You are on page 1of 5

Ah, boldogság…

A cinke segített. Biztosan ismerik azt az édes türelmetlen-
ségét. Amikor tipeg-topog az orgona ágán, ide-oda forgat-
ja a fejét, közben lekottázhatatlan-gyönyörű hangokat
hallat. Boldog révületben nézed, fogod a szemeddel, tarta-
nád, marasztalnád, még, még… csak egy kicsit maradj
még, de hirtelen, huss, elrepül. Mint az a megfoghatatlan,
összetett, mégis végtelenül egyszerű érzés, amit az örök-
kön sóvárgó ember boldogságnak próbál nevezni.
Hogy mi ütött belém, amikor arra vállalkoztam, hogy
elmesélem az elmesélhetetlent… Az életemet a boldogság
tükrében… Nem tudom.

Vajon lehet-e emlékem arról, hogy egy fehér babakocsiban
fekszem, hanyatt, és odatolnak a diófa alá? A diófának ha-
talmas, tojásdad levelei vannak. A nap rátűz a lombra, de
fénye csak villódzó árnyékokkal ér a babakocsiba, a fa sűrű
koronája útját állja. Kis semmi szellő kél, a diófa levelei
táncba kezdenek. Két kicsi kar kap utánuk, rugdalnak az
apró lábak, nem fárad az a kis emberpalánta, hogy elérje

11
az elérhetetlent. Így alszom el a diófa alatt minden dél- kapu. Megismertelek. Csak te csukod be ilyen erősen.
előtt és minden délután. Májustól késő őszig. Bejöttél, leraktad az aktatáskád a fehér padra, lehajoltál és
Máig az orromban van a nyári, zöld diólevél illata. Nem fölemeltél. Már akkor tudtam, vagy csak most gondolom,
is az orromban, valahol az eszmélés előtti boldog emlékek hogy tudtam, hogy soha többé nem leszek olyan bizton-
legmélyén. ságban, mint ott, a te erős kezedben.
– Jó kislány voltál?
A hernyók gyönyörűek voltak. Apu azt mondta, ezek a pá- Sosem válaszoltam. Talán mert éreztem, a percek bol-
vaszemes lepke hernyói. A kiskonyha nádfödele alá hal- dogságát elvinnék a szavak. Ültél a fehér padon, fölmász-
mozott bontott gerendákon mászkáltak, közel a lonccal tam az öledbe, aztán mögéd álltam és elkezdtem fésülni
benőtt kerítéshez. Jó felnőtt arasznyi hosszúak, kútkötél a hajadat. A fekete, sima, hátrafésült, olajosan fénylő haja-
vastagságúak, szőrös csimbókjaik közepén világoskék dat. Néha beleszagoltam a nyakadba, a Kossuth cigaretta,
pötty, testük zöldborsózöld. Ha hűvös, puha oldalukhoz a vonatok kupészaga és a barna bőröd kipárolgásának
ért az ujjam, hirtelen elkaptam, de valami furcsa, betelje- elegyébe, és tudtam, ez itt most a világok legjobbika. Majd-
sületlen örömmel reszketve vártam, hogy újra hozzájuk nem kitartott egészen vasárnap délutánig. Akkor indult
érhessek. Órákig el tudtam nézni testük harmonikamoz- a vonatod vissza, Gerjenbe.
gását, rágó szájuk falánkságát, ahogy beleeszik magukat
a levelekbe. Sorjáztak a boldogságok. Honnan tudtam volna, hogy
A szomszéd Pisti mellém könyökölt a gerendára, úgy azok? A mindennapjaink kimerevített pillanatait mesé-
nézte a hernyókat. Nem mutatta a bicskát, egyszer csak lem. Semmiségeket. Nézem a fejtett bab elvarázsolt sze-
elővette. A hernyókból zöld és barna lé folyt el. Ráköptem meit, lilák, kékek, szürkék, rózsaszínek. A fehér, a piros
Pistire. Ő meg visszaköpött. Nem sírtam. Csak nagyon meg a sárga kukoricacsöveken a szemek katonás rendjét,
kellett sírni. néhol az üszök nyomát és egy-két rendbontó kukoricasze-
met. Guggolok a kotlós alól kibújó felszáradt kiscsibék pi-
Annak a valahai kislánynak minden szombat ünnep volt. hés gombócai mellett, tenyerembe veszem a karbunkulus
Nagyobb ünnep volt, mint a vasárnap. A legnagyobb ün- szemű vidám kiskacsákat. Bámulom a tavasszal érkezett
nep, mert szombat délután jöttél haza. Emlékszem a szív- kisbaba apró ujjacskáit, ismerkedem a testvéremmel. És
dobbanásra a mellkasomban, amikor megdöndült a kert- nem tudom, hogy boldog vagyok.

