“A művészi alkotás tehetséghez van kötve. A bölcsesség nincs. A bölcsességnek egyetlen feltétele van: a tudatosan megtisztított életrend.

” / Hamvas Béla /

Készült Jung és mások művei alapján
Összeállította: Nagy Zoltán

Mélylélektan

1

Tartalomjegyzék C.G. JUNG:....................................................................................4 AZ EMBER ÉS SZIMBÓLUMAI..........................................................4 A TUDATTALAN MEGKÖZELÍTÉSE / JUNG /........................................4
AZ ÁLMOK JELENTŐSÉGE:.................................................................................................4 AZ ÁLMOK FUNKCIÓJA:....................................................................................................5 AZ EMBERI LÉLEK:.........................................................................................................5 AZ ARCHETÍPUS AZ ÁLOMSZIMBOLIKÁBAN:...............................................................................6 A SZIMBÓLUMOK SZEREPE:...............................................................................................7

AZ ŐSI MÍTOSZOK ÉS A MODERN EMBER / HENDERSON /..................8
AZ ÖRÖK SZIMBÓLUMOK:.................................................................................................8 A HŐS ARCHETÍPUS FOKOZATAI:..........................................................................................9 BEAVATÁS:..............................................................................................................11

AZ INDIVIDUÁCIÓ FOLYAMATA /MARIE-LOUISE VON FRANZ/...........13
A LELKI FEJLŐDÉS MODELLJE:...........................................................................................13 ELSŐ LÉPÉSEK A TUDATTALAN FELÉ:....................................................................................14 AZ ÁRNYÉK TUDATOSÍTÁSA:.............................................................................................15 AZ ANIMA: A FÉRFI LÉLEKBEN ÉLŐ NŐ..................................................................................16 ANIMUSZ: A NŐ LELKÉBEN ÉLŐ FÉRFI...................................................................................18 ŐSVALÓNK: A TOTALITÁS SZIMBÓLUMAI................................................................................19 AZ ŐSVALÓNKHOZ VALÓ VISZONY:.....................................................................................22 ŐSVALÓNK TÁRSAS VONATKOZÁSAI:....................................................................................24

A VIZUÁLIS MŰVÉSZETEK SZIMBOLIZMUSA / ANIELA JAFFÉI /..........25
SZENT SZIMBÓLUMOK: A KŐ ÉS AZ ÁLLAT.............................................................................25 A DOLGOK TITKOS LELKE:...............................................................................................28 AZ ELLENTÉTEK EGYESÍTÉSE:............................................................................................31

EGY EGYÉNI TERÁPIA SZIMBÓLUMAI / JOLANDE JACOBI /.................31 CARL GUSTAV JUNG:....................................................................33 MÉLYSÉGEINK ÖSVÉNYÉN.............................................................33
AZ ÉLET DELÉN:.........................................................................................................33 A SZEMÉLYISÉG KIALAKULÁSA:..........................................................................................35 A KOMPLEXUS ELMÉLETRŐL ÁLTALÁBAN:...............................................................................39 A KOLLEKTÍV TUDATTALAN ARCHETÍPUSAIRÓL:..........................................................................41 AZ ANYAARCHETÍPUS LÉLEKTANI ASPEKTUSAI:..........................................................................46 ÁLTALÁNOS SZEMPONTOK AZ ÁLOM LÉLEKTANÁHOZ:..................................................................53 A GYERMEKARCHETÍPUS LÉLEKTANÁHOZ:...............................................................................58 A MESEBELI SZELLEM FENOMENOLÓGIÁJÁHOZ:.........................................................................62

CARL GUSTAV JUNG.....................................................................64 AION...........................................................................................64
AZ ÉN:.................................................................................................................64 AZ ÁRNYÉK:.............................................................................................................64 A SZÜZÜGIA: ANIMA ÉS ANIMUSZ.....................................................................................65 A MÉLY-ÉN:.........................................................................................................68 KRISZTUS A MÉLY-ÉN EGY JELKÉPE:....................................................................70

JUNG:.........................................................................................75

2

GONDOLATOK A SZENVEDÉSRŐL ÉS GYÓGYÍTÁSRÓL.....................75 .................................................................................................79 C. G. JUNG...................................................................................80 EMLÉKEK, ÁLMOK, GONDOLATOK................................................80 SZEMELVÉNYEK...........................................................................90
THORWALD DETHLEFSEN: ELŐSZÓ ....................................................................................90 HAMVAS BÉLA: SCIENTIA SACRA I.....................................................................................91 DR. DIENES VALÉRIA: HAJNALVÁRÁS SZENT ISTVÁN TÁRSULAT 1983.........................................93

DR. M. SCOTT PECK: ...................................................................96 ÚTTALAN UTAKON.......................................................................96
PROBLÉMÁK ÉS FÁJDALOM:..............................................................................................96 A SZERETET:.............................................................................................................97 A KEGYELEM MEGHATÁROZÁSA:.........................................................................................99 ........................................................................................................................102 FELHASZNÁLT IRODALOM:.............................................................................................103 AJÁNLOTT IRODALOM:.................................................................................................103

3

A tudattalan az egyén reális része, mint az EGO. A tudattalan nyelve és lakói a szimbólumok / archetípusok /, a vele való érintkezés pedig az álom. • Nagy vezető barát, a tudat tanácsadója. • Az ember teljessé, integrálttá, nyugodttá, termékennyé és boldoggá válik, ha és csakis akkor, ha az individuáció folyamata befejeződik, amikor a tudatos és tudattalan megtanul együtt élni.

