihartól
korbácsolt lelkeket akkor szereti legjobban az Üdvözítő, amikor az igazságért
szenvednek. Jézus mondotta: "Én is szeretem azt, és kijelentem magamat annak."
(Ján. 14, 21.) Ha a hívőt az igazságért földi törvényszék elé állítják, Krisztus ott áll
mellette. Ha börtönfalak közé kerül, Krisztus megnyilatkozik neki és szeretetével
vidítja fel szívét. Ha Krisztusért halált szenved, az Üdvözítő így szól hozzá: "A testet
ugyan megölhetik, de a léleknek nem árthatnak." "Bízzatok, én meggyőztem a
világot". "Ne félj, mert én veled vagyok; ne csüggedj, mert én vagyok Istened;
megerősítelek, sőt megsegítlek, és igazságom jobbjával támogatlak." (Ján. 16, 33;
Ésa. 41, 10; Zsolt. 125, 1. 2; 72, 14.)
"A Seregeknek Ura megoltalmazza őket; ...És megsegíti őket az Úr, az ő
Istenök ama napon, mint az ő népének nyáját, és mint korona-kövek ragyognak az ő
földén." (Zak. 9, 15. 16.)
"Testvér. Ne szomorkodj, hogyha fáj az élet.
Hogyha igaztalan, rosszul bántak véled,
Testvér! fel a fejjel. Hadd zengjen az ének
Amikor lefájóbb, legsajgóbb az élet!
P. T. Esde

50
Ellen G. White Apostolok története

9. A hét diakónus
"Azokban a napokban pedig, mikor a tanítványok szaporodónak, támada a
görög zsidók közt panaszolkodás a héberek ellen, hogy az ő közölök való
özvegyasszonyok mellőztetnek a mindennapi szolgálatban."
Az őskeresztény gyülekezet különböző nemzetiségű emberek különféle
osztályából került ki. A Szentlélek kitöltetésekor, pünkösd napján: "lakoznak vala
pedig Jeruzsálemben istenfélő férfiak, minden nép közül, melyek az ég alatt vannak."
(Apcs. 2, 5.) A
Jeruzsálemben összegyűlt héber vallású férfiak között néhány ún. görög zsidó
férfi is jelen volt. Közöttük és a palesztinai zsidók között már régóta bizalmatlanság
és bizonyos ellenségeskedés állott fenn.
Azok szíve, akik az apostolok munkálkodása következtében megtértek:
kiengesztelődött és keresztényi szeretetben fonott egybe. Előbbi előítéleteik ellenére
most teljes egyetértésben éltek egymással. Sátán nagyon jól tudta, hogy amíg ez az
egyetértés fennáll, nincs hatalma megakadályozni az evangélium művének haladását.
Megpróbálta ezért a tagok régebbi, különleges nézeteit saját előnyére kihasználni,
hogy a gyülekezetben egyenetlenséget szítson.
A tanítványok száma növekedett. Az ellenség felkeltette azok gyanúját,
akiknek azelőtt is szokásuk volt a hittestvérekre féltékenykedni, hogy a szellemi
vezetőket megvádolják. "Támada a görög zsidók közt panaszolkodás a héberek
ellen." Az elégedetlenség kitörésére az szolgáltatott okot, hogy állítólag a körükből
való özvegyasszonyokat mellőzték az adományok naponkénti kiosztásánál. Az efféle
kivételezés ellentmond az evangélium szellemének; azonban Sátánnak mégis sikerült
a gyanút ily módon felébreszteni. Azonnal intézkedni kellett tehát, hogy az
elégedetlenséget szító mindennemű okot megszüntessék, és lehetetlenné tegyék,
hogy az ellenség mesterkedéseivel szakadást idézhessen elő a hívők között.
Jézus tanítványai elérkeztek tapasztalataik fordulópontjához. Az apostolok
vezetése alatt - akik viszont a Szentlélek vezetése alatt működtek -, a rájuk bízott mű
gyorsan fejlődött. A gyülekezet állandóan növekedett és a tagok szaporodása folyton
növekvő terheket rótt a vezetőkre. Ezeket a terheket egyedül egy ember, vagy
egyedül egy csoport sem tudta volna hordozni anélkül, hogy ne veszélyeztesse a
gyülekezet jövendő fejlődését. Szükségesnek látszott tehát a felelősség újabb
megosztása, melyet az egyház alakulásakor csak néhány hűséges tagja hordozott. Az
evangéliumi rendtartás tökéletesítésére ekkor az apostolok komoly lépésre határozták
el magukat; az eddig egyedül hordozott terhek közül egyet-mást átruháztak a
többiekre.

51
Ellen G. White Apostolok története

Az apostolok összehívták tehát a hívőket. A Szentlélek vezetése mellett a
munkaerők helyes megszervezése érdekében egy tervet tártak a gyülekezet elé.
Ebben kifejtették, hogy a szellemi vezetőket ne terhelje az adományok
szétosztásának munkája az egyéb gyülekezeti teendők és a felügyelet mellett.
Ezektől felszabadulva, több idejük marad az evangélium hirdetésére. Így szóltak:
"Ezért atyámfiai, válasszatok ti közületek hét férfiút, kiknek jó bizonyságuk van, kik
Szent Lélekkel és bölcsességgel teljesek, kiket erre a foglalatosságra beállítsunk. Mi
pedig foglalatosak maradunk a könyörgésben és az igehirdetés szolgálatában." A
gyülekezet megfogadta ezt a tanácsot; imával és kézrátétellel ünnepélyesen
kiválasztottak hét férfiút és rájuk ruházták az adományok gondozásának terhét.
A hét férfi beiktatása igen nagy áldására vált a gyülekezetnek - őrködésük által
a mű különböző ágazataiban. Ezek a tisztviselők gondosan mérlegelték a személyi
szükségleteket, valamint a gyülekezet általános pénzügyi viszonyait és bölcs
sáfárkodásukkal, úgyszintén istenfélő példaadásukkal igen nagy segítségére voltak
munkatársaiknak a gyülekezet különböző érdekeinek egyesítésében.
Az azonnal mutatkozó jó eredmények bizonyították, hogy ez az eljárás
megegyezett Isten akaratával. "És az Isten igéje növekedék; és sokasodék nagyon a
tanítványok száma Jeruzsálemben; és a papok közül is nagyon sokan követték a
hitet." Ezt a jó aratást az apostolok nagyobb szabadsága, valamint a hét diakónus
buzgósága és erőfeszítése eredményezte. Az a tény, hogy ezeket a testvéreket a
szegénygondozás különleges tisztségére választották ki, nem zárta el előlük a tanítói
ténykedést. Sőt, nagyon is alkalmasak voltak mások oktatására és nagy odaadással
és igen jó eredménnyel szentelték magukat ennek a munkának.
Isten az első gyülekezetre - kiterjedésében - folyton növekvő művet bízott.
Mindenfelé, ahol őszinte lelkek követték Krisztus hívó szavát, a világosság és áldás
központjait kellett felállítania. Az evangélium hirdetését az egész földre ki kellett
terjesztenie. A kereszt hírnökei csak úgy remélhették fontos missziójuk tökéletes
teljesítését, ha keresztényi egységben fonnak össze és úgy mutatják be a világnak,
hogy egyek Krisztussal, az Istenben. Isteni Vezetőjük is erre kérte az Atyát: "Tartsd
meg őket a te nevedben, akiket nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi." Avagy
nem jelentette-e ki a tanítványokról: "A világ gyűlölte őket, mivelhogy nem e világból
valók"? Azután pedig könyörgött az Atyához, hogy "tökéletesen eggyé legyenek",
"hogy elhigyje a világ, hogy te küldtél engem". (János 17, 11. 41. 21.) Lelki életük és
erejük a Vele való szoros kapcsolatuktól függött, Aki megbízta őket az evangélium
hirdetésével.
A tanítványok csak abban az esetben várhatták a Szentlélek erejét és a
mennyei angyalok segítségét, ha Krisztussal egyek maradnak. Csak ezen mennyei
hatalmak segítségével alkothattak egységes frontot a világgal szemben és
győzedelmeskedhettek abban a harcban, melyet kénytelenek voltak a sötétség
hatalmasságai ellen folytatni. Ha kitartanak az egységes munkában, mennyei követek

52
Ellen G. White Apostolok története

járnak előttük és egyengetik az utat számukra. Így lelkek előkészülnek az igazság
befogadására és megnyerik őket Krisztus számára. Amíg egyek maradnak, a
gyülekezet olyan "szép lesz, mint a hold, tiszta, mint a nap, rettenetes, mint a zászlós
tábor." (Énekek 6, 7.) Haladásának semmi nem állhat útjában. Győzelemről
győzelemre jut. Isteni megbízatását: az evangélium hirdetését dicsőségesen teljesíti.
A jeruzsálemi gyülekezet megszervezése példaképül szolgáljon gyülekezetek
szervezésére mindazokon a helyeken, ahol az evangélium hírnökei lelkeket nyernek
meg. Akik a gyülekezet fölötti felügyelet felelősségét viselik, ne uralkodjanak Isten
országának örökösein, hanem bölcs pásztorokként legeltessék Krisztus nyáját és
legyenek annak példaképei. (1. Pét. 5, 2. 3.) A diakónusok is olyan férfiak legyenek,
"kiknek jó bizonyságuk van, kik Lélekkel és bölcsességgel teljesek." Mindannyian
együttesen szálljanak síkra az igazságért és a jogosságért. Befolyásukkal teremtsék
meg az egységet az egész gyülekezetben.
Amikor később a világ különböző részeiben alakultak gyülekezetek a hívő
csoportokból, a szervezés tovább tökéletesedett, hogy eljárásukban a rend és egység
megmaradjon. Minden tagot arra intettek, hogy végezze hűségesen a rábízott
munkarészt és használja fel bölcsen a rábízott adományokat.
A Szentlélek egyeseket különleges adományokkal ruházott fel és hívott el:
"először apostolokul, másodszor prófétákul, harmadszor tanítókul; azután csodatevő
erőket, azután gyógyításnak ajándékait, gyárrolókat, kormányokat, nyelvek nemeit"
adta. (1. Kor. 12, 28.) Ezek a különböző munkások azonban egymással
egyetértésben munkálkodjanak.
"A kegyelmi ajándékokban pedig különbség van, de ugyanaz a Lélek. A
szolgálatban is különbség van, de ugyanaz az Úr. És különbség van a
cselekedetekben is, de ugyanaz az Isten, aki cselekszi mindezt mindenkiben.
Mindenkinek azonban haszonra adatik a Léleknek kijelentése. Némelyiknek ugyanis
bölcsességnek beszéde adatik a Lélek által; másnak pedig tudománynak beszéde
ugyanazon Lélek szerint: Egynek hit ugyanazon Lélek által; másnak pedig gyógyítás
ajándékai azon egy Lélek által. Némelyiknek csodatevő erőknek munkái; némelyiknek
meg prófétálás; némelyiknek pedig lelkeknek megítélése; másnak nyelvek nemei;
másnak pedig nyelvek magyarázása. De mindezeket egy és ugyanazon Lélek
cselekszi, osztogatván mindenkinek külön, amint akarja. Mert amiképpen a test egy
és sok tagja van, az egy testnek tagjai pedig, noha sokan vannak, mind egy test,
azonképpen a Krisztus is." (1. Kor, 12, 4-12.)
Akik elhívattak Isten földi gyülekezetének vezetésére, nehéz felelősséget
viselnek. A theokrácia (istenkormányzat) alatt Mózes egyedül igyekezett hordozni a
terhet, melynek súlya alatt előbb-utóbb összeroppant volna. Ekkor Jethró tanácsolta
neki, hogy a felelősségeket ossza el. Így szólt: "Te légy a népnek szószólója Isten
előtt és te vidd az ügyeket Isten eleibe. És tanítsd őket a rendeletekre és törvényekre
és add tudtokra az utat, amelyen jármok kell és a tennivalót, amelyet tenniök kell."

53
Ellen G. White Apostolok története

Ezután azt tanácsolta Jethró, hogy szemeljen ki férfiakat és tegye őket "elöljárókká,
ezredesekké, századosokká, ötvenedesekké és tizedesekké." Olyanokat válasszon,
akik "derék (tehetséges, ügyes) emberek, istenfélők, igazságosak és gyűlölik a
haszonlesést"; ezek tegyenek "ítéletet a népnek minden időben" és így mentsék fel
Mózest kimerítő felelőssége alól, hogy személyesen ne kelljen őrködnie sok olyan
másodrangú ügy felett, melyeket odaszentelt segítők is bölcsen elintézhetnek.
Akiket Isten gondviselése felelősségteljes állásokba helyezett, szenteljék
idejüket és erejüket azon fontos ügyeknek, melyek különösebb bölcsességet és lelki
nagyságot igényelnek. Istennek nem az a terve, hogy ilyen férfiaktól kívánja a
csekélyebb jelentőségű ügyek intézését, amelyeket mások is tökéletesen
rendezhetnek. Jethró további ajánlatot tett Mózesnek: Minden nagyobb ügyet te
elődbe hozzanak, minden csekélyebb dologban pedig ők ítéljenek; így könnyítve lesz
rajtad, ha azt veled együtt hordozzák. Ha ezt cselekszed és az Isten is parancsolja
néked: megállhatsz és az egész nép is helyére jut békességben."
Ennek megfelelően: "választa Mózes az egész Izráelből derék férfiakat és a
nép fejeivé tevé őket, ezredesekké, századosokká, ötvenedesekké; és ítélik vala a
népet minden időben; a nehéz dolgokat Mózes elé viszik vala, minden kisebb
dologban pedig ők ítélnek vala." (2. Móz. 18, 19-26.)
Amikor Mózes később a hetven vént kiválasztotta, hogy vele a vezetés
felelősségét megosszák, ebben nagyon gondosan járt el. Méltó férfiakat választott,
akik tiszta életűek voltak, egészséges ítélettel és tapasztalattal bírtak. Midőn felavatta
ezeket a véneket, felsorolta előttük azokat a tulajdonságokat, melyek őket a
gyülekezet bölcs vezetésére képesítik. "Hallgassátok ki atyátokfiait, és ítéljetek
igazságosan mindenkit, az ő atyafiaival és jövevényeivel egyben" - mondotta Mózes.
"Ne legyetek személyválogatók az ítéletben; kicsinyt úgy, mint nagyot, hallgassatok
ki, ne féljetek senkitől, mert az ítélet az Istené." (5. Móz. 1, 16. 17.)
Dávid király, uralkodása végén, ünnepélyes felelősséget hárított azokra, akik
napjaiban Isten műveinek terheit hordozták. Az ősz király Jeruzsálembe idézte "az
Izráel összes fejedelmeit, a nemzetségek fejedelmeit, a király szolgálatában levő
csapatok elöljáróit, az ezredeseket, a századosokat, a király minden jószágának és
marhájának gondviselőit, a maga fiait is, udvari szolgáival, a harcosokat minden erős
vitézeivel egyetemben" és felszólító őket ünnepélyesen "az egész Izráelnek, az Úr
gyülekezetének szeme előtt és a mi Istenünk hallására", hogy őrizzék és keressék "az
Úrnak a ti Isteneteknek minden parancsolatait." (1. Krón. 28, 1. 8.)
Salamont, akit Isten kiválóan felelősségteljes vezető állás betöltésére hívott el,
Dávid külön is figyelmeztette e szavakkal: "Te azért fiam Salamon, ismerd meg a te
atyád Istenét, és szolgálj néki tökéletes szívvel és jó kedvvel; mert az Úr minden
szívbe belát és minden emberi gondolatot jól ért." (1. Krón. 28, 9. 10.)

54
Ellen G. White Apostolok története

Az életszentség ugyanazon elveit kell követniük a vezetőknek az Újszövetség
hívő gyülekezeteiben is, melyek irányították Isten népének vezetőit Mózes és Dávid
napjaiban. Az ügyek rendezésénél az összes gyülekezetekben, valamint a megfelelő
tisztviselők kinevezésénél mértékegységül az apostolok az Ószövetségben
megkövetelt magas erkölcsi színvonalat alkalmazták. Az volt a mérvadó, hogy akit a
gyülekezet felelősségteljes, vezető állással megbíz, "feddhetetlen legyen, mint Isten
sáfára; nem akaratos, nem haragos, nem verekedő, nem rút nyerészkedő; hanem
vendégszerető, jónak kedvelője, mértékletes, igaz, tiszta, magatürtőztető; aki a
tudomány szerint való igaz beszédhez tartja magát, hogy inthessen az egészséges
tudománnyal és meggyőzhesse az ellenkezőket." (Titus 1, 7-9.)
Az őskeresztyén gyülekezetekben fenntartott rend képesítette őket, hogy
fegyelmezetten és szilárdan, Isten fegyverzetével felövezve haladjanak előre. A hívők
csoportjai, noha nagy területeken voltak szétszórva, valamennyien egy test tagjait
képezték. Egy akarattal és egyetértésben munkálkodtak. Ha valamelyik helyi
gyülekezetben - mint később Antiókhiában és egyebütt - nézeteltérések keletkeztek,
ez nem okozott szakadást közöttük, mert a legfőbb tanácstestület, mely a különböző
helyi gyülekezetek kiküldötteiből alakult, volt hivatva a viszályt elsimítani. E testület
felelősségteljes irányítása pedig az apostolok és vének feladata volt. Ily módon
sikerült szembeszállniuk Sátán mesterkedéseivel; a messze fekvő gyülekezeteket
megóvni és egységes eljárásukkal az ellenség terveit meghiúsítani.
"Mert az Isten nem a visszavonásnak, hanem a békességnek Istene; miként a
szentek minden gyülekezetében." (1. Kor. 16, 33. 34.) Azt kívánja, hogy mint akkor,
úgy most is, a gyülekezeti ügyek intézésénél rend és rendszer uralkodjék. Művét
alaposan és pontosan kell vezetni, hogy tetszésének pecsétjét rányomhassa.
Keresztény kereszténnyel és gyülekezet gyülekezettel kapcsolódjék. Az emberi
eszköznek együtt kell működni az istenivel. Minden erőt alá kell rendelni a
Szentléleknek, de valamennyi együttesen hirdesse a világnak Isten kegyelmi
üzenetét.
"Az egész világon szét kell hordozni az evangélium lámpását.
Aki az Övé, azt valahol az Úr munkába állítja.
Munkát bíz ránk, mert munkatársul fogadott el.
Az a fontos feladatom, hogy az Úrtól kijelölt munkamezőt, munkatársakat
elfogadjam, testvérül fogadjam. Munkatársak nélkül megoldhatatlan az evangélium
ügye. Ha Jézusnak szüksége volt munkatársakra, mennyivel inkább van nekünk.
Az élet egyetlen igazi nagy kérdése:
Istennel, vagy Isten nélkül élsz-e?
Minden egyéb csak mellékes dolog. "

55
Ellen G. White Apostolok története

10. Az első keresztény vértanú
A hét diakónus között első volt István. Szentéletű és erős hitű férfiú. Noha
zsidó születésű volt, mégis beszélte a görög nyelvet; jól ismerte a görögök szokásait
és szertartásait. Fel is használta az alkalmat, hogy a zsinagógákban prédikálja az
evangéliumot a görög zsidóknak. Krisztus ügyéért sokat fáradozott és hitét nagy
bátorsággal hirdette. Tudós rabbik és törvénytudók nyilvános vitákba bocsátkoztak
vele, abban a reményben, hogy könnyen legyőzhetik, "de nem állhattak ellene a
bölcsességnek és a Léleknek, mely által szól vala." Nemcsak beszélt a Szent Lélek
erejével, hanem látszott beszédén, hogy kutatta a jövendöléseket és járatos volt a
törvény összes pontjaiban. Helyes módszerrel védelmezte azokat az igazságokat,
amelyeket képviselt, és ellenfeleit legyőzte. Beteljesült rajta az ígéret: "Tökéljétek el
azért a ti szívetekben, hogy nem gondoskodtok előre, hogy mit feleljetek
védelmetekre. Mert én adok nektek szájat és bölcsességet, melynek ellene nem
állhatnak mindazok, akik magokat ellenetekbe vetik." (Luk. 21, 14-15.)
Midőn a papok és főemberek érzékelték azt az erőt, mely István prédikációiból
áradt, keserű gyűlölet ébredt fel bennük. Ahelyett, hogy előadott bizonyítékait
elfogadták volna, elhatározták, hogy örökre elnémítják. Már több esetben
megvesztegették a római hatóságot és azok szemet hunytak olyan esetek fölött,
amikor saját kezükbe vették az igazságszolgáltatást és a foglyokat saját szokásaik
szerint hallgatták ki, ítélték el és végezték ki. István ellenségei most is biztosra
vették, hogy veszélytelenül járhatják ezt az utat. Eltökélték tervük keresztülvitelét és
Istvánt megragadva, a Magas Tanács elé vitték.
Tudós zsidókat hívtak meg a közelfekvő helységekből, hogy a fogoly
bizonyítékait megcáfolják. A tárzusi Saul is jelen volt. Vezető szerepet vitt az István
elleni tárgyalásokon. Hatásos ékesszólással és a rabbik logikája szerinti beszéddel
világította meg az esetet, hogy meggyőzze a népet István megtévesztő és
veszedelmes tanai felől. Istvánban azonban emberére akadt. István teljesen
megértette Istennek ama akaratát, hogy az evangéliumot a többi nép között is
hirdetni kell.
Midőn a papok és főemberek látták, hogy nem tudnak István éleslátása,
bölcsessége és megfontoltsága fölé kerekedni, elhatározták, hogy elrettentő példát
szolgáltatnak. Így egyrészt kielégítik gyűlöletüket és bosszúvágyukat, másrészt pedig
sikerül másokat is megfélemlíteni, nehogy István tanait kövessék. Hamis tanúkat
béreltek fel, akik állították, hogy hallották, amint István káromolta a templomot és a
törvényt. Így szóltak tehát: "Mert hallottuk, amint azt mondá: hogy az a názáreti
Jézus ezt a helyet elrontja és megváltoztatja a ceremóniákat, melyeket adott nékünk
Mózes."

56
Ellen G. White Apostolok története

Mialatt István szemben állott bíráival, hogy magát a káromlás vádja alól
tisztázza, szent fény sugárzott arcáról és "a tanácsban ülők mindnyájan olyannak
látták az ő orcáját, mint egy angyalnak orcáját." Sokan remegtek, mikor ezt a fényt
látták és elfödték arcukat; de a főemberek kemény hitetlensége és előítélete
megingathatatlan maradt.
Mikor Istvánt az ellene felhozott vádak felől kihallgatták, védekezését tiszta,
átható hangon kezdte, mely az egész teremben hallható volt. Szavai lenyűgözték az
egész tömeget, mikor Isten kiválasztott népének történetét vázolta. Meglátszott
alapos tudása a zsidó szertartások és azok lelki jelentőségéről, ahogy az Krisztusban
megnyilvánult. Idézte Mózes szavait, melyek a Messiást megjövendölték: "Prófétát
támaszt néktek az Úr, a ti Istenetek a ti atyafiaitok közül, mint engem; azt
hallgassátok." Hitet tett Isten iránti és a zsidó hit iránti hűségéről, de egyszersmind
kimutatta, hogy az a törvény, amelyre üdvösségüket feltették, nem tudta megóvni
Izráelt a bálványimádástól. Jézus Krisztust az egész zsidó történelemmel összefonta
és utalt a Salamon által végzett templomépítésre és szavaira, valamint Ésaiás próféta
szavaira: "Ama Magasságos nem kézzel csinált templomokban lakik." "A menny
nékem ülőszékem, a föld pedig az én lábaimnak zsámolya; micsoda házat építhettek
nekem? azt mondja az Úr, vagy melyik az én nyugodalmamnak helye? Nem az én
kezem csinálta-é mindezeket"?
Midőn István ehhez a ponthoz ért, a nép felháborodott. Mikor Krisztust a
próféciákkal összefüggésbe hozta és ekképpen szólt a templomról, a főpap
megszaggatta ruháját. István annak jelét látta ebben, hogy hangját csakhamar
örökre elnémítják. Látta, hogy szavai milyen ellenállást váltottak ki és tudta, hogy
utolsó bizonyságtételét mondotta el. Noha prédikációjának csak közepén tartott,
mégis azonnal befejezte. Hirtelen megszakította a történelmi áttekintés fonalát,
felháborodott bíráihoz fordult és felkiáltott: "Keménynyakú és körülmetéletlen szívű
és fülű emberek, ti mindenkor a Szent Léleknek ellene igyekeztetek, mint atyáitok, ti
azonképpen. A próféták közül kit nem üldöztek a ti atyáitok? és megölték azokat,
akik eleve hirdették amaz Igaznak eljövetelét; kinek ti most árulóivá és gyilkosaivá
lettetek. Kik a törvényt angyalok rendelésére vettétek és nem tartottátok meg."
A papok és főemberek ezekre a szavakra feldühödtek. Szinte önkívületi
állapotban - inkább vadállathoz, mint emberi lényhez hasonlóan - fogcsikorgatva
vetették magukat Istvánra. A körülötte tolongó kegyetlen arcokról a fogoly leolvasta
sorsát, mindazáltal nem reszketett. A halálfélelem teljesen eltűnt lelkéből. A dühöngő
papok és a lázongó csőcselék nem félemlítették meg. Az előtte zajgó jelenet eltűnt
szemei elől. A mennyei kapuk tárultak fel előtte; tekintete áthatolt rajtuk.
Megpillantotta Isten dicsőséges trónját; látta Krisztust, mintha éppen trónjáról állott
volna fel, hogy segítségére jöjjön szolgájának. István ujjongva kiáltott fel: "Ímé
látom az egeket megnyílni és az embernek Fiát az Isten jobbja felől állam."

57
Ellen G. White Apostolok története

Annak a dicsőségnek szemléltetése, amelyet látott, sokkal több volt, mint
amennyit üldözői elviselhettek. Hogy szavait ne hallhassák, fülüket bedugták, hangos
kiáltással rárohantak "és kiűzték a városon kívül". "Megkövezék azért Istvánt, ki
imádkozik és ezt mondja vala: Uram Jézus, vedd magadhoz az én lelkemet! Térdre
esvén pedig nagy fennszóval kiálta: Uram, ne tulajdonítsd nékik e bűnt! És ezt
mondván, elaluvék!"
István fölött nem hoztak törvényes ítéletet, mert a zsidók sok pénzzel
megvesztegették a római hatóságokat, hogy az ügyet ne bolygassa és ne vizsgálja ki.
István vértanúhalála az összes szemtanúra nagy hatást tett. Sokan
visszaemlékeztek az arcáról sugárzó mennyei fényre, szavaira, melyek szívüket
érintették és bizonyságot tettek az általa hirdetett igazságról. Halála nagy vesztesége
volt a gyülekezetnek, de Saul megtérését eredményezte, aki nem tudta többé
kitörölni emlékezetéből a vértanú hitét, kitartását és azt a dicsőséget, melyet arca
visszatükrözött.
István kihallgatásánál és kivégzésénél Sault őrületszerű buzgalom fogta el.
Később bosszankodott saját titkos meggyőződésén, hogy Isten éppen akkor
dicsőítette meg Istvánt, amikor az emberek meggyalázták. Folytatta István
gyülekezetének üldözését, kinyomozta tagjait mindenfelé, elfogta őket házaikban és
kiszolgáltatta a papoknak és főembereknek, hogy börtönbe vessék és halálra ítéljék.
Az a szenvedélyes buzgalom, amelyet az üldözések alatt kifejtett, megrémítette a
jeruzsálemi keresztényeket. A római hatóság nem mutatott különösebb erélyt, hogy
ezen kegyetlenkedéseket megakadályozza; titokban segített a zsidóknak, hogy ezáltal
kiengesztelje őket és kegyeiket biztosítsa.
István halálakor vállalt szerepe miatt Sault a Magas Tanács tagjává
választották. Ideig- óráig hatalmas eszköz volt Sátán kezeiben, hogy általa lázadó
terveit véghezvigye Isten Fia ellen. Ezt az irgalmatlan üldözőt azonban Isten
csakhamar felhasználta annak a gyülekezetnek építésére, amelyet most pusztítani
igyekezett. Az, aki még Sátánnál is hatalmasabb, választotta ki Sault, hogy betöltse a
vértanúhalált szenvedett István helyét; hogy prédikálja Krisztust, szenvedjen az Ő
nevéért, és terjessze mindenfelé az Ő vére által szerzett üdvösség üzenetét.
ISTVÁN
(Apostolok cselekedetei 6, 8-15. 7, 54-60.)
Észre se vette
a testére hulló köveket
- ámulva látta a fénylő,
ott fenn megnyíló eget.
Meg se hallotta

58
Ellen G. White Apostolok története

a káromlások, szitkok nyers zaját
Jézus szava szólt,
őt hívta könny-, vér-, kőzáporon át.
A gyűlölettől
torzult, sok vad arcra rá se nézett.
Bocsáss meg nékik...
rebbent ajkáról golgotás idézet.
Omlik a porba
mi egykor test volt, véres, összezúzott
fürdik a fényben
Stephanos, a megkoszorúzott.
Siklós József

59
Ellen G. White Apostolok története

11. Az Evangélium Samáriában
István halála után olyan irgalmatlan üldözés kezdődött Jeruzsálemben a hívők
ellen, hogy "mindnyájan eloszlónak Júdeának és Satuáriának tájaira." Saulus "pedig
pusztító az anyaszentegyházat, házról-házra járva és férfiakat és asszonyokat
elővonszolva, tömlöcbe veti vala." Ebben a kegyetlen munkában kifejtett nagy
buzgóságáról ő maga későbben így nyilatkozott: "Én bizonyára elvégeztem vala
magamban, hogy ama názáreti Jézus neve ellen sok ellenséges dolgot kell
cselekednem. Mit meg is cselekedtem Jeruzsálemben és a szentek közül én sokat
börtönbe vetettem... És minden zsinagógában gyakorta büntetvén őket, káromlásra
kényszeríttettem; és felettébb dühösködvén ellenők, kergettem mind az idegen
városokig is." Hogy István nem volt az egyetlen, kinek meg kellett halnia, az kitűnik
Saulus szavaiból: "Sőt mikor megölettetések, szavazatommal hozzájárultam." (Apcs.
26, 9-11.)
A veszély ez idejében lépett elő Nikodémus, mint bátor hitvallója a
megfeszített Üdvözítőnek. Nikodémust, a magas tanács tagját, másokkal együtt,
megragadta Krisztus tanítása. Tanúja volt Krisztus csodálatos műveinek, melyek
meggyőzték őt, hogy valóban "Istennek ama küldötte". Ahhoz büszke volt, hogy
nyíltan beismerje a galileai Tanító iránt érzett rokonszenvét, ezért titkon érintkezést
keresett vele. Egy alkalommal Jézus világosan kifejtette előtte az üdvtervet és földi
misszióját; de Nikodémus csak tovább habozott. Az igazságot szívébe rejtette; három
évig alig mutatkozott gyümölcse. Bár Nikodémus nem is vallotta meg Krisztust
nyíltan, mégis többször keresztezte a papok tervét a magas tanácsban, amikor Őt
elveszíteni igyekeztek. Mikor azután Jézus a "keresztre felemeltetett", Nikodémus
visszaemlékezett szavaira, amelyeket neki azon az éjjeli beszélgetésen az Olajfák
hegyén mondott: "És amiképpen felemelte Mózes a kígyót a pusztában, akképpen
kell az ember Fiának felemeltetni" (Ján. 3, 14.) - és felismerte Jézusban a
Világmegváltót.
Nikodémus, arimáthiai Józseffel közösen viselte Jézus eltemettetésének
költségeit. A tanítványok féltek ugyan, hogy Krisztust nyíltan kövessék, de
Nikodémus és József bátran segítségükre siettek; e gazdag és köztiszteletben álló
férfiak pártfogása nagyon értékes volt számukra. Így a tanítványok megtehették
szeretett Mesterükért mindazt, amit szegénységük miatt egyébként nem tehettek
volna. Sőt e gazdag és befolyásos férfiak pártfogása a papok és főemberek
gonoszsága ellen is megvédelmezte őket.
Mikor tehát a zsidók megkísérelték, hogy a gyenge és fiatal gyülekezetet
elpusztítsák, Nikodémus állott védelmükre. Már nem óvatosan, habozva és
kétségeskedve erősítette a tanítványok hitét, hanem minden vagyonát a jeruzsálemi

60
Ellen G. White Apostolok története

gyülekezet támogatására és az evangéliumi munka előmozdítására szentelte. Akik
azelőtt tisztelték, most gúnyolták és üldözték; bár elszegényedett, de mégsem
ingathatták meg, hogy hitéért nyíltan síkra ne szálljon.
Az az üldözés, amely a jeruzsálemi gyülekezetre szakadt, serkentőleg hatott az
evangélizálás munkájára. Az Ige hirdetése nagy eredménnyel járt és már az a veszély
fenyegetett, hogy a tanítványok túl sok időt töltenek el ott. Nem teljesítik az Üdvözítő
parancsát, hogy az egész világon széjjeljárva hirdessék az evangéliumot.
Megfeledkeztek arról, hogy a gonosz ellen a legjobb védekezés: a támadás. Így
jutottak arra a gondolatra, hogy legfontosabb feladatuk: a jeruzsálemi gyülekezet
megvédelmezése az ellenség támadásaival szemben. Ahelyett, hogy arra buzdították
volna az újonnan megtérteket, hogy vigyék az evangéliumot azokhoz, akik még nem
hallottak róla, beleestek abba a hibába, amelybe mindenki beleesik, ha megelégszik a
már elért eredménnyel és többre nem vágyik. Isten azért engedte meg az üldözést,
hogy képviselői szétszóródjanak mindenfelé, ahol másokért munkálkodhatnak.
Amikor tehát elűzték a hívőket Jeruzsálemből, széjjeljártak és "hirdették az igét.".
Azok között, akik ezt a megbízatást kapták az Üdvözítőtől: "Elmenvén azért,
tegyetek tanítványokká minden népeket" (Máté 28, 19.) - igen sokan voltak, akik
nagyon szerény életkörülmények között éltek; férfiak és nők, kik szerették az Urat és
elhatározták, hogy követik példáját önzetlen szolgálattal. Ezekre az egyszerű
emberekre és a tanítványokra, kik földi életében Vele együtt jártak, az Úr igen fontos
feladatot bízott. Elhívta őket, hogy elvigyék a világnak a Jézus Krisztusban való
üdvösség örömhírét.
Midőn az üldözés folytán szétszóródtak, missziólelkülettől áthatva jártak
szerteszét. Felismerték küldetésük nagy felelősségét. Tudták, hogy kezükben tartják
az Élet Kenyerét az egész sóvárgó világ részére. Krisztus szerelme arra késztette
őket, hogy ezt a kenyeret mindazok számára megtörjék, akik éhezték. Az Úr
munkálkodott általuk. Ahova mentek, betegek gyógyultak meg, miközben a
szegényeknek az evangéliumot hirdették.
Fülöpöt, a hét diakónus egyikét, szintén elűzték Jeruzsálemből. Ő pedig
"bemenvén Satuária városába, prédikálja vala nékik a Krisztust. A sokaság pedig egy
szíwel-lélekkel figyelmeze vala azokra, amiket Fülöp mondott, hallván és látván a
jeleket, melyeket cselekedék. Mert sokakból, kikben tisztátalan lelkek voltak,
kimenének... sok gutaütött és sánta pedig meggyógyula. És lőn nagy öröm abban a
városban."
Krisztusnak a satuáriai asszonnyal a Jákob kútjánál folytatott beszélgetése
meghozta gyümölcsét. Miután az asszony Jézus szavait hallotta, azonnal befutott a
városba az emberekhez és így szólt hozzájuk: "Jertek, lássatok egy embert, aki
megmonda nékem mindent, amit cselekedtem. Nem ez-é a Krisztus"? Vele is mentek,
hallották Jézus beszédét és hittek Benne. És mivel többet akartak hallani tőle,

61
Ellen G. White Apostolok története

kérlelték, hogy maradjon náluk. Jézus náluk is maradt még két napig. "És sokkal
többen hiuének a maga beszédéért." (Ján. 4, 29. 41.)
Mikor tehát Jézus tanítványait elűzték Jeruzsálemből, közölök néhányan
Satuáriában találtak biztos menedéket. A satuáriaiak örömmel fogadták az
evangélium hírnökeit és a megtért zsidók bőségesen arathattak azok között, akik
egykor legelkeseredettebb ellenségeik voltak.
Fülöp különösen nagy eredményt ért el Satuáriában, úgy, hogy ezen
felbátorodva, segítségért küldött Jeruzsálembe. Most értették csak meg teljesen az
apostolok Krisztus szavainak jelentőségét: "...Lesztek nékem tanúim úgy
Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Satuáriában és a földnek mind végső
határáig." (Apcs. 1, 8.)
Fülöpöt, satuáriai tartózkodása alatt, mennyei küldött így utasította: "Menj el
dél felé, arra az útra, mely Jeruzsálemből Gázába megy alá." "És felkelvén, elméne."
A felhívásban nem kételkedett, nem is habozott, mert megtanult Isten akaratának
engedelmeskedni. "És ímé egy szerecsen férfiú, Kandakénak, a szerecsenek
királyasszonyának hatalmas komornyikja, ki az ő egész kincstárának felügyelője vala,
ki feljött imádkozni Jeruzsálembe. És visszatérőben volt és az ő szekerén ül vala, és
olvasá Ésaiás prófétát." Ez a szerecsenországbeli férfiú magas állást töltött be és
befolyása széles körű volt. Isten látta, hogyha megtér, másokhoz is eljuttatja a
világosságot és nagymértékben hozzájárul az evangélium terjesztéséhez. Isten
angyalai kísérték ezt a világosság után szomjazó férfit és az Üdvözítő magához
vonzotta őt. A Szentlélek szolgálata által az Úr összehozta őt azzal az emberrel, aki
ehhez a világossághoz elvezette.
Fülöp azt az utasítást kapta, hogy menjen oda a komornyikhoz és magyarázza
meg neki a próféciát, amelyet éppen olvas. "Monda pedig a Lélek Fülöpnek: Járulj
oda és csatlakozzál ehhez a szekérhez." Miután Fülöp a komornyikhoz ért,
megkérdezte tőle: "Vajon érted-é, amit olvasol? Ő pedig monda: Mimódon
érthetném, ha csak valaki meg nem magyarázza nékem? És kéré Filepet, hogy
felhágván üljön mellé." A szöveg, melyet olvasott, Ésaiásnak Krisztusról szóló
próféciája volt: "Mint juh vitetik mészárszékre, és mint a bárány az ő nyírója előtt
néma, azonképpen nem nyitotta fel az ő száját. Az ő megaláztatásában az ó ítélete
elvétetett, az ő nemzetségét pedig kicsoda sorolja el? mert elvétetik a földről az ő
élete."
"Kiről mondja ezt a próféta"? - kérdezte a komornyik. "Magáról-é, vagy
másvalakiről?" Ekkor Fülöp feltárta előtte az üdvterv nagy igazságát és "hirdeté neki"
a felolvasott szöveg alapján a "Jézusról szóló örömüzenetet".
A komornyik szíve mélyéig meghatva hallgatta az Írás magyarázatát és miután
a tanítvány befejezte, készséggel elfogadta a hallottakat. Belátta, hogy a világban
elfoglalt magas állását nem hozhatja fel mentségül, hogy elutasítsa az evangéliumot.

62
Ellen G. White Apostolok története

"Mikor pedig menének az úton, jutának egy vízhez, és monda a komornyik: Ímhol a
víz; mi gátol, hogy megkeresztelkedjem? Filep pedig monda: Ha teljes szívből hiszel,
meglehet. Az pedig felelvén, monda: Hiszem, hogy a Jézus Krisztus az Isten Fia. És
megállító a szekeret; és leszállának mindketten a vízbe. Filep és a komornyik; és
megkeresztelte őt."
"Mikor pedig a vízből feljöttek, az Úrnak Lelke elragadó Filepet; és többé nem
látta őt a komornyik, mert tovább méne az ő útján örömmel. Filep pedig találtaték
Azótusban és széjjeljárva, hirdeté az evangéliumot minden városnak, míglen
Czezáreába juta."
Ez az etiópiai férfi képviseli az emberiség nagy csoportját. Embereket, kiket
olyan misszionáriusoknak kell tanítaniuk, mint amilyen Fülöp is volt, aki hallgat Isten
szavára és odamegy, ahová küldi. Sokan olvassák a Szentírást, de nem fogják fel
igazi értelmét. Férfiak és nők mindenfelé vágyakozva tekintenek az ég felé; imák,
könnyek és kérdések fakadnak fel azon emberek lelkéből, kik világosság, kegyelem
és Szentlélek után áhítoznak. Sokan állnak Isten országának küszöbén és csak arra
várnak, hogy oda begyűjtessenek.
Miként Fülöpöt angyal vezette a világosság után áhítozó lélekhez, aki kész volt
azonnal elfogadni az evangéliumot, úgy ma is angyalok vezetik ama munkások
lépteit, kiknek ajkát a Szentlélek megszenteli, szívét megtisztítja és megnemesíti. A
Fülöphöz küldött angyal maga is elvégezhette volna a felvilágosítás munkáját a
komornyikkal. Isten azonban nem így munkálkodik. Azt akarja, hogy emberek
tevékenykedjenek embertársaikért.
Az első tanítványokra bízott kötelesség teljesítésében a hívők mindenkor
osztoztak. Aki elfogadta az evangéliumot, arra Isten szent igazságát bízta, melyet
közölnie kell a világgal. Isten hű gyermekei mindenkor tettre kész misszionáriusok
voltak, akik feláldozták javaikat Neve dicsőítésére és kapott képességeiket bölcsen
használták fel szolgálatában.
A keresztények önzetlen munkálkodása a múltban, legyen példakép és
serkentés számunkra. Isten gyülekezetének tagjai legyenek szorgalmasak jó
cselekedetekben és mentesüljenek minden világi hiúságtól. Járjanak Jézus
lábnyomán, aki "széjjeljárt és jót cselekedett." Részvétteljes és irgalmas szívvel
szolgálják a segítségre szorulókat és ismertessék meg a bűnösökkel az Üdvözítő nagy
szeretetét. Az ilyen munka fáradságos, de gazdag jutalmat arat. Aki őszintén
foglalkozik vele, tapasztalni fogja, hogy lelkeket nyerhet meg az Úr számára. Ugyanis
az isteni parancs gyakorlati megvalósításának hatása: ellenállhatatlan.
Nemcsak a felszentelt prédikátor kötelessége e megbízatás teljesítése, hanem
minden egyes léleké is, aki elfogadta Krisztust, mint Megváltóját. Hivatott tehát arra,
hogy felebarátai érdekében munkálkodjék. "A Lélek és a menyasszony ezt mondják:
Jövel. És aki hallja, ezt mondja: Jövel!" (Jel. 22, 17.) Ez a felhívás szól az egész

63
Ellen G. White Apostolok története

gyülekezetnek. Aki meghallotta az Úr üzenetét, hangoztassa hegyen-völgyön át és
mondja: Jövel!
Végzetes tévedés azt hinni, hogy a lélekmentés munkája egyedül csak a
hivatásos prédikátorokra hárul. Az Istennek szentelt egyszerű hívőt - aki aggódva,
lelkén viseli veszendő embertársai üdvösségét - bátorítsák azok, akikre az Úr
nagyobb felelősség terhét rakta. Isten egyházának vezetői legyenek azzal tisztában,
hogy az Üdvözítő megbízása mindenkinek szól, aki Benne hisz. Isten mindenkit elküld
szőlőjébe, noha mindenkit nem avattak fel a prédikátori tisztségre.
Azok közül, kik hallották az evangéliumot, százak, sőt ezrek állnak még mindig
tétlenül a piacokon, holott bármely formában tevékeny részt vehetnének a
szolgálatban. Ezekhez szól Krisztus: "Miért álltok itt egész napon át hivalkodván?" és
felszólítja őket: "Menjetek el ti is a szőlőbe." (Máté 20, 6. 7.) Miért nem követi több
keresztény ezt a felhívást? Mert azzal mentegetőznek, hogy nincsenek hithirdetői
tisztségre felavatva. Vajha meg tudnák érteni, hogy a prédikátori munkakörön kívül
még mily nagy munkát kell elvégezni, melyet csak a megszentelt életű önkéntes
tagok ezrei vállalhatnak és végezhetnek el.
Isten már régóta várja, hogy minden egyes tag, tehetségéhez képest
munkálkodjék, hogy az egész gyülekezetet a szolgálat lelkülete hassa át. Ha Isten
gyülekezetének tagjai teljesítenék küldetésüket az ínséget szenvedő bel- és külföldi
területeken és így elvégeznék evangéliumi megbízatásukat, akkor csakhamar az
egész világ meghallaná az intő figyelmeztetést és az Úr Jézus mielőbb visszajöhetne
e földre - hatalommal és nagy dicsőséggel. "És az Isten országának ez az
evangéliuma hirdettetik majd az egész világon, bizonyságul minden népnek; és ekkor
jő el a vég." (Máté 24, 14.)
CSATLAKOZZ HOZZÁ...
Ez itt a kérdés, megközelíteni!
Hintaján ült, ma autón, motoron, száguld az ember, s gyorsvonatokon, meg
nem állítják apró tornyaink, világűrbe röpítik vágyai! és nő a kérdés: megközelíteni?
Csatlakozz hozzá... száll fel szekerére, értsd meg, eszéhez férkőzz közel ámbár
a szívét kéne megragadni, de azt elrejti, nem nyilatkozik és éppen őt kell
megközelíteni...
Nem mondhatod: "Érted-é, amit olvasol. Ő nem felel:
"Ülj fel ide, mellém s kérlek az Írást magyarázd te meg."
Fogalmaink is ismeretlenek...
Az bizonyos, sok hely bizonyítja: Szentlélek nélkül ott se mehetett,
a Lélek küldte akkor Filepet, s mondandóját ő bontotta ki-
hogy merte volna megközelíteni parancs nélkül az idegen, nagy embert?

64
Ellen G. White Apostolok története

Uram, A lélek tüzét add nekem, Uram segíts megközelítenem...
És érdeklődést Te gyújts a szívekben, jó vallomást adj ajkunkra Uram!
Ez volt a kérdés: megközelíteni, és ez a kérdés, tudom én ma is.
A Lélek oldó és kötő hatalma küldte a hintó után Filepet, hát gyűjts nekem te
ma is lelkeket
Pünkösdi tűz ragyogj fel életünkben! Utat mutass és alkalmat teremts
Ügyetlenségünk rossz bilincseit rontsd le Uram, és küldd a szekeret, autót, motort,
nagyembert, kicsit, színest, fehéret, száguldót, mait, s a Lélek bontja majd kit titkaid!
Uram! Segíts megközelíteni!
Fejes Ádám

65
Ellen G. White Apostolok története

12. Üldözőből: tanítvány
A zsidó vezetők közül, akiket az evangélium hirdetésének sikere különösen
felrázott, kitűnt a tárzusi Saulus. Születésénél fogva római polgár, származása szerint
pedig zsidó volt. Képzettségét Jeruzsálemben, a leghíresebb rabbiktól szerezte.
"Izráel nemzetségéből, Benjámin törzséből való" ... "zsidókból való zsidó, törvény
tekintetében farizeus. Buzgóság tekintetében az egyházat üldöző, a törvénybeli
igazság tekintetében feddhetetlen..." volt. (Fil. 3, 5. 6.) A rabbik nagy jövőjű ifjúnak
tartották és szép reményeket fűztek hozzá, mint a régi hit tehetséges és buzgó
harcosához. A magas tanács tagjául való kinevezése még jobban emelte tekintélyét
és befolyását.
Saulus tevékenyen részt vett István kihallgatásában. Nagy szerepe volt az
ítélethozatalban is. Isten jelenlétének feltűnő bizonyossága, a vértanú halála
alkalmával, azonban megingatta hitét, Jézus követői üldözésének jogosságában,
amire pedig oly nagy buzgalommal vetette rá magát. Lelkében nagy nyugtalanság
támadt. Kínzó zavarában azokhoz fordult, kiknek bölcsességében és
ítélőképességében olyannyira megbízott. A papok és főemberek okfejtései és
bizonyítékai végül meggyőzték, hogy István káromló volt; az a Krisztus pedig, akit a
vértanúként meghalt tanítvány prédikált: közönséges csaló. Kimutatták még, hogy
csak azoknak van igazuk, akik az ő álláspontjukat képviselik.
Csak hosszú harc, kísértés és rábeszélés után jutott el végül erre az
eredményre Saul, akinek képzettsége, előítélete, továbbá tanítói iránti tisztelete és a
népszerűségre való törekvése végül is felülkerekedett és győzött. Ez arra késztette,
hogy fellázadjon a lelkiismeret szava és Isten kegyelme ellen. Azon döntése, hogy a
papoknak és írástudóknak van igazuk, elkeseredett ellenállást váltott ki belőle, a
Jézus tanítványai által hirdetett tanokkal szemben. Tőle eredt, hogy szent férfiakat és
asszonyokat bírák elé hurcoltak, börtönbe vetettek, sőt néhányat halálra is ítéltek
csupán azért, mert Jézusban hittek. Eljárása szomorúságot és gyászt hozott az
újonnan megszervezett gyülekezetre és sokakat arra késztetett, hogy menekülés
útján keressenek szabadulást.
Akiket az üldözés száműzött Jeruzsálemből, azok "széjjeljártak, hirdetve az
igét." (Apcs. 8, 4.) A városok között, amelyekbe eljutottak, volt Damaszkusz is, ahol
nagyon sokan követték az új hitet.
A papok és főemberek azt remélték, hogy körültekintő fáradozással és szigorú
üldözéssel elnyomhatják az eretnekséget. Újabban pedig az is szükségesnek látszott,
hogy az új tan ellen Jeruzsálemben alkalmazott rendszabályokat egyéb helyeken is
életbe léptessék. Ahhoz a rendkívüli munkához, melyet Damaszkuszban kellett
végrehajtani, Saulus ajánlotta fel szolgálatait. "Fenyegetéstől és öldökléstől lihegve

66
Ellen G. White Apostolok története

az Úrnak tanítványai ellen, elmenvén a főpaphoz, kérve tőle leveleket Damaszkuszba
a zsinagógához, hogyha talál némelyeket, kik ez útnak követői, akár férfiakat, akár
asszonyokat, fogva vigye Jeruzsálembe." Így a tártusi Saulus "a főpapoktól vett
felhatalmazással és engedelemmel" (Apcs. 26, 12.) felszerelve, férfiúi erejének
teljében, téves buzgalomtól fűtve indult el arra a nevezetes útra, melynek eseményei
egész életútját megváltoztatták.
Utazásuk utolsó napján "délben", a fáradt utasok közeledtek Damaszkusz felé.
Szemük elé gyönyörű gyümölcsösök és termőföldek tárultak, melyeket a közeli
hegyekben fakadó néhány patak hűs vize öntözött. A hosszú és kietlen pusztaságon
át vezető utazás végén, a kies vidék szemlélése valóban lélekemelően hatott. Amikor
Saul és kísérői boldog csodálattal szemlélték a pompázó rónaságot és a gyönyörű
várost, őt és kísérőit - miként azt később elbeszélte - "hirtelen a mennyből a napnak
fényességét meghaladó világosság" (Apcs. 26, 13.) vonta körül; fényesebb, mint
amit halandó emberi szemek elviselhetnek. Saul elvakultan és zavarodottan bukott le
a földre.
Mialatt a fényár körülvette őket, Saulus "szózatot hallott... zsidó nyelven: Saul,
Saul, mit kergetsz engem? ... Ő pedig feleié: Kicsoda vagy Uram? és az Úr mondá:
Én vagyok Jézus, akit te kergetsz. Nehéz néked az ösztön ellen rugódoznod." (Apcs.
26, 13. 14.)
Saul kísérői félelemtől reszketve és a fény szikrázó világosságától elvakulva
állottak; hallották ugyan a hangot, de nem láttak senkit. Saulus azonban megértette
az elhangzott szavakat. A Szóló - aki személyesen Isten Fia volt - egész világosan
nyilatkoztatta ki magát előtte. Ebben a megdicsőült Lényben felismerte a
megfeszített Jézust, és e kép örökre bevésődött a megdöbbent ember lelkébe. A
hallott szavak rettentő erővel hatoltak szívébe. Elsötétült lelkét a világosság özöne
árasztotta el, s felfedte előtte eddigi életének tudatlanságát és tévedéseit, valamint
annak szükségét, hogy a Szentlélek világítsa be életét.
Saul most belátta, hogy midőn Jézus követőit üldözte, tulajdonképpen Sátán
munkáját végezte. Felismerte, hogy az igazság és a kötelesség felőli meggyőződése
nagyrészt a papokba és főemberekbe vetett feltétlen bizalmán alapult; hiszen minden
feltétel nélkül bízott szarokban, amikor azt állították, hogy a feltámadás története
csupán a tanítványok ravasz meséje. Azonban most, hogy Jézus személyesen
megnyilatkozott előtte, Saulus meggyőződött a tanítványok állításainak igazságáról.
A mennyei megvilágosítás ezen órájában Saul szelleme bámulatos
gyorsasággal működött. Megértette a Szentírás prófétikus részeit. Látta, hogy a
próféták megjövendölték Jézus elvettetését a zsidók által, megfeszítését,
feltámadását és mennybemenetelét; és ez bizonyossá tette előtte, hogy valóban Ő a
megígért Messiás. Élénken felidéződött emlékezetében István prédikációja, melyet
halála előtt tartott. Ez meggyőzte, hogy a vértanú tényleg látta "Istennek
dicsőségét", amikor azt mondotta: "Ímé látom az egeket megnyílni és az Embernek

67
Ellen G. White Apostolok története

Fiát az Isten jobbja felől állam." (Apcs. 7, 55. 56.) A papok ezeket a szavakat
káromlásnak minősítették; Saul azonban most már tudta, hogy István igazat
mondott.
Micsoda kinyilatkoztatás volt ez az üldöző részére! Saul most már biztosan
tudta, hogy a megígért Messiás, mint a názáreti Jézus jött le a földre, és éppen azok
vetették el és feszítették meg, akiket meg akart menteni. Tudta azt is, hogy az
Üdvözítő diadalmasan feltámadt a sírból és felment a mennybe. Az isteni
kinyilatkoztatás e pillanatában rémülettel gondolt arra, hogy Istvánt, aki bizonyságot
tett a megfeszített és feltámadott Üdvözítőről, az ő beleegyezésével ölték meg; sőt
az ő közreműködésével üldözték és vitték halálba Jézusnak sok érdemes követőjét.
Az Üdvözítő István által beszélt Saulhoz; bizonyságtételét nem lehetett
megcáfolni. A művelt zsidó látta, miként tükrözte vissza Krisztus dicsőségét a vértanú
arca és olyan volt "mint egy angyalnak orcája". (Apcs. 6, 15.) Tanúja volt István
hosszútűrésének ellenségeivel szemben és annak a készségének, hogy
megbocsásson nekik. Látta azok állhatatosságát és örömteli odaadását, kiket
utasítására kínoztak és gyötörtek meg. Sőt azt is látta, hogy egyesek hitükért még
életüket is örömmel áldozták fel.
Mindezek hangosan beszéltek lelkéhez. Időnként szinte lenyűgöző erővel
győzték meg arról, hogy Jézus volt a megígért Messiás. Ilyenkor egész éjjeleken át
küzdött ezen meggyőződése ellen. Ezt a küzdelmét mindig újból és újból azzal zárta
le, hogy annál inkább ragaszkodott régi meggyőződéséhez, hogy Jézus nem Messiás
és követői csupán elámított rajongók.
Azonban most Krisztus személyesen szólt Saulhoz, így: "Saul, Saul, mit
kergetsz engem?" - és kérdésére: "Kicsoda vagy Uram?" ugyanaz a hang felelte: "Én
vagyok Jézus, akit te kergetsz." Krisztus azonosította magát követőivel; ha Saul
üldözte őket, a menny Ura ellen fordult; ha pedig hamis vádakkal illette őket és
ellenük tanúskodott, akkor a világ Üdvözítője ellen követte el.
Saulus nem kételkedett abban, hogy aki hozzá beszélt, a názáreti Jézus, a
régen várt Messiás, Izráelnek vigasztalója, a Megváltó volt. "Remegve és ámulva
monda: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Az Úr pedig monda néki: Kelj fel és
menj be a városba, és majd megmondják néked, mit kell cselekedned."
Miután a dicsfény eltűnt és Saul felemelkedett a földről, érezte, hogy teljesen
elvesztette látását. Krisztus dicsőségének fénye túl erősen hatott halandó szemeire;
ezért amikor elvonult tőle, az éj sötétsége borult rá. Saul a vakságot Isten
büntetésének tekintette azért a kegyetlenkedéséért, mert Jézus követőit üldözte.
Ebben a rettenetes sötétségben csak tapogatott maga körül. Kísérői pedig telve
félelemmel és csodálkozással, "kézen fogva vezeték be őt Damaszkuszba".
Eme eseménydús nap reggelén Saul az elégtétel érzetével közeledett
Damaszkusz felé, mert a főpapok ilyen nagy bizalmat tanúsítottak iránta. Súlyos

68
Ellen G. White Apostolok története

felelősséget raktak rá. Azzal bízták meg, hogy védje és vigye előre a zsidó vallás
érdekeit; amennyiben, ha lehetséges, akadályozza meg az új vallás terjesztését
Damaszkuszban. El is határozta, hogy megbízatásának minden körülmények között
eleget tesz. Türelmetlenül nézett a reá váró élmények elé.
Azonban mennyire másként történt a városba való bevonulása, mint ahogy azt
elképzelte! Vaksággal megverve, tehetetlenül, lelkiismereti furdalásoktól gyötörve,
bizonytalanságban afölött, hogy milyen ítélet vár még reá, kereste fel a Júdás nevű
tanítvány lakását, ahol teljes visszavonultságban bőséges alkalma volt a
gondolkozásra és imára.
És Saulus "három napig nem látott, és nem evett és nem ivott". A lelki
gyötrelemnek e napjai hosszú éveknek tűntek fel előtte. Rémült lélekkel újból és
újból felidézte emlékezetében István kínszenvedéseit, melyek őt is terhelték.
Rémülete fokozódott arra a gondolatra, hogy milyen bűnt vett magára, amikor a
papok és főemberek gonoszságának és előítéletének engedett, még akkor is, amikor
István arca már mennyei fényességben ragyogott. Bánkódva és töredelemmel
gondolt azon esetekre, amikor bezárta fülét és szemét a leghathatósabb bizonyítékok
előtt és irgalmatlanul kierőszakolta a názáreti Jézus követőinek üldözését.
A legszigorúbb önvizsgálatnak és töredelmes alázatnak e napjait teljes
magányban töltötte el. A damaszkuszi hívőket jó előre figyelmeztették Saulus
jövetelének céljáról. Féltek, hogy csak színleli a megtérést, miáltal jobban hozzájuk
tud férkőzni, és elfogja őket. Ezért távol tartották magukat Saultól és nem voltak
iránta részvéttel. Saulus viszont semmi vágyat sem érzett, hogy a megtéretlen
zsidókhoz forduljon, akikkel előbbi terve szerint a hívők üldözése céljából akart
találkozni. Nagyon jól tudta, hogy ezek meg sem hallgatnák. Ily módon el volt vágva
minden részvéttől. Egyedüli reménysége a segítségre az Isten irgalmába vetett hite
volt, és így, megtört lélekkel Hozzá fordult.
A hosszú órák alatt, melyeket Saul Istennel egyedül töltött el, sok olyan
szöveg jutott eszébe, mely Krisztus első eljövetelére vonatkozott. Gondosan és a
meggyőződés által kiélesedett emlékezettel vette át a próféciákat. Amikor a
jövendölések jelentőségén gondolkozott, csodálkozott eddigi vakságán, a lelki
dolgokat illetőleg; és csodálkozott a zsidók vakságán általában, amely Jézusnak, a
megígért Messiásnak megtagadására vezette őket. Megvilágosodott tekintete előtt
most minden olyan tiszta volt. Megállapította, hogy előítélet és hitetlenség
homályosította el lelki felismerő képességét és ez akadályozta abban, hogy a názáreti
Jézusban a megjövendölt Messiást felismerje.
Miután Saulus engedett a Szentlélek meggyőző erejének, feleszmélt életének
tévedéseire és felismerte Isten törvényének messze ható követelményeit. Ő, a
büszke farizeus, aki olyan biztos volt abban, hogy jócselekedetei igazolják, most
gyermeki egyszerűséggel és alázattal borult le Isten előtt és vallotta be saját
méltatlanságát. Könyörgött, hogy Isten a megfeszített és feltámadott Üdvözítő

69
Ellen G. White Apostolok története

érdemeit reá is terjessze ki. Saulus vágyakozott összhangba és közösségbe jutni az
Atyával és a Fiúval. Hő vágya volt, hogy Isten őt elfogadja, és bocsánatát elnyerje.
Mélységesen könyörögve járult a kegyelem trónja elé.
A bűnbánó farizeus imáit Isten meghallgatta. Szívének legbensőbb rezgései és
gondolatai az isteni kegyelem által átalakultak és nemesebb képességei összhangba
olvadtak Isten örök szándékaival. Krisztust és annak igazságát ezentúl többre
tartotta, mint az egész világot.
Saul megtérése fényesen bizonyítja a Szentlélek csodatevő hatalmát, mely
embereket győz meg bűneikről. Saul komolyan hitte, hogy a názáreti Jézus megveti
Isten törvényét; azt hitte, hogy tanítványait arra tanítja, hogy a törvény hatályát
vesztette. Megtérése után azonban felismerte Jézusban azt, aki azzal a kifejezett
szándékkal jött le a földre, hogy Atyja törvényének érvényt szerezzen. Teljesen
meggyőződött arról, hogy Jézus a szerzője az egész zsidó áldozati szertartásnak.
Felismerte, hogy a keresztre feszítéskor az árnyékszolgálat a lényegben feloldódott
és hogy Jézusban teljesedtek be az ótestamentomi jövendölések, amelyek Izráel
Megváltójára vonatkoztak.
Saul megtérésének történetéből igen fontos alapelveket ismerünk fel,
amelyeket mindenkor szívleljünk meg. Saul közvetlenül Jézus színe elé került.
Krisztus rendkívül fontos munkára szemelte ki és "választott edényévé" kellett lennie;
azonban mégsem világosította fel azonnal a neki szánt feladatról. Csak feltartóztatta
útjában és meggyőzte bűneiről. Mikor azonban Saul kérdezte: "Uram, mit akarsz,
hogy cselekedjem?" - a kérdezősködő farizeust gyülekezetéhez utasította, hogy ott
tudja meg Isten akaratát személyére vonatkozólag.
Az a csodálatos fényár, mely megvilágította Saul sötétségét, Isten műve volt.
Azonban a tanítványoknak is munkálkodniuk kellett Saul érdekében; Krisztus
kinyilatkoztatta magát előtte és meggyőzte őt. Így jutott a bűnbánó olyan
lelkiállapotba, hogy tanítást nyerhetett azoktól, akiket Isten elhívott igazságának
ismertetésére.
Mialatt Saul egyedül, imában és könyörgésben volt elmerülve Júdás házában,
az Úr látásban megjelent az egyik "tanítványnak Damaszkuszban, név szerint
Anániásnak" és megmondta neki, hogy a tárzusi Saul imádkozik és segítségére
szorul. "Kelj fel és menj az úgynevezett Egyenes utcába" mondotta a mennyei
küldött és "keress fel a Júdás házában egy Saul nevű tárzusi embert, mert ímé
imádkozik és látá Saulus látásban, hogy egy Anániás nevű férfiú beméne hozzá és
kezét reá veté, hogy lásson."
Anániás alig tudta elhinni az angyal szavait, hiszen Saul neve messze földön
híres volt, hogy mennyire üldözte a jeruzsálemi szenteket. Ezért ilyen ellenvetésre
merészkedett: "Uram, sok embertől hallottam e férfiú felől, mily sok bosszúsággal
illeté a te szemeidet Jeruzsálemben; és itt is hatalma van a főpapoktól, hogy

70
Ellen G. White Apostolok története

mindazokat megkötözze, kik a te nevedet segítségül hívják." Erre röviden a
következő parancsot kapta: "Eredj el, mert ő nekem választott edényem, hogy
hordozza az én nevemet a pogányok és királyok és Izráel fiai előtt."
Anániás az angyal utasításának engedelmeskedve, felkereste azt a férfit, aki
még rövid idővel előbb fenyegetésekkel illette a Jézus nevében hívőket. Kezeit
ráhelyezte a töredelmes bűnbánó fejére és így szólt: "Saul atyámfia, az Úr küldött
engem, Jézus, aki megjelent néked az úton, melyen jöttél, hogy szemeid
megnyíljanak és beteljesedjél Szent Lélekkel. És azonnal mintegy pikkelyek estek le
szemeiről, és mindjárt visszanyeré látását; és felkelvén, megkeresztelkedék."
Jézus így erősítette meg gyülekezete tekintélyét és így hozta össze Sault
kiválasztott eszközeivel e földön. Krisztusnak megvolt már a gyülekezete e földön,
mint képviselője, és az volt a feladata, hogy megmutassa a megtérő bűnösnek az
élet útját.
Sokan azt hiszik, hogy Krisztus elismert földi követőitől függetlenül, egyedül
Neki tartoznak közvetlen felelősséggel az elnyert világosságért és tapasztalatokért.
Jézus a bűnösök Barátja, és szíve megindul szenvedéseiken. Övé minden hatalom
mennyen és földön, azonban tiszteletben tartja az általa elrendelt eszközöket, melyek
az emberek üdvösségére és felvilágosítására szolgálnak. Ezért a bűnösöket a
gyülekezethez utalja, melyet a világosság közvetítőjévé tett a világ számára.
Amikor Saul vakbuzgó és előítélettől izzó lelkiállapotában kinyilatkoztatást
nyert az általa üldözött Krisztustól, azonnal összeköttetésbe került azzal a
gyülekezettel, mely a világ világossága. Ebben az esetben Anániás képviselte
Krisztust és képviselte egyszersmind Krisztus szolgáit e földön, akik elhívattak, hogy
Helyette cselekedjenek. Krisztus helyett Anániás érintette meg Saul szemeit, hogy
ismét láthasson. Krisztus helyett tette rá kezeit, és mialatt az Ő nevében imádkozott,
Saul elnyerte a Szentlelket. Minden Krisztus nevében és erejében történt. A forrás
Krisztus, viszont a gyülekezet az élő csatorna, a közvetítő eszköz.
A mennyei úton egy parancs van:
ELŐRE!

71
Ellen G. White Apostolok története

13. Az előkészület napjai
Pál, megkeresztelkedése után táplálékot vett magához és ottmaradt a
"damaszkuszi tanítványokkal néhány napig, és azonnal prédikáló a zsinagógában a
Krisztust, hogy ő az Isten Fia." Bátran hirdette, hogy a názáreti Jézus a rég várt
Messiás, aki "meghalt a mi bűneinkért az írások szerint; és, hogy eltemettetett; és,
hogy feltámadott a harmadik napon az írások szerint"; és, hogy megjelent a
tizenkettőnek és másoknak is. "Legutolszor pedig mindenek között" - szokta Pál
hozzáfűzni - "mint egy idétlennek, nékem is megjelent." (1. Kor. 15, 3. 4. 8.)
Bizonyítékait a próféciák alapján, olyan meggyőzően adta elő, és igyekezetét annyira
nyilvánvalóan kísérte Istennek ereje, hogy a zsidók felháborodásukban válaszolni
sem tudtak neki.
Pál megtérésének híre nagyon meglepte a zsidókat. Ő, aki "a főpaptól vett
felhatalmazással és engedelemmel" ellátva utazott Damaszkuszba a hívők
üldözésére, prédikálja a megfeszített és feltámadt Üdvözítőről szóló evangéliumot,
erősíti azok kezeit, akik már tanítványok voltak és állandóan újonnan megtérteket
vezet arra a hitre, amelynek egykor annyira ellenszegült.
Pált azelőtt úgy ismerték, mint a zsidó vallás buzgó védelmezőjét és Jézus
követőinek fáradhatatlan üldözőjét. Bátorsága, önállósága és állhatatossága,
veleszületett tulajdonságai és műveltsége bármely irányú tevékenységre képessé
tették. Bámulatos élességgel világított meg dolgokat és lesújtó, csípős bírálata az
ellenfelet kellemetlen helyzetbe hozta. Most pedig a zsidóknak látniuk kellett, hogy ez
a rendkívüli reményekre jogosító ifjú azokkal egyesült, akiket azelőtt üldözött, sőt
bátran hirdeti Jézus nevét.
Az ütközetben elesett tábornok nagy vesztesége hadseregének; halála
azonban nem jelent az ellenségnek erőtöbbletet. Ha azonban egy kiváló férfiú az
ellenséggel egyesül, nemcsak szolgálata hiányzik, hanem akikhez csatlakozott,
feltétlenül előnyhöz jutnak. Ha az Úr tárzusi Sault a damaszkuszi úton egyszerűen
agyonsújtja, akkor az üldöző hatalmat nagymértékben gátolta volna. Isten azonban
gondviselésében nemcsak megkímélte Saul életét, hanem őt meg is térítette. Ezáltal
az ellenfél egyik hősét, az ellentáborból, Krisztus oldalára állította. Pált, a gyakorlott
szónokot és szigorú kritikust, kinek határozott elvei voltak. Ez a rettenthetetlen és
elvhű férfiú éppen azokkal a tehetségekkel rendelkezett, amelyekre az ifjú
gyülekezetnek szüksége volt.
Midőn Pál Damaszkuszban prédikált, mindazok, kik hallották, megrémülve így
szóltak: "Nem ez-é az, aki pusztította Jeruzsálemben azokat, akik ezt a nevet hívják
segítségül, és ide is azért jött, hogy őket fogva vigye a főpapokhoz?" Pál kijelentette,
hogy hitét nem pillanatnyi ötlet, vagy rajongás alapján változtatta meg, hanem

72
Ellen G. White Apostolok története

ellenállhatatlan bizonyítékok késztették rá. Ha az evangéliumot magyarázta,
igyekezett a Krisztus első eljövetelére utaló próféciákat világosan kifejteni és
következetesen bebizonyította, hogy ezek a jövendölések szó szerint teljesedtek be a
názáreti Jézus életében. Hitének alapja tehát biztos prófétai beszéd volt.
Mialatt Pál állandóan felszólította csodálkozó hallgatóit, hogy "bánják meg
bűneiket és térjenek meg Istenhez, a megtéréshez méltó cselekedeteket
cselekedvén" (Apcs. 26, 20.) - "annál inkább erőt vőn és zavarba hozta a
Damaszkuszban lakó zsidókat, bebizonyítván, hogy ez a Krisztus." Sokan azonban
szívüket elzárták, nem akarták üzenetét meghallgatni és megtérése fölötti
csodálkozásuk csakhamar izzó gyűlöletté változott, mely semmivel sem maradt
mögötte a Jézus iránt táplált gyűlöletüknek.
Az ellenállás annyira fellángolt, hogy nem látszott tanácsosnak, hogy Pál
folytassa működését Damaszkuszban. Mennyei hírnök szólította fel, hogy egyelőre
hagyja el ezt a helyet és így "elment Arábiába" (Gal. 1, 17.), ahol biztos menedéket
talált.
Itt a puszta magányában bőséges alkalma volt Pálnak a háborítatlan kutatásra
és nyugodt elmélkedésre. A múlt tapasztalatai elvonultak lelki szemei előtt. Okult
ezekből és szíve mélyéből megtért az Úrhoz. Teljes szívvel kereste Istent és nem
nyugodott meg addig, míg egészen biztos nem volt afelől, hogy bűnbánatát elfogadta
és bűneit megbocsátotta. Vágyott arra a bizonyosságra, hogy Jézus mellette fog-e
állni a jövőben, tanítói hivatásában. Lelke felszabadult az előítéletektől és
hagyományoktól, melyek eddigi életét formálták és közvetlen tanítást merített az
igazság forrásából. Jézus személyesen érintkezett vele, megalapozta a hitben és
nagy bölcsességet és kegyelmet árasztott rá.
Ha az emberi lélek összeköttetésbe kerül Isten Lelkével - a véges a
Végtelennel -, akkor ennek hatása a testre, a lélekre és a szellemre felmérhetetlen. A
legtökéletesebb képzettség fakad ebből az összeköttetésből. Ez Istennek sajátos
módszere az emberek fejlesztéséhez. "Bízd csak azért magadat ő reá" (Jób 22, 21.)
így szól üzenete az emberiséghez. Az a szent megbízatás, melyet Pál nyert az
Anániással való beszélgetése alkalmával, mind nagyobb súllyal nehezedett szívére.
Amikor Pál ezen szavakra: "Saul, atyámfia, kelj fel" - először nézett ennek a jámbor
férfinek a szemébe, Anániás a Szentlélek sugallatára így szólt hozzá: "A mi atyáink
Istene választott téged, hogy megismerd az ő akaratát és szót hallj az ő szájából;
mert leszel néki tanúbizonysága minden embernél azok felől, amiket láttál és
hallottál. Most annakokáért mit késedelmezel? Kelj fel és keresztelkedj meg és mosd
le a te bűneidet, segítségül hívón az Úrnak nevét." (Apcs. 22, 14-16.)
Ezek a szavak összhangban voltak Jézus szavaival, melyeket Saulhoz intézett,
amikor a damaszkuszi úton feltartóztatta: "Mert azért jelentem meg néked, hogy
téged szolgává és bizonysággá rendeljelek úgy azokban, amiket láttál, mint azokban,
amikre nézve meg fogok néked jelenni; megszabadítván téged e néptől és a

73
Ellen G. White Apostolok története

pogányoktól, kik közé most küldelek, hogy megnyissad szemeiket, hogy setétségből
világosságra és a Sátánnak hatalmából az Istenhez térjenek, hogy bűneiknek
bocsánatát és a megszenteltettek között osztályrészt nyerjenek az én bennem való
hit által." (Apcs. 26, 16-18.)
Miközben Pál fontolgatta szívében ezeket a dolgokat, mindjobban megértette
hivatásának nagy jelentőségét, hogy ő "Jézus Krisztusnak Isten akaratából elhívott
apostola". (1. Kor. 1, 1.) Nem "emberektől, sem nem ember által, hanem Jézus
Krisztus által és az Atya Isten által" rendeltetett. (Gal. 1, 1.) Az előtte álló nagy
feladat, a Szentírás szorgalmas kutatására késztette, hogy prédikálja az
evangéliumot, "de nem szólásban való bölcsességgel, hogy a Krisztus keresztje
hiábavaló ne legyen", "hanem a léleknek és erőnek megmutatásában", hogy
mindazoknak hite, akik hallják, "ne emberek bölcsességén, hanem Istennek erején
nyugodjék." (1. Kor. 1, 17; 2, 4. 5.)
Midőn Pál a Szentírásban kutatott, felismerte, hogy már kezdettől fogva "nem
sokan hívattak bölcsnek test szerint, nem sokan hatalmasak, nem sokan nemesek;
hanem a világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az
erőseket. És a világ nemtelenjeit és megvetettjeit választotta ki magának az Isten, és
a semmiket, hogy a valamiket megsemmisítse; hogy ne dicsekedjék előtte egy test
sem." (1. Kor. 1, 26-29.) És amikor így, a kereszt fényében, szemlélte a világ
bölcsességét, elhatározta, hogy semmi egyébről sem akar tudni, mint egyedül "a
Jézus Krisztusról, még pedig a megfeszítettről." (1. Kor. 2, 2.)
Későbbi tanítói működése alatt Pál tényleg sohasem tévesztette szem elől
bölcsességének és erejének forrását. Halljuk csak, hogyan erősítette meg évek múlva
is: "mert nékem az élet Krisztus". (Fil. 1, 21.) És ismételten: "Annakfelette most is
kárnak ítélek mindent az én Uram, Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt,
akiért mindent kárba veszni hagytam, ...hogy a Krisztust megnyerjem és találtassam
Ő benne, mint akinek nincsen saját igazságom a törvényből, hanem van igazságom a
Krisztusban való hit által, Istentől való igazságom a hit alapján: Hogy megismerjem
Őt és az Ő feltámadásának erejét és az Ő szenvedéseiben való részesülésemet." (Fil.
3, 8-10.)
Arábiából Pál "ismét visszajött Damaszkuszba" (Gal. 1, 17.) és "azonnal
prédikáló az Úr Jézus nevét félelem nélkül". Bölcs bizonyítékaival képtelenek voltak
szembeszállni és a "zsidók tanácsot tarfának, hogy őt megöljék". A város kapuit éjjel-
nappal nagy gonddal őrizték, hogy a szökés minden lehetőségét meggátolják. Ez a
kritikus helyzet a tanítványokat arra kényszerítette, hogy Istent komoly imában
keressék, míg végül aztán "vevén őt éjjel, a kőfalon bocsáfák alá, leeresztve egy
kosárban". (Apcs. 9, 25.)
Midőn Pál Damaszkuszból elmenekült, Jeruzsálembe ment, miután már
körülbelül három év telt el megtérése óta. Ezen látogatásának fő célja az volt, amint
később elmondotta, "hogy Péten meglátogassa". (Gal. 1, 18.) Mikor a városba ért,

74
Ellen G. White Apostolok története

ahol egykor mint Sault, az üldözőt igen jól ismerték, "próbált a tanítványokhoz
csatlakozni; de mindnyájan féltek tőle, nem hívén, hogy ő tanítvány". Csak nehezen
tudták elhinni, hogy ő, farizeus létére, aki annyira a betűhöz ragaszkodott és aki oly
sokat fáradozott a gyülekezet pusztításán, őszinte követője lehetne Jézusnak.
"Barnabás azonban maga mellé vevén őt, vivé az apostolokhoz, és elbeszélé nekik,
mint látta az úton az Urat, és hogy beszélt vele, és mint tanított Damaszkuszban
nagy bátorsággal a Jézus nevében."
A tanítványok e szavak hallatára befogadták Pált, mint közéjük tanozót.
Csakhamar elegendő bizonyítékát nyerték keresztényi tapasztalatai őszinteségének. A
pogányok jövendő apostola tehát ott tartózkodott abban a városban, amelyben
előbbi hitsorsosai közül olyan sokan laktak. Fonó vágyat érzett, hogy felvilágosítsa
ezeket a zsidó vezetőket a Messiásra vonatkozó jövendölésekről, amelyek az
Üdvözítő eljövetelével beteljesedtek. Egészen komolyan hitte, hogy Izráel e tanítói,
akikkel egykor olyan jó barátságban volt, éppoly őszinték és becsületesek, mint
amilyen ő volt. De sajnos, nagyon csalódott zsidó testvérei lelkületében. Abbeli
reménységét, hogy gyors megtérésre bírja őket, csakhamar keserű csalódás váltotta
fel. Noha "nagy bátorsággal tanítván az Úr Jézus nevében" és "beszél, sőt vetekedik
vala görög zsidókkal" - a zsidó gyülekezet élén álló vezetők nemcsak vonakodtak
hitelt adni szavainak, hanem "igyekeznek vala őt megölni". Szomorúság töltötte be
szívét. Mily szívesen feláldozta volna életét, ha így egyeseket elvezethetett volna az
igazság ismeretére. Megszégyenülve gondolt személyes buzgóságára, melyet István
üldözésében kifejtett. Aggodalomtól űzve azon iparkodott, hogy eltávolítsa róla a
foltot, akit oly hamisan vádoltak. Igyekezett hatalmasan hirdetni azt az igazságot,
amelyért István életét áldozta.
Midőn Pál fájdalomtól lesújtva a templomban imádkozott azokért, kik neki
hinni nem akartak, egyszerre elragadtatott - amint erről később bizonyságot tett - és
mennyei hírnök jelent meg előtte, ki így szólt hozzá: "Siess és menj ki hamar
Jeruzsálemből, mert nem veszik be a te tanúbizonyságtételedet én felőlem." (Apcs.
22, 18.)
Pál hajlandó volt Jeruzsálemben maradni, hogy ott szembeszálljon az
ellenállással. Gyávaságnak tartotta a szökést, ha ott maradásával néhány makacs
zsidót meggyőzhet az evangélium igazságáról, még akkor is, ha életébe kerülne.
Ezért így válaszolt: "Uram, ők maguk tudják, hogy én tömlöcbe vetettem és vertem
zsinagógánként azokat, akik hisznek vala te benned; és mikor ama te mártírodnak,
Istvánnak vére kiontaték, én is ott állék és helyeslém az ő megöletését és őrizém
azoknak köntösét, akik őt megölték." Azonban nem egyezett Isten tervével az, hogy
szolgája életét fölöslegesen veszélyeztesse; ezért a mennyei hírnök így felelt: "Eredj
el, mert én téged messze küldelek a pogányok közé." (Apcs. 22, 19-21.)
Mikor a testvérek értesültek Pál látomásáról, siettették titkos menekülését
Jeruzsálemből, nehogy a zsidók megöljék. "Levivén őt Czézáreába, és elküldték őt

75
Ellen G. White Apostolok története

Tártusba." Pál elutazása egyelőre véget vetett a zsidók erőszakos ellenállásának.
Rövid ideig nyugalmat élvezett a gyülekezet, mely idő alatt a hívők száma nagyon
megnövekedett.
"Életünk megpróbáltatásaiban Isten kezét nézzük,
de ne feledjük, hogy kezét mindig a szíve vezérli."
Tóth Tihamér

76
Ellen G. White Apostolok története

14. Igazságot szomjazó lélek
Tanítói működése közben Péter apostol meglátogatta a Liddában lakó hívőket
is. Itt meggyógyította Éneást, akit a köszvény nyolc év óta ágyhoz kötött. "Jézus
Krisztus meggyógyít téged" - mondá neki az apostol. - "Kelj föl, vesd meg magad az
ágyadat". "És azonnal felkele és láták őt mindnyájan, kik laknak vala Liddában és
Sáronban, kik megtérének az Úrhoz."
Joppéban, közel Liddához, lakott egy asszony, név szerint Tábitha ("Dorkás,
vagy Zerge"), akit jócselekedetei miatt igen szerettek. Méltó tanítványa volt Jézusnak
és idejét azzal töltötte, hogy jótékonykodott mindenfelé. Tudta, kinek van szüksége
meleg ruhára, ki szorult pártfogásra és őszintén szolgálta a szegényeket és
elnyomottakat. Ügyes keze gyorsabban járt, mint a nyelve.
"Lőn pedig azokban a napokban, hogy megbetegedvén, meghala." A joppéi
gyülekezet mélyen fájlalta elvesztését, és amikor hallották a hívők, hogy Péter
Liddában tartózkodik, követeket küldtek éne, "kérve, hogy késedelem nélkül menjen
át hozzájuk. Felkelvén azért Péter, elméne azokkal. Mihelyt odaére, felvezeték őt a
felházba; és elébe állának néki az özvegyasszonyok mindnyájan sírva és mutogatva a
ruhákat és öltözeteket, melyeket Dorkás csinált, míg velük együtt volt." Tekintettel
arra a sok segítségre, amelyet nyújtott, nem csodálkozhatunk, hogy jajveszékeltek és
forró könnyekkel illették kihűlt tetemét.
Az apostol szívét részvét hatotta át, amikor nagy bánatukat látta. Felszólította
a síró asszonyokat, hagyják el a szobát; ő maga letérdelve, buzgó imában fordult
Istenhez, hogy adja vissza Tábitha életét és egészségét. Azután a holttesthez
fordulva mondá: "Tábitha, kelj fel!" "Az pedig felnyitó szemeit; és meglátván Pétert,
felüle." Tábitha nagy szolgálatokat tett a gyülekezetnek és Isten jónak látta, hogy őt
visszahozza az ellenség országából, azért, hogy ügyességével és akaraterejével
továbbra is mások áldására szolgáljon és hogy Krisztus ügye megerősödjön,
hatalmának ezen megnyilatkozása által is.
Mialatt Péter még Joppéban tartózkodott, Isten elhívta, hogy elvigye az
evangéliumot Kornéliusnak, Czézáreába.
Kornélius római százados, jómódú és előkelő származású férfi volt, aki bizalmi
és tiszteletbeli állást töltött be. Születésére, nevelésére és képzettségére nézve
pogány ember; a zsidókkal való összeköttetése által azonban ismeretet nyert Istenről
és őszinte szívvel szolgált neki; ugyanis hite őszinteségét a szegények iránti
részvétével mutatta ki. Nagylelkűségét mindenütt ismerték és igazságos élete folytán
mind a zsidóknál, mind a pogányoknál jó hírnévnek örvendett. Befolyása mindenkire
áldásos volt, akivel csak érintkezett. A Szentírás úgy ír róla, mint aki "jámbor és

77
Ellen G. White Apostolok története

istenfélő egész házanépével egyben, ki sok alamizsnát osztogat vala a népnek és
szüntelen könyörög vala Istennek." Mivel Kornélius hitt Istenben, mint a menny és
föld Teremtőjében, tisztelte Őt; elismerte felsőbbségét és kikérte tanácsát életének
minden ügyében. Családi életében éppúgy, mint hivatalos kötelességeiben, hú volt
Hozzá. Otthona Istennek oltára volt; terveit nem merte Isten segítsége nélkül
megvalósítani, sem felelősséget nem vállalt az Ő tudta nélkül.
Noha Kornélius hitt a próféciákban és várta a Messiás jövetelét, mégsem
tudott semmit az evangéliumról, ahogyan az Krisztus életében és halálában
megnyilatkozott. Nem volt tagja a zsidó hitközségnek és a rabbik bizonyára
pogánynak és tisztátalannak tartották volna. De ugyanaz a szent Vigyázó, aki
Ábrahámról mondta: "Ismerem őt" (1. Móz. 18, 19.) - ismerte Kornéliust is és
közvetlenül a mennyből üzenetet küldött neki.
Mialatt imádkozott, megjelent neki az Úr angyala. Mikor a százados hallotta,
hogy nevén szólítják, ámbár megrémült, de felismerte, hogy a hírnök Istentől jött és
megkérdezte: "Mi az Uram?" Az angyal felelte: "A te könyörgéseid és alamizsnáid
felmentek Isten elé emlékezetnek okáért. Most azért küldj Joppéba embereket és
hívasd magadhoz Simont, ki neveztetik Péternek; ő egy Simon nevű tímárnál van
szálláson, kinek háza a tenger mellett van."
Az utasítás pontossága bizonyítja, hogy a menny ismeri az emberek
foglalkozását és minden cselekedetét; hiszen annak a férfinak még a mesterségét is
közölte, akinél Péter tartózkodott. Isten épp olyan jól ismeri az egyszerű munkás
élményeit és munkálkodását, mint a trónon ülő királyokét.
"Most azért küldj Joppéba embereket és hívasd magadhoz Simont". Isten
ekképpen bizonyította be tiszteletét az evangélium szolgálata és a megszervezett
gyülekezet iránt. Az angyal nem kapott felhatalmazást arra, hogy közölje Kornéliussal
a kereszt történetét. Olyan gyarlóságoknak és kísértéseknek alávetett embernek
kellett beszélnie a megfeszített és feltámadt Üdvözítőről, mint amilyen maga a
százados.
Isten nem választ az emberek közé képviselőjéül el nem bukott angyalokat,
hanem olyan lényekre bízta igazságának hirdetését, mint azok, kiket megmenteni
igyekeznek. Krisztus is emberré lett, hogy az emberekhez férkőzhessék. Istenemberi
Üdvözítőre volt szükség, hogy elhozza a világnak az üdvöt. Most pedig férfiakra és
nőkre bízta azt a szent kötelességet, hogy hirdessék "Krisztus végére mehetetlen
gazdagságát." (Ef. 3, 8.)
Az Úr, nagy bölcsességében, érintkezést létesít az igazság keresői és az
igazság ismerői között. Isten terve az, hogy akik világosságot nyertek, közöljék
azokkal, akik még a sötétségben élnek. Aki a bölcsesség nagy Forrásából meríti
erejét, Isten eszközévé válik, hogy általa az evangélium kifejthesse szívet és értelmet
átalakító hatalmát.

78
Ellen G. White Apostolok története

Kornélius örömmel engedelmeskedett a mennyei küldöttnek. Amikor az angyal
eltávozott, "szólíts kettőt az ő szolgái közül és egy kegyes vitézt azok közül, kik
rendelkezésére állnak vala. És elmondván nekik mindent, elküldé őket toppéba."
Az angyal pedig Kornéliussal való találkozása után toppéba ment Péterhez. Ő
pedig akkor éppen imába merülve szállásának felházában tartózkodott és azt
olvassuk róla: "Megéhezék azonban és akara enni; míg azonban azok ételt
készítések, szálla ő reá elragadtatás." Péter nem csupán testi eledelre éhezett,
hanem, amikor a tetőről letekintett toppé városára és annak környékére, éhséget
érzett honfitársai lelki üdvéért is. Égő vágy emésztette, hogy megismertesse velük is
az Írás próféciáit, amelyek Krisztus szenvedéseire és halálára utaltak.
Elragadtatásában Péter látta: "hogy az ég megnyílt és leszálla ő hozzá valami
edény, mint egy nagy lepedő, négy sarkánál fogva felkötve és leeresztve a földre;
melyben valának mindenféle földi, négylábú állatok, vadak, csúszó-mászó állatok és
égi madarak. És szózat lőn őhozzá: Kelj fel Péter, öljed és egyél! Péter pedig monda:
Semmiképpen sem Uram; mert sohasem ettem semmi közönségeset, vagy
tisztátalant. És ismét szózat lőn őhozzá másodszor is: Amiket az Isten megtisztított,
te ne mondd tisztátalanoknak. Ez pedig három ízben történt; és ismét felviteték az
edény az égbe."
Ez a látomás Péter számára megrovást, egyben pedig utasítást is tartalmazott.
Isten szándékát nyilatkoztatta ki előtte, hogy Krisztus halála által a pogányok is, a
zsidókkal együtt, az üdvösség örökösei legyenek. Eddig egyetlen tanítvány sem
prédikálta az evangéliumot a pogányoknak. Részükre még mindig ott állott a
válaszfal, melyet pedig Krisztus halála lerombolt; munkálkodásuk tehát egyedül csak
a zsidókra szorítkozott, míg a pogányokat az evangélium áldásaiból kizártnak
tekintették. Ez alkalommal az Úr megkísérelte, hogy Pétert az isteni terv világszéles
terjedelméről kioktassa.
Számos pogány hallgatta már mohón Péternek és a többi apostolnak
prédikációit, sőt a görög zsidók közül is sokan hittek már Krisztusban. Azonban a
pogányok közül Kornélius megtérése volt az első, mely jelentőséggel bírt.
Krisztus egyháza számára most a munkának teljesen új korszaka kezdődött.
Az ajtónak, melyet a megtért zsidó hívők a pogányok előtt bezártak, fel kellett
tárulni. Az evangéliumot elfogadó pogányokat egyenrangúnak kellett elismerniük,
anélkül, hogy a körülmetélkedés rítusát rájuk kényszerítették volna.
Mily óvatosan munkálkodott az Úr, hogy eltávolítsa a pogányok iránti
előítéletet, mely Péter lelkében a zsidó hitben való nevelés folytán oly mélyen
gyökerezett! Az egész látomás: a kendő és annak tartalma azt célozta, hogy az
apostol gondolkozását felszabadítsa az előítélettől, és arra a fontos igazságra
vezesse, hogy a mennyben nincs személyválogatás, hanem Isten előtt zsidó és görög

79
Ellen G. White Apostolok története

egyenlő értékű; hogy Krisztus által a pogányok is részesülhetnek az evangélium
áldásaiban és kiváltságában.
Mialatt Péter még a látomás értelmén elmélkedett, megérkeztek Joppéba a
Kornélius által küldött férfiak és megjelentek szállásának ajtaja előtt. A Lélek ekkor
így szólt hozzá: "Ímé három férfiú keres téged; nosza kelj fel, eredj alá és minden
kételkedés nélkül menj el velük, mert én küldöttem őket."
Súlyos parancs volt ez Péternek, de miután nem akart engedetlenkedni,
vállalta a reá rótt kötelességet, bár minden lépésnél habozva megállt: "Alámenvén
ezért Péter a férfiakhoz, kiket Kornélius küldött ő hozzá, monda: Ímé én vagyok, akit
kerestek; mi dolog az, miért jöttetek?" Elbeszélték tehát különleges megbízatásukat
és így szóltak: "Kornélius százados, igaz és istenfélő férfiú, ki mellett a zsidók egész
népe bizonyságot tesz, szent angyal által megintetett, hogy hívasson téged házához
és halljon tőled valami dolgokról."
Az apostol az Úrtól éppen előzőleg kapott utasításnak engedelmeskedve,
megígérte, hogy velük megy. Következő reggel, hat testvér kíséretében útnak indult
Czézáreába. Ez utóbbiak legyenek tanúi mindannak, amit Péter a pogányoknál
teendő látogatása alkalmával szól vagy tesz; mert igen jól tudta, hogy a zsidó tanok
ily nyílt megszegéséért kérdőre fogják vonni.
Midőn Péter belépett a pogány házba, Kornélius nem közönséges látogatóként
üdvözölte őt, hanem úgy, amiként tisztelte azt, Aki ideküldte Pétert. Keleti szokás
szerint a fejedelmek és főméltóságok előtt üdvözlésül mélyen meghajolnak; ugyanígy
hajolnak meg gyermekek a szülők előtt. Kornélius azonban az Isten által tanítására
küldött férfi iránti hódolatból, az apostol lábaihoz borult és imádta őt. Péter elrémülve
emelte fel, mondván: "Kelj fel; én is ember vagyok."
Míg a küldöttek még útban voltak, hogy megbízatásuknak eleget tegyenek, a
százados "egybegyűjtötte rokonait és jó barátait", hogy azok is vele együtt
hallgathassák az evangéliumot. Midőn Péter megérkezett, nagy tömeget talált ott,
mely sóvárogva várta, hogy szavait hallhassa.
Péter először arról beszélt az egybegyűltekhez, hogy zsidó szokás szerint
társadalmilag tilos zsidónak pogányokkal érintkezni - és hogy az ilyen eljárás a
ceremoniális törvény szerint tisztátalanságot jelent. "Ti tudjátok, hogy tilalmas zsidó
embernek más nemzetbelivel barátkozni, vagy hozzámenni, de nékem az Isten
megmutató, hogy senkit se mondjak közönséges, vagy tisztátalan embernek.
Annakokáért ellentmondás nélkül el is jöttem... Azt kérdem azért, mi okból hívattatok
engem?"
Kornélius erre elbeszélte élményét. Elmondta az angyal szavait és végül
hozzátette: "Azonnal azért küldöttem hozzád; és te jól tetted, hogy eljöttél. Most
azért, mi mindnyájan az Isten előtt állunk, hogy meghallgassuk mindazokat, amit
neked parancsolt."

80
Ellen G. White Apostolok története

Péter így szólt: "Bizonnyal látom, hogy nem személyválogató az Isten; hanem
minden nemzetből kedves ő előtte, aki őt féli és igazságot cselekszik." Ezután az
apostol a figyelmesen hallgató csoport előtt Krisztusról prédikált - életéről,
csodatételeiről, elárultatásáról és megfeszítéséről; feltámadásáról és
mennybemeneteléről, valamint a mennyben folyó munkájáról; mert Ő az emberek
képviselője és közbenjárója. Miközben az egybegyűlteket Jézushoz, a bűnösök
egyedüli reménységéhez vezette, ő maga is jobban megértette látomásának
jelentőségét; szíve lángolt azoknak az igazságoknak erejétől, melyeket elébük tárt.
A prédikációt hirtelen félbeszakította a Szentlélek kiáradása: "Mikor még szóló
Péter ez igéket, leszálla a Szentlélek mindazokra, akik hallgatják vala a beszédet. És
elálmélkodónak a zsidóságból való hívek, mindazok, akik Péterrel együtt mentek,
hogy a pogányokra is kitöltetett a Szentlélek ajándéka; mert hallják vala, hogy ők
nyelveken szólnak és magasztalják az Istent. Akkor felele Péter: Vajon eltilthatja-é
valaki a vizet, hogy ezek meg ne keresztelkedjenek, kik vették a Szent Lelket,
miképpen mi is. És parancsoló, hogy keresztelkedjenek meg az Úrnak nevében."
Az evangélium így jutott el azokhoz, akik vendégek és jövevények voltak;
polgártársaivá lettek a szenteknek és tagjai Isten családjának. Kornélius és
rokonságának megtérése csak zsengéje volt az érett aratás betakarításának. Ebből a
házból nagy kegyelmi munka áradt szét ebben a pogány városban.
Isten még ma is keres lelkeket nagyok és kicsinyek között. Sok olyan férfiút,
mint Kornélius, óhajt összekötni művével e világon. Ezek rokonszenveznek Isten
népével, de a világban betöltött állásuk akadályozza őket, hogy nyíltan Krisztus mellé
álljanak. Az ilyen lelkek megnyeréséért különösen fáradoznunk kellene, kiknek világi
összeköttetéseik és felelősségeik miatt nincsen elég erejük Krisztus nyílt
megvallására.
Isten komoly és alázatos munkásokat keres, hogy elvigyék az evangéliumot a
magasabb osztályokhoz. Még várhatjuk az igazi megtérés csodáit amilyen csodákat
még nem láttunk! A föld legkiválóbb emberei sem esnek a csodatevő Isten hatalmán
kívül. Ha munkatársai kihasználnák a lehetőségeket, és kötelességeiket bátran és
híven teljesítenék, akkor Isten megtérítene művelt és befolyásos embereket, kik
felelős állásokat töltenek be. A Szentlélek ereje által sokan fogadnák el az isteni
alapelveket; és az igazságot elfogadva, Isten kezében jó eszközökké válnának a
világosság terjesztésére. Még külön is szívükön hordanák ennek az elhanyagolt
osztálynak tagjait. Időt és pénzt szentelnének az Úr művére és a gyülekezet új erőt
és indítást nyerne.
Mivel Kornélius engedelmeskedett Isten utasításának, Lelke az eseményeket
úgy irányította, hogy még több világosságban részesüljön. A menny hírnöke ment el
e római katonához éppúgy, mint Péterhez, hogy Kornélius érintkezésbe jusson vele
és őt nagyobb világossághoz vezesse.