12 13
Egyszer a padláslépcsőn ültem. Még nem jártam óvodá- Miért olyan édes a tiltott szabadság? Miért emlékszünk
ba. Nyár volt, emlékszem a deszkalap melegére a mezít- mind a ketten még ma is arra a boldog napra, a lópokróc
lábos talpam alatt. És akkor valami egészen szokatlan do- súlyára, az öcsémnek hajtogatott papírhajókra, az esőre,
log járta át a testemet. Mint valami beavatás. Meséltem ami hazafelé elkapott minket, a büszkeségre, hogy egye-
néha erről. Ott, azon a gyerekkori padláslépcsőn megérez- dül megjártuk a világot! Miért olyan jó szabálytalannak,
tem, hogy nincs halál. Megbizonyosodtam felőle. Semmi a mindennapok sorából kilógónak lenni? Miért okoz máig
baj nem történhet, Valaki gondoskodik, hogy minden akkora boldogságot a bármilyen apró kaland is?
rendben legyen. Ne kérdezd, hogyan, mi volt ez. Valami
kegyelmi állapot lehetett. Ha nem tűnnének nagyképűnek Májusfáról nem is álmodtam. Új lány voltam az iskolában,
a szavak, azt mondanám, azóta nem félek. De ez nem igaz. ismeretlenek voltunk a faluban. Első voltam a tornasorban,
És mégis… magas, sovány. Nem szerettem első lenni. Havas télben köl-
tözködtünk, a tavasz nem csak az ajtókat és az ablakokat
Egyszer világgá mentünk, mint a mesében. Kilenc-tízéves nyitotta ki, kinyílt a falu is. Köszöntem és visszaköszöntek,
lehettem, az öcsém három-négy. Engedély nélkül még so- megnéztek, de nem mutattak kíváncsiságot. Katica néni,
sem mentem el hazulról. Pláne a testvéremmel. Talán va- akitől a házat vettük, fönt lakott a kisházban, húsvétkor
lami mesehős példája ragadott el. Összecsavartam a kis- rám nézett huncutul a kék szemével, és azt kérdezte:
konyhában az öreg lópokrócot, valami ennivalót kötöttem – Na, ki állít neked májfát?
egy kockás konyharuhába, apu bádogkulacsát félig meg- Nem értettem, hetedikes voltam, ahonnan mi jöttünk,
töltöttem vízzel, és a fényes délelőttben lopakodva elin- ott nem volt ilyen szokás. Katica néni elmondta. Május
dultunk. Az Angli, a valahai urasági Angolkert a falu köze- első napjának hajnalán a fiú kimegy a barátaival az erdőre,
pén, télen szánkózódomb volt, nyáron libák csipkedték kivágnak egy fiatal fát, minél magasabb, annál derekabb,
a füvét, valami kis ér csordogált rajta keresztül, a széleit mondta Katica néni, és titokban elviszik annak a lánynak
beomlott pincék romjai övezték, romantikus hely volt, ép- a kapujába, aki tetszik a fiúnak. Ügyes gödröt ásnak, abba
pen megfelelő arra, hogy világgá menjünk. A domb tetejé- állítják a fát. Jól ledöngölik, mert annak egy egész hónapig
ig jutottunk el, a fű telihintve a pitypang sárga virágával, ott kell állnia. Fiatal lombját előtte fölszalagozzák, minél
ember sehol, alkalmasnak találtuk a helyet, kiterítettem több a szalag, annál nagyobb a szerelem, nézett rám Katica
a pokrócot, kibontottam a konyharuhát, letáboroztunk. néni, s ezzel elültette bennem a vágynak és a kétségnek

14 15
angyalait is, s hogy ne járjanak egyedül, ördögeit is. Mert a gondoskodó szeretetért. A minden élő egyetlen nagy
vágytam is májusfára, meg féltem is, hogy nem kapok. vágyáért: hogy elfogadják. Úgy, ahogy van. Olyannak,
Meg, ha igen, akkor kitől!? amilyen. És te elfogadtál. A határtalan, feltétel nélküli el-
– Nézz csak ki az ablakon! fogadásod – ez volt a boldogság. Nem a cinkeröptű.
Anyu arca titokzatos volt, de játékosan titokzatos. Én Az életre szóló. Nekem könnyű szeretni. És én szerettelek,
meg el is felejtettem, hogy május első napja van. Kinéztem. tanítottalak és elvittelek a számodra addig messzi és szo-
A kiskapu mellett, a faragott nagy léptetőkő tövében ott rongásokkal teli ismeretlenbe. Össze kellett kapaszkod-
állt a májusfa! Magasabb volt a házunk tetejénél, ami ház- nunk, hogy ne félj. Együtt röpültünk. De a röpüléshez a te
ban ugyan kicsit jelent, de azért májusfában elég nagyot. hűséged kellett, a te szavad, a te vállalásod. Igen, boldogok
Hát akkor az a szívdobogás minden kíváncsiság és kétség voltunk. Most már értem annak a fiatal barátomnak
mellett boldogságot dobogott. A fiú, aki állította, egy szó- a mondatát, aki így mesélte összekerülésüket a feleségével:
val sem jelzett semmit. Én sem. De persze a Kollár Icu meg – Az Isten megkönyörült rajtunk, gyermeket adott, idő-
az Orbán Ica már elmondták. A Miki, az Oszoly alól. Nem nek előtte. Hogy végre eldöntsük, mi a dolgunk.
tudtam, mit kell ilyenkor csinálni. Teltek a napok. Az isko- Én is gyermeket vártam. Az első gyermekünket. Az Is-
laudvaron egyszer nekitámaszkodott a támfalnak, a cipő- ten megkönyörült rajtam.
fűzőjét kötötte. Körülnéztem, aztán odaszaladtam hozzá.
– Köszönöm a májfát! Magnószalag őrzi az első beszélgetésünket. Mondjad…
És kezet nyújtottam. Izzadt a tenyere és rekedt volt a mondjad… mondjad… Fölibéd hajoltam és biztattalak.
hangja, amikor ezt mondta: Akkor kezdtél gőgicsélni. Kis torokhangok jöttek elő, és
– Rendes vagy… de a májfáér’ csók jár… elkezdted meghallani ezeket a hangokat. Pár hónapos
És elszaladt a fiúk után. A boldogságnak már rég vége voltál, első gyerekünk, első hangok, első talpacskák, első
volt. Ki törődött vele? félelmek, első álmatlan éjszakák, első nevetések.
Újabb első beszélgetéseket őriz a szalag, és lefotografált
Amikor eldőlt, hogy összekötjük az életünket, nem a bol- minden gyerekhozta boldogságot az emlékezet. És nem hal-
dogság szó jutott az eszembe elsőként. Sokkal több annál. ványodtak a másodiknál, nem csöndesedtek a harmadiknál.
Biztonságot éreztem és hálát irántad ezért a biztonságért. S ki kevert ki bennünket ilyenné, hogy sok év után megint
Gondoskodást, szeretetet kaptam, és hálát éreztem ezért ráismerhettünk a gyerekhozta boldogságra? A negyedikre.

16 17
Van egy mondat: „A boldogsághoz nem vezet út. Az út Néha, amikor a szemed nézéséből tudom, hogy itt vagy,
maga a boldogság.” Sok évvel ezelőtt nem biztos, hogy ér- látsz, érzel, hallasz – beszélni szeretnék, de nem tudok.
tettem volna, mit is üzen. Pedig pontos és érthető. Az éle- Nézzük egymást, simogatlak, mormogó, becéző hangokat
tedet üzeni. hallatunk, talán énekelek, talán hallgatok, talán sírok, ta-
Ma hajnalban keltem, háromra állítottam be az órát, de lán nevetek, talán melléd bújok és a finom bőrödet érintve
már fél háromkor felébredtem. Éreztem, be kell néznem – talán boldog vagyok.
a szobába, ahol alszol. Apró kis hangokat hallattál, pa- És ha boldog vagyok, tudom, hogy nem akarok elfelejte-
naszhangokat. A szemed nyitva volt. Odahajoltam melléd ni nevetni, nem érzem keresztnek, se tehernek, se nyűg-
a párnára, simogattam a fejed, csókolgattam az arcod, nek ezt az utolsó nagy utazásunkat, együtt.
psszt… csicsijja… még korán van. Elcsöndesedtél, lecsukó- Igen, a boldogsághoz nem vezet út. Az út maga a bol-
dott a szemed. Ahogy ott hagytalak, újra hallom a hango- dogság.
dat. Bementem, s míg csitítottalak, eszembe jutott, hogy
vártuk, hónapokon át, hogy újra hangot adj. Sokáig vár-
tunk. S egyszer csak meghallottam a sóhajodat. Azt a ré-
git. Akkor már nem volt nyoma a gégemetszésnek. Akkor
már kiültetve etettünk. Akkor már egy keveset inni is tud-
tál. Akkor már nem jutott eszembe a részvétlen mondat:
„Otthon nem tudnak berendezni egy intenzív osztályt!
Helyezzék el valahol…”
Sose hittem volna, hogy a boldogtalanságban, a hiány-
ban, a megszokhatatlanban mennyi apró boldogság bújik
meg. Ezerféle. Az apró, kicsi eredmények, egy jó vérkép,
a jó étvágy, a derűs arcod, a gyerekek és unokák ittléte,
apró gesztusaik, kezdeti félénkségük után a teljes elfoga-
dása annak, hogy most nem tudsz motorozni velük, nem
forgatod őket a Balatonban. Talán már nem is fogod. De te
az vagy, aki voltál. Neked rajzolnak. Érted imádkoznak.

18 19