C.G. Jung:
Az ember és szimbólumai
A tudattalan megközelítése / Jung /
Az álmok jelentősége: Szimbólum: olyan kifejezés, név vagy kép, amely a szokásos és kézenfekvő jelentése mellett, valami számunkra homályos, ismeretlen jelentést is magába foglal. Amikor a tudat a szimbólumokat kutatja, olyan ideák világába ér, mely világ a ráció fennhatóságán túl található. Minden vallás szimbolikus nyelvet használ. A tudatküszöb alatti események a tudatba csak intuíció formájában, vagy későbbi “megvilágo-sodás”-ként vagy álomként jelennek meg. Általános szabály, hogy bármely esemény tudattalan aspektusa álmainkban lepleződik le, ekkor nem racionális gondolatként, hanem szimbolikus kép formájában jelenik meg számunkra. A modern ember megosztott személyiség, tudatos – tudattalan. Természeti népekre jellemző a “misztikus partíció”: az egyén rendelkezhet más személyekkel vagy tárgyakkal kialakuló tudattalan identitással. A természeti népek hisznek abban, hogy az embernek a sajátjához hasonló “bokorlelke” is van, ami egy vadállat vagy egy fa formájában inkarnálódik. Ha a bokorlélek valamilyen állat lelke, az állatot az ember testvérének tekinti. A “bokor lélek” sérülését úgy értelmezik, mint magát az embert érő sérüléseket. Bizonyos törzseknél az a feltételezés él, hogy az embernek számos lelke van → ez azt jelenti, hogy az egyén több elkülönült, de egymással összekapcsolódó egységből tevődik össze → az egyén pszichéje ellenőrizetlen érzelmek hatására széteshet / disszociálhat /. Ennek egységes működése a szelektív figyelem, mely egy időre minden mást kizár. A neurotikus tünetek képződése - az álmokhoz hasonlóan - egyik módja a tudattalan psziché megnyilvánulásának. / mindkét mód szimbolikus / Freud szabad asszociációs módszerével a sokszínű álmokat bizonyos alapmintára lehet redukálni. → a tudattalan probléma feltárása: pszichoanalízis: ha az álmodó bíztatást kap arra, hogy álomképeiről tovább beszéljen és kimondja az éppen eszébe jutó gondolatokat, elárulja magát és feltárja betegségének tudattalan hátterét. Freud: elfojtás elmélet, vágyteljesítés. Komplexus: olyan elnyomott érzelmi téma, mely állandó pszichológiai zavart, sőt neurotikus tünetet okoz. Anima: a férfi személyiség nőies komponense, feminin eleme.

4

A tudatalatti ösztönzések, szándékok összességéből, észlelésekből, intuícióból, racionális és irracionális gondolatokból, következtetésekből áll. A tudattalan nem pusztán a múlt raktára, tele van jövőbeli pszichikus események és gondolatok csíráival. Az álmok funkciója: Tudatos benyomásainkra rárakódnak a tudattalan jelenségek olyan elemei, amelyek fizikailag jelentősek számunkra → ezzel szokásos jelentésüket kiterjesztik vagy összezavarják. Az általános elképzelés individuális kontextusba kerül és ennél fogva mindenki némileg egyéni módon értelmezi és alkalmazza. A fogalom pszichikus esemény és mint ilyen, részben megismerhetetlen. /A számok mitológiai elemek, melyek a pitagóreusok szerint istenek. / Tudatos pszichénk minden fogalmának megvan a maga pszichikus asszociációja. Az álomanalízisben a pszichológus a tudattalan megnyilvánulásaival foglalkozik, mivel ezek tudatos gondolataink majdnem láthatatlan gyökerei. Az álom képei sokkal képszerűbbek és élénkebbek, mert a fogalmaknak itt a tudattalan kapcsolatai és tartalmai is megnyilvánulnak. A primitív kultúrában a gonosz szellem rosszindulatú befolyása legalább megengedhető hipotézis. Az álmokban olyan képek és asszociációk jelennek meg, amelyek hasonlóak a primitív eszmékhez, mítoszokhoz és rítusokhoz. Ezek hidat képeznek gondolataink tudatos kifejezési módja és a primitívebb, színesebb és képszerűbb kifejezési forma között, összeköttetést képeznek a tudatos racionális világa és az ösztönök világa között. Az álomnyelv szimbolikája nagy pszichikus energiával rendelkezik. Az álmok általános funkciója az, hogy az álomanyag révén, valamilyen szövevényes módon visszaállítsa pszichikus egyensúlyunkat. Életünk sok krízisének hosszú tudattalan előtörténete van. Amit tudatosan nem látunk, azt a tudattalan gyakran észleli és álmokon keresztül informál bennünket. Az álmok a szellemből származnak, amely nem teljesen emberi, sokkal inkább a természet lehelete a gyönyörű és hatalmas, de épp oly kegyetlen istennő szelleme. Az alkímia alapelveinek újrafelfedezése Jung munkájának fontos részévé vált. Álomelemzés: a jel mindig kevesebb, mint nyilvánvaló és közvetlen jelentése. Az álmok jelentik minden szimbolikára vonatkozó tudásunk legfőbb forrását. A típusok problémája: “érzés”: értékítélet, racionális rendező funkció, intuíció: irracionális érzékelő funkció. Az érzékelés valamely tárgy létezéséről tájékoztat. A gondolkodás pedig arról, hogy mi az a tárgy. Az érzés jelzi, hogy elfogadható-e vagy sem, az intuíció, hogy honnan jön és hova tart. Az emberi viselkedés további ismérvei: akaraterő, temperamentum, képzelet, emlékezet stb. Amennyiben a tudattalanban túl sok elem van, amelynek rendesen a tudatban kellene lennie, akkor annak működése torzzá és erőtlenné válik. Az emberi lélek: Civilizált tudatunk szilárdan különvált az alapvető ösztönöktől. Ezek az ösztönök nem tűntek el, csupán a tudattal való kapcsolatuk veszett el. → Indirekt módon nyilvánulnak meg különböző tünetek formájában. / neurózis stb. /

