You are on page 1of 315

Laila Shukri

Sejk felesége vagyok

Kossuth Kiadó
Tartalom
i. fejezet A sejkek választottjai
ii. fejezet Pokol, mennyország
iii. fejezet Szenvedély
iv. fejezet Becsület a lábak között
v. fejezet A sivatag homokja
vi. fejezet Nudzsum al-hubb
vii. fejezet Kiskorú feleségek
viii. fejezet Mindenre kiterjedő paráznaság
ix. fejezet Modern rabszolgák
x. fejezet Az iszlám rákfenéje
xi. fejezet Hercegnő vagy rabszolga
Impresszum
I. FEJEZET

A sejkek választottjai
Idegesen mászkáltam föl-alá a pompás termekben, amelyek
magányom néma tanúi voltak. Azon napok egyike volt ez, amikor
egyedül voltam, bezárva a hatalmas palotába, mivel a férjemen
ismét úrrá lett a megfékezhetetlen féltékenység. Sosem tudtam,
meddig tart a bezártságom, mert ez mindig a hangulata
függvénye volt. Szálim… Az első pillanattól fogva, amikor rám
irányította tüzes, határozott tekintetét, amitől azon nyomban
gyorsabban kezdett verni a szívem, tudtam, hogy éjszakánként
erről a férfiról fogok álmodni, arca örökre ott tükröződik majd a
lelkem tükrében.
Dubajban történt, a kolléganőim társaságában voltam az egyik
nagy, remekül prosperáló multinacionális cég hivatalos
fogadásán. Szálim az emberei kíséretében ruganyos léptekkel
bukkant fel a teremben, a tekintetéből sütött, hogy tudja, a világ
a lábai előtt hever. Egyenes tartás jellemezte, maga elé nézett,
ugyanakkor az embernek az volt a benyomása, hogy sasszeme
minden apró részletet regisztrál, és minden jelenlévőnek belelát
a lelkébe. Hétfős kísérete hozzá hasonló, jó kiállású férfiakból állt.
Ő maga annyira lenyűgözte mellettem álló, barna hajú, dús keblű
amerikai kolléganőmet, hogy azon nyomban izgatottan
sutyorogni kezdett a fülembe:
– Isabelle! Nézz csak rájuk! Biztosra veszem, hogy az ágyban
páratlan teljesítményt nyújtanak.
– Kate! – sziszegtem. – Nyugodj már meg! Még meghallja
valaki, és olcsó kis lotyónak néznek majd minket. Az pedig nem
sokat segítene a munkánkban.
– Lehet, hogy épp az ellenkezője az igaz! – nevetett Kate.

***
Nem egészen egy évvel korábban az amerikai gyógyszerészeti
cég, ahol dolgoztam, úgy döntött, leányvállalatot nyit Dubajban.
A varsói irodából engem és Kate-et választottak, az Egyesült
Államokból pedig csatlakozott hozzánk James, Alex és Sandra.
James lett a főnökünk; az alacsony, enyhén kopaszodó férfi sokat
segített mind a baráti kapcsolatok kiépítésében, mind az üzleti
ügyek intézésében. Évek óta foglalkozott a közel-keleti piacokkal,
sok értékes kapcsolatot épített ki a régióban a helyi
üzletemberekkel. Igazi profi volt, aki nyitottan közeledett a
különböző kultúrák felé.
Alex kezdettől fogva rejtélyesnek tűnt. James jobbkezeként
keményen dolgozott, és hozzájárult ahhoz, hogy a csoport
hatékonyan működjön. Konkrétan megfogalmazott utasításokat
adott, a felmerülő kérdéseket szívesen megvilágította. Én
azonban úgy éreztem, valami őszintétlenség bujkál benne.
Alaposan ellenőrizte a ránk bízott feladatok végrehajtását, és az
volt a benyomásom, hogy mindezt nemcsak a csoport
hatékonysága érdekében teszi, hanem így ügyel arra, nehogy
valaki közülünk esetleg jobbnak bizonyuljon nála.
Sandra keleti szépség volt, marokkói nagymamájának
köszönhetően. És bár nem tudott arabul, sötét haja és fekete
szeme a keleti szépségideált idézte, ami nem egy ajtót
megnyitott előtte. Amikor James társaságában hárman
megjelentünk valahol, Charlie angyalaiként emlegettek minket.
Mindenhova szívesen hívták meg a kis csapatot, és nemegyszer
alakult úgy, hogy mi bizonyultunk a társaság lelkének. A jó
kiállású Alex elkápráztatott minden lányt, akik egymással
versengve ajánlkoztak, hogy szívességeket tegyenek neki.
A XXI. század elején jártunk, és Dubaj a villámgyors fejlődés
útjára lépett. Számos nagy presztízsű beruházás indult be,
többek között ekkor kezdték kialakítani az első pálma alakú
szigetet. Ebben az időben a világ minden tájáról rengetegen
érkeztek Dubajba a jövedelmező üzlet reményében. A sivatag
kellős közepén növekedésnek indult város lakói szinte a nap
huszonnégy órájában talpon voltak, a nemzetközi társaság
különleges atmoszférát és energiát kölcsönzött a városnak.
Számomra ez az intenzív munka és az új kihívások időszaka volt,
amelyekkel nap mint nap szembe kellett néznem. Megesett,
hogy néha csak napi három-négy órát aludtam, mivel az én
feladatom volt az aktuális projektek részleteinek kidolgozása, az
üzletfelekkel való találkozás és a társasági eseményeken való
részvétel, mely utóbbiak különösen fontosak voltak a cégünk
számára. Néha már alig álltam a lábamon, és csak arra vágytam,
hogy végre rendesen kialudhassam magam. Mostanában
gyakran visszasírom az akkori inspiráló és kreatív időszakokat.
Új főnököm irányítása alatt rengeteget tanultam, és bíztam
benne, hogy hamarosan előléptetnek. A cég úgy tervezte, hogy
az EAE (Egyesült Arab Emírségek) másik emirátusában is
nyitunk egy kis irodát, és azt beszélték, hogy a feladatot rám
akarják bízni. Ez arra inspirált, hogy még feszítettebb ütemben
dolgozzam, hiszen ez már önálló munkakört jelentett volna. Az
akkori hónapok ma is új helyek, arcok és érdekes események
kaleidoszkópjaként jelennek meg a szemem előtt.
Néha nagy erővel tör rám a felismerés, hogy a jelenlegi életem
mennyire is különbözik attól, amit közvetlenül a Dubajba
érkezésem után éltem. A legrosszabb a magány. Néha
indokolatlanul sírni kezdek, összeszorul a torkom, kétségek
gyötörnek, hogy vajon annak idején, évekkel ezelőtt jól
döntöttem-e. Otthagytam a munkát, amit nagyon szerettem,
elhagytam a hazámat, szinte teljes mértékben felszámoltam a
kapcsolataimat a családommal és odaadó barátaimmal – mindezt
annak a férfinak a kedvéért, aki totálisan a hatalmába kerített.
Amikor átölelt, a világ legboldogabb asszonyának éreztem
magam. Tüzes szerelmi vallomásokat suttogott a fülembe:
„Őrületesen szeretlek! Az enyém vagy, csak az enyém.” És akkor
minden megszűnt létezni, semmi sem volt fontos, csak az, hogy a
szeretett férfi mellettem van, és én a karjában
megmerítkezhetem az együttlét misztikumában. Hercegnőként
bánt velem, piedesztálra állított, hihetetlenül drága ajándékokkal
halmozott el, exkluzív utakra vitt. Ezekben a pillanatokban
kiválasztottnak éreztem magam, akit a sors mesebelien gazdag
és boldog utazással lepett meg.
Nem minden nap volt azonban ilyen. Adódtak időszakok,
amikor a férjemen úrrá lett a féltékenység fekete démona, ami
kiszámíthatatlan kényúrrá tette. Akkoriban úgy magyaráztam,
hogy beteges féltékenysége irántam érzett határtalan
szerelmének kifejeződése. Később, amikor a gonosz démon már
távozott, és Szálim kielégült magányban eltöltött büntetésemtől,
ismét megjelent a palotában, és vágytól telve a hálószobába vitt,
ahol robbanásszerűen feltört belőle a vágy. Csókokkal borított,
forró vallomásokat suttogott a fülembe. Ismét hercegnő voltam,
akinek az érdekében készen állt arra, hogy minden befolyását
bevesse, és akinek az összes kívánságát teljesítette. Így történt
ez akkor is, amikor Bécsben egy hangulatos étteremben ültünk,
és a férjem hihetetlen összeget fizetett ki csak azért, hogy az
étterem, ahol csak mi ketten voltunk, hajnalig nyitva tartson,
mivel nekem annyira tetszettek a hegedűvirtuóz által játszott
romantikus dallamok. Vagy amikor Colombóban jóval éjfél után
előráncigálta az ékszerbolt tulajdonosát, mivel korábban olyan
lelkes szavakkal nyilatkoztam a bolt kirakatában látható
különleges nyakékről, annak zafírköveiről. Az eufóriával teli
heteket azonban maró keserűséggel teli napok tarkították.
Mi, a sejkek feleségei tisztában voltunk egymás titkaival,
annak ellenére, hogy az EAE hét emirátusában és a Perzsa-öböl
más országaiban uralkodó családok tagjainak magánéletét
szigorúan elzárják a külvilág szeme elől. Amikor néhanapján
sikerült összefutnunk a többé-kevésbé hivatalos
rendezvényeken vagy családi ünnepeken, beszámoltunk
egymásnak a különböző traumatikus eseményekről, amelyekben
részünk volt. Egy ideig a belorusz Natasa volt a fő téma, Szaid
bin Maktúm al-Maktúm második felesége. Szaid a 2006-ban
elhunyt dubaji emír, Maktúm bin Rasíd al-Maktúm fia volt. Nem
is annyira Natasa volt a fő téma, hanem hogy az engedetlensége
miatt a férje a fejéhez szegezte a fegyvert. Natasa története
2007 nyarán kezdődött egy minszki szállodában, ahol
pincérnőként dolgozott, heti 10 fontért. A szállodában egy napon
felbukkant a herceg, a dubaji uralkodócsalád tagja, a világ egyik
leggazdagabb embere, akinek a vagyonát nyolcmilliárd fontra
becsülik. Az akkor 19 éves Natasa felvitte az elnöki lakosztályba
a herceg által megrendelt narancslevet, és az a pillanat örökre
megváltoztatta a lány életét.
Az akkoriban 30 éves herceg családja jelentős hatalmat
képviselt Dubajban, a XXI. századi színvonalú városban,
melynek lóversenyei világhírűek voltak. Mohammed bin Rasíd
al-Maktúm, a herceg nagybátyja, a subai emír és egyben az EAE
elnökhelyettese, az angliai Suffolk grófságban található
Newmarket székhellyel rendelkező, sok győzelmet megért
Godolphin versenyistálló tulajdonosa volt. A történelmi
versenyistállót egy Godolphin nevű lóról nevezték el. Az arabs
paripa 1724-ben született Jemenben, és három másik
apaménnel egyetemben ezek az állatok jelentették a modern
arabs fajta tenyésztésének kezdetét. A kivételes hátaslovakat
forróvérűeknek is szokták nevezni, tekintettel ruganyosságukra,
gyorsaságukra és kitartásukra. A tulajdonosaik büszkék rájuk, és
a lovak az évszázadok során számos győzelmet arattak. Az első
Godolphin valószínűleg Szírián keresztül jutott el a tuniszi bej
istállójába, majd 1730-ban XV. Lajos francia királynak
ajándékozták. Ajándékként egyik uralkodótól a másikhoz került,
végül eljutott Angliába, ahol nagyra értékelték szépségét és
fajtára jellemző tulajdonságait. Egy festményen megcsodálhatjuk
ideális sziluettjét, pej színét, hosszú, fénylő faroksörényét, amely
szinte a földig ért. Bokáit fehér foltok övezték, jobbra hajló feje
kiemelte nyakának karcsú voltát és rendkívül sűrű, fekete
sörényét. A fantasztikus látványhoz hozzájárultak a bőr alatt
látszódó, kidolgozott izmok és a karcsú, formás lábak. Az arabs
mének hosszú távon legyőzhetetlenek voltak. A Godolphin-ős
Nagy-Britanniában és Írországban háromszor is elnyerte a
győztes versenylovak apjának kitüntető címét. Ezt azoknak a
méneknek ítélik, amelyeknek a leszármazottai az adott évben a
legtöbb győzelmet aratták és a legtöbb pénzdíjat nyerték el a
versenyeken.
A jelenlegi dubaji uralkodócsalád tagjai szenvedélyesen
érdeklődnek a lótenyésztés iránt, a lovaikat sok versenyen
indítják; Szaid bin Maktúm al-Maktúm is sikeresen folytatta a
családi hagyományokat. A sejk a legjobb versenylovakat
mondhatta a magáénak, köztük a híres Lammtarrát, egyikét
annak a két ménnek, amely egy éven belül háromszor is
győzelmet aratott az Első Csoport versenyein, és elnyerte a
háromévesek Cartier Champion díját. Miután Lammtarra
győzedelmeskedett Ascotban, az egyik legfontosabb angliai
pályán, az akkor tizenkilenc éves herceg személyesen vette át II.
Erzsébet kezéből a csillogó serleget, a VI. György király és
Erzsébet királynő nevét viselő rangos verseny szimbólumát. Az
uralkodónő piros-fehér pepita kockás ruhát viselt, fején elegáns
kalap volt, karján klasszikus fehér táska, nyakában rövid,
hármas igazgyöngysor, fülében apró, ízléses gyöngy fülbevaló. A
felkarjáig nyúló fehér kesztyűben, széles mosollyal az arcán
nyújtotta át a serleget az ifjú hercegnek, aki lenyűgözően nézett
ki fehér ingében, selyem nyakkendőben, sötétkék öltönyében.
Örömöt sugárzó tekintettel, büszke félmosollyal az arcán vette át
a díjat. A szegény, belorusz családból származó 19 éves Natasa,
aki tíz évvel később bevitte a narancslevet Szaid bin Maktúm a-
Maktúm lakosztályába, teljesen más világból származott.
Natasa a nővérével, a hat évvel idősebb Galinával nőtt fel egy
kis lakótelepi lakásban. A szürke, lepusztult, kétemeletes
lakótelepi ház a 14 000 lakosú Szmolevicsében állt. A város
nagyjából 40 kilométerre északkeletre feküdt Minszktől. Az
anyja rendszeresen elutazott a több mint 700 kilométerre lévő
Moszkvába, ahol a piacon olcsó kínai holmikat vásárolt, amiket
aztán szerény haszonnal eladott a minszki feketepiacon. Az ebből
származó jövedelme olyan alacsony volt, hogy még a megkívánt
iskolai egyenruhát sem tudta megvenni Natasának, és az iskola
elvégzéséhez kapcsolódó záróünnepségre sem tudta befizetni a
lányát. Érthető lett volna hát, ha lelkesen fogadja a herceget,
amikor az megkérte a lánya kezét – luxus Mercedesszel,
nagyszámú kísérettel érkezett a posztszovjet városkába,
útközben elhaladt a régi időket szimbolizáló Lenin-emlékmű
mellett, és bekopogott a Kommunista utcában álló, lepusztult
blokk szerény kis lakásába. De nem így történt.
– Az eljegyzésnek örömteli ünnepségnek kell lennie, ám én
csak az elégedetlenség könnyeit láttam – állapította meg később
az egyik szomszédasszony.
– Távoli ország, fura emberek, poligámia – sóhajtotta Natasa
anyja idegesen, amikor meghallotta a herceg ajánlatát.

***

Az édesanyám hasonlóan reagált, amikor megtudta, hogy


megkérte a kezemet egy sejk, aki az Egyesült Arab Emírségekből
származik.
– Izabela! Minek ez neked? – kérdezte bosszúsan. – Hiszen jól
fizető állásod van… És a családi cégben biztos hely vár rád.
Apám egy Lengyelország középső részén működő, virágzó cég
tulajdonosa volt, és mindig arról álmodott, hogy egyetlen
gyermeke, szeretett kislánya egyszer majd átveszi a cég
vezetését. Ezért gyerekkorom óta angolra járatott, majd később
fedezte a tanulmányaimat egy jobb egyetem marketing és
vállalatirányítás szakán.
– Anya! Itt nem a pénzről van szó! – magyaráztam. – Én
egyszerűen… szerelmes lettem… – Nem volt könnyű beszélnem
az érzésről, ami váratlanul alakult ki bennem, és egész addigi
életemet a feje tetejére állította.
– Szerelmes lettél? Majd kiszeretsz belőle – felelte anyám a
legkisebb megértés nélkül.
– Jaj, anya, ez nem olyan egyszerű… Ebben az egészben… van
valami rendkívüli – nem akartam bevallani anyámnak, hogy
napközben szinte csak a férfira gondolok, éjjel gyakran nem
tudtam aludni, mert a közös, érzelmekkel telített pillanatok
jártak a fejemben. Szinte fájt, annyira hiányzott, és amikor
visszagondoltam a vele töltött pillanatokra, gyorsan eljutottam
addig a pontig, amikor semmi más nem számított, csak az, hogy
újra lássam, ismét magamon érezzem kutató tekintetét, újra
halljam a hangját.
– Apád nagyon mérges lesz – anya, aki apával vállvetve évek
óta a családi vállalkozásban dolgozott, két lábbal állt a földön. –
Te is tudod, hogy hangzott a megállapodás. Apád csak azért
engedte meg, hogy néhány évig az amerikai cégnél dolgozz, hogy
tapasztalatot szerezz, kapcsolatokat építs ki. Már annak sem
örült túlzottan, hogy hosszabb időre Dubajba utaztál.
– De anya! – Nem tetszett nekem, hogy anyám a beszélgetés
során egyáltalán nem vette figyelembe az érzéseimet. – Én már
felnőtt vagyok. Nem apa fogja megszabni egész életemben, hogy
mit csináljak.
– Tudod, hogy nem erről van szó – anya most már élesebb
hangot ütött meg. – Egész életünkben keményen dolgoztunk,
hogy egyről a kettőre jussunk. Nem szeretnénk, ha a cég
idegenek kezébe kerülne.
Ezt már korábban is hallottam elégszer, és mindig úgy
éreztem, mintha a családi vállalkozás foglya volnék. Amikor
közvetlenül az egyetem elvégzése után fantasztikus ajánlatot
kaptam egy multitól, a szüleim ahelyett, hogy örültek volna, csak
húzták a szájukat.
– A cégünkben igazgatói állás vár rád. Csak nem akarsz
lótifuti lenni egy multinál? – Apám mindig kimondta, amit
gondolt, nem volt szokása a kertelés.
Emlékszem, mennyire fájt a lótifuti szó, mivel az amerikai
gyógyszerészeti multinál több tucat lány jelentkezett az állásra,
de ők engem választottak. Egyetemi társaim naponta tucatnyi
CV-t küldtek különböző cégeknek, mindenki szeretett volna
érdekes munkát találni. Leplezetlen irigységgel faggattak,
hogyan sikerült megcsípnem ezt a vonzó állást. Akadtak, akik
arra gyanakodtak, apám volt az, aki bevetette a kapcsolatait,
hogy elintézze nekem az első munkát.
– Apa! Nem akarok hazamenni. Új helyen szeretném
kipróbálni magamat. Lehet, hogy nem lesz még egyszer ilyen
lehetőségem – próbáltam nyugodtan elmagyarázni az
álláspontomat, bár sajnáltam, hogy apám nem értékeli szakmai
karrierem első lépését.
– Jó, próbáld meg, de ne feledd, hogy egyszer eljön az idő,
amikor vállalnod kell a családi cég vezetésével kapcsolatos
kötelezettségeket – jelentette ki határozottan.
Apám egy kukkot sem értett mindebből. A hazatérés, a
családi cégnél folytatott munka egyet jelentett volna a bejáratott
ösvénnyel, a minden bizonnyal tisztességes megélhetést biztosító
jövedelemmel, ám megfosztott volna eddig ismeretlen területek
felfedezésének lehetőségétől, új, érdekes emberek
megismerésétől. Ma már úgy látom, hogy önmagunk határainak
átlépési szándéka megvolt a sejkek feleségeinek többségében,
mármint azokban, akik nem a Perzsaöböl környékéről
származtak. És amikor eltalálta őket Ámor nyila, találtak
magukban annyi bátorságot, hogy a szívükre hallgassanak, és ne
vegyék figyelembe a családtagok vagy a barátok kritikus
megjegyzéseit.

***
Natasa tizenhét éves korában elindult a szülővárosában
rendezett szépségversenyen, és a fennmaradt videofelvételen jól
látszik tökéletes teste. Fekete ruhát visel csillogó,
ezüststrasszokkal, karjait magasba emelve, mosolyogva,
boldogan hastáncol. Amikor a zsűri megkérdezte, mi érdekli, így
válaszolt:
– Kedvenc foglalatosságom a városban való sétálgatás és a
meditálás. Érdekel az ókori Kína, annak kultúrája, vallása és
gasztronómiája. Minden vágyam, hogy a jövőben megnyithassam
saját kínai vendéglőmet.
Natasa tanárnője így mesélt volt tanítványáról: „Natasa szép
volt, és különleges karakter. Mindig is vezető szerepet játszott az
osztályban, két, egymás utáni évben is osztálytitkárnak
választották. Arisztokratikus külseje volt, és különleges
vonzerővel rendelkezett. Nem lep meg, hogy egy herceg
felfigyelt rá.”
Szaid bin Maktúm al-Maktúmot annyira elvarázsolta a
pincérlány, hogy kétszer is elhalasztotta ciprusi útját, pedig oda
készült, agyaggalamblövő versenyre. A skeet, azaz az
agyaggalamb-lövészet a lovak mellett a herceg másik nagy
szenvedélye volt, még képviselte is az Egyesült Arab
Emírségeket az olimpián. Minszkbe is egy ilyen versenyre
érkezett, majd alig egy hónapon belül, szerény esküvői szertartás
keretében feleségül vette Natasát. A hercegnek akkor már volt
egy felesége és öt gyereke – négy fia és egy lánya. Natasa anyja
többek között ezért nem akart rábólintani a házasságra. Natasa
nővére, Galina azonban hitt benne, hogy a húgát és a herceget
igazi szerelem köti össze, így aztán barátnőivel egyetemben
sikerült meggyőznie az anyját, hogy Natasa a lehető legjobb utat
választotta. Ekkor a herceg ismét ellátogatott hozzájuk, és végül
elnyerte az anya beleegyezését.
Natasa édesapja Azerbajdzsánból származó muszlim asztalos
volt. Új családjával együtt ő is a közelben élt. Neki semmi
kifogása nem volt a lánya férjhezmenetelét illetően: „Én voltam
az első, aki azt mondtam Natasának, boldog vagyok, hogy
kitüntető figyelemben részesült. Nem minden fiatal lánynak van
lehetősége, hogy egy ilyen kitűnő férfihoz menjen nőül. Muszlim
vagyok, úgyhogy engem nem zavar a poligámia. Különben is, a
herceg világosan kifejtette, hogy amikor az első feleségével
múlatja az időt, Natasát nem zárja be. Abban is biztos vagyok,
hogy Natasa gyakran ellátogat majd hozzánk, Belorussziába.”
Maga Natasa pedig így vallott a barátnőjének:
– Rajongok érte, és senki másra nem tudok gondolni. Az
életem csodálatos mesévé alakult.
Az esküvőt követően Natasa édesanyja így szólt:
– Látom, hogy a lányom boldog. És a vejem is. Nekem ez a
legfontosabb.
Irigyeltem Natasát. Azért, mert a szülei elfogadták, hogy egy
sejkhez megy férjhez. A szüleimnek ez a mai napig sikerült. És
nem hinném, hogy valaha is sikerül.
Miután a sejknek sikerült megszereznie a szülők
beleegyezését, hamarosan meggyőzte Natasát, hogy vegye fel a
hitét. Natasa édesapja ugyan muszlim volt, ám a lányt az
édesanyja nevelte, pravoszlávként. Natasa muszlimként nevet
változtatott: Áisa lett.
Tetszett, hogy Natasa édesanyja a kezdeti fenntartásai
ellenére az esküvő után képes volt arra, hogy néhány jó szót
mondjon a vejéről.
– Látom, hogy becsületes, intelligens, udvarias ember, és
tökéletesen iskolázott. A vagyona egyáltalán nem érdekel. Nem
olyan nő vagyok én, aki pénzre cserélné a lányát. És azt sem
gondolom, hogy a herceg vagyona bármiféle jelentőséggel bírna a
lányom számára. A lányom a lelkébe szeretett bele, ezt biztosra
veszem.
Pénz… Nekünk, sejkfeleségeknek mindenki ezt veti a
szemére. Leköpnek minket, gúnyos szavakkal illetnek, azt
gondolván, hogy a vagyon miatt mentünk férjhez. De ez nem így
van. Vagy nem mindig így. Megismerünk egy erős férfit, aki
képes nőiségünk legérzékenyebb húrjait megmozgatni.
Felébreszti alvó érzékeinket, fantasztikus utazásra visz,
amelynek során a legfontosabb a férfi és a nő közötti különleges
kapcsolat. És elkezdjük együtt szőni ezt a varázsszőnyeget, festői
mintákat alkotunk az első pillantásokból, a félszavakból, a futó
érintésekből és a forró, lopott csókokból. Felindult állapotunkból
megismételhetetlen ornamentikát alkotunk, figyelünk a
részletekre, érzelmeink expresszív kifejezésére. Mi, a sejkek
választottjai szeretni akarunk, és azt akarjuk, hogy szeressenek
minket. A sejkek pedig képesek arra, hogy őrült szerelemmel
halmozzák el asszonyaikat. És rengeteg mindent megtesznek a
hercegnőik kedvéért. Ezért hiszek Natasának, amikor azt
mondja, hogy számára a legfontosabb a szerelem. Számomra is.
Egy kérdésben azonban nehezen értem meg Natasát.
Kezdettől fogva tudta, hogy leendő férjének van már egy
felesége, tehát poligám kapcsolatban fog élni. Számomra ez
nehezen lett volna elfogadható. Én egyetlen férfihoz akarok
tartozni, aki számára én leszek az egyetlen asszony. Ebből a
szempontból bízom Szálimban. A férjem mindig azt hajtogatja,
hogy neki csak egyetlen szerelme van, az ő legdrágább Isabelle-
je. Én pedig hiszek neki.
Natasa még Belorussziában volt, amikor módja nyílt beszélnie
a sejk első feleségével. Az asszony állítólag nagyon kedves volt
hozzá. Az első feleség Natasát a testvérének nevezte, és azt
állította, már alig várja, hogy megismerkedjenek. Úgy volt, hogy
a két feleség Cipruson találkozik majd, ahova a sejk is készült a
számos luxusautó kíséretében. A szigetet a magánjachtján
kívánta megközelíteni, mivel nem szeretett repülni. Úgy
döntöttek, hogy Natasát Galina, a nővére is elkíséri, aki remekül
beszélt angolul. Natasa akkor még nem tudott annyira angolul,
hogy képes lett volna folyékonyan társalogni a sejkkel és a
többiekkel. Akadtak, akik rosszindulatúan megkérdőjelezték a
kettejük közt lángoló érzelmeket, arra hivatkozván, hogy
egyikük nyelvi kompetenciájának hiánya komoly akadálya lehet
a megértésnek. Én azonban úgy gondolom, hogy ez igenis
lehetséges. Néha nincs is szükség szavakra. Néha elegendő egy
pillantás, amely örökre megváltoztatja a sorsunkat és
önmagunkat is. Az igazi szerelem független a körülményektől.
Nincs feltételekhez kötve, észvesztő lendülettel ragadja magával
az embert. Az igazi szerelem a maga sajátos ösvényein terelget
minket, ahol minden egyes kanyarnál meglepő gazdagságú képek
tárulnak a szemünk elé. Ismeretlen kontinensekre repít minket,
ahol egzotikus, buja növények virágoznak. A színük markáns,
telített, az illatuk kábító. Ezért érdemes szerelmesnek lenni.
A Ciprusra való indulás előtti héten mindenki Natasát faggatta
arról, milyen is az élete a sejkkel.
– Semmit sem mondhatok a férjem háta mögött – felelte. – Ő
nem vágyik hírnévre.
Ugyanez történt az én esetemben is. A férjem megtiltotta,
hogy nyilvánosan kifejtsem a véleményemet a kapcsolatunkról,
illetve a Perzsa-öböl országaiban uralkodó társadalmi
viszonyokról, szokásokról. Én megszegtem ezt a szabályt. Ha
arra gondolok, mi történne, amennyiben Szálim megtudná, hogy
írok, halálos félelem lesz úrrá rajtam, a szívem majd’ kiugrik a
helyéből, bénult ujjaim képtelenek folytatni az írást. Félek…
Annyira félek, hogy néha elhatározom, egy sort sem írok többé.
Ilyenkor azonban felszínre tör mély belső meggyőződésem,
miszerint a rémisztő tényeket felszínre kell hozni, hiszen ezek
több száz ember halálát okozták. Semmit sem szabad elhallgatni,
mivel ez az igazságtalanság elfogadását jelentené. Ebbe pedig
nem egyezhetem bele.
Igazságtalanság történt annak a húszéves lánynak az
esetében is, aki nyáron belefulladt a dubaji öböl vizébe, mivel az
apja nem engedélyezte a vízi mentőknek, hogy kimentsék.
– Ha a lányomhoz idegen férfiak érnek, megszégyenül –
kiáltotta a magas és erős arab férfi, miközben agresszíven
eltaszigálta a vízi mentőket. – Inkább haljon meg, mint hogy
ilyen sors legyen a része.
A család becsületét védelmező férfi és a vízi mentők közt
kibontakozó huzakodás lehetetlenné tette az eredményes
mentést. A lány az apja és a bámuló emberek szeme láttára a
vízbe fulladt. Az apját ezt követően letartóztatták, de mindez
nem változtat a tényen, hogy a fiatal lány meghalt, mivel az apja
akadályozta a vízi mentők munkáját. Az a véleményem, hogy
erről írni kell. Ugyanúgy, mint sok más eseményről, amelyek a
Közel-Keleten történnek.
Miközben Szaid bin Maktúm al-Maktúm Cipruson a
nemzetközi versenyre készült, senki sem látta frissen feleségül
vett belorusz barátnőjét, sem annak a nővérét. Natasának hamar
észre kellett vennie, hogy a sejkek feleségei általában a
háttérben maradnak, és idejük jelentős részét a férjük nélkül
töltik. Dubaj első asszonyának Hind bint Maktúm bin Dzsuma al-
Maktúm sejk, a legidősebb emír felesége, a trónörökös, Hamdán
bin Mohammed al-Maktúm herceg édesanyja számított. Ő
egyáltalán nem szerepelt a nyilvánosság előtt, még a fényképeit
is csak ritkán lehetett látni. 1979-ben, 17 éves korában ment
férjhez, és egész életét a Zabeel palotában, az al-Maktúm család
hivatalos székhelyén töltötte. Tizenkét gyereket nevelt fel, öt fiút
és hét lányt. Hind sejkné nagyon ritkán kísérte el a férjét a
lóversenyekre vagy más nyilvános rendezvényekre. Szigorúan
betartotta az emírség hagyományait, a férfiak és nők
elhatárolódását. A nők háttérbe vonulása mind a hétköznapok,
mind a különleges események része volt.
Muhannad ibn Szultán al-Nahadzsán herceg az Abu-Dzabi
társemírségből származott. 1981-ben vette feleségül Szaláma
hercegnőt, esküvőjük a világ egyik legdrágább menyegzőjeként
vonult be a történelembe. Az ünnepség költségeit 44,5 millió
dollárra becsülték, ami egyesek szerint manapság 137 millió
dollárnak felelne meg. A lakodalomra egy kifejezetten erre az
alkalomra épült stadionban került sor, ahol több mint húszezer
ember mulatott. Az arab hagyományoknak megfelelően a sejk
húsz, gazdagon felékszerezett, hímzett takarókkal borított
tevéből álló karavánnal ment el a menyasszonyért, a karaván
szállította a sok millió dollár értékű nászajándékot is. A
vendégeket harmincnégy magánrepülőgép szállította, a mulatság
hét napon át tartott. A vendégeket ötven, Afrikából és Szaúd-
Arábiából meghívott művész szórakoztatta. Az ifjú pár
tiszteletére írt dal szerzője piros Mercedest kapott a sejktől. A
herceg – lovon – kétszer is bejárta az emírség városait, és
mindenütt gazdag lakomát rendezett a lakosok számára, továbbá
értékes ajándékokkal lepte meg őket. A menyasszony, a
költséges ünnepség főszereplője ugyanakkor a beduin
hagyományoknak megfelelően ideje jelentős részét a saját
szobájában töltötte, távol a sok ezer mulató vendégtől.
A sejkek általában hercegnőket, a leggazdagabb arab családok
tagjait veszik feleségül, és vagyonokat áldoznak a lakodalomra,
hogy az minél látványosabb és fényűzőbb legyen. A Közel-
Keleten a mai napig a vérségi kapcsolatok játsszák a legfontosabb
szerepet, és meghatározóak mind a politikai, mind a gazdasági
erőviszonyok tekintetében. A drága esküvők tehát egyrészt
tiszteletet fejeznek ki a befolyásos családokból származó
menyasszonyokkal szemben, másrészt más országok, más
emírségek uralkodóinak jelenléte ezeken az eseményeken
rendkívül fontos szerepet játszik a régió kapcsolatrendszerének
megerősítésében.
A sejkek ritkán választanak olyan asszonyt, aki nem tartozik
az uralkodó arab klánok valamelyikéhez, de ha mégis
megtörténik, a kezdeti idilli mese gyorsan átalakulhat tragikus
drámává. Így történt ez Nivil al-Dzsamál esetében, aki Ahmed
bin Szaid al-Maktúm sejk titkos felesége volt. A férfi a jelenlegi
dubaji emír nagybátyja, a világ egyik leggazdagabb emberének
számított, a vagyonát tizenkilencmilliárd dollárra becsülik.
A szívszorító történet a két fél véletlen találkozásával
kezdődött 2003-ban Dubajban, és a nemzetközi sajtó lapjain
széles körben publikált, kölcsönös szemrehányásokkal végződött.
A kapcsolat minden egyes részlete a nyilvánosság elé került, nem
maradt rejtve a titkos házasság sem, aminek következtében a
konzervatív egyiptomi családból származó Nivil al-Dzsamálnak
számos megaláztatásban volt része. A történet egy ebéddel
kezdődött, amit a huszonhat éves Nivil al-Dzsamál fogyasztott
egy barátnője társaságában valamelyik dubaji étteremben. Laza
csevegés bontakozott ki a két nő és a szomszéd asztalnál ülő
férfiak között. Az egyik elkérte Nivil telefonszámát, majd anélkül,
hogy bemutatkozott volna, távozott az étteremből. Később
felhívta a nőt, és a barátnőjével együtt meghívta vacsorázni.
A gazdag és befolyásos családból származó Nivil belsőépítész
volt, így elfogadta a meghívást, abban bízva, hogy talán újabb
ügyfelet szerez. Akkor még fogalma sem volt róla, hogy egy
hihetetlenül gazdag dubaji családba tartozó sejk vetette rá a
szemét. Ahmed sejk Dubaj uralkodójának, Szaid bin Maktúm
sejknek volt a fia. Apja 1912-től a haláláig, 1958-ig uralkodott.
Szaid bin Maktúm sejk a halála évében, nyolcvanéves korában
nemzette a fiát. Ahmed sejk egyben a következő uralkodó, Rasíd
bin Szaid al-Maktúm testvére is volt, ez utóbbi harminckét éven
keresztül, 1999-ig látta el az uralkodói feladatokat.
Nivil meglepődött, amikor megtudta, kivel sikerült
megismerkednie, ám nem sokkal a közös vacsorát követően
hazatért Londonba. Egy hónappal később a sejk a magángépén
megjelent Londonban, és lerohanós udvarlásba kezdett.
– Korábban sosem éreztem, hogy egy férfi ilyen érdekes,
vonzó tud lenni a számomra – emlékezett vissza később Nivil. –
Lenyűgözött. Imádtam. A szívem mélyén éreztem, hogy minket
egymásnak teremtett a sors.
Annyira megértettem Nivilt! Én pontosan ugyanezt éreztem,
és szóról szóra elmondhattam volna azt, amit ő. Találkozunk
azzal a bizonyos férfival, és hirtelen minden más
jelentéktelennek tűnik. Új dimenzióban találjuk magunkat, ahol
új szabályok érvényesek. Vagy talán egyáltalán nincsenek is
szabályok, mivel az érzéseink örvénylően magukkal ragadnak
minket, elszakítanak a valóságtól, és elveszünk az egymásra
rakodó, izgalmas élmények tengerében. Az élményektől
szédülten követjük a szívünk hangját, senkivel és semmivel nem
számolunk. És amennyiben a vonzalmunk viszonzásra talál,
mindenható istennő lesz belőlünk, a szeretet, hódolat és rajongás
a szerelem oltárára emel minket.
Amikor Nivil találkozgatni kezdett a sejkkel, még szűz volt. A
pár eltöltötte az első mámoros éjszakát, amit több is követett.
– Hittem benne, hogy hozzámegyek feleségül – mesélte Nivil,
mintegy igazolva a saját viselkedését, ugyanis az iszlám
szigorúan tiltja a házasságon kívüli kapcsolatokat. – Korábban
egyetlen férfi iránt sem éreztem ilyesmit. Ha azt parancsolta
volna, hogy ugorjak a folyóba, megteszem – bizonygatta Nivil.
A lány elmerült az őt a végtelenségig kényeztető milliárdos
szerető által kínált fényűző életben. Drága ajándékokat kapott –
gyémántokkal kirakott Bulgari órát, kifinomult ízlésre valló
ékszereket, a legdrágább cégek által készített táskákat, haute
couture ruhákat, pénzt egy Bentley-re.
– A sejktől egy olyan, krokodilbőrből készült Louis Vuitton
táskát is kaptam, amilyen szerintem senki másnak nincs a
világon – emlékezett Nivil.
Mindezt én is pontosan ismertem a saját életemből.
Ahányszor csak a férjem hazatért egy utazása után, mindig drága
ajándékokkal lepett meg. A házasságunk elején ez általában
márkás ékszer volt.
– Tetszik? – kérdezte, és láttam a szemén, hogy örül, amikor
lelkesen felpróbálom az újabb és újabb nyakláncot vagy
drágakövekkel kirakott karkötőt.
– Mondd, szerelmem, melyik márkát kedveled a leginkább!
Cartier, Bulgari, Chopard, Piaget, Tiffany? Vagy inkább Van
Cleef & Arpelstől szeretnél valamit? Csak mondd meg… – ölelt át
erős karjával, finoman magához vont, a tekintete közben az
arcomon, hajamon, az alakomon vándorolt. – Hihetetlenül szép
vagy… – fűzte hozzá suttogva, miközben szenvedélyesen
megcsókolt.
A szerelmes Nivil egyáltalán nem ellenkezett, amikor közös
idejük nagy részét a sejk londoni, a Knightsbridge negyedben
található luxuslakásában töltötték, vagy a magánjachtján Dubaj
közelében.
– Mindenképpen szeretné védelmezni a magánéletét –
bizonygatta az egyiptomi lány, ám még mindig hitt benne, hogy a
sejk egy napon feleségül veszi, és a kapcsolatuk nyilvános lesz.
2007-ben a sejk végül megkérte Nivil kezét. Nászajándékként
harmincezer fontot kapott, továbbá még annyi pénzt, amiért egy
17 gyémánttal kirakott aranygyűrűt lehetett venni. A szerény,
titkos szertartásra a sejk knightsbridge-i lakásában került sor, s
az ifjú páron kívül csak az imám és két férfi tanú vett részt rajta.
– Belementem a titkolódzásba, mivel Ahmed a királyi család
rangos tagja volt, így nem vehetett feleségül külföldi nőt,
különösen nem első asszonyként.
Nivil, annyi más szerető asszonyhoz hasonlóan, mindig
szerette volna megérteni a férjét.
– Ahmed azonban megígérte, hogy később közhírré teszi az
esküvőnket.
Az esküvőt követően Nivil továbbra is Londonban lakott, és
bár a férjét csak kéthavonta látta, úgy vélte, ez volt élete
legboldogabb éve.
– Ahmed annyira odaadó volt – hangsúlyozta.
Nivil drámája akkor kezdődött, amikor teherbe esett, és a sejk
megtagadta az apasági nyilatkozatot, sőt még azt sem erősítette
meg hivatalosan, hogy az asszony a felesége. Nivil hosszú és
megalázó bírósági eljárásra kényszerült, melynek keretében
mindkét állítását bizonyítania kellett.
Az évek során számos megalázó tirádát kellett végighallgatnia
Ahmed sejk szájából.
– Soha semmiféle komolyabb kapcsolat nem fűzött ehhez a
nőhöz – hangoztatta a sejk. – Mindössze alkalmi szexuális
kapcsolatunk volt. Esküvőre sem került sor. Ez a nő nem a
feleségem, csak egy kurtizán, aki belekapaszkodott egy gazdag
férfiba, hogy minél több értékes ajándékot csikarjon ki belőle.
A kisfia születését követően jött a hír, ami még inkább
elkeserítette Nivilt: Ahmed zajos esküvői ceremónia keretében
feleségül vette az unokatestvérét, Monát, Obeid bin Táni al-
Maktúm sejk lányát. Az esküvőn részt vett maga a dubaji emír
is, továbbá több más emírség uralkodói és trónörökösei. Nivil két
hónapos kisfiával a karjában nézte az egyik arab csatorna által
közvetített ünnepséget, az ismerősei pedig folyamatosan
hívogatták:
– Nézed a tévét? Egymillió fontért vett neki nyakláncot.
Nivilnek az még ennél is jobban fájt, hogy a sejk jelentéktelen
ágyasként kezelte. Ennek ellenére nem adta fel a küzdelmet, és
úgy döntött, a bíróságon érvényesíti a jogait, annál is inkább,
mivel a kisfiánál autoimmun betegséget fedeztek fel. Nivil
többször is megpróbált kapcsolatba lépni a sejkkel, felkelteni az
érdeklődését a kisfia és annak betegsége iránt, de nem járt
eredménnyel. A sejk azóta sem látta a gyereket.
Nivilnek több kellemetlen tárgyaláson kellett részt vennie. Az
apasági teszt megerősítette a sejk apaságát, így végül a férfi
kénytelen volt megegyezésre jutni a jogai érvényesítéséért
harcoló asszonnyal. Megállapodtak, hogy az asszony minden
hónapban tizenötezer font tartásdíjat kap, egészen addig, amíg a
fia be nem tölti a 21. életévét.
Mélységesen együttéreztem Nivillel. Pontosan ugyanettől
óvtak engem is az ismerőseim, amikor megtudták, hogy a sejk
nem tervez látványos esküvőt. James meghívott ebédelni, és
közben próbált lebeszélni a férjhezmenetelről.
– Isabelle! Nem régen dolgozol ebben a régióban, még nem
ismered az itteni szokásokat.
– James! – értékeltem a főnököm gondoskodását, de tudtam,
hogy senki sem lesz képes lebeszélni arról, hogy életemet a
szeretett férfi oldalán töltsem. – Ez a férfi annyira kivételes!
Igazi úriember, gondoskodó és figyelmes… – Miközben ezt
mondtam, szerettem volna Szálim bűvkörébe kerülni, hiszen
ahányszor csak együtt voltunk, mindig éreztem az érdeklődését
és tiszteletteljes figyelmét.
– Isabelle! Beszéljünk a konkrétumokról! – töltött bort James
a poharamba. – Tudod, mi az a zavadzs urfi (nem hivatalos
házasság, amit a muszlim törvények szerint kötöttek, de
semmilyen állami hivatalban sem regisztráltak)?
– Nem – feleltem. Kicsit irritált, hogy a főnököm olyan hangon
beszél velem, mintha valamilyen céges projektről tárgyalnánk.
– Pedig tudnod kellene – emelte a szájához a poharat James.
– Tehát mi az? – kérdeztem, és kicsit már sajnáltam, hogy
belementem ebbe a találkozóba.
– A házasság két tanú jelenlétében köttetik meg, esetleg van
még ott egy harmadik személy is, mondjuk az imám, de a
házasságot semmilyen állami hivatalban nem regisztrálják.
Hallgattam, mivel először hallottam ilyen esküvőről.
– Szálim sejk hogyan szeretne feleségül venni téged?
– Hogyhogy hogyan? – Nem tudtam, mit válaszoljak. –
Normálisan.
– Ha normális lenne az esküvő, lenne lakodalom is – válaszolt
komolyan James.
A beszélgetés nehezebben alakult, mint gondoltam. Olyan
érvekre számítottam, amelyeket többször is hallottam a
szüleimtől. Hogy fogalmam sincs róla, mibe megyek bele, hogy
szinte alig ismerem a sejket, egyedül fogok lakni, nagyon messze,
egy teljesen más kultúrkörben, a sejk bizonyára hamarosan szert
tesz egy újabb feleségre, be leszek zárva, és semmit sem szabad
majd csinálnom… Aztán ilyenkor mindig jött a vádaskodás, hogy
mekkora csalódást okozok nekik, hiszen várnak rám a családi
cégben. Apám még azt sem félt kijelenteni, hogy amennyiben
nem gondolom meg magam, és férjhez megyek, vissza kell
fizetnem neki a taníttatásommal kapcsolatos költségeket.
– Tehát hogyan akar Szálim sejk feleségül venni? – nézett
rám várakozásteljesen a főnököm, aki mindig a konkrétumokat
szerette.
– Az esküvő az esküvő – nyeltem nagyot. – Megesküszünk, és
kész – mondtam, hiszen amikor együtt voltunk, minden olyan
egyszerűnek és könnyűnek tűnt. Amikor valamelyik előkelő
dubaji étteremben ebédeltünk vagy vacsoráztunk, esetleg a
magánjachtja fedélzetén, nem láttam semmit a világból, csak a jó
kiállású férfit, aki olyan érdekesen tudott mesélni arról, hogy
nőtt fel a sivatagi emírségben, és hogy mennyire lenyűgözi a
világ, aminek köszönhetően szinte minden kontinenst bejárt.
Mesélt arról, mi az, ami szenvedélyesen érdekli, és folyton új
kihívást jelent a számára. Az én életemről is kérdezősködött, de
arról nehéz volt beszélnem – ennek több oka is volt.
Szálim kezdetben nagyon elbátortalanított. Ugyanígy hatott
rám a környezete, mindazok, akik a legkisebb fejbólintására is
ugrottak, hogy teljesítsék a parancsát. Állandóan zavarban
voltam, mivel a sejk emberei vagy az étterem dolgozói
folyamatosan minket bámultak, ez utóbbiak azért, mert
figyelték, hogy a piszkos tányérokat azonnal elvigye valaki, a
következő fogást pedig nyomban hozzák ki. A folytonos figyelés
borzasztóan zavart. Szálim a gyermekkora óta hozzászokott
ahhoz, hogy állandóan ott kering körülötte a személyzet, így
aztán észre sem vette. Nem volt könnyű az sem, amikor a
gyermekkoromról kellett beszélnem. A szüleim éjjel-nappal
dolgoztak, igénybe vette őket a családi cég fejlesztése, amit az
alapoktól építettek fel, úgyhogy nem sok idejük jutott rám.
Biztosra veszem, hogy nagyon szerettek, és gondoskodtak róla,
hogy semmiben se szenvedjek hiányt, ám a soron következő
drága karácsonyi ajándék helyett minden bizonnyal jobban
örültem volna, ha sétálni megyünk, vagy hétvégén elutazunk
valahová. Néha sajnáltam, hogy nincs testvérem, akivel
megoszthattam volna az örömömet és bánatomat. A szüleim
azonban úgy vélték, nem engedhetnek meg maguknak még egy
gyereket.
Meglehetősen kemény kézzel neveltek, úgy vélekedtek
ugyanis, hogy a mai világban nincs helyük az érzelmeknek.
Mindig azt hajtogatták: nem számít, hogy lánynak születtem, a
jövőben úgyis az lesz a feladatom, hogy segítsem a cégük
fejlődését. Anyám mindig óvott az udvarlóktól, mivel úgy vélte,
csak az vezeti őket, hogy benősüljenek egy jól menő cégbe.
– Nem engedem, hogy egy nincstelent hozz a házamba! –
ismételgette, amint betöltöttem a tizenötödik évemet. – Nem
foglalkozunk jótékonysági akciókkal! – folytatta emelt hangon. –
Különben is, hagyd a csudába a szerelmet, törődj a tanulással és
a jövőddel!
Tizenhat éves voltam, amikor elkezdtem randizgatni az egyik
osztálytársammal, Radekkel. Kamaszos vonzalom volt,
elhangzott az első vallomás, elcsattant az első csók, gyakoriak
voltak a titkos becézgetések. Egyszer egy buli után Radek
hazakísért, és halkan besurrantunk a szobámba. Anyám öt perc
múlva benyitott, és hatalmas botrányt csapott.
– Izabela! – anyám szinte sosem hívott Izának. Néha, fontos
vendégek jelenlétében kicsúszott a száján egy Bella. –
Megfeledkeztél magadról, lányom! Te pedig, kis barátom,
azonnal tűnj innen! – fordult Radek felé. – Biztos vár már az
apád! Holnap beszélek vele, hogy figyeljen kicsit jobban, mikor
jársz haza.
– Igen, asszonyom! Jó éjszakát! – A fülig vörös Radek
elköszönt, és sebesen távozott.
És akkor kezdődött az igazi patália.
– Izabela! Tudod te, hol dolgozik az apja?
– Úgy tudom, nálatok – feleltem. Nem csodálkoztam
különösebben, mivel apám cége elég sok, a környéken lakó
embert foglalkoztatott.
– És tudod, mit csinál?
– Fogalmam sincs róla.
– Ő a könyvelő!
– És… – Nem tudtam, mire akar kilyukadni anyám.
– Pontosan tisztában van a pénzügyi helyzetünkkel.
– Na és?
– Ismeri a könyvelési dokumentumokat. Nap mint nap
átmennek a kezén.
Anyámra néztem. Kicsit furának tűnt, hogy az éjszaka kellős
közepén a családi cég könyveléséről beszél velem.
– És szerinted Radek miért érdeklődik irántad? – folytatta
anyám.
– Talán tetszem neki?
– Vagy inkább a könyvelésben található adatok jönnek be a
fiúnak – anya mindig úgy vélekedett, hogy az egész világ a cég
körül forog, ám most alaposan túllőtt a célon.
– Izabela! – ekkor már szinte kiabált. – Biztosra veszem, hogy
otthon erről beszélgetnek.
– De ez hivatali titok! – Jól ismertem a kifejezést, mivel
gyerekkorom óta ezerszer hallottam. Mindig azt hajtogatták,
hogy senkinek sem mondhatom el, miről beszélünk otthon, mert
az hivatali titok.
– Titok, vagy sem, annyit mondhat, hogy milyen jól megy
nekünk. És Radek ezt meghallhatta.
– Anya! – ekkor már sírtam. Radek az első fiúm volt, és nem
akartam arra gondolni, hogy csak számokat lát bennem. – Kizárt,
hogy ez így legyen!
– Izabela! – anya könyörtelen volt. – Minél előbb
megszabadulsz az illúzióidtól, annál jobb. Egy könyvelő…
A tenyeremet a fülemre tettem, de egy-egy szó még így is
eljutott az agyamig: „könyvelési dokumentumok”, „jó mérleg”, „a
ravasz kis Radek”… Miután anyám befejezte dermesztő
fejtegetését, sokáig nem tudtam elaludni, később pedig
könyvelési táblázatokról álmodtam.
Másnap az iskolában Radek került, és amikor odamentem
hozzá, hogy megkérdezzem, mi a helyzet, csak annyit mondott:
„Nem találkozhatunk többé.” Rögtön tudtam, hogy anyám
akcióba léphetett, és közölte a könyvelővel, hogy a fia tartsa
magát távol tőlem. Nem siránkoztam különösebben Radek miatt,
ám ettől fogva minden srácról, majd később minden férfiról, aki
meg akart érinteni, a könyvelői kimutatások jutottak az
eszembe.
Az egyetemen két kisebb kalandom volt, de egyikbe sem
mentem bele komolyabban. A partnereimet sokkal jobban
foglalkoztatták a saját ügyeik, mintsem az, hogy tartós
kapcsolatot építsenek ki, tehát mindkét ügy langyosnak volt
nevezhető. Ráadásul az volt a benyomásom, nem nagyon tudják,
mit akarnak, és ez sem kedvezett az érzelmek kibontakozásának.
Szálimmal kezdettől minden másképpen alakult. Már az első
találkozástól fogva…
– Isabelle! – James belekavart a gondolataimba.
– Tessék! – pillantottam a főnökömre.
– Az ’urfiról beszélgetünk. Az ilyen házasságokat általában
titokban tartják. A sejkek feltételeket szabnak titkos
feleségüknek, többek között azt, hogy nem lehet gyerekük.
– Micsoda? – egyszerűen el sem akartam hinni, mit mond
James.
– Szerintem magad is meggyőződhettél róla, hogy errefelé
milyen fontosak a vérségi és rokoni kapcsolatok.
– Igen, de…
– Nincs semmiféle „de” – vágott közbe határozottan a
főnököm. – Gondold át a döntésedet és annak összes lehetséges
következményét.
Az érzés megismétlődött. Ismét az volt a benyomásom, hogy
egy újabb szakmai projekt részleteit tárgyaljuk. Én viszont
szerettem volna átadni magamat az érzéseimnek, és azzal a
férfival tartani, akit teljes szívemből megszerettem. Miért nem
akar senki megérteni? Miért követelne a szerelem bármiféle
magyarázatot?
James – levertségemet látván – kissé enyhített a
hangvételén.
– Isabelle! Én csak nem szeretném, ha egymagad próbálnál
szembenézni a kiterjedt arab családdal, a régióban kötelező
érvényű korlátokkal. Gondold át az egészet még egyszer szép
nyugodtan…
Néha eltöprengek, mi lett volna, ha akkor hallgatok a főnököm
tanácsaira. Később meggyőződtem róla, hogy az aggodalmai
nagyrészt indokoltak voltak. Ezt többek között Szaúd-Arábia
elhunyt királyának, Fahd bin Abdul-Aziz asz-Szaúd titkos
feleségének, Janan Harbnak a sorsa is igazolni látszott. Janan
húsz éven keresztül járta a brit bíróságokat, hogy végre kivívja
magának azt, ami törvényesen megillette. Az ő esetének Nivil
históriájához hasonlóan csakis a sejk palotájának falai mögött
kellett volna maradnia, mégis többször felbukkant a nemzetközi
médiában.
Nézem a fényképet, amin Janan ül Fahd király mellett egy
kanapén – boldog szerelmespárt látok. A mosolygó Janan
odabújik az imádott férfihoz, a király határozott gesztussal öleli
magához. Janan szeme ünnepélyesen csillog. Ez egy szerelmes
asszony szeme. Janan huszonegy éves volt, amikor 1968-ban a
dzsudzsai as-Sarafija palotában tartott, a muszlim törvényekkel
összhangban álló, titkos szertartáson Fahd király felesége lett. A
herceg akkoriban már negyven felett járt, és Szaúd-Arábia
belügyminisztere volt. Janan keresztény palesztin családból
származott. A régióban tapasztalható feszültségek miatt érkezett
Rijádba, a nagybátyjáékhoz, munkát is talált a venezuelai
nagykövetségen – arab–angol tolmácsként dolgozott. Egy helyi
üzletemberek által szervezett fogadáson meglátta őt a herceg,
akit lenyűgözött a lány kivételes szépsége. A hercegnek
akkoriban volt már egy hivatalos felesége, aki kilenc gyereket
szült neki. A férfi azonban mégsem akart lemondani Jananról.
Janan nem óhajtott intim kapcsolatra lépni a herceggel, erre a
herceg megkérte a kezét. A házasság titokban köttetett meg,
ugyanis a herceg, a konzervatív királyság későbbi uralkodója, a
Két Szent Mecset, Mekka és Medina Őre a közvélemény miatt
nem vehetett feleségül keresztény lányt. A herceg rokonai
kezdettől fogva ellenezték a házasságot, később sem fogadták el
Janant, és kategorikusan ellene fordultak, amikor a király egy
fedél alá költözött vele. Az sem segített, hogy Janan még az
esküvő előtt áttért az iszlám hitre. 1970-ben Janan arra
kényszerült, hogy elhagyja a palotát, és a királyi család egyik
tagja személyesen gondoskodott róla, hogy elhagyja Szaúd-
Arábiát. Janan azt állította, a férje családja azzal vádolta, hogy ő
tehet Fahd metadonfüggőségéről.
Janan állítása szerint az intim viszony a szeretett férfival
egészen annak megkoronázásáig tartott. Janan így beszélt erről
egy interjúban: „Amikor 1982-ben megkoronázták, minden
sokkal nehezebb lett. Rá kellett ébrednem, hogy a körülmények
lehetetlenné teszik az együttélésünket, ami nem jelenti azt, hogy
minket nem igaz szerelem kötött össze.” Fahd sejk királyként is
kapcsolatban állt Janannal, anyagilag támogatta, és ígéretet tett,
hogy ez élete végéig így lesz.
Saját tapasztalatomból tudom, hogy az erős, uralkodói
hajlammal megáldott sejkek rendkívül figyelmesek és odaadóak.
Janan arra is utalt, hogy Fahd herceg a megismerkedésük
időszakában hatalmas vagyona és befolyása ellenére is
meglehetősen magányosnak tűnt. Nivil Ahmed sejket, a férjét
kezdetben bátortalannak és nagyon udvariasnak látta. A
férjemről csak annyit mondhatok, hogy velem szemben mindig
nagyon nyitott, és szívesen beszélget mindazon témákról,
amelyek érdeklik. Úgy vélem, hogy amikor ezek az átlagon felüli
férfiak megismerkednek egy, a szemükben kivételes nővel, aki
nemcsak a szépségével, hanem belső tulajdonságaival is
lenyűgözi őket, akkor igazán különleges, szerelemmel,
megértéssel, humorral és melegséggel teli kapcsolatot képesek
kiépíteni vele, még ha ez csak rövid ideig tart is. Mindemellett
szép holmikkal, csillogó környezettel veszik körül őket, és
kényelmes életet biztosítanak a számukra.
Janan az as-Sarafija palotában lakott, ahol rengeteg etióp és
szomáliai szolgáló állt a rendelkezésére. A herceg sosem sajnálta
a pénzt exkluzív ékszerekre, táskákra, ismert tervezők ruháira.
Az egyik első ajándéka egy rózsaszín Aston Martin volt, ami igazi
kuriózum volt, tekintve hogy Szaúd-Arábiában a nők nem
vezethetnek. Janan többször is a herceggel tartott annak
magángépén, hajókázott vele a jachtján, kellemesen töltötték az
időt egymás társaságában a londoni éttermekben, kaszinókban
és a herceg luxuslakásában. Sajnos mindnyájunkhoz hasonlóan
Janannak is meg kellett tapasztalnia a herceggel való együttélés
árnyoldalait is. Házasságuk első éveiben háromszor esett
teherbe, és mindhárom alkalommal abortuszra kényszerült. A
közel-keleti társadalmi és politikai viszonyok miatt nem
szülhetett gyereket a szeretett férfinak. Megengedhetetlen lett
volt ugyanis, hogy Szaúd-Arábia jövendő királyának gyermekét
egy palesztin nő hozza világra.
1995-ben a király agyvérzést kapott; ezt követően sokat
romlott az állapota, és Janan nem tudott kapcsolatba lépni vele.
2003-ban, két évvel a király halálát megelőzően a fia, Abdul-Aziz
bin Fahd megígérte Janannak, hogy tizenkétmillió fontot fizet
neki, és a nevére irat két, London központjában található
luxusapartmant. A herceg ezt az ígéretét nem teljesítette,
úgyhogy Jananra komoly bírósági huzavona várt annak
érdekében, hogy megkapja a neki ígért részt. A hosszú csata
végül csak 2015 novemberében fejeződött be, ekkor Janan a
bíróság ítélete alapján több mint húszmillió fontot kapott a király
örökösétől, hogy továbbra is luxuskörülmények között élhessen.
A tartásdíj tizenötmillió font készpénzből és a már említett két
lakásból állt.
Janan a bíróság ítélete után hangsúlyozta elégedettségét, ám
egy korábbi interjúban így nyilatkozott: „Mi az a tizenkétmillió
font? Egyheti mosodai számla.” Ha elolvassuk a Fahd király
spanyolországi tartózkodását taglaló sajtóbeszámolókat, hinnünk
kell Janannak. A Mar-Mar palota, a király tulajdona Marbellában
állt, stílusát a Fehér Ház ihlette, és csak a házigazda nyári
látogatásának előkészületei száznyolcvanötmillió dollárba
kerültek. A király udvartartása háromezer főből állt, ehhez
jöttek még a gyerekek és további családtagok, akik számára a
közelben béreltek luxusvillákat, illetve háromszáz szobát
különböző ötcsillagos szállodákban. Ötszáz főnyi helyi
személyzetet is felvettek, ötszáz kocsit béreltek, ezen belül száz
Mercedest, melyeket Németországból hozattak. A sajtó azt is
közölte, hogy a szaúdiak a különböző luxusszínvonalú boltokban
naponta ötmillió dollárt is képesek voltak elkölteni. Az is
nyilvánosságra került, hogy a királyi család a Cartier szalonban
mindössze egy nap alatt hatvanmillió euró értékű ékszert
vásárolt, a király által adott kétszázharmincötezer eurós
borravaló pedig bevonult a történelembe.
– Fontos neked a sejk vagyona? – szegezte nekem a kérdést
azon a bizonyos estén mindennemű kertelés nélkül James.
Később rengetegszer hallottam ugyanezt a barátaimtól és
ismerőseimtől.
– Nem, dehogy – feleltem, és jól emlékszem, hogy ez volt a
pillanat, melytől kezdve semmi kedvem sem volt tovább
beszélgetni a főnökömmel.
– Isabelle! – hajolt felém James. – Semmit se kapkodj el! A
munkában remekül boldogulsz, hosszú távú terveim vannak
veled. Fantasztikus jövő vár rád nálunk.
Ha nem ismertem volna Szálimot, ezt hallván minden
bizonnyal a levegőbe ugrottam volna örömömben. A szüleim
kiskorom óta azt ismételgették, hogy egyszer majd átveszem a
cégüket, és tudom, mennyire frusztrált a szöveg. Nem tűnt túl
csábítónak a gondolat, hogy hosszú időt kell majd egy helyben
töltenem, ráadásul a szüleim szárnyai alatt, hiszen ők igazi
munkaalkoholisták, és biztosan nem bízták volna rám egyhamar
a céget. Természetesen, amikor már egyetemre jártam, és
ráébredtem, miféle törvényszerűségek uralkodnak a
munkaerőpiacon, jólesett, hogy rám valahol vár egy állás, de
azért mindenképpen szerettem volna kipróbálni magamat a
családi vállalkozáson kívül is. A multinál kapott munka és a
dubaji út igazolta, hogy önállóan is képes vagyok elérni valamit.
Amikor azonban felbukkant Szálim, mindez elvesztette a
jelentőségét.
A fogadás, amin először megpillantottam Szálimot, pontosan
ugyanolyannak ígérkezett, mint az összes többi. Jól kellett
kinézni, és minél több kapcsolatot kötni, amiket aztán később ki
lehet használni a munka során. Én és Kate a vendégek között
cirkáltunk az ötcsillagos szálloda exkluzív termében, meg-
megállva a különböző kisebb csoportoknál, hogy bekapcsolódjunk
az ilyenkor szokásos beszélgetésbe.
– Üdvözlöm! Fantasztikusan néz ki! Mi újság? – Aztán jött a
szokásos három puszi egymás arcára, pontosabban a levegőbe,
nehogy tönkretegyük a másik sminkjét. Kate-tel gyorsan
megtárgyaltuk a legújabb dubaji híreket és újdonságokat, majd
kissé arrébb vonultunk.
– Láttad az új frizuráját?
– Rettenetesen néz ki!
– Ugye, mondtam én!
– Abszolút nem illik hozzá.
– Szerintem sem.
– Mindent csak azért tesz, hogy felhívja magára a figyelmet.
– Be is jön neki, csak ezzel a tollas fejdísszel nem egészen úgy,
ahogy gondolta – nevetett Kate.
– Alex megint az asszisztensek segítségével próbál utat találni
a nagy halakhoz – jegyeztem meg jó kiállású kollégánkkal
kapcsolatban, aki éppen az őt bámuló, csivitelő lányok körében
brillírozott.
– Mindenkinek megvan a maga módszere…
– Kiről pletykáltok? – tudakolta Sandra, aki ezen az estén
még a szokásosnál is jobban nézett ki. Az arab szépségszalonokat
látogatva alaposan megtanulta, miképpen emelje ki keleties
szépségét.
– Alexről…
– Hát igen, Alex ma még a szokásosnál is jobban bedobja
magát – szúrta közbe Sandra.
– Miért? – tudakoltam.
– Ti is tudjátok, hogy a cég még egy irodát szeretne nyitni egy
másik emírségben. És ma kivételesen sokan vannak itt abból a
régióból.
– Úgy hallottam, hogy a díszvendég maga az ottani sejk lesz.
Rá várunk – jelentette ki Kate.
– Mindjárt itt lesz – állította Sandra.
A munkánkkal kapcsolatban sok fogadáson megfordultunk,
ahol néha a hét emírség valamelyikének uralkodócsaládjába
tartozó sejkek is megjelentek. Ez általában úgy szokott történni,
hogy a fontos vendégek legutolsókként jelentek meg, akkor,
amikor a terem már zsúfolásig megtelt. Kísérők serege haladt a
nyomukban, továbbá a média képviselői, akik buzgón
fényképezték a sejkeket és kísérőiket. A sejkek fogadták az
ünnepélyes köszöntést, végighallgatták a hivatalos beszédeket,
majd pár udvarias szót váltottak az ünnepség legfontosabb
vendégeivel. Végül a lekötelezett házigazdák kikísérték őket, és
elsőként távoztak.
Miközben a kolléganőimmel beszélgettem, némi nyüzsgést
érzékeltem a vendégek körében, ami azt jelentette, hogy
hamarosan érkezik a sejk a kíséretével egyetemben. Az emberek
a hatalmas faragott ajtó felé fordultak, mivel mind a helyi
lakosok, mind a külföldi üzletemberek nagy megtiszteltetésnek
tartották a részvételt egy olyan fogadáson, ahol egy sejk is jelen
van.
– Isabelle! – sóhajtott fel Kate, miután a férfiak beléptek az
ajtón, majd tett néhány megjegyzést lepedőakrobata-
képességeikről.
– Tényleg nem is rosszak! – erősítette meg a szavait Sandra,
ami igencsak nyomott a latban, hiszen nem nagyon szokott a
pasik kapcsán lelkesedni.
A sejk a kíséretével egyetemben magabiztosan lépett be a
terembe. Az emírség piacán való ötéves működését ünneplő cég
vezetője lelkendezve köszöntötte. A sejk magas, jó kiállású férfi
volt, harminc múlhatott. Fehér disdását {1 } viselt, amire átlátszó,
vastag aranyszálakkal átszőtt bist borult, mely hosszú, bő
szabású, pelerinre emlékeztető férfiruhadarab, s a Perzsa-
öbölben általában a felső rétegekbe tartozó férfiak viselik fontos
ünnepségeken. Ez hangsúlyozta előkelő származását. Keskeny
arca borostás volt, és a borosta kiemelte férfiasságát. A fejét
fehér gutra{2} borította. A gutrát fekete agal{3} szorította a
fejéhez. A házigazda a díszhelyre kísérte a vendéget, majd a
pódiumra lépett, hogy hivatalosan is megnyissa a fogadást.
– Bízom benne, hogy nem tart sokáig a rizsa – suttogta Kate.
– Én is – értettem egyet Kate-tel, miközben a sejket
figyeltem. Erő sugárzott belőle, ugyanakkor roppant érdekesnek
tűnt. Az első pillanattól felkeltette az érdeklődésemet. Egyenes
háttal, büszkén ült, a vonásai meg sem rezdültek. Vastag, sötét
szemöldöke volt, barna szeme a termet pásztázta, néha-néha
megpihent valamin.
– Mit bámulsz úgy? – bökött oldalba Sandra.
– Ugyan már! – fordítottam el zavartan a tekintetemet.
A teremben taps harsant, a házigazda ugyanis nyitóbeszéde
végére ért, melyben hangsúlyozta, milyen reményteljesnek
találja a soros emírséggel kötött kereskedelmi kapcsolatokat, és
ezzel kapcsolatban lelkes köszönetet mondott a díszvendégnek. A
sejk felállt, felment a pódiumra, és rövid mondatokban
összefoglalta a kölcsönös együttműködés irányait. Újabb
lelkendező hangok harsantak fel, a sejk arcára széles mosoly ült
ki, majd rám pillantott. Egy pillanat volt az egész, mely alatt a
tekinteteink keresztezték egymást. A lelkendezés még mindig
tartott, de belénk mintha villám csapott volna. Ő az. A férfi,
akivel az ember életében csak egyszer találkozik, és akiről rögtön
tudja, hogy örökre bevésődik az agyába a képe, és mindenhova
elkíséri. Függetlenül attól, hogy közelebbi kapcsolatba kerülünk-
e vele, vagy sem. Az igazi érzések ugyanis mindentől
függetlenek, és elemi erővel töltenek fel.
– Láttad, Isabelle? Te is láttad? – szorította meg Sandra
erősen a könyökömet. – Rám mosolygott! Te is láttad?
A sejk elhagyta a pódiumot, és a vakuk villódzása közepette
kezet nyújtott az ünneplő cég vezetőjének.
– Nyomás! – adta ki a jelszót Sandra, és megigazgatta hosszú,
fekete haját.
– Hova mész? – tudakolta Kate.
– Építeni a kereskedelmi kapcsolatokat – Sandra ezzel
elindult a sejk és kísérete felé.
– Kíváncsi vagyok, sikerül-e eljutnia a sejkig – Kate a
tekintetével követte a kolléganőnket. – Te mit gondolsz? –
fordult felém.
– Tessék?
– Szerinted Sandrának sikerül eljutnia a sejkig? – ismételte
meg a kérdését Kate.
Még mindig hallgattam. Kate kutakodó pillantást vetett rám.
– Jól vagy? – tudakolta.
– Igen. Miért?
– Mert olyan furcsán nézel ki.
Láttam, hogy Sandra eljutott a sejk egyik emberéig, és
beszélgetni kezdett vele. Közben meg-megrázta fényes fürtjeit,
pirosra rúzsozott ajkával érzékien csücsörített. A férfi egy perc
múlva átvette Sandra névjegyét, majd odalépett az elnökkel
beszélgető sejkhez. Valamit súgott a fülébe, s a tekintetével
közben Sandrára mutatott. A sejk rá pillantott, majd rám, és
beleegyezően bólintott.
A sejk kísérője visszatért Sandrához, néhány szót szólt hozzá,
majd csatlakozott a sejk kíséretéhez, akik akkor már távozóban
voltak. A szemmel láthatóan elégedett Sandra gyors léptekkel
visszatért hozzánk.
– Elintéztem! – jelentette ki, és elvett egy eperlevet a pincér
tálcájáról.
Ebben a pillanatban felbukkant James.
– Látom, hogy nem vesztegeted az idődet, Sandra!
A főnökünk mindig azt ismételgette, hogy az efféle
fogadásokon az a legfontosabb, hogy minél több kapcsolatot
szerezzünk.
– Holnap üzleti megbeszélésem van a sejk dubaji irodájában –
jelentette ki Sandra.
– Szép munka – dicsérte meg a főnökünk.
– Kimaradtam valamiből? – lépett oda hozzánk Alex.
– Sandrának sikerült összehoznia egy megbeszélést a sejkkel.
Remek húzás, amennyiben terjeszkedni akarunk.
James nem leplezte elégedettségét.
– Gratulálok! – szűrte a szavakat a fogai között Alex.
– Kezdetnek nem rossz, de a fogadásnak még nincs vége –
James nem szokta vesztegetni az idejét. – Kate! Ott állnak a
legfontosabb nagykeresünk emberei. Arról lenne szó, hogy… –
James ezzel félre is vonta Kate-et.
– Sandra! Tényleg találkozni fogsz a sejkkel? – tudakolta
Alex.
– Úgy fest.
– Mit jelent az, hogy „úgy fest”?
– Holnap az irodájába megyek – jelentette ki Sandra.
– És a sejk is ott lesz? – folytatta a kíváncsiskodást Alex.
– Nem tudom.
– Üzleti megbeszélésre mész, de nem tudod, kivel? –
gúnyolódott Alex.
Sandra szeme összeszűkült, és már éppen vissza akart vágni
Alexnek, amikor a férfihoz odalépett az egyik ismerős cég
titkárnője.
– Alex! Szóval itt vagy! Már mindenütt kerestelek. Ami a
kérésedet illeti… – barátságtalan pillantást vetett rám. –
Bocsássatok meg, de meg kell beszélnünk egy fontos dolgot –
vetette oda, és félrevonta Alexet.
– Ne vedd a szívedre Alex szövegét, tudod, hogy ő
mindenkibe beleköt – próbáltam vigasztalni Sandrát.
– Eszembe se jutott! – fújt mérgesen Sandra, majd
lendületesen hátradobta a fürtjeit, és belevetette magát a
tömegbe, hogy újabb gyümölcsöző ismeretségeket kössön.
Jómagam akaratlanul is a gazdagon faragott ajtóra
pillantottam, amely mögött egy pillanattal korábban eltűnt a
sejk. Ekkor lett úrrá rajtam először a mindent átjáró vágyakozás,
ami később nemegyszer szinte az őrületbe kergetett. A sejk ettől
a pillanattól kezdve folyamatosan jelen volt a gondolataimban.
Mindig.
A fogadás befejeztével a sofőr mindnyájunkat hazavitt a cég
által bérelt lakásainkba. Ezek nem nagy lakások, viszont
hihetetlenül kényelmesek voltak. Nappali, hálószoba, kis konyha
és fürdőszoba. A lakások egy új toronyházban épültek, őrző-védő
szolgálat, uszoda és fitneszterem is járt hozzájuk. A
légkondicionáló kifogástalanul működött, úgyhogy az épületben
kellemes hűvösség uralkodott, a hatalmas üvegablakok mögött
pedig látszott a Perzsa-öböl kék vize. Szívesen keltem fel
reggelente, a kávé mellett jó volt nézegetni a lágy hullámokon
megcsillanó fényt. A kék ég szinte mindig felhőtlen volt, ami
optimizmussal töltött el, úgyhogy jó volt munkába indulni.
Kezdetlen Dubajban zavart a levegő magas páratartalma, de
mivel az időm jó részét klímás helyiségekben töltöttem, egy idő
után már nem zavart a párás levegő.
Mindnyájan a tizedik emeleten laktunk. Miközben a fogadás
után felfelé tartottunk, Sandra nem is leplezte, mennyire izgul a
másnapi találkozó miatt.
– Milyen átható tekintete van! Hihetetlenül jó kiállású!
Kitűnően beszél angolul! És olyan… méltóságteljes! A sivatag
igazi urának megtestesítője. Pontosan így írta le a nagymamám
évekkel korábban a hosszú téli esték során – mondta izgatottan.
– Fogalmam sincs, hogy tudok ma elaludni.
Aznap éjjel én sem hunytam le a szememet. A csillagos eget
bámultam, felidéztem magamban a sejk széles mosolyát, és már
ettől melegség járta át a szívemet. Irigyeltem Sandrát átütő
erejéért, aminek köszönhetően pár óra múlva viszontláthatja a
sejket. Akkor úgy tűnt, számomra nem marad más, csak a
beteljesületlen álom, továbbá a sajtó, a színes magazinok
lapozgatása, benne a sejk fényképével, akit különböző hivatalos
rendezvényeken kaptak le.
Másnap az irodában azonnal észrevettem, hogy Sandra még a
szokásosnál is jobban néz ki. Erős sminkje kiemelte sötét
szemének mélységét, a hosszú, sűrű szempillák szépségét, a
kárminvörös rúzs hangsúlyozta telt ajkát, csillogó fürtjei pedig
nőies megjelenését. Térd felett végződő fekete szoknyája látni
engedte fantasztikus lábait, a krémszínű selyemblúz tökéletesen
illett barnás bőréhez. Nyakát fehérarany nyaklánc díszítette,
melyen kis gyémántokkal keretezett rubinmedál függött. Be
kellett ismernem, hogy nagyon elegáns és egyben szexi.
– Mikor indulsz a sejk irodájába? – tudakoltam irigykedve.
– Azonnal! – Sandra parfümöt szedett elő a táskájából, és
kiadós mennyiséget fújt magára. A szobát csábos illat töltötte be,
amelyben volt pézsmaillat, szantál és pacsuli is.
– Akkor viszlát! Még az is lehet, hogy csak holnap – nevetett
érzékien, majd távozott.
Leültem az asztalomhoz, és megpróbáltam elemezni a
termékeinkre vonatkozó legfrissebb eladási adatokat, de
képtelen voltam összpontosítani.
– Iszunk egy kávét? – tudakolta Kate, és láttam rajta, hogy ő
is szétszórt.
– Szívesen – emeltem fel a tekintetemet a számítógépről.
Kate odaintette az indiai férfit, aki az irodánkban a kávé és a
tea készítésével foglalkozott.
– Két kávét kérünk. A szokásosat.
– Rendben, madame.
– Kíváncsi vagyok, mit sikerül intéznie Sandrának.
Kate gondolatai ugyanazon téma körül keringtek, mint az
enyémek.
– Ismerve Sandrát, biztosra veszem, hogy kitűnően boldogul
– állapítottam meg.
– Bizonyára – adott igazat Kate.
Egy perccel később a szobában megjelent az indiai férfi a
kávéval, és a tálcát letette az asztalunkra.
– Köszönjük, Risi.
– Kérem, madame.
– A főnök számára nagyon fontos, hogy megvessük a lábunkat
a következő emírségben is – kezdte Kate, miközben az illatos
kávét szürcsölte.
– Tudok róla – jegyeztem meg, hiszem magam is rengeteg e-
mailt küldtem szét az Egyesült Arab Emírségekbe cégünk
ajánlataival.
– Sandra…
Ebben a pillanatban Alex robbant be a szobánkba.
– Hol van Sandra? – kérdezte, miután észlelte, hogy
kolléganőnk íróasztala üres.
– Elment a sejk irodájába – közölte Kate.
– Ilyen korán? Még csak nem is egyeztetett velem a
találkozóról.
– Sandra boldogul. Remek szakember – adott hangot a
véleményének Kate.
Alex rosszkedvűen pillantott rám.
– Ti meg itt pletyiztek? Munkára, munkára… – vetette oda
mérgesen, és elhagyta a szobát.
Sokatmondó pillantást vetettünk egymásra Kate-tel, majd
folytattuk a munkát. Két óra múlva megjelent Sandra.
– Na, mi van? Mesélj! Beszéltél a sejkkel? – árasztottuk el a
kérdéseinkkel.
– Magam sem tudom, mit gondoljak… – Sandra leült; döbbent
zavar ült ki az arcára.
– Hogyhogy? Mit mondott a sejk? – faggatta Kate.
– Magát a sejket nem láttam. Csak azzal a férfival beszéltem,
akivel a fogadáson is. Szamir a neve.
– És… – megkönnyebbültem, hogy Sandra nem találkozott a
sejkkel.
– Meghívott minket holnapra a sejk nevében. Vacsorára, a
sejk jachtjára.
– Minket? – csodálkozott Kate.
– Igen. A sejk látott minket tegnap, amikor beszélgettünk, és
mindnyájunkat meghívott.
– Remek! – lelkendezett a hír hallatán Kate.
– Hát, nem tudom… – Sandra szkeptikus volt.
– Mi itt a gond? – értetlenkedett Kate.
– Gondolj csak bele! Még sosem hallottál a dubaji orgiákról?
– Miért kell rögtön a legrosszabbra gondolni? Az emberek
szeretnek szórakozni, élvezni akarják az életet, ennyi!
– Annyi mindent hall az ember, és nem mindig kellemes
dolgokat – felelt komolyan Sandra. – A lányokat elkábítják
különböző narkotikumokkal, aztán jön az erőszak, nemegyszer
annak csoportos formája, és a legkülönbözőbb devianciák.
– Túlzol. Ezek csak pletykák, szenzációkeltés a céljuk –
szögezte le Kate, és rögtön meg is osztott velünk pár izgalmas
hírt.
– Nem értek egyet veled. Minden pletykában van igazság –
Sandrát továbbra is kételyek gyötörték.
A mára köztudottá váló híres dubaji orgiákról akkoriban még
csak eldugott zugokban pletykáltak piruló arccal. Úgy gondolom,
Dubaj hatalmasságai ezekben az években kezdtek perverz
örömöt lelni a csoportosan gyakorolt kicsapongásokban. Sebesen
áramló hatalmas pénzösszegek, hozzáférés a legkülönbözőbb
luxusjavakhoz, a világ távoli zugaiból érkezett színes bőrű,
változatos alakú és fiziognómiájú emberek, irrealitásérzet, amit a
sivatagból hihetetlenül gyors tempóban kiemelkedő
szupermodern metropolisz keltett – mindez azt eredményezte,
hogy a helyi lakosok és az ide érkezett idegenek egyre
szélsőségesebb időtöltési formákat találtak maguknak.
– Tehát azt akarod, hogy ne éljünk a meghívással? Nem
hinném, hogy jó húzás volna. A munkánkat nem befolyásolhatják
a pletykák.
Kate egyértelműen az értésünkre adta, nem akar lemondani a
lehetőségről, hogy megismerje a sejket.
– Nem mondtam, hogy ne menjünk el. Csak megjegyeztem,
hogy legyünk óvatosak – pontosította az álláspontját Sandra.
A folyosón elhaladó Alex megpillantotta Sandrát, így
bekukkantott a szobába.
– Hogy sikerült a találkozó? – kérdezte, miközben kutató
tekintettel végigmérte Sandrát.
– Remekül – felelte Sandra.
– Fogadott a sejk?
– Nem. A cég főigazgatójával beszéltem.
– Na és volna kedvük az együttműködéshez?
– Nem tudom. Egyelőre csak szóban terjesztettem elé az
ajánlatunkat, és adtam neki csomó reklámanyagot is. Azt
mondták, átnézik, és aztán jelentkeznek.
– Aha – nyugtázta Alex, és elrohant.
– Miért nem említetted neki a jachtra szóló meghívást?
Szívesen megnéztem volna, milyen képet vág, amikor meghallja
– szólt Kate, aki nem kedvelte különösebben Alexet.
– Nem vagyok kíváncsi az otromba kommentárjaira –
nyitotta ki Sandra a számítógépét. – Na jó, lányok, lássunk
munkához! Ha a holnapi vacsorát üzleti meetingnek tekintjük,
elő kell készítenünk egy komolyabb ajánlatot is.
– Tehát elmegyünk? – kérdezett vissza Kate.
– Szerintem elmehetünk, de mindenképpen szóljunk
Jamesnek – szögezte le Sandra a rá jellemző józansággal.
– Ez a megfelelő megoldás – helyeselt Kate.
A munkaidő lejárta előtt megkértük a főnökünket, hogy jöjjön
be a szobánkba, és elmondtuk neki, hogy a sejk vacsorára hívott
minket. A főnökünk nagyon örült, de felhívta a figyelmünket,
hogy vigyázzunk magunkra, és az este során időről időre
jelentkezzünk be nála. Aztán még adott egy kis eligazítást az
emírséggel kialakítandó esetleges együttműködést illetően.
Hangsúlyozta, próbáljuk azt is megtudni, a sejk cégével való
együttműködés elősegíti-e cégünk terjeszkedését a Perzsa-öböl
más országaiban.
Ezen az estén ismét sokáig nem tudtam elaludni. Már maga a
gondolat, hogy a sejk közelében leszek, heves szívdobogást
okozott. Aggódtam, hogy egyetlen szót sem leszek képes
kipréselni magamból. Sokáig töprengtem azon is, mit vegyek fel.
Kinyitottam a szekrényt, és szinte az egész ruhatáramat
átfésültem, de egyetlen, az alkalomhoz illő ruhadarabot sem
találtam. Általában nadrágban és ingblúzban jártam. Amikor
ennél a multinál kezdtem dolgozni, beszereztem néhány jó
minőségű kiskosztümöt. Egyszerűen nincs mit felvennem,
gondoltam magamban. A tekintetem ekkor az új, fehér, enyhén
csillogó anyagú, spagettipántos ruhára vándorolt, amit még az
egyik első dubaji béremből vettem, és még sosem volt rajtam.
Leemeltem a fogasról, és felpróbáltam. Klasszikus fazonja volt, a
mell alatt vágott. Ugyanúgy festett, mint Marilyn Monroe
ikonikus ruhája a klasszikus jelenetben, ahol a levegő a magasba
libbentette bő szoknyáját, kivillantva a színésznő tökéletes lábait.
Megigazgattam a ruhát, minden oldalról szemügyre vettem
magamat a tükörben. A ruha kiemelte telt keblemet és az
alakomat, ami nem is volt rossz, így aztán elég nőiesnek éreztem
magamat. Csak a megfelelő ékszer hiányzott hozzá, mivel az
összes nyakláncom és karkötőm túl köznapinak tűnt a ruhához
képest. Úgy döntöttem, nem fogok semmiféle ékszert viselni,
csak egy selyemsálat vetek a vállamra. Örültem, hogy sikerült
kiválasztanom a különleges estére illő megfelelő ruhát, úgyhogy a
jó kiállású sejkről ábrándozva lefeküdtem aludni.
Másnap fél órával a megbeszélt vacsora előtt megjelent a
házunk előtt a sejk sofőrje. Beszálltunk a liftbe, lementünk a
földszintre. Amint hármasban masíroztunk a kijárat felé,
megpillantott minket a szomszédunk.
– Helló, szépségeim! – rikkantotta, és egy pillanatra sem
tudta levenni rólunk a tekintetét. – Hova igyekeznek így
kiöltözve?
– Munkába! – felelte Sandra. A szomszédunk buján
elmosolyodott, mivel a válasz nagyon is egyértelműnek tűnt a
számára.
Az utcán várt minket a sejk sofőrje. Fehér inget és fekete
nadrágot viselt, és udvariasan kinyitotta előttünk a legújabb
Mercedes ajtaját.
– Parancsoljanak!
– Köszönjük!
Sandra előreült, Kate és én hátulra. A sofőr elindult, és
bekapcsolt valami arab zenét. Mentünk, közben hallgattuk a
keleti ritmusokat, figyeltük a tájat. Dubaj akkoriban viharos
fejlődésen ment át, mindenütt építkezéseket láttunk.
– Kíváncsi vagyok, hogyan fest majd ez a város néhány hónap
múlva – merengett Kate. Akkoriban egyikünk sem gondolta
volna, hogy pár év múlva Dubaj a világ egyik legnagyobb csodája
lesz, amely a turisták millióit vonzza majd a világ minden
sarkából.
Megérkeztünk a kikötőbe, ahol a sejk fehér jachtja
horgonyzott. A pallónál már várt minket Szamir. Köszöntöttük
egymást, majd felvezetett minket a fedélzetre, ahol az elegánsan
megterített asztalok mellett három férfi ült. Emlékeztem rájuk a
fogadásról. Bemutatkoztunk egymásnak, leültünk, a személyzet
pedig azonnal megkezdte a frissítők felszolgálását. A társalgás
kellemesen alakult, a férfiak érdeklődtek, honnan származunk,
mióta vagyunk Dubajban, és milyennek találjuk a munkát ebben
a városban. Ők is beszéltek a saját egyetemi tanulmányaikról az
USA-ban vagy Angliában, és érdekességeket meséltek a
környékről. Roppant kulturáltak és kedvesek voltak, úgyhogy
Kate írt is egy sms-t Jamesnek, hogy minden rendben.
Körülbelül fél óra elteltével megjelent a sejk. Világos nadrágot
viselt, középkék árnyalatú inget, melynek gallérját belülről piros
sáv keretezte, és világosan látszott rajta a Paul&Shark felirat.
Most még sokkal vonzóbbnak tűnt, mint amikor először láttam.
Egyesével mindnyájunkhoz odalépett, és kezet nyújtott nekünk.
– Szálim! – hangzott a bemutatkozás. Megéreztem kölnijének
erős illatát.
– Isabelle! – mutatkoztam be, és kicsit elcsuklott a hangom.
– Isabelle… – ismételte meg a nevemet, és tekintetét a
szemembe mélyesztette.
Letelepedtünk, s a személyzet a sejk alig észrevehető
fejbólintására megkezdte a fogások felszolgálását. Sandra a sejk
mellett ült, és szinte megállás nélkül beszélt hozzá, közben pedig
csábítóan rázta hosszú fürtjeit. Az volt a benyomásom, hogy a
férfit mindez irritálja. Néhány perc múlva a sejk üzleti dolgokra
irányította a beszélgetést, mire Sandra és Kate felváltva elé tárta
az ajánlatunkat. Üzleti vacsora volt, bár közben Sandra
folyamatosan kacérkodott a sejkkel. Engem teljesen lenyűgözött
a kivételes férfi, így képtelen voltam aktívan részt venni a
beszélgetésben. Egy váratlan pillanatban Sandra bedobta, hogy
szívesen igénybe venné a jacht fedélzetén található jakuzzit. A
vendégek kicsit megdöbbentek, a sejk Szamirra pillantott, aki azt
mondta, hogy az este még csak most kezdődött. Később
feltálalták a desszertet, amelyhez félédes francia pezsgőt
szolgáltak fel. A hangulat kicsit oldódott, Szamir egyre nyíltabban
bókolt Sandrának, Kate pedig a jobb oldalán ülő férfival
bonyolódott élénk beszélgetésbe. Jómagam lassan
szürcsölgettem a pezsgőt, és időről időre a töprengő sejkre
pillantottam. Látszott, hogy valahol másutt járnak a gondolatai.
Amikor felállt, biztosra vettem, hogy elhagyja a társaságot.
Ehelyett azonban váratlanul hozzám lépett, és megkérdezte:
– Sétálunk egy kicsit?
Annyira meglepett az ajánlata, hogy meg sem tudtam szólalni.
– Isabelle! Sétálunk egy kicsit? – ismételte meg kérdését.
Továbbra is képtelen voltam megszólalni. Sandra gyilkos
pillantást vetett rám, és szinte kiabálva figyelmeztetett:
– Isabelle! A sejk kérdezett tőled valamit!
– Igen, igen, hallom… – álltam fel zavartan a székből.
Kolléganőim irigy pillantása kíséretében a sejk társaságában
levonultam a jachtról. A kis palló végén egy Mercedes várt ránk,
benne sofőr.
– Menjünk át a strandra! Nincs messze – szólt a sejk.
Néhány perc múlva már az öböl partján sétáltunk. Nem
szóltunk egymáshoz, mivel éreztük, hogy a csendnek bármilyen
szónál nagyobb jelentősége van. Arra gondoltam, hogy képes
lennék a sejkkel tartani, menni, csak menni, egészen a horizontig,
megvárnám a holdfényben az áradást, az égen vándorló nap első
sugarának felvillanását. Egyszer csak fázni kezdtem, és
szorosabban tekertem magamon a selyemsálat. A sejk rám
pillantott, majd felhívott valakit, néhány arab mondat hangzott
el, amit nem értettem. Alig fél óra múlva felbukkant mellettünk
a sofőr, és egy új, még kibontatlan kasmírsálat nyújtott át a
sejknek. A sofőr azon nyomban el is tűnt, a sejk pedig
kicsomagolta a sálat, majd a vállamra vetette, miközben
gyengéden megölelt. Lehunytam a szememet.
Visszatértünk a kikötőbe. Már messziről láttam és hallottam
is, hogy az üzleti vacsora hangos mulatozásba csapott át.
Hangosan szólt a zene, a vendégek, akik száma közben megnőtt,
nagyokat nevettek, táncoltak, sorra hangzottak el a tósztok.
Semmi kedvem nem volt egy efféle estéhez, úgyhogy azt
mondtam, szeretnék hazamenni. Szálim különös pillantást vetett
rám, tekintetében helyeslés tükröződött.
– Isabelle! – fordult felém. – A következő néhány hét során
nem tartózkodom a környéken, ám amint visszatérek, meghívlak
vacsorára.
– Köszönöm – ennyit sikerült kipréselnem magamból.
Visszatértem a lakásomba. Az izgalmas élmények hatására
ismét képtelen voltam elaludni. Beleburkolództam a kasmírsálba,
és Szálim nevét ismételgettem. Olyan más volt, mint az általam
eddig ismert férfiak! Sugárzott belőle a férfiasság, amiben
azonban nyoma sem volt a magas társadalmi pozíciót betöltő
emberek arroganciájának. Egyszerűen csak… átlagon felüli volt,
lenyűgöző, és… egyetlen a maga nemében.
Az elkövetkező hetekre szinte egyáltalán nem emlékszem. Ezt
az időszakot egyetlen kifejezéssel tudnám jellemezni:
„mérhetetlen várakozás”. Percenként ellenőriztem a
telefonomat, nem jött-e tőle valami. Semmiféle hír nem érkezett,
és én egyre szomorúbb lettem. Sandra már túllépett a sejken,
találkozgatni kezdett Szamirral. Időről időre megosztotta velünk
a benyomásait, és nem is leplezte, mennyire csodálja élete új
férfiját.
– Lányok! Egyszerűen el sem tudjátok képzelni, milyen
fantasztikus! Ó, ezek a keleti férfiak! – csillogott a szeme. –
Annyira tudják, mit kell tenniük annak érdekében, hogy egy nő
igazi nőnek érezze magát!
Kate és én meg csak hallgattuk a lelkes szavakat, és
magunkban arról ábrándoztunk, hogy egyszer mi is ilyen
szerencsések leszünk, és kiválaszt minket a sivatag valamelyik
ura. Kate-et Rasíd érdekelte, akivel a sejk vacsoráján
ismerkedett meg. Rasíd a sejk közvetlen környezetéhez
tartozott, úgyhogy ő is vele tartott a néhány hetes útra. Kate
hozzám hasonlóan türelmetlenül várta a visszatérését. Ő
valamivel jobb helyzetben volt, mivel Rasíd időről időre
jelentkezett, bár meglehetősen ritkán és csak sms-ek
formájában. Ennek köszönhetően azonban én is értesültem róla,
hogy a sejket és kíséretét rendkívüli mértékben lekötik az üzleti
ügyek, és hogy Európában, illetve az Egyesült Államokban
vannak.
Egy napon Kate izgatottan jelent meg az irodában.
– Isabelle! Jönnek! Hamarosan itthon lesznek! – kiabálta már
a küszöbön állva.
– Tényleg? Mikor? Honnan tudod? – Kate izgalma azonnal
átragadt rám.
– Rasíd hívott! Felfogtad? Telefonált!
– És mikor érnek haza?
– Jövő héten. Rasíd azt mondta, hogy amint megérkezik,
találkozunk. Már alig várom! – Kate-ből csak úgy sugárzott a
lelkesedés.
Elkezdtem a visszaszámlálást, arra számítva, hogy Szálim az
Emírségekbe való visszatérte után azonnal megkeres. Nem így
történt. Kate ugyanakkor szinte mindennap találkozott Rasíddal,
és egyre jobban belemerült a kapcsolatba. Néha Sandrával
együtt négyesben mentek valahová, majd másnap boldogan
emlegették a káprázatos vacsorákat, proccos fogadásokat és
drága ajándékokat.
Eltelt három hét, és Szálim még mindig nem jelentkezett.
Megkértem a kolléganőimet, próbáljanak kicsit tudakolózni a
sejkről.
– Rasíd azt mondta, hogy a sejk nincs Dubajban – közölte
velem Kate.
– Szamir ugyanezt mondta – erősítette meg Sandra.
– Akkor hol van? – kérdeztem.
– Rasíd nem tudja – felelte Kate.
– Szamir úgyszintén nem – fűzte hozzá Sandra.
A férfi továbbra sem adott életjelet, úgyhogy eldöntöttem,
megpróbálom elfelejteni. Van más férfi is a világon, győzködtem
magamat. Mégpedig vonzó férfiak! Belevetettem magam a
munkába, és megpróbáltam szabadulni a gyötrő vágyakozástól.
James mindezt elismeréssel fogadta, annál is inkább, mivel Kate-
et és Sandrát sokkal jobban foglalkoztatta a magánéletük, mint a
szakmai feladatok. A kolléganőim pasijai belevonták őket a
pezsgő dubaji életbe, szuperverdák versenyére jártak, exkluzív
éttermekben fordultak meg, luxusboltokban vásároltak, őrületes
bulikon vettek részt, ahol patakokban folyt a pezsgő, és a bankók
csak úgy repkedtek a levegőben. A kolléganőim többször is
próbáltak rábeszélni, hogy csatlakozzam hozzájuk.
– Isabelle, neked is jár egy kis szórakozás! – hangoztatta
Kate. – Felejtsd el a sejket! Tarts velünk, biztosan belefutsz egy
érdekes pasiba.
– És akkor megtudod, milyen is egy igazán jó buli! –
mosolyodott el Sandra. – Az a provokatív hastánc, amitől
mindenki beindul…
– Még a nők is! – nevetett Kate.
– És azok a hatalmas bankjegycsomagok! – fűzte hozzá
Sandra.
– Látnod kell, feltétlenül! A nőkre hulló bankjegyesőt! Sandra
már megpróbálkozott a hastánccal is, és remekül megy neki –
dicsérte közös kolléganőnket Kate.
– Végső soron a véremben van – emlékeztetett minket a
származására Sandra.
Addig győzködtek, amíg egyszer-kétszer magam is
felöltöztem, hogy velük tartsak. Az utolsó pillanatban azonban
mindig eszembe jutott, hogy látnom kell majd a sok boldog,
táncoló párt. Tudatára ébredtem, hogy én csak és kizárólag arra
az egyetlen férfira vágyom, és senki más nem képes érdeklődést
ébreszteni bennem. Arra gondoltam, hogy Sandra, Szamir, Kate
és Rasíd társasága még inkább nyomasztani fog. Sehová nem
akartam menni addig, amíg el ne felejtem Szálimot, és ezzel
párhuzamosan vissza nem nyerem belső nyugalmamat.
Minden erőmet összeszedve igyekeztem. Minden nap és
minden éjjel megpróbáltam kitörölni a gondolataimból és a
szívemből. De képtelen voltam rá. Megtudtam, milyen a
szerelem, ami semmiféle nehézségtől, fájdalomtól nem tart. És
teljesen függetlenül attól, milyen mértékben vagyunk
kiábrándultak, csalódottak, sérültek, ez az érzés ott van
bennünk, mindenható erejével átjárja lényünk összes sejtjét.
Aztán egyszer csak… egyszer csak felhívott, és meghitt
hangon vacsorázni hívott. Elvitt a maga világába, a vakító
csillogásba, az elképzelhetetlen gazdagságba, a korlátlan
lehetőségek közé… Ám ettől a világtól nem állt távol a félelmetes
sötétség és a gyanakvás lidércnyomása sem. Erre azonban csak
sokkal később jöttem rá.
Az akkori találkozásokból az emlékezetem megőrizte a sejk
elbeszéléseit az Emírségek világáról, a zafírokat és gyémántokat,
amelyek a sejk első ajándékában, egy nyakékben csillogtak, az
elegáns vacsorákat a jachtján és a legdrágább éttermekben, a
hosszú sétákat a tenger partján. A sejk sokat beszélt, és én
figyelmesen hallgattam. Kezdetben az volt a benyomásom, hogy
a viselkedésem csodálkozásra készteti. Mintha meglepte volna,
hogy engem jobban érdekelnek a szavai, mint a személyét
körülvevő csillogás. Én ugyanakkor belesimultam az általa
felkínált érzékeny kedvességbe, melyből oly keveset kaptam a
családban.
Egyik este, amikor megszokott sétánkat folytattuk a tenger
partján, és a sejk éppen mesélt valamit, váratlanul elhallgatott,
erős karjával magához vont, és azt suttogta:
– Isabelle! Te annyira kivételes lány vagy! Eddig még nem
találkoztam hozzád foghatóval. Legyél a feleségem!
Meglepetten hozzábújtam, és közben hallgattam a lábainkat
mosó hullámok zúgását.
Az örömhírt hamarosan megosztottam a hozzám közel
állókkal. Az elkövetkezendő hetek során a szüleimmel folytatott
beszélgetések nem tartoztak a legkellemesebbek közé.
– Izabela! Térj észre! – kiabált az apám. – Fejre ejtettek,
vagy mi? Azonnal gyere haza! Hallod, amit mondok?
Hiába magyarázkodtam, hiába győzködtem őket, a könnyek
sem segítettek. Apám hallani sem akart a férjhezmenetelemről a
távoli országban. Egyszer képtelen voltam telefonon elérni, és
erről próbáltam panaszkodni anyámnak.
– Izabela! Semmi értelme a hívásodnak, apád úgysem veszi
fel – közölte anyám hűvösen. – Apád azt mondta, hogy amíg
észhez nem térsz, nem fog veled szóba állni.
A főnököm is azt tanácsolta, hogy ne menjek hozzá a sejkhez.
Nemcsak a közös ebédünk alatt mondta ezt, hanem később is, jó
néhányszor. Kate és Sandra sem pártolták egyértelműen az
ötletet. Azt vallották, más dolog valakivel elszórakozni, és más
dolog hozzákötni az életet, ráadásul teljesen idegen körülmények
között.
Én azonban senkire sem hallgattam. Egyik este felhívtam a
szüleimet, és az alábbit közöltem velük:
– Anya, döntöttem. Hozzámegyek Szálimhoz.
Anyám egy pillanatra elnémult, majd így szólt:
– Amennyiben hozzámész, engem többé ne hívj!
És ezzel gyorsan letette a kagylót.
II. FEJEZET

