Hátlapszöveg Salvador Dalí világsikert aratott egyetlen regényének segítségével újra beléphetünk abba a bizarr világba, amelyet festményeiről

már jól ismerhetünk. Dalí élénken vizuális kifejezésekkel tárja elénk egy káprázatos, különcködő és szertelen arisztokrata csoport szerelmi kalandjait és intrikáit. A szereplők extravagáns életstílusukkal kitűnően szimbolizálják az 1930-as évek Európájának dekadenciáját. Az 1934. februárjában, Párizsban lezajlott zavargásoktól a II. Világháború utolsó napjaiig követhetjük nyomon összefonódó-szétváló sorsukat, miközben Dalí ragyogó és drámai látomásának sebesen pörgő kerekén szemünk elé tárul a háború előtti Európa sírfelirata. "A könyv… tele van vizuális felfedezésekkel, és annyira szellemes, annyi erőt sugároz magából, hogy lehetetlen nem elfogadni a szerző kijelentését… ő valóban géniusz…" "Az első mondattól kezdve ódon, barokk légkör vesz körül minket, ami annyira fotorealisztikusan precíz, akár Dalí képei, de a kifejezni kívánt érzések itt sokkal érthetőbbek. Dalí egyszerűen mindent észrevesz…" "Előbb-utóbb mindenki megismerkedik velem. Ezt a regényt azoknak is el kell olvasniuk, akiket hidegen hagynak a festményeim, akik nem törődnek rajzaimmal, szürrealista tárgyaimmal és ékszereimmel…"

SALVADOR DALÍ : ELREJTETT ARCOK
(Az 1993-ban megjelent magyar fordítás átdolgozott, javított változata.) Larvatus prodeo (Álarcban járok) - Descartes Ezt a könyvet Galának ajánlom, aki végig mellettem volt, miközben írtam. Galának, aki lelki egyensúlyom jó tündére volt, elkergette kétségeim szalamandráit és erőt adott önbizalmam oroszlánjainak… Galának, aki nemes lelkével inspirált, és tükörként szolgált, melyben megláthattam az értelmek esztétikájának geometriáját - azt a geometriát, ami munkám során végig irányított. A szerző előszava Előbb vagy utóbb mindenkinek kapcsolatba kell kerülnie velem! Azok is vallják, úgy rajzolok, akár Leonardo, akiket hidegen hagy a festészetem. Mások, akik nem értenek egyet esztétikámmal, elismerik, hogy önéletrajzom a korszak "emberi dokumentumai" közé tarozik. Megint mások, akik megkérdőjelezik a Titkos életem "hitelességét", felfedezték: irodalmi képességeim sokkal magasabb rendűek annál, amit képeim elárulnak és annál is, amit önéletrajzi vallomásaim misztifikációjának neveznek. A nagy költő, García Lorca már 1922-ben azt javasolta, hogy irodalmi pályát kellene választanom, és úgy érezte, a jövőm a "tiszta regényben" van. Azok, akiknek nem tetszenek festményeim, rajzaim, írásaim, ékszereim szürrealista tárgyai stb, kénytelenek kijelenteni, hogy a színházhoz valóban kivételes érzékem van, és a legutóbbi díszletem a legizgalmasabbak közé tartozik, amit a Metropolitan színpadán valaha látni lehetett… Így aztán valóban nehéz, hogy valaki így vagy úgy, de ne kerüljön a hatalmamba. Ám mindennek nincs akkora jelentősége, mint amilyet első pillantásra tulajdonítani lehetne neki, mert sikerem fő oka egyszerűbb, mint sokoldalú mágiámé. Csupán arról van szó, hogy valószínűleg én vagyok korunk legkeményebben dolgozó művésze. Négy hónapot töltöttem teljes visszavonultságban New Hampshire hegyei között, a kanadai határ közelében, és "terv szerint", megingás nélkül, kérlelhetetlenül napi tizennégy órát dolgoztam ezen a könyvön. Ezután visszatértem New Yorkba, és az El Moroccóban találkoztam néhány barátommal. Életüket pontosan

olyannak láttam, mintha csak aznap hagytam volna el őket. Meglátogattam néhány műtermet, ahol a művészek éppen négy hónapja vártak türelmesen valami inspirációra… Valaki éppen akkor kezdett el egy új festményt. És közben, az eltelt idő alatt mennyi, de mennyi minden történt az agyamban! Hány szereplő, kép, építészeti alkotás, hány vágy felismerése született, élt, halt meg, támadt és épült fel bennem! A regényem lapjai csupán legutolsó álmom egy részletét jelenítik meg. Az inspiráció vagy a lelkierő olyan dolog, amit az ember csak erőszakos módon, kemény és keserű napi munkával tehet magáévá. Miért írtam meg ezt a regényt? Először is, mert elég időm van rá, hogy azt tegyek amit akarok, és most írni akartam. Másodszor azért, mert korunk történelme kivételes keretet szolgáltat a fejlődéssel és az emberi vágyakkal foglalkozó regényhez, és mert a háború meg az utána következő szívbemarkoló időszak történetét meg kellett írni. Harmadszor azért, mert ha én nem írom meg, valaki más tette volna meg helyettem, valószínűleg gyengén. Negyedszer, mert a "történelem másolásánál" sokkal érdekesebb előre látni, és megpróbálni leírni a képzeletünket… Intim közelségben együtt éltem Európában a háború előtti dráma szereplőivel; követtem őket Amerikába, az emigrációba, és így könnyű volt elképzelnem visszatérésüket is. Mert az isteni de Sade márki által meghatározott szenvedély-trilógia a XVIII. század óta befejezetlenül maradt: szadizmus, mazochizmus, és… Fontosnak találtam, hogy a probléma harmadik oldalát is felfedezzem, a szintézises szublimációt, a clédaizmust, ahogy regényem egyik főszereplője, Solange de Cléda után elneveztem. A szadizmust úgy lehet meghatározni, hogy nem más, mint olyan élvezet, amit a fájdalom okozása ébreszt; a mazochizmus az elszenvedett fájdalom okozta élvezet; a clédaizmus pedig élvezet és fájdalom, amit egy másik személlyel való teljes, transzcendentális azonosulás okoz. Solange de Cléda visszaállítja helyére az igaz, normális élvezetet: ő a profán Szent Teréz, de közben ő a feminin miszticizmus örökkévaló lángjában égő Epikurosz és Platón is. Napjainkban az embereket a sebesség őrület kínozza, mely a "humoros rövid ábrázolás" efemer és gyorsan szétfoszló csodájában nyilvánul meg. Azzal szerettem volna kifejezni ez iránti ellenérzéseimet, hogy egy hosszú és unalmas, "valódi" regényt írok. De engem semmi sem untat. Sajnálom azokat, akiket unalomból formáztak. Szeretném megközelíteni az intellektuális kötelezettség új korát, azt, amibe a háború után lépni fogunk… A légkör, a szemlélődés, a forradalom és az élvezetek építőművészetének igaz regénye - és ez mindig is létezett - nem lehet olyan, mint egy ötperces Mickey Mouse film, vagy az ejtőernyős ugrás szédítő érzése. Az embernek egy Stendhal-korszakban haladó kordé lassúságával kell fokozatosan felfedeznie a lélek tájainak szépségeit, a vágy új kupoláit, és minden olvasó lelkének meg kell adni az esélyt, hogy "megízlelje" ezt… Mielőtt befejeztem ezt a könyvet, sokan az állították, balzaci vagy hyusmansi regényt írok. Éppen ellenkezőleg! Ez egy abszolút Dalí-féle könyve, és azok, akik figyelmesen olvasták a Titkos életemet, fel fogják fedezni, a regény szerkezete mögött saját életem és mitológiám esszenciális mítoszainak folyamatos és élénk jelenlétét. 1927-ben, egy tavaszi napon egy madridi kávéház, a Regina teraszán sütkéreztem, és a nagyrabecsült költővel, Federico García Lorcával egy közös és tökéletesen eredeti opera megalkotását terveztem. Az opera a szenvedélyünk volt, mert csupán ebben a médiumban lehet egybeolvasztani minden lírai műfajt a legkiválóbb élességgel, tökéletes és dicsőséges egységbe; csak ebben lehet kifejezni korunk ideológiai, mindent elsöprő, nehézkes, viszkózus és magasztos zavarodottságát. Aznap, amikor megtudtam, hogy Lorca Londonban a vaksors áldozata lett, elhatároztam, egyedül fogom létrehozni az operánkat. Keményen eltökéltem, hogy egy nap, amikor elég érett leszek hozzá, megvalósítom a tervünket. A rajongóim tudják, nagyjából mindent megteszek, amit megígérek. Tehát meg fogom alkot a "mi" operánkat… De most még nem, mert a regény megírása után egy évre vissza fogok vonulni Californiába, ahol újra kizárólag a festészetnek akarom szentelni magam, és legutolsó esztétikai ideáimat a festőktől eleddig idegen buzgalommal akarom megvalósítani. Ezután zenét fogok tanulni. Ahhoz, hogy teljesen megismerjem a harmóniákat, csupán két évre lesz szükségem - talán nem érzem őket ereimben már kétezer esztendeje? Úgy

tervezem, ebben az operában én csinálok majd mindent - a librettót, a zenét, a díszleteke, a kosztümöket -, és én fogom rendezni is. Nem garantálom, hogy ezt az álomtöredéket mindenki meg fogja érteni. De egyben biztos vagyok: teljes, fenomenális és polimorf aktivitásommal otthagytam korunk elferdült és lusta "művészetén" poétikus felfedezéseim minden megtermékenyítő nagylelkűségének személyiségem tüzétől és Gala vérétől felforrósított anagrammáját. mily sokan vannak, akiket lélekben az én munkáim táplálnak! Az vesse rám az első követ, aki legalább ennyit csinált. Salvador Dalí ELSŐ RÉSZ A fénytől ragyogó vidék 1. Hervé de Grandsailles gróf barátai Grandsailles gróf már hosszú ideje ült fejét a kezére hajtva, gyötrő álmok hatalmában vergődve. Aztán felpillantott és tekintetét végigfuttatta Creux de Libreux vidékén. Ez a táj többet jelentett a számára, mint bármi más az egész világon. a mezőkben a legértékesebb maga a föld, a földben a legdrágább a nedvesség volt. Ez a nedvesség hozta létre a legfontosabbat, a termőtalajt. A gróf mindenki által ismert intézője - és leghívebb barátja - Maître Pierre Girardin, aki rendkívül jó érzékkel rendelkezett költői hangulatú kijelentések megfogalmazásához, csak így beszélt Grandsailles-ról: - A gróf a termőföldnek az a ritkán megtestesülő inkarnációja, amely messzire menekül az agronómia szakértő és romboló erőitől. Egy meghatározhatatlan ősöktől származó föld-vér lény, egy varázslatos porhüvely, melyben otthonára lelt hazánk régóta tévelygő szelleme. Ahányszor a gróf a zsilipkapuk felé sétált egy-egy, a birtokra kíváncsi látogatóval, mindannyiszor lehajolt, felemelt egy sáros rögöt, és arisztokratikus ujjával rámutatott. - Nézze, kedves barátom! Ez a mi földünk egy kicsiny darabkája. A földünké, amely e vidék csodája - mondta századszor is ugyanazzal a meglepett hanglejtéssel, mintha csak abban a pillanatban fedezett volna fel egy évszázadok mélyére temetett, féltve őrzött titkot. - Nem csupán zamatos borunk, de a szarvasgomba, a vidék rejtélyes kincse is megterem rajta. A szarvasgomba, amelynek testén egész Franciaország legtermetesebb csigái élnek. Ezek a csigák furcsaságban felveszik a versenyt még a folyami rákokkal is. És mindezen fantasztikus növények és állatok lakóhelyét átöleli, mintegy keretbe foglalja a legnemesebb fákból, a paratölgyekből álló erdő. A paratölgy, amely kérgével haszonhoz és élvezethez juttat bennünket… Ha elhaladt egy alacsonyra ereszkedett faág mellett, mindannyiszor letépett egy maréknyi levelet, majd tenyerében összemorzsolva szerzeményét élvezte, ahogy finom bőre enyhe ellenállásba ütközik. A simogató-szúró, de végeredményben kellemes érzés hatására a gróf számára megszűnt a külvilág. Imádta ezt a környezetet, mert a földgolyó összes kontinense közül egyedül Európát becsülte valamire, egész Európából csak Franciaországot imádta, egész Franciaországból csak Vaucluse-nek, az istenek által megáldott helynek egyetlen pontjáért rajongott igazán. Château de Lamotte-ért, ahol egykor világra jött. Château de Lamotte-ban pedig a legjobban a szobájában érezte magát; a szobán belül azt a bizonyos pontot kedvelte elsősorban, ahonnan lélegzetelállítóan szép kilátás nyílt a vidékre. Ezt a pontot négy nagy rombusz jelölte a fekete-fehér lapokkal kirakott padlón. A négy rombusz sarkaiba helyezett kecses macskalábakon állt az a XVI. Lajos korabeli dolgozóasztal, amelyet Jacob, a nevezetes bútorasztalos látott el kézjegyével. Ennél az asztalnál ült most Grandsailles grófja, innen meredt tekintete az óriási balkonon átjutva Creux de Libreux-nak lenyugvó nap fényétől ragyogó vidékére. Semmi más nem volt képes jobban felszítani Grandsailles hazafias érzéseit, mint Creux de Libreux termékeny mezőinek örökké változó aspektusban feltűnő látványa. Egyetlen tényező zavarta meg csupán a gróf lelkének és a tájnak harmóniáját: az a háromszáz négyzetméteres szakasz,

ahonnan a fákat kivágták. Itt meztelen, tar sáv szakította meg a paratölgyek láncolatának melodikus vonalát. Az idők kezdetétől Grandsailles atyjának haláláig ez a rész is érintetlen volt. A látvány mágiáját nem törte meg semmi, a tölgyek sora egyenletesen hömpölygött, míg csak el nem tűnt a völgy mélyének néma feketeségében. Ám az idősebbik Grandsailles halála után a nehéz és komoly adósságok igájával sújtott birtokot három részre kellett szabdalni. Kettő ezek körül egy breton származású, Rochefort nevezetű ember tulajdonába került, aki a birtokjog átszálltakor rögtön Grandsailles egyik legádázabb politikai ellenfelévé is vált. A föld megszerzése után Rochefort első ténykedései között szerepelt, hogy arról a bizonyos területről kivágatta a tölgyeket. Mivel csak ennyi volt az övé, számára értéktelennek bizonyult az erdőség többi részétől elszakított fasor. A frissen szerzett tarlóra szőlőt ültetett, de a fáradt, köves talajban a tőkék csak hitvány kis vesszőbokrok maradtak. Sajnos a Grandsailles család ősi erdőségébe vágott rés nemcsak a birtok feldarabolásának és meggyalázásnak jelképe volt, hanem felfedte és a panorámába rajzolt a Moulin des Sources-t, a Rochefort-ok otthonát is. A Moulin des Sources hiányát különben nagyon megérezte a gróf is, a földje is, hiszen ez volt a kulcs a Grandsailles-ek imádott termőtalajának öntözéséhez. A helyet régen maga mögé rejtette az erdő, a gróf szobájából csupán a malom lapátjainak hegyét lehetett látni két alacsonyabbra nőtt tölgy fölött. A föld imádata után a szépségek élvezete volt Grandsailles fő szenvedélye. Nem tartotta magát különösebb képzelőerővel megáldott embernek, ám tisztában volt saját jó ízlésével, és ez mélyen gyökeret vert tudatában. Éppen ezért az erdő egy darabkájának elvesztése rettentő módon bántotta esztétikai érzékét is. Az öt évvel korábbi választások során elszenvedett vereség hatására - mivel a meg nem alkuvás is jellemvonásai közé tartozott - Grandsailles gróf felhagyott a politizálással, de közben az események éles és döntő fordulatára várt. Ez nem azt jelentette, hogy megcsömörlött a közügyektől, mert - mint minden valódi francia - ő is született politikus volt. Ám kedvenc mondásai közé tartozott Clausewitz aforizmája: "a háború csupán a politika más eszközökkel történő érvényesítése", és biztos volt benne, szinte törvényszerűnek tartotta, hogy a Németország ellen vívott háború elkerülhetetlen. Arra várt, minél előbb visszatérhessen a politikai életbe, mert érezte, hazája napról napra gyengébb és korruptabb lesz. Őt nem igazán érdekelték a helyi vezetők anekdotába illő perpatvarai; komolyabb konfliktusok megoldására tartogatta erejét. Miközben ily türelmetlenül várta a háború kitörését, Grandsailles gróf egy nagyszabású bál megrendezésének gondolatával játszadozott. Nem, a grófot nem csupán politikai ellenfelének jelenléte miatt szomorította el a Moulin des Sources látványa. Az elmúlt öt év alatt - miközben Maître Girardinnak hősi munkával és tántorítatlan odaadással sikerül újjászerveznie a csonka birtok termelését - a földje feldarabolása miatt esett sebek Grandsailles lelkén lassan begyógyultak, és megtépázott büszkesége is újjáéledt. Meg kell jegyeznünk, hogy bár elveszett tulajdona utáni sóvárgása sohasem szűnt meg igazán, egyetlenegyszer sem kísérelte meg visszavásárolni új gazdájától. A lelke mélyén dédelgetett ugyan valami hasonló tervet, de mivel minden szempontból lehetetlennek tartotta végrehajtását, még inkább úgy érezte, végképp elszakították földjétől. Sohasem volt képes hozzászokni a fák kiirtásához. Minden egyes nap, mikor meglátta a lepusztított részt erdeje testén - ahol az évszázados törzsek helyett csupán haldokló szőlőtőkék széltépte kacsai kerestek fogódzót - önkéntelenül is agyába tolultak a tájról gyermekkora óta őrzött képek, a sötét rengeteg, a fénytől ragyogó vidék és a komor éj víziói. Csak a területről készített, nagyon részletes topográfiai vizsgálat adhatott volna kielégítő választ: a látvány e három, szorosan egymásba illeszkedő eleme hogyan alkothatott egymással Libreux e részén ily szívszaggatóan érzéki és elégikusan tündöklő kontrasztot. A Château mögötti hegyek árnyai már kora délutántól megkísérelték elhódítani a paratölgyek birodalmát. Alkony táján aztán a szürkület félhomályában - miközben az egész földet beborította az árnyékok bársony uniformisa - a Nap a vízszintes látóhatár közepén, a függőleges horizont alsó szélén végigöntötte a világon utolsó lángjait. Ezek a piciny, gyenge sugarak éles tárgyilagossággal emelték ki a legenyhébb geológiai formációt is. Ráadásul az atmoszféra legendás tisztasága még pontosabbá tette a képet: úgy ölelte át Libreux végtelenbe nyúló vidékének egészét, ahogy az ember a tenyerébe rejti a riadtan menekülni próbáló gyíkot. Az egyre gyengülő napsugarak a természet törvényeinek

engedve csak az alkony végén, a teljes éjszaka beálltával enyhítették a bíborba boruló égre feszülő szorításukat, de ebben a megadásban már benne rejtőzött fényüknek szakadatlan újjászületése. Amikor aztán a mélységes sötétség szinte már magába szippantotta a világot, úgy tűnt, Creux de Libreux vidéke még mindig a fény birodalmához áll közelebb. Talán a világosság e kivételes érvényesülése okozta, hogy Grandsailles gróf éppen ekkor élte át legfájdalmasabb depresszióit. Lelke együtt sötétedett a tájjal, és egyszer csak belezuhant a melankólia meredek falú szakadékába. Belső szemei előtt megjelentek Creux de Libreux fényárban úszó, állandó termékenységtől csillogó mezői, és az erdőség - a háborítatlan, ősi és ép erdőség - árnyai közül a magasba röppentek az élet jelei. Valahányszor hosszabb időt töltött Párizsban, Grandsailles belesüllyedt érzelmi élete mocsaras ürességébe, ám ha csupán eszébe villant birtokának egy mégoly halvány emlékképe, azonnal visszatért testébe az élet iránti rajongás lángja. Ez idő tájt a gróf különben úgy látta, Párizst annyira lekötik a politikai problémák, hogy addigi szokásától eltérően nagyon lerövidítette látogatásainak idejét. Úgy tért vissza az ő Château de Lamotte-jába, hogy még arra sem jutott ideje, hogy Párizs valamilyen mélyebb hatást gyakoroljon rá, esetleg kiábrándítsa a szociális feszültségek drámája, az emberi kapcsolatokban bekövetkezett nagymértékű negatív változás. Grandsailles úgy ment haza birtokára, hogy sóvárgott az emberek társaság után, ezért határozta el, hogy - a régi szép időkre emlékezve, mikor ezt oly sokszor és gyakran megtette - ismét meghívja legközelebbi barátait, töltsék együtt a hétvégét. Két teljes hét telt el azóta, hogy Grandsailles hazatért Párizsból, és intézője, Pierre Girardin társaságában elköltötte szokásos, csigából és rákból álló vacsoráját. Egy-egy ilyen étkezés során rendszerint hosszú, meghitt beszélgetés alakult ki közöttük, miközben elfogyasztották mindazt, amit Prince, a család öreg komornyikja szinte észrevétlenül felszolgált. Maître Girardin valaha komoly irodalmi tanulmányokat folytatott, és nem csupán nagyon is materiális mesterségéhez értett. A mindennapok során használatos, sokszor lakonikus beszédhez szükséges szavakon kívül is komoly szókinccsel rendelkezett. Időnként - természetesen csak olyan közeli barátai előtt, mint Grandsailles - nagy hévvel fedte fel metaforikus kifejezőkészségét. Grandsailles élvezettel hallgatta intézője képzeletgazdag, nagyszerű és hosszú szónoklatait. Nemcsak figyelmes tanúja volt az előadásoknak, egyes részleteket ő maga is hasznosított. A grófról mindenki tudta, elegánsan és választékosan beszéli a francia nyelvet, ennek ellenére - vagy talán éppen ezért - örömmel tette magáévá a Girardinból nemes egyszerűséggel előtörő szóképeket, az enyhén maró és cinikus hasonlatokat, amelyekkel kiválóan és sajátságosan ábrázolta a finom úrinők csalóka álmait és csábításuk fortélyait. Grandsailles nagy figyelemmel hallgatta Girardin lírai felfedezéseit és kissé bizarr elméleteit is. Számtalanszor előfordult, némelyik gondolat annyira megtetszett neki, olyan értékesnek találta a szócsoportokat, hogy nem mert emlékezetére hagyatkozni, és inkább gyöngybetűs írásával feljegyezte egy kis könyvecskébe. Előfordult, hogy a gróf megkérte Maître Girardint egy-egy mondat végének elismétlésére, ám az intéző másodjára csak nagy erőfeszítések árán, arcán fogvicsorgató álmosollyal volt képes hozzákapcsolni a lerövidített és átformált utolsó részt a gondolat elejéhez. Maître Girardin ilyenkor tiszteletteljes főtartással - mire halántékán még jobban kidagadtak az egyébként is látható, érelmeszesedésről tanúskodó erek - várt, míg Grandsailles befejezi a körmölést. Pierre Girardin merev és zavart arckifejezésében nemcsak a büszkeség keveredett a kettejük közötti távolságtartás megtartására való alázatos készséggel, de látszott rajta a nyugtalanság alig érzékelhető és eltitkolhatatlan árnya is. Igen, Maître Girardin zavarba jött, és mintha Grandsailles helyett is szégyellte volna magát, mert tisztában volt vele, mire használja majd ura az ő mondatait. A gróf tündökölt minden társaságban, és mindenki kiváló társalgónak tartotta, de mindezt valójában az intézőjével folytatott, titkolt beszélgetéseknek köszönhette. Grandsailles gróf idegen tollakkal ékeskedett. A felírt elmés megjegyzéseket sok esetben hölgyek meghódítására használta, de leginkább annak a szavakban formálódott kapcsolatnak az életben tartásához, amely szelíd, mégis végzetes erővel láncolt őt Madame Solange de Clédához. Valójában Grandsailles - akinek memóriája nem volt valami erős - eddigi találkozásaik alkalmával csupán három-négy témáról beszélgetett Madame de Clédával. Mindig ügyesen olyan dolgokra terelte a szót, amelyekről sokat hallott az intézőjével együtt töltött hosszú esték során.

El kell ismernünk, a grófnak természetes adottságai közé tartozott a jó beszédkészség és a szociális érintkezésre való kiváló hajlam is. Veleszületett jó ízlése segítségével kiválasztotta és kissé stilizálta az intézője néha-néha plebejus ajkairól lepergő szógyöngyöket, mert ha szó szerint, bizonyos változtatások nélkül idézte volna valamelyiket - példának okáért egy tipikus, modern párizsi szalonban -, sokszor önteltnek, nevetségesnek, mesterkéltnek, vagy egyszerre mindháromnak tűnhetett volna. Grandsailles jól értett az éppen adódó helyzethez illő kifejezések megválasztásához, kiválóan - és főként azonnal - megérezte a beszélgetőpartnereinél bekövetkező apró, rezdülésnyi hangulatváltozásokat is. Ezt a képességét is Girardintól leste el, akivel már gyermekkorukban is jó pajtások voltak, és nélküle nem is ismerhette volna meg az efféle, látszólag jelentéktelen kis fortélyokat, mert az ilyesmihez csak az ért igazán, aki az egyszerű emberek közül származik. A grófot sokan és sokszor realista léleknek tartották emiatt, nem is sejtve, hogy ezzel valójában intézője logikai erényeit ismerik el. Grandsailles gróf azonban nemcsak a poétikus képeket, a mélyenszántó megjegyzéseket és a már-már brutális valóságérzetet bitorolta el Girardintól, még a mozgását is utánozta. Öt évvel ezelőtt - annak a bizonyos tragikomikus választási kampánynak a során - egy autóbaleset következtében mindketten hasonló sérülést szereztek, ugyanazon a lábukon. Maître Girardint három hét alatt kikúrálták. A gróf sebe lassabban gyógyult, és nála visszamaradt egy kis sántítás. Viszont lehetősége volt megfigyelni intézője járását a lábadozás ideje alatt. Valahogy borzasztóan méltóságteljesnek találta Girardin bicegését, és utánozni kezdte, változtatva saját lépéseinek ritmusán. Egyébként tökéletes felépítésű testének mozgása lelassult. Ráadásul magára öltött egyfajta melankolikus kifejezést is, és így megjelenése egy csapásra tiszteletre méltóvá vált. Ugyanerre a balesetre emlékeztette még egy hosszú, vékony, a bal halántékától függőlegesen az arca közepéig lefutó heg is. A mély seb szinte nyom nélkül begyógyult, de úgy viselkedett, akár egy barométer: viharos napokon bíborszínű lett és rettenetesen viszketett. Mivel a gróf nem akarta elveszíteni tekintélyét, vakarózás nélkül tűrte az időnként elviselhetetlenné váló ingert, ezért gesztusai kissé szaggatottá lettek. Tehát ezen a bizonyos estén Grandsailles gróf gyertyafényes vacsorát adott vendégeinek. Legközelebbi barátai közül úgy huszonöt már a délután folyamán megérkezett, és most valamennyien az öltözködéssel voltak elfoglalva, hogy fél kilenckor pontosan megjelenhessenek a hallban. Grandsailles már egy órával a többiek előtt elkészült. Szerelmi légyottok, társasági esték, de akár egy jó baráttal történő találkozó előtt is szeretett inni egy-egy kortyot, miközben belemerült az izgatott-kellemes várakozásba. Ilyenkor lélekben megfelelően felkészülhetett az előtte álló vagy az általa tervezett lehetséges szituációkra. Rettegett mindentől, ami leleplezhette az annyira imádott álimprovizatív megoldásokat. Ezen az estén még a szokásosnál is hamarabb készült fel a fogadásra, így szobájában, az íróasztalnál ülve várakozott. A fiókból előhúzta kicsiny könyvecskéjét és átfutotta az elmúlt két hét során készített jegyzeteit, a Girardintól származó mondatokat, amelyekkel most is még sziporkázóbbá teheti társalgását. Az első három oldalt gyorsan átlapozta; ezt a részt sietve és kissé zavarosan sikerült csak leírnia. Különben is, mindössze egy általános beszélgetéshez használható mondatokat és fordulatokat tartalmaztak. Végre ez következett: "Jegyzetek Solange-zsal való beszélgetésekhez". Sokáig, elgondolkodva szemlélte ezt az oldalt. Egyfajta különös nemtörődömsége meggátolta, hogy továbblapozzon, és kellemes, bár zavart ábrándozásba merült. Bizarr szenvedély fűzte össze Hervé de Grandsailles-t és Solange de Clédát. Öt esztendőn át folytattak egymás ellen egyre idegesebb és bosszantóbb, könyörtelen hódítási hadjáratokat. Versengésükben mind jobban előtérbe tolták saját magukat, és közben tudták, a másik a legcsekélyebb szentimentális vallomást vagy gyengédséget is kegyetlenül megtorolná. Mindahányszor a gróf megérezte, hogy Solange-ot a vágya egy kicsit is elgyengíti és kedvessé teszi, megjegyzéseivel rögtön a nő hiúságába hasított. Ezzel aztán visszazökkentette magukat a szokásos, szinte már agresszív viselkedésforma medrébe. Kapcsolatuk ahhoz hasonlított leginkább, mint mikor valaki korbáccsal a kezében akarja legyőzni a kielégítetlen vágya beteljesülése elé gördülő legyőzhetetlen akadályokat. Ilyen okok miatt régóta tartó szenvedélyük most csupán színlelt közönnyel és finom észjátékokkal tarkított félig-meddig epekedő idillben nyilvánult meg, miközben mindketten konokul

rejtegették a másik elől már-már őrjöngésbe átcsapó vágyaikat. Mivel Grandsailles úgy tekintett versengésükre, akár egy jó lovas a hosszú és fárasztó vágtára, mindig erős késztetést érzett, hogy megfelelő viselkedése jutalmaképpen elismerően megpaskolja Solange tomporát, és egy cukrot dugjon a szájába, ahogy az ember a nemes vérvonalú lovakkal teszi. a hasonlat találó, annak ellenére, hogy semmi más nem lehet olyan idegkimerítő, mint egy ilyen, mindkét részről kacérkodó kapcsolat. Grandsailles éppen ezen morfondírozott, amikor fülét megütötte a szalonban lévő óra kongatása. Fél kilenc volt. Lassan felemelte régóta kezére hajtott fejét, és kinézett Creux de Libreux vidékére, amely különleges földrajzi adottságai miatt az egyre erősödő sötétség ellenére még mindig magán viselte a nap utolsó sugarainak nyomát. Egy utolsó pillantást vetett a tájra, majd felállt az íróasztaltól és kibicegett a hallba vezető folyosóra. Hanyag eleganciával lépdelt, amely csak a legfelsőbb körökből származó angolszászok finomságához hasonlítható, akik - miután még egyszer végigsimítottak hajukon, megigazították nyakkendőjüket és a tükörbe tekintve rendezték vonásaikat - készen álltak bármiféle találkozóra. A gróf a hallban összetalálkozott Saintonges hercegével és feleségével, akik éppen akkor vonultak be a szemközti ajtón. Grandsailles mindkettőjüket kitörő örömmel arcon csókolta. A herceg a meleg gesztustól a végletekig meghatódott, ám mielőtt ideje lett volna szóra nyitni a száját, felcsattanó, majd hirtelen megszűnő, vad hangok szűrődtek hozzájuk. A fején kötést viselő fiatal de Royancourt márki tűnt fel Edouard Cordier és Monsieur Fauceret társaságában. Mindhárman Grandsailles üdvözlésére siettek. - Finom kis ügyekbe keveredik a védence! - kiáltott Camille Fauceret a gróf kezét szorongatva. - De Royancourt márki már aznap, hogy beáll a királyi fegyvernökök közé, együtt harcol a kommunistákkal, és éppen egy olyan kormány ellen, amelyik a helyzet magaslatán áll! - Pokolba vele! - tört ki de Royancourt márki durván, és megérintette frissen átvérzett kötését. - Már megint vérzik a sebem. Felszaladok a szobámba és kicserélem a kötést. Tíz percnél nem vesz többet igénybe, de addig, kedves grófom, erre a két úriemberre bízom, adjanak elő önnek mindent az esetről. Mire visszatérek, már ismerni fogja a mesét, aztán én is szóhoz juthatok végre, és elmondhatom az igazságot. Néhány pillanat múlva megtelt a terem. Grandsailles - miközben lekötötte vendégei üdvözlése - a minden irányból feléje érkező szófoszlányokból megismerhette az előző nap tragikus eseményeit. Február hatodika - ahogy már mindenki emlegette - a Daladier-kabinet lemondását hozta magával. Grandsailles gróf leküzdhetetlen ellenszenvet érzett a rádió iránt - nem is volt a kastélyban készülék -, és aznap nem olvasta az újságokat sem. Döbbent hitetlenkedéssel hallgatta a szenzációs híreket. A csoportok mindegyikét kapcsolatba tudta hozni valamelyik ismerősével. Időnként közbekérdezett, de mielőtt a beszélőnek lett volna ideje mélyebb magyarázatba bocsátkozni, a gróf figyelmét máris egy újabb, még meglepőbb, a terem másik pontjáról érkező mondat vonta magára. Grandsailles egyik kis beszélgető csoporttól a másikig bicegve, oldalra fordított fejjel, a mennyezetre függesztett tekintettel figyelt. Ezzel a testtartással próbálta elérni, hogy a lehető legtöbb információt megszerezze, de közben jelezze vendégeinek: őt nem ragadja magával a lázas hangulat, amely csak a hely iránt érzett tisztelet miatt nem vált elkeseredetté. A nők döbbentek meg leginkább. Negyven ember életét vesztette, több százan pedig megsebesültek az eddig csak nagyhangúnak és romantikusan vadnak tartott szervezetek megmozdulása során A Croix de Feu, a kommunisták, a Cagoulard-ok, az Akác-összeesküvők, a Camelot du Roi… Már pusztán a melodramatikusan csengő nevek hallatán is borzongás futott végig a hölgyek finom bőrén és lelkén. Grandsailles gróf végigtekintett barátain, akik között megtalálhatók voltak a Croix de Feu, a Cagoulard, az Akác-összeeküvés tagjai, de még a királyi fegyvernökök, a lemondott kormány, sőt, a kommunisták is képviseltették magukat. Hunyorogva, enyhe perverzitással - és szokásához híven finoman fogalmazva - magában megállapította, a szalonjában összegyűlt vegyes társaság "meglehetősen lenyűgöző". A gróf a hallottaktól kissé megzavarodva, hátát a kandalló márványlapjához támasztva már nem is figyelt barátai nyüzsgő-duruzsoló lavinájára. Agyában összeilleszkedtek a nemrég megismert események mozaikjai, és élesen vágott filmként lepergett előtte minden. Látta az Arc de Triomphe mögött eltűnő, lenyugvó napot, és látta a Champs Élysées-n végigvonuló, a Croix de Feu-vel

szimpatizáló tüntetőket. Tizenkét ember egy sorban, a menet élén kibontott zászlók. Velük szemben mozdulatlanul már ott feketéllik a letartóztatásukra kivezényelt rendőrök sorfala, amely az utolsó pillanatban szétnyílik és utat enged a még csak le sem lassuló tömegnek. A tüntetők egyenesen a Pont de la Concorde irányába tartanak, ahol a Képviselő Kamara megvédésére odaparancsolt katonákkal találják szemben magukat. A városi rendőrség parancsnoka közeledik a felvonulók első sorához, akik rövid, heves vita után irányt változtatnak, és a Madeleine felé indulnak. - Bitóra Daladier-vel! Bitóra Daladier-vel! - visszhangzik-hullámzik a kiáltás. Ledöntik az út menti fákat védelmező rácsokat, és a macskaköveken darabokra verik mind. A vasrudakkal felfegyverkezett emberek szétzúzzák az utcai lámpák gázvezetékeit. Négy méter magasra törő gejzírként, dühös sziszegéssel láng lobban az egyre sötétedő ég felé. Még egy! És még egy tűzoszlop! Mintha a forrongó tömeg ezekkel a pusztító örömmáglyákkal akarná megünnepelni szenvedélye kitörésének napját. A Maximmal szemközti járdáról a Haditengerészeti Minisztérium épületét célzó kövek röppennek a levegőbe, és egy kesztyűs kéz kerozinba áztatott, meggyújtott rongycsomókat hajít át egy betört ablakon. Kitárul egy porte cochére, és egy tengerésztiszt ideges arca jelenik meg. - Nem tudom mire készültök - mondja -, de látom, a trikolór alatt vonultok, és ezért biztos vagyok benne, hogy egyetlen francia tengerész életét sem akarjátok kioltani. Éljen a Haditengerészet! Éljen Franciaország! Szavaira a tömeg továbbhömpölyög a Madeleine felé. Soraik már betöltik a Rue Royale-t. Az egyik balkonról egy kíváncsi cseléd hajol ki - egy eltévedt golyó végez vele. A kezében tartott amarántvörös pongyola lelibeg az utca kövére. Grandsailles látja, ahogy a szövet a rémülettől megmerevedett emberek feje fölött szárnyal. A tömeg döbbenten megtorpan, de egy pillanattal később az emberek veszett kutyákként őrjöngve ismét belevetik magukat a lázadás keserű levegőjű világába. Grandsailles képzeletében egymást követik a képet. A szalon, benne a feldúlt társasággal, átváltozik és a gróf a forrongó utcákat látja barátai helyén. …a sárga esőkabátba öltözött Lytry, az újságíró, elcsúszik egy felszakított hasú lóból kiömlő vértócsában. A Madeleine virágboltjának - ahol a gróf oly sokszor vett már a gomblyukába illő vörös pettyes sárga liliomot - kirakatából megmaradt, sztalaktitokként meredező, hosszú üvegszilánkokon visszaverődnek a Rue Royale sarkán felborított buszból felcsapó lángnyelvek. Monsieur Cordier kövér sofőrjéről az őrjöngő csőcselék lerángatja a nadrágot. A férfi meztelen teste - sápadtan, akár egy légy hasa - a kövön fekszik; a köldöke mellett még egy ugyanolyan pici és vér nélküli lyuk tátong. - Olyan volt, mintha két bandzsa kis disznótetem meredne az emberre - emlékezett Monsieur Cordier borzongva. Orminy hercege holtra vált arccal betántorgott a Fouquet-bár hátsó ajtaján. Az orra tövébe egy tizenöt centiméter hosszú vasrudat vágott valaki. A kicsiny szigony olyan erősen fúródott bele a herceg felső állkapcsába, hogy hiába rángatja két kézzel, meg sem bírja mozdítani. - Bocsásson meg, de… - lihegi, mielőtt ájultan a bár tulajdonosa, Dominique karjaiba zuhan. Azután az éjszaka beálltával a Place Royale kávéházai mind megtelnek sebesültekkel, a legkonokabb tüntetők pedig a Garde Mobile gépfegyvereiből kizúduló golyóáradat elől menekülve visszaszorulnak a Champs Élysées távolabbi végébe. A néptelenné váló Place de la Concorde-on éles ellentétet alkotva állnak a gyönyörű szökőkutak kecses bronzoszlopai és a kibelezett lámpaoszlopokból tolldíszként szétágazó, a csillagos égre lobogó tűznyelvek… Ebben a pillanatban, hajában ugyanilyen tűzformájú tolldíszt viselve Madame de Cléda lépett be a szalonba. Grandsailles, ahogy meglátta rögtön elindult feléje. Mintha hirtelen magához tért volna éber álmából, rádöbbent, valójában ez a nő az, akire eddig várt. Szokásától eltérően vágyakozva előrelépett, és Madame de Cléda homlokára lehelt egy csókot. A nő napbarnított bőrével, csodás alakjával, gyémánt ékszereivel és csillogó szaténruhájával olya mértékben testesítette meg a párizsi valóságot, mintha csak a Place de la Concorde egyik szökőkútja érkezett volna Grandsailles gróf szalonjába. Madame de Cléda belépője a gróf számára nem igazán kedvező körülmények között zajlott le. Grandsailles mindig is büszke volt szalonja "hangszínére”. A szokatlan lárma - ahogy mindenki

igyekezett túlkiabálni társát - eleinte zavarta, de percek alatt hozzászokott. Ám ahogy Madame de Cléda meglepetten és ironikusan körbepillantott, Grandsailles számára egyszeriben elviselhetetlenné vált a zűrzavar. Azonnal magára erőltetett egy elnéző, mégis gúnyos mosolyt, mintha csak azt mondaná: "Jól van, gyerekek, eleget szórakoztunk, ideje véget vetni a játéknak!" A magába fojtott és hirtelen támadt türelmetlenségtől Grandsailles-nek elsötétült az arca; diszkréten intett a szolgáknak tíz percen belül tálalják fel a vacsorát. Azt remélte, hogy amikor a széles lépcsősoron nagy ceremóniával levonulnak majd az ebédlőbe, a társaság kissé lenyugszik, és a vadul örvénylő viták a szelíd udvariasság medrébe terelődnek. Talán végre már témát is sikerül váltaniuk… Ám a vacsora során is csak rövid időre állt vissza a gróf által remélt egyensúly, mert csipetnyi nyugalom után újra mindenki február hatodika véres eseményeiről kezdett beszélni. Ezúttal lassan, fokozatosan indultak el a veszélyeket rejtő lejtőn, és kezdetben csupán az események leírásával foglalkoztak, de ahogy jobban belemélyedtek a témába, egyre inkább rátértek az ideologizálás ingoványos talajára. Az efféle gondolatcsere - ha a vacsora végeztével történik - rátehette volna a koronát az összejövetel szellemiségére. Az összejövetelére, amely ha nem is történelmi, de Franciaország számára nagyon fontos és válságos időben zajlott, és drámai korrajzot tükrözött. Madame de Montluçon balján Daudier szenátor, jobb oldalán pedig Villers, a politikai kommentátor foglalt helyet. A hölgy csupán azért lett a Croix de Feu tagja, mert szeretője kitartottjának férje kommunista volt. Nagyon mélye dekoltált, három különböző vastagságú fekete és bézsszínű selyemből szabott, rózsákkal, és egy hernyókat formázó gyöngykitűzővel díszített Chanel ruhát viselt. Daudier szenátor sohasem értett egyet egyetlen politikai nézettel sem. Állandó összetűzésbe keveredett vitapartnereivel, és bárkit kritizáltak, ő a védelmére kelt. Társalgás közben sorra, szisztematikusan összezúzta azokat az érveket, amelyeket előző mondatában éppen ő sorolt fel. Így tehát bármit mondott, minden kijelentését szinte azonnal visszavonta. E szokásához híven most Madame de Montluçon ruhájáról zengett mámoros dicshimnuszt. - Ennivaló ez a dekoltázs, Madame! Azok a rózsák is finomak lehetnek, de meg kell vallanom, én jobban örültem volna, ha ezeket a hernyókat inkább külön fogásként szervírozzák! Akkor az ember eldöntheti, kér-e belőlük. Erre Villers gyorsan elmesélte a legújabb párizsi különcséget, amit az egyik szürrealista kiállításon mutattak be. Valaki ehető kalapokat készített! Villers politikailag az Akác-összeesküvők közé tartozott. Döntését nagyon egyszerűen indokolta meg: mivel író volt, ő komponálhatta a társaság egyik legjelentősebb vezérének beszédeit. Most hízelgően beszélt Madame de Montluçonnal, és megpróbálta felkelteni a nő érdeklődését saját, a jelenkori történelemről szóló, álfilozofikus tanulmánya iránt. Madame de Montluçon egy ideig türelmesen hallgatta, de amikor már képtelen volt követni Villers paradoxonhalmazát, felkiáltott. - Most már véletlenül sem lennék képes meghatározni, ön kinek az oldalán áll! - Én sem - válaszolt a férfi bágyadt önsajnálattal. - Tudja, asszonyom, én a magam módján művész vagyok, és állásfoglalásom pontosan megegyezik Leonardo de Vinciével. Ő is befejezetlenül hagyta híres lovasszobrát míg kiderült, hogy a szembenálló hősök közül melyik diadalmaskodik. Én is hasonlóképpen dolgozom a könyvemen. Grandiózus és a legcsekélyebb részletekig kidolgozott mű, de - mint azzal a bizonyos emlékművel is történt - nincs "feje". Az utolsó pillanatban fogom csak eldönteni, kit is bálványozzak benne. akkor, amikor százszázalékos lesz a hódító és a leigázott személye. Éppen ekkor szolgálták fel a babérlevelekkel díszített borjúfejet. Villers villájával a levelekre mutatott. - Valójában csak a babér számít, és nem maga a fej! Monsieur Fauceret és Monsieur Ouvrard a vacsora kezdete óta elkeseredetten vitatkoztak. Természetesen az ő témájuk is a párizsi zavargás volt. Ugyanabban a pozícióban, ugyanazon a platformon álltak, mégis egymás legantagonisztikusabb ellenfeleinek számítottak. Követőik nap mint nap bizonyítani akarták, mennyire különböznek elvek, és közben mindketten remélték, megelőzhetik a másikat. Ám mindennapi harcaik, kicsinyes csatározásaik meggátolták őket abban, hogy tisztábban lássák ködbe vesző céljaikat. Simone Durny - aki néhány percig dühödten és makacsul próbálta megrágni és lenyelni a tányérjára tett spárga rostjait - végül hisztérikus felkiáltással megszakította beszélgetésüket.

- Nem és nem! Ezerszer szívesebben látnék egy kommunista Franciaországot, mint hogy a boche-ok irányítsanak bennünket! Monsieur Fauceret sajnálkozva meredt rá, majd mélyen a szemébe nézett. - Madame… - kezdte ünnepélyesen, és mintha valamire megpróbált volna visszaemlékezni. Hogy is hívják a fiát? - Jean-Louis - felelte Simone remegő ajkakkal, és érezte, valami rossz fog következni. - Madame - folytatta Camille Fauceret szelíden -, az efféle kijelentésekkel ön vakon aláírja a fia, Jean-Louis halálos ítéletét! Madame Durny megdermedt, az arca szinte megfagyott, szemét kövét könnycseppek futották el. Bekövetkezett a rossz, amitől tartott: félrenyelte a spárgát. Béatrice de Brantés vonzódást érzet a radikális szocializmus iránt. Úgy vélte, ezen eszme képviselőinek piszkos nadrágjai, a koszlott gallérok és gondozatlan bajszok mind azt jelzik, Franciaország eredeti mókás-mocskos szelleme menedékre találta. A hölgy Monsieur Edouard Cordier, a radikális szocialista szabadkőműves jobbján és Royancourt márki - aki, mint már a nevéből is kitűnik: heves royalista volt - balján ült. A friss és egészségtől duzzadó Béatrice de Brantés szelíden Monsieur Cordier széles vállára hajtotta a fejét, és miközben odaadó hódolatot tanúsított a férfi politikai meggyőződése iránt, az illetlenség határát súroló esetekről mesélt. Annyi bájjal adta elő a merész történeteket, hogy közben a lényéből áradó elegancián egy parányi csorba sem esett. Nem pironkodva, szemét lesütve beszélt a társaság előtt kényesnek számító témáról, ellenkezőleg: éppen az ártatlanabb részeknél suttogott, míg a legtrágárabb mondatokat hangosan ejtette ki, hogy lehetőleg mindenki őrá figyeljen. Legfőképp de Royancourt márki figyelmét próbálta magára vonni, akiről úgy látta, túlságosan belemélyedt az általános beszédtémába. - Képzelje el - mondta Monsieur Cordier felé fordulva, de valójában az ifjú márkinak címezve -, Madame Deschelette egy Schiaparelli-féle ruhában és kalapban… tudja, olyan hatalmas nagy kalapban… felkapaszkodott egy taxi tetejére, hogy jobban láthassa az eseményeket. Onnan fentről aztán toporzékolva ócsárolni kezdte a tömeget. Egyes egyedül szembeszállt a tüntetők hadával! Mivel látta a Monsieur Cordier arcára kiülő érdeklődést, lelkesen folytatta. - Természetesen az efféle viselkedés nem maradhatott sokáig büntetlenül. - Halkabbra fogta a szót. - A királyi fegyvernökök egy csapata a lábánál fogva leráncigálta a kocsiról. A járdára fektették, felhajtották a szoknyáját… Béatrice ismét felemelte a hangját. - …és egy égő cigarettát nyomtak teste legintimebb és legérzékenyebb részébe! - Tűzzel keresztelték meg! - kiáltott Cordier levegő után kapkodva, de szikrázó szemmel. - Nem igazán - felelte Béatrice tettetett ártatlansággal. - Éppen ellenkezőleg történ: a tüzet keresztelték meg… vízzel. - Miféle vízzel? - kérdezte Monsieur Cordier pillanatnyi tétovasággal. Béatrice lustán ábrándozó és végtelenül kéjsóvár kifejezéssel az arcán, a fogai között sziszegve válaszolt. - Valójában nem is víz volt… kezdte, majd ahogy habzó pezsgőt töltöttek a poharába, minden egyes szótagot hangsúlyozva befejezte: - De nem is pezsgő! - Olyan durva tekintettel meredt Cordier-re, hogy a férfi a meghökkenéstől szóhoz sem tudott jutni. - Biztosíthatom, uram, ez a hihetetlen történet valóban megesett - szólt közbe de Royancourt márki, hogy kisegítse Monsieur Cordier-t zavarából. - Én egyenesen Madame Deschelette-től hallottam. Igen, meg is lehet érteni, hogy miután két teljes órán keresztül nem szabadulhatott a tömegből, a hölgynek eleget kellett tennie bizonyos feszítő ingereknek... Alkalmasabb pillanatot nem is választhatott volna. - Kedves márkim! - kiáltott Béatrice, és közben kövérkés kezét finoman a férfi karjára tette -, ön eddig oly mértékben belemerült a politizálásba, hogy hiába várakoztunk híres gall szellemiségének megcsillanására. Kénytelen voltam szegény Monsieur Cordier-ra rázúdítani minden bájamat! - Higgye el, drágám, nem méltatlan személyre pazarolta kedvességét - felelt a márki felélénkülve. - Viszont ha megengedné neki, hogy az általa ismert területekre terelődjön a beszélgetés, Monsieur Cordier is megemlíthetne olyan dolgokat, amelyek hallatán az ön arcát borítaná lángba a pír. Különben, kedves Béatrice, bocsánatát kérem, hogy eddig nem adtam tanújelét

az ön iránt érzett hódolatomnak, de bizonyára megérti, ezek az események… - Felsóhajtott, majd lovaglásban megkeményedett combját Béatrice de Brantés puha lábához szorította. A nő kacéran felnevetett. Daudier szenátor egy merőben új, általa kitalált teória kifejtésével vonta magára a körülötte ülők figyelmét. - Hitler háborút akar - jelentette ki. - Nem, nem él a győzelem hitében, ahogy sokan gondolják. Éppen hogy veszíteni akar. Csupán egy gyógyíthatatlan és romantikus mazochista, aki hősnek hiszi magát, és pontosan olyan meghatóan tragikus véget képzel el, amilyet Wagner operáinak alakjai is megéltek. A tudatalattija, vagy talán a szíve legmélyén Hitler arra vágyik, hogy ellenfelei csizmás lábaikkal széttiporják az arcát. Már most tudja, menthetetlenül halálra van ítélve… - Daudier folytatta eszmefuttatását, míg végül a következő szavakkal fejezte be: - Nem akar csalni a játékban. Kész veszíteni, de nem adja fel. Ragaszkodik hozzá, hogy a szabályok szigorú betartásával mérkőzzenek meg vele, és csak akkor hagyja abba a harcot, ha már sárba taposták. Ezért lesz nekünk részünk oly sok szenvedésben! Grandsailles gróf jobb oldalán Saintonges hercegnő, balján pedig Madame Cécile Goudreau ült. A hercegnő meglehetősen baloldali, a másik hölgy pedig a végletekig jobboldali politikai eszméket vallott. A gróf szelíden mindkét szomszédját hitvallásra ösztönözte, közben megpróbálta csitítani és az ellenkező irányba téríteni egyre szélsőségesebbé váló vitájukat. A kényes egyensúly megtartásán fáradozott, és az egészet azzal a túlzóan opportunista udvariassággal hajtotta végre, amely nem csupán az ő jellemére, de az idő tájt Európa nagyhatalmaira is oly jellemző volt. A vacsora vége felé heves ideológiai viták pezsegtek Grandsailles gróf körül, de ő maga már egyikbe sem avatkozott bele. Csendes szemlélővé változott, közben a minden meggyőződés nélküli, harcias sarlatánok sorra előhozakodtak saját, a politikai helyzet megoldását célzó terveikkel, amelyekkel a többiek egyhangúlag nem értettek egyet. Az Akác-összeesküvők hazájuk egyetlen kiútjának a Franciaországot, Spanyolországot és Olaszországot egyesítő szövetséget látták, amely eztán hathatósan felléphetne Nagy-Britannia és Németország ellen. A Comité France-Allemagne hívei viszont éppen ellenkezőleg, a Németországgal kötendő nyílt és feltételektől mentes baráti szerződés megkötését sürgették. Mások Oroszországgal szerettek volna létrehozni erős katonai szövetséget, hogy izolálják Nagy-Britanniát, és egyúttal csírájában fojtsák el az orosz kommunizmust. Mindezeket a nézeteket aztán a lehető legszövevényesebb, jogásziaskodó módon boncolgatták és részletezték. Egyedül Monsieur Ouvrard örült az egymással ellentétes véleményhullámoknak, amelyeket minduntalan megtörhetett. - Franciaország helyzete valóban súlyos - jegyezte meg -, egy viszont biztos: a politikánkat jellemző káosz ellenére a jogról és a rendről alkotott fogalmaink napról napra finomulnak. Igen, hölgyeim és uraim, e téren a világ országainak sorában még mindig mi haladunk az élen, és lehetetlen nem észrevenni, eleddig törvényeink tartják meg nemzetünk egészségét. - Tehát röviden: "haldoklunk, de legalább egészségesen fogunk távozni a világról" - sóhajtott Saintonges herceg Forain híres utolsó szavait idézve. Grandsailles kesernyésen elmosolyodott és furcsán hunyorogni kezdett. Arcának e parányi rezdülésére pici, és szinte láthatatlan ráncáradat vette körül a szemét. Legutolsó németországi útja óta még élénken élt emlékezetében a Nürnbergi Kongresszus során tomboló hitleri hordák látványa. A lángoló szavak és a pislákoló gyertyák fényétől megvilágított asztal mellett ülve egyre tisztábban látta a fanatikus és filozofikus atmoszférában testet öltő, az 1940-es években vad pusztításra készülő kísértetet. Közben pedig - mint egykor Szókratész - Franciaország is szellemes megjegyzésekkel és a törvényesség hangoztatásával készült a halálra. Grandsailles az utolsó pohár pezsgőt emelte ajkához. Sztoikusan - mintha mérgező bürök volna - lenyelte az italt. A kávé felszolgálása előtt vendégei lármás szenvedélye újra maró gúnnyal kevert, személyeskedő szónoklatok sorozatába csapott át, a gróf tudatáig egyre kevésbé hatolt el, ki és mit mond. Az evéstől elálmosodva ellazította testét. Elmélkedve figyelte a szeme előtt egyetlen masszává összeálló képet: a gyertyák lobogó fényénél hevesen gesztikuláló vendégeket, a szertartásosan sürgő-forgó szolgákat, az események iránt közömbös elfogulatlansággal csillogóragyogó kristályokat, az ezüstből készült tárgyakat. Grandsailles - mintha mély, hipnotikus álomban lenne - megbűvölve meredt barátainak az evőeszközök homorú-domború felületein visszatükröződő liliputi arcára és alakjára. A legismerősebbek lettek a legidegenebbek. Gyors deformációjú

metamorfózisuk hirtelen felerősödött; nem is gyanított kapcsolataik, letűnt őseikre emlékeztető vonásaik, egyéniségük könyörtelen karikatúraként csillogott az éppen felszolgált desszertet tartalmazó tányérok szélén és alján. az egyik ilyen mágikus képben Béatrice de Brantés Lelong-féle ruhát viselő testéből különös átváltozással feltűnt Marie Antoinette fűzőktől megnyomorított alakja. Vagyis inkább az űzött menyété, amelynek rémületét a lefejezett fenség mindig is magában rejtette. Ehhez hasonlóan d'Angerville vicomte egyenes vonalú, angolszász előkelőségű orra egyszeriben nagyapja gall körteorrává változott… De nem! Inkább egy mormota szőrrel és földdel borított pofájává… Mintha csak Leonardo híres arcrajzait nézné, a szemlélődő sorra megvizsgálhatta minden egyes vendég ábrázatát, ahogy a finom vagy nem túl durva vonások szörnyűséges változásoknak estek áldozatul. A csillámló tárgyak görbe tükrében elhajló, szétfolyó, megnyúló arcok örvénylettek. Az ajkak ormányokká, az állkapcsok bestiapofákká változtak; a koponyák összezsugorodtak, az orrok szétlapultak, és a nemesi társaság tagjai egytől-egyig családjuk címerpajzsain látható állatokhoz váltak hasonlatossá. Senki sem úszhatta meg az optika torzításának kegyetlen inkvizícióját, amely észre sem vehető kínzóeszközeivel megragadta az arcok elrejtett és beismert rezdüléseit. Letépte róluk a rájuk erőltetett kifejezéseket, lemeztelenítette őket. Mint egy démoni villám eget hasító, valóságot feltáró kék fényénél, a tükörképekben láthatóvá vált a szent angyalarcokban villogó sakálfogsor, a filozófus higgadt ábrázatából pedig egy csimpánz buta szeme meredt tompán a világra. Mindegyik kép egy sejtés volt csupán, de a villák finoman meghajlított és cizellált nyelének tükrében fel lehetett fedezni a leszármazottak bizonytalan őseinek nyájassá varázsolt képmását. Minden egyes gyertyatartó családfává, minden kés a hitetlenség prizmájává, minden kanál a becstelenség címerpajzsává változott. Silanus meztelen, erős és fiatal, a már oxidálódott felületű ezüstbe mesterien bevésett alakja emelte annak a gyertyatartónak a durva faágakra emlékeztető karjait, amelyről a gyertyák Solange de Cléda keblére szórták fényüket. A nő bőre oly finom, fehér és csábító volt, hogy Grandsailles ahogy időnként rátévedt a pillantása - inkább az előtte lévő krémsajt óvatos kanalazgatására próbált koncentrálni, nehogy elveszítse a fejét. A sajt enyhén sós és kesernyés íze - a nőstény kecske állati nőiességének kvintesszenciája -, keveredve a Solange iránti vággyal, minden egyes falatnál összeszorította a gróf szívét. Enyhe, örömteli kínnal folytatta homéroszi étkezését, és ahogy végzett a sajttal, és végigsimított rajongva szeretett ezüst evőeszközein, úgy érezte, ebben a különös, csendes örvényvilágban akár a Solange-zsal kötendő házassága is valós lehet. A nő viszont ebben a pillanatban a gróf álarc nélküli, meztelen arcába nézett, és ahogy meglátta rajta a még mindig kétértelmű érzékiséget, alázatosan, szinte szolgaian feléje bólintott. Nedves ajka megrándult és a behódolás okozta, már-már fizikai jellegű fájdalomról árulkodott. Grandsailles megragadta az egyik gyertyatartó ékes, nehéz ezüsttestét, és a legkisebb erőlködés nélkül felemelte. Nem várta meg az egyik szolga által feléje nyújtott égő gyufaszálat, szivarjához tartotta a gyertya lángját. Ezzel a türelmetlen és energikus mozdulattal fejezte ki, komoly elhatározásra jutott. A kávé után a beszélgetések fonalai összegabalyodtak, a szenvedélyek lehűltek, a vendégek szégyenkezve a véleményzivatar káosza miatt - már alig várták, hogy valami semleges témáról beszélhessenek. Saintonges hercege viszont fölényes hangon a politizálás elől egyre jobban kagylóhéja fedezékébe húzódó Grandsailles-re támadt. - Akár akarjuk, akár nem - mondta arcátlanul egyenesen a grófnak címezve szavait -, a jelenkori történelem olyan sötét és drámai, hogy közülünk még a legzárkózottabbaknak és a legtartózkodóbbaknak is bele kell folyniuk abba, ami körülöttünk történik. Mindegyikük kezében van egy kártyalap, amit a döntő pillanatban ki kell játszani! - Banco! - kiáltott Grandsailles hirtelen, és visszaeresztette a gyertyatartót az asztalra. Egyszeriben várakozásteljes csend borult a társaságra, amely elvágott minden beszélgetést. Csak a szolgák nyüzsögtek tovább; rendíthetetlen és apró, szelíd és tiszteletteljes neszezéseik még jobban fokozták a beállt némaságban feltámadt izgalmat és feszültséget. Grandsailles anélkül, hogy Solange de Clédára vetette volna pillantását, nyugodtan pöfékelt szivarjával, és miután meggyőződött arról, hogy jól szelel és ég, tökéletesen természetes hangon, ízlelgetve minden egyes szót, beszélni kezdett.

- Saintonges hercegnek igaza van. Én most kijátszom a lapomat, és bejelentem szándékomat. Tulajdonképpen ezért gyűltünk ma össze. A pillanat olyan drámai töltésű volt, hogy a szavak aggodalommal töltöttek el mindenkit, a szívek hevesebben vertek, a vendégek figyelmének gyűrűje még szorosabban feszült Grandsailles köré. - Az elmúlt három napban végiggondoltam - mondta végül a gróf. - Úgy határoztam, nagyszabású bált rendezek. Bejelentését izgatott mormolás követte. Az egyszeriben felmelegedett légkörben a nők megszegve az etikett összes szabályát - a gróf köré gyűltek, s kedveskedve ostromolni kezdték kérdéseikkel. Saintonges hercege - akinek alig volt ideje felfogni a történteket - megragadta Grandsailles kezét. Már megbánta alkalmatlan pillanatban tett, sértésnek is felfogható megjegyzését, és most örült, hogy a gróf ilyen ügyesen kitért a konfrontáció elől. Solange de Clédát is felizgatták az események. Amikor udvariasan odabólintott a grófnak, úgy vette észre, a férfi egy másodperccel tovább néz a szemébe, mint kellene. Solange - bár kényelmesen hátradőlve, félig lehunyt szemmel látszólag Dick d'Angerville vallomásait hallgatta - szempilláján keresztül lopva Grandsailles-t figyelte. Nem is törődött a társaság fecsegésével, talán nem is hallotta. Fogalma sem volt arról, hogy mit szeretne bejelenteni a gróf, amikor kiáltásával magára vonta vendégei figyelmét. Banco. A szó csak a viták, beszélgetések zűrzavarán keresztül jutott el hozzá, de Grandsailles Váratlanul élénk mozdulatainak láttán izgalom futott át rajta. Solange, anélkül, hogy parányit is megmozdította volna a fejét, résnyire nyitotta szemét és tisztán látta, ahogy Grandsailles egyszer csak úgy csapja vissza a gyertyatartót az asztalra, hogy az olvadt viasz záporozó cseppekben freccsen szét. Aztán mély, végtelennek tűnő csend után felhangzottak - és nagy nehezen Solange tudatáig is elhatoltak - a bágyadtan csengő, ám határozott szavak. - …bejelentem szándékomat. Tulajdonképpen ezért gyűltünk mag össze… Az elmúlt három napban alaposan végiggondoltam… Solange a titokzatosnak hangzó mondatok óta úgy érezte, mintha álomban élne. Forgott vele a világ, és bár tisztában volt félelme nevetségességével, mégis rettegett. Attól tartott, hogy Grandsailles anélkül, hogy vele előzetesen megbeszélte volna - nyilvánosan be akarja jelenteni kettejük eljegyzését. Annak ellenére, hogy tudta, ez szinte teljességgel lehetetlen, szíve olyan izgatottan kezdett dobogni, hogy már alig kapott levegőt. Igen, talán mégis megteszi! A gróf őróluk fog beszélni! Ám a mondat befejeztével rádöbbent, minden félelme gyerekességnek, érzelgősségnek bizonyult. A lelke mélyén csalódottan és sértetten, a hirtelen támadt kiábrándulás karjaiban vergődve egy percig úgy érezte, egyszerűen nem bírja elviselni az est hátralévő részét. A gyötrő izgalom hatására hónaljából két meleg verítékcsepp hullott széke karfájára. Ám Solange oly nagyon, már-már természetellenesen szép volt, hogy aki ránézett, azt hihette, csak a melankólia közelben lebegő kísértete borította be szárnyaival, és a bánatot e két, a karfán feketén csillogó gyöngyszem formájában csalta ki belőle. Amikor mindenki felállt az asztal mellől, Angerville vicomte Solange széke mögé lépett, ám mielőtt udvariasan segített volna neki felemelkedni, a kezét a nő vállára tette. - Bonjour, tristesse! - rebegte Solange fülébe. A nő teste megremegett. Megpróbált felemelkedni, de egyszeriben úgy megszédült, hogy megtántorodott és egy másodpercre meg kellett pihennie a szék bronzveretes, szfinxet formázó karján. Fejét erőtlenül Dick d'Angerville mellkasára hajtotta, lesütötte a szemét. A bronzszobrot még ruháján keresztül is oly hidegnek érezte, hogy azt hitte, valami nedves foltra ült. Lehet, hogy a Grandsailles-bál az ő bálja lesz? A gondolatra ismét kinyitotta a szemét, összeszorította a combjait, talpra szökkent és szenvedélyes-tüzes tánclépésekkel néhányszor körbefordult. Amikor meglátta, hogy a meghökkent d'Angerville lába mintha gyökeret vert volna, még egyet pördült és megszólította a férfit. - Bonjour, tristesse! Bonjour, tristesse! - mosolygott és felszaladt a szalonba vezető lépcsősoron. Monsieur Edouard Cordier, aki gondolataiba mélyedve a közelükben állt, akaratlanul is tanúja lett a közjátéknak.

- Kedves vicomte-om - lépett d'Angerville-hez -, manapság már semmit sem érthetünk meg igazán. Én már fel is hagytam az ilyesfajta próbálkozásokkal. Az egyik percben úgy látjuk, szívünk hölgye Isten tudja, milyen okból, de a halálán van, és szinte már várjuk, hogy karjaink közt tartva gyönyörű testét, elszáll belőle a lélek. Aztán egyszeriben magához tér, és ellibben előlünk. Valahogy így van ez a politikával is. Nemrég csak egy hajszál választott el bennünket a harctól és szinte már hallottuk is a polgárháború kezdetét jelző harsonákat… de rá kellett döbbennünk, egy tervezett bál bejelentése sokkal érdekesebb bármi másnál. Úgy érzem, az emberi lélek legmélyén gyökerező adottságok egyike, a jó és a rossz közötti különbségtétel képessége manapság vagy megszűnt, vagy összezavarodott. Aggódva, zavartan vizsgálta robosztus keze kinyújtott ujjait. - Tudjuk ma egyáltalán, melyik a jobb kezünk és melyik a bal? Nem, kedves vicomte-om, fogalmunk sincs róla! Fiatal korában az ember még képes volt megfogalmazni a politikai eseményekről alkotott saját véleményét, természetesen annak a pártnak az ideológiája szerint, amelyikhez szívvel-lélekkel tartozott. Ma viszont ez egyszerűen lehetetlen! Ha az újságban olvas egy szenzációs, létfontosságú hírt, addig semmiképp sem tudhatja meg, jót vagy rosszat jelent magának, míg politikai pártja specialistái el nem döntötték maga helyett. Ha véletlenül nem így tennénk, és nem várunk előregyártott véleményeket, lehet, hogy ugyanarra az álláspontra jutunk, mint legnagyobb ellenfeleink. Amíg a szónoklat tartott, d'Angerville az ajtón át a lépcső aljába vezette Monsieur Cordier-t. - Igen, ez így van - mondta. - Tehát ha Grandsailles bált rendez, nem tehetünk mást, táncolnunk kell nekünk is. Közben pedig végignézhetjük az események alakulását. Nincs igazam? A Grandsailles család tagjai által adott bálok a nagy háború utáni időszaktól kezdve a párizsi társasági élet tündöklő eseményeinek számítottak. A gróf szalonját ezen az estén benépesítő előkelő társaság tagjai ösztönösen megérezték, az ő szerepük - az uralkodó osztály szerepe - a történelem e szakaszában sokkal inkább a hagyományos francia elegancia és elmésség megőrzése, mint az öngyilkosságba vagy gyilkosságba vezető politizálás posványos mocsarában való fetrengés. Ennek megfelelően a legkörmönfontabb módon megszerkesztett ideológiai jelmondatok sem voltak rájuk olyan hatással, mint Grandsailles egyetlen szava: "bál". Ez a szó képes volt egyetlen lobogó tűzzé elegyíteni frivolságukat és nemzetük hagyományai iránti tiszteletüket. A gróf látta maga körül a "nemzeti karakter" elpusztíthatatlan egységét, amelynek azon a napon, amikor a háború vészharangjai megkondulnak, minden franciát magába kell vonnia. Grandsailles egyik teóriája szerint a háború sokkal inkább karakter, mint ideológia kérdése, és a nagy inváziók történelmi konstansa csupán a népek geopolitikai szeszélyét kifejező maszk. A filozofikus vacsora után - amikor is mindenki bátran farkasszemet nézett a hazáját fenyegető végzettel - a szalonban a vendégek a tervezett bálról beszélgettek. A bálról, amit azoknak a lángoló kereszteknek, horogkereszteknek, Bourbon-liliomoknak és sarló-kalapácsoknak a fényében-árnyékában akartak megrendezni, amelyek előző este még vérbe borították a Place de la Concorde-ot. Grandsailles szokásától eltérően pillanatnyi hangulatának engedelmeskedett amikor elárulta rég dédelgetett tervét. Aztán érzékelte bejelentése sikerét és rögtön felhagyott a Solange de Clédával tervezett, jegyzetei segítségével előre gondosan felépített magánbeszélgetésnek még a gondolatával is. Szintén szokásai ellen téve egy előre ki nem tervelt társalgásba bonyolódott. Tudta, ha most hibázik, soha nem bocsáthat meg magának. Tehát elhatározta, a hetek óta várt gyengéd csevegés helyett éppen az ellenkezőjét tesz, hogy valamilyen hatást gyakorolasson Solange-ra: úgy viselkedik majd, mintha tudatában sem lenne a jelenlétének. Remélte, ez a hidegség - miután a nő vacsora közben oly csodáló tekintettel nézett rá zavart vágyat fog kelteni benne. Abban a nőben, akit nem is olyan régen, egy múló, röpke hangulatában még feleségül akart kérni. A féktelen, szilaj mód, ahogy Solange viselkedett amióta felkeltek a vacsoraasztal mellől, még további okokat szolgáltatott Grandsailles-nek arra, hogy ilyen maró és szigorú legyen, és úgy bánjon a nővel akár egy túl hangos és tapasztalatlan gyerekkel, akit csak letagadhatatlan vonzereje és szépségének ragyogása tesz nélkülözhetetlenné a szalonból. Innen sohasem hiányozhatta a női nem legszebb képviselői. Ráadásul Solange-ot még előkelő származása és kivételes intelligenciája is minduntalan felíratta a meghívandó "finom" vendégek listájára.

A Grandsailles-bál során majdan kivívandó diadalának tétova előérzetétől Solange de Cléda vakmerő lett, és elfogadta a gróf által számára kiosztott szerepet. A mellőzött szerepét. Elfogadta, mégpedig olyan lángoló bájjal fűszerezett rosszindulattal, hogy Grandsailles rögtön érezte, saját gonosz szándékairól lefoszlott minden álarc. Solange furcsa tánclépésekkel, a vendégek ámulatától kísérve egyik virágkosártól a másikig libbent, és a szirmokból, kelyhekből, levelekből újabb és újabb díszeket tűzött a hajába. Egyik éke hódítóbbá tette, mint a másik. Ahogy valamelyikkel learatta barátai elismerését, könyörtelenül és azonnal eldobta, majd egy másik virágból máris új díszt kreált. A siker pillanatnyi élvezetétől hajtva a virágok néma szavait dramatizálva, rögtönzött pantomimmel kísérte minden egyes mozdulatát. A komikus-tragikus paródiák is élénk tetszést váltotta ki a társaságból. Még Grandsailles is bár képmutatóan, de legyőzte hűvös tartózkodását; úgy tett, mintha megérintette volna a játék költőisége. Solange összegyűjtött néhány hosszú, csillag formájú levelekkel díszített borostyánszálat, és furcsa, földig érő koszorúként a fejére illesztette. Két levél zöld testébe egy-egy lyukat szakított, a leveleket maszkként a szeme elé tartotta. Mindenki megtapsolta tündérmesébe illő átváltozását, majd mély csendben várták a borostyánok ihlette további színjátékot. Solange lábujjhegyen tipegve a grófhoz araszolt, reszkető teste egy pillanatra mozdulatlanná dermedt. Hirtelen a férfi lába elé omlott, karját erővel Grandsailles térde köré fonta. - Rád kell tapadnom, vagy elpusztulok! - szavalta egyfajta iróniával, ami kardpengeként hatolt a grófba. Már senki sem beszélt a bálról. Bérard, a Coubert-szakállat viselő festő a padlón ülve, könyökével Saintonges hercegnő térdére támaszkodva igyekezett a többiek figyelmét Solange-ra terelni. A szépséges nő ekkor már a szalon másik végében járt, ahol egy malachitasztalnál Dick d'Angerville segített neki megszabadulni virágékeitől. Néhányan Solange köré tódultak, és a szalon társasága két részre oszlott: az egyik csapat Grandsailles körül nyüzsgött, a másikban Madame de Cléda uralkodott. Egyszeriben meglepett és gyönyörteljes kiáltások szakadtak fel Solange imádóiból. A nő egy új, még az előzőnél is érdekesebb játékot fedezett fel. Letépett egy mályvaszínű liliomot, az asztalra tette, és a bibékre ráhelyezte egyik gyémántokkal ékesített fülbevalóját. Valóban meglepően hatásos kompozíciót alkotott. A körülötte álló nők azonnal követték példáját: mind az asztalra szórta ékszereit. Az értékes kövek ragyogó tüzükkel elhalványították a virágok erőtlen ragyogását. - Messieurs, Mesdames, faites vos jeux! - mondta Dick d'Angerville visszafogott, udvarias hangon. - Nyert: a zöld! - kiáltott Béatrice de Brantés, aki egy kis smaragd teknősbékát tett egy sötétebb zöld gardénialevélre. Az összhatás olyan homogén volt, hogy aki ránézett úgy érezhette, ékszer és növény egymásért született. A hölgyek versenyezni kezdtek, és egymás után hozták létre a meglepőnél is meglepőbb, a szellemesnél is szellemesebb csendéleteket. A kezek élénken megrebbentek és mohón próbálgatták a fantáziaszülte kombinációkat. Vetélkedésük közben szint már eszüket vesztették, és a kapkodó összevisszaságban játékháborút vívtak egymással, ki valósíthat meg egy ötletet először, ki használhatja fel a legszebb virágokat, a legtündöklőbb ékszereket. Aztán a játék - éppoly hirtelen és váratlanul ahogy elkezdődött - véget ért. Solange a feszültség feloldásaképpen egy sárga rózsát tűzött keblei közé, a rózsa közepébe egy, a Fabergé-műhelyben készült, rubinokból és gyémántokból megalkotott bogarat erősített. A furcsa kompozícióban a rózsa egyszeriben mesterséges eredetűnek látszott, a bogárékszer pedig elevennek és élőnek tűnt. Mindenkire oly nagy hatást gyakorolt a látvány, hogy ismét Solange került a figyelem középpontjába. Ám amikor a hölgyek szinte szégyenkezve abbahagyták gyermeteg játékukat - ami már másnap belefonódott a legelegánsabb párizsi divatba -, az érdeklődés visszatért Grandsailles grófra, a bálra, meg persze a Place de la Concorde-on lezajlott eseményekre. - A listát! - kiáltott Bérard, a festő. - Készítsük el a listát! - ismételte, és meglobogtatott egy papírlapot. Solange alázatosan a gróf lába elé ült. - Mily izgalmas és megtisztelő! - mondta rajongva. - Összeírhatjuk a Grandsailles-bálra meghívandók első névsorát!

Ezzel a hajbókoló megjegyzéssel akart bocsánatot kérni a gróftól néhány perccel előbb elért dicsőségéért. - De kedvesem - simogatta meg a fejét Grandsailles atyáskodva -, ön is jól tudja, az efféle eseményekben nem a vendégek számítanak igazán… Az ember valójában azoknak rendezi a bált, akiket nem hív meg - tette hozzá olyan hangon, mintha egy ezerszer elhangzott mondást idézne. - Milyen élvezet lehet ilyen felfogásban tervezni! - kiáltott Solange bosszúsan. - Természetesen nem élvezet - felelt Grandsailles csípősen, majd szelídebbre fogta a hangját. Tudja, drágám, manapság már nem is élvezetből járunk bálokra! Igen, Solange tudta, már jó ideje megtanulta, hogy Grandsailles még soha, semmit sem tett pusztán kedvtelésből. Az éjszaka folyamén Solange nagyon nyugtalanul aludt, ezért reggel nem is ment le a közös étkezéshez. Prince vitte fel a szobájába a reggelit, és egyúttal bejelentette, a teát a gróf lakosztályában szolgálják majd fel a vendégeknek, közvetlenül távozásuk előtt. Solange tudta, őt Dick d'Angerville autóval akarja visszavinni Párizsba, és csak valamikor késő délután indulnak útnak. Madame de Clédát már nagyon régóta gyermeki, de erős félelem kínozta. Úgy hitte, gyakori álmatlansága fokozatosan aláássa az egészségét, annyira, hogy akár az élete is veszélybe kerülhet. Akaratának emberfeletti megfeszítésével kényszerítette magát, hogy lenyeljen egy kevéske ételt, aztán aggodalommal teli félálomba ringatta magát. A legcsekélyebb nesz is megzavarta görcsös szundítását, de éber álmodozását a kintről beszűrődő zajok mégis érzékivé varázsolták. Délután négy óra tájban Solange készülődni kezdett. Gyengének érezte magát, és mintha a mellére is rettenetes súly nehezedett volna. Erős hányingere miatt csak lassan tudott öltözködni. Minduntalan mozdulatlanná dermedt, és rettegve hallgatta szívének dobbanásait. Az alvás hiánya szeme körül hagyta mélyreszántó nyomait. Elbátortalanodott, és félt a pillanattól, amikor ezzel az előnytelen külsővel meg kell majd jelennie Grandsailles előtt. Tudta, egyetlen másodperc alatt szétzúzza majd a magáról nagy erőfeszítéssel kialakított képet. Kárba vész háromheti gondos előkészülete, szépségének speciális napi, sőt, percenkénti, megszakítás nélküli gondozása. Végül aztán túl kellett esnie a rettegve várt szertartáson: belenézett a tükörbe. minden várakozásával ellentétben kellemesen csalódott. Még sohasem látta magát ennyire csábítónak. A fáradtság szemében csillogó nyomai csak még jobban kihangsúlyozták tekintetének hódító izzását. Ajka annyira sápadtnak tűnt, hogy vonalát alig lehetett megkülönböztetni arca fehérségétől, és szinte áttetsző volt, akár egy légies alabástromszobor - mint Leonardo szénkrétával rajzolt arcképeinek érzéki titokzatosságot és kétértelműséget sugárzó ajka. Madame de Cléda melankolikusan előrehajtotta a fejét, egészen míg homloka a hideg tükörhöz ért. Közvetlen közelről magára mosolygott. Lélegzete elhomályosította arcmását, és miközben mozdulatlan maradt az anyagtalanság lebegő érzetétől, visszatért belé az élet. Lehetetlennek gondolta, hogy emlékeztessen arra a nőre, aki előző este ő maga volt. Most akkori külsejének éppen az ellenkezőjével, a sápadtságával tudná elérni a maximális hatást. Mániákus precizitással elrendezte hajtincseit, de hozzá se nyúlt a púderhez és az arcfestékeihez. Ruhatárából egy olyan darabot választott ki, amely egyszerre volt szívfájdítóan kacér és szigorúan rideg, és így éppen illett az arcán tükröződő lelki zaklatottsághoz. Meztelen felsőtestére nehéz, fényes fekete, elől majdnem a köldökéig nyitott selyemblúzt vett. Melle kamaszosan kicsi volt, így a blúz sötét ráncai úgy futott át rajta, ahogy két sima és gömbölyded kő között a fürge angolna. Hirtelen és kiszámíthatatlan mozdulatai egy ókori amazon spártai büszkeségéhez illő ártatlan szemérmetlenséggel minduntalan felfedezték meztelen kebleit. Ehhez a szokatlan és kissé hiányosnak tűnő blúzhoz többsoros, csiszolatlan smaragdokból és rubinokból készült nyakéket csatolt magára, amelynek hideg keménységgel ragyogó fénye csökkentette a meztelenség látszatának erejét. Derekát testszínű, széles bőrövvel olyan karcsúra formázta, hogy minden egyes mozdulat fájdalmat okozott neki. Ez a barbár kegyetlenséggel végrehajtott préselés aztán olyannyira kiemelte kiálló medencecsontját, hogy a szemlélő azt hihette, éles késpengékként bármikor kihasíthatja a szorosan a combokra simuló szoknyát. Kopogtattak. - Készen van? - kérdezte Dick d'Angerville. - Igen - felelte Solange. - Jöjjön be!

A szoba közepén állt, és karjait összefonta a mellén, azt az érzést keltve, hogy fázik. D'Angerville megfogta és a magasba emelte a kezeit. - Elragadó, és mégis oly intelligens! - Micsoda? - kérdezte Solange értetlenséget színlelve. - Minden - felelt a férfi. - A ruhája, a smink szándékos hiánya! Így együtt… Ilyen látványtól csak egyvalami juthat az ember eszébe. - Micsoda? - ismételte Solange. - A… a szerelem! - Bolond! - mondta Solange elnézően. - Tudom, hogy valami egészen mást akart mondani. - Igen, igaza van - bólintott d'Angerville megadóan. - Azt akartam mondani, hogy egy ágyat, egy kényelmes és félig bevetetlen ágyat juttat az ember eszébe. - Megváltozott hangon, gyorsan hozzátette: - Kicsit piros a szemei… - Menjen! - siettette Solange. - Majd a gróf szobájában találkozunk. Egy perc, és én is ott leszek - mondta, és mindkét kezét csókra nyújtotta. Becsapta d'Angerville mögött az ajtót, majd beszaladt a fürdőszobába, kinyitotta a csapot és hagyta, hogy a víz jól felforrósodjon. Megnedvesített egy mosdókesztyűt, a szemére szorította. Ha vörös… jól van, hadd legyen még vörösebb! Így csábító lehet, hiszen "aki elárulja bánatát, megbabonáz mindenkit…" Solange de Cléda merev mozdulatokkal lépett be a gróf szobájába. Grandsailles Dick d'Angerville-lel és Maître Girardinnal beszélgetett. Egy asztal körül ültek, amelyet a teához előkészülve a helyiség közepére állítottak. A nő megjelenésére a társalgás azonnal félbeszakadt. Grandsailles rögtön megpróbált Solange elé sietni, ám mivel régi sérülése miatt csak nehezen tudott lábra állni, még fel sem emelkedhetett, amikor a nő már mellette volt, csókra kínálta arcát, majd leült a gróf székének karfájára. Grandsailles úgy helyezkedett, hogy Solange elférjen, és miközben kényelmesen elnyújtózott a nő háta mögé csúsztatta a kezét. Solange érezte, a gróf keze lassan végigsimít a gerincén, felméri dereka karcsúságát, majd hirtelen megállva olyan természetességgel tartja a kiálló medencecsontot, akár egy mindennapos használati tárgyat. Grandsailles keze rövid pihenő után újra elindult, ujjai - lágyan érintve Solange szoknyáját - finoman lefelé futottak. A mozdulatokból áradó színlelt magabiztosság ellenére Solange a kéz súlytalanul lebegő tétovaságából arra következtetett, hogy Grandsailles izgatott. Örömmel nyugtázta a megjelenésével elért hatást. Megfélemlítette a grófot! Eltökélten meg akarta tartani megszerzett előnyét; tudta, ez az egyetlen mód arra, hogy valamilyen hatást gyakoroljon a túlzottan büszke férfira. Grandsailles-t szinte megsemmisítette Solange zavarba ejtő külseje, főként azért, mert nem volt ideje arra, hogy analizálja, mi okozza ezt a lélegzetelállító hatást. Solange - mivel úgy gondolta, elég közel állnak egymáshoz - megengedte, hogy a gróf szórakozásképpen simogassa, és nem is sejtette, hogy ezzel még inkább összekuszálja Grandsailles egyébként is zavart érzelmeit. A férfinak olyan érzése támadt, hogy egy teljesen idegen, vágyakat gerjesztő, de kielégülést nem nyújtó lényt tart a karjaiban, aki a tartózkodás mesteri szinten űzött játékával csak kínokat okoz neki. Solange női ösztöneinek segítségével valóban képes volt mesébe illő változásokra. Vajon ki gondolta volna, hogy ez a makacs és rettenthetetlen nő előző este még a társaság fénypontjaként tündökölt, és nem is olyan rég még aggodalommal és gyermeki félelmekkel telve, a kétségek szédítő agóniájától elbizonytalanodva szobája magányában szenvedett. - Úgy látom, kedves Hervé, élvezettel tölti el, hogy a csontjaim keménységét vizsgálgathatja állította meg a férfi tétova simogatását Madame de Cléda. - Az összes közül én a térdemet szeretem a legjobban. - Elmosolyodott, megfogta Grandsailles finom, kék erekkel vonalazott kezét, és folyami kavicshoz hasonló térdkalácsára tette. - Legkésőbb holnap hat órára Párizsban kell lennem - folytatta teátrális türelmetlenséggel Dick d'Angerville felé fordulva. - Megígérte, hogy odaérünk, tehát időben kell elindulnunk. Egy borzasztóan fontos vacsorameghívásnak kell eleget tennem. - Unalmasnak ígérkezik? - kérdezte Grandsailles. - Egyáltalán nem! Azt hiszem, nagyon kellemes lesz - felelte Solange, és a hangjából érződött, nem akar többet erről a témáról beszélni. Hirtelen zavart csend támadt, amelyet végül Madame de Cléda tört meg.

- És Maître Girardin vajon miféle rossz hírekkel érkezett? - kérdezte megváltozott hangon, és töltött magának egy csésze teát. - Talán Rochefort még mindig másfélmilliót két kárpótlásul… vagyis azért, hogy visszaadja a Moulin des Sources-t? - Ennél sokkal rosszabb a helyzet, Madame - felelte az intéző, és közben Grandsailles-re nézett, vajon engedélyezi-e a kérdés további boncolgatását. - Képzelje el - folytatta, amikor a gróf nem tiltakozott -, az a gyarló teremtmény, az a Rochefort meghajolt politikai ellenfeleink egy csoportjának leírhatatlanul galád akarata előtt, és aláírt egy egyezményt. Az egész mesterkedésnek csupán az a célja, hogy a Moulin des Sources és a körülötte lévő földek soha többé ne tartozhassanak a Grandsailles-birtokhoz. - Ez valóban hihetetlen! - kiáltott fel Dick d'Angeville megbotránkozva. - Vajon miféle mélyebb politikai szándék állhat emögött? Vagy pusztán úgy gondolják, Grandsailles gróf méltatlan arra, hogy valaha is visszavásárolhassa egykori tulajdonát? - Létezhet bárki a világon, aki a grófnál érdemesebbnek tartja magát annak a földnek a birtoklására? Aki valódibb francia nála? - kérdezte Solange, és idegességet színlelve felvonta a vállát. Ezzel a mozdulattal jelezte, nem érti, miről van szó. - Igen. Természetesen - válaszolt Girardin. - Kicsoda? - Az oroszok - mondta az intéző csüggedten, mire d'Angerville halványan elmosolyodott. - Tisztában kell lennie azzal, Madame de Cléda - folytatta Girardin -, hogy Grandsailles gróf egész életét egyetlen cél megvalósításának kívánja szentelni. Meg akarja védeni Creux de Libreux vidékét, és bármi áron meg akarja akadályozni annak a rémálomba illő változásnak a bekövetkeztét, amit ennek az istenek által csodálatosmód termékennyé tett vidéknek az iparosítása jelentene. Ám bizonyos baloldali, Moszkva által inspirált pártoknak más elképzeléseik vannak. Ők sokkal szívesebben látnák itt a bányászok jól fizetett, megalázkodó seregét, mint parasztjaink jómódú, nemes egyszerűséggel élő csapatát. Sajnos pontosan ezeknek a magukat haladónak tartó irányzatoknak a képviselői azok, akik megszállottan rajonganak az iparosításért, és ők nem hajlandók elismerni a háború fenyegető közelségét. Pontosan ők azok, akik rendszeresen a fegyverkezés ellen szavaznak. Ismét mély, az előbbinél is hosszabb csend következett, ám ezúttal senkinek sem akaródzott megtörni. Valamennyien átérezték a Girardin által felvázolt problémát. Valójában Grandsailles-t mindig is idegessé tette a gondolat, hogy eljön majd a nap, amikor Libreux vergiliusi síkságát elözönlik az iparosodás hívei. Ilyesmi semmiképpen sem történhetett meg akkor, amikor az egész vidék az ő tulajdonában volt. Most azonban erőtlennek és tehetetlennek érezte magát ahhoz, hogy meghiúsítsa az ásványkincsek kitermelését. A föld már nem volt az övé. - Semmi kétség, végül meg kell adnunk magunkat - sóhajtott fel a gróf -, és el kell fogadnunk a nekünk kiszabott történelmi szerepet. Mi leszünk a haladás kerékkötői. Mert úgy vélem, manapság konzervatív nézetnek számít, ha megpróbáljuk megőrizni ennek a vidéknek az érintetlenségét. A vidékét, amely Poussint legszebb tájképei megalkotására ihlette. Maradiak vagyunk, ha megpróbáljuk meggátolni, hogy a szemünk láttára korommal lepett ipari épületek és mechanikus eredetű szemétrengeteg csúfítsa el ezt az elbűvölően szép panorámát. Azon a napon, amikor erőfeszítéseim ellenére erre az istenkáromlásra mégis sor kerül, elátkozom a hazámat! - kiáltott, és indulatosan feltápászkodott. Dick d'Angerville karon fogta és az íróasztalhoz vezette. - Kedves grófom - mondta bizalmaskodva -, szavamat adom, hogy ügye érdekében felhasználom az angolokhoz fűződő személyes kapcsolataimat… Nélkülük semmi ilyesmit nem hajthatnak végre. Különben úgy vélem, a kormány közismert apátiája és a kezdeményezőkészség annyit átkozott hiánya most borzasztóan értékes lehet a számunkra. Maître Girardin - aki pesszimistán úgy látta, a vidék iparosítása megállíthatatlanul bekövetkezik, és legjobb esetben is csak elhalasztani lehet - közelebb húzódott a teát kortyolgató Madame de Clédához. - Kedves Madame - mondta -, rettenetesen sajnálom, hogy az én hibámból szóba került a téma, és megzavarta ezt a kellemes társalgást. A hozzám hasonló szerzeteknek távol kellene tartaniuk magukat az ilyen finom hölgyektől. Csak úgy délelőtt tíz körül lenne szabad megjelennünk urunk előtt, hogy bejelentsük a jó vagy rossz híreket.

Mivel Madame de Cléda nem válaszolt, Girardin kötelességének érezte, hogy megmagyarázza a gróf viselkedését. Grandsailles közben belemerült a d'Angerville-lel folytatott halk, de annál izgalmasabb eszmecserébe. - Jól tudom, a gróf gyermekkora óta erősen kötődik Libreux vidékéhez - mondta az intéző. De higgye el nekem, Madame, nem is gondoltam volna, hogy Rochefort kategorikus elutasításának híre ilyen mélyen érinti. Kevés ember áltathatja magát azzal, hogy olyan jól ismeri a gróf lelkét, mint én, az ön alázatos, hű szolgája. Vannak emberek, akik nagyravágyónak tartják, és azt hiszik, a háború kitöréséért imádkozik buzgón, mert abban reménykedik, hogy a zűrzavarban visszaszerzi régi politikai hatalmát. Ám valójában egyetlen vágya van: az, hogy megőrizze örökségét, Libreux-t, és egy nap képes legyen újratelepíteni paratölgyekkel azt a háromszáz négyzetméteres területet, ahonnan a birtok szétszabdalásakor Rochefort kivágatta a fákat. - Tehát ön szerint - szólt Solange, hangjában enyhe szemrehányással -, néhány száz paratölgy elegendő lenne ahhoz, hogy a Grandsailles család legcsinosabb és legragyogóbb tagjának lelki sebei begyógyuljanak? Maître Girardin tiszteletteljesen lehajtotta a fejét. - Igen, Madame, már egy is elég lenne! Felemelte az asztalról a cukortartót, és a nő felé fordította a belevésett családi címerpajzsot. - Látja? - mutatott a képen magányosan álló paratölgy három, egy Bourbon-liliomokkal teli mező földjébe zápfog-gyökerekként kapaszkodó gyökerére. - Ez semmit sem jelent - mondta Solange. - Szeretem a karmokkal, folyókkal, lángokkal, csillagokkal, sárkányokkal telerajzolt címerpajzsokat, amelyek, ha burkoltan is, de kifejezik egy család valami iránt való elhivatottságát, de, kedves Girardin, erről… Erről még a védőangyalok is hiányoznak! Maître Girardin előhúzta szemüvegét, és átnyújtotta a nőnek, hogy a tálkába vésett címerpajzs elé tartva nagyítóként használhassa. Solange most már azt is világosan látta, hogy a paratölgy legfelső ágai között egy heraldikus szalag kígyózik, amelyre négy szót írtak: JE SUIS LA DAME. Solange egyre növekvő érdeklődéssel nézte a képet. A lombozatból parányi női arc nézett ki rá, és a fa lehántott kérgű törzse valójában egy meztelen torzó volt. Köldöktől lefelé a kéreg szemérmesen eltakarta a női altestet. Az ágak is egyszeriben vállakká és karokká változtak Solange de Cléda szeme előtt; az ágkarok kuszaságuk ellenére emberszerű, könyörgő gesztussal tárultak ki. Prince, az öreg szolga óvakodott be nesztelenül a szobába, és jelentette Grandsailles-nek, hogy Libreux polgármestere szeretne szót váltani d'Angerville vicomte-tal. D'Angerville megígérte Solange-nak, hogy időben visszatér, és fél hét körül elindulhatnak, majd Maître Girardin kíséretében - aki kihasználta az alkalmat a visszavonulásra - elhagyta a gróf lakosztályát. Grandsailles az ajtóig kísérte a két férfit. Solange visszatette a cukortartót az asztalra, kilépett a széles balkonra, és leült az egyik sarokban álló alacsony, támlátlan székre. Amikor Prince pár perccel korábban belépett, a nő lopva a kandalló párkányán álló órára pillantott és megállapította, hogy teljes negyvenöt percet kettesben maradhat a gróffal. A világ minden kincséért sem akarta volna, hogy a beszélgetésre, amely után oly rég sóvárgott, a szoba túlságosan ünnepélyes és komor falai között kerüljön sor. Szemét a tájra függesztette, összekuporodott és állát felhúzott térdére támasztotta. Érezte, Grandsailles egyenetlen lépéseivel lassan a közelébe ér, csókot lehel a hajára és közben két kézzel a hóna alá nyúlva megpróbálja felemelni. - Nem valami kényelmes itt - mondta a gróf. - Gyere, nyújtózzunk el az ágyamon! Solange a férfira nézett. - Valóban olyan vagyok, mint aki haldoklik? - Nem, istenien gyönyörű vagy, csak fáradtnak, nagyon fáradtnak látszol - felelt Grandsailles, és egyik karját a nő lába alá csúsztatta. Könnyedén ölbe kapta Solange-ot, az ágyhoz vitte, szelíden lefektette, majd fejét egy acélszürke selyemhuzatba bújtatott kicsiny párna közepére igazította. Rögtön visszafordult, felemelte az asztalkát, és az ágy mellé állította. Ahogy Solange lustán kinyújtotta a lábait, térdeiben a csont éleset roppant, éppen olyan hangot adva, mint a kiszáradt szőlőtőkék, amelyeket Prince nemrég dobott a kandalló tüzére. - Nagyon meggyötört az arcod - mondta a gróf. - Borzasztóan megerőltető lehetett, hogy tegnap este sikerült elkápráztatnod...

- Miből gondolod, hogy neked szólt a mutatvány? - kérdezte Solange. - Ki másnak? - kérdezett vissza Grandsailles csodálkozva. - Ma pedig d'Angerville előtt el akartad hitetni velem, hogy valami meghívásnak kell eleget tenned. Egy meghívásnak, amely nem is létezik, amit csak azért találtál ki, hogy kíváncsiságomat felébreszd. De sajnos, és ezt én sajnálom a leginkább, már annyi hasonló füllentésnek voltam tanúja, hogy véletlenül sem tudnám eltéveszteni, valós vagy csak valami képzeletbeli vacsoráról van szó. A saját világomban már én is olyan lettem, mint a parasztok az övékben: ha a kezükbe vesznek egy tojást, képesek megmondani, van-e benne kiscsirke vagy nincs. Én is hasonlóképpen látok át az embereken. Solange nem felelt. Boldog volt, ás annyira kellemes érzéssel töltötte el, hogy az imádott férfi ágyán fekhet, hogy a gróf provokatív élcelődése a gyűlölet legparányibb tövisét sem hagyta a szívében. Bárhogy is bántotta őt Grandsailles, őt most nem zavarta a szavak durva hátsó jelentése. Ernyedt elégedettséggel adta át magát a lazítás élvezetének. Lehunyta a szemét, és magán érezte az ágy lábánál álló gróf tüzesen vizsgálódó tekintetét. - Miről ábrándozzunk? - kérdezte Solange halkan. - Én kettőnkről tűnődöm, és megpróbálok hinni vágyainkban… Te viszont mindig csak a fáidra gondolsz! - Ez igaz! - felelte Grandsailles. - Az erdőm… Miért ne találhatnánk meg mindketten azt, ami a másiktól függetlenül is kellemes érzéseket kelt bennünk? Végül is elég nagy butaság, ha képzeletünk erőfeszítésével mindenáron meg akarjuk győzni magunkat, hogy az elmúlt öt évben, amióta flörtünk tart, csak egy kicsit is elidőztünk a néma gyönyörben. Ha valaha, egy parányit is el akartunk mélyedni kapcsolatunkban, már százszor, ezerszer találtunk volna alkalmat rá, hogy szeretkezzünk. Még arra is lett volna időnk, hogy kövessük d'Annunzio tanácsát. Hogy is mondtad? Grandsailles eltűnődött, majd csengő, kissé gúnyolódó hangon idézte: - "Mindenkinek ötször kell önkezével megölnie szerelmét, és a valódi szerelem mindannyiszor újjászületik, ötször olyan vadnak és erősnek…" Solange-ra óriási hatást gyakorolt a mondat. Úgy érezte, most ő is képes lenne meghalni. - Mellesleg - folytatta Grandsailles szelíd, baráti hangon -, szeretnék tenni egy apró, Madame de Clédára vonatkozó megjegyzést. A hölgy a szépség, az elegancia és a kiválóság oly magasan kifinomult szintjére jutott, hogy borzasztóan sajnálatos, amikor gyermeki, romantikus szégyenletességgel megpróbál maga körül olyan poétikus atmoszférát létrehozni, ami megszégyeníti nemesi származását. - Éppen ez a helyzet Grandsailles grófjával is! - vágott vissza Solange a férfi hangját majmolva. - Ő aggkori szégyentelenséggel világít rá középszerűségére, és ezzel gyalázza meg földesúri mivoltát! - Az utolsó két szót maró gúnnyal hangsúlyozta. Grandsailles hátat fordított Solange-nak, és nevetségesen bicegve a balkon ajtajához lépett. Olyan heves mozdulattal tárta szélesre, mintha fojtogatná a szoba levegője. - Földesúr! Igaz! - kiáltott. - Nézd! - mutatott a paratölgyrengeteg testén éktelenkedő tar foltra. - Azoknak a fáknak a hiánya sokkal inkább érdekel, mint a te egész életed! Régen az efféle gazságokért hadat üzentek! Halott atyáink mosolya az évek során elhalványulhat emlékezetünkben, de az ember sohasem feledheti el azt a darab földet vagy kivágott fát, amit elbitoroltak tőle. Egy öt hosszú esztendőn át tartó buta és sznob flörtöt is könnyedén el lehet feledni, de a saját tulajdonon esett parányi sérelmet nem! Az örökké égő seb marad! Beszéd közben a tájra meredt, és rá sem pillantott Solange-ra. Ideges ujjaival kipiszkált egy maréknyi mohát a mellvért kövei közül, majd szerzeményét dühödten az erőd felé hajította. Solange-ból hirtelen vad, hisztérikus nevetés tört elő, ám ahogy Grandsailles megfordult és érzelmektől elsötétült arccal, fenyegető dühvel az ágy irányába indult, egyszeriben elhallgatott. Megrémült. Soha, még álmaiban sem képzelte volna, hogy a grófban ilyen heves, szenvedélyes gyűlölet lakozhat. Vonásaira ráfagyott a kissé gúnyos mosoly, de Grandsailles úgy érezte, nem bírja elviselni sértő tekintetét, és kezét Solange arcához szorítva, teljes súlyával és erejével a párnába nyomta a fejét. Solange nem védekezett, csak egy sarokba szorított állat halálos ijedtségével, kidülledt szemekkel meredt a grófra. - Letörlöm a szádról ezt a mosolyt! - vicsorogta Grandsailles. - Idióta! Mit tudsz te az én világomról!