5

Az emberi lélek tudattalan tényezői az archetípusok autonómiával rendelkeznek. / Elkülönülés: tudatos, tudatalatti / Lényeges árnyék felünk, negatív hajlamaink felderítése, mivel ez az eszköz a morális és szellemi fertőzéssel szemben . Szomorú igazság az, hogy az ember élte feloldhatatlan ellentétek szövevényéből áll: nappal – éjszaka, születés – halál, boldogság – szenvedés, jó – rossz. →Az élet csatatér. Mindig is az volt és az is marad, ha nem lenne így az a létezés végét jelentené. Az embernek szüksége van olyan általános ideákra és meggyőződésekre, melyek életének értelmet adnak, és lehetővé teszik számára, hogy az univerzumban megtalálja a helyét. A leghihetetlenebb nehézségeket képes elviselni, ha értelmükről meg van győződve, de összetörik, ha a szerencsétlenség közepette be kell ismernie, hogy “egy idióta történetben” vett részt. Az ember életének a vallásos szimbólumok adnak értelmet!!! Az egyéni létezés tágabb értelmének érzése emeli túl az embert a puszta szerzésen és fogyasztáson!!! Az álmok tartalma szimbolikus, így több jelentése is van. A szimbólumok más irányba mutatnak, mint amit mi a tudatos pszichénkkel meg tudunk érteni, tehát vagy valami tudattalanra, vagy legalább is valami nem teljesen tudatosra vonatkoznak. A szimbolikus képeket nem lehet az intellektus és a logika számára elfogadható szabályba foglalni. Az álomfejtéshez intelligencia, nagyfokú önismeret és az álmodó egyéniségének ismerete szükséges, valamint intuíció. A magyarázathoz és a tudáshoz csak akkor jut el valaki, ha intuícióit a pontos tényeknek és azok logikai összefüggéseinek veti alá. Az archetípus az álomszimbolikában: Archetípus: ősi képzetek, melynek részletei változatosak lehetnek, de alapmotívumuk kollektív. Markáns, ösztönös tendencia. Ösztön: olyan fiziológiai késztetés, melyeket a test érzékel. Ha az ösztön a fantáziában jelentkezik és szimbolikus formában fedi fel jelentését, akkor archetípusnak nevezzük. Az ösztönökhöz hasonlóan az emberi psziché kollektív gondolatai, sémái is veleszületettek és öröklöttek. Ha működésbe lépnek, mindannyiunknál többé–kevésbé hasonló módon hatnak, az egész földön felismerhetően azonosak. A születéskor a lélek NEM tiszta lap. A psziché több mint a tudat. Az archetípus dinamikus tényező. Az archetípus dinamikus tényező, amely olyan önkéntelen impulzusok formájában nyilvánul meg, mint az ösztönök. Előrejelző – “jósló” képessége is van. Az archetípusok saját iniciatívával és saját specifikus energiával rendelkeznek. Ezek az erők képessé teszik őket arra, hogy a rájuk jellemző szimbolikus formában, jelentőségteljes megfigyeléseket tegyenek, és arra is, hogy saját indítékaikkal és gondolkozásmódjukkal beavatkozzanak egy adott helyzetbe. Amíg a személyes komplexusok csak egyéni hatással bírnak, addig az archetípusok, olyan mítoszokat, vallásokat és filozófiákat teremtenek, amelyek egész nemzetekre és történelmi korokra gyakorolnak hatást. Az egyéni komplexusokat a tudatos egyoldalúságát vagy hibás viselkedését jelző - helyesbítő kompenzációnak tekintjük - a vallási természetű mítoszokat ugyanúgy egyfajta mentális terápiaként értelmezhetjük az emberiség olyan