81
Ellen G. White Apostolok története

Napjainkban is sokan vannak, akik közelebb állnak Isten országához, mint
ahogyan mi azt feltételezzük. Ebben a sötét, bűnös világban Istennek sok olyan
becses drágaköve van, akikhez szeretné hírnökeit elküldeni. Mindenütt vannak lelkek,
kik hajlandók Krisztus mellé állni. Sokan többre fogják értékelni Isten bölcsességét
minden földi előnynél és Istennek hűséges gyermekei lesznek. Krisztus szeretetétől
késztetve, másokat is rábírnak, hogy Hozzá siessenek.
Mikor meghallották a Júdeában lakó testvérek, hogy Péter betért egy pogány
házába és ott az egybegyűlteknek az evangéliumot prédikálta - igen meglepődtek és
megbotránkoztak. Féltek, hogy ez a szerintük vakmerőnek tekintett eljárás, tanaiknak
akadályául válhat. Amikor újból találkoztak Péterrel, szigorú szemrehányással illették:
"Körülmetéletlen emberekhez mentél be és együtt ettél velük."
Péter feltárta előttük az egész ügyet. Elbeszélte nekik látomásával kapcsolatos
tapasztalatait. Hivatkozott arra, hogy ezt Isten felszólításának tartja, hogy ne tegyen
különbséget körülmetélkedés és körülmetéletlenség között és ne tekintse a
pogányokat tisztátalanoknak. Azután közölte velük a kapott parancsot, hogy menjen
el a pogányokhoz. Az angyal megjelenését, majd utazását Czézáreába és Kornéliussal
való találkozását. A századossal folytatott beszélgetése tartalmát is elbeszélte nekik,
és hogy ő is elmondotta látomását, melyben utasítást kapott, hogy küldjön el
Péterért.
"Mikor pedig én elkezdtem szólni, leszálla a Szent Lélek ő reájuk, miképpen mi
reánk is kezdetben. Megemlékezém pedig az Úrnak ama mondásáról, amint mondá:
János ugyan vízzel keresztelt, ti azonban Szent Lélekkel fogtok megkereszteltetni. Ha
tehát az Isten hasonló ajándékát adta nékik, mint nekünk is, kik hittünk az Úr Jézus
Krisztusban, kicsoda voltam én, hogy az Istent eltilthattam volna?"
Amikor ezt az atyafiak meghallották, elhallgattak. Meggyőződtek arról, hogy
Péter eljárása csak Isten tervét valósította meg és hogy előítéletük, valamint
elzárkózásuk az evangélium szellemének ellene mond. Dicsőítették Istent és így
szóltak: "Eszerint hát a pogányoknak is adott az Isten megtérést az életre."
Így tehát minden további vita nélkül szakítottak a régi előítéletekkel és véget
vetettek az évszázadok óta fennálló elzárkózásnak, amivel egyszersmind utat
nyitottak az evangélium hirdetésének a pogányok között.
Isten senkit sem hagy ki... mindenkire szüksége van,
csak sokan nem fogadják el meghívását.

82
Ellen G. White Apostolok története

15. Szabadulás a börtönből
"Abban az időben pedig Heródes király elkezde kegyetlenkedni némelyekkel, a
gyülekezetből valók közül."
Júdeában ez idő tájt Heródes Agrippa uralkodott, mint Klaudius római császár
alárendeltje. Heródes egyszersmind Galilea negyedes fejedelme is volt. Állítólag a
zsidó vallásra áttért, tehát prozelita volt és látszólag a zsidó vallás ceremóniáinak
betartásában nagyon buzgólkodott. Hogy a zsidók kegyeit megnyerje és remélve,
hogy ezáltal tisztségét és méltóságát megtarthatja, igyekezett óhajukat teljesíteni,
amennyiben üldözte Krisztus gyülekezetét; pusztította a hívők házait és birtokait, sőt
a gyülekezet vezető tagjait bebörtönöztette. János fivérét, Jakabot, elfogatta és
hóhérbárddal kivégeztette, éppúgy, miként a másik Heródes lefejeztette Keresztelő
Jánost. Amikor látta, hogy eljárása a zsidóknak tetszik, Pétert is fogságba vetette.
Ezek a kegyetlenkedések a húsvéti ünnepek alatt történtek. Mialatt a zsidók az
egyiptomi szabadulást ünnepelték és nagy odaadást és buzgóságot mutattak Isten
törvénye iránt, ugyanakkor ennek a törvénynek minden szabályát áthágták,
amennyiben Krisztus követőit üldözték és megölték.
Jakab halála nagy szomorúságot és megdöbbenést keltett a hívők körében;
amikor pedig Pétert is elfogták, az egész gyülekezet böjtölt és imádkozott érette.
Heródes ama cselekedete, hogy Jakabot megölette, nagy tetszést aratott a
zsidók között. Bár többeket bántott a kivégzés titkos módja, mert véleményük szerint
- a nyilvános kivégzés a hívőket és mindazokat, kik rokonszenveztek velük, jobban
megfélemlítette volna. Tehát, hogy egy nyilvános, mindenki által látható kivégzéssel
még jobban megnyerje őket, Pétert a börtönben őriztette. Kétségek merültek
azonban fel, hogy a jelenleg Jeruzsálemben időző sokaság előtt végezzék-e ki az
öreg, tiszteletreméltó apostolt, mivel féltek, hogy a tömegben, mialatt elővezetik,
részvét ébred iránta.
A papok és vének még attól is féltek, hogy Péter esetleg újból hatalmas
beszédet intéz a néphez, melyet már oly gyakran arra késztetett, hogy Jézus életével
és jellemével foglalkozzék. Olyan beszédet, amelyet minden ellenérvükkel sem voltak
képesek megcáfolni. Az a buzgalom, amellyel Péter védelmezte Jézus ügyét, már
sokakat késztetett arra, hogy az evangéliumot elfogadják. A főemberek féltek,
hogyha Péternek ismét alkalma lenne hitét megvallani a Jeruzsálemben ünnepet ülő
nagy tömeg előtt, akkor a királytól szabadon bocsátását követelné. Amíg különböző
ürügyekkel a halálos ítélet végrehajtását húsvét utánra halasztották, a gyülekezeti
tagoknak idejük volt alapos önvizsgálatra és komoly imaéletre. Szüntelenül
könyörögtek Péterért, mivel érezték, hogy a mű nem nélkülözheti munkálkodását.

83
Ellen G. White Apostolok története

Felismerték, hogy olyan időponthoz érkeztek el, amikor Isten segítsége nélkül
Krisztus gyülekezete elpusztulna.
Időközben minden nép közül sok ájtatoskodó kereste fel az Isten imádására
szentelt épületet. Gyönyörű látványosság volt; pazar pompája felemelő hatást váltott
ki. Azonban Jehovának nem volt többé lakhelye ebben a gyönyörű palotában. Izráel
népe elszakadt Istenétől. Röviddel földi tanítói működésének befejezése előtt Krisztus
ily szavakra fakadt a templom épületének szemlélése közben: "Ímé, pusztán hagyatik
néktek a ti házatok." (Máté 23, 38.) Eddig Atyja házának nevezte a templomot; mikor
azonban Isten Fia utoljára lépett ki kapuin, Isten színe örökre elhagyta az egykor
tiszteletére emelt épületet.
Végül megállapították Péter kivégzésének napját, de a hívők imái még mindig
ostromolták az eget. Mialatt teljes szívvel-lélekkel kértek segítséget buzgóságos
könyörgésben, Isten angyalai őrizték a fogoly apostolt.
Heródes visszaemlékezett az apostolnak egy korábbi fogságából való
eltűnésére; ez alkalommal tehát kétszeres őrizetet és óvatosságot rendelt el. Hogy
teljesen lehetetlenné tegye a szökést, tizenhat katona felügyelete alá helyezte,
akiknek különböző őrségekbe osztva, a foglyot éjjel-nappal őrizniük kellett. Két
katona közé láncolva - kiknek csuklójához egy-egy lánc kötötte oda - feküdt
cellájában Péter és meg sem mozdulhatott anélkül, hogy a katonák észre ne vették
volna. Miután a börtönajtókat biztonsági zárral látták el és erős őrség állott előtte, a
szabadítás vagy menekülés lehetősége teljesen kizárt volt. Azonban: Ahol
legnagyobb a veszély, ott legközelebb a segély.
Péter egy sziklába vájt cellába volt bebörtönözve, melynek ajtóit erősen
bezárták és eltorlaszolták. Az őrálló katonák felelősek voltak őrizetéért. De a biztos
zárak, a torlaszok és a római őrség, melyek kizártak minden emberi lehetőséget, csak
annál inkább magasztalják Isten győzelmét Péter kiszabadításánál. Heródes a
Mindenható ellen emelte fel kezét és ezért teljesen meg kellett szégyenülnie. Isten
saját hatalmas kezével akarta megmenteni ezt az értékes életet, melynek
elpusztítását a zsidók tervbe vették.
Elérkezett tehát a kivégzést megelőző nap sötét éjjele... Hatalmas angyal
indult útnak a mennyből, Péter megmentésére. Az erős ajtók - melyek Isten szentjét
zárva tartották - feltárultak, emberi kezek segítsége nélkül is. A Mindenható angyala
keresztülhalad és az ajtók zajtalanul záródnak be utána. Belép a cellába: Péter ott
fekszik és békésen alussza az Istenbe vetett hit nyugodt álmát.
Az angyalt körülvevő fényár megvilágítja a cellát, de nem ébreszti fel az
apostolt. Csak amikor az angyal érintését érzi és e hangot hallja: "Kelj fel hamar!" -
tér magához annyira, hogy látja a cellát mennyei fényben ragyogni és a dicsőséges
angyalt maga előtt. Gépiesen engedelmeskedik és amikor a felkelésnél kezeit
használja, alig ébred tudatára, hogy béklyói lehulltak csuklóiról.

84
Ellen G. White Apostolok története

Ismét felhangzik a mennyei küldött parancsa: "Övezd fel magadat és kösd fel
saruidat!" Péter ismét önkéntelenül engedelmeskedik, csodálkozva bámul
látogatójára és azt hiszi, hogy álmodik, vagy látomást lát. Az angyal újból
ráparancsol: "Vedd rád felsőruhádat és kövess engem!" Az angyal az ajtóhoz megy;
a máskor oly bőbeszédű Péter ámulattól elnémulva követi. Keresztülhaladnak az
őrségen és elérik az erősen elreteszelt ajtót, mely magától nyílik ki előttük, de utánuk
rögtön be is zárul; miközben az őrök úgy belül, mint kívül, mozdulatlanul maradnak
helyükön.
Elérik a második, szintén kívül-belül őrzött ajtót. Ez is úgy nyílik ki, mint az
első, anélkül, hogy a sarokvasak nyikorognának, vagy a reteszek bármilyen zajt
okoznának. Keresztülhaladnak rajta és ez is éppoly zajtalanul csukódik be ismét.
Hasonló módon jutnak át a bejárati kapun és már kint is vannak a nyílt utcán.
Egyetlen szót sem váltanak; egyetlen lépés sem hallatszik. Az angyal kápráztató
fényártól övezve halad elöl; Péter pedig zavartan és magát még mindig álomban
képzelve, követi szabadítóját. Így haladnak végig egy utcán és azután az angyal
eltűnik. Megbízatását elvégezte.
Lassankint eloszlott a mennyei fény és Péter ott áll a mélységes sötétben,
amely csak akkor enyhül, amikor szeme már megszokta. Egyedül van a csendes
utcán és az éjjeli hűs levegő simogatja homlokát. Tudja már, hogy kiszabadult.
Ismerős a városrész is. Felismerte a helyet, hiszen már sokszor járt arra, de amelyről
azt hitte, hogy a következő reggel látja utoljára.
Megkísérelte, hogy visszaidézze emlékezetébe az előző órák eseményeit.
Tudta, hogy miután saruit és felsőruháját levetette, két katona között, hozzájuk
láncolva aludt. Azonban most, ahogy végignézett magán, látta, hogy teljesen
felöltözve és felövezve áll. A kegyetlen béklyóktól megdagadt csuklói is szabadok.
Ráeszmélt arra, hogy szabadsága nem káprázat, nem álom, nem látomás, hanem
boldog valóság. Reggel akarták utolsó útjára kísérni; és íme, angyal kiszabadította a
börtönből, meg a halálból. "És Péter magához térve, mondá: Most tudom igazán,
hogy az Úr elbocsátotta az ő angyalát és megszabadított engem Heródes kezéből és
a zsidók népének egész várakozásától."
Az apostol azonnal ahhoz a házhoz ment, ahol hittestvérei összegyűltek és
ebben a pillanatban is buzgóságosan könyörögtek érte. "És mikor Péter zörgetett a
tornác ajtaján egy Rhodé nevű szolgálóleány méne oda, hogy hallgatózzék; és
megismervén a Péter szavát, örömében nem nyitotta meg a kaput, hanem befutván
hírül adó, hogy Péter áll a kapu előtt. Azok pedig mondának neki: Elment az eszed. Ő
azonban erősíté, hogy úgy van. Azok pedig mondának: Az ő angyala az. Péter pedig
szüntelen zörget vala; mikor azért felnyitották, megláták őt és elálmélkodónak.
Miután pedig kezével hallgatást intett nékik, elbeszélé nékik, mimódon hozta ki őt az
Úr a tömlöcből."

85
Ellen G. White Apostolok története

És Péter "kimenvén, elméne más helyre". A hívők szíve pedig dicsérettel és
örömmel telt meg, mert Isten meghallgatta imáikat és Pétert kiszabadította Heródes
kezéből.
Reggelre nagy embertömeg gyűlt össze, hogy szemtanúja legyen az apostol
kivégzésének. Heródes elküldött a börtönbe Péterért, akit fegyveres őrök serege és
kísérete közepette kellett volna előhozni. Ezt nemcsak azért rendelte el így, hogy
megakadályozza az esetleges szökést, hanem főként azért is, hogy mindazokat, akik
rokonszenveznek vele, megfélemlítse, és királyi hatalmát kimutassa.
Amikor a börtönőrök látták, hogy Péter kiszabadult, megrémültek. Szigorú
parancsot kaptak, hogy életükkel tartoznak a rájuk bízott fogoly életéért; tehát
különösen éberek voltak. Midőn a hivatalnokok megjelentek, hogy Pétert átvegyék, a
katonák még a börtön ajtói előtt állottak és a zárak és reteszek helyükön voltak. A
láncok is ott voltak még a két katona csuklóján - de a fogoly eltűnt.
Amikor Heródes értesült Péter szökéséről, dühroham fogta el. Hűtlenséggel
vádolta meg a katonákat és kivégzésüket rendelte el. Noha nagyon jól tudta, hogy
nem emberi hatalom szabadította ki Pétert, azonban nem akarta beismerni, hogy
isteni erő akadályozta meg tervének kivitelét és dacosan fellázadt Isten ellen.
Nemsokára Péter kiszabadulása után, Heródes lement Czézáreába. Ott nagy
ünnepélyt rendezett, hogy a nép csodálatát felkeltse és tetszését megnyerje. Jelen
volt ezen az ünnepélyen az egész környékbeli mulatni vágyó lakosság. Nagy ünnepi
lakomát rendeztek és fogyott a sok bor. Heródes nagy pompával és hosszas
szertartások között jelent meg a vendégek előtt és fényes szónoklatot tartott. Arany-
és ezüsttől ragyogó öltözékében, melynek redőzete a nap sugarait csillogva tükrözte
vissza, valóban pompás látványt nyújtott. Egyéniségének méltósága és választékos
beszéde nagy hatást gyakorolt az ünneplőkre, kik mámorosan és a borivástól már
kábult fejjel, elkáprázva Heródes pompájától, elragadtatva fellépésétől és szónoki
tehetségétől, vad lelkesedésükben elhalmozták hízelgéseikkel. Hangoskodva
kijelentették végül, hogy ha eddig fejedelemként tisztelték, mától fogva Istenként
fogják dicsőíteni.
Hangok hangzottak fel ekkor egy nyomorult bűnös dicsőítésére; ezek a hangok
néhány évvel ezelőtt így kiáltoztak: Vidd el ezt! Feszítsd meg! Feszítsd meg! A zsidók
nem fogadták el Krisztust, kinek az út porában beszennyeződött egyszerű ruhája
alatt, érettük is isteni szeretettel telt szív dobogott. Szemük nem ismerte fel a
szerény külső mögött az Élet és Dicsőség Urát, noha Krisztus hatalma tárult fel
előttük műveiben, melyeket közönséges halandó nem végezhetett. Ehelyett azonban
készek voltak inkább e gőgös királyt Istenként tisztelni, kinek ezüstből és aranyból
készült pompás ruhái kegyetlen szívét takarták.
Heródes tudta, hogy a nép dicséretét és hódolatát nem érdemelte ki; mégis
elfogadta a bálványozást, mintha megilletné. Szívét legeltette diadalán; arcán a

86
Ellen G. White Apostolok története

kielégült büszkeség pírja lángolt, amikor felharsant a kiáltás: "Isten szava ez és nem
emberé."
Egyszerre azonban borzalmas változás ment végbe; arca halotthalvány lett és
eltorzult a fájdalomtól. Verejtékezett. Egy pillanatig a fájdalomtól és rémülettől szinte
megkövülten állott, majd elszíntelenedett arccal fordult megdöbbent barátaihoz.
Kétségbeeséstől tompa, rekedt hangon kiáltott fel: Akit ti Istenné emeltetek, a halál
fia lett!
A legborzasztóbb kínok között vergődve vitték el a dőzsölés, öntetszelgés
színhelyéről. Még néhány pillanattal előbb hivalkodva fogadta a nagy tömeg
imádatát; azonban fel kellett ismernie, hogy annak az Uralkodónak kezébe esett, aki
hatalmasabb mindennél. Felébredt lelkiismerete vádolta. Eszébe jutott, hogy Jézus
követőit mily kegyetlenül üldöztette; Jakabot kivégeztette. Visszagondolt szándékára,
hogy Péter apostolt lefejezteti, valamint esztelen bosszújára, mellyel csalódása fölötti
haragjában a börtön őreit kivégeztette. Érezte, hogy Isten keze nehezedik rá. Sem
testi szenvedései, sem lelki gyötrelmei nem enyhültek, de nem is várta.
Heródes ismerte Isten törvényét: "Ne legyenek néked idegen isteneid". (2.
Móz. 20, 3.) Tudta, hogy mert elfogadta a nép imádatát, betetőzte bűneinek
mértékét és Jehova igazságos haragját hívta ki.
Péter kiszabadítására a mennyből leszállt angyal Heródesen is elvégezte a
harag és az ítélet munkáját. Az angyal meglegyintette Pétert, hogy álmából
felébressze; de egészen más ütést mért az istentelen királyra. Megalázta büszkeségét
és végrehajtotta a Mindenható büntetését. Isten megtorló ítélete következtében
Heródes testi és lelki gyötrelmek között halt meg.
Ez az isteni igazságszolgáltatás megdöbbentette a népet. Az a hír, hogy
Krisztus apostola csodálatos módon szabadult ki a börtönből és halálból, viszont az
üldözőt utolérte Isten méltó büntetése, elterjedt az ország minden részébe és
sokakat arra késztetett, hogy higgyenek Jézus Krisztusban.
Fülöp tapasztalata, akit a mennyből jött angyal utasított arra a helyre, ahol az
igazság után vágyódó lelket megtalálja; Kornélius élménye, akit az angyal keresett fel
Isten üzenetével; Péter esete, akit bebörtönöztek és halálra ítéltek, de angyal
megszabadította, mind-mind igazolják, hogy milyen szoros az összeköttetés a menny
és a föld között.
Angyalok ilyen látogatásairól szóló feljegyzések nyújtsanak erőt és bátorságot
Isten munkásainak. Miként az apostolok idejében, úgy napjainkban is angyalok
vonulnak végig a földön, bejárnak minden hegyet-völgyet, hogy vigasztalják a
csüggedőket, védelmezzék a megtérőket és emberi lelkeket nyerjenek meg
Krisztusnak. Igaz, hogy személy szerint nem láthatjuk őket, mindazáltal mellettünk
vannak, hogy vezessenek, tanítsanak és védelmezzenek.

87
Ellen G. White Apostolok története

A mennyet a földdel titokzatos, láthatatlan létra köti össze; ennek alsó vége a
földben gyökerezik, legfelsőbb foka azonban az Örökkévaló trónját érinti. Ezen a
fényesen ragyogó létrán állandóan fel-alá járnak az angyalok és fölviszik az Atyához
a szegények és nyomorgók sóhaját és hoznak le áldást, reményt és bátorítást az
embereknek. A világosság ezen angyalai mennyei légkörrel veszik körül a lelkeket és
fennkölt magaslatokra juttatják őket. Testi szemeinkkel nem láthatjuk lényüket.
Mennyei dolgok csak lelki szemekkel ismerhetők fel. Mennyei hangok harmóniáit csak
lelki fülünk foghatja fel.
"Az Úr angyala tábort jár az őt félők körül és kiszabadítja őket." (Zsolt. 34, 8.)
Isten megbízza angyalait, hogy védelmezzék választottait a veszedelemtől, "a
dögvésztől, amely a homályban jár" és "a döghaláltól, amely délben pusztít". (Zsolt.
91, 6.) Számtalanszor beszéltek angyalok emberekkel, miként barát beszél
barátjával, és biztonságba helyeztek sokakat. Angyalok bátorító szava gyakran
felemelte a hűségeseket a csüggedésből és irányította gondolataikat a magasabb
rendű dolgokra. Így vált lehetővé, hogy a hívők hitben láthatták a győzelmi koronát,
a pálmaágakat, a fehér ruhákat és a győzők jutalmát: Istennek ajándékát.
Angyalok feladata: közeledni a szenvedőkhöz, megpróbáltakhoz és
megkísértettekhez. Fáradhatatlanul munkálkodnak minden lélekért, kiért Krisztus
meghalt. Amikor egy bűnös Krisztushoz tér, átadja magát Neki, angyalok viszik az
örömhírt fel a mennybe. Ez a mennyei seregek nagy öröme. "Nagyobb öröm lesz a
mennyben egy megtért bűnösön, hogynem kilencvenkilenc igaz emberen, akinek
nincs szüksége megtérésre." (Luk. 15, 7.) Minden eredményes fáradozásunkról -
mely a sötétséget oszlatja és Krisztus ismeretét terjeszti - értesül a menny. Ha tehát
ilyen cselekedetet jelentenek az Atyának, öröm tölti be az egész mennyet.
A mennyei fejedelmek és hatalmasságok figyelemmel kísérik Isten szolgáinak
minden küzdelmét, melyet látszólag csüggesztő körülmények között vívnak meg. De
valahányszor Megváltójuk zászlaja köré sereglenek a keresztények és felvonulnak
megvívni a hit nemes harcát, mindig újabb eredményeket érnek el és újabb
dicsőséget aratnak. A mennynek minden angyala készséggel áll szolgálatára Isten
alázatos, hívő gyermekeinek. Ahányszor az Úr munkásai dicséneket énekelnek
idelent, az angyalok kara is átveszi odafent, hogy dicsőíttessék az Atya és a Fiú.
Az angyalok szolgálatát és küldetésük jelentőségét jobban meg kell értenünk,
mint eddig. Gondoljunk arra, hogy Isten minden őszinte gyermeke mennyei lények
segítségét élvezi. A világosság és erő láthatatlan seregei szolgálatkészen veszik körül
a föld szelíden és alázatosait, akik hisznek ígéreteiben és azokra igényt is tartanak.
Kérubok és szeráfok, valamint erős angyalfejedelmek állnak Isten jobbján. "Avagy
nem szolgáló lelkek-é mindazok, elküldve szolgálatra azokért, akik örökölni fogják az
idvességet?" (Zsid. 1, 14.)

88
Ellen G. White Apostolok története

16. Az evangélium Antiókhiában
Miután az üldözés következtében a tanítványok elmenekültek Jeruzsálemből,
az evangélium nagyon gyorsan terjedt szét a Palesztina határain túl fekvő vidékeken.
Sok kis hívő csoport alakult a fontos központokban. A tanítványok közül egyesek
"eljutónak Főnicziáig, Cziprusig és Antiókhiáig, prédikálván az igét." Rendszerint csak
a héberekkel és görög zsidókkal foglalkoztak, akik akkor a világ majdnem minden
városában egész településeket alkottak.
Azon városok közé, amelyek - az Írás szerint - szívesen fogadták az
evangéliumot, tartozott Antiókhia is, Szíria akkori fővárosa. Kiterjedt kereskedelme
folytán e sűrűn lakott központot igen sok, különböző nemzetiségű ember kereste fel.
Ezenkívül Antiókhiát egészséges fekvése, gyönyörű vidéke, gazdagsága, műveltsége
és előkelő életmódja miatt is igen szerették a gondtalan kényelmet és szórakozást
keresők. Az apostoli korszakban Antiókhia a tobzódás és bűn városa volt.
Ciprusból és Cirénéből való néhány tanítvány nyilvánosan prédikált
Antiókhiában és "hirdették az Úr Jézus evangéliumát". "Az Úrnak keze vala velők" -
és komoly fáradozásuk jó gyümölcsöt eredményezett: "Nagy sokaság tére meg az
Úrhoz, hívővé lévén". "Elhatott pedig a hit ő felőlük a jeruzsálemi gyülekezet fülébe;
és kiküldék Barnabást, hogy menjen el egész Antiókhiáig". Midőn új munkaterületére
érkezett és látta, mi minden történt már itt Isten kegyelméből, "örvendeze; és inté
mindnyájukat, hogy állhatatos szívvel maradjanak meg az Úrban."
Barnabás antiókhiai tevékenységét gazdag eredmény koronázta és a hívők
száma igen megnövekedett. A mű kifejlődött. Barnabás megfelelő segítség szükségét
érezte, hogy kellően kihasználhassa az isteni gondviselés által nyújtott alkalmakat.
Ezért elment Tárzusba, hogy felkeresse Pált, aki Jeruzsálemből történt távozása óta
"Szíriában és Ciliciában" munkálkodott és hirdette "azt a hitet, amelyet egykor
pusztított". (Gal. 1, 21. 23.) Barnabásnak sikerült találkoznia Pállal és rábeszélte őt,
hogy térjen vissza vele és legyen munkatársa az igehirdetésben.
Itt, a népes Antiókhiában, Pál kitűnő munkaterületet talált. Tanultsága,
bölcsessége és nagy buzgalma hatalmas befolyást gyakorolt e kultúrhely lakóira és
látogatóira; valóban olyan segítségnek bizonyult, mint amelyre Barnabásnak
szüksége volt. A két tanítvány egy teljes esztendőn át munkálkodott együtt
egyetértésben, hűségesen az Úr szolgálatában. Sok lélek ismerte meg általuk a
názáreti Jézust, a világ Megváltóját.
Antiókhiában nevezték a tanítványokat először keresztényeknek (=
krisztusiaknak). Azért kapták ezt a nevet, mert prédikációiknak, tanításuknak és
társalgásuknak központja és lényege Krisztus volt. Mindig és újból elbeszélték azokat

89
Ellen G. White Apostolok története

az eseményeket, amelyek földi tanítói működése alatt történtek, amikor a
tanítványok még személyes jelenlétének örvendezhettek. Sohasem unták meg, hogy
tanairól és csodatevő gyógyításairól beszéljenek.
Remegő ajakkal, könnyes szemekkel szóltak a Getsemáne-kertben vívott lelki
gyötrelmeiről, elárultatásáról, kihallgatásáról és keresztre feszítéséről; valamint
türelméről, és alázatosságáról, amellyel ellenségei által okozott gyalázatot és
kínszenvedést elviselte; isteni irgalmasságáról, amellyel üldözőiért imádkozott.
Viszont boldog örömmel beszéltek feltámadásáról és mennybemeneteléről, valamint
mennyei közbenjárói tisztségéről, mint a bukott emberiség egyetlen Szószólójáról. A
pogányok jogosan nevezték őket keresztyéneknek, hiszen Krisztust prédikálták és
Általa küldték fel imáikat Istenhez.
Isten volt az, aki nekik a keresztény nevet adta. Királyi név! Megadja
mindazoknak, akik Krisztussal egyesülnek. Erről a névről írta később Jakab: "Avagy
nem a gazdagok hatalmaskodnak-é rajtatok, és nem ők hurcolnak-é titeket a törvény
elé? Nem ők káromolják-é azt a szép nevet, amelyről neveztettek?" (Jakab 2, 6. 7.)
És Péter kijelentette: "Ha pedig mint keresztény szenved, ne szégyellje, sőt dicsőítse
azért az Istent." "Boldogok vagytok, ha Krisztus nevéért gyaláznak titeket, mert
megnyugszik rajtatok a dicsőségnek és az Istennek Lelke." (1. Pét. 4, 16. 14.)
Az antiókhiai hívők felismerték, hogy Isten végzi bennük "mind az akarást,
mind a munkálást jó kedvéből." (Fil. 2, 13.) Miután olyan nép között éltek, mely
vajmi keveset törődött az örökkévaló dolgokkal, igyekeztek az őszinték figyelmét
felhívni és határozott bizonyságot tenni Róla, akit szerettek és akit szolgáltak.
Szolgálatukban alázatosak voltak, mert megtanultak bízni a Szentlélek erejében,
amely hatásossá teszi az Élet Igéit. És így naponta bizonyságot tettek Krisztusba
vetett hitükről, az élet legkülönbözőbb megnyilvánulásai közepette.
Krisztus antiókhiai követőinek példaadása szolgáljon bátorításul valamennyi
hívőnek ma is, a világ nagyvárosaiban. Isten rendelte úgy, hogy kiválasztott,
megszentelt és tehetséges munkások menjenek el a fontos, népes városokba, hogy
ott nyilvános munkát végezzenek; ugyancsak Isten szándéka az is, hogy a
gyülekezeti tagok, kik ezekben a városokban laknak, Istentől nyert adományaikat
szintén használják fel lelkek megnyerésére. Gazdag áldások várnak rájuk, ha
feltétlenül engedelmeskednek a felhívásnak. Mialatt azon fáradoznak, hogy
Krisztusnak lelkeket nyerjenek meg, tapasztalni fogják, hogy sokan, kiket másként
nem lehetett volna megközelíteni, nem zárkóznak el ügyes, személyes fáradozásaik
elől.
Isten országának ügye itt e földön most is a bibliai igazságok élő képviselőit
igényli. A felavatott prédikátorok egyedül nem bírják elvégezni feladatukat: a
nagyvárosok tömegeinek figyelmeztetését. Isten nemcsak a hithirdetőket hívja el,
hanem az orvosokat, a betegápolókat, a könyvevangélistákat, a bibliamunkásokat és
a megszentelt életű gyülekezeti tagokat is. Mindenkit elhív, aki ismeri Isten Igéjét és

90
Ellen G. White Apostolok története

kegyelmének hatalmát, hogy figyelmüket a még sötétségben élő városok lelki
ínségére irányítsa. Az idő rohan és még sok a tennivaló. Minden erőt be kell vonni a
munkába, hogy a jelenleg kínálkozó alkalmak bölcsen kihasználhatók legyenek.
Pált, együttműködése Barnabással Antiókhiában, megerősítette abban a
meggyőződésében, hogy Isten különleges munkára hívta el a pogány világ
érdekében. Az Úr megmondotta neki megtérésekor, hogy szolgájává lesz a pogányok
között, "hogy megnyissad szemeiket, hogy setétségből világosságra és a Sátánnak
hatalmából az Istenhez térjenek, hogy bűneiknek bocsánatát és megszenteltettek
között osztályrészt nyerjenek az én bennem való hit által." (Apcs. 26, 18.) Az angyal
pedig, aki megjelent Anániásnak, ezeket mondotta Pálról: "Ő nekem választott
edényem, hogy hordozza az én nevemet a pogányok és királyok és Izráel fiai előtt".
(Apcs. 9, 15.) Végül Pálnak is, amikor a jeruzsálemi templomban imádkozott, angyal
jelent meg, ezzel a paranccsal: "Eredj el, mert én téged messze küldelek a pogányok
közé." (Apcs. 22, 21.)
Így bízta meg az Úr Pált, hogy a pogány világ nagy misszióterületére menjen.
Erre a nagy horderejű, széles körű nehéz munkára úgy készítette elő, hogy szorosan
összekapcsolódott vele. Elragadtatásban megnyitott szemei előtt elvonultatta a
menny gyönyörű és dicső képeit. Isten Pált bízta meg azzal a feladattal, hogy "azt a
titkot..., mely örök időktől fogva el volt hallgatva" (Róma 16, 25.) kinyilatkoztassa.
"Az Ő akaratának titkát" (Ef. 1, 9.), "amely egyéb időkben meg nem ismertettetett az
emberek fiaival úgy, ahogy most kijelentetett az Ő szent apostolainak és prófétáinak
a Lélek által, hogy tudniillik a pogányok örökös társak és ugyanazon test tagjai és
részesei az ő ígéretének a Krisztus Jézusban az evangélium által." Pál apostol Isten
szolgájának nevezte magát, és önnönmagáról szólva, így folytatta: "Nékem, minden
szentek között a legeslegkisebbnek adatott ez a kegyelem, hogy a pogányoknak
hirdessem a Krisztus végére mehetetlen gazdagságát. És, hogy megvilágosítsam
mindeneknek, hogy miképpen rendelkezett Isten ama titok felől, mely elrejtetett vala
örök időktől fogva az Istenben, aki mindeneket teremtett a Jézus Krisztus által; azért,
hogy megismertettessék most a mennybéli fejedelemségekkel és hatalmasságokkal
az egyház által az Istennek sokféle bölcsessége, amaz örök eleve elvégzés szerint,
amelyet megcselekedett a Krisztus Jézusban, a mi Urunkban" (Ef. 3, 5-11.).
Isten gazdagon megáldotta Pál és Barnabás munkáját azon év alatt, amelyet
az antiókhiai hívők között töltöttek. Azonban mindeddig egyikük sem volt formailag
felszentelve a prédikátori tisztségre. Most tehát keresztényi tapasztalataik annyira
megértek, hogy Isten rájuk bízhatta azt a súlyos missziómunkát, amelynél szükségük
volt mindazon kiváltságokra, amelyekben a gyülekezet őket részesíthette. "Valának
pedig Antiókhiában az ottlevő gyülekezetben némely próféták és tanítók: Barnabás és
Simeon, ki hivattatik vala Nigernek, és a Czirénei Lucius és Manaen... és Saulus.
Mikor azért azok szolgálának az Úrnak és böjtölének, monda a Szent Lélek:
Válasszátok el nékem Barnabást és Saulust a munkára, amelyre én őket elhívtam."
Mielőtt tehát ezt a két apostolt a pogánymisszióra kiküldték, böjttel, imával és

91
Ellen G. White Apostolok története

kézrátétellel ünnepélyesen Istennek szentelték őket. Ezzel a gyülekezet egyszersmind
felhatalmazta őket, hogy az igazságot hirdessék, hogy kereszteljenek és
gyülekezeteket alapítsanak, melyek korlátlan egyházi teljhatalmat élveztek.
A keresztény gyülekezet ekkor új, fontos időszakába lépett. Megkezdődött az
evangélium diadalútja a pogányok között; a gyülekezet pedig megerősödött a dúsan
bearatott lelkekkel. Várható volt azonban, hogy az erre a munkára kijelölt apostolok
bizalmatlansággal, előítélettel és irigységgel találkoznak majd és tanításuk, mely
"lerontotta a közbevetett választófalat" (Ef. 2, 14.) - amely oly hosszú időn át
szétválasztotta a zsidókat és görögöket - az eretnekség vádját lobbantja fel. Emiatt
egyben az evangéliumi prédikátori tisztségre nyert felhatalmazásukat sok
törvénytisztelő, jámbor zsidó kétségbe is vonhatja. Isten azonban előre látta a
nehézségeket, amelyek szolgái útját akadályozhatják, és hogy munkájuk zavartalanul
alakulhasson, kinyilatkoztatás útján utasította a gyülekezetet arra, hogy nyilvánosan
avassa fel őket a prédikátori tisztségre. Így tehát felszentelésük nyilvános elismerése
volt az Isten rendelésének, hogy vigyék el a pogányoknak az üdvözítő evangéliumot.
Pál, valamint Barnabás is, Istentől kapta megbízatását; a kézrátétel tehát nem
jelentette a kegyelem vagy képesség újabb adományát, hanem csak a tisztség formai
elismerését, felhatalmazást erre a hivatásra. A gyülekezet így nyomta rá pecsétjét
Isten művére.
A zsidók számára az ilyen eljárás nagy jelentőséggel bírt. Ha a zsidó apa
gyermekeit megáldotta, ünnepélyesen fejükre helyezte kezeit. Ha egy állatot
odaszántak áldozatul, akkor az áldozatot bemutató papnak szintén rá kellett tenni
kezeit az áldozat fejére. Amikor tehát az antiókhiai hívő gyülekezet szolgái rátették
kezüket Pál és Barnabás fejére, ezen cselekedetükkel Istent arra kérték, hogy a
kiválasztott apostolokra, különleges munkájukra szóló felavatásukra, áldását adja.
Később a kézrátétellel való felszentelés szertartásával igen visszaéltek.
Indokolatlan fontosságot tulajdonítottak ennek a cselekménynek, mintha azokra, akik
ilyen felszentelésben részesültek, azonnal valamilyen erő áradna, mely őket bizonyos
lelki hivatásra képesítené. Azonban a Szentírás semmit sem jegyzett fel arról, mintha
a két apostolra, felavatásuk alkalmával, pusztán kézrátevés által, valamilyen erő
szállott volna. Csak felszentelésükről értesülünk és annak jelentőségéről, jövő
munkájukat illetőleg.
A két tanítvány felavatásának körülményei - az evangélium szolgálatának
meghatározott ágára - világosan bizonyítják, hogy az Úr a Szentlélek által
különválasztott, elhívott eszközei útján munkálkodik megszervezett gyülekezetében.
Amikor az Üdvözítő néhány évvel előbb kinyilatkoztatta Pálnak Isten szándékát,
személyét illetőleg, Pál azonnal összeköttetésbe került a Damaszkuszban újonnan
alakult gyülekezet tagjaival. A damaszkuszi gyülekezet így e megtért farizeus
személyes tapasztalatairól rögtön tudomást szerzett. Most pedig, hogy az egykor
adott isteni megbízást átfogóbban végrehajtsák, megbízta a Szent Lélek a

92
Ellen G. White Apostolok története

gyülekezetet, hogy Pált és munkatársát felavassák, miáltal újabb bizonyságát adta,
hogy Pál az Úr kiválasztott eszköze az evangélium terjesztésére a pogányok között.
Miközben az antiókhiai gyülekezet vezetői "szolgálának az Úrnak és böjtölének,
monda a Szent Lélek: Válasszátok el nékem Barnabást és Saulust a munkára,
amelyre én őket elhívtam."
Isten e földön egyházát tette a világosság közvetítőjévé, és általa akarja
közölni szándékát és akaratát. Nem ad egyetlen szolgájának sem olyan tapasztalatot,
mely független volna a gyülekezet tapasztalatától, vagy éppen ellentétben állna
azzal. Nem is közli a gyülekezetre vonatkozó akaratát csupán egyetlen emberrel,
miközben azt - Krisztus testét - sötétségben hagyja. Gondviselésében szolgáit szoros
összeköttetésbe hozza gyülekezetével; azért, hogy kevésbé bízzanak önmagukban,
de annál nagyobb bizalommal viseltessenek azokkal szemben, akiket művének
fejlesztésére használ fel.
A gyülekezetben kezdettől fogva mindig akadtak emberek, akik állandóan
személyes függetlenségre törekedtek. Az ilyenek nem látják be, hogy a szellem ilyen
függetlenítése az embert könnyen arra vezeti, hogy túlságosan bízzék önmagában és
saját ítéletét többre értékelje hittestvérei tanácsánál és ítéleténél; különösen
azokénál, kiket Isten népének vezetésére tisztségekkel ruházott fel. Isten tekintélyt
és hatalmat adott gyülekezetének, amelyet lebecsülni vagy megvetni senkinek
sincsen joga; aki így cselekszik: Isten szavát veti meg.
Aki hajlamos arra, hogy saját ítéletét tekintse mérvadónak, nagy veszélyben
forog. Sátán jól megfontolt terve ez, hogy elválassza mindazoktól, akik a világosság
közvetítői, és akik által Isten működik, hogy művét a földön felépítse és kiterjessze.
Lekicsinyelni és megvetni azokat, akiket Isten bízott meg az igazság terjesztésében a
felelősség viselésével, annyit jelent, mint megvetni azokat, akiket Isten, népének
támogatására, bátorítására és erősítésére rendelt. Ha az Isten művében dolgozó
munkás abban a hitben él, hogy ő - senki mástól - csak közvetlenül Istentől kaphat
világosságot, ezzel kaput nyit az ellenségnek, aki könnyűszerrel elcsábítja és legyőzi.
Az Úr úgy rendezte bölcsen, hogy a hívőket szoros kapcsolat fűzze össze; keresztényt
kereszténnyel, gyülekezetet gyülekezettel. Így lehetséges csak, hogy az ember
Istennel együtt dolgozhasson. Így rendelnek alá minden eszközt a Szentléleknek és
valamennyi hívő rendszeres, jól irányzott törekvésben egyesülve közölheti a világgal
Isten kegyelmének örömhírét.
Miközben az evangélium fénye világított Antiókhiában, a Jeruzsálemben
maradt apostolok szintén párhuzamosan fejlesztették tovább megkezdett művüket.
Az ünnepekre évente minden tartományból sok zsidó jött fel Jeruzsálembe, hogy ott
a templomban imádkozzék. E zarándokok között sokan voltak, kik őszinte
életszentségre törekedtek és komolyan kutatták a próféciákat. Vágyva várták a
megígért Messiás eljövetelét, Izráel reménységét. Ha Jeruzsálem megtelt ilyen
idegenekkel, akkor az apostolok tántoríthatatlan bátorsággal prédikálták Krisztust,

93
Ellen G. White Apostolok története

noha tudták, hogy életük ezáltal állandó veszélyben forog. Azután Isten Lelke nyomta
rá pecsétjét munkájukra: sokan megtértek és hívővé lettek. Ezek, amikor visszatértek
hazájukba, a világ különböző részén elhintették az igazság magvát, minden nép és
társadalmi osztály körében.
Azon apostolok közül, kik e munkára szentelték életüket, különösen kitűnt
Péter, Jakab és János. Szilárd volt abbeli meggyőződésük, hogy őket bízta meg Isten,
hogy otthon, a hazájukban saját népüknek Krisztust hirdessék. Igyekeztek hűen és
bölcsen bizonyságot tenni azokról a dolgokról, amelyeket láttak és hallottak és a
"biztos prófétai beszéd"-re (2. Pét. 1, 19) hivatkoztak azon erőfeszítésükben, hogy
meggyőzzék "Izráelnek egész házát...", hogy azt a Jézust, akit a zsidók
megfeszítettek, "Úrrá és Krisztussá tette Őt az Isten." (Apcs. 2, 36.)
MAROSPARTI GONDOLATOK (részlet)
Uram! a világot én nem kívánom!
Sem azt, amit a világ forrón áhít:
dicsőségek, rangok öröm virágit!
Akarok lenni egyszerű kis szolgád,
árban harcolva, feltekintni Hozzád.
Akarom járni a puszta utakat,
hol szenvedő testvér, küzdő társ akad...
Akarok lenni üdv szekerén kerék,
kinek a futásból soha nincs elég,
akarok lenni szíveken ütőér,
bűn örvénye felett mentőkötél,
Isten kezében alázatos szolga,
ki vérző lelkek ügyét szívén hordja...
Krisztus templomában egy oszlop legyek,
ki nem remeg, ha mozdulnak a hegyek
s mondhassam majd, ha a végidő lejár:
- Itt vannak Uram, kiket nékem adtál!
Moldován Vilmos

94
Ellen G. White Apostolok története

17. Az Evangélium hírnökei
Miután Pált és Barnabást az antiókhiai hittestvérek felavatták, "kibocsáttattak
a Szent Lélektől, Jemenének Szeleucziába; és onnét elevezének Cziprusba." Az
apostolok ezzel megkezdték első misszióútjukat.
Cziprus is azon helyek közé tartozott, ahová a hívők elmenekültek az István
halála után Jeruzsálemben bekövetkezett üldözés elől. Innen jött néhány férfi
Antiókhiába és ott "szófának a görögöknek, hirdetve az Úr Jézust". (Apcs. 11, 20.)
Barnabás "cziprusi" lévén (Apcs. 4, 36.), Márk János nevű rokonának kíséretében,
Pállal együtt meglátogatta ezt a szigetet.
Márk anyja megtért a keresztény hitre. Jeruzsálemi háza azóta is menedéket
nyújtott a tanítványok számára. Tudták, hogy ott mindig kedvesen fogadják őket és
nyugodtan meg is pihenhetnek. Az apostolok egyik ilyen látogatása alkalmával
ajánlkozott fel Márk, hogy elkíséri misszióútjukra Pált és Barnabást. Isten kegyelmi
munkája érintette szívét és feltámadt benne a vágy, hogy életét teljesen az
evangélium szolgálatának szentelje.
Amikor Salamis városába érkeztek, az apostolok hirdették "Isten beszédét a
zsidóknak zsinagógáiban... és eljárván a szigetet mind Páfusig, találkozónak egy
ördöngös hamis próféta zsidóval, kinek neve vala Barjézus; ki Sergius Paulus
tiszttartóval, ez okos emberrel vala. Ez magához hívatván Barnabást és Saulust,
kívánó hallani az Isten beszédét. Elimás, az ördöngös azonban, (mert így
magyaráztatik az ő neve), ellenkezik vala velők, igyekezvén a tiszttartót elfordítani a
hittől."
Sátán harc nélkül nem engedi meg Isten országa építését itt e földön. A
gonosz hatalmak szakadatlanul harcolnak az Isten által az evangélium terjesztésére
választott eszközök ellen. De rendkívül buzgók a sötétség hatalmai, ha az igazságot
előkelő és valóban becsületes emberek előtt hirdetik. Így történt akkor is, amikor
Sergius Paulus, a cziprusi tiszttartó hallgatta az evangéliumot. A tiszttartó magához
hívatta az apostolokat, hogy meghallgassa az általuk hirdetett üzenetet. A gonosz
hatalmak azonban, melyek Elunás által munkálkodtak, megkísérelték, hogy kártékony
befolyásukkal eltérítsék a hittől és keresztezzék Isten szándékát.
Így igyekszik a bukott ellenség mindenkor, befolyásos férfiakat a megtéréstől
visszatartani, nehogy jó szolgálatokat tegyenek Isten művének. A hűséges
evangéliumi munkás azonban ne féljen, hogy az ellenség legyőzi, mert hiszen az a
kiváltsága, hogy a magasságból erőt nyerjen, melynek segítségével ellenállhat
minden sátáni befolyásnak.

95
Ellen G. White Apostolok története

Noha Sátán erősen szorongatta Pált, mégis volt elég bátorsága, hogy
rendreutasítsa azt, aki által az ellenség tevékenykedett. Az apostol, "Szentlélekkel
telve" ránézett Elimásra és "monda: Óh, minden álnoksággal és minden
gonoszsággal teljes ördögfi, minden igazságnak ellensége, nem szűnöl-é meg az
Úrnak igaz útait elfordítani? Most azért íme az Úrnak keze van ellened és vak leszel
és nem látod a napot egy ideig. És azonnal homály és sötétség szálfa reá; és
kerengve keres vala vezetőket. Akkor a tiszttartó, mikor látta a történt dolgot, hitt,
elálmélkodván az Úrnak tudományán."
Az ördöngös szándékosan zárta be szemeit az evangélium bizonyítékai előtt.
Az Úr pedig, jogos haragjában, elvette tőle természetes látását és vaksággal sújtotta.
Ez ugyan nem volt állandó vakság, csupán időleges és arra szolgált, hogy bűnbánatra
vezesse; arra is, hogy Istentől bocsánatot kérjen, akit annyira megsértett. Nagy
zavara teljesen hatástalanná tette sok ravasz fogását, melyeket Krisztus tanai ellen
alkalmazott. Az a tény, hogy vakságában keringenie kellett, bizonyítékul szolgált
mindenkinek, hogy az apostolok által művelt csodák - melyeket Elunás
szemfényvesztésnek nevezett - Isten ereje által történtek. A tiszttartó ily módon
meggyőződött az apostolok által képviselt tan igazságáról és elfogadta az
evangéliumot.
Elunás ugyan nem volt művelt ember, de Sátán munkájára különösen
alkalmas. Aki Isten igazságát hirdeti, különböző alakban találkozik majd a furfangos
ellenséggel: néha tudós ember személyében, gyakrabban azonban műveletlen
emberek alakjában, akiket Sátán képezett ki alkalmas eszközökké emberi lelkek
megtévesztésére. Krisztus szolgájának azonban Isten félelmében és erejének
hatalmában hűségesen őrhelyén kell állama; így Sátán csapataiban zavart idézhet elő
és az Úr nevében győzelmet arathat.
Pál és kísérői folytatták útjukat és eljutottak Pergába, Pámfiliának városába.
Útjuk fáradságos volt, telve viszontagságokkal, nélkülözésekkel. Minden oldalról
veszély környékezte őket. Láthatóan és láthatatlanul leselkedtek rájuk úgy a
falvakban, mint a városokban, amelyeken keresztülhaladtak; sőt még az elhagyott
országutakon is. Azonban Pál és Barnabás megtanulta, hogy bízzék Isten szabadító
erejében. Szívük az elveszendő lelkek iránti szeretettől izzott. Hű pásztorokként
keresték az elveszett juhokat, nem gondolva saját jólétükre és kényelmükre.
Megfeledkezve önmagukról, nem tántorodtak meg, ha fáradtak és éhesek voltak
vagy a hidegtől reszkettek. Tekintetük csak egy célra irányult: azok üdvösségére, kik
messze eltávolodtak a nyájtól.
Így történt azután, hogy Márkot elfogta a félelem és a csüggedés. Egyelőre
megingott abbeli szándékában, hogy feltétel nélkül az Úr munkájának szentelje
életét. A nehézségekhez nem volt hozzászokva, az utazás veszélyei és nélkülözései
teljesen letörték. Kedvező körülmények között eredményesen dolgozott, most
azonban, a nehézségek és veszélyek közepette, amelyek oly gyakran környékezték az

96
Ellen G. White Apostolok története

úttörőket, gyenge harcosnak bizonyult. Nem tudta a kereszthordozás terheit elviselni.
Meg kellett még tanulnia, hogy a veszélyekkel, az üldözésekkel és a nyomorúsággal
bátran és hősiesen szembeszálljon. Miközben az apostolok továbbnyomultak és még
nagyobb nehézségek mutatkoztak, Márk megfélemlett. Nem volt bátorsága őket
tovább kísérni, visszatért tehát Jeruzsálembe.
Márknak a veszélyek előli szökését Pál igen kedvezőtlenül, sőt szigorúan ítélte
meg. Barnabás azonban hajlandóbb volt Márk viselkedését tapasztalatlanságával
magyarázni. Szívből óhajtotta, hogy Márk ne tegye le a prédikátori tisztséget, mert
látott benne képességeket; tudta, hogy Krisztusnak használható és alkalmas
szolgájává fog válni. Barnabásnak Márk érdekében követett kíméletes bánásmódja
később busás jutalmat aratott, mert ez a fiatalember végül maradéktalanul az Úrnak
és az evangélium hirdetésének szentelte életét - még a legnehezebb területeken is.
Isten áldásával, Barnabás bölcs vezetése mellett, értékes munkássá fejlődött.
Később Pál is megbékült Márkkal és munkatársául fogadta. Úgy ajánlotta őt a
kolossébelieknek, mint "munkatársát" az Isten országában, aki "vigasztalására" volt.
(Kol. 4, 11.) Más alkalommal, röviddel halála előtt, így írt Márkról: "nekem alkalmas a
szolgálatra". (2. Tim. 4, 11.)
Miután Márk eltávozott tőlük, Pál és Barnabás meglátogatták a pisidiai
Antiókhiát. Ott szombatnapon bementek a zsinagógába és leültek. "Azonban a
törvénynek és a prófétáknak felolvasása után küldének a zsinagógának elöljárói
hozzájuk, mondván: Atyámfiai, férfiak, ha van valami intőbeszédetek a néphez,
szóljatok." Miután így felszólították őket, hogy beszéljenek, "Pál azért felkelvén és
kezével intvén, monda: Izráelnek férfiai és ti, kik félitek az Istent, halljátok meg."
Ezután csodás beszédet tartott. Először történelmi áttekintést nyújtott Isten
eljárásáról, útjáról és módjáról, ahogyan a zsidó népet vezette az egyiptomi
szabadulás után. Beszélt nekik Isten ígéretéről, hogy Dávid magvából küld számukra
Üdvözítőt. Ezután nyíltan kijelentette: "Ennek magvából támasztott Isten, ígérete
szerint, Izráelnek szabadítót, Jézust; minekutána előbb János az ő eljövetele előtt a
megtérésnek keresztségét prédikálta Izráel egész népének. És mikor be akaró
végezni János az ő tisztét, monda: Nem én vagyok az, hanem ímé én utánam jő,
kinek nem vagyok méltó megoldani lábainak saruját". Nagy erővel prédikálta tehát
Jézust, mint az emberek Üdvözítőjét, mint a megjövendölt Messiást.
Miután Pál befejezte magyarázatát, így szólt: "Atyámfiai, férfiak, Ábrahám
nemzetének fiai és kik ti köztetek félik az Istent, ez idvességnek beszéde néktek
küldetett. Mert akik lakoznak Jeruzsálemben és azoknak fejei, mivelhogy őt fel nem
ismerék, a prófétáknak szavait is, (melyeket minden szombaton felolvasnak)
ítéletükkel betöltötték."
Pál nem habozott, hogy leplezetlenül kimondja az igazságot: a zsidó vezetők
elvetették az Üdvözítőt. Majd így folytatta: "És bár semmi halálra való okot nem
találtak, kérék Pilátustól, hogy ölettessék meg. És mikor mindazokat elvégezték, amik

97
Ellen G. White Apostolok története

ő felőle megírattak, a fáról levéve, sírba helyezteték. De az Isten feltámasztó őt
halottaiból; és ő megjelent több napon át azoknak, kik együtt jöttek fel ő vele
Galileából Jeruzsálembe, kik néki bizonyságai a nép előtt."
Ezután így folytatta: "És mi hirdetjük néktek az atyáknak tett ígéretet, hogy
azt az Isten betöltötte nékünk, az ő fiaiknak feltámasztván Jézust; mint a második
zsoltárban is meg van írva: Én Fiam vagy te; ma nemzettelek téged. Hogy pedig
feltámasztotta őt halottaiból, úgy, hogy az nem is fog többé az enyészetbe
visszatérni, így mondta: Néktek adom a Dávid biztos szent javait". "Azért mondja
másutt is: Nem engeded, hogy a te Szented rothadást lásson. Mert Dávid,
minekutána a saját idejében szolgált az Isten akaratának, elaludt és helyezteték az ő
atyáihoz, és rothadást látott. De akit Isten feltámasztott, az nem látott rothadást."
Miután Pál világosan beszélt a Messiásra vonatkozó próféciák beteljesedéséről,
megtérést és bűneik bocsánatát prédikálta, Jézusnak, a Messiásnak érdemeiért:
"Azért legyen néktek tudtotokra atyámfiai, férfiak, hogy ez által hirdettetik néktek a
bűnöknek bocsánata; és mindenekből, amikből a Mózes törvénye által meg nem
igazíttathattok."
Pál szavait Isten Lelke ihlette, úgyhogy érintette a hallgatóság szívét. Az
apostolnak az ótestamentumi próféciákra való hivatkozása, valamint az a kijelentése,
hogy ezek beteljesedtek a názáreti Jézus tanításaiban: sok lelket meggyőzött, akik
várták a megígért Messiás eljövetelét. A szónok határozottan kijelentette: az
üdvígéret zsidónak és pogánynak egyaránt szól; s ez reménnyel és örömmel töltötte
el azokat is, akik test szerint nem tartoztak Ábrahám leszármazottaihoz.
"Mikor pedig kimentek a zsidók zsinagógájából, kérék a pogányok, hogy a
következő szombaton prédikálják nekik ezen beszédeket." Az istentisztelet befejezése
után, "sokan a zsidók közül és az istenfélő prozelitusok közül követék Pált és
Barnabást; akik szólván hozzájuk, bíztatók őket, hogy maradjanak meg Isten
kegyelmében."
Az az érdeklődés, amelyet Pálnak a pisidiai Antiókhiában tartott beszéde
felkeltett, a következő szombaton "majdnem az egész várost" összehozta Isten
Igéjének meghallgatására. "Mikor pedig a zsidók látták a sokaságot, betelének
irigységgel és ellene mondának azoknak, miket Pál mond vala, ellenkezve és
káromlást szólva."
"Amikor Pál és Barnabás nagy bátorsággal szólva, mondának: Szükséges volt,
hogy először néktek hirdettessék az Isten Igéje; de mivelhogy ti megvetitek azt és
nem tartjátok méltónak magatokat az örök életre, ímé a pogányokhoz fordulunk.
Mert így parancsolta nékünk az Úr: Rendeltelek téged világosságul a pogányoknak,
hogy légy üdvösségükre a földnek széléig."
"A pogányok pedig ezeket hallván, örvendezések és magasztalják vala az
Úrnak igéjét; és akik csak örök életre választattak vala, hiuének." Boldogok voltak,

98
Ellen G. White Apostolok története

hogy Krisztus gyermekeivé fogadta őket. Hálás szívvel hallgatták és prédikálták az
Igét. A hívők az evangéliumi üzenetet buzgón közölték másokkal és így "terjede
pedig az Úrnak igéje az egész tartományban".
Már évszázadokkal előbb leírták ihletett írók a pogányok összegyűjtését;
azonban kevesen értették meg az ilyen prófétikus kijelentéseket. Hóseás így szólt:
"De mégis annyi lesz Izráel fiainak száma, mint a tenger fövénye, amely meg nem
mérettethetik és meg nem számláltathatik; és lészen, hogy ahol az mondatott nékik:
Nem vagytok az én népem, ez mondatik nékik: Élő Istennek fiai!" És ismét: "És
bevetem őt magamnak a földbe, és megkegyelmezek... és azt mondom... Én népem
vagy te; ő pedig ezt mondja: Én Istenem!" (Hóseás 1, 10; 2, 22.)
Az Üdvözítő, földi tanítói működése alatt megjövendölte az evangélium
terjedését a pogányok között. A szőlőhegy munkásairól szóló példázatában
kijelentette a megátalkodott zsidóknak: "Annakokáért mondom néktek, hogy
elvétetik tőletek az Istennek országa, és olyan népnek adatik, mely megtermi annak
gyümölcsét." (Máté 21, 43.) Feltámadása után megbízta tanítványait: "Elmenvén
azért, tanítsatok minden népeket" - "hirdessétek az evangéliumot minden
teremtésnek". Senki ne maradjon intelem nélkül. (Máté 28, 19; Márk 16, 15.)
Noha Pál és Barnabás a pisidiai Antiókhiában a pogányokhoz fordultak,
azonban szüntelenül fáradoztak a zsidókért is; ahol csak alkalmuk kínálkozott, vagy
ahol befogadták őket. Később Pál és munkatársai Thessalonikában, Korinthusban,
Efézusban és más fontos városban prédikálták az evangéliumot, úgy zsidónak, mint
pogánynak egyaránt. Isten országa építése terén a fősúlyt azonban attól kezdve a
pogány országokra és olyan népekre helyezték, melyek keveset, vagy semmit sem
tudtak még az igaz Istenről és szent Fiáról.
Pálnak és munkatársainak részvét támadt szívében azok iránt, kik "Krisztus
nélkül valók voltak, Izráel társaságától idegenek és az ígéret szövetségeitől
távolvalók" voltak. Tehát "reménységük nem vala" és "Isten nélkül valók voltak e
világon." Az apostoloknak a pogányok között végzett fáradhatatlan munkálkodása
következtében megtanulták "a vendégek és idegenek", akik "egykor távol voltak",
hogy "közelvalókká lettek a Krisztus vére által" és az ő engesztelő áldozatában való
hit által "polgártársai a szenteknek és cselédei az Istennek." (Eféz. 2, 12. 13. 19.)
Pál hitben tört előre és állandóan azon fáradozott, hogy Isten országát
felépítse azok között, kiket Izráel tanítói elhanyagoltak. Állandóan Jézus Krisztust
magasztalta, mint "a királyok Királyát és az urak Urát" (1. Tim. 6, 15.) és intette a
hívőket, hogy "meggyökerezvén és tovább épülvén Ó benne" megerősödjenek a
hitben. (Kol. 2, 7.)
Akik hisznek, azoknak Krisztus a biztos alap. Erre az élő Kőre egyaránt
építhetnek zsidók és pogányok. Elég nagy mindenki számára és elég erős, hogy az
egész világ súlyát és terhét viselje. Ezt a tényt Pál maga is világosan felismerte.

99
Ellen G. White Apostolok története

Mielőtt tanítói működését befejezte, a pogányok közül megtért hívők egyik
csoportjához fordult, akik szilárdan kitartottak az evangéliumi igazság iránti
szeretetükben. Így írt nekik: "Ti, kik fölépíttettetek az apostoloknak és prófétáknak
alapkövén, lévén a szegletkő maga Jézus Krisztus." (Ef. 2, 19. 20.)
Mialatt az evangélium üzenete Pisidiában terjedt, az antiókhiai hitetlen zsidók,
előítéletüktől elvakultan, fellázították "az istenfélő és tisztességbeli asszonyokat és a
városnak eleit és üldözést támaszfának Pál és Barnabás ellen, és kiűzték őket
határukból."
Ez a bánásmód nem tántorította el az apostolokat; emlékeztek Mesterük
szavaira: "Boldogok vagytok, ha szidalmaznak és háborgatnak titeket és minden
gonosz hazugságot mondanak ellenetek én érettem. Örüljetek és örvendezzetek,
mert a ti jutalmatok bőséges a mennyekben; mert így háborgatták a prófétákat is,
akik előttetek voltak". (Máté 5, 11. 12.)
Az Evangélium szépen haladt előre; az apostoloknak volt rá okuk, hogy
bizakodók legyenek. A pisidiaiak között Antiókhiában folytatott munkájuk gazdagon
gyümölcsözött. Az ott visszahagyott hívők is, noha időnként egyedül folytatták a
munkát, "betelnek vala örömmel és Szent Lélekkel".
ALAP
Rakhatod a téglát egymásra,
tetőt emelhetsz, szépet, nagyot,
de ez hasztalan, ha alája nem tettél egy szilárd alapot.
Higgy, tanulj, vagy űzzél álmokat,
fess ábrándokból délibábot,
alap nélkül széthull légvárad
és összeomlik kis világod.
Ezért építs a jó alapra,
Jézusra, ki mindent alkotott,
s ha zúg a hab, a lét vihara,
nem ér téged, csak az Alapot!
Moldován Vilmos

100
Ellen G. White Apostolok története

18. Munka a pogányok között
Pál és Barnabás a pisidiai Antiókhiából Ikóniumba mentek és ott, ugyanúgy,
mint Antiókhiában, saját népük zsinagógájában kezdték el munkájukat. Jó
eredményük volt, "ugyanannyira, hogy mind zsidóknak, mind görögöknek nagy
sokasága lőn hívővé". Azonban Ikóniumban, valamint más helységekben is, ahol
munkálkodtak, "akik a zsidók közül nem hivének, felindíták és megharagíták a
pogányoknak lelkét az atyafiak ellen."
Az apostolok azonban nem engedték magukat misszióútjuktól eltéríteni, mivel
sokan fogadták el Krisztus evangéliumát. Minden irigység, ellenállás és előítélet
ellenére, folytatták működésüket, "bátran prédikálván az Úrban, ki bizonyságot tesz
vala az ő kegyelmének beszéde mellett és adja vala, hogy jelek és csodák
történjenek az ő kezeik által." Az isteni jóakarat ezen megnyilatkozása mély
benyomást keltett mindazokban, kik nem zárkóztak el jobb meggyőződésük és
lelkiismeretük elől. Így növekedett a megtértek száma.
Amilyen mértékben növekedett az apostolok által hirdetett üzenet
népszerűsége, annál inkább irigykedtek és gyűlölködtek a hitetlen zsidók.
Elhatározták, hogy azonnal véget vetnek Pál és Barnabás működésének. Hamis és
túlzott jelentésekkel akarták megfélemlíteni a felsőbb hatóságokat, hogy az egész
várost a lázadás veszélye fenyegeti. Azt híresztelték, hogy nagy tömeg csatlakozott
az apostolokhoz. Úgy állították be működésüket, hogy titkos és veszedelmes dologra
készülnek.
E vádak alapján a hatóság néhányszor beidézte az apostolokat; védekezésük
azonban olyan világos, értelmes volt és tanaikat oly nyugodtan és érthetően
magyarázták, hogy nagy rokonszenvet keltettek. Annak ellenére, hogy a hamis vádak
következtében, melyeket az apostolokról terjesztettek, a hatóságok előítélettel
viseltettek irántuk, elítélni még sem merték őket.
Belátták, hogy Pál és Barnabás tanainak célja az, hogy az embereket erkölcsös
és törvénytisztelő polgárokká tegyék. Az erkölcsiség és a rend csak javulhat a
városban, ha az apostolok tanait elfogadják.
Az ellenállás, melybe az apostolok ütköztek, az igazság üzenetét csak még
inkább a nyilvánosság elé tárta. A zsidók belátták, hogy az új tanítók működésének
megakadályozására irányuló fáradozásuk még több hívet szerez az új hitnek. "De a
városnak sokasága meghasonlék; és némelyek a zsidók mellett, mások pedig az
apostolok mellett valának."
A dolgok ilyen fordulata a zsidó vezetőket felbőszítette. Elhatározták, hogy
céljukat erőszakos eszközökkel is elérik. Sikerült nekik a tudatlan és lármás csőcselék

101
Ellen G. White Apostolok története

legalantasabb szenvedélyeit felkelteni, zendülést előidézni; ezt úgy állították be, hogy
az apostolok tanításának eredménye. Remélték, hogy ezen hamis vádjukkal
megnyerik a hatóság segítségét szándékuk keresztülviteléhez. Eltökélték, hogy az
apostoloknak nem adnak alkalmat a védekezésre, hanem felhasználják a tömeget,
hogy Pált és Barnabást megkövezzék és így véget vessenek működésüknek.
Barátaik - nem a hívők közül valók - figyelmeztették az apostolokat a zsidók
rosszindulatú szándékára és rábeszélték őket, hogy ne tegyék ki magukat céltalanul a
csőcselék dühének, hanem meneküljenek, hogy megmentsék életüket. Így tehát Pál
és Barnabás titokban elhagyták Ikóniumot és a hívőkre bízták a műnek ideiglenes
vezetését. Nem távoztak el végleg. Szándékuk volt visszatérni, mihelyt az izgalom
elül, hogy azután megkezdett munkájukat befejezzék.
Isten igaz követőinek minden korszakban és minden országban elkeseredett
ellenállást kellett elszenvedniük azok részéről, akik szándékosan vetették el a
mennyei világosságot. Az evangélium ellenségei látszólag gyakran diadalt arattak,
mikor alakoskodásuk és hazugságuk következtében ajtók zárultak be, amelyeken át
Isten követei bejuthattak volna. Azonban ezek az ajtók nem maradhattak örökre
zárva. Amikor az Úr szolgái nemsokára visszatértek, hogy munkájukat ismét
felvegyék, hatalmasan közbenjárt érettük és képesítette őket, hogy neve dicsőítésére
emlékművet állítsanak.
Amikor az apostolokat Ikóniumból kiűzték, a lykaóniai Listrába és Derbébe
mentek. Ezekben a városokban főként pogányok laktak. Legtöbbjük babonás ember,
kik közül azonban néhányan hajlandók voltak meghallgatni és elfogadni az
evangéliumot. Az apostolok tehát elhatározták, hogy itt és a környéken
munkálkodnak majd, mert remélték, hogy megszabadulhatnak a zsidós előítélettől és
az üldözéstől.
Listrában nem volt zsinagóga, noha a városban lakott néhány zsidó. Listra sok
lakója a Jupiternek szentelt templomban imádkozott. Amikor Pál és Barnabás a
városba érkeztek, maguk köré gyűjtötték a lakosságot, hogy előttük az evangélium
világos igazságait fejtegessék. Sokan megkísérelték, hogy ezeket a tanokat a Jupiter
imádásánál gyakorolt babonás szertartásokkal összekössék.
Az apostolok azon fáradoztak, hogy ezekkel a bálványimádókkal
megismertessék az Istent, a Teremtőt és a Fiút, mint az emberiség Üdvözítőjét.
Figyelmüket először Isten csodálatos műveire irányították: a napra, a holdra, a
csillagokra. Arra a csodálatos rendre és szabályszerűségre, mellyel az évszakok
váltakoznak. A hatalmas, hóval borított hegyekre és a magas fákra; a természet
egyéb csodáira, melyek olyan bölcsességről tanúskodnak, amely felülmúlja az ember
fogalomvilágát. Ez az utalás a Mindenható műveire, a pogányok elméjét arra
igyekezett irányítani, hogy gondolkozzanak a Világegyetem hatalmas Uralkodója
felett.

102
Ellen G. White Apostolok története

Miután az apostolok megvilágították a Teremtőre vonatkozó alapigazságokat,
beszéltek a listraiaknak Isten Fiáról, ki a mennyből alászállott a mi földünkre, mert
szerette az embereket. Beszéltek életéről és munkálkodásáról; arról is, hogy
elvetették Őt azok, kiket megmenteni jött; beszéltek kihallgatásáról, keresztre
feszítéséről, feltámadásáról és mennybemeneteléről, majd mennyei közbenjárói
tevékenységét is említették. Így prédikálták az evangéliumot Listrában Pál és
Barnabás, Isten Lelkének ereje által.
Amikor Pál egy ízben ismét beszélt a népnek Krisztus csodatételeiről, hogy Ő a
betegeket és szenvedőket meggyógyította, a hallgatóság soraiban észrevett egy
nyomorékot, ki szemeit erősen rászegezve, hittel szívta be szavait. Pál mélységes
részvétet érzett ezen nyomorék iránt, akiről látta, "hogy van hite, hogy meggyógyul."
A bálványimádó tömeg jelenlétében megparancsolta a nyomoréknak, hogy álljon fel
egyenesen a lábaira. A nyomorék eddig mindig ülőhelyzetre volt kényszerülve, most
azonban azonnal engedelmeskedett Pál parancsának és - életében először - felállott
lábaira. A hitnek e tettre váltása olyan erőt árasztott rá, hogy ő, aki olyan sokáig
nyomorék volt, "felszökött és járt".
"A sokaság pedig mikor látta, amit Pál cselekedett, felkiálts, likóniai nyelven
mondván: Az Istenek jöttek le mihozzánk emberi ábrázatban." Ez az állításuk egyik
hagyományukból eredt, mely szerint az istenek időnként meglátogatják a földet.
Barnabást az istenek atyjának: Jupiternek nevezték el, tiszteletreméltó külsejéért,
méltóságteljes magatartásáért, szelídségéért és jóságáért, amely vonásaiból
sugárzott. Pált Merkuriusznak tartották, "minthogy ő volt a szóvivő"; buzgó volt és
élénk, ékes szavakkal intette, figyelmeztette őket.
A listraiak égtek a vágytól, hogy hálájukat kifejezzék. Rábeszélték tehát Jupiter
templom papját, hogy az apostoloknak áldozatot mutasson be. Erre "felkoszorúzott
bikákat hajtva a kapukhoz és a sokasággal együtt áldozni akar vala." Pál és
Barnabás, kik visszavonulva magányt és nyugalmat kerestek, mit sem vettek észre
ezekből az előkészületekből. Nemsokára azonban felhívta erre figyelmüket a hangos
zene és a nagy tömeg zajos lelkesedése, mely a ház elé érkezett.
Miután az apostolok meggyőződtek az összesereglett nép szándékáról, és az
azzal összefüggő nagy izgalomról, "köntösüket megszaggatván a sokaság közé
futamodónak", remélve, hogy őket tervüktől eltéríthetik. Pál éles és átható hangon,
mely túlharsogta a nép kiáltozásait, igyekezett a figyelmet felhívni és midőn a
zajongás hirtelen elhallgatott, így szólott: "Férfiak, miért mívelitek ezeket? Mi is
hozzátok hasonló természetű emberek vagyunk és azt az örvendetes izenetet
hirdetjük néktek, hogy e hiábavalóktól az élő Istenhez térjetek, ki teremtette a földet,
a tengert és minden azokban valókat. Ki az elmúlt időkben hagyta a pogányokat
mind a maguk útján haladni, jóllehet, nem hagyta magát tanúbizonyság nélkül, mert
jóltevőnk volt, adván mennyből esőket és termő időket nékünk és betöltvén eledellel
és örömmel a mi szívünket."

103
Ellen G. White Apostolok története

Tekintet nélkül az apostolok határozott kijelentésére, hogy ők nem mennyei
lények, és Pál igyekezete ellenére - mellyel a nép gondolatait az igaz Istenre
óhajtotta irányítani, mint egyedüli Lényre, kit megillet a dicsőítés -, majdnem
lehetetlen volt e pogányokat szándékuktól eltéríteni, hogy áldozatot mutassanak be.
A lakosság erősen hitte, hogy ezek az emberek tényleg istenek, és lelkesedésük
annyira felfokozódott, hogy nem kívánták tévedésüket belátni. A jelentés szerint a
sokaságot "nagy nehezen lecsendesíték".
A listraiak ragaszkodtak állításukhoz: saját szemükkel látták az apostolok
csodatevő erejét. Hiszen látták, hogyan állt lábra az a nyomorék, aki sohasem tudott
járni és íme teljes erőnek és egészségnek örvend. Csak hosszas fejtegetés és beható
magyarázat után tudták megértetni velük küldetésüket: hogy ők a menny Istenét és
annak Fiát, a nagy Orvost képviselik. Csak így sikerült Pálnak és Barnabásnak
visszatartani a népet szándékának megvalósításától.
Pál és Barnabás listrai tevékenysége hirtelen megakadt bizonyos "antiókhiai és
ikóniumi zsidók" gonoszkodása következtében. Ezek tudomást szereztek az
apostoloknak a lykaóniaiak között elért eredményeiről és elhatározták, hogy utánuk
mennek és kiüldözik őket onnan is. Listrába érve, csakhamar sikerült nekik a népet is
ugyanolyan gyűlöletre ingerelni, mint amilyen őket fűtötte. Rágalmakat hintettek
róluk szerteszét és cselekedeteiket félremagyarázták; így elhitették azokkal, akik
előbb Pált és Barnabást még mennyei lényeknek tartották, hogy a valóságban
rosszabbak a gyilkosoknál és halált érdemelnek.
A listraiak csalódása, hogy az apostolok tiltakozása miatt nem mutathattak be
nekik áldozatot, alapját vetette szenvedélyes gyűlöletüknek, amellyel Pál és Barnabás
ellen fordultak. Gyűlöletük oly nagy volt, mint előbbi lelkesedésük, mikor Istenként
ünnepelték őket. A zsidók által fellázítva, kezet akartak emelni az apostolokra. A
lázítók azt is lelkükre kötötték, hogy ne adjanak alkalmat Pálnak a beszédre, mert -
mint mondották - ez esetben a népet megbabonázza.
Az evangélium ellenségeinek csakhamar alkalmuk nyílt gyilkos szándékuk
megvalósítására. Miután a listraiak engedtek a gonosz befolyásnak, sátáni düh lett
úrrá rajtuk. Megragadták Pált és irgalmatlanul megkövezték. Az apostol azt hitte,
hogy elérkezett a vége. Élénken lelki szemei előtt látta István mártírhalálát, és
elgondolta, hogy milyen kegyetlen részt vett abban. Sebektől elborítva, a fájdalomtól
ájultan rogyott a földre. A felizgatott csőcselék pedig "kivonszoló a városból, azt
gondolván, hogy meghalt."
Ebben a sötét és súlyos órában a Pál és Barnabás munkálkodása
következtében Jézushoz megtért listraiak tömege hű és állhatatos maradt. Az
esztelen ellenállás és ellenségeik kegyetlen üldözése csak megerősítette ezen
hűséges atyafiak hitét. Ezt bizonyította részvétük, ahogy fájdalmas megilletődéssel
állták körül Pál apostol holtnak vélt testét.

104
Ellen G. White Apostolok története

Milyen nagy volt azonban csodálkozásuk, amikor az apostol jajgatásuk közben
egyszerre csak felemelte fejét és Istent dicsőítve felállt! Isten szolgájának ezt a
váratlan talpra állását az isteni hatalom újabb csodájának tekintették. A menny
pecsétjének, mellyel új hitükben erősítette meg őket. Kimondhatatlan öröm töltötte
el őket és a hit újabb erejével dicsőítették Istent.
Az apostol szenvedéseinek szemtanúi között, a Listrában megtért csoportban
volt egy fiatalember, aki később Krisztus kiváló munkásává lett és megosztotta az
apostol úttörő munkájának fáradalmait és örömeit a nehéz misszióterületeken. Ez a
fiatalember Timótheus volt. Mikor Pált a városból kivonszolták, ez a fiatal tanítvány
is, többedmagával, körülállta az apostol látszólag élettelen testét. Majd láthatta,
miként állt talpra az apostol és noha teste zúzott és vérrel áztatott volt, mégis Istent
dicsőítette, amiért Krisztusért szenvedhetett.
A megkövezést követő napon az apostolok Derbébe mentek, ahol áldásosan
tevékenykedtek. Igen sok lélek fogadta el Krisztust Üdvözítőjéül. "Hirdették az
evangéliumot annak a városnak és sokakat tanítványokká tettek." Azonban sem Pál,
sem Barnabás nem tudott úgy határozni, hogy a munkát addig máshol vegyék fel,
amíg meg nem erősítették azoknak hitét, akiket egy időre magukra kellett hagyniuk
oly helyeken, ahol előzőleg már működtek. Ezért anélkül, hogy a veszélyektől
visszariadtak volna, újból "megtérének Listrába, Ikóniumba és Antiókhiába, erősítve a
tanítványok lelkét, intvén őket, hogy maradjanak meg a hitben". Sokan tették ki
magukat üldözésnek és gyalázatnak, amiért az evangélium örömhírét elfogadták. Az
apostolok igyekeztek tehát ezeket a hitben megalapozni, hogy a már végzett munka
maradandó is legyen.
Az újonnan megtértek lelki növekedésének előmozdítása és biztosítása
érdekében az apostolok gondoskodtak arról, hogy szabályszerű gyülekezeti rendet
tartsanak fenn. Ezért minden helyen, Lykaóniában és Pisadiában, ahol hívők laktak,
előírás szerint gyülekezeteket alakítottak. Minden gyülekezetben tisztviselőket
rendeltek. Áttekinthető és célszerű rendszert vezettek be, hogy szabályozzanak
minden dolgot, ami a hívők lelki jólétét érinti.
Ez megegyezett azzal az evangéliumi tervvel, mely szerint mindannyian, kik
Krisztus hívői lettek, egy testületbe tömörüljenek. Ennek betartására Pál apostol
egész tanítói munkássága alatt nagy figyelmet szentelt. Ha munkája következtében
bárhol Krisztust Megváltóul fogadták el a lelkek, kellő időben gyülekezetté szervezte
őket - ha a hívők száma csekély volt is. Ezáltal tanultak meg a keresztyének
egymáson segíteni, emlékezvén Jézus ígéretére: "Mert ahol ketten, vagy hárman
egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük." (Máté 18, 20.)
Pál ezekről a megszervezett gyülekezetekről sem feledkezett meg. Törődött
velük. Bármilyen kicsi volt is az ilyen csoport, állandóan gondozta őket. A kisebb
gyülekezeteket még féltőbb gonddal őrizte, jól tudván, hogy ezek különös figyelmet
igényelnek. A tagoknak alaposan meg kell gyökerezniük az igazságban és tanítást kell

105
Ellen G. White Apostolok története

kapniuk, hogy komolyan és önzetlenül fáradozzanak a környezetükben élő
emberekért.
Pál és Barnabás, embertársaikért végzett missziómunkájukban igyekeztek
Krisztus példaadó áldozatkészségét, hűségét és buzgalmát követni. Körültekintő,
serény és fáradhatatlan munkájukban nem törődtek saját kívánságaikkal vagy
kényelmükkel, hanem izzó vággyal és lankadatlan szorgalommal hintették az igazság
magvát. Tekintettel voltak arra is, hogy az evangélium elfogadóit olyan gyakorlati
tanításban részesítsék, melynek értéke felmérhetetlen. Ez, az evangélium fontosságát
megillető komoly és istenfélő lelkület, maradandó hatással volt az új tanítványokra.
Az első misszióút gyorsan befejeződött. Az apostolok az újonnan
megszervezett gyülekezeteket az Úr oltalmába ajánlva, elmentek Pámfiliába, "és
miután Pergátian hirdették az igét, lemenének Attáliába. És onnét elhajózának
Antiókhiába."
Ráborult az éjszaka A föld kerekére,
A gonoszság honol földünk légkörébe'.
Sűrű sötétségen Áttör egy kiáltás:
"Ébredj fel, óh, szenvedő, Itt a szabadulás!"
Ti, népeknek ezrei, Kicsinyek és nagyok,
Óh, ébredjetek föl. Miért aludnátok!
Krisztustól jön a hang, S a szeretet szava,
Hallgassál e hívásra, Javadat akarja!
Vessed le magadról a Sötétség ruháját,
Öltözzed fel hitben Krisztus igazságát.
Légy óh, világosság, összes embereknek,
A Megváltó közeleg, Hirdesd mindenkinek.
Kelj fel, világosodjál, Így szól az Úr szava.
Pogányok között van Sötétség s babona.
Sokan eljönnek majd a Világossághoz,
Nagy, hatalmas királyok, E dicső fényárhoz.

106
Ellen G. White Apostolok története

19. Zsidó és pogány
Amikor Pál és Barnabás visszaérkeztek a szíriai Antiókhiába, ahonnan
misszióútjukra kiindultak, siettek mielőbb összegyűjteni a hívőket, hogy elmondják
nekik, "mily nagy dolgokat cselekedett az Isten ő velük, és, hogy a pogányoknak
kaput nyitott a hitre." (Apcs. 14, 27.) A gyülekezet Antiókhiában igen jól fejlődött,
tagjainak száma állandóan növekedett. Mint a missziómunka központja, a keresztény
hívők legfontosabb csoportja volt. Tagjai a lakosság legkülönbözőbb rétegeiből
kerültek ki: zsidókból és pogányokból.
Mialatt az apostolok a prédikátorokkal és az egyszerű tagokkal együtt azon
fáradoztak, hogy minél több lelket nyerjenek meg Krisztusnak, addig bizonyos zsidó
hívőknek, a Júdeabeli "farizeus szektából" sikerült felvetni egy olyan kérdést, mely
csakhamar szétágazó vitákra adott okot a gyülekezetben. A hívő pogányok között
pedig megdöbbenést keltett. - Ezek a Júdeabeli tanítók azt állították és pedig nagyon
határozottan, hogy csak a körülmetélkedés és a ceremóniák törvényének betartása
vezet az üdvösségre.
Pál és Barnabás hevesen tiltakoztak e tévtan ellen és nem is akarták ezt a
pogányokkal közölni. Másrészt azonban voltak sokan az antiókhiai zsidó hívők között,
kik a nemrégen Júdeából érkezett testvérek álláspontját helyeselték.
Akik a zsidók közül tértek meg, rendszerint nem voltak hajlandók oly gyorsan
haladni, mint ahogyan az isteni gondviselés az utat előkészítette. Az apostoloknak a
pogány területeken elért eredményéből tisztán látszott, hogy a pogányok közül
megtértek száma csakhamar túlszárnyalja a zsidó megtértek számát. A zsidók tehát
féltek, hogy nemzeti sajátságaik, melyek eddig határozottan megkülönböztették őket
minden más néptől, végül teljesen megszűnnek azok között, akik az evangéliumot
elfogadják; illetve, ha nem állítják törvényük korlátait és ceremóniáit a gyülekezeti
felvétel szükséges követelményeként a pogányok elé.
A zsidók állandóan dicsekedtek az Isten által elrendelt istentiszteletükkel. Nem
csoda, ha közülük sokan, akik krisztusi hitre tértek, még mindig valószínűtlennek
tartották, hogy Isten, aki egykor előírta az istentisztelet héber formáját és módját,
valaha is jóváhagyná saját rendeletének valamelyes megváltoztatását. Ragaszkodtak
ahhoz, hogy a zsidó törvényeket és ceremóniákat beiktassák a keresztény vallás
egyházi szertartásai közé. Csak lassan értették meg, hogy az összes engesztelő
áldozatok tulajdonképpen az Isten Fiának halálát jelképezték, mely után a lényeg
lépett a jelkép és árnyék helyébe. Ezek szerint tehát a mózesi rendeletek és
ceremóniák nem tekinthetők többé kötelezőknek.

107
Ellen G. White Apostolok története

Pái, megtérése előtt a "törvénybeli igazság tekintetében" (Fil. 3, 6.)
"feddhetetlennek" tartotta magát. Amióta azonban felfogása megváltozott az
Üdvözítő misszióját illetőleg - aki Megváltója az egész emberiségnek, úgy zsidónak,
mint pogánynak - világos ismeretet nyert; felismerte az élő hit és a holt formaságok
közötti különbséget. Az izraelitáknak elrendelt régi szertartások és ceremóniák az
evangélium fényében teljesen új és mély értelmet nyertek. Aminek képletes
ábrázolására szolgáltak, az valósággá lett és így azok, kik az új szövetségben élnek,
felszabadultak; azaz nincsenek kényszerítve azok megtartására. Viszont Isten
megmásíthatatlan törvényét, a Tízparancsolatot Pál még most is megtartotta, úgy
szellemi, mint szó szerinti értelmében.
A körülmetélkedés kérdése sok vitát és viszálykodást idézett elő az antiókhiai
gyülekezetben. Mivel a gyülekezet tagjai attól tartottak, hogy ennek a pontnak
állandó feszegetése végül is szakadást hoz létre közöttük, elhatározták, hogy Pált,
Barnabást és a gyülekezet néhány felelős tagját elküldik Jeruzsálembe, hogy ezt az
ügyet ott az apostolok és vének elé terjesszék. Ott majd találkoznak a különböző
gyülekezetek képviselőivel és mindazokkal, akik a bekövetkező ünnepre feljönnek
Jeruzsálembe. Időközben pedig szüneteljen minden viszály ebben a kérdésben, amíg
az általános tanácskozás végleges határozatot nem hoz, melyet azután az ország
különböző gyülekezetei elfogadnak.
Jeruzsálembe menve, az apostolok meglátogatták a közbeeső városokban lakó
hívőket és bátorították őket tapasztalataik elmondásával, melyeket Isten művében és
a pogányok megtérése alkalmával szereztek.
Az antiókhiai gyülekezet képviselői Jeruzsálemben találkoztak a különböző
gyülekezetekből jött testvérekkel, akik általános tanácskozásra gyűltek itt össze, és
közölték velük a pogányok közötti munkálkodásuk eredményét. Azután részletesen
vázolták azt a zűrzavart, amely azáltal keletkezett, hogy néhány Antiókhiába került
megtért farizeus fennen hangoztatta: ha a megtért pogányok üdvözülni akarnak,
tartoznak körülmetélkedni és a mózesi törvényeket megtartani.
A tanács ezt a kérdést minden oldalról élénken megvilágította. A
körülmetélkedés kérdésével szoros kapcsolatban még egyéb fontos kérdéseket is
gondosan kellett mérlegelni. Ezek egyike az volt, hogy milyen álláspontot foglaljanak
el a bálványáldozat élvezetével szemben. Sokan a megtért pogányok közül tudatlan
és babonás emberek között éltek, akik gyakran mutattak be isteneiknek áldozatokat.
E pogány istentiszteletek papjai azonban a hozzájuk hozott áldozatokkal kiterjedt
üzletet folytattak. A zsidó testvérek tehát féltek, hogy a megtért pogányok
árthatnának a kereszténység hírnevének, ha vásárolnának a bálványáldozatra szánt
húsból; ezáltal látszólag, bizonyos tekintetben a bálványimádás szertartásait hagynák
jóvá.
Azonkívül a pogányoknál szokás volt a megfulladt állat húsát is fogyasztani,
míg a zsidóknak Isten azt az utasítást adta, hogy az állatok leölésénél különösen

108
Ellen G. White Apostolok története

ügyeljenek arra, hogy az állat vére teljesen kifolyjon, mert különben húsa nem
tekinthető egészségesnek. Ezen előírásokat Isten a zsidóknak egészségük
megóvására adta. Bűnnek számított zsidóknál általában a vért étel gyanánt
felhasználni. Azt vallották, hogy a vér: az élet, és a vérontás a bűn következménye.
Ellenben a pogányok az áldozati állatok vérét felfogták és ételeik készítésénél
felhasználták. A zsidók tehát el sem képzelhették, hogy az Isten rendeletére betartott
szertatásokat most megváltoztassák. Ha tehát a jelenlegi körülmények között a
pogányokkal egy asztalnál étkeznének, csak súrlódások és megbotránkozások
keletkeznének.
Azonkívül a pogányok, de különösen a görögök, mértéktelen és kicsapongó
életet éltek és így az a veszély is fenyegetett, hogy egyesek, kiknek megtérése nem
volt őszinte, hitvallomást tehetnek anélkül, hogy szokásaikat elhagyták volna. A
zsidó-keresztények azonban nem tudták eltűrni azt az erkölcstelenséget, ami a
pogányoknál nem is számított bűnnek, és így nagyon helyénvalónak tartották, hogy a
körülmetélkedést és a ceremóniák betartását a pogány megtérők őszintesége és
jámborsága próbaköve gyanánt, kötelességükké tegyék. Így vélték megakadályozni,
hogy olyanok is csatlakozzanak a gyülekezethez, akik őszinte megtérés nélkül veszik
fel a hitet, később pedig erkölcstelenségükkel és kicsapongó életmódjukkal szégyent
hozzanak Krisztus ügyére.
A sok különböző pont, melyeket a fő kérdés lényegében magában foglalt, úgy
látszott, hogy teljesen áthidalhatatlan nehézséget képez a tanácskozó gyülekezet
részére. Azonban a
Szent Lélek ezt a kérdést, amelynek elintézésétől a keresztény gyülekezet lelki
jóléte, sőt egész fennállása függött, a valóságban már el is döntötte.
"És mikor nagy vetekedés támadt, felkelvén Péter, monda nékik: Atyámfiai,
férfiak, ti tudjátok, hogy az Isten régebbi idő óta kiválasztott engem mi közülünk,
hogy a pogányok az én számból hallják az evangélium beszédét és higyjenek."
Azután kifejtette, hogy a Szentlélek a szóban forgó kérdést már eleve elintézte,
midőn a körülmetéletlen pogányokra ugyanúgy, mint a zsidókra, egyenlő erővel áradt
ki. Ismételten elbeszélte látomását, amikor Isten kendőt bocsátott le előtte, telve
mindenféle négylábú állattal és megparancsolta neki, hogy ölje és egye meg azokat.
Mikor pedig arra hivatkozott, hogy soha közönségeset, vagy tisztátalant nem evett,
Isten így válaszolt: "Amiket az Isten megtisztított, te ne mondd tisztátalanoknak."
(Apcs. 10, 15.)
Péter ezen szavak világos magyarázatát megismételte, hiszen közvetlenül
látomása után kapta a felszólítást, hogy menjen el a századoshoz és oktassa ki
Krisztus hitére. Ez az üzenet bizonyította, hogy Isten nem személyválogató, hanem
elfogad mindenkit, aki Őt féli és elismeri. Ezután Péter elbeszélte, hogy mennyire
csodálkozott, amikor a Kornélius házában egybegyűlteknek hirdette az igazság igéit,

109
Ellen G. White Apostolok története

szemtanúja lévén annak, hogyan hatotta át a Szentlélek az egész hallgatóságot, úgy
a pogányokat, mint a zsidókat. Az a fény és az a dicsőség ragyogott a
körülmetéletlen pogányok arcáról is, amely a körülmetélt zsidók arcáról világolt. Ez
Isten intelme volt Péter számára, hogy senkit se tekintsen értékesebbnek a másiknál,
mert Krisztus vére mindenkit megtisztíthat minden tisztátalanságtól.
Péter már fejtegette egyszer a testvéreknek Kornélius és barátai megtérését
és a velük való közösségét. Midőn akkor elbeszélte, hogyan áradt ki a Szentlélek a
pogányokra is, kijelentette: "Ha tehát az Isten hasonló ajándékát adta nekik, mint
nékünk is, kik hittünk az Úr Jézus Krisztusban, kicsoda voltam én, hogy az Istent
eltilthattam volna." (Apcs. 11, 17.) Most hasonló buzgalommal és nyomatékkal
jegyezte meg: "És a szíveket ismerő Isten bizonyságot tett mellettük, mert adta nékik
a Szent Lelket, miként nékünk is; és semmi különbséget sem tett miköztünk és azok
között, a hit által tisztítván meg azoknak szívét. Most azért mit kísértitek az Istent,
hogy a tanítványok nyakába oly igát tegyetek, melyet sem a mi atyáink, sem mi el
nem hordozhatunk?" Ez az iga nem a Tízparancsolat törvénye volt, mint azt egyesek
állítják, akik a törvény kötelező voltát tagadják. Péter itt kizárólag a ceremoniális
törvényre hivatkozott, mely Krisztus halála által megszűnt és hatályát vesztette.
Péter felszólalása olyan helyzetet teremtett a tanácsban, hogy most már
türelemmel hallgatták meg Pált és Barnabást, akik azután elbeszélték a pogányok
között végzett munkájuk közben szerzett tapasztalataikat. "Elhallgatott ezért az egész
sokaság; és hallgatják vala Barnabást és Pált, amint elbeszélék, mennyi jelt és csodát
tett Isten ő általuk a pogányok között."
Jakab is nagyon határozottan tanúskodott arról, hogy Isten a pogányokat is
ugyanazon előnyökben szándékozik részesíteni, mint amilyenekben a zsidók
részesültek.
A Szentlélek jónak látta, hogy a pogányokat ne terheljék a ceremoniális
törvényekkel, és az apostolok véleménye e tekintetben megegyezett Isten Lelkével.
Ezen a tanácskozáson Jakab elnökölt és az ő végleges határozata ez volt: "Azokáért
én azt mondom, hogy nem kell háborgatni azokat, kik a pogányok közül térnek meg
az Istenhez."
A tanácskozások ezzel befejeződtek. Ez az esemény tehát ellentmond a római
egyház ama tantételének, hogy Péter az egyház feje. Mindazok, kik azt állították,
hogy Péter utódai, merész igényeikkel nem bibliai alapon állottak. Péter életéből
semmi sem igazolja azt az állítást, hogy Isten helytartójaként testvérei fölé
emeltetett volna. Ha mindazok, akiket Péter utódainak neveztek, követték volna
példáját, mindenkor megelégedtek volna azzal, hogy hittestvéreikkel egyenrangúnak
tekintették.
Ez alkalommal - úgy látszik - Jakab ismertette a gyűlés által elfogadott
határozatot. Ítélete úgy hangzott, hogy sem a ceremoniális törvényt általánosságban,

110
Ellen G. White Apostolok története

sem pedig a körülmetélkedést a pogányokra rákényszeríteni nem szabad, sőt még
ajánlani sem. Jakab igyekezett megértetni a testvérekkel, hogy a pogányokkal
szemben különösen óvatosaknak kell lenniük, mert életükben, Istenhez való
megtérésük által, amúgy is nagy változás áll be. Semmiféle zavaró vagy vitás
kérdéssel - különösen, ha azok csak másodrendűek - ne nyugtalanítsák őket, nehogy
elkedvetlenedjenek Krisztus követésében.
Azonban a megtért pogányok kerüljenek minden olyan szokást vagy
szertartást, amely a kereszténységgel össze nem egyeztethető. Ezért az apostolok és
vének megegyeztek abban, hogy levélileg oktatják ki a pogányokat, hogy
tartózkodjanak a bálványoknak áldozott dolgoktól, a vértől, a fúlvaholt állatok
élvezetétől és a paráznaságtól. Ehelyett azonban figyelmeztetni kell őket, hogy
tartsák be a törvényt és szent életet éljenek. Az apostolok ezenkívül biztosították
őket, hogy azok a férfiak, akik a körülmetélkedés kötelező voltát hirdették, erre tőlük
felhatalmazást nem kaptak.
Pált és Barnabást azután úgy ajánlották figyelmükbe, mint akik életüket az
Úrért kockára tették. Egyszersmind Júdást és Silást is elküldték az apostolokkal, hogy
közöljék a pogányokkal a gyűlés határozatát. "Mert tetszék a Szent Léleknek és
nekünk, hogy semmi több teher ne vettessék ti reátok ezeken a szükséges dolgokon
kívül: Hogy tartózkodjatok a bálványoknak áldozott dolgoktól, a vértől, a fúlvaholt
állattól és a paráznaságtól; melyektől, ha megóvjátok magatokat, jól lesz dolgotok."
Istennek ezt a négy szolgáját küldték el Antiókhiába a levéllel és az üzenettel, hogy
vége szakadjon minden vitának, mert hiszen a kérdést maga a Szentlélek döntötte el
- mint a hit legnagyobb tekintélye a földön.
Az ügyet intéző tanácstestület apostolokból és tanítókból állott. Részt vettek
azon továbbá a zsidó és pogány gyülekezetek alapításában kitűnt hívők, továbbá a
különböző területek képviselői is. Így jelen voltak a jeruzsálemi vének és az
antiókhiai kiküldöttek; végül a legbefolyásosabb gyülekezetek képviselői. A gyűlés az
Istentől megvilágosított határozat alapján és az Isten akarata szerint alapított
gyülekezethez méltóan járt el. Tanácskozásuk eredményeként mindnyájan belátták,
hogy Isten maga döntötte el ezt a kérdést, amikor a Szentlelket a pogányokra is
kiárasztotta és így világossá vált előttük, hogy nekik is kötelességük a Szentlélek
vezetését követni.
A keresztények összessége nem kapott felszólítást arra, hogy ezt a kérdést
szavazással döntse el. Az "apostolok és vének" - befolyásos és jó ítélőképességű
férfiak - fogalmazták meg és bocsátották ki a határozatot, amelyet azután
valamennyi keresztény gyülekezet elfogadott. A határozat nem mindenkinek tetszett.
Dicsvágyó és magukat sokra tartó testvérekből pán alakult, kik nem helyeselték a
döntést. Ezek a férfiak merészen és saját felelősségükre kezükbe vették a párt
vezetését. Panaszokkal és kifogásokkal éltek, új terveket javasoltak és megkísérelték
lerontani azon férfiak munkáját, kiket Isten az evangélium hirdetésére rendelt.