Beszéd közben mind görcsösebben szorította le Solange fejét. Kisujja a nő szájába mélyedt, nehéz arany pecsétgyűrűje felsértette az ínyét. A seb vérezni kezdett. Grandsailles a látványtól mintha villám csapott volna belé - visszanyerte önuralmát, és meggyötörve, bocsánatért esedezve térdre rogyott. Solange felállt, egy pillanatra Grandsailles vállára támaszkodott, majd a balkon felé indult. Ám nem lépett ki, inkább a nehéz függönyök árnyékától védelmezett sarokba húzódott. Grandsailles követte. Végtelen szelídséggel megérintette a nő arcát, és szájon csókolta. Eddigi kapcsolatuk során ez volt az első ilyen csók, és a férfi most is csak azért tette, hogy bocsánatot nyerjen. Solange abba is hagyta a sírást. - Jól van, felejtsük el az egészet, drágám! - mondta végül Solange. - Nem akartalak megsérteni, de annyira boldog voltam az ágyadon… Nem akarok tovább játszani! Bármi is legyen rólam a véleményed, bevallom: őrülten szeretlek! Ebben a pillanatban fülüket megütötte Maître Girardin és Dick d'Angerville közeledő, nehéz lépéseinek zaja. Solange-nak indulnia kellett. Gyorsan a kandalló fölé akasztott tükör elé lépett, mintha a haját igazgatná, és titkolt mozdulattal letörölte álláról a vért. Grandsailles közben d'Angerville-lel és Girardinnal a Libreux polgármesterénél tett látogatásukról beszélgetett. Solange elkészült. A gróf szobája ajtajáig kísérte vendégeit, majd elbúcsúzott tőlük. Az udvaron Prince segédkezett d'Angerville-nek a csomagok berakodásánál, bár a vicomte szinte rögeszmésen ragaszkodott hozzá, hogy mindent személyesen helyezzen el az autó csomagtartójában. Madame de Cléda közben várakozva fel s alá sétálgatott, majd az egyik vénséges vén ciprusfa árnyékában álló félköríves kőpadhoz lépett, és az ottfelejtett vesszőkosárból kivett egy friss tojást. Feltörte és kiitta. Annyira jólesett neki, hogy az ötödikig abba sem hagyta. Tudta, többet kellene ennie. Elhatározta, ahogy visszatér Párizsba, oly mértékben fog vigyázni az egészségére, mint még soha. Megérezte, nemsokára elindulnak, ezért gyorsan elcsent még egy utolsó tojást. Ezt is kiitta, ám közben ügyetlenül magára csurrantotta a fehérje egy cseppjét. A lé végigfolyt az állán, és a földre hullott. Mivel nem volt nála zsebkendő, kézfejével törölte le az arcát, majd mozdulatlanná dermedve, előrehajtott fejjel megvizsgálta a ruháját, nem piszkolódott-e be. A szélbe tartotta ragadós ujjait. Rövid ideig eltűnődött, aztán meghallotta az autó csomagtartójának szelíd, majd erőteljesebb csapódását, és visszasietett d'Angerville-hez. Solange szeretett vezetni. A kormánykerék mögé ült, és az útmenti óriási gesztenyefák alagutat formázó erdejében - amely leginkább a Chester Dale-gyűjtemény híres Fragonardfestményén látható tájhoz hasonlított - beautóztak a sűrűsödő éjszakába. Húsz percig némán haladtak. Solange keze a kormányt forgatta. Úgy érezte, a megszáradt tojásfehérje összerántja az állán a bőrt. Ettől időközönként végtelenül boldog grimaszba rándult az arca. Dick d'Angerville diszkrét megértéssel figyelte, és már a nyelve hegyén volt a szokásos mondat - bonjour, tristesse -, ám amióta Grandsailles szobájában felfedezte Solange könnyeit és a parányi sebet az ajkán, tapintatosan csendben maradt. Beszélgetés helyett inkább halkra állítva bekapcsolta a rádiót. Solange zavaros álmodozásba merült, előbb összezúzta az agyában kialakított képet, majd makacs kitartással újrafestette. Elképzelte, ahogy ezernyi hős kalandot átélve visszaszerezheti Grandsailles ősi birtokait, megakadályozza Creux de Libreux iparosítását, és fáradhatatlan állhatatossággal addig küzd, míg a háromszáz négyzetméternyi területre visszaültetheti a paratölgyeket. Látta, ahogy önfeláldozásának köszönhetően a gróf családi címerében lévő heraldikus fa újra élni kezd, és több már semmi sem árthat neki. Úgy érezte, mintha ő maga, Solange de Cléda lenne a paratölgy-nő… *** Chăteau de Lamotte-ban a gróf és intézője szokásos vacsorájukhoz készülődtek. - Ma este salad au coup de poing-t akarok enni! - parancsolt rá Grandsailles még kora reggel Prince-re. Így aztán a vén komornyik az est közeledtével mindent az asztalra készített, ami (ahogy azon a vidéken nevezték) az "ökölcsapás-salátához" kellett.

Amikor a gróf és Girardin helyet foglalt, Prince egy nagy tálat tett ura elé, amelyen egy előzetesen hosszú ideig sötétvörös (olajból, ecetből, apró kockára vagdosott kolbászból és reszelt csokoládé-soupçon-ból álló) lében pácolt nagy kerek parasztkenyér volt. Maître Girardin a kenyér közepére helyezett egy nagy fej vöröshagymát, Grandsailles pedig felemelte az öklét. Egy pillanatig fenyegetően a hagyma fölött tartva célzott, majd nagy erővel lecsapott. Az ütéstől szétzúzódott a hagyma is, a kenyér is. Prince sót, őrölt boros és friss zöldsalátát szórt a tetejére, majd visszament a konyhába. Girardin - mintha egy hirtelen támadt látomás hatása alatt lenne - megbűvölt tekintettel meredt az ételre. - Ez kész csoda! Az ütésed nyomán a szemem elé tárult Creux de Libreux egész vidéke! Vagy megőrültem talán? - A tál közepéhez emelte a gyertyákat, és ékesszóló lelkesedéssel magyarázni kezdett. Grandsailles csodálkozó megrökönyödöttséggel figyelte furcsa és szellemes szavait, és örült a hirtelen felélesztett beszélgetés ajándékának. - Nézd csak, kedves grófom! - kiáltott Girardin, s hófehér művészkezével a kenyér hullámzó, kidudorodó felületére mutatott. - Mintha ez lenne Libreux aranyló, mégis zord hegyeinek vonulata… Ezek a szelíd lankák, ezek az éles szirtek… Itt pedig mély szakadékok vannak, ahonnan vízesésként omlanak le a friss hagyma darabjai. mintha ezek a vékony, kígyószerű és fényes hagymadarabkák jelképeznék gyors vizű forrásaink ezüstös habú, opalizáló szalagjait… A salátalevelek pompás zöldje pedig nem más, mint a vidék termékeny és bőségesen öntözött földjébe gyökeret eresztett növényzet. Arra pedig, ott, a sötét salátaerdőből felemelkedve - ünnepélyes és költői domborulatok vannak. Emitt sem a kenyérbe sütött rozsszemeket látod! Nem, ezek mozdulatlanul kérődző tehenek. A szétszórtan csillámló sókristályok pedig egy távoli falunak a késő délutáni naptól ragyogó ablakait jelölik. Ott, ahol az a sok sószemcse összetapadt, ott van a hófehérre meszelt Saint Julien-lak. Itt pedig, az őrölt bors hosszúkás pettyei nem mások, mint feketébe öltözötten menetelő parasztjaink. Betöltik az utakat és a kanyargó ösvényeket... Éppen a napi munkából térnek haza. Grandsailles megigézve, melankolikus némasággal ült a helyén. - Minden oly gyönyörű, mint Poussin egyik Árkádiája! - sóhajtott, majd mohón nekilátott az ételnek. Az első fogás után Prince hamuban sült, makulátlanul fehér, papírbőrű szarvasgombát tálalt fel, és hozzá 1923-as évjáratú vörösbort töltött, amely Girardin szerint a napfény ízét tartalmazta. Csendben elfogyasztották a gombát, és amikor Prince felszolgálta a kecskesajtot, Grandsailles ismét megszólalt. - Kedves Girardinom, most Madame de Clédáról beszélj nekem! - Olyan hangsúllyal mondta ki kérését, mintha csak kedvenc zenedarabjának eljátszására kérte volna intézőjét. - Miközben a gombát ettük éppen őrá gondoltam - felelte Maître Girardin. - Őt mindenki más és más fényben látja. D'Angerville vicomte kétségtelenül azt képzeli Madame de Clédáról, hogy lényében egy istennő teste párosul egy királynő lelkével. Számos rajongója félremagyarázza pillantása tüzét, sokan pedig egy kurtizánéhoz hasonlítják temperamentumát. Én, mint egyszerű intéző, csupán különlegességét ismerhetem el, viszont poétikus naivságommal tündérnek látom. Nem, egyik sem elég jó szó. Inkább szentnek tartom Madame Solange de Clédát. Ahogy a gróf tekintetében felfedezte az irónia árnyát, Girardin folytatta magyarázatát. - Isten kegyelméből a szentek gyakran öltenek Aphroditéhez foghatóan gyönyörű testet. Ma délután, miközben teáztunk, egész végig vizsgálgattam, figyeltem Madame de Clédát. Hiányos öltözete miatt nem lehetett nem észrevenni buja testét. Keblei előtt viszont gyakran összefűzte a karjait, mintegy azt sugallva, hogy egy fürdőjéből kilépő meztelen szépség pózát akarja magára venni, vagy pedig egy mennybéli üzenetet hallgat elmerülve. Megdöbbentem, ahogy felfedeztem az arcán tükröződő végtelen tisztaságot. Ajka olyan sápadt volt, hogy csak arra az apácára tudtam gondolni, akiről a "Szent Juliánus remetéjének ünnepnapja" című dalban sokszor énekelnek Libreux környékén. - Nem ismerem ezt a dalt… - mondta Grandsailles. - A helybéli legenda szerint - folytatta Girardin - Szent Juliánushoz, amikor átvágott ezen a vidéken, csatlakozott néhány hű követője. Ők voltak azok, akik felfedezték egy szépséges apáca sírját. Amikor felnyitották a koporsót, az egész test hamuként omlott szét, és csak bogáncs meg lóhere nőtt a helyén. Egyedül az apáca fehér főkötővel fedett feje maradt épen. Krétafehér ajkai közül, a szája sarkából jázminok sarjadtak…

- Értem már! - suttogta Grandsailles. - A hamuban sült szarvasgombáról jutott az eszedbe Solange… A papírhéj azonos a főkötővel… Girardin tovább beszélt. - A dal refrénjét szomorú hajlításokkal kell énekelni furulya, kecskeduda és tamburin kíséretében. Így szól: Mint zöld fű: a lábai, Mint életre keltett kövek: keblei, Akár a jázminok: ajkai… - Énekeld el! Már emlékszem a dallamra! - mondta Grandsailles. Girardint nem kellett sokáig bíztatni. Kortyolt egyet borából, csettintett a nyelvével és fejhangon, Libreux parasztjaira jellemző reszkető hanglejtéssel előadta az apáca balladájának néhány részletét, majd elénekelte egyben az egészet. Másodszorra már mélyebb hangjával Grandsailles is csatlakozott hozzá, és közben aranygyűrűjével egy kristálytálon verte a ritmust. Amikor a refrénhez értek, Maître Girardin az orrához nyúlt, mintha így akarna állítani saját hangszínén, hogy fülbántó orrhangjával még panaszosabbá tehesse a dal előadását. - Mint életre kelt kövek: keblei… - sóhajtott Girardin egy szúnyogzümmögés erősségével. - Pam, pam, pam - felelte hümmögve Grandsailles, és az utolsó "pam"-nál élesen megkoccintotta gyűrűjével a tálat. - Mint életre keltett kövek: keblei, Pam, pam, pam, Akár a jázminok: ajkai… Pam, pam, pam, Pam, pam, pam, Pam, pam, pam, Girardin általában fél tizenegykor vonult vissza. Most is felállt és elbúcsúzott urától. A gróf még jó tíz percig az asztal mellett maradt, és csigalassúságú kézmozdulatokkal leírta a dalt. Amikor befejezte nem tudta, mihez kezdjen. Már-már azon volt, megszólítja Prince-t, aki mintha szándékosan időzött volna körülötte, beszélgetésben reménykedve. De a csend töretlen maradt. Prince szomorúan elmosolyodott, mintha ő kérne bocsánatot, hogy Grandsailles nem talált semmi mondanivalót. Leszedte az utolsó edényeket, majd jó éjszakát kívánt a grófnak, és nyugovóra tért. Végül Grandsailles is felállt az asztaltól, és a széles lépcsősoron lassú lépésekkel felment a szobájába. Az elektromos fény a Chăteau-ban mindenhol gyenge volt. A gróf ágya fölé mélyen lenyúló magányos villanyégő is csak halvány, remegő világossággal borította be közvetlen környezetét. Olyan régi volt már, hogy borostyánsárga, haldokló fényének alig maradt ereje. A megvetett ágyra kínosan pedáns módon összehajtott hernyóselyem hálóing volt kikészítve. Grandsailles szokás szerint rátette a jegyzetfüzetét. Levetkőzött; amikor teljesen meztelen volt kicsit elidőzött, majd szórakozottan nézegetni kezdte a bal kezére a hagyma széttörésekor szerzett zúzódást. A gróf magas és csinos teste tökéletes volt. Leginkább a milánói múzeumban őrzött, Raffaello által festett híres Apolló-szoborhoz hasonlított. Amikor végül magára húzta hálóingét - ami alig volt hosszabb, mint nappal viselt inge -, felemelte a jegyzetfüzetet és a szoba másik végébe ment, ahol egy sötét, keskeny, de a mennyezetig érő mahagóniszekrény állt. A rideg bútordarab négy, emberláb formájú, hosszá, vékony lábujjú, egyiptomi stílusú, fényes, aranyozott bronzból készült lábon állt. Grandsailles kinyitotta a szekrény ajtajait. Csak a középső polcon volt néhány tárgy: bal oldalon egy arany glóriával megkoronázott aprócska koponya (Saint Blondine-é, a szent gyermeké; Grandsailles azóta tartotta itt, amióta megkezdődött a Chăteau kápolnájának tatarozása), egy kereszt formájú, ezüstberakásos fekete kulcs, amely a gróf anyjának testét tartalmazó koporsót nyitotta, végül pedig egy hegedű, meg a hozzátartozó vonó. Mint minden este, Grandsailles most is a polcra helyezte a jegyzetfüzetét, és az álla alá illesztette a hangszert. Valami zajt hallott. Megfordult. A résnyire nyitott ajtóban egy öregasszony

arca jelent meg. Ő volt Grandsailles hűséges segítője, aki a férfi Stendhal A pármai kolostor című könyvének elolvasása után kanonisszának nevezett el. - Jó estét, kanonissza - mondta a gróf, és az ágyára tette a hegedűt. Az asszony belépett. Egyik kezében egy főtt articsókával teli edényt tartott. A gróf, amikor álmatlanság kínozta, sokszor az éjszaka közepén is csipegetett néhány falatot. A kanonissza másik kezében egy bozontos, macskaszőrből készült kesztyű volt, amellyel rendszeresen végigdörzsölte Grandsailles bicegő lábát, mert úgy tartotta, az efféle kezelés megszünteti az akut reumatikus fájdalmakat. A vénasszony ördögien csúnya volt, de elevenségével és élénk tekintetével mindig nagy hatást gyakorolt a grófra. Ruhája ragyogott a tisztaságtól, bőre finom, de döbbenetesen ráncos volt. Egyfolytában könnyező jobb szemét minduntalan csipkeszegélyes kötényével törölgette A gróf semmit sem titkolt el a kanonissza elől. A vénség volt az egyetlen, aki kopogás nélkül is bármikor beléphetett a szobájába. Ő határozott és döntött el mindent a Chăteau-ban, és mivel Grandsailles a közreműködése nélkül semmit sem volt képes megtenni, rendszeresen elkísérte a grófot párizsi útjaira is. A vénség egyetlen szót sem szólt, letérdelt, és türelmesen dörgölni kezdte a gróf lábát. Ritmusos, erős mozdulataira a hálóing felcsúszott, és előtűntek Grandsailles intim testrészei. A kanonissza kesztyűs kezével tiszteletteljesen lehúzta a ruha szegélyét, de másik ráncos kezével felnyúlt a hálóing alá, és egy anya szűzies élvezetével megérintette a gróf testét. - Ó, istenem, istenem! Micsoda mennybéli áldás! Hirtelen mozdulattal megfogta Grandsailles térdét, és egész testsúlyával ránehezülve felállt. - Nem lenne szabad a szekrényben tartania Saint Blondine fejecskéjét - mondta. - Én egy percig se tudnék vele egy szobában aludni. - Elindult; az ajtóból visszafordulva, miközben letörölte a jobb szeméből a nyakáig csorgott könnypatakon, a biztonság kedvéért elismételte a mondatot. - A halál gondolatánál semmi sem árt jobban az álomnak - tette még hozzá, és kisietett a szobából. - Áldott legyen az isten! Áldott legyen az isten! - hallatszott be távolodó mormolása a folyosóról. Az óra elütötte a tizenegyet. Grandsailles újra felemelte, és békésen az álla alá illesztette a hegedűjét, majd belekezdett egy Bach műbe. Egy kicsit előredőlt, és rossz térdét az ágy széléhez szorította. Hálóinge hasítéka félig felfedte a dörzsöléstől élénkvörös combját, amelynek közepén a régi sebhely egy gyökereit szétterpesztő padlizsánvörös növényként éktelenkedett. Grandsailles szeme megpihent Saint Blondine koponyáján, a folyami kavicsként tündöklő pici, fehér fogacskákon. A látványról Solange de Cléda térde jutott eszébe, majd a nő könnyek csillogásától megnemesített és elkínzott arca. A gondolattól és az emléktől erőre kapott, és földöntúli szépséggel játszott a hegedűjén. Mélyet sóhajtott, s a dallam lángoló folyójának hatására hajlítgatni kezdte a fejét. Ahogy az utolsó hangokhoz ért úgy érezte, az éj valamennyi kínja egyetlen geometriai középpontba fut össze. Az örökkévalóság lebegő pillanatában vonót tartó keze ujjai újra érezte Solange de Cléda meleg és kívánatos nyálának nedvességét.

2. Solange de Cléda barátai Délelőtt fél tizenkettő táján Barbara Stevens - a gazdag amerikai özvegy, néhai John Cornelius Stevens örököse - leánya, Veronica társaságában kiszáguldott a párizsi Hotel Ritz kapuján, majd úgy ötven sietős lépés megtétele után beviharzott Madame Schiaparelli ruhaszalonjába. Tíz perccel egy óra után mindkét hölgy visszatért a szállodába, ahol elfogyasztották ceremonikus alázatossággal felszolgált ebédjüket.

Két martini segítségével lenyeltek két különböző fajta vitamint, és ettől kedvük támadt egy újabb italra meg egy adag csokoládé-pisztácia fagylaltra. Ezután - anélkül, hogy megvárták volna a kávét - újra átmentek Schiaparellihez, ahonnan éppen az ötórai tea előtt érkeztek vissza a Ritzbe. Barbara Stevensnek, amikor belépett a ruhaszalonba, különleges arckifejezésével mindig sikerült elárulnia, hogy a Ritzből jön, és fordítva: a szállodában vonásai arról árulkodtak, hogy éppen a Schiaparelli szalonból érkezik. Száját ilyenkor sajátságos, kiábrándult lankadtsággal - de nem meglepetten! - eltátotta. Sohasem válaszolt az eladónők kérdéseire, és miközben kesztyűs kezével a különböző tárgyakat simogatta, úgy tett, mintha semmire sem nézne rá. Álarcot viselt, mert valójában mindenen meglepődött. Amikor visszatértek a szállodába, Barbara Stevens magára öltötte másik arcát: már-már bosszúsan összepréselt ajkai és frivol tekintete enyhe undort fejeztek ki. Maszkjait a divat kényszere miatt vette magára, hiszen egy ilyen túlzottan kifinomult hölgynek, mint ő, mindig elégedetlenséget kell sugároznia magából. Barbara Stevens ezen a reggele fél tízkor ébredt, és rögtön elhatározta, lemondja a fodrásztól nagy nehezen kierőltetett, délután fél hétre tervezett találkozót. Mint a hozzá hasonlóan élő teremtések, ő is szabadnak érezte magát, mert csak saját szeszélyeinek láncait volt kénytelen elviselni. Azt tehetett, amit csak akart, és ennek bizonyításaképpen előszeretettel halasztotta el a találkozókat, döntötte le a kötöttséget jelentő gátakat, amelyeket előző nap ő maga emelt saját útjába. Így aztán a kis aggodalmat jelentő események mind a szórakozás forrásaivá változtak, amikor időnként úgy érezte, unatkozik. Ha túl üres ígérkezett valamelyik napja, mindig volt valami, amivel kitölthette. Ha viszont a reggel kedvezően indult, és izgalmas események elé nézett, Mrs. Stevens kétségbeesett igyekezettel próbált megszabadulni kötelezettségeitől. Szigorú és aprólékos gonddal választotta meg kifogásait, amiket aztán titkárnője - miután egy kívülálló bíráló szemével mérlegelte hihetőségüket - udvariasan közölt az érintettekkel. - Mrs. Barbara Stevens sajnálatát fejezi ki, de nem tud elmenni a megrendelt, gyémántórával díszített cipőnek a legutolsó próbájára, mert részt kell vennie a Nagy-Britannia követsége által rendezett jótékony célú összejövetelen. - Mrs. Barbara Stevens a görög király érkezése miatt szeretné lemondani ebédjét a Laure-nél. - Mrs. Barbara Stevens kéri Monsieur vagy Madame Fernandezt, telefonáljanak neki holnap délelőtt, mert a legnagyobb sajnálatára ma nem tud részt venni koktélpartijukon, ugyanis ügyvédei egy nagyon fontos ügy miatt lefoglalják minden percét. - Mrs. Barbara Stevens ezúton fejezi ki sajnálatát, hogy személyesen nem teheti tiszteletét önöknél, míg pénteken vissza nem érkezik Versailles-ból. Kéri, tegyék félre neki azt a két, rózsát formázó turmalinbrosst és a smaragdokkal díszített nyakéket, amely Bérard-nak, a festőnek annyira tetszett. - Igen, természetesen, magától értetődik - felelte ilyenkor az ékszerész a vonal másik végén. Ugye arra a kis kentauresszekkel díszített reneszánsz nyakékre gondol? Természetesen félretesszük neki! - Aztán, amikor letett a telefont, elgondolkozott. - Hmm… Versailles… Valószínűleg a Windsor-féle vacsoráról lehet szó… Nézzük csak, milyen napra is esik? … Tizenhatodika, igen, péntek. A titkárnő valószínűleg tévedett. Mrs. Stevens szombat reggel előtt nem ér vissza. Vagy várnunk kell hétfőig, vagy visszahívom őket… Nem, várnunk kell... Majd talán hétfő délelőtt... Az ilyesfajta beszélgetések, amelyek (mint ebben az esetben az ékszerészt) tűnődésre ösztönözték az embereket, Barbara Stevens titkárnőjének specialitásai közé tartoztak. Miss Andrews agyát újsághírek kásája töltötte meg, amit csak itt-ott pettyezett a körülötte mindig jelenlévő keresztrejtvények gyászos, fekete-fehér, ceruzavonalakkal tarkított folthalmaza. Szürke kis életének minden élvezetét az jelentette, ha egy-egy percre úrnője előtt tündökölhetett, amikor az magához hívatta, hogy kiadja utasításait és rázúdítsa középszerű machiavellizmusba bújtatott lobbanékony vágyait. - Voltam olyan bátor, asszonyom, és lemondtam a pénteki találkozóját az ékszerésszel mondta Miss Andrews vidáman. - Ez négy szempontból is kedvezőnek bizonyul. Először is: tudattam vele asszonyom döntését a nyakékkel kapcsolatban. Másodszor: burkolt formában informáltam őt, hogy ön Versailles-ban, Windsoréknál vacsorázik. Harmadszor: így közvetve Fernandezék tudomására juttattam, hogy önnek szándékában áll megvásárolni azt az ékszert, ugyanis ők holnap délelőtt akarták megtekinteni. Cécile Goudreau hívta fel rá a figyelmüket, így kénytelenek

érdeklődni iránta. Az üzletben aztán majd megtudják, hogy Mrs. Barbara Stevens már félretetette magának. - Biztos vagyok benne, hogy Madame Goudreau is Bérard-tól hallott róla, neki ugyanis szemernyi ízlése sincs - szólt közbe Barbara egy kis féltékenységgel a hangjában. - Negyedszer… - folytatta Miss Andrews győzedelmesen. - Mi az, hogy "negyedszer"? - kérdezte Mrs. Stevens meglepetten, mert eddig alig figyelt oda titkárnője fellengzős előadására. Gyorsan magára kapta harsány színű, violákkal díszített csipkepongyoláját, amelyet (bár felháborítóan nem illett a Jean Michel Frank által fehér és arany színekkel dekorált szobához) mindig elégedett önimádattal viselt. Szobája intimitásában, ahol egyedül a titkárnője lehetett a tanúja, szabadon átadhatta magát rettenetes ízlése által irányított természete hajlamainak. - Negyedszer… A negyedik előny, hogy pontosan a pénteki randevút kellett lemondani… Miss Andrews nagyot sóhajtott és hadarni kezdett, mert félt, hogy nem fejezheti be mondókáját. Pénteken Fernandezék Solange de Clédánál lesznek, ahol ön, asszonyom, a legnagyobb sajnálatára Windsorék miatt nem lehet jelen. Fernandezék beszélni fognak az ön legújabb extravaganciájáról, tehát pontosan olyan lesz a helyzet és a hangulat, mintha ön személyesen is ott lenne. - Ki vette fel a telefont Cartier-nál? Az a kis fekete, spanyolos akcentussal beszélő férfi? - Azt hiszem, igen. Nagyon kedves volt. A lelkemre kötötte, mondjam meg asszonyomnak, ő a végletekig a szolgálatára áll. - A végletekig a szolgálatomra áll… Igen, ez biztos a kis fekete volt. Telefonáltál Monsieur Paul Valérynek a huszadikai ebéddel kapcsolatban? Miss Andrews erre a kérdésre ismét belekezdett annak taglalásába, miféle előnyei vannak az ő diplomatikus telefonálási stílusának. Barbara Stevens közben fejét két kezére támasztva figyelmesen a kis könyvecske fölé hajolt, amelybe találkozói időpontját szokta felírni. Lehunyta a szemét és színpadias pontossággal - amely becsületére vált volna a legjobb rendezőnek is - végiggondolta, maga elé képzelte, hogy ismerőseiből milyen reakciókat váltanak majd ki cselekedetei. A titkárnője zavarba ejtő buzgalommal mindent elrendezett, és Barbara most megvizsgálta a saját szerepét. Látta magát, ahogy minden, a kis versailles-i estélyről érkező pletyka cinóbervörös tetőpontjaként belép a Cartier-szalonba. Igen, Fernandezék róla fognak beszélni, és úgy emlegetik majd mindenhol, mintha ő lenne Kent hercegnője. Annak ellenére, hogy Barbara az ilyesmit nem vette túl komolyan, biztos volt benne, hogy ezután a boltokban neki hízelegnek majd a legjobban, az ő kocsiját állítják elő leghamarabb, az ajtónállók előtte hajolnak majd a legmélyebbre. Hirtelen elbizonytalanodott. Lehet, hogy csak álca az egész?, kérdezte magától. - Elég, kedvesem - mondta, véget vetve Miss Andrews fáradhatatlan fecsegésének. - Mondd meg inkább, ma mit tartogat nekünk a sors? - A sajnálatos választ már ő is tudta, de amíg beszélt addig felkészülhetett rá. - Semmit - felelte Miss Andrews kissé zavartan. - Mára csak ruhapróbák maradtak, meg fél hétkor a fodrász. - Ó, végre egy boldog nap! - sóhajtott fel Barbara. Miss Andrews felemelkedett ültéből, lábait összezárva, katonás merevséggel állt úrnője előtt, és várta, hogy elbocsássák. alig fénylő liliputi arca pontosan olyan formájú volt és olyan halvány rózsaszínű volt, akár egy kis lábujj. Még zöldes árnyalatú fogsora is erősítette ezt a képzetet - ez volt a lábujj körme. - Elmehetsz, köszönöm. Holnap találkozunk. Ebben a pillanatban Veronica lépett be a szobába. Anyjához ment, csókot nyomott a szája sarkába. Barbara kitért az üdvözlés elől, felsóhajtott. - Most legalább eltölthetünk egy kellemes napot… Csak mi ketten! De ahhoz a félőrült, zavarodott fodrászhoz mindenképpen el kell mennem. Inkább őt választom, mint hogy itthon maradjak és a levelezésemmel bajlódjak. Valóban gyűlölte fodrásza jeges modorát és azt is, hogy a férfi mindenkivel egyformán viselkedett. Örömmel elkerülte volna a találkozást ezzel a rebellissel. Biztos, hogy kommunista, gondolta. De nem volt mit tenni, napjának félelmetes üressége reménytelenül hozzáláncolta ehhez a találkozóhoz. A fodrász után: semmi! Lopva, neheztelőn a telefonra sandított. A szerkezet megremegett, és egyetlen, folytatás nélküli csengetést hallatott, még

fájdalmasabbá téve a délelőtt gyilkos csendjét. Barbara szíve kiürült. Érezte gyengeségét, és arcát undorodva elfordította a helyről, ahol a telefon mozdulatlanná dermedt homárként gubbasztott, képtelenül arra, hogy a megmentésére siessen. - Milyen békés - mondta Barbara. - Egy telefonhívások nélküli délelőtt! - Kitől vársz hívást? Mindenki vidékre utazott - mondta Veronica. - Miért? Ünnep van? - kérdezte az anyja erőtlenül. - Amolyan félünnep. Egy-két üzlet ugyan nyitva van, de az emberek nagy része elutazott. Kiürült a város. Különben van egy új Fred Astaire film… - jegyezte meg Veronica a tréfa kedvéért, hogy játékosan bosszantsa az anyját. - Azt már nem! A világ minden kincséért sem! - tört ki Barbara dühösen, és sietve kikapta a lánya kezéből a körömreszelőt. - Nyugodj meg! Inkább ülj le egy kicsit! Barbara duzzogva engedelmeskedett, leült, majd lefeküdt a díványra. - Elviselem, ha a manikűrös az idegeimre megy. Elviselem, amikor Miss Andrews az idegeimre megy. Elviselem, hogy a saját lányom is az idegeimre megy. De Fred Astaire-t nem! Bárkitől elviselem, hogy az idegeimre menjen, de ettől a toporzékoló embertől soha! Apró, ideges rángások lepték el az arcát, mintha az elégedetlenség szürke kis pókjai futottak volna szét gondosan ápolt igazgyöngy bőrén. Veronica leült melléje és mozdulatlanul, figyelő szemmel nézte, hogyan homályosul el a tekintete. Barbara arca olyan volt, mintha sírni készülne. Jó képessége volt ahhoz, hogy szentimentalizmusának nyíltan utat engedjen, és akaratától függően ragyogással vagy kövér, az érzések poros nyomait elmosó könnycseppekkel árassza el vonásait. Barbara negyvenhárom éves volt, de sima orra akár egy tizenhat, arcának gödröcskéi mint egy alig tizenkét éves kislányé. Azt a benyomást keltette, hogy nem volt mindig ilyen elragadó, és szépsége csak nemrég alakult ki. Ebben volt is némi igazság. Gyermekkorában kifejezetten csúnyának tartották, házassága idején a külseje már elfogadható volt, később gyönyörűvé, majd még később elragadóvá változott. Egyike volt azon ritka lényeknek, akiket természetük képessé tesz mindenféle átalakulásra és megfiatalodásra. Arca a veleszületett furcsa bájjal elképesztő pontossággal tudta reprodukálni bármely lány legellentétesebb kifejezéseit. Férfiak, nők, de még állatok jellemtő vonásait is magára bírta ölteni. A butikok rengetegében tett kalandozásai során fantasztikusan kifejlesztette mimikáját; nem került erőfeszítésébe, hogy erényesnek és felsőbbrendűnek mutassa magát. Mindenkire rábocsátotta igézete felhőjét, és közben a vele egyidős szép nőkre jellemzően elszórta belső energiája kincseit, csak annyit tartva meg magának, amennyi az életbenmaradáshoz feltétlenül szükséges. Valahogy minden korlátozott és szűkre szabott volt rajta: lába rövid, homloka alacsony, teste enyhén molett, haja majdnem-szőke volt. A világon nem lehetett találni két olyan dolgot, amelyek élesebb kontrasztot alkottak egymással, mint Barbara Stevens megjelenése és lányának zuhatagszerűen aranyló szőke hajtól ragyogó szépsége. Veronica szőke volt. Nem csupán vállaira omló finom és dús tincsei, hanem lényének legparányibb alkotóelemei is ezt az árnyalatot sugározták magukból. Ha az anyja mellé állt úgy tűnt, ő kölcsönzött Barbarának egy kevéske, számára már nélkülözhetővé vált napfényt. Amikor élettelen tárgyak vették körül, még azokra is átragasztott szőkeségéből. Veronica homloka széles, magas, formás, valahogy mégis kerek volt; hosszú, szépen ívelt lábait viszont senki sem figyelhette meg tüzetesebben, mert az emberek tekintete - akaratuk ellenére - egyfolytában csak az üres-érdekes szemekre tapadt. Ettől a szempártól idegenek voltak a könnyek, a sötét pillantások. A pupillák oly kékek és halványak voltak, hogy szinte már összemosódtak a szemfehérjével, csak tükrük legmélyén, áttetsző messzeségük horizontján volt valami holdfény-aranypor ragyogás. Barbarát a természet valószínűleg azért áldotta meg ilyen rövid lábakkal, hogy - ha ilyen barátságtalan módon is, de - örökké tartó szárnyalásából közelebb húzza őt a földhöz és a valósághoz. Veronicának viszont semmi szüksége sem volt istennőéhez hasonló hosszú lábaira ahhoz, hogy szívét a lét egy magasabb fokozatába emelhesse. Ő is azok közé tartozott, akik egy antilop lágy, könnyű kecsességével gázolnak át az emberi érzelmeken. Barbara a legtöbb gyenge lényhez hasonlóan kedves volt, könnyen hajlott a megbocsátásra, a sajnálkozásra, és csupán valahol tudata legmélyén volt kegyetlen. Veronica viszont a legcsekélyebb agresszivitás nélkül élt, nem volt

se jó, se rossz, de - akár az ősi Olümposz istennői, vagy az isten-elit környezetében létező harcias teremtmények - időnként irgalmatlan és bosszúálló volt, néha pedig jóvátehetetlen eredményeket szülő szenvedélyek uralkodtak el rajta. Leginkább egy imádkozó sáskához hasonlított, amely az abszolút tökéletesség utáni biológiai vágyában elpusztítja szerelmét. Barbara Stevens most is magán érezte lánya inkvizítori, mégis lenyűgöző és kedves tekintetét, a szemét, amelynek szinte mérhető áttetszősége egy könnyed kézzel, apró betűkkel teleírt lapon nyugvó kristálygömbéhez hasonlított. Lenyűgözte Veronica pillantása, mert érezte, bármikor szüksége lehet a belőle sugárzó erőre - esetleg éppen olyankor, amikor az életében alakot ölt egy nem várt, nem is sejtett krízis. Most nem remélt vigaszt ettől a pillantástól; most tulajdonképpen zavarta Veronica nézése, mert nem szerette volna, ha valaki sírni látja - közönség előtt sohasem tudta igazán átérezni szívfacsaró önsajnálatát. Miközben az élvezetes lelki fájdalom beteljesedésére várt, Barbara magához vette kis jegyzetkönyvét, és könyökét a dívány karfájába mélyesztve, homlokát tenyerébe hajtva az egyik találomra kinyitott oldalra meredt. Elméje sötét zugaiból előkúszott egy kis kalap emlékképe. Egy kalapé, amely olyan fémesen kék volt, hogy már-már vörösnek látszott. Persze valójában azért tűnt vörösnek, mert az is volt, és csak tüzetesebb vizsgálat után derült ki, hogy kékes árnyalatát a rajta lévő finom fátyolnak köszönheti. Ez a furcsa, színét változtató kalap villant elektromos szikraként Barbara agyába. A kékből vörösre változó kalap, amelynek árnyalatai olyan sebességgel vibráltak, hogy utólag nem lehetett megmondani, a két szín közül melyik tűnt fel elsőként. A pillanatokig tartó, vakító színnel égető villanások végül fénybe borították az arcát annak a személynek, aki a fején viselte a ragyogó kalapot. Barbara egy másodpercre tisztán látta és azonnal felismerte az arcot. Felkiáltott. - Mrs. Reynolds! Teljesen kiment a fejemből, hogy ma náluk vacsorázom! - Karját teátrális mozdulattal ernyedten a díványra ejtette; ezzel a gesztussal kért bocsánatot Veronicától. A lány erre megszokott, nagyobbrészt kedves, kisebbrészt kaján mosolyát öltötte magára. - Egyszerűen nem mondhatom le Reynoldsék meghívását! - folytatta Barbara. - Már így is megvádoltak, hogy nem törődöm eleget honfitársaimmal. Különben is, szeretem őket, csak hát elviselhetetlenül naivak! Nem lennék képes ártani vagy hazudni nekik. Jól jegyezd meg, lányom: annak érdekében, hogy egy hazugság hihető legyen, először magadat kell meggyőznöd róla, hogy az az igazság! A valahogy mégis helyrehozott este kilátása visszaadta Barbara kedvességét, szépségét, lelkének higgadt békéjét. Elnyomott egy elégedett ásítást, és ettől a mozdulattól ajkai alig érzékelhetően megremegtek. Ebből a parányi jelből már látszott, visszatért szokásos nemtörődömsége. - Ai Dio! - kiáltott és felállt. Céltalanul végigvonszolta magát a szobán. Most már élvezettel töltötte el ugyanaz a csend, ami nem is oly rég még szétszaggatta az idegeit. Jókedvében még arra is képes lett, hogy egy elnéző pillantást vessen Picasso kubista Harlekinjére, amit valójában akarata ellenére kellett megvennie. - Tudod, miről jutott eszembe a vacsora? Sohasem találnád ki. A Picassóról! Pontosan olyan színe van, mint Mrs. Reynolds kalapjának. Annak a kalapnak, amit akkor viselt, amikor a szálloda halljában összefutottam vele. Akkor hívott meg magukhoz. Ugyanolyan kék és lángvörös volt az a kalap, mint ez a festmény… Barbara beszéd közben félig kihúzta, majd gyorsan visszadugta borítékjába a róla készült legutóbbi fényképeket, amiket eddig nem volt ideje alaposan megnézni. A fürdőszobába ment, a borítékot a mosdókagylóra tette. Visszatért a szobába, kutatóan szétnézett, mintha keresne valamit. Kicsit tétovázott egy német nyelvű, a reneszánsz ékszerekkel foglalkozó könyv és a New York Times előző vasárnapi száma között, majd hirtelen döntött, és az újságot a hóna alá csapva bevonult a fürdőszobába. Kulcsra zárta maga mögött az ajtót, és jó háromnegyed órát bent maradt. A délután folyamán Barbara Stevens még arra is talált alkalmat, hogy három koktél közül kiválasszon egy negyediket, amelyet aztán két, Velencéből ismert barátja társaságában - akikkel véletlenül futott össze a Ritz bárjában - fogyasztott el. A fodrászával megbeszélt randevút udvariasan lemondatta, ezért jutott ideje ilyen be nem tervezett, kis kitérőkre. Ennek ellenére a koktél és a barátok társaságában eltöltött órácska után mindent katonai precizitással hajtott végre. Barátaival huszonnégy perc alatt eljutott a Neuillyig, tíz percig még élvezte a társaságukat,

visszaszáguldott a Ritzbe, nyolc perc alatt átöltözött, öt-öt percet két újabb koktélra szánt, majd átment Reynoldsékhoz. Szokásához híven huszonhárom perc késéssel érkezett meg. Hat órakor, amikor visszatért a szállodába, Veronica a nappali, különleges, nyugodt mozdulatlanságából rögtön tudta, anyja már rég elment. Végignyújtózott a kanapén, amelyen Barbara a délelőtt nagyobbik felét töltötte. Úgy tervezte, a szobájába kéri majd a vacsoráját, és nem sokkal evés után lefekszik. Szeretett volna azonnal levetkőzni, és magára kapni fényes köntösét, legutóbbi szerzeményét. Imádta ezt a sima és a végletekig kikeményített ruhadarabot. - Ez az első alkalom az életemben, amikor valóban élvezem a meztelenséget - mondta anyja szemrehányására az első nap, amikor viselte. Barbara mindig tiltakozott amikor Veronicát ruha nélkül találta a szobájában, mégsem örült a köntösnek, mert így az egyszerű meztelenkedés átváltozott egy rideg, síkos és makulátlanul kikeményített anyag érintésének élvezetévé. Veronicának mániája volt a keményítés. A lepedők is csak akkor feleltek meg neki, ha akár egy ujjal hozzájuk érve kartonpapírhoz hasonló hangot hallattak. Sokszor egész álló nap egykedvűen várt az örömteli percre, amikor holtfáradtan, az egész napi vásárlástól kimerülten végre meztelen testére vehette kikeményített köntösét, és végigheveredve feszes lepedőin szertartásosan megehetett egy almát. Ám ezen az estén valami különös érzés visszatartotta attól, hogy azonnal átöltözzön. Magával ragadta szokásos előérzeteinek egyike. Furcsamód nem bírt szabadulni a gondolattól - szinte már biztos volt benne -, hogy nemsokára érkezik majd valaki, akivel elmehet hazulról. Veronica jellemzően akaratos kifejezést öltve arcára összevonta a szemöldökét. Ezt a grimaszt nem fejsajdító migrén, de nem is keseredett melankólia okozta; ilyenkor a jövőre koncentrált, vallatóra fogta az elkövetkezendő perceket, átgondolta, mi is várhat még rá aznap. Elmélyült meditációja közepette félig öntudatlan mozdulatokkal lerúgta lábáról cipőit, és egy, saját homlokához hasonlóan gömbölyödő, csillogó almát vett a kezébe. A másik kezében kést tartott. Közben az egyik lábujját addig-addig mozgatta, míg ügyesen manőverezve kitágította a harisnyáján nemrég keletkezett pici lyukat. Aztán, mintha csak erre a jelre várt volna, hámozni kezdte az almát. Ha látja nyugodt és határozott mozdulatait, Creux de Libreux bármelyik egyszerű parasztja megállapíthatta volna, hogy Veronica feleségül fog menni az első férfihoz, akivel életében találkozik.* Ő is - mint oly sokan még a világon - olyan áhítattal és olyan határozottan vágta le az alma héját, hogy egyetlen törést vagy szakadást sem ejtett a saját sorsát jelképező héjon. A világon egyetlen más szimbólum sem annyira erőteljes és valóságos, mint ez. Ha átérezzük ezeket a mozdulatokat - amelyek freudi automatikus reakciók, a tudatalattit kifejezésre juttató nyelvezet részét képezik -, biztosra vehetjük, hogy a lány, aki a héjkígyó megtörése és megszakítása nélkül hámozza meg almáját, akkor is tanújelét adja jelleme erősségének, nyugodt lelkének és kiegyensúlyozottságának, amikor gyümölcs helyett majd egy férfival kell bánnia, amikor élete jövendőlbeli párjának érzelmeit kell lefejtenie. Azt sem fogja összetörni, nem ejt rajta csorbát, és idillien boldog lesz az életük. Viszont az a lány, aki ezernyi pici darabban forgácsolja le a héjat az almáról, ugyanúgy fog viselkedni szerelmeivel is. Változékony, szeszélyes lesz, összetöri, felszabdalja kapcsolatait is, és élete egy folyamatos, melodikus vonal helyett toldozott-foldozott foszlánypaplanhoz fog hasonlítani.
* Egy ősi paraszti babona szerint ha egy lány úgy hámozza az almáját, hogy a héj egy darabban marad, feleségül megy az első férfihoz, akivel szembetalálkozik.

Anélkül, hogy akár a legcsekélyebb mértékig is tudatában lenne a mágikus műveletnek, amit végrehajtott ahogy rendíthetetlen önbizalommal meghámozta az almát (amely az összes gyümölcs közül a legtöbb szimbolikus jelentéssel bír**), Veronica - aki valószínűleg csak nevetett volna az efféle ködös magyarázatokon és találgatásokon - érintetlen lénye minden rostjával öntudatlanul mégis átérezte mozdulatai jelentőségét. Tudta, az életében bekövetkező első szerelem rögtön végleges lesz, és ezért a legkisebb, mégoly jelentéktelennek tűnő esemény is sokat jelenthet, a legkisebb balesetet is jóvátehetetlenül végzetesnek kell tekinteni. Az ő élete egyetlen, abszolút tökéletességgel ívelő vonal volt, és ezért képtelen lett volna bármit is újrakezdeni, bármilyen szakadást foltozgatással eltüntetni.

** A bűn almája (Ádám és Éva a Paradicsomban) A szépség almája (Párisz döntése) Az áldozathozatal almája (Tell Vilmos és fia) A fizika almája (Newton és a gravitáció)

Ám ennek a bizonyos végzetes férfinak a felbukkanása még odébb volt. Veronica különleges ösztönével még azt is sejtette, mikorra várható: biztos volt benne, hogy nyáron, de legkésőbb nyár végén, szeptember elején találkozni fog majd nagy és egyetlen szerelmével. Miközben erre a szerelemre várt tüzes álomképeket szőtt egy barátságról. Egy nő barátságáról. Erre azóta vágyott, amióta a világon volt. Egy gyönyörű teremtmény barátságáról, aki éppen úgy érez, mint ő, aki - miközben hozzá hasonlóan a végső istenítéletre várakozik - figyelmét éppen úgy a lelkét és bensőjét kettős páncéllal védelmező testére összpontosítja, mint ő. Egy barátnőre vágyott, akivel megoszthatja vágyai gyötrelmekkel teli tavaszát, a nyárközépi ölelések vadságát, az őszi virágok elégiáját. ennek az elképzelt barátnőnek éppen olyan gyengének kell lennie, akár az anyja, ugyanakkor áhítatos nagy szája kell, hogy legyen. Igen, legyen áhítatos, de ne legyen könnyelmű. Karjának ismernie kell az élvezeteket, hogy ha kell, akkor vezethesse az ő karját. Az ő karját, ami mindig határozott, de talán a szexuális töltetű ölelés végső, megsemmisítő pillanatában majd remegni kezd. Mert Veronica felkészítette magát arra, hogy ő lesz az isteneknek felkínált áldozat, aki - akár a lemészárlásra ítélt emberek az ősi aztékok vérszomjas vallási ceremóniáiban - önként fekszik majd az élvezetek oltárára. Tisztában volt ezzel, és nyugodtan, tettre készen várta ezt a pillanatot teste, vére és nőisége lombos fájának termékeny hűsében. Fokozatosan felkészült a nagy megpróbáltatásra, arra, hogy feláldozza az életét, de közben egyre veszélyesebb erőkkel fegyverezte fel magát, mert a szertartás végrehajtása közben jövendőbeli partnere legcsekélyebb meghátrálását vagy megingását is meg akarta akadályozni. Tudta, bár kitépheti a szívét, mégis képes lesz eljutni összefonódásuk csúcspontjára, és végre megteremtheti szerelme még kialakulatlan, de attól a pillanattól fogva örök érvényű szabályait és törvényeit. Veronicának ezért sokkal többre volt szüksége, mint egy testi-lelki barátnő. Annak a lánynak ennél sokkal teljesebbnek, sokkal egészebbnek kell lennie. Olyannak, aki egyszerre lehetett anyja és gyermeke, aki - miközben tanúja lehet az ő gyönyörének - saját maga is extázisba juthat; aki egyszerre szűz virágszál és buja rabszolga, aki leleplezheti előtte a beavatás rémisztő titkait. Aki olyan akár az istenek hírhordója. Aki Veronica álmainak papnője. Eddigi élete során, bármit is akart, a sors a véletlen álruhájába bújva mindig a segítségére sietett, és a megfelelő órában megadta neki azt, ami után sóvárgott. Ezen a napon, ezen az estén egy ugyanilyen véletlen készült materializálódni, hogy kielégíthesse Veronica vágyait. Megszólalt a csengő. Veronica összerezzent, és mielőtt Miss Andrews bejelenthette volna az érkezőt, kikiáltott a külső szobába. - Vezesd be a hölgyet! Valóban egy nő érkezett: Betka. Betka szája pontosan olyan nagy és ámuldozó volt, mint Veronica képzeletbeli barátnőjének. Esőkabátot viselt, és magával hozta az utcáról a felszálló, fojtogató, meleg levegőt és a Párizs fölött három napja kitörni készülő vihar nehéz atmoszféráját. A viharét, amely pattogó elektromos szikrákkal töltötte meg a lány vörös haját. - Mit kíván? - kérdezte Veronica, és sietség nélkül felhúzta a cipőjét. - Mrs. Barbara Stevensszel szerettem volna beszélni. Bemutatkozhatnék? Én vagyok az a lány, aki az elmúlt héten megírta Veronica Stevens partijára a meghívókat. Ugye maga Veronica? Veronica bólintott. - Az édesanyja - folytatta Betka - elégedett volt a munkámmal, és kifejezte szándékát, hogy rövidesen ismét igénybe veszi szolgálataimat… Való igaz, szépen leírtam azokat a címeket… Kézzel, ráadásul az utolsó pillanatban, egyetlen éjszaka alatt. Ezen kívül Miss Andrews-zal mindet egyenként le kellett ellenőriznünk… Remélem, ismét hasznosság tehetem magam. Veronica hosszú ideig hallgatott mielőtt bármit válaszolt volna, mert biztos akart lenni abban, hogy Betka zavaros szavai valami kérést akarnak kifejezni. Aztán, mivel hamar kialakult baráti érzései elindították gondolatait, sietve beszélni kezdett.

- Igen, az anyám valóban említette, hogy ismét szándékában áll alkalmazni önt - füllentett. Talán sokkal rendszeresebben, mint eddig… De nagyon boldog lennék, ha előre odaadhatnám jövőbeli bérét. Ó, nem! Ez igazán természetes. Én magam is mindig kifogyok a költőpénzből! Mivel Betka még mindig védekezett, folytatta. - Ragaszkodom hozzá! Számomra ez nagyon sokat jelentene. Szeretném boldoggá tenni! Betka meghökkent Veronica hangjának vad és eleven őszinteségétől. - Nem - jelentette ki mégis. - Nem akarok semmiféle előleget… Csupán egy kis kölcsönre lenne szükségem. Pontosan annyi pénzre, amennyi elég ahhoz, hogy telegramot küldjek a családomnak Lengyelországba. Veronica azonnal átnyújtott neki egy kötegnyi telegramblankettát. Betka ezt már mohón elfogadta. Levetette az esőkabátját, de olyan sietős mozdulattal, hogy közben elszakította. Hátrasimította állandóan szemébe omló haját, és remegő kézzel visszatűrte övébe a blúza alját. Veronica elképedve figyelte ezt a kapkodó és beszédes mozdulatörvényt, amely mintha állandó kínok agóniájáról árulkodott volna. Ahogy ránézett a lányra, elképedve összepréselte az ajkait, és erősebben, egyre erősebben harapta arany cigarettaszipkáját - olyan erősen, hogy rajta hagyta fogai lenyomatát. Betka, amikor megérezte, hogy Veronica feszülten figyeli, megpróbált uralkodni izgatottsága összevisszaságán, de lerítt róla, nagy erőfeszítésébe kerül a viszonylagos nyugalom. Hivataloskodó testtartásban leült az íróasztal mögé, és miközben ijedt pillantásokat vetett ide-oda, nekilátott kitölteni az egyik űrlapot. Szinte azonnal össze is gyűrte, elégedetlen mozdulattal, és bocsánatkérően Veronica közömbös szemébe nézett. Veronica merev arcát ritkán ragyogta be mosoly, de amikor mégis megtörtént - hetente legfeljebb három alkalommal -, melankolikus angyalhoz vált hasonlatossá. Aki látta ilyenkor reménykedve várta az öröm e kifejeződésének megismétlődését, hogy megbizonyosodjon arról, nem csupán valamiféle csalfa illúzió ejtette rabul. Ezen az estén, amióta Betka belépett a szobába, Veronica már négy alkalommal is elmosolyodott. A külső szemlélő azt vélhette, Betka csak azért marad életben, hogy ismét tanúja lehessen a Veronica ajkairól leragyogó, melegséget sugárzó, tündéri fénynek, amelyhez hasonlót közönséges halandó csak a Mennyország kapuja felé közeledve láthat. - Olvassa el - nyújtotta át Betka a telegramot Veronicának, aki elvette tőle, összehajtogatta, és visszatette az asztalra. Betka felkapta és hangosan olvasni kezdte. - HÁROM HÓNAPJA NEM KAPTAM PÉNZT AZ ÉLET NAGYON NEHÉZ MONDJÁTOK MEG AZ IGAZAT AJALE TÉNYLEG FELESÉGÜL VESZI A HÚGOMAT JOGOM VAN TUDNI LEÁNYOTOK BETKA. - Ezután Betka párizsi címe következett: Quai des Orfévres 17. - Ajale a vőlegényem volt - magyarázta a lány. Az asztalra tette a blankettát, és felkapta az esőkabátját. - Köszönöm! Nagyon, nagyon szépen köszönöm! - mondta sietve. Lelki kínokról árulkodó sima arca gyönyörű volt, akár Bernini Dolorosája lenne, ha a modell egy Betkához hasonló, feszes mellű, tizennyolc éves lány. Veronica közelebb lépett hozzá, arcon csókolta. - Várjon még egy percet! Azonnal elkészülök, és akkor elmehetünk vacsorázni. Együtt. A mennydörgéshullámokkal kísért vihar éppen akkor tört ki, amikor a taxijuk megállt a Tour d'Argent étterem előtt. A hirtelen égszakadás olyan heves volt, hogy bőrig áztak míg a járdán a bejárathoz futottak. A húsukba metsző hidegtől úgy remegtek, mintha hősködve felkapaszkodtak volna valami magas torony tetejére, és most vacognának a félelemtől. Az egyik ablak melletti asztalhoz ültek, amelyet Veronica úgy választott meg, hogy egy kicsit nagy legyen a túlzott meghittséghez, és ne legyen távol a vihar első mordulásaira begyújtott kandalló melegétől. A vacsora kezdetén alig szóltak egymáshoz. Úgy ültek, akár egy kapitány és egy új tiszt, amikor együtt fogyasztják el egy hosszú tengeri út első közös étkezését. Betka és Veronica… mindketten csendesen, a másik szemének mély tengerébe merültek, amelyen a megszületőben lévő illúzió nevető tajtékjai között ismeretségük hajója ringott. A hajó, amelynek fenekére az eltelt rövid idő ellenére már rátapadtak a rokonszenv fekete kagylói és sötét algái. Betka még mindig nem fogta fel teljesen, hogy közös útra indultak Veronicával. A találkozás még mindig a pillanat varázslatának tűnt számára. Minden másodpercet csodaként élt át, és

pillantása összekuszálódott, ellentétes érzésekről árulkodott; érzelmek, élvezet, sőt, bűntudat kavargott a tekintetében. Veronica más volt, csendes és rendíthetetlen, akár egy vak szobor. *** Megőrizte jegességét, de mégsem volt fösvény érzéseivel. Élete folyamatos és megszakítás nélküli élvezetsorozatával szoros kapcsolatban lévő, rekeszekre osztott szívének bizonyos részeit ennek a pillanatnak az élményével akarta megtölteni.
*** Frederico García Lorca jellemezte e szavakkal egyik barátját.

Ám Betka… Szegény kis pille! Veronica acélos pillantásaitól minduntalan felnevetett, és hibátlan fogai zavarában oly vadul roppantották el a felszolgált zeller szárát, hogy a hang hallatán az ember azt hihette, a közelben a tavasz hatására jégcsapok törtek apró szilánkokra. - Tetszik, hogy nagy a szája - mondta Veronica nem is törődve Betka gyermeki, szinte eszelős falánkságával. - De… túlságosan nagy! - panaszkodott Betka. - Igen, egy kicsit tényleg túl nagy - folytatta Veronica tartózkodóan, és kutatva figyelte megjegyzése hatásait. - Tudom! Szörnyű! - kiáltott fel Betka, majd elbátortalanodva, a sírás szakadékának szélén állva felsóhajtott. - Angyalom! - nyugtatta Veronica. - Nem is tudja, hogy maga milyen gyönyörű? - De… Igen! - ismerte be Betka szégyenkezve, majd gyorsan magyarázkodni kezdett. - Nem tartom magam csúnyának, és még élvezem is, ha valaki rám néz… nem érdekel a szám, de gyűlölöm a hajam színét… viszont a többi… a többi tetszik. Különösen a testem. De azért jobban szeretnék olyan lenni, mint ön. - Velem éppen ellenkező a helyzet - mondta Veronica a semmibe révedve. - Egyáltalán nem vagyok elégedett a külsőmmel, és éppen ezért kell találnom valakit, aki sokban hasonlít rám. Akit imádhatok. Betkának jólestek a megnyugtató szavak és a mámor, amit Veronica személyének varázsa sugárzott rá. Inkább ezzel törődött, mint hogy megpróbálja megérteni és felfedezni azt a furcsa és valahogy végzetes jelentést, amit a másik rideg hangsúlya rejtett magában. Betka mintha az ajkaival is érzékelte volna Veronica szavait; résnyire szétnyílt, a szűzi ártatlanság félextázisában csillogó ajkaival. Arckifejezése a legkisebb érzelemváltozás hatására is grimasszá keményedett, és annyira közönséges lett, hogy nehéz volt eldönteni, fájdalmat vagy élvezetet fejez ki. A lélek e két zsarnoka teljesen átjárta testét. Arcizmaihoz eljutott a hangulatváltozás által kiváltott inger. Száját széles, fehéren ragyogó fogait is felfedő nevetésre húzta, és hiába próbálta összezárni ajkait. Pezsgőt töltöttek. Veronica úgy fészkelődött a helyén, mintha le akarna csapni Betkára, de olyan bizakodónak és védtelennek látta a lányt, hogy inkább elhalasztotta kéjsóvár agresszióját. Végül aztán mégis nekiszegezte a régóta ízlelgetett kérdést, és közben felhagyott a feleslegesnek ítélt magázással. - Mondd csak, chérie, te még szűz vagy? Betka nem felelt. Céklavörösre vált arccal Veronicára meredt. Tekintetének alázatossággal keveredő büszkesége még vonzóbbá tette. - Egyél csak! - sóhajtott Veronica, és késével elvágott egy vékony ínt, amely a sonkaszelethez kötött egy darabka színhúst. A sonkát a szakácsok rumba áztatott sült fürj szétterpesztett lábai közé tették és muskotályos szőlőszemekkel szórták meg. Veronica a villájára szúrt egy szem szőlőt, és engesztelően Betka felé nyújtotta. - Tessék, angyalom, fogadd el! Betka előrehajtotta a fejét, a fogai közé kapta a színes, édes golyócskát. Közben két keserű könnycsepp gördült végig az arcán. Veronica ebből azonnal rájött, Betka már nem szűz. Legyezgette a hiúságát, hogy ilyen gyorsan és könnyen sikerült megríkatnia a lányt. Hogy megjutalmazza és megvigasztalja, elhatározta, bizalmába fogadja, és később, a desszert elfogyasztása közben fáradhatatlan, csábító képzeletének babonázó kavalkádjával kitörli majd belőle a keserűség minden nyomát. Ezt a fortélyt csak akkor alkalmazta, ha valakit meg akart lepni - vagy rabul akart ejteni.

Miután elhatározta, hogy igénybe veszi ezeket a bűbájokat, Veronica hátratolta a székét, hogy távolabb kerüljön Betkától. Remélte, heves gesztusai, varázslásra emlékeztető mozdulatai és az arcára húzott kétértelmű mimikamaszk együttes erővel elérik a kívánt hatást. - Én szűz vagyok - mondta lágyan, és hangjában ott remegett a kétértelműség. - Esküszöm, hogy az vagyok, és mégsem sírok, mint te! - Ünnepélyes mozdulattal eljátszotta, hogy megtörli a szemét, majd előrenyújtotta a kezét, mutatva, hogy egy csepp könnyet sem kellett letörölnie. Betka felnevetett. - És most - folytatta Veronica - elmesélek valamit, hogy ezt be is bizonyítsam . - Lassan, nagyon lassan a feje fölé emelte egyik ökölbe szorított kezét. Széttárta az ujjait, és szinte kajánul, jelentőségteljesen megmozgatta a gyűrűsujját, amelyen kis, rózsaszínű ragasztószalaggal felerősített gézcsík volt. - Látod? Egy seb! - mondta hunyorogva. Betka teljesen összezavarodott. Elpirult; bosszúsnak tűnő fejrázásával éppen gyengeségét hangsúlyozta ki, pedig ezzel akarta elrejteni égető tétovaságát. Veronica közelebb húzódott hozzá, és miközben rászánta magát a vallomásra, sebesült ujját Betka kezébe adta. - Fogd meg - mondta -, de csak akkor szorítsd meg, ha olyat mondok, amitől szégyenkezned kell. Betka megfogta az ujjat, az ajkához emelte és alig érintve csókot lehelt rá. Veronica ezután ördögi elevenséggel indította történetét. - Én, Veronica Stevens, szűz vagyok. Van ugyan egy "ágyasom", de érintetlen vagyok. Szűz vagyok, mert nem egy férfihoz, hanem egy nőhöz mentem hozzá. Te is ismered őt… Barbara az, az anyám. Mindig együtt alszunk ha sírós kedvében van. Ez hetente átlag két alkalommal fordul elő. Ilyenkor meg kell vigasztalnom őt, és le kell emelnem róla saját frivolságának igáját. Az ágyamba fekszik… és nekem magamra kell kapnom valamilyen ruhát, különben szégyenkezne miattam. Aztán a hátához kell simulnom, arcomat a tarkójára kell fektetnem, hogy felmelegítsem. Ettől aztán elalszik… Ekkor én rögtön megszabadulok a hálóruhámtól, és ha az anyám az éjszaka közepén felébred, olyan rémülten rikoltozik, mintha nem a lánya, de egy démon feküdne mellette. Elhiszed, hogy az anyám még sosem csókolt meg? Csak arra vagyok jó neki, hogy úgy használjon, mint más a melegvizes ágymelegítő palackot. Különben még egy ilyen palack közvetlen érintését sem tűrné el… Tudod, ő olyan, hogy mindig mindent takargatni akar. Furcsa, "szerelmes" éjszakáink után mindig kapok tőle valamilyen ajándékot. Ezeket is úgy adja át, ahogy megengedi, hogy szeressem: nem szabad észrevenni vagy észrevetetni vele, mit érzek iránta. Legutoljára ezt kaptam tőle… - A derekán lévő, lakatot formázó aranycsattal díszített övre mutatott. - Mint soha semmit, ezt sem köszönhettem meg neki… Aztán randevúztam egy francia férfival. A lakására is felmentem, és miközben koktélt kevert nekem, az övemre mutatva megjegyezte: "Úgy érzem, a sors engem jelölt ki a nemes feladatra, hogy megszabadítsam erényövétől." Nem feleltem. Szeretem, amikor hideg és megközelíthetetlen nőnek tartanak. Az én fogalmaim szerint a szerelem szigorúan szabályozott, sallangoktól mentes dolog. Olyan, akár egy hadiegyezmény két hódító között. Az efféle megállapodást az érzékek semmifelé megzavarása sem előzheti meg. Talán éppen ezért is egyeztem bele, hogy felmenjek a lakására. Én egy szolid, józan szabású ruhát viseltem, amolyan páncélszerűséget, ő viszont papucsban és köntösben fogadott. A papucs láttám azonnal megértettem, ez a férfi nem "Ő". Ahelyett, hogy megpróbálta volna létrehozni velem azt a bizonyos egyezményt, egyszerűen örömét akarta lelni bennem, és ezt is oly esetlenül tette… Képtelen volt kikapcsolni az övemet! Igen, az új csatot egy kicsit tényleg nehéz volt kinyitni. Mondtam neki, várjon egy percet, majd én leveszem. Hátraléptem és megpróbáltam. Sietős kapkodásában sikerült a kapocs két végét még jobban egymásba préselnie, és ezért nekem is olyan erősen kellett megnyomnom, hogy a csat elvágta az ujjamat. De engem akkor már a világon semmi sem állíthatott meg. Egyre erősebben szorítottam, és végül éreztem, hogy az aranycsat borotvapengeként a csontomig hatol. Ennek ellenére folytattam a próbálkozást. Olyan nyugodt és egykedvű voltam, hogy a férfi nem is sejthette mekkora fájdalmat állok ki. Láttam, ahogy előttem áll és nagyon elégedett magával. Két kezét kasmírköntöse zsebeibe mélyesztette, és még ekkor is úgy reszketett a vágytól, akár az őszi falevél. Még vadabbul nyomtam a csatot, míg végül a puszta csontommal sikerült kinyitnom. A hangra már a férfi is összerezzent, és bár még nem is sejthette, mire készülök - megijedhetett a tekintetemtől, mert hátrébb húzódott. Ekkor én megmarkoltam az övem végét, és rávágtam a fickó sárgás árnyalatú

lábára. Olyan erőset ütöttem, hogy egyetlen csapásomtól térdre rogyott. A lábam elé esett... Érted? Addig a napig azt hittem, sokkal hűvösebb természetű, sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok… Betka végig imádóan nézett Veronicára, és ekkor ismét megcsókolta a sebesült ujjat. - Nem is akarok a szerelemre gondolni - folytatta Veronica, és egy kevés cukrot szórt Betka kávéjába. - Érzem, egyszer majd nagyon fontos lesz a számomra. Egy nap majd eljön a férfi, akire várok, és ha beleszeretek, soha többé nem engedem el magam mellől. De ettől még nem fogok megváltozni! Érted, Betka? A nagy magabiztosság miatt érzelemmentessé váltam… Valahogy úgy, ahogy a vörösen izzó vas is fehér lesz a tűzben. Érted? Égető nyugalom… És te? Te mit gondolsz erről, angyalom? - Veronica ezzel a kérdéssel fel akarta rázni Betkát révületéből. - Én? - kérdezte Betka bocsánatért esedező mosollyal az arcán. - Nekem olyan a szerelem, mintha egy folyamatos, szűnni nem akaró fogfájás lenne a szívemben. Nem enyhül… Az utcán szakadt az eső, bent pedig megérkezett a desszert. Szalagokkal feldíszített ezüstszekérkén tolták be a kunyhókkal, fénytől ragyogó marcipánablakokkal, viaszkosárkákkal és cukormókusokkal pompázatossá tett finomságokat. Veronica felnevetett. - Most aztán a valódi fogaiddal is elbánhatsz! - mondta, és egyszeriben ellentmondást nem tűrő zsarnokká változott. Betkának végig kellett kóstolnia mindent: a szentimentális Bécsi vasárnap tortát, a dióval töltött smyrnai fügét, a likőrtöltésű édességek mohamedán horizontját, a rumba áztatott süteményeket... Mindent, egészen az utoljára, fuldokolva lenyelt petit-fourig. Veronica közben fantáziája ezeregyéjszakájával elbűvölte, magához láncolta Betka csodákra kiéhezett lelkét. Eszelős tündérmesében voltak, olyan történetben, amelynek csupán két szereplője van, két tündét, ők ketten. Veronica szeretett volna Betka fogaira tenni egy ízekből egymásbafűzött, színes mozgófilmet. Minden fogára egy újabb képsorozatot. Egy ruhával is meg akarta ajándékozni, olyannal, ami belső higanyfénnyel ragyogva érzékivé teszi Betka testét. Olyan ruhakölteményt akart neki adni, amelyben viselője bárhol megjelenhet anélkül, hogy a fejét akár egyetlen másodpercre észrevenné valaki. Meg akarta mutatni neki obszidián fülbevalóját, amelybe életképes koleramikróbákat zártak; el akarta magyarázni neki, hogyan kell szerelmes verseket karcolni a nyers mandula még puha bőrébe pontosan ilyen, mandulaalakú volt az a bizonyos fülbevaló -, úgy, hogy később, érés után, amikor feltöri a héját, újra előtűnjön a kézírása. Át akarta adni a tudást, hogyan lehet puszta akarattal felidézni a repülésről szóló álmokat, hogyan lehet elalvás nélkül meglátni a feléje közeledő fehér maszkos férfit. Betka döbbent némasággal, összeszorított fogakkal próbálta követni Veronica képzeletének őrült száguldását, és - mint mikor valaki egy robogó autóban éles kanyarhoz ér - lehunyta a szemét, majd mosolyogva kinyitotta saját, régi, már idejüket múlt félelmeinek lepecsételt fémdobozait. Veronica arca hirtelen elsötétült. - Nem lett volna szabad pezsgőt innom. Már megint kínoz a migrén, és ráadásul úgy beszélek itt, akár egy őrült! Veronica a Quai des Orfévres sarkánál tette ki Betkát a kocsiból. - Holnap majd felhívlak! - repítette fel búcsúképpen a sokat ígérő szavakat. Betka az elragadtatástól kimerülve tért nyugovóra. Boldog zavarodottságának oka: egy pillantás és egy szőke hajzuhatag emléke volt. Veronica! későn ébredt, és azonnal rémült aggodalom szorította két marékra a szívét. Soha többé nem láthatja új barátnőjét! Hogyan telefonálhatna?, gondolta kétségbeesetten. Hiszen nem adtam meg neki se a számomat, se a pontos címemet! Egy percre a szomorúság kútjába zuhant, de aztán elgondolkozott és eszébe villant egy homályos kép. Miss Andrewsnál megvannak az adatai! Micsoda fantasztikus, csodákkal terhes nap vár rá! Szinte minden egyes perce előre be van osztva. Oly sokáig nem történt semmi, és most egyszeriben meglódult minden! Hónapokig várakozott, írt, irodától irodáig szaladgált, telefonált és újra telefonált - a legcsekélyebb eredmény nélkül. De tegnaptól minden mozgásba lendült. el kell mennie Mademoiselle Chanelhez, hogy kipróbálják mint modellt, aztán fél ötkor a Propaganda Irodában kell lennie egy rádiós hangpróbán, majd be kell néznie a La Fléche szerkesztőségébe, ahol egy hosszú szöveget kell majd legépelnie… És így tovább, és így tovább! Rengeteg tennivalója volt, de elhatározta, tapodtat sem mozdul

otthonról amíg Veronica fel nem hívja. Biztosra vette, barátnője éppen akkor keresné, amikor valahol a városban jár. Még tizenöt percet várok, aztán én hívom fel, gondolta négy óra tájt. Eltelt a tizenöt perc. Aztán még valamennyi idő. Hétkor még mindig semmi. Betka végignyújtózott az ágyán, és úgy érezte, élete legboldogtalanabb és legkritikusabb pillanata volt az, amelyben Veronicával találkozott. Nem mintha gyermekkora a boldogság felhőtlen ege alatt telt volna el. Sőt! De most éppen régi élete keserű esőcseppjei szivárogtak át bűnös érzései falán. Milyen keményen, az aggodalom és a bűnbánat mily hatalmas kínjával kell fizetnie minden kis élvezetért, amit a mindennapok bosszantóan egyforma sorában testének sikerül megszereznie! Rossz tapasztalatai miatt szerelembe szerelmes kamaszként rettegett az örömöktől, és a nemrég megszerzett rövid élvezet most újabb félelmekkel, gyászos csalódással és kiábrándultsággal gyötörte. Eddig még sohasem volt bátorsága ahhoz, hogy valakivel újrakezdjen egy kapcsolatot. Élete során az egyetlen szégyentől mentes élvezet éppen a Veronicával való találkozás volt. Már annyira félt mindentől, hogy sokszor megfordult a fejében, véget vet az életének… Még mindig jól emlékezett a régi, ellenállhatatlan vágyra, hogy öngyilkos legyen. Nyolcéves korában próbálta meg először. Akkoriban az orosz-lengyel határ mellett, egy kisvárosban laktak. Ennek az időszaknak valamennyi emléke az elszenvedett büntetéstől volt keserű, és még így utólag is megértette, hogyan győzhette meg magát arról, hogy az életet, amit testvéreivel együtt el kell viselnie, mindennek lehet nevezni, csak éppen boldognak nem. Az anyjuk kegyetlenül bánt velük. Szavakkal és tettekkel egyaránt kínozta őket. A bátyját egyszer a gyerekágy rácsaihoz kötözte, és vörösen izzó hajsütővasával akarta kicsorgatni a szemét. Betka anyja ennek ellenére intelligens, tűzhajú, gyönyörű nő volt. Választékos modorú, és azok, akik nem ismerték otthonában rátörő dührohamait, mind kiváló embernek látták. Ahogy megjelent a barátai között, ahogy keblének lágy vonala előbukkant mélyen kivágott ruhájából, ahogy örökké lesütött szempillái mögött felcsillant szelíd szeme… A világon egyetlen ember sem akadt, aki feltételezte volna róla azt a bestiális kegyetlenséget, azt a szisztematikus és kitartó könyörtelenséget, amivel gyermekeit gyötörte. Ravasz volt és okos. Vasakaratú. Fanatikusan ügyelt saját tisztaságára, de ennek ellenére állandóan jellegzetes, pörkölt kávéra emlékeztető szag lengte körül. Különös ösztönnel fedezte fel gyermekei lelkében a legsebezhetőbb pontokat, és sátáni elmésséggel eszelte ki, hol mélyessze beléjük önkénye hosszú tűit. A hálószoba négy falához szegezte őket ezekkel a tűkkel - valahogy úgy, ahogy a lelkes természetbúvárok az elfogott ritka bogarakat a valódi tűkkel. Bezárta őket, és így szabadon gyakorolhatta rajtuk zsarnoki hatalmát. Betka és testvérei sohasem mehettek ki a szabadba játszani. Ó, útmenti bogáncsok, esti csillagok…! Betka időnként vad dühöt érzett az anyja iránt, majd amikor gyűlölete a tetőpontjára ért sírva fakadt és végtelen szeretettel gondolt az asszonyra. Semmi sem taszította vigasztalhatatlanabb állapotba mint az, ha elképzelte, anya miként esik áldozatul az ő állati bosszújának. Mert - annak ellenére, hogy rengeteget szenvedett miatta és tőle - csodálta az anyját. Igen, az ő anyja több volt, hatalmasabb volt, mint más anyák. Még boldogtalansága vermének legmélyén is istennőként tisztelte. Látta körülötte a gyerekeket, a pazarló, falánk és meggondolatlan gyerekeket, ahogy belemerülnek saját kis életük békés öntudatlanságába, a törékeny tojáshéj-agyuk által kreált világba. Az anyjának mindig igaza volt, a gyerekek pedig mindig szörnyetegek voltak… Betka erre magától jött rá, akkor, amikor nem létezett semmiféle parancs vagy tiltás, ami megakadályozhatta volna bűnbeesését. Ó, útmenti bogáncsok, esti csillagok…! Az anyja miatt a legparányibb élvezetimpulzus is összetöpörödötten, betegesen született meg benne, a boldogságcsíráktól elszívta az életerőt a bűnbánat sokkalta erősebb gyomnövénye. Már tudta, ha anyja szigorúan őrizte őt, akkor csakis azért tette, hogy megfékezze ördögi hajlamait, a benne rejlő perverzitást. Igen, csakis így lehetett. Most, aggodalma mély vermében fetrengve, legújabb és régen sajgó sebeit nyalogatva, újra igazat adott édes zsarnokának. Összefogta magán a köntösét és megkeményítette a szívét. Állat vagyok!, gondolta, és szeretett volna meghalni. Veronica! Angyalom! Ne vess meg engem! Ne feledkezz meg rólam! Tízkor telegramot kapott Lengyelországból. Az anyja írta alá. Az üzenet egyetlen szót tartalmazott.

SZUKA! Másnap délelőtt negyed tizenegykor felhívta barátnőjét. Veronica meztelenül ült nappalijuk íróasztala mögött, és éppen a bűntudatot próbálta kitörölni az agyából, amit azért érzett, mert még mindig nem telefonált Betkának. Közben azon gondolkozott, hogyan lehetne a lány segítségére a legtapintatosabban. Négyszer már összehajtott-szétnyitott egy ötszázfrankos bankjegyet, amelyet mindannyiszor belecsúsztatott egy borítékba, csak hogy ismét kihúzza onnan. Nála volt Betka két nappal korábban Lengyelországba küldött telegramjának számlája is. Eltűnődött, vajon ezt is beletegye a borítékba, vagy egyszerűen megtartsa. Ha beleteszi, személyesen kell átadnia, különben Betka megsértődik. Most rögtön felhívom!, határozta el magát, és éppen abban a pillanatban nyúlt a kagyló után, amikor a telefon felberregett. Veronica felállt, felvette a kagylót. Jéghideg térdét a szék meleg szaténkárpitjához nyomta, majd rádöbbent, hogy fázik, ezért újra leült. Lábát a combja alá húzta, összekuporodott. Karcsú, magas testét, rugalmas végtagjait, vállát, aranyhaját, ezüstmedálját és gyöngyeit ennek a póznak a felvételével gyönyörűen megkomponált tárggyá, furcsa labdává változtatta. Ebből a gömbből nyúlt ki a keze, hogy a telegramszámlát beledobja az egyik dobozba, és megmarkolja az ötszázfrankost. - Halló! Te vagy az, angyalom?… Igen, jól vagyok… Mikor láthatlak?… Nem, ma nem lehet. Inkább holnap! Barbara éppen Betka hívása előtt fejezett be a szobájában egy hosszú telefonbeszélgetést, és most belépett a nappaliba. Már messziről érthetetlen szavakat suttogott, megfejthetetlen jelentésű jeleket mutogatott a lányának. Veronica ránézett de nem látta, és meg sem próbálta felfogni, mit akar közölni vele. Barbara elunta a próbálkozást. - Mondd meg Solange-nak, holnap mégis elmegyünk a koktélpartijára! - mondta hangosan. Veronica dühösen türelmetlen fejrázással felelte, de aztán úgy döntött, hasznát veszi ennek az információnak. - Halló, chérie, halló! Akkor holnap! Megfelel? Solange de Clédánál?… Nem, nem, ez nem számít, mon chou, már meséltem neki rólad, és ő is szeretne megismerni. Imádni fogod… Persze, ez természetes! Igen, várj csak, megmondom… Rue de Babylone, a ház száma pedig… - Százhét - szólt közbe Barbara zsémbesen, és a szék lábához lökte lánya pongyoláját. - Százhét - ismételte Veronica. - Nem felejted el?… Százhét… Madam Solange de Cléda… Rue de Babylone… százhét… Igen, chérie… Ahogy akarod… Hét, fél hét… Utána elviszlek vacsorázni. Kaptál már választ a telegramodra? Még nem? Figyelj, hallgass rám, angyalom, szükséged lesz némi készpénzre… Ne butáskodj, jó?… Nem, ne is beszélj erről... Természetesen, chérie, figyelek, folytasd csak. Igen, chérie… igen, chérie… Beszéd közben Veronica szabad kezével összehajtogatta a bankjegyet, becsúsztatta egy borítékba, majd azt is kettéhajtotta, öklével lesimította, és sikerült ráhúznia egy vadonatúj, zellerszínű gumiszalagot. Hosszú, fehér, de az ízületeknél kékes árnyalatú ujjai kérlelhetetlen, valahogy félelmetes, és szinte már nem is emberi precizitással hajtották végre ezt a félkézzel nehezen elvégezhető feladatot. Valahogy úgy mozgatta az ujjperceit, ahogy az automatikus fonográfok megfogják, megfordítják és mechanikusan kicserélik a hanglemezeket. - Figyelj csak, ne aggódj emiatt. Éppen most tettem be egy névjegytartó borítékba. Holnap odaadom. Vigyázz rá, nehogy elveszítsd! Olyan picike… Ne mondd ezt… Ne butáskodj… Ezt már elmagyaráztam neked... Igen, chérie… Azt, ami a múltkor is rajtad volt, és vegyél fel hozzá egy fekete cipőt, de esőkabátot még akkor se, ha zuhog! Nem, chérie, kalapot ne… Igen, fél nyolckor, chérie, aztán elmegyünk, csókollak, chérie! - Angyalom! Mon chou! Igen, chérie! Nem, chérie! Icipici… egy icinyke-picinyke borítékban! Alig látom, olyan kicsi! - kiáltott Barbara szelíd gúnnyal utánozva lánya hanglejtését. - Megint rámosolygott a szerencse egy szegény, szép és szürke leányzóra! - Aztán már jóval erőteljesebb, sőt, szigorúbb hangon megkérdezte: - Ki ez már megint? - Az új titkárnőd, akit a minap fedeztem fel, de sohasem mutatok be neked. Semmi közöd hozzá! - felelte Veronica udvariatlanul, aztán édeskés hangon folytatta, mintha anyja helytelenítő arckifejezése láttán bocsánatot szeretne kérni meztelenségéért. - Köszönöm, mama, megmentettél vele, hogy idedobtad ezt a köntöst, de nagyon jól tudod, én csak azt a másikat szeretem. Azt, amelyiket elküldtem kikeményíttetni. Ez túlságosan… puha. Olyan, akár egy selyemzsebkendő. -

Beszéd közben fantasztikusan ügyes lábujjai közé fogta a pongyolát. Felemelte a lábát, és szeszélyesen forgatni kezdte a szövetet, majd huss!, egy erős rúgással a mennyezetig repítette, hogy aztán magasba nyújtott kezével elkapja. Kacéran turbánként a feje köré tekerte, és közben teljesen megfeledkezve magáról széttárta a lábait. - Mondd, mama, megnézted nekem azt az áramvonalas autót? Megígérted! - Igen, de nekem egyáltalán nem tetszik - felelte Barbara szigorúan. - Miért nem, mama? - Mert olyan, mint te! Túl meztelen! Zavarbaejtő ránézni. Túl sok domborulat, túl sok kecsesség… Mindenből túl sok van rajta. Az eladónak, aki megmutatta, szemrebbenés nélkül azt mondtam, csak akkor viszem el, ha előbb felöltözteti nekem. Aztán, mivel a meglepetéstől szóhoz sem jutott, elmagyaráztam neki: "Úgy értem, kedves fiatalember, ez így túlságosan meztelen. Öltöztesse fel, takarja le egy skótkockás, méretre készült ruhával!" - Barbara egészen közel húzódott a lányához; úgy tűnt egy pillanatra megfeledkezett Veronica meztelenségéről. Lelkendezve folytatta. - Nem találod lenyűgözőnek az ötletet? Autóruhaszalon! Hagyományos estélyi ruhák, mély kivágással, hogy a hűtő-mellrész szabadon maradjon. Hosszú szaténuszályok a megnyitókra és egyéb jeles alkalmakra. Automatikusan megkétszereződne a ruhatárunk. Tavaszi, nyári, őszi és téli kollekciók az autók számára is. A hátrahúzható tetőket hermelinprémmel lehetne szegélyezni, az ajtók fogantyúit fókabőrrel bevonni, a hűtőt bölénybőrrel letakarni… Képzeld el, ahogy a Cadillaced ilyen ruhában végiggördül a Leningrád melletti jeges pusztaságon! Veronica tüsszentett. Megrázta a fejét; a heves mozdulattól turbánja szétnyílt leomlott, betakarta fejét és vállát. A lány egy hosszú másodpercig mozdulatlan maradt, mintha tréfásan azt várná, hogy valaki a megmentésére siet. - Egészségedre! - mondta Barbara. - Ne mozdulj! Azonnal hozom az orrcsöppedet! *** A Rue de Babylone-on lévő magánpalotájában Solange de Cléda felkészült a vendégek fogadására. A Grandsailles szobájában öt héttel korábban lezajlott közjáték óta nem látta a grófot. Grandsailles még mindig csökönyösen ragaszkodott visszavonultságához és magányához, és csupán azzal adott életjelt magáról, hogy virágokat küldözgetett Solange-nak. Volt ezekben a csokrokban valami furcsaság, amit sokan kinevettek, de még többen halálosan komolyan vettek volna. Egy csütörtök reggelen Eugénie - Solange szobalánya - úrnője csodálkozó szeme előtt kinyitott egy orgonalilán csillogó szögletes dobozt, amely az egyik legrangosabb párizsi virágboltból érkezett. A doboz belsejében egy makulátlanul kikeményített apácafőkötőből formázott "vázában" szorosan egymás mellé helyezett jázminszálak tömege volt. Az illatos, vakító fehérség közepén ott feküdt Grandsailles gróf névkártyája. Egyetlen szó üzenetet sem írt rá. A pillanat óta, hogy heves kitörésével lerombolt a gróffal öt hosszú évig építgetett és fenntartott bosszantó-édes kapcsolatot, Solange zavarodottnak és elveszettnek érezte magát. Ám Hervé illatos virágainak egyáltalán nem volt sajnálkozásszaguk, az apácafőkötő pedig… Solange egyetlen szimbolikus jelentést látott csak benne, a tisztaság jeleként értékelte. Persze az is megfordult a fejében, hogy az egész csupán a gróf eredeti ízlésének megnyilvánulási formája. Az elmúlt hetekben Solange idegessége fokozatosan csökkent, és bár zavarodottsága megmaradt, gyötrelmeinek szintje állandósult. Úgy határozott, minden emberi és emberfeletti eszközt megragad, hogy megőrizhesse tündöklő szépségét, és így reménye esthajnalcsillagának ragyogását. Grandsailles-ben már sokszor megfigyelte az egoista földhözragadtságot. A gróf - akinek még soha, egyetlen mégoly elragadó emberi lény sem vonta magára a figyelmét - határozottan érdeklődött a teste iránt. Legalábbis erre utalt az, hogy minden kínálkozó alkalmat kihasználva élvezettel tapogatta-simogatta. Solange tehát úgy döntött, amíg csak lehet megpróbál szép lenni, mert csakis így van esélye arra, hogy Grandsailles észreveszi. Annak a napnak a délutánján, amikor megkapta a jázminokat, Solange nem bírt ellenállni a kísértésnek, és mintegy véletlenül bekukkantott a boltba, ahonnan érkeztek. Miközben egy csokor liliomra várakozott, szemébe tűnt egy véletlenül előlhagyott doboz felirata. A doboz Libreux-ből érkezett! Solange óvatosan odasomfordált. Kesztyűs kezével végigsimított a doboz mögötti kosárból

kikandikáló két szál liliomon, elrendezett egy bokrétányi mezei virágot, és végül öntudatlannak és céltalannak látszó mozdulattal leemelte a rejtélyes doboz fedelét. Lábából menten kiszállt az erő amikor meglátta, mi van a dobozban. Egy kötegnyi, gondosan összehajtogatott, egymásra helyezett apácafőkötő… Legalább ötven darab! Tehát Grandsailles bőségesen ellátta a virágkereskedést sajátságos csomagolóeszközével. A gondolat, hogy más is kaphat efféle csokrot, Solange fogai közé szórta a féltékenység márványporát. Ugyanazok a főkötők, amelyek egy perccel korábban még tisztának és mennyeinek látszottak, most valóságos undort keltettek benne. Az igézettel teli fehérségből, amely a leggyönyörteljesebb gondolatokat váltotta ki belőle, csupán egy hétköznapi használati tárgy semmitmondó valósága maradt meg. Egy szalvétára hasonlító szövetdarabé, feltételezett riválisai törlőkendőjéé. Összehajtogatott, sorba rendezett apácafőkötők, amelyek csak arra várnak, hogy felhasználják őket és kifejezzék Grandsailles érzéki becstelenségét, aki - Solange már-már biztosra vette - egy nap még porrá zúzza az őt hiába szerető nő szívét. Másnap azonban Solange egy ugyanolyan csokrot kapott, mint először. Harmadnap még egyet, és utána egy következőt. Solange rádöbbent, az összes főkötőt egyedül neki szánták. Ettől a naptól kezdve a virágok tartották életben szűnni nem akaró reményét, de ugyanakkor kitették őt a legkegyetlenebb megpróbáltatásnak is. Mert ezek a kitartóan küldözgetett főkötők nem nászra utaltak, csupán a hódolatot szimbolizálták. A hódolat ékessége pedig soha sem alakulhat át a szerelem tömörebb, állandóbb, de keserűbb ízévé. Solange tudta, az ő vágyai még nagyon sokáig életben maradnak. Miközben felkészült arra, hogy lelke gyötrelmeinek rabszolgájává válik, elhatározta, testét a körülményektől és az őt ért hatásoktól függetlenül sokkal jobban fogja óvni, mint korábban. Ennek ellenére tisztában volt azzal, hogy valódi bajára senkitől sem kaphat gyógyírt, hiszen egy szerelmes szív sebeit csak egy másik szív forraszthatja össze. Megpróbálta mindentől függetleníteni az életét, nekilátott a teste védelmét célzó intézkedések végrehajtásának. Miközben sajgó lelkét szabadjára eresztette és átengedte a kielégítetlen vágynak, testét masszőrök, kozmetikusok, orvosok, szabók és balettmesterek hadának adta át. A legfontosabbnak mégis azt tartotta, hogy megoldást találjon alvással kapcsolatos problémáira. Felfogadott egy ravasz és gátlástalan hölgyorvost, dr. Anselme-et, aki minden este, lefekvés előtt egy nagy adag altatót injekciózott be neki - egy olyan gyógyszert, amitől kellemes, frissítő alváshoz jutott, és amelynek mellékhatásai évek múlva veszélyeztetni fogják egészségét. Solange általában kínok nélkül ébredt, de tíz perc elteltével ismét hatalmába kerítette a gyötrelem. Olyan lassan, észrevehetetlenül szivárgott belé, ahogy a kávé magáévá tesz egy szem kockacukrot. Aztán kiszállt belőle a fekete érzéshullám, de ébredező lelkének fehérségét, gondolatainak tisztaságát már egész napra elsötétítette. Miután a specialisták gondjaira bízta magát (mindenét, kivéve a lelkét), egyre kevesebbet tudott önmagáról. Reggelente izgatottan szögezte dr. Anselme-nek a kérdést: - Jól aludtam? Élete során oly sokáig és sokat álmodozott arról, hogy egyszer képes lesz jól aludni, hogy amikor végre tényleg jól aludt már nem volt képes álmodni. Azon az estén, amikor meghallotta első vendégei csöngetését, eltűnődött. - Mon Dieu! Mi értelme annak, hogy fogadom ezeket az embereket? Önmaga előtt is titkolta, hogy tudja a valódi okot. Az emberek maguktól jöttek hozzá, hogy imádhassák, szolgálhassák, és még magasabbra emelhessék. Szüksége volt hízelgő hajbókolásukra annak érdekében, hogy folyamatosan haladhasson célja felé. Egyre növekvő presztízsének lépcsőfokain fellépdelve akarta megközelíteni Grandsailles szintjét. Már minden büszkeségét feladta, amikor a gróf előtt nyíltan megvallotta érzelmeit, de szerette volna bebizonyítani a világnak, még mindig egyenrangúnak érzi magát Grandsailles-lel. Solange de Cléda koktélpartijának fő témája Grandsailles gróf közelgő bálja volt. Sok "gyarló lélek" (akik éles, párizsias machiavellizmusuk intuíciójával úgy érezték, azok között lesznek, akik nem kapnak meghívót) máris elkezdte kiépíteni a társasági csaták új platformját. Kaján pletykálkodásuk borzalmaival, teátrális frázisok puffogtatásával, szolgalelkűségük nyilvánosságra hozatalával megpróbálták meggyőzni magukat arról, hogy valóban nem tartják fontos eseménynek a bált. Közben mindegyikük elfelejtette - vagy nem is vette észre -, hogy csupán visszavonulásuk terepét készítik elő. Vereségük esetén mindenképpen találhatnak majd valamilyen ember vagy isten

sugallta magyarázatot arra, miért maradtak ki a meghívottak közül. Sok-sok indoklást kiötölhettek, de a valódit egyikük sem ismerheti majd be: azt, hogy Grandsailles gróf egyszerűen úgy döntött, nem odavalók. Madame Claudine Druett egyik kezében egy csésze teát tartott, míg a másikkal szüntelenül a süteményes tál felé nyúlkált. Lankadtan rágcsálta a finomságokat, és közben olyan fájdalmas kifejezést öltött az arcára, mintha darabokra tört volna a szíve. Melankolikus liliombokrétával díszített gyöngyszürke ruhát viselt, és ő volt az, aki először szóbahozta a bált. - A Grandsailles grófok báljai mindig sikeresek - mondta, miközben süteményrágcsálás közben tisztán maradt kisujjával felemelte fehér fátylát. - Ez a bál is az lesz. Hogy miért? Olyan világos, akár a nap! A gróf mindenben sikerrel jár, mert soha még csak meg sem kockáztatja, hogy hibázzon. Az általa rendezett összejövetelek mindig a társasági élet gyöngyszemeinek számítottak, de hosszú távon a spontaneitás hiánya halálossá válik azok számára, akik túl sok időt töltenek szalonjában. - Gyöngyházfényű, pici orrlyukain át mély lélegzetet vett, miközben hegyes fenekét Fargés, a teste költő térdein nyugtatta. Hagyta, hogy a férfi gátlástalanul átölelje. - Én az olyan bálokat szeretem - folytatta naiv és szeszélyes hanghordozással -, amelyek a gombákhoz hasonlóan huszonnégy órán át növekedésben vannak, és minden perccel egyre izgalmasabbá válnak. Azokat a bálokat, ahol vadonatúj arcokkal, sosem látott ruhákkal és pompázatos ékszerekkel találkozhat az ember. - Igen, Claudinette-em, gyönyörű úrnőm! - zsongta Fargés. - Az ön öreg Fargés-ja az egyetlen, aki megérti mire gondol. Még mindig nem felejtette el Velencét? - kérdezte, és közben a lábánál ülő Solange-ra sandított, aki a testére feszülő, matt ezüstlapocskákkal díszített ruhában leginkább egy patinás, karcsú és kecses agarat ábrázoló ezüstszoborra hasonlított. - Igen, Velence… Amikor elhatároztuk, hogy ellátogatunk a lovagi kastélyba, zuhogott az eső, és csak estefelé tisztult ki az ég. A ciprusok előtt álló Szent András-keresztnél aztán megcsodáltunk egy táncoló cserebogár-hadat, majd visszatértünkkor megtudtuk, valaki éppen aznap rendezett bált… Fargés-t mindenki szellemesnek tartotta, valójában azonban csak nevetséges kövérsége és köhögésekkel szétszaggatott, furcsa orrhangon előadott monológjai miatt szolgált rá erre a hírnévre. Miközben a karjaiban ringatta Claudine-t, fekete szőrrel csúfított orrlyukai két zümmögő poszméhként szívták be pártfogoltja liliomillatát. Alig hallhatóan belemormolt valamit Claudine fülébe, és miközben szavai átküzdötték magukat a nő hajerdejének virágporfelhőin, ápolatlan szakállával többi hallgatója felé bökött. Olyan volt, mint a költészet testet öltött tétovasága. - Mit mondott? - kérdezte a fiatal és ragyogó Ortiz várakozásteljesen, és közelebb húzta székét Fargés-hez. Claudine hisztérikusan felsikoltott. - Ez csodálatos! Azt mondja, Grandsailles báljának a párizsi szalonok konyháiban lassú tűzön kellene rotyognia egy ideig, mert csak úgy lesz érdekes, ha valaki felmelegíti. - Én imádom a nem túl forró ételeket! - mondta Ortiz. - Micsoda sznobizmus! A ruhája után ítélve pedig… - mormolta Fargés bosszús arccal, de nem fejezte be a mondatot. - Langyos vagy sem - kiáltott oda Cécile Goudreau a szoba másik feléből -, a legrosszabb az lesz, ha otthon kell majd maradnunk a bál éjszakáján. Egyedül aztán győzködhetjük magunkat, hogy a saját felmelegített ételünknél nincs jobb az egész világon! - És a banco? - kérdezte Ortiz, s úgy nevetett, hogy patakzottak a könnyei; mintha ezekkel a cseppekkel akarta volna elmosni Cécile Goudreau utolsó szavainak keserűségét. - Most rögtön el kellene kezdenünk a készülődést, hogy a bál éjszakájára meglegyen a bancoja. Az enyém a kosztümöm lesz! Néhány újonnan érkezett vendég csatlakozott a Grandsailles-ről vitatkozók csoportjához. Solange egy ezüstös angolna fürgeségével kisiklott gyűrűjükből és Dick d'Angerville-hez lépett, aki a tőle megszokott szkepticizmussal vizsgálgatott maga körül mindent - ám mintha figyelő tekintete ellenére sem látott volna semmit. Magányosan álldogált a bárpultnál. Ahogy Solange de Cléda a férfi mellé ért és körülnézett, megrémült a szalonjában összegyűlt sznob és kissé talán túlságosan szabadszájú társaságtól. Volt közöttük ugyan néhány valóban nem mindennapi ember is, de a többség szót sem érdemelt.

Érdekes volt például Soler, a katalán, aki állandó izgalmi állapotban élt, egyik martinit a másik után itta, egyik cigarettáról a másikra gyújtott, egyfolytában ugrásra készen állt, és az figyelte, melyik hölgynek segíthetnek a leülésnél vagy a felállásnál. A csodabogarak mintapéldánya volt, fantasztikusan igényes divatfotókat készített; azt állította, felfedezett magának egy új vallást, és közben bőrből, kézzel védősisakokat varrt az automobilok vezetőinek. Soler ebben a pillanatban megrázta a kapcsokkal, brossokkal, tűkkel, nyakláncokkal, karkötőkkel, amulettekkel és csengőcskékkel teleaggatott Mademoiselle de Henryt, de úgy, mintha le akarná porolni róla a sok felesleges díszt. Aztán tétován mozdulatlanná vált, mert hirtelen nem tudta, mit is tegyen a nővel. Egyszeriben felkapta, megfordult, és a zongora tetejére ültette. Mademoiselle de Henry egyik rubinbrossa közben kikapcsolódott és a padlóra esett. Solange, hogy jobban lásson, a könyvespolc melletti létra harmadik fokára ült és szétnézett. Ebben a testhelyzetben leginkább egy lesben álló ezüstsólyomra emlékeztetett. Megpróbálta Grandsailles szemével látni vendégeit. Amikor aztán hosszas próbálkozás után sikerült a dolog, szalonja egyetlen zavaros kavalkádnak tűnt előtte. Barátai, akik majdnem minden idejüket együtt töltötték, érthetetlen okok miatt megpróbálták azt a látszatot kelteni, hogy csak véletlenül találkoztak, véletlenül tévedtek be erre a helyre. Grandsailles-nél ez éppen az ellenkezője volt. Nála semmit sem lehetett "oda nem illő"-nek nevezni. Ott még az idegenek is úgy üdvözölték egymást, mintha két-háromszáz éve nem látott ismerőssel találkoztak volna össze. - Mit csinál, tristesse? - kérdezte d'Angerville, majd belekarolt Solange-ba, és lesegítette a létráról. Solange a rá jellemző rettegő melankóliával összefonta mellén a karjait. ekkor leginkább egy ezüstből készült, finom aggodalom-réteggel befuttatott Solange de Cléda-szoborhoz hasonlított. - Félelmetesen szedett-vedett ez az egész társaság - mondta, és megremegett egy elfojtott, ideges nevetéstől. - Igen, hiányoznak innen a valódi kiválóságok, az egyéniségek. - Ajkai közé szorította szipkáját. - A valódi felsőosztály kiválóság belülről fakad - mondta d'Angerville, és Solange felé kínálta öngyújtója lángját. - Egységet alkot a sorssal. Valahogy úgy, mint a híres reneszánsz lovasszobroknál. Azoknak is csak akkor van méltóságuk, ha lovat és lovast egyetlen kőtömbből faragtak ki. Egy lovas, aki saját végzetének nyergében ül, és egy ló, aki a hátán hordozza a sorsát. A két élőlény szerves egységet alkot. Nézzen szét ebben a szalonban. Itt mintha senki és semmi sem lenne teljesen befejezve. Ez önmagában véve még nem lenne olyan nagy baj, de úgy tűnik, hogy mindegyikük másoktól kölcsönzött, egymástól független részekből áll, és alkotóelemeik valahogy nem passzolnak egymáshoz. - Felsóhajtott. - Így a legsajnálatraméltóbbak... Solange elnyomott és köhögésbe fullasztott egy halk nevetést. - Igen, tristesse - folytatta d'Angerville. - Mindketten ugyanarra a személyre gondolunk. - A külső szemlélők előtt komolyságot színlelve, mintegy leltárként felsorolta az illetőre jellemző részleteket. - A kalapját a táskájához szeretné igazítani, a frizuráját az ékszereihez, az ékszereket az arcrezdüléseihez, a cipőjét... - Az orrához! - tört ki Solange-ból vidáman. Valón, a szóban forgó hölgy cipője pontosan olyan alakú volt, mint gondosan bepúderezett orra. Igen, gondolta Solange, bárki tetszése szerint kritizálhatja Grandsailles-t, de ő legalább harmonikus egységet alkot önmagával! - Mon Dieu! - kiáltotta leverten. - Mit tehetnénk? Egyedül ön tudna segíteni nekem, kedves d'Angerville, hogy megfelelően átalakíthassam és kicserélhessem a szalonba járó társaságot. - Nem nehéz ez! - felelte a férfi. - Először is, néhány gyönyörű új "bútordarab"… aztán a lehető legkevesebb pederasztát és leszbikust kell meghívni. - Beszéd közben tekintetét a bejáratnál lévő széles kanapé felé fordította, ahol Cécile Goudreau uralkodott egy csoportnyi nő felett. Ebben a kis körben (melynek tagjai éppen különféle némajátékokkal szórakoztatták egymást) nem egy közismert, notóriusan leszbikus hölgy volt. - De Cécile Goudreau-t Grandsailles gróf is meghívta! - Ez igaz, de ő ide már túlságosan kifinomult - vélte d'Angerville. Cécile Goudreau valóban balzaci karakter volt. Intelligens déclassée, aki intrikái és furcsa viszonyai miatt valódi párizsi nevezetességnek számított. Grandsailles bámulta és felismerte erős

egyéniségét. Úgy volt vele, mint egy kormány a túlságosan fontossá váló forradalmi erőkkel: megpróbálta magához édesgetni és hívévé tenni. - És Barbara? Barbara Stevens éppen ekkor lépett be a szalonba. Dekoratív összhatása tagadhatatlan volt. - Ő nem jelent önre veszélyt - mondta d'Angerville -, viszont Grandsailles számára tiltott gyümölcs... Disszidens, aki mindig jól helyezkedik. Solange az amerikai hölgy üdvözlésére sietett. Barbara megcsókolta barátnője arcát, vagyis inkább a fülét, majd gyorsan mentegetőzni kezdett, hogy ilyen sokat késett. Közölte, elhozta Solange gyűjteményébe a megígért fotográfiát, amelyen Agmatov hercegnő látható. A kép akkor készült, amikor az ex-hercegnő akrobataként, kígyónőként működött. - De hová tettem a táskámat? Solange gyorsan ráparancsolt az egyik szolgára, kerítse elő az elveszett táskát. Szinte ugyanakkor, amikor Barbara, Betka is megjelent. Két órán át hiába várt Veronicára, és annyira megrémült a folyamatosan érkező luxusautók látványától, hogy egyedül még a kertbe se mert belépni. Végül aztán felfedezte Veronica édesanyját. Követte Barbarát. Amikor zúgó fejjel és zavarodottan körülnézett, arra eszmélt, hogy egy Bacardi-koktél van a kezében; a poharaz az egyik szolga tukmálta rá csendes erőszakkal. A Cécile Goudreau-t körbefogó hölgykoszorúban kíváncsi felbolydulás támadt. Valamennyien csodálkozva néztek Betkára. - Ki ez a vörös szépség? Cécile Goudreau a megsemmisülés határán álló lány segítségére sietett. - Szabaduljon meg egy kicsit ettől a csúf pohártól - mondta. Elvette tőle és óvatosan a kanapé melletti asztalkára állította a poharat. - Jöjjön velem, bemutatom vendéglátónknak. Aztán, ha majd eleget tett az udvariassági kötelezettségeknek, térjen vissza mihozzánk. Mással ne is törődjön, mert mi vagyunk az egyedüli intelligens lények ebben az egész gyönyörű gyülekezetben. Betka hálásan belekarolt Cécile-be, és hagyta, hogy a nő elvezesse. Néhányan már távozni készültek, ezért Solange a vicomte társaságában az ajtó mellett állt, és a szokásos módon udvariasan csevegett az elmenőkkel. A búcsúszavak közötti szünetekben d'Angerville-lel együtt folytatta a vendégek kaján méricskélését. - Ez igen… - jelentették ki időnként. - Nahát! Ez az! Amikor Betka köszöntötte őket és arrébb lépett, Solange megjegyezte: - Gyönyörű fogai vannak! - Igen, de rajta ez sem segít. - Hogy érti ezt? - Korai, valószínűleg erőszakos halála lesz - összegezte a látvány alapján megalkotott következtetéseit d'Angerville a tőle megszokott magabiztossággal. Akikkel találkozott mindenkinek a sorsával kapcsolatban volt valamilyen előérzete. Betka visszatért Cécile Goudreau-hoz, és két kortyra felhajtotta Bacardiját. Életében még sohasem félt ennyire; soha, egyetlen társaságban sem hallott ilyen kegyetlen és cinikus kijelentéseket. A hölgyek éppen egy rettenetesen fontos kérdés megvitatásába bonyolódtak bele. - Mit szeretnek jobban a nők? Az olyan férfiakat, akikkel el lehet menni valahová, vagy inkább azokat, akikkel haza lehet menni? - Természetesen azokat, akikkel bárhol meg lehet jelenni - vélte valaki. A csapat egy másik tagja is elmondta a véleményét, mire a leszbikusok élénken helyeselni kezdtek. - Én a férfiakat arra használom, hogy elmenjek velük valahová, a nőket pedig arra, hogy hazamenjek velük. - Nálam éppen ellenkezőleg van. Szeretek egy nő társaságában megjelenni, és két férfival otthon lenni. - Akkor már miért nem rögtön hattal, mint a görög kurtizánok? Betka félt, hogy neki is feltesznek valami hasonló kérdést. Tudta, a szégyentől egyszerűen lebénulna. Ellépett a csoporttól, és a kértre néző balkon közelében egy félreeső sarokba húzódott. Itt azonban még elveszettebbnek érezte magát. Hirtelen ötlettől vezérelve Barbarához lépett, bemutatkozott és megkérdezte, hol van Veronica.