6

szenvedéseire és szorongásaira, mint a háború, betegség, öregség, halál. A belső hajtóerők egy, a tudat ellenőrzésén kívül eső mély forrásból fakadnak. A kezdeti idők mitológiája ezeket az erőket mana-nak, szellemnek, démonnak és istennek nevezték. Ezek ma éppoly aktívak, mint valaha. A szimbólumok szerepe: A “természetes” szimbólumok a psziché tudattalan tartalmaiból származnak, ezért az alapvető archetípikus képek nagyszámú variációit reprezentálják. Sok esetben visszavezethetők archaikus gyökereikhez, azaz azokhoz az elképzelésekhez és képekhez, amelyekkel a legősibb feljegyzésekben és a primitív társadalmakban találkozhatunk. A “kulturális” vallási szimbólumok ezzel szemben az “örök igazságok” kifejezésére szolgálnak, hosszú többé kevésbé tudatos fejlődési folyamaton mentek keresztül, a civilizált társadalmak elfogadott képeivé váltak. Ezek az előítéletekhez hasonlóan működnek, szellemiségünk fontos alkotóelemei, az emberi társadalom éltető erejét képezik, gyökeres kiirtásuk súlyos veszteségekkel járna. Ha elfojtják, vagy figyelmen kívül hagyják őket, specifikus energiájuk a tudattalanba vész, aminek beláthatatlan következményei vannak. Az ilyen módon elveszettnek tűnő pszichikus energia valójában feléleszti és felerősíti mindazokat a lényeges tudattalan tendenciákat, amelyeknek ez idáig nem volt hatalmuk kifejezésre jutni. Tudatunk számára ezek a tendenciák örökké jelenlévő, potenciálisan romboló erejű “árnyékként” jelennek meg, Még a bizonyos körülmények között jótékony hatású szándékok is démonokká válhatnak, ha elfojtják őket. A modern ember nem érti, hogy “racionalitása” – amely lerombolta azt a képességét, hogy az isteni szimbólumokra és eszmékre reagálni tudjon – milyen mértékben szolgáltatta ki őt a “pszichikus alvilágnak” . Megszabadult – vagy legalább is úgy hiszi, hogy megszabadult – a “babonától”, de ennek során veszélyes mértékben elveszítette spirituális értékeit. A “civilizált” embert “fejlett” tudatossága megfosztotta azoktól az eszközöktől, amelyek segítségével elnyerhetné / asszimilálhatná / az ösztönök és a tudattalan segítő közreműködését. Az asszimiláció és az integráció eszközei a közmegegyezés által szentnek tekintett isteni szimbólumok voltak. A szelem az ember korlátozott EGO-jának gondolataivá csökevényesedett. Az ember magányosnak érzi magát a világban, mivel kívül rekedt a természeten, és elveszítette a természet jelenségeivel való érzelmi “tudattalan azonosságát”. A természeti jelenségek lassan elveszítették szimbolikus jelentőségüket. Az álmok felszínre hozták eredeti természetüket – ösztöneinket és sajátságos gondolkodásunkat. Azonban álmaink, a természet nyelvén fejezik ki közlendőiket, amely idegen és felfoghatatlan számunkra. Az archetípusok egy időben képek és érzelmek. Az érzelmekkel töltött képek pszichikus energiára tesznek szert, dinamikussá és jelentőségteljessé válnak. Az archetípusok az élet részei - képek, melyek az érzelmek hídja révén szervesen kapcsolódnak az élő individuumhoz. Az álmok szimbólumteremtő működése kísérlet arra, hogy az ember eredeti, ősi pszichéjét beemelje a “fejlett” vagy differenciált tudat szintjére.

7

Amit az embrionális test fejlődése megismétli saját őstörténetét, úgy a psziché is az őstörténeti szakaszok sorozatán keresztül fejlődik. Az álmok fő feladata, hogy felelevenítse mind a történelem előtti, mind pedig a gyermekkori világ “emlékeit”, le egészen a legprimitívebb ösztönök szintjéig. A szimbólumok a pszichén belül meglévő ellentétek összebékítésére és újraegyesítésére tett természetes kísérletnek tekinthetők.

Az ősi mítoszok és a modern ember / Henderson /
Az örök szimbólumok: A civilizáció perifériáján évszázadok óta változatlan formában létező kis törzsi társadalmak rituáléiban és mítoszaiban azonos szimbolikus struktúrák találhatók meg. Jung analitikus iskolája segített felszámolni a mesterséges megkülönböztetést a primitív – aki a mindennapok természetes részeként éli meg a szimbólumokat – és a modern ember között, aki számára viszont a szimbólumok értelmetlenek és irrevelánsak. A kollektív tudattalan tartalmazza az emberiség közös pszichikai örökségét. Hősök és hősteremtők: A hős mítosza a legáltalánosabb és legismertebb mítosz a világon: csodálatos módon születet hősről szólnak, akinek emberfölötti természete korán bebizonyosodik, kiválósága vagy ereje gyorsan nő, sikeresen veszi fel a harcot a gonosz erőkkel, viszont gyengének bizonyul a büszkeség bűnével szemben, végül árulás vagy heroikus áldozat vet véget életének. Ezen történetekben a hős kezdeti gyengeségét egy erős “segítő”, vagy védelmező figura megjelenése ellensúlyozza, aki lehetővé teszi a hős számára, hogy végrehajtsa azokat az emberfeletti feladatokat, melyekre egyedül képtelen lenne. Ezek az istenszerű alakok valójában a teljes pszichének, annak a nagyobb és teljesebb identitásnak a képviselői, amely biztosítja azt az erőt, amit a személyes ego nélkülözni kénytelen. Sajátos funkciójuk azt sugallja, hogy a hősmítosz lényeges szerepe az egyéni ego-tudatosság – a saját erő és gyengeség tudata – fejlődésében keresendő, amely eredményeként a hős képessé válik azon nehéz feladatok megoldására, amelyekkel az élet állítja szembe. Miután az egyén keresztülment a beavató próbán, és az élet érett fázisába léphet, a hősmítosz elveszíti jelentőségét. A hős szimbolikus halála ennek az érettségnek a beteljesülésévé válik. A hős története az emberi személyiség fejlődésének egyes szakaszait tárja elénk. Az introvertált erőssége a reflexiókban rejlik, míg az extrovertált nagy tetteket tud végrehajtani. Jung rámutatott arra, hogy az árnyék nem más, mint a személyiségnek a tudatos psziché által kiszorított, rejtett, elfojtott és kedvezőtlen vonatkozása. De az árnyék a tudatos ego-nak nem egyszerű ellentéte. Amint az ego is tartalmaz kedvezőtlen és romboló tulajdonságokat, úgy az árnyék is rendelkezik jókkal – természetes ösztönökkel és alkotó késztetésekkel. Az ego és az árnyék – nem egymás ellentétei – oly szilárdan kapcsolódnak egymáshoz, amilyen szilárd a gondolkodás és az érzés

