You are on page 1of 195

„Mint minden nagy utazó, többet láttam

,
mint amire vissza tudok emlékezni,
és többre emlékszem, mint amit láttam.”

(.Benjámin Disraeli)

ÉLETUTAK
Utazások, önéletírások, visszaemlékezések

szerkeszti: Sztanó László

l.Jan Chryzostom Pasek: E mlékiratok

2. Charles Loring Brace: M agyarország 1851- ben

3. Komjáthy István: A H ortobágy krónikája

előkészületben:

Francesco Algarotti: U tazás orosz földön

Pierre Loti: J eruzsálem

Urházy György: K eleti képek (1844)
Komjáthy István

A HORTOBÁGY KRÓNIKÁJA

Attraktor
M áriabesnyő - Gödöllő
2006
Copyright © Komjáthy István jogutódai, 2006
Hungárián Edition © Attraktor Kft., 2006

Címlapfotó és címlapterv: CsumP Stúdió
Műszaki szerkesztés: Fazakas Csaba

ISSN 1786-9374
ISBN 963 958 071 6

Felelős kiadó az Attraktor Kft. ügyvezetője.
A nyomdai munkákért felel a Gelbert Kft. ügyvezetője.
>0-^)1 C'

I.

TAVASZ A PUSZTÁBAN

Puszta, puszta, hortobágyi puszta,
Nincsen annak se vége, se hossza,
Amilyen nagy az ég boltozatja,
Gulya, ménes szabadon járhatja.
Ú j S zen t G yörgy nap

A tavaszt mifelénk nem tavasznak titulálják, hanem: fakadásnak.
Csodálatos misztérium ez, mely évezredek óta a költészet ihletője. Már
hogyne volna az, amikor szemünk láttára hipp-hopp! a halálból élet támad, a
tengődésből újjászületés. Zsendülnek a füvek, fakadnak a rügyek, kicsattan­
nak a virágok; így megyen ez a világ teremtése óta, a pusztán is így megyen,
de erre megelőzi a füvek, fák, virágok nyílását a vadfelhők, a zsenge vizek
fakadása.
Hogyan támadnak a vadfelhők, a zsenge vizek?
Előbb megszabadul a nap - így mondja a regeszó -, rettenetes téli fogsá­
gából szabadul meg. Amint hatalmában van, útjukra bocsátja a komor vadfel­
hőket. A vadfelhők tévelyítő setéten omolnak alá a halott síkságra, nyesett
hasuk az aluvó földet szántogatja. A barázdákban megindul a zsenge vizek
fakadása. Az így elkészített bölcsőt öntözi a vadfelhő szálkás esőjével. Ek­
korra a laposok, mélyföldek, fenekek megtelnek fodrot hányó zsenge vizekkel.
A nap most útjukra bocsátja a szárogató szeleket. A szelek elűzik a ko­
mor vadfelhőket, s a levegőég ünnepi színt ölt magára. Végre kisüt a nap.
Olyan lesz egyszerre a feltámadt föld, mint szépen mosott ablaküveg, mint
ragyogó üvegpalota, melynek tárva-nyitva az ajtaja.
A felséges nap ekkor végigsétál a vadvizekkel ékesített pusztában, nyo­
mában harmattal rakott fűszálak, sárga pitypangvirágok ütik fel a fejüket.
Mikorra a pitypang pelyhét a szél elvitorláztatja, előbújnak a gyenge kamil­
lavirágok, korpafüvek, serényen illatozó bojtos bodorkák. Nincs még csúf
dárdás hegye a tippanfűnek, lágyan kelleti magát, és összebújik a mézpázsit­
tal, lósóskával, a háromlevelű sással, melynek mindenik éle tompa még; si­
mogató ujjat formáz inkább, mint metszőkést. A fakadás színe a sárga: sárga
zászlót lobogtat a tavaszt hírelő pitypang és kamillavirág. Patyolat fehér a
korpavirág szerény sziromlevele, a millió bojtos bodorka levele rózsaszín.
Olyan a virágos puszta, mint a debreceni cifraszűr, de nem amelyiket a nap
megszítt, hanem amelyiket tegnap állítottak ki a mustrára.
Virágillat terjeng a levegőben, előcsalja rejtekéből a kerekfejű pusztai
méhet, a döngicsélő bogarat, a parányi sárgalepkét. Tüstént megfekszik a
nyíló virágokat, és a szélringatta bölcsőkből virágmézet rabolnak.

Március első: Orületes szárnysuhogással megérkeznek a vadlúd regi­
mentek és elfoglalva a zsenge gyepet, harsány vivátokat kiáltanak az újjá­
született sétáló palotára. Mindaddig a birtokukban tartják, amíg a kispacsir-
ta fel nem fut az égre és ki nem parancsolja őket a pusztáról. (Visszatérnek

7
majd, ha a puszta szertartásmestere leteszi a hivatalát - a fűgyökér megsza­
kadásának évadján.)

Március idusa: Nagy ünnep ez! Megérkezik messze délről a szertartás
mester, a kispacsirta. Serényen rebegteti apró szárnyát, s felkapva a levegő­
ég alsó grádicsára, megnyitja torkát. Elrebegi a fakadás himnuszát. Erre,
mint egy jeladásra, megelevenedik a puszta. Cincogás, rekegés, pipiskélés,
pittyegés, csivitelés az ég és a föld. így marad mindaddig, amíg csak muzsi­
ka a szája a kispacsirtának. Egész tavaszon, egész nyáron át, m ert hiszen
augusztus húszadikán áll el a szava.

Április első: A jószág elindul a pusztába nagy jókedvűn táncolva a fű he­
gyén, mintha csak lakodalomba sietne. Előbb a sötétló piros ménes érkezik
meg. A ménes nyomába a hófehér gulya hág. Őket követi a szurtos, fekete
konda, és bezárják a sort az igénytelen juhnyájak.

A tavasz kapujában

Hófehér gulya kígyózik az úton.
A vezértehén nyakában reneg a gunaras nagyharang, melynek szava együtt
repked a döngicsélő bogárral. Szaporán, virágos kedvvel lépked a végtelen
szabadságba a jószág. Vörös folt virít a kisboijak oldalán, mint óriás pipacs­
virág.
A keskeny úton egy pillanatra összegabalyodik a csorda. Nem veres bornya
után sír a tehén e percben, nem azért torpant meg. Elnyújtott nyakkal, tágu­
ló orrúkkal szimatol a puszta levegőjébe. Párás lehelletet fúj, ezüstös nyála
lehull az út porába, bömböl a félelmes tulokhad, fújja az új Szent György nap
riadóját.
- Uhuuhh - uuuhhh!
Kocsi zörög. A kocsi mögött összekötve, nyeherészve csikók ötösével,
hatosával rúgják a port, legszívesebben széttépnék a kötőfékszárat. Felágas­
kodnak, előre tekintgetnek, jó volna táltosként szállni most, odalippenni a
kijelölt legelószélbe.
A csikókat követi egy kuvasz-, egyenletes léptekkel, farkasügetve halad.
A szép, megtermett állat avit szőre csomókban lóg a bundájából.
A sort az avasszórű konda zárja be, mely mögött már csak a juhnyáj ha­
lad szelíd csengőszóval. De még e lusta nyájak is szaporábban lépkednek,
ahogy a puszta kapuján átvágnak. Innen mind rohan, mind siet, mind tülek­
szik. Talán le is szorítanák egymást az útról, ha a bojtárok éberen nem ügyel­
nének a rendre, és nem harsognának a karikások.

8
Estére kelve aztán a hófehér gulya állást fog a pentezugi gulyajáráson. A
vidám pejkókat a rókási pusztaszél nyeli el, a juhok a macskatelki járás pá­
zsitját borotválják, a konda beveszi magát a folyóparti mocsárba, és addig ki
sem jön onnan, amíg csak bányászhat sulymot, édesgyökeret, csigákat.

Látókép

„Hejh! Poródon a Bikás, Ríten a Tirimpó
Túlsóváros szilen van a Messzilátó.”

Ámbitusos, szélverte csárda a Látókép, melynek a küszöbét betyárok sa­
ruja koptatta. Ennél is fontosabb, hogy a debreceni Nagytemplom tornyának
a gombja egy szinten tartózkodik vele. Hogy melyik a kettő közül, nem tu­
dom, de egészen egyre megy, m ert mind a kettő negyvenöt m éterre van a
fundamentumtól. Ha ez igaz, akkor a nagy alföldi metropolisz vagy félszáz
méter mély horpadás alján ül, a széljárta puszta hozzá képest fennsík, amo­
lyan virággal kerített asztal, melynek Debrecen a zsámolya.
A Látókép nem ilyen-olyan bagolyrúgta, elaggott épület, mint a sárból
vert, nádba takart Tirimpó, Cserepes, Ágota, a többi híres betyárok csárdá­
ja, hanem új szerzemény. Legfennebb százötven esztendős. Nem tesz sem­
mit, hogy ilyen fiatal! Azért a csárda öreg bútordarab a magyarok szállásán.
Ősei, az ágasszínek, legalább olyan vének, mint maga a magyar. Ezt a régi
karavánszerájok tanúsíthatnák, mint tisztes ősapák. De ha tudós doktoraink
ellene is mondanának annak, hogy a csárda keleti hozomány, az el nem vitat­
ható, hogy a régi-régi vásárutak mentén cseperítették a magyarok, és hogy
veres téglakövüket betyár, pandúr csizmája sikálta leginkább.
Látókép, te még szolgálsz! Téged nem vert szét a pandúr, nem rúgott
szét a betyár, az idő vasfoga, a féreg sem emésztett meg. Regélj hát!
Széles udvarodon, melynek enyhében abrakolhatott a paripa, tarisznyáz-
hatott a gazda, a megtört jószág szomját friss kútvízzel olthatta. M ert a be­
tyár, a vásáros idegen az isten szabad ege alatt szállásolt, a szél dudorászta
az altatóját, s csak kulacsát megtölteni lépett be a náddal takart csárdaszo­
bába, ahol búboskemence támasztotta a falat, s egyetlen baklábú asztal szol­
gálta a vendég kényelmét.
A csárda, melynek dombját akácok strázsálják, hallgat, helyette a csapiár
perdül elébem, egy vereshajú, nyurga férfiú, akinek ragyavert arcát boros-

9
tás szakáll csúfítja. Igazi regénybe illő figura. Óriási tenyerében elvesznek a
poharak, amiket előlem felszed az asztalról.
- Mivel lehetek szolgálattyára? - kérdezi.
- Leginkább valami régiséggel - válaszolok tréfásan, de neki még a baju­
sza tája se rezdül meg.
- Lába kőtt, instálom - feleli nagy komolyan.
- Minek?
- A régiségnek.
- Hogy hogy lába kőtt? - tódítom, m ert hiszen nekem a kérdezés a ke­
nyerem, és a nyilvánvaló félreértést nem sietek tisztázni.
- Ne tréfáljon az úr, hiszen jobban tudja nálamnál! - kacsint rám konfidé-
lisen és még hozzáteszi: - Úgy-e a nyomában vannak már?
- Minek a nyomában? - kérdezem meglepetve.
- Én is így tennék - neveti el magát végre.
- Hogyan?
- Ahogy most velem az úr.
- Bizonyára összetéveszt valakivel. S ha szabad tudnom, hogy teszek én
most?
- Nem úgy reszket, ahogy fázik! - s még hozzáteszi: - De elárulta ám
magát!
- Tehát azt akarja mondani, hogy komédiázom? S mivel árultam el maga­
mat?
- Ismerem én a felügyelő urat.
- Azt honnan tudja, hogy felügyelő vagyok?
- A tréfából, amit az elején indítani tetszett, amikor a régiséget megem­
lítette.
- Mondja meg végre, hogy mit ért régiség alatt?
- Hát, amit mind ketten értünk, instálom. Akit hátul a veremből tegnap
előtt ismeretlen egyének kiástak. A tízesztendős visontait! - s azzal siet is
le a pincébe, hogy számomra a kért hűsítőt felhozza.
Hát ez a visontai nem ama bizonyos, akiről azt az elmés mondást költöt­
ték: Föl se veszi, mint Visontai az üres kulacsot. Bár ez is a kulaccsal tart
szoros barátságot. Mégpedig a gyöngyösi tartományban, ahol a Mátra-erdő
felől fújdogáló szelek érlelik a szőlőket. Én is szívesen iszom a visontai vö­
röset, és sajnálatos is, hogy tegnap előtt a csárdából ismeretlen egyének el­
emelték, de ezen már segíteni nem tudok. Egyszer, m ert nem vagyok de­
tektív, akinek a derék csapiár tart, másodszor pedig, mert egészen más ügy­
ben sántikálok.
Hogy miért is jöttem a pusztába?
Most éppen, amikor kaput nyit a tavasz, és várhatom, amíg Gergely apó
rázni fogja a szakállát. Egy esztendőre elszegődöm a legöregebb hortobágyi
pásztorhoz bojtárnak, hogy az én kalpagomról is a szép rozmaringvirág leha­
joljon, kitanulom a pásztormesterséget, és a sarum talpára mérem a nagy le­


gelőkertet széltől szélig. Persze a csapiárnak is elmondhatnám ezt, de tu­
dom, úgy sem hinné el.
Nem hinné, m ert nem volt ott földrajzóráinkon a Csallóközsziget révko­
máromi főgimnáziumban, ahol Horváth Cézár tanár úr tartott szóval ben­
nünket a Hortobágyról, így aztán nem is az ő aranykeretes cvikkerén át lát­
ja a királyi legelőkertet, és nem az ő fülében cseng-bong szava a pusztáról:
- Amice! a görög-római ismeretekből már jelesen kollokválhatnának,
otthonosan mozognak a thesszáliai Olymposzon, ismerik minden rózumbók-
ját Zeusznak, Jupiternek, le tudják írni apróra az Okeánoszból felbukkanó
Auróra istenasszony sáfrányszín ruháját, tudják, hogy szép szürke meg veres­
pej paripáinak fogatával előzte meg testvérét, Hélioszt, nappali fényességbe
vonva isteneket s embereket. De, amice, ha én most megkérdeném, hogy
valamelyikük a hortobágyi csikós gúnyájáról szóljon, vagy a pusztán játszo­
gató magyar táltosok színéről, term etéről, öröméről, bánatáról beszéljen,
tudom előre, hogy mit várhatok maguktól. Pedig nem kis dologról van szó,
még csak arra se biztatom magukat, hogy az idegenforgalmi hűhó csikós-
gulyás-puszta romantikáját, mint ködbe vesző délibábot menjenek kergetni
a pusztába, csak annyit mondok, hogy az a föld pásztormúltunk eldorádója,
az elveszettnek vélt magyar Olymposz titkainak őrizője, hiányzó régiségta­
nunk. Egy szó, mint száz, meg kéne írni hűséggel aNyihaha krónikát. Ahogy
él kint a jószág és a pásztorember, ahogy lélekzik a puszta, fakadástól a fű­
gyökér megszakadásáig.
A csapiár az üveg seritallal visszatér, és elém rakja az asztalra, aztán az
előbbit folytatva azt mondja:
- Hát még sem a felügyelő úrhoz volna szerencsém?
Próbálom vigasztalni.
- Felügyelő vagyok, de a visontai nem tartozik a hatáskörömbe.
- Akkor miben utazik?
- A felhők járására ügyelek - nevetem el magamat.
- Szóval esőcsináló - derül fel a képe a mélák embernek. - Akkor éppen
jó helyen jár nálunk. Nagy keletje lesz a tudományának!
- Csalódni fog. Öntözni éppen nem akarok.
- Nem is öntözni kell most, uram, hanem szárítani. Esett erre mifelénk
szépecskén. Most a vízzel van a baj. Az öregek mondogatták is: olyan vala­
ki kéne a Hortobágyra, mint az egyszeri király volt.
- Melyik a sok közül?
- Améknek az egyik szeme sírt, a másik meg nevetett. Az egyikkel ön­
tözné, a másikkal meg szárítaná, könyörgöm!
Ezzel aztán el is szakad a fonal, m ert a derék csapiárt asszonya szólítja a
konyhából, én pedig kisietek a csárda elé, fel az akác strázsálta dombra, hogy
megragadjon a gyönyörű látókép.
Festmény, rajz, hasonlat, amit valaha leírtak, vászonra festettek, fába
karcoltak, mind színtelen, esetlen, nem hasonlítasz egyikre sem, öreg pusz-

11
ta! M érhetetlen árnyaid lenyűgöznek, és a mesék jóltévő óriását juttatják
eszembe, amint fekszik ódivatú tulipánvirággal díszített nyoszolyáján, a Lá­
tókép mázpázsitján, itt a gyenge szárú füvek Lilliputjában.
Jó, öreg puszta, számos bokorerdőd, nádas tavad, rengeteg erdőséged
ugyan hova lett? Ahol dajkálta a nagy idő a nád haja alatt Bocskai angyalká­
it. Thököly Imre király úr Máriás-zászlóit harapdálta a kun szél a malmok
őrizte vízpartokon. A nagyságos fejedelem, Rákóczi urunk rettenthetetlen
talpasainak, de sokszor voltál, öreg puszta, a köpönyege. Ahol most tengeri
rengeteg őrzi az utakat, és a vadkömény sátoros ernyője összeborul a réti
boglárka sárga csészéivel, a bárányüröm ezüstfehér gombjával. Amerre a jó­
kedvű, fodros vizekre a csike finom lombozató nyírfák, meg a komoly, öreg
fűzfák vigyáznak.
Szólaljatok meg süvöltő kígyóval rakott zsombékok, nádak, vízfokok, mo-
rotvák! Regéljetek az öreg pusztáról, mely kép és dal, hangulat és színtér,
gyökér és újjászületés forrása!

A RÉGÉSZ ÁSÓJA

Egy évezred óta nem akasztottak ekét a nagy ugarba, csupán a régész
ásója szántogatta gyakrabbacskán, ő ugarolta, boronálta a dombhátakat, a
büszke őrhalmokat. Amíg a vadvizekkel kerített szikesek szarkalábbal, kor­
pafűvel kedveskedtek búza helyett, addig a régész ásója kincsesláda oldalá­
hoz koccant, - a népvándorlás hagyatékának remekes darabjait vetette nap­
fényre.
Mindezt a Látókép ivójában állapítom meg, ahol a csaplárral üldögélünk.
Most már tudja, mi járatban vagyok és szemmel láthatóan sajnálkozik raj­
tam.
- Annyit ér, mint a fogatlan gereblye.
- Micsoda?
- Ez a vállalkozás, uram!
- Csak nem?
- Reszket itt még a fűszál is, ha idegenszagot érez.
- Ezt meg hogy értsem?
- Elvittek, uram, innen mindent, ami mozdítható volt. Kifosztottak ben­
nünket.
Hát ami igaz, az igaz, jut eszembe Hermán Ottó múlt századbeli kálvári­
ája, aki a kilencvenes évek elején kocsiderékkal vitte el a pásztorkincset a
pusztából. Meg is vádolta őt a debreceni magisztrátus, hogy kifosztotta a

12
Hortobágyot! Az is igaz, hogy ezt az igaztalan vádat a magyar néprajztudo­
mányok „attya” élete végéig nem tudta megbocsájtani.
- Nem a tudós féle kereskedő emberek fosztották ki a pusztánkat - talál­
ja el a csapiár a gondolatomat. - Bár jócskán hordtak be a pásztor himmi-
hummiból Debrecenbe, mégsem ők benne a ludasok, hanem a második vi­
lágháború, melynek itt vonult keresztül legnagyobb csatája, aztán ami ma­
radt itt még, azt mind kisöpörte. Hogy mi maradt utána? Csak az unalom, de
az is napra forog már, mint a tányérvirág.
- Azt meg hogy csinálja?
- Hát az új gazdát keresi, m ert megérezte, hogy a pásztorembernek ki­
telt az ideje.
- Hírmondó azért csak maradt belőlük? - kérdem reménykedve.
- Az egyik kezemmel mindet betakarom - emeli fel a tenyerét, aztán így
folytatja: - De aki maradt, az is olyan csendes, mint a temetőkert. Nem le­
het belőlük késsel se kivájni a szót. De, ha szólnának is valamit, úgy sincs
annak érvénye.
- Nincs érvénye?
- Bizony, mert megkondult a harang felette.
- A pásztor felett?
- Nem. A puszta felett. Most jókor jött. A legelőmezőt megláthatja, de jö­
vő ilyenkorra eke kóstol már a barázdájába.
- A pásztorok szedik a sátorfájuk?
- Nem, instálom.
- Hát akkor?
- Ezek innen el nem mennek! Bár a sovány legelőkön unalmasan jajdul
a barom, s kácsing a jófüvű mezőkre, azért úgy vannak vele, mint a lovak az
abrakos tarisznyával. Ha üres is, azért csak matatnak benne. Olyan a vén
pásztor, mint az öreg hajókormányos, inkább a hullámsírba megy, de nem
szakad el a rozoga bárkától.
- Mit tehetnek?
- Ha elejtik a pásztorbotot? Csősznek szegődnek el, aztán mint a lidérc-
tűz bolyonganak majd a pusztában.
- És ha csősznek se kellenek?
- Akkor a rosszabbat választják.
-M it?
- Vízen kaszálnak, vagyis hogy halászni mennek.
- S ha ott is kitelik az idejük?
- Azt mondják: elmegyünk leleménynek a temetőkert árkába. Bizonyára
örül majd a szerencsés kincsásó, aki rátalál az utolsó hortobágyi pásztor
csontjára.
Fanyaron nevet a keserű tréfához, aztán hirtelen eszébe jut valami s így
folytatja:
- Azért valami maradt az ellicitált kincsesládából. Váljon csak!

13
Forgatom a kicsike bögrét, melyet a Látókép dombja alól a régész ásója
vetett napfényre. Két ezredév múlt el, vagy több is azóta, hogy asszonya
utoljára a kebléhez szorította. De hol van már az a régi szép asszony, s hol a
bajnok, aki e cseréppel kedveskedett hölgyének? Aki itt ütötte fel sátrát, itt
eresztett gyökeret; a nomád lovasok íja fia volt, verekedett, szeretett, helyt
állt, óvta, védte a jószágot, furcsa ábrákat karcolt ostornyélbe, íjra, tülökbe,
s ha igaz lenne, kétezer év múltán a második nagy háború után három évvel
- ahogy a csapiár állítja - már hírmondója is alig akad a pusztában?

Leígett a hortobágyi hodály,
Beleígett kilenc juhász bojtár.
Kilenc bojtár kilenc pár ruhája,
Számadónak sallangos bundája.

Muzsikás égbolt alatt

Incinkó csengettyű-muzsika

Az incinkó csengettyű-muzsikával a végtelen puszta kapuján túl találko­
zik az ember. A kövesúton alig lépek kettőt-hármat, s gyenge bárányok áll­
ják el az utamat. Mivelhogy nem ismerem a puszta törvényét, nem tudom,
mit kell tennem most, így szólok tehát:
- Báránykák, idejöttem, ahol három napig tart az esztendő, ahol az élő­
haló vizet őrzik, ahol aranygyapjatokba fogódzott az utazó királyfi. Ne hány­
jatok hát belém kullancsot, inkább eresszetek utamra! Beengedtek?
- Csingi-lingi-lánga - rezdültek az incinkó csengők a nyakukban. Ahány
fejrándítás, annyi csengős kacagás. - Csingi-lingi-lánga.
Tudom, a pitypang, a kamillavirág, a korpafű is e csengettyű-muzsikára
ébredt a tavaszon, hiszen a pusztai nap is megáll felettünk, s ránk mosolyog.
Ej, kötőfék, zöldfurulya!
Egy kicsike bárány ijedten fut neki a virágos pusztának.
- Csingcsingi-lingilingi - zokog a kis csengő a nyakában.
Szegényre alaposan ráijeszthettem!
Iramodom is utána, hogy megbékéltessem, de egy megtermett anyajuh
megelőz.
- Bee!... Bee!...kiált a kis oktondi után, ami annyit teszen magyarul:
- Babi!... Ne! - azaz: - Ne fuss olyan bolondul, hiszen nem harapják le a fejedet!
Megérti, mert rövid futás után megtorpan.

14
- Csing! - csak ennyit mond a rézharang a nyakában, s a bari már koptat­
ja is a füvet a laposban. Ahogy az ősi szertartás íratlan törvénye megszabja.

Piroscsizmás vitéz

A bárányok pázsitján túl egy tyúklépéssel, egy bakarasszal megváltozik
a szintér. Vége szakad a virágos rétnek, és olyan pusztaföld fogad, amelyen
annyi fű sincs, mint a toronygombon. Itt, a fejérszik tartományában, az út
jobb oldalán egy megtermett épület foglalja el a szemhatárt, a csengős bárá­
nyok szállodája: a hodály.
A zsuppfedeles hodályt mesébe illő figurák őrzik. Gunnyaszt előtte szú­
nyoglábon egy gémeskút, tetejében szárnyát fényesítgető sasmadárral, ahogy
a népdalból mindenki ismeri.
A sas hirtelen szárnyra kap, és máris a napsütötte virágszőnyegen suhan
az árnyéka.
Hangtalanul, lábujjhegyen járunk, hogy meg ne riasszuk a levegőég csend­
jét; a levegőégét, melynek kékje e pillanatban olyan üde, tiszta, mint a világ
megteremtésekor volt.
A sas árnyékán kívül csak egy gólyamadár méri öles léptekkel az elha­
gyott telket. Lépdel magabiztosan, mint egy keresztes vitéz, akit a küldetés
lángja hevít, s meg sem áll a közeli tócsáig. Ott aztán töprengve, merengve
bámulja a felszél fodrozta vizet. Vajon mily gondolatot ébreszt elméjében a
tavaszi vizek látása, a felhő suhanása, a sasmadár árnyéka?
Hátra dobja a fejét, és kelepel egy sort.
-Ta-ta-ta-tu-tu-tu!
Nem olyan hangon mondja ezt, mint mikor életre-halálra vív vetélytársá-
val, vagy amikor a költözés indulóját tutulja. Azon a hangon, melytől a náda­
sok lelke megjuhászul, szóval: az öröm hangján.
Ahogy meghirdeti az örömöt, a fejünk felett hintázó bodorfelhőből lesza­
kad egy felhőfoszlány. A fehér felhődarabnak piros csőre támad, meg gyö­
nyörű szárnya ébenfekete evezőtollakkal. Mint Isten lelke, egy gólyamadár
száll le a magasból, és piroscsizmás párja mellé lippen.
A piroscsizmás vitéz böcölész rövid ideig, majd öles léptekkel egy száraz
korószálhoz iramodik. Felkapja, aztán újra libben a fehér felhő, suhan a feke­
te evezőtoll, a piros csőr, a fehérdolmányos mell és nekifeszül a madár a kék
levegőégnek. Fészket rak a gólya, a pusztai kánaán bűn nélkül való gyermeke.

A pásztorkutya

Odébb, a marékkai rakott földön, a zsombékoson hallható a pásztorkutya
muzsikája. A fejérszik tartományán túl botlik az ember a barázdájába, ahol a
füvön szaladgál és felugat, aztán lomha szárnycsapásokkal felemelkedik. Hol

15
felcsapódik a magasba, mintha láthatatlan dombot kerülne, hol meg aláeresz­
kedik, hogy szinte súrolja evezőtolla a sás koronáját.
A puszta vizeire vigyáz, azért jajong szünös-szüntelen, mint a siratóasz-
szonyok:
- Méj víz!... Méjvíz!
A pásztor szereti ezt a muzsikát, m ert magyarul szól a nótája. Azt tartja,
hogy az Úr egy napon terem tette a bíbicet, a pásztorkutyát, a zsombékkal,
sással, vizekkel. Szent lelkének egy szikráját belé lehelve, őt a vizek őréül
rendelte, s meghagyta, hogy a vizeket szünös-szüntelen megjelentse a pász­
torembernek.
így ballag aztán a rekkenő hőségben a csüggedő jószág a kiáltás nyomán
a mély vizek felé, melyeket mint várukat kerülnek a szent madarak.
Puszták, vizek őrmadara, nem vertem fel zsombékos tanyádat, csupán
síró-rívó hangod viszem magammal, mély bánatod titkát, az idő méhében fo­
gant kiáltást:
- Méj víz!... Méjvíz!
Az aggodalmas öröm hangja ez a kiáltás is, a fiókavárás zsivalya, hiszen
a ringó gólyahír árnyékán már melengetik a bóbitás anyák barna tojásaikat,
s az ajtókon talán kopognak is már a kicsike fiókák. Ez is tavaszi muzsika!
***

Az egyik reggel rózsaszín felhőben kélt fel a nap, mint dupla pünkösdi
rózsa virult ki a határ, s még az ég tornácain is rózsaszín virág nevetett. A
legvénebb bojtár is kalapot emelt e csuda láttára, de igazán akkor lepődött
meg, amikor a sok rózsa aláhullott a pusztába, s a legelőmezőt befedte.
Pedig csupán az történt, hogy a nagy karaván utóvédje, a rózsaszínbegyű
pásztormadár érkezett meg, ahogy erre nevezgetik: az afrikai seregély. Ok
aztán a boronáit mezőkön nekiestek a sáskáknak, s oly alapos munkát vé­
geztek, mintha ezüsttel, arannyal fizettek volna nekik minden egyes sáska­
fiókáért. Példájuk hamar követőkre talált, s varjak, gólyák, vércsék, ölyvek,
bíbicek ezrei csatlakoztak hozzájuk.
Cyprus szigetéről jöttek hozzánk e derék napszámosok, kiknek fekete
szárnytollára ékes aranybetűkkel volt ráfestve: Jó tett helyébe jót várj! Nem
is kellett nálunk csalatkozniok, a pusztai emberek egy-kettőre a szívökbe
zárták a kecses madárkákat, akik a Kilenclyukú-híd boltozatát szemelték ki
szállásul. A pásztorok csapatostul jártak csodájukra! A hídpárkányra támasz­
kodva órákig bámulták a kis vendégek csodálatos násztáncát.
- Trrr-trrr-tyityityi! - fújták a nászdalt a hímek, bóbitáik felborzolva,
szárnytolluk rezegtetve, miközben ropták eszeveszett táncuk párjuk köze­
lében.

16
- Clij-clij-clij! - fogadta a kis rózsaszínbegyű menyecske az udvarlást, s
ő is táncba fogott, s együtt pörögtek, míg csak a bódulat tartott, s a csók vé­
get nem vetett a szédületes násztáncnak.
Miután fiókáik felcseperedtek, szárnyra keltek, a sáska is elfogyott a
pusztából. A pásztorok legszívesebben itt marasztották volna az afrikai se­
regélyt, a kedves pásztormadarat, a rózsaszíndolmányosok azonban egy szép
napon szárnyra kaptak és höss! visszarepültek tengerentúli tartományukba.
Aki hallotta esti muzsikájuk, s aki látta elszálltukat, megkönnyezte őket.
- Clij-clij-clij? - vajon raknak-e fészkét a hidunk alatt még valaha?
Az áprilisi legelők közepén, muzsikás égbolt alatt, eszembe jut Ovidius,
aki szerencsés kézzel gyűjtötte össze Thesszália és Látium mítoszait, mon­
dáit, legendáit, és akit kétezer esztendeje balsors a puszták szélére sodort.
A keleti pusztákon, ahol a vad szittyák barbár mítoszai termettek, melyek­
nek csak szomorkás dallama is sérthette az ő harmóniás lantmuzsikán isko­
lázott fülét, nem érezte jól magát. Számkivettetésének helyére, Tomiba ér­
kezvén a puszta láttán így kiáltott:

Pusztakopár e vidék; nincs rajta se zöld fa, se cserje:
Mind kit a sorsa kegyel: fusson amerre lehet!
Tán az egész nagymessze kiterjedt földön e tájat
Lelték fel sanyarú; gyászteli kínpadomul.

Ó, jaj, hát itthon vagyok én a szittya-vidéken,
És ez a föld, szomorú börtönöm, otthonom-é?

Én pedig hallgatom darabig még az öröm hangját: incinkó csengettyűid
muzsikáját, a pásztorkutya ugatását, a piroscsizmás vitéz önfeledt tututtuját,
és a pásztornótával így kiáltok:

Még azt mondják, nincs asztalom, székem,
Bárónénak sincs olyan, mint nékem.
Asztalom itt a Hortobágy partja,
Ott eszem, iszom, hun kedvem tartja.
Van ég alatt lakni bátorságom,
Városinál nagyobb szabadságom.

\ 17
X.
A HORTOBÁGYI SZENT MEG A VÖRÖSHANGYÁK

Fáradt utasok szállodája a Kadarcsi-csárda, ahol szívesen ver tanyát a
pásztorember. Benne mulatott Csontos János öreg juhász is néhanap, és
előtte tréfálta meg Barcza Danit, a hírhedt komiszárost.
A nehéz természetű Csontos János élt-halt a pusztáért, szerette a jószá­
got, megbecsülte a pásztorembert, csak egyet utált rettenetesen: az Istent
káromló hajdúbeszédet. Egy életen át perelt a mocskos beszédű csegei, új­
városi, nádudvari hajdú-onokákkal, az igazat megvallva, nem valami nagy
eredménnyel.
Egy alkalommal a derzsi-telki gulyáskunyhóba tért be éjszakára. Még le
se vackolt jóformán, és máris megütötte a fülét a bojtárok Isten-kísértő, csú­
nya beszéde.
- Ejnye, fiacskáim, ejnye! - mordult rájuk a vén Csontos.
- Kárát látjátok ti még ennek, ha abba nem hagyjátok!
- Megbüntet ezért az Isten titeket!
Nem is hallgatta tovább őket, m ert abba nem hagyták volna egy világért
se. Kapta a gúnyáját, és odébb állt. A legények annyit láttak csak, hogy félol-
dalaslag elbaktatva a fekvő gulya mellett beleveszett a holdvilágos éjszakába.
Ez eddig rendjén is lett volna, de az már nem mondható rendjén való do­
lognak, ami ezután következett. Alighogy elveszett az öreg az éjszakában, az
álláson öt-hat tehén nyugtalankodni kezdett. Előbb topogtak erre-arra, aztán
nekivadulva rohangáltak és ütötték egymást, ahol érték a szarvukkal. Vég­
tére is felcsapva farkukat, nagy bőgve nekivágtak a Tiszának.
Hogy hova lettek, merre vették útjukat, ki tudná azt ma már megmondani?
Az öreg jóslata tehát beteljesedett!
Nagy híre támadt a pusztában a vén Csontos e példás intelmének. Ha
megkérdezték tőle, hogy mint intézte e mesébe illő leckét, csak titokzatos
mosoly volt rá a felelet. Ha nagyon unszolták, annyit mondott legfeljebb:
- Majd a vöröshangya kitúrja!
Hogy meddig űzte, meddig se e kétes mesterséget, azt nem tudom, any-
nyi azonban bizonyos, hogy példás leckéinek híre Barcsa Dani fülébe is elju­
tott. A csendbiztos mind sűrűbben irányította lovát a Kadarcsi csárdának,
ahol az öreg el-eltanyázgatott.
Egy alkalommal is együtt ültek az ivóban, s bár nem egyazon végén fog­
tak helyet az asztalnak, mégis álló este egymással évődtek. Bántó éle volt a
vitának, elevenbe vágott minden szó, amikor aztán eleget tapogatták már
egymást, a csendbiztos kibökte:
- Megbotlik, kend, a csárdaküszöbbe, hamarabb mint gondolja!

18
- Ki nagyot hág, nagyot esik! - válaszolta a bojtár.
- Hogy érted?
- Magyarán! Aki magosbul níz le, hama megszédül a feje!
A célzást a csendbiztos elértette, m ert a hetyke válasz a fejébe kergette
a vért.
- Elhallgass, m ert agyon ütlek!
- Most, tüstint?
- Nem! - kaccantott a csendbiztos - Elébb bemegyek Debrecenbe.
- Oda csak szeretne!
- Talán parancsósz a lovamnak?
- Ha lehet, m ért ne!
Barcza Dani erre felugrott ültő helyéből, és kipenderült az udvarra, ahol
várakozott rá pókos paripája. Rányerített, ahogy meglátta. Aztán felkapva a
nyeregbe, ösztökélni kezdte, hogy a szél máris zergesse sárga rézsarkan­
tyúját! Igen ám, de a ló, mint akit megkötöttek, se kérésre, se ütlegre nem
mozdult. Végtére is felágaskodott, és kivetette a nyeregből Barcza Danit,
hogy csak úgy csergett-csörgött a rézsarkantyú a csizmáján.
E híres leckéről is sokat regéltek a pusztában, Barcza Danit kinevették,
Csontos Jánosnak pedig megnőtt a becsülete. Még haragosai se kételkedtek
többé titokzatos tudományában.
A csendbiztossal való kaland után nem sok idővel a vén Csontosnak nyo­
ma veszett. Egyesek azt regélték, hogy világgá ment, mások, hogy a fiához
költözött a Sárrétre, hogy bodor tinókat hajtott a karcagi vásárra.
Nem ment világgá, a fiához se költözött, még csak a karcagi vásár se ju­
tott az eszébe, hanem igaza lett Barcza Daninak. A vén csont megbotlott a
csárdaküszöbbe, azaz hogy rácsapták a kurtavasat, s bekerült a feketébe.
Tömlöcfal lett a takarózó dunnája, és ami ennél szomorúbb, a goromba
csendbiztos nap mint nap kegyetlenül megzörgette a bordáját. Kifaggatta,
hogy mint intézte dolgait a pusztában? Kiket leckéztetett meg? Hova küldö-
gette a világgá szalasztott jószágot? A hallomás szerint napvilágra került ek­
kor minden. Kitudódott, hogy a jószágot a maga hasznára hajtotta el furfan­
gos mesterkedésekkel, és hurokra kerültek sorra az orgazdák is.
Miután a börtönajtót rácsapták, kikolompolták, hogy alávaló tolvaj volt,
aki nem Isten parancsait hajtotta végre, hanem alávaló huncutsággal intézte
dolgait, és még legkedvesebb em berét is becsapta. Sokan meghallgatták
Barcza Dani híreszteléseit, hitelt azonban senki nem adott nekik. Nem hit­
ték el, hogy kalapzsírt égetett a jószág mellett, és annak füstje, bűze riasz­
totta világgá a jószágot, hogy Barcza Dani lova se bokrosodott volna meg, ha
fokhagymával meg nem kenegeti a hátulját, hanem egyre csak hajtogatták a
magukét: hogy táltos féle ember volt, hogy táltos tudományával intézte dolgait.
Hogy mi az igazság benne? Ne firtassuk, ha igaz, a titkát egyszer majd a
vöröshangyák kitúrják!

19
Egy azonban bizonyos: Barcza Daninak a híre se ver a kadarcsi csárda
környékén, Csontos Jánosról pedig még a kismadár is verset fú:

Csontos János szeredása,
Benne harminc birka ára,
Aki huncut teremtette,
Vajon honnan tette bele?

Nevét tehát az emlékezés fájára takarosán rávágta. Csak így emlegetik:
a hortobágyi szent, akinek ha a pásztorember a nevét kimondja, mindig eláldja.

Még azt mondja néki a csendőr káplár,
Hová való születés vagy te bojtár?
Ternótörökszentmiklós az én hazám,
Árván nevelt benne az idesanyám.

A vizivilág leltára

Szép kamillavirág vigyáz az öreg Kadarcs partjára, ahol az utak hosszát a
vén Csontos a saruja talpára rámérte. Valamikor tarajos vízhullám nyaldosta
e partokat, s ma a Kadarcs-név értelmét se tudnánk megfejteni jószerint, ha
a feneketlen pásztorszótár nem emlékezne rá. A puszta fia erre kadarcsnak
nevez minden kiszáradt folyómedret, mely gyakorta kerül a pusztán az em­
ber útjába. Régi idők emléke tehát, amikor még a Tisza házas-tüzes ember­
számba ment, és évente több ízben feljárta a tanyákat. Hagyott is maga után
emléket eleget! Siratgatja számtalan fia, unokája. Folyók, erek, patakok, ta­
vak, fokok, morotvák. Egyetlen pásztor több vizet, medret, tavat tart szá­
mon erre mifelénk, mint amennyit egy csapat diák fel bír sorolni az egész
országból.
Ki emlékszik a belső vizek lágy fokaira: a Fecskefokra, Mátafokra, és rá­
tok: Bogárzófok, Karácsonfok, Halasfok? Hosszúrét, Ménes-lapos, Bajnok­
laposa, Zárni rét, Kígyósfenék, Polturásfenék? Ki emlékszik az ágacskákra,
erecskékre? Szikér, Sárosér, Tövisér, Mátyásér, Sebesér, Háromág?
A tavak vize is mind elapadt! Kun György tava, Szikfoki-tó, Csirizes-tó,
Halastó, Kenderátó-tó. Peperi morotva. És téged se felejtsünk ki a sorból,
vén Kadarcs, ki enyhellyel kínáltál, s hagytad, hogy partodon elkészíthes­
sem a vizivilág leltárát.
F ö l d r a jz l e c k e a K őudvarban

Hátak, halmok, hegyek, laponyagok...

Újváros alatt számos gyűrűt vet a Kadarcs, amelyikben a jó mezőt szere­
tő bárány szívesen szagol virágot, az a Kőudvar. Nos, itt keresték Attila ki­
rály koporsóját az ántivilágban.
Hogy meg is találták volna, nem állítom, annyi bizonyos csak, hogy a Kő­
udvarnak nincs várkútja, saroktornya, de még felvonó hídja se, csupán méz­
pázsitja millió bodorkával, s kamillavirággal, rekettyeággal, melyen kakukk­
madár szólt. Az Isten is legelőkertnek teremtette!
Kapva kapok a nevén, mert régi szép kitalálás, s ha igaz, akkor temeti be
majd Nagyhortobágyot a feledés fekete homokja örökre, ha e szép neveze­
tek eltűnnek a szótárunkból.
A pásztor vállára veti a karikását, és még éjszaka is különbséget tud ten­
ni a nagy legelőföld minden hajlata, szöglete, zugocskája között. Az idegen
szeme csak a végtelen rónát látja, ő azonban lát laposokat, alacsony emelke­
dőket, halmokat, sőt hegyeket is.
Az egy lábnál nem magasabb, köralakú emelkedő a laponyag. A nála tes­
tesebb, derekabb emelkedő a hát. Vele majdnem egyívású a telek. Ez mes­
terséges halom, gulyaállás, ahol a jószág éjszaka pihen, és megtapossa, meg­
trágyázza a földet. Ha a telken még nem is, a halmokon már a gyakorlatla­
nabb szem is megakad. Ezek, ha igaz, őrhalmok voltak, s erre mifelénk szép
számmal emelkednek ki a puszta síkjából. A halmok dombosabbját hegynek
nevezi a pásztorember.
Hátak, halmok, hegyek szép nevei! Sárgult pergamentlapok őrzik emlé­
ketek, meg a régi határleírások. A kinnálló pásztorok se élnek örökké, s ma­
holnap elvesztegetünk bennetek, nyelvünk kincsestárának szép aranyforgá­
csai!
Emlékeztetőnek egynéhány gyöngyszem a nomádok nagyhírű fejedel­
meinek kincsestárából: Bujárlaponyag, Mátai laponyag, Holtember laponyag-
ja, Godolyahát, Aluchalma, Hódoshalma, Rókalyuk dombja, Halashegyek,
Villongóhegy, Látótelke, Feketeföld, Rakottyásfertő, Bájbelirét, Bika réttye,
Nyíró kúttya, Fekete Péter kúttya, Hoportyos.
És egy csokor a még ma is használatos határnevekből:
Álomzug, Nyári járás, Poroshát, Juhostelek, Hosszúfenék, Macskatelki
járás, Ludashalmi járás, Tatárülések, Bajnokhalom, Féllaponyag, Keserű

21
kút, Töviskes kút, Toronyi domb, Gát hátja, Disznóföld, Kosföld, Kincses fe­
nék, Csúnyaföld, Bogárzó rét, Parajos, Nyárjas, Hármashalom, Csőrelapos,
Nagyzsombékos.

Okút

Kutat keresnék, hogy a hortobágyi émelygős vízzel eloltsam szomjamat.
De van-é errefelé kút egyáltalában?
Régen víz nemcsak a szépen szóló madarak itatóválújában, a keréknyom­
ban volt fellelhető, hanem uralkodott a pusztában, s ahol megállapodott az
ember, azon nyomban ihatott. Miután a vizivilágot elűzte a vaseke, és a kí­
gyók, békák szeme lett a pásztor égő gyertyája, úgy segített az ember ma­
gán, hogy a laposok fenekén gödröt ásott. E gödrök alján meggyűlt a víz, és
az ilyen ásott kutak valósággal kincs számba mentek a pusztában. Belőlük
váltak az ókutak, melyeknek se kávája, se gémje nem volt, de még egy ki­
csike vödör se tartózkodott a közelségükben. A pásztornak így is megjárták.
Alkalmatos zsinegen, amit magukkal hordoztak, szilkét bocsájtottak alá az
ókútba, s máris ihattak.
Az ókutaknak azonban a múlt században kitelt az ideje. Ekkor vetették
meg, egy újabb kitalálással, a hortobágyi gémeskutak fundamentomát, me­
lyeket a nóta is emleget:

Messze látszik a magos kútágas,
Tetejében gomb helyett ül a sas.

E gémeskutak láttán kiáltott fel Petőfi Sándor:
- Mik azok a T alakúak ott a távolban? - azok elszórt gémeskutak, de
olyan messze vannak már, hogy karcsú ostorfáik nem is látszanak.
Zöld istenfa mögött mégis csak lelek egy ókutat, nem múlt hát el nyom­
talanul! Nincs azonban benne köszönet. Gyűszűnyi víz nem sok, de annyi se
tartózkodik a medrében, csupán öklömnyi repedések éktelenkednek lenn.
Miközben az ókutat fürkészem, feketére festődik előttem a gyepasztal,
este lesz, s mit tehetnék egyebet, mint hogy szállást fogok Attila király egy­
kori palotakertjének szélvédett zugocskájában. Itt a jeles helyen, ahol fodrot
vet a Kőudvar, a nagy legelőkert innenső végében. S be jó is lenne, ha bizto­
san tudhatnám, hogy melyik a puszta innenső, és melyik a túlsó szegléje?
II.

LECKE A CSÁRDÁBAN

Ha megunom magam a pusztába,
Kapom magam, megyek a csárdába,
Parancsolom a csaplárosnénak,
Hogy hozzon bort a borivójának.
A NAGYCSÁRDA

Borsós falutanyától csak egy kőhajításra van a hortobágyi Nagycsárda,
ahol nem fogadtak virággal, beszéddel, és szállást is csak üggyel bajjal kap­
tam az egyik pockok lakta, vaságy strázsálta szobában.
Nem tesz semmit, hiszen a szabad puszta lesz az én lakásom, ott aztán
háborítatlan végezhetem dolgomat. Hallgathatom a csendet, mely a poros
ablaküveget mosogatja, gyönyörködhetem a szép lombos akácban, mely elfüg-
gönyzi a látóhatárt, s észrevétlen figyelhetem tempós mozdulatait a pásztor­
embernek, kinek kalpagjáról a szép rozmaringvirág lehajlik.
Mivel egyéb dolgom nincsen, lerajzollak öreg csárda, aki szép rátétes dí­
sze vagy a puszta szűrgalléijának.
Széles tornácodon gondos kezek pingálták az ajtó fölé: Italbolt. Szép ez
is, nem mondom, de azért én inkább napsütötte árkádodat bámulom, mely­
nek íve alatt egykor kolbász és füstölthús függeszkedett, hirdetve vásáros­
nak, pásztornak, hogy e hajlékban szívesen látott vendég. A csárda előtt a
hű komondort látom, aki éjjel nappal szolgált a küszöbön, s aki a Hortobágy
névre hallgatott. (A mostani szolgát Hundinak hívják.) S hogy teljes legyen
a kép, iderajzolom a gólyamadarat, a csárda címerét, m ert hiszen a kémé­
nyen fészkelő gólyamadár éppen úgy hozzátartozik a pusztához, mint a pász­
tor, a jószág, s azok a históriás történetek, melyeket öreg bojtárok regélnek
az ivóban a tölgyfaasztal mellett.
Ha kilépek az udvarra, farkasszemet néz velem a végtelen pusztaság,
alig tudok betelni a nézésével. Látom a Hortobágy folyót, meg a Kilenclyu-
kú hidat, melyet a nótából ismer mindenki:

Debrecennek van egy vize,
Kinek Hortobágy a neve,
Arra van egy kűhid rakva,
Kilenc lyukra van állítva.

Azt mondják, hogy Nabukodonozor, újbaliloniai király építette az első
boltozatos hidat. A világ legszebb hídja volt. A mi hidunk, ha nem is olyan
régi, azért még sem cserélnénk el! M ert a mi hidunknak varázslatos a szép­
sége. Csak le kell kuporodni a lábához, nézni a téglák enyhe pirosát, a nádas
haragos zöldjét, a levegőég fátyolos szépségét, és amíg az árnyékban bolon­
dul húzzák a tücsökregimentek, csodálatos jelenésnek lehetünk a tanúi. Fenn
a hídon szíjhátú pejkókon, lobogó ujjú ingben lovasok vágnak át. A csikós­
számadó maga a nagy Attila király, kísérete pedig megannyi nomád, kinek a

25
nap égetett büszke jegyet a homlokába. Mögöttük jókedvűn játszik a déli­
báb, de amelyik eső után kelt, m ert az a szebb!!!
Támaszkodj a hídpárkánynak, melyre egykor Petőfi Sándor könyökölt, s
figyeld az öreg juhászt, ahogy a fekete kese szamár hátán baktat a messzi
pusztába, vagy révedezz el a múlton, melynek ezer és ezer becses emlékét
őrzi itt fű, virág, híd és csárdaküszöb!
A nagy árkádok homályos íve alól Jókai Mór tekintett a pusztába s lapoz­
gatta számos jegyzetfüzetét. Aranylevelű akác alatt andalgott Hermán Ottó,
s buzgósággal válogatott a pásztorjelvényekben, a karcolt kürtökben, szű­
rökben, pillangós ostornyelekben. A csárdaudvaron keresgélte a körképhez,
a Magyarok Bejöveteléhez a pásztormodelleket Feszty Árpád (meg is talál­
ta). Itt mulatott a híres komédiásasszony, Jászai Mari, Pecze Pistával, a csi­
kósbojtárral.
Megkeresném őket, ha lehetne. Kiáltanék utánuk a pusztába, de erőtlen
a hangom, nem hallik el olyan távolba, ahova ők elsiettek. Tudom, Pérchy
Viktória csaplárnét is hiába keresem, nem siirr-forr nagy piros orcával, szép
menyecske szemekkel a csárdaivóban. Nem szólítja senki kedveskedve, mint
Petőfi Sándor tette:
- Hortobágyi kocsmárosné, angyalom, Tegyen ide egy üveg bort, hadd
iszom!

Nikháciusz Karáballa

Pásztorféle ember ácsorog az ivóban az ajfófélen, de nem hinném, hogy
ő az, akit keresek, akiben megkapaszkodhatnék.
Karimás kalapját, mely a szemét beárnyékolja, megette az idő vasfoga.
Én még ennyire szembe húzott kalappal eddig nem találkoztam. Mintha lát­
ni se kívánna tőle a gazdája. Ez még nem volna baj, de ahogy fűzött bocsko-
rával sikálja a veres téglakövet, mintha már csak emlékezni akarna. Megsaj­
nálom az öreget, aki a harmadik kupica után már ilyeneket mond:
- Rebegtem, ha csak a bégetéseit hallottam a juhomnak... A rígi arany
meg gyémánt vót, kírem ... Hogy ki vót a betyár? Tudom én, instálom, az
emberiség jobbik fele.
Összefüggéstelenül hord össze emlékezése sovány tarlóiról még egyet s
mást, aztán váratlanul megkérdezi:
- Hát azt tudja-e, hogy űztük az ördögöt?
- Kicsodát? - kezdem hegyezni a fülemet.
- Hát a mindenféle kártíkony fírgeket az ólakbul, hogy ne bosszantsák a
pásztorembert.
- Mit tettek ellenek?
- Irivínyes feliratot. A kapufélre krétával felírtuk.
- Ugyan mit?

26
- Nikháciusz Karaballa nincs itthon! Attól aztán úgy elment a rossz fírge,
hogy hírmondó se maradt utánunk.
Nem örültem volna jobban annak se, ha a békonyitó vasfüvet adja a ke­
zembe, melynek birtokában a titkok lakatja leütődik. Immár nyugodtan ver­
hetem a fejem alá a párnát a szobámban, és a könyveimmel se történik sem­
mi rossz. Persze előbb kiírjuk a kapufélre a bűvös szólamot: Nikháciusz Kara­
balla nincs itthon! és habár nem tudom, hogy kiféle, s merre porkolábkodik
őkelme, annyi bizonyos, hogy szerencsés leszek. Úgy elfut szobámból a szé­
keket s az ágyat is immár birtokban tartó szemtelen pocokhad, mint a nóta­
beli gulya:

Elszaladt az aranygulya,
Nem szól már a csengő rajta.
Csak egy maradt a karámban,
Az is beteg, fáj a lába.

Holnap aztán kiszolgált pásztorommal, Blága Györggyel zavartalanul kezd­
hetjük el leckénket: nekiülhetünk Hortobágy ábécéjének.

R egél a múlt

Az oklevelek tükre

Régi oklevelek fakult sora közt tévedez a pillantásom, amíg a vacsorát
elém adja a csárdás. Régimódi faggyúgyertya strázsálja az asztalomat, hogy
hiba ne legyen, hogy otthonosan érezzem magam a régiségek birodalmában.
Persze, nem stiláris kellék ez a faggyúgyertya. A világ végén se járja az ef­
féle ósdi alkalmatosság, csupán annyi történt, hogy a villany jó félórája el­
aludt, s hiába költögetjük, nem ébred. Addig hát a gyertya hadd álljon!
Nos, az oklevélen, amit még Debrecenben csaptam a táskámba, a szög­
letes betűk, a sarkantyús cifrák, festett képek sorában meglelem, amit ke­
resek. (Ez az oklevél persze csak fényképmásolat, de ez most nem számít.)
Pusztánk nevét mikor írták le először?
1261. esztendőben. Az egri püspökség alapítólevelén találjuk a Hotubag
wyzet, amely mellett Bagzeg és Bogegháza feküdt.
Állítólag ennél is van ódonabb oklevél, amelyikben a Hortobágy nevezet
előfordul, de azt én nem láttam. Azt az írást a százdi apátság kérésére szer­
kesztették még 1077-ben. A kunokkal, tatárokkal kötözködő IV Béla király

27
úr itt jártában át is írta. Abban esik szó a Guthkeled nemzetség ősének, Pé­
ter comesnek húsz magyar és tíz bessenyő vitézéről, akik a Chartybak mel­
lett szállásoltak.
A régi írások fakult lapjai azt is elárulják, hogy az Árpádkorban féltucat
falunál jóval több létezett és virult a Hortobágyon. Ma már csak a nevüket
ismerjük, saru koptatta utcáik a báránycsengős gyeppázsit alatt feküsznek
valahol. Ugyan hol, ugyan merre? Papegyháza, Árkustelek, Csécs, Bodajcs,
Szilesd, Süldő (így: Sywdew), Köteles, Hegyes, Hallos, Hímes (így: Hymus),
Zám, Máta, Ohat, hogy csak a jelesebbeket említsem.
A csárdás érdeklődve figyeli búvárlatomat, aztán váratlanul megkérdi:
- Azt kiderítették-e már, hogy ki volt a puszta első gazdája?
- Olyan szigorúan kérdezi, mintha kelmed tudná.
- Tudom is, instálom!
- Ha tudja, az nagy sor. Biztosan olvasott róla valahol.
- Olvasni nem olvastam, de annál hitelesebb helyről tudom.
- Csak nem a nagyváradi káptalantól?
- Nem, kérem, hanem az álom jelentette. Forgács Ferenc öreg böször­
ményi juhásznak.
- Csak nem?
- De bizony, ő beszélte, a lelke rajta! Megfordult gyakorta a csárdában,
akkor mindig elmondta. Úgy törtínt, hogy az apja megjelent neki álmában. A
felkelő nap sugaraiból jött elő, a haja hófehér vót, hosszú fehér szakálla kötísig
írt. Forgácsék éppen a Pródi halom előtt tanyáztak, ott állt meg előttük az
öreg, s rámutatott a halomra:
- Imádkozzatok, és böjtöljetek, és meglássátok, az Isten megáld benne­
teket, annyi kincset leltek, ha ezt a dombot megássátok, hogy hetedíziglen
nem fogyaszthatjátok el! - azzal az öreg eltűnt.
- S hol van itt szó az első gazdáról? - vágok a szavába a csárdásnak.
- Éppen itt van - erősködik - Mert a sok kincs ugyan ki másé lett volna?
- Ugyan kié?
- Hát, Attila királyé, akinek itt volt a palotája, meg a koporsója is ott rej­
tezik valahol a domb gyomrában. Kerestík is, de ezideig még nem találták
meg. Bár igaz, a Kőudvart is felverték evégből a kincsásók.
Hogy ki volt az első gazda? Ez most talán nem is fontos, engem inkább
az érdekelne, hogy a honfoglaló vitézek közül kinek jutott e szép legelőkert
osztályul, ha ugyan legelőkert volt már Árpádék idefutásának idején?