- A lányom Fontainebleu-ban tölti a hétvégét, de küldött magának valamit. Ó, megvan a táskám! - kiáltott, és kikapta az egyik szolga kezéből. - Itt van a hercegnő képe is! - Integetett Solange-nak, aki d'Angerville kíséretében közelebb lépett hozzá. Barbara leült Cécile Goudreau hívei közé, akik mohó kíváncsisággal szorítottak helyet a számára. Két kézzel beletúrt a táskájába. Heves mozdulatára megcsörrentek a karkötői. Hanyag izgatottsága valahogy egy kis ölebhez tette hasonlatossá, ami - egyedül a keresés öröméért - elásta kedvenc játékszerét. - Mindent a táskámba teszek, és soha nem találok meg benne semmit. Túl sok titok van itt… Túl sok újságcikkbe göngyölt botrány… Túl sok vitamin… Megvan! Ezt küldte magának Veronica mondta, és egy postás bürokratikus mozdulatával átnyújtotta Betkának a zellerszínű gumiszalaggal övezett, kicsire hajtogatott borítékot. A lány lángba borult arccal elvette tőle. - Végre! - kiáltott fel Barbara győzedelmesen. - Ezt pedig Solange-nak hoztam! - A tárgyak kusza halmazából végre sikerült előhúznia egy megsárgult levelezőlapot, amelyen látszott, valahol sokáig kétrét hajtva tarthatták, mert minduntalan összecsuklott a kikopott törésvonal mentén. Barbara kinyújtotta a karját és izgatott szemérmességgel, egy kereskedő túlfűtött mozdulatával a többiek elé tartotta a törékeny ereklyét. - Hát nem csodálatos? Ugye az, kedvesem? Hát nem páratlan, szenzációs dokumentum? A képen Agmatov hercegnő volt. A fotó még akkoriban készülhetett, amikor - közvetlenül az orosz forradalom után - a bécsi Práter féreglepte bódéiban talált otthonra. A kép láttán a leszbikusokból hangos felkiáltások és zokogó, az álszenteskedés, a szarkazmus és az indulatok között szárnyaló nevetés tört elő. A cinikusabbak örömmel csaholtak, de Cécile Goudreau néma maradt, d'Angerville arca pedig helytelenítően elsötétült. Solange de Cléda megcsókolta Barbara nyakát, a kebléhez emelte a lapot, mintha így akarná megvédeni a kíváncsi tekintetektől. - Ugye megtarthatom? - kérdezte Barbarától. Betkát annyira lenyűgözte, hogy a kezében tarthatja Veronica üzenetét, hogy egy pillanatig levegőt sem kapott az izgalomtól. Megtántorodott és rátámaszkodott Cécile Goudreau karjára, aki gyorsan maga mellé ültette a széles díványra, és kíváncsian figyelte a lány remegő mozdulatait. - Azonnal visszajövök - mondta Betka Cécile-nek egy perc múlva. Felállt, de a lába még mindig gyenge volt a heves érzelmek miatt, a szíve pedig őrült ritmusban zakatolt. Visszalépett a még mindig üres ablakmélyedésbe. A kintről beszűrődő lágy, kékes fény elég volt ahhoz, hogy felfedje azt a nyersességet és csalódást, amit a boríték magában rejtett a számára. A tétovaság áldozataként, mint sem sejtve eljátszadozott a zöld gumiszalaggal. Valahogy félt megismerni a boríték tartalmát, és ez a félelem égő pettyeivel bemocskolta reménye tiszta vásznát. Ám még csak nem is gyanította, hogy olyan kegyetlenséggel és durvasággal találja magát szemközt, ami a sebző valóságból áradt: a borítékban nem üzenet, de nem is a pénz volt, amelyet heves tiltakozása ellenére Veronica ráerőszakolt és megígért. A nem kért ajándék helyett, a sóvárogva remélt baráti szó helyett csak a Lengyelországba küldött telegram gondosan négyrét hajtogatott, kék számláját kapta. A számlát, amin Veronica gúnyos-könyörtelen kézzel bekarikázta Betka szégyenletes adósságának összegét. Negyvennyolc frank 50 centime! Kiábrándultsága fényében Betkára hirtelen rászakadt az elmúlt néhány nap összes szerencsétlensége, amelyek emlékét már-már sikerült szétoszlatnia annak a vágytól terhes illúziónak, hogy újra láthatja barátnőjét. Érezte, szétárad benne a fontos találkozók és megbeszélések elmulasztása miatt bűntudat. Bocsánatkérés és egyetlen magyarázat nélkül elszalasztotta a lehetőségét annak, hogy manökenként, vagy a rádiónál, vagy az újságnál dolgozhasson. Mindehhez még hozzákapcsolódott családja rideg elutasítása, és a bizonyosság, hogy húga férjhez megy az ő vőlegényéhez… De a kudarcok és a fájó érzések közül egy sem - még az anyja rágalma okozta seb sem - fájt annyira, mint az, hogy Veronica semmibe veszi. Igen, látott valami embertelen keménységet a lány viselkedésében, valami furcsaságot, amit - mivel egyetlen érzékszervével sem tudta igazán felfogni - képtelen volt megmagyarázni. Miért ünnepelte őt Veronica oly zavarba ejtően a Tour d'Argent-nál? Miért áldozott rá oly sok bájat, miért pazarolt rá oly sok időt, hódító képzeletének annyi leleményességét? Talán csak egy unalmas este ürességét töltötte ki így? Vagy ki akarta elégíteni szeszélyes, exhibicionista vágyait? Vagy talán az élvezetért, hogy néhány órára egyedül rá figyel valaki, aki előtt megcsillanthatja személyisége ragyogó gyémántjait? Betka felidézte, ahogy Veronica pillantása

megkeményedett az ő tekintete mélyén, míg már fájdalmat okozott és könnyeket csalt ki belőle. Az akkor és a most elszenvedett kínok ellenére még mindig rajongott érte. Éppen úgy, ahogy kegyetlen anyját; őt sem volt képes gyűlölni soha. Ahogy az idő teltével szaporodtak a vágyai, úgy sokasodtak élete szerencsétlen pillanatai is. Vajon láthatja-e még valaha Veronicát? Kinézett a kertre. Ugyanarra a kertre, amelyet az imént még várakozásteljes bizonytalansággal figyelt. Akkor még minden virágból és gesztenyefából találkozásuk lehetőségének lüktető rítusa áradt, ám most ugyanezek a virágok kiábrándultsága telének hópelyheivé, ugyanezek az ágak vágytól égő húsba markoló, hideg madárkarmokká változtak. Betka hirtelen Cécile Goudreau lélegzetét érezte a tarkóján. - Ideges lett? - fogta meg a karját a nő. - Jöjjön, menjünk el innen! Szörnyű itt, minden elfoglalt… Egyszerűen csak elmegyünk, el sem köszönünk senkitől. Ezt az éjszakát Cécile Goudreau-val tölti, és… Ne ellenkezzen! Együtt megyünk haza! Repülni fogunk. - Hová megyünk? - kérdezte Betka, miután csendbe burkolózva végigsétáltak a Rue de Babylone-on. - Semmi esetre sem étterembe. Ezek után, amin most átestünk… Nem! - felelte Cécile, majd hosszú hallgatás után hozzátette: - Nem fél, hogy elcsábítom? - Ritkán történnek velem kellemes dolgok! - nevetett Betka. - Azért biztos előfordul majd ilyesmi is. Csak legyen türelme kivárni! - sóhajtott Cécile. Sétáljunk? Mindkettőnknek jót tenne, ha végiggyalogolnánk a Champs Élysées-n. Egy kis séta néha megnyugtatja az embert. Még mindig gyötrődik? - Miféle gyötrődésről beszél? - De chérie! Előttem ne titkolózzon! Én is kínlódom, különben miért lennünk most együtt? Mindketten szenvedünk! Ez korunk betegsége. Ugyan miért készülődnünk a háborúra? Mert unatkozunk és kínlódunk. Az unalom és a gyötrődés együtt szörnyű erőt alkothatnak. Ez a két dolog uralja a világot. Taxi! - süvöltött Cécile Goudreau. Az autó hirtelen fékezve megállt, és hűséges engedelmességgel melléjük kanyarodott. Ahogy beültek, Cécile az ülésbe süppedve felkiáltott: - Jót tesz a lábainknak, ha időnként kijelentjük: "végiggyalogolunk a Champs Élysées-n", majd mégsem tesszük meg. Valahányszor kimondok egy hasonló mondatot, rögtön találok egy taxit. Fáradt vagyok, chérie. Nagyon, nagyon kedvelem Solange-ot, annak ellenére, hogy bolondot csinál magából, mert örökké csak Grandsailles után epekedik. Viszont ki nem állhatom a Barbarához hasonlókat. Cinikusnak tartanak... Lehet, hogy így van, de Barbaránál több vagyok! - Ő mindenkihez olyan kedves! - tiltakozott Betka erőtlenül. - Látja, ebben igaza van, chérie. De ilyenkor öntudatlanul cselekszik. Különben maga szerint kedvességre és jó szívre vall, hogy szegény Agmatov hercegnő fényképét mutogatja két évvel azután, hogy szerencsétlent egy baleset során lefejezte az autója szélvédőüvege? Maga szerint talán tapintatos volt, ahogy átadta Veronica kicsiny borítékát? Egyébként jól ismeri Veronicát? - Alig… - ismerte be Betka, és elpirult. - Az a lány acélból van! És az anyja rá hasonlít… Barbara öt éven keresztül fizette Agmatov hercegnő minden költségét. Óriási lakosztályt tartott fenn neki a Rue de Rivolin. Kiegyenlítette a szabók számláit, meg mindent. Igaz, megengedheti magának a jótékonyság luxusát. - Valami is rendes volt - hazudta Betka, pedig semmiféle kapcsolatban sem volt Barbarával. - Igen - mondta Cécile hosszú csend után. - Barbara Stevens valódi angyal. Csak nem mindig viseli a szárnyait. A taxi olyan simán és zökkenőmentesen állt meg, mintha a sofőr ki akarná fejezni utasainak: tiszteli őket, és a rövid út során - valamilyen megmagyarázhatatlan ok miatt - megnövekedett előtte a tekintélyük. *** Cécile Goudreau garçonniére-je a Palais Galiéra mögött egy dohos, mohától zöldellő, habkő falú régi házban volt. Amikor megérkeztek, még nem sötétedett be teljesen, de a taxi dermedt mozdulatlansága valahogy gyanús és fenyegető volt a gyöngyözve levedző falak árnyékában. A

furcsa hatás még jobban érvényesült volna, ha valaki a szomszédos ház negyedik emeletéről figyel, de ilyen kukkoló Párizsnak ebben a gazdag, de gyéren lakott negyedében csak az ember képzeletében létezhetett. A lépcsőházban olyan sötét volt, hogy Cécile Goudreau megfogta Betka kezét. - Nehogy elessen! Erre! Tudod mit? Tegeződjünk, jó? Felkapaszkodtak a hosszú, spirális lépcsősoron. - Még egy emelet, és már meg is érkeztünk. Már csak egy perc, és ott vagyunk. Cécile négykézlábra ereszkedett, és a lábtörlő alól előhalászta a kulcsot. - Itt van, édes kis vöröshajú tündérem! Már meg is van. A nehezén már túljutottunk - mondta, majd a zárba csúsztatta a kulcsot, és egyetlen nesz nélkül kinyitotta az ajtót. Átvágtak egy sötét szobán. Cipőjük sarka olyan visszhangot vert, mintha egy nagykövet márványpadlós fogadótermében lépkednének. Nehéz függönyök között, az előzőnél jóval kisebb, gyéren megvilágított szobába értek, amely a magas mennyezet miatt egyszerre sugárzott magából intimitást és ünnepélyességet. A falakat függőlegesen felerősített ragyogó sárga és fekete szaténdrapéria fedte. A fényes szövetcsíkok a mennyezet közepén kupolát formázva egy ezüstszegélyes rozettában egyesültek, amelyről egy ezüstpettyes, nehéz, fekete zsinór lógott a szobába. Ennek a végén függött az az óriási, törékeny, rózsa alakú japán lámpás, amelyből a halvány fény eredt. A szoba négy fala mentén, egymással szemközt elhelyezve négy alacsony dívány állt. Mindegyiket csincsillaprémekkel borították; mindegyiken antik, keleti párnák voltak. Egyenes, egymásba érő vonalukat csak az ajtó és a vele szemközti falba vágott ablak nyílása szakította meg. Ezt a két nyílást vastag függönyök takarták el, amelyek ugyanabból az anyagból készültek, mint a falakat borító drapéria csíkjai, híven követték azok gyűrődési vonalát, így a szemlélőnek olyan érzése támadhatott, hogy egy összefüggő szaténcellába került. Az ajtó-ablak vonal mentén, a díványokkal azonos magasságú, szögletes, fekete lakkasztalka állt, amelyre tökéletes szimmetriával elrendezve két ópiumpipát, tűket, fémdobozokat és egy kis alkoholos lámpát helyeztek. Még két parányi részlet tette teljessé a hely atmoszféráját: egy kis falifülke, amelybe egy kicsiny olajlámpásokkal megvilágított orosz ikont akasztottak, és a padlót teljes egészében beborító, borseprű színű, vastag szőnyeg, amelyen lépkedve az ember úgy érezhette, hajlékony, puha tűrengetegen jár. Erre a szőnyegre négy óriási jegesmedve bőrt terítettek. A négy eltátott állkapocs és a nyolc kristályszem közvetlen közelről meredt egymásra. - Dobd le a ruháidat - mondta Cécile Goudreau, és Betka felé dobott egy fénye, dohányszínű pongyolát. Ő is levetkőzött, és magára kapott egy sápadtkék, égésnyomok barna pöttyivel csúfított, vattázott köntöst. Betka másodpercek alatt levetett a ruháit, és miközben pongyolája ujját vizsgálgatta, a szeme sarkából izgatottan, dobogó szívvel leste Cécile Goudreau mozdulatait. Cécile kényelembe helyezte magát. Mozdulatai és testtartása arról árulkodtak, megfeledkezett arról, hogy nem egyedül van a szobában. Teste magán viselte az idő pusztításainak nyomait. Egykor feszes mellei megereszkedtek, de a lába még mindig istenien szép és karcsú volt. Arca, akár egy macskára hasonlító madáré, teste pedig mint egy madárra emlékeztető macskáé. Igen, határozottan volt benne valami madárszerű, de vonásai - annak ellenére, hogy első pillantásra sokan így látták még véletlenül sem emlékeztettek a bagolyra. Félelmetesen vékony bokája és csuklója, karcsú, halványzöldes színben játszó nyaka, pici feje és különálló fürtökbe göndörödő haja mind ezt a hatást erősítették. Ezzel tökéletes ellentétet képezett macskaszerűen merev tekintetű, zöldes szemei, hegyes fogainak maszkulin cinizmusa, ruganyos, púpozott hátú mozdulatai, bágyadt nemtörődömsége, de még hanghordozása is. Híres elmésségét árnyékolt, érzéki hanghajlításokkal és inkább nyávogásra, semmint beszédre emlékeztető szavakkal fejezte ki. - Tetszik? - kérdezte macskahangon, és körbebólintott, mintha így akarná megcirógatni a falakat fedő szaténsávokat. - Rám nincs különösebben nagy hatással. Ez a dekoráció… valahogy túlságosan is Paul Poiret-szerű, de tetszik az anakronizmusa. Egy aukción vettem az egészet, úgy ahogy van. Orminy herceg már úgy unta, majd belehalt, és ezért meg akart tőle szabadulni. Meglátod, kiscicám, a szertelen luxus ellenére is hamar megszokod. Nézd, ezek a prémek sem holmi nyúlszőrök… Valódi csincsilla mind! És rengeteg van belőlük! - Meztelen madárlábával végigsimított a szőrméken. - Orminy nem az a fajta ember, aki a kabátujjába törli az orrát. Látod azt a levesestálhoz hasonló edényt? Színtiszta aranyból van!

Cécile beszéd közben a melle magasságába húzta a dohányzóeszközökkel megpakolt lakkasztalkát. Betka még egyszer körülnézett, majd szorosan a nő mellé feküdt, aki ekkor gyors és megszokott mozdulattal Betka nyaka alá csúsztatta a karját, és még közelebb vonta magához a lány arcát. Betka figyelmesen nézte, ahogy Cécile fürge és gyakorlott kézzel megtömi az egyik pipát. Egy öreg mandarin tökéletes mozdulataival kis ópiumgalacsint gyúrt, az egyik tű hegyére szúrta, és a láng közelébe tartotta. Mielőtt azonban a golyócska meggyulladt, kihúzta a tűzből és kéjesen nyomkodva újraformázta. Úgy játszadozott vele, ahogy az önimádók húzzák ki és gyűrik vissza orrukba azt a bizonyos, sokkal undorítóbb anyagot. Cécile is erre gondolhatott, mert felnevetett. - Ez legalább nem olyan mocskos, mint mikor az ember az orrát piszkálja. Micsoda élvezet! Különben Orminy is úgy füstöl, mintha az élete függne tőle, mégis elege lett ebből az atmoszférából. Tanuld meg, gyermekem, a kábítószer-élvezőknek két fajtája van. Az egyik csoport tagjai azért szívják, hogy megteremtsenek maguknak egy különös, mesebeli világot, aztán, ahogy sikerül nekik, rögtön rá is unnak. A másik fajta pusztán azért használ valamilyen szert, mert elege lett a körülötte lévő világból. Az első társasághoz tartozók esztéták, és egy kicsit gyengeelméjűek. Amolyan Orminy-félék. A másik társasághoz tartozom például én is. Reálisak vagyunk, hiányzik belőlünk a túlzott elegancia, és soha nem alkuszunk meg. De látod… milyen furcsa! Az összes hozzátartozó eleganciával és ittfelejtett kínnal együtt mégis megvettem Orminy előre gyártott atmoszféráját. Simogasd meg a fülem, chérie... Viszket! Egy kicsit lejjebb… Köszönöm, kicsim! Légy oly kedves, nyomd meg azt a gombot az asztal alatt! Csak úgy a lábaddal. Ott. Ezzel kapcsolod le a fényt... Így jobb lesz, nem igaz? Csak egy kis halvány, erőtlen fény kell... Gyönyörű az a kis lámpa az ikon mellett. Orminy is büszke lehetett erre az effektusra. Szegény gazfickó! Hány éves is vagy? - Milyen jó itt! - sóhajtott Betka. - Figyeltél, mit kérdeztem? Úgy húsz lehetsz… - Rosszabb! - nevetett a lány. - Tizennyolc. - Ez túl rossz! Ezt szoktam én butuska-kornak nevezni. Tessék, kicsim, szívd be a füstöt! Jó mélyen... - Cécile a lány ajkához tartotta a pipát. - Egy nap majd még hálát adsz a jó öreg Goudreau mamának, hogy megtanította neked, hogyan kell elfüstölni ezt a gonosz anyagot. Úgy látom, most nagyon is szükséged van rá... Ezt bárki megállapíthatja, aki rád néz. Az arcod aggodalommal van teli, pedig a szád olyan érzéki! Valahogy nem illik össze a kettő. Csak egy jókora adag ópium hozhatja létre közöttünk a harmóniát. Higgy nekem, már éppen elég tapasztalatom van ebben. Egy bikaviadal nézőközönségéből is ki tudnám választani a jövendőbeli ópiumélvezőket. Majd emlékeztess, hogy elmeséljem neked a fiatal Ortiz történetét. Madridban kerültem vele szorosabb kapcsolatba. Ma nem fogok ilyesmiről beszélni. Csak azt mondom ki, mai éppen a fejemben kering. De még sok-sok év áll előttünk, és hallhatsz majd elég jó sztorit a te Cécile-edtől. Arról mesélek majd, amiről csak hallani akarsz. Akár Marcel Proustról is… Vagy éppen ellenkezőleg, valódi, élő dolgokról. Akár el is játszhatnák neked egy Lautréamont-melódiát, de ahhoz szükségem lenne egy zongorára. Tényleg, kellene hozatnom egy zongorát. Betka egy csecsemő mohóságával szívta a pipát. Élvezte a helyzetet és álmodozni kezdett. Fantáziaképeiben Veronica megbabonázva állt előtte, és figyelte az új, erkölcstelen életet, amely túl volt mindenen, amit Betka eddig ismert. Bizonyos fokú becsületesség és nyíltság csakis ennek a szenvedélynek a rabjai között képzelhető el, gondolta, miközben teljesen lenyűgözte őt Cécile Goudreau ellenállhatatlan személyiségének varázsa. - Semmit sem érzek… Nincs rám semmilyen hatással - mondta fennhangon, amikor Cécile harmadszor is átnyújtotta neki az újra és újra megtömött és meggyújtott pipát. - Ez most tisztább és tömörebb anyag, de ettől se várj látványos változásokat. Az ópium nem okoz szembetűnő változásokat, de - és ez a legfontosabb! - eltünteti a világ minden mocskát és nem engedi, hogy bármi is hatással legyen rád. A te korodban az ember még azt hiszi, száműzheti a boldogtalanságot és felfedezhet egyfajta mesterséges, tiszta életet. Hidd el, a mesterséges Édenkert egyszerűen nem létezik, és csak egy módszer van, amivel a gyötrő, finom és kocsonyás fájdalmat átalakíthatjuk valami sokkal elfogadhatóbb érzéssé. Jól vagy? Most magamnak is készítek egyet… - Milyen jó itt! - sóhajtott Betka ismét, és a szájához emelte az ötödik pipát. - Addig maradsz nálam, ameddig csak akarsz. Itt mindig találsz egy kevéske pénzt is… Lefogadom, nem találnád ki, hol tartom. Hááát… Ott van, az aranytál alatt!

Cécile felemelte a tálat, és kinyitotta az alatta lévő aranydoboz fedelét. A bevésett aláírásokkal díszített dobozét, amely Orminy hercegének lovaspólóban szerzett trófeái közé tartozott. Kinyitotta a dobozt, belenyúlt, majd kihúzta a kezét. Vastag bankjegyköteget és egy piszkosvörös szalagra erősített elefántcsont elefántot tartott a markában. - Innen kérés nélkül is elvihetsz mindent, amit csak akarsz. Mi bajod, chérie? - Nem tudom. Hirtelen megint halálos félelmet és aggodalmat érzek - mondta Betka mélyet sóhajtva, és hideg verítéktől nedves homlokához szorította a kezét. Jaj, Veronica!, gondolta. Túlságosan jó volt vele lenni, de ez a boldogság nem tarthatott sokáig… Ó, bárcsak ne okozna bánatot, ha rágondolok! - Igen, látszik rajtad - mormolta Cécile, és közelebb húzta Betkához az aranytálat. - Gyere, kicsim, könnyíts magadon. Ezt csakis a Solange de Clédánál elfogyasztott ital okozhatja. Nem baj, az ópium majd kitisztít. Betka hányni kezdett. - Gyerünk, kicsim! Tartalak, chérie… Itt vagyok, chérie… - suttogta Cécile. Beszéd közben madárkaromszerű ujjaival Betka homlokát simogatta. - Várj egy percet, rögtön hozok egy éterrel átitatott tiszta törülközőt... - Azt hiszem, aludtam egy kicsit - motyogta Betka három óra múlva. - Igen. Hajnali fél öt van, és kint zuhog az eső. Én sohasem alszom… Nincs hányingered? - De, egy kicsit - rebegte Betka. - Megyek is... Ne fáradj, most egyedül is sikerülni fog. Összezavarodva kitántorgott a szobából és bezárkózott a fekete márványlapokkal kicsempézett fürdőbe. Ez csodálatos! Ez rettenetes…, gondolta öklendezve, és megnyugodott, mert úgy vélte, most hosszabb időre sikerült lecsillapítania a gyomrát. Ahogy visszafeküdt az ágyra, Cécile máris egy frissen tömött pipát nyomott a kezébe. - Éppen most készítettem el. Fogd, ez most nagyon jó lesz! Meg foglak tanítani rá, hogyan kell megtömni a pipát... Láttad azt a finom zöld mohát, ami a ház külső falát borítja? Ó, persze, biztos nem is mertél szétnézni. És már sötét volt amikor megérkeztünk. Majd megmutatom... Az épület homlokzatát összefüggő, ragyogó zöld moharéteg lepi be. - Cécile furcsán elmosolyodott és tétova hangon folytatta. - Régebben nagyon szerettem ezt a mohát. Az olyan napokon, amilyen a mai is, elképzeltem, ahogy feloldódik az esőben… Aztán két pipa között ez a vízió tovább fokozta a zűrzavar sötét élvezetét, a párnáim alá rejtett őrületet. Egészen a múlt hétig nagyon nagy és furcsa hatást gyakorolt rám ez a mohahalmaz. Félelmetes, hogy egyik pillanatról a másikra milyen gyötrővé válhat egy ilyen apróság… Ez az iszonyú moha mégis olyan szép! Ha közelebbről nézem olyan, mintha apró virágocskákban végződő szőrszálak lennének. Pici, sárgás, kereszt alakú virágok… Betka csak félfüllel figyelt a nő szavaira. Teste megmerevedett, mégis úgy érezte, első ópiuméjszakájának sötét mocsara fölött lebeg, miközben a fekete, csillagtalan horizonton Veronica tekintete remegve beleolvad a sajnálat halódó lángjaiba. - Hűtlen barát! Majd meglátod! Majd te is meglátod! - suttogta el Betka szemrehányásai sorozatát, és közben nem is sejtette, miből táplálkozik hirtelen támadt félelemérzete. Talán az éjjelilámpa haldokló fénye ébresztette fel benne? - Félelmetes… - rémisztgette magát. - Az ikon… A helyén Veronica arcát látom. Hullámzik… De a félelem aznap nem vert tanyát a lány lelkében. Éppen ellenkezőleg: a Veronicával szembeni gyűlölet csaholó, veszett kutyahadának száguldása és a borzalmak helyett, amelyekkel szerette volna felrázni szendergő tudatát, Betka olyan határtalan és meghatározhatatlan boldogságot érzett, amit annak előtte még sohasem tapasztalt. Majdnem felzokogott az élvezettől. Cécile Goudreau pipájára kulcsolta a kezeit és kopott hangon tovább potyogtatta tompán puffanó látomásgyöngyeit. - Az a rettenetes zöld! Az az iszonyatos moha! Mégis érdekes… Egy semmiség váltotta ki belőlem ezt a mohafóbiát. Sétáltam, nagyon levert voltam, és egyszercsak… Bang! A Montmartre temetőjének mohalepte falába ütköztem. Szó szerint megérintette a borzalom keze. Az a moha is pontosan olyan volt, mint amilyen ennek a háznak a homlokzatára kapaszkodik. Aztán az az álom a diószínű koporsókról meg a kártyák, meg minden, minden! Nem lett volna szabad hinnem Orminynek. Emlékszem, egyszer ébenfa sétapálcájának végével rábökött erre az átkozott mohára, és sárgás fogait villogtatva, nevetve mondta: "Nagyon dohos. Le sem lehet tagadni. De a nyirkosság

nem járja át a falakat. A belső részek szárazak, és tökéletes állapotban vannak ahhoz, hogy elrejtsék a mihozzánk hasonlókat. Az ilyen élve bebalzsamozott lényeket." Istenem, milyen gyászos alak ez az Orminy! Istenem! Ez a moha… Ragacsos, akár egy tisztességtelen gondolat. Olyan színe van, mint az örök sötétségnek. Zöld! Mennyire gyűlölöm a zöldet! A démonok színe! Betka már nem is figyelt Cécile szűnni nem akaró siránkozására. Összedörzsölte a lábait. Bárcsak soha ne lenne vége ennek az éjszakának!, gondolta. A lámpa mindjárt kialszik, és én egyáltalán nem vagyok álmos! - Elég! - kiáltott, majd Cécile nyaka köré fonta a kezeit és megrázta, mintha a sötét gondolatokat akarná kiűzni belőle. A nő Betka hónaljának melegébe fúrta a fejét. - Csalódtál a te Cécile-edben? - kérdezte határtalan szomorúsággal. - Ugye milyen cinikus vagyok? Képes vagyok egy maréknyi moha miatt felizgatni magam… Bizarr, nem? Betka csendes és lassú lépések neszét hallotta, először a hallból majd a fürdőszobából. Az ajtó felé fordította az arcát. A szoba másik végének messzeségéből egy oroszos szabású fekete selyempizsamát viselő csontváz nézett vissza rá. Mintha félt volna közelebb lépni... A furcsa idegen Mihalkowska grófnő volt, Cécile lakótársa. Betka kábult állapotában egyáltalán nem lepődött meg a jelenlétén, sőt, baráti gesztussal kérte, lépjen közelebb és feküdjön le melléjük. Mihalkowska grófnő visszautasítóan megrázta a fejét, aztán tétován mégis közelebb lépett, mintha valami magyarázatot akarna adni húzódozására. Térdét a díványnak támasztva kézmozdulataival a bal mellére irányította Betka figyelmét, és erőtlen, alig hallható hangon, minden egyes szótaghoz külön grimaszt vágva beszélni kezdett. - Nem lehet… operáció… o-o-operáció… Betka megpróbálta elkapni és megérteni a szavakat, de nem járt túl nagy sikerrel. - Nemrég operálták meg a bal mellét - magyarázta Cécile. - Rákos volt. Teljes egészében eltávolították. Most meg ráadásképpen tuberkolózisa van… Szegény angyalkám! Betka hosszan a grófnőre mosolygott, aki ismét felegyenesedett. Gyermeki, boldog büszkeség ragyogott az arcán. Örült, hogy végül mégis megértették. - Ne is törődj vele - mondta Cécile. - Ő sohasem zavar senkit. Olyan, akár egy galamb. Nem beszél, csak turbékol, és éppen úgy csak egy melle van, mint a madaraknak... Igaz, így egy kicsit féloldalas, de azért szép, nem igaz? - Cécile úgy beszélt, mintha hirtelen feléledt volna benne a fecsegés iránti vágy. - Hidd el, édesem, a grófnő és közöttem soha nem volt semmi! - Felemelte mutató- és hüvelykujját, az ajkai előtt keresztet formázott előlük, megcsókolta és fohászkodni kezdett. - Istenemre mondom, kizárólag nekem köszönheti, hogy itt van. Ő volt Orminy herceg előző kitartottja. Ezt a lakást is azért rendezte be, hogy legyen hova menniük, ha füstölni akarnak egyet. Ez a hely többé-kevésbé a grófnő otthona volt. Amikor az egészet megvettem Orminytől, a bútorokkal együtt megtartottam a szeretőjét is. Ő is az alku részét képezte. A grófnő együtt járt a lakással. Nemrég leszoktattam a narkotikumokról és megoperáltattam. Természetesen a költségeket Orminy állta... Most meglehetősen jól van. Nem beszél, de sohasem volt valami bőbeszédű. Szegény asszony! Most talán boldog. Kis semmiségekkel, főként az ikonjaival foglalja el magát. Nézd! Nézd! Mihalkowska grófnő fellépett a díványra, olajat töltött a kis éjjeli lámpába, majd leszállt és az aranytállal együtt eltűnt. - Annyira tiszta… Azt szeretné, ha mindig minden ragyogna körülötte. Láttál már valaha arisztokratikusabb jelenséget, mint ez az eleven csontváz? Az idő ráborította a meggondolatlanság mályvaszínű fátylát Betka új bűnének az ópium aurora borealisa által megvilágított jégkunyhójára - arra a kicsiny iglura, amelyben a lány a kábulat ég és hideg nélküli telének szürkületében kuporgott. Szívta az ópiumot, hányt, narancslevet ivott, újra hányt, és már annyira megszokta létének új formáját, mintha ez lenne számára a világon a legtermészetesebb állapot. Közben csak azon csodálkozott, hogy annak előtte még sohasem jutott eszébe, hogy megpróbálkozzon ezzel a teljesen másfajta élettel. Három napon és három éjszakán át tartott bódulata, de közben alig hatolt el tudatáig az idő múlása. Halványan, mintegy fátyol mögül ugyan látta, hogy Cécile Goudreau közben többször is elhagyta a lakást, de azt még csak nem is sejtette, hogy mikor és hova ment. Aztán végre felébredt. Magához tért. Még hosszú ideig feküdt az ágyon, és - mintha csak ekkor fedezné fel a luxust, ami eddig körülvette - élvezte a csincsillaprémek puha simogatását.

Elámult, hogy most a leghalványabban sem érzi azt a bűntudatot, ami eddigi ébredései során mindig a markába szorította. Lustán felemelkedett és érezte, teste elzsibbadt. Igen, túl sokáig feküdt ugyanabban a testhelyzetben, de hát olyan kellemes volt a pici ezüstgyöngyökkel televarrt párna érintése! Hirtelen rettenetesen üresnek érezte a gyomrát, amelyben most mintha táncot jártak volna az éhség termeszei. - Olyan éhes vagyok, akár a farkas - jelentette ki fennhangon. Régi szokásához híven utánozta a Metro-Goldwyn-Mayer oroszlánját: hatalmasat ásított. A napnak az összehúzott függönyök közén átfurakodó, a szőnyegre átlós bíborvonalat húzó, a díványra felkapaszkodó, a fal sárga szaténdrapériájának vonalát követő narancsszínű sugaraiból arra következtetett, hogy esteledik. A másik díványon oldalára fordulva Mihalkowska grófnő aludt. A napfény finom pászmája végigfutott az arcán és a kadmiumfényt is megszégyenítő élességgel csillogott egyik aranyfogán. A házat uralma alatt tartó csendből Betka tudta: Cécile Goudreau nincs otthon. Anélkül, hogy megváltoztatta volna testhelyzetét, kinyújtott lábával résnyire széthúzta a függönyt, hogy a fényben jobban szemügyre vehesse a grófnő arcát, amelyet így most halvány, bíborszínű fátyol borított be. Mihalkowska nem ébredt fel, de kezét épen maradt jobb melléhez emelte. Betka óvatosan visszaeresztette a függöny szárnyait, és a megmaradt résen át kinézett a nagy, mélyvörösen opalizáló, nem tökéletesen kerek napra, amely esetlen körvonalaival, vastag és vérző színeivel mintha a sieanai iskola egyik jelentéktelenebb mesterének festményéről gurult volna fel az égre. Ez a furcsa nap olyan sűrű nyalábokban szórta az égre skarlátvörös sugarait, hogy úgy tűnt, nem is fényt, hanem fenséges gyengédséggel mindent elnyelő folyadékot bocsát ki magából. Betka zsibbadt lábairól lecsúszott a köntös. Látta, ahogy a fény higgadt áradata lassan a combja tövéig kapaszkodik és mindent vérszínűre fest maga körül. De… a fény nem lehet ilyen ragadósan meleg! Betka odakapott. A keze vérhez ért. Már csak ez hiányzott!, gondolta. Lábbal összehúzta a függönyt és visszafeküdt az ágyra. Öt percen belül felkelek, rendbe hozom magam és elmegyek. Elnyújtózott. Még egy kicsit élvezni akarta a sötétség szent perceit. Lehunyt szemei előtt látta, ahogy a bíborszínűvé változott Szajna eltűnik egy távoli híd mögött; látta, ahogy a tavasz első meleg szürkületében tömeg lepi el a Boulevard Montmartre-ot. Aztán megint a folyót látta, de ez most valahol máshol volt… Igen, a szülővárosában! Látta az anyját, ahogy az öccsét, Vologyát veri. Megbüntette, mert el mert menni úszni. Valahányszor, amikor a fiú megpróbált felkapaszkodni a meredek parton, hogy elmeneküljön, az asszony egy fekete evezőlapáttal a mellére vagy az arcába csapott és visszalökte. Vologya minden ütéstől hanyatt vágódott és a vízbe gurult, míg egyszer csak mozdulatlanná vált. Kócos, fűzfabarkaszínű haja lebegve szétterült a folyó hullámain. Egy fehéren habzó örvény magával ragadta testét, és a hószínű tajtékok olyan halvány rózsaszínűre váltak a vérétől, mint a fogkrém, amikor valaki kiköpi. Betkában elevenen élt a régi, kegyetlen emlék és úgy érezte, a szoba ritka, az ópium íztelen mégis édes füstjétől terhes levegőjétől újraébrednek benne vágyai. Azon kapta magát, hogy a fürdőszobában az öltözőasztalka előtt ül - de nem emlékezett arra, hogy került ide. A fürdőszoba falait, padlóját és mennyezetét fekete márványlapok borították, és minden benne lévő kellék, még a legkisebb is, aranyból készült. Az asztalkán tökéletes szimmetriával rendezve sorakoztak a tárgyak. Elhelyezésükben érezni lehetett Mihalkowska grófnő ott lebegő jelenlétét, szorgalmát és kínosan pontos, mániákus, a legapróbb részletekre is kiterjedő figyelmét. Az egyforma alakú, hosszúkás palackok a tükörrel párhuzamos sorokban, nagyság szerinti sorrendben álltak. A legnagyobbakban fürdősó volt, majd egyre kisebb fiolákban parfümök illatárnyalatai következtek, a legkisebbek pedig ritka kenőcsöket tartalmaztak. A legapróbb üvegcse alig volt nagyobb egy közönséges dobókockánál. Úgy sorakoztak egymás mellett, akár az egymásba rakható orosz Matrjoska-babák. Betka sápadt-fehér arccal mozdulatlanná dermedt, két keze tétován simogatta az aranytárgyak mattul csillogó tükörképét a fekete márványon. A grófnő szobájából halk zene fuvallata érkezett, és ettől egy külső szemlélő azt képzelhette, Betka nem egy toalettjével bajlódó fiatal lány, az aranybillentyűs zongorán játszó, felhők közt ülő Szent Cecília. Olyan gyengének érezte magát, oly tehetetlennek, mozdulatai annyira öntudatlanok voltak, hogy az az érzése támadt, valóban a felhők

közé emelkedett. Furcsa élményben volt része, olyanban, amilyet még sohasem élt át, sohasem tapasztalt: csak megtörténtük után másodpercekkel fogta fel saját mozdulatainak valóságát. A homlokán hirtelen hószerű hidegség simított végig. Felemelte bal kezét és meglepve érintette meg jobbját, amely éppen a halántékát dörgölte egy éteres kendővel. Értetlenkedő tekintettel meredt az ujjai között kunkorodó hajtincsre - a saját hajára -, majd felfedezte a kezében tartott aranyollót. Bágyadtan felnevetett. - Milyen buta vagyok! Elhajította az ollót, amely szélesen csillogó ívet leírva a vízzel teleeresztett fürdőkádba esett. Betka felállt és a tiszta víz takaróján át delejezetten figyelte a kád fenekéről, a fenyőillatú fürdősó olvadozó, piciny áramlatokat keverő sziklácskái közül előragyogó tárgyat. - Na, ebből elég! - rezzent össze. - Nem fogom az egész életemet arra pazarolni, hogy ezt az ollót bámuljam! Haladjunk szisztematikusan. A Meyer-módszer alkalmazásával! A Meyermódszerrel!* - kiáltott anyja könyörtelen hanglejtését utánozó, végtelenül távolról csengő hangon.
* Meyer módszer: A bécsi Dr. Meyer professzor által felfedezett és kifejlesztett mnemonikai módszer. Alkalmazói takarékoskodhatnak az idővel és elkerülhetik a napi ténykedések során bekövetkező zaklatottságot. Betka anyja előszeretettel alkalmazta. Mielőtt megbüntette gyermekeit, mindig felkiáltott: "Gyerünk, lássunk hozzá... a Meyermódszerrel! A Meyer-módszerrel!"

Összeszedte magát és visszament a dohányzószobába. Orminy herceg lovaspóló-trófea dobozából kimarkolt egy kötegnyi pénzt, majd a hallban, a fal mellett álló gyöngyházberakásos velencei asztal elé ült. Előhúzott egy borítékot és megcímezte. Mademoiselle Veronica Stevens részére Hotel Ritz Egy vastag, sima és fehér, gardéniára emlékeztető kártyára a következő szöveget írta: Chérie amie, nagyon sajnálom, hogy a minap nem találkozhattunk Solange de Clédánál. Most egy ideig nem tudlak meglátogatni, mert nem remélt boldogságra bukkantam, és ezt nem szalasztom el. Még egyszer mindent köszönök. Örökké a tiéd: BETKA Átolvasta a levelet és ahol kellett kitette a kis ékezeteket, hangsúlyjeleket, majd vastagon aláhúzta a "boldogság" szót. A kártyát belecsúsztatta a borítékba, mellétette a telegram számláját, egy ötvenfrankos bankjegyet, meg egy hajtincsét. Nyelvével megnedvesítette a boríték ragasztós szélét és közben ujjával megérezte a szélére dombornyomással írt feliratot. - Igen, a Cartier! - mosolygott. Miután befejezte az első levelet, elővett egy másik borítékot. Egy percig tétovázott, mert képtelen volt visszaemlékezni a férfi nevére. Talán soha nem is tudta… Ezt majd személyesen adom át, gondolta, és távirati stílusban, csupa nagybetűvel a papírra vetett néhány sort. MIVEL AZT TESZEK, AMIT AKAROK, MA ÉJFÉLKOR VÁROM MAGÁT A COUPOLE BÁRJÁBAN. Ebbe a borítékba is tett egy hajfürtöt. Most pedig elmegyek!, határozta el magát. Már-már kinyitotta az ajtót, de a kilincs fémes érintésére agyába villant egy tompa kép. Az aranyolló még mindig a vízzel teli fürdőkádban van! Ha nem veszik észre, Cécile még meg is sérülhet! Visszament a fürdőszobába, hogy a helyére tegye az ollót, de amikor odaért látta, Mihalkowska grófnő már a kád fölé hajolva kutat utána a vízben. A grófnő meglepetten

mozdulatlanná vált, és úgy tartotta kezében az ollót, mintha félne valamitől. Betka nem tudta legyőzni hirtelentámadt szeretetrohamát. Odalépett a nőhöz, megölelte és megcsókolta. Ez a szegény teremtés az őt ért csapások ellenére még mindig gyönyörű!, gondolta közben. Mihalkowska sietve leült a toalettasztalka elé. Betka kifelé menet érezte, a grófnő most összepréselt ajkakkal megpróbálja eltüntetni önkéntelenül elárult gyengesége nyomait: púdert pamacsol a könnyeire. Alig tett meg néhány lépést az utcán, amikor hirtelen megállt. - A legfontosabbról megfeledkeztem! - kapott a szívéhez. Keze a ruhája alá csúsztatott kemény tárgyba ütközött. - Nem, mégis itt van! - nyugodott meg, és a Cécile által előszeretettel viselt, férfias szabású inghez hasonló blúz zsebéből előhúzott egy Fabergé által készített, selyemzsebkendőbe csomagolt, fényes dobozkát. Cécile-től kapta ajándékba. - Amikor a dolgok rosszra fordulnak, csak szippants ebből egy keveset - tanácsolta neki a nő. A dobozkában heroin volt. Nagyon jó neve van, gondolta Betka. Visszacsúsztatta zsebébe az értékes és számára oly becses dobozkát, de ügyetlen-erőteljes mozdulatától beszakadt az egyik körme. Fogai éles csipeszével piciny holdsarlót harapott le belőle és kiegyengette, majd a körömdarabkát a sápadt, beteges színezetű ég felé köpte, amelyen még mindig ott lézengtek a vérvörös felhőfoszlányok. Sietősebbre fogta lépteit. Élvezte az egymást követő gyors mozdulatokat, ízületei zsibbadtságot kergető apró reccsenéseit, a testébe itt-ott belehasító fájdalmat. Közben cipője orrával életerős, mégis gyermeki mozdulatokkal belerúgott a legparányibb kavicsba is, amely az útjába került. Mélyeket lélegzett, és ahogy beszívta a nemrég meglocsolt járdáról felemelkedő, szinte már fullasztó párát, egy illatos faluszéli szénaboglyát képzelt az út mellé. Sajnálta, hogy nem korábban jött ki az utcára, amikor a nap még nem süllyed el teljesen a horizont mögött. Érezhette volna az óriási korong vérmelegét, és a saját hajáról visszaverődő rézvörös fény lángra lobbanthatta volna az agyát... - Gyorsabban! Gyorsabban! - bíztatta magát. Hamar meg akart szabadulni a tenyerében viszkető borítékoktól. Ha eleget tett "kötelességének", és kézbesítette a leveleket, életében először kényszer nélkül tehet majd valamit. Bármit, amiben kedvét leli! Ahogy a Quai des Orfévres-en álló házhoz ért lélekszakadva felrohant a lépcsőn. Meg sem állt, hogy elkérje a postáját, de a házmester fülkéjében nem is volt senki. A "szabályok" megszegése olyan vad örömöt okozott neki, hogy remegés futott végig a testén, mintha fázna. Meg sem torpant lakásának ajtaja előtt, továbbfutott, fel a következő, majd az afölötti emeletre. A fiú otthon volt. Az ajtó alatt kiszűrődő lámpafény elárulta jelenlétét. Betka a kis résen sietve becsúsztatta az egyik borítékot, aztán leszáguldott a lépcsőn a kapuhoz. A házmester kuckója a véletlen szerencsének köszönhetően még mindig üres volt. Betka ebben az állapotban azt érezte volna a legfájdalmasabbnak és legzavarbaejtőbbnek, ha összefut valamelyik ismerősével. A Ritz felé indult, de az eszeveszett sietségtől hamar kifulladt. Fizikai kimerültségével összekeveredett az iszonyatos félelem, hogy esetleg összefuthat Veronicával. Ha véletlenül, akár egyetlen másodpercre meglátnák egymást amikor belép a szállodába, hogy otthagyja az üzenetet… Borzasztó volna! Villámsebesen hajtott végre a rettegett műveletet, úgy, hogy a portás, amikor meglátta a pultra dobott levelet, azt hihette, valami fantompostás hozta. Betka kisietett a Ritzből és találomra megválasztva az irányt a rakpart felé indult. A Szajna mellett összetalálkozott egy pici öregasszonnyal. A vénség nem lehetett magasabb, mint egy uszonyaira támaszkodó fóka. Az alakja olyan éles vonalú és jellegzetes volt, hogy furcsa megjelenése leginkább egy sótartóhoz tette hasonlatossá. Orra hegye és orcái három fényes-piros cseresznyeszemként ragyogtak ki feszes bőrű de sápadt ábrázatából. Cseresznyét árult. Betka vett tőle két zacskóval és leült az egyik közeli padra. Mozdulatai olyan szelídek és könnyedek voltak, hogy még a pad előtt csipegető verebek sem riadtak fel közeledtére. Kimerült volt, és hogy gyomorforgató szédülésének véget vessen, erősen összeszorította a szemét. Ekkor azonnal meglátta a tekintete mélyéről felemelkedő tűzcseresznyét. A képzeletében létező gömb egyszerre sárgára változott, majd feketére sötétedve hirtelen eltűnt a vörös háttérben. A lányt erős nevetésinger kerítette hatalmába; szája vonakodva békés-nyugodt mosolyra húzódott. A magas ég felé bökte orrát, és képzeletében ízlelgette a hatást, amit két levele fog kiváltani a címzettekből. Egy

pillanatra maga előtt látta Veronica gömbölyű homlokát, ahogy a levél fölé hajol, és halántéka mellett súlyosan előreomlik két szőke hajfürtje, amelyek szinte teljesen eltakarják az arcát. Látta a fiút is, a pilótát, ahogy elolvassa a neki szóló üzentet és a könnyű, nem várt hódítás feletti örömében csendesen felnevet. Még mindig nem jutott eszébe, hogy hívják, csak a gúnynevére, vagyis… Mi is a megfelelő szó? Az álnevére? A hívónevére? Arra a másik nevére emlékezett. Baba. Így ismerték, így köszöntötték őt a Champs Élysées bárjaiban. Betka csak annyit tudott róla, hogy a spanyol polgárháborúban harcol, hogy magas, és hogy nagyon tetszik neki. Na meg persze azt, hogy ugyanabban a házban lakik, mint ő, csak éppen két emelettel feljebb. Madame Ménard d'Orient házában. A hölgy az első két szint fényűzően berendezett helyiségeiben élt három vagy négy inas, egy öreg cseléd és egy szobalány társaságában, akit nagy nehézségek árán sikerült kimentenie az egyik zárdából. Madame Ménard d'Orient fiatalos és friss volt, pedig már közel járt a hatvanadik évéhez, és mindig fehér-fekete csipkehabruhákat hordott. Művolt volt, sőt tudós. Vallásos tisztelettel tanulmányozott mindent, ami valamilyen kapcsolatban állt az utóbbi évek komoly vagy álfilozófiai irányzataival. Kristályoktól és finom ezüsteszközöktől ragyogó, terített asztalát sokszor ülték körül azok a tekintélyes politikai emigránsok, akik Párizsban kerestek menedéket, vagy átutazóban szálltak meg nála. A hölgy kikeményített, hímzett abroszain sokszor pihentek meg túl kicsi vagy túl nagy kezek, amelyeknek kétes színezetű körmei valahogy a direkt akciók és az illegalitásban végzett tevékenységek nemes, morális patinájától csillogtak. Madame Ménard d'Orient lakosztályán végigvonultak azok a fél-legendás emberek, akiket az egész világ ismert. Járt nála "Németország fehér hajú vörös papnője", Clara Zetkin, "az üstökös" Leon Trockij, a katalán anarchista Durrutio, akit hívei Oroszlánszívűnek becéztek. A spanyol polgárháború kezdete óta Madame Ménard d'Orient házában a különös emberpéldányoknak még a szokásosnál is gazdagabb gyűjteménye sereglett össze: hangos szavú, kékesre borotvált állú férfiak, akik csillogóra kefélt fehér-sárga, bonyolult mintákkal díszített cipőikben napközben úgy baktattak fel s alá a Boulevard Saint Germaine-en, mintha Barcelona Ramblasán sétálnának, és közben sáfrányszínű fogaikkal mohón és eltökélten rágcsálták sárga fogvájóikat. A társaság olajos, bonyolult lelkű, epebajos latinjai közül éles kontrasztot alkotva ragyogott ki Baba északias szépsége. Az alig huszonkét éves fiú volt Madame Ménard d'Orient védencei között a legfiatalabb, és a hölgy - anyai szeretetét bizonyítandó fenntartotta neki az ötödik emeleti kis lakást, ahol rövid párizsi tartózkodásai során meghúzódott. Babának kifinomult modora volt, és imádta a luxust. Legapróbb gesztusai is finomságot, mármár tettetett bájt sugároztak magukból. Ez volt az egyetlen öröksége, amelyet London irodalmialkoholista köreiben eltöltött serdülőkorából magával hozott. Amikor elhatározta, hogy a lojalisták oldalára állva harcolni fog a spanyol polgárháborúban, szkeptikus ismerősei meghökkentek, de legközelebbi barátai is sznobsággal vádolták. Nem értették, de nem is érthettek meg, hogy - a látszat ellenére - Babától semmi sem tudta elrabolni személyiségének alapvető jellemzőit, gránitkemény tisztaságát. Szőke volt és nyugodt, és a különleges hősökhöz hasonlóan bármilyen tömegben "láthatatlanná" tudott válni. Magára erőltetett szűkszavúsága és hallgatása elgondolkodtatta az embereket. - Mennyi finom dolgot nem mond ki! - jegyezték meg időnként azok, akik hallgatták, vagyis inkább nem hallgatták. Általában észre sem vették jelenlétét, de ha távozott, akkor a hiánya mindenki szívében űrt hagyott. Ekkor fogták csak fel azt az elementáris, a földből fakadó, a természetből táplálkozó, mégis törékeny erőt, amit Baba eleganciával álcázott, és ami személyiségét ellenállhatatlanul vonzóvá tette. Ezzel az őserővel vértezte fel magát a legtöbb forradalmi mozgalom gyökereit megrohasztó opportunizmus szennyes hullámainak támadásai ellen. A sajátjának érezte XIII. Lajos mottóját: "Összertörhetnek, de meg nem hajlíthatnak!" Hogy találkozott Baba a lánnyal? Eleinte csak a lépcsőházban futottak össze, köszöntek egymásnak, de ez még nem lépte túl semmiféle hátköznapi, felszínes kapcsolat határát. Aztán… Amikor Betka álmodozásában ehhez a ponthoz ért, a legapróbb részletekig maga előtt látta a képet, milyen volt az első és eleddig egyetlen hosszabb találkozásuk. Közben félig lehunyt szemével a lábai előtt csipegető verébcsapat örökké mozgó, meg nem pihenő mozdulatait figyelte. Ez a monoton, mégis állandóan változó látvány valahogy olyan volt, mint a fénynek és az árnyéknak a mozivásznon megjelenő szeszélyes játéka; olyan, mint amikor az ember szenderegve nézi az előtte

pergő filmet, és elméje képtelen megragadni azt a fehér foltot, amely egy zökkenve fékező autót vagy egy becsapódó fehér ajtót jelképez. Ilyen képek tolultak Betka egyre halványabb és ködösebb külső "látomásai" és belső mozija közé. A két látvány, a két érzékelés összekeveredett és egyidejű kölcsönhatással volt egymásra. Ez segített neki abban, hogy jobban maga elé képzelje azt, amire éppen gondolt. A verébhad például hirtelen egyetlen testté olvadt össze, a test masszává mállott, a massza egy ajtó formáját vette magára. Egy ajtó. Betka lakásának ajtaja, amin a házmester kíséretében belép egy szeneszsákot cipelő ember. A szenesember. Görnyedezik a súly alatt, terhét a kályha mellé dobja. Betka ebben a pillanatban fedezi fel Babát. A fú kihasználta, hogy nyitva volt az ajtó, kihasználta a szenesember jelenlétét. A szenesember dolga végeztével, meg sem várva a borravalót, rögtön odábbáll, Baba pedig besettenkedik a szobába. Mozdulatlanul áll, fürkészően néz Betkára. - Miért bámul így rám? - kérdezi a lány barátságosan. Baba elmosolyodik. Amolyan Veronicás mosoly ez. Ó, Veronica mosolya, ami oly mély hatást gyakorolt rá! Amiről már tudta, hogy mit jelent. Keménységet… - Örökké gyűlölni fogom, ha most elküld - mondja Baba, miközben kényelmesen elhelyezkedik a zsák szén tetején, majd a lehető legnagyobb magabiztosságot színlelve folytatja. Pedig a sebezhető embereknek általában nehéz kiérdemelniük a jóképű férfiak gyűlöletét. De ha elfogadja, hogy most azonnal még nem tudok nagy szenvedélyt kínálni önnek… ha elhiszi, hogy tudok gyengéd és megszelídíthető lenni… - Beszéd közben ölbe kapja Betka kis fehér macskáját, ami már régóta dorombolva-megigézve figyelte zafír kézelőgombját. - Rajta! - mondja Betka csodálkozó türelmetlenséggel. - Mit akar? Bökje már ki! - Arra számítok, hogy ad nekem huszonöt frankot… Vagyis nem nekem, hanem a spanyol lojalistáknak. Cserébe megkapja a komité pecsétjével ellátott cédulát, amely igazolja, hogy támogatta az ügyünket. - Baba nyugodtan az asztalhoz sétál és a nyávogó, szőrét borzoló macskával letörli róla a kenyérmorzsákat, Betka reggelijének nyomait. Kinyit egy számlafüzetet, zsebéből előkotor egy fémdobozba préselt bélyegzőpárnát és egy zsebkendőbe csavart pecsétnyomót, és várakozásteljesen néz Betkára. - Jól van - mondja a lány. - Megkapja a huszonöt frankját, de még akkor sem fogok magával szeretkezni, ha jóképűnek találom és feltehetőleg fantasztikusan ért az ilyesmihez… Honnan tudta, hogy antifasiszta vagyok? - Minden reggel átnézem a postáját a házmesternél - feleli a fiú teljes természetességgel. Betka magában méltatlankodik, de csak nevetni tud Baba finomkodó hangján, ahogy megpróbálja tettét igazolni. - Tudja, Londonból magammal hoztam egy lenyűgöző és jellemzően angol szokást: fenntartom magamnak a jogot, hogy bármit megtegyek, amit jónak látok. - Betkához lép és átöleli. Legyen jó kislány, és ha egy este úgy érzi, belehal az unalomba, csak csúsztasson át egy cédulát az ajtóm alatt. Az ötödiken lakom... Nincs telefonom és ki nem állhatom a házmester indiszkrécióját, tehát ez lesz a legjobb megoldás. Elviszem majd, ahová csak akarja. Egy ideologizáló sétára a Boisba. Vagy elegánskodhatunk egy pohár pezsgő mellett, vagy ki-ki alapon félrevonulhatunk egy olcsó szállodaszobába… A reggel óta, hogy először találkoztak, Betka nem látta újra Babát. Hajszoltan, a mindennapi élet dolgai és tennivalói által meggyötörten élt, és arra sem volt ideje, hogy gondoljon rá. Egyszeregyszer jutott csak eszébe a fiú, például akkor, amikor a macskája légy után kapkodva bedugta mancsát egy napfénypászmába és megismételte azokat az érzéki mozdulatokat, amelyekkel Baba kézelőgombjait próbálta megszerezni. Betka most, a padon ülve boldogan láncolódott az általa kért randevúhoz. Éjfélkor a Coupole bárjában… A még távoli éjfél egyszeriben valóságfényekkel kezdett ragyogni. A lány képzeletben már vágyaitól hajtva egy sötét hotelszoba bútorai között tapogatta az utat maga előtt, és karóráját egy asztalka márványlapjára tette. A kismutató az egyes szám közelében járt, és alig érzékelhetően jelezte az idő múlását. Szentjánosbogár fényének látványa ajzotta fel Betka fantáziáját, és egyetlen hosszú, a foszfor agóniájának fényében fürdő ölelésben felgyújtotta a vérét. Az elfogyasztott, zacskónyi cseresznye csak még maróbbá tette éhségét. Eltűnődött, hogy vesz még kettővel, de egy hirtelen érzés elidegenítette még a gondolattól is, hogy szilárd ételt vegyen

magához. Elborzadva emlékezett vissza arra, hogy valaha, nem is oly rég még szótár vastagságú húsokat is képes volt felfalni. Most úgy érezte, böjtje különlegesen, csodálatosan kedvez annak, amit megtenni készül. Elhatározta, az első útjába akadó kávéházban rendel majd egy jókora adag fagylaltot. Mindenre volt még ideje, a randevújáig még hat és fél óra volt hátra. Újra és újra átszámolta az időt. Háromnegyed hét, nyolc, kilenc, tíz, tizenegy, tizenkettő… Addig is minden egyes percét kihasználja ennek a ritka és különleges szabadságnak. Sűrűnek és ragadósnak kell lennie minden élménynek, olyannak, akár a borostyánkőből és cetvelőből főzött enyv! Felállt a padról. Fogai között egy cseresznyepár fityegett. Nyugatra fordult és elindult a hús éjszakája felé vezető úton. Követte a Boulevard Montmartre-ot ezen az ünnepnapon este fél hétkor megtöltő emberhús sáros áradatát. Az eleven folyam mindegyik cseppjének két füle, két orcája, két keze volt. Eddig még sosem gyakorolt rá ekkora hatást az emberi test anatómiájának ez a kettős effektusa. Mindegyik embercsepp olyannak tűnt a számára, mint azok a szimmetrikus és véres pöttyök, amelyeket a rovarok hagynak maguk után amikor valaki egy könyvet összecsapva a lapok közé préseli őket. Ahogy izgató vágyaitól hajtva személytelenné vált a rajzó tömegben, érezte, hatalmába keríti ez az élő, mégis élettelen massza, ez a szépséggel, korral és nemmel mit sem törődő sebes folyam. Nem egyetlen ember pillantása, minden pillantás őt kutatta; a vágyak kielégítésekor nem két test, minden test összefonódik majd. Könnyűvé vált a kábult száguldástól. A talajt alig érintve követte az ünneplő sokadalom trappoló menetelését, a vonulást, amelyben mintha kivezényelt parasztok haladtak volna groteszk és könyörgő sorokban. Együtt haladt a nyomorult és kielégítetlen sóvárgástól feszülő emberfürtökkel, amelyeknek minden egyes tagja bal kezében - mint a vezeklés jelképét, mint liturgikus áldozatát - ott cipelte levágottnak látszó jobbjának fájdalmas, nehéz stigmáját. Elképzelte, ahogy a fanatikusok lavinája engesztelhetetlenül és kérlelhetetlenül továbbhalad a gránitsivatagban és végül mindannyian végigtaposnak rajta, a bűnös lányon. Buja masszájukkal megfojtják őt, összezúzzák a csontjait, szétfolyó matricává lapítják, kitiporják belőle az élethez szükséges nedveket, és erőtlen szervezetének sűrű szövetéből végül kibuggyan a színtiszta plazma. Aztán az emberek bestiális felvonulása után a nap sugarai végképp megsemmisítik összedarált testét, elpárologtatják ártatlanságának utolsó, folyékony nyomait is. Csak ment tovább a grandiózus és gyermeteg gondolatok imbolygó talaján, míg végül "partra szállt" a Porte Saint Martin falai által körülzárt téren álló mulató vörös fényben úszó bejáratánál. Megállt egy nagy, kézzel színesre pingált, anilinárnyalatú fotó előtt, amely a "hihetetlenül ügyes tornászokat", a három Montouri fivért ábrázolta. Leopárdpettyes köpenyeik és maszkjuk ellenére mindhárman valahogy meztelennek látszottak. Karcsú testükön acélos izmok dagadtak és csak egyikük, a középen álló férfi - akinek a mellkasán egy tetovált szfinxfej díszelgett - volt egy kicsit testes. "A kettős fáraókerék", hirdette a tábla. Egy váltakozó hangon búgó, dallamos sziréna hívogatta kitartóan a folytatólagos előadásra a közönséget. Metsző sivítása belehasított a kapu előtt haladó egykedvű tömeg közönyének rinocéroszbőrébe. Betka belépett, leült az egyik sarokasztalhoz, távol a zenekartól, és rendelt egy vodkát. A hely elképesztően csúf volt, valahogy mégis elbizakodottságot sugárzott magából. A parketten egy árnyékpár táncolt. A műsor még nem kezdődött el. A néhány betévedt néző szétszórva ült a teremben, olyan távol egymástól, és olyan ügyesen elbújva a diszkréten megvilágított asztalok mögött, hogy a helyiség szint üresnek tűnt. A selyembe öltözött, gauchónak álcázott, vérbajos kinézetű zenészek belekezdtek egy argentin tangóba, a Renacimientóba. A melódia első hangjaira Betka részegséghez hasonló állapotba került, és hirtelen ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy könnyekbe törjön ki. Hogy elkerülje a sírást, a cseresznyemagot, amelyet az elmúlt fél órában a szájában tartott, most olyan erővel szorította a fogai közé, hogy a csonthéj eltörött és több helyen felsebezte a nyelvét. A kis dobozka köré tekert zsebkendőbe köpte a vért. Kihasználta az alkalmat, hogy elő kellett vennie a szelencét, és felszippantott egy csipetnyi heroint. Ezután a zacskóból az asztalon álló edénybe öntötte a cseresznyét és eszegetni kezdett. Közben időnként a vodkájába mártotta sebzett nyelvét. A táncolókat nézte, és ellazult. Elmerengett a banális, ultraromantikus érzelmeket sugárzó látványon, és közben saját sorsát, széttört életét a léha dallamhoz hasonlította, amely borostyánként tapadt a kor ingó falaihoz. Renacimiento… Ezt a tantót először Romániában hallotta, aztán Milánóban, még Róma lerohanása előtt. Meg Barcelonában az általános sztrájk idején. Ahogy látta a tangózó, oda-vissza haladó

párokat, arra gondolt, legyenek bármilyenek a körülmények, legyen háború vagy béke, dögvész, imperializmus, vagy szenvedjen bármilyen gyalázatos vereséget egy ország, a történelem menedéket nyújtó zugaiban mindig volt és lesz egy tangózó férfi és nő, akik arcukat egymáshoz simítva, testüket szerelem nélküli ölelésben összeforrasztva, vágy nélkül is a végletekig felajzva, hagyományos pózokban fürdenek a nosztalgia ritmusos nektárjában, és közben az egyszerű, lenézett és becsmérelt tánccal fejezik ki saját koruk embereinek az élet örömei iránti kondenzált vágyát. A csinos profi tangótáncosok az egyedüli lények, akik tudják, lassú siklásaikkal, matematikai pontosságú megtorpanásaikkal hogyan kövessék az elnyújtott ritmust, amelynek üteme megegyezik a magukat öngyilkosságra szánt emberek szívizmainak összehúzódásával-elernyedésével. Ezért nézte Betka a tangót teljes elragadtatással, hipnotikus elmélyedéssel, akár egy megkövült madár, amely tágra meredt szemekkel lesi a rátámadni készülő kígyó bágyadt és precíz mozdulatait. Betka is öngyilkos akart lenni. A zene elhallgatott. Betka a fényes-fekete hamutartóba hullajtott a szájából egy cseresznyemagot. A mag tiszta volt és enyhén zöldes árnyalatú, és valahogy Mihalkowska grófnő kicsiny fejére emlékeztetett. A lány egy újabb pohár vodkát hozatott magának; bekapásuk előtt az italba mártotta a cseresznyeszemeket. A hamutartó hamarosan megtelt magokkal. Undorító, gondolta Betka. körbelesett, nem figyeli-e valaki, majd a selyemzsebkendőbe csomagolta a magokat. Közben - kihasználva az újabb alkalmat, hogy a doboz előkerült - ismét felszippantott egy adag fehér port. Olyan sokáig tartotta a tüdejében a vele együtt beszívott levegőt, hogy az már-már szétfeszítette a testét. Elmerült apró ténykedéseiben és így elmulasztotta a Montouri fivérek belépőjét. Amikor felnézett döbbenten látta, hogy a táncparkett már nem a tangózóké. Középütt három férfi állt; testüket egy patakzóan verítékező, lüktető artériájú húscsillagba fonták össze. A csillag hirtelen alkotóelemeire vált, a három ember néhány másodpercig egyenes háttal, mozdulatlanul, karjukat római tisztelgésre emelve, zihálva várakozott. Csillogva és fényesen a testükhöz tapadó hússzínű, rövid szárú nadrágjuktól eltekintve mindhárman meztelenek voltak. Ez a kicsiny ruhadarab azonban ahelyett, hogy felöltöztette volna őket, csak még jobb kihangsúlyozta szemérmetlenül leplezetlen megjelenésüket. Mindannyiszor, amikor megálltak és szoborszerű testtartásba merevedtek, máris újabb mutatványra készültek. A legerősebb kőmereven elfoglalt pozícióját, a másik kettő pedig a zenekar által játszott, tompított hangzású dallamocska ritmusára lépdelve, karját lazítgatva közeledett feléje. Mintha tekintetük éles fogóival mindannyiszor kiszakítottak volna egy-egy darabkát fivérük testéből, és sebéhez úgy akarnák hozzátapasztani saját tagjaikat, hogy egyetlen, összetett egységet alkossanak. Vasmarokkal megragadták a felkínált támpontokat és pózba fagytak. A néző láthatta markolásuk sápadt nyomait bíborszínűvé vált bőrükön. Összekapcsolódásuk pillanatában olyan panaszosgyászosan csattantak egymás testére mért próbafogásaik, mintha egy merev halottak érintettek volna meg. A mutatványok véget nem érően folytatódtak Betka látomásoktól terhes pillantása előtt. Most a legkisebb Montouri - ez tetszett a lánynak a legjobban - megfeszített testtel a padlóra feküdt, két karját a teste mellé szorította, megkeményítette izmait, majd lábait lassan bedugta két fivére combjai közé és felemelkedett. A másik két férfi felsőtestét összetapasztva, fejét hátrahajlítva állt. Ahogy nyaki ereik pattanásig feszültek, ahogy kicsavart-összetoldozott tagokkal pózoltak, olyanok voltak, mint egy felnégyelt test förtelmesen összekevert csonkdarabjai. Betkában gyermekkora óta élt az álom, hogy ő a világgal együtt egy kozmikus katasztrófában fog megsemmisülni. Később is nagyon sokszor vágyott a Fehér Halálra*, a közös gyönyör utáni közös pusztulásra. Taszította, ugyanakkor vonzotta a Montouri fivérek verítékgőzös teste, és érezte ahogy magával ragadja egy őrülten szédítő vágy aziránt, hogy szemét lehunyva belevesse magát a zsigeri kerék közepébe, amit a három tornász acélizmai alkotnak. Vágyott rá, hogy amint elkapja őt mozdulataik fogaskereke, velük együtt zúzódjon szét, váljon semmivé, hogy aztán csontjaikat a földre szórva együtt merülhessenek bele a Fehér Halál lángoló masszájába.
* Fehér Halál: ősi orosz pogány szertartás. A kisebb közösségek bizonyos tagjai önként felajánlják életüket az égieknek, bevonulnak egy szénával teletömött csűrbe, és élve elégetik magukat. A tűzhalált minden esetben szédületes

orgia előzte meg, amelyben a kommuna valamennyi tagja részt vett. Meztelenül, teljes összevisszaságban merültek bele a paráználkodás mocsarába, nemre, korra, családi kapcsolatokra való tekintet nélkül élvezték egymás testét.

A heroin hatására Betka feltűnő, csillogó tekintettel meredt a legkisebb Montouri fivérre, aki nem tudta nem észrevenni a lány érdeklődését, és leopárdpettyes köpenyét a vállára dobva elhagyta a pódiumot. Az egyik oszlopnak támasztotta a hátát, és látszólag elmerülten figyelte "testvérei" (mert hármójuk között a legerősebb családi kapcsolat és azonosság az volt, hogy mindannyian leopárdmintás köpenyt viseltek) folytatódó mutatványát. Két segéd jelent meg a színpadon; a kulisszák mögül két nagy, ezüstösen tündöklő kereket gördítettek elő, amelyek küllőire rakétákat és görögtűz-szerkezeteket erősítettek. A legkisebb Montouri kihasználta a kerekek okozta meglepődést, és azzal az ürüggyel, hogy meggyújtja cigarettáját, gyorsan leült a Betka melletti székre. - A nevem Marco - mondta halk, fémesen kemény hangon. - Már végeztem. A partnereim csak jó húsz perc múlva fejezik be a fáraókerék-számot. Nem szökünk meg? Betka válasz helyett felállt és követte a férfit. A camerino ajtajában Marco megállt. - Várjon meg itt. Öt perc alatt felöltözöm. Betka nem engedelmeskedett, ő is belépett az öltözőbe. - Itt maradok - jelentette ki határozottan. Hirtelen erős bélgörcsöt érzett. Beleremegett és azonnal eszébe jutott, hogy anyja mindig tiltotta a cseresznyétől, ami szerinte idegességet okoz. Most fordult elő először, hogy Betka agyába cseresznyeevés közben nem fészkelte be magát a bűntudat kis, fehér hasú férge. Marco idegesen habozott; nem akart Betka előtt átöltözni. - Idióta! - kiáltott rá a lány hirtelen támadt dühvel. - Még egy perc, és megundorodom tőled! - Te akarod, hogy…? - kezdte Marco meghökkenve. - Én most akarom! - tört ki Betkából. - Most rögtön! - Beszéd közben előhúzta dobozkáját, hogy bevegyen egy kis heroint, és közben szétszórta a zsebkendőbe csomagolt cseresznyemagokat. A magok szanaszét gurultak a betonpadlón. Marco azt hitte, a lány teljesen elvesztette az eszét, de ekkor már őt is megfertőzte a testi vágy. - Ez a szoba nem egyedül az enyém - mondta megváltozott hangon, és már készen állt arra, hogy teljesítse a lány kívánságát. - A partnereim bármelyik percben visszaérkezhetnek. - Csukd be az ajtót! Csukd már be! - ismételte Betka elfulladt hangon, és közben kezdte kigombolni a szoknyáját. Marco meglökte az ajtót, amely szörnyű csikorgást hallatott, de résnyire nyitva maradt. Egy cseresznyemag szorult az alja és a padló egyenetlen betonjának kidudorodása közé. Meg sem lehetett moccantani. Marco faltörő kosként vágódott neki, de az újabb és újabb mozdítások hatására a cseresznyemag csak még jobban beszorult. Az ajtó nyitva maradt; mintha a padlóhoz forrasztották volna - egyik irányba sem engedett. - Őrült! Gyengeelméjű! - kiáltott fel Betka dühösen. Ebben a pillanatban az ajtó tejüvegén át mindketten meglátták a másik két Montouri fivér közelgő alakját. A két férfi közül az egyik combjával gyanútlanul megpróbálta kitárni az ajtót, de az nem mozdult. Látva, hogy hiába is próbálkoznának, megtermett testüket nagy nehezen átpréselték a szűk résen, és valahogy bejutottak az öltözőhelyiségbe. Négy-négy üveg sört tartottak a kezükben. A palackokat jeges filmréteg vonta be. - Zavarunk? - kérdezte a legmagasabb Montouri. Négy üvegét a padlóra tette, és az ajtónál a hasára szerzett két hosszú karcolást dörzsölgette. Betkára nézett. - Bocsásson meg… de csak itt öltözhetünk át. - Maga is artista? - kérdezte a másik fivér. Betka nem felelt. Cigarettával a szájában várta, hogy Marco megtalálja a gyufáját. - A hölgy újságíró - válaszolt helyette Marco, és végre tüzet adott a lánynak. - Képet akar készíteni rólunk a lapja számára. - Pedig nekünk most éppen egy artistára lenne szükségünk - folytatta a második fivér. - Egy ilyen vörösesszőke lányra, aki kiegészítené a hármas fáraókereket. Bele is dögölhetünk, szét is szaggathatjuk magunkat, de egy szőke szépség nélkül semmi esélyünk a valódi sikerre.

- Ezt az ajánlatot érdemes megfontolni… - tétovázott Betka csodálkozva. - Van némi tapasztalatom az ilyesmiben. Rövid ideig táncoltam. - Megpróbált spiccre állni, de megcsúszott egy cseresznyemagon. Elvesztette az egyensúlyát, és a legmagasabb Montouri fivér karjaiba esett, aki gyorsan átölelte a derekát és felkiáltott: - Nézzétek! Életemben nem láttam még karcsúbb derekat! - Hogy bebizonyítsa állítását egészen átölelte Betkát, ugyanazzal a mozdulattal és eleganciával, amellyel a díszőrségben álló katona emeli tisztelgésre a fegyverét. Óvatosan a magasba emelte a lányt. Betka felnyúlt, megérintette a mennyezetet, elmosolyodott, és közben nyugodtan tovább szívta a cigarettáját. A férfi előrenyújtotta a karját, a lány pedig kifeszítette lábait, hasra feküdt a levegőben és kitárt karjaival egy repülőgépet utánzott. Üres gyomra tiltakozóan megkordult. A zavarba ejtő hangot leplezendő Betka felnevetett, valahogy úgy, mintha ebben a testhelyzetben Montouri keze, ujjai kacagásra ingerlőn csiklandoznák a testét. - Próbáljuk meg a szirén számot! - kiáltott fel Marco. Féltérdre ereszkedett, és karjait készenlétbe helyezte, hogy elkapja a lányt. Ám a legmagasabb Montouri nem engedelmeskedett. Kétszer megpördült maga körül, és egy heverőre tette Betkát. A lány kábult volt. Sápadt kezét homlokához szorította, mintha attól tartana, hogy a feje hátrabicsaklik, a másik karjával közben félig öntudatlanul az éppen előtte térdelő Marco meztelen vállára támaszkodott. Betka keze nedves lett a férfi forró verítékétől. Még három percet pihenek, aztán elmegyek!, határozta el magában, de érezte, tagjai képtelenek engedelmeskedni akaratának. A háromszoros vágy buja láncai a heverőhöz béklyózták. A legmagasabb fivér szorosan melléje ült, a harmadik elé állt, és mindhárman őt nézték. Pislogás nélküli, hülye és mégis mohó tekintettel meredtek rá, akár három nyálcsorgató kutya, mikor azt lesik, azt várják, melyikük marhat bele elsőként az előttük heverő étvágygerjesztő koncba. Betka elsápadt, orrának vonala a halottakra jellemző viaszos áttetszőséggel élesebbé vált. mintha egy akaratát legyőző parancsnak engedelmeskedne, szabad karját lassan a legmagasabb Montouri fivér nyaka köré fonta, a férfi fejét Marcóéhoz közelítette; mindkét fejet a melleihez húzta. Gyors mozdulattal lerúgta a cipőjét. - Csukd be az ajtót! - mondta színtelen, alig hallgató hangon az előtte álló harmadik férfinak. A harmadik Montouri fivér részeg módjára, tántorogva az ajtóhoz ment, és izmos vállát megfeszítve, a fát is megreccsentve végül belökte. *** A Fehér Halál háromezer magja… háromezer tripla cseresznyeszem… háromezer tripla fáraókerék… és két finom hópehely a szájában. Betka érezte a rettegett hideg közeledtét. A Quai Voltaire távoli űrfényeivel megvilágított éjszakában sétált. Lehet, hogy nem is a hideg, csak az éhség gyötri? De vajon fog-e valaha még enni? Sajgó teste lassan megdermedt és furcsa, vágy nélküli álom telepedett rá. A tál hátramaradt könnyű terhe... Mintha mindkét szemhéja a pillantás függönykarnisára akasztott fagy kikristályosodott formája lenne… A gótikus Rue de Seine felső végén ötven frank alamizsnát adott egy lábnélküli nyomoréknak, majd lehajolt és tisztátlan, a legfrissebb virágot is lehervasztó mosollyal ránézett. a koldus mintha a nemes Aiszóposz öreg, meggyötört és púpos felsőtestét bitorolta volna. - Ha akarja, megsimogathatja a púpomat - recsegte a szerencsétlen kripli. - Mások is megteszik, pedig sokan nem is fizetnek érte. Betka megnyomta a púpot és úgy érezte, mintha abban dobogna a szív. Hirtelen felegyenesedett és továbbment, de hamar lelassította a lépteit mert rájött, a magát kezeire támaszkodva vonszoló koldus követi őt. Megváltoztatta lépései ritmusát. Buja, érzéki ütemben emelgette lábait, és valahányszor megállt egyre közelebbről hallotta a nyomorult lélegzését. A kripli végül utolérte és nyálazva-fröcskölve könyörögni kezdett. - Vegye vissza a pénzét, csak jöjjön el velem! Hadd vigyem el magát Pére Frandingue-hoz! Van egy kuckóm ott, az uszályon! Van egy kis pénzem, eldugtam… Jöjjön velem! Van pénzem!

*** Éjfél körül járt az idő, amikor Betka a Place d'Iénára ért A Luxemburg-kert vaskerítésének támaszkodva zokogni kezdett és erősen beharapta alsó ajkát, hogy a fájdalomtól a könnyek folyamatos patakokban ömöljenek végig az arcán. - Minden olyan jó… Minden! De befejezem… Mikor Baba éjfélkor a Coupole bárjában odalépett hozzá, Betka annyira a kábítószer hatása alatt állt, hogy eleinte nem is látta meg a fiút. Aztán valami mégis eljuthatott a tudatáig, mert beszélni kezdett, de olyan szavakat használt, mintha már régóta tartó szenvedélyes barátság kötné össze őket. - Többé nem eresztelek el magam mellől! Miért hagytál egyedül? - nyafogta. Rettenetes állapotban volt; időnként azt képzelte, azonos a macskájával, máskor azt hitte, hogy ő Cécile Goudreau, de voltak olyan percek is, amikor mindkettővel egyszerre azonosult. - Mi történt magával?! Maga részeg! - kiáltott fel Baba szigorúan. - Persze, részeg vagyok! Miért? Baj? - kérdezte Betka nyávogva, szándékosan tördelve és elnyújtva a szavakat. Felállt és drámai gesztussal Baba vállára hajtotta a fejét. - Kérlek… könyörgöm, kedvesem, vigyél el innen! - kiáltotta, aztán ugyanezt suttogva is megismételte. - Messze ettől az irtózatos elektromos fénytől... Valahová ki a sötétbe. Ahol sok falevél van... Meg akarok fázni! Beteg akarok lenni! - Érzed, milyen hideg vagyok? - kérdezte, amikor már az utcán jártak. - Olyan vagy, mint egy darab jég. - Végre Baba is felhagyott a magázással. - Mit csináltál egyáltalán? - kérdezte, és megcsókolta Betka ökölbe szorított kezét. - Játszottam… játszottam… Hárman voltak - mondta a lány, mintha fájdalmat okozna neki az erőlködés, amivel megpróbál visszaemlékezni arra a valamire, ami nem lehetett kellemetlen. Elmosolyodott és álmodozva folytatta. - Hárman voltak… Láttad már a tripla fáraókereket? Az egész ezüstből van… és lángra kap… - Miért sírsz? - kérdezte Baba. Megállította Betkát, megsimogatta az arcát, olyan mozdulattal, mintha arra szeretné rávenni, hogy avassa be őt titkaiba. - Honnan tudjam? - Betka kitépte magát a lágy ölelésből, és elindult. A Tour Saint Michellel szemben aztán leültek egy kávézó néptelen teraszára. A toronyóra ekkor ütötte el a fél egyet. - Egy órakor majd… - kezdte Betka, és érezte, a torka összeszorul terve zsarnoki szorításától. - Érzed, milyen kellemes? - kérdezte Baba gúnyolódva, amikor leültek. - Ez a jeges, csípős levegő tökéletes ahhoz, hogy összeszedj egy jó kis mellhártya-gyulladást. Ráadásul még a leveleid is itt vannak! Sok-sok falevél! Ez a borostyánlepte fal… mintha nem is Párizsban, hanem Oxfordban lennénk. Tetszik ez az atmoszféra? - Letépett egy hosszú borostyánszálat, és Betka reszkető vállára tette. A lány egy fehérre festett vasszék kemény csontvázán ült, két öklét az asztal márványlapján nyugtatta. Baba egy másik ágból koszorút formázott, Betka fejére tette. - Fogadd el ezt a koronát! Tökéletes preraffaelita mestermunka... Megdicsőíti majd csalódásaidat és kudarcaidat! - Rosszul ejtette ki a "preraffaelita" szót. Felnevetett. Betka ökölbe szorított kezével lelökte fejéről az ágkoronát. - Én jól bírom a hideget, mert jól felöltöztem - ült le Baba is, és felhajtotta kabátja gallérját. Hidd el, holnap teljesen egészségesen fogok elindulni Spanyolországba. Talán egy kicsit elkapom majd a te tavaszi lázadat, de a vonaton majd összeszedem magam. Hiszed vagy sem, én is legalább olyan érzékeny vagyok, mint te! - Biztos csalódtál hogy ma este ilyen állapotban találtál… Most biztos irtózol tőlem! sóhajtotta Betka lemondóan. - Nyisd ki a kezed! - kérte Baba. - Mit szorongatsz a markodban? Ne legyél már ilyen ideges! Betka lassan szétnyitotta az ujjait. A marka tele volt egymáshoz ragadt cseresznyemagokkal, de a leghalványabban sem emlékezett arra, mióta lehetnek ott. - Visszataszító, igaz? Undorodsz tőle? Tudom, most őrültnek tartasz… - És a másik kezedben mi van? Nyisd ki az is! - Nem! - kiáltotta Betka vadul. - Ezt nem mutatom meg!

Baba nem erőltette a dolgot. Zsebkendőjével megtörölte a lány kezét. - Na, most már tiszta! - mondta, és mélyet sóhajtott, mintha így fegyverezné fel magát a Betkához elengedhetetlenül szükséges türelemmel. Betka a kezét a fiú térdére tette. A vékony nadrág szövetén át is érezte a hegyesen-élesen dudorodó csontokat. Kezüket összefonták és némán egymásra néztek. Betka most először fedezte fel azt a végtelen gyengédséget, amely egy ilyen érintésben benne lehet. Eddigi, feszültségrágta élete során zaklatottan és megzavarodva mindig csak élvezettöredékeket sikerült megszereznie, de most úgy láttam, minta kitárulna előtte az örökkévalóság végtelen űrjébe vezető kapu, hogy utoljára még átélhesse a gyönyört, amit két kéz egymásba fonódása, az ujjak meztelen testének lassú cirógatása okoz, miközben fáradhatatlanul, végtelen sok variációban, könnyekkel olajozva százszor is megváltoztatják helyzetüket. - Mondd meg… - ismételte Betka -, mondd, hogy csalódtál bennem… De ne feledd, megígértél nekem mindent, és hagytad, én válasszam meg találkozásunk körülményeit és idejét. Esküdj meg, hogy hajnal előtt nem hagysz magamra! Baba csak ekkor pillantott fel a Tour Saint Michel toronyórájára. - Fél nyolcig veled maradok. A vonatom nyolckor indul Spanyolországba, és ha csak egy kicsit is képes lennél rámfigyelni, akkor rábeszélnélek, hogy gyere velem Barcelonába. Kis vörös királynőt csinálnék belőled! Én átugranék Barcelonába, elintézném az útleveledet, te pedig közben megszállhatnál Cerbére-ben. Lakik ott néhány barátom. Ők valóban úgy viselnék gondodat, mintha a saját lányuk lennél. Képzeld csak el: napfény, vörösbor, kis fekete olajbogyók… A pincér két szódás whiskyt hozott nekik. - Azt mondtad, maradsz, de nem esküdtél meg - mondta Betka anélkül, hogy egy kicsit is odafigyelt volna Baba terveire, hangjának csábító zümmögésére. - Tudom, te is be fogsz csapni, mint mindenki más! - Esküszöm! A nappali világosságig veled fogok maradni. De ne akard, hogy vigasztaljalak! csattant fel Baba. Lassan kortyolgatta az italát, majd agresszíven, minden mondat után szüntetet tartva (mintha időt akarna adni a szavaiban rejlő élvezeteknek, hogy lehűlhessenek) folytatta: - A sajnálkozáshoz nem értek. A háború elején… akkor volt a nyár a legforróbb, legalább hatvan fok! Akkor kaptam meg az új ratámat*. Nagyon csúf masina volt, de hatásos fegyver. Az ellenség akkortájt bombázta Malagát, és lerombolt egy egész falut. Amikor egyszer leszálltunk az egyik repülőtéren, vagy száz nő rohant ki elénk. Körülállták a gépet. Négy vagy öt gyermek fekete köpenyekbe bugyolált holttestét cipelték magukkal, és felhőnyi légy szállt a nyomukban. Csoportos hisztériájukban lehetetlen volt elszakítani őket a géptől. Karjaikban sátáni ragaszkodással széttépett testek csonka, alvadt vértől mocskos részeit tartották, és a szemünk elé emelve mutogatták szörnyű kincseiket. "Mira! Mira! Mira!", sikították kórusban, mintha azon versengenének, melyikük tudja felmutatni a legiszonyatosabb ereklyét. Nem maradt vesztegetni való időnk, gyorsan fel kellett szállnunk. A társam kétszer is leugrott közéjük, és megpróbálta feloszlatni a tömeget, de másodszorra már alig tudott visszajutni a gépre. A sivatag felől közelgő kedvezőtlen, erős szél porfelhőt emelt a föld fölé, és már a közeli olajfák ágait rázta. Indulnunk kellett. Háromszor is felkiáltottam: "Menjenek innen!", de hasztalanul. Semmit sem tehettünk. A szerencsétlen nők még szorosabban tapadtak a géphez. Úgy kapaszkodtak belé, akár a fuldoklók a segítő kézbe. Beindítottam a motort, és a rata propellerje véget vetett őrjöngésüknek… Még sosem éreztem olyan sötét dühöt és olyan elszántságot, mint mikor aznap összeakadtam az ellenséggel. Soha nem voltam még annyira biztos benne: igazam van! Még soha, amióta "hősnek" neveznek…
* Rata: spanyol szó, jelentése: egér. A Szovjetunió által a spanyol polgárháborúba küldött vadászgép. Gúnynevét szürkés színe és gyorsasága miatt kapta.

Baba nyugodtan felhajtotta a whiskyje maradékát, és amikor visszanyerte higgadtságát folytatta. - Nincs a hősiességben semmi vakmerőség, semmi csoda. Az ember nem is gondol arra, hogy meghalhat. Amikor aztán az ujjam a géppuska ravaszára tapad, a fegyver ritmusos lüktetése végleg elzavarja a félelem bolháit... Ó, annyira hiányzik a ratám! A párizsi ködöt még a londoninál is jobban gyűlölöm. Ez sokkal… szövevényesebb. Itt az emberek csak beszélnek, beszélnek,

beszélnek... Túl sokat, és mindenről túl sok jót. Itt mindenki intelligensebbé válik, minden összekeveredik. A csúf gyönyörűnek látszik, a bűnözők szentekké vagy halálos beteggé válnak, az elmebajosok géniuszok. Itt minden kettős és kétértelmű. Spanyolország könyörtelen ege alatt azonban minden másképpen van. A rata belsejében minden rettenetesen biztossá és elképesztően reálissá válik. Így érezhet minden harcos. Mert a bátorságnak mindkét oldalon ugyanaz a mércéje. De mit számít ez? A lényeg, hogy az ember azt érezze, egy cseppnyi tojásfehérjévé válik az ég közepén lebegő üvegkagylóban. Nem gondolkodsz, az agyad magától, tőled függetlenül működik. Szívdobbanásaid és testnedveid kémiai égése fenntartja és táplálja géped szárnyait. Hidd el, ezek nem puszta szavak! Az idegeimbe, egészen az ujjam hegyéig az egész testemben érzem mindezt. Amikor eggyé válok a gépemmel, amikor a szemévé, az agyává változom, akkor nem számít Párizs, akkor nincs többé szürrealizmus, nincs többé aggodalom. Érted? Minden félelmem, minden bűntudatom, minden teóriám és lustaságom eltűnik. Gondolataim ellentmondásai és kétségeim által felerősített elégedetlenségem szétfoszlik és utat enged az egyedüli és páratlan biztos pontnak, a dühös villámoknak, a gépfegyverem folyamatos tűznyalábjának. Betka - annak ellenére, hogy nem figyelt rá - valahogy ellenszenvesnek találta a Babából akaratlanul kitörő, érzelmileg túlfűtött szóáradatot. Ó, mennyi illúzió! Veronica sokkal hűvösebb, mint ő, gondolta a fiút vizsgálgatva. - Ismered Veronica Stevenst? - kérdezte. - Legalább a fényképét láttad már valahol? Baba kíváncsian nézett Betkára, és rögtön megértette, a lánynak valahol egészen máshol jár az esze. - Ki az a Veronica? És miért kérdezed ezt tőlem? - támadt fel benne mégis az érdeklődés. - Hasonlít rád… Ó, bárcsak ismernéd! Ő jobban tetszene neked, mint én… - Betka hirtelen úgy látta, Veronica és Baba annyira hasonlítanak, hogy szinte meg sem lehet őket különböztetni egymástól. Eszébe jutott Veronica megjegyzése, az, amit a Tour d'Argent-ben elköltött vacsora közben mondott. "Egyáltalán nem vagyok elégedett a külsőmmel, és éppen ezért kell találnom valakit, aki sokban hasonlít rám, akit imádhatok..." Igen, Betka ekkor már biztos volt abban, ez a lény csakis és kizárólag Baba lehet. Ettől a másodperctől fogva csakis együtt tudott rájuk gondolni. Ha agyába villantak az emlékeiben élő homályos arcú teremtmények, ha visszagondolt a Solange de Cléda szalonjában néhány nappal korábban látott társaságra, a két szőke alak mindenki közül kimagaslott, kínos szilárdsággal, valahogy úgy, ahogy Millet híres, Angelus című festményének két főalakja. Mintha Veronica és Baba körül a lényükből fakadó erő és tér sivár horizontja mögé gyűrné a csendet, a magányt, a sötétséget. Betka magán érezte a fiú fürkésző tekintetét. Baba németes tüzetességgel vizsgálódva valahogy távolra húzódott, és közöny páncéljába burkolózva, a hallgatás cizellált sisakrostélya mögül figyelte Betkát. A lány úgy hasonlította össze Baba felderíthetetlen tekintetének keménységét Veronica pillantásának szilárdságával, ahogy az emberek két kristályt mérnek össze, egymáshoz dörzsölve és koccintva őket, azt találgatva, hogy melyik fog nyomot hagyni a másikon. Betka tudta, ebben a két tekintetben egy dolog egészen biztos, hogy közös: vele mindkettő ellenséges. Tűnődése közben most közelgő, tudatosan választott halálát hasonlított Baba halálához. A fiú tüzet okádó ratájában készült meghalni. A gépben, amelyet a világon mindennél jobban szeret. Fenn, a felhők között… Én meg egyedül leszek egy olcsó szállodaszobában, gondolta, és azon kapta magát, hogy újra meg újra elolvassa a terecske túloldalán álló kis hotel cégtáblájára írt nevet. Avenir Marlot… Amikor a Tour Saint Michel órája elütötte az egyet, Betka - mintha csak az ábrándozását folytatná - felkiáltott. - Chérie! Én hajlandó vagyok… Vigyél át! - Akarod? Eljössz velem Barcelonába? Betka megrázta a fejét. - Nem - nyögte. - Oda, abba a szállodába megyek. Veled! Betka, amikor már az ágyon ült, elképzelte, ahogy Baba és Veronica az ő halála után egymásra talál. Maradék erejét kiszívta a kettős féltékenység. Aztán arra gondolt, máris bosszút állt Veronicán, mert most ő van együtt ezzel a fiúval.

Megbánod amit velem műveltél! Még megbánod!, hajtogatta magában, amikor eszébe jutott, hogyan bánt el vele a "barátnője". De aztán, szinte azonnal végtelen gyengédséget érzett Veronica iránt. Fél kettőkor Betka felöltözve feküdt Baba mellett. A fiú újra megnyugtatta, hajnal előtt nem hagyja magára. A szoba sötétjében mindketten gondolataikba merültek és elképzelték saját halálukat. A fiú Betka köré fonta hosszú karjait, amelyek mintha nem is emberi végtagok, hanem a vállába platinagyökerekkel kapaszkodó repülőgép-szárnyak lettek volna. Sötét árnyék emelkedett fel a szívéből, és tudta, a végső lángoló pillanatban ezek a szárnyak összekulcsolódva, jeges kezekként zárulnak majd köréje, hogy megvédjék a testét a tűztől. Betka viszont ennek pontosan az ellenkezőjére vágyott. Ő azt szerette volna, ha a Fehér Halál elragadja magával. Megmozdította a fejét, megpróbált közelebb húzódni a láthatatlan lángokhoz. Baba hosszú karjai egy percig a haja fölött lebegtek, kezei megérintették az ő összeszorított, halált markoló ökleit, és hiábavaló erőfeszítéssel megpróbálták szétnyitni az ujjait. - Ne hagyj el! - dünnyögte Betka kábultan. Megragadta és a tarkójához húzta a fiú két kezét. Tarts így! Érints meg! Harapj belém! Végezz velem… - Aludj! - szólt rá Baba. Leheletével felforrósította a lány nyakát. - Mi van a talpam alatt? Cseresznyemagokon sétálok! - Aludj, aludj csak… - Elmondom Veronicának, hogy velem töltötted az éjszakát! - Hallgass, chérie. Ne mozogj, csak aludj! - Tudom, hogy undorodsz tőlem, mert vérzek. Kapcsold fel a lámpát! El akarok menni innen! Betka megpróbált felkelni. Meghúzta a lámpa zsinórját, aztán összeroskadt. Merev mozdulatlanságában érezte, több már nem lesz képes felállni. - Már jobban vagyok - nyögte hosszú csend után. - Hol van az aranyszelencém? Takard be a lábam… - Szerelmem, szerelmem, szerelmem… - suttogta Baba. - El fogsz aludni. Most elalszol szépen… A mozdulataiból, abból, ahogy föléje hajolt, Betka tudta, a fiú el fog menni. Ő is csak áltatta! Baba tizenöt perc múlva valóban elment, mert azt hitte, a bevett irdatlan mennyiségű kábítószer hatására Betka elvesztette az öntudatát, és pihentető-nyugtató-gyógyító álomba merült. Ám ez több volt a mámor múló merevségénél. A lány mozdulatlansága halálos agóniájának kezdetét jelezte. Betka érezte, ahogy a reszketés egymást követő hullámokban rátörő hadserege felemeli a bőrét. Egész testén mikroszkopikus nagyságú, mályvaszínű lények nyüzsögtek; mindegyik a szíve felé nyomult. A még meleg szív irányába, a szíve felé, amit mintha nagyon finom szálú szőr borított volna. Finom, selymes szőr... A szív felé, aminek bajuszkája, meg két hegyes füle is volt. - Mit vétettem? Miért büntetnek engem? Isten veled, sátáni apa és anya! Veronica, te angyal! Fülébe hasított az ébredező madarak iszonyatos csicsergése. - Meg fogok halni! - lihegte, és elvesztette az eszméletét. A madarak pedig, azt színlelve, hogy a beköszöntő hajnalt üdvözlik, csak zsongták, dalolták a halotti zsoltárt. - Dies Irea! Dies Irea! Dies Irea! Dies Irea! Dies Irea! Dies Irea! - Ffffááájdaloooommmm! - nyögte egy fogait a járdába mélyesztő szemétkuka, miközben a távolban felkelt az óriási cseresznyeszem, a nap. A cseresznyekorszak véget ért. *** - Ennek öngyilkosságszaga van! - állapította meg Veronica, amikor vasárnap este, Fontainebleu-ből való visszatérése után elolvasta Betka levelét. Egy percig mozdulatlanná dermedve tartotta hosszú, ápolt körmű ujjai között barátnője rézsszínű hajtincsét és a telegram kék számláját. Azonnal felismerte végzetes hibáját, és megpróbálta rekonstruálni annak a bizonyos

telefonbeszélgetésnek a körülményeit. Igen, valahogy összezavarodhattak a gondolatai, mert a megígért pénz helyett a számlát küldte el... Leült a szalonban álló asztalhoz, és kinyitotta a borítékosdobozát. Valóban benne volt az ötszázfrankos bankjegy. Ez rettenetes!, hasított belé a gondolat, és azonnal csengetett a titkárnőnek. Miss Andrews szinte rögtön megjelent, de arcán uralkodó sápadt lustaság és ruhájának gyűröttsége elárulta, éppen csak felkelt. Veronica megsemmisítő pillantást vetett rá, ami rögtön félbevágta Miss Andrews elnyomni szándékozott, reszkető ököl mögé rejtett ásítását. Betka lakásán megcsörrent a telefon, de senki sem vette fel. Miss Andrews a házmestert is felhívta, aki bevallotta, hogy már öt napja színét sem látta Betkának, de egyébiránt ő viseli gondját a petite chatte blanche-nak. A sikertelen próbálkozás után a titkárnő Veronica újabb parancsára várt. - Valószínűleg az egész éjszakát Mademoiselle Betka keresésével fogjuk eltölteni - mondta végül Veronica. - Kérem, szó szerint kövesse az utasításaimat. Ha legkisebb mértékig eltér tőlük, elbocsátom. Először is menjen, és egyen valamit! - Ez ráér. Nem vagyok éhes - kotyogott Miss Andrews, de rögtön megbánta szavait. - Ne kezdjen el vitatkozni! - szólt rá Veronica keményen. - Először egyen, azután menjen el a Szajnamenti rendőrkapitányságra, és intézze el, hogy találkozhassak a vezetőjével. Csak annyit mondjon neki, egy ember élete függ attól, hogy milyen hamar tud fogadni. Öt perccel később Miss Andrews visszatért, és bejelentette, hogy megszervezte a találkozót, és Commissaire Fourrier már várja Veronicát. - Ez hamar ment. Biztos telefonon intézte el, hogy időt nyerjen. Így van? - kérdezte Veronica elfojtott dühvel. - Igen, Mademoiselle - felelte Miss Andrews. - Pedig ha jól emlékszem, azt mondtam, személyesen menjen, nem? - Beszéd közben Veronica a szomszédos szoba ajtaja felé indult. - Takarodjon a szemem elől! Miss Andrews az ajtóig hátrált, majd térdre rogyott. - Mademoiselle, álmomban sem mernék ellenkezni önnel! Könyörgöm, bocsásson meg! Semmi válasz. Miss Andrews kivárt, aztán felállt és eloldalgott. Veronica nyugodtan tűrte, hogy a szobalány felöltöztesse. Mozdulatlanságával és közömbösségével, hatalmat sugárzó lényével II. Fülöp spanyol királyra emlékeztetett. Ebben a testhelyzetben akár elismételhette volna szobalányának az uralkodó utolsó, inasához intézett szavait: - Lassan öltöztess, mert sietek! Veronica tudta, egy estélyi ruhával, egy többsoros gyémánt nyakékkel sokkal nagyobb hatást fog gyakorolni a rendőrfőnökre, mintha esetlen célzásokkal és kijelentésekkel próbálná hangsúlyozni személyének fontosságát. Ráadásul így időt is nyer. Fél kilenckor Commisaire Fourrier az ajtóig kísérte, és miközben töprengve cigarettát sodort, biztosította a lányt odaadó segítségéről. - Ha a barátnője Párizsban van, akkor három órán belül megtaláljuk. Kint, az utcán a kivert kutyához hasonlító Miss Andrews várt Veronicára. - Természetesen még mindig nem evett! - szidta a lány. - Mindegy, most már késő. A következőket kell tennie… - És felsorolt egy listányi nevet és címet, ahová telefonálni akar. Hogy kihangsúlyozza az ügy fontosságát és ellenőrizze a hivatalos erőfeszítéseket, a különböző rendőrőrsökön is kérdezősködött Betka felől. Közben (mivel az eseten kezdte felfedezni az ópium eltéveszthetetlen bűzét) tudatta Cécile Goudreau-val és Orminy herceggel a történteket. Betkát hajnali három körül találták meg, és két nap múlva, a neuilly-i amerikai kórházban tért magához. Elsőként, ahogy a félig nyitott ajtón át megpillantott egy szalmakalapos férfit, a nyár melegét érezte meg. Egy tetőtől-talpig fehérbe öltözött, testes orvos ült az ágya mellett. Két kezét térdeire támasztva előrehajolt és megkérdezte: - Árulja el, miért tette? - Untam az egészet - felelt Betka. - Szóval unatkozott! - ismételte az orvos kemény amerikai akcentussal és felállt, hogy kivegye a nővér kezéből a lázmérőt.