111
Ellen G. White Apostolok története

Kezdettől fogva ilyen akadályokkal kellett Isten egyházának megküzdenie; és ilyen
nehézségei lesznek az idők végezetéig.
Jeruzsálem volt a zsidók fővárosa. Feltalálható volt ott a legszigorúbb
elkülönülés, vakbuzgóság és képmutatás. A zsidókeresztények ott éltek a templom
közelében és gondolatban sokat foglalkoztak a zsidóknak, mint népnek juttatott
rendkívüli kiváltságokkal. Amikor látták, hogy a keresztény gyülekezet nem tartja be
a ceremóniákat és ráeszméltek arra, hogy a zsidó szertartásoknak tulajdonított
szentséget az új hit fényében mihamar szem elől tévesztik, sokan nehezteltek Pálra,
mint e változás felidézőjére. Sőt voltak a tanítványok között egyesek, kik nem
akarták elfogadni szó nélkül a tanács határozatát. Egyesek a ceremoniális
törvényekért buzgólkodtak és elítélték Pált, mivel úgy vélték, hogy a zsidó törvények
betartásának követelményei felől felületesen gondolkozik.
A megtért pogányok között az egyetemes gyűlésnek ez a széles látókörű és
nagy horderejű határozata feltétlen bizalmat keltett és Isten művének javára szolgált.
Az antiókhiai gyülekezet örömmel látta körében Júdást és Silást, e két hírnököt, akik
az apostolokkal együtt érkeztek vissza Jeruzsálemből. Ezek az istenfélő férfiak,
"maguk is próféták lévén, sok beszéddel inték az atyafiakat és megerősíték." Egy
ideig Antiókhiában is maradtak. "Pál és Barnabás is Antiókhiában időzének, tanítva és
prédikálva másokkal is többekkel az Úrnak igéjét."
Midőn később Péter Antiókhiát meglátogatta, a pogányok iránt tanúsított bölcs
magatartásával sokak bizalmát nyerte meg. Egy ideig a mennyből nyert világosság
szellemében munkálkodott is; ösztönös előítéletét annyira legyőzte, hogy a megtért
pogányokkal egy asztalnál étkezett is. De amikor bizonyos zsidók érkeztek
Jeruzsálemből, akik a ceremoniális törvény érdekében buzgólkodtak, oktalanul
megváltoztatta magatartását a pogányok közül megtértekkel szemben. Az Írásból
tudjuk, hogy még több zsidó "vele képmutatóskodott", "úgy, hogy Barnabás szintén
elcsábíttatott az ő tettetésök által." (Gal. 2,13-14.) A gyengeségnek ez a
megnyilvánulása a vezetőkként tisztelt és szeretett férfiak részéről, nagyon
fájdalmasan hatott a hívőkké lett pogányokra. Félő volt, hogy a gyülekezet
kettészakad. Azonban Pál felismerte, hogy milyen pusztító hatást gyakorolt a
gyülekezetre Péter kétszínű viselkedése, tehát nyilvánosan megrótta őt, igazi
érzelmeinek ilyen álcázása végett. A gyülekezet előtt megkérdezte Péten: "Ha te
zsidó létedre pogány módra élsz és nem zsidó módra; miként kényszeríted a
pogányokat, hogy zsidó módra éljenek"? (Gal. 2, 13. 14.)
Péter felismerte tévedését és azonnal igyekezett a magatartásával okozott bajt
lehetőleg ismét jóvátenni. Isten engedte meg, ki eleitől kezdve ismeri a véget, hogy
Péternek ezen jellemgyengesége megnyilvánuljon. Ezáltal a megkísértett apostol
belátta, hogy nincsen benne semmi, amivel dicsekedhetne. Még a legjobb emberek
is, mihelyt magukra hagyatnak, elvesztik helyes ítélőképességüket. Isten azt is előre
látta, hogy később sokan megtévesztés áldozatai lesznek; ugyanis Péter és állítólagos

112
Ellen G. White Apostolok története

utódai számára olyan magas kiváltságokat követelnek, melyek egyedül Istent illetik
meg. Az apostol gyengeségének ez a leszögezése maradandó bizonyítéka hibáinak és
annak a ténynek, hogy semmivel sem állott a többi apostol fölött.
A helyes alapelvektől való eltérésnek e példáját az Írás megőrizte, hogy
ünnepélyes intelmül szolgáljon az Isten művében bizalmi állásokat betöltő férfiak
részére; nehogy lelépjenek a becsületesség útjáról, hanem szorosan ragaszkodjanak
az isteni alapelvekhez. Minél súlyosabb felelősséget hordoznak az emberi közegek,
minél több alkalmuk kínálkozik, hogy szabályokat hozzanak és uralkodjanak, annál
biztosabbak lehetnek, hogy csak kárt okoznak, ha nem követik hűen az Úr útait, és
ha cselekedeteik nincsenek összhangban azokkal a határozatokkal, amelyeket a hívők
összessége közös tanácskozások alkalmával jóváhagyott.
Vajon nem megdöbbentő-e Péter viselkedése? Vereségei, bukása és újbóli
beiktatása, valamint hosszú szolgálata után? Vegyük ehhez Krisztussal való
bensőséges ismeretségét és annak tudatát, hogy a Megváltó mindenkor becsületesen
kiélte a helyesnek elismert alapelveket. Az a sok-sok tanítás, melyben részesült és a
képességek, melyeket az Úrtól kapott, továbbá az Ige prédikálása és tanítása közben
nyert ismerete és befolyása ellenére, mégis képes volt arra, hogy emberfélelemből,
vagy tekintélye megóvása szempontjából képmutatóskodjék és feladja az Evangélium
alapelveit!? Vajon nem megdöbbentő-e, hogy abbeli elhatározásában, hogy csak az
igazságot fogja követni, mégis megingott? Vajha a jó
Isten mindenkivel megismertetné saját gyengeségét és tehetetlenségét, hogy
életének kicsiny hajóját képtelen egyenesen és biztosan a kikötőbe vezetni.
Prédikátori hivatásában Pál gyakran volt kénytelen egymagában megállni.
Isten külön oktatásban részesítette és nem mert olyan engedményeket tenni,
amelyek ellentétben állottak alapelveivel. Néha súlyosan nehezedett rá a teher, de
Pál keményen síkraszállt az igazságért. Tisztában volt azzal, hogy a gyülekezetnek
sohasem szabad emberi hatalom alá kerülnie. Sem a hagyományok, sem az emberek
által felállított alapelvek nem léptethetők a kinyilatkoztatott igazságok helyébe.
Egyesek előítélete, vagy önkényeskedése bármilyen magas állást töltsenek is be a
gyülekezet kebelében - ne álljon útjában a gyülekezet haladásának.
Pál minden képességét Isten szolgálatára szentelte. Közvetlenül a mennyből
kapta az evangélium igazságait és prédikátori tisztségének végéig élénk
összeköttetése volt a mennyel. Isten tanította őt, hogy a pogánykeresztényekre ne
rakjanak fölösleges terheket. Amikor tehát az antiókhiai zsidó hívők felvetették a
körülmetélkedés kérdését, Pál már ismerte a Szent Lélek akaratát ebben a
kérdésben. Így képes volt álláspontja mellett sziklaszilárdan kitartani és azt
képviselni. Ennek elfogadása felszabadította a gyülekezeteket a zsidó szertartások és
ceremóniák alól.

113
Ellen G. White Apostolok története

Annak ellenére, hogy Isten személyesen oktatta Pált, nem volt túlzott
véleménnyel egyéni felelősségéről. Ámbár Istenhez fordult közvetlen vezetésért, de
kész volt mindenkor elismerni azt a tekintélyt, amelyet a keresztény gyülekezethez
tartozó hívők összessége képviselt. Érezte, hogy tanácsra szorul, és ha lényegbe
vágó kérdések merültek fel, szívesen tárta a gyülekezet elé. Imában egyesült
hittestvéreivel és Istentől kért bölcsességet, hogy helyes határozatot hozzanak. Mert
szerinte a "prófétalelkek... engednek a prófétáknak. Mert az Isten nem a
visszavonásnak, hanem a békességnek Istene; miként a szentek minden
gyülekezetében". (1. Kor. 14, 32, 33.) Péterrel együtt azt tanította, hogy mindazok,
akik a gyülekezethez tartoznak, "egymásnak engedelmeskedjenek." (1. Péter 5, 5.)
Mily jó, ha a testvérek
Megegyeznek szépen,
(:Már itt, e földön élnek Béke, szeretetben:).
Mint harmat a mezőre
Lehull és áldást hagy
(:Úgy ilyenek körébe Előremenést ad:)
Meg fog egyszer újulni
Az Új föld s ott lakunk.
(:Boldogan fogunk élni, Ott lesz az otthonunk:).
Azok világosságban
Járnak, kik ott lesznek.
(:Egy akolban s egy nyájban, Egy Pásztorral élnek:).

114
Ellen G. White Apostolok története

20. A felmagasztalt kereszt
Miután Pál hosszabb időt töltött már Antiókhiában az Ige szolgálatában,
javasolta munkatársának, hogy újabb misszióútra induljanak. "Visszatérve most" - így
szólt Barnabáshoz - "látogassuk meg a mi atyánkfiait minden városban, melyben
hirdettük az Úrnak igéjét, hogyan vannak."
Pál és Barnabás szívükön viselték mindazok jólétét, akik munkálkodásuk
következtében nemrég fogadták el az evangéliumi igazságot; vágyakoztak tehát
viszontlátni őket. Pál mindvégig megtartotta a résztvevő gondoskodás jó vonását.
Még akkor is, ha előbbi munkahelyeitől távoli misszióterületeken tartózkodott,
állandóan szívén hordozta őket, hogy hűségesek maradjanak továbbra is,
"istenfélelemben vivén véghez megszentelődésüket." (2. Kor. 7, 1.) Igyekezett
állandóan segítségükre lenni, hogy önálló és folytonosan fejlődő keresztények
legyenek, kik a hitben megerősödve és buzgóságtól égve, egész szívvel szentelik
életüket Istennek és országa fellendítésének.
Barnabás kész volt Pállal útra kelni, azonban azt kívánta, hogy vigyék
magukkal Márkot is, aki újból elhatározta, hogy életét az Úr szolgálatára szenteli. Pál
ez ellen tiltakozott. "Azt tartó méltónak, hogy ne vegyék maguk mellé azt", aki első
misszióútjukon, a szükségben elhagyta őket. Nem volt hajlandó elnézni Márk
gyöngeségét, aki a reá váró otthoni biztonság és kényelem kedvéért munkáját
otthagyta. Hangsúlyozta, hogy olyan ember, akinek kevés a kitartása, alkalmatlan
olyan munkára, amely türelmet, önmegtagadást, bátorságot, odaadást, hitet,
áldozatkészséget, sőt szükség esetén még az életet is igényli. Pál és Barnabás itt
olyan éles ellentétbe kerültek egymással, hogy szétváltak. Barnabás,
meggyőződéséhez híven, Márkot vette maga mellé és "elhajózék Cziprusba; Pál pedig
Silóst választva maga mellé, elméne, az Isten kegyelmére bízatván az atyafiaktól."
Pál és Silás keresztülutaztak Szírián és Czilicián, ahol erősítették a
gyülekezeteket és végül Derbébe, majd Listrába érkeztek. Listrában kövezték meg
múltkor Pált; és mégis újból láthatjuk őt az előbbi veszély színhelyén. Vágyakozott
megtudni, hogy azok, akik munkálkodása következtében fogadták el az
evangéliumot, miként állták meg a próbák iskoláját. Nem csalódott, mert úgy
tapasztalta, hogy a listrai hívők a heves ellenállás dacára is kitartottak.
Itt találkozott Pál újból Timótheussal, aki tanúja volt a Listrában tett első
látogatása alkalmával átélt szenvedéseinek. Az a benyomás, amelyet Timótheus
akkor szerzett, idővel elmélyült, úgyhogy ő is kötelességének érezte, hogy életét
teljesen Isten szolgálatának szentelje. Szívében összekapcsolódott Pállal és arra
vágyott, hogy segítségül legyen az apostolok munkájában, mihelyt arra alkalom
kínálkozik.

115
Ellen G. White Apostolok története

Pál munkatársa: Silás, kipróbált és a jövendőmondás lelkével megáldott
munkás volt ugyan, de a tennivalók annyira felszaporodtak, hogy szükségesnek
mutatkozott több munkás előkészítése a szolgálatra. Pál felismerte Timótheusban azt
a férfit, aki szent tisztségnek tekinti a prédikátori hivatást és a szenvedésektől, sőt
üldözésektől sem riad vissza; ezenkívül mindig kész volt a kioktatást is elfogadni.
Mindezek ellenére, az apostol mégsem merte Timótheus, a tapasztalatlan ifjú
kiképzésének felelősségét magára vállalni addig, míg jelleméről és előéletéről teljes
bizonyosságot nem szerzett. Timótheus atyja görög, anyja zsidó származású volt.
Kicsi korától kezdve tanítást nyert a Szentírásból. Szülei házában mélységes és józan
vallásos élet folyt. Anyjának és nagyanyjának az élő Isten Igéjébe vetett hite mindig
arra intette, hogy mily nagy boldogság Isten akaratát teljesíteni. Isten Igéje volt a
zsinórmérték, amely szerint Timótheust ez a két istenfélő nő nevelte. A tőlük nyert
tanítások hatása és ereje őrizte meg Timótheust, hogy beszéde és jelleme őszinte és
tiszta maradt; sőt a környező gonosz befolyások sem szennyezték be. Így
munkálkodott együtt otthon a család Istennel, hogy előkészítsék őt felelősségteljes
tisztségeinek betöltésére.
Pál látta, hogy Timótheus kitartó és őszinte. Társául választotta tehát
munkájához utazásai alatt. Akik Timótheust gyermekkorában oktatták, abban a
jutalomban részesülhettek, hogy a gondosan nevelt gyermeket a nagy apostollal
bensőséges, szoros kapcsolatban láthatták. Timótheus ifjú volt még, amikor Isten
tanítónak választotta; s éppen a korai kiképzés következtében életelvei olyan
szilárdak voltak, hogy bátran betölthette helyét az apostol mellett. És noha fiatal volt
még, de a reábízott felelősségeket keresztényi alázattal viselte.
Pál óvatosságból ajánlotta Timótheusnak a körülmetélkedést. Nem mintha
Isten kívánná ezt, hanem hogy elhárítsák az utolsó akadályt is, ami a zsidókat
visszatarthatná attól hogy Timótheus prédikátori tisztségét elismerjék. Az apostolt
sokoldalú tevékenysége arra kényszerítene, hogy városról városra és különböző
országokba utazzon, és így sokszor a zsinagógákban és egyéb gyülekezési helyeken
prédikálta Krisztust. Ha azután kiderülne, hogy egyik munkatársa körülmetéletlen,
munkáját a zsidók előítélete és vakbuzgósága nagyon akadályozhatná. Az apostol
mindenütt határozott ellenállást, vagy heves üldözést várhatott. Ő azonban mind
zsidó testvéreit, mind a pogányokat az evangélium ismeretére akarta eljuttatni, és
így igyekezett, amennyiben hitével összeegyeztethette, hogy az ellenállás minden
ürügyét eloszlassa. Noha iparkodott a zsidós előítéletnek élét venni, mégis hitte és
tanította, hogy a körülmetélkedés mit sem jelent, ellenben Krisztus evangéliuma:
minden.
Pál szerette Timótheust, mint "igaz fiamat a hitben." (1. Tim. 1, 2.) A nagy
apostol gyakran vizsgáztatta fiatalabb kísérőjét, amennyiben bibliai pontokra
vonatkozó kérdéseket tett fel neki; és miközben helységről helységre utaztak,
gondosan kioktatta, hogyan végezhet eredményes munkát. Pál és Silás mindig azon
fáradoztak a Timótheussal való érintkezésükben, hogy lelkében az evangélista

116
Ellen G. White Apostolok története

munkájának szent és komoly hivatásáról már életre keltett benyomásokat
mindjobban elmélyítsék.
Timótheus viszont állandóan tanácsért és tanításért fordult Pálhoz. Nem
engedte, hogy pillanatnyi benyomásai vezessék, hanem higgadtan és nyugodt
megfontoltsággal cselekedett. Minden lépésénél feltette e kérdést: Vajon Isten útja-e
ez? A Szentlélek munkálkodhatott benne és építhette szent templommá, amelyben
Isten lakozik.
Ha a Biblia tanításait megvalósítjuk a mindennapi életben, akkor annak mély
és maradandó hatása jellemünkben megnyilvánul. Timótheus ezeket a tanokat
megtanulta és gyakorolta is. Nem volt ugyan rendkívüli, fényes tehetség; de munkája
értékes volt, mert képességeit a Mester szolgálatára szentelte. Hitbeli
tapasztalatainak mélységével tűnt ki hittestvérei közül és ez biztosított befolyást
számára.
Akik lelkekért munkálkodnak, szükséges, hogy Istennek mélyebb, teljesebb és
világosabb ismeretére jussanak. Ezt csupán közönséges erőfeszítésekkel elérni nem
lehet. Minden erejüket a Mester szolgálatába kell állítaniuk.
Hivatásuk magasztos és szent; és ha jutalmul lelkeket nyernek, Istenhez kell
ragaszkodniuk és naponként kell erőt nyerniük az áldások forrásából. "Mert
megjelent az Isten idvezítő kegyelme minden embernek, amely arra tanít minket,
hogy megtagadván a hitetlenséget és a világi kívánságokat, mértékletesen, igazán és
szentül éljünk a jelenvaló világon, várván ama boldog reménységet és a nagy
Istennek és megtartó Jézus Krisztusunknak dicsőséges megjelenését; aki önmagát
adta mi érettünk, hogy megváltson minket minden hamisságtól, és tisztítson
önmagának kiváltképpen való népet, jó cselekedetekre igyekezőt." (Titus 2, 11-14.)
Mielőtt Pál és társai új területekre indultak volna, meglátogatták azokat a
gyülekezeteket, amelyeket Pisadiában és annak környékén alapítottak. "És amint
általmentek a városokon, meghagyák nekik, hogy tartsák meg a rendeléseket,
melyeket végeztek a Jeruzsálemben lévő apostolok és vének. A gyülekezetek azért
erősödének a hitben, és gyarapodónak számban naponként."
Pál apostol fokozott felelősséget érzett azokért a lelkekért, akik munkálkodása
következtében tértek meg. Mindenekelőtt azt kívánta, hogy hűségesek legyenek,
hogy dicsekedhessen majd a Krisztus napján: "nem futottam hiába, sem nem
fáradtam hiába". (Fal. 2, 16.) Aggódott munkája eredményéért. Úgy érezte, hogy
még saját üdvössége is veszélyben forogna, ha kötelességét nem teljesítené és ha a
gyülekezet nem dolgozna együtt vele a lélekmentés munkájában. Tudta, hogy a
prédikáció nem elegendő a hívők kiképzésére, hogy az Élet Igéjét hirdethessék.
Tudta, hogy "szabályra új szabály, parancsra új parancs" következik; itt egy kicsi, ott
egy kicsi. (Ésa. 28, 10; Elberf. ford.) Így kell kioktatni őket az Úr művében való
tevékenykedésre.

117
Ellen G. White Apostolok története

Általános és egyetemes törvény, hogy az Istentől nyert erők és képességek
elsatnyulnak, elvesznek, ha azokat nem használják. Így az igazság is elveszti éltető
erejét, gyógyító hatalmát, ha nem élik ki és nem közlik másokkal. Ettől félt az apostol
is, hogy esetleg nem sikerül neki mindenben "kiábrázolni a Krisztust". A mennyek
országába vetett reménysége elborult, ha arra gondolt, hogy esetleges hibája folytán
a gyülekezet az isteni jelleg helyett inkább az emberinek pecsétét hordaná. Minden
tudása, szónoki képessége, csodatételei, az örök dolgok szemlélése - amikor
elragadtatott a harmadik mennybe -, mindez nem segítene, ha akikért dolgozott,
munkájában való hűtlensége miatt elveszítenék Isten kegyelmét. Ezért mind szóban,
mind levélben kérte azokat, akik elfogadták Krisztust, "hogy legyetek feddhetetlenek
és tiszták, Istennek szeplőtlen gyermekei az elfordult és elvetemedett nemzetség
közepette..., mint csillagok e világon", akik "az életnek beszédét tárják eléjük." (Fil.
2, 15. 16.)
Istennek minden őszinte szolgája súlyos felelősséget hord a gondjaira bízott
hívők lelki fejlődéséért és minden vágya, hogy Isten munkatársai legyenek. Felismeri,
hogy a gyülekezet fejlődése jórészt az Istentől rábízott munka lelkiismeretes
elvégzésétől függ. Arra gondol, hogy minden új tag újabb eszköz a megváltás
tervének megvalósítására; ezért komolyan és fáradhatatlanul igyekszik a hívőkben
vágyat ébreszteni, hogy lelkeket nyerjenek meg Krisztus számára.
Miután Pál és Silás meglátogatták a Pisidiában és annak közeli határain fekvő
gyülekezeteket, Timótheussal együtt keresztülhaladtak "Frigia és Galácia
tartományán", ahol nagy erővel hirdették az üdv örömhírét. Galata lakói
bálványimádók voltak, de amikor hallották az apostolok prédikációit, örömmel
elfogadták az üzenetet, mely szabadulást ígért a bűn rabságából. Pál és munkatársai
a hit általi megigazulást hirdették nekik, melyet Krisztus engesztelő halála szerzett.
Úgy szemléltették Krisztust, mint aki látta a bukott emberiség tehetetlen állapotát és
lejött a földre, hogy mindenkit megváltson; amennyiben Isten törvénye iránti
engedelmes életet élt és büntetésüket engedetlenségük miatt Magára vette. Ezután a
kereszt fényében sokak lelkében felderengett az Atya szeretetének nagysága, akik
előbb az igaz Istenről mit sem tudtak.
Ily módon tanították a galatabelieknek az igazság alaptételeit Istenről, az
Atyáról és "a mi Urunk Jézus Krisztusról, aki adta önmagát a mi bűneinkért, hogy
kiszabadítson minket e jelenvaló gonosz világból az Istennek és a mi Atyánknak
akarata szerint." Hallás által jutottak hitre, vették Isten Lelkét és lettek "Isten fiai a
Krisztus Jézusban való hit által." (Gal. 1, 4; 3, 2, 26.)
Pál olyan életmódot folytatott Galáciában, hogy később elmondhatta:
"Legyetek olyanok, mint én... kérlek titeket." (Gal. 4, 12.) Ajkait az oltárról származó
égő tűz érintette. Emellett képes volt minden testi gyengeséget leküzdeni és Jézust
úgy mutatta be, mint a bűnös egyedüli reménységét. Aki hallotta őt, tudta, hogy
Jézussal volt együtt. A magasságból származó erővel felövezve, lelki dolgokat lelkileg

118
Ellen G. White Apostolok története

ítélt meg, és Sátán erődítményeit lerontotta. Szívek törtek meg, ha vázolta Isten
szeretetét, ahogyan egyszülött Fiának feláldozása által megnyilvánult. Többeket
késztetett erre a kérdésre: mit is kell tennem, hogy üdvözüljek?
Az evangélium hirdetésének ez a módja jellemezte az apostol munkáját a
pogányok között töltött ideje alatt. Állandóan a golgotai keresztet tárta eléjük.
Későbbi élményei folyamán elmondhatta: "Mert nem magunkat prédikáljuk; hanem
az Úr Jézus Krisztust; magunkat pedig, mint a ti szolgáitokat a Jézusért. Mert az
Isten, aki szólt: setétségből világosság ragyogjon, ő gyújtott világosságot a mi
szívünkben az Isten dicsősége ismeretének a Jézus Krisztus arcán való világoltatása
végett." (2. Kor. 4, 5. 6.)
Isten ama szolgái, kik a kereszténység első szakában az elbukott világnak az
üdvösség örömhírét hirdették, nem engedték meg, hogy a megfeszített Krisztusról
szóló beszédüket az önfelmagasztalásnak csak egyetlen gondolata is elhomályosítsa.
Nem kívántak sem hatalmat, sem elsőbbséget. Önmagukat elrejtve az Üdvözítőben,
dicsőítették a megváltás nagy tervét és Krisztus életét; e terv Kezdeményezőjét és
Befejezőjét. Krisztus, aki "tegnap, ma és mindörökké ugyanaz" volt tanaik súlypontja.
Ha napjainkban Isten Igéjének tanítói jobban felmagasztalnák Krisztus
keresztjét, munkájuk sokkal eredményesebb volna. Ha a bűnösöket rávezethetnők,
hogy vágyakozó tekintettel nézzenek fel a keresztre; ha csak egyszer megláthatnák a
megfeszített Krisztust, akkor felismernék az isteni irgalom mélységét és a bűnnek
szörnyű terhét.
Krisztus halála: Isten nagy szeretetének bizonyítéka, Üdvösségünk záloga. A
kereszténytől megvonni a keresztet, annyit jelentene, mint kioltani a napot az égen.
A kereszt közelebb visz bennünket Istenhez és kiengesztel Vele. Az atyai szeretet
gyöngéd részvétével tekint Isten az Ő Fiának gyötrelmeire, amelyeket elszenvedett
azért, hogy az embereket megmentse az örök haláltól. Bennünket pedig elfogad
szeretett Fiában.
A kereszt nélkül nem lehetne az embernek közössége az Atyával. Minden
reménységünk Benne gyökerezik. Róla sugárzik az Üdvözítő szeretetének fénye, és
ha a bűnös a kereszt tövéből felnéz arra, Aki megmentéséért meghalt, teljes
örömmel örvendhet, mert bűnei megbocsáttattak. Hittel térdelve a kereszt alá, eléri
azt a legmagasabb helyet, amelyet ember a földön elérhet.
A kereszt által tudjuk, hogy az Atya végtelen szeretettel szeret bennünket.
Csodálhatjuk-e, hogy Pál így kiáltott fel. "Nekem pedig ne legyen másban
dicsekvésem, hanem a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében"? (Gal. 6, 14.)
Kiváltságunk, hogy dicsekedjünk a kereszttel; kiváltságunk, hogy magunkat teljesen
átadjuk Annak, aki Önmagát odaadta érettünk. Arcunkon a Golgotáról áradó fény
sugaraival mehetünk embertársaink közé, hogy közvetítsük a világosságot azok
számára, akik még a sötétségben vergődnek.

119
Ellen G. White Apostolok története

21. Távoli országokban
Immár elérkezett az ideje, hogy az evangéliumot Kis-Ázsia határain túl is
hirdessék. Pál és munkatársai számára megnyílt az út, hogy átmenjenek Európába is.
Troásban, a Földközitenger partján "éjszakai látás jelenék meg Pálnak: egy macedón
férfiú állt előtte, kérve őt és ezt mondva: Jer által Macedóniába, és légy segítségül
nékünk!"
E meghívás parancsszó volt és nem tűrt halasztást. "Mihelyt pedig a látást
látta" - magyarázza Lukács, aki elkísérte európai útjára Pált, Silást és Timótheust -,
"azonnal igyekezénk elmenni Macedóniába, megértvén, hogy oda hívott minket az
Úr, hogy azoknak prédikáljuk az evangéliumot. Elhajózván .azért Troásból,
egyenesen Samothrákéba mentünk és másnap Neápolisba; onnét pedig Filippibe,
mely Macedónia azon részének első gyarmatvárosa."
Lukács így folytatja: "És szombatnapon kimenének a városon kívül egy folyóvíz
mellé, hol az imádkozás szokott lenni; és leülvén, beszélgeténk az asszonyokkal. És
egy Lidia nevű Thiatira városbeli bíborárus asszony, ki féli vala az Istent, hallgata
reánk. Ennek az Úr megnyitó szívét, hogy figyelmezzen azokra, amiket Pál mond
vala." Örömmel elfogadta az igazságot, házanépével együtt megtért és
megkeresztelkedett. Azután kérte az apostolokat, fogadják el az ő házát
tartózkodásuk helyéül.
Miközben a kereszt hírnökei munkájukra mentek, egy asszony követte őket,
kiben a jövendőmondás lelke élt, és ez állandóan kiáltozta: "Ezek az emberek a
magasságos Istennek szolgái, kik néktek az idvességnek útját hirdetik. Ezt pedig több
napon át mívelte."
Ez az asszony Sátánnak különleges eszköze volt, aki jövendőmondásaival nagy
hasznot hajtott gazdáinak. Befolyásával nagyban előmozdította a bálványimádás
terjedését. Sátán jól tudta, hogy most birodalmába törnek be, tehát ezen eszközhöz
folyamodott, hogy Isten munkájának ellenálljon. Azt remélte ugyanis, hogy
bölcseleteit belevegyítheti azokba az igazságokba, melyeket az evangélium hírnökei
hirdetnek. Az asszony dicsérete, ajánlata csak ártott az igazság ügyének, mert
elvonta az emberek figyelmét és gondolatait az apostolok tanaitól. Az evangéliumot
rossz hírbe hozta, mivel sokan arra a gondolatra jutottak, hogy ezen férfiakat, akik
Isten Lelke és ereje által szóltak, ugyanaz a lélek vezeti, mint Sátán ama követét.
Az apostolok egy ideig tűrték ezt az ellenkezést, de azután Pál, a Szentlélek
indítására megparancsolta a gonosz léleknek, hogy távozzon az asszonyból. Rögtöni
elnémulása bizonyítéka volt annak, hogy az apostolok Isten szolgái; sőt a démon is
azoknak ismerte el őket, mivel azonnal engedelmeskedett parancsuknak.

120
Ellen G. White Apostolok története

Amikor az asszony megszabadult a gonosz lélektől és értelme ismét
megtisztult, elhatározta, hogy Krisztus követőjévé lesz. Ekkor azután gazdái kezdtek
el aggodalmaskodni elveszett jövedelmük miatt. Látták, hogy minden reményük
szertefoszlik; jövedelmet jövendőmondásaiból és jóslataiból többé nem szerezhetnek
és hogy bevételi forrásuk csakhamar teljesen kiapad, ha az apostolok továbbra is
folytathatják evangéliumi munkájukat.
A városban többen részesedtek a sátáni szemfényvesztéssel szerzett pénzből
és mert féltek az olyan hatalom befolyásától, mely működésüket végleg
megszüntetné, éktelen kiáltozásba kezdtek Isten szolgái ellen. Végül az apostolokat a
hatóság elé hurcolták és megvádolták őket: "Ezek az emberek zsidó létükre
megháborítják a mi városunkat, és olyan szertartásokat hirdetnek, melyeket nem
szabad nékünk bevennünk, sem cselekednünk, mivelhogy rómaiak vagyunk."
A tömegen őrült izgalom tört ki. Rátámadtak az apostolokra. A csőcselék
felülkerekedett; letépték a tanítványok felsőruháit - a hatóság embereinek
beleegyezésével, akiknek parancsára meg is vesszőzték őket. "És miután sok ütést
mértek rájuk, tömlöcbe veték őket, megparancsolva a tömlöctartónak, hogy
gondosan őrizze őket. Ki ilyen parancsolatot vévén, veté őket a belső tömlöcbe, és
lábaikat kalodába szorító".
Az apostolok abban a gyötrelmes helyzetben, amelybe belekényszerítették
őket, borzalmas kínokat szenvedtek; mindazáltal nem lázadoztak. Sőt ellenkezőleg, a
börtöncella legmélyebb sötétjében és vigasztalanságában egymást bátorították
énekkel és imával.
Dicsérték és dicsőítették Istent, mivel méltónak találta őket, hogy szent
ügyéért gyalázatot szenvedjenek. Szívük felvidult; felolvadt Megváltójuk műve iránti
mély és forró szeretetben. Pál visszaemlékezett Krisztus követőinek üldözésére,
melynek véghezvitelében a Gonosz eszköze volt. Örvendezett, hogy szemei
megnyíltak, hogy immár lát és szíve most már érezheti a dicsőséges igazságok
átalakító hatalmát.
A többi fogoly csodálkozva hallgatta a belső tömlöcből kicsendülő énekeket és
imákat. Ebből a komor cellából eddig csak kiáltozások és sóhajok, káromkodások és
esküdözések szokták zavarni az éjszaka csendjét; még sohasem hallottak onnan
imákat és dicsénekeket felhangzani. Az őrök és foglyok csodálkozva kérdezték
egymástól: vajon kik lehetnek ezek az emberek, akik noha megkínozták őket, hideget
és éhséget szenvednek, de mégis vidámak és lelkesek.
A város helytartói időközben azzal a jóleső érzéssel tértek otthonukba, hogy
gyors és határozott intézkedésükkel egy felkelést sikerült elnyomniuk. Hazafelé
menet, útközben azonban hallottak további részleteket azon férfiak jelleméről és
működéséről, akiket megvesszőztek és börtönbe zárattak. Látták azt az asszonyt, aki
a sátáni befolyás alól felszabadult és igen csodálkoztak arckifejezésének és

121
Ellen G. White Apostolok története

magaviseletének változásán. Sok bajt és nehézséget okozott azelőtt a városnak, most
azonban csendesen és békésen viselkedett. Amikor tehát ráeszméltek, hogy a római
törvények által előírt szigorú büntetést valószínűleg két ártatlan emberen hajtották
végre, önmaguk felett bosszankodtak és elhatározták, hogy másnap reggel elrendelik
a foglyok titkos elbocsátását. Hogy pedig a csőcselék támadásaitól és
erőszakosságától megvédjék őket, fedezet mellett kísértetik majd ki a városból.
Míg azonban az emberek egyrészt kegyetlenek és bosszúállók, másrészt pedig
bűnösen felületesek voltak a reájuk háruló felelősséggel szemben, Isten nem
feledkezett meg szolgáiról, hogy kinyilvánítsa kegyelmét irántuk. Az egész menny
osztozott a Krisztusért szenvedők sorsában. Angyalok jöttek alá a mennyből, a börtön
meglátogatására. Lépéseik alatt megrengett a föld. A nehéz reteszekkel lezárt
börtönajtók felpattantak, a láncok és a béklyók lehullottak a folyok kezeiről és
lábairól. Fénylő világosság árasztotta el a börtönt.
A börtönőr ámulva hallgatta a fogoly apostolok imáit és énekeit. Mikor
bekísérték őket, látta dagadt és vérző sebeiket; lábaikat pedig ő maga tétette
kalodába. Azt várta, hogy gyötrelmes sóhajok és káromkodások fognak majd
elhangzani, azonban ehelyett dicsénekeket és imákat hallott. Ezen hangokat figyelve
merült álomba, amelyből hirtelen földrengés moraja és a tömlöcajtók csikorgása
rázta fel.
Álmából felocsúdva, rémülten látta, hogy az összes börtönajtók tárva-nyitva
állnak. Félelem fogta el a foglyok elmenekülése miatt. Visszaemlékezett, hogy Pált és
Silást milyen nyomatékosan bízták őrizetére; bizonyos volt felőle, hogy látszólagos
mulasztását életével kell megfizetnie. Kétségbeesésében jobbnak látta, ha saját
kezével vet véget életének, minthogy szégyenletes kivégzésére várjon. Kardját
kivonta és már éppen készült az öngyilkosságra, amikor Pál bátorítóan odakiáltott
neki: "Semmi kán ne tégy magadban; mert mindnyájan itt vagyunk." A foglyokat
Isten ereje tartotta vissza; ezzel az erővel egyedül Pál, a fogolytárs rendelkezett, aki
tudta, hogy még mindenki a helyén tartózkodik.
A börtönőr szigorú bánásmódja az apostolokkal szemben, nem váltott ki
haragot Pál és Silás részéről, mert őket nem a bosszúállás, hanem Krisztus Lelke
uralta. Szívük Krisztus szeretetével volt telve és nem volt abban gyűlölet.
A börtönőr leeresztette kardját, világosságot kért és besietett a börtön
belsejébe. Látni akarta, milyenek azok a férfiak, akik a rájuk mén kegyetlenséget
szívességgel viszonozzák. Az apostolokhoz érve, lábaikhoz vetette magát és
bocsánatért esedezett. Azután kivitte őket az udvarra és megkérdezte tőlük: "Uraim,
mit kell nékem cselekednem, hogy idvezüljek?"
Reszketett annak láttán, hogy Isten haragja miként nyilvánult meg a
földrengésben; és arra a gondolatra, hogy a foglyok elmenekülése miatt önkezével
akart véget vetni életének. Azonban ezek a dolgok most már igen jelentéktelennek

122
Ellen G. White Apostolok története

látszottak előtte, ahhoz az új, megdöbbentő félelemhez viszonyítva, mely lelkét
nyugtalanította; és ahhoz a vágyhoz viszonyítva, hogy elnyerje azt a nyugalmat és
örömet, amelyet az apostolok a szenvedések és megkínzatás közepette tanúsítottak.
Arcukon felismerte a menny világosságát. Azt is tudta, hogy Isten csodálatos módon
lépett közbe, hogy életüket megvédje. Félelmetes erővel tódultak emlékezetébe a
megszállt asszony szavai: "Ezek az emberek a magasságos Istennek szolgái, kik
néktek az idvességnek útját hirdetik."
Mélységes alázattal kérte az apostolokat, hogy mutassák meg neki az Élet
útját. "Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és idvezülsz mind te, mind a te házadnépe" -
felelték neki. "És hirdeték néki az Úrnak igéjét, és mindazoknak, kik az ő házánál
valának." A börtönőr ezután kimosta az apostolok sebeit és szolgált nekik. Majd
egész házanépével együtt megkeresztelkedett. A börtön minden egyes foglyára
megszentelő befolyás áradt; minden szív megnyílt és valamennyien áhítattal
hallgatták az apostolok által hirdetett igazságokat. Meg voltak győződve arról, hogy
az az Isten, akit e férfiak szolgáltak, csodálatos módon szabadította meg őket
kötelékeiktől.
Filippi lakosságát a földrengés megrémítette; amikor pedig a börtönőr reggel a
bírákat értesítette, hogy az éjjel mi történt, nagyon megijedtek. Poroszlókat küldtek
tehát az apostolok kiszabadítására. Pál azonban kijelentette: "Megvesszőztek minket
nyilvánosan, ítélet nélkül, holott római emberek vagyunk, és tömlöcbe vetettek; és
most alattomban akarnak bennünket kiküldeni? Nem úgy; hanem jöjjenek ők maguk
és vezessenek ki minket."
Az apostolok római polgárok voltak. Római polgárt pedig megvesszőztetni,
vagy az előírt kihallgatás nélkül szabadságától megfosztani törvényellenes cselekedet
volt - kivéve, ha valami különösen nagy bűntényt követett el. Pált és Silást azonban
nyilvánosan vetették börtönbe; ők tehát vonakodtak beérni a puszta szabadon
bocsátással, ami titokban - a főbírók illendő magyarázata nélkül - ment volna végbe.
Amikor válaszukat a bíráknak átadták, azok megijedtek, hogy az apostolok
esetleg vádat emelhetnek a császárnál. Ezért azonnal a börtönbe mentek, bocsánatot
kének Páltól és Silóstól az irántuk elkövetett igazságtalanságért és
kegyetlenkedésért; személyesen vezették ki a börtönből és kérték őket, hogy hagyják
el a várost. A hatóság féltette a népet az apostolok befolyásától, de nem kevésbé
féltek attól a Hatalomtól, mely közbenjárt ezen ártatlan emberekért.
A Krisztustól kapott utasítás szerint, az apostolok jelenlétükkel nem tolakodtak
oda, ahol azt nem kívánták. "Kijővén pedig a tömlöcből, bemenének Lídiához; és
mikor látták az atyafiakat, vígasztalák őket és eltávozónak."
Filippiben végzett munkájukat nem tekintették hiábavalónak. Jóllehet
ellenállásba és üldözésbe ütköztek, de a Gondviselés beavatkozása érdekükben, a
börtönőr és házanépe megtérése gazdagon kárpótolta őket az átélt gyalázatért és

123
Ellen G. White Apostolok története

szenvedésekért. Igazságtalan bebörtönöztetésük és csodálatos szabadulásuk híre
messze vidéken elterjedt és sokak figyelmét az apostolok munkájára terelte, akiket
üzenetük másként el nem érhetett volna.
Pál apostol filippii működése egy gyülekezet megalakulását eredményezte,
melynek taglétszáma állandóan növekedett. Buzgalma és odaadása, de
mindenekfölött az a készsége, mellyel Krisztusért minden szenvedést elviselt, a
megtértekre mély és tartós benyomást gyakorolt. Nagyra becsülték azokat az értékes
igazságokat, melyekért az apostol oly sok áldozatot hozott és szíwel-lélekkel
odaszentelték életüket Üdvözítőjük ügyének.
Ez a gyülekezet sem kerülhette el az üldöztetést. Kitűnik ez Pálnak a
gyülekezethez intézett egyik leveléből. Ezt írja: "Mert néktek adatott az a kegyelem a
Krisztusért, nemcsak, hogy higyjetek Ő benne, hanem, hogy szenvedjetek is Ő
érette: Ugyanolyan tusakodástok lévén, amilyent láttatok én nálam, és most hallotok
én felőlem." De a hitben mégis olyan állhatatosak voltak, hogy elmondhatta róluk:
"Hálát adok az én Istenemnek, minden ti rólatok való emlékezésemben, mindenkor
minden én könyörgésemben, mindenitekért nagy örömmel könyörögvén, mivelhogy
résztvettetek az evangélium ügyében az első naptól fogva mind ez ideig." (Fil. 1, 29.
30. 3-5.)
Borzalmas az a küzdelem, mely a jó és rossz hatalom között folyik a fontosabb
helyeken, ahová az igazság hírnökeit munkára hívják. "Mert nem vér és test ellen van
tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, az élet sötétségének világbírói ellen, a
gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak." (Ef. 6, 12.) Isten
gyülekezete az idők végezetéig harcolni fog azokkal, akik a gonosz angyalok hatalma
alatt állanak.
Az őskeresztényeknek gyakran kellett szembeszállniuk a sötétség hatalmaival.
Az ellenség minden ravasz fortéllyal és üldözéssel igyekezett eltéríteni őket az igaz
hittől. Napjainkban is, midőn a földön minden gyorsan végéhez közeledik, Sátán
kétségbeesett erőfeszítéseket tesz a világ behálózására. Terveket kovácsol a
kedélyek foglalkoztatására és a figyelmet eltereli az üdvösség elnyerése érdekében
fontos igazságoktól. Eszközei azon buzgólkodnak, hogy minden helységben
egyesítsék azokat, akik ellenségei Isten törvényének. Az őscsaló azon van, hogy
zavart és lázadást keltsen és a tömegekben olyan buzgalmat szít, amely a
történelemben példa nélküli.
A gonoszság tetőfokára hág. Mégis az evangélium pásztorai gyakran
hangoztatják: "Béke, béke, nincs veszély!" Azonban Isten hűséges hírnökei folytassák
csak munkájukat. A menny fegyverzetét felöltve, mindvégig bátran és győztesen
haladjanak előre; a harcot ne adják fel, míg minden lélek, kihez eljuthatnak, meg
nem ismerte a napjainknak szóló evangéliumi üzenetet.
Egy lelkész az Újév napján így köszöntötte a gyülekezetét:

124
Ellen G. White Apostolok története

Annyi örömöt és boldogságot kívánok néktek,
amennyit csak elviselhettek, és annyi szenvedést,
amennyi mindig Isten közelében tart benneteket.

125
Ellen G. White Apostolok története

22. Thessalonika
Miután Pál és Silás Filippit elhagyták, Thessalonikába indultak. Itt azt a
kiváltságot élvezhették, hogy a zsinagógában nagy gyülekezet előtt beszélhettek.
Egész külsejükön látszott még az a méltatlan elbánás, amelyben röviddel előbb
részesültek és ez magyarázatot igényelt. El is beszélték az eseményeket, minden
dicsekvés nélkül; azonban dicsőítették Őt, aki szabadításukért közbelépett.
Pál, Thessalonikában elmondott prédikációiban utalt az ótestamentumi
próféciákra, amelyek a Messiásra vonatkoznak. Krisztus felvilágosította tanítványait e
próféciák tekintetében "és megmagyarázta nekik, kezdve Mózestől, az összes
prófétákon át az Írásokat, melyek Róla szóltak." (Luk. 24, 27.) Péter is így
cselekedett, midőn prédikációiban Krisztusról szóló bizonyítékait az Ótestamentumból
vette. István ugyanezt az utat járta, és így Pál is azokra a szövegekre hivatkozott,
amelyek előre megjövendölték Krisztus születését, szenvedését, halálát, feltámadását
és mennybemenetelét. Mózes és a próféták ihletett bizonyítékai alapján világosan
kimutatta, hogy a názáreti Jézus a Messiás; és egyszersmind bebizonyította, hogy
Krisztus szólt Ádám napjai óta a pátriárkák és próféták által.
Világos és kimerítő próféciák adattak a Megígért eljövetelét illetőleg. Már
Ádám ígéretet kapott, hogy jönni fog a Megváltó. A Sátán fölött kimondott ítélet: "És
ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod és az ő magva
között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod" (1. Móz. 3, 4.) -
ősszüleink számára a Krisztus általi megváltás ígérete volt.
Azután Ábrahám kapta az ígéretet, hogy az ő törzséből fog származni a világ
Megváltója: "És megáldatnak a te magodban a földnek minden nemzetségei."
"Nem mondja: És a magvaknak, mint sokról; hanem mint egyről. És a te
magodnak, aki a Krisztus." (1. Móz. 22, 18; Gal. 3, 16.)
Mózes, Izráel vezetője és tanítója közvetlenül működésének befejezése előtt
ugyanígy jövendölt a Messiásról az egész nép előtt érthető szavakkal: "Prófétát
támaszt néked az Úr, a te Istened te közüled, a te atyádfiai közül, olyat mint én; azt
hallgassátok." Biztosította az izraelitákat, hogy Isten nyilatkoztatta ki ezt előtte a
Hóreb hegyén, amikor mondotta: "Prófétát támasztok nékik az ő atyafiaik közül,
olyant mint te, és az én igémet adom annak szájába, és megmond nékik mindent,
amit parancsolok néki." (5. Móz. 18, 15. 18.)
A Messiás majdan királyi családból születik, mert a Jákob által adott
próféciában így szól az Úr: "Nem múlik el Júdától a fejedelmi bot, sem a vezéri pálca
térdei közül; míg eljő Siló és a népek néki engednek." (1. Móz. 49, 10.)

126
Ellen G. White Apostolok története

Ésaiás viszont így jövendölt: "És származik egy vesszőszál Isai törzsökéből, s a
gyökereiből egy virágszál nevelkedik." "Hajtsátok ide füleiteket és jertek hozzám;
hallgassatok, hogy éljen lelketek, és szerzek veletek örök szövetséget, Dávid iránt
való változhatatlan kegyelmességem szerint. Ímé, bizonyságul adtam őt a népeknek,
fejedelmül és parancsolóul a népeknek. Ímé, nem ismert népet hívsz elő, és a nép,
amely téged nem ismert, hozzád siet az Úrért, Istenedért és Izráel Szentjéért, hogy
téged megdicsőített." (Ésaiás 11, 1; 55, 3-5.)
Jeremiás szintén úgy beszélt az eljövendő Megváltóról, mint Dávid házából
származó királyról: "Ímé, eljőnek a napok, azt mondja az Úr, és támasztok Dávidnak
igaz magvat, és uralkodik mint király, és bölcsen cselekszik és méltányosságot és
igazságot cselekszik e földön. Az ő idejében megszabadul Júda, és Izráel
bátorságosan lakozik és ez lesz az ő neve, amellyel nevezik őt: Az Úr a mi
igazságunk!" És ismét: "Mert ezt mondja az Úr: Nem vesz ki a Dávid férfi sarjadéka,
aki az Izráel házának székébe üljön. És a lévita papok férfi sarjadéka sem vész ki
előlem, aki élőáldozatot áldozzon és ételáldozatot égessen, és véres áldozatot
készítsen mindenkor." (Jer. 23, 5. G; 3, 17. 18.)
Sőt a Messiás szülőhelyét is előre megjövendők a próféta: "De te Efratának
Betleheme, bár kicsiny vagy a Júda ezrei között; belőled származik nékem, aki
uralkodó Izráelen; akinek származása eleitől fogva, öröktől Fogva van." (Mikeás 5,
2.)
A Messiásnak e földön végzendő munkáját Isten szintén pontosan vázolta:
"Akin az Úrnak lelke megnyugszik; bölcsességnek és értelemnek lelke, tanácsnak és
hatalom lelke, az Úr ismeretének és félelmének lelke. És gyönyörködik az Úrnak
félelmében." Akit Isten így felkent, azért küldte el, hogy: "a szegényeknek örömet
mondjon; hogy bekösse a megtört szívűeket, hogy hirdessen a foglyoknak
szabadulást, és a megkötözötteknek megoldást. Hogy hirdesse az Úr jókedvének
esztendejét, és Isten bosszúállásának napját; hogy megvigasztaljon minden
gyászolót; hogy tegyen Sion gyászolóira, adjon nékik ékességet a hamu helyett,
örömnek kenetét a gyász helyett, dicsőségnek palástját a csüggedt lélek helyett,
hogy igazság fáinak neveztessenek, az Úr palántáinak, az Ő dicsőségére."(Ésa. 11, 2.
3; 61, 1-3.)
"Ímé az én szolgám, akit gyámolítok, az én választottam, akit szívem kedvel,
lelkemet adtam ő belé, törvényt beszél a népeknek. Nem kiált és nem lármáz, és
nem hallatja szavát az utczán. Megrepedt nádat nem tör el, a pislogó gyertyabelet
nem oltja ki, a törvényt igazán jelenti meg. Nem pislog és meg nem reped, míg a
földön törvényt tanít, és a szigetek várnak tanítására." (Ésaiás 42. 1-4.)
Pál meggyőző erővel bizonyította az ótestamentumi írásokból: "hogy
Krisztusnak szenvedni kell és feltámadni a halottaiból". Avagy Mikeás nem
jövendölte-e, hogy "pálcával verjék arcul Izráel bíráját?" (Mikeás 5, 1) És a Megígért
nem jövendölte-e önmagáról Ésaiás próféta által: "Hátamat odaadám a verőknek, és

127
Ellen G. White Apostolok története

orcámat a szaggatóknak, képemet nem födőztem be a gyalázás és köpködés előtt?"
(Ésaiás 50, 6.) Krisztus a zsoltáríró által is megjövendölte, hogy az emberek milyen
elbánásban részesítik majd: "De én... embereknek csúfja és a nép utálata vagyok.
Akik engem látnak, mind csúfolkodnak rajtam, félrehúzzák ajkaikat és hajtogatják
fejőket: az Úrra bízta magát, mentse meg őt; szabadítsa meg őt, hiszen
gyönyörködött benne." Megszámlálhatnám minden csontomat, ők pedig csak néznek
és bámulnak rám. Megosztoznak ruháimon, és köntösömre sorsot vetnek." "Atyámfiai
előtt idegenné lettem és atyámfiai előtt jövevénnyé. Mivel a te házadhoz való féltő
szeretet emészt engem, a te gyalázóidnak gyalázásai hullanak reám. A gyalázat
megtörte szívemet és beteggé lettem; várok vala részvétre, de hiába; vigasztalókra,
de nem találék." (Zsolt. 22, 7-9. 18. 19; 69, 9. 10. 21.)
Ésaiás jövendölései milyen félreérthetetlenül világosan szóltak Krisztus
szenvedéseiről és haláláról: "Ki hitt a mi tanításunknak?" - kérdezte a próféta - "és az
Úr karja kinek jelentetett meg? Felnőtt, mint egy vesszőszál Ő előtte, és mint gyökér
a száraz földből, nem volt néki alakja és ékessége, és néztünk reá, de nem vala
ábrázata kívánatos. Utált és az emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfia és
betegség ismerője, mint aki elől orcánkat elrejtjük, utált volt; és nem gondoltunk
vele. Pedig betegségeinket ő viselte és fájdalmainkat hordozta, és mi azt hittük, hogy
ostoroztatik, verettetik és kínoztatik Istentől. És ő megsebesíttetett bűneinkért,
megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebeivel
gyógyulónk meg. Mindnyájan mint juhok eltévelyedtünk, kilo az ő útára tértünk; de
az Úr mindnyájunk vétkét ő reá veté. Kínoztatott, pedig alázatos volt, és száját nem
nyitotta meg, mint bárány, mely mészárszékre vitetik, és mint juh, mely megnémul
az őt nyírók előtt; és száját nem nyitotta meg! A fogságból és ítéletből ragadtatott el,
és kortársainál ki gondolt arra, hogy kivágatott az élők földéből, hogy népem bűnéért
lőn rajta vereség". (Ésa. 53, 1-8.)
Isten előrevetítette Krisztus halálának módját és körülményeit is. Miként Mózes
felemelte a rézkígyót a pusztában, úgy kellett felemeltetnie az eljövendő Messiásnak,
"hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen." (Jón. 3, 16.)
Aki azonban istentelen emberek kezétől halált szenvedett, győzött a bűn és a
sír fölött, mert feltámadott! Izráel kedves dalnoka, a Mindenható sugallatára
bizonyságot tett a feltámadás hajnalának dicsőségéről és vidáman kiáltotta: "Azért
örül az én szívem és örvendez az én lelkem; testem is biztonságban lakozik. Mert
nem hagyod lelkemet a seolban; nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson."
(Zsolt. 16, 9. 10.)
Pál kimutatta, hogy az áldozati szertartásokat Isten milyen szorosan
egybefonta a próféciákkal. Ezek utalnak arra, Aki olyan lesz, mint "a bárány, mely
mészárszékre vitetik". A Messiás "önlelkét áldozatul" adja. Ésaiás próféta bizonyságot
tett Róla, mint Isten Bárányáról; az Üdvözítő engesztelő művét évszázadokkal előbb

128
Ellen G. White Apostolok története

szemlélhette, aki "életét halálra adta és a bűnösök közé számláltatott; pedig ő sokak
bűnét hordozó, és a bűnösökért imádkozott." (Ésaiás 53, 7. 10. 12.)
A jövendölések Üdvözítőjének tehát nem földi uralkodó gyanánt kell jönnie,
hogy megszabadítsa a zsidó népet elnyomóitól, hanem mint ember jön az emberek
közé. Alacsony sorsban és szegénységben él, hogy végül mint megvetettet és
elvetettet megöljék. Az ótestamentomi írásokban megjövendölt Üdvözítő áldozatul
adja önmagát a bukott emberiségért és ezáltal tesz eleget az áthágott törvény
követelményének. Benne kellett teljesedésbe menniük az engesztelési áldozatoknak;
kereszthalála ad jelentőséget az egész zsidó szertartási rendszernek.
Pál elbeszélte a thessalonikai zsidóknak korábbi buzgalmát a ceremoniális
törvény érdekében. Csodálatos élményét Damaszkusz kapui előtt. Megtérése előtt,
bizalmát öröklött szentségére, hamis reménységre alapította. Hitét nem Krisztusba
vetette, hanem formaságokban és ceremóniákban bízott. A törvény iránti nagy
buzgalma távol állott a Krisztusba vetett hittől és ezért értéktelen volt. Amikor azzal
dicsekedett, hogy a törvény pontjainak betartásában mennyire feddhetetlen, akkor
tulajdonképpen Krisztus ellen lázadt fel, aki a törvényt naggyá és dicsővé tette.
Megtérése időpontjától kezdve azonban minden megváltozott. A názáreti
Jézus, akit földi szentesben üldözött, megjelent neki, mint a megígért Messiás. Az
üldöző felismerte Benne Isten Fiát, aki a prófécia szerint a földre lejött és életével
betöltötte a Szentírást minden részletében.
Amidőn Pál szent bátorsággal hirdette az evangéliumot a thessalonikai
zsinagógában, a jelenlevőkre világosság áradt. A templomi szolgálattal kapcsolatos
szokások és ceremóniák tulajdonképpeni jelentőségét megértették. Lelkesedéssel
beszélt Krisztus földi működéséről, majd a szentek Szentjében végzett szolgálatáról.
Sőt ezeken felül rámutatott arra is, amikor Krisztus, közbenjárói tisztségének
befejezése után, hatalommal és dicsőséggel visszatér a földre, hogy itt országát
felállítsa. Pál hitt Krisztus visszajövetelében; ezzel az eseménnyel összefüggő
tényeket oly világosan és elevenen vázolta, hogy hallgatói közül sokan kitörölhetetlen
benyomást szereztek.
Három egymást követő szombatnapon prédikált Pál a thessalonikaiaknak,
amennyiben meg akarta őket győzni a Szentírás alapján, hogy Krisztus "a Bárány, aki
megöletett e világ alapítása óta" (Jel. 13, 8.); erről élete, halála, feltámadása,
közbenjárói tisztsége tanúskodik. Felmagasztalta Krisztust és kimutatta, hogy
szolgálatának igazi megértése az a kulcs, mely feltárja az ótestamentomi írások
értelmét és kincseit hozzáférhetővé teszi.
Miközben Pál Thessalonikában az evangéliumi igazságokat nagy erővel
hirdette, nagy tömeg érdeklődését bilincselte le. "És némelyek azok közül hívének és
csatlakozónak Pálhoz és Silóshoz; úgyszintén az istenfélő görögök közül nagy
sokaság, és az előkelő asszonyok közül nem kevesen."

129
Ellen G. White Apostolok története

Ugyanúgy, mint a már előbb felkeresett helyeken, itt is határozott ellenállásba
ütköztek az apostolok. A hitetlen és csökönyös zsidók irigysége felgerjedt. Ezeket a
zsidókat abban az időben a római hatóságok nem kedvelték, mert röviddel előbb
felkelést szítottak Rómában. Bizalmatlanul tekintettek rájuk és bizonyos mértékben
szabadságukat is korlátozták. Most tehát alkalom kínálkozott, hogy a helyzetet
kihasználva, a rómaiak kegyét újból megnyerjék és úgy az apostolokat, mint az új
keresztyéneket megszégyenítsék.
Felhasználtak erre a célra, "a piaci népségből némely gonosz férfiakat",
akiknek segítségével sikerült nekik "felháborítani a várost". Abban a reményben,
hogy az apostolokat is ott találják, a "fáson házát megostromolták", azonban Pál és
Silás nem volt sehol. A csőcselék - csalódása miatt eszét vesztve - kivonszolta Jánost
és némely atyafiakat a város elöljárói elé, kiáltozva, hogy ezek az országháborítók itt
is megjelentek, kiket fáson házába fogadott; pedig ezek mindnyájan a császár
parancsolatai ellen cselekesznek, mivelhogy mást tartanak királynak, Jézust".
A város elöljárói, mivel Pált és Silást nem találták, a béke kedvéért a
megvádolt hívőktől fogadtak el kezességet. "Az atyafiak pedig", akik féltek a további
erőszakosságoktól, "elküldték Pált Silóssal együtt Béreába."
Napjainkban se csüggedjen el az igazság hirdetője, még akkor sem, ha
úgynevezett hitvalló keresztények nem fogadják be örömmel, mint annak idején Pált
és munkatársait. A kereszt hírnökei éberen és imádságos lelkülettel felvértezve, hittel
menjenek előre. Mindenkor bátran munkálkodjanak Jézus nevében. Magasztalják fel
Krisztust, mint az Ember Közbenjáróját, aki a mennyei Szentélyben szolgál. Krisztust,
akire az Ótestamentum összes áldozati és ceremoniális szertartása utal; Akinek
engesztelő áldozata által nyerhetnek bűnbocsánatot Isten törvényének valamennyi
áthágói.
Csak előre, fel a harcra, Fővezérünk mivelünk!
Az Ő nagy szeretetével Mi mindent legyőzhetünk.
KAR:
(:Zengve, győzve:) győzve Ővele.
Csak előre, meg lesz nyerve Néki mind a föld tere!
(:Zengve, győzve:), győzve Ővele.
Csak előre, meg lesz nyerve Néki mind az egész föld.
Csak előre, Jézusunknak Nagy ügyéért harcolunk,
Mikor a sok szegény lélek Megmentésén fáradunk.

130
Ellen G. White Apostolok története

23. Bérea és Athén
Béreában Pál olyan zsidókat talált, akik készek voltak az általa tanított
igazságok felett gondolkozni, azokat megvizsgálni. Lukács tudósítása így szól: "Ezek
pedig nemesblelkűek valának a Thessalonikabelieknél, úgymint kik bevevék az igét
teljes készséggel, naponként tudakozva az írásokat, ha úgy vannak-é ezek. Sokan
hiuének azért ő közülők; sőt az előkelő görög asszonyok és férfiak közül is nem
kevesen."
A béreaiakat nem kötötte előítélet. Készek voltak az apostolok által hirdetett
tanok valódiságát megvizsgálni. Az írásokat kutatták; azonban nem kíváncsiságból,
hanem, hogy megtudják, vajon mit tartalmaz a megígért Messiásra vonatkozólag.
Naponta tanulmányozták a Szentírást, és amikor szöveget szöveggel
összehasonlítottak, Isten angyalai mellettük álltak, megvilágosították értelmüket és
szívüket fogékonnyá tették.
Mindenütt, ahol hirdetik az evangéliumot, az őszinte, helyes életmódra
vágyakozó emberek szorgalmasan kutatni fogják az Írásokat. Ha azok, akik a föld
történelmének utolsó napjaiban hallják a korszerű igazságot, követnék Bérea
lakosainak példáját és az Írásokat naponként tanulmányoznák, vagy ha a közölt
üzenetet Isten Igéjének fényében vizsgálnák meg, akkor a mai aránylag kevés
követő helyett, sokkal többen engedelmeskednének Isten törvényének és
követelményeinek. Mikor nem éppen népszerű bibliai igazságokat tárnak fel előttük,
sokan húzódoznak az ilyen vizsgálat megejtésétől. Ha nem is tudják az Írás világos
tanításait megcáfolni, mégis makacsul ellenállnak, hogy az eléjük tárt bizonyítékokat
kivizsgálják. Egyesek meg úgy vélekednek, hogyha tényleg igazak volnának is, akkor
sem számít, hogy az új igazságot elfogadják-e, vagy sem. Ezért inkább ragaszkodnak
kellemes meséikhez, melyeket az ellenség felhasznál lelkük félrevezetésére. Így
homályosítják el értelmüket a téveszmék, melyek azután a mennytől is elválasztják
őket.
Isten mindenkit azon világosság alapján ítél meg, amelyet kapott. Az Úr kiküldi
hírnökeit az üdv üzenetével és mindazok, akik hallgatják, felelősek azért, miként
fogadják a szolgái által közölt Igéket. Aki őszintén keresi az igazságot, Isten Igéjének
fényében gondosan meg fogja vizsgálni a hirdetett tanokat.
A thessalonikai hitetlen zsidók az apostolok iránti féltékenységtől és gyűlölettől
űzve, nem elégedtek meg azzal, hogy őket saját városukból kiűzték, hanem még
Béreába is utánuk mentek, ahol a könnyen izguló alantas rétegek szenvedélyét
felszították ellenük. A hittestvérek féltek, hogy Pál ellen erőszakot alkalmaznak, ha
ott marad, ezért néhány újonnan megtért béresi testvér kíséretében Athénbe küldték
őt.

131
Ellen G. White Apostolok története

Így üldözték az igazság hirdetőit városról városra. Krisztus ellenségei nem
tudták ugyan az evangélium terjedését megakadályozni, ellenben elérték azt, hogy
az apostolok munkáját igen megnehezítették. Azonban ellenállás és küzdelem
ellenére is, Pál feltartóztathatatlanul haladt előre. Eltökélte, hogy véghezviszi Isten
szándékát, melyet Jeruzsálemben látásban nyilatkoztatott ki előtte. "Mert én téged
messze küldelek a pogányok közé." (Apcs. 22, 21.)
Pálnak Béreából való gyors eltávozása miatt már nem volt alkalma, hogy a
thessalonikai hittestvéreket meglátogassa, mint előzetesen tervezte. Amikor
megérkezett Athénbe, a béresi testvéreket azzal az üzenettel küldte vissza Silóshoz
és Timótheushoz, hogy azonnal jöjjenek utána. Timótheus az apostol elutazása előtt
érkezett Béreába, azután Silóssal együtt ott maradt, hogy a jól indult munkát
folytassa és az újonnan megtérteket a hit alaptételeire kioktassa.
Athén városa a pogányság központja volt. Itt Pál, ellentétben a listrai tudatlan
és könnyen hívő lakossággal, emberekre akadt, akik híresek voltak eszükről,
tudásukról és műveltségükről. Mindenfelé ott állottak istenségeik és történelmük,
valamint irodalmuk istenített hőseinek szobrai. Gyönyörű épületek és képek
szemléltették és dicsőítették a népi hőstetteket; hirdették a pogány istenek népszerű
tiszteletét. A nép érzelmeit a művészet szépsége és pompája tartotta bűvöletben. A
város minden részében pazarul díszített templomok és szentélyek ékeskedtek,
amelyek építésére kimondhatatlan összegeket költöttek. Fegyvereik és híres
hadvezéreik győzelmét szoborművekkel és oltárokkal, valamint emléktáblákkal
jelölték. Mindez Athént egyetlen óriási műcsarnokká avatta.
Amikor Pál az őt környező nagyszerű szépséget szemlélte és meggyőződött,
hogy a város teljesen bálványimádásba merült, nagy buzgalom lángolt fel benne
Istenért. Látta, hogy Istent mindenütt megszentségtelenítik; részvét fogta el szívét
Athén lakossága iránt is, amely a szellemi műveltség ellenére, nem ismerte az igaz
Istent.
Az apostolt nem tévesztette meg a tudományos világ ezen központja. Belső
látása annyira fogékony volt a mennyei szépségek iránt, hogy a hervadhatatlan, örök
kincsek gyönyörűsége és dicsősége értéktelenné tették előtte az őt itt környező fényt
és pompát. Amikor látta Athén pazar szépségét, ráeszmélt, hogy a tudomány és
művészet barátaira mindez mily csábítóan hat; felismerte azonban a reá váró munka
nagy fontosságát is.
Ebben a nagy városban, hol Istent nem imádták, Pál nyomasztóan érezte
elhagyatottságát. Vágyakozott munkatársainak részvétére és segítségére. A
thessalonikaiakhoz intézett levelében ezt az érzését ki is fejezte. Látszólag
legyőzhetetlen akadályok gördültek útjába és majdnem reménytelennek tetszett
előtte az a kísérlete, hogy az emberek szívéhez férkőzhessék.

132
Ellen G. White Apostolok története

Mialatt Silósra és Timótheusra várt az apostol, nem maradt tétlen: "Vetekedik
vala azért a zsinagógában a zsidókkal és az istenfélő emberekkel, és a piacon
mindennap azokkal, akiket előtalált." Athénban fő feladatát azonban mégis az
képezte, hogy közölje az üdvüzenetet azokkal, kiknek Istenről és szándékáról nem
voltak világos fogalmaik. Az apostolnak csakhamar találkoznia kellett a pogányság
legmegtévesztőbb, legcsábítóbb formájával.
Athén nagyjai hamarosan tudomást szereztek arról, hogy városukban egy
sajátságos tanító tartózkodik, aki a népet új és különös tanokra oktatja. Néhányan
közülők felkeresték Pált és beszélgetni kezdtek vele. Csakhamar egész sereg hallgató
vette őket körül. Athén vezetői közül egyesek nevetségessé akarták tenni az apostolt,
mint olyasvalakit, aki mélyen alattuk áll mind társadalmi, mind szellemi téren.
Gúnyosan jegyezték meg egymás között: "Mit akarhat ez a csácsogó mondani?"
Mások meg: "Idegen istenségek hirdetőjének látszik, mivelhogy a Jézust és a
feltámadást hirdeti vala nékik".
Azok között, kik Pállal a piacon szembeszálltak, volt néhány "epikureus és
stoikus filozófus"; de úgy ők, mint a többiek, akik érintkezésbe jutottak vele,
csakhamar felismerték, hogy a tudásnak sokkal nagyobb kincse felett rendelkezik,
mint ők. Tudományos felkészültsége a tudósok tiszteletét vívta ki, míg hatásos és
logikus érvelése, valamint beszédének ereje egész hallgatósága figyelmét
lebilincselte. Aki csak hallotta őt, mindenki azonnal felismerte, hogy nem valami
újonc, hanem azzal a tehetséggel rendelkezik, hogy a társadalom minden
osztályának meggyőző bizonyítékokkal szolgáljon és az általa képviselt tanokat
alátámassza. Az apostol bátor magatartással szállt szembe ellenfeleivel és logikára
logikával, filozófiára filozófiával, szónoklatra szónoklattal válaszolt.
Pogány ellenfelei az apostolt Szókratész sorsára figyelmeztették, akit idegen
istenség hirdetéséért ítéltek halálra. Tanácsolták neki, hogy ne tegye életét
hasonlóképpen kockára. Az apostol beszéde azonban lekötötte a nép figyelmét.
Természetes bölcsessége kivívta tiszteletüket és csodálatukat. Sem a filozófusok
tudományossága, sem gúnyolódásuk nem hallgattathatta el az apostolt, s midőn
meggyőződtek róla, hogy megbízatását - bármibe kerüljön is - elvégzi közöttük,
elhatározták, hogy nyugodtan meghallgatják.
Felkísérték tehát az Areopágusra. Ez volt Athén legszentebb helye. A hozzá
fűződő gondolatok és emlékezések arra szolgáltak, hogy babonás tisztelettel
viseltessenek iránta, ami egyeseknél egészen félelemmé fokozódott. Ezen a helyen
gyakran vitattak meg igen gondosan vallásos ügyeket olyan férfiak, akik minden
erkölcsi és polgári kérdésben a legfőbb tekintélyként szerepeltek.
Itt - távol a forgalmas útvonalak zajától, sietségétől és a viták zűrzavarától -
az apostol nyugodtan szóhoz juthatott. Köréje írók, művészek és filozófusok
csoportosultak: Athén városának tudósai és bölcsei, kik így szóltak hozzá: "Vajon

133
Ellen G. White Apostolok története

megérthetjük-é, mi az az új tudomány, melyet te hirdetsz? Mert valami idegen
dolgokat beszélsz a mi füleinknek, meg akarjuk azért érteni, mik lehetnek ezek".
Az apostol átérezte az óra ünnepélyes felelősségét; ezért nyugodt és felkészült
volt. Fontos üzenet terhe nyomta szívét s így az ajkára tóduló szavak meggyőzték
hallgatóit, hogy nem üres csácsogó. Így szólt: "Athéni férfiak, minden tekintetben
nagyon istenfélőnek látlak titeket, mert mikor bejárám és szemlélém a ti
szentélyeiteket, találkozóm egy oltárra is, melyre ez vala írva: Ismeretlen Istennek.
Akit azért ti nem ismerve, tiszteltek, azt hirdetem néktek". Minden ismeretük és
átfogó tudományuk ellenére is, tudatlanok voltak a Világteremtő, az örökkévaló Isten
ismeretében. Voltak azonban néhányan közöttük, akik vágyakoztak több világosság
után és törekedtek a végtelen Isten felé.
Kezét a bálványokkal túlzsúfolt templom felé nyújtva, Pál könnyített
gondterhelt szívén, és leleplezte az Athéniek vallásának csalárd voltát. Legbölcsebb
hallgatói is csodálkoztak, amikor érveléseit hallgatták. Tájékozott volt műremekeik,
irodalmuk és vallásuk tekintetében. Oszlopaikra, műemlékeikre és bálványisteneikre
mutatva kijelentette, hogy Istent lehetetlen emberi aggyal elképzelt képekhez
hasonlítani. Ezek az emberi kézzel készített szobrok semmiképp sem szemléltethetik
Jehova dicsőségét. Utalt arra, hogy ezekben a képekben nincsen élet, hanem emberi
erőre szorulnak; csak akkor mozognak, ha emberi kéz mozgatja őket; imádóik tehát
messze fölötte állnak imádatuk tárgyának.
Pál igyekezett hallgatóinak gondolatát téves vallásuk korlátai fölé emelni és
nekik arról az Istenségről méltó fogalmat nyújtani, akit "Ismeretlen Isten"-nek
neveztek. Az a Lény, akit hirdetett nekik, emberektől független volt és nem is szorult
rá, hogy hatalmát és dicsőségét emberi kezek ékesítsék.
A nép, csodálattól elragadtatva hallgatta az apostolt, aki az igaz Isten
tulajdonságait meggyőző és logikus szavakkal tárta eléjük. Beszélt a Teremtő
hatalmáról és mindent irányító előrelátásáról. Bensőséges és elragadó ékesszólással
jelentette ki Pál: "Az Isten, aki teremtette a világot és mindent, ami abban van,
mivelhogy ő a mennynek és földnek ura, kézzel csinált templomokban nem lakik;
sem embereknek kezeitől nem tiszteltetik, mintha valami nélkül szűkölködnék, holott
ő ád mindeneknek életet, leheletet és mindent." Az egek nem elég tágasak, hogy
befogadhassák Istent, mennyivel kevésbé a templomok, melyeket emberi kezek
építettek.
Az osztályszellem e korszakában, amikor az emberi jogokat gyakran nem
ismerték el, hirdette Pál az emberiség testvériségének magasztos igazságát, hogy
Isten "az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette, hogy lakozzanak a
földnek egész színén." Isten előtt mindannyian egyenlőek vagyunk, és minden
emberi lény teljes engedelmességgel tartozik Teremtőjének. Azután kimutatta az
apostol, hogy Isten kegyelme aranyfonálként húzódik végig az emberiség
történelmén: "Meghatározván eleve rendelt idejüket és lakásuknak határait, hogy

134
Ellen G. White Apostolok története

keressék az Urat, ha talán kitapogathatnák őt és megtalálhatnák, jóllehet bizony
nincs messze egyikünktől sem".
Miközben az emberiség nemes képviselőire utalt, a görög költészetből vett
idézetekkel szemléltette a végtelen Istent, mint Atyát, akinek valamennyien
gyermekei vagyunk. "Mert ő benne élünk, mozgunk és vagyunk" jelentette ki -
"miképpen a ti költőitek közül is mondották némelyek: Mert az ő nemzetsége is
vagyunk. Mivelhogy azért az Istennek nemzetsége vagyunk, nem kell azt
gondolnunk, hogy aranyhoz, vagy ezüsthöz, vagy kőhöz, emberi mesterség és
kitalálás faragványához hasonlatos az Istenség. E tudatlanságnak idejét azért
elnézvén az Isten, mostan parancsolja az embereknek, mindenkinek mindenütt, hogy
megtérjenek." Azokban a sötét korszakokban, amelyek Krisztus megjelenését
megelőzték, a világegyetem Uralkodója elnézte a pogányok bálványimádását; most
azonban Fia által eljuttatta az igazság világosságát az emberiséghez és elvárja
mindenkitől - nemcsak a szegényektől és alacsonysorsúaktól, hanem a földkerekség
büszke filozófusaitól és fejedelmeitől is -, hogy üdvösségük érdekében megtérjenek.
"Mivelhogy rendelt egy napot, melyen megítéli majd a föld kerekségét igazságban
egy férfi által, kit arra rendelt; bizonyságot tévén mindenkinek, azáltal, hogy
feltámasztó őt halottaiból". Amikor Pál a halottak feltámadásáról beszélt, "némelyek
gúnyolódtak; mások pedig mondának: Majd még meghallgatunk téged e felől"
Így végződött az apostol munkája Athénben, a pogány tudományos világ
központjában, mert az athéniek kitartottak bálványimádásukban és hátat fordítottak
az igaz vallás világosságának. Ha az embereket kielégítik saját vívmányaik,
eredményeik, akkor lelkileg igen keveset várhatunk tőlük. Az athéniek büszkélkedtek
ugyan tudományukkal és műveltségükkel, mégis állandóan romlottabbakká váltak;
viszont elégedettebbé bálványimádásuk homályos titokzatosságával.
Voltak néhányan az apostol hallgatói között, akik annak ellenére, hogy az
elmondott igazságok meggyőzték őket, mégsem akartak megalázkodni, az igaz Istent
elismerni, és a megváltás tervét elfogadni. A bűnöst sem az ékesszólás, sem a
legerősebb bizonyítékok sem tudják megtéríteni; Isten ereje képes csupán az
igazságot a szívbe vésni. Aki állhatatosan elzárkózik ezen erő elől, azt megközelíteni
nem lehet. A görögök bölcsességre vágytak, de a keresztről szóló üzenetet
bolondságnak tartották, mivel saját bölcsességüket magasabbra értékelték annál a
bölcsességnél, mely onnan felülről jön.
Az athéniek szellemi elbizakodottságában és büszkeségében keresendő annak
az oka, amiért az evangélium náluk aránylag oly csekély eredményt érhetett el. Ha a
világ bölcsei szegény bűnösökként járulnak Krisztushoz, bölcsekké válnak az
üdvösségre. Azonban, ha mint hírneves és bölcsességükkel dicsekvő emberek
jönnek, elvesztik a lehetőségét annak a megismerésnek és világosságnak, amelyet
egyedül csak Tőle nyerhetnek.

135
Ellen G. White Apostolok története

Így állott szemben Pál korának pogányságával. Azonban Athénben végzett
munkája nem volt egészen hiábavaló. Dienes, aki a legelőkelőbb polgárok közül való
volt, és még néhányan elfogadták az evangéliumi üzenetet és fenntartás nélkül
csatlakoztak a hívőkhöz.
Isten Lelke lehetővé tette számunkra, hogy az athéniek életébe
bepillanthassunk. Minden tudományuk, műveltségük és művészetük ellenére
bűnökbe merültek. Láthatjuk, miként feddte meg Isten, szolgája által, a gőgös,
önmagával elégedett nép bálványimádását és vétkeit. Az apostol szavai,
magatartásának, helyzetének szemléltetése, ahogyan a Szentlélek az utókor számára
megörökítette, bizonyságot tesz megingathatatlan bizalmáról; a magárahagyottság
és az ellenségeskedések közepette tanúsított bátorságáról; valamint győzelméről,
melyet a kereszténység számára a pogányság központjában kivívott.
Pál szavai az ismeret gazdag kincseit tárják a gyülekezet elé. Az adott
körülmények között milyen könnyen mondhatott volna olyasvalamit, ami gőgös
hallgatóit felingerli és nehézségeket szerez számára. Ha beszédében
meggondolatlanul isteneiket és városuk nagy embereit támadja, az a veszély
fenyegeti, hogy Szókratész sorsára jut. Azonban isteni szeretetből fakadó tapintattal
igyekezett gondolataikat a pogány istenségektől óvatosan eltéríteni, amennyiben az
igaz Istent nyilatkoztatta ki előttük, akit nem ismertek.
Ma is el kell juttatni a Szentírás igazságait a világ nagy embereihez, hogy
választhassanak: vagy Isten törvényének engedelmeskednek, vagy a gonoszság
fejedelmét szolgálják. Isten örök igazságokat tár eléjük - igazságokat, melyek bölccsé
tesznek az üdvösségre; azonban nem kényszeríti őket, hogy elfogadják azokat. Ha
ezektől elfordulnak, magukra hagyja őket, hogy saját cselekedeteik gyümölcseivel
teljenek meg.
"Mert a keresztről való beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek; de
nekünk, kik megtartatunk, Istennek ereje; mert meg van írva: Elvesztem a
bölcseknek bölcsességét és az értelmeseknek értelmét elvetem." "Hanem a világ
bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket, és a
világ nemtelenest és megvetettjeit választotta ki magának az Isten, és a semmiket,
hogy a valamiket megsemmisítse." (1. Kor. 1, 18. 19. 27. 28.) A világ legkiválóbb
férfiai napjainkban is elfordulnak ugyan a világosságtól, mert a világ saját
bölcsességében nem ismeri el Istent; mindazáltal szolgái ragadjanak meg minden
alkalmat, hogy velük az isteni igazságot közöljék. Egyesek mégis belátják majd
tudatlanságukat az isteni dolgokban és alázatosan letelepszenek tanítványként a
Mester lábaihoz.
Minden fáradozás, mellyel Isten munkatársai a felsőbb rétegekhez
szándékoznak férkőzni, erős hitet igényel. A körülmények talán nem valami biztatók,
de a legsötétebb órákban is hatol át világosság onnan felülről. Akik Istent szeretik és
Néki szolgálnak, erejük napról napra megújul. A Mindenható értelmet ad nekik, hogy

136
Ellen G. White Apostolok története

szándéka kivitelében ne tévedjenek. Vajha mindvégig megőriznék ezek a munkások
bizalmukat és arra gondolnának, hogy Isten igazsága fényének világítania kell a
sötétségben, mely világunkat körülveszi. Isten szolgálatában nincs helye
kétségbeesésnek. Az Úrnak szentelt munkás hitének oly erősnek kell lennie, hogy az
minden ránehezedő próbát kiálljon. Isten képes és készséges arra, hogy szolgáinak
mindazt az erőt nyújtsa, amelyre szükségük van és annyi bölcsességgel ruházza fel
őket, amennyit igényelnek. Sőt azokat, kik bizalmukat Belé helyezik, várakozásukon
felül megsegíti.
BIBLIA
Gyakorta forgatom szent Igédet,
Minden napra jut több ígéret,
Vigaszát, tanácsát elfogadom Általa lesz győzelmes a harcom.
Golgothán hullattad szent véredet Ki hittel hozzád jön, meg nem veted.
Kérem, hogy utamra áraszd a fényt,
És olts a szívembe békét, reményt.
Mint a szarvas a tiszta tó vizére,
Úgy szomjazom sokszor szent igédre,
És mikor megértem halk szavadat,
Meggyötört lelkemre balzsamot ad.
Amikor kísértés vihara dúl,
Tépázza lelkemet durván, vadul,
Meghajtom térdemet, - Uram szava lesz bízó szívemnek hithorgonya!
Zódor Egon

137
Ellen G. White Apostolok története

24. Korinthus
Korinthus az őskeresztény korszak első századában nemcsak Görögországnak,
de az akkori világnak egyik vezető városa volt. Utcáin vegyes tömeg tolongott:
görögök, zsidók és rómaiak, más országbeli utazókkal együtt; ezek lázasan törtettek
üzleteik vagy élvezeteik után. Ezt a nagy kereskedelmi gócpontot a római birodalom
minden részéből könnyen elérhették; fontos központ volt, ahol Isten és igazsága
emlékműveit kellett megalapozni.
Korinthusban sok zsidó is letelepedett; ezek között volt Akvilla és Priscilla, akik
később Krisztus komoly munkatársaiként tűntek ki. Miután Pál mindkettőjük jellemét
kiismerte, "hozzájuk csatlakozék".
Pál mindjárt munkája kezdetén, mindenütt az előretörés komoly akadályait
vette észre e nagy forgalmú központban. Majdnem az egész város a
bálványimádásnak hódolt. Kedvenc istennőjük volt: Vénusz, kinek tiszteletéhez sok
erkölcstelen szokás és ceremónia kapcsolódott. A korinthusiak durva erkölcstelensége
még a pogányok között is feltűnt. Gondolkozásuk és észjárásuk semmi másra sem
terjedt ki, mint pillanatnyi élvezeteikre és szórakozásaikra.
Mikor az apostol Korinthusban prédikálta az evangéliumot, egészen más
módszene tért át, mint amelyet athéni működése alatt követett. Ott megkísérelte a
hallgatók jelleméhez való alkalmazkodást: logikára logikával, tudományra
tudománnyal és filozófiára filozófiával válaszolt. Azonban, amikor az eltöltött időre
visszagondolt, rájött, hogy Athénben milyen kevés eredményt ért el munkájával.
Elhatározta tehát, hogy Korinthusban egészen más munkatervet követ majd
tanításainál, mellyel a felületesek és közönyösek figyelmét igyekszik lekötni.
Eltökélte, hogy minden tudományos érvelést és következtetést kerülni fog; a
korinthusiak között nem akar másról beszélni, mint Jézusról. "Mert nem végeztem,
hogy egyébről tudjak ti köztetek, mint a Jézus Krisztusról, még pedig mint
megfeszítettről." Úgy hirdette az Igét, hogy "az én beszédem és az én prédikálásom
nem emberi bölcsességnek hitető beszédiben állott, hanem a léleknek és erőnek
megmutatásában." (1. Kor. 2, 2. 4.)
Jézust, akit Pál Korinthusban a görögöknek mint Krisztust akart hirdetni,
alacsony származású zsidóként mutatta be, aki az istentelenségéről hírhedt városban
nevelkedett. Saját népe elvetette és végül közönséges bűnösként keresztre feszítette.
A görögök tanították, hogy az emberiséget magasabb fokra kell emelni, azonban úgy
vélték, hogy a bölcselet és a tudományok tanulmányozása az igazi emelkedés és
dicsőség egyedüli módja. Lehetséges-e Pálnak meggyőzni őket, hogy ezen egyszerű
zsidó hatalmába vetett hit, minden tehetségüket és hajlamukat fejleszteni és
nemesbíteni képes?

138
Ellen G. White Apostolok története

Kortársaink közül sokan a golgotai keresztet szent emlékezésekkel veszik
körül. Megszentelt gondolatok kapcsolják össze őket a keresztre feszítés
eseményeivel. Pál idejében azonban undorral és borzalommal tekintettek az emberek
a keresztre. Az emberiség Üdvözítőjének hirdetni valakit, aki kereszthalált szenvedett,
természetszerűen csak gúnyt és ellentmondást válthatott ki.
Pál igen jól tudta, hogyan fogadják majd üzenetét Korinthusban akár a zsidók,
akár a görögök. "Mi pedig" - vallotta be Pál - "Krisztust prédikáljuk, mint
megfeszítettet, a zsidóknak ugyan botránkozást, a görögöknek pedig bolondságot".
(1. Kor. 1, 23.) Zsidó hallgatói között voltak sokan, akik az üzeneten, melyet hirdetni
óhajtott, bosszankodnak majd. A görögök véleménye szerint pedig szavai értelmetlen
bolondságot jelentenek; így elvárhatta, hogy minden kísérletnél, amellyel kimutatná,
hogy a kereszttől függ, azzal kapcsolatos, az emberiség nemesbedése és üdvössége,
gyengeelméjű bolondnak tartanák.
Pál részére azonban a kereszt az egyetlent és mindent jelentette. Amióta a
keresztre feszített Názáreti üldözőjéből hű követőjévé vált, pályájának Isten tűzött ki
célt; azóta soha sem szűnt meg dicsekedni a kereszttel... Abban az időben nyilvánult
meg előtte Isten végtelen szeretete, ahogy Krisztus halálában megvalósult. Élete
ezáltal csodálatos változáson ment át, mely minden tervét és szándékát a mennyeivel
hangolta össze. Ez órától kezdve új emberré lett Krisztusban. Saját tapasztalatából
tudta, hogy a bűnös, mihelyt megismeri az Atya szeretetét, ahogy az Fia
odaadásában megnyilvánult és átadja magát az isteni befolyásnak, szívében olyan
változást él át, hogy ezentúl számára Krisztus minden mindenben.
Megtérése napjától Pált egyetlen sóvárgó vágy lelkesítette: embertársainak
segítségére akart lenni, hogy a Názáreti Jézusban felismerjék az élő Isten Fiát, akinek
hatalma van életüket átalakítani és megmenteni. Élctét maradéktalanul annak az
egyetlen célnak szentelte, hogy a Megfeszített szeretetét és hatalmát szemléltesse.
Nemes, részvétteljes szíve minden társadalmi osztályért dobogott. Magáról
mondotta: "Én mind a görögöknek, mind a barbároknak, mind a bölcseknek, mind a
tudatlanoknak köteles vagyok." (Róma 1, 14.) A dicsőség Ura iránti szeretete volt
magatartásának alapja és cselekedeteinek rugója. Ha buzgósága valaha
alábbhagyott, elegendő volt egy pillantást vetnie a keresztre és az ott
megnyilatkozott szeretetre, hogy újból felövezze lelke erejét és továbbhaladjon az
önmegtagadás útján.
Íme, lássuk az apostolt, amint a korinthusi zsinagógában prédikál; Mózestől és
a prófétáktól veszi bizonyítékait; hallgatóit lélekben elvezeti egészen a megígért
Messiás megjelenéséig. Halljuk, amint felvilágosítást ad a Megváltó munkájáról, mint
az emberiség főpapjáról, akinek az volt a feladata, hogy élete feláldozásával a bűnért
egyszer s mindenkorra engesztelést hozzon, azután pedig átvegye tisztségét a
mennyei Szentélyben. Pál igyekezett hallgatóival megértetni, hogy a sóvárogva várt
Messiás már eljött és hogy halála az összes áldozati szertartás beteljesülését jelenti.

139
Ellen G. White Apostolok története

A mennyei Szentélyben végzett szolgálatában meg kell látnunk a lényeget, mely
visszaveti árnyékát a múltba és érthetővé teszi a zsidó papság szolgálatát.
Pál "bizonyságot tőn a zsidóknak, hogy Jézus a Krisztus". Kimutatta az
Ótestamentum alapján, hogy a próféciák és a zsidók várakozása szerint a Messiásnak
Ábrahámtól és Dávidtól kellett származnia. Majd bebizonyította, hogy Jézus, Ábrahám
pátriárkától és a királyi dalnoktól származott. Azután felolvasta a próféták
bizonyságait a megígért Messiás jellemére és működésére vonatkozólag, valamint
fogadtatását és az iránta tanúsított bánásmódot itt a földön. Azután pedig kimutatta,
hogy ezek a jövendölések mind beteljesedtek Jézus életében, működésében és
halálában.
Pál bebizonyította továbbá, hogy Krisztus azért jött, hogy elsősorban annak a
népnek kínálja fel az üdvöt, amely várta a Messiás jövetelét, mint reménye
beteljesedését és nemzeti léte értelmének koronáját. Ez a nép azonban, melynek
életet akart adni, elvetette Őt és más vezetőt választott; vezetőt, kinek uralma a
halált és végromlást jelentette. Igyekezett hallgatóival megértetni, hogy egyedül a
bűnbánat mentheti meg a zsidó népet fenyegető végzetétől.
Rámutatott azon íráshelyek felőli tudatlanságukra, amelyek teljes
megértésével annyira büszkélkedtek. Megfeddte világias gondolkozásukat, valamint
rang-, cím és pompaszeretetüket, úgyszintén mérhetetlen önzésüket.
A Lélek erejével mondotta el azután Pál saját csodálatos megtérésének
történetét; beszélt az ótestamentomi Írásokba vetett bizalmáról, melyek jövendölései
a Názáreti Jézusban oly tökéletesen teljesedtek be. Ünnepélyes komolysággal
beszélt; hallgatóinak fel kellett ismerni, hogy teljes szívéből szereti a megfeszített és
feltámadott Krisztust. Látták, hogy gondolatainak központja: Krisztus, s hogy élete
teljesen felolvad Ura életében. Szavai olyan mély hatást keltettek, hogy csak azok
szívét nem érintették, kikben a legelkeseredettebb gyűlölet élt Krisztus vallása iránt.
Mindezek ellenére a korinthusi zsidók elzárkóztak az apostol világos
bizonyítékai elől és vonakodtak továbbra is meghallgatni őt. Ugyanaz a lélek
ébresztett most bennük haragot és gyűlöletet iránta, aki előbb már Krisztus
megtagadására késztette őket. Ha Isten különös úton- módon meg nem védelmezi
Pált, hogy folytathassa munkáját és hirdethesse az evangéliumot a pogányoknak,
biztosan véget vetettek volna életének.
"Mikor pedig azok ellenszegülének és káromlásokat szólónak, ruháit megrázva,
monda nékik: Véretek fejetekre; én tiszta vagyok: mostantól fogva a pogányokhoz
megyek. És általmenvén onnét, méne egy Justus nevű, istenfélő ember házához,
kinek háza szomszédos vala a zsinagógával".
Időközben Silós és Timótheus is megérkeztek Maczedóniából, hogy
segítségére legyenek Pálnak; és ezután együtt munkálkodtak a pogányok között.
Ezeknek is, miként a zsidóknak, Pál és munkatársai hirdették Krisztust, az elbukott

140
Ellen G. White Apostolok története

emberiség Üdvözítőjét. A kereszt hírnökei kerültek minden bonyolult és hosszadalmas
érvelést, s inkább a Világteremtő és a mindenség Uralkodójának tulajdonságairól
prédikáltak. Szívük izzott Isten és Fia iránti szeretettől. Felszólították a pogányokat,
hogy tekintsenek fel arra a mérhetetlen nagy áldozatra, melyet Isten hozott az
emberiségért. Tudták, hogy akik sokáig tapogatóztak a pogányság sötétségében,
azok vonzódni fognak az Üdvözítőhöz, mihelyt észreveszik a golgotai keresztről áradó
világosságot. "És én, ha felemeltetem e földről" - mondotta az Üdvözítő -
"mindeneket magamhoz vonzok". (Jón. 12, 32.)
Az evangélium korinthusi munkásai felismerték azokat a borzalmas
veszélyeket, melyek azokat a lelkeket fenyegették, akikért fáradoztak. Miközben
hirdették a Jézusban való igazságot, tudatában voltak a rájuk háruló felelősségnek.
Üzenetük egyszerű és világos, de határozott volt: "Élet illata az életre, vagy a
halálnak a halálra". És nemcsak szavaikban, hanem mindennapi életükben is az
evangélium nyilvánult meg. Angyalok munkálkodtak együtt velük; Isten kegyelme és
ereje mutatkozott meg sokak megtérésében. "Krispus pedig, a zsinagógának feje,
hűn az Úrban egész házanépével egyben; a Korinthusbeliek közül is sokan hallván,
hisznek vala és megkeresztelkedének vala."
Az a gyűlölet, amellyel a zsidók az apostolokra tekintettek, most még
fokozódott. Krispus megtérése és megkeresztelkedése sem járult hozzá, hogy ezen
konok ellenszegülőket meggyőzze, hanem arra szolgált, hogy őket még jobban
elkeserítse. Miután nem voltak bizonyítékaik Pál prédikációinak cáfolására, csaláshoz
és gonosz támadásokhoz folyamodtak. Káromolták az evangéliumot és Jézus nevét.
Vak gyűlöletükben semmilyen kifejezés sem volt túl erős és semmilyen támadás sem
volt elég aljas, hogy fel ne használták volna. Azt ugyan nem tudták letagadni, hogy
Krisztus csodákat művelt, de azt nyíltan állították, hogy a Sátán ereje által vitte
véghez. Hangoztatták azt is, hogy Pál, csodáit szintén így művelte.
Annak ellenére, hogy Pál bizonyos eredményt ért el Korinthusban, mégis az
istentelenség olyan mértékű megnyilvánulása, aminőt itt látott és hallott ebben a
romlott városban, majdnem teljesen elcsüggesztette. A pogányok között tapasztalt
erkölcsi romlottság és a zsidók részéről elszenvedett megvetés és bántalom nagy lelki
gyötrelmeket okozott neki. Ha azokra az emberekre tekintett, akiket ott látott,
kételkedett abban, vajon bölcs dolog lenne- e Korinthusban gyülekezetet szervezni.
Amikor már azt tervezte, hogy a várost felcseréli más, megfelelőbb területtel
és komolyan igyekezett kötelességét felismerni, az Úr megjelent neki látásban és így
szólt hozzá: "Ne fél, hanem szólj és ne hallgass, mert én veled vagyok és senki sem
támad reád, hogy neked ártson; mert nékem sok népem van ebben a városban". Pál
tehát parancsnak tekintette, hogy Korinthusban maradjon és egyszersmind
biztosítékul arra nézve, hogy az Úr gondoskodik az elvetett mag fejlődéséről is.
Ezáltal megerősödött, felbátorodott, és újult buzgalommal, kitartással folytatta
munkáját.