Pokol, mennyország
A mai napig nem tudom elfelejteni a nyomasztó szeptemberi
napokat, amikor Dubajban háromnapos nemzeti gyászt
jelentettek be. Akkoriban rajtam is szomorúság lett úrrá, ami
azonban a kelleténél tovább tartott. A sejket több hete nem
láttam, és ezt egyre nehezebben viseltem. A palota hatalmas,
drága bútorokkal és különböző kiegészítőkkel teli termei nem
enyhítették, sőt még inkább fokozták csüggedésemet. A
legkülönbözőbb színeket öltő magány szinte gúnyolódott velem,
miközben ott villódzott a csillogó fehérmárvány kövezeten.
Annyira hiányzott a sejk! A kedvessége, a figyelmes tekintete,
széles mosolya, feltüzelő érintése… lázas együttléteink, majd
Morpheusz ölelésének gyengédsége.
Dubaj Rasíd bin Mohammed bin Rasíd al-Maktúm sejk halálát
gyászolta, aki a dubaji emír és az Egyesült Arab Emírségek
elnökhelyettesének, Mohammed bin Rasíd al-Maktúmnak a
legidősebb fia volt. Engem sírás gyötört, annyira vágyakoztam a
férjem után, akit már nagyon régen nem láttam. „Szálim!
Könyörgök, ne hagyj magamra! Gyere hozzám, egyetlenem,
szeretett férjem, legdrágább emberem!” – zokogtam a
fájdalomtól, és abba az illúzióba ringattam magam, hogy
szerelmes, igéző szavaimmal hazacsalogatom a férjemet.
Hívásomra azonban csak a hatalmas termek visszhangja és a
személyzet csodálkozó tekintete volt a válasz. Úgyhogy
elmerültem a gyászban, így figyeltem a dubaji herceg temetési
szertartását.
A harminchárom éves Rasíd herceg a hivatalos bejelentés
szerint szívinfarktusban halt meg, ám azonnal különböző
feltételezések kaptak szárnyra. Nyílt titok volt a herceg sokéves
kábítószer-függősége, a szteroidok túlzott használata, többszöri
tartózkodása egy európai elvonó klinikán. Az emberek
feltételezték, hogy a herceg halálának tényleges oka kábítószer-
túladagolás volt, hiszen nehéz lett volna elhinni, hogy a jó
kiállású, sportos, fiatal férfi azért halt volna meg, mert váratlanul
infarktust kapott.
Rasíd sejk az angliai Sandhurstben tanult a neves Királyi
Katonai Akadémián. Itt végeztek többek között a brit királyi
család tagjai, Vilmos és Harry herceg is. Hatalmas, kétmillió
dollárra becsült magánvagyona volt. Szenvedélyesen sportolt, és
ezen a területen számos sikert ért el. 2006-ban győzelmet
aratott a katari Ázsiai Játékokon. A sivatagban rendezett 120
kilométeres távú lóversenyen egyéni aranyérmet szerzett, majd
a csapatversenyben egy újabb aranyat, három testvére
társaságában. Több hatalmas cégnek is tulajdonosa, illetve
többségi részvényese volt, jótékonysági szervezeteket vezetett.
Az al-Maktúm család hagyományainak megfelelően fantasztikus
versenyistállója volt, lovai számos nagy versenyen
győzedelmeskedtek. Egy ideig aktív részt vállalt a közéletben is,
többek között az Egyesült Arab Emírségek olimpiai
bizottságának elnökeként. Mindene megvolt, amiről csak egy
fiatalember álmodhatott: hercegi cím, kellemes külső,
mérhetetlen gazdagság, befolyás, hatalom, lehetőség arra, hogy
minden vágyát kielégíthesse. Valami titokzatos vonzalom
azonban mégiscsak a destruktív csábító erők, a kokain,
szteroidok, alkohol, szexfüggőség és vad orgiák felé taszították.
Ez utóbbiakat testvérei társaságában élvezte London különböző
luxusszállodáiban, Kelet-Európából származó férfi és női prostik
társaságában.
Az al-Maktúm család a világ leggazdagabb uralkodócsaládjai
sorába tartozott. A közvélemény liberális, bőkezű, az Emírség
lakóiról gondoskodó családnak tartotta, ám tagjainak megvoltak
a maguk sötét titkai. És ezek néha a napvilágra kerültek.
Gondolok itt például az emberkereskedelemre, a
gyermekmunkára. Ezernyi gyermek zsokéskodott a
teveversenyeken, amelyeket a gazdag Emírségben immáron
harminc éve rendeztek. Dubaj emírje, Mohammed sejk és a
testvére, Hamdán sejk ellen 2006-ban pert indítottak az
Egyesült Államokban. Azzal vádolták őket, hogy
gyermekrablásban vettek részt, majd közvetlen hasznuk
származott a sok ezer gyermek kihasználásából. A bíróság
dokumentumokkal igazolta, hogy a milliárdosok személyesen
vettek részt az elrabolt gyermekek kiválogatásában, ők
döntötték el, ki üljön az ő tevéjükre, szemmel tartották azon
táborok felügyelőit, ahol a gyerekek tartózkodtak, személyesen
adták ki az utasításaikat, és jelentős hasznuk származott a
gyermekek munkájából. Kiderült, hogy a gyermekeket
szélsőséges módon kihasználták, és növekedést csökkentő
hormont adtak nekik. A zsokék általában négyéves gyermekek
voltak, kis testsúlyuk miatt. Egy házaspár, aki beperelte a sejket,
azt állította, hogy a fiukat kétéves korában rabolták el: a
nemzetközi emberkereskedelem áldozatává lett, majd eladták
tevezsokénak, és egy táborban dolgoztatták.
Az arab sejkekkel szemben indított keresetet azonban
elutasították, ugyanis arra a következtetésre jutották, hogy az
ügy nem tartozik az amerikai bíróság hatáskörébe. Az ügyben
fellépő védőügyvéd többször is hangsúlyozta, hogy egy évvel
korábban az UNICEF által szponzorált programnak és az
Egyesült Arab Emírségek kormányzati együttműködésének
köszönhetően több száz gyermeket repatriáltak, akik
visszatérhettek pakisztáni, szudáni, mauritániai vagy bangladesi
otthonaikba. Az Egyesült Arab Emírségek kormányának át
kellett utalnia hárommillió-hatszázezer dollárt a korábban
kihasznált gyermekek megsegítésére és kártalanítására. Börtönt
és pénzbüntetést vezettek be azok számára, akik megkísérelték
megkerülni a gyermekek zsokéként való foglalkoztatását tiltó
törvényt.
A gyermekrabszolgaság, a gyermekek zsokéként való
alkalmazása nemcsak Dubajt érintette, hanem a Perzsa-öböl
több más országát és emírségét is. A jelenséget vizsgáló
szervezetek által előterjesztett adatok és dokumentumok
megrázóak voltak. A kisfiúknak hajnali 3-kor kellett kelniük, 18
órát dolgoztak, és akik ilyen sokáig nem bírtak talpon maradni,
elektrosokkot kaptak. Azokat a gyerekeket, akik nem akartak
engedelmeskedni, vagy játszani kezdtek, megverték,
megkínozták. Az alkalmazott kínzások skálája egyszerűen
döbbenetes volt. A gyerekeket a csuklójukra erősített
fémláncoknál fogva felakasztották egy gerendára, és a felügyelők
a sivatagi hőségben fémvirgácsokkal vagy bőrostorokkal püfölték
őket. A gyerekeket tudatosan éheztették, inni sem kaptak eleget,
így minimalizálták a súlyukat, hogy a tevék minél gyorsabban
tudjanak futni. Voltak, akik nap mint nap csak három
teasüteményt és kis mennyiségű vizet kaptak. Másutt
szennyezett élelmiszert adtak a gyerekeknek, rosszabb
minőségűt, mint amit a tevék kaptak. A gyerekek a homokban
fekve aludtak, a szabad ég alatt, hogy sose tudják kialudni
magukat, és mindig fáradtak legyenek. Ha mindezek az eljárások
sem vezettek kellő testsúlyvesztéshez, fémsisakot nyomtak a
fejükbe, ami a hőségben vérzéshez és a szervezet kiszáradásához
vezetett.
A nagyon kicsi gyerekeket félelembe hajszolták, fájdalmat
okoztak nekik, ugyanis éles sikolyuk nyomán a tevék gyorsabban
futottak, és sorra nyerték a versenyeket. Az apró termetű
zsokékat hozzákötözték a tevékhez, amelyek azonban néha olyan
sebesen vágtattak, hogy a gyerekek lepotyogtak róluk, és
életüket vesztették a galoppozó állatok patái alatt. Azok, akik
túlélték a balesetet, ám komolyan megsebesültek, néhány nap
múlva meghaltak, hiszen nem részesültek megfelelő orvosi
ellátásban. Az is előfordult, hogy a gyermek gazdája végzett vele,
hiszen már nem volt munkára alkalmas.
Az apró rabszolgákat elektromos áram és mindennemű
berendezések nélküli táborokban tartották, szöges drótok
mögött, ahonnan nem volt menekvés. A kisgyerekeket vagy
elrabolták, vagy a szüleik adták el őket a szülőfalvaikban valahol
Pakisztánban, Bangladesben, Indiában vagy Srí Lankán, úgyhogy
az apróságok azt sem tudták, honnan származnak és hány
évesek. A zsokéskodáson kívül a táborban más feladatokat is el
kellett látniuk, többek között takarítottak, eltávolították a tevék
ürülékét, főztek a trénerek számára. A beszámolókból kiderült,
hogy ha valaki reggel nem akart felkelni, megpróbált a fárasztó
nap során leheveredni, elrontott valamit főzés közben, sírt a
mamája után, az azonnal súlyos büntetést kapott. A gyerekeket
bestiális módon verték, a magasba hajították őket, majd hagyták,
hogy a földre zuhanjanak, forró fémrudakkal sebezték meg őket.
A trénerek részéről megnyilvánuló erőszak, szexuális perverziók
sem tartoztak a ritkaságok sorába.
A kis zsokék még afféle körülményekről sem ábrándozhattak,
mint amilyenek között a tevék éltek. Az állatok egészségéről a
legjobb szakemberek gondoskodtak, s a legkorszerűbb eszközök
álltak rendelkezésre a luxusklinikákon, amelyeket kifejezetten az
állatok számára emeltek. A tevék futópadokon futottak és
medencékben hűsítették magukat a nagy melegben.
Táplálékukat gondosan megválogatták, megfelelő időpontban
tálalták. Emberek sokasága vette körül őket, akik gondoskodtak
róla, hogy megfelelő formában legyenek, jól nézzenek ki, és jól
érezzék magukat. Egy internetező így kommentálta a tevék
életének leírását: „Sajnálom, hogy nem vagyok teve.”
Általános volt a vélekedés, miszerint a gyerekekkel és a
tevékkel való bánásmód közt megfigyelhető óriási különbség az
árukból fakadt. Egy elrabolt gyermek nem került sokba, ha pedig
megvásárolták a szüleitől, akkor is csak 300–500 dollárba. Egy
teve ára ugyanakkor az egymillió dollárt is elérhette. Az Abu-
Dzabiban rendezett évenkénti teveszépségversenyeken sorra
dőltek az árrekordok, amelyeket a sejkek készek voltak
megfizetni a legszebb példányokért. Az egyik herceg egyszer 5,5
millió dollárt adott ki tevékre, egy nőstény tevére 2 millió 720
000 dollárt. A tevefuttatás és a teveszépségversenyek mélyen
gyökereznek az arab kultúrában, a szórakozásban, úgyhogy a
legszebb és leggyorsabb tevék tulajdonosai óriási profitot
szerezhetnek állataik győzelme esetén. A legnépszerűbb
versenyeken több ezer teve indul, a szétosztandó pénzdíj összege
eléri a 10 millió dollárt, amihez még száz luxusautó, -jacht és
számos aranyrúd is járulhat – ezeken osztoztak a különböző
kategóriák győztesei. Egy győzelem hatalmas megtiszteltetést
jelent a teve tulajdonosának, a többi tulajdonos orron csókolva
fejezi ki a tiszteletét. A tulajdonos neve pedig elhangzik a
televízióban, és a helyi sajtó is közli.
A szupergazdag olajkitermelő országok kedvelt hagyománya
mögött azonban sok tízezernyi kis rabszolga szenvedése rejlett. A
gyerekeket Afrika és Délkelet-Ázsia szegény falvaiból
csempészték, egy álló napon keresztül gyalogoltak velük a forró
sivatagban, borzasztóan nehéz körülmények között, csak és
kizárólag azért, hogy a későbbiekben a gazdáikat szórakoztassák.
A nemzetközi közvélemény nyomására az Egyesült Arab
Emírségek már 1993-ban törvényt hoztak, amely megtiltotta a
15 év alatti gyermekek zsokéként való alkalmazását, ám ezt a
törvényt nem tartották be. A nemzetközi gyermekjogi
szervezetek sokéves, kitartó nyomására volt szükség ahhoz,
hogy látni lehessen a változásokat. A XXI. század második
évtizedében pedig megjelentek az apró, távirányítású robotok,
amelyek felváltották a gyerekzsokékat. Innentől fogva a tevék
hátára könnyű kis robotokat erősítettek, amelyeket gazdáik a
versenypályával párhuzamosan futó autópályáról irányítottak
terepjáróikból. A trénerek figyelték a tevéiket, a megfelelő
utasításokat belekiabálták a kezükben lévő kis mikrofonba, és
így hajtották az állatokat. Ha fokozni akarták a sebességet, ostort
használtak, ami szintén távirányítású volt. A robotok gyorsan
elterjedtek az Egyesült Arab Emírségben, Katarban, Szaúd-
Arábiában, Bahreinben és Ománban. A kiéheztetett, embertelen
módon kihasznált gyerekeket tehát felváltották a robotok, így a
„sejkek sportja”, ahogy a tevefuttatást nevezték, némiképp
humánusabbá vált.
Minél hosszabb ideje laktam a Közel-Keleten, minél több sötét
titok nyomára bukkantam, annál erősebb lett bennem a
meggyőződés, hogy ezekről a dolgokról hangosan kell beszélni,
hogy legalább így tiszteljük azoknak az emberi lényeknek az
emlékét, akiknek sohasem volt módjuk felhívni a figyelmet
önmaguk létezésére. Mindez megéri a folyamatos
fenyegetettségtudatot és félelmet, amely minden egyes sorom
leírásához társul.

***

A nappali fehér ajtaján bátortalan kopogás hangzott fel. Éppen


tévéztem.
– Tessék!
Malati volt, az indiai szolgálólány, akit nem sokkal az
esküvőnk után választottam ki személyes szolgálatomra.
– Tessék, Malati! – fordultam felé.
– Madame! A szakács kérdezi, hányra készítse el a vacsorát.
Az indiai lány már több mint tíz éve dolgozott nálam, mégis
mindig halk, alázatos hangon fordult hozzám.
– Mit szeretne a madame, hol tálaljam a vacsorát?
Az efféle kérdések kikészítettek. Mit számít, hogy több
étkező, nappali és hálószoba között választhatok, ha a vacsorát
egyedül kell elfogyasztanom…
– Nem tudom, Malati – éreztem, hogy éget a szemem. – Majd
később megmondom.
– Rendben, madame.
– Mi hír a családodról? – kérdeztem, mivel mindig
igyekeztem túllépni a hagyományos úrnő-személyzet kapcsolat
keretein.
– Köszönöm, madame, jól vannak. De a falunkban ismét
elraboltak három kisfiút. A szülők őrjöngnek kétségbeesésükben.
Bejelentették a bűncselekményt a rendőrségen, de tudjuk, hogy
ez semmit sem segít.
– Nagyon sajnálom.
Arra gondoltam, hogy a jelek szerint a gyermekrabló bandák
nem hagytak fel a tevékenységükkel. Rengeteg mindent tettek a
megfékezésük, a gyerekek megmentése érdekében, de a
gyerekekkel folytatott rabszolga-kereskedelem a határtalan
sivatagban továbbra is létezett.
– Igen, madame. Mi legyen a vacsorával?
– Nem tudom. Majd később megmondom. Köszönöm, Malati,
elmehetsz.
– Rendben, madame.
Malati becsukta az ajtót, és én ismét megéreztem a hatalmas
nyomást, amely a mellkasomra nehezedett. Mindig így volt ez,
ha a férjem magamra hagyott. Az idő múlásával egyre
nehezebben viseltem a magányomat. Amikor évekkel korábban
Szálim először hozott ilyen helyzetbe, csak csodálkoztam,
zavarba jöttem, szégyenkeztem. Szégyelltem magam a
személyzet előtt, hogy a férjem így bánt velem. Egy sejk felesége
voltam, és egyszer csak magamra maradtam, egyetlen szó
magyarázat nélkül, mintha csak alkalmi szerető volnék.
Emlékszem, egyik európai utunkról tértünk haza, és Szálim már
a magángépén valahogy szokatlanul viselkedett.
– Habibi, mi van veled?
Próbáltam megérteni, miért hallgat. Ő azonban továbbra sem
szólt egy szót sem, csak összeszorított szájjal bámulta a laptopját.
– Szálim! Kérlek, mondd el, mi történt!
A férjem továbbra sem szólt egy szót sem, úgyhogy közelebb
húzódtam hozzá.
– Habibi… – megpróbáltam hozzábújni.
Szálim olyan hirtelen húzódott félre, hogy megijedtem.
– Szálim! – a szívem egyre gyorsabban vert.
A férjem rám sem pillantott, fogta a laptopját, és dühödten
felállt, szemmel láthatóan távozni készült a kis szalonból.
– Habibi! – ragadtam meg a vállát.
Ekkor erőszakos mozdulattal ellökött magától, és átment a
gép másik részébe, belőlem pedig kitört a sírás. Rögtön bejött
egy stewardess, és azt kérdezte, nincs-e szükségem valamire.
Próbáltam úrrá lenni a síráson, kértem egy pohár citromos vizet,
és borzasztóan szégyelltem magam, hogy a férjem így bánik
velem.
Ez volt a nehezebb helyzetek egyike, amelyekkel
szembesülnöm kellett az évek során: feketén-fehéren kiterítve a
magánéletem a teljes személyzet szeme láttára. Véleményem
szerint gyakran megesik, hogy amikor szembesülünk egy
számunkra nehéz problémával, főképp, ha úgy érezzük, hogy
sebet kaptunk, megbántottak minket, és az emberek közé kell
mennünk, akkor álarcot öltünk, amely eltakarja a
szenvedéseinket. Láthatatlan könnyeinken keresztül
mosolygunk, mintha nem szeretnénk beismerni a környezetünk
előtt, hogy sikertelenek voltunk, kisebb vagy nagyobb kudarc ért
minket. Lelki megroppanásainkat magányosan vagy a
legközelebbi barátaink körében éljük meg. Az én életem, annak
intim vonatkozásai, azonban számomra teljesen idegen emberek
szeme előtt zajlott. A hálószobát takarító vagy az ágyneműt
cserélő szolgáló könnyen kitalálhatta, hogy az éjszaka maga volt-
e a vulkanikus őrület, vagy sem. A tálalással foglalkozó
személyzet beszélgetéseink többségét hallhatta, a minket szállító
sofőrök pedig tisztában voltak vele, hol és kivel töltjük a szabad
időnket.
Miután a gép leszállt, a férjem elsőként hagyta el a gépet, és
anélkül, hogy megvárt volna, beszállt a várakozó gépkocsiba.
Egyedül jutottam el a palotába. A lépcsőn már várt a személyzet,
kiemelték a kocsiból a csomagokat, a vásárolt holmikkal teli
reklámszatyrokat, és bevitték a rezidenciára. Én is beléptem a
palotába, a széles, fehérmárvány lépcsőkön elindultam felfelé, a
hálószobánk felé. Reménykedtem, hogy Szálim már ott lesz, és
próbálja kipihenni az utazás fáradalmait. Volt egy apró kis
szertartásunk, aminek mindig szívesen hódoltunk az utazások
után: a repülőtérről való megérkezést követően nyugtató fürdőt
vettünk, majd elnyúltunk a széles ágyon, a személyzet frissítő
gyümölcsleveket, kis falatkákat és kávét hozott, mi pedig
egymással tréfálkozva felidéztük az út legkellemesebb pillanatait.
Mindig is az volt a véleményem, hogy az utazgatás, a világ
megismerése, az új tájak és építészeti emlékek felfedezése, az
ismeretlen ízekre, illatokra és színekre való rácsodálkozás
hozzájárul önmagunk jobb megismeréséhez. Szívesen osztottam
meg a férjemmel az első benyomásaimat a korábban
meglátogatott országokról, főképpen az olyan különleges
pillanatokban, közvetlenül a hazatérés után, amikor a
gondolataim egy része még a távoli országban járt, másrészt
viszont élvezhettem otthonunk kényelmét és hangulatát. Mindez
még azelőtt történt, mielőtt kezdtem a palotát zárt, rideg
erődnek látni.
Ma is emlékszem, milyen döbbenetes hatást gyakorolt rám az
óceán szépsége és ereje, amikor először jutottam el trópusi
szigetekre. Miután Szálim megkérte a kezemet, számomra
minden tengeri partszakasz az öröm enklávéja, kellemes
benyomások ígérete volt. Sétálgattunk Szálimmal a mélykék
óceán partjának aranyló, selymes homokjában, a távolban
sötétzöld, pávatollat idéző levelű pálmák hajlottak a vízbe, én
pedig lenyűgözve hallgattam a távoli, hatalmas hullámok zúgását.
Később, amikor hazatértünk, és beleburkolództam a simogató
selyem ágyneműbe, elrejtőztem a kisebb-nagyobb hímzett
párnák között, s még mindig magamban éreztem az óceán
felmérhetetlen erejű, méltóságteljes hullámait.
– Szálim! A zúgás… egy óriás ritmikus légzésére emlékeztet…
annyira megnyugtat, ugyanakkor körülölel megfékezhetetlen
erejével… egyszerűen fantasztikus, csodálatos… És azok a színek,
melyek a napszak függvényében változtak… A kék
elképzelhetetlen árnyalatai… és a többi szín… a türkizkék, zafír,
ultramarin, kékeszöld, mélykék, lapis lazuli… A lenyugvó nap
villódzó vöröses árnyalatú sugarai… A természet végtelen
szépsége… – keresnem kellett a szavakat, amelyek kifejezhették
volna a mindenható elem iránti lelkesedésemet. – Másrészt
viszont… – hajtottam a fejemet a férjem vállára – látnom kell,
hogy az óceánnak hihetetlen megsemmisítő ereje van. Ha csak a
legutóbbi, katasztrofális cunamira gondolok! Majdnem
háromszázezer ember vesztette az életét. Emberek milliói
maradtak tető nélkül, odalett minden vagyonuk. A látszólag
nyugodt óceán egyszer csak váratlanul lecsapott, és őrjöngő
hullámokkal tört a szárazföldre, megsemmisítve mindent, ami
csak az útjába került.
– Ne gondolj most erre! – vont magához Szálim. – Inkább
idézd fel magadban a rendkívüli estéket, melyeket a lágyan
ringatózó óceán partján töltöttünk.
– Igen, az tényleg nagyon szép volt – ismertem be, és még
közelebb húzódtam a férjemhez. – Emlékszel, milyen jókat
vacsoráztunk abban a légkondis tengerparti étteremben? A
tenger gyümölcseit előttünk válogatták ki az akváriumból… A
tökéletesen elkészített homár puha húsa… A gyertyák
csillogása… A csobogó hullámok felett világító hold… Szálim! –
hálás csókot nyomtam a férjem arcára. – Olyan boldog vagyok
veled!
– Isabelle! A te boldogságod… – Szálim nem is próbálta
leplezni meghatottságát. – Az a legfontosabb a számomra…
mérhetetlenül értékes… – forró ajka a nyakamon,
dekoltázsomon, a mellemen vándorolt.
Lehunytam a szememet, és átengedtem magamat a
csókjainak, kifinomult kényeztetésének. Később pedig úgy
zuhantam a karja közé, mintha csak a legmélyebb óceán
hullámaiba vetettem volna magamat.

***

Azon a bizonyos estén, amikor a férjem olyan durván bánt velem


a gépen, és egyedül kellett visszatérnem a palotába, biztosra
vettem, hogy amikor a szokásoknak megfelelően a hitvesi
ágyunkban találjuk magunkat, akkor mindennemű civódás
hamarosan feledésbe merül. Nem számítottam rá, hogy Szálimot
nemcsak az ágyban nem találom, hanem az egész házban is hiába
keresem.
– Malati! Kérdezd meg az embereket, hogy baba{4}
megérkezett-e a palotába – fordultam személyes
szolgálólányomhoz, legyőzvén egyre kínosabb zavaromat.
Kényelmetlenül éreztem magam, hogy a személyzetnél kell
tudakolódznom, hol lehet a férjem.
– Rendben, madame – felelte Malati, és elhagyta a hálószobát.
Próbáltam hívni Szálimot, de egyetlen telefonját sem vette fel.
Elkeseredtem, a gyomrom összeszorult. Megkíséreltem
visszatartani a könnyeimet, végiggondoltam portugáliai
tartózkodásomat, hogy rájöjjek, mi lehetett az, ami ennyire
felidegesítette a férjemet. De semmire sem jutottam, úgy
gondoltam, hogy most is pontosan úgy töltöttük az időt, mint
máskor. Érdekes helyekre látogattunk el, drága éttermekben
ettünk, bár néha egy-egy kiskocsmába is betértünk, ahol
megkóstoltuk a helyi fogásokat, sétáltunk, vásárolgattunk…
Meglátásom szerint nem történt semmi olyasmi, ami indokolta
volna Salin velem szemben tanúsított arroganciáját.
Hosszan fürödtem, közben bánatosan vártam, hogy
meghalljam férjem jellegzetes lépéseit. Végül lefeküdtem a
hálószobánkban.
Pár pillanat múlva kopogtatást hallottam.
– Tessék!
Malati tálcányi finomsággal állított be, a tálcát letette a
kisasztalra.
– Parancsoljon, madame!
– Beszéltél a személyzettel? Tudják, hol van baba? –
érdeklődtem.
– Igen, beszéltem, de senki sem tud semmit. Egyetlen szolga
sem látta még ma.
– Tehát nem jött haza a repülőtérről? – Az egész helyzet
egyre kellemetlenebbé vált a számomra.
– Nem, madame.
– Köszönöm, Malati! – hunyorognom kellett, hogy el ne sírjam
magamat.
Malati az ajtó felé indult.
– Várj, Malati! Vidd ki a tálcát! Nem eszem. Csak a vizet
hagyd itt!
– Rendben, madame! – ezzel Malati mindent kivitt, csak a
vizeskancsót és a poharat hagyta az asztalon.
Az oldalamra fordultam, és a kezemet a párnára tettem.
– Szálim! – már nem is próbáltam visszatartani a könnyeimet.
– Miért csinálod ezt velem? Hiszen tudod, mennyire szeretlek –
súgtam bele a sötétbe, miközben a kezemet tehetetlenségemben
összeszorítottam.
Hajnalig nem tudtam elaludni, vártam, hátha megérkezik a
férjem. Bíztam benne, hogy előbb-utóbb megnyugszik, felbukkan
a palotában, és én végre megtudom, mi dúlta fel ennyire.
Folyamatosan hívtam, először még kicsengett a hívás, de aztán
kikapcsolta a készülékeit. Hajnalban felkeltem, és a sírástól
bedagadt szemmel járkáltam fel-alá, ablaktól ablakig. Ekkor
éreztem meg először, hogy hatalmas palotánk milyen nyomaszó
tud lenni.
Három nap múlva megpillantottam a férjem Mercedesét.
– Szálim! – rohantam le őrültként a lépcsőn, kinyitottam az
ajtót, és kirobogtam a palotából.
– Mi történt? Hol voltál? – nehezen fogtam vissza magamat,
hogy ne ugorjak a nyakába, ugyanis tudtam, hogy a férjem nem
szereti, ha a személyzet szeme láttára kényeztetem.
Szálim egy szót sem szólt, még csak rám sem nézett. Az arcán
borzalmas feszültség tükröződött, néha-néha megremegett rajta
egy izom. Az volt a benyomásom, hogy valamiféle belső
küzdelmet folytat, mintha nem lett volna biztos abban, hogy haza
kell jönnie. Amikor azonban rálépett a külső, márvány lépcsősor
első fokára, magabiztosan elindult felfelé, sebesen áthaladt a
hatalmas hallon, majd a hálószobánk felé tartott. Én a nyomában.
Ismét roppant kellemetlenül éreztem magam, annak ellenére,
hogy a személyzet utasításban kapta, hogy legyen diszkrét és
visszafogott, de mégiscsak ott voltak mindenütt, végezték a
dolgukat, és egyben zavarták a magánéletemet.
– Kedvesem! Drágaságom! Miért hagytál magamra? – A
hálószobában azon nyomban a férjem karjába vetettem
magamat.
Szálim először ösztönösen magához ölelt, így adva jelét a
vágyakozásának.
– Drágaságom! – felindultságtól könnyes arcomat széles
mellkasához szorítottam, ő azonban váratlanul eltolt magától.
– Szálim! – egyszerűen nem értettem a férjem viselkedését.
– Isabelle! – váltott hangot Szálim. – Nem viselkedhetsz így.
– Hogyan? – kérdeztem csodálkozva.
– Nem megfelelően – felelte gorombán Szálim.
– Mire gondolsz?
– Te nem tudod?
– Nem.
– Emlékezz vissza, hogy viselkedtél Portugáliában! – kiáltott
rám.
– Portugáliában?
– Igen, ott! Egyszerűen elfogadhatatlan volt a viselkedésed.
Hallgattam. Meglepett a férjem támadása.
– Portugáliában végig veled voltam, vagy egyedül a szállodai
szobában, tehát semmi rosszat nem tehettem – feleltem
pillanatnyi hallgatást követően.
Szálim arca megfeszült, láttam rajta, mennyire nehezére esik
a beszélgetés.
– És a sofőr? – szűrte a fogai között.
– Miféle sofőr? – Semmit sem értettem az egészből.
– Hát az, aki kivitt minket a repülőtérre! – emelte fel ismét a
hangját.
– Kivitt minket, és ennyi.
– Beszélgettél vele! – csattant fel Szálim vádlón.
– Én? Én nem beszélgettem vele.
– Ne hazudj!
– Nem hazudok.
– Hazudsz! Ki dicsérgette előtte Lisszabont?
– Szálim! Ne túlozz! Egyszerű udvariassági társalgás volt!
Megkérdezte, hogy tetszett a városa, én pedig válaszoltam! – Én
is emelt hangra váltottam, mivel a férjem vádja abszurdnak tűnt.
– Ne beszélj velem ilyen hangon! – vetette oda mérgesen
Szálim.
– Szálim!
– Hallgass, asszony! – férjem felháborodása nem ismert
határokat.
Rémülten megdermedtem, ugyanis még sosem láttam a
férjemet ilyen dühösnek. Szálim fel-alá járkált a hálószobában,
időnként haragos pillantást vetett rám. Pár perc múlva megállt
előttem, szigorú tekintetét a szemembe mélyesztette.
– Isabelle, a te hangod… – Szálim nyakán kidagadtak az erek
– …a te hangod annyira asszonyos… annyira érzéki… annyira
provokáló, hogy… – itt nagyot nyelt –, …hogy amikor
megszólalsz, az maga a csábítás, nagyon is az… – ismételte
önmagát. – Ezért… – nézett rám szigorúan –, ezért neked nem
szabad férfiakkal szóba állnod.
Döbbenten hallgattam Szálim fejtegetését, mivel az volt a
benyomásom, hogy az esküvőnk óta alig volt módom szót váltani
a másik nemhez tartozóval, tehát meglehetősen
megalapozatlannak tűnt a vád. Azt, hogy néhanapján utasítást
adtam a sofőrnek, a kertésznek, a palotában dolgozó, fizikai
munkát végző alkalmazottaknak, nem nevezném beszélgetésnek,
ugyanígy az éttermi rendelést vagy a piaci vásárlást sem.
– Szálim! De hát én… – El akartam mondani, hogy mit
gondolok, de a férjem nem hagyta.
– Egy szót se többet! Engedelmeskedned kell! Azt kell tenned,
amit mondok. Megértetted?
– Igen – feleltem gépiesen, mivel szerettem volna, ha a
felesleges vita minél hamarabb véget ér.
– Jól van, Isabelle, nagyon helyes – nyugtázta Szálim, majd
elhagyta a hálószobát.
Ismét egyedül maradtam. Egyrészt örültem, hogy a férjem
hazajött, mivel borzasztóan frusztrált, amikor képtelen voltam
kapcsolatot teremteni vele. Másrészt nehéz volt megértenem,
hogyan lehet ilyen durva velem csak azért, mert pár udvarias
szót váltottam a sofőrrel, mégpedig az ő jelenlétében.
Borzasztóan sajnáltam a történteket. Később sajnos
meggyőződhettem róla, hogy nem ez a legrosszabb dolog, ami a
férjem részéről ér. Az elkövetkezendő évek során többször is
szembesülnöm kellett számomra meglepő és borzalmasan
fájdalmas helyzetekkel.
***

A Rasíd sejk halálát követő gyász még jobban elszomorított, és


én egyre rosszabbul viseltem a csapásokat. Néztem a tévé
beszámolóját a hatalmas, az iszlám építészet klasszikus szabályai
szerint épített mecsetben zajló gyászszertartásról. Láttam a
jellegzetes kupolát, a két minaretet, a nagy belső udvart, az
oszlopokat, árkádokat és boltíveket, a csodálatos márvány
járólapot, a lenyűgöző belső dekorációt, a geometrikus mintákkal
és csillagokkal díszített mennyezetet. Számos sejk érkezett a
temetésre, ők mindnyájan részvétüket nyilvánították a gyászoló
apának, Dubaj urának. A férfiak sorban odaléptek az emírhez,
két oldalról csókot nyomtak az arcára, orrára, homlokára vagy a
jobb vállára, ezzel fejezték ki, hogy egyek vele a gyászban. Mások
is kifejezték gyászukat: a különböző emírségek, államok
képviselői, az ország elitje. A holttest rendkívül szerény
ravatalon pihent, a koporsót az Egyesült Arab Emírségek piros,
zöld, fehér és fekete színű zászlaja takarta. A koporsót a halottas
kocsiból az elhunyt testvérei emelték ki, és vitték el a mecsetig.
A mecsetben nem voltak jelen nők, ugyanis az iszlám tiltja
számukra a temetésen való részvételt.
A sorban álló, fehér disdását és gutrát viselő férfiak, agallal a
fejükön elmondták a dzsamát és a dzsamazát.{5} A ravatal a
mecset világoskék szőnyeggel borított padlózatán állt.
Lenyűgözött a temetési szertartás egyszerűsége. Imádkoztak,
láttam a szertartás résztvevőinek komoly arcát. A halotthoz
legközelebb álló személy a testvére, Hamdán sejk volt, ő vöröslő
szemeit törölgette. Az apa, a dubaji emír próbálta elfojtani az
érzéseit, a szenvedését mégsem sikerült teljesen elrejtenie.
Körülötte más gyászolók álltak. A világ leggazdagabb emberei,
ám a gazdagságuknak a halál jelenlétében semmiféle jelentősége
nem volt.
Miután az imák véget értek, a halotthoz közel állók felemelték
a holttestet, betették a halottszállító kocsiba, majd a temetési
menet elindult a temetőbe. Ott a legközelebbi családtagok
behelyezték a halotti lepelbe burkolt holttestet a sírba, és saját
kezükkel elkezdték szórni rá a sárga homokot. A sejkek
egyszerű, hagyományos szertartás keretében földelték el a
hozzátartozójukat. Arcuk verejtékezett, gyászuk leplezetlen volt,
ez különösen Rasíd sejk testvéreinek arcán látszott.
Három nappal a temetést követően Hamdán sejk egy verset
tett fel a Twitterre. A testvér szó – ezt a címet viselte a vers,
amely a szeretett testvér halálával kapcsolatos személyes
érzéseiről szólt. Keserű sorokban számolt be mérhetetlen
fájdalmáról, a hihetetlen veszteségről. Hamdán sejk még arra is
készen állt volna, hogy földi idejét megossza szeretett
testvérével, ha az képes lenne visszatérni a földre. Amennyiben
ez bekövetkezne, a sejk mindenképpen elmondaná neki, milyen
sokat jelentett neki és a többieknek. Lírai versszakokban vázolta
fel mindennapos harcát, ami gyászának idegenek előtti
leplezésére irányult, és az erőfeszítéseit, amelyek révén szerette
volna kővé változtatni a szívét. Amikor azonban egyedül maradt,
szívének minden egyes sejtjét fájdalom járta át, és bár igyekezett
megőrizni a büszkeségét, a lelke szenvedett.
Belegondoltam, hogy mi mindnyájan a mindennapjaink során
rejtegetjük igazi érzéseinket, és akkor engedhetjük meg
magunknak, hogy szabadjára engedjük tényleges érzéseinket,
igazi énünket, amikor magunkra maradunk. Hányszor tettük
már fel magunknak a kérdést: „Miért éppen velem történt
mindez?” Úgy vélem, a saját életét mindenki magában éli meg.
Hamdán sejk versében leginkább az a rész fogott meg, ahol a
férfi összeveti a baráti kapcsolatokat a testvéri kapcsolatokkal,
amelyek véleménye szerint össze sem hasonlíthatók. A sejk
nagyra tartotta a barátságot, ám az volt a véleménye, hogy a
harag pillanatában lelepleződhet a barátok gonosz énje, és akár
fel is áldozhatnak minket. Ilyenkor a másik nem mérlegeli,
mennyi mindent köszönhet nekünk, mennyi sok jót tettünk vele.
A testvér viszont sohasem árul el minket, mivel a testvéri
kapcsolatot a születés pillanatától átjárja a szeretet. Nincs szebb
szó a testvérnél, amennyiben azt szívből fakadóan ejtjük ki.
Nagyon megindítottak ezek a szavak. Tudatosították bennem,
hogy a pénzüket szerteszét szóró arab hercegek pontosan
tisztában vannak vele, hogy a kapcsolataik jelentős részét,
beleértve a közeli kapcsolataikat is, egyszerűen pénzen
vásárolják. És ezek a kapcsolatok nagyon törékenyek tudnak
lenni, még akkor is, ha a barátok a sejklét minden előjogát
élvezik. Emlékszem, mennyire elkeseredett a férjem, amikor
megtudta, hogy az egyik közeli munkatársa, akivel rengeteget
utazott, és aki tekintélyes vagyonra tett szert a cégében, egyszer
csak felmondott, azzal az indokkal, hogy az édesanyja, aki a férfi
szülőhazájában élt, halálos beteg lett. A férjem szívére vette a
dolgot, jelentős végkielégítést adott a férfinak, de aztán később
kiderült, hogy az édesanya betegsége nem is volt igaz, viszont
lehetővé tette, hogy a ravasz férfi elhagyja a céget, sőt hatalmas
összegért kiárusítsa annak üzleti titkait. Onnantól fogva Szálim
még bizalmatlanabb lett mind a munkatársaival, mind a
személyzettel kapcsolatban, bár a személyzet egy része sok éve
nálunk dolgozott, és sosem okozott csalódást. A férjem
megparancsolta, hogy nap mint nap járjam végig a palota összes
szobáját, és ellenőrizzem, nem tűnt-e el valami, továbbá
fokozottan tartsam szemmel a személyzetet. A bizalmatlanság a
gazdagok átka. És az én életemé is.
***

A pazarló sejkek vagyonokat költenek különböző extravagáns


szeszélyeikre, hogy érezzék önmaguk kivételes voltát és
határtalan hatalmát. A sejkek egymással versengenek a minél
drágább kocsik, repülőgépek, jachtok, órák, ékszerek,
rezidenciák és más luxusingóságok beszerzésében. A világ
legnagyobb magánjachtja több mint 600 millió dollárt ér, a
hossza 180 méter, a neve Azzam (’Elszántság’). A tulajdonosa
Bin Zájid al-Nahajan kalifa, Abu-Dzabi emírje és az Egyesült
Arab Emírségek elnöke. Dubaj emírje, Mohammed bin Rasíd al-
Maktúm sejk tulajdonában van a világ harmadik legnagyobb
jachtja, amely 350 millió dollárba került és 162 méter hosszú. A
sorban következő jacht tulajdonosa Kábusz bin Szaid, Omán
szultánja, az ő 150 méter hosszú jachtjának ára 300 millió dollár
volt. Több katari és szaúd-arábiai sejk is rendelkezik 100
méternél hosszabb jachtokkal. A többszintes jachtok fedélzetén
luxuslakosztályok, nyitott és fedett medencék, jakuzzik,
fitnesztermek, spák, fallabdatermek, mozik, diszkók, szalonok és
koncerttermek találhatók. A koncerttermekben akár 50 fős
zenekar is elfér. De van a jachtokon könyvtár, bizniszközpont,
kórház, garázs, helikopter-leszállóhely, tengeralattjáró, sőt
némelyiken még rakétakilövő állomás is. Mindez azért, mert
mindenki győzedelmeskedni szeretne a hiúság végtelen
versenyében. Jelenleg épül a soron következő szuperjacht, amely
még a kirándulóhajóknál is nagyobb lesz, az ára szédítő: több
mint egymilliárd dollár. A befejezését 2018-ra tervezik. 220
méter hosszú lesz, 7 fedélzettel, amely szintén rekordot jelent. A
tulajdonos kétszintes apartmanjának területe 275 négyzetméter,
fantasztikus kilátással, magánhelikopter leszállására alkalmas
területtel. A minden luxussal felszerelt jacht gigantikus méretei
ellenére mindössze 36 utast és 70 főnyi személyzetet lesz képes
fogadni. Úgy tervezik, hogy az úszó palota éves fenntartási
költsége elérheti a 30 millió dollárt. Nem tudjuk, ki a
megrendelője ennek az árban, méretben, luxusban
felülmúlhatatlan járműnek, ám nagyon valószínű, hogy
valamelyik arab sejk. A pletykák szerint a megrendelő milliárdos
annak a reményének adott hangot, hogy amikor az új jachtot
vízre bocsátják, sem méretben, sem luxusban nem fogják sokáig
megelőzni. Amennyiben erre egyáltalán sor kerül.
A sejkek nemcsak a luxusjachtok terén szeretnek
versenyezni, hanem ugyanígy a kivételes, egyedi megrendelésre
készülő autókban is. Nem érik be a legdrágább márkák limitált
szériáival, például a Mercedes-Benzzel, Range Roverrel, Aston
Martinnal, Lamborghinivel, Bugattival, Porschéval, Rolls-Royce-
szal, Ferrarival vagy Bentley-vel, fennhéjázásuk többre vágyott.
Akadnak sejkek, akik színarannyal vonatják be a kocsijukat,
esetleg fehérarany kivitelezést rendelnek, vagy
porcelánbevonatot. Az egyik szaúdi hercegnek több mint 300
kocsija van, köztük egy 48 millió dollárt érő Mercedes-Benz SL
600-as, aminek a karosszériája gyémántokkal van kirakva.
Gyémántos a logó, a kallantyúk, a felnik, sőt még a kipufogó is.
Ugyanennek a sejknek a tulajdonában van egy gyémántokkal
kirakott Ducati motor is, amely körülbelül 5 millió dollárba
került.
Hamád ibn Hamdán al-Nahajan sejk az Abu-Dzabi
emírségben uralkodó család tagja, övé a világ egyik legnagyobb
gépkocsi-kollekciója. „Szivárvány sejk”-nek becézik, mégpedig
azért, mert 1983-ban rendelt hét Mercedes S-Class kocsit, és
azokat a kívánságának megfelelően a szivárvány hét színére
festették. A sejk mindennap más és más színű kocsival jár,
amelynek a színét az adott naphoz kapcsolja. Könnyedén szórja a
pénzt, szereti a gyorsan befolyó összegeket, amelyeket gyorsan
ki is ad. A Mercedesek mellett van egy hatalmas járgánya is, ezt
akkor használja, ha a sivatagban barangol. A jármű a Dodge
típusú amerikai teherautó pontos másolata, csakhogy
nyolcszorosa az eredetinek. Belül rózsaszín lépcsők tagolják, van
benne négy klímatizált hálószoba, nappali, fürdőszoba és konyha
is. A jármű tetején gyönyörködni lehet a sivatag látványában.
Szükség esetén egy helikopter is le tud szállni rajta. A sejk másik
különös járműve a földgolyót másolja egy a millióhoz arányban. A
hatalmas világoskék gömbön szerepel az összes földrész, a gömb
belsejében pedig kilenc hálószoba és kilenc fürdőszoba van. A
sejk négyszáz darabból álló kocsigyűjteményében szintén számos
muzeális értékű jármű szerepel, többek között egy Rolls-Royce
Phantom 6, ezt használta II. Erzsébet Dubajban tett látogatása
során.
A sejkek folyamatosan keresik, hogyan költhetnék el minél
eredetibb módon a rendelkezésükre álló hatalmas pénzösszeget.
Ám amikor valaki mindent megengedhet magának, az újabb és
újabb, akár milliós kütyü beszerzése nyomán érzett pillanatnyi
elégedettség is gyorsan elmúlik. És akkor megjelenik az unalom,
amit egyre fantáziadúsabb szórakozási ötletekkel próbálnak
megtörni. Ezek egyre gyakrabban torkollanak extremitásba, és
nemritkán életveszélyesek. A gazdag emberek imádják a gyors
kocsikkal való villogást, a kockázat növeli az adrenalinszintet, és
izgató élményt kínál.
Az egyik sejk beismerte, hogy számára a kocsija
sebességhatárainak feszegetése az egyetlen olyan cselekvés,
amely izgalomba hozza. Megesik az is, hogy egy sejk nem éri be a
kocsi gyári végsebességével, így aztán olyan mérnököket
alkalmaz, akik képesek létrehozni a legkülönbözőbb hibrideket,
feltunningolt járgányokat, melyek nagyobb és nagyobb
sebességre képesek.
Nemrég újabb hobbi vált divatossá a Perzsa-öböl elit
köreiben, elsősorban az Egyesült Arab Emírségek országaiban, és
lett a magas társadalmi státus szimbólumává: a vadállatok házi
kedvencként való tartása. A közvélemény úgy tartja, ha valaki
megengedheti magának, hogy drága vadállatot vásároljon, az
egyszerűen mindent megengedhet magának. A ragadozók
közelségét a hihetetlen bátorság kifejeződésének tartják, amely
tulajdonosának magas presztízsével párosul. Esetenként ez
valóban egyet jelent a halállal való játszadozással, hiszen a fiatal
sejkek gyakran tesznek fel vérfagyasztó képeket a közösségi
oldalakra vagy a YouTube-ra. A képeken látszik, ahogy bedugják
a tenyerüket, karjukat, esetenként a fejüket az oroszlán szélesre
tátott szájába, és az állat hosszú, éles fogai hozzá is érnek az
ember bőréhez. Elég egyetlen másodperc ahhoz, hogy a
rettenthetetlenséggel való parádézás tragikus véget érjen. A
bravúros mutatványok azonban alkalmasak arra, hogy kiváltsák
mások csodálatát, s így hangos kiáltások közepette méltatják
férfiasságukat. Minél közelebbi, minél veszélyesebb az ember és
állat közötti kapcsolat, annál nagyobb az értéke, tehát a sejkek
meglovagolják az oroszlánokat, provokálják a veszélyes
ragadozókat, hogy azok a nyomukba eredjenek, esetleg rájuk is
vessék magukat; esetleg odafekszenek az állat mancsai és nyitott
pofája közé. Minél nagyobb bravúrt kíván a helyzet, annál
nagyobb elismerés jut, a vadállat kiszámíthatatlan reakciója
miatt, az életét kockára tevő személynek.
Az arab elit az oroszlánokat, tigriseket, jaguárokat,
párducokat, gepárdokat és pumákat szó szerint házi
kedvencekként kezeli – a vadállatok szabadon kószálnak a
palotákban, a luxusautókban ülnek, a motorcsónakokban,
jachtokon. A kistigrisek a gyerekszobákban játszadoznak, együtt
a csecsemőkkel, együtt csúszdáznak a nagyobb gyerekekkel a
csodálatosan ápolt, öntözött kertekben. A nagyobb példányok az
exkluzív szalonok kanapéin és puha szőnyegein heverésznek,
eljátszadoznak a biliárdgolyókkal, s a legdrágább kocsik,
Mercedesek, Porschék, Ferrarik, Rolls-Royce-ok vagy
Lamborghinik karosszériáin ugrálnak. A terepjáró anyósülésén
kuporgó, esetleg kikukucskáló, a mancsát kinyújtó oroszlán vagy
jaguár látványa egyáltalán nem számít különlegesnek a dubaji
utcákon. A tulajdonosok szívesen viszik kedvenceiket kis városi
csavargásra, baráti látogatásra vagy motorcsónakozásra
szupergyors hajóikkal a Perzsa-öbölben.
Kiemelt értéket jelentenek a ritka fehér oroszlánok, amelyek
egy példánya akár 50 000 dollárba is kerülhet. Az egyik
hercegnő Baby nevű fehér oroszlánjának pompás negyedik
születésnapot rendezett. Az állat kifutóját hatalmas „Happy
Birthday” feliratok, továbbá óriási kosarakban elhelyezett színes,
művészi virágkompozíciók díszítették. A kerítéshez különböző
formájú, színes lufikat erősítettek „Happy Birthday Baby”
felirattal, a ragadozó kis medencéjét színes, dekoratív kövekkel
díszítették. A fehér oroszlán pompásan szórakozott a levegőben
táncoló lufikkal, az orrával bökdöste azokat, majd rájuk csapott a
mancsával, vagy beléjük mélyesztette a fogát. Az eldurranó lufik
nagyon tetszettek neki, úgyhogy vidáman rohangált egyik
kötegtől a másikig, hatalmas energiát fektetve a lufik
kipukkasztásába. Az intenzív játékot követően a hercegnő
számos alkalmi felvételt készíttetett magáról gazdagon
berendezett palotája belsejében: kedvence társaságában pózolt a
csillogó márvány lépcsősorokon, a drága szőnyegeken, a
gazdagon faragott, atlaszkárpitozású fotelek, a gyémántokkal
bőségesen kirakott fehér bútorok előtt.
A fiatal sejkek szívesen kényeztetik házi kedvenceiket,
gyakran fürdetik személyesen, etetik finomságokkal őket. A
ragadozók mellett népszerűek a majmok is. A tulajdonosok a
karjukra emelve hordozzák őket, a majmocskák be vannak
pelenkázva és elegáns ruhákat viselnek, cumis üvegből tejjel
etetik őket, teasüteményt adnak nekik, a társasági eseményeken
vagy tévézés közben maguk mellé ültetik őket a puha kanapéra.
Néhány évvel ezelőtt Paris Hilton Los Angelesből Dubajba
érkezett, hogy az éjszakai Cavalli Club konzolja mögött virítson.
Később számos állatos fényképet tett fel magáról a különböző
közösségi oldalakon, és az egyik alá az alábbi sorokat írta: „A
barátnőm csodálatos otthonában töltöm az időt, egzotikus állatok
társaságában. Maga a mennyország. Ez a kis Dior bébi.” A képen
az elégedett Paris látszott, karjaiban pink színű pizsamába
öltöztetett kis majommal. Egy másik képen Paris széles
mosollyal etetett a cumisüvegből egy kis fehér oroszlánt, de
gazellákkal és zebrákkal is pózolt. Készült kép egy kis gepárdról
is, elegáns kanapén ülve. Látszott, hogy a kanapén a
legismertebb divatházak párnái hevernek. A sajtó nem tudta
nem észrevenni a celeb rajongását a házi kedvencekként tartott
vadállatok iránt, és megállapította, hogy Parisra is hatott a híres
szlogen: „Ilyesmit csak Dubajban látsz!” Paris az egyik
leggazdagabb amerikai férfi lánya volt, hírhedt a különcségéről és
számos botrányáról. Többször is járt az Emírségekben, táskáit,
parfümjeit és más luxustermékeit mutatta be, eközben
népszerűsítette a Perzsa-öböl partján fekvő Dubajt, „új Hawaii”-
nak nevezve azt.
Ha valakinek korlátlan a vagyona, folyamatosan keresi az
újabb és újabb izgalmas élményeket, a rendkívüli, a tiltott, sőt
gyakran életveszélyes élményeket. Olykor már a szuperautók
versenye s az oroszlánnal való játszadozás sem elég. Néhány
évvel ezelőtt mindenki egy szaúdi hercegről beszélt, aki
Valentin-nap éjszakáján megölte a szolgáját – a gyilkosságnak
egyértelműen szexuális háttere volt. A harminchat éves herceget
mindenki homoszexuálisnak tartotta. Az egyik legbefolyásosabb
szaúdi királyi dinasztia tagja volt, Szaúd-Arábia királya
testvérének az unokája, és az eset idején egy ötcsillagos londoni
szállodában tartózkodott, megosztva az ágyát szudáni
szolgájával, a harminckét éves Bandarral. A herceg
megünnepelte a Valentin-napot a szeretőjével, rengeteg pezsgőt
és Sex on the Beach koktélt döntöttek magukba. Másnap
kiderült, hogy a szolga meghalt, és a testén található számos
súlyos seb igazolta, hogy rendkívül brutális módon végeztek vele.
Bandar arcán harapásnyomok látszottak, a fején súlyos ütések
okozta rémisztő sebek, a szája bedagadt, a fogai kitörtek, fülei
rettenetes módon eltorzultak. A boncolás az agy és a hasüreg
súlyos sérülését mutatta ki. A nyakán található nyomok
fojtogatási kísérletre utaltak. Minden arra mutatott, hogy a
luxuslakosztályban borzalmas, őrjöngéssel teli, szadista szexuális
aktusra került sor, amely a szerető halálában teljesedett ki.
A tárgyaláson a portás elmondta, hogy a herceg rabszolgaként
kezelte a szolgáját. A bíróságon bizonyítást nyert, hogy a
gyilkosság egy hosszú távú, Bandarra nézve rendkívül megalázó,
a munkaadó–alkalmazott viszony kereteit messze túllépő
kapcsolatra tett pontot. Rendelkezésre állt egy felvétel, amely a
szálloda liftjében készült, és amelyen világosan látszik, ahogy a
herceg kegyetlenül öklözi a férfi fejét, miközben bestiálisan
rugdossa. Bardar nem is próbált védekezni. A sejk általában
hónapokon keresztül utazgatott világszerte a szolgája
kíséretében, élvezettel vásárolgatott a legdrágább boltokban,
luxuséttermekben evett, éjszakai klubokban szórakozott, és
eközben Bandart fizikailag, érzelmileg és szexuálisan is
kihasználta. Bandar testén világosan látszottak a korábbi ütések
nyomai, tehát egyértelmű volt, hogy a bántalmazás nem tegnap
kezdődött. Az áldozat szeme karikás volt, bedagadt, a gyilkosság
szexuális hátterére pedig a herceg fehérneműjén talált
vérnyomok utaltak.
Miután a hosszú távú, kegyetlen bánásmódra utaló részletek
nyilvánosságra kerültek, felmerült a gyanú, miszerint a
multimilliomos sejk törvényen kívül állt. A tanúk, akik korábban
ismerték Bandart, így vallottak: „Tekintetében rémület ült,
sarokba szorított, szerencsétlen lénynek tűnt, rossz állapotban
volt, fáradtnak látszott.” Bandar egy rabszolgához hasonlóan
teljes mértékben alá volt rendelve a hercegnek, mindenben
engedelmeskedett neki, és azon a tragikus éjszakán sem
tanúsított semmiféle ellenállást, erőtlenül és szenvedéstől eltelve
hagyta, hogy perverz módon halálra kínozzák. A tragikus tények
tükrében hihetetlennek, sőt még inkább aggasztónak tűnik, hogy
akadtak, akik a sejket udvarias, jól nevelt, vonzó és bőkezű
arisztokratának látták, aki könnyű kézzel osztogatta az
ötvenfontos borravalókat. Néha eltöprengek azon, hogy tényleg
mindnyájunkban ott szunnyad-e egy vadállat, amelyet ha valaki
előcsalogat belsőnk legrejtettebb, nehezen hozzáférhető zugából,
azonnal átveszi felettünk az uralmat, és vad, kiszámíthatatlan
szörnyeteget teremt belőlünk. Megesik, hogy a férjemből…
Végül a londoni bíróság bűnösnek nyilvánította a herceget
halált okozó testi sértésben, emberölésben, és húsz év börtönre
ítélte. Két év elteltével a Nagy-Britannia és a Szaúd-arábiai
Királyság között aláírt fogolycsere-egyezmény alapján a herceg
visszatért szülőföldjére.
Az arab sejkek a vad autóversenyekre, a perverz bulikra
Londonban, Párizsban, Monacóban, Cannes-ban és mostanság
Beverly Hillsben kerítenek sort. A bulikra különböző
ügynökségek segítségével hívnak lányokat, tengernyi alkohol
fogy, és a kábítószer sem ritkaság. Még az USA talán
legexkluzívabb városának lakóira is nagy hatást gyakorolnak a
drága, kis sorozatokban legyártott járművek. Egy évvel
korábban a járókelők figyelmét egy másfél millió dolláros Ferrari
LaFerrari kötötte le, amelyből mindössze négyszáz darab
készült. Amióta piacra dobták, az ára a duplájára nőtt. A katari
herceg tulajdonában lévő sárga járgány hatalmas zajjal repesztett
Beverly Hills általában csendes, keskeny utcáin. Egy fehér
Porsche 911 GT3-assal üldözték egymást, és nem érdekelték
őket sem az útjelző táblák, sem a jelzőlámpák, sem a járókelők. A
Ferrari LaFerrari olyan gyorsan haladt, hogy amikor végül
megállt a sejk által havi negyvenötezer dollárért bérelt villa előtt,
a túlmelegedett motor csak úgy füstölgött. Egy riporter
lefilmezte az egész jelenetet, majd két nappal később megjelent a
ház környékén, amely előtt a Ferrari leparkolt, és megkérdezte
az ott álló férfit, nem gondol-e az emberi életekre. Viszonzásul
pár udvariatlan mondatot kapott.
– Semmi közöd hozzá! Eredj innen! – vágta oda többször is a
megkérdezett, majd hozzáfűzött még pár durva kifejezést is. –
Meg is ölhetnélek, azt is megúsznám.
Ekkor a riporter kijelentette, hogy Amerikában vannak, ahol
szabad a sajtó, és a média képviselőinek jogukban áll filmezni egy
közterületet jelentő utcán. Az arab mondott pár keresetlen szót
Amerikával kapcsolatban, majd a riporter felé hajította égő
csikkjét. Azonnal megjelent egy biztonsági őr is, sértegetni és
ráncigálni kezdte a riportert, majd rácsapott a riporter kezében
lévő, működő kamerára.
Az incidenst kivizsgálta a Los Angeles-i rendőrség, és
kijelentette, hogy képtelen megállapítani, ki vezette a
veszélyesen haladó járműveket, mivel sem a fényképeken, sem a
videókon nem sikerült azonosítani a gépkocsik vezetőit, és nem
akadt egyetlen tanú sem, aki kész lett volna azonosítani a
sofőröket. A rendőrség nem szabott ki szabálysértési büntetést
sem, mivel a szabálytalanságokat egyetlen rendőr sem látta.
Ugyanakkor biztosították a riportert, hogy a Beverly Hills-i
utcákon rodeózó gépkocsivezetők ügyét alaposan kivizsgálják.
Nem sokkal aztán, hogy a rendőrség megkezdte a nyomozást,
a gyanúsított sejk a kíséretével és az autókkal együtt
magángépén elhagyta az Egyesült Államokat. A sajtó azt is
közölte, hogy a luxus Ferrari illegálisan került be az országba.
A katari uralkodócsaládhoz tartozó sejkek az autózás lelkes
hívei, úgyhogy évente szerveznek autóversenyeket, illetve
nemzetközi autókiállításokat, ahol a nagy számban odalátogató
turisták szemügyre vehetik az elsőként a nyilvánosság elé
bocsátott szuperautókat. A katari hercegek birtokolják a világ
legdrágább autóit, többek között a három és fél millió dollárt érő
Lykan HyperSportot, amit a Bugatti Veyron Super Sport dobott
piacra, és mindössze hét példány készült belőle. A herceg
kocsijának alváza szénszálas, a motorház teteje aranyozott, a
hátsó led reflektorokat gyémántokkal rakták ki, és a hologramos,
interaktív kijelzője a Csillagok háborúja által inspirált. A kocsi
belső terében kétszázezer dollárt érő Special Edition Cyrus
Klepcys óra található. A Lykan HyperSport 2,8 másodperc alatt
képes felgyorsulni 100 kilométerre. A motorizációs újdonságok
iránt rajongó sejkek állandóan utazgatnak szerte a világban,
ilyenkor magukkal viszik szuperverdáikat is, hogy legyen mivel
villogni Európa vagy Amerika utcáin, beleértve önmaguk
kivételes vezetői képességét is. A sejk, aki a rendőrség
érdeklődése miatt oly sietve hagyta el Beverly Hillst, tizenkét
éves kora óta ült a volán mögött, és korábban többször is járt
már Los Angelesben, megvillantva a város utcáin autóversenyzői
szintű képességeit.
A lakónegyedeken belül rendezett életveszélyes
autóversenyeken kívül sok más is szerepelt az arab sejkek
szélsőséges repertoárjában, amikkel – már ha a botrány
nyilvánosságra került – sokkolták a közvéleményt. Néha a
sejkek életének legszörnyűbb titkai is napvilágra kerülnek: a
gyakran megrendezett, bár ritkán nyilvánosságra hozott
szexuális orgiák.
Egy huszonkilenc éves szaúdi herceg perverz viselkedésére
akkor derült fény, amikor éjjel az egyik női alkalmazottja vérzőn,
segítségért kiabálva megpróbált átmászni a harminchétmillió
dollárt érő Los Angeles-i birtok két és fél méter magas kerítésén.
A szomszédok kihívták a rendőrséget, akik letartóztatták a
herceget. Megkezdődött a per, és a sejk bűnei, amelyeket a sajtó
a bírósági akták alapján rekonstruált, sokkolták a helyi
közösséget.
A szaúdi herceget kokain használatával, a szobalány szexuális
molesztálásával, az alkalmazottak orális szexre való
kényszerítésével, halálos fenyegetésekkel vádolták – ez utóbbit
annak a nőnek címezte, aki megpróbált ellenállni neki. Az
exkluzív birtok három női alkalmazottja keresetet nyújtott be a
sejk ellen, és nyilvánosságra hozták egy többnapos, kicsapongó
rendezvény részleteit is, amit a férfi szervezett. Azt vallották,
hogy a herceg részeg volt, kábítószerek hatása alatt állt, és
megparancsolta nekik, hogy csodálják meg égnek meredő nemi
szervét, amit a herceg előtt térdelő férfi kézzel stimulált. Amikor
az asszonyok el akarták hagyni a szobát, a herceg rájuk kiáltott:
„Néznetek kell!” Az őrjöngő orgia egy másik szakaszában a sejk
megpróbálta elővenni a nemi szervét azzal a szándékkal, hogy a
három szobalányra vizeljen, és eközben így kiabált: „Pisilni
akarok! Pisilni!” Egy szaúdi lakájnak sikerült megfékeznie. A
három asszony annak is a szemtanúja volt, ahogy egy pucsító
férfi a sejk kifejezett kívánságára annak arcába szellentett. A sejk
többször is molesztálta, szexuálisan zaklatta a nőket, és
egyáltalán nem érdekelte, hogy azok határozottan elutasították a
próbálkozásait. Az egyik szobalány beszámolt arról, hogy a
herceg egyszerűen csak ráugrott, majd agresszív szexualitással
többször is hozzádörgölődzött, miközben egy másik szobalánynak
megparancsolta, hogy „nyalogassa végig a testét”. Amikor a
letámadott nő könyörögni kezdett, hogy hagyja abba, a mérges
herceg így kiáltott fel: „Te nem is vagy nő! Egy senki vagy! Én
viszont herceg vagyok, és azt csinálok, amit akarok, és ebben
senki sem akadályozhat meg!” Egy másik alkalommal a sejk
megparancsolta a női alkalmazottaknak, hogy vetkőzzenek
meztelenre a medence mellett, mert látni akarta „pucér
pinájukat”. A biztonsági őröknek is megparancsolta, hogy
vetkőzzenek le. Az alkalmazottak nem hagyhatták el szabadon a
birtok területét, semmiféle szünetet vagy szabadságot nem
kaptak, mivel a herceg huszonnégy órás szolgálatot követelt. A
sértettek később azt vallották, hogy több napon keresztül
rabságban tartották őket.
A herceg perverz cselekedeteinek listája roppant hosszú volt,
és ezekre mindössze néhány órán belül kerített sort. A sejk
rengeteg alkoholt fogyasztott, kokaint is gyakran szippantott, és
sokszor fordult különböző ügynökségekhez női társaságért.
Egyszer az egyik szobalányt arra utasította, hogy egész éjjel
álljon mellette. Eközben közölte vele: „Tetszel nekem. Holnap
bulizunk egyet, és azt fogod csinálni, amit csak akarok, különben
megöllek.” Majd ezt követően belerúgott a lányba a térde felett.
Az ijedt és porig alázott lány mindenképpen szabadulni akart,
még az is megfordult a fejében, hogy megszökik, kiugrik a
luxusépítmény második emeletéről. Csak az tartotta vissza, hogy
esetleg súlyosan megsérül, vagy meg is halhat, és akkor soha
többé nem látja viszont a gyermekeit.
A sejk agressziója viharos tempóban növekedett. Látták,
ahogy a lakájai fülét rángatta, felpofozta őket, különböző
tárgyakat vágott hozzájuk. Az egyik szobalányra ráüvöltött:
„Azonnal menj fel az emeletre! Két perc múlva én is ott vagyok,
és akkor mindent meg kell tenned, amit csak akarok. Mert ha
nem, megöllek.” A sejk egyre sértőbb szavakat kiabált, „a
szemében gyűlölet ült”, ahogy az egyik áldozat vallotta. Amikor a
feltüzelt sejk elől kimenekült a rezidenciából, ott két, hozzá
hasonló, reszketve zokogó lányt talált, az egyiknek az egész
testét vér és kék foltok borították. Hamarosan megérkezett a
rendőrség, letartóztatták a sejket, néhány óra múlva azonban
háromszázezer dollár óvadék ellenében szabadon bocsátották. A
szomszédok hamarosan egy autókaravánt pillantottak meg a
házánál, amit a bérelt villából kicipelt holmikkal raktak meg. A
sietős költözés egyik szemtanúja keserűen megjegyezte:
„Biztosra veszem, hogy a magángépén távozik. Nem hinném,
hogy a távozáshoz útlevélre lenne szüksége.”
Komoly gyanú állt fent, miszerint a sejk több embert is
terrorizált, tartott megfélemlítés alatt, kínzott meg fizikai és
szexuális értelemben, és nemcsak Los Angelesben, hanem New
Yorkban is, az ügyész azonban bizonyítékok hiányában mégsem
emelt vádat ellene. Az elégedett szadista állat pedig el is
felejthette a kellemetlen ügyeket, és máris nekiláthatott
következő gyalázatos kicsapongásai tervezgetéséhez…
Az amerikai média hosszú cikkekben taglalta az Öböl menti
országok gazdag sejkjeinek szexuális gaztetteit. A sejkek
törvényenkívülinek érezték magukat, és általában sikerült
elkerülniük a büntetést, ami botrányos viselkedésükért ját volna.
Többször is idézték a híres amerikai író, Francis Scott Fitzgerald
A gazdag fiú című elbeszélését: „Engedjék meg, hogy most a
nagyon gazdagokról írjak. Ők egyáltalán nem olyanok, mint mi,
mint te és én… Azt hiszik, hogy jobbak, mint mi vagyunk, mert
nekünk az élet árnyoldalait saját magunknak kell felfedeznünk.
Még ha úgy hozza is az élet, hogy kénytelenek a mi világunkba
lépni, vagy még mélyebbre süllyedni, akkor is azt hiszik, hogy
jobbak, mint mi.” [F. Scott Fitzgerald: Azok a szomorú fiatalok.
Fapadoskönyv.hu kiadó, 2014. Fordította dr. Ortutay Péter]
Egyetértek az amerikai író idézett szavaival. Az Öböl menti,
mesésen gazdag államok lakóinak nemtörődöm arroganciáját
nemcsak én vettem észre, hanem számos, szintén külföldi
kolléganőm is. „Kinek képzelik ezek magukat? – hajtogatta
felháborodottan egy brit ismerősöm. – A véletlen folytán van
kőolajuk, ennyi az egész.” Gyakran megesik, hogy az olajban
dúskáló országok őslakosai a gazdag olajlelőhelyekből fakadó
profitot természetesnek veszik, és a sors kegyeltjeinek tartják
magukat. Ha már egyszer nekik jutott ez a mesebeli gazdagság,
akkor korlátlan mértékben élhetnek vele, és ezzel ki is
emelkednek a tömegből. Jogukban áll tehát az is, hogy a
legkülönösebb hóbortjaikat, legperverzebb vágyaikat is
kielégítsék. Gyémántoktól ragyogó vagy arannyal borított autók,
paloták drága kanapéin heverő oroszlánok, nyilvános helyen
pórázon sétáltatott gepárdok, drága holmikba öltöztetett
majmok, tigrisek, egyedi tervezésű autók… – mindent meg lehet
venni, beleértve a szabadságot is. Akkor is, ha valaki a lehető
legförtelmesebb tettet követte el, gyilkolt, erőszakolt, engedett
fékezhetetlen kéjvágyának.

Dubaji elit körökben titkos pletyka keringett arról, hogy az emír


elhunyt fia megölte az apja asszisztensét. Az apja irodájában tört
rá a fékezhetetlen harag. A gyilkos tettet soha nem erősítették
meg hivatalosan, mégis ebben látták az emír döntésének okát,
hogy a legidősebb fiát 2008-ban megfosztotta trónörökösi
címétől, és a címet egy külön rendelet keretében az öccsére,
Hamdán hercegre ruházta. A hivatalos verzió úgy hangzott, hogy
Hamdán sejk alkalmasabb a feladatra.
Néztem a sír mellett álló Hamdán herceg fájdalomtól elgyötört
arcát, ahogy puszta kézzel szórja a homokot szeretett bátyja
holttestére. Hullott a sivatagi homok az egyszerű halotti lepelbe
burkolt milliárdos testére. A halált nem lehet megvesztegetni.
Kikapcsoltam a televíziót. Szálim… kedvesem. Miért hagytál
magamra immáron sokadszor? Szükségem van rád… Erős
karodra, mély hangodra, támogató jelenlétedre, szerelmedre.
Átjárt a metsző hideg. Összekuporodtam. Kibírom ezt is,
kibírom… – ismételgettem gondolatban, miközben arcomon
szabadon folytak a könnyek. A szívem egyre szaporábban
kalapált, és nem kaptam levegőt. Ez egyre gyakrabban fordult
elő. Kinyitottam a számat, nagy levegőt vettem, próbáltam
nyugtatni a szívemet. A kalapáló szívverés lelassult, a bal
oldalamban azonban éles szúrást éreztem. A karomat
összefontam a mellkasomon, és összegömbölyödtem. Szálim!
Hová tűntél ennyi időre? Mit követtem el már megint?
Behunytam a szememet. Képzeletemben visszatértem az első
csodálatos hetekhez, amikor szerelmünk magával ragadott
minket a megfékezhetetlen lángolásba, a földöntúli kéj világába.
Miután Szálim megkérte a kezemet, hihetetlenül boldog és
szerelmes voltam, annál is inkább, mivel a szerelmemet
viszonozták. Semmi sem volt fontos a számomra, semmi sem
számított, semminek nem volt jelentősége. Csak ő volt, az
egyetlen. Körülölelt figyelmes tisztelete, és egyszerűen meg sem
hallottam a hangokat, amelyek próbáltak eltéríteni a házasságtól.
Ilyen szerelem nem adatik meg mindennap – gondoltam
magamban. És nem akartam elveszíteni, még annak árán sem,
hogy esetleg megszakad a kapcsolatom a szüleimmel.
Nem sokkal az esküvő előtt egy szörnyű eseményre került
sor. Irodánkban megjelent egy, a helyi szokásoknak megfelelően
öltözött arab férfi, nagy létszámú kísérettel, és borús tekintettel
a főnök iránt tudakolódzott. Aztán meg sem várva, hogy a
titkárnő bejelentse, a kíséretével egyetemben gyors léptekkel
bevonult James szobájába. Néhány perc múlva jött a hír, hogy a
főnök hívat. James szobájában minden fotel és szék foglalt volt.
Egyetlen férfi sem állt fel, hogy köszöntsön, és senki sem adta át
a helyet. Én pedig csak álltam az arabok átható tekintetének
kereszttüzében. James arcára zavar ült ki, és amikor rám nézett,
egyértelműen megértettem a zavar okát: „Én figyelmeztettelek.”
– Ez az? – kérdezte megalázóan a bistet viselő férfi.
– Igen – köhécselt James. – Isabelle! Hadd mutassalak be! Az
úr Hamid sejk, Szálim sejk testvére.
– Örvendek – feleltem, bár valójában rettenetesen éreztem
magam.
Hamid sejk kedvetlen arcot vágott, majd rögtön felállt, és
elindult az ajtó felé.
– Mister James! Biztosra veszem, hogy ha esetleg sor is kerül
az esküvőre, a testvérem olyan gyorsan elválik ettől a nőtől,{6}
mint amilyen gyorsan most el akarja venni! – vetette még oda
elmenőben, miközben átnézett rajtam.
Akkor még nem sejtettem, hogy megismertem a legnagyobb
ellenségemet.
– Miről volt szó? – fordultam Jameshez, miközben leültem az
egyik székre.
A főnököm nagyot sóhajtott, vizet öntött a poharába, és egy
lendülettel megitta.
– Jaj, elnézést! – vette észre magát, miközben megtörölte
verejtékes homlokát. – Te is kérsz?
– Igen – feleltem, mivel teljesen kiszáradt a torkom.
James vizet öntött egy tiszta pohárba, és odanyújtotta nekem.
– Tessék!
– Köszönöm.
– Isabelle! – látszott rajta, hogy a váratlan vendégek
látogatása kiborította. – Hányszor mondtam neked, hogy
gondold át ezt az egészet! Mire rájössz, hogy mibe keveredtél,
lehet, hogy késő lesz.
– Miért jött ide Hamid sejk?
– Egyenesen megmondta, hogy soha nem fogadja el Szálim
sejk házasságát veled.
– Ez az ő bajuk! – vágtam oda, bár James szavai nagyon is
mélyen érintettek. Fájt a dupla elutasítás, hiszen ugyanezt
tapasztaltam a szüleim részéről is, és most a leendő férjem
családja is elutasít.
– Nem egészen, Isabelle! Ha ez a nagy, erős család ágyasként
tekint rád, pokollá teszi az életedet.
– Feleség leszek, nem ágyas! – védtem magamat és az
érzéseimet. – Mellesleg, ne is haragudj, James, de itt az én
életemről és az én döntésemről van szó.
– Nem teljesen – jelentette James idegesen.
– Ezt hogy érted?
– A cégünk alkalmazottjaként kerültél Dubajba. Hamid sejk
pedig azért jött ide, hogy velem beszéljen. Tehát mindez nem
teljesen a te magánügyed.
– Tessék?
– A viselkedésed befolyásolhatja cégünk megítélését.
– Miről beszélsz?
– Nem akarom, hogy a városban az terjedjen el, hogy a mi
alkalmazottaink csak gazdag férjet akarnak fogni maguknak.
– James! – A főnököm kijelentése megalázott.
Láttam, hogy James erősen gondolkodik valamin. Néhány
pillanat múlva komoly hangon meg is szólalt:
– Hamid sejk egyetlen szava elég ahhoz, hogy az egész
régióban senki se álljon szóba velünk.
Szerettem volna közölni, hogy ez talán túl messzire vezető
következtetés, és hogy nekem mindezek ellenére jogom van a
magánéletem alakításához, amikor váratlanul feltárult az ajtó, és
belépett Alex.
– Láttam, hogy fontos vendégeid voltak, James! Ki volt az?
– Szálim sejk bátyja, Hamid sejk.
– Milyen ügyben jött?
– Kijelentette, hogy Szálim sejk családja nem egyezik bele
Szálim és Isabelle esküvőjébe.
– És most mi lesz? – kérdezte Alex hűvösen.
– Figyeljetek ide… – vágtam bele, de James nem hagyott
szóhoz jutni.
– Isabelle! Most egy fontos dolgot kell megbeszélnem
Alexszel.
– De…
– Isabelle! Most nincs időm. Hagyj magunkra minket! –
James még a kérlek szó használatáról is megfeledkezett. Ebben a
pillanatban nem joviális, kedves főnök volt, hanem sokkal inkább
kemény, amerikai játékos, aki kíméletlenül szemmel tartja
perzsa-öbölbeli érdekeit.
Nem sokkal ez után a cég azonnali hatállyal felmondott
nekem. Hamid sejk látogatását követően légüres tér keletkezett
körülöttem, ilyen értelemben a felmondás számomra is előnyös
volt, vagy legalábbis nem vettem különösebben a szívemre.
Szálimtól már korábban teljes körű hozzáférést kaptam a
bankszámlájához.
– Kedvesem! Néhány hét múlva összeházasodunk, aztán jön a
nászút Európába. Biztosan sok új holmira lesz szükséged. Szerezz
be mindent, ami csak kell – ezzel átnyújtott egy arany
bankkártyát, és láttam a szemében, hogy örömmel teszi.
Miután felmondtak nekem, azonnal közöltem a hírt
Szálimmal.
– De hiszen kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy nem fogsz
dolgozni – nézett rám csodálkozva. – Ha nem bocsátanak el,
akkor is fel kellett volna mondanod.
Nem is tudom, hogy akkor miért nem gyulladt fel a fejemben
a kis piros lámpa. Szálim szavaiból egyértelműen kiderült, hogy
az esküvőt követően ő fog dönteni az életemről, és nem is fogja
kikérni a véleményemet.
A házassági szerződést a dubaji bíróságon írtuk alá. Rasíd és
Szamir voltak a tanúink. A rövid hivatalos ceremónia után a
kikötő felé indultunk, ahol Szálim a jachtján ünnepélyes vacsorát
adott. Nem volt sok vendég, Szálim közvetlen kíséretén túl csak
Kate és Sandra. James és Alex is kapott meghívót, de nem jöttek
el a fogadásra, csak alkalmi képeslapot küldtek, melyen sok
boldogságot kívántak az új életben. A sorok között nem volt
nehéz észrevenni a leplezett szarkazmust.
– Miért nem éltek a kollégáink Szálim meghívásával? –
érdeklődtem Kate-nél. – Nem gondoltak arra, hogy a sejk ezt
sértésnek tekinti?
– James mindig jól kalkulál – felelte Kate. – Hamid sejk
legidősebb testvérként sokkal erősebb pozíciót mondhat
magáénak a családon belül, és a kapcsolatai is sokkal
kiterjedtebbek. A főnök nem szerette volna magára haragítani.
És amennyire tudom, az egyik asszisztensén keresztül még azt is
megüzente neki, hogy a látogatását követően azonnal felmondott
neked.
– Hát, ha azt gondolja, hogy így majd nagyot nyerhet a
Perzsa-öbölben… – hagytam feltörni a rosszindulatomat.
Kate a pezsgőspoharáért nyúlt.
– Sok boldogságot kívánok életed új szakaszához – mondott
tósztot, amely azonban nem csengett őszintén.