Hohat földje

Béla király úr nótáriusának könyve a magyarok cselekedeteiről a hon­
szerzést angyali türelemmel meséli el, és az első földosztásról is ejt néhány
szót. A 28. fejezetben meg is találom, amit keresek: ott áll szép kövér betűk­
kel, Mén-Marót vezér.

28
Arról beszél a krónikás itt, hogy Tas és Szabolcs Mén-Marót vezérnek
kiadják az útját, majd az Omsó-érhez jutva innen is tovább lovagolnak, s egy
napra rá az apró halmoknál ütnek tábort. Ex hadisétáról szóló beszámoló is
fontos számunkra, de még inkább ami utána következik:
.....Innen pedig a Túr folyó mentén a Tiszához értek, s a Dorogma rév­
nél átkeltek rajta. Ott még egy Hohat nevű kun katonának Árpád vezér jóvá­
hagyásával nagy darab földet szereztek, melyet ivadékai mostanáig birtokolnak.”
Nos, kimondom én kereken: ezt a kunoknak, vagy ha úgy tetszik, kaba­
roknak, illetve Hohat vezérnek szerzett nagy darab földet mondjuk ma Hor-
tobágynak. Tanúságtévője ennek számos régi oklevél, melyben a vitéz kabar
vezér székfővárosának, (ihatnak, a neve fellelhető. Tanúja ennek a földünkön
ma is létező és viruló Ohat-puszta, Nagyhortobágy Egyek határbarázdájában.
Hohat vitézi serege gyepűőrző volt. A kabar törzs déli szárnyára ügyel­
ve hozzá napkelet felől, a Nyíri-részről a Kende törzs, délről, a Sárrétről az
Ond törzs csatlakozott. Tisztük és szerepük igen fontos volt, hiszen a Bizán­
cot a Kijevet összekötő réges-régi nagy út kapujában állottak, s feladatuk
volt a Hortobágy gázlónak s átkelőhelynek az őrzése, vigyázása.

A Hohatnak szerzett nagy darab föld a honfoglalás idején: Susogó tölgyer­
dők árnyékolják, és az ösvény nélküli mocsári tölgyest, nyírest bővizű, ha­
las folyók, nádas tavak kerítik, melyeket vastagon lep a tündérrózsa, súlyom
és békatutaj. Tavaszonta a vizek tajtékos hulláma söpri végig az édesfüvű ré­
teket. Az áradások tocsogóiban halak verődnek falkába, s annyi a muzsikáló
viziszárnyas, hogyha felrebbennek, eltakarják a napot. A berkekben vaddisz­
nó csörtet, a rétet jávorszarvas koptatja, s az ősnádak ösvényén hiúz meg
róka les prédára. E vadregényes tartományban mindennapos a farkasüvöl­
tés. Ősszel, ha a lápi tölgyes koronája bíborba csavarodik, e festői szépségű
földön a szél is cigánykereket hány jókedvében. E földön, mely kerek Ázsia
nagy sztyeppéinek a gyepűse, a köntösszegélye.
S hogy a szerzett nagy darab földön hogy mint élte világát Hohat pásztor­
népe?

Az ősi pásztorsor Hohat vezér szállásán: Hohat teméntelen jószága a nyí-
resek és tölgyesek enyhében szállásolt. Pirkadattól napszálltáig fürödnek a
napfényben, éjszaka pedig a kerek hold a világító lámpásuk. A sírdogáló fu­
rulya szavát elnyomja a méla kolompok, fütyülőszavú csengők, gunaras nagy­
harangok muzsikája. A szilaj pásztornak vánkosa a dombhajlat, a lápon tojást
szed, az odúból mézet szüretel, bocskora elé gyümölcsöt vet az ág. Kezére
jár a hold, m ert bíbor színűre festett udvara jelzi az idő fordulását. A leveli
békák esőt jósolnak, a szarkák pokoli cserregése árulja el, hogy merre buj­
kál a farkas, m ert a tavaszi kolompszó farkas uramat is előcsalja a nádi rejte-
kekből. A jókedvű falkák, a táncos csikók, a fehér tulkok, a bégető nyájak
megett pedig a délibáb táncolgat.

29
Minden idők nagy mestere, a természet maga formálja a puszta fiait. Szán-
togatja értelmük, műveli, boronálja, vigyázásra, éberségre neveli őket, hi­
szen mindenünnen, a levegőégből, a föld mélyéből, erdők, nádak sűrűjéből
ezer veszély leselkedik a pásztorra, aki megtanulja hamar, hogy fegyverrel
a kézben aludjon, nyereg legyen a feje alja, s hogy alvása idején is kezében
tartsa lova kantárját.

Hogy mire végezték Hohatfiai, unokái az Árpádok alatt, s a régi királyok
idejében? Ott vannak a kalandos ősök portyáin, túl az Óperencián, túl az Üveg­
hegyeken! Ott sürrnek-forrnak a polyákföldről hazatérve Béla herceg sere­
gében, s Vértesalján halálra ijesztik fekete Henrik németjeit, akik eszük
vesztve hányják el vértjeiket. Jó László király úrral vágtáznak a rettenetes
kun és bessenyő hadak ellen, m ert ők az aranykoronás törzs, az Árpád-kirá­
lyok legvitézebb, legbátrabb katonafiai.
Pásztormeséink, pásztordalaink csodálni való bőséggel még mindig ró­
luk regélnek: az igazmondó juhászról, az aranyszőrű bárányról, a parázson
tartott, s nevelt táltosról.
Mátyás király úr idejében a korona becsületét is juhászlegény menti meg,
és megemlíti a meseszó, hogy tisztességet nem ismerő főemberét is juhász-
szál leckézteti meg, nem különben az öntelt, udvari csillagászt. A Mátyásról
szóló meséket böngészve ma a jámbor olvasónak úgy tűnik, mintha a király
udvara csupa pásztoremberből telt volna ki, csupa számadó, csupa bojtár
volt minden minisztere, adjutánsa. És ki tudná előszámlálni, hogy hány pász­
torénekes, igric, hegedős foglalt helyet dús asztalánál? Amint az udvari he­
gedős is a pásztorének kottájára cincogtatta a szárazfát: Budában, Visegrád­
iján, Tatában.
(Igaz, könnyen megtehette, hiszen akkor még egy azon nyelv forrásvize
csörgedezett a pásztor és a király ajkán, amiről a szemtanú vall, Galeotto
Marzio: „.. .a magyarok, akár nemesek, akár parasztok, majdnem azonos
beszéddel élnek, s nyelvűkben semmi különbség; egyenlő kiejtés, ugyan­
azon szavak, hasonló nyomás lévén mindenben...”)
Silesd, Köteles, Zám, Hollós, Ohat, egykor virágzó hortobágyi faluk, ugyan
ki emésztett el benneteket, mikor vetettek tüzes csóvát erdőbe, nádba ta­
kart öreg házaitokra?

A régi Hortobágy pusztulása (XVI. század): A rettenet szorongatja a torko­
mat, m ert láttam a pokol szörnyetegét - meséli a debreceni nótárius 1592-
ben -, hallottam a halál kovainak patazörgését! A bestye törökök, a kutyafe­
jű krími tatárok nyargalásszák a szép legelőkertet, tüzescsóvát vetnek a há­
zakra, lerontják a templomokat, elrabolva az oltárok kincsét, aranyát. Tüzes
seprővel kiseprűzik a gazok még a csecsszopókat is! Pernye és korom lepi a
szép falukat, gyep veri fel a templomudvarokat, s ó, jaj, elhamvadnak a ha­
talmas erdőségek, a gyönyörű tölgyesek, nyíresek mind odavésznek! Az er-

30
/
dők tisztásain nem lépeget már a nyáj előtt a rézharangot szomorún csörge­
tő vezér. A vizek védelme alatt nem szól az öt lyukú furulya, és a számolat-
lan békasereg ung-ung berek-berek kiáltását nem hallgatja kinnálló pásztor­
ember!!! Lángok martaléka lett e föld, s fejfájára Írjuk fel: Per tataros est
desolata et deserta. Letaroltatott, elpusztíttatott!

Vadvízországa (XVII. XVIII. század): A tatárok, törökök kitakarodnak az
országból és a Hortobágyon kicserélődnek a kulisszák. Az erdők, faluk he­
lyét elfoglalja a nád és vadvizek fodrozódó tükre csillan elő a dombok, nád­
szigetek ajtóin. A pásztorembernek, jószágnak új otthont kínál a hasigéró fű,
jó búvóhelyül szolgál a náddal, kákával, gyékénnyel vastagon betakart tarto­
mány. Újra sepregeti már a szél a pásztortanyákban a tüzek kormát, és újra
száll ég felé a füst, melynek színe egybeolvad a földünket gyakran látogató
bodorfelhők sötét színével. Megnő a becsülete a hajóács mesterségnek, és
tavaszonta a tanyákból csónakon járnak szomszédolni az emberek, hogy hírt
adjanak egymásnak a magyar pásztorság életfájának új virágba borulásáról:
a másodvirágzásról.
Hogy mikor veti le ligetes, ősnád díszítette bundáját a Hortobágy, s mi­
kor változik földünk árnyéktalan pusztasággá?

A puszta megszületik (XVIII. XIX. század): Az árvízkönyvek vallanak ró­
la, meg a vízszabályozásról szerkesztett híradások, melyek megmondják,
hogy a nagy esemény mikor történt. Azután, hogy utolsót rebegtek Rákóczi
urunk tépett kurucainak a szabadságot sirató tárogatói.
A makulátlan kékségű égi sátor akkor fakul meg, amikor a letarolt erdők
helyén támadt vizi világot a kótyagos szelek űzni, hajtani kezdik, és esőfel­
hő helyett homokos porfelhőt kergetnek földünkre.
Hogy miért?
Legelőbb is bécsi módira és kommandóra új ruhát szabnak vadvízország­
nak. Gátak emeltetnek, a mocsarak lecsapoltatnak, s a rakoncátlan folyókat
megzabolázzák. Már a XVIII. század harmincas éveiben Püspökladány bepa­
naszolja a szepesi kamaránál Debrecent, hogy olyan töltést von a mátai bir­
tokán, a Hortobágy folyón keresztül, amellyel áradások évadján elrekeszti a
vizeket a szomszédos vidék elől. A Bécs-országból hozott új masina, a vas­
eke feltépi a legelőkertet, s a rétek, nádak helyét búzaföldek foglalják el.
Amíg vízben állt a lába a vetésnek, addig virult is szépecskén. A kincset érő
tavaszi áradások azonban hamarosan elmaradoznak, a folyók, erek, fokok vi­
ze elapad, és a hoppon maradt folyómedrek, a morotvák helyén a sziksó ki­
virágzik. Az őszirózsa, tőzike, boglárka előbb meghervad, gyenge száruk
megfonnyad, és észrevétlenül hagyják itt a szép tartományt. A föld lecserpell,
és az unatkozó ugart immáron csak a kótyagos szelek kedvelik, csak azok
ugatják...

31
Egy szemtanú a pusztáról: 1788: Gvadányi József falusi nótárius utazik át
a Hortobágyon. A Látókép csárda küszöbében megbotolva ő is szóba eresz­
kedik a csaplárral ákovitát kérvén tőle, hogy a csömör tovább ne bántsa! az­
tán tovább odébb jutván a pusztában az alábbi látvány fogadja:

Onnét a sivatag Hortobágy pusztáját
Értem, de számtalan kára-katonáját
Csodáltam, kócsagok s túzokok summáját,
Lepte sok ezer lúd s réce ennek táját.

Nincsenek itt faluk s városok építve,
Utazók számára fogadók készítve.
Szálásokat látni szalmával kerítve,
Némely rongyos csárdát sárból cseperítve.

A nótárius, Zajtay uram tehát már sivatagosnak látja a XVIII. század vé­
gi Hortobágyot. De ha erről nem szólana, akkor is erre lehetne következ­
tetni Gvadányi soraiból, amikor is megírja, hogy a pusztát lepi túzokok sum­
mája. A túzok a puszta madara, a száraz legelőföld, a kopár mezőség a sétá­
ló palotája. Amerre ez a szép madár sűrűn megterem, arrafelé az emberi
nem ritkul meg.
Amikor a harang másodszor megkondul (XIX. század): Az új masina, s a
búzaföldek nyomában új falutörvények, új konstitúciók születnek. Előbb
megkondul a harang a szabaderdő felett, aztán megrezdül a szabad legelők
kapujában. Az első törvényt úgy nevezik, hogy fejszetilalmas. Nos, a pász­
tortilalmas se várat sokáig magára. Előbb kikolompolják, hogy a pásztorok
halálveszedelem nélkül nem viselhetnek többé fegyvert. A magisztrátuszok
elrendelik a pásztortanyák, kunyhók átvizsgálását. Ezt követi az újabb tila­
lom: lovat nem tarthat a pásztorember. S miután a teméntelen tilalomnak
nincs foganatja, elhányják a pásztortanyákat, lerombolják a csárdákat, és
még a pásztorkondér használatát is megtiltják. Hogy miért? M ert abba a
pásztor télire zsírt raktározhatott, s fütyült a sok konstitúcióra s törvényre!
Miután ennek sincs foganatja, elrendelik a faluhatárok körüljárását, a fogd-
megeknek a lelkére kötve, hogy különösképpen a pusztákat kell szemmel
tartaniok. Még attól se riadnak vissza, hogy a széttekintést akadályozó bokro­
kat, erdőket az útból eltakarítsák. Igazi betyártermő idő ez, annyi bizonyos!
Ennyi zaklatás, vegzatúra, számonkérés után valóban megcsappan a pász­
torember száma a pusztában. Elvándorolnak, betyárnak állnak, vagy pedig
elrepülnek a sír szájára.

Egy szemtanú a pusztulásról: 1793. Towson Róbert, derék angol miszter
utazik át a Hortobágyon. Róla híreli a fáma, hogy amikor megpillantotta Deb­
recent, összecsapta a kezét a csodálattól és így kiáltott: Uram Isten! mi bír-

32
háttá rá őket, hogy erre a helyre nagy várost építsenek, ahol nincs folyó,
nincs tó, de még egy csesznye erecske se kárpótol az éghajlat mostohaságáért?
Nos, miszter Towson ezt írja:
„Innen (Tiszafüredről) egyenesen Debrecenbe mentem, egész napi járó­
földön egyetlen falu sincs, csupán az út közepén láttam egy elég jó csárdát.”
Summa summárum: Földünket Hohaték idejében még erdő árnyékolja,
Rákóczi urunk elmente után vadvízország lesz, Gvadányi József itt jártakor
pedig regnál rajt az árnyéktalan pusztaság. A megmaradó kevés pásztor he­
gyes süvegét felcseréli a nagykarimájú pásztorkalapra. Ez a nagykarimájú
kalap lesz aztán a szerzett nagy darab földön az egyetlen árnyéktartó hely,
azon a földön, melyre kezdet kezdetén azok a susogó tölgyesek s azok az ál­
dott nyíresek vigyáztak.

H árom híres madarunk

A griff

A griff mesebeli csodalény, aki azonban gyakran fogódzott itt a pusztán a
bárány gyapjába, s ráadásul a legderekabb hivatalviselője volt a Hortobágy-
nak. Magánosán, éghetetlen magasban keringett a puszta felett, és ha pré­
dára lelt, kiáltásától zengett a legelőkert négy tája, és ami ennél is fonto­
sabb: a tetem et gyöngyén eltakarította.
- Hova lett a griff, Gyuri bácsi? - kérdezem az öreg pásztortól.
Gondolkozik, aztán kivágja:
- Elvitte a mókmók, instálom. (Ez a mókmók Gyuri bácsi szótárában ör­
dögöt, vagy talán még nálánál is nagyobb urat jelenthet, m ert ahányszor
megemlíti, megbillenti a kalapját.)
Azóta megközelíthetetlen, távoli tartományban lakik, ahova az út az Ópe­
renciás tengeren, az örökké háborgó óriáshegyeken visz keresztül, ahol az
égigérő hegy legfelső grádicsán székel. Ott az okos madár új hivatalt vállalt
magának. Kincsőrző lett, az óriások kincstárnoka, s e mellett mellékhivata­
la is van. Nap mint nap szerte jár a világban, hogy kifürkéssze a titkokat, rej­
telmeket. Ezért van olyan nagy becsülete a mesében. Titkait a legkisebb ki­
rályfi csenheti el tőle, de csak akkor, ha jóstollát kirántja.
Ehhez hozzáteszi még Gyuri bácsi:
- A pusztában az elhajított csontdarabkát is észrevette, pedig magasab­
ban szállt a napnál is. Onnan nem is láthatta, csak úgy talált rá, hogy minden­
tudó volt!

33
- Felültették, kendet, Gyuri bácsi - szakítja félbe az öreget egy juhász­
ember, aki a csárda udvarán mellettünk lötyögted a seritalt, s kihallgatta be­
szédünket.
- Ki ültetett volna fel? - koccan rá az öreg.
- Nem talált volna a dögre rá, ha nincsen éles látása. Igen fáin látása volt
- fordul felém a juhász, és ahajt megereszt egy példázatot.
Régen volt az, nem tegnap, amikor Fürj István uramnál Fekete Pista boj-
tárkodott. Kis, tömzsi legény volt a Pista gyerek, jószerint verte a tarisznya­
szíj a sarkát, de azért nem félt ő senkitől; s még nagyindulatú gazdájától se
ijedt meg, bár annak úgy állt a kalapja, mintha az egész puszta az övé lett
volna. Egyszer a griffmadár került köztük szóba, szó szót követett, végül a
gazda nagymérgessel ezzel rekesztette be a diskurzust:
- Fafejű vagy, Pista, nem értesz te ehhez! Elmehetsz szamár után har­
madiknak! - azzal ott hagyta faképnél.
Arról volt szó történetesen, hogy a magasan szálló griffmadár nyomrave­
zetője az orra-é, avagy a látása? Fekete Pista azt találta mondani, hogy ez
utóbbi, a látása. Ezért kapott hát ki.
Nem sokkal ezután egy szép napon zörgetett a bojtár a gazda ajtaján, hó­
na alatt egy összekötözött griffmadárral. S miután a tarisznyájából egy nyúl-
tetem is előkerült, annyit szólt Fürj István uramnak:
- Elhoztam a bizonyítékot!
Azzal se szó, se beszéd, bekötötte keszkenővel a madár szemét, s miu­
tán lábait eloldotta, a nyúltetemet feltette a kútkávára. Mindnyájan feszülten
várták, hogy mi fog történni? Vajon rátalál-e az éhes madár a prédára - be­
kötött szemekkel!?
A griff tétován jobbra-balra topogott, semmi jelét nem adta, hogy vacso­
ráját megorrontotta volna. Ekkor a bojtár levette szeméről a keszkenőt. A
griff megrázkódott, körülnézett, és még fel sem ocsúdott a gazda a megle­
petésből, amikor már ülte is a tort az összekötött szárnyú griff a kút oldalá­
ban, percek alatt eltemetve prédáját.
A juhász nyomatékkai még hozzáteszi a történethez:
- De csupán, amikor meglátta!
Gyuri bácsi nagy hitetlenkedve ingatja a fejét.
- Tudta ő azt előbb, de nem árulta el magát!
- Megrögzött ember, kend, Gyuri bácsi - veti oda gúnyosan a juhász és
lopva rám kacsint.
Én nem méltányolom a bizalmas pillantást, hanem merengek tovább a
megrögzött emberrel a múlton, a mindenttudó griffmadáron, akit a könyvek
leginkább fakókeselyű néven titulálnak. Elvitte őket örökre a mókmók való­
ban, mint ahogy eltünedezett a pusztáról sok egyéb dísz és szín: a tenyér­
széles, fekete szegélyű keselyűtoll, és az esőmosta pusztadísz: a vakító fe­
hér csontmaradvány.

34
A darum adár

Gyuri bácsi hallotta a nádból lármás krúgatásukat. A szépen szálló daru
vendége ma is a hortobágyi Halastó ingoványainak. Ha nem vigyázunk, úgy
elfelejthetjük, akár a griffet, és a vizivilág többi kedves madarát. Pedig a nó­
ta még őrzi emlékét hűséggel:

Magosán repül a daru,
Nagyokat is kurjongat,
szárnyaiból, tolláiból
Bokrétákat hullajtgat.

Régen minden valamirevaló legény süvegére darutoll ügyelt, nemcsak
azért, m ert szépen táncolgatott a szellőmuzsika szavára, hanem egyéb oknál
fogva is. A karcsú daru volt a pásztorember legkedvesebb madara, még a keleti
pusztákban, a nádasos, vizes tanyákban lopta be magát a magyar ember szívé­
be. A darumadár volt ugyanis a jó vigyázásnak, az éber őrködésnek élő példája.
Tőle tanulta az ébrenlét ábécéjét a puszta fia, s mint legkedvesebb madarát, őt
tekintette vezetőjének bolyongásai közben a nagy vándorutakon. Regéket köl­
tött szeretett madaráról, örült a lelke, ha nevét a dalokban feltalálta, ha rajzát
az ivótülkök, sótartók cikornyás díszítése közé csempészhette. S boldogta­
lan volt, ha a süvege mellé tűzött darutollnak valamimód nyomaveszett.
Amikor aztán vizeinket felkavarta a kotrógépek kereke és a süvöltő kí­
gyókkal rakott zsombékoknak kitelt az ideje, a darumadár is szedte a sátor­
fát. Nem sok idő múltán a darutoll is kikopott a süveg mellől, s ahogy a tú-
zoktoll elfoglalta a helyét, úgy feslett ki neve nyelvünk szövetéből.
Gyuri bácsi még ebben a formában ismeri a szólást: Jobb ma egy veréb,
mint holnap egy daru! A régi öregek, ha pipaszó mellett üldögélve mereng­
tek a múlton: darvadoztak. Mi csak tétlenül gunnyasztunk. A szépen álló
szarvú jószágra régen azt mondták: darvas. Ma az ilyent körülírva tudjuk
csak kifejezni. Az én megrögzött emberem ismer darulábat, mely állatbé­
lyeg (azaz: jegy) és növényféle. A jószág színében megkülönböztet daru­
színt, ma kékes-fehérnek mondanánk. Volt darugém - egy vízimadár fajta,
daruháj - ugyancsak növényféleség. S hogy milyen volt a darutánc, arra sen­
ki se emlékszik, de hiszen hajdútáncot is olyan régen jártak mifelénk, hogy
nern is ismerik már jószerint az unokák.
A darvászmesterség csínját-bínját Gyuri bácsi hámozgatja nagy örege­
sen. Mifelénk a nádudvariak voltak a leghíresebb tollcsiszárok. Ok verték
fel a Hortobágy ősnádait és a rejtett zugokból előkerítve a darufiókákat, ott­
hon tartották őket a tyúkudvarban.
Addig nem is volt velük baj, amíg rezgelődni nem kezdett a gyöngy szür­
ke darutoll szép ünnepi ruhájukban, aztán annál több! Egy világért se enged-

35
tek volna belépni idegent a birodalmukba, melynek széle, hossza tíz-tizenöt
darulépés volt. Úgy őrködtek a tyúkudvar rendjére, mint akinek azért fize­
tés jár. Az udvar apraja, nagyja rettegve tisztelte félelmes fegyverüket, a
gyémánt keménységű darucsőrt - s bizony hamar eljárt a kezük, és holta
napján is emlegette, akinek egyszer odaütöttek!
Útilevél nélkül tehát senki sem léphetett be birodalmukba, csupán a gaz­
dával tettek kivételt. Lesték jöttét, s már az ajtónyílásra összerezzentek, és
boldogan kapták fel a fejüket. A jóravaló darvász meg is érdemelte a kedves
figyelmet, hiszen oly becsben tartotta madarait, mintha tulajdon fiai volná­
nak. Beszélgetett velük, simogatta a nyakukat, tisztogatta a tollúkat, a szá­
jától elvonta a falatot, csakhogy nekik juttasson. Mindezért pedig nem kért
egyebet, csak a harmatos szép tollakat cserébe. Mikor aztán azokat elszed­
te, keréktányérba tűzködve a bokros-hamvas darutollat, már indulhatott is a
vásárokba, ahol olyan nagy keletje volt becses portékájának, mint a szilaj
csikónak, vagy a töretlen juhbundának.
- Valahány darvász vót, mind holtig szegény felekezet vót, instálom - fe­
jezi be Gyuri bácsi a darvakról szóló leckét, s még hozzáteszi: - Áldja a te­
remtő a halott csontjukat is! Bárcsak visszajönnének még egyszer!
Ugyan hova, m erre lettek a nádudvari híres darvászok, s ugyan hova,
merre lett a hetykélkedő sígír fattyú, akinek a süvegét a darutoll strázsálta?
Elsuhogtak, akárcsak a darvak - s velük lehullott egünkből a darvak vezére
csillag is. Csak Gyuri bácsi hallja még néhanap a széllel perelő éjszakában az
emberi hangon kiáltó darvak fájdalmas kru-kru-kruját, ilyenkor kitámasztja
az ajtót, mintha várna valakit.

A pásztormadár

A hortobágyi sáska marokkói. A kár szempontjából, amit nálunk elköve­
tett, ez egészen mindegy, de ha marokkói, akkor ugyan csak takaros utat
kellett beszekereznie, amíg hozzánkig eljutott.
Egy szép napon - a múlt század hetvenes éveiben - arra ébredt a bérlő a
csárdában, hogy éjszaka ismeretlen tettesek megfestették a meszelt csárda­
épületet. Hajnalra ugyanis olyan fekete lett a csárdafal, mintha szurokba
mártott seprővel mázgálták volna be. Bűntény nem, csupán annyi történt,
hogy megérkeztek a karaván-előőrsök, a hollóbogarak, melyek sáskalárván
tengetik nyomorult életüket. Ők ütöttek tanyát a csárdafalon.
Másnapra megfialt a hollóbogár, akarom mondani itt volt az újabb megle­
petés. Reggelre üdén zöldéit a nagyhortobágyi puszta, holott nyár volt, a
gyep szinte olyan vörös volt, hogy a mesék rókája bátran szabhatott volna
belőle foltot a nadrágjára. E gyors színváltozást se az ördög művelte, csupán
annyi történt, hogy fiastól, bornyastól megérkezett a karaván-derékhad: a
sáskaregiment.

36
Engedelem nélkül megszállták a legelőket, halmokat, laponyagokat, és
még a nádakra is zászlót ütöttek. Reszketett a türömfű, könnyezett a jajla­
pu, de mind hiába! Csattogni kezdett az éles sáskaolló, és egy kicsi levél
nem sok, de annyi se maradt szabatlan a tartományban.
A csárdás, s a pásztorember riadtan állt a feldúlt mezők barázdájában.
Előbb csak topogtak, mint akinek feldűlt a szekere, aztán ki mit ért, azt ra­
gadott. Lapáttal, seprőkkel kezdték hajszolni a hívatlan vendéget. Onnan
ide, innen amoda! Csudák csudája azonban, a számuk csak nem fogyott, de
még inkább szaporodott.
- Hadd el, sáska! - mondotta ekkor egy okos ember, s azon melegében
előhozakodott egy új kitalálással: - Sövényfalat kell állítani a pusztában, ár­
kot kell elé húzni, s abba kell beűzni a sáskákat.
A kerítés felhúzatott, az árok megásódott, az űzést is megkezdték. A baj
nem is ezzel volt, hanem a sáskával. Olyan kedvetlenül fogadta az elmés fel­
találást, mint angyal az ördög patazörgését. Feléje se ment az ároknak.
Nagy kudarc volt ez a feltalálóra, nagy szégyen. Még a madár is róla fújt
gúnyverset a fűzágon, amikor végre előállt egy környékbeli kovács.
- Megleltem, amit keresünk - mondotta -, a nyújtóztató padot, akit alá­
verünk a bestye sáskának!
- No, ugyan? - néztek rá reménykedve az emberek.
- Úgy ám! Eszkontáltam egy boronához hasonlatos fűkefét. Van rúdja, ki-
safája, istrángja. E szerkezet pedig arra van hivatva, hogy lovat fogva elé, a
füvet kefélje. Majd a többit kentek meglátják!
Másnap a csudamasina beállott a barázdába. A keféléssel nem is volt baj,
a kisafával se, a boronát húzó lóval se, csak a sáskafurfangot hagyták ezúttal
is számításon kívül. A huncutja ugyanis oly ügyesen átpöccent a berenán,
hogy nem lett abból pozdoija, de még talán a bokájuk se rándult meg. Egy
szó, mint száz, a tudomány kudarcot vallott, győzött a sáskahad.
Azaz, várjunk csak!
Az egyik reggel rózsaszín felhőben kelt fel a nap, mint dupla pünkösdi ró­
zsa virult ki a határ, és még az ég tornácán is piros rózsa nevetett. A legvé­
nebb bojtár is kalapot emelt a csuda láttára, de akkor lepődött meg igazán,
amikor egyszerre a sok piros rózsa aláhullott a pusztába, és a legelőmezőt
befedte.
Pedig csupán az történt, hogy a nagy karaván utóvédje, a rózsaszín begyű
pásztormadár érkezett meg.
Ők aztán a boronáit mezőkre repülve nekiestek a sáskának. Olyan alapos
munkát végeztek, mintha ezüsttel, arannyal fizettek volna minden egyes
sáskafiókáért.
Cyprus szigetéről jöttek hozzánk e derék napszámosok, kiknek fekete
szárnytollára ékes aranybetűkkel volt ráfestve: Jó tett helyébe jót várj!
Az ébenfekete szárnyú, kecses madárkák a Kilenclyukú-híd boltozatát
szemelték ki szállásul, és esténként, amikor hangos csiviteléssel csapatos-

37
túl hazatértek a hidi tanyába, a pusztaiak kedvtelve hallgatták esti muzsiká­
jukat. A legszívesebbet itt marasztották volna a pásztormadarat.
A kedves rózsaszíndolmányosok azonban egy szép napon szárnyra kap­
tak, és höss! visszarepültek tengerentúli tartományukba. Aki látta elszáll­
tuk, megkönnyezte. Meg is érdemelték a búcsúkönnyeket.

B ika a dögkeréken

Elhajtott a farkas
Tizenkét ökrömet...

Ha orgonái a farkas, a jószág remeg az álláson, szűköl a komondor, a boj­
tárok pedig kézbelit ragadnak, mert tudják jól, hogy a farkas-szólam a táma­
dás riadója. Miután pedig herregésük-berregésük végigszánt a pusztaságon,
kezdetét veszi a tánc, a farkaslakodalom. Hogy ki maradt győztes a kösüly-
szegi nád, a nádudvari gyékényes és a nagyiványi pusztaság rettenetes vité­
zének viadalaiban, amikor még a „jegyet nem nézte” a jószágon, nem kér­
dezte, hogy kié, és az öregek is farkas uram nevére esküdtek?
Kardos János, öreg csikós, a Brassó-éri tanyák közt pásztorolta a jószá­
got, de most nem is erről akarok írni, hanem a három farkassal való híres
kalandjáról, melyet annak idején az újságlapok is megírtak.
Azon a napon is, Pünkösd utáni kiskedden, künn tett-vett az öreg Kardos
a tanyában. A karikását javítgatta éppen, amikor hallja ám, hogy a kunyhó elé
kötött szürkéje meghorkan.
A kunyhótól alig egy futamodásra egy boglyas szénakazal állt, mely előtt
egy bika lappangott. Szórta a szénát, a kazlat bontotta, ami rendjén való volt,
de ami a szürke meghorkanása után történt, az már nem. Ekkor ugyanis a
bika megpördült, ráfarolt a kazalra, és bár sehol egy terem tett lélek nem
mutatkozott, mégis a földre vetve a fejét, úgy tett, mint mikor öklelni ké­
szül, azaz várja a támadóját.
A kazaltól nem messze bozótos húzódott, melyen túl nád volt. Ebben a
nádban korgóbendőjű csikaszhad tanyázott, s három farkas már hajnal óta
csörgő nyállal leste a prédát, a lappangó bikát, s várta a támadás alkalmas
pillanatát. Igen ám, mert ismerték jól a puszta Herkulesét, melynek a pillan­
tása is rémséges, a horkantása borzalmas, és akinek odaüt a szarvával, an­
nak máris a fején bokrosodik a jaj! Most azonban érezve, hogy ütött az órá­
juk, a bikára rátörtek.

38
A puszta Herkulese nem mozdult a helyéből, hiszen a hátát védte a ka­
zal, a szarva hegye pedig jól látta, mi készül. Egyébként is ez volt a jelmon­
data: Ha félsz, meg nem élsz! A krónika nem is tud arról, hogy valaha is há­
tat mutatott volna egy farkasnak, de még háromnak se! Egynek-egynek elég
volt a félszarva, a harmadiknak pedig félelmes rúgása szokott jóéjszakát
mondani örökre.
A három farkas meglepő módon támadott. Ahelyett, hogy bekerítették
volna, egyenesen félelmes szarvkoronájára rontottak, holott a leckét jól tudták:
Az nevet, aki cselt vet! Igen ám, de farkasfortély volt ebben a támadásban is.
Persze, a bikát se tavaly húzták el az anyjától, s jól tudta, hogy a három
praktikás vitéz mit akar. Ha e támadásra ugyanis helyéből kimozdul, s a há­
tát védő kazlat ott hagyja, nem is volna jó rágondolni, hogy akkor mi volna.
Firkantott hát egy irgalmatlant a szarvával, és máris farkasszőr repült a le­
vegőbe.
A három csikasz ide-oda ugrált darabig, a füvet szaggatta, vinnyogott, az­
tán eszük vesztve a bikát három oldalról kezdték rohamozni. Pedig tudták,
hogy a vadon törvénye azt mondja: A győzelem a nyugalom gyümölcse.
A bika elbődült, m ert éles farkasköröm vágódott a véknyába. Ösztönei
parancsára hallgatva jobbra-balra csapott vaktában. Oly jól irányzottak vol­
tak ütései, hogy a három farkas aléltan püffent ismét az avarba.
Vérzett az ínyük, a szőrük borzolt volt, a hátukat vérpatakok csíkozták,
de a korgó bendő iszonytatóan sarkantyúzta a még ép bordákat, ezért hát
fújni kezdték ismét a riadót. Újra támadtak.
A bika észre se vette, hogy csak ketten rohamozzák, hiszen neki is vér­
zett a véknya, sajogtak a bordái, és minden izma, mint kötél remegett. Már
éppen azon volt, hogy kitör az állásból, amikor mögüne gyanús nesz hallat­
szott. Készült is rá, hogy hátraüt a szarvával, de aztán meggondolta. Talán
azért, m ert bízott a kazalban, talán azért, m ert éppen megújította rohamát a
dühödt ellenség. így történt-e, nem-é, meg nem mondom, annyi azonban bi­
zonyos, hogy az ütés elmaradt.
Pedig, ha a bika megpördül, és valóra váltva szándékát odaüt, akkor nyer.
Mert mit is mond a vadon törvénye: Ösztönöd a te mentsvárad! Eb gondo­
lat a késő bánat! Ezúttal azonban a bika nem hallgatott az ösztön szavára. így
történt azután, hogy az alkalmas pillanatban a kazal tetején term ett a harma­
dik farkas, és onnan egy hatalmas szökéssel a puszta Herkulesére vetette
magát.
Ami ezután következett, a pillanatok tört része alatt ment végbe. A me­
net megfordult, a farkasok győztek, a bika pedig eladódott az ördögnek.
Azaz hogy várjunk csak!
Alighogy a farkasok nekikészültek a lakomának, előugrottak rejtekeikből
a bojtárok, és a lakzinak egy-kettőre végét szakították.
- Nem is akartak előbb előjönni, instálom - teszi hozzá magyarázatkép­
pen Kardos János. - Szánt szándékkal nem siettek. így került akkoriban dög­
kerékre a fukar gazda jószága, aki ezt az elvet vallotta: Ha szegény vagy, ne
egyél! Az ilyen a legszívesebben a legelőre csapta volna a bojtárját. Persze a
fukari gazda cselédjének is volt magához való esze. Azt hangoztatta: Üstö­
kén kell ragadni az alkalmat! Hagyta tehát a farkast, hadd végezze a munká­
ját, azután már, mint e dologban hibátlan, nyugodtan számolt a jószág bőré­
vel a gazdának.

Hét farkas járt Hodályzugban,
Éppen az én karámomban,
Derék gyerek a bojtárom,
Mégis megesett a károm.

A BETYÁR VACSORÁJA

Retten üldögéltek a csárdában. Delly Mátyás jó öreg mátai lódoktor meg
Sós Pista, a juhászbojtárból lett betyár, akire rettenetesen illett a derecskéi
cifraszűr, és aki a múlt század hetvenes éveiben szívesen látott vendége volt
a hortobágyi csárdának. Meg aztán Delly Mátyás se akárki volt ám! 0 vetett
először rózsamagot virágnak a Hortobágyon, abból term ett az a szép sárga
rózsa, melyet Jókai Róza kapott ajándékba a gáláns pusztai gavallértól. (E
rózsa ihlette aztán a nagy mesemondót, Jókai Mórt, a gyönyörű Sárga Rózsa
megírására, mely azóta is legízesebb krónikája a nagy pusztának.)
Nos, őkelmék délebéd óta iddogáltak nagy gyönyörűséggel, és éppen
azon vitáztak, hogy ki mindenki tapodta a csárda előtti régi utat. Többek
közt Barcza Dani, a hírhedt komiszáros, akiről az elepi anyák beszélhetné­
nek, hogy milyen volt, hiszen így intik ma is csintalan porontyaikat: Te is jó
volnál Barcza Daninak! Róla diskurálgattak éppen, amikor nagy dérrel-dúr-
ral debreceni notabilitások nyomakodtak be az ivóba, sorra, ahogy következ­
nek: Csáky Gergely szenátor uram, a szigorú Bogdán Imre főkapitány, és
Török Pál erdőmester.
Delly Mátyásban meghűlt a vér. A víz se mossa le róla, hogy egy tálból
cseresznyézik a betyárokkal! Mivel el nem repülhetett, ott maradt a helyén,
várva sorsa beteljesülését.
E közben az urak az egyik asztalnál helyet fogtak.
Sós Pista is észrevette már őket, neki is megrezdült a szembogara, de a
másik percben már a pohara után nyúlt, és egykedvűn csak annyit mondott:
- No, akkor igyunk, Matyi bácsi!

40
Delly Mátyás a háta mögé intett a szemöldökével, és odasúgta a betyár­
nak:
- Látod őket? Csinos ügy lesz ebből, mondhatom.
A betyár visszaintett.
- Várjon csak, Matyi bácsi! - azzal se szó, se beszéd, felemelkedett ültő
helyéből.
A lódoktorban meghűlt a vér. Ha eddig észre nem vették őket, most bi­
zonnyal. Mit akar Pista e bolond felállással? Csak nem akar odaállni elébük?
De bizony a betyár nyílegyenes léptekkel a városi urak asztala felé tar­
tott. Amikor odaért, katonásan összeütötte a bokáját.
- Megkövetem alásan az urakat - kezdte Sós Pista a mondókáját. - Ha
nem vetnék meg szerény asztalunkat, fáradjanak át hozzánk! Matyi bácsi
szerezte el tegnap egy polák lócsiszárnak tizenkét szilaj csikócskámat. Ép­
pen most ragadtuk meg az áldomáspoharat. Uraim, hadd mondhassa el a
mezőkeresztesi bíró odahaza, milyen derék urakkal ütötte a jó vásárra a hite­
les pecsétet.
A debreceni urak ekkor pillantottak csak a háttal üldögélő Delly Mátyás­
ra, akit jól ismertek, s akinek még mindig remegett a kezében a pohár. Csáky
szenátor uram mindjárt át is kiáltott:
- Teréngette faszekere! Matyi, te már észre se veszed a kenyeres­
pajtásod? Ha a bíró úr nem szól, tőled el is mehettünk volna.
Azzal kapták magukat, s átültek a másik asztalhoz.
A lódoktor szabadkozott, amíg a tisztes kompánia elhelyezkedett a szé­
les asztalnál, de kellett is magyarázat! Jóízűn kezdték el kortyolni a zamatos
visontait, mellyel a derék mezókeresztesi bíró emberelte meg őket, és sű­
rűn emelték poharuk a vendéglátó gazdára.
A betyárok kérlelhetetlen űzője, Bogdán Imre főkapitány talán a szokott­
nál is sűrűbben kortyolgatott, és csak az fájt neki egész este, hogy a bíró leg­
inkább a szenátor urammal beszélgetett. Éjfél felé aztán nem állhatta, és íel-
állván a bíróra emelte poharát.
- Uram, uram!... mezőkeresztesi bíró uram! Ihol elfogyasztottuk vacso­
ránkat, és mi még csak nem is koccintottunk. A szenátor uram annyira le­
foglalta kigyelmedet, hogy mink szót se válthattunk. Pedig az igaz magyar
barátságban mi se vagyunk utolsóbbak... A Kandia utcában nekem is van ta­
karos, szép, tornácos házam. Ha tehát Debrecenbe jön bíró uram, valahogy
el ne kerülje szerény hajlékomat!
- Vivát! Vivát! - kiáltották rá az urak.
Mire a főkapitány oly hevességgel koccintotta poharát a betyáréhoz, hogy
annak a széle lecsorbult.
- Disznózom adta! - mordult rá a csapiárra. - Hozz, Ferus, új poharat a
derék bíró úrnak!
Éjfél után elbúcsúztak egymástól és ki-ki ment a dolgára. Sós Pista a
pusztába, Delly Mátyás pedig hazakocsizott Mátára.

41
Másnap a csárdaszobában újra egybe került a kompánia, persze Sós Pis­
ta híjával.
Alig telepedtek le, az öreg Török Pál erdőmester tüstént szóba hozta a
keresztesi bírót.
- Hej, Gergely öcsém, sokat hallgattam az éjszaka. De annyit mondok,
értelmes egy ember volt ez a bíró. Akár főbírámnak is elfogadnám, de el ám!
- Remek magyar ember! - szólt a szenátor. - Még követnek is megvá­
laszthatnánk, olyan jártas az országos dolgokban - aztán Dellyhez fordulva
így folytatta: - Ugyan, Matyi, mikor ment el a bíró uram?
A mátai lódoktor ekkor már túl volt az első ijedelmen, és mivel jól sült el
a dolog, és a tréfát is szerette, így válaszolt a szenátornak.
- Bíró uram?... Melyik?... Micsoda bíró uram?
- A keresztesi bíró?
- Keresztesi bíró? - hüledezett Delly Mátyás - Én ugyan soha nem lát­
tam.
- Nem láttad? - csap az asztalra a szigorú főkapitány. - Hát akivel tegnap
vacsoráitól, az a derék, értelmes ember, akit meginvitáltam a házunkhoz, a
Kandia utcába?
Delly Mátyás erre már elnevette magát.
- Értem mán!... De várjunk csak... Nem lesz ő soha keresztesi bíró. De
nem is volt!
- Akkor ugyan kicsoda? - kérdezték egyszerre.
- Az? Sós Pista volt, a betyár.
De erre már felugráltak helyükből az urak. Egyik fehérebb volt, mint a
másik, mintha csak versenyben lettek volna egymással a sápadásban. A fő­
kapitány tért legelébb magához.
- Ugyan, ne bomolj, Matyi! Hiszen én ötször is paroláztam vele... poha­
rát kicseréltettem... házamhoz meghívtam...
Delly válasz helyett odaintette a fogadóst.
- Szóljík mán maga is, Ferus bácsi, hát kivel vacsoráltak az urak tegnap?
A csapiár csak forgatta kerek bársonysapkáját, de nem akart megszólal­
ni.
- No, szóljík, mán! - nógatták.
- Hát ami igaz, igaz - bólintott a sóbálvánnyá meredt főkapitánynak, de
vigaszképpen azt is hozzátette: - Ne is búsuljanak az urak, vacsoráit ő már
máskor is ilyen derék urakkal, mint kegyelmetek!

Ki volt a betyár?

Ezüstsarkantyú csizmáján, szép cifraszűr van a vállán, a neve pedig nyel­
vünk szövetét aranyszallagozza. Ujjával fenyegeti az anya szilaj fiacskáját:
Te betyár! - s elmosolyodik. De mást jelent, ha csak így mondom: betyár­

42
gyerek! A lányok szoknyája körül settenkedő legényre mondjuk: betyárko-
dik, nagy betyár!
A betyárok útját, de sok igaz ember tapodta az elmúlt zivataros száza­
dokban! Betyárságra vetemedett! Még a becsületnek is van egy sajátos for­
mája, amit így hívunk: betyárbecsület.
Más a lovasbetyár, más a futóbetyár, más a kapcabetyár. A lovasbetyár
amolyan betyár effendi volt, akinek a földesúr is az oltalma alatt állt és aki­
nek ezért az uraság betyáradót fizetett. Jól futó lova volt, és ha a pandúrok
meglepték, mire feleszméltek, átugratva a vármegye mesgyekaróját, régen
más eget szívott már. A megyehatáron túl pedig a pandúrok nem üldözhet­
ték. A futóbetyár szökött pásztorból, egyéb űzött szegényemberből lett.
Nyugtalan, hányatott élete volt a szerencsétlennek és leginkább a tömlöc
gerendája volt a szemfedője. A kapcabetyár közönséges zsivány volt, aki a
pásztorembert is meglopta, ezért aztán ebül fejezte be életét. Valamelyik er­
dőben szél fújt el a talpa alatt.
Régen a pásztornak kialkudott kenyerét a jószág gazdája betyárkenyér­
rel toldotta meg. Soha nem firtatta, hogy ki jön érte, hogy rászolgált-e az, aki
megszegte? Betyárbútorral (kevéske motyóval) vágunk neki az országúi­
nak. Ismerünk betyárgúnyát (cifra öltözék), betyárkalapot (hetykén felcsa­
pott), és betyárok csárdáját. És elvétve még ma is mondjuk: Olyan árva,
mint a betyár!
- Hogy ki volt a betyár? - kérdi Gyuri bácsi, s tekintete a messzibe elté­
ved. - Megmondom én, instálom. Ő a régi lovasok íjafia. A betyársorba a
magyar ember beleszületett, akárcsak a pásztorsorba. Nem kellett őt bele­
űzni abba! Annyi a különbség csupán: mikor hogy. Ha csendes, nyugodt idők
jártak: pásztoroltak, ha a császár, a vármegye regnáltak: betyárnak állottak.
Eszembe jut erről a bécsi kancellária porlepte sok aktacsomója. Mintha
mást jegyzett volna a spiónok ceruzája erről a témáról: Latrok latra, tör­
vényt lábbal tipró rebell magyar. Biztos födelét a vadak bizonytalan szállása­
ival elcserélő szökött jobbágy. Farkasok hitire pártolt kujtorgó, rabló, úton­
álló.
Milyen másként hangzik, amit a nóta tud, és amit Gyuri bácsi mond a no­
mád magyarok késő unokájáról, az éren, nádon bujdosó csillagról: Rózsa
Sándorról, Fábián Pistáról, Geszten Jóskáról, Tövis Marciról, Zöld Marciról,
Palatinszkiról, akik leginkább a mi pusztánkban s a környékén bujkáltak.

Még azt mondják a huncut irigyek,
Ihatok bort, mert loptam eleget.
Ha loptam is, jó gazdáét loptam,
A szegényét sohase bántottam.

Igaz ám, igaza van Gyuri bácsinak, hogy a betyár a lovas nomádok atyja
fia volt, csakhogy amíg a lovasnomádnak egy félország volt a szállása, utód­

43
jáé, a hajdúé, a végvári vitézé, egy tartomány, a betyárnak szállásul már csak
a nyereg maradt, és a három föld maradt a köpenyege legtovább: a Sárrét, a
Kunság, a Nagyhortobágy.

K ét csárdabeli történet

Jászai Mari bojtárja

E napon a nagy mesemondó, Jókai Mór érkezett meg a pusztába udvar­
tartásával. Vele volt Gárdonyi Géza, Jókai Róza, Feszty Árpád, és a játékszín
koronázatlan királynője: Jászai Mari is.
Mint mindig, ha vendégek érkeznek a csárdához, most is hipp-hopp! elő­
kerültek a tanyákból a csikósbojtárok, és már kezdődött is a meghökkentő­
en szép mutatvány. Porfelhőben, ördögi vágtában versengtek, pányvát lök­
tek a szilaj ló nyakába, hajmeresztőn végiglovagoltak a hídpárkányon s volt,
aki lovastól átvetette magát a korláton.
Jászai Marinak a lélekzete is elakadt, amikor a hetyke Pecze Pistát a csi­
kósok közt meglátta, aki nem hasított szájú ilyen-olyan siheder volt, hanem
sugár szép legény, s aki nélkül nem múlhatott el lovasbemutató a Hortobá­
gyon. Két fekete bogár szeme, formás szemöldöke, éles metszésű sasorra,
oly jellegzetességet kölcsönzött arcának, hogy azt soha többé nem lehetett
elfelejteni. A pusztai jegy, arcának szép bronzszíne pedig valósággal elkáp­
ráztatta a szépasszonyt.
Pedig Pista a nagykarimás kalap alól, ugyancsak szúrós tekintettel, egy­
kedvűséggel vizitérozta a vendégkoszorút, mintha csak a pusztai semmit
nézegetné. A szépasszonynak meg egyenesen a háta közepét mutatta.
Amikor lefújták a lovasjátékot, a vendégek behúzódtak a csárdába, csak
a komédiásasszony felejtette magát kinn az udvaron. Szeretett volna szót
érteni a derék bojtárral, igen ám! de hirtelen mehetnékje támadt a pejkó-
nak, s elrepültek Pistával messze a pusztába.
Csak késő délután került elő a bojtár sok kérésre, unszolásra, s amikor
végre együtt ültek az asztalnál, Jászai Mari azon nyomban megkezdte az ost­
romot.
- Mért nem akartál mellém ülni, Pista te?
- Nem jó a szegénynek úrral egy tálból cseresnyézni - eresztette a szót
a foga közül.
- Miért, te?

44
- Mert a magjával meglövi a szegényt.
A beszélgetés fonala itt elszakadt, de azért Jászai Mari nem hátrált meg.
- Pista, olvasol-e, te könyvet?
- Olvasok.
- Olvastad-e Tündérszép Ilonát?
- Olvastam.
- Tudod-e, hogy Árgilus királyfi lopta el őt?
- Tudom.
- Azt is tudod, hogyan lopta el?
- Azt is.
- Hátha mi most ketten eljátszanánk azt? Én lennék a Tündérszép Ilona,
te meg Árgilus királyfi. Ellopnál-é engemet?
- Hát ilyesmit is lehet játszani? - rezdült meg egy fodor a bojtár szeme-
tükrén.
- Úgy ám! Te, Pista, felülsz a lovadra, én meg kiállók a hídra, és kiáltok
érted, hogy a sárkány el akar rabolni. Aztán elvágtázol velem, elviszel oda,
ahol a sárkány nem talál meg. Én aztán a te feleséged leszek. Jó?...
A bojtár, ha nem is volt nagyon járatos a világi dolgokban, annyit azért tu­
dott: A csók nem csalán! Nem is kellett sokáig unszolni ókelmét.
Szó nélkül fellépett a nyeregbe, és várta, hogy a szépasszony a híd előtt
megálljon, és érte kiáltson. Akkor aztán aló! - megeresztette a kantárat, és
a ballábát kinyújtva Tündérszép Ilonáját egy penderítéssel a nyeregbe zök­
kentette.
Csak a bolondos pusztai szél vágtázott darabig a nyomukban, de Mátánál
az is besuttyant a nádasba. így aztán tanúja nem igen volt annak, hogy hova,
merre lettek.

Szól a harang, téregetik a nyájat...
Adná Isten, hozná vissza rózsámat!
Megtért a nyáj, odamaradt a rózsám,
Adná Isten csak még egyszer azt hozzám.

Miklós cár a csárdában

Csupán a mesében volt vendége a csárdának Miklós cár, de olyan mesé­
ben, amely pásztorok képzeletében fogant. Ahányszor a benti nagy tölgyfa­
asztal mellé leülök, ez a régi szép kitalálás zsong-bong a fülembe, melyet a
szoboszlai pásztorivadék, jó Fehér Gábor, hagyott ránk örökül.
Történetünk főhőse Ferenc József császár és király, akiről fel van jegyez­
ve a nóvákban, hogy valóban volt vendége a csárdának. Még pedig, amikor a
híres debreceni ötösfogat állt a szolgálattyára, s az öt tüzes pejkó úgy elra­
gadta, hogy a felséges udvari kíséret messze elmaradt mögötte. Ekkor tör­

45
tént, hogy a város kocsisa odahajolt a nyugtalankodó császárkirályhoz, s egyet
kacsintva félszemével, azt mondta:
- Fölséges uram! Maradoz ám a nímet!
Úgy indul a dolog, hogy Ferenc József császár őfelsége meghívja pétervári
kollégáját, a minden oroszok félelmetes atyuskáját, Miklós cárt vendégség­
be. Ide a Hortobágyra. Igen kedvetlenül viselte magát akkoriban a nagy úr a
Burg palotában, s gondolta, hogy utazással elűzi az unalmat. Mivel pedig fü­
lének a legszebb muzsika volt a kulacs bugyogása, bogrács rotyogása, ezért
hívta meg a vendéget: mindjárt jobb ízű a feladat, ha ketten kanalaznak ab­
ban a bográcsban.
Nos, a mondott napra megérkezett Miklós cár aranydárdás kíséretével.
Azaz, hogy mivel őt se a gólya költötte, őt is a város ötösfogata repítette a
pusztába. Mind az öt szép ló, a rudas, az ostorhegyes, a gyeplős, a nyerges,
és az embertülső igen megnyerte a tetszését. A mesteri két kocsilámpát is
jó darabig csodálta, aki uralkodott vala a batár oldalában.
A csárdában arannyal volt megterítve az asztal. Ferenc József ugyancsak
kitett magáért. Sürrt-forrt a zsinóros hajdúnép számolatlan hordva fel a sült­
húst, a halat, a vadpecsenyét, csak úgy roskadoztak az aranytálkák, és gyön­
gyöző boritallal teltek meg a poharak.
Egyes-egyedül a cárral tettek kivételt. Amíg a császárkirály elé raktak
mindent, ami szem-szájnak ingere, addig ő elébe csupán sárgaborsót adtak
fel. De abban se volt sok köszönet, m ert sótlan volt az istenadta sárgaborsó­
ja, és olyan vastag, hogy moccanatlan állt meg közepében fakanál. (Szó, ami
szó, Ferenc József főminisztere járt az ebédügyben Pétervárt, s ott mondta
neki egy fehérnép, hogy a minden oroszok félelmes atyuskája él-hal a sárga­
borsóért. Szegény főminiszter, nem is sejtette, hogy rútul rászedték.)
Kezdetét vette tehát a lakoma, cincogtatni kezdte az öreg Rimóczi Lajos
a szárazfát, amikor Miklós cár a sárgaborsót megpillantotta. Nem akart hin­
ni a szemének. Kimeresztette, mint a rák, aztán elkékült, elsápadt. De jól
látta! Jól látszott, mint fehér torony fekete városban az asztalon a borsóstál.
Rámordult a vendéglátó gazdára.
Hogy milyen illetlen és csúfondáros szavakat vágott annak a fejéhez, az
most nem fontos, elég annyi, hogy a császárkirály se hagyta magát. Szó szót
követett, s végül is ezt találta odavetni a vendég a gazdának:
- Iszik az én lovam még a Tisza vizíbül, Józsep!
A garázda beszédre Ferenc József visszavágott:
- Iszik ám, ha én hagyom, Miklós!
Azzal mind a ketten felugorva hátat fordítottak egymásnak és Ferenc Jó­
zsef visszatért Budavárába, Miklós cár pedig lóhalálában sietett Pétervárra.
Nagy mérgében az első napon csak járkált a nagy asztal körül, és hallga­
tott, mint a csuka. A második napon egy lábig összeparancsolta aranydárdás,
félelmes seregét. A harmadik napon pedig megindult a világháború.
* * *

46
A históriáskönyvek bizonyára nem így értelmezik a dolgot, de a csárda­
asztal mellett számos ilyen tévelygés járja. A kinnálló pásztor, és a szabad
vackon háló szegényember rettenetesen félremagyarázza a történelmet. E
históriát is csak azért tettem ki felébe-harmadába - hogy tisztán láthassunk,
és az itteniek csacska beszédeit, hamis énekeit, meséiket egy világért bele
ne őgyelítsük a tiszteletes tudományba!