8

közötti kapcsolat. Ennek ellenére az ego az árnyékkal állandó konfliktusban van, ezt nevezte Jung “a megszabadulásért vívott harcnak”. A primitív ember tudatosságért való harcában ezt a konfliktust az archetípikus hős és a sárkány, valamilyen más szörnyek által megszemélyesített gonosz kozmikus erők közti harc jeleníti meg. Az egyéniség fejlődő tudatosságában a hős alakja az a szimbolikus eszköz, amelynek segítségével az előnyomuló ego legyőzi a tudattalan psziché tehetetlenségét s felszabadítja az érett embert egy olyan regresszív, boldog gyermeki állapotba való visszatérés vágyától, amelyet az anya dominált. Az ego-nak a győzelem előtt meg kell szelídítenie, asszimilálnia kell az árnyékot. A fiatalság erős idealizmusa önhittséghez vezet: az emberi ego oly mértékben felmagasztosul, hogy e közben istenszerű attribútumokat ölt magára, de ennek ára az önmaga képességeinek meghaladása és az így beteljesedő balszerencse. Általános szabály, hogy a hős szimbólumok utáni igény akkor jelenik meg, amikor az ego-nak megerősítésre van szüksége. Amikor a tudatos értelemnek támogatásra van szüksége olyan feladat végrehajtásában, amelyet segítség vagy a tudattalanban rejlő erők felhasználása nélkül nem tud véghezvinni. A beavatás archetípusa: Pszichológiai értelemben a hős alakját nem szabad az ego valódi alakjával azonosnak tekinteni. Helyesebb olyan szimbolikus eszközként leírni, amelynek segítségével az ego a korai gyermekkor szülőképe által kiváltott archetípusoktól magát elkülöníti. Jung rámutatott arra, hogy eredetileg minden ember a teljesség, az ősvalónk / Selbst, Self / erős és teljes érzésével rendelkezik. Az ősvalónkból – a psziché totalitásából – az egyén felnövekedése során emelkedik ki az individualizált egotudatosság. A csecsemőkor végén az ego elkezdi fokozatos előlépését → a teljesség eredeti érzése súlyos csorbát szenved. Az ego-nak azért, hogy a lelki egészség állapotát fenntartsa feltétlenül újra és újra erőfeszítést kell tennie arra, hogy az ősvalónkkal való kapcsolatát helyreállítsa. A hősmítosz az első lépcsőfok a psziché differenciálódásában. Az ego a teljesség eredeti állapotából való relatív autonómiáját négyes cikluson keresztül haladva éri el → A hős archetípus fokozatai: 1. Tréfacsináló mondakör: az élet legkorábbi és legkevésbé fejlett szakaszának felel meg. A Tréfacsináló olyan figura, akinek viselkedését fizikai vágyai határozzák meg, gondolkodása infantilis. Céljai kizárólagosan elsődleges szükségletei kielégítésére korlátozódnak, kegyetlen, cinikus, érzéketlen. 2. Nyúl: először állatként tűnik fel. Noha még nem érte el érett emberi formáját, mégis mint az emberi kultúra alapítója – az Átalakító alakjában – jelenik meg. Az indiánok úgy hiszik, ha bemutatják előtte híres Gyógyító Rítusukat, megmentőjükké és kultúrhőssé válik. Fejlődési fokozata: mindenki által felfedezhető módon válik szocializált lénnyé, és feloldja azokat az ösztönös és infantilis késztetéseket, melyek a tréfacsináló mondakörben még jelen vannak.

9

3. Vörös Szarv: tíz fiútestvér közül a legfiatalabbik, ellentmondásos figura. Archetípikus hőshöz máltó feladatokkal találja magát szemben, amikor meg kell nyernie egy futóversenyt, vagy amikor egy csatában kell próbára tennie képességeit. Emberfeletti ereje ravaszságában vagy fizikai erejében nyilvánul meg. Olyan mesés társakat kap, akik gyengeségeit ellensúlyozni tudják. A Vörös Szarv alakjával elértük az ember világát, egy olyan archaikus szférát, ahol az embernek emberfeletti, vagy segítő istenek támogatására van szüksége az őt sanyargató gonosz erők feletti győzelem biztosításához. A történet vége felé a hős-isten eltávozik, Vörös Szarv és fiai viszont itt maradnak a földön. Az ember boldogsága és biztonsága tehát már egyedül csak az emberen magán múlik. 4. Ikrek: az előző mondakört ismétli meg, felvetvén egyben azt az életbevágóan fontos kérdést, hogy hol is húzódik a határ, ameddig az ember sikeres lehet anélkül, hogy hiúságának, vagyis a mítosz nyelvén megfogalmazva, az istenek féltékenységének áldozatává válnék. Annak ellenére, hogy az Ikrek a Nap fiai, alapvetően emberi lények, és együtt alkotnak egyetlen személyt. Mivel összetartoznak, egyesülniük kell, bár ez nagyon nehéz. Ebben a két személyiségben az emberi természet két oldalát fedezhetjük fel: introvertált / belenyugvó, szelíd, késztetés nélküli, akinek erőssége a reflexiókban rejlik /, extrovertált /dinamikus, lázadó, aki nagy tetteket tud véghez vinni /. A két hős hosszú ideig legyőzhetetlen: akár két különálló figuraként, akár egy személy két oldalaként jelennek is meg, mindig győztesek. → Elbizakodottá válnak, magatartásuk féktelenné válik → megérdemelt büntetésük a halál. Az utolsó két mondakörben felismerhetjük, az önmagát túlbecsülő büszkeségből való kigyógyulásként a hős feláldozásának vagy halálának témáját. Úgy tűnik, hogy azokban a primitív társadalmakban, amelyek kulturális színvonala a Vörös Szarv mondakörnek felel meg, ezt a veszélyt a kiengesztelő emberáldozat intézményével előzték meg. Néhány törzs emberhúst is evett egy olyan totemisztikus rítus keretében, amely individualisztikus, és destruktív impulzusokat volt hivatva megszelídíteni. Bizonyos mértékű autonómia nélkül az egyén képtelen felnőtt környezetéhez viszonyulni. A hős mítosz ezt a felszabadulást nem biztosítja. Csak azt mutatja meg, hogyan lehetséges, hogy ez megtörténhessen: nevezetesen, ha az ego szert tehet a tudatosságra. Az őstörténet és a ma is élő primitív társadalmak szertartásai sok olyan, a beavatással kapcsolatos mítosszal és rítusokkal szolgálnak, melyekben a fiatal férfiakat és nőket elválasztják a szülőktől, és erőszakkal teszik törzsük tagjává. A gyermekkor világával történő ilyen szakítás az eredeti szülő archetípus sérüléséhez vezet, ezért a sérülést a csoport életébe való asszimiláció gyógyító folyamatával teszik jóvá. /A csoport és az egyén identitását gyakran egy totemállat szimbolizálja./ A csoport pótolja a sérült archetípust – és tulajdonképpen második szülővé válik – amelynek a fiatalt először szimbolikusan feláldozzák, hogy azután új életre szülessen. Ebben a “primitív beavatási szertartásban” – melyről mint látjuk, 10

Jung azt állította, hogy “a halálra való készülődést jelentette” – az tükröződik, hogyan nem lehet, a hős-sárkány csatában látott módon, a tudattalan tevékeny erőitől való elidegenedés érzése nélkül végérvényesen leküzdeni az eredeti archetípus erejét. Beavatás: Az Ikrek mítoszában láttuk, hogy a szélsőséges ego-ősvalónk különválását kifejező hübriszt a következményektől való félelem ellensúlyozza, ami aztán visszakényszeríti azt egy harmonikus ego-ősvalónk viszonyba. A törzsi közösségekben a beavatási szertartás az, ami ezt a problémát hatékonyan megoldja. A szertartás a beavatandót az eredeti anya-gyerek vagy ego-ősvalónk azonosság legmélyebb szintjére viszi vissza, így kényszerítve őt a szimbolikus halál átélésére. Más szavakkal, a jelölt identitása feldarabolódik, vagy feloldódik a kollektív tudattalanban. Ebből az állapotból azután szertartásosan megmentik az új születés rítusa során. Az ego igazi egyesülésének a nagyobb csoporttal – amit a totem, klán vagy törzs, illetve a három együtt fejez ki – ez az első aktusa. A szertartásban, akár törzsi csoportokról, akár bonyolultabb társadalmakról legyen is szó, változatlanul megtalálható a halál és az újjászületés ezen rítusa, ami az egyik életszakaszból a másikba történő “átmenet rítusát” kínálja a beavatandónak, a korai gyermekkorból vagy a korai serdülőkorból a késői serdülőkorba, majd ebből az érett korba. A beavatási események természetesen nem korlátozódnak az ifjúkor pszichológiájára. Az egyén életén végighúzódó fejlődés minden új fázisában megismétlődik az ősvalónk és az ego követelései között meghúzódó eredeti konfliktus. Ez a konfliktus azonban a korai érett korból a késői érett korba való átmenet szakaszában – a mi társadalmunkban ez kb. 35-40 éves kor közötti időszakot jelenti – erőteljesebben jut kifejezésre, mint bármely más életszakaszban. Az érett korból az öregkorba való átmenet majd újra felveti az ego és a teljes psziché közötti különbség megszilárdulásának igényét, a hős megkapja az utolsó felhívást az ego-tudatosság megvédésére az élet közelgő elmúlásával szemben. Ezekben a kritikus időszakokban a beavatás archetípusa erőteljesen aktivizálódik. Ez a jelentőségteljes átmenet biztosítja a serdülőkori rítusok világi jellegének bizonyos spirituális többlettel való megtöltését. Ebben a vallásos értelemben a beavatás archetípikus mintázatai – melyeket ősidők óta “misztériumokként” ismerünk – az olyan egyházi rituálékkal szövődnek egybe, amelyek születés, házasság vagy halál idején a vallásos tisztelet sajátságos kifejeződését kívánják meg. A felavatandónak fel kell adnia ambiciózus törekvéseit, minden vágyát és vállalnia kell a megpróbáltatást. A siker reménye nélkül kell késznek lennie a próbatételre. Azaz fel kell készülnie a halálra, létre kell hozni a halál szimbolikus lelkiállapotát, amelyből megszülethet az újjászületés szimbolikus lelkiállapota. Szépség és a szörnyeteg: ez az archetípus a házasságot szimbolizálja a nő szemszögéből nézve. Orfeusz és az ember fia: a dionüszoszi vallás olyan orgiasztikus rítusokat