A délután folyamán Veronica engedélyt kapott arra, hogy tizenöt percre bemenjen Betkához. A magyarázata több volt, mint meggyőző. Betka elfogadta - nem is tehetett mást. - Nem akartam tovább élni egy olyan világban, ahol mindenki hazudik nekem - mondta. Másnap este, amikor hazavitték a Quai des Orfévres-en lévő lakásába, Cécile Goudreau látogatott el hozzá. A következő reggelen Betka viharos telefonbeszélgetést folytatott Veronicával, aki zsarnok módjára a szemére vetette ezt a találkozást. - Nem utasíthattam vissza - tiltakozott Betka. - Minden nap küldött nekem virágot a kórházba... - Hallgass! Átmegyek hozzád! - mondta Veronica dühösen, és lecsapta a telefont. A Quai des Orfévres-en lévő lakás ablaküvegein megjelent, majd újra eltűnt a nap. Veronica az ágyon ült, Betka pedig zokogva térdelt előtte. Veronica hideg ujjaival beletúrt a rézszínű hajrengetegbe, körmeit Betka tarkójába mélyesztette és simogatta, simogatta... Hagyta, hogy a lány szenvedjen, mert így durván gyengéd mozdulatokkal kiszabadíthatta őt gyötrelmei kelepcéjéből. Az édes-bús játék közben karcsú, izmos combjaival inkvizítori könyörtelenséggel szorította Betka bordáit. - Elég a sírásból! - parancsolt rá a lányra. - Ritkán esik meg, hogy két hozzánk hasonló teremtmény összetalálkozik. Egymáshoz kell tapadnunk, olyan szorosan, hogy semmi, ami belőlünk jön, soha többé ne okozzon csalódást a másiknak. Esküdj meg, hogy soha többé nem hagyjuk el egymást, és hogy soha többé nem nyúlsz az ópiumhoz! - Esküszöm! - kiáltott fel Betka. Felemelte a fejét, és fogcsillogtató mosolyra húzta a száját. Veronica lassan a sajátjához húzta Betka arcát, ajkait a félig nyitott szájra tapasztotta. Megcsókolta Betka fogait... és… … és eltelt három év: 1937; 1938; 1939... MÁSODIK RÉSZ Nihil 3. Az elhalaszott bál En este mundo troidor Nada es verdad ni mentira Todo es segun el color Del cristal con que se mira - Calderón de la Barca …a Quai des Orfévres-en lévő lakás ablaküvegein megjelent, majd újra eltűnt a nap. Betka teste Veronica térdelő alakja fölé hajol. Fejük egymagasságban, arcuk egymáshoz simul, hajuk összefonódik. Betka meztelen talpa Veronica pucér lábán pihen. Mindketten a megvetett ágy fölé hajolnak, és lélegzetvisszafojtva figyelik az alig kétéves gyermeket, aki kövérkés, ráncos keze esetlen mozdulataival megpróbálja kigombolni Veronica blúzát - pedig Betka kerek melleit keresi. Mozdulatai elbűvölik a két nőt; a kisfiú minden újabb kísérletét boldog nevetéssel jutalmazzák. A gyermek megpróbálja megtalálni anyját, és egy rövid idő múlva el is nyeri fáradozása jutalmát. Betka büszke mozdulattal kigombolja blúzát, felfedi és a fia arca fölé lógatja nehéz, tejtől duzzadó melleit. A gyermek falánk mozdulattal azonnal odakap, de a kisdedekre jellemző ügyetlenségében nem tudja rögtön megszerezni a kincset. Valahányszor sután a levegőbe markol, Betka mindannyiszor boldogan felkacag - mintha a gyermek szilaj mohósága bizonyítaná a legerősebben, hogy anya. Amikor szeretőn-féltőn behajlítja karjait, és lejjebb ereszti felsőtestét, telt mellei puhán összekoccannak. A kicsi mintha egy pillanatig megrémülne az arcára hirtelen ráeső árnytól, de ahogy anyja keblei hozzáérnek abbahagyja izgatott kapálózását. Betka még lejjebb hajol, és duzzadó húsának puha teltsége egyre jobban belepi a kicsi arcát. A kisfiú kéjes mozdulatlansággal

fogadja el a felkínált gondoskodást. Olyan extázisban kezd szopni, hogy a két nő szemében megcsillannak a gyengéd szeretet könnycseppjei. Ám a könnyeket szint már megjelenésük pillanatában vad nevetés váltja fel, amikor Betka fia elakadó lélegzettel, a fulladozó kis teremtményekre jellemző, zavarbaejtő mozdulatokkal, pici, izmos karjának minden erejével egy sóhajtásnyi időre megpróbálja eltaszítani magától a tápláló mellett. Egy felhő mögül újra kibukkan a nap, és sugarai Betka mellére esnek. A fehér húsról visszaverődő fény az egész szobát beragyogja. Az elképesztően kiálló mellbimbók - amelyekről az ember csak a rómaiak dekadenciájára asszociálhat - most megnyúlnak, és a körülöttük feszülő bőr úgy csillog, akár a tündöklőre csiszolt bronzszobrok. A mellbimbók körüli udvarokban nagy pigmenttartalmú szeplők nyüzsögnek, és valahogy megtévesztően hasonlítanak a Pontine-vidék zord és barátságtalan éghajlatának kiszolgáltatott épületek falait belepő zöld moha száracskáinak hegyén aranyló pettyekre. Egy lusta légy ereszkedik alá az egyik mellre, és még a kisfiú mozdulatai sem riasztják el. Lábait megveti a bimbót mellékbolygókként körülvevő piciny, barnás kidudorodások egyikén. Most a gyermek is megérinti, parányi mutatóujjával akaratosan megnyomja ezeket a létszámfeletti bimbókat, mire a telt hús hirtelen himbálózni kezd - valahogy úgy, mintha olyan köröket akarna leírni, mint a telefon tárcsája. A gyermek kezei mozdulatlanul pihennek anyja mellén, a légy pedig sétálni kezd a kis ujjak között. A kisfiú már ezzel sem törődik: elszundított. A két nő egyszeriben megelevenedik. Betka kiegyenesíti elgémberedett hátát és mélyen felsóhajt. A légy elszállt. A nap sugarai már nem az ágyaz, hanem a parketta rései közé bíborszínű tömítésként tapadó porcicákat bombázzák. *** Cécile Goudreau mementóként megtartotta Mihalkowska grófnő bizarr, fekete filcből és aranyozott alumíniumból készült ortopéd szerkezetét, amelyet a szegény asszony halála előtt csak rövid ideig tudott eltávolított melle helyére csatolva ruhája kitömésére használni. Ez a valahogy baljóslatú tárgy most vázaként szolgált. Időről időre friss virágok tündököltek benne, és így a furcsa kompozíció részévé válhatott annak a nagyon rossz ízléssel összeállított házi oltárnak, amelyhez egy féregrágta lengyel ikon és a grófnő lovaglóruhás, hollywoodi stílusban készített fényképe tartozott, amelyet egy agresszív-vörösre festett bőrkeretbe nyomorítottak bele. Annyira új volt ez a tok és oly bestiális, hogy még a kicsi olajlámpás haldokló fénye sem bírta emberközelivé varázsolni. Igaz, ezt a lámpást sokszor meg sem lehetett gyújtani, mert már nem volt senki, aki rendszeresen feltöltötte volna. A Place de la Concorde-on február hatodikán lezajlott véres eseményektől a "Szeptemberi napéjegyenlőségig" (ekkor született meg a müncheni egyezmény) gyakorlatilag egyetlen lényeges dolog sem történt. Az emberek testben és lélekben egyaránt belemerültek a boldogság és a szerencse hajszolásába. Többé már nem számított eseménynek, ha valaki elment egy étterembe, mert már senki sem tervezett előre, és nem remélt szívdobogva semmi ilyesmit. Az emberek későn keltek, lustán megalkották vágyaik szárnyait, de senki sem mert korán nyugovóra térni, mert mindannyian rettegtek bűntudatuk felébredésétől. Hatalmába kerítette őket a gyávaság; szerettek volna mozdulatlanná dermedni, azt szerették volna, hogy csak akkor kelljen megmoccanniuk ha még mélyebben bele akarnak merülni a felelőtlenség puhán süppedős párnái közé. Ez a különös, félig öntudatlan menekülés általánossá vált. Mindenki azzal foglalkozott, hogy egy árnyalatnyi, icipici perverz gyönyört szerezzen testének, miközben a történelmi szomszéd, Spanyolország népe egymást gyilkolta minden idők legiszonyatosabb polgárháborújában. Az emberek egy hirtelen elhatározás kedvéért mindent elfogadtak és elsimítottak, és csakis azzal törődtek, hogy az üres napokhoz hozzáadhassák a másnapok ürességét is. Intrikáltak, drogokat szedtek, várakoztak - bár fogalmuk sem volt arról, hogy mire várnak. - A helyzet nagyon rossz… De még meddig marad így? Úgy tűnt, ezekben a sorsdöntő napokban csak egyetlen lény volt képes komoly döntések meghozatalára. Egy lény, aki mintha vámpírként szívta volna ki mindenkiből az életerőt. Ez az egyetlen, a világméretű lebegésben is a földön álló lány a berchtesgadeni paranoiás, Adolf Hitler volt.

A kitörni készülő háború vérengzését megelőző vésztjósló nyugalomban úgy tűnt, mindenki megbénult és elérzéktelenedett. Hasonló volt ez a pusztító, nagy viharokat megelőző elektromos töltésű pillanatokhoz, amikor a levegőben rebegő feszült idegesség egyformán mozdulatlanná változtatja az ezeréves tölgyeket és a tojásból éppen kibújó kiscsirkéket. De ebben az esetben az embereknél ez a pillanat három hosszú évig tartott. Párizs halottnak tettette magát a vészesen közelgő, lihegő fenevad tátongó-csattogó állkapcsa előtt. Az emberek intuitív, félig-meddig tudatos módon felfogták a fejük fölött lebegő katasztrófát, mozdulatlanságra ítélték magukat, de közben közömbös tekintetük mögött lassan újra életre kelt a hajlam és kikristályosodott a szándék, hogy ellenszegüljenek a kegyetlen sors mindent eldöntő akaratának. Azzal, hogy bizonytalanul a letargikus alvás csendes álmába transzformálták magukat, csak élesítették sajátságos védekező mechanizmusukat, tökéletesítették reakcióik nem is sejtett rendszerének fortélyait. Közben a túlélés ősi ösztönéből fakadó emberfeletti erővel, a szopós kölykök kapzsiságával előkaparták a biológiai eredetük mélyére temetett közös mágiát. Mindenki találkozott az elkerülhetetlen valóság poklával, és kivétel nélkül mindannyian vágyakozni kezdtek az anyaméhen belüli védettség után. Bezárkóztak az óvatosságuk hernyója által az amnézia megnyugtató nyálából szőtt mennyei selyemgubóba. Az emlékek már nem voltak érvényesek, csak a morális fájdalom és a bekövetkezendő események számítottak - azok az események, amelyeket a böjtök nektárjával és a steril áldozathozatalok anyagtalan zászlóiba burkolt, a mártíromság végtelenül érzékeny antennáival felfegyverzett hősiességgel táplált a jövőbeli nélkülözések már most mardosó éhsége. A szerencsétlenség gubói lüktetni kezdtek. A lények készen álltak, hogy megrepesszék börtönük selyemfalait, és végre - példátlan kegyetlenséggel - alakot öltsenek metamorfózisuk órájában. Abban az órában, amelyet az első ágyúlövések eldördülése fog megjelölni. Akkor aztán a soha nem látott teremtmények felemelkednek. Agyukat hangzatos szavak sisakja zsugorítja majd, halántékukba belefúródnak a fütyülő légáramlatok, meztelen, láztól sárga testüket mély, nyüzsgő férgekkel teli sebek borítják; férgek, amelyekből kibuggyan és a sebek üszkösödésétől tigriscsíkos-leopárpettyes bőrükön végigfolyik a mérgek sűrűs iszapja. Szétterjed rajtuk az álcázás leprája, dagadt hasukat teletömik az elektromos köldökzsinórok szövevényével és a kizsigerelt tankok lángoló acélpáncélján forgó húscafatokkal. Ez az ember! Ólomhát, szűz nemi szervek, pala-félelem, a vár víziójának mesterséges szívei, elrejtett arcok és szárnyak… A szárnyak… létezésünk két égtája! *** Úgy érzem, ez a legalkalmasabb időpont arra, hogy előhozakodjak a Dalí-féle aforizmával: "A géniuszok ideáit legjobban a legáltalánosabb képekkel lehet kifejezni." Ezrét lehet a banalitástól való legkisebb félelem nélkül kijelenteni, hogy a bekövetkezendő világégés által létrehozni készült - később majd harcba induló - embermassza ebben a helyzetben leginkább a rovarok marsbéli világának lakóira emlékeztetett. Ahogy a háború óriási tüzei által megvilágított rettenetes csaták precizitásukban és hallucinációs kegyetlenségükben a sáskák birodalmában folyó küzdelmekre hasonlítanak… úgy e regény főhősei - akik a metamorfózis elkerülhetetlen törvényeinek tárgyai - amint magukra öltik és fegyverként megragadják új rovartani attribútumaikat, a történelem közös máglyájához közeledve mind elpusztulhatnak. Hogy az olvasó is könnyen megérthesse ezt a furcsa párhuzamot, képzeljük el a következőket. Veronica és Baba nem más, mint egy Trisztán és Izolda szerepében tetszelgő, egymást felfalni készülő imádkozó sáskapár. Solange de Cléda nagy, fehér szárnyú, higanyszínű Cledonia frustata. Betka molylepke. D'Angerville aranyló szkarabeusz. Grandsailles szürke éjjeli pillangó, amelynek szőrös hátán egy halálfej díszeleg. A regény derült egén csillogva a hat főhős a Bika jegyében állandósítja majd a Plejádok felemelkedésének örök mítoszát.* Miközben magukra öltik a legvérengzőbb rovarok biológiai jellemzőit, mindannyian tudatába kerülnek ténykedéseik pusztító erejének. Életük pályája közben oly távol marad majd egymástól, akár a konstellációk hideg ragyogása. Életük hű krónikásának nem

maradt már más szerepet, mint hogy egy entomológus objektivitásával leírja fizikai kapcsolataikat, és egy asztronómus matematikai ridegségével elmesélje sorsuk egymásba fonódásának pillanatait.
* A mítoszt Gobineau tette halhatatlanná a Les Pléiades-ben.

*** A Château de Lamotte-ban három évig semmi említésre méltó esemény nem történt. Ez alól csak az képez kivételt, hogy a kanonissza időközben maradék haját is elvesztette. Azt, hogy elvesztette, a szó legszorosabb értelmében kell venni. Régi díszét azóta egy vörösesbarna, ízléstelen parókával próbálta pótolni, amelyet kétségtelenül olcsósága tett megfelelővé erre a célra. Saját haja egyre ritkult, de leleményes ügyességgel, okosan gazdálkodva minden egyes szállal, egy ideig még sikerült tarkója fölött kis kontyba csavarnia a maradékot. Ez a konty is mindinkább összezsugorodott, míg végül akkora lett, mint egy selyemhernyó bábja. Hajhagymái annyira elgyengültek, hogy úgy látszott, már csak valami csoda tapasztja a helyére a gubót. Egy szeles délutánon aztán, amikor a fügefa alatt a frissen mosott ruhák teregetésével bajlódott, egy ág véletlenül meghorzsolta a fejét és leszakította a kontyot. Zokogva négykézlábra ereszkedett, és a fáról lehullott, szanaszét heverő, félig rohadt fügék között kétségbeesett igyekezettel kutatott vérpettyes, ősz hajcsomója után. Maître Girardinnak - hangyaszorgalma és lovagias őszintesége segítségével - sikerült megháromszoroznia a gróf birtokainak jövedelmét. Grandsailles még mindig a szobájában őrizte Saint Blondine koponyáját. Az ereklye mellett fekvő hegedű egy új, vörös húrral hivalkodhatott. Attól az estétől, hogy a gróf kicserélte a húrt, és felesleges végét levágta a hegedűről, pici, vörösen csillogó selyemfonal-bolyhok maradtak a szobában, amelyeket még a legszigorúbban végrehajtott takarítások sem tudtak eltüntetni. Mindenhol megjelentek: a tintában, az óramutatók végén, és időnként átlebegtek egy-egy betűző napfénypászmán. A Chăteau konyhájában Prince, az öreg szolga az eltelt idő alatt pontosan három évvel lett vénebb. Béatrice de Brantés három új sárga gyémánthoz jutott, és lakosztályát óriási, tejjel festett - de időközben megsárgult - vásznakkal tapétáztatta ki. Dick d'Angerville szert tett egy naptáros álló órára, amit az automaták híres konstruktőre, Houdin készített áttetsző kristályból. És így tovább, és így tovább… Az egész olyan volt, mint egy félig háttérbe szorult háttér, mint egy faliszőnyeg, amely ezeknek az embereknek zavart és ködös életét ábrázolja, és amelyből csak a különböző tárgyak emelkednek ki homályos élességgel. Három év! Egy hamuszínű, a rohadt fügék között elveszett konty, egy napsugár-nyalábokban lebegő vörös fonaldarabka, egy új ékszer keménysége, sok-sok eltitkolt keserűség, egy alig látható óra, egy anya melléből csordogáló tej… Három év! Az ember nem láthatja az éveket, mert olyan áttetszőek, akár a könnyek. De ahhoz mégis kétségtelenül elegendők, hogy keserű utóízt hagyjanak maguk után, ami meglágyítja a barátok arcát és mozdulatait, és aranyszínnel fedi be az embert. Ez a szín ugyan korántsem az érzelmek patinája, de már a költészet könnyű pora. A háborút megelőző három év - különösen főhőseink életében - kevés nyomot hagyott hátra, és még a párizsi élet ezen időszakáról tudósító krónikás is nehézségekbe ütközik amikor le akarja írni a lényegesnek tartott változásokat. Ha valaki valamilyen varázslattal elrejtené előle ezt az időszakot, a krónikás észre se venné, és azt hinné, nem három év, csupán egy nap telt el a korábbi események óta. Igaz, ebben az időszakban a divatban sok meglepő változás történt, de valamennyit a három-négy évvel előbbi, akkoriban gyorsan elfelejtett stílusok újraélesztése eredményezte. Így, miközben az emberek folyamatos izgalommal az aktualitásoknak éltek, valójában nem tettek mást, mint visszahozták a néhány évvel korábbi eleganciát, irodalmi irányzatokat, eltitkolt élvezeteket,

viszonyokat, parfümöket. A régi szag áradt a házmesterekből; az emberek ugyanazokon a dolgokon vesztek össze, ugyanúgy békültek ki, ugyanarról pletykáltak, mint korábban. Grandsailles gróf hosszú ideig az isiász újabb és újabb támadásaitól szenvedett, és ez a gyötrelem teljesen elfeledtette vele a tervezett bált. Ám ezekben a napokban az emberek újra beszélni kezdtek róla, mint közeli, küszöbön álló eseményről. Egyébként azt az időszakot leszámítva, amikor betegsége a Chăteau de Lamotte-hoz kötötte, a gróf szinte állandóan Londonban tartózkodott. Bizonytalan suttogás kezdődött két röpke szerelmi kalandjáról. A kettő közül a hosszabbik és kevésbé titkolt állítólag Lady Chidester-Ames személyéhez fűződött. De bárhol is volt Grandsailles, a kastélyában van Londonban, a betegség karmai vagy valamelyik szeretőjének karjai között, Solange de Cléda továbbra is folyamatosan, rendíthetetlenül, egyetlen napnyi szünet nélkül kapta tőle a már megszokottnak számító csokrokat. A három év során, amikor szezonjuk következett, rituális csomagolásukban mindig visszatértek a jázminok is. Az eltelt három évben Grandsailles rövid párizsi tartózkodásai során mindig találkozott Solange-zsal, de sohasem maradtak kettesben. Mivel csak különböző társaságokban látták egymást, egyetlenegyszer sem nyílott módjuk meghittebb magánbeszélgetésre, ami talán túlment volna a felületes társalgás megszokott szintjén. Solange-ot egyre jobba körüludvarolták és körülrajongták imádói, akik szerint egész Párizsban ő volt a legvonzóbb nő. Angerville vicomte-nak háttérbe szorított Pygmalion-szerepében is sikerült fényesre csiszolnia Solange de Cléda Rue de Babylone-i szalonjának atmoszféráját, ami hamarosan elérte a finomság, a luxus és az elmésség magaslatait. D'Angerville szinte folyamatos jelenlétéből arra lehetett következtetni, hogy eltitkolt vággyal lehorgonyzott Madame de Cléda mellett, és szenvedélyét csak az tartotta féken, hogy ismerte Solange-nak a gróf iránti megváltoztathatatlan érzelmeit. Ám a kétségek és a félelmek ellenére is, amiket Grandsailles legutolsó bizarr viszonyainak híre keltett bennük, úgy tűnt, d'Angerville szeretné fenntartani és táplálni Solange-ban a reményt, hogy végül mégis össze fog házasodni a gróffal. 1939 augusztusának egyik késő délutánján a kanonissza megjelent Párizsban. Egy másodosztályú vasúti kocsiból szállt ki a Gare de l'Este-en, és közben köténye sarkával egyfolytában törölgette könnyező jobb szemét. A jelekből arra lehetett következtetni, hogy Grandsailles hosszabb időt készül a városban tölteni. A kanonissza szokás szerint három nappal ura előtt érkezett, hogy mindkét rezidenciát előkészítse, és a gróf majd azonnal, zavartalanul belemerülhessen mániákusan előkészített mániáiba. Az egyik, hogy úgy mondjuk: hivatalos szálláshely a Hotel Mourice harmadik emeletének meglehetősen melankolikus lakosztálya volt. Ezt a kezdetek óta a gróf inasa, Grimard gondozta. A másik rezidencia egy kis, kétszintes, a Bois de Boulogne-on elrejtett, Bois de Boulogne stílusú (ami valójában nem is stílus!), kétségbeejtően rossz ízléssel megépített ház volt. Grandsailles itt tartotta azokat az értékes tárgyakat, amelyek "karanténidejüket" letöltve később Chăteau de Lamotte páratlan gyűjteményéhez csatlakozhattak. Az 1900-ban épült házat sűrű gyesztenyefaliget tette láthatatlanná, és ezért ez volt a gróf legtitkosabb találkáinak színhelye. A régiségkereskedők azonban nagyon jól ismerték ezt a címet, csakúgy a gyógyfüves emberek, a kuruzslók, a ritka könyvekkel házalók, a régi és különleges tárgyakkal üzletelők, és természetesen a virágszalonok tulajdonosai is. A kanonisszának az alsó szinten külön lakrésze volt. Ő töltötte be a kapus és a házmester szerepét, és különösen szigorúan betartotta és betarttatta a rendet, hogy minél jobban megőrizhesse a felső szint átható, finom nyugalmát. Mindennapi házimunkája közben gyakran felsóhajtott: - Seigneur Dieu! Mi mindent láttam én már hosszú életemben! A gróf szeretői számára fenntartott és csak a legszükségesebb berendezési tárgyakat tartalmazó kis "vetkőzőszobát" precízen, de sietve és csak az alkalmassági szint eléréséig takarította ki, viszont akár órákat is képes volt eltölteni Grandsailles bonyolult és titkos varázs- és csodaszerekkel telezsúfolt hálószobájában. Még egy valódi alkimista is irigykedve járt volna csodájára ezeknek a többségükben undorító szagú, sűrűn cserélt fehér vászoncsíkokba bugyolált és agyagfiolákban tárolt kenőcsöknek, gyógyíroknak és kotyvalékoknak, a mennyezetről szőlőkocsányokon lelógó, elefantiázisban megnyomorodott göcsörtös kezekre hasonlító, fekete kinövésekkel és bíborszínű szemölcsökkel csúfított gyökereknek, az opálos üvegedényekben pácolódó higanyszínű macskabőröknek.

A heteroklitikus tárgyak e zűrzavarának közepén egy isten háta mögötti helyről beszerzett, makulátlan fehér terítővel letakart asztalon, a kanonissza által extrém pontossággal kijelölt helyen két azonos méretű, de eltérő színű flaska állt. Az egyiket vörös, a másikat kék tűzzománc-réteg borította. Mindkettőhöz tartozott egy-egy kanál és megfelelő színű pohár is. Mindkettő csokoládébarnához közelítő gyantazöld színű, erős, de eltérő ízű folyadékot tartalmazott. A kínos aprólékossággal mindig jobb oldalra helyezett vörös flaskában sűrű, édes nektár, míg a bal oldali kékben híg és keserű lé volt, amely olyan undorítóra sikeredett, hogy öklendezés nélkül csak akkor lehetett lenyelni, ha használója előzőleg valamelyest semlegesítette az édes sziruppal. A kanonissza mindig gondosan ügyelt arra, hogy a két flaska a számukra kijelölt, megszokott helyen legyen, és véletlenül se cserélődhessenek fel. Így ha a gróf az éjszaka sötétjében akart kortyolni valamelyikből, akkor is könnyedén megtalálhatta a neki megfelelőt, ha nem gyújtott lámpát. Grandsailles saját tapasztalatai alapján kialakította a két folyadék neki éppen megfelelő keverési arányát, és így a nemi vágyat, a szexuális éhséget és teljesítőképességet fokozó, hatásos szerhez jutott, amely túlságosan gyakori használat esetén erőteljes izgatószerként hatott teljes idegrendszerére. Ilyen, a gróf elixírjéhez hasonlító, bár kevésbé bonyolult összetételű keverék formulája található a nápolyi Laporta Természetes mágia címet viselő könyvében is. A kotyvalék valójában a középkorban használatos szerelmi bájitalok egyike volt. (A könyvet egyébként Grandsailles a Franciaországba 1600 körül, Béroalde által behozott Réve de Polyphile alapjának tartotta; ez volt kedvenc, bibliaként forgatott olvasmánya.) Grandsailles magáévá tette a XVIII. század racionalista és pozitivista irányzatainak minden borzalmát, és behatóan tanulmányozta Albertus Magus, Paracelsus és Ramon Lull grandiózus munkáit. Kutatásai során Guimet, a vén kuruzsló volt a segítségére. Az öreg egész lénye az abszurditás határán mozgott: azt állította, hogy szigorúan higiéniai megfontolásból már hét éve nem tisztálkodott. Fantasztikus pontossággal ismerte a legkülönbözőbb növények hatásait és értékét. Grandsailles könnyedén átlépett a sarlatán ezoterikus babonáin, és ezzel automatikusan egyre inkább a birtokába kerültek a formulák látszólag csalás-aspektusai mögé elrejtett empirikus kincsek. Mert valójában mi a legmodernebb, gyógyszerészettel foglalkozó tudományos könyv, ha nem azoknak a misztériumoknak új elnevezések alatt reaktualizált változatai, amelyekről hosszú ideig úgy tartották, csakis a közékor embereinek hiszékenysége miatt terjedhettek el? Mennyit nevettek és gúnyolódtak a modern kor "felvilágosult" emberei azokon a hatásokon és gyógyászati értékeken, amelyeket az alkimisták a kövek és a különleges fémek ásványi világának tulajdonítottak! Napjainkban némelyiket mégis erős gyógyhatású anyagként tartják számon. Ugyanez a helyzet bizonyos élő állatoknak a beteg emberi testre való közvetlen alkalmazásával is. Az angolnával kapcsolatosan megfigyeltek bizonyos, ma még megmagyarázhatatlan eredetű elektromos jelenségeket. Miért elképzelhetetlen hát az a feltételezés, hogy vannak olyan élőlények, amelyek valamilyen módon összefüggésbe hozhatók a radioaktivitással? Az már most is bebizonyított ténynek számít, hogy némelyik fajnak köze van a rádióadók hullámaihoz hasonló jelenségekhez. Miért elképzelhetetlen, hogy vannak olyan élőlények, amelyek felfogják a mennyei szférák zenéjét, az interplanetáris rezgéseket? A kanonissza úgy rendezgette, porolgatta ezeket a különös, sokat becsmérelt, sok esetben ismeretlen hatású tárgyakat, mintha teljes mértékben tisztában lenne ezekkel a fejtegetésekkel, de valahogy mégis iszonyodott minden egyes darabtól, úgy nyúlt hozzájuk, mintha démoni, kénszagú füstfelhőket eregetnének magukból. Különösen azóta növekedett meg irtózása, hogy egy reggel, takarítás közben kezébe vett egy nyitva felejtett könyvet (Durtalnak* Gilles de Rais sátáni praktikáiról szóló tanulmányát), és a lapokról egy förtelmes succubus vigyorgott vissza rá. Azóta a vénasszony óvatosan lesütött szemmel próbálta elkerülni, hogy akár véletlenül is belepillantson az elölhagyott kötetekbe. Félelme annyira megnőtt, hogy az emeleti szobákban csak óvatosan, lábujjhegyen mert közlekedni.
* Durtal: képzeletbeli író, Huysmans La Bas című regényének hőse.

Párizsban Grandsailles szinte egyfolytában meditatív hangulatban volt, a gondolataiba merült. Mintha - amióta Angliában legutoljára elbúcsúzott Lady Chidester-Amestől - a csábító fantáziálások fásult prédájává vált volna. Idejének javarészét különleges könyvesboltokban töltötte, amelyekben

olyan könyvek, olyan dokumentumok után kutatott, amik direkt vagy indirekt módon bebizonyíthatták saját, a Chăteau de Lamotte remetei magányában kiötlött elméleteit és a Pierre Girardinnal folytatott véget nem érő beszélgetések során felmerült, túláradó fantáziáról tanúskodó gondolatokat. Ráadásul mintha még Solange de Cléda - akinek elérhetősége és megkaphatósága az eltelt négy év során kiirtott belőle minden birtoklása vágyat - homályos képe is megtestesült volna előtte, és ez a materializálódott más arra ösztönözte, hogy valamilyen különleges, egészen szokatlan módon mégis megszerezze és magához láncolja ezt a nőt. De még mindig ez, Solange de Cléda megszerzése érdekelte a legkevésbé. Akkor lesz az enyém, amikor akarom, ismételgette magában. Solange pedig tudtán kívül mindig akkor vesztette el csáberejét, akkor gyengítette meg a grófban ködösen és erőtlenül megfogalmazódni kívánó vágyat, amikor nyíltan és nemesen az érzelmeiről árulkodó megjegyzéseket tett. - Te is jól tudod, mennyire akarlak! Grandsailles ilyenkor kábult gyengédséget érzett, de egyetlen reakciója az volt, hogy még jobban belemerült a régiségek féktelen vásárlásába. Kilenc Párizsban töltött nap után végül nem bírt ellenállni a késztetésnek és a vágynak, hogy végre kettesben is elbeszélgessen Solanga-zsal. A Chăteau de Lamotte-ban történt, évekkel korábbi incidens óta ez volt az első valódi találkozásuk. A randevú helyszínéül Grandsailles egy előkelő, magas mennyezetű, finom kristály gyertyatartókkal díszített éttermet választott a Porte Dauphine-on. Ez a környék kora délután szinte teljesen néptelen volt. Grandsailles úgy tervezte, később esetleg majd átmennek a Bois-ba, esetleg a Chăteau de Madridba, ahol akár táncolhatnak is. Autóval ment, és a Rue de Babylone-on, a háza előtt vette fel Solange-ot. Alig, hogy a Porte Dauphine-hoz értek, esni kezdett. Az étteremben egy vonagló esőcsíkokkal teleszőtt ablak melletti asztalhoz ültek. Grandsailles pénzt adott a hegedűsnek, hogy a délután hátralévő részében ne kínozza a hangszerét. - A progresszió, amit az elmúlt négy évben értél el - kezdte Grandsailles - arra késztet, hogy észrevegyem saját öregedésemet. Annak ellenére, hogy egyetlenegyszer sem jöttél át Londonba, végig figyelemmel kísérhettelek. Tündöklésed messzire kiragyogott a párizsi szalonokból. - Mindent csak miattad csináltam - felelte Solange, és kibámult a zuhogó esőbe. - A nap óta, hogy feláldoztam büszkeségemet és megvallottam irántad érzett szerelmemet, csak egy dolog hajtott. Megpróbáltam felemelkedni a te szintedre. - Tehát nem tagadod, hogy új szereped, az, hogy a társaságok bálványa lettél, kompenzációt nyújt az elvesztett büszkeségedért? A büszkeségért, amelynek feláldozását nem én kértem tőled.... A világ dicsősége olyan, akár az esőbuborékok, gondolta Solange. - Ha meg lett volna bennünk a kíváncsiság, és megpróbáltuk volna objektíven megvizsgálni érzelmeink alapjait - folytatta a férfi, miközben átnyújtott Solange-nak egy meggyújtott cigarettát -, biztos vagyok benne, hogy a büszkeséged elégtételt kapna azáltal, hogy most láthatod: vágyam miatt sebezhető lettem. Bár én ezt a fajta vágyat nem merném szerelemnek nevezni. Ami ilyen könnyedén elvesztheti a gyökereit, az nem lehet szerelem. Ráadásul az én érzelmeimben a nyoma sem lelhető fel annak, amit stendhali metódusommal a szerelem híres-hírhedt "kikristályosodásának" tartok. Abszolúte semmi sem utal szerelemre. - Igen, tudom, most sokkal többre tartasz, mint régebben… De miért használod a "vágy" szót, amikor nem is érzel semmi ilyesmit? - El sem tudom mondani, milyen sokra tartom új gondolkodásmódodat, ami lehetővé teszi, hogy most anélkül elemezzük ki a kapcsolatunkat, hogy elvakítanánk magunkat! - mondta Grandsailles. Figyelmesen nézte a nőt. Kíváncsi volt, vajon Solange csak színleli a nyugalmat, vagy valóban higgadt. Solange elragadtatással nézett a grófra. Ez csodálatos!, gondolta. Ennyi számítás! Ennyi keménység! Csakis azért hízeleg, hogy elfogadtassa velem még ki sem mondott tervét!… Még csak nem is lágyítja a szavakat… Nem azt mondja, hogy "semmi", hangsúlyozza az "abszolút" szót is. "Elvesztheti gyökereit…" Ó, mennyire kegyetlen kifejezés! - Tudom, nincs jogom ahhoz, hogy megkérdezzem az, amit pedig nagyon szeretnék tudni. Csupán őszintén, becsülettel közelíthetek hozzád, de talán… - Grandsailles a nő reakcióját várta, ettől tette függővé, hogy folytatja-e a gondolatot.

- A legyőzöttek, a térdre kényszerítettek nem szabhatnak feltételeket. - Válaszod nemessége arra késztet, ne titkoljam tovább szégyenteljes kérésemet... Hajlandó lennél leszállni talapzatodról pusztán azért, hogy a szeretőm legyél? Megtennéd ezt, annak ellenére, hogy tudod, én nem vagyok beléd szerelmes? - Nem vetted észre: az imént már válaszoltam. Igen! - Jól van - élénkült fel Grandsailles. - De én ennél többet akarok. - Tenyerébe hajtotta a homlokát, de Solange szelíd erőszakkal elhúzta a kezét az arca elől. - Újra eltűnsz előlem! - mondta szemrehányóan. - Anélkül mész el, hogy elmondanád mit akarsz! - Igazad van. Ma képtelen vagyok megtenni - felelte a gróf visszanyerve korábbi hűvösségét. De megígérem, legközelebb elmondom. Ma inkább a Lady Chidester-Amesszel folytatott viszonyomról beszélek. Olyan pusztítás okozott a lelkemben ez a kapcsolat, amilyet eddig még elképzelni sem tudtam. Solange alig érzékelhetően megszorította Grandsailles kezét. - Igen, tudom - mondta a gróf. - Azt akarod, kíméljelek meg a részletektől. Biztosíthatlak, vele már végeztem. Olyan rossz volt az egész…! Hidd el, ez a kapcsolat korántsem volt olyan szenvedélyes, ahogyan sokan mondják. Sőt! Ha ismernéd a részleteket, talán magadtól is rájöhetnél, mi hiányzott belőle. Az, amit most tőled szeretnék megkapni… - Én mindent elfogadok, és mindennek eleget teszek, de… a féltékenységemet nem tudod kigyomlálni belőlem. - Rendben van - mondta Grandsailles és eltűnődve nézett Solange-ra. - Nem beszélek Lady Chidester-Amesről. - Hosszú szünetet tartott. Hiszel abban, hogy az ideális szerelemben az orgazmusnak egyszerre kell bekövetkeznie mindkét félnél? - Szerintem ez nem alapvető vagy elengedhetetlen dolog, bár nagyon kívánatos lenne. - Pedig úgy látszik, a testi szerelem egész óhitűsége az ősidőktől fogva e körül az egyetlen kérdés körül kering. - Grandsailles ismét elnémult, majd valamivel később folytatta: - A szerelem birodalmában ténykedő középkori mágusok is ezt tartották végső céljuknak. - A szerelmi varázslásokra gondolsz? - Igen. Azokra a hiedelmekre, amelyeket hosszú évszázadokon át mindenki dogmának tartott. A lehetőségre, hogy varázslatot, egy mágikus folyamatot alkalmazzunk, hogy két kiválasztott ember között szerelmet gerjesszünk. Két olyan ember között, akiket semmi más nem tenne fogékonnyá egymás iránt… régen fokozatosan terhelték rájuk a szerelmet, mint ítéletet és büntetést. - Sem a modern pszichológia, sem a biológia nem veti el teljesen az ilyen mágikus folyamatok létezésének gondolatát. - Solange, hogy kedvezőbb színben tűnjön fel Grandsailles előtt, kinyújtotta műveltsége hófehér cicamancsait beszélgetésük törékeny tollteste felé. - Ez így igaz. Éppen most olvastam újra a szerelmi igézésekről szóló meséket. Nagyon érdekes történetek, és poétikus szépségükön túl azért is értékesek, mert hallucinációs valószínűséggel ecsetelik a módszereket és az egyes folyamatokat. Solange, hogy kifejezze érdeklődését, összefonta karjait a keble előtt, és keményen megszorította a vállait. - Az egyik legenda úgy kezdődik - mondta Grandsailles -, hogy kiválasztják a férfit és a nőt, akiket arra szánnak, hogy egymás szeretői legyenek. Nem kell, hogy kedveljék egymást, sőt, az a legjobb, ha a viszonyuk ellenséges. Egyikük sem lehet szűz, de a kiválasztás pillanatától kezdve a procedúra végéig tilos bárkivel is szeretkezniük. Az előkészületek során több hónapos absztinenciára kényszerítik őket. Bőségesen kapnak ételt és italt, de ezek mindegyikébe belekeverik azokat az izgatószereket, amelyeket már az ősi egyiptomiak is ismertek. Képzeletüket erre a célra alkalmas mesékkel és Odoclirée tüzes anekdotáival gyújtják lángra. Aztán nagysokára találkoznak egymással. Bemutatkozásuk előtt mindketten meztelenre vetkőznek, testüket drágakövekből és ritka fémekből készült ékszerekkel díszítik fel, amelyeket horoszkópjaik alapján választottak ki számukra. Találkozásuk végig szigorú ceremónia szerint zajlik, közben egyetlen szót sem válthatnak, és nem érhetnek egymáshoz. Az előírások legkisebb megszegése is veszélyezteti a szerelmi varázslat végső sikerét... E bevezető után további együttléteik kifinomult művészettel megalkotott koreográfia szerint zajlanak le, és mindennek az a célja, hogy felébressze és serkentse bimbózó vágyaikat. Ám

ahelyett, hogy a normális fizikai vágy felé sodródnának, kapcsolatuk egyre jobban elsatnyul, míg végül románcuk egy teljesen új fázishoz érkezik, amit leginkább "eszményítésnek" lehetne nevezni. - Nemesítésnek - bólintott Solange. - Második találkozásukkor meztelenségüket egymásba fűzött falevelekkel takarják el. Negyedik együttlétük során pedig már teljesen felöltözve találkoznak, pazar ruhákat viselnek. A balettek precizitásával megszabott mozdulataik, ahelyett, hogy kegyetlenül szemérmetlenné válnának, még tisztábbak és nemesebbek lesznek, és még jobban kifejezik finom érzéseiket. Ahogy a végső fokozat felé haladnak, egyre kenetteljesebbé és alázatosabbá válnak. - Úgy látom - szólt közbe Solange -, hogy ez a fordított exhibicionizmus az érzékek veszélyes ingerévé válhat. Egészen addig a pontig haladhatnak, amíg már csak szellemi vágyat éreznek egymás iránt. Így van? De van valami köze ezeknek a testet gyötrő, iszonyatos, tantaloszi kínoknak a szerelem fenséges és állandó érzéséhez? - Igen. Kétségtelenül - felelte Grandsailles. - Legalábbis ezt bizonyítja a szöveg. A pár elér megpróbáltatásai végére… - És? Mi történik akkor, amikor beteljesedik a varázslat? Mi a végső cél? - Végül magukra hagyják a két szerelmest. Szemtől szembe egymással, fátyollal letakarva, fényűző vászonköntösökben mindkettő egy-egy mirtuszfához kötözik. Nem érhetnek egymáshoz, és teljes mozdulatlanságra vannak ítélve. Bizonyos idő elteltével, ha a varázslat sikeres volt, úgy következik be az orgazmus… mindkettejüknél egyszerre!… Úgy, hogy pusztán a tekintetük kapcsolódik össze. A leírások szerint sokszor sírva fakadtak - fejezte be Grandsailles, és egy csésze teát töltött Solange-nak. Mély csend támadt. - Ezek a könnyek - mondta a nő - és a fájdalmas, gyönyörük vételen sok árnyalatát kifejező pillantások kétségtelenül azok a tényezők, amelyek az emberi cselekedeteket a legjobban megkülönböztetik az állati tettektől. Tehát lehetséges testi szerelmet élni fizikai érintkezés nélkül? Ha igen, akkor a szerelem egy teljesen új kategóriája jöhet létre, amely egyetlen gondolatban egyesíti Epikurosz és Plató koncepcióit. - Mindenesetre létrejön egy újfajta perverzió. - Te valóban elhiszed, hogy ez lehetséges? Szerintem nem! Hacsak... Talán olyan, végletekig befolyásolható embereknél, akikre nagyon nagy hatással vannak a középkori hiedelmek. - Igazad van. Az efféle emocionális túlérzékenység napjainkban csakis úgy érhető el, ha valódi, pszichológiai értelemben vett szörnyeket hozunk létre. A modern pszichopatológia a kórtermeket megtöltő hisztero-epilepsziások személyében minden áldott nap újabb és újabb jelenségekkel ajándékoz meg bennünket. Olyan jelenségekkel, amelyek szinte már azonosak a boszorkányerők által megalkotott torzszülöttekkel. Az őrültek testét torz alakzatba hajlító-gyűrő hisztéria és a Chaplin óta közismert görcsök mind-mind lelki eredetűek. A betegek olyan akrobatamutatványokat hajtanak végre rohamaik során, amilyenekre addig, egészséges korukban képtelenek voltak, és amelyeket a normális személyek csak hosszú hetekig tartó, kemény megterhelést jelentő gyakorlás után tudnak csak megcsinálni. Valahol ide tartoznak a híres színésznők szándékosan fakasztott könnypatakjai is. A valódi bánat minden kritériumának megfelelő álszomorúság szabadul fel a lelkükből. Az ilyen szimulációk és a gyönyör forrása valószínűleg egy és ugyanaz: az emberi test egyik ideggóca vagy velője. A gyönyör, bár sokkal függetlenebb az akaratunktól, mint a könnyek, tünetei mindig erősebbek, mint a bánaté. A gyönyör egy sokkalta lassabb folyamat eredménye, mint a bánat. Semmi köze sincs a mechanikus cselekvéshez, és valamilyen spirituális módon jön létre. Tudom, hogy ha korunk materialista gondolkodói hallanák, mire használom a "spirituális" szót, valószínűleg gúnyos nevetésbe törnének ki. A szerelem általános elképzelése, amilyennek már a XVIII. század óta tartják, számomra nem más, mint puszta aberráció. - Barbárságnak tartom a "szerelem első látásra" ideológiáját, a ködös dekadencia szimptómájának, kontúrokat és árnyalatokat nélkülöző elképzelésnek, amelyben eltűnik az emberiség álma… Ha az egyiptomiakra vagy a reneszánsz korában élt emberekre gondolok, akik megálmodták az obeliszkeket, megalkották a geometriát és a szigorú matematikai szabályokat, amelyekkel megoldhatták komoly építészeti problémáikat, úgy érzem, szégyen, hogy kortársaink álmaiból hiányzik a szomorúság. Életünk csupán sajnálatra méltó, kicsinyes, mindennapi tevékenykedéseink nyomoronc, érzelgős varietéja!

Solange elvörösödött - ő sohasem álmodott. - A szigorúság - folytatta Grandsailles vehemensen - és a racionalitás hiánya megsemmisíti élvezeteinket is. Ha két emberben feltámad a vágy egymás iránt, rögtön rohannak, hogy minél hamarabb kielégíthessék. Az sem számít, hogyan, hol, milyen körülmények között. Ügyetlenül, félszegen összefonják karjaikat, fojtogatják egymást a nyálukkal, szenvednek. És mindezt csak azért, hogy könnyítsenek magukon. Nekem is sok szerelmi tapasztalatom van már, de… talán éppen ezért… elítélem és visszautasítom ezt a tobzódó szabadosságot! Ahogy az ihletett költő* képtelen arra, hogy gyönyörű verseket írjon, úgy a szerelmesek sem tudják felépíteni valódi élvezetüket. Éppen ellenkezőleg van minden, mint ahogy hiszik! Egy szinte nem is létező, kezdeti vágyat a szentimentális mormolások merengő kristályállapotából könnyedén át lehet emelni az esztétika hideg pompájába. Ez pedig a legteljesebb mértékben különbözik a bujaság összekotyvasztott húszagyvalékától! Én úgy akarom felépíteni az igazi élvezetet, mint egy házat. Egy épületet, amelynek ablakai között bájosan daloló kőangyalok vannak. Angyalkák, szobrok, amik valójában a saját bordáink... Egy épületet, fájdalom-lépcsőkkel, bizonytalan várakozásokból készült lépcsőfordulókkal, a vágy kapuja előtt álló padokkal, izgalom-oszlopokkal, a féltékenység akántuszleveleivel díszített oszlopfőkkel, törött timpanonhoz hasonlító szűkszavúsággal, nyugodt mosoly-mellvértekkel, a lebegő extázis boltíveivel és kupoláival…
* Ihletett költő: "A költő, aki megihlet és nem az, akit megihletnek." (Paul Eluard)

Solange megfeszítette akaratát, és tudatából kitörölt minden zavaró körülményt, hogy megérthesse a grófot. Miért, az Isten szerelmére, miért nem szereti őt Grandsailles? Már így is minden egyes szavával lenyűgözi, mi lenn hát, ha mindig vele lehetne? Mit teszel, hogy a lelkemben minden szavad fészket rak?, ismételgette magában Grandsailles felvette vékony kesztyűjét, és ezzel máris eltávolodott a nőtől. - Mikor lesz a legközelebbi mágiaszeánszunk? - kérdezte Solange, és a legcsengőbb hangján felnevetett. - Holnapután ugyanitt, ugyanebben az időben. Megfelel? Úgy érzem, minden gondolatomat meg kell osztanom veled! - kiáltott Grandsailles, majd szárnyalásából visszatért a földre, és hozzátette: - Ugye nem haragszol, chérie, ha most ígéretem ellenére mégsem viszlek el a Chăteau de Madridba? Szörnyen sajnálom, de már nagyon későre jár. - Szerettem volna táncolni veled. Talán ez lett volna az utolsó alkalom, mielőtt belekezdünk a kísérletbe. Ugye, ez is tilos lesz? - Solange felállt, mindkét kezét Grandsailles vállára tette. A gróf oldalra fordította a fejét és a megcsókolt a nő bal kezét. - Káprázatos csoda, hogy eddig még nem kerültünk szorosabb kapcsolatba egymással! mondta rekedten. - Esküdjünk meg, hogy soha nem teszünk semmit, ami csökkentheti vágyunkat! Megcsókolta Solange másik kezét is. - Varázslattal kötjük egymáshoz magunkat! - Gondolod, hogy lehetek még nagyobb igézet alatt is, mint most? - Én szeretnék a te igézeted alá kerülni - felelte Grandsailles. Mélyen Solange de Cléda szemébe nézett, és puhán megérintette a karját. - Holnap este együtt vacsorázunk Béatrice de Brantés-nál - emlékeztette Solange a grófot mielőtt elváltak. - Mivel még nem indítottuk el a mágia folyamatát, ugye felvehetem a legmélyebben dekoltált ruhámat? *** A beszélgetés és a Solange-zsal való találkozás szinte összeroppantotta grófot. Úgy érezte, mintha egy veszélyes idegrohamon esett volna át. A Bois-ban lévő házába ment, és nagyon hamar ágyba feküdt. Vaktában kinyitotta az Annales de Démonologie-t, és azonnal belemélyedt egy izgalmas eset leírásába. Egy dominikánus atya a XIV. század elején háromszor is áldozata lett annak, hogy egy succubus ébrenléti állapotban megtámadta őt. Egyik alkalommal éppen a gyóntatószékben ült, egy nő vallomásait hallgatta, és látta amint a szerencsétlen asszony emberi testéből kiszakad a démon. A

sátáni lény megbénította a szentéletű férfi tagjait, és - miközben a nő jámboran térdelő emberi teste megszakítás nélkül folytatta hosszú monológját - szörnyű élvezetekre kényszerítette. Grandsailles összecsapta a könyvet és megdörzsölte a tarkóját. Elővette a Réve de Polyphile-t, és kinyitotta a vörös szalaggal megjelölt oldalnál. Olvasni kezdett. "…az utolsó edényt értékes, szorosan össszepréselt, kirívó rendszertelenséggel egymásra dobált csiszolatlan drágakövek töltötték meg. A kőhegy tetején egy gránátalmafa állt. Törzse ás ágai aranyból, levelei smaragdból készültek; természetes méretű gyümölcsei matt fénnyel ragyogó aranyból, a gyümölcs magvai babszem nagyságú keleti rubinokból, a magvakat egymástól elválasztó hártya pedig ezüstből volt. A mesteri kéz, amely e csodát megalkotta, némelyik gyümölcsre repedéseket is vágott, így láthatóvá váltak a még nem érett, gyöngyszemekből készített magvak is. Olyan csodálatos volt ez a műremek, hogy a természet elsápadt volna szégyenében, ha látja…" Az utolsó szónál Grandsailles leoltotta a lámpát és mély álomba merült. Nyugodtan aludt és csak másnap délelőtt fél tizenkettőkor ébredt fel. Éppen el akart menni otthonról, amikor a hallban összetalálkozott a kanonisszával. Az öregasszony tüzetesen megvizsgálta az arcát. - Monsieur, nem lenne szabad túladagolnia azt a zöldes folyadékot… Annyi ártatlan lélek várakozik a másvilág kapujában! Mind csak arra vár, hogy világra jöhessen! - Hagyta, hogy Grandsailles megkeresse a sétapálcáját, és nem sietett a segítségére. - Kanonisszája előtt nincs egyetlen titka sem! Én vetem be az ágyát, és látom, amit látok… - Szegény angyalkák! - mormolt még, miután Grandsailles távozott. - Legyen áldott az Isten! *** Az eltelt évek alatt Solange de Clédában egy percre sem szűnt meg a vágy, hogy a Moulin des Sources-t és a hozzá tartozó birtokrészt megszerezze, de még csak nem is sejtette, hogy ez nemsokára beteljesül. Igaz, egyedül képtelen lett volna végrehajtani homályos terveit, de egy odaadó híve a segítségére sietett, és kézbe vette az ügyek intézését. Ez a hű barát Maître Girardin volt. Az intéző egy pillanatig sem gondolt arra, hogy ezzel a tettével árulást követ el a gróf ellen. Éppen ellenkezőleg! Egyrészt szakmai kötelességének érezte, hogy ügyfele - Solange - kéréseinek a legszigorúbb titoktartás közepette eleget tegyen, másfelől pedig úgy gondolkodott, ha Solange megszerzi a birtokrészt, az a grófnak is kedvező lesz. Nem csupán azért, mert így elvesztett tulajdona baráti kezekbe kerül, és ezzel megszűnhetnek az iparosítás híre által feltámadt aggályai és félelmei, hanem mert a tranzakció Solange és Grandsailles között olyan hallgatólagos egyezséget hozhat létre, amely erősíti a Girardin szerény szíve mélyén mindig is remélt házasság létrejöttét. Maître Girardin azonban erőfeszítései ellenére sem volt képes tisztességes árajánlatot kicsikarni a birtok jelenlegi tulajdonosától és ezért pillanatnyilag még a vásárlás ellen volt. Az első nekifutásra kapott árból Rochefort már tekintélyes összeget engedett, de az általa kért összeg még mindig kétszerese volt a föld valódi értékének. Ráadásul az akkori mezőgazdasági helyzetben a gazdaság csak lassan termelte volna meg a ráfordított pénzt. Madame de Clédának természetesen jogában állt, hogy akár egész vagyonát kedve szerint elköltse, de gondolnia kellett tizenegy éves, Svájcban nevelkedő fia jövőjére is. A gyerek ébresztette fel Girardin kétségeit. Ilyen helyzetben fogadta Solange de Cléda Girardint a hálószobája szomszédságában lévő kis szalonban, ahol a kandallóban az év első tüze lobogott. Girardin megcsókolta Solange kezét. - Engedje meg, hogy bejelentsem: Nagy-Britannia éppen most üzent hadat Németországnak mondta köszönés helyett. - Ez azt jelenti - mondta Madame de Cléda rövid hallgatás után -, hogy nekünk is bele kell avatkoznunk a háborúba? Franciaországnak is csatlakoznia kell ehhez a határozathoz… Lehet, hogy néhány óra múlva, de az is lehet, hogy máris úton van a mi hadüzenetünk is… Az udvarról monoton kalapálás zaja szűrődött fel. Girardin égett a vágytól, hogy rátérhessen a Moulin des Sources ügyére, de nem merte megtörni a feszült csendet. Solange de Cléda fel s alá járkált a kis szobában, és közben sűrű füstfelhőket eregetve nagyokat szippantott hosszú szipkájából. Maître Girardin legyőzte türelmetlenségét és leült. Egy perc elteltével azonban visszanyerte önbizalmát és ismét felállt. Az íróasztalra terített, nyitott iratgyűjtőre támaszkodott. Testét előredöntve, fejét lehorgasztva, tettetett figyelemmel vizsgálgatta a papírokat.

- Bocsásson meg… Máris rendelkezésére állok! - mondta Solange de Cléda. Leomlott az íróasztal mögötti karosszékre. - Aggodalmas tekintetéből arra következtetek, hogy Rochefort ragaszkodik az árhoz. Nem baj... Alaposan végiggondoltam mindent, és remélem, a lehető leggyorsabban végre tudjuk hajtani a tranzakciót. A háború csak újabb bonyodalmakat eredményezhet. - Valóban így van - felelt Girardin udvarias visszafogottsággal. Viszont az új helyzetet is bele kell venni számításainkba, és a legbölcsebb dolog az lenne, ha megvárnánk, hogyan alakulnak a további események. - Engem nem érdekelnek a további események. Határoztam. Megveszem a birtokot - mondta Solange növekvő türelmetlenséggel. - Ebben az esetben Madame, lelkiismeretem úgy diktálja, hogy felhívjam figyelmét valamire. A Moulin des Sources-nak a jelenlegi feltételek melletti megvásárlása fia örökségét kizárólag erre a birtokra korlátozza, mert az ügy érdekében a Boulevard Haussmannon lévő két házat is jelzáloggal kell terhelni. Solange felállt, és ismét járkálni kezdett. Az asztalon felejtette a szipkáját, ezért a rá oly jellemző módon - mivel mást nem tudott kezdeni a kezével - összefonta maga előtt a karjait. - A Moulin des Sources-hoz tartozó földek jövedelmét új mezőgazdasági módszerek alkalmazásával könnyen meg lehet háromszorozni - mondta, és közben magát is megpróbálta meggyőzni az elképzelés helyességéről. - A fiam egy nap még élvezni fogja ennek előnyeit, és örülni fog, hogy megvettem. - Sajnos nem így van, Madame. Tudnia kell, hogy ennek a birtoknak a megvásárlása csupán… Rochefort drasztikus kifejezésével élve: egy szeszély kielégítésének tekinthető. Csak akkor lenne értelme, ha egy nap majd biztosan visszakapcsolódik a Grandsailles-birtokhoz, és… - Azt meri feltételezni - vágott közbe a nő dühösen -, hogy csak azért ragaszkodom ehhez a "szeszélyhez", mert arra számítok, egyszer majd összeházasodom a gróffal? - Ha a szerelem felemelő érzése hozná létre ezt a házasságot, így lenne a legjobb - felelte Girardin, és tiszteletteljesen meghajtotta magát. - Ilyesmiről szó sincs! - kiáltott Solange. Fojtogatta a sírás, de erőt vett magán, és szelíden folytatta. - Akár őrültség, akár nem, a felelősség az enyém. Meg kell szereznem azt a földet! Ilyen boldogtalanságra ítélt vággyal, mint az enyém… Ha nem váltom valóra ezt a… "szeszélyt", kettétörik az életem! Ha elérkezik az ideje, ős őszintén bevallhatok neki mindent, a fiam meg fog bocsátani. - Girardin vállára tette a kezét. - Ön az imént a gróf érdekei ellen fordult, és a fiam mellé állt. A fiam mellé, akit nem is ismer. Köszönöm! - Nagyot sóhajtott, és nehézkesen, de pontosan idézte Pascal híres mondását: - "A szívnek is vannak okai, amit a szív okoskodása sem érthet meg." Grandsailles nem szeret engem. Biztosan tudom, mert ő maga vallotta be. Nem tehetek mást, nekem kell azzá válnom, amit imád. Grandsailles akarta azt az erdőt, tehát én leszek az erdeje. Én leszek la Dame. Nem maradtam olyan, amilyen voltam, nem csábítottam el. Azzá váltam, ami most vagyok, hogy méltó lehessek hozzá. Az ő kívánsága számomra törvény. Grandsailles most végre csodál engem! Akár feleségül is veheti Lady Chidester-Amest, az igazi mégis én maradok a számára. Lehet, hogy sohasem leszek a felesége, sem a szeretője, sem a rabszolgája, de én leszek az a nő, akinek képe családja címerpajzsát díszíti. - Solange egyre izgatottabbá vált. - Igen, beismerem, szerelmes vagyok a grófba. Igen, megveszem az erdőt, mert szeretem Grandsailles-t! Ha sohasem leszek olyan felsőbbrendű mint ő, ha semmibe is vesz, ha egyedül maradok… De legalább gyökeret eresztek az ő földjébe! - Kis szünetet tartott. - Elárulok valamit... Egyfajta démoni büszkeség áradt szét bennem. Viszonzatlanul szeretem Grandsailles-t, és elpusztulnék a megvetésétől. - Közelebb húzódott a tűzhöz, leguggolt a kandalló előtti szőnyegen. - Ha kell, a földjébe temetem büszkeségemet! Girardin indulni készült. - Madame - mondta halkan -, én továbbra is csak annyit tudok az életéről, amennyi elengedhetetlenül szükséges. - Nekem már minden keserű és édes, egyszerre! - sóhajtott Solange de Cléda. Másnap reggel Girardin elintézte a formaságokat. Az okmányok aláírásának napját a következő hétre jelölték ki.

4. A szerelem éjszakája Veronica és Betka a teljes "szőke évszakot" Barbara Stevens gyantás fenyőkkel körülvett villájában töltötte. A két nő és kisfiúk teste szinte egybeforrt az idilli barátság testszagában. Betka és Veronica a sors egyetlen rózsaszínű ujjává válva, testüket egymáshoz tapasztva nap nap után töretlen és lankadatlan imádattal figyelték gyermeküket, miközben az égen végigvonultak a szelíd júliusi, az érett augusztusi, és a kemény, sima, fénye körömhöz hasonlító szeptemberi holdak, míg végül a borszagú ősz mézszínű fényével bearanyozta Bordeaux vidékét. Egy öreg, a fiatal Bacchus megviseltségével mozgó tengerész járt ezekben a napokban a tengerparton, és összegöngyölve a hóna alá csapta a szétbontott fürdősátrakat, mielőtt a hosszú álmából ébredező tenger még távoli morajlása közelebb ért volna a szárazföldhöz. Szeptember közepe táján Barbara Stevens és lánya Miss Andrews kíséretében visszatértek Párizsba, de Betkát és fiát orvosi javallatra még egy hónapra a villájukban hagyták. Barbara Stevens sürgette utazásukat, mert részt akart venni Grandsailles gróf bálján. A bálon, amelyet a háború híre ellenére tíz nap múlva akartak megtartani. Párizsba érkezésükkor Veronica - aki egyre kevesebbet beszélt az anyjával, jóformán csak akkor szólította meg, amikor pénzre volt szüksége - megszerezte Barbara egyik csekkfüzetét, és Betka Quai des Orfévres-i lakásába költözött. Ezzel akaratlanul is anyja kedvére tett. Mert Barbara - noha erőtlenül és látszólag tiltakozott lánya legújabb különcsége ellen - így végre megtehette azt, amit eddig az anyaszerep eljátszása miatt nem: kinyithatta a lakosztályát régi barátai előtt, és vendégül láthatta új ismerőseit is, akikkel a nyár során került érthetetlenül szenvedélyes kapcsolatba. Veronica tisztában volt anyja érzéseivel és szándékaival, és szeretett volna már megszabadulni tőle, ráadásul imádta Betka lakásának atmoszféráját is. Szerette a reggelente porcelánbögrében, péksütemény kíséretében felszolgált tejeskávét, amelynek pontosan olyan színe volt, mint Madame Maurel hajának. (Madame Maurel, a mértékletesen tiszta házmesterné hordta szét a reggelit a lakóknak.) Szerette barátnője macskáját, az állat dorombolását, pedig nem volt benne semmi különleges: pontosan olyan volt, mint bármelyik másik macska, és bármely más dorombolás. És… Mit is szeretett még? Igen, ebben a házban hatalmába kerítette egy furcsán nyugodt, mégis állandó izgalmat okozó érzés, amit még nem tudott megmagyarázni. Egy szóval: Veronica rajongott a Betka lakásában elkezdett önálló életért. Néhány nap elteltével - mintha materializálódtak volna halvány előérzetei - a lépcsőházban összefutott valakivel. Egész nap képtelen volt lerázni magáról a leírhatatlanul rossz érzést, amit ez a furcsa lény keltett benne. A lény, aki magas és karcsú volt, mint ő. A lény, akinek fejét és arcát eltakarta egy vastag, fehér bőrből készült sisakálarc. Nem látszottak a vonásai, csak a szemei villogtak ki a két "V" alakú nyílás mögül, és a szája vonala sejlett fel egy egyenesre metszett rés mögött. Mintha egy leeresztett páncélsisak rostély mögül nézett volna a világra. Veronica tudta, a maszk valamilyen iszonyatos betegséget vagy csonkulást takar. Az elrejtett arcú férfi fájdalmas lassúsággal ereszkedett le a lépcsőn. Egyik kezével kétségbeesetten kapaszkodott a korlátba, a másikkal pedig óvatosan Madame Ménard d'Orient vállára támaszkodott. Ahogy leértek az udvarra, Madame Ménard d'Orient fehér libériás sofőrje szertartásos, féltő gondossággal besegítette a kocsiba az ismeretlen rokkantat. A házmester közelben játszó fia és kis barátai megdermedve, eltátott szájjal, leplezetlenül bámulva figyelték a jelenetet. Ebéd után Veronica hallgatózni kezdett. Az idegen visszatértét várta, de nem hallotta az autó érkezését, ezért túl későn kémlelt ki a lépcsőházba. Csak egy másodpercre látta a rokkantat, éppen csak a hátát, ahogy eltűnt Madame Ménard d'Orient lakosztályának ajtaja mögött. A figyelmes olvasó bizonyára kitalálta, hogy a zavarbaejtő, sajnálatra méltó, fehér bőrmaszkot viselő idegen nem más, mint Baba, akinek ratája lezuhanása után el kellett viselnie egy érzéstelenítés nélkül végrehajtott, hátborzongató koponyaoperációt. Ez a gyors beavatkozás megmentette ugyan az életét, de koponyája csontjai szétzúzódtak. Madame Ménard d'Orient a szörnyű hír hallatán Spanyolországból mentőkocsival hozatta Párizsba, és a legjobb specialistákat hívta segítségül. Vakmerően, végső kétségbeesésükben a szakemberek úgy döntöttek, Baba szétroncsolt koponyáját csak egyféleképpen lehet meggyógyítani. Csak egy, kifejezetten erre a célra készített ortopédiai eszköz, egy sisak segíthet, amellyel több hónapon át szorosan össze kell préselni

a koponyát. A döntés megszületése után Madame Ménard d'Orient szalonjában sebészek, szakorvosok és csontkovácsok véget nem érő vitákat folytattak a részletekről, az alig ismert probléma megoldásáról, arról a valamiről, amit a titok köde takart el előlük. Hogyan kellene a helyükre passzítani és egymáshoz forrasztani a csontokat? Mert mi a csont? Erről tűnődött minden szakértő, anélkül, hogy valamilyen, akár átmenetileg elfogadható válaszhoz jutottak volna. Néhányuk szerint a csontok komor keménységű anyagból vannak, valami olyasmiből, ami az elöregedett vízvezetékekben található meszes üledékhez hasonlít. Mások viszont úgy vélték, a csontok testünk megalkuvással és fantáziával teli, hajlékony és mégis szilárd alkotórészei. A legmodernebbül gondolkodók ragaszkodtak a csont-tan legutolsó, a mindennapi gyakorlatba nemrég bekerült felfedezéséhez; szerintük kizárólag pszichés kezeléssel is helyre lehet hozni a törött csontokat. Kísérleteit azt bizonyították, hogy ha a sérült öregemberekben felidézik régi utazásaikat, képzeletükben fáradtságot keltenek, akkor csontjaik hamarabb összeforrnak, mint egyébként. Ez is azt igazolja, hogy a csontok gondolkodó alkotórészeink. Végül Soler, a katalán volt az, akit felkértek a "csontsisak" megalkotására. Őt Solange de Cléda ajánlotta Madame Ménard d'Orientnak. Soler különc volt, az tette különlegessé, hogy ő maga készítette a bőrsisakot, amit autóversenyzés közben viselt. Amikor az orvosok megmutatták neki a Baba koponyájáról készült röntgenképet, a katalán megdöbbent. - Jó Isten! Ez leginkább egy láb csontjaira, semmint egy koponyára hasonlít! Ám Soler amellett, hogy mestersége démona, száz százalékig katalán is volt, és kitartó munkával, az olasz szakorvos, Blanchetti útmutatásával végül egy bámulatos gyógyeszközt hozott létre. Baba sisakja technikai-művészeti csodának számított. Az arc és a nyakszirt csontjait a földgolyó hosszúsági fokhálójára emlékeztető bőrdarabok tartották, és ezekhez a részekhez csatlakoztak a parietális csontokat rögzítő, átlósan elhelyezett bőrlemezkék. A főbb részek szélén lyukak voltak, ezeken bőrszíjakat fűztek át. A szíjak segítségével - a fűzős cipőkhöz hasonlóan össze lehetett szorítani, és ki lehetett lazítani a sisakot. Az egyes részek eképpen függetlenek voltak egymástól, mégis összekapcsolódtak. A sisakot tulajdonképpen az arcrész kiképzése tette félelmetessé. Túl azon a nyugtalanító tényezőn, ami minden maszkban benne van, rettenetesen visszataszítóvá tette az orr helyén a bőrbe vágott, finom, fehér kecskebőr-hártyával borított, háromszög alakú rés. Ez a hártya olyan szorosan rátapadt az arcra, hogy az embernek olyan érzése támadt, alatta nincs is orr. A levegő áramlását a hártya alsó részére vágott, két szörnyű rézgyűrűvel szegélyezett lyuk tette lehetővé. A légzés ütemének megfelelően az egész membrán szüntelenül hullámzott. Ez a ritmusos mozgás, ez a lüktetés olyan legyőzhetetlen, a biológiával szembeni undort keltett a szemlélőben, amely csak akkor támad fel bennünk, ha megérintjük az újszülött koponyájának össze nem forrt kutacsai között feszülő rugalmas hártyát. Baba metamorfózisát még teljesebbé tette a "V" alakú szemnyílás, amely egyébként kemény és áthatolhatatlan tekintetét holttá merevítette. Az árnyak mélyén alig ragyogott a szeme, pillantását mégis élesebbé tették az átélt fizikai és lelki fájdalmak. Kétszeresen is rejtelmessé változott, és olyan lett, mint a keresztes háborúk harcosainak égető tekintete. Elrejtett szemei szikrázó nyilakká változtak, szája pedig mozdulatlanná dermedt a némaság erényövének pecsétje alatt. *** Drága angyalom, írta Veronica a barátnőjének, Betkának, gondolom, ugyanúgy meg fogsz döbbenni, mint a te Veronicád, ha megtudod, milyen furcsa ember költözött a Quai des Orfévres 37be. A mellékelt képeken őt láthatod. Pilóta volt, és a spanyol polgárháborúban harcolt. Rettenetesen összetört az arca. Egy teljes évig tartó kórházi kezelés után Madame Ménard d'Orient védenceként él itt. A hölgy úgy vigyáz rá, mint a szeme fényére. Ez a férfi a legvéresebb borzalmakat élhette át. Annak ellenére, hogy első pillantásra félelmet ébreszt, ha az ember megszokja a látványt, akkor csakis imádni tudja őt. A legkisebb mozdulatából is nemesség árad, és a maszk csak felfokozza elgyötört pillantásának szépségét... A levélhez Veronica a Lu magazinból kivágott hosszú cikkhez tartozó képet mellékelte. A Pagés által készített fotókon Baba volt látható. Nemcsak szemből, de oldal- és hátulnézetből is megörökítették. A szenzációt keltő képaláírások Babát hősként tüntették fel, és közben az

osteopathia csodájának tartották. Dr. Blanchetti a cikkben elismerte, hogy a sérült pillanatnyilag tényleg úgy néz ki, mint egy marslakó, de mindenkit megnyugtatott, hogy a sérülések el fognak múlni, csupán néhány alig észrevehető heg marad majd utánuk. Amikor Betka megkapta Veronica levelét, hatalmába kerítette a féltékenység szaggató fájdalma, amitől sokáig még aludni sem bírt. Most értette csak meg a Veronica távozása óta benne keringő idegesítő, rossz érzés okát. Annak ellenére, hogy úgy tudta, Baba Spanyolországban van, előre látott valami ilyesmit. Semmi sem történik meg kétszer ugyanúgy, ismételgette magában. Tévedett! Minden hasonló körülmények között zajlott le, mint először. Semmi sem elképzelhetetlen… A szíve mélyén máris érezte, semmiféle maszk és semmilyen irtózás nem gátolhatja meg Veronicát abban, hogy beleszeressen Babába. Veronica minden egyes szava, a fiú szemére és tekintetére tett minden célzása egy-egy csepp forró olajként hullott bele Betka féltékenységének tátongó sebébe. Válaszlevelében mégsem írt erről, meg sem említette a fiút. Elfojtotta feltoluló érzéseit, és amikor már úgy gondolta, képtelen elviselni a fájdalmat, a szívére szorította gyermekét. Az ősz fonnyadt hátteréből kiemelkedőn maga előtt látta Baba fehér kötszerbe bugyolált magas alakját. Mintha Szent Lázár teste éledt volna fel, hogy Betka és a boldogság közé vesse magát. De… Számít ez? Baba vagy más - Veronicát egy nap majd úgyis elszakítja tőle valaki. Nem is valaki, inkább valami. A saját vágya. Betka gyermekével a karján fásultan nézte a fenyőkből csordogáló gyantát. - Egy fából faragtak valamennyiünket - mondta a fiának, bár a gyermek nem érthette szavai jelentését. Megfogta a kisfiú kezét és sorra csókolta a boldogsága arpeggiójára emlékeztető körmöcskéket. *** Három napja egyfolytában zuhogott. Grandsailles negyedórával korábban érkezett a randevúra, Solange de Cléda öt percet késett. - Elragadó vagy! - mondta gróf, és szelíden végigfuttatta ujjait a nő bundáján. Solange tetőtől-talpig kékróka-szőrmébe öltözött. Szó szerint: nem csak a kabátja, de a turbánja is ebből az anyagból készült, cipőjét is keskeny, vízpettyes prémkamáslik díszítették. Leültek az egyik asztalhoz. - Egy ideje - kezdte Grandsailles lassan - egyre intenzívebb és veszélyesebb késztetést érzek arra, hogy bemerészkedjek a tudomány tiltott birodalmába. Az jár a fejemben, hogy mi most hideg fejjel egy borzasztóan fontos dologra szánjuk rá magunkat, és… Olyan izgatott vagyok, alig bírok uralkodni a hangomon.... - Elhallgatott, és próbálta megzabolázni a hangjából kisütő érzelmeket. Majd beleőrültem az örömbe, hogy találkozhatok veled! Nézd, reszketek, akár egy falevél a szélben. Nézd! - Megragadta Solange kezét. Valóban remegett, még a fogai is vacogtak. - Chérie! - kiáltott fel Solange sápadtan. - Már a cinkosommá tettelek - mondta Grandsailles szelíden. - Engedelmeskedni fogsz nekem, és teljesíted perverzitásom minden parancsát! Solange beleegyezően-boldogtalanul megbiccentette a fejét. - Az első dolog semmiség lesz a számodra. Solange beleegyezően-fájdalmasan újra bólintott, és édes mosolyt próbált az arcára erőltetni. Grandsailles sokáig hallgatott, hogy a csenddel még jobban megszilárdítsa Solange szolgálatkészségét. - De mit? Mit kell tennem? - kérdezte a nő. Grandsailles jegyzetfüzetébe írta a Bois de Boulogne-on lévő háza pontos címét, kitépte a lapot és magabiztos mozdulattal átadta a nőnek. Solange a papírért nyúlt; közben mintha finom, elektromos idegesség hasított volna belé, megremegett kesztyűbe bújtatott karcsú keze. Grandsailles ezt követően rövid, acélos mondatokban kiadta utasításait, és szavait a fehér abroszra ceruzával felrajzolt ábrákkal tette világosabbá. Teljesen belefeledkezett a részletekbe, tökéletes pontosságra törekedett, újra és újra helyesbített. Solange orcái vörösen izzó széndarabokká változtak, ajka és homloka jéggé fagyott.

- Itt - mutatott a gróf a vázlatra -, itt van a kapu a kis gesztenyeligethez. Nyitva lesz. Itt kell kiszállnod a kocsiból. Autó ezen nem fér keresztül. A ház az ösvény végében van. Senki sem lesz a közelben, aki megmutatná neked az utat. Felmész az emeletre. A folyosón balra az első ajtón belépsz. A helyiség meg lesz világítva. Levetkőzöl. - Teljesen? - Igen. Bejössz a hálószobámba és lefekszel az ágyra. - Honnan fogom tudni, hol a szobád? - Abból a kis helyiségből nyílik egy ajtó. Amögött van a hálószobám. - Grandsailles ismét a rajzra mutatott. - Én a szobámban várok rád - folytatta egyre gyorsabban. - Amikor kinyitod a szobámba vezető ajtót, minden automatikusan elsötétül. Lefekszel az ágyra. Mozdulatlanul ott maradsz egy negyed órát. Amikor az óra elüti a kettőt, akkor elmész. Egész idő alatt semmi sem történhet közöttünk… nem érhetünk és nem szólhatunk egymáshoz. Később egyetlen szóval sem célozhatunk erre az éjszakára. - Hogy fogok eljutni az ágyhoz, ha sötét lesz? - kérdezte Solange gyermekien aggódó hangon, mintha attól félne, valamit elronthat. Grandsailles elnyomta mosolyát, mert nem akarta, hogy ezzel meggyengítse zsarnoki hatalmának dicsőségét. - Erre is gondoltam - mondta a lehető legszárazabban. - Az ágyam közvetlenül az ajtó mögött lesz. Neked csak egyetlen lépést kell majd tenned, hogy elérd. A kis vetkőzőszoba végében egy nagyon gyenge fényű éjjeli lámpa fog égni. Az majd segít visszatalálni amikor elmész. - Mon Dieu! - sóhajtott Solange. - És mikor történjen mindez? - Ma éjjel. - Mikor kell odaérnem? - Solange felállt, lehúzta egyik kesztyűjét, Grandsailles elé tartotta a kezét. - Fél kettőre. - A férfi megfogta a nő kezét, és mintha képtelen lenne uralkodni vágyain, a kelleténél jóval tovább tartotta ujjai között. - Boldoggá tennél, ha tudnám, ugyanebben a bundában jössz majd, amelyik most rajtad van… Az esőcsíkos ablak mögül Grandsailles végignézte, ahogy Solange sofőrje asszisztálásával eltűnik a Rolls Royce mélyén. A gróf előhúzott egy vékony, száraz szivart, leharapta és egy Creux de Libreux környéki paraszt közönséges figyelmetlenségével kiköpte a végét. Bársonytokjából kivette gyémántokkal kirakott, arannyal futtatott, három karmos sólyomlábbal díszített obszidiánszipkáját. Beletette a szivart és megvárta, hogy a pincér tüzet adjon neki. Solange de Cléda a kocsijában újra átélte lakonikus randevújuk gyilkos érzelmeit. Legalább most az egyszer velem, csakis velem foglalkozott, gondolta. Most legalább nem beszélt sem a háborúról, sem a báljáról… Pontosan fél kettőkor Solange de Cléda belépett a kis gesztenyeligetre nyíló kovácsoltvas kapun. Amikor az ösvény közepén járt meglátta, hogy a ház bejárati ajtaja nyitva áll. Valaki figyelhette az érkezését, várhatott rá, hogy ne kelljen az esőben bebocsátásra várakoznia. Zavarta az eső, mégsem szerette volna ha eláll, mert a szürke, zord időjárás időtlen irrealitásba csomagolt az elmúlt három év élményeit. Felment a lépcsőn. A szíve a torkában dobogott. Nem szabad tétováznom!, bíztatta magát. Lábaira mintha szárnyak nőttek volna. Az emeletre érve megtalálta az első bal kéz felőle ajtót. Határozott csuklómozdulattal lenyomta a kilincset, és egyetlen nesz nélkül belépett a szobába. Fehér, tejszerű fény és erős, mámorító illat vette körül. A helyiség falait tubarózsa-rengeteg díszítette. A dekorációt a híres virágkötő művész, a La Ville de Paris fesztiváljainak ceremóniamestere, Grimiert rögtönözte aznap reggel. A növényeket a falak között átlósan kifeszített, egymást keresztező fehér és zöld, a levelekkel láthatatlanná tett zsinórok tartották. A szálak metszéspontjait aranyszínű cérnával erősítették össze, és ez az apró részlet az egész kompozíciónak napfényszerű ragyogást adott. A padlót fedő sötét, vastag mohaszőnyeg bársonyos uniformissal borította be a látványt. A kis toalettasztalka közepén egy csillogó ékszer tündökölt. Egy megrepedt, aranyból és rubinokból készült gránátalma - pontosan olyan, mint a Réve de Polyphile-ben leírt tárgy. A csodagyümölcshöz egy kicsiny, gyöngyökkel szegélyezett lapocska tartozott, amelyre a gróf jellegzetes, apróbetűs kézírásával egyetlen szót írt: Merci.

Solange egy pillanat alatt levetkőzött. Kinyitotta a gróf szobájába vezető ajtót és belemerült a sötétségbe. Egyet előrelépett, lába az ágyhoz ért. Szelíden, anyagtalan simulékonysággal lefeküdt a feszes lepedőre. Mozdulatlanná dermedt és megpróbálta szabályozni oldalát szaggató, izgatott lélegzését. Hanyatt feküdt, karjait összefűzte a mellén, és kínlódott, hogy lecsillapítsa érzéki izgalmát. Agya mélyéről makacsul előhúzott egy régi gondolatot: elképzelte halála óráját. Így nagy nehezen elérte, hogy élvezze a meztelen mozdulatlanságot. A kertből behallatszott a szél wagneri sóhajtozásaira egymáshoz dörgölődő esőáztatta faágak neszezése és az ablaktáblákat egy nedves rongy tompaságával szisztematikusan verdeső gallyak kopogása. Amikor az óra kettőt ütött Solange lebegve, akár egy madártoll, feltápászkodott és térdét az ágy széléhez szorítva megvárta, hogy mozdulatai visszanyerjék szilárd magabiztosságukat. A fénylő, virágfalú szobában felöltözött, a gránátalmát és a kis táblácskát a muffjába csúsztatta és mintha tündérek ragadták volna magukkal, egy sóhajtásnyi idő múlva máris a Rue de Babylone-on, a házában, a saját ágyában találta magát. Az átélt izgalom és a visszafojtott vágy könnyek formájában szakadt ki belőle. Mihelyt Solange távozott, Grandsailles gróf felkapcsolt egy gyenge fényű lámpást. A lepedők alig érzékelhetően megőrizték a nő testének körvonalait. A férfi számára hirtelen elviselhetetlennek tűnt Solange hiánya. Vágyai gyötrelembe süppedtek, szívében ellentétes érzelmek csatája dúlt. Elítélte Solange-ot, mert olyan készségesen engedelmeskedett neki; megvetésének hegyes tűje behatolt a nő iránt érzett tiszteletének hártyájába. Solange túlságosan is könnyedén ráállt, hogy meztelenül mutatkozzon előtte… Saját hevessége miatt bűntudatot érzett. Ő találta ki az egészet, és ő erőltette ezt a misztikus randevút. A végtelen gyengédség érzése küzdött benne a zord, elítélő gondolatokkal, és ez a kegyetlen párbaj, ez a vergődés végül könnyekben nyert feloldozást. Solange úgy feküdt mellette a sötétben, akár egy megalázott áldozat. De bármilyen heves volt is a szánalom, nem tartott sokáig. Grandsailles kaotikus és kétértelmű gondolatai végül utat engedtek egyetlen, egyre tisztábban alakot öltő, megalázó és elviselhetetlen érzésnek: a féltékenységnek. Bosszantotta, hogy halálosan féltékeny Solange-ra. Lángra gyújtotta vérét a gondolat, hogy a nő talán valaki másnak is olyan könnyedén odaadja magát, mint neki. A feltételezés egyre inkább kész, kétségbevonhatatlan ténynek tűnt előtte. Elképzelte, ahogy Solange a közös varázslat után szolgálatkészen Angerville vicomte karjaiba simul. Ez a röpke látomás nyilalló fizikai fájdalmat keltett a szívében. Olyan érzelgős vagyok, akár valami ostoba kamasz, gondolta leverten. Ezt csakis impotenciakomplexusaim visszatérése okozhatja. A hálószoba másik végébe ment, és a félhomályban töltött magának egy adagot az egyik folyadékból. Ahogy az ajkához emelte a poharat és nyelt, undorodva, fulladozva kiköpte a kortyot. Erősebb fényt gyújtott. Lehetséges, hogy a kanonissza hibázott? A kék címkés flaska állt a bal oldalon. Ott, ahol a másiknak kellett volna lennie! A két pohár sem a saját helyén állt... Grandsailles rossz előjelnek tartotta ezt a tévedést. Dühödten csengetett a kanonisszáért. A vénasszony a padlón heverő pohár és a gróf grimaszba húzódott szája láttán rögtön megértette, mi a baj. Hosszú ideig bámult a két flaskára, tévedése bizonyítékaira. Megdöbbenésében csak arra volt képes, hogy bűnbánóan ingassa a fejét. Végül memóriája mélyéről előkúszott hibájának oka. Már emlékezett: amikor legutoljára előkészítette a két italt… Igen, azon a délutánon tudta meg, hogy háború lesz! Csakis egy ilyen súlyos dolog okozhat zűrzavart Grandsailles gróf házában. Legalább egy háborúnak kell kitörnie ahhoz, hogy a használati tárgyak ne a megszokott helyükre kerüljenek vissza. - Jól van, kanonisszám - sóhajtott Grandsailles. - Úgy tűnik, ez a háború számomra nagyon keserű mellékízzel kezdődött el. A kanonissza kifelé indult. Aszott kezével végigsimított a lepedőkön, majd anélkül, hogy körbenézett vagy grimasz vágott volna - ki nem állhatta a tubarózsák illatát -, a "vetkőzőszobán" keresztül távozott. - Bolond Grandsailles! - mormolta a folyosóra lépve. - Az ember nem virágokkal csinál gyereket! Grandsailles eredetileg úgy tervezte, még elmegy hazulról, de most csak céltalanul lépkedett börtöncellának érzett szobájában. Egyszerűen képtelen volt elűzni agyából d'Angerville csinos arcának képét. Maga előtt látta a halvány, határozatlan vonalú bajuszt (amelyet mintha csak

kölcsönkért volna) és a tapintatosan kaján, egy Richelieu korában élt tanácsoséhoz hasonlító vonásokat. D'Angerville szinte észrevehetetlen, mégis felháborítóan gúnyos mosolya gyűlöletes álnokságba torzult. Grandsailles szabadjára eresztett képzeletében szibarita roncsnak látta magát, aki azt tervezi, hogy feleségül veszi Solange-ot, miközben d'Angerville, a vetélytárs továbbra is a nő szeretője marad. Agyában elszabadultak a szerelem oroszlánjai; a kanonissza, aki a szeme sarkából figyelte a hallba érkező urát, szinte már hallotta is a fenevadak bömbölését. A gróf hirtelen abbahagyta az izgatott járkálást, és íróasztala fiókjából magához vette revolverét. A vénasszony tudta ugyan, hogy Grandsailles reggel Angliába akar menni, és az útra valóban tanácsos magával vinnie a fegyvert, de a heves mozdulat láttán mégsem csak arra következtetett, hogy ura házon kívül akarja tölteni az éjszakát. Nem, ez az izgatott kapkodás nem óvintézkedésre vallott. - Már csak ez az utazás hiányzott! - mormolta Grandsailles, miközben felöltötte kabátját. Előző délután engedett Lady Chidester-Ames lángoló sürgetésének, és beleegyezett a látogatásba, de most már elvviselhetetlen tehernek érezte az egészet. A Solange-zsal töltött "szerelmes" éjszaka után csenddel és nyugalommal szerette volna körülvenni magát, de kénytelen volt betartani a másik nőnek tett ígéretét. A kényszer miatt levertsége hozzáadódott féltékeny idegességéhez. D'Angerville becstelen fráter!, zakatoltak a gondolatai. Taxiba szállt és a Montmartre egyik mulatójába, a Florence Night Clubba vitette magát. Tudta, Solange minden este benéz ide, és reménykedett, hogy most is ezt teszi. Tévedett. Átment a Maximba, és leült vigadozó barátai asztalához, amely Béatrice de Brantés sziporkázó szavainak fényében fürdött. Most még Béatrice-t is gyűlölte. Úgy idegesítette a hangja, mint egy hamisan daloló fülemüle csacsogása. Ráadásul Solange-ról beszélgettek, meg d'Angerville-ről, akiről kiderült, csak nemrég távozott körükből. - Ó, pedig még szerettem volna találkozni vele, mielőtt Londonba megyek! - szólt Grandsailles hevesen. - Mikor ment el? Megtudta, d'Angerville pontosan fél háromkor, hirtelen és sietve hagyta el a Maximot. Béatrice de Brantés kitörő vidámsággal belekezdett egy újabb anekdotába, amelynek főhőse Orminy herceg volt. Orminy fiatal korában végignézte az anarchista Gaillart kivégzését, amit szokás szerint hajnalban hajtottak végre. Hazafelé menet a herceg éppen soros szeretője háza előtt haladt el. Nem bírta türtőztetni magát, felvert a nőt kéjes reggeli szendergéséből, és vad szeretkezésre kényszerítette. Orminyt a jelek szerint szexuálisan is felizgatta a guruló fej látványa… - Ez a természet rendje - jegyezte meg Saintonges cinikusan. - Férfiak jönnek, férfiak mennek. Grandsailles a napkeltéig hátralévő néhány órát a vásárcsarnokba árut szállító sofőrökkel körülvéve, egy éjjel-nappal nyitvatartó bisztró kirakatüvege mögött ülve töltötte el. Leshelyéről jó kilátás nyílt d'Angerville házának mindkét bejáratára. A vicomte autója az épület előtt állt, tehát majdnem biztos, hogy otthon tartózkodott. A gróf remegő gyomorral várta, mikor pillantja meg Solange-ot, ahogy kilép valamelyik kapun. Ám ahogy hajnalodni kezdett, egyre groteszkebbnek látta a szituációt. Érezte, ahogy testében szétárad a szégyen, és egy gyilkos hangulat arra késztette, vessen véget neki. Elhatározta magát. Provokálni fogja d'Angerville-t. Ó, hogy eddig miért nem vette feleségül Solange-ot! Minden más nőnél jobban kellett volna imádnia. De már túl késő... Fél nyolckor feladta a várakozást. Dühödt léptekkel átment d'Angerville házához és becsengetett. A kaput kinyitó álmos lakáj megrémült a gróf szilaj tekintetétől. - Nagyon fontos ügyben járok! - próbált magyarázkodni Grandsailles. - Vezessen a vicomtehoz! - Mivel jól ismerte a házat, nem várta meg a lakáj válaszát, és bejelentés nélkül berontott d'Angerville szobájába. - Mi történt? - kérdezte az ágyban fekvő d'Angerville. Összecsapta könyvét és cigaretta után nyúlt. - Úgy tűnik, mintha várt volna rám - Grandsailles látszólag visszanyerte megszokott modorát, de mivel nem készült fel arra, hogy esetleg tévedett, megpróbált időt nyerni, míg összeszedi magát. Nem azért rohantam ide ezen a hajnali órán, hogy hízelegjek, de higgye el, kedves Dick, ön az egyetlen, akire számíthatok! D'Angerville hosszú, kinyújtott karjai úgy feküdtek a puha pehelypaplanon, akár két izgatott, melankolikus agár.

- Most nincs időm magyarázkodásra - folytatta Grandsailles. - Egy órán belül Londonba indulok. Elképzelhető, hogy szükségem lehet önre, ezért addig nem nyugodhatok meg, míg meg nem ígéri, csatlakozik hozzám, ha kérem. - Feltételezem, Libreux-ről és a bányászatról van szó - mondta d'Angerville. - Rendben van, küldjön majd át egy táviratot, és mihelyt megkapom azonnal indulok. - Köszönöm! - Grandsailles fösvény módjára minden hálás ömlengést visszatartott, nehogy egy cseppnyi is a hangjába szivárogjon. D'Angerville könyvére pillantott. - Legalább nem lehet bűntudatom, hogy felébresztettem. Hiszen olvasott… - Igen - felelt d'Angerville. Elgondolkodott, és valami egészen másról kezdett beszélni. Nyugtalanít Solange de Cléda különös viselkedése. Még sohasem láttam senkit, aki hozzá hasonlóan elképesztően rövid időn belül két, teljesen ellentétes érzelem hatalma alatt élt. Tegnap késő délután váltam el tőle, és akkor még úgy sziporkázott, akár egy tűzijáték. Meg kellett ígérnem neki, hogy hajnali fél háromkor telefonálok, és folytatjuk megkezdett beszélgetésünket. Fel is hívtam, de alig értettem, mit mond, és egy mondatom közepén egyszerűen letette a kagylót… Nem, nem álmos volt, inkább mintha egy varázslat kerítette volna a hatalmába! - Rendszeresen altatót szed - mondta Grandsailles, és remélte, ez a magyarázat tompítja a Solange körüli rejtély élét. - Mit olvas? - Egy monográfiát. Janet írta Raymond Roussel neurózisáról. A kíntól az extázisig - felelte d'Angerville. - A clédaizmus egyik esete, igaz? - kérdezte Grandsailles kissé gúnyosan. - Clédaizmus… - ízlelgette d'Angerville a gróf nyelvújítását. - Ez valami elképesztő módon homályos és gyönyörű történet. - Felemelte a könyvet, majd jelezve, hogy befejezettnek tekinti a beszélgetést, a gróf arányos, izmos kezébe csapta szikár, csontos kezét. *** A Lady Chidester-Amesszel való, feltehetően utolsó találkozása Grandsailles legduhajabb élményeinek egyike lett. Hazafelé tartva a gróf a cigarettafüst ánizsködébe burkolva hátradőlt a vasúti kocsi ülésén, és a vonat mellett szelíden tovagördülő dűnékben gyönyörködött. Titokban gratulált magának bölcsességéért és nyugodt vérmérsékletéért. Ha valamivel is vérmesebb típus, biztosan megölte volna Lady Chidester-Amest. Áldotta a mennyből jött jószerencsét, hogy mégsem lett belőle bűnöző. Fejében ehhez hasonló különös és merész gondolatok keringtek, miközben szemét egy ősi szarkofágra emlékeztető felhőn pihentette. Grandsailles belemerült a fantáziálás élvezetébe. Maga előtt látta, ahogy ennek a felhőnek a közepén ott áll Lady Chidester-Ameshez nem fűződő viszonyának sírfelirata: CADAVERIBUS AMORE FURENTIUM MISERABUNDIS POLYANDRIEN (A szerelemtől őrületbe hajszolt megtört lelkek sírboltja.) A settenkedve rátörő álom bizonytalanságába a felhő-sírkő Adoniszéhoz hasonló szökőkúttá voltázott, és - ahogy a vonat átvágott egy kanyargó folyó felett - mintha a gróf látomásában ebből fakadt volna a víz ifjúságelixírt tartalmazó aranyló kígyója. A nagy fehér felhő hirtelen alakot váltott. Már Solange de Cléda nászágya volt, amelynek lábánál ott feküdt Lady Chidester-Ames halott, véres vadkanná változott teste… Grandsailles szilárdan eltökélte magában hogy visszatérte után amilyen gyorsan csak lehet, feleségül veszi Solange-ot. Rettenetesen fontos lett számára a nő boldogsága, és bimbózó vágyai tündöklő fényében az okkult szerelmi varázslat kísérletei csupán infantilizmusa utolsó, fájdalmat okozó üledékévé váltak. Kínzó cölibátusának denevérei riadtan menekültek a házasság tiszta fényű napjai elől. Már megértette, hogy mennyire szenvedhetett Solange a viszonzatlan szerelem terhe alatt, de azzal vigasztalta magát, azzal csillapította bűntudata lángjait, hogy a nem várt boldogság majd begyógyítja a nő minden sebét. Nem türelmetlenkedett, sőt, szerette volna, ha végtelen ideig elhúzódna utazása, hogy minél jobban belemerülhessen a képzelődés mámorába. A felemelő és kellemes gondolatok végre kiszakították az elmúlt hetek lidércnyomásos lelki káoszából. Már tudta, komoly veszély fenyegette. Veszélyben volt, mert úgy merült bele a félelmetes démonológiába, akár

egy bűzös mocsárba. Szinte eszébe sem jutott a bálja, pedig már csak egy hét volt hátra a nevezetes napig. A háború mintha az egészet egy ízetlen és álhazafias jótékonysági rendezvénnyé változtatta volna, amelyben a társaság csillogása csupán halvány pislákolás lesz. Emiatt nem is törődött vele komolyan új elhatározása most mégis káprázatossá tette előtte: a bál, ha másra nem is, de arra kétségkívül jó lesz, hogy bejelentse kézfogóját Madame Solange de Clédával! Intézőjén kívül senki sem tudta, mikor érkezik vissza Párizsba. Girardin az állomáson várt rá, hogy minél előbb hozzájusson a Libreux bányászatára vonatkozó londoni hírekhez. Grandsailles-t viszont annyira lekötötte az affér Lady Chidester-Amesszel, hogy teljesen megfeledkezett arról, hogy megszerezze a legfrissebb információkat. Most sem ezzel törődött, és mivel tudta, Maître Girardin mennyire ragaszkodik Madame de Clédához, alig tudta elfojtani mosolyát, amikor arra gondolt, a tervezett házasság híre milyen örömmel tölti el majd intézőjét. Grandsailles ragyogó hangulatban szállt le a vonatról. A dagályosra sikeredett üdvözlés után mindketten autóba szálltak, és a Hotel Meurice felé indultak. - Nagyon jó híreim vannak - mondta Girardin, megkínzott izgalma mélyéről szikrázva. - Semmi sem lehet fontosabb és jobb hír, mint amit én akarok mondani - felelt Grandsailles . De várjunk ezzel, amíg a szállásunkra érkezünk! Girardin elszontyolodva ajkába harapott. Amikor megtudta, hogy Solange de Cléda megvásárolta a Moulin des Sources-hoz tartozó birtokrészt, Grandsailles-t leírhatatlan düh kerítette hatalmába. Kifelé mégis lakonikus nyugalmat színlelt. - Jól van! - mondta érzelmek nélkül. - Ezzel a tettével Madame de Cléda elvesztette tiszteletemet és barátságomat. Hiába próbálta türtőztetni magát, a szemében égő szikra láttán Girardin tudta, hogy ismét előkerült a régóta eltűntnek hitt Grandsailles. A bosszúálló, a könyörtelen szívvel és elementáris erővel megmásíthatatlan döntéseket hozó Grandsailles! Maître Girardin a végletekig megdöbbenve figyelte a grófot. Bár tudta, hiábavaló lenne azzal próbálkozni, hogy lecsitítsa Grandsailles dühét, mégis megkockázatott egy óvatos ellenvetést. - Nem szabad elfelejtenünk, hogy legádázabb politikai ellenfele így többé már nem árthat önnek. Libreux jóindulatú, baráti kezekbe került. - Madame de Cléda többé nem a barátom - felelt Grandsailles, és már el is készült egy rövid levéllel, amelyet egy leragasztatlan borítékban átnyújtott Girardinnak. - Bizonyára hamarosan találkozik új megbízójával. Kérem, ezt adja át neki. A levélben ez állt: Madame, Pierre Girardinon keresztül éppen most jutott tudomásomra, hogy a Moulin des Sources birtokjoga az ön tulajdonába került. Tudatom Önnel, helytelenítem az okokat, amelyek erre a tranzakcióra késztették. Lehet, hogy vagyoni helyzete lehetővé teszi, de egy Grandsailles szívét ilyen eszközökkel nem lehet megszerezni! Kérem, többé ne soroljon barátai közé. Hervé de Grandsailles gróf Amikor Solange de Cléda azonnal, még Girardin jelenlétében elolvasta a levelet, úgy elsápadt, hogy az intéző ijedten lépett melléje. Solange átnyújtotta neki a levelet, ám Girardin elutasította. Nem akarta megismerni a tartalmát. - Szeretném, ha mindenről tudna - mondta Solange. - Soha még csak eszembe sem jutott olyasmi, amivel a gróf most megvádolt. Öt perc elegendő lenne, hogy szétoszlassam a félreértéseket! Kedves barátom, ezennel meghatalmazom, hogy ezt ismételje meg a grófnak, ha bármilyen rám vonatkozó kérdést feltesz önnek. Büszkeségem nem engedi, hogy személyesen kérjek tőle ilyen találkozót! Maître Girardin azonnal visszarohant Grandsailles-hez. - Gróf úr, Madame de Clédát mélyen megdöbbentette az ön levele. - Tudatta önnel a tartalmát?

- Nem, uram. Csak annyit mondott, valamilyen iszonyatos félreértés van kettejük között, amit öt perc leforgása alatt képes lenne tisztázni. - Találkozom vele - határozott Grandsailles. - Kérem tőle, jelöljön meg egy neki alkalmas időpontot. Girardin távozása után Grandsailles a gondolataiba mélyedt. Vajon mit eszelt ki Solange, hogy igazolja magát? Semmi olyat nem találhatott, ami akár a legcsekélyebb érvként elfogadható lenne. Megpróbál valamilyen szentimentális kibúvót találni, mert el akarja kerülni a szégyent, hogy nem jelenhet meg a bálomon. Micsoda kitartó hangyamunka!, gondolta, és egy gúnyos mosollyal is megerősítette Solange iránti megvetését. Tíz év telt el úgy ,hogy Solange nap nap után minden emberi és emberfeletti eszközt megragadott célja elérése érdekében. Férjül akarja kapni őt, hogy Grandsailles grófnő lehessen! Eleinte a presztízs és a büszkeség eszközeit használta fel mesterkedéséhez, és amikor rájött, hogy ezen a téren ő sokkal erősebb nála, taktikát váltott. Látszólag alázatos áldozata lett, eljátszotta a viszonzatlan szerelemtől senyvedő nőt, buzgó önfeláldozást színlelt. De mindezt csak azért tette, hogy sajnálatot ébresszen őbenne. Solange nem átallott összeszövetkezni Girardinnal, és démoni késztetéstől hajtva egyre csak mászott, kúszott, mindig előre, hogy elérje célját és elvakítsa őt. És ő, a naiv gróf, akinél még Libreux bármely parasztja is fortélyosabb, már majdnem beleesett a csapdába. Megsajnálta Solange-ot, a nőnek pedig sikerült elkápráztatnia, de ami még rosszabb: magába bolondítania őt! Olyannyira, hogy még most, még a lelkét bénító gyűlöletréteg alatt sem szűnt meg benne az álnok nő iránti vágyakozás. Tökéletes, hibátlanul kivitelezett cselszövés volt, merengett. Viszont oly kevéssé ismer engem, hogy az utolsó pillanatban mégis elkövetett egy durva, megbocsáthatatlan pszichológiai hibát. Azt hitte, véglegesen a hatalmába keríthet, ha valamilyen anyagi érdek segítségével rámerőlteti magát. Jól van, arra aztán várhat, hogy meghívjam a bálra! Ebben a percben Pierre Girardin újra visszatért. Lélekszakadva rohant, és gyermeki szégyellőséggel próbálta eltitkolni izgatottságát. - Nos, mikor lesz az az ötperces megbeszélés? - kérdezte Grandsailles ingerlékenyen. - Tíz nap múlva, délután hatkor a Madame Rue de Babylone-i lakásán - felelt Girardin, és közben egy darab papírra is felírta az időpontot. Grandsailles meghökkent, értetlenkedve ismételte: - Tíz nap múlva? - Érthető! Madame de Cléda bizonyára csak a bál után akar találkozni - felelte büszkén az intéző. - Bizonyára - ismételte Grandsailles, és búcsúszó nélkül, felzaklatva és megsértve visszahúzódott szobája magányába. Micsoda? Megint büszkeségháború következik? Erről van szó! Solange nem kíváncsi a báljára…! *** Az ópiumként védelmező Maginot-vonal bástyái mögött Grandsailles gróf végül megrendezte a bált. Tíz, várakozásban töltött nap a legnagyobb tehertétel, amit egy Solange-hoz hasonlóan szerelmes asszony magára vállalhat. Reménytelenül kapaszkodott a távoli, utolsó reményt adó találkozóba, amely talán mégis boldogsághoz juttatja végre. Nem azért halasztotta így el a randevút, ahogy Grandsailles hitte. Ha valaki, hát ő szerette volna ha minél előbb sor kerül rá, de tapintatos akart lenni. Minden zavaró tényezőt ki akart zárni, ami akár a legkisebb félreértéshez is vezethet. Így próbálta szétoszlatni a Grandsailles háborgó lelkét elsötétítő vad gondolatok fellegeit. Tudta, a gróf minden szempontból megvizsgálja cselekedete mozgatórugóját, mindent figyelembe vesz, csak egyről feledkezik meg: az ő szerelméről. Micsoda akaraterőt kellett magára erőltetni annak érdekében, hogy kibírja ezt a tíz napot, és az idő tovalebbenjen! Sohasem bocsátotta volna meg magának, ha a mindent eldöntő pillanatban kedvezőtlen fényben, teste szépségét és lelke becsületességét elfedő körülmények között kellene megjelennie Grandsailles előtt. Egyre rendíthetetlenebbül, önként kérte a kínt és a szenvedést, hogy valóban olyan lénnyé válhasson, amilyet égő képzelete felfedezett - olyanná, akihez a gróf akár varázslat árán is kötődni akar.