A REMETE HALÁLA

A Hortobágy folyót nádas keretezi, melynek harmatos a bugája, és olyan
sűrű, hogy szinte járhatatlan. Nos, ez a rengetegnád volt a hortobágyi reme­
te köpönyegje, a nádbugával seprett égbolt a takarója, és ha egyebet nem,
szép bodor haját tekerhette fejealjának.
A múlt század hetvenes éveiben nagy hír gyalogolta be a széljárta lege­
lőkertet; úgy mond, egy viziember lappang a rengetegben. Halászok látták
torzomborz ábrázatát, amikor tovasuhant a partokon, elhagyott tanyáiban
halcsontot leltek garmadával. Hajnalonta kékes füstcsíkot véltek látni a ná­
das felett, de mire elindultak az árulkodó füst irányába, köd előtte, köd utá­
na, elnyerte az idegent a kösülyszegi nád rengetege.
Ugyan ki lehetett a rejtőzködő viziember?
Bujdosó magyar volt. Szegedi Mihálynak hívták, akihez hasonló kóbor
szegény hazátlan ezrével bolyongott a szabadságharc leverése után szerte
az országban.
Szegedi Mihály bölcsője a nádudvari híres farkasfészekben rengett, és
Kossuth Lajos első hívására, amikor muzsikálni kezdte a nóta: A szabadság
égi virág, akkor állt öt testvérével a patyolat gyolcsból szabott háromszínű
lobogó alá. Verekedett becsülettel a legendás Damjanichot szolgálva, s csak
akkor koppant le a kardja, amikor Szent Tamásnál rajta is sort vágtak.
A koponyáján metszett ujjnyi mély seb begyógyult ugyan, de nem hegedt
be soha a szívén ütött seb; Görgey tábornoknak a világosi retirádát sohase
tudta megbocsájtani.
Darabig még puskázott társaival a nád haja alól a svarcgelb „sasokra”, az­
tán nekik is látni kellett, amit a nóta is látott akkor már Magyarországszerte:

Kossuth Lajos magyar népe,
Talpig gyászba, feketébe,
A hazája bús temető,
Hulló könnye záporeső.

47
Mit tehettek volna egyebet, haza felé vették útjukat, és egy feneketlen
téli éjszaka Mihály is megzörgette otthon a kiskertre néző ablakot, mely
mögött a font üstökű öreghajdú, a szigorú Szegedi Péter az igazak álmát
aludta.
- Ki az? - szólt ki, amikor felérzett.
- Én vagyok, apámuram, Mihály! Hazajöttem.
- Nem esmérem kigyelmedet - hangzott a könyörtelen válasz.
- De csak megismeri a hangomat? Apámuram?
- Nem vagyok apjaura!
- Hát a testvéreim hol vannak?
- Ha majd ütni fog az óra, megnyílik a koporsójok. Nem restelli testvérei
előtt magát, akik életüket adták a hazáért!
Az ablak megzörrent, az öreghajdú indulatosan becsapta.
Szegedi Mihály eldörzsölte a szemecsücskébe facsarodott könnycsep­
pet, elsiratta öt szép testvérét, de nem kísérletezett tovább az apjával. Tud­
ta, hogy amit az egyszer a fejébe vett, azt hat ökör se húzza ki onnan.
Mit volt mit tennie, a nóta szavára bízta az életét, hiszen akkoriban a
szellőmuzsika csak ezt az egy nótát húzta-hajtogatta, dúdolgatta a Dunántúl,
a Tiszántúl:

Kossuth Lajos a pagonyban
Fel s alá sétál,
Dupla puska az oldalán,
Magyar huszárt vár.

Mihály bevette tehát magát a hortobágy-melléki ősnádba, és várakozott
a jószerencsére. De iszen, ahogy a nóta mondja: Könnyű volt a németnek
adót egzekválni, de nehéz volt a magyarnak Kossuth Lajost várni!
Nehéz volt szegény Szegedi Mihálynak is a várakozás, hiszen több mint
tíz évig bujkált a nádasban, mint dugott ember, ahol társául szegődtek a va­
dak, a szabad égi madarak, s ahol szárnya alá vette a sebeket gyógyító pusz­
tai éjszaka. Nádölelte tanyáját egy időre egy bujdosó honvédtiszttel is meg­
osztotta, akit kétesztendeig rejtegetett ő, a hazátlan.
Minderről egy gulyásbojtár adott hírt az emberi felekezetnek, az egyet­
len élő ember, akit Szegedi Mihály felkeresett, s aki előtt a szívét megnyi­
totta.
Hogy miért éppen a gulyásbojtárt kereste fel, s m iért neki mesélte el
szomorú kálváriáját?
Lehet, azért jött elő a nádból, m ert öreg volt már, s közeledni érezte ha­
lálát? Egy bizonyos, miután a bojtárnak felfedte kilétét, eltűnt örökre, és egy
betű nem sok, de annyit se lehetett többé hallani a nádasbéli viziemberről.
Csak a szépkoronás kösülyszegi nád - melynek sűrűjében állok - felelhetne
mindarra, hogy akkor mi szándék vezette, s mit testált a bojtárra? A nádas

48
hallgat, és mint annyi ezer magyar titkot, ezt is elfedi gyenge szemünk elől
mindörökre.
Hogy ki strázsált vadlúdtollas nyoszolyája lábánál? Hol gyepesedett be a
sírhant felette?
Ki tudja? Ki tudja?

A HIDIVÁSÁR

Könnyű kocsik ácsorognak ablakom alatt, gazdáik meg topognak a bak­
lábas asztal körül, melyet söröspoharak őriznek. Nincs sok közük a pusztá­
hoz, m ert felváltva szidják a gazdát, aki őket ide kiparancsolta az isten háta
megé, ahol még egy jóravaló mozi sincs.
Ez a való.
Én faképnél hagyom a valót, és hátatfordítva a hitetlen felekezetnek, a
könnyű kocsik közt átevickélek a széles mezőkertbe, melyet az országút és
a folyópart keretez.
Ez a vásártér, a hidivárosok bölcsője, amelyeknek a híre-neve bejárt egy­
kor országot-világot, s a kinnálló pásztornépek még az időt is e naptól szá­
mították. A betyárok naptárában is a jeles napok közé volt besorolva, s el
nem mulasztották volna, ahogy a nóta is megemlékezik róla:

Beugrottam a vásárra,
Sok ember szemeláttára,
Kírik a lovam bankóír,
Sok száz forintos bankóír.

De a lovam nem eladó,
Nem hadnagy alá való,
Mer ha a hadnagy ülne rája,
Sok szegín legínt levágna.

A szép pusztai nyár hangos éjszakáján (június húszadika táján), mire a
hajnalcsillag felfutott az égre, a pásztor már külön szakította a felhajtásra ki­
szemelt jószágot.
Setét éjszaka indultak útnak a ménesek csillagai, a szilaj gulyák ordas­
babos tinócskái, a bodor üszőkék. Hajnalra a szilaj táltosok ezere a karám
megett topogott, a hófehér tulkok beálltak a parti tócsákba, és szívták a friss

49
italt kedvükre, mint akik vizet soha nem láttak. A csikók, tulkok közt riadt
rackanyájak torlódtak össze a gyeppázsiton. Daloltak a szíjostorok, repültek
a botok, mert a vad kondának sehogy se tetszett a kijelölt vásárszél.
A hídkorlátnak hajnalra ernyős kocsik támaszkodtak, és hamarosan bele­
vegyült a kolompok, csengők, ostorok muzsikájába a szapora fejszecsattogás.
Ördögi gyorsasággal ütötték fel a lacikonyhákat. A tepsikben csicsereg­
ni kezdett a zsír, a sátornyílásban fellobogott a láng, és hirtelen oly ínycsik­
landó pecsenyeillat hengergett végig a vásártér felett, amitől az alvó tüstént
felérzett. A fonatos soron fehérkötényes, kövér asszonyságok egyetlen, ügyes
mozdulattal sodorintották a tésztát, mely pálcára tekerve máris a forró zsír
hátán lebegett. Pillanatok alatt ropogósra sült a hidivásár felejthetetlen cse­
megéje: a szép szőke fonatos.
A kupec, miután a zsíros fonatost karcos józsai borral nyugtázta (melyet
kis göncihordóból üveglopóval csalt elő a korcsmáros), megbámulva a lán­
gokban úszó komédiás sátrát, húzva egy plánétát a cigányasszony papagályá­
tól, a koldusok, kikiáltók, csepűrágók lármájától süketen lépteit az állatvásár
felé irányította.
Szegény kupec! előbb át kellett lábolnia vagy féltucat akadályon, a cukrá­
szok, mézeskalácsosok, cserepesek, kovácsok során. Ki kellett kerülgetnie
a seprősöket, csengősöket, szűcsöket, vargákat, hogy a szíjgyártó kalapo­
sok, fésűsök, késesek sátrairól ne is beszéljek; a fűjét, viackot áruló nénéket
meg se említsem!
Nagy ára volt a hortobágyi szilaj csikónak. Keresett portéka volt a ma­
gyar táltosivadék. Húsz-harmincas falkákban indították őket útnak cábár
hajtok a világ négy tája felé. A hófehér tulkok is hamar eladódtak. S miután
a felfogadott hajcsárok motyójukat az ökör szarva közé kötötték, a nehéz
ólmosbotok hamar megértették a jószággal az új gazda szándékát.
Estére kelve az utolsó koszos malacka is elkelt a kondából, s ennél is fon­
tosabb, hogy a kupec pénze a pásztorember erszényébe vándorolt, hogy más­
nap aztán bojtárral, számadóval sürrhessen-forrhasson a vásártér minden
utcája, szegelete.
A pásztornak állt tehát másnap a vásár, akinek figyelmét az eladók min­
denmódon igyekeztek portékájukra felhívni. A gubacsapó a fürtösgubát emel­
gette előtte, mert a jó guba könnyű legyen, ne érezze, aki a vállára ülteti, a
nyereggyártó a frissen szíjazott nyerget dicsérte, a harangöntők csengety-
tyűztek. A legtöbb bojtár szemét összehúzva, a portékát mustrálgatva járt
fel és alá, s legelőbb is egy szép derecskéi szűrre pályázott. Addig emelge­
tett, addig mustrált aztán egyet, amíg ott nem felejtődött a szűr a vállán, és
le nem szurkoltatott az ára szűrszabó m ester uramnak. A szép szűr tekin­
tély volt, tisztesség jelvénye, éppen ezért irigyelték is a komák a szeren­
csés bojtárt, aki a hidivásár legszebb szűrét kanyaríthatta a vállára.

50
Megbecsülöm pásztori gúnyámat:
Nem cserélem szűrömet, bundámat,
Tekintetes úr decbundájával,
Sem plébánus reverendájával.

Nem ment kevésbé könnyen a dolog a csengő meg a harangvásárban.
Órákig elhallgatta a pásztor a neki tetsző harang muzsikáját. Kézbe véve
nagy kedvvel pengette, ütögette, irgette, forgatta, meghallgatta közelből, az­
tán távolból a dalolását. Hagyta, hogy a mester igazlátói dicsérjék, az ő alku­
szai úgyis csökkentették, ahogy csak lehetett. Végtére is látva, hogy a ki­
szemelt portékának a gazda ugyanúgy megkéri árát, mint akármelyik másik­
nak, egykettőre szerre állottak. A csengő bevándorolt a tarisznyába, a bojtár
pedig elégedetten irányozhatta lépteit a csárdának.
* * *

Támasztom hátamat egy itt felejtett vásároszlopnak, ahol a sátor helyét
felverte a gyep. Rimóczi Lajos, az utolsó magyar vándorhegedűs se muzsi­
kál többet kopott hegedűjén a csárdában. Bojtárnak, számadónak húzta az
ivóban, s amíg várakozott künn a barom szarva közt a hajcsár batyuja, az
öreg Rimóczi fáradt nótái ébren tartották a hallgatóságot kivilágos kivirrad-
táig, amikorra a hajnali szellő már csak a kormát sepregethette a lacikony­
háknak.

Kiskutya, nagykutya

Korcsmárosné, de ugat a kutyája - fújja a pásztorének, és bizony a korcs­
mát nem lehet elképzelni az éber vigyázás csillaga: kutya nélkül. Hát még a
pásztortanyát hogy lehetne? A juhásznak a fele királysága volt a kutyája,
ahogy Gyuri bácsi mondja:
- A pásztor nélküle nem ért egy fakovát! Ha az elveszett, vagy baja lett,
odavolt a gyöngyélet, ahogy a nóta is megmondja:

Hallod-í te juhászfattyú:
Oda van a legszebbik juh! -
Gazdám, nem tehetek rúlla,
Mer az üdő rám támada.

51
Hát a kutyák hun feküdtek?
Mind a lábomnál hevertek.
Uszítottam, de nem mentek,
Éhesek vótak szegínyek.

Fürge jótéteménye

Elviselhetetlen volt a forróság a Porosháton. A meghervadt mezőbe a so­
vány juh csak ténfergett, unottan nyalva a sziksót, harapni való híjában. Az
aszály tüzes sarkantyújával úgy megrúgta a pusztánkat, hogy a kutak elapad­
tak, a csergedező patakok kiszáradtak, a tavak vize pedig elillant. Az elcsigá­
zott jószág apróbbját emelgetni kellett, és a bojtárok is csak úgy viselhették
az ínséget, hogy napokig nem mozdultak ki a tanyából.
Volt Blága Györgynek egy fáin kiskutyája. Igaz, ő is húzta-vonta irháját,
de azért esténként a holdat megugatta, s vidám csaholással, játékkal mulat­
tatva a gazdáját, minden gondot átvállalt.
A szűkesztendő egyik délutánján a gazda így szólt segédpásztorához:
-Jó l figyelj, kisszógám! A legnagyobb gombolyagnak is vígé szakad egy­
szer. Bizony holnap elerepülök a sír szájára, m ert megöl a szomjúság.
Fürge okos szemével rápillantott a gyepen heverő kulacsra, a tekintete
pedig ezt mondta:
- Ne hagyj itt, gazdám! Inkább ragadd fel a kulacsot, és igyál!
- Úgy ám - sóhajtott a juhász -, de ennek a kulacsnak éppen egy hete te-
kerődött ki a nyaka utoljára. Nincs abban annyi víz se, amennyi a bogár szom-
ját eloltja.
Felemelte a kulacsot s megkotyogtatta. Üresen kondult, mint a hordó,
amelyiket javítani küldtek a kádárhoz.
Ekkorra már a hetedik tanyát is felverte az aszály rézcsapójú ostorának
kongása. Az utakat oly vastag porréteg borította, hogy gázolni lehetett. A víz
még a Tiszaparton nevelkedett nád alól is elszaladt, úgy hogy a gulyát lábon
lehetett áthajtani. A nagy legelőkertben hegyeket raktak a jószág hullájából,
és mindenfelé csontmaradványok hevertek. A szép rónaság Afrika sivatag­
jához vált hasonlatossá. Az emberek ráfanyalodtak az ízetlen füvekre. A ter­
mést pedig lepedőben vitték haza az udvarokba.
Gyuri bácsinak hirtelen eszébe jutott minden, ami az utóbbi napokban
történt, és már éppen készült rá, hogy elhajítja a kulacsot, s megadja magát
sorsának, amikor mégis mást gondolt. Úgy nevetett két szeme egyszerre,
mint annak az embernek, aki útközben meglelte az igazát.
- Fürge, hallod-e! - szólt a kutyához, miközben az üres kulacsot forgat-
ta. - Ügyelj rám!

52
Azzal egy alkalmatos zsineget húzott elő a kenyeres zsákból, amivel meg­
kötötte a kulacsot a nyakánál, aztán így folytatta:
- Fürge, ezt a kulacsot a kezedre adom. Keresd meg a kutakat a pusztá­
ban, amelyikeknek a vize még nem apadott el. Addig várj ott, amíg valaki
megsajnál és vizet nem ád!
A kiskutya a kulaccsal elszaladt az aszályverte pusztába.
Hogy merre járt, merre se, hogy melyik kútnál szegődött mellé a sze­
rencse, mit se tud róla a krónikás. A juhásztanyában éppen nyugovóra ké­
szültek már, amikor Fürge a nagy útról hazatért vízzel megtöltött butykosá-
val.
Hogy ki szánta meg? Ki töltötte tele kulacsát?
Gyuri bácsi csak annyit mond:
- Rozmaring szálat ültettem a sírjára. A fekete hattyú gyászt visel magáírt,
én is azt viselek hűsíges dajkámír.

A fehér pásztor

Ki tartja számon a jószág érdemes dajkáit, a kerek pusztaságok ébren al­
vó cerberoszait? A nagylépő komondort (nagykutyát), s a fürgeszavú, lobon-
cos pulikat (kiskutyákat)? Elmúltak ők is a farkassal, remetével, betyárok­
kal? Nem, nem! Ugatásuk, csaholásuk itt tévedez Gyuri bácsi emlékezésé­
nek szép mezőiben. Régi szabású mondásai őrzik őket féltve, hűséggel. A
kapcabetyár természetre mondotta az imént:
- Amék kutya átússza a Hortobágyot, megteszi másodszor.
A taréjos sarkantyús urakat pedig így sentenciázza:
- A komondor nem törődik azzal, ha a kiskutya megugatja.
A pusztában azért akad még egy-egy kiskutya, nagykutya mutatóban, de
a két kezem ujjával az összesét betakarom.
Idepingálom, íme a fehérpásztort, a komondort, fehér loboncával, m ert a
komondor loboncos, és nem lompos, mint a nyúlás paraszteb. Konya fülét
tenyérnyi szélesre hagyom. Orra hegye fekete, mint a fekete eper. A szeme
fekete, mint az éjjeli bogár szárnya. Hogy gubancának színét mért hagyom
fehérre? Azért, m ert a pásztor fehér komondort tartott s tudta, hogy miért
teszi. Ő volt ugyanis a farkas hóhéra. Mármost, ha éjszaka összeakadt a ku­
tya meg a farkas, s pörögtek mint a keréktalp, a pásztor tudta, hogy mit te ­
gyen. A botjával csak a fekete felét püfölte a gombolyagnak, az volt a farkas.
A fehér fele volt a komondor.
- Volt, instálom, hét szép kutyám - mondja Gyuri bácsi, amíg a rajz ké­
szül. - A vidám Fürge, a Hattyú, Madár, Lucskos, Vitéz, Bogár, Szárcsa. Mind
én kapartam el őket a hodály m egett... Ennyi egy pásztor élete... hét kutya...
De sokat mondtam én: Ide, te! Puli, ne!!!... Apásztor megöregszik, kiöreg­

53
szik mellőle a kutya... aztán megvínül, a kutya is elhagyja... Aztán már nem
keresi senki a világban... Legfeljebb a vén darázs, ha megdongja.

Kutyám megyen farkas nyomán,
Magam pedig a nyáj után;
A két bojtár a két szílin,
Fakó szamár a közepín.

T őrülmetszett cimborák

A hörcsög-ölő ember: Koroknás Péter meg a komája, Péter Dezső, Varga
András, Nagy Sándor meg mások. Úgy indul a dolog, hogy a hörcsög lyukat
ás - országszerte mindenhol, meg a Hortobágyon. Folytatódik a német szőr­
meipar felvásárlójával, aki erről hírt vészén, és ideszekerez temérdek pénz­
zel a táskájában. A többi már érthető. Koroknás Péterék - egy pénzük nem
lévén - ráfanyalodnak. Eszkábálnak egy alkalmatos fakalitkát (nem is egyet,
hanem legalább százat), s azt esténként a pusztában lerakják. Külön-külön
minden lyukra egyet egyet. Az éjszakai mezőtolvaj e műveletről mit sem
sejtve gyanútlanul belemegy, s benn is reked örökre. Reggel aztán a hör-
csög-ölő emberek a pusztát újra feljárják, s ha jól megy a dolog, egy nap száz
bundát is kiterítenek, amit aztán a huncut német visz el. Hogy hova? A Laj­
tán, de még az Óperencián is túlra; Münchenbe, Hamburgba, Brémába. E
mesterségnek is régen nyakaszegett már.

Kórodás. A kóroda a gyengélkedő, ahova a beteg állatot kúrálni viszik: a
hurutos ökröt, kehes lovat, sánta juhot, amelyiknek elgennyesedik a körme
közi. Mátán gondozza őket Barta Lajos, parasztkórodás. (A tanult lódoktoro­
kat ezúttal mellőzöm, csupán a híres, vereshajú Delly Mátyást mutatom be,
de őt is néhány barázdával előbbre.)
Barta Lajos újvárosi fattyú volt, éppen hátat fordított az iskolának örök­
re, amikor megszólította az öreg Saliga, az akkori kórodás.
- Nehéz neked a pásztorbot, ecsém! Agyon nyom. Ha kimísz a pusztába,
más lábakapcája leszel. Nálunk égiszén más. Nálunk ílsz, mint Marci Heve­
sen!
Barta Lajos mindjárt látta, hogy ennek a gondolatnak arany van a szájá­
ban, s miután nem ellenkezett, Saliga még odavetette:
- Ha akaratodban áll, gyere ki!
Mint mosogatólegény kezdte, aztán doktorinas lett, kézhez adogatva a
szerszámokat, majd amikor felszabadult, gyógyíthatott is. Ma is ott tesz-

54
vesz a koródában, s „baromi dologban” bárkinek tanáccsal szolgálhat Mátában,
melyhez úgy hozzátartozik, mint köcsöghöz a fakanál.

Pusztabíró. Udvarhelyi Géza amolyan nyeregből parancsoló kiskirály volt,
akinek Debrecen város adta a mandátumát. Ugyanis a nagy legelőkert a leg­
utóbbi időkig a debreceni civisgazdák tulajdona volt, s a városi magisztrátus
felügyelete alá tartozott. Udvarhelyi Géza volt az utolsó e renden, vele halt
ki a pusztabíró dinasztia.
Hogy mire ügyelt fel? A legeltetés rendjére, felnézte a válút, tiszta-é?
Meghallgatta, hogy dong-é még a darázs a jószág füle mellett. Megvizité-
rozta a kutyákat. Hogy ez utóbbit mi célból tette, arról bölcsen hallgat az
írás. Hatalmaskodott, bírságolt, dirigált. Ha igaz, emlegetik a verebek.

Mátai biztos. Erdős Márton, hogy mást ne említsek. 0 volt a debreceni
magisztrátus kegyelméből a kisebbik király, aki künn a pusztában tartotta a
rezidenciáját. Regnált a pásztorközigazgatásban, s a gazdaságok létjét-voltját
intézte, és számolta a jószágot. A pásztorok még emlegetik, pedig az obsitot
régen megkapta. Leginkább így vélekednek felőle:
- Hatalmát sürjen éreztette a bojtárokkal.
Én azért nem haragszom rá, m ert sok szép históriás történetet mesélt el
nekem e régi pusztáról. De iszen, csendes már ő is, mint a csillagos ég.

Pusztaháborítók: A pandúr, a rücskös zsandár, a kakastollas.
Pandúr uramat a vármegye dajkálta, s leginkább arra ügyelt, hogy a cívis
vagyon kárt ne szenvedjen a pusztában. 1848 neki is útilaput kötött a talpá­
ra. A zsandárt a Bach-korszak hozta divatba. Nehéz lovon járt, nagy rusnya
morva ember volt (leginkább). A kakastollat a múlt század nyolcvanas évei
hozták meg, hogy cicázza erre mifelénk is az utakat, s vekzálja a pásztorem­
bert. Szállásuk is volt kinn a csárda menti laktanyában. Mivel az eget órájuk
is ráhúzta a mókmók, ezért csak a nóta emlegeti őket már, de az is perel ve­
lük leginkább.

Látom jönnek a pandúrok,
Feketesznek, mint a sasok.

Egy út mellett lefeküdtem,
Alig hogy elszenderettem,
Kökíny szemem felvetettem,
Kilenc zsandár állt felettem.

Nem loptam én világ Hetembe,
Csak egy csikót, azt is Debrecenbe,
Ha loptam is, megszenvedek írté,
Barcza Dani vasra veret írté.

55
III.

NYÁR AZ ŐSGYEP TARTOMÁNYÁBAN

Kiapadt, kiszáradt, mind a sár, mind a víz,
A szegíny barom is csak a gulásra níz,
Istenem, teremtőm, adj egy csendes esőt,
A szegín baromnak jó legelő mezőt,
A szegín bojtárnak hű, igaz szeretőt.
A PUSZTAI NYÁR

Hirtelen üresen hagyta a csizmáját a szép pusztai kikelet, aki az incinkó
csengettyű-muzsikájára oly pompásan megszületett, de aki alól észrevétlen
a gyékényt elrántották.
Az égbolt nem oly ártatlanul kék, mint a kezdet kezdetén, hanem gyen­
ge fátyol csipkéje redőzi. Mintha csak kicsike bárányfelhőket hajtott volna az
égi pásztor aprószőrű bundájában a puszta fölé, a nagy göndör fejérség az ég
alsó grádicsáig terjeng. A felséges nap az égbolt kellős közepén kerített el
udvart magának, ünnepi fehér ingében könyököl a palotaablakba, s mérés
merevül a sík pusztán legel nagy kerek ábrázata. A világért el nem fordulna.
A pusztaföld a magába szívott meleget, mint acéltükör veri vissza. A föld
immáron nem a kamillavirág édes illatával álmodik, hanem erősebb nyári il­
latokat görget a lengedező szél felette. Perzselt fűszagot, mely elzsongít, és
úgy von magához, mint az ágyad. Gondolkodás nélkül végigheversz a rozs­
daszínű füvek, ványadt virágok nyoszolyáján (miként a pásztorember cse-
lekszi), és mohón szívod be a forró földszagot. Ezzel az illattal találkoztál
már valahol. Kutatsz a régmúlt emlékek birodalmában, aztán hirtelen elmo­
solyodsz. Egy régi ház lippen gondolataid kövér mezőire, és észreveszel
bent egy nénét, amint a kemencével bajok Most kinyitja az ajtót, és egymás
után húzza ki a forró kemencéből a barnára sült, domboshátú kenyeret. E
pillanatban megismered. Anyád áll előtted, s megcsapja az orrod a forró ke­
nyérillat, akárcsak a forró föld szaga.
Az árnyéktalan nyári pusztán nem kísér immár utamon a sasmadár ár­
nyéka, nincs kerek foltja a lombos fának, s a szabad madarak szárnyuk csön­
getve gubbasztanak. Elment, elment a szép bodorkavirág, utána ment a szép
kakukkfű virág, és a tippanfű hegye dárdaként mered a levegőbe. A sás le­
vele barátságtalan metszőkést formáz - a nádak hallgatnak, mint aki sorsot
húzott, mégpedig feketét.
A rétben egyetlen fecskefarkú pillangó vitorlázgat, és tücsökmuzsika
színezgeti a szivárványos ég alját.
- Cri-cri-cri-cri - cirreg a lapos.
- Cr ci-ci-ci - felel rá lágyan a káka birodalma.
- Cirrü-cürri cir - kontráznak a szamártövis bozótok.
A nádak, a rétek se maradnak adósok a felelettel.
- Kri-kri-kri - zeng a nád.
- Pirr-pirr-pirr - pirregnek a rétek lábjai.
Elzsongít a csodálatos nyári muzsika, és már nem is olyan pokoli a forró­
ság. Nem ám! Mert a nyár érkeztére kinyitottak minden ajtót, ablakot a pusz­
tában, s jótékony szellő lengi be a legrejtettebb zugot is.

61
A jótékony szellőn kívül a méla kolomp szava uralkodik még, de az is in­
kább várja a csendes éjszakát, mely talán tormódzó nyári felhőt hoz, és nagy-
bögyű kunesőt potyogtat az eltikkadt világba.
- Cri-cri cri-cri - cirreg a nyári pázsit az ablakom alatt.
- Cr ci-ci-ci - perceg lustán a toll a papíron.

Gólya-óvoda

A csárdaudvarról lessük a kéményen terpeszkedő gólyafészket.
- Szépen kipofásodtak - mondja valaki mellettem.
A kis gólyacsemetéket érti alatta, akik éppen készülnek elhagyni a ké­
ménylábon forgó gólyavárat.
Úgy végzik ezt a gyakorlatot, ahogy íratlan törvényük megszabja: Hátra
vetik fejüket, illegnek-billegnek, szárnyukat kitárják, aztán rugaszkodás,
szárnysuhogás, telle-belle, ugrás, libegés, fészekre visszapottyanás, és ke­
lep-kelep:
- Ta-ta-ta-te-te-te! - azaz magyarra téve a szavakat: Tavakba-breke! In­
dulás a vizes tartományba, ahol már azóta kipofásodott a jószág, akárcsak a
gólyacsemete a kénylábon forgó várkastély konyháján!

M ég egyszer a hidunk

Virágpor lepte vastagon a csorbult hídkorlátot, amikor Máta felől átrepül­
tünk a határral. E dobogós kőhídról már sok mindent tudok: Nagy Lajos ki­
rályunk szól róla (az itteni révről és vámról) az 1346. évben kelt oklevelé­
ben, ez a legrégibb szó a hidunkról. Tudom, hogy a mostani formájában Deb­
recen város építtette, a tokaji hegyből szekerezték az építőköveket, a mal­
tert juhtejjel habarták, a követ rucatojással ragasztották, és azt is tudom,
hogy hetvenhat méter a hossza, egy arasszal se több, csak arról nem hallot­
tam még, hogy miért éppen „kilenc lyukra” tervezték az építői, és hogy ko­
csisom, a nádudvari farkasfi, vajon mit tart számon róla?
- Nem sok gondon forog a megfejtíse - hangzik Vágási Jóska válasza. -
Kilenc lyukra azért állították, mert a Hortobágy is kilenc betű, ügyi na! De
tudok ennél cifrábbat is róla.

62
Rózsa Sándor a lovát ugratja

Itt ivott egyszer Rózsa Sándor a nagycsárdában, de olyan rossz bort ad­
tak elé, hogyha az ökör torkába döntik, meghűlt volna a vére, és hal gyanánt
ehették volna a pásztorok pénteken. Szidták is érte a csapiárost, mint a bok­
rot. Annyit ért, mint az eltört pipaszár! A rossz bort nem lehetett fogadko­
zással megízesíteni. Valójában nem is erről akarok most szólani, hanem hogy
amíg kötődtek, vitáztak, észrevétlen megfogó háló tekerődzött a csárdaajtó­
ra, azaz: meglepték őkelméket a pandúrok.
A betyároknak csak annyi ideje maradt, amíg lovaikra felugráltak, és a
híd felé futottak. Igen ám, csakhogy akkor már túlfelől is pandúrló nyihogott.
- Rózsa Sándor, add meg magad! - mordult a puska mögül a pandúrkáplár.
A betyár, meghorkantatva lovát, körülpillantott.
Volt ő már szorongatott helyzetben, hogy a holló ássa ki a szemét a pan­
dúrnak! Búcsúzott már nem egyszer a szépen szóló madártól, a muzsikáló
taréjtól, mely pengett a csizmáján, tudta, hogy még a réztornyok is egyszer
eltörnek, de néki eddig társul szegődött a szerencse, s m ért ne mászhatna
ki most is az ördög árkából? Igen ám, csakhogy most túlfelől puskacső vont
sorompót, két oldalt falként meredezett a korlát, a csárda felől is pandúrló
nyerített, lenn meg a Hortobágy-árok ásított, melyben a folyó háborgott.
- A korsónak is füle szakad egyszer, min gondolkodói hát? - kiáltotta új­
ra a pandúrkáplár.
- A madáron, a halon meg a lábomszárán - kiáltotta vissza a betyár.
- Mért éppen ezeken? - kérdezte a pandúr, aki biztos volt a dolgában, és
játszani kezdett a betyárral, mint macska az egérrel.
- Mer az én utam olyan, mint az övék.
- Milyen, Sándor?
- Mint a madáré a levegőben.
- Aztán?
- Mint a halé a vízben.
- No, és?
- Olyan, mint a lábomé a csizmában... Hogy milyen az?... Vizsgálják meg,
kelmetek!
Azzal se szó, se beszéd, lerúgta a csizmáját, és a meglepett pandúrok
szeme közé hajította. A vezér példáját a legények buzdítás nélkül követték,
s valóságos csizmazáport rögtönöztek.
Nyihogott a pandúrló, és ráfarolt a korlátra, gazdáik meg inogtak fenn,
jobbra-balra tekintgetve, mint a nyúlvitéz, aki a bokorvárat keresi.
E zavart fordította hasznára a betyár. Rövidet füttyentett, és azzal lovas­
tól átvetette magát a korláton. Beugratott a háborgó habokba.
- Jesszus Máriám! - sikoltott a csaplárné a csárda előtt. - Odalett! Meg­
fulladt!
Darabig csend volt, csak a víz vetett gyűrűt lenn, amint a hullámok a ló s
lovas felett átcsaptak. Majd nemsokára előbújt egy hókás paripafej, majd
előtűnt a betyár. Nem történt annak baja, de még a legényeknek se, akik őt
nyomon követték.
Rózsa Sándor, miután a sebes víz besodorta az ősnádba, visszakiáltott:
- No tudják-é már milyen a madár útja a levegőben, a halé a vízben, a
lábomszáráé a csizmában, pandúr uramék?... Hát, olyan, mint az enyímé,
instálom... Látatlan-nyomtalan.
Azzal besuttyant a nádasba, s annak haragoszöld köpenyege eltakarta a
pandúrszemek elől, mint a fekete szárnyú pillangót a setét éjszaka.

Hídrombolók

Egy öreg irat akadt a kezembe, a régi csárda haszonbérleti szerződése,
melyet a csapiár és Debrecen város képviselője írtak alá.
A szabályzat 8. paragrafusa ezt mondja:
„Minthogy a város a hidat nagy költséggel tartja, felvigyázással legyen az
árendátor arra; vagy maga, vagy házi cselédje. Hogy valamely más emberek
pusztítani ne merészeljék, és ha olyant tapasztalt, bejelentse, m ert az ilyen
kártevők példásan meg fognak büntettetni.”
A hídnak bizony omladoznak a kövei, töredezett a párkánya, s megrongá­
lódtak a pillérei, melyek egykor megalkottattak, s melyeket „valamely” em­
berek büntetlenül pusztítgatni m erészeltek. Igen ám, m ert hiszen e régi
szerződésnek, s az öreg árendátornak rég temetőn a fejfája. Új hídfelvigyá-
zóról pedig elfelejtettünk gondoskodni. (Tudom már mit csinálok öregsé­
gemre! Elszegődöm a hidunkhoz pásztornak. Oda, ahol Rózsa Sándor a lo­
vát ugratta.)

Lányok a híd alatt

Méregetjük fentről a mélységet, mely tíz-tizenöt láb, nem volna tehát
bátorságos dolog követni a betyár példáját. Még paripa nélkül se!
- Tetszik neked ez a híd? - fordulok hirtelen Jóskához.
- Egyfélekíppen.
- Hogyan, te?
- Ha rózsa nyílik a kenderben.
- Hogy érted?
- A lányokra értem.
- Melyikekre?

64
- Akik alatta mosnak, és a kenderből való pendelyük kötésig fel van gyűr­
ve, instálom.

Hortobágyi híd alatt
Nyergelik a lovamat.
Én ülök a nyeregbe,
Rózsám meg az ölembe.

Hortobágyi híd alatt
Lányok sütik a halat.
Keszkenőbe takarják,
A legínnek úgy adják.

A FÁK DOKTORÁNÁL

Savanyú bablevest kanalazott őkelme egy nagy cseréptálból, amikor át­
léptem háza küszöbét. A tágas pitvarban szúnyogok hűsöltek a csupasz fala­
kon, a szorgalmas szú pihent a tölgyfa repedéseiben, csupán a napfény tar­
tott befelé nagy igyekezettel az ajtónyíláson a gondosan lefüggönyzött szo­
bába. Veres Szabó János nem állt fel, nem kérdezte, hogy mi járatban va­
gyok, hanem tüstént asztalhoz ültetett.
- Itt a cserépen is szép virág nyílik - szóltam végre, amint a kanalat le­
tettük. - Kedves ez a pingált cseréptál.
- Van ennél szebb is - pillant rám titokzatosan.
- Ugyan micsoda?
- Egy szép látvány - és gyorsan hozzáteszi még. - Játszik újra az élet a
vadszik tartományában.
A Hortobágy partján kapaszkodtunk fel a szép nyárban, ahol fenn álló nö­
vendékerdő állta el az utunkat. A Toronyi domb irányába lebukó nap piros
sugara megpihent az előttem libegő arasznyi tölgyhajtáson. Ma arasznyi
aranyág, holnap viharral dacoló törzs, holnapután felhőt ingerlő lombkorona.
A sünösben állottunk, melynek helyén tavalyelőtt még a puszta föld ál­
modott száraz tippanfűvel, vadsóskával, bodorkavirággal, s idénre már a sün­
disznó e csemeték árnyékán épített hajlékot. Nemsokára a fuvolázó rigók, s
a duduló bankák is idetalálnak, és ha a jós kakukkmadár is megérkezik, kez­
dődhet az erdei bál. Míg a gyenge hajtások közt ott fészkel majd a nagyokat
nevető vadgalamb, a kakukkok elkezdhetik a jósmesterséget.

65
- Elkezdődött az már! - rebbent fel az erdész, ahogy haladunk beljebb a
csemetekertben. - Ez itt már a kakukkos, hallgatózzon csak!
Messziről a kedves madár hangja zeng, mintha csak hívásra felelne:
- Ku-ku ku-ku!
- Akar jóslatot? - fordul felém az erdész.
- Szeretnék.
- Miről szeretne?
- Hány esztendeig játszogat még a délibáb e kedves tartományban.
Várjuk a kakukkmuzsikát, hogy számba véve a szavát, a jóslatot megál­
lapíthassuk. Véghetetlen messzeségből rebeg már a kakukkszó, nem lehet
annak érteni egy betűjét se. Veres Szabó János megérti a gondolatom s mind­
ketten a gránicon túl pillantunk. A folyón túl húzódik ugyanis az ősgyep tar­
tománya, a délibáb kertje, melynek eke kóstolja már a barázdáját, s hagy is
belőle, nem is, jövő ilyenkorig.
- Tudja mi kéne ide? - nevet az erdész. - Aranyostor, mint a mesébe,
hogy azzal csattintson, s ahogy szeretné, akkor minden úgy lenne.
Aztán se szó, se beszéd, otthagy faképnél, és egy kicsi tölgycsemeténél
állapodik meg. Úgy beszél hozzá, mint apa a gyermekéhez.
- Ej, te! Kicsi nyurga! Hova nősz? Hova sietsz? Vihar tépett a hajadba?
Megszaggatta a ruhádat? Ej, kiskutya lába!
És Veres Szabó János munkához lát. Előhúzza borotvaéles oltókését, és
a sérült fácskán elvégzi a műtétet. A megszaggatott ágat megnyesi, a sebet
gyógyító írral megkenegeti.
Kettőt se lépünk, s egy másik fácska előtt az erdész újra megtorpan.
- Kis tündérem! Kinőtted a tavalyi ruhádat? Nézze meg az ember! Ösz-
szerepedezett a kérged. Új ruhát szeretnél? Divatosabbat? No várj, segítek
én rajtad, ej, kiskutya lába!
Az oltókés máris szánkázik a fácska kérgén, szabdalja, hasogatja, és amíg
a művelet tart, szakadatlan beszél a kicsi fához.
Estig végigcserkésszük a kakukkost, a nyúlást, a rókást. Mindmegannyi
égbetörő növendékerőd a Hortobágy folyó oldalában. Valahányat Veres Sza­
bó János álmodta ide a fátlan puszta közepébe - hogy játsszon újra az élet a
vadszik tartományában.
Még most is hallom hangjának dallamos zengését, látom szemének villá-
mos nyugtalanságát, látom a fák doktorát, amint az ősgyep gránicán, a déli­
báb barázdájának szomszédságában éppen mesét mond csemetetündéreinek
egy csupa liget-erdő, csupa bokor-virág Magyarországról.

Ráró, Laci

Engedelmet kérek, hogy mind ezideig nem mutattam be őket, pedig már
régóta együtt mulatunk, s úgy összeszoktunk így hármasban, mármint Rá­
ró, Laci meg én, mint a hajnali nádszál a virradó pusztával. Nem is csoda, hi-

66
szén most is, ahogy a fák doktorához indultunk, én vágtam a fejükbe a réz­
kantárat.
Ez a csillagos homlokú a Ráró. Nyugtalan fekete szeme van, melynek
közepében kékellik a liliomszál. Szép horgas az orra, s ahogy Jóskától hal­
lom: fáin a szőre. Cseresnyepej. Hogy milyen az? Olyan, mint az érett júni­
usi cseresznye.
Lacinak nincs jegy a homlokán, csupán formás kis fülét billegeti szünte­
len. Jóska erre azt mondja:
- Ügyelő, serény paripa - és még hozzáteszi: - Ez a Laci úgy hordja a
nyakát, mint a kevély kakas.
Aranypej. Azaz egy árnyalattal tündöklőbb Laci szőre, mint Ráróé, de
azért nem haragusznak egymásra.
Jóska az előbb akasztotta ki az istrángot, és ahogy rúd mellől elpördül-
nek, összenevetnek, mint a játékos gyerekek. Szerszámosan, kantárosan
játszogatva lépegetnek a válúhoz, és szürcsölnek. Aztán a rézszerszám csat­
jai megcsendülnek, és az istálló felé veszik az útjukat.
Benn Jóska előbb Laci hátáról emeli le a rézcsatos szerszámot, kiveti fe­
jéből a kantárt, aztán Rárót szabadítja meg. Jól mondják: A lónak az abrak az
anyja. Ráró tüstént hozzákap, Laci azonban topog nyugtalanul.
Szerszám, kantár a szegen függ már, a pokróc is a helyén van, az ostor
békésen szunyókál a sarokban. Jóska kockacukrot nyújt Lacinak a tenyeré­
ben, mire a táltos megnyugszik.
- Kitelt az esztendőnk, mehetünk is akkor - int felém a kocsis.
- Várj még, Jóska!
Azzal odalépek Ráróhoz, s cukrot nyújtok elé a tenyeremben.
- Te se vagy mostohagyerek.
A csillagos homlokú vihogva fogadja az ajándékot. Nevet, mint eladó lány
a duplapünkösdi rózsára.

Malomháza s a véntölgyek

Járom az elhagyott telket, mint kóbor lélek a pusztapalotát. Híre, nyoma
sincs erre háznak, malomnak. Régen volt, meg nem mondom a napját, ami­
kor a nagykötőjű molnárlegények e laposban tették a szépet a csalogányszí-
vű menyecskéknek. Hallgat a nádas, a Hortobágy folyó is delel talán, m ert a
malomházi kanyarodóban fodortalan a vízhullám.
Régen vízimalom dalolt itt, őröltek a malomkövek, teli liszteszsákkal
erős legények igyekeztek a vastalpú szekerekhez - a tölgyek árnyékába.

67
Igen, nem tévedek, tölgyek árnyékába, melyeknek veteránjai körülöt­
tem súgnak-búgnak a pázsitmezőben. A pásztor véntölgyeknek hívja a ki­
lenc töredezett lombú, csonka fát, a nagy tölöserdők öreg hírmondóit.
Mindezt egy hiteles személytől tudom, aki mellettem hűsöl az egyik öreg
tölgy alatt, s akinek göcsörtös csáti bot nyújtózik a kezében, gulyásszámadó
tehát. Véletlenül sodort össze bennünket a sors. Én erre készítem a horto­
bágyi leltárát, ő meg a csárdában volt dohányért és most együtt mereng ve­
lem az idő tüneményes fordulásán.

A három fa

- Hát azt tudja-e a fiatalúr, hogy melyik fa áll meg a pusztában leginkább?
- adja fel a szót hosszú hallgatás után.
- Leginkább az akác - felelem habozás nélkül -, az nő a csárda körül csu­
da szép lombosra.
- Nem a! - csóválja a fejét.
- Akkor a jegenye.
- Nem, nem - ingatja a fejét a gulyás, mint a szélfútta nád.
- Talán Veres Szabó doktor uram csemetéi? - intek a parton álló erdőre.
- Nem és nem - pillog hamisan.
- Akkor hát?
- A tréfa áll meg erre leginkább, instálom - és veszi a csáti botot, hamis
ábrázatát az ösvény felé fordítva.
No, de engem se kell félteni! Szelíden feltartóztatom.
- Hát a háromfát ismeri-é, kelmed?
- Méket, instálom?
- Amék erre leginkább megáll?
- Soha nem hallottam.
- Pedig a háromfát minden jeles ember tudja.
- Tudja?
- De iszen, kelmed is tudja! A látófát, a dörgölődzőfát, meg a köcsögfát.
A vén gulyás visszalép hozzám, és nyújtja a kezét.
- Bana Mihály vagyok, az Isten ütéssé a fiatalurat. Ismeri a figurás be-
szíd rajzát, érvínyes amit mondott, akár bujtáromnak is felvállalom ide a gu­
lyajárásba.
íme, a figurás beszéd rajza, ahogy a puszta visszatükrözi:
Ez a látófa, amint széttekint a pásztorember a tetejéből.
Ez a köcsögfa, ágbogasan, vállán mázas csuprokkal, köcsögökkel, ahogy
a köcsögfák szeretik.
Ez pedig a dörgölődzőfa, Nagyhortobágy bálványoszlopa. Árván, elha­
gyottan mereng a pusztaföldbe mélyesztve, ülőhelyül szolgál a tollát fénye­
sítő sasmadárnak, és álmodik az aranykori mesevilágról, amelyikben a mi
eleink a nagy pusztában regnáltak. Ezért van hát?

68
Nem ezért ültette őt a pásztor a fátlan sík közepébe. A dörgőlődzőfa kö­
rül delel a gulya. A szűzgulya, a tinógulya, ahány van - Sárkány József, Bana
Mihály, Czinege János gulyája. A sunyi bikák jobbra-balra villongva izmos
nyakukat nekivetik az oszlopnak, széles homlokukkal dörgölve tükörsimára
sikálják, s hajlonganak előtte. Ezért van hát?
Nem, nem!
Ahova régen ilyen oszlopot ütöttek, jeles föld volt az, nem vakondok túr­
ta rög, és nem is szél hordta ugar. Ott volt a világ közepe, és mögötte állott a
puszta fejedelmének aranyos sátorból vert mesepalotája. (Mindaddig, amíg
valamelyik nála jelesebb kám le nem ütötte a toronygombját!)

AZ ŐSGYEP TARTOMÁNYÁBAN

A kövesutat Nádudvar iránt kell átugrani, és az árkon túl, a Holtlapos
előkertében, az ősgyep fogad ezeresztendőt betakaró titkaival.
Régi módira szabott köntösének színét megszítta a nap, melyen a kopasz
szik foltja, a fehér föld villong csak, amit a kunszél sárga löszesővel megper­
metez. A meghervadt ősgyepben por lepi az ezeréves fűtorzsát, s cserjének,
bokornak híre, hamva sincs a tartományban. Talán még az utazó királyfi is a
sarujára m érte ösvényének aszú-pázsitját.

A délibáb

Forgószél támad messze a Holt-lapos irányában, mely kicsike felhőt lob­
bant, s kergeti azt rézcsapójú ostorával. Nem is egy felhőt űz - a második
felhőcske, a harmadik fátylacska is rohan már eszeveszett vágtában, s a To­
ronyi dombon máris csupa fehér csipke, csupa fodor és menta a pusztaföld
pereme.
Ugyan mit rejtegethet a titokzatos ezüstfelhő a Toronyi domb mögötti
pusztában?
Pusztázó lovasok eszeveszett vágtáját, vagy talán a tavakkal díszített
vízországot takarja, melyben toronymagasra nőtt a nád, s a ló szügyét ver-
deste a pázsit? Az egykori ősnádat fedi, melynek rejtekén tüzeshasú gyíkok,
lomha teknőcök, villogó szemű békakirályok társalogtak a boszorkahaddal a
zizegő nádi éjszakában?
Ocsúdjunk fel, s bízzuk a képzelet terem tette mesét a felhő szárnyára,
helyette inkább gyönyörködjünk, m ert előttünk játszik a délibáb, a vén Eu­

69
rópa e csodálatos tüneménye, mely egyes-egyedül nálunk pillantható meg
az ősgyep tartományában. Éppen most emeli magasba a pusztai játékszín
sok napsütötte kellékét: a gémeskutat, a nagylépő komondort, a merengő
pásztort. Játszik velük kedvére. Talán utoljára?
Feketeréti ősgyep, eke nem kóstolta földeden egy régi-régi mese fosz­
lánya muzsikál a fülemben. Az öreg pusztáról szól a mese, akinek két szép
lánygyermeke volt: Tenger és Délibáb. A két lány közül csupán az utóbbi
maradt hű hozzánk: a Délibáb, aki az ősgyep ölén szövi képzelete legszebb
álmát, s várja, várja az utazó királyfit, aki a varázslat alól őt is megszabadítja.

Hol a délibáb szállása?

Ideutaztomban a vicinálison egy töredezett bajszú hajdúmatuzsálem ült
velem szemben, hallgatta darabig beszélgetésünket a délibábról, aztán hir­
telen ő is közbeszólt:
- Egyszer velem is megesett a furcsa.
- Melyik furcsa, bátya? - kaptam a szón. - Csak nem a délibáb került az
útjába?
- De éppen hogy az.
- Talán csak nem találkoztak?
- Azt éppen nem, de láthattam a munkáját.
- A munkáját?
- Kolompár virágzáskor törtínt - kezdte az öreg -, még jól emlékszek. A
zárni rétet kaszáltuk, szép nyár vót, olyan vót az ég, mint a lyukas zsák, eresz­
tette sugárban a meleget. Éppen ebídelni kíszültünk, mikor habos hullám
csap az ég aljára, s fut bolondul, mint a megáradott folyóvíz. Alig ez megtör­
ténik, ripp-ropp, száz aranyszőrű csikó terem a habos hullámban. Egy nyal­
ka csikós meg ott lovagol patyolatfehérben megettük. Honnan, honnan se,
ekkor bújt elő a huncut délibáb - talán egy ürgenyílásból. Hirtelen fejjel le­
felé fordította a csikókat, a bojtárt. Nem hazudok, egy kőhajításra, ha lehet­
tek. Mire odafutottunk, se csikó, se bojtár, de még a huncut délibáb sincs se­
hol, csak egy ürgenyílást találtunk, mert ott van az ő szállása, instálom! Azért
nincs kint, m ert oda búvik be.

Délibáb a juhhodályban

Egy fiatal legényke nagy figyelemmel hallgatta az öreg meséjét, s alig­
hogy befejezte, rámordult:
- Ej, tatám, bolondokat beszü kend! Tudja miért nincs kint?
- Te talán tudod - pillant a legényre hamisan az öreg.
- Tudom ám! - feleli, s már kezdi is a történetet. - Hogy mikor törtínt
meg nem mondom, de az bizonyos, hogy egy tisztőtt úr szekerezett ki a nagy­

70
csárdához úgy szürkelet formán. Hamar hivatja a juhászokat, s ott instalálja
űket, ott rimánkodik, hogy mutatnak meg néki a délibábot. Hüse Pista bácsi,
öreg bojtár, csak vonogatta a vállát, csak nem szólt darabig, végre, sokára ki­
bökte:
- Sajnáljuk, de nem tehetjük.
- Ugyan miért nem? - kérdi a vendég bosszúsan.
Az öreg vár, aztán kivágja:
- Mer a Tanár nem engedi.
- Melyik tanár?
- A négylábú.
- Ugyan ne bolondozzon, s mit nem enged?
- A betekintést.
- Hova?
- Hát a juhhodályba, mert ott a délibáb. Iccakára behajtottuk oda, instá-
lom!

A MUZSIKÁLÓ GYEPSZŐNYEG

Csend az ősgyepen

Rengeteg erdő mélyén találkozik az ember ilyen szokatlan csendesség­
gel. Az erdő csendje azonban más. Áspis szemű boszorkányok tanyája, hét-
sing szakállú törpék rejtegetője, pisla mécsű zsiványtanyák bújtatója. Rop­
pan egy-egy gally az ember lába alatt, vad csörtet, árnyak suhannak. A Fe­
kete-rét csendje nem ilyen. Kék szárnyú sárlepkét ringat, száraz füvet daj­
kál, és olyan nesztelen a lépése, mint a csipkefodros délibáb tündéré.
Nem, nem!
Lenn a száraz fű enyhiben, a vánnyadt virágok temetőjében szöcskék,
nagyfejű kabócák tették keresztbe a vonót: zümmög-dünnyög a Holt-lapos,
a víz nélkül maradt folyóágy, s a kiszáradt sömlyék.
- Szszsz... Szszsz...
Régen, nagyon régen - e csendben -, míg pergett a varázsdob a sátras
tanyában, e muzsika szavára faragta a vén pásztor botra, sótartóra a tulipán­
virág képét, melyet még Kelet füves térsége ringatott. A hímzett-bundás
asszonyok kezén virágot nyitott a sztyeppék varázsos díszítőművészete,
mely sárkányos meséről, tüzeskövet fújó kígyóról, az égigérő fa csodáiról
regélt. E csendben perdült táncra a bajnok, a szabadsághoz szító hajdúfi, ki­
nek az ősgyep tartománya volt a fejvánkosa, és olykor-olykor, meglóbálva

71
nevető rézbaltáját, a karóba hágott fejű németet innen űzte, hajtotta a száz-
tornyú Bécs városáig...
A reggeli pázsit csendje most is ugyanaz. Az ősgyep most is olyan muzsi­
káló gyepszőnyeggé alakul, melyet ezüst keretben csomóztak, aranyszőrű
bárány gyapjából, gyémántérő asszonykezek. Csak ezen a szőnyegen jutha­
tunk vissza a régmúltak soha vissza nem pásztorítható birodalmába.
- Szszsz... Szszsz...

A feketeréti őserdő

Messze a pusztamélyben gulya legel. Hófehér folt a felperzselt gyep tar­
tományában. De nem is legel a gulya, hanem áll egy helyben, mozdulatlan,
mint akit megkötöztek. Bámulom sokáig, aztán veszem észre a gulya felett
a rengeteg sötét árnyékot. Mintha csak a délibáb tréfálna velem, vagy a ré­
gi tölgyesek képe ringana az égbolton, valóságos erdő feketélik.
Az ám, erdő! Még hozzá micsoda erdő! A tulok rengeti, ringatja a homlo­
kán az öles címereket, a feketés toronyszarvakat, erdőt varázsolva a puszta
sík földjére.
Lehet vagy tíz-tizenöt mérföld a távolság köztem és az elvarázsolt gulya
között. De talán az egész csupán nyíllövésnyi. Erre a közel és a távol egy­
aránt tréfát űz az emberrel. A szerint, hogy a dísztelen ősgyepen hány ágról
süt a nap, és milyen közel játszik hozzánk a délibáb, melynek ölén az őser­
dő sötétlik, mint fekete guba virágos nyoszolya közepében.

Ki az ősgyep gazdája?

Gondoltam én mindenkire, mesebeli királyra, délibáb tündérre, hogy ők
kérik majd tőlem az utazó levelem. Annyit ér, mint a döglött ló patkója! Már­
mint ez a gondolat.
Lépteim zajára - a Toronyi domb alatt - egy csepp madárka rebbent fel:
egy kicsike szikipacsirta. Sebes szárnyalással futott az égbe, s fenn rebe-
gett, mintha a gyeppázsit zenekara volna bízva a gondjára.
Hirtelen lebukott a hetedik égből a kispacsirta, s előttem term ett a szik­
padkán, a pusztai vándor zsámolyán, melyen üldögéltem, s táncolt jókedvűn,
mintha csak a talpalávalót neki húzták volna az ingyen muzsikusok.
Kicsike, fakósárga tündér, miért berzented szárnytolladat? Miért futko­
sol olyan szilajon a gyengén szúró tövisek közt? Elvesztettél talán valamit,
madárkám, aki Árpád apánkat követted a nagy utón, s akinek egyedüli ott­
honod itt az ősgyep tartománya?
- Ejiééé!... Éjiééé! - csattogott a kicsi madár felett a páija a magasban.
Azaz, magyarra téve a szavakat, azt mondta:

72
- Enyimé!... Enyimé!...
Amit viszont úgy kell értelmezni, hogy a szikpadkán berzenkedő párja
éppen az előbb kérdezte:
- Kijéé?... Kijééé?...
Mármint ez a fehér gulyát rengető, délibábot takargató, ingyenmuzsikuso­
kat nevelő szép pusztai világ.
Hirtelen a kicsi pusztagazda alászállt, s két-három kört táncolva párja kö­
rül halkan pittyegetett, incselkedett, aztán se szó, se beszéd, ismét felfutott
az égbe. Rézsútosan tartva mind feljebb, feljebb, a hetedik grádicson rázen­
dített a gazda határtalan büszkeségével:
- Enyimééé!... Enyimééé!...

Mit mérnek a patikában?

Sebeket gyógyító illatos varázsfüvet találtam az ősgyep patikájában. Ott
ahol a nagy útra induló Csaba királyfi is lelt csodaszert. (Ezért is várják őt
ide vissza a pusztába, mondogatván: ide tér meg ő majd a tejút országúján.)
Lám! Lám! Az illatfelhőnek nemcsak magam vagyok a vámszedője. Mé­
hek repkednek virágról virágra hajnal támadtától korom éjszakáig kóborolva
a pusztában. Részegek. Azért olyan tántorgó a repülésük.
Egy kerekfejű pusztai méh, az ősgyep patikása, melynek mint recés szélű
gomb rajza, olyan cikkcakkos a repülése, nekicsapódik a zsikpadkának, melyen
ülök, aztán oldalt szökve egy elkésett bodorkavirágon terem. Táncol rajta egy
sort, és hanyattvetve magát, kényesen terjeszti szét szárnyát a bojtos bibén.
Úgy fürdik a mézben, illatban, mint piri pufók gyerek a nyári tekenőben.
Áll a szüret, és még a levegőben is finom virágpor reszket. A recés bo­
gárszárnyakról hull egyre a zápor, melynek szemecskéi aránylanak az ős­
gyepen - e sebeket gyógyító patikában.

AZ UTOLSÓ NOMÁDTANYA

A puli

Addig-addig barangoltam a felperzselt mezőségben, amíg végre a Toro­
nyi domb lábához nem értem. Annak kellett lennie, az irkarajzom is mutat­
ta, melyet még a csárdában szerkesztettem, s egyébként sincs a közelben
más domb, de a távolban se.

73
Hát e távoli szeglében, amint éppen a füzetem hajtogatom, elém gurul
egy fekete gombolyag, mint a sebes forgószél: egy négylábú ördögmotolla.
Ördögmotolla annyit teszen, hogy ördögszekér Ezt mondja a tudós Hermán
Ottó, mégpedig Pusztaszentmiklóson. Mármint hogy ott titulálják ördögsze­
kérnek. Révai Nagy Lexikona szerint: „Földbevert oszlopon, cölöpön víz­
szintesen kerengő gerenda”, melyet legények forgatnak maguk mulatságá­
ra. Szóval falusi ringlispil.
Az én négylábú ördögmotollámra ebből egy szó sem illik.
Olyan valaki ő, akiért négy-öt faggyas, kövér juhot is megád a pásztor­
ember. Nem láthattam belőle egyebet, csupán pilleszárny fülét, meg piros
nyelvét, melyet rám öltött. A szeme se látszott, az orra hegye se, de könyv-
nélkül tudom, hogy mindkettő koromfekete, akárcsak a szőrpamacs bundá­
ja, amely régi szabás, és fésületlen sepri a gyeppázsitot.
Akkor miről ismertem rá, ha nem a jelvényeiből?
Azt tette, ami a dolga, ahogy a nóta is megmondja:

Ha lefekszik Puli kutyám mellém,
Reggelig egy lilék se jön felém,
Puli kutyám vigyáz gazdájára,
Mint komorna a grófné álmára.

A kiskutya nem szabdalta meg a nadrágom, ijesztésem re még komisz
csaholását se hallatta, hanem visszaszaladt sebesen a tanyába, s megjelen­
tette érkezésemet a gazdának.

A holtig szegény király

A nomádpásztor tanyájában tárva a kapu, széles az asztal, kedves a ven­
dég, csak éppen ülőszéket ne keress! A szíves fogadtatáskor nem így bíztat­
nak:
- Üljík le nálunk, el ne vigye álmunk! - hanem ilyen formán:
- Tartson velünk, ha meg nem sérteník, kelmedet!
Mire aztán lehúzódik az ember a gyepre (a széles asztalra), és csak tart­
ja a kezében a hosszúnyelű kanalat, és evés helyett inkább a szemét jártat-
ja.
A juhász deszkából eszkontált sátrát fürkészem, és nem akarok hinni a
szememnek. Alig két óra járásra a csárdától, ahol a Népboltban a friss pesti
lapok papírjába takarja a boltos a vevő sajtját, íme, a Toronyi domb alatt no­
mád pásztortanyára bukkanok. Az utolsó nomád tereli erre megfogyott jószág-
ját sovány barázdából hervadtas legelőföldre. Hiszen csupán a reménység
őrlelke tehet különbséget itt a csonkig égett fűtorzs meg száraz virágtorzs
temetőkertjében.

74
Ez a sátor akkurát olyan, mint az ősi jurta. Tetőborítója az ég boltozatát
mintázza, négyszögletes fala jó vállmagasságig ér, az ósdi nemeztakaró he­
lyett azonban deszka az oldala, de ez nem tesz semmit. E deszkafal éppen
úgy leakasztható, mint ezer év előtti rokona, a nemezlap. Ugyanúgy szekér­
re pakolható, ha odább kell állni egy birkajárással. Egyébként a deszkafal
szíjjal van odaerősítve a tartópóznához, és a hevenyészett tűzhely alatt márva-
tőzeggel tüzelnek. Ennél is fontosabb azonban, hogy az ajtó fölött sajtpolc
tartózkodik, akárcsak a kirgiz sógor jurtájában a Bajkálnál.
Sohonnai Nagy Péter rovátkolt arcú, nádudvari pásztor évről évre erre te­
reli kis falkáját, és számolja, hogy vajon mivel jön fel a fű, sok szép mezővel-é,
avagy cigánybúzával? Aszerint, hogy esik-é, avagy száraz-é a nyár, akárcsak
az idei.
Sohonnai Nagy Péterné éppen a hatéves Péterkét doktorolja, aki fekszik
a sátor előtti deszkapadon (ez a pad különben egyetlen bútorkája a tanyá­
nak). A kis bojtárjelölt jajgat keservesen, m ert felmászott a szomszédos
véntölgyek egyikére, és leesett. A nyögésekből ítélve alaposan megüthette
magát.
Ide bizony doktor kéne! De ki gondol doktorral a Toronyi dombi birkajá­
ráson, ahol garabonciással, táltossal még csak találkozhat néhanap a pásztor­
ember, de ugyan melyik doktor tarthatná számon őket itt Szászhalom s Pente-
zug határbarázdájában?
A pásztorság régen firól fira szállt, mint a királyság. A mi modern vilá­
gunkban, ahogy észreveszem, olyan holtig szegény királyság ez. Légy lepi a
sajtpolcon a friss gomolyát, a mesebeli palotának repedezett a teteje, az egész
jószágállomány írva és mondva: hét szem juh, kilenc tyúk meg egy kakas,
akárcsak a szegényember gazdasága a mesében.
Ahogy ezen töprengek, Péterke hirtelen feltámad. Fel is kérdezem tüs­
tént:
- Te mi szeretnél lenni, Péter, ha nagy leszel?
- Én pásztor - feleli gondolkodás nélkül.
- Miért, te?
- Csak!
így volnánk hát e holtig szegény királysággal a Toronyi domb alatt, Szász­
halom meg Pentezug határbarázdájában.

Vizsgázik a puli

A gazda kedvemben jár és mindenképpen kitüntet. Az előbb osztotta meg
velem sovány kenyerét, most pedig éppen a fele királyságát testálja rám -
régi pásztorhistóriák elmondása közben. Nos, a kis puli nem méltányolja e
kitüntető figyelmet, még csak egy pillantatra se méltat, hanem meresmere-
vül csüng a gazdáján.

75
Hirtelen csettintek az ujjaimmal, gondolván, hogy kiejtem a kis segéd­
pásztort a szerepéből.
A puli nem méltányolja.
A juhász kitalálja a gondolatom és már mozdítja is a karját. A csupa szem­
fül jószág eddig is figyelt, de ez most más. Les villogó fehér fogsora, eper­
piros nyelve is e pillanatban.
Felemelkedik a juhászkampó, a puli megpördül, és minden biztatás nél­
kül nekiiramodik a laposnak. Repül, mint a sebes forgószél. Immár csak ko­
misz csaholását hallani a közeli gyékényesből.
Egy pillanatra eltűnt a szemünk elől, de igazán csak egy pillanatra. Aztán
megint látjuk a loboncos pulifejet, a villogó bogárszemet, a lepkeszárny fü-
lecskét. A gyékényesben ugyanis felágaskodott a kis bojtár, és körülnézett,
s miután meglátta az öreg kost, amelyik a többitől elcsatangolt, azaz hogy ki­
tért a rendes birkajárásból, nem késlekedett. Oldalazta, falta, döfte egy óri­
ás erejével. Szegény kos nem volt se holt, se eleven. Nem próbált védekez­
ni, nem használta félelmetes szarvkoronáját se. Hanem szedte a lábát, ahogy
tudta, és minél hamarabb, annál jobb, eltűnt az egykedvűn legelésző falká­
ban.
A puli magabiztosan, nagy komolyan ül megint a gyepen előttünk, s az
érett felnőtt bölcsessége nevet ránk az okos puliszemekből. Hiszen nem vár
jutalmat, simogatást, még elismerő szavakat se, m ert amit tett, az magától
értetődő, természetes. Megbiccentem a fejem a derék cseléd előtt, hiszen
többet árult el tudományából a holtig szegény király legkisebbik bojtárja,
mint amennyit róla az ismert könyvlapok nyilvántartanak.

A pusztai N imród

A nomádtanyától távolabb a délibáb játszogat csupán, más élő nincs a kö­
zelünkben. A Kincses-fenék zsombékja közt ácsorog ugyan ezer gólya, de
azok merev-mozdulatlanok, akárcsak a keleti pagodák köré m esterkedett
szoborfigurák. A fakó színek sokadalmából üdén int felénk a gólyacsőrök
szelíd pirosa, a feszes dolmányok patyolat fehére, a szattyán csizmák hara­
gos bíbora.
Nos, e merengő piroscsizmás vitézek árulták el a pusztai Nimródot, aki
hazatért a tanyába fakóján egy szem vörösrókával.

76
Vadorzó-furfang

A dolog azzal kezdődik, hogy nimródunknak tulajdonképpen nem is volt
puskája.
Hatvanezer koronát kértek a fegyverért akkortájt, a vadászati engedé­
lyért nem különben. Mégsem ez volt a legfőbb akadály. Egyszerűen azért
nem volt puskája, m ert a tiszafüredi hatalmasságok megtagadták az enge­
dély kiadását.
Hát a szomorkodó szürke szamár rúgja meg a tiszafüredi hatalmasságo­
kat! Nem sokat gondolt velük, hanem e naptól fogva ezt az elvet vallotta: A
tilosba engedély nélkül se nehéz az utat meglelni! S miután azt a leckét is
megtanulta, hogy: Az a szerencsés sörét, amit a sült nyúlban találni! - hóna
alá csapta göcsörtös csátibotját és napokig elvolt azzal a nádakban meg a
tiszaparti rekettyésekben.
Nem volt puskája, de azért soha nem tért haza üres kézzel. Avitt tarisz­
nyája a legtöbbször vadnyúl szőrével volt prémezve, a hátizsákból pedig ki­
tekintett a rókák vereses szűrgallérja.
Annyi bizonyos, hogy a hivatalos személyek hamar neszét vették a do­
lognak, és a vadőr egy szép napon útját is állotta.
- Baj lesz ebből, meglátod!
- Ebből? - bökött nevetve a csáti botra.
- A bot is elsülhet.
- Ha tudni akarod, gyere utánam!
Az egyik este szép holdvilág volt, a madaras pusztán meg lehetett szá­
molni a fűszálat. Sokkal fontosabb ennél azonban, hogy a vadlibák sűrű ra­
jokban lepték el az eső meglocsolta pázsitos mezőket. Nimródunk a Kösély-
parton libagödörbe húzódva várta a jószerencsét.
Nem kellett sokáig várnia. Egymást előzve keltek át a ludak a vízen, olyan
alacsonyan repülve, hogy evezőtolluk súrolta a nád koronáját. A példabeszéd
azt mondja: Kinek-kinek pillant néha a szerencse! így történt ez most Nim­
ródunkkal is. Miután a tizedik libát is leterítette, gondolta magában, hogy a
libatollat rókaprémmel megszerzi. Kitett hát egy szép gúnárt a partszegély­
re csaléteknek, amerre vitt a vén csalavérok ösvénye, s várakozott.
Nem sok idő múlva látja ám, hogy a szép holdvilágban jön a róka, hosszú
farka libeg-lobog a vízen utána. Éri is már a libát. Nem tétovázik hát a va­
dász, hanem odapörköl a vörösbundásnak. A róka rúg egy utolsót, ő maga
pedig éppen mászna ki a gödörből, hogy megnézze, amikor a túlpartról ráki­
ált valaki.
- Eb fiadzik a hasadba! Meglőtted a kutyámat! - és még hozzáteszi nyo­
matékkai: - Elsült hát a csáti bot. Ezt le nem tagadhatod!
A vadász minden ijedtség nélkül kiáltott vissza a vadőrnek, akit felis­
mert:

77
- Tovább egy percig ne gyere, mert téged is meglőlek! - s a csáti bot bol­
dogabbik végét ráirányozta.
Puskásán, nagy hujjongatva ekkor tűntek fel a vadőr cimborái a nád mö­
gül. Ennek már a fele se volt tréfa! A vadász lerúgta a csizmáját, és a nádba
beugrott, s alighogy eltűnt, már szólt is a puska utána.
Befejezésül a pusztai Nimród annyit mond:
- így tudták meg, hogy puskám van, s hogy a csáti bot a szállása - s ne­
vetve még hozzáteszi: - De azért el nem ejtettem.
- Nem ejtette el?
- De még csak fel se ültem a világ lovára, hogy elbújdossam, m ert bele­
szólt a háború. Mert bizony igaz: Kereken fordul az ember szerencséje! Nem
a vadőrnek lett igaza, aki azt mondta: Hamis borjúnak rövid szarvat ad az Is­
ten - hanem inkább ő csinált bukfencet, én meg hivatalviselő lettem.
- Itt a pusztában?
- Igen. Nemcsak hogy engedélyt kaptam, de még fegyvert is. Éppen a
harmadik esztendeje, hogy a puszta csalavérjainak gyámhivatalát én veze­
tem.

A vadász, befejezve a történetet, a kösülyszegi rókát ösztörübe akasztja
és nagy szakértelemmel nyúzni kezdi. Mikor elkészül vele, megnyugodva
húzódik le körünkbe, s merengünk a sors tüneményes fordulásán a pisla tűz
mellett, melynek lángnyelvei kísértetes ábrákat rajzolnak az este feketetáb­
láján.
A pusztai Nimród s a gazda merőn bámulja a kísértetes ábrákat. Hogy
mire gondolhatnak?
Talán a csárdához éppen e percben hazatérő vastalpú traktorokra, me­
lyeknek éles ekéje már belemart az ősi ugarba? Vagy talán inkább én rám vi­
gyáznak? Garabonciást sejtenek bennem, aki szerencsét, vagy bajt hoz a
hajlékra? Várják, hogy mikor támaszom a vihart, mely békés tanyájukat el­
söpri?
Én arra gondolok, hogy talán az utolsó nomádtanyának voltam a vendé­
ge a Toronyi domb lábjában. Félálomban láttam, ahogy a csesznye tűz fáradt
lángocskája egyszer-egyszer ágaskodik még, akár a kis puli a gyékényes ár­
kában, aztán erőtlenül belefúl a hamuba.

78
KONDÁSOK PORTÁJÁN

Aki kondás akar lenni,
Hortobágyra menjen lakni,
Ott tanulja meg a lopást,
A süldőmalac levágást.
Kiccsi szőke, kiccsi tarka,
Máj levág a kondás-balta.
V etélkedés a ronda m ellett

Amióta a pásztort virágos jókedvében az Isten megteremtette, azóta ver­
seng egymással az elsőségért. A nagypásztor (csikós, gulyás) semmire se ti­
tulálja a kisebbet: a juhászt, kondást. Emezek se nagyon szívelik egymást,
és legfeljebb a csárdaivóban váltanak szót a nagy asztalnál, de ott se ülnek
egyazon végére az asztalnak!
Az imént hallottam egy félhivatalos rangsorolást egy kajla bajszú csikóstól:
Első a csikós, mégpedig a nagyhortobágyi csikós, mert őt az atya Isten is
jobbfelől engedi. Utána jön az jószág apraja, nagyja, bak, nőstény, sánta, görhes,
majd a zöld istenfa levelestől, ágastól, csak azután indulhatnak a gulyások, a
botos juhászok, és az asztal végén jut hely a topa kanászoknak.
Egy gulyásbojtár e csúfondáros szavakat hallva a szemem közé fújja a pi­
pafüstöt, és magyarázat helyett egy nótával igazít el:

Gulyásbojtár vagyok, Hortobágy eleje,
Csikós, ha nyalka is, utánam van helye,
Kampós juhászokkal ritkán parolázok,
Topa kondásokkal még csak szót se váltok.

Első a kondás

Nem minden bokor alatt fekszik nyúl, nem minden folyóvizet sároz a
konda, de a Hortobágy folyó az egyszer kivétel. Hídja alatt delel a malachad,
s ahol a konda, ott kell lennie a kondásnak.
Szelíd tekintetű ember a kondás, mégis megpöccinti a karikásával a bé­
késen heverő Talpast, amikor eldúdolom neki a kanász-csúfoló juhásznótát:

Ha valaki rútul él,
Disznópásztor is úgy él,
Égisz télen, égisz nyáron
A sok disznót tereli -
Juhász légin neveti.

Kovács Sándor feketén pillantott, mint a felhő, mielőtt megszólalt.
- A taréjos sarkantyú rúgja meg az ebadta juhászát! Elsők ám ők, ha a
farkáról számolom!
- Hogy értsem, hogy a farkáról?

81
- Teszem azt, ha a hátulja az eleje.
- Minek?
- Mármint a rangsornak.
Azzal előhúz a mellényzsebéből egy gyűrött lapocskát, egy Marianské
Láznéból való étlapot, s azt nyomja a kezembe.
No, ilyet se látott az öreg puszta, amióta a jószágot dajkálja! Napi ötszö­
ri étkezésről ad hírt az írás, még az ételek nevét is szép aranybetűkkel vág­
ták rá. Sok kézen járhatott a lapocska, mert belerongyolódott.
Magyarázatul Kovács Sándor hozzáteszi:
- Ki mást küldtek volna e külországi városba üdülni, ha nem azt, aki az
elsők közt az első!
(Kondás uram ugyanis tavaly vadrózsanyíláskor utazott a híres cseh für­
dővárosba, hogy kétheti szabadságát ott töltse.)
Azt találtam rá mondani, hogy ez igen szép bizonyítvány, de engem in­
kább a régiek vélekedése érdekelne, nem a mostani besorozás.
- Mért nem itt kezdte!? - villan rám a kalap alól. - Azt hittem, hogy új­
ságlapot szerkeszt a tisztelt úr, oda ez is megjárná!

Téli történet

Tél volt a Parjasháton. A szegény kondás reggelre mindig megfagyva ta­
lálta a vizet az ivópohárban. Hogy mégis megmenekedett, azt a hitvány dedve-
dudvának köszönhette, melyet pásztorolás közben összeszedegetett, és mely­
nek tüze, lángja megvédte a fagyos éjszakában.
Fázott, rongyoskodott hát eleget, de volt valami, ami kárpótolta a viszon­
tagságos téli napokért. Szép muzsikaszó volt az, melynek a vonója a csere­
fából metszett nyárs volt, a hegedűje meg a teli bogrács, melyben pirult a jó­
féle malacpecsenye.
A hetyke csikósok is mindennapos vendégei voltak ekkoron a széljárta
pusztai szállodáknak, ahova az eget-földet behavazó télben a kondástanyák
füstje ellátszott. Nos, azon a télen a legderekabb csikósbojtár, a sallagos os­
to rt Sárkány József is nap mint nap ott támasztotta a nyúlárnyékot a Parjas­
háton. Ugyancsak kereste a kedvét Kovács Sándornak, a lenézett kondás­
nak, s miközben az illatos malacpecsenyét szelegette a csillagos bicskával,
még a pásztorrangsort se átallotta szóba hozni. A komákra pillogatva csak
ezt az egy verset ismételgette:

Van-í kinyír a szűrujjba?
Párázsos hús a bográcsban?

- Hej, komák! Gyöngyén van kifestve a neve a kondásnak! Elsők ők, mint
elsők a szabad madarak a pusztában!

82
Kiskondás

A kiskondás végzi a maga dolgát, tesz-vesz, nézi hogyan áll a füle-farka a
jószágnak. Igen serény, jókötésű, olyan igazi könyvbe illő figura. Kovács
Sándor mondja is róla: makverő, vagyis hogy vakmerő, meg hogy hegyes
fattyú, ami annyit teszen: büszke, rátarti. Én mást is megfigyelek a rajzán.
Egy szakajtási malac (csecs alól való) hever az eresz alatt. Koszos, lusta, már
amilyenek ezek a sárból kelt vadfiak. A neve akkurátusán passzol rá: Marci.
Nos, a kiskondás vele évődik, ingerli, fésülgeti, közben beszél hozzá.
- C. c. c! Mancsi, csüccs! Ánc, váj, dráj, mék lábod fáj? Egyik sánta, másik
görbe, a lustának lóg a füle! C. c. c!
Marci visszaszól:
-Ő !
-N o , c. c!
-Ő! Ő!
Várom, hogy mikor rázza meg koszos sertéjét, és változik át a jóízű biztoga-
tásra táltossá, ahogy a mesében.
Azt ugyan várhatom!
E helyett megtudom, hogyan szerez a kiskondás csapót az ostorára.
Lószekér állt meg az udvaron. A kocsis tesz-vesz a lovak körül, aztán
megy be a kondásházba. A fattyú lesi, mint macska az egeret. Amikor elnye­
li az ajtónyílás, sepp-supp, a legény a szekérnél terem, és aló! rákap a ló far­
kára. Húzza, tépegeti nagy szakértelemmel.
Amikor megelégedetten visszahúzódik a helyére, kebelében a letépett
csomóval, Marcinak odaszól.
- Ne, te! Rád nyerít holnap már! Az ustorom, te! Te, betyár, te ennivaló,
te ideskölkem!
- C. c. c!

A HAJDÚBESZÉD, AVAGY TUDATLAN-É A KONDÁS?

Kézai Simon m ester híres krónikájában azt olvasom, hogy „vezéreink
vakmerő káromlásra fakadtak a császár előtt”. Hát bizony kár lenne ezt ta­
gadásba venni, mármint hogy káromkodós természetű felekezet vagyunk, s
ha tagadnánk is, vajon nem pattogós szólamok tüzes szekerén támadnánk-é
rá a bennünket befeketíteni szándékozóra? A zebrán csíkos kaftán van, a tör­

83
pe akkor is törpe, ha hegytetőn áll is, nekünk meg adta-teremtettéből sodort
fonallal van beszegve a fejpárnánk is, hogy a reggelihez használt abroszken­
dőről ne is beszéljek!
Nos, erről a nem éppen hízelgő nemzeti vonásról sok mindent elmond­
tak már: hogy az új hazában tanulta el a magyar, hogy török hagyás, mások
viszont megesküsznek rá, hogy ezt is hoztuk magunkkal a pusztából, mint a
kengyelt, a lovat, s a hirtelen természetet.
Ott künn a pusztákban (és jó darabig idebenn is) a sámán liturgia fontos
tartozéka volt, nélküle a javós-tudomány nem ért egy fakovát! Hiszen a va­
rázsdob is fontos kelléke volt annak, de még inkább a fenyegető, ijesztő be­
széd, amivel az égieket sarokba szoríthatta a derék pap, s kikényszeríthette
azok jóindulatát. Hogy így volt-é, nem-é, arra meg nem esküszöm, hanem
arra inkább, hogy e perlekedő, káromló beszéd tűzfészke a legutóbbi időkig
a hajdúság volt hazánkban. Különben minek is keresztelték volna el hajdú­
beszédnek?
Hogy milyen volt az? Hát az efféle szólamok, mint az adta-teremtette-
kutyaveszett-teremtette gyermeteg, ártatlan kifejezések a hajdúbeszéd vas­
tagjához képest! De legokosabb lesz, ha a tettenért híres vastagbeszédű
atyafiak közül bemutatok hirtelen néhányat.

A sámán

A debreceni múzeum tudós igazgatójának, Ecsedi Istvánnak került az út­
jába. A koma Nádudvar alatt a sima pusztán kódorgóit. Előre, hátra járt, he­
lyet keresett. Aztán árva tölgyfa botját egy szikhasadékba ütötte. Nagy zsí­
ros kalapját a tetejére tette, és arccal a nap felé fordulva teljes áhítattal ká­
romolta az istent. (Minden bizonnyal legelő-ügyben szólott, esőt kért, és
ijesztésképp eresztett meg egy-két cikornyát a hajdúszótár garmadájából.)
Többezer éves lelemény. Ha igaz, az utolsó Istennel alkudó sámán volt a
pusztában.

Fővétel

Szilágyi István debreceni pásztorember Vas Istvánra, aki a városon kívül
legelő juhnyájhoz kísérte - „csak azért, hogy őtet tréfából rossz juhásznak
mondotta” -, feldühödött, és a „Teremtőt, akinek a léteiét és az egész életét
köszönheti, borzasztó káromlásokkal illetni m erészelte”, arra a figyelmez­
tetésre pedig, hogy legalább vasárnap nem kellene széjjelverni a juhokat:
„Nem bánom én - felelte. - „Azért, hogy vasárnap van, fikom teremtette, az
Istenét, Krusztusát, Apostolát, az Isten nem parancsol nekem.”
Vádlott tagadta ugyan a fölpanaszolt káromlásokat, és csak a lélekmon-
dást ösmerte el, mivel azonban metségeit megdöntötték a tanúk vallomásai,

84
s „világosságra jött”, hogy kétszer is káromkodott, meghozták ellene az el­
marasztaló ítéletet, mely szerint: „Ezen vasban levő Rab Szilágyi István,
mint aki a maga vallása szerint józan lévén az előadott káromlásokat szólot­
ta, s az jelenvalókat is megbotránkoztatta, az Elöljáróit motskolta és rágal­
mazta, mint szántszándékos Égre kiáltó nagy káromkodó, másoknak példá­
jára, magának pedig megérdemlett büntetésére, fővételre ítéltetik!”

Kondás a pellengéren

Kovács Sándor békés természetű ember, de azért sikerült felborsoznom
egy szempercre. Egy régi történettel, melyet a kondásházban a kormos lám­
pa fényénél elmondtam. Beregszászi Szabó Péter uram egykori híres pellen-
gérezéséről van szó, amit a debreceni levéltár Fekete Könyvében bárki meg­
olvashat, és amelynek ez a summája: a disznópásztor felettébb ostoba és tu­
datlan ember. Már mint nevezett Péter kanász, aki
.....amikor az ég zengett és neki akkor, mint más istenfélő és kegyes em­
bernek példája szerint reszketni és könyörögni kellett volna, a város sör-
csapszékében ilyen szókra fakadott: Haragszik az Isten, a hordókat bocsájt-
ja, meg hogy az Krisztus urunk üres hordókat zörget, üres szekeret húz,
azért zörög a levegőég. Mindezekből azért, hogy a mennydörgés okának
nem az Úr Istennek hatalmát, hanem csupánképpen mást mondott, károm­
kodása nyilvánvaló lévén, ezért ezen vétkéért törvény szerint halált érdem­
lett volna, de minthogy részeg volt, különben is, mint afféle disznópásztor
felettébb ostoba és tudatlan ember, de minthogy ilyen irtóztató és káromló
beszédért büntetlenül ne maradjon, mások elrettentő példájára nyakvasba
tétetik és kő akasztván az nyakába, hóhér keze által másfél iktussal megve-
rettetik és a városból kicsapatik.”
Hogy a nyakvasat miként viselte, a másfél iktust milyen lélekkel tűrte,
arról hallgat a Fekete Könyv. De nem is fontos. Én Kovács Sándor tekinte­
tét kémlelem, vajon rezdít-é villámcsíkot a kanászokat feketítő, makverő vé­
lekedés szemtükrének égboltján?
A kondás m egértette, amit az írás mond, m ert megszegi a fejét, és így
szól:
- Az emberi fő elég okos, mégis a láb hordozza!
Ami népies megfogalmazásban annyit mond, mint a vízről, a gályáról, s
az uraságról szerkesztett híres szentencia:

Habár fölül a gálya,
Alul a víznek álja,
Azért a víz az úr!
***

85
Hogy Debrecen város puritán erkölcsű Magisztrátuszának, illetve Bírák
Uraiméknek mily eredménnyel járt a hajdúbeszéd elleni szorgos buzgólko-
dása, s a XVII. és XVIII. században meghirdetett számos elrettentő példa, a
fővétel, a lófarkon való meghurcoltatás, vérpadra vonás, kerékbetörés, nyelv­
kivonás, kővel való agyonveretés mit eredményezett, csitult-e, szelídült-é a
hajdúerkölcs, szépült-é valamennyire is a csúnya hajdúbeszéd?
Hallom kintről a kondások szavát, amint terelik be a jószágot nagy kujjon-
gatva:
- Hét tüzes mennykő, fikom terem tette! Ördögadta! Aki áldója van az
öregapádnak, a búr hűjjik rád, a fíreg egyen meg, a tavalyi pók szójje be a
szádat, törjön ki a csihori nyavalya, gebeggy meg, az öreg isten úgy físüljön
meg, hogy szálankínt tépje ki a sertédet, üssön meg a méndörgős ménkű, a
fekete fene borítson be a gyászba, eb ura kurta, göbe farka alá való ördögad­
ta!!!
így zúg a szólam, akárcsak amazon vezérek vakmerő káromlása, melyről
jó Kézai Simon mester beszél, s melyet nem átallották vezéreink elhujjan-
tani a császár színe előtt. Hát mi sem változik a nap alatt?

K ondástörténet

Kömpöly Bálint a kondástörténet hőse, innen a hajdúföldról, a história
tanúságtevője pedig Móricz Pál, aki följegyezte, s akitől én eltiedeltem.
Bálint olyan szegódséges pásztor volt, aki a gazda erszényére dolgozott.
Bocskorát maga eszkontálta kiszolgált autó gumijából, karikásának nyeléért
bárki megadott volna akkoriban húsz rénes forintikat. Persze csak a Nagy-
hortobágyon, ahol kedvelik a királyi jogarnál ékesebb ostornyeleket.
Kömpöly Bálint ostorán rajta volt a debreceni Nagytemplom mind a két
tornyával, rézlemezekből volt a torony mesterkedve, rózsaszín kaucsukból
voltak a csillaggombok a nyélbe ütögetve.
Ez is fontos, de ennél fontosabb, hogy a Megyesháton a főfiskális úr kon-
dáját pásztorolta. (Amolyan fókám volt a főfiskális úr, aki kostöke díszben
tartotta dohányát, és akinek a bütykös mindig a kezeügyében tartózkodott.)
Nos, azon az őszön, levéllehulláskor, ahogy az ősi rend megszabja, Kömpöly
Bálint is hazaterelte a kondát takarosán.
Nem lett volna ebből baj, ha éppen kint nem tartózkodik a gazda a torná­
con, és nem kezdi szerbe-számba venni a disznókat.
- Tyűh! Te, kutya! Ez öttel kevesebb! - ugrott neki a kondásnak, ahogy a
számvetést befejezte.

86
- Kerestem én azokat, nagyuram - hebegte Bálint szőrin-szálán el­
vesztek. Egyebet nem mondhatok.
A főfiskális nem hagyta annyiban.
- Eb nevelte zsiványa! Még feleselni mersz velem! Annyit mondok, hal­
lod: ha elő nem kerül az öt disznó, a te béred bánja! - s azzal ott hagyta fa­
képnél.
Hiába! A szegénynek a szerencséje is szegény. Kömpöly Bálint most
tudta meg, hogy mennyire igazat mond e példabeszéd, m ert bizony az öt
disznó nem lett meg, hiába bánkódott, búsult miattuk.
Egy szigorú, téli délután is ott támasztotta nagy gyászban a gazda kapu­
félfáját.
- Már csak ne búsuljon annyira, fiam! - szólt rá a főfiskális felesége. -
Majd szólok az urammal. Én azt hiszem, egy kis kártérítésben kiegyezhet­
nek. Addig fogja ezt a moslékot, vigye kend hátra a hízóknak.
Szófogadó cseléd volt Bálint, mit tehetett volna mást, fogta a teli vödröt,
s hátravitte.
Hogy meddig időzött ott, meddig se, s hogy a moslék a hízók válójába
került-é, vagy se, azt nem tudom, ellenben amint igaz, hogy leghamarabb az
alázatos macska kapja el az egeret, úgy igaz az, hogy a szomorún hátraballa­
gó kondás olyan vidám ábrázattal sietett elő, mint aki a Dárius kincsét lelte
meg hátul az ólaknál.
A tornác előtt megtorpant, s onnan kiabált be a házba.
- Nagyuram! Nagyuram!
A főfiskális a kancsó fenekén vizsgálta éppen a csillagokat, el volt tehát
foglalva, de a kondás hangját meghallva felugrott, s kibotorkált.
- Ej, te zsivány! Te pokolra való! - förmedt az emberre. - Egye a vak
rozsda a lelkedet! Még a szemem elé mersz kerülni, te? Vasra veretlek, eb­
adta! Te loptad el a disznókat, te, te, világcsúfja!
A kondás azonban - csodák csodája - állta a dühös tekintetet, zokszó nél­
kül hallgatta az istentelen beszédet, s még csak a pillája se rebbent meg, mi­
kor kurtán odavetette:
- Lopta biz az ördög, de nem én, nagyuram!
- Ellenkezni mersz velem? Te! Ezt mered mondani!?... Biztos elittad!
Az ám, beittad az árát, mer beinnád te még a Krisztus palástját is! Azonnal
mondd meg, kinek adtad el az öt disznót?! Kinek az óljában híznak...? Hogy
a ménkű csapna abba a gazdába!
A kondás rongyos kabátujjával megtörölte a bajuszát, de lehet, hogy a
mosolyt takarta el vele, ami hirtelen átsuhant az ábrázatán. Aztán nem bír­
va tartani magát, nevetve mondotta:
- Csak abba ne csapjon, nagy jó uram!
- Miért ne?
- Mert főfiskális uram akkor üresen hagyná a csizmáját.
- Hogy-hogy üresen hagynám? Beszélj, te, gézengúz, mit tudsz?

87
- Úgy bizony, üresen hagyná, mert éppen nagyuramba csapna a menny­
kő, hiszen az öt disznó itthon tartózkodik a kigyelmed óljában. Az elébb,
ahogy a moslékot hátravittem, rájuk ösmertem. De meg is híztak valami ta­
karosán.
Szóról szóra úgy volt, ahogy a kondás mondotta. A főfiskális hátrabotor­
kált, s az öt szép disznó jóllakottan röfögött rá, mintha csak mondaná: Cso­
dálatos, hogy eddig nem ismertél ránk, pedig éppen öt hónapja itt mulatunk
az ólban, simillissimus!
Történt pedig, hogy még az őszön egy derék pásztorember hajtotta be az
öt disznót a portára, és mivel igen méltányos áron kínálta őket megvételre,
a főfiskális, mint afféle kapzsi ember, kapott az alkalmon, akarom mondani az
olcsó portékán, és a kapcabetyártól (mert ki lett volna más a derék pásztor­
ember) a Kömpöly Bálinttól ellopott öt szép disznót vásárolta meg. Tehát tu­
lajdon jószágát! Azt hizlalgatta aztán nagy szívbuzgósággal.

A visszalopott jószág

A visszalopott jószág esete az előbbinek a módosított változata, tehát
kettős cselekményű történet. Igen ám, m ert a pásztor s a betyár gyakorta
árult egy gyékényen, segítették egymást, egymás kezére játszottak, ha te­
hették. Mármost, ha a szegény pásztorembertől lopott is a betyár, a szeren­
csétlent megszánva, a tőle ellopott disznót, amit jó pénzért eladott valame­
lyik falusi gazdának, takarosán visszalopta, visszahajtva másnapra a kondás
tanyájába. így húzott guba gubához, suba subához akkoron. Akkoron, amikor
még az eszem-iszom, a bütykös, az öblös torok sok kárt tett az országban.

K ondás ábécé

Csüng a malac a válún, mint tök az indáján, és visongat rettenetesen. Itt
a kondásház előtt, a nagy tanyaudvaron, ahol válú válú mellett hever, hogy
körül lehetne velük keríteni a Nagyhortobágyot.
Eddig is tudtam a nyelvtanból a példamondatot: A kutya ugat. A disznó
röfög. De amit a mátai gazdaságban a kondás ábécé tud a jámbor disznóról,
az több a kettőnél.
Sivalkodik, öli egymást, burbékol a válóban, hirtelen felherren, marak-
szik, vív, felsikolt, kornyikál, hörög (ha dühös), ha pedig sikerül megugrasz-

88
tani vetélytársát: röhög. A teli válú felett a jámbor disznó ezt fújja: (hamisí­
tatlan mátai dialektusban):
- Nincs dara! Nincs dara! Nincs darrra!
Majd, ha a válút fényesre nyalta, véleményét így adja tudtul a kondásnak:
-Ü re s!... Üress!... Üresss!
A kondás hite szerint a disznó értelmes szavakat mormol, s ha igaz, van
külön verse az öregnek, a fiatalnak, a szoptatós göbének, s a széptevő agya-
ras, sertés kanoknak is.
A folyópartról az udvarra bevágtató kocák az imént harsogták a fülembe:
- Az öreg éhes!... Az öreg éhess!...
Mire az ifjabb nemzedék rákontrázott:
- A malac is!... A malac isss!...
Hogy a jámbor disznó a magyaron kívül hányféle nyelven beszél még a
Hortobágyon, arról Kovács Sándor tud többféle példázatot.

Összeröffen a konda

Kovács Sándor a hetedik esztendejét töltötte be aznap, amikor kezére
bízták a Semsei uraság vad kondáját.
Vad konda volt az, m ert a Disznóföldön, a Párjasháton, akkor még nem
jámbor lélek lakozott a disznóban, mint manapság. A régi hortobágyi koca a
szabad ég alatt hált, s nem ólban fialt, hanem fiasztógödörben. Akkora volt,
mint egy megtermett borjú, szép hosszú lábakkal, vereses sertével. Az em­
sék csíkos malacot vetettek, akárcsak a vadon kószáló rokonok, s a habzó
szájú, agyaras hortobágyi kanokat a farkas hasa alá csapott farokkal kerülte.
Nos, aki akkor kiskondás mert lenni, bízvást elénekelhette a póruljártak
nótáját:

Jaj, innen is, jaj túl is,
Jaj, elől, jaj, hátul is!

Hogy egye meg a lidérc, bizony ebugatta mesterség volt a kondásság, s
az életével fizetett nem egy újvárosi fattyú, ha a vad konda mellett lélekje­
lenléte elhagyta.
M ert a vad konda lelkének az ördög volt az árendása, ördög ült a szívén,
ott is a közepén, és űzte, hajtotta a jószágot, hogy emberbőrből fűzze a bocs-
korát.
Hogy a disznó miből ítél, miből se, azt nem tudom, annyi azonban bizo­
nyos, hogy az új gazda első megérkeztére egy szempere alatt összeröffen-
tek. A vezérkan sivító hangot hallatott, mire veszett üvöltéssel, vad horkan-
tással megrohanva közre kapták, mint a vadak, és ha nem volt helyén a szí­
ve, nem forgatta derekasan fegyverét, a baltát vagy a karikást, már búcsúz­
hatott is a szép pusztai világtól, ott helyben bocskort szabtak a disznók be­
lőle.
- Becsülettel megküzdöttem a kondásságért én magam is - fejezi be Ko­
vács Sándor a történetet. - Itt a bizonysága! Balkezem három ujját vitték el.
De emberükre akadtak bennem. Ez volt az én tanulópénzem. Aztán már
puszta kézzel léphettem közéjük, akkor se bántottak. Nem röffentek azok
össze többé egyszer se!

Az összehömbölyödött jószág

Amíg a kondás mesélt, a kocák összehömbölyödtek, azaz összekevered­
tek a süldőmalaccal. Nagy baj ez, m ert ember legyen a talpán, aki estig elvá­
lasztja a félezer disznó apraját, nagyját egymástól.
Kovács Sándor nem tétovázik, hanem felugorva a konda felé fut, s köz­
ben ajkait rezgetve fújja ki a levegőt, azaz príget egy sort:
- Prrrrrrr! Ide, te!
Az öregek azonnal megértik az intő szólamot, és szaladnak eszük nélkül
a rekesztékbe. A süldőmalac azonban tanulatlan, s csak kevereg-kavarog a
vásári forgatagban. A kondás nem nézi tétlenül, hanem odakiált a kutyának:
- Talpas, tee! Malacho, teee!
A kis loboncos szőrű sördül-pördül, s akit legközelebb ér, megragadja a
fülénél.
- Vijjjj! Uijjjjj! - visongat a malac, mintha vérét vennék.
Egy szempillantás alatt észretér erre a többi, s egymást taposva tör a
kutricáknak, a léccel elkerített disznóállásba, s csak ott benn nyugszik meg.
Darabig fülel, hallgat mozdulatlan, aztán elhever a szalmán, alszik, szuszog.
Jámbor lelke álmodik talán: a vad kondáról, a serteszőrű hortobágyi veres
kanokról, melyek nem ismernének rá a késő unokára. A csapottfülű, kócos,
esett hasú, válla szegett süldőmalac sehogy se emlékeztet a nagyhírű ősök
fotográfiájára.

Katica

Volt Kovács Sándornak egy igen sikerült kismalaca, melyet, mint apa
gyermekét, égő tűzzel szeretett. A kedves kis jószágot hónapokig rejteget­
te a disznóól padlásán. Talán attól félt, hogy farkas uram kopogtat a rekesz -
ték ajtaján, s a kismalacot elcsalja?
A kétlábú farkasok, a tanyafelnéző városi urak elől rejtegette, m ert egy
se ment el azok közül régen üres tarisznyával, a kismalacot tartották leg­
kedvesebb vásárfiának a pusztából.
A sikerült kis malackának Kovács Sándor nevet is adott, így hívta: Katica.

90
9 I

Ebből viszont kitetszik, hogy a jámbor disznó neves, azaz hogy nevet vi­
sel a Hortobágyon. Mutató a mátai lajstromból: Veresróka, Köcsögorrú, Nagy­
koca, Kuszafarkú, Kani, Angol, Nagyfejű, Kesej, Czigány, Sima, Kurta.
A kondás tűzi-fűzi tovább a mondókáját.
- M ert az igazi kanásznak a színe is elváltozott, ha a jószágot meglátta.
A régi öregek lábujjhegyen jártak a malacok között, nehogy elriasszák ókét.
Kovács Sándor beszél, beszél, s hallom, hogy a rekeszték mögött marak-
szik a koca, s ölik egymást a süldőmalacok. Felsóhajtok:
- Ó, csapottfülű, köcsögorrú, jámbor disznó, hallod ezt te, és meg is ér­
ted?

91
V

A GULYA

Megfejtik a Bimbót, Csákót, Kajlát,
Ozsonnyára ót a bojtár tarhát.
Gazd uram is rá ki-kicsapogat,
írté dohánt, kulacs bort adogat.

Ebíd után, ha rám jön az álom,
Gyepen vetett a paplanos ágyom.
Jobban nyugszok bokor árnyíkába,
Mint beteg úr a paplanyos ágyba.
G ulyástanya, ahol J ókai m eg fo rdult

A gulyajáráson szállunk a pejkókkal, mely tulkok számára kijelölt legelő­
föld, s melynek a törvénye a belátás.
Ahogy Vágási Jóska szavából kiveszem, a belátás alatt a jóféle csáti botot
érti. Avval gyűlik meg a baja ugyanis annak a pásztornak, aki ezt az elvet
vallja: - A tilalmas mindig jobb, s a gulyajárás mesgyekaróját engedelem nél­
kül átlépi.
Azt találtam erre odavetni Jóskának: - Hol az a tilalmas, hiszen a nagy
darab legelőföldön, melyen kocsizunk, egyetlen bokrot nem bírok felfedez­
ni, határjelző karót meg éppen nem. Pedig reggeltől délutánig hét tű hosszát
megjártuk, a bokros Görbehátat, az elepi pusztaszélt, átvágtunk Alomzugon,
Angyalházán, a kösülyparti nádakban bújkáltunk (de a hortobágyi remete ta­
nyáját nem találtuk), éppen delelt a nap felettünk, amikor végre megpillan­
tottuk az ősnádba takart Nádudvart. Innen nyílegyenest vezetett utunk a
pentezugi gulyaszélnek.
Kérdésemre Jóska így válaszol:
- Ahol a csóva, ott a tilalmas - mutat is nyomban egy ilyen határjelző ku­
pacot, ilyen csóvát, de az bizony nem magasabb egy vakondtúrásnál.
- Nem sokat nyom a latba - találom mondani.
- Sokszor a kis felhő is nagy esőt vet - igazítja ki szavam Jóska s még
hozzáteszi: - Azért megőrzi a határt, s még az elepi nyúl is csak addig jön.
- Csak eddig jön?
- Igen ám! - s már előre kuncog a tréfán a hajdúfi. - Csak addig jön, mert
aztán innen tovább megy, instálom.
Játszik a kerék a tengelyben, robognak a pejkók, dübörög a föld, akárcsak
a szamojéd sámándob; amerre csak ellátunk, füvek kornyadoznak, sápadoz-
nak, s bokornak még csak írmagja se látható a tartományban. A világ köze­
pén járunk - annak kell lennie, mert csak az lehet ily mesébe illően elhagya­
tott, háborítatlan, fennséges - a látóhatár búzavirág kék tintakoszorúja kere­
tezi a pentezugi gyeppázsitot, a festett irkalapot, amelyen szállunk, s ame­
lyen a szétfolyt rozsdabarna színű festék foltjából egyetlen fehér sávocska
villan ki, a nádudvari templomtorony, s egy tenyérnyi fekete folt virít rajt
csupán, a pentezugi gulyáskunyhó fedele, ahova igyekszünk a pejkókkal.

95
Pusztai pásztorszállodák

A gulyáskunyhó árnyékában Ráró, Laci végre kifújja magát, s csörgeti a
szerszámot, Jóska az abrakos tarisznyát emeli ki a kasból, én pedig, mivel
gulyás uramék még valahol a Kincses-fenékben pásztorolják a jószágot, szerbe-
számba veszem a pásztorszállodákat, melyek itt strázsálják a gyepet a köze­
lemben.
íme, a kontyos kunyhó, amit a nádpihe bokréta legyezget.
Ez a vasaló, a gulyások nyári konyhája. Körteforma végében van a védett
tűzhely, hogy a láng ne nyelveljen ki a vasfazék alól, s el ne legeljen a barom
alá, az állásra.
Ez pedig a szárnyék. Amolyan féloldalasig megdöntött nádkerítés, mely
alatt a nagy idő elől bújik meg a jószág.

Jókai meg a gulyásszámadó

Ez a gulyáskunyhó, amelyiknek az enyhén mostanlag megbújunk, sárból
vert, nádfedelű építmény, a küszöbét pedig patkó strázsálja. Mellette láda
dacol az idő viszontagságaival.
E hajlékról, ha jól emlékszem, Jókai Mór olyan szép sorokat rótt fel itt
jártában, hogy én annak a nyomába se járhatok. Hogy mikor volt itt? Hát a
Sárga rózsa virulásakor! A múlt század nyolcvanas éveiben. Később Hermán
Ottó s felesége járt erre, s kivallatták a gulyásszámadót, aki Jókait vendégül
látta. Vallott is ilyeténképpen:
- Úgy-e, kedves számadó, ismeri Jókait?
- Hát esmérem. Itt járt nálam is.
- Nagy megtiszteltetés ám az!
- Azt mondják.
- Tudom, megörültek neki.
- Hát már csak úgy a magunk módja szerint.
- De, mintha mégse örültek volna olyan nagyon?
- Úgyis vaót az!
- Ugyan miért?
- Minek gyött a komiszárussal?
Történetesen Jókait Farkas Berti kísérte a látogatáson. A csendbiztost
szerencsétlen kézzel Debrecen magisztrátusa választotta a nagy mesemon­
dó kalauzának. Nem is bocsájtotta meg Jókainak ezt a pásztorság, mivelhogy
a goromba komiszárust mindenkinél jobban utálták.

96
F e je d e l e m eső k ö pen yben

Czinege János számadó vállas, zömök ember, akiről mesteri kéz akkurá­
tus Botond szobrot mintázhatna. Nem volna egyéb dolga, minthogy megfia­
talítsa húsz-harminc esztendővel, egyébként maradhatna rajt minden, a szé­
les arccsont, nyugtalan tatárszem, a csurgóra görbült bajusz, s legkivált a
kurta, izmos kar, melyet a karikás nyelével told meg ijesztően hosszúra.
Egyébként is úgy tartja e félelmetes szerszámot, mintha épp az aranykapu­
ba készülne belehajítani. A hangulata bízvást ezt diktálná, mert amióta meg­
tért a tanyába, itt ül mellettem a küszöbön, s készakarva hátat fordít nekem
a vén kopasz.
Persze én nem haragszom e barátságtalan fogadtatásért. Még jót is tesz
vele, hogy elfordul, m ert így kényelmesen tanulmányozhatom kerek tatár
koponyáját, mely olyan sima, hogy a mindenre elszánt pusztai légy se bír raj­
ta megkapaszkodni.
Nem kérdezek én tőle semmit egy világért se, m ert ismerem a gulyás il­
lemtant, aztán meg azt is hallottam, hogyan járt nem régen az egyik itt ven­
dégeskedő tanyafelnéző úr. Ő ugyanis gyanútlanul ekként fogott a kérdezős-
ködéshez:
- Mit csinálnak, kentek? Mivel töltik itt a pusztán napjaikat?
A gulyás nem volt rest, s gyorsan ráfelelte:
- Hát mi a jófenét csinálhatnánk? Nízegetünk csak, nízegetünk, instá-
lom!
E szerencsés kezdés után egy betű nem sok, de annyit se tudott kivenni
belőlük kivilágos kivirradtáig.
Sokáig nem kell várnom, mert a vén Czinege kérdezés nélkül is mondja
a magáét:
- De iszen palota vaót rígen a kunnyó, ez meg? Ólnak is hitványlom! Az­
tán vaót szűr, amék betakarta az embert, amékbe pásztornak látszott, nem
madárijesztő maskarának. Ezt a köpenyt legjobb, ha kifeszítem a kunnyó fö­
lé esőfogónak, de oda se jó, mer átereszt... Rígen hébe-hóba csak kiruccant
egy gyufakirály, vagy fotográfus, s hittak bennünket a csárdáho. Ót megtöm­
ték ám a pipánkat, de még a tarisznyánkat se engedték elhozni üresen...
Ahogy mondani szokás: Isten hozta, nem is vártuk, ha visszamegy, asse
bánjuk! - valahogy ilyenféle volt a fogadtatás.
Nagysokára, kínos hallgatás után, Hajós Pál öregbojtár hozzám hajol.
- Nem rossz ű, csak nehéz beszédű. Mondja neki: Igaza van, János bá­
tyám! Mást ne, csak ezt az egyet, mindjárt megenyhül.
Czinege János nagy lélekzetet vesz s újra fújni kezdi a nótáját:

97
- Mer ismerem én magát is. A múltkor is itt járt, aztán igírt fűt, fát, s az­
óta az ól is az apja díjára jutott, összedől már holnapra. Nem embernek való
ez mán...
Hirtelen kettészakítom a fonalat.
- Ez bizony igaz, János bátyám! Kifintult ennek már mind a négy kereke,
de még a rúdja is kettétört, ha jól látom.
- Mit mond? - kapja fel a fejét hirtelen.
- Azt, hogy akkor építik fel ezt az ólat, amikor a tyúk gyászolni fog.
- Hát maga nem ágálni jött ide?
- Én nem!
- Akkor mi a jó fenét keres itt?
Nem fejezhettük be a diskurzust, m ert a talyigás, a gulyások szakácsa,
elénk tette a gyepasztalra a vacsorát.
- János bátyám, a leves - szólt illemtudóan.
Czinege János gyalogszéket húz maga alá, és vészén a bográcsból. Aztán
int az első bojtárnak.
- Együnk akkor!
Hajós Pál helyet fog a tar Czinege jobbján. Aztán sorra leülnek a többiek
is szép rendben, mintha mindenik bojtárnak a helye ki lenne pontozva (akár­
csak a kanál nyele, amelyikről ráismernek).
Nézem a tempósan eddegélő öreget. Hej, kékebb volt az ing, a gatya Geli-
czésen, nem ilyen fakó-savószín, amikor Daru lovát a csárda elé kikötötte!
Hogy, hogy nem történt, az ott tibláboló népek meglökték. Hej, micsoda ka­
varodás támadt belőle, uram Isten! Se szó, se beszéd, pányvát ragadott őkel-
me, és a sokadalom fölé lökve egy atyafit kirántott. Pontosan az emberét, aki
megtaszította. E cselekedetért Czinege János törvénybe került, és Bírák
Uraimék nem méltányolva a bravúrt, hatalmaskodásért három hónapot mér­
tek rá. De az régen volt már, nagyon régen.
Mintha csak megsejtené, hogy rajta jártatom az eszemet, rám mordul.
- M ért nem ül le?! - aztán a talyigáshoz fordul: - Hozz kalánt az úrnak,
Ferke!
Megragadom a rucafejű cinkanalat s váltig töröm a fejemet, hogy hova is
cseppentem, s kinek is vagyok én tulajdonképp a vendége? Aztán amikor a
vén bojtár magasra emeli a fakupát, és elsőnek iszik, megvilágosodik az el­
mém. Tudom már, hova kerültem, s kinek az asztalánál fogtam helyet.
A fejedelem udvara ez, övé az asztal, s a palota. S bár a palotafal megrigy-
gyant, a ládában talár helyett esőköpenyt őriznek, de a régi nagyságnak ra­
gyog még a fénye, törvénye. Ennek az udvarnak a törvénye ugyanis az ősi
rend, melyet láttam, megfigyeltem. Ahogy a talyigás jelentést tett, ahogy
Czinege ült le elsőnek, ahogy engedélyt adott a bojtárnak, hogy kézbe ve­
gyék a kanalat, ahogy szemük ráfüggesztették s lesték minden mozdulatát,
a királyával se lehetett udvari népe figyelmesebb, ott se lehetett a szertar­
tás rendje szigorúbb.

98
I I

Mintha csak a régi nóta is őt fotografálná:

Kis királyság az én állapotom,
Igazgató törvín bunkós botom.
Országom az egész nagy gulyajárás,
Nagy potentát egy mátai gulyás.

Hát bojtárnak vagyok fejedelme,
így tisztelnek: gazduram ű kelme!
Gulyám teríti be cserinyemet,
Hat komondor kisírget engemet.