A vacsorát követően Szálimmal rögtön a repülőtérre indultunk,


ahonnan a magángépén Velencébe repültünk. Éppen zajlott a
nevezetes karnevál. A XI. századig visszanyúló hagyományokkal
rendelkező, legrégibb európai utcai mulatság tökéletes hátteret
kínált a nászutunknak. Szálim azért vitt el Velencébe, mert
egyszer említettem neki, hogy a karneválon való részvétel az
egyik legnagyobb álmom.
A város lakói évről évre több hónapon át odaadóan
készülődnek a világhíres karneváljukra. Néhány napon keresztül
a Szent Márk téren, illetve a csatornák mentén futó
utcácskákban tátott szájjal csodáltam a szépséges öltözékeket,
melyekhez a legkülönbözőbb színes anyagokat, bársonyt, sifont,
taftot, damasztot, szatént, zsorzsettet használták fel, csipkékkel,
tollakkal, csillámokkal és más fantáziadús elemekkel díszítetve.
Minden egyes viselet műalkotás volt, melynek minden részletét
aprólékosan kidolgozták. A ruhákhoz tökéletesen kidolgozott,
mesterműnek tekinthető cipők, pelerinek és táskák, legyezők,
szép kesztyűk, gyűrűk, kalapok és más fantáziadús fejfedők
tartoztak.
Göndörödtek a parókák, a nyakakban korallok lógtak, a ruhák
mellrészén brossok, színes, pillangó formájú díszek, a kezekben
fénylő botok, zászlók, virágok, jogarok, elegáns markolatban
végződő botok villództak. A hölgyek kezében hímzett táskácskák,
áttört hímzésű esernyők lógtak, az emberek díszes tortákat
vittek ajándékba. Kisebb kardokat is láttam, továbbá masnival
átkötött papírtekercseket, gyümölcsfürtöket, pávatollakat,
hímzett, flitterrel kivarrott madarakat, fényűző tükröket,
különleges bábukat és csodás babákat. Valamennyi öltözék
legfontosabb eleme az álarc volt. Fehér, arany vagy ezüst,
kiemelt szájrésszel, kivágott szemüreggel, mesterien kígyózó
díszítéssel. Lenyűgöző volt az álarcok méltóságteljes
mozdulatlansága. Az álarcokat viselő barokkos alakok kecsesen
pózoltak, vagy pedig méltóságteljesen, pantomimszerűen
lépkedtek, a Velencébe érkező nagyszámú turista csodálatára.
Az egyik utcai árusnál mi is vettünk magunknak álarcot, és
azt felvéve kapcsolódtunk a vonuló tömeghez. Határtalanul
boldogok voltunk, minden érzékünkkel szívtuk magunkba a
karneváli őrület varázslatos erejét. Lubickoltunk a telt
színekben, a kellemes hangokban, a csodás látványban.
Szemügyre vettük a történelmi felvonulásokat, a bűvészek
mutatványait, a levegőben röpködő akrobatákat. Hallgattuk a
dobok ritmikus döngését, a zenekarokat, néztük a szemet
gyönyörködtető fény-hang bemutatókat. Konfettiözönt szórtunk
magunkra. A gondola bordó-arany színű bársonnyal bevont
trónján ülve csónakoztunk a csatornákon. Élveztük a látványos
tűzijátékot. És átéltük az első éjszakánkat.
Amikor megismertem Szálimot, már hosszabb ideje nem volt
férfi az életemben. Az egyetemi évek alatt két, közepesen sikeres
kapcsolatom volt, ezek után valahogy nem volt kedvem
újabbhoz.
Aztán jött Szálim… Igazság szerint még soha senkit nem
szerettem ennyire. És az is biztos, hogy még soha senkit nem
kívántam így. Egész lényemmel, testem minden egyes sejtjével,
a lelkemmel. A találkozásaink, a sétáink feltüzelték érzékeinket,
fokozták a vágyunkat, sokszor ezért voltam képtelen elaludni.
Arra vágytam, hogy megérintsen, kedves, figyelmes legyen
velem, szeressen…
Szálim nagy tisztelettel bánt velem. Egy-egy szorosabb
ölelésnél, néhány szenvedélyes csóknál soha nem engedett meg
többet magának. Sandra, aki marokkói nagymamája révén sokat
tudott az arab kultúráról, elmagyarázta, hogy Szálim szándékai
komolyak.
– De csak nem hiszi azt, hogy szűz vagyok? – fordultam
Sandrához, mivel azt sem szerettem volna, ha a nászéjszaka
kellemetlen meglepetést okozna a szerelmemnek.
– Nem, valószínűleg nem… A sejkek Európában vagy
Amerikában tanulnak, sokat utazgatnak, tehát ismerik a nyugati
szokásokat.
– Akkor semmit sem értek… Hiszen annyira szeretjük
egymást… És hamarosan összeházasodunk…
– Hogy is mondjam… – Sandra egy pillanatra elgondolkodott.
– Ez afféle önbecsapás lehet.
– Milyen értelemben?
– Tudod, az arabok úgy vélekednek, hogy ha egy nő lefekszik
egy férfival még az esküvő előtt, akkor azt bármelyik férfival
megteheti.
– De hát ez hülyeség!
– Szerintünk igen, de ők másként látják. Számukra a nő a
legnagyobb kincs, amit ápolni kell, meg kell védelmezni. A nőnek
a nászéjszakáig tisztának kell maradnia, tehát ha Szálim el akar
venni téged, akkor tisztelettel és méltósággal kell bánnia veled.
– Ez becsapás.
– Kis hazugság önmagával szemben. Szeretné azt gondolni,
hogy ha ő nem nyúlt hozzád az esküvő előtt, akkor ezt más sem
tette.
– A végén rá kell jönnie, hogy ez nem igaz.
Az évek során kiderült, milyen nehéz volt ez Szálim számára,
és még inkább nekem. És hogy mennyire rányomta a bélyegét a
házaséletünkre.
Velencében az ötcsillagos Gritti Palace-ban szálltunk meg,
közvetlenül a Canal Grande, azaz a Nagy Csatorna mellett,
melynek mindkét oldalán reneszánsz, barokk vagy a velencei
gótika stílusában épült történelmi paloták emelkedtek. A
szállodának mind a környezete, mind belső berendezése
lélegzetelállítóan szép volt. A műemlék palotát a XV. században
emelte egy velencei patrícius család, és a XVI. században itt
lakott az egyik velencei dózse, Andrea Gritti. Amint beléptem a
szállodába, rögtön körülölelt az elegáns légkör, a termekben
érzékelhető arisztokrata szellemiség. A Gritti Palace-ban
éreztem magam először igazi hercegnőnek, ugyanis a szálloda
személyzete mindent elkövetett annak érdekében, hogy a sejk
felesége tökéletesen elégedett legyen. A vendég kívánságainak
lehető legpontosabb teljesítése nemcsak a pincéreket és a
szobalányokat jellemezte, hanem a fodrásznőt, a kozmetikust, a
masszőrt, az ékszerboltok, elegáns butikok és ismert divatházak
eladóit, a sofőröket és a gondolásokat. Akkoriban győződtem meg
róla, hogy a világ legelegánsabb helyei egyrészt fantasztikus
kényelmet tudnak biztosítani, másrészt páratlan előkelőség, az
abszolút kivételesség érzetét nyújtják. Megértettem, hogy
nemcsak a sejk, hanem a sors kiválasztottja is vagyok.
A Gritti Palace-ban a Hemingway Presidential Suite-ban
laktunk, itt írta a nagy író A folyón át, a fák közé című
regényének jelentős részét. A XX. század negyvenes éveinek
végén, az ötvenes évek elején Hemingway a Gritti Palace-t az
otthonának tekintette. A lakosztályunkban állt az a fotel, amelyet
egykor Hemingway használt. Imádtam benne kuporogni, és
nézni a csatornán kavargó karnevált. Az elutazásunk után
értesültem róla, hogy a lakosztály egynapi bérleti díja több mint
tízezer dollár.
A XVIII. századi velencei palota stílusában berendezett
hálószoba, a rokokó díszítőelemek ideális környezetet jelentettek
nászutasok számára. A nászéjszakánk… Ha csak eszembe jut,
még most is gyorsabban ver a szívem, és elönt a forróság. Az a
hosszú várakozás… A találkozásaink alatti közelség, a futó
ölelések, a szenvedélyes csókok, a vágy Szálim tekintetében, a
bennem éledő vágy, melyet alig tudtam megfékezni… Szálim volt
életem férfija, aki miatt otthagytam a hazámat, a családomat, a
barátaimat és a munkámat. Ő volt a férfi, akinek a kedvéért
bekötött szemmel is elmentem volna a világ végére, és nem
érdekeltek sem a nehézségek, sem az akadályok…
Úgy vártam rá, mint ahogy az ember az első szeretőjére vár.
Amikor az izgalmas ismeretlen magával ragadja az embert a
képzelet világába, érzéki képek villódznak a szeme előtt, a
felhevült test szenvedélyes becézgetésekre, mérhetetlenül sok
kedveskedésre vágyik. Szálimé voltam vágyakozó lelkemmel,
felhevült nőiségemmel, szerelmemmel és minden reményemmel.
És akkor belépett…
– Isabelle… – szólalt meg elfogódottan, a hangja elcsuklott.
Behunytam a szememet.
– Itt vagy… – suttogtam.
Szálim átölelt, szenvedélyesen magával ragadott, és eggyé
váltunk. Ez az az egység, amely az ideális szeretőket jellemzi. Az
ablakon túl pedig kavargott a velencei karnevál.
Velencei tartózkodásunk utolsó napján szerelmem
férfiasságától eltelve üldögéltem a leghíresebb XVIII. századi
kávéház, a Caffé Florian márványasztalánál, és az illatos kávét
kortyolgattam. Boldoggá tett a határtalan szerelem, a sok
figyelmesség, kielégült nőiségem.
Szálim az újságot lapozgatta. Engem pedig átjárt a gondolat,
hogy ezen a helyen századokkal korábban Goethe, Proust, Lord
Byron és Rousseau vitatkozott erkölcsről, politikáról,
irodalomról. Ültem és gyönyörködtem a teátrális figurák
karneváli parádézásában.
Vajon mi is az élet színészei vagyunk – töprengtem –,
amennyiben van megfelelő színtér és dekoráció? És vajon
milyenek lennénk, amennyiben egy másik színházi előadásban
szerepelnénk? Ugyanolyanok lennénk, mint most? Vagy lehet,
hogy más jelmezekben, más statisztákkal körülvéve, más
díszletek között teljesen más emberek lennénk? Elképzelhető,
hogy amennyiben mérhetetlen gazdagság venne körül minket,
ha megszédítene minket a korlátlan hatalom, megszállnának a
macchiavellista démonok, akik arra biztatnának minket, hogy
lépjük át a soron következő határokat, s akkor az egyre
kifinomultabb gaztettek és gonoszságok sötét útjára tévednénk.
Hányszor viselünk álarcot az életben? És le tudjuk-e venni a
kellő pillanatban? Vagy soha nem is vesszük le?
– Isabelle! – fordult hozzám a férjem. Arcán széles mosoly ült.
– A karneválnak hamarosan vége. Amint visszatérünk az
Emírségekbe, azon nyomban áttérsz az iszlámra. Új nevet
választasz magadnak. És a teljes testedet elfedve kell járnod.
Abaját,{7 } hidzsábot {8} és nikábot {9} fogsz viselni.
III. FEJEZET

Szenvedély
Szálim kitüntetett figyelemmel kísért fel palotája fehérmárvány
lépcsőjén.
– Isabelle! – állt meg a hatalmas csarnokban. – Ez a mi
otthonunk – szólt, és láttam, hogy a szemében hihetetlen öröm
csillog.
Lenyűgözött a fényűző pompa. Körülnéztem, tekintetem
végigvándorolt a kristálycsillárokon, kanapékon, drága
kárpitozású foteleken és szófákon, a márványasztalokon és
asztalkákon, az aranyozott díszítéseken, a nagy ablakokon
csillogó karikákkal rögzített sötétítőfüggönyökön, a szép
mintázatú padlón, a kézi perzsaszőnyegeken, az iráni
kézművesek mesterművén.
– Szálim! Minden… olyan csodálatos! – A figyelmemet
lekötötték a hatalmas, színes virágkosarak, illetve a köztük álló,
fehér orchideákból készült elegáns virágkompozíciók. –
Szerelmem! – pillantottam a férjemre meghatottan. Emlékezett
rá, hogy az orchidea a kedvenc virágom. Odaléptem az egyik,
művészien elrendezett kompozícióhoz, és egy pillanatig
magamba szívtam a virágok markáns, ugyanakkor kifinomult
illatát.
Egyszerűen képtelen voltam betelni a mámorító illattal. A
tekintetem ismét végigpásztázott az elegáns, drága bútorokon,
amelyek innentől fogva az én otthonomat is díszítették. Annál is
inkább lenyűgözött mindez, mivel tudtam, hogy egy vagyonba
kerülhetett a friss, csodálatos szépségű virágok ideszállítása a
sivatagi országba. Ismét meggyőződhettem róla, hogy a férjem
milyen kivételes férfi. A sok-sok közös beszélgetés során
megjegyezte az álmaimat és vágyaimat, majd mindezeket
valósággá tette.
Egyszer, még az esküvőnk előtt Szálim jachtján vacsoráztunk,
és az elegánsan megterített asztalon vízzel teli gömb alakú
üvegedények álltak, bennük áttetsző kavicsokkal és lebegő
orchideákkal.
– Ezeknek a virágoknak mágikus erejük van – szóltam,
miközben a selymes szirmokat nézegettem. – Már az ókori
Kínában is ismerték az orchideát, és kifinomultsága, szépsége,
illata miatt úgy vélekedtek, hogy csakis az arisztokrácia elitjét
illeti meg. Az orchidea varázsát maga Konfuciusz is nagyra
értékelte, és nem győzte dicsérni az illatát. Írásban a lan jelet
használta rá, amely szerelmet, eleganciát, tisztaságot, bájt,
szerénységet és tökéletességet jelentett. Évszázadokkal ezelőtt
az orchidea a gazdagság és a luxus jelképe volt. Számos
kultúrában a szerencse talizmánjának tekintik, amely távol tartja
a háztól a rossz szellemeket és kísérteteket. Egyesek még
sorsfordító hatást is tulajdonítanak neki. Rengetegen tekintik a
tiszta szerelem szimbólumának… – emeltem a tekintetemet
Szálimra.
– Szeretem hallgatni, amikor mesélsz – szólt Szálim
érzékenyen. – Te vagy az én Seherezádém.
És nem sokkal ezután megkérte a kezemet.
– Köszönöm, Szálim! – mérhetetlen hálát éreztem a
csodálatosan berendezett házért, ahová a férjem a nászutat
követően hozott. Odarohantam hozzá, hogy megpusziljam,
Szálim azonban finoman visszatartott.
– A személyzet – mindössze ennyit mondott.
Ebben a pillanatban vettem észre, hogy némileg távolabb
tőlünk, a hallhoz csatlakozó folyosón több egyenruhás alak is áll.
– Gyertek! – adta ki az utasítást Szálim.
Az emberek közelebb léptek.
– Ő a ti madame-otok – hangsúlyozta büszkén Szálim. –
Bízom benne, hogy asszonyomnak nem lesz panasza rátok –
fűzte hozzá szigorúan.
Tizenegy évvel később, amikor az Arab palotákban
szolgáltam című könyvemen dolgoztam, leírtam egy hindu
kislány sorsát, akit tízévesen küldtek a Perzsa-öbölbe cselédnek,
így garantálva a család létbiztonságát. Akkoriban értesültem
róla, milyen fontos a személyzet számára az első találkozás azzal
az emberrel, akit később szolgálni fog. A Perzsa-öbölben
uralkodó szokások szerint a személyzetnek a hét minden napján,
a nap huszonnégy órájában a gazdája rendelkezésére kell állnia, a
sorsa tehát teljes mértékben a munkaadója hangulatától és
jóakaratától függ. Abban a bizonyos első pillanatban a személyzet
tagjainak fejében ezernyi gondolat száguld: „Milyen lesz a
madame? Jól bánik majd velem? Meg tudom-e csinálni, amit
kér? Elégedett lesz-e velem, nem veszítem el a munkámat?
Kiabál-e majd rám? Ki tudom-e aludni magamat? Lesz-e mit
ennem?”
Szótlanul álltak, néha vetettek csak rám egy-egy bizonytalan
pillantást. Két sofőrt ismertem csak korábbról, mindig ők vittek
a Szálimmal való találkozókra.
– Amani! – szólította Szálim az egyik szolgálólányt.
Egy alacsony hindu asszony lépett elő a sorból.
– Amani éveken át a szüleim palotájában szolgált, mától fogva
pedig az itteni személyzetet irányítja, és ő gondoskodik arról,
hogy a palotánkban minden rendben menjen – magyarázta
Szálim. – Isabelle! Amennyiben a házra vonatkozóan bármiféle
kívánságod lesz, fordulj hozzá.
– Köszönöm, Szálim.
Kezdtem megérteni, hogy valóban új élet vár rám. Teljesen új.
– Isabelle! Válassz magadnak egy személyes szolgálólányt is,
aki közvetlenül a te rendelkezésedre áll.
– Jól van.
Végigpillantottam a bézs színű formaruhát viselő nőkön.
Láttam, mindegyik abban reménykedik, hátha őt választom.
– De talán nem most választanék. Fáradt vagyok a hosszú út
után.
– Természetesen, Isabelle. Menjünk fel! Ti pedig – fordult
Szálim a személyzethez – térjetek vissza a kötelezettségeitekhez.
És foglalkozzatok a csomagokkal.
Felmentünk az emeletre, ahol Szálim a lépcsővel szemben
nyíló ablakhoz vezetett. Fantasztikus kilátás nyílt a hatalmas
kertre. A kert közepén háromszintes, reprezentatív szökőkút
magasodott, az alapzatánál három oroszlánnal. Tökéletes szobrok
voltak, az állatoknak hatalmas sörényt, bozontos farkat álmodott
a szobrász, jól látszottak az állatok izmai is. Az egyik mancsukat
hatalmas kőgolyóra tették, nagyra nyitott pofájukból vízsugár
lövellt. Imponáló látvány volt.
– Fantasztikusak ezek az oroszlánok! – értékeltem a precíz
kivitelezést.
– Vigyázni fognak rád – szögezte le Szálim.
A szökőkút körül csodálatosan megtervezett kert terült el. A
színes, változatos virágokból kialakított rozettaformát rövidre
nyírt, a zöld különböző árnyalataiban pompázó pázsitok tagolták.
A kis fasorokban baldachinokat helyeztek el, melyek alatt
kényelmes szófák és asztalkák rejtőzködtek.
– Tetszik? – tudakolta Szálim. A hangjában gyengédséget
fedeztem fel, mely kezdettől fogva meghatott.
– Nagyon, kedvesem! – már bújtam volna hozzá, de ő ismét
eltolt magától.
– Isabelle! Ne feledd, hogy mostantól fogva személyzet vesz
minket körül, úgyhogy semmiféle bensőséges gesztust nem
engedhetünk meg magunknak a jelenlétükben. Megértetted?
– Igen.
Kicsit elszomorodtam a gondolattól, hogy a saját házunkban
folyton ügyelnem kell arra, hogy mit csinálok.
Mintha csak a férjem szavait szerették volna aláhúzni, a
hátam mögött szolgák vonultak el, tele csomagokkal.
– Nem bizalmaskodhatsz a személyzettel – magyarázta
Szálim. – El sem tudod képzelni, milyen agyafúrtak tudnak lenni
a beosztottak.
– Szálim…
– Tessék, Isabelle!
– Minek nekünk ekkora személyzet? – Arra gondoltam, hogy
ha kevesebb szolga lenne a háznál, bensőségesebb lehetne a
magánéletünk.
A férjem csodálkozó pillantást vetett rám, mintha nem is
értené, miről beszélek.
– Szolgák voltak, vannak és lesznek – jelentette ki. –
Valakinek foglalkoznia kell a kerttel, a palotával, a konyhával, a
kocsikkal, a ruhákkal…
– De ha én nem fogok dolgozni, akkor esetleg…
– Ezek nem hozzád illő munkák – vágta el a beszélgetést
Szálim. – Amani pontosan tudja, hogy szervezze meg a
háztartást. Te csak közöld vele, mit vársz el tőle. Milyen vizet
szeretnél, szénsavasat vagy menteset, mentalevéllel vagy
citrommal, esetleg mindkettővel; milyen friss gyümölcsleveket
szeretnél reggelire, illetve napközben; hogyan iszod a teát és a
kávét; mit szeretsz enni. Határozd meg pontosan, milyen
élelmiszereket, gyümölcsöket és édességeket szeretnél látni a
palotában; milyen hőmérsékletű vízben szeretnél fürödni, és
hányra készítsék elő neked a fürdőt; hová rakja a személyzet
azokat a ruhákat, amelyeket másnap viselni szeretnél; mikorra
hívja ide neked a fodrászt, kozmetikust és masszőrt Amani… –
Szálim egy pillanatra megállt. – Különben is, Isabelle, te magad
tudod a legjobban, mire van szükséged. Közöld a szükségleteidet
Amanival, és ő meg a személyzet mindent megold. Most pedig
gyere, megmutatom a hálószobánkat – Szálim cinkosan rám
pillantott, majd szélesen elmosolyodott.
Amikor a férjem kinyitotta a hálószoba ajtaját,
elragadtatásomban kis híján felsikoltottam.
– A kedvenc színeim! Honnan tudtad? – Beléptem a hatalmas
szobába, melyben dominált a bordó, illetve az óarany különböző
árnyalatai, melyeken áttört a világoskék és az olajzöld. A sötét
fából készült faragott bútorok, az elegáns kiegészítők
felejthetetlen egységet képeztek.
Szálim elmosolyodott, majd a szoba másik végébe mutatott.
– Ott van a fürdőszobád és egy kis gardrób. Amani már
előkészítette neked a fürdőt. Nézd meg, megfelelő-e a víz
hőmérséklete.
– Először neked kellene felfrissülni az út után – vetettem fel.
– Nekem külön fürdőszobám és gardróbom van.
Lezuhanyozom, és azonnal visszajövök – súgta Szálim érzékien a
fülembe, és ezzel eltűnt a hálószobából nyíló másik
fürdőszobában.
Ledobtam magamról a ruhákat, és fürödni indultam. A
hatalmas, márvánnyal borított fürdőterem – mert szobának nem
neveztem volna – arany- és bézs színben pompázott. Éreztem az
égő gyertyák illatát, melyeket a fürdőszoba közepén lévő, kerek,
emelt fürdőkádhoz vezető lépcsősoron helyeztek el, és az
üvegedényekben álló színes orchideák intenzív aromáját. Jó
érzés volt elmerülni a habbal teli fürdőkádban. Behunytam a
szememet. Istenem, milyen fantasztikus férfi a szerelmem!
Elmosolyodtam, amikor eszembe jutott, miféle trükköt használt,
hogy kiderítse, milyen berendezési tárgyakat kedvelek. Szálim
azt mondta, új jachtot szeretne vásárolni, és szeretné, ha
segítenék a kiválasztásában. Rengeteg csillogó katalógust
mutatott, bennük fantasztikus jachtokkal, melyek roppant
elegáns belső terekkel rendelkeztek. Akkoriban sokat
beszélgettünk a különböző fafajtákról, kövekről, bútorstílusokról,
szövetekről, kiegészítőkről s arról, hogy milyen színek állnak
közel hozzám. Így aztán a férjem az elképzeléseimmel
összhangban rendezhette be a házunkat. Drága Szálim! Amikor
hosszabb ideig gondoltam rá, szinte kézzelfoghatóan éreztem a
szívemet átjáró intenzív érzéseket. Borzasztóan erős, fizikai
tapasztalat volt ez. Korábban semmi ehhez foghatót nem
éreztem.
Kinyitottam a szememet. A kád peremén tálcát vettem észre,
szénsavas Perrier ásványvíz állt rajta, mellette pohár
citromkarikával. Erre is emlékezett az én kedvesem. Amikor
Velencében fürödtem, mindig ilyen vizet rendeltem magamnak,
tehát Szálim mondhatta meg Amaninak, mit készítsen elő.
Magam elé nyújtottam a karomat, és elkezdtem játszadozni a
habbal. Csodálatosan éreztem magam. A tenyeremet a habra
fektettem, úgy éreztem, mintha hattyúpihe volna. Nem győztem
csodálni a gyűrűsujjamon lévő fehérarany Calleija gyűrűt,
amelyben apró fehér és rózsaszín gyémántokkal keretezett,
hatalmas rózsaszín gyémánt csillogott. Ugyanilyen gyémántok
voltak az ő gyűrűjén is.
A nászéjszakát követően az éjjeliszekrényemen több elegáns
ékszerdobozt is találtam.
– Ez a gyűrű tökéletesen illik a nőiségedhez – szólt Szálim,
miközben felhúzta a csodás ékszert az ujjamra.
A gyűrűhöz tartozott egy rózsaszín és fehér gyémántokkal
kirakott jegygyűrű is.
– Az én szeretett feleségemnek – Szálim szeme csak úgy
csillogott a boldogságtól.
Én egy egyszerű platina jegygyűrűt húztam az
ujjára.
– Ez pedig az én szeretett férjemnek – csókoltam meg
szerelmesen.
Szálim ezután egy csodás, barokk stílusú, fehér gyémántokból
és gyöngyökből álló Cartier nyakéket tett a nyakamba.
– Tetszik? – tudakolta odaadóan.
– Nagyon szép! – bújtam hozzá.
– Akkor örülök! – szólt, és erősen átölelt.
Ó, azok a felejthetetlen velencei nappalok és éjszakák! Tele
szerelemmel, szenvedéllyel és őrülettel… Reménykedtem, hogy
egyszer ismét elutazunk Szálimmal a karneválra, és ismét
elmerülünk a varázslatos Velence hangulatában.
Töltöttem a vízből, és ittam pár kortyot. A fürdőszoba fogasán
észrevettem egy hosszú, fekete, átlátszó, La Perla márkájú
hálóinget. Velencében számos La Perla fehérneműt vásároltam:
ez az olasz cég lett a kedvencem. Tetszett, hogy a cég, melyet a
„testkultúra” szakértőjének tartottak, arra törekedett, hogy a
hálószobában minden nő a lehető legelegánsabb királynőnek
érezze magát. Akkor vásároltam az első két pár cipőt is tőlük,
melyek együtt majdnem négyezer dollárba kerültek. Ezeket csak
a hálószobában viseltem, az éjszakai fehérneműimhez. A puffon
hevert néhány, még kicsomagolatlan La Perla bugyi. Úgy láttam,
a szolgálólánynak már volt ideje kipakolni a bőröndjeimből.
Kiszálltam a kádból, és alaposan megtörölköztem az egyik
törölközővel, amelyet a kád melletti kis tartóra készítettek.
Felvettem a hálóinget, aztán azon töprengtem, milyen színű és
fazonú bugyit válasszak. A La Perla csábos kínálattal
rendelkezett, úgyhogy nehéz volt döntenem. Kicsomagoltam a
fekete és piros csipkés bugyikat, és végül, pillanatnyi tétovázás
után a fekete mellett döntöttem. Pihekönnyű volt, rózsás és
rendkívül csábító. Aztán felvettem a fekete, tizenkét centi magas
sarkú, selyemszaténból készült, kézi varrású cipőt, melyet
virágmintákba rendezett, különböző méretű kristályok
díszítettek. A cipőket Frastaglio technikával dolgozták ki. A
hagyományos, nagy pontosságú firenzei öltési mód alkalmas volt
arra, hogy a cipő legapróbb részletét is kiemelje. Ugyanez a
Frastaglio technika köszönt vissza a hálóing csipkés felső részén,
amely spagettipántos estélyi ruhára emlékeztetett.
Megnéztem magam a fürdőszoba falait díszítő egyik
kristálytükörben. Az áttetszően csillogó anyag csábítóan
hangsúlyozta a testemből sugárzó erotikát.
A fürdőszobában található pipereszekrényen rábukkantam
szépen elrendezett kozmetikai szereimre is. Arra gondoltam,
hogy az évek óta különböző palotákban dolgozó Amani pontosan
tudja, mit kell tenni annak érdekében, hogy egy sejk felesége
elégedett legyen.
A fekete Dior szemceruzáért nyúltam, és kihúztam a
szememet. A szemhéjamra kis aranyfüstöt tettem, a
szempilláimat kispiráloztam. Sötétpiros rúzzsal kifestettem az
ajkamat is, amelyet előtte gondosan kihúztam egy árnyalattal
sötétebb kontúrceruzával. Szájfényt is tettem a számra, hogy
kiemeljem a teltségét. Egy pillantást vetettem a parfümökre, és
elgondolkodtam, vajon melyik illat felelne meg legjobban a
hálószobánkban töltött első éjszakára. Amióta Szálim teljes körű
hozzáférést biztosított a bankszámlájához, nagyon megszerettem
a Dior márkát. Dior ruhákat vásároltam, cipőket,
napszemüveget, táskát, ékszereket, kozmetikai szereket és
parfümöket. Maga Christian Dior, az egyik legnagyobb divatikon
is kiemelt figyelmet szentelt a parfümöknek, amelyek minden,
általa fémjelzett kollekcióban fontos szerepet játszottak. A
tervező úgy vélekedett, hogy az illatkompozíció a kollekciót
megkoronázó elem.
Kezembe vettem a legújabb Dior parfüm, az Addict sötétkék
palackját, amelynek a szlogenje így hangzott: Kellemesség,
érzékiség, energia. A parfüm valóban ilyen volt, és azonnal
megtetszett nekem. Bőven fújtam belőle magamra. Tudtam,
hogy a kezdeti érzéki illat bizonyos idő elteltével erotikus
árnyalattal telítődik. Dominált benne a Jamaicában található éj
királynője kaktusz virágának illata. Azért hívják így e növényt,
mert alkonyatkor bomlanak ki a virágai. Mindez a rózsa, jázmin,
narancs és mimóza illatával keveredett, az alapja pedig vanília és
szantálfa volt. Ebben a csábító illatfelhőben indultam el a
hálószoba felé.
Szálim már várt rám, a kis márványasztal melletti kanapén
ült. Az asztalon üdítők, frissen facsart gyümölcslevek, kávéval és
teával teli díszes kancsók álltak, továbbá háromszintes kínálótál
ínycsiklandó falatkákkal, továbbá egy másik tál édességekkel.
Észrevettem, hogy a levetett ruhámat már el is vitték. A férjem
a fejem búbjától a sarkamig végigmért, és elvarázsoltan így szólt:
– Az én Isabelle-m! Csodás, mint mindig.
Csábmosolyt vetettem rá, majd leültem mellé. Szálim
képtelen volt levenni a szemét a hálóing anyagán átderengő
bőrömről.
– Elégedett vagy a házzal? – kérdezte, és láttam, hogy süt
belőle a boldogság.
– Egyszerűen csodálatos! Annyira boldog vagyok, és ezt
neked köszönhetem! – ezzel a nyakába vetettem magam. –
Szeretlek! Őrületesen szeretlek! – mondtam, és közben nem
győztem csókolgatni.
Szálim szorosan magház ölelt.
– Szeretlek…
Forróság öntött el, és az az érzés, amelyet Szálim előtt nem
ismertem. Új volt a számomra, hogy a szeretett férfi közelsége
olyan világba röpít, ahol a határtalan szerelmen kívül semmi
másnak nem marad hely.
– Isabelle… – A férjem a tekintetét a szemembe fúrta,
beletúrt a hajamba, és szenvedélyesen csókolni kezdett.
Szálim tüneményes szerető volt; csak mellette tudtam meg,
milyen is az igazi szex. Esetenként ütős, energikus, mindennemű
fékek nélküli – ilyenkor a test merő vágy, az ember önfeledten
keresi az újabb és újabb, izgalmas és vakmerő simogatások
rejtekútjait, amelyek végül a határtalan eksztázis elfojthatatlan
sikolyaihoz vezetnek. Velencében egy ízben belevetettük
magunkat az utcai mulatság forgatagába, és váratlanul, egy
érintés hatására egyszer csak vágyakozva egymásra
pillantottunk, majd hazarohantunk a szállodába, hogy ott
önfeledten szerelmeskedjünk egészen addig, amíg már levegőt
sem kaptunk, elvesztünk a vágy őrült sodrásában, s hagytuk
magunkat egyre vadabb ingereket követelő testünk által
sodortatni. A testünk pedig hallgatott az elemi ösztönökre,
kiélveztük a szerelmes játszadozás minden pillanatát, némán
sikoltottuk, hogy még, még, gyorsabban, még, még, erősebben,
erősebben, gyorsabban, gyorsabban, erősebben, erősebben,
ahhh…
Máskor Szálim finoman csókolgatta az arcomat, gyengéden
simogatta a testem minden zugát, és hagyta, hogy a vágy lassan
kerítsen a hatalmába. Néhány perc múlva hosszú, szenvedélyes
csókot adott, miközben lassú, körkörös mozdulattal a mellemet
simogatta. Megérintette megkeményedett mellbimbóimat, és
időről időre enyhe nyomást is gyakorolt rájuk. Aztán forró,
szenvedélyes csókokkal borította a nyakamat, mellemet és
hasamat, majd a fenekemet, széttárt combjaimat simogatta. A
szerelmes vággyal párosuló rafinált simogatások magukkal
ragadtak, a testem időről időre kéjesen megremegett, s az
eszméletvesztés határán jártam. Éreztem hosszú, kemény nemi
szervét, magabiztos tenyerét, ahogy a csiklómat,
szeméremdombomat simogatja. A bugyi finom anyagán
keresztül masszírozta nedvesedő nemi szervemet, és amikor a
csípőm már ritmikus mozgásba lendült, amikor már kéjesen
lihegtem, bedugta a kezét a bugyim alá, eljutott a duzzadt
csiklóhoz, amely örömmel fogadta az ujjak mesteri játékát.
Amikor átölelt erős karjával, teljesen átadtam neki magamat,
nem kaptam levegőt, úgy éreztem, elvesztem, mérhetetlen,
eksztatikus gyönyörűség járt át, orgiasztikus megsemmisülést
éreztem. Ezekben a pillanatokban akár össze is omolhatott volna
a világ, semmi sem számított, semminek nem volt jelentősége.
Csak a mindenható, mindenütt jelen lévő és abszolút szerelem
számított. És mi, a dionüszoszi őrület transzában összefonódott
pár. Úrrá lett rajtunk a megfékezhetetlen szenvedély, a szerelem
kábulata. Az erotikus szimfónia végül a közös orgazmus
diadalittas győzelmi hangjai között teljesedett ki.
A Velencéből való visszatérést követően három napig szinte el
sem hagytuk az ágyat. Minél jobban megismertük egymás testét,
annál inkább vágytunk rá, hogy újra és újra átéljük a
paradicsomi kéjt. Odafigyelően, gyengéden igyekeztünk
elsajátítani egymás legtitkosabb vágyait, gyönyörforrásait.
Szálim odaadóan, igazi férfihoz méltóan fedezte fel testem titkait,
hogy aztán sikerrel juttasson el a szerelmi beteljesülés csúcsára.
Én mindezt igyekeztem viszonozni… A családi házunkban töltött
első nappalokra és éjszakákra a változatos szerelmi játékok
végeérhetetlen láncolataként emlékszem vissza.
Akkoriban ismertem meg azt is, miféle luxust jelent egy sejk
feleségének lenni. Velencében a fényűző Gritti Palace
Szállodában úgy szolgáltak ki, akár egy hercegnőt, ám a sejk
palotájában megtapasztalt hétköznapok komfortja a
legmerészebb várakozásaimat is felülmúlta. A személyzet
mindent elkövetett annak érdekében, hogy a palota élete
tökéletesen szervezett legyen, nekünk annyi volt a feladatunk,
hogy kellemesé tegyük egymás számára a közösen töltött időt. A
reggelit általában a kert egyik baldachinja alatt fogyasztottuk el,
a kertész által ápolt növények, a szökőkút megnyugtató
csobogása közepette. A szolgák mindent elénk tettek, s az üres
vagy felesleges tányérokat azonnal elvitték. Ugyanekkor a
személyzet más tagjai kiszellőztették és kitakarították a
hálószobát, a két fürdőszobát, ágyhuzatot és törölközőket
cseréltek, illetve elvitték kimosni a viselt ruhákat. Kezdetben
zavarban voltam, mert arra gondoltam, hogy az összegyűrt
ágynemű, a hálóingek, a szoba levegőjében érezhető
szenvedélyillat éjszakánk pikáns titkairól árulkodik. Idővel
hozzászoktam a körülöttem jelen levő idegenekhez.
Az ötödik vagy hatodik napon, nem is emlékszem pontosan,
mikor, miközben egy rendkívül izgalmas, szenvedélyes éjszakát
követően lustán falatoztunk az egyik baldachin alatt, egyszer
csak így szóltam:
– Kár, hogy még az esküvő előtt nem vettem magamnak
néhány dzsalabiját.
Arra gondoltam ugyanis, hogy a hagyományos, hosszú, arab
öltözet igazán megfelelő volna a számomra.
A férjem nem szólt semmit, de kora délután a palota egyik
szobájában már több tucat szépséges dzsalabija között
válogathattam. Érdekes fazonok, változatos anyagok, élénk,
gazdag színvilág, arany- és ezüst-rátétes hímzés, flitterek,
gyöngyök – mindez csodálatos kivitelezésben.
– Szálim! Hogy került ide ez a sok szép ruha? – kérdeztem,
mivel hinni sem akartam a szememnek.
– Mondtad, hogy dzsalabijára vágysz, ezért néhány
kereskedő elhozta bemutatni az ajánlatát – felelte Szálim, és a
szemében ott volt a jellegzetes csillogás, amit mindig akkor
tapasztaltam, amikor sikerült meglepnie. – Próbáld fel őket, és
válogass! A végén tedd félre azokat, amelyek tetszenek.
– Hányat választhatok?
– Amennyit akarsz. Amani és a többi szolgálólány majd segít
felpróbálni az összest. Választottál már magadnak személyes
szolgálólányt?
– Még nem.
– Akkor válassz minél gyorsabban!
– Amani remekül boldogul mindennel.
– Neki az egész palotát szemmel kell tartania. Kell valaki, aki
a nap huszonnégy órájában csakis a te kívánságodat lesi.
– Jó, holnap választok.
– Remek, most pedig érezd jól magad! Mutasd majd meg
Amaninak, mit választottál, és holnap megvesszük.
– Jó, kedvesem.
Szálim kiment, Amani pedig egy másik szolgálólány
társaságában várta az utasításaimat. Készen álltak arra, hogy
segítsenek a ruhák felpróbálásában. Úgy éreztem, képtelen
vagyok ilyen gyorsan dönteni, ugyanis mindegyik ruha nagyon
szép volt, méltó egy arab hercegnőhöz. Mindegyik földig ért, a
nyakrésznél, a dekoltázsnál, az ujjak végén mindegyiket fénylő
kövecskék díszítették, és két egyforma fazont sem találtam
köztük.
– Amani! – fordultam a szolgálólányhoz.
– Tessék, madame!
– Add ide azt a türkizkék dzsalabiját.
Amani levette az állványról a kiválasztott darabot.
– Ne azt, hanem a világosabbat, amelynek tüllujjai vannak,
ott, a piros mellett.
– Értem, madame.
Amani leakasztotta az általam kiválasztott dzslabiját, én pedig
levettem a rajtam lévő egyszerű nyári ruhát. A mellettem álló
szolgálólány elvette, hogy felakassza az állványra.
– Hogy hívnak? – kérdeztem.
– Malati – felelte halkan.
– Hová valósi vagy?
– Indiába.
Malati első látásra csendesnek és nyugodtnak tűnt. Diszkrét
lány benyomását keltette, úgyhogy arra gondoltam, őt
választom.
Amani és Malati segítségével felpróbáltam az első dzsalabiját.
Elkelt a szolgálólányok segítsége, mivel a többrétegű, gazdagon
díszített, bonyolult szabású ruhát nehéz lett volna egyedül
fölpróbálnom. A szolgálók gondosan megigazgatták a ruha redőit,
majd megragadták a szoba sarkába támasztott három nagy
tükröt, és felállították körülöttem. A díszes dzsalabija jól állt,
kacéran kiemelte telt keblemet és karcsú derekamat.
Néhányszor elégedetten megpördültem a tengelyem körül, és
minden oldalról szemügyre vettem magamat.
– Ez a ruha nagyon szép. Tegyük félre – közöltem Amanival.
– Igenis, madame.
Segítettek levenni a ruhát, majd félretették.
– Most pedig… – tekintetem végigfutott a felakasztott
darabokon… – talán… jöjjön az a bordó. Utána a világoslila, aztán
a halványkék – böktem rá néhány darabra.
Az egész délutánt, sőt az estét is a ruhák próbálgatásával
töltöttem. A szolgálólányok vizet, gyümölcsleveket, kávét és teát
hoztak. Észrevettem, hogy Malati nagyon igyekszik, minden
kívánságomnak szeretett volna megfelelni. Megkérdezte,
mennyire legyen erős a tea és a kávé, tegyen-e bele tejet, vagy
sem, hány cukorral kérem, a vizet jégkockával kérem vagy
anélkül, és milyen gyümölcslére vágyom. Amanival felváltva
hozták az újabb és újabb ruhákat, és lelkesen segítettek mindet
felpróbálni. Néhány óra múlva az egyik állványon lógott pár,
általam kiválasztott dzsalabija.
– Szerintem ennyi elég lesz, Amani! Készítsd elő a
fürdővizemet. Megrendelted a fodrásznőt?
– Igen, madame, a szépségszalonban várja.
A palota egyik termében alakították ki a fodrászszalont, a
kozmetikai szalont, a masszázshelyiséget és a szaunát.
– Jó, a fürdés után azonnal lemegyek a fodrászhoz.
– Madame…
Malati olyan halkan beszélt, hogy alig hallottam.
– Tessék!
– Elkészíthetném ma én a madame fürdőjét?
– Én közben foglalkoznék a ruhákkal. A kiválasztottakat
felakasztom a gardróbba, a többit pedig visszaadom a
kereskedőknek – fűzte hozzá gyorsan Amani.
A szolgálókra pillantottam, akik a döntésemre vártak.
Eszembe jutott, hogy Szálim azt mondta, Amaninak van épp elég
dolga, tehát valaki mást kell választanom a személyem körüli
szolgálatokra. Malati szomorú, megadó tekintettel nézett rám.
– Rendben van, Malati, ma előkészítheted a fürdőmet és a
friss ruhát. Amani! Mondj el neki mindent, hogy s mint szeretem.
Ne feledkezz meg az orchideákról… és a Perrier vízről. Este pedig
a fürdés után… – tekintetem végigsiklott a sok színes
ruhadarabon – …azt a sötét pirosat veszem fel. Azt vidd be a
hálószobámba!
– Rendben van, madame – mosolyodott el a szolgálólány.
Fél óra múlva már a kádban voltam. Miután megérkeztem az
Emírségekbe, Sandrának köszönhetően megismertem az
argánolajat tartalmazó fürdőolajokat. Marokkó folyékony aranya
természetes elixír, fantasztikus regeneráló, bőr-, haj- és
körömerősítő tulajdonságokkal rendelkezik. Nemegyszer
meggyőződtem róla, hogy nagyszerűen hidratál, a bőröm
ruganyos és bársonyosan sima lesz tőle. Elnyúltam a kellemes
illatú habokban, és a rám váró éjszaka örömeire gondoltam.
Malati remekül boldogult a feladataival, a fürdővizet
kifogástalanul előkészítette, a fürdőszobát feldíszítette
orchideákkal, kedvenc illatgyertyáimról sem feledkezett meg,
melyek gardénia, liliom, szantál és Baliról származó jázmin
illatával töltötték be a fürdőszobát.
A fürdést követően felvettem egy piros csipkés La Perla
melltartót, amely csábítóan kiemelte a mellemet. Ugyanilyen
színű bugyit választottam hozzá. Felvettem az új dzsalabiját.
Egyszerűen nem tudtam betelni kisebb-nagyobb, csillogó
ékkövekből, gyöngyökből kialakított, aranyszalagokkal
szegélyezett mesteri berakásaival. Be kellett ismernem, hogy a
hagyományos arab öltözék hihetetlenül szép. Az elomló anyag
körülöleli a testet, és a legkisebb mozdulatnál is kiemeli annak
nőiességét.
Ezt követően lementem a házi szépségszalonba, ahol a
fodrászra bíztam magam. Arra gondoltam, hogy az új ruhához és
friss frizurához nem ártana profi smink sem.
– Hányra tud ideérni egy sminkes? – kérdeztem Amanit.
– Azonnal utánanézek, madame.
– Igyekezz, Amani! Egy óra múlva vacsora.
– Rendben van, madame.
A szolgálólány lebonyolított egy gyors telefont, majd
tájékoztatott, hogy a sminkes fél óra múlva tud ideérni.
– Remek, Amani! És mondd meg Malatinak, hogy főzzön
nekem kávét kardamommal. Azt már itt iszom meg.
– Rendben van, madame.
Pár perc múlva Malati egy kis csészében már hozta is az
illatozó kávét, óvatosan letette az asztalra, vigyázva, hogy egy
csepp se ömöljön ki.
– Köszönöm, Malati.
– Nincs mit, madame.
– Malati…
– Tessék, madame.
– Te lehetsz a személyes szolgálólányom, Malata. Egyelőre
csak próbaidőre.
– Köszönöm, madame.
– Egy hónapon keresztül a rendelkezésemre állsz, aztán
végleg döntök.
– Köszönöm, madame. Nagyon fogok igyekezni.
– Rendben van, Malati.
Az volt a benyomásom, helyesen döntöttem.
A sminkes testes libanoni lány volt, aki gyakorlott kézzel
látott neki a megfelelő smink elkészítéséhez. Hosszabb időt
fordított a szemem kifestésére. A szem az arab nők számára
kiemelt jelentőségű, mivel gyakran az arcukat is eltakarják. Az
erősen kontúros szemek csábítanak, kedvet ébresztenek a
férfiban, hihetetlen testi élvezeteket ígérnek. Egyetlen
megragadó tekintet akár egy intim kapcsolat kezdetét is
jelentheti.
– Madame! – a libanoni lány az arcpír biztos mozdulattal
történő felhelyezésével befejezettnek nyilvánította a munkáját. –
Kérem, nézze meg a sminkjét, és mondja meg, tetszik-e.
Ovális, ezüstkeretes, féldrágakövekkel kirakott kis tükröt
adott a kezembe.
A smink első látásra túl erősnek tűnt nekem, ám be kellett
ismernem, hogy remekül kiemelte arcom előnyeit, és pompásan
illett a dzsalabijához.
– Igen, tetszik.
– Nagyon örülök, madame. Ajánlom magam a jövőben is – a
lány ezzel nekilátott kozmetikai táskája összecsomagolásának.
– Amennyiben szükségem lesz a segítségedre, Amani felhív.
– Huszonnégy órában a vendégeim rendelkezésére állok.
– Remek. Viszontlátásra!
– Viszontlátásra!
A sminkes távozott, a fodrász, akit megkértem, hogy
maradjon, megigazította kissé összekócolódott frizurámat.
– Malati!
– Tessék, madame.
– Felmegyek. Hozd fel a parfümömet!
– Igen, madame. Melyik parfümöt óhajtja?
– Hm… A Dune-t, a narancssárga csomagolásban. Csak nem
tudom, hol hagytam… Vagy a hálószobában van az
éjjeliszekrényen, vagy a fürdőszobában.
– Értem, madame. Megkeresem.
A szolgálólány sietve elhagyta a szépségszalont. A Dior-féle
Dune az egyik kedvenc kölnim volt. Közvetlenül azután kezdtem
használni, hogy Dubajba érkeztem. Akkoriban dobták piacra ezt
a márkát. A reklámszlogen szerint a Dune a vágyak világába való
menekülést szimbolizálja. Olyan helyet jelent, ahol a nap
megcsókolja a tengert, a fény sugarai finoman simogatják a bőrt,
meg-megvillannak a meleg homokban, az óceán felől érkező
fuvallat pedig bazsarózsa és liliom illatát sodorja magával.
Számomra a Dune a titokzatosságot jelentette: amikor egy férfi
találkozik egy nővel, amikor a kölcsönös érzelmek gazdagsága
eltelíti mind a szívet, mind az érzékeket. A Dune roppant
összetett illatkompozíció volt, ugyanolyan bonyolult, mint
amilyen két ember kapcsolata lehet, akik élmények sokaságát
kínálják egymásnak. A parfüm gazdag alappal rendelkezett: volt
benne pacsuli, borostyán, balzsamos gyanta, vanília, szantálfa,
tölgymoha és pézsma. Ehhez jött még a paliszander, narancs,
bergamott, mandarin, bazsarózsa és a szív rendkívüli hangjai,
amely az alábbi illatskálát foglalta magában: jázmin, rózsa, sárga
viola, liliom és ilang-ilang, azaz a virágok virága.
A kivételes szépségű ilang-ilangnak hat hosszú, keskeny,
sárga szirma van, zöldbe forduló árnyalattal. A szirmok
középpontja rózsaszínes-piros. Édes, intenzíven virágos az illata,
földes, krémes beütéssel. A Fülöp-szigeteken elterjedt tagalog
nyelv szerint a nevét „ilang”-nak ejtik, amely sivatagot jelent, az
„ilang-ilang” pedig ritkát. A szó kitűnően meghatározza
kifinomult, trópusi illatának nyugalmát. A tropikus illat az alapja
a kultikus Chanel No. 5. parfümnek is. Indonéziában ilang-ilang
virágokkal terítik be az ifjú házasok ágyát a nászéjszaka előtt,
mivel erős afrodiziákumnak tartják. A Fülöp-szigeteken az isteni
eredetű nőiesség és érzékiség szimbólumának tartják.
– Tessék, madame – nyújtotta át Malati a Dune-t.
– Köszönöm.
Bőven fújtam magamra belőle. Készen álltam a szerelmemmel
elfogyasztandó vacsorára.
Szálim már várt rám az étkezőben. Az asztalt már
megterítették, égtek a gyertyák, és két szolgálólány várta az
utasítást, hogy mikor hozzák az első fogást.
– Isabelle!
A férjem hangjából lelkesedés csendült ki. Örültem, hogy
érdemes fáradoznom. Amikor az asztalhoz léptem, Szálim felállt,
az egyik szolgáló pedig elhúzta a székemet.
– Milyen szép vagy! – szólt a férjem, és képtelen volt levenni
rólam a tekintetét.
– Köszönöm.
– Látom, nagyon szép dzsalabiját választottál.
Szálim a szolgálólányok felé bólintott, hogy kezdjék meg a
vacsora felszolgálását.
– Igen, ezt választottam, és még tucatnyit.
– Remek!
– Nagyon vonzó volt a kínálat.
Még most is a szemem előtt lebegtek a változatos minták.
– A legjobb üzletekből érkeztek a ruhák.
– Ezért volt olyan változatos a kollekció.
– Szükséged van még valamire? – kérdezte gondoskodóan a
férjem.
– Köszönöm, nem. Habár…
– Tessék! Csak mondd, Isabelle, és megkapod.
– A cipők járnak az eszemben… Ennyi különböző színű ruha…
Jól jönne pár új cipő is.
– Jó, holnapra hozatok cipőket.
– Köszönöm, Szálim.
– Nincs mit, Isabelle! Mindig mondd meg, mire van
szükséged!
– Jó, kedvesem!
A vacsora kellemes légkörben zajlott. Felidéztük a velencei
nászutat, és tervezgettük, hogy legközelebb hová utazunk.
Egyszer csak Szálim kis türelmet kért tőlem, azt mondta, fontos
hivatalos telefont kell lebonyolítania. Hamarosan visszatért, majd
azt mondta, hogy a kávét és a desszertet az egyik emeleti
szalonban fogyasztjuk el.
– Isabelle! – szürcsölgette Szálim a kávét. – Hogy tetszik
neked ez a ház?
– Csodás! – feleltem, és még mindig nem tudtam betelni a
királyi palotát idéző belsőkkel.
– Szeretnél valamit változtatni? Hiányolsz valamit?
– Nem. Mindent tökéletesen elrendeztél. Mellesleg jól csőbe
húztál a jachtvásárlásról szóló mesével – nevettem el magam.
– Tényleg szeretnék egy új jachtot venni, de csak később.
Több cégtől is várom az ajánlatokat.
Ebben a pillanatban megszólalt Szálim telefonja.
– Bocsáss meg egy pillanatra! – ezzel Szálim felállt, kiment.
Hallottam, hogy arabul beszélget valakivel.
Pár perc múlva bordó bársonnyal bevont dobozkával a
kezében tért vissza.
– Ez a tiéd, Isabelle! – nyújtotta át a dobozkát, és közben csak
úgy sugárzott belőle az öröm.
– Köszönöm, Szálim!
A dobozban nyakékből és fülbevalóból álló platinaszett volt,
mélyvörös rubintokkal és fehér gyémántokkal kirakva.
– Csodásan nézel ki ebben az arab ruhában – Szálim
leplezetlen csodálattal mért végig. – Arra gondoltam, hogy ez az
ékszer remekül illene a ruhához.
– Szálim…
Meghatott a férjem határtalan szerelme.
– Kedvesem! Elkényeztetsz…
– Szívesen teszem – felelte Szálim érzéki hangon.
– Tényleg? – mosolyodtam el kacéran.
– Igen…
Szálim szemében világosan látszott az erős vágy. Egyszerre
álltunk fel, és indultunk el a hálószoba felé.
A Velencéből való megérkezésünket követően néhány hétig el
sem hagytam a palotát és környezetét. Ismeretségünk elején a
közösen töltött időnk nagy része nyilvános helyeken telt el. Most
kettesben lehettünk, nem is vágytam semmi másra. A palota
hatalmas volt, rengeteg gyönyörűen berendezett terem, szalon
és szoba volt benne… Egyáltalán nem unatkoztam. Az éjszakai
őrületet követően általában délig aludtunk, aztán
megreggeliztünk, én a kertben maradtam, a férjem pedig vagy
elment itthonról, vagy a palotában lévő dolgozószobájában ülve
üzleti ügyeivel foglalkozott. Én eközben az ápolt kert fasorjaiban
sétálgattam, vagy a szökőkút mellett olvastam a külföldi út során
vásárolt, vagy a palota könyvtárszobájában talált könyveket.
Mindig szerettem olvasni, és végre elég időm volt rá. A közös
ebédet követően általában sziesztáztunk. Este beszélgettünk,
filmeket néztünk vagy a soron következő utunkat tervezgettük.
Igazi és alaposan meghosszabbított mézeshetek voltak ezek.
Az idilli napokat egyedül a szüleimmel való konfliktusom
zavarta meg. Felhívtam édesanyámat, és boldogan elmeséltem
neki, hogy megvolt az esküvő. Amint az édesanyám meghallotta,
hogy akaratuk ellenére cselekedtem, azonnal letette a kagylót.
Apám egy szót sem volt hajlandó váltani velem. Naponta
hívogattam a szüleimet, de csak a fájdalmas csengőhangot
hallottam. Egy idő múlva anyám a következő sms-t küldte: „Ne
gyötörj minket a hívásaiddal, nem fogjuk felvenni a telefont.
Zavarsz minket a munkában.” A mézesheteim alatt ez volt az
egyetlen nap, amikor elsírtam magam.
Szálimmal szinte egyáltalán nem beszélgettünk a szüleinkről,
mivel ez mindkettőnk számára kényes téma volt. Szerelmesek
voltunk, átjárta testünket a szenvedély és a hihetetlen
boldogság. Csak ez számított.
Egyszer Szálim néhány gépkocsi-katalógussal állított haza.
– Nézd, van itt BMW, Mercedes, Lexus. Nézd át, és válassz
magadnak egyet! Ha pedig olyan márkájú kocsit szeretnél, amely
nincs a katalógusban, csak szólj.
– Biztosan találok megfelelőt ezek közt.
– Örülök.
A következő napokon tehát válogattam, de valahogy nem
tudtam dönteni.
Végül azt mondtam a férjemnek:
– Inkább menjünk el egy autószalonba. Akkor talán
könnyebben döntök majd.
– Természetesen. Ha ezt szeretnéd, legyen így.
– Mikor?
– Holnap vagy holnapután.
– Rendben.
Másnap ebédnél Szálim kijelentette, hogy a sziesztát követően
elmegyünk egy autószalonba. Gyorsan átöltöztem, és a hallban
vártam a férjemre. Amint felbukkant, rögtön elindultam a kijárat
felé.
– Isabelle! – állított meg a férjem hangja. – Hol az abajád és a
kendőd?
– Tessék?
– A ruha, amely eltakar. Az autószalonokban férfiak
dolgoznak. Nem bámulhatják a feleségemet. Túl szép vagy
ahhoz.
Reszketés futott végig a testemen.
– Már korábban szóltam Amaninak, hogy rendeljen néhány
abaját. Mindjárt be is hozza az egyiket.
Szálim mindezt úgy közölte, mint a lehető legtermészetesebb
tényt. El kell takarnom magamat, és kész…???
– Kedvesem! Még sosem viseltem abaját. Talán majd
legközelebb.
– Isabelle…
A férjem hangjában addig ismeretlen tónust észleltem.
– Az abaja nem olyan ruha, melyet vagy felveszel, vagy nem.
Az abaja kötelező, csakis abban hagyhatod el a házat.
Bizonytalanul álltam, nem tudtam, mit csináljak. Eszembe
jutott, mit mondott Szálim a velencei tartózkodásunk vége felé:
át kell térnem az iszlámra, és elkendőzve kell járnom. Miután a
nászútról megjöttünk, Szálim többet ezt nem említette, úgyhogy
arra gondoltam, a végső döntést rám bízza. Most kiderült,
tévedtem.
– Amani! – hívta be Szálim a szolgálólányt.
Furcsán éreztem magam. Ellentétes érzelmek hálójában
vergődtem. Egyrészt nem akartam felvenni az abaját, másrészt
annyira szerettem Szálimot… És ő annyi mindent megtett értem,
minden percben azon fáradozott, hogy boldog legyek. Teljesítette
az álmomat, elvitt a velencei karneválra, drága ajándékokkal
árasztott el, korábban elképzelhetetlen luxuskörülményeket
biztosított a számomra. És annyira szeretett, olyan tüzesen,
olyan férfiasan…
– Amani! Hozd be a madame-nak az abaját.
– Máris! – ezzel Amani eltűnt a hallba torkolló folyosón.
Egy pillanat múlva hozta is a kért ruhadarabot.
Rápillantottam a fekete anyagra, és teljesen váratlanul
légszomjam lett. Azt volt a benyomásom, ha most elfedem a
testemet, egy fekete űrbe zuhanok, egy hatalmas gödörbe, amely
a semmiben végződik, és ahol nincs hely a számomra. Amani
kinyújtott kézzel maga elé tartotta az abaját, a rongydarabot,
amely örökre ráborul az életemre.
– Nem, Szálim, én erre képtelen vagyok…
A férjem szigorú tekintettel méregetett. Tudtam, hogy benne
is dúlnak az érzelmek, csodálkozás és kétely gyötri. Az ajka
mozgott, mintha ki akarta volna mondani a nevemet, de képtelen
volt rá. Szomorúságot láttam az arcán, határtalan szomorúságot,
amely megérintette a szívemet. A szememben könnyek
csillogtak, szerettem volna odabújni hozzá, de ott állt mellettünk
a szolgálólány az abajával, amelynek fekete színét visszatükrözte
a fehérmárvány padló. Egy pillanatig néztük egymást, majd
Szálim sarkon fordult, és kiment.
Zihálva felrohantam az emeletre, és bezárkóztam a
hálószobába. Egyre hangosabban sírtam, és nem tudtam eléggé
sajnálni, hogy egy csodás időszaknak ily hirtelenséggel szakadt
vége. Vége lett a mézeshetek csodálatos nappalainak és
éjszakáinak, amelyek elragadtak a mesés érzelmek világába, az
igazi érzelmekről szóló álomba, amelyben két lélek örökre
egyesül. Arra gondoltam, tulajdonképpen fel is vehetném az
abaját, hiszen az csak egy ruha; haragudtam magamra, hogy
sebet ejtettem ideális kapcsolatunkon. Na és Szálim? Mennyi
mindent kellett legyőznie ahhoz, hogy elvehessen… A bátyja,
Hamid sejk látogatása a cégünknél világosan megmutatta, milyen
fontos volt Szálim családja számára, hogy ne vegyen el engem. A
sejkek sosem fárasztják magukat személyes látogatással, csak
akkor, ha az ügy kivételesen fontos a számukra. Szálim erről
sosem beszélt, de biztosra vettem, hogy meglehetősen
fájdalmassá vált a kapcsolata a családjával, hiszen szembeszegült
az akaratukkal. Az esküvő után a családtagjai közül senki sem
látogatott el hozzánk, nem gratuláltak az ifjú párnak. Ez
bizonyította, hogy a hozzá közel állók közül senki sem fogadta el a
házasságunkat.
Letörültem a könnyeimet, és elhatároztam, igyekezni fogok,
hogy a házasságunk a lehető legjobb legyen. Nekem is kell adnom
valamit, még akkor is, ha ez hatalmas terhet jelent a számomra.
A férjem éjjel tért haza, és csendesen becsusszant hatalmas
franciaágyunkba. Biztos azt hitte, már alszom. Közelebb
húzódtam hozzá.
– Kedvesem…
Szálim nem szólt semmit.
– Kedvesem… – ismételtem meg. – Szeretnék többet tudni a
vallásodról. Olvasni szeretnék róla, és próbálom megérteni,
miért viselnek a nők abaját.
– Isabelle! – ölelt át Szálim. – A palota könyvtárában sok
könyvet találsz az iszlámról. Biztos rábukkansz a neked kellő
információkra.
– Jól van.
Egymást szorosan átölelve aludtunk el.
Másnap a reggeli után felkerestem a könyvtárat. Ez volt az
egyik legkedvesebb helyiség a szememben. Angolos stílusban
rendezték be, eleganciát és nyugalmat sugárzott. Meleget
árasztó, faragott peremű diófa könyvespolcok álltak benne,
rajtuk angol és arab nyelvű könyvek. Az irodalom évszázadok
óta fontos szerepet töltött be az arab világ kultúrájában. Dubaj
emírje, Mohammed bin Rasíd al-Maktúm sejk maga is elismert
költő volt, aki nabatiban, a hagyományos költői formában
alkotott. A nabatit a homok lányának is szokták nevezni, témái
általában a sivatagi emberek számára fontos értékek:
lovagiasság, büszkeség, a természet szeretete.
Leemeltem az egyik könyvet, amely az iszlám kezdetéről
szólt. Mohamed – Mohamed ibn Abdalláh – próféta, az iszlám
megalapítója 570 körül született Mekkában, és 632-ben hunyt el
Medinában. Hatéves korában elárvult, és először a nagyapja,
majd a nagybátyja nevelte. A kurajs törzshöz tartozott, melynek
tagjai évszázadok óta a mekkai szent hely őrzésével
foglalatoskodtak. Mekka annak a kereskedelmi útvonalnak a
közelében feküdt, amely összekötötte a Földközi-tengert Dél-
Arábiával és az Indiai-óceánnal. Mohamed nagyapja tekintélyes
ember volt, mivel ő látta el azokat a karavánokat vízzel és
élelemmel, amelyek letértek a főútról, hogy felkeressék a szent
helyet. Mohamed fiatalkorában a kurajs hercegnőként is
emlegetett Hadidzsa, a gazdag, fiatal özvegy szolgálatába
szegődött, és az ő utasítására többször is ellátogatott Szíriába.
Bizonyos idő elteltével az akkoriban már negyvenéves özvegyet
olyannyira megigézte a nála tizenöt évvel fiatalabb Mohamed,
hogy rábízta a vagyonát, és férjhez ment hozzá. A nagy
egyetértésben élő házaspár kapcsolata huszonöt évig, egészen
Hadidzsa haláláig tartott. A különböző források kiemelték, hogy
Mohamed mindvégig hű volt szeretett feleségéhez, és annak
halála után csak négy-öt évvel később nősült újra.
Mohamed az első látomását tizennégy éves korában
tapasztalta meg. Ekkor már járatos volt a meditációban,
rendszeresen elvonult a világtól egy, a Hira-hegyen, Mekkától
nem messze található barlangba. Hadidzsa volt az első, aki hitt
Mohamed küldetésében, és jó feleséghez illően támogatta a
férjét, sosem szűnt meg őt szeretni; áldozatos odaadással, hűen
és türelmesen állt mellette. Maga a Próféta haláláig szeretettel és
tisztelettel emlegette Hadidzsát. Mohamed olyan gyakran és
olyan szeretettel, ragaszkodással emlegette Hadidzsát, hogy
későbbi szeretett felesége, Áisa féltékeny is lett az első feleségre,
pedig ő akkor már nem élt. Hadidzsát mindenki kivételes
asszonynak tartotta, akit intelligencia, erkölcsiség, tisztaság,
meleg szívélyesség jellemzett. Az emberek úgy vélekedtek, hogy
Mohamed mintaférj, Hadidzsa pedig példás feleség volt.
Behajtottam a könyvet, és arra gondoltam, milyen mély
szerelem, megértés, elfogadás, igazi odaadás kell ahhoz, hogy egy
pár huszonöt évet megértésben és kölcsönös szeretetben éljen
át. Az én házasságom még csak most kezdődött, de máris
ejtettünk sebeket egymáson. Pedig annyira szerettük egymást!
Szerettem volna valakivel elbeszélgetni a kételyeimről,
dilemmáimról, a gyötrelmes érzésekről, ám ebben a szolgákkal
teli hatalmas palotában nem akadt senki, akihez fordulhattam
volna a problémámmal. Anyámat nem volt értelme hívni, hiszen
úgysem vette volna fel a telefont. Azonkívül tudtam, ha esetleg
mégis felveszi, az lett volna az egyetlen tanácsa, hogy azonnal
térjek vissza Lengyelországba, és kezdjek dolgozni a családi
cégben. Azt pedig el sem akartam képzelni, hogy esetleges
hazatérésem után miféle kritikával, szemrehányó
megjegyzésekkel kellett volna szembesülnöm. Kate-től és
Sandrától sem kérhettem tanácsot, hiszen annak idején ők is azt
mondták, ne menjek férjhez. A lányok remekül érezték magukat
Szamir és Rasíd társaságában, ám állandóan azt hajtogatták,
hogy a gazdag, bőkezű arabokkal, jó kiállású arab pasikkal való
szórakozás egészen mást jelent, mint a házasság.
Eszembe jutott egy társaság, amelyről régebben hallottam:
újonnan áttért muszlim nők voltak a tagjai. Gondoltam,
felveszem velük a kapcsolatot, hátha hallok olyasmit, ami
érdekes lehet a számomra. Becsengettem a szolgálólányomat.
– Malati! Kérdezed meg Amatit, hol az a két bőrönd,
amelyeket nem akartam kicsomagoltatni. Az egyikben van egy
bordó táska, benne laptop. Azt hozd ide!
– Rendben, madame.
Néhány perc múlva kezemben volt a laptop. Úgy tűnt,
évszázadok teltek el azóta, hogy utoljára a kezemben tartottam.
Az iroda, a kemény munka, egy-egy projekt leadása előtt az
éjszakai virrasztások, a folytonos stressz, hogy vajon mit mond
majd a főnök, rettegés a folyamatosan szimatoló Alextől –
mindez a múltté lett. Most már teljesen más világban éltem. Egy
olyan világban, ahol nem kell aggódnom azért, leszek-e annyira
jó, hogy ne rúgjanak ki, lesz-e időm feltölteni a jégszekrényt,
takarítani, mosni, főzni, vasalni, ablakot mosni, porszívózni,
hiszen sürgetnek a határidők, és a munka az utolsó csepp
energiáimat is kiszívja belőlem. Ebben a világban nem kellett
naponta azon gyötrődnöm, miképpen éljem túl az adott napot,
csodálatos környezet, szép tárgyak vettek körül, rengeteg időm
volt, amit csakis magamra, nőiségem kibontakoztatására
fordíthattam, őrületesen szerethettem a férjemet, és
megengedhettem magamnak, hogy a férjem erős, védelmező
karjában a paradicsomba ragadjon a szívem és a testem. Nem
állt szándékomban erről lemondani. És nem érdekelt az ár, amit
fizetnem kell érte.
A neten megtaláltam az engem érdeklő egyesületet. Egy
kedves női hang meghívott a soron következő találkozóra, ahol „a
mi nagyra becsült Teresa doktornőnk az iszlám szexualitásról
tart előadást”, ahogy a hölgy lelkesen fogalmazott. Feljegyeztem
a dátumot, és megígértem, hogy feltétlenül elmegyek.
A találkozó napján öltöttem magamra először az abaját. A
fekete ruha elöl kapcsokkal záródott. Az elejét és az ujjakat
ugyanolyan csipke szegélyezte, és egészen a földig ért. Malati
segített a fejkendő megkötésében úgy, hogy ne látszódjon ki a
hajam. Furcsán éreztem magam. Belenéztem a tükörbe, és úgy
éreztem, nem én vagyok az a nő, akit látok, hiszen az arcomat
nem keretezték a megszokott fürtök. Ezt követte a nikáb, a kis
fekete szövetdarab, amely eltakarja az arcot. Csak a szemem
látszott. A szemem, amely mélyén bizonytalanság és félelem ült.
Végül következett a fejemet övező, a mellkas közepéig érő fátyol,
a shalla, ahogy ezt a ruhadarabot az Emírségekben nevezik.
Most már egyáltalán nem látszott a szemem, csak egy fekete
alakot láttam a tükörben. A sok réteg alatt pedig ott rejtőztem
én. Én?
Már az ajtónál jártam, amikor utolért Amani kiáltása:
– Madame!
Megálltam.
– A kesztyű! Kesztyűt is kell vennie! – ezzel a kezembe
nyomott egy pár hosszú, fekete kesztyűt.
Éppen húztam felfelé, amikor visszatért Szálim. Elismerően
nézett rám:
– A muszlim nőkkel való találkozóra igyekszel?
– Igen, kedvesem!
– Remek! – mosolygott kedvesen. – Várlak este. Minden jót!
A sofőr, miközben kinyitotta a Mercedes ajtaját, elismerően
nézett rám.
Az egyesület székhelye ápolt kerttel övezett elegáns villában
volt. Az ajtóban világos bőrű, alacsony, korpulens asszony állt.
– Áisa vagyok – mutatkozott be, hangjából brit akcentus
érződött.
– Isabelle.
– Először jársz nálunk?
– Igen.
– Gyere be! Vetkőzz le, helyezd magad kényelembe! Ott van
a fogas az abajának.
Levetettem új ruhadarabomat, és felakasztottam a többi
fekete abaja mellé. Nagy teremben találtam magamat, a
kanapén már jó néhány nő ült, látszott rajtuk, hogy különböző
nemzetiségűek. Áisa kézen fogott.
– Ő Isabelle!
– Fariza! – emelkedett fel a kanapéról egy karcsú nő. –
Gyere, ülj ide mellém! – mutatott kedves gesztussal a mellette
lévő szabad helyre. – Honnan jöttél?
– Lengyelországból. És te?
– Pakisztánból. Áisát már ismered. Ő Mona Szíriából, ő pedig
Linda az Egyesült Államokból… – sorolta Fariza.
Mindegyik nő hihetetlenül kedves volt, úgyhogy a
bátortalanságom gyorsan szertefoszlott. A személyzet vizet,
kávét, teát, süteményt kínált, mi pedig arról beszélgettünk,
hogyan telnek a napjaink az Emírségekben. Kiderült, hogy nem
mindegyik nő frissen áttért. Mona és Fariza például a születésük
óta muszlimok voltak. Azért jártak az egyesület találkozóira,
hogy támogassák az új tagokat, megosszák velük az iszlámmal
kapcsolatos ismereteiket. Ugyanakkor Linda nem tervezte, hogy
áttér, egyszerűen csak szeretett volna minél többet tudni annak
az országnak a kultúrájáról és hitéről, ahol él.
Fél óra múlva magas amerikai nő lépett középre, és egy kis
csendet kért.
– Teresa doktornő fantasztikus! – súgta Fariza. – Néhány
évvel ezelőtt tért át az iszlámra, azóta az egyesületünk lelke és
szíve. Szerteágazó a tudása, és nagyon érdekesen ad elő.
Teresa doktornő Mohamed próféta szavainak idézésével
kezdte: „Három dolog van, ami a férfi alkalmatlanságára utal:
(…) A harmadik: ha úgy közeledik a feleségéhez, és úgy kezd vele
szexuális életet, hogy előtte nem beszélget el vele, nem próbál
intim légkört teremteni, és önmaga úgy elégül ki, hogy közben
nem foglalkozik asszonya örömével.”
– Tehát magatok is látjátok, kedveseim, hogy amit manapság
ajánlanak az uraknak szóló nyugati magazinok, azt az iszlám
világban már sok évszázaddal ezelőtt ismerték.
Teresa doktornő egy pillanatra elhallgatott, majd tekintetével
végigpásztázott a termen.
– Na és mi a helyzet veletek? – kérdezte tréfásan. –
Remélem, nincs okotok panaszra.
A nők kacarásztak, sokat sejtető pillantásokat váltottak
egymással.
– Látom, nem állunk rosszul – mosolyodott el Teresa
doktornő.
A hallgatóság nevetésben tört ki.
– Tehát nagyon jó a helyzet – kommentálta Teresa doktornő,
amitől a nevetés még hangosabb lett.
A doktornő a rendkívül érdekes előadásában kitért arra is,
hogy az iszlám elismeri az ember szexualitását, amelynek a célja
nemcsak a szaporodás, hanem az örömszerzés is. Kiemelte, az
iszlám több helyen is hangsúlyozza, hogy a férfinak kötelessége
gondoskodni az asszony szükségleteiről, és ahogy azt a Próféta is
említette: egy-egy meghitt helyzet kibontakozásakor szavakkal,
csókokkal, kedveskedéssel kell biztosítania a megfelelő
hangulatot.
– Hadd idézzem nektek al-Gazáli, a nagy arab gondolkodó és
teológus szavait. Al-Gazáli a XI. és XII. század fordulóján élt –
ismertette lendületesen Teresa doktornő. – Legfontosabb műve
A vallásos tudományok felélesztése, melyben a következőt
bizonygatja: „Amikor a férfi eléri az orgazmust, meg kell várnia
az asszonyt, amíg ő is megmerítkezik a kéjben, hiszen az ő
esetében ennek elérése hosszabb ideig tarthat. Ha a férfi felkelti
a nőben a vágyat, majd visszavonulót fúj, ezzel mindenképpen
megsebzi a nőt, és a kölcsönös kéj elérése terén megfigyelhető
mindennemű aránytalanság a házastársi kapcsolatok kihűléséhez
vezethet. Az asszony számára kettejük egyidejű orgazmusa
jelenti a kéj csúcsát…” – Teresa doktornő ismét a hallgatóságra
irányította a tekintetét. – Gondoljatok csak bele: a modern
szexológia pontosan ilyen nézeteket hirdet. A muszlim tudósok
pedig évszázadok óta azt tanácsolják, hogy a közös beteljesülést
követően a férfinak még egy ideig a karjában kell tartania a nőt,
és biztosítania kell őt határtalan szeretetéről. Továbbá arról,
hogy szeretné boldoggá tenni őt.
Akaratlanul is elmosolyodtam, hiszen a férjem pontosan ezt
szokta tenni. Mosolyom nem kerülte el Fariza figyelmét.
– Látom, hogy csodálatos férjed van – súgta a fülembe.
– A legjobb! – nyugtáztam.
Teresa doktornő a továbbiakban arról beszélt, hogy a párok a
legkülönbözőbb technikákat alkalmazhatják az örömszerzés
érdekében. Megengedhető a közös fürdés, a teljes testre
kiterjedő masszázs, a frivol csókok, a petting, a legkülönbözőbb
segédeszközök, például nedvesítő zselék vagy Viagra tabletták.
– Ugyanakkor tilos pornómagazinok és pornófilmek
nézegetése. Ezek csak frusztrációhoz vezetnek, mivel az ott
bemutatott helyzeteknek nem sok közük van a valósághoz. Ha
valaki ezekből indul ki, könnyen összezavarodhat – bizonygatta
Teresa doktornő.
Nekem az a gondolat tetszett a legjobban, miszerint a muszlim
tapintat erényét szemmel tartó férjnek semmiképpen sem
szabad féltékenységet kelteni a feleségében. Ez annyit jelent,
hogy egy férfi a felesége jelenlétében nem adhat hangot annak,
hogy érdeklik más nők, hiszen ezzel megbánthatja a feleségét.
Ekkor tudatosodott bennem, hogy Velencében Szálim
egyetlenegyszer sem fordult meg egyetlen nő után sem, egyet
sem nézett meg alaposabban. Többek között ezért is éreztem
magam olyan jól a karnevál minden egyes napján.
– A modern muszlim tudósok arra is felhívják a figyelmet,
hogy a nőknél jelentkezhet a menstruáció előtti feszültség.
Ilyenkor a férj köteles különleges bánásmódban részesíteni a
feleségét – folytatta lelkesen Teresa doktornő. – A férj ilyenkor
megértéssel, toleránsan viszonyul a felesége rossz hangulatához,
depressziójához, esetleges irracionális megnyilvánulásaihoz.
E téren Szálim kivételes volt. Többször is bebizonyította, hogy
képes a hisztijeim fölé emelkedni. Ezért még jobban szerettem.
– És mi a helyzet a teherbe esés megelőzésével? – szólalt meg
Linda.
– Mind a megszakított közösülés, mind a fogamzásgátlás
minden formája megengedett. De ami érdekes: a feleségnek bele
kell egyeznie a megszakított közösülésbe, mivel neki is joga van
egyrészt a teljes körű szexuális kielégüléshez, másrészt az
utódokhoz.
– Engedélyezett az abortusz? – folytatta a kérdezősködést
Linda.
– Az Emírségekben tilos az abortusz, öt évig tartó
börtönbüntetés szabható ki érte. Csak abban az esetben
megengedett, ha a nő életét veszély fenyegeti, vagy tudni lehet,
hogy a gyermek komoly fogyatékossággal jön majd világra,
amely amúgy is halálához vezet. Vannak még kérdések? –
tudakolta Teresa doktornő.
– Szeretném tudni, mit mond az iszlám az orális szexről –
kérdezte halkan egy asszony.
– Az iszlám mindenféle szexuális aktivitást megenged,
leszámítva az anális szexet, illetve a teljes szexuális kapcsolatot a
nő menstruációja esetén – magyarázta a doktornő. – Kérem,
bocsássák meg a nyíltságomat, de mindenképpen szeretnék
pontosan fogalmazni: tehát megengedett a házastárs intim
testrészeinek csókolása, szívása, nyalogatása, amennyiben a
másik félben ez jó érzést kelt.
– És a férj is ugyanígy kényeztetheti a feleségét?
– Természetesen.
A termen suttogás futott végig.
– Van még valami?
A nők tovább suttogtak egymás között, de senki sem szólalt
meg.
– Van valami, ami foglalkoztat titeket? – tudakolta
jóindulatúan Teresa doktornő.
Továbbra sem szólalt meg senki.
– Ne legyetek zavarban! Tőlem igazán mindent meg lehet
kérdezni – biztatta a nőket az előadó.
– Szégyellünk nyilvánosan kérdezni – ismerte be Mona.
– Jó, akkor fejezzük be a rendezvény hivatalos részét, és a
fennmaradó kérdéseket beszéljük meg kisebb csoportokban.
Tartsatok velem bátran, semmi értelme szégyenkezni –
mosolyodott el a doktornő barátságosan.
A nők azonnal felálltak, és körülvették a doktornőt.
– Gyere, hátha megtudunk valami újdonságot – vont maga
után Fariza.
Közelebb mentünk a többiekhez, és kiderült, hogy a
beszélgetés a maszturbáció témája felé kanyarodott.
– Én még mindig nem értem, hogy ez most megengedett,
vagy sem? – Linda nagyon kíváncsi volt.
– Ahogy már mondtam, a maszturbáció tilos, de létezik olyan
vélemény is, miszerint bizonyos esetekben megengedett –
magyarázta türelmesen a doktornő.
– Például milyen esetben?
– Amennyiben fennáll a lehetősége a házasságtörés súlyos
bűne elkövetésének, vagy akkor, ha egy hajadon lány belátható
időn belül nem készül házasságra lépni.
– Teresa doktornő… – kezdte bátortalanul egy alacsony,
barna lány.
– Tessék! – az amerikai nő a kérdező felé fordult.
– Nem is tudom, hogy fogalmazzam meg… – látszott, hogy a
nő zavarban van.
– Minél egyszerűbben – Teresa doktornő nagyon türelmes
volt.
– A pettingről volna szó…
– Értem…
– Ha egy férfi a pénisze helyett az ujjait használja, és így juttat
csúcsra, az megengedett? – bökte ki végül a barna nő.
– Igen, megengedett. Kedveseim! – pillantott körül Teresa
doktornő. – Az iszlám minden szexuális pozíciót, erotikus játékot
megenged, ami kéjérzést vált ki a partnerekből, kivéve azokat,
amiket már korábban említettem. Úgyhogy, kedveseim, bátran
vessék bele magukat a legfrivolabb erotikus játékokba!
A nők elnevették magukat, majd kisebb csoportokba
tömörülve eddigi erotikus élményeik taglalásába fogtak. A
teremben vidám hangulat uralkodott, érezhető volt, hogy a
jelenlévők nem panaszkodhatnak az életnek e területére.
Amikor a tömeg lassan oszlani kezdett, Teresa doktornő
mindenkinek díszes kis lapot nyomott a kezébe, amelyen néhány
szó állt.
– Olvassák el ezt elalvás előtt – javasolta. – Vagy nem is
annyira az elalvás előtt – mosolyodott el sokat sejtetően.
Mindenkitől elköszöntem. Fariza segített felvenni új
öltözetemet, az abaját, hidzsábot és a nikábot. A tanulságos
tanácskozást követően hazaindultam. A sofőr végig a ház előtt
állt, tehát azonnal beszállhattam a Mercedesbe.
– Malati! Készítsd elő a fürdőmet, fél óra múlva otthon leszek
– adtam ki az utasítást a telefonban.
Hazafelé menet elolvastam a kártyán szereplő szöveget. Al-
Gazáli művéből származott az idézet: „Az erotikus vágy az Úr
bölcsességének megnyilvánulása, és annak nyilvánvaló funkciója
mellett van egy másik funkciója is. Ha valaki enged a vágyainak,
és azokat kielégíti, akkor ebben olyan kéjt lel, amely egyszerűen
páratlannak bizonyulna, amennyiben tovább tartana. Mindez az
ízelítője annak a kéjnek, amit az emberek az édenben
tapasztalnak. Hiába ígérgetnénk ugyanis nekik ezeket a kéjeket,
amennyiben még ízelítőt sem tapasztalnak belőlük (…). A földi
kéj nem tökéletes, hiszen időben behatárolt, ám mégis erős
motivációt jelent az ember számára. Arra készteti, hogy
kipróbálja, és hogy a tökéletes, örök kéjre törekedjen. Ennek
köszönhetően isteníti az ember az Urat. A mennyei kéj
elérésének vágya olyan erős, hogy segít az embernek abban,
hogy Istennek tetsző cselekedeteket hajtson végre, és mindezek
eredményeképpen eljusson a mennyekbe.”
Miután hazaértem, azonnal a hálószobába mentem. A kis
kártyát letettem az éjjeliszekrényre, és azonnal besiettem a
fürdőszobába, ahol már várt az illatos habfürdő. Amikor
elhagytam a fürdőszobát, Szálim már az ágyon feküdt, a kis
kártyával a kezében.
– Látom, nagyon érdekes előadáson voltál – állapította meg,
tüzes pillantásokkal méregetve a rövid piros bébidoll
dekoltázsából kibuggyanó feszes mellemet.
– Igen, valóban érdekes volt – bólintottam, majd
macskamódra beszökkentem az ágyba, és a kezemet rögvest
aktivizálódó péniszére helyeztem.
Reggelig nem aludtunk. Eletem talán legizgalmasabb
éjszakáját éltem át.
A következő hónapok mesésen teltek. Egzotikus utak,
hajókázás meleg tengereken, drága holmik vásárlása, az
együttlét eufóriája következett… Egyre inkább kiismertem a
férfi és nő együttlétének mágiáját, kialakult a mi külön világunk,
ahová másoknak nem volt belépésük. Kölcsönösen élveztük,
hogy mások vagyunk, a minket körülölelő ezoterikus tér a nőiség
és a férfiasság elemeivel telítődött. A tenger cseppjeiben
fürdőzve, az óceán hullámait élvezve, a horizont színeiben
fokozatosan fedeztem fel nőiségem csodáját, amely hol tüzesen
lángolt, hol angyali szelídséggel ajándékozott meg. Es ott volt
mellettem ő. A férfi. Szerető, hódoló, kényeztető, megbocsátó,
támogató, gondoskodó, előrelátó, ölelő, simogató, csókoló. Az én
férfim.
Amikor az Emírségekben tartózkodtam, mindig elmentem az
egyesület üléseire. Fariza, Mona és Linda állt hozzám a
legközelebb. Nagyon megszerettem a néha-néha benéző
Angelikát is. A kivételes szépségű amerikai nő az Emírségek
egyik prominens személyiségének a felesége volt. Nem tért át az
iszlámra, de érdekelte az arab történelem, irodalom és kultúra.
Egyszer érdekes előadást tartott a régi háremekről, ahol az
asszonyok szavalással, énekléssel, hímzéssel, művészetekkel,
kalligráfiával, olvasással és a palotában kötelező szertartásokkal
foglalkoztak. Sok időt fordítottak a szépségápolásra, szerelmi
művészetük tökéletesítésére. Angelika színes történeteit,
mindazt, amit tőle hallottam az arab asszonyok csillogó és
titkokkal teli világáról, magam is felhasználtam később a Perzsa
féltékenység című regényemben.

***

A Portugáliából való hazatérésünk után fordult elő először, hogy


a férjem minden magyarázat nélkül magamra hagyott a
palotában. Magányosan és elkeseredetten csak rá tudtam
gondolni, azon töprengtem, miért bánik így velem, és mikor jön
végre haza. Amikor végre felbukkant, egyrészt nagyon boldog
voltam, hogy ismét mellettem van, másrészt képtelen voltam
felfogni, miért bánik így velem. Néhány napig teljesen
megfeledkeztem a fogamzásgátló tablettákról, így teherbe estem.
Mindez ellentétben állt korábbi megállapodásunkkal. Néhány
héttel az esküvőnk után azt mondtam Szálimnak:
– Tudod, szerintem az lenne a jó, ha egy ideig nem lenne
gyerekünk. Elvezzük az életet kettesben!
– Így lesz a legjobb – értett velem egyet Szálim, és többé nem
tértünk vissza a témára.
Az első néhány hányás és terhességi teszt után pánikba
estem. Gyerek? Most? Mit szól majd hozzá Szálim? Egyelőre
nem terveztük, és fogalmam sem volt róla, hogy reagál majd
Szálim a hírre. Hiszen másképp állapodtunk meg… Azt sem
tudtam, hogy közöljem vele a hírt.
Néhány napig gyötrődtem, és közben próbáltam
megbarátkozni a gondolattal, hogy anya leszek. Sokáig
gondolkodtam, végül arra jutottam, hogy ez a lehető legjobb hír.
Igazi, teljes család leszünk. A hozzátartozóinkhoz fűződő viszony
miatt ennek csak örülni lehetett.
A palota étkezőjében, gyertyafény mellett éppen
vacsoráztunk, amikor így szóltam:
– Kedvesem! Fontos hírem van a számodra.
– Igen? – mosolyodott el Szálim. – Eldöntötted, hová
utazzunk legközelebb?
– Nem, nem erről van szó…
– Akkor miről? Új kocsit szeretnél?
– Nem.
– Valami ékszert?
– Azt sem.
– Akkor mit találtál ki? Holdutazásra vágysz? – tréfálkozott.
– Bizonyos értelemben igen.
– Tessék?
– Terhes vagyok.
– Hogyhogy?
– Néhány napig nem vettem be a fogamzásgátló tablettát.
Szálim elkomolyodott. Ma már tudom, az járhatott a fejében,
mit szól majd ehhez a családja. De akkor csak szomorú voltam,
hogy csöppet sem lelkesedik. Miközben az ő gyerekéről van szó.
– Szálim! Miért nem mondasz semmit?
– Megleptél. Magad mondtad, hogy egyelőre nem akarsz
gyereket.
– Valóban, de ha már így alakult, örülnünk kellene.
– Bizonyára – gondolkodott el Szálim. – El kell még intéznem
valamit – vetette oda gyorsan, majd felállt, és elhagyta az
ebédlőt.
A vacsora közepénél tartottunk, Malati meg is kérdezte:
– Madame, hozhatom a következő fogást?
– Köszönöm, nem.
Felfordult a gyomrom, úgyhogy kirohantam a fürdőszobába.
Az elkövetkezendő napokban nyugtalanság uralkodott a
palotában. Szálim kedves volt ugyan hozzám, de látszott, hogy
valami nyugtalanítja. En sem tudtam, hogy találjam fel magam az
új helyzetben. Ráadásul gyötörtek a terhesség első heteinek
kellemetlen tünetei. Néha kicsit még haragudtam is magamra,
miért is nem vettem be a tablettákat, hiszen egy gyereket
mindennemű kétely nélkül kellene fogadni. Tisztában voltam
azzal is, hogy az életünk kialakult rendje meg fog változni. Lehet,
hogy erre nem állunk még készen?
Nem sokkal később Szálim bejelentette:
– Isabelle! El kell utaznom. Ne vedd magadra, hivatalos
ügyekről van szó.
– Mikor jössz vissza?
– Nem tudom. Nehéz volna pontosabban meghatározni.
– Akarod, hogy veled tartsak? – vetettem fel.
– Terhes vagy, és ez egy fárasztó út lesz. Hosszú repülőutak,
és minden országban csak pár napot leszek. Jobb, ha itthon
maradsz.
– Ha így látod jónak…
A gyomrom fájdalmas görcsbe rándult. A gyermek, akinek
csodás szerelmünk beteljesülését kellene jelentenie, hirtelen
akadállyá vált.
Szálim elutazott, én pedig ismét egyedül maradtam. A
gondolataimmal, kételyeimmel, tudat alatti félelmeimmel.
Melyekről hamarosan kiderült, hogy indokoltak voltak.
A kertben üldögéltem, amikor felbukkant Amani.
– Madame, Hamid sejk vár madame-ra a szalonban.
– Hamid sejk?
– Igen, madame, Szálim sejk bátyja.
Felrémlett az emlékezetemben, hogyan zajlott le Hamid
látogatása James irodájában, és az is, milyen arrogánsan fordult
hozzám. Mit akarhat most?, töprengtem. Talán értesült
Szamirtól a terhességemről, és úgy véli, ideje elásni a
csatabárdot. Végső soron a család egyik tagját hozom majd a
világra, és a Közel-Keleten hihetetlenül nagy szerepe van a
családi kapcsolatoknak. Elképzelhető, hogy a hatalmas család
végül hajlandó elfogadni engem Szálim feleségeként?
Bíztam benne, hogy a férjem bátyja ezúttal jót akar – ebben a
hitben nyitottam be a szalonba. Hamid sejk ezúttal fel sem állt,
hogy köszöntsön. Páni félelem lett úrrá rajtam.
– Isabelle! Mert így hívnak, ugye? – kezdte durva hangon. –
Ismertem valaha Párizsban egy prostituáltat, akit ugyanígy
hívtak. Nagyon népszerű volt. Te is érted a dolgodat? Bizonyára
igen, különben hogyan sikerült volna behálóznod az öcsémet, aki
feleségül vett, bár ezt az egész családunk ellenezte.
Lenéző pillantást vetett rám.
– Gyere, játszadozzunk egy kicsit, mutasd meg, mit tudsz! Az
ilyen lotyókat, mint te, meg szoktuk osztani egymás között.
Kinyitottam a számat, hogy közöljem, nem engedem, hogy a
saját otthonomban sértegessen.
– Egy szót se! – mordult Hamid, majd felállt.
Ösztönösen hátraléptem.
– Állítólag terhes vagy – lépett közelebb hozzám Hamid. – De
ebből semmi sem lesz. Engedelmeskedned kell, és azonnal meg
kell szabadulnod a gyerektől!
– Az abortusz tilos az Emírségekben! – sikoltottam elszántan,
emlékezvén Teresa doktornő szavaira.
– Mióta alkalmazkodnak a sejkek bármiféle törvényhez? –
vetette oda ironikusan Hamid.
Megszédültem. Azt hittem, azonnal elájulok.
– Eszedbe ne jusson arról álmodozni, hogy megszülöd ezt a
gyereket – jelentette ki keményen Hamid, gyűlölködő pillantás
kíséretében.
IV . FEJEZET

Becsület a lábak között


Hamid sejk látogatását követően sokáig nem tértem magamhoz.
Magányos voltam, ráadásul védtelen és tanácstalan. Azt sem
tudtam, közöljem-e Szálimmal, hogy felkeresett a bátyja. Egy
pillanatig, egy rövid pillanatig az is átvillant az agyamon, mindez
egy cselszövés része, és Szálim azért utazott el, hogy a családja
nyomást gyakorolhasson rám, hogy megszabaduljak az általuk
nem kívánt babától. De ezt rögtön el is vetettem, mivel képtelen
voltam elhinni, hogy az én Szálimom, az én szeretett Szálimom
képes lenne ekkora aljasságra.
Az volt a legrosszabb, hogy nem éreztem biztonságban
magamat a saját házamban. Mintha egy nagy fekete, fenyegető
felhő lebegett volna körülöttem, amelyből bármelyik pillanatban
hatalmas vihar törhet ki, hurrikánnal, megsemmisítő esővel,
halálos villámokkal. Bensőmet nyugtalanság gyötörte, jártam a
palota termeit, és sehol sem találtam megnyugvásra. Egyetlen,
hozzám közel álló lélekre sem leltem, senkire, aki meghallgatott,
megértett és támogatott volna. Ott voltak az elegánsan
berendezett termek és szobák, szolgálók sokasága, akik azonban
teljesen idegenek voltak a számomra.
Reggeltől estig talpon voltam, de sehol sem tudtam
megpihenni, megnyugodni. Újra meg újra felidéztem Hamid sejk
kegyetlen pillantását. Tartottam tőle. Az ő családjának magzatát
hordtam, és Hamid úgy látta, jogában áll döntenie a sorsáról.
Tudtam, hogy nem fog meghátrálni. A sejkek semmiféle
korlátozást nem fogadnak el. Azt csinálnak, amit csak akarnak,
elveszik, amit megkívánnak, és megkapják, amire vágynak. Az
ártól és a következményektől függetlenül megszereznek bármit.
Szálim, a kedvesem… Csak ő képes arra, hogy megvédjem
engem és a gyermekemet. Viszont most nem volt mellettem. És
az, hogy az ő előzetes engedélye nélkül estem teherbe,
mindenképpen rosszat tett szinte ideálisnak mondható
kapcsolatunknak. Ha nem esem teherbe, most vele utazgatok
szerte a világban, új országokat, városokat, helyeket ismerek
meg. Nem lennék elviselhetetlenül magányos, a szívem és a
lelkem nem szenvedne a kimondatlan szavak, visszafojtott
gesztusok, viszonzatlan csókok, meg nem élt beteljesülések
súlyától. A mámorító közelség, édes kedveskedés helyét rideg űr
töltötte ki. És bénító rémület. Rettegtem mind magam, mind a
gyermek miatt.
A következő hetekben súlyos álmatlanság gyötört. Úgy
éreztem, hogy az alkonyat beálltát követően a hatalmas palota
sötét zugaiból kegyetlen szörnyek másznak elő. Lámpafényben
aludtam, mivel a sötétségben lidércnyomás gyötört, elmémben
különböző asszonyokról hallott vagy olvasott, rémesnél
rémesebb történetek bukkantak fel. A fülemben ott dobolt
James figyelmeztetése: „Isabelle! Én csak azt nem akarom, hogy
egy szál magadban kelljen szembenézned egy nagy arab
családdal, a helyiek bonyolult viszonyrendszerével, korlátaival.”
Egyedül, egyedül… Visszhangzott könyörtelenül a fejemben, és
félelem szorította a torkomat.
A rövid álom sem kínált enyhülést. Egy pillanatra sem tudtam
elfelejteni, hogy olyan régióban élek, ahol a férfiakat illeti az
utolsó szó az alájuk rendelt nők sorsát illetően. Éjszakai
lidércnyomások gyötörtek – sokat hallottam már a legközelebbi
hozzátartozóik által meggyilkolt nőkről. Ezek a lidércnyomások a
mai napig gyötörnek, képtelen vagyok megszabadulni tőlük.
Továbbá nyomaszt a félelem attól, hogy fény derül életem
legnagyobb titkára. Írónő vagyok, aki a Közel-Kelet legféltettebb
titkait készül leleplezni. Zabolátlan szex, luxusprostituáltak,
feslett orgiák, borzalmas erőszakos cselekmények – többek
között kiskorúak kárára – alkohol- és kábítószer-fogyasztás,
leszbikus kapcsolatok, homoszexualitás, modern rabszolgaság,
illegális, föld alatti diszkók és klubok a sivatagban, a becsület
nevében elkövetett gyilkosságok, lánykereskedelem, szűz
lányokra való licitálás, kislányok és kisfiúk rabszolgának való
elrablása, az abaja által elrejtett nagyszámú csalás, általános
képmutatás, az arab elit büntethetetlensége… Mindez górcső alá
kerül a könyveim lapjain.
A régi keleti mondás szerint a férfi becsülete a nő lábai között
található. És a statisztikák szerint e becsület nevében veszíti el az
életét évente ötezer nő, mégpedig a családtagjaik keze által. A
közvélemény szerint ez a szám nem fedi a valós helyzetet, sokkal
kisebb annál, hiszen ezeknek a gyilkosságoknak egy részére
sohasem derül fény, mert balesetként jelentik be őket, illetve az
is előfordul, hogy a család öngyilkosságra kényszeríti a nőt. Egyes
becslések évi húszezer gyilkosságot sejtetnek, ami azt jelenti,
hogy naponta több mint ötven nő veszti életét azért, mert
állítólag szégyent hozott a családjára.
A gyilkosságokat roppant kegyetlen módon követik el:
megkövezés, tőrrel való agyonszurkálás, akasztás, golyó általi
halál, megfojtás, máglyán való elégetés, a torok elvágása – íme,
néhány módszer, amelyek bevetésével a család szabadulni akar a
rá szégyent hozó nőtől. A család által kivetett nőkre esetenként
még a halálnál is rosszabb sors vár – bebörtönözhetik,
megkínozhatják őket, leönthetik sósavval, bestiális módon
megverhetik őket, vagy soha nem gyógyuló sérüléseket
okozhatnak nekik. A rettenetes gyilkosságokkal a családra rossz
fényt vető cselekedeteiket büntetik, így például azt, ha valaki
nemet mond egy elrendezett házasságra, megszökik, titokban
házasságot köt a család beleegyezése nélkül, házasságon kívül
nemi életet él, válni akar, vagy nemi erőszak áldozataként
menekülni szeretne. Néhanapján az is előfordul, hogy egy nővel
azért végeznek, mert megkísérelt részt venni a politikai,
társadalmi vagy kulturális életben. Akadnak olyan szörnyű
gyilkosságok is, amelyeket a mi szemszögünkből nézve bagatell
ok miatt követ el a család, ugyanis úgy érzik, megszégyenítették
őket. (Ismeretlen férfi küld dalt a rádióban, telefonbeszélgetés
egy férfival, aki nem tartozik a rokonság tagjai közé, a család által
nem megfelelőnek ítélt öltözék.) Megesik, hogy a kivégzést
nyilvánosan hajtják végre, mert figyelmeztetni a többi nőt, mi
vár rájuk, amennyiben nem alkalmazkodnak a közösség és a
szűkebb család elvárásaihoz.
A Közel-Keleten nagyra tartják a becsületet, nagyobbra, mint
egy-egy megszégyenített asszony életét. Ezt bizonyítják azoknak
a gyilkosoknak a szavai, akiknek efféle kivégzés szárad a lelkén.
Egy egyiptomi férfi, aki gondolkodás nélkül végzett huszonöt
éves lánya barátjával annak otthonában, majd bestiális módon
átvágta a lánya torkát, minden sajnálkozás nélkül így
nyilatkozott: „A becsület értékesebb, mint a saját testem és
vérem.” A férfit letartóztatták, majd két hónap múlva szabadon
bocsátották.
Noor a mézeshetek első napjait ünnepelte a szíve
választottjával, amikor berontott hozzájuk az apja, lefejezte a
lányát, majd a fejet körbehordozva a poros egyiptomi utcákon
ezt hangoztatta: „A család végre visszanyerte a becsületét.”
A családi becsület visszaállításának legbrutálisabb módja a
megkövezés. Ezzel a sorssal kellett szembenéznie egy
asszonynak Törökország délkeleti részén, egy kis faluban, ahol
még érvényben volt az évszázados becsületkódex. A hajadon
lány teherbe esett, és bár a pletykák szerint a terhesség erőszak
következménye volt, ez sem térítette el gyilkosait attól, hogy
megkövezzék. A török nő nem halt meg azonnal, a barbár tettet
követően még hét hónapig feküdt félig eszméletlenül a
kórházban. Az idegsebész megállapította, hogy a koponyája egyik
oldalát teljesen szétverték a súlyos kövekkel. A szerencsétlen
sem járni, sem beszélni nem tudott, csak a szeméből lehetett
kiolvasni, mennyire szenved. A magzat a gyilkos tettet követően
hat hét múlva meghalt. A családtagjai közül egyvalaki jelent meg
a kórházban, ő is csak azért, hogy közölje: a hozzátartozók nem
fognak fizetni a kezelésért. A nő több hónapos kínlódást követően
meghalt, a holttestért senki sem jelentkezett, és a temetésére
sem ment el egyetlen rokon sem. A helyi közösség
megkönnyebbülten fogadta a megkövezett nő halálát; a bűn
elnyerte büntetését, a szégyent lemosták.
A kegyetlen faluban megkövezték a meg nem született
gyermek apját is, ám a normákat megszegő szexuálitásért járó
halálbüntetés ritkán lesz a férfi része is.
Bizonyos becsületbeli ügyekben elkövetett gyilkosságok oly
mértékben drasztikusak, hogy még leírni is félek őket. Átérzem
az áldozatok testi és lelki fájdalmát.
Egy tizenhét éves palesztin lány kétségbeesetten próbálta
eltéríteni a szándékától az édesanyját, aki azért jött, hogy
megölje. Rufaidát a két bátyja erőszakolta meg, akikkel a családi
otthonukban egy szobán osztozott. Amikor az édesanyjuk rájött,
hogy a kiskorú lány terhes, vásárolt egy borotvát, és
megpróbálta arra kényszeríteni a lányát, hogy legyen öngyilkos,
vágja át az ereit. A lány megtagadta a parancs teljesítését, s
ekkor az anya úgy döntött, saját kezűleg végez vele, hogy ily
módon visszaszerezze a család becsületét. Bement a lánya
szobájába, és közölte vele, hogy aznap este meghal. Ezt követően
egy műanyag zsákot húzott a lánya fejére, és a szívet tépő
könyörgése ellenére átvágta az ereit, majd egy vastag husánggal
fejbe vágta.
A gyilkos anyának kilenc gyermeke volt, ezek közül egyiknek
a megölése húsz percet vett igénybe. Az anya meg volt győződve
arról, hogy helyesen járt el. „Ő már végzett velem, mielőtt én
végeztem volna vele – állította. – Meg kellett védelmeznem a
többi gyermekemet. És ez volt az egyetlen módja annak, hogy a
családom visszaszerezze a becsületét.” Kilencéves lánya
elfogadta édesanyja érvelését. „Az édesanyám azért tette, amit
tett, mivel nem szerette volna, hogy más emberek minket
büntessenek – jelentette ki. – Most sokkal jobban szeretem az
édesanyámat, mint korábban.”
A család becsületének visszaszerzése érdekében egy tizenhat
éves, ártatlan szíriai kislánynak is rettenetes halállal kellett
halnia. Zahrát tizenöt éves korában a Szíria északi részén álló
házuk elől rabolták el. Damaszkuszba vitték, és ott
megerőszakolták. A rendőrség rátalált, egy női börtönben
helyezték el, hogy megakadályozzák a család becsületének
visszaszerzése érdekében elkövetendő gyilkosságot, amit a
rokonai, a szokásoknak megfelelően, minden bizonnyal
megtettek volna. Szíriában az a meggyőződés él, hogy az
erőszakért a nő a felelős. Néhány hónap múlva huszonhét éves
unokabátyja úgy döntött, hogy feleségül veszi a lányt, hogy az ily
módon kiszabadulhasson a börtönből, és egyidejűleg
visszaszerezze jó hírét a család és a közösség szemében. Ez
azonban nem bizonyult elegendőnek Zahra bátyja számára, aki
úgy vélekedett, hogy a húgát ért szégyent semmi sem moshatja
le.
Egy hónappal az esküvő után egy éjszaka másolt kulcs
segítségével bejutott a húga szerény lakásába. A testvére egy
matracon aludt. A férje nem volt otthon. A báty letérdelt,
magasba emelt egy éles tőrt, majd hatalmas erővel ötször a lány
fejébe és vállába döfte. A döfések olyan erősek voltak, hogy
súlyosan megsérült a koponyalap, a gerincvelő pedig szinte
teljesen átszakadt. A férfi ezt követően önként jelentkezett a
rendőrségen, és azt vallotta, hogy azért végzett a húgával, mert
így akarta lemosni a családját ért szégyent. Elmagyarázta, hogy a
húga tíz hónappal a házasságkötése előtt vesztette el a
szüzességét. A gyilkos szemében mit sem számított, hogy a
tinilányt elrabolták és megerőszakolták. Számára a családi
becsület volt a legfontosabb. „Tény, hogy a húgom már férjnél
volt, de a család becsületén esett foltot le kellett mosni” – fejtette
ki a gyilkos, miután feladta magát a rendőrségen.
Irakban, nem messze Kirkuktól egy apa forró vízzel öntötte le
három tinilányát, majd rájuk lőtt, ugyanis arra gyanakodott,
hogy a lányok házasságon kívüli nemi kapcsolatot létesítettek.
Két lány meghalt, a harmadik életben maradt, de elvesztette a
látását, és komoly mentális zavarokkal küzd. Az apa azt állította,
azért akarta megölni a gyermekeit, hogy megvédje a család
becsületét. Az orvosi vizsgálat kimutatta, hogy a lányok
érintetlenek voltak. A Kelet országaiban a
becsületgyilkosságokért minimális büntetés jár, vagy rögtön fel is
mentik a tettest. Ennek az embertelen gyilkosságnak a tettese
mindössze két év börtönt kapott. Miután kiszabadult, életben
maradt lánya kénytelen volt vele lakni, mivel nem volt hová
mennie.
Jihan, egy iraki kurd nő a családja akarata ellenére ment
férjhez. Választottja háromszor is kísérletet tett, hogy a
családjától megkérje a kezét, sőt még ismerősöket is küldött
hozzájuk, hogy azok kiálljanak mellette. Az esküvőre a család
akarata ellenére került sor. Egy napon, amikor Jihan éppen
ebédet főzött, a házba betört néhány férfi, akik az ő családtagjai
voltak – a nagybátyja és annak két fia –, majd gépfegyverből
több sorozatot is beleeresztettek. A védtelen asszonynak, aki
második gyermekével volt várandós, esélye sem volt a
menekülésre. Meg kellett halnia, mivel volt bátorsága férjhez
menni a szerelméhez, és ezzel szégyent hozott a családjára.
Egy fiatal szaúdi nőt, aki Rijádban lakott, azért lőtt agyon az
apja, mert egy férfival csetelt a Facebookon, márpedig azt az
egyik szaúdi muszlim jogtudós, Ali al-Maliki „a kéjvágy felé nyíló
ajtó”-nak nevezte. Azt állította, hogy a közösségi fórum rossz
irányba vezeti a szaúdi fiatalokat. Több keleti országra is
jellemző, hogy a közösségi oldalakban mindennemű rossz
forrását látják. Szaúd-Arábiában 2016-ban megszüntettek több
online közösségi felületet, ahol az emberek hang és kép
segítségével kommunikálhattak egymással.
A Rania álnevet használó szaúd-arábiai nőt felgyújtotta az
apja, mivel a nő áttért a keresztény hitre. Az apa képtelen volt
elviselni a családra hozott szégyent, így a lány felgyújtása előtt
embertelen módon kivágta a nyelvét. Az apa tagja volt a Mutawa
szervezetnek, amely az erények terjesztésével foglalkozott. Ez a
szervezet tulajdonképpen saría rendőrség, a tagjai a muszlim
erkölcsiség fanatikus védelmezői, akik az általuk hirdetett
erkölcsi normákkal kapcsolatos mindennemű elhajlást
kíméletlenül üldöznek. A szervezet tagjai bottal verik azoknak a
nőknek a lábát, akik túl magas sarkú cipőt viselnek, kikergetik a
nőket a bevásárlóközpontokból, amennyiben nincs rajtuk
kesztyű. Az ékszerboltok eladóit arra utasítják, hogy ne
szolgálják ki azokat az asszonyokat, akik ugyan az előírásoknak
megfelelően tetőtől talpig beburkolóznak, de túl kihívó a
szemfestésük. Rania volt olyan bátor, hogy különböző keresztény
blogokon és regionális internetes oldalakon keresgélt.
Mindezekért rettenetes kínzásokban volt része, és végül
borzalmas kínok közepette az életét vesztette. Amennyiben az
apját esetleg elítélik, három évnél hosszabb börtönbüntetést
biztosan nem kap. Ez a maximális büntetés abban az esetben, ha
valaki egy gyilkossággal a család becsületét akarja tisztára mosni.
Egy apa Líbiában elvágta három tinilánya torkát, mivel
megerőszakolták őket Kadhafi markos legényei. Az apa azt
hangoztatta, hogy muszáj volt végezni a lányaival, mivel csak így
moshatta le a szégyent és megaláztatást, amelyet tizenöt,
tizenhét és tizennyolc éves lányai okoztak a családnak.
A hírekből még csak a lányok nevét sem tudhattuk meg.
Egy pakisztáni tinilányt halálos áramütés ért, mivel szerelmes
lett egy fiatalemberbe, és nem akart hozzámenni a család által
kiválasztott jelölthöz. A tizenhét éves lány rokonai és a falu vénei
a panchayatnak{1 0} nevezett gyűlésen találkoztak. A tanácskozás
során arra jutottak, hogy csak halálbüntetéssel lehet orvosolni a
helyzetet. Az áramütés és a kínzások miatt a lány nyakán, hátán,
karján borzalmas sebek keletkeztek. Az ítéletet a lány
nagybátyjai és a falu befolyásos férfijai hajtották végre.
Két pakisztáni tinilány filmet forgatott a ház melletti kertben.
Azt szerették volna megmutatni, mennyire élvezik az esőt.
Amikor a családi videó feltűnt a helyi közösség tagjainak
mobiljain, a lányok féltestvére ezt úgy értékelte, hogy folt esett a
család becsületén. Négy barátjával együtt dühödten berontott a
házba. Az öt álarcos támadó kegyetlen tüzet nyitott a lányokra és
az édesanyjukra. Így akarták tisztára mosni a család becsületét.
Mindhárom áldozat a helyszínen életét vesztette.
Egy egyiptomi férfi végzett a feleségével, mivel az több
környékbeli férfival is megcsalta, ugyanakkor nem akarta
teljesíteni férje házastársi kívánalmait. „Vulgáris filmeket
találtam a mobilján – számolt be a férfi egy egyiptomi lapnak. –
De ez még nem minden. Rájöttem, hogy miközben aludtam,
elment itthonról, és csak hajnalban jött haza. Ekkor döntöttem
úgy, hogy megölöm. Csak arra vártam, hogy elaludjon. Miután
elaludt, kimentem a konyhába, fogtam egy kést, és átvágtam a
torkát.” Miután a férj megbizonyosodott róla, hogy a felesége
nem él, egy fűrészt kerített, levágta a felesége kezét és lábfejét,
majd a fejet is elválasztotta a törzstől. „Megöltem a feleségemet,
a testét feldaraboltam, és a darabokat megetettem a kutyákkal –
nyilatkozta a gyilkos. – Nem vagyok bűnös, mivel a becsületemet
oltalmaztam. Nem sajnálom, amit tettem.”
Egy pakisztáni gyümölcsárus lelőtte a húgát, mivel az
dolgozott és tanult, hogy felsőfokú végzettséget szerezzen. Egy
ünnepen a huszonkét éves lány felkereste a szülőfaluját. Amikor
a buszmegálló felé igyekezett, a bátyja agyonlőtte. A gyilkosnak
semmiféle lelkiismeret-furdalása nem volt. Azt mondta, azért
ölte meg a húgát, mert az szembeszegült vele és az apjukkal.
Egy másik pakisztáni férfi végzett a feleségével, továbbá
három-, öt-, hét- és tízéves lányaival, mivel a legidősebb lánynak
a feleség olyan férjet választott, akit ő nem támogatott. A férfi
kábító hatású port hintett az asszony és a kislányok ételébe, és
amikor elvesztették az eszméletüket, egy éles késsel mindnyájuk
torkát átvágta. Ezt követően kivonszolta a holttesteket az utcára,
a ház ajtajára pedig egy levelet tűzött a rendőrség számára. A
szomszédok értesítették a rendőrséget. Amikor a rendőrök
megérkeztek, az egymásra rakott holttestekből még szivárgott a
vér. A levélben a következő állt: „Szégyellem a feleségemet, aki
makacs volt, és arrogánsan viselkedett. Lehet, hogy a lányaim is
olyanok lettek volna, mint ő. Végeztem mindnyájukkal, hogy a
méltatlan tetteik miatt ne legyen megaláztatás a részem.
Számomra fontos a becsület, és az általam elkövetett gyilkosság
miatt a rendőrség kezére adom magamat.”
Öt fiatal pakisztáni lány szembeszegült a törzs véneivel:
szívük választottjaival polgári házasságot kötöttek. A döntésük
következménye borzalmas gyilkosság lett. A törzs férfijai
kivezették a lányokat egy távoli mezőre, ahol megverték őket,
majd beléjük lőttek, végül egy gödörbe hajították mindegyiküket,
s végül sarat és követ hajítottak rájuk. Az volt a legrémisztőbb,
hogy a pakisztáni parlament egyik tagja védelmébe vette a
család becsületének érdekében elkövetett gyilkosságok
évszázados hagyományát, ugyanis véleménye szerint
szükségszerű azon nők megölése, akik nem vetették alá magukat
a férfiak akaratának, és maguknak választottak férjet.
Hasonló gyilkosságok ezreire kerül sor évről évre. Mind az
okok, amelyek miatt a lányok és asszonyok életüket vesztik,
mind a halálos büntetések bestiális volta rémisztő. A kegyetlen
gyilkosságok mindegyike a XXI. században történik. Nap mint
nap. Ez a valóság. Miközben ezeket a sorokat olvassák, valahol
Keleten egy Jihant, Zahrát vagy Rufaidát éppen kínoznak férfi
rokonai: megköveznek, halálra döfnek, forró vízzel öntenek le,
megfojtanak, felakasztanak, elégetnek, áramot vezetnek a
testébe, élve elásnak vagy öngyilkosságra kényszerítenek azért,
hogy tisztára mossák a család becsületét. A végrehajtás módja
lehet golyó általi halál is, sőt késsel történő lefejezés vagy
fejszével történő felnégyelés. Előfordul, hogy egy nőt azért
gyilkolnak meg, mert valaki korábban megerőszakolta. Egyes
áldozatoknak még csak a nevét sem említik meg a
sajtóközleményekben – akinek nincs neve, nem is létezik. Ezek a
nők pedig nagyon is léteztek. Éltek, éreztek, szerettek,
gondolkodtak, hittek, örültek, tanulni és dolgozni akartak, de
nem akartak hozzámenni ahhoz a férfihoz, akit a család
választott ki a számukra, mivel a szerelmük oldalán képzelték el
az életüket. A függetlenséghez való jog érvényesítésére való
törekvés a halálba taszította őket.
Rémisztő tény az is, hogy a becsületsértési ügyekben
elkövetett gyilkosságok száma évről évre nő. A nemzetközi
média sokat ír a politikáról, a közel-keleti harci cselekményekről,
a naponta elkövetett becsületsértéssel kapcsolatos gyilkosságok
viszont szinte visszhangtalanul maradnak.
Ezért írok róluk én.

***

Terhes nőként meggyőződhettem róla, mit jelent a család


befolyásos férfijaitól való rettegés. Máig emlékszem a félelemre,
amit akkor éreztem, valahányszor csak eszembe jutott Hamid
sejk fenyegető pillantása. Meg voltam győződve arról, hogy egy
napon ismét megjelenik a palotában, és újra elkezd követelőzni.
Még azt sem mondhattam a személyzetnek, hogy ne engedje be,
mivel tudtam, hogy úgysem engedelmeskednének. Egyetlen
szolga sem mert volna nemet mondani Hamid sejknek, aki a ház
urának a bátyja volt.
Különböző módszereket vetettem be annak érdekében, hogy
kicsit megnyugtassam magamat. A kerti séták kezdetben némi
nyugalmat kínáltak. A zöld különböző árnyalatai, a szökőkút
nyugtató csobogása, a színes virágágyások a pillanatnyi biztonság
illúzióját keltették. A feszültség később azonban tovább nőtt, és
valahányszor megláttam a felém közeledő Amanit vagy Malatit,
a szívem őrületesen verni kezdett, mivel attól tartottam,
mindjárt bejelentik Hamid sejket. A nyílt tér csak fokozta a
fenyegetettség érzetét. Ilyenkor mindig visszaszaladtam a
palotába, felrohantam az emeletre, és elbújtam a hálószobában.
De ott sem leltem nyugalomra. A hálószobában fölidéztem
magamban a Szálimmal töltött szenvedélyes éjszakákat, és
ilyenkor hihetetlen sóvárgás lett úrrá rajtam. Annyira szerettem
volna hozzábújni, érezni a szerelmét, erős, védelmező karját,
szerettem volna megfeledkezni a világról, csak érte, csak
kettőnkért, a gyermekünkért élni. De Szálim nem volt itthon…
Elhagytam a hálószobát, félálomban bejártam a szobákat, és a
hatalmas épületben egy olyan zugot szerettem volna találni, ahol
legalább néhány pillanatra megfeledkezhetem a rám leselkedő
veszélyről. Végül meg is találtam ezt a helyet. A
könyvtárszobában. Klasszikus, méltóságteljes, angolos stílusban
rendezték be, ugyanakkor a plafonig érő faragott polcoknak
köszönhetően hívogató volt. A körben elhelyezett spotlámpák
meghitt fényt kínáltak, a pasztellszínű kárpittal bevont kanapék
és fotelek kényelemmel csábítottak, s a padlót puha
perzsaszőnyeg borította. Általában az egyik sarokban álló
sötétzöld fotelben telepedtem le. Világossárga ernyőjű állólámpa
biztosította mellette a fényt. Faltam a könyveket. Ismét a
kezembe vettem egy regényt, amit jól ismertem, de most angolul
olvastam. A könyvespolcokon számos klasszikus irodalmi műre
bukkantam az Oxford World’s Classic és a Wordsworth Classics
kiadásában. Mindezt az én szeretett férjemnek köszönhettem!
Még az esküvő előtt, a találkozásaink során, amikor egymás
foglalatosságairól beszélgettünk, elmeséltem neki, mennyire
szeretem a könyveket, és már az iskola előtt megtanultam
olvasni. Nyolc- vagy kilencéves koromra minden, gyerekeknek
való könyvet elolvastam már, s szerettem volna kikölcsönözni a
könyvtárból Thomas Mayne Reid A fej nélküli lovas című művét.
Roppant módon felcsigázott a címe, de a könyvtáros úgy
gondolta, még nem nekem való.
– Túl kicsi vagy még! – hajtogatta. – Ez nem neked való
könyv. Válassz valamit a gyerekkönyvek közül!
– Azokat már mind elolvastam.
– Mindet? Az lehetetlen. Gyere, segítek! Biztosan találunk
valamit.
Elindultunk a polcok között, a könyvtáros újabb és újabb
címeket javasolt. Nem akarta elhinni, hogy tényleg minden
könyvet olvastam. Végül odalépett az íróasztalához, és
ellenőrizte a kartonomat.
– Tényleg, valóban… – csóválta a fejét hitetlenkedve.
Végül megkaptam a kért könyvet. Máig emlékszem a
nyugtalanító várakozás érzésére, hiszen a különös, fej nélküli
lovas annyira titokzatosnak tűnt, azt sem tudtam, ember vagy
kísértet az, aki a holdas éjszakán a határtalan prérin száguld…
Szálim nagyon szerette ezt a történetet, és többször is el
kellett mesélnem neki.
Az esküvő előtt többször is megkérdezte, milyen irodalmat
szeretek a legjobban, és én azt válaszoltam, hogy bár szeretem a
verseket, mégis a regények állnak hozzám a legközelebb. Hiszen
a regény elrepíthet minket rég elmúlt korokba, idegen helyekre,
ahová másképp nem juthatnánk el. Szálim a leendő
otthonunkban csodálatos könyvtárat rendezett be, és számtalan
olyan könyvet hozatott, amelyek a klasszikus irodalmi kánonba
tartoztak. Folyton azon fáradozott, hogy semmiben sem
szenvedjek hiányt, s így könnyebb volt elviselnem az első nehéz
pillanatokat a palotában.
Gyermekkori olvasmányélményeim sorában A fej nélküli
lovast Karl May akciódús regényei követték; képzeletben
gyakran szívtam békepipát Winnetouval, az apacsok vezérével
és a vértestvérével, Old Shatterhanddel. Éjjel-nappal dolgozó
szüleimnek nem volt rám idejük, ezért a rendkívül érzékletes
leírásoknak és az érdekes cselekménynek köszönhetően
próbáltam meg elszakadni a mindennapoktól. Vándoroltam a
Vadnyugaton, ismerkedtem az indiánok szokásaival, csodáltam a
hős harcosokat, akik mindent elkövettek, hogy békét
teremtsenek a telepesek és Amerika őslakosai között. Szőrén
ültem meg a lovat, így galoppoztam a prérin, indián
csatakiáltások hagyták el a számat, bölényekre vadászva
lopakodtam, igyekeztem elbújni a grizzly medvék elől, fehér
emberek arcát kerestem, vagy indián asszonnyá lényegültem át.
Aztán eljött a műfaj mesterének, Honoré de Balzacnak az
ideje. Kamasz lányként Emberi komédia ciklusának minden,
lengyelül hozzáférhető művét elolvastam. Elmerültem a
felejthetetlen könyvekben, izgatottan lapoztam a köteteket,
megismerkedtem a XIX. századi Franciaország reáliáival, az
intrikákkal átszőtt társadalom életével, az emberek érzelmeivel,
szenvedélyével. Párizs nappal, Párizs éjjel, illúziók, elveszett
illúziók, naivitás, kapzsiság, aljasság, karrier, becsapások,
botrányok, rablások, gyilkosságok, öngyilkosságok, vak szerelem,
pénzre váltható szerelem, glorifikált szerelem, bűnös szerelem,
öncélú szerelem, szalonok, nyomortelepek, szegénység, luxus,
gazdagság és pénz… Az örökkévaló pénz, amely körül forgott
szinte minden. És forog ma is.
Dámák, akik valaha ágyasok voltak. Kurtizánok, akik dámák
voltak. Férfiak, akik belevesztek a szerelembe és a
szenvedélybe. Érzelmek játéka, játék a szavakkal, kártyajáték,
amelyben az élet a tét. A szerencse forgandó, egyszer fenn,
egyszer lenn, őrület és nosztalgia – mindez remekül bemutatott
jellemek tükrében. Balzac megmutatta hősei érzékenységét és
abbeli képességét, illetve képtelenségét, hogy megtalálják
magukat az őket körülvevő valóságban. Emlékszem, hogy abban
az időben mennyire tetszett nekem az Esther név. Így hívták a
Kurtizánok tündöklése és nyomorúsága főszereplőjét.
Számomra ennek a névnek valamiféle megragadhatatlan
éterisége, ugyanakkor hihetetlen ereje volt, amitt a kurtizán
szerelme sugárzott, és aminek hatására a nő lemondott korábbi
foglalatosságáról, hogy titkos életet élhessen a szerelmével.
Magával ragadott a regény varázsereje, így türelmetlenül
nyúltam a következő kötetekért. Nagyra tartottam a
klasszikusok írói művészetét, és a hősökkel együtt jártam életük
tekervényes útjait. „Az a bizonyos nő a férfi szeretője lesz.
Szereti. Hogyan? Miért? Két egzisztencia összekapcsolódik, az
éppen csak megszületett közelség örökkévalónak tűnik a
szemükben, és mindaz, ami korábban volt, elhalványul a két
szerető emlékezetében. Különös, nem?” – írta ifjabb Alexandre
Dumas A kaméliás hölgyben. Nem, nem különös, válaszolnék a
mai eszemmel. Ez a szerelem. Akinek megadatott, hogy ezt
megtapasztalja, meg is érti. Úgy, mint Anna Karenina, aki
mindent feláldozott az érzéseiért.
A regények, a főhősök voltak a társaim a palotában töltött
magányos órákban. Kedvenc zöld fotelemben kuporogtam, a
hátam mögé párnát nyomtam, a lábamat megtámasztottam a
Malati által odakészített lábtartón, és elmélyülten olvastam.
Ilyenkor rövid időre megfeledkeztem a vágyakozásról, a
félelemről, az aggodalmaimról. Jó érzés volt a kezemben tartani
az Elfújta a szél vastag kötetét, és a büszke, megtörhetetlen
Scarlett O’Harával együtt ismételgettem annak híres mondatát:
„Induljunk hát előre!”, és vele együtt néztem szembe az
amerikai polgárháború viharaival.
– Madame, madame!
Amani minden bizonnyal már többször is szólt, de én annyira
belemerültem az olvasásba, hogy észre sem vettem, mikor jött
be.
– Tessék, Amani!
– Hamid sejk várja odalent. Kérte, hogy minél hamarabb
menjen le.
Összeszorult a torkom.
– Nem… – préseltem ki magamból. – Nem megyek le…
Mondd meg neki, hogy rosszul érzem magam. Végső soron
terhes vagyok, úgyhogy érthető a dolog – magyarázkodtam
tehetetlenül, mintha az valamiféle általános érvényű szabály lett
volna, hogy egy sejknek nem szabad nemet mondani.
– Madame…
– Tessék!
– Az van…
– Mi van, Amani?
– Elnézést kérek, de… – Amani hangjából aggódás csendült ki.
– Tessék!
– Elnézést, hogy bátorkodom… – a szolgálólány ismét
elhallgatott.
– Miről van szó?
– Arra gondoltam… szóval… elnézést kérek…
– Bökd már ki, mit akarsz! – emeltem fel a hangomat.
– Úgy vélem, a madame-nak fogadnia kellene Hamid sejket.
Mert ő nem viseli el, ha valaki ellentmond neki. És ha dühbe
gurul… – Amani arca elborult. – Ha a madame nem megy le
hozzá, akkor ő úgyis feljön, és megtalálja a madame-ot. És
akkor… én ismerem őt… – Amani utolsó mondata a levegőben
lebegett.
Gyengeség lett úrrá rajtam. A szolgálólány biztos tudja, mit
beszél, hiszen Hamid sejket gyermekkora óta ismeri.
– Jól van, lemegyek.
Felálltam, de kicsit megszédültem.
– Madame! – a szolgálólánynak sikerült megtartania.
– Köszönöm, Amani, most már minden rendben van.
Kiegyenesedtem. Alig tudtam megfékezni az egész testemet
gyötrő émelygést. Elindultam, hogy találkozzam az
ellenségemmel.
Hamid sejk a szalonban ült, és miközben jöttem lefelé a
lépcsőn, bizalmaskodó tekintettel méregetett. Áthatóan bámult,
úgyhogy nagyon vigyáznom kellett, meg ne csússzak a lépcsőn.
Éreztem, hogy az a célja, hogy a tekintetével letaszítson a
lépcsőn. Minden vágya, hogy lezuhanjak, és kitörjem a
nyakamat.
– Jó napot! – köszöntöttem, miközben minden erőmet
összeszedve igyekeztem nyugodt maradni.
– Százezer dollár – jelentette ki hidegen a sejk.
– Tessék?
– Százezer dollár – ismételte meg a sejk.
Fogalmam sem volt róla, mit akar.
– Velem tartasz, elveteted a gyereket, ott maradsz, ahol én
parancsolom, aztán két nap múlva elhagyod Dubajt, és soha
többé nem lépsz kapcsolatba az öcsémmel.
Miközben Hamid ezt mondta, tekintetét belemélyesztette a
szemembe. Meglepődésemben először meg sem tudtam szólalni,
de aztán reagáltam a szavaira. Ügyeltem, hogy a hangom ne
remegjen.
– Az én gyerekemnek nincs ára – és a szerelmemnek sem,
fűztem hozzá gondolatban.
– Mindennek van ára – jegyezte meg cinikusan Hamid sejk. –
Kétszázezer.
– Nem.
– Háromszáz.
– Nem vetetem el a gyerekemet.
– Félmillió.
– Semmilyen összeg nem jöhet szóba.
– Egymillió dollár. Ez az utolsó szavam.
Hamid arca semmiféle érzelmet nem árult el. Egyszerűen csak
el akart érni valamit, és licitált. Látszott, hogy biztosra veszi,
hogy a másik fél végül rábólint az általa említett összegre. A
sejkek így gondolkodtak.
– Csak az idődet vesztegeted.
Hát ennek éppen az ellenkezője volt igaz. Semmi pénzért nem
adtam volna el a szerelmemet. Főképp nem a gyermekem életét.
– Ha feljebb akarod srófolni az árat, tudd meg, nem fog
sikerülni – Hamid továbbra is pókerarccal folytatta a játékot.
– Itt nem a pénzről van szó. Nem minden eladó!
– Úgy gondolod? – mosolyodott el ironikusan a sejk. – De hát
te mit tettél? Utolsó rongyként eladtad magadat az öcsémnek.
Tudtam, hogy provokálni akar. Ezt nem engedhettem meg
neki.
– Szeretjük egymást. Igazi és mindennél többet érő
szerelemmel – jelentettem ki, szilárd meggyőződéssel a
hangomban.
– Hát persze! – nevetett gúnyosan a sejk. – Könnyű szeretni,
ha az ember egy ilyen szép palotában lakik, szolgák veszik körül,
magánrepülőgéppel röpdös, ötcsillagos szállodákban pihen,
jachton úszkál, sok százezer dollárért vásárol ékszert, és minden
hóbortját teljesítheti.
A helyzet nem könnyű, gondoltam magamban, hiszen nem
felejtettem el, milyen nehéz szívvel vettem fel először az egész
testemet eltakaró abaját. És mennyire fájt, hogy megszakadt a
kapcsolatom a szüleimmel. És hogy a szerelmem miatt fel kellett
adnom a karrieremet, amiről pedig annyit álmodoztam.
– Mert a szerelem… – kezdtem, de Hamid sejk belém fojtotta
a szót.
– Na, ide figyelj, te lotyó! – állt fel. – Nem azért jöttem, hogy
hiábavaló fecsegéssel töltsem az időmet. Velem jössz, és azt
csinálod, amit parancsolok neked – közölte utasításhoz szokott
hangján.
– Nem! – jelentettem ki határozottan.
– Neked itt nincs szavad! – dörrent rám, és megragadta a
csuklómat. – Velem jössz, és kész! – közölte, és máris
megpróbált az ajtó felé rángatni.
– Szólított, madame? – jelent meg Amani váratlanul a szalon
ajtajában.
A sejk egy pillanatra Amani felé fordult, és ez elég volt ahhoz,
hogy kitépjem magam a keze közül, és felrohanjak a lépcsőn.
Persze már az első lépcsőfoknál megbotlottam, az arcomat
beütöttem a lépcső szegélyébe, s az orrom elkezdett vérezni.
– Madame! – kiáltott fel rémülten Amani, és azonnal
odarohant hozzám. Kézen fogott, majd feltámogatott a lépcsőn.
Már az emeleten voltam, amikor utolért Hamid sejk hangja:
– Visszajövök, és végzek veled, te szuka!
Hányinger lett úrrá rajtam. A fehérmárvány padlón a
vérnyomok összekeveredtek a barna hányadékkal. Az első
hányásrohamot újabb követte. Képtelen voltam uralkodni
magamon. Térdre omlottam, az orrom vérzett, és csak hánytam.
Először a meg nem emésztett ételt, aztán valami sárgás
folyadékot. Aztán már nem jött semmi, csak a testemet rázta a
görcs. Az volt a benyomásom, hogy az egész belsőm kijön,
beleértve a gyereket is.
Felsikoltottam, mivel alhasi tájékon éles, szúró fájdalom
hasított belém.
– Madame, madame! – kuporodott mellém Amani, és a
vállamnál fogva próbált megtartani.
Összekuporodtam, a karomat átfontam a hasamon. A testem
maga volt a szenvedés. Ezeknek a sejkeknek… egyszerűen
mindent szabad… mindent… Egyetlen pillantással vetélést
tudnak kiváltani… mindenre képesek.
Amani gyengéden simogatta a vállamat.
– Minden rendben lesz, madame! Minden – Amani érintése
enyhülést hozott. – Lélegezzen! Vegyen nagy levegőt!
Ösztönösen alkalmazkodtam a tanácsához. Nyitott szájjal
nyeltem a levegőt. Úgy, mint amikor valaki a vízben az életéért
küzd. Kicsit később a hányinger elállt, de a hasam továbbra is
feszült, és az orromból csöpögött a vér. Amani odahívta Malatit,
és megkérte, hozzon hideg vízzel átitatott kendőket. Gondosan
megtörölgették az arcomat, majd néhány kisebb kendőt
helyeztek az orromra, a halántékomra és a nyakamra. Az
orrvérzés végül elállt, így lassan felállhattam, és a két lány
segítségével görnyedten átvánszorogtam a hálószobába. A
szolgálók segítettek levenni az összevérzett, hányásfoltos
dzsalabiját. Felvettem a hálóingemet és lefeküdtem.
– Maradj itt a madame-mal – utasította Amani Malatit. – Én
majd hozok tiszta kendőket, jeget, és főzök nyugtató teát.
– Ne felejtsd el a vizet… – suttogtam. – Hozz egy nagy kancsó
vizet, citrommal és mentával.
– Természetesen, madame – felelte Amani, és kiment a
szobából.
– Malati! Húzd be a függönyöket!
Zavart a fény, és csak fokozta a fejem egyik oldalán hasogató
fájdalmat. Ekkor terített le először a migrén, amely a mai napig
nem hagy nyugodni.
– Jól van, madame – nyugtázta a szolgálólány a kérésemet.
Behunytam a szememet, és összekuporodva az oldalamra
fordultam. A hasamban érzett feszülés enyhült, de úgy éreztem,
a fejem szétrobban.
– Malati! Adj két fájdalomcsillapítót! Tudod, azok a hosszúkás,
fehér tabletták. Az éjjeliszekrény fiókjában találod.
Amani éppen akkor tért vissza, amikor Malati a
gyógyszereket vette ki a dobozból.
– Tessék, madame!
– Köszönöm – ültem fel az ágyban. – Vizet is kérek.
– Tessék, madame! – nyújtotta a vizet Amani. Lenyeltem a
tablettákat, és ittam pár korty vizet.
– Jobban érzi magát, madame? – tudakolta Amani.
– Kicsit jobban… – feküdtem vissza. – Csak a fejem…
– Igya meg ezt a teát! Megnyugszik tőle, és talán el tud majd
aludni.
Ezzel a szolgálólány egy csészényi párolgó teát tett le az
éjjeliszekrényre.
– Köszönöm. Ha kicsit hűl, megiszom.
– És itt vannak a kulcsok – Amani két kulcsot tett a
teáscsésze mellé.
– Miféle kulcsok?
– Az egyik a hálószobáé, a másik a könyvtárszobáé.
– De minek?
– Madame! Mindig zárkózzon be! És hagyja a kulcsot a
zárban!
– Miért?
– Mert ha Hamid sejk…
– Még mindig itt van? – lett úrrá rajtam a rémület.
– Nem, már elment, de…
– De mi?
– Visszajöhet. Madame, kérem, zárkózzon be! És a telefon
mindig legyen a keze ügyében.
Amani szavai tudatosították bennem, mekkora veszélyben
vagyok. Hol van Szálim? Tudtam, hogy világszerte vannak üzleti
érdekeltségei, ezért rengeteget utazik, de most annyira
szükségem lett volna rá! Eddig mindent el tudott rendezni úgy,
hogy a családja nem avatkozott bele az életünkbe, vagy
legalábbis én nem vettem észre. Most pedig itt voltam egy szál
magamban, és szembe kellett szegülnöm a bátyjával, aki annyira
gyűlölt engem! És minden bizonnyal az egész kiterjedt család
nevében lépett fel.
– Madame! Biztos jól van? – faggatott Amani.
– Igen, most már minden rendben – feleltem, de azért ebben
nem voltam olyan biztos.
– Mert olyan sápadt. Ne hívjam fel az orvost?
– Nem, nem, köszönöm. És most menj! Fáradt vagyok.
– Jól van, madame. De ha mégis szüksége volna valamire…
– Jó, jó. Köszönöm, Amani.
– Ez a hálószoba kulcsa – nyújtotta felém az egyik kulcsot. –
És ne feledkezzen meg a telefonról!
A szolgálók távoztak, én pedig kulcsra zártam az ajtót.
Lefeküdtem, és teljesen összetörve éreztem magam. A
gyógyszerek alig enyhítették a fejfájást, és rettenetesen féltem.
„Visszajövök, és végzek veled, te szuka!” – folyamatosan ez
csengett a fülemben. Összegömbölyödtem. Kételyek lettek úrrá
rajtam. Lehet, hogy Szálim tudott a családi összeesküvésről?
Hogy is gondolhatsz ilyet? – kezdtem rögtön ostorozni magamat.
Vajon az igazi szerelemnek része a kétely? Hát ez az, ez itt a
kérdés. Van-e kétely az igaz szerelemben?
Megittam az Amani által elkészített teát, és elálmosodtam. A
szemhéjamat egyre nehezebbnek éreztem, végül a félelem is
elpárolgott, és elaludtam. Velencében ringatózott a gondolám a
Canal Grandén, és én Szálim vállára támaszkodtam. Lassan
haladtunk előre, sorra hagytuk el a ragyogó kék égtől élesen
elkülönülő, szépséges homlokzatú palotákat. A gondola végében
álló fess olasz férfi fehér inget és fekete nadrágot viselt.
Hangosan énekelte az O sole miót, az énekét tangóharmonikával
kísérte. A szerenád hangjai szerteszálltak a levegőben, mi pedig
feloldódtunk a szerelmünkben, boldogságunkban. A pillanat
egyszerre volt tünékeny és örökkévalónak látszó. „O sole mio…
ragyogj rám, te vagy a napfény, te vagy a nyár, a mámor, édes
mámor szíven talál, o sole mio…” De a hang egyszer csak
recsegni kezdett a régi lemezen: miooo… ooochrrr… Az énekes
szájából a romantikus szerenád helyett már csak valami recsegés
hallatszott. Az arca eltorzult, a gondola billegni kezdett, a
csatorna vize felkavarodott. Erősebben bele akartam
kapaszkodni Szálimba, de már nem volt ott, és az egyre
ördögibbnek tűnő énekes elindult felém, a zavaros víz csapdosott
körülöttem, és egyre taszítóbb formákat öltött. Minden erőmmel
kapaszkodtam, hogy vízbe ne essek. Aztán egy nagy hullám
elöntötte a gondolát, s nyeltem egy csomó vizet, alig kaptam a
levegőt. Az énekes egyre közelebb jött, és már láttam, hogy nem
is énekes, hanem Hamid sejk. Kinyújtotta felém a kezét, láttam,
hogy meg akar fojtani. Oldalra hajoltam, hogy ne érjen el, de
belezuhantam a tajtékos vízbe, sötétség ölelt körül, majd hosszú
küzdelem árán sikerült kiúsznom a felszínre. Megragadtam a
gondola oldalát, erősen szorítottam, de Hamid sejk nem adta fel,
rátaposott az ujjaimra. Végül el kellett engednem a gondolát, és
elmerültem a vízben. Segítség!
Hideg verejtékben úszva tértem magamhoz. Kiugrottam az
ágyból, és odarohantam az ajtóhoz, hogy ellenőrizzem, alaposan
bezártam-e. Aztán ismét lefeküdtem, és az orromig húztam a
takarót. Alig kaptam levegőt, de legalább megvolt a biztonság
illúziója. Hamid sejk… Mit gondol magában ez az ember?
Egymillió dollár. Arra gondoltam, hogy a szüleim háza, a
kocsijaik, a nyaraló és a cég összesen érhet ennyit. De vajon
létezik-e az az összeg, amiért érdemes az embernek feladnia a
szerelmet? Erős leszek. A szeretett férfiért, a határtalan
szerelmünkért, amit olyan nehéz volt megtalálni, és ami annyira
megfoghatatlan. Erős leszek…
A következő három hét nyugalomban telt, bár többször is rám
tört az émelygés és az erős fejfájás. Féltem, hogy elvetélek. Sok
időt töltöttem a hálószobában, ha pedig fenn voltam, leginkább a
könyvtárszobában olvasgattam. Szálim néhány naponta
telefonált. Valami nyugtalaníthatta, mert többször is nekem
szegezte ugyanazt a kérdést.
– Isabelle! Minden rendben?
– Igen.
– Biztos?
– Igen. Miért kérdezed?
– Csak úgy… Vigyázz magadra!
– Jó, kedvesem.
– Szólj Amaninak, ha valamire szükséged van! Ő mindent
elintéz.
– Sokáig leszel még távol?
– Nem tudom. Most New Yorkban vagyok. Itt még
mindenképpen el kell intéznem egy fontos céges ügyet.
– Értem. De siess haza! Nagyon hiányzol.
– Te is nekem. Szeretlek.
– Én is téged. Nagyon. Csókollak!
– Én is.
– Siess haza!
– Sietek, ahogy csak lehet.
– Várlak, kedvesem! Viszontlátásra!
– Sietek. Viszontlátásra!
Igazából ma sem tudnám megmondani, miért nem számoltam
be rögtön Szálimnak a bátyja látogatásairól, az ajánlatáról és a
fenyegetőzéséről. Talán azért nem szóltam, mert emlékeztem
James fejtegetésére a közel-keleti családi kapcsolatok erejéről.
De hát nem is tudtam pontosan, milyen kapcsolatban áll Szálim a
bátyjával. Lehet, hogy ha beszámoltam volna neki mindenről,
másképp alakultak volna az események, és nekem nem kellett
volna… De az is lehet, hogy még rosszabbul alakulnak a dolgok.
Ezt most már nem lehet tudni.
A könyvtárszobában ültem, és az Anna Karerinát olvastam.
Milyen különös, hogy ez a mű, amelyet a világirodalom egyik
legkiemelkedőbb regényének tartanak, a váratlan szerelemről
szól, a forró szenvedélyről, amely magával ragadja az embert
úgy, hogy nem lesz tekintettel senkire és semmire. „Szabadság?
Az meg mire jó? A boldogságnak az a lényege, hogy szeressük a
másikat, és minden vágyunk az legyen, hogy kitaláljuk a másik
gondolatát, teljesítsük a kívánságait – tehát szó sincs semmiféle
szabadságról. Ez maga a boldogság” – írja Tolsztoj.
A mellettem heverő telefon megcsörrent. Azonnal felvettem.
Érthetetlen, suttogó hangot hallottam.
– Halló! Halló! – kiabáltam, mivel semmit sem értettem.
– Pszt! – ismertem fel végre Amani hangját. – Madame!
Csendesebben!
– Mi van? Miért telefonálsz? Miért nem jössz fel?
– Hamid sejk van itt. Felfelé tart. Oltsa el a lámpát!
Gyorsan eloltottam az állólámpát. Sötét lett.
– Azt mondtam neki, hogy madame nincs itthon.
– Jól tetted, Amani, nagyon jól. Telefonálj, ha már elment!
– Azt fogom tenni, madame.
Súlyos, dübörgő lépések hallatszottak a lépcső felől.
– Hol van? – ordított Hamid sejk.
– Madame nincs itthon – közölte vele Malati.
– Hol van?
– Elment vásárolni.
– Akkor hívd fel a sofőrt, és mondd meg neki, hogy azonnal
hozza vissza!
– Madame nem a sofőrrel ment el.
– Hát kivel?
– Egy barátnőjével.
– Mondtam az öcsémnek, hogy ez egy lotyó, de nem hallgatott
rám. Mit lát ebben a nőben? Ilyen lotyóból minden napjára
juthat egy tucat. Biztos, hogy nincs itt?
– Biztos.
– Mert ha becsapsz…
A sejk ajtótól ajtóig járkált, és mindenhová megpróbált
benyitni.
– Miért van minden bezárva?
– Madame, amikor elmegy, mindent kulcsra zár az emeleten.
– És gyakran megy el?
– Nem is tudom…
– Meg kell mondanom a bátyámnak, hogy amint elutazik, ez a
lotyó rögtön indul csavarogni.
Megdermedt a szívem! Szálim olyan féltékeny! Ha elhiszi,
amit a bátyja mond… Nem is akartam belegondolni!
Hamid sejk odaért a könyvtárszobához, és néhányszor
megrángatta a kilincset.
– Itt sincs?
– Nincs.
– El fogom mondani az öcsémnek, hogy ez a lotyó ahelyett,
hogy itthon ülne, ahogy az egy rendes és engedelmes asszonyhoz
illik, folyton elmászkál itthonról, és valahol paráználkodik. Ha ezt
az öcsém meghallja, minden bizonnyal azonnal elválik tőle. Ez
lenne a legjobb megoldás! – rikkantotta diadalmasan a sejk, majd
leszaladt a lépcsőn.
Még sokáig ültem a sötétben, mozdulatlanul. Amani nem
hívott, így nem tudtam, elment-e Hamid sejk. Lehet, hogy a
szalonba várja, hogy hazajöjjek? És mi lesz, ha elmondja
Szálimnak, hogy nem talált itthon, sőt éjszakára sem jöttem
haza… A félelem görcsbe rántotta a gyomromat. A helyzet egyre
bonyolódott.
Bő óra múlva jelentkezett Amani.
– Madame! Hamid sejk elment.
– Mikor?
– Egy perce.
– Mit keresett itt ilyen sokáig?
– Madame-ról kérdezősködött.
– Hogyhogy kérdezősködött? Kitől?
– A személyzettől, a sofőröktől, a kertésztől… Még a
szakácsoktól is.
– És mit kérdezett?
– Hogy madame gyakran jár-e el itthonról, mikor szokott
megjönni…
– És mit válaszoltatok?
– A többségük azt mondta, nem tudja, mivel a palota nagyon
nagy, és mindenkit lefoglal a saját dolga. A sofőrök azonban azt
mondták, hogy amióta Szálim sejk elutazott, madame-ot nem
vitték sehová.
– Mit szólt ehhez Hamid sejk?
– Semmit. Végighallgatta a mondandójukat, majd odavetette,
hogy el fogja mesélni az öccsének, mit művel a felesége. Ha nem
a sofőrökkel jár el, az mindenesetre nagyon gyanús.
De hát én nem járok sehová, kiáltottam, de csak magamban.
Hogy magyarázzam meg mindezt Szálimnak?
– Hamid sejk már nincs a palotában? – Biztos akartam lenni,
hogy tényleg elment.
– Nincs, madame. Valaki felhívta, és azonnal elment.
– Akkor mondd meg Malatinak, hogy készítse elő a
hálószobámat! Te meg főzz egy nyugtató teát. Egy egész
kancsónyit.
– Jól van, madame.
Felgyújtottam a lámpát. Csak most döbbentem rá, hogy a
hosszú idő alatt végig mozdulatlanul ültem. Mindenem fájt.
Kiegyenesítettem a lábamat, pár lépést tettem a
könyvtárszobában, majd elindultam a hálószobám felé. Megittam
az Amati által elkészített teát, és lefeküdtem a hitvesi ágyba.
Szálimra gondoltam. Rá és csakis rá. Az én drágámra,
egyetlenemre… Szálimért éltem. Mi más lenne a szerelem, mint
a teljes feloldódás a másikban? Mi más a szerelem, mint
szenvedélyes őrültségek sorozata?
A Perzsa féltékenységből felidéztem Misha, a szaúdi hercegnő
történetét, aki a tragikus, sírig tartó szerelem szimbólumává lett.
Misha a szaúdi király testvérének az unokája volt.
Megmenthette volna az életét, de ehhez meg kellett volna
tagadnia az érzéseit. Ő azonban nem tagadta meg a szerelmét,
hanem a halált választotta: több ezer ember szeme láttára
nyilvánosan kivégezték.
Hamid sejk kellemetlen látogatását nehéz napok követték.
Sosem tudtam, mire ébredek. Rettenetes katasztrófára
számítottam, amely váratlanul lecsap majd az otthonunkra.
Borzalmas feszültségben éltem, Amani teái sem sokat segítettek.
Éppen a könyvtárszobában ültem, amikor gyors, határozott
lépések zaja ütötte meg a fülemet. Először a lépcső felől, aztán
már az emeleten. Görcsbe rándult a gyomrom. Hamid sejk?
Miért nem figyelmeztetett Amani? Valaki megrángatta a
kilincset, megpróbálta kinyitni az ajtót. A lépések eltávolodtak,
de pár perc múlva hallottam, ahogy valaki kinyitja a zárat.
Valakinek kulcsa van az összes zárhoz! A szívem hevesen
dobogott. Hamid sejk! Azért jött, hogy megöljön. Mit tegyek?
Pánikba estem. Az ablaknál álló hatalmas íróasztalra esett a
pillantásom. Rendes, szép kidolgozású darab volt, Szálim
Angliából hozatta, az amerikai Fehér Ház Ovális Irodájában
található Resolute íróasztal pontos másolata volt, amelyet a XIX.
század óta az Egyesült Államok elnökei használtak. Tölgyfából
készült, az elejét faragások díszítették, úgyhogy elbújhattam
alatta. Valaki kulcsot csúsztatott a könyvtárszoba ajtajának
zárjába. Elöntött a jeges veríték. Odarohantam az íróasztalhoz, és
gyorsan alábújtam. Valaki bejött a könyvtárszobába, egy
pillanatra megállt, majd elindult az íróasztal felé. Aztán megállt
az ablaknál, és megpillantottam fehér disdásájának egy darabját,
fekete cipőjét. Hamid sejk! Meg akar ölni! Mindjárt végez velem.
Hirtelen meghallottam Szálim erős hangját:
– Amani! Hol van Isabelle?
Szálim! Kiugrottam az íróasztal alól, és a férjem karjába
vetettem magam.
– Szálim! Kedvesem! De jó, hogy megjöttél, drága szerelmem!
Az arcomon folytak a könnyek, és nem győztem csókolni a
férjemet.
– Isabelle! Nincs időnk! Mindjárt ideérnek!
Követtem Szálim tekintetét, és az ablakon túl
megpillantottam a közeledő kocsikat. Az elsőből Hamid sejk
ugrott ki.
– Igyekezz! Hol van az abajád? Vedd fel, és induljunk!
Még sosem láttam ilyen idegesnek a férjemet.
– Nem tudom, hová tettem.
Teljesen elvesztettem a fejemet. Ebben a pillanatban
berontott a szobába Amani, az abajával a kezében.
– Madame, madame… – hajtogatta idegesen.
– Vedd fel! – kiáltotta Szálim.
Annyira remegett a kezem, hogy képtelen voltam rendesen
felöltözni. Amani segített. Kirohantunk a könyvtárszobából. Egy
csapat férfi időközben már berontott a házba, és szerteszét
szaladtak a földszinti szobákban és szalonokban.
– Szaladj a lifthez! – utasított Szálim. A palotában a
reprezentatív lépcsők mellett két lift is működött, mindegyik
szárnyban egy-egy. – A szolgák átjáróján keresztül menjünk!
Láttam Szálim arcán a feszültséget.
A palotán belül egész kis folyosórendszert alakítottak ki a
személyzet számára, akik szabadon mozoghattak, anélkül hogy
feleslegesen be kellett volna lépniük a szalonokba. A lift ajtaja
kinyílt, és Amani az egyik keskeny folyosó felé irányított minket.
– Erre, erre! – sürgetett minket, mi pedig szaporán követtük.
Odaértünk a folyosó végére. Ott már Malati várt minket.
– Amani! Menj vissza a palotába, és nézd meg, mi folyik ott!
Malati pedig velünk jön – rendelkezett Szálim.
A személyzeti bejárón távoztunk, mely a palota hátsó részén
nyílt. A bokrok és sövények árnyékában átrohantunk a kerten,
egészen a hátsó kijáratig. Az utcán járó motorral várakozott egy
terepjáró.
– Szállj be gyorsan!
Szálim felsegített a kocsiba.
Ahogy Szálim és Malati is beszállt, a sofőr azonnal elindult.
Összevissza kanyargott a környező utcákban, és közben idegesen
a visszapillantó tükröt bámulta. Néhány perc múlva így szólt:
– Úgy vélem, senki sem követ minket.
– Akkor vigyél minket oda, ahová kell – adta ki az utasítást
Szálim.
A gondolatok cikáztak a fejemben. Mi ez az egész? Vajon
Hamid tényleg hazudozott borzasztó dolgokat rólam az
uramnak? A portugál utunkat követően meggyőződhettem róla,
hogy Szálim néha furcsán viselkedik, olyat tesz, amit soha fel
nem tételeztem volna róla. Most ismét meg akar büntetni azért,
mert helytelenül viselkedtem? Hová akar vinni? Mi vár rám? Mi
vár rám a szeretett férfi kezei között?

***

Néhány évvel később, egy találkozó során Angelika elmesélte


egy lengyel lány tragikus történetét. Lidka Kuvaitban élt, s ott is
kövezték meg, fékezhetetlen gyűlölettel és bosszúvággyal telt
férfiak. Úgy vélekedtek, hogy csak a lány vére moshatja le a férfi
becsületén ejtett foltot. Szinte éreztem a testemen a kemény,
éles peremű kövek ütését, amelyek bestiális módon zuhogtak a
halálos félelemben kuporgó Lidkára. Éles fájdalom járta át a
testemet.
A palotába való visszatérést követően azonnal a
könyvtárszoba felé indultam. Odaléptem a masszív íróasztalhoz,
elgondolkodva végigsimítottam a lapján. Gyertyákat gyújtottam,
hogy azok villódzó, misztikus fénye elvezessen a költők, írók és
művészek világába, akik az évszázadok során díszítgették az
emberi lét oltárát a verseikkel, strófáikkal, idézeteikkel,
soraikkal, ecsetvonásaikkal, vésőmozdulataikkal, hogy
egyszerűen vagy kifinomult módon ábrázolják a szomorúságot,
szenvedést, jót, rosszat, gazdagságot, szegénységet, erkölcsöt,
kisszerűséget, örömöt, boldogságot, szerelmet, gyűlöletet,
bizonytalanságot, félelmet.
Amikor állásajánlatot kaptam az Egyesült Arab Emírségekből,
meg sem fordult a fejemben, hogy majd ott megyek férjhez. Épp
ellenkezőleg. Amikor az útra készülődtem, és az ismerőseim azzal
tömték a fejemet, hogy biztos férjhez megyek, mindig
mosolyogva válaszoltam:
– Eszemben sincs ilyesmi. Remek állást kaptam. Mindig ilyen
munkáról álmodtam. Sem időm, sem kedvem nem lesz
romantikázni.
Lidka egyéves ösztöndíjat kapott Kuvaitban, hogy
tökéletesítse arabtudását, jobb képzettséget szerezzen, és a
jövőben jobb munkát kaphasson. Ott találkozott Hasszánnal, aki
fülig beleszerelmesedett. Lidka hallgatott a szívére, és nem is
sejtette, milyen tragédia vár rá. Mi határozza meg a sorsunkat?
A véletlen… a választás… az eleve elrendelés…
Kinyitottam a laptopot, és megfogalmaztam első regényem, a
Perzsa szerelem kezdő sorait: „Lidka lelkesen csomagolt.
Kuvaitba készült. Még mindig nem akarta elhinni!”
V . FEJEZET

A sivatag homokja
A kocsiban feszült csend uralkodott. Felkanyarodtunk az
autópályára, a sofőr minden sebességkorlátot túllépett. A klíma
működött, a függöny mögött azonban mégis alig kaptam levegőt.
Hányinger gyötört. A fejemben ott villództak a korábbi
kérdések: Hová visz Szálim? Hamid sejk különféle hamis
bizonyítékok alapján azt gondolja rólam, hogy Szálim
feleségeként foltot ejtettem a család becsületén? Azért jött több
más férfival együtt, hogy megbüntessen? Honnan bukkant fel
hirtelen Szálim? Mire megy ki ez az egész?
– Szálim…
Szerettem volna, ha a férjem megvilágítja a helyzetet.
– Egy szót se! – vágott a szavamba Szálim élesen.
Engedelmesen elhallgattam. Teljesen Szálimtól függtem,
úgyhogy nem volt más választásom, mint hogy alkalmazkodom a
döntéséhez. Muszáj volt bíznom benne, és el kellett hinnem, hogy
a mi javunkat szemmel tartva cselekszik. Függetlenül attól, mi
történik a jövőben.
Elhagytuk a várost. Az utat mindkét oldalról sárga sivatagi
homok vette körül. Bizonyos idő elteltével a kocsi belehajtott a
sivatagba. Nem volt ott semmiféle út, de úgy tűnt, hogy a sofőr
tökéletesen ismeri a terepet, mivel nagyon magabiztosan
irányította a kocsit. Dűnékre hajtottunk fel, majd leereszkedtünk
róluk. Az émelygésem egyre fokozódott. Bíztam benne, hogy
hamarosan célba érünk.
Több mint egy óra telt el, míg végre megpillantottam egy
hagyományos beduin sátrakból álló kisebb tábort.
– Isabelle! Te most egy darabig itt maradsz – jelentette ki
Szálim, ahogy a táborhoz közeledtünk.
– Hogyhogy itt maradok? Várandósan lakjam egy sátorban a
sivatag kellős közepén?
– Igen – közölte kurtán Szálim.
– És te?
– Nekem el kell utaznom. Rengeteg problémám van, ezeket
meg kell oldanom.
– Miféle problémáid vannak?
– Ne törődj vele! Pihenj! Malati itt marad veled.
– De hát semmit sem hoztam magammal. Hogy fogok én itt
élni? – aggodalmaskodtam.
– Normálisan. A beduinoknak mindenük megvan, ami az
élethez kell. Víz, élelem…
– Nincs nálam váltóruha sem. És terhes vagyok! Egy szál
ruhában rohantam ki a palotából. Semmit sem hoztam
magammal, amire a mindennapok során szükségem lehet.
– A beduin nők adnak majd neked egy másik dzsalabiját. A
terhesség miatt pedig ne aggódj, ezek a nők mindenhez értenek.
Évszázadok óta itt szülnek, a sivatagban.
– Nekem is a sivatagban kell szülnöm? – kiáltottam fel
rémülten.
– Még nem tudom, hogy alakul az életünk.
Szálim arcán mérhetetlen aggódás tükröződött.
– Szálim…
Egyszerűen el sem tudtam képzelni, mi lesz.
A kocsi megállt, néhány férfi közeledett. Fehér disdását
viseltek, a fejükön piros-fehér kefija volt, amit agal fogott le.
Mindegyikük derekára vastag fekete öv kapcsolódott, melyek
mögé hatalmas görbe tőröket tűztek. A kezükben hosszú puskát
láttam.
– Szálim! – kiáltottam fel rémülten. – Itt akarsz hagyni,
ezekkel az emberekkel?
– A beduinok számára első a becsület – felelte Szálim. – Ha
egyszer vendégül látnak, az életük árán is védelmezni fognak.
– Te meg miről beszélsz?
Lelki szemeim előtt megjelent Hamid sejk ördögi alakja úgy,
ahogy álmomban láttam, amikor kegyetlenül rugdosta a
csónakba kapaszkodó ujjaimat.
– Ez a kérdés nem rád tartozik – jelentette ki Szálim
határozottan. – Itt maradsz, és kész. A nők majd gondoskodnak
rólad, a férfiak pedig megvédelmeznek.
A férjem is kiszállt a kocsiból, a férfiakat kézfogással
köszöntötte, és a hagyományoknak megfelelően összedörzsölték
az orrukat is. Pár szót váltott velük, majd elindult a tábor
középpontjában álló sátor felé.
– Hová megy? – kérdeztem hangosan.
– Biztos a törzs sejkjéhez – magyarázta Malati.
Néhány perc múlva Szálim visszatért, és kinyitotta a
terepjáró ajtaját.
– Szállj ki! – hangzott a felszólítás. – Valaki elkísér a nőkhöz.
– De Szálim… – a férjem még csak most jött vissza, és máris el
kell válnunk. Ismét egyedül maradok. – Szálim! Még telefon
sincs nálam – panaszoltam. – Hogyan lépek kapcsolatba veled?
– Nem lehet nálad telefon.
– Miért nem?
– Mert az könnyen bemérhető.
– Ilyen nagy veszélyben vagyok? – rémültem meg.
– Ne aggódj, Isabelle! De most már menj, mert indulnom kell.
– Mikor látlak újra? – A szememet elöntötték a könnyek.
– Nem tudom. Menj már!
– Szálim… – még hozzá sem bújhattam búcsúzásképpen. –
Szeretlek… – suttogtam, és a szívem görcsbe rándult.
A férjem komoly tekintettel nézett:
– Vigyázz magadra!
Hogyan vigyázzak magamra? Semmi olyasmi nem volt a
kezem ügyében, amihez az utóbbi hónapokban hozzászoktam. A
szép szobák, a kényelmes hálószoba, a komfortos fürdőszoba,
tucatnyi dzsalabija. Nagy kert burjánzó, szépséges növényzettel,
amit bonyolult öntözőrendszer tartott frissen, szökőkutak
megnyugtató csobogása, meghitt könyvtárszoba, ahol a polcokon
kedvenc regényeim álltak, személyzet, akik minden utasításomat
azonnal teljesítették.
Malatival együtt kikászálódtunk a kocsiból, majd elindultunk
az egyik férfi nyomában. Egész testemet ruha fedte, beleértve az
arcomat is, a beduin férfi mégis óvakodott rám nézni. A sivatagi
szél belekapott fekete ruhámba. Az egyik nagy, fekete,
keresztirányú fehér csíkokkal tagolt sátor felé tartottunk. A
sátorból beduin nő lépett ki, és egy kézmozdulattal behívott
minket.
A sátort színes szövetdarab osztotta két részre.
Az egyik részben színes szőnyegek hevertek, dominált rajtuk
a vörös szín. A sátor oldalsó részében ülőhelyeket alakítottak ki,
és színes párnák szolgáltak támaszul. Leültem, levettem az
arcomat takaró kendőt. A körülöttem ülő beduin nők kíváncsian
nézegették világos bőrömet. Az egyikük rögtön egy pohár vizet
nyújtott felém. Azonnal felhajtottam. Az volt az érzésem, hogy a
víz a sivatagban sokkal jobban ízlik, mint máshol.
A nők továbbra is figyelmesen néztek, időről időre pár szót
váltottak egymással.
– Malati! Te érted, mit beszélnek? – kérdeztem a szolgálót,
akiről tudtam, hogy ért arabul.
– Nem mindent. Más a tájszólásuk.
– Szót tudsz érteni velük?
– Megpróbálom. Kíván valamit, madame?
Nagyot sóhajtottam. Mit is kívánjak, töprengtem magamban.
– Azt kívánom, hogy visszatérhessek a palotába, és ott
nyugalomban élhessek a férjemmel, és együtt várjunk a
gyermekünk születését.
– Mire van szüksége, madame? – ismételte meg a kérdést
Malati.
– Szívesen lefeküdnék.
Az elmúlt órák váratlan eseményei, a gyors autózás
kimerítettek. Ismét fájni kezdett a hasam.
– Jó. Megmondom nekik.
Malati pár szót szólt az asszonyokhoz, majd jelentőségteljesen
oldalra fektette a tenyerét, és rátette a fejét. A nők sebes
beszélgetésbe kezdtek.
– Mit mondanak? – tudakoltam Malatitól.
– Nem értem világosan. De azt hiszem, azon tanakodnak, nem
éhes-e, madame.
A nők megerősítették Malati sejtését: összefogták három
ujjukat, mintha élelmet tartanának, és lassan a szájukhoz
emelték.
– Nem, nem.
Már az evés gondolatától is rosszul voltam.
– Csak le szeretnék pihenni.
Malati ismét magyarázkodásba fogott, ezúttal az egyik
karjának széles gesztusával utalt a terhességemre. Úgy tűnt,
hogy a nők kicsit kedvesebben kezdenek méregetni. Pár pillanat
múlva az egyikük felállt, és félrehajtotta a sátrat tagoló
szövetdarabot. Megértettem, hogy ott található a hálóhely.
Köszönetként a szívemre fektettem a tenyeremet. A beduin nők
mosollyal viszonozták a gesztust.
Malati segített felállni. Átmentem a sátor másik részébe. A
vastag szőnyegekre matracokat helyeztek, a sarokban színes,
összehajtogatott ruhákat láttam. Valaki az egyik, talán legszebb
ágyneművel ellátott matracra mutatott.
– Itt kell aludnom? – kérdeztem inkább csak magamat, mint
Malatit.
– Igen, madame.
– Hozzál vizet! – kértem, mert ismét nagyon szomjas lettem.
– Jó, madame.
Malati az egyik beduin nővel kiment, én pedig levettem az
abaját, és lefeküdtem arra a helyre, amit mutattak nekem. A
fehér pamut ágyneműt sárga, világoskék és piros, hímzett
virágok díszítették. Az ágynemű tiszta volt, a matrac kényelmes.
Malati is visszajött, a kezében félliteres fémkancsó volt, benne
áttetsző víz.
– Óhajt inni, madame?
– Igen.
Malati vizet töltött egy vastag falú pohárba.
– Tessék!
– Köszönöm.
– Hozzak még valamit, madame?
– Köszönöm, nem. Lepihenek.
– Amennyiben szüksége lenne valamire, csak szóljon. Itt
vagyok a közelben.
– Köszönöm, Malati.
A szolgálólány kiment, én pedig összekuporodtam a matracon.
Továbbra is fájt a hasam. Elkeseredtem. Házastársi
boldogságunk olyan váratlanul ért véget! Vajon ezért próbált
lebeszélni James erről a házasságról? Tudhatta, hogy Keleten az
egyén többé-kevésbé mindig függ a családi kötődésektől. És
ezektől olyan nehéz megszabadulni. Félelem lett úrrá rajtam. Na
de mi a helyzet Szálimmal? Neki is támadástól kellett tartania a
család részéről? Mi lesz velünk?, töprengtem elkeseredetten.
Össze-összerándultam a sírástól. Meddig tart még ez az egész? A
határtalan sivatagban találtam magamat, tulajdonképpen azt
sem tudtam, hol vagyok. Messze a szerelmemtől, terhesen, és
csakis a beduinokra hagyatkozhattam. Folyt a könnyem, amit a
dzsalabija ujjával itattam fel, mivel még zsebkendő sem volt
nálam. Miért nincs mellettem a szerelmem? Akkor mindent el
tudnék viselni. Elönt a bizonytalanság, a kényelmetlenség, a
száműzöttség érzése… Szálim pedig nincs itt. És nem is tudtam,
mikor látom újra. Teljesen elkeseredtem. Hangosan elsírtam
magam.
Amikor reggel felébredtem, az első pillanatban azt hittem,
álmodom. Egy szerény matracon feküdtem, felettem a fekete
sátor. Hova tűnt királyi eleganciájú ágyam? A luxushálószoba?
Lelki szemeim előtt lassan megjelentek az elmúlt órák képei.
Tehát ez az egész nem csak rossz álom, nem olyan, mint a gonosz
velencei gondolás. Nagyon szomjas voltam, és a hólyagom is
jelzett. Belepillantottam a fémkorsóba, de abban egy csepp víz
sem volt. Hogy fogok én itt létezni?
– Madame? – kukkantott be Malati.
– Malati! – Annyira örültem, hogy legalább ő itt van.
– Tessék, madame!
– Vizet!
– Igen, igen, máris.
Malati megfogta a korsót, én pedig lehunytam a szememet, és
arról ábrándoztam, hogy amikor kinyitom, ismét a márvány
fürdőszobámban találom magamat, aromagyertyákkal és illatos
orchideákkal körülvéve.
– Tessék, madame! – nyújtott oda Malati egy pohár vizet.
– Köszönöm! – hajtottam fel egy szuszra, mivel nagyon
szomjas voltam.
– Malati! Hol van itt a fürdőszoba? – alig mondtam ki a
kérdést, máris arra gondoltam, hogy mennyire nem
helyénvalóan fogalmaztam. Fürdőszoba a sivatagban?
– A mosdók odakint vannak, madame, külön a férfiaknak,
külön a nőknek – felelte Malati. – Mindjárt odakísérem.
Hát igen, végső soron a XXI. században járunk. A beduinok
élete is változik.
– Segíts, Malati!
– Jól van, madame!
Malati odanyújtotta a kezét, én pedig rátámaszkodva
felálltam. Elindultam a sátrat félbeosztó szövetdarab felé, de
Malati megállított.
– Madame!
– Mi van?
– Az abaja. Vegye fel az abaját! És takarja el az arcát!
Már nyújtotta is felém a fekete ruhát. Felvettem az abaját,
hidzsábot és a nikábot, mivel rájöttem, így lesz jobb. Aztán
Malatival együtt kiléptem a sátorból, és elindultam a kicsit
arrébb lévő mosdó felé. Odabent még egy kis mosdókagyló is
volt, úgyhogy kezet tudtam mosni.
Aztán gyorsan visszatértem a sátorba, de az azért feltűnt,
hogy milyen hatalmas tevecsorda álldogál a közelben.
– Rengeteg tevéjük van a beduinoknak – osztottam meg a
látottakat Malatival.
– Ez egy nagyon gazdag törzs, madame.
Letelepedtem a sátor elülső részében. Hamarosan megjelent
egy idősebb beduin asszony. Abaját viselt, arcának egy részét
aranymaszk fedte. Észleltem figyelő és egyben nagyon jóindulatú
tekintetét.
– Ő Umm Szaif – suttogta Malati. – A törzs sejkjének
felesége. Fontos vendéghez méltóan személyesen hozott
madame-nak reggelit. Ez nagyon nagy megtiszteltetés madame
számára.
A beduin asszony tálcát tett elém, és barátságos gesztussal
evésre biztatott. A tálcán nagy, lapos arab kenyér volt, néhány
datolya és egy bögrében habos tej. Letéptem egy darabot a még
meleg kenyérből, és elkezdtem enni. Nagyon finomnak találtam.
Umm Szaif leült velem szemben, és nézte, ahogy eszem.
– Malati! Mondd meg neki, hogy nagyon finom a kenyér –
szóltam, mivel a kenyér tényleg nagyon ízlett.
Malati lefordította a szavaimat. A beduin asszony
elmosolyodott, és néhány szót szólt.
– Mit mondott? – érdeklődtem.
– Azt, hogy minden reggel friss kenyeret sütnek.
– Biztos azért ilyen finom – mondtam, és újabb darabot
téptem a kenyérből.
Umm Szaif szeretetteljes gesztussal a tejes bögrére mutatott.
– Madame! – suttogta Malati. – Igya meg a tejet!
– Nem szeretem – feleltem halkan.
– Elnézést, madame, de meg kellene innia a tejet.
– Miért?
– Mert ez különleges tej.
– Hogyhogy?
– Ez tevetej.
– Tevetej?
– Igen, madame. És a vendég iránti nagy tiszteletet fejezik ki
vele. Nem szabad elutasítani.
Utáltam a tejet. Gyerekkoromban sem ittam meg. Már a
habzó tej látványa is undort váltott ki belőlem. Másrészt viszont
tudtam, milyen nagy szerepet játszik az arab hagyományokban a
vendégszeretet. Tehát ha a beduinok ilyen különleges szerepet
tulajdonítanak a tevetejnek, azt semmiképpen sem lehet
visszautasítani. Nagy nehezen felemeltem a bögrét, és megittam
néhány kortyot. A tejnek krémes állaga és édeskés íze volt. Jobb
volt, mint a tehéntej, amit gyerekkoromban többször is belém
kényszerítettek.
– Köszönöm – tettem félre a bögrét, és a szívemre tett
tenyeremmel jeleztem a hálámat. Az asszony szemében öröm
csillant. Mosollyal viszonoztam a reakcióját, és a datolya után
nyúltam. Szerettem a datolya sűrű, természetes édességét. A
szolgálólányok gyakran kínáltak vele, amikor a palotában vagy a
kertben olvasgattam.
– Malati! – fordultam a szolgálóhoz, miközben az édes
gyümölcsöt szopogattam. – Ennek a tevetejnek az íze… – nem
találtam a megfelelő szót. – A mézre emlékeztetett.
– Igen, madame, a tevetej íze roppant változatos lehet, és
nagymértékben függ attól, mivel etetik a tevét.
– Hogyhogy?
– Azokat a nőstény tevéket, amelyek teveversenyeken
indulnak, gyakran különleges táplálékkal etetik, mégpedig liszt,
datolya és méz keverékével.
– Malati! – néztem rá csodálkozva. – Honnan tudod mindezt?
– Késő este a palotában gyakran beszélgetnek a szolgák, akik
már különböző helyeken dolgoztak.
Rá kellett ébrednem, hogy a palotában egy másik élet is zajlik,
amelyről nekem fogalmam sincs.
– Ha pedig a tevék fűvel kevert gabonát esznek, sós lesz a
tejük – folytatta Malati, mivel látta, hogy érdeklődöm. – A
legértékesebb azonban annak a nőstény tevének a teje, amely
nemrég, három hónapon belül ellett.
– Malati… – folytattam, mivel a beduin nők különleges
arckendője is felkeltette az érdeklődésemet. – Ez az arckendő…
Olyan különleges…
Az arckendő eltakarta a nő szemöldökét, a két részét az
orrnyergen átfutó vékony szálak kötötték össze, és takarta az
arc alsó részét, illetve a felső ajkat is.
– Erről is tudsz valamit?
– Igen, madame. Ez a burga.
– Burka? Nem így hívják azt a ruhát, amit Afganisztánban
viselnek a nők?
– Igen, madame, de a burka vagy burga, ahogy a helyi
dialektusban ejtik, az pontosan ez az arckendő, amit a beduinok
az Emírségekben, Ománban, Katarban és Bahreinben viselnek.
– Sok mindent tudsz, Malati.
– Szerintem ezt mindenki tudja, madame.
Lassan kezdtem felfogni, hogy mindaz, ami számomra új vagy
különös, mások számára teljesen köznapi. Így például az egész
test eltakarása, amit világszerte sok millió muszlim nő tekint
normálisnak.
Befejeztem a reggelit, Malati elvitte a tálcát. Umm Szaif rám
mosolygott, és ő is elhagyta a sátrat. Átmentem a hálószobaként
szolgáló részbe, és lefeküdtem a matracomra. Annyira szomorú
voltam, hogy éreztem, ismét gyűlnek a szemem sarkában a
könnyek. Mit keresek én itt, a sivatag kellős közepén? Terhesen,
a férjem nélkül Összeszorult a torkom, a helyzetemet
tragikusnak láttam. Még azt sem tudtam, mi vár rám holnap.
Mit is mondott Szálim? Rengeteg problémája van, amiket meg
kell oldania. Miféle problémák? A szomorúság könnyei lassan
legördültek az arcomon. Mikor látom viszont a férjemet? Mikor
költözhetek vissza a palotába?
Visszajött Malati, vizet hozott, és egy kis pohárban erős teát.
Gyorsan megtöröltem az arcomat.
– Tessék, madame! Víz és mentatea. Szüksége van még
valamire?
Képtelen voltam visszatartani a könnyeimet.
– Rendben, madame, azonnal keresek valamit.
A tea nemcsak erős volt, hanem nagyon édes is, és úgy ízlett,
mint még soha. Malati pár perc múlva egy csomag papír
zsebkendővel jelent meg.
– Tessék, madame.
– Köszönöm, Malati.
Kivettem egy zsebkendőt, és megtöröltem könnyes arcomat.
Malati elindult kifelé, de megállítottam.
– Maradj itt velem egy kicsit!
Nem szerettem volna egyedül maradni.
– Jól van, madame – felelte Malati, és leült a földön heverő
egyik matracra.
– Malati, mondd meg nekem… – mindenképpen próbáltam
szabadulni a bizonytalan helyzetemmel és jövőmmel kapcsolatos
gyötrő gondolatoktól. – Mesélj még erről az arckendőről!
– Ez az öltözékük fontos eleme, madame.
– Milyen értelemben?
– A lányok általában tíz-tizenkét éves koruk közt kapják meg
az első burgájukat. Ezt annyira izgalmasnak találják, hogy
sokszor még ebben is alszanak.
– Érdekes. És miért kell ezt a burgát viselni?
– Úgy vélem… – gondolkodott el Malati. – Úgy vélem, az arc
eltakarása a nő magas fokú erkölcsiségét hivatott kiemelni. Ha
egy lány megkapta a burgáját, onnantól fogva egymagában nem
hagyhatja el a házat.
Eszembe jutott Szálim, aki annyira ragaszkodott hozzá, hogy
csak teljesen fedett testtel hagyjam el a házat. Tehát ez azt
jelenti, hogy aggódik értem? Nem akarja, hogy bárki is rosszat
gondoljon vagy mondjon rólam. Főképpen Dubajban, ahol csak
úgy nyüzsögtek az európai prostituáltak.
– A beduinok roppant büszkék. Az arc eltakarása ennek a
büszkeségnek a kifejeződése – állította Malati.
Hasonló véleményt hallottam az arab nők öltözékéről abban a
társaságban is, ahová többször elmentem.
– Nem értem, miért gondolják – vetette fel például Mona –,
hogy a muszlim nők testének elfedése az elnyomás kifejeződése.
Mi ebben szerénységet látunk, ennek köszönhetjük, hogy a
környezetünk tisztelettel és méltósággal bánik velünk. Éppen
ebben van a szabadság! Szabadon mozoghatunk közterületen, és
senki sem tehet velünk kapcsolatban vulgáris megjegyzéseket,
nem engedhet meg magának ízetlen tréfákat, nem köthet bele a
külsőnkbe. Mindebben a tisztaságunk és ártatlanságunk
manifesztálódik, s a férfiak megbecsülik a társadalomban
betöltött pozíciónkat.
Be kellett magamban ismernem, hogy mielőtt reggel
elhagytam a sátrat, mindennemű belső ellenállás nélkül öltöttem
magamra az abaját, hidzsábot és nikábot. Úgy gondoltam, hogy
az idegen férfiakkal teli táborban ily módon kiküszöbölhetem a
kíváncsiskodó, bizalmaskodó tekinteteket.
– És az arckendő? Az miből készül? – faggattam Malatit. – Az,
amely Umm Szaif arcát fedi, úgy fest, mintha aranyból volna.
– Én úgy tudom, a burgák szövetből vagy bőrből készülnek,
és csak a különleges kidolgozásuk miatt tűnik úgy, mintha fémből
volnának.
– Hogy zajlik ez a kidolgozás?
– Az anyagot megfelelő színre festik, majd egy üveggolyóval
polírozzák, amíg el nem nyeri ezt a fémes árnyalatot. Valaha a
burgákat indigókékre, pirosra vagy aranyszínűre festették.
Manapság dominál a fekete vagy az ezüstszín. Az arckendő
típusa, alakja nagyon különböző lehet, a régiótól és az adott nő
státusától függően. Akadnak nők, akik csak a férjhezmenetelük
után teszik fel a burgát, így jelezve, hogy immár férjes
asszonyok.
– Honnan tudod mindezt, Malati?
– Van a palotában egy szolgálólány, a szakács segédje, aki
korábban sok éven át dolgozott a beduinoknál. Néha mesél
nekünk róluk. Ő mondta például, hogy ez a különleges alakú,
sasfejet szimbolizáló arckendő a sas tulajdonságait, a kegyelmet,
a büszkeséget és az erőt fejezi ki.
Kezdtem rájönni, milyen keveset tudok a világról.
– Azt is mondta, hogy az arckendő véd a sivatagi nap és a
homok ellen. A beduinok évszázadok óta viselik. A legenda
szerint…
Ebben a pillanatban erős görcs tört rám, a fájdalomtól
felkiáltottam.
– Madame! – pattant fel Malati ijedten.
Átfogtam a hasamat, és még mindig csak nyögni tudtam.
Malati kirohant a sátorból, és egy perc múlva Umm Szaiffal
tért vissza. Umm aggódva fölém hajolt, kérdezett valamit, amit
nem értettem.
– Madame! – sietett a segítségemre Malati. – Azt kérdezi,
hogy a madame-nak görcsei vannak-e.
– Nem tudom, Malati, fogalmam sincs, csak fáj, rettenetesen
fáj – panaszoltam.
A sátorban több nő is megjelent, Umm Szaif pedig emelt
hangon, sebesen hadarva utasításokat adott nekik. Az asszonyok
pár perc múlva gyógyteát hoztak nekem. Malati segített felülni,
és a kezembe nyomta a teásbögrét.
– Kérem, igya meg, madame!
A kezem remegett, úgyhogy nehezen ment az ivás. Malati
segített, s végül sikerült meginnom.
– Most pedig feküdjön le, madame!
– Fázom.
– Jó, mindjárt kerítek egy pokrócot.
Malati a közelben lévő matracról felemelt egy takarót, és
gondosan betakargatott.
– Próbáljon meg elaludni, madame!
Lehunytam a szememet, de az álom nem akart jönni.
Hallottam, ahogy az asszonyok suttognak valamit egymás között,
majd elhagyták a sátor alvásra szolgáló részét. Továbbra sem
tudtam elaludni. Aggódtam a baba miatt. A görcsök sűrűsödtek,
ez semmi jót nem jelentett. Szükségem lett volna egy orvos
tanácsaira, de tudtam, hogy amíg Szálim meg nem érkezik, erre
semmi esély. A beduinok semmiképpen nem engedik meg, hogy
a férjem beleegyezése nélkül elhagyjam a tábort.
Szálim, kedvesem! Ennek nem így kellett volna alakulnia!,
panaszkodtam magamban, miközben teljesen elhagyott az erőm.
Hol vagy? A közös életünk jelentős részét azzal kell töltenem,
hogy várok rád? Csak ábrándozhatom arról, hogy ismét együtt
leszünk, ismét lesznek tüzes éjszakáink, amikor magukkal
ragadtak minket a szenvedély hullámai? Ez a folyamatos
vágyakozás…
Letöröltem a könnyeimet. Nem akartam sírni. Ennek az
egésznek egyszer véget kell érnie. Szálim minden fontos ügyét
elintézi a családjával, s azután értem jön – vigasztaltam
magamat. És hazavisz, az otthonunkba. Igen, biztos, hogy így
lesz. Visszatérek a palotánkba, ahol a gyermekünkkel együtt
élünk majd – itt elaludtam.
A következő napokban nem éreztem jól magam, és szinte
egyáltalán nem hagytam el a sátrat. Malati hűségesen segített,
Umm Szaif pedig gondoskodott róla, hogy mindenem meglegyen,
rendesen egyek, és megigyam a gyógyteákat. Az asszony az
értésemre adta, hogy a teák célja a terhesség védelme. Malati
azon fáradozott, hogy kellemesebbé tegye számomra az időt,
ezért sok legendát mesélt.
– Egyszer régen Perzsiában egy törzs arra készülődött, hogy
szembeszálljon egy másik törzzsel. A vezér azonban tisztában
volt vele, hogy sokkal kevesebb harcosa van, mint az
ellenfelének. Azt találta ki, hogy nőket is csatába küld, hiszen a
törzshöz nagyon sok asszony tartozott. Nem szerette volna, ha az
ellenfele rájön, hogy a gyengébb nem képviselőivel áll szemben,
ezért úgy döntött, a nőknek el kell takarniuk az arcukat. A csel
sikerült: amikor az ellenfél meglátta a nagyszámú csapatokat,
visszavonulót fújt. Innentől tekintik áldásnak az arcot eltakaró
maszkokat. A győzelem története elterjedt a környéken, és
egyre több nő viselte az arcát eltakaró kendőt.
A kendő mindenképpen áldás, gondoltam magamban. És
nemcsak akkor, ha az ellenséggel állunk szemben.
Umm Szaif időről időre letelepedett mellém, magamon
éreztem figyelő, jóságos tekintetét. Néha felolvasott a Koránból.
A csendes hangon felolvasott, ritmikus sorok megnyugtattak.
Malati elmagyarázta azt is, hogy Umm Szaif olyan részleteket
olvas fel, amelyek kifejezetten betegeknek szólnak. Idegeim
kisimultak, megkönnyebbültem.
Körülbelül egy hét múlva jobban lettem, egyre gyakrabban
hagytam el a sátort. Tetőtől talpig beburkolóztam, és Malatival
együtt a közeli dűnék közt sétáltunk. Soha nem távolodtunk el
túl messzire a tábortól. Észrevettem, hogy két-három, állig
felfegyverzett beduin férfi le nem veszi rólunk a szemét. Mások
tevén ülve tartották szemmel a tábor környékét. A
rettenthetetlen nomádokat látva eszembe jutott Sandra
marokkói nagymamája és a történetei a sivatag urairól. A
beduinok testtartása, szélfútta, napégette arcuk, merész
tekintetük bátorságot, lelkierőt és büszkeséget sugárzott.
Tudtam, hogy Szálim borzasztóan féltékeny, tehát ha úgy
döntött, hogy itt hagy a táborban, az korlátlan bizalmat jelentett
a részéről. És azt, hogy meg volt győződve arról, a táborban
biztonságban leszek.
A sivatag lenyűgözött. Emlékszem, Szálim milyen gyakran
hangsúlyozta, hogy a sivatag hihetetlenül fontos az Emírségek
lakói számára.
– Van egy beduin ismerősöm, olyan törzsből származik,
amelynek a tagjai évszázadok óta járják az Arab-félszigetet. Ő
mindig azt hajtogatja: éreznünk kell a lábujjaink közt a homokot,
mert különben valamiben hiányt szenvednénk.
A sivatag homokja apró szemű volt, laza, kellemes érintésű.
Úgy játszottam vele, akár egy kislány. És közben a távolba
szegeztem a tekintetemet, a horizontra, mert abban
reménykedtem, hogy egyszer csak megjelenik Szálim
terepjárója.
A sivatag színe más és más volt a napszakok és a
fényviszonyok függvényében. Napfelkeltekor a fehértől a
világossárgán át a színaranyig minden elképzelhető árnyalatában
pompázott. Olyan volt, akár a nemes ékszer. Néha krémszínű
volt, néha mézes árnyalatú vagy bézs, halvány narancssárga
vagy pasztellszínű. De megesett, hogy világosbarnának láttam,
vagy elefántcsontszínűnek. Amikor pedig a nap lemenőben volt,
a dűnék a fény sugarai hatására enyhén hullámozni látszottak,
rózsaszín vagy piros árnyalatot öltöttek, aztán pedig, amikor a
nap csillogó golyóbisa egyre kisebb lett, majd eltűnt a horizont
mögött, minden sötétségbe borult.
A tábor élete sok-sok nemzedék által meghatározott
ritmusban alakult. A nők minden reggel a korábban lisztből,
vízből és csipetnyi sóból begyúrt tésztából a homokban
közvetlenül kialakított tűzrakó helyen, a tűz felett elhelyezett
kerek fémlapon nagy kerek, lapos kenyereket sütöttek. A
sivatag asszonyai évszázadok óta ügyes kezekkel ismételgették
ezt a rítust, ami keretek közé kényszerítette az időt, közhírré
téve, hogy kezdődik a következő hosszú nap, amit az égbolton
vándorló nap ritmusának megfelelően a lehető legméltóbb
módon kell megélni. „A beduinok életének lényege a becsület” –
csengtek a fülemben Szálim szavai. Becsület, büszkeség,
nagylelkűség, vendégszeretet, lojalitás – ezek a tulajdonságok
különböztették meg a beduinokat a többi törzstől. A határtalan
sivatag vette körül őket. Szép volt a maga leírhatatlan
méltóságában, ám egyben halálosan veszélyes is. A sivatagban a
csend az csend, az éjszaka éjszaka. A szó pedig azt jelenti, amit.
A sivatagi estéket a hagyományos beduin költészet tette
változatossá. A dallamos ritmusban való szavalás a férfiak
feladata volt. A férfiak egymással szemben sorban letelepedtek a
tábortűz mellé, és éneklő hangon, felváltva szavaltak. Nem
értettem a szavaikat, ám a nomádok elnyújtott éneklése
gyógyítóan hatott a lélek sebeire. Sikerült beilleszkednem a
vendégül látó beduinok közöségébe, a minket körülölelő végtelen
homok világába. Nem lázadtam fölöslegesen, átengedtem magam
a sorsomnak.
Két évvel később, 2012-ben nagyon megörültem, amikor
értesültem róla, hogy a hagyományos beduin költészet felkerült
az UNESCO Világörökségi Listájára.
Az Egyesült Arab Emírséget és az Ománi Szultanátust
teveháton átszelő beduinok ezt a költészetet énekelték, mivel
meg voltak győződve róla, hogy az egyenletes ritmus segíti az
állatokat a haladásban, a tevén ülők számára pedig lehetővé teszi
a kreativitásuk kibontakoztatását a hosszú sivatagi utak során. A
versek hét versszakból álltak, az utazók jellemzően
improvizálták őket: két csoport férfi antifonikus ének formájában
egymásnak felelgetve bontotta ki a művet. A közös énekek témái
többek között a törzsi kapcsolatok voltak, és nagyban erősítették
a közösségi érzetet és az azonosságtudatot. Előfordultak olyan
versszakok is, amelyek közvetlenül a szeretett személyekhez, a
rokonokhoz, barátokhoz vagy a törzs vezetőihez szóltak. Az
alkotók a dal szavaival kommentálták az éppen zajló
eseményeket, bemutatták az őket éppen foglalkoztató témákat,
például az egészség vagy a megfelelő viselkedés kérdését. A
sivatagi költészet hozzájárult a történelmi események
felidézéséhez is, oldotta a személyek vagy törzsek közötti
feszültséget. Legfőképp azonban az volt a célja, hogy magasztalja
az életet, annak minden szépségével és nehézségével
egyetemben.
Az élet értékeit senki más nem becsülte úgy, mint a beduinok,
akik évszázadokon keresztül vándoroltak a határtalan
sivatagban, ahol minden csepp víz aranyat ér, és ahol a
hagyományos vendégszeretet, a dijafa szorosan kapcsolódik a
becsülethez, azaz a sharafhoz, és kimondja, hogy a váratlan
vendéget mindenképpen fogadni kell, védelmet és táplálékot kell
biztosítani a számára, függetlenül attól, hogy az illető barát-e
vagy idegen, esetleg ellenség. Még a szegénység sem menti fel a
beduint attól, hogy a váratlan vendéget befogadja a sátrába.
„A beduinok mindig boldoggá tesznek téged, ha csak találkozol
velük. Mindig bőkezűek, és az otthonaik nyitva állnak mindenki
előtt, aki csak segítségre vagy támogatásra szorul” – hirdeti a
szépséges énekelt beduin vers. Ezt a hihetetlen vendégszeretetet
élveztem én is egy darabig. Umm Szaif személyesen
gondoskodott róla, hogy semmiben se szenvedjek hiányt.
Naponta többször is ellenőrizte, nem vagyok-e éhes. A táborban
futkározó gyerekeknek nem engedte, hogy betérjenek a
sátramba, így biztosította a nyugalmamat. Gyakran mutatott a
hasamra, így akarván megbizonyosodni róla, hogy minden
rendben van-e. A törzsnek, amely vendégül látott, a sok tevén és
kecskenyájon kívül több terepjárója is volt. Ha a közeli oázisba
vagy kisvárosba készültek, mindig megkérdezték, nincs-e
szükségem valamire. Kezdetben még kértem pár fehérneműt,
szappant, fésűt és tükröt. Aztán már nem kértem semmit.
Rájöttem, hogy az embernek igazán nem kell sok minden az
élethez. Elég, ha van víz és egyszerű harapnivaló.
A beduinok hagyományos verseikben megénekelték a tevéket
is, hiszen nekik köszönhették, hogy évszázadokon át sikerült
életben maradniuk a rideg sivatagban. Az állatok tejet, gyapjút
és húst adtak, segítettek a helyváltoztatásban, hiszen a hátukon
akár egy teljes sátortábort is át lehetett helyezni. A
teveversenyek pedig nagyszerű szórakozást jelentettek az
emberek számára. „Éjszaka a tevék még a legokosabb
madaraknál is bölcsebbek. A tevék elviszik az embert oda, ahova
el akar jutni. Ezért nevezik a tevét a sivatag hajójának” –
hangsúlyozták a beduin strófák. Ezeket szavalták a karavánok
hosszú vándorlása során is, így sarkallva az álmos, fáradt vagy
kimerült tevéket a további útra. A tevén ülők számára mindez
kellemes szórakozás volt, és hozzájárult, hogy a hosszú utat
rövidebbnek érezzék.
A korábbi századokban énekelt versekkel ünnepelték a törzs
győzelmét egy-egy csata után.
Ma is hallhatjuk ezeket az énekelt beduin verseket a
teveversenyeken, a hagyományos ünnepeken, baráti
találkozókon és a több napig tartó esküvőkön. A zajos, színes,
örömteli beduin esküvők egyszerűen felejthetetlenek! Amikor
egyszer Szálimmal Tunéziában jártunk, alkalmam nyílt részt
venni egy ilyen esküvőn. Sosem felejtem el a beduin nők
szenvedélyes táncát, az izgatott menyasszonyt, akit egy tevére
erősített hordszéken vittek át otthonából a vőlegény házába. Az
arab nomádok hagyományos lakodalma hasonlóan zajlik a Közel-
Keleten és Észak-Afrikában. Az Emírségekben élő beduinok
szokásait Umm Szaif távoli rokonának, Zajnabnak köszönhetően
ismertem meg.
Egy napon a törzs sejkjének felesége egy ismeretlen nővel
jelent meg a sátramban.
– Zajnab vagyok – mutatkozott be angolul.
– Isabelle.
– Örvendek.
– Részemről a szerencse.
Zajnab leült, a beduin nők pedig kis poharakban erős, édes
teát hoztak.
– Umm Szaif nénikém unokatestvérének az unokája vagyok –
magyarázta Zajnab. – De az én családom már régóta
megtelepedett. Férjes asszony vagy?
Általában ez az egyik első kérdés, amit az arab nők fel szoktak
tenni.
– Igen. És te?
– Még nem. Vannak gyerekeid?
– Most várom az elsőt.
– Gratulálok!
– Köszönöm.
A mai eszemmel azt gondolom, hogy a figyelmes Umm Szaif
kifejezetten az én kedvemért hívta meg Zajnabot, hogy ne
érezzem magam olyan magányosnak. Rengeteget beszélgettünk,
és rendkívül sok érdekességet tudtam meg a beduin
hagyományokról.
– A sivatagot járó beduinok a halottaikat az utak mentén
temették el, egyszerű sírokban. A sírokat két oldalról egy-egy
kődarabbal jelölték meg. Ami érdekes még, hogy a halott ruháját
a sír tetejére helyezték el, hogy az arra rászoruló vándor
magával vihesse és felvehesse – mesélte Zajnab.
Arra gondoltam, hogy a sivatagban minden apróságnak
hihetetlen jelentősége lehet. Még az olyasminek is, amit a mi
civilizációnk talán észre sem vesz. Víz, kenyér, szerény
ruhadarabok. Mi pedig tárgyak tucatjaival vesszük körül
magunkat, amelyek nélkülözhetetlennek tűnnek. És minél többet
és többet akarunk ezekből a tárgyakból. Mert azt hisszük, hogy a
tárgyaknak köszönhetően jobb lesz az életünk.
Amint Zajnab észrevette, mennyire érdekel ősei kultúrája.
Egyre szívesebben osztotta meg velem szerteágazó tudását. Egy
napon éppen a beduin lakodalmi szokásokat ecsetelte rendkívül
színesen.
– Ahogy azt bizonyára tudod, Isabelle, az arab kultúrában a
házasság nem csak két ember kapcsolatát jelenti. A családok is
egyesülnek.
Sajnos, tudom, futott át a fejemen a gondolat, és a szemem
előtt azon nyomban megjelent Hamid sejk kegyetlen arca, amint
ott áll a szalonban, és mocskos ajánlatot tesz.
– Így aztán a lakodalmi szertartások nagyon színesek, hangos
zene szól, és fontos szertartásokra is sor kerül, amelyek egytől
egyig a sivatagi nomádok igaz valóját hivatottak kifejezni.
Lényeges az is, hogy a beduin hagyományok a mai napig
meghatározzák az arab kultúrát.
– Érdekes – jegyeztem meg.
– A hagyományos beduin esküvő egy álló hétig tartott. A
vőlegény férfi rokonai felkeresték a lány szüleit, és hivatalosan
megkérték a kezét. A vendégeket erős, nagyon édes teával és
arab kávéval kínálták. Ezt követte a tárgyalás a két család között
a házassági ajándékról, melyet a szokásoknak megfelelően a
vőlegény adott át választottja apjának. Az apa a házassági
ajándék egy részéből ékszereket vásárolt a lányának.
Amennyiben a férfi gazdag volt, a házassági ajándékban tevék is
szerepeltek. Erről jut eszembe: hallottad, hány szóval lehet
kifejezni az arab nyelvben a tevét?
– Igen – feleltem, hiszen Szálim említette. – Mindig is
csodálkoztam, hogyan lehetséges ez.
Zajnab elnevette magát.
– Ugye? Képzeld csak el, több száz kifejezés van a tevére. Ez
is csak azt bizonyítja, milyen nagy szerepet játszottak a tevék a
nomádok életében. És máig nagyon fontosak az arab kultúrában.
Egy teve akár egymillió dollárba is kerülhet.
– Hallottam erről.
– A beduinok különleges tulajdonságaik miatt mindig is
nagyra tartották a tevéket. Az egyik ilyen tulajdonságuk a
türelem.
A türelem mindenképpen hasznos tulajdonság, gondoltam
magamban. És nem csak a tevék számára.
– Na és mi a helyzet azzal a több száz elnevezéssel? –
érdeklődtem.
– Rengeteg mindentől függ, hogyan határoznak meg egy tevét
– magyarázta türelmesen Zajnab.
– Mi mindentől?
– A viselkedésétől, jellemétől, attól, ahogy az emberekhez
kötődik, sőt még attól is, hogyan issza a vizet.
– Attól, ahogy iszik? Nem értem – csodálkoztam.
– Mindjárt megmagyarázom. Másképp írják le azt a tevét,
amelyik mindennap iszik vizet, másképp azt, amelyik kétnaponta
vagy harmadnaponta.
– Így könnyen eljuthatunk akár az ezer szóig is – nevettem el
magamat.
– Nem hinném, hogy egy teve kibírná ezer napig víz nélkül –
viszonozta a nevetésemet Zajnab. – Van olyan teve, amelyik
bármikor tud inni, van olyan, amelyik egyszerre csak keveset
iszik, olyan is, amelyik egyszer iszik nappal, egyszer éjszaka,
olyan is, amelyik visszamegy a forráshoz, hogy még egyszer
igyon; nőstény teve, amelyik gyorsan megszomjazik, de olyan is
van, amelyik megérzi a víz illatát, de nem iszik túl gyakran,
olyan, amelyik nem iszik a forrásból, ha egyszerre túl sok teve
van a közelében, csak vár és nézelődik…
– Hihetetlen! – tört ki belőlem, mert rájöttem, hányféle
perspektívából lehet szemlélni a valóságot.
– Nőstény teve, amelyik futva közelíti meg a forrást, vagy
pedig nem iszik csak azért, hogy enyhítse a szomjúságát…
– A szomjúságát… – ismételtem meg az utolsó szót, és
elgondolkodtam.
– De térjünk vissza inkább a lakodalmi szokásokhoz – váltott
hangot Zajnab, mivel észrevette a hangulatváltozásomat. – Hol is
hagytuk abba?
Mivel nem válaszoltam, Zajnab maga vette fel a beszélgetés
fonalát.
– Ott tartottunk, hogy a két család tárgyal a házassági
ajándékról. Figyelsz, Isabelle?
– Igen, hogyne.
– Amikor mindenben megállapodtak, következhetett a laila
al-henna, azaz a henna éjszakája, amikor is a menyasszony
nőrokonai és barátnői hennával különböző díszeket festettek a
tenyerére és a lábfejére. A díszeknek az volt a feladatuk, hogy
megvédjék a menyasszonyt a szemmel veréstől, továbbá
boldogságot és termékenységet biztosítsanak neki. Aztán jött a
nagy móka, az úgynevezett al-adda’…
– Al-adda’?
– Igen. Ennek az volt a lényege, hogy a menyasszony barátnői
incselkedtek a vőlegénnyel, és azt kérték tőle, hogy fizessen
nekik azért, mert olyan szépen feldíszítették a választottját.
– Ez mókás lehetett.
– Valóban az volt. Néha még meg is ütötték a vőlegényt, de
mindez nagy nevetéssel járt. Összességében a menyegző első
napjától fogva nagy vidámság és ünnepi hangulat volt a
táborban.
– Aztán később?
– Fokozódott a hangulat.
– Azaz…
– A vőlegény rokonai felkeresték a menyasszony lakhelyét.
Mindez egy vidám felvonulás keretében történt, a férfiak
táncoltak, énekeltek, az éneküket hagyományos hangszerekkel
kísérték. Ilyen volt a rebab, az egyhúros vonós hangszer, a
dalouka, a hatalmas dob. A rokonok azért jöttek, hogy
szimbolikusan befogadják a menyasszonyt az új családba. Ezt
követte a férfiak által előadott látványos „harci tánc”, az
al-’arda, amelyhez kardot és hosszú, vékony botokat használtak.
– Harci tánc?
– Igen, mivel ez a hagyomány még azokból az időkből
származik, amikor az Arab-félszigeten élő törzsek harcban álltak
egymással. A csata előtt eltáncolt „harci tánc” a harcosok harci
kedvét volt hivatva erősíteni. Így mutatták meg, milyen erősek.
– Mi a helyzet most?
– Ma már csak szimbolikus jelentősége van. A dobok már a
tánc előtt megszólalnak, kiáltásokat lehet hallani, melyek arra
figyelmeztetnek, hogy közeleg az ellenség, és a harcosok készen
állnak az összecsapásra. A férfiak felsorakoznak egymással
szemben. Minden sorban húsz férfi van. A kezükben
bambuszbot, ezek tulajdonképpen kardokat vagy lándzsákat
szimbolizálnak. A sorok között foglalnak helyet a zenészek,
csörgődobokkal, bronzcimbalmokkal, kisebb-nagyobb dobokkal.
A férfiak közben énekelnek is, a fejük ritmikusan mozog, a
botokkal hevesen integetnek. Körülöttük más férfiak táncolnak,
és közben fel-feldobják a levegőbe a kardjaikat és lőfegyvereiket.

***

Az elkövetkezendő évek során több alkalommal is módom volt


megtekinteni ezt a „harci táncot”. A teátrális látványosság
nagyon tetszett. A férfiak mellett gyakran nők is táncoltak.
Színes, gazdagon díszített dzsalabijájuk a zene ritmusára pördült.
Sűrű, fekete, csillogó hajukat hol az egyik, hol a másik oldalra
vetették. 2014-ben a beduin hagyományokban gyökerező tánc
felkerült az UNESCO Világörökségi Listára.
Amikor Károly herceg, a brit trónörökös ugyanebben az
évben hivatalos látogatást tett Rijádban, mosolyogva és nagy
odaadással több szaúdi hatalmasság társaságában maga is
eltáncolta a harci táncot. Hagyományos beduin ruhát öltött
hozzá. Piros-fehér kefija volt rajta, amit agal szorított a fejére.
Ott volt a derekán a jellegzetes aranyöv, amelybe görbe
aranytőrt tűzött, s a kezében aranykardot tartott. A táncot
dobok és énekelt versek kísérték. Ez volt a herceg tizedik
hivatalos látogatása Szaúd-Arábiában. A brit nagykövet ki is
emelte a két ország közötti hosszan tartó barátságot, és felhívta a
figyelmet arra is, milyen fontos szerepet játszanak a személyes
kapcsolatok a kölcsönös megértésben.
– Miközben a férfiak ezt a harci táncot táncolják – folytatta
hihetetlenül érdekes elbeszélését Zajnab –, a lány családjához
tartozó asszonyok előhozzák a lány ruháit, az ajándékokat, amit a
férfi családjától kapott, és sok-sok szépséges ékszer is előkerül. A
menyasszony megajándékozása elég hosszú időt vesz igénybe,
mivel az érintett minden vendégtől kap ajándékokat. Régen ez
birka volt, rizs vagy pénz. Ma inkább televízió, ezüstnemű vagy
kristálytermékek.
– És milyen ruhát visel a menyasszony? – tudakoltam.
– Színes, néha kifejezetten élénk színű dzsalabiját, amelynek
a ruha elülső és hátsó részén, az ujjak végén, a főbb varrások
mentén végighúzódó hímzését a jelen lévő asszonyok lelkendezve
fogadták. Öltözékük elmaradhatatlan része volt az arckendő, a
burga, és a fejen elhelyezett, félig áttetsző fátyol, amely szintén
takarta a menyasszony arcát.
– Nagyon szép és titokzatos összeállítás – állapítottam meg.
– Valóban. A benyomást csak fokozták az illóolajok és
parfümök, amelyekből bőven jutott a menyasszonyra, a kezet és
lábfejet díszítő hennafestés és a súlyos ékszerek. Gyűrűk,
karkötők, fülbevalók; a nyakláncok szinte az egész mellkasát
betakarták, felkeltve a jelen lévő hölgyek csodálatát. A
hagyományos beduin ékszerek általában ezüstből készültek,
ebbe foglalták bele a borostyánt, a korallokat, agátokat,
karneolokat, gyöngyöket, türkiz köveket. A beduin ékszerek
általában nagyok voltak, és a már említett köveken kívül
szépséges arab kalligráfia és vallásos szimbólumok díszítették
őket.
– A nők és a férfiak együtt mulattak?
– Természetesen nem – felelte Zajnab. – Külön sátrakban
zajlott az ünnepség. És azt tudtad, hogy a beduinok sátrát úgy
hívják, hogy bajt as-sa’ar, azaz gyapjúból készült ház?
– Birkagyapjúból készítik?
– Néha igen, de inkább a kecskéjéből. A leggazdagabb
beduinok pedig teveszőrből készült sátrakban laktak.
– Ki készítette a sátrakat?
– A beduin nők – felelte Zajnab büszkén. – Mindez nagyon
munkaigényes folyamat volt, mivel mindent a nőknek kellett
elvégezniük. Ők sodorták a fonalat az állat bundájából, ők
állították elő a megfelelő anyagot, majd ők kapcsolták össze az
anyagokat úgy, hogy végül létrejöjjön a bajt as-sa’ar.
Volt valami megragadó és rendkívüli abban, ahogy az
asszonyok a sivatagi forróságban található egyetlen hozzáférhető
anyagból, az általuk tenyésztett állatok szőréből képesek voltak
előállítani egy házat, amely oltalmat nyújtott az egész családnak.
Magam is laktam beduin sátorban, és elmondhatom, hogy
kellőképpen nagy és kényelmes volt, odabent kellemes
hőmérséklettel. Olyan volt, akár egy igazi ház.
– Az asszonyok közösen szőttek, és közben maguk is
énekeltek, sőt a verseket maguk költötték – magyarázta Zajnab,
aki büszke volt az őseire. – Valaha régen két asszony napi
többórás munkájába került, amíg nyolc–tíz hónap alatt
előállítottak egy körülbelül 7 méter hosszú anyagot. Márpedig
egy ötfős család sátrához tizenöt ilyen anyagsáv kellett. És
ezeket a darabokat még össze is kellett varrni fekete
kecskeszőrből készült cérnával.
– Ez rengeteg munkát jelent!
– Viszont megvolt a család háza. A vőlegénynek pedig új
sátrat kellett biztosítania a választottja számára. Az esküvő
csúcspontja az a pillanat volt, amikor a menyasszony
megérkezett a tevére erősített, csodásan feldíszített hordszéken
a férje sátrához. Ami kívánatos volt, hogy teveszőrből készüljön.
Ezt azonban kevesen engedhették meg maguknak.
– Szinte látom magam előtt a fantasztikus ünnepséget!
Sajnálom, hogy én nem vehettem részt ilyesmin.
Akkor még nem tudtam, hogy néhány év múlva Tunéziában
meghívnak majd egy beduin esküvőre, amelynek a színes
kavargását máig nem felejtettem el.
– De ezzel még nincs vége a hagyományos szertartásoknak –
mosolygott Zajnab.
– Hogyhogy?
– Hét nappal az esküvő után a fiatalasszony ellátogatott a
szülei házába, és megajándékozta őket birkahússal, rizzsel, vajjal
és cukorral, hogy így mutassa meg nekik, milyen jól megy neki az
új otthonában, milyen gazdagságban él.
– Igazán szép lezárása ez a lakodalmi szertartásnak.
Kicsit elszomorodtam, mivel arra gondoltam, hogy a szüleim
hallani sem akartak az esküvőmről.
– Réges-régen – folytatta a nagy tudású Zajnab – a vőlegény
és a menyasszony egészen addig nem is találkoztak, amíg a
menyasszony teveháton meg nem érkezett a férje otthonába.
– Tehát ezek elrendezett házasságok voltak?
– Igen. Az ilyen házasságoknak az volt a céljuk, hogy
szorosabbra fonják a kapcsolatot két nagy család között.
– És a szerelem? – Melegséget éreztem a szívem körül, és
rögtön Szálimra gondoltam.
– A szerelem? – Zajnab elgondolkodott. – Az megjött később.
– Szerinted ez lehetséges? – faggattam, ugyanis én
kételkedtem ebben.
– Szerintem igen – felelte határozottan Zajnab. – Elmesélek
egy történetet, amelynek nemrég a tanúja voltam. Egy jó kiállású
harmincas férfi megkérte az édesanyját, hogy keressen neki
feleséget. Az anya a régi barátnője lányát választotta. A fiatalok
természetesen látták egymást az esküvő előtt, de nem
találkozgattak, mivel ez a mi kultúránkban nem elfogadott. Ott
voltam a lakodalmukon. Amikor a vőlegény megpillantotta a
csodálatos fehér ruhában sugárzó menyasszonyt, boldogság lett
úrrá rajta, a szeme sarkában könnyek bukkantak fel, amiket
mindennemű szégyenérzet nélkül törölt le. Érted? Ez a csinos,
sportos és gazdag férfi annyira meghatódott, hogy egyáltalán
nem érdekelte, hányan nézik, mégis szabadjára engedte az
érzelmeit. Így történt. Hidd el nekem!
Hittem neki. Minél erősebb egy férfi, annál nagyobb
tisztelettel közeledik egy nőhöz.
– Az Emírségek lakói szeretik azt hangoztatni magukról, hogy
érzelmes emberek. Az esküvőjük napját pedig magánéletük
legmeghatóbb pillanatának tartják – húzta alá Zajnab.
– És hogy fest a lakodalom azoknál, akik már megtelepedtek?
– kérdeztem.
– Nem tudod? Nem volt lakodalmad Dubajban? –
csodálkozott Zajnab.
Nem volt, mivel ezt egyik család sem akarta. A szívem
összeszorult.
– Elutaztunk Velencébe – feleltem, lényegében megkerülve a
választ.
– Ó, Velence! A szerelmesek városa! – ábrándozott Zajnab. –
Csodás hely egy ifjú pár számára.
– Valóban így van – hagytam jóvá, és gondolatban
visszatértem a karneváli kavargáshoz, a nászéjszaka őrületéhez.
– Amennyiben a városi szokások érdekelnek, azt kell
mondanom, hogy a lakodalmas szokások az utóbbi évtizedben
igen megváltoztak. A házasságkötés mindig is drága mulatság
volt, manapság pedig még drágább lett – felelte Zajnab.
– Párhuzamosan Dubaj fejlődésével.
– Pontosan. A múlt század hatvanas és hetvenes éveiben a
vőlegény, illetve a menyasszony családjába tartozó asszonyok
házról házra jártak, hogy meghívják a szomszédokat a
lakodalomra. Így aztán az egész helyi közösség valamilyen
mértékben részt vett a közelgő esküvő előkészületeiben.
Negyven nappal az esküvő előtt a menyasszony már nem
mutatkozhatott nyilvánosan – ebben az időszakban már folytak
az intenzív esküvői előkészületek. A menyasszonynak a
legközelebbi nőrokonai segítettek. A teste többszörös peelingen
esett keresztül, majd illatos krémekkel, illóolajokkal és intenzív
illatú parfümökkel kenegették. A haját is gondosan ápolták,
ehhez borostyán- és jázminkivonatot használtak. A rokon nők a
menyasszony kedvenc fogásait főzték, neki csak az volt a dolga,
hogy pihenjen, lazítson, készüljön az esküvőre. A vőlegény
értékes ékszereket, parfümöket és selymeket küldött neki, ezek
mind a nászajándék részét képezték.
– A hennafestést továbbra is alkalmazzák?
– Igen, mivel a henna baraka, azaz áldás, és ezért az esküvői
szertartás elengedhetetlen része a Közel-Keleten és Észak-
Afrikában. A hennázás éjszakáján a menyasszony barátnői és
rokonai nagy tánc és éneklés közepette bonyolult mintákat
festettek mind a menyasszony kezére és lábfejére, mind a saját
végtagjaikra. Manapság szépségszalonok szakosodnak erre. A
legdrágább szalonok szinte már paloták, ahol a menyasszony egy
kivételes szépségű kanapén foglal helyet, a lábát lábtartóra
támasztja, és egyszerre több asszony is foglalkozik azzal, hogy a
bonyolult arab mintákat felvigyék a testére. Érdekes, hogy
régebben csak a tenyeret díszítették ilyen módon, később ehhez
jött az alsókar is, a legmodernebb trendek szerint pedig az egész
karra kiterjed a díszítés.
– Tehát a hagyomány örökké él?
– Pontosan. A menyasszony ugyanebben a szalonban erős,
karakteres sminket is készíttethet magának, majd arannyal
hímzett, ékkövekkel kirakott, általában zöld színű dzsalabijába
öltöztetik, a fejére pedig aranyszegélyű, elomló kendő kerül. A
menyasszony ezzel készen is áll arra, hogy barátnőivel és
rokonaival megünnepelje a henna éjszakáját.
– A fiatalok családtagjai továbbra is házról házra járnak, hogy
meghívják a vendégeket?
– Manapság inkább meghívókat osztogatnak, bár ez a
kifejezés nem teljes mértékben fedi a valóságot.
– Hogyhogy?
– Mivel… hogy is mondjam… annál magasabb művészi
színvonalat képviselnek.
– Ezt hogy kell érteni?
– Minden attól függ, mi az esküvői szertartás vezérmotívuma.
– Vezérmotívuma?
– Igen. Manapság az esküvőknek vezérmotívumot szoktak
választani. Így aztán a legkisebb apróságtól kezdve egészen a
terem berendezéséig, a menyasszony ruhájáig minden alá van
rendelve ennek a motívumnak.
– Mi lehet ilyen vezérmotívum?
– Bármi. De talán az Ezeregy éjszaka meséiből merítenek a
leggyakrabban. Illetve gyakori még Kleopátra és Marie
Antoinette.
– Mesésen hangzik.
– Mert az is! Ezért olyan fontos az esküvői meghívó, mivel az
már sejteti, mire lehet számítani az esküvői szertartás és a
lakodalom során.
– Ez már magából a meghívóból kiderül?
– Természetesen.
– De mégis hogyan?
– Láttam már olyan meghívót, amely akkora volt, mint
Seherezádé fejfedője. Négyzet alakú alapja volt, a négy sarkán
aranybojt lógott. A felső rész pedig kupolaformában lett
kialakítva. Ha az ember felnyitotta a kupolát, ott találta a
meghívó szövegét.
– Hihetetlen!
– Láttam vékony bőrre írott meghívót is, amit aztán
feltekertek, és a hagyományoknak megfelelően cső formájú
tartóban helyeztek el. Ha pedig a vezérmotívum Marie
Antoinette, a meghívó akár nagy legyezőt is formázhat, amit
fehér tollak díszítenek.
– Nem semmi!
– Bizony. Így van ez mindennel, ami kapcsolódik az
esküvőhöz. Az első pillanattól fogva mindenről a menyasszony
dönt, a vőlegény pedig fizet.
Hiába, a keleti férfiak tudják, hogyan kell elkényeztetni az
asszonyaikat, gondoltam magamban.
– A meghívók nem csak azért kerülnek sokba, mert roppant
változatos formájúak lehetnek. A meghívó szövegét a szépséges
arab kalligráfia szabályai szerint vetik papírra, és ehhez bizony
manapság már kevesen értenek.
Zajnab egyszerűen mindent tudott az esküvőkről.
– Izgalmasnak tűnik a Marie Antoinette-téma – jegyeztem
meg.
Arra gondoltam, hogy az extravagáns, fényűző gazdagságáról
ismert francia királyné pazarló életstílusa, hiúsága, az anyagi
javak, ruhaneműk, külsőségek, luxus használati tárgyak, puccos
fogadások, bonyolult frizurák, sport és vadászat kedvtelése
remekül illeszkedik a mai dubaji elit filozófiájába. De ezt nem
mondtam ki hangosan.
– Marie Antoinette ruháit annak idején a legkiválóbb
varrónők varrták. Kedvelt abroncsos szoknyáinak átmérője akár
az öt métert is elérte. Ezek a modellek a mai napig inspirációt
jelentenek a neves divatházak, például a Chanel vagy a Valentino
számára. A széles abroncsra aztán többrétegnyi, hihetetlenül
drága anyag kerül. Az anyagot gyakran díszítik drágakövek vagy
féldrágakövek. Rengeteg menyasszony álmodozik arról, hogy
ilyen ruhája legyen. Neked milyen menyasszonyi ruhád volt? –
tudakolta Zajnab.
A ruhám a szerelmemet testesítette meg – ezt feleltem volna
a legszívesebben.
– Azt mondod, hogy a termet is a vezérmotívumnak
megfelelően díszítik fel? – kerültem meg a kérdést.
– Igen. Voltam egyszer egy Marie Antoinette-stílusú esküvőn,
ahol az asztalok között fehér strucctollakból kialakított, kör alakú
dekorációs elemek álltak, amelyeknek a felső peremét két sor
halvány rózsaszín rózsa díszítette.
– Minden bizonnyal szerettek volna Marie Antoinette
Minerva frizurájára utalni. Azt is strucctollak díszítették, és
olyan magas volt, hogy a királyné csak nagy nehézségek árán
tudott beszállni a hintójába – mondtam, mivel egyszer olvastam
erről egy Marie Antoinette-életrajzban.
– Elképzelhető – helyeselt Zajnab. – És a csodálatos
fogadáson a menyasszony egy gazdagon díszített emelvényen
elhelyezett, pompás kanapén ült. Az emelvény kitöltötte a
szállodai terem teljes szélességét. Különleges fények világították
meg, amelyek a zene ritmusában villództak. De legjobban a
virágok tetszettek… Mind az emelvényt, mind az asztalokat,
mind az egész termet csodás, főképp rózsákból és orchideákból
álló virágkompozíciók díszítették.
– Honnan hozatják a virágokat?
– Lehet, hogy meglepődsz, de manapság rengeteg virágot
termesztenek Szaúd-Arábiában. Tehát onnan szokták hozatni.
Ezenkívül Dubajba naponta érkezik virágszállítmány
Hollandiából, Indiából és Kínából.
– És a mai nők még mindig külön mulatnak?
– Természetesen. A lakodalom remek alkalom, hogy
levehessék az abaját, és eldicsekedjenek a rokonaiknak,
ismerőseiknek, barátnőiknek drága ruháikkal, a sminkjükkel és
nem utolsósorban az ékszereikkel. Tudjuk, hogy Dubajt madina
az-zahab névvel is szokták illetni, ami annyit jelent, hogy ’az
arany városa’.
– Hány vendéget szoktak meghívni az esküvőre?
– Több mint kétszázat, de megesik, hogy ötszázat vagy még
többet is.
– Ez egy vagyonba kerülhet.
– Az arab szertartásokat mindig is a látványosságot szem
előtt tartva szervezték. Így van ez ma is. Ez a kultúránk része. A
fényűző esküvő erőt, gazdagságot, boldogságot és áldást jelent.
Az Emírségek lakói számára ráadásul a bőkezűség szimbóluma is.
Régebben a városokban hét napig tartottak a lakodalmak, hét
napon át ettek, táncoltak, énekeltek, mulattak. Manapság a
legfontosabb a helyszín, ennek mindenképpen egy
luxusszállodának kell lennie. A százötvenezer dollárba kerülő
esküvő egyáltalán nem kivételes. Az esküvői ruhát New
Yorkban, Madridban vagy Párizsban szokták rendelni, ez is
belekerül ötvenezer dollárba. Az Emírségek lakói szívesen
vállalják a házasságkötési szertartással kapcsolatos költségeket
is. Ezzel az asszonyt tisztelik meg, akivel le kívánják élni a
hátralévő életüket. Ilyenek a mi férfiaink! – jelentette ki büszkén
Zajnab.
Egyet kellett értenem vele. Szálim közvetlenül az esküvőnk
után elvitt Velencébe, ahová mindig is vágytam. A roppant
kellemes Gritti Palace-ban szálltunk meg, a Hemingway elnöki
lakosztályban. Irodalmi érdeklődésemet tekintetbe véve ez a
választás sem lehetett véletlen. Később megtelepedtünk a
mesésen berendezett palotában, melyet teljesen az én
ízlésemnek megfelelően rendezett be, és amely az otthonom lett.
Rengeteg drága ékszert kaptam tőle. A hálószobát és a
fürdőszobát mindig betöltötte kedvenc virágaim, a friss
orchideák illata. Mindez a gondoskodásának jele volt. A
szerelméé…
A kedvesem leginkább éjszaka hiányzott nekem. Hallgattam
az őrjöngő sivatagi szél süvöltését, a rémisztő hangokat, és
képtelen voltam legyőzni a rettegésemet. Zajnab többször is
mesélt a füst nélküli, tiszta tűzből előbukkanó dzsinnekről, akik a
sivatagban laknak, és könnyen árthatnak az embernek. Ezt
megelőzően mindig idézte a Korán megfelelő sorait, hogy
megvédjen minket a rossz szellemektől.
– Nagyon óvatosnak kell lenned, Isabelle! Különösen
napnyugta után, mert a gonosz szellemek általában akkor
bukkannak fel – suttogta Zajnab, mivel nem akarta, hogy a
dzsinnek meghallják. – Nagyon alattomos teremtmények, sok
rosszat tehetnek, akár még vetélést is képesek előidézni.
– Zajnab! Ne mondj ilyeneket! – kaptam ijedten a hasamhoz,
mivel már megszerettem a hasamban fejlődő kis lényt, aki erőt
adott nekem, és lehetővé tette, hogy túllépjek a kétely
pillanatain.
– Eredeti alakjukban láthatatlanok az emberi szem számára,
de időnként különböző alakokat ölthetnek.
– Miféléket?
A beszélgetés félelemmel töltött el, beleborzongtam a
hallottakba. Úgy éreztem, mintha a gonosz szellem már ott állt
volna mögöttem, hogy lecsapjon rám és a gyermekemre.
– Miféléket?
– Különböző állatokét. Kígyók, skorpiók, tevék, madarak
lehetnek. Esetleg fekete kutya vagy macska. Sok beduin már
személyesen találkozott dzsinnekkel, számos igaz történetet
hallottam már.
– Komolyan?
– Igen. A dzsinnek néha követik az embert. Hallani lehet
sipító hangjukat, de nem láthatjuk őket.
Ösztönösen hátrafordultam, mivel a sátorban is többször
éreztem már, hogy valaki vagy valami van mögöttem.
– A nagymamám egyszer elhagyta a tábort, nekivágott a
sivatagnak – folytatta alig hallhatóan Zajnab –, és egyszer csak
egy kő repült feléje. Körülnézett, de senkit sem látott. Egy lelket
sem. Senkit. Egy dzsinn volt a tettes – suttogta Zajnab, mintha
maga is átélte volna. – Borzasztó rosszindulatúak tudnak lenni,
ha ártani akarnak valakinek. Akár meg is ölhetnek egy embert.
Zajnab minden valószínűség szerint maga is megijedhetett a
saját szavaitól, mivel sebesen belefogott a Korán sorainak a
skandálásába.
Közelebb húzódtam hozzá. Zajnab folytatta:
– A beduinok évszázadok óta tisztában vannak ezzel, hiszen a
dzsinnek nemegyszer megjelentek előttük a sivatagban. Ma már
kétségbevonhatatlan bizonyítékok is vannak arra nézve, hogy a
dzsinnek itt élnek körülöttünk.
– Kizárt.
– Nagyon is lehetséges, Isabelle.
– Mik ezek a bizonyítékok?
– Kamerák felvételei, amelyek azt a pillanatot mutatják,
amikor a dzsinnek látható alakot öltenek, és mozogni kezdenek
az emberek között.
Erre nem tudtam mit mondani. A süvítő szél a sátor lapjait
tépdeste.
– Mecsetekben is készültek ilyen felvételek, sőt Mekkában is,
ahol pontosan látszanak.
– És milyen alakban? – kérdeztem elszorult torokkal.
– A legkülönbözőbbekben. Először csak egy fénycsóva látszik,
amely besűrűsödik, aztán szabálytalan szellemalakot ölt. A
szellem borzasztó sebesen mozog. Néha hosszúkás alak látszik,
olyan, akár egy ember, de fej nélkül. Az is megesik, hogy a dzsinn
a földön ismeretlen formát ölt. Rengeteg ilyen felvétel létezik.
Magam is láttam. Ahogy mondtam, a dzsinn emberi formát is
ölthet, vagy megszállhat egy embert, és akkor…
– Ne is beszéljünk erről, Zajnab! Annyira félek… – remegtem
meg a hallottaktól.
– Az lenne neked a legjobb, ha felvennéd az iszlám vallást. Az
elmélyült hit és a Korán tanulmányozása a legtökéletesebb
védelem a dzsinnekkel szemben – jelentette ki mély
meggyőződéssel Zajnab.
Akkoriban rengeteg mindent megtudtam az esküvői
szertartásokról, a dzsinnekről és még sok mindenről, ami a
sivatagi élethez kapcsolódott. A beduinok a nehéz körülmények
között bármit a javukra tudtak fordítani, ami csak a kezükbe
akadt. A teve vizeletét részben gyógyhatású szerként, részben
szépítő kozmetikumként használták. A vizelet segített a
bélcsatorna megbetegedésein, a bőrproblémákon, kifehérítette
az arc bőrét, világosabb árnyalatot adott a hajnak. A beduinok
meg voltak győződve róla, hogy a vizelet segít megszabadítani a
korpától, hajerősítő hatása van, a haj fényes lesz tőle.
Sok-sok órát töltöttem a szövés tanulmányozásával, ez 2011-
ben szintén felkerült az UNESCO Világörökségi Listájára, így
megfelelő védelemben részesül. A beduin törzsek férfi tagjai
évszázadokon keresztül nyírták a tevéket, birkákat és
kecskéket, a nők pedig előkészítették a gyapjút a szövésre.
Először megfestették a fonalat, majd kézi szövőszéken
megszőtték. Így készültek a viszonylag puha bútorok és a
különböző díszítőelemek, melyeket a tevéken és lovakon
helyeztek el. A geometrikus minták vékony fekete, fehér, barna,
bézs és piros elemekből tevődtek össze. A dekoratív elemek
sorában fontos szerepet játszottak a szimbolikus módon ábrázolt
tevék és más állatok.
Így teltek a napjaim a beduinok táborában. Amikor leszállt a
felejthetetlen éjfekete éjszaka, nem aludtam túl mélyen. Egy
ízben, amikor neszt hallottam a sátorban, azonnal fel is
ébredtem. Kinyitottam a szememet, és egy férfialakot
pillantottam meg. Azt hittem, helyben meghalok. A férfi földig
érő, elomló bistet viselt. Mozdulatlanul állt, csillogó tekintetét
rám vetette.
Ez egy dzsinn!, gondoltam magamban, mivel férfiak sohasem
léptek be a sátramba. A karomat a hasamra fektettem, és erősen
lehunytam a szememet. Úgy véltem, csak valami lidércnyomás
lehet. Hihetetlen erő szállt meg, és az járt az eszemben, hogy
meg akarom védeni a gyermekemet.
– Tűnj el, te éjszakai látomás! Szívódj fel! Nem kapsz meg
minket! – kiáltottam, és a szívem majd kiugrott a helyéből.
A halk nesz közeledett felém, ami arra utalt, hogy a gonosz
démon még mindig itt van a közelben. Sőt egyre közeledett. Én
meg csak azért fohászkodtam, hogy tűnjön el. Már hallottam a
lélegzetét. A súlyos horkantásokat… Meg fog támadni… Ebben a
pillanatban erős szorítást éreztem a vállamon.
– Neee!
– Hallgass, Isabelle! Én vagyok az. Ne félj! – ölelt át Szálim, és
csókokkal borított, ahol csak ért. – Ide kellett jönnöm. Annyira
hiányoztál. Nem tudok nélküled élni. Szeretlek. Szeretlek,
kedvesem…
– Csókolj! – csak ennyit tudtam suttogni, és átengedtem
magam a szerelmem kényeztetésének.
A rég vágyott beteljesülés adta nyugalom segített elaludni.
Odabújtam a férjemhez, és végre biztonságban éreztem magam.
Álmodtam. Egy pulpituson ültem, Marie Antoinette-stílusú
abroncsos szoknyában, körülöttem elégedett asszonyok
beszélgettek.
– Bella! – fordult felém az édesanyám mosolyogva. – Nagyon
meleg van itt. Legyezgesd magadat egy kicsit! – ezzel egy nagy,
strucctollakból készült legyezőt nyújtott felém.
– Köszönöm, anyu! – ezzel átvettem a nagy legyezőt, és
élvezettel legyezgetni kezdtem magamat.
– Milyen szép esküvőd van – jegyezte meg az édesanyám.
Váratlanul lövések zaja hallatszott.
– Ez meg mi? – tudakolta anyám.
– Á, semmi különös! – mosolyogtam. – Ez csak egy beduin
szokás. Lövöldözni szoktak az esküvő idején.
– Isabelle! Isabelle! Isabelle! – anyám valamiért ideges lett. –
Isabelle! – rázta a vállamat Umm Szaif. – Ébredj fel! És ébreszd
fel a férjedet!
– Mi történt? – ugrottam fel, és azon nyomban szúró
fájdalmat éreztem a hasamban. – Auu!
– Fáj valamid? – hajolt fölém Umm Szaif.
– Nem, nem. De mi folyik odakint?
– Megtámadták a tábort. Meneküljetek!
Szálim azon nyomban felpattant. Umm Szaif gyorsan rám
adta a fekete abaját, majd a kezembe nyomott egy kis csomagot.
– Víz és kenyér. A sátor hátsó részénél várnak a tevék.
A férjem görbe tőrével átvágta a sátor falát, és kivezetett a
szabadba. Ügyesen felpattant a tevéjére, nekem pedig Umm
Szaif segített felszállni. Ezt követően a tevém kötelét Szálim
kezébe nyomta. Ebben a pillanatban lövések dördültek, kiáltások
hangzottak fel. Ijedt tevém letépte magát a kötélről, majd
elragadott a dzsinnek által lakott sivatag ismeretlen sötétségébe.
VI. FEJEZET

Nudzsum al-hubb
A teve őrületes tempóban rohant az átláthatatlan sötétségben.
Erősen kapaszkodtam a nyeregben, mégis féltem, hogy leesek.
Körülöttem a határtalan sivatag terült el, nekem pedig a
hihetetlen tempóban rohanó állatra kellett hagyatkoznom. Hol
van Szálim? Miért nem követett? Elkapták az ellenségei? Őt, aki
nem volt hajlandó figyelembe venni a rá leselkedő veszélyt, eljött
a táborba, csak azért, hogy lásson. Hogy megcsókoljon, magához
öleljen, szeressen.
A karom egyre inkább megmerevedett, és éreztem, hogy nem
sokáig tudom megtartani magamat a nyeregben. A teve
megugrott, mielőtt még Umm Szaifnak sikerült volna a kezembe
adnia a gyeplőt, úgyhogy képtelen voltam irányítani az állatot. A
fülemben süvöltött a szél, az áthatolhatatlan sötétség pedig csak
fokozta a helyzet szürrealitását. Igyekeztem még erősebben
szorítani a nyerget, és bíztam benne, hogy egyszer csak lassít
majd az állat. Telt az idő, de az állat tovább rohant. Egyszer csak
megéreztem, hogy fokozatosan csúszom oldalra. Szerettem volna
megtartani az egyensúlyomat, a levegőáramlat azonban nem volt
a segítségemre. Végleg elvesztettem az egyensúlyomat, és a
sivatag puha homokjára zuhantam.
Akkor nyitottam ki a szememet, amikor a nap már magasan
járt az égen. Szúrt az oldalam, kiszáradt a torkom. Óvatosan
kiegyenesítettem az egyik lábamat, aztán a másikat. Arra voltam
kíváncsi, nem tört-e el valamim. Aztán a karjaimat ellenőriztem.
Mindenem fájt, de úgy festett, a csontjaim épségben vannak.
Lassan felültem és körülnéztem. Nem láttam semmi mást, csak a
lágy vonalú homokdombokat.
Eszembe jutott a kis csomag, amit Umm Szaif nyomott a
kezembe. Minden olyan gyorsan történt… Csak arra
emlékeztem, hogy amikor a teve megugrott, a kis csomag még az
ölemben volt, tehát lehetséges, hogy valahol a közelben hever.
Ismét végigpásztáztam a tájat, ám a sárgálló homokon kívül nem
láttam semmi mást. Lehet, hogy a kis csomag valamelyik domb
mögé esett?
Nagy nehezen felálltam, és nekiláttam a keresésnek. Nem volt
könnyű feladat, mivel a lábfejem folyton-folyvást belesüllyedt a
homokba. Az oldalamat is fájlaltam, éreztem, hogy erősen
megüthettem. Egyre szomjasabb voltam. A vádlim félig
elsüllyedt a homokban, mégis sikerült három homokdombot
megkerülnöm. Az oldalam azonban egyre erősebben fájt,
úgyhogy le kellett pihennem. Letelepedtem a forró homokba.
Alig kaptam levegőt.
Mennyi időm lehet? Mi menthetne meg? Rám talál-e valaki,
amíg nem lesz késő? A forróság egyre elviselhetetlenebbé vált.
Percenként végignyaltam kicserepesedett ajkaimat.
Észrevettem, hogy a közelben akad egy magasabb homokdomb
is. Arra gondoltam, ha elbújok a másik oldalán, talán ott nem
érnek el a nap sugarai. Felálltam, de a haladás most
nehezebbnek bizonyult, mint korábban. Néhány lépés után
elfogyott a levegőm. Megálltam, nyitott szájjal kapkodtam
levegőért. Néhány perc múlva ismét elindultam. Egyre közelebb
jutottam a homokdombhoz, oldalra kanyarodtam, hogy
megkerüljem. Egyszer csak egy színes folton akadt meg a
tekintetem. Megvan! Ott hevert a szövött táska, benne a kenyér
és a víz. Rohanni kezdtem, de minden lépésnél belebotlottam a
hosszú abajába, és a homokba zuhantam. Az utolsó métereket
térden csúszva tettem meg. Reszkető kézzel kiszedtem az
annyira vágyott palackot, és mohón kortyolni kezdtem a
felforrósodott vizet. Micsoda megkönnyebbülés! Új erő költözött
belém. Sikerült megkerülnöm a homokdombot, és ott, a naptól
védekezve összekuporodtam az árnyékban.
Itt vártam az alkonyatot, de ekkor halálos félelem lett úrrá
rajtam. Az éjszakai sivatag rémisztő veszélyeket rejteget. A
homokban mérges kígyók csúszkálnak. Az egyik legmérgesebb
fajta, a szarvasvipera tökéletesen tudja álcázni magát a
homokban. A színe világossárga, szürke vagy sárgásbarna,
szabálytalan foltokkal. Teste egy része általában belesüllyed a
homokba, úgyhogy szabad szemmel nem könnyű észrevenni.
Háromszögletű, széles feje van, a szeme felett szarvakra
emlékeztető kinövésekkel. Éjszaka vadászik, kis gyíkokkal,
rágcsálókkal, madarakkal táplálkozik. Testét S alakban,
oldalirányban mozgatja, semmi mással nem lehetett
összetéveszteni.
Ugyanilyen veszélyesek a nagy fekete skorpiók is, a mérgük
biológiailag aktív, hihetetlenül mérgező. Hallottam egy brit
férfiról, aki egy skorpió marását követően három napot kómában
töltött, aztán hat napot az intenzív osztályon, majd még egy hetet
a normál osztályon. A skorpió a bokájánál marta meg, amitől
sokkot kapott, majd hányni kezdett. „Ráléptem egy fekete
skorpióra, amely félig a homokban rejtőzött. A skorpió mérge
idegméreg, az idegeim egyszerűen megőrültek – emlékezett
vissza a brit férfi. – A méreg átvette az uralmat a szervezetem
felett, s miután túl voltam a nehezén, még jó ideig képtelen
voltam járni.”
Hogy védjem meg magam, töprengtem. Hogyan élhetem túl
az éjszakát? Igyekeztem visszaemlékezni Zajnab történeteire.
A beduinok a homokdűnék tetején vernek sátrat. Ennek több
oka is van, mesélte egyszer. Ott lehet esélyük arra, hogy
elkapjanak egy kis szélfuvallatot, amely enyhülést kínál az
elviselhetetlen forróságban. Egy-egy magasabb pontról
könnyebb volt megfigyelni, nem közelednek-e valahonnan
ellenséges törzsek. Kevésbé kellett tartaniuk a mérges kígyóktól
és skorpióktól, mivel ezek inkább az alacsonyabban fekvő
területeket kedvelik.
Legjobb lesz, ha a beduinok tapasztalataiból indulok ki. Úgy
döntöttem, az egyik homokdűne tetején térek nyugalomra.
Jó pár percig eltartott, mire felkapaszkodtam az egyik dűnére.
A lábam belesüllyedt a homokba, a homok pedig csúszott. Az
oldalam egyre jobban fájt, a hasam kellemetlenül feszült. Amikor
felértem a dűne tetejére, tikkadtan a forró homokra omlottam.
Kicsit pihentem, aztán felálltam, levetettem az abaját, majd
alaposan kiráztam. Aztán ismét lefeküdtem, de előtte gondosan
beburkoltam magamat a ruhába. Így legalább egy kicsit
biztonságban éreztem magam. De csak rövid ideig…
A fejem felett szenvedő ember hangját idézve süvöltött a
sivatagi szél. Egy pillanatra sem tudtam megfeledkezni Zajnab
dzsinnekről szóló, félelmetes történeteiről.
A legrettenetesebb a ghula nevű rossz szellem… A sivatagi
vándoroknak szokott megjelenni különböző alakban,
leggyakrabban állatok, például hiénák képében, de az is megesik,
hogy démonikus, csúf asszony formáját ölti. Mivel azonban
minden dzsinn gyakran változtatja az alakját, így az is megesik,
hogy a dzsinn szépséges nő alakját ölti. Később aztán elcsábítja az
öntudatlan utazót, rossz útra csalja őket. Még az is előfordul,
hogy prostituált képében a testét kínálja fel nekik. Aztán
kegyetlenül megöli őket, majd a holttesteket felfalja.
Emberhússal lakik jól! A beduinok körében szájról szájra járt a
történet arról, miképpen csatlakozott egy ghula cselesen két,
tevén utazó férfihoz, majd az egyiket egy dűne mögé csalta. A
társa hamarosan keresni indult, és amikor a dűne mögé ért, azt
kellett látnia, ahogy a ghula az áldozat feltépett hasa fölé hajol, és
éppen a májából falatozik. A ghulák vért isznak, gyermekeket
rabolnak. Van, hogy temetőkben élnek, és holttesteket
fogyasztanak. Megesik, hogy annak a vándornak az alakját öltik
magukra, akit legutóbb felfaltak.
Vérfagyasztó félelem lett úrrá rajtam. Hallottam, amint a
fogaim csattognak a félelemtől. Nem élem túl az éjszakát a
sivatagban. Nem boldogulok. A ghula tápláléka leszek én is, a
gyermekem is. Aztán majd magára ölti az alakomat. Amikor
Szálim majd megtalál, azt fogja hinni, hogy én vagyok, pedig csak
egy vérszívó dzsinn lesz az.
– A ghula a sátán és egy tűz-asszony gyermeke – csengtek a
fejemben Zajnab szavai. – Van férfi megfelelője is, a kutrub,
amely szintén emberevő lény.
Delíriumos reszketés lett úrrá rajtam. A sivatagi szél egyre
erősödött, és fülsértően minden oldalról körülsüvöltött. Mozdulni
sem tudtam, a félelem megbénított. Időről időre visszafojtottam
a lélegzetemet, hogy még véletlenül se vegye észre senki, hogy
itt vagyok. én magam voltam a megtestesült félelem.
Máig nem tudom, hogyan sikerült túlélnem ezt a magányos
éjszakát a lidércnyomásos, veszélyekkel teli sivatagban. Vagy
talán tudom… Ha kell, az ember mindent kibír, mindent túlél.
Csak akkor merészeltem félrehajtani az abaját, amikor a nap
már ismét vakítóan sütött. Azonnal észrevettem Szálimot, aki
hunyorogva nézett rám. Fogalmam sem volt róla, hogy jelenést
látok-e, vagy délibábot, vagy csak az éjszaka során elgyötört
képzeletem játszadozik velem. Szálim, aki mintha olvasott volna
a gondolataimban, rögtön így szólt:
– Igen, én vagyok az. Nem ébresztettelek fel, mert nem
akartalak megijeszteni.
– Hogy találtál meg? – kérdeztem, mert még mindig nem
akartam elhinni, hogy őt látom.
– Mindenképpen előkerítettelek volna – felelte Szálim, és
minden szavából áradt a szerelem. Elsírtam magam.
– Isabelle! – Szálim azonnal átölelt, és a szememet
csókolgatta. – Kedvesem!
– Szálim! Szerelmem! – tört fel belőlem a hosszú időn át tartó
aggódás. Egész testemben reszkettem.
– Nyugodj meg, most már nem lesz semmi baj – simogatta
Szálim a hajamat. – Itt vagyok. Ne sírj!
A sivatag enyhítette a fájdalmunkat, megnyugtatott.
Jó pár perc múlva Szálim tevéjén ülve az egyik közeli oázis
felé kanyarodtunk.
– Két-három napra lesz szükségünk – állapította meg Szálim.
– És ha időközben utolérnek az ellenségeink? –
aggodalmaskodtam.
– Nem valószínű.
– Miért?
– Azért, mert a megtévesztésük érdekében néhány lovas a
táborból elindult, mégpedig különböző irányokban. Senki sem
tudja pontosan, hol keressenek minket.
– Szálim! Nem tudsz segítséget kérni valakitől?
– Isabelle… – éreztem Szálim hangjában az aggódó
gyengédséget. – Tudod jól, hogy nincs telefonom. Ha volna, az
nemcsak a barátaimat vezetné el hozzám, hanem az
ellenségeimet is.
– Értem.
Még erősebben megszorítottam Szálim derekát, és
hozzásimultam széles vállához.
Néhány órányi monoton lovaglást követően végül megálltunk.
Ittunk egy kis vizet, és ettem pár falat kenyeret. Szálim nem
evett, azt mondta, nem éhes. Gyanítottam, hogy szerény
tartalékunkat nekem tartogatja.
– Az oázis felé megyünk? – próbáltam megbizonyosodni az
útirányról.
– Igen. Biztos tetszeni fog neked. Van ott egy enyhülést
nyújtó pálmaliget, forrás, amelyben kristálytiszta víz bugyog, és
folyik egy kis patak is.
– És hol fogok lakni?
– Egy kényelmes házban.
– Kinek a házában?
– Az oázisban annak a törzsnek a rokonsága lakik, ahol most
voltál. Vendégül látnak, gondoskodnak majd rólad.
– Mármint rólam? – Azon nyomban elszomorodtam, hiszen
felfogtam, hogy hamarosan ismét el kell válnunk. – És veled mi
lesz?
– Nekem rendbe kell tennem pár fontos családi ügyet. Nem
nyugszom, amíg te és a gyermek nem lesztek teljes
biztonságban.
Megható volt hallani ezeket a szavakat.
– A gyermek… – fektettem a tenyeremet a hasamra. – Vajon
kislány vagy kisfiú lesz? Te mit szeretnél?
– Isabelle! Drágám! Ő a mi gyerekünk – hangsúlyozta Szálim.
– És ez a legfontosabb.
Elhallgattunk, gondolatainkba mélyedtünk. Szálim minden
bizonnyal azt mérlegelte, hogy lehet megoldani ezt a bonyolult
helyzetet. Nekem csakis az járt az eszemben, hogy nem akarok
egyedül maradni. Inkább éjjel-nappal járnám a sivatagot a
szerelmem oldalán.
Készülődtünk, hogy továbbinduljunk, amikor a férjem a
következő kérdést szegezte nekem:
– Áruld el, miért döntöttél úgy, hogy a dűne tetején
éjszakázol?
– Miért kérdezed?
– Mert ez nagyon cseles megoldás volt.
– Zajnab mesélt róla, hogy a beduinok általában hol szoktak
tábort verni. Én pedig felhasználtam a hallottakat.
– Figyelmes hallgatóság vagy. Ez pedig ritka tulajdonság.
Bölcs asszony vagy, büszke vagyok rád – jelentette ki komolyan
Szálim.
Melegséget éreztem a szívem táján. Szerettem, amikor a
férjem büszke rám.
Estefelé Szálim egy nagyobb dűne mellett megállította a
tevéjét.
– A tetején fogunk aludni. Ez a legjobb megoldás.
Sokkal könnyebben kapaszkodtam fel a tetejére, mint előző
este, mivel Szálim segített.
– Hogy érzed magad? – tudakolta, amikor felértünk a
tetejére.
– Jól – feleltem, mivel nem akartam megosztani vele az
aggodalmamat. A hosszú tevegeléstől ugyanis egyre jobban fájt
az oldalam, és a hasamban is éreztem a szúrást.
– Biztosan? – Szálim figyelmes tekintetet vetett rám.
– Biztosan.
Leültünk, és elővettük a fogyatkozó kenyér- és vízkészletet. A
férjem most sem akart enni.
– Nem vagyok éhes – makacskodott.
– Hogyhogy nem vagy éhes? – nem hagytam magamat. –
Egész nap nem ettél.
– Ettem én. Csak te nem láttad.
– Ugyan már! Hiszen folyton együtt vagyunk.
– Elaludtál tevegelés közben.
– Ha elaludtam volna, leesem.
Letéptem egy darab kenyeret, és a szájába nyomtam.
– Enned kell!
Szálim lassan elnyammogta a kenyeret. Letéptem a
következő darabot, és azt is megpróbáltam a szájába tömni, ám
Szálim határozott mozdulattal megragadta a csuklómat. A másik
kezével kivette a kezemből a kenyérdarabot, és a számba
nyomta.
– Te egyél, Isabelle! – fúrta a tekintetét a szemembe.
És én nem tudtam mit mondani.
Világos, csillagos éjszaka volt. Korábban nem láttam ilyet. A
sötétsárga, narancsos, barna, vagy esetenként teljesen fekete
dűnék lágy hullámai nyugodt tengerre emlékeztettek. Odafönn
pedig…
– Szálim! Ez olyan… – nem találtam a szavakat, amelyekkel
leírhattam volna az ég csodálatos látványát, a színesen villódzó
csillagokat.
– Szép, ugye? – emelte a magasba a tekintetét Szálim, én
pedig nekitámaszkodtam a vállának.
A csend csak fokozta a világmindenség végtelenségének
érzetét.
– Tudod, Isabelle, ez a Tejút. Európában ritkán látni ilyen
tisztán, mivel a levegő szennyezett – válaszolt suttogva Szálim,
némi hallgatást követően.
Én meg csak néztem a világos csíkot, amely átszelte a
sötétkék eget. A szépségét csak fokozták a violaszín és halvány
rózsaszín árnyalatok.
– Csodálatos! – adtam hangot érzéseimnek.
Jó néhány percig mozdulatlanul ültünk. Egy szót sem
szóltunk, csak egymáshoz bújtunk, és így néztük a csillagos eget,
amely fölénk borult.
– Nudzsum al-hubb{1 1 } – suttogta Szálim.
– Nudzsum al-hubb? – ismételtem meg.
– Nudzsum al-hubb, a szerelem csillagai – ismételte a férjem.
Ezernyi kisebb-nagyobb pont villódzott felettünk. Elállt a
lélegzetem.
– Tudod, amikor a táborban voltam, rengeteg beduin verset
hallgattam – vágtam bele halkan a mondandómba. – Most, hogy
itt vagyunk a sivatagban, megértem őket… Ahogy látom, mi vesz
körül minket… Amit érzek… Azt ki kell fejezni… Le kell írni…
– Igen – reagált Szálim. – A költészet évszázadok óta
hihetetlenül fontos volt az arabok sivatagi életében. Az iszlámot
megelőző legnagyobb költőnk, akit a költők hercegének is
neveznek, és aki művei képteremtő ereje és frissessége miatt az
arab költészet mintájává lett, a VI. század elején alkotott.
– Hogy hívták?
– Imrul-Kaisz. Hercegi családból származott, a törzse Nedzsd
környékén vándorolt.
– És miről írt?
– A szerelemről… – Szálim még közelebb vont magához, majd
odaadóan megcsókolt. – A becsületről, dicsőségről, bosszúról…
De megérintette őt a természet szépsége és a sivatagi kalandok
is.
– A sivatag minden bizonnyal sok kalandot kínál.
– Minden bizonnyal – értett egyet Szálim. – Imrul-Kaisz
egyik műve a híres mu’allak sorába tartozott.
– Mu’allak?
– Azaz felfüggesztett vers. Ezek a legszebb és leghíresebb
óarab kaszídák,{1 2} amelyek szövegeit a hagyományok szerint
aranyszállal selyemre hímezték, és felakasztották a mekkai Kába
szentélyben.
– Lenyűgöz, hogy az arabok milyen nagy jelentőséget
tulajdonítottak a költészetnek – adtam hangot a
véleményemnek.
– Ez a mai napig így van – hangsúlyozta Szálim. – Az Arab-
félszigeten már az iszlám megjelenése előtt rendeztek költészeti
versenyeket. A Mekkától nem messze található Ukaz városában
megrendezett versenyekre a helyi vásár keretében került sor, és
húsz napig tartottak.
– Kik vettek részt ezen?
– A törzsek legjobb költői. Ha valaki díjat nyert, dicsősége
sebesen terjedt a beduinok körében.
– És a mu’allakit hol választották meg?
– Pontosan ott, Ukazban. Talán hét vagy tíz ilyen vers volt,
melyeket a költészet tökéletes formáinak tartottak, s mintákat
jelentettek a nomádok további nemzedékei számára.
– És ezeket a verseket hímezték selyemre. – folytattam.
Mindez olyan csodálatosnak tűnt.
Elhallgattunk. A ránk boruló ég színe folyamatosan változott,
a hullámzó tengerre emlékeztető dűnék egyre szépségesebb
formákat öltöttek. Körülölelt minket a csend, amely szinte
kiáltott egy strófáért. Szálim valószínűleg ugyanezt érezte, mert
mély hangon belevágott egy versbe. Belefeledkeztem a ritmikus
melódiába, a szavak harmóniájába, a kifinomult rímekbe. A
férjem a vers végére ért, de azt még hagyta, hogy az utolsó sorok
visszhangozzanak a költők örök sivatagi országában.
– Ez Imrul-Kaisz mu’allakja volt – magyarázta Szálim.
– Hihetetlen hangulata van.
– Jól érzed. Gondolj csak bele: az erős Imrul-Kaisz, a sivatag
lovagja, az egyik nagy törzs főnökének a fia egyáltalán nem volt
zavarban, mikor ilyen vallomást tett:

„A szerelem könnyekkel tölti el a szememet,


nyakig elárasztanak
és elérnek egészen a kard hüvelyéig.”{1 3}

– Megindító.
Arra gondoltam, hogy csak az igazi férfiak képesek igazán
szeretni.
– Akkor még ezt hallgasd meg:

„A szerelem, ami ölni tud,


eléri, hogy ne nézz rám.
Ám a szívem elkövet mindent,
amit csak parancsolsz.”{1 4}

– Milyen szép! Nők is részt vettek az ukazi költői


versenyeken? – tudakoltam.
– Igen. Az egyik legkiemelkedőbb arab költőnő al-Hansza
volt, pontosabban Tumadir, ugyanis ez volt az igazi keresztneve.
– Beduin volt?
– Igen, a banu sulajm törzs tagja, a VI. és VII. évszázad
fordulóján élt.
– És ő is sikert aratott Ukazban?
– Kiemelkedő sikereket ért el, a nyelv és a költői képek
mestere volt. Ráadásul roppant érdekes egyéniség.
– Igazán? – húzódtam közelebb Szálimhoz. – Mesélj még róla!
– Nagyon szép nő volt, ezt fejezte ki a beceneve, ugyanis az al-
Hansza azt jelenti, hogy gazella, amely a beduin költészetben a
szépség szimbóluma volt.
– Én is láttam gazellákat a tábor közelében… Tényleg
különlegesen szépek… és olyan kecsesek… Kifinomult a
mozgásuk.
– Al-Hansza híres és tehetséges költő volt, ráadásul
rendkívüli szépség. Minden férfi őt szerette volna megnyerni
magának. Nem volt meglepő, hogy a hawazin törzsből származó
híres harcos, aki szintén költő volt, arra vágyott, hogy feleségül
vegye.
– Sor került a házasságkötésre?
– Nem. Al-Hansza nemet mondott neki, és ami még
érdekesebb, az apja tiszteletben tartotta a döntését.
– Később sem ment férjhez?
– De. Két férje is volt. Az első házassága megrendezett
házasság volt, az apja járt el az ügyben. A házasság azonban nem
lett boldog. A férje nem törődött vele, a családja tönkrement. Al-
Hanszának a bátyjához kellett folyamodnia, hogy legyen miből
élnie. Nem lehet tudni, hogy az első férje meghalt-e, vagy
elváltak, mindenesetre al-Hansza ismét férjhez ment. A második
férje tragikus halált halt, és a költőnő élete utolsó éveit nagy
nyomorban töltötte. Ekkor születtek leghíresebb művei.
– És a bátyja?
– Al-Hanszának két bátyja volt, akik szintén a törzsi
harcokban vesztették életüket. A nő magára maradt, mivel
egyetlen felnőtt férfi rokona sem volt, aki gondoskodhatott volna
róla. Egy nőnek pedig mindig szüksége van egy férfira, aki
mellette áll, Isabelle.
– Valóban – értettem egyet vele. – Abból, amit mondasz, úgy
tűnik, al-Hanszának nem volt könnyű élete.
– Valóban nem. És ez tükröződött a verseiben is. Közel száz
elégiát írt a testvérei haláláról, ezek a műfaj legkiemelkedőbb
alkotásai az arab irodalomban. Az elégiákból árad a fájdalom és
elkeseredés, de megismerhetjük belőlük az ideális beduin harcos
képét is.
– Aki vendégszerető az utazókkal szemben és bőkezű a
szükséget látókkal.
– Igen. Jóságos és szelíd a törzse tagjaival, jól nevelt,
jóindulatú, remek szónok, a csatákban ugyanakkor vad és
merész harcos.
– Mindez nagyon érdekes, Szálim – jelentettem ki, és így is
éreztem.
– Isabelle…
– Tessék, kedvesem…
– Talán már mondtam neked… imádok veled beszélgetni.
Szálim finom kézmozdulattal maga felé fordította az arcomat,
tekintetét a szemembe mélyesztette, majd ismét szavalni
kezdett:

„A beszélgetés veled hajnali öröm.


Futás a virágokkal tarkálló réten.
Maga Harut varázsolhatott el téged
igéző varázslattal és mérhetetlen szépséggel.
Öltözéked mérhetetlen kincseket leplez.
Melyek fényében elsápad minden ékszer.”{1 5}

– Szálim… – égetett a vágy, hogy megcsókoljam a szerelmemet.

„Dzsinn vagy talán, vagy csak nő?