Megkezdődött Solange de Cléda szünet nélküli tortúrája, hogy elválassza lelkét testétől, de úgy, hogy egyik se csorbuljon, másik se hervadjon. Tudta, minden szenvedéséért kárpótolni fogja az a dicsőség, ha eléri célját az alatt a bizonyos öt perc alatt. Öt perc alatt kell térdre rogynia a férfi előtt, de úgy, hogy ugyanazon a magas piedesztálon maradjon, mint ő. Már tudta, semmi szégyen sincs abban, ha a szerelem megszenteltsége nélkül fedi fel meztelenségét, semmi megalázó sincs abban, ha térdre borul Grandsailles magas lelki talpkövén. Mi szégyellni való lenne hát abban, ha lefekszik saját illúzió-sírkövére? A világon mindent meg lehet ismételni, mindent el lehet halasztani. Mindent, kivéve a váratlanul és könyörtelenül érkező halált. A tíz, félelemmel és rettegéssel teli nap tovaúszott, és végre elérkezett a találkozás pillanata. Solange gyönyörű és magasztos volt, akár egy királynő. Teste és lelke megtisztult a várakozásban. Semmit sem lehetett találni rajta és benne, amit ne tervezett volna meg előre. Bízott benne, hogy tisztasága könnyedén lefegyverezheti majd Grandsailles még oly vad gondolatait is. Nem tanulta be előre a szavait, úgy gondolta, a szíve beszél majd helyette. De a legrosszabbra egyetlenegyszer sem gondolt, a legrettenetesebbre nem készült fel. Hat óra körül megérkezett Maître Girardin, hogy közvetítse a gróf bocsánatkérését és bejelentse, Grandsailles sürgős angliai útja miatt nem tud eljönni a találkozóra. Mivel otttartózkodása hónapokig is elhúzódhat, őt, Girardint bízta meg azzal, hogy visszaérkezésének időpontját tudassa majd Solange-zsal. Hónapok! Solange tudta, ez mit jelent. Úgy élte meg az elmúlt tíz napot, mintha megannyi évet hagyott volna maga mögött. Tíz évnyi feltámadás nélküli kálvária… Ám mivel volt egy parányi reménye, élt és várakozott. De most… most kérlelhetetlenül újraindulnak mindennapi szenvedései. Altatóval kínjai határán túlra sodortatja magát, és minden reggel a gyógyszerek amnéziájától megbénítva ébred. Amikor aztán hirtelen magához tér, még kegyetlenebbül sajog boldogtalanságának sebe. Miközben szerencsétlen lelke átkel vágyai poklának tornácán, szépséges, meztelen testét átengedi két masszőre négy gyúró, rázó, tapogató, nyomkodó, dörzsölő és döngölő, csontos és könyörtelen kezének, majd miközben állkapcsa fájó izmaival automata módjára rágatja a gondosan ellenőrzött és vitaminozott, precízen kimért ízetlen ételt, arra gondol, legszívesebben éhen halna. Ezután másodpercekre kiszabott pihenés következik. Hosszú kezelések a halottasház atmoszférájú szépségszalonban, kidolgozott, temetéshez hasonló ceremónia; a szemfedő alatti fuldoklás, a sírgödörbe eresztés ünnepélyes mozdulatait imitáló, egykedvű, simogató paskolások; balzsamok és krémek rothadó húshoz hasonló olvadt habzása… A legrosszabb mégis a feltámadás, a könyörtelen táncórák mennybemenetele: minden perdülést megalázó elesés követ; lábujjhegyen állva, megfeszítve, a ritmus göcsörtös keresztjéhez szegezett széttárt karokkal; ugrás, lehajtott fej az akrobatika Szent András keresztjén… Solange de Cléda, mit művelsz a testeddel? Solange de Cléda, mit művelsz a lelkeddel? Nem vagy könyörületes egyikkel sem! Meg is kapod érte a jutalmadat: a társaság neked hízeleg, a festők és költők extázisba esnek enigmatikus pillantásodtól, a balettmester imába foglalja hajlékonyságodat, a kozmetikus csodálja arcod szeplőtlen tisztaságát. De én látom a valóságot is, Solange de Cléda! Szobád magányában térdre rogysz bálványod gondolata előtt. Olyan vagy, akár a vágyakozó, haldokló, misztikus nők, akiket El Greco örökített meg ecsetjével: a te szemeid is a soha véget nem érő sírás patinájától csillognak, és mégis kemények, áttetszők, akár az extázis kagylóhéja. Vágyad mártírságában minden gesztusodtól megrázkódsz, minden mozdulatod gyötrelmed kútjának ürességébe hulló, kifent tőrré változik, és a penge ott marad a mélyen, rezegve… Köhögnöd kell tőle, és sebed tovább reped; már szándékosan köhögsz, teljes erődből, hogy kirázd magadból a szívedbe döfött kardokat. Olyan mélyet sóhajtasz, hogy attól félsz, elveszted lélegzésed ütemét; aztán nem lélegzel, hogy véget vess életednek. Lüktetnek az erek a nyakadon, a fejed már-már szétrobban; minden újabb perc győzelem, de végül mégis menthetetlenül belezuhansz lélegzésed kemény, fényes, melleidet görcsösen rázó örvényeibe, és oldaladba fájdalom hasít… Solange de Cléda különleges esettel ajándékozza meg a pszichiátriát. Elméje legfájdalmasabb aberrációja, hisztériája görcsös rángatózása is csak eszköz számára, hogy biológiai funkcióit még szabályosabbá tegye. Minden egyes nappal egyre jobban szétválik szomatikus lénye személyiségétől, és megközelíti a klinikai abszurditást, a test és a lélek abszolút elkülönülését.*

* Figyelemre méltó tény, hogy a fizikai állóképesség mértéke még az "egészséges" embereknél is összefüggésben van a szellemi hanyatlással. Így Napóleonon, és sok más, általam analizált ú.n. "tettek emberén" is felfedezhetőek a clédaizmus nyomai, amikor is az elme nemcsak független a testtől, de azzal éppen ellentétesen működik. Ez megcáfolja a régi feltételezést, miszerint "a test a lélek tükre". Miközben a gróf visszatértét várta, Solange de Cléda paranoiás hajlamainak minden erejével a természet törvényei ellen fordult. Hajszolta magát, és szép fokozatosan lelki szörnyeteggé mutálódott.

*** Veronica lábujjhegyre áll, hogy jobban halljon. Kezdetben csak olyan volt, akár egy szúnyog kitartó zümmögése, majd a hang folyammá szélesedve hömpölyögni kezdett, és azonosíthatóvá vált. Veronica lekapcsolta a gázt és a villanyt. Ez csakis a légiriadó jelzése lehet! Hirtelen öröm áradt szét benne; tudatalattija mélyén éjszakákon át már titkos türelmetlenséggel várta egy ilyen esemény bekövetkeztét. Az ajtók úgy csapódtak be a házban, mintha Hitler dühös ökölcsapásai zúdulnának egy asztalra. A lépcsőház kútjából felhangzottak a lakók elfojtott szavai - mintha diók görögnének egy üres asztalfiókban. A sziréna vijjogása felerősödött és megrengette az ablakokat. Veronica már rég összepakolta toalettfelszerelését, és készen állt. Hónapok óta csak erre várt, mégis meglepetésként érte a dolog. Csakis így fordulhatott elő, hogy azt a cipőt viselte, amelyiket egyáltalán nem szeretett. Kutatva körülnézett a szobában, végül gázmaszkját pántjánál fogva a vállára vetette, és mosolyogva lement az óvóhelyre. Lent mindenki ugyanezt az elfojthatatlan mosolyt viselte az arcán, bár sokan megpróbálták komollyá, a helyzethez jobban illővé rendezni vonásaikat. Az első légiriadó zaklatott illúziója és nyugtalansága mintha mindenkit újra gyermekké változtatott volna. Úgy hírlett, a modern bombázók mindent képesek porrá zúzni, ezért a veszély fenyegetése alatt a sötét pince mélyén mindannyian átérezték az anyaméh védelmének végtelen gyönyörét. Az emberek betakarták egymás lábát, párnákra dőltek, zsákokra kuporodtak, és bonyolult, várakozó testtartásokat eszeltek ki. Madame Maurel, a házmester feketekávét kínált körbe; valaki kinyitott egy üveg bort; egy doboz ropogós kekszet adtak kézről kézre. A figyelem elsősorban a kényelemre összpontosult. Veronica nem ült le. Némán várakozott. Csak fehér, kikeményített pongyoláját viselte, és csupán egyetlen ékszert, egy kicsiny, gyöngyökkel kirakott keresztet, amelyen három pici gyémánt jelölte a Jézus testébe vert szegek helyét. A medál szinte láthatatlan platinaláncon függött, pontosan a lány szegycsontja gödrének kis, selymes fészke közepén. Amikor Baba kísérője, Madame Ménard d'Orient karjára támaszkodva belépett, Veronica makulátlan, a XVII. században épített pince boltívbe hajló falaival keretbe foglalt alakját inkább egy legendás apácafőnöknőéhez, semmint egy vele egy korban élő emberi lényhez hasonlíthatta. A lány a nyirkos, omladozó falhoz támasztotta a hátát, kilépett egyik cipőjéből, és meztelen talpát a másik lábára tette. Baba hosszú ideig meredt erre a tompán fénylő, finom kék erekkel átszőtt lábfejre, amelynek ujjait a vöröses bőrkeményedések legenyhébb stigmája sem szentségtelenítette meg. Mintha minden egyes falanxot maga Raffaello festett volna. A nagyujj úgy vált el társaitól, mintha egy láthatatlan szandál szíjai feszítenék szét. Baba nézte, nézte, de a külső szemlélő úgy láthatta, csak bőrsisakja súlyának engedelmeskedve hajlítja előre fejét, csak a nehéz maszk kényszeríti rá, hogy tekintetét mereven előreszegezze. Ám valójában egész lelkével belemerült a szemlélődésbe. Élete nagy részében repülőgépe páncéljába bújva, géppuskával felszerelve a felhők között száguldozott, de azt a szépséget, amit az égen keresett, csak most találta meg egy földalatti óvóhelyen, egy egyszerű, meztelen láb látványában. Mély merülésük után akár a felszínre levegő után kapkodva felvergődő gyöngyhalászok, Baba szemei lassan felfelé mozdultak, és végigvizsgálták Veronica szűziesen eltakart testét. Ahogy azonban a lány nyakához ért, pillantása újra megmerevedett, és ráfeszült a gyémántos gyöngykeresztre. Veronica kiegyenesedett, élénkséget erőltetett arcára, hogy megtörje Baba tekintetének dermedtségét. A tekintetét, amit egybe akart forrasztani a sajátjával. A riadót lefújták - az idő gyorsan telt. Miközben vágyuk tündöklő fullánkjait egymásba mélyesztették, egyfolytában a fenyegető eget faggatták, mikor kerülhet sor következő néma idilljükre. Veronica arcának mozdulatlansága legalább olyan hermetikusan elzárta érzelmeit a

külvilág szeme elől, mint Baba maszkja, de szerelme többé már nem ismerte sem az irtózást, sem a kíváncsiságot. Veronica tudta, bármi rejtőzzék is a maszk mögött, semmi sem csökkentheti kiteljesedett, állandósult érzéseit. Ha el akarta képzelni Babát, csak a saját arcát kellett a fiú maszkja mögé látnia, mert már ő volt - Baba. És Veronica médiumszerű lelke már a jövőt is látta. Ez a háború elválaszt minket egymástól, de egy év múlva újra találkozunk majd. Talán Amerikában... Az arcát sebhelyek fogják elcsúfítani, de semmi sem törheti meg a tekintetét. Talán sántítani is fog... Testének súlyát egyetlen láb tartja majd, mint az ősi szobrokét… Első hosszabb együttlétük után a Veronica és Baba között létrejött néma kapcsolat továbbra is csak a véletlen lépcsőházi találkozások és az óvóhely idilli biztonságában erősödhetett tovább. Aztán az események hirtelen felgyorsultak. Betka ösztönösen kivárta az utolsó percet, de végül vissza kellett térnie Párizsba. Érkezése után - bár lehetetlen megfogalmazni, miben nyilvánult meg ez a változás - kihűlt a Veronicához fűződő, egykor oly forró barátsága. Továbbra is együtt éltek, de Betka megtagadta, hogy a riadók során lemenjen az óvóhelyre. Egyikük sem hozta szóba Babát. Betka, egyre kevésbé titkolva és egyre gyakrabban, ellátogatott Cécile Goudreau barátai közé, és mindinkább rászokott az ópiumra. Veronica ezzel sem törődött túlzottan, és közömbössége csak mélyítette Betka megkínzott lelkének sebeit. - Ha sikerülne megakadályoznunk - mondta egyszer Orminy herceg Cécile Goudreu-nak a kábítószerélvezők hittérítői buzgalmával -, hogy Veronica magával vigye Amerikába, Betka a háború egész idejére a miénk lehetne. A gyereknek majd találunk valahol egy otthont... Orminy herceg úgy vélte, Betkát nem lesz nehéz rávenni arra, hogy velük maradjon, és titokban már fel is támadt benne a vágy, hogy a szeretőjévé teszi a lányt. Egyre figyelmesebb volt hozzá, de mivel félt Veronicától, nem merte elhalmozni ajándékokkal. Miközben mindannyian idegesen vártak valamilyen meghatározhatatlan dolog beteljesülésére, miközben Veronica tántoríthatatlan jelleme saját megzavarodott álmai miatt annyira meggyengült, hogy nem ellenőrizte Betka egyre veszélyesebbé váló kapcsolatait - mindeközben a német hadsereg megkerülte a Maginot-vonalat. Mivel semmiféle effektív akadály nem állta útjukat, a hódítók megkezdték villámgyors és módszeres előrenyomulásukat. Erre a hírre az országban tartózkodó amerikaiak azonnal megkapták kormányuktól a Franciaország elhagyására felszólító hivatalos parancsot. Barbara Stevens lakosztályában Veronica megütötte az anyját. Kicsavarta a kezéből a telefont, a kezére vágott vele, hogy kirepült belőle a toll. A díványra szorította, és úgy tűnt, felcserélődtek a régi szerepek. Most Veronica sírt és remegett idegességében, miközben Barbara - megrémülve lánya példa nélküli dührohamától - a mellére ölelte és csitítani próbálta. Ez a féktelenül vad közjáték volt a betetőzése annak a végtelen vitának, amely anyát és lányát három napja szembefordította egymással. Veronica mindenáron ki akarta vinni Betkát és kisfiát Amerikába. Barbara akarta is, meg nem is, minden negyedórában megváltoztatta álláspontját. Szeszélyes önfejűségét csak tovább élezte a helyet komolysága. Eleinte kételkedett abban, hogy Betka útiokmányait a rendelkezésükre álló rövid idő alatt meg lehet szerezni. Veronica és Miss Andrews erre rendíthetetlenül végigjárták a hivatalok útvesztőit, és a csoda végül valósággá vált. A Betka utazását lehetővé tévő, Franciaország elhagyásához és az Egyesült Államokba való belépéshez szükséges iratok egytől egyig készen álltak, és Barbara íróasztalán sorakoztak. Ekkor történt, hogy Barbara hosszú csend után konok keménységgel újra elutasította, hogy magukkal vigyék Betkát. - A legtöbb, amit érte tehetek, hogy kitöltök neki egy százezer frankról szóló csekket. Ezzel megszabadítom magam minden további gondtól. - Felemelte a töltőtollát és elővette a csekkfüzetét. Veronica egyetlen szó nélkül, lángoló szemekkel anyjához lépett. Barbara a lánya közeledtére idegesen felnevetett, majd megvonta a vállát és nekilátott a csekk kitöltésének. - Soha nem lennék képes ekkora csalódást okozni Betkának! A pénzed most semmit sem segít! - kiáltott Veronica. - Te is nagyon jól tudod, a németek rá fognak jönni, hogy Betka az egyik antifasiszta szervezet aktív tagja volt! Barbara Stevens tétovázott. - Inkább az a baj - mondta végül -, hogy egyszerűen nem mered közölni vele, mit határoztam. Jól van, akkor megteszem én magam! - Felemelte a telefont, hogy felhívja Betkát, aki már egy órája a szálloda halljában várakozott a döntésre.

Ebben a pillanatban Veronica hosszú, hideg ujjaival szelíden megérintette anyja telefont tartó kezét. Barbara ijedten megremegett és elsápadt, de erőt vett magán és megpróbált ellenállni. Hiába. Veronica hirtelen megmarkolta a telefont, és akaratának vastüskéjét belemélyesztette anyja határozatlanságának korhadt fájába. Könnyeik balzsamával begyógyították egymás sebeit. Felhívták Betkát és közölték vele, magukkal viszik. Betka sírástól homályos szemekkel csókolta meg védelmezői kezét. Veronica és Barbara tenyere olyan óvón és hívogatón nyújtódtak feléje, akár a vadonatúj hajó teste, amelyen végül mégis átkelhet majd az óceán túlsó oldalára. - Rohanok, és hozom a kisfiamat! - zokogta Betka kitörő örömmel. - Nem. Én megyek el érte - mondta Veronica. - Veled megyek… - Nem! Itt maradsz! - jelentette ki Veronica határozottan. - Majd Miss Andrews elkísér. Ahogy Veronica előre látta, Betka lakását már megszállták a lány "barátai", akik felriadva távozásának hírére, odarohantak, és várták a visszatértét, hogy lebeszéljék az utazásról. Meg akarták akadályozni "baklövését", és "ellenük elkövetni szándékozott árulását". Cécile Goudreau, Soler és Orminy herceg, meg két, éppen egymást szidalmazó pederaszta zenész várakozott Betkára. Amikor azonban a lány helyett Veronica és Miss Andrews lépett be, a szobában visszaállt a rend, és udvarias, jeges némaság támadt. A csendet csak az öblös poharak csilingelése törte meg, amelyekből a vendégek azt a Napóleon konyakot vedelték, amit Betka nemrég kapott ajándékba Veronicától. Veronica átment a kisebb szobába is, de a gyereken kívül semmit sem talált, amit magával vihetett volna. Ölbe vette a kisfiút, átadta Miss Andrewsnak, majd körbenézett. Betka macskáját kereste, de sehol sem találta. Az első szobán úgy vágott át Betka elnémult, durcás arcú barátai között, ahogy a pitypang magja átvitorlázik a fekete mocsár mozdulatlan vize fölött. Könnyed antilopléptekkel lement a lépcsőn Madame Ménard d'Orient lakosztályához. Az ajtó előtt ráparancsolt Miss Andrewsra, várjon egy percig, majd becsengetett. A felső emeletről újra hallotta a díszes társaság minden korábbinál vadabb civakodását. Az ópiumcsapat tagjai idegrendszerük erősségétől függően reagáltak a történtekre: az egyik pederaszta zokogva sírt, és közben suttogva káromkodott, a másik ocsmányságokat ordítozott. Összetört egy pohár, és Cécile Goudreau szophoklészi tirádával csendet parancsolt. Valaki - vélhetőleg Orminy herceg - diszkréten behajtotta az ajtót. Madame Ménard d'Orient ajtaját egy cseléd nyitotta ki. Veronica belépett. A ház úrnője kitárt karokkal közeledett feléje. A csipkeruhájára tapadt macskaszőr-rengeteg arról árulkodott, most riadhatott fel szendergéséből. Veronica, mintha megfeledkezett volna minden illemszabályról, rögtön a lényegre tért. - Megengedné, hogy egy percre egyedül maradjak…vele? - Az utolsó szót szenvedve nyögte ki, és hagyta a levegőben lebegni. Madame Ménard d'Orient meglepődött, de engedelmesen, kopogtatás nélkül szélesre tárta a szalonból nyíló egyik ajtót, és miután meggyőződött arról, hogy Baba nem alszik, bevezette Veronicát a szobába. Nesztelen léptekkel kiosont, magukra hagyta a fiatalokat. Baba egy karosszékben ült, háttal Veronicának, de a vele szemközti falon függő tükörből jól láthatta a lányt. Éppen így fogom én is észrevenni őt a következő találkozásunk napján, gondolta Veronica. Baba nehézkesen felemelkedett. Meglepődött Veronica váratlan érkezésének merészségén, de közben hálás is volt neki a látogatásért. Már hallott arról, hogy a lány elutazik, és tudta, most búcsúzni jött. Veronica tétovázás nélkül a kezei közé fogta a fiú sisakos fejét, és egy másodpercre a maszk szájnyílásához préselte ajkait. Mozdulatlanná dermedve néztek egymásra. Baba, mintha szégyellné, hogy csak egy sokatmondó pillantással képes kifejezni érzelmeit, lehajtotta a fejét. Veronica a fiú fölé magasodva mozdulatlanná dermedt, de közben minden izma remegett. A kibírhatatlan helyzetnek néhány rövid perc elteltével a lány vetett véget. Felemelte hosszú karjait, és az imádkozó sáskák jellegzetes pózát magára öltve az álla alá rántotta a kezét. Hirtelen elhatározástól hajtva megmarkolta a nyakában függő gyöngyös-gyémántos keresztet, és nyugodt

mozdulattal, egyre jobban feszítve a láncot, húzni kezdte. A vékony platinafonal elszakadt. Veronica a még mindig szobormerev Baba kezébe nyomta a medált. A lépcsőházban Miss Andrews és Madame Maurel, a házmesterné már türelmetlenül vártak Veronicára. - Ha lekési a mai vonatot, holnap talán már késő lesz… Mindketten megkönnyebbülten sóhajtottak fel, amikor meglátták a lányt. Ebben a pillanatban a felsőbb emeleten érdes nevetés harsant, és a lépcsőfordulóban egy villanásnyi időre feltűnt az egyik pederaszta. Betka selyemzsebkendőjével egy lámpaernyőt kötött a fejére. Amint észrevette, hogy lentről látják, zavartan visszakotródott a megszállt lakásba. Veronica szinte alig észlelte ezt a bohóc-kísértetet. Még mindig a Baba szobájában átélt események hatása alatt állt, és egy holdkóros lépteivel távozott. El sem köszönt a házmesternétől, aki a Miss Andrewstól kapott ötszázfrankost gyűrögetve, elképedve nézett utána, így kiáltva: - Tant pis pour son coeur… ce n'est pas on pays! Veronica Stevens arcát Amerika felé fordította, és Lót feleségével ellentétben nem nézett vissza. Magáévá tette azt a biológiai elpusztíthatatlanságot, ami annak az erős, legyűrhetetlen földnek a sajátja, ahová tartott. Hazaindult. *** Június 11-én, többhónapos távollét után, Londonból való visszaérkezése másnapján Grandsailles grófot inasa ébresztette fel a Hotel Meurice-beli lakosztályában. Grimard bejelentette, Orminy herceg várakozik a szalonban, és látni szeretné a grófot. - Vezesse be! - mondta Grandsailles. Felült, hátát a párnáknak támasztotta, és amikor Grimard elhúzta az ajtófüggönyöket, szembetalálta magát a sárgás fogú, lómosolyú herceggel. Orminy lovaglóruhába öltözött és kezében rövid ostort tartott. - Most estem át életem legsötétebb éjszakáján - mondta. - Visszahajtotta a paplant, és leült Grandsailles ágyának szélére. - Tudod, Olga Rue de Rivoli-i lakásának ablakából csodálatos látvány nyílik a Place de la Concorde-ra. Nyugodtan végignézhettem a német csapatok bevonulását... - Ha valaki, akkor én aztán valóban el vagyok zárva a külvilágtól! Grimard, ez a tapintatos gazfickó egyetlen szóval sem említette, hogy megszállták Párizst! - kiáltott fel Grandsailles, és megpróbálta kivenni az ostort d'Orminy kezéből. - Hát, öregem… Én láttam Hitler első katonájának megérkezését - mondta a herceg. Középmaga volt és eléggé vékony testalkatú. Hajnali fél öt körül lehetett. Ebben az órában még teljesen néptelen a Place de la Concorde. Még a kutya se jár arra. Vagyis… volt ott egy macska, egy szürke macska. Óvatosan, szinte kúszva haladt, és egyfolytában a Rue Royale felé tekintgetett. Hirtelen menekülni kezdett, mert az út végén megjelent egy motorkerékpáros. Mi nem, de a macska meghallotta a közeledtét. A katona egy lassú kört írt le a téren, középen megállította a motorját, és leszállt. A zsebéből elővett két jelzőzászlót. Felemelte a karjait, és mintha csak egy naponta ismétlődő mozdulatsort hajtana végre, karmesterként gesztikulálva jelt adott, és irányítani kezdte a megélénkülő forgalmat. Megérkeztek a nácik motorizált egységeinek előőrsei. Nyugodt, folyamatos sorokban jöttek. Harckocsik jobbra, teherautók balra. Olyan volt, mint mikor az ember hideg és meleg, egyforma vízsugarakkal tölte meg a kádját… Hajnalban kezdték a bevonulást, és csak nem rég fejezték be. - Furcsa volt - folytatta Orminy, és ostorával megpróbálta lecsapni a pehelypaplan egy bizonyos pontja iránt érdeklődő, a szobában magányosan keringő legyet. - Furcsa volt látni azt a kistermetű fickót. Egy ellenséget! Mert ellenségünk, semmi kétség. Teljesen egyedül volt Párizs szívében, alig puskalövésnyire a tér körül álló házaktól. Nem én voltam az egyetlen, aki figyelte a mozdulatait, és nemcsak nekem támadt ilyen gondolatom. Ó, kedves barátom, bárcsak te is ott lehettél volna! - Nagyot sóhajtott. - Harckocsijaiknak és teherautóiknak ráadásul még a színe is förtelmes. Piszkos zöldesszürke az egész seregük. Valahogy túl sötét és túlságosan… mesterséges. Egyáltalán nem illenek a fecsketrágya színű Párizs gyöngyszürke árnyalatához. - Hirtelen úgy tűnt, mintha ennek a trágyának a levegőbe bocsátott ammóniája csalta volna szemébe könnyeit.

- Nincs ezekbe a német kurafikban semmi tapintat - mondta Grandsailles. Felállt, a köntösébe bújt, és visszament az ágyhoz. Orminy herceg közben áttelepedett az ablak előtt álló heverőre. - A szívük mélyén rajonganak értünk - folytatta a gróf. - Ha nem így lenne, akkor nem vették volna a fáradtságot, hogy ágyúikat maguk után vonszolva egészen Párizsig jöjjenek. Nem olyan az egész, mintha Párizs megszállásával akarnának öngyilkosságot elkövetni? - Ilyesmivel ne tréfálkozz! - mondta Orminy herceg elkomorodva. - Éppen mi szoktunk a legtöbbet az öngyilkosságról beszélni, és egyszer még így fejezzek be az életünket… De azért ráhibáztál. Hiszed vagy sem, ma reggel valóban megfordult a fejemben a gondolat, hogy végzek magammal. Nem, nem a kétségbeesés miatt. Ennyire pesszimista azért még nem vagyok. Inkább különös, lusta erőtlenség áradt szét bennem. Menekülnünk kell, és ezer nehézségbe ütközünk majd. Úgy éreztem, ez a megpróbáltatás rettenetesen sokáig fog tartani. Amikor a tükör elé álltam, hogy megborotválkozzam, a naponta sztoikusan végrehajtott művelet is emberfeletti erőfeszítést igényelt volna... Nem bírtam megtenni! Esküszöm, már azt latolgattam, borotválkozzam, vagy inkább metsszem el a saját torkomat… - Aztán inkább úgy döntöttél, hogy szakállt növesztesz - összegezte a herceg gyötrődését Grandsailles. - Igen! - kiáltott Orminy, és megsimogatta borostás állát. - Ha valaki úgy dönt, folytatja az életet, ez a első, amit el kell határoznia. A legtöbb dologban egy pillanat alatt megszülethet a döntés, és ezzel az élet improvizatívvá válik. De egy valódi szakáll megnövesztése időbe telik. Ezt a pólóruhát is azért öltöttem fel, hogy így kényszerítsem magam, menjek végig Párizson. A lovaimnak szükségük van rám, mert ha nem teszek valamit, a német hadseregnek lesz szükségük rájuk. Holnap elutazom Afrikába. Nem tartasz velem? Van egy birtokom Casablanca mellett. A házam mindig nyitva áll előtted. Ha pedig nem szeretnél belekeveredni az ópiumügyleteimbe, a rendelkezésedre bocsátom az öbölben horgonyzó jachtomat. Oda is nyugodtan beköltözhetsz. Cécile Goudreau már döntött. Velem tart. Ne feledd, Afrikában dől el minden! - Még hogy minden! - dühöngött Grandsailles. Végre megkaparintotta az ostort, amit most mérgében kettétört. - Mi bajod van? - kérdezte Orminy, és büszke volt rá, hogy látszólagos apátiáját is elmosó izgalmat tudott kicsiholni a grófból. - Eddig természetesen még semmi sem dőlt el. Pétain marsall 1918-ban a Somme-nál állította meg a németeket, most viszont Párizson nem jutnak túl! - Elég a tréfából! - kiáltott Grandsailles, és a herceg kezébe nyomta a széttört ostor két darabját. Orminy a kandalló párkányára tette a hasznavehetetlen eszközt, majd feszült figyelemmel és kidugott nyelvvel nyakkendője közepére próbálta igazítani gyöngyös dísztűjét. Grandsailles megvárta, míg befejezi, majd belekarolt. - Igazad lehet. A flottánk még megvan, és ott a gyarmati hadsereg is. Weygand, Nogues… De vajon Darlan mire készül? - Darlan opportunista - vélte Orminy. - Kénytelen lesz eljátszani a rá kiosztott szerepet. - Mi magunk sem tehetünk mást - jegyezte meg Grandsailles halkan. Az ajtó felé indult, és közben Orminyre villantotta az érzelmek halvány filmrétege mögé rejtett eltökélt pillantását. Búcsúképpen arcon csókolták egymást, és meglepő hevességgel összeölelkeztek. Megállapodtak, Afrikában találkoznak. Aznap este - Párizs német megszállásának első estéjén - Grandsailles grófnak fél hétre Solange de Cléda Rue de Babylone-i házába kellett mennie. Mivel a halál ridegen meghatározott óráján kívül a világon minden elhalasztható és megismételhető, Solange újra - és utoljára - felkészült Grandsailles látogatására és arra a beszélgetésre, amelyre a háború kezdete óta, már majdnem egy éve várt. Ó, milyen szélsőséges érzelmeket viselt el a szíve a vad lázadás és a könyörgő szelídség két végpontja között! Hihetetlen volt, hogy a szerelmesekre jellemző sebezhető és törékeny állapotban Solange lelkének tisztasága és melegsége még nem semmisült meg. Néha még a leggyorsabb segítség is elkésettnek tűnik annak, akinek szüksége van rá - nem nehéz tehát elképzelni, hogy milyen végtelennek érezhette Solange a hosszú, reménytelen várakozás időszakát. Már csak egyetlen dolgot akart: szerette volna, ha szerelme viszonzásra lel. Készen állt arra, hogy teljes, őszinte szívvel Grandsailles bocsánatáért esedezzen. Már meg sem próbálta megidézni büszkeségét, alázatos lett és eltűrt volna minden bántalmazást. Már nem érzett haragot kényura iránt. Megtörte őt a háború zaklatottsága közben

tétlenségre kárhoztatott várakozással eltelt hosszú idő. Már-már úgy érezte, hálával tartozik a sorsnak ezért az időtlen, gyötrő agóniáért, mert bármily hosszú ideig is sóvárogjunk valami után, a beteljesülés pillanatában más semmi sincs túl későn. Most valóban minden esélyük megvolt a kibékülésre, mert Solange-ban nyoma sem volt annak a méltóságnak és büszkeségnek, ami veszélyeztette volna ennek sikerét, és mert tudta, miként némítsa el és tiporja le emberi önbecsülésének tiltakozását. Többé nem védekezett. Önmagát, valós énjét adta, és ezáltal még gyönyörűbb lett, szándékai még tisztábbá változtak. Elhatározta, ékesszólóan fog könyörögni Grandsailles kegyelméért, őszinte sajnálata és megbánása érezhető lesz minden egyes szaván, és így talán lecsillapíthatja szerelme gyűlöletét. Gyenge volt, de oly sok vággyal és gyengédséggel töltötte fel magát erre az egyetlen pillanatra, hogy erősnek érezte magát. Amikor Grandsailles becsengetett a kapun, Solange képtelen volt uralkodni izgatottságán és kifutott a szobájából. A lépcsőfordulónál megállt és remegő kezét az ébenfa korlátot díszítő kristálygömbre kulcsolta. Lélegzetét visszafojtva hallgatta, ahogy a gróf szabályos ingaritmusú, bicegő lépteivel nekivág a lépcsősornak. Tudta, Grandsailles-nek legalább egy, talán két percre is szüksége lehet arra, hogy felérjen a második emeletre, de tekintetét máris a lépcsőház zöldes és fényes műmárvány falára szegezte, éppen arra a pontra, ahol a grófnak majd meg kell jelennie. A lépcsőfordulót világosságban fürösztő mesterséges fény melletti árnyéktócsában Solange megfeszült alakja egy Madonna-arcú, kétértelműen domborodó, félig állat testű, lesben álló szfinxre emlékeztetett. Végre feltűnt Grandsailles. Lovassági kapitányi egyenruháját viselte, és látszólag tudomást sem vett Solange-ról. Egyre csak haladt felfelé, felfelé, míg elérte a forduló előtti utolsó lépcsőfokot. Solange akaratát megfeszítve uralkodott magán. Nem sietett a férfi elé, sőt, amikor látta, hogy a gróf egyetlen baráti gesztussal sem üdvözli, még hátrébb húzódott. Az ajtó mellé, a falhoz tapadt, mintha így hívogatná látogatóját, lépje át szobája küszöbét. - Madame - kezdte Grandsailles, és már nem mozdult el a helyéről -, közös intézőnktől, Pierre Girardin-tól úgy tudom, ön azt állítja, öt perc alatt képes lenne tisztázni a közöttünk támadt feltételezett félreértést. Azért jöttem, hogy bebizonyítsam ennek ellenkezőjét. Egyetlen mentséget sem találhat, ami megmagyarázná tetté. Ön megpróbált engem házasságra kényszeríteni! - Az utolsó szavakat hangosan és hevesen ejtette ki. Mély lélegzetet vett, és kis szünet után hozzátette: Mellesleg holnap Afrikába utazom. Solange ajka megremegett, és úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit. De néma maradt, és pusztán egy végtelenül szelíd fejrázással fejezte ki az őt ért, szavakkal kifejezhetetlen igazságtalanságot, boldogsága balvégzetét. Talán ha Grandsailles látta volna ezt az arckifejezést… Talán akkor… Ám a gróf nem is pillantott a nőre, szemét a falra, a saját árnyékára szegezte, és csak arra várt, hogy lejárjon a kiszabott öt perc. Az érvek, a könyörgések, a tüzes szavak, amelyeket Solange oly sokszor, nap mint nap elismételt magában, most mind ott rebegtek az ajkain. Mégsem szólalt meg. Mi értelme lett volna a beszédnek? Grandsailles megfordult és lefelé indult a lépcsőn. Ebben a pillanatban Solange egy lépést tett feléje. Grandsailles megtorpant. Solange, az ájulás határán lebegve, kezét ab ébenfa korlátra kulcsolva a lehetetlen beteljesülésére várt. - Nagyon vigyázzon magára, kérem! - nyögte erőlködve, de mást nem bírt mondani. Grandsailles távozása után még sokáig állt megkövülten a korlátba kapaszkodva. Szemét a zöldes műmárvány falnak arra a pontjára meresztette, ahol a gróf eltűnt előle. Arca végtelen békét sugárzott, de ha valaki összeszedte volna bátorságát, és közelebbről is megvizsgálja, ha benéz a félig lehunyt szempillák alá, elborzadva fedezte volna fel üres tekintetét és iszonytató szemeit. A pupillák eltűntek, csak a szemgolyók fehérje látszott. A vak szobrokéra emlékeztető sima szemgolyók, amelyek ürességében benne volt minden, amit Salvador Dalí meg akar örökíteni és halhatatlanná akar tenni; benne volt e regény második részének címe. Nihil. Semmi…

5. Háború és megdicsőülés - Képtelen vagyok eldönteni, hogy holdfény fakad ezekből a falakból, vagy ellenkezőleg, az ezüstös sugarak hozzák létre az épületet - meredt Cécile Goudreau a herceg casablancai, fehérre meszelt villájára. - Milyen édesen illatoznak a jázminok! - tette hozzá valamivel később, és mélyet lélegzett az észak-afrikai holdfényes és tiszta novemberi éjszaka levegőjéből, amelyben ott rejtőztek az aktuális politika legfinomabb és legellentmondásosabb cselszövései. A kínlódó kitárulkozó és végül mégis megszabott irányvonalú politikáé, amely belépett a hold, az árnyak, a félárnyak és villámlások síkjába, oda, ahol lehetetlen volt nem összetéveszteni egy baráti arc éles fényét egy áruló vagy egy kém ábrázatának halovány visszatükröződésével. A hűség, a bátorság és a hitszegés olyan eszelős egységbe tömörült, mint az egyiptomiak imádott Szerápiszának három vicsorgó szája, a rettenetes fejen tátongó kutya-, oroszlán- és farkaspofa; olyan volt, akár az iszonytató fej, amely a megalkuvás fényes, tömör aranykígyóival díszített koronát viselte. És ez a sivatag szívébe ültetett magányos trófea megnyúlt, melankolikus árnyat vetített maga köré - olyan árnyékot, ami végül eltűnt, elpárolgott a történelem friss vérre szomjazó homokjában. Az afrikai intermezzo kezdetén minden kétértelmű, bonyolult és mégis könnyű volt, többé semmi sem tűnt lehetetlennek. Mégis, ha valaki meg akarta mozdítani a kisujját, el kellett nyernie a világ hatalmainak - ha nem is a jóváhagyását, de legalább toleranciáját és elnézését. Mindenki, aki ravaszul, simulékonyan és Machiavelli módjára tudott manőverezni a bonyolult intrikák látszólag kiszámíthatatlan pókhálójában, az átválthatott egy kedvezőbb mechanizmusba. Így az érdekek bűvésze félelmetes mesterré válhatott, aki - Archimédesz feltételezését igazolva - elérhette, hogy a világ kisujjának egyetlen lökésére meglódul. Ám ezt csak egy különleges ember érhette el, egy olyan személy, aki kérlelhetetlen és fanatikus döntéseket hoz, aki kételkedik mindenben, aki képes eltitkolni ténykedései valódi motivációit és szimpátiája megnyilvánulását, és aki ideiglenesen háttérbe szorított, hihetetlen eleganciájával fel tudja használni dühe villámait. Ez az ember Hervé de Grandsailles gróf volt legalábbis ő éppen ilyennek tartotta magát. Ám ha Grandsailles rendelkezett is a legtöbb képességgel, amire szüksége volt ahhoz, hogy fontos szerepet játsszon Észak-Afrikában 1941. végén, hiányzott belőle valami, ami legalább olyan fontos volt, mint a többi tulajdonság: az empátia. Sikerült elhitetnie magával mindent, és sikerrel is járt, de az együttérzés és a részvét hiánya miatt mindent túlságosan gyorsan ért el, és ez végül végzetesnek bizonyult. Grandsailles gróf november elején érkezett Észak-Afrikába, és azonnal birtokba vette Orminy hercegnek a part közelében, egy kis öbölben horgonyzó jachtját. - Nagyon megadja a módját! Átkozottul hivatalosnak tűnik az egész - jegyezte meg Cécile Goudreau, ahogy szobája ablakán kitekintve meglátta a hajóhídra őrként kiállított két tengerészt. A kanonissza a kabinokban megfelelő és elegendő helyet talált a gróf minden különleges mániájához, és a furcsa használati tárgyakat - köztük a szerelmi bájitalokat is - sikerült éppen úgy elrendeznie, ahogy Grandsailles azt a Chăteau de Lamotte-ban és a Bois de Boulogne-i, gesztenyefákkal körülvett kis házban megszokta. A kanonissza különben délutánonként ahogy korábban Le Nain egyik festménye szereplőinek pózában féltérdre ereszkedve, karját egy kenyereskosár köré fonva beszélgetett Libreux parasztjaival, most a téli napsütés ellen a feje fölé emelt újsággal védekezve úgy guggolt három élelmet hordó arab társaságában, mint Fortuny egyik képének alakja. És ha a kanonissza minden régi és újabb mozdulatát egy-egy festményhez hasonlítjuk, meg kell jegyeznünk, Grandsailles élete az utóbbi időben leginkább egy színházi előadáshoz hasonlított: Párizsban voltak a próbák, és Afrikában már-már felemelkedett a függöny, hogy a nézők elé tárja egy káprázatos melodráma díszleteit és szereplőjét. Afrikába érkezése óta Grandsailles gróf mintha megfiatalodott volna. Mozdulatai könnyedek és gyorsak lettek, és még bicegése is fürgévé vált ahogy ki- és beszállt a csónakba, amellyel a jacht és a part között közlekedett, és ahogy sarkantyús csizmájában szinte lábujjhegyen fel- és lement az Orminy villájához vezető márványlépcsőkön. Mértékletesen evett, és ennek köszönhetően teste

észrevehetően karcsúbb lett. Dühkitörései rövidek lettek és csípősek, akár egy korbács pattintásai, arckifejezéseit elpusztították akarata és szándéka lángjai. Cécile Goudreau és Orminy társaságához csak esténként, vacsoránál csatlakozott. A herceg tizenegy óra táján gyakran visszakísérte őt a jachtra, ahol aztán a két barát - egyikük uniformisban, másikuk civil ruhában - hajnali háromig belemélyedt titkos összeesküvésébe. Ekkor fogadták meglehetősen gyanús külsejű látogatóikat is. Orminy - aki Grandsailles-lel ellentétben ismert a jogot és az írott törvényeket - ilyenkor segített a grófnak kibogozni és megoldani azokat a bonyolult és számára szinte érthetetlen kérdéseket és problémákat, amelyekkel hirtelen szembetalálta magát. - Semmi szükségem sincs rá, hogy ismerjem a törvényeket! - üvöltötte Grandsailles ilyenkor. Mindent tudok, hiszen háromezer évnyi tapasztalatom van! Én egyidős vagyok a világgal! Orminy ilyenkor sárga fogú szájával sárga nevetésbe tört ki, és mielőtt nyugovóra tért összerendezte az iratokat és az íróasztalra terített papírokat, hogy Grandsailles majd tovább dolgozhasson a tervén. Az is az igazsághoz tartozik, hogy a gróf meglehetősen furcsa módon használta fel munkájához ezeket az iratokat. - Egyetlen törvény sincs a világon, ami egy valódi egyéniség kezében ne lenne a legteljesebb mértékig használható anélkül, hogy eltorzítaná. Ám azok, akik létrehozzák ezeket a törvényeket… Nos, velük éppen ellenkező a helyzet - vallotta. Ezt a rá jellemző, kivételesen jezsuita képességet, amellyel a saját számára megfelelővé tett mindent, még a legellenségesebb dolgokat is, ezt nevezte kegynek és "Machiavelli-talizmánnak". Machiavelli-mosolya - amelyet a legmetszőbbnek tartott, amire ember csak képes lehet - aztán megakadályozta abban, hogy sikere pillanatában kifejezze örömét, és lehetővé tette, hogy arca merev és komoly maradjon. Grandsailles-t Vichy fontos és különleges feladattal bízta meg: az Észak-Afrikából érkező import növeléséről kellett tárgyalnia, különös tekintettel a cukorra és a gyapjúra. Monsieur Edouard Cordier - aki nem hagyta el Franciaországot - támogatása felbecsülhetetlen értékű volt, és lehetővé tette a gróf számára, hogy morálisan és materiálisan is képviselje a legnagyobb francia gyárosok érdekeit. Mindettől személye roppant fontos lett, és még olyan területeken is értékelték, amelyeknek létéről korábban semmit sem tudott. Megnövekedett befolyását, jelentőségét és hatalmát arra akarta felhasználni, hogy politikai intrikáit még hatékonyabban és könyörtelenebbül vihesse végbe. Közelgett az a pillanat, amikor végre sikereket ért el álcaként használt küldetésében, miközben szünet nélkül folytatta sokkal homályosabb ténykedéseit. A körülmények szükségessé tették, hogy hamarosan Máltára utazzon. Alig bírta magában tartani dühét, amikor Orminy, meghallván tervét, sorolni kezdte a leküzdhetetlen nehézségeket, amelyek az utazást lehetetlenné teszik. - Először is: hogy fogsz eljutni oda? Találnod kell egy megfelelő repülőgépet és hozzá pilótákat, és… - Te fogsz elvinni! - vágott közbe Grandsailles. Hátrakapta a fejét, hogy elkerülje Orminy rossz szagú leheletét, és ezzel a heves mozdulatával megpróbálta feléleszteni a herceg kisebbrendűségi érzését. - Vagy nem repültél tíz évig? Nem vagy pilóta? Nincs hadnagyi rangod? - Már régóta nem vagyok aktív szolgálatban, és gépem sincs. - Az egyenruhád megvan, igaz? - Ezt később még megbeszélhetjük, de nem hiszem, hogy képes lennék a dologra. - Beszéd közben Orminy herceg elhátrált Grandsailles-től, és nehézkesen, mintha szűnni nem akaró, rettenetes fájdalom gyötörné, az íróasztal mögé ült. - Az időjárás kedvező - lépett a gróf a kabin kerek ablakához. A hold fénye az arcára esett, és őszbe forduló haját beezüstözték a hideg sugarak. - Most el tudom képzelni, milyen leszel ha majd megöregszel - nézett rá Orminy kedvesen. Nagyon keveset fogsz csak változni, és az is előnyödre válik majd. Grandsailles nem felelt. Néhány percig még engedem, hogy imádj engem, gondolta, azután megsértelek. Éppen megfelelő a lelkiállapotod ahhoz, hogy komolyan vedd. Gyengéd vagy és odaadó. Sajnálod magad, mert azt hiszed, halálod már nincs messze. Közben pedig meg vagy győződve arról, hogy én mindent túlélek. Meglegyintett a szentimentalizmus, barátom! Ez az a pillanat, amikor könyörtelenül le kell

csapnom rád, hogy felébresszem benned a küzdőszellemet, hogy mélységes megrázkódtatást okozzak neked, és ezzel serkentsem energiáidat... Meghajolsz előttem és teljesíted a kérésemet! Összelapulsz az akaratom előtt! Lapos leszel, akár egy szőnyeg! Elképzelte, hogy Orminy herceg repülő szőnyeggé változik, amely végül mégis elviszi őt Máltára, és a gondolatra nem tudta elnyomni a mosolyát. A mosolyt, amelyet már az első pillanatban megvetővé formált. Végül megtörte a hosszúra nyúló csendet. - Egy igazán bátor lélek - mondta kemény hangon - a jelen körülmények között nem merülhet bele olyan személyes érzelmekbe, amilyenek a te agyadon most átvillantak. Öngyilkossági komplexusod nem érdekli a történelmet. Most, amikor az én öregségemről beszélsz, csak magadra gondolsz. Nagyra becsüllek, de halálod nem rendítene meg. Ha nem lennél, legalább megmenekülnék attól, hogy tovább kelljen hallgatnom bűzös-bűnös titkaidat… Nem tudom, mondtae már valaki, de… jobban kellene törődnöd a fogaiddal. Orminy felpattan és távozott. Jól van, gondolta Grandsailles. Most Cécile Goudreau vállán kisírja magából a fájdalmat. Olyan, akár a gyerek. De még azelőtt dűlőre kell jutnom vele, hogy újra az ópiumhoz nyúl. Fogai káprázatos gardénia-fehérséggel villantak meg a holdfényben. Egy kicsit talán elvetettem a sulykot, de kemény szavaimat talán meglágyíthatom egy levélkével. Leült az asztalhoz és lendületesen írni kezdett. Kedves hercegem! Mélyen sajnálom iménti arcátlanságomat. Kevés ember kételkedhet morális bátorságodban és hazafias érzelmeidben. Bevallom és elismerem, igazságtalan voltam veled, de ha megérted, mennyire fontos számomra, hogy eljussak Máltára, az minden bocsánatkérő szónál jobban megmagyarázza majd hevességemet. Kérlek, gyere át hozzám. Az idő szorít, és már csak barátságodra számíthatok. Hervé de Grandsailles Amikor Orminy herceg visszatért a hajóra, hűvösen arcon csókolta Grandsailles-t, és egyetlen szó nélkül leült. A gróf egy percre nyugtalan lett, mert - bár csak a szeme sarkából figyelte az arcát látta, hogy Orminy várakozásával ellentétben nem sírt. Sőt, mintha jobb hangulatban lett volna mint korábban. Ezúttal a herceg hozta szóba Máltát és az utazást. - Nem akarlak elbátortalanítani - kezdte -, de ahhoz, hogy sikerrel járj, szükséged lesz öt ország hallgatólagos beleegyezésére, vagy határozott, nyílt engedélyére. Mindegyiket informálnod kell indulásodról. Ne félj, küldetésedet egyik sem nézheti rossz szemmel, mert többé-kevésbé mindegyik érintett a háborúban. - Nemcsak erről van szó. - Grandsailles élvezte a helyzet bonyolultságát. - A küldetésem sikeréhez az együttműködésüket kell megnyernem. Tudod, miben rejlik egy államférfi ereje? Az általános felfogással ellentétben nem az a feladata, hogy még jobban eltávolodjon meglévő ellenségeitől, hanem… éppen ellenkezőleg! Egyesítenie kell őket, rá kell vennie őket az együttműködésre. Az ellenségeket rá kell kényszerítened arra, hogy rázzanak kezet egymással, hogy azután közös erővel ellened támadhassanak. Közben persze tudod, minden próbálkozásuk eleve kudarcra ítéltetett, mert megegyezésük a tehetetlenségig gyengíti őket. De itt álljunk meg, mára elég ennyi. Ne mélyedjünk bele tovább a helyzet mérlegelésébe! - fejezte be egy sóhajjal. - Én nem teszek mást, csak hallgatlak és alávetem magam politikai ténykedéseidnek - mondta Orminy alázatosan. - Készítenél néhány jegyzetet? Gondolkozzunk el, kik lehetnek azok a különböző erőket képviselő személyek, akikkel a legrészletesebben és a legkielégítőbben meg tudnám beszélni a tennivalókat. Akár hivatalosan, akár baráti alapon. Orminy szétnyitott egy listát, amit eddig a kezében tartott.

- Majd ezen bejelölök mindent - mondta. - A briteknél… Igen. Náluk a Gazdasági Hadviselés Tanácsával kell majd egyezkedned. - Egyre inkább angolbaráttá válok, és ezt ők tudják a legjobban. - Ezt nem kell magyaráznod - mondta a herceg, és amikor Grandsailles kérdőn ránézett még gyorsan hozzátette: - Én is pontosan úgy érzek irántunk, akárcsak te. - Vajon mi lesz a reakciójuk? - Az egészet ráhagyják az amerikaiakra. - És milyen amerikai szevezettől lehet elvárni a közbenjárást? - Az Államközi Ügyosztálytól és az Afrikában állomásozó megfigyelőktől. - Akkor ez egyszerű lesz! - mondta Grandsailles. - Amerikának szüksége van a megfigyelőire, hogy figyeljenek, és szüksége van a megfigyelésre, hogy itt lehessenek a megfigyelői. Tehát én majd szolgáltatok nekik egy pompás alkalmat arra, hogy megfigyelhessék és egyszersmind megoldhassák a Grandsailles-ügyet. Ez valódi próbalehetőség lesz a számukra, és ha sikerrel veszik az akadályt, akkor képesek lesznek jövőbeli politikájukra koncentrálni. - Ha valóban érdekli őket a megfigyelés, te vagy erre a legmegfelelőbb alany - jegyezte meg a herceg. - Ezen a vonalon tehát minden különösebb nehézség nélkül végigmehetünk - folytatta a gróf, de jelét sem mutatta annak, hogy meghallotta Orminy közbeszólását. - Valakinek vállalnia kellene, hogy bejelenti nekik máltai utazásom "titkát", hogy olyan ordító módon hozza a tudtukra, akár egy Broadway előadás plakátja. - Orminy szorgalmasan jegyzetelt, mire Grandsailles elhallgatott. Ebből az egészből csak egy szót írj le: színház. - Komédiás - bólintott a herceg. Grandsailles-t meghökkentette a hangsúly, amivel barátja a szót kiejtette. - Azt hiszed - folytatta Orminy keserűen -, hogy amikor az imént sértegettél, nem értettem meg, hogy szándékosan komédiázol? El akartad érni, hogy egészen négy óráig itt maradjak, és így reggel rögtön hozzálássak máltai utad intézéséhez. Már túlságosan jól ismerlek. De azért érdekes: nem számít, milyen gyűlöletessé is változtatod magad, végig elbűvölő maradsz. Látod, már olyan nyíltan merek beszélni veled, akár a szeretőid… De velem nem bánhatsz úgy, mint velük, mert azt kockáztatod, hogy esetleg az ellenségeddé változtatsz. Grandsailles nem felelt. A herceg rendíthetetlenül nyugodt hangjából rájött, helyrehozhatatlan következményekkel járhat, ha most magára haragítja. - Látod - mondta a herceg -, nem tudtál elvakítani, de két dolgot mégis elértél. Az egyiket akartad, a másik eszedbe sem jutott. Megnyerted feltétel nélküli és számodra most nélkülözhetetlen segítségemet, de megsértettél… Ó, a halál szaga már gyermekkorom óta körülleng! Grandsailles egyik kezét Orminy vállára tette, ám a herceg szelíden lerázta magáról baráti érintését, és megváltozott hangon visszatért a máltai küldetés megbeszéléséhez. - A németekkel nekünk kell megegyeznünk - mondta. - Meg kell keresnünk azt a bizottságot, amely elrendelheti a tűzszünetet. Grandsailles járkálni kezdett. - Velük könnyű dolgunk lesz, mert fontos a számukra, hogy minden rendelkezésükre álló eszközzel erősítsék a Pétain-kormányt. - Meg hogy megakadályozzák az esetleges arab lázadásokat - tette hozzá Orminy. - Igen, ez nagyon fontos! Azt hiszem, tudom hogyan lehet mesterségesen felszítani egy ellenőrizhető méretű forrongást. Holnap este találkozom Broussilonnal, a kommunista professzorral. - Az arabok még nem fognak megmozdulni. - Én kis lázadásról beszélek. Broussilon megígérte, hogy zavargást provokál a tuniszi piacokon, méghozzá azon a napon, amikor csak akarom. - A németeken kívül még a franciákkal is meg kell küzdenünk. Az ős esetükben a követséggel és az észak-afrikai hatóságokkal kell egyezkednünk. - Igen - mondta Grandsailles töprengve. - Paradox helyzet, de éppen Franciaországgal lesz a legnehezebb dolgunk. El sem tudom képzelni, hogyan magyarázzam el nekik, hogy az utazásomra azért van szükség, hogy sikert érjek el abban a küldetésben, amivel éppen ők bíztak meg… És még a spanyolok is hátravannak!

- Őket nyugodtan rámbízhatod - mondta a herceg. - Nagyon jó kapcsolatban állok velük, és elég lesz egyetlen szóra hivatkozni: parancs. Ez majd meggyőzi őket. - Tehát már te is belátod, képesek leszünk úgy keverni a lapokat, hogy végül minden hatalom segítségét megnyerjük. Közben persze mindannyian azt színlelik majd, hogy csak hiányos információik vannak a ténykedéseimről. - Elgondolkodott. - A háború tulajdonképpen olyan állapot, amiben a résztvevők mindegyike egyetértésben van, csak éppen harcolnak egymás ellen. Ezzel szembe békében véleményük szöges ellentétben van, de nem küzdenek nyíltan. Ez a két állapot a politikai élet merőben eltérő síkjait képviseli... Nem láttad véletlenül a fésűmet? Azt hiszem, tegnap este nálad felejtettem. Minél jobban szorongatták a nehézségek, Grandsailles annál rigolyásabb lett - ebből a szempontból olyan volt, mint a terhes nők. Gyűlöletet sugárzó szemén látszott, kitörni készül belőle az a düh, amit a herceggel folytatott beszélgetése során végig magába fojtott. - Mindent eltűrök - mondta indulatosan -, a legkülönbözőbb csapásokat is elviselem, de azt nem bírom ki, hogy a hajamat nem választhatom szét olyan vonalban, ahogy szoktam! Szükségem van a fésűmre! - Igen, arra a hideg-rideg aranyfésűre - mondta Orminy, és úgy mosolygott a grófra, akár egy akaratos gyerekre. Grandsailles megpróbált uralkodni hevességén. - Ha a hajamat sikerül matematikai pontossággal elfésülnöm, és a cipőmet naponta kétszer kifényesítenem, minden rendben van. Ezzel a két szertartással mintha a bűntudat minden foltját eltüntetném a lelkemből, és újra tisztának érzem magam. Az ilyen apróságokból merítek erőt ahhoz, hogy szembeszálljak a nehézségekkel. - Az a legszörnyűbb, hogy ez valóban így van - állt fel Orminy. - Ne felejtsd el, holnapra elintézem, hogy találkozhass Monsieur Frouseret-vel. *** Másnap reggel Grandsailles gróf néhány telefonbeszélgetéssel kezdte a napot, hogy megalapozza a Vichy érdekében folytatott küldetését, de közben legalább ugyanakkora buzgalommal látott hozzá még titkosabb tárgyalásaihoz. Máltai útjának második célja az volt, hogy összeesküvést szőjön Vichy ellen. Már Párizs elhagyása előtt is kifejtett bizonyos forradalmi tevékenységet. Meg akarta szervezni a hódítókkal szembeszálló erőket, és most szerette volna, ha ebben is további sikereket ér el. Minden erőfeszítést megtett annak érdekében, hogy megnövelje presztízsét megbízói előtt, és személyes dicsőséggel koronázza meg a feladat elvégzését, másrészről viszont könyörtelen háborút indított éppen azok ellen, akiket szolgált. Elárulta politikai feljebbvalóit, akik bizalmukat és reményüket az ő hűségébe helyezték. Ahhoz, hogy sikerüljön a Vichyért folytatott mesterkedése, szüksége volt Orminy feltétel nélküli segítségére. A herceg ugyanis - mivel politikailag a középvonalhoz tartozott - nagy hatást gyakorolt a legszélsőségesebb irányvonalak képviselőire is, és így képes volt minden ajtót kitárni Grandsailles előtt. Ennek érdekében persze kapcsolatot kellett létesíteni ezekkel a szélsőségesekkel, a royalistákkal és a kommunistákkal egyaránt. Grandsailles számára már csak az jelentett problémát, hogy hogyan nyerje meg mindkét csoport legteljesebb támogatását. A gróf érdeklődést színlelt az egyik royalista klikk iránt mert meg akarta nyerni magának Fouseret-t, az irányzat tehetséges képviselőjét, azt az embert, aki Amerikához és Angliához kapcsolódó francia politikát akart kialakítani. Grandsailles eközben kapcsolatba lépett a kommunista Broussilon professzorral is, aki állítólag folyamatosan érintkezésben volt harminc, Párizsban bebörtönzött elvtársával, és ismerte az illegalitás kanyargós ösvényeit. A gróf úgy érezte, fölénybe került ezzel a két jelentős személyiséggel szembe, és elhatározta, a tárgyalások során ugyanahhoz a taktikához folyamodik, amit előző nap Orminy ellen sikerrel alkalmazott. Úgy vélte, náluk eredményes lehet a színjáték, mert mindketten naivabbak a hercegnél, és nem ismerik az ő valódi jellemét. Bízott abban, hogy Fouseret és Broussilon áldozatául esik majd cselének, és abban a pillanatban, amikor ő hideg fejjel és előre kitervelt álnoksággal rájuk zúdítja színlelt dühét, elnyeri együttműködésüket.

Fouseret-vel akkor fogok dühöngeni, gondolta, amikor először kiejti a száján, hogy á tantôt, Broussilonnak pedig akkor mutatok ajtót, amikor kimondja, hogy szabotázs. Minden pontosan úgy történt, ahogy előre látta. Mivel tudta, hogy áldozatai még aludni sem képesek, annyira félnek attól, hogy feljelentik őket, stratégiája igen egyszerű volt: provokálja Fouseret-t és Broussilont, és ezzel rákényszeríti őket arra, hogy egyesítsék erőiket - ellene. Az alkalmas pillanatban aztán felrúgják megállapodásukat, és Fouseret attól fog rettegni, hogy Broussilon elárulja őt, Broussilon pedig Fouseret-től fog tartani. Közben Grandsailles, mivel ismeri közös titkukat, mindkettejüket magához láncolhatja, és kénye-kedve szerint manipulálhat velük. Stimulálja majd vágyaikat, gerjeszti ambícióikat, és közben akartuk ellenére bűntársaivá teszi őket. Engedelmes lovaként mindkettőt befogja machiavellizmusa szekere elé. Nem lesz egyszerű, gondolta Grandsailles, de ha sikerül, akkor úgy úszom majd az árral szemben, hogy a ruháim végig szárazon maradnak... Orminy hercegnek igaza volt: a gróf politikai ténykedésének metódusa alig-alig különbözött azoktól a módszerektől, amelyekkel egymással versengő szeretőivel elbánt. Félelmet és gyűlöletet provokált, és ezzel minden vitából és harcból csakis ő kerülhetett ki győztesen. Fouseret és Broussilon úgy fog viselkedni, mint két, egymásra féltékeny nő. Amikor Grandsailles úgy érezte, hogy a Fouseret és Broussilon közötti, ellene irányuló szövetség megerősödött, úgy intézte, hogy mindkettejükkel találkozzon. Ugyanarra a napra szerveztette meg a két a megbeszélést. Egy tengerész bevezette Monsieur Fouseret-t a gróf kabinjába. A férfi tisztelettel meghajtotta magát, Grandsailles pedig katonai tisztelgéssel üdvözölte és hellyel kínálta. Fouseret is azok közé a szabálytalan ábrázatú emberek közé tartozott, akiknek arcáról az életszínű pírfoltok a pofacsontokról az állkapcsok felé csúsztak. Izgatottsága még jobban erősítette a furcsa kontrasztot; pofazacskóin élesen kiemelkedtek a bíborvörös, gennyes pattanások, míg arca felső része olyan élénksárga volt, mintha meztelen, bőrtakaró nélküli csontjai meredeztek volna a mennyezet felé. Fehér öltönyt és kék inget viselt, a haja égővörös volt. A szemei külső sarkából a halántékai felé futó, nyílhegyként összetartó három-három ránc arról árulkodott, hogy merész, gyors és intelligens ember. Lapos orra amelyet mintha egyfolytában egy láthatatlan üvegtáblához szorított volna - eltéveszthetetlen jele volt annak, hogy erőszakos halállal végzi majd be életét. Grandsailles egy pillanatra megijedt Fouseret tüzesen vizsgálódó tekintetétől. Jó lesz vele vigyázni, gondolta. Nem szabad elfelejtenem: ragadozó madárral van dolgom! Elhessegette gyomorfacsaró bizonytalanságát, és kézbe vette az események irányítását. Először is leült, és törölgetni kezdte kipréselt könnyeit. Elkínzott pillantását a félig nyitott ajtón keresztül a távoli horizontra vetette. - Átgondoltam a helyzetet - mondta. - Hiszek a hűségében. Legutóbbi beszélgetésünk után letartóztathattam volna önt, és bár nem tettem meg, sorsa továbbra is az én diszkréciómtól függ. De meg kell mondanom, semmi oka sincs arra, hogy a jóindulatomra számítson. Feltételezem, előző találkozásunk után megfordult a fejében, hogy megszabadul tőlem. Valamilyen okból ezt mégsem tette meg, hiszen ha véghezvitt volna valami ilyesmit, most nem lenne itt. - Elmosolyodott és folytatta. - Higgye el, semmi oka a félelemre. Éppen ellenkezőleg! Franciaország helyzete aggasztóvá vált, ezért arra kényszerültem, hogy átértékeljek néhány manapság is elfogadottnak tartott eszmét, amely már évszázadokkal ezelőtt gyökeret vert elménkben. - Felsóhajtott és fájdalmas hangon, kínlódva vetette ki magából vallomása szavait. - Megpróbálok érthetőbben fogalmazni. Továbbra sem helyeslem, de már is ítélem el az erőszakos politikai tetteket! - Ismét felsóhajtott és kezét Fouseret felé nyújtotta. Fouseret elfogadta a gróf jobbját és hevesen összepréselte a száját. Mikor végül megszólalt, ajkai olyan fehérek voltak, mint a papír. - Franciaország örökké hálás lesz önnek ezért a gondolatért - mondta fellengzősen. Grandsailles már sokkal nyugodtabban és halkabban folytatta. - Sohasem fogok nyíltan közreműködni ilyesféle akciókban, de… De tudni fogom, hogy hunyjak szemet fölöttük. - Hangja hirtelen parancsolóan pattogóvá vált. - Viszonzásképpen azt kérem öntől, hogy csatlakozzon hozzám máltai utamon. Szükségem lesz önre. Mondjuk… mondjuk titkári minőségben fog velemtartani, és ha minden kedvezően alakul, akkor egy titkos tárgyalás után

megszerezheti pártjának az angolok támogatását. Holnap tudatni fogom önnel indulásunk pontos időpontját. Fouseret úgy tapadt a falhoz, mintha lehengerelte volna Grandsailles kérésének ellenállhatatlan lavinája. - Betegesen irtózom a repüléstől - sopánkodott, és homlokán hideg verítékcseppek ütköztek ki. - A személyes kifogások nem érdekelnek! - csattant fel Grandsailles. - Lehet, hogy nem szeret repülni, én viszont nem akarok politikai öngyilkosságot elkövetni azzal, hogy ön helyett tárgyalok! Győzelem!, gondolta Grandsailles, miközben vendége távozását figyelte. Fouseret fehér öltönye élesen kiemelkedett az ég kék hátteréből. Két merev karját kissé eltartotta testétől, és olyan szimmetrikus volt, akár… Igen! Pontosan olyan volt, mint egy heraldikus Bourbon-liliom. Késő délután a felhőkkel borított ég skarlátvörösre változott. - Vörös ég… eső vagy szél lesz - mondta a kanonissza, amikor egy csésze sűrű, gőzölgő csokoládét hozott be urának. Grandsailles, miközben Broussilonra várt, fájdalmasan megégette a nyelvét a forró itallal, majd barométerként viselkedő, őrjítően viszkető régi sebhelyére szorította a kezét. Broussilon a megbeszélt időpontban lépett be a kabinba. Egyenesen odament a grófhoz, teátrálisan térdre rogyott, és könnyes szemekkel könyörögni kezdett: Grandsailles legyen olyan kegyes és vesse latba befolyását két halálra ítélt kommunista diák érdekében. Broussilon azon homályos történelmi figurák közé tartozott, akik ott lézengenek minden társadalmi mozgalom peremén. A fegyelmezetlen, gátlástalan, haragtartó és szíve mélyéig ádáz anarchista férfi elszigetelődött pártja tagságától, és már régóta száműzetés fenyegette. Minden kapcsolatát elvesztette politikai vezetőivel, és miközben az idők zavarát kihasználva fenntartotta maga körül a hatalom látszatát, szakadár csoportosulások gyűjtőpontja lett. Grandsailles csak azért hitte el róla, hogy felelősségteljes kommunista, mert Broussilon mintapéldánya volt azoknak a személyeknek, akiknek a létezése igazolt saját arisztokratikus előítéleteinek létjogosultságát. A férfi túlságosan nagy feje tele volt visszataszító daganatokkal, és ettől leginkább egy zsák krumplira hasonlított. Nap- és viharcserzett bőrét durva keményedések csúfították, mély pórusai pedig akkorák voltak, mintha egy nemlétező nagyító növelné őket káprázatos méretűre. Haja, őszes szakálla és bajsza, az orrából és füleiből kinövő durva, kemény szőrszálak úgy meredeztek az égre, mintha az arca zsákját megtöltő burgonyák kefeszerű csírái ütötték volna át vastag bőrszövetét. Nagyon elegáns, aranykeretes szemüveget viselt. Csak ez és finom, szinte nőies keze enyhített majomszerű, bozontos-lompos megjelenésének összképén. Ez a két apró részlet alázatossá tette karakterét, ugyanakkor intellektuális hiányosságról árulkodott. Térdelve, fejét lehajtva várta a gróf válaszát. Grandsailles óvatosan kortyolt egyet csokoládéjából, majd blazírt, kérlelhetetlen hangon megszólalt. - Álljon fel! Ilyen eszközökkel nálam semmiféle hatást nem érhet el. Könyörgő esedezése zavarba hoz. Ne felejtse el, hogy van gerince! Azért akartam magával találkozni, hogy megbeszéljük együttműködésünket, de lássa be, nem mondhatom azt, hogy szükségem van önre, ha előttem térdel! Broussilon felállt. - Franciaország helyzete aggasztóvá vált - mondta a gróf ugyanazokkal a szavakkal és hangsúllyal, ahogy Fouseret-hez is beszélt. - Az idő szorít, cselekednünk kell! Igen! Százszor is igen! Többé már nem riadok vissza a szabotázstól, amin nemrég még megbotránkoztam. - Broussilon felé nyújtotta a kezét. A majomszerű ember mély, őszinte érzelmekkel telve megragadta Grandsailles kezét. Hevességében kevés híján ismét leborult. - Beszéljünk nyíltan! - mondta Grandsailles. - Csupán tizenöt percet szánhatok önre. - Nem ült le, mert azt akarta, hogy Broussilon is állva maradjon, és így az intimitás legapróbb foka is kívül rekedjen társalgásukon. Hivatalossá váló, pattogó szavakkal folytatta. - Ma nem kell még egyszer kérnie azt, amit legutolsó beszélgetésünk során. Vegye úgy, hogy máris megkapta. Viszonzásképpen egy arab forrongást kérek, méghozzá negyvennyolc órán belül. - Rendben van - felelt Broussilon. - De mivel ez sok itteni kommunista életébe kerülhet, meg kell tudnom annak a személynek a nevét, aki Franciaországban minden körülmények között a legvégsőkig garantálni fogja azt, amit ön ígér.

Grandsailles azonnal Pierre Girardinra gondolt, de aztán elbizonytalanodott. Tudta, Broussilon - aki éppen most alázkodott meg előtte azért, hogy két ember életéért esedezzen - hűsége zálogául egy életet kér tőle. Túlságosan drága lesz ez az arab lázadás! Nagyon szerette Girardint. - Először fejtse ki részletesen, mit kíván tőlem. Van Franciaországban néhány hívem, akik életüket áldoznák azért, hogy teljesítsék a parancsaimat. De ők sem rabszolgák, akiket szívesen odavetnék a megtorlásért lihegő kommunisták elé. Számítanunk kell arra is, hogy valamilyen hiba csúszik a tervünk kivitelezésébe, és nem akarom hiába feláldozni hűséges követőimet. És még valami. Feltétel nélkül el kell fogadnia, hogy az általam megnevezett személy becsületes. - Érthető a kérése - mondta Broussilon kissé vonakodva. - Ugye ön tud Libreux iparosítási tervéről, ami rögtön végrehajtásra kerül, mihelyt a kormány elhatározza a hadiipar centralizációját? - Igen, közvetve már tudomást szereztem erről. Annak ellenére, hogy a háború kezdete óta nem jártam ottani birtokomon, Londonból mindent figyelemmel kísértem. Az angolok alkották meg a komplett terveket. - Pontosan ezekre lenne szükségünk! - kiáltott fel Broussilon. - Ha felrobbanthatnánk a három gátat, amelyek lététől az elektromos energia fejlesztés függ, akkor történelmi jelentőség szabotázst hajthatnánk végre. Hosszú csend támadt. Történelmi jelentőségű szabotázs!, gondolta Grandsailles. Milyen elkorcsosult korban élünk! A "szabotázs" szót legalább olyan visszataszítónak találta, mint a "műsorszórás" kifejezést. Ezt a két fogalmat gyűlölte a legjobban a modern kor összes szüleménye közül. Ám most mégis a szabotázs látszott az egyetlen eszköznek, amivel szeretett földjét megszabadíthatja az iparosítás mechanikus parazitájától, ezért bosszúvágytól égő lelkében úgy zengett a szó, mint a megváltás harsonái. A haladás férge, a becstelenség csúcsa most a hódítók kezébe kerülhetett. Szabotázs! Az egyetlen megoldás! Grandsailles elképzelte a gyárak egyetlen dinamitvillámban felrobbant és összeolvadt, undorító anyagát, a betont, a gumit, a kábeleket, a vas-csontvázakat. Szabotázs! Újra mirtusz és szulák nőhet azokon a helyeken, ahol háromezer évig virágoztak háborítatlanul, és örökkévaló zöldjükkel begyógyíthatják a megcsonkított föld sebeit. Szabotázs! A csigák újra megmászhatják majd a köveket, a rómaiak kora óta mozdulatlanul heverő szikladarabokat… Girardin jelent meg előtte, a sors által kijelölt férfi, akinek birtokában volt minden szükséges információ, mert engedelmeskedve az ő parancsának sikerült a Grandsailles-család kriptájába rejtenie Libreux iparosítási terveinek másolatát. Annak ellenére megtette, hogy a németek halálbüntetéssel fenyegettek mindenkit, aki nem adja át a megszálló erőknek az erre a tárgyra vonatkozó dokumentációkat. Pierre Girardint, Franciaország legtradicionálisabban konzervatív lelkeinek egyikét választott ki a sors arra, hogy elősegítse a kor legszenzációsabb szabotázsát, a megszállók ellen még csak csírázni kezdő hősi ellenállás első valódi harci tettét. - Ismerem azt a személyt, akinek rendelkezésére áll az összes terv - riadt fel Grandsailles töprengéséből. - Utasításaimnak megfelelően át fogja adni önöknek. Nem! - kiáltott, amikor megérezte Broussilon ki sem mondott kérését. - Csak akkor beszélünk újra a szabotázsról, amikor visszatértem Máltáról. Addigra a megígért arab lázadásnak véget kell érnie. Nem akarom, hogy bármilyen nyom maradjon utána. Tíz nap múlva már el akarom felejteni az egészet! Broussilon távozása után Grandsailles egy percig a falnak támaszkodott. Gyorsan átgondolta tárgyalásai eredményeit. Valamivel később levelet kapott Orminytól. A herceg részletesen beszámolt neki aznapi ténykedéseiről, de egyetlen szóval sem említette, hogy vállalja a pilóta szerepét. A grófnak sikerült elérnie amit akart. Fouseret és Broussilon visszavonhatatlanul belekeveredett hazardírozó manővereibe. Olyan gyengének tartotta őket, hogy úgy határozott, szükség esetén mindketten feláldozhatók. Merengése közben gondolatai ismét Girardinra terelődtek. Látta, ahogy messze tőle, a Chăteau de Lamotte udvarán áll, és kopasz feje biliárdgolyóként csillog a nap fényében. De a kép hirtelen összezsugorodott, mint amikor valaki a rossz végén néz bele egy színházi látcsőbe. Girardin koponyája már nem volt nagyobb egy vitamintablettánál... Nem akarom, hogy a németek végezzenek vele, gondolta nagyot sóhajtva Grandsailles.

Látomásaiból most előbukkantak Orminy herceg csiszolt elefántcsont Krisztus-figurákhoz hasonlatos fogai. Érezte, előző este csúnyán elbánt barátjával, aki ennek ellenére mégis feltétel nélkül odaadó híve maradt. Megpróbálta egyetlen általános sajnálatérzésbe összesűríteni fantáziaképeit, de nem járt sikerrel. Visszafojthatatlan élvezet borzongása futott át a testén, és közben pesszimistán arra gondolt, az ember hataloméhsége egyszerűen kielégíthetetlen. Rádöbbent, hogy éhes, és gyorsan partra vitette magát, hogy Cécile Goudreau és Orminy társaságában elköltse vacsoráját. Amikor belépett a házba, azonnal látta, hogy a nő valamiért nagyon izgatott. - Nekiláthatunk a vacsorának - mondta Cécile. - Orminy nem tart velünk. - Mi történt? - Egész áldott nap az ön ügyein dolgozott, és nagyon kimerült. A legrosszabb mégis az, hogy ma repült utoljára. Tudja… - Cécile kis humorcsöppel próbálta meglágyítani rideg, szenvtelen hangját. - …ahogy Orminy élt, amennyire kedvelte a túlzásokat, amennyire rajongott a sportért… A feszített életmód nagyon megárthatott az egészségének. Lovaspóló, repülés… Az ilyesfajta dolgok hosszú távon romboló hatással vannak az ember szervezetére, és meggyengítik a szívét. Szerencsére az ópium eddig megvédte a betegségektől. Ma mégis… kisebb szívrohama volt! - Idióta - morogta Grandsailles dühösen. - Miért kellett ma repülnie? Jól tudta, hogy szükségem van rá, és máltai küldetésen nagyrészt tőle függ! - Igen, kedvesem! - tört ki Cécile méltatlankodva és összegyűrte a szalvétáját. - Pontosan ezért próbálta meg, és most élete legnagyobb csalódását kellett elszenvednie! Képzelje el, mennyire kínozhatja a tudta, hogy nem repítheti önt Máltára! - Egyenesen Grandsailles szemébe nézett. - Önt elvakította és hálátlanná tette a háború! Nem veszi észre azokat, akik hűségesen szolgálják! Meglátja… Majd meglátja! Akkor fog erre rádöbbenni, amikor már nem leszünk itt! - Ön is Amerikába megy, ahogy a herceg? Erről van szó, ugye? Miért titkolózik előttem? Gondolhattam volna! - Grandsailles hangja melankolikusan engedékennyé vált. - Igen, kedvesem, Orminy magával visz engem. Kilenc napon belül Amerikába indulunk. Mi nem tartozunk a tettek emberei közé, és szívesebben élünk egy barátságos országban, mint egy olyan rezsimben, amelyik napról napra egyre jobban a hódítók befolyása alá kerül. Itt már meg sem lehet különböztetni egymástól az árulást és az összeesküvést. Amit pedig a németek a zsidókkal tettek, az egyszerűen felfoghatatlan! Tehát, kedvesem, mi elmegyünk innen, ön pedig itt marad ellenfelei körében, teljesen egyedül. Akkor aztán kedvére alkalmazhatja ellenük finom pszichológiai trükkjeit és örömet okozó körülményességét! Grandsailles közben gyorsan felfalt egy sült rákot és most - anélkül, hogy megvárta volna, míg Cécile befejezi az evést - felállt az asztaltól és indulni készült. - Bocsánatát kérem, hogy így távozom, és sajnálom, hogy ilyen kellemetlen helyzetet teremtett. Válaszképpen Cécile is felállt. - Nem rajtam múlott, hogy így elmérgesedett a beszélgetésünk! én csupán a herceget próbálom védeni. Orminy gyenge, és nincs ereje ahhoz, hogy rácsapjon az ön despotizmusának feléje nyúló ujjaira. Ehelyett inkább sírva a szobájába menekül. Ön kegyetlenül viselkedett vele szemben és embertelenül megalázta. Valahogy ki kell fejeznem rosszallásomat, mert ezt a durvaságot már az én cinizmuson sem viseli el. - Orminy gyenge jellem! - mondta Grandsailles megvetően. - Szinte magam előtt látom, ahogy önhöz rohant és elsírta legújabb bánatát. - Amikor tegnap megsértette, egyáltalán nem sírt. Tudom, ez meglepi önt, hiszen pontosan ezt szerette volna elérni. A hercegen ma vett erőt a gyengeség amikor rájött, nem állhat az ön szolgálatára. Nekem egyetlen szóval sem panaszkodott tegnap, csupán méltósággal elmesélte mindazt, amit ön mondott neki. "Grandsailles éppen most kergetett el, és azt mondta, nem fog sajnálkozni a halálom napján. Kijelentette, hogy büdös a szám, és amikor meghalok legalább nem kell majd tovább hallgatnia bűzös-bűnös titkaimat." Szó szerint ezt mondta, és mozdulatlanul állt egészen addig, amíg ön érte nem küldött. - Felejtsük el az egészet! - mondta Grandsailles rövid hallgatás után, kedvesen. - Jöjjön ide, csókolja meg ezeket a despota ujjakat! Cécile Goudreau odalépett hozzá, mire a gróf tüntetőleg homlokon csókolta.

- Én is önökkel megyek Amerikába. Eredetileg is ezt terveztem. Ám előtte még sikerre kell vinnem máltai küldetésemet. Higgye el, nem én vagyok olyan kegyetlen. Málta ordít ki belőlem! Ó, bárcsak elmondhatnám önnek, hogy ez a "cselszövés" mennyire fontos Franciaország számára! Ideges ujjakkal lesimította az előbbi ölelés közben összeborzolódott hajtincseit. - Hiszek önnek - mondta Cécile. - Egyébként ne aggódjon, nemsokára visszakapja a fésűjét. Megtaláltuk és elküldtük a kanonisszájának. És Málta is az öné lehet. Cécile Goudreau majd elintézi, ne féljen! Most sietnem kell. Egy óra múlva találkozom egy hőssel. Azt hiszem, most éppen erre a két dologra van szüksége: a fésűjére és egy férfira, aki ismeretlenül is hajlandó önért kockára tenni az életét. - Imádom magát, de elborzaszt, hogy ilyen jól kiismer engem! - sóhajtott a gróf. - Hallott már arról a pilótáról, akit Párizsban mindenki csak a hívónevén emlegetett? Ismeri Babát? - Baba… - kutatta át a memóriáját Grandsailles. - Nem… - Ő az, akit ma este meg kell nyernem ehhez a roppant jelentőségű máltai úthoz - mondta a nő, és egy, a bennszülöttekéhez hasonló turbánt tekert a fejére. - Azt hiszem, mégis emlékszem rá - mondta Grandsailles. - Egy időben sokat beszéltek róla meg a különleges gyógysisakjáról, amit több, mint egy évig kellett viselnie. Meggyógyult? - Teljesen. Amikor utoljára, éppen ideutazásom előtt találkoztam vele, Madame Ménard d'Orient-nál, már levetette a maszkját, és alig lehetett felfedezni rajta sérülése nyomait. Biztos vagyok benne, hogy önnek pontosan rá van szüksége. Eképpen Cécile Goudreau is fontos szerephez jutott ebben a sötét és drámai, Máltán beteljesedő összeesküvésben. Sikerült megtalálnia azt a személyt, aki hajlandó volt csatlakozni a kalandhoz, és készen állt rá, hogy elvigye a grófot a szigetre. Baba addig csak hírből, káprázatos társasági személyiségként ismerte a grófot, és hízelgett neki, hogy Grandsailles "választása" éppen őrá esett. Elvállalta a megbízatást, de döntése meghozatalához szükség volt Cécile Goudreau meggyőző szavaira is. *** - Higgyen nekem, gyermekem - mondta a nő Babának -, az olyan emberek fogják nekünk megnyerni a háborút, mint ön és Grandsailles gróf. Ezt maga is legalább olyan jól tudja, mint én. Már az sem számít, mennyi bombát szórt le az ellenségre, hány ház hány erkélyét zúzta szét. Csupa olyan erkélyt, amit senki sem használt… Ezúttal valami olyasmit tehet, ami sokkal, de sokkal fontosabb az eddigieknél. - Azért sokkal többről van szó! Hogy az erkélyeknél maradjunk: több ezret porítottam szét! - Igen, chérie, de ezek között nagyon sok olyan volt, aminek megsemmisítése feleslegesnek ítélhető - mondta Cécile olyan fáradtan, mintha a világ összes fölösleges és haszon nélküli erkélyének súlya az ő vállaira nehezedne. - Néha nem erkélyeket, hanem gyárkéményeket zúztunk szét! - Igen, gyermekem - felelte a nő, és leereszkedően megadta magát. - Manapság azonban ezeket a kéményeket is olyan gyorsan építik újjá, mintha csak visszafelé játszanák le a rombolás filmjét. Minden újra visszanő, és mindig csúnyábbra, modernebbre, a háborús céloknak inkább megfelelőre építik a szétbombázott épületeket. Lehet, hogy semmiségnek tűnik nyugodtan Málta fölé repülni és csendben letenni a grófot, de a látszat csal. Az angolok szemében ő eleven rejtély, akinek a libreux-i parasztokéhoz hasonló esze, és egy spanyol nemest is szégyenbe taszító becsülete van. Grandsailles elkápráztatja az embereket. Akiket megnyer ügyének, azok lehetővé teszik számára, hogy minden francia szívbe beültesse az ellenállás ősi magvait, amelyek, ha kikelnek, megteremtik majd az ország szabadságát. Grandsailles magvaiból keltek ki a föld legnemesebb és legvénebb paratölgyei is… Az ember sokszor megfeledkezik ezekről a csodálatos fákról. Cécile félig lehunyt szemével álmodozva a távolba meredt. - Tavasszal, amikor kinézünk a mezőre, az ember szinte megijed, ahogy látja a földből kiszökkent, buja, imperialistán bacchusi életerővel megáldott növények szapora növekedését, amelyet sem szabályozni, sem megakadályozni nem lehet. Aztán, miközben a növekedés teljes erővel folytatódik, miközben a növény elnyel és kiirt maga körül mindent, bekövetkezik a

"blitzkrieg"-hez hasonlatos betakarítás... Bab és borsó őrjöngő sarjadzása: ez a hitlerizmus és Németország! Az ember közben elfeledi a paratölgyeket, ám egy szép napon az egykor dicsőséges és egyenesen álló babszár meggyengül. Az évszaknak vége, a bab lelógatja a fejét, és néhány nap múlva csak barna és hervadt szármaradványok emlékeztetnek rá. Vége lett, pedig nem is olyan rég még káprázatosan zöld volt! Ekkor az ember felfedezi, hogy közben egy-két paratölgymagonc gyökeret vert közöttük, és erről eszébe jutnak a vénséges vén fák, azok, amelyek kétezer éve számtalan ilyen vad babzöldellésnek és burjánzásnak voltak már tanúi. Ezek a tölgyek azonosak Franciaországgal… Gyökereik a legerősebb falakat is szétfeszítik. Mindannyian tisztában vagyunk ezzel a folyamattal, mégis jobban vonzódunk az új, növekvőfélben lévő dolgokhoz. - Ez nem igaz - mondta Baba. - Én is hiszek a tradíciók és az arisztokrácia elpusztíthatatlanságában. Ma már csupán életem egy röpke pillanatának látom a spanyol polgárháború forradalmi illúzióit. Hatalmába kerített a szilárd kontúrok friss metszése. Amikor repülök száguldásomat többé nem a bestiális édent rohamozó büszke angyalok cikázásához hasonlítom. Éppen ellenkezőleg. Sürgető vágyat érzek, hogy minél hamarabb visszatérjek a földre, a kemény, merev, mégis büszke kis golyóbisra… A magasztosságot nem az égen, hanem egy talajon nyugvó meztelen láb látványában találtam meg. Már megtanultam, hogy az embernek alázatos tekintettel kell a mennyországba néznie. Ettől a háborútól egyre vallásosabbá válok... Cécile Goudreau csodálattal hallgatta Baba szavait, mintha meglepné, hogy a fiú nemcsak hős, de intelligens is; nemcsak repülni tud, de arra is képes, hogy kifejezze a gondolatait. - Kedvesem, drága Baba! - simított végig a fiú haján. - Kérem, ne nevezzen többé Babának! Már nem vagyok ugyanaz az emberek, aki Spanyolországban és Párizsban voltam. Itt mindenki a valódi nevemen ismer. John Randolph vagyok. Randolph hadnagy. Nem Baba fogja a grófot Máltára vinni, hanem én, Randolph hadnagy! - Tudtam, hogy elvállalja! Ez csodálatos! - lelkendezett Cécile. Mély csend támadt. - Igen, odaviszem, de többet nem tehetek - mondta Randolph. - Vissza nem hozhatom, mert csak úgy kapok engedélyt a repülésre, ha Máltáról egyenesen Olaszországba megyek és Calabria fölött ledobok két ejtőernyőst… Baba sohasem félt volna egy ilyen küldetéstől, de én rettegek! Olaszország rossz ómen a számomra. Nápolyban majdnem belehaltam a tífuszba, Velencében egy autó elütötte a kutyámat, és meg kellett verekednem egy gyerekkori barátommal… - Kopogjuk le gyorsan! - kiáltotta Cécile. Öklét alulról az asztal lapjához ütötte, Randolph pedig babonás mozdulattal benyúlt az ingébe, és megsimogatta a nyakában függő gyöngyösgyémántos keresztet. - Milyen ember a gróf? - kérdezte. - Alacsonyabb, mint ön, de a tekintete éppen ilyen kemény. A szeme nem ilyen élénk kék, de ragyogó. A haja gesztenyebarna. Nagyon, nagyon csinos férfi. Még önnél is vonzóbb. - Mit csinál majd a feladat teljesítése után? Visszatér Franciaországba? - Nem - felelte Cécile. - Málta után azonnal Amerikába indul. - Talán megkérhetném egy apró szívességre - tűnődött Randolph. - Igen, szeretnék rábízni valamit… Egy számomra nagyon kedves és fontos tárgyat, hogy vigye el valakinek Amerikába, ha nekem valami bajom esne. Kérem, ezt mondja el neki! Két nappal később a gróf Fouseret társaságában felkapaszkodott a hárommotoros Farmenre, és Málta szigetére indult. Érkezésükkor Randolph már a pilótafülkében tartózkodott. - Erről a gépről londoni útjaim jutnak az eszembe - mondta a gróf. - Igen, ugyanilyen Farmenek közlekedtek a Csatorna fölött is - bólintott Fouseret -, de nekünk van egy géppuskánk és egy kiváló lövészünk is. Gratulálok, gróf úr! Ez a repülő masina, amelyet szerzett, nagyon jól illik a körülményekhez - tette hozzá kedélyeskedve. Ezzel a színlelt jókedvvel próbálta leplezni idegességét és félelmét. - Miért, nem erre számított? - kérdezte Grandsailles. - Azt hitte talán, hogy Cécile Goudreau olyan gépet szeret majd, amelyet vastag borostyántakaró fed, a belsejében kényelmes díványokat helyeztek el, és ópium élvezésére rendeztek be? - Ilyesmi eszembe sem jutott. - Fouseret erőltetetten felnevetett. - De nem is rossz ötlet! Legalább a háború után is lehetne hasznosítani ezeket a gépszörnyeket. Képzelje el, ahogy az égen hétszáz mérföldes óránkénti sebességgel ilyen sehová sem tartozó ópiumbarlangok száguldoznak!

- A sebesség és a mozdulatlanság együttesének elképzelhetetlen paradoxonát már felfedezték. Valaki áramvonalas koporsókat tervezett. - Milyen félelmetes ötlet! - sápadt el Fouseret. - Valóban létezik ilyesmi? - Igen. Egy katalógusban láttam. A koporsóknak pontosan olyan ívelt formáik és hajlataik voltak, mint a néhány évvel ezelőtt megjelent autóknak. - Hihetetlen! - hüledezett Fouseret. - Egy örökkévalóságra szánt, mozdulatlanságra kényszerített tárgy, amely a szédítő sebesség jegyeit viseli magán… Őrület! Jellemző korunkra, hogy az emberek ilyen tárgyakat agyalnak ki! Fouseret arca hirtelen elsötétült. - Jobb lett volna, ha ezt szóba sem hozza! - Csak nem babonás? - Egy spanyol torreádor sem lép az arénába, ha útközben halottaskocsival találkozik - próbálta igazolni magát Fouseret. - Ön nem torreádor, de még csak nem is spanyol. - Viszont hiszek az előjeleknek. Még jó, hogy ön itt van. Valahogy megnyugtat a jelenléte. - Ilyen szerencsésnek tart engem? - Miért, ez az egész utazás nem arra vall? Randolph az Afrikában fellelhető legjobb pilóta, és… és engem is sikerült rábeszélnie, tartsak magával. Pedig hányszor megesküdtem, hogy soha sem szállok repülőgépre! Egyedül önnek sikerült megnyernie az összes létező politikai csoportosulás bizalmát anélkül, hogy pontosan definiálható elvei lennének. Mi ez, ha nem szerencse? Egyikünk sem tudja pontosan, miért engedelmeskedünk önnek. A repülőgép végiggurult a kifutópályán és levegőbe emelkedett. - A repülés és az izgatószerek hatása a feltételezésekkel ellentétben sokban különbözik egymástól - jegyezte meg Grandsailles. - Ez az utazás inkább egy apollói érzelemhez hasonlítható. Ragyogó időben, zökkenők nélkül haladunk, és úgy tűnik, mintha egyhelyben állnánk. A vonaton az elsuhanó távírópóznák megadják a helyváltoztatás érzetét is, de itt nincs semmi ilyesmi. Az embernek olyan érzése támad, hogy egy lépésnyit sem mozdul előre, és ezért el fog késni. A repülőgép kifejezi az idő és a tér érzékelhetetlenségét. "A tűhegyre szúrt pillangó meditál a repülésről. Egy kör: Apolló!" - idézte kihangsúlyozva minden egyes szótagot. A motorok harsogó zajában Fouseret erőlködve, a fülét hegyezve próbálta elkapni a gróf szavait, és bár a felét se hallotta, elámult. Ez az ember egyszerűen ellenállhatatlan!, gondolta. A sugárzó hajnalban az Apolló lándzsái alatt égszínkéken tündöklő Földközi-tenger felett repültek, amelynek szélén a horizont hideg hala feszítette enyhén görbülő hátát az égnek. A könnyű, fodros felhők úgy lógatták lábukat a vízbe, mintha a tengerből röppentek volna fel. Hősi pózban, dicsőséges csoportokban helyezkedtek el, mintha nyugodtan változó formáikban azonosulnának Neptunnal, a violaszínű sellőkkel és a tengeri csikókkal. A kurta szélrohamok ezüst vonalakat rajzoltak a tenger felszínére, és egy megtorpedózott hajóról sűrű füst Vénusz-rózsaszínű salamoni oszlopa emelkedett az égre. A lángoló kereskedőbárka körül a vízben pici pontok feketélltek: a megmenekült legénység. A terjengő olajfoltok sima, fekete hangversenyzongora-fedelekként tükrözték vissza az ég tisztaságát. Fouseret rámutatott a fuldokló emberekre, de nem szólt egy szót sem, mert látta, Grandsailles elaludt. A gróf helyett a másodpilótához fordult, aki elmagyarázta, hogy már felszállásuk előtt megkapták a hírt a hajó süllyedéséről, de nem tehetnek semmit. A mentéshez hidroplánra lenne szükség. Megnyugtatta Fouseret-t, valószínűleg már úton is van egy, és segít a szerencsétleneken. Grandsailles akkor ébredt fel, amikor a másodpilóta a kezében nyomta az oxigénmaszkot. Nagyon magasra emelkedtek, hogy kikerüljék a Pantelleria irányából érkező olasz gépeket. A gróf a fejére illesztette a fejhallgatót. Randolph beszélni akart vele. - Halló! Itt Randolph! Egy percnyi időt sem tudok majd szakítani amikor Máltára érkezünk, ezért most szeretnék beszélni önnel. Átadom a tárgyat, amelyről Cécile Goudreau már említést tett. - Sohasem leszek képes viszonozni a szolgálatait - mondta Grandsailles. Randolph kiadta utasításait a rádiósnak és a másodpilótának (a gróf úgy hallotta, valamiért dühös rájuk), aztán a fejére húzta az oxigénmaszkot, átadta helyettesének a gép irányítását és hátrament. Leült Grandsailles mellé. Vastag bőrdzsekijéből előhúzott egy vörös fonallal szorosan összekötözött kis fadobozt, és egy levéllel együtt átadta Grandsailles-nak. A két férfi egymásra

nézett, a maszkok résein át találkozott tekintetük. Lehúzták kesztyűjüket, heves mozdulattal kezet fogtak. Randolph felállt és visszatért a műszerekhez. Valamivel később a gép lejjebb ereszkedett, így levehették az oxigénmaszkot. Grandsailles előhúzta aranyfésűjét és aprólékos gonddal megigazította összekócolt haját. Hirtelen egy lángoló repülőgép száguldott el mellettük. - Mi történt? - kérdezte a gróf Fouseret-től. Fouseret úgy tátogott, akár a partra vetett aranyhal. Grandsailles nem értette a szavait, ezért kivette füléből a vattatömést. - Éppen most lőttünk le egy ellenséges gépet! - üvöltötte Fouseret. - Nem is vettem észre, hogy csatába keveredtünk - mondta Grandsailles és nyugodt mozdulatokkal befejezte a fésülködést. - Ugye nem feledkeztünk meg a Cordier-től kapott iratokról sem? Egy heves zökkenés hatására a gép úgy megreccsent, mint a szorosan összepréselt dió héja. Grandsailles felemelte a fésűjét és csodálkozva figyelte, hogy Fouseret az oldalára dől. A másodpilóta és a rádiós azonnal odaugrottak hozzá, de már nem segíthettek rajta. Fouseret halott volt. Az ablakot hideg üstökösökhöz hasonló lyukak tekergőző vonala repesztette meg. Golyónyomok. Fouseret testére ráterítettek egy vörös köpenyt, de kövérkés, meleg keze kicsúszott a lepel alól. Grandsailles lenyúlt és hálásan megszorította a kezet, majd hirtelen egy látomásszerű kép vonta magára a figyelmét. - Málta! Alig kétszáz méter magasan repültek a sziget fölött. A legyőzhetetlen Málta, a brit büszkeség jelképe éppen akkor esett túl egy szörnyű bombázáson. Az ég duzzadt bőrszövetét még mindig betakarták a légelhárító lövedékek félelmetes robbanásainak nyomai, és az utolsó, sebészszikékként fénylő géppuskasugarak kereszt alakban szétmetszették az undorító, olajban sülő tojássárgájához hasonló, az eget sűrű és véres füstgennyel befröcskölő, a felhőket töltényhüvely-okádékkal bemocskoló robbanás-tumorokat. A mélyben ott feküdt a város. Az épületek széthasított koponyáiból vastag füstcsigák agyvelő-cafatjai emelkedtek fel. A házak szemét kivájták a bombák kanalai, és a tátongó szemgödrök üres héjában úgy hevert egy-egy ágy maradványa, mintha a szobapupillába elszenesedett csontvázakat hajigáltak volna. Anglia összeszorított, kinyithatatlan ökleként feküdt a város tömör masszája. Nem rideg és törékeny gránitból volt, éppen ellenkezőleg: puha, akár egy nagy, dicsőséges seb, mint az áldozat kolosszális és dantei Gruyére sajtja, amelynek kénszínű lyukait megtermékenyítette a halál. Mindegyik lyukban testben és lélekben golyókkal átlyuggatott élet nyüzsgött. A lelkeket sűrű bosszútüskék, a testeket steril tetanusztűk borították be. Grandsailles hirtelen rádöbbent, hogy forró öklében valami hideg tárgyat tart. Lenézett és látta, még mindig Fouseret kezét szorongatja. Randolph megkezdte a leszállást. A földön egy angol hadnagy és egy alhadnagy sietett eléjük. - Van egy halottunk - mondta Grandsailles, ahogy kilépett a gépből. Fouseret testét kiemelték, a katonák mozdulatlan vigyázzállásba merevedtek. A sötétedő eget erős reflektorok keresztet rajzoló, nyugodt fénypászmái szőtték át. Mintha Málta történelmének hősi mélységeiről két gigantikus láb emelkedett volna a mennyország felé, a rhodoszi kolosszus lábai. Az égiek elfogadták az áldozatot, és az utolsó távoli szirénák nyögése is elhalt. A légiriadó véget ért. Grandsailles egy hétig maradt Máltán Fouseret segítsége nélkül csak Orminy óvatos tanácsaira támaszkodhatott, de végül vakmerő merészséggel véghezvitte terveit. Erőfeszítését siker koronázta, és dicsőséggel térhetett vissza Afrikába. Randolph sikeresen ledobta Calabria fölött a két ejtőernyőst, de a visszaúton lelőtték a gépét. A tengerből kiemelt roncsokat teljes bizonyossággal azonosították, és kétség sem férhetett hozzá: a fiú életét vesztette. Grandsailles a hír hallatán felnyitott a rábízott és neki címzett levelet. "Úgy érzem, calabriai megbízatásom lesz az utolsó. Ha előérzetem beigazolódik, kérem önt, amint eljut New Yorkba, a dobozban lévő keresztet adja át Veronica Stevensnek. Vigye meg halálom hírét és mondja meg neki, egyetlen pillanatra sem felejtettem el. A hölgy nem volt a szeretőm, sem a menyasszonyom, és kapcsolatunkat barátságnak sem merném nevezni. Csak akkor ismert, amikor

azt a bizonyos sisakot viseltem, és csupán a párizsi légiriadók során, az óvóhelyen találkoztunk. Számomra érthetetlen okok miatt némi érdeklődést tanúsított irántam. Köszönöm önnek, és jó szerencsét mindkettőnknek. John Randolph" Grandsailles késő éjszaka érkezett Orminy villájába. A herceg és Cécile Goudreau már türelmetlenül vártak rá. - A küldetésem sikeres volt - mondta Grandsailles. - Fouseret még odafelé menet meghalt, Randolph gépét lelőtték. És itt mi történt? - kérdezte idegesen, mert furcsának találta, hogy Orminy a szenzációs hírek hallatán is fásult maradt. - Vérbe fojtottak egy arab lázadást - mondta Cécile Goudreau izgatottan. - Tudom - felel a gróf. Rosszabbra számított. - Broussilont bebörtönözték - sóhajtott a herceg, és merev arccal várta Grandsailles reakcióját. - Ez rossz hír - mondta a gróf szárazon, majd rideg, szemrehányó hangon hozzátette: - A részleteket majd reggel elmondjátok. Addig semmit sem tehetünk. Most különben is aludnom kell. Rettenetesen kimerültem. - Ne menj vissza a jachtra! Biztonságosabb, ha itt maradsz - vélte Orminy. - Mi is gyanússá váltunk. A rendőrség arab bérencei éjjel-nappal figyelik a házat. - Jól van, akkor itt töltöm az éjszakát - mondta Grandsailles. - A hajón úgyis mindig azt éreztem, hogy a két őr foglya vagyok. Felment az emeletre és nyugovóra tért. Reggel nyolckor felkelt és a jachthoz indult. Úgy döntött, elengedi az őröket. A móló mellett, a homokban egy papírsárkányra bukkant. Amikor lelki terhek nehezedtek rá sohasem bírt uralkodni különc vágyain. Felemelte a játékszert és kutatón körbenézett a parton, nem látja-e valahol a tulajdonosát, majd gyermeki mohósággal magához szorítva zsákmányát csónakba szállt. A hajóra vitette magát. A jachton ráparancsolt a két meglepett tengerészre, hogy hagyják el őrhelyüket. Az előző héten, Máltán kifejtett erőfeszítései után (annak ellenére, hogy tisztában volt vele, gondolkodnia kellene komollyá vált helyzetén) képtelen volt szellemi munkára. A feltámadt fürge reggeli szélben félig öntudatlanul felrepítette a papírsárkányt. Az ég a végtelenségig nyugodt volt, testén csak egyetlen felhő, a rombusz alakú, szeszélyesen mozgó pehely, a sárkány lebegett. - Fogoly! - kiáltott a fejében kavargó gondolatok hatására, és még távolabb eresztette játékszerét. A jacht másodtisztje lépett hozzá, és közölte, Orminy herceg sürgősen látni óhajtja. Grandsailles magához intette a kanonisszát, és rábízta a sárkányt. - Tartsd meg, amíg visszajövök. De nehogy összegabalyodjon a zsinór! - Találd ki, mit csinál Grandsailles! - kiáltott Orminy herceg berontva Cécile Goudreau szobájába. - Ez fantasztikus! Tudod, mivel szórakozik? - Mondd már! - sikoltott Cécile ijedten, mert megrémítette a hercegnél szokatlan hevességű érzelemkitörés. - Grandsailles gróf papírsárkányt ereget! - zökkent le Orminy egy régi angol bőr karosszékbe. - Nézd csak, nézd! Nem képzelődöm. Ilyet képtelen lennék kitalálni! - mutatott az ablakra. Cécile Goudreau máris ott termett és az öbölben horgonyzó hajóra meredt. - Ez hallatlan! - kiáltott meglepve. - De nem a gróf, hanem a kanonissza tartja a zsinór végét! - Grandsailles most adta át neki, mert idekérettem. Nem értem, miért csinál ilyesmit. Neki is tisztában kellene lennie a helyzet komolyságával. Ez a sárkány… Ebből még bonyodalmak származhatnak. Grandsailles csak úgy felvette a földről, és lehet, hogy most valami arab kölyök torkaszakadtából üvöltözik az anyja konyhájában, hogy meglopták. Kíváncsi vagyok, ez a gyerek is a csendőrök bérencei közé tartozik-e. Lehet, hogy a sárkány csak arra kellett neki, hogy ezzel jelezzen megbízóinak az öböl túlsó oldalára. - Te minden vakondtúrást hegynek látsz! - szólalt meg az ajtóban megjelenő gróf. - És mi van akkor, ha adtam annak a bizonyos kölyöknek száz frankot, és most olyan vidám, hogy madarat lehetne fogatni vele? Zavart csend támadt. - Múlt éjszaka nem akartam beszélni róla - kezdte Orminy -, de tudnod kell, a hatóságok kategorikusan megtagadták, hogy kiadják az okmányaidat. Tudod, mit jelent ez? Lehetetlenné tették,

hogy velünk gyere Amerikába! Ki kell találnunk valamit, és nagyon gyorsan kell cselekednünk, mert holnap délután ötkor a François Coppée Dél-Amerikába indul. Ragaszkodom hozzá… Érted? Ragaszkodom hozzá, hogy ne maradj itt. Ez ebben a helyzetben egyenlő lenne az öngyilkossággal. Sem Cécile, sem én nem hagyunk itt ellenségeid gyűrűjében. Cécile Goudreau - akit mélyen megrázott Randolph halálhíre és az események drámai fordulata - nem bírt uralkodni magát és sírva fakadt. - Nem tudom, helyesen tesszük-e, ha elmenekülünk! - zokogta. - Afrikának ez a része még mindi Franciaország egy darabja! - Már ezt sem nevezhetjük otthonunknak - felelte Orminy határozottan. - Itt is lehetetlenné vált a cselekvés. - Ha itt maradunk, haldoklom, de ha elmegyek… Abba belepusztulok! - Cécile talpra szökkent. - Franciaország! Hová tetted a kardodat? Hová lett a büszkeséged? - kiáltott alig érthető hanton, majd levetette magát az ágyra. Sem Orminy, sem Grandsailles nem próbálta vigasztalni. Az ő szemükben már ott csillogott a megváltoztathatatlan elhatározás: elhagyják Afrikát. - Követelem, hogy szóról szóra kövesd az utasításaimat - mondta a herceg, és Grandsailles vállára tette a kezét. - Most nem tűrök el semmiféle ellenvetést. Amit érted teszek, azzal kockáztatom az életemet. Szükségem lesz hat fényképedre. Jobb lesz, ha most itt maradsz Cécile-lel, és nem csinálsz semmit. Estére visszajövök. Grandsailles erőtlen tiltakozásba kezdett, de Orminy herceg magára erőltette élete legérzelmesebb mosolyát, és szelíden elhallgattatta. - Menj, röptesd inkább a sárkányodat! Este Orminy új híreket hozott Grandsailles-nak. Cécile Goudreau és a kanonissza - aki már nekilátott az utazás előkészületeinek - társaságában megtorpanva és újra elindulva, az éppen felkelő teliholdban gyönyörködve a jacht hátsó fedélzetén sétálgattak, négyesben. - Olyan csodálatos! Mintha nyár lenne! - mondta Cécile. - Ha! - intette csendre Orminy. - Evezést hallok. Elnémultak és feszülten hallgatóztak. - Bennszülöttek - mondta Grandsailles, ahogy meglátta a halászcsónakot. - Igen, ismerem őket - mondta a kanonissza. - Ez az öreg Batta és négy fia. Angolnahalászatra mennek, és már most elindulnak, hogy a hold leszálltakor a legjobb helyen legyenek. A csónak elsuhant és természetfeletti békében eltűnt. A beállt sűrű csendet csak a tenger - a holdnyál - a hajótesthez csapódó holdfényben fürdő csobbanásai törték meg. A korláthoz kötözött, holdfényben fürdő papírsárkány alakja a Zodiákus-jegyhez tartozó űrsugárnak látszott. - Mon Dieu! - sóhajtott fel Cécile Goudreau. - Ez a béke, ez a szépség… Ezt szinte már elviselni is lehetetlen! Képesek leszünk ettől valaha megválni? - Igen. Holnap ötkor - mondta Orminy. - Ha addig nem zárnak mindannyiunkat börtönbe - tette hozzá Grandsailles. - Máltai sikered miatt arra kényszerülnek, hogy mindent alaposan átgondoljanak - mondta a herceg. - Málta… Az a csoda! - Grandsailles önkéntelenül felemelte a hangját. - Pszt! Még egy csónak! - suttogta a kanonissza. - Tartok tőle, hogy Broussilon mindent elárul nekik, ha tudomást szerez Fouseret haláláról súgta Grandsailles a herceg fülébe. Orminy nem válaszolt. A beálló csendben felcsendült egy arab halász panaszos hangja. Egy szomorkás spanyol dalt énekelt, és amikor levegőt véve egy-egy másodpercre elhallgatott, tisztán hallatszott az evezőjéről a tengerbe visszahulló vízcseppek koppanása. Se murio mi esperanza! Yo fuí al entierro Y encontré mi amor Que hiva en el duelo! Az, oy, az!