A GULYA

Este az álláson

Takarodik a gulya az állásra.
A tulok vakító fehér szőrét megszínezi az alkonyati napsugár. Lilás szín­
ben lábbadoz a gulya. Az állatok lassú léptekkel, szertartásosan helyet fog­
lalnak. Nem tereli őket pásztor, nem noszogatja komondor ugatása.
A sötét lassudan szétterül, mint szerteáradó folyóvíz, és a jószág elme­
rül benne. Csak gyönyörű szarvkoronájuk fürdik még a napban. A sötét fog­
lya már a lombos csákótehén, a vakul néző sunyi bika, a babos-ordas tinócs-
ka, félelmes szarvaikat rabul ejtette a sötét éjszaka.
Olyan a csend, mint az elátkozott mesebeli palotában, csak az állás felől
érkeznek titokzatos neszek: dobbanások, a koronák koccanásai, a kérőzés
egyenletes moraja.
A levegő lehűl hirtelen. Amilyen forró volt a nappal, olyan hűvös a pusz­
tai éjszaka. A gulya felől azonban langyos szellő leng, szárnyán hozva a pihe­
nő állatok melegét.
A három soros bojtár nyakába kavarítja a nagyszőrű gubákat, egy-egy pa­
razsat lökve a rézkupakú pipára, indul a gulyaszélre. Ki-ki a maga posztjára.
Ez egyszer nincs igaza tehát a nótának, amikor így beszél:

Esteledik, alkonyodik,
Gulya, mínes takarodik.
A számadó káromkodik:
Három bojtárja bort iszik.

99
A gulyaszélen a jó csáti botra támaszkodva darvadozgat a három bojtár, s csak
a pipára hányt tűz szeme parázslik olykor-olykoi; jelezve az ügyelet komolyságát.
Mire gondol a csillagos ég alatt a virrasztó pásztorember?
Talán a farkaslakodalom jut az eszébe, mert régen a kártékony nádasbéli
úr is strázsán volt; ím előcsúszott a nádasból, s a nyálát csorgatva, remegve
gondolt a vacsorájára, a babos-ordas tinó-binóra, mely ott szunyókált a sunyi
bika s a csákótehén társaságában. Farkas uram végtelen türelemmel várt,
m ert a tinó egy világért se mozdult volna el bizodalmas várából. Talán sej­
tette, hogyha átlépi a határt, a nádas irányába... No, iszen! kezdődött akkor
a tánc, a hétvilágra szóló farkaslakodalom! A strázsán álló három bojtár ke­
zében megszorult a rézfokos és hirtelen forró légáram fújt a hűvös pusztai
éjszakában. De sok farkas adta el e lakodalmakban az irháját, hagyta ott a
szemfogát, mely mint haditrófea gyöngyfüzér formában került rá a győztes
bojtár derékszíjára.

A pentezugi éjszaka

Az esthajnalcsillag már jókora utat tett meg az égbolton Nádudvar irá­
nyába. Benn Debrecenben éjféli tizenkettőt ver a toronyóra, s itt az álláson
a gulya megmozdul. Indul a jószág az éjszakai sétára. Éjszaka ugyanis ízle-
tesebb a pázsit, jobban esik a harapás, varázserő van az éjfélkor kelt fűszál­
ban. Ilyenkor nem kell hajtani az állatot, inkább visszatartani, m ert ha nem
tartóztatnák, lefutna a föld hátáról. A három bojtár közül az egyik élre áll, ő
szabja meg a séta tempóját, két társa pedig két oldalt biztosítja a menetet,
így haladnak mind előbbre-előbbre nagy csendben, s csak a vezértehén ko-
lompja jajdul olykor-olykor a vak éjszakában.
Mire a göncölszekér megfordul, a három bojtár találkozik a gulya elején.
Egy pipa dohányt elszívnak, s mire a pipatűz ellobban, a vezértehén kolomp-
ja túlfelől szólal meg. Erre a gulya megfordul, s a pisla tábortűz irányának
tart, mely a tanyában ég, s melyet a talyigás tart ébren. Hajnali kettőre rend­
ben visszatér a jószág az állásra.
Újra csendes az állás, s ahogy észreveszem, ma a babos-ordas tinó-binó
nem álmodik a rettenetes nádi urasággal. Itt ődöng egy jámbor állatka a kö­
zelemben, fehér szőre, mint töklámpás világít, és rezdül egyet-egyet nagy
ijedten a harang a nyakában.
- Bim-bam.

Gulyáshajnal

Hajnalodik. Első postája, a hűs szellő, megérkezett. A szellő a Kincses-
laponyag döngicsélő bogarát hozza a hátán. A tárgyak körvonalait még min­
dig a homály borítja, mint e madárét is, mely az Arkus-kút felől jött, és in-

100
kább csak sejtelem. Akárcsak az a hangocska, mely a Kincsesfenék zsom-
békja felől száll.
Máskor észre se vesz ilyen semmi kis madárhangot az ember, de most
jelentősége van, és hosszú percekig az egyetlen történet a hajnalodó pusz­
tában.
Az álomzugi pusztaszélen éppen most váltja színét az ég kárpitja. A fakó­
szín átadja helyét a sárgának, a sárga az enyhe pirosnak, az enyhe piros a ha­
ragos tűzszínűnek. Lenn még a sötét az úr, de fenn már kivilágosodott.
A gulya e szempercben megmozdul az álláson. A lombos csákótehén, a
vakul néző sunyi bika, a babos-ordas tinócska megrázza az öles koronákat,
és széles homlokát megfürdeti a bíborfényességben. S mielőtt nekivágnak
az ébredő gulyajárásnak, párát fúj. így köszönti a bíborpirkadatot: a gulyás­
hajnalt.

Csengő

Reggel szép ajándékot kaptam. Itt fekszik a tenyeremben a kicsi csen­
gő, melyet Hajós Pál uram következetesen harangnak titulál. Tulipánvirág
van az egyik oldalán, alatta egy koszorúban két hajla szárú betű: H. E (A gaz­
da nevének nagy kezdőbetűje.)
Ennek a harangnak vékony a fala, mégis ez a vastagszavú, és ami ennél
is fontosabb: Tiszai Nagy Imre mester uram munkája.
Készítéséhez nem kell más, mint egy házilag mesterkedett kohó (akku­
rátusán olyan, mint a falusi búboskemence), meg sárgaréz, meg vörösréz.
Aztán egy fújtató; nem is egy, hanem kettő; forrasztótégely, és jó tüzet adó
parázs. E régi műhelyben mesterkedett Tiszai Nagy Imre uram a fiával, Bö­
szörményben.
Régen volt az, amikor az én kis harangomat megöntötték, amikor kézbe
kapva a hasas fújtatókat, a gazda harsányan kiáltotta:
- Fújjuk, Esvány!
S a kohó szájába illesztett olvasztótégelyben - ahol a sárga- meg vörös­
réz tartózkodott - egy óraütés alatt az anyag megolvadt, melyet aztán bele­
öntöttek az előre elkészített agyagformába, a csengő bölcsőjébe. (Ezt az
anyagot is előbb vadnyúl szőrével vegyítették, hogy a sár jobban összeta­
padjon.) Aztán az agyagból gyúrt harangforma bekerült az égetőbe. Itt a ke­
mencében izzott egy egész délután, amíg ki nem égett. Ezután hűlni tették
ki, s már csak a kipallérozás maradt hátra. A megsértegetés, a díszek szüle­
tése, a reszelő muzsikája. Tiszai Imre uram türelmetlenül várta ezt a pilla­
natot, hogy a keze végre nekiszaladhasson a díszítésnek, hogy még a csen­
gő gallérjára is cirkalmat rakhasson csupa gyönyörűségből.
Másnap aztán a hegyes szavú csengők, a gunaras nagyharangok, a bölöm-
bös kolompok már a pásztorember kezében vizsgáztak.

101
Megpendítem a tenyeremben fekvő harang nyelvét. Vastagon konog; zeng,
bong, mintha beszélne. Talán Tiszai Nagy Imre uramról ad hírt, az apára fira
szálló készítés titkáról. Vagy talán arról a babos-ordas tinóról, aki virágos
kedvében úgy táncolgatott, mint a fiókszarvas, és aki a nyakában viselte. A
csengők nyelvét nem értem, így örök titok marad a gulyástanyában síró-rí-
vó csengő panasza.
- Csing-ling-csing-ling.

A FINÁNC MEG A ZSIVÁNYMARHA

Nincs az a szótár, amely ezt a szót: zsiványmarha, nyilvántartaná. A Táj­
szótár ismer zsiványecetet (csúz ellen igen alkalmas), zsiványpecsenyét, kis
zsiványt, nagy zsiványt, de a fenti szólamot ő sem említi.
Az egyik hajnalon, a gulyajárás, a Toronyi domb, s a Disznóföld tőszom­
szédjában, egy bivalyállat tévedt a kunyhóm ajtajába, és bebámult. Ahogy
rám vetette zsivány tekintetét, mindjárt láttam, hogy azon töpreng, vajon
benn taposson-e halálra, avagy megvárja, amíg kimegyek, és künn a szép
pirkadatban járatja el velem a kutyakopogóst.
Az igazgat megvallva, ez nem is fontos most, csupán azért említem, mert
vendéglátó gazdám erről a bivalyról regélt egy igaz pásztortörténetet, ami­
ben az említett titulus értelme is benne foglaltatik.
Nyár volt. A gulya már m egtért az állásra.
A bojtárok nekitámasztották a csáti botokat a kunyhó falának, aztán meg-
vacsoráltak. Hát ahogy készülnének az éjszakai ügyeletre, Marosi Gabri, e
tilosba szívesen járogató bojtárfattyú, csak odaveti.
- Mehetnínk egy kis dohányír, hajjátok!
A faluvéghalmi szárítóban unatkozott ugyanis a dohánylevél ekkor már,
egy ugrásra hozzájuk.
A bojtárok meghallották, ellene nem szóltak, tehát a dolog komoly lett.
Felkantároztak, s a taliga elé fogva a fakót, elporoztak a dohányföldek irányába.
Nemsokára ott voltak Határároknál, lecihelődtek, és miután mindenik mar­
kolt egy öllel, hajnalra takarosán megtértek a tanyába a kasfar dohánylevéllel.
Nem is lett volna ebből baj, hiszen a dohányt egy szálig behányták a kuny­
hóba, ha másnap, a vacsoracsillag órájában, elébük nem suhog két zöldpan-
tallós fináncember. (Ott lesték azok a műveletet a színhelyen egy gödör fe­
nekén megbújva, de nem szóltak. Majd otthon lepik le a madarat, a kalifá­
ban - gondolták.)

102
A bojtárok éppen vacsoráltak, amikor a két finánc betoppant, de mintha
ott se volnának, kanalaztak tovább a bográcsban. Ha akarnak, majd szólnak.
De biz azok nem szóltak, csak álltak egy helyben, mint akit lecövekeltek.
Marosi Gabri végre elunta, s foghegyről odavetette:
- Talán eltívedtek az urak?
- El ám! - kap a szón a finánc.
- Ebbe a setítbe nem csoda.
- Azír valamit lát az ember - hangzik túlfelől.
- A nagy orrával, ügyi na! - veti fel a fejét a legény, s kihívón tekint a két
vendégre. - A kutya is szag után koslat, nem igaz?
A zöldpantallót felingerli a hetyke beszéd, szó nélkül ráteszi a kezét a
kunyhó ajtajára, s csak aztán válaszol.
- Hát ippeg nem nyőtt talpó az orrunkba.
Marosi Gabri erre is tud válaszolni.
- Akkor tartsanak velünk, instálom!
A fináncok nem kéretik magukat, kézbeveszik a hosszúnyelű cinkanalat,
és ők is merítenek. Rá se hederítenek többé a bojtárra. Biztosak a dolguk­
ban. Vacsora után le-lebiccen a fejük, elbóbiskolnak, de a félszemük azért a
kunyhó ajtaján legel.
Ahogy pirkad, intenek a bojtárnak.
- Mondja, hogy bírja maga ezt a fertelmes dohánybűzt?
- Méket, téns uram? - pillog ártatlanul a bojtár.
- Amék innen a kunyhóból áramlik.
- A kunyhóból?
- Onnan. Még most se érzi?
- Érdekes, én semmit se érzek.
A finánc csak vicsorog, mint pék kutyája a zsömlére. Aztán nagy csúfon-
dárosan odaszól:
- Akkor nyissa ki az ajtót, hadd érezze!
A bojtár ellenkezés nélkül teljesíti a parancsot.
- Lássák, most se érzem.
- Akkor lépjík be! - s erővel betuszkolják.
A kunyhó közepén embermagasságú halom toronylik. Egy határ nagy
fürtösguba fekszik a kupac tetejín.
A zöldpantalló, mint aki örömében felvirágozta az ökör szavát, úgy dirigál.
- Emeld le azt a bundát, hadd érezzed!
A legény vállat von, leemeli.
A finánc les, várja a hatást. Mereszti a szemét, de ugyancsak fürtösgubát
lát legfelül, int tehát.
- Azt is vedd le!
Engedelmeskedik a bojtár. Azt is leveszi. A zöldpantalló lesi, mint macs­
ka az egeret. No, most! De az ördög vinné el! Megint csak pásztorgúnya ke­
rült legfelül.

103
Marosi Gabri nem is vár újabb biztatást, hanem emelget parancs nélkül,
s amikor már csupán egyetlen fürtösguba fekszik a földön, csendesen meg­
kérdi:
- Téns uram, ezt is levegyem?
A fináncok sáppadoznak, kékülnek-zöldülnek mérgükben, de azért nem
szólnak. A föld nem nyelhette el. A kunyhóban kell annak lenni valahol! De
hol?
Feltúrják a ládákat, megrugdossák a pásztor himmi-hummit, a csizma­
szárakat megmotozzák. Egyetlen dohánylevél nem sok, de annyit nem talál­
nak. Hát akkor az ördög vitte el, mert itt volt, a szaga még csiklandja az ér­
zékeny orrcimpákat.
Hogy mire gondoltak őkelmék, mire se, nehéz lenne megmondani, annyi
bizonyos csak, hogy a következő percben sikkantva, farkát felcsapva megje­
lent a két póruljárt ember előtt a veszett bivalyállat, a zsiványmarha (mert
őt illeti e titulus, most már elárulom).
Hogy a zöld posztóruha bőszítette-é fel gonosz lelkét oly annyira, vagy
hogy a bojtárok uszították nagy titokban, azt nem tudni, de hogy a két finánc
a gyalázatosán megtaposott köpönyegért, és a pocsékká tett kalapokért még
a mai napig se jelentkezett a pentezugi gulyajáráson, az egészen bizonyos.
Járja is a szólás azóta a gulyaszélen: A bundát is dohánnak nízi, mint a fa-
luvéghalmi fináncok!
Befejezésül annyit még: A nevezetes dohánylevelet azon éjszaka, Maro­
si Gabri meghagyása szerint, a tanyás hordta ki a kunyhóból. Hátul lyukat
ásott a fal alatt, s a dohánynak reggelre lába kelt. A kilenc fürtösgubát is ő
hordta be, és ő húzta a lyukra az eleséges ládát, amelyet a fináncok felver­
tek, nem sejtve, hogy deszkáján a titok nyitját kaparásszák.

Címeres ökör meg a többi

Címeres ökör. Nem sértődik meg senki a Keserűkútnál, de még a Kin­
cses kútnál se ezért a titulusért. Felénk e jeles epiteton nagy dicséretet ta­
kar, s akinek a gallérjába varrják, akarom mondani a szarvába kötik, annak
rendben van a szénája. A gulyásszótárban a címeres ökör annyit teszen: de­
rék, tekintetes, igen szemre való, szép állat. Járja még: címeres ostor, pász-
torság címere (a csikós). Kivétel is akad, mint minden szabály alól: korcsmací­
mere. De róla inkább ne beszéljünk!

104
Emelgetős jószág. A pentezugi tájszótárban beteg állat, amelyik leesik a
lábáról. Fel se bír kelni többé, s ezért emelgetni kell. Úgy kezdődik a dolog,
hogy szomorún legel, s fújtatni kezd a horpasza, (lehet, hogy a napszúrástól,
lehet, hogy a vér bántja, vagy elfázott). A pásztor gondba veszi. Nem sajnál­
ja tőle a fáradtságot Aztán vagy megél a jószág, vagy megrúgja a dögkert.
Végül elkövetkezik a szomorú búcsú a gazdától.

Isten veled vín Czinege János,
Mit gondolsz te rólam, az immár nem számos!
Sokszor megkentél a jó csáti botoddal,
Meg-megsimogattál cifra ostoroddal.

Táblásökör. Ismert törzs e tájékon. Hallani úton-útfélen erre: Ne, Táblás,
ne! Ennek a fajtának a szarva a címere. Szétáll, mint az ágas füle.

Csákótehén. Az egyszeri német csákónak két elálló füle volt. Nos, erre a
fazonra szabott szarvkorona a csákótehéné.
A nóta is beszél róla:

Pipaszóval megyek a barom előtt,
Csak úgy nízek, hol legeli a mezőt,
Nem hallom a Csákó tehén harangját,
Betyárgyerek elfogta a bal szarvát.

Tormos bika. Ő a legnagyobb kutya a fehér szik tartományában: a puszta
Herkulese. Tornyos koronája, mellyel a gyepet is felszántja, félelmet keltő,
horkantása hét határba elhallik, s pillantását még a bojtár is legszívesebben
csak karám mögül szemléli. A legokosabb lesz, ha a leghíresebb tormost, a
mátai Lucifert, bemutatom.
Őkelme bizony hamar gyalogutat nézett az emberből, ha a szabadba ju­
tott, azért aztán leginkább karám mögött tartották.
Egy szép napon tálján fényképész érkezett Mátára, s engedélyt kért,
hogy Lucifert lefényképezze. Intették a derék férfiút a bojtárok, de ő nem
hallgatott rájuk, s gyanútlanul odament a karámhoz, s Luciferre irányozta az
ördöngös masinát. A bika tűrte darabig, hagyta, hogy a tálján hadd végezze
munkáját, s csak akkor horkantott, amikor a gép elkattant, s egy perc alatt
széthányta a karámot rettenetes szarvával. A szerencsétlen taljánt két szür­
ke puli mentette meg, de a masina így is martalékul esett, m ert a technika
iránt érzéketlen Lucifer ott helyben agyon taposta.
Ekkor határozta el a mátai kupaktanács, hogy megszabadul Lucifertől.
Mivel szabadon elhajtani senki nem merte, az ácsokkal egy ormótlan faládát
eszkabáltattak, hogy abban majd elszállíttatják. Be is tuszkolták valahogy, de
amint benn megvetette a lábát, a bika firkantott egyet a szarvával és a mátai

105
I

falovat szétverte. Jó darabig a Halastó körül bolyongott ezután, mind addig,
amíg a vad tulkok e késő ivadékát, puskacsőre nem kapták.

A fehér tulok. A szilaj, amelyik járomszöget még nem kóstolt. Őse a bor­
zasztósörényű őstulok volt, a keleti sztyeppék ura. A hun mondában is ez a
szép bogárszarvú jószág vezette nyomra a bojtárgyereket, aki Attila kardját
meglelte. - Később az úttalan utakon húzta a nagykerekű szekeret, amely­
ben a honfoglaló magyarok kincse: az asszony és az apró gyermek nyugo­
dott. Ezért szereti a fehér tulkot a hortobágyi pásztor, ezért ragaszkodik
hozzá oly makacsul a pusztában.

Koplaló. Alatta nem a jószág értendő.
Vagyis ágasféle, melyhez a barmot kötik. Fejőstehenet, borjút, hátaslo­
vat. Csásoldalról (jobbról), hajszos oldalról (balról) édesmindegy.

Megbogárzik. A baromjószággal történik meg, amikor rozsvirágzáskor a
fekete fíreg eldong a füle mellett. Ha ezt meghallja, világgá megyen, azaz
megbogárzik. Hogy miért teszi? Azért, m ert tudós a barom! Tudván tudja,
hogy a fekete féreg lárvája ássa magát a bőre alá (ha teheti), és halálra ma-
cerálja.

Pirókos ökör. Tulokszín. Van még: babos = foltos, daruszín = kékes, füstös,
tiritarka. Hogy a tiritarka milyen? Hajós Pál öregbojtár hamisan pillog rám:
- Olyan, mint a kákompille.
- S a kákompille milyen?
- Mint a tiritarka, instálom.
Amivel nyilván azt akarja mondani: Tudja a mókmók, én biz nem tudom.

Sodró. Tuloknév. Csak úgy, mint: Gombos, Hegyes, Gyöngyös, Rojtos,
Puskás, Rigó, Szilaj, Kurta.
- Ej! Gombos, Hegyes, Szilaj, Kurta! hajt-é még bennetek a vén Bana
Mihály a Töviskes-kútra itatni?

Szemelvény a gulyások könyvéből: Köt már a kolompír, hányja fejit a ten­
geri, engem meg hókonyon böktek, csak töröm a csürhejárást, hogy mitívő
is legyek? Ha így megyen, újig felakasztom az igát, ót az asszony tegyen
rúlla, hogy mint kerül az eladó pendelyire fót!

Mutatvány a gulyástájszótárból: kolompír = krumpli, tengeri = kukorica,
hókony = takaró, töröm a csürhejárást = töprengek, felakasztom az igát = tönk­
re megy a jószágom, eladó = lány, pendelyire való fót = móring, hozomány.

106
I g r ic m eg a vándo rh eg edő s

A vándor lantos

A pentezugi tartományban ismertem meg őkéimét, mert az irodalomtör­
ténet nem titulálja. Hajós Pál öregabojtárt vallattam éppen. Vallott is ilyene­
ket: Minden féle fajtám innen pusztult ki, könyörgöm. Mellényzsebbe te­
szem a mostani dógom. Ahányszor engem levetett a csődörszamár, nincs az
felírva a könyvekbe!
Nyugtalan tatárszeme van Hajós Pálnak, és olyan tekintélyes bajusza,
hogy a törökszultán is vállalhatná. Nem is tudom, hogy nevezik ezt a fazont.
- Énekverset olvasott-e valaha? - szegeztem végül is az öregbojtár mel­
lének a kérdést.
- Olvasni nem olvastam, kírem, de hallotta, Tornyai János járt mifelénk.
Még emlékszek rá, pedig rígen vót. Faluvéghalmán mindjárt összefutottunk,
mert azt hittük, hogy garabonciás, pedig csak verslapot árult. Ez állt az ének­
vers tetejín: Rablók és gyilkosok által megnyúzott vasúti őr, vagy nem kísik
az Isten segítsíge. írtam elfogódott szívvel versíró Tornyai János, magyar
vándor lantos. Ara 4 kr.

Három szíp sertíst vett a falu piacán,
És azt megszemlélte öt lesi csavargó,
És azt is meglestík, hova lesz hajtandó.
Ráismertek íjjel, hogy aztat elhajtsák,
De nagy lármát csináltak, míg a zárt rombolták,
A bakter lő, a rablók megnyúzzák.

- A többi kiszaladt az emlíkezetembül - mentegetőzött Hajós Pál. - De
ezt könnyeztík, amikor ideírt. Igen szép szavalattya vót. Meg amikor a bere-
kesztíst mondta, az is szíp vót: Isten jó érzíssel a níp ríszire.
Hát, ami a verset illeti, nem baj, hogy nem maradt emlékezetes. De az
igric, a vándor lantos egy jó szót azért megérdemel. Tornyai János maga is
pásztornak született, Hajdúszoboszlón leste el a betűt Fráter Imre úrnál, a
múlt század hatvanas éveiben. Végigverekedte a boszniai okkupációt, inas-
kodott, hentesnél szolgált, végül is kibújt belőle a históriás házaló, s felcsa­
pott vándorlantosnak. Hetente felkereste a debreceni ügyészségi palotát, s
annak folyosóin szedte tollhegyre a sok rémhistóriát, melyeket aztán versbe­
szedve kinyomatott. Azokkal járt aztán vásárról vásárra, eldugott tanyákba,

107
istenháta megetti pusztákba, ahova a betű még akkor nem jutott el. A sze­
gény nép tanítója volt, őket kapatta írásra, olvasásra. Arannyal kéne a nevét
leírni a puszták krónikájába.

A ponyva

Hajós Pál mellettem egy öreg kötőféket csomózgat, és mintha csak könyv
lenne a kezében, abból beszél. Az öreg kötőfék csomói emlékeztetik a régi
idők jeles történeteire. Ahogy tovább faggatom, ő is tovább vall olvasmánya­
iról:
- Még Bugyi Sándortól olvastam. A könyv címe ez volt: Én meg a lú, má­
sodik eresztís. Ez a történet kicsit eszelőkös, de mégis fáin vót, mert sok
csínyt, tréfát szerkesztett belé Bugyi Sándor. Az a könyv kézről kézre járt,
míg csak el nem rongyolódott. Bárcsak még egyszer végigpörgethetném.

A puszta hegedűse

Az öregbojtár darabig elmereng a múlton, aztán hirtelen újra felém for­
dul:
- Hát az öreg Rimóczi Lajosról hallott-e? Sokat erre kusendált. Jeles mu­
zsikus vót. Húzta ű még Rózsa Sándornak is, az Isten nyugossza!
Rimóczi Lajos is a puszták ijafia volt. Nádudvaron látta meg a napvilágot,
s ami ennél is több, negyven évig cincogtatta kopott hegedűjét a hortobágyi
csárdában. Jókai tekintetes úrral ő ism ertette meg a puszta dalait, Gárdonyi
tekintetes úr is nagy kedvteléssel hallgatta hegedűmuzsikáját. Magyar nép­
dalt énekelt a külországi hercegeknek, de ennél is fontosabb, hogy nótára
kapatta a pásztorembert. A fél puszta a tanítványa volt. Ha a szennyes zsák­
ból kipakolta az ócska hegedűt, mindjárt mosolygósra kerekedtek az orcák,
táncra igazodtak a lábak, s a nevető rézbalták megszorultak a kérges tenye­
reken. 1927-ben volt az öreg Rimóczi hatvanhét esztendős. Vajon mikor ej­
tette el kopott hegedűjét? Nevét virággal koszorúzott táblára kellene szépen
felrajzolni a puszta kapujára.
Sok jeles külső országbeli férfiú - író-festő -, művészember járt régen a
pusztában, kíváncsi vagyok rá, hogy közülük vajon kire emlékszik a vén boj­
tár. Töpreng, keresi a fogózót, aztán sokára megszólal:
- Hogy valami nagy úr járt-é nálunk? Nem tudom megállapítani az esze­
met. .. de talán... mégis... hát Kossuth apánk, könyörgöm... ő járt itt... de az
rígen vót. A nagyapám regélte. Az emlékezetes vót...
Azóta vagy féltucat királyféle ember botlott meg a hortobágyi csárda kü­
szöbében, járt ott Ferenc József, a svédhoni gyufakirály, jónéhány „eszelőkös”

108
főherceg, köztük József főherceg Szásztelken harmincad magával, s miért
hogy az öreg bojtárnak éppen ő maradt emlékezetes?
Nem tudom megállapítani az eszemet!!!

S árkányfarok

Búcsúzóul útipoggyásznak Hajós Pál egy anekdotát testál rám.
Czinege János a történet főhőse, meg egy városi úr, aki traktormasinát
árult itt a pusztában. No, iszen, könnyebb a törött tojást összeforrasztatni a
kováccsal, könnyebb kifényesíteni a patkószeget a rúgós ló lábán, minthogy
traktort eladni a pásztornak a pusztában. Hamarabb vészén új selyemkendőt
a kunyhó ablakára firhangnak, minthogy megvásárolná azt a pokolra valót,
akinek ekéi az ősi ugarba mélyesztik fogukat és hagynak is, nem is belőle.
-A ztán komolyan gondolja az úr? - kérdezte Czinege János, miután sem­
mi mód nem sikerült lerázni az idegent.
- Persze, hogy komolyan - felelte a városi. - Hány hódja van kigyelmed-
nek? Ha van élig, akkor rátáblázzuk, oszt kísz.
Sok mindenfelől faggatták már a pusztában a vén Czinegét, csak azt nem
kérdezte még tőle senki, hogy hány hódja van? Amikor még a kis haris is azt
pitypalattyolja a pusztában:

Szegény vagyok, azon kezdem panaszom,
Másé a föld, melyre könnyem hullatom.

Megvillant hát a tekintete, s mint aki bokorból ugrik, úgy csapott le a ko­
mára:
- Hány hódam van? Hát ha tudni akarja, negyvenezer.
- Negyvenezer? - hüledezett a városi - Egy tagban?
- Nem, instálom - pillogott Czinege. - Hódban van.
- Megtekinthetném?
- Megtekinthetné, de várni kell kicsikét.
- Meddig?
- Amíg feketére nem festődik a gyepasztal.
- De iszen a setétben nem látunk!
- Látunk, nem látunk! Akkor látni csak igazán! Mert a hód akkor jön fel,
amékben a negyvenezer van, mint megmondám!
Amint Hajós Pál befejezi a történetet, Czinegére pillantok.

109
- így volt?
- így bizony! Azóta a gyerek is ujjal mutogat rám: Itt megyen a hortobá­
gyi gróf, aki betábláztatta a traktormasinát a pentezugi gulyajárásra - aztán
hirtelen elkomorul az arca. - De azért sehogy sincsen jól.
- Hát hogy mit lenne jó kelmed szerint?
- Ha végesteien végre a szegény ember elszakadna a nincstől, instálom.
Ahogy rápillantok a sunyi öregre, akit rideg szókimondó természete el­
lenére megszerettem, napégett tar koponyáját fürkészve, úgy tetszik, mint­
ha magát Hohat vezért látnám. Hohat vezért - esőköpenyben, nyűtt kalap­
pal, feslett szárú csizmában. Le is ugranék a kocsiról, hogy illendő mód kö­
szöntsem, de e pillanatban a lovak közé csap Vágási Jóska, és repíti a két pa­
ripa határunk új állomások felé. Ungnak, Bergengóciának, akarom mondani
a Polturás-fenék ingoványának.
***

Nos, alighogy elhagytuk a Polturás-fenék ingoványát, ahol a békavári te­
kintetes úr, egy fekete gólya délutáni tűnődésének lehettünk tanúja, a Há­
romgémű kút meg a Tatárülések határdűlőjében Vágási Jóska hirtelen gyep­
lőt rántott. Láttam, hogy serényen mozgatja fülét a Laci, de én ennek sem­
mi jelentőséget nem tulajdonítottam. A nádudvari farkasfi azonban aggodal­
mas, komor tekintettel kezdte fürkészni az ég alját.
Éppen csak annyi időnk volt, hogy a közeli nádbozót mögé beugrottunk,
s máris rohant felénk a sárkány - akarom mondani a ponyványi terhes felhő,
mely kalauzom érdeklődését az előbb felkeltette. Olyan eszeveszett fújás­
sal, dörömbözéssel jött, hogy majd megsiketültünk belé.
Pedig az előbb még hallgatott az ég, sütött a nap, most meg a szél dön­
gette a kocsinkat, és úgy csapta a port a szemünkbe, mintha fizettek volna
neki érte.
- Csett-csatt - ütött ide is, oda is a feketegubás felhősárkány, úgy visel­
te magát, mint akinek a parancsára az egér is talpon áll, s miután rézkampó-
jú botját is hozzávágta a pusztához, leeresztette a szakállát.
Ez a szakáll fenn derék vastag volt, mint a bikalebernyeg, alul pedig kes­
keny, mint az idei nádhajtás. Ez még hagyján, de íme egy második sárkány-
szakáll is sepri már a gyepet, mintha csak kettejükre volna bízva a nagytaka­
rítás a pusztában.
Ropog az égkárpit, és mint ahogy itt felénk mondják és az és, fú j a fúj,
hirtelen nagybögyű kuneső hulldogál a nyakunkba.
- Ez a sárkányfarok tehát, ez a leereszkedő esőzsák? - kérdem Vágási
Jóskától.
Jóska azonban nemet int, hogy váljak csak: a vastagja ezután következik.

110
Nem messze tőlünk porfelhő támadt. A porfelhő ugató hangon, de olya­
non, amelyik az ember vérét meghűti, és amelyikbe bikabőgés, nyerítés ve­
gyül jócskán, száguldani kezdett, és felkapott mindent az útjában. A dedve-
dudva, nádcsörmő, szénaboglya úgy szaladt előtte, mint akire ráijesztettek.
Ez azonban még semmi! Ekkor a porfelhő gondolt egyet és megpördült.
Hirtelen felfelé kezdte hajtani a nagy mindenséget, ami a bőrtarisznyájában
bennrekedt.
A pusztai forgószél tornádójának, akit erre sárkányfaroknak neveznek,
még egy óra ütés múltán is hallottam félelmes ugatását, és a port, amit sze­
membe hányt, még most is itt érzem a szemem sarkában.

111
VI.

CSIKÓSTANYA

Már ezután csikósbojtár leszek én,
Balvállamon a karikást hordom én.
Rézsarkantyúm lovam víknyába vágom,
így múlik el az én fiatalságom.
C s ik ó s r e g u l a

Jó régen történt, amit most elmondok, amikor még félezer csikó volt Já­
nos bátya ostorán.
Hogy kicsoda János bátya?
Hát Csikós Pokróc János, akivel a vizes világ kellős közepén, a Ludas-ré­
ten, a Ráclaposon, s a Bogárzó-réten túl találkoztam, és akinek igencsak ki­
telt a ménes mellett az ideje.
Ősi sor ez: a csikósember a maga és a jószág dolgán kívül egy gazszálat
se vet keresztbe a pusztában, mindaddig, amíg el nem érkezik a renyhe féle
állapot: az öregség. Ekkor a csikós szegre akasztja a karikást, odahagyja éle­
te jobbik felét, a ménest, és kényszerűségből kaszát fog, ahogy a nóta is
megmondja:

Hortobágyi gulyaállás,
Jaj, de nehéz a kaszállás!

Nos, hogy szavam ne felejtsem, János bátya Gál Lajos öreg bojtárral e
rétben térítgette a szilaj jószágot a Juhásháti erdőnek, ahol ha nekieredt a
szilaj, csak utánuk kurjantott az öreg Gál:
- A tokaji hegynél majd megálltok!
Ha nem is laktak éppen nyusztházban, mint a török császár, de azért so­
ha nem láttak szükséget. E gyöngyélet pedig tartott álló öt esztendeig meg
két napig, amíg Dávid Jenő nem lett az ispán a szomszédos Daraskán, a semsei
birtokban.
A dolog azzal kezdődött, hogy a csikók ezt az elvet vallották: A tilos gyü­
mölcs édesebb! A határcsóvát tehát nem nézték, és át-átruccantak a tilalom­
ba tett legelőrészbe, a semsei birtokba. Ebből még nem is lett volna baj, ha
az új ispánt nem a kapzsi ösztön vezeti, és nem ezt az elvet vallja: Minden­
nap szerezve növekedik a jószág! Ezért aztán a tilosban ért csikókat buzgón
befogta, s ki sem eresztette addig őket, míg a bojtárok a bánatpénzt le nem
szurkolták, csikójáért egy forint és ötven krajcárt.
Egy nap is a vihar förgetege a fele ménest Dávid ispán úr kezére játszot­
ta. Csikós Pokróc Jánosnak egy esztendei bére, azaz hogy az eladó lányának
ígért egy fias tehén a borjával forgott kockán, mert annyit ért abban az idő­
ben ez a tetemes pénzösszeg.
A bojtár nem is hagyta szó nélkül:
- Van lelke, kelmédnek, ispány uram?
- No, még neked áll feljebb?

115
- Hogy álljak a lányom elé?
- Hát, meztéláb - neveti el magát az ispán. - Ahogy elém ideálltál.
Az öreg bojtárnak szikra viliódzott a szemében, de csak annyit mondott:
- Tréfás ember kelmed, ispán uram, látom jó kedve van.
- Csak ha veled van dolgom, János, akkor van nevethetnékem.
- No, csak a szaván ne fogjam.
- Ezt meg hogy értsem?
- Ismeri ispány uram a csikósrégulát?
- Még nem hallottam.
- No, annyit mondok csak, hamar megismeri.
Azzal rácsapta az ajtót, s felkapott a szürkére. Elvágtatott a papegyházi
erdőnek.
Hetekig semmi nem történt, csupán annyi, hogy töprengett, spekulálga-
tott. Mit tegyen, mit is csináljon hát? Hogy fizessen meg? Majd elérkezett
Péter-Pál napja, annak is az estéje.
Szép holdvilágos éjszaka volt. Hallgatott a csend, mint a nyelve törött
kolomp. A sok csikó ott játszadozott a mezőben, a virgoncabbja elszéledt, a
lustábbak egykedvűn füvelgettek. Miért, miért se, János bátya e szép estben
a papegyházi erdőnek verte a lovakat. A semsei birtok tőszomszédjába.
A csikók, mintha tudták volna, mi a dolguk, nem ellenkeztek, hanem be­
bújtak egy-kettő a tilos legelőrészbe. Szép csendben lépegettek, mint aki
tudja: rosszban jár. Nem sok ideig álltak ott, a virágokat éppen csak megsza­
golhatták, amikor nagy dérrel-dúrral az ispán ott term ett. Talán várt rájuk,
vagy véletlen játszott közre a dologban, annyi bizonyos, hogy a derék atyafi
nagy igyekezettel kezdte terelni őket, még nevetett is a bajsza alatt, hiszen
e percben legalább kétszáz szilaj csikót érzett az ostorán.
Éppen fordította be őket a nagykapun, amikor hirtelen lódobogást hallott
az erdő irányából. Megfordult, hogy szemügyre vegye, szólni is akart vala­
mit, de a szó a torkán akadt ezúttal. Ugyanis ekkor már ott állt előtte a csi­
kós, aki fergeteges vágtában rohant elő a papegyházi erdőből, félelmetes ha­
rag villáma cikázott a szemében s ahogy megsuhogtatta az ostorát, legalább
egy szekérderék mennykő suhogott a karikásában.
Lökték, taszították egymást darabig. Ágaskodtak, nyihogtak a paripák,
csattogtak, püffentek a karikások. Hogy meddig viaskodtak, meddig se, azt
meg nem mondom, annyi bizonyos csak, hogy végtére a közeli Francia kút­
hoz hátráltak. Ott is csak annyi ideig állottak meg, míg a csikós a nyeregből
Dávid Jenőt lerántva a pányvakötélen le nem eresztette a félelmetes csorda-
kútba.
- Tudja-e már, ispány uram, hogy mi a csikósregula? - kiáltott a fejjel le­
felé csüngő ember után.
Alig hallhatóan érkezett a válasz.
- Tudom, édes fiam, hogyne tudnám.
- Halljam, akkor micsoda?

116
- Húzzál fel elébb a kútból, s megmondom.
- Elébb hadd halljam!
Az ispán nyöszörögve válaszolta.
- Hát először is: A fösvény magának se jó, hogy volna jó másnak.
- Látom, ezt tudja. És aztán?
- Akár lopja az ember, akár a zsákot tartsa, egy a tolvajság.
- Ezt is eltalálta. Tovább akkor!
- Ami neked nincs, mástól se irigyeld! Azért azt a százötven forintot,
amit tőled igaztalanul elvettem, visszaszolgálom.
- Mikor lészen az, ispány uram?
- Megtalálod a pénzt az erszényben, a nyeregkápában.
János bátya nem firtatta tovább a csikósregulát. A nyeregkápából előke­
reste a pénzt, és miután onnan előbújt a százötven forint, az ispán is meg­
szabadult.
Útravalóul annyit mondott neki a csikós:
- Ha ezt elfelejtené, máskor is szolgálattyára lehetek. Csak keresse Já­
nost Papegyházán, Daraska meg Nagykecskés határbarázdájában.
Azt nem tudom, hogy kereste-é, annyi azonban igaz, hogy a csikósregu­
la azóta is közszájon forog, egy ugrásra a Rókástanyától, a szilaj csikók nyá­
ri szállásán.

Nyári szállás

Szállás - eszembe jut róla, hogy felénk a mátkájához igyekvő vőlegény­
ről mondják: odaszáll. Régen mindennapos szólás volt, ma már elveszett a
szótárunkból: a kiszáll. Azt a legényt értették alatta, aki elköltözött a szülői
házból. De él még a szállóvendég, szállásol. Helynevekben unos-untalan be­
lebotlunk: Szabadszállás, Újszállás, Fülöpszállás, Árokszállás.
Bakonyban tartja magát a szólás: Betyárnak, madárnak erdő a szállása.
A hortobágyi pásztornóta is említi:

Megígett a hortobágyi állás,
A lovamnak hol találjak szállást?

A sziklás hegyek aljában legeltető bacsa tanyáját érti alatta. Az erdőföldi
pokulár is. Az öreg bacsa és a jámbor pokulár szótárában a szállás szó köl­
csönzés. Szépapáik a mi pásztorló szépapáinktól kölcsönözték. Hermán Ot­
tó is megerősíti a bacsa és a pokulár igazát: a szállás juhásztanya, minden
felszereléssel, és az elhelyezésre és tartózkodásra szolgáló egész területtel,
ahol a tejgazdaság és a sajtkészítés folyik.

117
A debreceni birkabundás civisgazda egészen másként értelmezi. Náluk
a jószágot a kemény tél évadján a szállások nádfödelével és sásával védik a
dermesztő hidegtől.
A nyári szállás azonban más. Erre mifelénk nyári szállás = Nagyhorto-
bágy. Annak is titokzatos belsősége, lakott helytől messze fekvő legelőme­
zeje, ahova Szent György napján indul a jószág, és igencsak ott lesz a fűgyö­
kerét megszakasztó Demeter napjáig. Ott az isten szabad ege alatt szállásol,
legelész, delel, játszogat, aggatozik, kutyálkodik, és csak éjszaka tér meg a
kijelölt állásra.
Nyári szálás = régi pásztormesterségünk szabta sajátos magyar talál­
mány, az új haza szűkösebb legelőterületeihez való okos alkalmazkodás, a
Nagyhortobágynak az a szegléje, ahol a magyar táltosivadékok nevelkednek,
és ahova éppen igyekszünk Rózsa Sándor csikósbojtárral.

Nádsütő

Szalonnát sütünk a rétben csikós módra. Nem kell hozzá egyéb, mint ki­
csike nád, de egy arasznál az se legyen hosszabb. Azt kell beszúrni a földbe,
és rézsútosan megdöntött végét a tűzmasinával meggyújtani. János bátya is
így tette, és a jó avas újvárosi szalonnát botra tűzve az égő nád fölé tartotta.
Azt hittem, hogy egy percenet alatt kilobban a láng, és porig ég a kicsike
nád. No, azt várhattam!
Igen ám, m ert érti a dolgát a csikós! Sütés közben a szalonnát oly mes­
terien forgatja, hogy minden lehulló zsírcsepp a nádsütőre pottyan. Tehát a
szalonna zsírja ég, nem a nád.
Persze nemcsak ebből áll a nádsütő tudománya: alkalmatos szél is legyen
(belőle mindig kerül egy-egy a pusztában), és a nád megdöntésének is titka
vagyon. Nem szabad szembe szegíteni, hanem inkább a szél alá kell görbíte­
ni a hátát. Egyébként jó étvágyat kívánok!

R ózsa S ándor tréfája

Nagyivánban, Faluvéghalmán, meg a Pozsgán kútjánál szívesen látott
vendég volt Rózsa Sándor. Megsüvegelte a surbankó fattyú, de még a kér­
ges öreg bojtár is! Még a segédbojtárok, a nagylépő komondorok is a kedvét
keresték, hiszen soha annyi jó falat nem hullott elébük a gyepasztalra, mint
Rózsa Sándor egy-egy pusztai lakozása alkalmával.

118
Egy szó, mint száz, sokat mulatott, nevetett, evett, ivott a komákkal,
eladdig, amíg a furcsa egyszer e legendás Sándorral is meg nem esett.
Történt pedig, hogy Faluvéghalmán, mulatozás közben meglepte két zsan-
dár meg a strázsamester. Nem is jól mondom, vége volt akkor már a dáridó-
nak, s éppen gyűrték magukra a bundákat, amikor a három hívatlan vendég
elébük toppant.
A zsandárok miután a kurtavasat rácsapták, a strázsamester annyit szólt
csak neki útravalónak:
- Fiam, az ördög kásáját, te se fújod többé itt!
Hogy meddig jutottak, meddig se, azt nem tudom, valahol a feketeréti
ősgyepen járhattak, amikor Rózsa Sándor megszólalt:
- Zsandár uramék, rágyújthatnék-e?
A három mélák zsandár összenézett, és mivel a kérés ártatlannak bizo­
nyult, egyértelműen rábólintottak.
Az egyikük tűzszerszámot is nyújtott a betyárnak, őkelme azonban vá­
ratlanul nemet intett.
- Nem úgy értettem, instálom, hanem hogy nótára rágyújthatnék-e?
Mivel ezt se tiltja a zsandárreglama, ebben se találhatni kivetni valót, az
engedélyt megadták.
Rózsa Sándor előbb csak dúdolgatott magában, majd mind vastagabban
kezdte fújni. Szállt a szava a hallgató nádakon át, a tűnődő vizek felett végig-
végig a pusztaságon.
A zsandárok ezalatt beszélgettek.
Egyéb nevezetes nem is történt.
Ami történt, az is olyan észrevétlen volt, hogy kezdetben a zsandárok fi­
gyelemre se méltatták.
Kicsike felhő lobbant ugyanis Pentezug felől az ég alján. Furcsa annyi
volt csupán benne, hogy fene sebesen közelített a felhő hozzájuk, no, meg
hogy ugatott is a tetejében.
A zsandárok fegyverükhöz kaptak, de ekkor már késő volt!
Ripp-ropp! fialt a porfelhő három veszett komondort, melyek közül az el­
ső jobbról, a második balról ismerkedett egy-egy zsandárral, a harmadik pe­
dig a strázsamestert kérte a táncba.
Nagy szégyen volt az, de bizony megesett!
- Szólják mán, kigyelmed, e fertelmes dögöknek! - kezdett rimánkodni
a földre tepert strázsamester.
A betyár vállat vont, hagyta kicsikét a komondort, hogy hadd játsszon,
majd így szólt:
- Zsandár uram, mit gondol, fújom-e az ördög kásáját erre mifelénk?
- Fújod, fiam, fújod, bizony! Csak szabadíts meg. A vas kulcsa itt a lajbi-
zsebbe, csak vedd elő, ne félj semmitől!
Sándor, miután megszabadult, rámordult a három nótaszóval maga után
csalt győztes komondorra:

119
- Ej, tovább ne molesztáljátok az urakat! Tudják ők az Hiedelmet. (Hogy
ásná ki a holló a szemüket!) Szeretik ők a szegény betyárt, halljátok! (Hogy
a csalán legyen a takaródzó dunnájok!) Most is szépen viselkedtek, ügyi, na!
(Hogy a terhes felhő rézbocskorával mind a hármat megrúgja!)
A komondorok még el is kísérték a három póruljárt zsandárt a Poros há­
tig, s úgy is viselkedtek velük gavallérosan, ahogy nekik a hatalmas Rózsa
Sándor meghagyta.

Míg kalauzom, ifjú Rózsa Sándor bojtár meséli a történetet, a bögölyha­
dak intéznek támadást paripáink ellen. Nos, Sándor addig nem nyugszik,
amíg nem találkozunk egy alkalmatos fűzbokorral, melynek ágából seprőt
köt, s azzal csapjuk a szeszegő bögölysereget.
- NoóóL. Fecske, nooó! - veregeti a ló nyakát Sándor.
- Szép neve van magának, Sándor - szólok, miután biztonságban érzem
magam a nyeregben, mert a bögölyhad elszáll, s az én paripám is csendesedik.
- Nem volt nehéz megszerezni - feleli a bojtár.
- Ezt meg hogy értsem?
- Úgy, hogy a nagyapám annyira szerette a Sándort, hogy egyetlen fiát,
akit pedig Kajtor Józsefnek hívtak, Rózsa Sándornak kezdte nevezgetni. A
név apámon ragadt, s engem már a nagykönyvbe is ezzel a névvel vezettek be.
Rózsa Sándor néz a pusztába, mintha ott keresne valami fogódzót, ahogy a
szeme felett árnyékot tart a kalapkarima, sötétebb lesz égett bőre, antikbronz.
Hirtelen a puszta mélybe mutat.
- Látja?
- Azt az égő pipacstáblát?
- Azt - bólint. - A rókási tanyaház piros cserepe.
Ez hát a nyári szállás, a csikók legelője, a bojtárkirályfiak sétáló palotája.
Mindjárt odaérünk, de előbb el kell mondanom, hogy tettem szert a Madár­
ra, s hogy miért csigaparipa?

A csigaparipa

Ismeretségbe úgy kerültünk, hogy még tegnap szót kellett értenem a
mátai csikósgazdával a rókási menetel dolgában, akkor kérdezte tőlem a de­
rék atyafi:
- Azut hogy megyen ki az úr a Rókásra, mert a víz miatt oda csak lúháton
mehet ki az ember?
Hogy mit válaszoltam én erre, s hogy ő mit mondott, az most nem fon­
tos, hanem nem sokkal ezután Rózsa Sándor (a kísérőm) váltig biztogatott,
hogy ne féljek, mármint a Madártól, amelyik a légynek sem árt, a fülit sem
billenti, hiszen: csigaparipa. Csak lépjek fel a nyeregbe, s bátran kusztonoz-
zam, megy ő magától.

120
Még hogy csigaparipa, s a fiilit se billenti!
Alig hogy felszálltam a nyeregbe, a Madár szépsörényű fejét felvágta,
hogy csak úgy rezzent a zabla vasa. Majd nagyot fújva a szügye felé vágott
az orrával. Ez még nem lett volna baj, ha a gyeplőszárat erővel le nem ránt­
ja. Ezután a szemtelen pusztai legyek kezdtek rajcsúrozni a nyakán, erre oly
irgalmatlan hevességgel rázta meg a sörényét, hogy a nyereg is megbillent,
s inogtam fenn, mint rossz kerék a tengelyben.
Kis idő múlva Madár vésztjóslón fülelni kezdett. Előbb az egyik fülét bil­
lentette előre, aztán a másikat. Egy traktor pöfögött el mellettünk, s ezzel
betelt a mérték. Madár jámbor lelke megbicsakolta magát s vad táncba kez­
dett. Sokáig nem táncolt, az igaz, de ez éppen elég volt, hogy a lábam ki­
csússzon a nyeregből.
Hogy mi a teendő ilyenkor, arról sehol sem olvastam, ezért hát a csiga­
paripa dús sörényét megmarkolva próbáltam felszínen tartani magamat. Ez
kellett még csak a jámbor Madárnak! Kusztonozásnak vélhette, m ert hirte­
len megugrott, s futott, futott nagy bolondjában, s talán a kerek föld hátáról
is leszalad velem, ha Rózsa Sándor élénkbe nem ugrat, s a kötőféket meg
nem ragadja bátor csikós módjára.

A királyfi megtréfál

A piroscserepes rókási tanyaháznak tárva-nyitva az ajtaja, s csupán a
csend motoz a poros ablaküvegen. A kútgém is felcsapva pihenget, kolonca
lustán támaszkodik a pázsitnak.
Éppen a kút belső tartományát méregettem, ahol négy-öt falusi kút is el­
férne, amikor a káva oldalához belülről odasimuló deszkapadon - ó, én bol­
dogtalan, bár csak ne kíváncsiskodtam volna! - észrevettem az elátkozott ki­
rályfit. De milyen állapotban? Tátott volt a szája, sápadt volt, mint akit a
szentmihály lova bökött fel.
- Héj, egy szerencsétlen ember fekszik itt! Úgy nézem, üresen hagyta a
csizmáját - kiáltottam Sándorért.
- Üresen hagyta ám a kied öregapja! Mit háborítja itt a csendet? - támad
fel hirtelen az emberem, akiről kiderül, hogy szertartásmester, kapuőr és
szakács is egy személyben, s aki e rekkenő melegben jobb híján a kútba me­
nekült hűsölni a deszkára.
- Nem félt, hogy ellopjuk a palotát? - adom fel a szót, miután a kútból
előbújt az atyafi.
- Attól nem tartottam - s még hozzáteszi: - Mert, aki üres kézzel jön, az
vinni se akar, ügyi na!
- De ha látott bennünket, akkor m ért nem szólt? Hagyta volna kelmed,
hogy dolgunk végezetlen visszaforduljunk?
- Attól nem tartottam.
- Miért nem?

121
- Mert a madár se repül, amíg tolla nincsen. Kentek pedig megszomjaz­
tak a hosszú lovaglásban, igaz-e?
- Igaz.
- Nos, ha szomjasok, addig el nem mentek volna, amíg nem ittak? Akkor
meg itt lenn úgyis megtaláltak volna.

A karikás

Forgatom a csikós remekbe készült karikását. Rozmaringleveles tulipán
áll a nyél oldalában. Ez a cifra nem rajz, nem is karcolás, hanem veret. Szép
sárga rézveret, hófehér csontveret, és rózsaszín kaucsuk. A sárgaréz pipák-
kupak volt valaha, a hófehér viszont malaclábból vétetett, a rózsaszín kau­
csuk pedig fésű volt, míg szolgált, amíg veret nem lett az ostornyélen. Az
ostorfej kakastaréjos, derekát pedig jó hasi bőrből fonta kígyóhátra Tóth
Vendel kiszolgált csikós. Az ostorcsapó csizmaszárból metsződött, melyhez
kötődik a sörényből font ostorvég.
Megsuhogtatom.
Suhogni suhog, csapódik is, de nem ránt a karikás, azaz hogy durranni
nem akar. Helyette a nyakam köré tekergőzik gyűrűbe karikába.
Amíg hajolok az ostorral, az elátkozott királyfi, a csikósbojtár Sándorral
beszélget, a jószágról, a gyeppázsitról, az időjárásról, de a világ minden kin­
cséért meg nem kérdezné, hogy mi a jó szél hordott erre bennünket. Gon­
dolja magában: Majd eláruljátok, amibe sántikáltok!
Hogy miben sántikálunk? Én ugyan meg nem mondom, amíg nem kér­
ded, hadd csavarja csak addig az orrodat, csikósbojtárom!!!

N yihha... nyihh ... nyihhahha !

A kút alá ugrat három bojtár, akárcsak a m esében Este, Éjfél, Hajnal.
(Debrecenben déli tizenkettőt mutatnak az órák, a Rókáson a nap állásából
ítél a bojtár, s tudja, hogy eljött a perc, s meg kell ragadni az ostorfát.)
- Ne oly sietve, három bojtárok! Előbb fitigráfiát csinálunk. így ni!
A felütött szélű kalap szalaggal van az áll alá erősítve. Oda van kötve,
hogy a szél el ne ragadhassa, és ne kelljen szünös-szüntelen utána hajolgat­
ni a nyeregből. E kalaphoz estig nem nyúlnak. A király előbb leveszi a koro­
náját, mint ők a kalapjukat. (Alváskor talán, de akkor is inkább csak félol­

122
dalra billentik.) Mivel a kalapkarima fel van ütve, nem vet árnyékot a bronz­
arcon, mely ránctalan. Következik a lobogó ujjú ing, melyet elől mellényfé­
le ölel. Lennebb a zsírban áztatott kék gatya vet ráncot, mely nem parasz­
tos, nem sepri a földet, hanem csak térden alul ér. Alóla tekint ki a kérdésén
cserzett csizma, melynek szára hetykén megroggyan.
- Most aztán tessék munkához látni!
A három bojtár közül kettő megragadja az ostorfát. Egyet-egyet, mivel­
hogy kétgémű kúttal van dolgunk.
Alámentik a vödröket. Amint megbuktak, a harmadik bojtár a kútgém vé­
gére akaszkodik, és egy pányvakötéllel megrántja. Húzza, azaz hogy farkallja.
Kétszázharmincszor merülnek meg a vedrek, sikongnak a bojtárkezek
közt az ostorfák. Ahogy a nóta is megénekli (bár nem látom, hogy oly nagy
örömet jelentene a vízmérés a bojtárnak):

Vízmeríssel mozgatom testemet,
Megújítja vízmerís ütemet.

A távolból tompa dübögés hallatszik.
Reneg a pázsit.
Tompa koppanások, dobpergés, hujjongás.
Vágtázva közelit az émelygős vízzel teli válúhoz a parázson tartott szilaj
jószág.
A ménes e pillanatban még egyetlen mesebeli csodalény. Százfejű sár­
kány. Mind a száz feje tüzet fúj, barnás, szörnyeteg teste siklik sebesen, el­
nyúlik, fáról, a farka csapódik, kanyarog, akárcsak a gátja vesztett áradat.
Egyre erősebben dübög a föld, mintha csak öles gerendákkal vernék alul
a pokol tornácát.
A ménes a kút előtt megtorpan.
A táltosok két oldalt tülekednek a vályúnak. Azaz hogy csak tülekedné­
nek, ha tehetnék. De egy markos bojtár elébük ugrat, és az orruk alá pörköl
a karikásával. Hogyis ne! Ilyen felhevülten nekiesni a hideg kútvíznek! Len­
ne is akkor mit helyre hozni a mátai koródában.
Türelemmel várnak. Állnak darabig.
Most aztán!
- Ccc...ccc...ccc! - hangzik fel a szürcsölés önfeledt moraja. Csobbanás,
loccsanás, vízcsepp visszahullajtás. Majd felkapva fejüket, taszítják egymást,
ráforolnak a válúra - a legszívesebben belefeküdnének. Jobb híján fújják,
szórják egymás nyakába a gyöngyöző vízcseppet, akárcsak a kádban lubicko­
ló pajkos gyerekek. És minden ok nélkül nyihognak, nyeherésznek:
- Nyihha... nyihh... nyihhahha...

123
A CSIKÓSOK KONYHÁJA

Pernyezsandár

A tanyás (rókási tájszótárban: pernyezsandár) bent alágyújtott. Egyéb­
ként Karika Gábornak hívják, aki úgy nyerte el a hivatalát, hogy „megfakult
a kik gatya, instálom, kiöregedtünk mi mán a bojtárságbúl. így törtínt, ügyi na!”
Előbb egy szép zsíros törlővel tisztára sikálta a bográcsot, a vasfazikat,
aztán késsel, melynek villa szolgál az oldalába, szalonnát vágott apróra a lá­
dadeszkán, amit bográcsra hányt, azaz bedobált a vasfazékba.
Pirul a szalonna, csicsereg a zsírja.
Most egy fehér zsákból tésztát vészén jó négy marokkal, olyan derék
csikósmarokkal, s beszórja a zsírba. Amikor a tészta megpirul, s a paprika is
rajta van már, a hosszúnyelű főzőkanállal megkavarja, s egy veder vízzel
nyakonönti. Ezután már csak só kell bele vagy félmarékkal és kész is a le­
ves, melynek töpörtyű úszik a tetején, s melyben zsírtutajon éviekéi pár
szöcske is, de nem sokáig. A pernyezsandár a hosszúnyelű kanállal egy-ket­
tőre kitessékeli a hívatlan fürdővendéget.
A bográcsos ebéd illata könnyű fellegként üli a mezőt, és a kútig is elszáll.
Mire a pernyezsandár leemeli a vasfazekat a szolgafáról, s odaállítja a
zöld mező közepébe, be is fejezték az itatást a bojtárok, s már koccannak is
a cinkanalak a kondér oldalában.
Csikós uramék ebédelnek, akárcsak a nótában:

Ha megfőzöm bográcsos ebédem,
Körülüli a pásztor cselédem.
Úgy jóllakik fordított kásával,
Mint a báró borjúpaprikással.

Szakácskönyv

Tálalva abban a sorrendben, ahogy bojtár uramék szeretik:

Gulyásos hús. (Egy világért se így: gullasch!). Jó vasfazék húst (legalább
harminc kilónyit) kanyarít le a tanyás a leöntött tinócskából. Legalulra a jó
velőskoncot rakja, hadd tartsa a többit! A csontra rak egy sor metélt húst,
arra kerül egy sor só, egy sor paprika. Addig-addig tetézgeti ilyen formán a
fazekat, amíg meg nem telik. Akkor alágyújt, s fő a hús a saját leviben addig,
amíg meg nem rezdül a teteje.

124
Most következik a legnehezebb rész, a fordítás. A tanyás leakasztja a
vasfazekat, s jó erősen tartva a tartalmát megfordítja, mégpedig egy darab­
ban. Nem zöcsköli, nem rázza, mégis ami alul volt, immár felül van, s azért
a lelke ki nem löttyent.

Tésztaleves. (Divatozik így is: lebbencs, öhöm, slambuc.) Levesben szét­
tördelt kolompéros tészta. Hogy milyen volt? Karika Gábortól hallom.
- Jól lakik az ember tísztalevessel, belefekszik a bundába, háttal a szél­
nek, s jól érzi magát.

Konzerva. A bojtár letölti a vasfazék hús zsírját, majd a húsdarabkákat
gyékényre teríti a kunyhó árnyékába. Várja, hogy szikkadjon, és legyeskedik
is felette, azaz hogy hajtja róla a legyet, s bogarat. Bojtosvégű tehénfark a le­
gyezője. Ha felszárad a hús, iszákba feszedi, és két-három napig szikkasztja.
- Oszt kísz a konzerva - fejezi be Gábor a tanítást. - Egy marék belőle a
fejadag, melyet meleg vízbe kell csupán bedobni, s már ehető. De ennél is
fontosabb, hogy tarisznyázható, és bárhová elvihető.
Eszembe jut erről Botond vezér, s Bizánc aranykapuja. M ert igen nagy
szabálya volt ám annak, hogy őkelmék odáig eljuthattak, s Botond a bárdját
bevághatta az aranykapuba. A keleti pásztorember három nagy leleménye
kellett hozzá: A kengyel. A sarkantyú (serkentő). Meg a konzerva.
A pásztor előbb feltalálta a kengyelt, melynek a segítségével szilárdan
tudott állni a nyeregben, akárha a földön állana. Aztán feltalálta a sarkantyút,
mely lehetővé tette, hogy a korbács, mellyel eddig noszogatta a paripáját, ki-
ejtődjék a kezéből, és helyét a félelmes íj foglalja el. Végül pedig feltalálta a
konzervát. E három leleménnyel a tarsolyában aztán indulhatott is már az
Operencia ellen. El is jutott, amint hírlik, odáig.

Gyöngyös hurka. (Hurka török módra). A hurkatöltés is pásztorlelemény.
A vastagbél tisztítását sommásan a bojtár végzi el, és ő tölti belé a jó gyöm-
bérezett, borsozott, paprikázott tölteléket, akárcsak napjainkban kirgiz só­
gorék a Bajkálnál.

Kanecetes. (Savanyú ital.) Ennek Debrecenben van a kamrája. A jószág
gazdája készíti ki vele a pásztorembert. Szekéren hetente viszi ki a gazda a
tanyába. Egyébként korpaleves, füstölt disznóhússal prémezve. Nagy a di­
vatja, m ert az éhséget igencsak elveri, szomjúság ellen pedig igen fáin.

Fordított kása. (így is járja: kásástíszta, öreg.) Tészta meg köleskása tö-
pörtyűvel megpatkolva. A krími tatárék is így készítik.
Karika Gábor az előbb emelte le a tűzről a kásával teli bográcsot, s mie­
lőtt kifordítja, produkálja magát előttem.
- Ezt csinálja utánam az úr! - pillant felém, s azzal a kásával teli tüzes
vasfazekat a tenyerébe helyezi és ott tartja darabig.

125
Az én tenyerem azóta agyon égett volna, de az övé hibátlan.
- Hát ennek akkor mi a szabálya, Gábor?
- A szabálya annyi, hogy a rotyogáskor magába szívja a kása a meleget,
és abban a percben a vasfazék alja nem tüzes. Akkor kell megfogni.
Aki elhiszi, csinálja utána!
Hogy a hasántekercs, a gürüci, a szamárkötél milyen volt? Tudja a mók-
mók, talán róluk költötték e versikét:

Parázs ídes, vastag szíles,
Kóstolja kend, bejó ídes!

Befejezésül annyit még: Ez a szakácskönyv tükörnek is igen jó.
Ékesen mutatja meg a pásztorember felfogását. Az eszem-iszomról, meg
a dáridózásról. A pásztor e kevéssel is beérte, és abból a kevésből is jól élt.
Beosztással, takarékosan. És ráadásul e kevéssel is igen sokra vitte. Hiszen
a nagy Attila királynak is sürjen forgott e menü az étlapján.

Látómtól harmat szárattáig

Kupol a ménes. A felitatás után a kút körül tiblábnak a csikók, s a válúnak
immár csak a hátukat mutatják. Egy virgonc kölyök meg idetrappol elénk, s
ijesztgetni próbál bennünket.
Sándor jóízűn rákiált:
- Futár, neee...!
A vad pej ahelyett, hogy kedveskedve idekocogna, kirúg, majd a hátsó lá­
bain táncolva a két mellsővel villámokat rajzol a levegőbe. Jókedvében meg­
hever a gyepen, most meg a lábaival fésüli a levegőt. No, most talán meg­
csendesedik, megáll veszteg. Állni áll, de busa nagy fejével harangoz.
A többiek nem követik példáját. Ők most az itatás után kápolnák. Szép
karikában összedugják fejüket a homokos álláson, és hallgatnak rendületlen.
Az elevenebbje kapódzik, azaz koppasztgatja a másikat, de ezek kivételesek.
Sándor azt mondja, hogy a déli meleg elől bújnak össze, s a kúpba a bo­
gár elől menekülnek. A poros álláson ugyanis kevesebb a légy, mint a mező­
ben. Én azt hiszem inkább, hogy sugdosnak egymás fülébe, a középső me­
sét mond, és őt hallgatják. A renitens Futár is ott lógatja már fejét a többi
mellett, s így a mesének csupán a berekesztését hallhatja.

126
Délután hat óra. A kúpoló ménes ekkor, miután a nap árnyékol már, útra
kel. Elterül a zöld mezőben s ki-ki megyen a párjával eladdig, amíg puha tal­
pon jőve be nem köszönt az este.

Este kilenc óra. A bojtárok összehajtják heverni a ménest a karámba. A
szilaj nem fordul szívesen a korlátnak, aggatózik, menekülni próbál, m ert
félti a szabadságát. Benn kavarog, örvénylik darabig a ménes, majd minden
egy táltos helyet fog és elcsendesül. Állva, fejét megeresztve aluszik. Álmo­
dik is, ahogy Sándortól hallom. Azt onnan lehet tudni, hogy álmában hirte­
len ütem esen kezdi mozgatni a lábát, mintha trappolna. A bojtár ilyenkor
megveregeti az álmodó csikó nyakát, erre aztán megcsendesedik.

Éjfél. Eddig tart a heverés. Éjfélkor felrázza az alvó csikósokat a soros
bojtár, és nagyot kiált:
- Indul a mínes!
A csillagfényben hangtalan léptetnek a csikók a legelőre. Daraska irányá­
ba. Ilyenkor a meleg se bántja őket, játékos kedvük lecsihad, és legelnek haj­
nalig, pacsirta szólattyáig.

Hajnali három. Pacsirta szólattya.
Összehajtom a térdemre fektetett irkafüzetet, melynek szentjános bo­
gárka volt a lámpása, és lesni kezdek Szeghatár irányába.
Kel a pusztai nap.
Papegyháza alatt az ég kárpitja meghasad. Előbb sötétes szürke lesz,
majd az avítt szűr sárgás színére emlékeztet. A fakó csillagok rajt a hímzett
szűrvirágok.
Eddig semmi sem háborította az ébredő puszta csendjét, de most Daraska
meg Szeghatár között történik valami. A szertefoszló sárga kárpit mögött
tűz támad.
Futótűz nyargal végig a fűhegyen, s lángba borul az ég alja. Lángol már a
gémeskút, a karám, s a tanyaház piros cserepe.
Szeghatár fölé szalad a nap.
Előbb dombos pásztorkalappá formálódik, majd hatalmas tüzeskemen­
cévé alakul, melynek izzó négyszög az ajtaja. Ezután lesz csak óriási arany­
tányér belőle. A csillagos ég fejedelmének, Gönczöl táltosnak aranytányérja.
A csikó megrezzen, s a felkelő napba pillantva a napirend meghagyása
szerint frissen terül szét a tisztalevegőjű pusztában.
Harmat szárattyára.
Sándor befejezi a történetet, sodor egy cigarettát, aztán amikor rápör­
költ, újra felém fordul:
- Hát a folytatását tudja-e? Mi van akkor, ha a bátor pumi akad össze a
farkassal?
- Bezonyára ő is felel valamit.
- Nem felel ő, instálom, hanem inkább kérdez.

127
A bátor pumi meg a farkas

A pumi bekiált a nádba:
- Hol vagy farkas? Hol vagy farkas?
Mire a farkas a nádból:
- Dáridóóóóóóón! - Dáridóóóóó!
A puli ismét bekiált:
- Gyere ki! Gyere ki!
Mire a farkas a nádból:
- Majd máskóóóóór! Majd máskóóóóór!
A pumi erre annyit mond csak:
- Jobb is! Jobb is! Jobb is!
Filkó, a bátor kis pumi igen nagy érdeklődéssel hallgatja a történetet, s
olykor-olykor avitt szőre megrezzen. Most azonban egészen felborzolódott.
Azt hittem, hogy farkas uram említése ingerelte fel ily nagy mértékben. De
nem!
Az történt csupán, hogy a virgonc Futár messzire elkazsmatolt a ménesfal-
kától. A kis zsandár biztatás nélkül rohan utána, faldossa a bokáját, s miután
a csikó észretér, s elvegyül a társak közt, a kis pumi, ez a cenk, újra békésen
nyelvel a gyepen.
Nevet beszédes szeme, mint szűrrózsa a szíjvégen.

A Z AKASZTOTT NEM HAGYJA MAGÁT

Erre mifelénk a pendelyes gyerek éjjel-nappal gyakorol a tökszárból met­
szett tülkön, s hajszolja fulladásig a vesszőparipát. így készül a jövendőre.
Majd elválik aztán, hogy betyár vagy csikós válik-é belőle.
Bujdosó Imrét bundába takarta az apja, hogy magával vigye a tanyába.
Künn aztán, amint feltette a szürkére, annyit mondott neki útravalóul:
- Vigyázz, kapaszkodj meg! - áldás meg testamentom volt a szava, mert
soha többé egymást nem látták.
Az első napja jól sikerült Imrének, körüllovagolta ménest, a másodikon
vizsgázott pányvavetésből, a harmadikon pedig így szólt hozzá a csikósgaz­
da:
- Na, öcsém, ma te virrasztasz. Ha a pacsirta megszólamlik, kőccsél fel!
Bujdosó Imre két környékkel támasztotta az állát, majd hogy le nem ra­
gadt a pillája. Végre szólt a kispacsirta. Ekkor a fülébe kiáltotta a gazdának.

128
- Virrad mán! Keljék fel!
Nagy gorombán visszaszólt a gazda a bundából.
- Ne ordíts, te! Nem tudsz halkabban virrasztani?
A másik oldalára fordult, a ménes gondja pedig ettől kezdve teljesen a le­
gényke nyakába szakadt, pedig a hét esztendőt éppen hogy betöltötte.
De hagyjuk ezt! Inkább vegyük elő életkönyvének ama nevezetes lapját,
melyre a híres esemény, az akasztott emberrel, fel van jegyezve!
Bujdosó Imre hajlott, öreg bojtár volt akkor már. A Rókás pusztán félezer
szilaj csikó vizsgázott az ostorán. Nagy volt a becsülete, a fiatalok lesték
minden szavát.
Történt pedig, hogy innen a tanyából útra kelt egy késő őszi reggelen
két szép pejkóval. Mustrára vitte a két csikót a közeli Ohat-pusztába.
Akkor nap azonban, bármint nógatta a két paripát, Ohat-pusztára még
sem érkezett meg. Nem ám, m ert az ohati erdőszélen egy akasztott ember
az útját elállta. Azaz hogy ott csüngött az út fölött a szerencsétlen egy bod­
zafaágon, mint szíjon a vadászpohár.
Az öreg tisztességgel levette, kinyújtóztatta az árokparton, s mit tehe­
tett mást, megpróbált életet verni belé. Addig ütögette, biztatta, míg végre
az akasztott feleszmélt, s miután a szemét kinyitotta, inni kért. Nagysokára
aztán magához tért, és sebtében elmondott egyet, mást az életéből. Leg­
előbb is azt, hogy került az útszéli bodzafára.
Mindennapi történet. Véget akart vetni az életének. A szegényember­
nek mindig van nyavalyája. Nem sok kell ahhoz, hogy az isten szegénye ott
vesszen! Egy szó, mint száz, lovat kötött el, immár isten tudná megmonda­
ni, hogy hányadszor (azt is csak ő tudná megmondani, hogy mikor állt be be­
tyárnak), most aztán a vármegye keresteti életre-halálra, s mivel nem régen
szabadult, nem kívánja se teste, se lelke a panaszos rabkenyeret.
Az öreg csak ümmögött, de nem szólt. A betyár eközben a kötelet kari­
kába összerakta, majd ő maga is felkapott az egyik pejkóra, s meg sem állot­
tak az egyeki csárdáig.
Csendben koccingattak, iddogáltak egy darabig. Hogy mire gondolt a be­
tyár, s mire a vén bojtár? Csüggedten hullt alá a két konya bajusz, csak bá­
multák a poharat, de nem szóltak. Aki így látja őket, meg nem mondaná,
hogy melyikük vállát nyomja a gond, s melyikük makulátlan.
A hallgatást elunták végtére.
A betyár kezdte, a csikósok dolgát hánytorgatta darabig, egészen nekitü-
zesedett.
- Mert, ügyi na! Sok nehéz van a csikósok dolgában. Legnehezebb a nagy
idő, amikor az éghetetlen nagy szél fúj. Hozza szárnyán a csapós esőket.
Akkor konyítja le fülit, farkát a jószág, csak topog a sikoltó fűszálon. Ilyen­
kor gyűri le a csikós a kalapkarimát, alóla lesi, hogy fest a villám. Olyan cir-
kalmakat rajzol az égre, hogy egyenként megszámolhatni a fűszálat. Hát
még, ha a jószág mellé csap a villám. Rúg ilyenkor a csikó a farkához, s úgy
nekiered, hogy bojtár legyen a talpán, aki vissza bírja fordítani.

129
r - A vaksötét se kutya! - veti közbe Bujdosó Imre, hogy ő is mondjon va­

lamit.
Az akasztott úgy kap a szón, mint fuldokló a szalmaszálon.
- Azám! Mikor saját orrát se látja a pásztorember. Ha a vastag felhő mö­
gül egy kicsike csillag se pillant ki. Ugyan hogy tarthatni akkor össze a jó­
szágot? Megérti ezt valaki? Amikor az oktalan mezei vad az állatot megri­
asztja. Amikor a csikós azt se tudja, merre jár, hol van?!... Hol van?!
A koma belevész a nagy szomorúságba. Bujdosó Imre csendes szóval bé-
kíteni próbálja:
- Ugyan, fiam! A csikós ne tudná? Azt csak a pugris nem tudja. A csikós
a vaksötétben megszagolja a rétet, ha az se segít, a földet megkóstolja. Higgy
akkor a nóta szavának, ha nekem nem hiszel - azzal nagy öregesen elkezdte:

Nem vót a nyáron sok eső,
Nem vót a baromnak mező.
Sokat kellett iccakálni,
Mégis jól tudtam tartani.

A betyár keményen veti az öklét az asztalra. A szeme szikrát hány.
- Akkor se tudja, hogy hol van! Már hogy tudná? Kend talán tudja? No,
hol van? Hova jutott? Mije van? Van egy lukas kalapja! Az van. Azt látom.
No, hol van?
- Csillapodj, te! Nem illik a te szádba.
- Nem illik? - pattan fel a legény ültéből. Aztán, mintha meggondolná
magát, hirtelen átöleli a vállát a bojtárnak.
- Ne vívjunk egymással! Többet ne igyunk... Nem is tudom, hogy hálá­
lom meg.
A bojtár legyint.
- Szóra se érdemes.
Egymásra villan a két magas homlok, melybe vastagon csüng a haj a ka­
lap alól. Pillantásuk belevész a sejtelmes homályba, mely a kisalakú ivószo­
bát betölti.
Koccintanak.
Nem sok idő múlva a betyár feláll, s engedelmet kér, hogy távozzon egy
percre.
A bojtár szíve teli van sajnálattal. De iszen, véletlen, hogy maga is nem
ezt a rögös ösvényt tapodja. A nagy ég tudja csak, hogy mi válik az ember­
ből? Ki végzi a bodzaágon, s ki az útszéli temető árkában? Nem tudott hara­
gudni rá. Mert nagy igazsága van ennek a legénynek. Keserűen forgatta meg
kezében a napszítta kalapot, melyre amaz célzott az imént. Aztán átlesett a
lyukon a lámpafénybe. Ez hát a jutalom, annyi nehéz esztendő fáradtságának
bére. (Aztán elhessentette magától a rossz gondolatot, s törni kezdte az eszét,
hogy mint segíthetne a szerencsétlenen?)

130
Akkor ocsúdott fel, amikor a csapiár, a vén Menyus, összeszedte az asz­
talon az üveget.
- Csak nem lelte valami? - gondolta hirtelen.
Arra a rosszra gondolt, ami történni szokott az ilyen űzött életű szeren­
csétlennel. A kakastollra!
Egy újabb negyedóra elmúltával az öreg bojtáron erőt vett a nyugtalan­
ság. A legény keresésére indult.
Felverte az udvart, a csárda környékét, de híre, hamva sincs a legény­
nek. Bajnak éppen baj ez is, de az a nagyobbig, ami a kapubálványnál fogadja.
A két pejkó ugyanis nincs ott, holott azokat odakötötte.
- Héj, Menyus, nem látta a lovaim? - kiált be az ajtón.
- Miféle lovakról beszélsz, fiam? - csoszog elő a vén csapiár.
- Améket idekötöttem a bálványhoz.
- Elvitte azokat a gazdájuk.
- Ugyan kicsoda?
- Az a derék csikóslegény, akivel áldomást ittatok.
- Miféle áldomást?
- 0 maga mondta. A két csikó passzusára épp most ütöttétek oda a pe­
csétet.
A bojtár csak meredt maga elé, mint a látófa a pusztában.
Nem akart hinni a fülének. Aztán hirtelen világosság gyűlt az agyában, s
kemény, csontos öklét a levegőbe megrázta.
- Ej, az áldóját, aki vagy, fiam! Ezt szépen kifundáltad. Ezért megfizetsz.
Szó nélkül felperdült a gazda jól futó pejkójára, s a cselédlány beszéde
nyomán a betyár után vetette magát.
Meddig kergette, meddig se, arról nem szól az írás, annyi bizonyos csak,
hogy a közeli erdőszélben utolérte. Ott lappangóit a betyár. Még csak nem
is bújt be a sűrűbe. Az öreget a sötétben a csikók nyerítése vezette nyomra.
- Addsza a kötelet, fiam! - szól csendesen, amikor végre szemben állanak.
A másik egy szóval se ellenkezik, olybá tűnik a dolog, mint akik ebben
előre megegyeztek. Majd buzgón követni kezdi a bojtárt, mintha a sápadt
holdfényben lakziba igyekeznének.
Szót is váltanak egymással, de a csikósok nehéz dolgát többé nem hány-
torgatják. Közömbös dolgokról beszélgetnek. Mi indította a legényt a go­
nosz tett elkövetésére? Eszébe se jut az öregnek, hogy ezt megkérdje. Ta­
lán a gazdátlan lovak látása. Mivelhogy term észete szerint nem szereti az
unatkozó kötőféket. Vagy talán meggondolta volna magát? Keserű szájízt ha­
gyott talán a pohár, s mégis inkább a kötelet választja, mint a vármegye vas­
pálcáját?
Mindez találgatás csupán.
Annyi bizonyos csak, hogy ama bodzafánál a bojtár gyeplőt rántott. Aztán
amikor a sáppadozó holdfényben dolgával elkészült, csak annyit mondott a
legénynek búcsúképpen:

131
- A nagy ég irgalmazzon, fiam, árva lelkednek!
A betyár nem válaszol, nem is válaszolhat. Csupán a kákogó varjakkal te ­
li ohati erdő zúg titokzatosan, no meg a szellő, amelyik elfúj a talpa alatt.
Tartozik annyi a történetre, hogy az én csikósom, Sárkány István, akitől
e szomorú históriát hallottam, s aki maga is Bujdosó Imre kenyerén nőtt fel,
berekesztésül annyit fűz az elmondottakhoz:
- Az öreg igen jó ember volt, az isten nyugossza! De bizony igaz! A sze­
gény kenyerét könnyek keserítik.

Igyál betyár múlik a nyár,
Úgy sem soká duhajkodsz már,
Lehullik a tölgyfa-levél,
Hová leszel szegény legény?

E gy és más a lovakról

Két bojtár beszélget.
Nagybajuszé Jóna Esvány, az első bojtár, ért szót Darázs Kecskés Gábor­
ral, aki csikót terelt ki Mátáról a Rókásra.
- Szerecseny.
- Inkább sár.
- Vagy inkább szépé.
- Szárcsa.
- De csillagos.
- Tarsi.
-A !
- Másodfű.
- Másfélidős.
- Az jao.
- Szíp, mint a harmatos szilva.
- A vakmeleg bágyasztja.
- Azír áll.
- Habókol.
- A jobb lába bikás.
- Kis bika.
- Hadd lám.
- Ne, tee!

132
- Lépő!
- De felvág.
- Bijjogtalan?
- Nem, jegyes.
- Neves?
- Manci.
- Felróttam.
- Hát akkor?
- Isten álgya!
- Várjík kend!
-N o?
- Van-í újság?
- Semmi új nincsen.
- No, hála Istennek!
-Áldja!
- Isten áldja!

Útbaigazítás: Az új jövevény színéről, sörényéről, koráról, termetéről, já­
rásáról, különös jegyeiről diskurált a két bojtár. Szóval mindarról, amit adás­
vételkor, mustra alkalmával a lováról elmond a magyar ember.

Mutatvány a csikóstájszótárból: Szerecseny = sötétszürke; sárszürke,
szépé = kicsit szeplős, szárcsa = az orrán fehér folt van; csillag = a homlok
közepén lévő fehér folt; tarsi = felálló sörényű, mint a vadlóé; másodfű =
kétéves; habókol = harangoz a fejével; béka, bika = a lábszáron látható varr-
szerű cserepesedés; lépő = az egyik lábát felváltva a másik elé rakja; felvág
= vágtatás közben két lábbal felváltva egyszerre lép; szár = térdig fehér;
Manci = lónév; bijjog = tulajdonjegy; jegyes = jeles, jelölt; felró = rovásra vesz.

A ló színe

A hortobágyi ember legalább százféle árnyalatot, színt különböztet meg.
Mutatóban néhány: Szürke = almásszürke, seregélyszürke, egérszürke. Fa­
kó = zsufafakó, hamvasfakó, tarfakó, szelídvilágosfakó, fátyolfakó. Deres =
vasderes, babosderes, feketederes, jelesszőrűderes, vércsederes. Sárga =
szattyánsárga, aranysárga, szögsárga, szőkéssárga. Pej = fakópej, setétmocskos-
pej, cseresnyepej, pirospej, kékpej. Fekete = bársonyfekete, szép fekete baka-
csin, nyári fekete.

Nevek a táltosok anyakönyvéből: Szilaj, Piszra, Betyár, Csillag, Tündér, Ve­
zér, Lepke, Vihar, Szellő, Bálvány, Badár, Bicskás, Büszke, Csinos, Sámson,
Tatár, Szajkó, Lámpás, Piros, Rabló.

133
Bélyegek és ismertetőjegyek: Darulábas, kereszt, tatárnyíl, háromágú, sar­
lószabású. Csókaszemű (íriszes), gacsos (csomós), éleshátú, szíjhátú (sötét
csík van a hátán), csillagos, holdas, lámpás orrú, horgas orrú, gömbölyű ter­
metű, csillagnéző, sulyokfejű, jó szál.

A rágós ló

Az első bojtár, Esvány, bekattintja a bicskáját, s a kalap alól rám villan.
Találkozásunk óta először, aztán a ritkaszavú pásztor elkezdi:
- Hogy a rúgás ellen mi a legjobb orvosság? - s hamisan nevet a bajusza
alatt. - Hát ne menjen a közelébe a rúgós lónak. Nem igaz?
Nevetnek, majd Esvány folytatja:
- Hát az igaz, a rúgás ellen mi tudunk többféléket. M ert a lú természetit
hajlíthatja, aki tud hozzá. A rúgós lú farához zsákot akasztunk, melyben szal­
ma van s úgy eresztődik le, hogy verje a lú inát. Az első nap rúgja is a csilla­
gokat esze nélkül. A másodikon csendesedik. A harmadikon már csak egyet-
kettőt rúg ki. Az ötödiken, hatodikon bált rendezhetni a faránál. Akkor se rúg
ki többet!

T örvénytevés a pusztában

Debreczeni Ferenc öreg számadó helyet foglalt a lihogó pásztortűz mel­
lett, s miközben stimmeltek az éjszakai zenészek a laposban, fújta pergő da­
lát a békakürtös, s halk cirip kontrázott rá a gyepen, hatalmas botjával a pa­
razsat igazgatta.
A pásztortűz megvilágította a kútgémet, mely mint furcsa kísértet ágas­
kodott az öreg számadó mögött, aki nem volt egymagában. Két helytartó
trónolt mellette, Hüse István, meg Salánki József számadó uramék, akik
ugyancsak tuskószéken üldögéltek. A kissé hátrább húzódó Kiss Mihály
kondásszámadónak talán már csak holmi vén lókoponya jutott.
Hajadonfővel állott előttük egy betyáros viseletű, marcona ember. Hát­
ra volt kötve a keze, és míg a két helytartó komor ábrázattal a tüzet vizsgál­
ta, csak Debreczeni Ferenc vetette fel olykor a fejét, hogy a rögtönzött bírói
székből a vádlotthoz kérdéseket intézzen.
Tulajdonképpen ekkor már be is fejeződött a vizsgálat, csupán az ítélet-
hirdetés volt hátra.

134
A kapcabetyár, aki számadó uraimékat meglopta és kézre került, töredel­
mesen mindent bevallott. Úgy a csontjához forrt a tolvajság szegénynek,
hogy még álmodni se tudott üres kötőfékkel, pedig gyakorta álmodott szép
hivatalról, becsületes munkáról, de akkoriban az ilyen álmok csak álmok
maradhattak.
Debreczeni Ferenc az utolsó kérdést intézte a szerencsétlenhez:
- Ismered a puszta törvényét?
- Ismerem.
- Halljam hát!
- Az első vétek bocsánatot érdemel.
- Te nem először tévedtél.
- Nem.
- Akkor?
- Ahol nincs büntetés, szarvat vesznek a gonoszra.
- Van-é mentséged?
- A tizenkét apostol közt is volt egy rossz.
- A megbocsájtás hány keréken fordul?
- A tolvajnak százszor megengednek, de százegyedikszer a leckét vele
is felmondatják.
- Elkészültél hát?
- E l.
- Van-é kívánságod?
-Van.
- Ki vele!
- Elmondhassam, hogy mi az igazság, mi a törvény.
- No, ugyan?
- Olyan pók hálója, amelyik a gyenge szúnyogot megfogja, a darázs pedig
keresztül töri magát rajta.
- De azért megnyugszol?
- Farkasok közt hiába béget a bárány.
Ekkor Debreczeni Ferenc felállott, és a komor számadótársakkal megin­
dult a kétgémű csordakúthoz. A szerencsétlen betyárt bojtárok kísérték, s a
kútgém alá állva vele belevesztek a sötét éjszakába.
Csak a kötélcsapódás, meg a kútostor suhogása hallatszott ezután, meg
a szigorú Debreczeni Ferenc szava, amely a parancsot meghagyta.
A törvénytevés végbement a pusztában.

Az óramutató

Éjfél van. A pásztor óramutatója, a Nagy Gönczöl, ereszti le a rúdját a
pusztának. Ha az a rúd még lejjebb csúszik (Kecskés puszta irányába), haj­
nali hármat mutat a Debreceni Nagytemplom toronyórája. Ragyognak fenn

135
a csillagok. Szeghatár felé a Három kaszás. A Kisbéres a daraskai mezőnek
fordítja a szekérrudat.
A tejút széles ösvénye éppen felettünk kanyarog. A hontalan pásztor fel­
néz rá, és felsóhajt. Azt tartja a pusztai hallomás, hogy a tejútért tér haza ke­
letről Csaba királyfi, Rákóczi urunk török földről, Kossuth apánk tálján or­
szágból. Azért olyan fényes, m ert gyémánttal van kikövezve, amint illik az
ilyen magas személyekhez. A tejút közepén van a csárda, ott fognak majd a
vitézek itatni, m ert hogy igen nagy út áll előttük a pusztánkig.
- Cirrü cürri cir - szól a tücsök a kútnál. Talán éppen ott, ahol a betyár
állott. A három kaszás, a kisbéres, s a tejút tekintett le akkor is tündöklőn,
és megbocsájtón, amikor utolsót rebegve visszaadta árva lelkét teremtőjének.

Kutak a pusztában

A betyár meg a pásztor komasága

Napok óta űzték a zsandárok Tövis Marcit, meg komáját, Pirított Kovács
Andrást. A két megugrasztott betyár végül is itt bújt meg a közeli Cserpes-
tanyában.
Elvegyültek a csikósok közt, s élték világukat mindaddig, amíg egy szép
napon a zsandárok ide is be nem toppantak.
Tövis Marci épp a kunyhó árnyékán hűsölt, s ahogy a két mélák morva
zsandárt megpillantotta, odakiáltott Saliga József öreg számadónak:
-Jó zsi Bácsi! Átverjük Andrissal a csikót túl a nádon. Kelmetek addig
diskurálgassanak!
Azzal a két betyár nyeregbe pattant, s már dalolt is kezükben a karikás,
s a csikók nyihogva-nyeherészve szorultak neki a nádasnak.
Ekkor már a két zsandár ott állt a tanyaudvar lábjában.
Az öreg Saliga illemtudóan elébük ment.
- Adj isten jó nap, nagy jó uraim!
- Adj isten jó nap, csikósuram!
- Hála isten szép időnk van.
- Szép, szép - bólingatott a zsandár. - De inkább arra lennénk kíváncsi­
ak, jártak-e erre betyárok?
- Jártak bizony, komiszáros uram - felel huncut képpel Saliga.
- Ugyan bizony nem mondaná meg mikor?
- Még az elébb is itt voltak.

136
- Ugyan ne tréfáljon. Oszt hova lettek?
- Elmentek meghallgatni az örömöt.
- Az örömöt?
- Azt bizony.
- Melyik örömöt?
- A vidám lónyerítést, instálom.
- Azt itt nem hallhatják?
- Itt nem - pillog az öreg, s rázza a fejét.
- Ugyan mért?
- M ert az álláson a lú a fülit farkát csak lógatja.
- Nos, hol hallható az a vidám muzsika?
- Amoda túl a nádon.
- Ahova az a két bojtár a ménest hajtotta?
- Nem láttam én semmiféle két bojtárt.
- Ugyan ne bolondozzon kend.
- Én nem bolondozok.
- De iszen amott cicázzák a nádkoronát a csikókkal.
- Nem voltak azok soha bojtárok.
- Hát kicsodák?
- Betyárok!
- Pokolra való rossz csont kend, csikósuram.
- M ért vónék az?
- Tréfát indít, pedig komoly szót várna tőle az ember.
- Hát én megmondtam.
- No, javuljon meg kelmed! S ha erre vinne az útjuk azoknak a pokolra
valóknak, szóljík mán! Megháláljuk a szívességit.
Azzal gyeplőt eresztettek a buckófejű zsandárok, tovább ügyet se vetet­
tek a két betyárra. Már hogy vetettek volna ügyet rájuk, mivel megtévesz­
tésig hasonlított gúnyájuk a pásztorok öltözékéhez, s valóban bojtárnak néz­
ték őkelméket. No, meg aztán m ertek volna-é bebújni a nádba, betyárok ta­
karójába? S ha be is bújnak, találtak volna-e ösvényre az úttalan ingoványok-
ban?
E történetet Gyepenhegyes Nagy József, az első bojtár testálja rám, aki
az első kérdésemre minden bevezető nélkül azt mondta:
- Én leginkább nótába fordítom be az életünket.
József a Rókástanya nótáfája, aki a lórúgta kútból, azaz a múzsák kútjából
ivott. Hogy a múzsák kútját miért hívják lórúgta kútnak? Azt is megmon­
dom: Azért, mert a Pegazus táltos oldalba illette az aranypatkójával!

Lúra csikós, lúra, elszaladt a mínes,
Csak egyedül maradt a pányván a deres.
Jó lú vót a deres, jó lú is ellette,
Áldja meg az isten, aki felnevelte.

137
Ilyen és ehhez hasonló nótákba fordítja le Jóska az életüket, melyek meg­
mondják: mikor, hogyan, mit kell tennie a pásztorembernek. Mert a sok pász­
tornóta megannyi rímbeszedett kádencia, melyhez, ha meg akar élni, tarta­
nia kell magát a puszta fiának.

A mesterdobás

Amíg Jóskával nótázunk, János, a második bojtár produkálja magát a kö­
zelünkben.
Karjára csavarja a pányvakötelet s aló, a vágtató ménes után ugrat.
- Mi lesz most? - kérdezem Jóskától.
- Vizsgázni fog mindjárt pányvavetésből. Kiválaszt egy alkalmas csikót s
lefüleli.
Egy csikót pányvára venni, nem tudomány. Úgy látom, ez a véleménye
Jánosnak is, mert a ménesfalkából nem egy, hanem két csikót szakít el.
A két riadt táltos fut vakul a pusztába.
János azonban nyomukban van s nekiszorítja őket a karám oldalának.
Ott vannak már.
No, mi lesz most?
A magas kerítés előtt a két pej megtorpan, és félelmében összedugja a
fejét.
A kötél repül, a hurok megszorul, és a két táltosivadék toporzékolva pró­
bál kitörni a kényszerű fogságból.
- Mesterdobás volt - mondom nagy elismeréssel, amikor János odahúzó­
dik mellénk a gyepre.
- A lú vót az ügyes - hárítja el a dicséretet.
- Hogyan?
- Ha a lú nem csapja össze a fejit, akkor hiába.
- De kellett azt gyakorolni sokat, hogy ily akkurátusán sikerüljön.
János legyint.
- A hangyanyom is látszik a kövön idővel, instálom - aztán folytatja: -
Persze csak a bojtoijános csikó, a szilaj ilyen okos, mert kinn összeszoknak,
s ha bajban vannak, egymást keresik. Végszükségben dugják össze a fejü­
ket.
- De a szilajt is a csikós neveli.
- Nem kírem - szabadkozik a bojtár. - A szabadság neki a dajkája. Ez a
végtelen pusztaság. Ennek, ha kihúzzák a fejéből a kötőféket, már megél. Az
istállózott lovat meg abrakolni, dajkálni kell.

138
Bojtorjános kiscsikó

Állj elő hát bojtorjános kiscsikó, aki még kötőféket nem kóstoltál, s aki­
nek oly szép a sörényed, mint a bokrétás nád! Rongyos nyerged görbe fűz­
fán lógott egykor, de ha megvakart a gazdád, ripp-ropp aranyszőrű táltossá
vedlettéi. Táltossá, akinek a nap világított a homlokán, a szőrén meg arany­
csengők lobogtak. A te nyerged volt a magyar ember palotája, abban hozta
haza a mátkáját, abban ülve választotta királyát, és ha a nagy útra elindult, az
volt a fejealja a sírjában. így volt ám bojtorjános kiscsikó, aki még kötőféket
nem kóstoltál, és akinek e nagy feneketlen szabadság volt a dajkája.
Gyepenhegyes Nagy József, mintha csak sejtené, min jártatom az esze­
met, nótára gyújt, de ez egyszer eljajdul az ajkán a nóta:

Hortobágyi pusztában végigszáguld a vonat,
Hortobágyi gémeskútnál nem itatnak már lovat,
Nem szedi a pusztabíró a ménestől a vámot,
Nem játszik már a délibáb a hortobágyi pusztában.

A karám mögött meg-meghorkan a bojtorjános kiscsikó, a betyárokat re­
pítő táltosivadék. Vajon meddig horkan még a Rókáson?
Meddig kérdezi még a csikós harmat szárattyára:
- Hé, verrad-é már a Daraskán?

Játék a kúttal

Úgy történik a búcsúzás a csikóstanyában, hogy a világért se néz hátra
az ember. Még csak az kellene, hogy visszapillantson, és mint a mesében, az
elvarázsolt palota sárkányőrei lekapják a tíz körméről. Ezért búcsúzunk ész­
revétlen, és még egyéb oknál fogva is.
Játszunk egyet utoljára a három hortobágyi csikósbojtárral. Az este talál­
tuk ki a játékot. Gyepenhegyes Nagy József benne a ludas, mint minden ki­
találásban. Az este a betyárokról beszélgettünk, arról: hogyan járt a bojtár
kezére a betyárnak. Hogyan adta tudtára, ha zsandár jár a vidéken, hogy a
mátai biztos rontja a közelben a levegőt.
Hihető, nem hihető, de bizony a bojtároknak volt telefonmesterségük. A
masinája ennek egy földbevert bükkfakaró volt, a bezzegje pedig egy mak­
kos rézbalta a kunyhóból. A fejsze boldogabbik végével a bojtár a karót meg-
ütögette, hol elnyújtotta, hol meg szaporázta az ütéseket. Á kinnálló betyár
felfogta a hallomást és elolvasta. És már tudta is hogy hányadán áll.
A második számú postahivatal a hortobágyi kút gémje volt. E kútmester-
ségnek a bojtár volt a postása, a gémre kötött kölönc pedig a távirata.

139
Ha a kútgém felhúzva állott, a posta ezt jelentette:
- Bújjatok a nádba, betyárok! Itt kujtorognak a zsandárok.
Ha pedig a kútkoloncot hosszan aláeresztették, azt postázta:
- Elmentek a zsandárok. Szabad az út, betyárok.
Nos, erre a jelre várunk Rózsa Sándor bojtárral. Figyeljük a távoli pusz­
taszélt, amerre az előbb még az égnek támaszkodtak a kútgémek.
- Bújjatok a nádba betyárok!
Most aztán!
A kútkolonc alácsüng - jól látom - meg se kell erőltetnem a szememet.

Lebocsájtva látom a kútgémet,
Elment már a csárdából a német,
Csaplárosné nyissa ki az ajtót,
Kilenc jerkét hajtottam meg toklyót.
- Szabad az út tehát. Indulhatunk be Mátának - szólok kísérőmnek. - In­
duljunk is akkor, Sándor!
- Adj isten, Rókástanya!
S megeresztjük a kantárat.
VII.

A NYÁRI HALASTÓ

Tó szélében vizimadár sereg,
Sütkérezve száznyelven csicsereg,
Éhes sirály csapong a víz felett,
Sírva-ríva keres halkenyeret.
A GONOSZ LIDÉRC MEG A NÁDKISASSZONY

Szél cicázza a rókafarkú nádbugát.
Mint a cicus az anyjával, úgy játszik a szél kölyke a nádassal. Borzolja,
hajtogatja, fésüli, ütögeti a koronáját, és dorombol is hozzá önfeledten. A ná­
dak meg sóhajtnak, settegnek-suttognak, ahogy a nóta is megmondja:

Messzi csengők bánatosan sírnak,
A hajlongó nádak összesúgnak.

Elhallgatnám e settegő-suttogó nádi muzsikát reggeltől estéiig. Nem
unatkozom én most históriás történetek ellesegetésével, nem figyelem a
táltosok jókedvét, nem várom szavát a ritkaszavú pásztorembernek, s még
csak azt se bánom, ha a pusztai Nimród Tündérszép Ilona fehér hattyúit ke­
rülgeti valahol a nádi rejteken. Hagyom, hogy a nádas ringasson játékos ked­
ve hullámán. Rejtsen el a világ elől, hogy csak a fátyolos kék eget láthassam,
szólja tele finom nádpihével a hajamat, és sepregesse csak a vállamról sep­
rőjével a tiszta tóba a pihecsillagokat.
Alighogy ezt szépen kigondoltam, máris összeütötték felettem a fejüket
a titkolózó nádlevelek, és olyant zizzentek, hogy a nádbuga pihéjének halk
cicushangját elnyelte bogárriasztó zümmögésük.
A nádlevelek zizegő muzsikájára sejtelmes neszek ébrednek.
Pedig csupán egyetlen lenvirág-szárnyú pille húz el csónakom felett. Vi-
torlázgat darabig a sík vizen, aztán elnyeli a zöld kákarengeteg.
Lenn a tükörvízben, melyre sötétzöld árnyék borul, fekete csíborbogár
baktat. Egy tavi csigát félrerúg az útjából, de ez is hangtalanul történik, mint
a némafilm játéka.
Ripeg-ropog a nád.
Talán rókacsemete fut a veszedelem ösvényén? Vagy a fehérmellényű
nádirigó surran a szomszédba egy kis pletykára?
Rettenetes berregés a fülem mellett, ijedten kapom félre a fejemet.
Mi történhetett?
Egy recésszárnyú óriás húzott el felettem: egy nádiszitakötő. A napfény
beleütközött ezüsttel futtatott szárnyfedelébe, s vakító fehér fényt lövellve
szét - felrobbant. Éppen annyi időm maradt, hogy a szemem behunyhattam,
de még így is tanúja lehettem a csodának. A fellobbanó fényözönben a nádas
kettényílt és én alig egy kőhajításra megpillantottam a nádkisasszony kacsa­
lábon forgó palotáját. Hajladozó aranynád cicafarka legyezgette, s ezüst ud­
varának lábjában az aranyhajú vizitündér táncolt udvarhölgyei társaságában.

143
Szúnyog regimentek húzták gyémánt hegedűn a talpalávalót, s a békakirály
ummogott hozzá, s pillogatott át vágyakozón rezidenciája ablakából.
Ripeg-ropog a nád.
Zizeg a levél, hajladozik fenn a cicafarka, s látom a nád mögül előbukkan­
ni a gonosz lidérc csúf kacsaábrázatát. Lesi a nádkisasszonyt s ugrásra ké­
szül, hogy elragadja.
- Csett-csatt - csapom az evezőlapátot a settegés-suttogás irányába,
hogy a gonosz lidércet megdobjam.
Híjj!
A csattanás egy aranyostollú mesebeli madarat riszt fel a nádi rejtekről,
s mire a szemem kinyitom, már el is tűnik a levegőég alácsüngő fátyla mö­
gött. A mesebeli madár megriasztja a sétáló csíbort, a szitakötő elszáll a nád­
levélről, melyen mint a nádországi repülőtér alkalmatos kifutóján pihenge-
tett, a lenvirágszárnyú pille is odébb csapódik, csupán a szél cicázza tovább
a nádas koronáját. Fésüli, ütögeti, borzolja, mint a kis cicus, úgy játszik az
anyjával.

A Halastó megszületik

A Halastónak, melynek erdejében bujkálok, rókafarkú nád a kerete, ti­
zenkét nádbokrétás tó a foglalata, és bölcsője a Csúnyaföld lápos ingoványa.
Mindezt Szabó Bertitől tudom, aki a hivatalos beírás szerint gátőr, ő maga
azonban gémcsősznek mondja inkább magát, ami olyan halpásztorféle mes­
terség. Ha szerénytelen ember volna, vallhatná nyugodtan azt is, hogy a fel­
ügyelő, hiszen első és legfontosabb kötelessége a vigyázás.
A rekedthangú gémek például olyan ártatlan képpel tudnak beállni a part­
szélbe, mintha csak a lábukat áztatnák. Hát még a hosszúnyakú ludak, meg
a hegyes kacsák, azok ám a nagy huncutok! A hegyes kacsák úgy tesznek,
mintha csak játékaik gyakorolnák a délutáni bemutatóra. Fejtetőre állnak, s
ragyogó sárga talpukat felmutatják a napnak. Úgy-e szép? A hosszúnyakú lu­
dak zsinatosdit színlelve úgy tesznek, mintha országos nagy ügyeket vitat­
nának a dívánban, s olykor-olykor hangos vivátokat is kiáltanak, hogy majd
megsüketül tőle az ember.
Én bizony nagy elragadtatással figyelem őket, s hallgatom e tavi koncer­
tet, Szabó Berti azonban rosszaién rázogatja kacsatollas kalpagját. Ugyan,
talán neki nem tetszik? Mielőtt azonban e kérdést feltehetném, a gátőr le­
kapja a hátára vetett kétcsövű vadászfegyvert és vaktában belepuskáz a le­
vegőbe.
A gémek ijedt ka-ka-ka kiáltással menekülnek, a hosszúnyakú ludak őrü-
letes szárnysuhogtatással kapnak a levegőbe, a hegyes kacsák pedig gyors
ágyúgolyókként süvítenek el felettünk. Vége az elragadtató játékszínnek!

144
- Tudja, hogy hány ilyen lesipuskás álszínész vendégeskedik itt nálunk
nap mint nap? Legalább ötezer. S tudja mennyi fejenként a napi fejadagjuk?
Több mint félkiló hal!
Amíg szorzók, kivonok és összeadok, az elcsendesült parton az öreg hal­
pásztor nádkévét rakosgat. Tavalyról felejtődött a levágott nád a partszegé­
lyen. Kupacba sorakoztatja, s olyan takaros kunyhót rittyent belőle, amit a
váci püspök is vállalhatna nyári pihenőnek.
- Hogy mikor épült ez a Halastó? - szipogtatja a lápi dohányt Berti bá,
miután végzett a nádkévével, s elérkezettnek látja az időt, hogy sok kíván­
csi kérdésem közül valamelyikre válaszoljon. - Hát az első világháború ide­
jén.
Még javában dörögtek az ágyúk innen s túl, amikor egy szép napon a deb­
receni civisgazdák kikocsiztak e pusztaszélbe, mely eladdig sártenger volt,
és csupán csikót, békát, kígyót term ett, és megmustrálták. Szó szót köve­
tett, majd a nagy szavakat aprópénzre váltva meghúzták a lélek-harangot a
Csúnyaföld felett. Mire kitavaszodott, a lápországot hatalmas partvédő gát­
tal vették körül, és tizenkét egyenlő parcellára osztották. így született meg
a pusztai sakktábla, a tizenkét tükrös tó, melyet a Nyugati főcsatorna segít­
ségével Tisza-vízzel elárasztottak.
A lápi bölcsőből előbújt az évezredes sás, felütötte fejét a gyékény, a par­
tokat ősnádas verte fel hatalmasan. Úgy ám, hogy a harmatos nádbokréta a
vén füzek koronája felett vetett virágot. Itt is, ott is, mindenütt. Ahol az én
tanyám is van, az aranyhajú nádkisasszony udvarának lábjában, ahol áll a
brekegő békakirály rezidenciája a homokszigeten.

Zsibvásár a tavon

A vizivilág tolijelmezes tündérei a homoksziget előtt fitogtatják tudomá­
nyukat. Még csak ki se kell hajolnom a kunyhó ablakán, s hallom, hogy ver­
set fú a parányi vízicsibe: -jé-jé-jé! Vöcsök kiált a távolból: -kö-kö-kö! Hang­
zik a gémek kréik-je, karr-karr-yd. Ludak hangoskodnak: Vivát! Vivát!
Hogy melyikük a legkülönb?

A fehér hattyú. Ő a legkülönb. Igaz, jelenleg nem tartózkodik a tavon, de
volt itt, amit a közeli Hattyasér bizonyít. Berti bá megesküszik rá, hogy a
hattyú akkor járt erre utoljára, amikor Árgyélus királyfinak is éppen erre ve­
zetett az útja. A hattyú tehát az utazó királyfi után szállt, és amikor találkoz­

ik
tak, ripsz-ropsz! levetette tollruháját, és átvedlett Tündérszép Ilonává. Ezt
kell tehát tudni a hattyúról. Ebből következik, hogy Argyélus királyfi ezidő
szerint nem bujkál a tavon, hiszen a hattyút is erre ringatná akkor a vízhullám.

A sipogó vízicsibe. A kis vízicsibe addig sipogott, addig mondogatta nagy
csodálkozva: Jé-jé-jé! amíg elhittem, hogy csupán ennyi a tudománya. Most
aztán alaposan megtréfált.
Szalad a víztükrön, mint a kötéltáncos. Karcsú, sárga lábait szedi szapo­
rán, de a szárnya mozdulatlan. Hosszú ezüstcsík jelzi az útját a tavon. Ami­
kor letottyan a vízre, hirtelen visszafordul. Nézi a vizen fodrozódó karika­
sort, amit ő vert fel futtában. Gyönyörködik a remekben a mutatványos kis
vízicsibe.

A kendermagos ruca. Libbeg-lábbog a tavon a párjával, és mintha ver­
senyben volnának, szüntelen alábukva próbálják, hogy melyikük tud tovább
maradni a víz alatt.
Nem, nem!
Új mutatvány következik. Amíg szűrik a vizet alábukva, sárga talpukat
felmutatják a napnak. Úgy-e tiszta, makulátlan?
A kékmellényű gácsér hirtelen felkiált:
-Jáp! Jáp!
S a levegőbe kapva ellibeg a párjával. Ugyan hova igyekeznek? Eszébe
jutott a kékdolmányos papának a keskenypofájú rókacsemete. Ugyan bizony
nem kerüli-é azóta a kacsalábon forgó várat, melyben a sárgabundás kicsi­
kék várnak a jó csigapecsenyére?
A közeli botlófüz koronáján, mely rejti a kacsafészket, levél se rezdül, ág
se reccsen, még csak a nádbugát se cicázza a szél.
Gyorsan! Gyorsan!
A kékdolmányos gácsér odalibben a kacsavár kapujába, és óvatosan a
csőrébe kap egy rúgkapáló kis sárga gombolyagot. Aztán a sipogó fiókát a
vízpartra kocsikáztatja.
Nem állítja mindjárt a talpára, hanem a hátára fekteti nagy óvatosan. Igen
ám, m ert okos a ruca, s nem akarja, hogy idő előtt a csöppség elinaljon.
- Sáp! Sáp! Sáp! - sipog keserűn a kis jószág, m ert nem bírja felfogni az
atyai gondoskodás értelmét!
Nem kell félteni, nem marad sokáig a kényszerű fogságban. íme, az utol­
só sárga göngyöleg is a parton van már, és ezzel ütött a szabadulás órája.
Gyorsan! Gyorsan!
A rucamama a kicsikéket sorra lábra segíti, és most tessék nekiiramodni!
A kis ruca boldogan szalad a víznek (a másik irányt még csak véletlenül
se választja) és már himbálja is a vízhullám.
Úsznak a két öreg után karéjban, mintha mindig ezt gyakorolták volna.
-Jáp! Jáp! - hangzik a gácsér szava, míg csak el nem nyeli őket a nád.

146
A tarvarjú. Egy fekete kánya libben a tó fölé. Tévedtem, nem kánya, ha­
nem tarvarjú. Jellemére nézve elegendő lesz, ha elmondom róla az alábbi
történetet:
Azt tartja a regeszó, hogy amikor az Úr a tollruhát kiosztotta, a tarvarjút
is maga elé rendelte:
- No, fiam, te is válassz!
A tarvarjú vaksin körülpillantva észrevette társai káprázatos ruházatát,
és a cifra tollak láttán irigység költözött a szívébe. így szólt tehát:
- Én egy cseppet várakozók, Uram. Még meggondolom.
A madarak közé osont, és az alkalmatos percben, amikor beszédbe eresz­
kedtek, kirántott egy-egy tollat társai ruházatából s magára öltve úgy pipis­
kédéit a szép tollruhában, mint a páva.
Igen ám, de az Úr hamar észrevette a turpisságot.
- Tarvarjú maradsz mindhalálodig! - szólt rá haragosan. - Madárkáim,
kopasszátok meg!
A megrabolt társak rárontottak, csípték, verdesték, húzták-vonták a tol­
lat róla, ahogy csak tellett erejükből.
- Ezért olyan kopasz szegény - fejezi be Berti bá a történetet, és én a vi­
lágért se árulom el neki, hogy a tarvarjúnak mifelénk éppen kétszáz eszten­
deje telt ki az ideje. Nem tesz semmit! Hiszen halhatatlan ő azért nálunk is,
ha egyebütt nem, legalább a mesében!

A borzas cankó. A hangoskodó viziszárnyasok közt észre se venné az em­
ber, ha egymagában cserkészne.
A borzas cankó azonban csapatban jár, nem egymagában. És ezt a csapa­
tot észre kell venni, m ert szemet gyönyörködtető a mutatványa. Ötvenen-
hatvanan állnak össze egy szabályos négyszög zárt alakulatába, és légigyakor­
latot produkálnak a levegő akrobatái.
A szabályos négyszög felcsapódik, de úgy ám, hogy egyetlen cankó se
mozdul ki a sakktábla-kockából. Aztán hirtelen oldalra vágnak, és villan a ha­
suk fehére a napfényben.

A hosszúnyakú lúd. Szép a katonáséit játszó borzas cankó, de én a tó ci­
viljeit jobban szeretem. Itt van például a zsinatoló lúd, nem egy, nem kettő,
hanem legalább száz egy falkában. Hogy mivel töltik idejüket a tavon? Sem­
mi egyébbel, csupán beszélgetnek. A lúd mindig lötyög, hajnaltól estig van
mondanivalója, mint a falu szájának.
- Höböböböböb!
(E zsibongásból mindenki megértheti, hogy valahol Szeged táján kapat-
hatták a ludat az ábécére.)
- Ég-ég-ég! - zengik kórusban, ha nagy öröm éri őket.
Ha a nap elbúvik, így kiáltanak:
- Hol-van-az-aranynap?

147
- Cik-gah-Itt-vagy! - üdvözlik a napot, ha kérésükre ismét előbújt. Ha
felriadva szárnyra kapnak, ezt zengik:
- Aj-baj-baj-baj!
S ha haragvó lelkűk felgyulladt, egy szót se szólnak, csak sziszegnek:
- Sz-sz-sz-sz-sz!
De most hirtelen elcsendesedik a tábor. Egy pisszenés nem sok, de any-
nyi se hallatszik. Igen ám, mert a tó végében elkezdték a fekete szárcsák a
hajtást, és mérés merevül tartanak a ludak homokszigetének.

A fekete szárcsa. A kerítő halászat vizsgázott mestere. Most is tíz-tizen­
öten összefogtak, és fentről hajtják a vizet. Tíz-tizenkét lépésnyire úsznak
egymástól - közben-közben alábuknak, de azért a térközöket megtartják.
A furfangos halászok, miután ideérnek a közelünkbe, hirtelen alábuknak,
és elkezdődik a hajrá.
Megszorul a sekély vízben a hal, s menekülne, ha tudna, ha volna merre.
Elsőnek a gémek rontanak rá a prédára, s a ficánkoló keszeget felhajítják
a magasba. Erre a szárcsák is asztalhoz ülnek és kiveszik a részüket becsü­
lettel. A sirály, a réce, a kanálos madár is sír-rí a halkenyér után. Nem kell
félteni őket, jut nekik is!
Egy percre csendes lesz a tó.
Aztán!
Zeng újra a csodálatos tavi koncertmuzsika: a szelíd jápjáp, a lármás gikgah,
a csodálkozó jéjé, az egyhangú kökökö, a rekedt karrkarr. Verset fú a madár.

Madarak, lepkék, csillagok

A madarak hangja. A vízityúk kuttyog. A nádirigó taktakkol. A szarka
cserreg. A pipiske pipiskéi. A fakutya (Berti bá azt mondja róla: olyan bolond
nagy fekete madár, hivatalosan egyébként: pocgém) ugat. A szárcsa kotyog.
A fekete nyakú vöcsök inkább hallgat, mint kökög. A nádiveréb pittyeg. A
ruca süvít, ha repül, s csak hápogni tud, ha megszólal, de azért a pásztort ke­
resztnevén szólítja: Ádám, Gáspár, Pál, Pál, Pál! A lilik németül beszélnek.
A bölömbika, vagy dobosgém böffenget: buh-buh! A vakvarjú (Berti bá vál­
tig állítja, hogy nem is vak, s nem is varjú!) egyre csak azt hajtogatja: Kvak-
kvak-kvak! Azaz hogy vakvakkol. A sas azt kiáltja: Dij, dij, dij! - és lecsap a
kígyóra. A kígyó süvölt, amit ha az egér meghall, cicegni kezd ijedtében.

148
Időjóslás. Ha a szúnyog gomolyagban csak alant kevereg-kavarog, terítsd
válladra a köpenyed, m ert eső lesz. Ha pedig e vérszomjas had a nádkorona
felett járja a bolondját, verőfényes idő várható.
A csiga is időjós. Ha előmerészkedik rejtekéből, és felmászik a nádsep­
rőig: száraz időt jelez.
A gólya megjósolja, hogy mikor ver a szél habot a nádbugán, mikor hoz
szárnyán esőt a szél a pentezugi tartományból, és hogy mikor érkezik ven­
dég a tanyába. (Hogy miként cselekszi mindezt a jós gólyamadár, azt elfelej­
tette megmondani Barti bá, a vén csont!)
A fakutya, ha elnyújtva ugat a Ludas-rétből, jó idő lesz, de ha szaporázni
kezdi, hamari szél esőt kerget a puszta fölé. S akkor is eső lesz, ha az időjós
levelibéka hápogni kezd a fűzlombon.
Berti bá még a vadruca fészekrakásából is következtet az időre. Igen ám,
mert a rucafészket igencsak számon tartja az öreg, a rucatojás ugyanis igen
megbecsült csemege itt a nádszigeti konyhában.

Majd kimegyünk tavasszal a sásra,
Rátalálunk vadruca tojásra.
Azt is a szűröm ujjába teszem,
Abbul is jó vacsorám készítem.

Nos, ha a vadkacsa nem a megszokott náditanyában költ, illetve nem a
sásban rak fészket, hanem a fűzkoronát választja szálásul, egészen bizonyos,
hogy árvíz várható azon a tavaszon.
Berti bá e szavakkal rekeszti be a napi leckeadagot:
- Tudja, hogy ki a legnagyobb jós a világon?
- Ha megmondja, megtudom.
- Hát a Pista bátyámék fecskehasú szamara. Ha az a juhot magára hagy­
ja és a karám megé húzódik, nagy idő várható.

Szitakötő-háború. Míg a nádszigeti iskola tartott, felettünk szitakötők
szállongtak eszeveszett vágtában. Már-már azt hittem, hogy nincs egyéb
céljuk vele, mint hogy minket mulattassanak, amikor pillantásom a közeli
vakondtúrásra esett.
Arasznyi nagy volt a dombocska, de ennél is fontosabb, hogy krátersze­
rű kerek nyílásából korom és füst szállongott.
- Nem füst az - igazította ki szavam Berti Bácsi, - hanem szárnyas hangya!
Az bizony!
A hangyavárból éppen ekkor kapott szárnyra egy csecsemőregiment, és
bölcsőjéből szabadulván örömteli szárnyalással futott a levegőbe. Azaz hogy
csak futott volna, ha nem repdes a kapuban, a vakondtúrás fölött a falánk szi­
takötőhad, s háborút indítva ellenek, el nem kapdossa a szárnyra kelt cse­
csemőket.

149
Olyan forgószelet csaptam hirtelen a kabátommal, hogy a szitakötők meg­
hátrálva fújni kezdték a mohácsi nótát, s egy szálig eltakarodtak.
Most aztán elvárom, hogy a homokszigeti szárnyashangyák egy settegő-
suttigó nádlevélre aranybetűkkel felírják a nevem. Mint megszabadítójuk-
nak.

Vadgerleszél s a hortobágyi égbolt. Immár a csend az úr a tavon. Puha ba­
golyszárnyon jőve az este átvette az ügyeletet, majd átadta a hortobágyi
csillagstrázsáknak.
- Csupa szegényember - súgja Berti bá, amint észreveszi, hogy a vízben
rengedező csillagokat nézegetem. - Ott a Göncöl mögött, az a Tévelgő ju­
hász, elindult az erdőn, oszt elszéledt a nyája, most keresi. Tőle keletre áll a
két árvalány. Apátián, anyátlan kódorogtak itt lenn földi életükben, senki
emberfia nem könyörült meg rajtuk. A Nagy Ég megszánta őket végre, s fel­
húzta magához. Most az égi posztról néznek le a pusztába. Vajha eszébe jut­
na erről valakinek: segíteni a magával tehetetlent!
Rétszagoló, rónaőrző, bojtárkettőse, béres, szilkehordó, gyepűhúzó, ha­
lász, kalauz. Egyetlen úrféle sincs a társaságukban, ha csak a Nagy Göncöl
nem?
Amott az a fiastyúk hat csibéje. A Szent Péter gazdaságából. Az ő cseléd­
je a kaszás, vontató, marokverő.
- Tudja, hogy kinek van köztük a legnagyobb hivatala?
- Kinek?
- A kalauznak.
- Ugyan kit kalauzol?
- A költöző madarakat! Még segédje, és menetrendje is van. Segédje a
darumadár, a menetrendet pedig itt tanácskozzák meg a tavon, hogy mikor
induljon a nagy karaván, mikor vágjon neki a költözőmadarak útjának.
- Ugyan mikor?
- Ha megérkezik a vadgerleszél - feleli az öreg. - Mert egy tapodtat se
mennek gyalogszerrel, hanem ezen a szekéren utaznak. Szerecsenország-
ban aztán a vadlúdszélre váltanak jegyet, s azon érkeznek vissza hazájukba.
Vajon elkészült-é már az idei menetrend, s útrakészén áll-é már a fors-
pont, a vadgerleszél, s a vezérdaru készíti-é már a trombitát, hogy az indu­
lásra jelt adjon?
Kérdésemre senki sem válaszol. Csak a hold les kíváncsi ábrázattal a ho­
moktanyába. A kunyhó előtti tűz felett esti pillék cicáznak. Nem tudnak ki­
törni a fénykörből, felcsapódnak, visszahullanak, járják bolond, furcsa tán­
cuk, akárcsak az emberi gondolatok. Elhessenteném őket, ha lehetne, de
csak repdesnek, táncolnak.
Tegyük le a csendest! Szempillánkat hadd nyomják le a mesét szövöge­
tő pusztai álmok! Táncoló lepkék, vadgerleszél, csillagok, vezérmadarak...

150
S ötét hajnaltól koroméjszakáig

Bíborló pirkadat. A halastavi tartományban a nappal első postája: a sötét
hajnal. (Hajnalok hajnala, a pacsirta egyik szárnya alól a másik alá dugja a fe­
jét. A Nagytemplom toronyórája reggeli kettőt mutat.) Az ő sarkát tapossa:
a reggeli hajnal, melyet így is neveznek: Szőkül mán!
Sorrendben a harmadik: a piros reggeli hajnal. (Pacsirta szólattya, regge­
li félhárom-három.) Erre még tud Berti bá kettőt: pitymallik, hajnallik. Ez­
után érkezik a világos hajnal. Felkél a nap, és abban a percenetben, amikor
felcsúszik az égboltra, megjön a virradó hajnal.
A nádországi menetrend szerint itt e negyedik stációnál tartunk éppen:
érkezik a világos hajnal, születik az új nap.

Napkelte a tavon. A Máta-puszta felől érkező mámoros láng eléri a nádas
hullámzó cicafarkát. Lehunyom a szemem, és mire kinyitom, már a tó tük­
rén tántorog a fény. Megmártózik az újszülött nap a pompás tekenőben, hin­
tázik a Halastó vizén, miközben ujjnyi kárászcsemeték körülbolyongják,
hogy aranyló halpénzük megfényesíthessék udvarában.
Szépséges virradó hajnal! Réges-régen a felsőég úrasszonyát tisztelte
benned a pásztorember. Aki minden reggel kibontottad bíborló hajfonatod, s
útjára bocsájtottad királyi gyermeked, a felséges új napot.

Harmatos reggel. Alighogy a hajnal feltetszett, s útjára indult a felséges
nap, gyöngyharmat csordult le a keskeny fűszálakon. A nap sugarát alábocsáj-
totta, s bebújva a cseppecskékben ismét megfürdött. Most aztán újra szapo­
rán szárítkozik a világ.
A harmatcsepp máris alágördül a füvek gyökeréhez, és magába szívja a
rög. Szent György nap éjszakáján e harmatcseppet gyűjti az eladólány a kesz­
kenőjébe, hogy varázserő szálljon rá. Hogy hatalmat nyerjen a legények fe­
lett. Ezért vagy hát, harmatos reggel, szívek zsendítője, boldog életek elin­
dítója!

Az örök dél. Nádirigó surran a levelek közt, s mielőtt melléülne a terített
asztalnak, dörgécsél egy sort:
- Kir-kir-kir-csitt-csitt-csitt!
A fodortalan víz nem felel, alszik a tavirózsa is, és lenn a mélyben csend­
ben várakozik a szeplős tigris: a csuka. Igen ám, m ert jól megtanulta még a
bölcsőben a csukaegyszeregyet! Úgy tekint ki a tavirózsa alól, mintha csak
kiállt volna a kapuba, s azt nézné, hogy hova, merre is mentek a gyerekek.

151
Nem, nem!
A csuka türelmesen vár. Vár az örök délre, az ebédre, a prédára. A türel­
met is megtanulta. Már egy órája lessük egymást, és azóta csak az árnyék
lépett egyet, minden egyéb változatlan.
Megyen a világ a maga szabott útján, így érkezik meg az örök dél a Ha­
lastóra, akárcsak az Ontárióra, a Bajkálra. Idők kezdete óta, idők végeztéig!

Zengő napnyugta. A nap lehajolt a csegei pusztavégen. A nádbuda pihe
ringatta utoljára. Játszott vele sokáig, a tavi szárnyasok meg elkísérték a ha­
tárdűlőig.
Egyetlen zengő kiáltás a nádas, a tó: hozsánna és hálaének. Kréik-kréik!
Karr-karr! Koák-koák! Jáp-jáp! Gik-gah-gik-gah! Kir-kir-csitt-csitt!
E zengés ütemére ereszkedik le a nap a lépcsőkön, míg el nem tűnik da­
rutollas süvege.
Lenyugodott a jóság fejedelme, aki a puszta gyermekének szeredásába
debreceni hószín kenyeret tett, kulacsába Hortobágy friss vizéből merített.
Utoljára még rámosolygott a halastavi öreg halászra, aki már nem érti bizal­
mas pillantását, és nem mondja az öreg pásztorok szavával: Fejedelem atya,
jóéjszakát!

Sötét este. Befurakodott első hírnöke: a homály. Ezt követte ikertestvére:
az esti szürkület. Majd észrevétlen megérkezett a sötét este.
Ébrednek álmukból a sötét este cimborái... Szárnysuhogás hallatszik...
Boszorkány repül felettünk, vagy csupán elkésett vadlúd siet az éjszakai
szállodába?... Ripp-roppü! sunyiképű rókakölyök lohol a veszedelem ösvé­
nyén... Orra legeli a vadmadárnyomot... A vidra is felütötte a fejét, úszik
egy sort, les, kutat nyugtalanul... vadmacska vinnyog a Zsombékos felől.
Micsoda vérszomjas hang a tavak világában!
Nem háborítja senki a sötét este cimboráit. Járják a bolondját, még jó,
hogy a hold lámpást tart fölébük, különben egymásnak rohannának a korom­
éjszakában!

Kir-kir-kir-csitt-csitt-csitt!!!
Kir-kir-kir-csitt-csitt-csitt!!!

152
VIII.

ŐSZ A BIRKAJÁRÁSON

Hortobágyi juhászlegény vagyok én,
Cifraszűrbe, bőgatyába járok én.
Az én csizmám sarka magos, de kerek,
A csárdába barna kislányt szeretek.
A TÁBORSZÁJÚ MEG A NAGYBÖGYŰ

Sárgálló aranypor, szökés löszpor, ezüstszürke, hamuszínű p o r hever a
fűszálon, a tövisbokron, vagy éppen a levegőégben tartózkodik parányi sze-
mecskéje. A fűszálon aranypor aluszik, a levegőben szökés lö szp o r ringató­
zik, és ahogy megrúgom az útszéli tövisbokrot, ezüstszínű porfelhő száll fel.
Fátyolos az ég, oda is jutott a langyos permetből. A tornácokra, a grádicsok­
ra, a baldachinokra, ahol a rossz gazda csak seper, seper, de törülgetni elfejtett.
Hogy ki a rossz gazda? Hát a pusztai ősz, aki erre nem gyümölccsel, édes
szőlővel, harmatos szilvával, aranyos dióval teli kosarával parádézik, hanem
a haragvó szélparipán nyargalász, s a gyepen aluvó port költögeti, és a mil­
lió pusztai legyecskét csapja a farkával.
Szél, szél ám, a javából! A Mátraerdőből meg a Tokaji-hegyből a szelek
anyja bocsájtotta el vad fiait. Már nem a régi ismerősök enyelegnek körülöt­
tem: a lágy hajnali szellő, és a virgonc esteli. A madárszárnyon repdeső kö-
lyökszél is pihen a náderdőn.
Két vad suhanc szaggatja a kabátom ujját: a port kavaró sivatagos szél, és
ikertestvére, a napra ugató táborszájú. (Majdan, ha feltámad az idő, ők is át­
adják a posztot, ha megérkeznek a máramarosi zabolátlan szelek, melyek a
süldőnyulat felverik a vackából. Aztán, ha befog az idő, az eget-földet beha­
vazó gonosz, téli uralkodó szél sepri fel a legelőkertet. De ő m ég mostan
nem illetékes.)
Most a sivatagos szél a legnagyobb huncut, aki a fukar em ber elvét vall­
ja: ha már fújni kell, az se menjen ingyenbe! Fuvarozgat tehát mellesleg, és
hogy mit vállal fel, abban egy cseppet sem válogatós: ördögszekeret, nád-
csörmöt, szénaboglyát, vadliba tollat, virágport, löszesőt fuvarozgat, és rá­
adásul a komor őszi esőfelhőket is taszigálja.
Ezüst bikanyál repül a fejem felett. Lovasa, egy parányi bogárka tartja
fenn a gyeplőt, aki az égi országúton kormányozza. Már-már elakad a kis
forspont, de a porfúvó sivatagos szél az utolsó pillanatban lök rajta, és odább
segíti a repülő vitézt s a lovacskát...
Ahogy eltűnik a kis ezüstszál a levegőégben, hirtelen komor őszi esőfel­
hőt lök a bágyadt napocska elé a sivatagos szél.
Esik, esik ám, de nem a nyári szaladós eső, nem is a langy, nagybögyű
kuneső, és nem is a hirtelen kelt vízszintes, hanem a makacs őszi: a csapós
eső. Ennél is van rosszabb: az ónos eső, és a téli nagy pustolás, de az inkább
havazás már, és rendszerint odalepi a késedelmes jószágot.
* * *

155
A tavak közül kijővén nádkunyhóból, lesem az idő fordulását. Itt, ahol
megőszült az ég és a föld, ahol a fűtorzs is olyan fázósan kucorog, hogy rossz
nézni. Ahol csak egy hajléktalan tücsök muzsikál, ő hirdeti csak fennen,
hogy: lesz még nyár!

Esik eső, esik, a lovam kinn ázik,
Sallangos kantárja, haj! de nagyon ázik.
Esik eső, esik, nem lehet elbújni,
Ezt a szilaj ménest szélnek kell fordítni.

B ojtárfogadás

Veszekedett erős legények a nyájajuhászok, hiszen réti farkas fészkéből
kelt hajdúfi valahány. Megharmatozna az eladólány szeme, tudom, ha láthat­
ná őket így szabadon, amikor tréfálnak egymással. Az előbb is Hüse koma
derékon kapta Tóth Ferencet, és úgy hajtogatta a hórihorgas legényt, mint
szél a malomvitorlát.
No, amit keresett, megkapta! Ferenc úgy viszonozta a barátságos ölelge-
tést, hogy a komát a hóna alá csúsztatta, táncolgatott vele kicsikét, majd fel­
hajította a szénaboglyára, mely a hodály szájában várja a beteljesülést.
Persze a régi juhászt se a kákatőről metszették. Farkas Andrást, Horto­
bágy pásztorkirályát. Vagy Gombos János számadót. Inkább arról a tőről kel­
tek őkelmék, akin a nehéz somfabot, a fekete tölgyfabot, s a göcsörtös csáti-
bot megterem.
Gombos János például olyan elhíresült verekedő volt, hogy még az írás is
tud róla. A pásztorpélda azt mondja: Nem mind juhász, akinek botja van, aki­
nek azonban Gombos János köszönt jóéjszakát azzal a somfabottal, nem szí­
vott az többé pusztai eget, de még csizmában se hált többet. Mondják, hogy
virágos jókedvében egyszer három esztendős tulkot emelt fel.
Nos, ez a nagy rideg cimbora rangjához illő módon fogadott bojtárt magának.
Csibi Pista volt akkor a legények virága. Szemrevaló volt, mint a töret­
len juhbunda, erős, mint a pofás juhászbalta, s ráadásul még pendelyes gye­
rek korában jegyezte el a somfabottal a tenyerét. Nem is volt senkitől Pistá­
nak tartalíkja, ahogy felénk mondanák, azaz hogy nem félt magától még az
ördögtől se.
Egy szép napon Gombos János tanyája előtt támasztotta a kent somfabo­
tot, amikor a rettegett hajdúóriás csak úgy féltréfásan odaszólt:

156
- Ember emberrel jó.
- Tudom, János bátyám.
- Aztán jobbnál jobb is lehet.
- Tudom.
- S azt tudod-e? Ha bottal köszönnek, dorong a felelet!
- Azt is tudom.
Darabig hallgattak, majd így folytatta az öreg:
- Szorult-e már bot a te kezedbe, Pista?
- Néhanap megtörtínt.
- Talán líkeltél is már?
- Szerencsémre felépült a jámbor. Beforrt a koponyája.
- Akkor te a nyúlárnyéktói nem ijedsz meg?
-N em .
- De talán?
- Ha mondom!
- A veszedelmes próbától se?
- Veszedelmes próba jó iskola egy bojtárnak.
- De ha én emelnék rád botot, mit mondanál?
- Hogy ne bolondozzon, János bátyám, még kárt teszen magában.
- Ej, te! Megmernél ütni talán?
- Ha nincs más választás.
- Engem, aki agyon taposhatnálak?
- Akkor a somfaboton taposna, János bátyám.
- Hát megmernéd tenni?
- A bot lenne oly merész, nem én.
Erre ledobta avitt kalpagját az öreg gyepre, és egy nagyot kiáltott:
- Elhiszem, ha megteszed! Ha ideütsz! - s még hozzátette: - M ert nem
az a legény, aki üt, hanem aki állja!
A bojtárban meghűlt a vér. Azt hitte előbb, hogy csupán ugratni akarja,
hogy tréfál, de bizony megbolondult az öreg, m ert csak állt tovább előtte ha-
jadonfőtt, mozdulatlan.
- Ugyan ne bolondozzon már, János bátyám! - próbálta csitítani az öreget.
A vén számadó azonban haragosan rázta meg üstökét.
- Ej, taknyos! Az előbb ugyan szépen szavaltál, s most veszem csak ész­
re, hogy cserélt gyerek vagy.
- Hogy érti ezt kelmed?
- Egyfélekíppen: hogy a félsz beleszaladt a szoknyádba.
Csibi Pista nagykarimás kalapja erre megbillent, de még borjúszájú ing­
ujja is nagy haragosan meglobbant, s nekinyúlt a legény, mint a címeres nád.
- Hát János bátyám nem tréfál?
- Sokat papolsz, fiam.
A bojtár a közelükben ácsorgó bámész társakra pillantott, akik kővé me­
redve lesték, hogy mi lesz most? Ha Pista csak egyet lép, a vén számadó ök-

157
lének egyetlen csapása elég, hogy szemfedője legyen szegény bojtárnak.
Hüse János, Kábái Gábor, Balog Ernő, a történet tanúi még a lélekzetük is
visszatartották, s ösztönösen félrébb húzódtak. M ert ha Pista megtorpan, s
nem teljesíti az öreg akaratát, nem is jó gondolni rá, hogy mi lesz akkor!
Csibi Pista várt még darabig, aztán vállat vont, s rövidebb idő alatt, mint
egy kígyócsapás, olyat suppantott a kent tölgyfabottal Gombos János kopo­
nyájára, hogy a vér menten kiserkent.
A lékelés sikerült akkurátusán.
Az öreg Gombos arra fakó lett, de azért meg nem tántorodott. Annyit
tett csupán, hogy elővette zsebkendőjét, és a lékelés helyére szorította. Tar­
totta darabig, majd mikor szűnni kezdett a fájás, és a seb elzsibbadt, kenyér­
belet borított rá, s kalpagjával leszorította. Csak aztán fordult a bojtárhoz, s
annyit mondott csak:
- Gyér közelebb, édes fiam!
Csibi Pista ijedtség nélkül állt az óriás elé.
No, most mi lesz?
Vajon a vén Gombos visszafizet?
Az öreg azonban még csak haragosan se pillantott, hanem inkább a kezét
nyújtotta.
- Ember vagy fiam a talpadon! Mások, a szavamra, tudom, kétfelé tekin­
tettek volna ijedtükben, s ha máshova nem bújhattak volna, eltűntek volna a
legközelebbi ürgenyílásban... Ej, Pista, három esztendeje keresem már az
emberem, de nem tetszett nekem eddig egyik fattyú se. Ha csak rájuk pil­
lantottam, a félsz mindjárt hanyatt vágta magát a szemük pilláján. De te áll­
tad a tekintetemet, te megmertél ütni engemet, aki agyontaposhatnálak...
Ej, Pista, ez volt a te vizsgád...
- Igazán mondja, János bátyám, nem tréfál?
- Már hogyis tréfálnék, hiszen megmondottam: Ember emberrel jó, az­
az hogy mindenki magához illőt válasszon magának. Jobbnál jobb is lehet,
azaz hogy semmi dolgunkban ne bízzuk el magunkat. A címeredet, a somfa­
botot meg el ne hagyd soha, m ert ahogy a nóta is mondja, arról ismernek
meg, ahogy én is róla ismertem rád, Pista, te!

Megismerni a diófát ágárul,
Juhászlegínt hosszú somfa botjárul.
Pergált getya, kis kalapja, de lapos,
Szesretője kettő, három, takaros.

- No, Pista, kíszülj, az első bojtárom te leszel. Elvállalod?

158
M iért első a juhász ?

Hüse János juhászbojtár a kígyósfejű juhászkampót felemeli és engem
iskoláz a kerge felől, mely ődöng céltalanul a görbébbik legelőn. Nem akár­
hol a nagyvilágban, hanem a macskatelki juhhodály előtt, ahol támasztjuk az
ajtófélfát.
A kerge juh előbb jobbra, aztán, ha elunta, balra karingyál, mint a korcoló
fatű, néha pördül is, mint akinek darázs dorombol el a füle mellett, s ahogy
észreveszem, rettenetesen iszonyodik épeszű társaitól. Egy világért nem
húzódna a közelükbe.
- Félre legel.
- Azt meg miért teszi?
- Azír, mer a motosz van a fejibe.
- Miféle motosz?
- Hát amék benne van, amér kerge!
- Megvész így az istenadta - veszem védelmembe szegény jószágot.
- Dehogy vész meg! Józsi bátyám majd megdoktorolja.
- Mit tesz vele?
- Kioperálja.
- Kioperálja?
- Igen, csontrétbe járó acélcsikóval.
- Ezt meg hogy kell értelmezni?
- Hát a csontnyelű bicskájával lékeli meg, instálom. A bicskával kivájja a
koponyát, akkora formán, mint egy sziromlevél, kiveszi a fírget, oszt a cson­
tot visszapászítva kékkűbül hint a sebre, azután borba mártott kenyérbéllel
betakarja. És már legelhet is, ha akar.
- Sose hittem volna.
- Mit, instálom?
- Hogy a juhásznak ekkora tudománya van.
- Hisz, azír első a juhász - mondja nyomatékkai a bojtár. - Tudománya is
van, no meg szíp falkája, ahogy a nóta is igazolja:

Gazdag ember a juhász,
Van nyája, bundája.
Fecskehasú szamara,
Szemfüles bojtárja.

159
Ez rendjén is volna eddig, ha egyebek (pásztorfelekezetek) véleményét
nem ismerném az elsőség dolgát illetően. Most azut tegyen igazságot az
ember, hogy kit illet az elsőség a pusztában? A csikóst, a gulyást, a kondást,
avagy a juhászt? Hogy rúgja meg a szarka rézbocskorával a kergét, a fecske­
hasú szamarat, vagy a juhász szemfüles bojtárját!

A megkompolyodott nyáj

A hodály előtt három falka juh koptatja a gyepet nagy csendeskén. Előbb
még itt tévedeztek a közelünkben, s mire a bojtár bevégzi a történetet, már
oda alá húzódtak a telek lábjába. Külön-külön barázdában legel a három fal­
ka, de nicsak! Valami váratlan ijesztés riaszthatta meg a bárányt, m ert a bal­
szárnyon lévő falkából hirtelen futni kezd vagy félszáz juh. Elég annyi, hogy
a bárány észrevegye a gyepen az árnyékát és már szalad is esze nélkül.
Nos, a felbolydult nyáj megcsavarodik, és merevül tart a középső falká­
nak. Nagy baj lenne abból, ha elérhetné, ha a bárányok összekeverednének,
bojtár legyen a talpán, aki a másfél ezer juh közül a magáét külön válassza.
Tanár, Hüse János segédbojtárja, nyargalóra fogja a dolgot, m ert hiszen
az ő falkája a renitens, azaz, hogy az ő nyája kompolyodott meg.
No, mi lesz most?
Sikerül visszafordítani? Nem sikerül?
- Érvénytelen a szaladás - vélekszik az egyik bojtár.
- Ne fuss, te! Csak elébb ugratod.
A kutya, mintha értené a hozzáintézett szólamot, megtorpan, s gazdájá­
ra pillant.
- Ne fuss, te, elől a bárány leragadt.
- De az anyák előbbre taszítják!
- Taszítják, de a fejős visszabőgi a bárányt.
- Talán?
- Szól is már a hívó muzsika.
- Elhúzódnak talán.
- E l.
- Visszafordult a bárány eleje balra.
-N o?
- Tanár, vissza, te! Nincs már hiba.
- Visszacsavarodott az égisz.
Most már a kutya se áll tétlenül, riktérozza keményen az észretért fal­
kát, kérdezi a leckét az esze nélkül rohanó pázsotbáránytól:
- Betartod a tilalmast, te?
Míg a bárányok a betanult szöveget fújják, a juhász elégedetten tekint az
okos kutyára, akiről a juhásznóta is elismerően azt mondja:

160
De a Virág jól vezette,
A Sugár előre vitte,
Nagy nehezen esthajnalra,
Együtt vót az égisz falka.

Juhásznapirend

A jeles történet múltával felém vág a nyájajuhász:
- Azt felírta-e már, hogy a juh is imádkozik?
Azt hittem tréfál, s jámboran összecsuktam irkafüzetem, de aztán ahogy
a legelésző falkára tévedt a pillantásom, ahogy fejük meghajtva koptatták a
füvet, valóban az imádkozó, térdeplő anyókák jutottak az eszembe.
- Nem most imádkozik - int a juhász.
- Hanem?
- Reggel, amikor felébred. Ahogy megnyitjuk a hodályajtót, elébb feltérdel,
és bégetni kezd, mintha csak imádkozna. Aztán megrázintja a gyapját, s leszór­
va róla a port, szalad ki a pusztába. így ébred a juh, instálom, a juhászhajnalra.
A juhászhajnal alatt pedig a sötét hajnalt kell érteni, a napfelkelte előtti
időt, amikor a minden rendű rangú juhfelekezet: a canga (fejős), a kos, a jer­
ke (nőstény), az apácajuh (hároméves), a toklyó (kétéves) az ürü (heréit), s
a kosbárány a legelőmezőre megindul. Persze csak a szabados juh, m ert a
hodályos juh tovább is bezárva marad.
A juhászhajnalt aztán követi a juhászdél, mely alatt Macskatelkén dél­
előtt tíz óra értendő. A bojtárok ekkor ebédelnek. Könnyen megtehetik,
m ert ezidőben a melegtől elpilledt juh meglippen, megül veszteg, és délig is
elpihenget. Aztán a fejés következik, majd utána fűkoptatás este tíz óráig,
amíg az esthajnalcsillag fel nem fut az égboltra, s takaródét nem fújnak a ju­
hászok. Ezután már a bojtár bebújhat a bundába, és alhat juhászhajnalig, azt
pedig tudjuk már, hogy mikor van.

Az ELÖLJÁRÓ

Az elöljáró nem a bojtár, nem is göndörszarvú vezérürü, akinek pergő,
szépen szóló csengettyű hintázik a nyakában, hanem a fecskehasú csacsi,
aki a falka előtt jár, s akire a bojtárral rákötöttük a beszélgetés fonalát.
A feketebojtár (a fejős) támított ide a hodályhoz, nem gyalog, nem sza­
márháton, ahogy illene egy igazi juhászhoz, hanem, uram bocsá, egy bicikli
nyekergő pedálját taposva.

161
- Hé, Ferke, csámpázik a pléhszamár - kiáltott rá Józsi bácsi, aki biciklit
ki nem állhatja, és még azt is hozzátette: - Rí is az ebadta. Esőt jósol. Hogy
a ménkű csapna a farkáho!
Aztán ahogy a biciklit elnyeli a hodályajtó, Józsi bátyó bámul a pusztába,
mintha valóban felhő lobbanását figyelné.
Nem felhő tormódzik az öregbojtár nagykarimás kalapja alatt, nem bi­
zony, és nem is azon tűnődik, hogy mint kellene elválasztani egymástól a bá­
rányok kövérét, hitványát. Tudom én, hogy micsoda kép lappang ezüstszá­
lakkal koszorúzott konok fejében.
Iderajzolom. így:
Vessző, vessző, vesszőcske, készen van a fülecske. Mégpedig nem akár­
milyen, hanem hosszú szamárfül, melyről ezen elmés mondást költötték:
Rászáll, mint szamárra a fül.
Nincs igaza a mondásnak: a két fül nem száll, hanem igenis takarosán áll
a csacsin. És nincs is benne semmi restellni való. A jámbor fülest egyébként
gondolatban se szabad sértegetni, m ert hivatalviselő, azért is olyan komoly
mindig. A juhászpélda igazolja mondásom: Sok szamár hord bársonynyerget.
Vagy íme egy másik változat: Szamár állott ló elibe. Hogy még világosabb le­
gyen a dolog, errefelé azt is hozzáteszik: Azért csak kitetszik belőle a sza­
már! Egyébként szürke dolmányt visel, de a pantallója meg a hasaalja fehér.
(Ezért fecskehasú hát a szamár.) Ennél azonban fontosabb, hogy naphosszat
csak hallgat. Megtanulta a hosszú szolgálat alatt: „Hallgass” olyan jó dolog,
kiben sok jó forog. Ha pedig nagy ritkán megszólal, akkor meg éppen ara­
nyat ér a szava. Hiszen abból tudják a bojtárok bizonyosan, hogy eső lesz.
Az időmegjelentés is fontos hivatala, de mégsem ezért szegődtette ma­
ga mellé a régi idők juhásza. Ahogy róla dalolgattak régenten:

Pakolj rögtön szamaradra, te bojtár!

az én Józsi bátyám emlékezetének mezejében is az a szamárcsikó tévedez
most, akit ő utoljára felnyergelt.
Hogy is nyergeli fel, hadd lássam!
Előbb megjuhásztatja, azaz a tenyerével megveregeti az orcáját, amitől
csacsilelke megszelídül, s engedi, hogy ráterítsék a vaskos szűrposztót. A
bojtár erre teszi a nyerget, a tergenyét, melyre rákerül a bojtár éléskamrá­
ja, s minden himmi-hummija. Tömlőbe, azaz bőrtarisznyába, a hószín ke­
nyér, zsákba a tészta, szalonna, aztán a főkötős bunda, a rezes balta, a gunaras
harang és legfelülre a rézbogrács.
Rászól ekkor az ékesen felkészített fülesparipára.
- Induljunk is akkor!
Az elöljáró beáll a barázdába, akarom mondani a Hármashegyi birkajárás­
ba. Utána lódul a harangos ürü, a vezér, őt kíséri a bégető falka, s a fürge pu­
li zárja be a sort.

162
Most pedig felrezzentem az öreget álmodozásából.
- Hát a kergével mi legyen, Józsi bátyám?
- Várjon a sorára! Várni kell, amíg a motosz feljön, mer annak is megvan
az órája, amikor én a bicskámat nekitámasztom konok koponyájának.
Igen ám, ezt már mi is megtanultuk, majd amikor a csontréten az acélcsi­
kó nyeríteni fog, majd akkor.

A juhok neve

Például: muzsikanyakú. Azért muzsikanyakú, m ert bárány korában he­
gedűmuzsika formájú jel volt a nyakában. Az övében hüvelyknyi darabocs­
ka, az anyjáéban legalább háromujjnyi. E bárányjel segítségével tudta össze-
passzítani a bojtár a bárányt az anyjával. M ert a juh nagy spekuláns ám! Azon
mesterkedik a legtöbb, hogyan, miként szabadulhatna a fiától, azaz hogy mi
módon is távoztathatná el magától a szoptatást. így azonban akar, nem akar,
a bárányt a bojtár csak alátolja.
Itt tibláb a közelünkben a pacsirtafejű. Ez a neve, mert hiszen innen is jól
látszik, hogy konty van a fejebúbján. A laposban magánosán ődöng egy feke­
tegyapjas, az az ingelszakítós. Mellette van a hátmászós, s a kicsiny cigányfe­
kete. Kissé odébb a csengős. Az a bégető pedig a csuporbatermett-orrú.
Most aztán válasszuk szét a juhot, m ert összehömbölyödtek a falkák.
Olyan egyformák az én szememnek, akárcsak az ujjaim. Göndörek, sová­
nyak, egykedvűen nyalják a sót, akarom mondani a silány fűtorzsát. De ezt a
vén cangát, ezt a csuporbatermett-orrút én is el tudom már választani a többi­
től. Őt én is ismerem, s a rajzát is megadtam néhány sorral feljebb. Ő ugyanis
a bolond kerge. Vajon mikorra jő fel a motosz konok koponyájában?

A JUHHODÁLY TITKA

Kos van a lyukban

Csige Sándor fejős trónol a kisszéken és fej szaporán. Naponta két ízben
végzi e műveletet: reggeli fejéskor, és délután bőgőre fejőskor. Háromszáz
juhot fej meg egyvégben, s ezért minden mozdulata kiszámított, feleslege­
sen még a szempilláját se rebbenti. A lécrekeszték, a szorító folyosóján vé­
gigbaktat a soros canga, annak elkapja a hátulsó lábát, és a tejsugár már üti
is a sajtár oldalát. Az üres dézsába vékony hangon ütődik:

163
- Ci-ci-ci!
A tejjel teli sajtárban vastagon szól:
- Tyu-tyu-tyu!
Tizenöt másodperc jut egy cangára, a markolásra, a tőgyrántásra, s a ba­
rátságos hátbavágásra, ami annyit jelent:
- No, eriggy!
De kell is noszogatni a cangát fejés után! Fut az esze nélkül, nehogy rá
mégegyszer sor kerülhessen. A legszívesebben lefutna a föld hátáról szé­
gyenében. Hogy szégyenlős fejőskor a juh, azt onnan látom, hogy a fejét
mind másfelé fordítja, a világért se néznének Sándorra.
- Mint a cérnaszál - mondja a bojtár, ami alatt azt érti, hogy vékonyan ad­
ja. - Pedig az aranygyapjas jó tejelő.
Az aranygyapjas alatt nem Mátyás király juhászának aranyszőrű báránya
értendő, hanem a merinói juh, melynek ugyancsak görbe utat kellett bekarin-
gyálnia, míg pusztánkig eljuthatott. A görög monda úgy meséli, hogy még a
trójai háború előtt egy emberöltővel történt, amikor a rettenthetetlen Jáson
a Kolchisi partokra vitorlázott, hogy elhozza a kosnak az aranygyapját, me­
lyet oda elvittek, s a szent berekben feláldoztak. Jáson ötven bátor vitézével
hajóra szállva kelet felé tartott, majd sok veszedelem közt a Fekete-tenger­
re jutva, végre elérkezett a keresett városba, valahová a Krím-félsziget tájé­
kán. Miután a király parancsára az érclábú bikával a mezőt felszántja, Medea,
a király lánya segítségével elrabolja az aranygyapjút. A monda hallomása
szerint így jutottak a görögök az aranygyapjas (finom szőrű) juh birtokába, s
tőlük vándorolt tovább Latiumba, Caesar Galliájába, s onnan a Pireneusokon
túlra, ahol a mór pásztorok kezére jutott. Ok nemesítették meg a merinói ju­
hot, s az ő kezükön veszett el a nőstények szarvkoronája is. A monda arany­
gyapjas vitéze Hispániából került át Franciaországba, s majd a szász válasz­
tófejedelem közvetítésével Mária Therézia királynő hazánkba továbbította
kvártélyra.
Míg az aranygyapjas vándorútját elmesélem Sándornak, a szorító mögött
a feketebojtár, Ferke riktérozza a tülekedő juhokat, melyek a szorító kapuja,
a lyuk felé egy világért se fordítanák a fejüket, hanem éppen ellenkezőleg, a
sarokba igyekeznek rendületlen.
Merő gyapjúhegy a hodály sarka, melyből száz ijesztő sárkányfej tekint
rám. Persze ez nem az igazi, csak olyan nyúlszívű százfejű sárkány, és nem
hinném, hogy ez a kép ihlette volna a félelmetes meseszörny megalkotásá­
ra a régi képíró fantáziáját.
A fekete bojtár se andalodik el a látványon, hanem szabályos időközök
szerint egy nagyot kurjant:
- Ne, te! - s ráadásul a juhászkampóval is oldalba érdekli a soros cangát,
amelyik ész nélkül ugrik és nem vár további biztatásra.
A gyapjúhegyből tátongó ijedt sárkányfejek megnyugosznak egy percre,
s úgy tesznek, mintha nem tudnák, hogy mi következik.

164
- Hij, te! - csattan fel Ferke hangja és hirtelen odasóz a soros juh bundájára.
A juh megugrik, a bojtár pedig nevetve hozzám fordul:
- Kos az ebadta! Összekeveredett a cangával.
- Hijj, te! - ez azonban már a tilosba tévedt kosnak szól, amelyik tudja
már, hogy cigányútra tévedt s ezúttal nem vár rá jutalom. Kényszeredetten
ugrik a kapuba, s farkasügetve halad a folyosón, ahonnan nincs többé vissza­
térés. A pályát végig kell futni.
- Kos van a lyukban - kiáltja a feketebojtár Csige Sándornak.
Még aztán kos! Mintha nem volna elég baj a sok szégyenlős cangával.
No, hadd el kos! Te is meggondolod, hogy még egyszer ide begyere.
Bár a szemfüles állat a fejőszék előtt megugrik, azért az útravalónak szánt
ütleg elcsattan a bundáján.
- Kos, tee! Fogd meg, tee! - kiáltja a fejős a kutyának.
S amíg az okos puli a póruljárt juhot abriktolja, s a macskatelki szenten­
ciát a fülébe morrogja: Saját kárán tanul az okos. Illetve pulihoz illő rövid­
séggel csak annyit mond: Kárán tanul a kos - azalatt a fejősbojtár a sajtárban
megmeredt ujjait áztatja.

A juhászné pendelye
A gyepre van terítve,
Én fekszem a szélire,
Babám meg az ölembe.

Bárányiskola

A Macskatelki bárányiskolának nincs igazgatója, mégcsak tanfelügyelője
se, mégis példás rendet és szép előhaladást tapasztalok. Igen ám, m ert Buj­
dosó Vendel a csepp báránynebulók rektora, aki praktikás ember, s bár bizo­
nyítványa nincs róla, azért rettenetesen ért a pszichológiához.
Ő az ellető juhász, s az ő gondjaira van a maszületett-bárány legalább
hat-nyolc hétig. Az iskolájuk a hodálysarokban van, ahol példás türelemmel
foglalkozik Vendel a buta kis jószággal.
- Nem buta ez, könyörgöm! - kacsint az öreg. - Tudják ezek a bárányok
az egyszeregyet, mint a vízfolyás. Kórusban mondják éppen úgy, mint a kis­
iskolások, csak győzze hallgatni az ember.
- Egyszer egy? - szólok a báránynak.
-B e .
- Kétszer egy?
- Be. Be.
- Kitűnő.
Nagy igyekezetükben egymás szavába vágnak, s ahogy észreveszem, a
számtant nem a tizes számrendszer szerint fújják, hanem tetszés szerint,

165
ötös, hatos, hetes rendszerben. A söprögetö bojtártól azt is megtudom, hogy
azért muzsikál is szorgalmasan a kisbárány, m ert az anyját hívogatja sze­
gény, amelyik odavan a jerke csapatban, és fogyasztja a reggeli takarmány­
adagot. Majd ha jóllakott és felivott, akkor visszasiet a hodályba, s abban a
percben szól is a csengő az iskolakapuban: vége a kényszerű fogságnak.
- Hát ez micsoda medália? - mutatok az egyik bari nyakában fityegő fa­
bábura.
- Nyárfából mesterkedett bárányjegy - feleli a bojtár. - Kis csuprocska.
Az anyja nyakában is csupor van, csak nagyobbacska. Ez a bárányjegy nagy
szolgálatot tesz, m ert bizony megesik, hogy rossz kapun kopogtat hazame­
net a kis nebuló, de azért nem kell félteni. Nem kerül rendőrkézre az elté­
vedt bárány, mert ott az adresz a nyakában, s végtére is megfogózhat az any­
ja gyapjában.
- Mit tanulnak itt az iskolán?
- Enni, meg inni tanulnak, m ert igen mafla jószág ám a lelkem. Bár az
etető válú itt tartózkodik a rekeszték oldalában, azért csak büzlögetik a ten­
geridarát. Nem fűlik hozzá a foguk. Ha beleütöm az orrukat, olyan fintort
vágnak, mint a kisiskolás, akit csukamájjal biztatnak. Persze, hogy ízlete-
sebb a jóillatú, édes tejecske, azt meghiszem, de azért pár hét múltán csak
rákapnak a száraz ételre, s az anyajuhok már indulhatnak is a mezőre a fal­
kába.
Szaladnak haza a jerkék, vége a tanításnak. Vendel is kinyitja az iskolaaj­
tót, s a kis bárányok hazafelé kerekeznek. Ez a lecke a legkönnyebb. Még ta­
nítani se kell rá őket, mégis tudják, hogy mit kell tenni a tejescumlival.

Az árva bárány

- Van olyan jerke, amelyik nem szereti a fiát - meséli Vendel. - Elég rit­
ka madár, de azért néha nap megtörténik.
A bojtárnak erre is van praktikája. Berekeszti a szívtelen juht a kalodá­
ba, a fogadtatóba, a fiával együtt, és egy hétig ott tartja étlen-szomjan, amíg
csak el nem vállalja. Ha aztán jó útra tér, vége a kényszerű fogságnak, s me­
het a többi után.
Az is megtörténik nem egyszer, hogy elpusztul a kisbárány az anyja alól.
A bodzavirág-tekintetű jerke étlen-szomjan vergődik, siratja a fiát. Összefa-
csarodik a bojtár szíve, ha ilyenkor látja s hallja a szerencsétlen, gyászoló ju­
hot.
Vendel rajta is segít a maga módján. Keres olyan anyát a csapatból, ame­
lyiknek ikrei születtek, s az egyiket úgy se bírná felnevelni, ha akarná se.
De nem is nagyon igyekszik, s így árván marad a kis ártatlan. Nos, ezt az ár­
vát felöltözteti a bojtár az elpusztult kisbárány bundájába, és odaállítja a sí-
ró-rívó anya alá. Ha a mostoha virradatig elfogadja, akkor már nincs semmi

166
baj. Reggel vidáman küldi iskolára, és délután türelmetlenül várja haza a kis­
iskolását.
I
Ősszel felé van az idő,
Tarjasodik a hófelhő.
Sírdogálnak a bárányok,
Mert nincs nékik édesanyjok.

Ne sírjatok, kisbárányok,
Van még néktek jó gazdátok,
Jó gazdátok, jó juhásztok,
Aki gondot visel rátok.

JUHÁSZDERÉKALJ MEG A PIPAGÖDÖR

Puliiskola. Kezdem a pásztorpéldával: Késő a vén ebet táncra kapatni.
Nos, Gém Menyus, kospásztor, a maga kártyájából folytatja: Szopós korától
ismerni kell őkéimét (a pulit), m ert akkor már elválik, hogy mennyit lehet
rákötni a farkára. Odavágom elé a kifordított báránybőr sipkámat, azut, ha
ráugrik, morog, cibálja, lehet is megaranyfüstözni. A vérébe van ojtva a mes­
terség, s a jószág gondja. Azut iskolára fogom, botra ugratom, majd viszem
a juh mellé, hadd lássa a munka szabályát. Két hónap múlva, ha jómenésű,
egy mérföldről is visszafordítja a juhot.
Menyus kinyújtja a botot, a puli megiramlik, ahogy feltartja, a kutya is el­
hagyja a futást.
- így m ent többről többre, amint látja. Kitanult - s huncutkodva még
hozzáteszi: - De már ez se a fődön jár.
- Hát hol? - kapok a szón.
- Hát hol járna? A talpán, instálom - majd engesztelőén hozzáfűzi még:
- így mulatgattunk, amíg a rígi világ lílekzett, manapság, annyi jószágot gyűr­
nek ránk, hogy írkezisünk sincs hozzájuk.

A cifraszarvú racka. Vékony a lába, akár az idei nádhajtásé, s fekete, mint
a pipacsutora, de azt a rosszakarat se mondhatja rá, hogy suta juh, m ert a
szarva igen szép, s ami ennél is többet mond: hatvan centi hosszúra is meg­
nő és pörge. Azaz dugóhúzószerűen csavart. És ráadásul nemcsak a kosnak,
hanem a jerkének is van szarvkoronája.

167
I

E szép jelvényért tenyésztette a magyar ember, a szilaj jószág azt hálá­
ból ellátta élelemmel, ruházattal. Vörhegyes, szálas gyapjából verték a szűr­
posztót, teje, túrója századokon át kedvelt eledel volt. A rackajuh készsége­
sen kísérte a honfoglaló ősöket a nagy úton, rézharangját szomorún csörget­
ve ott ballagott valahol az asszonyok ekhós szekerének árnyékán. A XIX.
század elején m ég uralta az Alföldet, mostanlag már csak egy marékravaló
tévedez belőlük a Hortobágyon, nagy céltalanul, mint lidérctűz a pusztában.

Birkanyírás. Nem a borbélyok dolgáról lesz szó, hanem a juhokéról. Nagy
nap volt a nyírás régen: május dereka táján elsődjére, aztán Kisasszonykor
másodszor. Bállal, dudaszóval kötötték egybe, de leginkább csak akkor, ha
kövér gyapjú term ett, azaz hogy a sovány szelek nem szedték ki a zsírját. A
juhászbálban szólt az erősszavú duda, a gyenge szavú furulya, a búshangú
tambura, s ropták a táncot a bojtárok kivilágos kivirradtáig. De hol van már
a szokásos csacsiverseny, a jóillatú bürgepaprikás, s a búshangú tambura?
Az ám, a tamburát el ne felejtsem bemutatni!
A pásztor maga reccsentette egy darab nyárfából. Az alkalmas hasábot fi­
nomat kivésegette, s egy rezonáló vékony deszkával passzította össze, im­
már csak hat fáin dróthúr kellett hozzá, meg lúdtoll és megszólalt. Ó, ha
megszólalna mégegyszer keserédes szava, tudom, a legvénebb bojtár is fel­
támadna sírjából!

Pipamesterség. Ladányi József szájában szép magaskupakú debreceni cse­
réppipa darvadoz. Darvadoz csak, ha mondom, s nem füstöl, nem bűzöl, egyéb­
ként, ha azt tenné, annak se volna jelentősége itt a tiszta levegőjű pázsitme­
zőben.
Az öreg Mónizs Kari bácsi készíti a leghíresebb pipákat erre mifelénk. A
pipagödör a Vajdalapos széliben unatkozik, onnan vészén az öreg jó sovány
agyagot egy összemarékkal. Az agyagot pipamintába veri, s az egész cserép­
pipát rézzel beborítja, kiégeti. Pipaszárat a varjaktól hangos ohati erdőből
maga a bojtár szakít. Puha varjútövis ágat, sárgahasú kecskerágót, jószagú
kökényt, azt tüzes dróttal kifúrja, s úgy illeszti a pipába, oszt kísz.
- Azut szíjuk a küszöbön vágott szűzdohánt, és űzzük a szúnyogot instá-
lom - rekeszti be Ladányi József a tanítást.

Fekete korsó. Nádudvari illetőségű és kiszorította a facsobánt, valamint a
régi ivókürtöt, amiről az az elmés mondás kelt: Végig lyuk volt a szája, ins-
tálom!
Nem kell hozzá egyéb, mint korsónak való lágy agyag, és az alábbi re­
cept, amint megírom:
A lágy agyagból jó összemarékkal szakít a mester, és azt megformálja a
korongon, ahogy a nádudvari fazekasok is csinálják. A korsót aztán kiteszi a
napra, hogy száradjon, majd olajoldattal bepamacsolva száraz posztóval lesi­
mítja, finom kaviccsal pedig lesikálja. Ekkor egy kevés kátrányoldattal meg-

168
locsolja, megkarcolgatja és a kemencében kiégeti. Olyanképpen, hogy a füst
átjárva megfesse. Két álló napig marad benn a füstön, s ha onnan kiveszi,
már csak szeszbe mártott puha ronggyal kell bedörzsölni, s úgy fog ragyog­
ni a szép mázas fekete korsó, mint a mesebeli király legünnepibb csizmája.

Gomolya. Kóstolgatjuk a feketebojtárral, m ert ő maga saját kezűleg dürüc-
költe. Előbb elszűrte a tejet, majd üstben szép lassan melegítve savóoltót
tett bele két kanállal, amikor megalvadt, sajtruhába kiöntötte. Abban addig
dürückölte, nyomogatta, amíg a savó ki nem szorult belőle, s a cipóforma
gomolya fel nem került a sajtpolcra. Ott mosolygott mindaddig, míg csak
meg nem ism ertette Ferke a csillagos bicskával.

Juhászderékalj. Ha a sötét este megérkezik, mint most is, a bundaaljat
összeszedegeti a bojtár fejvánkosnak. A bunda kötése marad a szalmazsák,
melyet simára hajt, hogy jó fekvés essék rajt. A feketebojtár megesküszik
rá, hogy a szóba hozott mesebeli királynak sincs ennél alkalmatosabb szál­
lodája. A mai napra szánt leckét ezzel be is rekesztem, s a gomolyaszagú éj­
szakában megvetem a juhászderékaljat, és ha igaz, a pipagödörben birkanyí­
rással, s puliiskolával álmodom.

Mindenfelé kerek az ég alja,
Szegín juhász, szűr a fejed alja,
Nem is lehet mindenkinek párna,
Én se fekszek a paplanos ágyba.

PÁSZTORKALENDÁRIUM S BÚCSÚ A TANYÁTÓL

Indulás a tarlóra

Demeter két napja felé,
Fordulj juhász tanya felé.
Előbb hányd ki a magadét,
Úgy olvasd meg a gazdáét!

Megjegyezték már a babost,
Utána meg a kolompost,
Viszik a bijogzó vasat,
Juhász szíve majd meghasad.

169
Ha felülök a csacsimra,
Keresztet vetek magamra,
Mert nem tudom, mely órába
Botlik meg a csacsim lába.

így beszél a rímbe szedett pásztorkalendárium a fűgyökér megszakadá­
sának évadján; s megmondja a bojtárnak, hogy mit tegyen, mire vigyázzon,
s legfőképp, hogy merre induljon. A pásztor hallgat a jó szóra, s Demeter
napján (október végén) széthányja a juhnyájat, a bijogzó vassal a juh fülét ki­
csipkézi, s annak nevét felróják a gazda könyvébe. A debreceni gazda átveszi
a jószágot, s a bojtár búcsút vehet tőlük a következő Szent György napig, ha
el nem adja addig a bárány a bundáját, avagy szállást nem nyer a bográcsban.

Beüzentem debreceni gazdának,
Győjjenek ki olvasni a jószágot,
Ha kimegyünk azt a bárányt olvasni,
Ugyan, Mihály, számom tudnád-e adni?