141
Ellen G. White Apostolok története

Miután sokan voltak olyanok, akik az apostol nyilvános tanításait nem
hallgathatták és mivel Pál működését nem csupán előadásaira alapozta, sok időt és
munkát fordított arra is, hogy házról házra járva tevékenykedjen. Alkalmakat keresett
tehát a bizalmas családi körökben való beszélgetésekre is. Meglátogatta a betegeket
és gyászolókat; vigasztalta a csüggedteket és felsegítette az elnyomottakat. Minden
szavával és cselekedetével Jézus nevét dicsőítette. Így munkálkodott "erőtlenség,
félelem és nagy rettegés közt". (1. Kor. 2, 3.) Attól félt, hogy tanításai inkább emberi,
mint isteni jelleget viselhetnek.
"Amiről azonban mi szólunk, bölcsességet pedig a tökéletesek között szólunk;
ámde nem e világnak, sem e világ veszendő fejedelmeinek bölcsességét; hanem
Istennek titkon való bölcsességét szóljuk, azt az elrejtettet, melyet öröktől fogva
elrendelt az Isten a mi dicsőségünkre; melyet e világ fejedelmei közül senki sem
ismert, mert ha megismerték volna, nem feszítették volna meg a dicsőség urát;
hanem amint meg van írva: Amiket szem nem látott, fül nem hallott és emberek
szíve meg se gondolt, amiket Isten készített az őt szeretőknek. Nekünk azonban az
Isten kijelentette az Ő Lelke által; mert a Lélek mindeneket vizsgál, még az Istennek
mélységeit is. Mert kicsoda tudja az emberek közül az ember dolgait, hanemha az
embernek lelke, amely ő benne van? Azonképpen az Isten dolgait sem ismeri senki,
hanemha az Istennek Lelke."
"Mi pedig nem e világnak lelkét vettük, hanem az Istenből való Lelket; hogy
megismerjük azokat, amiket Isten ajándékozott nekünk; ezeket prédikáljuk is, nem
oly beszédekkel, melyekre emberi bölcsesség tanít, hanem amelyekre a Szent Lélek
tanít; lelkiekhez lelkieket szabván." (1. Kor. 2, 6-l3.)
Pál felismerte, hogy alkalmasságának, tehetségének alapja nem benne rejlik,
hanem a Szentlélek jelenlétében, akinek kegyelmi befolyása szívét áthatotta és
minden gondolatát alárendelte Krisztusnak. Önmagáról beszélt, amikor mondotta:
"Mindenkor testünkben hordozzuk az. Úr Jézus halálát, hogy a Jézusnak élete is
láthatóvá legyen a mi testünkben." (2. Kor. 4, 10.) Krisztus mindenkor központja volt
az apostol tanításainak. "Élek pedig többé nem én" - jegyezte meg -, "hanem él
bennem a Krisztus." (Gal. 2, 20.) Az "Én" elrejtőzött; Krisztust ellenben
kinyilatkoztatta és felmagasztalta.
Pál kiváló szónok volt. Megtérése előtt gyakran igyekezett hallgatóit
meggyőzni magasan szárnyaló szónoklatai által. Most azonban mindezt háttérbe
szorította. Ahelyett, hogy költői nyelvezettel rajongó ábrándozásba merült volna,
amely hat ugyan az érzékekre és erősíti a képzelőerőt, de nem hat ki a mindennapi
életre, Pál igyekezete inkább odairányult, hogy az életfontosságú igazságokat
egyszerű szavakkal hallgatósága szívébe vésse. Az igazság kápráztató szemléltetése
előidézhet ugyan érzelgősséget; az ily módon hirdetett igazság azonban nem az a
táplálék, amelyre a hívőnek a mindennapi élet küzdelmeiben szüksége van és
erősítésére szolgál. A jelen kísértéseivel küzdő lélek pillanatnyi szükségletén csak a

142
Ellen G. White Apostolok története

kereszténység alapelveinek józan, értelmes és gyakorlati tanításával, magyarázatával
segíthetünk.
Korinthusban az apostol tanítása eredményes volt. Sokan abbahagyták a
bálványimádást, hogy az élő Istennek szolgáljanak; s egy nagy gyülekezet sereglett
Krisztus zászlaja alá. Sőt a legmélyebbre süllyedt pogányok közül is néhányan
megmenekültek; emlékművei lettek Isten kegyelmének, Krisztus vére erejének, mely
a bűntől megtisztít.
Az apostol Krisztusról szóló prédikációinak növekvő eredménye a hitetlen
zsidókat még határozottabb ellenállásra ragadta. "Rátámadának a zsidók
egyakarattal Pálra és vivék őt a törvényszék elébe", Gallióhoz, aki ez idő tájt Akhája
"tiszttartója", azaz alkonzulja, helytartója volt. Abban reménykedtek, hogy a hatóság,
a régebbi esetekhez hasonlóan, melléjük áll; hangosan, dühös szavakkal vádolták hát
az apostolt "mondván: Ez a törvény ellen való istentiszteletre csábítja az embereket".
A zsidó vallás a római hatalom védelme alatt állott. Pál vádlói azt hitték, ha
megvádolhatnák, hogy vallásuk törvényeit hágta át, akkor esetleg kiszolgáltatják
nekik kihallgatásra és ítélethozatalra. Ebben az esetben azt remélték, hogy
kivégezhetik. Gallio azonban becsületes ember volt, aki nem szándékozott a
féltékeny, cselszövő zsidók eszközévé válni. Képmutatásuktól és önigazult
magatartásuktól megundorodva, vádjukat nem is akarta meghallgatni. Amikor Pál
védekezni akart, Gallio figyelmeztette hogy erre nincsen szüksége. Azután a
bosszankodó vádlókhoz fordulva, így szólt: "Ha valóban valami bosszútételről, vagy
gonosz cselekedetről volna szó, zsidók, igazság szerint meghallgatnálak benneteket;
de ha tanításról, nevekről és a ti törvényetekről van kérdés, ti magatok lássátok;
mert én ezekben bíró nem akarok lenni. És elűzé őket a törvényszék elől."
Mind a zsidók, mind a keresztények feszült várakozással tekintettek Gallio
határozata elé; azonban az ügynek ily gyors elutasítása, mint amelynek semmi köze
sincsen a közérdekhez, a megzavarodott és felbőszült zsidóknak jelt adott a
visszavonulásra. A tiszttartó határozott fellépése Felvilágosította a lármázó
csőcseléket is, amely eddig a zsidók pártját fogta. Csak most először, Pál európai
működése óta, állott melléje. A tiszttartó szeme láttára és közbelépése nélkül
megrohanták az apostol főbb vádlóit. "A görögök pedig mindnyájan Sosthenest, a
zsinagóga fejét megragadván, verik vala a törvényszék előtt, de Gallio velők semmit
sem gondola." Így aratott a keresztyénség jelentős győzelmet.
"Pál pedig még több napig ottmarada". Ha arra kényszerült volna, hogy ebben
az időpontban elhagyja Korinthust, ez Jézus követőit veszélyes helyzetbe sodorta
volna. Ebben az esetben a zsidók igyekeztek volna elért előnyeiket minden
tekintetben kihasználni, hogy megsemmisítsék a kereszténységet ezen a területen.
KICSINY SEREG
Kicsiny sereg ha vész, vihar fenyít, az ellen szórja mérges nyilait

143
Ellen G. White Apostolok története

/:Minden felől ezer viszály ha dúl,
Ne csüggedj el, közel hozzád az Úr:/
Kikért az ellen, mint a gabonát rostálni kezd, kiállhat meg csupán
/: Csak légy erős, ne hagyjon el a hit Van, aki érted hőn imádkozik:/
Küzdj, mint egy hős, hordozd a kereszted Bármennyire tombol a fergeteg.
/:A győzők nyernek szép fehér ruhát,
Hervadhatatlan fényes koronát:/

144
Ellen G. White Apostolok története

25. Két levél Thessalonikába
Silás és Timótheus megérkezése Maczedóniából, nagy örömet okozott Pálnak,
aki még mindig Korinthusban tartózkodott. Jó híreket hoztak azok hitéről és
szeretetéről, akik az apostol első thessalonikai látogatása alkalmával fogadták el az
igazságot. Pál meleg részvéttel viseltetett azok iránt, akik a sok viszontagság és
kísértés közepette hűek maradtak Istenhez. Szerette volna személyesen
meglátogatni őket, de mivel ez lehetetlen volt számára, levélben fordult hozzájuk.
A thessalonikai gyülekezethez intézett e levelében az apostol hálát ad Istennek
azért az örömhírért, hogy a hitben annyira növekedtek: "Hálát adunk az Istennek
mindenkor mindnyájatokért, emlékezve rólatok a mi imádságainkban. Szüntelenül
emlegetve a ti hitetek munkáját, és a ti szeretetetek fáradozását, és a mi Urunk
Jézus Krisztus felől való reménységeteknek állhatatosságát, az Isten előtt, a mi
Atyánk előtt."
A thessalonikaiak közül sokan megtértek "a bálványoktól az Istenhez, hogy az
élő Istennek szolgáljanak." "Befogadván az Igét sokféle szorongattatás között" és
szívük betelt a "Szent Lélek örömével". Az apostol kijelentette, hogy hűségük által az
Úr követésében "példaképekké lettetek Maczedóniában és Akhájában minden hívőre
nézve." Ezen elismerő szavakat megérdemelték, mert miként az apostol írja:
"nemcsak Maczedóniában és Akhájában zendült ki tőletek az Úr beszéde, hanem
minden helyen is híre terjedt a ti Istenbe vetett hiteteknek".
A thessalonikai hívők igazi misszionáriusok voltak. Szívük buzgóságban égett
Üdvözítőjükért, aki megszabadította őket "amaz eljövendő haragtól". Krisztus
kegyelme által életükben csodálatos változás történt; Isten Igéjét nagy erő kísérte,
amikor hirdették a népnek, úgyhogy szíveket nyertek meg az igazság számára és
lelkekkel gazdagították a hívők táborát.
A thessalonikaiakhoz intézett első levelében Pál utalt a köztük végzett munkája
módozataira. Írja, hogy nem csalás, vagy fondorlat által igyekezett a lelkeket
megnyerni. "Hanem amiképpen az Isten méltatott minket arra, hogy reánk bízza az
evangéliumot, akképpen szólunk; nem úgy, hogy embereknek fessünk, hanem az
Istennek, aki megvizsgálja a mi szívünket. Mert sem hízelkedő beszéddel, amint
tudjátok, sem tehetetlenség színében nem léptünk fel soha, Isten a bizonyság. Sem
emberektől való dicsőítést nem keresünk, sem tőletek, sem másoktól, holott
terhetekre lehettünk volna, mint Krisztus apostolai. De szívélyesek valánk ti
közöttetek, amiként a dajka dajkálgatja az ő gyermekeit, így felbuzdulva irántatok,
készek valánk közleni veletek nemcsak az Isten evangéliumát, hanem a mi magunk
lelkét is, mivelhogy szeretteinkké lettetek nékünk."

145
Ellen G. White Apostolok története

Majd így folytatja: "Ti vagytok bizonyságok és az Isten, milyen szentül, igazán
és feddhetetlenül éltünk előttetek, akik hisztek; valamint tudjátok, hogy miként atya
az ő gyermekeit, úgy intettünk és buzdítgattunk egyenként mindnyájatokat, és kérve
kértünk, hogy Istenhez méltóan viseljétek magatokat, aki az ő országába és
dicsőségébe hív titeket".
"Ugyanazért mi is hálát adunk az Istennek szüntelenül, hogy ti befogadván az
Istennek általunk hirdetett beszédét, nem úgy fogadtátok, mint emberek beszédét,
hanem mint Isten beszédét (aminthogy valósággal az is), amely munkálkodik is ti
bennetek, akik hisztek." "Mert kicsoda a mi reménységünk, örömünk és
dicsekedésünk koronája? Avagy nem azok lesztek-é ti is a mi Urunk Jézus Krisztus
előtt az ő eljövetelekor? Bizony ti vagytok a mi dicsőségünk és örömünk."
Pál a thessalonikai hívőkhöz intézett első levelében a holtak valóságos
állapotáról is igyekszik őket kioktatni. A halottakról úgy beszél, mint akik alusznak,
azaz öntudatlan állapotban vannak: "Nem akarom továbbá, atyámfiai, hogy
tudatlanságban legyetek azok felől, akik elaludtak, hogy ne bánkódjatok, mint a
többiek, akiknek nincsen reménységük. Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és
feltámadott, azonképpen az Isten is előhozza azokat, akik elaludtak, a Jézus által ő
vele együtt" "Mert maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával
leszáll az égből; és feltámadnak először akik meghaltak volt a Krisztusban. Azután
mi, akik élünk, akik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr
elébe a levegőbe; és ekképpen mindenkor az Úrral leszünk."
A thessalonikaiak nagy örömmel fogadták azt a gondolatot, hogy amikor
Krisztus újra eljön, az élő hűségeseket elváltoztatja és magához veszi.
Nagy gonddal óvták barátaik életét, nehogy meghaljanak és így ne
részesülhessenek abban az áldásban, amelyet az Úr eljövetelekor elnyerni reméltek.
A halál azonban szeretteik közül egyiket a másik után ragadta el; bánkódva
tekintettek tehát kedveseik arcára, utoljára, mert nem remélték, hogy őket valaha az
eljövendő életben viszontláthatják.
Amikor azután felbontották és elolvasták Pál levelét, amely a halottak
tényleges állapotáról ad felvilágosítást, az egész gyülekezet örült és
megvigasztalódott. Hiszen Pál levele kimutatta előttük, hogy Krisztus eljövetelekor az
élők sem látják meg előbb Jézust, mint azok, akik Jézusban elaludtak. Az alvók
meghallják az arkangyal szózatát és az Úr riadóját, és akik a Krisztusban meghaltak,
feltámadnak, még mielőtt az élők halhatatlanságot nyernének. "Azután mi, akik
élünk, akik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elébe a
levegőbe; és ekképpen mindenkor az Úrral leszünk. Annakokáért vigasztaljátok
egymást e beszédekkel."
Alig tudjuk elképzelni azt az örömet és reménységet, amit ez a biztosíték a
fiatal thessalonikai gyülekezetnek nyújtott. Mindannyian hitték és értékelték Pálnak,

146
Ellen G. White Apostolok története

mint evangéliumi atyjuknak levelét, és szívük viszonozta nagy szeretetét. Igaz, hogy
már előbb is beszélt nekik ezekről a dolgokról, azonban abban az időben egyes tanok
megértése, melyek teljesen újnak és rendkívülinek tetszettek előttük, foglalták le
őket. Nem csodálkozhatunk tehát, ha egyes pontok lényege nem vésődött be egész
világosan emlékezetükbe. De mivel vágyakoztak az igazi világosság után, így Pálnak
ez a levele újabb reménységet és erőt adott nekik, és egyúttal növelte is Krisztusba
vetett hitüket. Mélyebb szeretetre indította az iránt, Aki halála által életet és
halhatatlanságot szerzett az emberiségnek.
Így tehát nagy örömükre szolgált az a tudat, hogy hívő barátaik feltámadnak a
sírból, hogy örökké éljenek Isten országában. A halottak sírhelyét takaró sötétség
immár eloszlott. Új fény áradt a keresztény hitre. Krisztus élete, halála és
feltámadása újabb dicsőséget tárt fel.
"Azonképpen az Isten is előhozza azokat, akik elaludtak, a Jézus által ő vele
együtt" - írta Pál. A levélnek ezt a részét sokan úgy magyarázzák, mintha Krisztus a
halottakat magával hozná a mennyből. Pál ellenben úgy értette, hogy miként Krisztus
is feltámadt halottaiból, az Úr az elaludt szenteket is előhívja sírjaikból és magával
viszi fel a mennybe. Mily csodálatos vigasz! Mily dicső reménység! És nem csupán a
thessalonikai gyülekezet részére, hanem minden idők minden kereszténye számára.
Mialatt Pál Thessalonikában munkálkodott, az idők jeleire vonatkozó tárgykört
alaposan kifejtette. Részletesen kimutatta, hogy milyen események előzik meg az
Emberfia megjelenését az egek felhőiben. Ezért nem tartotta szükségesnek, hogy
erről bővebben írjon nekik. Ellenben kifejezetten utalt előbbi tanításaira: "Az időkről
és időszakokról pedig atyámfiai, nem szükség, hogy írjak néktek; mert igen jól
tudjátok ti magatok, hogy az Úrnak napja úgy jő el, mint tolvaj éjjel. Mert amikor ezt
mondják: Békesség és biztonság, akkor hirtelen veszedelem jő rájuk."
Ma is sokan élnek a földön, akik behunyják szemüket olyan jelek előtt,
amelyeket Jézus adott az embereknek, hogy figyelmeztesse őket az újra-jövetele
előtti időkre. Minden aggodalmukat elaltatják; közben pedig a végidők jelei gyorsan
teljesednek és a világ rohamosan közeledik ahhoz az időponthoz, amikor az Emberfia
megjelenik az égnek felhőiben. Pál arra tanít, hogy nagy bűn közönyösen viselkedni
azon jelekkel szemben, melyek megelőzik Krisztus visszajövetelét. Aki ezt a
mulasztást elköveti, azt az éjszaka és a sötétség gyermekének nevezi. A buzgókat és
ébereket ekképpen bátorítja: .,De ti atyámfiai, nem vagytok sötétségben, hogy az a
nap tolvajmódra lephetne meg titeket. Ti mindnyájan világosság fiai vagytok és
nappal fiai; nem vagyunk az éjszakáé, sem a sötétségé! Ne is aludjunk azért, mint
egyebek, hanem legyünk éberek és józanok."
Az apostol ide vonatkozó tanításai korunk gyülekezetére is rendkívüli
fontosságúak. Szükséges, hogy mindenkire, aki a közeledő vég előtt él. Pál következő
szavai rendkívül mélyen hassanak: "Mi azonban, akik nappaliak vagyunk, legyünk
éberek, felöltözvén a hitnek és szeretetnek mellvasába és sisak gyanánt az

147
Ellen G. White Apostolok története

üdvösségnek reménységébe. Mert nem haragra rendelt minket az Isten, hanem arra,
hogy üdvösséget szerezzünk a mi Urunk Jézus Krisztus által. Aki meghalt érettünk,
hogy akár ébren vagyunk, akár aluszunk, együtt éljünk ő vele."
Az éber keresztény egyszersmind munkálkodó keresztény. Amennyire tőle
telik, buzgón igyekszik az evangélium terjesztésében közreműködni. Amily mértékben
növekszik szeretete Megváltója iránt, ugyanolyan mértékben növekszik szeretete
embertársai iránt is. Jóllehet súlyos kísértések törnek reá, miként Mesterére is, de
nem engedi magát ezektől megtántorítani, vagy pedig lelki nyugalmától megfosztani.
Tudja, hogy minden szomorúság, ha helyes lelkülettel fogadja, megtisztítja,
nemesbíti és szorosabban Krisztushoz fűzi. Mindazok, akik részt vesznek Krisztus
szenvedéseiben, részesülnek majd vigaszában és végül dicsőségében is.
"Kérünk továbbá titeket atyámfiai" - folytatja Pál ebben a thessalonikaiakhoz
intézett levelében -, "hogy becsüljétek azokat, akik fáradoznak közöttetek, és
elöljáróitok az Úrban, és intenek titeket. És az ő munkájukért viseltessetek irántuk
megkülönböztetett szeretettel. Egymással békességben éljetek."
A thessalonikai hívőket nagymértékben zavarták olyan emberek, akik fanatikus
eszmékkel és tanokkal léptek fel közöttük. Némelyek "rendetlenek voltak és nem
dolgoztak". A gyülekezetet rendszeresen megszervezték; tisztviselőket választottak a
prédikátorok és diakónusok személyében. Volt azonban néhány önfejű és
rendetlenkedő tag, aki nem akart engedelmeskedni azoknak, akik felelős tisztséget
viseltek a gyülekezetben. Nemcsak jogot formáltak saját véleményük nyilvánítására,
hanem arra is, hogy nézeteiket nyíltan ráerőszakolják a gyülekezetre. Ezért
irányította Pál a thessalonikabeliek figyelmét arra a tiszteletre és becsülésre, mely
megilleti azokat, akikre a gyülekezet vezető tisztséget bízott.
Az apostolnak gondja volt arra, hogy a thessalonikai hívek Isten félelmében
járjanak; ezért feltárta előttük annak szükséges voltát, hogy ezt mindennapi
életükben bizonyítsák be. "Továbbá pedig kérünk titeket atyámfiai, és intünk az Úr
Jézusban, aszerint, amint tőlünk tanultátok, mimódon kell forgolódnotok és Istennek
tetszenetek; mindinkább gyarapodjatok. Mert tudjátok, milyen parancsolatokat
adtunk néktek az Úr Jézus által. Mert ez az Isten akaratja, hogy magatokat a
paráznaságtól megtartóztassátok". "Mert nem tisztátalanságra, hanem szentségre
hívott el minket az Isten."
Az apostol tudatában volt felelősségének azok lelki fejlődéséért, akiket az
igazságra oktatott. Vágya az volt, hogy ismeretük növekedjék az egyedül igaz
Istenben és az Ő Küldöttében: Jézus Krisztusban. Gyakran, midőn Jézust szerető
férfiak és nők csoportja gyűlt köréje, letérdelt velük és imában kérte Istent, hogy
oktassa ki őket, miként maradhatnak Vele élő összeköttetésben. Gyakran
tanácskozott is velük, hogy melyik út volna a legeredményesebb az evangélium
terjesztésére. Sokszor pedig, amikor távol volt tőlük, Istenhez könyörgött érettük,

148
Ellen G. White Apostolok története

hogy óvja meg őket minden bajtól és legyen segítségükre, hogy tevékeny
misszionáriusokká váljanak.
Az őszinte megtérés legfőbb bizonyítéka: Isten és emberek iránti szeretet. Aki
Jézust elfogadta Üdvözítőjének, az mélységes és őszinte szeretetet érez mindazok
iránt, akik vele egy hitet vallanak. Így történt ez a thessalonikai hívőknél is. Az
apostol írja: "Az atyafiúi szeretetről pedig nem is szükség írnom nektek; mert titeket
Isten maga tanított meg arra, hogy egymást szeressétek. Sőt gyakoroljátok is azt
minden atyafiak iránt, akik egész Maczedóniában vannak. Kérünk azonban titeket
atyámfiai, hogy mindinkább gyarapodjatok. És becsületbeli dolognak tartsátok, hogy
csendes életet folytassatok, saját dolgaitoknak utána lássatok, és tulajdon kezeitekkel
munkálkodjatok, amiként rendeltük néktek, hogy a kívülvalók iránt tisztességesen
viselkedjetek és semmi szükséget ne érezzetek."
"Titeket pedig gyarapítson az Úr és tegyen bőségesekké az egymás iránt és
mindenki iránt való szeretetben, amilyenek vagyunk mi is ti irántatok. Hogy erősekké
tegye a ti szíveteket, feddhetetlenekké a szentségben, a mi Istenünk és Atyánk előtt,
amikor eljő a mi Urunk Jézus Krisztus minden ő szemeivel egyetemben."
"Kérünk továbbá titeket, atyámfiai, intsétek a rendetleneket, bátorítsátok a
félelmes szívűeket, gyámolítsátok az erőtleneket, türelmesek legyetek mindenki iránt.
Vigyázzatok, hogy senki senkinek rosszért rosszal ne fizessen; hanem mindenkor jóra
törekedjetek, úgy egymás iránt, mint mindenki iránt. Mindenkor örüljetek. Szüntelen
imádkozzatok. Mindenben hálákat adjatok, mert ez az Isten akarata a Krisztus Jézus
által ti hozzátok."
Az apostol figyelmeztette a thessalonikaiakat, hogy ne vessék meg a
jövendőmondás adományát; a legnagyobb óvatosságot ajánlotta, mellyel az igazat a
hamistól megkülönböztessék. "A Lelket meg ne oltsátok. A prófétálást meg ne
vessétek. Mindent megpróbáljatok; ami jó, azt megtartsátok!" Kérte, hogy kerüljenek
minden gonosz látszatot. Végül is azzal az imával fejezte be levelét, hogy Isten
mindenestől szentelje meg őket, hogy "mind lelketek, mint testetek feddhetetlenül
megőriztessék a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére". "Hű az, aki elhívott titeket, és
ő meg is cselekszi azt."
Az apostolnak a thessalonikaiakhoz írott első levelében Krisztus
visszajöveteléről szóló tanítása teljesen összhangban állt előbbi oktatásaival.
Mindazáltal néhányan félreértették szavait, amennyiben állításuk szerint Pál azt a
reménységét fejezte ki, hogy még ő maga megéri az Üdvözítő visszajövetelét. Ez a
hit arra szolgált, hogy növelje lelkesedésüket és izgalmukat. Akik azelőtt hanyagok
voltak kötelességeik és felelősségeik teljesítésében, most annál nagyobb kitartással
igyekeztek téves nézeteiket másokra ráerőszakolni.
Pál tehát második levelében igyekezett tanításainak ezt a hamis értelmezését
helyreigazítani és igazi álláspontját megvilágítani. Ismételten kifejezte őszinteségükbe

149
Ellen G. White Apostolok története

vetett bizalmát. Háláját tolmácsolta, hogy hitük erős; hogy oly nagy szeretettel
viseltetnek egymás és Mesterük műve iránt. Közölte velük azt is, hogy nagy türelmük
és állhatatosságuk a hitben, lehetővé tette, hogy minden üldözésnek és kísértésnek
oly bátran ellenállottak, amit például állított más gyülekezetek elé. Most azután
figyelmüket ráirányította Krisztus visszajövetelének időpontjára és utalt arra, hogy
Isten népe akkor majd megpihen minden gondjától és nehézségeitől.
"...Mi magunk dicsekszünk veletek az Isten gyülekezeteiben, a ti kitartástok és
hitetek felől, minden ti üldöztetéstek és szorongattatástok között, amelyeket
szenvedtek. ...Néktek pedig, akik szorongattattok, nyugodalommal mivelünk együtt,
amikor megjelenik az Úr Jézus az égből az ő hatalmának angyalaival; tűznek
lángjában, ki bosszút áll azokon, akik nem ismerik Istent, és akik nem
engedelmeskednek a mi Urunk Jézus Krisztus evangéliumának; akik meg fognak
lakolni örök veszedelemmel az Úr ábrázatától és az Ő hatalmának dicsőségétől...
Mivégből imádkozunk is mindenkor ti érettetek, hogy a mi Istenünk méltóknak
tartson titeket az elhívásra és töltsön be titeket a jóban való teljes gyönyörűséggel,
és a hitnek hathatós munkálásával. Hogy dicsőíttessék meg a mi Urunk Jézus
Krisztusnak neve ti bennetek, és ti is ő benne, a mi Istenünknek és az Úr Jézus
Krisztusnak kegyelméből."
Krisztus eljövetele előtt azonban a vallási életben fontos, a próféták által előre
megjövendölt fejlemények mennek végbe. Az apostol figyelmezteti őket: "Ne
tántoríttassatok el egyhamar a ti értelmetektől, se ne háboríttassatok meg, se lélek
által, se beszéd által, se nékünk tulajdonított levél által, mintha itt volna már a
Krisztusnak ama napja. Ne csaljon meg titeket senki semmiképpen. Mert nem jő az el
addig, mígnem bekövetkezik elébb a szakadás, és megjelenik a bűn embere, a
veszedelemnek fia, aki ellene veti és fölébe emeli magát mindannak, ami Istennek,
vagy istentiszteletre méltónak mondatik, annyira, hogy maga ül be mint Isten az
Isten templomába, Isten gyanánt mutogatván magát."
Az apostol kéri őket, hogy szavait ne magyarázzák félre. Ne tanítsák azt, hogy
ő külön kinyilatkoztatás által figyelmeztette a thessalonikaiakat Krisztus azonnali
visszajövetelére. Az ilyen állítás alkalmas arra, hogy hitbeli zavart idézzen elő, mert a
csalódás igen gyakran teljes hitetlenségre vezet. Pál azért intette a testvéreket, hogy
az ilyen üzenetet ne fogadják úgy, mintha tőle származna. Határozottan megállapítja,
hogy előbb egy lelki hatalom - melyet Dániel próféta oly világosan leír - lép fel, és az
Isten népe ellen folytat harcot. Amíg ez a hatalom romlást hozó, istenkáromló
munkáját ki nem fejtette, a gyülekezet hiába várja Urának eljövetelét. "Nem
emlékeztek-é, hogy megmondottam néktek ezeket, amikor még ti nálatok valék?" -
kérdezte tőlük Pál.
Rettenetes kísértések jönnek Isten igaz gyülekezetére. Már abban az időben,
amikor az apostol levelét írta, kezdett működni "a törvényszegés titkos bűne". A
további fejleményeket, melyeket még a jövő rejt, így írja le: "akinek eljövetele a

150
Ellen G. White Apostolok története

Sátán ereje által van, a hazugságnak minden hatalmával, jeleivel és csodáival, és a
gonoszságnak minden csalárdságával azok között, akik elvesznek."
Különösen ünnepélyesen hangzik az apostol kijelentése azokról, akik nem
akarják befogadni "az igazság szeretetét". Azokról, akik az igazság üzenetét
tudatosan elvetik, ezt hirdeti: "Ezért bocsátja reájuk Isten a tévelygés erejét, hogy
hegyjenek a hazugságnak, hogy kárhoztassanak mindazok, akik nem hittek az
igazságnak, hanem gyönyörködtek az igazságtalanságban." Az emberek nem
mellőzhetik büntetlenül a figyelmeztetéseket, melyeket Isten kegyelemből küld nekik.
Akik állhatatosan elzárkóznak ezen figyelmeztetések elől, azoktól Isten elvonja Lelkét
és átengedni őket a csalásnak, melyet annyira kedvelnek.
Így írta le tehát Pál a gonosz hatalom ádáz munkálkodását, amely Krisztus
eljövetele előtt a sötétség és üldöztetés hosszú évszázadain át folytatódik. A
thessalonikai hívők mielőbbi szabadulást reméltek; most azonban intette őket az
apostol, hogy bátran és Isten félelmében végezzék a rájuk váró munkát. Felszólította
őket, hogy ne hanyagolják el kötelességeik teljesítését tétlen várakozásban. Az
azonnali szabadulás izzó vágyakozását a mindennapi élet állandó lekötöttsége és az
ellenállás, melybe ütköznek, csak annál fájdalmasabbá teszi. Pál ezért felhívta őket,
hogy a hitben állhatatosak legyenek.
"Miért is atyámfiai legyetek állhatatosak és tartsátok meg a tudományt,
amelyre akár beszédünk, akár levelünk által taníttattatok, Maga pedig a mi Urunk
Jézus Krisztus, és az Isten a mi Atyánk, aki szeretett minket és kegyelméből örök
vigasztalással és jó reménységgel ajándékozott meg, vigasztalja meg a ti szíveteket,
és erősítsen meg titeket minden tudományban és jó cselekedetben." "De hű az Úr,
aki megerősít titeket és megőriz a gonosztól. Bízunk is az Úrban reátok nézve, hogy
megteszitek és meg is fogjátok tenni azokat, amiket parancsolunk. Az Úr pedig
igazgassa a ti szíveteket az Isten iránt való szeretetre, és Krisztus iránt való
állhatatosságra."
A hívők Istentől kapták feladatukat. Hűségesen kitartva az igazságban,
közöljék másokkal is azt a világosságot, amelyet nyertek. Az apostol intette őket,
hogy a jó cselekedetekben meg ne restüljenek. Utalt saját szorgalmára, földi
dolgaiban, mialatt fáradhatatlanul munkálkodott Krisztus ügyéért. Megfeddte azokat,
akik rest és céltalan semmittevésnek adták át magukat és elrendelte, hogy
"csendesen munkálkodva, a magok kenyerét egyék". Kötelességévé tette azonkívül a
gyülekezetnek, hogy zárja ki mindazokat a közösségből, akik állandóan fitymálják az
Isten szolgái által adott utasításokat. De hozzáfűzte: "Azonban ne tartsátok
ellenségnek, hanem intsétek mint atyafit."
Pál ezt a levelét is azzal a könyörgéssel fejezte be, hogy az élet nehézségei és
kísértései közepette, Isten békéje és az Úr Jézus Krisztus kegyelme vigasztalja és
bátorítsa őket.

151
Ellen G. White Apostolok története

Jézus eljön a földre megint, mi lenne, ha még ma?
Áldani, büntetni népeit, mi lenne, ha még ma?
Magához veszi jegyesét, a megváltottak seregét,
Hirdessétek ezt szerteszét: Mi lenne, ha még ma?!
KAR:
Dicső, dicső örömtől zeng szívem! Dicső, dicső!
Hangoztassuk híven! Dicső, dicső!
az út már készen van. Dicső, dicső!
Jézus jön biztosan.
A Sátán uralma véget ér, mi lenne, ha még ma?
A bűnnek férge majd ott nem él, Mi lenne, ha még ma?
Akkor a hívek bemennek, Dicsőségébe a mennynek.
Hálát rebegnek Istennek. Szeretném ezt még ma!
Testvérem, tégedet hogy talál, hogyha Ő jön még ma?
Várod-e, vagy félsz, mint a halál, hogyha Ő jön még ma?
Földnek jelet mutatják, villám vonul az égen át.
Éberség hasson téged át, mert lehet, hogy jön még ma!

152
Ellen G. White Apostolok története

26. Apollós Korinthusban
Miután Pál elhagyta Korinthust, Efézust választotta legközelebbi
munkaterületéül. Mivel azonban útban volt Jeruzsálem felé, hogy a közelgő ünnepen
részt vegyen, efézusi tartózkodását természetszerűen rövidre szabta. A zsidókkal
megbeszéléseket tartott a zsinagógában, s ez oly kedvező hatással volt rájuk, hogy
arra kérték, folytassa munkáját közöttük. Miután azonban Jeruzsálem
meglátogatására irányuló szándéka nem tűrt halasztást, megígérte nekik, hogy
amennyiben Isten megengedi, visszatér majd hozzájuk. Akvillát és Priscillát pedig,
akik elkísérték Efézusba, otthagyta, hogy folytassák az általa elkezdett munkát.
Ebben az időben "érkezék pedig Efézusba egy Apollós nevű zsidó, alexandriai
származású, ékesen szóló férfiú, ki az írásokban tudós vala." Keresztelő János
prédikációit hallgatta, megkeresztelkedett és tanúként bizonyította, hogy a próféta
munkája nem volt hiábavaló. Az Írás közli Apollósról, hogy "ékesen szóló férfiú, ki az
írásokban tudós vala. Ez meg volt tanítva az Úrnak útára; és lélekben buzgó lévén,
szólja és tanítja vala nagy szorgalmasan az Úrra tartozó dolgokat, jóllehet csak a
János keresztségét tudja vala."
Mialatt Apollós Efézusban tartózkodott, elkezdett "nagy bátorsággal szólni a
zsinagógában". Hallgatói között volt Akvilla és Priscilla is. Amikor ezek hallották, hogy
még nem ismerte meg az evangélium teljes világosságát, "magok mellé vevék őt, és
nyíltabban kifejtették előtte az Istennek útát". Az általuk nyert tanítás világosabban
megértette vele az Írásokat és így lett a keresztyén hit egyik legkiválóbb
védelmezője.
Miután Apollós Akhájába szándékozott menni, az efézusi atyafiak "írának a
tanítványoknak, hogy fogadják be őt" mint tanítót, aki Krisztus gyülekezetével
teljesen egyetért. Azután Korinthusba ment, ahol úgy nyilvános igehirdetésével,
valamint házról házra végzett munkálkodásával meggyőzte a zsidókat, "bebizonyítván
az írásokból, hogy Jézus a Krisztus." Pál az igazság magvát elhintette, Apollós pedig
megöntözte. Az evangélium prédikálásával elért eredménye néhány hívőt arra
indított, hogy munkáját többre értékeljék, mint Pálét. Ez az összehasonlítás embert
emberrel, a gyülekezetben pártoskodást idézett elő, mely az evangélium terjedését
akadályokkal fenyegette.
A Korinthusban eltöltött másfél év folyamán Pál az evangéliumot szándékosan
hirdette teljes egyszerűségében. A korinthusinkhoz "nem jött nagy ékesszólással,
avagy bölcsességgel, hanem félelem és nagy rettegés közt." ,.A léleknek és erőnek
megmutatásában" hirdette "az Isten bizonyságtételét", hogy hitük "ne emberek
bölcsességén, hanem Istennek erején nyugodjék." (1. Kor. 2, 1. 4. 5.)

153
Ellen G. White Apostolok története

Pál, tanítási módszereiben mindig a gyülekezethez alkalmazkodott. Később
megmagyarázta nekik: "Én nem szóltam néktek atyámfiai, mint lelkieknek, hanem
mint testieknek, mint a Krisztusban kisdedeknek. Tejnek italával tápláltalak titeket és
nem kemény eledellel, mert még nem bírtátok volna meg, sőt még most sem bírjátok
meg." (1. Kor. 3, 1. 2.) A korinthusi hívők közül sokan csak igen lassan tudták azokat
a tanokat felfogni, amelyeket Pál hirdetett. A lelki dolgok ismeretében való
előmenetelük nem állt helyes arányban kiváltságukkal és alkalmaikkal. Abban az
időpontban, amikor a keresztényi tapasztalatokban már előrehaladottaknak kellett
volna lenniük, a képzettség olyan fokán, hogy az Ige mélyebb igazságait is
megértsék és kiéljék, még mindig azon a ponton álltak, ahol a tanítványok állottak,
amikor Krisztus így szólt hozzájuk: "Még sok mondanivalóm van hozzátok, de most el
nem hordozhatjátok." (Ján. 16, 12.) Féltékenység, bizalmatlanság és rosszindulat
zárta el sok hívő szívét a Szentlélek szabad munkálkodása elől, aki "mindeneket
vizsgál, még az Istennek mélységeit is." (1. Kor. 2, 10.) Bármilyen bölcsek voltak is a
világ dolgainak ismeretében, mégis csak gyermekek voltak Krisztus megismerésében.
Pál abban látta feladatát, hogy a korinthusi megtérteket bevezesse a
keresztény hit ábécé-jébe és kioktassa őket annak elemi ismereteire. Úgy kellett
oktatnia őket, mint akik mit sem tudnak az isteni erőnek az emberi szívben végzett
munkájáról. Akkor még nem tudták felfogni az üdvösség titkát, mert az "érzéki
ember nem foghatja meg az Isten lelkének dolgait, mert bolondságok néki; meg sem
értheti, mivelhogy lelkiképpen ítéltetnek meg". (1. Kor. 2,14) Pál igyekezett a magot
elhinteni, amelyet másoknak kellett megöntözni. Utódai ott folytatták művét, ahol ő
abbahagyta; alkalmas időben terjesztették a lelki világosságot és ismeretet aszerint,
ahogy a gyülekezet elviselhette.
Amikor az apostol Korinthusban megkezdte munkáját, úgy határozott, hogy
igen óvatosan fogja feltárni a tanítani kívánt fontos igazságokat. Tudta, hogy
hallgatói között sokan lesznek, akik emberi elméletek és hamis vallási rendszerek
hívei. Akik elvakultan tapogatózva, a természet könyvében keresnek olyan
támpontokat, amelyek ellentmondanak a lelki és örök élet létezésének - ellentétben a
Szentírás kinyilatkoztatásaival. Azt is tudta, hogy a kritikusok is igyekeznek majd az
írott kinyilatkoztatások keresztényi értelmezését megcáfolni. Sőt arra is számíthat,
hogy a hitetlenek Krisztus evangéliumát gúnyolni fogják és megcsúfolják.
Pál, igyekezetében, hogy lelkeket a kereszthez vezessen, nem akarta a
kicsapongókat egyszerűen megfeddni, vagy eléjük tárni, hogy bűneik menynyire
utálatosak a szent Isten előtt. Inkább arra törekedett, hogy az élet valóságos célját
világítsa meg előttük és lelkükbe vésse az isteni Mester oktatásait, amelyeket, ha
megszívlelnek, kiemeli őket világias lelkületükből és a bűnből, a tisztaságra és az
életszentség magaslatára. Különösen az üdvösség és a megszentelődés kérdésével
szeretett foglalkozni, amelyre mindenkinek el kell jutnia, akit Isten méltónak talál
majd országa számára. Arra vágyott, hogy Krisztus evangéliumának világossága
hassa át lelkük sötétségét, ami által megláthatják, mennyire utálatosak erkölcstelen

154
Ellen G. White Apostolok története

szokásaik Isten szemében. Tanításainak súlypontja ezért Krisztus volt - a
Megfeszített. Igyekezett megértetni velük, hogy legmagasabb céljuk és legnagyobb
örömük az üdvösség csodálatos igazsága legyen; bűnbánat és az Úr Jézus
Krisztusban való hit által.
A világi bölcs elfordul az üdvösség világosságától, mert romba dönti büszke
elméleteit. A világias gondolkozású ember viszont azért nem fogadja el, mert földi
bálványaitól választaná el. Pál felismerte annak szükségét, hogy az embereknek
előbb meg kell érteniük Krisztus jellemét, mielőtt Őt megszeretnék, vagy
hitszemeikkel tudnák szemlélni a keresztet. Már itt meg kell kezdeni, már itt kell
foglalkozni azzal ami az örökkévalóságban a megváltottak tudománya és éneke lesz.
Egyedül a kereszt fényében értékelhető az emberi lélek, tényleges értéke szerint. Az
isteni kegyelem nemesítő hatása megváltoztatja az ember természetes lényét. A
testies gondolkozású ember számára a menny nem kívánatos hely. Érzéki,
megszenteletlen szíve nem vonzódik azon magasztos hely felé. Na pedig sikerülne
oda bejutnia, az sem nyújtana kellemes érzést számára. Azokat a hajlamokat, melyek
a megtéretlen ember szívét uralják, Krisztus erejével le kell győzni, még mielőtt az
elesett ember számára a menny kapuja megnyílhatna, hogy örvendezhessen a tiszta,
szent angyalok társaságának. Ha azonban az ember meghal a bűnnek és Krisztusban
új életre ébred, akkor isteni szeretet tölti be a szívét és értelme megszentelődik. Iszik
az öröm és ismeret kiapadhatatlan forrásából és az örök nap világossága sugározza
be ösvényét, mert állandóan az Élet világossága van vele.
Pál igyekezett a korinthusi hittestvéreket meggyőzni afelől, hogy ő és a vele
együttműködő prédikátorok is csak emberek, akiket azonban Isten bízott meg az
igazság tanításával. Megbízta őket, hogy művében mindannyian együtt
munkálkodjanak; munkájuk eredménye pedig szintén Istentől függ. A vitás kérdés,
ami a különböző prédikátorok érdemei felől a gyülekezetben felmerült, nem Isten
akarata, hanem annak következménye, hogy a megtéretlen szív tulajdonságai
felülkerekedtek. "Mert mikor egyik ezt mondja: Én Pálé vagyok; a másik meg: Én
Apollósé, - nem testiek vagytok-é? Hát kicsoda Pál és kicsoda Apollós? Csak szolgák,
kik által hívőkké lettetek, és pedig amint kinek-kinek az Úr adta. Én plántáltam,
Apollós öntözött, de az Úr adja vala a növekedést. Azért sem aki plántál, nem valami,
sem aki öntöz; hanem a növekedést adó Isten." (1. Kor. 3, 4-7.)
Pál volt az első, aki Korinthusban az evangéliumot prédikálta; ő szervezte meg
a gyülekezetet is. Ezt a munkát az Úr bízta rá. Isten utasítására később más
munkások kerültek oda, akik Pál örökségébe léptek és helyét betöltötték. A magot
öntözni kellett; ezt Apollós végezte. Ő lépett Pál munkájának nyomába, hogy
oktasson és segítsen az elhintett mag fejlesztésében. Megnyerte az emberek szívét,
azonban Isten adta a fejlődés lehetőségét. Nem emberi erő, hanem Isten ereje hozza
létre a jellem átalakulását. Sem a magvetők, sem az cintőzők nem növeszthetik a
magot. Csupán Isten veretése alatt munkálkodnak, mint Általa elrendelt eszközök,

155
Ellen G. White Apostolok története

mint művének munkatársai. Az elért eredményért egyedül csak a Mestert illeti a
tisztelet és dicséret.
Bár Isten szolgái nem kapnak egyenlő képességeket és adományokat,
azonban mégis mindannyian az Ő munkásai. Mindenkinek a nagy Mestertől kell
tanulnia és azután a tanultakat továbbadni. Isten minden egyes hírnökére más-más
munkát bízott. Jóllehet adományaik különbözők, mégis valamennyi munkás a
Szentlélek megszentelő erejének hatása alatt, egyetértésben kapcsolódjék össze. Ha
majd ily módon hirdetik az üdvösség evangéliumát, akkor Isten ereje sokakat
meggyőz és megtérésre késztet. Így az emberi közeg Krisztussal Istenben rejtőzik el
és Krisztus lép előtérbe, mint a kiválasztott, aki "tízezrek közül is kitetszik."
"A plántáló pedig és az öntöző egyek; de mindenki a maga jutalmát veszi a
maga munkája szerint. Mert Isten munkatársai vagyunk: Isten szántóföldje, Isten
épülete vagytok." (1. Kor. 3, 8. 9.) Az apostol itt a gyülekezetet a szántóföldhöz
hasonlítja, amelyen földművesek dolgoznak; vagy a szőlőhegyhez, ahol a vincellérek
gondozzák az Úr szőlőtőkéit. Épülethez is hasonlítja, melynek az Úr szent
templomává kell növekednie. Isten a Mester, Ő jelölte ki mindenki munkáját.
Mindenki az Ő felügyelete alatt dolgozzék és engedje, hogy Isten, munkásaiért, és
munkásai által tevékenykedjék. Képességekkel és ügyességgel ruházza fel őket, és
ha utasításaira figyelnek, eredménnyel koronázza fáradozásaikat.
Isten szolgái nyájasan és udvariasan munkálkodjanak együtt és "egymás iránt
gyöngédek, tiszteletadásban egymást megelőzőek" legyenek. (Róma 12, 10.) Ne
legyen közöttük barátságtalan bírálgatás, vagy mások munkájának lebecsülése; és
pártokra oszlás sem. Mindenkinek teljesítenie kell külön feladatát, akire Isten
üzenetet bízott; és mindenkinek megvan saját egyénisége, jellegzetessége is, amit
mindenkivel szemben meg kell óvnia. Azonban egymással mindig egyetértésben
munkálkodjanak. Isten munkatársainak a szolgálatban, alapjában véve,
egységeseknek kell lenniük. Egyik se akarjon bíróként felülkerekedni; munkatársairól
ne nyilatkozzék lekicsinylőleg, s ne bánjon velük alárendelt személyekként. Mindenki
Isten vezetése alatt végezze a reá kiszabott munkát; emellett többi munkatársát
tisztelje, szeresse és bátorítsa. Együttesen járuljanak hozzá a mű befejezéséhez.
Pál ezeket az alapelveket részletesen kifejti a korinthusi gyülekezethez intézett
első levelében. "Krisztus szolgáira" mint "Isten titkainak sáfáraira" utal és
munkájukról így szól: "Ami pedig egyébiránt a sáfárokban megkívántatik, az, hogy
mindenik hívnek találtassék. Rám nézve pedig igen csekély dolog, hogy ti tőletek
ítéltessem meg, vagy emberi ítéletnaptól, sőt magam sem ítélem meg magamat.
Mert semmit sem tudok magamra, de nem ebben vagyok megigazulva; aki ugyanis
engem megítél, az Úr, aki egyrészt világra hozza a sötétségnek titkait, másrészt
megjelenti a szíveknek tanácsait és akkor mindenkinek az Istentől lészen a
dicsérete." (l. Kor. 4, 1-5.)

156
Ellen G. White Apostolok története

Egyetlen embernek sincsen joga Isten szolgái felett ítélkezni. Az Úr az egyedüli
bírája minden ember munkájának; Ő osztja ki mindenkinek megérdemelt jutalmát. Az
apostol ezután kerülgetés nélkül arra az összehasonlításra utal, amelyet tettek
Apollós és az ő munkálkodása között: "Ezeket pedig atyámfiai, példában szabtam
magamra és Apollósra, ti érettetek, hogy rajtunk tanuljátok meg, hogy annakfelette
ami írva van, nem kell bölcselkedni, hogy senki se fuvalkodjék fel az egyikért a másik
ellen. Mert kicsoda különböztet meg téged? Mid van ugyanis, amit nem kaptál volna?
Ha pedig így kaptad, mit dicsekedel, mintha nem kaptad volna?" (1. Kor. 4, 6. 7.)
Pál világosan a közösség elé tárta azokat a veszélyeket és nehézségeket,
amelyeket ő és munkatársai, szolgálatukban Krisztusért türelemmel elviseltek. Majd
megjegyzi az apostol: "Mindezideig éhezünk is, szomjúhozunk is, mezítelenkedünk is,
bántalmaztatunk is, bujdosunk is. Fáradozunk is, tulajdon kezünkkel munkálkodván;
ha szidalommal illettetünk, jót kívánunk; ha háborúságot szenvedünk, békességgel
tűrjük. Ha gyaláztatunk, könyörgünk; szinte a világ szemétjévé lettünk, mindeneknek
söpredékévé egész mostanig. Nem azért írom ezeket, hogy megszégyenítselek
titeket, hanem mint szerelmes gyermekeimet intelek. Mert ha tízezer
tanítómesteretek lenne is a Krisztusban, de nem sok atyátok; mert tőlem vagytok a
Krisztus Jézusban az evangélium által." (1. Kor. 4, 11-15.)
A Mester, saját követeiként küldi szét az evangélium munkásait; a hallgatók Őt
szégyenítik meg, ha annyira ragaszkodnak kedvenc prédikátorukhoz és mellőzik a
másik prédikátortárs tanításait. Az Úr segítséget küld gyermekeinek, de nem mindig
úgy, ahogy ők szeretnék, hanem szükségletűkhez mérten; ugyanis az emberek
rövidlátók és nem mindig tudják megítélni, hogy mi válik javukra. Egyetlen prédikátor
ritkán rendelkezik mindazokkal a tulajdonságokkal, amelyek szükségesek a
gyülekezet tökéletesítésére és mindarra, amit a keresztény vallás megkíván. Isten
tehát gyakran küld újabb prédikátorokat is, akiknek mindegyike bír néhány olyan jó
tulajdonsággal, amelyet a többiek nélkülöztek.
A gyülekezet fogadja Istennek ezen szolgáit olyan hálásan, mintha a Mestert
fogadná. Arra kell törekednie, hogy a tanításból annyi jót merítsen, amennyit
mindegyik nyújtani képes az Isten Igéjéből. Az Isten szolgái által nyújtott
igazságokat fogadja mindig alázatosan, szerényen és értékelje kellőképpen; viszont
ne bálványozzon egyetlen prédikátort sem.
Krisztus kegyelme folytán, Isten prédikátorai: a világosság és áldás hírnökei.
Ha komoly és állandó imaélet által a Szentlélek adományát elnyerik; ha az egyetlen
vágytól égve lelkek megmentésére vonulnak ki; ha izzó buzgalommal hirdetik a
kereszt dicsőségét: úgy meglátják majd munkájuk gyümölcsét. Ha ellenállnak a
kísértésnek, hogy emberileg bölcselkedjenek vagy önmagukat magasztalják, akkor
olyan munkát végeznek, amely Sátán támadásaival szemben szilárdan megáll. Akkor
sok lélek tér meg a sötétségből a világosságra és számos gyülekezet fog alakulni. Az

157
Ellen G. White Apostolok története

emberek pedig nem emberekhez fognak vonzódni, hanem Krisztushoz térnek meg. A
saját "Én" háttérbe szorul majd és csupán Jézus, a golgota Férfia válik láthatóvá.
Akik ma Krisztusért munkálkodnak, ugyanolyan rendkívüli előnyök birtokában
lehetnek, mint azok, akik az apostoli korszakban hirdették az evangéliumot. Isten
kész ma is szolgáinak erőt adni, miként egykor megáldotta Pált, Apollóst, Silást,
Timótheust, Pétert, Jakabot és Jánost.
Az apostolok korában is volt néhány tévútra vezetett lélek; hangoztatták
ugyan, hogy hisznek Jézusban, de nem voltak hajlandók követei iránt tisztelettel
viseltetni. Azt állították, hogy nem követnek emberi tanítót, mert közvetlen Krisztustól
- az evangélium hírnökeinek segítsége nélkül - nyernek oktatást. Teljesen
függetleneknek érezték magukat és nem voltak hajlandók a gyülekezet szavának
engedelmeskedni. Az ilyen emberek abban a nagy veszélyben forognak, hogy
könnyen elbukhatnak.
Isten a különféle adományokkal rendelkező embereket - mint általa elrendelt
segítőket - azért helyezte a gyülekezetbe, hogy együttes tanácskozással tegyenek
eleget a Lélek kívánságainak. Az olyan ember, aki állandóan csak a saját akaratát
akarja keresztülvinni és nem hajlandó másokkal, akik Isten művében gazdag
tapasztalatokat szereztek, együttműködni, önbizalmától elvakultan képtelen lesz a
tévelygést az igazságtól megkülönböztetni. Az ilyen embereket nem tanácsos a
gyülekezetben vezető tisztségre megválasztani, mivel ezek, a testvérek ítéletét
mellőzve, csupán saját akaratukat vinnék keresztül és saját terveik szerint járnának
el. Könnyű azután az ellenségnek az ilyen emberek által tevékenykedni. Ezek, annak
ellenére, hogy minden lépésnél tanácsra szorulnak, Krisztustól pedig nem tanultak
szelídlelkűséget és alázatosságot, mégis saját erejükből lelkek vezetésére
vállalkoznak.
Hangulatok egymagukban nem bizonyulnak biztos vezetőknek a
kötelességteljesítésben. Az ellenség gyakran ringatja az embereket abban a hitben,
hogy Isten vezetése alatt állanak, holott a valóságban pusztán emberi érzéseket
követnek. Ellenben, ha éberen figyelünk és tanácskozunk hittestvéreinkkel, az Úr
közli velünk akaratát, mivel nekünk szól ígérete: "Igazságban járatja az alázatosokat,
és az ő útjára tanítja meg az alázatosakat." (Zsolt. 25, 9.)
Az első keresztény gyülekezetekben néhány olyan ember is akadt, aki sem
Pált, sem Apollóst nem akarta elismerni. Ezek azt állították, hogy Péter a vezetőjük,
mert ő a Mesterrel járt és Vele bizalmas barátságban élt, ellenben Pál üldözte a
hívőket. Nézeteiket, érzéseiket előítéletük irányította; nem is nyilvánítottak életükben
bensőséges nagylelkűséget, gyöngéd szeretetet, ami pedig bizonyítéka annak, hogy
Krisztus uralja a szívet.
Ez a pártszellem súlyos következményekkel fenyegette a keresztény
gyülekezetet. Pál tehát utasítást kapott az Úrtól, hogy komoly figyelmeztetést

158
Ellen G. White Apostolok története

intézzen hozzájuk és ünnepélyesen tiltakozzék ez ellen. Akik azt mondták: "Én Pálé
vagyok... én meg Apollósé... én meg Kéfásé... én meg Krisztusé" ezektől azt kérdezte
az apostol: "Vajon részekre osztatott- é Krisztus? Vajon Pál feszíttetett-é meg
érettetek, vagy a Pál nevére kereszteltettetek-é meg?" Majd kérte őket: "Azért senki
se dicsekedjék emberekkel. Mert minden a tiétek. Akár Pál, akár Apollós, akár Kéfás,
akár a világ, akár élet, akár halál, akár jelenvalók, akár következendők, minden a
tiétek. Ti pedig Krisztusé, Krisztus pedig Istené." (1. Kor. 1, 12. 13; 3, 21-23.)
Pál és Apollós között teljes volt az egyetértés. Apollós a korinthusi gyülekezet
pártoskodása és egyenetlenkedése miatt csalódást és nagy szomorúságot érvett.
Nem akart abból hasznot húzni, hogy előnyben részesítették és erre nem is
bátorította őket, hanem gyorsan eltávozott a viszálykodó gyülekezetből. Amikor Pál
később felkérte, hogy látogassa meg ismét Korinthust, egyenesen visszautasította.
Csak hosszú idő múltán vette fel velük újra a kapcsolatot, amikor a gyülekezet már
sokkal magasabb lelki színvonalra emelkedett.
Szenteld meg a szívünk, Első szeretet.
Mindig egyek legyünk Egymással s veled!
Általad megújul lelki életünk,
S így lesz Jézus képe látható bennünk.

159
Ellen G. White Apostolok története

27. Efézus
Mialatt Apollós Korinthusban munkálkodott, Pál betartva ígéretét, visszatért
Efézusba. Rövid látogatást tett Jeruzsálemben, kevés időt töltött Antiókhiában,
egykori működésének színhelyén. Innen "Kis-Ázsián általmenve, eljárván Galáczia
tartományát és Frigiát" (Apcs. 18, 23.), meglátogatta azokat a gyülekezeteket,
amelyeket alapított, és erősítette a tanítványok hitét.
Az apostol napjaiban Kis-Ázsia nyugati része, Róma ázsiai tartományaként volt
ismeretes. Fővárosa Efézus, jelentős kereskedelmi gócpont volt. Kikötőjében számos
kereskedelmi hajó horgonyzott és utcáin a világ minden tájáról odasereglett emberek
tarka tömege nyüzsgött. Korinthushoz hasonlóan, sokat ígérő misszióterületnek
mutatkozott.
A zsidók, akik abban a korszakban az egész civilizált világon szétszórtan éltek,
általánosan várták a Messiás jövetelét. Amikor Keresztelő János prédikált, az
évenkénti ünnepekre feljött zsidók közül sokan kimentek a Jordán partjára, hogy
meghallgassák. Ott hallották, amint hirdette Jézust, a megígért Messiást, és ezt az
üzenetet azután elvitték a világ minden részébe. A gondviselés ily módon készítette
elő az apostolok tevékenykedésének útját.
Amikor Pál Efézusba érkezett, tizenkét testvért talált ott, akik Apollóshoz
hasonlóan Keresztelő János tanítványai voltak és ugyancsak hozzá hasonlóan,
Krisztus missziójáról is ismerettel bírtak. Nem voltak ugyan olyan tehetségesek, mint
Apollós, azonban hasonló őszinteséggel és hittel igyekeztek arra, hogy elnyert
ismeretüket terjesszék.
Ezek a testvérek mit sem tudtak a Szentlélek munkájáról. Amikor Pál
megkérdezte őket, vettetek-e Szentlelket, azt felelték: "Sőt inkább azt sem hallottuk,
hogy vagyon-é Szent
Lélek." "Mire keresztelkedtetek meg tehát?" kérdezte tovább Pál - amire így
válaszoltak: "A János keresztségére."
Az apostol ezután elébük tárta azokat a nagy igazságokat, amelyek a
keresztény reménységének alapjai. Beszélt nekik Krisztus földi életéről és csúfos,
szégyenletes haláláról. Elmondotta, miként törte át az Élet Ura a sír korlátait és
feltámadt, mint a halál legyőzője. Elismételte előttük az Üdvözítő parancsát, melyet
tanítványainak adott: "Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön. Elmenvén
azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a
Fiúnak és a Szent Léleknek nevében." (Máté 28, 18. 19.) Majd beszélt nekik Krisztus
ama ígéretéről, hogy elküldi hozzájuk a Vigasztalót, akinek ereje által hatalmas jelek

160
Ellen G. White Apostolok története

és csodák történnek. Vázolta azt is, hogy ez az ígéret milyen dicsőségesen teljesedett
be pünkösd napján.
Élénk érdeklődéssel, hálás csodálattal és nagy örömmel hallgatták a testvérek
az apostol szavait. Hitben felfogták Krisztus engesztelő áldozatának csodálatos
igazságát és elfogadták Megváltójuknak. Azután megkeresztelkedtek Jézus nevében,
és amikor Pál "reájuk vetette kezét" elnyerték a Szentlélek keresztségét is, ami
képesítette őket, hogy más népek nyelvén szóljanak és prófétáljanak. Ily módon
készültek fel, hogy misszionáriusokként működjenek Efézusban és környékén; majd
Kis-Ázsiába is kimenjenek hirdetni az Evangéliumot.
Az az alázatos, tanulékony és készséges lelkület, melyet ezen férfiak
magukban kifejlesztettek, alkalmassá tette őket arra, hogy a misszióterületre
kimenjenek. Példájuk nagyon értékes tanulság minden keresztény számára. Sokan a
lelki életben csak igen csekély haladást tesznek, mivel magukról sokkal többet
tartnak, minthogy tanulónak beállnának. Megelégszenek Isten Igéjének felszínes
ismeretével; s mivel sem hitükön, sem szokásaikon változtatni nem akarnak, nem is
fáradoznak nagyobb világosság elnyeréséért.
Ha Krisztus követői komolyan törekednének bölcsességre, az igazság olyan
kincséhez jutnának, amelyről mind ez ideig halvány sejtelmük sem volt. Aki teljesen
átadja magát Istennek, azt isteni kéz vezeti. Ha még oly alacsony származású és
látszólag tehetségtelen is valaki, de ha szeretetteljes és bizakodó szívvel
engedelmeskedik az isteni akarat minden intésének, akkor tapasztalni fogja, hogy
erői megtisztulnak, nemesednek, megelevenednek és tehetségei fokozódnak. Ha
értékeli az isteni bölcsesség tanításait, akkor az Úr szent feladatot bíz reá.
Képességeket nyer arra, hogy életét Isten dicsőségére és a világ áldására szentelje.
"A te beszéded megnyilatkozása világosságot ad, és oktatja az együgyűeket." (Zsolt.
119, 130.)
Sokan ma is éppoly tudatlanok a Szent Léleknek az emberi szívben végzett
munkája felől, mint voltak az akkori hívők Efézusban; Isten Igéje pedig egyetlen
igazságot sem tanít világosabban, mint ezt. Próféták és apostolok tárgyalták ezt a
kérdést. Krisztus maga irányítja figyelmünket a növényvilágban látható fejlődésre,
hogy ezzel Lelke működését szemléltesse a lelki élet kialakulásánál. A szőlőtő
gyökeréből áradó nedv szétoszlik a vesszőkben, fenntartja a növekedést, létrehozza a
virágzást és gyümölcstermést. Ez áll a Szentlélek életadó erejére is; az Üdvözítőből
fakad, áthatja a lelket, újjászül; megtisztítja szándékainkat és hajlamainkat. Még a
gondolatokat is alárendeli Isten akaratának és alkalmassá teszi az embert arra, hogy
szent cselekedetek dicső gyümölcseit érlelje.
A lelki életnek ez a Szerzője láthatatlan; emberi tudomány nem adhat
magyarázatot arra nézve, hogy ennek az életnek hogyan leszünk és maradunk
részesei. A Lélek működése azonban mindenkor összhangban van a kinyilatkoztatott
Igével. A szellemi világ törvényei azonosak a természet világának törvényeivel. Noha

161
Ellen G. White Apostolok története

a természetes életet pillanatról pillanatra isteni Erő tartja fenn, annak megőrlése
mégsem történik szemmel látható csoda által, hanem azon áldások hasznosításával,
amelyek rendelkezésünkre állnak. Hasonlóan a lelki életet is azok az eszközök tartják
fenn, amelyeket a gondviselés juttat számunkra. Ha Krisztus követője el akar jutni
"érett férfiúságra, a Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére" (Ef. 4, 13.),
akkor az élet kenyeréből kell ennie és az üdvösség vizéből innia. Növekednie kell,
munkálkodni, imádkozni és minden dologban betartani azokat a tanításokat,
melyeket Isten adott Igéjében.
Ezen zsidó megtértek tapasztalataiból még további tanulságot is meríthetünk.
Amikor János megkeresztelte őket, még nem értették meg teljesen Jézus misszióját -
hogy Ó a bűnösök Üdvözítője. Még számos tévtanhoz ragaszkodtak. Miután azonban
nagyobb világosságot nyertek, örömmel fogadták el Krisztust Megváltójuknak, ami
kötelezettségeiket is megváltoztatta. A tisztultabb hit elfogadása megfelelő változást
hozott életükbe és ezen átalakulásuk, valamint Krisztusba vetett hitük vallomása
jeléül, újból megkeresztelkedtek Jézus nevében.
Pál régi szokásához híven, Efézusban is a zsinagógában kezdte meg
munkálkodását. Itt három hónapon át folytatta munkáját, "vetekedvén és igyekezvén
meggyőzni az Isten országára tartozó dolgokról." Eleinte szívesen hallgatták szavait;
azonban csakhamar itt is, mint egyéb helyeken, ellenállásra talált. Azt olvassuk, hogy
"némelyek megkeményíték magokat és nem hívének, gonoszul szólván az Úrnak
útáról a sokaság előtt." Miután az evangéliumot elvetették és emellett az
elhatározásuk mellett csökönyösen kitartottak, az apostol felhagyott a zsinagógában
való prédikálásával.
Isten Lelke munkálkodott Pállal és Pál által, mialatt honfitársai megtérésén
fáradozott. A felhozott bizonyítékok elegendőek voltak, hogy mindenkit
meggyőzzenek, aki őszintén óhajtotta megismerni az igazságot. Sokakat azonban
előítélet és hitetlenség tartott fogva és a legmeggyőzőbb bizonyítékok előtt sem
hajoltak meg. Pál tehát attól tartva, hogy az igazság eme ellenségeivel való állandó
érintkezés veszélyeztetheti a megtértek hitét, elszakadt tőlük. A tanítványokat maga
köré gyűjtötte és nyilvános tanításait Tyrannus iskolájában folytatta, aki mint tanító
tekintélynek és tiszteletnek örvendett.
Pál - amint mondja - látta, hogy "nagy kapu nyílott meg előttem és hasznos",
ha mindjárt "az ellenség is sok." (1. Kor. 16, 9.) Efézus abban az időben Ázsiának
nemcsak legpompásabb, hanem legromlottabb városa is volt. Babona és érzéki
élvezetek terjengtek a nagyszámú lakosság körében. Templomaik védő árnyékában a
gonosztevők minden fajtája menedéket talált és a legaljasabb bűnök burjánoztak.
Efézus népszerű központja volt Diana istennő tiszteletének. Az "efézusi Diána"
csodálatos templomának nemcsak egész Ázsia, hanem az egész ismert világ hódolt.
Felülmúlhatatlan pompája nemcsak a városnak, hanem az egész népnek is
büszkesége volt.

162
Ellen G. White Apostolok története

A templom belsejében álló bálvány, a hagyomány szerint, az égből szállott alá.
Szimbolikus jelentőségű feliratainak nagy erőt tulajdonítottak. Az efézusiak egész
sorozat könyvet írtak, melyek ezeknek a szimbólumoknak jelentőségét és
alkalmazását magyarázták.
E könyveket igen sok varázsló buzgón tanulmányozta; ezeknek a templomban
levő szobor babonás tisztelői felett igen nagy befolyásuk volt.
Pál apostol Efézusban végzett munkája alatt Isten kegyelmének különös
jeleiben részesült. Fáradozásait Isten ereje kísérte és sokan kigyógyultak testi
betegségeikből. "És nem közönséges csodákat cselekszik vala az Isten Pál keze által;
annyira, hogy a betegekhez is elvivék az ő testéről a keszkenőket, vagy kötényeket,
és eltávozának azoktól a betegségek, és a gonosz lelkek kimenének belőlük." A
természetfölötti erőknek ez a megnyilvánulása nagyobb volt mindannál, amit addig
Efézusban láttak; ezt sem a szemfényvesztők ügyessége, sem az ördöngösök
varázslatai sem tudták utánozni. Miután ezek a csodák a názáreti Jézus nevében
történtek, az emberek láthatták, tapasztalhatták, hogy a menny Istene sokkal
hatalmasabb azoknál a varázslóknál, akik Diána istennőt imádták. Isten így
magasztalta fel szolgáját a bálványimádók szeme láttára; mérhetetlenül föléje emelte
a leghatalmasabb és legkedveltebb varázslóknak.
Isten, akinek minden gonosz lélek engedelmeskedni tartozik, Ő adott
szolgáinak hatalmat fölöttük, és felkészült arra, hogy még nagyobb szégyent és
vereséget hozzon azokra, akik megvetették és megalázták szent Nevét. A varázslást
Mózes törvénye halálbüntetéssel sújtotta; mindazáltal a hitehagyott zsidók időről
időre titokban mégis űzték. Így abban az időben, amikor Pál meglátogatta Efézust,
voltak "némelyek a lézengő zsidó ördögűzők közül", akik, mikor látták az általa
véghezvitt csodákat, vakmerően "az Úr Jézus nevét hívták azokra, akikben a gonosz
lelkek valának." Ezek "Skévának, egy zsidó főpapnak fiai heten", akik ezt
megkísérelték. Találkoztak egy gonosz lélektől megszállt férfival, akit megszólítottak:
"Kényszerítünk téged a Jézusra, kit Pál prédikál." "Felelvén pedig a gonosz lélek,
monda: a Jézust ismerem, Pálról is tudok; de ti kicsodák vagytok? És reájuk ugorván
az az ember, akiben a gonosz lélek vala, legyőzvén őket, hatalmat vőn rajtuk
annyira, hogy mezítelenen és megsebesülve szaladának ki abból a házból."
Ez letagadhatatlanul bizonyította Krisztus nevének szentségét; de azt is, hogy
milyen veszélyes dolog Jézus nevét segítségül hívni, ha az Üdvözítő isteni
küldetésében nem hiszünk. "Félelem szálla mindnyájokra, és magasztaltatik vala az
Úr Jézusnak neve."
Ezután pedig leplezett tények kerültek felszínre. A hívők közül sokan, amikor
elfogadták a kereszténységet, nem mondtak le teljesen babonáikról és bizonyos
mértékben még mindig varázslást űztek. Most tehát, meggyőződve tévedésükről,
"sokan a hívők közül elfőnek vala, megvallván és megjelentvén cselekedeteiket." Sőt
többen a varázslók közül is feleszméltek és "sokan, kik ördögi mesterségeket

163
Ellen G. White Apostolok története

gyakoroltak, könyveiket összehordva mindeneknek láttára megégetik vala. És
összeszámlálák azoknak árát, és találák ötvenezer ezüstpénznek. Ekképpen az Úrnak
igéje erősen nevekedik és hatalmat vesz vala."
A varázslás tankönyveinek elégetésével bebizonyították az efézusi megtért
hívők, hogy amit eddig annyira szerettek, most megutálták. Varázslásukkal Istent
eddig különösen megbántották és saját lelküket veszélyeztették. Most azonban
ellenszenvük annyira nyilvánvalóvá vált a varázslás ellen, hogy eme cselekedetükkel
bizonyságot tettek igazi megtérésükről. Ezek a jövendőmondó könyvek szabályokat
és formulákat tartalmaztak a gonosz lelkekkel való érintkezésre. Előírásokat Sátán
tiszteletére; irányításokat arra vonatkozólag, miként kell őt segítségül hívni, és
hogyan lehet felvilágosítást kapni tőle. Ha a tanítványok megtartották volna ezeket a
könyveket, magukat tették volna ki a kísértésnek; ha pedig eladják, mások forognak
a kísértés veszélyében. Mivel azonban elszakadtak a sötétség birodalmától, nem
riadtak vissza semmiféle áldozattól, hogy hatalmát letörjék. Így diadalmaskodott az
igazság az emberek előítélete és pénzvágya fölött.
Krisztus hatalmának ezen megnyilatkozása által a kereszténység a babona e
fellegvárában nagy győzelmet aratott. Az esemény kihatásai sokkal nagyobbak
voltak, mint amennyire azt Pál értékelte. Ez a hír Efézusból kiindulva messze
elterjedt, ami által Krisztus ügyét előbbre vitte. Hosszú idő múltával is, amikor az
apostol már régen befejezte földi pályafutását, élénken éltek ezek az események az
emberek emlékezetében; lelkek megnyerésének eszközéül szolgáltak az evangélium
számára.
Szeretnők hinni, hogy a huszadik század kultúrája foglalta el a pogány babona
helyét. Azonban Isten Igéje és egyéb cáfolhatatlan tények bizonyítják, hogy
korunkban a varázslást éppen úgy űzik, mint a régmúltban a mágusok napjaiban. Az
ókor varázslása a valóságban nem volt egyéb, mint ami a modern spiritizmus vagy
spiritualizmus fogalma alatt ismeretes. Sátán hozzáférkőzik a lelkek ezreihez,
amennyiben elhalt rokonok és barátok álarcában közeledik hozzájuk. A Szentírás
kijelenti: "De a halottak semmit sem tudnak" (Préd. 9, 17.), gondolatuk, szeretetük,
gyűlöletük megszűnt, semmi érintkezésük sincsen az élőkkel. Sátán azonban régi
fortélyaival ismét alkalmazza csalásait, hogy a lelkeket befolyásolja.
A spiritizmus révén sok beteg, bánkódó és kíváncsi ember érintkezik a gonosz
lelkekkel. Azonban valamennyien, akik ezt teszik, veszedelmes talajon járnak. Az
igazság Igéje tudtunkra adja, hogy Isten hogyan tekint mindezekre. Már az ókorban
kemény ítéletet mondott ki arra királyra, aki pogány orákulumtól kért tanácsot:
"Nincs-é Isten Izráelben, hogy Baálzebúbhoz, az Ekron istenéhez mentek tanácsot
kérdeni? Azért azt mondja az Úr: Az ágyból, amelyben fekszel, fel nem kelsz, hanem
kétség nélkül meghalsz." (2. Kir. 1, 3. 4.)
Napjainkban a spiritiszta médiumok, látnokok és jövendőmondák hasonmásai
a régmúlt idők varázslóinak. Azok a titokzatos hangok, amelyek egykor Endorban és

164
Ellen G. White Apostolok története

Efézusban hallatszottak, ma is csábítják az embereket hazudozó szavaikkal. Ha a
fátylat fellebbenthetnők, akkor észrevehetnénk, hogyan használják fel a gonosz
angyalok minden tudományukat a csalásra és pusztításra. Bárhol is érvényesül olyan
befolyás, mely az embereket arra készteti, hogy Istenről elfeledkezzenek, ott Sátán
elbűvölő ereje munkálkodik. Ha az emberek engednek ennek a befolyásnak, kedélyük
zavarodott lesz és lelkük szennyeződik, még mielőtt ennek tudatára ébrednének.
Ezért ma is szívleljék meg Isten gyermekei az apostolnak az efézusi gyülekezethez
intézett figyelmeztetését: "És ne legyen közösségiek a sötétségnek gyümölcstelen
cselekedeteivel, hanem inkább meg is feddjétek azokat." (Efézus 5, 11.)
TUDÁS
Ember. de nagy vagy! - emberi tudás, hatalmad mily nagy, mily csodás,
Igádba fogtál minden elemet, a gőz kocsit hajt, s pazar gépeket.
S hová nem ér fel, csak a képzelet, olajjal, gázzal szállsz felhők felett!
Kezedbe fogtad villám sugarát, égi tüzekre raktál zabolát,
A föld mélyére nagy bátran leszállsz, kincset, erőt, s új tudományt találsz.
És gázokat töltesz, mik a levegőt halállal töltik be, - s ifjat, csecsemőt, és
elaggottakat, pillanat alatt megölhetsz vele, fél-világokat.
Ember! De nagy vagy! Embert tudás, hatalmad mily nagy, mily csodás, de
támassz fel egy elhunyt bogarat, tedd, hogy a száraz fa hajtson ágakat!
Add vissza éltét elhunyt csecsemőnek, és teremts békét a harcban sínylő
népnek.
Teremts egy sejtet, mely él, mozog!
Emberi tudás! Ezt már nem tudod???!
Azért hát hidd el - míg az ember él
Egy halk imádság erődnél többet ér!

165
Ellen G. White Apostolok története

28. A fáradozás és megpróbáltatás napjai
Efézus több mint három éven át volt az apostol munkásságának központja. A
gyülekezet, melyet ezen a helyen alapított, virágzásnak indult. Az evangélium innen
terjedt el, messze Ázsia tartományain túl, úgy a zsidók, mint a pogányok között.
Az apostol azonban már egy idő óta hosszabb misszióutat vett tervbe.
"Elvégezé Pál magában, hogy Maczedóniát és Akháját eljárván, Jeruzsálembe megy,
mondván: Ott létem után Rómát is meg kell nekem látnom". Ezen tervvel
kapcsolatban "elküldvén pedig Maczedóniába kettőt azok közül, kik néki szolgálnak
vala, Timótheust és Erőstust." Ő maga ellenben elhatározta, hogy pünkösd utánig
Efézusban marad, mert észrevette, hogy a műnek még szüksége van jelenlétére.
Azonban csakhamar olyan esemény jött közbe, mely elutazását siettette.
Évente egyszer Diána istennő tiszteletére nagy ünnepséget rendeztek
Efézusban, mely nagy embertömegeket vonzott ide a tartomány minden részéből.
Ezen idő alatt fényes külsőségek és pompa kíséretében végezték a szertartásokat.
Ez az ünnepség nagy próbát jelentett azok részére, akik csak nemrégen tértek
meg. A hívők csoportja, amely Tyrannus iskolájában gyűlt össze, szinte zavaró
hangként hatott az ünnepi kórusban és ezért gúnnyal és szidalmakkal illették őket. Az
apostol működése súlyos csapást mért a pogány bálványtiszteletre; s ez a nemzeti
ünnepen részt vevők számának csökkenésében és az ellanyhult lelkesedésben is
észrevehető volt. Tanainak befolyása sokkal messze hatóbb volt, nem korlátozódott
csupán a megtért hívőkre. Sokan annyira felvilágosodtak, hogy pogány isteneikben
többé már nem bíztak; bár még nem vallották nyíltan az új tanokat.
Más okok is hozzájárultak az elégedetlenkedéshez. Efézusban nagyszabású és
jövedelmező kegyszer-kereskedelem alakult ki. Kicsiny oltárokat és szobrokat
gyártottak, melyek a templomot, illetve Diána istennőt ábrázolták. Ezek a kegyszer-
iparosok és kereskedők egyszerre észrevették, hogy bevételük megcsappant és ezt a
kellemetlen változást Pál működésének tulajdonították.
Demeter, aki ezüst oltárokat készített, összehívta szaktársait és így szólt
hozzájuk: "Férfiak, tudjátok, hogy ebből a mesterségből van a mi jólétünk. Látjátok
pedig és halljátok, hogy ez a Pál nemcsak Efézusban, hanem közel az egész Ázsiának
sok népét eláltatván, elfordította, mivelhogy azt mondja, hogy nem istenek azok,
amelyek kézzel csináltatnak. Nemcsak az a veszély fenyeget bennünket, hogy ez a
mesterség tönkre jut, hanem hogy a nagy istenasszonynak, Diánának temploma is
semmibe vétetik, és el is vesz az ő nagysága, kit az egész Ázsia és a világ tisztel."
Ezek a szavak nagy izgalomba hozták a hallgatóságot; "...és haraggal megtelének,
kiállnak vala: mondván: Nagy az efézusi Diána!"

166
Ellen G. White Apostolok története

Ennek a beszédnek gyorsan híre terjedt. "És betelék az egész város
háborúsággal." Keresték Pált, de nem tudták megtalálni. Hittestvérei, amikor látták,
hogy veszély fenyegeti, sürgősen eltávolították. Isten elküldte angyalait az apostol
védelmére; vértanúságának ideje még nem érkezett el.
Mivel a csőcselék nem tölthette ki dühét Pálon, megragadták "Gájust és
Aristárkhust, kik Maczedóniából valók és Pálnak útitársai valának"; ezekkel
"egyakarattal a színházba rohanának".
Pál rejtekhelye nem volt messze innen; így csakhamar értesült szeretett
testvérei veszedelmes helyzetéről. Saját biztonságára nem gondolva, azonnal a
színhelyre akart sietni, hogy a zendülőkhöz szóljon; azonban "nem eresztették őt a
tanítványok." Gájus és Aristárkhus nem volt a sóvárgott zsákmány; ezért nem is
fenyegette őket komoly veszély. Ha azonban megpillantanák az apostol sápadt és
gondterhelt arcát, félő, hogy a csőcselék legféktelenebb szenvedélyei törnének ki,
úgyhogy emberi számítás szerint élete menthetetlen volna.
Pál mégis izzott a vágytól, hogy az igazságot ilyen nagy tömeg előtt
megvédelmezze; azonban a színhelyről érkező figyelmeztető üzenet visszatartotta.
"És az ázsiai főpapok közül is némelyek, kik barátai valának néki, küldvén ő hozzá,
kérék, hogy ne menjen a színházba."
A nyugtalanság ott folyton-folyvást nőtt. "Már most ki egyet, ki mást kiáltoz
vala, mert a népgyűlés összezavarodott volt és a többség nem tudta, miért gyűltek
össze." Az a tény, hogy Pál és néhány kísérője héber származású volt, a zsidókat arra
késztette, hogy világosan bebizonyítsák, hogy nincs semmi közösségük ő vele, sem
művével. Felkérték tehát egyik tagjukat, hogy tisztázza az ügyet a nép előtt.
Alekszándert választották tehát, a kézmívest, akit Pál később úgy említ, mint aki sok
bajt okozott neki. (2. Tim. 4, 14.) Alekszánder kiváló szónoki tehetséggel
rendelkezett; minden erejét felhasználta tehát, hogy a nép haragját kizárólag Pálra
és társaira terelje. Amikor azonban a tömeg megtudta, hogy Alekszánder zsidó, őt
félretaszítva, egyetlen felkiáltásban tört ki, "mintegy két óra hosszáig kiáltozván:
Nagy az efézusi Diána!"
Végül teljesen kimerülve, elhallgattak; mire rövid nyugalom állott be. Ekkor a
városi jegyző, hivatásának méltóságával magára irányította a tömeg figyelmét.
Elfogadta álláspontjukat, s kimutatta előttük, hogy a lázadásra semmi okuk sincsen.
Józanságukra hivatkozva, így szólott: "Efézusbeli férfiak, ugyan kicsoda az az ember,
aki ne tudná, hogy Efézus városa a nagy Diána istenasszonynak és a Jupitertől esett
képnek templomőrzője? Mivelhogy ezért ezeknek senki ellene nem szólhat, szükség,
hogy megcsendesedjetek, és semmi vakmerő dolgot ne cselekedjetek. Mert ide
hoztátok az embereket, kik sem nem szentségrontók, sem a ti istenasszonyotok ellen
káromlást nem szóltak. Ha tehát Demeternek és a hozzá tartozó mesterembereknek
valaki ellen panaszuk van, törvényszékek vannak, és tiszttartók vannak; pereljenek
egymással. Ha pedig egyéb dolgok felől van valami panasztok, a törvényes

167
Ellen G. White Apostolok története

népgyűlésen majd elintéztetik. Mert félő, hogy lázadással vádoltatunk a mai napért,
mivelhogy semmi ok sincs, amellyel számot tudnánk adni ezért a csődületért. És
ezeket mondván, feloszlatá a gyűlést."
Demeter azt hangoztatta beszédében, hogy mesterségük tönkremegy és
"semmibe sem vétetik." Ezek a szavak mutatják az igazi hátterét úgy az efézusi
lázadásnak, mint annak a sok üldözésnek, amelyet az apostoloknak munkájuk közben
szenvedniük kellett. Demeter és munkatársai látták, hogy az evangélium tanítása és
terjedése szobrászüzemüket veszélyezteti. A pogány papok és művészek bevétele
forgott kockán és ezért szították a leghevesebb ellenállást Pál apostol ellen.
A városi jegyző, valamint több főtisztviselő határozata felmentette Pált az
emberek előtt minden törvényellenes cselekedet vádja alól. A kereszténység újabb
győzelmét jelentette ez, a tévelygés és babona fölött. Isten a városi hatóság egyik
tisztviselőjét használta fel, hogy apostolát igazolja és a lázongó csőcseléket
megfékezze. Pál szívből hálás volt Istennek azért, hogy életét megmentette, és hogy
a keresztyénség hírneve az efézusi lázadás miatt csorbát nem szenvedett.
"Minekutána pedig megszűnt a háborúság, magához híván Pál a tanítványokat
és tőlük búcsút vévén, elindula, hogy Maczedóniába menjen." Ezen az útján két
hűséges efézusi testvér: Tikhikus és Trófimus kísérte el.
Pál működése Efézusban tehát befejeződött. Itteni egész szolgálata a
szüntelen munka, sok kísértés és súlyos gondok időszaka volt. A népet nyilvánosan,
és házról házra járva tanította; könnyek között oktatta és intette. Emellett a zsidók
állandó ellenállást fejtettek ki és egyetlen alkalmat sem mulasztottak el, hogy a
közvéleményt ellene hangolják.
Miközben Pál így küzdött az ellenállással, mialatt fáradhatatlan buzgalommal
fejlesztette az Evangélium munkáját, egyúttal síkra szállt a hitben még fiatal
gyülekezet érdekeiért, de ugyanakkor lelkében súlyos terheket hordozott valamennyi
gyülekezetért.
Nagy bánatot okozott neki egyes tagok hitehagyása, az általa alapított
gyülekezetekben. Attól félt, hogy érettük való fáradozása esetleg hiábavalónak
bizonyul. Sok álmatlan éjszakát töltött el imában és elmélkedésben, ha arról értesült,
hogy mi mindent követtek el munkájának lerontására. Aszerint, ahogyan alkalom
kínálkozott és a viszonyok megkívánták, írt a gyülekezeteknek. Kifejtette előttük
esetleges rosszallását; tanácsokat, intéseket és bátorításokat küldött nekik. Ezekben
a levelekben nem említette saját nehézségeit és mégis időnként bepillantást
engednek a Krisztus ügyéért folytatott küzdelmeibe és szenvedéseibe. Verést és
bebörtönözést, hideget, éhséget és szomjúságot; veszedelmeket szárazon és vízen, a
városban és a pusztában; saját honfitársaitól, a pogányoktól és hamis testvérektől -
mindent eltűrt az evangéliumért. Rágalmazták, szidalmazták "mindeneknek

168
Ellen G. White Apostolok története

söpredékévé" lett, aggódva, üldözve; "mindenütt nyomorgatva", "minden órában
veszedelemben", mindenkor "halálra adatunk a Jézusért".
Az ellenállás állandó viharának közepette, az ellenség kiáltozása és barátok
hitehagyása közben, a rettenthetetlen apostol szinte elvesztette bátorságát. Ha
azonban visszapillantott a Golgotára, újabb buzgalommal fogott hozzá, hogy a
Megfeszítettet prédikálja és ismeretét terjessze. Csak ama véráztatott úton haladt,
amelyen előtte Krisztus is járt és nem kívánt feloldozást küzdelme alól mindaddig,
amíg fegyverzetét le nem rakhatta Megváltójának lábai elé.

169
Ellen G. White Apostolok története

29. Intő, kérlelő üzenet
Pál a korinthusi gyülekezethez intézett első levelét efézusi tartózkodásának
végső szakában írta. Egyetlen gyülekezet iránt sem viseltetetett nagyobb
érdeklődéssel, sem munkálkodott fáradhatatlanabbul, mint a korinthusi hívőkért.
Másfél évig tevékenykedett közöttük; a megfeszített és feltámadt Üdvözítőt, mint
üdvösségük egyetlen Kőszikláját állította eléjük; felhívta őket, hogy bizalommal adják
át magukat kegyelme átformáló hatalmának. A megtérőket a gyülekezetbe való
felvétel előtt alaposan kioktatta a hívő keresztény kiváltságairól és kötelességeiről.
Azután pedig komolyan igyekezett segítségükre lenni, hogy hitvallomásukhoz hűek
maradhassanak.
Pál világosan látta azt a küzdelmet, amelyet minden léleknek meg kell vívnia a
gonosz hatalmakkal; hiszen állandóan arra törekszik a gonosz, hogy a hívőt
megtévessze és behálózza. Pál tehát lankadatlanul buzgólkodott, hogy az újonnan
megtérteket erősítse és megalapozza a hitben. Kérte őket, hogy teljesen adják át
magukat Istennek, mivel tudta, hogy ha a hívő ezt az átadást elmulasztja, nem
szabadult meg a bűntől. Természetes vágyai és szenvedélyei felülkerekednek és
kísértések zavarják lelkiismeretét.
Az átadásnak teljesnek kell lennie. Minden gyenge, kétkedő, küszködő lélek,
ha teljesen átadja magát az Úrnak, olyan erőkkel kerül közvetlen kapcsolatba,
amelyek diadalra viszik. A menny közelebb jön hozzá; a kísértés és az ínség bármely
pillanatában támogatást és segítséget kap az irgalom angyalaitól.
A korinthusi gyülekezet tagjait a bálványimádás és érzékiség legcsábítóbb
formái környékezték. Amíg Pál közöttük időzött, ezek a benyomások csak csekély
hatással voltak rájuk. Pál erős hite és bensőséges imái, valamint komoly tanításai, de
mindenekfelett istenfélő életmódja volt segítségükre, hogy önmagukat megtagadják
Krisztusért - a bűn kétes élvezetet nyújtó örömei helyett.
Ellenben Pál apostol eltávozása után kedvezőtlenül alakultak a körülmények.
Az ellenség által elhintett konkoly növekedett a búza között és rövid idő alatt gonosz
gyümölcsöket érlelt. Ez volt a korinthusi gyülekezet nehéz próbaideje. Pál nem volt
már közöttük, hogy élessze buzgalmukat és fáradozásaikat, hogy Istennel
összhangban éljenek. Így lassanként igen sokan gondtalanokká és közömbösökké
váltak, miáltal vágyaik és természetes hajlamaik ismét úrrá lettek fölöttük. Miután Pál
már nem tartózkodott közöttük - aki oly gyakran buzdította őket, hogy törekedjenek
a tiszta erkölcs és életszentség magasztos színvonalára -, sokan visszaestek a
pogányság lealjasító bűneibe és rossz szokásaiba, amelyeket pedig megtérésükkor
elhagytak.

170
Ellen G. White Apostolok története

Pál egész röviden írt a gyülekezetnek és felhívta, hogy "semmi dolgotok ne
legyen" az olyan tagokkal, kik megátalkodtak a bűnben. A hívők közül sokan azonban
egészen másként értelmezték az apostol szavait; nevetségessé tették és
mentegetőztek, amiért tanításait nem vették figyelembe.
Ezután Pál levelet kapott a gyülekezettől, amelyben tanácsát kérték különböző
ügyekre vonatkozólag. Ez a levél azonban mit sem árult el a köztük terjengő súlyos
bűnökről; ellenben az apostol a Szentlélek által azt a határozott benyomást nyerte,
hogy a gyülekezet igazi lelkiállapotát eltitkolják előtte. A levél csupán kísérlet arra,
hogy nyilatkozatot csikarjanak ki tőle, amelyet azután a levélírók saját céljaikra
aknázhatnak ki.
Ebben az időtájban érkeztek Efézusba a jó hírnévnek örvendő, Kloé nevű
korinthusi keresztény családnak tagjai. Pál kikérdezte őket az ottani viszonyokról és
megtudta, hogy a gyülekezetben civódások vannak, amelyek szakadást idéztek elő.
Apollós korinthusi látogatásakor már uralkodó viszálykodások fokozódtak. Áltanítók
rávették egyik-másik gyülekezeti tagot, hogy Pál tanait megvessék. Az evangélium
tanításait és rendeleteit elferdítették. A gőg, bálványimádás és érzékiség állandóan
fokozódott azok között, akik egykor a keresztényi életmódért szorgosan
buzgólkodtak.
Amikor Pál előtt feltárták a gyülekezet állapotát, szomorúan látta, hogy a hírek
felülmúlják legszörnyűbb aggodalmait. Mindazáltal nem akart azzal a gondolattal
foglalkozni, hogy munkája hiábavaló volt. "Szíve aggodalmában", "sok könnyhullatás
közt" Istenhez fordult tanácsért. Szeretett volna azonnal Korinthusba menni, ha ezt
tartotta volna a legjobb megoldásnak. Azonban tudta, hogy a hívők a jelenlegi
állapotukban semmi hasznát sem látnák személyes ottlétének. Ezért elküldte Titust,
hogy későbbi látogatásának újtál előkészítse. Az apostol azután visszafojtotta
személyes érzelmeit, melyeket benne azok magatartása keltett, akik ilyen rendkívüli
romlott életmódot folytattak; s minden bizalmát Istenbe vetve, egyik
legtartalmasabb, legtanulságosabb és leghatásosabb levelét intézte a korinthusi
gyülekezethez.
Rendkívül világosan megfelelt a gyülekezet által felvetett különböző kérdésre
és olyan általános alapelveket fektetett le, amelyeket, ha követnek, feltétlenül
magasabb lelki színvonalat érhetnek el. Veszélyben forogtak; Pálnak elviselhetetlen
volt az a gondolat, hogy ebben a döntő időpontban esetleg nem sikerülne befolyását
érvényesíteni. Hűségesen figyelmeztette őket a fenyegető veszélyekre és megfeddte
bűneiket. Ismételten Krisztushoz utasította őket és megkísérelte újból, hogy korábbi
buzgó odaadásukat felélessze.
Az apostol a korinthusi hívők iránti nagy szeretetét szívélyes köszöntéssel
fejezte ki. Hivatkozott akkori tapasztalataikra, amikor elhagyták a bálványok
imádását és odaszentelték magukat az igaz Isten szolgálatára. Emlékeztette őket a
Szentlélek adományaira, amelyeket elnyertek és rámutatott arra a magasztos

171
Ellen G. White Apostolok története

kiváltságukra, hogy állandóan fejlődhetnek a keresztényi életben, egészen a
tökéletességig. Így írt: "Mivelhogy mindenekben meggazdagodtatok ő benne, minden
beszédben és minden ismeretben. Amint megerősíttetett ti bennetek a Krisztus felől
való bizonyságtétel; úgy, hogy semmi kegyelmi ajándék nélkül nem szűkölködtök,
várván a mi Urunk Jézus Krisztusnak megjelenését, aki meg is erősít titeket
mindvégig feddhetetlenségben, a mi Urunk Jézus Krisztusnak napján."
Ezután Pál nyíltan beszél arról a viszálykodásról, amely a korinthusi
gyülekezetben fellobbant és kéri a tagokat, hogy hagyjanak fel azzal. "Kérlek
azonban titeket atyámfiai a mi Urunk Jézus Krisztus nevében", "hogy mindnyájan
egyképpen szóljatok és ne legyenek köztetek szakadások, de legyetek teljesen egyek
ugyanazon véleményben."
Az apostol nem titkolta, hogy ki által értesült a tagok közötti viszálykodásról:
"Mert megtudtam felőletek atyámfiai, a Kloé embereitől, hogy versengések vannak
köztetek."
Pál apostolt Isten Lelke vezette. Azokat az igazságokat, amelyeket tanított,
"kinyilatkoztatás által" nyerte; mindazáltal az Úr nem nyilatkoztatta ki előtte
mindenkor közvetlenül, népének állapotát. Ebben az esetben olyan lelkek vitték az
ügyet az apostol elé, akiknek a korinthusi gyülekezet sorsa szívükön feküdt és látták,
hogy a gonosz miként lopódzott be oda. Pál pedig azon isteni kinyilatkoztatások
alapján, amelyeket előzőleg nyert, képes volt megítélni a fejleményeket s azok
lényegét. Eltekintve attól, hogy a jelen esetben az Úr nem adott Pálnak újabb
kinyilatkoztatást, mégis azok, akik komolyan keresték a világosságot, úgy fogadták
üzenetét, mint Krisztus Lelkének kijelentését. Az Úr megmutatta neki a nehézségeket
és veszélyeket, amelyek a gyülekezetben támadhatnak, és amikor ezek a bajok
mutatkoztak, az apostol felismerte jelentőségüket. Arra volt hivatva, hogy a
gyülekezetet védelmezze. A lelkekre úgy kellett vigyáznia, mint akinek Isten előtt
számot kell adnia róluk. Így tehát természetesen hitelt adott a törvényszegéseikről és
versengéseikről szóló híreknek. Dorgálása azonban, mellyel megintette őket, éppoly
biztosan Isten Lelkének sugallata volt, mint bármely más levele.
Az apostol nem is említette meg a révtanítókat, akik munkájának gyümölcseit
igyekeztek megsemmisíteni. A gyülekezet lelki sötétsége és a szakadások miatt
bölcsen elkerülte, hogy őket ilyen célzásokkal felingerelje, nehogy egyeseket elejtsen
az igazságtól. Figyelmüket a közöttük folytatott tevékenységére irányította; "mint
bölcs építőmester", aki az alapot lefektette, amelyre azután mások építettek. Ezzel
nem óhajtotta önmagát dicsőíteni, mert hiszen kijelentette: "Mert Isten munkatársai
vagyunk". Nem állította, hogy saját bölcsessége volna; hanem beismerte, hogy
egyedül Isten ereje képesítette arra, hogy az igazságot Istennek tetsző módon
hirdesse. Krisztussal, a legnagyobb Mesterrel egyesülve, volt Pál képes arra, hogy
isteni bölcsességű tanokat hirdessen. Tanokat, amelyek megfelelnek az emberiség

172
Ellen G. White Apostolok története

valamennyi osztálya, rétege kívánalmainak és minden korszakban, minden helyen és
minden körülmények között alkalmazhatók.
A korinthusi gyülekezet hívői között mutatkozó legnagyobb baj az volt, hogy a
pogányság lealacsonyító szokásaihoz visszatértek. Az egykori megtértek egyike
annyira visszaesett, hogy parázna életmódjával még az erkölcsileg alacsony fokon
álló pogányok között is megütközést keltett. Az apostol felszólította a gyülekezetet,
hogy vesse ki azt, "aki ezt a dolgot cselekedte". "Avagy nem tudjátok-é" - mondotta -
, "hogy egy kicsiny kovász az egész tésztát megposhasztja? Tisztítsátok el azért a
régi kovászt, hogy legyetek új tésztává, aminthogy kovász nélkül valók vagytok."
A másik nagy baj, mely a gyülekezetbe belopódzott, az volt, hogy a
hittestvérek egymást a törvényszéknél bevádolták. Voltak ugyan megfelelő
rendelkezések, hogy minden felmerülő nehézséget egymás között békésen
intézzenek el. Krisztus is világos utasításokat adott arra nézve, hogyan kell az ilyen
ügyeket rendezni. "Ha pedig a te atyádfia vétkezik ellened" - mondta az Üdvözítő -,
"menj el és dorgáld meg őt négyszemközt. Ha hallgat rád, megnyerted a te atyádfiát.
Ha pedig nem hallgat rád, végy magad mellé még egyet vagy kettőt, hogy két vagy
három tanú vallomásával erősíttessék minden szó. Ha azokra nem hallgat, mondd
meg a gyülekezetnek; ha a gyülekezetre sem hallgat, legyen előtted olyan, mint a
pogány és a vámszedő. Bizony mondom néktek: Amit megköttök a földön, a
mennyben is kötve lészen; és amit megoldotok a földön, a mennyben is oldva
lészen." (Máté 18, 15-18.)
A korinthusi hívőket, akik szem elől tévesztették ezt a világos tanácsot, Pál
félreérthetetlenül megintette és megfeddte: "Merészel valaki közületek, ha peres
dolga van a másikkal, az igaztalanok előtt törvénykezni, és nem a szentek előtt? Nem
tudjátok-é, hogy a szentek a világot ítélik meg? És ha ti ítélitek meg a világot,
méltatlanok vagytok-é a legkisebb dolgokban való ítéletekre? Nem tudjátok-é, hogy
angyalokat fogunk ítélni, nemhogy életszükségre való dolgokat? Azért ha
életszükségre való dolgok felől van törvénykezéstek, akik a gyülekezetben
legalábbvalók, azokat ültessétek le. Megszégyenítéstekre mondom: Hát nincs ti
köztetek egy bölcs ember sem, aki ítéletet tehetne az ő atyafiai között? Hanem atyafi
atyafival törvénykezik, még pedig hitetlenek előtt? Egyáltalán már az is gyarlóság ti
bennetek, hogy törvénykeztek egymással. Mién nem szenveditek inkább a
bántalmazást? Miért nem tűritek inkább a kárt? Sőt ti okoztok bántalmazást és kán,
még pedig atyátokfiainak. Avagy nem tudjátok-é, hogy igazságtalanok nem
örökölhetik Istennek országát?"
Sátán állandóan arra törekszik, hogy bizalmatlanságot, elidegenülést és
gyűlöletet hintsen el Isten népe között. Gyakran kísért az a gondolat, hogy jogainkat
sértik, még akkor is, ha erre semmi okuk sincsen. Mindazok, akik magukat
Krisztusnál és művénél jobban szeretik, azok saját jólétüket fölibe helyezik az Ő
ügyének s minden eszközt megragadnak arra, hogy megvédjék magukat. Gőgjük és

173
Ellen G. White Apostolok története

önhittségük még a látszólag lelkiismeretes keresztényeket is visszatartja attól, hogy
személyesen keressék fel a tévelygőket, hogy velük Krisztus szellemében beszéljenek
és egymásért imádkozzanak. Némelyek még törvénykezni is képesek, ha azt hiszik,
hogy hittestvéreik részéről igazságtalanság érte őket, ahelyett, hogy az Üdvözítő
szabályait követnék.
Keresztény gyülekezeti tagok ne forduljanak világi törvényszékekhez, ha peres
ügyeket kell elsimítani. Ilyen nézeteltéréseket, Krisztus utasításának megfelelően,
négyszemközt rendezzenek vagy a gyülekezet rendezze. Még ha történt is
igazságtalanság, jézus szelíd lelkű és alázatos követője eltűri "inkább a bántalmazást"
mintsem felfedje hittestvérének bűnét a világ előtt.
A testvérek közötti pereskedés az igazság ügyének szégyenfoltja. Azok a
keresztények, akik egymást törvényszék elé idézik, a gyülekezetet ellenségeik
gúnyjának teszik ki és kárörömre adnak alkalmat a sötétség hatalmainak. Ezzel újból
és nyilvánosan megsértik Krisztus testét, mivel mellőzik a gyülekezet teljhatalmát; s
megvetik Istent, aki a gyülekezetet hatalommal ruházta fel.
Pál ebben a levélben a korinthusiaknak Krisztus hatalmát igyekezett
bemutatni, amely megóvhatja őket a gonosztól. Tudta, hogy ha a kijelölt
követelményekhez igazodnak, akkor a Magasságos erejében megerősödnek.
Segítségükre akart lenni, hogy kiszabaduljanak a bűn rabszolgaságából; hogy
munkálhassák megszentelődésüket az Úr félelmében. Szívükbe véste
Annak követelményeit, akinek megtérésükkor odaszentelték életüket. Így írt
nekik: "Ti Krisztusé és nem magatoké vagytok,... Mert áron vétettetek meg;
dicsőítsétek azért az Istent a ti testetekben, amelyek az Istenéi."
Az apostol behatóan vázolta annak következményeit, ha a tiszta és szent
életből a pogányság romlott szokásaihoz térnek vissza. "Ne tévelyegjetek" írta nekik -
"se paráznák, se bálványimádók, se házasságtörők, ...se lopók, se telhetetlenek, se
részegesek, se szidalmazók, se ragadozók nem örökölhetik Isten országát." Kérte
őket, hogy uralkodjanak az alacsony szenvedélyek és vágyak felett. "Avagy nem
tudjátok-é" - kérdezte tőlük -, "hogy a ti testetek a bennetek lakozó Szent Léleknek
temploma, amelyet Istentől nyertetek; és nem a magatoké vagytok?"
Pálnak, magas szellemi képességei mellett, még egyéb rendkívüli adottságai is
voltak. Gyors áttekintő képessége és szívből fakadó részvéte szoros kapcsolatba
hozta másokkal, ami lehetővé tette, hogy felébressze jobbik énjüket és befolyásolja,
rávezesse őket a magasabb rendű életre. Szinte túláradó, őszinte szeretettel csüngött
a korinthusi hívőkön. Vágyott arra, hogy bensőséges hitéletet folytassanak, ami
megóvja őket a kísértésektől. Tudta, hogy Sátán és egész serege a keresztényi élet
útjának minden lépésénél akadályokat gördít eléjük. Tudta, hogy naponta kell
felvenniük a harcot régi szokásaikkal és természetes hajlamaikkal; állandóan éberen
és imádkozva kell védekezniük az ellenség titkos közeledése ellen. Pál nagyon jól

174
Ellen G. White Apostolok története

tudta, hogy magasabb rendű keresztényi ismeret csak állandó ima és állhatatos
éberség által érhető el; amit igyekezett is mélyen lelkükbe vésni. Azonban azt is
tudta, hogy a megfeszített Krisztusban elegendő erő rejlik, nemcsak megtérésükre,
hanem arra is, hogy képesek legyenek a gonosz minden kísértésének ellenállni.
Istenbe vetett hittel, mint harci vértezetükkel s az Ő igéjével, mint harci
fegyverzetükkel egyszersmind olyan benső erőt nyernek, amellyel az ellenség minden
támadását eredményesen visszaverhetik.
A korinthusi hívőknek lelki dolgokban bensőségesebb élményekre volt
szükségük. Még nem értették meg teljesen, mit is jelent Isten dicsőségét szemlélni;
mit jelent a jellemképzés fokain felfelé haladva átalakulni. Mindeddig az eljövendő
dicsőségnek csupán első sugarait láthatták. Pál azt kívánta nekik, hogy Isten egész
teljességével bírjanak és mindig jobban megismerjék Őt, akinek eljövetele olyan,
mint a hajnal pirkadása. Azt kívánta, hogy Tőle tanuljanak mindvégig, amíg eljutnak
a tökéletes evangéliumi hit teljes világosságához.
Egy nap halfám a szent igét,
S e szent ige szívembe ért.
Áthatotta a szívemet,
Egész életemet.
KAR:
Hogy Jézus az enyém S az üdvöt megnyerém.
Áthatotta a szívemet, Egész életemet.
Éltem nagyon sok ideig
Kívánságok csábja szerint.
Átváltoztam igéjétől,
Mely csak a jóra int.
Mértékletes, fegyelmezett
Élet adott erőt nekem.
Amióta így élhetek,
Hiszem üdvösségem.
Maradj velem, te szent ige.
Légy életem szövétneke.
Legyen szívem Veled telve
Egész életemben.