A reményem a halál! Elmentem a temetésre, Találkoztam kedvesemmel Felöltötte gyászruháját! Aj, oj, aj! - Hogy van a lábad? - kérdezte Grandsailles a kanonisszától. - Még mindig fáj - felelte a vénasszony és próbaképpen köszvénytől gyötört lábára nehezedett. Durva mozdulattal a fedélzethez csapta a talpát, és behunyta a szemét, hogy elviselje a beléhasító fájdalmat. - Én akár gyalog, egész úton bicegve is elindulnék Amerikába! Itt minden bűzlik a németektől! - Te örülsz, hogy holnap elmegyünk? - kérdezte Orminy elámulva a kanonissza kitörésén. - Holnap? - kérdezte az asszony. - Legszívesebben már tegnap elindultam volna! Orminy belekarolt Cécile-be és Grandsailles-ba, és az alsó fedélzetre vezette őket. A kanonissza fájdalmasan sántikálva ment utánuk, mert a beszélgetés egyetlen részletéről sem akart lemaradni. - Holnap - kezdte a herceg - elküldöm a legénységet a hajóról. Csak mi maradhatunk itt, meg az a három tengerész, akik partra eveznek velünk. Fél négykor kis motoros hajó fog ideérkezni, és Grandsailles meg a kanonisszáját az ötkor Buenos Airesbe induló François Coppée-hoz viszi. Az óceánjáró kapitánya már mindenről tud. Bőségesen meg kellett fizetnem, de megérte. Grandsailles, távozásodkor az én repülőtiszti egyenruhámat fogod viselni. Ha a François Coppée fedélzetére lépsz, a kanonisszával együtt rögtön zárkózz be az én háromkabinos lakosztályomba, és semmiképpen ne hagyd el! Ott várj ránk. Cécile és én csak az utolsó percben érkezünk majd meg. - Miért kell álcáznom magam? - kérdezte a gróf. - Ma reggel a házamat és a jachtomat a hatóságok rendelkezésére bocsátottam. Holnap egy csendőrkülönítmény veszi át mindkettőt. Figyelni fognak minket. Amikor elmész azt kell hinniük, én távozom, mert becsületszavamat adtam, hogy Afrikában maradsz. Ezért cserébe megígérték, hogy amíg itt vagyok nem indítanak ellened semmiféle akciót. - Tehát már elhatározták, hogy letartóztatnak? - kérdezte Grandsailles. - Valahogy úgy - felelt Orminy. - És te? - kérdezte Grandsailles rövid hallgatás után. - Hogy fogod észrevétlenül elhagyni a jachtot? Hogy fogod elkerülni a rendőrségi vizsgálatot a François Coppée-n? Az egész terved meglehetősen gyerekes. - Ezt bízd rám! - kiáltott Orminy hevesen, és erőlködve felállt. - Ne feledd, ha a legcsekélyebb mértékig eltérsz a tervemtől, az életemet veszélyezteted. A baráti hűségnek is van határa. Mindig gyűlöltem a kockázatot. Orminy visszaült; fáradtan összeráncolt homlokát megdörzsölte a melankólia által mumifikált ujjaival. Cécile Goudreau a gróf nyaka köré fonta karjait és könyörögni kezdett. - Engedje meg neki! Csak egyszer legyen úgy valami, ahogy ő akarja! - Jól van - bólintott Grandsailles. - Ilyen körülmények között azt hiszem, jobb ha tudod, ma délután levelet kaptam a commissaire de police-tól. - Micsoda? És mit válaszoltál? - kérdezte Orminy döbbenten. - Semmit. Olvasatlanul visszaküldtem. - Már ez sem számít. Holnap mindenképpen visszajönnek érted. Másnap reggel Orminy herceg még egyszer, utoljára meglátogatta Guillomet rendőrfőnököt, gyermekkori barátját. - Hallgass ide, öregem - mondta -, nem akarlak meggátolni kötelességed teljesítésében, de Grandsailles gróf a legjobb barátaim közé tartozott. Bármit is kelljen tenned, arra kérlek, ne kezdj hozzá, mielőtt elmegyek. Szeretném, ha betartanád tegnapi ígéretedet is, és senki sem zavarna a François Coppée-n. Egy hölgy becsülete függ ettől! Nem Cécile Goudreau-val megyek. Őt rádbízom, és elvárom tőled, hogy pártfogásodba vedd. Intim kapcsolatban áll Grandsailles-lel, így ő az egyetlen, akit esetleg közvetítőként is felhasználhatsz. Tudod, a gróf rendkívül érzékeny és kicsit labilis alkat. - Gondoltam, hogy így van - felelt Guillomet. - Tegnap még csak el sem olvasta a levelemet.

Három órakor egy motoros hajó a fedélzetére vette Grandsailles grófot és kanonisszáját. Cécile Goudreau és Orminy herceg a jachton maradt. A tenger nyugodt volt, sima és fénylő, akár egy ólomlemez. Az ég összekeveredett a vízzel, amelynek tükrében a parti dombok képe keménynek és szinte materiálisnak látszott, mintha az eredeti folytatása, szimmetrikus hasonmása lenne. Időnként csak a vízből felugró egy-egy llissa koncentrikus körökben formázódó loccsanása törte szét ezt a tökéletes illúziót. - Még két óránk van - mondta Orminy. - Találd ki, mit hoztam magammal! - Egy szekrényhez lépett, kinyitotta az ajtaját, és két ópiumpipát húzott ki belőle. - Ezzel egy kicsit lenyugtatjuk idegeinket és közben figyelemmel kísérhetjük a parti eseményeket. Rágyújtottak. A parton, Orminy herceg háza előtt csapatnyi csendőr álldogált, kicsit távolabb pedig öt civil, három fiatal férfi és két lány heverészett a homokon. Rövid idő múlva feltápászkodtak, lapos kavicsok után kutattak, végigkacsáztatták őket a vízen, majd felkapaszkodtak az egyik domb oldalába, hogy lefotózzák egymást. - Mennyi steril nyugtalanság van az emberekben! - kiáltott Orminy csodálkozva. Furcsának találta ezt a mozgékonyságot, mert ő egy próbababa mozdulatlanságával akár órákig képes volt mozdulatlan maradni. - Szegénykék - mondta Cécile Goudreau. - Olyanok, mintha egyfolytában kínozná őket a vágy, hogy kiürítsék húgyhólyagjukat. Nem az ő hibájuk, csak nincs ópiumuk. Most még Grandsailles-t is megértem. Ő egy papírsárkány röptetésében talált felüdülést. Fél ötkor három csendőr beszállt egy csónakba, és nyugodt mozdulatokkal a jacht irányába evezett. - Jönnek - mondta Orminy. - Már hozzák Grandsailles-nak az ultimátumot. Menj, fogadd őket! Azt hiszik, a gróf van itt, mint rendesen, és nem én. Mondd meg nekik, Grandsailles alszik, de átadod neki az üzenetet és fél órán belül viszed a választ. - És akkor mi lesz? - Később majd elmagyarázom - felelt a herceg, és bezárkózott Grandsailles kabinjába. Minden úgy történt, ahogy előre látta: a csendőrök valóban üzenetet hoztak Guillomet parancsnoktól. Átadták Cécile-nek, majd éppen olyan ráérősen, ahogy jöttek, eleveztek. Orminy merengve elolvasta Guillomet brutális hangvételű levelét, amelyben felszólította Grandsailles-t, hagyja el a jachtot és jelenjen meg előtte. Még a gróf patriotizmusára is megpróbált hatni, és a trikolort is belekeverte mondókájába. A herceg a hajó zászlórúdjáról a többi közül levette a kis francia lobogót. Kettéhajtotta, beletette egy borítékba, amelyet Grandsailles-nak az asztalon hagyott pecsétjével lezárt. - Tessék, chérie - nyújtotta át Cécile Goudreau-nak. - Menj ki a partra és add át nekik. Mondd azt, hogy tíz percen belül visszajössz, de ehelyett késlekedés nélkül menekülj el. Éppen elég időd lesz még, hogy elérd a François Coppée-t. Ott rögtön csatlakozz Grandsailles-hoz, és együtt várjatok rám. Van még egy-két elintéznivalóm, de rövidesen én is elindulok, és legkésőbb fél órával utánad a hajón leszek. Cécile Goudreau egy perc alatt elkészült, és csak akkor bizonytalanodott el, amikor már a csónakban ült. Orminy kedvesen bókolva megdicsérte fátylas turbánját. - Ez olyan "elutazós" öltözet, de közben nagyon párizsias is. Innen fentről nézve, ha egy kicsit összehúzom a szemem, pontosan olyan, mintha Párizs panorámája tárulna elém. - Kissé görnyedten a hajó korlátjára támaszkodott, felsőteste úgy hajlott át a hajótestvonalán, ahogy a Notre Dame gótikus tornyain a jóságos ábrázatú szobrok dőlnek előre. - Vigyázz magadra, chérie. És most indulj! Nemsokára találkozunk! - Elmosolyodott és miközben a távolodó nő után nézett összeszorította a délutáni nap fényében még a szokásosnál is sárgábbnak tűnő fogait. Olyan volt, mintha egy fél citromot tartana a szájában, és ez a gyümölcs fröcskölne savas cseppeket könnyes szemeibe. Aztán Cécile elől eltűnt a citrom, eltűnt Orminy alakja, és már csak a herceg aranygyűrűjének ragyogását látta. Cécile Goudreau rossz érzéssel markolászta a vaskos borítékot. Feszült idegességet váltott ki belőle a zászló puha tapintása. Csónakja széles félkört írt le egy zátonycsoport körül, majd egyenesen a part felé tartott, ahol a csendőrök már vártak rá. Átadta a borítékot, és Casablanca

kikötője felé indult, hogy a François Coppée fedélzetére szálljon és csatlakozzon Grandsailles grófhoz meg a kanonisszához. Abban a pillanatban, amikor Guillomet parancsnok kinyitotta a borítékot, és elképedve nézett "Grandsailles" válaszára, a kis trikolorra, Cécile Goudreau már az öböl közepén is túl járt. Még egyszer, utoljára Orminy herceg jachtjára nézett, és megdermedt a hevesen-vadul lebegő papírsárkány láttán. Valami szörnyűség fog történni, gondolta ösztönösen, de félelmének nem maradt ideje a kikristályosodásra. Rettenetes robbanás aprította szilánkokká a délután csendjét, és a jachtról örvénylő, fekete füstoszlop emelkedett az ég felé. Lángok villantak, és a hajó az oldalára dőlt. Orminy felrobbantotta a jachtját! Orminy öngyilkos lett… Cécile szeme a lángokra és a koromfekete, függőlegesen felszálló füstre tapadt. A csónakjában evező két tengerészre rikoltott. - Gyorsan, gyorsan! Semmi közünk hozzá, mit tett Grandsailles gróf! Ezt jelentenem kell a hercegnek! - Én vagyok az, Cécile! - mondta, amikor bekopogott Grandsailles kabinjának ajtaján. A gróf beeresztette. - Mi történt? - kérdezte, amikor meglátta a nő zaklatott arcát. - Mi történt? - ismételte Cécile. Erős, izmos karjaival átölelte Grandsailles-t, és a kabin kerek ablakán át beszűrődő fénysugár alá állította. - Jöjjön ide! Ide a fénybe! Látni akarom magát. Kíváncsi vagyok a tekintetére amikor meghallja, "mi történt"! Nézzen rám… Jöjjön, Hervé! A kanonisszát újból markába szorította a feltámadt köszvény, de fájdalmas bicegéssel mégis közelebb húzódott. - Letartóztatták Orminyt? - kérdezte a gróf. Ahogy Cécile, arcán egy elmebeteg ijesztő mosolyával megrázta a fejét, Grandsailles máris a lehető legrosszabbra gondolt. - Értem már! Szökni próbált, rálőtt a csendőrökre, és… Cécile Goudreau a fejét ingatta, majd lassan, egyenként kibuktak belőle a szavak. - Megölte magát és elsüllyesztette a hajóját. A kanonissza e szavak hallatán térdre roskadt, és fájdalmas keserűséggel felsikoltott. Kiáltása annak a delfinnek a majdnem emberi hangjára emlékeztetett, amelyet a tengerből kihúztak egy hajó fedélzetére. Kötényébe rejtette az arcát, és görcsösen rázkódva zokogott. Hogy jobban átadhassa magát a kétségbeesésnek, térdelésből ülő helyzetbe fordult. Cécile Goudreau ópiumtól nyert mániákus akaratossággal ujjai közé fogta Grandsailles arcát, és úgy dörgölte, nyomkodta, tapogatta száraz, álommal teli szemét, mintha ezzel az ideges mozdulattal akarná kicsikarni belőle a közömbösséget szétzúzó gyengeség halvány jelét. - Rajta! Sírjon! Zokogjon! Miért nem sír? Grandsailles egy ideig sztoikus mozdulatlansággal tűrte a nő kifakadását, majd megragadta Cécile vékony, hamuszínű csuklóját. - Miért akarja, hogy sírjak? Ez a cselekedet büszkeséggel tölt el barátom iránt! Cécile egyik kezét kiszabadította a szorításból, és végigsimított Grandsailles egyik őszülő hajtincsén, majd könnyekkel küszködve a gróf szemébe nézett. - Most láthatja… - mondta végtelenül szelíd szemrehányással. - Szegény Orminy! Többé nem hallhatjuk bűzös titkait! - Megfordult, a tükör elé lépett, és megigazította fátylát, mintha indulni készülne. - Ugye nem hagy magamra? - kérdezte Grandsailles. Cécile az arcát fedő fátylon át a grófra nézett. - De igen. Nem utazom el. - Orminy is… és mi is azt akarjuk, jöjjön velünk Amerikába! - tiltakozott Grandsailles erőtlenül. Cécile kinyitotta kis táskáját, előhúzott belőle néhány bámulatos gyöngysort, amiket fáradt mozdulattal az ágyra dobott. - Tessék! Ezeket aggassa a kanonisszájára. Magának talán hasznára lesznek. Nekem többé nincs szükségem rájuk. Mihalkowska grófnő kapta a hercegtől, de a halála előtt nekem adta.

Emlékszik még arra a szerencsétlen angyalra? Hallott róla, hogy arra kényszerítették, hogy minden egyes gyöngyszemet a fogaival kapjon el? - Igen, hallottam a történetet, de annyira képtelennek tartottam, hogy nem hittem el. - Pedig igaz az utolsó szóig. Orminy hátrakötözte a kezét, térde kényszerítette és… De mit számít ez már? Cécile Goudreau megnyugodott és várta, hogy Grandsailles elfogadja a gyöngyöket. A gróf azonban ehelyett mind visszagyömöszölte a táskájába, mire a nő újra az ágyra hajította. - Egy percig sem érzem áldozatnak, hogy itt maradok - folytatta. - A szívem egész idő alatt ellenezte ezt az utazást. Visszamegyek Párizsba, ópiumoskamrámba, mohlepte kriptámba. Már nem félek tőle. A zöld legalább halálomban is velem marad. Hosszúra nyújtott hangon felharsant az indulást jelző sziréna. - Orminy az életét áldozta azért, hogy mi itt lehessünk. - Grandsailles megpróbálta lebeszélni szándékáról a nőt, de tudta, minden erőfeszítés hiábavaló. - Vegye le a fátylat, és változtasson a sorsán. Itt teljes biztonságban vagyunk. Beszéltem a hajó kapitányával és kiderült, később még akkor sem jöhetne utánunk senki, ha akarna. - Nem akarok menni. Nem tudok megszabadulni az érzéseimről. - Tudom. Semmi sem köti Amerikához. Cécile Goudreau távozásra készen a gróf elé lépett. - Mit tud ön az én érzéseimről? - kérdezte lehangolt kacérsággal. - Eszébe jutott valaha, hogy talán szerelmes vagyok magába? - Felnevetett és egy másodpercre mintha tíz évet fiatalodott volna. Csókoljon meg! - emelte fel a fátylát. Lázasan összeölelkeztek, majd Cécile távozott. Grandsailles most először döbbent rá, hogy ez a november-íriszű ősz lény képes lenne vágyat kelteni benne. A François Coppée három órája elhagyta Casablanca kikötőjét, és a fényes, kemény, egy cigánykirálynő csorba tányérjához hasonlító hold alatt, a nyílt tengeren haladt. Semmire sem akarok gondolni! Aludni akarok egész úton, míg Buenos Airesbe érünk… Bárcsak ne sírna a kanonissza! A kanonissza, már régóta sürgette urát, meneküljenek el, minél előbb, de amióta a hajó felhúzta a horgonyát képtelen volt abbahagyni a bánatos zokogást.

HARMADIK RÉSZ A győzelem ára 6. "La Forza del Destino" A Casablancától Buenos Airesig tartó huszonhárom napos út során Grandsailles gróf szinte teljesen elfelejtette az átélt drámai konspirációk és intrikák részletei, de még azt is, hogy háború dúl. Képtelen volt tisztán látni, mi rejtőzhet a jövőben a politikai ténykedéseit eltakaró sűrű köd mögött, ezért a legutóbbi cselekedetei jellemző szeszélyes abszolutizmussal elhatározta, mindent kitöröl a memóriájából, ami akár a legcsekélyebb bosszúságot okozhatja neki. Elzárkózása falán azért ravaszul hagyott egy kis rést az esetleges élvezetek számára. Így - annak ellenére, hogy erősítő tétlenséget, vegetatív amnéziát ígért magának - hamar megrohamozták libidója kitartó hallucinációs képei és hirtelen megszakadtak szokásos napi elfoglaltságainak emlékfilmjeit. Elméje kifejezhetetlen, morózus álmodozások prédájává és legelőjévé változott. Felbukkantak a szimpatikus mágia és a succubus-megszállás monotonul gördülő hullámai, a tompa fényű emlékkövet, amelyek kiemelkedve a feledés hamujából a régi, szikrázó lelkesedés fényében csillogó zölddé válhattak. Szerelmi kalandjainak valódi vagy elképzelt, élete partján féldrágakövekként szétszóródott emlékeit libidója most összegyűjtötte, és rögeszméjének kalapácsával és vésőjével egyre újabb és újabb mágikus villámokat fakasztott. Eképpen Cécile Goudreau utolsó, elkapkodott csókja - amely az indulás drámai körülményei ellenére is zavarba ejtő hatást produkált - stimulálta és élesítette érzékeit, és emlékezetében a máltai epizód már petyhüdt, porral, és a három halott komor, fekete stigmájával betakart pókháló lett.

Cécile Goudreau váratlan csókja mégis élénk, utólag még valódibbnak tűnő élmény volt. Ha megidézte a nő szürke fátyollal eltakart arcát, Cécile-nek az eltelt idő és a növekvő távolság ellenére még mindig volt ereje ahhoz, hogy megújítsa a gróf vágyaiba egy láthathatlan, gyors, tüzes, mégis hideg kígyónyelvvel beledöfött fullánk hatását. Grandsailles-nak korábban soha eszébe nem jutott ilyesmi. Oly sok hosszú estén át beszélgetett Cécile-lel úgy, hogy csak négy tanújuk, a nő ópiumbarlangjának négy medveszőnyege hallhatta szavaikat - önmegtartóztatásának kiszáradt hegyeit mégsem gyújtotta lángra a testi vágy egyetlen szikrája sem. Cécile alakját a gróf most a rosszakarat és a pátosz végletesen vonzó árnyaiba öltözötten látta maga előtt. Elképzelte, ahogy a nő hibátlanul gyönyörű lábai csendben és engedelmesen kiemelkednek legvadabb képzeletbeli orgiáiból. A fantáziájában létező élvezet tetőpontja felé közeledve Cécile finoman elfátyolozott arcát látta maga előtt, amely aztán az utolsó pillanatban mindig átváltozott Lady Chidester-Ames ábrázatává, aki egészen addig hermafroditatestű, hibátlan faunlábú, puha és fényes szőrrel betakart lényként őgyelgett körülötte. Cécile emléke biztos kézzel tartotta Grandsailles bujasága extravagáns kavalkádjának aranykantárját, és szilárdan vezette perverzitása sárban fetrengő párducait. Egyetlen lény emelkedett csak felül vágyaktól elkínzott lelkén; egyetlen lény győzedelmeskedett csak az újabb és újabb megpróbáltatások felett. Egyetlen, félistennek tűnő lény: Solange. Solange de Cléda, aki Grandsailles büszkeségének vastag falán át is megtalálta a hozzá vezető utat. Solange de Cléda, aki pusztán méltósággal és meztelen testének szépségével felfegyverkezve jutott át a mély, tüskés kígyóvermek felett, amelyekben a gyalázatos igazságtalanság, az alaptalan megvetés viperái nyüzsögtek, és ahová Grandsailles megpróbálta bebörtönözni őt. Igen! Grandsailles, amióta felszállt erre a hajóra - miután lelke oly sokáig belemerült hazája tragédiájába - többé már nem titkolta maga előtt valódi érzéseit. Kegyetlen bűntudat gyötörte, hogy embertelen, hajlíthatatlan és könyörtelen viselkedésével fájdalmat okozott az egyetlen teremtménynek, aki imádta őt. Solange de Cléda! A gróf képzeletében egy tökéletes, XIV. Lajos korabeli szökőkútként jelent meg, amelyen a nő személyiségét értékes fémekké transzformálta át a szobrászat. Kutatta Solangeot, de nem találta meg. Ránézett, de nem látta, mert a nő lelkének tiszta, mennyei geometriával metszett kristálya formájában jelent meg. Lelki tisztasága miatt Solange de Cléda egyre megközelíthetetlenebbnek tűnt, és szökőkútba vésett alakjában többé nem látta meg valódinak hitt virtuális tulajdonságait. Solange kegyének finoman cizellált girlandjai, szerénységének levelei a mesteri kézzel készített ékszerként tündöklő opálos fémlemez szélén álltak, amelynek közepén ott ragyogott valódi személyisége. Miféle átkozott, tántoríthatatlan és meg nem alkuvó merevséggel viselkedett ezzel a nővel szemben? Solange azt akarta, hogy vegye feleségül? Mi a rossz ebben? Talán ő is csak azért kapott egy kis politikai hatalmat, hogy odaadásáért hazája ugyanolyan igazságtalanul bánjon vele, ahogy ő tett Solange-zsal. Száműzetés - kettős büntetés… Solange odaadó szerelmese, Orminy pedig leghívebb barátja volt, de ezt ő nem is gyanította. Mint ahogy azt sem sejtette, hogy Cécile Goudreau olyan démoni erény birtokosa, amely - Lady Chidester-Ames emlékéhez hasonlóan - képes volt felkelteni vágyait. A hajó a motorok monoton zakatolása közepette kitartóan haladt. A friss tapasztalatok végre felnyitották Grandsailles saját hajlíthatatlan jelleme által lepecsételt szemeit. De talán túl későn. Ahogy az Atlanti-óceán mérföldjeiből utazásuk minden órája újabb és újabb darabot falt fel, Solange de Cléda egyre inkább egy tengervízhez vált hasonlatossá, amely fokozatosan zsugorodott, míg végül elillant és csak enyhe sós ízt hagyott maga után. Sohasem szerettem mást, csakis őt, ismételgette magában Grandsailles, és megfogadta, mihelyt Amerikába érkezik levelet ír Solange-nak. Vajon hajlandó lesz átkelni az óceánon, hogy csatlakozzon hozzá? A gróf - aki nem is gondolt Fouseret halálára, és akiből Orminy öngyilkossága sem tudott előcsalogatni egyetlen könnycseppet sem - most végtelenül elérzékenyülve gondolt a Solange-tól hallott utolsó mondatra. A mondatra, amelyet akkor hallott, amikor oly kegyetlenül elbánt vele, és búcsúszó nélkül indult lefelé a lépcsőn. - Nagyon vigyázzon magára, kérem!

Nem védekezett, csak végtelen szeretettel, szívszaggató anyai gyengédséggel elbúcsúzott… Miközben a François Coppée maga mögött hagyta az útját jelző habörvényeket, Grandsailles egyik zsarnoki és fekete fantáziálása után kilépett a nappali világosságba, alig észrevehetően megmozdította ajkat, és hangtalanul elismételte a drága mondatot: - Nagyon vigyázzon magára, kérem! Igen, egy egész óceánnyi keserűségre volt szükség ahhoz, hogy a szemében megcsillanjanak a könnyek. Keserűség és a háború gyalázata kellett ahhoz, hogy gyökeret verjen szívében a Solange de Cléda iránt érzett szerelem. A kabin mennyezetén fejjel lefelé meneteltek a visszatükröződő hullámok. A gróf lehunyta a szemét, és szokatlan élességgel maga előtt látta a Réve de Polyphile-ben szereplő Piero della Francesca által megfestett kavalkádot. Ha közelebbről is meg akarta vizsgálni képzelgése valamelyik apró részletét, csak meg kellett feszítenie a szemizmait és hipnotikus hallucinációjának optikai rekesz máris fókuszálódott. Így képes volt kibetűzni az enigmatikus feliratokat, és megfigyelhette a fehér erekkel átszőtt fekete virágmotívumokat. Hála e képességének, ha vakító élességig fokozta látomásai tisztaságát, még egy röpke mosolyt is felidézhetett, és olyan élesnek láthatta, akár Carpeaux szobrainak arcvonásait. Eközben el tudta különíteni egymástól a fel villanó, nyáltól nedves, tiszta fogakat. Még a táncoló nimfák testét fedő fátylon át is képes volt megkülönböztetni a lazacrózsaszín mellbimbók árnyalatait. A perverzió összes dicsőséges szekere áthaladt vízióin. Furcsa lények vontatták ezeket a tákolmányokat: falevelekkel koronázott, kezükben a folyékony vágyak topázból készült, arabus motívumokkal díszített urnáit tartó druidák; női tomporú unikornisok; habfehér bivalyok; angyalarcú oroszlánok… Cécile Goudreau és Lady Chidester-Ames szamárbőrbe bújtatott alakjai nyitották meg a parádét, akik járás közben mirtuszkorbácsaikkal csapkodva mirtuszlenyomatú sebeket ejtettek Grandsailles egykori szeretőinek testén. A szeretőkén, akiket a gróf most híres antik szerelmesek neveit rájuk aggatva újrakeresztelt. Itt volt a tejfolyóvá változó kelta Morgana, a fehér ínyű Alimbrica, a vérért rajongó Hemophia, a bakfismellű Corina és Narea; itt volt mindegyik. A tömeg közepén pedig - engedelmeskedve Grandsailles különleges vágyainak - egy magasztos szekér haladt, amely egyszerre volt sírkő és Adonisz szökőkútja. A szekéren a boldogtalanság fehér csikója állt, hátán pedig királynői büszkeséggel, boldogan, mégis kicsit rémülten ott ült Solange de Cléda. Keze az állat sörényét markolta, mert félt, hogy lezuhan egykori riválisai elégikusan hullámzó, gyönyörű tömegébe. Kék ruhát viselt, szekere elé erős, széles és lapos bronzláncokkal hat kentaurt fogtak. Édes Isten, milyen gyönyörűen arányosak voltak ezeknek a láncoknak a szemei! Grandsailles még Párizsban vett egy XVI. Lajos korából származó órát, annak volt éppen ilyen lánca. Solange de Cléda volt a nő. Grandsailles megragadta és beleültette Libreux fénytől ragyogó vidékébe, és ekkor - miközben megvetően meredt a tovagördülő eleven óceánra - a földjére gondolt. A tenger keserűbb azoknál, akik szeretik (őket nevezik romantikusoknak), de vannak, akik keserűbbek a tengernél - ők a klasszikusok. Grandsailles ez utóbbiakhoz tartozott, és az óceán, mintha tudatában lenne ennek, elsötétült. A gróf viszont mosolygott, mert közeledett az új kontinens földje. *** Amióta visszatértek Amerikába, Barbara Stevens, Veronica, Betka és a fia, valamint Miss Andrews Barbara egyik birtokán, a sivatag közepén, Palm Springs közelében éltek. A birtok körül nyomuk sem volt a Franciaországra oly jellemző növényeknek, a környéket nem takarta be mohalepel; itt csak szétszórtan heverő, szabálytalan sziklák meredeztek. Barbara minden idejét a házban töltötte, mert vigyáznia kellett gyenge szívére, Veronica viszont legtöbbet a szabadban volt, és szívét lovaglással fárasztotta. Vágtatott, és lova patái tüzes szikrákat vetve turmalindarabkákká zúzták a sziklákat, megfélemlítve a csillámló, sajtpuhaságú, királyi gyíkokat, amelyek azután úgy csusszantak-surrantak a kaktuszok repedéseibe, hogy még véletlenül sem sebezték fel testüket. Esténként ezek a kaktuszok dermedt viae crucisokként a "Levétel a keresztfáról" sziluettjét vetették a naplemente achátjára. Veronica, homlokát a konokság fenyegető csigavonalaként lehajtva vágtatott gesztenyeszín lován, és combjai gyöngykagyló-csipeszei úgy szorították az állat oldalát, hogy kentaurveríték

gyöngyöző cseppjeivel összeragasztva szinte már eggyé váltak. Élt, lovagol, és közben hűséges maradt az elrejtett arcú férfihoz. A Quai des Orfévres-en álló ház sötét, nedves pincéje, ahol megismerkedtek, és a sugárzó homok között, amelyen türelmetlenségének lova száguldott a remény után, csak sivatag volt, a szerelem heroikus szárazsága. Az égen minden este megjelent a férfinak ajándékozott kereszten csillogó három gyémánt halvány konstellációja. Vajon hol lehet ez a kereszt, hol sodródik Veronica felé? Egy biztos: a lány szívének határozatlanságától függően mindig másképpen ragyogott. Veronica lovaglás közben kiszáradó, gyógyító nyálával sorra elfeledtette a hőse arcát éktelenítő sebeket, így az hamarosan megszabadulhatott tojáshéjként szétnyíló sisakja védelmező ölelésétől. Ez az ember, ez a férfi el fog jönni hozzá, és akkor, amikor megérkezik már csak a dicsőség stigmáit fogja magán viselni. … vágta, vágta, vágta, a vágtatás kábulata, sarkantyúzás, erény-nyergek, keserűség, szél… pokolba az egésszel… Veronica tragikus életének távoli horizontján két függöny is felhúzásra várt. Az egyik fekete volt, rajta írás: A HALÁLNÁL NINCS BIZTOSABB! Ez a függöny anyjának halálát, a gyászt jelképezte. Barbara egy hónappal Amerikába érkezésük után halt meg. A szíve vitte el. A másik függöny makulátlan fehér, erős szantálfaillatot árasztó lepel volt, amelybe virágokkal négy görög betűt szőttek: IMHN - szüzesség. Mögötte Veronica állt egy szökőkút mellett, amelynek Adonisz-alakjára a lány széttépett fátyla tekeredett. Féltékenységrohamaiban és szűzies hangulatában Veronica véresre karmolta ennek a kő-Adonisznak az arcát, aki aztán szégyenkezve két mirtuszág közé bújt. Barbara Stevens halála és hiány úgy ébresztették fel Veronica gyermeki szeretetét, akár a templom zúgó harangjainak elnémulása a szendergőt. Most már valóban szerette az anyját, de mert olyan keveset tudott az életéről alig-alig rázta meg elvesztése. Szemét nem takarta el az érzelmek zűrzavara, így látta, hogy milyen a halál. Ismerősnek tűnt a számára: valahogy az elrejtett arcú férfiról őrzött képre hasonlított. Így történhetett meg, hogy vágyai veszélyesen morbiddá váltak, és anyja iránti növekvő szeretete és tisztelete összekeveredett a rejtélyes férfi iránt érzett szerelmével. A férfi létezése már olyan biztosnak tűnt előtte, akár anyja halála. Barbara arca hamar elhalványult előtte, de a két érzés édessége változatlan maradt. A kis keresztet befestette az elmúlás és Vénusz csillagainak komor tükörcsillogása; a három pici gyémánt újra a keresztrevont Krisztus szögeivé változott. Barbara Stevens halála korántsem csillapította a lány heves idegességét, sőt, még jobban kihangsúlyozta túlzásokba eső őrjöngését, és még merevebbé tette rögeszméit. Magányigénye is betegessé vált. Esténként, amikor visszatért őrült sivatagi száguldásaiból, felrohant az emeletre és bezárkózott a szobájába, mintha attól tartana, hogy valaki megzavarja az álmát. Nem törődött a konvenciókkal, átvágott a fedett, tágas pátión, pedig ügyvédek, újságírók és üzletemberek hada várt rá. Hiába. Mintha az ördög költözött volna belé, konok arccal mindannyiszor eltűnt előlük és fel sem fogta jelenlétüket. Betka a titkárnő, Miss Andrews segítségével megoldotta a helyzetet: magára vállalta az óriási vagyon kezelését és figyelemreméltó bölcsességgel képviselte barátnője érdekeit. Ám Veronica nem volt hálás önfeláldozásáért, a hosszú, munkával töltött órákért. Sőt, még meg is sértődött, és mélységesen megharagudott Betkára. Idegesítette, hogy a lány beleavatkozik üzleti ügyeibe, bár Betka mindezt éppen őmiatta, őérte tette. Veronica azt állította, Betka fia gyűlöli őt. Zavarta a gyerek, zavarta, hogy Betkának túlságosan nagyra duzzadt a melle; idegesítette, hogy a barátnője ki akarja fürkészni intim titkait, bántotta, hogy túlságosan imádja a testét, de legfőképpen azért neheztelt rá, mert nem volt hajlandó megosztani vele vágya titkait. Pedig Betka hibája valójában csak annyi volt, hogy Veronica érzelmi kitörései nem gyakoroltak rá valami nagy hatást. - Ezt a konokságot! - dühöngött Veronica. - Hogy bírhatja ki, hogy sohasem beszél az elrejtett arcú férfiról? Veronica inkább meghalt volna, semmint hogy szóba hozza ezt a témát, ami iránt barátnője ilyen keserű elutasítással viseltetett. Betka úgy tett, mintha Baba a szeretője lett volna. Mivel éppen ez a dolog volt az, amiről sohasem beszéltek, fokozatosan eltávolodtak egymástól. Barátságuk egyre ridegebbé és egyre kielégítetlenebbé vált, és úgy megmaradt benne a boldogtalanság, ahogy a gyémánt megőrzi a közepébe került szennymorzsát. Betka szenvedet és egyfolytában kínozta őt a féltékenység ezeregy fájdalma. Nem Baba miatt, őt már rég elfelejtette.

Inkább a vértől duzzadó férfias dárdák nyújtotta élvezetekre volt féltékeny, mert tudta, Veronica éber, érintetlen és tisztán biológiai organizmusát ez tartja képzelgő várakozásban, és ez szakítja el tőle egyre inkább. A férfi, aki bármelyik pillanatban felbukkanhatott Veronica életében, Betka számára (mivel ő a barátságuk kedvéért lemondott a férfiakról) csakis ellenség lehetett. Nem, még az ellenségnél is rosszabb: a hóhéra! Akár az az elmosódott arcú, közömbös lény, akit Veronica választott, akár egy másik, sokkalt valódibb vonásokkal rendelkező férfi jön - egyre megy! Betka már előre gyűlölte, mert ennek az embernek a felbukkanása Veronica abszolút utáni vágya miatt csak egyet jelenthetett: gyűlöletet a két barátnő között. Hogy Betka gyűlölje Veronicát? Lehetséges ez? Miközben mindketten a férfi megjelenésére vártak, rengeteget veszekedtek. A legtöbbször Betka fia miatt. Mintha egy ősi kámeába metszve ültek volna egymással szemközt, és a körülmetélés szertartásának megfelelően egyikük a gyermek kezét, a másik a lábát fogná. Ám ahelyett, hogy érintésük szelídséget sugárzott volna, mohó, karmos bestiákként szorították a kisfiút. Hogyan is osztozhattak volna meg rajta, a gyermeken, aki mindkettejüket egyformán szerette? Ketten voltak, pedig eggyé kellett volna válniuk. Együtt a gyermekért - de önmagukért önállóan. Veronica és Betka között minden áldott este kisebb dráma zajlott le, és bár a veszekedések után felkínálták egymásnak a kibékülés kesernyés mandarincikkelyét, kapcsolatukat egyre jobban eltorzító, állandó csata alakult ki közöttük. Az egyik alkalommal Veronica durván kihangsúlyozta Betka extrém szeszélyeit, és azzal fenyegetőzött, kihajítja a házából. Ám ahogy kiejtette szavait, máris visszavont mindent és könyörögni kezdett, maradjon. Kikényszerítette Betka könnyeit majd megvigasztalta, de csak azért, hogy legközelebb ismét a kétségbeesésig elszomorítsa. - Semmi sem lehet kegyetlenebb egy szűznél! - kiáltott Betka gyűlölettel. Igazat szólt, mert a szüzeknek szigonyéles fogaik vannak, szájukban pedig olyan kis nyilak fészkelnek, amilyeneket Cupido cipel magával a vállára akasztott, finom nyálkából megformázott tegezben. Más alkalmakkor a helyzet súlyossá vált. Veronica egyszer suhogó ostorával megcsapkodta a gyerek lábát, aztán majdnem belepusztult a bűntudatba. Kirohant a házból, felnyergelte a lovát és kivágtatott az éjszakába, a vad homoksivatagba. Betka megrémült, hogy Veronica labilis lelkiállapotában valami végzetes dologra szánja el magát, ezért egy másik lovon utánaszáguldott. Amikor utolérte látta, hogy a lány szeme szédítően csillog az újhold fényében, de a tekintete olyan üres, akár a világtalanoké. - Darabokra fogsz hasadni, ha mindig csak arra a rettenetes nyomorékra gondolsz . - Betka most először merte megkockáztatni, hogy szóba hozza Babát. - Eddig nem beszéltem róla, de jól ismerem az aberrációidat. Amiatt a férfi miatt gyűlölted meg a fiamat és engem is, pedig még az arcát sem láttad, a hangját sem hallottad. - Igen, tudom, hogy beteg vagyok. Orvoshoz kellene fordulnom, de nem azért, hogy meggyógyítson, hanem hogy megtalálja nekem azt, amire vágyom. Igen! Őrült vagyok! - Veronica dühödten ordított, ám amikor kiejtette ezeket a szavakat hirtelen lecsillapodott; olyan volt, akár a fehérre hűlő, másodpercekkel korábban még vörösen izzó vas. Ő volt az eszelősség vak szobra; ő volt az az őrült, aki minden figyelmét saját gonoszságára összpontosítja. - Igen, egy orvos segít majd nekem abban, hogy megtaláljam őt! Maradj itt, gondoskodj magadról meg a fiadról, én pedig elutazom, és megpróbálom felkutatni szörnyű nyomorékomat... Igen, vonzódom a csonkulásokhoz, a sebekhez. Már gyermekkoromban is imádtam a fejnélküli babákat. Akkoriban sokszor kivonultam a sivatagba, és figyeltem az egymást csonkoló rovarokat. A csonkulás… káprázatos csoda! A világban csak szétrepedt istenek, a nyomorék Apollók, az orr nélküli filozófusok lehetnek igazán nemesek. Amikor vasárnaponként elnézem Szent Agátát, mindig eszembe jut, akkor tudnálak igazán szeretni, ha levághatnám a melleidet... Másnap Veronica New Yorkba utazott. Betka, Miss Andrews és a kisfiú Palm Springsben maradt. Veronica anyja régi, a Park Avenue-n álló házába költözött. Új otthonát túlságosan ridegnek és hidegnek találta, ezért elhatározta, kedves tárgyakkal veszi körül magát, csupa olyasmivel, ami át meg át van szőve lelki szeszélyeinek kis fűszálaival. És a lelke, akár egy gerle, elszállt, majd visszatért, és csőrében minden egyes alkalommal a mennyei szalma egy-egy újabb szálát tartotta. Veronica a fészkét építgette. A régiségkereskedők zsabóikban dísztűt viselő, aszott kis madarakként ceremonikus igyekezettel segítettek Veronicának. Kezükben drága tojásokként porcelánokat szorongattak, és

izgatott menüettben lejtettek a lány gazdagsága körül. Veronica már Tantalosz poklának látta eddigi amazonéletét, amelyben teste elszántan és örökké sikertelenül próbálta szétszakítani magát. Elég volt a pengeéles hegyikristályokból! Elég volt a szerelem sivatagából! Szabad lett. Megszabadult Betkától, a fiától, a lovaktól, a naptól és a magát arcába fúró széltől is, amely az álomfolyamok száraz homokjával töltötte meg a száját, így jósolva meg száraz évszaki nílusáradásának közeledtét. Felkészültem a saját megcsonkításomra. Kitépem magamból Őt!, gondolta Veronica, de nem volt ideje megvalósítani szándékát, mert a háború már az ő hazáját is magához rántotta. Érezte, hogy Japán hideg tőre belevág problémájának húsába, léket nyit a jégpáncélon, ami eddig elzárta előle azt, akinek szüzességét akarta odaajándékozni. Fészke éppen azon a napon lett kész, amikor az ellenség rátámadott Pearl Harborra. A feketén gyűrűző füst alatt az amerikai hajók acél csontvázai olyanok voltak, akár egy csillagtalan éj alatt haldokló kolosszális tengeri csillag karjai. Veronica elhatározta, áldozatot hoz hazájáért. Testéhez hozzásimultak a régi dicsőségek zászlói, és ettől akarata úgy lengett, akár a csillagos-sávos lobogó. Nemcsak szerette hazáját, de azonosította magát vele. Adonisz szökőkútja? Adonisz sírja? Ő, csakis ő számított már, a férfi, élve vagy holtan, valósan vagy álomban. Egyedül ez a férfi járt a fejében azóta, hogy tudta, most az ő saját arcát is elrejti majd a háború, most ő fogja felölteni az önfeláldozás hártyáját, a műtős asszisztensek fehér maszkját. Veronica eltökélte, hogy ápolónő lesz, és ragaszkodott ahhoz, hogy a legsúlyosabb sebesültekhez kerüljön. Közel akart jutni a háború legborzalmasabb valójához. Kéthónapos New York-i tartózkodása alatt hamar megismerte a város csábításait. Itt pihenhetek és kigyógyíthatom magam az egészséges életmód és a jó levegő okozta betegségből, gondolta cinikusan. A night clubok hívogató és pezsdítő atmoszférájában rongálhatom a májam, a szám sarkába tapasztott szalmaszállal felszívhatom az alkoholos italokat, amik felfordítják a gyomromat, de egy órára, egy fél napra elhitetik velem, hogy intelligens vagyok. Miután megszületett elhatározása, hogy ápolónő lesz, kiejtette a szájából a szalmaszálat és ahelyett, hogy újra meg újra körbejárta volna a megunt mulatókat, egyre többet volt dr. Alcannal. A pszichiáterrel még az Excaliburon, az őket Amerikába menekítő hajón ismerkedett meg. Két dolgot szeretett volna elérni az orvosnál: segítsen neki visszanyerni lelki egyensúlyát, és juttassa be a kórházba ápolónőnek. Dr. Alcan nem volt csinos férfi, de élénk intelligenciája sokszor hódítónak bizonyult. Az embernek olyan érzése volt, hogy széles, az áramló gondolatok által megnemesített arcán egyfolytában bújócskát játszik az elméjével. Veronica annyira érdeklődött a pszichoanalízis iránt, hogy engedve leküzdhetetlen vágyainak, akár naponta kétszer is felkereste a doktort. Egyszerű, hűséges barátság alakult ki közöttük. Barátság, amelyért - Veronica jól tudta - mihelyt a férfi megkívánja, teljes lényét oda kell adnia. Veronica képes, sőt, kénytelen volt elmondani dr. Alcannak mindazt, amiről sohasem tudott beszélni Betkának, imádott barátnőjének - akit pontosan emiatt gyűlölt meg. Az orvosnak bevallhatta eszelős fantáziálásait, az elrejtett arcú férfiról szőtt álmait. Ezek a vallomások naponta közelebb juttatták hozzá Alcant, és találkozóik egyre nélkülözhetetlenebbekké, egyre pótolhatatlanabbakká váltak. Vajon ki más lett volna képes ilyen feszült figyelemmel, éles értelemmel meghallgatni őt? Így, amikor Alcan az egyik kezelés alkalmával bejelentette, hogy hamarosan Afrikába utazik és csatlakozik a Szíriában harcoló francia hadtesthez, Veronica úgy érezte, mintha fejbe csapták volna. Képtelen volt legyűrni csalódottságát. Hogy szoktassa magát a gondolathoz, hogy kapcsolatuknak hamarosan vége szakad, közösen úgy határoztak, ritkábban és akkor is csak rövidebb időre találkoznak. A lány melankóliáját beragyogta kifejezhetetlenül keserű éjszakáinak fénye, és hosszú köntösében az ágyára telepedett az örökké nyitott, lódarázsfészek-szemű álmatlanság, amelyről egymás után leperegtek az órák gyöngyei. Alcan azt ajánlotta neki, térjen vissza Palm Springsbe, de ő képtelen volt iszonyat nélkül arra a helyre gondolni, ahol anyja meghalt. Mivé vált az energia, az akarat, a makulátlan telivér csődörként ágaskodó egészség, ami egykor bevehetetlen lelki erődítménnyé változtatta őt? A tudatos tervek, a tudatalatti elrendelések és a megfogadott bátorság semmivé foszlott, a háború hangjaira úgy omlottak le lelki falai, akár Jerikó vára a makkabeusok harsonaszavára. A lelkét ostromló

arcnélküli lovag megtette az előírt két kört szüzessége körül. Alcan egyik napról a másikra odázgatta indulását, és ez a bizonytalanság rosszabb volt Veronica számára, mint bármi más. Közben eltelt egy év, és Veronica egyre mélyebben belesüppedt memóriája és képzelet ködös zűrzavarába. Az endemikus morbiditás ezen szimptómái dr. Alcan szerint mindinkább riasztóvá váltak, mert Veronica úgy keresett menedéket a testi betegség karjaiban, mintha ez lenne számára az egyetlen megoldás. Egy nap, délután fél egykor, a gyors italok maszkulin óráján a Hotel St. Regis bárjában dr. Alcan összefutott André Marionnal. - Mit iszol? - kérdezte Marion. - Éppen most rendeltem egy Dubonnet-t. És te mit kérsz? - A szokásosat. - Marion odabólintott Dominique, a mixer felé, majd nagyot sóhajtva Alcanhoz fordult. - Alkalmazkodtam a körülményekhez. Whisky, víz és cukor. Nem túl émelyítő, és beváltja a hozzá fűzött reményeket. Egy éve lehet már, hogy csak ezt iszom, - Tudod, ki van itt? - kérdezte Alcan. - Nagyon sokan - felelte Marion szomorúan. - Tudod, ki van itt? - ismételte Alcan izgatottan. - Kicsoda? - Grandsailles gróf! - Hihetetlen! - Tegnap délután találkoztam vele a Frick Múzeumban - mondta Alcan diadalmasan és egy üveg keverőlapáttal megkavarta barátja italát. - Úgy tudtam, meghalt. - Igen, az egyik casablancai lap adta hírül, hogy Orminy jachtjával együtt felrobbantotta magát. - A halottak mind feltámadnak és előbb-utóbb itt bukkannak fel. Dutilleil tábornokról is azt híresztelték, meghalt amikor lelőtték a gépét. Az sem volt igaz. Itt van Charles Trenet is, az énekes. Ismerted? - Vele mi történt? - Senki sem tud róla semmit - mondta Marion. Egy ideig csendben iszogattak. - Mit keres itt Grandsailles? - kérdezte Marion. - Nem tudom. Senkivel sem találkozik, és nem adja meg a telefonszámát. Most itt él, de elképzelhető, hogy valamilyen küldetést teljesít. Azt mondta, hamarosan elutazik… Sietnem kell. Máris késésben vagyok. Együtt ebédelek Veronica Stevensszel. Ma utoljára. A St. Regisben laksz? - Pillanatnyilag igen - felelt Marion. - Majd felhívlak, és együtt vacsorázhatnak. Ne mondd, hogy nem érsz rá! Három napon belül Szíriába utazom. Ismerek egy remek helyet, amolyan bisztrófélét. Fantasztikus a pacaluk! - Még egyet a szokásosból - nézett Marion a mixerre. Alcan igazat beszélt. Grandsailles egy hete érkezett meg Dél-Amerikából az Egyesült Államokba, repülőgépen. A Hotel St. Regis tizenkilencedik emeletén kivett két egymásba nyíló lakosztályt, kanonisszájával együtt beköltözött. Szalonjában máris egész hegynyi, a legjobb régiségkereskedők boltjaiból származó, kibontatlan csomag állt. Mivel szakítani akart a múltjával, és mert tisztelettel kívánt viselkedni az őt befogadó ország demokratikus szelleme iránt, a gróf formálisan lemondott az Orminy hercegtől bitorolt titulusáról és felvett egy civil nevet. Mr. Jules Nordier lett. Időnként használta Orminy hadnagyi rangját és repülősjelvényét. Felbérelt két ügyvédet, akik japán harci kakasok módjára küzdöttek egymással, melyikük lehet jobban a szolgálatára, és melyikük szakíthat ki nagyobb részt Orminy vagyonából, amelyet a herceg jó előre átutaltatott az Egyesül Államokba. Új élete kedvező körülmények között indult, de New York nem tetszett neki, és csak egyetlen női arcot látott maga előtt: Solange de Clédáét. Az élet keserű és nehéz teher Solange nélkül, ismételgette magában. Bár régebben a józanság mintaképe volt, most úgy ivott, mintha az armagnac tüzében keresné a hiányzó föld, Libreux szellemét.

Két dolog van, amit nem halogathatok tovább, gondolta egy reggel. Levelet, hosszú és mindenért kárpótló levelet kell írnom Solange-nak, és eleget kell tennem Randolphnak tett ígéretemnek. Meg kell vinnem a halálhírét Veronica Stevensnek, és át kell adnom a keresztet is. Ha ezeken túl leszek, minden jobbra fordul! Dr. Alcan közvetítésével Grandsailles találkozót kért Veronicától. - Veronica nagyon érzékeny - figyelmeztette Alcan. - Az idegei foszlányokra szakadtak, de testének frissessége még megmenti őt. Ennek az országnak a lakói nagyon ártatlanok, és megengedhetik maguknak, hogy egyszer-egyszer kiboruljanak. De mindig helyrebillennek. - Nagyon fájdalmas hírt kell közölnöm vele - mondta Grandsailles. - Bárki, bármi rombolja le az álmait, csak használhat neki. - Szeretném önt megkérni, ne árulja el neki a valódi nevemet. Nem adhatom fel az inkognitómat, mert ezzel kockára tenném a küldetésemet. Itt csak Nordier vagyok, visszavonult repülős hadnagy. Még Veronica számára is. - Európából jött és üzenetet hozott önnek - mondta az orvos Veronicának. - Ragaszkodott hozzá, hogy ne áruljam el a nevét. Alcan meglepődött, mert úgy vette észre, mintha Veronica számított volna erre a látogatásra. A lány időközben elhidegült tőle, gyűlölte őt a távozása miatt. Türelmetlenül véget vetett szokásos beszélgetésüknek, és még azzal sem törődött, hogy Alcan másnap Szíriába indul. Egészen máshol járt az esze. Erkölcsösen, Solange de Cléda fennkölt tisztaságának ragyogó fényére emlékezve Grandsailles túl jelentéktelennek érezte ateista személyét az érett hűség szilárd keresztje előtt. Már negyvenöt éves volt, de meglepődött, mennyire elárasztja szívét egy új érzés, a sajnálat. A sajnált, amely azért még tartalmazta nárcizmusa üledékét, és amelyet önmagán kezdett gyakorolni. Öregszem, és életemben most először magányosnak érzem magam, gondolta. Régi, szerzetesi visszavonulásaim, a Chăteau de Lamotte-ba való meneküléseim idején bőségesen kielégített, hogy a jelentéktelen dolgok után vágyakozó párizsi társaság időnként meglátogatott, és hogy cölibátusom ágya körül csak kaninosszám figyelmes bulldogtekintete által kísért alkalmi szeretőim portyáztak. De itt senki sem tudja, ki vagyok valójában, és még azt a néhány embert is kerülnöm kell, aki ismer, mert nem akarom, hogy kiderüljön a titkom. A kanonissza is szomorú, de amennyire képes rá, leplezi bánatát. Ám ettől a szomorúságtól egyre csúnyább lesz. Régebben észre sem vette ezt a csúfságot, amely ördögi vonzerejével a hatalmába kerítette őt, de jelenlegi idegállapotában nem tudott szemet hunyni fölötte. Nem érzett sajnálatot a kanonissza iránt, nem, erre még nem volt képes. Mivel már senki sem volt körülötte aki fölött zsarnokoskodhatott volna, gyengének érezte magát. Tudom, tudom, ismételgette. Ez a lelki krízis! Már félt személyiségének fejlődésétől akár az isiásztól. Azt kívánta, a lelki krízis és a testi betegség egyszerre törjön rá, mert úgy gondolta, a két fájdalom valami kis színt vihet életének félelmetes ürességébe. A reumám legalább a régi, gondolta, amikor megpróbálta kinyújtani a lábát. Néhány napja minden lépés fájdalmas volt, újra bottal kellett járnia. Délután, a szobájában elfogyasztott magányos ebéd után aludt egy keveset, majd szomorúan fájdalmas kötelességére gondolt. Aznap kellett találkoznia Veronica Stevensszel, hogy bejelentse neki Randolph halálát és átadja a rábízott gyöngyös-gyémántos keresztet. Vajon hová tettem?, tűnődött. Felkelt, és rögtön az első fiókban megtalálta. Megható, gondolta, amikor felemelte a szorosan átkötözött fadobozt. De így mégsem tehetem Veronica elé. Töprengeni kezdett, mibe csomagolja. Kinyitotta a fadobozt, kivette a keresztet. Így viszem, a kezemben. Ez a legtermészetesebb. Ó, mennyire várta már, hogy túl legyen az egészen! A világon semmit sem tartott olyan elviselhetetlennek, mint a sírást, és gyűlölte a vigasztaló szerepét. Ilyenkor kínosan érezte magát, és csak nehezen tudta legyőzni kikívánkozó, a sírásnak véget vetni akaró durvaságát. Ezen a napon meggyőzte magát, hogy teljesítenie kell ezt a keresztényi feladatot. Belenyugodott, és már hasznosnak is érezte. Miután kitanulta az összeesküvés mesterségét, sajnálatra tanítsa magát? Egyik sem volt igazán neki való, de azért komolyan vette a szerepét. Feladatokat tűzött ki maga elé: segíteni akart a kanonisszának, hogy legyőzze napról-napra elhatalmasodó melankóliáját; legyőzze a keserűséget kiváltó okokat. Nap mint nap emlékeztette

magát, hogy írnia kell Solange de Clédának, hogy megpróbálja helyrehozni azt a rengeteg rosszat, amit elkövetett ellene. Talán, gondolta amikor elindult, Veronica Stevens kellemes személy, és látogatásom során elnyerem csendes barátságát, bekerülhetek egy diszkrét szalonba, ahová majd rendszeresen visszajárhatok. A hotel halljában észrevette, hogy még van tizenöt perce. A viharos időjárás felfokozta szomjúságát, amit tovább erősített újkeletű alkoholizmusa. Röviddel azelőtt - gyomrában kavargó, zsibbasztó érzéssel - mohlepte sziklák között csapkodó vízesésekről álmodott, meg jeges forrásokba merülő, vállig meztelen karokról. Iszom valami nagyon hideg ásványvizet, gondolta a bár felé menet. De esküszöm, egy csepp alkoholt sem! A bár kongott az ürességtől. - Egy armagnacot? - kérdezte Dominique, a mixer. - Igen, kérek - vágta rá Grandsailles, behódolva a csábításnak. Eltűnődött. Ettől majd visszanyerem a bátorságomat. Ennek a találkozásnak még a gondolata is összetör! - Vihar lesz, és ez errefelé komoly dolog - mondta Dominique, ahogy bőkezűen, az öblös poharat jócskán megtöltve kiöntötte az italt. Grandsailles önkéntelenül az arcához kapta a kezét, hogy legyőzze sebhelyének egyre erősödő viszketését. Veronica Stevens otthona a legpazarabb New York-i házak stílusában épült, így belesimult környezetébe. A taxiban a gróf velejéig átfagyott, és a hideg tél harapásai érzéketlenné tették a bőrét. Mély benyomást gyakorolt rá a kaput kitáró udvarias angol lakáj. Élvezettel lehúzta a kesztyűjét és a szolga lesütött szeme láttán úgy érezte, hetek óta most először becsülik őt valamire. A lakáj átvezette két alig megvilágított helyiségen és a szalonba vezető hosszú folyosón, amelynek végén kikeményített fehér köntösében, lábánál három fekete, védelmezően heverésző agárral, háttal a bejáratnak Veronica várt rá. Veronica a kandalló fölötti hatalmas tükörrel szemben állt, és a közeledő férfi arcát vizsgálgatta. A hosszú folyosó szűk volt, de olyan magas, hogy a mennyezete eltűnt az árnyak sötétjében. Minden újabb méteren ólomkristály falikarok szórták fényüket, amelyet a lazacrózsaszín, feszülő lámpaernyők úgy letompítottak és leárnyaltak, hogy az ember egy óriási akvárium fenekén érezhette magát. A folyosó végtelennek tűnt; a gróf úgy haladt végig rajta, mintha egy álomban lépkedne. Egyik kezével botjára támaszkodott, a másikban pedig a kis gyöngyös-gyémántos keresztet szorongatta. Minden egyes, fájdalmasan megtett lépésnél érezte az elektromossággal feltöltött atmoszféra nyomását. Ereiben olvadt ólomként áradt szét a hazájára emlékeztető, bénító armagnac. A fenyegető helyszín elbátortalanította, és agyába villant, nem tervezte el előre, hogyan jelenti be a szörnyű hírt. Nehézkesen vonszolta magát. Ó, ha lenne még egy folyosó, olyan mint ez! Ó, ha időhöz jutna! De már az ajtóhoz ért, és többi semmi sem halaszthatta el a fájdalmas beszélgetést. Megállt. Meglepte a moccanás nélkül álló fiatal nő látványa. Veronica a tükörből nézhette, ahogy egyre közelebb ért. Biztosan így volt, mert amikor megfordult Grandsailles-nek olyan érzése támadt, a nő már alaposan szemügyre vette. Azóta nézhette, hogy megjelent a hosszú folyosó másik végében. A grófnak arra sem maradt ideje, hogy tisztelettudóan meghajtsa a fejét, Veronica máris előtte termett és döbbenten vizsgáló pillantással a szemébe meredt. Mintha érezte volna a hírt, amit meg kellett kapnia. Ahogy Grandsailles meg akart szólalni, Veronica ismét megelőzte és megragadta a keresztet szorongató kezét. A gróf zavarodottságában ösztönösen elhúzódott. Honnan tudta Veronica, hogy hozott neki valamit? Ezer szó sem fejezhetett volna ki többet, mint az az egyszerű mozdulat, ahogy szétnyitotta az ujjait. Veronica átvette a keresztet és zokogva gróf karjaiba hullott. Grandsailles oltalmazón, a régi francia parkok szabályosra nyírt bokrainak nyájasságával ölelte át. Bársonyos, józan mozdulatai mellett Veronica - zaklatottsága ellenére- gőgös vártoronynak tűnt. Miközben Grandsailles arra várt, hogy a fájdalom e vad kitörése elcsituljon, miközben némán tartotta karjaiban Veronicát, átnézett a lány ajkait cirógató nehéz hajfürtökön, és szemébe könnyet csalt a gyengédség.

Odakint besötétedett és havazni kezdett, de a szalonban feléledt a meleg, és a két egymással szemközt álló márványkandallóban összhangban recsegtek a szimmetrikusan elrendezett fahasábok. Minkét kandalló fölött egy-egy téglalap alakú tükör verte vissza a végtelenségig, a homály zöldes ködéig a mozdulatlanul álló gróf és Veronica képét. Grandsailles ezen az egyetlen remegésben egyesülő tükörpáron pihentette a tekintetét. A lobogó lángok mintha életre keltették volna a csillogó felületet. A három fekete agár annyira melodikus és olyan bársonyosan puha mozdulatokkal járt körülöttük, akár egy cselló rezonanciái. Az egész kép meghittséget sugárzott magából. Hirtelen nem remélt dolog történt. Veronica abbahagyta a sírást, félig lehunyt szemmel felemelte a fejét és csókra kínálta a grófnak az ajkait. Grandsailles csak ekkor döbbent rá, hogy valamilyen iszonyatos félreértés áldozataivá váltak. Eltaszította magától a nőt, és színtelen hangon felkiáltott. - Ez rettenetes! Ez lehetetlen! Beszéd közben az arcához kapta a kezét, hogy valahogy visszafojtsa a belenyilalló fájdalmat. A heves mozdulat közben sikerült elhúzódnia Veronicától, de botját a padlóra ejtette. Félt reumája újabb rohamától, ezért meg sem próbálta felemelni. Fájdalmas bicegéssel a díványhoz vonszolta magát, és a támlájára támaszkodott. Egy percig lehorgasztott fejjel állt, mintha szégyenkezne, és agya szédült a rátörő ellentétes érzelmek rengetegétől. Iménti mozdulatának esetlensége megtörte büszkeségét, és úgy érezte, fájdalomtól gyötörve, a zavaró és rettenetes félreértés csapdájában megalázó pózba kényszerült. Veronica a legapróbb mozdulatait is jeges, inkvizítori tekintettel figyelte, és azt hitte, tudja a férfi furcsa viselkedésének okát. Igen, biztos fizikai állapota miatt ilyen! Talán nyomorék volt, de… ez még szeretnivalóbbá változtatta előtte. Veronica a gróf felé lépett. - Ha nem jöttél volna vissza - mondta vad vággyal -, belehaltam volna a kínba, ami már több, mint egy éve gyötörte a lelkemet. El tudod képzelni, milyen lehet így a szerelem? Miért hiszed azt, hogy akár sebhelyek, akár más sérülések közénk állhatnak? Én akkor is szerettelek, amikor nem volt arcod! Most, hogy boldogságom valóra válhat, semmi sem szakíthat el többé álmomtól. El sem tudod képzelni, mennyire szenvedtem! Zavarodottságomban már a tekintetedet is elfelejtettem, és akár egy rettenetes vak nő, erről a keresztről kellett, hogy felismerjelek, amit tőlem kaptál. Az ajkához emelte a kis keresztet, és egy pillanatra úgy tűnt, indulata kifullad görcsös, túlhajszolt ereje meredek lejtőjén, és hevessége mintha fekete csüggedésbe gyűlt volna össze. A három kutya pillantásaitól kísérve idegesen járkálni kezdett, és mintha az őrület peremén egyensúlyozna, elkerülte a vérszínű keleti szőnyegbe szőtt lótuszvirág-mintákat. Arca fenyegető, mégis gyermeki volt, és félelemhez hasonlító remegés futott végig a testén. Mintha meggörnyedt volna haja súlya alatt, és menten kettétörne. Végül megrázta fürtjeit, mintha képtelen lenne megszólalni, majd sziszegő hangon, alig érthetően mormolni kezdett. - Sírnom kell a boldogságtól! Semmiség, mindjárt elmúlik… - Ám hangja artikulátlan, fájdalmas zokogásba fulladt. Arca eközben félelmetes mosolyra torzult. Nyoma sem maradt hevességének, és lassan, mintha sajnálatáért esedezne, mintha újra ölelését kérné, közelebb lépett a grófhoz. - Ó jaj! - nyögte Grandsailles. - Mindent el kell mondanom! - Nem és nem! - sikoltott Veronica. - Nem! Szeretlek! Nem számít semmi, bármit is mondj! Grandsailles újra elbizonytalanodott. Karjai közé vette Veronica forró és kívánatos testét. A gonosz sors akarata szerint egymásba fonódva álltak, akár a lehetőség kétfejű kígyója. Veronica meleg és jótékony könnyekben talált megkönnyebbülést, amelyeknek édes cseppjei újabb láncszemekkel kötötték őket egymáshoz. Grandsailles bűnös csendbe mélyedt, miközben minden eltelő pillanat egyre helyrehozhatatlanabbá tette a félreértést. Szemében a körülötte lévő csecsebecsék, porcelánok, kristálydíszek, aranytárgyak és Veronica hajának tincsei az opál ártalmas és irizáló lángjaival kezdtek fényleni. A szőnyeg lótuszvirágaitól kezdve az ablakon kívül hulló sűrű hópelyhekig Grandsailles saját érzéki lángolásának sistergő szikráit vélte felfedezni mindenhol - és ezek a szikrák a három agár feszülten bámuló szemében is nyomot hagytak. Hogy merjem megmondani ennek a nőnek, aki most nyerte vissza boldogságát...?, gondolta gyáván. Hogyan mondjam meg neki, hogy valódi szerelme halott, és én, aki helyette ölel, csak

halálának hírhozója vagyok? Miért mondanám ki a visszavonhatatlan szót, ami lerombolná az illúzióit, de a sorsot nem változtathatja meg? Miért kárhoztassa el magát beszéddel, amikor ha csendben marad, még megmenekülhet? Veronica fantasztikusan gyönyörű volt - de ha nem is lett volna az, lelkesedésének láza miatt akkor is megkívánta volna. Olyan jó volt nem tudni, melyikük a csábítás valódi áldozata! Olyan nagy volt az érzések okozta élvezet! Álnév alatt, új személyében olyan kevés maradt a régi Grandsailles-ból! Olyan hamisan élt Veronica emlékében az arcnélküli férfi... Grandsailles kezébe vette Veronica arcát, és az élete során összegyűjtött érzékiséget segítségül hívva megcsókolta. A bitorló, az áruló csókja lepecsételte a kegyes hazugságot, amelyen keresztül megtalálták jövőbeli közös életük egységét. Grandsailles másnap levelet kapott Franciaországból, Pierre Girardintól. Tisztelt gróf úr! Amikor kézhez kapja levelemet, Creux de Libreux földjének gyötrelme már a tetőfokára hág. A hódítók könyörtelen igája alatt valóra váló bányászat és a még ennél is pusztítóbb hadiipar lerombolja régi szőlőhegyeinket, a Saint Julien birtokot. A környező erdők fáit kivágták, és nem kímélték még az ősi forrásokat sem, amelyeket ön - emlékszik még? - Adonisz szökőkútjainak nevezett. Mindent szögesdróttal és nagyfeszültségű huzalokkal vettek körül. Mi történt volna a Moulin des Sources birtokkal, ha még mindig Rochefort kezében lenne? Mivel a Moulin a kulcs a víz energiájának hasznosításához, valószínűleg nagy erőművet építenek a helyére. Adja az ég, hogy ettől megmeneküljünk! Az előbbiekkel összefüggésben kötelességemnek érzem, hogy tudassam önnel: Madame Solange de Cléda a nehéz körülmények ellenére is bátran, önfeláldozóan viselkedik, és mindig hűségesen ragaszkodik az ön elveihez. Amikor valamilyen vitás kérdés merül fel, Madame de Cléda minden alkalommal megtisztel azzal, hogy magához hív és megkérdezi, a gróf úr mit tenne az adott helyzetben. Én pedig, mint az ön akaratának szerény képviselője, közlöm vele az ön lehetséges döntéseit: ellenállás és Libreux vidékének megőrzése! Madame de Cléda habozás nélkül és vakmerően engedelmeskedik nekem, és még óvatosságra intő tanácsaimat sem hallgatja meg. Madame de Cléda közvetlenül az ön bálja után költözött be a Moulin des Sources-ba, és azóta is itt lakik. Első intézkedései között szerepelt, hogy visszaültette a paratölgyeket arra a bizonyos háromszáz négyzetméteres területre, mert tudta, ön mennyire szerette volna megtenni ezt. A telepítést a lehető legkedvezőbb időjárásban hajtották végre: a szemerkélő esőt megtörte a forró nap sugara. A munkát a Martin fivérek végezték. A fiatal tölgyfacsemetéket a Saint Julin-ligetben választották ki, és gyökereiken a Moulin des Sources dús földjének labdáival szállították végleges helyükre. A csemeték az eltelt hét hónap során gyökeret eresztettek, és már új leveleket is hajtottak. Most már majdnem embernagyságúak. Az elmúlt vasárnap a Martin fivérek apja - akinek időközben lebénult a jobb karja - eljött, megnézte a fákat, és azt mondta, ha e tél enyhe lesz és nem szakad le az ég, akkor hamarosan elég fejlettek lesznek ahhoz, hogy parát adjanak. Kedves gróf úr, nincs jogom ahhoz, hogy beleavatkozzam az ön és Madame Solange de Cléda közötti boldogtalan kapcsolatba, de miután alkalmam volt látni a hölgy viselkedését, és ismerem az állapotát, úgy érzem, tudatnom kell önnel valamit. Madame de Cléda szenved az ön irgalmatlanságától és az iránta tanúsított közömbösségtől. Soha egyetlen szóval sem utal erre a fájdalmára, de a parasztok éles tekintetével látom rajta a felső levelek hervadásához hasonlító jeleket. Egy fa ilyenkor a korhadástól szenved. Madame de Cléda nemes némasággal gyötrődik, és közben olyan gyönyörű és törékeny, akár az ön földjébe frissen beültetett fák. Úgy könyörgöm, uram, kegyelméért, mintha az egyik fáért tenném! Prince üdvözli. Kérem, kedves gróf úr, fogadja az ön alázatos hívének üdvözletét: Pierre Girardin Grandsailles, miután elolvasta Girardin levelét, azonnal leült és megírta vallomását Solange de Clédának. Chére Solange!

Soha egyetlen embert sem tört meg még olyan megalázóan a sors, mint most engem. Igen, abban a pillanatban, amikor levelemet olvasod, már feleségül vettem Veronica Stevenst, de be kell vallanom neked: szeretlek! Irántad érzett szerelmem többé már nem agyam mesterséges terméke. Szeretlek, ahogy mindig is szeretni kellett volna téged. Úgy, ahogy egy feleséget szokás. Hiába próbáltam felébredni e lidérces álomból. Ó, jaj, a házasságom legalább olyan valós, mint irántad érzett szenvedélyem. Bármilyen hihetetlennek tűnik is, őrület hálózta be fantasztikus körülmények között született döntésemet. Tisztelem Veronicát, és hogy boldoggá tegyem, elköteleztem magam neki. Csak így tehettem jóvá a hibát, amit egy halott ember ellen vétettem, aki életében megbízott bennem. Kedves, gyönyörű, imádott Solange! Engedd meg, hogy először és utoljára így nevezzelek! Most már én is megízleltem azt a boldogtalanságot, amely téged emésztett. Tudom, megvetően el fogsz feledni, miközben bennem örökké élsz majd. A fekete fehérre vágyik, a sötétség fényre, a bűn lelkiismeretre. Te lettél az én lelkiismeretem, ragyogó Libreux-vidékem, Franciaország-Solange! Virágajkak! Így emlékszem az ajkaidra, amelyeket elválásunk estéjén igazságtalan viselkedésemmel csendre kárhoztattam. Jázminajkak! Egyetlen dolog vigasztal csak: letagadhattam volna, hogy szeretlek, de nem tettem. Ez a vallomás megvigasztal, és közben megbüntet büszkeségemért. Jöjjön aminek jönnie kell! Aljasság lett volna, ha nem mondok el neked mindent. Ha rájössz, milyen vagyok valójában, nagylelkű illúzióid véget érnek. Tudd hát, hogy így is híreket várok tőled, de már előre beletörődöm, hogy soha többé, semmit sem tudhatok meg annak sorsáról, akit imádok. Tisztelettel üdvözöllek, és hölgyem, köszönet a tölgyekért, amelyeket ültettél! Hervé de Grandsailles

7. A gall hold A német megszállás második esztendejének októberében a két hétig szakadatlanul zuhogó eső kiadósan megöntözte Creux de Libreux földjét. A gyertyafényes körmenetek nyúlhatnak csak olyan hosszúra, mint akkor a kenyértelen napok. A német hódítók tekintetétől a kevés kenyér is megszikkadt, a mosolyok keserű vigyorokká torzultak, és a parasztok dolgos kezének mély ráncaiban elég föld maradt ahhoz, hogy a bosszú csírái befészkelhessék magukat. Furcsa volt látni a Libreux régi temetője felé vezető út fordulójában a homokzsákokból összetákolt, vas hullámlemezzel fedett kalyibában géppuskáját őrző náci katona gallérján a csillogó kis horogkeresztet. Állásával szemben egy őrkunyhóból két társa figyelte és ellenőrizte a Felső- és Alsó-Libreux között közlekedő parasztokat. A hódítók ezt a vidéket jelölték ki a hadiipar számára. Furcsa volt látni ezeket a valódi náci katonákat, akiket a parasztok addig csak az újságok elmosódott képeiről, a magazinok szívfájdító lapjairól ismerhettek. Hihetetlennek tűnt, de igaz volt. A náci katona türelmesen ült a posztján, hájas derekát bőröv szorította, sisakja alól megvetéssel nézte a zuhogó esőt, a földutat. Az utat, amelynek sara magában rejtette a vidék termékenységének aranyat érő titkát. Ám ő úgy nézett rá, mint a civilizált országok szégyenére, mert égszínkék szemét elvakította a fasiszta országutak sterilizált, komor tisztasága. Furcsa volt látni ezt a tájtól idegen nácit, ahogy úgy görnyed a géppuskája fölé, mintha az invázió szakadt harisnyáit foltozgató kövér, öreg dajka lenne. Annál kellemesebb látványt nyújtott a két Martin fivér, ahogy naponta kétszer, a Moulin des Sources-ba indulva és hazafelé menet elhaladtak a náci előtt. A katona már ismerte őket, és nem kérte el az irataikat. A magasabbik testvér éles fejmozdulat kíséretében, naponta növekvő gyűlölettel, de látszólag kedélyesen, rendszerint odakiáltott neki. - Minden rendben? - Hangja közömbös volt, de szeme úgy égett, mintha tekintetével akarná elpusztítani az ellenséget. Az alkonyi órák komorrá váltak Libreux vidékén. Sötétedéskor már mindenkinek a házába kellett húzódnia, és negyedórával az Úrangyal harangszava után még a valaha élettel teli kis kávézók

is bezártak. Ám az elmúlt évek során meglazult családi kötelékek most a szerencsétlenség kényszere és az ellenség uralma alatt szorosabb váltak. Miközben a házakban az emberek egymásra találtak, odakint a sötétben Libreux földje balzsamként szívta magába az esőt. Az aratás okozta sebhelyek sorra eltűntek, és a régi udvarházak ősi repedésein át víz szivárgott a falak mögé. A Moulin des Sources szívében, az ebédlő boltívei alatt, a főfalon egy nagy ázásfolt jelent meg. A helyiségben a XVII. század elején még egy jezsuita konvent étkezett, és még a falra mázolt mészrétegek ellenére is ki lehetett venni az ő idejükből származó relief egyes részleteit, Krisztus ég felé fordított arcának halvány körvonalait, és az alatta díszelgő írást: prigida rigor mors est. A boltívek metszéspontjában kezdődő nagy nedvességfolt átfolyt a képen, és úgy tűnt, mintha a függőlegesen a padlóig lefutó vízcsík a Jézus oldalán ejtett sebből eredne. Ó, mi mindennek voltak már tanúi ezek a boltívek az évszázadok során! A falu lakóinak képzelete legutoljára Rochefort orgiáinak, a pantagrueli lakomák során részegen fetrengő, marakodó résztvevőivel a durva, vörösszemű szajhák háremével népesítette be a termet. Ám amióta a Moulin des Sources Solange de Cléda birtokába került, a régi idők szigorú magasztossága visszaállt. A legvonzóbbnak tartott párizsi nő Grandsailles gróf báljának másnapján visszavonult, elzárkózott a társaság elől, és kolostori egyszerűséggel élt. Ezen az estén hat óra körül Solange gránitvörös ruhában a feketés csokoládébarna terítővel letakart nagy, kerek asztal mellett ült. Kezében Grandsailles gróf levelét tartotta. Sírt. A konyhába nyíló, résnyire mindig nyitva hagyott ajtó mögött Eugénie, a cseléd végzett egy nyúllal, és miközben az állat nyakából egy agyagedénybe csorgatta a vért űrnőjét figyelte. Génie feltűrte ruhája ujját, és hol Solange-ra, hol a nyúlra nézett, majd felsóhajtott. Mereven katolikus neveltetése miatt úgy tartotta, a világ siralomvölgy, amelyben a könnyek éppen olyan magasztosak a lélek talajának, akár az eső a földnek. A földalatti gombák a tölgy gyökerére tapadnak, a csigák nyáladzanak, a trágya oszladozik, a temető rothad, a tartósítószerek konzerválnak, a nyúl vére csöpög... Solange, amikor meghallotta Titán ugatását és a kis udvar kapujából felhangzó csengetést, abbahagyta a sírást. Az egyik Martin fivér facipőjével áttocsogott a sáron, beeresztette a látogatót, és az ebédlőben egy perc múlva megjelent az olívzöld ruhába öltözött Angerville vicomte. Megcsókolta Solange homlokát, mint a két kezét, majd újra a homlokát. - Megengedné, hogy vacsora előtt egy órácskára felmenjek a szobámba és lepihenjek? Közben megpróbálom kigondolni, mit válaszoljunk holnap a németeknek, és hogy mit tehetünk még egyáltalán. Nem halogathatjuk tovább a dolgot, a döntésünkre várnak. Úgy tudom, Maître Girardin híreket és titkos utasításokat kapott. Kilenc óra körül átjön majd kávézni. - Igen, kedvesem, menjen csak! Közben úgyis meg kell írnom egy levelet - mondta Solange, és ismét csókra kínálta a homlokát. Miután a férfi távozott, közelebb húzta magához a petróleumlámpát, és az érzelmektől remegő kézzel írni kezdett. Drága Hervé! Szerelmem! Vagy talán csak álmodom, hogy így szólíthatlak? Megérkezett hozzám leveled, amelyben először kaptam tőled szerelmes szavakat. Örökre bevésődtek a szívembe, egészen halálomig ott maradnak. De még halálom után sem fogják a férgek elpusztítani ezt a szívet, a koporsóm fenekére kotródnak majd, és magukra öltik ezen szavak betűinek formáit, így ez a felirat fog utoljára szembenézni pusztulásommal. Franciaország-Solange! Jázminajkak! Ha igaz a vágy, amit kifejeztél irántam, szerencsétlen lelkemnek az olyan hihetetlen és gyönyörű szavak egész hátralévő életemben boldogságot adnak majd. Nem szabad, de nem is akarom, hogy bocsánatot kérj tőlem. Te vagy az én uram, és ha a sors úgy akarta, hogy Veronica legyen a feleséged, nemcsak elfogadom, de tisztelem is ezt a házasságot. Ha irántam érzett szerelmed valóban akkora, mint ahogy mondod, ha nem hűtlenség feleségeddel szemben minden további hozzám írt leveled, arra kérlek, írj és mondd azt, hogy szeretsz. Miközben megszerettem Libreux vidékét, megtanultalak még jobban imádni téged. Ma reggel felhúztam hosszú fekete csizmámat, kimentem az erdőbe és megnéztem a paratölgycsemetéket. Némelyik már olyan magas, mint én. Kérem jázminajkaid további csókjait.

Solange de Cléda A d'Angerville társaságában elköltött szerény vacsora után Eugénie a tenyerébe söpörte a kenyérmorzsákat, és négyrét hajtva a fehér abroszt, újra az asztalra terítette a csokoládébarna terítőt. Solange gránitvörös ruhája ujjából előhúzta levelét, és átadta d'Angerville-nek. - Ennek, amilyen gyorsan csak lehet, Grandsailles grófhoz kell érnie. Génie a félig nyitott ajtón át a konyha gőzéből az éles vonalú, összehajtott borítékra nézett, amelyen Solange és d'Angerville keze látszólag véletlenül, a gyengédség minden ígérete nélkül egy pillanatra találkozott. Angerville vicomte a Moulin des Sources-ben lakott. Három hónappal korábban érkezett Solange-hoz, lóhalálában. A kétségbeesés űzte. Amit látott, az egyáltalán nem volt kedvére való; megijedt, többé nem merte magára hagyni a nőt, aki extrém hangulatváltozásokon ment át, és eufórikus periódusainak extázisa, a boldog félönkívület után sokszor értelmetlennek érezte az életet, akit lehangolt időszakainak gyötrődései sokszor napokig az ágyához, elsötétített szobájához láncoltak. D'Angerville tudta, Solange arra vágyik, hogy bizalmába avathassa őt, ezért nyugalmat és közönyt színlelt. Most is, mintha egészen más dolgokon tépelődne, a konyhából figyelő Génie-re nézett és hallgatott. - Grandsailles gróf Amerikában feleségül vette Veronica Stevenst - mondta végül Solange erőtlenül. A férfi szemébe nézett, hogy lássa szavai hatását, ám d'Angerville tekintete beleveszett a konyhába. Solange követte a pillantását, mire Génie beljebb hajtotta az ajtót és kinyitotta a vízcsapot. - A gróf megházasodott! - ismételte Solange, majd hevesebben folytatta: - Én ennek ellenére boldog vagyok, nagyon boldog, mert éppen most írta meg, hogy a sors kényszerítette rá erre a lépésre, és én vagyok az egyetlen, akit szeret! Hallja amit mondok? - Igen. Figyelek önre, de rájöttem, miközben a szavait hallgatom csak magamra gondolok. - Ezt hogy érti? Talán túl önző vagyok, és sohasem kérdezek az ön érzéseiről? Igen, csak erről lehet szó! De kedvesem… - szelídült meg a hangja. - Miért nem beszél magáról? Talán mert nem kérdezem? Mert nem merek kíváncsiskodni? Igen, tudom, hogy csak ez lehet az ok. - Kicsiny kezével megragadta d'Angerville mellén az inget, és erősen maga felé rántotta. Rákényszerítette a vallomásra. - Dick, maga szerelmes belém? D'Angerville az asztalterítőre meredt, a Grandsailles grófnak címzett borítékra. - Igen. Már nyolc éve. Feszült csend támadt, és amikor a férfi ismét megszólalt úgy tűnt, ez a nyolc esztendő minden érzést kiaszalt belőle. - Most, amikor megkérdezte… Csak most fogtam fel, hogy soha a legcsekélyebb reményem sem lehet. Viszont el kell ismernie, most először voltam figyelmetlen önnel amióta ismerjük egymást. Meg kell bocsátania! Napról napra nyomon követtem Grandsailles iránti érzelmeinek fejlődéseit és változásait, és amíg lehetséges volt, ahogy tőlem tellett, még bátorítottam is. De még sohasem láttam ilyen lángolónak az érzéseit. Szerelme még sohasem zavarta meg önt ennyire, mint most, amikor elmondta ennek a házasságnak a hírét. Miféle fanatizmussal ragaszkodik hozzá, hogy még mindig higgyen Grandsailles-ban? És milyen jogon beszélek így önnel? - Jöjjön, kedvesem - mondta Solange. D'Angerville közelebb lépett, és fejét Solange gránitvörös mellkasára hajtotta. Némaságba burkolóztak. A petróleumlámpa fénye egyre gyengébben lobogott, előttük a falon gigászi égi csiga nyomaként fénylett az esőfolt. A konyhából behallatszott a mosogatódézsából kiürített víz loccsanása és a szárítóasztalra tett, lefordított tányérok csörrenésre. Ahogy ismét csend támad, Solange felkiáltott. - Génie! - Igen, Madame? - Behozhatod a kávét! Génie engedelmeskedett, majd miközben d'Angerville és Solange egymás karjaiban maradtak, visszament a konyhába. Titán felugatott, és ismét megszólalt a csengő. - Ez csak Girardin lehet - mondta d'Angerville, és megcsókolta Solange mindkét kezét.

Az ajtó kitárult, és a nagy, hideg és barátságtalan ebédlőbe fáradt mozdulatokkal Girardin lépett be. Kissé mesterkéltnek tűnő, túlzott alázatosságról tanúskodó udvarias meghajlás után bocsánatkérően Solange de Cléda és d'Angerville közé ült. - Ide ülök, középre - magyarázta -, hogy mindketten halljanak. Génie behozott még egy csészét, meg egy üveg érett konyakot. - Génie is itt maradhat - mondta Solange Girardinnak. - Mindent hallhat. Nincsenek titkaim előtte, különösen amióta a fiával együtt oly sokat kockáztatott értünk. Ülj le, Génie! Génie kitöltötte a konyakot, a kávét, és az asztal távolabbi végénél leült. Hamuszínű íriszében felcsillant az eltitkolt büszkeség két pici tűje. Mielőtt hozzákezdett volna mondókájához, Girardin kézfejével durván megdörzsölte az orrát, mintha gondolatait az ereiben fájdalmasan lüktető, arcának és homlokának bíbor árnyalatú véréből gyűjtené össze. Hüvelyk- és mutatóujjával erősen megnyomkodta az állát, és a dermedten ülő Solange felé fordult. - Ma délután - kezdte - Broussilon-on, a kommunista professzoron keresztül, aki nemrég szökött meg Afrikából, és kapcsolatban maradt Madame Cécile Goudreau-val, két levelet kaptam a gróftól. Az egyiket Martin már átadta önnek, asszonyom, a másik nekem szólt. Elolvastam, rövid jegyzetet készítettem belőle, majd elégettem. Titkos utasításokat tartalmazott, amelyeket én parancsként fogtam fel. Ezen parancsok szerint a birtokomban lévő tervmásolatokat át kell adnom az egyik kommunista szervezetnek, hogy lehetővé tegyem az Alsó- és Felső-Libreux iparosítása ellen elkövetni szándékozott szabotázs akciójukat. - Úgy vélem, ez bonyolítani fogja a helyzetet - mondta d'Angerville, és kezébe vette Solange reszkető kezét. - Solange de Cléda birtokai veszélybe kerülhetnek. Gondoljunk az esetleges megtorlásokra is! - Éppen hogy mindent leegyszerűsít! - mondta Girardin. - Mert mit is követel a tartomány náci parancsnoka? Meg akarja szerezni a Moulin három nagy zsilipjét, ami lehetővé tenné a terület iparának villamosítását. Ezzel nagy hatalmat adnánk az ellenség kezébe. Mostanáig a becsület nevében azt ajánlottam, kategorikusan utasítsuk vissza durva követeléseiket. Ám ha ezt megtesszük, akkor könyörtelenül kisajátítják a birtokot. Most azonban inkább azt javaslom, engedjünk nekik, és közvetve vagy közvetlenül mindannyian vegyünk részt a szabotázsban, mert ha ez sikerül, nem kell teljesítenünk az ellenség semmilyen igényét. Ha látszólag segítőkésznek mutatkozunk velük szemben, el tudjuk titkolni a merényletet, és nem fogjuk felébreszteni a gyanújukat. Kollaboránsnak tekintenek majd minket. Ez lesz a közös alibink! - Nem! - kiáltott fel Solange. - Semmiben sem veszek részt, ami csak halványan is emlékeztet a kollaborációra! Ha felelősségre vonnának bennünket, találhatunk valami kibúvót. Nő vagyok és semmit sem értek a férfiak politikai intrikáiból, de Franciaországot nem mocskolom be ilyesmivel. Csak azt teszem, amit a szívem parancsol! Semmilyen megállapodás kedvéért nem adok fel egy maréknyit sem Libreux földjéből! Erőszakkal kell elvenniük tőlem! Odakint titán ismét felugatott. - Ki érkezhet ezen az órán? - kérdezte Solange nyugtalanul. Génie ment ajtót nyitni. Az idősebb, petyhüdt arcával és véraláfutásos szemével Szent Bernátra emlékeztető Martin fivérrel, meg a férfi nyomába szegődött Titánnal tért vissza. - Génie-től hallom, a boche-okról tárgyalnak - mondta Martin. - Azért jöttem, mert beszélnem kellene Maître Girardinnal, de csak sorjában mindennel. Majd a konyhában megvárom, míg befejezik. - Üljön ide, Génie mellé - parancsolt rá Solange. - A házamban nincsenek titkok Libreux népe előtt, amikor a vidék sorsáról van szó. - Solange tudta, Martin a leghűségesebb parasztok közé tartozik, és minden áldozatra hajlandó lenne érte. - Folytassa! - fordult Girardinhoz, aki bár jól ismerte Martint, tétovázott. - Nyíltan beszélhet mindenről, aminek köze van a birtokhoz és a helyzethez. - Én az utóbbira szorítkoznék - mondta Girardin, és folytatta. - Sokkal komolyabb problémák is felmerülhetnek, és nem csupán az ön hazája iránti hűségéről van szó. Ha megtagadja a Moulin gátjainak átadását, az ellenség első válasza az lesz, hogy kivágatják az erdőket. Ez a tartományi parancsnok utlimátumnak is felfogható kéréséből világosan kitűnik. Solange döbbenten hallgatott.

- Ha enged nekik, feláldozza az öntözési lehetőséget és a vetést, de nem vagyok érzéketlen, és tudom, ön milyen szentimentálisan ragaszkodik a fáihoz… Bármelyik megoldást választja, valamiről le kell mondania: vagy a termésről vagy a fákról. Ám kategorikus visszautasítása a birtok egészének feltétel nélküli kisajátítását vonná maga után. Ilyen helyzetben lelkiismeretem nem engedi elfelejteni azokat a szavakat, amelyeket ön mondott ki akkor, amikor tanácsom ellenére úgy döntött, megvásárolja a Moulin des Sources-t, és azokat a szavakat, amelyeket akkor használta, amikor bátorkodtam megemlíteni az ön fia érdekeit. Tisztán emlékszem minden mondatára. - Girardin túláradó érzelmekkel ismételte el Solange akkori szavait, majd fejét lehajtva halkan, bocsánatért esedezve hozzátette: - Nem azért említettem meg a fiát ebben az ügyben, hogy emlékeztessem önt az iránta érzett szeretetére, hanem azért, hogy eszébe juttassak valamit, ami e fölé emelkedik: az ön Franciaország iránti imádatát. Az abszolút, merev ellenállás rombolást eredményezne, de ennek az országnak a megszállás ellenére tovább kell élnie! A csendben csak az eső zuhogását lehetett hallani, ami olyan sűrű áradatban ömlött a földre, mintha a mennyei gátak átszakadtak volna. Solange tenyerébe hajtotta fejét és elgondolkozott. - Mit tenne a gróf ebben a helyzetben? - kérdezte végül. - A döntés túl súlyos ahhoz, hogy bárki is felelhetne helyette - mondta d'Angerville szenvtelenül. - De biztosíthatom önt, bárhogyan is döntsön, mindannyian elismerjük hazája iránti szeretetét. - Madame… a fia… - jegyezte meg Girardin halkan. Solange de Cléda a boltozatos mennyezet felé emelte karjait. - Jean-Pierre-ért, a fiamért, az erdőért, amit ültettem… Beleegyezem, hogy németek elektromosság fejlesztésére használják a patakjaimat. De Isten legyen a tanúm, az ég büntetését kérem, ha ezzel hibát követek el! Úgy zúduljon rám, ahogy most az eső Libreux földjére! Az esőzúgás egy pillanatra mintha kétszeresére erősödött volna. - Ha továbbra is így esik - mondta Martin -, holnap nem tudunk átgázolni a folyón. Nem mehetünk majd át Alsó-Libreux-ba… Nem hiszem, hogy újhold előtt elcsitul. Hosszú csend állt be. Libreux parasztjai mindig a hold állásához időzítették az életüket, ám Solange de Cléda számára a hold is tele volt keserűséggel. Már tudta, végzetes hibát követett el akkor, amikor szeszélyének engedve megvette a Moulin des Sources-t. De ha már megtörtént, a birtok úgyis az ő - és később a fia - birodalma lehetett volna, ha nem adja fel addigi életét, és makacs önfejűséggel nem határozza el, hogy maga igazgatja az ügyeket. Akkor úgy érezte, Jean-Pierre-rel szembeni anyai kötelessége, hogy ezt a hősi életet választja, és eddig a lelkét szaggató kínok ellenére is bírta a tehet. Csupán akkor adta át magát a kétségbeesésnek, amikor a véget nem érő hivatalos ügyek és Franciaországnak az ő gondjaira bízott kis darabkája meg a rajta élő háromszáz lélek gondjainak meghallgatása után végletekig kimerülve leroskadt szívfájdalma kemény székére. De a fájdalmak ellenére is úgy végezte a munkáját, mintha ezzel akarná megszabadítani bűnbánattól terhelt lelkét élete legnagyobb hibájának mocsokfoltjától. A Moulin, a birtok, Jean-Pierre öröksége… Fel kellett áldoznia magát értük! Nem volt joga hozzá, hogy belehaljon a szerelembe! - Figyeljen rám, Martin! - szólalt meg végül Girardin, széttörve Solange látomásait. Felállt, székét közelebb húzta a paraszthoz. - Mindannyiunknak nagy szükségünk lesz magára meg a testvérére. Csak maguk ismerik Felső-Libreux ösvényeit… Azzal a tudattal, hogy helyesen cselekszem, elkövettem életem legnagyobb tévedését, és a megszállás kezdetekor az iparosítási tervek másolatait elrejtettem a Grandsailles család kriptájában. A mai napig ott vannak az oltár mellé állított gyertyatartóra tekerve. Legkésőbb a jövő hétig hozzá kell jutnunk ezekhez a papírokhoz! Hogy lenne ez lehetséges? - Csak a főúton közelíthetnénk meg a kriptát... de azt is német őrállás figyeli - mondta Martin. - Kell, hogy legyen valami megoldás! A pásztorok ösvényein esetleg… - mondta Girardin elbizonytalanodva. - Nem jó - felelte Martin. - Én már bajba kerültem néhányszor, amikor letértem az útról. Az átjárókat, a szakadékokat és a hágókat éjjel-nappal őrzik. Ha valaki nem a főúton halad, mondjuk gombászni akar egy kicsit, azon nyomban letartóztatják. Szomorúan hallgatták az eső kopogását. Génie egyszercsak felállt és a Solange lábánál alvó Titán mellső mancsai közül felemelt egy törött seprűnyelet.

- Megtaláltam a megoldást! - mondta lelkesen Girardinnak. Magasra emelte a seprűnyelet. Fényes nappal fogjuk kihozni a tervrajzokat. Magának csak annyit kell tennie, hogy a grófék kriptájában a gyertyák köré csavarja a papirosokat. Valahogy így! - Keskeny csíkba hajtott egy újságot, és a seprűnyél egyik végére csavarta. - Tudja, így szoktuk vinni a gyertyákat, hogy az olvadt viasz ne csepegjen a kezünkre. Senki sem értette, mire gondol. - És a nácik orra előtt járkálunk majd meggyújtott gyertyákkal? - kérdezte Girardin. - Igen! - kiáltott fel Génie diadalmasan, és csípőre tett kézzel előrehajolt. - Három nap múlva lesz Mindenszentek. Ma reggel azt beszélték a piacon, hogy a németek megengedik, hogy a körmenet a régi temetői úton a Saint Julian-remetelakhoz vonuljon. Pontosan úgy, ahogy eddig minden évben! Oda és vissza, énekelve! - Ez nekem miért nem jutott eszembe! - kiáltott Martin, és olyan hevesen gyűrte térdei közé a sapkáját, hogy megrepedt a varrás. - Génie-nek igaza van! Génie felbátorodva a Girardin arcán felragyogó mosolytól, komikusan kifigurázva a körmenetet, peckesen lépdelni kezdett Martin előtt, és úgy emelte magasba a seprűnyelet, akár egy kardot. - Tegyük fel, hogy Martin a boche! - kiáltotta. - Azt hiszik, észreveszi, hogy a viaszpettyes papírok, amikkel a gyertyákat tartjuk, nem mások, mint a tervek? - Legalább hat ember kell majd hozzá - számította ki gyorsan Girardin. - Itt vagyok én - mondta Martin -, meg a testvérem, meg Génie… - Természetesen én is - szólt Girardin. - Ez lesz az első körmenet, amiben életemben rész veszek! - Mi is megyünk - tette hozzá Solange. D'Angerville érkezése óta először ült mosoly az arcára, és most ezzel kérte a vicomte beleegyezését. - Miért tenné ki magát szükségtelenül ekkora veszélynek? Nem elég, amit naponta vállal? D'Angerville meggyőződés nélkül próbálta lebeszélni Solange-ot a dologról. Szavai olyan távolról csengtek, mintha a melankólia falának tetejéről beszélne, amelynek minden kijáratát elzárta, reménye utolsó felvonóhídját is végérvényesen felhúzta Solange vallomása, hogy nem szereti őt. - Én is ott akarok lenni, kedvesem - mondta a nő eltökélten. - Ha már itt élek, meg akarok osztani magukkal minden kockázatot és izgalmat... Ez a körmenet lesz remeteéletem első szórakozása. - Ajka különös mosolyra húzódott, amely olyan érzéki volt, hogy d'Angerville meglepődve és zavarodottan, fejét térdére hajtva leült Titán mellé. Mi történt Solange-zsal?, tűnődött. Grandsailles levele megváltoztatta, még gyönyörűbbé tette… Búskomorsága ellenére eddig is csodálatos volt, de most még szebb! Hát lehet őt nem imádni? Ó, bárcsak kutya lehetnék! Jó öreg Titán! A vendégek indulni készültek, és Titán is feltápászkodott. Későre járt, már majdnem fél tíz volt. - Miről akart beszélni velem? - kérdezte Girardin Martintól. - Ezért jött, ugye? - Igen - felelte Martin zavartan. - De csak szép sorjában mindennel… Arról van szó, hogy az öregem ma hat óra körül elpatkolt... - Maghalt az apád?! - kiáltott fel Génie, és miközben még mindig a sárga seprűnyelet szorongatta, szabad kezével egy orrát törölgető menyét élénk mozdulatával keresztet vetett az arca előtt. - Ó, már várható volt. Öt nappal ezelőtt még rosszabbul lett, és egy falatot se fogadott el. Egész éjszaka krákogott, és képtelenség volt ágyban tartani, mert mindent a padlóra hajigált. Hogy milyen erős volt még akkor is! Akár egy vadkan, amikor összekötözött lábbal zsákban rugdos. Nem volt valami szép látvány. Az anyám csak sírt, és nem bírt elaludni, mert tudta, ott haldoklik mellette az öreg. Fogtuk is az öregasszonyt a testvéremmel, és kivittük az istállóba. - Ott ágyaztatok meg neki? - Génie megrökönyödött. Martin a sapkája szélébe harapott és kiköpött egy fekete cérnaszálat. - Nem - mondta. - Nem ágyba fektettük. Beleültettük abba a székbe, amelyikből lassan két éve alig állt fel, és szorosan a támlához kötöztük. Így aztán szépen csendben, nyitott szájjal aludhatott... Különben megfulladna. Ugyanaz a baja, ami az öregnek volt. Nem kap levegőt. Már lehajolni se tud. - Így nem is tehetné meg - sóhajtott Girardin szemrehányóan.