Az én juhászaim már nem üzennek be a gazdának, s a debreceni gazda se
jő többé juhot számolni a pusztába. A Hortobágyon szerte legelésző har­
mincezer juh ma már az Állami Gazdaság tulajdona, s a juhászok is léptek
egyet előre, mint akinek a pantallóját nem gyolcsból, hanem posztóból szab­
ták kétágra, azaz hogy hivatalviselők lettek. Nem kommenciból tengetik im­
már életüket, hanem havi bért kapnak az Állami Gazdaság kasszájából, me­
lyet Szásztelkén őriznek. Nyírni se kell nekik többé a juhot nehéz kézi ol­
lókkal, immár lekopasztja őket a villannyal hajtott ördöngös masina. De nem
is kíséri a birkanyírást juhászbál, csacsiverseny, s hajdútánc a csárdaudvaron.
A nagy juhhodály előtt sürr-forr a bojtár, s annyi a bárány, hogy a pázsitot
is befedi a bundájuk. Igen ám, m ert elérkezett az indulás napja, holnap őszölni
mennek a falkák a tarlóra. Itt hagyják a leborotvált legelőkertet, melyet az ősz
meglocsolt ugyan, de immár érvényüket vesztették. Angyalházára, s az elepi
pusztaszélbe húzódnak, ahol még találnak giz-gazt, tarlórépát, gyökeret, amíg
a gonosz uralkodó szél abból a barázdából is ki nem veti őket végképpen.
A tarlókat egyébként ilyenkor ősszel a lilik tartják birtokukban, de nem
tesz semmit, jámbor teremtmény a bárány, könnyű vele egyezkedni, alkudni.

A lilik mezeje

A lilik mezeje túl van a pentezugi gulyajáráson, ahol legalább százezer
vadlúd legel, sziszeg, verekszik, tollát fényesíti, s olykor-olykor tollzáport
hullat a tarlóra. Amikor a juhok farkasügetve megérkeznek a tartományba, s
a vezérürü pergője megcsendül, mennydörgésszerű robaj rázza meg a leve­

170
gőt. A százezer vadlúd egyszerre szárnyra kap, s olyan szelet hajt, hogy a
napnyugati kunszél, az apjáról fúvó északi szél, az anyjáról fuvalázó déli, s a
sivatagos keleti szél semmi a lilik orkánjáról fuvolázó déli, s a sivatagos ke­
leti szél semmi a lilik orkánjához képest. Rettenetes gágogásuk befedi az
égboltozatot, majd V betű formán csapatokba verődve elvonulnak a Halastó
irányába, azaz átadják a helyüket a juhoknak. Másnap aztán, mintha mi se
történt volna, békén róják egymás mellett a tarlókat, ahogy ősi napirendjük
megszabja.
(A lilik ősi napirendje: juhászhajnallal ébrednek, tehát napfelkelte előtt,
s a reggeli mosdás után aló! indulnak a tarlóra. Itt csipegetnek reggel nyolc
óráig, akkor szedik sátorfájuk s visszatérve a tóra, halásznak, delelnek, to­
tyognak délután négy óráig. Délután újra a tarlón vannak, s csak éjszakára
térnek meg a halastavi szállodákba.)

Búcsú a juhásztanyától

A juhászkunyhóban együtt vagyunk mindnyájan. Kospásztor, nyájaju-
hász, fejős, kisbojtár üli körül a keskeny nyárfaasztalt, s józsai karcos bo­
rocskával strázsálja, azzal búcsúztatjuk az elmúlt szép napokat. Olyan nagy
a jókedvünk, hogy a setét este siránkozva zörgeti a kunyhóajtót, ő is kérez-
kedne befelé.
- Nem érti a mi nótánk rajzát, akit nem a juhászkampó nevelt - mondja
a mellettem iszogató Hüse János. - Itt kell annak megszületni kinn a pusz­
tában, vagy legalább is itt a barázdájában, különben nem ismer magára, mint
a hadházi juhászbojtár.
- Tudja, úgy törtínt az, hogy a hortobágyi nagycsárdába a tormódzó vi­
harfelhők elől bemenekült a sámsoni plébánus, a hadházi juhászbojtár a nyal­
ka bajuszával, meg egy vándorborbély-legény. Estére kelve már jól felöntöt­
tek, a plébánus s a bojtár összetegeződött, egyedül csak a borbély emelget­
te a szokottnál ritkábban a poharat. Úgy éjféltájban megállapodtak, hogy
előbb a borbély, majd a bojtár virraszt, a plébánust nem is vegzálták, m ert
annak bizony hasznát venni már nem lehetett. Nos, alighogy a bojtár elaludt,
a huncut borbély előkapta a beretváját, s takarosán learatta vele a koma kac-
kiás bajuszát, majd nemsokkal ezután felköltötte. A koma rágyújtott nagy ál­
mosan, majd véletlenül a fali tükörbe esett a pillantása.
- Híjnye, az áldóját! - kiáltott fel megrökönyödve. - Te, borbély, hiszen
azt mondtad, én strázsálok éjfél után, és mégis a plébánust költöd fel.
A borbélynak, aki a plébánus pénzével a juhász pénzét is elemelte, ekkor
már hűlt helye volt. így törtínt, instálom, hogy a jámbor nem ismert magá­
ra. De mi is úgy járunk hamarost, bennünket is megberetválnak.
Hogy ez utóbbit mire értette, az új módira-e, melynek acélküllős kereke
begurult már ide is a juhásztanyába, vagy hogy a fekete gubás öreg bojtárt

171
értette alatta, aki pányvakötéllel érte jön, s felkészteti majd a feketekese
szamár hátára? Nem tudom. Mintha nem is ügyelne tovább a szavamra, csak
fújja egykedvűn a maga nótáját, s húzza, mint féllábát a komondor, akit a kap­
cabetyár elütött.

Hortobágyi csárda előtt a nyájam,
Közepibe fakószőrű szamaram,
Zálogba van fehér ürüm csengőstül,
Magam iszok a csárdába egyedül.

Suttyó legénykék könyökölnek velem szemben az asztalra, ők leginkább
csak hallgatnak, vagy csak játszanak a nótával, mint ló az abrakostarisznyá­
val.
Nótázunk hát röviden, aztán vastagon hallgatunk, mint künn a csillagta-
lan éjszaka. Csupán a bárányok csengője rezdül olykor-olykor, m ert nem
alusznak ők sem, hiszen úrrá lett rajtuk is az izgalom. Az anyák azonban le­
tették a fejüket, s arról álmodnak, hogy mivel fordul fel jövőre a pázsit, mi­
lyen mező jő fel? Selyemfű, avagy szálkás, ehetetlen cigánybúza? Jövőre
már a macskatelki birkajárás gyepszőnyegét is felhasogatják a vastalpú trak­
tormasinák. A juhok ezt még nem tudják, ezért álmodnak gyeppázsittal, pil­
langós réttel, vadlúd kavarta orkánnal, de a juhászok sejtik már, azért repdes
ijedt szárnyon a nóta az ajkukon, amíg magukra húzzák a tíz magyar juh bő­
réből mesterkedett bundákat.

A Hortobágy féloldalán,
Sétáltam a falkám után,
Mihent két pandúrt megláttam,
Fínyes kampóm földhö vágtam.

Azt gondoltam, hogy míszáros,
Maga vót a komiszáros.
Tedd le juhász a bundádat,
Valid ki minden dógaidat!

Valid ki, hány a lopott juhod,
Nem bántlak, ha nekem adod,
Nem bántlak, ha nekem adod,
Mindig szerencsét kívánok.

Fogjuk meg hát azt a babost,
Azt a legnagyobb kolompost,
Kiben megvan hat font faggyú,
Jó gubára való gyapjú.

172
A FELAKASZTOTT SZŰR

Ősz a csárdában

Az esőverte, viharfésülte hajlékot nem ismerem meg. Az árkádok szem­
gödrei feketén merednek a pusztába, mint a vak lóé. Hiányzik a csárdaké­
ményről a fészek, nem találom Blága Györgyöt se a küszöbön, s a lompos
Hundi sincs az asztal alatt, lehet egerészni szaladt át a szomszédos kovács­
műhelybe, de ez nem bizonyos. Csupán a szél vitorlázik nagy hujjongva a fo­
lyó hullámán, melynek partján, a hídpillér lábánál, nem bányássza a sarat a
süldőmalac.
Igazi szegény idő tekint ránk innen is, onnan is. A lópata sárrá vágta a
földet, melyből mustra terpeszkedik a pajkók csüdjén, a kocsideszkán, de
még az ostornyélen is. Laci, s Ráró egyenruhát öltött, csak itt-ott villan meg
az aranyszőr, különben sárpejjé vedlett mind kettő.
Verjük le a sarat s gyerünk be csárdaszobába!
Hahó, azért nem oly sietős a dolgunk! Még mit nem! Vándorutunkból,
mely az emberi élet mérőszalagja, megint elkopott annyi amennyi, s bár to­
vább az apostolok lován vágunk neki a maradéknak, azért mi jóbarátok ma­
radunk. Nem válunk el búcsú nélkül, igaz-e?
- Ráró, Laci, mi többet nem találkozunk. Még szerencse, hogy a bolt előtt
álltunk meg, várjatok csak!
így ni!
Lessetek a tenyerembe. Itt a csemege, a kockacukor, amit ti úgy szeret­
tek, kedves hortobágyi táltosparipák.

Czinege János búcsúja

A csárdaszobába igyekeznék, de nem tudok egykönnyen bejutni. Nem a
füsttől, amiatt csak látni nem lehet, nem a rettenetes lármától, ami a kü­
szöbtől a mennyezetig háborog, hanem hogy tenyérnyi zug nincs benn, ahol
helyet foghatna az ember.
Abány csikós, gulyás, juhász, kondás lélekzik még a pusztában, az mind
itt sürr-forr most az ivóban, vagy amott fogott magának helyet a nagy asztal
mellett. Persze ülőhely ott csak az öreg számadókat illeti meg, azok mögött
állnak a bojtárok, s így hátul magunk is észrevétlen maradunk. Különben, ha
meglátna, talán nem is dikciózna tovább Czinege János bátya, aki az asztal­
főn trónol, mint Attila király széktartója, s aki elé, bár borközi állásban van,

173
a csapiár egy meszely bort állított. Az öreg bojtár arca esett, sápadt, mint az
őszi tarló, olyan ványadt az ábrázata, s a nóta is ijedten rezdül az ajkán, ahogy
hatalmas öklét kivágja az asztalra.

Nagyhortobágy Debrecennel határos,
Ki-é ez a gulya, ménes, de sáros.
A bojtárja sáron, vízen utána,
Számadója bort iszik a csárdába.

A számadó társak biztatják az öreget, de Czinege csak megszegi tar üs­
tökét, s még a göcsörtös csátibotot is odavágja az asztalra.
- Nincs az az isten, aki még egyszer ide kihozzon!
- Dehogy nincs, János bátya - csitítják a cimborák.
- Nem és nem, megmondtam. Soha többet.
- Mindig ezt mondja kend szoruláskor. De majd csipkerózsa-nyitáskor
kérdezzük fel egymást, János bátya, Felakasztja még kend a szűrt, no, fogad­
junk!
Hogy miért van ily elesett állapotban az öreg, azt megértjük, ha a kalen­
dáriumra pillantunk. Katalin napja van, tegnap hányták szét a gulyát Pentezug-
ban, s ma verik át a hídon a jószágot, hogy számolnak vele a debreceni gaz­
dának. Azért forgatja hát a keserű szavakat a vén bojtár a szájában, m ert ők
még szegődséges pásztorok, s holnap a gazda majd felkérdezi János bátyá­
mat:
- No, aztán jövőre felakaszti-é a szűrt, vén csont?
Ez a szűrfelakasztás a pásztorfogadás illemtanában nagy betű, azt jelen­
ti, hogy a következő esztendőre is vállalja a jószág gondját, aki a szűrt a tor­
nácon felakasztja. Akinek pedig a szűrét onnan kiteszik, azt szedheti a sátor­
fáját, s legjobb, ha új gazda után néz tavaszig. Nos, most nem éppen erről
van szó, az öreg Czinege nem ettől tart, hanem éppen ő köti az ebet a karó­
hoz. Kiöregedett ő már a bojtárságból, a pusztánál valamivel szélvédettebb
zugocskát keresne, ahol meghúzhatná magát öregségére.
A bojtárok azonban ismerik már őkéimét, tudják, hogy csak járatja a szá­
ját, s el nem cserélné a pusztát a török szultán nyusztprémes palotájáért se.
Nem is lehetne őt kötéllel se visszatartani fakadáskor, ha a vadvizek nyomá­
ban feljön a mézpázsit, a kamillavirág, a jó illatú bodorka, ha a kicsike sárlep­
ke rajza feltetszik a tavaszi kékségben.
Csendben behúzom mögöttem az ajtót, s a szobámban felmarkolom cók-
mókomat. A két fitogó széket visszaállítom a szalmazsák mellé, strázsálják
majd az új gazdát, aki itt nyer szállást pár napra e hajlékban, ahol az ablakra
már a kavargó köd nyomja rá homályképét.
Rámolom a rajzlapokat, a telerótt irkalapokat: nyalka csikósok, kemény-
öklű gulyások, kampós juhászok, topa kondások keverednek a papírlapokon
egymással. Nem faggatja őket immár nyugtalan tekintetű idegen furcsa kér­

174
désekkel, itt nem vitatja senki az elsőséget, s azt se kérdi senki tőlük, hogy
felakasztják-é még a szűrt valaha?
A csárdaablakon, ahogy bepillantok, látom, hogy a vén Czinege se dikci-
óz már. A vakul néző sunyi bika tekintetével pillant a társakra, míg azok
csendesen dudorásszák a pásztorok szomorú búcsúnótáját:

Mikor a juhász bort iszik,
Fakó szamár szomorkodik,
Ne szomorkodj, fakó szamár,
Majd elmegyünk a nyáj után.
I
IX.
TÉL A HORTOBÁGYON

Havaseső esik, cifraszűröm ázik...
Cifra ostornyelem, gyenge karom fázik.
B árányok a h ó alatt

Megjött az első hó. Lengyelföldről szabadult a zabolátlan szél, és miután
letörölte a port a Kárpátok sziklás rengetegéről, ahol a dörömbölő medve
bebújt a barlangjába, végigrohant a síkon őrjöngve, és ami hógörgeteg az út­
jába került, azt mind idefújta a pusztába. A zabolátlan szelek felverték az
ohati vaíjúsereget, s a havat azok hozták nagy károgva a hátukon.
Sóvágó Gergely hetvenöt szem birkája az angyalházi tarlón fogott állást.
A gazda darabig figyelte az időt, hogy mire válik. Kiadja-e mérgét nagy hir­
telen, avagy reggelre söpri a bunda a havat, estére pedig úgy körültemeti a
kunyhót, hogy a füst is csak engedéllyel röppenhet ki a kéményen.
- Merről fúj? - szólt ki a gazda a kunyhóból.
- Felűlrül, gazduram, felűlrül - válaszolta a bojtár.
- Van-í foga már, fiam?
- Csikorog istenesen.
- Viseld, míg viselheted.
Mit tehetett egyebet a szegény bojtár, viselte. A széles kalapkarimát a
tenyérnyi bundagallér alá gyűrte, s háttal fordult a szélnek. A birkák is így
cselekedtek, fejük megeresztve összebújtak egy kupacba. A szél a havat a
gyapjúhegyről szépen lesöprögette, s mellette tornyozta halomba. Egy jó
óraütés múlva szólt ki a gazda a kunyhóból.
- Vinni fogja már, fiam?
- Lángként süt az arcomba, igét, mint a tüzes vas - szólt a bojtár, s mi­
közben a bundagallért összébb fogta, haragos pillantást vetett a kunyhó fe­
lé. - Bárcsak én kérdezhetném, s te lennél ide ki - dalolta magában. - Tu­
dom, holtod napján is megemlegetnéd ezt a pillanatot. Igazságtalan az élet,
az már bizonyos! Az egyik ember fölé ereszt rak, a másik meg csupán a csil­
lagos eget vallhatja takarójának. De az még hagyján, ha csillagos! Olyankor
a szél is elhever valahol sziklás odújában, s nem szaggatja a bundáját a sze­
gény pásztorembernek. Már éppen azon volt, hogy belöki az ajtót, s cserél a
gazdával, amikor az újra megszólalt.
- Van-í foga már, te?
- Harap, mint a veszett eb, gazd uram - koccantak össze a fogai. - A bot
is idefagyott a tenyerembe.
A gazda se vette most már tréfának. Késedelem nélkül kilépett, s ahogy
térült, fordult, bizony a bunda seperte a havat takarosán. Körös körül rez-
gett-mozgott a föld, a szél rendületlen kavarta a havat nagy seprűjével, csak
a juhok álltak a kupacban jámboran, tudomást se véve a fertelmes időről.

179
- Pustol mán, ha nem sietünk, idelep! Még egy óraütés és betemeti a ju­
hokat, itt vesznek a szerencsétlenek. Megfulladnak. Legalább a hidat elér­
jük, akkor már jó. Ott a csárda, reggelig ott kihúzhatjuk.
A közeli híd, amit el kellett érniök, egy óraütésre lehetett. Juhnak is,
embernek is annyi, amit úgy kell értelmezni, hogy szép csendes, napsüté­
ses időben. Hanem most, amikor a havas fergetegnek nem párnát vernek a
feje alá, hanem éppen most rúgja a legszilajabban, nem hinném, hogy elég
egy óraütés.
Alig tettek a nagy szélben pár lépést, már pihenőt kellett engedélyezni a
juhnak, m ert a feltámadt idő imitt-amott kazalnyi hóhegyet emelt, amit a
bojtár is nehezen lábolt, hát még a szegény jószág. Szívfacsaró látvány volt
nézni a vergődésüket: eget hasogatott a rívásuk, s csak imitt-amott látszott
ki a hóból egy-egy megriadt bárányfej.
Kétórás emberfeletti küzdelem árán a folyópartig valahogy eljutottak. Itt
aztán végképp megmakacsolta a bárány magát, s leragadt. A gazdáéknak
dönteniök kellett: sorsára hagyják a juhot, s mentik a maguk életét, vagy a
jószággal együtt itt vesznek.
Éjfélre kecmergett a két ember fel a hídra, félig összefagyva. Úgy gon­
dolták, hogy reggelig megbújnak a csárdában, s majd akkor visszatérnek a
falkához, melyet fülig betakart a hó, amikor eljöttek. A havas orkán azonban
csak másnap kezdett el tombolni istenigazában és még a harmadnap is oly
követelőzőn zörgetett a csárdaablakon, hogy nem volt tanácsos vele ujjat
húzni, azaz rányitni a meleg csárdaszoba ajtaját.
Harmadnapra szépen feltisztult az idő, kisütött a nap, s nekivágott a két
ember a ragyogó, havas pusztának. A végtelen havon, melyet kisebb-na-
gyobb hókupacok tarkáztak, egy kicsike ösvény nem sok, de annyit se bír­
tak felfedezni. Mentek hát vaktában, amerre a hidat sejtették. Arra nem is
gondoltak már, hogy a szerencsétlen juhokat életben megtalálják, azóta az
ördög vette árendába árva lelkűket bizonyosan, legfeljebb az járt az eszük­
ben, hogy a juhbőrt megmentik.
Végre elérték a hidat, s a folyóparton azt a helyet, ahol a juhokat hagy­
ták. Egyik hóbucka olyan volt, mint a másik, akárcsak a frissen felhányt pet-
rence. Ugyan melyiket verjék fel, melyiket piszkálják meg az ásókkal, me­
lyeket magukkal hoztak a csárdából.
Túlfelől egy juhász ballagott velük szembe.
Sóvágó uram, bár az utolsó reménysugárt is veszni látta már, azért oda­
köszönt, és felkérdezte.
- Nem vett észre, öreg, níhány birkát csavarogni errefelé?
- Nem láttam.
- Hallani se hallotta, hogy találtak gazdátlan juhokat?
- Nem hallottam.
A gazda erre benyúlt a mándlizsebbe, bütyköst húzott elő, és barátságo­
san átnyújtotta. A juhász félre tolta a bajuszát, és csak úgy pusztai módra az
üvegből ivott.

180
- No, mondja már, mit tud kend?
Az öreg krákogott, megtörölte a bajuszát, s hirtelen, mintha csak most
ötlött volna az eszébe, kibökte:
- Hát, előbb itt a parton nagy hófúvás körül egy támolygó birkát találtam.
Idegen szagú vöt, oszt gyengén bőgött. Bevittem az állásba...
Az em lített dombig szaladtak, már amennyire a bunda engedte. Ott is
csak annyi időre álltak meg, amíg kifújták magukat, aztán aló! beleütötték az
ásót a halomba.
Megpiszkálták a tetején, a második ásónyomnál azonban a hóhegy besza­
kadt, s egy tátongó üreg vált láthatóvá. Olyan volt, mint egy boltozatos sá­
torpalota, melyet télkirály tiszteletére emeltek a pusztában. De ez még sem­
mi, hanem amit benn a sátorban találtak, azon lepődtek csak meg igazán. Ott
kucorgott az üregben ugyanis a hetvenöt szem juh összebújva. Éppen abban
a formában, ahogy akkor állottak, háttal a szélnek fordulva. Soványak voltak,
aléltak voltak, de ennél fontosabb, hogy életben volt valamennyi. A lehelletük
mentette meg szegény ártatlanokat. A pára boltozatszerű üreget képezett a
hófúvás belsejében, mely aztán megtelt levegővel.
Támolyogtak szegény juhok, mint lúd a jégen, miután megszabadultak.
De nem törődött a gazda most ilyen kis semmiséggel. Örült szerencséjének,
mint aki felvirágozta az ökör szarvát, nem is volt ily jóízű téli öröme azóta se
Nagyhortobágy pusztának. De igaz, nincs is már késedelmes jószága, akit a
havas nagy idő odalepjen!!!

A BOJTÁROK TÁNCISKOLÁJA

A meggyesi csárdának betyárok vetették meg a fundamentumát, azért
került ilyen árnyékba, Ohat-Pusztakócs határbarázdájába, s ha igaz, ők ver­
ték a falát megbújós alacsonyra, hogy a nagy télidőben a hó egészen betakar­
ja. A kéménye azért még szabadon áll, s dudálhat be rajt a szél kedvére: Szél
a tél! Szél a tél!
Hárman volnánk pedig, akik kényszerűségből itt benn rekedtünk: Gomb­
kötő Gábor rongyos kondás, akinek kopott gúnyájáért a sátoroscigány se ad­
na egy pofa bagót se. A másik Czinege, aki ötven esztendő óta urat és pa­
rasztot válogatás nélkül kiszolgált. (Azért talán a parasztot mégis szíveseb­
ben!) Jó magam volnék a harmadik, aki immár a szemfedőjét kötögetem táj­
felnéző mesterségemnek, s most éppen azon iparkodom, hogy tulajdon bő­
römön próbáljak „benyomást szerezni” a pusztai tél világáról.

181
No, iszen! ha az öt tonna hó, ami a csárdatetőn tartózkodik, reggelre ránk
esik, elég szép benyomás lesz, sírversünkre rákerülhet majd:

Meggyesi csárdában mindhármat megrúgta
A havas förgeteg, itt róla a nyugta!!!

Régen e havas tetők alatt szólt az erős szavú duda, s legalább féltucat
bojtárfattyú egyengette a lábát táncra, és kiáltotta: Ej, huj! Szél fúj! Ihajla,
csuhajla! Megborjazott a kajla! Haja hó, lesi kutya egy se jó!
A téli csárdákban, melyeknek a kéményével egyezett a hó, s melyek he­
tekre, hónapokra elszakadtak a külvilágtól, voltak a bojtárok tánciskolái.
Egy-egy elhíresült vén pásztor volt a mesterük, aki eredeti módon adott lec­
két a táncra éhes fiataloknak. Nem szólt az hozzájuk, hogy így tedd a lábad,
emígy rakjad, amúgy kanyarogj, hanem a tenyerével csattogatott, az ujjaival
pittyegetett, és olykor-olykor vetett csak oda egy-egy szót a zsírba áztatott
hajú öreg dudásnak:

István bácsi tegyen csudát,
Tartsa jó széllel a dudát!
Ihajni, csuhajni,
Vess a kutyának enni!

Maga is rakta a táncot szaporán, miközben szélvitorlaként pergett a si­
kált bot a tenyerében. Pörgött, ugrott, lobogott a borjúszájú ingujj mint az
ünnepi zászló, a haja meg csapzottan csüngött a homlokába. A bojtárok, mint
macska az egeret, úgy lesték mozdulatait. Mintát vettek róla, úgy tanultak.
Biztatásra se igen vártak, hanem egyből úgy csinálták, ahogy a mester mu­
tatta, aztán ha belemelegedtek, versenyt járták vele kivilágos kivirradtáig.
Leghamarabb a dudás fáradt el, de őt könnyű volt egy-egy pohár borral friss
kedvre derítni. De sokat hallották a vén gerendák az efféle hujjantást itt a
csárdaivóban:

Aranybárány, aranykos,
Ha legény vagy, állj ki most!

A vén pásztor még pendelyes gyerek korában szedte begyre tudomá­
nyát. A libalegelőn tanulta a rókatáncot, az erősen szúró tarló hegyén meg a
kállai kettőst. A nádi rejtekeken megleste a darut, s utánozni kezdte a szilaj
darutáncot. Később a tánctudományáról híres öregek mellé szegődött boj­
tárnak, azoktól leste el a híres hajdútáncot. Egy szó, mint száz, táncos lett
belőle, ahogy a búzavirágból búzavirág lesz, ahogy a méhecske a repülést
megtanulja, és a tücsök se iskolán szabadul, nem bizonyítványon nyeri mu­
zsika tudományát.

182
Télvíz idején, amikor nekivágtak a behavazott pusztáknak, nem intege­
tett utánuk asszony kendője, nem kapta fel a fejét barátságosan komondor a
jöttükre: arra mentek, amerre a varjak szálltak. Akkor ittak, ha a legények
fizettek, és akkor ettek, ha a lecke után a zsákokból előkerült az oldalas, a
disznóláb, meg a négyujjnyi szalonna, amit aztán együtt koppasztgattak, apaszt-
gattak a kísérteties gyertya világánál. A hivatalos világ, a vármegye nem
tartotta őket számon, senki nem írta fel mesterségük praktikáit, a világ há­
lájára igényt soha nem tartottak. Ha valahonnan búcsúztak, annyit mondtak
csak: Isten, jó nap! - s egy csárdával odébb állottak. Legalább, ha azt tud­
nánk, hol gyepesedett be a lápi kút a sírjuk felett?

Hogy készül a sótartó?

Egy ivótülköt nyomott a kezembe a másik Czinege, hogy üssem agyon
az időt a vele való diskurálással. Nos, e diskurálás alatt ez egyszer nem a
borivás értendő, hanem egészen más. Ez a türk ugyanis Gábor munkája, aki
az asztalra borulva alszik mellettem, és aki foglalkozása szerint ugyan kon­
dás volna, de mellesleg a szépművészet doktora is itt a pusztában.
Régen volt az, amikor utoljára kézbe vette a cirkalmakat rajzoló hegyes
bicskát, és keze nekiszaladt e kürt díszítésének. Most már se nem kondás
őkelme, se nem szépművész, hanem csupán borközi állásban van, s ha fel-
érez, igen kedélyesen rezegte ti a hangját mellettem.

Sokat aluttam a nyáron,
De keveset háltam ágyon.
Hun erdőbe, hun mezőbe,
Hun a talló közepibe.

Hogy mi minden került ki Gábor keze alól? Faragott bárányjegyet, mu­
zsikát, amelyiken szép lófej volt látható, beretvatartót, mely roskadozott a
zöldleveles piros rózsától, de szíve szerint leginkább a sótartó készítését
kedvelte.
A sótartó matériája a címeres ökör szarva, amelyikben több a fehér, mint
a fekete. Azért kell a fehér rajt, m ert odakerül a cirkálom, az a hely a díszí­
tés számára van fenntartva. A nyers ökörszarvat Gábor előbb a nagy bog­
rácsban kifőzi, amit mindjárt a tanyában elvégezhet. Addig áztatja ott, amíg
a szagát el nem veszti. Akkor a szarvat felszeleteli háromujjnyi széles kari­
kákra, melyeket mégegyszer kifőz, s puha állapotban rácsap a faragott rámá­
ra. Miután a szaru újra megkeményedett, leüti a rámáról, megtisztítja, meg­
simítja és a kés hegyével megsértegeti. Mocsári vadvirágot rak rá, kócsag­
szemet, rozmaringos vadtulipánt. Mikor ezzel megvan, a sok ákombákomot,
karcolatot égetett olajjal bedörzsöli; feneket, fedőt pászít rá, és már lehet is
a lágy sót beletölteni.

183
Az ivótülkön, mellyel diskurálgatok, van egy puska, egy szív, melynek ez
a felirata: 1848, - egy kutya, egy békát tartó kígyó, nyolc fürtös rózsa, és
legalul két zöldleveles piros rózsa.
Tanárom, a másik Czinege magyarázza a titokzatos jelek, a magyar kép­
írás értelmét: a puska azt jelenti, hogy légy résen, az első kötelességed a vi-
gyázás. A szívbe karcolt évszám (1848) arra tanít, hogy szeresd a szabadsá­
got, és legfőképp azt vésd a szíved közepébe. A kutya a hűség jelképe. A bé­
kát tartó kígyó az állandó veszedelmet példázza, mely szüntelen feltátja a
torkát a szegény pásztoremberre. A nyolc fürtös rózsa az állandóság címe­
re. A két zöldleveles piros rózsa pedig az egészségé. íme, a régi magyar
képírás közérthető, mai nyelvre lefordított szövege:
- Igyunk is akkor az egészségére! - emeli fel a poharát a másik Czinege,
s Gáborra pillant, aki ismét felérzett, s merőn bámul a levegőbe. - így ült itt
ő is, kírem.
- Kicsoda?
- A Fábián Pista, maga személyesen.
- Nem hinném.
- Pedig úgy volt. Dalolgatott reggelig, elmélázott, a baltáját meg szabad
félkezével a gerendába hajította, de úgy ám, hogy a kisujját se mozdította
közben. Ott állt meg a balta a gerendába, ott a vágás helye.
Erre már Gábor is felkapja a fejét, és hirtelen felém fordul.
- Doktor úr!
- No, mi kell Gábor?
- Recept kéne nekem, írna-í receptet?
- Miről kéne recept magának?
- A fájásrúl.
- Mi fáj, Gábor?
- Megnyilalt az ódalamba. Nem vagyok én már ember. Hiába mondom én
azt, ami fáj, nem találják el a bajt. Mindenféléket felírnak, de a kutya kiköpi,
olyan keserűket.
- Talán a gyomrával van baj, Gábor?
A csapiár odasúgja:
- A gugyi az ű baja, instálom. A pályinka.
- Nem szabadna inni magának - próbálom megnyugtatni.
Rám villan a kalap alól.
- Nem szabadna inni? Még csak azt ne tessék mondani! Az támasztja
igyenest az íletemet!
Nagy bizalmatlanul visszabújik a bundába, nyög, mint a talpaégett eb és
keserves borízű hangon rezegteti a betyárok nótáját. Az utolsó hortobágyi
szépművész, nyiladozó bordával a hólepte Meggyesi csárdában.

184
Megtetszik, hogy ki a betyár,
Zsíros ingbe, gatyába jár,
Lám az én rózsám nem betyár,
Fejér ingbe, gatyába jár.

Mitológiai morzsák

Állunk künn a hacas éjszakában és tanakszunk. Nem arról az öreg csalavér-
ról, amelyik minden reggel szépen felsöpri az udvarunkat cicegő egér után
szaglászva, nem a kákogó varjakról, melyek a közeli nyárfákon feketesznek,
s a pitvarajtón keresztül is látják holnapi ebédjük, hanem igenis a nagy égi
mezőt fürkésszük, s látjuk ám, hogy: Egyik csillag meg nem előzi a másikat.
- Akkor a csillag nem ember - mondom a másik Czinegének, aki az iménti
példázatot megkockáztatta.
- Ugyan miért nem?
- M ert akkor nem lehetne e szép példával illetni: az ember ugyanis tü­
lekszik, lökdösődik és előz szabálytalanul.
- Az ember igen, de a csillag nem.
- Nem.
- Régi ennek nagyon az értelme. Én annyit tudok csak, hogy nagy titok
van rákötve a csillagok ágbogára, s azt bizony megfejteni ma már nehéz volna.
Bizony nagy titok van a csillagok ágbogába bekötve. Egész hitregevilá-
gunk égigérőfástól, táltosparipástól, kacsalábonforgó-várastól. Benne rejtez­
nek az elveszettnek hitt magyar Olymposz titkai, s az olyan szólások értel­
me, mint: Átlépni a küszöböt! A koccintás titka, amikor is ivás közben ma­
gasba emelve köszöntjük egymásra a poharat. Ma már jószerint azt se tudjuk,
miért volt a sátor, az ősi jurta fedele domború? Miért hagytak szabadon ke­
rek nyílást fenn, amit füstnyílásnak is neveztek? S miért ütöttek a sátor kö­
zepébe oszlopot?
A sátrat, az ősi jurtát, a pásztor a nagy ég képmására alkotta. Igen ám,
m ert az égboltot is nemeztakaróval borított nagy sátornak képzelte, mely­
nek boltozatán apró lyukacskák voltak - akárcsak a sátorborító nemezlapon
- s azokon szűrődött át a felső világ fénye (csillagok csillogása), annak a te­
tejében is kerek nyílás volt (hitük szerint), akárcsak a sátornak, melyen a
nap tekintett le az alsó ég fiára. A nagy égi sátrat a mesék égigérő-fája tar­
totta (akárcsak a sátrat a sátoroszlop.), melynek ágbogai közt ragyogtak a
csillagistenek égigérő palotái. Ez az égigérőfa tehát a magyar Olymposz, me­
lyen hét emelet tornyosodik egymásra, s melynek ágain aranyláncra kötött
gyémántpaloták csüngenek. Ide fel ember nem juthat, csupán a sámán a tátos-
paripán, mely felrepíti a csillagistenekhez, Napkirályhoz, Szélkirályhoz. A
táltos követségbe megy hozzájuk, alkuszik velük, alkalmatos időt kér, bő
harmatot, langyos esőt a fű gyökerére, alkalmatos esőfelhőket. Ezek a csil-

185
lagistenek élet és halál urai: jólét és boldogulás, bánat és öröm, győzelem és
pusztulás van belekötve a pillantásukba. A bőséges mézszüret, a hasigérő
selyemfű, a minden rendű-rangú halak sokasága. Olyanok a csillagistenek,
mint maguk a pásztoremberek: hirtelen haragúak, de könnyen megenyhül­
nek, jókedvűek és népüket szeretők. Áldozat felajánlásával, ajándékkal lehet
megnyerni jóindulatukat, akárcsak a pusztai fejedelmekét is - és legfőkép­
pen a szó varázserejével. M ert a kiejtett szónak mágikus varázserőt tulajdo­
nítottak, s a vigyázatlan beszéd könnyen felkelthette a csillagistenek harag­
ját. Ezért ritkaszavú a pásztorember. Ezért nem szabad a csillagistenek ne­
vét se emlegetni, sőt ujjal se volt szabad rájuk mutatni. Innen az intelem ér­
telme: Ne mutass ujjal a csillagokra, fiam, bajod lehet abból! És hogy egy
másik, még megválaszolatlan kérdésre is feleljek: a sátor küszöbe is meg­
szentelt hely volt, ott tartózkodtak ugyanis az elköltözött ősök szellemei,
ezért nem volt szabad rálépni a küszöbre, innen a mondás: Átlépni a küszö­
böt! És amikor koccintunk, épp úgy magasra emeljük még ma is a poharat,
ahogy a régi pásztor is magasba emelve ajánlotta italát a félelmetes nagy égi
királyoknak.
- A csillagos égnek ma is nagy a becsülete - mondja a másik Czinege. -
0 a pásztor irányítója a havas éjszakában. Amikor még az apám élt, csak ki­
állt az udvarra, az égre pillantott, s azt mondta: Vedd ezt a csillagot, fiam ! És
megmagyarázta, hogy melyiket gondolja, aztán ha abba az irányba mentünk,
megérkeztünk egész bizonyosan.
Gombkötő Gábor, akit búcsúztatunk, türelemmel hallgat bennünket, az­
tán felrántva a tarisznyáját, kezet nyújt. A másik Czinege az égre néz és any-
nyit mond:
- Vedd azt a csillagot, fiam! Menj arra!
A bojtár int, s indulna is, ha vissza nem tartanám. Nyújtom a kezemet s
annyit mondok búcsúzóul:
- Szerencsés utat, Gábor, s a földi kísérőknél hűségesebb csillagkalauzt!

H ortobágy királya

Szekszárdi tekintetes úr feleségével, szép eladó lányával érkezett a Hor­
tobágy hídjához. Két vidám pejkó volt fogva a könnyű batár elé, a bakon a
Miska kocsis ült, akin a megszokott, sujtásos kék libéria díszelgett, a kalpag-
ja is az ismert pörge kocsiskalap volt, a széles túzoktoll is oda volt tűzve a
szalag mellé, csupán annyi újság volt az egész öltözékben, hogy a tollú mel­
lé volt még tűzve valami, egy fekete szalagocska, amit azonban csak az ava­
tott szem vett észre, de az is csak akkor, ha véletlenül oda esett a pillantása.
Ne feledjük, 1849 novemberét mutatták a gyászkeretes magyar naptárak,
szomorú idők jártak akkor szegény hazánkra, s ki ahogy tudta, úgy fejezte ki
együttérzését a bujdosókkal, a hazátlan Kossuth Lajossal.
A tekintetes úr se ült volna fel a kocsideszkára, ha nem kénytelen vele.
Hej, az asszonyok, a lányok, de könnyen tudnak azok felejteni! Ez a kocsiút
is a feleségének jutott eszébe, igaz, a lánya menyegzőjére igyekeznek, de
hát ez a lány is várhatott volna legalább tavaszig. Akkorra talán a kihullott
drága vért is felszívja majd a friss pázsit gyökere az árokpartokon, az ágyú­
talpak felvágta rög is megszikkad, s a kóbor svarcgelb martalócokat is elvi­
szi az ördög az utakról, melyek akkor még feles számmal kóboroltak szerte
az országban.
Már éppen a hídra kanyarodtak volna fel, amikor a két pejkó váratlan
megtorpant. Igen ám, m ert egy marcona külsejű legény ugratott a határ elé,
s megragadta erős kézzel a kantárjuk.
A fehérnép felsikoltott, a tekintetes úr azonban mindjárt észrevette, hogy
ki áll künn. A korom éjszakában is megismerte azt a darutollas süveget, azt
a cifraszűrt, melyen az öklömnyi piros rózsák úgy világította, mint a gyer­
tyák az oltáron.
- Te vagy, Marci fiam? - szót hát barátságosan az idegennek.
- Én vónék, ki vóna más?
- Oszt mi kéne, ha vóna?
- Ami pénz van a kocsiládába.
Szekszárdi tekintetes úr szívni kezdte a fogát ijedtében, mert nem keve­
sebb, mint tízezer forint tartózkodott az ülésdeszka alatt, egy egész kosárra
való bankóköteg. Nem az övé volt az a sok ropogós ezres már, az Etelka kis­
asszony móringja volt az, kell az majd bútorra, bölcsőre, miegymásra - most
aztán mit csináljon, elmondja mindezt a betyárnak, próbáljon alkudni, vagy
szó nélkül adja át a temérdek pénzt, s bízza magát annak gavallériájára. Zöld
Marcit ism erte régről, nem egyszer volt már találkozásuk, s nem egyszer
hallotta szájából a széliében hosszában ismert szólamot: Hortobágy puszta
az én jószágom, én vagyok a király benne, aki ide tér be, az én alattvalóm, s
megvédem, ahogy a király is megvédi alattvalóját. Ha nem ellenkeztek vele,
galibát rendszerint nem igen okozott, s az átadott pénzt is rendszerint visz-
szaszolgálta, miután lecsípte abból a maga járandóságát. Szó nélkül felállt
hát, felkattintotta a ládát, s a bankóköteget átnyújtotta.
Zöld Marci átvette, megemelgette, aztán annyit szólt csak.
- Megolvassam, tekintetes uram?
- Tízezer az, Marci, nincs annak egy peták híja se!
- Nos, jószívvel adja, avagy szomorún?
- Már hogy adnám szomorún, mikor neked adom.
- De, mintha nem érezné jó kezekben?
- Ezt meg honnan veszed?
- Legalább alkudott volna egy keveset.

187
- Majd visszaadod, ami nem kell, ismerlek.
Azzal visszahúzódott a deszkára, ahol a két fehércseléd sírdogált nagy
csendeskén. Várt darabig, hogy a betyár a feles pénzt visszaszolgálhassa. A
másik azonban nem nagy hajlandóságot mutatott erre, sőt mintha befejezte
volna a diskurzust, szabad urat engedett a határnak.
Mit volt mit tenni, folytatták tovább útjukat Tiszafüred irányába.
Már feleútját megtehették a nagy útnak, amikor Miska kocsis másodíz­
ben is gyeplőt rántott.
A batár zökkenve állt meg.
Csúnya szitkozódást hallottak, s abból könnyen megállapíthatták, hogy
ezúttal ki állta útjukat. Kóbor svarcgelb had, prédára éhes németek, akik mi­
után észrevették, hogy jámbor utasokkal van dolguk, odarúgtattak a határ­
hoz, s azonnyomban követelőzni kezdtek. Egy langaléta vértes a kisasz-
szonykát fogta vallatóra, arany karkötőjéhez kapkodott hosszú ujjaival, de a
következő szempercben csattant az ostor Miska kezében, s a német pókos
paripája visszahőkölt s vad vágtában iramodott neki a setét pusztának. Sok
lúd azonban disznót győzött végül is. A németek kibontották sorra az úti­
poggyászt, kiforgatták az elemózsiát, s legvégül a kocsiládát is felverték.
Mondanom se kell, hogy egy peták nem sok, de annyit se találtak.
Bezzeg nem sajnálta már Szekszárdi tekintetes úr a tízezer forintját. Ha
Zöld Marcival össze nem akadnak, s a betyár el nem veszi, azóta már a hit­
vány német erszényét prémezné. Akkor már inkább a betyár prédálja! Ez
járt éppen az eszébe a tekintetes úrnak, amikor a korom éjszakában Miska
harmadszor is megálljt parancsolt a pejkóknak.
Legnagyobb meglepetésükre ismét a betyár arca bukkant fel a batárajtó-
ban.
- Marci, te vagy? - szólt ijedten a tekintetes úr. - Ugyan mit keresel?
Ami volt, elvitted. Nincs több! - s kifordítva mutatta a tenyerét.
A betyár köhintett, aztán sokára kibökte.
- Nem vinni akarok.
- Hanem?
- Inkább adnék valamit, nagy jó uram.
- No, ugyan mit?
- Azt a tízezer forintot, amit amoda a hídnál átvettem. Ebek harmincad-
jára jut, ha meg nem teszem. Ami engem illet, azt átvettem, egyébként hi­
bátlan. Itt van, la! Éljenek békében!
Azzal átadta a bankóköteget.
A pénzt Szekszárdi tekintetes úr üggyel-bajjal visszacsúsztatta a kocsilá­
dába, s mire felpillantott, hogy búcsút intsen a betyárnak, már csak hűlt he­
lyét találta. Zöld Marci messze járt már akkor, a nagy puszta ködtakarta hókö­
pönyege elfedte szemük elől örökre.

188
A birinyi fogadónál
Kilenc zsandár elében áll,
Mind a kilenc kérdi tőlem,
Hol az utazó levelem?

Mindjárt, mindjárt megmutatom,
Pisztolyomat előrántom.
Kettőt rögtön főbe lőttem,
Itt az utazó levelem.
X.
EPILÓGUS

Hortobágyon kivirult az ibolya...
B ölcsőfa

Tíz év telt el azóta, akkor jártam be széltől szélig a nagy kerek pusztát, a
naptárak a háború utáni harmadik esztendőt mutatták, tikkadt volt a mező,
szomjúhozott a legelőkert, riadtan tekintett szét a pásztorember, nagy célta­
lanul járt-kelt, helyét nem lelve a nap alatt - tíz év telt el azóta, és mint ak­
kor, most is lekönyökölök a kőhídra, végighordozom tekintetem a pusztán
és hinni nem akarok a szememnek. Sötétlik a folyópart sörénye, amely alatt
egyszer nem a nádas értendő, hanem a hatalmas nyárfaerdő, az egykori cse­
metekert, melyet a fák doktorával tízesztendeje megláboltunk. Szél rezgeti
a nyárfák levelét, a nyúlást, a rókást, melyek pompás ezüstkertbe foglalják
a réteket, a partokat, az ősgyep megifjodó tartományát. Egy régi versfosz­
lány pár sora zsong-bong a fülemben, melyet akkor itt eszkabáltam a kőpár­
kányon:

Ősgyepű Kánaán, Hortobágy mellyéke,
Pásztornak, betyárnak áldott menedéke,
Hol az idő megállt, és a perzselt pázsit
Nyújtózik csak lustán az ég tornácáig.
Hol a gémeskutak kolonca csikordul,
A mohos válúkba émelygős víz csordul.
A szilaj csikók hol az égre nyerítnek,
Poétás szíveket hév lángok hevítnek.
Amerre szelet vet délibáb tündére,
És az ifjú hajnal öreg lesz estére.
Hol a gulya, ménes mélázgat merengőn,
S szívhangok szállongnak rézbül való csengőn,
Ezeréves kopott kolompok regélnek
Idefutásáról Árpád nemzetének.
Hol vén sas kiáltja: aludj tente, tente,
S királyfit búcsúztat bíbor naplemente.

Ilyennek láttam a tíz év előtti pusztát, s most számomra egy idegen, meg­
fiatalodott tartomány néz velem farkasszemet. Bocskai angyalkáinak tanyá­
in, ahonnan űzték, hajtották a lompos német hadakat Bécsországig, ahol a
kevéske hortobágyi pásztor, Bana Mihály, Czinege János, Gyepenhegyes
Nagy József tengette életét, kivirult az ibolya. Már nem csupán ürgét terem
a puszta, már nem csupán a vadgalamb jár benne hazátlanul, hanem újság itt
minden, fű, fa, virág, erdő, csárdaküszöb.

193
Nézem ezt az ősi, ért aszú gerezdet,
Hol a folyóparton gyökeret eresztett
Új jegenye, akác, tölgycsemete, szilfa,
Telerótt levelük mind megannyi irka.
Hogy miről is beszél a levél, erezet?
Betűsorok között botiok, tévedezek.
Tegnap csemete még, mára büszke szálfa,
A sziken kelt hajtás szárnyait próbálja.
Mit nem hittem volna, a mozdulatlanja,
Maradiság képét, a múltat takarja.
A moshos válúkat, a táltoscsikókat,
Képzelet dajkálta egyéb kövér jókat.
Fák ágboga közt már a szél rezgelődik,
S a hangos rigóknak fészkével kötődik,
S mit nem hittem volna, árnyékot vet, olyat,
Fedi hatalmasan a nádas partokat.
Kakukkfüvet nevel a kis erdő alja,
S bölömbös kolompnak ver ott a visszhangja.
És nem is csikordul, mint a kút kolonca,
Hanem zúg, búg, hogy mit? Nem is hittem volna!
Kiről kapott kolomp szava nem regélhet:
„Szokd meg pajtás az új pennával írt képet!”

A csárda tőszomszédjában kultúrotthon épült (ez se volt itt tíz esztende­
je), éppen befejeződött az előadás. Vége a „mozinak” és tódul ki a közönség
a csárda elé. Tarkaruhás lányok, gyöngykalárissal a nyakukban, fekete pan-
tallós férfiak, régi pásztorgúnyát még véletlenül se látni. Nagy öregesen
nyugdíjas pásztorok lépkednek a vidám fiatalok közt. Ej, talán nem is igaz!
Ott lépked az én tanítómesterem is. Épp oly mélyen van szemébe húzva a
nagy pásztorkalap, mint tíz éve, amikor szemben álltunk a csárdaküszöbön.
Ő az, Blága György, utána kiáltok:
- Hé, Gyuri bácsi!
Úgy látszik nem hallja, nem fordul hátra, nagyobbat hujjantok:
- Gyuri bácsi!
S mivel még erre sem fordul meg, elébe kerülök. Ahogy szemtől szem­
ben állunk, akkor veszem észre, hogy nem az én nyugdíjas pásztorom ő,
nem Blága György, de nem ám, hanem a vén csont, Hohat képmása, Czinege
János. Megfakult a szűr, de meg ám, azóta! Tíz évvel öregebbek lettünk, úgy
ám! Megszólítom:
-János bátyám, megismer?
Idegenül néz rám, nem emlékszik, nem tudja, hova, merre, melyik ös­
vényre tegyen. Sok ember fordult meg azóta a pusztában, sokkal találkozott,
beszélgetett. Hirtelen eszembe jut a híres tréfa, s már adom is fel a szót:

194
R

- Az ám, átadtam az üdvözletét a hortobágyi grófnak, János bátya. De
meg is köszönte ám a jókívánatot, és kelmedet tisztelteti!
- Hát maga az? - vidámodik meg az öreg. - Oszt mi a jófenét keres itt
megintelen?
Karon fogom őkéimét, s meg sem állunk a csárdaszobáig. Ismerem én az
elvét régről: Ez a világ mi volna, ha egy kis bor nem volna! Ahogy észrevet­
tem, a nyelve kereke is jobban forog koccingatás közben.
Beszél, beszél.
Borsósról, öntözött kertjeiről, a pompás rétekről, a visszaparancsolt víz­
ről, melynek esőcsináló gépei csodálatos szép szivárványt festenek a pusz­
tai égboltra. Ohatpuszta lett a nagy gulyajárás központja, ott nevelik a szilaj
jószágot, s ő maga is ott talált hosszú ideig kenyeret, boíjúnevelő lett. Be­
szél a mesterséges etetés hasznáról, a kiváló eredményről, a bő tejhozam­
ról.
- Kurázsi kellett hozzá! - kacsint rám az öreg, majd így folytatja: - Ej,
más pennával írunk azóta, hogy utoljára nálunk járt.
- Hát a kunyhó megvan-e még? - kérdezem.
- Megette már az idő, de nem is kell.
- Nem?
- Új eresz alá húzódtunk. Nyugdíjam van - néz rám elégedetten, majd
hozzáfűzi: - De nem ezt akarok mondani, hanem olvassa ezt el!
Egy levelet ad a kezembe. A borítékon a minisztérium pecsétje, rangos
írás!
„Kérem, postafordultával, közölje velem szervezési és munkamódsze­
rét, amivel kiváló eredményét elérte, hogy abból tanulva, és azt országos mé­
retekben elterjesztve hasznosítani tudjuk!”
A nap majd leszakad az égről úgy pirít, én meg csak mosolygok befelé,
amint visszanyújtom Czinege Jánosnak a levelet. S ahogy a napfényre kerül­
ve a jó bodorkás legelők felett megjártatom a szemem, eszembe jut a fel­
lengzős berekesztés, amit tíz évvel ezelőtt zárólécnek tettem a krónika vé­
gére: E pár irkalap, melyre utazásom történetét felróttam, legyen, régi pász­
torok, a ti fejfátok! Czinege Jánossal való találkozásom óta, az új lelemény
birtokában az elhamarkodott zárólécet megkorrigálom: „Igaz ám, ügyesen
bölcsőt lehet eszkontálni...”

195
A KIADÓ UTÓSZAVA

Komjáthy István 1917-ben született a csallóközi Ekelen, ahol gyermek­
korában még módja volt közvetlenül megismerni a magyar hitregevilág szá­
mos elemét. A komáromi gimnáziumban érettségizett, Pozsonyban az egye­
temi Eötvös-kör folyóiratát, a Forrást szerkesztette. 1941-ben tanári okleve­
let szerzett, majd gimnáziumi tanár Besztercén és Debrecenben. 1946 után
a debreceni Keleti Kapu és az Építünk folyóiratok szerkesztőségében dolgo­
zott. 1951-től az Ifjúsági Könyvkiadó (a Móra Kiadó elődje) irodalmi szer­
kesztője és egy ideig megbízott vezetője. Szerzői munkássága ehhez az év­
tizedhez köthető. Az 1956-os forradalom után ismét tanít, kutatómunkáját a
Mátyás királyról szóló mondák gyűjtésével és feldolgozásával, valamint el­
beszélések írásával folytatta. Komjáthy István írói életpályája fiatalon félbe­
szakadt, 1963-ban hunyt el Budapesten.
Művei: Hunyadi (elbeszélő költemény); Keresztül-kasul a Hortobágyon
(riportok); ZengőHortobágy (elbeszélő költemény); Szürke nyúl országa (mese).
Ezeket követte az Aranykert című ifjúsági regény (1954), a Mondák könyve
(1955), majd a Botond (1957).
Kéziratos hagyatékából az Attraktornál 2004-ben megjelent A tehetség-
kutatás magyar módja, most pedig kiadásra kerül hortobágyi néprajzi kötete.
***

Komjáthy István (egy magánlevelében) így ír a kötet keletkezésének kö­
rülményeiről: „1947-ben, Debrecenbe kerülésem évében voltam kint elő­
ször egész nyáron a pusztán, s már akkor elkezdtem gyűjteni a könyv anya­
gát, attól kezdve szinte minden vakációmat a pásztorok közt kint töltöttem,
úgy jártam hozzájuk, mintha haza mentem volna. A könyv minden sora hiteles,
saját élmény, vagy régi újságok, könyvek alapján megírt történet. A könyv­
vel 1957 elején készültem el.” Ezután a szerző hosszasan próbálkozott mű­
ve megjelentetésével, de az akkori kiadói cenzúrán minduntalan elbukott: a
cenzor „nem ért egyet írói felfogásommal (szerinte ez neoromanticizmus,
amit én csinálok)”. Ennek ellenére folyamatosan hitegetik, s többször átdol­
goztatják a szöveget - egy akkori pártfunkcionárius „azt ajánlotta, a történe­
tet hozzam fel egészen máig, tehát ne csak a múlt legyen benne. Ez megtör-

197
tén t, az utolsó fejezettel a mához kapcsoltam a történetet.” Végül is az írás
az asztalfiókban maradt.
A kötetet a család tulajdonában álló kéziratból közöljük, valószínűleg a
szerző által többször átdolgozott, utolsó verzióról van szó.
***

Kiadónk ezúton mond köszönetét Komjáthy István családjának, hogy
hozzájárultak a kézirat megjelentetéséhez.

198
TARTALOM

I. Tavasz a pusztában

Új Szent György nap 7
Látókép 9
A régész ásója 12
Muzsikás égbolt alatt 14
A hortobágyi szent meg a vöröshangyák 18
Földrajzlecke a Kőudvarban 21

II. Lecke a csárdában

A nagycsárda 25
Regél a múlt 27
Három híres madarunk 33
Bika a dögkeréken 38
A betyár vacsorája 40
Két csárdabeli történet 44
A remete halála 47
A hidivásár 49
Kiskutya, nagykutya 51
Tőrülmetszett cimborák 54

III. N yár az ősgyep tartományában

A pusztai nyár 61
Még egyszer a hidunk 62
A fák doktoránál 65
Malomháza s a véntölgyek 67
Az ősgyep tartományában 69
A muzsikáló gyepszőnyeg 71
Az utolsó nomádtanya 73
A pusztai Nimród 76
IV Kondások portáján

Vetélkedés a konda mellett 81
A hajdúbeszéd, avagy tudatlan-é a kondás? 83
Kondástörténet 86
Kondás ábécé 88

V A GULYA

Gulyástanya, ahol Jókai megfordult 95
Fejedelem esőköpenyben 97
A gulya 99
A finánc meg a zsiványmarha 102
Címeres ökör meg a többi 104
Igric meg a vándorhegedős 107
Sárkányfarok 109

VI. Csikóstanya

Csikósregula 115
Rózsa Sándor tréfája 118
Nyihha... nyihh... nyihhahha! 122
A csikósok konyhája 124
Látómtól harmat szárattáig 126
Az akasztott nem hagyja magát 128
Egy és más a lovakról 132
Törvénytevés a pusztában 134
Kutak a pusztában 136

VII. A nyári Halastó

A gonosz lidérc meg a nádkisasszony 143
Zsibvásár a tavon 145
Madarak, lepkék, csillagok 148
Sötét hajnaltól koroméjszakáig 151
VIII. Ősz A BIRKAJÁRÁSON
A táborszájú meg a nagybögyű 155
Bojtárfogadás 156
Miért első a juhász? 159
Az elöljáró 161
A juhhodály titka 163
Juhászderékalj meg a pipagödör 167
Pásztorkalendárium s búcsú a tanyától 169
A felakasztott szűr 173

IX. T él a H ortobágyon

Bárányok a hó alatt 179
A bojtárok tánciskolája 181
Hortobágy királya 186

X. E pilógus

Bölcsőfa 193

A kiadó utószava 197