Vagy mindkettő egy személyben?”{1 6}

E sorokat suttogta a fülembe a szerelmem, miközben forró


csókokkal borította a testemet.
Hajnalban ébredtem. Úgy éreztem magam, akár egy istennő.
A szenvedélyes éjszaka örökre beleégett a szívembe. Csak mi
ketten voltunk, a sivatag, a költészet és a csillagok. A szerelem
csillagai.
Szálim még aludt. Sejtettem, hogy egész éjjel fenn volt,
vigyázott rám, a dűne tetejéről leste, nem közeledik-e
valahonnan ellenség. Én pedig kialudtam magamat, és most
lerohantam a domb tövébe.
A tevénk a közelben állt. Az egypúpú teve tökéletesen
illeszkedett a tájba. Komolyság és nyugalom sugárzott belőle.
Közelebb léptem hozzá. Az állat hosszú nyakán viszonylag kis fej
ült, amit felém fordított. Nagy, csillogó, fekete szeme volt, és
hihetetlenül hosszú szempillái. Sosem gondoltam volna, hogy a
tevének ilyen hosszú és sűrű szempillái vannak. És hogy ilyen
szép. Figyelmesen szemléltem az állatot, ami megérezhetett
valamit, mivel sebesen mozgatni kezdte az állkapcsát. Hirtelen
magasba emelte a fejét, és hatalmas fehér nyálcsomót köpött
felém. Rémülten felsikoltottam.
Szálim egy pillanaton belül ott volt mellettem.
– Isabelle! – lihegett rémülten. – Mi történt veled?
– Leköpött a teve! – panaszoltam.
A férjem hangosan elnevette magát, úgy, ahogy már rég
hallottam.
– Ez egy teve, Isabelle! És a tevék néha köpködnek.
– Na de éppen rám? – most már én is nevettem.
– Látsz valaki mást a közelben?
– Ez nem magyarázat – törölgettem magamról a nyálat. –
Nem játszom veled! – vetettem oda haragosan a tevének.
– Jobb, ha nem sértegeted!
– Miért?
– Mert a tevéknek remek a memóriájuk, és megbüntetik
azokat, akik megsértették őket.
– Hogyhogy?
– A beduinok azt vallják, hogy ha valaki igazságtalan egy
tevével szemben, akkor a teve erre éveken át képes emlékezni,
és csak a kedvező alkalomra vár, hogy bosszút álljon.
– Bosszút? Egy teve?
– Igen. Például kifigyeli, hogy az, aki megbántotta, mikor
szenderedik el a homokban, aztán ráfekszik, és a testsúlyával
halálra nyomja.
– Szóval akkor éjjel tartanom kell a szarvasviperától, a fekete
skorpiótól, a ghulától és más dzsinnektől, és ráadásul a teve
bosszújától! Remek! – csipkelődtem Szálimmal, miközben
mellette tulajdonképpen nem féltem semmitől. Abszolút
semmitől.
– Úgy van!
Mindketten hangosan elnevettük magunkat.
– Jobb, ha bocsánatot kérsz tőle, Isabelle, mert ez a teve
juttat minket célba,
– Jó. Bocsánatot kérek tőled, drága tevécském! – fogtam
könyörgőre a dolgot.
– Most már jobb, Isabelle! Ráadásul sosem lehet tudni, mire
lesz még jó a tevénk.
– Mire gondolsz?
– Ha elfogy a vizünk, lehet, hogy a vizeletét kell majd innunk.
– Pfuj! – fintorogtam.
– A beduinok évszázadok óta ezt isszák.
– Tudom. Zajnab mondta. És ez a teve szűz?
– Tessék? – csodálkozott Szálim.
– Hát ez a teve… azaz tevelány.
– Ez egy hím – mosolygott a férjem. – És nem tudom, szűz-e.
– Szóval hím… kár.
– Miért?
– Mert Zajnab azt is mondta, hogy a szűz nőstény teve
vizelete nagyon finom ízű, és kifejezetten gyógyhatású.
– De mondtam, hogy ez hím…
– Kár, hogy nem nőstény. És nem szűz – folytattam a
csipkelődést, bár a lelkem mélyén tudtam, hogy sosem innék
tevevizeletet.
– Igazad van. Lehet, hogy jobb lenne, ha nőstény teve lenne
alattunk.
– Miért?
– Mert a beduinok gyakran keverik össze a teve vizeletét a
tejével. Lehet, hogy annak a keveréknek jobb az íze.
– Nem szeretem a tejet, úgyhogy az még kevésbé ízlene.
– Jó, igazad van.
– Szálim! Miről beszélgetünk mi egyáltalán? Induljunk inkább
az oázisba.
Ez a nap végtelenül hosszúra nyúlt. A sokórás tevegelés egyre
kínzóbbnak tűnt. Alig tudtam megtartani magamat a nyeregben,
pedig igyekeztem minél szorosabban ölelni Szálimot, és ügyeltem
az egyensúlyomra is. A kezem azonban egyre inkább
megmerevedett az erőfeszítéstől, a lábam pedig egyre jobban
fájt. A nap kegyetlen sugarakat küldött a földre, az
elviselhetetlenségig hevítve az amúgy is nehéz levegőt. Úgy
éreztem magam, mintha egy végső határig felhevített
kemencében ültem volna. Közben folytonosan borzalmas
szomjúság gyötört, kiszáradt a torkom, a bensőm égett. A vizünk
majdnem az utolsó cseppig elfogyott. Éjjel, amikor annyira
lenyűgözött a pillanat varázsereje, teljesen megfeledkeztem
arról, hogy a vízzel takarékoskodni kell. Belefeledkeztem Szálim
szavaiba, majd újból és újból meghúztam a drága nedűt
tartalmazó palackot. Reggelre pedig alig maradt vizünk.
A teve egyenletes léptekkel rótta a sivatagot, én pedig arra
vágytam, hogy mielőbb pihenjünk meg.
– Sokáig megyünk még, Szálim?
– Nemrég indultunk el, kedvesem!
– Nekem úgy tűnik, hogy már nagyon régen.
– Látod, erről van szó: csak úgy tűnik.
Borzalmasan szomjas voltam. A gyomrom görcsbe rándult,
mivel a kis kenyérfalatkák nem voltak alkalmasak az éhség
csillapítására. A lovagló pozíció, a széttett lábak újabb és újabb
problémákat okoztak. Fájt a hasam, a hátam, a keresztcsontom,
görcsölt a lábam, a kezem egyre kevésbé bírta a szorítást. Úgy
éreztem, az oázis, ahová igyekszünk, maga a paradicsom. Arra
vágytam, hogy lepihenjek a pálmaerdő árnyékában, forrást
akartam, amelyből sosem fogy ki a víz, gyors futású kis patakot,
amelyben az egész testemet lehűthetném.
– Szálim! Mikor érünk az oázishoz?
– Holnap este vagy legkésőbb holnapután délelőtt.
– Jó, kedvesem.
A körülöttem elterülő forró sivatag határtalannak tűnt.
Akármerre fordítottam a fejem, mindenütt csak homokot láttam.
Az apró homokszemek mindenhova befurakodtak, s ettől még
kényelmetlenebbül éreztem magamat. A teve ringatózó teste,
egyre gyengülő karom miatt minden pillanatban attól tartottam,
hogy leesem a tevéről.
– Álljunk meg egy pillanatra, Szálim! – kértem.
– Isabelle! A sivatagban minden pillanatnak ára van. Jobb, ha
haladunk.
Nem szóltam semmit, de attól tartottam, hogy a testem
bármikor megtagadhatja az engedelmességet. Igyekeztem még
szorosabban átölelni a férjemet, a fejemet a vállára hajtottam.
Szálimnak igaza volt. Nem vesztegethetjük az időnket. Minél
hamarabb érünk el a megkönnyebbülést kínáló oázisba, annál
jobb. Ki kell bírnom. Erős leszek.
Az ájulás határán álltam, amikor Szálim végül megálljt
parancsolt. Leszálltam a tevéről, lefeküdtem a homokba, és
összegömbölyödtem.
– Mi van veled, Isabelle? – hajolt fölém Szálim aggódva.
– Nem is tudom. Olyan gyengének érzem magam.
– Még egy kicsit bírnod kell. Ha sietünk, holnap alkonyatra
célba érhetünk.
– Jól van, kedvesem.
Szálim elővette a maradék kenyeret és vizet.
– Egyél egy kicsit, Isabelle!
Minden tagom úgy fájt, hogy képtelen voltam felemelkedni.
– Enned kell valamit! – mondta Szálim, és segített felülni.
– Vizet akarok.
– Tessék! – Szálim felém nyújtotta az utolsó palackot.
Annyira szomjas voltam, hogy gondolkodás nélkül majdnem a
teljes mennyiséget felhajtottam.
– Most te is igyál! – nyújtottam Szálim felé a palackot.
– Köszönöm, nem vagyok szomjas. De te egyél is! – ezzel
Szálim letépett egy darabot a kenyérből.
Gyorsan megettem, mivel tényleg nagyon éhes voltam. Aztán
visszafeküdtem a homokba, és talán kicsit el is szenderedtem.
– Isabelle! Kedvesem! Állj fel, mennünk kell! – keltegetett
finoman Szálim.
– Jól van, megyek már!
Gyorsan fel akartam kelni, de megszédültem és
visszazuhantam a homokba.
– Jól érzed magad, Isabelle?
– Igen… vagy nem is tudom.
Közben erősen émelyegtem.
– Szeretnél még egy kicsit pihenni?
– Igen, azt hiszem, igen.
– Jó, de csak egy kicsit. Nem késlekedhetünk az indulással.
– Tudom, Szálim. Csak pár percet kérek.
– Jó, kedvesem!
Visszafeküdtem a homokra és elszenderedtem. Amikor
fölébredtem, sokkal jobban éreztem magam.
– Most már jól vagyok, Szálim! Indulhatunk!
– Biztos?
– Igen. Már jól érzem magam.
– Csodás! Akkor menjünk! – Szálim segített felállni, majd
felszállni a tevére.
Erősen átöleltem a férjemet, és elindultunk. A fárasztó utat
követően este ismét egy dűne tetején telepedtünk meg. Szálim
elővette szerény tartalékainkat.
– Igyál, Isabelle!
Ittam egy kicsit, majd a palackot Szálim felé nyújtottam.
– Most te jössz!
– Nem kérek. Te igyál!
– Nem, Szálim. Én addig egy kortyot sem iszom, amíg te nem
iszol legalább pár cseppet.
– Na jó, egy kortyot!
Szálim megnedvesítette az ajkait, majd visszaadta a palackot.
– Most te jössz!
– Nem így értettem.
– Igyál, Isabelle!
– Nem iszom. Te igyál!
– Ne makacskodj, Isabelle! Innod kell, a gyerek miatt. Neki is
jár a víz.
– Ha már a gyerekről beszélsz… – ezzel megittam az utolsó
kortyot, és víz nélkül maradtunk.
Nyugovóra tértünk, de annyira nyugtalan voltam, hogy le sem
tudtam hunyni a szememet. Folyvást forgolódtam, míg végül
Szálim megkérdezte:
– Mi van veled?
– Képtelen vagyok elaludni.
– Ne aggódj, Isabelle! Holnap este már az oázisban leszünk,
ott pihenhetsz.
– De hogy jutunk el az oázisig?
– Úgy, ahogy eddig. Felülünk a tevére, és odamegyünk.
– Víz nélkül?
– Csak egy napról van szó. Kibírjuk.
– Én nem…
– Gondolj a gyerekre… Mit szeretnél? Kisfiút vagy kislányt?
– Kisfiút vagy kislányt? – élénkültem fel. – Magam sem
tudom. A lányok olyan kis aranyosak… – a képzeletemben
megjelent egy helyes kislány, amint a palotánkban rohangál.
– Akkor kislány lesz – csókolta meg Szálim a homlokomat. –
Úgy, ahogy szeretnéd.
– És mi legyen a neve?
– Te mit szeretnél?
– Magam sem tudom…
– Akkor gondolkodj a néven, és próbálj meg elaludni.
– Jól van. Jó éjszakát!
– Neked is! Aludj jól!
A mi kislányunk – milyen csodálatosan hangzott. A szavak
bátorságot öntöttek a szívembe. A férjemnek igaza volt: egy nap,
és ott leszünk az oázisban. Később pedig Szálim biztos kitalálja,
miképpen oldja meg a problémáinkat, és aztán hazamehetünk.
Világra jön a kislányunk, és új örömöt hoz a palotába.
Elképzeltem, amint szép kis ruhákat adok rá, ott sétálgatunk a
kertben lévő szökőkút körül, este mesét olvasok neki, és én
tanítom az első szavakra… A közös családi játékok színes
látomása erőt adott, úgyhogy végül sikerült Szálim karjában
elaludnom.
Nem aludhattam sokáig, mert amikor felébredtem, még sötét
volt. Ismét úrrá lett rajtam a kétely. Vajon eljutunk-e
biztonságban az oázisig? Hamid sejk végül békén hagy minket? A
beduinok tábora elleni támadás nem sok reményre adott okot.
Elöntött a jeges verejték, ha csak arra gondoltam, milyen elszánt
ellenféllel kell szembeszállnia a férjemnek. Rögtön idegesen fel is
ültem.
– Isabelle! Mi van veled?
– Fölébredtem…
– Ne gyötörd magad, Isabelle! Mondtam, hogy mindenre
találok megoldást. Ne vegyél mindent a szívedre!
– Nem tudok más lenni.
– Gyere ide! – a férjem szorosan magához ölelt. – Ígérem
neked, hogy hamarosan a hálószobánkban fogunk aludni.
– Biztos?
– Biztos.
Összeölelkezve feküdtünk, de az álom csak nem jött. Szálim
érezte a forgolódásomat, és próbálta másfelé terelni a
gondolataimat.
– Tegnap annyira foglalkoztatott az arab költészet.
– Igen, nagyon.
– Akkor mesélek még Imrul-Kaiszról, aki nagyon érdekes
ember volt.
– Jó.
Szívesebben engedtem át magamat a régi költők varázsának,
mint hogy a rettenetes Hamid sejken gondolkodjam.
– Akkor figyelj! – Szálim erős karjával még közelebb vont
magához. – Imrul-Kaisz a kinda törzs egyik sejkjének fia volt.
Kora ifjúságától fogva roppant züllött életmódot folytatott. Jól
ismert alak volt a csavargó és rabló költők körében, velük együtt
vándorolt kalandot keresve, és az éjszakái az ital mámorában,
szép nők karjában, bujaságban teltek. A költő apja minden
reményét elvesztette arra nézve, hogy változtathat a fia
életstílusán, így végül elkergette otthonról. Amikor aztán Imrul-
Kaisz értesült arról, hogy apja az aszad törzzsel vívott csatában
életét vesztette, úgy döntött, hogy bosszút áll. Az általa akkor
kimondott szavak visszhangra leltek a korabeli lovagköltők
etikájában, és örökre meghatározták az arab irodalmat. Máig
gyakran idézik az alábbi sorokat: „Ma nem leszek józan, holnap
nem leszek mámoros; ma bor, holnap munkára fel.” Amint szólt,
úgy is cselekedett, és néhány harcossal együtt végzett annak a
törzsnek pár tagjával, akik az apját meggyilkolták. A bosszúállás
tehát megtörtént, ám az aszad törzs véres bosszút esküdött. A
költő úgy döntött, hogy Bizáncban keres segítséget. Ott
romantikus kapcsolatba bonyolódott a császár leányával. Amikor
a császár hírét vette ennek, elkergette az udvarból. Ekkor
Imrul-Kaisz visszatért az Arab-félszigetre, ahol különös betegség
támadta meg. Egyes források arra utalnak, hogy maga
Jusztinianosz császár küldött neki egy hímzett palástot, amely
halálos méreggel volt átitatva. Amikor Imrul-Kaisz magára
öntötte a leplet, az egész testét fekélyek borították el, és a költő
borzalmas szenvedések közepette elhunyt. Innen adódott
mellesleg a „Fekélyes” csúfneve is.
– A kiemelkedő költők sorsa gyakran tragikus – jegyeztem
meg.
– Valóban. És még egy érdekesség Imrul-Kaisz költészetével
kapcsolatban. Költészetének bizonyos versszakait a kor
legpajzánabb sorainak tartották. Sőt talán ez ma is így van…
Hallgasd meg ezt a mu’allakot:

„Ahogy most eljöttem hozzád,


úgy jártam éjszakánként az áldott asszonyokhoz,
a szoptatós anyákhoz,
kik kényeztetéseim közepette
megfeledkeztek az amulettek közt nyugvó gyermekről.
Amikor a gyermek felsírt,
takaratlan kebellel föléjük hajoltak,
miközben teljes testükkel hozzám tartoztak.”{1 7 }

Ez már majdnem pornográfia, gondoltam magamban. Másnap


reggel ismét borzasztóan szomjasan ébredtem.
– Isabelle! Már csak egy napot bírj ki, estére biztosan ott
leszünk az oázisban. Gondolj a gyermekre – próbált lelkileg
megtámogatni Szálim.
– Jól van.
Amikor elképzeltem magamban boldog hármasunkat a
palotában, némileg erőre kaptam, és kicsit meg tudtam
feledkezni a kínzó szomjúságról. A forróságban nehezen múló
órák közben szabadjára engedtem a fantáziámat, nevető
kislányommal a vízcseppekkel borított, színes virágok között
szaladgáltam, fésülgettem hosszú fürtjeit, együtt játszottunk a
szép szobákban, hosszú sétákat tettünk a Perzsa-öböl partján,
gyönyörködve a csillámló vízben. Szinte a teljes délelőtt elment
azzal, hogy a máris imádott gyermekemre gondoltam.
A déli pihenő alatt megettem az utolsó falat kenyeret.
– Már csak néhány óra, és a vendégszerető beduinok
levágnak nekünk egy birkát – bátorított Szálim. – Mielőtt leszáll
az éj, élvezni fogod az oázis hűvösségét és felfrissítő hatását.
Délután szüntelenül meresztettem a szememet, abban bízva,
hogy a horizonton a villódzó napfényben csak megjelenik egy zöld
pálmasor. De továbbra is csak a homok terült el a szemem előtt.
Reményteljes pillantásokat vetettem minden magasabb
dűnére, arra számítva, hogy mögötte elterül az annyira vágyott
oázis. Ott lesznek az árnyékot adó pálmák, vagy talán inkább a
másik, magasabb dűne mögött, és elég csak befordulnunk
mögéje.
Leszállt az éj, és én még mindig csak homokot láttam
körülöttünk. Annyira szomjas és fáradt voltam, hogy egyetlen
szó sem hagyta el a számat. Csak néhány szemrehányó
pillantásra telt tőlem.
– Isabelle! Ha valaki nem él folytonosan a sivatagban, nem
tudja pontosan felbecsülni a szükséges időt, de hidd el, az oázis itt
van a közelben. Holnap reggel odaérünk.
Az ajkam és a nyelvem olyan száraz volt, akár a fűrészpor,
úgyhogy válaszolni is képtelen voltam. A nedves, folyékony víz
lebegett a szemem előtt, enyhíteni akartam szinte már
elviselhetetlen szomjúságomat, megnedvesíteni kiszáradt
torkomat. A szívem majd’ kiugrott a helyéből, a fejem szétrepedt
a szörnyű fájdalomtól. Képtelen voltam bármi másra gondolni,
csak az életet adó víz járt a fejemben.
A homokban hevertem, és szinte semmit sem éreztem,
mozdulni is képtelen voltam. Szálim aggódva hajolt fölém, és
megérintette a homlokomat.
– Isabelle! Te lázas vagy! Kiszáradtál – nézett rám komoly
tekintettel. – Innod kell valamit, különben ennek tragikus vége
lesz.
Ott ült mellettem még néhány percig, aztán eltűnt valahová.
Amikor visszajött, a palackban átlátszó, világossárga folyadék
volt. Amint megpillantottam, azonnal nemet intettem. Nem
fogok tevevizeletet inni. Szó nem lehet róla.
– Ez az egyetlen megoldás, Isabelle! Te is tudod, hogy a
beduinok évszázadok óta ezt isszák. Friss, tiszta folyadék, a
vizelet középső részéből.
Szálim a számhoz akarta illeszteni a palackot, de én a
tenyeremmel eltakartam a számat. Nem fog rávenni, még akkor
sem, ha itt halok meg a szomjúságtól.
– Isabelle! Szélsőséges helyzetekben, repülőgépkatasztrófa
vagy bányászbaleset után az emberek még a saját vizeletüket is
megisszák, mert életben akarnak maradni. Továbbá arról is
hallottam, hogy Európában vannak olyan emberek, akik
urinoterápiát alkalmaznak, tehát ott sem találnak benne semmi
különöset.
A tenyerem még mindig ott volt a szám előtt.
– Kérlek, Isabelle! Gondolj a gyermekre! – fogta könyörgőre
Szálim.
Lelki szemeim előtt megjelent annyira vágyott kislányom.
Tényleg nincs más választásom?
– Amikor 1815-ben a Connecticutból elindult Commerce
kereskedelmi hajó hajótörést szenvedett Afrika nyugati
partjainál, a kapitány, James Riley legénységének néhány tucat
tagjával együtt nekivágott egy gyilkos útnak a Szaharában, hogy
elérjenek egy lakott települést. És csak azért maradtak életben,
mert tevevizeletet ittak.
Szálim mindent bevetett annak érdekében, hogy meggyőzzön.
Arra gondoltam, hogy az életünk során a problémák
megoldása vagy a kívánt cél elérése érdekében sok mindent
megteszünk, ami ellenkezik az elképzeléseinkkel vagy undort
vált ki belőlünk. Ez a fennmaradás ára. Elvettem a tenyeremet a
számtól, és behunytam a szememet. Szálim az egyik kezével
megtartotta a fejemet, a másik kezével a számhoz emelte a
palackot. A vizelet kesernyés ízű volt, könnyű szirupra
emlékeztetett. Maró szaga volt, ami visszataszítónak tűnt. De
mégiscsak folyadék volt.
Másnap mindössze néhány órába került volna, hogy eljussunk
az oázisig. De ekkor rettenetes dolog történt: a tevénk elszökött.
Amikor Szálim ezt közölte, arra gondoltam, az éhség és a
kimerültség miatt lidércnyomás gyötör. De sajnos igazat
mondott.
Ekkor váratlanul hihetetlen erő szállt meg. Úgy döntöttem,
harcba szállok az életben maradásért. Félholtan nyomultunk
előre a lábunk alatt meg-megsüllyedő homokban, és bíztunk
benne, hogy egyszer csak megpillantjuk az életmentő oázist.
Kétórányi menetelés után még mindig nem láttuk a pálmákat.
Elkeseredetten megálltam. Úgy éreztem, nem kapok levegőt.
– Szálim! Képtelen vagyok továbbmenni. Nem bírok… – a
szám kicserepesedett, alig tudtam megszólalni.
– Drágám… kedvesem… még egy kicsit bírnod kell!
Kettőnkért… – Szálim is alig tudott megszólalni. – A
szerelmünkért… A gyermekünkért…
– Képtelen vagyok továbbmenni – a homokba zuhantam. –
Képtelen vagyok. Bocsáss meg, ked…
Képtelen voltam befejezni a mondatot, mivel irtózatos
fájdalmat éreztem a hasamban. Rémült pillantást vetettem a
sivatag vérvörös homokjára.
VII. FEJEZET

Kiskorú feleségek
Egy hónap telt el azóta, hogy majdnem meghaltam a végtelen
sivatagban. Sokszor nem tudom, álmodom-e, vagy a sivatagi út
volt álom, vagy netán mind a kettő. Letargia lett úrrá rajtam,
mintha élet és álom határán léteznék, és úgy járkálok a palota
szobái között, akár egy sivatagi fantom.
Mániákusan ragaszkodom ahhoz, hogy mindig legyen víz a
közelemben. A hálószobában, a könyvtárszobában, a
szalonokban, az étkezőben, a kertben, sőt még a folyosókon is –
az utasításomnak megfelelően mindenütt kancsók állnak, bennük
kristálytiszta víz. Néha letelepedem valamelyik kancsó mellé,
csak azért, hogy biztos legyek benne: ott a víz, kéznyújtásnyira.
Felemelem a vízzel teli poharat, és belemélyesztem a
tekintetemet az átlátszó folyadékba. Kicsit megdöntöm a
poharat, egyszer balra, egyszer jobbra, figyelem a víz felületét. A
kertben ugyanígy felemelem a vizespoharat, és mintegy
lencsének használva rajta keresztül tanulmányozom a burjánzó
bokrok és a fű mélyzöld színét. Volt, hogy frusztrálva hajítottam
el a poharat a díszes mozaikkal borított kis fasorba, mert
eszembe jutott, hogy az életadó folyadék, illetve a pálmák védő
árnyékának hiánya majdnem életem legnagyobb tragédiáját
okozta.
A luxuskörülményeket biztosító dubaji kórházban csaknem
négy hetet töltöttem. A kórterem inkább egy ötcsillagos szálloda
szobájára emlékeztetett, mintsem egy klinikáéra, ahol gyógyítás
zajlik. Szálim órákig ült mellettem, fogta a kezemet vagy a
párnáimat igazgatta, gyümölcsöt szeletelt, netán beszélgetéssel
próbált szórakoztatni. Személyesen gondoskodott a
kényelmemről, bár három nővér is ki volt rendelve, akik
egymást váltották a nap folyamán.
– Él a kislány? – kérdeztem azon nyomban, miután
magamhoz tértem.
Szálim erősebben szorította a kezemet, és ebből máris
tudtam, mi a kegyetlen igazság. Tekintetünk összefonódott, a
szemünkben szenvedés, szomorúság és búskomorság ült. Pár
pillanattal később a férjem bánattól elszorult torokkal csak
annyit mondott:
– Veled minden rendben. Nem történt fertőzés, és semmiféle
visszafordíthatatlan változás nem következett be.
Jaj, dehogynem, gondoltam magamban. A meg nem született
gyermek, a vágyott kislány vagy talán fiú örökre ott lesz
eltemetve a szívemben.
Szálim érzékelte az arcomon átfutó fájdalmat, és szorosan
magához ölelt.
– Drága Isabelle! – suttogta. – Lesznek még nekünk
gyerekeink. Az orvosok azt mondják, egészséges vagy, és semmi
akadálya nincs annak, hogy bizonyos idő elteltével…
– Pszt! – csitítottam. El sem tudtam képzelni, hogy újabb
gyerekre gondoljak, amikor még el sem sirattam az elsőt.
– Jól van… – Szálim puszit lehelt a hajamra.
Pár percnyi csöndet ajándékoztunk meg nem született
gyermekünknek.
– Ki mentett meg minket? – tudni akartam, kinek
köszönhetem az életemet.
– A beduinok.
– Honnan jutott eszükbe keresni minket?
– A teve eljutott az oázisig. Amikor a beduinok meglátták,
rögtön sejtették, hogy valaki segítségre szorul.
– Messze voltunk az oázistól?
– Nem. Nagyon is közel.
Ez volt a legrosszabb. A tudat, hogy ott jártunk a közelben.
– A beduinok terepjárókba vágták magukat, és elkezdtek
keresni minket a környéken – folytatta Szálim. – Amire
megtaláltak, a helyzet már kritikus volt. Az a vérzés… De
szerencsére időben érkeztek. Rögtön megparancsoltam nekik,
hogy vigyenek a dubaji kórházba. Itt pedig a legjobb szakorvosok
kezébe kerültél.
Tisztában voltam vele, hogy egy hajszál választott el a haláltól.
A hétköznapok során ritkán gondolunk a halálra. Úgy élünk,
mintha örökké élnénk. Elvesztegetjük az időt. Megbántunk
másokat. Nem tiszteljük a hozzánk közel állókat. Nem
beszélgetünk. Nem hallgatjuk meg a másikat. Nem öleljük meg
egymást. Nem csókolózunk. Nem beszélünk. És csak akkor
sírunk, ha valaki váratlanul távozik.
– Na és Hamid sejk?
Először hangzott el közöttünk a neve.
– Tudod, most, hogy nincs…
„Probléma” – csengett a kimondatlan szó. A mi gyerekünk
nem volt probléma. Ő a mi szenvedélyes, szerelmes éjszakáink
gyümölcse volt…
Elsírtam magamat.
– Nem erre gondoltam – Szálim a tenyere külső felével
megtörölgette az arcomat. – Isabelle! Itt az örökségről van szó.
Milliókról… milliárdokról.
– Nem akarok milliókat… nem akarok milliárdokat. Gyereket
akarok.
– Isabelle! Lesznek még gyerekeink…
– Én ezt a gyereket akarom – kiáltottam fel hisztérikusan. –
Ha megszületik, egyedi, megismételhetetlen lett volna. Őt már
soha senki sem fogja tudni helyettesíteni – görcsös zokogás tört
rám. Hosszabb ideig képtelen voltam megnyugodni. Szálim
csöngetett a nővérért.
– A feleségem… rosszabbul érzi magát… csináljon valamit.
– Rendben, természetesen.
Az ápolónő közelebb lépett az ágyhoz.
– Mi a baj, madame? Fáj valamije? – hajolt fölém. Mindenem
fáj – ezt szerettem volna belekiáltani a világba. – A szívem, a
testem, a lelkem!
– Mi történt pontosan? – fordult a nővér Szálimhoz, miután
tőlem nem kapott választ.
– A feleségem hirtelen… ideges lett…
– Jó, mindjárt hozok nyugtatót.
Én pedig felültem, hogy kiadjam magamból minden
fájdalmamat.
– Ezt akarod? – ordítottam. – El akarod fedni a
szenvedésemet mindenféle szerekkel? Gondolod, hogy a
tabletták elfeledtetik velem a gyerekemet? Soha! Az a gyerek
mindig velem lesz. Itt! – fontam össze a karomat a mellemen. –
Itt, ni!
Szálim maga elé meredt, mélységes szomorúság ült a
tekintetében. Láttam, hogy szeretné enyhíteni a szenvedésemet,
de nem tudta, mit tehetne.
– Isabelle! Megértelek, de azért néha…
– Mit néházol itt nekem? És miért nem vigyáztál arra a
nyavalyás tevére? – tudakoltam keserűen. – Annyira nehéz volt
előre látni, hogy a teve megléphet?
– Ritkán szokott előfordulni.
– De előfordul. És ezt meg kellett volna előzni – üvöltöttem a
férjem képébe.
Visszajött a nővér egy gyógyszeres tálcával.
– Nem kell nekem semmiféle tabletta. Nem fogom elfojtani a
gyászomat. Azt akarom, hogy a gyermek tudja, volt anyja, aki
szerette. És most el van keseredve, mert elvesztette!
Ismét görcsös zokogás lett úrrá rajtam.
A nővér bizonytalankodva állt, és kérdő tekintetet vetett
Szálimra.
– Hívjon ide egy orvost! – javasolta a férjem.
– Ahogy óhajtja.
Továbbra is nagyon gyenge voltam, és a kitörést követően
meg is szédültem, úgyhogy muszáj volt visszafeküdnöm az
ágyba.
– Isabelle… – kezdte volna a férjem, de ebben a pillanatban
két orvos lépett a szobába.
– Mi történt? – tudakolta az egyikük.
– A feleségem… az idegei…
– Egy ilyen trauma után ez teljesen érthető – szólalt meg a
másik orvos. – Nővér! Adjon a madame-nak nyugtatót!
– Már próbáltam. De madame nem óhajtotta.
Az egyik orvos közelebb lépett.
– Madame! Fogadja el a gyógyszert! A saját érdekében.
Ezek nem értenek a szóból! Miért nem beszél itt senki a
gyerekemről, aki meghalt. Olyan nehéz megérteni, mekkora
veszteség ez egy anya számára? Az a gyerek már élt, bennem, a
szívem alatt. A fejemre húztam a paplant.
– Madame! Kérem, vegye be a gyógyszert, mert különben
injekciót kell adnunk önnek.
Az orvos hangja csendes volt, de határozott.
– Jól van.
Csak azért egyeztem bele, mert azt akartam, hagyjanak
békén. Lenyeltem a tablettát, majd el is aludtam.
Később még néhányszor Szálim fejére olvastam, hogy nem
vigyázott eléggé a tevére.
– Hogyhogy nem gondoltál erre, Szálim? Emiatt veszítettük el
a gyermekünket. A mi gyerekünket, ahogy azt magad is
hangsúlyoztad.
Ahányszor kiejtettem a „gyermek” szót, lelki szemeim előtt
boldog jelenetek bukkantak fel a mi kis családunkról. Jelenetek,
amelyeket soha nem lesz módunkban megélni.
A férjem sztoikus nyugalommal viselte hisztériás rohamaimat,
aztán egy napon leült az ágyam szélére, kezébe vette a kezemet,
és mélyen a szemembe nézve így szólt:
– Isabelle! Értem én, hogy nehéz belenyugodnod abba, ami
történt – válogatta meg gondosan a szavait. – De ne feledd, hogy
minden olyan hirtelen történt… – Szálim közben a reakcióimat
figyelte. – Ezt az egészet nem terveztük meg kellőképpen. Nem
hagytál időt arra, hogy felkészüljek bizonyos dolgok
megoldására… Aztán amikor történt, ami történt, mindent
elkövettem érted és a gyermekünkért is…
– Tehát ez az egész az én hibám? – kérdeztem vissza
szemrehányóan.
Rögtön az is az eszembe jutott, hogy elfelejtettem bevenni a
fogamzásgátlót, mivel Szálim olyan hirtelen hagyott magamra,
tehát a kölcsönös vádaskodások láncolatát a végtelenségig
lehetett volna folytatni.
– Most nem arról van szó, hogy egymást vádoljuk –
állapította meg Szálim, aki nem először olvasott a
gondolataimban. – Azonnal hazajöttem, amint értesültem róla,
hogy veszélyben vagy. Nem írtam alá egy sokmilliós szerződést…
De most nem ez a lényeg…
Abban a pillanatban, amikor Szálim megemlítette a veszély
szót, a fülemben megcsendültek Hamid sejk könyörtelen szavai:
„Visszajövök, és megöllek, te szuka!” Hallottam lépései kemény
dörrenését, miközben halálosan rémülten a könyvtárszobába
zárva kucorogtam. Arra is emlékeztem, ahogy később őrjöngve
megjelent az embereivel a palotában. És ha Szálim nem tért
volna vissza időben… Lehet, hogy a férjem mentette meg az
életemet?
Valami változhatott a tekintetemben, mivel Szálim halványan
elmosolyodott.
– Isabelle! Én nagyon-nagyon szeretlek téged. Ezt te is tudod,
ugye?
Nem mondhattam mást, mivel Szálim többször is
bebizonyította a cselekedeteivel, hogy mennyire szeret. Mindig
azon fáradozott, hogy mindenáron boldoggá tegyen. Hogyan
feledkezhettem el minderről?
– Figyelj ide, Isabelle! Ígérem neked, hogy ehhez hasonló
helyzetbe soha többé nem kerülsz. Ha majd egyszer gyereket
szeretnél…
Fájdalom hasított belém, ahányszor csak megemlítette a
kisbabát, ahányszor csak eszembe jutott, mennyi örömöt
hozhatott volna az életünkbe. De ami a múltat illeti… Vajon
Hamid sejk valaha is megengedi, hogy nyugalomban és teljes
családban élhessek?
– A bátyád… gyűlöl engem…
– Valójában itt nem személyes ellenszenvről van szó… Ezek
családi ügyek, vagyoni kérdések… a származásunkkal
kapcsolatosak… Neked is meg kell értened, Isabelle!
Szálim finoman utalt rá, hogy nekem sem felhőtlen a
viszonyom a szüleimmel. Nem volt ez könnyű beszélgetés. De
sok mindenre rányitotta a szememet.
– Mit tehetünk… mit tehetsz? – kérdeztem.
– Szót kell értenem a bátyámmal. Azaz… le kell mondanom a
vagyon egy részéről. És meg kell ígérnem, hogy a gyerekeink
nem keverednek bele a nagy pénzügyi bonyodalmakba.
– De mi a biztosíték arra, hogy ez elegendő lesz?
– Ezt bízd rám, Isabelle! – fogta meg Szálim a vállamat. –
Azért beszélek most veled mindenről, mert nem akarom, hogy
ilyen rettenetesen szenvedj. Nekem is nagyon nehéz a
helyzetem, de hinnünk kell benne, hogy ketten együtt túljutunk
ezen is… és boldog család leszünk… teljes család.
Hozzábújtam, megöleltem, erősen bízva benne, hogy minden
úgy történik majd, ahogy mondja. Innentől fogva nem
hibáztattam Szálimot azért, hogy elvesztettük az első
gyermekünket.
Egy napon váratlan vendégek jelentek meg a kórházban.
– Madame! A barátnői érkeztek látogatóba. A recepción
vannak. Azt kérdezik, hogy madame fogadja-e őket – jelentette
az egyik ápolónő.
A barátnőim? Meglepődtem. Nekem itt nincs barátnőm. Talán
Sandra és Kate lehet… De velük már olyan régen beszéltem.
– Hogyne, engedje be őket – válaszoltam.
Pár perc múlva megjelent Mona és Fariza a muszlim körből.
– Isabelle! – rohantak oda hozzám, és megpuszilgattak. Két
oldalról, ahogy itt szokás.
– Szervusztok! Úgy örülök, hogy látlak benneteket!
Valóban nagyon örültem nekik, mivel Szálimon kívül senki
sem látogatott.
– Hogy érzed magad? – kérdezte aggódva Mona.
– Köszönöm, jól. Azaz… úgy, ahogy érezheti magát az ember
azután, hogy… – éreztem, hogy összeszorul a torkom, ha csak
eszembe jut a homokban növekvő vérvörös folt.
– Igen, értem – felelte megértően Mona. – Nagyon sajnálom.
– Együttérzésem – csatlakozott hozzá Fariza.
Egy szót sem tudtam kipréselni magamból, mert csak az
egyre szélesedő vörös foltot láttam. Áldozat lett a gyermekem, a
sivatag oltárán hozott áldozat.
Mona és Fariza egymásra pillantott, megfelelő vigasztaló
szavakat kerestek.
– Tudom, mit érzel – szólalt meg elsőként Mona.
– Azt senki sem tudhatja – feleltem automatikusan.
– De igen. Pár éve én is elvesztettem a gyermekemet –
ismerte be Mona.
Sosem gondoltam volna, hogy Monát efféle szerencsétlenség
érte. Amikor a muszlim egyesület rendezvényien találkoztunk,
mindig igazi energiabombaként viselkedett, én pedig úgy
gondoltam, ha egy anya elveszti a gyermekét, soha többé nem
tapasztalja meg, mi a vidámság.
– És… hogy tudtál továbblépni?
– Mi hiszünk benne, hogy a gyermekek rögtön a
paradicsomba kerülnek – magyarázta.
– „A paradicsom gyermekei”, így szoktuk nevezni őket – fűzte
hozzá Fariza.
– Valamelyik paradicsomi folyóban fürdőznek.
– És várják az anyukájukat.
– Hisszük, hogy a gyermek révén az édesanyja is a
paradicsomba kerül.
– Az egyik muszlim tudósunk támogatni szerette volna az
anyákat az ilyen fájdalmas veszteség után, ezért terjeszteni
kezdett egy kis kártyát, rajta gyermekírással az alábbi szöveg
állt: „Mama! Várlak a paradicsomban!”
A nők egymás szavába vágva beszéltek, az arcomon pedig
folytak a könnyek. Mindez olyan szomorú volt, másrészt
vigasztalást kínált. Elsősorban az, hogy Mona és Fariza úgy
beszélt a halott gyermekemről, mint aki valaha élt. Ráadásul
olyan meggyőzően meséltek a gyermekek paradicsomáról…
Tehát a gyermekem boldog.
– Isabelle! Minden embernek vannak az életben nehéz
pillanatai. Ez afféle próba. Ilyenkor türelmesnek és erősnek kell
lennünk. Amiért később földöntúli jutalom vár ránk –
magyarázta Fariza.
– Hoztam neked egy kis apróságot – nyújtott felém Mona egy
kis dobozt.
– Nekem hoztad? – csodálkoztam, mivel már hosszú ideje
csak a férjemtől kaptam ajándékokat. Nagyon kedves gesztus
volt Monától. – Köszönöm.
Kinyitottam a dobozt: nagy, kerek medál volt benne. A
közepébe szívet gravíroztak, amelyben két kis lábfej látszott, alul
pedig egy felirat: Always in my heart. Nagyon megható ajándék
volt, ráadásul úgy értelmeztem, hogy áttételes módon engedélyt
kaptam a gyászom megélésére.
– Én pedig egy láncot hoztam neked – nyújtotta át Fariza a
következő dobozkát.
– Köszönöm – szóltam meghatottan.
A medált fölakasztottam a láncra, majd a láncot a nyakamba
tettem. Különös érzés volt – mintha a gyermekem a közelemben
lenne, és ha nem is látom, tudom, hogy jó helyre került.
Váratlanul megkönnyebbültem.
– Köszönöm – hálálkodtam még egyszer meghatottan.
– Nincs mit. Kölcsönösen támogatnunk kell egymást –
lelkesedett Mona.
Kézbe vettem a medált, forgattam az ujjaim között.
– Hogyan találtatok meg? – tudakoltam.
– Egy ideje nem jelentél meg a találkozókon, úgyhogy
érdeklődni kezdtünk, mi van veled – Mona a kezemet nézte,
ahogy a medállal játszadozom. – Egyszer megadtad az otthoni
számodat. Nem emlékszel?
– Ó, igen, persze.
Azért adtam meg a számomat, mert szerettem volna híreket
kapni az érdekes találkozókról, előadásokról.
– Mona felhívta a számot, és a személyzettől megtudta, hogy
kórházban vagy. És azt is, hogy miért.
– Mivel én is elvesztettem a második gyermekemet, pontosan
tudtam, milyen traumán estél át.
Mona szavaiból megértés csengett.
– Még egyszer köszönök nektek mindent. Nagyon jó, hogy
eljöttetek.
Hálás voltam új barátnőimnek, hogy ebben a nehéz
helyzetben nem feledkeztek meg rólam.
– Ha szeretnéd, máskor is benézünk – vetette fel Mona.
– Jó, nagyon örülnék neki.
– Remek. Akkor hamarosan jelentkezünk.
– Köszönöm. Nagyon hálás vagyok nektek.
A két nő kedvessége sokat javított a hangulatomon.
– Nincs miért – Fariza puszit nyomott az arcomra.
– Örömmel jövünk legközelebb – ölelt meg szívélyesen Mona.
– Ne feledd, Isabelle, a nehéz idők próbatételt jelentenek. Ahogy
a Korán mondja: „Akik a paradicsom örökébe lépnek, ők benne
halhatatlanok.”{1 8} Legyen a szívedben bizalom és remény.
Hamarosan látjuk egymást.
– Köszönöm, és viszontlátásra!
– Viszontlátásra.
Sokat tanultam ebből a látogatásból. A gyermekemet Mona és
Fariza szavainak köszönhetően most sokkal inkább magam
mellett éreztem. Nem esett nehezemre elképzelni, milyen lehet,
amikor a paradicsomban vidáman tapicskol a folyó vizében. Ez a
látomás balzsamot jelentett fájó szívemre. Kezdtem hinni benne,
hogy egyszer majd eljön a nap, amikor találkozom az én
kisbabámmal, és szeretettel anyaságra vágyó keblemre
vonhatom.
Mona és Fariza többször is meglátogatott a kórházban.
Elmesélték, mi történik a muszlim egyesületben, és az iszlámmal
kapcsolatos könyveket hoztak. A könyveket érdeklődéssel
forgattam, mivel szerettem volna többet tudni erről a vallásról.
Az asszonyok büszkén mutogatták azokat a részleteket,
amelyekre hivatkozva az európai kutatók kiemelték Mohamed
próféta kivételes voltát.
– Nézd, mit írt róla Mircea Eliade vallás- és kultúrtörténész,
esszéista és író – mutatott rá Mona egy adott szövegrészletre.
„A Próféta politikai zsenialitása nem maradt el vallási
zsenialitásától”{1 9} – olvastam.
– És nézd meg, mit emelt ki Michael H. Hart The 100. A
Ranking of the Most Influential Persons in History című
művében{20} – büszkélkedett Fariza.
Michael H. Hart összeállította azoknak az embereknek a
listáját, akik véleménye szerint a legjelentősebb hatást
gyakorolták a világtörténelmi eseményekre, és az első helyen
Mohamed prófétát említette, mint aki mind egyházi, mind világi
területen a legnagyobb sikert érte el.
Valóban csodálatra méltó volt, hogy a beduin törzsekből
kiállított kis seregek száz év alatt India határától az Atlanti-
óceán partjáig hatalmas területeket hódítottak meg. Mohamed
nemcsak próféta volt, nemcsak az iszlám megteremtője, hanem
társadalmi és politikai reformer, jogalkotó is, ám elsősorban az
arab–muszlim állam megalapozója. Az ő elhivatottságának
köszönhetően sikerült egyetlen politikai szervezetben egyesíteni
az Arab-félszigeten elszórtan élő, egymással harcban álló beduin
törzseket. Ebből a szervezetből nőtt ki a későbbiekben az
Omajjád Kalifátus, melynek a fővárosa Damaszkusz volt, majd
ezt követte az Abbászida Kalifátus, Bagdad fővárossal.
Szálimnak nagyon tetszett, hogy sokat olvasok az iszlámról, és
az volt a benyomásom, hogy emiatt még jobban tisztel.
Számomra ez vigaszt nyújtott a tragikus eseményeket követően.
Megtudtam, hogy a muszlimok Mohamed prófétát az utolsó nagy
próféták közé sorolják, többek között Ádámmal, Ábrahámmal,
Mózessel, Dáviddal, Keresztelő Szent Jánossal és Jézussal
egyetemben. Gábriel arkangyal 610-ben mutatta meg neki a
Korán első sorait. A Próféta 612-ben megkezdte a tanítást, és az
egyetlen Istenbe, Allahba vetett hitet hirdette. A becslések
szerint jelenleg egymilliárdhatszázezer muszlim él a Földön – a
teljes népesség több mint húsz százaléka. 2050-re ez az arány
várhatóan eléri majd a 30 százalékot, és közel azonos lesz a
világon élő keresztények számával, majd 2070-re meg is haladja
azt.
Mona és Fariza gyakran meglátogatott, én pedig éltem a
lehetőséggel, és kérdésekkel bombáztam őket. Nagyon érdekelt
például, hogy a muszlimok miképpen képzelik el a paradicsomot.
Szerintem ez azért foglalkoztatott annyira, mert folyton a meg
nem született gyermekek túlvilága járt az eszemben.
– A paradicsom arab neve dzsanna, ami szó szerint ’kert’-et
jelent – Mona mindig lelkesen válaszolt a hittel kapcsolatos
kérdéseimre. – Jó cselekedeteiért, imáiért, hitéért bármelyik
férfi vagy nő bekerülhet a paradicsomba. A Korán erről
egyértelműen fogalmaz.
– A dzsanna csodálatos hely – vette fel a beszélgetés fonalát
Fariza. – Egy paradicsomi kert, tele folyókkal, amelyekben
kristálytiszta víz csobog, tejjel-mézzel folyó Kánaán. Azok, akik
kiérdemelték, a folyók mentén, hatalmas lótuszlevelek
árnyékában pihennek. A fekhelyeket arannyal hímzett,
drágakövekkel kirakott brokátleplek díszítik. Örökifjú szüzek,
hurik szolgálják ki őket, továbbá örökifjú fiatalemberek, akik
gyümölccsel és mennyei finomságú borral kínálják őket.
– Éppen ezt akartam kérdezni… Már annyit hallottam a
hurikról… De mi a helyzet a férfiak feleségeivel? Mert valahol azt
olvastam, hogy az asszonyok az urukkal együtt vannak a
paradicsomban.
– Igen, így van – helyeselt Fariza. – A nők az urukkal együtt
kerülnek a paradicsomba.
– És ha valaki elválik, vagy megözvegyül, és ismét férjhez
megy?
– A legutolsó férjével együtt kerül a paradicsomba. Ismerek
olyan házaspárokat, akik nagyon szeretik egymást, és a feleség
megígérte a férjének, hogy amennyiben az ura hal meg elsőként,
ő nem megy férjhez még egyszer, mivel mindketten együtt
szeretnének lenni nemcsak a földön, hanem a paradicsomban is.
– Milyen szép… És ha egy nő a földi élete során soha nem
ment férjhez?
– Akkor a paradicsomban jobb férj jut neki, mint akihez
esetleg hozzámehetett volna a földi élete során.
Később megismerkedtem egy nővel, akinek nagyon pontos
elképzelései voltak arra nézve, milyen férjjel szeretne találkozni
a paradicsomban: legyen magas, jó felépítésű, fess és feltétlenül
sötét bőrű. Nagyon erősen hitt is benne, hogy ilyen férj jut neki.
– De mi a helyzet a hurikkal? – faggattam tovább, mivel
képtelenségnek tartottam, hogy osztozzak valakivel a szeretett
férfin. – Nem féltékenyek a feleségek a hurikra?
– A paradicsomról beszélünk… – jegyezte meg Fariza. – Ott
nincs féltékenység, sem más gonosz érzelem, minden csupa
öröm. Hangsúlyoznám azt is, hogy a földi asszonyok a
paradicsomban sokkal szebbek lesznek, és a társadalmi
helyzetük is magasabb lesz, mint a huriké, akik csak
szolgálólányok.
– Vannak, akik úgy vélekednek, hogy a paradicsom érzéki
leírását allegóriaként kell értelmezni – kapcsolódott bele ismét a
beszélgetésbe Mona. – A paradicsom az örök boldogság
helyszíne, amit mi el sem tudunk képzelni. Mindent, amire az
ember vágyik, azt ott megkapja a lehető legjobb és
legtökéletesebb formában, úgy, ahogy az le van írva a Koránban:
„ Az Éden kertjeibe térnek be, mely alatt folyók futnak, és benne
nékik, mit akarnak. Ekképpen jutalmazza Allah az
őrizkedőket.”{21 }
A barátnőimmel folytatott beszélgetések sokat segítettek
abban, hogy enyhüljön a fájdalom, amit a gyermekem elvesztése
miatt éreztem. Hálás voltam, hogy mellettem álltak a
legnehezebb pillanatokban.
Visszatértem a palotába, de az ott uralkodó luxus
nyomasztóan hatott. A sivatagi élet egyszerűsége után sok
minden szükségtelennek, feleslegesnek tűnt. Még mindig nem
tértem magamhoz a vetélés kiváltotta sokkból, gyakran lett úrrá
rajtam a melankólia, sokszor elmerengtem. Ilyenkor a
szokásosnál is nagyobb távolságtartással szemléltem az engem
körülvevő mérhetetlen gazdagságot, ez az érzés tükröződik a
később született Perzsa féltékenység című regényemben. Hiszen
a pénzért, a családi vagyonért folytatott harc volt a fő oka az első
gyermekem elvesztésének. Amennyiben az ember gondolatai az
anyagi javak körül forognak, könnyen beleesik a vagyon
gyarapításának csapdájába, miközben szem elől téveszti az élet
fontos értékeit.

***

Egyik este a kertben ültem a csobogó szökőkút mellett, és a


drámai eseményeken töprengtem, amelyek kitörölhetetlen
nyomot hagytak a lelkemben. Megérintett a halál. Elvesztettem
az első gyermekemet. Megismertem a kenyér és víz szakrális
értékét. Ráébredtem az élet törékeny voltára. A sivatag mágikus
ereje, a sivatagra boruló határtalan ég kreatív energiát
szabadított fel bennem, amely már régóta utat keresett
magának. Írni kezdtem.
Először csak feljegyzéseket vetettem papírra. Az első
jegyzetem egy 11 éves jemeni kislány drámai vallomása volt. A
kislány elmenekült otthonról a szülei által megszervezett
házasság terve miatt, amely egy felnőtt férfihoz kényszerítette
volna. Leginkább hatalmas szeme, szomorú, könnyes tekintete
ragadott meg, és a szavai, amelyek korához képest rendkívül
érettek voltak. Rögtön az interjú elején köszönetet mondott az
újságíróknak, hogy foglalkoznak a sorsával. A gyermek hangja
tudatosította bennem, mennyire fontos az efféle drámák
nyilvánosságra hozatala.
„Elszöktem a szüleim házából. Képtelen vagyok tovább velük
élni. Hol van a gyermekkor ártatlansága? Mi rosszat tettek a
gyerekek? Miért akarják a lányokat ily módon férjhez adni a
szüleik? Én megoldottam a saját problémámat, de hány ártatlan
gyermek lehet, aki képtelen erre? Meghalhatnak, öngyilkosságot
követhetnek el, tehetnek akármit, ami csak az eszükbe jut.
Gyerekekről van szó. Mit tudnak a gyerekek? Nincs idejük, hogy
tanuljanak vagy bármi mást tegyenek. De ez nem az ő hibájuk.
Nem én vagyok egyedül ilyen helyzetben. Ez bármelyik
gyermekkel előfordulhat. Nagyon sok ilyen eset van. Akadtak
gyermekek, akik a tengerbe vetették magukat és meghaltak.
Ártatlan gyerekek. Megszöktem otthonról, de az nem volt igazi
otthon. Miért nincs a szüleimben semmiféle együttérzés?
Semmiféle életem nem lenne, nem tanulhatnék. Miféle
gyermeknevelés ez? Inkább meghalok, de nem megyek férjhez.
A szüleim azzal fenyegettek, ha megszököm, megölnek. Milyen
emberek azok, akik így ijesztgetik a gyermeküket? Boldoggá
teszi őket, ha akaratom ellenére férjhez adnak? Jó, adjatok
férjhez, de akkor megölöm magamat. A szülők megölik az
álmainkat, mindent megölnek bennünk. És nem marad semmi.
Ez nem nevelés, ez egy krimi. A nagynéném tizennégy éves volt,
amikor férjhez kényszerítették. Egy évet bírt ki a férjével. Aztán
leöntötte magát benzinnel, és tűzhalált halt. A férje alkoholista
volt, fémlánccal verte. Ettől lesztek boldogok, ha férjhez adtok
engem? Anya! Te és a családom! Higgyetek nekem, amikor azt
mondom, elegem van. Minden álmomat tönkretettétek.”
Nem maradhattam közömbös egy ilyen megrázó gyermeki
vallomással szemben. A kislány a családja ellen fordult, s ez az
életébe kerülhetett, ugyanis a becsületgyilkosság fenyegette.
Jemenben megesik, hogy kilencéves kislányt adnak férjhez. A
statisztikai adatok szerint a tizenöt éves kislányok tíz százaléka
már férjes asszony. Tizennyolc éves korban ez az arány harminc
százalék. A nemzetközi statisztikák még döbbenetesebbek. Évről
évre tizenötmillió kislányt adnak férjhez a tizennyolcadik életéve
betöltése előtt. Ez minden egyes percben huszonnyolc kiskorú
menyasszonyt jelent. Két másodpercenként egyet. És
mindegyiknek megvan a maga tragikus története.
Szaúd-Arábiában hivatalosan nincs meghatározva a
házasságra lépéshez szükséges legkisebb életkor, így ismerünk
olyan eseteket, amikor nyolcéves kislányt adtak hozzá hatvan év
feletti férfihoz. Ritkán történik meg, hogy a kislánynak sikerül
kiharcolnia a válást, mint ahogy ez egy tizenkét éves kislány
esetében történt, akit tizenegy évesen hozzáadtak egy
nyolcvanéves öregemberhez. A házasságot a kislány apja
erőltette. A vőlegény az unokatestvére volt, a nászajándék
huszonháromezer dollárt tett ki. A házasság megköttetett, és a
férj élt is a jogaival. A botrány akkor robbant ki Szaúd-
Arábiában, amikor az Al-Rijad című lap nyilvánosságra hozta,
hogy a kislány az egyik újságírójuknak könyörgött, hogy mentse
meg. A kislány anyja a bírósághoz fordult, kérelmezte a házasság
érvénytelenítését és annak kimondását, hogy a kislányt
megerőszakolták. A tárgyalás előtt nem sokkal azonban az anya
váratlanul visszavonta a keresetét. A kislány is kijelentette, hogy
a házasság az ő beleegyezésével köttetett meg. Mindez bizonyára
a család nyomására alakult így. Mivel azonban az üggyel
nemcsak a helyi, hanem a nemzetközi média is foglalkozni
kezdett, a kislányt végül elválasztották a férjétől.
Egy másik, ehhez hasonlóan széles körben kommentált
esemény egy tizenöt éves kislány lakodalma volt egy
kilencvenéves férfival. A nagyon szegény családból származó
kislány azt vallotta, hogy valóban beleegyezett a házasságba,
mert így szeretett volna segíteni nyomorgó szülein és tizenkét
testvérén. A nászajándék tizenhét és fél ezer dollárt tett ki.
Amikor azonban a nászéjszakán a férfi közeledni próbált a
kislányhoz, ő annyira megijedt, hogy bemenekült egy szobába, és
magára zárta az ajtót. Két nappal később sikerült hazajutnia a
családjához. A férj követelte a felesége kiadatását, mivel
álláspontja szerint a nászajándék átadása a házasságot
törvényessé tette. A vita több hónapig húzódott, a férfi azt
követelte, hogy vagy adják ki a kislányt, vagy adják vissza a
pénzt. Az ügy nagy visszhangot váltott ki, a közösségi média tele
volt felháborodott kommentekkel. Rengetegen elítélték a kislány
férjhez adását egy olyan férfihoz, aki a dédapja lehetett volna.
Sokan a megállapodást gyermekkereskedelemnek vagy leplezett
prostitúciónak nevezték. A szaúdi aktivista nők beavatkozást
követeltek a hatóságoktól, és meg akarták menteni a kislányt a
tragédiától. Egy pszichológus is megszólalt a vitában, aki azt
hangoztatta, hogy a kényszerházasságokban a kislányokat
durván kihasználják, erőszakoskodnak velük, ami könnyen
vezethet öngyilkossághoz, amennyiben nem kapnak időben
segítséget. A Twitteren is számos bejegyzés született a témában,
a kommentelők nevén nevezték a dolgot: „Ezt a kislányt
továbbra is árunak tartják. Az apa lélektelenül eladta a lányát.
Egy lányt pénzért, hatalomért, társadalmi státusért cserébe meg
lehet vásárolni. És mindez beteges vágyak kielégítése érdekében
történik. Feketénfehéren le kellene írni, hogy a kilencvenéves
férfi megvette a lányt.” Még a régióban megjelenő arab
kiadványok is így fogalmaztak: „Házasság vagy erőszak?” A nagy
nyilvánosságnak köszönhetően a férfi végül beleegyezett abba,
hogy aláírja a válási papírokat. Ekkor azonban az is kiderült,
hogy az öregember nem először vásárolt magának kamasz lányt.
Másfél évvel korábban elvett egy tizenöt éves jemeni lányt, aki
egy hónapnyi együttélést követően a falu vezetőségénél keresett
menedéket.
Sajnos a milliónyi (!) kislány házassága nem mindig végződik
az aktus érvénytelenítésével. Nem mindig sikerül megelőzni a
katasztrófa bekövetkezését. A házasságok egy része döbbenetes
tragédiába torkollik.
Jemenben meghalt egy tizenkét éves feleség. Megállíthatatlan
vérzés lett úrrá rajta, miután három napig vajúdott, hogy világra
hozza halott magzatát. Az apja tizenegy éves korában adta
férjhez egy huszonnégy éves férfihoz, aki Szaúd-Arábiában
dolgozott mezőgazdasági munkásként.
Egy tizenhárom éves jemeni kislány belehalt a nemi szervein
keletkezett sérülésekbe és az erős vérzésbe. Mindez négy nappal
azt követően történt, hogy sor került a megrendezett
házasságára egy huszonnégy éves fiatalemberrel. A férfi két
nappal az esküvő után megjelent egy magánklinikán a legyengült
feleségével, és azt kérte, hogy szakítsák fel a lány szűzhártyáját.
Az orvosok megtagadták a művelet elvégzését, arra hivatkozva,
hogy ez illegális. A férfi ezt követően a kórház gyógyszertárába
ment, ahol nyugtatót vagy altatót szeretett volna vásárolni.
Amikor ezt megtagadták, a szexuális aktivitását fokozó szert
vásárolt. Három nappal később a férfi ismét megjelent beteg
feleségével, akinél vizelet-visszatartási nehézséget, fertőzést, a
nemi szervek sérülését állapították meg. Miután megkapta a
szükséges orvosi ellátást, a férjével együtt hazaküldték. Másnap
a kislány meghalt.
Megrázó annak a nyolcéves jemeni kislánynak a története is,
aki belső vérzés következtében halt meg a nászéjszakáján. A
férje ötször annyi idős volt, mint ő.
Előfordul, hogy a férfiak megígérik, várnak a házasság
elhálásával a kislány nemi éréséig. Ez azonban nem mindig
valósul meg, a gyerekek sérült nemi szervekkel, számos
fertőzéssel kerülnek kórházba, és a belső vérzések
következtében gyakran meg is halnak.
A veszélyben lévő gyermekek néha önállóan is megpróbálnak
segítségért folyamodni. Egy tízéves szaúdi kislányt az apja egy
nyolcvanéves férfihoz adott hozzá. Az elkeseredett kislány a
nagynénjéhez menekült, akinél tíz napra menedékre is lelt. Ezt
követően megjelent az apja, és visszavitte az öregemberhez, aki a
kislány törvényes férjének tekintette magát.
Szaúd-Arábiában – a becslések szerint – évente több ezer
kislányt adnak férjhez. A nemzetközi szervezetek már többször
is rámutattak, hogy az ilyen házasságok katasztrofális hatást
gyakorolnak a gyermekek egészségére. A nemi szerveik még
fejletlenek, a kislányok nem rendelkeznek megfelelő
ismeretekkel, és mentálisan sincsenek felkészülve a nemi élet
megkezdésére. A kamaszok sem érettek még az anyaságra, sem
lelkileg, sem testileg, így nagyobb az esetleges komplikációk
kockázata mind a terhesség, mind a szülés idején. A egészségügyi
szövődmények halálhoz is vezethetnek.
A hazai és nemzetközi kritika hatására a szaúd-arábiai
igazságügyi minisztérium megkísérelte, hogy a házasságkötések
előtt érvényesítsen a feleket illetően egy minimális korhatárt.
Kutatási eredményeket terjesztett a hittudósok elé, hogy
felhívják a figyelmüket, milyen negatív következményekkel
járhat a kiskorúak házassága, és fatvát {22} kért e fontos ügyben.
A minisztérium a kislányok esetében a tizenöt éves minimális
korhatárt szerette volna elérni.
A nagy szaúd-arábiai mufti, a legnagyobb egyházügyi
tekintély azonban kimondta, hogy nincs abban semmi rossz, ha
tizenöt évnél fiatalabb kislányok férjhez mennek, és elutasította
a kérdés megvitatását. Az aktivisták reménye szertefoszlott, a
családok továbbra is férjhez adhatják kislányaikat akár idős
férfiakhoz is.

***
Nap mint nap, látván a közel-keleti élet szépségét és
visszásságait, vegyes érzelmek lesznek rajtam úrrá. Egyrészt
rendkívüli szívélyességgel találkoztam muszlim barátnőim
részéről, akik szenvedélyesen gyakorolják a vallásukat, és úgy
vélekednek, hogy ez az egyetlen út, amely elvezeti őket a belső
nyugalomhoz és boldogsághoz. Mindig szívesen járok a muszlim
egyesületbe, mert rengeteg újat tudok meg a vallásról, a
szokásokról és annak a régiónak a kultúrájáról, ahol lakom. A kör
által szervezett tanfolyamon megismerkedtem az arab nyelv
alapjaival, és meggyőződhettem róla, milyen szép nyelv.
Másrészt számos olyan jelenséggel szembesültem, amelyek
megráztak, és amelyek mellett képtelen voltam közömbösen
elmenni. Úgy vélem, még mindig keveset beszélnek és keveset
írnak a becsületgyilkosságokról, a házasságba kényszerített
kislányokról. Pedig sok millió gyermek és nő érintett e
tragédiákban.
Nagyon megrázott Lidka története, hiszen a honfitársam volt.
Egy napon a muszlim körben odalépett hozzám egy angol nő.
– Te ugye lengyel vagy, Isabelle?
– Igen.
– Képzeld, nekem évek óta van egy lengyel barátnőm.
– Valóban? És hogy hívják?
– Joanna.
– Szívesen megismerkednék vele.
Az Emírségekben egyetlen lengyel lánnyal sem találkoztam,
úgyhogy arra gondoltam, jó lenne valakivel végre az
anyanyelvemen beszélgetni.
– Csakhogy ő nem itt lakik.
– Hanem hol?
– Kuvaitban.
– Sajnálom.
– De gyakran jön az Emírségekbe. Ha majd itt lesz, szólok
neked.
– Remek. Kíváncsi vagyok, milyen az élet Kuvaitban.
– Úgy vélem, neki jó sora van, de hallottam, hogy egy
barátnőjének, Lidkának rettenetesen alakult az élete.
– Igen? Mi történt vele?
– Elmesélem!
Angelika belevágott Lidka sokkoló történetébe, aki a
szerelméért kis híján az életével fizetett.
Angelika mesélt, én pedig arra gondoltam, ezt mindenképpen
érdemes megírni. Akkoriban a mindennapokból merítő
feljegyzések mellett írtam már pár elbeszélést is. Lidka története
volt annyira érdekes, hogy úgy döntöttem, megírom az első
regényemet.
Komoly motivációt jelentett számomra, hogy a nehézségek,
amelyekkel Lidka a szíriai férfival kötött házasságában
szembesült, számos más nőnek is gondot okoznak, akik úgy
döntenek, házasságra lépnek egy más vallású, más kultúrában
szocializálódott férfival. Arra gondoltam, milyen jó lenne, ha azok,
akik így döntenek, tudatában volnának annak, miféle
nehézségekkel találkozhatnak a kapcsolatukban.
A regénnyel kapcsolatos munkálkodás sok örömöt okozott
nekem. A könyvtárszobában dolgoztam, kedves könyveim, a jól
ismert hősök által körülvéve. Egyik este bejött a
könyvtárszobába Szálim.
– Mit csinálsz?
Meglepetten pillantottam fel a monitorról.
– Tessék?
– Azt kérdeztem, mit csinálsz.
Nem tudtam, mit válaszolhatnék. Nem voltam benne biztos,
bevallhatom-e Szálimnak, hogy regényt írok, mivel
rákérdezhetne, hogy mi a témája. Nem tudtam, mennyire
tetszene neki, ha kiderülne, hogy az arab világ titkainak
feltárásával foglalkozom.
– Á… csak jegyzetelek…
– De mit? – kíváncsiskodott Szálim.
– A muszlin körben voltam, és Teresa doktornő érdekes
előadást tartott.
– Miről?
– Hát… – hirtelen semmi sem jutott az eszembe, mivel a
muszlim klub utolsó találkozója kifejezetten társasági jellegű volt,
előadás nélkül.
– Írsz, de nem tudod, miről?
– De igen… – most már egyáltalán nem tudtam, mit mondjak.
– Csak nem írónő akarsz lenni?
Irtózatos szívdobogás jött rám, bár Szálim könnyedén
odavetett mondata inkább csak tréfának tűnt.
– Csak a szexről ne írj! – fűzte még hozzá a férjem, és ebben a
pillanatban megszólalt a telefonja. – Elnézést! – szólt Szálim, és
kiment a szobából.
Kényelmesebben elhelyezkedtem a bőrfotelben. Hosszú ideig
nem tudtam megnyugodni. Szálim könnyedén, félig-meddig
viccesen odavetett megjegyzése világosan utalt arra, amit
magam is sejtettem: ha a férjem tudná, hogy írok, biztosan
ellenőrizni és befolyásolni szeretné a szöveget. Semmi olyasmit
nem írhatnék, ami nem megy át ezen a cenzúrán. Az arab
világban túl sok mindent tartanak tabutémának. Én viszont, ha
meg akarom őrizni alkotói szabadságomat, nem engedhetem
meg, hogy beavatkozzon a művembe. Alig kaptam levegőt. A
vízért nyúltam, s egy szuszra megittam egy egész pohárral. Nagy
levegőt vettem. Egyben már biztos voltam. Titokban kell írnom.
Csak akkor lesz lehetőségem arra, hogy mindent leírjak, amit
csak akarok.
Kikapcsoltam a laptopot, távoztam a könyvtárszobából,
lementem a földszintre, majd ki a kertbe. Lehunytam a
szememet és hallgattam a szökőkút csobogását. Szálim
mostanság is sokat utazgat, gondoltam magamban. Ha elmegy,
szabadabban írhatok. Amikor pedig otthon lesz, nem fog
különösebben csodálkozni azon, hogy sok időt töltök a
könyvtárszobában, hiszen ez korábban is így volt. A nap egy
részét amúgy is házon kívül tölti, akkor is írhatok. Igen, ez a
megoldás.
Örültem, hogy nem kell lemondanom az írásról. Amikor
beléptem a szalonba, Szálim rám csodálkozott:
– Mitől vagy ilyen sugárzóan boldog, Isabelle?
– Szép idő van odakint. Nem járunk egyet?
– De, szívesen.
Kimentünk a szép, nagy, gondozott kertbe. A sivatagi
élményeket követően minden virág, minden fűszál, minden zöld
levél maga volt szememben a természet csodája. A sivatag
„előtte” és „utána” időszakra osztotta az időnket. Új szokásaink
lettek: együtt sétáltunk a palota kertjében. Néha nem szóltunk
egy szót sem, meg-megálltunk, és némán csodáltuk a minket
körülölelő világ szépségét. Néha beszélgettünk, nem is keveset,
mintha a szavak özönével szerettük volna elfedni a nehezen
kibírható éhség, szomjúság és a homokban növekvő vörös folt
emlékét.
Egy napon Szálim közölte, hogy elutazik három napra
hivatalos ügyben.
– Hová?
– Kuvaitba.
– Kuvaitba? – kérdeztem vissza érdeklődve.
– Igen.
– Veled tarthatok?
– Ha van kedved, igen.
– Remek. Köszönöm szépen.
Megörültem, mert szerettem volna látni azokat a helyeket,
ahol Lidka élt. Joanna telefonszámát is elkértem Angelikától,
mert fel akartam hívni, hogy megismerkedjünk.
Szálimot Kuvaitban lefoglalták az üzleti megbeszélések, én
pedig Lidka nyomában jártam az országot. Megnéztem a
kollégiumot, ahol egy évig lakott. A magas, súlyos kapu az őrrel
pontosan úgy festett, akár egy börtön. A Sultan Center modern
bevásárlóközpont volt, innen jött ki Lidka, a kezében egy
kisbabával, itt találta magát a terroristák lövöldözésének kellős
közepén. A mesterséges tó táncoló víznyalábjai fontos hátteret
nyújtottak Lidka és Joanna telefonbeszélgetéseihez. Egyszer
felhívtam a számot, amit Angelika adott meg, de a szolgálólány
azt mondta, hogy asszonya nem tartózkodik az országban.
Felkerestem a Le Notre nevű előkelő éttermet, ahol Lidka
beavatta Aśkát a családi problémáiba. Felkerestem az arany
sukot is, ahová Lidka nagy nehézségek közepette jutott el, hogy
eladjon pár ékszert, s élelmiszert vásároljon kimerült kisfiának.
Megnéztem a híres kuvaiti tornyokat, a város szimbólumait.
Végig velem volt két testőr a férjem kíséretéből, akik egy
spillanatra sem engedték, hogy szabadon mozogjak az idegen
országban.
Este találkoztam Szálimmal, és elmentünk vacsorázni az
előkelő Al-Boom étterembe, amely a Perzsa-öböl partján
ringatózó régi, fából készült hajón kapott helyet. Ugyanaz az
étterem volt, ahol Hasszán, Lidka szerelme megpróbálta őt
rábeszélni a házasságra.
– Hogy telt a napod? – kérdezte Szálim.
– Jól. És neked?
– Nekem is jól.
– Sikeresek voltak a megbeszélések?
– Köszönöm, igen. Mit rendeljek neked?
– Nem is tudom… Mit ajánlanál?
– Jó a sztékjük, a tenger gyümölcsei…
– Legyen tenger gyümölcsei.
– Jól van.
Szálim odaintette a pincért, és megrendelte a vacsorát.
Vacsora után sétára indultunk a Perzsa-öböl partján.
– Hogy tetszik Kuvait? – érdeklődött Szálim.
– Szép ország, bár kicsi.
– Láttál valami érdekeset?
– Igen, a tornyokat. A Le Notre-ban ebédeltem, kiváló a
francia konyhája.
– Örülök, hogy meg vagy elégedve az úttal.
Kis esti szél támadt a tenger felől. A készülő regényre
gondoltam, és megfogalmazódott bennem a címe: Perzsa
szerelem. Elmosolyodtam magamban, és arra gondoltam,
mennyi munka vár rám, ha visszatérünk a palotába.
Amikor leírtam első regényem utolsó szavait, határtalan öröm
lett úrrá rajtam. Szerettem volna valakivel megosztani ezt az
örömöt, de senki sem tudott róla, hogy írok. Eszembe jutottak a
szüleim. Sokáig semmit sem hallottam róluk, de talán most van
itt az ideje, hogy rendbe tegyük a kapcsolatunkat.
Tárcsáztam anyám számát.
– Halló! – a hangja, mint mindig, most is ridegen csengett.
– Szia, anya!
– Ki beszél?
Megmerevedtem. Fogalmam sem volt róla, hogy nem ismer-e
meg, vagy csak nem hallotta meg az „anya” szót. De az is lehet,
hogy pontosan tudja, kivel beszél, és így akarja az értésemre
adni, hogy már nem tekint a lányának.
– Én vagyok az. Isabelle.
– Hazajössz? – kérdezte ridegen.
– Nem, csak… – szerettem volna elmesélni, mennyi fontos
dolog történt velem az utóbbi időben. És az élet olyan
kiszámíthatatlan, olyan rövid.
– Ha nem jössz haza, ne is hívj! – ezzel letette a kagylót.
Ennyi történt. Nem kérdezte, mi van velem, hogy alakul az
életem, vannak-e gyerekeim és így neki unokái. Semmit sem
kérdezett. Vajon akkor szeretünk valakit, ha az olyan, mint
amilyennek mi szeretnénk látni, vagy akkor szeretünk valakit
igazán, ha olyannak fogadjuk el, amilyen?
VIII. FEJEZET

Mindenre kiterjedő paráznaság


Elkészült a regény! Hihetetlenül elégedett voltam. A lelkem
mélyén reménykedtem abban, hogy egyszer majd sikerül
kiadnom, de ezt a vágyamat még magamnak sem mertem
bevallani. Nézegettem a könyvtárszobában található könyvek
borítóját, és szinte elállt a lélegzetem a gondolattól, hogy egyszer
talán az én könyvem is ott állhat majd közöttük. De mi lehetne a
következő lépés annak érdekében, hogy a vágyamat valóra
váltsam?
Továbbra is jártam a muszlim körbe, érdeklődéssel
hallgattam az előadásokat, amelyek különböző egzisztenciális
kérdésekkel foglalkoztak az iszlám szemszögéből nézve. Egy
napon Teresa doktornő említette a homoszexualitás kérdését,
amit az iszlám egyértelműen tilt. Szaúd-Arábiában a muszlim
törvénykezés restrikciós jellegű, a homoszexualitásért
megkorbácsolás, hosszú börtön vagy esetleg halálbüntetés jár –
ennek módja a leggyakrabban lefejezés. Szaúd-Arábiában a
homoszexuális fiúk, a fiús kinézetű leszbikus lányok, a tomboyok
nem járhatnak állami iskolákba, egyetemekre. Az Erény
Terjesztése és a Gonosz Megfékezése Bizottság mindent elkövet
a törvény betartatása érdekében, és felveszi a harcot a
„szégyenletes gyakorlattal”, ahogy Keleten a homoszexualitást
általában nevezik. Az egyházi rendőrség lelkiismeretesen látja el
a kötelességét, szemmel tartja a közösségi fórumokat és
provokatív akciókat szervez. Egy szaúd-arábiai huszonnégy éves
fiú randit beszélt meg a Twitteren egy ismeretlen sráccal, és
sejtelme sem volt róla, hogy valójában az Erény Terjesztése és a
Gonosz Megfékezése Bizottság egyik ügynökével beszél. A randi
helyszínén azonnal letartóztatták, a telefonját elkobozták. A
tárgyaláson homoszexualitással és „perverz homoszexuális
pornográf képek” birtoklásával vádolták. Három év
börtönbüntetésre és négyszázötven korbácsütésre ítélték, amit
tizenöt részletben hajtottak végre. A saría rendőrség a Facebook
használóit is hasonlóan provokálta.
A kérdésben akkor mélyültem el jobban, amikor a Perzsa
szerelem című regényemen dolgoztam, ugyanis Lidka brit
barátnője, Ann jó ideig egy tomboy vágyainak tárgya volt.
Később a Perzsa féltékenység című regényemben a kuvaiti
boyatok{23} és ladyjatok{24} közegét is bemutattam.
Az Emírségekben másképp csoportosították a leszbikus
nőket: boya (a leszbikus kapcsolatban a fiú szerepét vállaló
lány), tomboy (a leszbikus szexuális kapcsolatban nincs pontosan
meghatározva a szerepe), weaker girl (a gyengébb, szép lány,
akit a boya elcsábít). Az Emírségekben mind az iskolákban, mind
az egyetemeken népszerűek a lányok közötti szexuális
kapcsolatok. A jelenség az utóbbi években egyre gyakoribb.
Előfordul, hogy egy fiatal lány már tizennégy évesen elveszti a
szüzességét a lánypartnerével folytatott viszony során, aki
szintén csak tizenöt-tizenhat éves. A lányok különböző erotikus
kütyüket is használnak, közösen néznek pornófilmeket. Egyes
becslések szerint a diáklányok harminc százaléka lányokkal
folytat szexuális kapcsolatot. Érdekes megemlíteni, hogy az
iszlám ugyan haramnak, azaz bűnnek tartja a leszbikus
kapcsolatot, a muszlim törvénykezés nem bünteti. A muszlim
tudósok diszkréciót javasolnak az ilyen kapcsolatokban, ugyanis
ha nyilvánosságra kerülnének, szégyent jelentének az egész
családra nézve.
Az Egyesült Arab Emírségek oktatási intézményeiben a
lányok vonatkozásában az alábbi viselkedésformákat tekintik
helytelennek: túl közel ülnek egymáshoz, átölelik egymást,
egymáshoz bújnak, bizalmasan érintik egymást, csókolóznak.
2009-ben a társadalmi ügyek minisztériuma Excuse me, I’m a
girl (Elnézést, lány vagyok) jelszóval társadalmi kampányt
indított a közösségi médiában, az iskolákban és az egyetemeken.
A kampány hivatalosan arra irányult, hogy megakadályozza a
lányok körében mindinkább terjedő fiús öltözködési stílust, a
cross-dressinget. A kampánynak az is célja volt, hogy felhívja a
szülők figyelmét a leszbikusság veszélyeire.
A társadalmi ügyek minisztériumában működő szociális
védelmi szekció nagyszabású akció keretében számos előadást
szervezett az iskolákban, klubokban, nőegyletekben, a különböző
felsőoktatási intézményekben. A nyugtalanítóan más lányok
számára pszichológusi segítséget, szociális munkási tanácsadást
biztosítottak. A kampány kiterjedt öt olyan intézményre is, ahol
kiskorú lányokkal foglalkoztak. Szórakoztató és képzési jellegű
programokat szerveztek, ezeknek az volt a célja, hogy elterelje a
lányok érdeklődését „a társadalomellenes megnyilvánulásoktól”.
Teresa doktornőt mindig is foglalkoztatta a vallás, illetve az
aktuális társadalmi problémák, így az egyik későbbi előadásán
szóba hozta az Excuse me, I’m a girl kampányt.
– Kislányok anyjaként mindenképpen figyeljetek oda a
viselkedésükre – kezdte nagy odaadással. – Sok kislány gondolja,
hogy joga van úgy öltözködni, ahogy a kedve tartja. Tudatosítani
kell bennük, hogy muszlim országban élnek, és figyelembe kell
venniük az itt kötelező hagyományokat.
– Ez nem olyan egyszerű – suttogta Mona.
– Miért?
– Volt egy ismerősöm, elvált nő, aki az Emírségekben élt. Két
kamasz gyereke volt, egy lány és egy fiú. Mindkét kamasz
azonos nemű társsal alakított ki kapcsolatot. És a mama
tehetetlen volt.
– Hogyhogy?
– A lánya egy hindu kislányba lett szerelmes, a fia pedig
homoszexuális kapcsolatra lépett egy egyetemistával. A
tanácstalan anya az apára bízta a gyerekeket, mivel
tehetetlennek érezte magát.
– Mi lett a családdal?
– Azt nem tudom…
Ismét Teresa doktornő előadására terelődött a figyelmem.
– Ne feledjétek: nagyon ébereknek kell lennetek! – hívta fel a
figyelmünket. – Gyakran megesik, hogy a lányok normálisan
öltözve távoznak otthonról, de később titokban
férfiruhadarabokat vesznek magukra.
– Tényleg nehéz észrevenni, hogy valami nem stimmel –
jegyeztem meg Monának. – Neked is két lányod van, ugye?
– Igen, de mélyen vallásosak. Naponta ötször imádkoznak,
betartják a böjtöt, és mindennap olvassák a Koránt.
– Akkor nincs gond.
– Úgy vélem, ha meghalljátok az adatokat, tudatosul
bennetek, hogy ébernek kell lenni, oda kell figyelni a kislányokra
mind a családban, mind az ismeretségi körben. Nagyon fontos,
hogy ebben az egész társadalom részt vegyen – folytatta nagy
odaadással az előadását Teresa doktornő.
– Hogy festenek az adatok? – kérdezte valaki a teremből.
– A becslések szerint minden osztályban van legalább két
tomboy, az egyetemi kollégiumokban pedig a diáklányok
legalább harminc százaléka leszbikus kapcsolatot folytat.
A nők között megindult a beszélgetés. Valószínűleg senki sem
volt tisztában vele, milyen nagy arányú jelenségről van szó.
Eltöprengtem azon, mennyiben befolyásolhatja ezt a helyzetet a
nemek Keleten évszázadok óta jellemző elkülönítése, hiszen a
nők már a háremekben is intenzív, változatos szexuális életet
éltek egymás között.
– Mindnyájunknak aktívan részt kell vennünk ebben a
kampányban, melynek célja the fourth gender, azaz a negyedik
nem. Mindez nagyon fontos a lányok jövője és az egész
társadalom szempontjából is – hangsúlyozta Teresa doktornő. –
Ha a lányok fiatalkorukban rákapnak erre a viselkedésformára,
akkor megeshet, hogy akár a házasságot követően is
visszatérnek hozzá. Ha pedig a férj erről értesül, megeshet, hogy
válás lesz a kapcsolat vége. És akkor a következő generáció is
szenved… – Teresa doktornő tekintete végigvándorolt a termen.
– Most tartsunk egy kis szünetet, közben gondolkodjatok azon,
hogy miképpen kapcsolódhatnánk be a kampányba.
A nők fölálltak, odaléptek a nagy asztalhoz, amelyen
harapnivalók, kávé, tea és üdítők voltak.
– Hallottatok már a rendőrség akciójáról? – kérdezte Fariza,
miközben kávét töltött. – Isabelle! Kérsz kávét? – fordult felém.
– Igen, kérek.
– Cukorral?
– Igen.
– Hány kanállal?
– Eggyel.
Fariza beletette a cukrot a kávémba, megkeverte, majd felém
nyújtotta a csészét.
– Tessék!
– Köszönöm.
– Mona! Te is kérsz?
– Igen, de elkészítem magamnak. Inkább mondd el, miféle
rendőrségi akcióra céloztál.
– A rendőrség a kereskedelmi központokban és a
lakónegyedekben letartóztatott néhány lányt és fiút, akik a
nemükkel ellenkező ruhát viseltek.
– Cross dressing? – vetette közbe Mona.
– Igen, pontosan.
– Állítólag több tucat gyereket elkaptak.
– Én pedig hallottam, hogy valahol a Dubajból Abu-Dzabiba
vezető út mentén a rendőrség betört egy homoszexuális klubba
– csatlakozott hozzánk Linda.
– Homoszexuális klub? – csodálkoztam.
– Igen. Maga rendőrség gay weddingként határozta meg a
rendezvényt. Huszonhat embert tartóztattak le.
– Két meleg házasodott? – folytattam a faggatózást.
– Állítólag nem kettő, hanem sokkal több.
– Mi? – ez annyira hihetetlenül hangzott.
– Igen. Valaki súgott a rendőrségnek, hogy mi készül.
Lecsaptak a helyszínre, és kiderült, hogy a férfiak fele férfiruhát
viselt, míg a másik fele menyasszonyi ruhában volt.
– És hogy végződött az akció?
– A férfiak nem tagadták, hogy melegek, egy részük azt is
beismerte, hogy transzvesztita.
– Letartóztatták őket?
– Természetesen.
– Mi lett a büntetés?
– Megkorbácsolás, öt év börtön, és ami a legrosszabb – Linda
itt rám pillantott –, hormoninjekciókat kell kapniuk, hogy a
jövőben tartózkodjanak a helytelen viselkedéstől.
Később értesültem róla, hogy a rendőrség a szaúd-arábiai
Dzsiddában is razziázott. A Vörös-tenger partján fekvő üdülőhely
az illegális rendezvényeiről vált híressé. Folyt az ital, fogyott a
kábítószer, többek között a hasis. Láttam egyszer egy felvételt,
amely ebben a városban készült egy melegrendezvényen. A
férfiak hagyományos fehér disdását viseltek, a fejükön gutra
volt, amit agallal rögzítettek, és arab zene ritmusára táncoltak,
ám kifejezetten nőies módon. Kecsesen a magasba emelték a
kezüket, érzékien riszálták a csípőjüket, kidüllesztették és
hívogatón rázták a mellkasukat. A disdását is fel-fellibbentették,
így látszott a harisnyanadrágos lábuk. Egyesek olyan csábítóan
riszálták a hátsójukat, hogy azt nem egy nő is megirigyelhette
volna. Mások csábító tekintetükkel, sminkjükkel, fülbevalóikkal
szerettek volna hódítani. A férfiak időről időre egymáshoz
közelítették a csípőjüket.
A városban rendszeresen sor került ilyen rendezvényekre, és
csak ritkán rendőri beavatkozásra. Ha viszont lecsaptak a
rendőrök, senki sem csodálkozott azon, hogy a mulatozó férfiak
között kormánytagok is akadtak. Az már inkább meglepő volt,
hogy a saría-rendőrség egyes tagjait is elfogták. Bár lehet, hogy a
közvélemény ezen sem lepődött meg.
– Vége a szünetnek! – jelentette be Teresa doktornő. –
Kezdődik a második rész.
Mona és Fariza leült, Linda pedig félrevont engem.
– Tudod, hogy megy ez – szólalt meg Linda titokzatosan és
olyan halkan, hogy alig hallottam. – Minden attól függ, ki mulat
egy ilyen bulin. Egyszer a rendőrség hajnalban felszámolt egy
szállodai afterpartyt, ahol melegek, leszbikusok, biszexuálisok és
transzszexuálisok mulattak. Mindenkit letartóztattak,
kihallgattak. De kiderült – itt Linda még halkabbra fogta a
hangját –, hogy több prominens család tagjai is jelen voltak a
rendezvényen. Őket pár nap múlva kiengedték, de senkiből sem
lehetett kiszedni semmit, a rendőrség parancsnoka pedig
tagadta, hogy ilyen eseményre egyáltalán sor került.
Miután hazatértem a palotába, azonnal a könyvtárszobába
rohantam, hogy rögzítsem a hallott információkat. Volt, amit
angolul jegyeztem fel, mivel angolul hallottam, és így volt
könnyebb. Elmerültem a munkába, amikor a szobában hirtelen
felbukkant Szálim.
– Isabelle! Gyorsan add ide a laptopodat, mivel az enyém
lefagyott, és éppen benne vagyok egy fontos üzleti tárgyalásban.
Ledermedtem a klaviatúra felett.
– Gyorsan, Isabelle, mert az üzletfelek várnak!
– Jó, máris adom.
Kiléptem a programomból, és átadtam a laptopot Szálimnak, ő
pedig elsietett a palotában lévő dolgozószobája felé. Idegesen
töprengtem, vajon belepillant-e a feljegyzéseimbe. Semmiféle
biztonsági védelem nem volt beépítve a rendszerbe, mivel eddig
csak én használtam a laptopot. De ha lett is volna, nem lett volna
semmiféle jelentősége. Sőt talán csak rontott volna a helyzeten.
Ha Szálim észreveszi, elkezd gyanakodni, és biztos elviszi a
laptopot egy szakemberhez, aki leszedné a védelmet. Idegesen
várakoztam. Szálim sokáig nem került elő, s én egyre
nyugtalanabb lettem. Mi van, ha mégis belenéz az írásaimba? Ha
meglátja az angol nyelvű feljegyzéseimet, amelyek a Perzsa-
öbölben érvényes tabukkal foglalkoznak? Mi lesz a
regényemmel? A Perzsa szerelem a második könyvem. Biztos
felkelti Szálim érdeklődését. Rögtön gyanút fogna, hogy az
írásommal kapcsolatos tréfái nem is annyira tréfásak. A regényt
lengyelül írtam, de bármikor lefordíttathatja. A férjem
egyértelműen megmondta: „Ne írj a szexről!” Márpedig ebben a
regényben volt szex is, és még sok minden más, aminek a
nyilvánosságra hozatala biztos nem tetszett volna neki…
Meghallottam Szálim lépteit a folyosón. Azt hittem, a szívem
kiugrik a helyéből.
– Isabelle! – szólt Szálim a megszokottnál hangosabban.
Meglátta, gondoltam magamban.
– Isabelle! – nyilvánvaló volt, hogy Szálim mérges. – Ez a
laptop…
– Mi van a laptoppal?
– Van rajta valami…
– Micsoda? – kérdeztem, és közben sebesen töprengtem,
mivel indokoljam, hogy nem fogadtam meg a tanácsát.
– Valami vírus, vagy mi…
– Vírus?
– Igen, talán vírus…
– Miből gondolod?
– Mert magától kikapcsol…
– Á, igen! – sóhajtottam fel megkönnyebbülten. – Valóban,
néha előfordul. De utána magától újraindul.
– Mindegy, akkor is ki kell tisztíttatni.
– Persze… – álltam fel, hogy elvegyem tőle a laptopot.
– Itt maradsz még a könyvtárszobában? – tudakolta Szálim.
– Mert hamarosan vacsorázunk.
– Mindjárt ott leszek az étkezőben.
– Jó, várlak.
Ez az eset tudatosította bennem, hogy nem szabad fontos
információkat tárolnom a laptopon, és mindent, ami rajta van,
pendrive-ra kell mentenem. Hiszen elég egy véletlen, és a
titkomra fény derül. Akkor pedig Szálim… belegondoltam, mi
történhetne, és elöntött a hideg verejték. Nincs senki a közelben,
aki megvédhetne.
– Madame! – Malati hangja halálra ijesztett. – Kész a vacsora.
– Jó, máris megyek.
Azon töprengtem, akad-e a laptop táskájában egy pendrive,
amit még ma éjjel bevethetnék.
Vacsora közben kezdtem rosszul érezni magam, a fejem egyik
oldala borzasztóan megfájdult. Mindez a migrén előjele volt, ami
stresszes helyzetekben gyakran eluralkodott rajtam. Képtelen
voltam enni.
– Rosszul érzed magad, Isabelle? – tudakolta aggódva Szálim.
– Kicsit… – vallottam be.
– Akkor menj, feküdj le! Én majd később utánad megyek. Van
még egy kis dolgom.
– Jó, várni foglak.
– Malati! – hívtam oda a szolgálólányt. – Készíts be nekem
friss vizet citromkarikával és mentával! A kancsót tedd az
éjjeliszekrényemre!
– Rendben, madame.
– Már megint a migrén? – tudakolta Szálim.
– Igen, sajnos.
A fejem egyre jobban fájt.
– Vegyél be fájdalomcsillapítót, és próbálj elaludni.
– Ezt fogom tenni.
A hálószobában bevettem egy erős fájdalomcsillapítót, ittam
egy kis vizet, és elaludtam. Úgy egy óra múlva felébredtem.
Szálim még mindig nem volt mellettem. Minden bizonnyal még
dolgozott.
A migrén továbbra is kínzott. A fájdalom nem szűnt meg olyan
gyorsan, mint ahogy szerettem volna. A gyógyszer csak
tompította. Felültem, és bevettem még egy tablettát. Kicsit
vártam, aztán felkeltem, és átmentem a könyvtárszobába. A
kezembe vettem a laptoptáskát, és minden zsebét átkutattam.
Az egyikben szerencsére találtam egy pendrive-ot, amelyre le
tudtam menteni a regényemet és több más információt.
Igyekeztem gyorsan dolgozni, hogy minél hamarabb
visszamehessek a hálószobába. Kész lettem, a laptop
memóriájában már nem volt semmi, amikor benyitott a
könyvtárszobába Szálim.
– Isabelle!
A fejfájásom azon nyomban felerősödött. Gyorsan kihúztam a
pendrive-ot, és a tenyerembe rejtettem. Nem tudtam,
észrevette-e Szálim a kis manővert, ám a könyvtárszoba volt
annyira nagy, hogy talán nem.
– Isabelle! – lépett közelebb Szálim. – Azt hittem, alszol.
Erősen szorítottam a tenyeremben a pendrive-ot.
– Igen, elaludtam, de aztán a migrén miatt ismét felébredtem,
és gondoltam, elfoglalom magam valamivel.
– Na jó, de most már gyere! – ölelt át Szálim, és együtt
indultunk a könyvtárszoba ajtaja felé.
Amíg a hálószoba felé tartottunk, próbáltam kitalálni, hova
rejtsem a fontos információkat tartalmazó pendrive-ot. Hiába
volt hatalmas a palota, ez közel sem bizonyult könnyű
feladatnak. A nagy létszámú személyzetnek bejárása volt minden
terembe, szobába, a legeldugottabb kis zugokba, hozzáfértek a
szekrényekhez, polcokhoz, fiókokhoz és fiókocskákhoz. Nem
szerettem volna, ha egyszer csak váratlanul felbukkan a
személyzet egyik tagja a pendrive-val a kezében, és Szálim füle
hallatára azt kérdezi tőlem: „Madame! Mit csináljak ezzel?”
Hiszen gyakran előfordult ilyesmi más apróságok esetében.
Megfordult a fejemben, hogy a széfbe teszem a sok milliót érő
ékszereim mellé, de Szálim ismerte a széf kódját. Hova dugjam
tehát a regényemet és a titkos információkat?
Beléptünk a hálószobába, és Szálim azonnal elindult a saját
hálószobája felé. Körülnéztem a szobában, végigfutott a
tekintetem a különböző berendezési tárgyakon, de egyik sem
tűnt kellőképpen biztonságosnak. Mit tegyek? A pendrive még
mindig a kezemben volt. El kell dugnom, mielőtt még Szálim
kijön a fürdőszobából. Ismét lázasan végigpásztáztam a
hálószobát. Az éjjeliszekrényemre pillantottam. Több márkás
parfüm állt rajta, mindegyik a maga díszes dobozában. A
parfümöket nem szoktam kivenni a dobozukból, nehogy a fény
hatására elveszítsék intenzív illatukat. Az egyik dobozba
belecsúsztattam a pendrive-ot. A személyzet mindig csak a
dobozokat szokta letörölgetni, nem vizslatják a tartalmukat. Úgy
gondoltam, ez lesz a jó megoldás.
Szálim kilépett a fürdőszobából.
– Még nem feküdtél le? – csodálkozott.
– Nem… Néha a lefekvés után csak még inkább felerősödik a
migrén.
– Gyere! – fogott kézen Szálim. – Bújj hozzám, és mindjárt
jobban leszel.
Néhány nappal később Szálim hivatalos útra utazott, így
nyugodtan dolgozhattam. Megkezdtem az adatgyűjtést a régi
háremekről. Foglalkoztatott a háremek színes élete: az ott lakó
hölgyek intrikái, a szenvedélyes leszbikus szerelem és nem
utolsósorban az erotikus fortélyok, amelyeket ezek a hölgyek
alkalmaztak a vágyott férfi megszerzése és megtartása
érdekében. Ezeket az ismereteket később mind belefoglaltam a
Perzsa féltékenység című művembe, regényfolyamom második
részébe.

***

A háremeket az eunuchok őrizték. Az Abbászida Kalifátusban (37


kalifa dinasztiája, 750 és 1268 között uralkodott Bagdadban)
görögök, szlávok, kínaiak és feketék lehettek eunuchok. Az
iszlám tiltotta ugyan az emberek és állatok kiherélését, a keleti
szokások ugyanakkor azt diktálták, hogy egy magasabb
társadalmi státusú házban mindenképpen kell lennie eunuchnak
is. A kasztrációval keresztények és zsidók foglalkoztak. Mivel a
művelet során sok férfi életét vesztette, az eunuchok ára
hússzorosa volt más rabszolgák árának. Még a XX. század elején
is éltek eunuchok az arab palotákban.
A híres Harun ar-Rasíd{25} kalifa fia, al-Amin nagyon kedvelte
az eunuchokat, akik a napszaktól függetlenül mindig mellette
voltak, még étkezés közben is, vagy amikor államügyekkel
foglalkozott. Al-Amin hatalmas összegeket fizetett az
eunuchokért. A nők egyáltalán nem érdekelték. Al-Amin kalifa
édesanyja arra vágyott, hogy fia szenvedélye ne az eunuchokra
irányuljon, ezért szépséges leányokat öltöztetett be fiúruhába.
Levágatta a hajukat, kabátot, övet adott rájuk. Így mind az
uralkodói körökben, mind a közemberek soraiban egyre
népszerűbb lett a rabszolganők ily módon való öltöztetése.
Ezeket a lányokat „fiús lányok”-ként emlegették. Ilyen fiús
lányokat még az elkövetkezendő száz év során is lehetett találni
a kalifák udvarában.
A perverz „nemi keveredés” varázsát érzékien ábrázolják
Abu-Nuvász,{26} az Abbászidák legkiemelkedőbb költőjének sorai:

„Férfiöltözékben érkezett egy leány,


kinek ágyasa van, aki Lótnak a híve.”

Egy másik költeményében így dicsér egy ifjút:

„Karcsú ifjú jő vékony perzsa ruhában,


viselkedése tökéletes, humora fényes.
Megcsodáltuk piros orcáját
és kifinomult, páratlan szépségét.”

A perverziót kedvelő Abbászidák idejében a kislányokkal és a


kisfiúkkal való erotikus játszadozás egyaránt nagyon népszerű
volt. Ezt bizonyítja az is, hogy a Tigris folyó mentén nyílt
borozókban, amelyek rendkívül népszerűek voltak a költők,
részeges alakok és a prostituáltak körében, az éjszaka során
elfogyasztott bor mellett ott szerepelt a számlán a szabadon
választható ifjú vagy leány is.
Az iszlám által szigorúan tiltott homoszexualitás a kalifátusban
teljesen mindennapi jelenségnek számított. Ezt többnyire azzal
magyarázzák, hogy az abbászida seregnek megtiltották, hogy
nőket vigyenek magukkal a háborúba. A nők helyett fiatal fiúk
csatlakoztak a katonákhoz, így a homoszexualitás a társadalom
minden rétegében gyorsan elterjedt.
A homoszexuális szerelem oly mértékben általános volt, hogy
egyesek a fiúk gyengédségét és kifinomultságát a női báj fölé
helyezték. Az Abbászida Kalifátusban a palotákban hajnalig
zajlott a mulatozás: a termek padlóját virágszirmok borították, a
kupákat ízletes borral töltötték meg a csinos fiúk vagy a fiús
lányok, a szépséges rabszolganők lantjukból, fuvolájukból vagy
tamburinjukból éteri szépségű zenét csalogattak elő, az érzéki
táncosnők remekül bántak a kasztanyettákkal. Mindehhez
remek énekesek társultak. A lakoma résztvevői sem fogták
vissza magukat, ha táncolni kellett: színes ruháikban, fejükön
virágkoszorúval lendületesen ropták a táncot. Közben folyt a
társalgás, érdekes történetek és rövid anekdoták hangzottak el.
A rímes pohárköszöntők, az ivás, mulatás, szerelem örömét
hirdető versek mind a hölgyek, mind az ifjak érzelmeire kitértek.

„Oly sok ifjú akad, kik szépek, akár a gazellák,


a város sötétjében úgy csillognak, akár a holdak.
Egyikőjüket gyengéd találkozóra hívtam (…).
Találkozónk, és kigomboltam hosszú ruháját,
kezem megpihent a karcsú csípőn.
Átöleltem, csókkal illettem a száját,
mely hűvös volt, akár az égből hulló jégeső.
Mikor a turbán lecsusszant a fejéről,
felindultan néztem igéző báját.”{27 }

A kor embereinek gondolatait és érzékeit átjárta a bujaság és a


kicsapongás, ezt bizonyítják a mindennapi élet jelenségeivel
kapcsolatos szégyentelen asszociációk. Amikor egy vezír
Bagdadban ellátogatott vezírtársához, és a másik nem fogadta
azonnal, az érintett vezír így kommentálta a dolgot a titkárának:

Ott meredtem az ajtaja előtt, mint egy körülmetélt fütykös,


míg mások deli péniszként járkáltak ki-be.
A kor kicsapongó szellemiségét remekül tükrözi egy arab író
regénye, amely elmeséli, hogy két, Egyiptomban hivatalnoki
munkát kereső utazót miképpen fogadott be egy ismeretlen úr.
„Mindkettőjüket a házban található fürdőbe kísérték, ahol két
szőrtelen rabszolga és két szépséges ifjú szolgálta ki őket. Amikor
behozták a fogásokat, a rabszolgák megtörölgették a lábukat. Ezt
követően a házigazda a szépséges kertben található terembe
kísérte őket. Miután behozták az italokat, a házigazda tenyerével
a függönyre csapott, és a mögötte rejtőző énekesnőket éneklésre
szólította. A leányok szépséges énekbe kezdtek, majd a házigazda
így szólt a rabszolganőkhöz: »Ne rejtőzködjetek a vendégek elől,
Isten adjon nekik erőt! Bújjatok elő!« A rabszolganők zenélni
kezdtek, a vendégek pedig egyre jobban csodálták a játékukat.
Az utazók azonban visszafogták ébredező szenvedélyüket.
Amikor szinte csaknem berúgtak, a házigazda így szólt hozzájuk:
»Uraim! Az igazi és tökéletes vendégszeretet azt kívánja, hogy a
házigazda minden vendége kívánságát teljesítse az ételek, italok
és a szerelem tekintetében. Ifjú rabszolgáim fél napot töltöttek
veletek, és arról számoltak be, hogy egy ujjal sem nyúltatok
hozzájuk. Így szóltam hát magamban: íme, férfiakkal van
dolgom, akik nőt akarnak. Ekkor hozattam ide a leányokat, és
látnom kellett, mily erősen harcoltok enmagatokkal, hogy ne
nyúljatok hozzájuk. Mit szólnátok hozzá, ha most magatokra
hagynálak benneteket?«
Amikor a vendégek ezt meghallották, minden egyes vendég
kézen fogott egy rabszolganőt, és maga mellé ültette. Aztán
elkezdték csókolgatni, csipkedni őket, játszadozni velük. (…)
Ekkor megjelentek a szolgálók, és mindegyik utazót egy szép,
csodálatosan díszített szobába vezették. Minden volt ott, amire
csak szükségük lehetett. Így töltöttek el egy kéjes éjszakát.
Amikor felvirradt, megjelent egy szolgáló, és fürdőt javasolt. A
fürdőbe a szőrtelen rabszolgákkal együtt vonultak be. Voltak,
akik olyasmit is megengedtek maguknak, amit egy nappal
korábban nem.”

Óhatatlanul arra kellett gondolnom, hogy a forró dubaji éjszakák


partijai – szállodákban, villákban, palotákban, kertekben,
strandokon és jachtokon – nem sokban térnek el ezektől a
leírásoktól…

Szálim elégedetten tért haza hivatalos útjáról.


– Remek szerződést sikerült nyélbe ütnöm – dicsekedett az első
közös ebédnél.
– Gratulálok! – jó volt látni, hogy a férjemnek kicsattanóan jó
kedve van.
– Isabelle! Mit szólnál, ha hamarosan elutaznánk valahová
együtt?
– Jó ötlet. Hová mennénk?
– Srí Lankára gondoltam. Tudom, hogy szereted az óceánt,
ráadásul az ország híres a zafírjairól. Választhatnál magadnak
egy szép szettet. Mit szólsz?
– Remek ötlet – mondtam, és tényleg örültem. – Tényleg a
zafír a kedvenc kövem, és a Srí Lanka-i kövek a világon a
legszebbek. Diana hercegnő eljegyzési gyűrűjébe is egy onnan
származó világoskék zafírt helyeztek, ezt a gyűrűt most Vilmos
felesége, a cambridge-i hercegnő viseli. A világoskék zafír a
szerelem, elkötelezettség és hűség szimbóluma, továbbá
egyidejűleg a királyi hatalomé, a lojalitásé és a bölcsességé. Ezért
tartották évszázadokon át olyan nagyra a királyi családok szerte
a világon a korábban Ceylonnak nevezett szigetről származó
zafírokat. Az orosz birodalmi nagykoronán is ceyloni kövek
találhatók. Ez a korona került II. Katalin fejére, amikor
Moszkvában megkoronázták. Ilyen kővel díszített brosst
ajándékozott Albert herceg Viktória királynőnek az esküvőjük
előtti napon. Ezt a brosst II. Erzsébet királynő is viselte.
– Örülök, hogy így eltaláltam az úti célt – mosolyodott el
boldogan Szálim. – Szólj a személyzetnek, hogy készítsék elő a
holmijaidat, amikre szükséged lehet az út során.
– Mikor indulunk?
– Talán a jövő héten.
– Remek, Szálim. És köszönöm – fordultam felé ragyogó
arccal. – Tudod, mennyire szeretem az óceánt… – mondtam, és
máris éreztem bensőmben a hullámok megfékezhetetlen erejét.
Srí Lankát a XII. században Marco Polo a világ legszebb
szigetének nevezte. Az út csodálatos volt.
A sziget legnagyobb városában, Colombóban szálltunk el. Az
út több mint öt órán át tartott. Amikor kiléptünk a repülőtérről,
megcsapott minket a forró, párás levegő. Beszálltunk a ránk váró
limuzinokba, ugyanis velünk utazott a biztonsági kíséret is. A
város egyik legjobb, ötcsillagos szállodájában szálltunk meg. Az
egyenruhás személyzet kinyitotta előttünk az ajtót, nagy, elegáns
hallban találtuk magunkat. A bal oldalon rögtön észrevettem egy
elegáns ékszerboltot, a kirakatában zafírral kirakott nyakláncok
csillogtak.
– Mindjárt jövök – fordultam Szálimhoz.
– Hova mész? – kérdezte csodálkozva.
– Szemügyre veszem a zafírokat.
– Á, értem. Rendben van – mosolyodott el Szálim, és a
szemével intett a biztonságiaknak, hogy kövessenek.
A bolt tulajdonosának tűnő férfi nagy hajlongásokkal üdvözölt.
– Nagy tisztelettel köszöntöm, sejkné. Fáradjon be! – invitált,
és máris udvariasan egy fotelt tolt felém.
Sejknének szólított, mivel minden bizonnyal látta a
hagyományos arab öltözéket és bistet viselő férjemet, a
biztonsági őrök hadát. Én is abaját, hidzsábot és nikábot
viseltem.
– Nálam kaphatók a legcsodálatosabb zafírok, sejkné. A
Perzsa-öböl uralkodócsaládjai mindig itt szerzik be az
ékszereiket.
A tulajdonos nagy albumot vett elő, és büszkén mutogatta a
különböző sejkek fényképeit, akik különböző
uralkodócsaládokhoz tartoztak. A fényképgyűjtemény igazán
imponáló volt.
– Minden vevőnk elégedetten távozik – dicsekedett a
tulajdonos. – A zafírokhoz eredetiségi tanúsítványt is adunk. Mi
érdekelné a sejknét?
– Talán egy nyaklánc…
– Ó, értem. Melyiket szeretné megtekinteni?
A tekintetem végigpásztázta a plafonig nyúló üvegvitrineket,
amelyek telis-tele voltak fantasztikus nyakékekkel. Minden
darab igazi ékszerészeti remekmű volt, úgyhogy nehéz volt
választanom.
– Ha a sejkné még ezeknél is egyedibb darabot keres,
mindjárt mutatok egy fantasztikus nyakéket, amelyben páratlan
zafírok vannak.
A férfi egy percre bement a raktárba, majd egy hihetetlen
nyakékkel tért vissza, amit több tucat különböző nagyságú zafír
díszített, csillogó briliánsok foglalatában.
– Nagyon szép! – lelkendeztem.
– Van hozzá karkötőnk is, gyűrű és fülbevaló… – szólt a
tulajdonos, és már vette is elő a csodás darabokat.
– Még gondolkodom… Meg kell beszélnem a férjemmel.
– Természetesen. Bármikor a rendelkezésére állok.
– Köszönöm. Viszontlátásra.
– Viszontlátásra, sejkné. Várom a visszatértét! – ezzel a
tulajdonos a butik ajtajáig kísért.
Szálim a hallban várt rám.
– Választottál már valamit?
– Nem, még nem.
– Semmi sem tetszett?
– De igen, egy szett, amely nagyon különleges.
– Gyere, vegyük meg!
– Ne, még ne!
– Miért?
– Nem akarom megvenni az első szettet, amely megtetszett.
Lehet, hogy találok még szebbet.
– Nyugodtan vedd meg, Isabelle. És ha meglátsz még valami
érdekeset, azt is megveszem neked – nyugtatgatott a férjem.
– Köszönöm, Szálim, de ezt egyelőre nem venném meg.
Szeretném alaposabban megnézni, felpróbálni.
– Ahogy akarod.
Lifttel felmentünk az elnöki lakosztályba, amely hatalmas és
kényelmes volt. Gyorsan lezuhanyoztam, és úgy döntöttem,
benézek a hotel fürdőjébe, ahol különböző frissítő és lazító
eljárásoknak vetettem alá magamat. A szépséges zafír nyaklánc
járt a fejemben. A helyi zafírok megérdemelten örvendtek
világhírnek. Később hallottam, hogy egy aukción, ahol a világ
legdrágább köveit mutatták be, a legdrágább kő egy Srí Lanka-i
zafír lett, amely háromszázmillió dollárért kelt el. A tojás alakú,
ritka, világoskék zafírt Kék Csillagnak nevezték el, mégpedig
azért, mert ha fénysugarat irányítottak rá, akkor hatágú csillagot
lehetett látni benne.
Másnap Kandybe utaztunk, a sziget közepén elterülő
tartomány székhelyére. Megtekintettük a város szélén elterülő
Királyi Botanikus Kertet, melyet 1750 körül alapítottak. A kertet
a XIX. században a britek számos új növénnyel gazdagították.
Összességében majdnem hatvanhektárnyi területet foglalt el,
négyezer növényfajta nőtt benne, melyek a világ legkülönbözőbb
tájairól származtak. Egy álló napot sétáltunk az ápolt
ösvényeken, megcsodáltuk az egzotikus fákat, bokrokat és
virágokat. Mivel ez a monszun időszaka volt, időről időre a
nyakunkba zúdult egy rövid, ám kiadós eső. Ilyenkor nevetve
egy-egy hatalmas fáig szaladtunk. Az óriási falevelek megvédtek
minket. A fák törzse olyan vastag volt, hogy több ember érte
csak körül. Letelepedtünk a földből kiálló hatalmas gyökerekre,
és élvezettel szívtuk magunkba az esőtől felfrissült levegőt.
Másnap Sigiriyába indultunk, az Oroszlánsziklához, a földből
kiemelkedő, 200 méter magas, hatalmas sziklatömbhöz.
Távolból úgy fest, akár egy nyugalomban lévő vulkán, a tetején
pedig egy V. századból származó erődítmény romjai találhatóak.
Sigiriya is szerepel az UNESCO kulturális Világörökségeinek
Listáján. Srí Lanka egyik legfontosabb látványossága rengeteg
turistát vonz a szigetre.
Felmértem a környezet felett uralkodó hegyet. A sivatagban
veszítettem, gondoltam magamban. De a csatavesztés még nem
jelenti azt, hogy mindennek vége. Próbálkozni kell. Mindig. Csak
akkor nyerhetünk.
Mindig is tartottam a magas helyektől. Kiskoromban
megismertem a tériszony érzését, amikor egy nagyvárosban lakó
nénikémnél vendégeskedtem, és kimentem az erkélyre. Sigiriya
pedig nemcsak magas volt, hanem az oldala gyakorlatilag
függőleges. Megmászom, döntöttem el magamban.
Kezdetben egész jól haladtam, bár elég nagy volt a forgalom,
ami kissé zavart. A keskeny lépcsőkön libasorban kerülgették
egymást a turisták. Ki felfelé ment, ki lefelé. Gyerekeket láttam,
akiket narancssárga lepelbe öltözött, borotvált fejű buddhisták
kísértek. Ahogy telt az idő, a hegymászás egyre gyötrelmesebb
erőfeszítést követelt tőlem. Úgy éreztem, ritkul körülöttem a
levegő, egyre nehezebben kaptam levegőt, nagyon zavart hát az
arcomat eltakaró kendő. Minél feljebb értem, annál erősebb volt
a szél, amely minden elképzelhető szögből belekapott az
abajámba. Egyre jobban elfáradtam, egyre nehezebb volt
leküzdenem a soron következő lépcsőket. Egy adott pillanatban a
szívem olyan hevesen kezdett verni, hogy azt hittem, kiugrik a
helyéből. Képtelen voltam nagyobb levegőt venni. Az volt a
benyomásom, hogy folyamatos légszomjban szenvedek. A lábam
sem engedelmeskedett. Pihennem kellett.
Leültem a keskeny vaslépcsőn. Nagyon erős szél fújt. Az
emberek sorra haladtak el mellettem, de mivel szűk volt a hely,
mégiscsak feltorlódtak. Felpillantottam a hegy tetejére. Jelentős
út volt még előttem. Nem lesz hozzá erőm. Kipihenem magam
egy kicsit, és elindulok lefelé.
– Madame! – állt meg egy férfi egy lépcsőfokkal lejjebb. – Ne
üldögéljen itt!
– Miért? – kérdeztem, mivel nem értettem, mit akar a férfi.
– Itt darazsak vannak.
– Darazsak?
– Igen, a feje felett, madame.
– A fejem felett? Semmit sem látok.
– Elbújtak a fészkükben. Nagyon veszélyes darazsak.
– Veszélyesek?
– Igen. Ha egy ilyen darázsraj megtámad valakit… Két nappal
ezelőtt történt… A turistát kórházba kellett vinni.
– Komolyan?
Nem tudtam, hogy a szigeten ilyen veszélyes darazsak élnek.
– Komolyan. A darazsak rosszul viselik a zajt. Kérem, menjen
tovább.
– Rendben. És köszönöm, hogy szólt.
– Nincs mit. Viszontlátásra.
– Viszontlátásra.
Közben percenként haladtak el mellettem a zajos
diákcsoportok.
Ha a cél felé tartunk, közben nem szabad megállni,
gondoltam magamban. Mert ha megállunk, könnyen
előfordulhat, hogy éppen egy darázsfészek alatt találjuk
magunkat.
Úgy döntöttem, mégiscsak megpróbálok feljutni a csúcsra.
Nagy levegőt vettem, és fokról fokra haladva elindultam felfelé.
Gyakran megálltam, ilyenkor igyekeztem nem nézni lefelé, az
egyre meredekebb hegyoldalra. Kockázatosnak tűnt a
kirándulás, mivel a rozsdás kapaszkodó korlátok nem voltak
kellőképpen biztonságosak. De nem adtam fel, baktattam
tovább.
Néhány helyen alkalom nyílt arra, hogy letérjek az útról. A kis
kitérők csodálatos színű, nőket ábrázoló fali freskókhoz vezettek.
Annyira valószínűtlennek tűnt e látvány ezen a helyen. A freskók
deréktól felfelé ábrázolták a nőket, látszott duzzadó keblük.
Különböző pózokban álltak, fejüket, karjaikat kecsesen tartották.
Megható volt látni az ókori művészek tehetségét. Egy másik
falszakaszon verssorok látszottak, prózai részletek, az írók
kommentárjai, akik a VII. és a XV. század között megénekelték a
freskókon látható hölgyek szépségét.
Továbbmentem. Minden lélegzetvételért meg kellett
küzdenem. Testem minden izma borzalmasan fájt. A tomboló
szél szinte letépte rólam a ruhát. Meg kellett vívnom a harcot
borzalmas tériszonyommal is: amikor csak lenéztem a mélybe, a
lábam szinte összecsuklott alattam, és lelki szemeim előtt már
láttam, ahogy odalent fekszem a mélyben, és nem érzek semmit.
Több időbe telt, mint gondoltam, de nagy nehezen felértem a
csúcsra. Megálltam, nagy levegőt vettem, diadalittas tekintettel
pásztáztam az alattam elterülő határtalan, zöld teret.
Utunk következő célpontja az általam annyira szeretett óceán
volt. A végtelenségig el tudtam volna hallgatni mély
mormogását. Kandyből egy népszerű üdülőhelyre utaztunk.
Örülnöm kellett volna, de öröm helyett – ki tudja, miért –
melankolikus hangulat lett úrrá rajtam. Szálim is észrevette.
– Mi van veled, Isabelle? Rosszul érzed magad?
– Nem.
– Akkor mi bajod?
– Nem is tudom…
A következő napokat úgy töltöttük a tengerparton, ahogy
máskor is. Órákig sétáltunk a végtelen parton, megcsodáltuk a
bíborszínű naplementéket, élvezettel falatoztuk a tenger friss
gyümölcseit, és eszméletlenül sokat szeretkeztünk.
Három felejthetetlen nap után Colombóba utaztunk. Útközben
ismét idegesítő nyugtalanság lett úrrá rajtam. Szerettem volna
kideríteni a forrását, de nem sikerült. Továbbra is gyötört a
megmagyarázhatatlan belső nyugtalanság.
Estefelé értünk a városba. Az apartmanban gyorsan
lezuhanyoztam, majd felvettem az abaját, hidzsábot és nikábot.
– Hova mész? – tudakolta Szálim.
– Be szeretnék nézni néhány könyvesboltba – feleltem. – Meg
is van a három legnagyobb címe. Velem tartasz?
– Nem, inkább maradok. Utána kell néznem az üzleti
ügyeimnek. A biztonsági emberek veled tartanak.
– Jó. Akkor vacsoránál találkozunk.
– Viszontlátásra!
Colombo utcáin mindig hatalmas tömeg hömpölygött.
Harsogtak a dudák, a kocsik közt tuk-tukok cikáztak. A
könyvesboltok felkeresése minden egyes utunk kihagyhatatlan
programja volt: szerettem ismeretlen könyveket felfedezni,
leginkább azoknak a szerzőknek a műveit kerestem, akik az
adott országból származtak. Bíztam benne, hogy még zárás előtt
sikerül eljutnom mindhárom könyvesboltba.
A bérelt sofőr jól ismerte a várost, és nagyon igyekezett, hogy
a sejk felesége elégedett legyen vele, úgyhogy mindhárom
könyvesboltba eljutottunk. Beszereztem néhány könyvet Srí
Lanka történelméről és kultúrájáról, egy szép albumot, amely az
ország flóráját és faunáját mutatja be, továbbá jógamesterek
könyveit. Leginkább azonban egy kisregénynek örültem. A
szerzője, Punyakante Wijenaike Srí Lankából származott, műve a
Giraya címet viselte. Ahogy megtudtam, a giraya egy népszerű
tárgy neve, amely a Srí Lanka-i házak többségében
megtalálható. Bronzból, acélból, ezüstből vagy aranyból készül,
különböző nagyságú és formájú lehet, a házigazda társadalmi
státusától függően. Megesik, hogy emberi alakot ölt, női arca van,
kezeit imára kulcsolja. A girayának két funkciója van. Ezzel
szokták feldarabolni a bételdiót, illetve az ördögűzők fegyverként
is használhatják a fekete mágia gyakorlása közben.
A Giraya borítóján a következő szavak álltak: „Ebben a
történetben egy érzékeny fiatal nő, akár a bételdió, a giraya élei
közé kerül. Kifacsarodott, abnormális alakok veszik körül,
folytonos frusztráció, ádáz indulatok, meg nem valósult vágyak
légkörében él…” Arra gondoltam, hogy ezek a sorok remekül
illenének a Perzsa szerelem című regényemhez, már
amennyiben valaha is kiadják. Mérhetetlen szomorúság lett úrrá
rajtam. Sajnáltam, hogy milyen sok nő kényszerül szembesülni
ugyanazzal a keserves sorssal.
Szerettem volna szert tenni egy girayára, hiszen mindazon
írónők szimbólumát láttam benne, akik a műveikben a nők
számára oly fontos témákat érintenek. Kértem a sofőrt, hogy
szerezzünk valahol a városban egy girayát. Sok boltba
benéztünk, de nem jártunk sikerrel. Végül aztán egy
régiségkereskedésben rábukkantunk egy bronzgirayára. A
figurának női arca volt, kezeit imára fonta.
Visszatértem a szállodába, ahol a némiképp ideges Szálim várt
rám.
– Hol voltál ilyen sokáig? – kérdezte rögtön.
– Hiszen tudod jól – feleltem, mivel hallottam azt is, hogy az
engem kísérő két biztonsági őrrel is folyamatosan kapcsolatban
volt. – Girayát kerestem. És nézd, milyen szépet találtam –
mutattam neki a Srí Lanka-i kézművesek remekművét.
– Jól van, na – szólalt meg, most már kissé nyugodtabban. –
Vártalak, hogy együtt vacsorázzunk.
– Itt vagyok – nyomtam egy puszit az arcára.
– Hol szeretnél enni, Isabelle? A szobában vagy odalenn,
valamelyik étteremben?
– Nekem mindegy. Döntsd el te!
– Akkor menjünk le! Van itt egy remek étterem, ahol nagyon
értenek a tenger gyümölcseihez.
– Jó, menjünk!
Miközben átszeltük a hallt, egy pillantást vetettem az
ékszerbolt felé. Szálim azonnal észrevette.
– Na és mi a helyzet a zafírokkal?
– Nem lesz időnk megvenni, hiszen holnap korán reggel
indulunk. De nem baj.
– Együnk, mert farkaséhes vagyok!
Jóval éjfél után járt az idő, amikor az ékszerbolt tulajdonosa
személyesen hozta fel az apartmanunkba az általam kiválasztott
szettet.
– Isabelle! Próbáld fel ezeket, és döntsd el, még mindig
tetszenek-e.
Szálim ezzel a kéréssel lépett be a hálószobámba, amikor én
már lefekvéshez készülődtem.
– Szálim! Hogy kerültek ezek ide?
– Ne kérdezz semmit, csak mondd meg, hogy még mindig
tetszenek-e – sugárzott Szálim tekintete.
– Jól van, kedvesem! – és már a nyakamban is volt a csodás
nyakék. – Segíts bekapcsolni, kérlek!
– Máris! – Szálim jól boldogult a feladattal, és a több tucat
zafír és gyémánt hamarosan ott csillogott a nyakamban. –
Tetszik? – tudakolta.
– Nagyon.
– Akkor a tiéd.
Napkelte előtt ébredtünk, és elhagytuk a szállodát.
Amikor beszálltam a ránk váró kocsiba, rájöttem, mi az, ami a
szigeten való tartózkodás során annyira nyugtalanított. A
hihetetlen szegénység. Miközben egyik városból a másikba
mentünk, számos kis házat hagytunk el, amiket pár, méreteiben
egymáshoz nem illő deszkából, hullámpalából tákoltak össze. A
házakat néhány egyenetlen, sáros kődarabbal rakták körül, a
köveken általában korhadt pad vagy szék állt, mellettük poros
demizsonok és vizesvödrök. Az összevissza felrakott tetőkről
szerény ruhák lógtak, melyekbe bele-belekapott a szél. A házak
között pedig elhanyagolt, csontvázszerű, gazdátlan kutyák
csatangoltak. Az emberek egyszerű, olcsó ruhadarabokat
viseltek. A férfiak földig érő, színes sarongokat tekertek a
derekuk köré, ehhez gyakran még inget sem vettek, így jól
láthattam a kiálló lapockákat, a sovány mellkasokat. A férfiak
egy része viseltes nadrágot és inget hordott. A nőkön hosszú
szoknyákat és egyszerű, rövid ujjú blúzokat láttam. Akadtak,
akik száriszerű ruhaanyagot tekertek maguk köré. Az országút
mentén ritkásan felbukkanó falvak és városkák egymáshoz
tapasztott házacskákból és árusítóstandokból álltak, a standok
szerény élelmiszer-választékot kínáltak, elsősorban helyi
gyümölcsöket és zöldségeket. Nem láttam rendes házakat,
lakóépületeket, kávézókat, éttermeket, ruházati boltokat,
cipőboltokat, háztartási cikkeket vagy bútorokat kínáló
üzleteket, amelyekhez hozzászoktunk a hétköznapok során.
Srí Lanka-i utazásom során olyan rettenetes nyomorral
szembesültem, amilyennel még soha.
IX . FEJEZET

Modern rabszolgák
A titokban megtekintett felvétel döbbenetes volt. Sötét éjszaka
valahol a sivatagban. A homokban egy megkötözött férfi ül, fehér
disdása van rajta, rémülten sikoltozik, mivel a tőle néhány
méterre álló sejk egy hosszú puskából rálő. A golyók mind az
áldozat közelében landolnak, aki megkötözött kezével próbálja
megvédeni magát. Időről időre elcsattan egy lövés, a rémült
ember körül ilyenkor mindig por száll fel. A férfi összegörnyed,
próbálja eltakarni az arcát, a homokba zuhan. Rémült sikolya
állati üvöltéssé, jajveszékeléssé torzul. A következő jelenetben
egy rendőregyenruhát viselő férfi tartja a szerencsétlen
áldozatot, a sejk pedig a földhöz nyomja a fejét, és homokot töm a
szájába. Az áldozat próbál kiszabadulni, de megkötözött lába
miatt nem jut semmire.
– Te kutya! Te kutya! – üvölti a sejk.
– A sejk megparancsolta a testvérének, hogy vegye fel ezeket
a szadista kínzásokat, amiket ő annyira élvez, hogy aztán később
többször is megnézhesse és élvezhesse – magyarázta Linda, és a
hangja nagyon másképp csengett, mint általában.
Meg sem tudtam szólalni, mivel a rettenetes látványtól
elszorult a torkom. Folytattuk a titokban készült film nézését.
Láttam, ahogy a sejk üvöltve instruálja a bestiális jelenetet
rögzítő testvérét:
– Menj közelebb! Menj közelebb! Hadd látszódjon a
szenvedése!
A sejk egy nehéz tárgyat tart a kezében, magasba emeli, majd
tiszta erővel belevágja a megkínzott férfi hátába, akit ekkor már
többen fognak le. Később a sejk hosszú, vékony állatidomító
drótot dug az addigra már lemeztelenített férfi végbelébe, aki
már csak hörögni tud a hihetetlen kínoktól. Látni lehet kék
foltokkal teli hátát és fenekét. A sejk az öngyújtójából benzint önt
a férfi nemi szerveire, majd meggyújtja. Aztán a kezébe vesz egy
hosszú és széles szöges deszkát, amit többször is belevág a
homokban kuporgó, agyonkínzott áldozatba. A férfiak térdelő
pozícióba kényszerítik az áldozatot, mégpedig úgy, hogy a feje a
földet érje, meztelen hátsója pedig a levegőbe meredjen. A friss
sebekre, többek között a szétszakadt végbélnyílásra marokkal
szórják a sót.
Az agyonkínzott férfi embertelen, hörgő hangokat ad ki.
További undorító kínzásokat követően végül sorsára hagyják
a hétrétgörnyedt, félig lemeztelenített, félhalott alakot a
homokban. A férfiak beülnek egy nagy terepjáróba. A
hangszóróból hangulatos arab zene hallatszik. Felgyulladnak a
kocsi elülső reflektorai, a kocsi elindul, és egy kerékkel ráhajt a
megkínzott férfira. Csontok reccsenése hallatszik. A ruhátlan
testből széles sugárban folyik a vér. Az egyik mészáros kiszáll a
kocsiból, odalép a még mindig eszméleténél lévő áldozathoz.
– Mit akarsz, te barom? Meg akarsz halni? – kérdezi
gúnyosan.
A kocsiból még mindig hallatszik a kellemes arab zene.
– Szóval ez néha így megy – foglalja össze Linda a látottakat.
– Linda! Ez az egész… – minden szó gyengének tűnt annak
meghatározására, amit egy perccel korábban láttam.
– Tudom, Isabelle! – szól Linda komolyan. – Ezért próbálok
tenni valamit. Már ha lehet.
Linda lakásában voltunk. A szalonban megjelent egy hindu
lány, a kezében tálca, rajta kávé.
– Tessék, madame! – tette le elénk a kávés tálcát.
– Köszönöm, Bibi.
A hindu lány kiment, mi pedig csendben szürcsölgettük a
kávét.
– Jelenleg a barátnőimmel pénzt gyűjtünk azoknak a
lányoknak, akik megszöktek a munkaadóiktól.
Látszott, hogy Linda roppant elkötelezett ez ügyben.
– Azért, hogy tudjanak maguknak élelmiszert venni?
– Inkább repülőjegyre, hogy hazamehessenek. Akadnak
köztük, akik börtönben ülnek, és csak a hazájukba szóló
érvényes repülőjegy szabadíthatja ki őket. De ezeknek a
lányoknak nincs pénzük.
– Tudod, Linda, korábban magam is elgondolkodtam azon,
miért egyeznek bele a lányok a rabszolgatartást idéző
feltételekbe. Miután Srí Lankán jártam, mindent megértettem.
Hihetetlen, mekkora ott a szegénység.
– Tudom, Isabelle. Magam is jártam Indiában, láttam a
nyomornegyedeket… mindenütt vannak.
– Ugyanez a helyzet Srí Lankán is – értettem egyet vele. – A
becslések szerint Colombóban, a fővárosban a lakosok negyven
százaléka szélsőséges nyomorban él.
– Használjuk a „nyomor” szót, de tulajdonképpen nem
vagyunk tisztában vele, mit is jelent…
– Nem jutnak hozzá teljes értékű élelemhez, nem
tanulhatnak, nem terjed ki rájuk a megfelelő egészségügyi
ellátás.
Akkoriban egy ideje már foglalkoztatott a gondolat, miért
jönnek olyan sokan a Perzsa-öböl országaiba Indiából,
Pakisztánból, Bangladesből, Srí Lankából, a Fülöp-szigetekről,
Indonéziából, Etiópiából és más államokból, hogy méltatlan
feltételek mellett munkát vállaljanak.
– Hát igen… – Linda valamit keresett az okostelefonján.
– Van erőd, hogy még valamit megnézz?
– Linda! Emberek millióinak kell elég erősnek lenniük ahhoz,
hogy ilyen körülmények között éljenek. Természetesen
megnézem a filmet.
– Ezt a felvételt hindu lányok készítették, akik megszöktek a
munkaadóiktól. Eltakarják az arcukat, mivel félnek… Ha valaki
felismerné őket, vagy rájuk találna, azonnal börtönbe
kerülnének.
A vetítővászonra pillantottam.
– Nap mint nap hajnali négykor kellett kelnem, és éjfélig
megállás nélkül dolgoztam – kezdte beszámolóját az egyik hindu
lány. – A feladataim közé tartozott a gyermekekre való vigyázás,
főzés, mosogatás, takarítás, mosás, vasalás, azaz foglalkoznom
kellett az egész házzal. Ezenkívül a házigazdám állandóan
szexelni akart velem… Kezdetben sikerült elutasítanom. Erre
megharagudott, és nem fizette ki a béremet. Öt hónapnyi
kemény munkáért nem kaptam egy vasat sem – a lány
szemében könnyek jelentek meg. – A családomnak Indiában
nem volt mit ennie. Vártak a fizetésemre. Muszáj volt igent
mondanom a gazdámnak. Mindig akkor keresett fel, amikor a
felesége aludt. Az asszony úgy tett, mintha nem tudott volna
semmiről, de természetesen mindennel tisztában volt. És nagyon
féltékeny volt rám. Emiatt aztán nagyon rosszul bánt velem.
Kiabált, az is előfordult, hogy megütött. Ha viszont a férje ott volt
a közelben, akkor úgy viselkedett, mintha minden a legnagyobb
rendben volna. A nő is félt az urától – a lány ismét elsírta magát.
– Arra gondoltam, ha engedek a férfinak, megkapom a
fizetésemet. És hazaküldhetem, hogy az enyémeik ne éhezzenek.
A gazdám azonban továbbra sem fizetett ki. Nap mint nap meg
akartam szökni. Ám az járt a fejemben, hogy nincs hová
mennem. Nagyon sokáig tartott, amíg Indiában találtam egy
ügynökséget, ahol elintézték, hogy munkát kapjak Dubajban.
– Ez a legnagyobb probléma – Linda egy pillanatra
megállította a felvételt. – A lányok kényszerhelyzetben vannak.
– Milyen értelemben?
– Nem egyszerű megszervezni az utazást valamelyik itteni
országba. Először is, találni kell egy közvetítőt. Természetesen
nem ingyen. Az összeg, amit kér, ezeknek az embereknek kész
vagyon. Nincs is ennyi pénzük, ezért kölcsön kell kérniük. Amit
aztán később évekig törlesztenek a nyomorúságos bérükből.
– Már amennyiben megkapják a bérüket.
– Hát ez az.
Linda újra bekapcsolta a felvételt.
– Azt csinálnak velünk, amit csak akarnak – csuklott el a
hindu lány hangja.
– A saját tulajdonuknak tekintenek minket – folytatta egy
másik lány. – Minden pontosan úgy történik, mint a
rabszolgatartás idején. Csakhogy most mi vagyunk a
rabszolgák… Én egy évig dolgoztam egy arab családnál. Férj,
feleség, öt gyerek. A feleség féltékeny volt. Roppant féltékeny.
Ezért folyton el kellett takarnom az arcomat. Még munka közben
is. Teljesen el kellett takarnom magamat: az arcomat, a hajamat,
az egész testemet. Munka közben ez igencsak kényelmetlen volt.
A gazdám azonban ettől függetlenül közeledni akart hozzám, nem
győztem lesöpörni magamról a kezét. Persze nem csak én
érdekeltem. Voltak ott más szolgálólányok is, velük ugyanígy
viselkedett. Ott járkált körülöttünk, amikor csak módja volt rá,
és mi tehetetlenek voltunk. Egyszer egy lány megszökött, mert
már nem bírta tovább. A gazdánk azonban megtalálta,
visszahozta. És büntetésből nagyon megverte. Istenem, hogy
ütötte! Kész borzalom volt… – a lány ezt többször is
megismételte, látszott, hogy az emlékek a mai napig élnek benne.
– Aztán, amikor a lány már félig eszméletlen volt, éjjel kettőkor
kihajította az utcára… Nem tudom, később mi lett vele.
– Arról a rettenetes félelemről beszél, amely folyton kísérti a
lányokat – szólalt meg Linda.
– Hogy ha ellentmondanak, elvesztik a munkájukat? –
vetettem közbe.
– Pontosan. Mert akkor valami sokkal rosszabb jöhet. Nincs
fedél a fejük felett, nincs mit enniük, nincs pénzük… És mivel a
törvény szerint a hivatalos szponzorukhoz, azaz a
munkaadójukhoz tartoznak, a rendőrség, ha elkapja őket,
visszaviszi a munkaadójukhoz. Vagy börtönbe zárják őket. Ettől
nagyon félnek.
– Régóta meg akartam szökni, de attól tartottam, börtönbe
kerülök – folytatta a hindu lány. – A börtön rettenetes. Van egy
ismerősöm, aki börtönbe került, borzasztó dolgokat szokott
mesélni. Az őrök szexuálisan kihasználják a fogoly nőket.
Terjednek a különböző betegségek, köztük az AIDS…
Borzalmasak a körülmények. Úgyhogy nagyon féltem a
börtöntől. De végül nem bírtam tovább az undorító szexuális
kényszert. Ráadásul a féltékeny feleség is nagyon rosszul bánt
velem. Kiabált, ide-oda lökdösött. És állandóan különböző
feladatokat varrt a nyakamba. Egy percet sem tudtam pihenni.
Nem ehettem eleget. Végül megszöktem… – fejezte be szomorú
történetét a hindu lány.
Linda mélyet sóhajtott.
– Tudod, hogy a későbbiekben mi történik ezekkel a
lányokkal?
– Mi?
– Nagyon könnyen emberkereskedők markaiba kerülhetnek.
– Igen, erről hallottam. Allítólag az is megesik, hogy egykori
szolgálók alkotnak bandát, és csapdába ejtik a honfitársaikat.
– Igen, ilyen is van – bólintott Linda. – Ez a pénz természete.
Pénzért az emberek a lehető legocsmányabb dolgokra képesek.
Szerettem volna ellentmondani a szomorú igazságnak, de nem
tudtam. Már hallottam a Perzsa-öbölben zajló prostitúcióról.
Előfordul, hogy a szponzoraiktól megszökő szolgálólányok később
emberkereskedők hálójába kerülnek. Megpróbálják rábeszélni az
általuk ismert lányokat, vagy akár ismeretleneket is arra, hogy
hagyják ott hálátlan munkaadójukat. A lányok általában nem
látják át a helyzetet, és bíznak abban, hogy így legalább részben
visszanyerik a szabadságukat, ám ehelyett a pokolba jutnak. Vad
szexuális orgiák alanyai lesznek, még az is megesik, hogy
licitálnak rájuk. Mindezt bemutattam Arab palotákban
szolgáltam című regényemben, amelyben Linda
szolgálólányának, Bibinek a történetét írtam le.
– Az emberkereskedő bandák az internetes fórumokon
csábító dubaji munkaajánlatokkal bombázzák a honfitársaikat –
folytatta Linda. – Például bolti eladói munkát javasolnak, és azt
ígérik, hogy az ideutazással kapcsolatos hivatalos ügyeket
elintézik. Az embercsempész banda tagjai azután kimennek a
lányért a repülőtérre, majd egy nyilvánosházba viszik. A súlyos
sokkban lévő áldozatot a miheztartás végett azonnal több férfi,
például pakisztáni sofőrök megerőszakolják. Az útlevelét
elveszik. A lány kilátástalan helyzetbe kerül, ugyanis közlik vele,
hogy tartozik a bandának, hiszen kifizették helyette a
repülőjegyét. Így lesz valakiből szexuális rabszolga. De hallgasd
meg, mit mond az egyik lány, akinek sikerült megszöknie –
Linda ezzel elindította a következő felvételt.
– A nőt a Facebookon ismertem meg – mesélte egy Fülöp-
szigeteki nő. – Bíztam benne, mivel a hazámból származott, és
nehéz helyzetem felkeltette az együttérzését. Néhány hónap
múlva azt mondta, hogy jó munkát tud szerezni Dubajban. Úgy
éreztem magam, mintha nyertem volna a lottón. Gyerekeim
vannak – itt a nő elsírta magát. – Szerettem volna nekik jobb
életet biztosítani. Miután megérkeztem, a nő azt mondta, át kell
neki adnom majdnem hatezer dollárt, mivel költségei voltak az
ideutazásommal kapcsolatban. Nem volt ennyi pénzem. Ez
hatalmas összeg volt a számomra. Erre ő azt mondta, hogy úgy
tudom törleszteni, ha prostituált leszek. Nemet mondtam. Ekkor
megfenyegetett, hogy soha többé nem jutok haza, nem látom
viszont a gyerekeimet és a szüleimet. Az útlevelemet már
korábban elvette. Belekényszerített a prostitúcióba, és a
kliensektől ő szedte be a pénzt. Nálam semmi bevétel nem
maradt, enni is alig kaptam. A nő által vezetett nyilvánosházban
dolgozott egy sofőr, aki többször is megerőszakolt. Több más nőt
is ismertem, akiket prostitúcióra kényszerítettek. Mindenkinek a
szökés járt a fejében, de csak nekem sikerült.
– Biztos számtalan ilyen történet vált már ismertté –
állapítottam meg szomorúan.
– Több száz is – jegyezte meg Linda. – A fordulatok
ismétlődnek, de engem mégis mindegyik megragad. Például
annak az indonéz lánynak a története, aki áruként, élő áruként
kézről kézre járt. Az emberkereskedelem itt zajlik körülöttünk,
Isabelle – hangsúlyozta Linda.
– Megszöktem a szponzorom házából, mivel vert, és nem
fizette ki a béremet.
Ez már a következő felvétel volt.
– Aztán egy nő azzal győzött meg, hogy jobb munkát talál
nekem. Amikor már ott voltam, kiderült, hogy egy
nyilvánosházba kerültem. Lakott ott másik három nő is.
Megvertek, és addig fenyegettek, amíg bele nem törődtem, hogy
prostituált leszek. Egy hónapig dolgoztam ott, aztán a nő eladott
egy férfinak, így egy másik nyilvánosházba kerültem. Két hónap
múlva sikerült meglépnem. Gyorsan fogtam egy taxit, és kértem
a sofőrt, hogy vigyen a rendőrségre. Ő azonban ehelyett két férfi
kezére adott, akik Abu-Dzabiba vittek. Ott gyakorlatilag
fogolyként éltem, arra kényszerítettek, hogy egy
masszázsszalonban dolgozzam, napi 14 órát. Folytonosan
masszíroznom kellett, még a férfiak nemi szervét is.
Megtanítottak az erotikus masszázs különböző technikáira.
Később a férfiak ismét el akartak adni valakinek ezer dollárért. A
vevő azonban feltehetően nem hozta el a teljes összeget, úgyhogy
vitatkozni kezdtek, én pedig megszöktem.
– A séma ismétlődik: vonzó munkaajánlat, az útlevél
elkobzása, prostitúcióra kényszerítés veréssel és fenyegetéssel…
– Pontosan. Aztán a banda a teljes bevételre ráteszi a kezét. A
legszörnyűbb, hogy az embercsempész bandák kiskorú lányokkal
is kereskednek.
– Hogyan történhet meg ez?
– Elutaznak a szülőhazájukba: Bangladesbe vagy Indiába, és
ott azt hazudják a szülőknek, hogy a 14-15 éves kislányaiknak jó
munkát találnak Dubajban. Például egy szépségszalonban.
– És a szülők ezt elhiszik?
– Elhiszik, vagy el akarják hinni. Te is tudod, mekkora a
szegénység ezekben az országokban.
– Igen, láttam.
– A szülők bárkinek hisznek, aki jobb sorsot ígér a
gyermekeiknek.
– De ezek a gyerekek hogyan vállalhatnak munkát legálisan?
– Hamis útlevelet kapnak.
– Hogyhogy?
– Olyan útlevelet készítenek nekik, amelyből úgy tűnik,
sokkal idősebbek – magyarázta Linda.
Nehéz volt ezt elhinnem, de Bibi története után megértettem
a hátteret.
– A lányok szülei hatalmas összegekkel adósodnak el, hogy a
lányok elutazhassanak Dubajba. És a szülők nem tudják, hogy
nyilvánosházba küldik őket.
– Itt, a helyszínen senki sem veszi észre, hogy gyerekekről
van szó?
– A bandák nem egy helyen tartják őket. Két-három naponta
változtatják a tartózkodási helyüket. Mindezt azért, hogy senki
se jelenthesse, hol zajlik a prostitúció.
– Ez rettenetes…
– Akadnak ennél megrázóbb történetek is…
– Linda…
Tudtam, hogy a világ brutális. De…
– Mi lehet még ennél is rosszabb?
– A szülők olykor eladják saját kiskorú gyermekeiket.
Lényegében a szüzességüket dobják piacra.
– Mennyiért? Mi az ára az effajta galádságnak?
– Attól függ, ki a vevő, és milyen szép a kislány. Az ár ötezer
dollártól indul. De meghaladhatja a néhány tízezer dollárt is,
amennyiben sejkek licitálnak.
Később Bibitől megtudtam, hogyan zajlik egy ilyen licitálás.
Szűzen ő is alanya volt egy ilyen aukciónak.
– A kislányok nem ellenkeznek, nem tiltakoznak? –
folytattam a faggatózást.
– A szüleik meggyőzik őket, hogy amit tesznek, azt az egész
család érdekében teszik, és hozzájárulnak az anyagi gondok
megoldásához. A legtragikusabb, hogy miután a szülők piacra
dobták a lányuk szüzességét, továbbra is hagyják, hogy
prostituált maradjon. A kislány ilyenkor még mindig nagyon
fiatal, és tulajdonképpen ártatlan, tehát egy viszonylag rövid
időszakon belül jól lehet keresni vele. És ha a szülők egyszer
rákapnak a nagy és könnyen érkező pénz ízére…
Émelygés lett úrrá rajtam, a fejem egyik oldalába belehasított
a tompa fájdalom. Csalhatatlan jele a közelgő migrénnek.
– Bocsáss meg, Linda, de most megyek. Érzem, hogy
migrénem lesz…
– Megértelek, Isabelle. A húgomnak is ugyanez a problémája.
Amikor jön a roham, a legjobb lefeküdni egy sötét szobában.
– Igen, és bevenni a megfelelő tablettát. Nem hoztam
magammal. Úgyhogy még egyszer elnézést, de mennem kell.
– Megértelek. Holnapután találkozunk az egyesületben.
Eljössz?
– Még nem tudom. Attól függ, hogy fogom érezni magamat.
– Bízom benne, hogy látjuk egymást.
– Viszontlátásra.
Kiléptem a kis villából, ahol Linda lakott, és beszálltam a
kocsiba. A sofőr végig várt rám a ház előtt. Egy idő óta egyre
közelebb kerültünk egymáshoz Lindával, és nemcsak az
egyesületben találkoztunk, hanem egymás otthonában is. Néha
Angelika is csatlakozott hozzánk. Ezen a napon azonban nem volt
velünk, mivel elutazott Kuvaitba, hogy segítsen a barátnőjének,
Joannának, aki nagy bajba keveredett. Később Angelika mindent
részletesen elmesélt, s ezt a történetet írtam meg a Perzsa
szerelem című regényemben.
Visszatértem a palotába. Malati már a küszöbön átvette tőlem
az abaját, a hidzsábot és a nikábot.
– Tálalhatom az ebédet, madame?
– Köszönöm, ne. Csak húzd be a függönyöket a hálószobában.
– Rendben van, madame.
Lefeküdtem a besötétített szobában. Még mindig a Lindánál
tett látogatás hatása alatt álltam. Lelki szemeim előtt ismét
feltűntek a szadista kínzások képei, mindaz, amit a sejk azzal a
teljesen védtelen emberrel művelt.
Dubaj és a többi emírség élen jár az építészetben. Olyan
épületeket lehet itt látni, amilyeneket sehol másutt a földön. Itt
épült a világ legmagasabb felhőkarcolója, toronyházak, különböző
alakú mesterséges szigetek, síugró pálya a sivatag kellős
közepén, amit egész évben hó borít, hatalmas akvárium és
óceanárium, aranytól csillogó luxusszállodák – mindez rengeteg
turistát vonz az országba. A legutóbbi nagy projekt a Világ-
szigetek nevet viselő szigetcsoport. Háromszáz mesterséges
szigetből áll, amelyek összességükben a világ térképét
formázzák. A háromszáz szigetből hatnak az együttese az Európa
Szíve nevet viselte, ezeken a legszebb európai városok – Párizs,
London, Bécs, Monaco és a Cote d’Azur – atmoszféráját kívánták
megidézni. A tervek szerint olyan utcák jönnek majd ott létre,
melyek klímáját 12 hónapon át folyamatosan ellenőrzik majd, és
időről időre mesterséges eső vagy hó is esik majd.
Az egyik sziget romantikus hangulata majd Szentpétervárt
idézi, és az volt a feltételezés, hogy a Maldív-szigetek, Bora-Bora
és a karib-tengeri szigetvilág után ez lesz a következő
legnépszerűbb célpont, ahová özönlenek a szerelmespárok és az
ifjú házasok. A szigetet szív formájúra alakították, és a nászutak
ideális helyszíneként kezdték reklámozni. A hely különleges
vonzerejét jelentik a víz alatti úszó házak, The Floating
Seahorses, továbbá a fehér homokos tengerpartok, a sekély
lagúnák, a medencék, a tropikus kertek, a hatcsillagos
luxusszállodák, éttermek, bárok és szórakoztató központok.
Minden házhoz tartozik egy lakáj és egy szobalány is, akik az ott
lakók rendelkezésére állnak, és igény szerint szakácsot is lehet
kérni.
A víz alatti villák változatos építészeti megoldásokat kínálnak,
a legújabb változatokat az Emírségek hagyományos kultúrája
inspirálta. Egy-egy ház területe négyszáz négyzetméter, az ára
hárommillió-háromszázezer dollár. A házakat úgy tervezték,
hogy nyolc felnőtt és nyolc különböző korú gyermek
kényelmesen elférjen bennük. A víz alatti szinten helyezték el a
hálószobákat, ahonnan gyönyörködni lehet a különleges víz alatti
flórában és faunában, a színes korallzátonyokban. Itt kapott
helyet a fürdőszoba, amelyben nagy kád állt, a házi mozi, a
hölgyek és a vendégek szalonja. A tervezés minden fázisában
komoly erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy a leendő
villa bérlője vagy vevője teljes mértékben elégedett legyen. A
házak másik változatában hét hálószoba van, s a belsőépítészeti
munkálatokat a Bentley House végezte. A piacra dobott házak
többségét azonnal meg is vásárolták az újdonságokra éhező
milliomosok. Hiúságukat kielégítette a világszerte egyedülálló
projekt.
2016 januárjában vízre bocsátották az első villákat, melyek
felső szintjén hatalmas jakuzzit helyeztek el. A jakuzziban ülve,
drága pezsgőt szürcsölgetve gyönyörködni lehet Dubaj
felhőkarcolóiban. A vízre bocsátást számos kamera rögzítette, a
projektben érdekelt felek mosolyogva, elégedetten szorongatták
egymás kezét. Kicsit arrébb világoskék kezeslábast viselő
munkások tébláboltak, ők segédkeztek a több mint kétszáz
tonnás kolosszusok vízre bocsátásban.
A világoskék kezeslábasok eszembe juttatták, hogy a sznob
Dubaj egymást követő futurisztikus projektjeinek nagy ára van:
a távoli, szegény ázsiai országokból érkezett építőmunkások vére
és verejtéke. Bangladesből, Indiából és Pakisztánból érkeznek a
lányok és asszonyok, hogy rabszolgaként szolgálják a gazdagokat.
És jönnek a férfiak is ugyanezekből az országokból, továbbá
Kínából, hogy hasonló feltételek mellett fizikai munkát
vállaljanak, így biztosítván a családjuk létalapját.
Egyeseknek sikerül eljutniuk a munkatáborokba. Így nevezik
azokat a helyeket, ahol sok-sok ezer munkás lakik. Az e
helyekről szóló beszámolók nyomasztóak. A szemtanúkat
elsősorban a táborban terjengő rettenetes bűz lepi meg. Az apró
szobákban emeletes ágyakon tizenhat férfi lakik, így alig lehet
levegőt kapni. Egy-egy fürdőszobát naponta ötven ember
használ, a vécék folyton eldugulnak, a csatornák nagyon hamar
megtelnek. A konyhák, pontosabban a főzőhelyek iszonyúan
koszosak, ráadásul veszélyesek is, mivel a munkások által
lefektetett gázcsövekre nincs hivatalos engedély. Mindenütt
szemét. Éjjel olyan nagy a meleg, hogy az egész nap robotoló
munkások képtelenek aludni. Valaki, aki személyesen járt egy
ilyen táborban, így jellemezte a helyet: szűk, forró, mocskos,
bogarakkal teli.
A munkásoktól az érkezésüket követően azonnal elveszik az
útlevelüket. Naponta 14 órát dolgoznak, miközben a hőség ötven
Celsius-fokig emelkedik. A nem hivatalos statisztikák szerint a
világ legmagasabb épülete, a Burdzs Kalifa építése során a hőség,
a szélsőséges kimerültség és az öngyilkosság következtében több
száz munkás vesztette életét. Bizonyos statisztikák szerint
azokban az években, amikor Dubajban a legtöbb ház épült,
évente nagyjából ezer munkás vesztette életét. A
munkakörülmények roppant veszélyesek voltak, ezért számos
baleset történt, a sérülések pedig maradandó
következményekkel jártak. Az átlagbér 175 dollár volt, amelyből
a munkások nagyjából 100 dollárt hazaküldtek a családjuknak.
Az alacsony bérek ellenére gyakran megesett, hogy még azt sem
fizették ki. A munkásokat toborzó ügynökségek ígéretei havi
több ezer dollárról szóltak. A képzetlen, szegény munkások nem
voltak tisztában vele, hogy ez az összeg irreális. Az ügynökség,
illetve az útiköltség kifizetése érdekében több ezer dollárra rugó,
számukra hihetetlenül magas kölcsönöket vettek fel.
Jelzálogként ott volt a házuk vagy a család földje. Aki nem
rendelkezett magántulajdonnal, kénytelen volt uzsoráshoz
fordulni. Amikor megérkeztek Dubajba, rá kellett döbbenniük,
hogy a bérek megalázóan alacsonyak, és nem is mindig fizetik ki.
Lassan ráébredtek, hogy sosem lesznek képesek kifizetni az
adósságukat, továbbá nyomasztották őket a borzalmas lakás- és
munkakörülmények, ezért sokan öngyilkosságba menekültek.
Voltak olyan hónapok, amikor hetente két öngyilkosságra is sor
került az építkezéseken vagy a táborokban. Így épült Dubaj.
Katarban 2022-ben rendezik meg a
labdarúgóvilágbajnokságot. Katar szeretné, ha ez lenne a
labdarúgás történetének legnagyobb szabású világbajnoksága.
Légkondis stadionok, luxusszállodák, modern utak, Velence
városának hű másolata épül, továbbá egy új város, Lusail City,
ahol majd a világbajnokság döntőjét rendezik meg. A városban
kétszázötvenezer ember tud majd megszállni.
A modern építészet eme csodái számos szegény országból –
Indiából, Srí Lankáról, Nepálból – érkezett munkás művei, akik
a dubajihoz hasonlóan embertelen körülmények között
dolgoznak.
A Human Rights Watch a katari munkastílust „a feudális
rendszerhez közelítő”-nek nevezte. Én inkább modern kori
rabszolgaságot mondanék.

***

Az elkövetkezendő néhány napon elviselhetetlen migrén gyötört,


ezért az időm jelentős részét a hálószobában töltöttem. Annyira
fájt a fejem, hogy még olvasni sem tudtam. Éjjel pedig
lidércnyomások gyötörtek. Folyton az embertelenül megkínzott
férfi hörgését hallottam. Beleremegtem, hol azt éreztem, hogy
fázom, hol melegem volt, ráadásul úgy éreztem, hogy undorító
bogarak mászkálnak rajtam. Mocskos, tolakodó kezek fogdosták
a legintimebb testrészeimet. És folyton kiabált rám valaki…
A migrén végül elmúlt, de továbbra sem éreztem jól magam.
A palotában nem találtam a helyemet, és a kertben sem tudtam
megnyugodni. Szálim intenzíven dolgozott valamin, úgyhogy nem
volt túl sok ideje a számomra. Időről időre betértem a
könyvtárszobába, próbáltam belemerülni egy-egy érdekes
könyvbe, de semmi sem kötött le. Arra gondoltam,
meglátogatom Lindát, hátha akkor kicsit jobban leszek.
Megkértem Malatit, hogy szóljon a sofőrnek. Magamra
öltöttem az abaját, és már éppen indulni készültem, amikor a
szalonban megjelent Szálim.
– Hát te meg hová készülsz megint? – tudakolta
elégedetlenül.
– Hogy érted, hogy megint?
– Mindig mászkálsz valahová.
– Hogyhogy mindig?
Szálim váratlan kötözködése csak fokozta rosszkedvemet.
– A mindig azt jelenti, hogy nagyon sokszor – Szálim
hangjából kiérződött, hogy ő is egyre idegesebb.
– Több mint egy hete itthon vagyok, sehová sem mentem.
– Nagyon helyes, Isabelle. Az asszony helye itthon van.
– Magad is látod, hogy sehol sem voltam, úgyhogy nem
tudom, mi bajod.
– Az a bajom, hogy mindig mész valahová.
– Egy perccel ezelőtt magad is elismerted, hogy sokáig itthon
voltam – kezdett egyre jobban idegesíteni a beszélgetés.
– De korábban többször is elmentél. Most hová igyekszel?
– Egy barátnőmhöz.
– Melyikhez?
– Lindához. Te is ismered. Egyszer el is vittél hozzá.
Emlékszel?
Amikor először mondtam Szálimnak, hogy szeretnék elmenni
Lindához, ő maga vitt el. Egy pillanatra be is jött, mintha
ellenőrizni szerette volna, kit látogatok meg. Később aztán már a
sofőr vitt Lindához, és mindig megvárt a ház előtt.
– Igen, emlékszem.
– Helyes. Akkor megyek is. Viszontlátásra.
A férjem némán állt, és az volt a benyomásom, hogy szeretne
visszatartani. Végül azonban semmit sem mondott, én pedig
elmentem Lindához. Az értelmetlen beszélgetés azonban
kizökkentett a nyugalmamból.
Linda házában azonban csak Bibi várt rám.
– Madame Linda most telefonált, hogy egy dugóban áll, de
igyekszik majd mielőbb hazaérni – jelentette Bibi. – Kérte, hogy
addig foglalkozzam a madamemal. Mit óhajt? Kávét vagy teát?
– Kávét kérek.
– Rendben, madame.
Nagyon bíztam benne, hogy nem tör rám ismét a migrén, ami
gyakran megesett velem stresszes helyzetekben. A hindu lány
behozta a kávét, és letette az asztalra.
– Tessék, madame.
– Köszönöm.
– Tehetek még valamit a madame-ért?
– Kérek egy kis vizet.
– Jéggel?
– Nem, jég nélkül.
Egy perc múlva a víz is megérkezett.
– Köszönöm.
– Nincs mit, madame.
Linda még mindig nem érkezett meg, így Bibivel próbáltam
szóba elegyedni.
– Régóta dolgozol a Perzsa-öbölben?
– Igen, madame.
Kezembe vettem a kávéscsészét.
– Mióta?
– Tízéves voltam, amikor először Kuvaitba jöttem,
szolgálólányként.
A kezem megremegett, a csésze kiesett a kezemből és eltört.
Linda színes szőnyegén hatalmas sötét folt keletkezett. Bibi
azonnal nekilátott a takarításnak.
– Azonnal megoldom, madame.
– Várj, Bibi. Egyelőre hagyd! Mondd meg nekem még egyszer,
hogy hány éves voltál, amikor elkezdtél dolgozni!
– Tíz, madame.
– Akkor kerültél Kuvaitba?
– Igen, madame.
– Nemrég jártam ott. Szép ország.
Bibi semmit sem válaszolt. A tekintete elfelhősödött, az arcán
határtalan kétségbeesés tükröződött.
– Bibi! Nem szereted Kuvaitot?
A hindu lány lehorgasztotta a fejét. Mély szomorúság
sugárzott belőle. Eszembe jutottak a felvételek, amelyeket Linda
mutatott nemrég.
– Nem érezted ott jól magad?
Bibi arcán két hatalmas könnycsepp gördült le. Ebben a
pillanatban nyílt az ajtó, és berobogott Linda.
– Bocsáss meg, Isabelle, de ezek a dugók egyre
elviselhetetlenebbek. Órákon át álltam gyakorlatilag egy helyben
– kezdte békésen, majd ekkor Bibire pillantott. – Mi történt? –
tekintete az eltört csészére vándorolt. – Jaj, Bibi, semmi gond,
hogy eltörted a csészét. Feltakarítod, és túl vagyunk rajta.
Lindára pillantottam, és próbáltam értésére adni, hogy nem
erről van szó.
– Elmondtad Isabelle-nek?
Bibi nemet intett.
– Jól van, Bibi. Eredj, pihenj le! Ne is gondolj erre!
Bibi távozott, Linda pedig letelepedett mellém.
– Ez a lány annyi mindenen ment keresztül.
– Te hoztad ide Kuvaitból? – kérdeztem, mivel tudtam, hogy
Linda valaha ott dolgozott.
– Igen, mert annyira szeretett volna nálam dolgozni. Nem volt
szívem otthagyni… Indiába sem akart visszamenni, mert…
Magad is tudod, Isabelle, hogy ott éheznek az emberek. Itt
nálam legalább rendes körülmények között lakhat, biztonságban
van, magas fizetést kap, nem kell félnie… Valójában nekem nincs
szükségem szolgálólányra a nap huszonnégy órájában. Mintha
valami olyasmit vennék igénybe, amivel valójában egyáltalán
nem értek egyet. Csakhogy… – sóhajtott Linda. – Bibinek
valahol dolgoznia kell. Ha nem nálam dolgozna, másik szponzort
kellene keresnie, és semmi garancia nincs rá, hogy jó embert
találna.
Tehát így fest az a bizonyos kisebb rossz.
– Linda, tökéletesen megértelek – adtam hangot a
véleményemnek, és ez igaz is volt, hiszen én is végiggondoltam
ezt az egészet. – De mi történt vele Kuvaitban, mielőtt még
hozzád került volna?
– Rettenetes dolgok… Az utcán bukkantam rá, rettenetes
állapotban. Mind testi, mind lelki értelemben. El kellett
menekülnie a szponzorától. Orvost biztosítottam a számára,
nőgyógyászt, pszichológust.
Aznap nem töltöttem túl sok időt Lindánál. Visszatért a
migrén, úgyhogy gyorsan hazamentem, és bevettem a
gyógyszert. Aztán bementem a könyvtárszobába, letelepedtem a
kedvenc fotelembe, és azon töprengtem, mit érezhet egy tízéves
kislány, akit az édesanyja elküld a nagyvilágba, hogy cselédként
dolgozzon. A gondolat a következő napok során sem hagyott
nyugodni. Felhívtam Lindát.
– Linda! Bibi története nem hagy nyugodni. Beszélhetnék
vele? Van ebben a tragédiában valami, ami mellett nem mehetek
el közömbösen… Nem is tudom megfogalmazni, mi az…
– Ha Bibi beleegyezik, természetesen beszélgethettek. Csak
nem vagyok benne biztos, hogy beleegyezik. De megkérdezem,
aztán majd szólok neked.
– Köszönöm, Linda.
Egy idő múlva Linda visszahívott.
– Isabelle! Linda beleegyezett, de van egy feltétele.
– Mi az?
– Csak telefonon hajlandó beszélni veled – ezzel Linda egy
pillanatra elhallgatott, majd folytatta. – Talán így könnyebb neki.
Nem is rossz ötlet.
– Köszönöm, Linda. Mondd meg neki, hívjon fel, ha készen áll.
Én mindig itt vagyok a palotában, az időm nagy részében
egyedül.
– Jól van, Isabelle, megmondom neki.
– Még egyszer köszönöm, Linda.
– Nincs mit, Isabelle. Szerintem ez neki is jót fog tenni.
Kibeszéli magából…
– Jó, akkor várom a hívását. Szervusz, Linda.
– Szervusz.
Kis idő elteltével Bibi felhívott, és belevágott a történetébe. Az
első hívásától kezdve jegyzeteltem, amit mondott.
– Otthon, Indiában kezdetben szórakozásnak tekintettem az
úti előkészületeket Kuvaitba. A repülőtéren aztán páni félelem
lett úrrá rajtam. Tele voltam kérdésekkel, amelyekre nem
tudtam a választ. Hol vagyok? Mit keresek itt egyedül? Hová
megyek innen? Mi vár rám? Később pedig mély szemrehányás
ébredt bennem anyám iránt, ugyanis mindig visszatért bennem
a kérdés: hogy tehette ezt velem? Hogy ítélhetett ilyen sorsra?
Hiszen jól tudta, milyen egy cseléd élete Kuvaitban. A nap
huszonnégy órájában rendelkezésre kell állni, és a szolga teljesen
alárendelt a munkaadójának.
A hallottak után képtelen voltam magamhoz térni.
Összeszorult torokkal jegyzeteltem Bibi szavait. Időről időre
szünetet kellett tartanom, mivel képtelen voltam elviselni a sok
szörnyűséget, amiben Bibinek része volt.
Azon töprengtem, mit tehetek annak érdekében, hogy Bibi
megrázó történetéről értesüljön a világ. Hiszen efféle cselédekből
sok millió akad. Nap mint nap rengetegen hagyják el a
családjukat és a hazájukat, hogy emberhez méltatlan
körülmények között járuljanak hozzá a családjuk életben
maradásához. És erről senki sem beszél nyilvánosan.
Az járt a fejemben, hogy egy regényem már készen van,
ennek témáját a becsületgyilkosságok jelentették, továbbá a nő
szoros függése a férfitól a Közel-Keleten. Ha sikerülne kiadnom,
talán volna esélyem arra… Kiadót kellett találnom.
Sokáig töprengtem, mit tegyek. Nem küldhettem el a
művemet több kiadóhoz, hogy aztán várjam a válaszukat, mivel
nem akartam leleplezni magamat. Tudtam, hogy nagyon
óvatosnak és körültekintőnek kell lennem. Hosszas töprengés
után arra jutottam, hogy kiválasztok egy jobb kiadót, és
megpróbálok kapcsolatba lépni vele.
Néhány héten belül döntöttem is. A következő héten még
bizonytalan voltam, de Bibi sokkoló vallomásai motiváltak. A
történeteiben számos tragédia szerepelt. Mesélt olyan
emberekről, akik miután pénz nélkül tértek haza Kuvaitból,
öngyilkosok lettek.
– Az egyik férfi a falunkból felakasztotta magát egy fára. Még
a családja házáig sem jutott el. A másik vonat elé vetette magát.
A vonat azonnal levágta a fejét, ami messzire gurult. Az emberek
jöttek és bámulták a fejet. A harmadik egy percre hazament,
leült, megnézte a gyereket, majd felállt és eltűnt. Soha többé
nem látta senki. Állítólag mérget ivott, vagy hipót. Az egyik
szomszédunk is pénz nélkül tért vissza a faluba. Óriási adósságai
voltak. Leöntötte magát benzinnel, és meggyújtott egy gyufát.
Bibi mindezt olyan hangon mondta el, mintha csak csevegtünk
volna egymással.
Úgy döntöttem, felhívom a kiválasztott kiadót.
Ösztönösen éreztem, jobb lesz, ha nem a saját számomat
használom. Behívtam a cselédet.
– Malati, ha majd kimenőd lesz, vegyél nekem egy
telefonkártyát.
A vásárlást nem akartam magam lebonyolítani, mivel a sofőr,
aki ide-oda vitt engem, biztos minden lépésemről beszámolt
Szálimnak.
– Rendben van, madame.
– De senkinek ne említsd!
– Természetesen. Úgy lesz, ahogy madame óhajtja.
A hétvégét követően kezemben volt az új kártya. A fokozott
biztonság érdekében elkértem Malati telefonját, és abba tettem
bele a kártyát.
A könyvtárszobába mentem, ez volt az én szentélyem. Hittem
abban, hogy a kedvenc hőseim jelenléte erőt ad majd saját
irodalmi küzdelmeimhez.
Roppant izgatottan beütöttem a megfelelő számot.
– Halló! – vette fel egy szerkesztő.
Hirtelen pánik lett úrrá rajtam. A fejemben ott
visszhangzottak Szálim haragos szavai, amelyeket akkor
mondott, amikor először hagyott büntetésből egyedül a
palotában: „Isabelle, neked roppant nőies hangod van… és
roppant érzéki… ezért nem szabad férfiakkal szóba állnod!”
Éveken át betartottam ezt a szabályt. Most először fordult elő,
hogy megszegtem. Megijedtem. Le akartam tenni a telefont,
amikor a szerkesztő ismét megszólalt:
– Halló!
Arra gondoltam, hogy még egyszer képtelen leszek felhívni a
számot. Ha most feladom, a világ sosem ismeri meg Bibi és a
hozzá hasonló lányok történetét. Az emberek nem tudják meg,
hogy mit jelent modern rabszolgának lenni. Eszembe jutott az is,
milyen nehéz volt felkapaszkodnom a Sigiriya csúcsára. Nem
akartam feladni.
– Halló! – szólaltam meg én is.
– Tessék, hallgatom – szólalt meg ismét a szerkesztő.
Röviden vázoltam a helyzetemet.
– Küldje el hozzánk a regényt, megnézzük. És álnéven is ki
tudjuk adni – közölte a férfi.
– Köszönöm, és viszonthallásra.
– Viszonthallásra.
Nem vettem észre, hogy Szálim mikor lépett be a
könyvtárszobába. Lefoglalt a kiadóval folytatott beszélgetés,
úgyhogy nem hallottam meg a lépéseit. Szálim azonban
meghallotta, hogy a vonal másik végén egy férfihang beszél.
Odalépett hozzám, dühösen megragadta a vállamat, és
megrázott, akár egy rongybabát.
– Mit csináltál? Mit csináltál? – hajtogatta, mintha
engedetlenségem olyan rettenetes tettre sarkallta volna, amitől ő
maga is megrémült, ám ugyanakkor képtelen volt fékezni magát.
– Mit tettél, Isabelle? – rángatott brutálisan.
Teljesen úrrá lett rajta az őrület. Már nem emlékszem,
megütött-e, vagy belém rúgott, netán hozzám vágott valamit,
vagy mindezt egyszerre. Csak annyit tudok, úgy éreztem, hogy
ez nem az én szeretett férjem. Egy szörnyeteg lett belőle.
Összevissza verve feküdtem a padlón, és úgy éreztem
magam, mintha egyetlen perc alatt megfosztott volna emberi
méltóságomtól. Még elszántabb lettem. Mindent meg kellett
tennem annak érdekében, hogy az emberek értesüljenek Bibiről,
aki a szememben sok millió modern kori rabszolganő
szimbólumává lett.
Másnap Szálim elvette a telefonomat és a laptopot. Még
szerencse, hogy mindent, amit írtam, azonnal átmentettem egy
pendrive-ra, és kitöröltem a számítógépből. Most viszont ki
kellett találnom, hogyan küldjem el a regényemet a kiadóba.
Valakitől segítséget kellett kérnem.
Rögtön Linda jutott az eszembe. De nem tudtam a szokásos
módon elmenni hozzá, mivel Szálim megtiltotta, hogy elhagyjam
a palotát, tehát Lindának kellett eljönnie hozzám. Mégpedig
minél hamarabb.
Szálim aznap otthon maradt, így nem tudtam, miképpen
értesítsem Lindát arról, hogy segítségre van szükségem.
Délután, amikor Malati behozta a kávét, odaadtam neki Linda
telefonszámát, és megkértem, hogy titokban hívja fel, és kérje
meg, hogy minél előbb keressen fel.
Linda este meg is jelent. Érezhető volt, hogy Szálim nem örül
a látogatásának, ok nélkül azonban nem dobhatta ki a vendéget.
A keleti szokásokhoz hűen Szálim tisztelte a nők külön világát,
így nem ült le hozzánk, hanem magunkra hagyott minket.
– Linda! Kapcsolatba léptem a kiadóval – tértem rögtön a
lényegre.
– Remek! – örvendezett Linda. Valamikor említettem neki a
regénytervemet, és ő is arra biztatott, adjam ki.
– A szerkesztő azt mondta, küldjem el, és elolvassák.
– Pompás!
– Csakhogy Szálim… most nincs laptopom.
– Mit kell tennem? – Linda azonnal felfogta, honnan fúj a szél.
– Ezen minden rajta van – adtam át neki a két pendrive-ot. –
Bibi története is. Lépj kapcsolatba a kiadóval!
Linda rám pillantott. A szemében könnyek csillogtak.
– Isabelle! Én megmentettem Bibit. Te pedig talán el tudod
érni, hogy az egész világ értesüljön a sorsáról.
Felindultan megöleltük egymást, és sokáig így maradtunk.
A következő napon odasúgtam Malatinak, ha észreveszi, hogy
egy pillanatra egyedül maradtam a palotában, azonnal hozza be a
telefonját. Szálim azonban folyton ott volt a közelemben,
úgyhogy kezdtem elveszíteni a reményt. Végül csak bevonult a
dolgozószobájába. Malati azonnal felbukkant a telefonnal.
Elvettem tőle, és beütöttem a kiadó számát.
– Szerkesztő úr! – vágtam bele idegesen. Úgy éreztem, alig
kapok levegőt. – Nem fogom tudni többször hívni. Túl veszélyes.
– Akkor nem is küldi el a regényét?
A folyosón felhangzottak Szálim döngő léptei.
– Elküldöm valakivel… egy barátnőmmel… Linda… – csak
ennyit tudtam mondani.
– Rendben – ennyit hallottam a szerkesztőtől, és gyorsan
visszaadtam a telefont Malatinak. Megtettem, ami tőlem telt.
Most már csak várnom kellett.

***

A Közel-Kelet a kontrasztok világa. Egyrészt folyton korlátokat


támaszt, amelyek olyan merevek, hogy a nyugati élet
szabadságához szokott emberek számára elfogadhatatlanok.
Másrészt oly mértékben elterjedt a kicsapongó életstílus, hogy az
a legszélsőségesebb európai liberálist is felháborítaná.
Az Arab-félsziget gazdag országaiban szembetűnő a Kelet
hivalkodó fényűzése. Népszerűek a vékony aranyfüsttel borított
automaták, amelyek nem üdítőt vagy szendvicset kínálnak,
hanem aranyrudakat vagy -érméket. Mivel sok dubaji lakos
küzd az elhízással, a kormány úgy döntött, minden leadott kilót
arannyal jutalmaz. Aki legalább öt kilót fogy, minden kilóért két
gramm aranyat kap. Az Emírségek hatóságai a közlekedési
dugók problémáját úgy akarták megoldani, hogy
népszerűsítették a tömegközlekedést. Ha valaki lemondott a
kocsihasználatról, jutalmul szintén aranyat kapott.
Valaki azt mondta, hogy a Perzsa-öböl országai mesterséges,
nárcisztikus, műanyag celebekre emlékeztetnek, akik tele
vannak pénzzel, de ha leemeljük róluk a külső takarót, nyomor
és elmaradottság tárul elénk.
Eltelt néhány hónap. Egy este Linda telefonált.
– Isabelle! – kiáltotta izgatottan. – Most jött a hír a kiadótól.
Kiadják a regényedet!
X . FEJEZET

Az iszlám rákfenéje
A muszlim nők egyesületében komor hangulat uralkodott.
– Hogy merték megtámadni Medinát? – Mona hangosan is
kimondta a kérdést, amit a lelke mélyén mindenki feltett
magának. Medinában, közvetlenül Mohamed próféta
mecsetének a bejárata előtt, a Próféta sírjánál robbanás történt.
Az öngyilkos támadó felrobbantotta a nála lévő
robbanóanyagokat, s négy szaúdi biztonsági ügynökkel is
végzett. A támadás célja maga a mecset volt, ám amikor a
támadó rájött, hogy semmi esélye bejutnia a mecsetbe, előtte
robbantotta fel magát.
Az Iszlám Állam terrorszervezetnek és a híveinek az
elbizakodottsága egyre nőtt. A hagyományos muszlim böjt, a
ramadán{28} hónapjának utolsó hetében számos terrortámadást
hajtottak végre Irakban, Bangladesben, Törökországban és
Szaúd-Arábiában, felháborítva ezzel nemcsak a nemzetközi
közvéleményt, hanem a világ különböző pontjain élő muszlimok
millióit is.
– Hogy fogjuk most megünnepelni a ramadán végét, az ’Id al-
Firt? – kérdezte szomorúan Fariza. – Ez még mindig a mi
ünnepünk? – vetett fel egyre súlyosabb kérdéseket.
Nem tértem át az iszlámra, de továbbra is eljártam az
egyesület találkozóira. Kedveltem az ott zajló vitákat, amelyek
mindig az aktuális eseményekhez csatlakoztak. Az oda járó nők
többször is próbáltak rábeszélni, hogy változtassak a hitemen, de
mivel mindig elutasítottam őket, később már nem próbálkoztak.
Csak a Korán egyik részletét idézték, ami így hangzik: „Nincs
kényszer a vallásban.”{29} A férjem szintén nem akart nyomást
gyakorolni rám. Valójában ettől függetlenül is alkalmazkodtam
minden, általa megkövetelt szabályhoz. A teljes testemet
ruhákba burkoltam, nem beszélgettem férfiakkal, szinte sehová
nem mentem egyedül, és ritkán hagytam el a palotát. Úgy éltem,
ahogy egy engedelmes muszlim feleségnek élnie kell.
– Ez az iszlám rákja – hangoztatta Mona, az ISIS-re utalva. –
Amit ők tesznek, annak semmi köze a mi hitünkhöz.
– Hallottad, mit mondtak Irakban a muszlimok a Bagdad
központjában lévő bevásárlóközpontnál történt robbanás után? –
vetette közbe Fariza. – Azt hangoztatták, hogy ahelyett, hogy a
szokásoknak megfelelően nyugodtan ünnepelhetnék a két
legnagyobb muszlim ünnep egyikét, ünnepi ruhákat
vásárolnának a gyerekeknek, most arra kényszerülnek, hogy
halotti leplet vegyenek nekik.
2016 júliusának elején az úgynevezett Iszlám Állam
eretneknek tartott síitákat támadott meg. A támadásra egy nagy
kereskedelmi központ közelében került sor, több mint
háromszáz ember vesztette életét, köztük gyerekek is. Több
mint kétszázan megsebesültek. A robbanóanyagokkal megrakott
teherautó akkor repült a levegőbe, amikor családok tömegei
indultak bevásárlásra, hogy méltó módon megünnepeljék a
közelgő ünnepet. Az időszakot hagyományosan vidám családi
látogatások jellemzik, ebben az évben azonban a sírás és
elkeseredés uralta. Az iraki kormány háromnapos nemzeti
gyászt rendelt el. Sokan az áldozatok családjával való szolidaritás
jeleként úgy döntöttek, hogy ebben az évben egyáltalán nem
tartják meg ezt az ünnepet.
– Űrt érzünk a bensőnkben – szólalt meg Mona, aki mindig
mélyen átélte a terrortámadásokat. – És éppen a ramadán alatt
ragadtatják magukat ilyen szélsőséges cselekedetre!
– Tényleg nehéz megérteni – vetette közbe Linda. – A
ramadán a nyugalom, a belső összpontosítás és az imák hónapja.
Hogy lehet gyilkolni egy ilyen szent hónapban?
– Ez bennem is felmerült – szólt közbe Teresa doktornő is. –
Számomra ez ellentétes azzal, amit a hívő muszlimok vallanak.
– Az ISIS pedig büszkélkedik a tetteivel – mondta Fariza. – A
hetilapjukban azt írták, hogy a ramadán alatt több mint ötezer
ember halt meg. Ebbe beleszámították a floridai Orlando éjszakai
klubja előtti lövöldözést, továbbá a bangladesi fővárosban,
Dakkában álló, a külföldiek körében olyannyira népszerű
éttermet.
– Bárhol bárkit megtámadhatnak – jegyeztem meg.
– Sajnos igen – értett egyet velem Fariza.
– De miért a ramadán alatt? – kérdeztem.
– Már májusban felszólították a híveiket a ramadán alatti
támadásokra. Az ISIS szóvivője, Abu Mohammed al-Adnani sejk
felhívta a híveit, hogy „a hitetlenek számára tegyék a ramadánt a
szerencsétlenség hónapjává” – folytatta Fariza. – És ez hat a
híveikre, beleértve az úgynevezett magányos farkasokat is.
– Sajnos, sikerült erőszakra késztetni a híveiket – jegyezte
meg szomorúan Mona. – Orlandóban ötven ember vesztette az
életét, ötvenhárman pedig megsebesültek.
– Franciaországban egy huszonöt éves férfi az alábbi
kijelentést tette a böjt idején: „Hangosan és határozottan
kijelentem, hogy hű leszek Abu Bakr al-Bagdadihoz” , azaz az
Iszlám Állam önjelölt kalifájához. Az illető azt is bejelentette,
hogy a hitetlenekkel saját otthonaikban végez majd. Néhány
héttel később kilencszer hasba szúrt egy francia rendőrt, aki
éppen a munkájából tért haza. Ezt követően túszul ejtette a
feleségét és a gyerekét. A terrorelhárító csoport akciója ellenére
az édesanya hároméves gyermeke szeme láttára lelte halálát. A
gyermeknek korábban édesapja halálát is végig kellett néznie –
számolt be Fariza.
– Mindez rettenetes, és semmi köze az iszlám tanításaihoz –
jelentette ki mély meggyőződéssel Mona. – Sok muszlim vezető
és tekintélyes egyházi személy vallja, hogy a terroristák
gyilkosok, a vallás, az erkölcs és az emberiség ellenségei.
– A dzsihadisták tudatosan választják akcióik idejéül a
ramadánt. Egyrészt hisznek abban, hogy ha ebben az időszakban
hajtanak végre egy öngyilkos támadást, azért tízszer nagyobb
jutalom jár – magyarázta Teresa doktornő. – Emlékeztek? Egy
évvel korábban ugyanezt tették.
– A véres péntekre gondolsz? – kérdezte Linda.
– Igen. Ugyanazon a napon három támadás történt:
Kuvaitban, Tunéziában és Franciaországban. Ramadán volt és
péntek, tehát a kuvaiti mecsetben rengeteg hívő gyúlt össze.
Összesen körülbelül kétezer ember. Több tucat meghalt, több
százan súlyosan megsebesültek – idézte fel Teresa doktornő.
– Azaz a terroristák ramadán idején támadnak, mert így
biztosak lehetnek benne, hogy akkor több áldozatuk lesz –
töprengett Linda. – Rengeteg ember van a mecsetekben,
kereskedelmi központokban…
– Igen, ez az egyik ok – bólintott Teresa doktornő. – Ráadásul
az imába merülő muszlimok nem számítanak ilyen borzalmas
támadásokra. Az Iszlám Állam ily módon gerjeszti a félelmet és
rettegést, a fenyegetettség érzetét. Bebizonyítja, hogy bármelyik
pillanatban készen áll a legborzalmasabb gyilkosságokra.
– Az akcióik egyre kegyetlenebbek – húzta alá a szomorú
tényt Linda.
– Valóban – adott igazat neki Teresa doktornő.
– Milyen rettenetes gyilkosságokat követnek el Szíriában! –
Monát mindig is érzékenyen érintette a hazájában zajló háború.
– A keresztényeket sem kímélik – állapította meg Linda.
– Senkit, aki szerintük hitetlen… – fűzte hozzá Mona. –
Síitákat gyilkolnak, alavitákat, jazigokat, kurdokat… Miközben
mi évszázadokon át békében éltünk a keresztényekkel, tisztelve
egymást és az együttélés szabályait.
– Tudom, mivel jártam Szíriában, és számos olyan helyen
megfordultam, amelyeket áthatott a kereszténység szelleme –
helyeselt Linda. – A szíriai keresztény társadalom a világ
legrégebbi közösségei közé tartozik, és az ország lakosságának tíz
százalékát teszi ki.
– Nem a Damaszkusz felé vezető úton került sor Pál apostol
megtérésére? Később pedig Damaszkuszban működött –
idéztem fel magamban.
– Úgy van – helyeselt Linda.
– Jártál Maalula városában? – fordult Mona Lindához.
– Igen. Rendkívüli a hangulata.
– Miféle városról beszéltek? – kérdeztem.
– Ez a város két szíriai falu mellett a Föld három pontja közül
az egyik, ahol a mai napig használják az arámi nyelv nyugati
dialektusát, ugyanazt a nyelvet, melyet Jézus is anyanyelveként
használt.
– Milyen érdekes! – jegyeztem meg.
– A mai napig nem felejtettem el a völgykatlanban fekvő
Maalulát – folytatta visszaemlékezését Linda. – Volt ott egy
keresztény zarándokközpont is. Szent Tekla kultuszának
emlékhelye. Hallottál Szent Tekláról?
– Valamit hallottam, de nem emlékszem pontosan.
– Szent Teklát, a szüzet az első női keresztény mártírnak
tartják. Szent Pál tanítványa volt. Miután megtért, felbontotta az
eljegyzését, amit egy pogány férfival kötött. Emiatt
máglyahalálra ítélték, az eső azonban eloltotta a lángokat, így
megmenekült. Később Szent Pállal együtt Antiochiába ment, ahol
elutasított egy szír férfit, aki feleségül szerette volna venni. Ezért
a kereszténység első évszázadaira jellemző módon oroszlánok elé
vetették. Csodával határos módon ismét megmenekült, mert bár
a nőstény oroszlán éhes volt, de hozzá sem nyúlt. Tekla ezt
követően még sokáig élt, remeteként. Nyolcvanéves korában
halt meg. A Katolikus Egyházban ő a szüzek mintaképe.
– Nagyon érdekes – állapítottam meg.
– Valóban – igazolta a véleményemet Linda. – Ismert róla
még egy legenda. Teklát a keresztény hitéért még a saját szülei
és a római sereg is üldözte. Egyszer menekülés közben sikerült
eljutnia Maalulába, ahol egy függőleges sziklafalba ütközött.
Tekla odaadóan imádkozni kezdett, mire a sziklafal kettényílt, s
így megmenekülhetett.
– Így jött létre a Szent Tekla-szurdok, azon a helyen pedig,
ahol imádkozott, templomot, továbbá egy kolostort emeltek,
mely az ő nevét viseli. Évszázadok óta keresztény zarándokok
tömegei keresik fel, akik hisznek abban, hogy ott áldást
kaphatnak és meggyógyulhatnak – egészítette ki a magyarázatát
Mona. – Ezért fájnak nekünk annyira az Iszlám Állam nevében
elkövetett gyilkosságok. – Évszázadokon keresztül békében
éltünk egymás mellett, sőt még segítettük is egymást. A helyi
keresztények segítettek a muszlimoknak Maalulában mecsetet
építeni. Aztán megjelentek a szélsőséges erők, és mindent
leromboltak. A dzsihadisták keresztényeket öltek, lerohanták a
Szent Tekla-kolostort, ahonnan elraboltak tizenkét apácát. A
keresztény épületeket kifosztották, az értékes műemlékeket és
műalkotásokat tönkretették, a harangokat és kereszteket
elrabolták, még a város fölé magasodó Jézus-szobrot sem
kímélték.
– Most pedig a muszlim szent városokat, Mekkát és Medinát
vették célba – szúrta közbe Teresa doktornő.
– Mindez arra mutat, mennyire beteges a gondolkodásuk –
állapította meg Mona.
– Mekkát és Medinát? – ismételtem meg csodálkozva, mivel
nem értettem, miként lehetséges, hogy a muszlim szélsőségesek
a szent városok ellen fordulnak.
– Hihetetlen, ugye? – értett egyet a felvetésemmel Teresa
doktornő.
– De mivel indokolják? – kérdeztem.
– Maga az Iszlám Állam vezetője, Abu Bakra al-Bagdadi
szólította fel híveit a szaúd-arábiai Mekkában található
Nagymecset szívében lévő Kába kő megsemmisítésére, amely az
iszlám legfontosabb szentélyének központi objektuma. Az önjelölt
kalifa még azt is kijelentette, hogy mindez a muszlimok „hitbéli
kötelessége”. A „bálványimádó kultusz” emlékművét fel kell
számolni – közölt velünk Teresa doktornő egy friss információt.
– Ez annyira abszurd – adtam hangot a véleményemnek.
– A Kába kő már a muszlimok előtti időkben is vallásos
kultusz helyszíne volt. A keleti sarkában van egy kő, talán
meteorit, amit Fekete Kőnek neveznek. Jelenleg is ez a
muszlimok legnagyobb szentsége, de már időtlen idők óta
tisztelet övezi. A szélsőségesek szeretnének véget vetni „ennek
az ókori, pogány rítusnak, a bálványimádó kultusznak” –
magyarázta részletekbe menően Teresa doktornő.
– De hát a muszlim hagyományok azt hirdetik, hogy a bibliai
Ádám a paradicsomból való kiűzetése után, az égi minta alapján
állíttatta a Kába követ. A Kába követ az özönvíz során emelték az
égbe, majd a későbbiekben Ábrahám és a fia, Izsák építtette újjá.
Gábriel arkangyal nekik nyújtotta át a Fekete Követ, hogy azt
beépítsék a Kába sarkába – magyarázta Mona.
– Mohamed próféta több mint háromszáz, a muszlim hitet
megelőző istenséget semmisített meg, és ő hagyta hátra a Fekete
Követ – vetette közbe Linda.
– Hát ez az – helyeselt Mona. – Most pedig az Iszlám Állam
azt tűzte ki célul, hogy lerohanja a számunkra két legfontosabb
várost, Mekkát és Medinát.
– Az ISIS a jelenlegi szaúdi uralkodócsaládot tirannusoknak
nevezi, és arra szólítja fel a szaúdi lakosságot, hogy forduljanak az
uralkodócsalád ellen, és tisztítsák meg Mohamed félszigetét ettől
az eltévelyedéstől – jelentette ki Linda.
– Másrészt viszont a királyság legnagyobb vallási tekintélye,
Abdul-Aziz al-Sejk sejk és főmufti elítélte az úgynevezett Iszlám
Államot, és az iszlám első számú ellenségének nevezte – fűzte
hozzá Mona.
– Az ISIS ugyanakkor elítélte a szaúdi királyi családot,
mondván, hogy uralkodásuk helyszíne a muszlim területek
szívében helyezkedik el, ugyanakkor mégsem valósítják meg az
iszlám általuk valódinak nevezett tanítását.
A Kelet következő paradoxona, gondoltam magamban. Adott
két fél, s mindegyik azt tartja magáról, hogy ő képviseli
ugyanazon vallásnak a hiteles irányzatát, és ezért egymás
legnagyobb ellenségei. Csak az a kérdés, hogy itt valóban a hitről
van-e szó.
– A polgári lakosság felett zajlik a nagypolitika, és emberek
ezrei, akik egyszerűen csak élni szeretnének, úgy, ahogy
korábban tették, most szenvedni kényszerülnek…
Láttam, hogy Linda ugyanúgy gondolkodik, ahogy én.
– És mennyire szenvednek! – erősítette meg a hallottakat
Mona. – Az úgynevezett Iszlám Állam harcosai asszonyokat és
lányokat egyaránt fenyegetnek, vallási meggyőződésétől
függetlenül.
– És amiről mostanában egyre többet beszélnek… A
rabszolganők vására…
Tudtam, hogy Linda adatokat gyűjt az ISIS által szervezett
emberkereskedelemről.
– A nőket és gyerekeket nyíltan árusítják, a nyakukban lóg az
árcédula. Mivel a nők és gyerekek gazdájuk tulajdonát képezik,
ezért ajándékba is adhatók. Ha valaki megszökik a gazdájától, az
súlyos bűncselekménynek számít, a büntetése vesszőzés vagy
csoportos megerőszakolás.
– Engem leginkább a Kérdések és válaszok a női
rabszolgákról és azok szabadságáról című brossúra sokkolt.
Ebben az olvasható, hogy megengedett a nőkkel és
kisgyermekekkel folytatott nemi élet, a verés, és ezek a
személyek szabadon eladhatók – kapcsolódott be a beszélgetésbe
Fariza. – A rabszolganőkkel folytatott szexuális kapcsolatot is
sokkoló módon szabályozza: „ Amennyiben szűz leányról van szó,
gazdája rabságba vételét követően azonnal szexuális kapcsolatba
léphet vele. Amennyiben nem szűz leányról van szó, a nemi
szerveit meg kell tisztítani. Várjátok meg az első menstruációt,
hogy megbizonyosodhassatok, nem terhes.”
– Ugyanitt a gyerekek szexuális kihasználásáról is szó esik –
Lindát különösen ez a kérdés foglalkoztatta. – „ A kiskorú
rabszolganővel folytatott szexuális kapcsolat megengedett,
amennyiben a kiskorú készen áll erre. Amennyiben még nem áll
készen a szexuális életre, a gazdája örömét lelheti benne úgy is,
hogy közben nem kerül sor nemi aktusra.”
Mindnyájan elhallgattunk, ugyanis a barbár kéjencekkel
szemben tehetetlen, ártatlan kislányok mérhetetlen szenvedése
járt a fejünkben. Elsőként Mona szólalt meg.
– Figyeljetek ide! – kezdte halkan. – Nekem is lányaim
vannak, és el sem akarom képzelni, mit tennék, ha ilyen tragédia
érné őket. Ugyanakkor ne felejtsük el, a muszlimok döntő
többsége elítéli a beteges perverziót, és úgy vélekedik, hogy nem
áll összhangban az iszlámmal. Két évvel korábban százhúsz
vezető muszlim tudós egyértelműen elítélte az úgynevezett
Iszlám Államot, és még az elnevezést is idézőjelbe tették, így
utalva arra, hogy elfogadhatalannak tartják a használatát. Azzal
érveltek, hogy e terrorszervezet sem nem állam, sem nem vallás.
A tudósok által kiadott közleményben számos pont hivatkozott a
Koránra, az iszlám tanításaira, amelyek megkérdőjelezték az
önjelölt kalifátus által hirdetett szabályokat. Itt többek között
arról a pontról van szó, amely kimondja, hogy a rabszolgatartás
újbóli bevezetése az iszlám által tiltott, mivel a rabszolgatartást
egyetemes konszenzus számolta fel.
– Ismerem ezt a közleményt – közölte Teresa doktornő. –
Arról is szó van benne, hogy az összes muszlim egyetértése
nélkül tilos a kalifátus kihirdetése, nem szabad kínzásokat
alkalmazni, a holttesteket eltorzítani, embereket kényszeríteni
arra, hogy áttérjenek, nem szabad bántani a keresztényeket
vagy másokat, akik a Könyv Emberei,{30} nem szabad
ártatlanokat megölni, és még sok más mindent nem szabad
elkövetni, amit a kalifátus hívei engedélyeznek.
– Csakhogy ezt ők egyáltalán nem veszik figyelembe –
állapította meg szomorúan Mona. – És most megtámadják a
számunkra legfontosabb szent helyet, azt a mecsetet, ahol a
Próféta nyugszik, és mellette a leánya, Fatima. Ráadásul a
mecsetet annak a háznak a helyén emelték, amelyben valaha
maga a Próféta lakott.
Aznap mindnyájan gyászos hangulatban távoztunk a
gyűlésről. Az úgynevezett Iszlám Állam terrortámadásai egyre
gyakoribbá váltak, és semmi sem utalt arra, hogy hamarosan
befejeződnek.
Visszatértem a palotába, ahol a szalonban Szálimba ütköztem.
– Hol voltál? – kérdezte, amint megpillantott az ajtóban.
– A muszlim nők egyesületében.
– És milyen volt?
– Jó – feleltem, bár furcsa volt ezt a jelzőt használnom, hiszen
súlyos témákat érintettünk. A medinai szent mecset
megtámadására tett kísérlet – ráadásul az iszlám egyik
legnagyobb ünnepe, a ramadán végén – muszlimok ezreit
háborította fel. Szaúd-Arábia nagymuftija így nyilatkozott: „Ezt a
borzasztó gyilkos tettet nem hajthatta végre olyasvalaki, akinek
legalább atomnyi hit rejlik a szívében.” A támadókat
renegátoknak nevezte, akik „nem tisztelnek semmit, ami szent,
nincs hitük, sem lelkiismeretük”.
– Miről esett szó?
– Folyó ügyekről.
Fogalmam sem volt róla, hogy Szálimot valóban érdekli-e a
közösségünk, vagy csak ellenőrizni akarja, hogy valóban ott
jártam-e.
– Vacsorázunk?
– Ne most. Kicsit pihenni szeretnék.
– Egy óra múlva?
– Jó.
– Akkor megvárlak.
– Egy óra múlva az étkezőben.
– Rendben.
Bementem a hálószobába, és bevettem egy migrén elleni
gyógyszert. Az erős fejfájásrohamok egyre gyakrabban
ismétlődnek. Stresszes helyzetekben csaknem mindig
bekövetkezett a roham. Lefeküdtem, kicsit pihentem, aztán
átmentem az étkezőbe. Szálim már várt rám. Furcsa kifejezés ült
az arcán, és éreztem, hogy valami fontosat akar mondani.
– Isabelle! – nézett rám komolyan.
– Tessék!
– Látom, hogy mostanában nem érzed magadat a legjobban…
Nincs jókedved.
– Állandóan migrén kínoz.
– Látom… Mit szólnál hozzá, ha elutaznánk Velencébe?
Velence… Már a szótól is jókedvem lett. Velencében tombolt
köztünk a szerelem. Ott töltöttük az első szerelmes éjszakáinkat.
– Látom, mosolyogsz – vette észre Szálim.
– Nehéz lenne nem mosolyognom, ha Velencére gondolok.
– Szóval… – Szálim sokat sejtetően pillantott rám.
– Velence…
– Hogy tetszik a tervem?
– Szerintem remek.
– Akkor eldöntöttem: utazunk.
– Mikor?
– Mikor szeretnél?
– Egy hét múlva?
– Jó, legyen egy hét múlva.
– Fantasztikus, Szálim! A mi Velencénk…
– Velence…
Elkezdtem készülődni az útra. A személyzetnek
megparancsoltam, hogy a legszebb fehérneműimet, a legszebb
ruhákat, cipőket és táskákat csomagolják be. A holmikhoz illő
ékszereket én magam válogattam ki. Remeknek találtam Szálim
ötletét, rögtön sokkal jobban éreztem magamat. Alig vártam az
indulás napját.
Két nappal az indulás előtt jutott el hozzám a szörnyű hír a
nizzai terrortámadásról. Mélyen érintett a tragédia, azzal
vádoltam magam, hogy a „bárhol bárkit megtámadhatnak”
szavak rossz pillanatban hagyták el a számat. A Franciaország
déli részén fekvő Nizzában végrehajtott terrortámadásban több
mint nyolcvan ember halt meg, ötvenen kritikus állapotban
kerültek kórházba, és több mint kétszáz ember megsebesült.
Késő este a tengerparti sétányon rengeteg helyi lakos és turista
sétálgatott, a július 14-i nemzeti ünnep alkalmából rendezett
tűzijátékban gyönyörködtek. Ekkor hajtott bele a tömegbe egy
teherautó, és több mint két kilométeren át cikázott, hogy minél
több embert, köztük gyerekeket ölhessen meg. Aztán a sofőr
elkezdett lövöldözni. A szemtanúk arról számoltak be, hogy a
sétány vérben úszott, a rémült ünneplők, akiket váratlanul ért a
támadás, az épületekben, mellékutcákban, kávézókban és a
tengerben próbáltak menedékre lelni. Akadtak, akik a sétányról
levetették magukat a néhány méterrel lejjebb fekvő tengerparti
strandra. A menekülők mellett haldoklók feküdtek a földön.
Elnéztem a közvetlenül a támadás után készült felvételeket, és
képtelen voltam visszatartani a könnyeimet. A sötétséget
mindössze néhány utcai lámpa fénye enyhítette. Az emberek
kétségbeesetten sikoltoztak. A sétányon hihetetlen káosz
uralkodott. A gyerekek ijedten kiabáltak, sikongattak. A
rendőrautók szirénái sivítottak. A járdán egy motorkerékpár
feküdt, a motoros próbálta feltartóztatni a gigantikus
halálmasinát. A rohanó emberek kétségbeesetten próbálták
védelmezni a gyermekeiket. A rohanók között több asszonyt is
láttam, fehér hidzsábban. Az utcán holttestek feküdtek. Sok
holttest. Kifacsarodva, furcsa pózokban. Néhány holttestet a
közeli éttermekből kihozott abroszokkal takartak le. Rokonok,
ismerősök hajoltak föléjük, és kétségbeesetten zokogtak.
Vértócsák. Vérfolyamok. Széthajigált személyes holmik.
Hátizsákok. Cipők. Játékszerek. Játék baba rózsaszín
rugdalózóban, mellette kislányholttest. Fájdalmas sikolyok.
Elkeseredett sikolyok. Sírás. Véres ruhák. Véres fejek. Kiabálás,
kiabálás, kiabálás…
Később közölték, hogy Európában ez volt az eddigi
legtragikusabb támadás, amit magányos merénylő követett el. A
támadás pillanatában az emberi testek nekicsapódtak a
teherautónak, és úgy szálltak a levegőben, akár a rongybabák.
Az elegáns szálloda hallját ideiglenes tábori kórházzá alakították.
Az emberek a rokonaikat, ismerőseiket, kisgyerekeiket keresték.
Az áldozatok között sok francia volt, de akadtak turisták is, és
rengeteg gyerek. Az ünnep ismét általános gyásszá vált. Lehet,
hogy mindez egy borzalmas forgatókönyv kezdete, melynek a
folytatását jelenleg el sem tudjuk képzelni?
Szálimot is megrázta a terrortámadás.
– Most már egyetlen hely sem biztonságos. Bízom benne,
hogy a koalíció képes lesz hatékonyan fellépni az Iszlám Állam
ellen, és végül sikerül megszabadulnunk ettől a kórságtól – adott
hangot reményének.
– Képzeld, erről az egyesületben is esett szó. Arról
beszélgettünk, milyen nehéz leleplezni a magányos farkasokat,
akik szélsőséges vezetőik felhívására hallgatnak.
– A magányos terroristákra gondolsz?
– Pontosan. Talán még a biztonsági szolgálatok sem képesek
korábban bemérni őket. Hirtelen alakul ki bennük a vágy, hogy
rémületbe kergessenek másokat, halált hozzanak rájuk. Az
útjukat áldozatok tucatjai, százai szegélyezik, újabb és újabb
határvonalakat lépnek át, már amennyiben léteznek még
ilyenek. Állítólag az ISIS oldalain látható egy grafika, amely a
lángokban álló Eiffel-tornyot ábrázolja. Annyira borzasztó ez az
egész, Szálim… Egy édesapa Nizzában a kisfiát próbálta
megtalálni a kezében tartott fénykép segítségével… Két nővér is
menekült a halált hozó teherautó elől, ők egymás kezét szorítva
veszették életüket. Sok személyt nyilvánítottak eltűntnek,
rokonaik és barátaik a közösségi oldalakon próbálják megtalálni
őket. Egy férfi pedig még hajnalban is az utcákon kóválygott,
mivel a terrortámadásban elvesztette az egész családját… a
feleségét, a gyerekeit…
– Isabelle!
– Tessék!
– Egyszer kértél tőlem valamit.
– Mit?
– Hogy utazzunk el Lengyelországba, látogassuk meg a
szüleidet.
– Valóban így volt.
– Úgy döntöttem, hogy Velencébe menet pár napra
megállunk Lengyelországban.
– Komolyan?
– Igen. Hiszen sosem lehet tudni, mit hoz az élet.
– Köszönöm, Szálim! Tudod, milyen sokat jelent ez nekem.
– Nincs mit köszönnöd. Nem lehet tudni, mit hoz az élet. –
ismételte meg Szálim elgondolkodva.

***

Egy évvel korábban történt egy számomra nagyon fontos


esemény. Egy napon megszólalt a telefon.
– Halló!
– Izabela!
– Apa! – Évek óta nem beszéltünk egymással.
– Izabela! Édesanyádnak súlyos infarktusa volt. Látni akar.
– Hogy van most? Hogy érzi magát?
– Jobban, de…
– Otthon van, vagy kórházban?
– Kórházban. Mikor jössz haza?
– Nem tudom. Meg kell kérdeznem a férjemet.
A vonal másik végén hosszú hallgatás volt a válasz.
– Iza! Mondtam neked, hogy így lesz.
Én is elhallgattam. Mit mondhattam volna?
– Szóval akkor el tudsz jönni, kislányom? – kérdezte halkan
az apám.
– Megpróbálok, apa. Anyával… most már minden rendben
van?
– Igen, de jó lenne… ha ide tudnál jönni. Miután
újraélesztették, és kinyitotta a szemét, az első kérdése az volt,
hogy hol vagy.
– Jól van, apa – feleltem, és a szememet elöntötték a
könnyek.
– Várunk! Viszontlátásra.
– Viszontlátásra, apa. Remélem, hamarosan.
Letettük a kagylót. Ismét arra gondoltam, hogy túl gyakran
képzeljük magunkat halhatatlanoknak. Megtanultam anya nélkül
élni. Néha sajnáltam, hogy így alakult, de hát anya döntött így.
Ekkor belépett a szalonba Szálim.
– Történt valami? – tudakolta, mivel bizonyára észrevette
megváltozott arckifejezésemet.
– Igen – feleltem tompán.
– Mi?
– Telefonált az apám.
– Milyen ügyben?
– Anyám infarktust kapott.
Szálim egy pillanatig bizonytalanul hallgatott.
– De él? – kérdezte meg végül.
– Igen.
– Akkor jó.
– Azt akarja, hogy utazzam oda.
– Ennyi év után eszükbe jutottál?
Általában igyekeztem titkolni, mennyire fáj, hogy a
szüleimmel megszakadt a kapcsolatom. Szálim pedig néha-néha
vigasztalgatott, ha látta, hogy emiatt szomorkodom.
– Tudod, egy infarktus után általában megváltozik az
emberek gondolkodása – feleltem.
– Te mit szeretnél?
Egy pillanatig hallgattam.
– Te mit szeretnél, Isabelle? – ismételte meg a kérdést
Szálim.
Elgondolkodtam. Ha odautazom, számolnom kell azzal, hogy a
találkozás nem lesz könnyű. Annyi hosszú év után… Ugyanakkor
el sem tudtam képzelni, hogy ne utazzam oda. Ha mégis történne
valami anyával…
– Úgy vélem, oda kell mennem. Anyám kórházban van.
– Jó, ha így gondolod…
– Köszönöm, Szálim.
– Mikor akarsz repülni?
– Minél gyorsabban. Akár már holnap.
– Veszek jegyet.
– Menetrend szerinti járattal megyünk? – tudakoltam, mert
általában a magángépével szoktunk utazni.
– Te mész.
– Csak én?
Szálim ritkán egyezett bele abba, hogy egyedül utazzam. Néha
megesett, hogy két-három napra elmentem bevásárolni Párizsba
vagy Londonba, de olyankor mindig velem voltak a biztonsági
őrök, akikben Szálim nagyon bízott.
– Én nem mehetek. Fontos üzleti utam van, amit nem tudok
átszervezni.
– Értem.
– Veled megy majd két biztonsági ember – döntött Szálim. –
Magaddal szeretnéd vinni Malatit?
– Köszönöm, de nem lesz rá szükségem. El leszek foglalva
anyával.
– Jó, akkor holnap indulsz. A lengyelországi repülőtéren egy
limuzin vár majd rád. A biztonsági embereknek külön kocsit
bérlek. Ők az út során végig a rendelkezésedre állnak majd.
– Köszönöm, Szálim.
– Foglaljak neked szállodát is? – kérdezte még Szálim. –
Mondd meg, hol szeretnél lakni! Említetted, hogy a szülővárosod
nem túl nagy, lehet, hogy nincs ott megfelelő szálloda a
számodra. Szeretnél egy jobb szállodát valahol a közelben? A
limuzin végig a rendelkezésedre áll majd.
– Köszönöm, de nem kell szálloda. Végső soron hazamegyek…
– Szóval nem akarsz szállodában megszállni? – bizonyosodott
meg Szálim.
– Köszönöm, de nem.
– Biztos, Isabelle?
– Biztos.
– Gondold meg, Isabelle! Annyi év után sok minden
megváltozhatott – figyelmeztetett Szálim.
– Köszönöm, de otthon szeretnék lakni.
– Ahogy gondolod. És ha valami történne, engem mindig
hívhatsz. Bármikor.
– Tisztában vagyok vele, Szálim.
– Mennyi ideig szeretnél maradni?
– Nehéz lenne megmondani. A helyzettől függ.
– Jó, akkor nyitott jegyet veszek. De gyere gyorsan vissza!
– Természetesen, kedvesem.
Dubajból Varsóba az Emírségek légitársaságával jutottam el,
melyet a világ legjobb légitársaságai között tartanak számon.
Szálim mind nekem, mind a biztonsági embereknek a business
osztályra vásárolt jegyet. Ha Szálimmal menetrend szerinti
járattal mentünk valahová, mindig az első osztályra vett jegyet.
Az Emírségek légi járatának business osztálya is rendkívül magas
színvonalat képviselt, úgyhogy elégedett voltam.
A repülés alatt a szüleimre gondoltam. Sajnos több mint tíz
éve nem láttam őket. Ezalatt annyi minden történt az
életemben!
Minden bizonnyal az övékben is. Kicsit ideges voltam, mert
nem tudtam, mennyire feszült lesz a találkozásunk. Más ember
lettem azóta, hogy elköszöntem tőlük. Különböző élményekben
volt részünk, életünk során különböző emberekkel találkoztunk,
és mindez kitörölhetetlen nyomokat hagyott bennünk. Eltelt az
idő, mi pedig vele sodródtunk.
A repülőgép leszállt Varsóban. A testemet mindenütt ruha
fedte, ezért különleges ellenőrzésen kellett átesnem, hogy a női
határőr láthassa az arcomat. Később a biztonsági emberek
összeszedték a csomagjaimat, én pedig beszálltam a sötétített
üvegű limuzinba. Elindultunk hazafelé. A biztonsági emberek
kocsija követett minket.
Esett az eső, a táj szürkeségbe borult, én mégis megláttam
benne a lengyel vidék csodás zöldjét. Fantasztikusan zöld volt a
hazám! Nem győztem gyönyörködni az erdőkben, dombokban,
rétekben, bozótosokban, sőt még a fűben is. Mindabban, amit
nem vettem észre, amikor még Lengyelországban éltem.
Figyeltem az útjelző táblákat, az otthonomtól elválasztó,
csökkenő számú kilométereket. Mit mondhat az ember a hozzá
közel állóknak ennyi év után?
Émelygés lett úrrá rajtam, szédültem. Gyorsan bevettem egy
migrén elleni tablettát. Már csak tíz kilométer. Már csak öt…
Megérkeztünk a kisvárosba. Ismerős volt, mégis idegen. A
házak kicsinek és alacsonynak tűntek. Az utcák keskenyek
voltak. Nem láttam túl sok embert. Elhagytuk az iskolámat. Már
nagyon közel jártunk. Magyaráztam a sofőrnek, hogy merre kell
menni. Eljutottunk a szüleim házának automatikusan nyíló
kapujához. A kapu gyorsan kinyílt, apám valószínűleg várt rám,
és figyelte az utat.
A bérelt limuzin és a Mercedes behajtott az udvarra. A ház
ajtaja kinyílt, kilépett az apám, lejött a lépcsőn, és elindult a
limuzin felé. Kiszálltam, ő pedig amint meglátott az abajában,
hátrább lépett. Az orra alatt mormolva köszöntött, majd még
annyit mondott halkan:
– Mire jó ez az egész cirkusz?
A Mercedesből kiszállt az egyik biztonsági ember. Apám
megkérdezte:
– A férjeddel jöttél?
– Nem, apa, hanem két biztonsági emberrel. Őket a férjem
küldte velem.
Apám erre nem mondott semmit, így hát én folytattam:
– Van vendégszoba a házban, ott megszállhatnak.
Apám arcára furcsa arckifejezés ült ki, gondolom, nem így
képzelte el a találkozásunkat. Kezdtem sajnálni, hogy nem
hallgattam Szálimra, és nem szállodában szálltam meg. Talán
akkor könnyebb lett volna. Érzékelhető volt, hogy abajában
bizonyos értelemben idegen vagyok az apám számára.
– Apa! Ők mindjárt behozzák a csomagjaimat, aztán mutasd
meg nekik a szobájukat.
Megpróbáltam a kezembe venni az irányítást, mert az volt a
benyomásom, hogy apám nem tudja, hogy viselkedjen.
Elsőként léptem be a házba. Odabent a sok év alatt semmi
sem változott. Bőrkanapé, -fotelek, megrendelésre készült,
faragott bútorok, üveges vitrin, mintás török szőnyeg, néhány
virág hatalmas cserepekben. És egy iskolai fénykép rólam, a
komód tetején.
A folyosón elindultam a régi szobám felé. Az idő mintha ott is
megállt volna. A szoba pontosan úgy festett, mint amikor
elköltöztem, hogy megkezdjem egyetemi tanulmányaimat. A
szüleim azóta semmit sem helyeztek át, semmit sem változtattak
meg.
Levettem az abaját, és az íróasztal mellett lévő székre tettem.
Mennyi időt töltöttem e mellett az íróasztal mellett! Mindig jól
tanultam, szerettem tanulni. Egy pillantást vetettem a
könyvekkel teli polcra. Szerettem, ha a könyvek a kezem
ügyében vannak. Kihúztam az íróasztal fiókját. Még mindig
benne voltak a füzeteim. Az emlékek hatására elmosolyodtam, és
leültem az ágy szélére. Mi lennék mostanra, ha nem maradok az
Emírségekben!
– Izabela! Izabela! – hívott hangosan apám.
– Megyek már! – kiáltottam, és elindultam a nappali felé.
Az apám csak most volt képes normálisan köszönteni, most,
hogy már nem volt rajtam az abaja.
– Iza! – lépett oda hozzám, majd erősen magához szorított. –
Szervusz, kislányom!
– Papa! – szóltam, és én is erősen megöleltem. – Mi van
anyával?
– Kicsit jobban van.
– De még mindig a kórházban van?
– Igen. Egy darabig megfigyelik.
– Akkor menjünk be hozzá! – javasoltam.
– Mindjárt bemegyünk. De előtte igyál valamit. Teát kérsz,
vagy kávét? Vagy lehet, hogy éhes vagy? Harapnál valamit?
– Köszönöm, nem.
– Semmit sem kérsz? Legalább egy kávét igyál! Vagy teát.
– Na jó, kérek egy kávét.
Apa kiment a konyhába, én pedig körülnéztem egykori
otthonomban. Mennyi volt ebből az otthonból bennem, és
mennyi volt belőlem az otthonomban? Közben visszajött apám,
kezében a kávé. Letette az asztalra, és felém tolta az asztalon álló
cukortartót is.
– Tejjel nem kínállak, mert tudom, hogy nem szereted. De azt
nem tudom, hogy mostanában mennyi cukorral iszod. Vegyél,
amennyit gondolsz.
A cukortartó felé nyúltam, apám közben figyelt.
– Jól nézel ki, Iza.
– Köszönöm, apa.
– Hogy megy ott a sorod?
– Jól, apa.
Apám kutató tekintettel vizslatott. Az volt a benyomásom,
hogy szeretne rájönni, igazat mondok-e.
– Szép órád van. – A szüleim mindig figyelmet fordítottak az
ilyen külsőségekre. – Milyen márka? – kérdezte.
– Cartier.
– Biztos drága volt – jegyezte meg.
– Lehet. Nem tudom. A férjemtől kaptam.
Furcsának találtam a témát ahhoz képest, hogy évek óta nem
találkoztunk.
– Mesélj inkább anyáról! Pontosan mi történt?
– Anyád benn volt a cégnél, szokás szerint az irodájában ült. A
titkárnő behozott neki pár levelet, aláírásra. Ekkor hirtelen
fulladni kezdett, a karjai elzsibbadtak, a tekintete elhomályosult.
A titkárnő azonnal észrevette, hogy nagy baj van. Ismered
anyádat, tudod, milyen energikus, erre most hirtelen kiment
belőle minden erő, képtelen volt megszólalni. A titkárnő azonnal
hívta a mentőket.
– Kész szerencse, hogy gyorsan döntött.
– Igen. Ilyenkor minden perc számít.
– Most hogy érzi magát anya?
– Jobban, de boldogtalan attól, hogy egyelőre benn kell
maradnia.
– Biztos szeretne már visszamenni a céghez.
Ez inkább állítás volt, mintsem kérdés, mivel anyám mindig is
munkaalkoholista volt.
– Tudod, milyen.
– Mit mondanak az orvosok?
– Hogy pihennie kell, vissza kell venni a tempóból. De nem
tudom, képes lesz-e ennek a megvalósítására – komorodott el
apám.
Csak most vettem észre, hogy az elmúlt években mennyire
megöregedett. Megőszült, a szeme körül mély ráncokat láttam,
és már nem volt az az energikus férfit, akit az emlékeimben
őriztem. Biztosan tisztában volt vele, hogy anya meg is halhat. Én
arra emlékeztem, hogy a szüleim mindig együtt vannak. Otthon,
a munkában, gyakran a munkával kapcsolatos utazásaik során.
Így emlékeztem rájuk. Még nekem sem maradt túl sok hely
mellettük.
– Induljunk! Menjünk be hozzá! – álltam fel.
– Jó – mondta apám, és ő is felállt. – Egy percet várj! Anya
kért pár dolgot itthonról.
– Rendben. Én is felöltözöm. – Ezzel elindultam a szobámba az
abajáért.
Amikor visszatértem a nappaliba, apám már útra készen állt,
kezében kis táskával.
– A biztonsági embereknek mindenhová velem kell jönniük –
figyelmeztettem.
– Hát, ha muszáj…
Úgy festett, apámnak teljesen közömbös a kíséret. A
gondolatait anyám kötötte le.
– Velem jössz a limuzinban? – kérdeztem.
– Igen, akkor legalább nem kell vezetnem.
Kimentünk a házból, beszálltunk a limuzinba, és elindultunk a
kórház felé.
– Elintéztem, hogy anyád külön szobát kapjon – közölte apa
útközben. – Anyád nem érezné jól magát, ha más betegekkel
feküdne egy szobában.
Megérkeztünk a kórházba, és ezzel kisebb szenzációt
váltottunk ki. A mi kisvárosunkban legfeljebb esküvőre szokás
limuzinnal menni, így ilyen autót vagy a templom, vagy az
anyakönyvvezetői hivatal előtt lehet olykor-olykor látni, de
semmiképpen nem a kórház előtt. Amikor kiszálltam, alaposan
megbámultak, és szinte hallani véltem a sutyorgásokat:
– Ő az, aki egy sejkhez ment férjhez.
– De nincs cselédje.
– Pedig azt beszélik, hogy az ilyenek után külön cseléd viszi a
táskát.
Bementünk a kórházba, és elindultunk a különszoba felé.
A biztonsági emberek szorosan követtek. Amikor eljutottunk
a kórterem ajtajáig, utasítottam őket, hogy maradjanak kint,
mivel odabenn az anyám fekszik.
Nem volt szokatlan a számukra a nemek elkülönítése, tehát
engedelmesen megálltak az ajtó előtt, én pedig bementem.
Összeszorult a szívem. Ha az anyám egy nagy kórteremben
feküdt volna, valószínűleg meg sem ismerem. Cseppet sem
emlékeztetett az egykor magabiztos, ápolt üzletasszonyra,
amilyennek legutóbb láttam. Apám odalépett hozzá, és kedvesen
megcsókolta.
– Nézd csak, kedvesem, ki van itt. A mi Izabelánk. Eljött,
ahogy kérted.
Anyám felém fordult.
– Hol van Izabela?
Gyorsan levettem az abaját.
– Én vagyok az, anya – szóltam, és odafutottam az ágyához.
Megfogtam a kezét. A tenyere sovány volt, a bőre kiszáradt.
– Izabela! – bámult rám.
Hirtelen rádöbbentem, hogy mostanra én is megváltoztam.
Már nem az voltam, akire emlékeztek, és minden bizonnyal nem
olyan, mint amilyennek elképzeltek. Mindent újra kellett
tanulnunk.
– Mikor érkeztél? – kérdezte anyám.
– Ma. És rögtön idejöttem hozzád – feleltem, és közben egy
pillanatra sem engedtem el a kezét.
– Jól van. Hol a férjed? – először tett fel kérdést vele
kapcsolatban.
– Szálim, azaz a férjem nem tudott velem tartani. Fontos
hivatalos útra ment.
– Mivel foglalkozik a férjed?
– Üzletember.
– Milyen területen dolgozik?
– Elsősorban befektető.
– A Perzsa-öbölben?
– Szerte a világon. De most inkább beszéljünk arról, hogy
érzed magad.
– Jól vagyok, most már jól. Csak azt mondják, muszáj
feküdnöm. Nem is értem, miért. A cégnél rengeteg a munka.
Mesélj csak, Grzegorz, mi a helyzet! – fordult apámhoz. –
Kifizették végül az elmaradt számlákat?
– Igen, igen. De te most ne törődj ezzel. Én majd mindent
elintézek.
– Tudod, ha nem figyelek a kifizetésre, csak húzni fogják az
időt. Holnap fel is hívom őket.
– Jaj, kedvesem, hagyd most ezt! Nézd, itt van Izabela!
– Izabela… – ismételte anyám.
Kényelmetlen hallgatás ült a szobára.
– Itt hagylak benneteket pár percre, beszélgessetek – indult
el apám az ajtó felé.
– Hova mész? – kérdezte anyám.
– A földszinten lévő kis boltba. Hozzak neked valamit?
– Gyümölcslevet. Legjobb lenne narancslé.
– Rendben. Te kérsz valamit, Izabela?
– Köszönöm, nem, apa.
Apám kiment, anyám pedig a következő kérdést szegezte
nekem:
– Nem sajnálod, hogy oda mentél férjhez?
A kérdés anyámra vallott. Rövid, tömör, lényegre törő.
Mindennemű érzelemtől mentes.
Anyám várakozásteljesen nézett rám. Én pedig nem tudtam,
mit válaszoljak.
– Nem sajnálod? – ismételte meg a kérdést anya.
– Szeretem a férjemet. Ő is engem. Szeretjük egymást.
– Jaj, Izabela, ne gyere mindig a szerelemmel – sóhajtott
anyám. – Mutatok neked valamit. Húzd csak ki az alsó fiókot!
Kihúztam a fiókot. Egy könyv hevert ott, a borítóján
szépséges nő. A könyvem volt: a Perzsa szerelem.
– Laila Shukri – mondta ki a szerző nevét anyám. – Ő is
lengyel, ő is ott él, és pontosan leírta, hogy mennek ott a dolgok.
Ő is szerelmes lett. Add ide a könyvet, Izabela!
Gyengéden a kezembe vettem a könyvet. Óvatosan
megsimogattam a borítóját. Bársonyos volt az érintése.
Tudomásom volt róla, hogy pár hónappal korábban megjelent az
első regényem, de eddig még nem láttam. Hihetetlen felindultság
lett úrrá rajtam.
– A barátnőm hozta be a kórházba. Nagyon lekötött –
folytatta édesanyám. – Szerepel benne egy Lidka nevű lány,
akinek rosszul megy a sora, és egy Joanna is, akinek nagyon jól.
Veled mi a helyzet, Izabela? Jól megy a sorod, vagy rosszul?
Nyílt az ajtó, visszajött apám.
– Tessék, itt a gyümölcslé, kedvesem.
Ezzel apám több doboz gyümölcslevet rakott anyám
éjjeliszekrényére. – Narancslevet hoztam, mert azt kértél, és
grépfrútost, mert tudom, hogy szereted. És egy kis keserű
csokit, a kedvencedet.
Kicsit később felém fordult:
– Izabela! Vannak gyerekeid?
– Na igen, vannak gyerekeid? – Anya hangja kicsit lágyabban
csengett.
Két gyerekem volt, egy kislány és egy kisfiú. Biztonsági
okokból nem szeretnék róluk írni.
– Igen – feleltem.
– Hány? – faggatott anyám.
– Kettő.
– Kislányok, kisfiúk?
– Egy lány, egy fiú.
– Kisfiad is van? – élénkült fel apám. – Van fényképed róla?
– Igen.
Kivettem a táskámból néhány fényképet, és megmutattam a
szüleimnek. A felvételek a palotában, illetve a kertben készültek,
volt, amelyiken együtt voltak a gyerekek, volt, amelyiken külön-
külön. A szüleim le sem tudták venni a szemüket a fényképekről.
Váratlanul kinyílt az ajtó, két orvos és egy ápolónő lépett be a
szobába.
– Elnézést, meg kell vizsgálnunk a beteget. Kérem, jöjjenek
vissza holnap!
– Itt hagyod a fényképeket? – kérdezte anyám.
– Persze.
– Én is akarok belőle – szólalt meg apám.
– Tessék, válassz ki néhányat – nyújtotta át neki anya a
fényképeket. – Válassz!
A szüleim elkezdtek válogatni a képek között.
– Kérem önöket, távozzanak. Holnap is van látogatás –
sürgettek minket az orvosok.
Már az ajtónál álltam, amikor anyám nagy nehezen felült az
ágyban, és annyit mondott:
– Hozd el az unokáimat, Bela!
XI. FEJEZET

Hercegnő vagy rabszolga


A Gritti Palace nevű elegáns velencei szálloda hatalmas teraszán
ülve gyönyörködtem a szemem előtt elterülő Canal Grande
látványában és a város panorámájában, amely ebben az
évszakban igazán kivételesnek tűnt. Kellemes meleg este volt,
úgyhogy kiélvezhettem a kétszázötven négyzetméteres,
különleges teraszt, a különböző méretű lámpásokat, a bennük
égő gyertyákat, melyek fénye visszavetődött a kis medence
sötétkékbe forduló vizén. A víz színe tökéletesen harmonizált a
csillagos ég bársonyával, a Szent Márk-székesegyház
árnyékénak kontúrjaival.
Az indulás előtti beszélgetésünk során nem értettünk egyet
Szálimmal abban, hogy melyik lakosztályt foglaljuk le.
– Isabelle! Hidd el nekem, hogy a legjobb megoldás a Terraza
Redentore Suite. A Gritti Palace-t nemrég tizenöt hónapra
bezárták, teljes felújítás történt, ötvenötmillió dollár értékben. A
befektetők hangsúlyozott figyelmet fordították a Terraza
Redentore Suite-ra, biztosan kivételesen szép lett. Higgyél
nekem, Isabelle, értek hozzá.
– Hiszek neked, Szálim, de én szeretnék a Hemingway
Presidential Suite-ba visszatérni, abba a lakosztályba, ahol az
esküvő utáni első napjainkat töltöttük.
Nem akartam Szálimnak elárulni, hogy minden vágyam, hogy
még egyszer helyet foglalhassak Ernest Hemingway foteljében.
– De hát a Terraza Redentore Suite is nagyon meghitt és
romantikus – győzködött Szálim. – Maga a luxus, és külön lift is
tartozik hozzá, a szálloda halljából egyenesen a lakosztályba
juthatunk.
– Szálim! Meg vagyok győződve róla, hogy fantasztikus
lakosztályról van szó, de én ugyanott szeretnék lakni, ahol a
nászutunkon.
– Nekem meg az a fontos, hogy legyen külön teraszunk, ahol
csak mi ketten vagyunk.
– Én pedig szeretnék még egyszer abban a hálószobában
aludni, ahol az első szerelmes éjszakánkat átéltük…
Mindezt többször is megvitattuk, de képtelenek voltunk
meggyőzni egymást. Végül Szálim úgy döntött, mindkét
lakosztályt kibéreljük, és akkor mindketten elégedettek leszünk.
Ezenkívül lefoglalta még a The Serenissima Suite-ot is a
gyerekek számára, nagy nappalival és külön szobákkal a
bébiszitternek, két cselédnek és a biztonsági embereknek.
Mindez naponta több mint huszonötezer euróba került.
Miután megérkeztünk, el kellett ismernem, hogy Szálimnak
igaza volt, a Terraza Redentore Suite mesésnek bizonyult. A
fapadlózatot elegáns selyemszőnyegek borították, a falakon
virágmintás textiltapéta, puha kanapék és fotelek, melyek
színvilágában dominált a bordó és a piros szín. Antik holmik,
képek, grafikák és freskók, meghitt fényt adó, klasszikus lámpák
gazdagították a teret. A bútorok stílusa illeszkedett ahhoz a
korszakhoz, amelyben a műemlék szálloda a fénykorát élte.
A hatalmas terasz imponáló volt, sok időt töltöttünk odakint:
romantikus éjszakákat, családi étkezéseket, találkozókat. A
gyerekek vidáman futkostak a teraszon, mi pedig élveztük
felhőtlen boldogságunkat. Miután a gyerekek elmentek aludni,
felvettem valamelyik hosszú, elomló ruhámat, amit a nagy
divatházak, a Dior, a Chanel, az Yves Saint Laurent tavaszi haute
couture kollekciójából szereztem be, választottam hozzá illő,
gyémántoktól, zafíroktól vagy rubinoktól csillogó ékszerszettet,
ehhez jött a Dior-ház érzéki Hypnotic Poison parfümje, amit
nagyon megkedveltem. Aztán letelepedtem a teraszon egy
könnyű Campari koktéllal a kezemben, és vártam a
szerelmemet. Körülölelt minket a szerelem és a velencei éjszaka
varázsa.
Napközben Szálim gyakran elvitte a gyerekeket sétálni,
ilyenkor én átmentem a Hemingway Presidential Suite-ba,
amely tulajdonképpen az én magánapartmanom lett.
Szentimentális szerelmes verseket, klasszikus regényeket
olvasgattam, a következő regényemen dolgoztam. Néha
beletelepedtem Hemingway karosszékébe, és felidéztem
magamban az eltelt év meglepő eseményeit.
Megviselt a hosszú évek után a szüleimnél tett első látogatás.
A nehezen megformált első szavak után jöttek a hosszú
beszélgetések, és lassan megnyíltunk egymás előtt. Apával
együtt mindennap bementünk a kórházba, majd közösen
vacsoráztunk, és próbáltuk bepótolni az elvesztegetett időt.
– Hogy megy a cég? – tudakoltam, mivel tudtam, hogy a
szüleim számára ez jelenti az életet.
– Már nem úgy mennek a dolgok, mint régen – felelt apám. –
Más idők járnak… Sok új cég jött létre, hatalmas a konkurencia.
Nem könnyű megmaradni a piacon.
– Nehezen boldogultok?
– Jó nevünk van, tehát valahogy csak megy a szekér. De
valahogy más a munkához való hozzáállás. Az emberek mások,
mint régen. Mindig rohannak, idegesek, gyanakvóak,
követelődzőek. Szóval nem könnyű a helyzet.
– Biztos, hogy anya ezért…
– Igen. Egy vállalkozás vezetése folyamatos feszültséget jelent
– ismerte be apám. – Ismered anyádat, ő mindennek
személyesen akar utánanézni, és nem engedi, hogy bárki is
kisegítse.
– Változtatnia kell az életmódján. Az orvosok is ezt tanácsolják
– jegyeztem meg.
– Erről nem lesz könnyű meggyőzni – szögezte le szomorúan
az apám. – Magad is láthattad a kórházban. Még megy az infúzió,
de már telefonálni akar, már veszekszik a számlák miatt.
– Anya nagyon racionális. Tehát ha az orvosok bebizonyítják
neki, mivel jár a folyamatos rohangálás, az erejét meghaladó
munka… – reménykedtem.
– Bárcsak úgy lenne, Izabela – apám hangja nem úgy tűnt,
mintha meggyőztem volna.
Mivel anyának benn kellett maradnia a kórházban, apámnak
kellett átvállalnia a céggel kapcsolatos összes feladatot, úgyhogy
rengeteg időt töltött házon kívül. Én ezt az időt anyánál töltöttem
a kórházban, örültem, hogy nyugodtan tudunk beszélgetni.
– Mesélj a gyerekekről! – kérte gyakran anyám. Kicsit
csodálkoztam, mivel nem gondoltam volna, hogy anyámat
ennyire érdeklik majd az unokák.
– Mit szeretnél tudni? – kérdeztem.
– Mindent – felelte.
– Mindent – azaz mit? – Nevettem el magam.
– Kezdd az elejétől! Milyen volt a terhességed, hogy szültél…
– csillogott anyám szeme.
Leszámítva néhány kellemetlen részletet, mindent
elmeséltem neki. A vetélés után pár évvel egyre gyakrabban
jutott eszembe, hogy jó lenne teherbe esni. Az első gyermekem
elvesztése örök árnyékként borult a lelkemre. Nagyon vágytam
kisbabára, de rettegtem, hogy ismét elvetélek, úgyhogy egy ideig
elfojtottam egyre erősödő vágyamat. Végül úgy döntöttem,
megbeszélem félelmeimet Szálimmal.
Egy napon a kertben üldögéltünk ebéd után.
– Szálim! – fordultam a férjemhez. – Mit szólnál hozzá… –
tulajdonképpen azt sem tudtam, hogy fogalmazzam meg a
mondandómat. A terhesség, a gyermek mindig eszembe juttatta
a vörös foltot a sivatagi homokban.
– Mit akarsz mondani? – fordult felém Szálim.
– Arra gondoltam, hogy… – ekkor már nagyon ideges voltam.
– Miről van szó? – Szálim kedvesen átölelt és magához vont.
Ekkor már sírtam.
– Isabelle, kedvesem! Mondd meg, miről van szó! – csókolt
homlokon a férjem.
– A gyerekről – nyögtem ki végül.
– Terhes vagy? – kérdezte Szálim, és láttam rajta, hogy örül.
– Nem, csak…
– Gyereket szeretnél? – mondta ki helyettem Szálim.
– Igen – suttogtam.
– Isabelle! – Szálim erősen magához ölelt. – Mostanában
nekem is eszembe jutott. Mi azt szoktuk mondani, hogy a
gyermekek az élet díszei. De azt akartam, hogy te vesd fel
először. Hogy készen állj…
– De annyira félek… Hamid sejk…
– Miatta ne aggódj! Vele már mindent elintéztem. Aláírtam,
amit akart, úgyhogy már nem fog beleavatkozni az életünkbe.
– Ez biztos?
– Igen.
Hamarosan teherbe estem.
– Meséld el részletesen, hogy volt… – sürgetett anyám.
– Minden normálisan ment. Teherbe estem, és megszültem a
babát.
– Hogy bírtad a terhességet? Mert én veled borzalmasan
éreztem magamat az első három hónapban. Hánytam,
szédültem…
– Néha kicsit émelyegtem, de elviselhető volt.
– Jól van. Milyen volt az orvosod?
– Remek. Nálunk fantasztikus szakemberek vannak.
– És a kórház? Jók voltak a körülmények?
– Anya! – nevettem el magamat. – Ott a legjobb
magánkórházak olyanok, mint az ötcsillagos szállodák.
– Komolyan? – csodálkozott anyám.
– Komolyan.
– Ki gondolná… – csóválta a fejét anyám.

***

A lengyelországi tartózkodásom során felvettem a kapcsolatot


egykori barátnőmmel, Patrycjával is.
– Iza! Tényleg te vagy az? El sem akarom hinni! Ezer éve
nem láttalak! – sikongatott boldogan Patrycja. – Sokáig maradsz
Lengyelországban?
– Egy ideig még maradok. Anyám kórházban van…
– Hallottam. Hogy érzi magát?
– Most már jobban.
– Remek.
– Örülök, hogy rászántam magam az útra, mert a
beszélgetéseim elterelik a figyelmét a cég ügyeiről. Vissza kell
vennie a tempóból, és most, hogy itt vagyok, állandóan az
unokákról faggat, órákig tudná hallgatni, amiket mesélek, hogy
milyenek, mit szeretnek, milyen mókás dolgokat művelnek…
– Vannak gyerekeid, Iza?
– Igen.
– Hány?
– Kettő. Egy kislány és egy kisfiú. Hát neked?
– Nekem csak egy. Egy kislány.
– Hogy hívják?
– Marta.
– Szép név.
– Iza! Mindenképpen találkoznunk kell!
– Jó. Mondd meg, hogy neked mikor jó, és elmegyek hozzád.
De te is elugorhatsz hozzánk!
– Akkor hamarosan hívjuk egymást, és megbeszélünk egy
találkozót.
Aztán meglátogattam Patrycját kicsi, ám nagyon ízlésesen
berendezett házukban, és mindent elmeséltem neki. Azt, hogy
milyen sokszor érzem magányosnak magam, hogy Szálim
betegesen féltékeny, hogy a szabadságom erősen korlátozott,
hogy elvesztettem az első gyermekemet, és titokban írok.
Megértően végighallgatott, úgy, ahogy egy igazi barátnőhöz illik.
A legjobban annak örültem, hogy beszámolhattam a
regényeimről, annál is inkább, mivel az Arab palotákban
szolgáltam éppen akkor került ki a nyomdából, amikor
Lengyelországban voltam.
Aztán egy napon hírt kaptam, hogy újságírók interjút
szeretnének készíteni velem. Rögtön átugrottam Patrycjához.
– Nem tudom, mit tegyek, Pati!
– Azt mondtad, hogy a Kelet ismeretlen és egyben roppant
fontos titkairól írsz. Tehát minél több ember hall ezekről, annál
jobb.
– Igen, de ez roppant kockázatos volna. Erre is gondolnom
kell… – fordultam az ablak felé, és a kint álló, fekete ruhás
biztonsági őrökre mutattam.
– Magad mondtad, milyen sok erőfeszítésedbe került, hogy
megszerezd ezeket a titkos információkat, titokban írtál, titokban
léptél kapcsolatba a kiadóval, aztán titokban adtad át az anyagot
az amerikai barátnődnek. A sajtónak, a televíziónak, a
nyilvánosságnak nagy ereje van…
– Igazad van, Pati, de akkor is félek. Nem vállalhatok ekkora
kockázatot.
– Iza, te állandóan kockáztatsz. Élj a kínálkozó lehetőséggel!
– Nem. Ha Szálim megtudná, miről írok, biztosan megölne.
És akkor még nem is tudtam, milyen közel járok az
igazsághoz.
– Izabela!
– Félek, Pati! Már a könyvek megjelenése is rettegéssel tölt
el. Interjúról szó sem lehet.
Néhány nap múlva értesültem róla, hogy a TVN csatorna
továbbra is szeretne interjút készíteni velem. Patrycja pedig
próbált meggyőzni.
– Izabela! Gondolj csak bele, hány ember értesülne a modern
kori rabszolgaságról. Fogd már fel, hogy nekünk itt erről
fogalmunk sincs. A te szavaidból pedig az derül ki, hogy az
elnyomás nők százezreit érinti. Erről beszélni kell, mégpedig
minél hangosabban! – győzködött Patrycja szenvedélyesen.
– Igazad van, Pati…
Eszembe jutott, ahogy Bibi arca összerándult a „Kuvait” szó
hatására, eszembe jutott megrázó vallomása, amit képtelen
voltam egy ülésben papírra vetni. Egyre inkább úgy éreztem,
erről szélesebb körben is be kell számolni.
– De még ha bele is mennék… – pillantottam az ablak előtt
járkáló biztonsági emberekre. – Ez a két ember állandóan figyel.
Patrycja is kinézett az ablakon, és kicsit lelombozódott.
– Biztos, hogy nem lesz egyszerű…
– Magad is látod, hogy kivitelezhetetlen.
– De azért gondolkodjunk el, mégis mit lehetne csinálni.
Pati nem akarta feladni.
A következő napon végig azon gondolkodtunk, hogyan
játszhatnánk ki a biztonsági embereket.
– Nem tudsz megszökni a kórházi ablakon át? A mamád
kórtermén keresztül – vetette fel Patrycja. – A két őr sosem
teszi be a lábát a mamád kórtermébe.
– Akkor be kellene avatnom anyát is a tervbe. És az ő
szívével…
– Ez igaz… Tudja egyáltalán az anyád, hogy írsz?
– Nem. Nem akarom megijeszteni. Ha sejtené, mibe vágtam a
fejszémet.
– Hát igen. Akkor mi lenne, ha tőlem szöknél meg? Az őrök
ide sem jönnek be.
– Nem is tudom… Valahogy irreálisnak tűnik.
– Miért?
– Tegyük fel, kijutok az ablakon át, és az épület másik oldalán
elhagyom a telket. De hogyan tovább? Hogy jutok el a
tévéfelvétel helyére? Nincs túl közel.
– Igazad van, de néha egész álló nap itt ücsörögsz nálam, ők
meg csak várakoznak az ajtó előtt.
– Azért, mert a sok-sok év alatt soha nem adtam okot rá,
hogy alaposabban őrizzenek. Eleinte, amikor a Harrodsba
járkáltam bevásárolni, mindig követtek, később aztán ráuntak,
hogy butikról butikra járjanak velem, így gyökeret eresztettek az
áruház előtt. Arra is volt példa, hogy letelepedtek egy kicsit
távolabb eső kávézóban, aztán meg kereshettem őket. Azt
hittem, leszakad a karom a sok szatyortól.
– Nem törik magukat különösebben – állapította meg
Patrycja. – Ha ezt a sejked megtudná…
– Jaj, ne is mondj ilyet!
– Magad mondtad, hogy nem figyelnek különösebben.
– Mivel nincs rá okuk – ismételtem meg.
– Kimászol a ház túlsó oldalán található ablakon, és…
– Hát ez az: hogyan tovább?
– Még valakit bele kell vonnunk az akcióba, aki gyorsan
elvinne a stúdióba, és aztán vissza is hozna.
– Nem ismerek olyan embert, akiben megbízhatnék.
– Mindenképpen olyan valakit kell keríteni, akiben bízni lehet,
és ért is az efféle munkához.
– Mire gondolsz?
– Olyan valaki kell, aki jól vezet, és váratlan helyzetekben is
boldogul.
– Jaj, Pati, hogy találunk egy perc alatt egy kommandóst? –
nevettem el magam.
– Kommandóst nem, de exrendőrt talán.
– Ismersz valakit?
– Igen, és úgy tudom, vett is részt különleges akciókban.
– De mégis, hogy képzeled az egészet?
– Kimászol az ablakon, odarohansz a kerítéshez, átmászol a
szomszédhoz, és bevágod magad a kocsijába. Le kell feküdnöd a
hátsó ülésre, hogy ne lássanak. A szomszéd kijuttatna a főútra,
ott várna rád a rendőr, aki elvinne a felvételre, és aztán ugyanígy
vissza is hozna.
– És szerinted a biztonsági emberek nem fognak észrevenni a
nagy lopakodásban? – Még mindig kételyek gyötörtek.
– Gyere, nézz körül! – Patrycja a hátsó kertre nyíló ablakhoz
lépett. – Itt annyi a bokor, hogy nem vesznek észre.
– Hát, nem is tudom – bizonytalankodtam.
– Gondolj Bibire, Izabela!
Amikor Pati kiejtette Bibi nevét, a lelki szemeim előtt
megjelent a hindu kislány, aki tízéves korában útra kelt, hogy
cseléd legyen egy távoli országban. Ott még gyerekként
kikezdett vele a hetvenéves szomszéd. „A teljes testsúlyával rám
nehezedett, úgyhogy alig kaptam levegőt. Lehúzta a bugyimat,
és próbálta belém gyömöszölni megmerevedett farkát. Tiszta
erőmből próbáltam ellenállni, a lábaimat keresztbe tettem. A
férfi azonban erősebb volt nálam, és gyorsan szétfeszítette a
lábaimat” – emlékezett vissza remegő hangon Bibi.
– Na, mi lesz? Elszánod magadat?
A fülemben ott csengtek Bibi szavai, aki arról mesélt, hogy
amikor megszökött Kuvaitból, Szaddám Huszein kegyetlen
katonái elől, Indiában megtámadta egy falusi banda.
„ Az egyik kamasz fiú, amikor meglátott lemeztelenítve,
elővette duzzadt farkát, és a kezét le-fel húzogatva gyors
mozdulatokkal kielégítette magát. A spermája az arcomba
spriccelt. Az utolsó pillanatban sikerült becsukni a szememet. A
sperma végigcsorgott az arcomon és a hajamon. A bandafőnök
gyilkos pillantást vetett rá, mivel neki gyorsabban sikerült
kielégülnie, mint magának a főnöknek. Rögtön utána fölém
támaszkodott, és akcióra kész farkát védtelen ártatlanságom felé
közelítette.”
Nagy levegőt vettem.
– Igen, beleegyezem.
Patrycja szélesen elmosolyodott és megölelt. Pontosan úgy,
ahogy annak idején Linda, amikor beszámoltam neki arról, hogy
könyvet írok.
– Remek! – kiáltott fel elégedetten. – Csak mondd meg,
mikor lesz a felvétel, és én mindent megszervezek.
– Köszönöm, Pati!
Megüzentem, hogy beleegyezem az interjúba.
Lengyelországban kártyás telefont használtam, a kártyát később
megsemmisítettem. Úgy állapodtunk meg, hogy biztonsági
okokból a felvételre nem a ZVB stúdiójában kerül sor. Azt is
megtudtam, melyik újságírónő beszélget majd velem. Örültem,
amikor meghallottam a nevét, mivel profi újságírónak tartottam.
Szinte minden úgy történt, ahogy Patrycja kitervelte. Azt
írtam, hogy szinte, mert azért nem minden a tervek szerint
zajlott. Kimásztam az ablakon. A kezemben kis táska volt, benne
az abaja, hidzsáb és nikáb. Szörnyű ideges voltam, attól
tartottam, a biztonsági emberek azonnal rájönnek, hogy
megszöktem. A táska a nagy idegeskedésben a kerítésen való
átmászás közben kiesett a kezemből. Hirtelen lendülettel
lehajoltam, hogy felvegyem, és ekkor nagyon megütöttem a
szememet. A piros szemem a felvételen is látszott. Az ütés
pillanatától kezdve borzasztóan fájt, és tartottam tőle, hogy
komolyabb bajom esett. És ahogy az a stresszes helyzetekben
lenni szokott, jöttek a migrénes rohamok is. Amikor Patrycja
szomszédjának kocsijában elindultunk, olyan rettenetesen
éreztem magam, hogy legszívesebben visszafordultam volna. De
eszembe jutott a sok szerencsétlenség, ami Bibi nyakába szakadt,
és meggyőztem magam, hogy most már nem fordulhatok vissza.
Útközben azon töprengtem, hogy az általam leírt megrázó
közel-keleti események európai szempontból talán túlzásnak,
kicsit elrajzoltnak tűnhetnek. Hogy mi ezeket nem látjuk, nem
halljuk, nem tudunk róluk, még egyáltalán nem jelenti, hogy nem
is léteznek. Az, ami a számunkra elképzelhetetlen kegyetlenség,
mások számára teljesen köznapi tapasztalás. Ezért aztán a bénító
fájdalom, a fejfájás és a szemem miatti aggodalom ellenére úgy
döntöttem, elmegyek a felvételre.
Az újságírónő, ahogy arra számítottam is, érzékeny
odafigyeléssel irányította a beszélgetést. Hálás voltam ezért,
mivel a páni félelem a felvétel során sem engedett. A telefonomat
a másik helyiségben hagytam, nem akartam, hogy a csengése
megzavarja a beszélgetést. Szálim éjjel-nappal, a legváratlanabb
pillanatokban hívogatott, s biztos gyanakodni kezdett volna, ha
nem veszem fel a telefont. Kikapcsolnom sem lehetett, mert
akkor Szálim még inkább bevadul. Így aztán az egész felvétel
során szorongtam, hogy megszólal a telefon, én nem veszem fel,
és akkor Szálim felhívja a biztonsági embereket…
Mire kikapcsolták a kamerákat, kész idegroncs voltam. Az
újságírónő odalépett hozzám, még egyszer megköszönte a
beszélgetést, és megkérdezte:
– Hány gyereke van?
Már majdnem azt feleltem, hogy három, hiszen az első
gyerekem, a sivatagi is várt rám a paradicsomban.
– Kettő – feleltem.
Az újságírónő búcsúzásképpen szívélyesen átölelt.
– Maga reszket – vette észre közben.
– Az idegességtől – feleltem.
– Még egyszer nagyon köszönöm – búcsúzott el az újságírónő.
Gyorsan felkaptam a telefont. Hála az égnek, nem volt rajta
egyetlen nem fogadott hívás sem. Odarohantam a rám váró
kocsihoz. Az exrendőr azonnal indított, és jól beletaposott a
gázba.
– Sokáig tartott – jegyezte meg, mint aki tapasztalatból tudja,
hogy a korábbi tervtől való akár legkisebb eltérés is
katasztrofális következményekkel járhat.
– Igen, tényleg volt egy kis csúszás – ismertem be.
Útközben csak az jár a fejemben, hogy jussunk el minél
hamarabb Patrycja házához. A rendőr az útra összpontosított, és
látszott rajta, neki is fontos, hogy biztonságosan célba juttasson.
Úgy tűnt, a percek órákká nyúlnak, és még mindig messze
vagyunk a városunktól. Aztán csak odaértünk. Egy lépésre
voltunk Patrycjától.
Behajtottunk az épületek közé, leparkoltunk a megbeszélt
helyen, ahol már várt ránk a szomszéd kocsija, én gyorsan
átszálltam. Elindultunk, és arra gondoltam, hogy sikerült.
Patrycja háza mindössze néhány sarokra volt. És ekkor
megszólalt a telefon. Szálim hívott. Pánikba estem. Ez lett a
vesztem.
Lehet, hogy fel kellett volna vennem, beszélni vele. De arra
gondoltam, talán meghallja a szomszéd nem túl fiatal kocsijának a
zúgását. Cseppet sem emlékeztetett a csendes limuzinra, és
gyanakvó férjem hamar rájött volna, hogy valami nincs rendben.
Talán meg kellett volna kérnem a szomszédot, álljon meg egy
percre, és akkor válthattam volna pár szót Szálimmal. Lehet,
hogy ezt kellett volna tennem. De megmerevedtem. Képtelen
voltam logikusan gondolkodni. Úgy éreztem, meghalok a
félelemtől. Most, az idő távlatából már tudom, mi akadályozott
meg akkor, hogy megfelelően reagáljak. Az, hogy tudat alatt meg
voltam győződve róla, hogy egy sejk mindenre képes. Úgy
éreztem, ha felveszem a telefont, Szálim azon nyomban rájön,
mit műveltem az elmúlt órák során. Önállóan cselekedtem, amit
ő képtelen lett volna megbocsátani. Még hogy az ő felesége
nyilvánosan nyilatkozzon egy ilyen ellentmondásos témáról?
Hogy megkérdőjelezze az évszázadok során kialakult rendet?
Halálos félelem lett úrrá rajtam.
A hívás hamar abbamaradt, és már benn is voltunk a
szomszéd udvarában. Bíztam benne, hogy mielőtt még Szálim
kapcsolatba lép a biztonsági emberekkel, én már Patrycja
házában leszek. És majd azt mondom, hogy nem hallottam a
telefont. De amikor átmásztam a merítésen, az ablakon át
megláttam, hogy a biztonsági emberek már Patrycja
nappalijában vannak. Két fekete ruhás, hatalmas termetű férfi.
Patrycja a saját házában volt, mégis borzalmasan félt.
– Izabela a fürdőszobában van. Izabela a fürdőszobában van –
ismételgette eltorzult hangon.
Átmásztam az ablakon, majd a folyosó felől beléptem a
nappaliba, mintha tényleg a fürdőszoba felől jöttem volna.
Lehetett volna így is. Jöhettem volna a fürdőszobából.
– Madame, indulunk a repülőtérre – szólalt meg az egyik
biztonsági ember.
– Tessék? – Nem akartam hinni a fülemnek.
– Madame, kérem, fáradjon a limuzinhoz – nézett rám szúrós
tekintettel a másik biztonsági ember. – A jegyek már
megvannak. Ha el akarjuk érni a gépet, azonnal indulnunk kell.
– Maguk meg miről beszélnek? – szóltam, mivel a jelenet
annyira abszurdnak tűnt.
– A sejk azt parancsolta, hogy madame-mal együtt azonnal
térjünk haza.
– Várjanak! Egy pillanat! – kaptam elő a telefonomat, mert
meg szerettem volna mondani Szálimnak, hogy el kell
búcsúznom a beteg anyámtól, el kell hozni a holmijaimat
otthonról, beszélnem kell apámmal…
Épp csak elővettem a telefonomat, amit a biztonsági ember
határozott mozdulattal azonnal kivett a kezemből.
– Ez a sejk parancsa – csak ennyit mondott.
Patrycja rémült tekintettel figyelt.
– Nincs is nálam az útlevelem – ragadtam meg az utolsó
kapaszkodót.
– Nálunk van, madame – szögezte le az egyikük.
Eszembe jutott, hogy az útlevél-ellenőrzés után az egyik
biztonsági ember tényleg magához vette az útlevelemet. Akkor
teljesen lekötött az izgalom, hogy ennyi idő után végre láthatom
a szüleimet, úgyhogy ez nem is zavart.
– Madame! Indulnunk kell! – lépett közelebb az egyik
biztonsági ember, készen arra, hogy ha kell, erővel ráncigáljon el
a kocsiig.
Arra gondoltam, az egész helyzet abszurd. A saját hazámban
vagyok, a barátnőm házában, és nem kell követnem ezeket az
utasításokat. Nemet is mondhatok, itt is maradhatok. Hiszen
semmi rosszat nem követtem el. Nem fogadtam a férjem hívását.
Ennyi történt. És tényleg lehettem volna a fürdőszobában. De
rögtön eszembe jutott az is, hogy egy nőt Keleten bármiért meg
lehet büntetni, ami a férje vagy annak családja szerint nem
megfelelő. Még az is megeshet, hogy az életével kell fizetnie a
feltételezett cselekedetéért. Mint azoknak a lányoknak, akik
túlságosan örültek az esőnek. Vagy az asszonynak, akinek egy
ismeretlen dalt ajánlott a rádióműsorban. Lelki szemeim előtt
megjelentek a gyerekeim, elsősorban a kislányom. Nem
hagyhatom a sorsára. Elindultam az ajtó felé.
– Pati! Magyarázd meg valahogy a szüleimnek, hogy mi
történt! – kértem, és még annyi erőm sem volt, hogy
elbúcsúzzam tőle.
– Jaj, te lány! Hogy vagy képes ott élni? – kiáltott utánam
fájdalommal teli hangon Patrycja.
A business osztályon a stewardessek odaadóan sürgölődtek
körülöttem. Rettenetes migrénes roham lett úrrá rajtam,
úgyhogy a személyzet még az utasokat is megkérdezte, nincs-e
köztük orvos. A rettenetes fájdalom majd szétvetette a fejemet,
szünet nélkül reszkettem, úgy éreztem, megfagyok, iszonyú
émelygés lett úrrá rajtam, ami görcsös hányásba torkollott. Nem
segítettek a tablettáim, amelyek máskor mindig nyújtottak némi
enyhülést, sem a személyzet, illetve az útitársak által kínált
porok. Akadt egy orvos is a fedélzeten, aki időről időre odajött,
szemügyre vett. Megfelelő gyógyszerek és orvosi műszerek
nélkül azonban nem sokra ment. Korábban mindössze kétszer-
háromszor volt ilyen erős rohamom. Olyankor mindig bementem
a kórházba, ahol erős fájdalomcsillapítót kaptam, s próbálták
enyhíteni az émelygésemet is. Infúziót is adtak, oxigént is
kaptam. A repülőgépen borzalmasan szenvedtem, és senki sem
tudott segíteni rajtam.
Néhány órányi repülést követően a gép ereszkedni kezdett,
ami csak fokozta a hányingeremet. Úgy éreztem, ennek a
lidércnyomásnak sosem lesz vége. Egyetlen vágyam volt: hogy
minél hamarabb a klinikára vigyenek, ahol majd segítenek
rajtam.
A gép leszállt, engem kerekesszékbe ültettek, mivel képtelen
voltam önállóan járni. Szerettem volna megkérni Szálimot, hogy
a repülőtérről azonnal vigyenek a kórházba, de Szálim ki sem jött
elém a repülőtérre. Gondoltam, annyira felháborította a szerinte
nem megfelelő viselkedésem, hogy elhagyta az országot, engem
pedig büntetésképpen a sorsomra hagyott, úgy, ahogy erre már
korábban is volt példa néhányszor.
– Vigyél a kórházba! – adtam ki az utasítást a sofőrnek.
Továbbra is borzasztóan éreztem magam, úgyhogy elnyúltam
a hátsó ülésen. Néhány perc múlva észrevettem, hogy nem a
kórház felé tartunk.
– Vigyél a kórházba! – ismételtem meg az utasítást, ám a
sofőr egyáltalán nem reagált a szavaimra.
– Nem hallasz? Csináld, amit mondok! – kiáltottam rá. – A
kórházba akarok menni!
Borzalmas hányinger rázta a testemet, a kocsi belső kárpitját
sikerült alaposan összepiszkítanom.
A sofőr továbbra is az általam ismeretlen parancsnak
megfelelő irányban haladt. A szavaim, az elkeseredett kiáltásaim
semmiféle hatást nem gyakoroltak rá. Megérkeztünk a
palotánkhoz. A sofőr odahívta Amanit és Malatit, hogy
segítsenek nekem kikászálódni a kocsiból. Alig álltam a lábamon,
a látásom elhomályosult. Nagy nehezen felmentem a külső
lépcsőn, és a személyzet segítségével bejutottam a hallba. A
kanapén egy disdását viselő férfi ült. Hamid sejk!
Úgy éreztem magam, akár egy horrorfilmben.
– Neee! – kiáltottam fel, és ebben a kiáltásban benne volt
minden fájdalmam, elkeseredésem és erőtlenségem.
A férfi felállt, és elindult felém.
– Takarodj innen! – kiáltott rám vadul.
A személyzet eltűnt, én pedig támasz híján a márványpadlóra
zuhantam. Milyen fehér, gondoltam teljesen értelmetlenül,
mintha éreztem volna, hogy közel a vég.
– Gyere velem! – rántott magával a vállamnál fogva a férfi.
Felemeltem a fejemet, és rá kellett jönnöm, hogy akit látok, az
a férjem.
– Szálim! Kedvesem! – ezzel megindultak a szememből a
könnyek. Pontosan ugyanúgy, mint amikor a könyvtárszobában
Hamid sejk helyett megpillantottam Szálimot.
– Hallgass! – dörrent rám a férjem, és maga után rángatott a
lépcsőn, fel az emeletre.
Alig álltam a lábamon, másodpercenként megbotlottam, de
engedelmesen követtem.
Szálim felvonszolt a hálószobánkba, és az ágyra taszított. Ezt
követően az ajtóhoz lépett, és belülről elfordította a kulcsot. A zár
reccsenése eszembe juttatta az összes sejket, akiknek gyilkosság
szárad a lelkén, s mégis büntetlenül élik az életüket. Még jó, hogy
találkoztam a szüleimmel.
A hálószoba sötétítőfüggönyei behúzták, a szobában
koromsötét volt. Szálim durván fölhajtotta az abajámat, és
ugyanezt akarta tenni a ruhámmal is. Rájöttem, mi a célja, de
semmiképpen sem akartam megengedni neki.
– Hagyjál, érted? Nem akarom így! Ne nyúlj hozzám!
Az arcomat még mindig takarta a kis kendő, és miközben
kiabáltam, beletüremkedett a számba.
– Azonnal engedj el!
Próbáltam kitépni magamat a keze közül. Semmiképpen sem
akartam, hogy megerőszakoljon.

Elkezdtünk huzakodni, én többször is belerúgtam, próbáltam


ellökni magamtól, és minden erőmet bevetve szerettem volna
kiszabadulni. Szálim próbált úrrá lenni a helyzeten, de nem
sikerült neki.
– Hagyj békén, te barom! – kiáltottam végső
elkeseredésemben.
Szálim felemelte az arcomat takaró kendőt, aztán tiszta
erőből, hevesen felpofozott, a fejem csak kókadtan lengett
jobbra-balra.
Aztán összekulcsolta a két kezemet, majd a magasba emelte,
végül az egyik kezével odanyomta a csuklómat az ágyhoz. A
másik kezével elővette a nemi szervét, és megpróbált belém
hatolni. Én még mindig próbáltam védekezni, és tiszta erőből
rugdostam. Közben teli torokból kiabáltam is.
Szálim ettől csak mérgesebb lett. Letépte az arcomról a
kendőt, kettéhasította, és az egyik darabkát összesodorta. Ezt
követően belenyomta a fogaim közé, majd a két végét hátul
összekötözte. Most már egy szót sem tudtam szólni. A másik
anyagdarabbal pedig a két kezemet kötözte meg. Most már
teljesen a hatalmában voltam.
Brutálisan belém hatolt, éreztem makacs elszántságát. Nem
nemi aktus volt ez, hanem bosszú egy asszonyon, aki nem
engedelmeskedett. Éreztem szadista kéjvágyát, ahogy
ritmikusan, energikusan mozgott a testemben. Egy adott
pillanatban felgyorsult a mozgása, ekkor két kezét a nyakamra
fonta. Összeszorította a gégémet. Először azt hittem, elhányom
magam, aztán váratlanul elfogyott a levegőm. Hörögni kezdtem,
Szálim engedett a szorításon, sikerült levegőhöz jutnom, s ekkor
ismét erősen megszorította a nyakamat. Ismét alig jutottam
levegőhöz. Ezt később még többször is megismételte, végül aztán
kielégült. Szálim felállt, kiment és hosszú hetekre a sorsomra
hagyott.
Az elkövetkezendő két napon véresen, mocskosan feküdtem a
sötét szobában, mivel nem akartam látni a palotánkat. Nem
akartam, hogy a palotában összegyűjtött tárgyak fénye és
szépsége csak még jobban hangsúlyozza a férjem által elkövetett
tett aljas voltát. Malati vizet hozott nekem, rengeteg
fájdalomcsillapító tablettát vettem be, és ezek valahogy
eltompítottak. Így tudtam túlélni.
A gyerekek – jutott eszembe a harmadik napon. Csakis
miattuk érdemes megmosakodni. Felkeltem, átmentem a
fürdőszobába, meggyújtottam a tükör melletti kis lámpát. A
nyakamon csúnya, vöröslő csíkokat láttam. A gyerekek. Majd
felveszek egy kis nyaksálat.
Több órát töltöttem a vízzel teli kádban. A víz kihűlt,
leengedtem, újra teleengedtem a kádat meleg vízzel, és
döntöttem bele a különböző habfürdőket, aromás illóolajokat.
Mindent elhasználtam. Kiszálltam a kádból, és többször is
megérintettem a testemet. Éreztem, ahogy az ujjbegyem hozzáér
a bőrömhöz. Csodálkoztam. Az volt a benyomásom, hogy egy
ilyen bántalmazás után meg kellene szűnnöm létezni.
Felöltöztem és behívtam Malatit.
– Hozd ide a gyerekeket, Malati!
– Nincsenek itt, madame.
– Hozd ide a gyerekeket! – ismételtem meg, mivel nem jutott
el a tudatomig, amit mondott.
– Madame, a gyerekek nincsenek a palotában.
– Malati! Hozd ide a gyerekeket, kérlek! – mosolyogtam a
lányra.
– Madame… – Malati egy pillanatra elhallgatott. – A
gyerekek nincsenek itt.
– Hol vannak a gyerekeim? – sikoltottam, majd felpattantam,
és elrohantam a gyerekek szobája felé. A szoba üres volt.
– Ki vitte el a gyerekeimet? Hol vannak? – őrültként
rohangáltam fel-alá a palotában, és kerestem a gyerekeimet. De
a gyerekeknek nyoma sem volt.
– Mi történt, Malati? Hol vannak a gyerekeim? – zokogtam.
– Nem tudom, madame.
– Hogyhogy nem tudod? Nem szívódhattak fel!
– Baba vitte el őket, madame.
– De hová?
– Nem tudom, madame.
– Malati! Hová vitte a gyerekeimet? – zokogtam.
A következő hetekre egyáltalán nem emlékszem. A napok
elmosódtak az értetlenség tompa iszonyatában.
Egy reggel kinyitottam a szememet, és úgy éreztem magam,
mint aki felébred, és nem csak az aznap éjszakai álomból. Mit
keresek én itt? Hol van a régi Izabela? Hol tudom megtalálni?
Előástam a régi telefonszámokat: Sandrához és Kate-hez.
Szinte teljesen biztos voltam benne, hogy már nem kapcsolhatók,
de tennem kellett valamit, hogy ne őrüljek meg, és semmi más
nem jutott az eszembe. Sandra számára valóban bemondta egy
hang, hogy nem kapcsolható előfizető. Kate azonban – csodával
határos módon – szinte azonnal felvette.
– Halló! – szólt bele érzéki hangon a telefonba.
– Szia, Kate! Isabelle vagyok. Nem tudom, emlékszel-e rám.
Valaha együtt dolgoztunk.
– Isabelle! A sejk felesége. Persze, hogy emlékszem rád. Mi
van veled?
Kicsit fura volt a hangja, és egyáltalán nem csodálkozott, hogy
ennyi év után felhívtam. Az volt a benyomásom, hogy esetleg
kábítószer hatása alatt áll.
– Nálam minden rendben – feleltem visszafogottan. – És te
mit csinálsz?
– Oh, hogy én mit csinálok? – nevetett természetellenesen. –
Mondd meg nekem, Isabelle, hogy én mit csinálok!
Nem tudtam, mit válaszolhatnék erre.
– Isabelle! Mit csinálsz ma este?
Várom a férjemet és a gyerekeimet, akikről nem tudom, hol
vannak, és mikor jönnek vissza, feleltem volna.
– Nem tudom. Nincs különösebb tervem – feleltem hangosan.
– Akkor találkozzunk, ismerek pár jó fejet, mulatunk egyet…
Mulatunk egyet… Amióta férjhez mentem, nem mulattam az
ismerőseimmel vagy barátaimmal.
– Benne vagyok, Kate.
– Örülök, Isabelle! Elmenjek érted?
– Köszi, de nem kell. Majd küldök egy sms-t arról, hogy hol
találkozzunk.
Végig kellett gondolnom, miképpen tudok elszabadulni a
palotából úgy, hogy a biztonsági emberek ne vegyék észre.
– Rendben, Isabelle! Akkor látjuk egymást!
– Szia, Kate!
Este küldtem egy sms-t Kate-nek, benne annak az utcának a
nevével, amely Linda háza mögött húzódott. A Pati által
kigondolt cselt szándékoztam alkalmazni. Linda házából
könnyebb volt kijutnom, tudtam, hogy a háznak van hátsó ajtaja,
a kertben pedig egy hátsó kapu, amit a személyzet használ.
A lengyelországi incidenst követően Szálim lecserélte a
biztonsági embereket, akik az Emírségeken belül is mindenhová
elkísértek. Bíztam benne, hogy az új biztonsági emberek nem
gyanítanak majd semmit.
Elmentem Lindához, és bevallottam neki, hogy készülök
valahová. Linda semmit sem kérdezett, hiszen teljesen más
világból származott, és normális volt a számára, hogy mindenki
úgy él, ahogy akar.
– Hol van Bibi? – kérdeztem, mivel nem láttam a lányt.
– Elutazott Indiába – felelte Linda. – Meglátogatja a családját.
– Komolyan? – örültem meg a hallottaknak. – Ez igazán jó hír.
Mennyi időre ment?
– Fél évre. Mindent én fedeztem.
– Csodálatos nő vagy te, Linda!

Kate már várt rám a Linda háza mögött futó utcában.


– Szia, Kate! – szálltam be a kocsijába. – Örülök, hogy látlak.
– Én is.
– Hova megyünk?
– Egy ismerős jachtjára.
Ültem Kate mellett a kocsiban, és az volt a benyomásom, hogy
visszafelé forog az idő kereke. Úgy éreztem magam, mint amikor
éppen csak megérkeztem Lengyelországból Dubajba, hogy
felfuttassuk a cég leányvállalatát.
– Még mindig Jamesnél dolgozol? – kérdeztem, mivel kíváncsi
voltam, mi folyik a régi cégemnél.
– Nem – felelte kurtán Kate, tehát többet nem kérdeztem.
Megérkeztünk a jachtkikötőbe. Jellegzetes dubaji éjszaka volt.
Luxusjachtok, a fedélzeteken hangos zene mellett mulatozó
vidám, gondtalan nemzetközi társaság. Kate leparkolta a kocsiját,
és elindult az egyik jacht felé.
– Gyere, Isabelle!
– Megyek már!
Felmentünk a jachtra, és beleolvadtunk a mulató társaságba.
Valaki rögtön a kezembe nyomott egy színes koktélt, amit
azonnal megittam. Rögtön jobban éreztem magam.
A társaság korábban kezdhette a mulatozást, több,
szenvedélyesen csókolódzó párt is láttam. Közvetlenül mellettem
megpillantottam két arab nőt, akik kényeztették egymást. Az
egyik meglehetősen férfiasnak látszott, a másiknak hosszú,
csillogó haja volt, helyes arca, hosszú, fekete szempillái, ruganyos
melle – bármelyik férfit el tudta volna kápráztatni. Kicsit
messzebb két apró Fülöp-szigeteki lány foglalkozott egy
alacsony, pocakos, amerikainak látszó férfival. Az egyik a száját
csókolgatta szenvedélyesen, a másik pedig zavartalanul
simogatta a nemi szervét. Sok férfit láttam, helyieket és
európaiakat egyaránt, akiknek mind az öltözéke, mind a
gesztusaik homoszexualitásra utaltak. Láttam pár kelet-európai
nőt is, akik céltalanul köröztek a tömegben, és mindenki mellett
megálltak, aki csak egy kis érdeklődést mutatott irántuk.
Nem szippantott be a bulihangulat, bár jelentett némi
változatosságot a hatalmas, üres, rideg palotában töltött
magányos hetek után. Sorra ittam a koktélokat, úgyhogy
gyorsan sikerült ellazulnom. Jó ideje vágytam már erre.
A hangulat mind erotikusabbá vált. A vendégek párokat,
hármas, sőt négyes csoportokat alkottak, és mások szeme láttára
merültek el az élvezetekben. Két kisportolt, emírségekbeli férfi
előhúzta hatalmas nemi szervét, és minden nőnek a szájába
nyomta, aki csak elment mellettük. A nők nemzetisége nem
foglalkoztatta őket. Egymás mellett álltak, és mosolyogva
kommentálták a lelkes hölgyek igyekezetét. Egy arab nő
lemeztelenítette dús kebleit, és ahányszor egy férfi vagy nő
megsimogatta, erősebben megfogta a mellét vagy szopogatni
kezdte meredező mellbimbóját, kéjesen sóhajtozni kezdett. A
jakuzzi tele volt emberekkel, akik szexeltek. A jakuzzi szélén
vonzó, szőke lány ült, lábait széttárta, egy arab lány pedig
bekapcsolt vibrátort dugott a hüvelyébe. Közvetlenül mellette
magas, fekete bőrű férfi állt, éppen onanizált. Nemi szervének
mérete őszinte csodálatot keltett a közelben állókban. Kicsit
arrébb egy férfi állt, háttal a többieknek, és egy földön fekvő nő
nyitott szájába vizelt. A közelükben pucsító európait vettem
észre, aki egy alacsony hindu férfinak a végbélnyílása körül
végzett aktív nyelvmunkája közben kéjesen sikongatott.
Mindenki beindult, mindenki lemeztelenítette a nemi szervét,
mindenki arra vágyott, hogy simogassák, kényeztessék, szopják,
nyalják, beléhatoljanak, minden módon izgassák. A két arab férfi,
aki azzal szórakozott, hogy minden arra járó nőnek a szájába
nyomta a nemi szervét, most egyszerre élvezett el.
Ejakulációjukat diadalittas kiáltásokkal kísérték – valószínűleg ez
volt a játék célja. A sperma szertespriccelt, a nők odarohantak, és
sikongatva versenyeztek, kinek sikerül többet lenyelnie belőle.
Mindenki dugni akart. Nem számított, ki a partner, nem
számított a pozíció, csak az, hogy legyen minél merészebb,
gyorsabb és perverzebb az aktus, az orgia.
Hirtelen valaki mögém lépett, gyorsan felhajtotta a
szoknyámat, lehúzta a bugyimat, magához vonta a fenekemet, és
próbált belém hatolni.
– Cholera! – kiáltottam fel lengyelül, és azonnal kitéptem
magam a kezéből. Felhúztam a bugyimat, és elrohantam a palló
felé, hogy minél hamarabb elhagyjam a jachtot. Ebben a
pillanatban azonban egy nő megragadta a karomat.
– Lengyel vagy? – kérdezte sírós hangon. – Akkor könyörgök,
segíts nekem! Nem akarok itt maradni, de foglyul ejtettek. Nem
akarom azt csinálni, amit várnak tőlem – kiabált elkeseredetten,
és teljes erővel megszorította a karomat.
Ekkor két férfi lépett oda hozzánk, határozottan megragadták
a nőt, és megpróbálták leválasztani rólam. A nő a padlóra vetette
magát, a férfiak pedig kegyetlenül rugdosni kezdték.
A kikötőbe rohantam, beszálltam egy ott álló taxiba, és
Lindához mentem. A tervnek megfelelően átszálltam a saját
kocsinkba, és a sofőr visszavitt a palotába. Beléptem a
könyvtárszobába, meggyújtottam az íróasztalon álló színes
illatgyertyákat. A láng villódzó fénye árnyékot vetett a könyvek
gerincére.

***

Egy hónap múlva Szálim visszatért a gyerekekkel, és úgy


viselkedett, mintha semmi sem történt volna. A gyerekek
lelkesen meséltek a hosszú útról, amit az apjukkal együtt tettek
meg, én pedig boldog voltam, hogy újra magam mellett tudhatom
őket. A házasságunk rendeződött.
Velencébe utazva meglátogattuk a szüleimet. Nagyon
boldogak voltak, hogy láthatták az unokáikat, Szálimmal azonban
távolságtartók maradtak. Ettől függetlenül örültem neki, hogy
sor került a találkozásra.

***

Nem tudom, hercegnő vagyok-e, vagy rabszolga. Vagy egyszerre


mind a kettő. Vagy egyik sem. Vagy egyszerűen csak őrületesen
szerelmes asszony vagyok.
Nagyon szeretném kiadni a következő regényemet, de nem
tudom, sikerül-e. Szálim néha roppant gyanakvó. És sosem lehet
tudni, mikor ébred fel benne a vadállat. Én azonban mindent
elkövetek annak érdekében, hogy a Kelet legféltettebb titkai
továbbra is napvilágra kerüljenek. Az írás erőt ad nekem. Az
olvasók az én bizalmas barátaim. Így már nem vagyok egyedül.
A köny v elektronikus v áltozatának kiadója
Kossuth Kiadó Zrt.
www.kossuth.hu

A kiadásért felel a Kossuth Kiadó Zrt. v ezetője.


Az e-köny v létrehozásában közrem űködött:
Katona Zoltán, Pekó Zsolt
Projektv ezető: Földes László
A kiadás alapja:
Laila Shukri: Jestem żoną szejka
Prószy ński Media, Warszawa 2 01 6

Fordította
Kálm án Judit

Szerkesztő
Tóth Em ese

ISBN 9 7 8-9 6 3 -09 -9 07 0-7 (epub)


ISBN 9 7 8-9 6 3 -09 -9 07 1 -4 (m obi)

© Laila Shukri 2 01 6
© Kossuth Kiadó 2 01 7
© Hungarian translation Kálm án Judit 2 01 7

Minden jog fenntartv a.


www.m ultim ediaplaza.com
info@m ultim ediaplaza.com
{1 }
A disdása hagy om ány os arab férfiv iselet, földig érő, bő ingszerűség, hosszú
az ujja és általában fehér színű. Az Egy esült Arab Em írségekben ezt a v iseletet
kandurának nev ezik. A kifejezés jelenthet bő, színes, hosszú ujjú, földig érő női
ruhát is.
{2}
Más szóv al kefija – hagy om ány os arab fejfedő. Négy szögletes, általában
pam utból készült szöv etdarab, am it a fej köré tekernek.
{3}
Arabul igal. Kecske gy apjából font, kör alakú pánt, általában fekete színű.
{4}
Baba = ’apa’; az arab otthonokban a szem ély zet gy akran így nev ezi a
m unkaadóját.
{5}
Arab kifejezések. Az első csoportos im át jelent, am it az im ám irány ít; a
csoportos im a jobb, m int az egy éni im a. A m ásodik im át a halottért m ondják el
a tem etésen, ez a m uszlim közösség kötelessége.
{6}
A m uszlim jogrendszerben és az arab országok m odern törv ény kezésében a
férj egy oldalúan is felbonthatja a házasságot az Anti talia arab, v álási szándékot
kifejező form ula kim ondásáv al, m ely nek jelentése: ’elv ált asszony v agy ’,
’eltáv olítalak m agam tól’, ’elhajítlak’. A férj által kijelentett form ula törv ény i
erőv el bír, és egy et jelent a házasság azonnali felbontásáv al.
{7 }
Muszlim országokban hagy om ány os v iselet. Kabátra em lékeztető, bő, fekete,
földig érő, hosszú ujjú ruha.
{8}
Muszlim nő fejét eltakaró kendő.
{9}
Muszlim nő arcát eltakaró kendő.
{1 0}
Hindi szó. Falutanács Indiában, Pakisztánban, Bangladesben v agy
Nepálban. Eredetileg öt tagja v olt, innen az elnev ezés.
{1 1 }
A szerelem csillagai. (arab)
{1 2}
Kaszída: ’v alakihez cím zett költem ény ’, az arab irodalom lírai m űfaja, az
óarab költészet legtökéletesebb form ája. 7 00–1 000 soros lehet.
{1 3}
Hét óarab kaszída, Im rul-Kaisz kaszídájának részlete. Fordította lengy elből
Kálm án Judit.
{1 4}
Uo. Fordította lengy elből Kálm án Judit.
{1 5}
Részlet egy perzsa szárm azású arab költő, Bassár ibn Burd alkotásából (szül.
7 1 4 -ben Baszrában, elhuny t 7 83 -ban). Bassár az arab költészet egy ik első
m egújítója. A VIII. és IX. század fordulóján kibontakozó arab m odernizm us
képv iselője a költészetben. In: Klasyczna poezja arabska, LSW, Varsó, 1 9 88. A
v ers fordítása lengy elből készült – a ford.
{1 6}
Ugy anott.
{1 7 }
Im rul-Kaisz kaszídájának részlete. Fordította lengy elből Kálm án Judit.
{1 8}
Korán-részlet, fordította dr. Mihálffy Balázs.
{1 9}
Mircea Eliade: História wierzeń i idei religijnych Pax, Varsó, 1 9 9 5.
Lengy elből fordította Kálm án Judit.
{20}
Sim on & Schuster, London, 1 9 9 3 .
{21 }
Korán, 1 6 .3 1 . Fordította dr. Mihálffy Balázs.
{22}
A fatva v allási kiny ilatkoztatás. Jogi-törv ény i v élem ény teológiai-jogi
kérdésben, m ely et a m uszlim jogban járatos tudós v agy tudósok adnak ki.
{23}
Kuv aitban a fiús kinézetű, leszbikus lány okat, a lesbian tomboyokat nev ezik
így (angol boy ’fiú’, az -at arab v égződés pedig a nőnem ű többes szám jele az
arab ny elv ben).
{24}
Kuv aitban a nőies kinézetű leszbikus lány okat, a feminine lesbianokat
nev ezik így (angol lady ’hölgy ’, az -at arab v égződés pedig a nőnem ű többes
szám jele az arab ny elv ben).
{25}
Harun ar-Rasíd (7 6 5–809 ) az Abbászidák dinasztiájának 5. kalifája. Az
Ezeregy éjszaka meséinek központi alakja.
{26}
Abu-Nuv ász (7 56 –81 4 ) az abbászida korszak arab irodalm ának
legkiem elkedőbb alkotója. Új m űfajokat terem tett az arab költészetben, ezek
közé tartoznak a baccháns v ersek, m ely ekben a fő tém át a bor és a részegség
jelenti, tov ábbá a férfierotikát dicsőítő v ersek, am ely ek fiatal fiúkról és a
hom oerotikus szerelem ről szólnak.
Mindkét v ersrészlet a Klasyczna poezja arabska cím ű kötetből szárm azik.
Lengy elből fordította Kálm án Judit.
{27 }
Részlet Abu-Nuv ász egy ik költem ény éből. A fordítás a Klasyczna poezja
arabska cím ű kötetben m egjelent lengy el fordítás alapján készült. Fordította
Kálm án Judit.
{28}
A ram adán a m uszlim holdnaptár 9 . hónapja, am ely 2 9 v agy 3 0 napig
tart. A holdnaptári és a nap járására épülő naptári év közötti különbség m iatt
m inden év ben 1 0 v agy 1 1 nappal korábbra esik. A ram adán hónapja alatt az
em bereknek böjtölniük kell. Hajnaltól az alkony beállásáig nem szabad enni,
inni, dohány ozni, szexuális életet élni. A böjt a hit öt oszlopa közül az egy ik.
{29}
Korán, 2 -2 56 . Fordította dr. Mihálffy Balázs.
{30}
A Szent Köny v Em berei: a Korán által használt fogalom , az erre épülő
m uszlim term inológia így határozza m eg a zsidókat és a keresztény eket m int
oly an v allás hív eit, akik szent köny v v el rendelkeznek.