- Jöjjön ki velem a konyhába! - hívta Martin. Behajtották maguk mögött az ajtót. Martin gyors mozdulattal félrehúzta az alacsony ablak vörös függönyét, és arrébb rúgott egy fehér macskát. Az ijedt állat egy sötét sarokba iszkolt, Martin pedig kibámult az esőre. - Az öregem elrejtett egy kincset - húzódott közelebb Girardinhoz. - Két órával a halála előtt árulta csak el. Holnap reggel kilenckor kiássuk, és szeretném megkérni, legyen ott tanúnak. Tudja, még testvérek között is előfordulhat… Igen, tanúra van szükségünk. - Halkabbra fogta a hangját. Rengeteg kincs, rengeteg arany! - Az utolsó szavakat már suttogva ejtette ki. Amikor visszatértek az ebédlőbe, Solange Martinhoz lépett. - Holnap én és Génie elmegyünk majd magukhoz - mondta. - Gondjainkba vesszük az anyját, és rendbe tesszük az apja testét. Pierre Girardin és Martin távozása után Génie kitöltött egy utolsó csésze kávét Solange-nak és d'Angerville-nek, majd nyugovóra tért. Solange és a férfi egész idő alatt arra vártak, hogy ismét kettesben legyenek, de annyira rájuk telepedett a félénkség, hogy egyikük sem mert megszólalni. - Hallgasson ide, kedvesem! - törte meg a csendet végül Solange. - Nem akarom kimondani, hogy nem szeretem önt, mert ezzel mindkettőnket megfosztanám attól a túláradó kedvességtől, ami eddig elviselhetővé tette az életet… D'Angerville átölelte a nőt. - Mivel törhetnék meg egy varázslatot? - folytatta Solange a gyermekkor felcsendülő visszhangjaitól édessé váló hangon, majd elkomolyodott és hozzátette: - Én még most is hiszek az ilyesmiben. Rengeteg bizonyítékom van arra, hogy létezik a mágia! - Valóban? Beszéljen erről! - D'Angerville szerette volna, ha a hangja aggályosnak tűnne, mert az iróniának még a gyanúját is el akarta kerülni. - Igen, létezik a szimpatikus mágia, vannak szerelmi varázslatok... Eddig senkinek sem mertem ezt elmondani, mert féltem, hogy kinevetnek. De azt hiszem, itt az ideje, hogy megismerje lelki anomáliáimat, mert el kell hallgattatnia tiszteletéből táplálkozó vágyát. Az ön barátsága nélkül semmit sem ér az életem. D'Angerville a hajvonal alatt Solange homlokához érintette az ajkát. - Ó, tudom, tudom, nem kell attól tartani, hogy ön csalódást okoz nekem! - kiáltott a nő. - De el kellett mondanom, hogy biztos vagyok ebben. Olyan biztos, ahogy most itt ülünk és a karjaiban tart. És abban is biztos vagyok, hogy Grandsailles gróf eljön hozzám. Érzem, nemsokára meglátogat... Igen, érzem, mert érzékeimet gúzsba kötik az előjelek, és képtelen vagyok kiszabadítani magam szorításukból. Igen, időnként úgy érzem, eljön hozzám. Mámorosító közeledtét kábulat jelzi. Ilyenkor, mintha varázsütésre történne, minden alakot vált, minden megváltozik, bármire is vetem könnyes tekintetemet… Eleinte jelentéktelen képek vágtatnak át az agyamon. Hirtelen felfedezem egy fogolymadár tollainak szépségét, és amikor ezekre a tollakra gondolok, emlékképei megmagyarázhatatlan és élénk élvezettel töltenek el. Aztán… eszembe jut minden. A képek. A vadászok pirospozsgása arcán végigömlő megnyugtató mosoly számomra az élet iránti szeretet kifejezésével azonos. Át meg átjár az illúzió és a gyönyör borzongása, de ez még csak a kezdet, mert egyszerre minden tárgy, még a hétköznapi élet legsivárabb és legmegszokottabb eszközei is alakot változtatnak… Látja ezt a csokoládészínű asztalterítőt? Solange kezébe véve mutatta az anyag színének felháborító érdességét. - Igen, amikor úgy érzem, Hervé eljön hozzám, ebben a színben meleget és a barnaság mélyéről előragyogó aranyárnyalatot fedezek fel... Ez a gránitvörös ruha is hús-rózsaszínűvé válik ilyenkor. Felnézett a mennyezetre. - Még ez a komor boltíves mennyezet, ez a sírbolt is Tiepolo festményeinek finom, sápadt vízkék égboltjaihoz válik hasonlatossá amikor képzeletemben Ő közeledik felém. A főfal reliefjeire mutatott. - Nézze, Dick! Látja? Ez a durván, szinte fejszével kifaragott Krisztus-test is… Igen, amikor úgy érzem, Hervé meglátogat, még ez is sima lesz és vonzó, akár Szent Sebestyén fekvő alakja! És ez a máskor halálridegségű felirat, ezek a cizellált betűk sem keltenek többé félelmet a lelkemben. Amikor így látom, tudom, hogy Hervé felém tart. Higgye el, nem álmodom! Ó, én soha, soha nem álmodok. Nem számítanak a körülmények, sem az időpont, ezeket lehetetlen megjósolni. Ha erre

képes lennék, felkészülhetnék rá. De nem! Ő engesztelhetetlen, kérlelhetetlen és hozzáköt a makacs élvezethez, amely legalább annyira kategorikus, mint ez a felirat. A szerelem rideg és zord! Kiszabadította magát d'Angerville karjai közül. Felállt, de mintha elakadt volna a lélegzete, az asztalra támaszkodott, majd szépséges teste egész súlyával, karjait a mellén keresztbe téve, szemét a mennyezetre meresztve ráfeküdt. - Igen! Varázslat kerített a hatalmába! - mormolta. - Gyönyöröm áldozata lettem… Egyetlen kép, egyetlen kegyetlen kép van csak a szemem előtt, életem legkeserűbb perce, amikor a gróf megvetően bánt velem, amikor elváltunk egymástól. Büntetésem az, hogy szegény lelkemet extázisom önkéntelen zsarnoksága összekapcsolja a brutalitással, amivel az a férfi okozott fájdalmat nekem, akit szeretek. Aztán… egyszercsak már nem érzem úgy, hogy Hervé eljön, hogy valaha újra látni fogom. Minden rosszabb és szomorúbb lesz, mint addig volt. Ilyenkor tör rám az a halálvágy, amit ön olyan jól ismer már. Egyszeriben minden komorrá és ellentétessé válik, minden olyan lesz, mint az érzésroham előtt volt. A ruhám többé nem hús-rózsaszínű, újra egy vezeklő gránitvörös köntösévé válik. Ez a csokoládészínű terítő pedig, amelyen most fekszem, ez ismét a szerzetesek feketés, egyhangú csuhájához válik hasonlatossá. A rózsák börtönbűzt gőzölögnek ki magukból, és csak a paratölgyek zöld lombjai éltetik tovább reményemet. D'Angerville némán az asztalhoz lépett, és ajkával lepecsételte Solange szemhéját. Ezután, akár egy gyermeket, a karjába vette, felvitte az emeletre, és az ágyába fektette. A vicomte átvágott az ablakkeret résein át beszivárgott, tócsákká gyűlt esővízzel borított hosszú folyosón, és a szobájába ment. Az éjszakát olvasással töltötte. Mintha még sűrűbben esne, gondolta közben. A clédaizmus nemes aberráció… Isten tartson távol a csábítástól, hogy bánatomban én is megpróbálkozzam vele! *** Másnap reggel az ég még komorabb volt, mint előző nap, de az eső elcsitult és már a szél sem fújt. A Martin fivérek házának egyik emeleti, elsötétített szobájában az egyik szomszédasszony zsolozsmázott Martin papa holtteste mellett. A helyiségben csak a halott összekulcsolt kezei közé erőltetett gyertya világított. Előző este az öreg régi cimborája, akivel vasárnaponként horgászni járt, eljött és utoljára megnézte. - Igen, igen - mormolta a vénember. - Olyan, mint mindig. Úgy fekszik ott azzal a gyertyával, mintha horgászna. Martin mama az istállóban, valaha vérvörös de már feketére színeződött székéhez kötözve siratta az urát, de olykor abbahagyta a zokogást és eltátott szájjal bámult serényen dolgozó két fiára. A testvérek az apjuk által megjelölt helyen, a harmadik tehén alatt, derékig trágyába süppedve ástak. Pierre Girardin a mellén összefűzött karral figyelte őket. Hirtelen előhúzta tokjából a szemüvegét, az orrára illesztette, és közelebb húzódott. A két lapát szinte egyszerre száraz, fémes hangot adva valami keménybe ütközött, elárulva, hogy a keresett kincs valóban létezik. A két férfi elhajította szerszámát. A puszta kezükkel lázasan kaparva egyetlen rövid perc alatt napvilágra hozták a kincsesládát. Girardin is letérdelt, és együtt kezdték vizsgálgatni a csodát. Martin mama kétségbeesett erőfeszítéseket tett, de hiába igyekezett átlesni a vállak fölött. Nyakán megfeszültek az inak, vén, ráncos ádámcsutkája fel és alá járt aszott, golyvás torkán. Az ón kincsesláda akkora volt, mint egy kisebbfajta bőrönd. A teteje nem záródott tökéletesen, így, hogy lássák a tartalmát, ki kellett merniük a belepergett földet. Sok száz aranyérme csillogott tompán előttük, azok alatt és mellett pedig kis, féregrágta, a matracok bevonására használt csíkos vászonból készült erszénykék dudorodtak. A kincs közel sem volt annyira káprázatos, amilyennek a Martin fivérek látták, de a hozzájuk hasonló, a szűkölködés peremén élő emberek számára mégis olyan vagyont jelentett, ami lehetővé tette, hogy hátralévő életükben kényelmesen éljenek. - Egy egész napba fog telni, amíg mindet pontosan felértékeljük - mondta Girardin a különböző érméket nézegetve. Az idősebbik Martin felállt, megigazította a nadrágját, szorosan a dereka köré tekerte ásás közben meglazult selyemövét, és zsebredugott kézzel a falnak támaszkodó öccsére nézett. - No, te mit gondolsz? - kérdezte. - Visszategyük? Ugye te sem akarod most elkölteni?

- Nem - felelte a másik élesen, mintha már a kérdést is sértésnek érezné, és máris felemelte a lapátot, hogy visszarejtse a föld alá a kincset. - Legalább meg kellene számolnunk - próbálkozott Girardin, ám a fiatalabb Martin elkezdett lapátolni. - Apánk sem számolta meg soha! - mondta az idősebbik testvér. - Egész életében hozzá se nyúlt, nem vett el belőle egyetlen darabot sem, csak hozzátett. Ami a kis csíkos erszényekben van, azt már ő gyűjtötte össze. Mi is ezt fogjuk tenni! De azért ne felejtse el amit látott... - A tenyerébe köpött és ő is munkához látott. Hamarosan újra széna és trágyakupac borította a ládikát, és a harmadik tehén kényelmesen visszaballagott a helyére. - Jól van, barátaim - mondta Girardin. - A magukhoz hasonlók az igazi ellenállók. A németek nem lesznek képesek sokáig igájuk alatt tartani egy olyan országot, amelynek a lakói képesek lemondani a gazdagságról, és képesek a föld alá rejteni kincseiket. A nácik megszerezhetik és összetörhetik a testeket, de a nemzet lelkének kincseit soha! - Így is a családban marad - mondta a fiatalabbik Martin, és ingujjába törölte verítékes homlokát. Ezzel az apró mozdulattal próbálta megfosztani tettüket valódi jelentőségétől. Fivére közelebb húzódott az ablak pókháló-függönyein keresztül sápadtan beszűrődő fényhez. Zsebéből előkotorta kis füzetét, amelynek lapjai közül kivett egy négyrét hajtott, nyomtatott cédulát. A papírlap elpiszkolódott, megviselt hajtásvonalain látszott, már jó néhány kézen keresztülmehetett. - Nézze meg - mondta, és átadta Girardinnak. - Csak egy van belőle, és ezt is vissza kell adnom. - Jól van. - Girardin kíváncsisággal telve ismét elővette a szemüvegét. - Itt helyben elolvasom. Ó, igen! Erről már hallottam! - mormolta. - Úgy látom, a Maquis csapatához tartozó bujdosók közül néhány már Libreux hegyeibe is beszivárgott. - Gyorsan átfutotta az írást. - 1943 augusztusában írták. Ez a Maquis híveinek címzett körlevél. Felolvassam? - nézett rá a két Martinra. A férfiak bólintottak, Girardin pedig kissé zavartan megtörölte a szemüvegét, megköszörülte a torkát. Száraz, hivataloskodó hangját olvasás közben egyre jobban átfűtötték az érzelmek. MAQUIS CSAPATA 1. Egyesült ellenálló szervezetünk tagjai kibújnak a németek munkásrekvirálásai alól, és vállalják, hogy a francia hadsereg önkéntes gerillái lesznek. 2. A jelentkező elfogadja a Maquis kemény fegyelmi szabályait, és szó nélkül engedelmeskedik a szervezet által kijelölt vezetők parancsainak. 3. A háború végéig tartózkodik attól, hogy érintkezik családtagjaival, régi barátaival. Titokban tartja a rejtekhelyeket és társai, parancsnokai kilétét. Elfogadja, hogy ezen szabályok megszegéséért halálbüntetés jár. 4. Elfogadja, hogy semmiféle különleges segítséget nem adhat családjának. Megérti, hogy ilyen esetben szomszédai árulása fenyegethet. 5. Elfogadja, hogy semmiféle fizetséget nem kap, ellátása, de még felfegyverzése is bizonytalan. Elfogadja, hogy vezetői szétosztják az általa kapott vagy szerzet javakat. Tisztelettel viselkedik a szimpatizáns vagy semleges francia polgárok tulajdonai iránt. A Maquis léte a lakossággal való jó viszonytól függ. Szervezetünk elit csapat, ezért bátorságban és becsületességben példaként kell szolgálnunk minden francia számára. 6. Élelmezési és ruházati szükségleteinket a boltok és Vichy csendőri erőinek raktárai ellen elkövetett zsákmányszerző útjaink során elégítjük ki. Gondolunk a nép és a bebörtönzöttek megsegítésére is. Ezen portyák során szervezetünk körültekintően kiválasztott, fejlett morális érzékű tagjai szerzik be a szükséges javakat. Amint felfegyverzettségünk megfelelő lesz, ilyen akciókat csakis a megszálló hadsereg készleteinek megszerzésére fogunk végrehajtani. 7. A szervezet tagjai között semmiféle vallási vagy politikai nézet szerint megkülönböztetés nincs. Katolikusok, protestánsok, muzulmánok, zsidók, ateisták, royalisták, radikálisok, szocialisták, kommunisták: sorainkban szívesen látunk minden franciát, aki harcolni akar a közös ellenség ellen. A szervezet tagjainak tiszteletben kell tartaniuk bajtársaik hitét és véleményét. A tolerancia a legnemesebb francia erény, és a fanatizmust egyedül Hitler talpnyalói akarják elterjeszteni

hazánkban. Azon túl, hogy a Maquis tagja tiszteli társai hitét és véleményét, hű barátjuk, bajtársuk lesz. Mindannyiunk biztonsága ettől függ, és az ellenállás csakis így válhat lehetségessé. Mindenkinek el kell felejtenie mániáit, egoizmusát, de még ízlését is. A szervezet tagja feláldozza magát bajtársaiért, kimerültségére vagy a veszélyekre való tekintet nélkül részt vesz az akciókban, ellátja feladatát a számára kijelölt őrhelyen. Sebesült társait nem hagyja sorsára, a halottakat lehetőség szerint eltemeti. 8. Amikor a Maquis soraiba belépni szándékozó kitartásáról és fegyelméről tanúbizonyságot tett, amikor a kiképzése eléri a megfelelő szintet, megkapja kevés, és ezért nagyon értékes fegyvereink egyikét. Vigyáznia kell rá, lelkiismeretesen kell tisztítania, és mindig a keze ügyében kell tartania. A fegyver elvesztése halálbüntetéssel jár. Szigorú szankció, de mindannyiunk biztonsága ettől függ. A szervezet tagja testét és lelkét a lehetőségekhez képest maximálisan tisztán tartja, mert ettől függ a szervezet biztonsága miatt fontos fizikai és morális egészség. A Maquis minden tagja Pétain marsall és a neki engedelmeskedő árulók ellensége! Franciaország él és élni fog! - Ez a szabályzatuk - mondta Martin büszkén. - A törvényük. - Micsoda időket élünk! - sóhajtott Girardin megrendülve, ugyanakkor ijedten. - Amikor ennek az egésznek vége lesz, vajon képesek leszünk elkerülni a polgárháborút? - Jöjjön! - mondta Martin, amikor Girardin befejezte az olvasást, és visszaadta neki a lapot. A paraszt újra négyrét hajtotta a röpcédulát és a füzetébe tette. - Hová? - kérdezte Girardin. - Ide a szomszéd házba. Nem kell kimennünk az utcára, mert az öcsémmel építettünk egy odavezető átjárót. Girardin szótlanul követte az idősebb Martin fivért a ház pincéjébe, ahol egy rejtett ajtón át beléptek egy alagútszerűségbe. A szűk folyosón négykézlábra ereszkedve átmásztak a szomszédos házba. Az előttük álló ajtón Martin Lekopogta a megbeszélt jelet. - Martin vagyok! - suttogta. Az ajtó kitárult. A helyiségben öt férfi dohányzott. Az, aki beeresztette őket, puskát tartott a kezében. - Várnunk kell egy percet, míg a parancsnok befejezi a munkáját - mondta Martin, és leültette Girardint. Várakozás közben Pierre Girardin képtelen volt elszakítani a tekintetét a közvetlenül mellette ülő szerény, és valahogy szégyenlős arcú férfiról. A harcos megérezhette, hogy Girardin figyeli őt, de nem mert a szemébe nézni. Furcsa ember volt; hajának zsíros csomói teljesen eltakarták a fülét, és a feje tetejére tett választék miatt leginkább valami fura női fejdíszre emlékeztetett. Arcát kénsárga sebporral beszórt karcolások és vágások éktelenítették. Agyonfoltozott ruháját rászáradt sár mocskolta be, és ettől úgy tűnt, mintha egy halom mohából és rothadó szennyből szőtték volna. A mellére spagettimaradék tapadt. Koszos volt, de Girardin, amikor mégis elkapta a pillantását, a világ leggyönyörűbb szempárjába, egy ártatlan lélek tiszta tükrébe nézhetett bele, és megértette: a trágyahalom alatt aranyszív rejtőzködik. A Maquis-hoz tartozó többi ember megjelenése éppen ellentétes hatást gyakorolt rá. Csinosak voltak, nyakkendőt viseltek, és valamennyiükön látszott, hogy aznap reggel borotválkoztak. A parancsnok egy márványpult mögött állt, és elmélyülten írt valamit. Közben, mintha a kőasztal hidege ellen védekezne, egy ív rózsaszínes, kétrét hajtott itatóspapírt csúsztatott kisujjával a keze után. Fontos munkája volt: éppen halálra ítélte egyik bajtársát, aki elvesztette a fegyverét. Rövidre nyírt, mégis homlokába lógó barna hajába ősz tincsek keveredtek, pedig még csak tizennégy éves volt. Amikor befejezte az írást, Girardin odalépett hozzá. A parancsnok előrelépett és barátságosan kinyújtotta a kezét. Amikor a beszélgetés végetért Pierre Girardin és Martin visszakúszott a folyosón. Visszamentek az istállóba, ahol Solange de Cléda és Génie a hozott tollpárnákon a fiatalabb Martin segítségével éppen kényelembe helyezték Martin mamát. Girardint feszítette az izgalom. Üdvözölte Solange-ot, és idegesen suttogni kezdett.

- Velem kell jönnie! Egy percig sem maradhat itt tovább. Veszélybe kerülhetünk. Kérem, szóljon Génie-nek, ő is kövessen minket! Megfogta a nő karját, és az eső ellen védelmezően fölébe tartotta nagy, mályvaszínű ernyőjét. - A Maquis néhány ember Felső-Libreux-ban tartózkodik - mondta, amikor átértek Solange házának ebédlőjébe. - Vezetőjük arra kért, intézzek el önnel egy találkozót a számára. Nem utasíthatja vissza, mert az az ember… ez a parancsnok nem más, mint az ön fia! - Jean-Pierre itt van? - kiáltott fel Solange. - Mikor láthatom? - Mindenszentek napján érkezik vissza egy rövid utazásból. Arra gondoltam, rögtön ebéd után kellene találkozniuk, mert így esetleg ön is részt vehet a körmenetben. Martin papa temetése is aznap reggel lesz. Sikerült két nappal elhalasztanunk, és így a felvonulásig elég időnk lesz, hogy kimenjünk a temetőbe, és a kriptában a gyertyákra csavarjuk a terveket. - Jean-Pierre itt van! - ismételte Solange, mintha mást nem is hallott volna. A szívéhez kapta a kezét. Mindenszentek napján elállt az eső. A körmenet résztvevői a borús ég alatt a Saint Julianremetelakhoz vonultak. Délben Solange de Cléda könnyű, pici zsírbuborékoktól csillogó, rozmaringgal ízesített kenyérlevesébe ejtette a kanalát. A kerek asztal távolabbi végén ülő d'Angerville felkapta a fejét a csörrenésre. - Képtelen vagyok enni! - mondta Solange. - Csak arra tudok gondolni, hogy újra láthatom a fiamat. Olyan kicsinek és bizonytalannak érzem magam! Vajon képes leszek ilyen körülmények között anyaként szólni hozzá? El tudom-e majd rejteni előle a szívem mélyén bujkáló büszkeséget, amit a bátorsága miatt érzek? Ilyen fiatal, és a hazája iránti szeretet máris a bujdosók közé kényszerítette… - Girardin megmutatta nekem a Maquis csoport nyomtatott röpcéduláját - mondta d'Angerville. - Nagyon… hatásos iromány. Az udvarból felhangzott Titán ugatása. - Már itt is van! - Solange de Cléda sápadtan felállt az asztaltól. - Kérem, menjen fel az emeletre, és vigye magával Génie-t is! Egyedül akarok maradni a fiammal! D'Angerville feltápászkodott. A várt vendég helyett Girardin robbant be az ebédlőbe. - Madame - mondta, és gyorsan megcsókolta Solange kezét. - A fia megérkezett, de kísérettel jön. Felmegyek az emeletre, és megvárom, míg befejezik, de utána szeretném megbeszélni önnel a részleteket. Mindent előkészítettünk. A körmenet két órán belül elindul. D'Angerville, Girardin és Génie felsiettek a lépcsőn, bezárták maguk mögött az emeleti folyosón lévő, általában nyitva hagyott nehéz tölgyajtót. Solange de Cléda egyedül maradt. Az asztalnak támaszkodott, amelynek közepén még ott gőzölgött a levesestál. Az ajtó hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül kitárult, és három férfi lépett be a helyiségbe. Középen Solange fia állt. Jean-Pierre előrelépett és homlokon csókolta az anyját. - Szabályzatunk harmadik cikkelye megtiltja, hogy érintkezzünk családunk tagjaival - mondta zordan. - Parancsnok vagyok, és jöhettem volna egyedül is, de azt akarom, minden tettemnek és szavamnak tanúi legyenek. Most nem úgy állok ön előtt, mint a fia. Most gerilla vagyok. Szabadságharcos. Azért jöttem, hogy követeljem, két napra rejtse el hat emberemet, és ha kell, kényszerítsem önt arra, hogy legalább hazája iránti kötelessége töredékének tegyen eleget. Úgy látszik, eddig megfeledkezett erről! Solange elgondolkozott, és nem válaszolt. - Jean-Pierre… - mondta végül. - Te ráparancsolsz anyádra, hogy megtegyen valamit, amit semmiképpen sem utasítana vissza? Tehát szeretnéd, ha vendégül látnám veszélybe került embereidet… - Nagyon keveset tudok önről, de ez a kevés mind rossz! - kiáltott fel Jean-Pierre, és intett két kísérőjének, húzódjanak hátrébb, üljenek le a szoba távolabbi végében. - Mi a rossz? - kérdezte Solange esengve. Gyengének érezte magát, de visszanyerte önuralmát, és egy kis bátorságot erőltetett a lelkébe. - Először is… Átadta az ellenségnek a Moulin gátjait! - Nem is sejtheted, miért tettem! - Solange úgy érezte, fia könyörtelen szavai a falhoz szegezik.

- Semmi elfogadható magyarázatot nem találhat arra, hogy elárulta a hazáját! - ordított JeanPierre. - Hallgass meg, fiam! Helyesen tettem vagy sem, de a Moulin des Sources-ra áldoztam minden vagyonomat, és ezért magamra vállaltam a birtok igazgatásának terhét. Mindent azért tettem, hogy biztosítsam a jövőt! - A jövőt! - ismételte Jean-Pierre halkan. Hangjából eszelős gyűlölet és megvetés sugárzott a szóra. - Svájcban taníttattalak, és reméltem, megmenekülsz a háború borzalmaitól. Reméltem, így megóvhatlak a megszállás megaláztatásaitól. Úgy terveztem, ott maradsz, biztonságban, de te megszöktél. Rettenetesen fiatal vagy még ahhoz a feladathoz, és annak a felelősségnek az elviseléséhez, amit magadra vállaltál. Megszegted utasításaimat, de még szerető tanácsaimat sem fogadod meg! Ha már megtagadod, hogy az anyád vagyok, akkor legalább barátként kellene viselkedned velem… - Igen, megtagadom önt! Miféle jelét mutatta, hogy anya vagy akár barát? Miden évben egy hétre elutazott hozzám, és hogy megnyugtassa háborgó lelkiismeretét, különcnek való ajándékokkal halmozott el. Tudja meg, úgy törtem össze, úgy téptem szét mindent, mintha ön lett volna a helyükön! Közben pedig mit csinált? Párizsban hódolóiból maga köré épített egy társaságot. Ön az 1940-es évek dekadenciájának jelképe lett! - Fiam! - zokogta Solange. - Meg akartam tartani a Moulin des Sources-t, de egyedül csak miattad! A te jövődért, Jean-Pierre! - A jövőmért? Már én is azok közé tartozom, akiknek a jövője egyenlő a halállal. - Nem tudhajtuk, mi lesz, ha véget ér a háború… - nyögte Solange. - Mi lesz majd az örökségeddel? - Addig én nem élek! - üvöltötte Jean-Pierre. - Egyetlen dolgot örökölhetek csak öntől: a szégyenét! Solange megalázva és összetörve közelebb húzódott a fiához. - Nézz rám! Ha nem hallgatsz meg, legalább nézz rám! Nézz az arcomra és vedd észre, nem vagyok hitvány! Nézz vértelen ajkamra és lásd mennyit szenvedek! - Önre néztem, Solange de Cléda, de csak annak az elragadó szépségnek a maradványait látom az arcán, amivel elcsábította a szeretőit. Ön valóban törékeny és beteges, de ezt csak azzal a bizonyos Grandsailles gróffal folytatott viszonyának gyötrelmei okozzák. Grandsailles grófot szereti, azt a férfit, aki megszégyenítette önt! Solange lassan megfordult, és zokogva a falhoz támaszkodott. Arcát a kezébe temette, karjával a hideg, durva kőhöz simult. A falon szivárgó jeges vízcsöppek összekeveredtek forró könnyeivel, és ez az érzés most erősebb volt, mint lelkének gyötrelme. Hirtelen abbahagyta a sírást, és újra a fia felé fordult. De mintha nem is látta volna őt, az öröm rejtélyes mosolya suhant át lüktető, vibrálón rángó ajkán. Jean-Pierre értetlenül bámult az anyjára. - Min mosolyog? - kérdezte dühös nyugtalansággal. - Megvet? Provokálni akar? Vagy talán megőrült? - Hallgass! - suttogta Solange és a falhoz szorította a hátát. - Érzem, hogy jön… Biztos vagyok benne, már múlt éjjel óta érzem… Jön Grandsailles gróf, hogy újra megszégyenítsen! Minden keserű és édes egyszerre… Ő éppen olyan, mint te: kérlelhetetlen és könyörtelen. Jean-Pierre zavarodottan az anyja felé lépett, ám Solange, mintha el akarná kerülni érintését, fürgén kitért előle, és éber álmába merülve, a külvilág iránt érzéketlenül leült az asztal mellé. Lágyan felszakadt belőle a sírás, könnyek áradata folyt végig az arcán. Szinte elvakította az asztalon heverő fehér vászondarab, ezért lehunyta és egyik kezével eltakarta a szemét. - Te is azért jöttél, hogy megszégyeníts! - mondta. - Hagyj engem, menj el! Már eddig is túl sok fájdalmat okoztál! Jean-Pierre-t valami hirtelen támadt gyengeségroham kerítette hatalmába. Kinyújtotta a kezét, és szelíden simogatni kezdte anyja haját. - Menj innen! Nem kell a sajnálatod! A kéz megállt. Solange meglepődött, hogy fia ilyen könnyedén engedelmeskedik neki, hogy kitörő szeretete ennyire lelohad, ezért még hevesebben tiltakozott.

- Menj el! Megtagadom a kérésedet! Nem rejtem el az embereidet! Jean-Pierre körmei belemélyedtek Solange fejbőrébe, ujjai összezárultak. Irtózatos fájdalmat okozva hátrarántotta anyja fejét, majd az asztalhoz vágta. Solange arcába belemélyedt egy levágott, száraz kenyérhéj-darab, és már nem hallott semmit… Amikor kinyitotta a szemét csak d'Angerville állt mellett. A férfi lágyan ajkai sarkába lehelt egy csókot. - A fia távozásakor elájult - fújta szavait szelíden Solange arcába. - A vonásain boldogság ömlött végig és mosolygott. - Nem emlékszem semmire… Egyet tudok csak: Ő eljön hozzám! - Solange idegesen a konyha félig nyitott ajtajára nézett. - Mindenki elment az ünnepségre - mondta d'Angerville. - Bezártam a kaput, így ha valaki be akar jönni, csengetnie kell. Egyedül vagyunk. - Úgy érzem, mintha máris véget ért volna a tél - mondta Solange. - Mintha itt lenne a tavasz… Vigyen el innen! D'Angerville tétovázott. - Vigyen el innen! - ismételte Solange. - Gyorsan, kedvesem, nyergelje fel a lovakat! Friss levegőre van szükségem. Vágtatunk majd, és éppen időben érünk a Saint Julien-remetelakhoz. Amikor d'Angerville bejelentette, hogy a lovak készen állnak, Solange lejött a szobájából. A lépcsősor közepén megállt. Testhez tapadó lovaglókosztümöt viselt, és olyan volt, mint egykor a Bois de Boulogne-on tett sétalovaglásaik alkalmával. - Milyen távolinak tűnik Párizs! - sóhajtotta. Fekete haját fogolymadár-tollakkal feltűzött kicsiny kalapja alá gyűrte. D'Angerville odalépett hozzá, megfogta a kezét. Felemelte a karjait, elbűvölve vizsgálgatta öltözékét. - Mennyire megnőtt a haja! - Együtt a szenvedésemmel. - Nem festette ki az arcát - mondta a férfi. - Eddig csak egyszer láttam ilyen elhanyagoltnak és… ilyen isteninek. - Emlékszem arra a napra. - Solange lehunyta a szemét. - Ó, mennyire szerethet engem, ha így az agyába vésődött minden apró részlet! Igen, a Chăteau… Akkor is sírtam. - Felemelte a fejét és a keskeny ablakon át a Chăteau felé nézett. - Bonjour, tristesse! Emlékszik még? - Nem - mondta d'Angerville. - Ezt az előtte való estén mondtam, a vacsora végén. Akkor olyan merész voltam, amiről most álmodni sem merek. Még azt is meg mertem jegyezni, hogy vörös a szeme. - Indulhatunk? - kérdezte Solange, és belekarolt a férfiba. - Vágtatni fogunk, kedvesem! Hogy lehet, hogy eddig még eszünkbe sem jutott a lovaglás? Útjukat egy percre megszakították a fiatal paratölgyek erdejénél. A fák levelei az eső után olyan simák és fényesek voltak, mintha mindegyiket finom lakkréteggel vonták volna be. Solange letört egy friss hajtást, és lova fejére tűzte. Elindultak, és amikor a Saint Julien-remetelakhoz értek, Solange már nem akart csatlakozni a körmenethez. Továbblovagoltak - egy vízmosásnál a meder fenekén heves, vörös vizű áramlatok örvénylettek. A német őrállásnál érték utol a menetet. Az ünnepség miatt a szokásos őrszemek helyett két díszegyenruhás parancsnok vezetése alatt három teljes szakasz katona ellenőrizte az utat. Solange-ot és d'Angerville-t egy pillanatra rémült izgalom kerítette hatalmába. Az út szélén megállították lovaikat, és szorosan egymásba karolva figyelték az előttük elhaladó embereket. A parasztok gyertyás sorai egykedvűen vonult a német őrszemek előtt. Énekeltek, és hangjukat a kecskedudák panaszos szava, a tamburinok szomorú pattogása kísérte. A Boldogságos Szűz szobra a két Martin fivér és két másik férfi széles vállán nyugodott, akik szabad kezükben égő gyertyákat szorongattak. - Élő kőmellek… - énekelték a fiúk. - Pam, pam, pam. - Friss fűlábak… - hallatszott a férfiak hangja. - Jázminajkak - rebegte Solange. - Ennél gyönyörűbb már nem is lehetne!

- Pam, pam, pam - mondta kicsivel később. - Olyan gyönyörű, hogy sírnom kell. Nézze, ott van Girardin. Milyen szomorú…! Ő is énekel. - A szeme megtelt könnyel. - Igen, és ott megy Génie. Milyen méltóságteljes, milyen büszke! - mondta d'Angerville. Hirtelen szörnyű dolog történt. Négy német katona folyosót nyitott a tömegben és megállt Génie előtt. A menet, akár az aggodalom ágaskodó hernyója, megtorpant. A Martin fivérek, Girardin, a terveket csempésző emberek megrémültek. Solange megérezte a hamarosan bekövetkező tragédiát és lehunyta a szemét. Nem egyedül Génie-t vizsgálták át; a katonák végigkutatták a parasztok kosarait, beletúrtak zsákjaikba. Génie szokatlan, ódivatú, többrétegű szoknyájával hívta fel magára a figyelmüket. Ilyen nádfonattal szélesített derekú ruhadarabokat viseltek régen a parasztasszonyok, de manapság már ritkaságnak számít az efféle. Génie ösztönösen megérezhette, hogy csupán a szoknyáját találták furcsának, és természetfeletti hidegvérrel viselkedett. Az egyik katona kezébe nyomta a gyertyáját, és mindenki szeme láttára vetkőzni kezdett. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a nádfonat alatt csak az alsóruhája rejlik, változatlan nemtörődömséggel felöltözött. A katona - nem is sejtve, hogy a keresett terveket szorongatta - udvariasan visszaadta neki a gyertyát. Libreux parasztjainak fortélyos esze ismét győzedelmeskedett. - Elmúlt a veszély - sóhajtott Solange. - Sötétedés előtt szeretnék visszamenni a temetőbe, hogy ezt a paratölgyágat tiszteletem jeléül Grandsailles gróf anyjának sírjára tegyem. Jöjjön, a kapu még mindig nyitva van. Nincs messze! A temetőben leszálltak lovaikról, és gyalogosan folytatták útjukat. A rózsaszínes-szürke, libreux-i gránitból épített kripta a ciprusokkal szegélyezett széles sétány végében állt. Solange a faágat az odabetonozott, a kőre sárgás rozsdacsíkot festő kovácsoltvas korona csúcsához illesztette. - Mehetünk - mondta. - Siessünk vissza Moulin des Sources-ba! Ám ahelyett, hogy a legrövidebb úton, a ciprussétányon át visszamentek volna a vaskerítésnél hagyott lovakhoz, Solange tétovázott. Különös hanyagság vett rajta erőt. Az egyik mellékösvény esőáztatta, derékig érő növényei közé lépett. - Miért nem járunk ide gyakrabban? - sóhajtott. - Maradjunk még egy percig! A Moulin des Sources boltíves mennyezete alatt úgy érzem magam, mintha a sírkamrámban feküdnék. Gyűlölöm a bezártságot! Ha meghalok, azt akarom, úgy fektessenek le, hogy az arcom örökké a végtelen felé forduljon! - Beszéd közben végignyújtózott egy ősrégi sírkövön, amelynek repedései között finom, magas rozsszálak nőttek. - Nézzem rám, d'Angerville! Ilyen leszek amikor meghalok. Visszafojtotta a lélegzetét, két kezét a keblei közötti gödröcskébe fektette. Ám arca képtelen volt szerepének megfelelően viselkedni: ajkai gyönyörteli mosollyal nyíltak szét. A hold áttört a derült ég felhőfoszlányain és megcsillantotta fényét a nő nyáltól nedves fogsorán. - A keze jéghideg, a homloka lángol. Megizzadt a lovaglásban. Meg fog fázni! - mondta d'Angerville. Solange megpróbált felállni. - Szédülök. Segítsen! - Felállt és hideglelősen a férfi karjai közé bújt. - Tartson így! Szorítson magához! Megint rámtör… - Jól van - mondta d'Angerville és még erősebben átkarolta. - Tudom, most szeretne most. Azt akarja, hogy én is szégyenítsem meg, és foglaljam el Grandsailles helyét. Ugye ezt akarja? - Ó nem! Mi ketten többé nem akarhatunk semmit. Igen, szeretném, ha Ő a magáévá tenne. Itt és most! Irtózom a szobámtól. - Idehozom a lovakat és visszamegyünk - mondta d'Angerville, és rideg mozdulattal a szarkofágra fektette Solange-ot. A nő egyik karja ernyedten a földre lógott. - Akarja, igaz? - mormolta a férfi közelebb hajolva. - Igen! Akarom. - Hozom a lovakat. - Először csókoljon meg. De úgy, ahogy a szerelmesek szokták! - kérte Solange. D'Angerville nem engedelmeskedett. Elment. Amikor a lovakat kantárszáron vezetve visszatért látta, Solange meg se moccant azóta, hogy magára hagyta. Úgy feküdt a kövön, mintha valóban meghalt volna. D' Angerville letérdelt és megcsókolta. Solange teste merev volt, akár egy darab fa. A férfi megfogta a derekát és felemelte a sírkőről. Solange egyik sarkantyúja beakadt két

kődarab közé. D'Angerville megrántotta; a sarkantyú jókora agyagdarabot lemállasztva kiszabadult a férfi viszont elvesztette az egyensúlyát, és karjaiban Solange-zsal a nő fekete lovának tántorodott. A rémült állat panaszosan felnyerített és sűrűsödő éjszakában a sírok közé menekült. - Álljon fel egy percre - kérte d'Angerville. - Meg kell fognom a lovat. - Nem bírok… - lehelt Solange. - Támasszon a ciprusokhoz. D'Angerville teljesítette kérését. Solange teste ernyedt volt, akár egy siralmas bábué. Feje hátrabicsaklott, nekiütődött a fának, egy ág megkarcolta az arcát. Közben egy pillanatra sem tűnt el enigmatikus mosolya, pillái egyre szaporábban rebegtek. D'Angerville a lovára tette a nőt, maga is nyeregbe szállt és kantárszáron vezetve Solange hátasát vágtába fogott. A Moulin des Sources felé tartottak. Lehagyták a falu határában járó menetet. A férfi lesegített Solange-ot a nyeregből, ölbe vette és bevitte a Moulin ebédlőjébe. - Ne a szobámba! Fektessen az asztalra! - parancsolt rá Solange. - A menet elérte a falut. Génie és Girardin bármelyik percben visszaérkezhet! - kiáltott d'Angerville. Az arca most először keményedett meg. Solange mintha a haláltusáját vívta volna, de összeszorított fogakkal mosolygott. Őrült vágtájuk közben leszakadtak a szoknyáját tartó kapcsok. D'Angerville benyúlt a hasítékon. Érezte a keze alatt a meztelen, tűzforró combokat. Solange melle jéghideg volt. Egyik kéz a mennyben, a másik a pokolban... D'Angerville valami kérdésfélét mormolt, de csak az "akar" szót lehetett hallani belőle. Ahogy látta Solange fájdalmasan nyeldeklő torkát, már tudta, hogy a vágy elmosta a nő akaratát. D'Angerville a lépcsőre meredt. Solange magához húzta. Ő itt akarta, önmegtartóztatásuk asztalán, ahol két éven át minden vágyukat lenyelték. - De soha többé! - Solange hangja a valós világ egy távolodó partjáról érte utol a férfit. *** Valaki ököllel megverte a kaput. Titán felugatott. D'Angerville beeresztette Girardint, a Martin fivéreket, Génie-t és azt a két parasztot, akik a Boldogságos Szűz szobrát cipelték. Idegességtől gyötrődve, kezükben eloltott gyertyáikat szorongatva már jó ideje a kapu előtt várakoztak. - Fel kellett vinnem Madame Solange-ot a szobájába - magyarázta d'Angerville. - Betegnek látszik. Megfázhatott. Martin, hívja el az orvost! A társaság csendben az ebédlőbe vonult, a gyertyákat az asztalra tették, majd Girardin kivételével mindannyian távoztak. Az intéző összeszedte a tervrajzokat, és óvatosan a leghosszabb gyertya köré tekerte mindet. D'Angerville a segítségére sietett, és közben megkérte Génie-t, hozzon egy pohár forralt bort Girardinnak. - Ráérek - mondta Girardin. - Szeretném megvárni, mit mond az orvos. - Rövid ideig hallgatott, majd hozzátette: - A Madama-ot a fia látogatása izgathatta fel ennyire. A doktor rettenetes állapotban találta Solange-ot. A nő az agyláz támadásaitól szenvedett, és a tüdejével is baj volt. Az orvos otthagyott néhány gyógyszert és megígérte, éjfélkor újra megvizsgálja a beteget. Pierre Girardin ezután a terveket a hóna alá csapva a Chăteau de Lamotte-ba indult, ahol Prince - felkészülve az eshetőségre, hogy nem tud sötétedés előtt visszatérni alsó-libreux-i kis birtokára - mindig előkészített neki egy szobát. - Micsoda eső volt, Prince! - mondta Girardin, amikor a vén szolga kinyitotta neki a kaput. Már vagy tíz éve nem láttam ehhez foghatót. A tető még mindig beázik? Az én házamnál is legalább két hétbe fog telni, míg kijavítjuk a repedéseket. - Már elintéztem - felelt Prince szerényen. - Micsoda? - kérdezte Girardin. - A kőműveseknek volt idejük? - Nem olyan idők járnak mostanában! De nem akartam, hogy a gróf úrnak bármi miatt aggódnia kelljen amikor visszatér, hát megcsináltam magam. Volt öt zsák cement… Talán emlékszik rá, uram, amikor az a vidék még nem került Rochefort birtokába, vasárnaponként egy kis horgászkunyhót építgettem a nagy zsilipkapu közelében… A németek az is le fogják rombolni. Girardin levetette a kabátját és a kalucsniját.

- Bámulatos vagy, Prince! A Chăteau minden gondja a te válladra nehezedik. És az a fickó… az a Tixier, a boche-ok ügynöke… Megint faggatózott Grandsailles gróf feltételezett öngyilkosságáról? - Ez is el lett intézve - felelt Prince. - Nemsokára két hete lesz már, hogy megtalálták a hulláját. "Horgászbaleset" során fulladt vízbe. - És a fiad? - Még mindig Németországban van. Börtönben. De azt üzente, nemsokára hazajön. - Egy percre felszaladok a gróf úr szobájába. Közben készíts valami harapnivalót. Tudod, mennyire szeretem a meleg ételeket. - Igen uram, tudom - mondta Prince. - Tegnap reggel tripes á la mode de Caen-t készítettem önnek. Tudtam, hogy a körmenet későn fog befejeződni, és hogy önnek nem lesz ideje visszatérni Alsó-Libreux-ba. - Grandsailles gróf szobájában Maître Girardin bezárta maga mögött az ajtót. A tervrajzokat az ágyra dobta, és egy székre roskadt. Megdörzsölte az arcát és megkönnyebbülten felsóhajtott. Rövid pihenő után a magas, egyiptomi stílusú bronzlábakon álló szekrényhez lépett és kinyitotta az ajtaját. Kézbe vette Saint Blondine kis koponyáját, és a nyakszirtcsontra tintaceruzával írt jelekre nézett. A gróf utasításait követve ide jegyezte fel a titkos üzenetet. Most az egészen nadrágja kopott hajtókájának belső oldalára másolta, és minden jeloszlop alá egy vonalat húzott. Óvatosságból matematikai összeadásnak álcázta. Leült Grandsailles íróasztalához és a tervrajzokat egy régi atlasz lapjainak hátoldalára ragasztotta. Miután befejezte a munkát, a gyertyát Saint Blondine koponyája mellé tette, bezárta a szekrényt, magához vette az atlaszt, leoltotta a lámpát, kulcsra zárta a szoba ajtaját, és lement a kongó ebédlőbe. Az asztalt Silenus oxidálódott ezüstbe faragott meztelen alakjával díszített gyertyatartóban csöpögő-sistergő gyertya fénye világította meg. A fénykörön kívül holt lélek gyanánt tétovázva az öreg Prince állt, hogy udvariasan Pierre Girardin, az intéző alá tolja a széket. *** Néhány nappal később Pierre Girardin megérkezett Párizsba. A Rue Vivienne egyik szállodájában kis szobájában gondosan felkészült a kommunista csoporttal való előre megbeszélt találkozóra. Foltozott, legombolható gallérú ingéhez hibátlan, páncélként kikeményített ingmellet és mandzsettát vett fel. Szürke cérnával és merev ujjakkal visszavarrt egy gombot a kamásnijára, amely harminchat évvel korábbi házasság idejéből származott, és amelynek az idő meghatározhatatlan zöldes árnyalatot adott. A kapcsolat ezekkel az emberekkel, akikkel találkoznia kellett, olyan ösztönös irtózást keltett benne, mintha ellentmondott volna minden isteni és emberi törvénynek. Úgy gondolta, köteles a lehető legelegánsabb külsővel megjelenni előttük, mert életében még egyszer sem érezte, hogy ilyen mértékben tulajdon sérthetetlenségének jelképévé, a tradíciók fanatikus védőbástyájává kell válnia. Tisztelettel viseltetett a republikánus elvek iránt, de a szíve mélyén mindig monarchista maradt. Gyűlölte az internacionalizmust és az azt imádó emberek demagóg frazeológiáját. Miután közvetítők adták kézről kézre, miután végigment hosszú, kanyargós utcákon, bevezették egy piszkos, fémbúrás lámpával gyengén megvilágított földalatti helyiségbe. Találkozhatott a "csoporttal". - Uraim - kezdte száraz udvariassággal -, azért jöttem, hogy átadjam önöknek a másolatát azon terveknek, amelyek alapján a németek vállalkoztak Libreux vidékének iparosítására. Mint bizonyára tudják, én csupán Grandsailles gróf parancsait teljesítem. Már a múlté minden veszély, amelynek segítőtársaimmal kitettük magunkat, de a saját nevemben és barátaim nevében is arra kell kérnem önöket, távozásom után azonnal felejtsék el, hogy valaha találkoztunk. Soha, semmilyen ürüggyel ne küldjék el hozzám Libreux-ba egyetlen emberüket sem. Közös ellenségünk döbbenetesen éber, és minden mozdulatomat figyeli. Az önök legkisebb indiszkréciója veszélybe sodorhat mindannyiunkat. Ennek ellenére, ha a gróf úr parancsolja, én magam jövök ide újra. - Mi van, máris begyulladt? - kérdezte az egyik férfi ingerlékenyen, majd újra az asztal fölé hajolt és serény tovább írt. - Ezt a megjegyzést figyelmen kívül hagyom - mondta Girardin keserűen.

- Az elvtárs csak azt mondta, amit gondolt - szólt közbe Broussilon professzor békítően. Megpróbálom szavait egy kevésbé brutális és az ön számára talán érthetőbb nyelvre lefordítani. Az ön burzsoá neveltetése szükségszerűen a forradalmi etika bizonyos progresszív törekvéseinek ellenpólusa. Azt hiszem, Buharin fogalmazta meg a legvilágosabban az ismérvet, hogy bármely forradalmi akció melletti hallgatólagos hűség az individuális morál feladásából fakad. Ebben az összefüggésben hosszú idézeteket tudnék felsorolni, főként Plehanov szavait, amelyek segítenek megérteni, hogy az empiriokriticizmus a szó etikai és hegeli értelmében… - Uraim - szakította félbe Girardin a professzor előadását -, az én burzsoá neveltetésem ezt az egészet egyetlen szóval fejezi ki: becsület. Zavart csend támadt, majd Broussilon professzor baráti, de csípős hangsúllyal megismételte: - Becsület… Szép szó, de ezt elég nehéz speciális kifejezésekkel megfogalmazni, és így nem is lehet tanulás útján megismerni. - Az efféle dolgokat én az anyámtól tanultam - felelte Girardin, és elegáns mozdulattal felhúzta a kesztyűjét. - Ám legyen - mondta az asztalnál ülő férfi türelmetlenül, és egy bürokrata szorgalmával folytatta az írást. - Viszontlátásra, elvtárs! Maga jó ember, és a Párt nem fogja elfelejteni a szolgálatát. - Remélem is. Jó estét, uraim! - Girardin kimért mozdulattal meghajolt és indulni készült. A bürokrata az asztalra csapta a tollát és most először egyenesen ránézett Girardinra. - Állj! - kiáltott fel. - Hogy mer maga minket "uraknak" szólítani? Ebben a szobában mindenki egyenlő és egyforma. Par example! Nem fél tőlünk? - Ó, a pokolba is, hadd nevezzen minket uraknak, ha ezt élvezi! - kiáltott az egyik elvtárs, aki addig a szoba másik végében újságot olvasott. - Jól van! - engedett a bürokrata. - Jó estét… uram! - Jó estét, elvtársak! - felelt Girardin. - Úgy léptem be ebbe a helyiségbe, mint egyenlő, de most azzal a meggyőződéssel távozom, hogy ha önök elvtársak, akkor én úr vagyok, és ha maguk urak, akkor én elvtárs akarok lenni. Broussilon kilökdöste az előtérbe. - Ne is törődjön vele - mondta. - Mostantól fogva számíthatunk közös ellenségünkre, hogy olajozza meg az eljövendő forradalom még nyikorgó szociális kerekeit. Mindannyian életünk végéig hálásak leszünk. Ezek csak a különböző neveltetés jelentéktelen homokszemei, nem valódi akadályok. Ne aggódjon, megtartjuk a szavunkat, és senki sem fogja zavarni önt Libreux-ban. Köszönöm! - Melegen megszorította Girardin kezét. Girardin néhány hetet Párizsban töltött. Közben kapott egy levelet, amelyből megtudta, Solange de Cléda állapota javult. Amikor végül visszautazott Libreux-ba, úgy tervezte, egyenesen a Moulin des Sources-ba megy, hogy meglátogassa a Madame-ot. Ám már messziről fényt látott az éjszakában, ami csakis a Chăteau de Lamotte-ból érkezhetett. Talán a gróf szobájában van valaki?, tűnődött. Tisztán emlékezett, hogy legutóbbi ottjártakor leoltotta a villanyt és bezárta a szobát. A kulcs még mindig nála volt. Meggyorsította lépteit és hamarosan elérte a paratölgy erdőből kivezető út utolsó kanyarulatát. Talán semmi ok a rémületre. Prince-nek talán volt egy másik kulcsa a szobához, és most bement megvizsgálni, nem keletkezett-e újabb rés a tetőn... Nem, ez valószínűtlen. Ennek a szobának a falain soha egyetlen repedés sem volt. Megrökönyödve látta, hogy a kapu félig nyitva áll. Rablók garázdálkodnának odabent? Óvatosan belépett, lábujjhegyen járva, szellemként felosont a széles lépcsősoron, és besurrant a gróf szobájába. Grandsailles íróasztala mögött egy náci tiszt terpeszkedett, mellette két katona állt. Velük szemben, egy széken Prince kucorgott. Az öreg szolga Girardin érkezésekor tisztelettudóan felállt. A német tiszt három ujján egyensúlyozva Saint Blondine koponyáját, másik kezével szelíden simogatta az asztalon heverő hosszú gyertyát. Álmodozó, szürke szeme és pirospozsgás arca volt, de elképesztően hegyes orra olyan sápadtan ugrott ki az arcából, mintha minden vér kiszáradt volna a hegyéből, és mintha ide gyűlt volna össze minden indulata. Az egyik katona széket tolt Girardin alá, és amikor leült, a tiszt tökéletes francia kiejtéssel beszélni kezdett.

- Két dologra szeretnék magyarázatot kapni - mondta. A levegőbe dobta Saint Blondine koponyáját, és úgy kapta el, hogy a fejtető csontja a tenyeréhez ért. - Először is meg kell kérdeznem öntől, milyen cím van ideírva a koponya belső falára - mutatott rá Girardin tintaceruzás jegyzetére. Másodszor: hol vannak azok a tervmásolatok, amelyek ezekre a gyertyákra voltak tekerve? Jelentőségteljes pillantást vetett az asztal mellett heverő gyertyakupacra. - Ön sajnálatos módon megfeledkezett arról, hogy a viasz pontosan megőriz minden lenyomatot. Különösen a tervezőmérnökök nehéz kéknyomatait. Nézze meg, milyen jól lehet látni a legkisebb részleteket is! Halványak, de tisztán kivehetők. Girardin átvette a feléje nyújtott gyertyát. - Valóban - felelte nyugodtan. - Még valamit közölnöm kell önnel. Gondosan eltervezett hazafias szabotázskísérletüket elfojtottuk. A madárka kimúlt mielőtt még kikelt volna a tojásból. - Nos - mondta Girardin -, képzelje el, hogy titkaim egy pici fehér dobozban lapulnak, ahová minden bejut, de ki semmi. Egy tojást összetörhetnek, de tőlem nem tudhatnak meg semmit. Testem azonos a titkommal. Ha összetörnek, kis tojássárgát és egy pici tojásfehérjét találnak majd, ami nem más, mint az életem. Vegye úgy, hogy önnek ajándékozom. - Jól van. Értem, de még meggondolhatja magát - mondta a tiszt, és látszott rajta, véget akar vetni a beszélgetésnek. - A két kérdés közül egyik sem fontos igazán. Már mindent tudunk. Nem ezt a tervet adta át a barátainak? - Kihúzta a fiókot, és a benne heverő papírkupacra mutatott. Girardin az ajkába harapott. - Ebben az esetben nem értem, miért ragaszkodik ahhoz, hogy eláruljam a bajtársaimat. - Ez elvi kérdés - felelte a német tiszt hűvösen. - Igen, ezt már értem - mondta Girardin. - Az árulás elve. De az én meggyőződésem ennek pontosan az ellenkezője. - Elvben önt három napon belül kivégzik. Ezen természetesen változtathat, ha nem marad ilyen szentimentális azok iránt, akik ilyen helyzetbe juttatták. Tudnia kell, az egész összeesküvést felderítettük, hála az ön egyik kommunista védencének, aki többek között önt is kompromittálta. Menedéket kért a Chăteau-ban, pedig tudta, hogy követjük. - Nem dobhattam ki egy embert, akit üldöz az ellenség! - mentegetőzött Prince. - Nem is gondoltam, hogy… - Kuss! Rólad sem feledkezünk meg! - kiáltott a náci tiszt. Közben két katona őrizetbe vette Girardint. - Nem fogok beszélni! - jelentette ki az intéző. Átkozott empirikriticizmus! Átkozott elvtársak!, gondolta miközben elvezették. Bah! Majd megmutatom nekik, hogyan hal meg egy valódi úriember! Libreux-ban az a hír keringett, hogy Pierre Girardint megkínozták de nem beszélt. Letartóztatásának híre hallatán Angerville vicomte a falu orvosa és Génie gondjaira bízta Solange-ot (akinek állapota már kevésbé volt aggasztó), és késlekedés nélkül Párizsba utazott, hogy összeköttetései, befolyásos ismerősei révén megmentse Girardin életét. A kivégzés napja egyre közeledett, ám d'Angerville-től nem érkezett hír. Mi történhetett vele? Minden remény elveszett, és elérkezett Girardin halálának napja, órája. Fél hatkor, amikor a kakasok éppen csak nekikészülődtek, hogy megcsipkedjék a hajnal címerpajzsát, a kivégzőosztag egy nyárfaligettel körülvett mezőre kísérte a férfit. A fegyverek acélján harmatgyöngyök csillogtak. Girardin kamásnija átázott a bogáncsok közötti hosszú séta közben. Girardin nem félt, de alig bírta visszafojtani a könnyeit. Nem magát, a beteg Solange de Clédát és a hirtelen eltűnt d'Angerville-t sajnálta. A Moulin des Sources felé fordult. Mon Dieu!, gondolta. Milyen magányos és reménytelen néha az élők sorsa! A Moulin des Sources-ban ezen az órán Madame Solange de Cléda szobája még belemerült a sötétségbe. Az éppen feltámadó nappali világosság még túlságosan gyengének bizonyult ahhoz, hogy áttörje magát a behajtott ablaktáblák repedésein. Ám az ebédlő szűk ablakán át bevilágított a sápadt és rideg fény, amely mit sem törődve a tragédiákkal, beragyogja a halottak arcát is; beragyogott és elindította az árnyak seregét, hódítsák meg a termet és a csokoládébarna terítővel letakart nagy, kerek asztalt. A hajnal ébredésével mintha minden megnőtt volna. Az ég borult volt, újra esővel fenyegetett. Girardin hagyta, hogy bekötözzék a szemét.

- Viva la France! - kiáltott utoljára. Délután két órára az ég kitisztult. A leggyönyörűbb tavaszi nap köszöntött be. A nagy tragédiák mindig ragyogó fényben zajlanak le, amely aztán az események legapróbb részleteit is aprólékos, éles reliefként örökíti meg. A drámák cinkosa, a nap, a táj irizáló visszatükröződéseivel festette meg a hangyák hat lábát... Libreux-ban az a hír járta, hogy a bosszú jeleként valaki Girardin vérébe merítette az ujjait és egy horogkeresztet rajzolt egy sima kődarabra, amelyre aztán a hangyák bacchusi rituáléval ráfűzték mohóságuk rózsafüzérét. Pierre Girardin kivégzésének estéjén esni kezdett. Most azonban már a szél és a hópelyhek is egyesítették erőiket a vízzel. Génie a konyhában varrogatott, az idősebbik Martin pedig vele szemközt ülve rózsagyökérből pipát faragott. Kettejük között a hosszú konyhaasztalon, pontosan az asztallap közepén egy fekete palack állt, benne vörösbor. Mellette egy csorba, földszínű tányér, rajta kékeres fehér gombák és két ökölnagyságú szarvasgomba. A tányér mellett egy tálon egy kakas két levágott lába és mája. Ez volt Franciaország - a föld vére, a menny és a pokol virágai, a zuhatagok virágai, a pokoli fekete tűz és a totem, a feláldozott gall kakas. Az asztal alatt, pontosan a tányér alatt a macska szunyókált. - Már a körmenet napján megmondtam, hogy nem fog kitisztulni az idő - mondta Martin. Akkor kellett volna ez a mai szél! - Még mindig semmi hír Angerville vicomte-ról! - sóhajtott Génie, és a félig nyitott ajtón keresztül kinézett az ebédlő kerek asztalára. Az asztalra, amelyet csokoládébarna vászon takart; amelyen fehér abrosznak és evőeszközöknek kellett volna lenniük. Úgy, mint amikor a Madame még jól volt és d'Angerville sem ment el. - Ha engem kérdezel, nem hiszem, hogy látni fogjuk még - mondta Martin, majd megkérdezte: - És Madame Solange? Ő legalább jól van? - Igen, persze, hogy jól! Már nincs láza, de itt… itt nincs minden rendben. - Génie pergamenbőrű mutatóujjával a homlokára mutatott, és úgy forgatta gyászkeretes körmét, akár egy csavarhúzót, amellyel szeplőinek rozsdás fejét akarja kitekerni. Martin az asztalhoz ütögette a pipáját, hogy kiürítse belőle a forgácsot. - Ne kopogj már! - szólt rá Génie. - Mi bajod? - Semmi. Azt hittem, a Madame kiáltott. Martin az ablakhoz ment. - Igen! - mondta. - Már én is hallom... Mintha Libreux minden kutyája kórusban vonyítana. Hallgasd csak, hallgasd! Azt beszélik, amikor ilyesmi történik, akkor l'Arman gróf vágtat az égen fekete lován. - Tündérmese - mondta Génie. - Meg akarsz ijeszteni. A macska felébredt és az ebédlőbe menekült. - Ilyenkor a tyúkok rémülten csapkodnak, a birkák lekuporodnak az akolban, a gyerekek pedig felriadnak álmukból és sírni kezdenek. - Nem tudod abbahagyni? Mit akarsz? Adjak egy… üveg bort? - Génie kitöltött két pohár bort és felsóhajtott. - Áldott legyen az Úr! Gondolni se merek arra, mit fog érezni a Madame amikor megtudja, hogy Girardint kivégezték. Én biztos nem fogom megmondani neki! Majd ráhagyom a plébánosra. Az emeletről kiáltás hallatszott. Génie megrebbent és az asztalra löttyintette a bort. - Hallga' csak! - mondta és felállt. - Génie! - ismételte Solange. - Igen, Madame! - felelt Génie. A lépcsőhöz futott. Közben keresztet vetett.

8. Szörnyek szörnye Szeretni, de nem tudni kit...

-Calderón de la Barca Úgy két és fél hónap - inkább több, mint kevesebb - telt el Grandsailles gróf és Veronica házassága óta. A nászutuk után a Palm Springs-i fényűző birtokra költöztek, amelyhez John Cornelius Stevens idejében még vadállatpark és egy magánrepülőtér is tartozott. Ám a háborús körülmények miatt többé sem oroszlánok, sem repülőgépek nem voltak a környéken. Mindent benőtt a száraz fű. Egy vasárnap délután Grandsailles gróf egyedül ült a hideg pompával ragyogó óriási szalon közepén, amelyet spanyol reneszánsz ihletésű bútorai egy inkvizítori teremhez tettek hasonlatossá, és szomorú szemmel nézte a fehér fal közepére dermedt százlábút. Ha egyszer elhatározom, hogy megölöm magam, tűnődött, bár ez nagyon valószínűtlen… De ha mégis elhatározom, azt a pillanatot fogom választani tettem elkövetésére, amikor a rádió kétségbeejtő hangja bejelenti: Bulova Watch Time! A rádióból felhangzottak az öt órát bejelentő szavak, majd a felhőtlen californiai égre csendült a végzetes, kegyetlen kiáltás: - Bulova Watch Time! A gróf szeretett volna felállni, hogy kikapcsolja a másik szobából átüvöltő rádiót (biztos valami feledékeny szolga hagyta így!), de végül mozdulatlan maradt és beletemetkezett a vasárnapi újságba. Szórakozottan olvasgatott, a gondolatai valahol másutt jártak. Távol Libreux földjétől - ahol az életet adó esőfellegek besötétítették a vidéket - mindent, ami körülvette, de még a puszta életét is nyomorítóan monotonnak és sivárnak érezte. A jelenben semmiben sem volt íz, csoda-e hát, hogy tíz körmével kapaszkodott az emlékeibe? A vasárnapok különösen fájdalmasak voltak. Az éteren átömlöttek a reggeli hírek baljóslatú hangjai, amelyek minden szavukat a fülébe, a dobhártyájába, az agyába szúrták. Ennyi elég volt ahhoz, hogy egész napra lehangolttá váljon. Veronica nem bírt létezni rádió nélkül. Grandsailles már egy órája állta a rohamot, és közben hipochondriája áttetszően és súlyosan, egyre jobban a lelkére telepedett. Még egy adagnyi a rádióból felhangzó zenéből… De már ez sem számított. Erőtlenné vált végtagokkal feláldozta magát, és csak önelégültségbe átcsapó, leküzdhetetlen hanyagsága miatt élte túl a szenvedést. Egy idő után a ricsaj nem volt több a számára, mint egy csöpögő csap vagy egy becsapódó ajtó pillanat-hangja. Mindezen körülmények ellenére távol volt attól, hogy áldozatául essen morális depressziójának, ami a Chăteau de Lamotte-ban betegsége hallucinációs szenvedéseivel együtt rohamozta meg. Nem. A közös élet Veronicával nem volt ugyan mennyország, de nem is volt pokol. Mintha a purgatóriumban lebegett volna, vagy valami langyos vízű tóban, ahol az idő Bulova Watch Time. Ettől függetlenül azonban - és ez már sokkal fontosabb volt - úgy látta, a világot napról napra egyre jobban belepi a sivárság mohája. Minden hanyatlott, és többé semmi sem volt értékes. A világ extravagáns, szenzációhajhász hírei még a történelem iránti rajongását is szétfoszlatták. Rudolf Höss, Auschwitz parancsnoka ejtőernyővel Skócia fölé ugrott? Mily gyermeteg ez a kor! A háború egyre jobban elhúzódott. Grandsailles szeme az egyik újsághirdetésre meredt, ami a repülés fejlődését dicsőítette. A repülését, aminek jóvoltából a világ egyre inkább összezsugorodott, és végül már olyan kicsi lett, hogy egy emberi kéz két ujja közé lehetett csippenteni. Nem volt nagyobb egy átlagos vitamintablettánál. Micsoda aberráció!, gondolta Grandsailles elbizonytalanodva. A reneszánsz géniuszai - Raffaello, Leonardo, Michelangelo, a kiválasztottak, akik ujjuk hegyével talán elérhették Istent - kozmogóniájuk segítségével a mennyországgal szerették volna kiegészíteni a világot. Ám a modern kor, ez az iszonyatos, mechanikus civilizáció a földgolyót pirulává akarja lekicsinyíteni, aminek már nem is lesz több jelentősége, mint valami hashajtónak. Az ember végrehajtotta "nagy" hőstettét: egyetlen nap alatt háromszor repülte körbe a Földet. És akkor mi van? Ebből még baj lehet! Mikor fogja valaki felfedezni, hogy a legnagyobb elmék, köztük Pascal is, felfogták: az emberi tudás azonos a képességgel, hogy valaki a távozás utáni vágy nélkül is bent tud maradni egy szobában? És mindig ugyanazok a dolgok, ugyanazok a képek ismétlődnek, de egyre unalmasabban, egyre közönségesebben. Ugyanazok az arcok: a filmcsillagok állandósított, egyforma érzékisége. Ugyanazok az orosz balettek... De az újak még rosszabbak! Régen, Gyagilev

idejében az emberek még tudtak táncolni, a tündérek kecsességével lebegni. De ma? Félelmetes, új stílusokat fedeztek fel - Grandsailles New Yorkban már látott ilyen előadást -, amiben a néző táncosok helyett olyan embereket láthat, amilyenekkel a sarki fűszeresnél is találkozhat. Óvatos léptekkel sétáló lényeket, akiknek egyetlen céljuk az, hogy lábukat ne trágyára tegyék. Grandsailles belelapozott egy képes magazinba: kemény, vörös, kissé szétnyitott ajkak és mindig ugyanazok a mosolyok, a magnéziumrobbanásban csillámló fogak. Egy tolldíszes, varangyosbékának álcázott harcos kókusztejet önt egy szakállas, félmeztelen kanadai katona kopasz fejére, akinek zokniját egy pár kifogástalan, vadonatúj harisnyakötő tartja. Egy plébánosarcú nő széttör egy üveg pezsgőt valami csatahajó orrán... Újra bele kell mélyednem démonológiai könyveimbe, gondolta a gróf. Sehol sincs üdvözülés. Azt hiszem, egyedül a succubusok és az incubusok adhatnak nekem megnyugvást ebben a lelkétvesztett világban! És Veronica? Grandsailles házasságuk kezdete óta mindennap újra és újra megkívánta a feleségét. Mint a legtöbb francia férfi, ő is valóságos fétisként tekintett minden gyönyörű lábra, és egyetlen ragyogó pillantás is képes volt szentimentális tiszteletet kiváltani belőle. Veronica mindkettővel rendelkezett, és így szuperlativuszi magasságokba emelkedhetett. Felébresztette Grandsailles érzéseit, a gróf pedig egy kéjenc kíváncsiságával tekintett rá. Grandsailles a bujaság kifinomult villámaival lepte meg a nőt, mesterien kínozta a lassú előjátékok meztelen sötétjében, de… De nem szerette. Egyáltalán nem szerette, és a szeretkezés éjszakáiból, reggeleiből, délutánjaiból és estéiből csak egyetlen kép vált ki a tekintete előtt: Solange de Cléda jelenlegi és valódi arca. Ám a gróf azok közé tartozott, akik könnyedén színlelnek szenvedélyt még akkor is, ha alig figyelnek rá. Tradicionális udvariassággal Veronicára pazarolta végtelen gyengédségét. Így élt tehát Grandsailles, és közben egyre csak azt ismételgette magába, egyedül úgy tudja jóvá tenni a házasságbitorlást, ha boldoggá teszi Veronicát. És Veronica boldognak hitte magát. Boldog volt, de a szíve legmélyén ösztönösen érezte, Grandsailles-tól sohasem fog fiúgyermeket kapni. Pedig egész testével ez után sóvárgott. Grandsailles hevessége idővel alábbhagyott. Közölte Veronicával, szüksége van arra, hogy időnként visszavonuljon, sokszor napokra könyveibe és titkaiba bújjon. Így történt, hogy külön hálószobába költöztek, és a ház két szélső sarkában éltek. A szerelmük között növekvő távolságot a víz felszínén tovaszaladó rovarok gyors, alig észlelhető lépéseivel népesítették be gyorsan őszbeforduló szokásaik. Grandsailles olyan őszinte volt, amennyire hazugsága törvényei megengedték neki. Nyilvánvalóan durva, kétélű nyíltsággal drámai feltételeket szabott házasságának. - Nem az vagyok, akinek a nevét viselem, de sorsom arra kényszerítette valódi személyemet, hogy bujdokolva éljen. Meg kell esküdnöd, sohasem próbálod felkutatni, és másnak sem engeded meg, hogy elmondja neked, ki is vagyok valójában. Ha ezt a szabályt nem tartod be, végem van. Létezik az életemben egy rettenetes titok. A nő, aki a társam kíván lenni, megoszthatja velem az életemet, ám titkomat soha. Gyakran levertnek látsz majd, és sokszor úgy fogod érezni, gondolataim valahol nagyon messze járnak. Lehet, hogy megszállottnak tartasz majd. Igen, engem valóban megbabonáztak... A sors azonban nemcsak lelki fogyatékosságokra kárhoztatott. A testemnek is megvannak a saját titkai. A végzetnek jó oka lenne arra, hogy engem elveszejtsen. Te, aki szinte még gyermek vagy, egy bűntől gyötört emberhez akarod láncolni az életedet, egy olyan személyhez, aki alig valóságosabb mint az, aki a képzeletedben él. Váljunk el, örökre! Az utolsó kérés kivételével Veronica egyetlen arcrezdülés nélkül elfogadta Grandsailles minden feltételét. Ő, aki elszánta magát arra, hogy életét egy olyan emlékkép dédelgetésének szentelje, amiből már alig maradt valami benne, most valódi, hús-vér lényhez kötötte magát. Szerette Grandsailles-t, minden zsigerének harmonikus féktelenségével imádta őt. Ám maradt benne valami titkos sóvárgás, amire az egymást követő holdak sorra rávetették fényüket. Miközben kezdeményezte a testi szerelmet, felfedezte saját, gyönyörökön túli célját: anya akart lenni. Most fogta csak fel Betka fia iránti eszelős szeretet-komplexusának lényegét. Megértette a szüzesség és az ultrafehér tojásokat potyogtató Léda mítoszát. Látta, ahogy saját kimérája fehér, arcnélküli feje a Quai des Orfévres-en álló ház pincéjében kiemelkedik tudata homályából. A fej, amely nem más, mint egy repedező tojás, amely magában rejti az ő petesejtjeit is.

Mert a Lédához hasonló szüzek, akiket rabul ejt az erény fehérsége, álmaikban nőül mennek Lohengrin ezüstös hattyújához… Grandsailles a mitologizálás mocsarába roskadt, és felfedezte majd elemezte ezt a mítoszt, annak Veronicánál megnyilvánuló formáját. Ő, gondolta, az elrejtett arcú férfi, valójában egy hattyú. Csak fekete és fehér hattyúk léteznek, és mivel én magamat szürkének, ólomszürkének, októberszürkének tartom, nem is lehetek hattyú... Zaklatottan eltűnődött, terméketlenségét nem az izgatószerek, az ifjúságelixírek, a szerelmi bájitalok túlságosan gyakori használata okozta-e. Szeretett volna egy fiúgyermeket Veronicától. Tudta, ez a gyermek egyedül az övé lenne: az agya szüleménye, Cléda szeplőtlen fogamzásának eredménye. Ez a fiú volt az, akiért a kanonissza vágyakozva sóhajtozott. A Grandsailles grófok örököse. Grandsailles-t egyre jobban kísértette a titkos félelem, hogy utód nélkül fog maradni. Ebbe a problémába, ebbe a rejtélybe akart belemélyedni, hogy közben megszabaduljon a körülötte harsogó egalitarizmustól és dehierarchizációtól. Az ivadékok nemzése, az eszmék átörökítése foglalkoztatta hiszen ezen az alapon nyugodott az arisztokrácia. Legszívesebben évszázadokat ugrott volna át, hogy visszatérhessen imádott középkorába. Hogy valóban átadhassa magát tüzes számítgatásainak, két oszlopnyi könyvet kellett még elolvasnia, amelyek között ott voltak a satanizmusról szóló legezoterikusabb ősi tanulmányok és a modern biológia durván tudományos értekezéseit varázslattal át- meg átszövő történetek is. Ott voltak a tárgyhoz tartozó teológiai problémákat felvető munkák, amelyekben főként a halandók aktivitásából vagy passzivitásából fakadó bűnöket taglalták. Ezek a tanok hallatszottak ki a templomok szent atyáinak szigorúan katolikus prédikációiból is. Tanok, amelyek időnként szörnyűek, máskor gyalázatosan nevetségesek voltak… A szellemes nyílásokkal ellátott hálóingek lehetővé tették az istenfélő párok számára, hogy bűnbeesés nélkül teljesítsék a nemzéssel kapcsolatos kötelességüket, és közben a szigorú parancsot is: aktus közben TILOS szemüket lehunyni, egymás arcára, leginkább a másik orrára kell nézniük, hogy távol tartsák maguktól más személyekhez fűződő bűnös emlékeiket. A homlokon mindig ott kell ragyognia a szenteltvíz-keresztnek, hogy a bűnös gondolatok ne közelítsenek, és a testet nehogy hatalmába kerítse a fertőlehelletű gonosz lélek. Egyfolytában ismételgetni kell az igét: Pul eris et pulva revertis. És ekkor, de csakis ekkor a vad bujaság tüzei kialszanak a szent pillanatban, amelytől a szentek, a szörnyek, a gonosz lelkek - vagy éppen egy király nemzése függ. Grandsailles gróf rájött, ha az ember szó szerint korunk speciális tudományainak fényébe helyezi az egyház által terjesztett parancsokat, akkor megláthatja maga előtt az Igazság ragyogó ösvényét, a halandók cselekvő bűnét. Ha a moralitás létezik, gondolta, a legszörnyűbb és legelítélendőbb bűnök nem azok a házasságtörések, amelyeket titokban, a másiktól távol követ el az ember. Éppen ellenkezőleg! Nagyobb vétek, ha a hitves karjaiban, az aktus pillanatában akarva vagy akaratlanul egy másik személyre gondolunk, és így hozunk létre egy új, tisztátlan lelket. A fundamentális fiziológiai és pszichológiai funkciók ezen képességei miatt keletkezhetett az a teória, hogy a test csupán porhüvely, a lélek tartálya. Az előidézett emlékeket a vérben materializálva lehetséges lehet-e két lélek közötti fizikai érintkezés? A "lakható test" elmélet az alapja számos ősi keleti vallásnak is. Mi ez, ha nem a lélek hasadása, reinkarnációja, transzmigrációja? A metapszichózist Grandsailles komoly metafizikai hibának tartotta, életében mégis beigazolódott. Szerinte a középkori Európa találta meg a "legpraktikusabb", a valósághoz legjobban illeszkedő megoldásokat és formákat, méghozzá az incubusuk és a succubusok onirikus, a démonológia krónikáiban és a satanizmus szimpatikus praktikáiban empirikus részletességgel leírt világában. A modern hipnózis teljes tudománya benne volt ezekben a praktikákban, mert a hipnózis az animizmus és a teraszmigráció permanens állapotának hiperesztétikus manifesztációja. Igen! Grandsailles hitt az álmoknak, amelyekben ő és Solange egymás mellett voltak. Ebben még mindig úgy gondolkozott, akár egy paraszt. Amikor Libreux egyik lakója kijelentette állapotos asszonyáról: "Attól fél, hogy a gonosz szemének igézetében fog életet adni gyermekének!", akkor egy jövőbeli élet sorsa függött egyetlen pillantáson, amely a rendellenesség magvait ültethette lelkébe. A jelenségek ilyesfajta felfogása már nagyon is közel volt a valósághoz.

Igen! Százszor is igen! A nemzés enigmája! Miféle csodálatos médium, a satanizmus, a csábítás és az őrület milyen varázsszekere volt az, amire felült? Mert Grandsailles őrült volt. Mi lehet leginkább testi rabigába döntése a léleknek, mint az, ha a gyönyört kihasználva, engedelmeskedve a sejteknek, a plazmának, a zsigereknek, fizikai hasonlóságot hozunk létre egy olyan ellenséges lény szemében, ínyében és dühkitöréseiben, aki beleolvad annak a nőnek a képébe, akit az ember csak lélekben birtokol? Őrület volt belegondolni abba, hogy az óceánnyi távolság ellenére Veronica teste által fiút nemzhet Solange de Clédának. Igen, lehetséges volt - legalább annyira, mint ahogy Solange sugárzó képe felsőbbrendű valósággal elméje csigavonalának minden rekeszébe beléphetett. Sugárzó kép? Felsőbbrendű valóság? Hogy lehet ilyen szavakkal leírni a távolban lévő, magányos, testben és lélekben egyaránt beteg Solange-ot? Grandsailles, valahányszor magáévá tette Veronicát, Solange-ot látta a helyén. Solange... Távol és egyedül! Ugyan mi okozhatta ezt a káoszt, a tárgytól való vad elkalandozást, a feláldozott intelligencia lehetetlen kínjait, ha nem a gróf Solange iránt érzett kielégítetlen és egyre növekvő szerelme, ami végül eszelőssé tette? Grandsailles összekócolta őszülő haját, amely ezüstös olajág-koronakánt hullott elsötétült, viharfelleges homlokába. - A vér mítosza! Teljes lelkeddel az enyém vagy! A véredre vágyom! Azon a napon, amikor megszerezhettem volna meztelen testedet, nem saját véremet, csak egy rubinokkal teli, repedt gránátalmát ajándékoztam neked. Idióta esztéta voltam! Legyek átkozott! Őrült vagyok, de még őrültebbek azok a doktrínák, amelyek megtagadják az oltványozás érthetetlen törvényeit! Ha egy narancs húsba bele lehet erőltetni, hogy örökölje a gránátalma álvérét, akkor egy incubust is bele lehet "oltani" a valódi vérbe. Valódi vérbe, amire már a legcsekélyebb inger is hat, ami mérgezetté válik; amiben az idegen anyag rejtélyes tumorokat és sebészi beavatkozást igénylő álterhességet kelt. A rák valójában inkarnált incubus! - kiáltott fel Grandsailles megtörve vágyakozó meditációja csendjét. - Igen, a szimpatikus mágia a véremben van. Solange de Cléda olyan, mintha az agyamban növekvő, végzetes, rákos daganat lenne! Ebben a pillanatban valami meleg és vérvörös ért puhán a szájához. Veronica gyengéden megcsókolta. Grandsailles meglepődött. Vajon mióta figyeli őt a felesége? Annyira belemerült a fantasztikus teóriák törvényeibe, hogy észre sem vette jelenlétét. Bizonytalan mozdulattal felállt. Magához tért kínzó látomásaiból. - A lovak odakint várnak. Megtartod ígéretedet és tényleg kilovagolsz velem a sivatagba? kérdezte Veronica kis keserűséggel a hangjában, majd szelíd nőstényoroszlánként járkálni kezdett Grandsailles körül. - Tudom, nem kérdezhetem meg, min gondolkodtál... Már megszoktam. Nem panaszkodom emiatt. Én semmi miatt sem panaszkodom, csak segíteni szeretnék neked. Ha már megtiltottad, hogy megosszam veled lelki életedet, legalább azt engedd meg, hogy kifárasszam, és ha képes vagyok rá elaltassam gyötrelmeid fenevadjait! Hadd gyengítsem le az emlékeidet az ölelésemmel! - Belehalnál, ha megközelítenéd ezeket az emlékeket! Túlságosan… meztelenek és brutálisak - felelte Grandsailles. Miközben aranyfésűjével megigazította a haját, visszazökkent a valóságba. - Ó, istenem! - kiáltott Veronica boldogtalanul és lázadozva megrázta dús és nehéz szőke haját. - Miért nem tudlak soha boldoggá tenni úgy, ahogy te engem? Miért nem lehet testem a téged kísértő szellemek pihenőhelye? Igen! Miért is tagadnánk? Egy másik nő is van az életedben, aki távol él innen, vagy már halott. Nem tudom biztosan, de amióta ez a feltételezés kialakult bennem, azóta szeretnék testben azzá a nővé változni. Talán akkor velem is olyan lennél, mint vele és felizzíthatnám a véred mielőtt vágyad tüze lohadni kezd. Grandsailles tiltakozó mozdulatot tett, mire Veronica odalépett hozzá és arcát a mellkasára szorította. - Igen! Tudom, hogy már nem szeretsz! Grandsailles egy hosszú csókkal felelt. Amikor felemelte a fejét látta, a kanonissza gyűlölködő, villámló pillantást vet rá. Vajon miért néz rám így mostanában?

A két ló a sivatagra nyíló kapunál várakozott. Az egyik fehér volt, mint a zúzmara, a másik fekete akár a bűn. A fehér árnyékban állt, a feketére ráhullt a nap egy sugara. - Melyiket választod? - kérdezte Veronica kaján mosollyal, de máris megfelelt saját kérdésére. - Igen, tudom, a bűnt! Ez a ló ördögre emlékeztet, igaz? - Megsimogatta az állat orrát. - Milyen kegyesen figyelmeztetsz arra, hogy megígértem neked: ma ismét bűnbe esünk! mondta Grandsailles halkan. Veronica izgatottá vált. - Miért ragaszkodsz hozzá, hogy ezt a furcsa, vad szerelmet ilyen néven emlegesd? Én éppen ellenkezőleg, a mennyország tüzes áradatának látom. Olyan, mint Danaé aranyesője. - A vágy mindent megszépít, chérie - mondta Grandsailles és közben a fejében forgatott terv megoldásán gondolkozott. - Miféle vágyaitok vannak nektek, franciáknak? Esztéták vagytok, de elcsúfítotok mindent, ami a gyönyör furcsaságaira vonatkozik. Számít az, melyik kapun lép be valakinek a teste az Édenbe? Miért látsz mindenben démonokat? - Mert a gonosz létezik! - kiáltott Grandsailles. Felpattant a fekete ló nyergébe és sarkantyúja érintésével útnak indította. Ebben a pillanatban a kanonissza, aki eddig háttal feléjük, a földön guggolva egy madárkalitkát tisztogatott, hirtelen előredőlt és felfedve combjait négykézlábra ereszkedett. Grandsailles egy utolsó pillantást vetett a vénasszony napfénytől fehéren ragyogó lábaira, rácsapott lovára és őrült iramban kivágtatott a sivatagba. Egy korábban még sosem látott kis oázis szélén leugrott a nyeregből. Amikor Veronica is leszállt azonnal a gróf karjai közé vetette magát. A gőzölgő farú lovak mellett hosszú ölelésben tartották egymást. Körülöttük kétórányi lovaglásra egyetlen élőlény sem volt, de még a californiai sivatag jellegzetes flórája is hiányzott. Útjuk közben semmit sem láttak, csak feketés és rózsaszínű sziklákat. Mintha a mennyben szétrobbant meteorok sima és tüzes, elszenesedett maradványai hevertek volna mindenhol. Ám e szilaj kopárság közepén - mintha egy terméketlenné tett bolygó tájában hirtelen ezernyi csacsogó madár emelkedne az égre - ragyogó friss és smaragd ragyogással dús vegetáció terült el előttük. - Ez az Éden - suttogta Veronica. - Soha nem láttam még ennél gyönyörűbb helyet! Beléptek az oázisba. A kis tavacska langyos vize olyan áttetsző volt, hogy a medrében heverő legkisebb kavics körvonalait is tisztán ki lehetett venni. Azon a helyen, ahol a pálmafák a legburjánzóbban nőttek, egy elhagyatott, régi kút állt. Veronica az aljára nézett és beleejtett egy követ, ami megtörte a kerek víztükör holdjának ragyogó képét. Az esti nap égető sugarai elől a gróf egy kidőlt fatörzs árnyékába húzódott. - Nézd, Veronica, milyen tiszta, milyen áttetsző a levegő ott, a legmagasabb pálma körül! Mintha egy légtornyot formázna - közös hálószobánk tornyát. Veronica levetette a ruháit, és meztelenül a kis tó közepére sétált. Lábának hosszú, szőke oszlopai szelíden emelkedtek ki a vízből, amelynek visszatükröződései mohó nyelvekként nyaldosták mellének rugalmas kerekségét. Felnézett. - Igen, már én is látom! A fekete ló a tó szélére lépett, jobb mellső lábát belemerítette a vízbe és ivott. - Építsünk itt egy házat. A falai övként feszülnek majd a pálmafák köré... A sivatagból érkező előtt ez a magas, ívelt fal, aminek zordságát csak ablakok… a szél miatt kis ablakok… törik meg, szegényesnek fog tűnni, akár a vándorló koldusok menedékhelye. Kívülről olyan lesz, mint a kínzóbarakkok, amelyeknek lakói egytől-egyig belepusztultak a dögvészbe. Vagy inkább olyan, mint a legtisztább sterilitás szívében álló lepratanya... - Vagy mint a hattyúk zárdája - mondta Veronica. - Minden szoba ablaka a pálmák, a daloló madarak és a szikrázó víz paradicsomára fog nézni. - És te ennek az édennek a közepén is csak bűneid pokláról álmodsz majd! - Igen - felelte Grandsailles. - Az áldott is és az átkozott is mindig középen van. A menny és a pokol is középen van. Mi is középen vagyunk. - Számomra ez mindig a mennyország marad! - nézett fel Veronica az égre.

- Szenvedélyünk tetteit megszégyeníti a profán közönségesség. Ami kivételes, csak kivételes szívekhez tartozhat. Veronica összefonta ujjait, kezébe vizet mert és a fekete ló hátára fröcskölte. Az állat elriadt a tótól és végignyújtózott a mohán. Veronica odalépett hozzá és lefeküdt az élő testpárnára. - Ez a ló az ördög! - kiáltott Grandsailles. - Vágyunk cinkosává akar válni. Veronica pajkosan a fekete sörény szálai közé keverte szőke haját, majd belefúrta az arcát. Eltakarta maga elől Grandsailles ábrázatát, amit - a szemek kivételével - szeretett volna megsemmisíteni. Ez a szempár annyira megzavarta, hogy már szint fájdalmat érzett - a tekintet sugarai az ő pillantásába merítették hegyes nyilaikat. - Sohasem voltunk még ennyire egyedül. Átmetszhetnénk egymás torkát, és senki sem hallaná meg a sikoltásunkat. A gróf sötét, ódonszagú köpenyként borult Veronica fehér testére. Szabadon eresztették szerelmük oroszlánjait. *** A csendet csak a pálmalevelek reszketéséhez társuló nesz és egy könnyű lábú, láthatatlan élőlény lépései nyomán széttört ág reccsenése törte meg. Aztán… a száraz égbolt (amelynek sötétedő kékje egy jobban beleveszett a naplemente kénsárgájába és narancsvörösébe) és a kiégett sivatag között három kristálycsobbanás zúzta pozdorjává a némaságot: riasztó reflexiók, olyan tiszták, hogy akár el is söpörhették volna Grandsailles minden romlottságát. Veronica kilépett a tóból és magára kapta ruháit. Leszállt a szürkület. - Többé ne keressük egymást, de hazudjunk továbbra is - mondta Grandsailles indulás előtt. Bármennyire is fontos nekünk, egyetlen öleléssel sem kerülhetünk közelebb egymáshoz. - Valóban - felelt Veronica. - Egész testedből csak a szemedet láttam és a keresztet a nyakadban. A keresztet, amit tőlem kaptál. Amikor túl közel vagy hozzám, amikor a kereszt melleim satujába szorul, amikor a hátamba mélyed a vége… Akkor csak lehunyom a szemem és máris felragyog előttem. Megjelenik, tisztán és világosan. - Milyen különös a sors! - mondta Grandsailles rövid hallgatás után. - Szeretünk, de nem tudjuk, kit. - Vajon téged szeretlek, vagy azt a másikat, aki az emlékeimben él? Te engem szeretsz, vagy az a másikat? Már semmit sem akarok tudni… De építsünk valami maradandót zavarodottságunk drága bizonytalanság köré! Ide egy házat akarok! - Veronica ostorával a felkavart homok fodraira, aztán a fekete ló ágyára, a meggyűrt mohaszőnyegre mutatott. Átölelték egymást, és lassan sétálva elindultak. - Megérintjük a testet - mondta Grandsailles -, szörnyeket ölelünk, és közben meggyőzzük magunkat, hogy megcsalunk és megcsalattatunk. - Az ismeretlent öleljük, szorítjuk, dédelgetjük és közben meggyőzzük magunkat, hogy minden bestiális. Talán azért cirógatunk, karmolunk és ölelünk ilyen vadul, hogy lássuk, képesek vagyunk-e ráébredni a valóságra. - Ugyanazt az igát cipeljük mind a ketten. - Igen - felelt Veronica. - Nem látjuk egymás arcát és amikor testünk érintkezik, keményen megütjük egymást. Portugália poros útjain láttam ökröket így vonulni. Csontos oldaluk, ahol egymáshoz értek, tele volt fekélyekkel. Csend támadt. A gróf szelíden Solange de Clédára, Veronica pedig az elrejtett arcú férfira gondolt, akit Grandsailles-lal azonosított. Így, egymást átölelve, egyetlen testté változva lépdeltek az egyre mélyülő éjszakában. Betka még vacsorára sem tért vissza a lovaglásból. Veronica és a gróf az asztalnál ültek, annál a kerek asztalnál, ami majdnem azonos méretű volt a Moulin des Sources ebédlőjében találhatóval. Ezt azonban nem csokoládébarna terítő fedte; könyörtelenül fényesre csiszolt mahagóni lapja visszatükrözte a szikrázó, új ezüstkészletet. Az ilyesfajta túlzások Barbara Stevens ízlésére voltak jellemzők, de Veronica a hatalmas vagyonon kívül ebből is örökölt tőle valamit. - Számomra a luxus pontosan az ellentéte ennek az utánzathelynek, ahol élünk - mondta Grandsailles. - Mindig olyan házról álmodtam, ahol minden kilincs és fogantyú színaranyból van, de

amiket olyan patina takar, hogy soha senki sem találná ki valódi anyagukat. Patinás szárazsággal körülvett vágy: az a luxus! - Én is így szeretném felépíteni falainkat az oázis köré - mondta Veronica. - Kifinomult hagyományaid tükrében barbárnak látom magam. Tanulni akarok tőled, és megnézni mindent amit te láttál. Felmutattál az égi toronyra… és én láttam. Beszéltél közös szobánk tornyáról, a sivatagra nyíló pici ablakokról... és én úgy láttam mindent magam előtt, mintha a horizonton feltűnő, fehérbe és kristályba öltözött hús-vér emberek lennének. Példátlan szuggesztivitásoddal olyan álmot tártál nyiladozó szemem elé, ami sokkal gyönyörűbb mindennél amit saját fantáziám alkotott. A pátióra nyíló széles-magas ablakon át az alig szétválasztható árnyak között felfedezték Betkát. Egy magas férfi lovagolt mellette. Betka, miután kapkodva homlokon csókolta Veronicát, leült az asztal mellé. Alig bírta eltitkolni túláradó érzéseit. - Ki volt az a csinos férfi? - kérdezte Veronica incselkedve. - Ugyanaz, aki tegnap este is elkísért? - Igen - felelte Betka acélos határozottsággal, és közben Grandsailles reakcióit figyelte. - Ő volt velem tegnap is. Nektek semmit sem mond a neve. Pilóta. Százados. Afrikából jött ide, hosszabb ideig szabadságon van. Még Párizsban ismerkedtem meg vele. John Randolphnak hívják. - John Randolph - ismételte Grandsailles. - Nem ismerem. - Elgondolkozott, majd kis szünet után megkérdezte: - Miért nem hívja meg holnap vacsorára? Örülnék neki, és azt hiszem, Veronica is szívesen látná. Nem kívánhatjuk öntől, hogy megossza velünk visszavonultságunkat és magányunkat. Az a szék ön mellett ijesztően üres. Veronica követte Grandsailles gondolatmenetét. Megfogta a férfi kezét. - Ebben a házban csak akkor lehet teljes a boldogság, ha valaki elfoglalja azt az üres széket. Valaki, aki legalább olyan kivételes ember, mint a mi Betkánk. - És olyan gyönyörű is! - tette hozzá a gróf szigorú gúnnyal. - Nehéz lenne nála csinosabb teremtményt találni - felelt Betka félig tréfásan. Veronicára nézett és visszafojthatatlan mosolyától orcáin a gödröcskék a rosszindulat fülbevalóinak látszottak. Másnap este Betka és Randolph hamarabb visszatértek a lovaglásból, hogy találkozhassanak Veronicával és a gróffal, akik az oázisban tett második látogatásuk után véglegesen elhatározták, felépítik házukat és tornyukat. Koktél helyett Betka jéghideg vodkát, bölényfüves dubrovkát kért, amit a filippino inas forró pirítósra kent szardellapasztás szendvics kíséretében, a kandalló előtt szolgált fel. Randolph arca meg sem rezdült amikor megkóstolta az égető italt. Azon kevés emberek közé tartozott, akiket a tűz nem csúfít el - éppen ellenkezőleg, a dühösen recsegő fahasábok vörös lobbanásai ahelyett, hogy elszenesítették volna, egy rózsa tisztaságát adták arcának. Betka - aki már teljesen más volt, mint az a lány, akit azon a bizonyos éjszakán a Hotel Avenir Marlot-ban megismert - fenséges teremtményként jelent meg Randolph előtt. Rézfénnyel lángoló hajába érett nővé válásának kissé korai hamuja, kifehéredett tincsek keveredtek, amelyeken a kandalló tüze még nagyobb élvezettel csillogott. Lemondással felmagasztosított széles száján fájó érzékiségének csak nyomai maradtak, de így is legalább olyan vágykeltő volt, mint régen. Randolph szemében egy konyakként áttetsző testté vált, amelyben még felfedezhetőek a régi bűnök aromái, de már csak néha, alig érezhetően. Randolph ránézett Betkára, de észre sem vette; benne is csak Veronicát látta. Veronicát, akire bénító izgalommal várakozott. Igen, most már bármelyik percben megérkezhet! Ahogy Veronica lovának vágtató dobogására várt, Randolph nyűgös gyerekként faggatta Betkát. - Biztos vagy benne, hogy boldog? Ezzel a… mi is a neve? Nordier? Ki ez a Nordier? - Majd te magad döntsd el, boldog-e - felelt Betka. - Láthatod majd, ha káprázatos szépsége nem zavarja meg a szemed. De ne feledd: nincs jogod ahhoz, hogy boldogságát egy régi, elhalványult emlék felidézésével befelhőzd. Túlságosan is szeretem Veronicát, és ezért nem engedhetek meg semmi ilyesmit. Jusson eszedbe, csak ezzel a feltétellel egyeztem bele találkozásotokba. - Tartom a szavam - mondta Randolph leverten. - Nem fogok lefeküdni vele. - Velem azért megpróbálhatod! - kacérkodott Betka. - Volt egy közös éjszakánk, nem?