11

tartalmazott, amelyek kifejezték a beavatandó azon törekvését, hogy átadja magát saját állati természetének és ezáltal a Földanya teljes megtermékenyítő erejét megtapasztalja. A dionüszoszi szertartásban az átmenet rítusának beavatási eszköze a bor volt. Feltételezték, a bor létrehozza a tudatosság olyan mértékű szimbolikus csökkenését, ami a jelöltnek a természet szigorúan őrzött titkaiba való bevezetéséhez szükséges, ennek lényegét az erotikus kielégülés szimbóluma fejezi ki: Dionüszosz isten a szent nász szertartásának keretében egyesült hitvesével, Ariadnéval. Orfeusz feltehetően valós személy lehetett, énekes próféta és tanító, aki mártír halált halt, sírja pedig szent hely lett. A korai keresztény egyház Orfeuszt Krisztus előképének tekintette. A transzcendencia szimbólumai: A beavatás alapvető célja az ifjonti léleknek – eredendően a Tréfacsinálóra jellemző vadságnak – a megszelídítése, civilizációs vagy spirituális célból. A fejlődés folyamatában egyre magasabb rendűbb vagy érettebb fázisokba jutó ember azon törekvéseire vonatkoznak, hogy minden határolt létezés módtól megszabaduljon, vagy függetlenedni tudjon. A gyermek a teljesség tudatával bír, de csak az ego-tudatosság kezdeti megjelenése előtt. Felnőtt esetében a teljesség tudata csak úgy érhető el, ha a tudat és a lélek tudattalan tartalmai egyesülnek. Ebből az egyesülésből tűnik elő “a psziché transzcendens funkciója”, ahogy Jung nevezte, amely által az ember az individuális “ősvalónkat” elérheti. Ezért amit a “transzcendencia szimbólumainak” nevezünk nem más, mint olyan szimbólumok, amelyek az ember azon törekvését reprezentálják, hogy ezt a célt elérje. Azokat az eszközöket biztosítják, amelyek segítségével a tudattalan tartalmai a tudatos pszichébe léphetnek, és egyben önmaguk is az adott tartalmak aktív kifejezései. Ennek a szimbolikának a legarchaikusabb szintjén újra találkozunk a Tréfacsináló témával. Most Ő nem féktelen hősjelöltként jelenik meg, hanem sámánná lett – gyógyító emberré – , kit varázserejű praktikái és az intuíció szárnyalása a beavatás “primitív” mesterévé tesznek. Hatalma abban a képességében van, hogy ki tud lépni testéből, és képes madárként a mindenségbe szállni. Ebben az esetben madár a legmegfelelőbb transzcendencia szimbólum. A “médium” közvetítésével működő intuíció sajátos természetét reprezentálja. A beavatási tevékenység legmagasabb szintjén a hindu jógamesterek állnak. Transzállapotokban jóval a normális értelmet meghaladó szintre képesek eljutni. A transzcendencián keresztül való felszabadulás ezen módjának egyik leggyakoribb álomszimbóluma a magányos utazás vagy zarándokút, ami olyan spirituális zarándoklatnak tűnik, amely során a beavatandó a halál természetével ismerkedik meg. Ez azonban nem halál, mint utolsó ítélet, vagy más beavatási erőpróba, hanem olyan utazás, melynek célja a megszabadulás, lemondás és vezeklés, melyet a részvét szelleme vezérel és segít. Ez a szellem sokkal gyakrabban jelenik meg a beavatás “úrnőjeként”, mint “mesterként”, olyan felsőbbrendű női / anima / figuraként, mint Kvan-jin a kínai buddhizmusban, mint Szófia a kereszténygnosztikus dogmában, vagy mint Pallasz Athéné, aki a bölcsesség istennője volt. Egyszerű gyűjtögető társadalmakban a beavatandónak egyedül kell a szent