175
Ellen G. White Apostolok története

30. Felhívás magasabb rendű életre
Miután Pál a korinthusi gyülekezetnek írt levelében a hívőkkel megértetni
kívánta a kemény önmegtagadás, a szigorú mértékletesség és végtelen buzgalom
nagy fontosságát a Krisztus szolgálatában - megfelelő párhuzamot vont tehát a
keresztény hitharca és a világhírű futóversenyek között. E versenyek Korinthus
közelében zajlottak le. A görögök és rómaiak között meghonosodott összes
sportjátékok között, a legrégibb és egyszersmind a legtekintélyesebb volt a
versenyfutás. Ezt királyok, nemesek és államférfiak jelenlétében tartották meg.
Nemes és gazdag ifjak vettek részt benne és nem riadtak vissza semmiféle szükséges
fáradságtól, vagy önfegyelmezéstől, hogy a díjat elnyerjék.
Ezen versenyeknél szigorú szabályokat tartottak be, amelyek alól nem volt
felmentés. Aki versenyzőként benevezett a díjra, az előbb szigorú előkészületnek és
kiképzésnek vetette alá magát. Szigorúan tilos volt minden ártalmas és dúskálkodó
étkezés, tobzódás vagy bármely más élvezet, ami a szellemi vagy fizikai erőt
gyengíthette. A pályázó csak akkor remélhette, hogy ezt a gyorsaság- és erőpróbát
eredményesen megállja, ha izmai erősek és mozgékonyak. Ha teljesen uralkodik
idegein, ha minden mozdulata határozott, minden lépése gyors és biztos. Ha fizikai
teljesítőképességének magaslatán áll.
Amikor a versenyfutók a tömeg előtt megjelentek, neveiket kikiáltották és a
versenyfutás szabályait érthetően kihirdették. Ezután valamennyi futó egyszerre
kezdte meg futását; a nézők feszült figyelme ösztökélte őket a győzelem kivívására.
A bírók a cél közvetlen közelében helyezkedtek el, úgyhogy elejétől fogva
figyelhették a versenyzőket, hogy így a díjat a valódi győztesnek ítélhessék oda. Ha
valaki valamilyen meg nem engedett módon szerzett előny révén érte el a célt, a
díjat nem nyerhette el.
A versenyzők az ilyen küzdelmeknél nagy kockázatokat vállaltak. Némelyek
sohasem heverték ki többé a rettenetes testi-lelki erőfeszítéseket. Egyáltalában nem
volt szokatlan, hogy a versenyzők orrán-száján dőlt a vér és összeestek a
versenypályán; sőt néha az is megtörtént, hogy egy-egy versenyző élettelenül terült
el a földön, amikor éppen a díjat készült átvenni. Azonban az életfogytig tartó testi
megbetegedést, vagy az esetleges halált sem tartották túl nagy tétnek, hogy
elnyerjék a győztesnek járó megtiszteltetést és a jutalmat.
Amikor a győztes a célba ért, az átláthatatlan tömeg kitörő tetszésnyilvánítása
rengette meg a levegőt és a környező hegyek visszhangja még fokozta éljenzésüket.
A bíró azután a nézők szeme láttára átnyújtotta a győzőnek a győzelmi jelvényt: -
egy babérkoszorút és egy pálmaágat, amelyet jobb kezében hordozhatott. Az egész
ország egy szívvel-lélekkel dicsőítette; szülei is osztoztak dicsőségében; sőt még a

176
Ellen G. White Apostolok története

városnak, lakóhelyének is becsületet szerzett, hogy onnan ilyen kiváló versenyző
származott.
Az ilyen versenyfutás példájára, mint a hitharc jelképére, utal Pál, hogy az
eredmény eléréséért folytatott szükséges előkészületeket hangsúlyozza. Az előzetes
önfegyelem, mérsékelt étkezés a győzelem feltétele. "Mert mindenki, aki küzd,
megtartóztatja magát mindenektől." A versenyfutók minden élvezettől tartózkodtak,
ami esetleg gyengíthette fizikai erejüket. Tartós, kemény önfegyelemmel igyekeztek
izmaikat edzeni és kitartóvá tenni, hogy a versenyfutás napján a legnagyobb erőt
fejthessék ki. Mennyivel fontosabb tehát, hogy a keresztény, akinek örök élete forog
kockán, étvágyát és szenvedélyeit a józan ész és Isten akarata alá rendelje! Nem
szabad sohasem megengednie, hogy mulatozások, fényizés vagy kényelemszeretet
elvonja figyelmét, hanem tartsa minden szokását és szenvedélyét a legszigorúbban
féken. Isten Igéje által megvilágított és Lelke által vezetett értelmének rendelje alá
magát.
Sőt, ha mindez már megtörtént, a keresztény ezután is szedje össze minden
erejét, hogy a győzelmet kivívja. A korinthusi játékoknál a versenyzők az utolsó
lépéseknél minden erejüket megfeszítették, nehogy gyorsaságuk csökkenjen. Így a
keresztény is, minél jobban közeledik a célhoz, annál nagyobb buzgalommal és annál
határozottabban törjön előre; még inkább, mint futása kezdetén.
Pál végül rámutat a romlandó babérkoszorú - a győztes versenyző jutalma - és
a dicsőség romolhatatlan koronája közötti nagy-nagy különbségre, amelyet csak az
nyerhet el, aki győzelmesen végzi be a hit nemes harcát. Amazok azért teszik,
mondotta, "hogy romlandó koronát nyerjenek, mi azonban romolhatatlant". A görög
versenyfutók, hogy a mulandó díjat elnyerjék, vállalták a fáradságot, az
önmegtagadást. Mi azonban végtelenül értékesebb díjra törekszünk; az örök élet
koronájára. Mennyivel gondosabb legyen hát igyekezetünk, mennyivel készségesebb
legyen hát áldozatunk és önmegtagadásunk!
A zsidókhoz írt levél rendkívül világosan tárja elénk ezt az egyetlen célt, a
keresztény futását az örök élet elnyeréséért: "...Félretéve minden akadályt és a
megkörnyékező bűnt, kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdőtért. Nézvén a
hitnek fejedelmére és bevégzőjére, Jézusra." (Zsid. 12, 1. 2.) Irigység, gyűlölet,
gyanúsítás, rágalmazás, kapzsiság - olyan terhek, akadályok, amelyeket a
kereszténynek el kell vetnie, ha győztesen akarja megfutni pályáját az örök életért.
Minden szokást vagy hajlamot, mely bűnre csábít, vagy szégyent hoz Krisztusra, le
kell vetni, kerüljön bármibe. Senkin sem nyugodhat meg Isten áldása, ha megsérti az
igazság örök alapelveit. Ha csak egyetlen bűnt is melengetünk, elegendő arra, hogy
jellemünket lealjasítsa és másokat félrevezessen.
"És ha megbotránkoztat téged a te kezed, vágd le azt" - mondotta az
Üdvözítő. , jobb néked csonkán bemenned az életre, mint kézzel menned a
gyehennára, a megolthatatlan tűzre... És ha a te lábad botránkoztat meg téged, vágd

177
Ellen G. White Apostolok története

le azt. Jobb néked sántán bemenned az életre, mint két lábbal vettetned a
gyehennára." (Márk 9, 43-45.) Ha lábunkat vagy kezünket levágatnók testünkről,
vagy szemünket kivágatnók annak érdekében, hogy megmentsük testünket a
haláltól, mennyivel inkább kell a kereszténynek igyekeznie, hogy levetkezze a bűnt,
amely a lélek halálát okozza.
Az egykori versenyek résztvevői, minden önmegtagadásuk és
önmegtartóztatásuk mellett, még nem is lehettek biztosak győzelmükben. "Nem
tudjátok-é" - kérdezte Pál -, "hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan futnak
ugyan, de egy veszi el a jutalmat?" Bármennyire buzgón és komolyan fáradozott is
valamennyi versenyfutó, a díjat mégis csak egy kaphatta meg. Csak egyetlen kéz
nyúlhatott a sóvárgott babérkoszorú után. Mily gyakran megtörténhetett tehát, hogy
valakit, aki a legnagyobb erőfeszítések után kezét már-már a díj felé nyújthatta, az
utolsó pillanatban versenytársa előzte meg, s helyette magához ragadta a vágyva
vágyott kincset!
A keresztényi élet harcában ez nem fordulhat elő. A verseny végén senkit sem
érhet kudarc, aki a követelményeknek mindenben megfelel. Mindenki győzelmet
arathat, ha komolyan igyekszik és kitartással harcol. Nemcsak a gyorsé a futás,
nemcsak az erős nyerhet csatát. A leggyengébb szent éppúgy elnyerheti az örök élet
dicsőséges koronáját, mint a legerősebb. Mindenki győztes lehet, aki Isten
kegyelméből alárendeli életét Krisztus akaratának. Az élet minden viszonylatában
gyakorlatilag megvalósítani az Isten Igéjében lefektetett alapelveket, némelyek
ugyan lényegtelennek tarthatják, olyasminek, ami csekélység, ami figyelemre sem
méltó. Azonban a kockán forgó tétre való tekintettel semmi sem csekélység, ami
segíthet vagy gátolhat. Minden egyes cselekményünk súlyosan esik a latba,
győzelemre vagy vereségre. Sőt a jutalom, melyet a győztesek elnyernek, arányban
fog állni buzgalmukkal, komolyságukkal, amelyet a küzdelembe vetettek.
Az apostol önmagát olyan emberhez hasonlította, aki részt vesz a versenyben
és minden idegszálát megfeszíti, hogy elnyerje a jutalmat. "Én azért úgy futok, mint
nem bizonytalanra" - mondotta - "úgy viaskodom, mint aki nem levegőt vagdos;
hanem megsanyargatom testemet és szolgává teszem, hogy míg másoknak
prédikálok, magam valami módon méltatlanná ne legyek." Maga Pál is szigorúan
önmegtartóztató életet élt, hogy ne fusson bizonytalanra, avagy csak találomra.
Szava: "Megsanyargatom testemet" - szó szerint annyit jelent, hogy minden vágyat,
hajlamot és szenvedélyt szigorú fegyelemmel le kell küzdeni.
Pál tartott attól, hogy míg másoknak prédikál, valahogy maga méltatlanná ne
váljék. Tudatában volt annak, hogy másokén való fáradozásai mit sem segítenek
rajta, ha azokat az alapelveket, amelyeket hitt és tanított, életében meg nem
valósítja. Társalgása, befolyása, lemondása saját vágyairól, kell, hogy bizonyítsák,
miszerint hite nem csupán szóbeszéd, hanem Istennel való eleven, állandó

178
Ellen G. White Apostolok története

összeköttetés. Egyetlen cél lebegett állandóan szemei előtt, melyet komolyan
igyekezett elérni: "Istentől való igazságot, a hit alapján." (Fil. 3, 9.)
Pál meg volt győződve arról, hogy a gonosz ellen vívott küzdelme egészen
élete végéig tart. Állandóan szükségét érezte, hogy gondosan ügyeljen magára,
nehogy földi vágyak elnyomják lelki buzgalmát. Minden erejével folyton küzdött
természetes hajlamai ellen. Amellett tekintetét állandóan a kitűzött célra irányította,
melyet igyekezett el is érni, az Isten törvénye iránti alázatos engedelmesség által.
Szavait, szokásait, szenvedélyeit - mindent Isten Lelkének uralma alá helyezett.
Pál ugyanezt a szilárd célkitűzést szerette volna látni a korinthusi hívők
életében, hogy elnyerjék az örök élet koronáját. Tudta, hogy ha el akarják érni a
Krisztus által számukra kitűzött eszményt, élethosszig tartó küzdelem áll előttük,
amely alól nincs felmentés. Kérte őket tehát, hogy szabályszerűen küzdjenek és
igyekezzenek napról napra megszentelődni és az erkölcsi tökéletességért harcolni.
Felhívta őket egyszersmind, hogy vessenek el minden terhet és törekedjenek a
tökéletességre a Krisztus Jézusban.
Pál a korinthusiak figyelmét a hajdani Izráel tapasztalataira irányította. Azokra
az áldásokra, melyek engedelmességüket megjutalmazták és azokra az ítéletekre,
amelyek áthágásaikra következtek. Emlékeztette őket, hogy az Úr mily csodálatos
módon vezette ki a hébereket Egyiptomból: nappal felhő-, éjjel tűzoszlop védelme
alatt. Így biztonságban vitte át őket Isten a Vörös-tengeren, míg az egyiptomiak, kik
ugyanígy akartak átjutni, valamennyien a tengerbe fúltak. Ezen tette által ismerte el
Isten Izráelt saját gyülekezetének. "És mindnyájan egy lelki italt ittak, mert ittak a
lelki kősziklából, amely követi vala őket, e kőszikla pedig a Krisztus volt." A héberek
vezetője minden útjukban: Krisztus volt. A megütött kőszikla Krisztust jelképezte, akit
az emberek törvényszegése miatt sebeznek meg, hogy az üdvösség forrása
mindenkire áradhasson.
Azonban az izráelitáknak nyújtott kedvezmények ellenére, mert visszavágytak
az Egyiptomban hagyott húsos fazekak után, mert bűnöztek és lázadoztak, végül
mégis utolérte őket Isten ítélete. Az apostol felhívja a korinthusi hívők figyelmét
azokra a tanulságokra, amelyeket az izráeliták tapasztalatai nyújtanak. "Ezek pedig
példáink lőnek" - magyarázta -, "hogy mi ne kívánjunk gonosz dolgokat, amiképpen
azok kívántak." Kimutatta, hogy a kényelem és élvezet szeretete miként készítette
elő a bűn útját, melyekkel Istent haragra ingerelték. Amikor Izráel fiai leültek enni,
inni és felkeltek, hogy játsszanak, megszűnt bennük az istenfélelem, amelyet éreztek
a Sínai-hegynél, a törvényadásnál; aranyborjút készítettek maguknak, mely Istent
helyettesítette és azt imádták. Hasonlóképpen, miután részt vettek a Baal-Peór
imádásával egybekötött fényűző lakomán, közülők sokan elvesztek kicsapongásaik
miatt. Isten haragja felgerjedt, úgyhogy parancsára, e csapás következtében,
egyetlen napon "huszonháromezren" estek el.

179
Ellen G. White Apostolok története

Az apostol intette a korinthusiakat: "Azért aki hiszi, hogy áll, meglássa, hogy el
ne essék." Ha dicsekvővé és önhitté válnak, ha elhanyagolják az imát, az éber
őrködést, súlyos bűnökbe esnek és kihívják magukra Isten haragját. Pálnak azonban
nem az volt a szándéka, hogy ezáltal csüggedés és félelem vegyen erőt rajtuk. Ezért
arról biztosította őket: "Hű az Isten, aki nem hágy titeket feljebb kísértetni, mint
elszenvedhetitek; sőt a kísértéssel egyetemben a kimenekedést is megadja majd,
hogy elszenvedhessétek."
Pál bensőségesen kérte a testvéreket, kérdezzék meg önmagukat, milyen
benyomást tesznek szavaik és cselekedeteik másokra. Ne tegyenek semmit - bármily
ártatlan legyen is -, ami a bálványimádás helyeslésének látszatát kelthetné, avagy
sérthetné azok érzelmeit, akik még gyengék a hitben. "Azért akár esztek, akár isztok,
akármit cselekesztek is, mindent az Isten dicsőségére míveljétek. Meg ne
botránkoztassátok se a zsidókat, se a görögöket, se az Isten gyülekezetét."
Az apostolnak a korinthusi gyülekezethez intézett szavai vonatkoznak
valamennyi korszakra, de különösen napjainknak szólnak. A bálványimádat alatt nem
csupán bálványok tiszteletét értette az apostol, hanem az önimádatot, a
kényelemszeretetet, valamint a kívánságok és szenvedélyek kielégítését. Krisztus
megvallása csupán, vagy az igazság ismerete nem tesz senkit sem kereszténnyé.
Vallás, mely pusztán a szemet, fület és az ízlést gyönyörködteti, vagy jóváhagyja az
önszeretetet, nem Krisztus vallása.
Pál a gyülekezetet az emberi testtel hasonlítja össze; találóan szemlélteti azt a
szoros és bensőséges viszonyt, amely Krisztus gyülekezetének tagjait kell, hogy
összekösse. "Mert hiszen egy Lélek által mi mindnyájan egy testté kereszteltettünk
meg, akár zsidók, akár görögök, akár szolgák, akár szabadok; és mindnyájan egy
Lélekkel itattattunk meg. Mert a test sem egy tag, hanem sok. Ha ezt mondaná a
láb: mivelhogy nem kéz vagyok, nem vagyok a testből való; avagy nem a testből
való-e azért? És, ha a fül azt mondaná; mivelhogy nem vagyok szem, nem vagyok a
testből való; avagy nem a testből való-e azért? Ha az egész test szem, hol a hallás?
Ha az egész hallás, hol a szaglás? Most pedig az Isten elhelyezte a tagokat a testben
egyenként mindeniket, amint akarta. Ha pedig az egész egy tag volna, hol volna a
test? Így azonban sok tag van ugyan, de egy test. Nem mondhatja pedig a szem a
kéznek: Nincs rád szükségem; vagy viszont a fej a lábaknak: Nem kelletek nékem...
De az Isten szerkeszté egybe a testet, az alábbvalónak nagyobb tisztességet adván,
hogy ne legyen hasonlás a testben, hanem ugyanarról gondoskodjanak egymásért a
tagok. És akár szenved egy tag, vele együtt szenvednek a tagok mind, akár
tisztességgel illettetik egy tag, vele együtt örülnek a tagok mind. Ti pedig a Krisztus
teste vagytok, és tagjai rész szerint."
Pál azután bensőséges szavakkal, melyek azóta is mind a mai napig, férfiakat
és nőket lelkesítettek és bátorítottak, tárta fel annak a mély szeretetnek fontosságát,
amelyet Jézus követőinek is ápolniuk kell: "Ha embereknek, vagy angyaloknak

180
Ellen G. White Apostolok története

nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen én bennem, olyanná lettem, mint a zengő
érc vagy pengő cimbalom. És ha jövendőt tudok is mondani, és minden titkot és
minden tudományt ismerek is; és ha egész hitem van is, úgyannyira, hogy hegyeket
mozdíthatok ki helyökről, szeretet pedig nincs én bennem, semmi vagyok. És ha
vagyonomat mind felétetem is, és ha testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincsen
én bennem, semmi hasznom abból."
Bármilyen hangzatos is hitvallomásunk, mégsem vagyunk Jézusnak őszinte
tanítványai, ha szívünk nincs telve Isten és embertársaink iránti szeretettel. Még ha
volna is nagy hitünk és hatalmunk csodák művelésére, de hitünk, szeretet nélkül,
teljesen értéktelen lenne. És ha még olyan bőkezű adakozók volnánk is, esetleg
minden vagyonunkat elajándékoznánk a szegények táplálására, mindez értéktelen
volna Isten előtt, ha nem a tiszta szeretet az indítórugónk. És ha buzgóságunkban
mártírhalált szenvednénk is, de nem szeretetből, akkor Isten csak úgy tekintene,
mint elvakult rajongót vagy becsvágyó képmutatót.
"A szeretet hosszútörő, kegyes; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem
kérkedik, nem fuvalkodik fel." A legtisztább öröm a legmélyebb alázatból fakad. A
legerősebb és legnemesebb jellemek a türelem, a szeretet és Isten akaratának
talapzatán épülnek.
A szeretet "nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed
haragra, nem rójja fel a gonoszt." Az olyan szeretet, amilyen Krisztusban élt, mások
cselekedeteit és eljárását jóindulattal ítéli meg. Mások hibáit szükségtelenül nem
állítja pellengérre, nem hallgat meg szívesen rágalmakat, hanem inkább igyekszik
mások jó tulajdonságaira emlékeztetni.
A szeretet "nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent
elfedez, mindent hiszen, mindent remél és mindent eltűr." Ez a szeretet "soha el nem
fogy". Sohasem vesztheti értékét; hiszen mennyei tulajdonság. Aki ezzel rendelkezik,
mint értékes kinccsel fog áthaladni Isten városának kapuján.
"Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig
legnagyobb a szeretet."
A korinthusi hívők között voltak olyanok, akik feladták hitük néhány
alapigazságát, akik lesüllyesztették az erkölcsi színvonalat. Egyesek olyan messzire
mentek, hogy tagadták a feltámadás tanát. Pál ezzel a tévtannal szembeszállt és
pedig Krisztus feltámadásának letagadhatatlan bizonyítékával. Világosan kijelentette,
hogy halála után "Krisztus feltámadott a harmadik napon az írások szerint; és hogy
megjelent Kéfásnak, azután a tizenkettőnek. Azután megjelent több mint ötszáz
atyafinak egyszerre, kik közül a legtöbben mind máig élnek, némelyek azonban el is
aludtak. Azután megjelent Jakabnak; azután mind az apostoloknak. Legutolszor
pedig mindenek között, mint egy idétlennek, nékem is megjelent."

181
Ellen G. White Apostolok története

Meggyőző erővel fejtette ki az apostol a feltámadás felmérhetetlen igazságát.
Jelentőségét így vázolta: "Mert ha nincsen halottak feltámadása, akkor Krisztus sem
támadott fel. Ha pedig Krisztus fel nem támadott, akkor hiábavaló a mi
prédikálásunk, de hiábavaló a ti hitetek is. Sőt az Isten hamis bizonyságtevőinek is
találtatunk, mivelhogy az Isten felől bizonyságot tettünk, hogy feltámasztotta a
Krisztust, akit nem támasztott fel, ha csakugyan nem támadnak fel a halottak. Mert
ha a halottak fel nem támadnak, a Krisztus sem támadott fel. Ha pedig Krisztus fel
nem támadott, hiábavaló a ti hitetek, még bűneitekben vagytok. Akik a Krisztusban
elaludtak, azok is elvesztek tehát. Ha csak ebben az életben reménykedünk a
Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Ámde Krisztus feltámadott
a halottak közül, zsengéjök lőn azoknak, kik elaludtak."
Az apostol azután a korinthusi testvérek figyelmét a feltámadás hajnalának
diadalmas virradatára irányította, amikor is az Úr az összes elszunnyadt szenteket
feltámasztja, hogy ezentúl örökké Vele éljenek. "Ímé titkot mondok néktek" -
magyarázta: "Mindnyájan ugyan nem aluszunk el, de mindnyájan elváltozunk. Nagy
hirtelen, egy szempillantásban, az utolsó trombitaszóra, mert trombita fog szólni, és
a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, és mi elváltozunk. Mert szükség, hogy
ez a romlandó test romolhatatlanságot öltsön magára és e halandó test
halhatatlanságot öltsön magára. Mikor pedig ez a romlandó test romolhatatlanságba
öltözik, és e halandó halhatatlanságba öltözik, akkor beteljesül amaz ige, mely meg
vagyon írva: Elnyeletett a halál diadalra. Halál! Hol a te fullánkod! Pokol! Hol a te
diadalmad!?... De hála az Istennek, aki a diadalmat adja nékünk a mi Urunk Jézus
Krisztus által."
Dicső diadal vár a hűséges hívőkre! Az apostol tudatában volt a korinthusi
hívők szükségleteinek és lehetőségeinek. Igyekezett szemük elé tárni azt, ami kiemel
az önzésből és az érzékiségből, az életet pedig a halhatatlanság reménye által
megdicsőíti. Komolyan felhívta őket, hogy hűek maradjanak magasztos
elhivatásukhoz Krisztusban. "Azért szerelmes atyámfiai erősen álljatok,
mozdíthatatlanul, buzgólkodván az Úrnak dolgában mindenkor, tudván, hogy a ti
munkátok nem hiábavaló az Úrban."
Így az apostol igen határozott és megkapó módon igyekezett helyreigazítani
azokat a téves és veszélyes eszméket, szokásokat, melyek a korinthusi
gyülekezetben lábra kaptak. Egyszerűen, határozottan, de nagy szeretettel beszélt
lelkükre. Intései és feddései által Isten trónjáról áramló fény világított rájuk, hogy
megláttassa velük rejtett bűneiket, melyek életüket beszennyezték. De vajon milyen
benyomást keltenek szavai és hogyan fogadják azokat?
Miután Pál elküldte a levelet, aggodalmak fogták el, hogy intelmei esetleg
nagyon is megsebzik azokat, akiken segíteni akart. Remegett az esetleges további
elhidegüléstől és néha szerette volna visszavonni szavait. Aki, hasonlóan az
apostolhoz, már szívén hordozta kedves gyülekezeteit vagy intézményeit, legjobban

182
Ellen G. White Apostolok története

meg tudja érteni levertségét, önvádjait. Isten azon szolgái tudnának munkájuk
hasonló tapasztalatairól beszélni, akik jelenleg művének terheit hordozzák; tudnának
arról a küzdelemről és aggasztó gondokról beszámolni, melyek a nagy apostol életét
kitöltötték. Hiszen már a gyülekezeti viszályok is nagy teherként nehezedtek reá.
Akikre bizalommal tekintett, akiktől megértést és segítséget várt, csak hálátlansággal
és árulással fizettek. Kénytelen volt tehát, a veszély felismerése után, azokat a
gyülekezeteket, melyek eltűrték a bűnt és az igazságtalanságot, a legélesebben és
leghatározottabb hangon figyelmeztetni és meginteni. Ugyanakkor még az az
aggodalom is bántotta, hogy esetleg túl szigorú volt hozzájuk. Remegve és félve
várta a híreket, hogy üzenete milyen fogadtatásban részesült.
A SZENVEDÉS IS
A szenvedés is gyönyörű,
ha van kiért, kivált ha önként.
Boldog, ki felismerheti
s betöltheti az ősi törvényt
megadván közben önmagát
fájdalmasan szép diadalra,
mint akiben elődereng,
s ragyogni kezd a KRISZTUS arca.
Füle Lajos

183
Ellen G. White Apostolok története

31. Az üzenetet elfogadják
Pál apostol Efézusból nagyobb misszióútra indult. Remélte, hogy útközben
még egyszer meglátogathatja előbbi tevékenységének színhelyeit Európában. Miután
egy ideig Troásban időzött "a Krisztus evangéliuma ügyében", találkozott lelkekkel,
kik készek voltak üzenetét meghallgatni. "...Kapu nyittatott nékem az Úrban" -
mondotta később itt folytatott működéséről. Azonban bármilyen eredményes volt is
Troásban végzett munkája, mégsem maradhatott ott sokáig. "Az összes gyülekezetek
gondja" nehezedett rá, de különösen a korinthusi gyülekezetért aggódott. Remélte,
hogy Titussal találkozhat Troásban és megtudja tőle, hogyan fogadták a korinthusi
hittestvérek az általa küldött tanácsokat és feddéseket; ebben a reményében
azonban csalódott. "Nem volt lelkemnek nyugodalma" - írja erre vonatkozólag -
"mert nem találtam Titust, az én atyámfiát." Ezért Troásból eltávozott és átment
Maczedóniába, ahol Filippiben találkozott Timótheussal.
Miközben Pál a korinthusi gyülekezetért aggódott, mégis mindvégig a
legjobbat remélte felőlük. Mindazáltal gyakran mélységes szomorúság rezdült át
lelkén, ha arra gondolt, hogy tanácsait és intéseit esetleg félreértik. "...Nem volt
semmi nyugodalma a mi testünknek, sőt mindenképen nyomorogtunk; kívül harc,
belől félelem. De az Isten, a megalázottak vigasztalója, minket is megvigasztalt Titus
megjöttével."
Ez a hűséges hírnök hozta azt a bátorító üzenetet, hogy a korinthusi hívők
csodálatos átalakuláson mentek át. Sokan elfogadták az apostol levelében foglalt
tanítást és bűneiket megbánták. Életmódjuk nem hozott többé szégyent a
kereszténységre, hanem hatásos befolyást gyakorolt a jóra, a szentséges életre.
Végtelen örömében Pál újabb levelet írt a korinthusi hívőknek. Szívének
háláját fejezte ki a bennük munkált jó eredményért. "Hát ha megszomorítottalak is
titeket azzal a levéllel, nem bánom, noha bántam." (2. Kor. 7, 8.) Amikor az a félelem
hatotta át, hogy szavait esetleg elvetik, néha megbánta, hogy olyan határozottan és
szigorúan írt nekik. Most azonban hozzátehette: "Most örülök, nem azért, hogy
megszomorodtatok, hanem hogy megtérésre szomorodtatok meg. Mert Isten szerint
szomorodtatok meg, hogy miattunk semmiben kárt ne valljatok. Mert az Isten szerint
való szomorúság üdvösségre való megbánhatatlan megtérést szerez". Az a
megbánás, amelyet az isteni kegyelem munkál a szívben, bűnvallomásra vezet és a
bűn elhagyására. Az apostol kijelentése szerint ilyen gyümölcsök mutatkoztak a
korinthusi hívők életében. "...Milyen nagy buzgóságot keltett ti bennetek, sőt
védekezést, sőt kívánkozást, sőt buzgóságot, sőt bosszúállást!"
Pál hosszabb ideig súlyos lelki terhet viselt a gyülekezetekért - ez a teher olyan
nehéz volt, hogy majdnem elviselhetetlenné vált. Ravasz tanítók igyekeztek lerontani

184
Ellen G. White Apostolok története

a hívőkre gyakorolt befolyását és az evangéliumi igazságok helyett saját tanaikat
akarták rájuk erőszakolni. A nehézségek és csüggesztő körülmények, melyek Pált
keserítették, a következő szavaiból is kivehetők: "...hogy felette igen, erőnk felett
megterheltettünk, úgy, hogy életünk felől is kétségben valánk."
Most azonban megszűnt aggodalmának az egyik oka. Arra a hírre, hogy a
korinthusiakhoz intézett levelét annyira megszívlelték, Pál ilyen ujjongó szavakra
fakadt: "Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja és minden
vigasztalásnak Istene, aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi
is megvigasztalhassunk bármely nyomorúságba esteket azzal a vigasztalással,
amellyel Isten vígasztal minket. Mert amint bőséggel kijutott nékünk a Krisztus
szenvedéseiből, úgy bőséges a mi vigasztalásunk is Krisztus által. De akár
nyomorgattatunk, a ti vigasztalástokért és üdvösségtekért van az, mely hathatós
ugyanazon szenvedések elviselésére, amelyeket mi is szenvedünk; akár
megvigasztaltatunk a ti vigasztalástokért és üdvösséglekért van az. És a mi
reménységünk erős felőletek, tudván, hogy amiképpen társaink vagytok a
szenvedésben, azonképpen a vigasztalásban is."
Noha Pál örömét fejezte ki újbóli megtérésük és a kegyelemben való
növekedésük felett, mégis szívük és életük átalakulásáért egyedül Istent dicsérte és
dicsőítette. Így kiáltott fel: "Hála pedig az Istennek, aki mindenkor diadalra vezet
minket a Krisztusban, és az ő ismeretének illatját minden helyen megjelenti mi
általunk. Mert Krisztus jó illatja vagyunk
Istennek, mind üdvözülők, mind az elkárhozók között." Abban az időben
szokás volt, hogy a győzelmes háborúból visszatérő vezér, foglyok csapatát hozta
magával.
Ilyen alkalmakra tömjénezőket rendeltek ki és miközben a sereg győztesen
vonult hazafelé, a halálra ítélt foglyok számára ez a jó illat "a halál illata volt a
halálra;" arra utalt, hogy közelednek kivégzésük helyéhez. Ellenben olyan foglyok
számára, akiknek uraik megkegyelmeztek és életüket megkímélték, a tömjénfüst, "az
élet illata volt az életre", mivel azt jelezte, hogy szabadulásuk elközelgett.
Pált hite és reménye éltette. Tudatában volt, hogy Sátán immár nem
győzedelmeskedhet Korinthusban Isten műve fölött és ezért szívből jövő háláját
fejezte ki. Ő és munkatársai úgy óhajtották megünnepelni Krisztus és az igazság
ellenségei fölött aratott győzelmüket, hogy megújult buzgalommal terjesztették az
Üdvözítő ismeretét. Mint a tömjénillat, úgy áradjon szét a világon az evangélium jó
illata. Azoknak, akik Krisztust elfogadják, az üzenet: "élet illata életre"; azoknak
pedig, akiknek hitetlenségükben megátalkodnak: "halál illata halálra".
Amikor Pál ráeszmélt e munka lenyűgöző nagyságára, így kiáltott fel: "És
ezekre kicsoda alkalmatos?" Ki prédikálhatja Krisztust úgy, hogy ellenségeinek ne
legyen elfogadható oka sem a hírnököt, sem üzenetét megvetéssel illetni? Pál azt

185
Ellen G. White Apostolok története

óhajtotta, hogy megértesse a hívőkkel az evangéliumi szolgálat ünnepélyes
felelősségét. Csak a hűséges igehirdetés, a tiszta, a következetes és a prédikációkkal
összhangzó életmód kedves és tetsző Isten előtt; csak ez teszi eredményessé az
Evangélium szolgáinak lelkek megmentéséért való fáradozásait. Korunk prédikátorai
is, teljes tudatában a mű nagyságának, az apostollal együtt kiálthatják: "És ezekre
kicsoda alkalmatos?"
A gyülekezetben voltak némelyek, akik Pált, első levelének megírásakor
öndicsérettel vádolták meg. Az apostol erre hivatkozik, amennyiben megkérdezi a
gyülekezeti tagokat, hogy indítékait így értelmezték-e, így ítélték-e meg? Ezt mondja:
"Elkezdjük-é ismét ajánlgatni magunkat? Vagy talán szükségünk van, mint
némelyeknek, ajánló levelekre hozzátok, avagy tőletek?" Ha a hívők más helyekre
költöztek, gyakran ajánlóleveleket vittek magukkal az előbbi gyülekezettől. Vezető
munkásoknak azonban, vagy a gyülekezetek alapítóinak nem volt szükségük
ajánlólevelekre. A korinthusi hívők, akik a bálványimádásból az evangéliumhoz tértek,
önmaguk voltak az ajánlólevelek, amelyekre Pálnak szüksége volt. Az, hogy az
igazságot elfogadták, hogy életmódjukban változás állott be, elevenen bizonyította
Pálnak munkájában kifejtett hűségét, és felhatalmazta arra, hogy mint Krisztus
szolgája tanácsoljon, feddjen és intsen.
Pál úgy tekintette a korinthusi testvéreket, mint élő bizonyítékait. "A mi
levelünk ti vagytok" - mondotta - "beírva a mi szívünkbe, amelyet ismer és olvas
minden ember. Akik felől nyilvánvaló, hogy Krisztusnak a mi szolgálatunk által
szerzett levele vagytok, nem tentával, hanem az élő Isten Lelkével írva; nem
kőtáblára, hanem a szívnek hústábláira."
A bűnösök megtérése és megszentelődésük az igazság által, az Isten
szolgájának legerősebb bizonyítéka arra nézve, hogy Isten hívta el tisztségére.
Apostoli elhivatottságának bizonyítéka a megtértek szívébe van vésve, melyről
átalakult életük tanúskodik. Krisztus, a dicsőség reménysége, alakul ki szívükben.
Prédikátori szolgálatának ezek a bizonyítékai erősítik az Evangélium munkását.
Krisztus szolgáinak ma is hasonló bizonyítékokkal kellene rendelkezniük, mint
amilyen a korinthusi gyülekezet volt Pál munkálkodásának. Noha manapság igen sok
a prédikátor, mégis nagyon ritka a tehetséges és megszentelt életű evangélista.
Kevés azok száma, kiknek szíve telve olyan szeretettel, amely Krisztusban lakozott.
Gőg, önhittség, a világ szeretete, gáncsoskodó hajlam, keserűség és irigység
jellemez sokakat, akik Krisztus hitét vallják.
Életmódjuk, mely igen gyakran éles ellentétben áll az Üdvözítő életével,
szomorú bizonyságát adja annak a lelkipásztori munkának, amely által megtértek.
A legnagyobb megtiszteltetés az, ha Isten az embert az Evangélium alkalmas
szolgájának fogadta el. Azonban azok, akiknek munkáját az Úr megáldja erővel és
eredménnyel, nem dicsekszenek. Elismerik, hogy teljesen Istentől függnek, tudják,

186
Ellen G. White Apostolok története

hogy önmaguktól semmire sem képesek. Pállal együtt mondják: "Nem mintha
magunktól volnánk alkalmatosak valamit gondolni, úgy mint magukból; ellenkezőleg
a mi alkalmas voltunk az Istentől van, aki alkalmatosukká tett minket arra, hogy új
szövetség szolgái legyünk."
A hű szolga a Mester munkáját végzi. Érzi munkája nagy fontosságát;
felismeri, hogy a gyülekezethez és a világhoz való viszonya ugyanaz, mint amilyen
Krisztusé volt. Fáradhatatlanul munkálkodik, hogy bűnösöket nemesebb és
magasztosabb életre vezessen, hogy elnyerhessék egykoron a győzők jutalmát. Ajkát
az oltárról vett eleven parázs érinti; Jézust dicsőíti, mint a bűnös egyetlen
reménységét. Akik hallgatják, érzik, hogy imáiban komolyan és őszintén közeledett
Istenhez. A Szentlélek megnyugodott rajta, lelke érezte az elevenítő mennyei tüzet
és képes arra, hogy lelki dolgokat lelkileg ítéljen meg. Erőt nyert, hogy Sátán
erődítéseit lerombolja. Szívek lágyulnak meg, amikor szemlélteti Isten szeretetét, és
hallgatói sóvárogva kérdik: "Mit tegyek, hogy üdvözüljek?"
"Annakokáért, mivelhogy ilyen szolgálatban vagyunk, amint a kegyelmet
nyertük, nem csüggedünk el; hanem lemondtunk a szégyen takargatásáról, mint akik
nem járunk ravaszságban, és nem is hamisítjuk meg az Isten igéjét, de nyilvánvaló
igazsággal kelletjük magunkat minden ember lelkiismeretének az Isten előtt. Ha
mégis leplezett a mi evangéliumunk, azoknak leplezett, akik elvesznek. Akikben e
világ istene megvakította a hitetlenek elméit, hogy ne lássák a Krisztus dicsőséges
evangéliumának világosságát, aki az Isten képe. Mert nem magunkat prédikáljuk,
hanem az Úr Jézus Krisztust; magunkat pedig, mint a ti szolgáitokat, a Jézusért. Mert
az Isten, aki szólt: Betétből világosság ragyogjon, ő gyújtott világosságot a mi
szívünkben az Isten dicsősége ismeretének a Jézus Krisztus arcán való világoltatása
végett."
Így dicsőítette az apostol Isten kegyelmét és irgalmasságát, mely
megnyilvánult abban a szent megbízatásban, amelyet mint Krisztus szolgája nyert.
Isten nagy kegyelme megtartotta őt és hittestvéreit minden nehézség, kísértés és
veszedelem közepette. Nem alkalmazkodtak sem hitükben, sem tanításaikban a
hallgatók kívánságaihoz, sőt nem is titkoltak el egyetlen olyan igazságot sem,
amelyre üdvösségük érdekében szükségük volt, azért, hogy így tanításaikat vonzóbbá
tegyék. Egyszerűen és világosan kifejtették az igazságot; imádkoztak lelkek
meggyőzéséért és megtéréséért. Azonkívül igyekeztek életmódjukat is összhangba
hozni tanításaikkal, hogy a hirdetett igazság mindenki lelkiismeretéhez szóljon.
"Ez a kincsünk pedig" - folytatta az apostol - "cserépedényekben van, hogy
amaz erőnek nagy volta Istené legyen, és nem magunktól való." Isten hirdettethette
volna igazságát bűntelen angyalok által is! Azonban ez nem felelt meg tervének. Ő
tökéletlen emberi lényeket választ eszközéül, szándékának megvalósítására. A
felmérhetetlen értékű kincset cserépedényekbe helyezi. Isten azt akarja, hogy
áldásait emberek vigyék a világnak. Általuk ragyogja át Isten dicsősége a bűn

187
Ellen G. White Apostolok története

sötétségét. Szerető szívvel közeledjenek a bűnnel terhelt és nyomorgó emberhez és
így vezessék a kereszt lábához. Minden cselekedetükkel dicsőítsék, tiszteljék és
dicsérjék Őt, aki fölötte áll mindennek.
Pál, saját tapasztalataira rátérve, kimutatta, hogy Krisztus szolgálatára nem
önző okok késztették, mert ezen az útján megpróbáltatás és kísértés volt
osztályrésze. "Mindenütt nyomorgattatunk, de meg nem szoríttatunk;
kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe. Üldöztetünk, de el nem hagyatunk;
tiportatunk, de el nem veszünk. Mindenkor testünkben hordozzuk az Úr Jézus halálát,
hogy a Jézusnak élete is látható legyen a mi testünkben."
Pál emlékeztette testvéreit, hogy ő és munkatársai, mint Krisztus hírnökei,
állandó veszélyben forogtak. Az elszenvedett nehézségek erőiket felmorzsolták. "Mert
mi, akik élünk, mindenkor halálra adatunk a Krisztusért, hogy a Jézus élete is látható
legyen a mi halandó testünkben. Azért a halál mi bennünk munkálkodik, az élet pedig
ti bennetek." Krisztusnak e szolgái, a nélkülözések, nyomorúságok és testi
szenvedéseik által, Krisztus halálához hasonlóvá lettek. Azonban, ami bennük a halált
munkálta, az a korinthusiaknak lelki életet és egészséget hozott, mivel az igazságban
való hit által, részeseivé lettek az örök életnek. Tekintettel erre, Jézus követői
óvakodjanak, nehogy hanyagságuk, vagy szeretetlenségük által Krisztus
munkásainak terheit és kísértéseit növeljék.
"Mivelhogy pedig a hitnek mi bennünk is ugyanaz a lelke van meg, amint írva
van: Hittem és azért szóltam; hisszük mi is, és azért szólunk." A rábízott igazság
valódiságáról Pál tökéletesen meg volt győződve, így hát mi sem bírhatta volna rá,
hogy Isten Igéjét hamisan szólja, avagy eltitkolja legbensőbb meggyőződését. Nem
akart jólétet, dicsőséget, avagy élvezetet szerezni oly módon, hogy a világhoz
alkalmazkodjék. Noha állandóan a mártírhalál fenyegette a hitért, melyet a
korinthusiaknak is hirdetett, mégsem félt; tudta, hogy az, Aki meghalt és
feltámadott, őt is feltámasztja sírjából és az Atya elé állítja.
"Mert minden ti érettetek van" - mondotta -, "hogy a kegyelem sokasodva,
sokak által a hálaadást bőségessé tegye az Isten dicsőségére." Az apostolok nem
öndicsőítésükre prédikálták az evangéliumot. Az a reménység, hogy lelkeket
mentenek meg, késztette őket. Életüket ezért szentelték ennek a műnek. Ez a
reménység volt egyszersmind, ami visszatartotta őket attól, hogy fenyegető
veszélyek vagy tényleges szenvedések láttára, fáradozásaikat beszüntessék.
"Azért nem csüggedünk; sőt, ha a mi külső emberünk megromol is, a belső
mindazáltal napról-napra újul." Pál érezte az ellenség hatalmát; noha testi ereje
gyengült, mindazáltal hűen és feltartóztathatatlanul hirdette Krisztus evangéliumát.
Felöltötte Isten teljes fegyverzetét, s úgy rohant előre a küzdelembe, a keresztnek ez
a hőse! Bátorító hangja tanúskodott a küzdelemben elért győzelméről. Tekintetét a
hűségesek jutalmára szegezte s így kiáltott fel diadalmasan: "Mert a mi pillanatnyi
könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nekünk, mivelhogy nem

188
Ellen G. White Apostolok története

a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra; mert a láthatók ideig valók, a
láthatatlanok pedig örökkévalók."
Nagyon komoly és mélyen megható ezután az apostol szózata a korinthusi
testvérekhez, hogy ismételten gondolkozzanak Megváltójuk páratlan szeretete felett.
"Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztusnak jótéteményét" - írta -, "hogy gazdag
lévén, szegénnyé lett érettetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok."
Ti ismeritek azt a magasságot, ahonnan leereszkedett, valamint azt a mélységes
megalázkodást, amelyet magára vállalt. Miután rálépett az önmegtagadás és
önfeláldozás ösvényére, arról többé le nem tért, amíg életét oda nem áldozta.
Mennyei trónja és földi keresztje között nem volt számára nyugalom.
Pál apostol pontról pontra, részletesen kifejtett mindent, hogy valamennyien,
kik levelét olvasni fogják, teljesen megértsék az Üdvözítőnek érettük való csodálatos
megalázkodását. Bemutatta nekik Krisztust, aki mint Isten, az Atyánál időzött és Vele
együtt fogadta az angyalok hódolatát. Azután szemléltette útját, le, az emberi sors
megalázó mélységeibe. Pál meg volt arról győződve, hogy ha sikerül megértetni
velük azt a csodálatos áldozatot, melyet a menny Fensége hozott, minden önzést
száműznek életükből. Bemutatta előttük tehát, hogy Isten Fia miként vetette le
dicsőségét, s vette önként magára az emberi természetet. Sőt szolgává alázta magát,
egészen a halálig "a keresztfának haláláig" (Fil. 2, 8.), hogy az elbukott emberiséget
lealázottságából felemelje reményre, örömre, a mennyek országában.
Ha az isteni jellemet a kereszt fényében szemléljük, akkor irgalmasságot,
gyengédséget és megbocsátást látunk, párosulva méltányossággal és igazsággal.
Mennyei trónján szemléljük
Őt, aki kezein, lábain és oldalán viseli szenvedéseinek jeleit; ezeket azért
szenvedte, hogy megbékéltesse az embert Istennel. Látjuk az Atyát, a Végtelent,
megközelíthetetlen világosságban, aki Fiának érdemeiért tulajdonául fogad el
bennünket. A bosszúállás fellege, mely csak nyomorúsággal és kétségbeeséssel
fenyegetett, a keresztről áradó fényben, Isten kézírását tükrözi: Élj bűnös! Ti
bűnbánó, hívő lelkek éljetek! Én megfizettem érettetek a váltságdíjat!
Ha Krisztust szemléljük, a szeretet felmérhetetlen tengerének partján időzünk.
Szeretnők elbeszélni ezt a szeretetet, de szavaink felmondják a szolgálatot.
Elmondjuk földi életét, érettünk hozott áldozatot, közbenjárói tevékenységét fenn a
mennyben, valamint azt, hogy lakhelyeket készít azok számára, akik Őt szeretik. Ha
mindez elvonul előttünk, akkor felkiáltunk: Oh, mily nagy és mélységes Krisztus
szeretete! "Nem abban van a szeretet, hogy mi szerettük az Istent, hanem hogy ő
szeretett minket és elküldte az ő Fiát engesztelő áldozatul a mi bűneinkért."
"Lássátok milyen nagy szeretetet adott nékünk az Atya, hogy Isten fiainak
neveztetünk!" (1. Ján. 4, 10; 3, 1.)

189
Ellen G. White Apostolok története

Minden őszinte tanítványban forrón lángol ez a szeretet, mint szent tűz,
szívének oltárán. Ez a föld az a hely, hol Isten szeretete megnyilvánult Krisztus által.
Ezen a földön kell Isten gyermekeinek ezt a szeretetet feddhetetlen életük által
visszatükrözni. Így vezethetjük a bűnösöket a kereszthez, hogy szemlélhessék Isten
Bárányát.
MINDIG CSAK ADNI
Az öreg kút csendesen adja
Vizét... úgy telik minden napja.
Áldott élet ez! - fontolgatom:
csak adni, adni minden napon!
Ilyen kúttá kellene lennem,
csak adni, teljes életemben!
Csak adni? Terhet is jelent,
Jó kút, nem érzed ezt a terhet?
Belenézek, tükre rám ragyog:
"Hiszen a forrás nem én vagyok!
Árad belém! Csak tovább adom,
frissen, vidáman és szabadon..."
Hadd éljek ilyen kút-életet,
Osszak áldást és szeretetet.
Nem az enyém, Krisztustól kapom,
Egyszerűen továbbadhatom!

190
Ellen G. White Apostolok története

32. Adakozó gyülekezet
A korinthusi gyülekezethez intézett első levelében Pál apostol kioktatta a
hívőket, hogy milyen egyetemes elvek alapján támogassák Isten művét e földön.
Miközben javukat szolgáló apostoli működéséről ír, azt kérdi tőlük: "Kicsoda
katonáskodik valaha a maga zsoldján?
Kicsoda plántál szőlőt és nem eszik annak gyümölcséből? Vagy kicsoda legeltet
nyájat, és nem eszik a nyájnak tejéből? Vajon emberi módon beszélem-é ezeket?
vagy nem ezeket mondja-é a törvény is? Mert a Mózes törvényében meg van írva:
Ne kösd fel a nyomtató ökörnek száját. Avagy az ökrökre van-é az Istennek gondja?
Avagy nem érettünk mondja-é általában? Mert mi érettünk íratott meg, hogy aki
szánt, reménység alatt kell szántania, és aki csépel, az ő reménységében részesnek
kell lennie reménység által."
Majd így kérdezi tovább az apostol: "Ha mi néktek a lelkieket vetettük, nagy
dolog-é, ha mi a ti testi javaitokat aratjuk? Ha egyebek részesülnek a ti javaitokban,
miért nem inkább mi? De mi nem éltünk e szabadsággal; hanem mindent eltűrtünk,
hogy valami akadályt ne gördítsünk a Krisztus evangéliuma elé. "Nem tudjátok-é,
hogy akik a szent dolgokban munkálkodnak, a szent helyből élnek, és akik az oltár
körül forgolódnak, az oltárral együtt veszik el részüket. Ekképpen rendelte az Úr is,
hogy akik az evangéliumot hirdetik, az evangéliumból éljenek." (1. Kor. 9, 7-14.)
Itt az apostol utal az Úr tervére, a templomban szolgálatot teljesítő papok
eltartását illetőleg. Akiket erre a szent hivatásra választottak, azokat testvéreik
tartották el, akiknek lelki áldásokkal szolgáltak. "...Kik a Lévi fiai közül nyerik el a
papságot, parancsolatjuk van, hogy törvény szerint tizedet szedjenek a néptől, azaz
az ő atyafiaiktól." (Zsid. 7, 5.) Lévi törzsét az Úr választotta ki, hogy végezzék a
templommal és a papsággal kapcsolatos szent szolgálatokat. A papról viszont azt
mondotta: "Mert őt választotta ki az Úr, ...hogy álljon szolgálatra az Úrnak nevében."
(5. Móz. 18, 5.) Minden jövedelem tizedét az Úr igényelte saját tulajdonául; a tized
visszatartását az Úr lopásnak tekintette.
Ezen tervre - a prédikátori szolgálat támogatására - hivatkozott Pál, amikor
kijelentette: "Ekképpen rendelte az Úr is, hogy akik az evangéliumot hirdetik, az
evangéliumból éljenek." Később, Timótheushoz intézett egyik levelében még azt írja:
"Méltó a munkás a maga jutalmára." (1. Tim. 5, 18.)
A tized fizetése azonban csak egyik része volt az Isten tervének, szolgálatának
fenntartására. Ezenkívül még számos adományt és áldozatot írt elő. A zsidó papi
rendszer arra tanította a népet, hogy bőkezűen adakozzék, úgy Isten ügyének
támogatására, mint a szűkölködők táplálására. Különös alkalmakra önkéntes

191
Ellen G. White Apostolok története

adományokat gyűjtöttek. Az aratás és szüret idején, a mező és a föld zsengéit -
búzát, bort és olajat - az Úr oltárára áldozták. Az utószedést, az aratás maradványait,
a szegények számára hagyták. Juhok nyírásakor az első gyapjút és a búza
cséplésének elejét szintén Istennek szentelték. Hasonlóképpen az állatok
elsőszülötteit; ellenben az elsőszülött fiúgyermekért váltságdíjat fizettek. A
gyümölcsök zsengéjét viszont a Szentélyben kellett az Úrnak áldozatul bemutatni, és
azután a papok szükségleteire szentelni.
A jótékonykodás ezen rendszere által az Úr oktatni kívánta az izraelitákat,
hogy mindenben Ő legyen az első. Így emlékeztette őket arra, hogy Ő a tulajdonosa
minden földjüknek, nyájuknak és barmaiknak. Ő adta a napfényt és az esőt; így
keltette életre a vetést és érlelte meg az aratást. Egyáltalán minden, amivel
rendelkeznek, Isten tulajdona és ők csak javainak sáfárai.
Nem egyezik Isten akaratával, hogy a keresztények szűkkeblűbbek legyenek a
zsidóknál, mert nekik sokkal nagyobb kiváltságaik vannak. "Valakinek sokat adnak" -
jelenti ki az Üdvözítő - "sokat követelnek tőle." (Luk. 12, 48.) A héberektől
megkövetelt bőkezű adakozás elsősorban saját népüket szolgálta. Viszont ma Isten
műve az egész földre kiterjed. Krisztus az evangélium kincseit követőinek kezeibe
helyezte; ezzel azonban felelőssé tette őket, hogy az üdvösség örömhírét az egész
világnak hirdessék. Bizonyos, hogy kötelezettségünk sokkal nagyobb, mint volt a
hajdani Izráelé.
Miközben Isten műve terjed, mind gyakoribb segélykérések érkeznek hozzánk.
Hogy ezen meghívásoknak eleget tehessünk, a keresztényeknek meg kell szívlelniük
az Úr parancsát: "Hozzátok be a tizedet mind az én tárházamba, hogy legyen
ennivaló az én házamban." (Mal. 3, 10.) Ha a hitvalló keresztények behoznák
tizedeiket és adományaikat, akkor Isten tárháza állandóan megtelne. Akkor nem
lenne szükség kiállításokra, sorsolásokra és mulatságokra, hogy az evangélium
terjesztéséhez szükséges anyagi eszközöket biztosítsák.
Az emberek kísértésbe esnek, hogy pénzüket élvezetekre, vágyaik
kielégítésére, testük díszítésére vagy lakásuk szépítéséré fordítsák. Még gyülekezeti
tagok sem tartózkodnak attól, hogy ilyen célokra bőkezűen, sőt pazarlóan
költekezzenek. Ellenben, ha felszólítják őket, hogy az Úr tárházába hozzanak
adományokat, hogy műve fejleszthető legyen, akkor ettől húzódoznak. Azután, ha
nem tudják elkerülni a felszólítást, adakoznak, de lehetőleg sokkal kevesebbet, mint
amennyit igen gyakran haszontalan élvezetekre kiadnak. Isten szolgálata iránt nem
mutatnak őszinte szeretetet, sem komoly részvétet lelkek megmentése érdekében.
Nem csoda tehát, ha az ilyen tagok keresztényi élete elfajult, beteges élet.
Akinek szívében azonban Krisztus szeretete lángol, az nemcsak kötelességének
érzi, hanem boldog lesz, ha mindenét odaáldozhatja a legnagyobb és legszentebb
mű fejlesztésére, amelyet valaha emberekre bíztak: feltárni a világnak a jóság,
Irgalom és Igazság kincseit.

192
Ellen G. White Apostolok története

A kapzsiság, a fösvénység lelkülete viszi rá az embereket, hogy olyan pénzt is
visszatartsanak vágyaik kielégítésére, amely jog szerint Istené. Az Úr ezt a lelkületet
ma éppúgy gyűlöli, mint annak idején, amikor népét szigorúan megfeddte prófétája
által: "Avagy az ember csalhatja-é az Istent? ti mégis csaltatok engem. És azt
mondjátok: Mivel csalunk téged? A tizeddel és az áldozni valóval. Átokkal vagytok
elátkozva, mégis csaltok engem; a nép egészben!" (Mal. 3, 8. 9.)
A bőkezű adakozás: mennyei lelkület. E lelkület legmagasztosabb
megnyilvánulása: Krisztus áldozata a kereszten. Miérettünk odaadta az Atya
egyszülött Fiát! Krisztus pedig, miután mindenről lemondott, amivel bírt, Önmagát
adta oda, hogy megmentse az embert. A golgotai kereszt legyen az Üdvözítő
felhívása a jótékonyságra, minden követőjéhez. A kereszt a jelképe az örök adakozás
elvének. "Adni és ismét csak adni." "Aki azt mondja, hogy ő benne marad, annak úgy
kell járnia, amint ő járt." (1. Ján. 2, 6.)
Ellenben az önzés lelkülete: a Sátán lelkülete. A világi ember életében
megnyilvánuló alapelv ez: Végy! Kapj! Így remélnek boldogságot és kényelmet
elérni; vetésük gyümölcse azonban nyomorúság és halál.
Mindaddig, míg Isten áldást ad gyermekeinek, kötelességük sem szűnik meg,
hogy visszaadják Neki az Általa igényelt részt. És pedig nemcsak ezt a köteles részt
kell adniuk, hanem hozzanak hálaáldozatul önkéntes adományokat is Isten
tárházába. Ujjongó szívvel áldozzák hát oda Teremtőjüknek bőségük zsengéit,
legkiválóbb javaikat, legszebb és legszentebb szolgálatukat. Akkor gazdag áldást
nyernek. Isten olyanná teszi lelküket, amilyen a megöntözött kert, amely sohasem
szenved vízhiányban. Amikor pedig begyűjtik az utolsó nagy aratást, jutalmul azokat
a kévéket nyerik, melyeket Mesterüknek hozhattak, azért, mert istenadta javaikat
önzetlenül használták fel.
Istennek a toborzás munkáját végző, választott szolgái soha ne
kényszerüljenek arra, hogy testvéreik részvétteljes és szívélyes segítsége nélkül,
saját terhükre vegyék fel a küzdelmet. A gyülekezeti tagok kötelessége, hogy
bőkezűek legyenek azok iránt, akik világi foglalkozásukat otthagyják és teljesen
Krisztus szolgálatára szentelik életüket. Ha Isten szolgáit bátorítják, műve annál
jobban halad. Ellenben, ha az emberi önzés visszatartja az Úr művét megillető
támogatást, nemcsak a hithirdetők kezei gyengülnek meg, hanem gyakran egész
hasznavehetőségük komolyan megbénul.
Isten haragja felgerjed azok ellen, akik azt állítják, hogy az Ő követői, de
ennek ellenére engedik, hogy Istennek szentelt munkások életszükségleteikben
hiányt szenvedjenek, mialatt a lelkekért munkálkodnak. Az ilyen önző embereknek
egykor nemcsak arról kell számot adniuk, hogy miként sáfárkodtak Isten javaival,
hanem arról is, hogy bánatot és szívfájdalmat okoztak eljárásukkal az Úr hűséges
szolgáinak. Akit az Úr prédikátori tisztségre hív el, és erre az elhívásra mindent

193
Ellen G. White Apostolok története

otthagy, hogy az Úr szolgálatába lépjen, kell, hogy áldozatos fáradozásaiért olyan
fizetésben részesüljön, amely saját és családja megélhetését is biztosítja.
A világi foglalkozások különféle ágaiban, mind a szellemi, mind a fizikai munka
terén a tisztességes munkások igen jó fizetést kaphatnak. És ez a munka - az igazság
magvát hinteni, és lelkeket Krisztushoz vezetni - vajon nem sokkal fontosabb-e
bármilyen más világi foglalkozásnál? Nincs-e hát joguk a hűséges munkásoknak,
hogy ebben a munkakörben is elegendő jutalmat kapjanak? Aszerint, ahogyan
becsüljük az erkölcsi és a testi jólétért áldozott munkát, kimutatjuk, mennyivel többre
értékeljük a mennyei dolgokat a földieknél.
Szükséges, hogy Isten népe jó szívvel és bőségesen adakozzék, mert Isten
tárháza anyagi eszközökre szorul; a prédikátorok szükségleteit, a misszióterületek
igényeit kell kielégítenie. A prédikátoroknak szent kötelessége, hogy Isten művének
szükségleteit a gyülekezetek elé tárják és hogy bőkezűségre neveljék a tagokat. Ha
ezt elhanyagolják és a gyülekezetek nem adakoznak mások szükségleteire, akkor
nemcsak az Úr műve szenved, hanem elmarad az az áldás is, amelyben a hívők
egyébként részesültek volna.
Még a legszegényebb tagok is hozzák el adományaikat Istennek. Nekik is
részesülniük kell Krisztus kegyelmében, azáltal, hogy önmegtagadást gyakorolnak,
hogy segítsenek azokon, akik náluk is nyomorultabbak. A szegény ember adománya,
az önmegtagadás gyümölcse, jó illatként száll fel Isten trónjához. Az önfeláldozás
minden ténye erősíti az adakozó irgalmas lelkületét és szorosabban kapcsolja Ahhoz,
Aki gazdag volt, de miérettünk szegénnyé lett, hogy mi az ő szegénysége által
meggazdagodjunk.
Az özvegyasszony adakozását, mert két fillérjét - egész vagyonát - Isten
perselyébe helyezte, megörökítette az evangélium. Bátorítja azokat, akik noha
szegénységgel küzdenek - adományukkal Isten munkáját óhajtják támogatni. Jézus a
tanítványok figyelmét erre az asszonyra irányította, aki "az ő egész vagyonát"
odaadta. (Márk 12, 44.) Többre értékelte az asszony filléreit, mint azok adományát,
akiknek alamizsnája nem igényelt tőlük semmiféle önmegtagadást. Fölöslegük
csekélyke részét adták; az özvegy azonban lemondott legégetőbb szükségletéről is,
hogy adományát elvigye. Bizalmát Istenbe vetette, hogy megadja mindennapi
kenyerét. Róla mondotta az Üdvözítő: "Bizony mondom néktek, hogy ez a szegény
özvegy asszony többet vetett, hogynem mind a többi, akik a perselybe vetettek
vala." (Márk 12, 43. 44.) Azt tanította ezáltal, hogy Isten az adományt nem az összeg
nagysága szerint értékeli, hanem az adakozó helyzetéhez és indítóokához mérten.
Pál apostol, prédikátori tisztségében állandóan azon fáradozott, hogy a
gyülekezetekben az újonnan megtértek szívében felébressze a vágyat, hogy Istenért
nagy dolgot cselekedjenek. Gyakran intette őket a bőkezű adakozásra. Amikor az
efézusi vénekkel a régebben közöttük végzett munkájáról beszélt, ezt mondotta:
"Mindenestül megmutattam néktek, hogy ily módon munkálkodva kell az erőtlenekről

194
Ellen G. White Apostolok története

gondot viselni és megemlékezni az Úr Jézus szavairól, mert ő mondá: Jobb adni, mint
venni." "Aki szűken vet, szűken is arat; és aki bőven vet, bőven is arat." "Kiki amint
eltökélte szívében, nem szomorúságból, vagy kénytelenségből; mert a jókedvű
adakozót szereti az Isten." (Apcs. 20, 35; 2. Kor. 9, 6. 7.)
A maczedóniai hívők majdnem valamennyien szegények voltak földi javakban;
szívük azonban túláradt az Isten és igazsága iránti szeretettől, és örömujjongva
áldoztak az evangéliumi munka támogatására. Ha a pogány gyülekezetekben
általános gyűjtéseket rendeztek az ínséges zsidó hívők javára, a maczedóniai
megtértek bőkezűségét példaképül állították a többi gyülekezet elé. Az apostol a
korinthusi hívőkhöz intézett levelében felhívta figyelmüket erre és felemlítette:
"Istennek azt a kegyelmét, amelyet Maczedónia gyülekezeteivel közölt, hogy a
nyomorúság sok próbái közt is bőséges az ő örömük és igen nagy szegénységük
jószívűségük gazdagságává növekedett... Sőt erejük felett is adakoztak, sok
könyörgéssel kérvén minket, hogy a szentek iránt való szolgálat jótéteményébe és
közösségébe fogadjuk be őket." (2. Kor. 8, 1-4.)
A maczedóniai hívőknek ez az áldozatkészsége a teljes odaszentelődés
következménye volt. Isten Lelkétől késztetve, "önmagukat adták először az Úrnak"
(2. Kor. 8, 5.) azután pedig készségesek voltak anyagi javaikból is gazdagon áldozni
az Evangélium művének fenntartására. Nem volt szükséges őket adakozásra
unszolni; sőt kiváltságnak tekintették, hogy életszükségleteikről is lemondjanak és
ezáltal mások ínségén segítsenek. Ha az apostol ebben fékezni akarta őket, akkor
szinte erőszakolták, hogy fogadja el adományaikat. Egyszerűségükben és
becsületességükben, valamint a testvérek iránti szeretetükben örömmel tagadták
meg önmagukat, s ezáltal gazdagok voltak jó cselekedeteik gyümölcseiben.
Midőn Pál elküldte Titust Korinthusba, az ottani hívők erősítésére, külön is
utasította, hogy késztesse a gyülekezetet az adakozás erényének gyakorlására; a
hívőkhöz intézett levele által, személyesen ő maga szólította fel őket: "Azért
miképpen mindenben bővölködtök, hitben, beszédben, ismeretben és minden
buzgóságban és hozzánk való szeretetben, úgy e jótéteményben is bővölködjetek."
"Most hát a cselekvést is vigyétek végbe; hogy amiképpen az akarás készséges,
azonképpen a végrehajtás is ahhoz képest legyen, amitek van. Mert ha a készség
megvan, aszerint kedves az, amije kinek-kinek van, és nem aszerint, amije nincs."
"Az Isten pedig hatalmas arra, hogy rátok árassza minden kegyelmét; hogy
mindenben mindenkor teljes elégségtek lévén, minden jótéteményre bőségben
legyetek... Hogy mindenben meggazdagodjatok a teljes jószívűségre, amely általunk
hálaadást szerez az Istennek." (2. Kor. 8, 7. 11. 12; 9, 8-11.)
Az önzetlen bőkezűség az ősgyülekezetet örömmel árasztotta el; a hívők
tudták, hogy fáradozásaikkal hozzájárulnak ahhoz, hogy az evangélium eljusson
mindazokhoz, akik még a sötétségben élnek. Jótékonyságukkal bizonyították, hogy
nemhiába nyerték el Isten kegyelmét; mert csakis a Lélek általi megszentelődés

195
Ellen G. White Apostolok története

hozhatta létre ezt az áldozatkészséget! Mind a hívők, mind a hitetlenek előtt, ez: a
kegyelem csodáját jelentette.
A lelki fejlődés és jólét szorosan összefügg a keresztényi bőkezűséggel.
Krisztus követői örvendjenek annak a kiváltságnak, hogy életükben megnyilvánulhat
Megváltójuk irgalmassága. Amiként áldozatot hoznak az Úrnak, úgy biztosak lehetnek
afelől, hogy kincsük előttük jár a mennyei kapuk felé vezető útjukon. Akarod
biztosítani vagyonodat? Helyezd azokba a kezekbe, melyeken megláthatod a szegek
helyeit. Élvezni akarod vagyonodat? Használd fel a nyomorgók és szenvedők javára!
Akarod gyarapítani tulajdonodat? Akkor figyelj Isten intelmére: "Tiszteld az Urat a te
marhádból, a te egész jövedelmed zsengéjéből. Ekképpen megtelnek a te csűreid
elégséggel, és musttal áradnak el sajtód válúi." (Péld. 3, 9. 10.) Ha azonban arra
törekszünk, hogy vagyonunkat saját önző céljainkra visszatartsuk, örök veszteségünk
lesz. Ellenben attól a pillanattól kezdve, hogy kincsünket odaadtuk Istennek, Neve,
változhatatlansága pecsétjét viseli.
Isten kijelenti: "Oh boldogok ti, akik minden vizek mellett vettek." (Ésa. 32,
20.) Állandó adakozás, Isten adományaiból, mindenfelé, ahol Isten műve vagy
emberek ínsége segítségért kiált, sohasem vezethet elszegényedésre. "Van olyan, aki
bőven adakozik, és annál inkább gazdagodik; és aki megtartóztatja a járandóságot,
de ugyan szűkölködik." (Péld. 11, 24.) A magvető a magot azáltal sokszorosítja, hogy
elhinti a földbe. Áll ez azokra is, akik hűségesen adakoznak Isten adományaiból.
Adakozásukkal megsokszorosított áldást vesznek.
"Adjatok, néktek is adatik." Isten megígérte: "Jó mértéket, megnyomottat és
megrázottat, színig teltet adnak a ti öletekbe." (Luk. 6, 38.)
TÉGY, URAM, ENGEM ÁLDÁSSÁ!
Tégy, URAM, engem áldássá! LELKEDET úgy várom.
Tedd TE a szívem hálássá, hogy NEKED szolgáljon!
Bárhova küldesz, ajkamról zengjen az új ének!
Tégy, URAM, engem áldássá! Oly sok a bús élet.
Füle Lajos
"Mindenki annyival lesz gazdagabb,
amennyit a magáéból másnak ad. "
Sargiv F.

196
Ellen G. White Apostolok története

33. Munka, viszontagságok között
Pál fáradozott azon, hogy a Szentírásból a megtértek elé tárja az Isten műve
támogatására vonatkozó világos tanításokat. Noha mint az evangélium prédikátora,
"joggal" igényelhette, hogy megélhetéséért világi foglalkozásban "ne kelljen
dolgoznia" (1. Kor. 9, 6.), időnként mégis, prédikátori tisztsége gyakorlása közben, a
nagyobb kultúr-központokban mesterségét is folytatta, hogy létfenntartását
biztosítsa.
A zsidók a testi munkát nem tartották rendkívüli dolognak, vagy lealázónak.
Mózes a zsidókat kioktatta, hogy gyermekeiket rendszeres mesterségre tanítsák;
bűnnek számított, ha ifjaknak megengedték, hogy a testi munkát kerüljék. Sőt, ha a
gyermeket szent hivatásra nevelték is, szükségesnek tartották, hogy valamilyen
gyakorlati, hasznos munkát tanuljon. Minden ifjúnak akár gazdag, akár szegény
szülők gyermeke volt is, mesterséget kellett tanulnia. Ha a szülők elmulasztották
gyermeküket mesterségre kitaníttatni, úgy tekintették őket, mint akik eltértek az Úr
rendeleteitől. Ennek a szokásnak megfelelően, Pál is megtanulta már kora
ifjúságában a sátorkészítés mesterségét.
Mielőtt Pál Krisztus tanítványa lett, magas állást töltött be és nem volt
szüksége megélhetéséért két keze munkájára. Azonban később, miután már egész
vagyonát Krisztus ügyének fejlesztésére fordította, időközönként mesterségéhez
folyamodott, hogy megélhetését biztosítsa. Ezt különösen olyan helyeken tette, ahol
szándékát esetleg félreérthették.
Thessalonikában kifejtett működésével kapcsolatban olvassuk először, hogy
Pál, mialatt hirdette az Igét, keze munkájával kereste meg kenyerét. Az ottani
gyülekezethez intézett levelében emlékezteti a hívőket, hogy "terhetekre lehettünk
volna, mint Krisztus apostolai". De még hozzáteszi: "Emlékezzetek ugyanis
atyámfiai a mi fáradozásunkra és bajlakodásunkra; mert éjjel-nappal munkálkodva
hirdettük néktek az Isten evangéliumát, csakhogy senkit meg ne terheljünk
közületek." (1. Thess. 2, 6. 9.) Az apostol a hozzájuk intézett második levelében
kifejti továbbá, hogy amikor ő és munkatársai náluk időztek: "sem ingyen kenyeret
nem ettek senkinél, hanem munkával és fáradsággal, éjjel-nappal dolgozva, hogy
közületek senkinek se legyünk terhére. Nem azért, mintha nem volna rá jogunk,
hanem, hogy magunkat például adjuk néktek, hogy minket kövessetek." (2. Thess. 3,
8. 9.)
Thessalonikában találkozott az apostol olyan emberekkel, akik húzódoztak a
testi munkától. Ezekről írja később: "Némelyek rendetlenül élnek közületek, akik
semmit nem dolgoznak, hanem nyugtalankodnak. Az ilyeneknek azonban rendeljük,
és kérjük őket a mi

197
Ellen G. White Apostolok története

Urunk Jézus Krisztusra, hogy csendesen munkálkodva, a magok kenyerét
egyék." Miközben Pál Thessalonikában dolgozott, különösen ügyelt arra, hogy az
ilyeneknek igazi példaképül szolgáljon. "Mert amikor nálatok voltunk" - írja -, "azt
rendeltük néktek, hogy ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék." (2. Thess. 3, 11.
12. 10.)
Sátán minden korszakban megkísérelte, hogy Isten szolgáinak fáradozásai elé
akadályokat gördítsen, amennyiben a gyülekezetekbe a fanatizmus lelkületét vitte be.
Így volt ez Pál napjaiban is; így a későbbi évszázadokban; úgyszintén a reformáció
korszakában is. Wycliffe-nek, Luthernek és másoknak, kik befolyásukkal és hitükkel a
világ áldására szolgáltak, harcolniuk kellett olyan csalárdságok ellen, melyekkel az ősi
ellenség megkísérelte, hogy a túlbuzgó, kiegyensúlyozatlan és megszenteletlen
lelkületű tagokat fanatizálja. Tévelygő lelkek azt tanították, hogy az életszentség
magaslata a lelket minden földi gond és munka fölé emeli, tehát a munka alól is
mentesíti. Mások viszont szélsőséges nézeteikkel, bizonyos szövegeket
félremagyaráztak és azt tanították, hogy a munka bűn. A keresztény ne törődjön
többé sem saját, sem családja jólétével, hanem egész életét szentelje lelki
dolgoknak. Azonban Pál apostol tanítása és példaadása megfeddi az ilyen
szélsőségeket.
Thessalonikában az igehirdetés közben Pál nem volt teljesen keze munkájára
utalva, hogy megélhessen. Amikor később thessalonikai élményeire hivatkozik és
megköszöni a filippibeli hívők adományait, amelyekkel ottani tartózkodása alatt
támogatták, ezeket írja: "Mert már Thessalonikában is, egyszer is, másszor is,
küldtetek nékem szükségemre." (Fil. 4, 16.) Annak ellenére, hogy ezt a segítséget
kapta, a thessalonikaiaknak mégis példakép akart lenni a szorgalomban; egyrészt,
hogy senki se vádolhassa jogosan kapzsisággal, másrészt, hogy példaadásával
megfeddje azokat, akik a testi munka felől fanatikus nézeteket vallottak.
Amikor Pál első ízben meglátogatta Korinthusi, olyan emberek közé került, akik
gyanúsan fogadták az idegenek szándékait. A tengerparton lakó görögök tapasztalt
kereskedők voltak. Ezek annyira begyakorolták magukat a fortélyos üzleti fogásokba,
hogy végül is az volt a véleményük, hogy a haszon jelenti az üdvösséget és a
pénzszerzés minden körülmények között előnyös - akár tisztességes, akár görbe úton
is. Pál ismerte jellemvonásaikat. Nem akart tehát alkalmat szolgáltatni olyan
állításokra, hogy az evangéliumot pénzért prédikálja. Joggal követelhetett volna
támogatást korinthusi hallgatóitól, de nem élt ezen jogával, nehogy prédikátori
munkásságát és eredményességét az a jogtalan gyanú csorbítsa, hogy az
evangéliumot nyereség kedvéért prédikálja. Szerette volna a félreértés minden
alapját kiküszöbölje, nehogy üzenete veszítsen erejéből.
Korinthusba érkezése után nemsokára "egy Akvilla nevű, pontusi származású
zsidóra talált, ki nem régen jött Itáliából és feleségére Priscillára." Ezek "azonféle
mívesek valának" mint ő. Klaudius rendeletére, hogy minden zsidónak el kell hagynia

198
Ellen G. White Apostolok története

Rómát, kerültek Akvilla és Priscilla Korinthusba, ahol mint sátorkészítők telepedtek le.
Pál tudakozódott felőlük. Amikor megtudta, hogy istenfélők és igyekeznek kerülni az
őket körülvevő helytelen befolyásokat, hozzájuk ment, "náluk marada és dolgozik
vala... Vetekedvén pedig minden szombaton a zsinagógában és igyekezék mind a
zsidókat, mind a görögöket meggyőzni." (Apcs. 18, 2-4.) Később Silás és Timótheus
is csatlakoztak Pálhoz Korinthusban. Magukkal hozták a maczedón gyülekezetek
anyagi támogatását a mű fejlesztésére.
A korinthusi hívőkhöz írt második levelében, miután ott már egy erős
gyülekezetet alapított, Pál emlékeztette őket a köztük töltött életére. "Avagy
vétkeztem-é" - kérdezte - "mikor magamat megaláztam, hogy ti
felmagasztaltassatok, hogy ingyen hirdettem néktek az Isten evangéliumát? Más
gyülekezeteket fosztottam meg, zsoldot vévén, hogy néktek szolgáljak; és mikor
nálatok voltam és szűkölködtem, nem voltam terhére senkinek. Mert az én
szükségemet kipótolták a Maczedóniából jött atyafiak; és rajta voltam és rajta is
leszek, hogy semmiben se legyek terhetekre. Krisztus igazsága bennem, hogy én
ettől a dicsekvéstől nem esem el Akhája vidékén." (2. Kor. 11, 7-10.)
Pál megmagyarázza, hogy miért tanúsított ilyen magatartást Korinthusban.
Azért, hogy "elvágjam az alkalmat az alkalomkeresők elől." (2. Kor. 11, 12.)
Miközben mint sátorkészítő munkálkodott, az evangéliumot is hűségesen hirdette.
"Apostolságomnak jelei megbizonyosodtak közöttetek sok tűrésben, jelekben,
csodákban és erőkben is." Azután hozzáfűzi: "Mert micsoda az, amiben
megkárosodtatok a többi gyülekezetek mellett, hanem ha az, hogy én magam nem
voltam néktek terhetekre? Bocsássátok meg nékem ezt az igazságtalanságot! Ímé
harmadízben is kész vagyok hozzátok menni, és nem leszek terhetekre, mert nem azt
keresem, ami a tiétek, hanem titeket magatokat... Én pedig nagy örömest áldozok és
esem áldozatul a ti lelketekért." (2. Kor. 12, 12-15.)
Efézusban töltött hosszabb működésének ideje alatt, ahol három éven át az
egész vidéken hatalmas evangélizáló munkát végzett, szintén folytatta mesterségét.
Efézusban csakúgy, mint Korinthusban, Akvilla és Priscilla társaságának örvendhetett,
akik elkísérték Ázsiába is, második misszióútjának befejezése alkalmával.
Egyesek tiltakoztak és kifogásolták, hogy Pál kézi munkát végezzen, mert azt
állították, hogy ez nem egyeztethető össze az evangélium prédikátorának
tisztségével. Hogy Pál, a legtekintélyesebb és legelsőrangúbb prédikátor ipart űzzön,
miközben az Igét hirdeti? Vajon nem méltó-e a munkás az ő jutalmára? Miért
fecsérelje sátrak készítésére idejét, amikor bizonyára jobban is fel tudná használni?
Pál azonban nem tekintette ezt az időt elveszettnek. Mialatt Akvillával
dolgozott, szoros összeköttetésben volt a nagy Tanítóval és megragadott minden
alkalmat, hogy az Üdvözítőről bizonyságot tegyen és a szűkölködőkön segítsen.
Vágyott állandóan újabb lelki megismerésre. Oktatta munkatársait a lelki dolgokban;
egyszersmind példát adott a szorgalmas munkára és alaposságra. Ügyes, gyors

199
Ellen G. White Apostolok története

munkás volt, mesterségében szorgalmas, és azt vallotta, hogy: "lélekben buzgók
legyetek; az Úrnak szolgáljatok." (Róm. 12, 11.) Mestersége által a társadalom olyan
rétegeihez is hozzáférkőzhetett, akiket egyébként nem érhetett volna el. Társainak
megmutatta, hogy a kézügyesség a mindennapi foglalkozásban: Isten adománya.
Isten nemcsak a tehetséget adja, hanem a bölcsességet is, hogy azt helyesen
felhasználjuk. Tanította, hogy még mindennapi munkánk végzése közben is Istent
kell dicsőítenünk. Munkában megkérgesedett kezei mit sem csökkentették szívhez
szóló beszédének, szózatainak erejét, melyeket mint keresztény hithirdető intézett
hozzájuk.
Pál apostol gyakran éjjel-nappal dolgozott, nemcsak saját fenntartására,
hanem, hogy munkatársainak is segítségére legyen. Keresetét megosztotta Lukáccsal
és segítette Timótheust is. Gyakran éhezett, csak hogy mások nyomorán enyhítsen.
Önmegtagadó életet élt. Szolgálatának vége felé, Miletusban az efézusi vénekhez
intézett búcsúbeszéde közben, bátran mutathatta fel kérges, barázdás kezeit,
mondván: "Senkinek ezüstjét, vagy aranyát, vagy ruháját nem kívántam. Sőt
magatok tudjátok, hogy a magam szükségeiről és a velem valókról ezek a kezek
gondoskodtak. Mindenestől megmutattam néktek, hogy ily módon munkálkodva kell
az erőtlenekről gondot viselni és megemlékezni az Úr Jézus szavairól, mert ő mondá:
"Jobb adni, mint venni." (Apcs. 20, 33-35.)
Ha Isten szolgái azt képzelik, hogy Krisztus ügyéért nehézségeket és ínséget
szenvednek, gondoljanak csak arra a műhelyre, amelyben Pál dolgozott. Ne
feledkezzenek meg arról, hogy Istennek ez a választott eszköze, miközben a
sátorlapot szabta, a kenyeréért dolgozott, amelyet apostoli munkálkodásával már
jogosan kiérdemelt.
A munka áldás, nem átok. A tétlenség lerontja az istenfélő lelkületet és
megszomorítja Isten Lelkét. Az állóvizű mocsár undort kelt; ellenben a tiszta folyóvíz
egészséget és derűt áraszt a földön. Pál tudta, hogy akik a testi munkát
elhanyagolják, csakhamar elgyengülnek. Oktatni akarta a fiatal evangélistákat, hogy
kezük munkája által, izmaik és inaik gyakorlásával erősödnek meg. Így lesznek
képesek elviselni azokat a küzdelmeket és nélkülözéseket, melyek az evangélizálás
munkája közben várnak rájuk. Tudatában volt, hogy tanításai veszítenének erejükből,
elevenségükből, ha szervezetét egyenletesen és kellőképpen nem foglalkoztatná.
A resteknek nélkülözniük kell azt a felbecsülhetetlen értékű tapasztalatot,
amelyet a mindennapi élet kötelességeinek teljesítése nyújt. Nem kevesen, hanem az
emberek ezrei élnek a világon és csak fogyasztják azokat az áldásokat, amelyeket
Isten irgalma áraszt reájuk. Elfeledkeznek arról, hogy az Úrnak a rájuk bízott javakért
hálaáldozatot hozzanak. Elfelejtik, hogy a nekik kölcsönzött tálentumok bölcs
felhasználása által egyszersmind termelők is legyenek. Ha megértenék, hogy Isten
milyen munkát kíván tőlük, mint segítőtársaitól, akkor nem vonakodnának a
felelősség terhétől.

200
Ellen G. White Apostolok története

Fiatal emberek hasznavehetősége, akik úgy érzik, hogy Isten a prédikátori
tisztségre hívta el őket, nagyrészt attól függ, hogy miként kezdik meg munkájukat.
Akiket Isten hithirdetőkül választott ki, azok magasztos elhivatásukról bizonyságot is
fognak szolgáltatni; tőlük telhetőleg igyekezni fognak, hogy tehetséges munkásokká
fejlődjenek. Olyan tapasztalatokat igyekszenek szerezni, melyek alkalmassá teszik
őket a tervezésre, a szervezésre és a kivitelezésre. Méltányolva elhivatásuk
szentségét, igyekeznek önfegyelem által Mesterükhöz mindinkább hasonlóvá válni;
jóságát, szeretetét és igazságát kinyilatkoztatni. És miközben komolyan törekszenek
a rájuk bízott tálentumokat kamatoztatni, segítse őket a gyülekezet - értelmes
módon.
Azonban ne mindenkit bátorítsunk, aki úgy érzi, hogy a prédikátori tisztségre
hivatott, hogy úgy a maga, mint családja részére állandó támogatást igényeljen a
gyülekezettől. Közelfekvő a veszély, hogy egyeseket - tapasztalatok híján - hízelgés
és helytelen dicséret által elkényeztetnek. Ezek azután elvárják a teljes támogatást,
anélkül, hogy a maguk részéről komolyabban fáradoznának. Azokat az anyagi
javakat, melyek Isten műve fejlesztésére folynak be, nem szabad olyan férfiakra
költeni, akik csak azért akarnak prédikálni, hogy támogatást kapjanak és így
valósítsák meg önző céljukat: a kényelmes életmódot.
Azok a fiatal emberek, akik a prédikátori hivatásban óhajtják tehetségüket
értékesíteni, szívleljék meg azokat a tanításokat, melyeket Pál apostol példaadása
nyújt Thessalonikában, Korinthusban, Efézusban és másutt. Noha kiváló szónok volt,
és Isten rendkívüli munkára választotta ki, mégsem tartotta megalázónak a testi
munkát és sohasem szűnt meg áldozatot hozni azért az ügyért, amelyet szeretett. A
korinthusiakhoz így ír: "Mindezideig éhezünk is, szomjúhozunk is, mezítelenkedünk is,
bántalmaztatunk is, bujdosunk is. Fáradozunk is tulajdon kezünkkel munkálkodván;
ha szidalommal illettetünk, jót kívánunk; ha háborúságot szenvedünk, békességgel
tűrjük." (1. Kor. 4, 11. 12.)
Pál, az emberiség tanítóinak egyik legnagyobb mestere, legmagasabbrendű
kötelességei mellett a legkisebbeket is szívesen végezte. Ha az Úrért való
szolgálatában a viszonyok megkívánták, készségesen dolgozott mesterségében.
Egyébként pedig kész volt mindenkor világi foglalkozását abbahagyni, hogy az
evangélium ellenségeinek ellenállását leküzdje, avagy megragadjon egy-egy
rendkívüli alkalmat lelkek megnyerésére, Jézus Krisztus számára. Buzgalma és
szorgalma: tilalomfa a lustasággal és kényelemszeretettel szemben.
Példaadásával Pál megcáfolta azt a felfogást - mely akkor terjedt el a
gyülekezetben -, hogy csak azok hirdethetik eredményesen az evangéliumot, akik
teljesen függetlenek, akik nem kényszerülnek testi munkára. Cselekedete
gyakorlatilag szemléltette előttük, hogy mit tehetnek szent életű gyülekezeti tagok
olyan helyeken, ahol az emberek még nem ismerik az evangéliumi igazságokat.
Példaadása sok egyszerű munkást lelkesített, hogy Isten művének fejlesztésére

201
Ellen G. White Apostolok története

minden tőlük telhetőt megtegyenek s egyszersmind munkájukkal megkeressék
mindennapi kenyerüket. Így Akvilla és Priscilla sem szentelték minden idejüket az
Evangélium szolgálatára, de Isten mégis felhasználta ezeket az alázatos munkásokat,
hogy Apollósnak megmutassák a teljes igazság útját. A Úr, szándékának kivitelére
különböző eszközöket használ fel; kiválóan tehetséges egyéneket kiválaszt, hogy
minden erejüket az evangélium tanítására és prédikálására szenteljék, mindazáltal
mások is, akiket bár kézrátétellel nem avattak fel, fontos munkát végezhetnek a
lélekmentés terén.
Az önfenntartó evangéliumi munkások előtt igen nagy terület áll nyitva. Igen
sokan, mialatt mesterségüket folytatják, értékes tapasztalatokat szerezhetnek a
lélekmentés munkájában. Ily módon használható munkásokká képezik ki magukat,
fontos feladatok elvégzésére, az ínséges területeken.
Isten önfeláldozó szolgája, aki fáradhatatlanul hirdeti és tanítja az Igét, súlyos
terhet hordoz szívén. Munkáját nem órák szerint méri. Bére nem befolyásolja
munkásságát, kötelességei teljesítését fel nem hagyja, noha körülményei
kedvezőtlenek. Megbízatását a mennyből nyerte és onnan várja jutalmát is, miután
bevégezte munkáját.
Az Úr úgy rendelte, hogy az ilyen munkások a fölösleges gondoktól
mentesüljenek; legyen meg minden alkalmuk, hogy megszívlelhessék Pál apostol
figyelmeztetését: "Ezekről gondoskodjál, ezeken légy, hogy előhaladásod nyilvánvaló
legyen." (1. Tim. 4, 15.) Miközben gondoskodjanak arról, hogy elegendő mozgásuk
legyen lelkük és testük egészségben, épségben tartására, de Isten nem akarja, hogy
idejük nagy részét világi foglalkozásukban kényszerüljenek eltölteni.
Ezek a hűséges munkások, noha készek az áldozatra és arra, hogy feláldozzák
magukat az evangéliumért, mégsem mentesek teljesen a kísértésektől. Ha gondok
nehezednek rájuk és nyugtalanítják őket, mert a gyülekezet elmulasztja, hogy kellő
anyagi támogatást nyújtson nekik, igen sokan szenvednek a kísértő heves
támadásaitól. Amikor látják, hogy munkájukat olyan csekélyre értékelik, levertség
vesz erőt rajtuk. Igaz, hogy előretekintenek, az ítélet idejére, amikor elnyerik jogos
jutalmukat, és ez új erőt kölcsönöz nekik, időközben azonban családjuk élelemre és
ruházatra szorul. Ha meggyőződnének arról, hogy Isten felmentette őket
kötelességük teljesítése alól, szívesen élnének kezük munkájából. Azonban tudatában
vannak, hogy idejük az Úré, tekintet nélkül azok rövidlátására, kiknek kötelessége
volna őket elegendő anyagiakkal ellátni. Igyekeznek felülemelkedni olyan
kísértéseken, hogy üzleti vállalkozásba fogjanak, mely csakhamar megszüntetné
ínséges helyzetüket. Folytatják tehát munkájukat az Úr művének előmozdítására,
melyet jobban szeretnek saját életüknél. Hogy ezt megtehessék, arra kényszerülnek,
hogy kövessék Pál apostol példáját és átmenetileg mesterséget folytatnak; mialatt
természetesen továbbra is végzik lélekmentő tevékenységüket. Ezt azonban nem
személyes előnyökért teszik, hanem, hogy Isten ügyének előmenetelét szolgálják.

202
Ellen G. White Apostolok története

Jönnek napok, amikor Isten szolgája lehetetlennek tartja, hogy elvégezze a
szükséges munkát; hiányzanak ugyanis az anyagi eszközök a számottevő és alapos
munka végzéséhez. Fél, hogy a rendelkezésre álló eszközökkel nem tudja mindazt
véghezvinni, amit kötelességének tart. De valahányszor hittel fog hozzá, látni fogja
Isten dicsőségének megnyilatkozását, és fáradozásait siker fogja koronázni. Ő, Aki
megparancsolta követőinek, hogy menjetek el e széles világra - ellátja majd minden
munkását, aki parancsának engedelmeskedik és igyekszik hirdetni üzenetét.
Művének felépítésénél az Úr nem mindenkor világít meg mindent szolgái előtt.
Néha próbára teszi gyermekei bizalmát, amennyiben olyan körülményeket enged
rájuk, amelyek kényszerítik őket, hogy hitben haladjanak előre. Gyakran súlyos és
kellemetlen helyzeteket teremt, és előhaladásra készteti őket, mialatt lábaikat szinte
verdesi a haragos áradat. Éppen ilyen időkben küldik fel Hozzá komoly imáikat; Isten
pedig utat mutat nekik és tágas terekre vezeti őket.
Ha Isten szolgái felismerik kötelességüket az Úr szőlőskertjének még
szükséget szenvedő részével szemben, és a Mester szellemében fáradhatatlanul
munkálkodnak lelkek megtéréséért, akkor Isten angyalai előkészítik az utat és
gondoskodnak a szükséges eszközökről is a mű fejlesztése érdekében. Akik
világosságot nyertek, azok gazdagon járulnak majd hozzá az érettük folyó mű
fejlesztéséhez. Szívesen és bőkezűen tesznek eleget minden segélykérésnek; Isten
Lelke pedig készteti szívüket, hogy az Úr ügyét ne csak otthon, hanem a külmisszió
területein is támogassák. Ily módon jut erősítés az egyéb helyeken dolgozó
munkások részére; és az Úr műve az Általa tervezett módon halad előre.
"Az imádságos élettel elvégzett munka tökéletesít...
s a tökéletes munka Szentté tesz"
Dolgozz, mintha örökké élnél,
s imádkozz, mintha holnap meghalnál.

203
Ellen G. White Apostolok története

34. Megszentelt igehirdetés
Jézus Krisztus tanításaival és példaadásával tökéletes képet nyújtott arról az
önzetlen szolgálatról, amely Istentől ered. Isten nem önmagának él. A világ
teremtése és minden dolog fenntartása bizonyítja, hogy állandóan másoknak szolgál.
"Aki felhozza az Ő napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ád mind az
igazaknak, mind a hamisaknak." (Máté 5, 45.) A szolgálat ezen eszményét az Atya
bízta a Fiúra. Jézust állította Isten az emberiség élére, hogy példaadása által tanítsa:
mit jelent a szolgálat! Egész életét a szolgálat törvénye alá rendelte. Szolgált
mindenkinek és segített mindenkinek.
Jézus mindig és újból arra igyekezett, hogy ezt az alapelvet tanítványai lelkébe
vésse. Amikor Jakab és János eléje tárták kívánságukat az elsőbbségért, így felelt
nekik "Aki közöttetek nagy akar lenni, legyen a ti szolgátok. Valamint az embernek
Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon és adja az ő
életét váltságul sokakért." (Máté 20, 26-28.)
Mennybemenetele óta Krisztus tovább folytatta művét e földön, kiválasztott
követei útján, akik által szól az emberekhez és segít szükségleteiken. Az egyház
magasztos Feje, művét emberek segítségével végzi, akiket Isten rendelt, hogy mint
képviselői tevékenykedj enek.
Akiket Isten elhívott, hogy szavaik és tanításuk által munkálkodjanak
gyülekezete felépítésén, azoknak tisztsége komoly és felelősségteljes. Krisztus helyett
kérik embertársaikat, hogy béküljenek meg Istennel. Ezen megbízatásuknak azonban
csak akkor tudnak megfelelni, ha felülről nyernek bölcsességet és erőt.
Krisztus szolgái lelkipásztorai a népnek, melyet Isten őrizetükre bízott.
Munkájuk az őrállók munkájához hasonlít. Régmúlt időkben gyakran állítottak
őrállókat a várfalak kiszögelléseire, ahonnan a fontosabb helyeket áttekinthették,
úgyhogy mindenkor jelezhették az ellenség közeledtét. Hűségüktől függött a város
egész lakosságának biztonsága. Az őrállók kötelessége volt, bizonyos időközökben
egymásnak jelt adni, és ezzel bizonyítani, hogy mindannyian ébren vannak és
senkinek baja nem történt. A bátorító vagy intő felhívás egyiktől a másikig, szájról
szájra szállt, amíg az egész város körül visszhangzott.
Az Úr kijelenti minden prédikátornak: "És te embernek fia, őrállóul adtalak
téged Izráel házának, hogyha szót hallasz számból, megintsd őket az én nevemben.
Ha ezt mondom a hitetlennek: Hitetlen, halálnak halálával halsz meg; és te nem
szólándasz, hogy visszatérítsd a hitetlent az ő útjáról; az a hitetlen vétke miatt hal
meg, de vérét a te kezedből kívánom meg. De ha te megintetted a hitetlent az ő útja
felől, hogy térjen meg róla... megmentetted a te lelkedet." (Ezék. 33, 7-9.)

204
Ellen G. White Apostolok története

A próféta szavai hangsúlyozzák azok ünnepélyes felelősségét, akiket őrállókul
és titkainak sáfárául hívott el Isten. Álljanak Sion falain mint őrállók, hogy az ellenség
közeledtére riadójukat hallassák. Ha Isten szolgái nem teljesítik hűségesen
kötelességüket, lelkek abban a veszélyben forognak, hogy a kísértésben elbuknak és
elvesznek. Ha bármi okból kifolyólag lelkileg annyira eltompulnak, hogy nem képesek
a veszélyt felismerni és hanyagságuk által emberi lelkek vesznek el, Isten az
elveszettek vérét kezükből követeli meg.
Sion falain álló őröknek kiváltsága, hogy legszorosabb összeköttetésben
élhetnek Istennel, és a Szentlélek befolyása rájuk olyan közvetlen, hogy általuk
figyelmeztethet férfiakat és nőket a közeledő veszélyről; egyszersmind
megmutathatják a biztos menedékhelyet is. Hűségesen figyelmeztetniük kell őket a
törvényszegés következményeire; őrizniük kell továbbá az egyház érdekeit.
Éberségünknek sohasem szabad lankadni. Munkájuk igényli lényük minden
képességét. Kürtszóhoz hasonlóan hallassák hangjukat, de sohase adjanak
bizonytalan, határozatlan hangot. Ne a bérért munkálkodjanak, hanem azért, mert
másként nem tehetnek és mert tudatában vannak, hogy "Jaj" nekik, ha nem
prédikálják az evangéliumot. Isten választotta őket, megszentelt vérrel pecsételte el;
így kell megmenteniük az embereket a fenyegető pusztulástól.
Isten szolgája: Krisztus munkatársa. Világosan felismeri, hogy munkája szent;
tudja, hogy milyen ernyedetlen, önfeláldozó lelkület szükséges ahhoz, hogy
eredményesen végezze. Nem gondol saját kényelmére vagy jólétére. Sőt
megfeledkezik magáról. Mialatt az elveszett juhot keresi, észre sem veszi, hogy
fáradt, fázik vagy éhes. Egyetlen cél lebeg szemei előtt: megmenteni az elveszettet.
Aki Immánuel véráztatta zászlaja alatt szolgál, olyan munkát végez, amely
hősies erőfeszítést és türelmes kitartást igényel. Azonban a kereszt harcosa bátran
kiáll az első vonalba. Ha az ellenség támadásba megy át, az Erődhöz fordul
segítségért; miután az Úr elé tárta Igéjében adott ígéreteit, a pillanat szükségleteinek
megfelelően erősítést nyer. Felismeri, hogy a győzelemhez felülről jövő erőre van
szüksége; amelyet ha kivív, nem készteti öndicséretre, hanem arra, hogy annál
jobban támaszkodjék a Mindenhatóra. Ezzel a hatalommal egybekapcsolódva, olyan
bensőséggel hirdetheti az üdvüzenetet, hogy áthatja mások lelkületét is.
Az Ige hirdetőjének bensőséges és állandó összeköttetésben kell élnie
Istennel; ima és az Ige tanulmányozása által. Ez képezi erejének forrását. Istennel
való közössége olyan erővel hatja át igyekezetét, melynek befolyása hatalmasabb,
mint minden prédikációja. Ezt az erőt nem szabad elveszítenie. Komolyan,
bensőségesen kérje Istent, hogy kötelességei teljesítésére ruházza fel erővel, a
kísértések alatt pedig állhatatossággal; ajkait érintse az oltárról vett eleven parázzsal.
Nagyon gyakran igen gyengén kapaszkodik Krisztus követe az örök valóságokba. Aki
azonban Istennel jár, rejtekhelyet talál az örök Sziklában, ahonnan láthatja Istent,
miként Mózes is látta. Az Istentől nyert világosság és erő által többet érthet meg,

205
Ellen G. White Apostolok története

többet foghat fel, többet végezhet el, mint amennyit véges ítélkezése lehetségesnek
tartott.
Sátán bámulatos eredménnyel alkalmazza ravaszságát a csüggedőkkel
szemben. Ha a prédikátorra a csüggedés fellege nyomasztólag hat, forduljon
Istenhez, tárja Elé szükségleteit. Pál is akkor bízott legjobban Istenben, amikor sötét
felhők takarták el előle az eget. Pedig ő jobban ismerte a szenvedést, mint bárki
más. Figyeljük meg azonban győzelmi kiáltását a kísértések és küzdelmek közepette:
"Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez
nekünk; mivelhogy nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra." (2. Kor. 4,
17. 18.) Pál tekintete állandóan a láthatatlan, de örök valóságokra irányult.
Tudatában annak, hogy érzékfeletti hatalmakkal kell küzdenie, Istenbe vetette
bizalmát, és ez volt erejének forrása. Ha feltekintünk Hozzá, a Láthatatlanhoz, akkor
lelkünk erőt nyer és megtörik a világ hatalma értelmünk és jellemünk fölött.
A lelkipásztor vegyüljön a nyáj közé, hogy juhait megismerve, jobban tudja
tanításait szükségletükhöz alkalmazni. Mikor a prédikátor az igét hirdeti, munkája
ezzel még csak megkezdődik. Azután személyes munkát kell végeznie. Keresse fel az
embereket otthonaikban és barátságosan, komolyan és alázatosan beszéljen velük és
imádkozzanak együtt. Vannak családok, kikhez
Isten Igéjének igazságai sohasem juthattak volna el, ha kegyelmének sáfárai
nem térnek be házaikba és nem mutatják meg nekik a menny felé vezető utat.
Csakhogy azok szíve, akik ilyen munkát végeznek, dobbanjon Jézus szívével egy
ütemben és összhangban.
Nagy horderejű ez a parancs: "Eredj az utakra és a sövényekre és kényszeríts
befőni mindenkit, hogy megteljék az én házam." (Luk. 14, 23.) Amidőn Isten szolgái
családi körben tanítják az igazságot, igyekezzenek közel férkőzni azokhoz, akikért
fáradoznak. Miközben együttmunkálkodnak Istennel, felruházza őket lelki erővel.
Krisztus irányítja majd munkájukat, olyan szavakat adván ajkukra, melyek mélyen
bevésődnek hallgatóik szívébe. Minden prédikátornak kiváltsága, hogy Pállal együtt
elmondhassa: "Mert nem vonogatom magamat, hogy hirdessem néktek az Istennek
teljes akaratát." "Hogy semmitől sem vonogattam magamat, ami hasznos, hogy
hirdessem néktek és tanítsalak titeket nyilvánosan és házanként"... "az Istenhez való
megtérés és a mi Urunk Jézus Krisztusban való hit felől." (Apcs. 20, 27. 20. 2.)
Az Üdvözítő házról házra járt, betegeket gyógyított, bánkódókat vigasztalt,
szenvedőket nyugtatott meg és lesújtottakat emelt fel. Kicsiny gyermekeket vett
karjaiba és megáldotta őket. Soha ki nem apadó gyöngédséggel és irgalommal
szentelte magát az emberi nyomorúság és szenvedés enyhítésének. Nem önmagáért
dolgozott, hanem másokért. Szolgája volt mindenkinek. Étele és itala az volt, hogy
bátorítsa és erősítse azokat, akikkel érintkezett. Az ajkairól áradó igazság annyira
különbözött a rabbik tanításaitól és hagyományaitól, hogy hallgatói szívében új

206
Ellen G. White Apostolok története

reményt gyújtott. Tanításai bensőségesen komolyak voltak; meggyőző erővel
hatottak.
Isten szolgáinak meg kell tanulniuk Krisztus módszereit, hogy Igéjének
kincseskamrájából mindazt kimerítsék, amivel kielégíthetik azok lelki szükségleteit,
akikért fáradoznak. Csakis így végezhetik el eredményesen feladatukat. Ugyanaz a
Lélek legyen forrása tudásuknak és titka erejüknek, mint Aki Krisztust uralta, amikor
az Atyától kapott tanításokat továbbadta. Így végezhetik eredményesen az Üdvözítő
munkáját e földön.
Néhányan, a prédikátori tisztséget betöltők közül, nem tudtak eredményt
felmutatni, mivel nem szentelték osztatlan figyelmüket az Úr művének. A
prédikátoroknak azon fontos feladaton kívül, hogy lelkeket vezessenek az
Üdvözítőhöz, semmi más ne kösse le érdeklődésüket. A halászok, kiket Jézus elhívott,
gondolkodás nélkül otthagyták hálóikat és követték Őt. Hithirdetők nem végezhetnek
Istennek tetsző munkát, ha egyidejűleg kiterjedt üzleti vállalkozásaik terheit is
hordozzák. Erőik szétforgácsolása elhomályosítja ítélőképességüket a lelki dolgokban.
Szívüket és értelmüket mindjobban földi dolgok töltik be, mialatt Krisztus szolgálata
háttérbe szorul. Istenért végzett munkájuk a körülményekhez igazodik, ahelyett,
hogy a körülményeket Isten követelményeinek megfelelően irányítanák.
Isten szolgája, magasztos hivatásának végzése közben, teljes tetterejére
szorul. Legjobb erői Istent illetik meg. Ne foglalkozzék se merész vállalkozással,
semmilyen más üzlettel sem, ami elvonhatná magasztos feladatának teljesítésétől.
Pál kijelentette: "Egy harcos sem elegyedik bele az élet dolgaiba; hogy tessék annak,
aki őt harcossá avatta." (2. Tim. 2, 4.) Így hangsúlyozta az apostol a prédikátor teljes
odaadásának szükségességét a Mester szolgálatában. Az az evangélista, aki teljesen
Istennek szentelte magát, nem vesz részt üzletekben, mert ezek akadályozzák szent
hivatásában. Hiszen nem földi tisztségekre, vagy vagyonra pályázik, hanem egyetlen
vágya, hogy másoknak az Üdvözítőről beszéljen, Aki odaadta önmagát, hogy az
embereket az örök élet kincseivel gazdagítsa. Prédikátornak nem az a legfőbb vágya,
hogy földi kincseket gyűjtsön, hanem, hogy a közömbösök és hitetlenek figyelmét az
örök valóságokra irányítsa. Ha felkérik, hogy busás nyereséggel kecsegtető
vállalkozásokban vegyen részt, az ilyen kísértésekre így válaszol: "Mit használ az
embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?" (Márk 8, 36.)
Sátán ezzel a csábítással járult Jézushoz, jól tudván, hogy ha az Üdvözítő
hallgat indítványára, a világot meg nem válthatja. Noha leplezetten, de ma is ezzel a
kísértéssel surran Isten szolgáihoz, mivel nagyon jól tudja, hogy mindazok, akik
engednek a csábításnak, kötelességükhöz hűtlenekké válnak.
Isten nem akarja, hogy szolgái vagyon után törekedjenek. Pál erre
vonatkozólag így írt Timótheusnak: "Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme;
mely után sóvárogván némelyek eltévelyedtek a hittől és magokat általszegezték sok
fájdalommal. De te, óh Istennek embere, ezeket kerüld; hanem kövessed az

207
Ellen G. White Apostolok története

igazságot, az istenfélelmet, a hitet, a szeretetet, a békességes tűrést, a szelídséget."
Mind tanítás, mind példaadás által mutassa be Krisztus követője "a világ
gazdagainak, hogy ne fuvalkodjanak fel, se ne reménykedjenek a bizonytalan
gazdagságban, hanem az élő Istenben, aki bőségesen megad nékünk mindent a mi
tápláltatásunkra; hogy jót tegyenek, legyenek gazdagok a jó cselekedetekben,
legyenek szíves adakozók, közlők. Kincset gyűjtvén magoknak jó alapul a jövőre,
hogy elnyerjék az örök életet." (1. Tim. 6, 10. 17-19.)
Az evangélium szolgáinak Pál apostol tapasztalatai és tanításai a lelkipásztori
munka szentségét illetőleg, üdülésük és lelkesedésük forrása. Pál szíve szeretettől
izzott a bűnösökén. Minden erejét belevetette a lélekmentés munkájába. Isten
országának ő volt a legönmegtagadóbb és legkitartóbb munkása. Az elnyert
áldásokat alkalmaknak tekintette, hogy másokkal megossza. Sohasem mulasztott el
egyetlen lehetőséget sem, hogy az Üdvözítőről beszéljen vagy felsegítse az
ínségeseket. Helységről helységre járva prédikálta Krisztus evangéliumát és
gyülekezeteket alapított. Mindenütt, ahol meghallgatták, igyekezett lerontani a
gonosz munkáját; férfiakat és nőket vezetett az életszentség, az igazság útjára.
Sohasem feledkezett meg az általa alapított gyülekezetekről. Ő és Barnabás
minden misszióút befejezése után, ismét visszatértek, hogy az általuk életre hívott
gyülekezeteket meglátogassák; a tagok sorából azután férfiakat szemeltek ki, akiket
az evangélium hirdetésére segítőtársaknak képeztek ki.
Pál munkamódszerének ez az ága is fontos tanítást tartalmaz napjaink
lelkipásztorai számára. Az apostol, munkája mellett még azt is feladatának tekintette,
hogy fiatal embereket neveljen a prédikátori tisztségre. Magával vitte őket
misszióútjaira, alkalmat nyújtott nekik tapasztalatok szerzésére, amelyek azután
felelősségteljes állások betöltésére képesítették őket. Ha távol is volt tőlük,
mindazáltal érintkezésben maradt velük és munkájukkal. Timótheushoz és Titushoz
intézett levelei a legjobb bizonyítékai annak, mennyire sóvárogta, hogy eredményes
munkát végezzenek.
Isten országának tapasztalt munkásai ma is nemes munkát végeznek, ha
ahelyett, hogy minden terhet hordoznak, fiatalabb munkásokat képeznek ki és azok
vállaira is helyeznek kötelességeket.
Pál állandóan tudatában volt azon felelősségének, amely rajta, mint Krisztus
prédikátorán nyugodott. Tudta, hogy Isten előtt számolnia kell azon lelkekért, akik
esetleges hűtlensége következtében vesznek el. Az Evangéliumról kijelentette:
"Amelynek lettem én szolgájává az Isten sáfársága szerint, amelyet nékem adott ti
rátok nézve, hogy betöltsem az Isten igéjét. Tudniillik ama titkot, mely el vala rejtve
ősidők óta és nemzetségek óta, most pedig megjelentetett az ő szentesnek, akikkel
az Isten meg akarta ismertetni azt, hogy milyen nagy a pogányok között eme titok
dicsőségének gazdagsága, az tudniillik, hogy a Krisztus ti köztetek van, a
dicsőségnek ama reménysége. Akit mi prédikálunk, intvén minden embert minden

208
Ellen G. White Apostolok története

bölcsességgel, hogy minden embert tökéletesnek állassunk elő a Krisztus Jézusban;
amire igyekezem is, tusakodván az Ő ereje szerint, mely én bennem hatalmasan
munkálkodik." (Kol. 1, 25-29.)
Ezek a szavak magas célt tűznek ki Krisztus munkásai számára. Ez azonban
olyan cél, amelyet mindenki elérhet, aki alárendeli magát a Nagy Tanító vezetésének
és naponként tanul Krisztus iskolájában. Isten korlátlan hatalommal rendelkezik; és
az a prédikátor, aki nagy ínségében az Úrhoz fordul, bizonyos lehet benne, hogy
elnyeri azt, ami hallgatói részére az élet illatát jelenti.
Pál súlyt helyez írásaiban arra, hogy az evangélium prédikátora élje az
igazságokat, amelyeket tanít: "Senkit semmiben meg ne botránkoztassunk, hogy
szolgálatunk ne szidalmaztassék." Saját munkájáról, a korinthusi hívőkhöz intézett
második levelében a következőképpen emlékezik meg: "Hanem ajánljuk magunkat
mindenben, mint Isten szolgái; sok tűrésben, nyomorúságban, szükségben,
szorongattatásban. Vereségben, tömlöcben, háborúságban, küszködésben,
virrasztásban, böjtölésben. Tisztaságban, tudományban, hosszútűrésben,
szívességben, Szent Lélekben, tettetés nélkül való szeretetben. Igazmondásban,
Isten erejében; az igazságnak jobb és bal felől való fegyvereivel; dicsőség és
gyalázat által, rossz és jó hír által; mint hitetők, és igazak. Mint ismeretlenek, és
mégis ismeretesek; mint megholtak, és ím élők; mint ostorozottak és meg nem
ölettek; mint bánkódók, noha mindig örvendezők; mint szegények, de sokakat
gazdagítók; mint semmi nélkül valók és mindennel bírók." (2. Kor. G, 3-10.)
Titusnak így írt: "Az ifjakat hasonlóképpen intsed, hogy legyenek
mértékletesek. Mindenben tenmagadat adván példaképül a jó cselekedetekben; a
tudományban romlatlanságot, méltóságot mutatván; egészséges, feddhetetlen
beszédet; hogy az ellenfél megszégyenüljön, semmi gonoszt sem tudván rólatok
mondani." (Tit. 2, 6-8.)
Isten szemében legértékesebbek Evangéliumának azon szolgái, kik a föld nagy
pusztaságait keresik fel, hogy elhintsék az igazság magvait, s bizalommal néznek az
aratás elé. Egyedül Krisztus tudja csak felmérni szolgáinak aggodalmait, amikor az
elveszetteket keresik. Lelkét árasztja ki rájuk és fáradozásaik lelkeket késztetnek
arra, hogy a bűnös életről az életszentség és igazság ösvényére térjenek.
Isten férfiakat keres, akik készek birtokaiktól, üzleteiktől és - ha szükséges -
családjuktól is megválni, hogy misszionáriusai legyenek. Felhívása nem marad
eredménytelen. Már a múltban is voltak férfiak, akiket Isten iránti szeretetük és az
elveszettek nyomorúsága arra késztetett, hogy lemondjanak otthonuk kényelméről,
barátaik társaságáról, sőt még feleségükről és gyermekeikről is; elmentek idegen
országokba a bálványimádók, vademberek közé és ott hirdették a kegyelem
üzenetét. Bár sokan életüket vesztették ott, mások ismét útra keltek, hogy a
megkezdett munkát folytassák. Krisztus ügye így haladt előre lépésről lépésre; az
aggodalmak és könnyek között elhintett mag gazdag aratást eredményezett. Isten

209
Ellen G. White Apostolok története

ismeretét messze földön terjesztették és a kereszt zászlaja leng pogány országok
földjén.
Egyetlen bűnös megmentéséért is feszítse meg a prédikátor minden erejét. Az
Isten által teremtett és Krisztus által megváltott léleknek nagy az értéke. Előtte
végtelen lehetőségek tárulnak fel; felmérhetetlen lelki előnyök; képességek, melyek
felfokozódnak, ha Isten Igéje megelevenítő befolyása alá kerülnek; és a
halhatatlanság, amelyet elérhet az Evangélium felajánlott ígérete szerint. Krisztus
pedig elhagyta a kilencvenkilenc juhot, hogy megkeresse az egyetlen elveszettet.
Van-e hát mentségünk, ha mi magunk ennél kevesebbet teszünk? Nem követnénk-e
el úgyszólván árulást szent hagyatékunk iránt? Nem sértenők-e meg Istent, ha nem
úgy munkálkodnánk, ahogy Krisztus munkálkodott és nem úgy áldoznánk, ahogyan Ő
áldozott?
Az őszinte lelkipásztor szívében forrón él a vágy, hogy lelkeket mentsen. Idejét
és erejét odaáldozza és nem riad vissza a legfárasztóbb erőfeszítésektől sem; hiszen
másoknak is hallantok kell azt az igazságot, amely lelkének olyan örömet, békét és
boldogságot hozott. Krisztus Lelke nyugszik meg rajta. Ő pedig úgy őrködik a lelkek
felett, mint akinek számot kell adni róluk. Tekintetét a golgotai keresztre szegzi, a
felmagasztalt Üdvözítőre. Bízik kegyelmében és hisz Benne, hogy Védelmezője, Ereje
és Megtartója marad mindvégig. Így munkálkodik Istenért. Kér, hív, lelkeket beszél
Isten szeretetéről; így igyekszik megnyerni őket Jézusnak. A mennyben pedig "a
hivatalosok és választottak és hívek" közé sorolják. (Jel. 17,14.)
TOVÁBB, TOVÁBB...
Tovább, tovább... Csak menjetek, ha hisztek!
Tovább, tovább... Az utak messze visznek.
Tovább, tovább... Új fényivel a nyárnak
Tovább, tovább... A lelkek várva várnak.
Mert másnak is szüksége van a hírre,
mert másnak is nehéz lehet a szíve,
mert mások is senyvednek a bűnök árnyán,
mert másnak is van hely a Golgotánál!
Füle Lajos

210
Ellen G. White Apostolok története

35. Az üdvösség üzenete a zsidók között
Pál, több elkerülhetetlen késleltetés után, végül is Korinthusba érkezett. A
múltban ez a város tengernyi aggodalmas munkálkodásának, egy ideig pedig
mélységes nyugtalanságának és bánatának volt színhelye. A régebbi hívek közül
sokan nagy szeretettel tekintettek fel reá, hiszen általa jutott el hozzájuk az
Evangélium világossága. Midőn üdvözölte ezeket a tanítványokat és látta hűségük és
buzgalmuk bizonyítékait, Pál örvendett, mert munkálkodása Korinthusban nem volt
hiábavaló.
A korinthusi hívek, akik egykor annyira hajlamosak voltak, hogy szem elől
tévesszék magasztos hivatásukat Krisztusban, megerősödtek és krisztusi jellemet
fejlesztettek. Szavaik és tetteik Isten kegyelmének átalakító erejét bizonyították; ott,
a pogányság és babonák központjában hatalmas erőt jelentettek a jóra. - Szeretett
társai és e hűséges hívek között az apostol sanyargatott és aggódó lelke nyugtot
talált.
Korinthusi tartózkodása alatt Pál időt szakított magának arra is, hogy figyelmét
új és nagyobb munkaterületekre irányítsa. Gondolatban különösen sokat foglalkozott
Rómába tervezett utazásával. Látni kívánta a keresztény hit meggyökerezését és
megszilárdulását az akkor ismert világ ezen nagy központjában; ez képezte
leglelkesebb reményét, leghőbb vágyát és dédelgetett tervét. Rómában akkor már
volt gyülekezet. Az apostol azon fáradozott tehát, hogy biztosítsa az ottani hívők
segítségét és együttműködését az Itáliában, valamint más országokban végzendő
evangélizáló munkához. Hogy munkássága útját előkészítse a római testvérek között
- akik közül még nem mindenkit ismert -, előbb levelet intézett hozzájuk. Jelezte
szándékát, hogy meglátogatja Rómát, sőt közölte azt a reményét is, hogy kitűzi a
kereszt zászlaját Spanyolországban.
Pál a rómabeliekhez intézett levelében leszögezte az Evangélium nagy
alapelveit. Állást foglalt azokban a kérdésekben, melyek a zsidó és a pogány
gyülekezeteket foglalkoztatták, és kimutatta, hogy azok a remények és ígéretek,
melyeket egykor Isten különösen a zsidóknak adott, most már a pogányoknak is
szólnak.
Nagyon világosan és hatásosan fejtette ki az apostol tanítását a hit általi
megigazulásról. Azt remélte, hogy a Rómában élő keresztényekhez küldött tanításai a
többi gyülekezeteknek is segítségére lesznek. De mily kevéssé láthatta akkor, hogy
szavainak milyen messzemenő hatásuk lesz! Azóta, az összes korszakokon át, mint
hatalmas tűzoszlop jelezte az élethez vezető utat a megtérő bűnös számára a hit
általi megigazulás magasztos igazsága. Ez a világosság oszlatta el azt a sötétséget,
amely Luther lelkét nyomta és kinyilatkoztatta előtte Krisztus vérének erejét, mely

211
Ellen G. White Apostolok története

megtisztít minden bűntől. Hozzá hasonlóan, ez a világosság, a bűnnel terhelt lelkek
ezreinek világította meg a bocsánat és békesség útját, forrását. Minden keresztény
hálát adhat Istennek a római gyülekezethez intézett ezen levélért.
Pál ebben a levelében nyíltan beszél a zsidók miatt érzett súlyos aggályairól.
Megtérése óta állandó vágya volt, hogy zsidó testvéreivel az evangéliumot
megismertesse. "Szívem szerint kívánom és Istentől könyörgöm az Izráel
üdvösségét."
Nem csupán közönséges vágy volt az, ami áthatotta az apostol szívét.
Állandóan könyörgött Istenhez, hogy munkálkodjék az izraelitákért, akik nem
ismerték fel a názáreti Jézusban a megígért Messiást. "Igazságot szólok Krisztusban"
- biztosította hívő testvéreit -, "lelkiismeretem velem együtt tesz bizonyságot a Szent
Lélek által. Hogy nagy az én szomorúságom és szüntelen való az én szívemnek
fájdalma; mert kívánnám, hogy én magam átok legyek, elszakasztva a Krisztustól az
én atyámfiaiért, akik rokonaim test szerint; akik izraeliták, akiké a fiúság és a
dicsőség és a szövetségek, meg a törvényadás és az isteni tisztelet és ígéretek; akiké
az atyák, és akik közül való test szerint a Krisztus, aki mindeneknek felette örökké
áldandó Isten." (Róma, 9, 1-5.)
A zsidóság volt Isten kiválasztott népe. Isten általuk akarta áldásait az
emberiségre árasztani. Sok prófétát támasztott közülük az Úr. Ezek előre
megjövendölték a Megváltó eljövetelét, Akit éppen azok vetnek el, és ölnek meg,
akiknek elsőknek kellett volna lenniük, hogy felismerjék Benne a megígért Messiást.
Ésaiás próféta, látomásban végigtekintve a jövendő évszázadokat, látja,
hogyan vetik el a prófétákat egymás után, és végül magát Isten Fiát is. A Szentlélek
által indíttatva, megörökítette a Megváltó elfogadását azok részéről, akik azelőtt nem
számítottak Izráel fiai közé. Erre a próféciára hivatkozik és idézi is Pál: "Megtaláltak
azok, akik engem nem keresnek; nyilvánvaló lettem azoknak, akik felőlem nem
kérdezősködtek. Az Izráelről pedig ezt mondja: Egész napon kiterjesztettem kezeimet
az engedetlenkedő és ellentmondó néphez."
Noha Izráel elvetette Isten Fiát, Isten azonban Izráelt mégsem vetette el.
Hallgassuk, hogyan folytatja érveléseit Pál apostol: "Mondom tehát: Avagy elvetette-
é Isten az ő népét?
Távol legyen; mert én is izráelita vagyok, az Ábrahám magvából, Benjámin
nemzetségéből való. Nem vetette el Isten az ő népét, melyet eleve ismert. Avagy
nem tudjátok-é, mit mond az írás Illyésről? amint könyörög Istenhez Izráel ellen,
mondván: Uram, a te prófétáidat megölték, és a te oltáraidat lerombolták; és csak én
egyedül maradtam, és engem is halálra keresnek. De mit mond néki az isteni felelet?
Meghagytam magamnak hétezer embert, akik nem hajtottak térdet a Baálnak.
Ekképpen azért most is van maradék a kegyelemből való választás szerint." Izráel
megbotlott ugyan és elesett, de ez még nem teszi lehetetlenné, hogy újból felálljon.

212
Ellen G. White Apostolok története

Válaszul arra a kérdésre: "Avagy azért botlottak-é meg, hogy elessenek?" - így felel
az apostol: "Távol legyen; hanem az ő esetök folytán lett az idvesség a pogányoké,
hogy ők felingereltessenek. Ha pedig az ő esetök világnak gazdagsága, és az ő
veszteségök pogányok gazdagsága, mennyivel inkább az ő teljességök? Mert néktek
mondom a pogányoknak, amennyiben hát én pogányok apostola vagyok, a
szolgálatomat dicsőítem. Ha ugyan felingerelhetném az én atyámfiait, és
megtarthatnék közülök némelyeket. Mert ha az ő elvettetésök a világnak
megbékélése, micsoda lesz a felvételök hanemha élet a halálból?" (Róma 11, 1-15.)
Isten szándéka az volt, hogy kegyelme mind a pogányok, mind a zsidók között
megnyilvánuljon. Ez világosan kifejezésre jut az Ószövetség próféciáiban.
Bizonyításait az apostol néhány jövendöléssel alá is támasztja. "Avagy nincsen-e" -
mondja "a fazekasnak hatalma az agyagon, hogy ugyanazon gyuradékból némely
edényt tisztességre, némelyt pedig becstelenségre csináljon. Ha pedig az Isten az ő
haragját megmutatni és hatalmát megismertetni kívánván, nagy békességtűréssel
elszenvedte a harag edényeit, melyek veszedelemre készíttettek, és, hogy
megismertesse az ő dicsőségének gazdagságát az irgalom edényein, melyeket eleve
elkészített a dicsőségre, mit szólhatsz ellene? Akikül el is hívott minket nemcsak a
zsidók, hanem a pogányok közül is. Amint Hóseásnál is mondja: Hívom a nem én
népemet én népemnek; és a nem szeretettet szeretettnek. És lészen, hogy azon a
helyen, ahol ez mondatott nékik: Ti nem vagytok az én népem, ott az élő Isten
fiainak fognak hívatni." (Róma 9, 21-26.)
Annak ellenére, hogy Izráel mint nép vétkezett, mégis számottevő az a
maradék, amely a megváltás részese lesz. Az Üdvözítő első eljövetelekor sok olyan
istenfélő férfi és nő élt, aki örömmel fogadta Keresztelő János üzenetét. Ez késztette
őket, hogy újból tanulmányozzák a Messiásra vonatkozó jövendöléseket. Miután
megalakult az őskeresztény egyház, ezekből a hűséges zsidókból kerültek ki azok,
akik elfogadták a názáreti Jézust, akinek eljövetel re annyira vágytak. Erre a
maradékra hivatkozik Pál, amikor azt mondja: "Ha pedig a zsenge szent, akkor a
tészta is; és ha a gyökér szent, az ágak is azok." (Róma 11, 26.)
Izráel maradékát Pál a nemes olajfához hasonlítja, amelyből néhány ág
kitöretett. A pogányokat ellenben a vadolajfa ágainak mondja, amelyek a nemes
törzsbe beoltattak. "Ha pedig" - írja a pogány hívőknek - "némely ágak kitörettek, te
pedig vadolajfa létedre beoltattál azok közé és részese lettél az olajfa gyökerének és
zsírjának, ne kevélykedjél az ágak ellenében; ha pedig kevélykedek nem te hordozod
a gyökeret, hanem a gyökér téged. Azt mondod azért: Kitörettek az ágak, hogy én
oltassam be. Úgy van; hitetlenség miatt törettek ki, te pedig hit által állasz; fel ne
fuvalkodjál, hanem félj: Mert ha az Isten a természet szerint való ágaknak nem
kedvezett, majd néked sem kedvez. Tekintsd meg azért az Istennek kegyességét és
keménységét; azok iránt, akik elestek, keménységét; irántad pedig a kegyességét,
ha megmaradsz a kegyességben; különben te is kivágatol." (Róma 11, 17-22.)

213
Ellen G. White Apostolok története

Hitetlensége, valamint az érdekében hozott mennyei terv elvetése miatt
vesztette el Izráel, mint nép, összeköttetését Istennel. Isten a törzsről levágott
ágakat újból egyesítheti a nemes gyökérrel - Izráellel, a maradékkal, akik hűek
maradtak atyáik Istenéhez. "Sőt azok is" - írja az apostol a kitörött ágakról -, "ha
meg nem maradnak a hitetlenségben, beoltatnak; mert az Isten ismét beolthatja
őket." A pogányok közül megtért keresztényeknek pedig így ír: "Mert ha te a
természet szerint való vadolajfából kivágattál és természet ellenére beoltattál a szelíd
olajfába, mennyivel inkább beoltatnak ezek a természet szerint valók az ő saját
olajfájokba? Mert nem akarom, hogy ne tudjátok atyámfiai ezt a titkot, hogy
magatokat el ne higyjétek, hogy a megkeményedés Izráelre nézve csak részben
történt, ameddig a pogányok teljessége bemegyen; és így az egész Izráel
megtartatik, amint meg van írva: Eljön Sionból a Szabadító és elfordítja Jákobtól a
gonoszságokat. És ez nékik az én szövetségem, midőn eltörlöm az ő bűneiket. Az
evangéliumra nézve ugyan ellenségek ti érettetek; de a választásra nézve
szerelmetesek az atyákért; mert megbánhatatlanok az Istennek ajándékai és az ő
elhívása. Mert miképpen ti egykor engedetlenkedtetek az Istennek, most pedig
irgalmasságot nyertetek az ő engedetlenségök miatt; azonképpen ők is most
engedetlenkedtek, hogy a ti irgalmasságba futástok folytán ők is irgalmasságot
nyerjenek, mert az Isten mindeneket engedetlenség alá rekesztett, hogy mindeneken
könyörüljön."
"Óh Isten gazdagságának, bölcsességének és tudományának mélysége! Mely
igen kikutathatatlanok az ő ítéletei és kinyomozhatatlanok az ő útai! Mert kicsoda
ismerte meg az Úr értelmét? vagy kicsoda volt néki tanácsosa? Avagy kicsoda adott
előbb néki, hogy annak visszafizesse azt! Mert ő tőle, ő általa és ő reá nézve vannak
mindenek. Övé a dicsőség mindörökké!" (Róma 11, 23-35.)
Így mutatja ki Pál, hogy Isten úgy a zsidók, mint a pogányok szívét
átalakíthatja, és egyformán részesítheti Krisztusban hívő gyermekeit az Izráel
népének ígért áldásokban. Ezzel kapcsolatban ismétli Ésaiás prófétának Isten népére
vonatkozó kijelentéseit: "Ha Izráel fiainak száma annyi volna is, mint a tenger
fövénye, a maradék tartatik meg. Mert a dolgot bevégzi és rövidre metszi
igazságban; mivel rövidesen végez az Úr a földön. És amint Ésaiás előre
megmondotta : Ha a seregeknek Ura nem hagyott volna nékünk magot, olyanokká
lettünk volna, mint Sodoma, és Gomorához volnánk hasonlók." (Róm. 9, 27-29.)
Midőn Jeruzsálemet elpusztították és a templom romokban hevert, sok ezer
zsidót eladtak rabszolgákul pogány országokba. Mint a zátonyra futott hajó roncsai,
melyeket a vihar elhagyatott partokra vet ki, Izráel úgy szóratott szét a népek közé.
Tizenkilenc évszázad óta vándorolnak a zsidók országról országra szerteszét az egész
világon, de sehol sem kapták meg azt a kiváltságot, hogy mint nép, egykori
tekintélyüket visszaállíthassák. Becsmérelve, gyűlölten és üldözötten, évszázadokon
keresztül csak szenvedés és nyomorgattatás volt osztályrészük.

214
Ellen G. White Apostolok története

Borzalmas sorsuk azon ítélet beteljesedése volt, mely akkor mondatott ki
felettük, amidőn a názáreti Jézust elvetették. Ennek ellenére, az évszázadok
folyamán sok nemes és istenfélő férfi és nő élt közöttük, kik némán tűrtek és
szenvedtek. Isten megvigasztalta szívüket a nyomorúságban és rettenetes
helyzetüket részvéttel kísérte. Meghallgatta azok forró imáját, akik szívük mélyéből
kívánták Istent megismerni. Többen közülük felismerték az egyszerű Názáretiben azt,
Akit elődeik elvetettek és megfeszítettek: Izráel igaz Messiását. Midőn megértették a
jól ismert, de a hagyományok és téves magyarázatok által elhomályosított
jövendöléseket, szívük hálával telt meg Isten iránt, a kimondhatatlan ajándékért,
melyet megád minden gyermekének, aki elfogadja Krisztust személyes
Üdvözítőjének.
Rájuk hivatkozik Ésaiás próféta, amikor jövendölésében azt mondja: "a
maradék tartatik meg." Pál napjaitól kezdve egészen korunkig, Szent Lelke által hívja
Isten mind a zsidókat, mind a pogányokat. "Isten nem személyválogató" - jelentette
ki Pál apostol. Az apostol magát úgy tekintette, mint "aki köteles mind a görögöknek
mind a barbároknak", valamint a zsidóknak is. Azonban sohasem tévesztette szem
elől azt a határozott előnyt, mellyel mások felett a zsidók bírnak, mert: "Mindenek
előtt Isten reájuk bízta az ő beszédeit." (Róma 3, 2.) "Az evangélium" - mondotta Pál
- "Isten hatalma, minden hívőnek idvességére, zsidónak először meg görögnek. Mert
az Istennek igazsága jelentetik ki abban, hitből-hitbe miképpen meg van írva: Az igaz
ember pedig hitből él." Krisztusnak ezt az evangéliumát, mely zsidóra és pogányra
egyaránt hathatós, nem szégyenlelte Pál, miként a Római levélben kijelenti.
Ha ezt az evangéliumot a maga teljességében feltárják a zsidóknak, sokan
közülük elfogadják Krisztust, mint Messiást. Azonban kevesen vannak olyan
keresztény lelkészek, akik hivatást éreznek magukban arra, hogy a zsidók között
munkálkodjanak, noha hozzájuk is, kiket oly sokáig mellőztek, ugyanúgy el kell vinni
a kegyelmi üzenetet és a Krisztusban való reménységet, mint mindenki máshoz.
Isten tehát elvárja, hogy az evangélium hirdetésének utolsó idejében, amikor
az emberiség eddig elhanyagolt minden rétegét külön figyelmezteti, hogy hírnökei
különösen buzgólkodjanak a zsidók érdekében, akik a világ minden részében
feltalálhatók. Ha elébük tárják majd az Ószövetség írásait, kapcsolatban az
Újszövetség szövegeivel, hogy megmagyarázzák nekik Jehova örök terveit, azt igen
sok zsidó, mint új nap hajnalhasadását, mint a halálból való feltámadást fogja
üdvözölni. Miközben felismerik az Újszövetség Krisztusát az Ószövetség lapjain és
ráeszmélnek, hogy mily világosan magyarázza az Újszövetség az Ószövetséget, ez
felébreszti a bennük szunnyadó képességeket; megtalálják Krisztusban a világ
Messiását. Sokan elfogadják Krisztust Üdvözítőjüknek, hit által, és ezeken teljesednek
be az ihletett Igék: "Valakik pedig befogadák őt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten
fiaivá legyenek, azoknak, akik az ő nevében hisznek." (János 1, 12.)

215
Ellen G. White Apostolok története

Ma is sokan vannak a zsidók között, akik mint egykoron tárzusi Saulus,
hatalmasak az Írás ismeretében. Ezek azután csodálatos erővel hirdetik majd Isten
törvényének változhatatlanságát. Izráel Istene ezt a mi napjainkban végzi el. Karja
még nem rövidült meg, hogy ne tudna megmenteni. Mialatt szolgái hittel dolgoznak
azokért, akiket olyan sokáig elhanyagoltak és megvetettek, - üdvözítő ereje
megnyilvánul közöttük.
"Ezért így szól az Úr Jákob házáról, Ő, aki megváltá Ábrahámot: Nem
szégyenül meg többé Jákob, és nem sápad meg többé az ő orcája. Ha látni fogják
gyermekei kezeim munkáját közöttük, megszentelik nevemet, megszentelik Jákob
Szentjét és félik Izráel Istenét. És megismerik a tévelygő lelkűek az értelmet, és akik
zúgolódnak, tanulságot tanulnak." (Ésa. 29, 22-24.)
Ott, hol a cédrus a felhőkig ér,
Ott, hol a Jordán sebes vize kél,
Szent őseimnek hamva hol pihen
A föld, amely ázott az ősök vérében,
Kék tenger partnak nyugat oldalán
Ott van az én drága, /: Szeretett hazám:/
Idegen földre vetett végzetem,
Nehéz gondok között eszem kenyerem,
Sion felé van mégis a szívem,
Napkelet felé tekint könnyező szemem,
Keletnek nézve végzem az imám,
Hogy visszatérhessek /:Szeretett hazám:/
Minden erőmet össze kell szednem,
Hogy Megváltómat, híven kövessem.
Ha Ő velem van, úgy semmi sem árt,
Mert a Sátán serege Tőle meghátrál,
Kész vagyok érte szenvedni halált,
Hogy el ne veszítsem /: Szeretett hazám:/
Még ha a halál el is ér engem Akkor is meg van a reménységem,
Nem sokáig fed el a sírhalom,
Megváltómnak szent szavát hamar hallhatom,
Ébredjen fel mind az Én hű szolgám,

216
Ellen G. White Apostolok története

Már befogad minket /: Szeretett hazánk:/

217
Ellen G. White Apostolok története

36. Hitehagyás Galátziában
Mialatt Pál Korinthusban időzött, komoly okai voltak az aggodalomra egyes,
általa alapított gyülekezetekért. Hamis tanítók befolyása következtében, akik a
jeruzsálemi hívők közül kerültek ki, szakadások, tévtanok és érzékiség gyorsan
terjedt a galátziai hívők között. Ezek az álnok tanítók, zsidó hagyományokat kevertek
össze az evangélium igazságával. Mellőzték a jeruzsálemi nagygyűlés határozatait;
ráerőszakolták a pogányok közül megtértekre a ceremoniális törvények betartását.
A helyzet válságos volt. A bűnök, amelyeket burjánzani hagytak, gyors
pusztítással fenyegették a galátziabeli gyülekezeteket.
Pált szíven találta és mélyen megrendítette ez a nyílt hitehagyás, éppen azok
részéről, akiket olyan hűségesen kioktatott az evangélium alapelveire. Azonnal írt a
félrevezetett hívőknek; felfedte a tévtanokat, amelyeket elfogadtak és nagyon
szigorúan megfeddte a hittől eltérteket. Miután ilyen szavakkal üdvözölte a
galátziabelieket: "Kegyelem néktek és békesség az Atya Istentől és a mi Urunk Jézus
Krisztustól" - a következő éles feddést intézte hozzájuk:
"Csodálkozom, hogy Attól, aki titeket Krisztus kegyelme által elhívott, ily
hamar más evangéliumra hajlotok. Holott nincs más; de némelyek zavarnak titeket
és el akarják ferdíteni a Krisztus evangéliumát. De ha szinte mi, avagy mennyből való
angyal hirdetne is néktek valamit azon kívül, amit néktek hirdettünk, legyen átok."
(Gal. 1, 3-8.) Pál a Szentírással összhangban tanított és a Szentlélek rányomta
pecsétjét munkájára; ezért óva intette testvéreit bármilyen más tan elfogadásától,
amely ellenkezett az általa tanított igazságokkal.
Az apostol kérte a galátziai hívőket, hogy fontolják meg keresztyéni életük első
tapasztalatait. "Óh balgatag Galátziabeliek" - kiáltott feléjük - "kicsoda igézett meg
titeket, hogy ne engedelmeskedjetek az igazságnak? Akiknek szemei előtt a Jézus
Krisztus úgy íratott le, mintha ti közöttetek feszíttetett volna meg. Csak azt akarom
megtudni tőletek: a törvény cselekedeteiből kaptátok-é a Lelket, avagy a hit
hallásaiból? Ennyire esztelenek vagytok? Amit Lélekben kezdtetek el, most testben
fejeznétek be. Annyit szenvedtetek hiába? ha ugyan hiába. Annakokáért, aki a Lelket
szolgálja néktek, és hatalmas dolgokat művel bennetek, a törvény cselekedeteiből,
vagy a hit hallásából cselekszi-é?"
Pál ily módon szállt perbe a galátziabeli hívőkkel, kiket lelkiismeretük
ítélőszéke elé állított és igyekezett bukásukat feltartóztatni. Bízott Isten megmentő
hatalmában; pellengérre állította a hitehagyó tanítók tanait és igyekezett a volt
hívőket meggyőzni arról, hogy milyen csúful megtévesztették őket; de ha
visszatérnek az evangéliumba vetett régebbi hitükhöz, még megakadályozhatják

218
Ellen G. White Apostolok története

Sátán terveit. Pál határozottan kitartott az igazság, az életszentség és igazságosság
mellett; erős hite és bizalma, amelyet az általa hirdetett üzenetbe vetett, sokakat, kik
hitükben meginogtak, felsegített, hogy visszatérjenek Üdvözítőjükhöz.
Milyen nagy különbség van az apostol írásmodorában! Figyeljük meg a
korinthusi gyülekezettel szemben használt hangját, és hasonlítsuk össze a
galátziaiakkal szemben elfoglalt magatartásával! A korinthusiakat finoman és
gyöngéden feddte meg, míg ellenben a galataiakat kíméletlenül megdorgálta. A
korinthusiak a kísértésnek estek áldozatul. Tanítóik, kik az igazság köpenye alatt
finoman kieszelt ravasz tévtanokat hirdettek, megzavarták és tévútra juttatták őket.
Türelemre és elnézésre szorultak tehát, míg kioktatta őket, hogy a hamisakat a
valóditól megkülönböztessék. Kemény ítéletek vagy meggondolatlan szavak teljesen
aláásták volna befolyását azoknál, akiken annyira szeretett volna segíteni.
A galátziai gyülekezetekben ellenben nyílt, leplezetlen tévtan lépett az
evangélium helyébe. Krisztust, a hit egyetlen fundamentumát megtagadták a már
elavult zsidó ceremóniák kedvéért. Az apostol tisztában volt azzal, hogy a galátziai
hívők csak úgy menthetők meg az őket fenyegető veszedelmes befolyásoktól, ha a
leghatározottabban intézkedik és a legélesebben meginti őket.
Krisztus minden lelkipásztorának meg kell tanulnia azt a fontos leckét, hogy
alkalmazkodjék azok állapotához, akiken segíteni akar. Gyöngédség, türelem,
határozottság és kitartás mind-mind szükségesek; azonban kellő belátással
alkalmazandók. Különböző felfogású emberekkel, változó helyzetek és viszonyok
között bölcsen bánni, olyan feladat, mely Isten Lelke által megvilágított és
megszentelt értelmet és ítélőképességet igényel.
A galátziai hívőkhöz intézett levelében Pál apostol még egyszer röviden
szemléltette azokat a fontos eseményeket, melyek megtérésével és keresztény
tapasztalatainak kezdetével függtek össze. Ezáltal akarta bizonyítani előttük, hogy az
isteni hatalomnak különös megnyilatkozása által jutott az evangélium magasztos
igazságainak ismeretéhez. Istentől nyert utasítás folytán inti és óvja most is a
galátziai hívőket ilyen ünnepélyesen és határozottan. Ezért tehát nem habozva vagy
kétkedően írt nekik, hanem a rendületlen meggyőződés biztonságával és feltétlen
tudásával. Világosan kifejtette előttük, mi a különbség, ha emberek tanítanak
bennünket, avagy közvetlenül Krisztustól kapunk oktatást.
Az apostol behatóan kérte a galátziaiakat, forduljanak el a hamis tanok
tanítóitól, akik tévútra vezették őket, és térjenek vissza ahhoz a hithez, amelyet az
isteni jóváhagyás félremagyarázhatatlan bizonyítékai kísértek. Azok a férfiak, akik
megkísérelték eltéríteni őket az evangéliumi hittől: képmutatók, szívük
megszenteletlen és életük romlott. Vallásosságuk a ceremóniák sorozata, amelyek
betartása által akarják megnyerni Isten tetszését. Nem óhajtottak olyan
evangéliumot, mely megköveteli az Ige iránti engedelmességet: "Ha valaki újonnan
nem születik, nem láthatja az Isten országát." (Ján. 3, 3.) Úgy érezték, hogy az ilyen

219
Ellen G. White Apostolok története

tanításon alapuló vallás túl nagy áldozatot követel; ezért ragaszkodtak
tévelygéseikhez, megcsalták önmagukat és másokat.
A szív és az élet szentségét külsőséges vallási formaságokkal helyettesíteni,
ma is éppoly kívánatos a megtéretlen ember számára, mint volt ezen zsidó tanítók
napjaiban. Ma ugyanúgy, mint akkor, vannak hamis lelki vezetők, kiknek tanait sokan
mohón lesik. Sátán eltökélte, hogy eltéríti a lelkeket a Krisztusba vetett hit
üdvreménységétől és az Isten törvényei iránti engedelmességtől. Az ősellenség
kísértéseit minden korszakban azok előítéleteihez és hajlamaihoz alkalmazta, akiket
el akart csábítani. Az apostoli korszakban rábírta a zsidókat, hogy a ceremoniális
törvényt magasztalják fel, Krisztust pedig vessék el. Korunkban arra késztet hitvalló
keresztyéneket, hogy Krisztus tiszteletének ürügye alatt az erkölcsi törvényt
megvessék; tanítsák azt, hogy parancsait büntetlenül áthághatják. Isten valamennyi
szolgájának kötelessége tehát, hogy ezen hithamisítókkal szemben szilárdan és
határozottan lépjen fel és az igazság igéje alapján tévelygéseiket bátran felfedje.
Miközben Pál azon fáradozott, hogy a galátziai testvérek bizalmát újból
megnyerje, ügyesen igazolta elhivatott apostoli tisztségét. Kijelentette, hogy
apostolsága "nem emberektől, sem nem ember által, hanem Jézus Krisztus által és
az Atya Isten által van, aki feltámasztotta őt a halálból." Nem emberektől, hanem a
menny legmagasabb Tekintélyétől nyerte megbízatását. Ezt a tisztséget a jeruzsálemi
nagygyűlés is elismerte, melynek határozatait Pál betartotta, a pogányok között
végzett egész működése alatt.
Nem azért, hogy önmagát magasztalja, hanem hogy Isten kegyelmét
dicsőítse, bizonyította Pál azok előtt, kik tagadták apostoli hivatását, hogy:
"semmiben sem vagyok alábbvaló a fő-fő apostoloknál." (2. Kor. 11, 5.) Mindazok,
akik lerántani igyekeztek elhivatását és munkáját, Krisztus ellen hadakoztak, akinek
kegyelme és ereje nyilvánult meg általa. Ellenségeinek ellenállása kényszerítette az
apostolt, hogy hivatásáért és tekintélyéért ilyen határozottan síkra szálljon.
Pál kérte azokat, akik életükben már tapasztalták Istennek erejét, hogy
térjenek vissza az evangélium igazsága iránt érzett első szeretetükhöz.
Megdönthetetlen érvekkel bizonyította be előttük, milyen nagyszerű kiváltság
szabadnak lenni Krisztusban, Akinek engesztelő kegyelme mindazokat, akik teljesen
átadják életüket Neki, igazságának öltönyével ruházza fel. Pál álláspontja az volt,
hogy minden léleknek, aki meg akar menekülni, személyes tapasztalatot kell
szereznie Istennel.
Az apostol komoly intelmei nem maradtak eredménytelenül. A Szentlélek nagy
hatalommal munkálkodott; sokan, akik tévútra léptek, ismét visszatértek hitükhöz, az
Evangéliumhoz. Attól kezdve állhatatosak maradtak abban a szabadságban, amelyre
Krisztus felszabadította őket. Életük a Lélek gyümölcseit érlelte, melyek: "Szeretet,
öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség."
Isten neve megdicsőült és a hívők száma gyarapodott az egész tartományban.

220
Ellen G. White Apostolok története

A tanuló ne gondolatokat,
hanem gondolkodni tanuljon;
ne hordozzák, hanem vezessék,
hogy a jövőben maga is ügyesen bírjon járni!

221
Ellen G. White Apostolok története

37. Pál utolsó jeruzsálemi útja
Pál nagyon szeretett volna még a húsvéti ünnepek előtt Jeruzsálembe érkezni.
Így alkalma lehetett volna, hogy találkozzék azokkal, akik a világ minden tájáról az
ünnepségekre özönlenek. Mindig élt benne az a remény, hogy valamilyen úton-
módon hozzájárulhat hitetlen honfitársai előítéleteinek eloszlatásához, ami után
rábírhatók lesznek, hogy az Evangélium magasztos világosságát elfogadják. Ezenkívül
szerette volna meglátogatni a jeruzsálemi gyülekezetet is, hogy átnyújthassa azokat
az adományokat, amelyeket a pogánykeresmények küldtek szegény Júdeabeli
hittestvéreiknek. Végül pedig azt is remélte, hogy látogatása által szorosabb
kapcsolatot teremt a megtért zsidók és a pogánykeresztények között.
Midőn Korinthusban munkáját befejezte, elhatározta, hogy közvetlenül
Palesztina partján fekvő valamelyik kikötőbe utazik. Már majdnem minden
előkészület megtörtént és éppen a hajóba akart szállni, amikor értesítették, hogy a
zsidók összeesküdtek ellene. A hit ezen ellenségeinek minden eddigi kísérlete
meghiúsult, hogy az apostol működésének véget vessenek.
Az evangélizáló munka sikere felingerelte a zsidók haragját. Mindenfelől
futottak be hírek az új tan terjedéséről, mely feloldja a zsidókat a ceremoniális
törvény megtartása alól és a pogányoknak a zsidókkal egyenlő jogokat biztosít, mint
Ábrahám gyermekeinek. Pál, a Korinthusban tartott prédikációiban ugyanazokat az
alapelveket tárta fel, mint amelyekért leveleiben is olyan nyomatékkal harcolt.
Hangsúlyozott kijelentését, hogy "nincsen többé pogány és zsidó, körülmetélkedés és
körülmetéletlenség" (Kol. 3, 11.), ellenségei vakmerő káromlásnak tekintették;
elhatározták tehát, hogy elnémítják.
Amikor Pált az összeesküvésről tájékoztatták, elhatározta, hogy Maczedónián
keresztül fog utazni. Tervét, hogy Jeruzsálemet a páska ünnepére elérje, el kellett
ejtenie; remélte azonban, hogy pünkösdre ott lehet.
Pált és Lukácsot "kíséré pedig Ázsiáig a béreai Sopater, a thessalonikabeliek
közül pedig Aristárkhus és Sekundus és a derbei Gájus és Timótheus; Ázsiabeliek
pedig Tikhikus és Trofimus." Pál nagyobb összeget vitt magával a pogány
gyülekezetektől, amelyet a júdeai mű élén álló testvéreknek akart átadni; ezért úgy
intézkedett, hogy ezek a testvérek, mint az említett gyülekezetek képviselői, akik
hozzájárultak a pénz gyűjtéséhez, kísérjék őt Jeruzsálembe.
A páska ünnepét Pál Filippiben töltötte. Csak Lukács maradt vele; többi
útitársai továbbmentek Troásba, hogy ott bevárják őt. A filippiek voltak a
legszeretetteljesebbek és leghűségesebbek mindazok közül, akiket az apostol

222
Ellen G. White Apostolok története

megtérített. Az ünnep nyolc napját tehát zavartalanul, boldog együttlétben töltötte
el.
Pál és Lukács azután Filippiből Troásba hajóztak, ahol öt nap múlva utolérték
társaikat és hét napot töltöttek az ottani hívőkkel. Ott-tartózkodása utolsó estéjén a
testvérek "egybegyűltek a kenyér megszegésére". Mivel szeretett tanítójuk búcsúzott
el tőlük, sokkal nagyobb számban gyűltek össze, mint rendesen. Egybegyűltek "a
felházban", a harmadik emeleten és az apostol szeretete hevével és aggodalmával,
egészen éjfélig prédikált nekik.
Az egyik nyitott ablakban ült egy Eutikhus nevű ifjú. Ebben a veszedelmes
helyzetben elaludt és kiesett az udvarra. Egyszerre nagy zavar és izgalom támadt. Az
ifjút csakhamar holtan hozták fel és sokan gyűltek köréje sírva és jajgatva. Pál
azonban utat tört magának a megrémült tömeg sorai között, az ifjút átkarolta és
bensőségesen könyörgött Istenhez, keltené a halottat ismét életre. Isten
meghallgatta könyörgését. Minden sírást és jajszót túlharsogva, hallatszott az apostol
hangja: "Ne háborogjatok; mert a lelke benne van." Nagy örömmel ismét
összegyűltek a hívők a felházban. Együtt részesültek az Úr vacsorájában, majd
hallgatták Pált, aki "mind virradatig beszélgetett".
Miután a hajó, amellyel Pál és kísérői folytatni óhajtották útjukat, indulásra
készen állott, a testvérek a fedélzetre siettek. Az apostol azonban, a rövidebb
szárazföldi utat választotta, elindult tehát Troásból gyalog Assusba, hogy ott
útitársaival ismét találkozzék. Kis időt nyert ezáltal az elmélkedésre és imádkozásra.
A jeruzsálemi útjával kapcsolatos nehézségek és veszélyek, az ottani gyülekezet
magatartása vele és munkájával szemben, valamint a gyülekezetek állapota és az
Evangélium művének szükségletei az egyéb területeken - komoly és aggasztó
gondolatokra adtak okot. Ezért felhasználta ezt a különleges alkalmat, hogy erőért és
vezetésért Istenhez forduljon.
Az utasok Assustól délre, Efézus mellett hajóztak el, ahol az apostol oly hosszú
ideig tevékenykedett. Pál szerette volna meglátogatni az ottani gyülekezetet, mivel
fontos utasításokat és tanácsokat akart adni számukra. Érett megfontolás után
azonban mégis a továbbutazás mellett döntött, mivel "ha lehetne néki, hogy pünkösd
napjára Jeruzsálemben legyen". Milétusba érkezésük után, Efézustól körülbelül hat
mérföldnyire, az apostol megtudta, hogy időt szakíthat az efézusi gyülekezet
képviselőivel való találkozásra, mielőtt a hajó továbbmenne. Elküldött tehát azonnal a
gyülekezet véneiért és sürgősen kérette őket, jöjjenek Milétusba, hogy beszélhessen
velük, mielőtt útját folytatná.
Meghívásának eleget is tettek; Pál most még egyszer fontos, szívhez szóló
intő- és búcsúszavakat intézett hozzájuk: "Ti tudjátok, hogy az első naptól fogva,
melyen Ázsiába jöttem, mint viseltem magamat ti köztetek az egész idő alatt.
Szolgálván az Úrnak teljes alázatossággal és sok könnyhullatás és sok kísértetek közt,
melyek én rajtam a zsidóknak utánam való leselkedése miatt estek. Hogy semmitől

223
Ellen G. White Apostolok története

sem vonogattam magamat, ami hasznos, hogy hirdessem néktek, és tanítsalak
titeket nyilvánosan és házanként, bizonyságot tévén mind zsidóknak, mind
görögöknek az Istenhez való megtérés és a mi Urunk Jézus Krisztusban való hit
felől." (Apcs. 20, 18-21.)
Pál az isteni törvényt mindenkor magasztalta. Kimutatta azonban, hogy
magában a törvényben nincsen erő, hogy az embert engedetlenségének büntetése
alól felmentse. A bűnösnek bűneit meg kell bánnia és meg kell alázkodnia Isten előtt,
mert törvényének áthágása, jogos haragját hívta ki; azután pedig Krisztus vérében
kell bíznia, mint a bocsánat egyedüli lehetőségében. Emlékeztette a híveket arra a
tanítására, hogy Isten Fia, mint áldozat, elszenvedte a halált őérettük, felment a
mennybe, s ott mint Szószólójuk áll az Atya előtt. Csak töredelem és hit által
szabadulhatnak a bűn átka alól, hogy azután Krisztus kegyelméből
engedelmeskedjenek Isten törvényének.
"És most ímé én" - folytatta Pál - "a Lélektől kényszerítve megyek
Jeruzsálembe, nem tudva, mik következnek ott én reám, kivéve, hogy a Szent Lélek
városonként bizonyságot tesz, mondván, hogy én reám fogság és nyomorúság
következik. De semmivel sem gondolok, még az én életem sem drága nékem,
csakhogy elvégezhessem az én futásomat örömmel, és azt a szolgálatot, melyet
vettem az Úr Jézustól, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének
evangéliumáról. És most ímé én tudom, hogy nem látjátok többé az én orczámat ti
mindnyájan, kik között általmentem, prédikálván az Istennek országát." (Apcs. 20,
22-25.)
Pál nem szándékozott ilyen bizonyságot tenni, de mialatt beszélt, a Lélek
sugallta szavait; bizonyossá tette előtte aggodalmait, hogy ez az utolsó együttléte az
efézusi hittestvéreivel.
Kijelentette továbbá: "Azért bizonyságot teszek előttetek a mai napon, hogy
én mindeneknek vérétől tiszta vagyok, mert nem vonogattam magamat, hogy
hirdessem néktek az Istennek teljes akaratát." Semmilyen félelem, hogy talán
megsért valakit, semmilyen barátság, vagy tetszésvágy nem késztethette Pált arra,
hogy elhallgasson előttük szavakat, melyeket Isten adott oktatásikra, intésükre és
megjavításukra. Isten ma is bátorságot kíván szolgáitól, mind az Ige prédikálása,
mind előírásainak megvalósítása közben. Krisztus szolgája ne csak olyan igazságokat
hirdessen az embereknek, amelyeket szívesen fogadnak, hanem azokat sem szabad
elhallgatnia előttük, amelyek fájdalmakat okozhatnak. Nagy gondot kell fordítania
jellemük kifejlesztésére. Ha lát egyet is a nyáj között, aki bűnt melenget, feladata,
mint hűséges pásztornak, az adott esetre vonatkozó tanítást alkalmazni. Ha azonban
megengedi, hogy valaki magabízóan továbbhaladjon a rossz úton, anélkül, hogy
megintené, lelkéért felelnie kell. Az a lelkipásztor, aki magasztos megbízatását híven
akarja teljesíteni, a reá bízott lelkeket a keresztény hit minden kérdésében
hűségesen oktassa ki; mutassa meg nekik, milyenek legyenek és hogyan kell

224
Ellen G. White Apostolok története

cselekedniük, hogy az Úrnak nagy napján tökéletesen megállhassanak Előtte. Csak az
igazság hűséges tanítója mondhatja el Pállal együtt, működésének befejezésekor:
"Én mindeneknek vérétől tiszta vagyok".
"Viseljetek gondot magatokra" - intette Pál apostol a testvéreket - "és az
egész nyájra, melyben a Szent Lélek titeket vigyázókká tett, az Isten
anyaszentegyházának legeltetésére, melyet tulajdon vérével szerzett". Ha az
evangélium szolgái mindenkor szívükön viselnék, hogy olyan lelkekkel bánnak, kiket
Krisztus, vére által megvásárolt, jobban átéreznék munkájuk fontosságát. Vigyázniuk
kell önmagukra, valamint nyájukra. Tanításukat szemléltesse és erősítse meg
példaadásuk. Mint az Élethez vezető út tanítói, kerülniük kell mindent, ami okot
szolgáltatna, hogy az igazságra árnyat vessen. Kötelességük, hogy mint Krisztus
képviselői, Neve dicsőségét szolgálják. Odaadásukkal, életük tisztaságával és
Istennek szentelt magaviseletükkel bizonyítsák be, hogy magasztos hivatásuk méltó
képviselői.
Az efézusi gyülekezetet fenyegető veszélyeket az apostol előre látta. Azért
mondotta: "Mert tudom, hogy az én eltávozásom után jönnek ti közétek gonosz
farkasok, kik nem kedveznek a nyájnak. Sőt ti magatok közül is támadnak férfiak, kik
fonák dolgokat beszélnek, hogy a tanítványokat magok után vonják." A jövőbe
tekintve, látta Pál azokat a támadásokat, amelyek fenyegetik a gyülekezetet, mind
külső mind belső ellenségei részéről. Ünnepélyes komolysággal kérte a testvéreket,
hogy éberen őrködjenek a rájuk bízott szent kincs felett. Példaképpen saját
fáradhatatlan munkálkodására hivatkozott: "Azért vigyázzatok, megemlékezvén arról,
hogy én három esztendeig éjjel és nappal meg nem szűntem könnyhullatással inteni
mindenkit."
Majd így folytatta: "És most atyámfiai, ajánllak titeket az Istennek és az ő
kegyelmessége igéjének, aki felépíthet és adhat néktek örökséget minden
megszenteltek közt. Senkinek ezüstjét, vagy aranyát, vagy ruháját nem kívántam."
Az efézusi hittestvérek között néhányan jómódúak voltak; Pál azonban sohasem
akart ebből személyes hasznot húzni. Nem egyeztette össze üzenetével, hogy a
figyelmet saját költségeire irányítsa. Sőt kijelentette: "A magam szükségéről és a
velem valókról ezek a kezek gondoskodtak." A Krisztus ügyében végzett megfeszített
munkája és kiterjedt utazásai ellenére is, nemcsak saját szükségleteiről, hanem még
munkatársai szükségleteiről és az arra méltó szegények támogatásáról is
gondoskodott. Ezt azonban csak lankadatlan szorgalma és legnagyobb takarékossága
által tehette meg. Ezért hivatkozhatott nyugodtan saját példájára, amikor így szólt:
"Mindenestől megmutattam néktek, hogy ily módon munkálkodva kell az erőtlenekről
gondot viselni, és megemlékezni az Úr Jézus szavairól, mert ő mondá: Jobb adni,
mint venni."
"És mikor ezeket mondotta, térdre esve imádkozék mindazokkal egybe.
Mindnyájan pedig nagy sírásra fakadtak; és Pálnak nyakába borulva csókolgaták őt,

225
Ellen G. White Apostolok története

kesergve kiváltképpen azon a szaván, amelyet mondott, hogy többé az ő orcáját nem
fogják látni. Aztán elkísérék őt a hajóra."
Az utasok Milétusból "egyenesen haladva Kóusba érkezének, másnap pedig
Rhódusba és onnét Peturába", Kis-Ázsia délnyugati partjára és miután ott "találtak
egy hajót, mely Fenicziába méne által, abba beülvén, elhajózának." Tirusban, ahol a
hajó kikötött, találtak néhány tanítványt, akiknél hét napig időzhettek. Ezek a
tanítványok, akiket a Szentlélek figyelmeztetett azokra a veszélyekre, melyek várnak
Pálra, kérték az apostolt, "hogy ne menjen fel Jeruzsálembe." Az apostolt azonban
sem a szenvedéstől, sem a bebörtönöztetéstől való félelem nem tudta szándékától
eltéríteni.
A hét végén, melyet Pál Tirusban a testvéreknél tölthetett, valamennyien,
feleségükkel és gyermekeikkel együtt, elkísérték a kikötőig, ahol, mielőtt hajóra szállt
volna, mindannyian a parton térdre estek és imádkoztak; Pál őérettük és ők Pálért.
Az utasok azután folytatták útjukat dél felé és eljutottak Czézáreába; "és
bemenvén a Filep evangélista házába, ki ama hét közül való vala, ő nála maradtak."
Pál itt néhány zavartalan, boldog napot töltött; az utolsókat, melyeket - hosszú időre
- még teljes szabadságban élvezhetett.
Mialatt Pál Czézáreában időzött, "alájöve egy Júdeából való próféta, név
szerint Agabus. És mikor hozzánk jött, vevé Pálnak az övét, és megkötözvén a maga
kezeit és lábait, monda: Ezt mondja a Szent Lélek: a férfiút, akié ez az öv, ekképpen
kötözik meg a zsidók Jeruzsálemben, és adják a pogányoknak kezébe."
Majd így folytatja Lukács: "Mikor pedig ezeket hallottuk, kérők mind mi, mind
az oda valók, hogy ne menjen fel Jeruzsálembe." Pál azonban nem akart a
kötelesség útjáról letérni. Követni akarta Jézust, ha kellett, még a börtönbe és a
halálba is. "Mit míveltek" - kiáltotta nékik - "sírván és az én szívemet kesergetvén?
mert én nemcsak megkötöztetni, hanem meghalni is kész vagyok Jeruzsálemben az
Úr Jézusnak nevéért." A testvérek miután látták, hogy fájdalmat okoznak neki,
anélkül, hogy szándékától eltéríthetnék, felhagytak sürgetésükkel és csak ennyit
mondtak: "Legyen meg az Úrnak akaratja."
A Czézáreában töltött rövid látogatás csakhamar véget ért. Pál és társai,
néhány testvér kíséretében, elindultak Jeruzsálembe; azonban ólomsúllyal
nehezedett mindannyink lelkére a közeljövő veszélyének előérzete.
Az apostol még sohasem közeledett ilyen szomorú szívvel Jeruzsálem felé,
mint most. Tudta, hogy csak kevés barátot, de annál több ellenséget talál ott.
Közeledett a városhoz, amely elvetette és megfeszítette Isten Fiát; amely fölött az
Isten haragjának fellegei gyülekeztek. Amikor arra gondolt, hogy milyen keserű
előítélettel viseltetett Krisztus követőivel szemben, mélységes részvétet érzett
elvakult honfitársai iránt. És mégis, milyen kicsiny volt a reménye, hogy segíthessen

226
Ellen G. White Apostolok története

rajtuk! Ugyanaz a vak gyűlölet gyulladt most fel kimondhatatlan erővel az egész nép
lelkében, ő iránta, mint amely egykor saját szívében lángolt.
Még saját hittestvéreinek részvétére és támogatására sem számíthatott. A
megtéretlen zsidók, akik oly szorosan a sarkában voltak, nem mulasztották el, hogy
személyesen, valamint levélileg a lehető legrosszabb híreket terjesszék róla és
munkájáról Jeruzsálemben. Sőt még néhány apostol és vén is készpénznek vette
ezeket a híreket, anélkül, hogy megkísérelte volna megcáfolni azokat, avagy az
esetleges ellentétet kiegyenlíteni.
Azonban, a csüggesztő körülmények ellenére, az apostol mégsem esett
kétségbe. Remélte, hogy az a Hang, mely szívéhez szólott, érinteni fogja honfitársai
szívét is, és a Mester, kit tanítványtársai szerettek és szolgáltak, összeköti szívüket az
övével, egységes odaadásra az evangélium munkájában.
Jeruzsálem templom Drága, szép helye,
Lerombolva áll és Puszta a helye.
Puszta falai közt Sötét éjszaka,
Sion leánya néz S kesereg rajta.
KAR:
Izráel nincs elhagyatva még,
Táplálja Őt ez a reménység.
A jó Isten, amit megígért,
Azt a helyet visszaadja még.
Leromboltatott és szétszórna népe
E világnak mind a négy szegletére.
Gúny s példabeszéddé lett régi népe,
Istentől elestek, Veszedelmökre.
Egy remény van, ne hagyd, Bízz szent szavába.
Megváltódhoz jöjje Ő nem hagy magadra.
Összegyűjt s bevisz az Ígéret földre:
Ottan dicsérheted Istent örökre.

227
Ellen G. White Apostolok története

38. Pál, a fogoly
"Mikor azért Jeruzsálembe jutottunk, örömmel fogadának minket az atyafiak.
Másnap pedig beméne Pál velünk együtt Jakabhoz, és a vének mindnyájan ott
valának." (Apcs. 21, 17. 18.)
Ez alkalommal Pál és kísérői átnyújtották a jeruzsálemi mű vezetőinek az
adományokat, amelyeket a pogánykeresztények küldtek a zsidó testvérek között lévő
szegények támogatására. Ezen összegek begyűjtése az apostolnak és
munkatársainak sok idejébe, aggodalmába és fáradságos munkájába került. Az
összeg, melynek nagysága jóval felülmúlta a jeruzsálemi vének várakozásait, a
pogány hívők sok áldozatáról, sőt nagy nélkülözéseiről tanúskodott.
Ezek az önkéntes adományok bizonyították a pogánykeresztyének hűségét
Istennek az egész világon megszervezett műve iránt, melyeket hálás elismeréssel
kellett volna fogadniuk; azonban Pál és társai is világosan látták, hogy éppen
hallgatóságuk között, akik előtt most állottak, voltak többen, akik nem tudták
értékelni a testvéri szeretet e lelkületét, mely ezeket az adományokat megérlelte.
A pogányok közötti evangélizálás kezdetén néhányan a jeruzsálemi vezető
testvérek közül, régi előítéleteikhez és gondolatmenetükhöz ragaszkodva, nem
szívesen működtek együtt az apostollal és társaival. Aggodalmukban, hogy
megtartsanak néhány jelentéktelen formaságot és ceremóniát, szem elől tévesztették
azokat az áldásokat, melyek mind számukra, mind közös szívügyük számára fakadtak
volna, ha az Úr művének valamennyi ágát egységbe tömörítik. Noha mindenkor a
keresztyén gyülekezet érdekeit védték, mégsem tudtak lépést tartani Isten előrelátó
gondviselésének követelményeivel. Emberi bölcsességgel megkísérelték, hogy
fölösleges korlátokat állítsanak az Isten művében dolgozó munkások elé. Ily módon
alakult ki egy csoport, olyan férfiakból, akik személyesen nem ismerhették fel a
változó körülményeket és különböző szükségleteket, amelyekkel a munkásoknak a
külterületeken számolniuk kellett, de mindazáltal jogot formáltak arra, hogy ők írják
elő a munkamódszereket a pogányok között dolgozó testvéreknek. Úgy képzelték,
hogy az evangélizálást, a hithirdetést teljesen nézeteik szerint kellene végezni.
Több év múlt el azóta, hogy a jeruzsálemi testvérek, más vezető gyülekezetek
kiküldötteivel együtt, tüzetesen tanácskoztak azon bonyolult kérdések felett, amelyek
a pogányokért munkálkodó evangélizálás munkamódszereire vonatkoztak. Ennek a
tanácskozásnak eredményeként a hittestvérek megegyeztek abban, hogy bizonyos
előírásokra és szokásokra vonatkozólag, beleértve a körülmetélkedést, határozott
utasításokat adnak.

228
Ellen G. White Apostolok története

Éppen ezen a nagygyűlésen állapodtak meg egyöntetűen abban, hogy
Barnabást és Pált munkásokként ajánlják a keresztény gyülekezeteknek, mint akik
méltók a hívők bizalmára.
Azok közül, akik ezen a gyűlésen jelen voltak, többen élesen kifogásolták az
apostolok munkamódszereit, kiknek feladatuk volt, hogy hirdessék az evangéliumot a
pogányok között. Azonban a tanácskozás folyamán mélyebb betekintést nyertek
Isten terveibe; azután pedig hittestvéreikkel teljes egyetértésben, bölcs
határozatokat hoztak, melyek lehetővé tették a hívők egész közösségének
egységesítését.
Később azonban, amikor észrevették, hogy a pogányok között a megtértek
száma állandóan növekszik, néhányan a jeruzsálemi vezető testvérek közül ismét
felvetették régebbi előítéleteiket Pál és társai munkamódszereivel szemben. Ezek az
előítéletek az évek folyamán mindjobban berögződtek, úgy, hogy egyes vezetők
elhatározták, hogy ezentúl az evangélium hirdetése csak saját eszméik keretében
történhetik. Kijelentették, hogy csak az esetben hagyják jóvá és támogatják Pál
munkáját, ha módszereiben előírásukat követi. Egyébként pedig kénytelenek
lennének munkájával szemben tartózkodóan viselkedni, támogatásukat megvonni.
Ezek a férfiak szem elől tévesztették azt a tényt, hogy Isten a tanítója
népének. És hogy Isten művében minden munkásnak személyes tapasztalatokat kell
szereznie Mestere követésében, s ne emberre tekintsen fel vezetésért. Isten
munkásainak nem emberi elképzelések szerint, hanem a mennyeinek hasonmására
kell átalakulniuk és fejlődniük.
Lelkipásztori szolgálatában Pál tanításai nem állottak "emberi bölcsességnek
hitető beszédiben, hanem a léleknek és erőnek megmutatásában." Azokat az
igazságokat, amelyeket hirdetett, a Szentlélek nyilatkoztatta ki előtte, "mert a Lélek
mindeneket vizsgál, még az Istennek mélységeit is. Mert kicsoda tudja az emberek
közül az ember dolgait, hanemha az embernek lelke, amely ő benne van?
Azonképpen az Isten dolgait sem ismeri senki, hanemha az Istennek Lelke"... "Ezeket
prédikáljuk is, nem oly beszédekkel, melyekre emberi bölcsesség tanít, hanem
amelyekre a Szent Lélek tanít; lelkiekhez lelkieket szabván." (1. Kor. 2, 4. 10-13.)
Pált, prédikátori hivatása közben mindenkor közvetlenül Isten vezette.
Azonban arra is nagyon ügyelt, hogy a jeruzsálemi nagytanács határozataival
összhangban dolgozzék. Ennek eredményeként "a gyülekezetek erősödének a hitben
és gyarapodának számban naponként." (Apcs. 16, 5.) Pálnak azonban, többek teljes
részvétlensége ellenére is, vigaszára szolgált az a tudat, hogy kötelességét
teljesítette, hogy az általa megtérteket hűségre, adakozási készségre és testvéri
szeretetre tanította, amit bizonyítottak azok a tekintélyes összegek, amelyeket a
zsidó véneknek átnyújtott.

229
Ellen G. White Apostolok története

Miután Pál az adományokat átadta, "elbeszélé egyenként, amiket az Isten a
pogányok között az ő szolgálata által cselekedett." Ezen események elbeszélése által
még a kételkedők is meggyőződtek, hogy munkálkodását a menny áldása kísérte.
"Azok pedig ezt hallván, dicsőízék az Urat." Belátták, hogy a menny nyomta rá
pecsétjét az apostol munkásságára. Az előttük fekvő bőkezű adakozások
megerősítették Pál bizonyságtételét a pogányok között újonnan létesült gyülekezetek
hűségéről. A jeruzsálemi mű vezetői, akik előzetesen önkényes ellenőrzést
követeltek, most egészen más színben látták Pál munkálkodását; meggyőződtek
arról, hogy eddigi eljárásuk helytelen volt. Ugyanis, mint a zsidó szokások és
hagyományok rabjai, az evangéliumi munka haladását nagyban akadályozták, mert
nem ismerték fel, hogy Krisztus halála a zsidó és a pogány világ közötti válaszfalat
ledöntötte.
Valamennyi vezető testvér részére most kínálkozott a legjobb alkalom a nyílt
beismerésre, hogy Isten működött Pál által; ők pedig hibát követtek el, mert
engedtek ellenségei befolyásának, kiknek jelentései felkeltették féltékenységüket és
előítéletüket.
Ahelyett azonban, hogy egyöntetű elhatározással igazságot szolgáltattak volna
a megbántott Pálnak, olyan tanácsot adtak neki, melyből kiviláglott azon érzületűk,
hogy nagyrészt Pált teszik felelőssé a fennálló előítéletekért. Nem állottak
nagylelkűen Pál mellé, hogy így bebizonyítsák az elégedetlenkedőknek
igazságtalanságukat, inkább megalkuvás létrejöttén fáradoztak, amennyiben olyan
eljárást hoztak javaslatba, mely véleményük szerint - kiküszöbölne minden
félreértést.
Így válaszoltak bizonyságtevésére: "Látod atyámfia, mely sok ezeren vannak
zsidók, kik hívőkké lettek; és mindnyájan buzognak a törvény mellett. Felőled pedig
azt hallották, hogy te mindazokat a zsidókat, kik a pogányok között vannak, Mózestől
való elszakadásra tanítod, azt mondván, hogy ne metéljék körül fiaikat, se a zsidó
szokások szerint ne járjanak. Micsoda annakokáért? Mindenesetre össze kell
gyülekezni a sokaságnak; mert meghallják, hogy idejöttél. Ezt míveld azért, amit
néked mondunk: Van mi köztünk négy férfiú, kik fogadalmat vettek magukra; ezeket
magad mellé vévén, tisztulj meg velök, és költs rájok, hogy megnyíressék fejöket; és
megtudják mindenek, hogy semmi sincs azokban, amiket te felőled hallottak, hanem
te magad is úgy jársz, hogy a törvényt megtartod. A pogányokból lett hívők felől
pedig mi írtunk, azt végezvén, hogy ők semmi ilyenfélét ne tartsanak meg, hanem
csak oltalmazzák meg magokat mind a bálványoknak áldozott hústól, mind a vértől,
mind a fúlvaholt állattól, mind a paráznaságtól."
Az atyafiak abban reménykedtek, hogy Pál, amennyiben ezen rendelkezésnek
aláveti magát, ezzel a róla elterjesztett hamis híreket egészen biztosan megcáfolja.
Biztosították azonkívül, hogy a határozat, melyet annak idején a nagytanácson a
megtért pogányokra és a ceremoniális törvényre vonatkozólag hoztak, még most is

230
Ellen G. White Apostolok története

érvényben van. Ezzel a határozattal azonban az a tanács, amelyet most adtak neki,
nem volt összeegyeztethető. Ezt az előterjesztést nem Isten Lelke sugalmazta. Ez a
gyávaság szülötte volt. A jeruzsálemi gyülekezet vezetői nagyon jól tudták, hogy a
keresztények a ceremoniális törvény megsértése által felszítják a zsidók gyűlöletét és
üldözéseiknek teszik ki magukat. A szanhedrin minden lehetőt elkövetett, hogy
megakassza az evangélium terjedését. Kiválasztottak férfiakat, kik az apostolokat, de
különösen Pált nyomon követték, hogy működését mindenképpen meggátolják. Ha
tehát Krisztus híveit kiszolgáltatnák a magas tanácsnak, mint a törvény áthágóit,
akkor mint hitehagyókat, eretnekeket azonnal és súlyosan megbüntetnék.
Sok zsidó, bár elfogadta az evangéliumot, még igen nagy tiszteletben tartotta
a ceremoniális törvényt, sőt nagyon is hajlott arra, hogy oktalan engedményt tegyen;
ezáltal remélte, hogy honfitársai bizalmát megnyeri, előítéletüket eloszlathatja, úgy,
hogy elfogadják Krisztust, mint a világ Megváltóját. Pál belátta, hogy mindaddig, míg
a jeruzsálemi gyülekezet vezető tagjai közül sokan előítélettel viseltetnek iránta,
állandóan arra fognak törekedni, hogy befolyását aláássák. Úgy érezte, hogy ha
valamilyen elfogadható engedménnyel megnyerheti őket az igazságnak, bizonyára
sok akadályt háríthat el az evangélium győzelmi útjából. Isten azonban nem
hatalmazta fel, hogy olyan nagy engedményeket tegyen, mint amennyit kívántak
tőle.
Ha azonban gondolunk az apostol forró vágyára, hogy hittestvéreivel
egyetértésben éljen; ha tekintetbe vesszük gyengédségét a hitben gyengék iránt; ha
meggondoljuk tiszteletét az apostolok iránt, akik Krisztussal együtt jártak - különösen
Jakab, az Úr fivére iránt -, továbbá elhatározását, hogy tőle telhetőleg mindenkinek
mindene legyen - alapelvének feladása nélkül -, ha ezt mind megfontoljuk, kevésbé
meglepő lesz számunkra, hogy nem maradt meg szilárdan és határozottan saját
útján, melyet eddig követett. Azonban ahelyett, hogy az óhajtott célhoz közelebb
jutott volna, törekvése a kiengesztelésre csak siettette az eseményeket, a válságot.
Meggyorsította a megjövendölt szenvedések bekövetkezését, előidézte hittestvéreitől
való elszakadását, megfosztotta a gyülekezetet legerősebb oszlopától és bánatot
okozott keresztény szíveknek minden országban.
A következő napon Pál igyekezett a vének tanácsát teljesíteni. A négy férfit,
akik a fogadalmat tették, maga mellé vette (lásd 4. Móz. 6.), kiknek napjai már
éppen leteltek és "bemenvén a templomba, bejelentvén a tisztulás napjainak
eltelését, amíg mindegyikükért elvégeztetik az áldozat." Néhány drága tisztulási
áldozatot kellett még bemutatni.
Akik Pálnak ezt a lépést tanácsolták, nem gondolták meg, hogy milyen nagy
veszélynek teszik ki. Az év ezen szakában különböző országokból igen sokan jöttek
fel Jeruzsálembe, az ájtatosságokra. Mivel Pál, Istentől kapott megbízatása folytán
eljuttatta az evangéliumot a pogányoknak, meglátogatta a világ legnagyobb városait;
az ünnep résztvevői közül ezren és ezren, kik más országokból érkeztek

231
Ellen G. White Apostolok története

Jeruzsálembe, igen jól ismerték őt. Voltak köröttük sokan, kik keserű gyűlölettel
viseltettek Pál iránt; belépése tehát a templomba nyilvános alkalommal, életveszélyt
jelentett számára. Néhány napig látszólag észrevétlenül járt ki és be az imádkozók
között; azonban a meghatározott idő vége felé, midőn éppen egy pappal a
bemutatandó áldozatokat beszélte meg, az Ázsiából való zsidók közül néhányan
felismerték.
Ádáz dühvel vetették magukat Pálra és ordítozták: "Izraelita férfiak, legyetek
segítségül; ez az az ember, aki e nép ellen, a törvény ellen és e hely ellen tanít
mindenkit mindenütt." Mikor pedig a nép a segélykiáltásokra odarohant, még újabb
vádat is emeltek: "Ezenfelül még görögöket is hozott be a templomba, és
megfertéztette ezt a szent helyet."
A zsidó törvény szerint halálos bűntettnek számított, ha egy körülmetéletlen
belépett a szent hely belső csarnokaiba. Pált látták a városban az efézusi Trofimussal
és azt hitték, hogy elhozta a templomba. Pál ezt ugyan nem tette, és miután ő maga
is zsidó lévén, azáltal, hogy belépett a templomba, a törvényt sem hágta át. Noha ez
a vád teljesen alaptalan volt, mégis elegendőnek bizonyult, hogy a népszerű
előítéletet felszítsa. Mihelyt elhangzott a kiáltás és végigzúgott a templomudvaron, az
ott egybegyűlt tömeget vad indulat fogta el. A hír gyorsan elterjedt egész
Jeruzsálemben és "megmozdula azért az egész város, és a nép összecsődüle."
Egy hitehagyó, aki elszakadt Izráeltől, merészelte megfertőztetni a templomot
és méghozzá akkor, amikor ezrek érkeztek a világ minden tájáról, hogy ott
imádkozzanak! Ez felszította a csőcselék legvadabb szenvedélyét. "És Pált
megragadván, vonszolák vala ki őt a templomból; és mindjárt bezáratának az ajtók."
"Mikor pedig meg akarák őt ölni, feljuta a hír a sereg ezredeséhez, hogy az
egész Jeruzsálem felzendült." Claudius Lysias, aki nagyon jól ismerte a lázadó
elemeket, amelyekkel dolga volt, "azonnal vitézeket és századosokat vévén maga
mellé, lefutott hozzájuk. Azok pedig, mikor meglátták az ezredest és a vitézeket,
megszőnének Pált verni." A római ezredes, aki nem ismerte a csődület okát, csak azt
látta, hogy a tömeg dühe Pál ellen irányul, feltételezte, hogy az a bizonyos egyiptomi
lázító, akiről hallott már ugyan, de aki mind ez ideig elmenekült az elfogatás elől. Így
"elfogatá őt, és parancsolá, hogy kötözzék meg két lánccal; és tudakozá, hogy
kicsoda és mit cselekedett." Rögtön hangok hallatszottak, dühös kiáltásokkal: "De ki
egyet, ki más kiált vala a sokaság között. És mikor nem értheté meg a bizonyos
valóságot a zajongás miatt, parancsolá, hogy vigyék el őt a várba. Mikor pedig a
lépcsőkhöz jutott, lőn, hogy úgy vivék őt a vitézek a néptömeg erőszaktétele miatt.
Mert követi vala a népnek sokasága, kiáltozva: Öld meg őt!"
Az apostol a zavargás közepette csendes, nyugodt és fegyelmezett maradt.
Lelkét Istenhez emelte, mert hiszen tudta, hogy mennyei angyalok veszik körül.
Azonban nem akarta elhagyni a templomot, mielőtt meg nem kísérelte, hogy
honfitársait felvilágosítsa és előttük az igazságot feltárja. Amikor tehát fel akarták

232
Ellen G. White Apostolok története

vinni a várba, így szólt az ezredeshez: "Vajon szabad-e nékem valamit szólanom te
hozzád?" Lysias így felelt: "Tudsz görögül? Hát nem te vagy az az egyiptomi, ki e
napoknak előtte fellázította és kivitte a pusztába azt a négyezer orgyilkos férfiút?"
Válaszként Pál így felelt: "Én ugyan tárzusi zsidó ember vagyok, Cziliczia nem
ismeretlen városának polgára; de kérlek engedd meg nékem, hogy szóljak a
néphez."
Kérelmét teljesítették és így Pál "a lépcsőkön állva intett kezével a népnek; és
mikor nagy csendesség lőn, megszólala zsidó nyelven, mondván: Atyámfiai férfiak és
atyák, hallgassátok meg az én beszédemet, amellyel most magamat előttetek
mentem." Az általuk jól ismert héber szavak hallatára, "még inkább nyugalmat
tanúsítottak", mire az általános csendben így folytatta:
"Én zsidó ember vagyok, születtem a czilicziai Tárzusban, fölneveltettem pedig
ebben a városban a Gamáliel lábainál, taníttattam az atyák törvényének pontossága
szerint, buzgó lévén Istenhez, miként ti mindnyájan vagytok ma." Senki sem
tagadhatta az apostol kijelentéseit, mivel a tényeket, amelyekre hivatkozott, sokan,
akik még Jeruzsálemben laktak, jól ismerték. Arról is beszélt, hogy buzgalommal
üldözte egykor Krisztus tanítványait, egészen halálig; majd részletesen ecsetelte
hallgatói előtt megtérésének körülményeit. Elmondotta, hogyan kényszerült ő is,
gőgös szívével, a megfeszített Názáreti elé borulni. Ha kísérletet tett volna, hogy
ellenfeleivel vitába bocsátkozzék, bizonyára konokul tiltakoznak, hogy meghallgassák.
Azonban tapasztalatát, élményeit olyan meggyőző erővel beszélte el, hogy szívüket
pillanatnyilag meglágyította és fogékonnyá tette.
Igyekezett velük megértetni, hogy munkálkodását a pogányok között nem a
saját elhatározásából kezdte meg. Vágya inkább az volt, hogy népe között
munkálkodjék, de éppen itt, ebben a templomban Isten szent látomásban beszélt
hozzá és utasította, hogy "én téged messze küldelek a pogányok közé."
Eddig a nép fokozott figyelemmel hallgatta; azonban, amikor története azon
pontjához ért, hogy Krisztus kiválasztott követe a pogányokhoz, a nép dühe újból
fellángolt. Ahhoz szoktak, hogy magukat tekintsék csupán az egyetlen, Isten által
választott népnek, s nem akarták megengedni, hogy a megvetett pogányok is
osztozzanak azokban a kiváltságokban, amelyeket olyan sokáig kizárólagosan a
magukénak tekintettek. Túlharsogva tehát a szónokot, kiáltozni kezdtek: "Töröld el a
föld színéről az ilyent, mert nem illik néki élni. Mikor pedig azok kiabáltak, és
köntösüket elhányák és port szórának a levegőbe, parancsolá az ezredes, hogy
vigyék őt a várba, mondván, hogy korbácsütésekkel vallassák ki őt, hogy
megtudhassa, mi okért kiabáltak úgy reá."
"Amint azonban lekötötték őt a szíjakkal, monda Pál az ott álló századosnak:
Vajon szabad-é néktek római embert, kit el nem ítéltek, megostorozni? Miután pedig
ezt meghallá a százados, elmenvén, megjelenté az ezredesnek, mondván: Meglásd
mit akarsz cselekedni; mert ez az ember római. Hozzámenvén azért az ezredes,

233
Ellen G. White Apostolok története

monda néki: Mondd meg nékem, te római vagy-é? Ő pedig monda: Az. És felelé az
ezredes: Én nagy összegért vettem meg ezt a polgárjogot. Pál pedig monda: Én
pedig benne is születtem. Mindjárt eltávozának azért tőle, akik őt vallatni akarák. Sőt
az ezredes is megijede, mikor megértette, hogy római és, hogy őt megkötöztette."
"Másnap pedig meg akarván tudni a bizonyos valóságot, miben vádoltatik a
zsidóktól, feloldatá őt bilincseiből, és megparancsolá, hogy a főpapok az egész
tanácsokkal egyben hozzá menjenek; és levezetvén Pált, eleikbe állítá."
Ugyanaz a törvényszék volt illetékes Pál kihallgatására, amelynek megtérése
előtt ő maga is tagja volt. Nyugodtan állt ott a zsidó főemberek előtt. Arcvonásairól
Krisztus békéje sugárzott. Szemét komolyan a tanácsra szegezve, így szólt:
"Atyámfiai, férfiak, én teljes jó lelkiismerettel szolgáltam az Istennek mind e mai
napig." Amikor ezeket a szavakat hallották, gyűlöletük ismét fellángolt és a főpap
"megparancsolá azoknak, kik ő mellette állanak vala, hogy üssék őt szájon". Erre a
kíméletlen parancsra Pál így kiáltott fel: "Megver az Isten téged, te kimeszelt fal! És
te leülsz engem a törvény szerint megítélni, és törvényellenesen parancsolod, hogy
engem verjenek?" "Az ott állók pedig mondának: Az Istennek főpapját szidalmazod-
é?" Pál a szokott udvariassággal felelt: "Nem tudtam atyámfiai, hogy főpap. Mert
meg van írva: A te népednek fejedelmét ne átkozd!"
"Mikor pedig Pál eszébe vette, hogy az egyik részük sadduceus, a másik
részök pedig farizeusok közül való, felkiálta a tanács előtt: Atyámfiai, férfiak, én
farizeus vagyok, farizeus fia, a halottak reménysége és feltámadása miatt vádoltatom
én."
"Amint pedig ő ezt mondta, meghasonlás támada a farizeusok és a
sadduceusok között, és a sokaság megoszlott. Mert a sadduceusok azt mondják,
hogy nincs feltámadás, sem angyal, sem lélek; a farizeusok pedig mind a kettőt
vallják. Támada azért nagy kiáltozás; és felkelvén az írástudók a farizeusok pártjából,
tusakodnak vala, mondván: Semmi rosszat sem találunk ez emberben; ha pedig lélek
szólott néki, vagy angyal, ne tusakodjunk Isten ellen."
A bekövetkezett zűrzavarban a sadduceusok mindenáron hatalmukba akarták
keríteni az apostolt, hogy megölhessék; míg a farizeusok mindent elkövettek, hogy
megvédelmezzék. Végül pedig "félvén az ezredes, hogy Pál szétszaggattatik azoktól,
parancsolá, hogy a sereg alájövén, ragadja ki őt közülök és vigye el a várba." (Apcs,
23, 7-10.) Később, amidőn Pál e nap szomorú tapasztalatai fölött elmélkedett, egész
valóját félelem hatotta át, hogy eljárása nem tetszhetett Istennek. Vajon hibát
követett-e el azzal, hogy meglátogatta Jeruzsálemet? Az a sóvárgása, hogy
egyetértésben éljen hittestvéreivel, vezetett hát ilyen szerencsétlenségre?
Az az álláspont, amelyet a zsidók, mint Isten hitvalló népe a hitetlen világgal
szemben elfoglalt, az apostolnak kimondhatatlan lelki gyötrelmet okozott. Mit
gondolhattak most ezek a pogány tisztviselők róluk? Állítják, hogy Jehovát imádják,

234
Ellen G. White Apostolok története

és szent hivatalt töltenek be, mégis vak, éktelen gyűlölet uralja őket. Sőt, még
testvérüket is képesek meggyilkolni, ha a hit kérdésében más véleményre
merészkedik. Még azt sem szégyenlik, hogy szent, ünnepélyes tanácsülésük
veszekedésbe és vad zűrzavarba fulladt! Pál úgy érezte, hogy Isten nevét gyalázták
meg a pogányok előtt!
Most pedig börtönben senyved. Nagyon jól tudta, hogy ellenségei, eszeveszett
gyűlöletükben, rosszindulatukban megragadnak mindent, hogy halálra adják.
Lehetséges-e, hogy a gyülekezetek között végzett munkáját befejezte? És most
ragadozó farkasok törnek be oda? Pál nagyon szívén viselte Krisztus ügyét és
mélységes aggodalommal gondolt azokra a veszélyekre, melyeknek az elszórt
gyülekezetek áldozatul eshetnek, ha olyan férfiak üldözik, mint akikkel éppen ma
állott szemben a Magas Tanácsban. Bánatában, csüggedtségében sírt és imádkozott.
Az Úr azonban ebben a sötét órában sem feledkezett meg hűséges szolgájáról.
Amiképpen megőrizte ott a templom udvarában a vérengző tömeggel szemben, és
amiként vele volt a Magas Tanács előtt, úgy most a várban is őrködött felette. Az
apostol bensőséges imáját, melyben Isten vezetéséért könyörgött, meghallgatta, és
kinyilatkoztatta magát hűséges tanúja előtt: "A következő éjszakán pedig melléállván
néki az Úr, monda: Bízzál Pál! Mert miképpen bizonyságot tettél az én felőlem való
dolgokról Jeruzsálemben, azonképpen kell néked Rómában is bizonyságot tenned."
Pál már régóta vágyakozott Rómát meglátogatni. Szívből kívánta, hogy
Krisztusról ott is bizonyságot tehessen, azonban a zsidók ellenségeskedése
mindeddig lehetetlenné tette szándékának megvalósítását. Arra legkevésbé gondolt,
hogy éppen most, mint fogoly jusson oda.
Miközben az Úr bátorította szolgáját, ellenségei mohón kitervelték
elpusztítását. "Midőn pedig nappal lőn, a zsidók közül némelyek összeszövetkezvén,
átok alatt kötelezék el magukat, mondván, hogy sem nem esznek, sem nem isznak
addig, amíg meg nem ölik Pált. Többen valának pedig negyvennél, kik ezt az
összeesküvést szőtték. Ez is olyan böjt volt, mint amilyent az Úr elítélt Ésaiás szavai
által: "Ímé perrel és versengéssel böjtöltök és sújtotok a gazság öklével." (Ésa. 58,
4.)
Az összeesküvők "elmenvén a főpapokhoz és vénekhez, mondának: Átok alatt
megesküdtünk, hogy semmit nem ízlelünk addig, míg meg nem öljük Pált. Most azért
ti jelentsétek be az ezredesnek a tanáccsal egybe, hogy holnap hozza le őt ti
hozzátok, mintha az ő dolgának tüzetesebben végére akarnátok járni. Mi pedig
minekelőtte ő ide érne, készek vagyunk őt megölni."
Ahelyett, hogy helytelenítették volna ezt a kegyetlen tervet, a papok és vének,
minden további nélkül, beleegyeztek. Pál igazat mondott, amikor Anániást meszelt
falhoz hasonlította.

235
Ellen G. White Apostolok története

Azonban Isten közbelépett, hogy megmentse szolgájának életét. Pál
nővérének fia, aki hallotta az orgyilkosok tervét, elment és "bemenvén a várba,
tudtára adta Pálnak. Pál pedig egyet a századosok közül magához hívatván, monda:
Ezt az ifjút vezesd az ezredeshez, mert valamit akar néki jelenteni. Az annakokáért
maga mellé vevén őt, vivé az ezredeshez és mondá: A fogoly Pál magához hívatván
engem, kéré, hogy ez ifjút hozzád vezessem, mert valamit akar néked mondani."
Klaudius Lysias nyájasan fogadta az ifjút, félrevonulva vele, megkérdezte:
"Micsoda az, amit nékem jelenteni akarsz?" Az ifjú így felelt: "A zsidók elvégezték,
hogy megkérnek téged, hogy Pált holnap vidd le a tanács elé, mintha valamit
tüzetesebben meg akarnának tudakozni ő felőle. Te azért ne engedj nekik; mert
közülük negyvennél több férfi leselkedik ő utána, kik átok alatt kötelezték el
magukat, hogy sem nem esznek, sem nem isznak addig, míg meg nem ölik őt. És
immár készen vannak, várakozva a te izenetedre."
"Az ezredes tehát elbocsátá az ifjút, meghagyván néki, hogy: el ne mondd
senkinek, hogy ezeket megjelentetted nékem."
Lysias rögtön elhatározta, hogy Pált átutalja Félix tiszttartó törvényszékéhez. A
zsidók, túlságosan könnyen izguló, ingerült nép volt, és így gyakran zavargásokra
került a sor közöttük. Pál további jeruzsálemi tartózkodása, úgy a városra, mint
annak parancsnokára veszedelmes következményekkel járhatott volna. Ezért
"magához hívatván kettőt a századosok közül, monda: Készítsetek föl kétszáz vitézt,
hogy induljanak Czézáreába, és hetven lovast, és kétszáz parittyást, az éjszakának
harmadik órájától fogva; és barmokat is adjanak melléjük, hogy Pált felültetve
békességgel vigyék Félix tiszttartóhoz." Ha meg akarta menteni Pált, nem volt
vesztegetni való ideje. "A vitézek tehát, amint nékik megparancsolták, Pált felvévén,
elvivék azon éjszakán Antipatrisba." Onnan a vitézek továbbmentek a fogollyal
Czézáreába, míg a négyszáz lovas visszatért Jeruzsálembe."
A csapat parancsnoka a foglyot átadta Félixnek, egyszersmind levelet is
nyújtott át neki, melyet az ezredes reá bízott:
"Klaudius Lysias a nemes Félix tiszttartónak üdvöt! Ezt a férfiút, kit a zsidók
megfogtak és meg akartak ölni, oda menvén a sereggel, kiszabadítám, megértvén,
hogy római. Meg akarván pedig tudni az okát, miért vádolják őt, levivém őt az ő
tanácsuk elébe. És úgy találtam, hogy ő az ő törvényüknek kérdései felől vádoltatik,
de semmi halálra vagy fogságra méltó vétke nincs. Minthogy pedig nékem
megjelentették, hogy a zsidók e férfiú után ólálkodni akarnak, azonnal hozzád
küldém, meghagyván vádlóinak is, hogy a mi dolguk van ő ellene, te előtted mondják
meg. Légy jó egészségben!"
Amidőn Félix a levelet elolvasta, megkérdezte a fogolytól, melyik tartományból
való, és amikor hallotta, hogy Czilicziából származik, "monda: Majd kihallgatlak,
mikor vádlóid is eljönnek. És parancsolá, hogy a Heródes palotájában őrizzék őt."

236
Ellen G. White Apostolok története

Nem az első eset volt, hogy Isten szolgája a pogányoknál talált menedéket,
Jehova hitvalló népe gonoszsága elől. A zsidók, Pál elleni dühükkel, egy további
gonosztettel súlyosbították azt a sötét sorozatot, mely népük történetét jellemezte.
Csak még jobban megkeményítették szívüket az igazsággal szemben, és ezzel csak
annál biztosabban pecsételték meg sorsukat.
Csak kevesen értik meg Jézus ama szavainak horderejét, melyeket a názáreti
zsinagógában mondott, amikor magát a Felkentnek jelentette ki. Feladatának
nevezte a nyomorgatottak és a bűnnel terheltek megvigasztalását, felüdítését és
megmentését; azután pedig, mivel látta, hogy gőg és hitetlenség uralja hallgatói
szívét, emlékeztette őket arra, hogy Isten a régmúlt időkben, népének hitetlensége
és lázadása miatt elfordult tőle és pogány területeken olyanok előtt nyilatkozott meg,
akik nem vetették el a mennyből áradó világosságot. A szareptai özvegy és a szíriai
Naámán valóra váltották életükben mindazt a lelki világosságot, amelyet nyertek.
Ezért igazabbak voltak Isten választott népénél, mely eltávolodott Tőle, és
kényelméért, világi tisztségekért feláldozta alapelveit.
Jézus a názáreti zsidóknak egy rettenetes igazságot mondott akkor, amikor
kijelentette, hogy Isten szolgájának nincs biztonsága az elbukott, hitehagyó
Izráelben. Egyrészt nem méltányolnák, másrészt munkáját sem értékelnék. Noha a
zsidó vezetők nagy buzgóságot mutattak Isten dicsősége és Izráel jóléte érdekében,
a valóságban mindkettőnek ellenségei voltak. Példaadásuk és tanításaik a népet csak
mindinkább eltávolították Istentől, s elvezették az engedelmesség útjáról, hogy
azután odajussanak, ahol nyomorúságukban Isten többé már nem lehet menedékük.
Az Üdvözítő dorgáló szavai, amelyek Názáret férfiaihoz szóltak, Pál esetében
nemcsak a hitetlen zsidókra illettek, hanem hittestvéreire is. Ha a gyülekezet vezetői
Pál iránti elkeseredett érzelmeiket legyőzték volna és elfogadják őt, mint Isten
elhívott szolgáját, aki az Evangéliumot a pogányoknak hirdeti, az Úr bizonyára
megtartotta volna őt számukra. Isten nem rendelte el, hogy Pál működése oly
gyorsan bevégződjék; de csodát sem tett azon körülmények sorozatának
megváltoztatására, melyet a jeruzsálemi gyülekezet vezetőinek magatartása idézett
fel.
Hasonló lelkület még ma is hasonló eredményeket szül. Már sok áldástól
fosztotta meg a gyülekezetet az a mulasztása, hogy Isten gondviselő kegyelmét nem
értékelte és nem értékesítette. Hányszor meghosszabbította volna az Úr, hűséges
szolgáinak tevékenykedését, ha munkásságát méltányolták volna! Ha azonban a
gyülekezet megengedi, hogy a lelkek ellensége tévelygésbe döntse; Krisztus
szolgájának szavait és tetteit elferdítse és félremagyarázza; ha a tagok útjában állnak
és hasznosságát akadályozzák, akkor az Úr néha elvonja tőlük a már kapott áldást.
Sátán állandóan munkálkodik közegei által, hogy elcsüggessze és megrontsa
azokat, akiket Isten választott ki fontos és jó munka végzésére. Noha készek Krisztus
ügyéért még életüket is feláldozni, az őscsaló mindazáltal igyekszik testvéreikben

237
Ellen G. White Apostolok története

kételyeket támasztani irántuk, melyek, ha tápot nyernek, a becsületességükbe vetett
bizalmat aláássák és hasznavehetőségüket így megbénítják. Sátánnak nagyon is
gyakran sikerül, saját hittestvéreik által bánatot okozni nekik úgy, hogy Isten, nagy
irgalmasságában belenyúl életükbe és üldözött szolgáinak békét szerez. Csak, ha már
összekulcsolják élettelen keblük fölött kezeiket, ha intő- és bátorító szavaik
elnémultak, akkor eszmélnek fel és ismerik fel az elvakultak, hogy milyen áldásokat
vetettek el maguktól, melyeknek értékét ezentúl méltányolni tudnák. Amit az Ige
hirdetői életükkel nem tudtak elérni, azt halálukkal vívják ki.
"Mikor mindenki elhagyott, Mikor lelkem roskadozva vittem,
Hogy kibírjam - váratlanul - csendben Átölelt az Isten. "

238
Ellen G. White Apostolok története

39. Tárgyalás Czézáreában
Öt nap telt el azóta, hogy Pál Czézáreába érkezett; vádlói is megjöttek
Jeruzsálemből, Tertullus kíséretében, aki a vádat képviselte. Az ügy csakhamar
tárgyalásra került. Pált a gyűlés elé állították és Tertullus "vádolni kezdé". A ravasz
ügyvéd feltételezte, hogy hízelgéssel jobban befolyásolhatja, inkább megnyerheti a
római tiszttartót, mintha a puszta igazságon és jogon alapuló tényállást egyszerűen
elmondaná. Ezért fejtegetéseit Félix tiszttartó dicsőítésével kezdte meg: "Hogy te
általad nagy békességet nyerünk és a te gondoskodásod folytán igen jó intézkedések
történnek e népre nézve, minden tekintetben és mindenütt, Nagyságos Félix, teljes
háladatossággal ismerjük el."
Itt Tertullus nyilvános hazugságra vetemedett, mert a tiszttartónak aljas,
megvetendő jelleme volt. Feljegyezték róla, hogy "mindennemű erkölcstelenséget,
kegyetlenkedést a király hatalmával, de a rabszolga lelkületével hajtott végre."
(Tacitus: Történelem 5. fej. 9. o.) Akik hallgatták Tertullust, tudták, hogy hízelgő
szavai hazugságok; azonban vágyuk, hogy Pált a törvényszék elítélje, erősebb volt,
mint igazságszeretetük.
Beszédében Pált olyan gaztettekkel vádolta, amelyek, ha bebizonyulnak,
hazaárulásért, felségsértésért kellett volna őt elítélni. "Mi ugyanis úgy találtuk" -
jelentette ki a vádló - "hogy ez veszedelmes ember és hasonlást támaszt a föld
kerekségén levő valamennyi zsidó közt, és a nazarénusok felekezetének feje. Ki a
templomot is meg akarta fertőztetni." Tertullus azután elbeszélte, hogy Lysiás, a
jeruzsálemi hadsereg ezredese Pált erőszakkal vette ki a zsidók kezéből, amikor azok
egyházjoguk alapján éppen ítélkezni akartak felette. Ezért kényszerültek arra, hogy
Félix elé vigyék az ügyet. Ezek a kijelentések azt célozták, hogy a tiszttartót Pál
kiszolgáltatására rávegyék. A jelenlevő zsidók az összes vádakat heves, szenvedélyes
helyesléssel erősítették meg; egyáltalában nem igyekeztek a fogoly iránti
gyűlöletüket titkolni.
Félixnek elegendő éleslátása volt, hogy az apostol vádolóinak lelkületét és
jellemét áttekintse, felismerje. Tudta, hogy mi késztette őket hízelgésre és látta azt
is, hogy Pál elleni vádjaikat nem tudják bizonyítani, alátámasztani. A vádlotthoz
fordulva tehát, felszólította, hogy adja elő védekezését. Pál egyetlen szót sem
vesztegetett udvarias bókokra, csupán egyszerűen kijelentette, hogy örömmel
védekezik előtte, mivel már régóta tiszttartója az országnak és így jól érti a zsidó
törvényeket és szokásokat. Az ellene felhozott vádakra nézve világosan kimutatta,
hogy egyetlen egy sem állja meg helyét. Kijelentette, hogy Jeruzsálemben sehol sem
okozott zavart, sem a templomot meg nem szentségtelenítette. "És a templomban
sem találtak engem" - mondotta - "hogy valakivel vetélkedtem volna, vagy, hogy a

239
Ellen G. White Apostolok története

népet egybezendítettem volna, sem a zsinagógában, sem a városban. Rám sem
bizonyíthatják azokat, amikkel most engem vádolnak."
Noha beismerte, hogy "a szerint az út szerint, melyet felekezetnek
mondanak", atyái Istenének szolgált, de erősítette is egyszersmind, hogy mindenkor
hitt "mindazokban, amik a törvényben és a prófétákban meg vannak írva", és
összhangban az Írásokban világosan kifejtett tannal, hisz a halottak feltámadásában.
Kijelentette továbbá, hogy élete alapelve, mozgatórugója, hogy "botránkozás nélkül
való lelkiismeretem legyen az Isten és emberek előtt mindenkor."
Nyíltszívűen és egyenesen elbeszélte azután jeruzsálemi látogatásának célját,
valamint letartóztatásának és vizsgálati fogságának körülményeit: "Sok esztendő
múlva pedig eljövék, hogy az én népemnek alamizsnát hozzak és áldozatokat. Ezek
közben találának engem megtisztulva a templomban, nem sokasággal, sem pedig
háborúság támasztásban, némely Ázsiából való zsidók, kiknek ide kellett volna te
elődbe jönni és vádolni, ha valami panaszuk volna ellenem. Avagy ezek magok
mondják meg, vajon találtak-é bennem valami hamis cselekedetet, mikor én a tanács
előtt álltam, hacsak ez egy szó tekintetében nem, melyet közöttük állva kiáltottam,
hogy: A halottak feltámadása felől vádoltatom én tőletek e mai napon."
Az apostol komolyan, nyíltan és őszintén beszélt; szavaiból meggyőződés ereje
áradt. Klaudius Lysiás, Félixhez intézett levelében hasonló bizonyságot tett az apostol
viselkedéséről. Félix azonkívül sokkal jobban ismerte a zsidó vallást, mint ahogy azt
sokan feltételezték. Ahogyan Pál a tényállást egyszerűen feltárta, ezáltal Félix
mindinkább felismerte az indítékokat, melyek a zsidókat uralták, abbeli
igyekezetükben, hogy az apostolt lázadással és árulással vádolják. A tiszttartó nem
járhatott kedvükben, hogy egy római polgárt igazságtalanul elítéljen; azonkívül nem
is akarta Pált kiszolgáltatni nekik, hogy kihallgatás nélkül megöljék. Azonban Félix
nem ismert magasabb indítóokot, mint: az önérdeket. Dicséret és előmenetel iránti
vágy képezte egyetlen életcélját. Attól való félelme, hogy a zsidókat megbántja,
tartotta vissza, hogy igazságot szolgáltasson Pálnak, kinek ártatlanságáról teljesen
meg volt győződve. Ezért elhatározta, hogy a tárgyalást elnapolja, míg Lysiás is jelen
lesz, mondván: "Mikor Lysiás ezredes aláfő, dönteni fogok ügyetekben."
Az apostol tehát továbbra is fogoly maradt; azonban Félix megparancsolta a
századosnak, kinek őrizetére volt bízva, hogy "enyhébb fogságban legyen, és senkit
ne tiltsanak el az övéi közül attól, hogy szolgáljon néki, vagy hozzá menjen."
Nemsokára Félix és felesége Drusilla, elhívatták Pált, hogy bizalmas
beszélgetés közben meghallgassák "a Krisztusban való hit felől." Szívesen, sőt
vágyakozva hallgatták ezeket az új igazságokat - igazságokat, amelyeket talán soha
többé nem hallhatnak, és amelyek, ha visszautasítják azokat, Isten nagy napján
bizonyságot tesznek ellenük.

240
Ellen G. White Apostolok története

Pál úgy tekintette ezt, mint Istenadta alkalmat, amelyet hűségesen ki is
használt. Noha jól tudta, hogy Fél, aki előtt áll, halálra ítélheti, vagy Szabadságát
adhatja vissza, mégsem hízelgett neki, sem nem hódolt előtte. Tudta, hogy szavai
vagy az élet, vagy a halál illata lesznek számukra; ezért minden önző megfontolást,
gondolatot félretéve, csak figyelmeztetni akarta őket a reájuk váró veszedelemre.
Az apostol jól tudta, hogy az evangélium ismerete felelősséggel jár
mindazokra, akik hallgatják; ama napon hallgatói vagy a tiszták és szentek között
állanak majd a nagy, fehér trón körül, vagy pedig azok között, akikhez Krisztus így
szól: "Távozzatok tőlem, ti gonosztevők." (Máté 7, 23.) Tudta, hogy szemébe kell
néznie minden egyes hallgatójának a mennyei törvényszék előtt; ott kell számolnia
nemcsak arról, amit beszélt, vagy cselekedett, hanem szavainak és tetteinek
indítékairól is.
Félix mind ez ideig olyan erőszakos és kegyetlen életet élt, hogy csak kevesen
merészeltek még csak célozni is arra, hogy jelleme és viselkedése nem kifogástalan.
Azonban Pál nem ismert emberfélelmet. Nyíltan tett bizonyságot Krisztusba vetett
hitéről és "kész volt számot adni a benne élő reménységről." Ezért beszélt azután
azokról az erényekről, melyek a keresztény jellem kialakulásához lényegesek, de
amelyek hiányában az előtte ülő emberpár annyira szűkölködött.
Pál feltárta Félix és Drusilla előtt Isten jellemét; - igazságosságát, igaz
ítélkezését és pártatlanságát, valamint törvényének lényegét. Világosan kimutatta
előttük azt is, hogy az ember kötelessége a józan, mértékletes élet; szenvedélyeit a
józan ész irányítsa, összhangban Isten törvényével. Testi és szellemi erőit pedig
köteles egészségben megőrizni. Határozottan kijelentette, hogy jön az ítélet napja,
amikor mindenki, élete cselekedetei szerint, jutalmát veszi. Akkor nyilvánvalóvá válik,
hogy sem vagyon, sem rang vagy cím nem szerezheti meg Isten kegyét az ember
számára, sőt meg sem szabadíthatja bűnei következményeitől.
Kimutatta, hogy ez az élet az ember előkészületének ideje az örök életre. Ha
elhanyagolja kiváltságait és alkalmait, örök kárt szenved, miután Isten nem ad újabb
kegyelmi próbaidőt.
Pál különösen kiemelte Isten törvényének mélyreható követelményeit. Vázolta,
hogy mily mélyen behatolnak az ember erkölcsi életének rejtelmeibe és mennyire
megvilágítják mindazt, ami az emberi tekintet és ismeret előtt rejtve van. Ami
kézzelfogható, vagy szavakkal kifejezhető, vagy egyáltalában minden, ami külsőleg
észrevehető, csak tökéletlenül tükrözi az ember jellemét. Ellenben a törvény kutatja,
vizsgálja a gondolatokat, az indítóokokat és szándékokat. Elítéli azokat a sötét
szenvedélyeket, amelyek a felszín alatt rejtőzködnek: a féltékenységet, a gyűlöletet,
a becsvágyat. Sőt még a gonosz tettek féltve őrzött, rejtett szándékait is, melyekkel
titokban foglalkozunk, azonban alkalom híján meg nem valósíthatunk.

241
Ellen G. White Apostolok története

Pál azon is fáradozott, hogy hallgatói gondolatait a bűnért hozott egyetlen
Áldozatra irányítsa. Előbb utalt azokra a véráldozatokra, amelyek az eljövendő nagy,
értékes áldozatnak csak előrevetített jelképei voltak, azután pedig szemléltette
Krisztust, mint akiben a törvény összes ceremóniái beteljesedtek; akire utaltak, aki az
elbukott ember életének és reménységének egyetlen forrása. Az ősidők, az ókor
szent emberei is, a Krisztus vérébe vetett hit által üdvözültek. Midőn az áldozati
állatok haláltusáját látták, pillantásuk áthatolt a korszakokon, feltekintettek Isten
szent Bárányára, "aki elveszi a világ bűneit."
Isten jogosan igényli valamennyi teremtménye szeretetét és
engedelmességét. Törvényében a jog, az igazság tökéletes zsinórmértékét adta. Igen
sokan azonban megfeledkeznek Teremtőjükről és akaratának ellenére, saját útaikat
követik. Ellenségeskedéssel viszonozzák szeretetét, amely magas, mint a menny, és
széles, mint a világegyetem. Isten nem csökkentheti törvénye követelményeinek
szintjét a bűnös ember akarata szerint; az ember viszont, saját erejéből, nem tehet
eleget a törvény követelményeinek. Tehát a bűnöst csak a Krisztusba vetett hit
tisztíthatja meg minden bűnétől és képesítheti arra, hogy Teremtőjének
engedelmeskedjék.
Pál, a fogoly, síkraszállt tehát az isteni törvény követelményeinek betartásáért
mind a zsidók, mind a pogányok részéről, és hirdette Jézust, a megvetett Názáretit,
mint az Isten Fiát, a világ Megváltóját.
A zsidó hercegnő jól ismerte a törvény szentségét, azt a törvényt, melyet oly
szemérmetlenül áthágott; azonban előítélete a Golgotán szenvedett Emberfia iránt,
megkeményítette szívét az Élet Igéjével szemben. Viszont Félix lelkiismerete
felébredt, be kellett ismernie, hogy Pál igazat beszél. A bűnnel terhelt múlt emlékei
felidéződtek lelkében. Élesen, ijesztően vonultak el lelki szemei előtt ifjúkora titkai,
telve borzalmakkal és vérontással. Látta sötét tetteinek szakadatlan láncolatát
későbbi éveiben. Felismerte, milyen kicsapongó, kegyetlen, ragadozó életet élt. Az
igazság még sohasem hatolt ennyire szívéig, lelkét még sohasem fogta el ilyen
rémület. Az a gondolat, hogy titkolt gonosztettei nyilvánvalók Isten szemei előtt, és
hogy cselekedetei szerint veszi ítéletét, rémült félelemmel töltötte el.
Ahelyett azonban, hogy meggyőződése bűnbánatra vezette volna, inkább
szabadulni igyekezet kellemetlen szemlélődéseitől. Beszélgetését Pállal
félbeszakította. "Mostan eredj el" - mondotta - "de mikor alkalmatosságom lesz,
magamhoz hívatlak téged."
Milyen nagy a különbség Fél eljárása és a filippii börtönőr magatartása között!
Az Úr szolgáit béklyókba verve vitték a börtönőrhöz, mint most Pált is. Viselkedésük
igazolta az életüket fenntartó isteni erőt: örvendtek szenvedésük és megaláztatásuk
közepette; rettenthetetlenül állottak ott, midőn a földrengés moraja és ereje
megrázta a földet. Lelkületüket áthatotta Krisztus megbocsátó szeretete, amely
meggyőzte a börtönőrt, aki remegve vallotta meg bűneit és nyert bocsánatot. Félix is

242
Ellen G. White Apostolok története

remegett, de nem bánta meg bűneit. Míg a börtönőr Isten Lelkét örömmel fogadta
szívébe és otthonába, Félix elutasította magától Isten hírnökét. Az egyik örvendett,
hogy Isten gyermeke és a menny örököse, míg a másik, sorsát a gonosztevők
sorsához kötötte.
Két évig szünetelt minden eljárás Pál ellen; mindezek ellenére továbbra is
fogoly maradt. Félix többször meglátogatta és figyelmesen hallgatta szavait.
Látszólagos barátságának indítóoka azonban a nyereségvágy volt. Bizalmasan
közölte, hogy Pál, nagyobb összeg lefizetése ellenében, visszanyerheti szabadságát.
Az apostol azonban nemesebb jellemű volt, semhogy szabadságát megvesztegetés
árán vásárolja meg. Semmi rosszat sem követett el; nem akart tehát
igazságtalanságot sem elkövetni, hogy szabadságát visszanyerje. Egyébként pedig túl
szegény volt ahhoz, hogy ilyen magas váltságdíjat fizessen, még ha akart volna is.
Azt pedig még kevésbé óhajtotta, hogy saját érdekében a megtért hívek részvétét és
segítségét igényelje. Végül pedig érezte, hogy élete Isten kezében van; nem akarta
tehát Isten terveit keresztezni.
Végül Félixet a zsidók ellen elkövetett durva sérelmekért Rómába idézték.
Mielőtt Czézáreát elhagyta, hogy ennek az idézésnek eleget tegyen, kedveskedni
akart a zsidóknak, és így elrendelte Pál további fogva tartását. Mindennek ellenére
sem sikerült neki a zsidók bizalmát újból megnyerni. Kegyvesztett lett és
megfosztották hivatalától. Utódául Porcius Festust nevezték ki; hivatali székhelye:
Czézárea.
Midőn Pál Félixszel beszélt az életszentségről, az önmegtartóztatásról és az
eljövendő ítéletről, a mennyei világosság sugarai világítottak be életébe. A menny
módot adott neki, hogy bűneit felismerje és elhagyja. Ő azonban így szólt Isten
hírnökéhez: "Mostan eredj el; de mikor alkalmatosságom lesz, magamhoz hívatlak."
Így utasította vissza az utolsó kegyelmi ajánlatot. Isten soha többé nem intette, nem
hívta meg.
"Mesterem, gyógyítsd meg a szememet,
hogy ne botorkáljak vakon
S ne menjek el az utakon
elémkerült alkalmak mellett!"
Túrmezei E.

243
Ellen G. White Apostolok története

40. Pál a császár ítélőszékéhez fellebbez
"Festus tehát, miután bement a tartományba, három nap múlva felméne
Jeruzsálembe Czézáreából. Panaszt tőnek pedig néki a főpap és a zsidó főemberek
Pál ellen, és kérék őt, kérvén maguk számára jóindulatát ő ellene, hogy hozassa át őt
Jeruzsálembe." Kérelmüket az a szándék vezérelte, hogy Pált meglessék a
jeruzsálemi úton és azután ott megölhessék. Ellenben Festusnak igen magas
fogalmai voltak állása felelősségéről, teljes udvariassággal visszautasította tehát
kérelmüket, hogy elhozassa Pált. "Nem szokásuk a rómaiaknak" - jelentette ki -,
"hogy valamely embert halálra adjanak, mielőtt a vádlott szembe nem állíttatik
vádlóival és alkalmat nem nyer a vád felől való mentségére." (Apcs. 25, 16.)
Mondotta, hogy "ő maga csakhamar ki fog menni (Czézáreába). Akik azért köztetek,
úgymond, főemberek, velem alájövén, ha valami gonoszság van abban a férfiúban,
emeljenek vádat ellene."
Ezt a zsidók természetesen nem óhajtották. Nem felejtették még el a czézáreai
vereségüket. Az apostol nyugodt viselkedésével és hatásos érveivel szemben,
gyűlölködő lelkületük és alaptalan vádjaik a legrosszabb színben tűnhetnek fel. Ezért
újból kérlelték, hogy
Pált kihallgatás végett hozzák fel Jeruzsálembe; Festus azonban megmaradt
szándékánál, hogy Pál ügyét Czézáreában alaposan kivizsgálja. Isten gondviselése
irányította Festus elhatározását, azért, hogy az apostol életét meghosszabbítsa.
Amikor a zsidó vezetők látták, hogy szándékuk meghiúsult, azonnal
előkészületeket tettek a Pál elleni tanúskodásra az új tiszttartó ítélőszéke előtt.
Amidőn Festus többnapi jeruzsálemi tartózkodása után visszatért Czézáreába,
másnap "ítélőszékibe üle, és Pált előhozatá". Ekkor "körülállák a zsidók, kik
alámentek vala Jeruzsálemből, sok és súlyos vádat hozván fel Pál ellen, melyeket
nem bírtak bebizonyítani." Miután a zsidók ez alkalommal nem vettek ügyvédet,
maguk adták elő vádjaikat. A kihallgatás folyamán a vádlott nyugalma és nyíltsága
egész világosan bizonyította a zsidók állításainak valótlanságát.
Festus felismerte, hogy a viszály tisztára a zsidó hitpontok körül forog, és hogy
alapjában véve a Pál elleni vádak, még ha bebizonyíthatók volnának is, semmi olyat
nem tartalmaznak, ami halálos ítéletre vagy csak börtönbüntetésre okot szolgáltatna.
Azt is tisztán látta azonban, hogy milyen vihar, milyen felháborodás törne ki, ha Pált
nem ítélné el, vagy nem szolgáltatná kezeikbe. Mivel tehát "a zsidóknak kedveskedni
akarván", Pálhoz fordult, megkérdezte, hajlandó-e védelme alatt Jeruzsálembe
menni, hogy ott a Magas Tanács előtt kihallgassák.

244
Ellen G. White Apostolok története

Az apostol jól tudta, hogy nem várhat igazságos ítéletet attól a néptől, amely
gonosztettei által Isten haragját hívja ki. Tudta, hogy Illés prófétához hasonlóan,
nagyobb biztonságban van a pogányok között, mint azok között, akik elvetették a
menny világosságát és megkeményedtek az evangéliummal szemben. Kifáradt már a
viszálykodásban. Élénk természete nehezen tudta elviselni az ismételt huzavonát és a
tárgyalások halasztgatását, valamint a bebörtönözést. Ezért elhatározta, hogy mint
római polgárt megillető kiváltságával élni fog és fellebbez a császár ítélőszékéhez.
A tiszttartó kérdésére tehát Pál így felelt: "A császár ítélőszéke előtt állok, itt
kell nékem megítéltetnem. A zsidóknak semmit sem vétettem, miként te is jól tudod.
Mert ha vétkes vagyok és valami halálra méltót cselekedtem, nem vonakodom a
haláltól; azonban semmi sincs azokban, amikkel ezek vádolnak engem, senki sem
ajándékozhat oda engem azoknak. A császárra apellálok!"
Festus nem tudott a zsidók összeesküvéséről Pál ellen, ezért igen meglepte a
vádlott fellebbezése a császár ítélőszékéhez. Az apostol kívánsága tehát véget vetett
minden további tárgyalásnak. "Akkor Festus tanácsával értekezvén, felele: A
császárra apelláltál, a császár elé fogsz menni."
Még egyszer megismétlődött, hogy Isten szolgájának, a zsidók
vakbuzgóságából és önigazultságából eredő gyűlölete miatt a pogányoknál kellett
védelmet keresnie. Ugyanez a gyűlölet kényszerítene Illés prófétát, hogy védelmet
keressen a szareptai özvegynél.; az evangélium hírnökeit is ez késztette, hogy
elforduljanak a zsidóktól és a pogányoknak hirdessék üzenetüket. Ezzel a gyűlölettel
kell majd szembenéznie korunkban is Isten népének. Krisztus hitvalló követői között
is ugyanolyan gőg, képmutatás, önzés, az elnyomás ugyanazon lelkülete látható,
mint amely az akkor élő zsidók szívét uralta. Magukat Krisztus követőinek tartó
férfiak, a jövőben ugyanazt az eljárást fogják követni, mint amelyet a papok és
főemberek követtek Krisztussal és az apostolokkal szemben. A válság közelgő nagy
óráját Isten hűséges szolgáinak át kell élniük; el kell szenvedniük ugyanazt a
keményszívűséget, ugyanazt a kegyetlen határozottságot és ugyanazt a
megátalkodott gyűlöletet.
Mindazoknak, akik ama gonosz napon csüggedetlenül, lelkiismeretük szava
szerint akarnak szolgálni Istennek, bátorságra, határozottságra, Isten és Igéjének
ismeretére lesz szükségük. Mert akik Istenhez hűek, azokat üldözik, indítóokaikat
elferdítik, legjobb szándékaikat, fáradozásaikat félremagyarázzák és nevüket, mint
gonoszt emlegetik. Sátán, csalásának minden erejével működik majd, hogy a lelkeket
befolyásolja és az értelmet elhomályosítsa, hogy a gonosz jónak és a jó gonosznak
lássék. Minél erősebb és tisztább Isten gyermekeinek hite, minél erősebb
elhatározásuk, hogy az Úrnak engedelmeskedjenek, Sátán annál izzóbban fogja
felszítani ellenük azok gyűlöletét, akik állítják ugyan, hogy igazságosak, azonban
mégis lábbal tiporják Isten törvényét. A legerősebb bizalomra, a

245
Ellen G. White Apostolok története

legmegingathatatlanabb elhatározásra lesz szükségük, hogy "megőrizzék azt hitet,
amely egykor a szenteknek adatott."
Isten azt kívánja, hogy népe mielőbb felkészüljön az eljövendő válságra. Akár
felkészültek, akár nem, szembe kell nézniük vele. És csak azok fognak megállni a
megpróbáltatás és megkísértés időszakában, akik életüket Isten ménékével
összhangba hozták. Midőn világi uralkodók egyesülnek lelkészekkel, hogy
lelkiismereti kérdésekben parancsokat osszanak, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy kik
félik Istent és kik szolgálnak Neki hűségesen. Midőn a sötétség a legsűrűbb, akkor
ragyog majd legvilágosabban az isteni jellem fénye. Amikor már minden egyéb
csődöt mond, válik láthatóvá, ki bízik rendíthetetlenül Istenében. És miközben az
igazság ellenségei mindenfelől figyelik az Úr szolgáit, hogy ártsanak nekik, Isten is
ügyel rájuk, örök javuk érdekében. Olyan lesz számukra, mint az örök Szirt árnyéka,
a szárazföldön.
Ha az Úr használni akar egy "szerszámot",
előtte összetöri és azután csodákat művel vele.

246
Ellen G. White Apostolok története

41. "Majdnem ráveszel engem"
Pál a császárhoz fellebbezett, s így Festus kénytelen volt őt Rómába küldeni.
Azonban hosszabb idő telt el, míg alkalmas hajó kínálkozott. De mivel még más
foglyokat is el kellett küldeni Pállal együtt, ügyeik kivizsgálása szintén halasztást
okozott. Ez adott alkalmat Pálnak, hogy hitének alaptételeit nemcsak Czézárea
főemberei, hanem II. Agrippa király, a Heródesek utolsó ivadéka előtt is kifejtse.
"Néhány nap elmúltával pedig Agrippa király és Bernicé érkezék Czézáreába,
hogy köszöntsék Festust. Mikor pedig több napig időztek ott, Festus elébe adá a
királynak a Pál dolgát, mondván: Van itt egy férfiú, kit Félix hagyott fogva, ki felől,
mikor Jeruzsálembe mentem, jelentést tőnek a főpapok és a zsidóknak vénei, kérve ő
ellene ítéletet." Azután előadta a körülményeket, melyek a foglyot arra késztették,
hogy a császárhoz fellebbezzen; elbeszélte a nemrégen megtartott tárgyalást, hogy a
zsidók semmiféle olyan vádat nem hoztak fel ellene, amilyent várt tőlük, hanem
csupán "valami vitás kérdéseik valának ő vele az tulajdon babonaságuk felől, és
bizonyos megholt Jézus felől, kiről Pál azt állítja vala, hogy él."
Ez az elbeszélés felkeltette Agrippa király érdeklődését és így szólt:
"Szeretném magam is ezt az embert hallani." Kívánságának megfelelően, a következő
napra gyűlést hívtak össze. "Másnap tehát eljövén Agrippa és Bernicé nagy
pompával, és bemenvén a kihallgatási terembe az ezredesekkel és a város
főpolgáraival együtt, Festus parancsolatjára előhozák Pált."
Vendégei tiszteletére Festus ez alkalommal nagy pompát óhajtott kifejteni. A
tiszttartó és a vendégek díszes öltözetei, a katonák kardjai és parancsnokaik csillogó
fegyverzete ragyogó keretet nyújtott a jelenetnek.
Ott állott Pál, még mindig bilincsekben, az összegyűlt tömeg előtt. Milyen nagy
ellentét! Agrippa és Bernicé, a hatalom és magas állás birtokosai, s ezért az egész
világ hódolata övezte őket; azonban nélkülözték azokat a jellemvonásokat, melyeket
Isten értékel. Törvényét lábbal tiporták, szívük és életmódjuk romlott volt. Tetteik
undort keltettek a mennyben.
Az őréhez láncolt agg fogoly megjelenésében semmi olyan nem volt, ami a
világot hódolatra késztethette volna. Noha barátok, vagyon és tekintély nélkül állott
ott - mint fogoly, az Isten Fiába vetett hite miatt -, sorsát mégis az egész menny
érdeklődése kísérte. Angyalok állottak mellette. Ha ezen fénylő hírnökök dicsősége
csak felvillant volna, akkor a királyi pompa és büszkeség elhalványodik,
megsemmisül; a király és udvaroncai úgy a földre rogynak, mint egykoron Krisztus
sírjának őrzői.

247
Ellen G. White Apostolok története

Festus mutatta be Pált az összegyűlteknek, így: "Agrippa király, és ti férfiak
mindnyájan, kik velünk egybe itt vagytok! Látjátok őt, ki felől a zsidóknak egész
sokasága megkeresett engem mind Jeruzsálemben, mind itt, azt kiáltva, hogy nem
kell néki tovább élnie. Én pedig, ámbár megértém, hogy semmi halálra méltó dolgot
nem cselekedett, de mivel éppen ő maga apellált Augustusra, elvégeztem, hogy
elküldöm őt. Ki felől nem tudok valami bizonyost írni az én uramnak. Ezért hoztam őt
előtökbe és kiváltképpen te elődbe Agrippa király, hogy a kihallgatás megtörténtével
tudjak mit írni. Mert esztelen dolognak látszik nékem, hogy aki foglyot küld, az ellene
való vádakat is meg ne jelentse."
Agrippa király tehát megengedte Pálnak, hogy védekezzék. Az apostolt sem a
körülötte levő pompa, sem hallgatóinak magas rangja nem félemlítette meg, mivel
nagyon jól tudta, mily csekély értékű a földi vagyon és a magas rang. Egy pillanatra
sem bátortalanította el, sem önuralmát el nem vesztette.
"Agrippa király!" - kezdte az apostol - "boldognak tartom magamat, hogy
mindazok felől, amikkel a zsidóktól vádoltatom, te előtted fogok védekezni e mai
napon; mivel te nagyon jól ismered a zsidók minden szokását és vitás kérdését. Azért
kérlek, hallgass meg engem türelmesen."
Pál elbeszélte megtérése történetét; hogyan alakult át csökönyös hitetlensége
megingathatatlan hitté, a názáreti Jézusban, a világ Megváltójában. Vázolta a
mennyei jelenséget, amely eleinte kimondhatatlan rémülettel töltötte el, később
azonban vigaszának forrása lett; majd a mennyei dicsőség megnyilatkozását,
melynek középpontjában látta trónján Őt, akit megvetett és gyűlölt, és Akinek
követőit éppen kipusztítani készült. Ettől az órától kezdve ő, Pál, Isten kegyelmének
átváltoztató hatalma által új emberré lett, Jézus őszinte és buzgó követőjévé.
Majd világosan és behatóan vázolta Agrippa előtt Jézus földi életével
kapcsolatos legfontosabb eseményeket. Bizonyította, hogy a megjövendölt Messiás, a
názáreti Jézus személyében már megjelent. Azt is beigazolta, hogy az Ótestamentum
szerint a Messiásnak mint embernek kellett megjelenni az emberek között, és hogy
Mózes, valamint a próféták által adott jövendölések Jézus életében a
legaprólékosabb részletig beteljesedtek. Istennek szent Fia nem tekintett a
gyalázatra, hanem a veszendő világ megváltásáért elszenvedte a kereszthalált,
azután pedig mint a halál és a sír Győztese, felszállott a mennybe.
Miért lenne hihetetlen - fejtegette tovább Pál -, hogy Krisztus feltámadt
halottaiból? Egykor ő is így képzelte; de hogyan kételkedhetne még azok után,
amiket közben saját szemével látott, füleivel hallott? Damaszkusz kapui előtt
valóságban látta a megfeszített, feltámadt és élő Krisztust; azt a Krisztust, aki
Jeruzsálem utcáin járt-kelt, a Golgotán elszenvedte a halált, és miután széttörte a
halál bilincseit, felment a mennybe. Olyan valóságosan látta, mint ahogy Kéfás,
János és a többi tanítvány látta és beszélt vele! Hangja parancsolta meg neki, hogy
hirdesse a feltámadott Üdvözítőről szóló evangéliumot. Hogyan lehetett volna

248
Ellen G. White Apostolok története

engedetlen? Damaszkuszban, Jeruzsálemben, egész Júdeában, sőt még távoli
országokban is bizonyságot tett Krisztusról, a Megfeszítettről. Az emberiség minden
osztályát buzdította, hogy "bánják meg bűneiket és térjenek meg az Istenhez, a
megtéréshez méltó cselekedeteket cselekedvén."
Majd így folytatta Pál: "Ezekért akartak engem megölni a zsidók, megfogván a
templomban. De Istentől segítséget vévén, mind e mai napig állok, bizonyságot
tévén mind kicsinynek, mind nagynak, semmit sem mondván azokon kívül, amikről
mind a próféták megmondották, mind Mózes, hogy be fognak teljesedni: Hogy a
Krisztusnak szenvedni kell, hogy mint a halottak feltámadásából első, világosságot
fog hirdetni e népnek és a pogányoknak."
Elbűvölten hallgatta az egybegyűlt tömeg Pál elbeszélését csodálatos
élményeiről. Az apostol kedvenc témáját fejtegette. Akik hallották, nem
kételkedhettek őszinteségében. Szónoki ékesszólása magaslatán - Festus hirtelen
félbeszakította és így kiáltott rá: "Bolond vagy te, Pál! A sok tudomány téged
őrültségbe visz."
Az apostol nyugodtan válaszolta: "Nem vagyok bolond, nemes Festus, hanem
igaz és józan beszédeket szólok. Mert tud ezekről a király, kihez bátorságosan is
szólok; mert éppen nem gondolom, hogy ezek közül ő előtte bármi is ismeretlen
volna; mert nem valami zugolyában lett dolog ez." Agrippához fordulva kérdezte tőle:
"hiszel-e Agrippa király, a prófétáknak? Tudom, hogy hiszel."
Agrippa, mélyen megrendülve, pillanatokra megfeledkezett környezetéről,
valamint magas állásáról. Csak az elhangzott igazságra gondolt, az egyszerű foglyot
mint Isten küldöttét látta maga előtt, s önkénytelenül válaszolta: "Majdnem ráveszel
engem, hogy kereszténnyé legyek."
Lelkes komolysággal felelte az apostol: "Kívánnám Istentől, hogy ne csak
majdnem, hanem nagyon is, ne csak te, hanem mindazok is, kik ma engem
hallgatnak, lennétek olyanok, aminő én is vagyok" - hozzáfűzte azonban, miközben
megkötözött kezeit az ég felé emelte - "e bilincsektől megválva."
Festus, Agrippa és Bernicé igazságos ítélet alapján hordhatták volna azokat a
bilincseket, amelyeket az apostolra vertek. Valamennyien súlyos bűnöket követtek el.
Ezek a törvénytiprók ezen a napon hallottak Krisztus engesztelő áldozatáról, melyet
Isten nekik is felkínált. Egyik közülük majdnem hajlott arra, hogy elfogadja a felkínált
kegyelmet és bűnbocsánatot. Azonban Agrippa is elvetette a felajánlott irgalmat és
vonakodott a megfeszített Megváltó keresztjét elfogadni.
A király érdeklődése kielégült. Üléséről felemelkedett, ezzel jelezte, hogy a
tárgyalás véget ért. Mialatt a tömeg szétoszlott, egymás között beszélgettek,
mondván: "Semmi halálra, vagy fogságra méltó dolgot nem cselekszik ez az ember."
Noha Agrippa zsidó volt, nem osztotta a farizeusok vakbuzgalmát és
előítéletét. "Ezt az embert" - mondotta Festusnak, - "szabadon lehetett volna

249
Ellen G. White Apostolok története

bocsátani, ha a császárra nem apellált volna." De miután az ügyet magasabb
törvényszék elé utalták, nem tartozott többé sem Festus, sem Agrippa ítélkezése alá.
VÁDLOTTAK PADJÁN
Agrippa király, Festus helytartóval
királyi díszben, bírói talárban
S a vádlott szól; "Bár lennétek oly szabadok,
mint én a bűntől, Jézus Krisztus által!"
Siklós József

250
Ellen G. White Apostolok története

42. Róma felé! - A hajótörés
Végre! Útban Rómába! "Midőn pedig elvégeztetett" - írja Lukács "hogy mi
Itáliába hajózzunk, átadák Pált, mint némely egyéb foglyokat egy Julius nevű
századosnak a császári seregből. Beülvén azért egy Adramittiumból való hajóba, az
Ázsia mentében fekvő helyeket akarván behajózni, elindulánk, velünk lévén a
maczedóniai Aristárkhus, ki Thessalonikából való."
Pál apostol, mint láncokba vert fogoly állott a hosszú, fáradságos itáliai hajóút
előtt. Az a körülmény azonban jelentékenyen enyhített sorsán, hogy Lukács és
Aristárkhus elkísérhették. Pál később felemlíti a Kolossébeliekhez írt levelében
Aristárkhust, mint fogolytársát (Kol. 4, 10.), aki azonban szabad akaratból osztozott
Pál fogságában, hogy nyomorúságában szolgálatára lehessen.
Az út eleinte kellemes volt. Következő nap kikötöttek Sidonban. Julius
százados "emberséggel bánván Pállal, megengedé", miután megtudta, hogy ott
keresztyének laknak, "hogy barátaihoz elmenve, gondoskodásukban részesüljön." Az
apostol ezt az engedélyt igen nagyra értékelte, miután egészségi állapota nagyon
leromlott.
Miután a hajó Sidont elhagyta, ellenkező széliránnyal kellett küzdenie, és mivel
ez a helyes irányból elsodorta, csak igen lassan haladt előre. A százados tehát,
amikor a licziai Mirában egy nagy alexandriai hajóval találkozott, mely útban volt az
itáliai partok felé, foglyait azonnal átszállította erre a hajóra. Azonban még mindig
ellenszelet kaptak, ami igen megnehezítette a hajó haladását. Lukács így emlékezik
meg erről: "Több napon át azonban lassan hajózván és nehezen érkezvén Knidushoz,
mivel nem enged vala bennünket odajutni a szél, elhajózánk Kréta alatt Salmóné
mellett. És nagy üggyel-bajjal elhajózván mellette, jutánk egy helyre, melyet
Szépkikötőnek neveznek."
Itt, hogy a kedvező szelet bevárják, rövid ideig vesztegelniük kellett. Mivel a
tél már "gyorsan közelgett és a hajózás már veszedelmes vala", a hajósok feladták a
reményt, hogy az évi hajózási idény vége előtt érkezzenek rendeltetési helyükre.
Egyetlen kérdés felett kellett még határozniuk, hogy Szépkikötőben maradjanak-e,
avagy alkalmasabb helyet keressenek a telelésre.
Ezt a kérdést, melyet komolyan fontolgattak, a százados végül Pál elé is
terjesztette, aki megnyerte mind a hajósok, mind a katonák tiszteletét. Az apostol
azonnal azt ajánlotta, hogy maradjanak helyükön. "Látom, hogy nemcsak a terhének
és a hajónak, hanem a mi életünknek is bántódásával és nagy kárával fog történni e
hajózás." Azonban a kormányos és a hajótulajdonos, de az utasok és a hajósok
többsége sem volt hajlandó tanácsát megfogadni, mivel a part, amelyen kikötöttek,

251
Ellen G. White Apostolok története

"telelésre nem volt alkalmas. A többség azt határozta, hogy hajózzanak el onnan is,
ha valami módon eljutva Fénixba, Kréta kikötőjébe, mely délnyugat és északnyugat
felé néz, kitelelhetnének."
A százados a többség véleményét fogadta el. Ennek megfelelően, "mivel pedig
déli szél kezdett lassan fújni", Szépkikötőt elhagyták abban a reményben, hogy a
kívánt kikötőt minél előbb elérik. "Nemsokára azonban viharos szélvész csapott le
oda;" ez a hajót "elragadta és nem bírt a széllel szembe menni."
A hajó, a vihartól dobálva, közeledett a kis Klauda szigetéhez. Ennek védelme
alatt a hajósok a legrosszabbra készültek fel. A mentőcsónak, egyetlen menedékük a
hajó süllyedése esetén, a hajóhoz volt kötve, azonban minden pillanatban
összezúzódhatott. Első teendő volt tehát, hogy ezt a csónakot a fedélzetre hozzák.
Azután megtettek minden óvintézkedést, hogy a hajót a viharral szemben
ellenállóbbá tegyék. Az a csekély védelem, melyet a sziget nyújtott számukra, nem
sokáig tartott és csakhamar ismét a legerősebb viharba kerültek.
A vihar egész éjjel dühöngött; minden intézkedésük ellenére, a hajó léket
kapott. "Másnap a hajóterhet kihányák." Ismét eljött az éjszaka, de a vihar csak
tovább tombolt. Teljes erejével dobálta a hajót ide-oda, melynek árboca már
kettétört és vitorlái széttépve lógtak alá. Úgy rémlett, hogy a recsegő-ropogó szálfák
bármely pillanatban széthullhatnak, oly erősen hányódott és ingott a hajó a vihar
dühöngésében. A lék szemlátomást nagyobbodott. Valamennyien - utasok és
hajószemélyzet - állandóan szivattyúzták a vizet. A fedélzeten egy pillanatig sem volt
megállás senki számára sem. "És harmadnap" - írja Lukács - "tulajdon kezeinkkel
hányók ki a hajó felszerelését. Mikor pedig több napon át sem nap, sem csillagok
nem látszottak, és nem kis vihar szorongatott, továbbra minden reménységünk
elvétetett életben maradásunk felől."
Tizennégy napig hányódtak így a felhős ég alatt, sem napot, sem csillagokat
nem látva. Azonban az apostol, noha testileg sokat szenvedett, még a legsötétebb
órákban is csak bátorított, és ahol csak szükség volt, mindenütt készségesen segített.
Hitben fogódzott meg a Mindenható karjában. Lelkét nyugodtan Istenre bízta. Nem
aggodalmaskodott önmagáért, mert hiszen jól tudta, hogy Isten megtartja, mivel
Rómában bizonyságot kell tennie Krisztusról, igazságáról. De mélységes részvétet
érzett a körülötte lévő szegény lelkek iránt, akik bűnös és süllyedt állapotukban
készületlenek voltak a halálra. Midőn komoly imában könyörgött Istenhez életük
megóvásáért, azt a kinyilatkoztatást nyerte, hogy imája meghallgattatott.
A viharközti kisebb csendet felhasználva, Pál felment a fedélzetre, ahol
fennhangon így szólt: "Jóllehet szükséges lett volna, óh férfiak, hogy
engedelmeskedve nékem, ne indultunk volna el Krétából és elkerültük volna ezt a
bajt és kárt. Mindazáltal mostanra nézve is intelek benneteket, hogy jó
reménységben legyetek; mert egy lélek sem vész el közületek, hanem csak a hajó.
Mert az éjjel mellém álla egy angyala az Istennek, akié vagyok, akinek szolgálok is,

252
Ellen G. White Apostolok története

ezt mondván: Ne félj Pál! A császár elé kell néked állanod. És ímé az Isten ajándékba
adta néked mindazokat, kik te veled hajóznak. Annakokáért jó reménységben
legyetek férfiak! Mert hiszek az Istennek, hogy úgy lesz, amint nékem
megmondatott. Egy szigetre kell pedig nékünk kivetődnünk."
Ezek a szavak mindannyiukba új reménységet öntöttek. Az utasok, valamint a
hajósok fölocsúdtak fásultságukból. Még mindig sok tennivaló akadt és minden
erőfeszítésre szükség volt, hogy az alámerülést elkerüljék.
A sötéten tornyosuló hullámokkal vívott küzdelmük tizennegyedik éjszakáján a
hajósemberek "úgy éjféltájban" zajt hallottak, mint valami örvénylést és azt
képzelték, "hogy valami szárazföld közelget hozzájok. És lebocsátván a vízmérő ónt,
húsz ölnyinek találák, majd egy kevéssé tovább menvén és ismét lebocsátván a
vízmérő ónt, találák tizenöt ölnyinek. És mivel féltek, hogy szirtes helyekre
vetődhetnek, a hajónak hátulsó részéből négy vasmacskát vetvén ki, kívánják vala,
hogy nappal legyen."
Hajnaltájban viharos part körvonalai ködlöttek fel előttük, de a táj egészen
ismeretlen volt. Oly vigasztalannak látszott a helyzet, hogy a pogány hajósok,
minden bátorságukat vesztve, "el akarának menekülni a hajóból".
Azon ürügy alatt, "mintha a hajó orrából vasmacskákat akarnának vetni", azon
fáradoztak, hogy a mentőcsónakot leeresztik. Ellenben Pál észrevette alávaló
szándékukat, s így szólt a századoshoz: "Ha ezek a hajóban nem maradnak, ti meg
nem szabadulhattok." A vitézek azonnal levágták a köteleket a csónakról "és ki
hagyák esni azt (a tengerbe)".
A legválságosabb óra még előttük állott. Pál ismét bátorító szavakat intézett
hozzájuk és kérte őket, úgy a hajósokat, mint az utasokat, hogy valami táplálékot
vegyenek magukhoz: "Ma tizennegyedik napja, mióta folyton étlen várakoztok,
semmit sem véve magatokhoz. Azért intelek benneteket, hogy egyetek, mert ez a ti
javatokra szolgál. Mert közülük senkinek sem esik le egy hajszál a fejéről."
"Mikor pedig ezeket mondá, és kenyeret vőn kezébe, hálákat ada Istennek
mindnyájok előtt és megtörvén, kezde enni." Erre a kimerült és elcsüggedt tömeg,
276 lélek, akik Pál nélkül teljesen kétségbeestek volna követte példáját és táplálékot
vett magához. "Miután pedig megelégedtek eledellel, a hajót könnyebbítik vala, a
gabonát kihányván a tengerbe."
Időközben teljesen megvirradt; azonban tájékozódni nem tudtak, hogy
tulajdonképpen hol vannak. Egy "tengeröblöt sejdítenek, melynek sima partja van,
melyre végezék, hogy kihajtják a hajót, ha bírják. A vasmacskákat azért köröskörül
elvagdalván, a tengerben hagyák, egyszersmind eloldván a kormányrudak köteleit és
felvonván a nagy vitorlát a szélfúvásnak, igyekeznek vala a part felé haladni. De
mikor egy zátonyos helyre találtak, ráhajtották a hajót. És az első része ugyan

253
Ellen G. White Apostolok története

megakadván, mozdíthatatlanul maradt vala, a hátulsó része azonban szakadoz vala a
haboknak ereje miatt."
Ekkor Pált és a többi foglyot még a hajótörésnél is rettenetesebb sors
fenyegette. A katonák úgy látták, hogy miközben a partra jutni igyekszenek, a
foglyokra nem vigyázhatnak. Mindenkinek elég gondja lesz, hogy saját életét mentse.
A katonák viszont felelősek voltak és életükkel szavatoltak a foglyokért, hogy közölök
egy se hiányozzék. Ezért elhatározták, hogy az összes foglyokat megölik. A római
törvény ezt a kegyetlen eljárást jóváhagyta és tervüket véghez is vitték volna
azonnal, ha nem lett volna köztük Pál, akinek mindannyian egyenlően hálával
tartoztak. Julius százados tudta, hogy valamennyien, akik a hajón tartózkodtak,
Pálnak köszönhetik megmenekülésüket; de azonkívül arról is meg volt győződve,
hogy az Úr volt Pállal és ezért is félt őt megbántani. Megparancsolta tehát, "hogy
akik úszni tudnak, először azok szökdössenek a tengerbe és meneküljenek ki a
szárazföldre. A többiek pedig ki deszkákon, ki a hajó egyéb darabjain. És így lőn,
hogy mindnyájan szerencsésen kimenekültek a szárazföldre." Amikor a névsort
később felolvasta, senki sem hiányzott.
A hajótörötteket Melita (Málta) lakosai szívesen fogadták. "Mert tüzet
gerjesztvén" - írja Lukács - "és befogadának mindnyájunkat a rajtunk való záporért
és hidegért". Pál is részt vett a munkában, hogy társai segítségére legyen. Miután
"sok venyigét szedett és tűzre tette, egy vipera a melegből kimászva, az ő kezére
ragada." A körülötte álló bennszülöttek rettenetesen megijedtek és amikor láncairól
látták, hogy Pál fogoly, így szóltak egymáshoz: "Nyilván gyilkos ez az ember, kit nem
hagya élni a bosszúállás, noha a tengerből megszabadult." Pál pedig lerázta és
bedobta az állatot a tűzbe, anélkül, hogy árthatott volna neki. Ismerve a kígyó
mérgező voltát, a nép azt várta, hogy Pál a következő pillanatban borzalmas kínok
között fog összerogyni. "Mikor azonban sok ideig vártak és látták, hogy semmi baja
nem lesz, megváltoztatva értelmüket, istennek mondják vala őt."
Három hónapig tartózkodtak a hajó utasai Melita szigetén. Ezalatt Pálnak és
munkatársainak alkalmuk nyílt, hogy az evangéliumot prédikálják és az Úr láthatóan
munkálkodott általuk. Pál kedvéért az egész hajótörött társasággal szeretettel
bántak; igyekeztek szükségleteiket minden tekintetben kielégíteni, és amidőn Melitát
elhagyták, ellátták őket minden szükséges útravalóval. Ott-tartózkodásuk főbb
eseményeit Lukács röviden így foglalja össze:
"Annak a helynek környékén valának pedig a sziget főemberének, név szerint
Publiusnak mezei jószágai, ki befogadván minket, három napig nagy emberségesen
vendégül látott. Lőn pedig, hogy a Publius atyja hideglelésben és vérhasban betegen
feküvék. Kihez Pál beméne, és minekutána könyörgött, kezeit reávetve, meggyógyítá
őt. Minekutána azért ez megtörtént, egyebek is, kik betegek valának a szigeten, ő
hozzá jövének és meggyógyulának. Kik nékünk nagy tisztességet is tőnek, és mikor
elindulánk, a szükséges dolgokkal ellátának."

254
Ellen G. White Apostolok története

CSAK A HAJÓ...
Forgószél tombol, szakad a vitorla.
A végveszélyben megcsendül a szó;
"Ne féljetek, mert egy lélek sem vész el
közületek, - hanem csak a hajó. "
Siklós József

255
Ellen G. White Apostolok története

43. Rómában
A hajózás újból megindult, a százados és foglyai útra keltek Rómába. Egy
alexandriai hajó, "Kásztor és Pollux", amely útjában nyugat felé, Melita szigetén
telelt, fedélzetére vette a hajótörötteket. Noha az ellenszél kissé késleltette őket, az
utat mégis szerencsésen megtették és a hajó Puteoliban, Itália kies kikötőjében
horgonyt vetett.
Az itt lakó néhány keresztény testvér felkérte az apostolt, időzne náluk hét
napig. A százados készségesen teljesítette kérelmüket. Mióta az itáliai keresztyének
olvasták az apostolnak a Rómabeliekhez intézett levelét, vágyva vártak látogatására.
Igaz, hogy nem mint foglyot várták, azonban elviselt szenvedései miatt csak annál
inkább megszerették az apostolt. Mivel a távolság Puteolitól Rómáig körülbelül csak
225 km-t tett ki, s mivel a tengeri kikötő és a világváros között állandó volt az
összeköttetés, a római keresztények csakhamar értesültek Pál érkezéséről. Közölök
néhányan eléje siettek fogadására és üdvözlésére.
A partraszállás utáni nyolcadik napon a százados elindult foglyaival Rómába.
Julius százados szívesen könnyített Pál sorsán, amennyire hatalmában állott, de
azon, hogy fogoly, változtatni nem tudott, sem láncaitól, amelyek őrizőjéhez
kötötték, meg nem szabadíthatta. Pál nehéz szívvel közelgett a világ fővárosa, a hőn
vágyott látogatás felé. Milyen másként képzelte el! Hogyan hirdesse az evangéliumot
mint megláncolt és megbélyegzett fogoly? Reménysége, hogy Rómában sok lelket
megnyerjen, teljesen szertefoszlott.
Végül a fogolycsoport elérte az Appii Forumot, Rómától kb. (4 kilométerre.
Mialatt a nagy embertömeg között a forgalmas úton utat törnek maguknak, sok
megvető pillantás éri az ősz öreget, akit odaláncoltak egy csoport megrögzött
gonosztevőhöz. Az apostol kénytelen eltűrni a sok durva élcet és gúnyos
megjegyzést.
Hirtelen azonban örömkiáltás hangzik fel. A járókelők közül egy férfi ugrik elő,
a fogoly nyakába borul és örömkönnyek között öleli át, mintha hosszú távollét után
atyját üdvözölné. És ez a jelenet újból és újból megismétlődik, mert igen sokan,
szerető várakozástól megélesedett tekintettel, felismerik a megkötözött fogolyban azt
a férfiút, aki Korinthusban, Filippiben és Efézusban az Élet Igéjét hirdette nekik.
Mialatt a melegszívű tanítványok vágyakozva gyülekeznek lelki atyjuk köré, az
egész menetet megakasztják útjában. Igaz, hogy a katonák a késleltetés miatt
türelmetlenek, de még sincs szívük, hogy ezt a boldog találkozást megszakítsák, mert
hiszen ők is megtanulták, hogy foglyukat tiszteljék és nagyra becsüljék. A
tanítványok azon az elgyötört, szenvedésektől elcsigázott arcon, Krisztus képmásának

256
Ellen G. White Apostolok története

visszfényét látják. Biztosítják Pált, hogy nem felejtették el, hogy mindvégig szeretni
fogják, örök hálára kötelezettek iránta azért a boldog reménységért, mely életüket
áthatja és Istennel megbékéltette őket. A legszívesebben vállukra emelnék, ha
megengednék nekik, és úgy vinnék végig az egész úton, a városig.
Amikor Pál a hittestvéreket megpillantotta, "hálákat adván az Istennek,
bátorságot vőn" - jelenti tovább Lukács. Kevesen tudják csak felfogni e szavak mély
jelentőségét. A könnyező, részvétteljes hívők között, kik nem szégyellték béklyóit, az
apostol fennhangon dicsőítette Istent. A bánatfelhő, mely előzetesen lelkére
nehezedett, immár eloszlott. Keresztényi élete ugyan nem volt egyéb a
bántalmazások, szenvedések és súrlódások sorozatánál, de ebben az órában bőséges
jutalmat vett. Most már bátrabban és vidámabb lelkülettel folytatta útját. Nem akarta
többé panaszolni a múltat, sem félni a jövőt. Bilincsek és nyomorúság várt reá, azt
igen jól tudta; de azt is tudta, hogy sokkal borzalmasabb rabságból szabadított meg
lelkeket, és így örült Krisztusért viselt szenvedéseinek.
Julius százados Rómában átadta foglyait a császári testőrség fővezérének. A
Pálról adott jó jelentés, valamint Festus kísérőlevele azt eredményezte, hogy a
fővezér jóindulattal viseltetett iránta. Fogság helyett megengedte neki, hogy saját
bérelt szállásán lakjék. Ugyan még mindig őréhez láncolva, de mégis fogadhatta
barátait és munkálkodhatott Krisztus ügyének terjesztésén.
Sok zsidó, kiket néhány évvel előbb száműztek Rómából, ismét engedélyt
kapott a visszatérésre, úgyhogy nagy számban laktak ott. Pál először is eléjük
óhajtotta tárni a személyére és munkájára vonatkozó tényeket, mielőtt még
ellenségeinek alkalma nyílna fellázítani őket ellene. Ezért Rómába érkezése után
harmadnapra, összehívta a zsidók főembereit és egyszerűen, tárgyilagosan elbeszélte
nekik, miért hozták őt fogolyként Rómába.
"Atyámfiai, férfiak" - mondotta - "én jóllehet semmit sem vétkeztem a nép
ellen, vagy az ősi szokások ellen, mindazáltal foglyul adattam át Jeruzsálemből a
rómaiak kezébe. Kik miután kihallgattak, el akarának engem bocsátani, mivelhogy én
bennem semmi halálra méltó vétek nincsen. De mivel a zsidók ellene mondtak,
kényszeríttettem a császárra apellálni, nem mintha az én népem ellen volna valami
vádam. Ennekokáért hívattalak tehát titeket, hogy lássalak benneteket és szóljak
veletek; mert az Izráelnek reménységéért vétettem körül e lánccal."
Nem említette a zsidók bántalmazásait, sem ismételt kísérleteiket, hogy élete
ellen törjenek, hanem kíméletesen és barátságosan beszélt velük. Nem óhajtotta
személyes figyelmüket, vagy pedig részvétüket, csupán az igazságot, az
Evangéliumot akarta védelmezni.
Hallgatói mondották, hogy mindeddig sem nyilvános, sem magánlevelek útján
semmiféle panasz nem érkezett ellene, és hogy egyetlen, Rómába érkezett zsidó sem
vádolta őt valamiféle gonosztettel. Ellenben kijelentették, hogy szeretnének hallani a

257
Ellen G. White Apostolok története

Krisztusban való hitének alapjairól. "Mert e felekezet felől" - mondották - "tudva van
előttünk, hogy mindenütt ellene mondanak."
Mivel ők maguk kívánták, Pál kéne, hogy tűzzenek ki egy napot, amelyen az
evangéliumi igazságokat elébük tárhatja. A meghatározott időre sokan gyűltek össze,
"kiknek nagy bizonyságtétellel szól vala az Istennek országa felől, igyekezvén
elhitetni ő velök a Jézus felől való dolgokat, úgy a Mózes törvényéből, mint a
prófétákból, reggeltől fogva mind estig." Elmondotta saját tapasztalatait és
egyszerűen, behatóan bizonyítékokat tán elébük az Ótestamentumból.
Az apostol egyszersmind rámutatott arra, hogy a vallás nem hagyományokból
és ceremóniákból, hitvallomásokból és tantételekből áll. Ha ez így lenne, a
természetes ember kutatás, tanulmányozás által megértené, mint ahogyan a világ
dolgait is megérti. Viszont Pál azt tanította, hogy a vallás gyakorlati, ható és
megmentő erő, teljesen Istentől származó elv; személyes tapasztalata a lelket
megújító, átalakító isteni hatalomnak.
Rámutatott arra is, hogy már Mózes utalt Krisztusra, mint Prófétára, akit
kövessenek; akiről az összes próféták jövendöltek. Egyedül Ő a bűn gyógyítója; az
Ártatlan, ki hordozza a bűnös bűneit. Nem feddte őket, amiért ceremóniákat és
külsőségeket követnek, de rávezette, hogy mialatt nagyon pontosan betartják a
ceremoniális előírásokat, mégis elvetették Őt, aki az egész jelképes szolgálat
Valósága.
Pál kijelentette, hogy mielőtt megtért volna, nem érintkezett személyesen
Krisztussal, hanem mint mások is, csupán fogalmat alkotott magának az eljövendő
Messiás jelleméről és műveiről. A názáreti Jézust elvetette, mint csalót, mivel nem
elégítette ki ezt az elképzelését. Viszont nézetei Krisztusról és küldetéséről most azért
sokkal magasztosabbak és világosabbak, mert a megtérés erejét tapasztalta. Az
apostol különösen kiemelte, hogy nem a test szerinti Krisztust tárja eléjük. Mert
hiszen Heródes is ismerte Krisztust földi, testi életében. Anna, Pilátus, a főpapok és
főemberek, valamint a római katonák is látták személyesen. De nem látták a hit
szemeivel; nem látták Benne a megdicsőült Megváltót. Krisztust hitben megragadni,
lelkileg megismerni, sokkal kívánatosabb, magasztosabb, mint volt a Vele való
személyes ismeretség földi élete alatt. Az a közössége Krisztussal, melynek Pál most
örvendhetett, bensőségesebb és tartósabb, mint a pusztán földi és emberi barátság.
Amikor Pál így elmondotta mindazt, amit tudott, amit látott, és bizonyságot
tett a názáreti Jézusról, Izráel reménységéről, meggyőzte mindazokat, akik őszintén
keresték az igazságot. Egyesek lelkébe szavai kitörölhetetlenül bevésődtek. Ellenben
mások konokul vonakodtak elfogadni az Írás világos bizonyítékait, ha mindjárt - mint
ebben az esetben is - olyantól hallották, akit a Szentlélek különösen megvilágosított.
Érveit nem tudták megcáfolni, azonban következtetéseit nem fogadták el.

258
Ellen G. White Apostolok története

Hónapok teltek el, amióta az apostol Rómába érkezett; a jeruzsálemi zsidók
csak azután jelentek meg személyesen, hogy vádjaikat a fogoly ellen előadják.
Terveik már többször meghiúsultak; most azonban, hogy Róma legmagasabb
törvényszéke fog ítélkezni Pál felett, nem akartak újabb vereséget szenvedni. Lisiás,
Félix, Festus és Agrippa, mindannyian meg voltak győződve ártatlanságáról.
Ellenségei tehát csak az esetben remélhettek eredményt, ha a császár kegyét
fondorlattal igyekszenek megnyerni. Késedelem csak szolgálatot tehet ügyüknek,
mert ezáltal időt nyernek terveik jobb kiépítésére és kivitelére. Ezért bizonyos ideig
vártak, mielőtt vádjaikkal az apostol ellen felléptek.
Isten gondviselése úgy intézte, hogy ez a halasztás az Evangélium
terjesztésére szolgált. Pál, őrzőinek jóindulatából, szép tágas házban lakhatott,
szabadon érintkezhetett barátaival és mindenkinek, aki hallani akarta, naponta
magyarázhatta az igazságot. Két évig így folytatta működését "prédikálván az
Istennek országát és tanítván az Úr Jézus Krisztus felől való dolgokat teljes
bátorsággal, minden tiltás nélkül."
Ezen idő alatt nem feledkezett meg az általa alapított gyülekezetekről sem.
Felismerte a veszélyt, mely az új hitre térteket fenyegette; az apostol igyekezett,
amennyiben módjában állott, leveleiben, gyakorlati tanításokkal, intelmekkel
segítségükre lenni. Szent életű munkásokat is küldött ki Rómából a munkára; de
nemcsak ezekhez a gyülekezetekhez, hanem olyan területekre is, amelyeket ő maga
még nem látogatott meg. Ezek a munkások, mint bölcs pásztorok vezették tovább az
apostol által dicsőségesen megkezdett munkát; az apostol pedig, aki állandó
összeköttetést tartott fenn velük, értesült úgy a gyülekezetek állapotáról, mint a
reájuk leselkedő veszélyekről. Így vált lehetővé számára, hogy valamennyiük fölött
bölcsen felügyeljen.
Így, noha látszólag minden lehetősége a tevékeny közreműködésre teljesen
megszűnt, Pál befolyása sokkal hatékonyabbá vált, mintha szabadon látogathatta
volna a gyülekezeteket, úgy, mint az előző években. Mint az Úr foglyát, a testvérek
sokkal jobban szerették; szavai, melyeket mint a Krisztus ügyéért megláncolt
szenvedő intézett hozzájuk, sokkal több figyelmet és tiszteletet ébresztettek, mint
amikor személyesen közöttük időzött. Csak most, hogy elszakították tőlük, ismerték
fel a hívők érettük viselt szenvedéseit, aggodalmait. Ez ideig többnyire kivonták
magukat minden felelősség és teherhordozás alól, azzal, hogy nincs olyan
bölcsességük, tapintatuk és elpusztíthatatlan tetterejük. Ellenben most, hogy
tudatlanságukban meg kellett tanulniuk azokat a tanításokat, amelyeket egyébként
mellőztek, sokkal többre becsülték intéseit, tanításait és utasításait, mint annak előtte
személyes munkáját. Amint tehát hírét vették bátorságának és hitének, melyet
hosszú fogsága alatt tanúsított, ez nagyobb hűségre és fokozott buzgóságra
késztette őket Krisztus ügyéért.

259
Ellen G. White Apostolok története

Pál római segítőtársai között sokan voltak régebbi barátai és munkatársai
közül. Így Lukács, "ama szeretett orvos", aki kísérője volt jeruzsálemi útján, aki
megosztotta vele a kétévi czézáreai fogságot. Mellette volt a veszélyes római
hajóúton, s még mindig nála időzött. Timótheus szintén hozzájárult sorsa
könnyítéséhez. Tikhikus is, "a szeretett atyafi és hív szolga és szolgatárs az Úrban"
nemes lelkűen az apostol oldala mellett állott. Azonkívül Démás és Márkus szintén
vele volt, valamint Aristárkhus és Epafrás, az "ő fogolytársai". (Kol. 4, 7-14.)
Márk az évek folyamán megerősödött keresztyéni tapasztalataiban. Miközben
Krisztus életét és halálát behatóbban tanulmányozta, tisztább és világosabb
fogalmakat nyert az Üdvözítő küldetéséről, nehézségeiről és küzdelmeiről. Mikor
azután Jézus kezeinek és lábainak sebhelyein feltárultak előtte az emberiségért
hozott áldozatának jelei és felismerte, hogy milyen messzemenő volt önmegtagadása
az elveszettek, a pusztulásra ítéltek megmentéséért, elhatározta, hogy követi a
Mestert az önfeláldozás útján. Mialatt megosztotta Pállal a fogolysorsot, felismerte
jobban, mint valaha, mily mérhetetlen nyereség: Krisztust bírni! Mily örök veszteség
a világot megnyerni és ezért elveszteni a lelket, amelynek megváltásáért Krisztus
vérét ontotta. Márk ezután is bölcs és szeretett segítőtársa maradt az apostolnak,
kitartott állhatatosan a legnagyobb kísértések és nehézségek közepette is.
Démás egy ideig állhatatos volt, de később elpártolt Krisztus ügyétől. Erre
vonatkozólag írja Pál: "Mert Démás engem elhagyott, e jelenvaló világhoz
ragaszkodván". (2. Tim. 4, 10.) Démás, földi nyereségért felcserélte mindazt, ami
magasztos és fennkölt. Milyen esztelen csere! Csupán világi gazdagság, vagy tisztelet
birtokában, bármennyi legyen is, Démás valóban mégis szegény volt. Viszont Márk,
aki inkább választotta Krisztusért a szenvedést, örök kincsekkel bírt, mert a
mennyben Isten örökösének, Isten Fia örököstársának tekintették.
Azok között, akik Pál római munkálkodása következtében szívüket
odaszentelték Istennek, volt Onésimus, a pogány rabszolga, aki urát, Filemont, egy
kolossébeli keresztény hívőt megkárosított és azután Rómába szökött. Pál jó szíve
enyhíteni óhajtotta ennek a nyomorult szökevénynek ínségét és szenvedéseit. Azután
igyekezett elsötétült lelkét az igazság fényével bevilágítani. Onésimus hallgatott az
Élet szavára, beismerte bűneit és megtért.
Onésimus kegyessége és őszintesége, gyöngéd fáradozása Pál érdekében,
valamint buzgósága az Evangélium ügyének előbbreviteléért, megnyerte az apostol
rokonszenvét. Pál olyan jellemvonásokat fedezett fel benne, amelyekből látszott,
hogy használható segítőtárs válhat belőle a missziómunkára. Azt tanácsolta tehát
neki, hogy térjen azonnal vissza
Filemonhoz, kérjen bocsánatot tőle, készítsen terveket a jövőre nézve. Az
apostol azt is megígérte, hogy szavatol azért az összegért, mellyel Filemont
megkárosította.

260
Ellen G. White Apostolok története

Mivel éppen készült, hogy Tikhikust elküldi levelekkel a különböző
gyülekezetekhez Kis-Ázsiába, Onésimust is vele küldte. Nehéz próbát jelentett ennek
a rabszolgának, hogy kiszolgáltassa magát urának, akit megkárosított. De, mert
tényleg megtért, nem vonta ki magát kötelezettsége alól.
Pál, Filemonhoz intézett levelet adott át Onésimusnak, amelyben az őt
jellemző gyöngédséggel és jóindulattal szállt síkra a bűnbánó rabszolgáért. Kifejezte
óhaját, engedné át neki Onésimust a jövőre. A levél szívélyes köszöntéssel kezdődik,
Filemonhoz szól, mint baráthoz és munkatárshoz:
"Kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól, és az Úr Jézus
Krisztustól! Hálát adok az én Istenemnek mindenkor, emlegetvén téged az én
imádságaimban, mert hallom a te szeretetedet és ama te hitedet, mely van benned
az Úr Jézushoz és minden szentek irányában, hogy a te hitedben való közösség
hathatós legyen, a Krisztus ügyében, minden bennetek levő jónak megismerése
által." Azután emlékeztette Filemont, hogy minden jó alapot és minden jó
jellemvonást, amellyel bír, Krisztus kegyelmének köszönhet; egyedül csak ez
különbönteti meg a romlott és bűnös emberektől. De ugyanaz a kegyelem Isten
gyermekévé és az evangélium részére hasznos munkássá teheti a züllött gonosztevőt
is.
Pál emlékeztethette volna Filemont keresztényi kötelességére, de inkább a
kérelemhez folyamodott. "A szeretetért inkább kérlek... mint Pál, a megvénhedett,
most foglya is a Jézus Krisztusnak. Kérlek, téged az én fiamért, akit fogságomban
szültem, Onésimusért, aki egykor tenéked haszontalan volt, most pedig mind néked,
mind nékem nagyon hasznos."
Az apostol kérte Filemont, hogy tekintettel Onésimus megtérésére, fogadja a
bűnbánó rabszolgát úgy, mint saját gyermekét, és bánjon vele olyan szeretettel,
hogy az szívesen maradjon meg egykori uránál, "nem úgy immár, mint szolga,
hanem szolgánál nagyobb, mint szeretett atyafi". Kifejezte egyszersmind azt az
óhaját is, hogy engedje hozzá visszatérni Onésimust, miután fogságában úgy szolgált
neki, mint ahogyan Filemon szolgált volna; azonban értésére adta, hogy csak az
esetben tan igényt szolgálataira, ha Filemon saját akaratából engedi szabadon a
rabszolgát.
Az apostol nagyon jól tudta, milyen szigorral kezelték rabszolgáikat
tulajdonosaik, és hogy Filemon is mennyire felháborodott szolgájának eljárása miatt.
Ezért igyekezett levelét úgy megfogalmazni, hogy általa a legmélyebb és
leggyöngédebb keresztyéni érzéseket ébressze fel. Soraiból kitűnik, hogy minden
bántalom, mely ezentúl Onésimust éri, miután már megtérése által hittestvérré vált,
olyan, mintha őt magát érné.
Pál önszántából vállalta át Onésimus adósságát, hogy a bűnöst a büntetés
szégyenétől megszabadítsa és így újból örvendhessen kiváltságainak, melyeket

261
Ellen G. White Apostolok története

eljátszott. "Azért, ha engem részestársadnak tartasz" - írja Filemonnak - "úgy fogadd
őt magadhoz, mint engemet. Ha pedig valamit vétett ellened, avagy adós, ezt nekem
ródd fel. Én Pál írtam az én kezemmel, én megfizetem."
Mily kifejező szemléltetése ez Krisztus szeretetének a megtérő bűnös iránt! A
gazdáját megkárosító szolgának nincs semmije, amivel tartozását jóvátegye. A
bűnös, aki Istent fosztotta meg az évek hosszú során elmulasztott szolgálatától,
szintén nem tudja megtéríteni tartozását. Azonban Jézus, a bűnös és Isten közé lép
és mondja: Én megfizetek! Engedd el a bűnös tartozását; én fogok helyette
szenvedni.
Miután Pál vállalkozott, hogy megfizeti Onésimus tartozását, ezáltal
emlékeztette Filemont, hogy mennyivel adósa az apostolnak. Önmagával tartozott
neki, mert Isten Pált használta fel eszközül megtéréséhez. Filemont azután
gyöngéden és komolyan kérlelte, hogy miként bőkezűsége által a szenteket
felüdítette, üdítse fel az apostol szívét is, ezzel adjon okot az örömre. Majd hozzáfűzi:
"Én bízván a te engedelmességedben, így írtam néked, tudván, hogy annál, amit
mondok, többet is fogsz cselekedni."
Az apostolnak Filemonhoz intézett levele rávilágít az evangélium befolyására a
gazdák és szolgáik közötti viszonyban. A rabszolgatartás elismert intézmény volt az
egész római birodalomban; a legtöbb gyülekezetben voltak urak és rabszolgák,
akikért Pál munkálkodott. Olyan városokban, ahol több volt a rabszolga, mint a
szabad lakosság, különösen szigorú törvényeket hoztak, hogy a rabszolgákat féken
tartsák. A jómódú rómainak gyakran száz és száz rabszolgája volt, minden rétegből,
népből és foglalkozási ágból. E gyámoltalan lények felett, gazdag uruk,
teljhatalommal bírt; tetszése szerint szabhatott rájuk bármilyen büntetést. Ha közülük
valaki bosszúból, avagy önvédelemből kezét tulajdonosa ellen emelte, akkor a
vétkest és egész családját, minden további nélkül, a legembertelenebb módon
kiirthatták. Már csekély mulasztást, balesetet, vagy pusztán figyelmetlenséget is
gyakran a legkegyetlenebb módon büntettek meg.
Voltak urak, kik emberségesebbek és elnézőbbek voltak szolgáik iránt;
azonban a gazdagok és a nemesség nagy többsége, akik féktelenül a kéj, a
szenvedély és az étvágy kielégítésének éltek, rabszolgáikat csak szeszélyeik és
zsarnokságuk nyomorult áldozataivá süllyesztették. Az egész rendszer kietlen, sivár
és lealjasító volt.
Nem az apostol feladata volt, hogy a fennálló társadalmi rendet önkényesen,
vagy hirtelen megdöntse. Ilyen kísérlettel csak az evangélium sikerét akadályozta
volna. Ellenben olyan alapelveket tanított, melyek gyökerében támadták a
rabszolgaság intézményét. Ezen elvek megvalósítása az egész rendszert alapjaiban
rendíti meg. "Ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság" (2. Kor. 3, 17.) - jelentette ki az
apostol. A rabszolga, ha megtért, tagjává vált Krisztus testének; úgy kellett szeretni
és kezelni, mint testvért, mint gazdájának örököstársát Isten áldásaiban és az

262
Ellen G. White Apostolok története

evangélium kiváltságaiban. Másrészt pedig a szolgáknak teljesíteniük kellett
kötelességeiket, "nem szemnek szolgálván, mint akik embereknek akarnak tetszeni,
hanem mint Krisztus szolgái", "cselekedvén az Istennek akaratját lélekből." (Eféz. 6.
6.)
A kereszténység a közösség erős kötelékével fűzi össze az urat és szolgát, a
királyt és alattvalóját, az evangélium szolgáját és a lezüllött bűnöst, aki Krisztusban
megtisztult a bűntől. Valamennyit ugyanaz a vér mosta fehérre, ugyanaz a lélek
elevenítette meg; eggyé lettek Krisztus Jézusban.
ELVESZTHETETLEN ÖRÖM
Az nem igaz, hogy az élet kegyetlen,
sok öröm van benne, mely elveszthetetlen.
Van öröm, mely mindörökké tart,
nem árt neki se szó, se tűz, se kard.
Se jég, se dögvész; átok, vagy nyomor,
miktől az élet oly sokszor komor.
Van öröm, mely soha nem apad,
S ez az öröm: add másoknak magad!
Míg élsz, magadat mindig adhatod,
Adj jó szót, vigaszt, s ha van, falatot.
Derűt, tudást, vagy békülő kezet,
Mindez tied! Add másnak - s nézheted,
hogy nő vetésed, hozva dús kalászt,
meggazdagítva lelked asztalát.
S csoda történik: minél többet adsz,
Te magad annál gazdagabb maradsz.

263
Ellen G. White Apostolok története

44. A császár házából
Az evangélium mindenkor az egyszerűbb néprétegekben érte el legnagyobb
eredményeit. "Nem sokan hívattak bölcsek test szerint, nem sokan hatalmasak, nem
sokan nemesek." (1. Kor. 1, 26.) Így nem is volt várható, hogy Pál, a szegény fogoly,
befolyásos barátok hiányában, a római polgárok jómódú és előkelő rétegeinek
figyelmét felkeltse. Ezeknek a bűn a legigézőbb és legkívánatosabb gyönyöreit
csillogtatta és készségesen ernyedtek fogságában. De a nyomorúságban élő,
agyonhajszolt áldozataik, sőt sokan a szegény rabszolgák közül is, boldogan
hallgatták Pál szavait. Krisztus hitében olyan reménységet és békességet találtak,
mely nehéz soruk ellenére is boldogította őket.
Noha az apostol működése az egyszerű és alacsony származású emberek
között kezdődött, mégis mind nagyobb befolyást nyert, olyannyira, hogy végül a
császár palotájába is eljutott.
Akkor Róma volt a világ fővárosa. A büszke cézárok parancsoltak majdnem az
egész világ minden népének. A császárok és az udvaroncok vagy semmit sem tudtak
az alázatos Názáretiről, vagy gyűlölettel és megvetéssel elítélték. Mindazáltal az
evangélium, mely a fogoly szegényes otthonából indult útjára, két évnél rövidebb idő
alatt bevonult a császári termekbe is. Pál ugyan bilincsek között, mint gonosztevő,
"de az Istennek beszéde nincs bilincsbe verve". (2. Tim. 2, 9.)
Pál ezelőtt nyilvánosan, meggyőző erővel hirdette Krisztus hitét; jelek és
csodák által tagadhatatlan bizonyítékát adta isteni jellemének. Férfiasan és
határozottan állt ki Görögország bölcsei elé; tudásával és szónoki tehetségével
elhallgattatta gőgös bölcseletük érveléseit. Rettenthetetlen bátorsággal állt
fejedelmek és kormányzók előtt; olyan meggyőzően beszélt az igazságról,
életszentségről, önmegtartóztatásról és az eljövendő ítéletről, hogy a büszke
uralkodók megremegtek, mintha már látnák az Úr napjának rettenetes voltát.
Most, hogy az apostol kizárólag lakására volt korlátozva, és csak azoknak
hirdethette az igazságot, akik felkeresték, nem nyílt számára többé ilyen alkalom.
Nem kapott isteni parancsot - mint egykor Mózes és Áron -, hogy lépjen az
elvetemült császár elé és kegyetlenkedéseit, erőszakosságait a hatalmas "Én Vagyok"
nevében feddje meg. És mégis, éppen ezekben a napokban, amikor legfőbb harcosa
úgyszólván el volt vágva minden nyilvános munkától, aratta az evangélium nagy
győzelmét; ugyanis éppen a császár udvarából csatlakoztak tagok a gyülekezethez.
Sehol a világon hátrányosabb környezetet a kereszténység részére elképzelni
sem lehetett volna, mint a római udvart. Úgy látszott, mintha Néró kiirtotta volna
lelkéből az isteni szikrának utolsó nyomát, sőt még az emberinek is, és helyette

264
Ellen G. White Apostolok története

Sátán képmását vette fel. Kísérete és udvaroncai általában hasonló jelleműek voltak.
Féktelenek, kegyetlenek, aljasak és romlottak. A jelek szerint lehetetlennek tűnhetett
fel, hogy a kereszténység gyökeret verjen az udvarnál, Néró palotájában.
De, miként eddig is sokszor, most is igaznak bizonyult Pál állítása, hogy
vitézkedésének fegyverei "erősek az Istennek, erősségek lerontására." (2. Kor. 10,
4.) A kereszt győzelmét dicsőítették a Néró udvartartásából megnyert lelkek. A még
bűnösebb császár bűnös kíséretéből is megtértek néhányan és Isten gyermekeivé
váltak. Ezek nemcsak titokban voltak keresztények, hanem nyíltan is. Nem
szégyellték hitüket.
És milyen eszközökkel nyitott utat és nyert talajt a kereszténység ott, ahol
beférkőzése annyira lehetetlennek látszott? Pál, filippibeliekhez intézett levelében,
fogságának tulajdonítja, hogy Néró udvarából a kereszténységnek lelkeket nyerhetett
meg. Félt, nehogy feltételezzék, miszerint szenvedései hátráltatták az evangélium
haladását, tehát biztosította őket: "Tudtotokra akarom pedig adni atyámfiai, hogy az
én dolgaim inkább előmenetelére lőnek az evangéliumnak." (Fil. 1, 12.)
Amikor a keresztény gyülekezetek tudomására jutott, hogy Pál Rómát
meglátogatja, ettől az eseménytől az evangélium jelentős győzelmét várták ebben a
városban. Úgy képzelték, hogy a hit ilyen harcosának, mint Pál apostol, aki az
igazságot már annyi országba elvitte, annyi nagy városban hirdette, sikerülni fog a
világ fővárosában is lelkeket megnyerni Krisztus számára. Reményeik azonban
szertefoszlottak arra a hírre, hogy Pál apostol
fogolyként érkezik Rómába. Milyen biztosra vették, hogy az evangélium, ha
ebben a világvárosban gyökeret ver, innen gyorsan fog terjedni minden néphez és
uralkodó hatalom lesz majd e földön! Milyen nagy volt csalódásuk! Emberi
számítások ugyan csődöt mondtak - Isten szándékát azonban nem lehet
megakadályozni.
Nem prédikációi, hanem Pál béklyói irányították az udvar figyelmét a
kereszténységre. Mint fogoly, sok lelket szabadított meg béklyóitól, melyekkel a bűn
tartotta fogva őket. De ez nem minden; még azt is írhatta: "És többen az Úrban való
atyafiak közül, bízván az én fogságomban, nagyobb bátorsággal merik szólani az
igét." (Fil. 1, 14.)
Hosszú fogsága alatt, Pál türelme és vidámsága, bátorsága és hite állandó
prédikációként hatott. Lelkülete, mely teljesen eltért a világ lelkületétől, bizonysága
volt, hogy a földinél nagyobb erő, magasabb hatalom él benne. Pál példaadása
nagyobb buzgóságra intette a keresztényeket, hogy úgy képviseljék Krisztus ügyét,
mint ahogy azt nyilvános munkálkodása alatt tette, s amelytől most elzárták. Így az
apostol fogságának hatása érezhetővé vált; amikor látszatra erejét és
használhatóságát béklyókba verték és a legkevesebbet munkálkodhatott, akkor

265
Ellen G. White Apostolok története

gyűjtött be kévéket Isten csűreibe olyan földekről, amelyeket teljesen
megközelíthetetlennek tartott.
Pál, kétéves fogságának vége előtt elmondhatta: "A Krisztusban híressé lett az
én fogságom a testőrség egész házában és minden mások előtt." És azok közül, akik
üdvözleteket küldtek a filippibelieknek, különösen kiemelte "a császár udvarából
valókat". (Fil. 1, 13; 4, 22.)
Miként a bátorság, úgy a türelem is diadalt arat; türelmes kitartás a
megpróbáltatások közepette éppúgy nyerhet lelkeket Krisztus számára, mint a bátor
kiállás. Az a keresztény hívő, aki veszteségek és szenvedések alatt türelmet és
megadást tanúsít, sőt, ha a tántoríthatatlan hit békességével néz szembe a halállal,
többet tehet az evangéliumért, mint amennyit egy hosszú élet hűséges munkájával
elérhetett volna. Gyakran, amikor Isten kiragadja szolgáit munkakörükből, s az isteni
gondviselést titokzatosnak találjuk, fölötte rövidlátásunk miatt búslakodunk, ez a
valóságban csak azt célozza, hogy olyan munka is megvalósuljon, melyet egyébként
sohasem végeztek volna el.
Krisztus egyetlen követője se képzelje, hogy Istenért és igazságáért csak
addig munkálkodhat, amíg nyilvánosan és zavartalanul teheti. Krisztus hűséges tanúit
sohasem teszik félre az útból. Isten felhasználja őket egészségben és betegségben,
életben és halálban. Midőn Krisztus szolgáit Sátán gyűlölködő izgatásai
következtében üldözték, ha nyilvános munkálkodásukat megakasztották, sőt még ha
börtönbe vetették, vérpadra, vagy máglyára vonszolták is, mindez csak azért történt,
hogy az igazság annál nagyobb győzelmet arasson. Miközben ezek a hűségesek
vérükkel pecsételték meg tanúbizonyságukat, lelkek, akik addig kétségeskedtek,
ingadoztak, győződtek meg az igazságról és álltak bátran Krisztus zászlaja alá. A
mártírok vére gazdag aratást eredményezett.
Pál és munkatársai hűsége és buzgósága, úgyszintén a Krisztushoz megtértek
hite és engedelmessége, nehéz viszonyaik közepette, megfeddi Krisztus szolgáinak
mai lágymelegségét és hitetlenségét. Pál és munkatársai mondhatták volna, hogy
hiábavaló munka Néró szolgáit megtérésre és Krisztusba vetett hitre felhívni, mivel
rettenetes akadályokkal kell megküzdeniük. Erős ellenállásba ütköznek, súlyos
kísértésekkel kell számolniuk, és ha meg is győződnének az igazságról, aligha állna
módjukban engedelmeskedni. Pál azonban nem így gondolkozott; hittel hirdette az
evangéliumot ezeknek a lelkeknek és eredménye az volt, hogy hallgatói közül
néhányan engedelmességre határozták el magukat, kerüljön bármibe is. Tekintet
nélkül az akadályokra és a veszélyekre, követték az igazságot; rábízták magukat
Isten segítségére, hogy az elnyert világosságot másokkal is közölhessék.
Nemcsak az történt, hogy a császár házából lelkek tértek meg az igazsághoz,
hanem helyükön is maradtak megtérésük után. Nem láttak okot, hogy eltávozzanak
onnan, ahova a kötelesség állította őket, csak azért, mert környezetük nem volt
rokon érzelmű. Az igazság ott éne őket és továbbra is ott maradtak, hogy

266
Ellen G. White Apostolok története

megváltozott életmódjuk és jellemük által új hitük átalakító erejéről tanúbizonyságot
tegyenek.
Kísértésbe jössz-e, hogy a viszonyokkal mentegesd magad, amiért nem teszel
bizonyságot Krisztusról? Gondolj csak a tanítványok helyzetére a császár udvarában -
a császár romlottságára, az udvar elvetemültségére. El sem képzelhetünk
körülményeket, melyek kedvezőtlenebbek lennének a hitéletre és nagyobb áldozatot
követelnének, vagy több ellenállást igényelnének, mint amelyek közepette ezek hívők
éltek. És mégis! Nehézségeik és veszélyeik örvényében is hűségesek maradtak.
Megkísérelheti ugyan a keresztény, hogy látszólag legyőzhetetlen akadályokra
hivatkozva mentegetődzik, amiért nem követi Jézust és igazságát; elfogadható
mentséget azonban nem hozhat fel. Ha tudna, akkor azt bizonyítaná, hogy Isten
igazságtalan, mert gyermekei elé az üdvösség olyan feltételeit szabja, amelyeknek
megfelelni lehetetlen.
Aki szívből igyekszik szolgálni Istennek, alkalmat fog találni, hogy bizonyságot
tegyen Róla. Nehézségek nem képeznek akadályt olyan ember előtt, aki elhatározta,
hogy mindenekelőtt Isten országát és annak igazságát keresi. Azzal az erővel,
amelyet a hívő imája és az Írás kutatása által nyer, törekedni fog erkölcsös életre és
a bűntől való szabadulásra. Miközben feltekint Jézusra, hitének megkezdőjére és
bevégzőjére, aki elviselte a bűnösök ellenállását, maga is készségesen viseli el a
megvetést és gúnyt. Ő pedig, akinek Igéje: igazság - megígérte segítségét és
kegyelmét minden körülmények között. Örökkévaló karjai ölelik át azt a lelket, aki
Hozzá fordul segítségért. Bizton nyugodhatunk oltalmában és elmondhatjuk: "Mikor
félnem kellene is, én bízom te benned." (Zsolt. 56, 4.) Isten beteljesíti ígéreteit
mindazokon, akik Benne reménykednek.
Az Üdvözítő saját példájával mutatta meg, hogy követői élhetnek e világban,
anélkül, hogy e világból valók lennének. Ő nem azért jött, hogy részt vegyen csalóka
élvezeteiben, nem azért jött, hogy szokásainak hódoljon, vagy fondorlataival éljen; Ő
azért jött, hogy teljesítse Atyja akaratát és megkeresse és megtartsa azt, ami
elveszett. Ha a keresztény ezt a célt tartja szem előtt, akkor tiszta maradhat, bárhol
legyen is. Bármilyen legyen állása, magas vagy alacsony, bárminő legyen élete,
fényes vagy szerény, mindenkor hűséges kötelességteljesítésben fogja kimutatni az
igaz hit, az igaz vallás erejét.
Nem a megpróbáltatásoktól mentesen, hanem azok kellős közepében fejlődik
ki a keresztény jellem. Krisztus követőjét az ellentmondás és az ellenállás csak annál
nagyobb éberségre, annál komolyabb imára készteti. Erős kísértés, ha Isten
kegyelme által kitartunk és elviseljük - türelmet, éberséget, állhatatosságot,
mélységes, maradandó bizalmat eredményez. A keresztény hit diadala az, hogy
képesíti követőit: szenvedni és egyszersmind erősnek maradni; megalázkodni, de
éppen alázatosság által győzni. Egész nap öldöklik, de mégis él; hordozza a
keresztet, de így nyeri el a dicsőség koronáját.

267
Ellen G. White Apostolok története

Isten csak azt engedi meg, ami javunkra válik.