- És ha azt mondanám, téged is szeretlek? - kérdezte Randolph. Lezökkent az egyik szék karfájára, és magához ölelte Betkát. Ám tekintete elveszett a sötét ablakban, és lerítt róla, valami egészen másra gondol. Betka a férfi szájához közelítette ajkát. - Egyetlen szavadat se hinném! - mondta vidáman. - Milyen igazad lenne! - Randolph gyengéd barátsággal csókot nyomott Betka szemöldökei közé. - Pedig most jobban tudnálak szeretni, mint első találkozásunkkor. Akkor a te hibád volt… Emlékszel? Holtrészeg voltál. Még mindig nem jött rá, hogy azon az éjszakán meg akartam ölni magam, gondolta Betka. - Igen, emlékszem - válaszolt, de már álomnak érezte az egészet. - Egyre erősebben hiszem, hogy egy kusza álom szereplőjévé lettem - mondta Randolph, mintha folytatni akarná Betka ki nem mondott gondolatát. - Időnként erőszakkal felhúzom a szemhéjamat, hogy rányissam a szemem a valós világra és megtudjam, hol állok az életben. Nem is olyan régen hivatalosan halottnak nyilvánítottak, pedig csak az olaszok fogságába estem. Amikor visszatértem Afrikába, megtudtam, Grandsailles gróf Orminy herceg jachtjával a levegőbe röpítette magát. A grófot azelőtt vittem el Máltára, hogy Calabria fölött lelőtték a gépemet. Amikor megtudtam a szörnyű hírt, rögtön Cécile Goudreau-t kezdtem keresni, hogy megtudjam a részleteket, de ő közben már visszautazott Párizsba. Ismerted Grandsailles grófot? - Nem. Sohasem láttam, de ismertem Solange de Clédát. Mennyire szerette a grófot! - Igen, szerelme legendássá vált - bólintott Randolph. - Úgy látszik, ez a gróf nagyon intelligens, de hideg és könyörtelen ember volt. - Különös, de bennem éppen az ellenkező benyomást keltette. Szenvedélyesnek ismertem meg. Igaz, csak egy percre találkoztam vele, és akkor is csak a szemét láttam. Nagyon magasan repültünk, hogy elkerüljük a Pantelleriából felszálló gépeket. Mindketten oxigénmaszkot viseltünk. - Jönnek - mondta Betka és felállt. A távolból lódobogás hallatszott. - Szavadat adtad, de esküdj meg még egyszer: sohasem árulod el, ki vagy! - Ünnepélyesen megfogadom! - mondta Randolph. - Nem teszek ilyet. Csupán látni akarom mielőtt visszamegyek Európába harcolni. Vele akarom táplálni álmaimat, mert csak ő segít élni. Ne aggódj, a lelkem már régen kiégett! *** Egy perc múlva Veronica és a gróf jelent meg a szalonban. Mielőtt felmentek átöltözni Betka bemutatta nekik a vendéget. - Veronica Nordier - John Randolph százados - Nordier hadnagy. Amikor Veronica újra a szalonba lépett, fehér, szorosan a csípőjére feszülő moaréruhát viselt. Ha valaki ránézett, a látványról egy rakoncátlan csikó jutott az eszébe. Veronica első, fenyegetően visszautasító pillantása láttán Randolph úgy érezte bevehetetlen torony előtt áll. Felszolgálták a vacsorát. Evés után a társaság átvonult a szalonba kávézni. Veronica és Betka lejátszottak egy parti sakkot, Grandsailles és Randolph pedig a napóleoni háborúkról, a gróf kedvenc témájáról beszélgettek. A stendhali társalgás közben szóbakerült Alfred de Vigny, mire a gróf párhuzamot vont az aktuális orosz-német konfliktus és a régi háborúk közé. Amikor úgy tartotta kedve Grandsailles brilliáns és elragadó beszélgetőpartner tudott lenni. - Az ember az hinné, hogy ön abban az időben élt - jegyezte meg Randolph. - Lehetséges - mondta Grandsailles. - Napóleont is az én elveim inspirálták. - Remélem, a szabadságából hátralévő időre nem hagy el miket - mondta a gróf Randolphnak amikor elérkezett a búcsú ideje -, és velünk marad míg vissza nem tér Európába. Ha nem rettenti vissza, hogy mindig ugyanezt a három személyt találja itt, örömmel vennénk, ha minden este nálunk vacsorázna. A második napon Randolphot már mindenki a ház régi barátjának érezte. Grandsailles régóta vágyott már férfitársaságra, mert a vele azonos neműek mindig jobbak tudták értékelni spekulatív intelligenciájának gyöngyszemeit. A csendes, érzékeny Randolphban pedig ideális közönségre lelt. Ráadásul korábban attól is tartott, hogy hármójuk közös, mégis magányos élete során fény derülhet

valódi kilétére. Most azonban, hogy ez a csinos százados a természetesség bájával csatlakozott hozzájuk, jelenlétével tökéletes lehetőséget biztosított Betka számára egy kis flörtölésre. Betka az utóbbi időben abnormálisan ragaszkodott a fiához, akivel szinte különvonultan élt. Féltékenységében még Veronicától is távol tartotta a gyereket. Grandsailles azt remélte, Randolph felbukkanása normalizálni fogja kapcsolatukat és ezért mindent elkövetett, hogy a százados minél inkább otthon érezze magát náluk. Ennél jobban semmi sem örvendeztette volna meg Randolphot. Őrülten szerelmes volt Veronicába, és a nő hűvös magatartása csak fokozta érzései hevét. Ugyanakkor természetesen csalódott volt; az érzelmei visszafojtása okozta kín az őrület partjait ostromló állati hullámává, a vágy foszforszemcséivel beszórt fekete pesszimizmus-tajtékká változott. Veronica alig szólt hozzá, és ha véletlenül találkozott a pillantásuk akkor úgy viselkedett, mintha támadás érte volna, és mintha azonnal fel akarná hívni figyelmét a kötelességére: Betkához legyen kedves. Veronicának a grófhoz való hűsége olyan teljes volt, hogy még azt sem bírta el, ha valaki imádja őt. Mintha még Betka rajongása is megfosztotta volna a természetéből fakadóan szükségszerűnek érzett kizárólagosságtól. - Elégedett vagy a viselkedésemmel? - kérdezte Randolph Betkától a negyedik napon. Láthatod, tartom a szavam. - Nem - felelt Betka szomorúan. - Nem vagyok elégedett. Egyfolytában úgy bámulsz rá, mintha a magadévá akarnád tenni. De én nem foglak elbátortalanítani. Megteszi ezt ő maga! Úgy tud nézni a férfiakra, hogy azok hamar rádöbbennek, nem minden esetben ellenállhatatlanok. Felelj őszintén, te hogy látod: boldog Veronica? - Nem tudom - mondta Randolph. - De egy biztos: bálványozza Nordier-t. Be kell vallanom, valóban elragadó ember, kivételes elme és… megfejthetetlen rejtély. Esküszöm, nem áll szándékomban közéjük állni. Különben se lenne esélyem erre, bárhogy is próbálkoznék - tette hozzá csüggedten. - Bárcsak megkérhetném Veronicát, ne nézzen rám ilyen keményen, ilyen szemrehányóan, és legyen is kicsit barátságosabb velem! - Azt kapod tőle amit megérdemelsz. Ne kívánd őt, és próbálj figyelmesebb lenni velem. Hidd el, amikor elmész nagyon fogok hiányozni neked. Különben már engem sem lehet megkapni olyan könnyen, mint régen. Már nem vagyok… poliszexuális. Ezt a szót használtad, igaz? Csak két ember van az életemben: Veronica és a fiam. Meg te… egy kicsit. - Kicsit kicsit, vagy nagyon kicsit? - kérdezte Randolph. - Nagyon kicsit... De többé semmiféle őrültségre nem tudnál rávenni! - Sokkal jobb terveim vannak kettőnk számára, mint az őrültség - felelt Randolph titokzatosan. *** Az idő békésen, monotonul repült a Nordier-házban - Grandsailles gróf házában. Randolph állandóan körülöttük volt, velük tartott az oázisba, esténként sakkozott Veronicával. Veronica mindig nyert, és a játszmák után azonnal lefeküdt. Grandsailles azonban sokszor hajnali háromig húzta a beszélgetést Betkával és Randolphal, aztán felhajtották utolsó italukat, bekapták altatójukat. Aztán… A gróf már második napja nem mutatkozott az ebédlőben, és az oázisba sem ment ki, hogy ellenőrizze a megkezdett munkálatokat. Beletemetkezett az olvasmányaiba. Ő maga is úgy fogalmazta meg, hogy ilyenkor mint a kutya, amikor csonthoz jut, mindenkit képes megharapni aki zavarja. Az olvasáson kívül más oka is volt a visszavonulásra. Eltéveszthetetlenebbül mint valaha, újra érezte azokat régi remegő szívdobbanásokat, a kezdődő szívbetegség jeleit. Ennek ellenére a világ összes kincséért sem fordult volna orvoshoz. Saját medikai tudását éppen elegendőnek tartotta ahhoz, hogy kezelje magát. Ráadásul nem a fizikai állapota érdekelte leginkább. Bár az utolsó néhány napban hirtelen fájdalmas fejfájások áldozata lett - mintha egy dugóhúzó mélyedt volna a tarkójába -, sokkal inkább az ezekhez a nyilallásokhoz díszkíséretként csatlakozó bizarr pszichológiai jelenségek foglalkoztatták, amelyek ellen (ebben egészen biztos volt) semmiféle doktor sem ajánlhatott kúrákat. A legutolsó önanalízise után teljes mértékig tudatába került annak, mi a baja, de ez csak még jobban meggyötörte. Minden patologikus problémájának egy és ugyanaz volt a forrása: a Solange de

Cléda utáni elfojtott vágy. Már a gondolatát sem bírta elviselni annak, hogy lemenjen a földszintre és beszélgessen Veronicával, Betkával meg Randolphal. Végül megkapta Solange levelét. Titokban mindig arra vágyott, hogy választ kapjon szerelmes szavaira, de már ez a beteljesült álom sem volt képes megváltoztatni a hangulatát. Majd Randolph szórakoztatja őket, gondolta. Most tényleg beteg vagyok… Így teltek el a napok, sorban egymás után. Grandsailles nem ment le a többiekhez. Aztán, egy egész éjjelen át tartó tűnődés után, amikor reggel fél hatkor sem jött álom a szemére, felkelt az ágyából és levelet írt Solange-nak. Gyönyörű, édes, imádott Solange-om! Minek szentelném az életemet, ha nem annak, hogy egyfolytában, az érzelmek mindig más árnyalatával ismételgessem neked, hogy irántad érzett szerelmem még hatalmasabb, mint határtalan hálám, amit azért érzek, hogy kifejezted szándékodat, nemcsak egy kicsiny nem várt tisztelettel, nemcsak egy kis megértéssel - amit voltam olyan bátor, és kértem tőled -, de érzelmeiddel is megajándékozol. Ha nem kaptam volna választ levelemre, hálám már régen eltűnt volna, de egyre növekvő szerelmem sohasem halványodhat el. Most ez a hála a legmagasabb érzés bennem, de még így sem érhet fel szerelmemig. Szerelmem örökké megközelíthetetlen marad más érzések számára, közéjük sorolva a sajnálatot is. Ostobának és ügyetlennek érzem minden próbálkozásomat, hogy szegényes szerelmes levelem eszközével próbáljak kommunikálni szíveddel. De a köztünk lévő távolság ellenére minden elmúló nappal egyre biztosabbnak látszik előttem, hogy folytonos álmodozásaimnak, amelyeknek te vagy a főszereplője, el kell érniük a lelkedhez és meg kell szerezniük a te álmaidat. Az incubusuk és a succubusok tudományának varázslatai - amelyekre egész elmémet szentelem, hogy segítsenek közelebb húzódni hozzád - nem mások, mint az ősi egyiptomiak álmai, a valóság tudományai, és az álmok hús-vér vágyainak inkarnációi, amelyek fulladás-fátyollal fedik be a szívet, amíg meg nem bénítják. Időnként, akaratomtól teljesen függetlenül úgy érzem, mintha legtitkosabb testi lényem minden ereje az agyamban gyűlne össze és félelmetes, fülvérzéssel kísért fejfájást okozna - éppen mintha szokatlan atmoszférikus nyomást kellene elviselnem. Ahogy ezek a jelenségek megsokasodnak, rendkívüli vizuális élességgel kezdem felfogni a látomásokat és közben úgy fájnak a szemgolyóim, mintha forrásban lévő vízbe merítették volna őket. Aztán, végül meglátlak téged, olyan tisztán, mintha csak előttem állnál. Látlak téged hirtelen támadt villámokban, mindig a szabad ég alatt. A fényes téli nap világít rád. És ezek a képek még jobban kitisztulnak amikor megjelenésük pillanatában lezárt szemhéjamra szorítom a zsebkendőmet. Látlak, ahogy lemész egy vízmosta szakadékba, vörös ruhát viselsz, nem messze tőled ott a frissen ültetett liget, a két Martin fivér kísér. Látlak, ahogy a hátsó útra vezető kis fakapu fölé hajolsz. Titán figyel téged, nem moccan, nyakörvén az egyik rézszegecs hirtelen felvillan, mint valami jelzőfény. Mindegyik látomáshoz kedves hang társul, ami tiszteletteljesen szól hozzád. Pierre Girardin hangja ez, akit az őrangyalodnak tartok! Bár szívem kőből van, mégis könnyekre fakadtam a rézszegecs láttán, ami annak a kutyának a nyakörvéhez tartozik, ami rád néz és láthat téged. És ezek a könnyek égetőek, mert szemem fáj a víziótól. E hallucinációs periódus végén mindig egy végső - és az összes többinél zavaróbb - képet kapok rólad: arcod különös extázis kifejezésébe torzul, de ez nemcsak gyönyör, hanem keveredik azzal az agyzúzó lelki borzalommal, ami - biztos vagyok benne - az én saját rettegéseimmel azonos. Mert lelkem attól reszket, hogy elveszíthetlek, és a megőrülés veszélye által kiváltott érzéstől - és attól, hogy félek, kiszakad belőlem az élvezet, amit oly kegyesen te kínáltál fel nekem. Imádott Solange de France, jázminajkú, szeretett, törékeny fiatal facsemetém, érzem, ahogy minden sarjadó, új leveled megböki ereim genealógiai fáját. Bárcsak lehetne egy közös fiúnk! A gondolataim: a homlokodra koronaként font kezeim, az emlékezetem: a szám a tiéden, a vágyam, zsigereid szövetei, gyengédségem, a karjaim! Csókollak mindenhol és csak az a vágy éltet, hogy válaszolsz. Hervé de Grandsailles Az elkövetkezendő napokban Grandsailles makacsul folytatta elzárkózását, és Veronica meg barátai nyugtalankodni kezdtek miatta. Veronica reggelente kapott egy-egy cédulát, rajta néhány sebtiben odafirkantott szóval, valami kedvesen meglepő szerelmes gondolattal. Egyedül ez segített

neki, hogy valahogy túlélje a nap hátralévő részét és várjon a másnapra. Esténként sakkozott a másik férfival, de mintha csak két fantom játszott volna. Egymással szemben ültek, kezüket a sakktábla fölé emelték; olyanok voltak, mint Millet Angelusának párja - ülő testhelyzetben. Betka, amikor rájuk nézett, nem találta hihetőnek, hogy ennek a jelenetnek a legcsekélyebb köze lehet a valósághoz. Randolph - a magas, melankolikus Randolph, aki megszokta, hogy repülőgépeket lobbant lángra, hogy hamuesőben száll, hogy lángoló felhőkön hasít keresztül - közben reszketett a felgyülemlett vágytól, és szíve magatehetetlenül hevert az előtt, aki makacsul elutasította, hogy hű maradhasson az emlékéhez. Veronica szerette Grandsailles-t, neki szentelte egész életét, mert hűséges volt emlékképeihez, ahhoz az elrejtett arcú férfihoz, akivel a Quai des Orfévres-en álló ház pincéjében találkozott. és most ez a férfi, akire oly sokáig várt, ott ült előtte teljes valójában. És pontosan azért, mert látható volt az arca, Veronica nem ismerte fel. Mindketten olyanok voltak, akár a gyalogok a sakktáblán: egymással szemben álltak, elszigetelve, képtelenül a támadásra vagy a visszavonulásra. Olyanok voltak, mint két távoli csillag, amelyek látszólag - de csak látszólag! - egymást cirógatják sugárkarjaikkal. A játék azonban játék, nincs benne helye az érzelmeknek. Veronica lépett és határozottan bejelentette: - Sakk-matt! Aztán felment az emeletre. A gróf szobája előtt megállt. Az ajtó fölött kiszivárgó fénycsík jelezte, a férfi ébren van. Veronica nem mert bekopogni. Furcsa gondolata támadt. Randolph arcát vékony, szinte láthatatlan hegek borítják. Nem áll rosszul neki, de… De miért találom ezt egyszeriben ennyire különösnek? Bezárkózott a szobájába és többé nem is gondolt erre. Randolph heteken át szinte minden nap sok-sok órát töltött együtt Veronicával. Szabadsága a végéhez közeledett, és úgy látszott, anélkül kell visszatérnie Európába, hogy valamilyen módon kifejezték volna egymásnak érzelmeiket. Csak tekintetük vívott ádáz csatákat. Most, hogy felsejlett előtte a távozás, Randolph úgy látta, valami változást fedezett fel Veronicában, elkapta egy inkább engedékeny, mint beleegyező pillantását. A megszokás okozta, vagy talán indulásának fenyegető veszélye gerjesztette ezt a szelídséget? Talán mindkettő, de az első feltételezés éppúgy meglepte, mint a második. A kegyes lágyság hiányzott Veronica könyörtelen szeméből, és ez annyira zavarta Randolphot, hogy szinte belebetegedett. Hogy tudná rászánni magát arra, hogy elhagyja Veronicát talán örökre - anélkül, hogy megpróbált volna kicsikarni tőle egy szenvedélyes pillantást, amit a szívébe zárva magával tudott volna vinni a háború egére, amit védőpajzsként ráakaszthatott volna gépe szárnyaira? A szabadsága úgy zsugorodott, akár a híres balzaci szamárbőr. Babonásan hitte, ha megpróbálja megszerezni a legkisebb neki járó élvezetet, ha megszegi adott szavát, hirtelen vége szakad a boldogságnak amiért élt: hogy láthatja őt. Egy este Veronica és Randolph az oázis mellett ült a homokban, és a már majdnem elkészült tornyot nézték. Egyedül voltak; Betka a fiával messzire ellovagolt, a kanonissza fél órával azelőtt ment el az utolsó teherautóval, és befejezve a napi munkát a mesterek is elvonultak. Most, hogy Veronica a sivatagban ült, többé lehetetlen volt szemét a pusztaság szárazságához és az azúrkék égbolt átlátszóságához hasonlítani, mert tekintete még üresebb és végtelenebb volt, mint a természet e két eleme. "Hiábavaló epekedés az anyaság után" tisztaságú és színű szeme volt. Fejét kissé hátrahajtotta, hogy érezze a hajába fúvó szellőt, és egész testét kitárta a szél előtt, akár a növények, amelyek ily módon szaporodnak. Így ült, és közben megfeledkezett arról, hogy testének domborulatai milyen kihívóak lehetnek. Randolph a fejét a nő hajához hajtotta, és így, ezen a függönyön keresztül nézte Veronica egyik meztelen térdét. A térdet, amelyet egyszerre látott Éva almájának és Yorick koponyájának. Többé nem volt képes magába fojtani vágyát, és anélkül, hogy elmozdította volna a tekintetét, beszélni kezdett. - Csak azért kegyeskedik nem megbüntetni engem önkéntelen, néma imádatom miatt, mert tudja, a háború ismét elszólít. Az utóbbi időben a barátság ragyogásával kezdett rámtekinteni, de én sohasem kértem sajnálatot azért, hogy ön boldogtalanná tett! - Nincs igaza, John - mondta Veronica nyugodtan, majd hosszú csend után Randolph vállára tette a kezét. - Már első találkozásunk első pillanatában kedveltem önt. Magam is meglepődtem

mennyire. A helyemben senki sem beszélne önnel ilyen őszintén, és méltónak kell lennie bizalmamra. Hallgasson meg, John… Randolph mintha megbénult volna. Fájdalmasan lenyelte nyálát, lehajtotta a fejét de úgy, hogy egy picit sem változtatta meg tekintete irányát. A nap lefelé ereszkedett. A férfi fülének hegye árnyékot vetett Veronica meztelen térdére. - Hallgasson meg, John! Bár nagyon kedvelem magát, az életem csak Jules-é. Hűséges akarok maradni hozzá mindhalálig. - Ön most megtagadja önmagát. - Nem. Csupán engedelmeskedem természetemnek és sorsomnak. Ami engem Jules-höz köt, az magasan fölötte áll minden kifejezhető érzésnek. Nemcsak hozzá vagyok hűséges. Ennél sokkal többről van szó. Rajta keresztül egy távoli képet imádok, ami az abszolút birodalmába emelte szerelmemet. - Mi ez a kép? - Nem értené meg - válaszolt Veronica. - És az embernek sohasem szabad beszélnie arról, amit fontosnak tart. - Ön szavakkal megcsalja önmagát! - kiáltott fel Randolph, majd valamivel halkabban folytatta: - Eleinte azt hittem, ön boldog Nordier-vel, de most már tudom, hogy nem az! - Az utolsó szavakat hevesen ejtette ki, és közben Veronica kezéhez szorította az arcát. - Én vagyok a legboldogabb nő a világon - felelt Veronica -, mert részt annak kérhetek elgyötört életéből, aki számomra a legkedvesebb. Ne szomorítson el ennyire! Nem azért voltam őszinte, hogy előnyt származtasson belőle és tönkretegye illúzióimat! Randolph eleresztette Veronicát szenvedélyes ölelésnek induló érintéséből. Fülének árnyéka a nő térdének közepére ért. - Legalább az megengedi, hogy az árnyékommal megsimogassam? - Úgy tartotta lehajtott fejét, hogy fülének árnyéka lekúszott Veronica lábán, majd lassan, nagyon lassan újra fel, egészen a térdéig. Ott egy pillanatra megállt, és még az előbbinél is lassabban magasabbra mozdult, befurakodott a nő combjának belső felére, egészen a szoknyája széléig. - Az ön élete olyan, akár a sivatag! - kiáltott Randolph ingerülten. - Nordier soha sem fogja megadni önnek azt a gyermeket, akire vágyik! Mindent tudok! Ön is olyan, mint azok a lények, amelyek szomjúságukban perzselő homokkal tömik tele a szájukat, nem is sejtve, hogy karnyújtásnyira tőlük ott buzog az életet adó friss forrás! - És jelen esetben ön lenne az a bizonyos forrás? - kérdezte Veronica gúnyosan, és hátrahajtva a fejét keményen Randolphra nézett. - Tartsa ide a száját! - parancsolta a férfi. Karjaiba kapta Veronicát, elszánt vadsággal megcsókolt. Veronica tűrte, de nem viszonozta a csókot. Felállt. - Kielégítette a vágyát? Most tűnjön el! - Kétségbeesetten keresek egy kis kedvességet önben - mondta Randolph. Ő is felállt. - De csak a megvetését nyertem el. Tudom, szabadjára eresztett érzelmeimmel mindent tönkretettem. Még ma éjjel elutazom. - Erre semmi szükség - mondta Veronica félelmetesen tárgyilagos, jeges hangon. - Holnap Jules és én ideköltözünk a toronyba. Önnek kötelessége még egy kis ideig Betkával és a gyermekkel maradnia, és látogatásainak sem szabad véget vetnie. Soha többé ne reméljen tőlem barátságot vagy kedvességet, vagy valami többet. Bolond módjára kiadtam magam ön előtt. Ezt nem érdemelte meg! Veronica nyeregbe szállt és elvágtatott. Grandsailles két hét óta először jött le a szobájából. Megfogta Veronica kezét, majd átölelte. - Ma én szeretnék egyedül maradni a szobámban! - mondta a nő. - Veled maradok... Olyan sok dolgot kell elmondanom neked! Mintha egy hosszú utazásból tértem volna vissza. - Nekem is egy örökkévalóságnak tűnt ez az időszak - sóhajtott Veronica. - Sivatag volt az életem. - Holnap pedig oázis lesz - mondta Grandsailles, és ajkaival letörölt egy könnycseppet felesége arcáról. Másnap reggel, indulásuk előtt Betka meglátogatta Veronicát a szobájában.

- John mindent elmondott ami közöttetek történt tegnap este. Teljesen kétségbe van esve és azt akarta, kérjelek meg arra, adj neki még egy lehetőséget a bocsánatkérésre. - Nem akarom többé látni! - mondta Veronica. - A bocsánatomat így is megkaphatja. Mellesleg úgy csókol, akár egy gyerek. Ezt még bűnnek sem lehet tekinteni. Betkát sértette, hogy Veronica ennyire lekicsinyli Randolph csábító erejét. - Furcsa - mondta -, ez most pontosan úgy hangzik, mint a savanyú szőlő esete. Úgy tűnt, Veronica nem vett tudomást erről a megjegyzésről. A tőle megszokott módon átölelte Betkát és távozott. Az oázistoronyban régóta tervezett "Visszanyert Paradicsom élet" rosszul kezdődött. Veronica házasságuk kezdet óta most először nem figyelt a férjére. Álmodozó lett, automatikusan válaszolgatott mindenre, és valahányszor fel akarta tölteni a madárkalitka etetőjét mindig a földre szórt vagy félzacskónyi kölest. - Nem vagy boldog itt? - kérdezte Grandsailles a harmadik vacsorájuk után. - De, de igen! Ennél elégedettebb már nem is lehetnék. - Őszintén felelj! - erősködött a gróf. - Úgy viselkedsz, mintha hiányolnál valakit. Ezekre a szavakra Veronica, aki korábban sosem pirult el, úgy elvörösödött, hogy az általában sápadt arcába toluló vér szégyenkönnyeket csalt a szemébe, és homlokára meg a szája sarkába kiültek az aggodalom verítékgyöngyei. A keble hullámzott, elvesztette az önuralmát. - Egyetlen percre se merd feltételezni, hogy van valami köztem és John között! - kiáltotta, mert elejét akarta venni Grandsailles feltételezett gyanújának. - Eszembe sem jutott ilyesmi - felelt a gróf. Közelebb lépett és megpróbálta átölelni Veronicát, de az hirtelen ingerültté válva elsiklott előle. A nő a toronyszobára nyíló ajtóhoz lépett, de mielőtt eltűnt volna mögötte még egyszer Grandsailles szemébe nézett. - Van valaki, akit mindketten hiányolunk! - sziszegte gyűlölködve. - A fiúnk! - kiáltott és behúzta maga mögött az ajtót. A következő másodpercben, kezében egy madárkalitkával, a kanonissza jelent meg. Grandsailles feléje fordult. - Hallottad ezt, jó kanonisszám? - kérdezte. - Te is a szememre veted, hogy nincs fiam, de tudom, te azt szeretnéd, hogy Solange de Cléda legyen az anyja! - Ha fiú, engem nem érdekel kitől van! Tőlem akár az ördög is megszülheti! - felelte a kanonissza, és belefújt a kölessel teli etetőtálba, de olyan erősen, hogy a pelyva az arcába szállt. Folyton könnyező jobb szemébe is jutott valamennyi. Az asztalra tette a kalitkát, a köténye sarkával törölgetni kezdte a szemét. - Az ördög… - ismételte Grandsailles álmodozva. - Talán valóban ő az egyetlen, akitől gyermekem lehetne. Nyergeltesd fel a fekete lovamat! Most nem tudnék elaludni! Távozása után a kanonissza újra felemelte a kalitkát. Egy fehér testre kellene már felhágnia, gondolta, de úgy, hogy közben betartja Isten törvényeit és parancsolatait! Másnap reggel Veronica és Grandsailles között még csúnyább veszekedés tört ki. A gróf vélhetőleg kegyetlenül viselkedett, mert amikor mindketten kiviharzottak a toronyszobából Veronica rákiáltott: - Mostantól fogva nem akarom megosztani veled ezt a szobát! Olyan nagy reményekkel költöztem ide, de csak csalódást okozott. Ezt a helyet ezentúl magányomnak akarom szentelni. Százszor is kérted bocsánatomat. Jól van, megkapod, de van egy feltételem: add ide a szoba kulcsát! Többé semmiféle indokkal nem léphetsz be bánatom termébe. Te a szívedben őrzöl egy titkot, és ezt én mindig tiszteletben tartottam. Bezárkóztál és még a beleegyezésemet sem kérted. Jól van! Sohasem állítottam, hogy nekem nincsenek titkaim. Ezután én is olyan gyanakvó leszek, mint te! - Ha ezt kívánod, többé nem lépek be oda - mondta Grandsailles, és a kandalló elé ült. Egy perccel később Veronica mellé lépett és megfogta a kezét. - Köszönöm, drágám. - Megszorította keskeny női kezet. A kanonissza lépett be a helyiségbe. Egy fújtatót meg egy nagy doboz gyufát hozott magával. A kandalló előtt négykézlábra ereszkedett és nekilátott a tűzgyújtásnak. A gyújtóst a parasztok szokása szerint rendezte el a két nagy fahasáb körül. Nemsokára vidáman ropogni kezdett a tűz. Ám a kéményből vastag füsttömeg ömlött vissza a szobába.

- Még hideg a kémény - mondta a vénasszony. Kivörösödött szeméből patakzottak a könnyek. Faforgácsot dobott a kandallóba, pumpálni kezdett a fújtatóval. Hamarosan ismét magasra emelkedtek a hasábokat nyaldosó lángok, ám hirtelen, mintha széllökés nyomulna a kéménybe, újabb füstáradat dőlt be a szobába. Grandsailles köhögve felállt és kinyitotta az ablakot. - Biztos eldugult a kémény - mondta. - Holnap el kell hívnunk a kőművest. - Hagyd csak! - mondta Veronica a kanonisszának. - Úgysem fog rendesen égni. Várjunk holnapig! Másnap a kőműves átvizsgálta a kéményt. Váltig állította, hogy minden rendben van körülötte. Nem talált dugulást, de a biztonság kedvéért egy kis bádogtetőt szerelt a kémény tetejére, hogy megakadályozza az esetleges ellenáramlatok bejutását. - Csakis a szél okozhatja a bajt, de ez a kis kalap megkíméli magukat a füsttől - jelentette ki és távozott. Amikor este a kanonissza ismét négykézlábra ereszkedett a kandalló előtt, a kéményből megint füstfellegek törtek be a szobába. - Ma nem is fúj a szél! - sóhajtott a vénasszony ijedten. Térden állva kiegyenesítette a hátát, csípőre tette a kezét és hozzátette: - Mintha az ördög babonázta volna meg! Varázslat ide, babona oda, a kőműves még a hét végére sem volt képes megjavítani a Veronica toronyszobája melletti tágas könyvtár kandallójának kéményét. Este fél tizenkettő táján Grandsailles és Veronica a kialudt tűz mellett ülve sakkozott. A nő hosszú, rózsaszínű ujjai kék eres csipeszével lassan felemelte a sötét lovat, mélyen elgondolkozott, és hirtelen mozdulatlanná vált. Fejét a pátióba vezető ajtó felé fordította. Az ajtó kitárult, és egy rongyos koldusruhát viselő öreg tehénpásztor lépett be. Ajka fölött bajusz szürkéllt, szeme füstszínű volt, bőre ráncos, akár valami vén indiáné. Kalapját tisztelettudóan a mellkasa előtt szorongatta, másik kezében bütykös husángot tartott, amelynek végére egy tiszta, fehér zsebkendőből kötött kis batyut erősített. Grandsailles és Veronica kérdő tekintettel meredt rá. - Én vagyok a füstember! - jelentette be az idegen szelíd, távolinak tűnő hangon. - Nagyon messziről jöttem, és mindig gyalog járok. - Kicsoda maga? - kérdezte a gróf, mintha rosszul hallana. - A füstember. - Füstember… - ismételte Veronica olyan hangon, mintha számára sokkal természetesebb lenne az elnevezés, mint Grandsailles-nek. Grandsailles felállt, hellyel kínálta a férfit, majd bezárta az ajtót amit a füstember nyitva felejtett maga után. - Be kellett lopóznom, mert a szolgák nem eresztettek volna be. A faluban hallottam, hogy a kandallójuk nem működik rendesen. - Rosszindulatú pillantást vetett a kialudt tűzre; szeme rejtélyes füstködének mélyén, pupillája közepén kis szikrák gyúltak. - A füstember vagyok... Akkor is megszabadulok a kandallók füstjétől, amikor mások már sem semmit sem tudnak tenni ellene. Jól ismerem ennek a vidéknek a széljárásait. Az apám ebben az oázisban halt meg. Volt itt egy vályogkunyhója. Tizenhárom éves koromig én is itt éltem. Az apám tüzeket rakott a sivatagban, így tanított meg arra, hogyan emelkedik fel a füst és hogy milyen száraz meg nedves szelek léteznek. Kellemetlen holdörvények, a forró naplementék szélrohamai, éjféli szellők… Ezek mind-mind leszorítják a füstöt. Azt is tudom, hogyan kell olyan kéményeket építeni, amiken át egyenesen az égbe száll a füst. Veronicában és a grófban hirtelen olyan érzés támadt, hogy már csak ebben az égből pottyant füstemberben reménykedhetnek. Kiszóltak a kanonisszának, hozzon egy üveg sherryt a férfinak. - Jóember - mondta Grandsailles -, akkor kezd hozzá a kandalló átvizsgálásához, amikor akar. A kőművesek már megnézték, de elfogyott a tudományuk. Meggyőződésem, hogy ennek az egésznek van valami köze a hely rendellenes klímájához. Már elgondolkoztam azon, milyen furcsa lehet ennek a kis oázisnak a páratartalma itt, a sivatag közepén, ahol sziklák még késő éjszaka is ontják magukból a meleget. A füstember helyeslően bólintott és elmosolyodott, olyan arcot vágott, mintha azt akarná sugallni, hogy Grandsailles közelebb jár az igazsághoz, mint bármely más halandó.

- Holnap munkához látok - mondta. - Egyetlen centet sem kérek öntől, csak ha teljes sikerrel járok. Ami a cementet, a téglákat, az anyagokat, a szerszámokat illeti: minden költséget én állok. Nem eszem sokat és bárhol elhálok. Bizonyítani szeretnék a környékbeliek előtt, mert kigúnyoltak. Ha nem lesz többé füst a szobában, tetszése szerint megjutalmazhat, és én elégedett leszek a fizetséggel. *** Már a második hét kezdődött el azóta, hogy a füstember nekilátott a munkának, de még mindig hiába küszködött a könyvtár kandallójának füstjével. Semmi, semmi, semmi sem vált be. - Sajnálom ezt a szerencsétlent - vallotta be a kanonissza a grófnak. - Figyelem őt. Napról napra soványabb lesz. Nem eszik, nem alszik, és ami a legrosszabb, minden összekuporgatott pénzét csövekre, drótokra, bádoglemezre költi. De hiába, sehogy sem tudja elvezeti a füstöt a kéményből! - Hagyjuk, hadd dolgozzon még két napig. Már eddig is úgy szétszedte a házat, hogy egy kicsit több sérülés nem igazán számít. Ezért a munkáért is meg fogjuk jutalmazni. Gondolhattuk volna, hogy egy kicsit őrült. - De az is igaz, másoknak se sikerült a dolog. A füstember a magasztos, eszelős reményből a kimerült kétségbeesés állapotába került. Állandóan új és újabb őrült ötletek jutottak az eszébe, amiktől aztán egész éjjel nem bírt aludni. Reggel korán, sokszor már hajnalban elkezdte a munkát. Időnként eltűnt, majd hamarosan a falubeli műhelyekben összeeszkábált eszközökkel jelent meg újra. Kis melléképítményeket emelt a kémény belsejében, úgy, mintha fokozatosan akarná elvezetni a füstöt a tetőig, ahonnan aztán egyszer s mindenkorra, végérvényesen a szabad égre űzné. Átkozott légáramlat! Most aztán sikerülni fog! Most már tényleg sikerülnie kell! Négykézlábra esik a kandalló előtt, a keze úgy remeg, mintha epilepsziás rohama lenne. Újságot gyűr össze, gyufát sercegtet, megégeti az ujját. A tűz lángol és úgy emelkedik felfelé, mintha valami szívócső húzná magához. A füstember szíve kétségbeesetten zakatol vén mellkasában, feszült várakozással visszafojtja lélegzetét. Igen! Most sikerülni fog! De nem. A szürke füst egy aljas felhője hirtelen ugyanúgy, ahogy korábban - az arcába vág és mérhetetlen fájdalma könnyeivel együtt belemar a szemébe. Veronica és Grandsailles az örökké kíváncsi kanonissza kíséretében lábujjhegyen beóvakodtak a könyvtárszobába, ahol - mintha örökké ott lett volna - ritkás, szürke füst szállongott. A kandallóban már sűrűbb volt, olyan sűrű, hogy alig lehetett látni tőle a kéménybe leső füstember lábát. A csalódottan de csökönyösen toporzékoló lábakat... A kandallót belepték a félig elégett széndarabok, a megpörkölődött újságpapír-lapok. A füstember kilépett a kéményből és elbátortalanodva megállt előtte. Karja erőtlenül fityegett, arca akár egy tragikus görög maszk. A gróf, Veronica és a kanonissza a folyosó végébe húzódott, nehogy észrevegye őket. - Beszélek vele - mondta Grandsailles. Bement a könyvtárszobába, behajtotta maga mögött az ajtót. A vacsoránál aztán beszámolt Veronicának a történtekről. - A füstember úgy sírt, úgy rimánkodott, akár egy gyerek. Térden állva könyörgött, adjunk neki még egy utolsó esélyt. - Hadd csinálja a szerencsétlen - mondta Veronica. - Az a baj, hogy eléggé lehetetlen kéréssel állt elő. - Mit akar? - kérdezte a nő szelíd mosollyal. - A szobád mennyezetébe akar léket vágni. Azt mondja, ez az egyetlen megoldás. Veronica hosszan eltűnődött, majd megfogta a gróf kezét. - Igen - mondta a keserűségét elrejtő, kedves hangon -, valóban ez az egyetlen megoldás, mert ez a füst már a szívünket is megtámadta, és életünk lángját is a kialvás veszélyes fenyegeti. - Már én is akartam neked javasolni, menjünk el innen, és térjünk vissza Palm Springsbe. - Holnapután megtesszük - határozott Veronica. - Miután a füstember kivágta a lyukat. Behívták a kanonisszát és a füstembert. Veronica kiadta az utasításait. - A szobámból vigyék ki az ágyat, a függönyöket és a tollszőnyeget. - Grandsailles felé fordult és hozzátette: - Azt akarom, semmi se maradjon odabent. Semmi, csak a tükörfalak és a padló

márványlapjai. A füstember léket vághat a mennyezetre, olyat, amilyet csak akar. Utána bezárjuk ezt a házat és visszaköltözünk Palm Springsbe. Itt még újak és nedvesek a falak. Másnap estére a mennyezet és a kémény találkozásánál elkészült a lyuk. A füstember úgy tervezte, ha a kísérlet sikerrel jár, elég lesz betoldani egy kéménycsövet, amit aztán vakolattal láthatatlanná lehet majd tenni. De próbálkozása most is kudarcba fulladt. Sikertelensége még látványosabb volt, mint eddig: abban a pillanatban, amikor a kandallóban recsegő tűz füstjét a könyvtárba kezdte árasztani, Veronica szobája mintha lángra lobbant volna. A mennyezetre vágott lyukon át izzó faforgácsok lebegtek be, visszatükröződtek a négy tükörfalon, és nyugodtan a padlóra ereszkedtek, ahol egyik a másuk után szép sorban kialudt. - Ennél többet itt már nem lehet tenni - mondta Grandsailles. - Hol van a füstember? - Indulni készül - felelte a kanonissza. - A batyuját már rákötötte a botja végére. - Készítsenek neki elsőosztályú vacsorát, és ültessétek le a konyhában - parancsolta Veronica. - Ha befejezte az evést látni akarjuk. Veronica és a gróf az ebédlőbe ment, hogy elfogyasszák oázisbeli utolsó vacsorájukat. Amikor a kanonissza ismét előbukkant, Veronica újra a füstemberről kérdezett. - Valóságos lakomát kapott. Töltött pulyka, egy üveg francia bor, desszert… Mindent kitettem elé az asztalra, de csak ül a tányérja előtt, és nem nyúl hozzá semmihez. - Eredj, nézz utána! - mondta Veronica izgatottan. Amikor meghallották a kanonissza meglepett sikoltását, mindketten kirohantak a konyhába. Az étel érintetlenül hevert az asztalon. A füstember - anélkül, hogy bármit is megkóstolt volna eltűnt. Kirohantak a szabadba, de hiába kiáltoztak utána. A kanonissza úgy vélte, a távolban a bot végére kötött fehér batyut látja himbálózni, de csak egy útjelzőtáblát fedezett fel. - Öreg már, de sokszor megfigyeltem: ha siet akkor olyan gyors, mint a nyúl! Másnap reggel, mielőtt elhagyták az oázist, Veronica egy pillanatra benyitott a toronyszobába. A mennyezetet a lyuk körül füst feketítette, a márványpadlót hamu lepte be. Veronica bezárt az ajtót és eltette a kulcsát. Amikor visszaértek Palm Springsbe, Grandsailles visszatérő fejfájására hivatkozva ismét bezárkózott a szobájába. Veronica a nappaliban meggyújtott tűz előtt állt, és a kandalló fölötti tükörben figyelte magát. Tépelődése közben a melankólia mély vonalat húzott szemöldökei közé. Egyik kezében egy almát, a másikban kést tartott, de képtelen volt belevágni a gyümölcsbe. Annyira belemélyedt a gondolataiba, hogy a tükörből alig vette észre a feléje közeledő alakot. John Randolph lépett melléje. Amikor Veronica felfogta érkezését, a férfi már közvetlenül mellett állt. A nőben furcsa déja vu érzés áradt szét. - Ezt egyszer már átéltem! - fordult Randolphoz. A férfi szégyenkezve lehajtotta a fejét, Veronica pedig ösztönösen a nyakához kapta a kezét. Mozdulatlanul álltak egymással szemben, mint két gyötrődő árnyék. - Egy szívességet szeretnék kérni öntől - mondta Randolph elfúló lélegzettel. - Csak egy órát adjon nekem! Meg kell magyaráznom valamit. Holnap lesz az utolsó napom… Életem két legkeserűbb hete azzal telt el, hogy arra vártam, megkérhessem önt erre. - Már én is akarom - mondta Veronica. - Mikor? Hol? - kérdezte Randolph vágyakozva, és olyan közel lépett Veronicához, hogy előre sem kellett dőlnie, hogy megcsókolhassa a nő álla alá tartott kezét. - Ma délután ötkor az oázisban, az üres toronyszobában. Öt óra körül Randolph és Veronica különböző utakon közelítették meg az oázist, mert azt a látszatot akarták kelteni, hogy véletlenül találkoztak. Elsőként a nő érkezett meg; Randolph elé sietett. - Látta? - kérdezte. - Valaki követett. Erre jön. - Igen, észrevettem - mondta Randolph. Leugrott a nyeregből és a távolban ügető lovasra nézett. - Azt hiszem, Betka az. Ő az egyetlen, aki tud a találkozónkról. El kellett mondanom neki, hogy figyelmeztessen minket ha az ön férje a fejébe venné, hogy idelovagol. - Ez nem nő… Ez egy férfi alakja - mondta Veronica. - A szívem azt súgja, hogy Jules az! Nem lett volna szabad beszélnie Betkával! - Már nem bízik benne, igaz?

- Már nem - felelt Veronica, és karjával eltakarta szeme elől a napot, hogy jobban lássa a közelgő lovast. - Elmenjek? - Nem! Mindenképpen meglátná önt amikor elhagyja az oázist. Zárja be a lovakat az istállóba és jöjjön fel a toronyszobámba. Ott én uralkodom. Jules megígérte, ott sohasem zavarja meg magányomat. Ha csak bekopog az ajtón máris megszegi adott szavát. Randolph hamarosan csatlakozott Veronicához, de ez a rövidke idő a nő számára most hosszú évszázadoknak tűnt. - Semmi kétség, ez Jules. És éppen idetart. Betka elárult minket. - Igen, csakis ő tehette - lépett Randolph az ablakhoz. - Ne maradjunk ebben a szobában! Hadd találjon ránk a tó partján! - Nem! - kiáltott Veronica dühösen. - Itt maradunk az én szobámban! - Az ajtóhoz ment és kulcsra zárta. - Ebben az esetben legalább azt engedje meg, hogy beszéljek vele! - kérte Randolph. - Egy szót se! - mondta Veronica ingerülten. - Ön rábírt egy helytelen tett elkövetésére, és ez az első rossz, amit Jules ellen tettem. - Nyakára kulcsolta a kezeit. Járkálni kezdett; olyan volt, mint egy üldözött vad, de közben mégsem vesztette el büszke, királynői tartását. - Miért bukkant fel az életemben? Ön szerint ez bátorság? Lehetett volna magában annyi méltóság, hogy eltitkolja az érzelmeit. Jules és én tökéletes lények vagyunk. A szerencsétlenség pedig, amit önnek köszönhetünk, szintén abszolút lesz... Hát ilyenek azok az emberek, akik a felhők között röpdösnek? Ó, mennyire gyűlölöm, és mennyire fogom gyűlölni magát! - Könnyedén lángra gyújtom az eget, de ezt a szikrát képtelen vagyok kivetni a szívemből! - Hallgasson! - parancsolta Veronica, és izgatottan visszafojtotta a lélegzetét. - Közeleg! Grandsailles-Nordier nyugodt mozdulatokkal leszállt a lováról és a kantárt egy falba erősített karikához kötötte. Fürgén felment az udvarra nyíló kis oldalajtóhoz vezető lépcsőn, belépett a Veronica szobájával szomszédos könyvtárba. Egyenesen a kandallóhoz ment. Arrébb kotorta a tűzifa elszenesedett maradványait. Veronica azonnal megértette a helyzetet. - Ha tüzet gyújt elvesztünk! - suttogta, és felpillantott a mennyezeten tátongó lyukra. Randolph nem értette, mire gondol, de védelmező öleléssel közelebb húzta magához. - Bármi is történjen - mondta Veronica keményen a férfi szemének mélyére nézve -, nem szabad kiáltania! Grandsailles tüzet gyújtott és rádobott egy köteg, megsemmisítésre ítélt iratot. A mennyezeti lék szinte azonnal szikraáradatot böfögött Veronica szobájába, majd - ahogy előző este - a kémény dühödt örvénye szétszórta a lángoló pernyét. Randolph karjai közé rejtette Veronica fejét. Finom tűzeső zuhogott rájuk. Kockáztatva, hogy megégeti magát, Veronica felnézett. Egy izzó forgács éppen akkor hullott Randolph homlokára. - Maga, aki lángra gyújtotta az égboltot - mormolta Veronica összeszorított fogakkal - most megbillogozódik! Az első szikrakitörést követően a kéményben kialudt a tűz. Grandsailles gróf távozott. - Meggyőződésem, ez az egész puszta véletlen volt - mondta Randolph az elszenesedett papírok maradványait vizsgálgatva. - Csak azért jött ide, hogy elégessen valamilyen titkos iratot. - Hamarosan minden kiderül - mondta Veronica jelentőségteljes hangsúllyal. Randolph szabadságának utolsó estéjén Grandsailles gróf, Veronica, Betka és a pilóta együtt vacsoráztak a kerek, csillogó mahagóniasztalnál, amelyről számkápráztatóan visszatükröződött a kérkedő ezüstkészlet csillámszikrája. Pontosan este kilenc óra volt; mind a négyen mély hallgatásba merültek. - Az ember azt hinné, némasági fogadalmat tettünk - mondta a gróf természetes hangon, amikor lenyelte a leves utolsó cseppjét. Szavaira csak a tányérokhoz koccanó ezüstkanalak komor csengése adott választ. Grandsailles elvett egy körtét az előtte álló gyümölcsöstálról, és úgy kezdte hámozni, mintha már a desszert után sóvárogna. Hirtelen visszanyerte nyugalmát és folytatta. - Ezt a csendet csak a bánatnak lehet tulajdonítani, amit Randolph barátunk távozása miatt érzünk. Randolph, aki a mennyből pottyant közénk, hogy megédesítse túlzott magányunkat. A magányt, amiért egyedül én vagyok felelős. Ma délután ön járt a fejemben… - A pilótára nézett. - Akkor,

amikor kilovagoltam az oázisba, hogy elégessek néhány titkos iratot abban az elátkozott kandallóban, ami elüldözött minket onnan. És maga mivel töltötte az idejét? Randolph szemrebbenés nélkül felelt. - A becsületem függ tőle, hogy igazat mondjak? - Ó nem, semmiképpen sem! - mondta Grandsailles. - Ez csak amolyan… érdeklődés volt. Semmi egyéb. - Ebben az esetben mondjuk: csak azt csináltam, amit mindig. Egyik cigarettát szívtam a másik után. - Az ilyesmi nem tesz jót egy ilyen hősi szívnek - mondta Grandsailles. Veronica a beszélgetés kezdete óta úgy meredt maga elé, mintha hipnotizálná az ezüst étkészlet liliputi tündöklése. Betka holtsápadtan nézett rá. - Érdekes ország ez az Amerika, nem gondolja, Randolph? - kérdezte Grandsailles gróf. A villájára tűzött körtébe harapott, elhúzta a száját, és a maradékot a tányérja szélére tette. - Itt nincs ízük a gyümölcsöknek, nincs tisztességük az asszonyoknak, nincs becsületük a férfiaknak. Randolph úgy szökkent talpra, mintha egy feltörő gejzír vetné magasba. Betka próbálta visszatartani, de a pilóta már elindult Grandsailles felé, aki nyugodtan ülve szalvétájának csücskével egy narancsgerezd levének utolsó cseppjeit törölgette az ajkáról, jelezve: számára véget ért a vacsora. - Felhívom a figyelmét, Randolph, hogy a cigarettájából a vállára hullott egy parázs. Ez elég furcsa. De még különösebb, hogy megégette vele a homlokát is. Itt van egy égésnyom. - Grandsailles a pilóta hajvonala közelében lévő vörös foltra mutatott, majd lustán Veronicára kúszott a pillantása. A nő nem mozdult, úgy tett, mintha nem venné észre Randolph testhelyzetének fenyegetővé válását. - Hazánk gyümölcseinek - mondta Randolph kihangsúlyozva minden egyes szótagot szabadság- és vendégszeretet-ízük van. Ön ezekkel nyugodtan táplálhatja magát és titkait. Asszonyainkat sikertelenül próbálta terméketlenné és romlottá tenni. Népünk férfijainak pedig úgy diktálja a becsületük, hogy feláldozzák az életüket a maguk Európájáért, amelynek megvédéséhez önök nem voltak elég erősek… Európáért, amit maguk szégyenteljesen átengedtek az ellenségnek! Grandsailles feltápászkodott, de mielőtt kiegyenesedett volna Randolph ökle irtózatos erővel az arca közepébe sújtott. A gróf székestől a padlóra zuhant. Veronica a férjéhez rohant és Betka segítségével megpróbálta magához téríteni. A gróf egyik kezével a szívéhez kapott, miközben másik kezének ernyedt ujjai úgy kotorásztak inge gallérjánál, mintha fuldokolna. Betka kibogozta ezüstpettyes nyakkendőjének csomóját, letépte inge gombjait, és szabaddá tette a mellkasát. Randolph vérben forgó tekintete ráesett egy tárgyra. Döbbenten bámult rá, mintha nem hinne a szemének. A földön heverő férfi nyakában azt a gyöngyös-gyémántos keresztet látta, amit ő kapott Párizsban Veronicától, és amelyet Máltára vezető útjuk során Grandsailles grófra bízott! Ez a titokzatos Jules Nordier tehát nem lehet más, mint… maga a gróf! - Veronica! - ordított fel Randolph. - Ez a férfi azt a keresztet viseli, amit öntől kaptam! Grandsailles gróf néhány órával a szívrohama után lassan visszanyerte az öntudatát, de még jó tizenöt percig alvást színlelve, lehunyt szemmel feküdt. Lopva szétnyitotta szemhéjait, és pillái között meglátta az aggodalmaskodóan és szeretőn az ágya mellett ülő Veronicát. Újra átélte az erőszakos jelenetet, és úgy érezte, Veronica szerelmét megkettőzte Randolph brutalitása. Az utóbbi hetekben gyenge volt a szíve… A roham után, feje alatt puha párnával, környezete lágy kényelmében élvezte az újraéledést. Most, ahogy eddig még soha, megértette felesége fontosságát, hitvese teljes és valódi értékét. Élvezet volt szelíden felébredni, fokozatosan, nyugodtan átnézni szétnyíló szempillái árnyékán. Egyre jobban felfogta Veronica alakját. Veronica… most biztos kétségek között őrlődve, gyötrődő szívvel, aggodalmasan arra vár, hogy ő magához térjen, hogy homlokát az övéhez simítsa, hogy megszorítsa a kezét azzal az erőteljes gyengédséggel, amely esküvőjük óta kapcsolatuk jelképévé vált. Ám Veronica, amikor meglátta, hogy a férje visszanyerte az öntudatát, nem állt fel és nem lépett oda hozzá. Mozdulatlanság iszonyatot fejezett ki, merev pillantása pedig egy ellenséges, vérengző vadállat tekintete volt. A grófon remegés futott végig; nem értette a nő viselkedését. - Miért nézel így rám? - kérdezte.

- Nem önre nézek, Grandsailles gróf. - Veronica most először szólította a valódi nevén. - A nyakában függő keresztet figyelem. Nem az öné! Elbitorolta valakitől, akit halottnak hitt! Elvette Randolphtól! Grandsailles gróf gyenge, görcsös remegéssel a kereszt után nyúlt, és ez a mozdulat megbocsáthatatlan bűnének bevallását jelentette. Mindkét kezét a nyakához emelte, mintha meg akarná védeni kincsét Veronica fokozódós és csillapíthatatlan dühétől. Ám a nő legyőzhetetlen mozdulattal megragadta a keresztet, öklébe szorította és húzta, lassan, lassan, míg végül elszakította a láncot. Veronica magabiztos léptekkel a szobájába vonult, és az ágya fölé akasztotta a keresztet. Ujjáról lehúzta a Grandsailles-től esküvői ajándékként kapott gyűrűt, és fekete bársony ékszerdobozába rejtette. Találkozásuknak már csak ez az egyetlen jele maradt meg a közelében, ez a gyűrű, ami miniatűr éjszakájával olyan volt, mint kettejük együttállásának napfogyatkozása. Senkivel sem akarok együtt élni! Azt akarom, hogy Grandsailles elhagyja a házamat. Azt akarom, hogy Betka és a fia is elmenjen innen. Azt akarom, hogy az ördögi kanonissza is elkotródjon! Randolphot sem akarom látni többé. Egyedül akarok élni, csak vele, emlékezetem fehér hattyújával! *** Amikor az állapota lehetővé tette, Grandsailles gróf a kanonisszával együtt visszahúzódott az oázis menedékébe, de előzőleg levélben biztosította Veronicát arról, továbbra is tiszteletben tartja majd toronyszobáját. Magányába elvitte Betka fiát is. Betka és Grandsailles között sötét titok lappangott: az esküvő óta összejátszottak, hogy a gyermeket minél jobban kivonják Veronica hatása alól. Sikerrel jártak. Betka a pilótával együtt Afrikába utazott. Nem gondoltak házasságra, de nem bírtak egymás nélkül élni. Grandsailles feladattal bízta meg Betkát, akinek emiatt Tangerben találkoznia kellett Cécile Goudreau-val. Azon a napon, amikor Grandsailles gróf az oázisba menekült, kioktatta a kanonisszát. - Azt akarom, ezzel a gyerekkel úgy bánjatok, akár egy valóságos herceggel! A ház emelete csak az övé lesz. Sohasem szabad elhagynia az oázis környékét. Végzetes és ritka vérbetegsége van. Nem engedhetem meg, hogy baja essék, mert ezzel lelkem maradékának elvesztését kockáztatnám. Ez lesz a nagy próbatétel! A vérben minden benne van…! Én magam egyetlen szobát igénylek csak, és azt akarom, kanonisszám, hogy te mindig mellettem légy. Te fogsz imádkozni Solange-ért! Nem engedte meg, hogy takarítsák a szobáját, amely fokozatosan Faust műhelyéhez vált hasonlatossá. Életében először hosszú napokon át kócos és ápolatlan maradt a haja, amely magán viselte végtelen hosszúra nyúló álmatlan éjszakáinak nyomait. Rengeteget írt, zavaros isteni és emberi törvényeket fogalmazott meg. A vért eltérítette természetes medréből. Franciaország és Solange de Cléda összeolvadt, egyetlen isteni lénnyé vált zavarodott elméjében. Csak ezzel a teremtménnyel élt. Grandsailles gróf megőrült. Vén bolond, eszelős vén bolond, mormolta a kanonissza, valahányszor látta. Meglásd: Isten még megbüntet téged! *** Creux de Libreux vidékén a kitartó novemberi esőket a tél ködös-havas-napfényes napjai követték, majd elérkeztek a márciusi zivatarok. A németek igája alatt, a közös szenvedésben Európa lakói újra felfedezték az ősi katolikus egység tradícióit, és Libreux vidékén a babonaságok tavaszán újjászületett a középkor. A Moulin des Sources-ben Madame Solange de Cléda három hónapja először ment le az ebédlőbe. A még mindig csípősen hideg levegő ellen forró parázzsal teli lábmelegítővel és vállra terített fehér gyapjúkendővel védekezett. A csokoládébarna abrosszal letakart asztal fölé hajló fejét bal kezének három ujjával támasztotta meg, míg jobbja két ujja között Grandsailles gróf aznap megkapott, kétrét hajtott levelét tartotta. A háta mögött Génie állt, aki kötényének egyik sarkát a

derekára hurkolt vastag kötélbe dugta, amelyről számos régi kulcs lógott az ágyéka fölé. Karjait összefonta, egyik ujja a szájában. A konyha félig nyitott ajtaja felé fordult, ahol az idősebb Martin fivér fűrészelt. Amikor a férfi befejezte a munkát és visszatért a csend, Solange megszólalt. - Most már bizonyítékom van arra, hogy a gróf betegségem egész ideje alatt velem volt, és a hatalmába kerített. - Ha valóban így van, ez csakis a démonok műve lehet - felelt Génie, és szemét a falra meresztette, mintha attól félne, úrnője puszta pillantásával megronthatja. - Tudod, Génie, amikor a gróf eljön hozzám, amikor meglátogat, nem emlékképeiben lát, hanem a valódi szemével. Amikor ezt teszi, borzasztó fájdalmat érez. Figyelsz rám, Génie? A feje mintha szét akarna robbanni... Erről ír a levelében, Génie! Azt mondja, látott engem, ahogy vörös ruhába öltözötten kinyitom a hátsó útra vezető kaput. A gránitvörös ruhám! Azon a napon történt a dolog, amikor kimentem a tisztásra, hogy megnézzem, hogyan dolgoznak az emberek. Titán is elkísért. - Abból a tisztásból jó legelő lesz - mondta Génie. - Asszonyomnak gyakrabban kellene sétálgatnia a jó levegőn, és többet kellene templomba járnia. Ami magával történt a betegsége alatt… Esküszöm, ez csakis a Gonosz műve lehetett! - A gróf nem hívő. - Ha maga gondol a saját lelkére, akkor talán az övét is megmentheti a kárhozattól. - Amióta Angerville vicomte nem tért vissza, és Girardint kivégezték a nácik, úgy érzem, mintha az összes rettenetes szerencsétlenség csakis az én hibám lenne! - De Madame…! - kiáltott fel Génie. - Igen, Génie. Tudom, mit beszélek. Ami velem történik… Gonosz, megbocsáthatatlan bűnök ezek! - Gondoljon a grófra, Madame! Ismerek egy asszony Alsó-Libreux-ban, akivel hasonló dolog esett meg. Őt is egy férfi rontotta meg. Terhes lett, a hasa megdagadt, éppen úgy, mintha együtt lettek volna. De kikúrálták és ráadásul amolyan szentféle lett belőle. - Igen, hallottam róla. Valami cserzővarga űzte el tőle a rontást - mondta Solange. - Tudom, mire gondolsz, Génie. Azt szeretnéd, ha meggyónnék annak az embernek. Pap, juhász, cserzővarga, vagy bármi is legyen. Igaz? - Igen, Madame, mindannyian ezt szeretnénk. Az az ember, amióta nem varga, de se akar menni a házakba. A szabadban prédikál és meggyóntat mindenkit, aki kimegy hozzá a mezőre. Ma már senki sem hisz a plébánosokban. Ha rákényszerítenek minket, még a náciknak is telepakoljuk krumplival a teherautójukat, de a papokkal már semmi dolgunk sincs. - Hogyan találkozhatnék azzal az emberrel? Úgy hírlik, minden mozdulatát figyelik. - Ezt könnyen el tudom intézni - mondta Génie. - A tisztáson találkoznak majd. - Miről fogom őt felismerni? Honnan fogom tudni, meghallgatja-e vallomásomat? - kérdezte Solange gyermeki bizonytalansággal. - Úgy lesz minden, ahogy az ilyesmi lenni szokott. Majd jelt ad önnek. - Igazad van, Génie, gyónnom kell ennek a papvargának, és imádkoznom kell Istenhez, bocsássa meg bűneimet és Grandsailles gróf vétkeit. Talán így elérhetem, hogy Grandsailles csak gondolatban látogat el hozzám, csak az emlékezetével lát majd és nem a szemével. Ahogy neki volt ereje ilyen messziről démoni segítséggel bemocskolni a testemet, talán Isten segítségével én is rákényszeríthetem az akaratomat, hogy megmentsem az életét. *** Amikor Solange de Cléda kiért a Moulin mellett tisztásra, leült egy kőre és várt. Úgy száz lépésnyire meglátta a papvargát, aki éppen egy botot faragott. A vidék fénytől ragyogott, és Felsőmeg Alsó-Libreux között egy csorba szivárvány ívelt. A tisztáson heverő fehér kövek egyik oldalára fény esett, a másik pedig hosszú, fekete árnyékot vetett. Solange számára végtelennek tűnt a kövek közötti távolság. Úgy érezte, határtalan tér veszi körül, mint amikor a remény lenyugtatja a lelket, és ebben a térben a földi lények dolgai is mennyeinek tűnnek. Minden különálló volt és tiszta; mindent megtöltött az a melankolikus komolyság, ami a bolygók sajátja lehetne, ha az ember kézbe véve,

közelről figyelhetné meg őket, mint azokat a kemény testeket, amelyekre egyik oldalon fényáradat zuhog, míg a másikon árnyékot vetnek. Hosszú, fekete árnyat az égbolt metafizikai alkotóelemeire. A papvarga felállt, az egyik paratölgyről levágott egy kis ágat, kettétörte, a darabokról egy madzag segítségével keresztet csinált. Felkaptatott a kis domb tetejére, és Solange felé fordult. A feje fölé emelte rusztikus keresztjét. A jelre Solange felállt; a két alak egymás felé indult a tisztáson. EPILÓGUS A fénytől ragyogó vidék Minden változik. Az évek egy mind makacsabb dühvel és elszántsággal összeszorított ököl körül keringenek. Csak ezt a részletet látjuk - az öklöt. Tulajdonosa egy karosszékben ül, háttal nekünk. A szomszéd szobából egy ismeretlen szerkezet által felerősített, fülhasogató zene szól és csap át olyan feszes intenzitásba, aminek egyetlen dühödt és vibráló effektusától vérezni kezd az emberi fül. A készülék éjjel-nappal fáradhatatlanul ismétli ugyanazokat az előre kiválasztott részleteket Wagner Valkürjéből, a Parsifalból, a Trisztán és Izoldából. Ismétli, sorban, újra és újra. Az összeszorított ököl hirtelen még jobban megfeszül, a csontok mintha átmetszenék a bőrt, a csukló kékeres, akár egy cseresznyemag. Rácsap a szék karfájára, egyszer- kétszer, háromszor, négyszer, ötször, és ötödszörre vérezni kezd. Majd rácsap még egyszer, újra, még nagyobb erővel, és ismét órákig tartó mozdulatlanságba dermed. Közben a vér megalvad, sötétté válik, majd feketévé. Semmi sem múlhatja felül e vér becsületességét és dicsőségét! Ó, miért nem engedte meg a sors Jézusnak, hogy az én uralkodásom idején éljen? Saját kezemmel végezhetnék vele! Az a zsidó, az a mazochista, az erős emberek szégyene…! Megfosztotta a világot az egyetlen dologtól, ami képes beragyogni az embert: a vértől! Visszatartotta az embert a vér szent kincsének megszerzésétől! Megakadályozta, hogy vért ontsunk, amit pedig azért kaptunk a Teremtőtől, hogy kiontsuk! Csakis ez az alázatoskodó fajta alkothatta meg Isten képének ezt a szégyenletes inkarnációját, csakis ők itatódhattak át a bűntudat-próféta vérével! Mindent, ami bizonytalan, ami gyalázatos és gyenge egyetlen névbe foglalok össze, az ő nevébe! Ó, te, kinek el kellett volna jönnöd, kivont karddal a kezedben, hogy kiontsd a pogányság szűz szívének tiszta, friss és megújuló vérét az árja faj olümpuszi csúcsain…! Te, akinek meg kellett volna ölnöd a sárkányt, a kereszténység védelmezőjét! Te…! Te! Ebben a pillanatban fülhasogatóan felzendülnek a Trisztán és Izolda halál-színének első visszhangjai, amelyek fájdalmasan hatolnak bele a dobhártyába. A férfit olyan erősen és hevesen rohamozza meg saját halálának gondolata, mintha egy ezüst sarló vágna rendet a padlón, ahová a tekintete szegeződik. Ernyedten felemeli a lábát, mintha el akarná kerülni az ütést. Az utolsó hat napban újra eluralkodott rajta tisztaságmániája; rettegésben él mert egyfolytában az jár a fejében, a halál úgy érkezik el hozzá, hogy nem mosta meg magát újra és újra, tökéletes alapossággal, és testének valamelyik nyálkás része szagot bocsát ki magából. Kéjsóváran belélegzi borjúbőr csizmájának meleg, rusztikus illatát, és a szíve hirtelen megdermed a rémülettől. Vajon tiszta a lába? Vagy… Jaj, mintha a bőr illatához valamilyen szag keveredne! Lerángatja egyik csizmáját és a harisnyáját. Szabaddá teszi hófehér, izzadságtól kissé nedves lábát. Mutatóujját két lábujja közé nyomja majd az orrához emeli. Az arca bíborvörösre változik a dühtől és a gyűlölettől. Igen! Szaga van! Kirohan a fürdőszobába, és egy percet sem vesztegetve arra, hogy vizet eresszen a kádba, lábát kényelmetlen, kitekert pózban a csap alá, a mosdókagylóba nyomja. Megmossa egyszer, tízszer, százszor; lábujjai között kivörösödik a bőr, de még mindig... még mindig maradt valami támadó szag. Újra kezdi. Fáradhatatlan és makacs. Amikor végre befejezi, akkor a másik lábáról is letépi a csizmát, és még egyszer nekilát... Visszamegy a szobájába, hogy újra leüljön a karosszékébe. Csak most lehet látni, hogy ez az "ember" nem más, mint Adolf Hitler. A magas, keskeny ablak mögötti táj elárulja: berchtesgadeni rezidenciájában van. Mielőtt leült volna, egy pillanatra megállt Vermeer képe előtt, amit Chernin gróf gyűjteményéből raboltatott el Bécs megszállásakor. (A kép előtt, amit Salvador Dalí a világ legcsodálatosabb festményének tart…) Alig érintve megsimogatta a vásznak, keze kegyes mozdulattal a fiatal nő babérkoszorús feje előtt

lebegett. Ujjai megfeszültek a fájdalomtól, görcsbe rándulva karmokká változtak, de aztán elernyedtek. Mintha langyos vízzel töltött bőrtasakok lennének. A figyelmes szemlélő észreveheti, a szék a világ leggyönyörűbb és legértékesebb kincsei között áll. Raffaello: Mária eljegyzése a milánói múzeumból; Leonardo Sziklás Madonnája… Egész kazalnyi a legritkább, felbecsülhetetlen értékű kéziratokból, és… Igen, a szoba alig megvilágított közepén a szamothráki Niké - a valódi! - a Louvre-ból. De itt, ebben az iszonyatosan zöld szobában ez is csak ócska másolatnak látszik. Hat nappal korábban Hitler felrobbantotta sasfészkét, a Valhallát a világgal összekötő egyetlen felvonót. Ha valaki megpróbálja megölni őt, kénytelen lesz vele együtt a civilizáció legmagasztosabb álmait és műveit is elpusztítani. A vidéket áztató eső valkűrköde eltakarja szeme elől Boecklin Halottak szigetének függőleges, fekete cipruserdejét. Mintha a fák a szoba padlójából nőttek volna ki, mintha valóságosak lennének, fokozatosan bekúszik közéjük a következő lidércnyomásos éjszaka bársonyos sötétje. Elkezdődnek a látomásai. Megérkeznek az ismerős fantomok, elfoglalják megszokott helyüket. Balján Dürer folyékony, bíborpettyes melankóliája, jobb oldalán Nietzsche, akiből csak bajuszának félelmetesen hegyes végei és a veszedelmes agyláz által kiszárított szemgödrök láthatók. Jobbra, az egyik távoli sarokban a hermelimprémbe öltözött őrült király, II. Bajor Lajos. A porosz generálisok parádéja következik. Csak ők szabadok ezen a földön, mert nem ismerik a lelkiismeretet, a könyörületet; mert olyanok, akár a kérlelhetetlen istenek. A sors különös feladattal bízta meg őket: nekik kell elterjeszteniük a világon a német vér furor teutonicusát. Igen, elvesztettem egy újabb háborút! De a következőt megnyerem. Elpusztíthatatlan és sebezhetetlen vagyok. Elszakítanak a népemtől, kitéphetik a gyökereimet, de sohasem semmisíthetnek meg, mert rákfeneként a németek vérében vagyok. A német emberek vére pedig elpusztíthatatlan és örökkévaló. Ahogy a rák, előbb-utóbb reprodukálom magam a német nép kérlelhetetlen lelkében. Én nem egy ideológiát, nem a Kultúrát védelmeztem. Büszke vagyok rá, hogy kihirdethettem az intelligencia halálát. Egy napon a német nép teljes egészében megsemmisíti. Nekem nincs szükségem eszmék terjesztésére, a lelkem darabjait adom a világnak. A lelkem darabjait, amelyek azonosak a német nép lelkének szilánkjaival. És ez a lélek győzni fog! És a test? A németek teste? A németek teste ott van előtte, az új Poncius Pilátus előtt a végtelen orosz sztyeppék haván. Mindegyiket fekete fátyol takarja; a lábuk fagyott és… szagtalan. Mert megszólal a szentek földjének dicshimnusza. A Vöröshadsereg! A hitetlenek armadája, aki még mindig szerepelnek elűzött fehér elődeik imáiban, akik még mindig megmenthetik lelküket… *** - Vérvonal! Vérvonal! Szörny? Kiméra? - ismételgette szakadatlanul az enigmatikus szavakat a másik eszelős őrült, Grandsailles gróf, aki oázisa menedékében kuporogva öklével csapkodta a poros asztalt. - Végre közeledik a perc, amikor száműzetésem hosszú sötétsége után visszatérhetek Libreux fénytől ragyogó vidékére, és Solange de Cléda testébe hajlíthatom a Grandsailles-ok vérének szivárványát! Vége a háborúnak! *** Az eltelt évek alatt, azóta, hogy a Moulin tisztásán egy nyugodt márciusi délutánon meggyónt a papvargának, Solange testéből mintha kiszállt volna a Gonosz, mintha megszabadult volna minden betegségtől. Bár a gróf lelke nem látogatta meg többé a már megszokott eszelősséggel, egy percre sem felejtette el őt, ám most már nem volt a kísértő démon rabszolgája - most már imádkozott érte és Grandsailles lelkének megtisztulásáért. Solange könyörületes lett és adakozó. Martin fivérek és Prince segítségével újjáépítette a Moulin régi kápolnáját, ahol aztán titkos látogatásai alkalmával a papvarga misézett. Solange leggyötrelmesebb lelki kínjaiból gyönyör tört elő, misztikus extázisai lelkét szépséggel, testét nyugalommal töltötték el.

És Isten megjutalmazta, neki adta a legnagyobb boldogságot, amit soha nem mert kérni vagy remélni: Grandsailles gróf elvált Veronicától, és végre valósággá válhatott az álom, nőül vehette őt. Már két levelet is kapott a gróftól, amelyben erről írt. Újra és újra elolvasta a szerelmes, boldogító szavakat, és mindannyiszor rájuk hintette könnyeit. Minden szenvedés, amit a megszállás hosszú évei alatt átélt, most jelentéktelennek tűnt előtte. De vajon szép lesz-e még akkor? Igen! A szenvedések megnemesítették, ahogy a jó borokkal teszi az idő. Az ő gyötrelmei mérhetetlenek voltak, és csak a kis aggodalmak, a közepes izgalom csúfítja el az arcokat, teszi reszketővé a testeket. A nagy mártírságok csupán megrázzák és deformálják a kín élvezetével; a kínéval, ami sokszor úgy fénylik, úgy csillog, mint a Megfeszített sebeiből kivillanó hófehér csontok. Solange de Cléda, a szépséges, fegyvertelen mártír… Elrejtett kincs. A sértetlen vágyak mámorító mormolása volt testének feltámadás; és ugyan miféle halandó közelíthette volna meg ennek a nőnek az önmegtartóztatás és az imák szentsége által a fenségességig emelt lelkét? Hogy tudta volna mennyegző előtti eufóriájában azokra a szűkszavú, keserű és félelmetes célozgatásokra fordítani a figyelmét, amiket a háború befejezése óta Génie és a Martin fivérek tettek? Mert a Libreux-t jellemző lepratanyaszerű elszigeteltségben egyre szaporodtak a mérges, baljóslatú híresztelések és pletykák. A Moulin vizeinek kiszolgáltatása az ellenség számára: égő és gyógyíthatatlan stigma maradt. De Solange nő volt, csak egy nő, aki minden tettével hálátlan fia érdekeit próbálta védeni, aki Maître Girardin tanácsait követte. Girardinét, aki nemesen életét áldozta hazájáért! Hogy lehetett volna bármivel is Solange ellen támadni? - A gróf eljön - fordult Génie felé. - Talán már úton is van. Ó, Génie, Libreux népe hallgatni fog rá, hiszen ő az uruk! - Más idők járnak, asszonyom. Ön nem is sejti azt, amit mi tudunk. Ön soha nem megy ki a Moulin des Sources-ból, és talán mindnyájunknak jobb, hogy nem teszi. - Libreux parasztjai talán elfelejtették azt a segítséget, amit a télen tőlem kaptak? Talán már nincs szívük? - Attól tartok, Madame, hogy nincs. Gonosz szelek kavarják fel a vidék porát, a szíveket pedig elnyűtték a németek. - Türelmesnek kell lenned, Génie, olyannak mint én. Imádkozzunk, hogy a gróf békét hozzon majd a családok keblére és a családok közé is. Talán a katolikus Franciaország még egyszer eléri a forrongó vér lehűtését... Grandsailles gróf olyan ősök leszármazottja volt, akik a polgárháborúk zavaros időszakait követően mindig lecsillapították a népet. Természetétől fogva bosszúálló, korai őrülettől sújtott lelkébe a háború hazafiasságot pumpált, ezért úgy tervezte, Libreux békebírája szerepében tér haza. Ő tiszta maradt az elmúlt évek alatt elkövetett szégyenletes becstelenségek és megalkuvások mocskától, feddhetetlen volt és ismét spártai hajlíthatatlansággal léphetett fel. Mert fel kellett lépnie, hiszen imádott hazáját ismét a halál fenyegette - ezúttal az anarchia formájában. Anarchia? Ó, Girardin! Most megbüntetik azokat, akik elárulták a földet, amiért te az életedet áldoztad! *** Körülbelül egy hónappal azelőtt, hogy Grandsailles megkapta a Franciaországba való visszatérésre jogosító engedélyt, a Palm Springs melletti oázisban Broussilon látogatott el hozzá, aki egy vadonatúj politikai párt vezetőjeként, titkos küldetésben járt. Girardin halálát követően a Libreux elleni szabotázs kudarca miatt a kommunista párt kivetette soraiból, ő pedig bosszúképpen elárulta volt elvtársait, majd mértéktelen ambíciójától, anarchista hajlamaitól vezérelve megalapított egy új, független, reakciós színezetű pártot, amely - ami akkor a megalkuvás jeleként volt értékelhető - alkalmazkodott bizonyos szélsőséges, "polgárháborús" tendenciához. Broussilon bevallottan azért érkezett, hogy a gróf jövőbeli, Libreux vidékén kifejtendő politikai ténykedését a sajátjával egyeztesse. Ám Grandsailles - mint régen is - olyan ellenséges hangon beszélt mindenről, aminek valami köze lehetett Libreux iparosításához (ő újra mezőgazdasági területté akarta változtatni a vidéket), hogy végül neki sikerült eszméivel megfertőznie és szolgálatába kényszerítenie Broussilont. Ahogy látta, hogy honfitársa mélyen

gyökerezőnek tűnő elveit helyettesíteni tudja a sajátjaival, újra feléledt benne a tettrekészség bőszebben és türelmetlenebbül mint valaha. A harmadik napon azonban eltökéltsége meggyengült, és mintha a düh villáma csapott volna belé amikor Broussilon részletesen beszámolt neki Madame de Clédának a megszállás alatt tanúsított magatartásáról. Broussilon ördögi ravaszsággal választotta meg a hír bejelentésére legalkalmasabbnak ígérkező pillanatot. Grandsailles már elképzelte, hogy megváltóként visszatér Libreux földjére, a hosszú emigráció sivataga után szülőföldje iránti kétségbeesett vággyal már-már beleharapott szomjúságot enyhítő almája - Libreux - héjába és húsába, amikor Broussilon, mintegy véletlenül megjegyezte: - Nehéz lesz, ha nem egyenesen lehetetlen… hatni Libreux népére, ha megérkezése után meglátogatja Madame Solange de Clédát. Ezután a Solange-zsal szembeni vádak hosszú listája következett. Broussilon látszólag megcáfolhatatlan bizonyítékokkal támasztott alá mindent. Solange engedélyt adott a németeknek, hogy eltérítsék a Moulin des Sources vizeit! Grandsailles feszült, halálos csendben figyelt, és közben agyában monolitként emelkedett fel egyetlen förtelmes szó: KOLLABORÁNS. Broussilon tovább fokozta a gróf kínjait. - Libreux-ban semmi sem maradhat titokban - mondta. - Madame de Cléda több, mint egy évig élt együtt a szeretőjével, Angerville vicomte-tal, aki később titokzatos körülmények között eltűnt. Az ilyesmit Libreux mélyen katolikus érzelmű parasztjai sohasem bocsátják meg, és manapság az emberek vallásos érzelmeinek feléledésével ez nagyon is számít. Libreux papja teljes elszigeteltségben tartja Madame de Clédát. Sőt, vakmerően sátáni praktikák űzésével is megvádolt... A hölgy állítólag egy cserzővargából lett sarlatán segítségével hajtott bizonyos végre ördögimádó szertartásokat. Ez az ember, ez a varga egyébként azt állítja magáról, hogy az Úr vezérli… D'Angerville! D'Angerville! Gondolhattam volna!, ismételgette magában Grandsailles. A vádak hallatán reményének hónapokig titkolva szeretett, dédelgetett, megkezdett és félig megemésztett gyümölcse kifordult a gyomrából. A mocskos, zilált Broussilonra nézett; a hányinger kerülgette. - Takarodjon innen! - fakadt ki. - Nem akarok hinni magának! Látni se bírom! Madame de Cléda az a lény, akit a világon mindenkinél jobban szeretek. Tőle akarom hallani az igazságot, és csak neki fogok hinni. Ő nem hazudik nekem. Akkor is így teszek, ha egész Libreux fellázad ellenem. Egyedül csak rá hallgatok! Broussilon érthetetlenül mormolt valamit, meghajolt és elkotródott. Grandsailles az íróasztala mögé ült és lázasan írni kezdett. Drága Solange! A múltban sokszor vétettem ellened, sokszor vágyakoztam bocsánatod után, de sohasem tudtam hazudni neked. Amikor a sors belesodort életem legnagyobb hazugságába, akkor is megvallottam neked mindent. Beismertem Veronicával kötött házasságomat és irántad érzett reménytelen vágyamat. Pedig akkor még nem kötődtünk egymáshoz lélekben, és kapcsolatunk romokban hevert. Mégis jobbnak láttam, ha megkockáztatom becsülésed elvesztését, és nem titkoltam el érzelmeimet. Mindenre olyan csodálatos választ kaptam tőled, hogy attól fogva isteni lényként tekintettem rád. Kapcsolatunk az abszolút birodalmában van, és egyedül itt tudjuk megőrizni. Most mégis arra kértek, higgyek bizonyos elfogadhatónak és meggyőzőnek tűnő érveknek, amelyek azt bizonyítják, hogy te egész idő alatt hazudtál nekem! Néhány héten belül nekivágok az Európába vezető útnak, de előtte még két kérdésre választ kell kapnom. Lázas leveleid egyikében sem említetted meg d'Angerville-hez fűződő kapcsolatod, és miközben folyamatosan tájékoztattál az általad ültetett kis paratölgy-liget fejlődéséről, semmit sem írtál a megszállás igájában sínylődő Moulin-birtokról. A két kérdésre egyedül a te válaszodat fogadom el. D'Angerville valóban a szeretőd volt? Valóban az ellenség kezére játszottad a Moulin vizeit? Számítok becsületes válaszodra. Ha válaszod "igen", soha többé ne reméld, hogy elnyerheted bocsánatomat! Hervé

Egy héttel Európába indulása előtt a gróf a háború után a magánszemélyek számára is használhatóvá tett vonalakon keresztül táviratot kapott az óceán túlsó oldaláról. Az üzenet csak ennyi volt: MINDKÉT VÁD IGAZ - SOLANGE DE CLÉDA A gróf oázisból való távozásának reggele leginkább olyan volt, mint egy múló malaszttal teljes kép. Anélkül, hogy tudná, miből ered ez a hangulat, az ember úgy érezhette, valami enigmatikus és szavakkal leírhatatlan kötelék kapcsolja össze Grandsailles-t, Betka gyermekét és a kanonisszát; valami olyan kapcsolat létezik közöttük, amely hosszú magányuk során tökéletessé vált. A gróf olyan volt, mintha most gyógyulna fel egy hosszan tartó betegségből: mivel sokáig kerülte a mozgást, elsorvadt izmainak köszönhetően most csak botladozva tudott járni. Szemre öt vagy hat évet öregedett, de az arca emberfeletti eltökéltség nyomait viselte magán. Félelmetes látványt nyújtott, és California elemző, őszinte napfénye még tovább fokozta ezt a hatást. Mellette, egy kicsit lemaradva, soha a nyomába nem érve, mankójára támaszkodva Betka fia vánszorgott. Sápadt de gyönyörű, akár egy viaszbaba; vékony, de lányosan formás lábán hosszú szárú fekete harisnyát viselt. Újra és újra, vérnyomok után kutatva az orrához emelte kis, csipkés zsebkendőjét. Két lépéssel lemaradva a kanonissza követte, aki még iszonyatosabb látványt nyújtott, mint ura. Mintha megfiatalodott volna, de csúfsága megmaradt, és vonásait démonivá változtatta a mogorva, bosszúvágyó kéjsóvárságnak az arcán ragyogó tüze. A hajón Grandsailles szinte egyfolytában a renegát Broussilon társaságában töltötte az időt. Törvényeket diktált és lakonikusan olyan alapelvek megfogalmazásán töprengett, amelyektől hazája sorsa függ majd. - Később majd beszámol arról, kedves Broussilon, hogyan halt meg Betka Tangerben. Mindenesetre megnyugtató tudni, hogy hű barátom, Mademoiselle Cécile Goudreau karjai közt távozott el erről a világról. Szerencsére nálam hagyta a fiát… Mintha előre érezte volna végzetét mondta, majd félig pásztorkölteménybe illő stílusban, félig Szent Jusztuszhoz hasonló aszkéta módjára folytatta törvényei, bírói ítéletei és előírásai sorolását, amelyeket a jövőben Felső-Libreux rózsaszínes-szürke márványába vésve fognak majd megörökíteni. Időnként uralkodóvá vált, és nosztalgikusan utánozta Napoleon modorát, akinek életéről éppen akkor olvasott egy könyvet. - Egy gyenge és hűséges emberhez megpróbálnék bátorítóan beszélni, de magához, Broussilon, aki erős karakter, másképpen kell szólnom. Nem tudjuk, nem is tudhatjuk, mi vár ránk Franciaországban. Meg kell tanulnunk, hogyan legyünk agresszívek vagy éppen engedékenyek. A szerepünk az lesz, hogy merjünk és számítgassunk, mérlegeljünk. Nem szabad körülvennünk magunkat szilárd elvekkel, alkalmazkodnunk kell a körülményekhez. Hagynunk kell, hogy az adott helyzet irányítson bennünket, és hasznosítanunk kell a legapróbb dolgokat is. Korlátoznunk kell magunkat, amennyire lehetséges, és ki kell terjesztenünk a lehetőségeket egészen a végletekig. Könyörtelennek kell lennünk és el kell hallgattatnunk a lihegő korrupciót, ami anarchiával és teljes pusztulással fenyegeti Franciaországot. Meg kell szabadulnunk mindentől, ami még megmaradt emlékeinkből, múltbeli szentimentalizmusunkból. A lelkem márvány. Kemény és kikezdhetetlen. A szívem pedig… A szívem érzéketlen a közönséges gyengeség iránt. Ön, Broussilon, ön nem merült bele a vérvonal rejtélyeibe, de tudnia kell: csakis azok lelke elég edzett, akik átestek ezen. Igen! Lesz egy fiam, egy saját fiam! Az én vérem! Egy fiú, aki nem a természet törvényeinek megfelelően fog megszületni. Ó, a vérvonal… a vérvonal! Broussilon alig várta a percet, hogy újra szilárd talaj legyen a lába alatt, és végre munkához lásson, de addig, míg erre sor kerül hagyta, hogy elsodorják magukkal Grandsailles gróf őrült ideáinak morbid varázslatai. Órákon át sétálgattak a fedélzeten, a korlátra dőltek, és szemükkel pusztították a kora április csillagos ege alatt hullámzó óceán messzeségeit. *** - Ugyanaz a kór, ugyanaz a roham, ami a körmenet napján tört ki rajta - mondta Génie az idősebbik Martinnak. - De ezúttal a Madame bele fog pusztulni! Azon az estén, amikor Solange bevallotta Grandsailles grófnak elkövetett hibáit, ágyba kellett fektetni, mert újra áldozatául esett annak az agyláznak, amitől egyszer már hónapokon át szenvedett. Az orvos első pillantásra látta, ezúttal sokkal komolyabb a helyzet. Solange testét őrült rángások

gyötörték, de az eufórikus csúcspont után hosszú órákra teljes mozdulatlanságba merevedett - olyan volt, hogy már-már a doktor is halottnak hitte. Solange tudta, a gróf halálos csapást mért rá. A lelki szemei előtt felemelkedő vad, kegyetlen alak az ellensége, a valódi Grandsailles volt. Mert mindig is az ellensége volt. Mindig. Mindig… Mit válaszolhatott volna a levélre? A szerelmük annyi áldozat után nem nyugodhatott magyarázatokon és mentegetőzéseken. Talán magyarázza meg neki, hogy d'Angerville csak egyetlen alkalommal volt a szeretője, és akkor is csak az ő, Hervé de Grandsailles képe lebegett előtte? Mentegesse magát, hogy ezért is rettenetes betegséggel kellett fizetnie? Hogy akkor történt, amikor ő folyamatosan hűtlen volt hozzá, amikor neki reménye sem lehet arra, hogy a Veronicával kötött házasság egy nap felbomlik? És ugyan miért mocskolta volna be levelezésüket, abszolútnak látszó szerelmüket azzal, hogy bevallja hűtlenségét? Oly nehéz lett volna arról írni, amit szemtől-szembe kellett volna meggyónnia: az egyetlen alkalmat, ami csak annyi nyomot hagyott maga után az elméjében, mint egy lidércnyomásos éjszaka! Ez az igazságtalanság elviselhetetlen egy nő szívének. Az ellenségnek átadott vízforrások pedig… Ezt hogyan magyarázza meg? Igen, a gróf azt akarta, hogy meghaljon, és ő készen állt rá, hogy szó nélkül, tiltakozás nélkül engedelmeskedjen. Haldokolni kezdett. De a halál nem könnyen veszi magához annak testét, aki felkészült egy régóta áhított szerelem beteljesülésére. Solange akarata nem parancsolhatott feltétel nélküli engedelmességet az elmúlás ellen lázadozó testének. A szűzies, éteri mosoly, ami az utóbbi időben lelke derűjéről tanúskodott, most morbid extázisai iszonyú, fagyott vigyorává torzult, és ebből az állapotból egyedül a papvarga lett volna képes kirángatni őt. A gróf bosszúálló erőszakossága vasrúdként hatolt teste legérzékenyebb pontjaiba, felszakította régi sebeit, nem hagyta nyugodni, és időről-időre kérlelhetetlenül a lelki kéj kifejezhetetlen kínjainak élvezetére kényszerítette őt. - Grandsailles gróf újra eljön hozzám! - sikoltott önkívületében. - Már hallom is a szívemen fekete lova patkóinak dobogását… Felemelt karjában a bosszú vörös pallosát tartja, és megbüntet engem! Meg fogok halni… pedig az égen még sosem volt ennyi madár! Valóban: a szélesre tárt ablakon túl, a fehérre meszelt tornácok mellett, a Moulin párkánykoszorúi alatt és minden rügyező faágon madarak ültek és daloltak. Még sosem volt itt ennyi különböző fajta, csicsergő, egymáshoz dörgölőző madár, mint a győzelem áprilisában. Génie csendesen, összekulcsolt kézzel sírdogált, az idősebb Martin fivér hűséges bernáthegyi kutyaként, könnytelenül de a bánat sokkal ősibb kifejezésével az arcán úrnőjét figyelte. - Ha meghaltam, nem akarok ebben a szobában maradni - mondta Solange de Cléda. - Rögtön vigyetek le, és a koporsómat tegyétek az ebédlő asztalára. Oda, ahol vétkeztem. Ne tegyétek rá a tetejét, mert látni akarom a falon Krisztus alakját, és ne szegezzétek le a fedelet míg nem kérem! Délután fél hatkor megérkezett a papvarga, és feladta Solange-nak az utolsó kenetet. Fájdalmas látvány volt, mert a démonok még mindig nem hagyták el a testét. A haldokló megátkozta a rusztikus feszületet, amelyet a varga reszkető kézzel tartott az arca elé. Másnap, késő délután megkezdődött Solange de Cléda haláltusája. Kábulatában újra beszélni kezdett. - Hány napja vagyok halott? Öt? Igen…Tudom már! Öt napja. Nemsokára el kell temetniük. Bűzlöm és rohad a húsom. Ma még megnézhettek, de már mindenki fél tőlem. Miért van tele a koporsóm csontokkal? Kinek a csontjai ezek? Felemelte tündérszép kezét. - Menjetek el innen! Egyedül akarok maradni! Eljön hozzám, utoljára meglátogat mielőtt a föld alá eresztenek! Állj! Várjatok egy percet! Még ne tegyétek rám a koporsó fedelét! - Szegényke - mondta Génie, és kivezette a vargát meg Martint a szobából. - Hallja, ahogy a kőművesek lebontják a németek építményeit a Moulin-nál, és azt hiszi, éppen most szegezik le a koporsója fedelét. Szóltam az embereknek ma raggal, várjanak egy kicsit míg Madame Solange meghal, de… már mind gyűlölik őt. Ebben a pillanatban lökésszerű robajt hallottak, amelybe belekeveredett Solange alig érthető sikolya. - Je suis le dame!

A varga félig kinyitotta az ajtót. Solange de Cléda kilehelte magából az életet. Karjai, akár egy fa ágai, kinyújtva, a feje hátrafeszítve, az arca feszes, ajkain gyönyörű mosoly. - Meghalt - jelentette be a papvarga. - Mennyire szerethette azt a férfit! Nemcsak az életét adta neki, de meg akarta ajándékozni örökkévaló lelkével is. Megtagadta Istent, csak hogy az utolsó pillanatig fogadhassa szerelmét. De az Úr könyörületes! Génie lefogta Solange szemét, karjait összefogta a mellén, kezei közé beerőltette a rusztikus keresztet. Megpróbálta becsukni a száját is, de nem sikerült. Solange kissé szétnyílt ajkai mögött csillogó, apró, egyenletes fogai gyermeki mosollyal csillogtak. Hat órát kellett várni a koporsó elkészültére. Az asztalosmester, amikor meghallotta, hogy Solange démonokkal a testében halt meg, rögtön arra gondolt, hogy a papvarga keze lehet a dologban. A feleségével kimenttette magát a munka alól; az asszony azt hazudta, férje Alsó-Libreuxba ment, a szőlőjükbe, ott dolgozgat, és csak másnap jön vissza. Végül Prince volt az, aki átment, levette a méretet Solange testéről és a Chăteau de Lamotte pincéjében lévő kis asztalosműhelyében nekilátott a koporsó elkészítésének. Munkájához finom, kiszárított citromfa léceket használt. Amikor elkészült átcipelte a koporsót a Moulin des Sources-ba, ahol este fél tizenegykor kívánságának eleget téve - az ebédlő kerek asztalán felravatalozták Solange de Clédát. Imádkozni kezdtek a halottért; közben a négy hosszú gyertyáról a csokoládébarna terítőre csöpögött a viasz. Két nappal később a Martin fivérek, a papvarga, Génie és Prince a Moulin des Sources kápolnájában örök nyugalomra helyezték Solange-ot A hosszú, virrasztásokkal töltött éjszakák után Prince két órára lefeküdt. Vasárnap reggel volt, a világon semmiért sem mulasztotta volna el az első misét. Nem lehet tudni, hogy állnak a dolgok ezzel a vargával... Prince élete, ahogy gyakran mondogatta, egy ideje már csak cérnaszálon függött. A csendes szolgálatra született vénember alig bírta ki ép ésszel, hogy fia meghalt Németországban, és hogy most Solange de Cléda is eltávozott az élők közül. Solange de Cléda, aki iránt az utolsó hónapokban mélységes tiszteletet érzett… Alsó-Libreux-ban lévő házát lerombolta a visszavonuló ellenség, és a gróf sem adott hírt magáról. Ó, mennyire megváltozott körülötte a világ! Prince, Grandsailles gróf öreg szolgája hamarabb felébredt, mint tervezte. Felöltötte legjobb ünneplő ruháját, és elsőként érkezett meg a templomba. Az oltár közelébe, a feszület alá lépett és alázattal lehajtotta a fejét. - Uram, itt állok előtted! - mondta, és imádkozni kezdett Solange de Cléda lelkéért, meg azért, hogy a gróf minél hamarabb hazatérjen. *** Miközben Grandsailles gróf egyre közelebb került az otthonához, Randolph hajója az ellenkező irányba, hazája, Amerika felé tartott. Azon kevesek közé tartozott, akiket a sors hősnek választott, hogy beteljesítse Nostradamus grandiózus jóslatát. A bölcs annak idején szimbolikusan körülírta Európa országait, és megjövendölte, hogy mindegyik a "Vérbestia" igája alá kerül. De a Bestiát legyőzi majd egy fiatal nép, amelynek fiai a tengeren túlról érkeznek, és friss vért hoznak a tudományba, felpezsdítik és kipurgálják a bűnbe temetkezett régi népek életét. A fiúk hadserege azután visszatér a lemeztelenített, ősz Európa-anyához, megismerik a vér tudományát, majd azok, akik nem maradnak az ezeréves földbe temetve, visszamennek a tenger mögötti ifjú országba, ahol asszonyaik világra hozzák egy új faj gyermekeit. Beteljesítve a jóslatot Veronica is anya lett. Akár egy harcos a csata után, álmainak elrejtett arcú szerelme végre felemelte sisakrostélyát, és ő megláthatta a vonásait. A háború véget ért; az arcnélküli teremtmények, az állények és az árulás fattyai mind láthatóvá váltak. Mert mi a béke, ha nem az emberi arc magasztosságának újbóli felfedezése? *** Miközben a Vérbestia pribékjei kapzsiságukban megfordították a patakok irányát, hogy Libreux földjének zsigereiből kimosassa a háborúhoz szükséges fémeket; miközben birodalmak dőltek össze; miközben az állandó hótakaró betemette az orosz puszták győzelmeit és vereségeit; miközben az emberek felfalták egymást, mint a dzsungelek mélyének húsevő növényei; miközben e

regény teljes cselekménye kibontakozott - a fiatal paratölgyek, amelyeket Solange de Cléda ültettetett Grandsailles gróf báljának másnapján, egyfolytában növekedtek. Növekedtek és fejlődtek, és óriássá terebélyesedtek. Előző vasárnap, ahogy a két Martin fivér délután három óra körül átvágott a ligeten, az idősebbek váratlanul megszólalt. - Add ide a késedet. Nézzük, milyen a para! Átvette öccsétől a széles pengéjű tőrt, és az erdőcske közepén álló, a többnél valamivel alacsonyabb fához lépett. Keményen a puhán csikorgó kéregbe vágta a pengét, és egy nagy háromszöget metszett bele. Mindkét keze ujjait a felső, mélyebb vágásba merítette, megmarkolta a kéregdarabot, és lassan de erősen húzni kezdte. Néhány másodperces erőfeszítés után a paralemez elvált. Ez volt a szokás már emberemlékezet óta; ez volt a jel, amiből a paragyűjtők tudhatták: ennek a fának a kérgét nemsokára le lehet szedni. Ott, ahol a törzs közepén a lefejtett paralemez helyén meztelen folt világított, megjelent egy puha bőrréteg - selymes és bársonyos, szinte emberi. Nemcsak a színe miatt, ami olyan volt, mint a friss véré, hanem mert ezek a fák nemes mozdulattal égre emelt karú meztelen nőkre emlékeztetnek. Vonalaik, törzsük kérgének reliefjei miatt pompásan beilleszkednek az érzéki gondolatok és a gondolati érzékelések világába, de gyökereik közben erősen kapaszkodnak a földbe. A meztelen paratölgy puszta jelenléte fenségességgel töltötte meg az estét. A Martin fivérek szekerükön a libreux-i vasútállomásra hajtottak, hogy hazavigyék Grandsailles grófot, a gyermeket és a kanonisszát. Grandsailles a parasztok visszafogott viselkedéséből azonnal megértette, a vidék ellenségesen fogadja. A Chăteau de Lamotte-ba vezető rövid út során megtudtam, Solange de Cléda alig egy héttel korábban meghalt. A Chăteau-ban Prince a tőle megszokott tapintatossággal nyitott ajtót, és úgy viselkedett, mintha a gróf csupán egyetlen éjszakát lett volna távol. Az arcán azonban könnyed peregtek. - Jó öreg Prince! - mondta a gróf. - Mit állhattál ki! - Már vége - felelt Prince halkan, és mintha el akarna menekülni az érzelemkitörések elől, utasításokat osztogatott a csomagok behordására. Betka fiát kimerítette az utazás; a kanonissza haladéktalanul ágyba dugta. A gróf belépett a szobájába, középre állt, üres tekintettel végignézett a bútorokon, és nem tudta mit csináljon. Nem vett tudomást az idő múlásáról. Amikor a kanonissza bejelentette a vacsora elkészültét, összerezzent. - Ideje, hogy kicseréljük itt a villanyégőt - mondta. - Alig ad már valami fényt… - Az ember azt hiheti, visszatért a tél - mondta a kanonissza. - Hallja? Micsoda szél! Grandsailles leült az ebédlőben, és a körülötte sürgölődő kanonisszát nézte. - Hol van Prince? - Gyengélkedik. A gróf úr visszatérte okozta izgalom… Prince már nagyon öreg. Mindent előkészített, nekem csak fel kell szolgálnom. A gróf alig evett valamit. Égett a szeme. Prince jóleső figyelme, amit az ételek elkészítésével fejezett ki… Minden az asztalon volt, amit a gróf kedvelt. Vajon hogy sikerült megmenteni a legfinomabb borokat? Mon Dieu! Milyen keserű mindegyik! A kanonissza jött és ment, egy pillanatra sem vette le a szemét a grófról. A tekintetében alázatos figyelem csillogott, de Grandsailles tudta: a vénasszony gyűlöli őt. - Kedves kanonisszám, miért nézel így rám? - kérdezte Grandsailles az étkezés vége felé. Vajon én nem érdemlek egy kis sajnálatot, mint a többiek? Nem tartottam be ígéretemet, és nem hoztalak vissza imádott Libreux-dba? A kanonissza egyik térdét a székre emelte, és gonosz tekintettel végigmérte a grófot. - Sajnálatot? Magáért? - mondta nem várt hevességgel. - Sajnálatot Grandsailles gróf iránt? Ijesztően elmosolyodott és megrázta a fejét. - Mi bajod van? Hogy mersz így beszélni velem? A kanonissza elhatározta, egyszer s mindenkorra megszabadítja magát mindentől, amit hosszú élete során magába fojtott. Lassan megkerülte az asztalt, és ördögi kifejezéssel az arcán leült a gróf mellé, abba a székbe, amin jó néhány évvel korábban egy vacsora során Solange de Cléda foglalt helyet. Kényelmesen elhelyezkedett, mintha egyedül lenne a szobában, kissé széttárta vastag combjait, és a rá jellemző mozdulattal minden eddiginél jobban könnyező szeméhez emelte köténye

sarkát. Görnyedt testére áttetsző légyszárnyhoz hasonlóan csillámló alpakkaruha feszült. Rázkódni kezdett a visszafojthatatlan nevetéstől. - SigneurDieu! Sajnálattal Grandsailles gróf iránt! - Hirtelen elkomorodott. - Visszatértünk Libreux-ba. Mi más maradt? Itt már csak meg kell halnunk. Grandsailles életében először sajnálatra méltó volt. Megpróbált feldühödni, de még merev arcának szégyenletes kifejezését sem tudta megváltoztatni. Lehajtott fejével Libreux kopár, szürke tarlóval borított földjére emlékeztetett. - Magának mindenkit sikerült megbolondítania, de a kanonisszája előtt nincsenek titkok. Orminy herceg… Fouseret… - A vénasszony hangja az ítéletet hirdető bírókéra hasonlított. A gróf olyan szédülten nézett rá, mintha saját felébredt bűntudta öltött volna alakot benne. - Igen, tudja maga jól, Grandsailles! És az a szent, Solange de Cléda, a mennybéli angyal! Maga ölte meg őt is! Lassan, lassan, nagyon lassan, ahogy csak egy Grandsailles teheti. Mártírsága hosszú évei alatt cafatokra szaggatta életerejét, és végül, amikor a szerencsétlen már azt gondolta, hogy maga mégis boldoggá teszi, utoljára, még egyszer gyönyörű keblébe döfött! - Fogd be a szád, kanonissza! - mordult fel Grandsailles durván. - Despota! Igen, az! És Girardin! Az ő haláláért is maga felelős! - Takarodj a szemem elől! Irtózom tőled, ocsmány vénség! - ordított Grandsailles, és megragadta Silanus meztelen, ezüst gyertyatartó-testét. Ám a kanonissza nem engedelmeskedett a parancsnak. Egyre közelebb húzódott, feltérdelt a székre. Felkönyökölt az asztalra, és ahogy a legkisebb zavarodottság nélkül előrehajolt, ruhájának bő nyaka felfedte két ráncos, lógó, kecsketőgyhöz hasonló, kecsketej-fehér mellét. - Nem! - mondta halkan, Grandsailles arcába lihegve. - Nem hagyom itt a csinos Grandsaillest, és főként nem akkor, amikor még nem mondtam el mindent! Amikor még nem beszéltem a lényegről! Mert a maga legnagyobb bűne az, hogy nincs gyermeke. A családjában a magához hasonlókat mindig erkölcsös fiúk követték. Csak a fia tudná helyrehozni azt a rengeteg gonoszságot, amit maga elkövetett. - Azonnal hallgass el! Mit tudsz te erről? Még lesz örökösöm! - Ugyan kitől? - kiáltott a kanonissza sátáni hangon, és gúnyosan az emeletre mutatott. - Vagy arra gondol, hogy az a szerencsétlen lesz a fia, aki odafent alszik? Maga vén bolond! Őt is maga tette nyomorékká! Egész életére börtönbe kerülne, ha kiderülne, hogy a gyerek maga miatt jár mankóval! Vén bolond! Semmit sem érdemel meg. És csak az a magáé, amit megérdemelt. A leggyönyörűbb nőket is megkapta, de arra sem volt képes, amit egy libreux-i paraszt legelőször megcsinál! Nem volt képes fiút nemzeni! Most már akkor sem tudná megtenni, ha akarná, mert szinte impotens! A kanonisszája előtt nincs titka. Közelebb van ő a maga ágyához, mint hinné! Tudom, még mindig lehet fia, de csak tőlem! Igen, a kanonisszájától! - Bolond vénasszony! Ezért megbüntetlek! Várj csak! - Még csak hatvanöt éves vagyok. Ezernek látszom, mert maga mellett éltem. Egy kutya mellett! De még mindig tudok szülni, és ezt be is bizonyítom! Ebben a pillanatban különös látomás jelent meg Grandsailles zaklatott és kábult agyában. A dühe mélyén hirtelen egy leírhatatlan kép jelent meg előtte. Mintha átváltoztak volna a kanonissza förtelmes és undorító testrészei: krónikus kötőhártya-gyulladástól szenvedő, vörös sebként meredő szemét hirtelen egy istennő rubinszemének látta, a nyáladzó szájból, a kampós fogakból patak lett. Patak, amelyen a vágy malomkereke forgott. A malomkerék, ami örvényt kavart, és lejjebb, egy mélyebbre húzta őt az alantas vágyak mélységébe. A kanonissza szája sarkában pasztaként összegyűlő sárgásfehér nyál most a szexuális izgatószerek és a halálos erotika-balzsam cseppjei lettek. Az a félelmetes, álombeli succubus, amely egész életében üldözte, teljes valójában a kanonissza ismerős, elaggott testébe bújt. - Ez Solange de Cléda, aki örökké átkozott lesz miattam! Solange de Cléda, aki most beleköltözött a kanonisszám testébe, hogy még egyszer velem lehessen! Az ördög vigyen el! ordított Grandsailles és fenyegetően felemelte az ezüst gyertyatartót. - Te nyomorult! Igen, az ördög hozott ide, és most a pokol szól hozzád ajkaimon keresztül! - Most megkapod! - üvöltött Grandsailles. - Ha egyszer elkezdem abba sem hagyom többé! Százszor is megütlek, addig verlek, míg ábrázatod nem lesz emberi!

A kanonissza hátrálni kezdett, de közben egyre súlyosabb sértéseket vágott Grandsailles fejéhez, mintha így próbálná megállítani. Végül a szobájához ért. A gróf, mint valami holdkóros, követte és még mindig fenyegetően szorította az ezüst gyertyatartót. Becsukódott mögöttük az ajtó. Két tompa puffanás hallatszott, aztán mély csend - bármilyen hangnál is ezerszer vésztjóslóbb némaság. Betka fia felébredt, mankójára támaszkodva, földig érő hálóingében kibicegett a szobájából. Lement két lépcsőfokot, de mivel nem hallott semmit, visszafeküdt. Mintha Felső- és Alsó-Libreux valamennyi kutyája egyszerre kezdett volna ugatni... Másnap reggel a kanonissza az ágya szélén ült, és vigasztalhatatlanul zokogott. Az ebédlőben Grandsailles gróf fejét az ébenfa asztalra hajtva ébredt. Úgy nézett ki, mintha még jobban megöregedett volna. Felállt, és botjára támaszkodva végigbotorkált a hosszú folyosón. De nem állt meg a kanonissza szobájánál, hogy megvigasztalja. Felment a saját szobájába, és egyenesen a balkon ajtajához lépett. Kinyitotta és leült a kis kimérákkal díszített kőpadlóra. A szíve összeszorult a fiatal paratölgyek fekete erdejének látványától. Képtelen volt elszakítani tekintetét régi álma megvalósulásától. Az erdő közepén meglátta a tölgyet, amelyikre az idősebbik Martin előző vasárnap rátette a jelét. Solange de Cléda élő jelképe volt ez, a nőé, akit agyonkínzott a háború, akit megnyúzott a béke, aki ott feküdt a fák alatt. Solange de Cléda, a jázminajkú… Hány évig élet Grandsailles látomások között, arra várva, hogy újra láthassa Creux de Libreux földjét, a fénytől ragyogó vidéket! A távolban szekérkerekek nyikorogtak; a fények, a hangok, a színek, a világ a szent és tiszta valóság részletei mind karnyújtásnyira voltak tőle, ám ahelyett, hogy körbenézett volna, Hervé de Grandsailles gróf lehajtotta a fejét és elrejtette az arcát. ---

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful