You are on page 1of 104

Brian Wilson Aldiss

SÖTÉT FÉNYÉVEK
Néhány sajátos hangulatú fényév

HARRY HARRISONNAK,

a költőnek, filozófusnak – inspirálómnak.

“Ó éj ó éj. Mind eltűnnek az éjben,

Az üres csillagközi térben,

az űrbeli űrben,

A kapitányok, kalmárok, bankárok,

híres tollforgatók,

A nagylelkű műpártolók, az

államférfiak, a fejedelmek…”

T. S. Eliot: East Coker III.

(Vas István fordítása)


ELSŐ FEJEZET

A talajszint felett új fűszálak öltöttek klorofilruhát. A fák ágain és gallyain – mihelyt a Dapdrof
déli féltekéjén a tavasz újra életre hívta a növényeket –, zöld levélnyelvek bújtak elő, s a táj
hamarosan úgy nézett ki, ahogyan egy imbecillis földi gyerek képzelné el és rajzolná le a
karácsonyfát.

Nem mintha a Dapdrofon a természet barátságosabb lett volna, mint másutt. Még a déli félteke
fölé küldött meleg légáramlatokat is átitatta az északi, jeges monszun nedvessége.

Az öreg Aylmer Ainson gravitációs mankójára támaszkodva megállt az ajtóban, ráérősen


megvakarta a feje búbját, és a rügyező fákra bámult. Még a legkülső, vékony gally is csak alig
rezdült, pedig makacs szél fújt.

Ezt az ólom-effektust a gravitáció okozta; a gallyak, mint minden más a Dapdrofon, háromszor
súlyosabbak voltak, mint a Földön. Ainson már régen hozzászokott ehhez a jelenséghez. A teste is
ehhez igazodott: válla legömbölyödött, melle behorpadt. Ezzel összhangban az agya is eltompult.

Szerencsére nem kínozta az erős vágy, hogy visszanyerje egykori fiatalságát, mint ahogy ez az
érzés a középkorúság első éveiben a legtöbb embert sújtja. A zsenge, zöld levelek rezdülése is csak
enyhe nosztalgiát ébresztett benne, már csak halványan emlékezett vissza az áprilisi szellőre jóval
érzékenyebb lombozat alatt elmúlt gyermekkorára – az a szellő most legalább száz fényévnyire fúj
innen. Neki joga van itt állni az ajtóban, és élvezni az embernek kijáró legnagyobb luxust, az
eltompult értelmet.

Lustán figyelni kezdte Quequót, a nőstény jutodot, aki a salátaágyások között az ammpfák alá
igyekezett, hogy megmártózzon a híg sárban. Az ammpfák örökzöldek, nem úgy, mint az Ainson
környezetében található többi fa. Lombkoronáik tetején hatalmas, négyszárnyú, fehér madarak
pihentek, akik mihelyt Ainson rájuk pillantott, úgy döntöttek, hogy továbbállnak és mint óriás
pillangók, árnyékaikat a házra vetve, széles szárnycsapásokkal rebbentek fel.

De árnyékaik már ott voltak a házon. Engedelmeskedve a művészi munka iránti, száz évenként
talán egyszer fellobbanó igényüknek, Ainson barátai hebehurgya összevisszaságban a felszálló
madarak rajzaival törték meg a fal fehérségét. Ez a minta olyan hatást keltett, mintha a madarak
tartanák meg az alacsony oromzatú házat a gravitáció ellenében; de ez csupán a látszat volt, hiszen ez
a tavasz megroggyanva találta a neoplasztik gerendázatot, a falakat pedig úgy, mint amik térdre
akarnak rogyni.

Ez már a negyvenedik nyár volt, amit Ainson a Dapdrof földjei fölött elszállni látott. Még a
trágyadomb érett bűze is hozzátartozott az otthonához. Amint belélegezte, parazitaevő grorgja a
lábához dörgölte a fejét; Ainson lehajolt, és megcsiklandozta a gyíkszerű teremtmény koponyáját,
mintegy viszonozva az üdvözlést. Sejtette, hogy mit akar a grorg, de a napnak ebben az órájában,
amikor még csak az egyik nap kelt fel, túlságosan hűvös volt ahhoz, hogy csatlakozva Snok Snok
Karnhoz és Quequo Kiffulhoz, grorgjával együtt ő is meghemperedjen a pocsolyában. – Hideg van itt
kint álldogálni. Bemegyek és lefekszem – mondta Snok Snoknak jutod nyelven.

A fiatal jutod felpillantott, és két végtagját széttárta annak jeléül, hogy megértette. Ez örvendetes.
Ainson még negyven évi tanulás után is rejtélyekkel telinek találta a jutod nyelvet. Nem volt benne
egészen biztos, hogy nem azt mondta-e: “Hideg a patak, bemegyek, főzök valamit”. Nem könnyű
eltalálni a megfelelő füttyöt: neki csak egy hangképző szerve van szemben Snok Snokkal, akinek
nyolc. Meglóbálta a mankóját, és bement a házba.

– Egyre nehezebben érthető a beszéde – jegyezte meg Quequo. – Éppen elég bajunk volt vele,
amíg megtanítottuk kommunikálni. Nem valami hatékony mechanizmus ez az emberlábú.
Megfigyelhetted, hogy sokkal lassabban mozog, mint azelőtt.

– Észrevettem, Anya. Ő maga is panaszkodott emiatt. Ezt a jelenséget egyre gyakrabban nevezi
fájdalomnak.

– Igen körülményes szót váltani a földilábúakkal, mert nagyon kicsi szókincsük, és a


hangtartományuk is minimális, de rájöttem, hogy mit akart mondani a múlt éjszaka; azt, hogy ha ő
jutod volna, közel ezer éves volna.

– Ezek szerint számítanunk kell arra, hogy hamarosan dögállapotba fejlődik.

– Amit nála úgy hiszem, arról lehet észrevenni, hogy a koponyáján látható tapló fehér színűre
változik.

Ez a párbeszéd jutod nyelven folyt, miközben Snok Snok nekivetette a hátát anyja hatalmas,
szimmetrikus testének, és belemerült a híg sárba. Grorgjaik rájuk másztak és csapkodni, nyaldosni
kezdték őket. A bűz, hála a nap gyenge sugarainak, pompás volt. A vastag sárba pottyantott ürülék
értékes olajat tartalmazott, amely a bőrükbe ivódva bársonyossá tette azt.

Snok Snok Karn már felnőtt jutod volt, izmos példánya a Dapdrof nehézkes világán uralkodó
fajnak. Pontosabban felnőtt volt már, de még semleges nemű: lelki szemeivel azonban már látta
önmagát, amint néhány fordulat múltán fejlett hímként feszít társai között. Úgy változtatja majd a
nemét, ahogy a Dapdrof váltja a napjait. Az eseményre, amikor a periódusváltás energiavesztesége
felfüggeszti a bolygó pályájának stabilitását, Snok Snok már jó előre felkészült.

Hosszú gyermekkorának java része azzal telt el, hogy nagy figyelemmel erre az eseményre készült.
Quequo mestere volt minden tudománynak, így a lélektáplálásnak is; amikor Emberlábú Ainson
harmadmagával ide érkezett, elvonult velük, hogy átadja nekik hatalmas tudásanyagát.

Snok Snok bágyadt mozdulattal kinyújtotta egyik végtagját, összekotort némi iszapot, meg sarat, és
a mellére kente. Azután szokása szerint az anyja hátára lötybölte az egészet.

– Anya, gondolod, hogy a földilábú esodra készül? – kérdezte Snok Snok, végtagjával simogatva
az oldalát. Földilábúnak – vagy emberlábúnak – Ainsont hívták, az esod pedig a bolygó
stabilitásának időleges elvesztésére való felkészülést jelentette.

– Nehéz erről beszélni a nyelvi gátak miatt – mondta Quequo a sár alól pislogva. –
Megpróbáltunk már beszélni vele, de nem sok sikerrel jártunk. Újra kell próbálkoznunk. Mindketten
úja meg kell próbálnunk. Komoly problémát jelenthet a számára, ha nem készül fel – hirtelen kerülhet
át a dögállapotba. De biztosan hasonlóképpen játszódik le mindez az emberlábúak bolygóján is.

– Már nem tart sokáig, ugye, anya?

Amikor nem kapott választ, mert a grorgok heves futkározásba kezdtek az anyja hátán, Snok Snok
elfeküdt, és arra gondolt, hogy a Dapdrof hamarosan elhagyja mostani napját, a Sáfrány Derűt, a
Sárga Mélabú kedvéért. Nehéz időszak lesz, de neki most kell hímmé, vaddá és kitartóvá válnia.
Azután majd az Üdvözítő Fehér következik, a vidám csillag, a nap, amely alatt született (és amelynek
lusta, de vidám természetét köszönhette); az Üdvözítő Fehér alatt alkalma lesz az anyaság örömeit
élvezni. Nevelheti, tanítgathatja majd a saját fiát.

Ó, de ha alaposan belegondol, az élet csodálatos. Az esod prózai dolognak tűnhet bárki számára,
de nem Snok Snoknak, jóllehet ő csak egy vidéki fiú volt, nem kapott, sosem állt szándékában a
papsághoz csatlakozni és a távoli csillagbirodalmakba repülni. Ő tudta értékelni a természetet. Még a
nap melegét is, mely szétáradt nyolcszázötven font súlyú testében, és amit költői parafrázisokkal sem
volt könnyű leírni. Az oldalára fordult, és ürülékét a trágyalébe eresztette, mintegy anyja iránti
tisztelete jeléül. Így szokta viszonozni azt is, ha valaki a ganéjával megtisztelte őt.

– Anya, ez azért van, mert a papok elhagyták a Tripla Nap világait, miután találkoztak a Földi
Emberlábúakkal?

– Ma túlságosan is beszédes kedvedben vagy. Miért nem mégy, és beszélsz azzal az


emberlábúval? Tudod, mennyire szórakoztatóak a csillagbirodalmakról szóló meséi.

– De anya, melyik változat az igaz, az övé, vagy a miénk?

Az anya tétovázott, mielőtt válaszolt; átkozottul nehéz volt megadni a választ, mert az a két világ
közt fennálló viszonyt is tükrözte. Azt mondta:

– Az igazságnak egyszerre több arca is lehet.

Snok Snok ezt elengedte a füle mellett.

– De a papság elhagyta a Tripla Napot, miután találkozott az emberlábúakkal, nem?

_ Miért nem fekszel le, és érleled a sarat?

– Nem te mondtad, hogy egy Grudgrodd nevű világon találkoztak pár évvel azután, hogy én
megszülettem?

– Ezt Ainsontól hallottad először.


Azt viszont te mondtad, hogy ebből a találkozásból még baj lesz.

***

A jutodok és az ember első találkozása tíz évvel Snok Snok születése után történt meg. Ahogy
Snok Snok mondta, ez a találkozó azon a bolygón játszódott le, amelyiket a rajta élő faj Grudgroddnak
nevezett. Ha más bolygón esett volna meg, más szereplőkkel, bizonyára más lett volna a végkifejlet
is. Ha valaki… De nincs értelme a lehetőségeket firtatni. Ebben a történetben nincs “ha”, legfeljebb a
külső szemlélő gondolataiban, ám minden amellett szól, hogy e lehetőségek nem az ember nagy
találmányának, a csalásnak a termékei. Csak annyit jelenthetünk ki, hogy az események az emberek és
a jutodok között így és így alakultak.

Ez az elbeszélés igyekszik a lehető legkevesebb kommentárral elmondani ezeket az eseményeket


az olvasóra bízva, hogy Quequo kire nézve tartja érvényesnek a szavait, az idegenekre, vagy az
emberekre: az igazságnak annyi arca van, mint a hazugságnak.

A Gruddgrodd toleránsnak mutatkozott az első jutodokkal szemben, akik felkeresték.

Egy jutod csillagbirodalmi bárka szállt le az egyik tágas völgyben, amely barátságtalan, sziklás és
hideg volt, és szinte teljes hosszában térdig érő bogánycskóró borította, de mindazonáltal egyáltalán
nem hasonlított a Dapdrof északi féltekéjének más, alig ismert tájaira. Néhány grorgot küldtek ki a
zsilipajtón át, akik fél óra múltán sértetlenül, de lihegve tértek vissza. Fáradtak voltak, de a hely
lakhatónak bizonyult.

Ünnepélyesen szemetet lapátoltak a felszínre, azután a Szent Kozmopolita a termékenység


egyetemes mozdulatával kiszórta ürülékét a zsilipajtón.

– Azt hiszem, hibát követünk el – mondta. Jutod nyelven a “hiba” szó grudgroddnak hangzott –
már amennyire egy atonális morgást földi nyelvre át lehet tenni –, és attól fogva a bolygót
Grudgroddnak hívták.

A kozmopolita még mindig vonakodva kilépett a hajóból, három politája követte, és a bolygót a
Tripla Nap bolygójává nyilvánították.

Négy fiatal papocska azon serénykedett, hogy a folyópart szélén egy kör alakú területet
megtisztítson a bogánycskórótól. A művelethez mind a hat végtagjukat igénybe vették, fürgén
mozogtak. Ketten a földet merték a körből, azután az egyik oldalon hagyták, hogy a víz
belészivárogjon, majd undorító, egyre sűrűbb latyakká taposták az egészet.

A kozmopolita a növekvő dagonya peremén állva, hátsó szemeivel unottan figyelte a műveletet és
még soha nem tanúsított hévvel vitatkozott arról, hogy mennyire előnyös, vagy hátrányos egy jutódnak
olyan bolygón leszállni, amely még nincs a Tripla Naphoz csatolva. A három polita tőle telhető
hévvel vett részt a vitában.

– A Szent Érzés világosan kifejezi – mondta a kozmopolita –, hogy a Tripla Nap gyermekeinek
széklete nem érintheti olyan bolygó felszínét, amelyiket nem a Tripla Nap valamelyike világít meg;
mindennek van határa, még a termékenységnek is.

Egyik végtagját felfelé nyújtotta, a felhők mögül hidegen leskelődő mályva színű csillag felé, mely
onnan akkorának látszott, mint az ammpfa gyümölcse.

– Megbocsátja nekünk ezt a Sáfrány Derű? És mit szól hozzá az Üdvözítő Fehér? Vajon hibánknak
rója fel majd a Sárga Mélabú? Nem, nem, barátaim, ez a mályva színű nyomorúság idegen tőlünk,
csak vesztegetjük rá a matériát.

Az első polita azt mondta:

– Minden kimondott szavad kétségbevonhatatlan. De nem egészen saját jószántunkból vagyunk itt.
Mi belekeveredtünk a csillagbirodalom legnagyobb felfordulásába, amely több ezer fordulattal
visszavetette a fejlődésünket. Ez a bolygó a legközelebbi kikötőnkké válhatna.

– Mint mindig, most is igazat szólsz – mondta a kozmopolita. – De nem kellett volna leszállnunk
itt. Egy hónapnyi repülés után elérjük volna a Tripla Napot, meg a Dapdrofot, vagy valamelyik
testvérbolygóját. Ez némiképp istentelen cselekedetnek tűnik a számoMra.

– Nem hiszem, hogy különösebben aggódnod kellene miatta, kozmopolita – mondta a második
polita. Ő már azt a vastag, szürke bőrt viselte, amit a legutóbbi esod alkalmával történt
újjászületésekor szerzett. Ettől a járása könnyedebb volt, mint többi paptársáé. – Nézzük csak. A
Dapdrof körül keringő Tripla Nap csak három a Családi Kör hat csillaga közül. E hat csillag körül
nyolc olyan világ van, amely tudomásunk szerint alkalmas arra, hogy életet hordozzon magán. A
Dapdrof után a többi hét bolygót is egyaránt szentnek és jutodammpra alkalmasnak ítéltük, bár
némelyikünk, mint például a Hivalkodó is, a Kör három kisebb napjának egyike körül kering. A
jutodammp szempontjából nem az az értékének kritériuma, hogy a Tripla Nap körül keringjen. Az a
kérdés…

De a kozmopolita, aki jobb szónok volt, mint hallgató, ezért is foglalhatta el ezt a jutod tisztséget,
gyorsan félbeszakította a társát.

– Ne tegyünk fel több kérdést, barátom. Én csak azt mondtam, hogy ez istentelen cselekedet volt
tőlünk. Ez nem kritika volt. Tettünk mindenesetre példa nélkül álló. – Előkelő mozdulattal megvakarta
grorgjának fejét.

A harmadik polita, akit Blug Lugugnak hívtak, végtelen türelemmel így szólt:

– Minden szavaddal egyetértek, kozmopolita. De nem tudhatjuk, hogy tettünk valóban példa nélkül
álló-e? A mi történelmünk olyan hosszú, hogy lehetséges, a múltban számos csapat rajzott ki a
csillagbirodalom távoli tájaira és ott, néhány bolygón új mocsarat állított a jutodammp dicsőségére.
Miért, ha körülnézünk, lehet, hogy találunk idetelepült jutodokat is.
– Te határozottan meg akarsz győzni engem arról, hogy a Forradalom Korában ilyesmi könnyen
megeshetett – mondta a kozmopolita megkönnyebbülten. Mind a hat végtagját szertartásos mozdulattal
nyújtotta ki az ég és a föld felé.

– Kijelentem, hogy ez a világ a Tripla Naphoz tartozik. Kezdődjék a defekáció.

Boldogok voltak. És egyre boldogabbak lettek. És ugyan ki ne lett volna az? A termékenység
elérhető közelségben került: otthon vannak.

A mályva színű nap megszégyenülten bújt el és szinte azonnal egy hófehér gömb szökkent a
horizont fölé és kackiás fényudvarával gyorsan emelkedett föléjük. A hőmérséklet hirtelen
megváltozott, de a nyolc jutod nem törődött a hideg éjszaka hirtelen beálltával. Újonnan telepített
pocsolyájukban dagonyáztak. Tizenhat grorg kísérőjük velük együtt dagasztotta a sarat.
Szívókorongos ujjaikkal makacsul kapaszkodtak gazdáikba, amikor azok a sár felszíne alá merültek.

Lassan szívták magukba az új világot. Az átölelte a testüket és olyan érzést keltett bennük,
melyeket még az ő nyelvükön sem igen lehetett kifejezni.

A fejük felett, az égbolton – ahogy a papság kevésbé intellektuális tagjai állították –, a Smeksmer
háborgó tengerébe merülő kelyhet formázva ott ragyogott a Családi Kör hat csillaga.

– Nem kell kétségbeesnünk – mondta a kozmopolita boldogan. – A Tripla Nap még itt is felettünk
ragyog. Nem kell hazasietnünk. Lehet, hogy a hét végén elültetünk néhány ammpmagot, azután majd
hazamegyünk.

– Vagy a jövő hét végén – mondta a harmadik Polita és kényelmesen elhelyezkedett a sárfürdőben.

Hogy elégedettségük teljesebb legyen, a kozmopolita rövid prédikációt tartott nekik. Elfeküdtek
és hallgatták a szófolyamot, amely mind a nyolc hangképző szervéből áradt feléjük. Arról beszélt,
hogy a jutodok és az ammpfák hogyan függenek egymástól, Hogy az egyik termékenységét hogyan
befolyásolja a másik. Hosszasan fejtegette a “termékenység” szó jelentését, mielőtt rátért volna arra,
hogy mind a jutodok, mind az ammpfák – mindkettő a szellem megnyilvánulása –, a Tripla Nap éppen
soros csillagának termékeny fényétől függnek. Ez a fény a napok ürüléke, ami legalább annyira
abszurd, mint csodálatraméltó. És sosem szabad elfelejteniük, hogy mind az abszurdból, mind a
csodálatraméltóból egyaránt részesülnek ők is. Nem szabad lelkesültnek és felfuvalkodottnak lenniük;
isteneiket még csak nem is a szar szent formájára kreálták.

A harmadik polita nagyon is élvezte ezt a prédikációt. Ami a legtermészetesebb, az a


legmegnyugtatóbb.

Úgy feküdt, hogy csak egyik ormányának hegye látszott ki a sárból. Bugyborgó hangon beszélt,
csak okpu hangképzőit használta. Egyik, a sár színe fölé nyúló szemével a világosabb égbolt előtt
feketén tornyosuló csillagbirodalmi bárka csodálatos, gumós formáját nézegette. Ah, az élet jó és
termékeny, még a szeretett Dapdroftól ilyen távol is. Ha eljön a legközelebbi esod ideje, tényleg
nemet változtat, és anya lesz; megengedheti magának, de még ha… Igen, ahogy ezt sokszor hallotta
anyjától, kellemes lélekkel minden kellemessé válik. Szeretettel gondolt az anyjára, és hozzásimult.
Úgy szerette, mint még soha, amióta az nemet váltott és Szent Kozmopolitává lett.

Azután valamennyi hangképzőjével visítani kezdett.

A bárka mögött fények villantak.

A harmadik polita hívta fel rá a figyelmüket. Mindannyian a jelzett irányba pillantottak.

Nem csak fények voltak. De egy folyamatos, morgó hang is hallatszott.

Nem csak egy fény volt. Négy kerek fényforrás szelte darabokra a sötétséget, egy ötödik pedig úgy
mozgott, mint egy tapogató csáp. Megpihent a bárkán.

– Azt hiszem, valamilyen életforma tűnt fel – mondta az egyik kispap.

Amíg ezt mondta, a látvány egyre kivehetőbbé vált. A völgy mentén két hatalmas alakzat tartott
feléjük. Belőlük áradt a morgó hang. A hatalmas alakzatok elérték a bárkát és megálltak. A morgás
elhallgatott.

– Milyen érdekes! Nagyobbak, mint mi vagyunk – mondta az első polita.

Kisebb alakok másztak elő a meglehetősen nagy testből. Most a fény, amely a bárkát világította
meg, a dagonyára irányult. Amint elérte a benne heverő lényeket, elkápráztatta őket, ezért a
jutodoknak elviselhetőbb hullámhosszra kellett állítaniuk a látásukat. Látták a kisebb alakokat – négy
volt belőlük, soványak voltak. Felsorakoztak a töltés mentén.

– Ha saját fényforrásuk van, meglehetősen intelligensek lehetnek – mondta a kozmopolita. – Mit


gondoltok, melyik az életforma, a két nagy, a világító szemekkel, vagy ez a négy sovány itt?

– Lehet, hogy ezek csak a grorgjaik – vetette fel az egyik kispap.

– Illő volna kimászni és elébük állni – mondta a kozmopolita. Felemelte testét, és elindult a négy
alak felé. A társai is felkászálódtak, hogy utána menjenek. Hangokat hallottak a töltésen álló alakok
felöl, akik egyszeriben hátrálni kezdtek.

– Milyen élvezetes! – kiáltott fel a második polita, és előre szökkent. – Azt hiszem, a maguk
primitív módján kommunikálni akarnak!

– Milyen szerencse, hogy éppen ide jöttünk! – mondta a harmadik polita, de megjegyzését
természetesen nem a kozmopolitának szánta.

– Legyetek üdvözölve, lények! – ordította a két kispap.

Ez volt az a pillanat, amikor a töltésen álló alakok a csípőjükhöz emelték a Földön készült
fegyvereiket, és tüzet nyitottak.
MÁSODIK FEJEZET

Bargerone kapitány felvette jellegzetes testtartását. Ez abból állt, hogy kezét lezseren lelógatta
égszínkék sortjának varrása mellett, arcáról pedig lehervadt mindenfajta kifejezés. Ez egyfajta
önkontroll is volt, amit az út során több ízben is gyakorolt, kiváltképp amikor a mesterfelderítővel
állt szemben.

– Azt akarja, hogy komolyan vegyem, amit mondott, Ainson? – kérdezte. – Vagy csak a felszállást
akarja halogatni?

Bruce Ainson mesterfelderítő nagyot nyelt; vallásos ember lévén most Almightyra pillantott, hogy
tekintetével segítséget kérjen, mert másképp nem tud megbirkózni ezzel a bolonddal, aki a
kötelességén túl másra alig van tekintettel.

– A két lény, akit tegnap est kaptunk el, határozottan kapcsolatot akart teremteni velem, uram. Az
Űrfelderítési Szabályzat értelmében azt, aki kommunikációs szándékát jelzi, legalább az embernél
alacsonyabb rendűnek kell tekinteni mindaddig, amíg az ellenkezője be nem bizonyosodik.

– Úgy van, Bargerone kapitány – helyeselt Phipps felderítő, és szempillája idegesen megrándult,
amint főnökére emelte a tekintetét.

– Nem szükséges a közhelyek igazságát bizonygatnia, Mr. Phipps – mondta a kapitány. – Csak azt
kérdezem, mit ért az alatt, hogy “kommunikációs szándék”? Ha a lény káposztával dobálja meg, az
már kommunikációs szándéknak minősül?

– A lények nem dobáltak meg káposztával, uram – mondta Ainson. – Nyugodtan álltak a ketrec
másik oldalán, és beszéltek hozzám.

A kapitány bal szemöldöke éles ívbe görbült.

– Beszéltek, Mr. Ainson? Földi nyelven? És portugálul, vagy netán szuahéliül?

– A saját nyelvükön, Bargerone kapitány. Egy sor fütty, morgás, visítás, ami olykor a hallható szint
fölé emelkedett. Mindamellett nyelv volt – lehetséges, hogy jóval komplettebb, mint a miénk.

– Mire alapozza ezt a következtetést, Mr. Ainson?

A mesterfelderítő nem jött zavarba a kérdés hallatán, de durva vonású, szomorú arcán elmélyültek
a barázdák.

– Megfigyelésre. Embereink megleptek nyolc ilyen lényt, uram, és hatot nyomban lelőttek közülük.
Elolvashatja a járőr jelentésében. A másik két lény elkábult a meglepetéstől. Azokat könnyű volt
hálóba csalni és felhozni a Mariestopusra. Ilyen helyzetben minden létformának az a legfőbb gondja,
hogy a kegyelmet, vagy ha lehet, a szabadulást keress. Más szóval, hogy könyörögjön. Sajnos mind a
mai napig nem találkoztunk más, intelligens létformával a Galaxisnak a Földhöz közel eső zugaiban;
de valamennyi humán faj ugyanolyan módon – gesztusok és szóözön segítségével könyörög. Ezek a
lények nem alkalmaztak gesztusokat; a nyelvük árnyalatokban olyan gazdag lehet, hogy nincs
szükségük gesztusokra még akkor sem, ha az életüket mentik.

Bargerone kapitány nem éppen civilizált módon felhorkant.

– Akkor biztos lehet benne, hogy nem az életükért könyörögtek. Leszámítva a szűkölést, nem
ugyanúgy viselkedtek, mint a ketrecbe zárt kutyák?

– Azt hiszem, jobb volna, ha lejönne, és megnézné, uram. Akkor talán látná a különbséget.

– Láttam ezeket a koszos teremtéseket tegnap este, és semmi kedvem újra megnézni őket. Persze
azt is láttam, hogy mi a felfedezésük igazi értéke: a járőr vezetőjének is elmondtam. Ki lehet állítani
őket az Exozooban. Mr Ainson, mihelyt visszamegyünk a Földre, annyit beszélgethet velük, amennyit
csak akar. De mint azt már említettem, és amint azt maga is tudja, legfőbb ideje, hogy itt hagyjuk ezt a
bolygót. Nem adhatok több időt a kutatásra. Bátorkodom figyelmeztetni, hogy ez egy Társaság privát
hajója, nem holmi különleges alakulaté, és nekünk szigorúan a menetrendhez kell tartanunk magunkat.
Egy egész hetet vesztegettünk el ezen a nyomorult bolygón, és az egérszarnál nagyobb élőlényeket
nem találtunk, így hát nem adhatok magának itt még huszonnégy órát.

Bruce Ainson kihúzta magát. Mögötte Phipps alig észrevehetően utánozta a mozdulatát.

– Akkor nélkülem kell felszállnia, uram. És Phipps nélkül. Egyikünk sem volt ott tegnap este, és
ez igen fontos szempont, mert fel akarjuk deríteni a terepet, ahol a lényeket megtalálták. Be kell
látnia, hogy mit veszíthet az expedíció, ha nincs fogalmunk a szokásaikról. A tudás fontosabb dolog,
mint a menetrend.

– Háború van, Mr. Ainson és én már kiadtam a parancsaimat.

– Akkor nélkülem kell távoznia, uram. Nem gondoltam, hogy az USGN–nek ez lesz a vége.

A kapitány tudta, mit kell tennie, hogy ne tűnjék legyőzöttnek.

– Hat óra múlva felszállunk, Mr. Ainson. Hogy addig maga és a beosztottja mit csinál, az a maga
dolga.

– Köszönöm, uram – felelte Ainson. Olyan élesen csattant a hangja, amennyire csak a bátorságból
futotta.

A kapitány irodájából kirohanva elkaptak egy liftet, amely a kihajózó fedélzetre vitte őket.
Végigmentek a rámpán, ki a felszínre.

A kantint még nyitva találták. Gyorsan beléptek, hogy megkeressék a Felderítő Osztag két tagját,
akik részesei voltak a tegnap esti eseményeknek. A kantinban a Földön oly népszerű szintetikus
ételeket szolgáltak fel. Az egyik asztalnál egy szemtelen arcú, vörös nyakú, sörtehajú, zömök, fiatal
amerikai üldögélt. Hank Quilternek hívták és legközelebbi barátai szerint hajlamos volt a
túlkapásokra. Egy pohár műbor mellett üldögélt (ez nem másból készült, mint a földre hullott
gyümölcsből, amit mesterségesen erjesztettek). Hank éppen vitatkozott, és mogorva-vidám arcáról jól
leolvasható volt, hogy nem sokra tartja Ginger Duffieldnek, a hajó cingár kocsmai prókátorának a
véleményét.

Ainson minden bejelentés nélkül félbeszakította a társalgást. Előző napon Quilter vezette az
őrjáratot.

Quilter kiitta a bort és rezignáltan magához intett egy Walthamstone nevű sovány suhancot, aki
szintén tagja volt a járőrnek, azután négyesben átsétáltak a hangárba, hogy a felszállás előkészületeit
kísérő kiáltozások közepette megkeressék a terepjárót.

Ainson végül megtalálta a járművet és miután Walthamstone a kormányhoz ült, Phipps pedig
kiosztotta a fegyvereket, elindultak. Utóbbi így szólt:

– Bargerone nem sok időt adott nekünk, Bruce. Mit szeretnél találni?

– Azt a helyet szeretném átvizsgálni, ahol a lényeket elkaptátok. Persze szeretnék találni is
valamit, amin Bargerone elcsemegézhet. – Észrevette, hogy Phipps figyelmeztető pillantást vet a
többiekre. Éles hangon így szólt:

– Quilter, maga szolgálatban volt tegnap éjjel. Az ujja egy kicsit bizsergett, ugye? Azt hitte, a
Vadnyugaton van?

Quilter fölényes mosollyal fordult hátra.

– A kapitány megdicsért ma reggel. – Ennyit mondott csak.

Ainson feladva a közelítésnek ezt a módját így folytatta:

– Lehet, hogy ezek a lények nem intelligensek, de ha valakinek van érzéke hozzá, megérzi, ha
valami nem stimmel rajtuk. Hogy nem mutatnak sem pánikot, sem félelmet.

– Vagy inkább csak ostobák, nem intelligensek – mondta Phipps.

– Hm, azt hiszem, lehetséges. Ugyanakkor… más részről Gussie, úgy tűnik, érdemes a dolgot
tanulmányozni. Bármilyen fejlettségi fokon is állnak ezek a lények, nem hasonlítanak egyik nagyobb
állatfajra sem, amiket a többi bolygón eddig felfedeztünk. Ó, tudom, hogy eddig csak néhány bolygón
találtunk életet, a fene egye meg, de a csillagközi utazás még alig harminc éves. De úgy látszik, a kis
gravitációjú bolygókon nyeszlett, a nagy garavitációjúakon pedig nagy, testes lények élnek. Ezek a
szegény párák pedig kivételek a szabály alól.

– Értem, mire gondol. Ez a világ alig nagyobb, mint a Mars, a barátaink mégis akkorák, mint egy
rinocérosz.

– Amikor rájuk találtunk, a pocsolyában fetrengtek, mint a rinók – jegyezte meg Quilter. – Hogy
volnának intelligensek?

– Akkor sem lett volna szabad lelőnie őket. Ritka faj lehet, különben már rájuk találtunk volna a
12B-n.

– A legjobb, ha az ember nem áll el gondolkodni, amikor szembe találja magát egy halom rinóval.

– Értem.

Átdöcögtek a hepehupás térségen.

Ainson megpróbálta felidézni felhőtlen jókedvét, amit akkor érzett, amikor először sétált végig
ezen a felderítetlen bolygón. Az új bolygók mindig újraélesztették az életörömét; de ez az utazás az
ilyes fajta örömöktől megfosztotta – jókedvét mindeddig csak emberbarátai tudták elvenni. Akkor
követett el hibát, amikor a Társaság hajójára szállt; az Űrhadtest hajóin az élet rideg és eseménytelen,
az Angol-Brazil háború pedig sajnos lefoglalta a Hadtest hajóit, A Társaságot pedig a rendszerek
közti utazások, meg az ehhez hasonló békés felderítések befejezésére kényszerítette. Akárhogy is,
jobb kapitányt érdemelt volna, Mint amilyen Edgar Bargerone.

Kár, hogy Bargerone nem dühödött fel, és hagyta őt egyedül, gondolta Ainson. Távol az
emberektől – az apja kifejezésével élve –, a természet társaságában.

Az emberek ideköltözhetnek a 12B-re. Hamarosan, akár csak a Földön, itt is túlnépesedési


problémák jelentkezhetnek. Éppen emiatt derítették fel: egy lehetséges áttelepülés reményében. Az
első közösségek helyét már kijelölték a bolygó túlsó felén. Pár éven belül a gazdasági kényszer
nyomására számos szegény nyomorult költözik majd át legszükségesebb holmijával a 12B-re (addigra
biztosan adnak majd a bolygónak valamilyen érdekes, csábító nevet: Clementina, vagy valami
hasonló, ellenszenves, de ártalmatlan nevet).

Igen, fajtájának minden elszántságával veti majd rá magát az ember ezekre az érintetlen vidékekre,
és alakítja át azokat a földművelés és a lakótelepek paradicsomává. A termékenység átka ül az
emberiségen, gondolta Ainson. Túl sok nemzés történik, a földön hemzsegő lágyékok újra, meg újra
ejakulálnak, és az életképes bolygókra lövellik ki nemkívánatos ivadékaikat. Mintha azok csak erre
várnának – ugyan mi másra is várhatnának?

Krisztusom, ugyan mi másra? Kell lennie valami másnak, máskülönben mi is a szép zöld, és
ártalmatlan pleisztocénben rekedtünk volna.

Ainson megavasodott gondolatait Walthamstone szavai szakították félbe:

– Ott van a folyó. A kanyar után, mindjárt odaérünk.

Megkerülték az alacsony, kavicsos zátonyokat, melyekből tövises fák nőttek ki. Odafentről a
ködön át nyirkosan sütött rájuk egy mályva színű nap. Fénye csillogva tükröződött vissza millió és
millió bogáncskóró leveléről, amik végigszegélyezték a folyópartot itt is, és a túloldalon is, ameddig
a szem ellátott. Csupán egyetlen feltűnő tereptárgy látszott: egy nagy, otromba, furcsa alakú valami,
pontosan előttük.

– Az ott… – mondta Phipps és Ainson egyszerre. Egymásra néztek. – Olyan, mint egy lény.

– A pocsolya, ahol elkaptuk őket, mögötte van – mondta Walthamstone. A terepjáróval behajtott a
bogáncskórók közé és megállt az objektum árnyékában, ami legalább olyan különösnek tűnt itt, mint
egy nagy darab faragott afrikai szobor egy aberdeeni kandallópárkányon.

Fegyvereiket megmarkolva kiugrottak a járműből és elindultak előre.

Megálltak a pocsolya szélén és szemügyre vették. A kör alakú mélyedést az egyik oldalon a folyó
szürke vize nyaldosta. Maga sár barna volt és spenótzöld, csak ott voltak benne vöröses csíkok, ahol
az öt tetem a halál nyugalmas pózában utoljára megmártózott benne. Az egyik test kissé felemelkedett
és feléjük fordította a fejét.

A megzavart legyek dühös raja rebbent fel a mozdulatra. Quilter felemelte a fegyverét, és dühösen
fordult Ainson felé, amikor az lefogta a kezét.

– Ne ölje meg – mondta Ainson. – Sebesült. Nem fog bántani minket.

–. Az nem olyan biztos. Hadd végezzek vele.

– Azt mondtam, nem, Quilter. Tegyük a terepjáró hátuljába és vigyük a hajóra. Jobb lesz, ha
összeszedjük a többit is. Felboncolhatják őket, hogy tanulmányozzák az anatómiájukat. Sosem
bocsátják meg nekünk a Földön, ha elszalasztjuk ezt a lehetőséget. Maga meg Walthamstone vegyék
elő a hálót és húzzák ki őket.

Quilter kihívóan pillantott az órájára, azután Walthamstone–ra nézett.

– Mozgás – sürgette Ainson.

Walthamstone előre csoszogott, hogy végrehajtsa a parancsot. Ellentétben Quilterrel, ő nem az a


fajta volt, aki lázadni mer. Quilter lebiggyesztette az ajkát, és a társa után ment. Elővették a hálót és a
sárgödör széléhez léptek, hosszasan nézték a tegnap éjszakai események félig elmerült bizonyítékait,
mielőtt munkához láttak. A mészárlás látványa lecsillapította Quiltert.

– Mi aztán megállítottuk őket! – mondta. Izmos, gondosan fésült, szürke hajú fiatalember volt.
Kedves, idős, fehér hajú édesanyja valahol Miamiban él és rendszeresen kapja a tartásdíjat.

– Igen, máskülönben elkaptak volna bennünket – mondta Walthamstone. – Közülük kettőt én


magam lőttem le. Azok voltak a legközelebb hozzánk.

– Én is kettőt öltem meg – mondta Quilter. – A sárban fetrengtek, mint a rinók. Srác, nekünk
akartak jönni!

– Piszkos dolog ez, amikor az ember eljön ide, hogy meglátogassa őket. Utálatos. Rosszabb, mint
amiben a Földön valaha is részünk volt. Már örültünk, amikor megtaláltuk őket, ugye, Quil?
– Vagy ők, vagy mi. Nem volt más választásunk.

– Helyesen cselekedtünk – Walthamstone megsimogatta az állát és csodálattal nézett a barátjára.


Be kell ismerni, Quilter még gyerek. Megismételte a szavait:

– Nem volt más választás.

– Szeretném tudni, mi a fenét akartak itt?

– Én is. De tényleg megállítottuk őket, ugye?

– Vagy ők, vagy mi – ismételte Quilter. Amint a sebesült rinó felé igyekezett a sárban, a legyek
ismét rajzani kezdtek.

Míg ez a magasröptű szópárbaj lezajlott, Bruce Ainson felmászott az objektuMra, amely uralta a
mészárlás helyszínét. Az magasan fölébe tornyosult. Nagy hatással volt rá. Az alakja mintha a lények
alakját akarta volna utánozni, nagyobb hatást tett rá, mint a mérete; volt benne valami esztétikus.
Lehetett volna akár száz fényév magas is, de így is gyönyörű volt. Lám, mégis csak létezik az
egyetemes szépség.

Bemászott a csodálatos objektumba. Odabenn pokoli bűz fogadta; és éppen ez felelt meg a
rendeltetésének. Öt percnyi vizsgálódás után nem maradt kétsége: ez egy…

Nos, úgy látszott, egy túlméretezett maghüvely, csakhogy – Bargerone kapitánynak ezt látnia kell
–, ez egy űrhajó volt.