268
Ellen G. White Apostolok története

45. Rómából írt levelek
Pál apostolnak már keresztényi tapasztalatai kezdetén különös alkalmakat
adott Isten, hogy megismerhesse akaratát, Jézus követőit illetőleg. "Elragadtatott a
harmadik égig", "elragadtatott a paradicsomba és hallott kimondhatatlan beszédeket,
amelyeket nem szabad embernek kibeszélnie." Bizonyságot tett arról, hogy többször
kapott "látomásokat és az Úrnak kijelentéseit." Az evangélium alaptételeinek
ismeretében "egyenlő volt a fő-főapostolokkal". (2. Kor. 12, 2. 4. 1. 11.) Világos,
teljes volt a megértése abban is, "hogy mi a szélessége és hosszúsága és mélysége
és magassága" a "Krisztus minden ismeretet felülhaladó szereteté"- nek. (Ef. 3, 18.
19.)
Pál nem mondhatott el mindent, amit látomásaiban látott, mert voltak olyan
hallgatói is, akik visszaéltek volna szavaival. Amit azonban Isten kinyilatkoztatott
előtte, képesítette arra, hogy mint jó vezető és bölcs tanító munkálkodjék. Ezek a
kinyilatkoztatások hatották át azokat az üzeneteket is, amelyeket a későbbi években
a gyülekezeteknek küldött. A benyomások, amelyeket látomásai folyamán nyert,
lelkébe vésődtek és lehetővé tették számára, hogy a keresztényi jellemet kellőképpen
szemléltesse. Szóval és írásban olyan üzenetet hirdetett, mely azóta is mindenkor
segítséget és erőt adott Isten egyházának. Ez az üzenet napjaink hívőihez is
világosan szól, azokról a veszélyekről, amelyek a gyülekezetet fenyegetik és azokról a
tévtanokról, amelyek útjában állnak.
Az apostol mindazoknak, akikhez tanácsadó és buzdító tartalmú leveleit
intézte, őszintén kívánta, "hogy többé ne legyenek gyermekek, kiket ide s tova hány
a hab és hajt a tanításnak akármi szele", hanem hogy "eljussanak mindnyájan az
Isten Fiában való hitnek és az ő megismerésének egységére, érett férfiúságra, a
Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére." Felkérte követőit, akik a
pogányok között éltek, hogy: "többé ne járjatok úgy, mint egyéb pogányok is járnak
az ő elméjöknek hiábavalóságában, kik értelmökben meghomályosodtak,
elidegenültek az isteni élettől... az ő szívük keménysége miatt", hanem "okkal
járjatok, nem mint bolondok, hanem, mint bölcsek" és az időt jól kihasználjátok. (Ef.
4, 14. 13. 17. 18; 5, 15. 16.) Bátorította a hívőket, hogy várják azt az időt, amikor
Krisztus, aki "szerette az egyházat, és ónmagát adta azért", majd "ónmaga elébe
állítsa azt dicsőségben, úgy, hogy azon ne legyen szeplő, vagy sömörgözés, vagy
afféle", "hogy legyen szent és feddhetetlen." (Ef. 5, 25. 27.)
Ezek az üzenetek, melyeket nem emberi erő, hanem Isten ereje, Isten Lelke
által írt, olyan tanácsokat tartalmaznak, amelyeket mindenkinek tanulmányoznia és
gyakran ismételnie kell. Ezekben a levelekben a gyakorlati kereszténységet,

269
Ellen G. White Apostolok története

életszentséget vázolja; olyan alapelveket fektet le, amelyeket minden gyülekezetnek
követnie kellene. Világosan megjelöli az utat is, amely az örök élethez vezet.
Levelében, amelyet római fogsága alatt írt, a "Kolosséban levő szenteknek és
hívő atyafiaknak a Krisztusban", Pál kifejezi örömét, hogy a hitben kitartottak, amiről
Epafrás értesítette, aki "meg is jelentette nékünk a ti Lélekben való szereteteteket."
"Azért mi is, amely naptól fogva ezeket hallottuk, nem szűntünk meg érettetek
imádkozni és kérni, hogy betöltessetek az Isten akaratának megismerésével minden
lelki bölcsességben és értelemben, hogy járjatok méltóan az Úrhoz, teljes tetszésére,
minden jó cselekedettel gyümölcsöt teremvén és növekedvén az Isten
megismerésében; minden erővel megerősíttetvén az () dicsőségének hatalma szerint
minden kitartásra és hosszútűrésre örömmel."
Pál e szavakkal tolmácsolta kívánságait a kolosséi hívőknek. Milyen eszményi
életcélt mutatnak Jézus követői részére! A keresztény élet csodálatos lehetőségeiről
tanúskodnak és megvilágítják, hogy Isten gyermekei korlátlan áldásokban
részesülhetnek. Mialatt Isten ismeretében állandóan növekszenek, haladhatnak
keresztényi tapasztalatban erőről erőre, magaslatról magaslatra, "hálákat adván az
Atyának, ki alkalmasakká tett minket a szentek örökségében való részvételre a
világosságban."
Az apostol, hittestvérei előtt Krisztust magasztalta, mint aki által Isten mindent
teremtett és aki megváltásunkat kieszközölte. Megmagyarázta, hogy azok a kezek,
amelyek a világot fenntartják és a világegyetemben mindent szabályozott
rendszerben és fáradhatatlan tevékenységben tartanak, ugyanazok, amelyek
mindannyiunkért a keresztre szegeztettek. "Mert Ő Benne teremtetett minden" - írja
Pál - "ami van a mennyekben és a földön, láthatók és láthatatlanok, akár királyi
székek, akár uraságok, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok; mindenek Ő általa
és Ő reá nézve teremtettek." (Kol. 1, 16.) "Titeket is, kik hajdan elidegenültek és
ellenségek valátok gonosz cselekedetekben gyönyörködő értelmetek miatt, most
mégis megbékéltetett az Ő emberi testében a halál által, hogy mint szenteket,
tisztákat és feddhetetleneket állasson titeket Ő maga elé." (Kol. 1, 21.)
Isten Fia leszállott, hogy az elesetteket felemelje. Otthagyta a magasságot, a
bűn nélküli világokat, a kilencvenkilencet, melyek szerették Őt, és lejött erre a földre,
ahol "megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért." (Ésa. 53, 5.)
Minden dologban hasonlóvá vált testvéreihez; olyan testet öltött fel, mint a mienk.
Tapasztalta, mit jelent éhesnek, szomjasnak és fáradtnak lenni. Táplálékkal tartotta
fenn életét és alvással erősítette testét. Idegen és vándor volt a földön - a világban
élt, de nem e világból való volt. Megkísértetett és háboríttatott, ahogyan napjainkban
is férfiak és nők megkísértetnek és háboríttatnak, de a bűntől mentes maradt.
Mindenkor gyöngéd, részvétteljes, szeretetteljes volt, másokkal szemben elnéző.
Isten jellemét így szemléltette lényében. "Az Ige testté lett és lakozék mi közöttünk...
aki teljes vala kegyelemmel és igazsággal." (Ján. 1, 14.)

270
Ellen G. White Apostolok története

A kolosséi hívők, kiket a pogányság szokásai és befolyása vett körül, abban a
veszélyben forogtak, hogy elszakadnak az egyszerű evangéliumtól. Pál tehát ettől
óvta őket, amennyiben Krisztusra, mint egyedül megbízható Vezetőjükre irányította
tekintetüket. "Mert akarom, hogy tudjátok" - írta nekik -, "hogy milyen nagy
tusakodásom van ti érettetek, és azokért, kik Laodiczeában vannak és mindazokért,
akik nem láttak engem személy szerint e testben, hogy vigasztalást vegyen az ő
szívük, egybeköttetvén a szeretetben, és hogy eljussanak az értelem
meggyőződésének teljes gazdagságára, az Isten és az Atya és a Krisztus ama
titkának megismerésére."
"Ezt pedig azért mondom, hogy valaki titeket rá ne szedjen hitető beszéddel...
Azért, amiképpen vettétek a Krisztus Jézust, az Urat, akképpen járjatok Ő benne,
meggyökerezvén és tovább épülvén Ő benne, és megerősödvén a hitben, amiképpen
arra taníttattatok, bővölködvén abban hálaadással. Meglássátok, hogy senki ne
legyen, aki bennetek zsákmányt vet a bölcselkedés és üres csalás által, mely
emberek rendelése szerint, a világ elemi tanításai szerint, és nem a Krisztus szerint
való. Mert Ő benne lakozik az Istenségnek egész teljessége testileg. És Ő benne
vagytok beteljesedve, aki feje minden fejedelemségnek és hatalmasságnak."
Krisztus előre megmondotta, hogy hitetők lépnek fel, kiknek befolyása által "a
gonoszság megsokasodik" és "a szeretet sokakban meghidegül." (Máté, 24, 12.) Ezek
felől intette a tanítványokat, mert innen nagyobb veszélyek fenyegetik a
gyülekezetet, mint üldöző ellenségeik részéről. Pál is ismételten óva intette a hívőket
ezektől az álnok tanítóktól. Elsősorban ettől a veszélytől óvakodjanak; mert
amennyiben befogadják ezeket a hamis tanítókat, a tévelygésnek nyitják meg a
kaput. Az ellenségnek lehetővé teszik, hogy az újonnan megtérteknek lelki
ítélőképességét elhomályosítsa és bizalmukat megrendítse. Krisztus a zsinórmérték,
Akihez szabva kell megvizsgálni az előadott tanokat. Mindazt, ami tanaival nem
egyezik, utasítsák vissza. A bűnért megfeszített, halottaiból feltámadt és mennybe
felszállott Krisztus ez az üdvösség tudománya, melyet elsajátítaniuk és tanítaniuk
kell.
Isten Igéjének intelmei, a keresztény gyülekezetet minden oldalról fenyegető
veszélyekre nézve ma is érvényesek. Miként az apostolok idejében igyekeztek
emberek a Szentírásba vetett hitet hagyományok és bölcseletek által aláásni, úgy
igyekszik az igazság örök ellensége ma is az érékeknek hízelgő "magasabb kritika"
irányzatával, a fejlődéselmélettel, spiritizmussal, teozófiával és panteizmussal a
lelkeket tiltott útra csábítani. Sokak szemében a Biblia: olaj nélküli lámpa, mert
bölcseleteikkel gondolataikat helytelen irányba terelték. A "magasabb kritika"
feltevéseken alapuló, részletező és felépítő módszere lerombolja a Bibliába, mint
isteni kinyilatkoztatásba vetett hitet. Megrabolja Isten Igéjét attól az erejétől, hogy
embereket befolyásoljon, felemeljen és megihlessen. A spiritizmus vagy
spiritualizmus arra tanít tömegeket, hogy a vágy a legfőbb törvény; a féktelenség:
szabadság; az ember csupán önmagának tartozik felelősséggel.

271
Ellen G. White Apostolok története

Jézus követője is találkozni fog ezekkel az "okoskodó beszédekkel", amelyektől
az apostol óvta a kolosséi hívőket. Találkozni fog az Írást átszellemesítő spiritualisták
magyarázataival, azonban ne fogadja el. Szavát csupán a Szentírás örök igazságainak
határozott megerősítésére használja fel; tekintetét Krisztusra irányítsa, szilárdan
haladjon az előírt úton és száműzzön minden olyan eszmét, mely nincs összhangban
Krisztus tanaival. Isten igazsága legyen elmélkedésének és gondolkozásának tárgya.
A Bibliát tekintse Isten Szavának, mely közvetlenül szól hozzá. Így azután megtalálja
azt az igazságot, amely isteni.
Isten ismerete, ahogyan Krisztusban megnyilatkozott, az a tudomány, mellyel
mindenkinek, aki üdvözül, bírnia kell. Ez az az ismeret, mely a jellem átalakulását
eredményezi. Ha belép életünkbe, a lelket újjáalakítja Krisztus képmására. Erre az
ismeretre Isten hívja meg gyermekeit; nélküle minden más egyéb: csak hiúság és
semmiség.
A jellemfejlesztés tulajdonképpeni talapzata minden nemzedékben és minden
országban ugyanaz: Isten Igéjének alapelvei. Egyetlen megbízható és biztos irányelv:
cselekedni azt, amit Isten mond. "Az Úrnak rendelései helyesek" és "aki ezeket
cselekszi, nem rendül meg soha örökké." (Zsolt. 19, 9; 15, 5.) Az apostolok, koruk
tanai ellen, Isten Igéjével szálltak szembe. "Mert más fundamentumot senki nem
vethet azon kívül, amely vettetett, mely a Jézus Krisztus." (1. Kor. 3, 1.)
A kolosséi hívők, megtérésük és megkeresztelkedésük alkalmával
megfogadták, hogy eddigi életük hitszabályaival és szokásaival szakítanak, és
Krisztus iránti kötelezettségeikhez hűek maradnak. Levelében Pál emlékeztette őket
erre; hangsúlyozta, hogy fogadalmukhoz hűségesek csak úgy maradhatnak, ha
állandóan ellentápnak a gonosznak, mely megkísérli hatalmába keríteni őket. "Ezért,
ha feltámadtatok a Krisztussal, az odafelvalókat keressétek, ahol a Krisztus van, az
Istennek jobbján ülvén. Az odafelvalókkal törődjetek, nem a földiekkel, mert
meghaltatok, és a ti életetek el van rejtve együtt a Krisztussal az Istenben." (Kol. 3,
1-3.)
"Azért, ha valaki Krisztusban van, új teremtés az; a régiek elmúltak, ímé újjá
lett minden." (2. Kor. 5, 17.) Krisztus ereje által férfiak és nők tépték már szét bűnös
szokások béklyóit. Lemondtak az önzésről. Bűnösök tisztelettudókká, iszákosok
józanná, erkölcstelenek tisztává lettek. Olyan lelkek, akik Sátán képmását viselték,
átalakultak Isten képmására. Ez az átalakulás: a csodák csodája. Az Igének ez az
átformáló ereje az Ige legmélységesebb csodája, legrejtettebb titka. Megérteni nem
tudjuk, csak hisszük azt, amit az Írás kijelent: "Krisztus ti bennetek, aki a
dicsőségnek reménysége."
Ha Isten Lelke uralja a szívet és a lelket, a megtért ember új énekbe kezd;
ugyanis felismeri tapasztalataiban Isten ígéreteinek beteljesülését, mivel
törvényszegéseit megbocsátotta és bűneit elfedezte. Bűneit, hogy a törvényt áthágta,
megbánta; hívővé vált Krisztusban, aki elszenvedte a halált, hogy felmentse az

272
Ellen G. White Apostolok története

embert. "Megigazulván azért hit által, békességünk van Istennel, a mi Urunk Jézus
Krisztus által." (Róm. 5, 1.)
Azonban, ha a keresztény már tett ilyen tapasztalatot, mindazáltal ne tegye
ölbe kezeit és ne elégedjen meg azzal, amit Krisztus munkált érette. Aki Krisztus
országába be akar jutni, tapasztalni fogja, hogy a bűnös természet minden ereje és
szenvedélye, a sötétség birodalmának hatalmai által felszítva, összeesküdött ellene.
Mindennap újólag oda kell szentelnie magát és mindennap fel kell vennie a harcot a
gonosszal. Régi szokások, veleszületett rossz hajlamok harcolni fognak a
felsőbbségért; ezekkel állandóan küzdenie kell, hogy Krisztus erejében győzelmet
arathasson.
"Öldököljétek meg azért a ti földi tagjaitokat" - írja az apostol a
kolossébeliekhez - "melyekben ti is jártatok régemen, mikor éltetek azokban. Most
pedig vessétek el magatoktól ti is mindazokat; haragot, fölgerjedést. gonoszságot és
szátokból a káromkodást és gyalázatos beszédet... Öltözzétek fel azért, mint az
Istennek választottai, szentek és szeretettek, könyörületes szívet, jóságosságot,
alázatosságot, szelídséget, hosszútűrést; elszenvedvén egymást és megbocsátván
kölcsönösen egymásnak, ha valakinek valaki ellen panasza volna; miképpen a
Krisztus is megbocsátott néktek, akképpen ti is. Mindezeknek fölébe pedig öltözzétek
fel a szeretetet, mint amely a tökéletességnek kötele; és az Istennek békessége
uralkodjék a ti szívetekben, amelyre el is hívattatok egy testben; és háládatosak
legyetek."
A kolossébeliekhez intézett levél telve van kiválóan értékes tanításokkal
mindazok számára, akik Krisztus szolgálatában állnak; tanokkal, melyek
kidomborítják az állhatatos célratörést, magasztos célkitűzést azok életében, akik
helyesen képviselik az Üdvözítőt. Ha a hívő lemond mindenről, ami akadályozhatná
haladásában a keskeny úton, vagy visszatarthatna másokat erről az útról, akkor
mindennapi életében irgalmasság, alázat, szelídség, türelem és Krisztus szeretete
nyilvánul meg.
Legnagyobb szükségletünk: erő - a magasabb rendű, tisztább és nemesebb
életre. Túl sokat foglalkozunk e világgal és túl keveset Isten országával. A
kereszténynek semmitől sem szabad visszariadnia azon igyekezetében, hogy elérje az
Isten által előírt eszményt. Krisztus kegyelméből és ereje által, erkölcsi és lelki
tökéletesség ígérete szól mindenkinek. Jézus az erő forrása; az élet kútfeje. Elvezet
Igéjéhez; a bűntől beteg lélek gyógyítására az Élet fájáról nyújt leveleket. Odavezet
Isten trónjához és olyan imát helyez ajkainkra, amely által szoros összeköttetésbe
jutunk Vele. Érettünk megmozgatja a menny minden hatalmát. Minden léptünkkel
érintkezésbe jutunk kiapadhatatlan erejével.
Isten nem korlátozza azok növekedését és fejlődését, akik sóvárognak
"akaratának ismeretére, minden lelki bölcsességben és értelemben"... Megerősödnek
ima, éberség, ismeret és értelemben való növekedés által "dicsőséges hatalmának

273
Ellen G. White Apostolok története

minden erejével". Így készülnek fel, hogy másokért munkálkodjanak. Az Üdvözítő azt
kívánja, hogy megtisztult és megszentelt emberek legyenek segítőtársai. Ezért a
magasztos kiváltságért mondjunk köszönetet
Neki, "aki alkalmassá tett bennünket a világosságban élő szentek örökségére;
aki megmentett bennünket a sötétség fejedelemségétől és szeretett Fiának
országába helyezett bennünket."
A kolossébeli hívőkhöz intézett leveléhez hasonlóan, Pál a filippibeli
gyülekezetnek is írt római fogságának ideje alatt. A filippii gyülekezet adományokat
küldött számára Epafroditus által. Őt Pál úgy mutatja be, mint "az én atyámfiát és
munkatársamat és bajtársamat, néktek pedig követeteket és szükségemben
áldozatot hozó szolgátokat." Római tartózkodása alatt Epafroditus "beteg volt,
halálhoz közel" - írja Pál -, "de az Isten könyörült rajta, nem csak ő rajta pedig,
hanem én rajtam is, hogy szomorúság ne jöjjön szomorúságomra." Amikor a filippii
hívők hallottak Epafroditus megbetegedéséről, annyira aggódtak érte, hogy
visszatérését határozta el. "Mivelhogy vágyva vágyott mindnyájatok után, és
gyötrődött amiatt, hogy meghallottátok, hogy ő beteg volt... Annakokáért hamarabb
küldtem őt haza, hogy meglátván őt, ismét örüljetek és nékem is kisebb legyen a
szomorúságom. Fogadjátok azért őt az Úrban teljes örömmel; és az ilyeneket
megbecsüljétek. Mert a Krisztus dolgáért jutott majdnem halálra, kockára tévén
életét, hogy kárpótoljon engem azért, hogy nékem tett szolgálatotoknál ti nem
voltatok jelen."
Epafroditussal Pál levelet küldött a filippii hívőknek, amelyben megköszönte
nekik adományaikat. Az összes gyülekezetek közül a filippii közösség gondoskodott
legbensőségesebben az apostol szükségleteiről. "Tudjátok pedig ti is, filippibeliek,
hogy az evangélium hirdetésének kezdetén, mikor Maczedóniából kimentem,
egyetlen egyház sem volt részes velem a kölcsönös adásban és vevésben, csak ti
egyedül. Mert már Thessalonikában is, egyszer is, másszor is, küldtetek nékem
szükségemre. Nem, mintha kívánnám az ajándékot; hanem kívánom azt a
gyümölcsöt, mely sokasodik a ti hasznotokra; megkaptam pedig mindent és
bővölködöm, beteltem, vévén Epafroditustól, amit küldöttetek, mint kedves jó illatot,
kellemes, tetsző áldozatot az Istennek." (Fil. 4, 15-18.)
"Kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus
Krisztustól! Hálát adok az én Istenemnek, minden ti rólatok való emlékezésemben
mindenitekért nagy örömmel könyörögvén, mivelhogy részt vettetek az evangélium
ügyében az első naptól fogva mind ez ideig; meg lévén győződve arról, hogy aki
elkezdette bennetek a jó dolgot, elvégzi a Krisztus Jézusnak napjáig. Aminthogy
méltó, hogy én ilyen értelemben legyek mindenitek felől, azért, mert én szívemben
hordalak titeket, mint akik mind az én fogságomban, mind az evangéliumnak
oltalmazásában és megbizonyításában mindnyájan részestársaim vagytok a nékem
adott kegyelemben. Mert bizonyságom az Isten, mely igen vágyakozom

274
Ellen G. White Apostolok története

mindnyájatok után... És azért imádkozom, hogy a ti szeretetetek még jobban-jobban
bővölködjék ismeretben és minden értelmességben, hogy megítélhessétek, hogy mi a
rossz és mi a jó; hogy legyetek tiszták és botlás nélkül valók a Krisztusnak napjára;
teljesek lévén az igazságnak gyümölcsével, melyet Jézus Krisztus teremt az Isten
dicsőségére és magasztalására." (Fil. 1, 2-11.)
Pált, fogságában Isten kegyelme erősítette meg, és tette lehetővé számára,
hogy nyomorúságban örvendhessen. Teljes hittel és bizonysággal írta a filippii
testvéreknek, hogy fogsága az evangélium haladására szolgált. "Tudtotokra akarom
pedig adni atyámfiai, hogy az én dolgaim inkább előmenetelére lőnek az
evangéliumnak; annyira, hogy a Krisztusban híressé lett az én fogságom a testőrség
egész házában és minden mások előtt, és többen az
Úrban való atyafiak közül, bízván az én fogságomban, nagyobb bátorsággal
merik szólani az igét." (Fil. 1, 12-14.)
Az apostolnak ez a tapasztalata tanulságot nyújt számunkra, mivel feltárja
előttünk Isten munkamódszerét. Az Úr győzelemmé változtathatja azt, amit mi
eredménytelenségnek és vereségnek látunk. Bennünket az a veszély fenyeget, hogy
Istenről megfeledkezünk és csak a láthatókra nézünk, ahelyett, hogy a hit szemeivel
a láthatatlanra tekintenénk. Ha azután szerencsétlenség és nyomorúság szakad
reánk, azonnal készek vagyunk vádolni Istent, hogy elhanyagol és kegyetlen
hozzánk. Ha jónak látja, hogy hasznavehetőségünket valamilyen irányban korlátozza,
bánkódunk Fölötte, mert nem gondoljuk meg, hogy Isten így is csak javunkat akarja.
Bárcsak megtanulnók, hogy a csapások Isten magasztos tervének egy részét
képezik; hogy a keresztény a nyomorúság ostora alatt néha többet tehet Mesteréért,
mintha nyilvánosan szolgálatában munkálkodna.
Pál, a filippibeliek elé a keresztényi élet példaképéül Krisztust állította, "aki
mikor Istennek formájában vala, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy ő az Istennel
egyenlő, hanem önmagát megüresíté, szolgai formát vévén föl, emberekhez
hasonlóvá lévén; és mikor olyan állapotban találtatott mint ember, megalázta magát,
engedelmes lévén halálig, még pedig a keresztfának haláláig." (Fil. 2, 6-8.)
"Annakokáért szerelmeseim" - folytatja az apostol - "amiképpen mindenkor
engedelmeskedtetek, nem úgy, mint az én jelenlétemben csak, hanem most sokkal
inkább az én távollétemben, félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti
idvességteket; mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a
munkálást jó kedvéből. Mindeneket zúgolódások és versengések nélkül
cselekedjétek; hogy legyetek feddhetetlenek és tiszták, Istennek szeplőtlen
gyermekei az elfordult és elvetemült nemzetség közepette, kik között fényletek, mint
csillagok e világon; életnek beszédét tartván elébök; hogy dicsekedhessem majd a
Krisztus napján, hogy nem futottam hiába, sem nem fáradtam hiába." (Fil. 2, 12-16.)

275
Ellen G. White Apostolok története

Ezeket a szavakat megörökíti az Írás, hogy minden küzdő léleknek segítségére
szolgáljanak. Pál azonban nemcsak utal a tökéletesség mértékére, hanem meg is
mutatja, hogyan érhető el. "Munkáljátok üdvösségteket", "mert Isten az, aki
munkálkodik bennetek."
Az üdvösséget társulás, együttmunkálkodás útján nyerjük el. A megtérd bűnös
és Isten között együttmunkálkodás létesül. Ez elengedhetetlen a jellem felépítéséhez,
helyes alapelvek kialakításához. Az embernek komoly erőfeszítéseket kell tennie,
hogy legyőzze azt, ami a tökéletesség elérésében akadályozza. Az eredmény azonban
teljesen Istentől függ; csupán emberi erőfeszítések nem elegendők. Isten segítsége
nélkül teljesen értéktelenek. Isten munkálkodik, és az ember is. Az embernek kell
ellenállnia a kísértésnek, de az erőt ehhez Istentől nyeri. Így egészíti ki egymást
egyrészt a végtelen bölcsesség, részvét és erő, másrészt a gyengeség, bűn és teljes
tehetetlenség.
Isten azt akarja, hogy uralkodjunk önmagunk felett; azonban beleegyezésünk
és együttmunkálkodásunk nélkül nem segíthet rajtunk. Isten Lelke az embernek
adott erők és képességek által munkálkodik. Önmagunkból nincs erőnk, hogy
szándékainkat, vágyainkat és hajlamainkat összhangba hozzuk Isten akaratával. Ha
azonban készek vagyunk arra, hogy "készségesekké tegyen bennünket", akkor az
Üdvözítő elvégzi helyettünk; "lerontja az okoskodásokat és minden magaslatot,
amely Isten ismerete ellen emeltetett" és foglyul ejt "minden gondolatot, hogy
engedelmeskedjék a Krisztusnak." (2. Kor. 10, 5.)
Aki erős, kiegyensúlyozott jellemet akar építeni és minden tekintetben biztos
alapon álló kereszténnyé óhajt válni, annak késznek kell lennie, hogy Krisztusért
mindent odaáldozzon, mindent megtegyen, mert az Üdvözítő nem fogadhat el
megosztott szolgálatot. Naponta kell megtanulnia az alázatos odaadás jelentőségét.
Isten Igéjében kell kutatnia, lényegét meg kell értenie és engedelmeskednie kell
előírásainak. Csakis így juthat el a keresztényi tökéletességre. Napról napra Isten
munkálkodik vele, csiszolja jellemét, melynek meg kell állania a végső próba
órájában. Viszont a hívő napról napra bizonyságot tesz emberek és angyalok előtt,
hogy mit tehet az evangélium az elesett emberekért.
"Én enmagamról nem gondolom, hogy már elértem volna" - írja Pál "de egyet
cselekszem, azokat, amelyek hátam megett vannak, elfelejtvén azoknak pedig,
amelyek előttem vannak, nékik dőlvén, célegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus
Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára."
Pál nagyon sokat tett. Kezdve attól a naptál, midőn Krisztusnak adta át magát,
élete fáradhatatlan szolgálatból állott. Városról városra, országról országra utazott,
hirdette a keresztről szóló Igét; lelkeket térített meg az evangéliumhoz és
gyülekezeteket alapított. Ezek sorsát állandóan szívén viselte; több levelet is intézett
hozzájuk, hogy oktassa őket. Időközönként mesterségét is folytatta, hogy
mindennapi kenyerét megkeresse. Azonban életének valamennyi elfoglaltsága

276
Ellen G. White Apostolok története

közepette sem tévesztette szem elől az egyetlen nagy célt: "hogy törtessen
magasztos elhivatására." Előtte egyetlen cél létezett csak: hogy hű maradjon Hozzá,
aki Damaszkusz kapujánál nyilatkozott meg előtte és lépett be életébe. Ettől a céltól
semmi sem tudta eltántorítani. A golgotai keresztet magasztalni - ez volt a mindent
átfogó indíték, ami szavait és tetteit ihlette.
Az a magasztos cél, mely Pált arra bírta, hogy minden fáradtság és
viszontagság ellenére is előretörjön, késztessen minden keresztény munkást arra,
hogy fenntartás nélkül szentelje életét Isten szolgálatára. A világ csábítani Fogja;
igyekszik figyelmét elvonni az Üdvözítőről; a hívő azonban törtessen célja felé.
Mutassa meg a világnak, az angyaloknak és az embereknek, hogy reménységének
megvalósulása, megvalósítása minden áldozatot és erőfeszítést megér, mert elvezet:
Isten színe elé.
Noha Pál fogoly volt, de mégsem csüggedt el. Győzelmi ének hatja át leveleit,
melyeket Rómából írt a gyülekezetekhez. "Örüljetek az Úrban mindenkor" - üzeni a
filippieknek - "ismét mondom örüljetek!... Semmi felől ne aggódjatok, hanem
imádságotokban és könyörgéstekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel
kívánságaitokat az Isten előtt. És az Istennek békessége, mely minden értelmet felül
halad, meg fogja őrizni szíveiteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban. Továbbá,
atyámfiai, amik csak igazak, amik csak tisztességesek, amik csak igazságosak, amik
csak tiszták, amik csak kedvesek, amik csak jó hírűek; ha van valami erény és ha van
valami dicséret, ezekről gondolkodjatok." (Fil. 4, 4-8.)
"Az én Istenem pedig be fogja tölteni minden szükségeteket az Ő gazdagsága
szerint dicsőségesen a Krisztus Jézusban... A mi Urunk Jézus Krisztusnak kegyelme
legyen mindnyájatokkal!"

277
Ellen G. White Apostolok története

46. Szabadlábon
Mialatt Pál Rómában áldásosan működött és sok lélek megtérésére, valamint a
hívők bátorítására szolgált, a láthatáron sötét felhők tömörültek, melyek nem csupán
az ő biztonságát, hanem az egyház létét, fejlődését is fenyegették. Rómába
érkezésekor a császári testőrség századosának adták át, aki jóravaló, igazságos
ember volt. Jószívűsége folytán Pál aránylag szabadon mozoghatott és fejleszthette
az evangélium művét. Azonban mielőtt még kétévi fogsága letelt volna, ezt a
századost olyan hivatalnok váltotta le, akitől Pál nem várhatott különösebb
jóindulatot.
A zsidók most még tevékenyebben áskálódtak Pál ellen, mint valaha; jó
segítőre találtak Néró második feleségében. Ez az elvetemült asszony prozelita volt,
aki felhasználta minden befolyását, hogy gonosz szándékukat pártfogolja, a
kereszténység buzgó harcosával szemben.
A császártól, akire Pál hivatkozott, nemigen várhatott igazságos ítéletet. Néró
életmódja züllöttebb, jelleme elvetemültebb volt, mint valamennyi elődjéé; sőt
fokozott kegyetlenkedéseket hajtott végre. A kormányzatot nála erőszakosabb
uralkodóra már nem lehetett volna bízni. Uralkodásának első esztendejében fiatal
mostohaöccsét, a jogos trónörököst mérgeztette meg. Néró azután fokról fokra
süllyedt, mind mélyebbre a bűnök és gonosztettek posványában, míg saját
édesanyját és azután feleségét is meggyilkolta. Nem volt olyan gaztett, amelyre
képes ne lett volna, vagy olyan jellemtelenség, melyre nem lett volna kapható.
Minden nemesen érző lélekben csak undort és megvetést keltett.
Udvarában végrehajtott gonosztettek részletei sokkal aljasabbak és
borzalmasabbak, hogysem leírhatók volnának. Aljas rémtettei még azokban is undort
és iszonyatot keltettek, akik kényszerítve voltak részt venni bennük. Állandó
rettegésben tartotta őket az, vajon legközelebb milyen új borzalmat eszel ki. De még
ezek a gonosztettek, melyeket Néró elkövetett, sem ingatták meg alattvalói hűségét.
Az egész civilizált világ teljhatalmú uralkodójának ismerték el. Sőt, úgy tisztelték és
dicsőítették, mint Istent.
Emberi megítélés és mérlegelés szerint ilyen bíró előtt, Pál halálos ítélete
teljesen biztos volt. Az apostol azonban tudta, hogy addig, amíg Istenhez hű marad,
nincs mitől félnie. Isten, Aki megőrizte a múltban, megóvhatja most is a zsidók
gyűlölete és a császár hatalma elől.
És valóban, Isten megoltalmazta szolgáját. Pál kihallgatásakor, az ellene
felhozott vádakat nem tudták bizonyítani. Az általános várakozás ellenére, jellemével

278
Ellen G. White Apostolok története

össze nem egyeztethető igazságérzettel, Néró kijelentette, hogy a fogoly ártatlan! Az
apostol béklyóit leoldozták; ismét szabad emberré lett.
Ha Pál kihallgatását tovább halasztják, vagy őt valamilyen okból a következő
évig visszatartják Rómában, akkor minden bizonnyal életét veszti a kitört üldözés
alkalmával. Fogsága alatt ugyanis annyira magnövekedett a keresztény hitre tértek
száma, hogy felkeltette a hatóságok figyelmét és ellenségeskedését. A császár
haragját különösen az szította fel, hogy udvartartásának tagjai közül többen
megtértek; csakhamar talált is módot rá, hogy a keresztényekkel kegyetlenkedjék.
Akkortájt Rómában borzalmas tűzvész ütött ki, mely majdnem a fél várost
elpusztította. Az a hír járta, hogy Néró maga gyújtotta fel a várost. Hogy a gyanú
árnyát is eloszlassa, igyekezett különösen nagylelkűen bánni a tűzvész áldozataival,
amennyiben bőkezűen segítségére sietett a hajléktalanoknak és tehetetleneknek.
Mindamellett őt vádolták ezzel a gonosztettel. A nép izgatott volt és feldühödött;
tehát hogy minden gyanút eltereljen, és egyszersmind megszabaduljon attól a
néprétegtől, melytől félt és amelyet gyűlölt, Néró a gyújtogatással a keresztényeket
vádolta meg. Fondorlata eredményes volt; Krisztus követőinek ezreit - férfiakat,
nőket és gyermekeket gyilkolták le a legborzalmasabb mádon.
Ettől a borzalmas üldözéstől Pál megmenekült; mert szabadlábra helyezése
után azonnal eltávozott Rómából. Ezt az utolsó, rövid szabadságát arra használta fel,
hogy szorgalmasan munkálkodjék a gyülekezetekért. Különösen arra törekedett,
hogy a görög és a keleti gyülekezetek között szorosabb egységet, kapcsolatokat
létesítsen; a hívők lelkületét megerősítse, ellenállóbbá tegye a beszivárgó hamis
tanokkal szemben, melyek a hitet veszélyeztették.
Az a sok viszontagság és aggodalom, melyet Pál elszenvedett, felőrölte testi
erejét. Az öregség törődöttsége érezhetővé vált nála. Tudta, hogy munkássága vége
felé közeleg. De minél rövidebb idő állott rendelkezésére, annál inkább fokozta
igyekezetét. Buzgósága nem ismert határt. Céltudatosan, gyors elhatározással, erős
hittel utazgatott mindenfelé, gyülekezetről gyülekezetre. Igyekezett megerősíteni a
hívőket, hogy kitartó, hűséges munkát végezzenek a lelkekért, kiket Krisztusnak
nyernek meg. Bátorította a testvéreket, hogy az előttük álló nehéz időkben is,
hűségesen, állhatatosan vallják meg Urukat, Jézus Krisztust.
Fuss előre a cél felé. Pál apostollal.
A kikötőben vár Jézus A jutalommal.
Ő az, aki jött éretted, Megmentésedre,
Hit által élj itt, e földön, azért Őbenne.
Csakhogy igaz hittel fogadd Az Üdvözítőt!
Könnyhullatások közt kérjed, Mint egy megmentőt.
Ő törli le homlokodról A verejtéket

279
Ellen G. White Apostolok története

És beviszen a dicsőség Honába téged.
Hatalmasan zúg a vihar, Zajlik a tenger.
Hithajócskánk evez rajta, Remeg az ember.
Pál apostol nem remegett, Pedig beszélte,
Hogy a tengeren volt neki Sok veszedelme.
Róma felé evezének S a tenger dühe
Megháborodék s a hajót Szerteszét törte.
Sikolt a nép, hogy nincs segély, Mindenki elvesz,
De Pál apostol így kiált: Egy hiány sem lesz.
Légy te is mint Pál apostol, az Úr eszköze.
Menj bárhova is küldetel, Bátran előre!
Ki munkáját hűen végzi, Az nyer koronát,
Mit Megváltónk ama napon Szolgáinak ád.

280
Ellen G. White Apostolok története

47. Ismét börtönben
Felmentése után, Pál működése a gyülekezetek érdekében, nem kerülhette el
ellenségei figyelmét. Mióta Néró megkezdte az üldözést, a keresztényeket mindenfelé
számkivetett felekezetnek tartották. Nemsokára a hitetlen zsidóknak az az eszméjük
támadt, hogy bevádolják Pált, mint bujtogatót, Róma felgyújtásának bűntettével.
Noha Pál bűnösségében egy pillanatig sem hitt egyikük sem, mégis tudták, hogy ez a
vád, a valószínűség legcsekélyebb látszatával, sorsát megpecsételné. Mesterkedéseik
következtében Pált újból elfogták és gyorsan börtönbe vetették - utoljára.
Erre a második útjára több régi munkatársa is elkísérte Pált Rómába. Mások is
komolyan óhajtottak sorsában osztozni, ellenben Pál nem engedte meg nekik,
nehogy életüket veszélyeztessék. Kilátásai sokkal rosszabbak voltak most, mint előző
fogságának idején. Néró alatt az üldözések a keresztények számát Rómában
jelentékenyen csökkentették. Ezrek szenvedtek mártírhalált hitükért. Sokan
eltávoztak a városból; a visszamaradtak pedig megfélemlettek és elcsüggedtek.
Megérkezése után Pált, Rómában sötét föld alatti börtönbe zárták, ahol
pályafutását be is Fejezte. A szörnyű vád miatt, hogy a legaljasabb és
legborzalmasabb gonosztettet követte el a város népe ellen, közutálat volt a sorsa.
Néhány barátja, aki segített hordozni terheit, lassankint elhagyta. Egyesek
elmenekültek; másokat az apostol megbízásokkal küldött a különböző
gyülekezetekhez. Pigellus és Hermogenes voltak az elsők, akik távoztak. Azután
Démás is elhagyta az üldözött apostolt, mert megfélemlett a viszontagságok és
veszélyek mindinkább tornyosuló felhőitől. Krescenst pedig Pál küldte a galátziai
gyülekezetekbe; Titust Dalmácziába, Tikhikust pedig Efézusba. Ezen élményeiről Pál
írja Timótheusnak: "Egyedül Lukács van velem." (2. Tim. 4,11) Az apostol még
sohasem érezte annyira szükségét hittestvérei támaszának, mint éppen most, midőn
öregségtől, fáradtságtól és betegségtől legyengülve, a nyirkos-dohos, sötét, római
börtön rabja volt. Lukács, a szeretett tanítvány és hűséges barát szolgálatai nagy
vigaszára szolgáltak Pálnak. Csakis ez tette lehetségessé számára a hittestvérekkel és
a külvilággal való érintkezést.
E válságos napokban nagy örömöt okozott Pálnak Onésiforus gyakori
látogatása. Ez a melegszívű efézusi hívő mindent megtett, ami módjában állott, hogy
enyhítse Pál fogságát. Szeretett tanítója bilincseket hord az igazságért, mialatt ő
maga szabadon jár-kel; semmi fáradságot sem sajnált tehát, hogy elviselhetőbbé
tegye Pál sorsát.
A szeretet és részvét utáni vágyat Isten ültette az emberi szívbe. Krisztus is,
Gethsemáné kertjében, nagy lelki küzdelmeinek órájában, vágyott tanítványai

281
Ellen G. White Apostolok története

részvétére. Pál, noha a szenvedéseket és nehézségeket panasz nélkül viselte el,
szintén sóvárgott emberi részvét és társak után. Onésiforus látogatásai - hűségének
bizonyítéka - éppen az elhagyatottság és egyedüllét idején, boldoggá és vidámmá
tették az apostolt, aki egész életét embertársai szolgálatára szentelte.
INTÉS ALÁZATRA
Mi üthet át a két világ között?
A SZERETET.
a fénybe öltözött?
a hősi, a szenti, az áldozati?
AZ IS! DE INKÁBB A HÉTKÖZNAPI!
Szárnyat kaptam, s kapirgálásra kérsz.
Nem! de gőg nélkül élj, amivel élsz.
Nem máglya, börtön, s hű harcban a kard
Bármi kis jót tégy, odaát kihajt!
S ki csúcsra tör? Lábad feljebb ha lép?
minden csúccsal mélyül a szakadék!
Hiába tett, s mit tud, s alkot az agy?
- sokszor a kicsi több ott, mint a nagy!
Mondd végre, mi a legfőbb szeretet???
LEGFŐBB??
A JÓ, HA SZÍVEDBŐL TESZED.
Tóth Bálint

282
Ellen G. White Apostolok története

48. Néró ítélőszéke előtt
Midőn Pált kihallgatásra Néró elé idézték, csak halálos ítéletre volt kilátása. Az
a súlyos bűn, amellyel vádolták, valamint a keresztényekkel szemben tanúsított
gyűlölet, nem nyújtott reményt ügyének kedvező kimenetelére.
A görög-római jog szerint, a vádlott védőügyvédet fogadhatott, aki ügyét a
törvényszék előtt képviselte. Az érvelések súlya, bizonyítékok, szenvedélyes
szónoklatok, kérelmek, könyörgések és könnyek hatása alatt a védőnek gyakran
sikerült kedvező ítéletet kieszközölni védence részére, vagy legalábbis az ítélet
súlyosságát enyhíteni. Azonban, amikor Pált Néró elé idézték; ügyét mint tanácsadó,
vagy védő, senki sem merte elvállalni; egyetlen barátja sem volt jelen, aki
összefoglalta volna az ellene felhozott vádakat, avagy a védelmére felhozott
bizonyítékokat. A római keresztények között nem volt egyetlenegy sem, aki ebben a
nehéz órában mellé álljon.
Erről az eseményről az egyetlen megbízható jelentést maga Pál adja a
Timótheushoz intézett második levelében: "Első védekezésem alkalmával senki sem
volt mellettem, sőt mindnyájan elhagytak; ne számíttassék be nékik. De az Úr
mellettem állott és megerősített engem; hogy teljesen bevégezzem az igehirdetést,
és hallják meg az összes pogányok; és megszabadultam az oroszlán szájából." (2.
Tim. 4, 16. 17.)
Pál, Néró előtt - micsoda ellentét! A gőgös uralkodó - előtte pedig: Isten
gyermeke, aki hitéért felel. Néró a világi hatalom, tekintély és gazdagság
csúcspontját érte el - de egyszersmind a bűn és gonoszság mélységét. Hatalma és
nagysága egyedülálló volt. Tekintélyét senki sem vitathatta, sem akaratának nem
állhatott ellen. Fejedelmek koronáikat rakták lábaihoz. Hatalmas seregek meneteltek
parancsára. Flottájának zászlói győzelmet hirdettek. Szobra ott díszelgett a
törvényszékek termeiben és a szenátorok rendeletei, a bírák határozatai akaratát
visszhangozták. Milliók hajoltak meg engedelmesen parancsai előtt. Neve
megremegtette az egész világot. Kegyét veszteni annyit jelentett, mint elveszteni
vagyont, szabadságot és életet. Sötét pillantásától jobban féltek, mint a dögvésztől.
Az agg fogoly, pénztelenül, barátok, tanácsadók nélkül állt ott Néró előtt.
Róma császára előtt, akinek arcvonásaira a benne dúló gyalázatos szenvedélyek ültek
ki. A Fogoly arcáról Isten békessége, szíve nyugalma, szeretete sugárzott. Pál élete
szegénység, önmegtagadás és szenvedés volt. Annak ellenére, hogy ellenségei
megrágalmazták, szidalmazták, meg akarták félemlíteni, mégis bátran emelte
magasra a kereszt zászlaját. Mint Mestere, hontalan vándor volt ő is, és Hozzá
hasonlóan életét embertársai boldogítására szentelte. Hogy is érthette volna meg,

283
Ellen G. White Apostolok története

hogyan is méltányolhatta volna Néró, ez a szeszélyes, szenvedélyes, bűnös zsarnok,
Isten e fiának jellemét és indítékait?
A törvényszék tágas csarnokát megtöltötte a kíváncsi, nyugtalan embertömeg,
mely zúgott, tolongott, hogy mindent, ami történik, lásson és halljon. Magas rangúak
és alacsonysorsúak, gazdagok és szegények, műveltek és tudatlanok, büszkék és
alázatosak, valamennyien, akik ott szorongtak, egyformán tudatlanok voltak. Az
élethez, az üdvösséghez vezető utat egyikük sem ismerte.
A zsidók, mint előzetesen, a lázítás és eretnekség vádjait hozták fel Pál ellen.
A rómaiakkal együtt pedig megvádolták, hogy a város felgyújtására bujtogatott.
Miközben a vádak ellene elhangzottak, Pál megőrizte rendíthetetlen nyugalmát. A
nép és a bírák meglepetten bámulták. Már sok törvényszéki tárgyaláson vettek részt,
és számtalan gonosztevőt figyeltek meg; azonban ilyen férfiút, akinek arcvonásain
olyan szent nyugalom tükröződött, mint az előttük álló fogolyén, még sohasem
láttak. Az éles szemű bírák, akik megszokták, hogy olvassanak a foglyok
arcvonásaiban, hiába kutatták Pál arcán a bűn nyomait. Mindannyian feszülten
figyeltek szavaira, midőn engedélyt nyert, hogy védekezését előadja.
Pál tehát még egyszer alkalmat nyert, hogy a csodálkozva figyelő tömeg előtt
a kereszt zászlaját fennen lobogtassa. Mialatt tekintete átfogta a körötte hullámzó
tarka tömeget - zsidókat, görögöket, rómaiakat és más országok idegenen -, lelkében
felizzott a vágy, hogy üdvösségüket munkálja. Nem gondol a védekezésre, nem
törődik a környező veszélyekkel, sere rettenetes sorsával, mely vár reá. Egyedül csak
Jézust látja, a Közbenjárót, aki Isten trónja előtt könyörög a bűnös emberért.
Emberfölötti ékesszólással és erővel tárja hallgatósága elé az evangélium igazságait.
Rámutat a bukott emberiségért hozott nagy áldozatra. Kijelenti, hogy az ember
megváltásáért végtelen ár fizettetett le. Isten gondoskodott arról, hogy az emberrel
megoszthassa trónját. Angyali hírnökök kötik össze a földet a mennyel és így az
ember minden cselekedete, akár rossz, akár jó, nyíltan feltárul az igaz Bíró szeme
előtt.
Így harcol, küzd az igazság szószólója! Hívő a hitetlenek, hűséges a hűtlenek
között. Ott áll mint Isten képviselője, szava, mint a menny szózata. Hangjában,
tekintetében semmi szomorúság, semmi félelem, semmi csüggedés. Ártatlanságának
biztos tudatában, felövezve az igazság vértjével, ujjong, hogy Isten gyermeke:
Szava: győzelmi kürthang, mely túlharsogja a csata zaját. Hirdeti, hogy az ügy,
amelynek életét szentelte, az egyetlen, mely sohasem bukhat el. Ő ugyan eleshet -
de az evangélium nem veszhet el. Isten él, és igazsága győz! Sokan, kik e napon
Pálra tekintettek, "olyannak láták az ő orcáját, mint egy angyalnak orcáját." (Apcs. 6,
15.)
A jelenlevők soha azelőtt nem hallottak hasonló szavakat. Még a
legkeményebb szíven is átrezdültek, visszhangzottak. A tiszta, meggyőző igazság
diadalmaskodott a tévelygések felett. Sokan, kiknek szívébe most hatolt a világosság,

284
Ellen G. White Apostolok története

később örömmel jártak fényében. Igazságok, melyek ezen a napon elhangzottak,
hívatva voltak, hogy nemzeteket remegtessenek meg. Igazságok, melyek idő
felettiek, s még akkor is hatnak emberi szívekre, amikor azon ajkakat, melyek
hirdették, már régen elnémította a mártírhalál.
Néró sem hallotta még úgy az igazságot, mint ez alkalommal. Sohasem látta
még ilyen nyíltan életének rettenetes bűneit. A menny világossága hatolt be lelke
rejtekeibe; megremegett a rémülettől azon ítélőszék gondolatára, mely elé végül őt
is, a világ uralkodóját megidézik, hogy elnyerje cselekedetei igazságos jutalmát. Félt
Pál Istenétől és nem merte az apostolt elítélni, mivel az ellene felhozott vádak közül
egy sem volt bizonyítható. Néró vérszomját e pillanatban szent félelem tartotta
féken.
Egy pillanatra feltárult a menny Néró, a megátalkodott gonosztevő előtt is;
békéje és tisztasága kívánatosnak látszott előtte. Ebben a pillanatban hozzá is szólt a
kegyelmi meghívás. De csak egy pillanatra lobogott fel benne a bűnbocsánat sóvárgó
vágya. Utána közvetlenül kiadta a parancsot, hogy Pált vigyék ismét vissza
tömlöcébe. Midőn a börtönajtó bezárult Isten követe mögött, Róma császára előtt is
örökre bezárult a bűnbánat kapuja. A mennynek egyetlen fénysugara sem hatolt át
többé lelke sötétségén, amely körülvette. Isten megtorló ítéletei csakhamar utol is
érték.
Ezután nemsokára Néró elindult Görögországba, hírhedt hadjáratára, melyen
méltatlan és lealjasító kicsapongásaival szégyent hozott magára és országára. Nagy
pompával tért vissza Rómába, s udvaroncaival együtt a legfelháborítóbb módon
tobzódott. Tivornyáik közepette hirtelen zaj hallatszott fel az utcáról. A hírnök, akit a
zaj okának megtudakolására küldtek ki, azzal a rémhírrel tért vissza, hogy Galba,
hadserege élén, gyors ütemben közeledik Róma ellen. A városban is lázadás tört ki,
felháborodott tömeg zúg az utcákon, fenyegetőleg közeledik a palota felé, hogy a
császárt és kíséretét megölje.
Néró, a veszély, a szükség ez órájában nem támaszkodhatott a hatalmas és
irgalmas Istenre, mint a hithű Pál. A szenvedésektől és az esetleges kínzástól, melyet
a csőcseléktől elvárhatott, megfélemlett ez a nyomorult zsarnok. Elhatározta, hogy
inkább önkezével vet véget életének, azonban a kellő pillanatban bátorsága elhagyta.
Rettegésében fejét vesztette és gyáván, szégyenteljesen menekült el a városból,
közeli birtokára. Mindhiába! Rejtekét csakhamar felfedezték. És miközben az üldöző
lovasok mindjobban közeledtek, szolgálattevő rabszolgájával halálos sebet ejtetett
magán. Így pusztult el Néró, a zsarnok, fiatal életének harminckettedik
esztendejében.
MINT NÉRÓ
Elvek az emberek iszonyat között.
A félelem, a rettegés hozzánk költözött.

285
Ellen G. White Apostolok története

Ebben a csodálatosan szép világban miért ülhet lakomát a bűn?
Mint Néró, mikor felgyújtotta Rómát.
Őrült vigyorral ránk köszön a vért kívánó szenvedély;
S az ember szíveket ronccsá tépi:
Hát nincs senki, aki segítsen?
Nincs, aki a szépet megvédi?
- A szívekben nem él már Krisztus.
Valakinek ki kell mondani.
Sokan gondolják, de nem merik ezt nyíltan bevallani.
Préda lett az ember élete.
A halála nem is fájdalom.
Fogjatok össze, kik megértitek hogy Istené az élet, s Ő az Úr azon.
Páskulyné Kovács Erzsébet

286
Ellen G. White Apostolok története

49. Pál utolsó levele
A legfelsőbb ítélőszék előtt történt kihallgatása után, Pál cellájába tért vissza.
Tudta, hogy csak rövid halasztást nyert és ellenségei addig nem nyugszanak, amíg
halálra nem adják. Azonban azt is tudta, hogy egyelőre az igazság aratott diadalt. Az,
hogy hirdethette a megfeszített és feltámadott Üdvözítőt a figyelmesen hallgató
tömeg előtt, már egymagában győzelmet jelentett. Azon a napon olyan munka
kezdődött, amely növekszik és erősödik, amelyet sem Néró, sem Krisztus valamennyi
ellensége sem tud megakadályozni, vagy elpusztítani.
Mialatt Pál nap nap után sivár cellájában ült, és jól tudta, hogy Néró egyetlen
szavára vagy intésére életét feláldozhatják, sokat gondolt Timótheusra. Elhatározta,
hogy magához hívatja. Mielőtt elindult utolsó útjára Rómába, az efézusi gyülekezet
gondviselésével bízta meg. Pált és Timótheust a szeretet mélységes és erős, szinte
rendkívüli köteléke fűzte össze. Timótheus megtérése óta osztozott az apostol
munkájában és szenvedéseiben; a köztük lévő barátság folyton erősbödött,
bensőségesebbé és szentségesebbé vált, míg Timótheus, a megöregedett,
agyonfáradt apostolnak mindazzá vált, ami a gyengéd fiú a szeretett, tisztelt
atyjának. Nem is csoda, hogy Pál elhagyatottságában és egyedüllétében vágyva
vágyott arra, hogy őt láthassa.
A legkedvezőbb viszonyok között is több hónap telhet el, amíg Timótheus Kis-
Ázsiából Rómába érhet. Azonban Pál tudta, hogy napjai meg vannak számlálva, félt
tehát, hogy Timótheus esetleg későn érkezhetik, és őt már nem találja életben.
Fontos tanácsokkal és útbaigazításokkal akarta ellátni, mert Timótheust súlyos
felelősségek terhelték. Míg egyrészt haladéktalan útra kelését sürgette, egyszersmind
leíratta utolsó akaratát, arra az esetre, ha személyesen már nem közölhetné vele.
Lelke telve volt aggódó szeretettel Timótheusért, szeretett fiáért az evangéliumban,
és a reá bízott gyülekezetért; azért óhajtotta mélyen a szívébe vésni, szent hivatása
iránti hűséget.
Pál ilyen üdvözlettel kezdi levelét: "Timótheusnak, az én szeretett fiamnak;
kegyelem, irgalmasság, békesség az Atya Istentől és Krisztus Jézustól, a mi Urunktól!
Hálát adok az Istennek, akinek szolgálok őseimtől fogva tiszta lelkiismerettel, hogy
szüntelen gondolok reád könyörgésemben éjjel és nappal."
Az apostol buzdította Timótheust a hitben való állhatatosságra: "Emlékeztetlek
téged, hogy gerjeszd fel az Isten kegyelmi ajándékát, amely benned van az én
kezeimnek rád tétele által. Mert nem félelemnek lelkét adott nékünk az Isten; hanem
erőnek és szeretetnek és józanságnak lelkét. Ne szégyelld hát a mi Urunk
bizonyságtételét, se engem az ő foglyát; hanem együtt szenvedj az evangéliumért
Istennek hatalma szerint." Pál azután kérte, gondolja meg, hogy Isten "szent

287
Ellen G. White Apostolok története

hívással" hívta el, hirdetni annak hatalmát, aki "világosságra hozta az életet és a
halhatatlanságot az evangélium által." Önmagáról pedig kijelentette: "Amelyre nézve
tétettem én hirdetővé és apostollá és pogányok tanítójává. Amiért szenvedem ezeket
is; de nem szégyenlom, mert tudom, kinek hittem, és bizonyos vagyok benne, hogy
ő az én nála letett kincsemet meg tudja őrizni ama napra."
Hosszú szolgálatának évei alatt Pál sohasem ingott meg; hűséges maradt
Üdvözítőjéhez. Bárhol volt is - akár sötét lelkű farizeusok, vagy római hatalmasságok
előtt; akár a listrai dühöngő csőcselék, vagy a macedóniai börtön bűnösei között;
akár a megrémült hajósokkal érvelt a zátonyra futott hajón, avagy mindenkitől
elhagyatva, kihallgatáson Néró előtt - sohasem szégyellte azt az ügyet, amelyet
képviselt. Kereszténységének egyetlen nagy célja volt: hogy mindenkor Neki
szolgáljon, kinek Nevét egykor ugyan megvetette. E célja elérésétől sem ellenállás,
sem üldöztetés eltántorítani többé sohasem tudta. Hite, mely a gyakorlatban
megerősödött és áldozat által megtisztult, tartotta fenn és erősítette meg.
"Te annakokáért én fiam" - folytatta Pál - "erősödjél meg a Krisztus Jézusban
való kegyelemben. És amiket tőlem hallottál sok bizonyság által, azokat bízzad hív
emberekre, akik másoknak a tanítására is alkalmasak lesznek. Te azért a munkának
terhét hordozzad, mint a Jézus Krisztus jó vitéze."
Istennek igaz szolgája nem fél sem a nehézségektől, sem a felelősségtől.
Abból a Forrásból, mely sohasem apad ki azok számára, kik komolyan kérik az isteni
erőt, merít ő is, hogy a kísértések órájában ellenállhasson. Az a kegyelem, melyben
részesül, növeli képességét, hogy megismerje Istent és Fiát. Lelke izzik a vágytól,
hogy Mestere tetszésére szolgáljon. Mialatt előretör a keresztény ösvényen, annál
"erősebb lesz a Krisztus Jézus kegyelme által." Ez a kegyelem teszi képessé, hogy
hűségesen tanúskodjon mindarról, amit hallott. Nem veti meg és nem hanyagolja el
Istentől nyert ismeretét, hanem rábízza hűséges emberekre, akik ismét másoknak
adják tovább.
Pál, Timótheushoz intézett ezen utolsó levelében, magasztos célt állított az
ifjabb munkás szemei elé. Felvilágosította kötelességeiről, amelyek reá, mint Krisztus
szolgájára háramlanak. "Igyekezzél, hogy Isten előtt becsületesen megállj, mint
olyan munkás, aki szégyent nem vall, aki helyesen hasogatja az igazságnak
beszédét." "Az ifjúkori kívánságokat pedig kerüld; hanem kövessed az igazságot, a
hitet, a szeretetet, a békességet azokkal egyetembe, akik segítségül hívják az Urat
tiszta szívből. A botor és gyermekes vitatkozásokat pedig kerüld, tudván, hogy azok
háborúságokat szülnek. Az Úr szolgájának pedig nem kell torzsalkodni, hanem legyen
mindenkihez nyájas, tanításra alkalmas, türelmes, aki szelíden fenyíti az
ellenszegülőket; ha talán adna nékik az Isten megtérést az igazság megismerésére."
Az apostol egyszersmind óvta Timótheust a hamis tanítóktól, akik majd
igyekszenek befurakodni az egyházba. "Azt pedig tudd meg, hogy az utolsó
napokban nehéz idők állnak be. Mert lesznek az emberek magukat szeretők,

288
Ellen G. White Apostolok története

pénzsóvárgók, kérkedők, kevélyek, káromkodók, szüleik iránt engedetlenek,
háládatlanok, tisztátalanok... kiknél megvan a kegyességnek látszata, de
megtagadják annak erejét. És ezeket kerüld."
Majd folytatja az apostol: "A gonosz emberek pedig és az ámítók nevekednek
a rosszaságban, eltévelyítvén és eltévelyedvén. De te maradj meg azokban, amiket
tanultál és amik reád bízattak, tudván kitől tanultad. Mert hogy gyermekségedtől
fogva tudod a szent írásokat, melyek téged bölccsé tehetnek az idvességre." ..."A
teljes írás Istentől ihletett és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az
igazságban való nevelésre, hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jó
cselekedetre felkészített." Isten bőségesen gondoskodott eszközökről, hogy sikerrel
küzdjünk meg a gonoszsággal, mely a világban van. A Biblia az a fegyvertár, melyből
a küzdelemre felvérteződhetünk. Derekunkat az igazság övezze körül. Mellvértünk az
életszentség legyen. A hitnek pajzsát tartsuk kezünkben, az üdvnek sisakját pedig
hordjuk fejünkön. A Lélek kardjával, mely Isten Igéje, törjünk utat magunknak a bűn
kötelei közül.
Pál igen jól tudta, hogy komoly veszedelmek leselkednek az egyházra. Tudta,
hogy mindazoknak, akiket a gyülekezetek vezetésével megbíznak, hűséges és
lelkiismeretes munkát kell végezniük. Ezért írta Timótheusnak: "Kérlek azért az Isten
és Krisztus Jézus színe előtt, aki ítélni fog élőket és holtakat az ő eljövetelekor és az
ő országában. Hirdesd az igét, állj elő vele alkalmatos, alkalmatlan időben, ints,
feddj, buzdíts teljes béketűréssel és tanítással."
Ilyen ünnepélyes felhívás, a buzgó és hűséges Timótheushoz, élő bizonyítéka
az evangélium prédikátora fontos és felelősségteljes munkájának. Pál, Isten
ítélőszéke elé idézi Timótheust és meghagyja neki, hogy az Igét - nem emberek
szavát és rendeletét - hirdesse; legyen felkészülve bizonyságot tenni Istenről, bárhol
kínálkozik alkalom: akár nagygyűléseken, akár kicsiny körben; úton, vagy családi
tűzhelynél; barátok vagy ellenségek előtt; biztonságban vagy nehézségek, veszélyek,
gyalázat és veszteség közepette.
Miután Pál attól félt, hogy Timótheust szelíd és engedékeny lelkülete
visszatartja munkájának egyik lényeges részétől, ezért külön felszólítja, hogy legyen
hű a bűn megrovásában is, sőt élesen feddje meg azokat, akik durva bűnöket
követnek el. Mindazáltal "teljes béketűréssel és tanítással" tegye. Krisztus türelmét,
szeretetét mutassa ki, hogy intelmeit magyarázat és az Ige igazsága által juttassa
érvényre.
A bűnt gyűlölni és megfeddni, de a bűnös iránt részvétet és gyengédséget
tanúsítani - igen nehéz feladat. Minél komolyabban igyekszünk szívünk és életünk
megszentelődésére, annál élesebben, kifejezettebben ismerjük fel a bűnt, annál
határozottabban helytelenítünk minden eltérést az igaz útról. Tartózkodjunk a
túlságos szigortól a gonosztevővel szemben; másrészt természetesen vigyázzunk,
nehogy szem elől tévesszük a bűn rendkívüli bűnösségét. Szükséges, hogy a tévelygő

289
Ellen G. White Apostolok története

iránt keresztényi türelmet és szeretetet tanúsítsunk, azonban fennáll az a veszély is,
ha túlságosan elnézők vagyunk hibáival szemben, hogy arra a következtetésre jut:
talán nem is érdemelte meg a feddést, és mint jogtalant, visszautasítja.
Néha az evangélium prédikátorai hosszútűrésükkel okoznak bajt, amennyiben
a tévelygő bűneit tűrik, sőt támogatják is. Így készek mentegetni és enyhíteni azt,
amit Isten elítél; idővel pedig olyan vakokká válnak, hogy még dicsérik is azokat,
akiket Isten parancsa szerint feddeniük kellene. Aki eltompította lelki ítélőképességét,
bűnös engedékenység által, olyanokkal szemben, kiket Isten elítél, előbb-utóbb
súlyosabb bűnöket követ el, amennyiben túl szigorúan és keményen bánik azokkal,
akik Istennek tetszenek.
Sokan eltérnek Isten követelményeitől, akik emberi bölcsességükre büszkék; a
Szentlélek befolyásának ellenállnak és irtóznak Isten Igéjétől. Pedig azt vallják, hogy
keresztények és hivatásuk másokat tanítani. Pál ezekről így ír Timótheusnak: "Mert
lesz idő, mikor az egészséges tudományt el nem szenvedik, hanem saját kívánságaik
szerint gyűjtenek maguknak tanítókat, mert viszket a fülök, és az igazságtól
elfordítják az ő fülöket, de a mesékhez odafordulnak."
Az apostol itt nem a nyíltan vallástalanokra gondol, hanem hitvalló
keresztényekre, akik kedvteléseiknek élnek, akik rabszolgáik saját énjüknek. Ezek
csak olyan tanokat hallgatnak meg, melyek nem ítélik el bűneiket, sem élvvágyó
életmódjukat. Krisztus hűséges szolgáinak egyértelmű szavai sértik fülüket, ezért
olyan tanítókat keresnek, kik dicsérik őket és hízelegnek nekik. Sajnos, néhány
hitvalló prédikátor is, Isten Igéje helyett, emberek véleményét prédikálja. Hűtlenek
megbízatásukhoz és ellentétben hivatásuk kötelességeivel, félrevezetik azokat, kik
bennük lelki vezetőjüket látják.
Isten az élet tökéletes szabályát állította fel számunkra szent törvényében.
Kijelentette, hogy a törvény követelményei, utolsó pontig, minden emberre
kiterjednek, a világ végezetéig. Krisztus azért jött, hogy ezt a törvényt naggyá és
dicsővé tegye; kimutatta, hogy talapzata: szeretet Isten és felebarátunk iránt; hogy
az ember erkölcsi kötelességeinek foglalata: engedelmeskedni szabályainak. Isten
törvénye iránti engedelmességről Ő maga adott nekünk példát, életével. A hegyi
beszédben pedig kifejtette, hogy a törvény követelményei túlmennek a külső
cselekedeteken, kiterjednek a gondolatokra, sőt a szándékokra is.
Ha a törvénynek engedelmeskedünk, képesek leszünk "megtagadni a
hitetlenséget és a világi kívánságokat", "mértékletesen, igazán és szentül élni a
jelenvaló világon." (Tit. 2, 12.) Az igazság nagy ellensége azonban megtévesztette
ezt a világot és az embereket a törvény iránti engedetlenségre csábította. Ezrek és
ezrek távolodnak el - miként azt Pál előre látta - Isten Igéjének egyszerű, éles
igazságaitól és olyan tanítókhoz fordulnak, kik mesékkel szórakoztatják őket. Sokan -
prédikátorok és a nép - lábbal tiporják Isten törvényét. Ezzel a világ Teremtőjét sértik
meg, Sátán pedig ujjong csábításai sikerén. Isten törvénye iránt mutatkozó fokozódó

290
Ellen G. White Apostolok története

megvetéshez kapcsolódik a vallás iránt érzett és növekvő undor; az elharapódzó
büszkélkedés, élvezetvágy, kielégülések; a szülők iránti engedetlenség. Gondolkozó
emberek mindenfelé aggódva kérdik: "Mi a teendő?" Hogyan akadályozzuk meg a
riasztó bajokat? Erre feleli Pál Timótheusnak: "Hirdesd az Igét!" A Bibliában találjuk
cselekedeteink egyedüli biztos irányelveit. Ez Isten akaratának írásbeli leszögezése;
isteni bölcsesség kifejezése. Feltárja az emberi értelem előtt az élet minden fontos
kérdését; akik betartják előírásait, azok számára biztos vezető. Óvja őket, hogy
életüket helytelen irányú fáradozásokkal el ne pazarolják.
Isten kinyilatkoztatta akaratát. Dőreség tehát, ha az ember kételkedik abban,
ami Isten szájából eredt. Miután az Örök Bölcsesség szava elhangzott, emberi
kételyek, bizonytalan lehetőségek rendezésének már nincsen helye. Mindaz, amit
Isten megkövetel tőle, hogy bátran hagyja jóvá világosan kifejezett akaratát. Az
engedelmesség mind az ész, mind a lelkiismeret legfőbb követelménye.
Pál folytatja intelmeit: "De te józan légy mindenekben, szenvedj, az
evangélista munkáját cselekedd, szolgálatodat teljesen betöltsd." Pál, munkája
befejezés előtt állott; óhaja az volt, hogy Timótheus töltse be helyét. Óvja meg az
egyházat a legendáktól és eretnekségektől, amelyek által az ellenség törekszik majd
különböző úton-módon eltéríteni evangéliumi egyszerűségétől. Ezért intette, hogy
kerüljön minden foglalkozást, vállalkozást és lekötöttséget, mely akadályozhatná
abban, hogy teljesen Isten művének szentelje magát. Örömmel viseljen el
ellentmondást, szemrehányást és üldözést, melyet hűséges munkája vált ki.
Prédikátori hivatását "teljesen betöltse", tegyen jót azokkal, akikért Krisztus meghalt.
Pál élete szemléltette az általa tanított igazságokat; ebben rejlett ereje is.
Mindenkor tudatában volt felelősségének; bensőséges összeköttetésben működött
együtt Vele, aki forrása a jogosságnak, kegyelemnek és igazságnak. Krisztus
keresztjébe fogódzott, az eredmény egyetlen biztosítékába. Az Üdvözítő szeretete
volt kimeríthetetlen erőforrása, amely fenntartotta küzdelmemen, melyet
önnönmagával és a gonosszal vívott, miközben Krisztus szolgálatában előretört, a
világ szeretetlensége és ellenségeinek ellenállása ellenére.
Amire az egyháznak a veszedelmek ezen idejében szüksége van: olyan
munkáshadsereg, melynek tagjai, mint Pál, hasznos szolgálatra nevelődtek. Akik
gazdag tapasztalatokat tettek Istennel, igyekvők és buzgók. Megszentelt, önfeláldozó
férfiak kellenek, akik nem riadnak vissza megpróbáltatásoktól és felelősségektől; akik
bátrak és hűek; szívükben kialakult Krisztus, "a dicsőségnek ama reménysége" (Kol.
1, 27.) és szent tűzzel érintett ajakkal "hirdetik az Igét". Ilyen munkások hiányában
szenved Isten ügye; végzetes tévtanok, mint halálos mérgek, fertőzik az emberiség
erkölcseit és fosztják meg reményeitől.
Mialatt hűséges, agyonhajszolt zászlóvivőink az igazságért életüket áldozzák -
kik azok, akik készek arra, hogy helyüket betöltsék? Vajon ifjaink átveszik-e atyáik
kezéből a szent hagyatékot? Készek-e arra, hogy a hűségesek halála által okozott

291
Ellen G. White Apostolok története

tátongó űrt kitöltsék? Vajon szívükbe vésik-e az apostol felhívását, meghallgatják-e a
kötelesség hívó szavát, az önzés, a nagyravágyás csábító bűvkörében?
Pál befejezte levelét. Személyes üzenetet küldött néhány gyülekezeti tagnak
és még egyszer megismételte sürgős kérelmét, hogy Timótheus gyorsan, lehetőleg
még a tél beállta előtt, jöjjön el hozzá. Beszélt egyedüllétéről, mint annak
következményéről, hogy több barátja önként elhagyta, mások távozása viszont
szükségessé vált. Timótheus esetleges aggodalmait, hogy az efézusi gyülekezetnek
szüksége lehet munkásságára, eloszlatja azzal, hogy már elküldte Tikhekust, aki
helyét betöltse.
Miután még megemlékezett Néró előtti kihallgatásáról, hittestvérei szökéséről,
valamint a kegyelmes, szövetségét megtartó Isten segítségéről, Pál befejezte levelét
azzal, hogy szeretett Timótheusát a Főpásztor oltalmába ajánlotta, Aki - ha az
alpásztorokat meg is ölik - nyájáról mégis gondoskodni fog.
Serkenj fel, első tanúk lelke,
hogy Sion falán őrök álljanak,
Kiknek szava sohasem szűnve,
Elleneiddel szembeszálljanak.
Hogy hírök jusson a világon át,
Sok ezer lelket vonjanak hozzád.
Az igaz láng tán ellobbant már?
Elhűlt-e már az első szeretet.
Kereszt tüzéhez senki nem jár,
Gyűjtvén az Úr számára lelkeket.
Tanúknak szelleme, hol maradtál.
Öndicsőségünk több Krisztusénál.
Óh, bárcsak hamar tüzed égne!
És mindenkiben lángolna a hit.
Bár a világ már megismerne,
Hogy egyedül csak véred üdvözít.
Te, aratás líra, óh, nézz le, nézz
Az Aratók száma olyan kevés.

292
Ellen G. White Apostolok története

50. A halálra ítélt
A főtárgyalás alatt, meggyőző erejű beszédével, Pál olyan hatalmas
benyomást gyakorolt a császárra, hogy Néró az ítélethozatalt elhalasztotta. Nem
mentette fel Istennek megvádolt szolgáját, de el sem ítélte. Azonban haragja Pál
ellen csakhamar ismét fellángolt. Elkeseredett dühében, hogy a keresztény vallás
terjedését meg nem akadályozhatja, sőt még saját udvarában sem, elhatározta, hogy
mihelyt elfogadható ürügyet talál, az apostolt kivégezteti. Ezután nemsokára Néró
határozott: Pált vértanúhalálra ítélte. Mivel római polgárt kínpadra nem vonhattak, az
ítélet: fejvételre szólt.
Pált titokban vezették a kivégzés helyére. Azonban csak kevesen lehettek ott
jelen, mert üldözőit megfélemlítette messze ható befolyása, s az, hogy vértanúsága a
kereszténységnek újabb híveket szerezhet. Még a kíséretében levő eldurvult,
megkeményedett katonák is figyeltek szavaira, s ámulva látták, hogy a halállal
szembenézve vidám, sőt lelke ujjong. Mártírhalálának szemtanúi számára - akik
látták készségét, amellyel gyilkosainak megbocsátott, s Krisztusba vetett
rendíthetetlen bizalmát - Pál az "élet illata" volt. Közölök többen fogadták el az általa
hirdetett Üdvözítőt, hogy azután rövid idő múlva, vérükkel pecsételjék meg hitüket.
Pál élete utolsó órájáig, bizonyítéka volt a korinthusi gyülekezethez intézett
szavai igazságának: "Mert az Isten, aki szólt; cetétségből világosság ragyogjon, ő
gyújtott világosságot a mi szívünkben az Isten dicsősége ismeretének a Jézus
Krisztus arcán való világoltatása végett. Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van,
hogy amaz erőnek nagy volta Istené legyen, és nem magunktól való. Mindenütt
nyomorgattatunk, de meg nem szoríttatunk; kétségeskedünk, de nem esünk
kétségbe; üldöztetünk, de el nem hagyatunk; tiportatunk, de el nem veszünk.
Mindenkor testünkben hordozzuk az Úr Jézus halálát, hogy a Jézusnak élete is
látható legyen a mi testünkben." (2. Kor. 4, 6-10.)
Alkalmassága nem önmagán, hanem Isten Lelke jelenlétén és munkálkodásán
alapult, mely bensejét betöltötte és minden gondolatát alárendelte Krisztus
akaratának. A próféta kijelenti: "Kinek szíve reád támaszkodik, megőrzöd azt teljes
békében, mivel Te benned bízik." (Ésa. 26, 3.) Az a mennyei békesség, mely Pál
arcáról sugárzott, sok lelket nyert meg az evangéliumnak.
Pált mennyei légkör övezte. Akivel csak érintkezett, megérezte Krisztussal való
közösségének hatását. Az általa hirdetett igazságot saját élete szemléltette; ez adott
meggyőző erőt prédikációinak. Ebben rejtik az igazság hatalma. A megszentelt élet
mesterkéletlen, öntudatlan befolyása a legmeggyőzőbb prédikáció a kereszténység
mellett. Érvelések, minél kevésbé cáfolhatók, annál nagyobb ellenállást idézhetnek

293
Ellen G. White Apostolok története

fel; azonban az istenfélő életmód olyan hathatós példaadás, melynek teljesen
ellenállni lehetetlen.
A reá váró szenvedés, a halál árnyéka eltűnik az apostol tekintete előtt; lelke
azokért aggódik, akiket magukra hagy, hogy küzdjenek előítélet, gyűlölet és
üldöztetés ellen. Igyekezett, hogy bátorítsa, erősítse azt a néhány keresztény hívőt,
akik a vesztőhelyre elkísérték. Megismételte előttük azokat az ígéreteket, amelyeket
Isten adott az igazságért üldözött gyermekeinek. Biztosította őket, hogy mindaz
beteljesedik, amit az Úr mondott. Ha rövid ideig nyomorúságba is jutnak, különböző
kísértések súlya alatt; ha minden földi kényelmet nélkülözniük kell, akkor merítsenek
bátorságot Isten Igéjéből: "Mert tudom, kinek hittem és bizonyos vagyok benne,
hogy ő az én nála letett kincsemet meg tudja őrizni ama napra." (2. Tim. 1, 12.) A
megpróbáltatások és szenvedések éjszakája gyorsan véget ér; azután a béke és az
örök nap boldog hajnala pirkad.
Nem bizonytalanul, nem félve, hanem ujjongó reménnyel és boldog
vágyakozással hatolt át az apostol tekintete a síron. Ott áll vértanúsága színhelyén;
nem látja sem a hóhér bárdját, sem a tikkadt földet, mely csakhamar beissza vérét.
Pillantása azon a nyári reggelen a mennybolt fényes, végtelen kékségét kutatja, s
felhatol egészen az Örökkévaló trónjáig.
Pál, a hit embere, látja Jákob látomásának fényes létráját. Ez a létra: Krisztus,
Aki összekötötte a földet a mennyel, a halandó embert a végtelen Istennel.
Emlékezetén átvonul a pátriárkák és próféták élete. Hite erősbödik, mert tudja, hogy
azok is Benne bíztak, aki Vigasza és Támasza, s Akiért életét adja. Istennek e
szentel, kik századról századra hitük bizonyságtevői voltak, ismétlik az ígéretet: "Hű
az Isten." Apostoltársai is hirdetik Krisztus evangéliumát; szembeszállnak a vallási
vakbuzgósággal, a pogány babonákkal, az üldözéssel és a megvetéssel, sőt életük
sem drága, csakhogy fennen lobogtassák a kereszt zászlaját a hitetlenség sűrű
sötétsége közepette. Hallja bizonyságtételüket Jézusról, az Isten Fiáról, a világ
Üdvözítőjéről. A kínpadokról, a máglyákról, a tömlöcökből, a föld barlangjaiból
hangzik felé a vértanúk diadalkiáltása. Hallja a rettenthetetlen lelkek tanúságtételeit,
akik, ámbár elhagyatottan, kifosztottan, megkínzottan, de bátran, ünnepélyesen
bizonyítják hitüket: "Mert én tudom, hogy kinek hittem." Mert életüket adták hitükért,
kinyilatkoztatták e világ előtt, hogy Akiben hittek, "mindenképpen üdvözítheti őket."
Krisztus áldozata által megváltva, vérében megtisztítva a bűntől, szentségébe
öltözötten, Pál önmagában hordozza azt a bizonyosságot, hogy lelke értékes
Megváltója szemében. Élete
Krisztussal együtt el van rejtve Istenben. Pál meggyőződött arról, hogy Ő, aki
legyőzte a halált, meg is tudja őrizni azt, amit oltalmára bízott. Lelke megragadja az
Üdvözítő ígéretét: "Én feltámasztom azt az utolsó napon." (Ján. 6, 40.) Gondolata és
reménysége Urának visszajövetelére irányul. Miközben a hóhér bárdja sújt felé, s a
halál árnyékai gyűlnek a mártír köré, felszáll utolsó gondolata - miként a nagy

294
Ellen G. White Apostolok története

ébredés hajnalán ez lesz majd első gondolata -, hogy találkozzék az Életadóval, aki
örömmel üdvözli Atyja áldottainak országában.
Közel húsz évszázad múlt el azóta, hogy Pál, a nagy apostol, mint Isten
Igéjének tanúja és mint Jézus Krisztus bizonyságtevője, vérét ontotta. Noha egyetlen
hűséges híve sem örökítette meg az utókor számára e szent ember életének utolsó
pillanatait, azonban a Szentlélek ihletett kijelentése megőrizte számunkra utolsó
bizonyságtételét. Szava harsány kürtzengésként hangzik azóta is, minden korszakon
át és lelkesíti bátorságával Krisztus bizonyságtevőinek ezreit. Diadalmas öröme
átrezdül, visszhangzik lesújtott emberi szíveken, hogy Pállal együtt dobbanjon a
Megváltó felé: "Mert én immár megáldoztatom, és az én elköltözésem ideje beállott.
Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam;
végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megáll nékem az Úr ama
napon, az igaz Bíró; nemcsak nékem pedig, hanem mindazoknak is, akik vágyva
várják az ő megjelenését." (2. Tim. 4, 6-8.)
A hűség méltán koronáztatik meg és meg is érdemli a koronát.

295
Ellen G. White Apostolok története

51. Krisztus hű pásztora
Az Apostolok Cselekedeteinek könyve nem sokat említ Péter apostol későbbi
munkálkodásáról. A Szentlélek pünkösdnapi kiárasztása után, lelkipásztori
hivatásának mozgalmas évei közben, fáradhatatlanul igyekezett közel férkőzni zsidó
testvéreihez, kik az évenkénti ünnepekre jöttek fel Jeruzsálembe.
Mialatt a hívők száma növekedett Jeruzsálemben, úgyszintén a kereszt
hírnökei által felkeresett városokban és falvakban, Péter képességei felbecsülhetetlen
értéket jelentettek az őskeresztény gyülekezetek számára. A názáreti Jézusról tett
bizonyságainak, közel és távolban, nagy befolyása volt. Kettős felelősséget hordozott.
Határozott bizonyságot tett a Messiásról a hitetlenek előtt, és komolyan
munkálkodott megtérésükön. Egyszersmind szolgálta a hívőket is, amennyiben
erősítette őket Krisztusba vetett hitükben.
Péter, miután rájött, hogy minden önbizalma hiábavaló, megtanulta, hogy
egyedül csak Isten hatalmában bízzon. Ekkor nyerte megbízatását, hogy Krisztus
pásztoraként munkálkodjék. Krisztus, még mielőtt Péter megtagadta volna, így szólt
hozzá: "Te azért idővel megtérvén, a te atyádfiait erősítsed." (Luk. 22, 32.) Ezek a
szavak rámutattak arra a nagy és jelentőségteljes munkára, melyet Péter apostolnak
a jövőben a megtérőkért és a megtértekért végeznie kell. Erre a munkára Pétert
saját bűne, szenvedése és bűnbánata készítette elő. Mindaddig, amíg be nem látta
saját gyengeségét, nem tudta felismerni, hogy a hívő teljesen Krisztustól függ. Csak
a kísértés viharában eszmélt fel rá, hogy az ember csak akkor jár biztonságban, ha
mit sem bízik saját erejében, hanem teljesen az Üdvözítőre bízza életét.
Krisztus, utolsó találkozásakor tanítványaival, a Genezáret tavánál, Pétert
ismét beiktatta a tizenkettő közé. Háromszor kérdezte meg tőle: "Szeretsz-é engem?"
(János 21, 1517.) Így tette próbára. Ekkor osztotta ki munkáját, hogy: legeltesse az
Úr nyáját. Megtérése után, hogy Krisztus ismét kegyelmébe fogadta, nemcsak a
nyájon kívül állók megmentésére kellett törekednie, hanem arra is, hogy a nyáj
pásztora legyen.
A szolgálatnak csupán egy feltételét említette Krisztus: "Szeretsz-é engem?" Ez
az egyedül lényeges képesítés. Bármilyen más tulajdonságai legyenek is Péternek, a
krisztusi szeretet nélkül mégsem lehet hűséges pásztora Isten nyájának. A tudás, az
ismeret, a jóakarat, a szónoki képesség, a buzgóság mind-mind fontos az
eredményes munkához, de ha az evangélista szívében nem él Krisztus szeretete,
akkor munkája hiábavaló.
A krisztusi szeretet nem az elragadtatás fellángoló érzelme, hanem élő,
megelevenítő alapelv, melynek ereje állandóan megnyilvánul életünkben. Ha a

296
Ellen G. White Apostolok története

pásztor jelleme, lelkülete és magatartása szemlélteti azt az igazságot, amelyet hirdet,
az Úr tetszésének pecsétjét nyomja munkásságára. Pásztor és nyáj eggyé lesz
Krisztusban, mert egyesíti őket a közös remény.
Az Üdvözítő eljárása Péterrel szemben, nagyon tanulságos mind Péter, mind
testvérei számára. Noha Péter megtagadta Urát, de az a szeretet, mellyel Krisztus
hordozta őt, sohasem ingott meg. Tehát, amikor az apostol megkezdi munkáját,
hogy másoknak hirdesse az Igét, neki is türelmes, résztvevő és megbocsátó
szeretettel kell közelednie a bűnöshöz. Meg kell emlékeznie saját gyöngeségéről és
bukásáról, hogy a reá bízott juhokkal és bárányokkal ugyanolyan gyöngéden bánjon,
mint ahogyan Krisztus bánt vele.
Emberek, akik szintén kísértések áldozatai, nagyon hajlamosak arra, hogy a
megkísértettel és a tévelygővel ridegen bánjanak. Nem olvasnak társaik szívében és
így mit sem tudnak küzdelmeikről, szenvedéseikről. Meg kell tehát tanulniuk a
feddést, mely szeretetből fakad, az ütést, mely sebet ejt, hogy gyógyítson, és olyan
intést, mely reménységgel tölt el.
Péter, evangéliumi szolgálatának egész ideje alatt, hűen őrizte a reá bízott
nyájat. Ezáltal méltónak bizonyult az Üdvözítő által reá bízott kötelességekre és
felelősségre. A názáreti Jézust, mint Izráel reménységét és az emberiség Üdvözítőjét
állandóan magasztalta, saját életét pedig teljesen a Mester fegyelme alá rendelte. A
hívőket minden eszközzel munkatársakká tehát szolgálatra igyekezett nevelni.
Istenfélő élete és állandó tevékenysége sok értékes fiatalembert buzdított, hogy
életüket teljesen az evangéliumi szolgálatnak szenteljék. Az apostol befolyása mint
nevelő és mint vezető, az idők folyamán állandóan növekedett; s mialatt kötelességét
- hogy kiváltképpen a zsidók között munkálkodjék - sohasem tévesztette szem elől,
mégis más országokban is bizonyságot tett és tömegeket erősített meg az
evangéliumi hitben.
Prédikátori hivatásának utolsó éveiben Isten sugallatára írt "az elszéledt
híveknek Pontusban, Galátziában, Kappadócziában, Ázsiában és Bithiniában." Levelei
azt célozták, hogy a megkísértett testvéreket, akiknek megpróbáltatásokat,
szenvedéseket kellett elviselniük, bátorítsa hitükben, az ingadozókat pedig ismét
jócselekedetekre buzdítsa. Ezek a levelek bizonyítékai annak, hogy írójuk részese volt
Krisztus szenvedéseinek, de vigasztalásának is; hogy lényét kegyelme átalakította,
reménye az örök életre biztos és megingathatatlan.
Istennek ez az idős szolgája, első levelét dicsérettel és magasztalással kezdi:
"Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, aki az ő irgalmassága szerint
újonnan szült minket élő reménységre Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása
által. Romolhatatlan, szeplőtlen és hervadhatatlan örökségre, amely a mennyekben
van fenntartva számunkra, akiket Isten hatalma őriz hit által az idvességre, amely
készen van, hogy az utolsó időben nyilvánvalóvá legyen."

297
Ellen G. White Apostolok története

Reménységükben, hogy a megújított föld örökösei, az őskeresztyének még a
legerősebb kísértések és szenvedések közepette is ujjongtak. Péter írhatta tehát:
"Amelyben örvendeztek, noha most kissé, ha meg kell lenni, szomorkodtok különféle
kísértések között, hogy a ti kipróbált hitetek, ami sokkal becsesebb a veszendő, de
tűz által kipróbált aranynál, dicséretre, tisztességre és dicsőségre méltónak
találtassék a Jézus Krisztus megjelenésekor, akit noha nem láttatok, szerettek;
akiben noha most nem látjátok, de hisztek benne, kibeszélhetetlen és dicsőült
örömmel örvendeztek; elérvén hitetek célját, a lélek idvességét." (1. Pét. 1, 6-9.)
Az apostol, szavait az összes korszakok hívőinek tanulságára ína, de különös
jelentőséggel bírnak azok számára, akik akkor élnek, amikor "minden dolog vége
elközelgett." Intelmeire, figyelmeztetéseire, hitbuzgó szavaira és bátorításaira minden
léleknek szüksége van, aki hitében "mindvégig erősen" akar kitartani. (Zsid. 3, 14.)
Az apostol igyekezett a hívőket kioktatni, hogy milyen fontos féken tartani
gondolataikat, nehogy tiltott területekre kalandozzanak és erőik haszontalanságokra
forgácsolódjanak szét. Aki nem akar Sátán támadásainak áldozatául esni, jól őrizze a
lelkéhez vezető utakat. Ne olvasson, ne lásson, ne halljon meg olyasmit, ami
tisztátalan gondolatokat ébreszt. Gondolataink ne időzzenek szabadjukra mindenféle
tárgynál, melyet az ősellenség sugall. Ha nem őrizzük híven szívünket, akkor a külső
világ gonoszsága felébresztheti bensőnkben a rosszat, lelkünk pedig sötétségbe
zuhan. Ezeket írja Péter: "Felövezvén elmétek derekait, mint józanok, tökéletesen
reménykedjetek abban a kegyelemben, amelyet a Jézus Krisztus hoz néktek, mikor
megjelen ... és ne szabjátok magatokat a ti előbbi kívánságaitokhoz, amelyek
tudatlanságotok alatt voltak bennetek; hanem amiképpen szent az, aki elhívott
titeket, ti is szentek legyetek teljes életetekben. Mert meg van írva: Szentek legyetek,
mert én szent vagyok."
"Félelemmel töltsétek a ti jövevénységtek idejét; Tudván, hogy nem veszendő
holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló
életetekből, hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen bárányén, a Krisztusén;
A ki eleve el volt ugyan rendelve, a világ megalapítása előtt, megjelent pedig az idők
végén ti érettetek; A kik ő általa hisztek Istenben, A ki feltámasztotta őt a halálból és
dicsőséget adott néki; hogy a ti hitetek reménység is legyen Istenben." (1. Pét. 1,
17-21.)
Ha ezüst és arany elegendő lett volna, hogy az emberiség üdvösségét
megvásárolja, milyen könnyen megtehette volna Ő, aki mondotta: "Enyém az ezüst
és enyém az arany." (Agg. 2, 8.) Azonban csak Isten Fiának drága vére válthatta
meg a bűnöst, a törvény áthágóját. A megváltási terv áldozaton alapul. Pál apostol
ína: "Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztusnak jótéteményét, hogy gazdag lévén,
szegénnyé lett érettetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok." (2. Kor.
8, 9.) Krisztus önmagát adta érettünk, hogy megváltson minden igazságtalanságtól;

298
Ellen G. White Apostolok története

"Isten kegyelmi ajándéka", az üdvösség koronája: "az örök élet a mi Urunk Krisztus
Jézusban." (Róma 6, 23.)
Péter így folytatja: "Lelketeket az igazság iránt való engedelmességben
képmutatás nélkül való atyafiúi szeretetre tisztítván meg a Lélek által, egymást tiszta
szívből buzgón szeressétek." Isten Igéje, az igazság: csatorna, mely által az Úr
kinyilatkoztatja Lelkét és hatalmát. Az Ige iránti engedelmesség érleli a kívánatos
gyümölcsöt, "az atyafiúi szeretetet." Ez a szeretet a mennyből ered, magasztos
indítékokra és önzetlen tettekre késztet.
Ha az igazság, életünket uraló alapelvvé válik, a lélek is "újjászületik... nem
romlandó magból, de romolhatatlanból, Istennek igéje által, amely él és megmarad
örökké." Az újjászületés eredménye, ha Krisztust, mint Isten Igéjét elfogadjuk. Ha a
Szentlélek isteni igazságokat plántált a szívbe, az értelmet is megújítja és az eddig
szunnyadó erőket felébreszti Isten szolgálatára.
Ezt tapasztalták Péter és tanítványtársai is. Krisztus a világnak kinyilatkoztatta
az igazságot és elhintette a romolhatatlan magot, Isten Igéjét, az emberi szívekbe. A
nagy Tanító értékes tanaiból azonban hallgatói igen sokat nem értettek meg. Csak
miután a Szentlélek, Krisztus mennybemenetele után, a tanítványokat emlékeztette
ezekre a tanításokra, ébredt fel szunnyadó értelmük. Ezen igazságok jelentősége új
kinyilatkoztatásként villant át rajtuk, megvilágította értelmüket, és a tiszta,
hamisítatlan igazság utat tört magának. Krisztus élete így lett életük csodálatos
élményévé. Az Ige, általuk, Isten kiválasztott emberei által tett bizonyságot és ők
hirdették a hatalmas igazságot: "Az Ige testté lett és lakozék mi közöttünk... aki
teljes vala kegyelemmel és igazsággal." "És az ő teljességéből vettünk mindnyájan,
kegyelmet is kegyelemért." (Ján. 1, 14. 16.)
Az apostol intette a hívőket, hogy tanulmányozzák az Írást; ha kellően
megértik, biztosan építhetnek, dolgozhatnak örök életük érdekében. Péter jól tudta,
hogy minden léleknek, a végleges győzelemig, időnként nehézségekkel és
kísértésekkel kell megküzdenie; de azt is tudta, hogy az Írás kellő ismerete a
megkísértettet képesíti, hogy felidézze emlékezetében azokat az ígéreteket, amelyek
szívét megvigasztalják és a Mindenhatóba vetett hitét megerősítik.
"Mert minden test olyan, mint a fű" - jelentette ki Péter - "és az embernek
minden dicsősége olyan, mint a fű virága. Megszárad a fű, és virága elhull; de az Úr
beszéde megmarad örökké." "Ez pedig az a beszéd, amely néktek hirdettetett.
Levetvén azért minden gonoszságot, minden álnokságot, képmutatást, irigykedést és
minden rágalmazást, mint most született csecsemők, a tiszta, hamisítatlan tej után
vágyakozzatok, hogy azon növekedjetek, mivelhogy ízleltétek, hogy jóságos az Úr."
(1. Pét. 1, 24. 25; 2, 1-3.)
Sokan a hívők közül, akikhez Péter leveleit intézte, pogány környezetben éltek
és így sok függött attól, hogy hitvallásukhoz, magasztos elhivatásukhoz hűek

299
Ellen G. White Apostolok története

maradjanak. Az apostol ezért bensőséggel utalt kiváltságaikra, mint Jézus Krisztus
követői: "Ti pedig" - írta - "választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet,
megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek Annak hatalmas dolgait, aki a
sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket; akik hajdan nem nép
voltatok, most pedig Isten népe vagytok; akik nem kegyelmezettek voltatok, most
pedig kegyelmezettek vagytok."
"Szeretteim, kérlek titeket, mint jövevényeket és idegeneket, tartóztassátok
meg magatokat a testi kívánságoktól, amelyek a lélek ellen vitézkednek. Magatokat a
pogányok közt jól viselvén, hogy amiben rágalmaznak titeket, mint gonosztevőket, a
jó cselekedetekből, ha látják azokat, dicsőítsék Istent a meglátogatás napján."
A hívőknek a világi hatóságokkal szemben követendő magatartását is
világosan körülírja az apostol: "Engedelmeskedjetek azért minden emberi
rendelésnek az Úrért, akár királynak, mint fellebbvalónak; akár helytartóknak, mint
akiket ő küld a gonosztevők megbüntetésére, a jól cselekvőknek pedig dicsérésére.
Mert úgy van az Isten akaratja, hogy jót cselekedvén, elnémítsátok a balgatag
emberek tudatlanságát, mint szabadok, és nem mint akiknél a szabadság a
gonoszság palástja, hanem mint Istennek szolgái. Mindenkit tiszteljetek, az
atyafiságot szeressétek; az Istent féljétek; a királyt tiszteljétek."
A szolgáknak tanácsolta, hogy "teljes félelemmel" engedelmeskedjenek
uraiknak; "nemcsak a jóknak és kíméleteseknek; de a szívteleneknek is." "Mert" -
mondja az apostol - "kedves dolog, ha valaki Istentől való meggyőződéséért tűr
keserűségeket, méltatlanul szenvedvén. Mert micsoda dicsőség az, ha vétkezve és
arcul veretve tűrtök? de ha jót cselekedve és mégis szenvedve tűrtök, ez kedves
dolog Istennél. Mert arra hívattatok el; hiszen Krisztus is szenvedett érettetek, néktek
példát hagyván, hogy az ő nyomdokait kövessétek, aki bűnt nem cselekedett, sem a
szájában álnokság nem találtatott; aki szidalmaztatván, viszont nem szidalmazott,
szenvedvén nem fenyegetőzött; hanem hagyta az igazságosan ítélőre; aki a mi
bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy a bűnöknek meghalván, az
igazságnak éljünk; akinek sebeivel gyógyultatok meg. Mert olyanok valótok, mint
tévelygő juhok; de most megtértetek lelketek pásztorához és felvigyázójához." (1.
Pét. 2, 18-25.)
Az apostol a hívő asszonyokat is intette a tiszta életre. Öltözetükben legyenek
egyszerűek, magaviseletükben szerények. "Ékességük ne legyen külső, hajuknak
fonogatásából és aranynak felrakásából vagy öltözékek felvevéséből való, hanem a
szívnek elrejtett embere, a szelíd és csendes lélek romolhatatlanságával, ami igen
becses az Isten előtt."
Ez az intelem minden hívőnek szól, minden korszakban. "Azért az ő
gyümölcseikről ismeritek meg őket." (Máté 7, 20.) A szelíd és csendes lélek benső
ékességét lehetetlen eléggé értékelni. Az igaz keresztény életében mindig
összhangban áll a külső ékesség a benső békével, és megszentelődése mértékével.

300
Ellen G. White Apostolok története

"Ha valaki jőni akar én utánam" - mondotta Jézus, - "tagadja meg magát és vegye
fel az ő keresztjét, és kövessen engem." (Máté 16, 24.) Önmegtagadás és
áldozatkészség jellemzi a keresztény életét. Annak bizonyítéka, hogy ízlésünk is
megtért, látható lesz ruházkodásunkban; hogy azt az utat járjuk, mely az Úr
megváltottainak ösvénye.
Helyes, ha szeretjük a szépet és kívánjuk azt; de Isten óhaja, hogy elsősorban
a legmagasztosabb szépséget, a romolhatatlant szeressük és keressük. Nincsen olyan
külső szépség, mely felérne értékben vagy kedvességben a "szelíd és csendes
lelkülettel", a "fehér és tiszta gyolccsal" (Jel. 19, 14.), melyet majd a földnek minden
szentje viselni fog. Ez a ruházat széppé és kedvessé teszi őket már itt a földön és
azután belépésre jogosítja a Király palotájába. Ígérete így hangzik: "Fehérben fognak
velem járni, mert méltók arra." (Jel. 3, 4.)
Látnoki szemmel tekintett előre a "borzalmas", a veszedelmes időkre, melyek
Krisztus gyülekezetére következnek; az apostol intette a hívőket, hogy tartsanak ki a
támadások és szenvedések ellenére is. "Szeretteim" - írja - "ne rémüljetek meg attól
a tűztől, amely próbáltatás végett támad köztetek."
A megpróbáltatás, Krisztus iskolájában, a nevelés tartozéka, hogy megtisztítsa
Isten gyermekeit a földiesség salakjától. Éppen mert Isten vezeti gyermekeit,
szenvedések, megpróbáltatások érik őket. A próbák és akadályok a fegyelmezés
választott eszközei, Isten által elrendelt feltételei a sikernek, az eredményeknek. Aki
belát emberi szívekbe, jobban ismeri gyengeségeiket, mint ahogyan önmaguk
felismerhetik. Ő látja, hogy közölök többen olyan képességekkel bírnak, amelyek
helyes vezetés mellett, felhasználhatók művének fejlesztésére. Gondviselésében
ezeket a lelkeket különféle helyzetekbe, változó körülmények közé sodorja, hogy
rejtett fogyatékosságaikat felismerhessék. Azután alkalmat ad nekik, hogy hibáikat
legyőzhessék és alkalmassá váljanak a szolgálatra. Gyakran megengedi, hogy a
szenvedések, a nyomorúság tüzében tisztuljanak meg.
Isten állandóan gondot visel örökségére. Gyermekeire csak olyan szenvedést
bocsát, mely feltétlenül szükséges mind e földi, mind örök üdvösségükhöz.
Gyülekezetét meg fogja tisztítani, miként Krisztus is megtisztította a templomot földi
szolgálata folyamán. Mindaz, amit megenged, hogy mint próbák és kísértések érjék
gyermekeit, megszentelődésüket szolgálják; erejüket növelik, hogy a kereszt
győzelmét előbbre vihessék.
Péter életének volt olyan korszaka, amikor nem óhajtotta látni Krisztus
művében a keresztet. Midőn az Üdvözítő a tanítványoknak a reá váró szenvedésekről
és haláláról beszélt, Péter így kiáltott fel: "Mentsen Isten Uram! Nem eshetik ez meg
te véled!" (Máté 16, 22.) Önmaga iránti sajnálata, mely visszariadt a Krisztussal való
közös szenvedéstől, indította Péten erre az ellenvetésre. Keserű lecke volt számára
és csak lassan tanulta meg, hogy Krisztus útja e földön szenvedéseken és
megaláztatásokon keresztül vezet. Azonban a tüzes kemence hevében ezt is meg

301
Ellen G. White Apostolok története

kellett tanulnia. Később pedi