Egy űrhajó, megrakva szarral.

HARMADIK FEJEZET

1999-ben sok minden történt a Földön. A marsi Kennedyville-ben egy nő ötös ikreket szült. A
Földön első ízben sorozatban kezdtek gyártani néhány robotot. Új-Zéland felbocsátotta első
bolygóközi űrhajóját. A spanyol hercegnő vízrebocsátotta Spanyolország első nukleáris meghajtású
tengeralattjáróját. Volt két egy napos forradalom Jáván, hat Szumátrán és hét Dél-Amerikában.
Brazília hadat üzent Nagy-Britanniának. Az Európa-válogatott megverte a Szovjetuniót futballban.
Egy japán TV-sztár feleségül ment a perzsa sahhoz. Egy bátor texasiakból álló expedíció
megsemmisült, amikor egy exotankkal át akart kelni a Merkur napos oldalán. Egyesült Afrika
felállította első rádióval ellenőrzött bálnafarmját. És egy Buzzard nevű szürke kis ausztrál
matematikus egy májusi reggelen három óra tájban berontott a menyasszonya szobájába, és imigyen
kezdett visítozni: “Megvan, megvan! Feltaláltam a transzpotenciális repülést!”
Két év múlva beépítették az első transzpotenciális hajtóművet az első ember nélküli, kísérleti
rakétába, amit fel is bocsátottak, és az hibátlannak bizonyult. De a rakéta sosem tért vissza.

Ez nem a legmegfelelőbb alkalom a TP–elv leírására; a printer sem hajlandó három oldalnál több
matematikai képletet leírni. Elég az hozzá, hogy egy kedvelt science fiction trükk – a science fiction
írók rémületére és kárára –, kelt életre a valóságban. Hála Buzzardnak, a bolygók közti szakadék már
nem volt többé akadály. 2010–re az ember már kényelmesebben és gyorsabban juthatott el New
Yorkból a Procyonra, mint egy évszázaddal korábban Párizsba.

Ez az, ami olyan kimerítő a fejlődésben. Senki nem sejtette, hogy a régi sivár, kitérőkkel tarkított
gondolkodásmód ezt szüli. Mindazoknak, akik 2035-re azt kívánták bizonygatni, hogy a 12B és a Föld
közötti út nem tart két hétnél tovább, csupán egy levél megírására elegendő idejük maradt az úton.

Vagy – ahogyan Bargerone kapitány esetében is, aki TP telexvonalat épített ki az Admiralitás
vezérhajójáig –, egy távirat feladásához elegendő ideje.

Az első héten ezt táviratozta:

TP POZÍCIÓ: 355073X 6915 (12B).

HIVATKOZÁS: 97747304 SZÁMÚ TÁVIRAT.

PARANCS TELJESÍTVE. ENNEK MEGFELELŐEN A FÖLDÖNKÍVÜLI IDEGENEK


(TOVÁBBIAKBAN: FIDEK) A FEDÉLZETEN VANNAK.

A FIDEKRE VONATKOZÓ HELYZET A KÖVETKEZŐ: A HÁROM EGYED KÖZÜL KETTŐ


ÉL, ÉS JÓL VAN. TOVÁBBI HÁROM TETEM ANATÓMIAI TANULMÁNYOZÁS CÉLJÁBÓL
FELBONCOLVA. ELSŐ ALKALOMMAL NEM ISMERTÜK FEL, HOGY TÖBBEK, MINT
ÁLLATOK. AINSON MESTERFELDERÍTŐ TÁJLKOZTATOTT ERRŐL, MIUTÁN KIKÜLDTEM,
HOGY VIZSGÁLJA MEG A FIDEK ELFOGÁSÁNAK HELYSZÍNÉT.

OTT MEGTALÁLTÁK ANNAK BIZONYÍTÉKÁT, HOGY A FIDEK ÉRTELMES LÉNYEK.


KÜLÖNÖS FELÉPÍTÉSŰ ŰRHAJÓJUKAT ŐRIZZÜK. RAKOMÁNYUNKAT ÁTRENDEZVE A
HAJÓNKON HELYEZTÜK EL. KIS HAJÓ, NYOLC FID SZÁMÁRA VAN BENNE HELY.
KÉTSÉGTELENÜL AZ Ő HAJÓJUK. UGYANAZ A SZENNY MINDENÜTT, UGYANAZ A
DRASZTIKUS BŰZ. MINDEZ AZT SUGALLJA, HOGY A FIDEK IS ÉPPEN FELDERÍTETTÉK A
12B-T. UTASÍTOTTAM AINSONT ÉS EMBEREIT, HOGY MIHAMARABB LÉTESÍTSENEK
KAPCSOLATOT A FIDEKKEL. REMÉLEM, A NYELVI AKADÁLYOKAT MÉG LESZÁLLÁS
ELŐTT SIKERÜL FELSZÁMOLNI.

EDGAR BARGERONE,

A MARIESTOPUS KAPITÁNYA

GMT 1750: 6.7.2035.


Már irományok is születtek a Mariestopus fedélzetén.

Walthamstone szorgalmasan írt az egyik, London legnyugatibb külvárosában, Windsorban élő


nénikéjének:

Drága öreg Flo néni!

Már hazafelé tartunk, hamarosan újra látlak. Hogy van a reumád, remélem, már jobban vagy.
Én ezen az úton nem voltam űrbeteg. Amikor a hajó áttár TP-hajtásra, csak pár óráig érez az
ember gyengeséget. A társam, Quil azt mondja, ez azért van, mert olyankor az ember molekulái
negatívba fordulnak. De utána egészen jó.

Amikor megállunk egy olyan bolygón, amelyiknek még nincs neve, mert még nem jártunk ott,
Quil meg én mindig vadászni megyünk. Ez a hely tele volt nagy, vad és mocskos állatokkal, amik
akkorák, mint egy csónak. Pocsolyákban élnek. Lelőttünk egy tucatot belőlük. Kettőt élve kaptunk
el, itt vannak a fedélzeten, úgy néznek ki, mint a rinók, és Gertie-nek, meg Mushnak kereszteltük
őket. Roppant mocskosak. Én tisztítom a ketrecüket, de nem harapnak. Csak mindenféle durva
hangot hallatnak.

Az ennivaló szokás szerint pocsék. Nem csak hogy rossz ízű, de kevés is. Add át üdvözletemet
Magda néninek, kíváncsi vagyok, befejezte-e már az iskolát? Ki nyerte a háborút a brazilokkal,
remélem, mi!!!

Remélem, levelem jó egészségben talál, szerető unokaöcséd,

Rodney

Augustus Phipps egy kínai-portugál lánynak írt levelet; a hálóhelye felett egy különösen plasztikus
kép függött róla. Phipps folyton azt nézte, miközben írt:

Ah Chi, drágám!

Ez a derék öreg bárka már Makaó felé tart. A szívem, mint tudod, folyton ott jár azon a
csodaszép helyen, ahol a vakációdat töltötted, és nagyon jó érzés tudni, hogy hamarosan nem csak
gondolatban találkozhatunk egymással.

Remélem, ez az út meghozza számunkra a hírnevet és szerencsét. Mert hogy találtunk egy fura
életformát itt a Galaxis csücskében, és két élő példányt viszünk is belőle haza. Amikor rád
gondolok, gyönyörű, formás testedre, mindig az jut eszembe, hogy miért kell nekünk ilyen mocskos,
utálatos idegen állatokkal foglalkoznunk? De hát mi a tudományt szolgáljuk.
Csodák csodája azt hiszik, hogy a mi mércénkkel mérve intelligensek és azzal foglalkoznak,
hogy megpróbálnak beszélni velük. Nem, ne nevess, tudom, hogy ilyenkor nevetni szoktál.

Hogy várom a percet, hogy beszélhessek veled. Én édes és szenvedélyes Ah Chim; és persze
nem csak hogy beszélhessek… (Két oldal kihagyva. A szerkesztő.)

Amíg újra együtt lehetünk, maradok a te

őszinte,

rajongó

csodáló,

szerető

Augustusod.

Ezalatt odalent, a Mariestopus legénységi étkezdéjében Quilter is egy lánnyal való kommunikáció
nehézségeivel küszködött.

Hi, édesem,

E pillanatban, amikor ezt a levelet írom, egyenesen Dodge City felé tartok, amilyen gyorsan a
fényhullámok csak repíteni képesek. Velem vannak a fiúk is, meg a kapitány is, de faképnél hagyom
őket, mihelyt leszállunk a Szivárvány 1477-en.

A bátor külső mögött a te szerető fiúd igen rosszul érzi magát idefent. Ezek a vadállatok, a
rinóemberek, akikről már írtam neked, a legmocskosabb lények, akiket valaha is láttam, nem is
tudom elmondani, milyenek. Tudom, hogy azért kedvelsz engem és vagy büszke rám, mert modern
vagyok és tiszta, de ezek az állatoknál is rosszabbak.

Ezzel végeztem a Felderítő Hadtesttel. Az út végén itt hagyom őket, és átmegyek az Űrhadtest
valamelyik másik csoportjához. Az Ürhadtestnél sok üres hely van. Bargerone kapitány is a
semmiből bukkant elő. Az ő apja házmester, vagy valami ilyesmi, egy amszterdami bérházban. Nos,
hát ez a demokrácia – képzelheted, hogy én is megpróbálkozom valamivel, talán a kapitány
helyére lépek. Miért is ne?

Most csak magaMról írok, édesem. Amint hazaérek, csak veled foglalkozom.

A te legszeretőbb, legmohóbb

Hanked.
A B fedélzeten lévő kabinjában Bruce Ainson mesterfelderítő ezt írta a felségének:

Én legkedvesebb Enidem!

Folyton azért imádkozom, hogy Aylmerrel való megpróbáltatásaid egyszer már véget érjenek.
Te mindent megtettél azért a fiúért, amit csak lehetett és sosem tehetsz magadnak szeMrehányást
emiatt. Ő a családunk szégyene. Csak az ég tudja, mi lesz belőle. Attól félek, a lelke is olyan
fertőzött, mint amilyen tisztátalanok a szokásai.

Sajnálom, hogy ilyen sokáig távol maradtam, különösen most, hogy a fiúnk ennyi gondot okoz.
Csak az vigasztal, hogy ez az utolsó, és talán végre meghozza a dicsőséget. Felfedeztünk egy
felsőbbrendű életformát. Az én felügyeletem alatt két élő példányt hoztunk a fedélzetre. Fideknek
hívjuk őket.

Alaposan meg fogsz lepődni, ha elárulom, hogy ezekből a lényekből furcsa külsejük és
szokásaik ellenére sugárzik az intelligencia. Többnek látszanak, mint űrutazásra képes fajnak.
Találtunk egy űrhajót is, ami biztosan az övék, bár mindez ideig nem sikerült kideríteni, hogyan
működik. Szeretnék kommunikálni velük, de ez mostanáig nem sikerült.

Hadd írjam le neked, hogy milyenek a fidek. A legénység rinóembereknek nevezi őket, és amíg
alaposabban meg nem vizsgáljuk őket, ez az elnevezés meg is felel. A rinóembereknek hat
végtagjuk van. Ezek igen ügyes kézben végződnek, mindegyiken hat ujj van, és igen sokoldalúan
lehet használni őket. Az ujjak közül a két szélső egymással szembe fordítható, ezek gyakorlatilag
hüvelykujjak. Amikor nem használják őket, visszahúzzák, mint a teknőc a lábait, olyankor szinte
nem is láthatók.

Visszahúzott végtagokkal a rinóember teljesen szimmetrikus és nagyjából két összetapadt


narancsgerezdre emlékeztet. A domború oldala a hát, a homorú a has, a gerezd végei pedig a két
fej. Igen, a foglyaink úgy tűnik, kétfejűek; a fejek csúcsosak, nyak nélküliek és igen mozgékonyak.
Mindkét fejen két apró, sötét szem van, amit alulról takar a szemhéj. A szemek alatt nyílások
vannak, ezek közül az egyik a száj, a másik az ánusz. Ezeken kívül számos más testnyílás is van a
testükön mindenfelé, ezek valószínűleg légzőnyílások. Az exobiológusok felboncoltak néhány
tetemet, amit felhoztunk a fedélzetre. Amikor megkaptam a jelentéseiket, sok mindenre fény derült.

Foglyaink a legkülönfélébb hangokat adják ki a fütyüléstől, a visítástól a morgásig, a


csattogásig. Attól tartok, hogy valamennyi testnyílásuk részt vesz a hangképzésben és meg vagyok
győződve róla, hogy kiadnak olyan hangokat is, amik az ember számára nem hallhatók. Eddig egy
példánnyal sem sikerült kommunikálnunk, habár minden hangot, amit kiadtak, szalagra
rögzítettünk. De én biztos vagyok benne, hogy ez az elfogásuk okozta sokknak a következménye, és
hogy a Földön, ha több időnk lesz rá és megfelelő környezetet tudunk teremteni a számukra, ahol
higiénikusabb körülmények között élhetnek, hamarosan komoly eredményeket fogunk elérni.
Mint a többi, ez a hosszú út is nagyon fárasztó. Amennyire csak lehet, kerülöm a kapitányt;
kellemetlen ember a maga cambridge-i végzettségével. Teljesen belemerülök a két fid
tanulmányozásába. Kellemetlen szokásaik ellenére van bennük valami elbájoló, ami a társaimból
hiányzik.

Ha hazaérek, majd sokat mesélek.

Szófogadó férjed, Bruce.

Odalent, a fő raktérben, biztonságos távolban mindenféle levélírástól, egy különféle foglalkozású


emberekből álló csapat vette körül, és szedte szilánkjaira a fidek űrhajóját. A különös jármű fából
készült, hihetetlen kemény, hihetetlen rugalmas, az acélnál is szívósabb és tartósabb fából, olyan
fából, amelynek a belsejében, mint valami óriási gubóban, tülökszerű ágak nőtte. Ezeken az ágakon
alacsonyabb rendű parazita növény telepedett meg. A botanikus csoport egyik legnagyobb felfedezése
az volt, hogy megállapította, ez a parazita nem természetes lombozata a tülök-ágaknak, hanem idegen
eredetű.

Azt is felfedezték, hogy ez a parazita nagy mennyiségű széndioxidot nyel el és oxigént bocsát ki.
Darabokat metszettek le a tülök-ágakból, hogy megpróbálják kedvezőbb körülmények között nevelni,
de a növény elhalt. Százharmincnégy esetben elhaltak a növények, de a botanikusok még mindig
makacsol kísérletezgettek.

A hajó belsejére vastagon rá volt száradva a szenny, amely jobbára sárból és ürülékből tevődött
össze. Ezt a mocskos fateknőt összehasonlítva a Mariestopus csillogó tisztaságával, egy gondolkodó
lény számára – még ha az illető be is van börtönözve egy űrhajóba –, nehéz elképzelni, hogy mindkét
járművet ugyanabból a célból konstruálták. Valóban, a legénység nagyobb része, főleg azok, akik
büszkék voltak racionális gondolkodásmódjukra, harsány nevetéssel fogadták azt a kijelentést, hogy
ez az idegen szerkezet bizony nem egy gyakran látogatott budi.

Amikor megtalálták a hajtóművet, már nem nevettek olyan sokan. A sár alatt ott volt a motor, egy,
a rinóembernél alig nagyobb alaktalan valami. Mindennemű hegesztés és kötés nélkül illeszkedett a fa
hajótestbe; leginkább porcelánra emlékeztető anyagból készült, és nem voltak mozgó alkatrészei.
Miután az egységet végre kifúrták, kiégették a vázból, a gépészeti laboratóriumban a
porcelánszakértők a legvadabb feltevésekkel álltak elő.

A következő felfedezés egy halom nagy méretű dió volt, amely olyan makacsul tapadt a mennyezet
két pontjához, hogy a legjobb lángvágók is csődöt mondtak. Legalábbis néhányan azt állították róluk,
hogy diók, és a rostos, kemény burok gyümölcsöt rejt magában, mint a kókuszpálma termése. Azután
felfedezték, hogy a belőlük kinövő rostok, amiket mindaddig a fal merevítésének hittek, a hajtóműhöz
csatlakoznak, mire a bölcsebbek azonnal kijelentették, hogy a diók az üzemanyagtartályok.

A következő felfedezés egy időre megszakította a felfedezések sorát. Egy műszerész, amikor a
megkeményedett ürüléket kapirgálta, az alatt egy halott fidet talált. Erre mindenki összefutott, és
hangot adott érzelmeinek.
– Meddig kell ezt még elviselnünk, fiúk? – kiáltotta Ginger Duffield közlegény egy
szerszámosládára ugorva, és fehér fogait, meg fekete öklét mutogatva a többiek felé. – Ez a Társaság
hajója, nem a Hadtesté, és nem vagyunk kötelesek eltűrni az ilyen bánásmódot. Nincs szabály arra,
hogy idegen sírokat kell tisztogatnunk. Én leteszem a szerszámot, amíg nem kapunk mocsok-pótlékot,
és ajánlom, hogy csatlakozzatok hozzám.

Szavai nyomán hangzavar támadt.

– Igen, fizessen a Társaság!

– Kinek képzelik ezek magukat?

– Füstöljük ki őket a büdös lukjaikból!

– Több pénzt! Másfélszeres bért, fiúk!

– Dugulj el Duffield, te vörös bajkeverő!

– Mit mond az őrmester?

Warrick őrmester a könyökével utat tört magának a tömegben. Megállt és felnézett Ginger
Duffieldra, akinek ettől a hevessége nem hagyott alább.

– Duffield, ismerem a maga fajtáját. Magát ki kellene tenni a Mélyhűtött Bolygóra, hogy ott
segítsen megnyerni a háborút. Itt nincs szükségünk a maga lázításaira. Másszon le arról a ládáról, és
mindenki menjen vissza a munkájához. Egy kis piszok nem árt a hamvas kezeiknek.

Duffield nagyon csendesen és udvariasan válaszolt.

– Nem akarok bajt keverni, őrmester, csak azt kérdeztem, hogy miért kell ezt csinálnunk? Nem
tudhatjuk, milyen betegség leselkedik ránk ebben a klozetben. Veszélyességi pótlékot akarunk ezért a
munkáért. Miért kockáztassuk a nyakunkat a Társaságért? Tett valaha is értünk valamit a Társaság?

Helyeslő moraj követte a kérdést, de Duffield nem vett róla tudomást.

– Mit fognak csinálni, ha hazaérünk? Ki fogják állítani ezt a büdös ládát, és mindenki megnézheti
és megszagolhatja tíz ficcsért. Meg fognak gazdagodni rajta, meg azokon az állatokon, amiket élve
viszünk. Mi miért ne nyernénk rajta? Menjen csak le a C-fedélzetre, és hozza ide a Társaság
embereit, őrmester, szagolják csak azok is!

– Maga nem más, mint egy izgága bajkeverő, Duffield, ez a maga baja – mondta az őrmester
dühösen. Átfurakodott az embereken és elindult a C-fedélzet felé. Gúnyos nevetés kísérte, amíg a
folyosóra nem ért.

Két szolgálati időszakkal később Quilter tömlővel és kefével felszerelve belépett a ketrecbe,
ahová a két fidet helyezték el. Azok kinyújtották a végtagjaikat, és a szűk cella legtávolabbi sarkába
húzódtak, onnan néztek rá reménykedve.
– Ez az utolsó mosdatás, amit tőlem kaptok – mondta nekik Quilter. – A szolgálat végén
csatlakozom a sztrájkolókhoz, hogy kifejezzem a szolidaritásomat az Űrhadtesttel. Azután felőlem
olyan mély szartengerben fetrenghettek, mint az Atlanti-óceán.

A fiatalokra jellemző túláradó jókedvvel fordította feléjük a tömlőt.

NEGYEDIK FEJEZET

A Windsor Circuit főszerkesztője mogorván nézte szerkesztő riportere arcát, amikor az feltűnt a
képernyőn.

– Hol a pokolban vagy, Adrian? Menj ki arra a rohadt űrrepülőtérre, ahogy ígérted. A
Mariestopus fél óra múlva érkezik.

Adrian Bucker arca fájdalmasan összerándult. Közelebb hajolt az ernyőhöz, míg az orra el nem
érte az üveget, s a kép el nem homályosult a szeme előtt.

– Ne csináld ezt, Ralph. Van egy helyi sztorim, biztosan harapni fogsz rá.

– Nem kell helyi sztori. Azt akarom, hogy kimenj arra a szaros űrrepülőtérre, barátom.

Buckner arca ismét összerándult, azután gyorsan hadarni kezdett.

– Figyelj, Ralph, az Angyalfejben vagyok, tudod, ez az a kocsma a Temze jobb partján.


Felszedtem egy öreglányt, akit Florence Walthamstone-nak hívnak. Egész életében Windsorban élt és
emlékszik arra, amikor a Great Park még park volt, meg mindenféle ilyen dologra. Van egy
unokaöccse, Rodney Walthamstone, akinek valamilyen sarzsija van a Mariestopuson. Az öreglány
mutatott egy levelet, amit ő írt, és amiben leírja azokat az idegen állatokat, amiket hoznak magukkal,
és arra gondoltam, hogy ha lehoznánk a fényképét, meg a részleteket a levélből – tudod, “Helyi
fiatalember segített elkapni a szörnyetegeket”, ez biztosan…

– Elég! Eleget hallottam. Ez a negyedév legnagyobb eseménye és te azt hiszed, hogy egy helyi
sztori kedvéért lemaradok róla? Hagyd az öreglányt, meg a levelét, szépen köszönd meg neki az
ajánlatát, fizesd ki az italát, paskold meg az aranyos, ráncos kis pofiját, és tüzelj ki arra a rohadt
űrrepülőtérre és csinálj riportot Bargerone-nal, mert szíjat hasítok a hátadból.

– Oké, oké Ralph, megyek, ha akarod. Volt idő, amikor szívesen fogadtad a javaslatokat. –
Megszakította a vonalat, majd hozzátette: – Pedig ezt azonnal szállítottam volna.

Kilépett a fülkéből, és átfurakodott az ittas nők és férfiak tömegén a bár sarkában szorongó magas
öregasszony felé. Az éppen a szájához emelte sötétbarna folyadékkal teli poharát, miközben apró
ujjaival az asztal sarkán dobolt.

– Na, megörült a szerkesztője? – kérdezte aprót böffentve.

– A fejére esett. Nézze, Mrs Walthamstone, nagyon sajnálom, de azonnal ki kell mennem az
űrrepülőtérre. Később talán csinálhatunk magával egy exkluzív interjút. Nekem megvan a
telefonszáma, ne vesződjön azzal, hogy felhív, majd mi megkeressük, rendben? Örülök, hogy
találkoztunk.

Az öreg hölgy lenyelte az utolsó kortyot, majd azt mondta:

– Ó, de engedje meg, hogy ezt én fizessem ki, Mr…

– Nagyon kedves öntől, Mrs Walthamstone. Akkor viszlát.

Átverekedte magát a sörhasas emberek tömegén. A nő utána szólt. Mérgesen nézett vissza a
tumultus közepéből.

– Beszéljen Rodneyval, ha találkozik vele. Ő bármikor boldogan elmond magának mindent.


Nagyon kedves fiú.

Tovább igyekezett az ajtó felé. “Bocsánat, bocsánat”, morogta folyamatosan, mintha egyfolytában
káromkodna.

A reptér érkezési oldala zsúfolt volt. Közönséges és különleges emberek lepték el a teraszokat, és
az ablakok környékét. A leszállópálya egy kordonnal elkerített részén a különféle kormányok
képviselői várakoztak, köztük a Marsbéli Ügyek Minisztériumának képviselője, továbbá különböző
intézmények vezetői, köztük a Londoni Exozoo igazgatója. Az elkerített rész mögött, egy
anakronisztikusan világos egyenruhába öltözött rezesbanda Suppé “A könnyű lovasság” nyitányát és ír
népdalokat játszott. Mások fagylaltot nyalogattak, újságot árultak, zsebeket metszettek. A Mariestopus
átsiklott egy kiterjedt esőfelhőn, és a reptér távolabbi pontján a földre ereszkedett.

Eleredt az eső.

A banda mit sem törődve az eseményekkel, nekikezdett a “Sentimental Journey” című, huszadik
századi dal pattogó előadásának. Mint rendszerint az ilyen események, ez a ceremónia is hosszú volt
és unalmas. A hajótest fertőtlenítővel való lamosása jó ideig eltartott. Azután kinyílt az egyik zsilip,
és a nyílásban megjelent egy overallos alak. A tömegre vigyorgott, majd ismét eltűnt. Ezernyi gyerek
kérdezte meg a szüleitől, hogy ugye, ez Bargerone kapitány volt, és ezernyi gyereknek válaszolták,
hogy ugyan fiam, ne légy buta.

Végül, mint valami nyelv, egy rámpa nyúlt ki kelletlenül a hajótestből, hogy a földre
támaszkodjon. Járművek – három kisbusz, két teherautó, egy mentőautó, egy sor poggyásztargonca,
egy magánautó és számos katonai jármű – igyekezett az űr repülőtér különféle pontjától a nagy
hajótest felé.

Végül emberek sora szaladt végig lehajtott fejjel a rámpán és keresett menedéket a járművekben.
A tömeg éljenzett: azért jött, hogy éljenezzen.

Az egyik várószobában a sajtó urai festették kékre a levegőt meszkalin szivarjaik füstjével,
mielőtt Bargerone még megtisztelhette őket a jelenlétével. Vakjuk fény villant, mialatt a kapitány
szélesen vigyorgott feléjük.

Tisztjeitől körülvéve állt ott, és csendesen, szenzációtól mentesen beszélt, nagyon is angolos
stílusban (Bargerone francia volt) arról, hogy milyen hatalmas az űr, hogy milyen sok világ van
benne, és hogy milyen hűséges a legénysége eltekintve a hazafelé úton megesett kis sztrájktól, amiért
reméli, valaki meg fogja ütni a bokáját; azzal fejezte be, hogy egy igen kellemes bolygón, ami az
USGN igen tiszteletre méltó döntése alapján a Clementina nevet kapta, elkaptak és megöltek néhány
furcsa tulajdonsággal rendelkező nagytestű állatot. Némely tulajdonságaikat el is mondta. Két fejük
van, és mindkettőben van agy. A két agy együtt két kilogrammot nyom – 25 százalékkal többet, mint az
emberé. Ezeknek az állatoknak – fideknek, vagy rinóembereknek, ahogy a legénység elnevezte őket –,
hat végtagjuk van, és mindegyik kétségtelenül kézben végződik. Sajnos a sztrájk hátráltatta ezeknek a
figyeleMre méltó lényeknek a tanulmányozását, de jó okuk van azt feltételezni, hogy saját nyelvvel
rendelkeznek, és ennélfogva csúfságuk és mocskos szokásaik ellenére többé–kevésbé úgy tekinthető –
de természetesen ebben még senki nem lehet biztos, és csak több hónapi türelmes kutatás után
kaphatjuk meg a pontos választ –, hogy az emberével egyenértékű intelligenciával rendelkeznek, és
valószínűleg saját civilizációjuk van egy olyan bolygón, amelyet még nem ismer az ember. Közülük
kettő fogságban van, ezekez az Exozooba viszik tanulmányozás céljából.

Amikor a beszédnek vége lett, riporterek vették körül Bargeronét.

– Azt mondja, ezek a rinók nem a Clementinán élnek?

– Van okunk feltételezni, hogy nem.

– És mi ez az ok?

(– Egy mosolyt a Subud Times részére, kapitány!)

– Azt gondoljuk, hogy csak látogatóban jártak ott, akárcsak mi.

– Úgy érti, űrhajóval közlekednek?

– Bizonyos értelemben igen. De az is lehet, hogy csak mint kísérleti állatokat vitték oda őket –
vagy odatelepítették, ahogyan Cook kapitány a malacokat Tahitire, vagy hová.

(– Még egyet profilból, ha volna szíves, kapitány!)

– Ön látta az űrhajójukat?

– Ööö, nos, azt gondoljuk… ööö, hogy az űrhajójuk a birtokunkban van.

– De kapitány, hiszen ez óriási! Miért ez a titkolózás? Megszerezték a hajójukat, vagy nem?


(– Még egy utolsót, uram!)

– Azt hisszük, hogy meg. Most a hajónkban van, de ööö…, természetesen nem TP hajtóműve van,
hanem egy érdekes motorja és…, nos, butaságnak látszik, de úgy tűnik, a hajótest fából van. Egy
nagyon kemény fából. – Bargerone kapitány megtörölte az arcát.

– Ó, már értem. Ön tréfál, kapitány…

A fényképészek és riporterek tömegében Adrian Bucker sehogy sem tudott a kapitány közelébe
férkőzni. Könyökével utat tört magának a Bargerone mögött álló ideges férfi felé, aki az egyik
hatalmas ablakon át az esőben gomolygó tömeget figyelte.

– Megmondaná, uram, mit gondol az idegenekről, akiket a Földre hoztak? – kérdezte Bucker. – Ön
szerint állatok, vagy emberek?

Meg sem hallva a kérdést, Bruce Ainson a kinti tömeget figyelte. Úgy tűnt neki, elkapta
haszontalan fiának, Aylmernek a tekintetét, aki ezúttal is a szokásos, sunyi ábrázatával igyekezett utat
törni magának a tömegben.

– Disznó – mondta hangosan.

– Úgy érti, a külsejük hasonlít a disznóéra, vagy a viselkedésük?

A felfedező a riporter felé fordította a tekintetét.

– Bucker vagyok a Windsor Circuittől, uram. Az újságomat minden érdekli, amit ezekről a
lényekről el lehet mondani. Ön úgy tartja, hogy állatok, jól mondom?

– Az emberiséget vajon minek tartja, Mr. Bucker? Civilizált lényeknek, vagy állatoknak?
Találkoztunk mi már olyan fajjal, amelyiket nem igáztunk le, vagy nem irtottunk ki? Gondoljon a
polinéziaiakra, a guachókra, az amerikai indiánokra, a tasmániaia bennszülöttekre…

– Igen, uram, értem, mire gondol, de megmondaná, hogy ezek az idegenek…

– Ó, van intelligenciájuk, mint minden emlősnek; mert ezek emlősök. De a viselkedésükben, vagy
a éppen a viselkedésük hiánya miatt nem gondolhatunk rájuk antropomorfikus nézőpontból. Van
moráljuk, van lelkiismeretük? Alkalmasak arra, hogy megvesztegessük őket? Vagy talán ők arra, hogy
megvesztegessenek minket? Nagyon sok kérdést kell feltennünk magunknak, mielőtt tiszta képet
festenénk ezekről a rinóemberekről. Ez a véleményem a dologról.

– Ez nagyon érdekes. Ugye, azt akarja ezzel mondani, hogy ki kell fejlesztenünk egy új
gondolkodásmódot?

– Nem, nem, nem. Nem hiszem, hogy ezt a problémát egy sajtóképviselővel meg tudnám vitatni, de
az ember nagyon sok bizalmat fektet önnön képességeibe; amire szükségünk van, az az érzelmek új
formája, egy tiszteletteljesebb közeledési mód… Én már valameddig eljutottam ezekkel a
szerencsétlen lényekkel, akiket fogva tartunk. Egyfajta bizalom alakult ki közöttünk. Tudja azok után,
hogy lemészároltuk a társaikat, és őket bebörtönöztük, ez nagy dolog. Ki tudja, mi lesz a sorsuk?
Nyilvánosan ki lesznek állítva az Exozooban. Az igazgató, Sir Pásztor Mihály, régi jó barátom; el
fogom neki mondani a tapasztalataimat.

– A pokolba is, az emberek látni akarják a vadállatokat! Honnan tudnánk, hogy vannak-e olyan
érzéseink, mint nekünk?

– Az ön nézete, Mr. Bucker, valószínűleg megegyezik az átkozott és ostoba többség véleményével.


Elnézését kérem, de fel kell hívnom valakit technovízión.

Ainson igyekezett eltávolodni az épülettől, de a tömeg folyton összezáródott előtte és fogva


tartotta. Tanácstalanul ácsorgott, amíg egy szállító jármű arra nem haladt, amit a nézősereg nevetése,
kiáltozása kísért. A jármű hátsó részén, a rácsok mögül a két fid bámulta a nézősereget. Nem adtak
hangot. Nagyok voltak és szürkék; egyszerre voltak elesettek és félelmetesek.

Tekintetük megakadt Bruce Ainsonon, de nem adták jelét annak, hogy felismerték. Ainson
megborzongott, megfordult, és átfurakodott a nedves esőkabátok tömegén.

A hajó kirakodása még folyt. Daruk csőre nyúlt be a hajó belsejébe és kartonokkal, dobozokkal,
rekeszekkel és hordókkal megrakott hálókat emelt ki belőle. Szennyvízszívó csövek nyúltak bele,
hogy eltávolítsák a fémszörnyeteg beleiből a szennyet. Lecsapolták a hatalmas szörny vérét. A
Mariestopus-bálna partra vetve, élettelenül hevert, elszakítva életelemétől, a csillagos mélységtől.

Walthamstone és Ginger Duffield követte Quiltert az egyik kijárat felé. Quilter magával cipelte
valamennyi holmiját, és egyenesen a repülőtér túlsó sarkából hamarosan Amerikába induló
ionoszféra jet felé igyekezett, amely fél óra múlva startol. Megálltak a kijárat nyílásában, és tétován
bámultak kifelé, élvezettel lélegezték be a különleges ízű levegőt.

– Nézzétek, a világmindenség legrondább időjárása – mondta Walthamstone. – Azt hiszem, én itt


megvárom, amíg elmúlik

– Fogj egy taxit – javasolta Duffield.

– Nem érdemes. A nénikém háza fél mérföldre van innen. A kerékpárom meg itt van a
tranzitvárónál. Ha alábbhagy az eső, egyszerűen elkarikázok.

– És megengedték, hogy ennyi gép között itt hagyd a kerékpárodat, a tranzitnál? – kérdezte
Duffield érdeklődőn.

Quilter attól tartva, hogy a beszélgetés tipikusan angol társalgássá fajul, megigazította a vállán
zsákjának hevederét, és azt mondta:

– Azt mondom, fiúk, gyertek át a repülős kantinba és igyatok meg velem egy jó meleg angol
műsört, mielőtt elválnánk.

– Megünnepelhetjük, hogy leszerelsz a Felderítő Hadtesttől – mondta Walthamstone. – Jössz,


Ginger?
– belebélyegezték már a zsoldkönyvedbe, hogy “Leszerelt”, és aláírtad már a szerződést? –
kérdezte Duffield.

– Csak a légi közlekedési bázison írom alá – mondta Quilter. – Minden tökéletesen szabályos, te
vén barakkjogász. Hát sosem pihen az agyad?

– Ismered a jelszavamat, Hank. Légy résen, akkor nem ér meglepetés. Ott szívatnak, ahol tudnak.
Ismertem egy pasast, aki 535 alkalommal felejtette el láttamoztatni a zsoldkönyvét leszerelés előtt,
ezért visszautasították. Úgy ám, benn tartották még öt évig. Most a Charonon szolgál, ott segít
megnyerni a háborút.

– Most jöttök sörözni, vagy nem?

– Én jövök – mondta Walthamstone. – lehet, hogy soha többé nem látjuk egymást most, hogy ezt a
pipit felszedted Dodge Cityben, akiről beszéltél. Én bizony mérfölnyire szaladnék egy ilyen nőtől.

Próbaképpen kilépett a szitáló esőbe; Quilter követte, s a válla fölött visszanézett Duffieldre.

– Jössz, Ginger, vagy nem?

Duffield ravaszul pislogott.

– nem hagyom el a hajót, amíg meg nem kapom a plusz pénzemet, fiúk – mondta.

Phipps felderítő hazatért. Megölelte a szüleit és felakasztotta a zubbonyát a fogasra. A szülei


mögötte álltak, és elégedetlenséget színlelve mosolyogtak. Kopott, hajlott hátú emberek voltak,
zsémbelve fogadták a fiukat, aki ezt már megszokta. Mindketten külön monológot intéztek hozzá, de
ezekből nem kerekedett dialógus.

– Gyere át a nappaliba, Gussie. Melegebb van odaát – mondta az anyja. – Biztosan fáztál azután,
hogy elhagytad a hajót. Egy perc, és hozok egy csésze teát.

– Volt egy kis baj a központi fűtéssel. Most júniusban nincs rá szükség, de máskor bizony
dideregni szoktunk. Elég nehéz olyasvalakit találni, aki eljön megnézni. Nem tudom, mi történt az
emberekkel. Ma már nem törődnek a régi szokásokkal.

– Mesélj neki az új doktorról, Henry. Borzalmasan faragatlan férfi, egyáltalán nem olyan, mint egy
iskolázott ember. És piszkosak a körmei – elég furcsa dolog valakit piszkos körmökkel vizsgálni.

– Pesze mindennek a háború az oka. Egy egészen másfajta embertípust hozott a felszínre. Brazília
a jelek szerint nem gyengül, és közben a kormány…

– Szegény fiú még csak most ért haza, nem érdekli őt a háború, Henry. Némelyik élelmiszert
jegyre akarják adni! A techni meg tele van hirdetésekkel. A minőség meg egyre romlik. A múlt héten
kellett vennem egy új serpenyőt…

– Ülj le ide, Gussie. Persze, hogy a háború az oka. Nem tudom, mi lesz velünk. A 160-as
Szektorból nagyon lehangoló hírek érkeznek, ugye?

Phipps azt mondta:

– Odakint a galaxisban senkit nem érdekel a háború. Be kell vallanom, mindez engem hideg
zuhanyként ért.

– Nem veszítettél te a hazafias érzéseidből, Gussie? – kérdezte az apja.

– Mi a patriotizmus, ha nem az önzés kiterjesztése? – kérdezte Phipps és örömmel látta, hogy az


apja melle már nem dagad annyira.

Anyja törte meg a feszült csendet.

– Akárhogy is, drágám, egy egészen más Angliát fogsz látni. Apropó, meddig is maradsz itthon?

Szüleinek könnyed csevegése elbűvölte Phippset, de ez a kérdés kellemetlenül érintette, mert a


szülei kíváncsian várták a választ. Ismerte már ezt a torokszorító érzést. Nem akarnak ők semmit, csak
hogy ott legyen és beszélhessenek hozzá. Nem akartak tőle semmit, csak az életét.

– Csak egy hétig maradok. Az a bájos, fél-kínai lány, akivel legutóbb találkoztam, Ah Chi, most a
Távol-Keleten van festőgyakorlaton. Jövő csütörtökön Makaóra repülök és vele maradok.

Megint ezek az ismerős reakciók. Tudta, hogy az apja szánalmasan rázni fogja a fejét, az anyja
pedig szokásos módján lebiggyeszti az ajkát, mintha citromot nyalogatna. Mielőtt még
megszólalhattak volna, Phipps felállt.

– Ha mindketten megbocsáttok, most felmegyek és kicsomagolok.

ÖTÖDIK FEJEZET

Pásztor, a Londoni Exozoo igazgatója jóképű, nyúlánk férfi volt, ötvenkét éve ellenére sem őszült
még a haja. Magyarországon született, huszonöt éves korában már víz alatti expedíciót vezetett a Déli
Sarkvidéken, 2005-ben pedig az Apollo aszteroidán felállította a Tellus Zoológiai Dómot, és ő írta a
Jéghegy Ikarusznak című nagysikerű technidrámát. Évekkel később tagja lett az Első Charon
Expedíciónak, amely feltérképezte a Naprendszernek ezt az újonnan felfedezett bolygóját, a Charont,
amely mintegy három millió mérfölddel a Plútó mögött keringett, és aminek a Mélyhűtött Bolygó
becenevet adta.

Ezután Sir Pásztor Mihályt kinevezték a Londoni Exozoo igazgatójává, e pillanatban pedig éppen
Bruce Ainsont kínálja itallal.
– Tudod Mihály, hogy nem iszom – mondta Bruce és rosszallóan megrázta a fejét.

– Te most híres ember lettél; ihatnál a győzelmedre, ahogy mi is iszunk rá. Ezek az italok
szintetikusak, dezalkoholizált vacakok, nem ártanak meg neked.

– Régóta ismersz, Mihály. Csak a kötelességemet akarom teljesíteni.

– Régóta ismerlek, Bruce. Tudom, hogy nagyon keveset adsz mások véleményére, ugyanakkor
szuperegód igényli a bíztató szavakat – mondta az igazgató halkan, miközben a bárpulttal kevertetett
egy “Transzpotenciális” nevű koktélt. Az Exozoohoz tartozó hotel recepciójánál beszélgettek, ahol a
faliképekről egzotikus állatok képmásai tekintettek le az előcsarnokban nyüzsgő tarka tömegre.

– Nem vagyok kíváncsi a szellemi sziporkáidra – mondta Ainson.

– Nem engedheted meg magadnak, hogy ne legyen szükséged mások véleményére – mondta az
igazgató. – Ezt már régen meg akartam neked mondani, Bruce – bár ez nem a legmegfelelőbb hely és
idő az ilyen társalgáshoz. Te bátor, tanult és tekintélyes ember vagy. Ezt nem csak a világ előtt kell
bebizonyítanod, de önmagad előtt is. Most megengedheted magadnak, hogy pihenj, és hogy lerombold
a korlátokat. Nem csak hogy megengedheted, de meg is kell tenned, mielőtt túl késő .Minden ember
rendelkezik belső érzelmekkel, Bruce, és te elfojtod ezeket…

– Az ég szerelmére, ember! – kiáltott fel Ainson félig nevetve, félig dühösen. – Pontosan úgy
beszélsz, mint korai színdarabjaid lehetetlenül romantikus szereplői. Az vagyok, aki vagyok, és olyan,
amilyen mindig is voltam. Itt jön Enid, és ez jó alkalom, hogy témát váltsunk. A világos ruhák között
Enid Ainson csuklyás kobraöltözéke élénk színfoltnak számított. Mosolyogva közeledett férje és
Pásztor felé.

– Csodálatos ez a parti, Mihály. Milyen ostoba voltam, hogy nem jöttem el legutóbb, amikor
Bruce hazatért. Nagyon jól választottad meg a helyet is.

– Háborús időkben, Enid, megpróbálunk mindent megtenni egy kis vidámság kedvéért, és te
jelenléted nagyon sokat emel az est fényén.

Enid felnevetett, nyilván jólesett neki a bók, de úgy érezte, tiltakoznia kell.

– Túlzol Mihály, mint mindig.

– A férjed nem szokott bókolni neked?

– Nos… nem tudom…, nem tudom, vajon Bruce…, úgy értem…

– Mindketten bolondok vagytok – mondta Ainson. – Ez a nagy zaj elveszi az ember eszét. Mihály,
elegem van ebből a bájolgásból, és csodálkozom, Enid, hogy neked még nem. Menjünk és
foglalkozzunk az üzlettel; azért jöttem, hogy hivatalosan átadjam neked a fideket, és nem óhajtok
mással foglalkozni. Megtárgyalhatnánk az üzletet valamilyen békés, csendes helyen?

Pásztor összevonta a szemöldökét.


– El akarsz távolítani a bárpult melletti teendőimtől? Nos, azt hiszem, lemehetünk a fidek részére
kialakított ketrechez. A példányaidat biztosan elhelyezték már és az űrrepülőtér hivatalnokai is
biztosan elmentek már.

Ainson a feleségéhez fordult, kezét a karjára tette.

– Te is gyere velünk, Enid: ez az izgalom idefent nem tesz jót neked.

– Butaság drágám, jól érzem magam. – Kihúzta a karját férje szorításából.

– Azért mutathatnál némi érdeklődést a lények iránt.

– Nincs kétségem afelől, hogy hetekig fogok még hallani róluk! – A barázdákat nézte férje arcán,
és ugyanazon rezignált hangon hozzátette:

– Rendben van, lemegyek, ha nem bírod elviselni, hogy nem vagyok a szemed előtt. De el kell
menned a köpenyemért, mert nélküle fáznék odakint.

Ainson szó nélkül magukra hagyta őket. Pásztor Enidre kacsintott, és kevert két italt.

– Nem tudom igazán, hogy elfogadhatom-e, Mihály? Borzalmas volna, ha becsípnék!

– Mindenki iszik. Nézd amott Mrs Friart. Most, hogy egyedül maradtam veled, Enid, ahelyett,
hogy flörtölnék, amihez kedvem is volna, meg kell kérdeznem, mi van a fiaddal, Aylmerrel? Mivel
foglalkozik mostanában? Hol van?

Észrevette a halvány pírt Enid arcán. Másfelé nézett, amikor válaszolt.

– Kérlek, Mihály, ne rontsd el az estémet. Olyan jó, hogy Bruce hazatért. Tudom, hogy te egy
borzalmas, vén szörnyetegnek tartod, de valójában nem az.

– Mi van Aylmerrel?

– Londonban van. Ennél többet nem tudok róla.

– Túl szigorú vagy hozzá.

– Kérlek, Mihály.

– Bruce is szigorú hozzá. Ezt mint régi barát mondom, úgy is mint Aylmer keresztapja.

– Valami szégyenletes dolgot művelt, és az apja kiutasította a házból. Tudod, hogy sosem tudták
elviselni egymást, és bár borzalmasan sajnálom a fiút, sokkal békésebb a ház, hogy nem kell
mindkettejüket elviselnem. – Felpillantott, és hozzátette: – És ne gondold, hogy mindig a legkisebb
ellenállást tanúsítom, mert nem így van. Évek óta igazi csatákat vívok velük.

– Sosem látszott rajtad, hogy hadakozol velük. Mit tett Aylmer, hogy ekkora büntetést szabtatok ki
rá?

– Bruce-t kérdezd meg, ha annyira érdekel.

– Nő van a dologban?

– Igen, egy nő miatt volt. És itt jön Bruce.

Amint a mesterfelderítő a felesége vállára terítette a köpenyt, Mihály egy oldalajtón át kivezette
őket a hallból. Végigmentek egy szőnyeggel borított folyosón, le a lépcsőn, ki a szürkületbe. Az
állatkert csendes volt, csak néhány elkésett londoni seregély röpködött a fék között a fészkét keresve,
és csak a Rungstedről való szauripod emelte fel kissé a fejét fűtött medencéjében, hogy lanyha
kíváncsisággal utánuk nézzen. A Methani Emlősház előtt elkanyarodtak, s Pásztor a társaságot egy új
blokkhoz vezette, amely modern stílusban, homokkal erősített műanyag téglákból, és szalmabeton
pillérekből épült. Amint beléptek az oldalsó ajtón, kigyúlt a fény.

Ívelt, erős üvegablak választotta el őket a fidektől. A két lény megfordult, amikor kigyúlt a fény,
és szemügyre vette az embereket. Ainson alig észrevehető mozdulatot tett, hogy felismerjék; de nem
váltott ki vele látható reakciót.

– Elég tágas helyük van – mondta. – A látogatók egész nap itt tolonganak az ablak előtt, és az
üveghez nyomják ronda orrukat?

– A látogatók csak délután fél háromtól négyig jöhetnek ide – mondta Pásztor. Reggel szakértők
fognak érkezni, hogy tanulmányozzák a vendégeinket.

A vendégeknek tágas, kettős ketrecük volt: a két részt egy kis ajtó választotta el. Az egyik helyiség
hátsó részében egy széles, de sekély medence volt, ami plasztik habbal volt kibélelve. Vályúkban
ennivaló volt, a falban pedig vízcsap. A fidek a helyiség közepén tartózkodtak, és már meglehetősen
nagy kupac piszkot halmoztak fel maguk körül.

Három gyíkszerű lény szaladt végig a padlón, és a masszív testekre vetette magát. Eltűntek a
bőrredők alatt. Ainson feléjük mutatott.

– Láttad ezt? Oda szoktak bújni. Pont úgy néznek ki, mint a gyíkok. Azt hiszem, négyen vannak, a
földönkívüliekre kapaszkodva élnek. Közülük kettőt a halott fideken találtunk, akiket a Mariestopus
hozott. Valószínűleg szinoecidák, vagy szimbióták. Az egyik hülye kapitány meg akarta semmisíteni
őket, amikor értesült róluk a jelentésemből. Azt hitte, veszélyes paraziták. De megakadályoztam.

– Melyik volt az? Edgar Bargerone? – kérdezte Pásztor. – Bátor ember, de az agya nem egy
csiszolt gyémánt; szerintem még a geocentrikus világképben hisz.

– Azt akarta, hogy kommunikáljak ezekkel a fickókkal, mielőtt a Földre érünk! Fogalma sem volt,
milyen problémával állunk szemben!

Enid, aki mindeddig a foglyokat figyelte, most felnézett és megkérdezte:


– Képesek lesztek kommunikálni velük?

– A kérdés nem olyan egyszerű, ahogyan egy laikus elképzeli azt, drágám. Majd később mindent
elmondok erről.

– Az isten szerelmére, Bruce, nem vagyok már gyerek. Tudsz majd velük kommunikálni, vagy
nem?

A mesterfelderítő egyenruhájának csípőfodrai közé dugta a kezét, és a feleségére bámult. Amikor


megszólalt, úgy beszélt, mint egy pap a szószék tetejéről.

– A csillagközi kutatások negyed százada áll már mögöttük, Enid, és a Föld nemzetei – annak
ellenére, hogy az úton lévő csillaghajók száma ritkán haladja meg a tucatot –, mintegy háromszáz,
megközelítően Föld-típusú bolygót vizsgáltak át. Azon a háromszáz bolygón, Enid, olykor találtak
érző lényeket, olykor nem. Olyanokat azonban egyáltalán ne, amelyeknek a csimpánzénál nagyobb
agya lett volna. Mi most felfedeztünk ezeket a lényeket a Clementinán és megvan az okunk
feltételezni, hogy az emberével egyenrangú intelligenciával rendelkeznek. Ennek a legfőbb
bizonyítéka az, hogy van nekik… őőő, gépük, amivel képesek a bolygók között utazni.

– Akkor minek ez a titokzatosság körülöttük? – kérdezte Enid. – Az ilyen esetekre vannak igen
egyszerű tesztek. Miért nem alkalmazzátok ezeket? Tudnak ezek a lények írni? Tudnak beszélgetni
egymással? Használnak gesztusokat? El tudnak ismételni egy egyszerű jelet, vagy jelsorozatot?
Reagálnak az egyszerű matematikai képletek láttán? Hogyan viselkednek az ember által alkotott
tárgyakat látva? Vannak saját készítésű tárgyaik? Hogyan…?

– Igen, igen, drágám, tökéletesen értem, mit akarsz mondani; vannak tesztek, amiket alkalmaztunk.
Nem voltam tétlen a hazaúton. Kipróbáltam az összes rendelkezésre álló tesztet.

– Igen, és az eredmény?

– Semmi. Semmi, és ez azt sugallja, hogy a kipróbált tesztek hasznavehetetlenek, alkalmatlanok –


egyszóval túlságosan antropomorfak. És ezen a ponton próbálok valamit tenni. Amíg közelebbről meg
nem határozzuk az intelligenciájukat, nem tudunk elkezdeni kommunikálni velük.

– Ugyanakkor – egészítette ki Pásztor –, az intelligenciájukat sem lehet közelebbről meghatározni,


amíg eredményesen nem kommunikáltunk velük.

Ainson a gyakorlatias emberek fölényével hagyta figyelmen kívül ezt a szofizmust.

– Először is nézzük, mi az intelligencia? Vajon intelligens-e az argyroneta aquatica nevű vizipók,


mert tud búvárharangot építeni, és abban élni a víz alatt? Nem. Rendben van, de akkor ezek az esetlen
teremtmények jóval intelligensebbek kell legyenek, mert tudnak űrhajót építeni. Másrészt az is lehet,
hogy ezek a lények magas intelligenciával rendelkeznek és a civilizációjuk olyan ősi, hogy mindaz,
amire mi tudatos gondolkodással vagyunk képesek, az nekik örökletes tulajdonságuk, és a
tudatalattiban játszódik le, a tudat csatornáit szabadon hagyva a gondolkodás számára – valójában a
különféle gondolkodásmódok számára –, amik túlhaladják a mi értelmi képességeinket. Ha ez így van,
a kommunikáció lehetősége a fajaink között örökre kérdéses marad. Jusson eszedbe, hogy az egyik
szótár így határozza meg az intelligenciát: “feldolgozott információ”. Ha nem kapunk tőlük
információt – és ők sem mitőlünk –, feljogosítva érezhetjük magunkat azt állítani, hogy ezek a fidek
unintelligensek.

– Ez igen rejtélyes a számoMra – mondta Enid. – Most olyan körülményesen magyaráztad el, a
leveledben pedig minden olyan egyszerűnek tűnt. Azt mondtad, hogy ezek a lények közelítettek feléd,
és egy sor röfögéssel és fütyüléssel próbáltak kommunikálni veled; azt mondtad, mindegyiküknek hat
nagyszerű keze van, s hogy űrhajóval érkeztek arra a…, Clementinára. Kétségtelenül egyértelmű a
helyzet: ezek intelligensek, nem egyszerűen korlátozott állati intelligenciával rendelkeznek. De elég
intelligensek ahhoz, hogy civilizációt és nyelvet teremtsenek maguknak. Az egyetlen probléma a
hangok és füttyök angolra fordítása.

Ainson az igazgatóhoz fordult:

– Ugye, Mihály, te tudod, hogy ez miért nem ilyen egyszerű?

– Igen, a legtöbb jelentésedet olvastam, Bruce. Tudom, hogy ezek az emlősök a miénkhez hasonló
légzőszerveikkel, emésztő rendszerükkel, a végtagjaikkal, meg az agytérfogatukkal ugyanolyan
érzelmi alapokon állhatnak, mint mi; ezen a vonalon kell elindulnunk. Őszintén, Bruce, tudom, milyen
nagy feladat megtanulni a nyelvüket, vagy megtanítani nekik a miénket, de én úgy érzem, te
túlbecsülöd a probléma veszélyességét.

– Gondolod? Várj csak, és figyeld egy ideig ezeket a fickókat. Majd megváltozik a véleményed.
Azt mondom, Mihály, ha megpróbálom magamat a helyükbe képzelni, undorító szokásaik ellenére is
szimpátiát érzek irántuk. És az az érzésem, hogy ha egyáltalán intelligensek, a világmindenségről a
miénktől ugyancsak eltérő felfogásuk van. Valójában az a helyzet, hogy ezek – az üvegfal mögé
mutatott –, távol tartják magukat tőlem.

– majd meglátjuk, hogy a nyelvészek mire jutnak – mondta Pásztor. – És Bryant Lattimore, az
USGN Repülési Hivatalától – igen erélyes ember –, azt hiszem, kedvelni fogod. Holnap érkezik az
Államokból. Igen érdekes nézőpontja van.

Ez a megjegyzés nem volt Bruce Ainson kedvére való. Úgy vélte, ideje lezárnia témát.

– Tíz óra van – mondta. – Itt az ideje, hogy Enid meg én hazarepüljünk; tudod, a Földön szigorú
időbeosztással élek. Élveztem az ünnepséget, Mihály. A hét végén még látjuk egymást.

Kölcsönös szívélyességgel rázták meg egymás kezét. Mihályt nem hagyta nyugodnia gonoszság kis
ördöge – aminek egyébként azt is köszönhette, hogy ennél magasabb pozícióba már nem fog kerülni –,
és megkérdezte:

– Apropó, barátom, mit tett Aylmer, meg az a lány, hogy kiutasítottad őket a házadból?

Bruce Ainson egy pillanatig úgy érezte, megfullad a torkában duzzadó gombóctól.
– Ezt inkább tőle kellene megkérdezned. Talán még örülne is az érdeklődésednek. Én nem akarom
többé látni – mondta hüvösen. – Ne fáradj, magunk is kitalálunk.

***

A sikló a város fényorgonájától pompázó éjszakai égen át felfelé igyekezett. Kötélpályáján szédítő
magasságban függött. Enid behunyta a szemét és azt kívánta, bárcsak bevett volna egy Antivom
tablettát; nem bírta valami jól az utazást.

– Valami baj van? – kérdezte a férje.

– Nincs semmi, Bruce.

Ainson rövid szünet után azt mondta:

– Miről beszélgettetek Mihállyal, amíg én a köpenyedért mentem?

– Nem emlékszem már. Jelentéktelen dolgokról. Miért kérdezed?

– Hányszor találkoztál vele, amíg én nem voltam itthon?

Az asszony sóhajtott, mielőtt válaszolt.

– Ezt mindig megkérdezed, Bruce, minden utad után. Hagyd abba a féltékenykedést, mert ezzel
csak ötletet adsz. Mihály nagyon aranyos ember, de a számoMra nem jelent semmit.

Magasan London külvárosai felett átszálltak arra a vonalra, amely majd az Outflank Ringre viszi
őket. A vonal ez újonnan épült része zsúfolt volt, így némán haladtak tovább az otthonuk felé. A
monobuszon egy ízben mégis megtörték a csendet. Már mindketten kényelmetlennek érezték egymás
szótlanságát, mert féltek a másik ki nem mondott gondolataitól. Enid szólalt meg előbb

– Örülök, hogy végül melléd szegődött a szerencse, Bruce. Partit kell adnunk. Tudod, nagyon
büszke vagyok rád.

Ainson megszorította a kezét és megbocsátón nézett rá, mintha egy gyerekre nézne.

– Attól tartok, nem lesz időnk partikra. Legalábbis azután, hogy az igazi munka elkezdődik.
Naponta körbe kell járnom a Zoot, hogy a kutatókat tanácsokkal lássam el. Tudod, hogy nélkülem nem
boldogulnak. Enid maga elé bámult. Nem volt csalódott, valójában erre a válaszra számított. Mégis,
ahelyett, hogy dühös lett volna, azon kapta magát, hogy megpróbál barátságos lenni, s feltette
szokásos ostoba kérdéseinek egyikét:

– Gondolom nagyon szeretnéd megtanulni ezeknek a lényeknek a nyelvét?

– A kormány nem olyan lelkes, mint reméltem. Persze, tudom, itt ez a hitvány háború… Végül is
rábukkanhatunk még olyan dolgokra is, amik fontosabbak lehetnek a nyelvi problémáknál.
Enid kiérezte a határozatlanságot Bruce hangjából, mint mindig, amikor bizonytalan volt a
dolgában.

– Miféle dolgokra?

A férfi a gyorsan leszálló éjszakába bámult.

– A sebesült fid igen erős ellenállást tanúsított a halállal szemben. Amikor felboncolták a
Mariestopuson, miszlikbe aprították, mielőtt meghalt. Mindez azt mutatja, hogy rendkívüli módon ki
tudják zárni a fájdalmat. Vagy egyáltalán nem éreznek fájdalmat. Nem éreznek… fájdalmat! Gondolj
bele. Mindez benne van a jelentésekben, a táblázatokban, és szakszerűen le van írva. Már nem volt
türelmem több féle képpen felhívni rá a figyelmet. De egy napon majd csak felfedezi valaki ennek a
jelentőségét.

Enid szinte érezte a szavak elhangzása után rájuk nehezedő csend súlyát. Kinézett az ablakon.

– Láttad, amikor felboncolták?

– Persze, láttam.

Az asszony arra gondolt, hogy mennyi mindent képes az ember látszólagos könnyedséggel véghez
vinni és elviselni.

– El tudod képzelni? – kérdezte Ainson. – Sosem éreznek fájdalmat, sem fizikait, sem lelkit.

Eközben lesiklottak a helyi közlekedési szintre. A férfi merengő tekintete a házukat körülvevő
sötétségbe fúródott.

– Micsoda áldás az emberiségnek! – kiáltotta.

***

Miután Ainsonék távoztak, Pásztor Mihály ott maradt állva. A gondolatai közé űr fúródott. Le-fel
kezdett sétálgatni az üvegfal mögött figyelő idegenek előtt. A tekintetük végül megállásra késztette
Pásztort. Felsóhajtott, és karba tette a kezét, majd így szólt:

– Kedves barátaim, én megértem a problémátokat, és bár korábban nem ismertelek benneteket,


bizonyos mértékben titeket is megértelek. Mindenek előtt azt is megértem, hogy ti mindeddig csak
egyszerű emberekkel találkoztatok. Ismerem az űrhajósokat, feneketlen belű barátaimat – mivel én is
űrhajós voltam –, és tudom, hogy a sötét fényévek hogyan formálják át a hajlíthatatlannak hitt emberi
lelket. Olyan emberekkel kerültetek szembe, akiket mindez nem érintett meg, akiknek nem voltak
kifinomult érzékeik, akik nem rendelkeztek empátiával, akik nem tudtak megbocsátóak és megértőek
lenni, mert nem képesek különbséget tenni a különféle viselkedésmódok között, és akik nem látnak
bele másokba, mert önmagukba sem tudnak belelátni.

– Röviden, drága, trágyában fetrengő barátaim, ha ti civilizáltak vagytok, akkor hozzátok


hasonlóan civilizált lényekkel kell szembe kerülnötök. Ha többek vagytok, mint állatok, akkor nem
fog sokáig tartani, amíg megértjük egymást. Azután majd ráérünk a szót szaporítani.

Az egyik fid kinyújtotta a végtagjait, felemelkedett, és az üvegfalhoz bicegett. Sir Pásztor Mihály
ezt jó jelnek vette.

Megkerülte a zárt részt, és belépett a szóban forgó ketrec előterébe. Megnyomott egy gombot, ami
aktiválta a padlónak azon részét, amin állt; az előre mozdult a ketrecbe egy kis mellvédet tolva maga
előtt, úgy hogy az igazgató valamelyest úgy érezte magát, mintha a vádlottak padján ülne. A szerkezet
megállt. Most szemtől szemben állt a fidekkel, de a jobbjánál a gomb biztosítékot nyújtott arra, hogy
veszély esetén visszavonulhasson.

A fidek vékony hangon füttyögtek, és közelebb húzódtak. A szaguk, bár távolról sem volt olyan
visszataszító, mégis figyeleMre méltónak számított. Mihály elhúzta az orrát.

– A mi gondolkodásunk szerint – mondta –, a civilizáció mértékét az ember és ürüléke közti


távolság fejezi ki.

Az egyik fid kinyújtotta egyik végtagját, és megvakargatta az oldalát.

– Nálunk a Földön nincs olyan civilizáció, amelyiknek ne volna saját ábécéje. Még az őslakók is
belevésték félelmeiket és reményeiket a sziklába. De vajon nektek vannak-e reményeitek és
félelmeitek?

A fid visszahúzta végtagját, ami hat vékony csíkot hagyott a testén.

– Lehetetlen elképzelni egy légynél nagyobb lényt, akinek nincsenek félelmei, vagy reményei, vagy
bármilyen, a fájdalomérzeten alapuló érzelmi struktúrája. Jó érzések és rossz érzések; ezek
végigkísérnek bennünket életünk során ezek közvetítik a külvilágról szerzett tapasztalatainkat. Mégis,
ha jól értelmezhetem a néhai barátotok boncolásáról készült jegyzőkönyvet, ti nem éreztek fájdalmat.
Akkor mi motiválja a külvilágról szerzett tapasztalataitokat?

Az egyik gyíkszerű lény előbújt és végigszaladt gazdája hátán, majd fénylő orrát belefúrta az egyik
bőrredőbe. Ott mozdulatlanná, és szinte láthatatlanná vált.

– Valójában mi is a külső világ? Mi sem tudjuk pontosan leírni, pedig nekünk érzékszerveink
vannak, mégis csupán a külső-világ-plusz-érzetek kerülőút létezik a számunkra. Például, mi az utca?
Egy kisgyerek számára maga a csodák világa. Egy katonai stratéga számára tájékozódási pontok
láncolata; a szerelmesnek a szeretett lakhelye; a szajhának munkahely; a történésznek várostörténeti
emlékhelyek sora; az építésznek a művészet és a célszerűség kompromisszumát jelenti; a festőnek a
perspektívák és tónusok kavalkádját; az utazónak egy pohár italt és meleg ágyat; az idős városlakónak
fiatalkori dőreségeinek, reményeinek és szerelmeinek színhelyét; az autósnak… Akkor hát hogy
ítélünk a külvilágról? Nem tartjuk-e felfoghatatlannak a felfedezéseinket, amíg csak főnevek és igék
listája áll a rendelkezésünkre a kommunikációhoz? Vagy fordítsuk meg a dolgot: ti vajon meg tudjátok
értetni magatokat a számotokra külvilágnak számító mesterfelderítővel?

Nem kell-e hirtelen eltérnünk jól megszokott gondolkodásmódunktól, ti kis disznók? Nem ti
vagytok-e, ti elveszett lelkek, a kulcs a nagy rejtélyek megoldásaihoz? Lehet, hogy kettőtökkel sosem
fogunk kommunikálni. Ám ti azt jelentitek, hogy valahol – talán nem is olyan sok fényévnyire a
Clementinától –, van egy bolygó, tele a fajtátokkal. Ha ott szálltunk volna le, és természetes
környezetetekben kapunk el benneteket, most sokkal többet tudnánk rólatok, jóval könnyebben
indíthatnánk a társalgást. Nekünk most nem nyelvészekre van szükségünk, hanem egy pár
csillaghajóra, hogy megkeressük a bolygótokat a Clementina közelében. Ezt kell megértetnem
Lattimore-ral.

A fidek nem csináltak semmit.

– Figyelmeztetlek titeket, hogy az ember igen állhatatos lény. Ha a külvilág nem jön el hozzá, ő
megy el a külvilághoz. Ha van néhány szó, aminek tudjátok a jelentését, azt ajánlom, most közöljétek.

A fidek becsukták a szemeiket.

– Most alusztok, vagy fohászkodtok? Most, hogy az ember karmaiban vagytok, ez utóbbi az
okosabb.

***

Az első estén nem az elmélkedés volt az egyetlen tevékenység a Mariestopuson, miután a hajó
letette megviselt testét a Föld felszínére. Volt, aki betöréssel foglalkozott.

Nem mintha Rodney Walthamstone tehetett volna róla, érvelt a védője, amikor az ügyét tárgyalták.
Ez nem példa nélkül álló erőszakos cselekmény volt ebben a modern korban, amikor havonta szálltak
le a kozmosz vidékeit kutató űrhajók. Közönséges gyilkosok vettek részt azokon a végzetes – minden
túlzás nélkül használta a szót –, azokon a végzetes utakon; gyilkosok, olyanok, mint Rodney
Walthamstone, akikre a világűr nyomasztólag hat. Ezt a jelenséget jól ismerték, és tíz évvel ezelőtt
egy híres pszichodinamikusról Bestar-szindrómának nevezték el.

Odakint a kozmoszban az emberi elme elveszíti valamennyi alapvető jó tulajdonságát. Nem


érthetünk egyet Deutsch-csal, a francia filozófussal, aki szerint a világűr és az emberi lélek a
teljesség mágnesének két pólusa, és fel kell ismerni, hogy az űrutazás nagy megpróbáltatásokat ró az
emberre, aki a normalitás utáni oly nagymérvű vággyal érkezik vissza a Földre, amit a szokásos
módon nem lehet kielégíteni. Ha feltételezzük, hogy így van, akkor ez a törvény és nem az emberi
elme az, amit meg kell változtatni; az ember eljuthat a végtelen, csillagos űr mélyére; de itt, a Földtől
csak ez a törvény szakadhat el (nevetés).

Milyen jelkép hathat jobban az emberi lélekre, mint egy ház, ami az otthont jelenti, az ellenséges
külvilággal, vagy éppen a civilizációval szembeni menedéket? Így ebben a betörési esetben – bár
sajnálatos módon a ház ura otthon volt –, nyúlszívű hősünk nem tett mást – a bíróság látni fogja –,
mint ezt a szimbólumot kereste. Persze, önszántából bevallotta, hogy enyhe alkoholos állapotban volt,
de a Bestar-szindróma szerint…

A bíró helyt adva a védelem ellenvéleményének kijelentette, hogy még nem volt szerencséje olyan
emberhez, aki összetévesztette Angliát az űr felfedezetlen vidékeivel. Mindenesetre harminc nap a
rács mögött meggyőzheti az elítéltet arról, hogy van észrevehető különbség e kettő között.

A bíróság elnapolta a tárgyalást és visszavonult ebédelni. A síró Miss Florance Walthamstone-t


átkisérték a közeli kocsmába.

– Hank, édesem, ugye, nem is akarsz csatlakozni az Űrhadtesthez? Ugye, nem mész ki megint az
űrbe?

– Mondtam már, hogy ez majdnem ugyanaz, mintha a Felderítő Hadtestnél maradnék. – Ha ezer
évig élnék, s tudnám megérteni a férfiakat. Mi van odakint, ami ennyire vonzó? Miért mentek ti oda
ki?

– A pokolba is, ez is a megélhetés egyik módja. Jobb, mint valami irodai munka, nem? Ha nem
vetted volna észre, okos fickó vagyok én, minden vizsgát letettem, pedig itt, Amerikában erős a
konkurencia. – De miért mész ki az űrbe, csak azt szeretném tudni.

– Mondtam már, kapitány szeretnék lenni. Mi volna, ha befejeznénk ezt a témát, he?

– Nem én hoztam fel.

– Nem-e? Hát akkor kicsoda? Néha azt hiszem, hogy mi ketten nem ugyanazt a nyelvet beszéljük.

***

– Drágám! Drágám! Nem gondolod, hogy ideje volna felkelni?

– Mmm?

– Tíz óra van, drágám.

– Mm. Még korán van.

– Éhes vagyok.

– Veled álmodtam, Gussie.

– El akartuk érni a tizenegy órás honkongi kompot. Emlékszel? Ezt tervezted mára, emlékszel?

– Mm. Csókolj meg még egyszer, drágám.

– Mmm. Drágám.

HATODIK FEJEZET
A főfelvigyázó sovány, szürke figura volt. A haját úgy viselte, hogy az minden oldalról kilógott a
sapkája alól. Régóta dolgozott Pásztor beosztottjaként – már jóval azelőtt, hogy reggelenként
problémát kezdett jelenteni neki a lépcsőmászás –, még a Ross-jég szikláin kezdte a munkát.
Történetesen őt is Rossnak hívták, Ian Edward Thinge Rossnak. Elegáns mozdulattal szalutált Bruce
Ainsonnak, amikor a felderítő felbukkant a közelében.

– ´Reggelt, Ross. Hogy mennek a dolgok ma reggel? Egy kissé elkéstem.

– Nagy konferencia van ma, uram. Éppen most kezdődött. Sir Mihály is ott van, természetesen,
meg a három nyelvész – Dr Bodley Temple, és két kollégája –, meg egy statisztikus, elfelejtettem a
nevét, egy alacsony, bibircsókos nyakú ember, nem tudja összetéveszteni, meg egy hölgy – azt hiszem,
valami tudósféle –, és megint itt van az az öreg oxfordi filozófus, Roger Wittgenbacher, meg amerikai
barátunk, Lattimore, aztán a regényíró Gerald Bone, és ki is még?

– Te jó isten, ez már egy tucat! De mit keres itt Gerald Bone?

– Ő Sir Mihály barátja, ahogyan kivettem, uram. Szerintem igen kedves ember. Az
olvasmányaimat tekintve nagyon igényes ember vagyok, így ritkán olvasok regényeket, de olyankor,
amikor nem érzem jól magamat – mint például a múlt héten, amikor az a bronchitisem volt –,
belelapoztam néhány jobb regénybe, és be kell vallanom, Mr Bone “A sok is kevés” című könyve
nagy hatást gyakorolt rám. A hősnek idegösszeeomlása van és…

– Igen, emlékszem rá Ross, köszönöm. És hogy vannak a mi kis fidjeink?

– Egészen őszintén, uram, úgy vélem, el fognak pusztulni az unalomtól, de ki tehet erről?

Amikor Ainson belépett az előadóterembe, amely a fidek ketrece mögött volt, a konferencia már
elkezdődött. Végigfutva a köszönésképpen feléje biccentő fejeken, tizennégy férfit és egy nőt számolt
össze. Bár megjelenésükben is különbözőek voltak, volt még valami, ami megosztotta őket: a szakmai
tekintély foka.

A figyelem éppen Mrs Warhoon felé irányult, aki állt, és ömlött belőle a szó. Mrs Hilary Warhoon
volt az a hölgy, akit Ross főfelvigyázó említett. Bár még csak negyvenes éveinek közepén járt,
hírneves tudósa volt az új filozófiai tudománynak, a kozmokletikának, ami arra hivatott, hogy a Föld
fő űrimportját jelentő tény és elmélethalmaz irdatlan tömegében elválassza az ocsut a búzától. Ainson
figyelmesen hallgatta. Ha arra gondol, hogy valami szikkadt, vékony bankár a férje, akit nem lehet
elviselni! Csodálatos alakú asszony volt, s a legdivatosabb, csillár-szabású ruhát viselte, mell, csípő
és comb magasságban rengeteg függővel. Arca – bár a komolyság uralkodó arckifejezése lehetett,
nem egyszerűen intelligens volt; Ainson azt is leolvashatta róla, hogy vitában képes még
Wittgenbachert, a technivízió oxfordi profi filozófus specialistáját is legyőzni. Ainson nem tudta
megállni, hogy össze ne hasonlítsa a feleségével. Az ember persze nem álmodhat arról, hogy belső
érzelmeit közölje szegény asszonnyal, vagy bárki mással, de Enid valóban egyszerű teremtés volt,
neki egy kereskedőhöz kellett volna feleségül mennie, valahová vidékre, például Banburybe, East
Dreham megyébe. Igen, ez a helyzet…
– … érzem, hogy e héten komoly eredményeket könyvelhetünk el annak ellenére, hogy tekintélyes
hátránnyal indultunk, ami jobbára – ahogy azt az igazgató feltételezhetően már jelezte önöknek –,
abból a tényből fakad, hogy nem rendelkezünk ehhez az életformához kapcsolható referencia-
háttérrel. – Mrs Warhoonnak kellemes staccato hangja volt. Bekúszott Ainson gondolatai közé, és
kényszerítette, hogy rá figyeljen. Ha Enid jobban igyekezett volna a reggelivel időben ideér, és hallja
a beszéd elejét.

– Kollégámmal, Mr Borroughs-zal megvizsgáltuk a Clementinán talált űrjárművet. Mivel nem


rendelkezünk megfelelő képzettséggel ahhoz, hogy technikai jelentéseket készítsünk róla – önök
egyébként más forrásokból mindenesetre számos technikai jelentést fognak kapni –, mindketten meg
vagyunk győződve arról, hogy ezt a járművet a foglyaink készítették, vagy az ő részükre készült.
Emlékezzenek csak arra, hogy a hajó megtalálási helyének közelében nyolc életformát találtak. A
halott példány testét abból a járműből emeltük ki, amelyben kilenc hálóhelyet, vagy üreget fedeztünk
fel, amim, formájukból ítélve hálóhelyek lehettek. Mivel ezek a hajóban vertikálisan és nem
horizontálisan helyezkedtek el, és általunk üzemanyagcsöveknek tartott elemek választották el őket
egymástól, korábban nem ismertük fel a rendeltetésüket.

Itt kell megemlítenem egy másik problémát, amivel folyton szembe kerülünk: nem tudjuk, mi a
bizonyíték, és mi nem az.

Például most is fel kell tennünk magunkban a kérdést: ha feltételezzük, hogy ez az életforma
fejlesztette ki az űrutazásnak ezt a módját, az űrutazás továbbra is egy felsőbbrendű intelligencia
elsődleges bizonyítékának tekinthető-e?

Ez a legsürgetőbb kérdés, amit az elmúlt időszakban megfogalmaztak – mondta Wittgenbacher,


miközben egy óraműves baba rémisztő pontosságával hatszor bólintott a fejével. – Ha a tömegekre
bíznánk, azok csak egyetlen kérdést tennének fel, vagy inkább úgy mondanám, számtalan kérdéseiket
egyetlen alakba öntenék. A tömegek ugyanis nem tétováznak kérdezni. Mi, akik itt vagyunk, jóval
felvilágosultabbnak tartjuk magunkat, és az analitikus filozófusok szerint, akiknek logikáját nem
befolyásolják az érzelmek, egy felsőbbrendű intelligencia legkiválóbb egyedei lehetünk. De a
tömegek – és a vizsgálat végső szakaszában ki tagadná ezt közülünk –, ha kifejezhetem magam
köznapi nyelven, jobban értékelik az olyan produktumokat, amelyek létrejöttében az ész és a két kéz is
részt vesz. Nem vonom kétségbe, hogy az ő szemükben az űrhajó a produktumok eme kategóriájának
legnyilvánvalóbb bizonyítéka.

– Igazat adok nekik – mondta Lattimore. Pásztor mellett ült, s miközben feszülten figyelt,
szemüvegének szárát rágcsálta.

– Jómagam is azonosulok a véleményükkel – kuncogott Wtggenbacher még gépiesebb bólogatások


közepette. – De ez újabb kérdéseket vet fel. Tegyük fel, hogy ez, a szokásait tekintve visszataszító és
tisztátalan életforma egy felsőbbrendű intelligencia; tegyük fel, hogy később felfedezzük a
szülőbolygójukat, és megértjük, hogy – hm, űrutazó képességüket ugyanúgy az ösztönök irányítják,
mint a mi medvefókáink víz alatti mozgását. Igazítson ki, ha tévednék, Sir Mihály, de azt hiszem, hogy
az Arctocephalus ursinus, a medvefóka télen több ezer mérföldet vándorol a Bering-tengertől le
Mexikó partjáig, ahol jómagam is találkoztam velük, amikor a Kaliforniai-öbölben úsztam.
Ha feltételezzük, hogy ez így van, akkor nem csak hogy tévedünk, hogy barátainkat felsőbbrendű
lényeknek tartjuk, de fel is kell tennünk magunkban a kérdést: nem lehetséges-e, hogy a mi űrutazási
módszerünket is ugyanúgy az ösztönök irányítják, és – mint ahogyan a medvefóka sem gondol arra az
utazása során, hogy akaratán kívül cselekszik –, bennünk sem merül fel, hogy tudatalattink vezérli a
cselekvésünket?

Három újságíró a terem távolabbi sarkában serényen jegyzetelt, hogy a másnapi Timesban a
konferencián elhangzott beszédeket tartalmazó cikk megjelenhessen a következő címmel:

ŰRUTAZÁS: AZ EMBER VÁNDORÖSZTÖNE?

Gerald Bone felállt. A regényíró arca ragyogott az új gondolattól, mint a gyermeké, akinek új
játékot nyomtak a kezébe.

– Ha jól értem, Wittgenbacher professzor, ez azt jelenti, hogy a mi sokat magasztalt intelligenciánk
– az egyetlen dolog, ami megkülönböztet bennünket az állatoktól –, nem más, mint egyfajta vak
kényszer, amely a saját akaratunknál is hatékonyabban irányít bennünket?

– Miért ne? Művészeti és bölcseleti törekvéseink a reneszánsz óta azt tükrözik, hogy
erőfeszítéseinket a szaporodás és terjeszkedés kettős célja vezérli. – Mintha nem tudna parancsolni a
szájának, az öreg filozófus megállás nélkül folytatta. – Valóban, a vezetőinket a méhkirálynőhöz
hasonlíthatjuk, aki rajzásra készteti a kast, de nem tudja, miért teszi azt. Mi is kirajzunk az űrbe, és
nem tudjuk, miért tesszük? Valami hajt bennünket…

De nem úszta meg ennyivel. Lattimore volt az első, aki megengedte magának a közbeszólást:

– Marhaság.

Dr Bodley és aszisztensei is szabad folyást engedtek véleményeiknek. Az egész terem egyhangúan


kifütyülte a professzort.

– Abszurd elmélet…

– Nem számol a gazdasági lehetőségekkel…

– Még egy műszaki gárda is nehezen…

– Azt hiszem, egy idegen bolygó gyarmatosítása…

– Az ember nem utasíthatja el a tudományos…

– Csendet kérek! – szólt végre az igazgató.


A beállt csendben Bone tett fel egy kérdést Wittgenbacher professzornak:

– Akkor hát hol találjuk meg az igazi értelmet?

– Talán majd ha szembe kerülünk az isteneinkkel – válaszolta Wittgenbacher mit sem törődve a
felforrósodott hangulattal.

– Most hallgassuk meg a nyelvész jelentését – szólt közbe Pásztor határozottan.

Dr Brodley Temple felállt, jobb lábát az előtte álló székre tette, jobb könyökével pedig a térdére
támaszkodott – ezzel a buzgóság hatását igyekezett kelteni –, és testtartásán nem változtatott, amíg a
mondókáját be nem fejezte. Alacsony, zömök férfi volt, a homloka közepétől nőtt göndör, szürke
hajjal, harcias arckifejezéssel. Gazdag fantáziájú tudós hírében állt, s ezt csak megerősítette a
Londoni Egyetem csinos mellénye, amit viselt. Ez a mostani jól feszült tekintélyes pocakján: antik
brokátból készült, s a gomblyuk között ott kergették egymást a Bíbor Császár pillangók.

– Mindannyian tudják, mi a csoportom feladata – mondta olyan hangon, amitől Arnold Benett úgy
érezte, egy évszázadot ugrott vissza az időben. – Megpróbáljuk megtanulni az idegenek nyelvét
anélkül, hogy tudnánk, van-e nekik egyáltalán? Vannak már eredményeink, mint azt Wilfred Brebner
kollégám rövidesen demonstrálni fogja.

Előbb azonban szeretnék néhány dolgot megjegyezni. Látogatóink, ezek a dagadt fickók a
Clementináról, nem tudják, mi az az írás. Nincs írásuk. A nyelvüket tekintve ennek semmi jelentősége
– számos afrikai bennszülött nyelvet először a misszionáriusok tettek át írásba. Az efik és a yoruba is
ilyen nyelvek a szudáni nyelvcsaládból, de ezeket ma már alig használják. Azért mondom el mindezt,
barátaim, mert amíg nem támad jobb ötletem, ezeket ez idegeneket úgy kezelem, mint egy afrikai
emberpárt. Ez célravezető lehet. És jobb, mintha állatként kezelném őket – emlékezzenek rá, hogy
Afrika első fehér felfedezői gorilláknak tartották a négereket. És ez biztosíték lehet arra, hogy ha úgy
találjuk, hogy tényleg van nyelvük, nem esünk abba a hibába, hogy az esetet romantikus fordulatnak
tekintjük.

Biztos vagyok benne, hogy kövér barátainknak van nyelvük – és önök, uraim, a sajtóból, ha
óhajtják, le is jegyezhetik azt. Csakhogy hallani fogják, amint barátaink morognak. Csakhogy az nem
morgás. Magnószalagról már analizáltuk ezt a morgást, és ötszáz különböző hangot különítettünk el.
Lehetséges, hogy ezeknek a nagy része ugyanaz a hang, csak más frekvencián halljuk. Ehhez tudniuk
kell, hogy vannak olyan földi nyelvrendszerek, mint például – ööö, a sziámi és a kantoni – , amik hat
akusztikus hangmagasságot alkalmaznak. És feltételezhetjük, hogy ezek a fickók sokkal több
hangmagasságot használnak, nyilván szabadon alkalmazva a teljes hangspektrumot.

Az emberi fül nem érzékeli a másodpercenként 24 000-nél sűrűbb hangrezgéseket.


Megállapítottuk viszont, hogy barátaink ennek a kétszeresét is érzékelik, akár csak a denevér, vagy a
Rumpstead macska. Ezért az egyik probléma az, hogy ha társalogni akarunk velük, el kell érnünk,
hogy a mi spektrumunkon belül maradjanak. Amennyire sejtjük, ez azt jelenti, hogy egyfajta pidgin
nyelvet kell kialakítanunk, ha meg akarjuk érteni őket.

– Tiltakozom – mondta a statisztikus, aki mindeddig megelégedett azzal, hogy időnként megnyalta
a szája szélét. – Ez azt jelenti, hogy mi alsóbb rendűbbek vagyunk, mint ők.

– Semmi ilyesmit nem mondtam. Csupán arra igyekeztem rávilágítani, hogy a hangterjedelmük
jóval nagyobb, mint a miénk. Most Mr Brebner be fog mutatni néhány fonémát, amit ideiglenesen
azonosítottunk.

Mr Brebner felemelkedett, és hintázó testtartással Bodley Temple zömök alakja mellé kacsázott.
Húszas éveinek közepén járt, vékony alakja volt, sápadt arca és sárga haja. Világos szürke öltönyt
viselt. Arcára kiült a zavartság pírja, amikor a hallgatósága elé állt, mindettől függetlenül
folyékonyan beszélt.

– A halott példányok felboncolása során sok mindent megtudtunk az anatómiájukról – mondta. –


Ha olvasták a meglehetősen hosszú jelentést, tudják, hogy barátaink három különböző testnyílással
rendelkeznek, amikkel jellegzetes hangjaikat képezik. Mindezek a hangok részei a nyelvüknek,
legalábbis úgy véljük – ahogyan azt is csak sejtjük, hogy van nyelvük.

Először is az egyik fejükön van egy száj, amelyhez szaglószerv kapcsolódik. Bár ez a száj jobbára
a légzés szerve, másik feladata a táplálék felvétele, és – ahogyan mi elneveztük –, az orális
hangképzés.

Másodszor, barátainknak van hat légzőnyílása, három-három a testük két oldalán, a hat végtag
felett. Pillanatnyilag ezeket orrlyukaknak tekintjük. Ezek bár ajakos testnyílások, nincsen bennük
hangszál, mint a szájban. Ennek ellenére, ezek a testnyílások igen széles tartományban adnak ki
hangot.

Harmadszor, barátaink számos szabályozott hangot bocsátanak ki a végbélnyílásukon, ami a


második fejükön található.

Beszédjük a fent említett nyílásokon kibocsátott hangokból áll össze akár úgy, hogy mindegyiket
sorban, vagy bármely kettőt egyszerre, vagy mindhárom fajtát együtt, esetleg mind a nyolc nyílást
egyszerre használják. Látni fogják, hogy az a néhány hang, amit most be fogok mutatni, a kevésbé
összetett hangok közé tartozik. Természetesen a teljes spektruMról is vannak felvételeink, de még nem
tudjuk értelmezni őket.

Az első szó nnnnorrrr-INK.

Brebner ezt a szót úgy ejtette ki, hogy torokhangon egy gyenge morgást hallatott, majd egy rövidet
nyikkantott hozzá. (Az idegen nyelv nyomtatott példái e könyvben csupán az összahasonlítást
szolgálják.)

Brebner folytatta a magyarázatot.

– A nnnnorrrr-INK az a szó, amit több ízben rögzítettünk, de mindig más szövegösszefüggésben.


Először Dr Bodley Temple rögzítette múlt szombaton, amikor friss káposztát vitt a barátainknak.
Másodszor akkor vettük fel, amikor szombaton elővettem egy csomag rágóplasztikot és megkínáltam
Dr Temple-et, és Mike-ot. Azután nem hallottuk a fonémát egészen kedd délutánig, akkor viszont nem
volt a közelben ennivaló. Ross főfelvigyázó lépett be a ketrecükbe, ahol éppen azt vizsgáltuk, hogy
minden rendben van-e. Mind a két lény egyszerre hallatta a hangot. Akkor jutott eszünkbe, hogy a
fonémának esetleg negatív kicsengése lehet, mivel az első esetben nem fogadták el a káposztát,
visszautasították a rágót – amit nyilván ennivalónak tartottak –, és feltételezhetően nem örültek
Rossnak sem, aki zavarta őket azzal, hogy a ketrecüket tisztogatta. Tegnap – bár Ross vitt nekik egy
vödör folyami iszapot, amit nagyon szeretnek –, ismét rögzítettük a nnnnorrrr-INK hangot, öt percen
belül több esetben is. Ekkor azt gondoltuk, hogy talán valamilyen emberi cselekedetre vonatkozik,
mondjuk a munkavégzésre. A jelentés finomodik, ha tovább megyünk. Ebből a példából láthatják,
milyen kizárásos módszert alkalmazunk az egyes szavaknál.

A vödör folyami iszap újabb szó azonosítását tette lehetővé. Ez úgy hangzik: VHIP-bvut-vhip (két
rövid fütty, közte egy csücsörítve kiejtett ajakhanggal). Ezt akkor is hallottuk, amikor elfogadták a
grape-fruitot, majd a zabkását szeletelt banánnal – ezért az ételért egyébként rajonganak –, és amikor
én, meg Mike este eltávoztunk. Ezért úgy gondoljuk, hogy a helyeslés kifejezésére szolgál.

Azt is hittük, hogy a rosszallásnak is megtaláltuk a a szavát, bár ezt csak kétszer hallottuk. Ez egy
rosszallónak tekinthető mozdulattal párosult, amikor az egyik felvigyázó tömlővel lespriccelte egyik
barátunk orrát. A másik esetben halat kínáltunk nekik, néhányat sütve, néhányat nyersen. Mint sejtik,
vegetáriánusnak bizonyultak. A hang pedig így szól: – Brebner mentegetőzve pillantott Mrs
Warhoonra, miközben néhány szaftos szellentést produkált a szájával, majd végül nyitott szájjal
hörgött egyet: – bbbrp-bbbrp-bbbrp-bbbrp-aaaah.

– Ez tényleg rosszallásnak tűnik – mondta Temple.

Még mielőtt a derültség moraja elült, megszólalt az egyik riporter:

– Dr Temple, ez minden, amit ön eredménynek nevez?

– Ön nyilván rosszul tájékozott afelől, hogy mivel foglalkozunk.

– De hiszen még egy egyszerű szót sem azonosítottak elfogadhatóan. Miért nem olyasmivel kezdik,
amit a laikusok is elvárnak, mint például a számolással, vagy egymás testrészeinek a
megnevezésével? Legalább fel tudnának mutatni valami eredményt, nem csupán homályos sejtéseket,
hogy “ez valami ilyesmit jelenthet”.

Temple a mellén kergetőző pillangókra pillantott, csettintett a szájával, majd így szólt.

– Fiatalember, egy laikus valóban ezt gondolná az első lépésnek. A válaszom a laikusoknak – és
önnek is –, hogy az ilyesfajta szótárkészítés akkor lehetséges, ha az ellenfél – az idegenek – hajlandók
a kommunikációra. Ez a két szarházi azonban – elnézést, asszonyom –, ez a két fickó azonban nem
szándékozik kommunikálni velünk.

– És miért nem használnak számítógépet?

– Ez nagyon ostoba kérdés volt. Önnek fogalma sincs az ilyesfajta munkáról. Mi a francot ér egy
számítógép? Nem tud gondolkodni, nem tud különbséget tenni két majdnem azonos hangalak között.
Nekünk csak időre van szükségünk. El sem tudja képzelni – akárcsak feltételezett laikusunk –, hogy
mennyi probléma nehezíti a munkánkat, legfőképpen azért, mert olyan régiókban kell gondolkodnunk,
mint eddig soha. Tegye csak fel magának a kérdést: mi a nyelv? A válasz az lesz, hogy emberi beszéd.
Épp emiatt nehéz a munkánk, mi most valami újat fedezünk fel: a nem-emberi beszédet.

A riporter mogorván bólintott, Dr Temple megsértődött, felfújta magát és leült. Lattimore viszont
felállt. Az orra hegyére biggyesztette a szemüvegét, és kezét összekulcsolta a háta mögött.

– Mint tudja, doktor, én új vagyok itt, ezért remélem, méltányolja ártatlan kérdésemet. Az a
helyzet, hogy szkeptikus vagyok. Tudom, hogy mindössze háromszáz bolygót kutattunk fel az
univerzumban és jó néhány millió vár még ránk, de azt hiszem, hogy háromszáz már elég tapasztalatot
jelent. Egyiken sem találtunk olyan lényeket, amelyek fele annyira intelligensek volnának, mint a
sziámi macskám. Ez azt sugallja nekem, hogy az ember különleges lény a világmindenségben.

– Ez nem is lehet több, mint sugallat – mondta Temple.

– Úgy van. Most nem foglalkozom azzal, hogy van–e más intelligens életforma a
világmindenségben; az ember mindig is csak önmagával törődött, az ilyesmi nem izgatta. Egyébként,
ha felbukkanna valamilyen értelmes emberi életforma, én ugyanúgy fogadnám, mint bármelyik másik
embert – ha jól viseli magát. Attól viszont eláll a szavam, hogy idehozzák ezeket a túlméretezett
disznókat, akik úgy hemperegnek saját mocskukban, ahogy azt még a nagyobb önbecsüléssel
rendelkező földi disznók sem teszik, bár megvan rá a lehetőségük, azután meg azt feltételezik róluk,
sőt kitartanak mellette és bizonyítani próbálják, hogy ezek intelligens emberek. Ez marhaság. Éppen
ön mondta, hogy ezek a disznók nem mutatnak hajlandóságot arra, hogy kommunikáljanak velünk. Ez
talán nem annak a jele, hogy nincs intelligenciájuk? Ki meri ebben a szobában őszintén kijelenteni,
hogy szívesen látná ezeket a disznókat a saját házában?

Ismét moraj töltötte meg a termet. Mindenki forgolódott és vitatkozott, nem csak Lattimore-ral, de
egymással is. Végül Mrs Warhoon hangja szárnyalta túl a kavarodást.

– Nagyon szimpatikus számoMra az ön álláspontja, Mr Lattimore, és nagyon örülök, hogy


elfogadta a meghívásunkat és eljött a találkozóra. De a rövid válaszunk önnek az, hogy mivel az
életformák számtalan különféle alakban fejlődtek ki, feltételezhetjük, hogy hogy az intelligenciának is
számtalan különféle alakja van. Mi nem tudunk elképzelni egy, a miénktől eltérő intelligencia-formát.
Csak annyit tudunk, hogy a látókörünket olyannyira ki tudná tágítani, mint semmi más. Ennélfogva, ha
úgy gondoljuk, hogy ilyen intelligenciával találkoztunk, meg kell bizonyosodnunk felőle, még ha
évekbe is kerül.

– Részben én is így gondolom, asszonyom – mondta Lattimore –, de ha intelligencia volna, nem


telne évekbe, mire ezt felfedezzük. Azonnal rájönnénk, még ha fehérrépának álcázná is magát.

– Mivel magyarázza a Clementináról elhozott űrhajót? – kérdezte Gerald Bone.

– Azt nem az én feladatom megmagyarázni. Arra adjanak magyarázatot azok a kövér disznók. Ha
ők építették, miért nem rajzolták le a képét, amikor papírt, meg ceruzát tettünk elébük?
– Mert az, hogy benne utaztak, nem jelenti azt, hogy ők is építették.

– Gondolja, hogy ha egy földi cirkáló legbambább közlegényét elkapják az idegenek és papírt,
ceruzát nyomnak az orra alá, az nem tudná lerajzolni az űrhajót?

– És a nyelvük, azt mivel magyarázza? – kérdezte Brebner.

– Élveztem állathang-utánzásaikat, Mr Brebner – mondta Lattimore kedélyesen. – De őszintén,


inkább állnék neki a macskámmal társalogni, mint ezzel a két disznóval.

Ainson most először szólalt meg. Éles hangon beszélt, mert bosszantotta, hogy egy kívülálló
ennyire lebecsüli a felfedezését.

– Ez mind nagyon szép, Mr Lattimore, de ön sok mindent túl könnyen elutasít. Tudjuk, hogy a
fideknek vannak bizonyos szokásaik, melyek a mi fogalmaink szerint kellemetlenek. De nem úgy
viselkednek, mint az állatok; baráti kapcsolatban vannak egymással. Társalognak egymással. És
akármit is mond, ott van az űrhajójuk.

– Az űrhajó ott lehet. De mi a kapcsolat közte és a disznók között? Nem tudjuk. Lehet, hogy csak
egy karám, amit az igazi űrhajósok vittek magukkal, hogy legyen táplálékuk. Nem tudom, és maga sem
tudja, és nem talál rá a nyilvánvaló magyarázatra. Őszintén szólva, ha én lennék megbízva ezzel a
vizsgálattal, igencsak megkritizálnám a Mariestopus kapitányát, de még inkább a mesterfelderítőjét,
amiért ilyen felületes jelentést kiadott a kezéből.

Baljós, nyugtalan mozgolódás támadt a teremben. Csak a riporterek mosolyogtak egy kissé
vidámabban. Sir Mihály előre hajolt, és elmagyarázta Lattimore-nak, hogy kicsoda is Ainson.
Lattimore-nak erre megnyúlt az arca.

– Ainson felderítő, azt hiszem, elnézést kell kérnem, amiért nem ismertem fel. Ha itt lett volna a
találkozó kezdetén, bemutatták volna.

– Sajnos, ma reggel a feleségem…

– De fenntartom, amit mondtam. A jelentés a Clementinán történtekről dilettánsokra jellemzően


szánalmas. Hetekig kutattak azon a halott bolygón, mire rátaláltak ezekre az állatokra az űrhajójuk
mellett, és ahelyett, hogy a program szerint felszálltak volna, megállapították a felsőbb rendűségüket,
készítettek néhány felvételt a helyszínről, és csak azután indultak el. Ez a hajó – mindannyian tudjuk –,
egy marhavagonnak felel meg, amit az iszapfürdőhöz használtak, míg az igazi űrhajó két mérföldnyire
volt egy völgyben, tele olyan kétlábúakkal, amilyenek mi vagyunk, emberekkel, akikkel – ahogyan
Mrs Warhoon mondta –, tudtunk volna kommunikálni, ebben biztosak lehetnek.

Nem, Mr Ainson, nagyon sajnálom, de önök csődöt mondtak, pusztán mert rosszul végezték a
munkájukat.

Ainson elvörösödött. Valami szörnyű dolog történt a teremben. Az érzés újra a hatalmába
kerítette. Mindenki – tudta anélkül is, hogy körülnézett volna –, egyetértése jeléül mozdulatlanul ült a
helyén.

– Utólag minden hülye megjátszhatja a bölcset – mondta. – Maga úgy tűnik, nem vette észre,
milyen példa nélkül álló ez az eset. Én…

– Én észrevettem, milyen páratlan ez az eset. És azt mondom, hogy éppen emiatt kellett volna
körültekintőbben eljárni. Higgye el, Mr Ainson, olvastam az expedíció jelentésének fotokópiáit, és
alaposan megnéztem a készített fényképeket, és az a benyomásom, hogy az egész inkább hasonlít
holmi hajtóvadászatra, mint közpénzekből fizetett hivatalos expedícióra.

– Nem vagyok felelős a hat fid legyilkolásáért. A járőr botlott beléjük, amikor visszafelé tartott a
hajóra. Odamentek megvizsgálni az idegeneket, azok rájuk támadtak, mire önvédelemből lelőtték
őket. Újra el kéne olvasnia a jelentéseket.

– Ezek a disznók nem látszanak rosszindulatúnak. Nem hiszem el, hogy megtámadták a járőrt. Azt
gondolom, hogy ellenkezőleg, el akartak menekülni.

Ainson segélykérőn nézett körül.

– Önt kérdem, Mrs Warhoon, méltányos dolog-e a fogságban tanúsított fásult magatartásuk alapján
megítélni, hogyan viselkednek a természetes környezetükben?

Mrs Warhoon, csodálkozva nézett Bryant Lattimore-ra; szerette a határozott férfiakat.

– Mi más alapján ítélhetnénk meg a viselkedésüket? – kérdezte.

Lattimore folytatta a támadást.

– Amit a jelentésekben olvashatunk, Mr Ainson, az az összegzése annak, amit a járőr vezetője


elmondott önnek. Megbízható az a személy?

– Megbízható-e? Igen, az. Tudja, Mr Lattimore, ebben az országban háború folyik, és nem mindig
választhatjuk azt az embert, akit szeretnénk.

– Értem. És hogy hívják ezt az embert?

Tényleg, mi is volt a neve? Fiatal volt, izmos és komoly. Nem rossz fickó. Horton? Halter?
Nyugodtabb körülmények között emlékezne a nevére. Erőt véve magán azt mondta:

– Megtalálja a nevet az írott jelentésekben.

– Rendben van, rendben van, Mr Ainson. Nyilvánvalóan önnek is megvannak a maga válaszai. Én
amondó vagyok, hogy sokkal több válasszal térhetett volna vissza. Ugye érzi, hogy ön itt amolyan
kulcsember? Ön a mesterfelderítő. Önt ilyen esetekre képezték ki. Mondhatom, komoly problémát
okozott nekünk azzal, hogy pontatlan és ellentmondó adatokat szolgáltatott.

Lattimore leült és állva hagyta Ainsont.


– Az adatoknak a természete ellentmondó – felelte Ainson. – Az ön dolga, hogy fogalmat alkosson
róluk, nem az elutasítsa azokat. Itt senki nem hibázott. Ha van valami kifogása, forduljon Bargerone
kapitányhoz. Ő volt megbízva a dologgal, nem én. Ó és Quilter a járőr neve, közben eszembe jutott.

Gerald Bone ülve szólalt meg.

– Mint tudja, én regényíró vagyok, Mr Ainson. Ebben a disztingvált társaságban úgy is


mondhatnánk, hogy “csak egy regényíró”. Egy dolog azonban aggaszt engem önnel kapcsolatban. Mr
Lattimore azt mondta, hogy ön több válasszal térhetett volna vissza a Clementináról. Akárhogy is volt,
nekem is úgy tűnik, hogy több olyan feltételezéssel tért haza, amit – mivel öntől származtak –
elfogadtak enélkül, hogy megkérdőjelezték volna.

Ainson kiszáradt ajakkal várta, hogy mi jön még. Ismét csak az volt az érzése, hogy mindenki
botrányra éhesen hallgat.

– Tudjuk, hogy ezeket a fideket egy folyó partján találták a Clementinán. Látszólag azt is mindenki
elfogadta, hogy ezek a lények nem annak a bolygónak a lakói. Amennyire sejtem, ez az ötlet is öntől
származik, így van?

Ez a kérdés megváltásnak számított. Erre Ainson tudott válaszolni.

– Az ötlet tőlem származik, Mr Bone, de én inkább következtetésnek, mint ötletnek nevezném. Ezt
meg tudom magyarázni, még egy laikusnak is. Ezek a fidek a hajóhoz tartoznak, efelől semmi kétség.
Ürülékük mindenütt rá volt keményedve a hajó belsejére – számításaink szerint mintegy harminc napi
mennyiség. További bizonyíték, hogy a hajó az ő testükre volt szabva.

– Azt is mondhatjuk, hogy a Mariestopus egy közönséges delfin méretére volt szabva. Ez nem
bizonyíték arra, hogy a tervező mérnököknek milyen volt a testfelépítésük.

– Volna szíves végighallgatni, kérem? Nem találtunk más életformát a 12B-n – vagyis a
Clementinán, ahogyan most nevezzük. Nem találtunk állatokat sem, amik nagyobbak lettek volna
azoknál a két hüvelyknyi farkatlan gyíkoknál, sem rovarokat azoknál a cickány nagyságú méheknél. A
sztratoszférából egy hét alatt a sarkoktól az egyenlítőig át lehet vizsgálni egy bolygót. Leszámítva a
tengerben a halakat, úgy találtuk, hogy a Clementinának nincs említésre méltó faunája – kivéve ezeket
a százhúsz kilós lényeket. És ezek egy csoportban voltak, a hajó mellett. Nyilvánvalóan ostobaság
volna a bolygó lakóinak tartani őket.

– A folyó mellett találták őket. Miért ne lehetnének vízi állatok, akik idejük nagyobb részét a víz
alatt töltik?

Ainson kinyitotta, majd becsukta a száját.

– Sir Mihály, ez a beszélgetés olyan pontokat érint, amiket egy laikus nehezen értene meg… Úgy
értem, céltalan…

– Pontosan így van – helyeselt Pásztor. – Ugyanakkor úgy érzem, Gerard érdekes dolgot pendített
meg. Úgy érzi, határozottan kizárhatjuk annak a lehetőségét, hogy ezek a fickók vízi lények?

– Mint mondtam, a hajóból szálltak ki. Ez az abszolút igazság, elhiheti nekem, én is ott voltam.

Amíg beszélt, Ainson harciasan körbe hordozta tekintetét a csoporton; amikor találkozott
Lattimiore–éval, beszélni kezdett.

– Mondhatnánk – persze csak mint laikusok, hogy ezek egy tengeri állatfaj példányai. Lehetséges,
hogy a saját bolygójukon vízi lények, de a Clementinán egyáltalán nem úgy viselkedtek – mondta
Ainson. – Akármit is mond, az űrhajójuk űrhajó, következésképpen intelligenciával állunk szemben.

Mihály a segítségére sietett, és szólította a következő előadót. Nyilvánvaló volt azonban, hogy
Ainson mesterfelederítő nem nyerte meg a jelenlévők bizalmát.

HETEDIK FEJEZET

A nap, tőle elidegeníthetetlen szokásához híven nyugovóra tért. Ugyanakkor Sir Mihály Pásztor
felöltötte vacsoraöltözékét, és elindult, hogy találkozzon a vendégeivel, akiket vacsorára hívott meg a
házába.

Ez egy hónappal a lehangoló állatkerti találkozó után történt, amikor Bruce Ainson beletette a
bogarat a fülébe.

A helyzet azóta nem mondhatni, hogy javult volna. Dr Bodley Temple az idegen fonémák
tekintélyes mennyiségét gyűjtötte össze, de egyiknek sem találta meg a pontos angol megfelelőjét.
Lattimore nyomtatásban egészítette ki a találkozón elmondott véleményét. Gerald Bone – Pásztor
szerint hűtlen módon –, kaján kis paródiát írt a találkozóról a Punch számára.

Ezek azonban csak csipkelődések voltak. A tény az volt, hogy nem értek el eredményt. Nem értek
el eredményt, főleg azért, mert az idegenek a celláikba börtönözve nem mutattak érdeklődést az
emberek iránt, sem hajlandóságot az együttműködésre, bármilyen trükköt is eszeltek ki az emberek. Ez
a rideg magatartás kifejtette a hatását a velük foglalkozó emberekre is; rosszkedvük nőttön nőtt,
mígnem önsajnáló szónoklatokba kezdtek, mint egy kommunista milliomos, aki szükségét érzi annak,
hogy magyarázattal szolgáljon az anyagi helyzetéről.

A közvélemény is ellenségesen, elutasítóan fogadta az idegeneket. Az utca intelligens embere a


Charonból érkező, a brazilok küszöbön álló hadi győzelmeiről szóló félelmetes hírekhez, vagy a TP
utazás és a háború velejárójáról, az emelkedő adókról szóló közleményekhez hasonlóan könnyen
elfogadhatta volna az intelligens idegeneket idegeneket – legfeljebb a külsejük elfogadása okozhatott
volna kisebb problémát. Az idegenek ketrece előtt álló sorok délutánra megfogyatkoztak (végül is a
lények nem mozogtak sokat és még diót sem volt szabad bedobálni nekik, mert még kiderülhet róluk,
hogy valójában felhőkarcolókban laknak. Az emberek tehát visszatértek régi, kedvelt időtöltésükhöz,
vagy átmentek a Pinfold III-ról származó lényekhez, akikkel a nap bármely szakában lehetett
kapcsolatot teremteni.

Úgy esett, hogy Pásztor gondolatai is éppen a kapcsolatteremtésen jártak, amikor vendégét, Mrs
Hilary Warhoont bevezette szerény vacsorázó fülkéjébe, vagy ha nem is arra, akkor gyarló
gondolatain mosolygott, amik Mrs Warhoon megérkezése előtt foglalkoztatták. De nem, a hölgy nem
volt eléggé elbűvölő, és Mr Warhoon befolyása túl nagy, és hírhedt volt ahhoz, így Sir Pásztor
hirtelen támadt ötlete, hogy tiltott kalandba bocsátkozzék, hamar lelohadt, noha a “tiltott” szónak az
angolban “csábító” mellékértelme is van.

A hölgy leült az asztalhoz és bólintott.

– De jó egy kicsit lepihenni. Pocsék napom volt.

– Mozgalmas volt?

– Sokat dolgoztam. De nem végeztem semmit. És nyomaszt a gondolat, hogy hibáztam.

– Te, Hilary? Te nagyon távol állsz attól, hogy hibázz.

– Nem is annyira személyes, mint inkább általános és faji szempontból gondoltam. Akarod, hogy
kidolgozzam? Szeretném kifejteni. Mihály tiltakozón emelte fel a kezét.

– Én azt tartom a civilizált kapcsolattteremtésről, hogy azt nem elnyomni, de elősegíteni,


ösztönözni kell. Mindig is érdekelt a véleményed.

Három kerek sütőlap állt az asztalon. Amint beszélni kezdett, Mrs Warhoon kinyitotta a jobb
oldali hűtőfiókot, és tartalmát a sütőre jelezte: a Genfi-tóból származó lazacot, antilophúst – amit
aznap hajnalban hoztak a kenyai farmokról –, és egy kis egzotikumot: vénuszi asparagust.

– Amikor azt mondtam, hogy félek, hogy hibáztam – mondta Mrs Warhoon száraz sherryt töltve
magának –, tisztában voltam vele, hogy ez nagyképűen hangzik. “Ki vagyok én ennyi ember között?” –
ahogy Shaw mondta egészen más kontextusban. Ez a definiálás régi problémája, amivel az idegenek
most új megközelítésben állítottak szembe minket. Lehet, hogy nem is fogunk társalogni velük, amíg el
nem döntjük, hogy mi is az a civilizáció? Ne nézz rám így az elbűvölő szemeiddel, Mihály, tudom,
hogy a civilizáció nem abból áll, hogy valaki tétlenül heverészik a saját ürülékében. Bár
elképzelhető, hogy ha éppen kéznél volna egy guru, az meg tudna győzni ennek igazságáról. Bármilyen
mércével is méred a civilizációt, azt találod, hogy néhány kultúra mindig kilóg a sorból. Vegyük
például a bűnözés kérdését. Egy évszázada fedeztük fel, hogy a bűnözés a betegség, vagy a
boldogtalanság szimptómája. Egyszer megállapítottuk, hogy a bűnözési statisztikák számai
drasztikusan csökkentek. De számtalan magas szintű civilizáció virágzása alatt szokás volt az
emberek bebörtönzése, s hullottak a fejek, mint a virágszirmok. Az egyfajta méltányosság, a megértés,
a kegyelem, nem voltak a civilizációk jegyei. Ezzel szemben a háborúk és a gyilkosságok a
civilizáció hiányának jegyéül számítottak.
Ami pedig a művészeteket illeti, amiket mi is kedvelünk, azt már a történelem előtti ember is
gyakorolta.

– Ez az érvelés az egyetemi éveimből ismerős – mondta Sir Pásztor, miközben felszolgálta a


lazacot. – És mégis, most itt fogyasszuk a vacsoránkat a gondosan megformált eszközeinkkel. – Töltött
egy kevés bort. – És választunk évjáratot, és a választáskor alkalmazzuk ítéleteinket és előítéleteinket.
– Egy kosárban burgonyaszirmot nyújtott Mrs Warhoon felé.

– És itt ülünk együtt – férfi és nő – és csak társalgunk.

– Nem tagadom, Mihály kitűnő konyhát vezetsz. De ez a hús – és ezt ne vedd rágalmazásnak –, egy
kissé anakronisztikus. Nagyon helytelen dolog, amikor a kormány az új, méregmentes, mesterséges
ételeket és italokat erőlteti. Azonkívül ez a csodás hús számos olyan tényező végterméke, amely csak
futólag jellemző az igazi civilizációkra. Úgy értem, hogy a halászok kuporognak a kis csónakjaikban,
a farmerek izzadnak a legelőkön, a vadász füle mellett dörren a lövés, és a közvetítők helyzete sem
rózsásabb, mint a farmereké és halászoké: a szervezetek, amik előkészítik a portékát, vagy éppen
konzerválják, vagy csomagolják; a szállító cégek… Mihály, te kinevetsz?

– Ó, milyen rosszallóan beszélsz ezekről a szervezetekről. Én helyeslem a létezésüket. Vive l


´organisation! És hadd emlékeztesselek arra, hogy a szintetikus ételek is a szervezésnek
köszönhetőek. A múlt században, ahogy mondtad, nem helyeselték a börtönöket, de ettől függetlenül
voltak börtöneik; ebben a században szervezettekké váltunk, és már nincs szükségünk börtönökre. A
múlt században valóban helytelenítették a háborút, mégis volt három – 1914-ben, 1939-ben és 1969-
ben –, ebben a században szervezettekké váltunk, és a háborúinkat a Charonon vívjuk meg, a
legtávolabbi bolygók egyikén, biztonságos környezetben. Ha ez nem civilizáció, akkor kész vagyok
elfogadni, hogy ez csak pótlék.

– Ezzel mindenki így van. Lehet, hogy valóban pótlék, az ember pótléka, Figyeld meg, hogy bármit
is teszünk, azt valakinek, vagy valaminek a rovására tesszük.

– Én örömmel vállalom ezt az áldozatot. Hogy kéred a sültet, Hilary?

– Ó, egy kicsit túlsütve, légy szíves. Egy kissé nehezen barátkozom meg a gondolattal, hogy igazi
állati vér és szövet van benne. Csak azt akartam mondani, hogy a mi civilizációnk nem a legjobb, de a
legrosszabb dologra épül: a félelemre – ha nem is a miénkre, másokéra –, vagy a kapzsiságra.
Tölthetek egy kis bort? És lehet, hogy más fajok máshogy képzelik el a civilizációt, talán úgy hogy az
a más élőlények iránti szimpátiára és a velük való empátiára épül. Az is lehet, hogy ezek az
idegenek…

Mihály megindította a sütő forgását. A porcelán és üveg félgömb becsúszott egy bronz félgömbbe.
A hús sülni kezdett. Megint az idegenek! Ó, de Mrs Warhoon ma este nincs formában. A tányérgép
kiköpött két meleg tányért. Mihály kényelmesen teríteni kezdett, nem törődött azzal, hogy mit mond a
nő.

Nyilvánvalóan a haszonlesésre gondol: ez a legkézenfekvőbb, amit bárkitől is levárhat az ember.


Vannak önzetlen emberek is, de a többség beteges, gazember, és elképzelhető, hogy az olyan emberek,
amilyen Mrs Warhoon, aki nem mer szembenézni a tényekkel, szintén betegesek, és mentális kezelésre
kellene küldeni őket, mint a bűnözőket, vagy a buzgó protestánsokat. Lehet, hogy az ember
megkérdőjelez olyan dolgokat, mint hogy vajon van-e az embernek joga igazi húst enni, azután amikor
bajba kerül és ennie kell, akkor már nem gondol rá, hogy korábban annak tagadása jelentette számára
a felvilágosodást.

– Lehet, hogy más fajok mércéje szerint – mondta Mrs Warhoon –, a mi kultúránk szegényes.
Lehet, hogy sokkal inkább ez a fajta szegénység, mint az idegenek fogyatékossága az oka, hogy nem
tudjuk, miként kommunikáljunk velük.

– Ez érdekes elmélet, Hilary. Megvan rá a lehetőséged, hogy rövid időn belül átültesd a
gyakorlatba.

– Ó, valóban? Ezzel ugye nem azt akarod mondani, hogy más hajókon is találtak ilyen lényeket
valahol a világmindenségben?

– Nem, nincs ilyen szerencsénk. Tegnap reggel kaptam egy hosszú levelet Lattimore-tól, ami
jobbára arról szólt, hogy miért hívtalak meg ide ma estére Az amerikaiak, mint tudod, nagy
érdeklődést mutatnak a mi fidjeink iránt. Az utóbbi hónapban szünet nélkül özönlenek az Exozooba.
Biztos vagyok benne, hogy őket Lattimore győzte meg arról, hogy a dolgok úgy mennek, ahogy kell.
Lattimore azt állítja, hogy az új kutatóhajójukat, a Gansast más útvonalra irányították, bár az
átirányítás nem hivatalosan történt. A Rák-köd felkutatását elutasították. Helyette a Clementina felé
fordultak, hogy megkeressék a fidek szülőbolygóját.

Mrs Warhoon egymás mellé fektette a kését és villáját, majd felpillantott, és így szólt:

– Mi?

– Lattimore tanácsadói minőségben vett részt az expedícióban. A veled való találkozás nagy hatást
tett rá, és őszintén reméli, hogy vele mész az útra, mint fő kozmokletikus. Megkért, hogy szóljak
néhány szót az érdekében, mielőtt közvetlen kapcsolatba lép veled.

Mrs Warhoon válla láthatóan megereszkedett, amint előre hajolt, és a skandináv gyertyatartók
között Mihályra nézett.

– Te jó ég – mondta. Az arcát elöntötte a pír; a gyertyák fényében újra harminc évesnek látszott.

– Azt mondja, nem te leszel az egyetlen nő az úton. Adott egy fizetési javaslatot is, ami egyszerűen
mesés. Menned kell, Hilary. Ez egy nagyszerű lehetőség.

Az asszony az egyik könyökét az asztalra támasztotta és homlokát a tenyerébe hatotta. Mihály ezt
teátrális mozdulatnak ítélte, pedig őszinte volt a mozdulat és izgatottságot takart. Visszatértek Mihály
korábbi gondolatai.

– Világűr! Tudod, hogy én még nem jártam a Vénuszon túl. Azt is tudod, hogy ez felborítaná a
házasságomat, Mihály. Alfred sosem bocsátana meg.
– Sajnálom. Úgy tudtam, hogy a ti házasságotok csak névleges.

Az asszony a Plutó Conquest-kanyonjának a falon lógó infravörös fényképét bámulta. Kiitta a


borát.

– Az nem számít. Azt nem tudom – vagy inkább nem akarom megóvni. De ha elmennék a
Gansasra, az egyszerűen a múlt megtagadása volna… Hála istennek, ma már civilizáltabbak vagyunk,
mint nagyanyáink korában voltunk, és a válást nem bonyolítják a törvények. Menjek a Gansasra,
Mihály? Ugye, menjek? Tudom, hogy azon kevesek közé tartozol, akiknek a tanácsát megfogadom.

Hilary könyökének íve, a gyertyafény bizonytalan vibrálása a haján segített Mihálynak a


döntésben. Felállt, megkerülte az asztalt, és kezét az asszony csupasz vállára helyezte.

– Ezzel tartozol önmagadnak, Hilary! Tudod, hogy ez nem csupán ragyogó szakmai lehetőség;
manapság nem válhatunk felnőtt emberekké, amíg szembe nem nézünk a mélyűrrel.

– Ó, Mihály, ismerem a híredet, már a techniben megígérted, hogy beavatsz a tiltott játékokba.
Mondd, nem járhatnánk a magunk útját? – Elfordult a férfitól, aki így kénytelen volt visszavonulni.
Miután összeszedte magát, szívélyesen felajánlotta, hogy sétáljanak egyet, mivel a színház csak a
sarkon túl van, és ilyen háborús időben sötétedés után nehéz taxit szerezni.

– Megyek, új arcot öltök, és felkészülök az útra – mondta, azzal visszavonult kis pipereszobájába,
amivel ez idő tájt minden előkelőbb lakás dicsekedhetett. A zárt ajtó biztonságában szemügyre vette
az arcát a tükörben. Nem kis megelégedéssel látta, hogy az arcát pír festi. Nem ez az első eset, hogy
Mihály ilyesmivel próbálkozik. Hilary nem hitte ugyan, de közszájon forgott, hogy Mihálynak volt egy
távol–keleti szeretője. De mert akkoriban ő szabadságon volt, nincs bizonysága a hír igaza felől.

A férfiak élete irigylésre méltó. Könnyebben hódolhatnak a szenvedélyeiknek, mint az asszonyok.


Neki pedig most itt a lehetősége, hogy olyasmibe vágjon bele, ami több, mint szeszély: láthat idegen
bolygókat. Hogy az az elbűvölő ember, az a Lattimore is ott lesz a Gansason, az csak a véletlen műve,
de a látnivaló még ennél is izgalmasabb lehet.

Kecses mozdulattal felemelte előbb a bal, majd a jobb karját, és beleszippantott a levegőbe.
Rendben találta, de azért használt némi dezodort. Azok az apró hónalji mirigyek az egyedüliek az
emberi testben, amik szagot produkálnak, noha számos más testnedv és váladék termelődik amellett
is. A japánoknak és a kínaiak egy részének nincs ilyen különös mirigyük; vagy ha igen, azt patológiai
esetnek tekintik. Különös, de erről Mihályt kell megkérdeznie – ő biztosan tudja, elvégre a szeretője
japán volt, vagy kínai.

Amíg hagyta elkalandoznia gondolatait, bepúderozta az arcát, és csak most látta, hogy a pír eltűnt
róla. Lehet, hogy nem is az érzelmei okozták, hanem az állathús, amit fogyasztott. Megvizsgálta apró,
fehér fogait is, amik így, kivillantva vörösre festett ajkai közül különös kegyetlenséget kölcsönöztek a
mosolyának.

– Grr, én egy húsevő vagyok! – morogta hangosan. Használt még egy kis parfümöt, amit eleddig
elutasított, mert ámbrát tartalmazott, ami nem más, mint a bálna belében talált megemésztetlen
tintahalak és polipok maradványa. Megigazította a haját, felvette utcai maszkját, és fenséges tartással
indult, hogy köszöntse Pásztort.

A férfi is felvette már a maszkját. Együtt kiléptek az utcára.

A háború nem vált hasznára a városnak. Amíg más városok más országokban régen
elnéptelenedtek – vagy legalábbis csak papíron léteztek –, számos főváros népessége
megszaporodott, és London is ettől szenvedett.

Hamu és szeméttartó ládák sorakoztak a járda szélén, a csatorna mégis tele volt szeméttel. A
képzetlen munkások hiánya megbénította a várost. Hiányuknak köszönhetően néhány utcát el kellett
zárni a közlekedés elöl, mert járhatatlanná vált a burkolatuk, és nem akadt, aki megjavítsa őket. A
legtöbb ember nem sajnálkozott emiatt, a gyalogosok pedig örültek, hogy megcsappant a zajos, sűrű
járműforgalom. Miközben Mihály Mrs Warhoonnal az oldalán az utcát rótta, keserűen arra gondolt,
hogy milyen nagyszerű ajándék a civilizációnak az utcai maszk, amely egymaga garantálja, hogy nem
ájulnak el az autók levegőbe pöfögtetett gázaitól.

Hatalmas transzparensek – melyek valójában egy üres telket takartak el, ahol valamikor egy
irodaház égett le, mielőtt a tűzoltók kiértek volna, hogy eloltsák –, hirdették, hogy az “Üdülés Otthon”
akció milyen nagyszerű dolog. Legalábbis igen népszerű; hogy a Halál csekkszámlára váltható, ha
valaki örökül hagyja a testét a Burgess Vegyi Művek számára; és hogy a Gonorrhea Világév
alkalmából ismét elszabadult a betegség – ezt egyébként grafikonnal is szemléltették. Volt még egy
kisebb plakát is, amit a MINIGRAM, a Gasztronómiai és Mezőgazdasági Minisztérium bocsátott ki,
mely kijelentette, hogy az állati eredetű ételek fogyasztás korai öregedést okoz, és hogy a mesterséges
ételek nem tartalmaznak mérgező anyagot; ezt két képpel illusztrálta a plakát: az egyiken egy öreg,
szívbajos férfi volt látható, a másikon egy fiatal lány, aki éppen szintetikus vagdalt húst evett.

Esténként, amikor lekapcsolták az energiát, a sötétség jótékony takaróval vonta be a várost.

– Amikor itt sétálok, nehezen tudom elképzelni, hogy valaha is idegen bolygón fogok sétálni –
mondta Mrs Warhoon.

– Hát innen nem sokat látni a világmindenségből – mondta Pásztor túlkiabálva a motorok
dübörgését.

– Két, vagy három évszázad múlva az emberiség másképpen látja majd az életet, és a szabályokat,
amik szerint él. Művészetében, építészetében, szokásaiban, mindenben ki fogja fejezni a
világegyetemet. Mi még csak a kamaszkorunkat éljük. A város a mi vad játszóterünk. – Egy kirakat
felé intett, amiben egy hatalmas motorkerékpár volt kiállítva, ami formájában a bolygóközi űrhajókat
utánozta, és úgy csillogott, mint El Dorado. – Ez egy olyan hely, ahol folyton el kell tűrnünk a
beavatás szertartását, a tűzpróbát, a tömeget, a gázokat. Még nem vagyunk érettek ahhoz, hogy
elboldoguljunk a fidekkel.

“Istenem, milyen szigorú – gondolta Mihály rémülten. – Igazi bort ittunk, de talán nem is vette
észre, mert ő szintetikushoz szokott.”
Az asszony tovább beszélt, még akkor sem hagyta abba, amikor kezét összekulcsolva megállt egy
papírhalom előtt, mert nem tudta átlépni.

– Rosszul fogtunk hozzá ezekkel a lényekkel, Mihály, mert rájuk erőltettük a mi szabályainkat
ahelyett, hogy tanulmányoztuk volna az övékét. A Gansas talán majd talál belőlük néhányat, és akkor
újabb lehetőségünk nyílik a kapcsolatfelvételre – ezúttal az ő szabályaik szerint.

– Még nem ismerjük a szabályaikat. Hogyan méltányolhatnánk például azt a szokásukat, hogy a
saját ürülékükben fetrengenek. Itt is hagynunk kellene, hogy összegyűjtsék maguknak ezt az –– ööö,
anyagot, mert látszólag erre hajlamosak.​ Már javasoltam is nekik. De ez…, nos elég bűzös, és
szegény Bodleynek, meg az embereinek el kellene viselniük…

Mihály végre örült, hogy a színházhoz értek.

Vidám kis darabot játszottak, a hidegháború éveiben íródott. A West Side Story prózai változatát
fura, III. Világháború előtti jelmezekben adták elő. Mihálynak és Mrs Warhoonnak is egyaránt tetszett;
de az asszony gondolatai a Gansason kalandoztak, ezért a szünetben Pásztor inkább vállalta a
közelharcot a színház bárjában, minthogy újabb beszélgetésbe kezdjen vele. Amikor a darab végén
kiléptek a színházból, Hilary kitartott amellett, hogy haza kell mennie, ezért Mihály kénytelen volt a
kerületi sikló bejáratánál versenyre kelni az estélyi és egyenruhák áradatával. Eközben eleredt az eső,
és ettől kissé tisztább lett a levegő. Olajos vízcseppek csurogtak rájuk a fejük feletti sínről, de még
Mrs Warhoon is bátran tűrte.

– Emlékszel, Wittgenbacher azt mondta, hogy a mi intelligenciánk csak az űr utáni vágy ösztöne?

– Igen, gondolkodtam erről – válaszolta Mihály előre hajolva.

– Gondolod, hogy én is az ösztöneimnek engedelmeskedem, amikor csatlakozom a Gansas-


expedícióhoz?

Mihály a nőre emelte a szemét. Hilary magas volt, és még mindig szép, a szeme vonzón csillogott
a maszk mögött.

– Mi van veled ma este, Hilary? Mit akarsz, mit mondjak neked?

– Megmondhatnád például, hogy azért megyek–e el a távoli űrbe, hogy összeszedjem magam –
hogy túlnőjek a szülőbolygómon, meg minden ilyesmin –, vagy inkább csak azért, hogy meneküljek
egy rossz házasság elöl, amit inkább rendbe kéne hoznom.

Egy asztrogátor-egyenruhás férfi, aki mögöttük állt, most az asszonyra pillantott, mert felfigyelt a
beszélgetésükre.

– Nem ismerlek elég jól, hogy válaszolni tudjak neked – mondta Mihály.

– Senki nem tud válaszolni – mondta Hilary csalódottan, de mosolygott, mert közben odaértek az
átjáróhoz. Mihály kezére támaszkodott, és beszállt a siklóba. Pásztornak erőt kellett vennie magán,
nehogy megszorítsa a kezet.
Az ajtók becsukódtak, s a kabin becsúszott a csőbe. Mihály szemmel követte a fényeit, amíg a
kabin el nem érte a monobusz szintjét. Egy vízcsepp hullott a bal szemébe. Megfordult és a már üres
utcán elindult hazafelé.

Az Exozoo fölötti lakásában céltalanul, elgondolkodva járkált fel, s alá. Eltakarította az


ételmaradékokat, összetette a tányérokat és az evőeszközöket, a diszpozerbe tette, és figyelte, amint a
lángok dezintegrálják a hulladékot. Azután folytatta a járkálást.

Hilary szóözönében volt egy szemernyi igazság, bár az est folyamán ostobaságnak tartotta az
egészet. Az igazság is vajon olyan ostobaság, amit az ember egész életében hajszol, ahogyan a kutya
is megkeresi a durva füvet, ami meghánytatja? Igaz volna az a mondás, ami egyre gyakrabban jut az
eszébe, mely szerint a civilizáció az a távolság, amit az ember önmaga és ürüléke közé képzel?
Közelebb áll az igazsághoz, ha azt mondjuk, hogy a civilizáció az a távolság, amit az ember önmaga
és bármi más közé helyez, és amit átitat a magánélet utáni vágyra épülő kulturális szükséglet. A
tábortűz körüli csődületet elhagyva az ember feltalálta a szobákat, meg a kerítést, ami mögött a neki
legmegfelelőbb életmódot folytathatta. Az elvonatkoztatásból meditáció lett, a népi foglalkozások
individuális művészetté váltak, a szerelem felülemelkedett a szexen, a törzzsel szemben előtérbe
került az egyén fogalma.

De érnek-e valamit a korlátok, ha az ember egy másik kultúrával áll szemben? És megint: nem
alkalmasak-e a fidekkel szemben felmerült problémák arra, hogy az ember felismerje, mennyire kötik
saját kultúrájának szokásai?

Ez az – gondolta Mihály –, amit jó kérdésnek neveznek, és az isten verje meg, ez csak most ötlött
fel benne.

Lifttel lement a földszintre. Az Exozoo sötét volt, csak a felső G szektorból hallatszott a kőtörő
egyidejű visítása és kacagása. Az ember saját kultúrájának korlátai között ég a vágytól, hogy más
állatokat is e korlátok közé tereljen…

A két fid látszólag aludt, amikor belépett, és a sápadt fény kigyulladt. Az egyik gyíkszerű teremtés
hatalmas ugrással védelmezője karja mögött termett, de a hatalmas test meg sem mozdult.

Pásztor az oldalsó ajtón lépett be, s a ketrec hátsó felébe ment. Kinyitotta az alacsony rácsajtót, és
odasétált a fidekhez. Úgy látta, végtelen fáradtság sugárzik a szemükből.

– Ne aggódjatok, fiúk. Sajnálom, hogy zavarlak benneteket, de egy bizonyos hölgy, aki a szívén
viseli a sorsotokat, teljesen önkéntelenül a közeledésnek egy új módját javasolta. Nézzétek, fiúk, én
most megpróbálok barátságosnak mutatkozni. Megpróbálok elérni nálatok valamit, ha lehetséges.

Levetve a nadrágját, szorosan a fidek mellé kuporodva, halkan beszélve hozzájuk, az Exozoo
igazgatója odaszékelt a műanyag padlóra.
NYOLCADIK FEJEZET

– Milyen előrelátó voltál, kozmopolita, hogy ezt a világot Gruddgroddnak keresztelted el –


mondta a harmadik polita.

– Már sokszor elmondtam az érveimet, hogy miért gondolom úgy, hogy nem maradhatunk tovább a
Gruddgroddon – mondta a szent kozmopolita, miközben a két jutod kényelmesen egymás mellé
heveredett.

– És még most is azt mondom, hogy a fém nem lehet elég ellenálló ahhoz, hogy egy belőle készült
hajóban leszálljunk a Csillagbirodalom valamelyik bolygóján. Ne feledd, fiatal pap koromban
metálfraktúra tanfolyamot is végeztem. Azonkívül egy fémtárgynak nincs űrhajóhoz alkalmas formája.
De van itt néhány dolog, amit le kell szögezni, bár ezt csak mentegetőzve teszem, tekintettel, hogy
kozmopolita vagy…

– Mondd el, amit tudsz. A csontjaimban érzem, hogy a Tripla Nap nem sokáig süt ezen az égbolton
– nem mintha ezek a vézna életformák megengednék, hogy nézzük az egüket.

Amíg beszélt, a szent kozmopolita egyik fejét a néhány lépésnyire álló vézna életforma felé
fordította, aki éppen természetes szokását prezentálta. Úgy gondolta, ezzel a vézna lénnyel olyan
életformára lelt, amelyiknek nincsenek visszataszító szokásai; legalábbis ez nem az, amelyik egy
hosszú eszközzel hidegvizet szokott rájuk spriccelni. De nem is azok közül való, akik a társaikkal
együtt naphosszat egy gép mögött ülnek (nyilván ők lehetnek ennek a világnak a papjai), hogy
rávegyék őt és a harmadik politát a kapcsolatfelvételre.

A vézna életforma felállt és összefogta a ruháját teste alsó felén.

– Ez nagyon érdekes – kiáltotta a polita. – Ez megerősíti azt, amiről néhány napja beszélgettünk.

– Igen, nagyon különleges. Ahogy gondoltuk, nekik is kér fejük van, de az egyiket csak szarásra, a
másikat csak beszédre használják.

– Amit nevetségesnek tartok, az, hogy az alsó fejükből két láb nyúlik ki. Igen, végül is igazad van,
apa-anya; minden logika ellenére, talán valóban messzire kalandoztunk a Tripla Naptól, és nehéz
elképzelni, hogy ilyesfajta rémséges abszurditás létezik egyáltalán. Miből gondolod, hogy a szarás
rituáléját jött bemutatni?

A kozmopolita zavartan mozgatta egyik ujját.

– Nem hiszem, hogy szent szaporítóhelynek tartaná ezt a helyet. Lehet, hogy csak azt akarta
megmutatni, hogy nem csak mi rendelkezünk a termékenység képességével; másrészt az is lehet, hogy
csak kíváncsiságból tette, hogy lássa, hogyan reagálunk? Azt hiszem, ezúttal is be kell ismernünk,
hogy a véznalábúak gondolkodásmódja túl idegen ahhoz, hogy értelmezzük, és hogy valamennyi,
magyarázatot kereső törekvésünk túlságosan jutodomorfikus alapokon nyugszik. És amíg a tárgynál
vagyunk… egyáltalán nem akarlak megijeszteni… nem, mint kozmopolitának, ezeket a gondolatokat
meg kell tartanom magamnak.

– Kérlek – mivel csak ketten vagyunk itt el kell mondanod mindent, ami agyad gazdag tárházában
található, és amit máskülönben nem kellene elmondanod. Horkantsd tovább az igazságaidat, kérlek.

Az idegen létforma a közelükben állt és figyelt. Nem tudott tovább csendben maradni. Tudomást
sem véve róla, a kozmopolita halkan kezdett beszélni, mert tudta, hogy veszélyes területre lépett.
Amikor az egyik grorg kaparászni kezdett a has alatt, olyan határozott mozdulattal utasította rendre,
hogy azon még maga is meglepődött.

– Nem akarlak megrémíteni azzal, amit mondani fogok, de tudom, hogy első pillanatban úgy fog
tűnni, hogy halomra döntöm vele mindazt, amiben hiszel. Emlékszel arra a percre, amikor a
véznalábúak odajöttek hozzánk a birodalmi hajó közelében lévő trágyagödörhöz?

– Bár elég régen történt, nem felejtettem el.

– A véznalábúak odajöttek hozzánk, és a többieket azonnal dögállapotba transzformálták.

– Emlékszem. Először megijedtem. Közelebb is húzódtam hozzád.

– És azután?

– Amikor magukkal vittek minket a kerekes járművükkel ahhoz a magas fémtárgyhoz, azt mondtad,
az csillagbirodalmi bárka lehet. Én akkor szégyent éreztem, amiért nem folytattam inkább jutodammp
ciklusomat, mert csak nehezen tudtam új benyomásokat szerezni.

A véznalábú jeleket adott le a felső fején lévő szájával, de ők nem vettek róla tudomást, és egy
magasabb hangtartományra váltottak, ahol a személyes vonatkozású beszélgetéseiket szokták
lebonyolítani.

A szent kozmopolita szólalt meg:

– – Fiam, nagyon nehéz ezt elmagyarázni, mivel a mi nyelvünk természetesen nem tartalmazza a
megfelelő fogalmakat, de ezek az életformák legalább annyira idegenek a gondolkodásmódjukat
illetően, mint külső megjelenésükben; ezt nem csak a gondolataikra, hanem az egész pszichológiai
alkatukra értem. Sokáig ugyanúgy éreztem, mint te: szégyelltem magam, amiért mi nem az átváltozást
választottuk, mint hat társunk. De… feltételezem, Blug Lugug, ezek az életformák nem válogattak.
Feltételezem, vaktában transzformálták őket.

– Vaktában? Meglep, hogy ilyen vulgáris kifejezést hallok tőled, kozmopolita. Egy falevél
lehullása, vagy egy esőcsepp koppanása történhet vaktában, de egy magasabb életforma esetében – és
minden magasabb létforma, ami fejlettebb egy sárcsomónál –, az életciklus megválogatása nem
történhet vaktában.

– Ez a Tripla Nap világain élő lényekre vonatkozik. De ezek a teremtmények itt, a Gruddgroddon,
ezek a véznalábúak egy másik, vitatható minta szerint cselekszenek.
Ekkor az életforma otthagyta őket. Amikor eltűnt, a fény kialudta helyiségben. A történtek iránt
tökéletes érdektelenséget tanúsítva a kozmopolita tovább beszélt:

– Azt akarom mondani, hogy ezek a lények valahogy nem mutatnak irányunkban semmilyen
segítőkészséget. Van egy szó a Forradalom Korából, ami alkalmazható erre az esetre: ezek a
véznalábúak rosszak lehetnek. Találkoztál már ezzel a szóval a tanulmányaid során?

– Ez valamilyen betegség, ugye? – kérdezte a polita visszaemlékezve azokra az évekre, amikor az


Üdvözítő Fehér időszakában átrágta magát az agytréning kíméletlen kurzusán.

– Igen, ez egy különleges betegség. Úgy érzem, ezek a véznalábúak igen egészséges módon
betegek.

– Ezért nem akarod, hogy kommunikáljunk velük?

– Valójában nem. Nem vagyok hajlandó társalogni olyan idegenekkel, akik megfosztottak minket a
sárfürdőtől, mint ahogyan ők sem állnának velem szóba, ha megfosztanám őket attól az anyagtól, ami a
testüket borítja. Majd ha felfogják ezt az alapvető tényt, akkor talán megpróbálok velük szót érteni,
bár feltételezem, elég primitív az agyuk, már amennyire a hangjuk terjedelméből erre következtetni
tudok. De bizonyára nem jutunk előbbre mindaddig, amíg fel nem ismerik, hogy vannak alapvető
igényeink; egyszer rá kell jönniük, ha a kommunikáció annyira fontos nekik.

– Ez… ez a dolog a rossz. Már megijedtem, hogy te is így gondolkodsz.

– Fiam, minél jobban mérlegelem a történteket, annál inkább érzem, hogy ezt kell tennem.

Blug Lugug, aki már száznyolcvan éve mint harmadik polita volt ismert, most zavarában
elhallgatott.

Mind több és több jutott eszébe a rosszról.

A Forradalom Korában volt rossz dolog bőven. A Forradalom Kora ugyan már három ezer
generációval ezelőtt véget ért, és a jutodok ezeregyszáz évig élnek, de a dolgok hatása még ma is
érződik a Dapdrof mindennapi életén.

Ennek az érdekes kornak az elején született Manna Warun. Fontos tény, hogy akkor jött a világra,
amikor egy különösen kataklizmikus, entrópikus bolygórendeződés ment végbe, s ez valójában az az
esod volt, melynek során a Dapdrof a Sáfrány Derűt a Sárga Mélabúra váltva elveszítette kis holdját,
a Wobackot, amely most egyedül kering saját kis excentrikus pályáján.

Manna Warun akkoriban maga köré gyűjtötte a tanítványait, és felhagyott a sárfürdőzés


hagyományával. Embereivel kivonult a pusztaságba, ahol számos évet azzal töltöttek, hogy
finomították és továbbfejlesztették az ősi és tradicionális jutod tudományokat. Néhányan elhagyták a
csoportot, ugyanakkor újak is csatlakoztak hozzájuk. Az ősi egyházi feljegyzések szerint úgy
százhetvenöt évig maradtak odakint.

Ez idő alatt megalkották azt, amit Manna Warun “ipari forradalom”-nak nevezett. Több fémet
tanultak meg alkalmazni, mint amennyit kortársaik ismertek: keményfémeket, amiket
papírvékonyságúra lehet nyújtani, ugyanakkor a legújabb energiahatásoknak is ellen tudtak állni. A
forradalmárok méltóságukon alulinak tartották, hogy továbbra is hat lábukat használják a
helyváltoztatáshoz. Manapság különféle autókon járnak, amik számtalan apró, bukdácsoló lábakon
haladnak előre; vagy éppen a levegőben röpdösnek másfajta, szárnyas járműveken. Legalábbis ezt
tartják a legendák, bár nem kétséges, hogy túloznak.

De amikor a forradalmárok visszatértek, és megpróbálták elterjeszteni a doktrínáikat, életmódjuk


egyik új vonása meglehetősen furcsának tűnt. Mert a forradalmárok az általuk “tisztaság”–nak
nevezett dolgot hirdették, mi több, gyakorolták is.

Az emberek tömegei (amennyiben hinni lehet az ősi feljegyzéseknek) kedvezően viszonyultak a


javasolt újításokhoz. Különösképpen örültek annak az ötletnek, amely megkönnyítheti az anyaságot, s
amely megszünteti a hagyományos agyszoptatást; mivel a jutod gyermekkor ötven éve alatt többnyire
az anya kötelessége, hogy agyszoptatás útján megtanítsa a gyermeket a bonyolult törvényekre, tanokra
és a faj történetére, szokásaira. És a forradalmárok azt tanították, hogy mindezt mechanikus úton is el
lehet érni. De a “tisztaság” az egészen más – az igazi forradalmi dolog volt.

A tisztaságot nehéz megérteni, mert éppen a lét alapjait támadja. Az a lényege, hogy fel kell adni a
sárfürdőt, amit a jutodok fejlesztettek ki. Hogy le kell mondani a dagonyáról és a trágyagödörről, ami
hatékony alapanyaga a sár-szubsztanciának. Hogy meg kell szabadulni a parazitaevő grorgoktól.

Manna és az elvei azt állították, hogy lehet e szükségtelen luxus (“mocsok” volt a szó, amit a
kifejezésére használtak) nélkül is élni. A tisztaság a nyilvánvaló haladás. Így azután a modern
forradalmi korban a sár igazi rossz volt.

A forradalmárok pedig természetesen erénynek tekintették. A pusztaságban dolgoztak, távol a


pocsolyáktól, és az árnyat adó ammpfáktól, ahol a sár és a víz ritka dolognak számított. Ebben a
mértékletes közegben született meg szigorú krédójuk.

De ennél is tovább mentek. Manna Warun továbbfejlesztve ezt a sémát, a jutodok jól megalapozott
hitvilágát kezdte támadni. E célra legfőbb tanítványát, Greezeazst használta fel. Greezeazs tagadta,
hogy a jutod lélek az ammpokból költözik a csecsemő testébe; tagadta, hogy a dögállapotot követi az
anyagi állapot. Pontosabban, azt nem tagadhatta, hogy az anyagi állapot testi alkotóelemei
abszorbeálódnak a sárban, és felszívódnak az ammpfákba, de azt állította, hogy nincs semmiféle
szellem-átvitel. De erre nem volt bizonyítéka. Ez csak egy hangulatkeltő kijelentés volt, melynek célja
az volt, hogy eltérítse a jutodokat a természetes szokásaiktól. Mégis talált olyanokat, akik hittek neki.
Furcsa erkölcsi törvények, tilalmak kezdtek feltámadni a hívők között. Azt nem tagadhatta senki, hogy
a forradalmárok erőt képviseltek. A városok a sivatagban, ahová visszavonultak, fényeket gyújtottak
az éjszakában. Különös módon megművelték a földet, ami furcsa gyümölcsöket termesztett nekik.
Kezdték eltakarni kaszpu testnyílásaikat. Egyre nagyobb számban változtatták a nemüket híMről nőre,
és egyre kevesebben szaporodtak. És még ennél is többet tettek. Annak azonban nem volt
kézzelfogható jele, hogy boldogabbak lettek volna. Nem is ejtettek szót a boldogságról,
beszélgetéseik jobbára a kötelesség, a jog, valamint a jó és a rossz körül forogtak.

Egyetlen olyasmi volt csak, amit a jutodok a városaikban fejlesztettek ki és ami mindenki
képzeletét felkavarta.

A jutodok számos költői tulajdonsággal rendelkeztek, hatalmas mennyiségű mesét, költeményt,


eposzt, dalt, éneket és suttogó showt termeltek ki. Ezt akkoriban virágzott legjobban, amikor a
forradalmárok gépet építettek egy ammpfa magjába, és azzal eljutottak a világűr mélységeibe. Ez volt
Manna Warun legkedveltebb időtöltése.

Emlékezet előtti idők óta. Még mielőtt az agyszoptatás a jutod fajok közt elterjedt volna, az
ammpfa magját csónaknak használták, amivel el tudtak hajózni a Dapdrof kevésbé zsúfolt tájaira. A
kevésbé lakott világokra utáni sóvárgásban volt valami őrült szükségszerűség. A sárfürdőben, a
bonyolult, ősi családi kapcsolatok mellett egyre inkább felütötte a fejét az érzés, hogy a tisztaságban
lehet valami. A Családi Kör hat bolygója körül keringő tizenöt világ különböző időközökben
egyszerre volt látható szabad szemmel is. Ennélfogva valamennyi jól ismert égitest volt. A felfedezés,
és az odalátogatás izgalma talán még a “mocsok” mellőzését is megéri.

Megtért és hitehagyott emberek kezdtek szállingózni a pusztabéli városok felé.

És akkor valami furcsa dolog történt.

Az egész úgy kezdődött, hogy Manna Warun nem egészen az volt, akinek kiadta magát. Az a
szóbeszéd járta, hogy gyakorta kiszökött a városból és átadta magát a sárfürdő örömeinek. A pletykák
gyorsan szaporodtak és terjedtek, és persze Manna Warun nem volt ott, hogy megcáfolja azokat.

Ahogy az undorító pletykák terjedtek, az emberek egyre kíváncsibban várták, mikor áll elő
Crezeazs és tisztázza főnökét.

Crezeazs végre lépésre szánta el magát. Megrendülten, könnyes szemmel, csak okpu testnyílását
használva beszédre bejelentette, hogy a kerengő hírek igazak. Manna egy bűnöző, egy tirannosz, egy
sárfürdőző. Egyetlen olyan erénye sincsen, amit másoktól megkövetelt. Végül is a barátai, köztük igaz
tanítványa, Crezeazs, minden erejüket latba vetve megállították Mannát, aki attól fogva rossz lett.
Amikor a szomorú mese terjedni kezdett, már nem lehetett útját állni. Manna Warunnak mennie kellett.
Mindezt a közvélemény is figyelemmel kísérte. Természetesen senki nem örült neki, de az emberek
kötelességüknek érezték a tiltakozást. Tiltakozniuk kellett, máskülönben elszabadul a rossz, és
elemészti a jót.

Egyetlen jutodnak sem tetszett a dolog, mégis elfogadták Crezeazs álláspontját: Mannát el kell
űzni Amikor a próféta visszatért a csillagokból, a csillagbirodalmi kikötőben fogadóbizottság várta.

Mielőtt a bárka leszállt volna, kitört a botrány. Egy fiatal jutod, akiről fényes, és aggasztóan
repedezett bőre elárulta, hogy megszállott higiénista volt (ahogy a Forradalmi Hadtest nevezte őket),
felugrott egy emelvényre. Kinyújtotta valamennyi végtagját, és mint egy gőzsíp, visítani kezdett, hogy
Crezeazs hazudott Mannával kapcsolatban, mert ő akar a helyére kerülni. Mindenki, aki Crezeazst
követi, áruló.

Ekkor váratlan esemény történt. Miközben a csillagbirodalmi bárka lefelé kezdett ereszkedni,
verekedés tört ki, és egy felindult jutod egy éles féMrúddal jutodammp ciklusának utolsó stádiuma
felé ösztökélte Crezeazst.

– Crezeazs! – zihálta hangosan a harmadik polita.

– Miért említed ezt a szerencsétlen nevet? – kérdezte a kozmopolita.

– A Forradalom Koráról elmélkedtem. Crezeazs volt az első jutod a történelmünk során, akit nem
a jószándék segített jutodammp ciklusának befejezéséhez – mondta Blug Lugug visszazökkenve a
jelenbe.

– Nehéz idők voltak azok. De lehet, hogy mivel ezek a véznalábúak is látszólag kedvelik a
tisztaságot, szintén jószándék nélkül hajszolják végig a társaikat a cikluson. Mint mondtam,
egészséges módon rosszak. És mi a véletlen áldozataik vagyunk.

Blug Lugug amennyire csak tudta, visszahúzta a végtagjait. Becsukta a szemét, bezárta
testnyílásait, és elterült. Végül úgy nézett ki, mint egy hatalmas kolbász. Paphoz illően így fejezte ki a
riadalmát.

Jelenlegi helyzetükben nem volt semmi, ami indokolta volna a kozmopolita szavait. Igaz, elég
unalmas lesz, ha az idők végezetéig itt tartják őket. A jutodnak legalább öt évenként
környezetváltozásra van szüksége. És minden életforma részéről meggondolatlanság, ha elfeledkezik
termékenységének jegyeiről. A véznalábúak mindenestre jelét adták jóindulatuknak: adnak enni, és
elég gyorsan megtanulták, hogy ne hozzanak olyasmit, ami nem jó. Idővel és türelemmel más hasznos
dolgokat is megtanulhatnak még.

Másrészt itt van a rossz kérdése. Valójában lehetséges, hogy ezek az életformák itt ugyanabban a
fogyatékosságban szenvednek, ami a Dapdrofon volt jellemző a Forradalom Korában. Mégis, elég
abszurd dolog azt feltételezni, hogy ezeknek a véznalábúaknak a jutodammp ciklusnak megfelelő
evolúciós ciklusuk van; ez, lévén alapvető dolog, elég volna ahhoz, hogy hogy kellő megbecsüléssel
viseltessenek irányukban – természetesen, az ő sajátos módjukon.

Azután meg a Forradalom Kora csupán egy rövid villanás volt, mindössze ötszáz évig, egy fél
élethosszig tartott – az is száz millió évvel ezelőtt. Képtelen egybeesés volna, ha a véznalábúak
éppen most élnék át ugyanazt a válságot.

Köztudott, hogy azok a jutodok, akik olyan képtelen szavakat használtak, mint “rossz”, meg
“véletlen áldozat”, maguk is az őrület határán állnak. Így a szent kozmopolita…

Ennél a gondolatnál a polita összerezzent. A kozmopolita iránt érzett csodálatát csak elmélyítette
az a tény, hogy az idősebb jutod egyik nőstény periódusában anyáskodott felette. Most itt áll, és
szüksége van dagonyatársa támogatására; egyszerűen ideje volna már visszatérni a Dapdrofra.

Ez azt jelenti, hogy beszélniük kellene ezekkel az idegenekkel, hogy megsürgessék a visszatérést.
A kozmopolita azonban az etikettre hivatkozva – teljesen jogosan –, megtiltotta a kommunikációt, de
egyre inkább úgy látszott, tenni kellene valamit. Talán – gondolta Blug Lugug –, elkaphatná az egyik
idegent, és közölhetné vele az ötletét. Nem volna nehéz: megjegyezte minden szavukat, amit a
jelenlétükben kimondtak azóta, hogy megérkeztek azzal a fém-dologgal; s bár nem tudta mit jelentenek
a szavak, remélte, valahogy csak hasznukat veszi majd.

Egyik okpu testnyílásával megszólalt:

– Wilfred, nincs véletlenül egy csavarhúzód?

– Ez mi? – kérdezte a kozmopolita.

– Semmi. Véznalábú beszéd.

Csendbe burkolózva – a mi most nem volt olyan örömteli, mint máskor –, a harmadik polita
tovább elmélkedett a Forradalom Koráról; annak legalább van néhány olyan vonása, amit a jelen
helyzettel kapcsolatba tud hozni.

Crezeazs halálával és Manna Warun visszatérésével a problémák csak szaporodtak. Ez volt az,
amikor a rossz a legnagyobb méreteket öltötte. Tekintélyes szám] jutod jószándék nélkül vágott bele
ciklusának következő állapotába. Manna természetesen visszatért a csillagbirodalmi bárkával, és
kíváncsian kereste az okát, hogy miként fordulhattak ellene a dolgok a pusztabéli városokban.

Szélsőségesebbé vált, mint korábban volt. Az emberei is teljesen lemondtak a sárfürdőről,


helyette tiszta vízben fürödtek. Kaszpu testnyílásaikat elfedték. A testolajokat nem engedélyezték.
Ahhoz gyárak kellenek. És így tovább.

De Crezeazs és követői már elhintették az elégedetlenség magvait, és újabb vérengzések


következtek Sokan visszatértek őseik sárfészkébe, az elhagyott sivatagi városok rommá lettek, mialatt
a lakói egymás ellen harcoltak. Mindenki sajnálkozott emiatt, mert még élt a Manna iránti őszinte
tisztelet, amit semmi nem tudott csillapítani.

Különösképpen a csillagokba tett utazása volt szóbeszéd, és dicsőítés tárgya. Minden eseményről
tudomást szerzett, még abban a periódusban, amikor a Családi Kör néven ismert szomszédos
égitesteket és a három csillagot, a Sáfrány Derűt, az Üdvözítő Fehéret és a Sárga Mélabúot látogatta,
ahogyan a Dapdrof is végiglátogatta őket, amint ciklusa során rendre elhaladt mellettük. Ezek a
napok, és a Dapdrof többi bolygói ugyanolyan ismertté váltak a jutodok számára, mint a Dapdrof
Északi Shunkshukkunján a Cirkumpoláris–hegység.

Bármennyi szomorúságot is okozott a Forradalom Kora, annak volt köszönhető a lehetőség, hogy
ezeket a világokat végre fel lehetett deríteni. Ez olyasmi volt, amit a legközönségesebb jutod is
kívánatosnak tartott.

A higiénisták minden csillagbirodalomban tett utazást ellenőriztek. Az átalakítatlan tömegek a


bolygó minden részéről özönlöttek a pusztaságbeli városok felé, ahol rájöttek, hogy egy–két feltétel
teljesültével ők is részt vehetnek a távoli világok felfedezésében. Elsajátíthatták Manna szigorú
törvényeit; vagy bányászhattak különféle anyagokat a házépítéshez, vagy a bárkák üzemanyaggal való
ellátásához. Legtöbben az utóbbival foglalkoztak.
A bányászat könnyű volt, a munkát a haprafruf sárvakondra bízták, azok pedig szívesen ásták ki az
ércet. A bárkaépítés folyamata hamarosan rutinná vált, akár a szövés, a fonás. A csillagbirodalmakba
tett utazások hamar meghozták gyümölcsüket: felfedezték, hogy a Tripla Nap és három közeli
szomszédja hét másik világot rejt, amin az élet legalább olyan örömteli lehet, mint a Dapdrofon.

Azután eljött egy olyan időszak, amikor az élet valóban kellemesebb volt egy másik bolygón:
például a Buskeyn, vagy a Clabshubon, ahol a jutodammp-rendszer gyorsan meghonosodott. Közben a
higienisták egymással rivalizáló csoportokra váltak szét. Voltak, akik a végtagok visszahúzásának
gyakorlatát utasították el, és voltak, akik ezt a gyakorlatot immorálisnak kiáltották ki. Végül kitört a
Bölcs Magatartás három nukleáris háborúja, és az otthon barátságos felszíne romhalmazzá változott, s
a heves harcoktól nem csak a gondosan ápolt erdők és mocsarak pusztultak el, de egy száz éves
periódus idejére a klimatikus feltételek is megváltoztak. Az időjárás összezavarodott, egy sor zord tél
következett, ami radikális módon véget vetett a háborúnak, mert dögállapotba kényszerítette a legtöbb
túlélő higiénistát, bármelyik csoporthoz tartozott is. Még Mannának is nyoma veszett; halála nem volt
biztosan tudott, bár szárnyra kapott a legenda. Miszerint egy különösen gyönyörű ammp nőtt az egyik
legnagyobb sivatagi városban a romok közepén, ami létének következő állapotát reprezentálta.

Lassan visszatért a régi, józan életmód.

A más bolygókról visszatérő jutodoknak köszönhetően a bolygó népessége reprodukálódhatott. A


védőgátakat újjáépítették, a mocsarakat lelkiismeretesen helyreállították, a sárfürdőkben
visszaállították a hagyományos szokásokat, és mindenfelé ammpfákat ültettek. A sivatagi városokat
átadták az enyészetnek. Senkit nem érdekelt többé a tisztaság etikája. Visszaállt a jog és a rend.

Mégis, bármennyi kárt is okozott az ipari forradalom, meghozta gyümölcsét is és nem mindegyiket
volt szabad veszni hagyni. A csillagbirodalmi utazásokhoz szükséges alapvető technika, amit a régi
papság kezébe helyeztek, volt hivatva az emberek boldogságát biztosítani. A papság lehetővé tette,
hogy a technológia a faji ismeretekkel együtt agyszoptatás útján is átadható legyen a gyerekeknek. és
már-már kvázi-virtuális szertartássá egyszerűsítette le annak gyakorlatát.

Mindez három ezer generációval, és majdnem ugyanennyi esoddal ezelőtt történt. Az agyszoptatás
gyakorlatának köszönhetően az ismeretek hiánytalanul fennmaradhattak. Így Blug Lugug agyaiban
Manna és a többi higiénista fertelmes tanításai is élénken éltek. Büszke volt rá, hogy ő generációjának
egyszerre a legmocskosabb és legegészségesebb papja. És tudta, hogy erkölcsileg mennyire
elítélendő az, amit a kozmopolita is kimondott: a véznalábúak által rájuk kirótt tisztaság hatással van
az agyaira is. Ideje hát tenni valamit.

KILENCEDIK FEJEZET

A tizenkilencedik században Amerikában élt egy bölcs, aki megfogalmazta a jelszót, ami azóta is
látható minden Boldog Hiperálom tabletta csomagolásán: “Az emberek tömegei csendes
kétségbeesésben élnek”. Thoreau valószínűleg akkor értette meg ennek a lényegét, amikor
megfigyelte, hogy aggodalom, sőt boldogtalanság rejtezik azoknak a szívében, akik látszólag boldogan
élnek, s hogy az ember természetének furcsa ellentmondása, hogy az olyan, általánosnak tekinthető
körülmények között is, mint a nyomor, képesek boldog létfeltételeket teremteni maguknak.

A St.Alban Fegyház kapuja feltárult, és utat engedett a börtönbusznak. Az elhaladt a bejárat feletti
transzparens alatt, amely alumínium betűivel azt hirdette, hogy “Megérteni annyi, mint megbocsátani”,
és a Vidám Gettó nevű metropolis felé vette az útját.

Legalábbis a vidéket ezen a néven ismerték. Lakói Dögnyúzónak, Jóburgnak, Csodaországnak,


Balek Citynek hívták, vagy hasonlóan kifejező nevekkel illették. A környéket egy olyan kormány hozta
létre, amely elég felvilágosult volt ahhoz, hogy felismerje, néhány ember, akiktől bár távol áll a
bűnözés, képtelen a civilizáció zárt keretei közt élni, úgy is mondhatnánk, nem osztoznak kortársaik
döntő többségének céljaiban; vagy másképp fogalmazva, nem füllik a foguk a havonta négy napig
éjjel–nappal tartó munkához, aminek fejében feleséget és x, vagy n számú gyereket tarthatnak. Ez az
embercsoport, amely egyenlő arányban, bár eltérő alkattal tartalmazott zseniket és neurotikusokat, a
Vidám Gettóban telepedett le, amely – mivel nem tartozott semmilyen hatóság ellenőrzése alá –,
hamarosan a bűnözés fészkévé vált. Ezen az elkülönített, és veszedelmes néhány négyzetmérföldön
különös társadalom alakult ki. Egy hatalmas gépezet képét mutatta, ugyanazzal a félelemmel és
morális rosszallással lehetett rá tekinteni, amivel az emberek a hatalmas gépezetekre tekintenek.

A börtönbusz a lejtős, kikövezett utca végén megállt. A két szabadult fegyenc, Rodney
Walthamstone és volt cellatársa kikászálódott a járműből. A busz azonnal megfordult és elhajtott, az
ajtaja menet közben csukódott be.

Walthamstone zavartan nézett végig magán. A kétes hírű babaházak az utca két oldalán sorakoztak,
a kutyapiszokkal megtisztelt kerítések mögött, mintegy hátat fordítva a pusztaságnak, ami életük
korábbi helyszínére emlékeztette őket. A pusztaságba emelkedtek a Vidám Gettó falai. Ezek egy része
igazi falak voltak; másutt a régi házak falai között egyszerűen betonnal öntötték ki a réseket, amitől az
ósdi házak valóságos erőddé váltak.

– Ez az? – kérdezte Walthamstone.

– Ez az, Wal. Ez a szabadság. Itt nyugodtan élhetünk, itt senki nem fog ránk találni.

A korai napfény, ez a csorba fogú vén csibész, múlandó sugaraival sorra szétszaggatta a Gettó, a
Jóburg, a Paradicsom, a Lusták Hegye, a Lerobbantak utcája, a Simlisek Városa árnyékfoszlányait. Ti
elindult és látta, hogy Walthamstone tétovázik. Megragadta a karját, és maga után rángatta.

– Írni kellene a jó öreg Flo néninek, meg Hank Quilternek, és elmondani nekik, hogy mit csinálok
– mondta Walthamstone. A régi és az új élet határán állt, természetesen tele félelemmel. Bár Tid vele
egykorú volt, jóval magabiztosabbnak tűnt.

– Erről még ráérsz elmélkedni – mondta Tid.


– Voltak a csillaghajón olyan pasasok…

– Mint mondtam, Wal, csak a balekok engedhetik meg maguknak, hogy elszegődjenek egy
csillaghajóra. Van egy unokaöcsém, Jack, aki jelentkezett a Charonra; kitelepítették arra a
biliárdgolyóra, és most harcolhat a brazilokkal. Gyerünk, Wal.

A piszkos kéz megragadta a piszkos csuklót.

– Lehet, hogy hülye vagyok. Lehet, hogy begolyóztam – mondta Walthamstone.

– És az kit zavar?

– Szegény öreg nénikémet. Mindig olyan rendes volt hozzám.

– Menten könnybe lábad a szemem! Tudod, én is rendes vagyok hozzád.

Walthamstone felhagyott a próbálkozással, hogy kifejezze az érzéseit, és elindult, mint egy


elveszett lélek, akit az Avernus bejárata felé vezetnek. De ehhez az Avernushoz nem volt könnyű
eljutni. A kapui nem egykönnyen tárulnak fel. A törmelék és szeméthalmokon át a házak felé tartottak.

Az egyik ház ajtaja kinyílt, amikor Tid próbaképpen belökte. Bizalmatlan pillantásukat egy
magányos napsugár kísérte. Odabent egy kéményre emlékeztető építmény állt, az oldalán lépcső.
Anélkül, hogy a barátjához szólt volna, Tid elindult rajta felfelé. Más választása nem lévén,
Walthamstone utána ment. A félhomályban üregeket látott maga körül, némelyik nem volt nagyobb egy
nyitott szájnál. Ciszták, hólyagok, rögök, és foltok sorakoztak egymás mellett; valamennyi akkor került
a betonba, amikor azt beöntötték a zsalu közé.

A kémény egy hátsó ablakhoz vezette őket. Tid vigyorgott, és megfordult, hogy segítsen
Walthamstone-nak. Lekuporodtak az ablakpárkányra. A talaj a párkánytól kezdődően lejtett, láthatóan
úgy púpozták a földet az ablak alá, hogy egyfajta rámpa alakuljon ki belőle. Egyetlen célja az
építménynek az lehetett, hogy vadpetrezselymet, magas füvet és bodzát termesszenek rajta.

A gaz között ösvények húzódtak, némelyikük a betonházak ablakait kötötte össze, mások lefelé
vezettek a gettóba. Odalent emberek nyüzsögtek, egy hét éves forma meztelen fiúcska papírcsákóval a
fején rohangált küszöbtől küszöbig. Az ódon homlokzatokat a régi mocsok és a nap sugarai
varázsolták patinássá.

– Én jó öreg kalyiba-városom! – kiáltotta Tid. Lerohant az egyik ösvényen, a bokája körül


szétfröccsentek a virágok. Walthamstone egy percig tétovázott, majd a társa után futott.

***

Bruce Ainson egy kissé reményvesztetten vette fel a felöltőjét, miközben Enid a hall túlsó végében
összekulcsolt kézzel állt és figyelte. Szerette volna, ha a nő beszélni kezd, hogy mondhassa neki. “Ne
szólj egy szót se!”. De Enid csendben maradt. Egy oldalpillantást küldött feléje, amiből némi
szánalom sugárzott.
– Ne aggódj – mondta neki.

Ainson bólintott, és egy grimaszt vágott. Becsukta az ajtót maga mögött.

Odakint tíz korongot fizetett a sarki felvonóért, hogy az a helyi közlekedés szintjére vigye fel.
Valójában csak beleült egy mozgó székbe, ami a nonstop szintre emelkedett vele, és ott egy
monobuszba csusszant vele. Amíg a távoli London felé suhantak, magában felidézte a jelenetet,
amikor Eniddel elolvasták a róla szóló újságcikket.

Igen, ostobán viselkedett. Ostobán, mert nem tudta, hogy, hogy ilyen válságos helyzetben hogyan
kell helyesen viselkedni. Az ember ügyel a morálra, ahogy csak tud, amennyire csak a jószándéka,
fegyelmezettsége, intelligenciája és ártatlansága engedi. Aztán a múló napok mindezt magukkal
sodorják (ahogy az időtlen időkig zúgó folyó a vízcseppet), mígnem egy vad ellenséggel nem kerül
szembe, amely a túlélését veszélyezteti. Miért csak ostobán tud viselkedni az ember, amikor
brutalitással találja magát szemben?

A hangulata, s vele együtt bizonytalan jókedve megromlott. Mégpedig Enid miatt. Okosabban is
viselkedhetett volna Mihály jelenlétében.

De hogyan is lehetne az élet nyugodt az ilyen gyarló időkben? Halványan emlékezett arra a
hajtóerőre, ami éltette hosszú tanulmányi évei alatt, hogy elnyerhesse a mesterfelderítői jogosítványt.
Remélte, hogy talál majd valahol egy világot, ami fényévekre el van rejtve a Föld elöl, egy világot,
amin az ott élők számára a mindennapi lét nem a szellem kerékkötője. Meg akarta tudni, milyen egy
ilyen világ.Most úgy látszik, erre már sosem lesz alkalma.

Mihelyt a hatalmas, új Outflank Ringre ért, ami a magasban ölelte körül Londont, Ainson átváltott
a kerületi szintre, és arrafelé igyekezett, amerre Sir Pásztor dolgozott. Tíz perccel később már ott
toporgott az igazgató titkárnője előtt.

– Kétlem, hogy fogadná ma reggel, Mr Ainson, mivel nincs bejelentve.

– Fogadnia kell, kedves kislány. Volna szíves bejelenteni?

A lény előbb alaposan megvizsgálta kisujjának körmét, csak azután lépett be a belső irodába. Egy
perc sem telt el, mire visszajött, és szótlanul félreállt az ajtóban, hogy beengedje Pásztor irodájába.
Ainson idegesen elhúzott mellette; a lány az a fajta volt, akivel szemben óvatosan kell bánni a
mosollyal és bólintással, mert a válaszként kapott kedvesség csak színlelés.

– Nagyon sajnálom, hogy zavarlak, amikor nyilvánvalóan sok a dolgod – mondta az igazgatónak.
Mihály nem biztosította azonnal öreg barátját ennek ellenkezőjéről. Egy lépésnyit eltávolodott az
ablaktól, és azt mondta:

– Mi hozott ide, Bruce? Hogy van Enid?

Utóbbi kérdésről tudomást sem véve Ainson azt mondta:

– Jól tudod, hogy mi hozott ide.


– Jobb volna tőled hallani.

Ainson előhúzta a zsebéből az újságot, és Pásztor asztalára dobta.

– Biztosan olvastad már. Az a nyavalyás amerikai hajó, a Gansas, vagy hogy hívják, a jövő héten
indul, hogy felkutassa a fidek szülőbolygóját.

– Remélem, szerencsével járnak.

– nem veszed észre, micsoda szégyen ez? Nem hívtak meg az expedícióba. Minden nap vártam a
hívásukat. Nem tették. Biztosan valami tévedés lehet.

– Nem hiszem, hogy ilyen esetekben helye volna a tévedésnek, Bruce.

– Értem. Akkor ez nyilvános megszégyenítés – pillantott Bruce a barátjára. Valóban a barátja?


Nem csak egy hibás értelmezése annak, hogy már jó néhány éve ismerik egymást? Csodálta Pásztor
jellemének sokoldalúságát, nagyra becsülte a technidrámákkal elért sikereiért, bámulta, amiért
vezetője volt az Első Charon Expedíciónak, és irigyelte, mert a tettek embere volt. Most azonban
mélyebbre látott: látta, hogy mindezek csak egy playboy megnyilvánulásai. Egy drámaíró képzeli
ilyennek a tettek emberét; az egész csak utánzás, ami árulkodik a hamisságról. Nyugodtan ül itt,
Exozoobeli irodájában, és nézi barátja kudarcát.

– Mihály, habár én egy évvel idősebb vagyok nálad, nem vagyok hajlandó a babérjaimon
üldögélni a Földön. Én a tettek embere vagyok, még képes a cselekvésre. Gondolom, álszerénység
nélkül mondhatom., még szükségük van rám az ismert világegyetem frontjain. Én voltam az, aki
felfedezte a fideket, és ha mások el is feledkeztek erről, én nem. A Gansason kell lennem, amikor az a
jövő héten transzpotenciális útra indul. Keríthetnél valami protekciót, hogy felkerüljek rá. Kérlek.
Könyörgök, tedd meg nekem, és én esküszöm, soha többé nem kérek tőled szívességet. Csak nem
bírom elviselni a szégyent, hogy egy ilyen életbevágó pillanatban mellőzzenek.

Mihály savanyú képet vágott, kezével az arcát simogatta.

– Innál valamit, Bruce?

– Természetesen nem. Miért kínálsz folyton, amikor tudod, hogy nem iszom?

– Azért bizonyára megbocsátod, ha én iszom valamit. Ilyen kora reggeli órában egyébként nem
szokásom.

Miközben a falba épített kis szekrényhez ment, tovább beszélt.

– Talán jobban érzed magad tőle, talán rosszabbul, de elárulom, hogy nem vagy egyedül a
szégyeneddel. Itt az Exozooban mi magunk is csalódtunk. Nem értük el a fidekkel való kommunikálás
területén azt az eredményt, amit reméltünk.

– Úgy hallottam, az egyikük hirtelen ontani kezdte az angol szöveget.


– Hogy ont valamit, az igaz. Egy sor zagyva kifejezést, amit furcsa módon a jelenlétében beszélő
emberek hangjának pontos utánzásával tesz. Egészen tisztán felismertem a saját hangomat. Persze
mindezt rögzítettük szalagon is. De sajnos későn tettük ahhoz, hogy megakadályozzuk vele a
költségvetés lezárását. A Földönkívüli Ügyek Minisztere szóban már közölte, hogy a fidekkel
kapcsolatos kutatásokat azonnal le kell zárni.

Ainson, akinek akaratán kívül elterelték a figyelmét a saját problémáiról, meglepődött.

– Az utálatos világmindenségit! Nem zárhatják le csak úgy! Ez – itt van nálunk az emberiség
történelmének legfontosabb felfedezése. Ezek… nem értem. Nem zárhatják le.

Pásztor töltött magának egy kevés whyskit, és megitta.

– Sajnos, a miniszter viselkedése eléggé érthető. Ez a fejlemény engem is megrázott, akárcsak


téged, Bruce, de én tudom, mik az előzmények. Nem könnyű elfogadtatni a közvéleménnyel, sőt, még
egy miniszterrel sem, hogy egy másik faj megértése – sőt, még annak eldöntése is, hogy az
intelligenciájukat hogyan mérjük a magunkéhoz –, nem olyasmi, amit néhány hónap alatt el lehet
végezni. Magyarán mondva, Bruce, azt hiszik, hogy felületes voltál, és elterjedt a gyanú – mint egy
sóhaj a szélben, nem több annál –, hogy egyszerűen tévedtünk. Ez pedig megkönnyítette a miniszter
dolgát, ez minden.

– De nem állíthatja le Bodley Temple, meg a többiek munkáját.

– Tegnap este meglátogattam. Leállította. Ma délután a fideket átadják az Exobiológiai


Tanszéknek.

– Exobiológia! Miért, Mihály, miért? Ez összeesküvés!

– Személy szerint némi optimizmussal megalapozatlannak tartom a miniszter döntését. Néhány


hónap múlva a Gansas sok fidet fog találni – végül is egy egész bolygó tele van velük. Számos
alapvető kérdésre – például, hogy mennyire fejlettek ezek a lények –, kapunk majd választ, és ezen
válaszok alapján a kommunikációnak egy új, és jóval eredményesebb módját tudjuk majd
kezdeményezni.

Egyfajta borzongás futott át Ainson testén. Ez megerősítette mindazt, amit az ellene felsorakozott
erőkről feltételezett. Vakon elvette Pásztortól az égő meszkalinrudat és leszívta a füstjét. Látása
lassan kitisztult, és így szólt:

– Feltételezem, mindez így van, de valaminek még kell lennie a miniszter lépése mögött.

Az igazgató ismét átnyújtotta neki a meszkalint, hogy inhaláljon.

– Én is erre a következtetésre jutottam tegnap este. A miniszter olyan okot nevezett meg, amit akár
tetszik, akár nem, el kell fogadnunk.

– Mi volt az?
– A háború. Mi itt kényelemben élünk, és hajlamosak vagyunk elfeledkezni erről a nyomorult
háborúról, ami már olyan régóta tart. A brazilok 250 ezer foglyot ejtettek és úgy látszik, a
veszteségeink nagyobbak, mint ahogy a hírekben hallani. Ami most a kormányt a fidekkel való
kapcsolat–felvételnél is jobban érdekli, az az, hogy nem éreznek fájdalmat. Ha van olyan anyag, ami
az artériáikban keringve a fájdalomérzés teljes hiányát okozza, akkor a kormány tudni akar róla. Mert
az nyilvánvalóan potenciális fegyver. Vagyis a hivatalos okfejtés szerint ki kell találnunk, hogyan
működnek ezek a lények? Meg kell találnunk a hasznosításuk módját.

Ainson megdörzsölte a homlokát. A háború! Micsoda őrültség! Ez sosem jutott az eszébe.

– Tudtam, hogy ez lesz a vége! Tudtam! Szóval fel akarják szabdalni a mi kis fidjeinket – mondta.
A hangja olyan volt, mint a kenetlen ajtóé.

A legkifinomultabb eszközökkel fogják felvágni őket. Elektródákat juttatnak az agyukba, hogy


lássák, tudnak-e fájdalmat indukálni. Helyenként megégetik, helyenként lefagyasszák őket. Röviden,
megpróbálják kitalálni, hogy a fidek valóban tudják-e függetleníteni magukat a fájdalomtól: és ha
igen, az természetes érzéketlenségüknek köszönhető-e, vagy anyagi hordozója van? Én tiltakoztam ez
ellen, de jobb lett volna, ha csendben maradok. Most pontosan olyan zaklatott vagyok, mint te.

Ainson ökölbe szorította a kezét, és megrázta.

– Lattimore van mindez mögött. Tudtam, hogy az ellenségem, amint megpillantottam. Nem lett
volna szabad hagynod…

– Ó, ne légy ostoba, Bruce! Lattimore-nak egyáltalán semmi köze ehhez. Nem látod, hogy ez
ugyanaz a rohadt hülye dolog, ami mindig megtörténik, valahányszor valami fontosat fedeznek fel. Így
van ez, ha a hatalom és nem a tudás van annak a birtokában, aki az utolsó szót kimondja. Néha
valóban úgy érzem, hogy az emberiség egy kissé őrült.

– Mindenki az. Furcsállom, hogy nem kértek fel, menjek a Gansassal! Én fedeztem fel ezeket a
lényeket, én ismerem őket! A Gansasnak szüksége van rám! Meg kell tenned mindent, öreg barátod
kedvéért, Mihály!

Pásztor komoran megrázta a fejét.

– Nem tehetek érted semmit. Már elmagyaráztam, hogy én magam miért nem tudok pillanatnyilag a
segítségedre lenni. Magadnak kell valamit tenned, ahogyan mi is a magunk dolgát intézzük. Meg
aztán… háború van.

– Most te is ugyanazt a kifogást hozod fel! Az emberek mindig is ellenem voltak. Az apám is. Meg
a feleségem, a fiam – és most te. Többre tartottalak, Mihály. Nyilvános szégyen, ha nem leszek a
Gansas fedélzetén, amikor az nekivág az űrnek. Nem is tudom, mihez kezdek majd.

Mihály kényelmetlenül feszengett, a whyskis poharát szorongatta és a padlót bámulta.

– Valójában nem is vártál tőlem többet, Bruce. Szíved szerint te is tudod, hogy soha senkitől nem
várhatsz ennél többet.

– És a jövőben sem várhatok. Téged nem érdekel, mi keserít el egy embert! Istenem, miért is él az
ember!

Felállt, elnyomta a maradék meszkalint.

– Magam is kitalálok – mondta.

Emelt fővel – legalábbis a számára úgy tűnt –, hagyta el az irodát, és elhaladt a látszólag
közömbös titkárnő előtt. Persze nem érezte magát annyira rosszul, mint amilyen állapotban Mihályt
hagyta. Tisztában volt vele, hogy megsértette a kis magyart, de tudatni akarta vele: különbséget kell
tenni aközött, hogy melyik ember szenved igazán, melyik csak pózol?

Visszatértek korábbi gondolatai. Az ember nem csak azért derít fel idegen bolygókat – vállalva
mindazt a kemény munkát és megpróbáltatást, amivel mindez jár –, mert azt reméli, hogy egy napon
majd olyan fajra bukkan, melynek a léte nem csak terhet jelent egy érzékeny lélekkel megáldott ember
számára. Nem, ennek az éremnek van egy másik oldala is! Az ember ezt azért is teszi, mert az élet a
Földön a pokollal egyenlő, még pontosabban, mert az együttélés más emberi lényekkel egyszerűen
elviselhetetlen.

Nem mintha egy hajó fedélzetén minden csodás volna – az a fattyú Bargerone tehet mindenről –,
de egy hajón legalább mindenkinek megvan a saját helye, beosztása, és szabályok vannak, hogy azokat
betartsa, mert megbüntetik, ha nem teszi. Lehet, hogy ez a kutató szellem titka. Igen, talán valamennyi
nagy felfedező tisztában volt ezzel! Ismeretlen birodalmakat bejárva kevesebb veszély fenyegette,
mint barátai, rokonai körében. Jobb az ellenség, akit nem ismersz, mint az, amelyik ismer téged!

Enyhén dühös elégedettséggel indult hazafelé.

Sosem gondolta volna, hogy így alakulnak a dolgok!

***

Miután a mesterfelderítő elhagyta az irodát, Sir Mihály Pásztor kiitta a poharát, letette, és
határozott léptekkel kis fogadószobájának ajtajához ment. Kinyitotta.

Egy fiatalember ült az egyik fotel ívelt karfáján, meszkalint rágcsált, mintha meg akarná enni.
Szálfa termetű volt, csinos szakálla többnek mutatta tényleges tizennyolc événél. Egyébként
intelligens arca most, hogy kérdőn Mihályra nézett, csak határozott és komor volt.

Apád elment, Aylmer – mondta Mihály.

– Felismertem a hangját. Megviseltnek tűnt, mint mindig.

Visszamentek az irodába.

Aylmer az asztalon lévő tartóba dobta a meszkalint, és megkérdezte:


– Mit akart? Velem kapcsolatban valamit?

– Valójában nem. Azt akarta, hogy juttassam fel a Gansasra.

Pillantásuk találkozott. A fiatal, mogorva arcon mosoly jelent meg. Mindketten nevetésben törtek
ki.

– Apja is, fia is! Remélem, nem mondta el neki, hogy én is ugyanezzel a kéréssel jöttem ide?

– Természetesen nem. Éppen elég volt ez neki egy napra. – Mialatt beszélt, Mihály az asztalán
kotorászott. – Most pedig remélem, nem sértődik meg, fiatalember, ha gyorsan végzek magával, de
sok a munkám. Biztos, hogy még mindig csatlakozni akar a Felderító Hadtesthez?

– Tudja, hogy igen. Úgy érzem, nem tudok tovább a Földön maradni. A szüleim ezt lehetetlenné
tették. Legalábbis pillanatnyilag. Ki akarok menni az űrbe, el innen.

Mihály együttérzőn bólintott. Az ilyen érzelmekkel gyakran találkozik, de sosem kedvetlenedik el


miattuk, mivel hajdanán ő is így érzett. Ha valaki fiatal, nem érti meg, hogy az “el innen” nem segít,
hogy – még a legtávolabbi galaxisban is –, a végtelen elszigeteltség az ember lelkében rejtőzik.
Néhány iratot az asztalra tett.

– Ezekre a papírokra lesz szüksége. Egyik barátom, Bryant Lattimore, az USGN Repülő
Tanácsától mindent elmagyarázott David Pestalozzinak, aki a Gansas kapitánya lesz ezen az úton.
Mivel az ön apja ismert személyiség, a legokosabb az lesz, ha álnéven száll hajóra. Samuel Melmoth
lesz a neve. Remélem, nem lesz ellene kifogása?

– Miért volna? Nagyon hálás vagyok mindenért, amit tett, és nincs különösebb okom, hogy
ragaszkodjak a saját nevemhez.

Kezét feltartva ökölbe szorított, sugárzott a győzelemtől.

Milyen könnyű izgalomba jönni, ha az ember fiatal, gondolta Mihály. Milyen nehéz barátságot
kezdeményezni két különböző generáció között á az egyik kommunikálni akar, de az egész gyakran
nem több, mint amikor két különböző faj jeleket küldözget egymásnak a szakadék két oldaláról.

– Mi lett azzal a lánnyal, akibe belehabarodott? Á kérdezte Pásztor.

– Ó, vele? – A mogorva tekintet egy pillanatra visszatért Aylmer arcára. – Őt már leírtam.

– Remélem, megbocsátja a kíváncsiságomat, Aylmer, de nem őmiatta kellett elhagynia az apja


házát?

Aylmer nyugtalannak látszott.

– Nézze, nekem megmondhatja – mondta Mihály türelmetlenül. – Én felvilágosult, világi ember


vagyok, nem mint az apja.
Aylmer felsóhajtott.

– Az jó. Mindig azt hittem, hogy maga, meg apa teljesen egyformák. Például itt van maga az
űrhajós múltjával, s közben egyikünk sem kedveli a higiénikus, szintetikus ételeket, még mindig
régimódi ennivalókat fogyasztunk, mint – nos, mindenféle sült állatdarabokat. – Elfintorodott, majd
folytatta. – De ha ez kielégíti, annyit elárulhatok, hogy apa a legutóbbi távozásakor váratlanul
benyitott hozzám, amikor a lánnyal éppen ágyban voltunk. Éppen a combjai között csókolgattam,
amikor belépett. A látványtól majdnem elveszítette az eszét. Magát is megrázta volna?

Tekintetét az asztalra szegezve Mihály megrázta a fejét, és azt mondta:

– Kedves Aylmer, ami engem megráz, az az, hogy olyannak tart, mint az apját. Ez a dolog pedig az
ennivalóval – nem látja, hogy hány generáció óta kerülünk egyre távolabb a természettől? Ez a
szintetikus ételekhez való ragaszkodás is jó példája annak, hogyan tagadja meg az ember az állati
természetét. Mi az állat és a szellem keveréke vagyunk, és ha megtagadjuk a természetünk egyik felét,
elsorvasztjuk a másikat is.

– Szerintem a kőkorszak embere is ugyanúgy érvelt annak, aki főzni kezdte az ennivalót. De mi
most a Buzzardi Világegyetem élünk, és eszerint kell gondolkodnunk. Látnia kell, túlságosan
eltávolodtunk már önmagunktól ahhoz, hogy arról vitatkozzunk, mi a természetes, mi nem.

– Ó? Akkor miért fintorog attól, hogy “állatdarabokat” eszem?

– Mert ez lényegében… nos, mert gusztustalan.

– Most jobb, ha megy, Aylmer, még át kell, adnom a két idegent a kórbonctannak. Minden jót.

– Fel a fejjel, majd mi hozunk néhány példányt, amin kísérletezhetnek!

Ezzel a meggondolatlan kijelentéssel Aylmer Ainson a zsebébe süllyesztette a dokumentumokat,


búcsút intett, és távozott.

TIZEDIK FEJEZET

Az űrből, felgyorsított időskálán szemlélve, a Föld és az emberek egyetlen organizmusnak


tekinthetők. És ez az organizmus olykor görcsbe rándul. Mint a mikrobák az erekben haladva, az
ember – ahogyan a sejtek is –, olykor letérnek a főcsapásról, majd a Föld egy másik pontján újra
összefutnak, mígnem ezek a pontok olyanná nem válnak, mint a bőrön támadt fekélyek.
A gyulladás gyorsan terjed, de mindaddig egyszerű sebnek látszik, amíg a változás be nem
következik. A sejtek látszólag rendben visszavonulnak egy központi helyre. Ez azonban gennyes góccá
válhat, a fertőzés bölcsőjévé. Azután kifakad és szétterjed. S ha valamiféle elviselhetetlen nyomás
segíti a külső szemlélő számára sejteknek látszó emberek rajzását, azok egy másik gócban újra
találkoznak. De ekkor a kozmikus szem már nem rá koncentrál, a figyelme másfelé terjed.

Az egyik ilyen kifakadni készülő fekély az oldalára glutinált betűkkel felvésve az S.S.Gansas
nevet viselte. Jóllehet, ha elhagyja a Naprendszer korongját, és belép a TP hajtómű, a felirat aligha
lesz olvasható egy feltételezett megfigyelő számára.

A transzpotenciális hajtás olyasmi, ami mindig is izgatta az ember képzeletét, amióta csak nyelvét
a gondolatainak kifejezésére használja – vagy talán még régebb óta; majdnem biztosan régebb óta,
amióta a vágya a mindenhatóság elérése lett. Mert szemantikailag a transzpotenciális repülés mint az
utazás ellentéte jelenik meg; a hajó egy helyben áll, s a világmindenség mozdul el a kívánt irányban.

Még pontosabban fejezte ezt ki Dr Chosissy a 2033. Évi Világkongresszuson tartott előadása
során, amikor azt mondta:

– Jóllehet meglepőnek tűnhetnek a számunkra, akik a kényelmes einsteini fizikán nőttünk fel, a
Buzzardi Világegyetemet jellemző egyenletek változói. Úgy is mondhatnánk, a távolság annihilálható.
Végre felismertük, hogy a távolság csupán matematikai fogalom, nincs valós léte a Buzzardi
Világegyetemben. A TP repülés során többé nem mondhatjuk azt, hogy a világegyetem körülöleli a
hajónkat. Még pontosabban azt mondhatjuk, hogy a csillaghajó veszi körül a világegyetemet.

A hatalom ősi vágya valóra vált, s a hegy engedelmesen elment Mohamedhez.

Hank Quilter mit sem sejtve a világegyetem eme méltánytalan lehetőségéből a legutóbbi útjáról
szóló mesékkel traktálta újdonsült asztaltársaságát.

– Neked biztosan mindig szerencséd volt, Hank – mondta az egyik férfi, aki állandó negédes
vigyora miatt a Lépesméz becenevet érdemelte ki. – Még irigyelnélek is a történetedért, ha nem
tudnám, hogy te találod ki őket.

– Ha nem hiszel nekem, kész vagyok kézzelfoghatóan rábeszélni – mondta Quilter.

– Erőszakon vett igazság! – nevetett valaki.

– Tudsz jobbat? – kérdezte Quilter és visszavigyorgott. Minthogy amit mondott, igen kevés
valótlanságot tartalmazott, elégedetten konstatálta kétkedésüket; ha hazudott volna neki, az más dolog.

– Mondok más érdekeset is, ami megesett velem – mondta. – A hajóra szállásom előtti napon
levelet kaptam egy fickótól, aki bajtársam volt a Mariestopuson. Jó srác, Walthamstone a neve és brit.
A földet érést követő éjszakán beszívott, és betört valahová. A zsaruk elkapták, és egy időre hűvösre
tették. A betörés módjából akkor elmezavarra gyanakodtak. Mindenesetre a sitten összeakadt egy
buzival, és ez a buzi a jó öreg Walthamstone-t is azzá tette – megdolgozta, tudjátok. Úgy hogy amikor
kiengedték, Wal odaköltözött Ghettoville királynőjéhez. És úgy néz ki, boldog a házasságuk.
Quilter röhögésben tört ki a gondolatra. Egy Samuel Melmoth nevű szakállas ifjonc, aki eddig meg
sem szólalt, most csendesen azt mondta:

– Ez szerintem nem olyan vicces. Mindannyiunknak szüksége van valamilyen szereleMre, amint az
a többi mesédből is kiderül. Gondolom, a haverod inkább szánalmat érdemelne.

Quilter abbahagyta a nevetést, és Melmothra nézett. Kézfejével megtörölte a száját.

– Hogy érted ezt, Mac? Én csak nevetek azon, ha valakivel fura dolgok történnek. És ugyan miért
volna Wallynak szüksége a te átkozott szánalmadra? Azt választ, akit akar, nem? Ha kijön a sittről, azt
csinál az ember, amit akar, nem?

Melmoth sértődöttnek látszott, mintha legalábbis őróla volna szó.

– Mert ahogy elmondtad, úgy rontották meg.

– Oké, oké, megrontották. És mondd, mi mindannyian nem voltunk valamikor és valamilyen


módon megrontva? Ugye olyankor feladjuk az elveinket? De ha elvhűek vagyunk, akkor nem adjuk fel,
ugye?

Szóval, ami Wallal történt, azt magának kereste.

– De ha lett volna néhány barátja…

– Ennek semmi köze a barátokhoz, vagy csábítókhoz, vagy ellenségekhez, vagy bármi máshoz. Ez
a véleményem. Ezt Wal magának kereste. Bármi is történik velünk, azért mi vagyunk a felelősek.

– Ó, ez az egész egy rakás szemét – tiltakozott Lépesméz.

– Lököttek vagytok, ez a ti bajotok – mondta Quilter.

– Lépesméznek igaza van – mondta Melmoth. – Mindenkinek több problémája van, mint amennyit
meg tud oldani.

– Nézd, fiú, először is senki nem kérdezte a véleményedet. A magad nevében beszélj – mondta
Quilter.

– Azt teszem.

– Volnál szíves a kedvemért befogni a szádat? Éppen elég bajom volt már, következésképpen azt
tartom, hogy az ember szabad akarattal rendelkezik. Azt teszem, amit jónak látok, világos?

Ebben a pillanatban a hangosbeszélő reccsent egyet.

– Figyelem. Hank Quilter sorállományú, csapatszáma 307, Hank Quilter sorállományú,


csapatszáma 307, haladéktalanul menjen a Repülésügyi Felügyelet megfogyelőjébe, a Repülésügyi
Felügyelet megfigyelőjébe. Ennyi.
Quilter morogva indult, hogy végrehajtsa a parancsot

***

Bryant Lattimore nem kedvelte a megfigyelőbeli repülésügyi felügyelői hivatalát. Az úgynevezett


urorganikus stílusban volt dekorálva, a falakat a padlótól a mennyezetig különféle tónusú műanyag
reliefek borították. Helyenként a molibdénoxid kristály felületét utánozta 75 ezerszeres nagyításban.
Azért tervezték ilyenre, hogy a bent tartózkodó személye ezáltal közelebb kerüljön a Buzzardi
Világegyetemhez.

Amikor meghallotta a kopogtatást, és Quilter sorállományú belépett, barátságosan intett az egyik


szék felé.

– Quilter, maga tudja, miért járjuk a világűrt. Mert meg akarjuk találni az otthonát az idegeneknek,
akiket jobb híján rinóembereknek nevezünk. Az én feladatom, hogy előre meghatározzam a lehetséges
helyeket a felfedezett bolygón szerzett ismeretek birtokában. Most futottam át a legénység névsorát, és
rábukkantam a maga nevére. Ugye maga is a Mariestopuson volt, amikor a rinóemberek első
csoportját megtalálták?

– Uram, én akkor a Felderítő Hadtestnél voltam. Egyike voltam azoknak, akik ténylegesen
rábukkantak a lényekre. Azzal vádolnak, hogy hármat, vagy négyet lelőttem közülük. Nézze…

– Ez igen érdekes, Quilter. Elmondaná ezt egy kissé részletesebben?

Quilter töviről hegyire elmondta a történteket. Ezalatt Lattimore figyelmesen hallgatott, és


molibdénkristály börtönének mintázatát bámulta. Időnként bólintott, vagy eltávolított az orrlyukából
egy-egy darab fikát.

– Biztos benne, hogy azok a lények megtámadták magukat? – kérdezte és levette a szemüvegét, úgy
nézett Quilterre.

Amaz tétovázott, Lattimore-t méregette, és a saját igazsága mellett döntött.

– Hadd hangsúlyozzam, uram, hogy jöttek felénk. Ezért el kellett kapnunk őket, nem volt idő
bizottságot alakítani.

Lattimore elmosolyodott, és visszatette a szemüvegét.

Miután Quilter távozott, Lattimore megnyomott egy gombot, mire megjelent Mrs Hilary Warhoon.
Csinos volt szegfűmintás, fényes, férfias szabású öltözékében. A szeme csillogása arról árulkodott,
hogy nagyon is jól érzi magát a Buzzardi Világegyetemben.

– Volt Quilternek valami érdekes mondanivalója? – kérdezte és leült Lattimore mellé az asztalhoz.

– Csak véletlenszerűen elejtett dolgok. Elolvasott minden újságcikket, ismer minden pletykát, és
ösztönösen érzi, hogy nem sokat tudunk a rinóemberekről, ahogyan nevezi őket. Így hát meghagyjuk
neki a kétkedés jogát mindaddig, amíg ki nem derítjük, hogy valóban isteníteni valók-e ezek a
disznók. Tudat alatt, de nem túl mélyen tudja, hogy ezek a párák nagyvadak, és úgy is lőtte le őket.
Tudja, ha kiderülne, hogy briliáns gondolkodók, meg minden, a velük való kapcsolatunk átkozottul
megnehezülne.

– Igen. Mert ha ők briliáns gondolkodók, a gondolataik meglehetősen különböznének a miéinktől.

– Úgy van. És nem csak ez. Olyan filozófusok, akik sárban fetrengenek, nem sok vizet zavarnak a
Földön. A tömegekre mindig nagyobb hatást tesz a sár, mint egy filozófus.

– Szerencsére, amit a tömeg gondolt, az minket nem befolyásol.

– Úgy gondolja, hogy nem? A francba is, maga a kozmokletikus, Hilary, de én is voltam már TP-
ben, és ismerem a különös fedélzeti pszichológiai szabályokat. Olyan ez, mint Kipling “Szueztől
keletre” című versének eltúlzott változata. Hogy is van?

“Vigyél engem Szueztől keletre,

hol a jó, s a rossz megfér,

s hol a Tízparancsolat nem él…”

A legjobb gyakran a legrosszabbá lesz, ha az ember olyan bolygóra lép, amely fölött idegen nap
süt, Hilary. És úgy érzi – igen, ez végül is meggondolatlanság –, hogy mindent megtehet, amit akar,
mert a Földön senki nem fogja elítélni miatta; ugyanakkor az “amit csak akar” természetesen része
mindannak, amit a Földön a tömegek akarnak, amihez joguk van.

Mrs Warhoon hajlékony ujjaival az asztalon dobolt.

– Ezt nagyon baljóslatúan mondta.

– A pokolba is, ez ember irracionális gondolatai mindig sötétek. Ne higgye, hogy általánosítani
akarok. Túl gyakran látom ezt a lelkiállapotot elhatalmasodni az embereken. Valószínűleg ez okozta
Ainson vesztét is. És magamban is ezt érzem.

– Attól tartok, nem értem, miről beszél.

– Ne nézzen rám olyan sértődötten. Érzem, hogy a maga Quiltere valóban élvezte lelődözni a
barátainkat. Elkapta a vadászat izgalma. Ha látnék egy csapatot a bozótosban, én is rájuk lőnék.

Mrs Warhoon hangja kissé fagyossá vált.

– Mit szándékozik tenni, ha megtaláljuk a fidek otthonát?

– Tudja mit fogok tenni: a logika és a józan ész szerint cselekszem. Minden üzleti megfontolásból
történik, nem passzióból. De tudatában vagyok annak is, hogy énem egyik darabkája azt mondja,
Lattimore, ezek a lények nem éreznek fájdalmat; és hogy lehet értelmes, intelligens bárki, hogy lehet
lelke bárkinek, vagy hogyan méltányolhatná teszem azt Byron verseit, vagy Borogyin második
szimfóniáját – vagy annak valamilyen elképzelhetetlenül idegen megfelelőjét –, az, aki nem ismeri a
szenvedést? És én azt mondom magamban, bármilyen képességeik is vannak az idegeneknek, ha nem
éreznek fájdalmat az ilyesmit soha nem lesznek képesek megérteni.

– Ez csak egy kihívás. Ez az, ami miatt megpróbáljuk megérteni, hogy… – Hilary igen vonzó volt,
amint indulatosan ökölbe szorította a kezét.

– Mindezt én is tudom. De maga a józan ész hangján szólt hozzám – mondta Lattimore hátradőlve
a székén. E férfiasabb pózból könnyebb volt visszavágni. – Én hallottam egy Quilter-féle hangot, a
vox populit, egy kiáltást, ami nem csak szívből, de lélekből is jött. Az azt mondta, hogy bármekkora
tehetségek is ezek a párák, nem többek, mint egy bivaly, vagy egy zebra, vagy tigris, és ugyanaz az
egyszerű ösztön vesz erőt rajtam, mint Quilteren, hogy lelőjem őket.

A nő ezúttal nyolc bíborkörmű ujjával csapott az asztalra, de tekintete továbbra is a férfin maradt.
Felnevetett.

– Maga intellektuális játékot űz önmagával, Bryant. Biztos vagyok benne, hogy még ez a
közönséges Quilter is bocsánatot nyerhet a tettére. Ezért, ha bűnösnek is érzi magát, lévén maga az
intelligensebb, előre láthatja, mikor követ el bűnt, és elkerülheti azt.

– “Szueztől keletre” egy intelligens ember több mentséget találhat magának, mint egy kretén.

Bosszúságot látva a nő arcán, Lattimore megenyhült.

– Ahogy mondja, valószínűleg játékot űzök önmagammal. Vagy magával.

Egyik kezét a nő ujjaira helyezte, olyan óvatosan, mintha azok molibdénkristályok volnának. A nő
visszahúzta a kezét.

– Szeretném, ha megváltoztatnánk a társalgás témáját, Bryant. Van egy javaslatom, ami


gyümölcsöző lehet. Gondolja, elfogadhat engem, mint önkéntest?

– Mire?

– Egy kirándulásra egy különös bolygóra.

***

A Föld nevű különös bolygón a Blug Lugug nevű harmadik polita a lelki zűrzavar borzalmas
állapotában volt. Egy padhoz kötözték, egy sor heveder húzódott a teste fölött. Számos vezeték és
kábel futott a szoba egyik végében álló gépektől, végig a padlón, fel a testéhez, vagy éppen be egyik
testnyílásába. Az egyik különös vezeték az egyik furcsa géptől jött, amit két különös ember kezelt:
egyikük fehér öltözékben volt, és amikor a kezével állított az egyik kapcsolón, valami történt a
harmadik polita agyában. Ez a semmitmondó dolog borzalmasabb volt, mint bármi, ami a polita
számára eddig ismeretes volt. Most már belátta, mennyire igaza volt a szent kozmopolitának, amikor a
rossz kifejezéssel illette ezeket a vékonylábúakat. Ez rossz rossz rossz volt; beléje hatolt és
erőteljesen, bitenként roncsolta szét az intelligenciáját.
A meghatározhatatlan valami megint jött. Szakadék támadt ott, ahol az a valami szétterjedt;
megszűnt egy gyönyörűséges emlék, vagy ígéret, ki tudja, éppen mi, de valami olyasmi, amit nem lehet
pótolni.

Az egyik vékonylábú beszélt. A polita megpróbálta utánozni a


szavait:“semmiidegiválasznincs/sehol.Ennek/nincsazegésztestében/ semmilyenfájdalomérzet!”

Még mindig arra számított, hogy ha rájönnek, hogy tudja utánozni a beszédüket, az elég
intelligensnek tűnik a számukra, és abbahagyják ezt az egészet. Bármit is csinálnak, bármit is
képzelnek el őrült kis agyukban vele kapcsolatban, a tettükkel megakadályozzák, hogy dögállapotba
kerülhessen; merthogy egy fűrésszel eltávolították két végtagját – a szeme sarkából látta is a fura
edényt, amibe dobták –, és mert itt nincsenek ammpfák, így ciklusának folytatása reménytelenné vált.
A nemléttel találta magát szemben.

Felkiáltott, a szavaikat utánozta, de lefeledkezett képességeik korlátairól, és hangtartományának


felsőbb régióiban kiáltott A hang torzra sikerült, mert okpu testnyílására különféle műszerek tapadtak
piócaként.

Vigaszt várt a szent kozmopolitától, imádott apjától–anyjától. De a kozmopolita már eltávozott,


nyilván ugyanezen fokozatos feldarabolás következtében. A grorgok is elmentek; hallotta majdnem
szuperszonikus kiáltásukat, amint a szoba túlsó sarkából panaszkodtak neki. Akkor a
meghatározhatatlan valami újra támadt, és nem hallotta többé a kiáltásaikat – de hogy mi történt
velük, azt el tudta képzelni… mit is tudott? Valami új dolog történt vele.

Szédülten látta, amint egy új alak csatlakozik a fehér ruhásokhoz. Egy pillanatra felrémlett előtte,
hogy ismeri. Az volt – vagy nagyon hasonlított rá –, aki nem sokkal korábban bemutatta neki a szent
ganézás rituáléját.

Az alak most kiáltott valamit, és ő növekvő szédülését leküzdve visszakiáltotta ugyanazt, hogy
jelezze neki, felismerte őt: “Nembíromvégignézniolyasmitcsináltok,amitsosemlettvolnaszabadmeg-
tenni.”

De a vékonylábú – ha ugyan ez az a példány volt, nem mutatta jelét annak, hogy felismerte.
Kezével eltakarta felső fejének elülső részét, és gyorsan kiment a helységből, mintha csak…

A meghatározhatatlan valami újra jött, és a fehér ruhás alakok buzgón figyelték a műszereiket.

***

Az Exozoo igazgatója hátradőlt a terapadon, mígnem a lába egy vonalba került a fejével, és elérte
az egyik csecset, amiből glukózkeveréket szívhatott. Egy fiatalember beszélt hozzá, aki felderítői
képesítésével a Felderítő Hadtestnél szolgált, és valamikor az ő keze alatt tanult az Exozooban.
Nyugtató szavakkal vigasztalta Pásztort.
– Már nem vagy olyan szívós, mint amilyen voltál, Mihály. Át kellene térned a szintetikus
ennivalóra, az való neked. Érdekes, hogy mennyire kiborított az élveboncolás. Hány viviszekciót
végeztél már a saját kezeddel?

– Tudom, tudom, nem kell emlékezteted. De a látvány, hogy szegény teremtés ott fekszik az
asztalon és lassanként ízekre szedik, miközben nem regisztrálnak nála sem fájdalmat, sem félelmet…

– Ami ugyanúgy lehet jó jel is, ahogyan rossz is.

– Egek! Én is így gondolom! De ez olyan átkozottul megbocsátható! Egy percig az volt az


érzésem, hogy ugyanígy fog érezni az ember, amikor odakint találkozik idegen életformákkal. –
Bizonytalanul a mintás mennyezet felé intett. – Vagy csak annyi az egész, hogy a boncasztal
tudományos protokollja mögött az ősember vad dobszólóját hallottam, mely őrült módon dübörög a
vérszerződés szertartása közben? Mi a véleményed, Gussie?

– Rád nem jellemző az ilyen pesszimista kifakadás. Mi már kikeveredtünk a sárból, az ősi
szutyokból, az állati sorból, és a szellemiség felé tartunk. Hosszú volt az út, de…

_ Igen, ezt a én magam is sokszor idéztem. Lehet, hogy nem vagyunk valami vonzóak, de azok
lehetünk egy meg nem határozható jövőben. De vajon helyes ez így? Nem kellet volna a sárban
maradnunk? Nem volna sokkal egészségesebb és ésszerűbb odalent? Nem csak a kifogásokat
keressük, mint mindig, hogy tovább folytathassuk? Gondold el, hány primitív rítus álarcát hordjuk
magunkon még mindig: élveboncolás, házasságkötés, kozmetika, vadászat, háborúk, körülmetélés…
nem, nem akarok többé erre gondolni. Amikor valamilyen haladást elérünk, arról mindig kiderül,
hogy irtózatosan rossz irányba visz minket. Mint a szintetikus étel hóbortja, amit a múlt századi diéta-
őrület és a trombózis réme váltott ki. Ideje visszavonulnom, Gussie. Félre kell állnom, mielőtt
túlságosan megöregszem. Meglátogatok néhány helyet, ahol még süt a nap Mindig azt tartottam, hogy
az ember fejében kacagó gondolatok mennyisége fordított arányban áll az odakint ragyogó napfénnyel.

Megszólalt az ajtócsengő.

– Nem várok senkit – mondta Pásztor olyas fajta ingerlékenységgel, amilyet ritkán mutatott.

– Menj, és nézd meg, ki az, Gussie és küldd el. Azt akarom, hogy mesélj el mindent Macaóról.

Phipps eltűnt, és nem sokkal később a síró Enid Ainsonnal tért vissza. Pásztor még mindig a
glukózcsecset szopogatva kevésbé kényelmes pózt vett fel: egyik lábát letette a földre a terapad
mellé.

– Bruce-ról van szó, Mihály! – sírta Enid. – Eltűnt! Biztosra veszem, hogy a vízbe ölte magát. Ó,
Mihály, olyan nehéz az élet vele! Most mitévő legyek?

– Mikor láttad utoljára?

– Nem tudta elviselni, hogy lemaradt a Gansasról. Tudom, hogy vízbe ölte magát. Gyakran
fenyegetett vele, hogy megteszi.
– Mikor láttad utoljára, Enid?

– Mit tegyek? Értesíteni kellene Aylmert!

Pásztor lemászott a padról, megragadta Phipps könyökét, és a technivízió felé húzta.

– Macaóról később kell beszélgetnünk, Gussie – mondta.

Tárcsázni kezdte a rendőrséget. Enid ezalatt folyamatosan bőgött.

***

Bruce Ainson már messze járt ahhoz, hogy a Föld rendőrei utolérhessék.

A Gansas indulását követő napon egy másik, kevésbé publikált repülés is kezdetét vette. Anglia
keleti partjáról, egy kis katonai repülőtérről indult ekliptikán túli hosszú útjára egy kis rendszerhajó.
Egy rendszerhajó sokban különbözik a csillaghajóktól: nincs TP hajtóműve, csak ionhajtással
rendelkezik. Naprendszeren belüli utazásra készültek, és többnyire katonai gépek voltak.

Az I.S.Brunner sem volt kivétel. Csapatszállító volt, és a Charonon folyó háborúhoz szállított
utánpótlást. A segélycsapat tagjai között volt egy B. Ainson nevű öregedő, izgatott, ám
jelentéktelennek tűnő alak, akit hivatalnokként listáztak.

A naprendszer e komor számkivetettjét, a Charont – amit a katonák csak Mélyhűtött Bolygóként


emlegettek –, két évtizeddel azelőtt fedezték fel a Wilkins-Pressman Lunar Obszervatórium
teleszkópjával, hogy leszállt rá az ember. Az első Charon expedíció (melynek tagja volt a briliáns,
fiatal magyar drámaíró ás biológus, Pásztor Mihály is) megállapította, hogy ez a háromszázegynéhány
mérföld átmérőjű glóbusz ) a Brazil Katonai Kézikönyv legújabb kiadása szerint 307 558, az angol
kiadás szerint 309 567 mérföld átmérőjű) az őse valamennyi biliárdgolyónak. Ez a bolygó ugyanis
annyira jellegtelen, a felszíne sima, majdnem fehér, síkos, és nincsenek rajta ásványi kincsek. Anyaga
kemény, de nem túlságosan. Nagy fordulatú fúróval meglehetett fúrni.

Azt nem mondhatni, hogy a Charonnak nincs atmoszférája. A sima, fehér felszín volt az
atmoszféra, mely a hosszú és elmondhatatlanul unalmas eónok alatt fagyott meg. Ez idő alatt a Charon,
ez a csonttalan tetem letért a pályájáról és – aligha véletlenül –, csatlakozott egy első fényrendű
csillaghoz, a Naphoz. Amikor leástak az atmoszférába, és analizálták, úgy találták, hogy az néhány
inaktív gáz keverékét tartalmazza olyan formában, ahogyan azt földi laboratóriumban nem tudják
reprodukálni. A szeizmográfiai mérések szerint valahol ez alatt a felszín alatt rejtőzött az igazi
Charon, egy kétszáz mérföld átmérőjű, mozdulatlan szikla.

A Mélyhűtött Bolygó ideális hely volt a háborúhoz.

A kereskedeleMre gyakorolt hatása ellenére a háború igen ártalmas volt. Az emberre nézve is;
ezért a huszonegyedik század második évtizedében törvénybe foglalták, szabályozták, és úgy bírálták
el, mint valami baseball meccset. Mivel a Föld túlnépesedett, a háborúkat a Charonra száműzték. Ott
azután a bolygót hatalmas hosszúsági és szélességi körökre osztották, amolyan mennyei sakktáblává
változtatták.

A Földön mindenesetre béke lett. Végül a Charon harcmezeire várakozók neve előjegyzési listára
került. A legkelendőbbek az egyenlítői régiók voltak, mert ott több fény volt a harchoz. Az Angol–
Brazil háború a 159-260 szektorokat foglalta el, melynek szomszédságában a Jávai-Guineai háború
folyt már 1999 óta. Ezt nevezték Tartós Viszálynak.

A Tartós viszály szabályai bonyolultabban voltak. Például a romboló fegyverek használatát erősen
korlátozták. És bizonyos magasabb kvalifikációjú társadalmi beosztás – nehogy jogtalan előnyökhöz
jussanak a küzdő felek –, tiltva volt a bolygón. E szabályok megszegését szigorúan büntették. É
minden elővigyázatosság ellenére a harcosok közt nagy volt a veszteség.

Így azután az angol ifjúság színe-javára – hogy az érettebb korosztály színe-javáról ne is


beszéljünk –, szükség lett a Charonon. És Bruce Ainson kihasználta annak előnyét, hogy már nem
firtatták az ember társadalmi helyzetét a listázáskor. Csendben eltűnt a nyilvánosság szeme elöl. Egy
évszázaddal korábban valószínűleg az Idegenlégióhoz csatlakozott volna.

Amint a kis, ionhajtású csapatszállító átsuhant vele azon a tíz órányi távolságon, amely a Földet
elválasztotta a Charontól, alkalma nyílt meggyőződni arról, hogy milyen igaz Sir Pásztor
megjegyzése,

miszerint ez ember fejében kavargó gondolatok fordított arányban állnak a kinti napfénnyel.
Elgondolkodhatott ezen, ha ugyan Brunner a benne összezsúfolt emberekkel lehetővé tette az
elmélyült gondolkodást. Ainson mélyen lehűtött állapotban utazott tehát a Mélyhűtött Bolygó felé.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Az ember intellektuális, nem-intellektuális voltát többek közt azzal is bizonyíthatja hogy


tunikájának redőit a könyökére csavarva rója a megfigyelő fedélzetet. Elég, ha a szádba dugsz egy
hatalmas meszkalinrudat és harsányan nevetsz saját, vagy társaid ostoba viccein. Ily módon a
személyzet tagjai, akik feljönnek ide, hogy egy pillantást vessenek a világegyeteMre,
meggyőződhetnek arról, hogy ember vagy.

A hiba ebben a receptben az – gondolta Lattimore –, jelenlegi társa, Marcel Gleet, a navigációs
másodtiszt. Amit Gleet mondott, az felért egy főbenjáró nyelvtani hibával, csak nevetni lehetett rajta.
Gleet frigyre lépett a komolysággal, de ez a házasság felért egy temetéssel.

–… alapjában véve lehetséges – mondta –, hogy a csillagkép, melynek a koordinátáit az imént


említettem, otthona a mi idegeneinknek. Hat csillag van a csoportban, s köröttük mintegy tizenöt
bolygó. Beszéltem a Geocred mellorjával a legutóbbi ügyelete után, s ő arra gyanakodott, hogy ezek
közül legalább hat Föld–típusú.

Ez nem túl nevetséges, gondolta Lattimore, bár elég sokan álldogáltak köröttük, és nem kevesen
nevettek ezen a kijelentésen, akár csak Miss Warhoon megjegyzésén, mely nyilvánvaló módon
kapcsolódott ehhez.

– Mivel ez a hat Föld-típusú égitest – folytatta Gleet –, két-három fényéven belül van a
Clementinától, így ez lehet a terület, ahol a keresést el kell kezdenünk. További előny, hogy a hat
bolygó fényévnyire sincs egymástól, s ez óriási előny a gyors közlekedés szempontjából.

Ekkor a többség már kuncogott.

Gleet folytatta a diskurzust, ám az óra csengője figyelmeztette arra, hogy miért is jött fel a
megfigyelő fedélzetre. Elindult hát a navigációs híd felé. Lattimore az egyik ovális ablak felé fordult,
és kibámult rajta, miközben hallgatta a mögötte álló három férfi megjegyzéseit.

– “Járulj hozzá az emberiség jövőjéhez!” – ezt szeretem! – kiáltott fel az egyik, hangosan olvasva
a feje feletti feliratot.

– Igen, de vedd figyelembe, hogy miközben a segítségedet kérik, kellemes öregkort ígérnek
cserébe

– Ez nagyobb kockázat lehet, mint rávenni arra, hogy öt évig egy idegen bolygón kujtorogjak –
mondta a harmadik.

– Én is hozzájárulnék, csak hogy szabaduljak tőled.

Lattimore bólintott a szellemes megjegyzésre. Az érdeklődés ekkor egységesen az előre sejtett


irányba fordult. Egyébként érdeklődéssel szokta hallgatni az ilyesfajta verbális összecsapást;
kétségtelenül ez az egyik legalkalmasabb módszer az emberek egymás iránti gyűlöletének
levezetéséhez. Egyáltalán nem háborgott a Mrs Warhoon megjegyzését követő kommentárok miatt;
lehet, hogy a nő közönyös, de akkor is jó ötlet volt tőle, s mivel sok féle ember volt a fedélzeten, a
megjegyzés még gyümölcsöző is lehet.

A világmindenséget bámulta, mely a maga buzzardi módján körülölelte a Gansast. A sötétben


csak néhány apró, pisla fénycsík látszott. Mint amikor egy részeg légy a fésű résein át látja a világot;
nem áll össze az idegsejtjeiben az egységes kép.

De mint azt a tudósok kimutatták, az ember látóidegei nem igazodnak a valósághoz. Mert az
univerzum igazi természete csak egy villanásnyira bukkan fel a transzpotenciális egyenletekben, s a
raszterképp lehet a csillagok “igazi” tükre (az ember úgy érezheti magát, mint egy apró krill, akire a
kék bálna éppen rávigyorog). Platón, ha élnél ez órában! – elmélkedett Lattimore. Elfordult és
figyelmét megpróbálta az ételekre összpontosítani.

Mondhatsz, amit akarsz, egy jó szintetikus pörkölt megnyugvást hozhat a világmindenség és az


ember közé.

***

– De Mihály – mondta Enid Ainson. – Mihály, évek óta… amióta Bruce bemutatott neked,
titokban vonzalmat érzek irántad. Szeretem, ahogy rám nézel. És amikor elvállaltad, hogy Aylmer
keresztapja légy… úgy értem, mindig a példaképem voltál… – Kezeit zavartan egymáshoz dörgölte. –
És te mindig csak egyedül szórakozol.

Pásztor kihúzta magát, sziklaként állta a pátosz-dagály ostromát.

– Lehet, hogy természetemnél fogva lovagias vagyok a hölgyekkel szemben, Enid, de te túl sokat
olvasol ki ebből. Mást nem tehetek, mint megköszönöm izgalmas ajánlatodat, de…

Enid felkapta a fejét. Már éppen elég megaláztatásban volt része, ideje, hogy utat engedjen a
dühének. Határozottan a férfi felé intett. – Ne mondd tovább. Csak azt mondhatom neked, hogy a
gondolataid, meg a képzelt gyengédséged – milyen gyakran gondoltam azt én ostoba, hogy csak a
Bruce iránti barátság tart vissza attól, hogy kikezdje velem! – és a hamis gyengédséged volt az
egyetlen tényező, ami segített megőrizni az ép elmémet ez utóbbi néhány évben.

– Nézd, biztos vagyok benne, hogy túlzol…

– Én beszélek! Most már tudom, hogy a viselkedésed, a kedvességed, az egész mesterkélt magyar
bájod semmit nem jelent. Te álarcot viselsz, Mihály, egy romantikus alak vagy, aki nem kedveli a
románcot. Egy nőcsábász vagy, aki… fél a nőktől. Isten veled, Mihály, és légy átkozott! Miattad
elveszítettem a fiamat is, a férjemet is.

Az ajtó becsapódott mögötte.

A hallban beszélgettek. Mihály égő arcára szorította a kezét. Reszketett. Elfordította a tekintetét a
tükörből rá bámuló képmásáról.

A legborzalmasabb az volt az egészben, hogy minden fizikai vágy nélkül is csodálta Enid
magatartását és – tudván, milyen nehéz ember Bruce a magánéletben –, meleg pillantásokkal, és
kézszorításokkal bátorította Enidet, pusztán azért, hogy jelezze neki, hogy van valaki, aki észrevette a
kitartását. Ember vigyázz, ne érezz szánalmat!

– Drágám, Enid már elment?

Hallotta a nappaliból átszűrődő neszeket. Kétségtelen, a kedvese kihallgatta a beszélgetését


Eniddel. Sietség nélkül kiment, hogy válaszoljon a kérdésre. Nem kétséges, a bájos Ah Chi a Perzsa-
öbölben megtartott festőtáborból visszatérve túlságosan is nagy érdeklődést mutatott az ügy iránt.

***

Csak egy óra telt el azóta, hogy Bryant Lattimore tengeri ráknak érezte magát, amikor Mrs
Warhoon rátalált az önkéntesére. A felfedezés izgalma a molibdén kristály szoba közepére sodorta.
Lattimore gyorsan élt az alkalommal, és megragadta Enid izmos felkarját.

– Nyugalom, Hilary! Utálom elnézni, hogy egy csinos kozmokletikus kalamajkába keveredik.
Önkéntest akart – megkapta. Szaladjon vele!

Mrs Warhoon kiszabadította magát, és ettől a ruhája látványosan szétzilálódott. Milyen erős ez a
brutális ember! Csak az ég tudja, mire volna képes, ha magával vinné a legközelebbi szuezi táborba.
Nos, ő legalább tud védekezni, és ezzel mindig is élni fog!

– Ez az önkéntes igen különleges személy, Mr Lattimore! A Samuel Melmoth név mond magánbak
valamit?

– Semmit. Nem, Várjon csak! Te jóságos isten! Ez Ainson fia! Azt akarja mondani, hogy önként
jelentkezett?

– Úgy intézte, hogy antiszociális magatartása miatt népszerűtlenné váljon a legénység körében.
Egy Quilter nevű alak be is húzott neki egyet.

– Megint Quilter, mi? Biztosan ő volt a vezéregyéniség a Mariestopuson is; beszélnem kell róla a
kapitánnyal.

– Ha nincs más dolga, szeretném, ha velem maradna, amíg beszélek a fiatal Ainsonnal.

– Hilary, én mindig maga mellett állok.

Az urorganikus stílus (mint minden művészeti irányzatra ragasztott címke, ez is semmitmondóan


pontatlan volt) undorító különcségeket hozott létre Mrs Warhoon irodájában. Lattimore, a nővel
együtt egy madárszívbe lépett be. A 200 000-es nagyítású rostos szövetminta lapos domborművet
alkotva borította be a falat a padlótól a mennyezetig. Középen – egyik szemén zöld karikával –
Aylmer Ainson üldögélt, fejére egy köteg szívizom vetett árnyékot. Felállt, amikor Mrs Warhoon és
Lattimore belépett.

Szegény kis ördög, gondolta Lattimore. A hölgy igencsak nagy bajban lehetett, ha azt hitte, hogy
egy monokli elég ahhoz, hogy az ember élve eltemesse magát egy idegen bolygón. Ez az egész történet
– meg a szüleinek a története, meg azok gyerekeinek története vissza egészen szoknak az első
félrevezetett seggfejeknek a történetéig, akik úgy döntöttek, hogy nem elég jó nekik az állati életmód –
minden ehhez az eseményhez vezetett: a monokli csak az utolsó csepp volt. És azt ki tudná
megmondani, hogy valójában tényleg ez volt-e az utolsó csepp? Talán a szerencsétlen fickó azért
provokálta a támadást, hogy megnyugtassa őt: a környező világ az agresszor. Valahol – gondolta
Lattimore (legalább annyi önelégültséggel, mint zaklatottsággal) –, a neveltetésem rossz irányt
vehetett. Nem szabadna olyan nagy jelentőséget tulajdonítanom annak a szégyenlős büszkeségnek,
amellyel ez a gyerkőc kiállt értünk.

– Üljön le, Mr Melmoth – mondta Mrs Warhoon kellemes hangján, amit azonban Lattimore így is
kellemetlennek talált. – Ez Mr Lattimore, a repülési felügyelő. Ő is, mint bárki más, látja, hogy
problémái vannak a a kommunikációval, ezért segítségére lesz a társalgásban.

– Hogy van, uram? – mondta a fiatal Ainson a duzzadt szeme alatt mosolyogva.

– Először is, essünk túl a lényegen – mondta Mrs Warhoon, és felöltötte megnyerően öntudatos,
katonás arckifejezését –, tegyük a helyére a dolgokat, ahogy mondani szokás. Amikor kilépünk a TP
repülésből, egy csillaghalmazban leszünk, amely mintegy tizenöt csillagot tartalmaz. Ezek közül
hatnak Föld-típusú légköre van, mint azt a Mariestopus távirányított technivizuális vizsgálataiból
megállapítottuk. Az idegenjeinket, mint azt tudja, egy űrjármű mellett találták meg – akár az övék volt,
akár egy szövetséges fajé; reméljük, erre hamarosan fény derül. Ám mindez azt sejtteti, hogy
űrjárművekkel találkozhatunk ebben a csillaghalmazban. Abban az esetben át kell vizsgálnunk
valamennyi lakott bolygót. Mielőtt még elhagytuk a Földet, eldöntötték, hogy az első ilyen bolygón
ember nélküli megfigyelő állomást kell felállítani. Nekem van egy további ötletem, aminek
megvalósításához Pestalozzi kapitány hozzájárult. Egyszerűen arról van szó, hogy hagyjunk a
megfigyelőállomáson egy önkéntest. Mivel el tudjuk látni megfelelő élelemmel és ételszintetizálókkal,
és mivel a lakosok, mint azt az elfogott példányokról tudjuk, nem ellenségesek, egy ilyen önkéntesre
semmilyen veszély nem lesne. Maga pedig megfelelne erre a feladatra.

A felnagyított madárszív biztonságában mindannyian egymásra mosolyogtak. Vajon észrevette-e –


kérdezte magában Lattimore –, a hazugságot Mrs Warhoon szemében? Ki tudja, hogyan alakították ki
ezek a rinóemberek a saját otthonukat, ki tudja, nincs-e valamilyen emberfaló szörnyeteg farmer
odalent, aki ugyanolyan kapzsi módon tenyészti a rinóembereket, ahogyan mi a nemesített dán
Lundrace disznót? És persze, itt a jó öreg, lattimorei kérdés: ki tudja, mi meg nem történhet ezen a
vad világon? Mert a tornádó elöl nem lehet elbújni, de a többi szél elöl igen.

– És természetesen jól fel is fegyverezzük – mondta és észrevette Mrs Warhoon pillantásán, hogy
ezt a megjegyzést apró árulásnak tekintette.

Száját összeszorítva fordult Ainson felé:

– Most nézzük, mit várunk magától. Azt, hogy tanuljon meg kommunikálni az idegenekkel.

– De a földi szakértőknek ez nem sikerült. Hogyan hihetik, hogy én…

– Ki fogjuk képezni, Mr Melmoth. A hajó saját ideje szerint még kilenc napunk van, mielőtt
kilépünk a TP-ből, és ennyi idő alatt sok mindent meg lehet tanulni. A Földön mindez lehetetlen
feladatnak bizonyulna; az idegenek szülőbolygóján, amikor saját kontextusukban találkozik velük, ez a
feladat jóval könnyebb lesz. Az idegenek a saját környezetükben sokkal közlékenyebbek lesznek. Úgy
véljük, hogy a Föld csodái, a csillaghajóink méretei és egyebek valamelyest blokkolhatják az érzelmi
visszajelzéseiket. Mint bizonyára tudja, hat idegen test állt rendelkezésünkre, melyeken részletes
boncolást végeztünk. A példányok különböző korúak voltak, az egyik fiatal, a másik öreg.
Csontszöveteik elemzéséből úgy gondoljuk, hogy néhány száz évig élhetnek; a fájdalom iránti
érzéketlenségük csak alátámasztja ezt a feltételezést. Ha ez így van, hosszú gyermekkoruk van. Most
nézzük a következő pontot. A tanulóidő minden fajnál a korai szakaszra esik, a csecsemőkorra.
Bármerre járunk is a kozmoszban, ennek a szabálynak az érvényességére számíthatunk. A Földön, ha
valami folytán valaki nem tanul meg beszélni tizenkét-tizenhárom éves koráig, azon túl már nem is
képes rá. Ezt számtalan eset bizonyítja, például Indiában, hol megesett, hogy farkas, vagy majom
nevelt fel egy gyermeket. Amikor ezek gyermekkora elmúlt, elveszítették a beszéd elsajátításának
lehetőségét. Ebből arra következtetünk, hogy az egyetlen időszak, amikor az idegenek megtanulhatják
a nyelvüket, fejlődésük korai szakaszára esik. A maga dolga az lesz, hogy egy ilyen gyerek–idegenhez
olyan közel férkőzzön, amennyire csak tud. Előfordulhat – nem tagadjuk –, hogy így is lehetetlennek
bizonyul az idegenekkel való kommunikálás. De a bizonyítéknak cáfolhatatlannak kell lennie. Miután
itt hagytuk önt, mi tovább megyünk, hogy a halmaz többi bolygóját is felderítsük. Nem valószínűtlen,
hogy elkapunk egy csapat idegent és a Földre visszük őket, vagy egy másik bolygón is létesítünk
bázist, ehhez azonban a helyi feltételeket is ismernünk kell. Mindez alatt maga lesz az én Első Számú
Bázisom.

Aylmer sokáig nem szólt. Gondolkodott, a változás szeléről elmélkedett, arról, hogy az néha
milyen vadul fúj. Nem sokkal ezelőtt még alaposan bele volt gabalyodva abba a személyi kapcsolat–
szövevénybe, ami az apja, az anyja, a szeretője és bizonyos fokig a keresztapja, Pásztor Mihály között
alakult ki. Most, hogy csodás módon szabad lett, csak egyetlen kérdésre várt választ:

– Mennyi ideig hagynak azon a bolygón?

– Nos, mindez nem fog egy évnél tovább tartani, azt megígérhetem – hangzott a válasz. Mrs
Warhoon elégedetten látta, hogy Aylmer feszültsége oldódik. Mindannyian újra egymásra
mosolyogtak, bár a férfiak még kissé nyugtalannak tűntek.

– Mi a vélemény erről az egészről? – kérdezte Mrs Warhoon némiképp együttérzőn.

Mi a francnak mondtad el neki, hogy vállalod a kockázatot, gondolta Lattimore. Mondd azt, hogy
neked nem ér meg ennyit a katarzis, amire szükséged van. Vagy csak nézz rám segítséget kérőn, és én
szólok néhány szót az érdekedben.

A fiú Lattimore-ra pillantott, de pillantásából nem könyörgés, sokkal inkább büszkeség és


izgatottság tükrözött.

Oké, gondolta Lattimore, szóval a diagnózisom nem jött be. Tehát hős vagy, nem pszichiátriai eset.
Mindenki önmagáért felelős.

Megtisztelve érzem magam, hogy ilyen megbízást kaptam – jelentette ki Aylmer Ainson.

TIZENKETTEDIK FEJEZET
Mint egy kivert kutya, akihez durván szólta, a világmindenség is felvette szokásos, ellenséges
maszkját. Nam hagyta, hogy a Gansas körülölelje. Ahelyett ő maga ölelte körül a Gansast. A
hatalmas hajó, orrát az ég felé nyújtva megpihent a bolygó felszínén.

A kapitány tiszteletére a bolygót Pestalozzira keresztelték – bár, mint azt a Gleet navigátor is
kijelentette, vannak ennél kellemesebb nevek is.

A Pestalozzin minden szép volt.

A levegő a felszín közelében éppen a megfelelő mennyiségű oxigént tartalmazta, és hiányzott


belőle minden olyan komponens, amely kért okozhatott volna a földi tüdőben. S a mi még jobb: nem
tartalmazott – erre a medszekció vezetője a szavát adta –, olyan baktériumot és vírust, amivel a
medszekció ne tudott volna elbánni, ha szükséges.

A Gansas az egyenlítő közelében szállt le. Itt a napi középhőmérséklet nem emelkedett 20 Celsius
fölé, és éjjel sem süllyedt kilenc fok alá.

A tengely körüli forgás közel azonos volt a Földével, pontosan huszonnégy óráig és kilenc percig
tartott. Ez azt jelentette, hogy az egyenlítő egy adott pontja gyorsabban mozgott, mint a Föld
ugyanazon pontja Az egyetlen nagy hátrányt az jelentette, hogy a Pestalozzinak tekintélyes tömege
volt.

A déli étkezést követően pihenőidőt kellett elrendelni. A legénység legtöbb tagja önként
fogyókúrába kezdett. Egy negyvenöt kiló nyápic az egyenlítőn ugyanis éppen százharmincöt kilót
nyomott.

Volt azonban, ami ellensúlyozta ezt az ostoba súlytöbbletet, mégpedig az idegenek felfedezése.

Mialatt a Gansas orrával a levegőt szimatolva két napig ott gubbasztott a felszínen, apró felderítő
járműveket küldtek ki mindenfelé, amik megmérték a nap sugárzását, a talaj radioaktivitását, a
magnasztikus talajmélyi hőmérsékletet, és egyéb hasonlókat. Jóllehet ezeknek a repüléseknek
felderítő feladatuk volt, alkalmasnak bizonyultak arra is, hogy enyhítsék a kozmofóbiát.

Lépesméz az egyik ilyen felderítő gép műszerei előtt üldögélt, és Lattimore utasításai szerint
végezte a repülést. Lattimore igen izgatott volt, s ez átragadta mellette ülő Quilterre is. Mindketten a
korlátot markolászták, és az alattuk irdatlan iramban galoppozó hatalmas állat hátához hasonlóan
hullámzó homokszínű tájat bámulták.

Megtanuljuk megszelídíteni ezt az állatot, gondolta Lattimore magában próbálva megemészteni a


látványt. Ez az amiről a ki írócskák olyan szívesen meséltek a múlt században – még mielőtt az
űrutazást felfedezték volna –, és amit uramisten, mindennél jobban ismerek. Mert ez a legnagyszerűbb
dolog, elsőnek lenni, és az ember sejtjeiben érezni az idegen gravitáció erejét, és repülni az emberi
gondolatoktól még fertőzetlen felszín felett.

Mintha visszatérne a gyermekkorod. Egy nagy, szilaj gyermekkor. Egyszer valamikor régen, a kert
végében, a levendulabokrok között így fedezhetted fel a terra incognitát.
Felriadt.

– Lebegj – parancsolta gyorsan. – Idegen életforma előttünk.

Lebegni kezdtek, s alattuk egy széles, lusta folyó vize fodrozott, partján salátaágyások. A
rinóemberek elkülönült csoportokban dolgoztak, vagy a fák hűvösében pihentek.

Lattimore és Quilter egymásra nézett.

– Tedd le – rendelkezett Lattimore.

Lépesméz olyan finoman tett le a járművet, ahogy még egy nővel sem bánt soha.

– Jobb, ha fogjátok a puskátokat, hátha baj lesz – mondta Lattimore.

Felkapták a fegyvereiket, és óvatosan a felszínre másztak. Könnyen eltörhet a lábuk, bár a nadrág
alatt a combjukra erősített támasztó protézist viseltek.

Tőlük nyugatra, úgy nyolcvan lábnyira egy fasor húzódott. A három férfi a fák felé fordult, és
elindult a megművelt ágyások között, a palánták mellett, melyek leginkább karózott salátára
emlékeztettek: a leveleik nagyok voltak, és erősek, mint a rebarbaráé.

A fák hatalmas törzse látszólag deformált volt. Duzzadtak voltak, és szerteágazók, lombozatuk
lényegében két karéjt alkotott. Az idegenekre emlékeztettek: két fejük és otromba testük volt.
Koronájukról léggyökerek lógtak, mint csupasz ujjak. A lombozat megdermedt örvényre emlékeztetett.
Lattimore ismét érezte a kellemes borzongást: megint valami, amit ember még nem látott.

Amint a három férfi puskáját a hagyományos módon előre tartva a fák felé közeledett, négyszárnyú
madarak – amolyan sas méretű pillangók –, rebbentek fel a borzas lombok közül, és a folyó tálpartján
sorakozó alacsony dombok felé köröztek. A fák alatt fél tucat rinóember figyelte a közeledő
embereket. A szaguk ismerős volt Lattimore-nak. Kibiztosította a fegyverét.

– Nem hittem volna, hogy ekkorák – mondta Lépesméz halkan. Meg fognak támadni minket? Nem
lehet elszaladni – nem volna jobb, ha visszamennénk a járgányra?

– Mind futásra készek – mondta Quilter. Kézfejével megdörzsölte a száját.

Lattimore úgy ítélte meg, hogy az idegenek lassan imbolygó feje csak kíváncsiságot tükröz, de
örült az észrevételnek, mert ezek szerint Quilter is épp oly figyelmesen szemléli a szituációt, mint ő.

– Menjünk tovább, Lépesméz – mondta.

De Lépesméz éppen hátra pillantott a járművűk felé, és felkiáltott.

– Hé, hátulról támadnak!

Hét idegen, köztük két szürke bőrű, hatalmas példány bukkant fel a járgány mögött, már csak pár
lábnyira voltak tőle. Lépesméz a csípőjéhez szorította a fegyverét, és tüzelt.

Az első lövést elvétette. A második célba talált. A férfiak hallották a tizenhét tonna TNT-vel
egyenértékű kalifornium lövedék robbanását. Az egyik hatalmas, szürke fickó felbukott, sima hátán
óriási kráter támadt.

A többiek a társuk felé indultak, amikor Lépesméz ismét felemelte a fegyverét.

– Ne lőj! – szólt rá Lattimore.

Hangját Quilter fegyverének balról jövő robaja nyomta el Az egyik kisebb idegen valósággal
szétrobbant, feje a vállával együtt elszállt.

Lattimore nyakán eddig ismeretlen izmok feszültek meg. Nézte a megmaradt ostoba lényeket,
ahogy meghökkenve ott álltak, de semmi jelét nem mutatták a félelemnek, vagy haragnak, és láthatóan
elszaladni sem volt szándékukban. Ezek tényleg nem éreznek semmit! Ha nincs érzékük, hogy
felfogják az ember hatalmát, hát majd megtanulják. Egyetlen faj sem élhet úgy, hogy ne ismerkedjen
meg az ember fegyvereivel. Mire jók ezek, ha nem arra, hogy szolgák, vagy céltáblák legyenek.

Lattimore felemelte a fegyverét. Rövid karabély volt, összecsukható tussal, hangtompítóval,


visszarúgás csökkentővel, és 0,5-ös lövedéket volt képes szórni egye, vagy sorozatlövéssel. Quilter
újra tüzelt.

Ott álltak váll váll mellett, és addig tüzeltek, amíg mind a hét idegen darabokra nem szakadt.

Most Lépesméz kiáltott, hogy hagyják abba. Lattimore és Quilter egymásra pillantott.

– Ha felszállunk a járgányra és alacsonyan repülünk, alaposan rájuk ijeszthetünk és mozgó


célpontjaink lesznek – mondta Lattimore és szemüvegét, mely bepárásodott, megtörölte az ingjében.

Quilter is megtörölte kézfejével száraz száját.

– Valakinek meg kell tanítania ezeket a meztelen csigákat arra, hogyan kell menekülni – helyeselt.

***

Ezalatt Mrs Warhoon majdnem tökéletesen szótlanul állt. Meghívást kapott a kapitány járgányára,
és most éppen leszállni készültek, hogy megvizsgálják az egyenlítői kontinens belsejében talált
elhagyott romokra.

Itt bizonyítékot találtak az idegenek intellektuális voltára. Itt voltak a bányák, a fémöntödék, a
finomítók, a gyárak, a laboratóriumok, a rakétakilövő állások – valamennyi egy vidéki iparváros
kézműves szintjét tükrözte.

Az egész ipari tevékenység népművészetbe fordult. Az űrhajók házilag készültek. Miközben


háborítatlanul mászkáltak a röfögő idegenek között, megtudták, hogy egy ősi fajjal találkoztak. Az
emberi képzeletet felülmúlóan ősi fajjal.
Pestalozzi kapitány megállt, és rágyújtott egy meszkalinra.

– Degenerálódtak – mondta. – Ez egy hanyatló faj, ez nyilvánvaló.

– Nem hiszem, hogy bármi is nyilvánvaló volna. Túl messze vagyunk a Földtől ahhoz, hogy bármi
is nyilvánvaló legyen – mondta Mrs Warhoon.

– Csak rá kell néznie ezekre a dolgokra itt – válaszolta a kapitány. Mrs Warhoon nem volt túl
szimpatikus a szemében: túlságosan jólinformáltnak mutatta magát. Ezért, amikor eltávolodhatott
mellőle, valósággal felszabadult.

A nő éppen akkor lelte meg a tökéletesség bizonyítékát.

A néhány épület szétszórtan állt, és inkább fesztelen, mint jelentéktelen architektúrát mutatott.
Valamennyi fal befelé lejtett, az ívelt tető felé. Részben téglából, részben különlegesen faragott
kövekből épültek; mindkét anyag gondos munkával volt egymáshoz illesztve, habarcsnak,
kötőanyagnak semmi nyoma. Vajon a 3g-s gravitáció, vagy a művészi hóbort diktálta ezt a stílust? E
kérdés eldöntését azonban Mrs Warhoon elégedetten halasztotta későbbre. Nem kedvelte a
megalapozatlan döntéseket, akár csak a kapitány. Ezzel a gondolattal lépett be az egyik épületbe,
amely semmivel sem volt kidolgozottabb, mint a többi, de ott állt benne a szobor.

Az volt maga a tökéletesség.

De a tökéletesség rideg szó. Mert a szoborból áradt a melegség.

Összeszorult torokkal járta körbe.

Isten tudja, mit keres itt, ebben a büdös kunyhóban.

Egy idegen szobra volt. De Mrs Warhoon t nem az érdekelte, hogy ki faraghatta, hanem az, hogy
mikor. Tegnap, vagy harminchat évszázaddal ezelőtt? Egy idő után, amikor már többször
megfogalmazódott benne a kérdés, rájött, hogy miért éppen harminchat évszázadra gondolt. Ilyen korú
volt az az egyiptomi, a XVIII. Dinasztiából származó, ülő alakot ábrázoló, amit annyiszor megcsodált
a British Múzeumban. Ez itt – fekete gránitból kifaragva –, ugyanolyan minőségű volt.

Az idegen hat végtagján állt, tökéletes egyensúlyban: egyik formás fejét kissé magasabbra emelte
a másiknál. Gerincének ívelt lánca és hasának parabolaíve között feszült hatalmas, szimmetrikus
teste. Kissé megilletődött, hogy egy szobában tartózkodhatott vele. Mert a szobor maga volt a
szépség, és ő most először érezte igazán, hogy mi is az a szépség: az emberi természet és a geometria,
a személyes és személytelen, a szellem és a test összeegyeztetése.

Mrs Warhoont a lelke mélyéig megrázta a látvány. Látott már sok olyan dolgot, amit a precizitás
amiatt nem szívesen nézett.

Látta, hogy itt él egy civilizált faj, amelyik a földi embertől igen eltérő módon fejlődött.

Mert ez a faj kezdettől fogva soha (vagy legalábbis rövid időszakoktól eltekintve) sosem került
összeütközésbe a természettel és a természetes környezetével, amely életben tartja. Összhangban
maradt vele, nem távolodott el tőle. Következésképpen a küzdelme, hogy a szoborban kifejezze a
képességeit – ó, de hiszen a filozófus és a szobrász, a gondolkodó és az eszközhasználó ember itt egy
és ugyanaz! –, nem más, mint küzdelem a természet nyugalmával (renyheség, mondhatnák sokan); míg
az ember küzdelme főleg külső küzdelem olyan erők ellen, melyeket önmagával szemben állónak tart.

Amint mindezt felfogta, és mielőtt ennek jelentése megszépítette volna a számára a dolgokat, azt is
felfogta, hogy az emberiségnek meg kell értenie ezt az életformát; mert itt oly nagy mértékű az
egyensúly, ami nem tud, nem képes az emberrel szembeszállni, és ami mellett nem lehet érdektelenül
elmenni. Mivel ez a faj nem ismeri a fájdalmat, nem ismeri a félelmet sem, ezért idegen maradhat az
ember számára.

Kezével átölelte a szobrot, és homlokát a sima felülethez nyomta.

Sírt.

Mindeme észlelések – melyek csak elmélyültek benne, amikor újra körbejárta a szobrot –, főleg
intellektuálisak voltak, és úgy múltak el, ahogy feltámadtak. A helyükön női érzelmek bukkantak fel,
amikkel könnyebben megbirkózott, s azután már tagadta is azokat.

Az emberiességet érzékelte a szoborban. Ez az emberiesség volt az, ami az egyiptomi szoborra


emlékeztette. És bár ez csak elvonatkoztatás volt, megőrizte az emberiességét, vagyis azt a minőséget,
amit az emberek emberiességnek neveznek; olyasmi ez, amit az emberiség elveszített, vagy csak
éppen visszatartott. Enid ezt a veszteséget siratta: a saját veszteségét, mindenkiét.

Ekkor riasztották fel búskomorságából a távoli kiáltások. Lövéseket hallott, majd az idegenek
füttyögő jajveszékelését. Pestalozzinak úgy látszik, problémái támadtak – vagy csinált magának.

Fáradtan kihúzta magát, és elsimította a haját a homlokából. Magában azt mondta, őrültséget
cselekedett. Anélkül, hogy még egyszer a szoborra nézet volna, kiment az épületből.

***

A hajó ideje szerint négy nap múlva a Gansas készen állt arra, hogy a következő bolygó felé
vegye útját.

Az első nap tapasztalatai után – annak ellenére, amit a hisztérikus Mrs Warhoon állított –,
megegyeztek abban, hogy az idegen létforma egy degenerálódott faj, ami még rosszabb, mintha állatok
volnának. És emiatt nyilvánvaló az ember felsőbbrendűsége. A néhány nap alatt, a kisebb vadászatok
során senki nem sérült meg.

A bolygó átfésülése során nyilvánvalóvá vált, hogy Pestalozzi csupán néhány száz ezer hatlábút
mészárolt le, akik kerek dagonyáikban, vagy mesterségesen kialakított mocsaraikban heverésztek.
Nyilván Ádámot sem kímélte volna, ha történetesen a Paradicsomba jut el.

De néhány példányt élve a Gansasra tereltek. Mrs Warhoon szobrát is begyűjtötték, mint ahogy
néhány eszközt és a flóra néhány példányát is.

Némi csalódással állapították meg, hogy vannak más életformák is a bolygón: néhány madár,
hatlábú rágcsálók, gyíkok, kitinpáncélos legyek, és a folyókban, meg óceánokban halak és rákok. A
sarkvidéken egy furcsa sárkányfajt is találtak, amely kivétel lehetett a szabály alól, mely szerint
melegvérű állatok nem élnek meg ilyen körülmény között. Ez azonban valami más volt. És az
exoszekció lassan megtöltötte a hajó raktárait.

Készen álltak, hogy a következő felderítendő bolygóra lépjenek.

Mrs Warhoon a hajó lelkészével és annak segédeivel, Lattimore-ral és Quilterrel – aki mégis csak
előlépett Lattimore segédjévé – elindult, hogy elköszönjön Mr Samuel Melmothtól, alias Aylmer
Ainsontól.

– Remélem, minden rendben lesz vele – mondta Mrs Warhoon.

– Ne aggódjon. Kap annyi muníciót, amennyivel lelövöldözheti valamennyi élőlényt ezen a


bolygón felelte Lattimore. Ideges volt a nő miatt. Azóta, hogy első ízben leszálltak a Pestalozzin, és
összebarátkozott vele, sőt az ágyába is betelepedett, Hilary most első ízben nyugtalanná, feszültté
vált. Lattimore azt hitte, a nőkkel kapcsolatban mindig könnyen ítél, de be kellett látnia, hogy ezúttal
mindez valóban csak jótékony gesztus volt.

Aylmer a szállás bejárata előtt állt, a mankóira támaszkodott és némi sértődöttséggel szemlélte a
világmindenséget. A többiek már elbúcsúztak tőle. Mrs Warhoon magában megjegyezte, hogy már
kezd elege lenni az Ainsonokból.

A sitt – Ainson leendő lakhelye – megerősített drótkerítéssel volt körülvéve. A nyolc ezer
négyzetméteres területet két és fél méter magas fal vette körül. Egy patak csörgedezett keresztül rajta.
Némi pusztítást vittek végbe, amikor letarolták a vegetációt, és kivágták a fákat, hogy felhúzhassák a
falakat, de ettől eltekintve a terület tipikusan Pestalozzi-táj maradt. A patak is sárfürdő maradt, és az
alacsony, helyi településhez vezetett. A dagonya mellett saláta és zöldségágyások sorakoztak. Az
egész területet a szörnyű fák látták el kellemes árnyékkal.

A fák alatt állt az automata megfigyelő poszt, rádiójának antennarúdja kecsesen emelkedett az ég
felé. Mellette állt a nyolc szobás épület, amit előre gyártott elemekből állítottak össze: ez lesz Ainson
rezidenciája. Két szoba szolgált lakrészül; a többi azokat a berendezéseket tartalmazta, amiket az
idegen nyelv rögzítéséhez és megfejtéséhez használ majd, továbbá itt voltak elhelyezve a fegyverek és
az orvosi felszerelések, a generátor, az ételszintetizáló, a mely homokból és vízből, vagy akár kőből
is képes volt ennivalót előállítani.

Az épület mögött, kissé elkülönülve és meglehetős zavarban egy felnőtt nőstény üldögélt,
körülötte a kölykei. Mindegyik példány visszahúzta az összes végtagját. Kívánj jó szerencsét neki, és
tűnj a pokolba innen, gondolta magában Lattimore.

– Itt talán békét lelsz, fiam – mondta a lelkész. Ainson kezét a kezei közé fogta és megszorította. –
Jusson eszedbe, hogy az elszigeteltség éve alatt is folyton Isten szeme előtt leszel.
– Sok szerencsét a munkájához, Melmoth – mondta az egyik segéd. – Egy év múlva találkozunk.

– Adios Sam, és sajnálom a monoklit, amit tőlem kaptál – mondta Quilter, és hátba vágta Ainsont.

– Biztos, hogy semmi másra nincs szüksége? – kérdezte Mrs Warhoon.

Miután válaszolt a kérdéseikre, Ainson megfordult, és bebicegett az otthonába. Kapott egy ötletes
mankót, ami segített neki legyőzni a gravitációt, de még meg kell szoknia a használatát. Odabent
lefeküdt az ágyra. Kezét a feje alá tette, úgy hallgatta, amint a társai felszállnak.

TIZENHARMADIK FEJEZET

A Gansason különféle csoportokban dolgozó emberek számos csodálatos dolgot derítettek ki. A
tudomány ritkán fejlődik ilyen iramban.

Mielőtt a hajó felszállt, az a csapat, amelyik Marcel Gleet navigátorral dolgozott, éppen befejezte
a számítógépes elemzést, amelyből kiderült, hogy a Pastalozzinak a szokásostól eltérő, excentrikus
pályája van.

Az éjszaka vidáman telt a Pestalozzin. Amikor a sáfrányszínű nap a nyugati horizont felé
közeledett, a hosszú árnyékok ketté hasadtak és keleten egy világos sárga nap bukkant fel. Ez a
csillag, bár nem volt puszta szemmel látható körvonala, majdnem olyan fényes volt, mint a Földön a
telihold. És mielőtt még a horizontra ért volna, egy másik csillag is felbukkant, hogy fényével
versenyre keljen az előbbivel. Ez volt az Üdvözítő Fehér csillag, az , amely reggelig világít, és csak
akkor tűnik el szem elöl, amikor a sáfrány színű nap újra elég fényesen világít ahhoz, hogy átvehesse
az uralmat az égbolton.

Amit Gleet, a kollégái és a számítógépeik kiderítettek, az az volt, hogy a fehér, a sárga és a


sáfrányszínű csillagok egy tripla rendszert alkotnak, és egymás körül forognak. És jó néhány évenként
egyszer olyan közel kerülnek egymáshoz, hogy interferálnak a Pestalozzi pályájával. A másik két nap
vonzásának engedve a bolygó elhagyja eredeti napját, és az egyik rivális körül kezd keringeni. És
amikor ugyanez az együttállás sok év múlva ismét előáll, a bolygó a harmadik naphoz csatlakozik,
majd visszatér az elsőhöz, úgy váltogatva azokat, mint a táncos a partnereit.

Ez a felfedezés a matematikusokat is meglepte. És többek között ez is magyarázatot adott az


idegenek szívósságára, hiszen irdatlan hőmérséklet-különbségeket kellett kibírniuk, nem is beszélve a
váltakozó napok okozta kataklizmikus felfordulásról, amit az ember csak tiszteletteli félelemmel
szemlélhetett. Mint Lattimore megjegyezte, ez az asztronómiai tény egymagában is sokat segít annak
megértésében, hogy az idegenek miért oly közönyös vérmérsékletűek és miért érzéketlenek a
fájdaloMra. Olyan körülmények között nőnek fel, amelyek a földi életnek a kezdetére jellemzőek
csak.

A Gansas folytatva kutatóútját, tizennégy másik bolygót látogatott meg ebben a hat csillagból álló
halmazban. Közülük négyen az ember kényelmesen megélhetne, sőt, ezek közül hármon ideálisnak
bizonyultak a feltételek. Ezek az ember számára potenciálisan nagy értéket rejtettek; nevet is adtak
nekik (a hajó lelkészének javaslatai alapján): Genesis, Exodus, Kiválasztott (ez utóbbit azért, mert a
Leviticus nevet senki nem helyeselte).

Ezeken a bolygókon, és további négyen, ahol a klíma és a levegő az ember számára még
elviselhető volt, találtak idegeneket. Mivel a számuk viszonylag kicsi volt, szívósságuk effektíve
elfogadottá vált.

Voltak azonban incidensek is. A Genesisen egy csapat ráncos bőrű idegent felengedtek a
Gansasra.

Mrs Warhoon ragaszkodott hozzá, hogy vigyék fel őket a kommunikációs fedélzetre, ahol
megpróbált beszélni velük, részben hangokkal, részben jelekkel, részben pedig képekkel, amiket
Lattimore készített erre a célra, és Quilter vetített ki egy ernyőre. Utánozta az idegen hangokat, azok
pedig az ő hangját. Az előjelek biztatóak voltak, már az alsóbb szinten fogva tartott idegenek is
hallatni kezdték a hangjukat.

De hogy mit mondtak, azt csak elképzelni lehet, de az idegenek határozottan szökni igyekeztek.
Quilter bátran az útjukat állta. Leütötték, és a konfliktus során a kezét is eltörte.

Az idegeneket bezárták a felvonóba, és megsemmisítették őket. A baleset utáni csalódás általános


volt.

Az egyik mostohább bolygón, ahol úgy tartották, hogy az ember csak rövid ideig képes megélni,
még rosszabb dolog történt.

Ezt a bolygót Gansasnak nevezték el. Az utolsó volt, amelyre ellátogattak, és persze az embert itt
már megelőzte jövetelének híre.

Az északi félteke egy távoli, sziklás fennsíkján élt egy vad életforma, amit nem hivatalosan
kitinmedvének kereszteltek el. Egy kistermetű sarki medvére emlékeztetett, de testét váltakozva
kitines, és hosszú, fehér szőrös sávok borították. Gyors lábúak voltak, éles fogúak és barátságtalanok.
A Gansas mérsékelt ízű tengereiben élő apró, tülkös bálnákra vadásztak. Otthonukat nagy részben a
hatlábú idegenek szállták meg.

Nem kétséges, hogy ez a szembenállás – amilyennel ebben a halmazban még nem találkoztak –,
okozta az idegenek ellenséges viselkedését. Mindenesetre az első csoport földit, akik rálőttek egy
csapat vizsgálódó idegenre, választűz fogadta. A Gansast teljesen felkészületlenül, bombazápor
fogadta a sziklák mögötti megerősített állásokból.

Egy lövés közvetlenül a nyitott személyzsilipet találta el, még mielőtt végezhettek volna az
idegenekkel.
Öt napi szakadatlan munkába telt, mire a műszakiak megjavították a sérülést, és újabb egy hétbe,
amíg türelmes, és alapos vizsgálattal megállapították, hogy a hajó burkolólemezei nem sérültek-e meg
a robbanások során.

Mire mindennel végeztek, Mrs Warhoon egészen felvidult.

– Bármit is gondoltam, hogy látok, amikor belébotlottam abba a szoborba, az csak elmezavar
lehetett – mondta Bryant Lattimore térdéhez simulva. – Tudod, túlságosan kimerült voltam aznap. Azt
hittem – ó, az a furcsa érzésem támadt, hogy az ember az evolúció során rossz irányba fejlődött, vagy
valami hasonló.

– Ne hagyd figyelmen kívül az első benyomásaidat – tanácsolta neki Lattimore. Megengedhette


magának a tréfát most, hogy a nő helyesbítette önmagát.

– Egyszer még találkozunk ezekkel az idegenekkel a Földön, és megtanítjuk őket angolul, azt
hiszem. Én túl komolyan veszem a hivatásomat; ez az éretlenség jele, azt hiszem. De olyan sok
ismeretet kell cserélnünk… ó, Bryant… ugye, túl sokat beszélek?

– Szeretem hallgatni.

– Olyan kényelmes ezen a szőnyegen. – Kéjesen túrt bele ujjaival a szőnyeg váltakozó kitin és
prémcsíkjaiba.

Lattimore mohó pillantásokkal kísérte. Szép és fürge ujjai voltak. Így szólt:

– Holnap indulunk vissza a Földre. Nem akarlak szem elöl veszíteni, ha hazaértünk, Hilary.
Elmondanád, milyen érzelmi szálak fűznek Sir Pásztorhoz?

Hilary kényelmetlen pillantást vetett rá.: lehet, hogy csak el akart pirulni, de mielőtt válaszolhatott
volna, kopogtattak Lattimore ajtaján, és Quilter lépett be, kezében Lattimore 0,5-ös karabélya.
Barátságosan bólintott, amikor Mrs Warhoon felkelt a kitinszőnyegről, és megigazította a vállpántját.

– Minden rendben, készen állunk a következő útra – mondta, és a fegyvert az asztalra tette, de
szemét továbbra is Mrs Warhoonon tartotta. – Egyébként, ha nem csinálunk valamit, probléma lesz a
legénységi szálláson.

– Miféle probléma? – kérdezte Lattimore lustán, miközben feltette a szemüvegét, és megkínálta


egy meszaklinrúddal.

– Ugyanaz, ami a Mariestopuson volt – felelte Quilter. – A rinóemberek, akiket felhoztunk, elég
sok ganét termeltek. Az emberek nem akarják eltisztogatni. Azt hiszem, valójában az zavarta meg
őket. Hogy ma reggel elromlott az ételszintetizáló a H-fedélzeten, és igazi állathúst kellett enniük.
Azok a fuser szakácsok azt hitték, nem veszik észre, de néhány fickó koleszterinmérgezéssel a
gyengélkedőre került.

– Micsoda egy út! – kiáltott fel Lattimore, de nem elégedetlenkedve, csak mert minél többet
hallott az emberek fogyatékosságáról, annál többre értékelte a saját rátermettségét. Másrészt Mrs
Warhoon elégedetlen volt, főleg amiatt, mert rossz néven vette a Bryant és Quilter között fellobbant
hirtelen barátságot.

Az állathús nem mérgező – mondta a nő. – A Földön ma is rendszeresen fogyasztják. – Nem volt
bátorsága bevallani, hogy mennyire élvezte maga is, amikor Pásztor lakásán vacsorázott.

– Igen, csakhogy mi civilizáltak vagyunk, s nem fejlődünk vissza – mondta Quilter és leszívta a
meszkalinfüstöt. – Éppen emiatt nem hajlandók eltakarítani a ganéjt.

Mrs Warhoon látta arcukon a gúnyos mosolyt; bizonyos időközökben ugyanezt a mosolyt látta Mr
Warhoon arcán is. Revelációként döbbent rá, hogy mennyire gyűlöli ezt a majomszerű, férfias
felsőbbrendűséget, és annak a gyengéd és nagyszerű szobornak az emlékét, amit Pestalozzi segített
neki megutálni.

– Ti férfiak mind egyformák vagytok – kiáltotta. – Mindannyian elszakadtok az élet alapvető


realitásaitól, amire egy nő sosem volna képes. Akár tetszik, akár nem, mi egy húsevő faj vagyunk, és
mindig is azok voltunk. Az állathús nem mérgező – ha a fogyasztása után rosszul lesztek, akkor a
gondolkodásmódotok mérgezett meg benneteket. És ez az idegenkedés az ürüléktől – nem veszitek
észre, hogy ezek a szegény szerencsétlen lények, akiket elkaptunk, a szervezetük salakját a
termékenység szimbólumának tekintik, és megpróbálják azt szertartásosan visszajuttatni a földbe?
Istenem, mi olyan visszataszító ezen? Mennyivel visszataszítóbb az, amikor néhány vallásos szekta
emberáldozatot ajánl fel különféle elképzelt istenségeknek? Az a baj, hogy a mi kultúránk a szennytől,
a méregtől és az ürüléktől való viszolygásra épül. Azt hiszitek, hogy az ürülék rossz, pedig csak attól
féltek, hogy rossz!

Eldobta a meszkalint és eltaposta, mintha demonstrálni akarná, mennyire megveti a mesterséges


dolgokat. Lattimore a szemöldökét ráncolva nézett rá.

– Mi van veled, Hilary? Senki nem fél ilyesmitől. Csak el kell viselnünk. Mint mondtad,
melléktermékről van szó. Oké, akkor el kell dobni, nem kell hozzá letérdelni. Ne csodálkozz, ha
ezeket az átkozott rinókat sehol nem fogadják be, amiért egész életüket e köré építik fel.

– Meg aztán – tette hozzá Quilter, mert nem szerette a nők indokolatlan kitöréseit –, a fiúk nem
azért vannak itt, hogy szart lapátoljanak. Csak akkor ez a dolguk, ha megfizetik őket érte.

– De én nem is erről beszéltem. – Mrs Warhoon fürge ujjaival felhevülten simította végig a haját.

– Hagyjuk ezt, Hilary – mondta Lattimore éles hangon. – Elég a ganajtúrásból, szedd össze magad.

***

Másnap a kijavított Gansas felszállt erről a félelmetes bolygóról, bensejében gondosan


elraktározva élő szervezetekből, reményekből, fóbiákból álló rakományát. Emberi nagyságukat és
hibáikat magával hurcolva transzpotenciálisan és transzcendentálisan a Föld felé indult.
TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Az öreg Aylmer még aludt. Nem hagyta, hogy Snok Snok Karn felébressze, de a fiatal jutod négy
lábát felemelve gyengéden megrázta.

– A teljes ébrenlét állapotába kell kerülnöd, kedves emberlábúm – mondta Snok Snok. – Vedd a
mankódat, és gyere az ajtóhoz.

– Öreg csontjaim már nehezen mozognak, Snok Snok. Amíg horizontálisan helyezkedem el, még
élvezem is a merevségüket

– Fel kell készülnöd életed dögállapotban eltöltendő szakaszára – mondta a jutod. Az évek során
nagy gyakorlatra tett szert abban, hogy beszédre csak kaszpu testnyílását és az orrát használja. Ily
módon egy idő után már tudott társalogni Ainsonnal.

– Ha most dögre váltasz, én, meg anya elültetünk az ammpfák alá, és a következő ciklusodban te is
jutod lehetsz.

– Nagyon szépen köszönöm, de én biztosan tudom, hogy nem úgy lesz, ha megpróbálsz majd
felkelteni. Mi a baj? Miért aggódsz?

Ez olyan kifejezés volt, amit az Ainsonnal töltött negyven év alatt Snok Snok még nem hallott.
Ezért nem is törődött vele.

– Néhány emberlábú jött ide. Láttam, hogy az kereklábú-négylábúkon a trágyafürdő felé


igyekeznek.

Ainson felcsatolta a lábtámaszait.

– Emberek? El sem hiszem, ennyi év után.

Felkapta a mankóit és a folyosón a bejárati ajtó felé indult. A folyosó két oldalán ajtók
sorakoztak, melyeket már régóta nem nyitott ki. Ajtók, amelyeket elrekesztették azokat a szobákat,
ahol a fegyverek, a muníció, a felvevő apparátus, és egyéb berendezések voltak; annyi gondot sem
fordított ezekre a dolgokra, mint az automata megfigyelő állomásra, amely az antennával együtt azóta
az enyészetté lett. Ki volt téve a Dapdrof viharainak, és a gravitációs terhelésnek.

A grorgok Ainson és Snok Snok előtt szaladtak, meg–megmártóztak a trágyagödörben, amelyben


Quequo üldögélt. Snok Snok és Ainson megállt a bejáratnál, és átnézett a dróthálón. Egy négykerekű
terepjáró kapaszkodott a kapu felé.

Negyven év, gondolta Ainson, negyven év nyugalom és csend – nem mintha e kettőnek annyira
örült volna – és most idejönnek, és megzavarnak! Hagyhattak volna békében meghalni. Úgy
számolom, a következő esodot már nem érem meg. Ezért nem bánom, ha tényleg az ammpfák alá
temetnek.

Füttyentett a grorgoknak, hogy jöjjenek vissza, ő pedig a helyén maradt. Három férfi ugrott le a
járműről.

Eszébe jutott valami, visszament a folyosóra, belépett az egyik fegyverszobába, és várt, amíg a
szeme megszokja a lámpafényt. Mindent vastagon belepett a por. Kinyitott egy fémdobozt, és kivett
belőle egy tompán fénylő puskát. De hol van a muníció? Undorral nézett végig a rendetlenségen.
Ledobta a fegyvert a mocskos padlóra, és visszacsoszogott a folyosóra. Túlságosan is megbékélt itt, a
Dapdrofon ahhoz, hogy most lövöldözni kezdjen.

Az egyik férfi már majdnem az ajtónál volt. Két társát a drótkerítés bejáratánál hagyta.

Ainson nyugtalanná vált. Hogyan szólítsa őket? Ezt a fura alakot szemmel láthatóan nem könnyű
megszólítani. Bár alig öregebb Ainsonnál, nem ő töltött el negyven évet 3g-ben. Egyenruhát viselt:
kétségtelen, jó egészségnek örvendett, akármilyen ember is volt. A jól táplált emberek álszent
arckifejezését viselte, azokét, akik a püspök asztalánál szoktak étkezni.

– maga Samuel Melmoth a Gansasról? – kérdezte a katona. Természetes pózban állt, a gravitáció
miatt azonban lábát szétvetve az ajtónak támaszkodott. Ainson remélte a pillantását: a felöltözött
kétlábú látványa ritka errefelé.

– Melmoth? – ismételte a katona.

Ainsonnak fogalma sem volt róla, hogy mit akarhat. Nem is tudott mire gondolni, ami alkalmas
válasz lett volna a kérdésre.

– Gyerünk, gyerünk, maga Melmoth, a Gansasról, vagy nem?

Az elismételt szavaktól zavarba jött.

– Hibát követett el – figyelmeztette Snok Snok és közelebb ment a jövevényhez.

– Nem tudná ezeket a dagonyáikban tartani? Maga Melmoth, most már magára ismerek. Miért nem
válaszol?

Régi társalgási szövegfoszlány bukkant fel Ainson agyában. Az ammpokra, ez már az agónia!

– Úgy látom, esni fog – mondta.

– Tud beszélni! Attól tarok, sokéig kellett várnia a váltásra. Hogy van, Mr Melmoth? Ugye, nem
emlékszik rám?

Ainson gyámoltalanul bámult az előtte álló katonára. Földi életéből senkire nem emlékezett,
kivéve az apját.
– Attól tartok… olyan régen volt… és én egyedül voltam.

– Negyven éve, ha jól számolom. Az én nevem Quilter, Hank Quilter, a Hightail csillagcirkáló
kapitánya vagyok… Quilter. Nem emlékszik rám?

– Olyan régen volt…

– Egyszer kapott tőlem egy monoklit. Mind a mai napig lelkifurdalásom van miatta. Amikor erre a
hadszíntérre vezényeltek, kaptam az alkalmon, hogy meglátogassam magát. Örülök, hogy már nem
neheztel rám, bár nem hízeleg az ember büszkeségének, ha elfelejtik. Hogy mennek a dolgok a
Pestalozzin?

Közvetlen akart lenni ehhez a fickóhoz, aki igyekezett őt a jószándékáról biztosítani, de valahogy
nem tudta felvenni a társalgás kiválasztott stílusát

– Ööö…. Pesta… Pesta… én mindvégig itt voltam, a Dapdrofon. – Azután felmerült benne, hogy
valamit mondani akar, valamit, ami régóta aggasztja – ó, lehet, hogy már tíz éve, de az már nagyon
régen volt. Az ajtófélfának támaszkodott, megköszörülte a torkát, és megkérdezte: – Miért nem jöttek
értem, kapitány…, ööö Kapitány?

– Quilter kapitány. Hank Quilter. Érdekes, hogy nem emlékszik rám. Én tisztán emlékszem magára,
pedig nagyon sok mindent csináltam ez alatt a… ó igen, ez a múlt, és válaszolnom kell a kérdésére.
Bemehetek?

– Be? Ó, hogyne, bejöhet.

Quilter kapitány elnézett a nyomorék válla fölött, beleszippantott a levegőbe, és megrázta a fejét.
Az öregfiú helyi lakossá vált, és megtartotta a disznait is.

– Talán jobb volna, ha kijönne a járműhöz. Adok néhány üveg bourbont, hátha jó hasznát veszi.

– Ööö, oké! Snok Snok és Quequo is velem jöhet?

– Az isten szerelmére! Ez a két fickó? Ezek bűzlenek… lehet, hogy maga elviseli, Melmoth, de én
nem. Hadd segítsek.

Ainson dühösen elhárította a feléje nyújtott kezet. Előre bicegett a mankóin.

– Nem tart soká, Snok Snok – mondta azon a nyelven, amit kifejlesztettek maguknak. – Csak
elhozok egy két dolgot.

Örömmel konstatálta, hogy nem szuszog annyira, mint a kapitány. A járműnél mind a ketten
megpihentek, miközben a két közlegény lopva figyelte őket. A kapitány mintegy mentegetőzve kínbált
fel egy palackot. Amikor Ainson visszautasította, jót húzott belőle. Ainson ezt az időt arra használta
fel, hogy kitaláljon valamilyen barátságos frázist.

Csak ennyit tudott mondani.


– Azt hittem, sosem jönnek el értem, kapitány.

– Erről senki nem tehet, Melmoth. Higgye el, így távol maradt sok bajtól. A Földet egy egész sor
csapás érte. Jobb, ha elmondom. Emlékszik még a régi Tartós Viszályra a Charonon? Nos, volt ott egy
Angol-Brazil konfliktus, ami elmérgesedett. Az angolok kezdték megszegni a hadviselés szabályait:
bebizonyosodott. Hogy becsempésztek egy mesterfelderítőt, ami nincs megengedve az ilyen
háborúknál. A szerzett információk olyan előnyhöz juttatták őket, amivel meg tudták szerezni az
ellenséges területeket. Tudja, az egészet áttanulmányoztam a Katonai Történelmi Iskolában, de a
részletekre már nem emlékszem. Akárhogy is, ezt a felderítőt, Ainsont, visszavitték a Charonról a
Földre, hogy hadbíróság elé állítsák, de közben lelőtték, és a brazilok azt mondták, hogy öngyilkos
lett, az angolok meg azt, hogy a brazilok lőtték le, még az Államokat is belekeverték – kiderült, hogy
egy amerikai revolvert találtak a börtön mellett, mire pillanatok alatt kirobban egy háború, mint a régi
időkben.

Az öreg Ainson egészen összezavarodott a beszámolótól, azt sem tudta, mit mondjon. A saját
nevét hallva minden elhomályosult előtte.

– Azt hitték, hogy lelőttek engem? – kérdezte.

Quilter jót húzott a bourbonból.

– Nem tudtuk, hogy mi lett magával. A nemzetközi háború a Földön 2037-ben tört ki, és mi
elfeledkeztünk magáról. Bár sok harc folyt az űrnek ebben a szektorában, különösen a Kiválasztotton
és a Genesisen. Ezek részben megsemmisültek. A Clementina is kapott néhányat. Magának
szerencséje volt, hogy itt csak hagyományos erők harcoltak. Nem látott semmit, az itt folyó
harcokból?

– Harcok voltak a Dapdrofon?

– A Pestalozzin.

– Itt nem voltak harcok, én nem tudok róla.

– Ezen a féltekén nem is vehette észre. Az északi félteke gyakorlatilag fel van égetve, már
amennyire az ide úton láttam.

– Maga nem jött el értem.

– A pokolba is, nem most magyarázom, Igyon egy kicsit, az megnyugtatja. Csak nagyon kevesen
tudnak magáról és azt hiszem, a legtöbbjük már halott. A nyakamat kockáztattam, hogy eljöhessek ide.
Most, hogy a parancsnokságom alá helyezték ezt a hajót, örülök, hogy hazavihetem magát. Nos…
Nagy-Britanniának csak egy kis töredéke maradt meg, de az Államokban szívesen látják magát. Ez
kárpótlás lehet a régi monokliért, he? Mit szól hozzá, Melmoth?

Ainson ráhúzott az üvegre. Nehezen fogta fel, hogy visszamehet a Földre. Oly sok mindenről
maradhatott le. De az ember hiába kívánkozik haza, ha ide köti a megbízatása…
– Erről jut eszembe, kapitány. Itt van az összes felvétel, meg a szótárak. Az egész anyag.

– Miféle anyag?

– Hogyhogy, erről is elfeledkezett? Mindaz, amit itt hagytak velem. Feldolgoztam a jutod nyelvet –
a nyelvét ezeknek a… ezeknek az idegeneknek… tudja.

Quilter nagyon kellemetlenül érezte magát. Keze fejével megtörölte a száját. – Talán majd máskor
elszállítjuk innen.

– Újabb negyven év múlva? Ó, nem. Enélkül nem megyek vissza a Földre, kapitány. Ez az életem
munkája.

– Úgy van – mondta Quilter és sóhajtott. Egy élet munkája, gondolta. És hányszor van úgy, hogy
egy élet munkája csak az alkotó számára jelent értéket? Nem volt szíve megmondani ennek a szegény
öregnek, hogy az idegeneket szinte teljesen kiirtották, hogy a Hat Csillag Halmazon folyt háborúk
megsemmisítették a fajt, eltekintve attól a néhány száz példánytól, amelyik itt, a Pestalozzi déli
féltekéjén él. Ez az élet szomorú szerencsétlenségeinek egyike.

– Elviszünk mindent, amit akar, Melmoth – mondta határozottan. Felegyenesedett, eligazította az


egyenruháját, és intett a tétlenül ácsorgó két katonának.

. Bonn, Wilkinson, álljanak a kocsival a kunyhó ajtaja elé és rakják fel Melmoth felszerelését.

Mindez túl gyorsan történt Ainson számára. Úgy érezte, mindjárt elsírja magát. Quilter
megveregette a vállát.

– Minden rendben lesz. Biztosan egy halom betét vár magára valamelyik bankban; segítek, hogy
megkapjon minden centet, ami magának jár. Boldog lesz, hogy itt hagyhatja ezt a nyomasztó
gravitációt.

Az öreg köhintett, és megigazította a mankóját. Hogyan mondhatna búcsút a drága öreg


Quequónak, aki olyan sokat tett azért, hogy átadhassa neki tudásának nagy részét; és Snok Snoknak…
sírni kezdett.

Quilter tapintatosan elfordult, és a környező tavaszi növényzet illatát szagolgatta.

– Furcsa egy ital ez, Printer kapitány, – mondta Ainson egy perc múlva. – Azt mondta, Anglia
megsemmisült?

– Most ne kezdjen el emiatt aggódni, Mr Melmoth. A Földön most is csodálatos az élet, erre
esküszöm. Csak egy kissé szigorú szabályok szerint folyik, de a nemzeti sajátosságokat figyelembe
veszik… legalábbis mostanáig így volt. Mindenkiből őrült lett – a háború fellendítette az ipart.
Bárcsak húsz évvel fiatalabb lehetnék!

– De azt mondta, Anglia…


– Elrekesztették a fél Északi-tengert és termőföldet hordtak a dezintegrált területekre. És Londont
is elkezdték újjáépíteni – persze csak szerény mértékkel.

Gyengéden a hajlott vállakra tette a kezét, és arra gondolt, hogy micsoda viharos történelme volt
ennek a kis földrésznek.

Az öreg erélyesen megrázta a fejét, potyogtak a könnyei.

– Bármi történt is, ennyi évig távol maradtam az eseményektől. Nem hiszem, hogy valaha is
megfelelő kapcsolatot tudnék kiépíteni bárkivel is.

Quilter leküzdötte a torkát fojtogató sírást. Negyven év! Nem csoda, ha az öreg így érez. Hogy
fognak ezen csemegézni az újságírók!

– Ez ostobaság! Mi ketten is milyen gyorsan megértettük egymást, nem, Melmoth?

– Igen, igen. Biztosan így van, Quinto kapitány.

***

Végül a katonai jármű eldöcögött a drótkerítéstől. Végtagjaikat kinyújtva a két jutod a dagonya
peremén álldogállva figyelte, amíg el nem tűnt szem elöl. A fiatalabbik csak akkor fordult az öregebb
felé. Emberi fül számára felfoghatatlan társalgás indult meg közöttük.

A fiatalabb bement az elhagyott házba. Megvizsgálta a fegyvereket. A katonák érintetlenül hagyták,


ahogyan az a véznalábú rendelkezett, aki olyan sok jutod haláláról beszélt. Elégedetten megfordult és
megállás nélkül kiment a drótkerítés kapuján. Életének csak kis szakaszában volt fogoly. Most itt az
ideje, hogy a szabadságról gondolkozzon.

És annak is itt az ideje, hogy megmaradt testvérei is a szabadságról gondolkozzanak.


Brian W. Aldiss: The Dark Light Years

Fordította: Nemes Ernő