12

helyet felkeresnie, mely többnyire krátertó, ahol transzszerű állapotban találkozik a saját állat, madár vagy természeti tárgy formájában megjelenő “védőszellemével”. Az ifjú azonos ezzel a bokorlélekkel és ezáltal férfivá válik. A rágcsálók, gyíkok, kígyók és néha a hal jelennek meg a mélyen transzcendens szimbólumként. Ezek olyan köztes lények, melyek összekötik a víz alatti mozgást és a madár röptét a közbülső földi élettel. / vadkacsa, hattyú /. A transzcendencia talán legismertebb álomszimbóluma a kígyó, mint görög orvos-isten, Aszklépiosz gyógyító szimbóluma, ami még ma is az orvosi hivatás jelképe. Eredetileg fán élő nem mérges kígyó volt, mint ábrázolásokon látható, a gyógyító isten kezében lévő botra tekeredik rá, a föld és a menny közötti egyfajta összeköttetés megtestesítőjeként. A któnikus transzcendencia talán legfontosabb és általános szimbóluma a két egymásba fonódó kígyó szimbóluma. Az ősi India híres Naga-kígyói ezek, de a motívumot megtalálhatjuk a görögöknél is, mint Hermész botja végén egymásba fonódó kígyókat. Hermész Tréfacsináló, egy másik szerepben hírvivő, a keresztutak istene, és végül ő az, aki a lelket az alvilágba vezeti, illetve onnan elveszti. A szabadulás és a gyógyítás szellemi üzenetét kutatja. Hermész eredetileg Egyiptomban mint íbiszfejű Thot isten volt ismert és ezért, mint transzcendens elvet, madár alakban képzelték el. Hermész / Merkúriusz / botja a kígyók felett szárnyakat kapott → transzcendens ereje teljes birtokában találkozunk itt vele, az alsó világ kígyó állapotából s a földi realitás középső világán át jut el végül szárnyai révén az emberfeletti vagy transzperszonális realitás szintjére. / szárnyas ló, szárnyas sárkány / A beavatás olyan folyamat, amely az önalávetés rítusával kezdődik, majd a tartózkodás rítusával folytatódik, melyet a megszabadulás rítusa követ. Ezen az úton haladva lesz az ember képes összebékíteni személyisége konfliktusos elemeit. Olyan egyensúlyra tehet szert így, amely révén valódi emberré önmaga urává válik.

Az individuáció folyamata /Marie-Louise von Franz/
A lelki fejlődés modellje: Az álmok nem csak az álmodó életére vonatkoznak, hanem részét képezik a pszichológiai faktorok nagy hálózatának is. Jung szerint az álmok valamiféle elrendezést, vagy mintázatot is követnek, melyet az individuáció folyamatának nevezett el. → rejtett szabályozó-irányító tendenciák működése a mélyben. A pszichikus fejlődés nem érhető el tudatos akaraterővel, hanem akaratlanul és természetes módon mintegy megtörténik, a pszichikus fejlődést az álomban a fa szimbolizálja, melynek lassú ,erőteljes, akaratlan növekedése meghatározott mintát követ. Jung ezt a mély szervező központot ősvalónak Self-nek hívja és úgy írja le, mint az egész psziché totalitását, azért, hogy megkülönböztesse az ego-tól, ami a telje psziché csak egy kis részét alkotja. A görögök az ember belső daimon-jának, az egyiptomiak Ba-léleknek a rómaiak genius-nak nevezték.

13

A primitív társadalmakban gyakran egy állatban vagy fétisben megtestesülő védelmező szelemnek tekintették. Az álmok azt mutatják, hogy ősvalónk olyan szabályozó központ, amely a személyiség állandó növekedését és érését idézi elő. A fejlődés üteme attól függ, hogy az ego meghallgatja-e ősvalónk üzenetét. Az ego feladata az, hogy az egész rendszerre rávilágítson, lehetővé téve ezáltal, hogy tudatossá és ily módon felismerhetővé váljon. A psziché veleszületett, de rejtett totalitása nem azonos a tökéletesen megvalósult és megélt teljességgel. Az individuáció célja az ember egyediségének megvalósítása. Ez a folyamat az embernél a tudattalanban zajlik, amely révén az ember veleszületett emberi természetének megfelelően él. Szigorúan véve azonban az individuáció folyamata csak akkor valódi, ha az egyén tudatában van és tudatosan létesít élő kapcsolatot vele. Az ember képes arra, hogy tudatosan részt vegyen saját fejlődésében. Ez az együttműködés a szó legszűkebb értelmében vett individuációs folyamat része. Az individuációs folyamat több, mint az “egész mivolt” veleszületett lehetősége és a sorsszerű események közötti kompromisszum. Szubjektív megtapasztalása azzal az érzéssel jár, hogy valami természetfeletti erő aktívan és teremtő módon közbeavatkozik. A pszichikus magnak ez a teremtő aktivitása csak akkor juthat szerephez, ha az ego megszabadult az összes céltudatos és sóvárgó törekvésétől és megpróbálta elérni a létezés mélyebb és alapvetőbb formáját. Az ego-nak képesnek kell lenni a figyelmes hallgatásra és arra, hogy átadja önmagát – minden további célt, vagy szándékot mellőzve – a fejlődésre irányuló belső ösztönzésnek. A személyiség belső fejlődésének csak úgy lehet utat nyitni, ha a tudatos tervezés haszonelvűségét szükségszerűen feladják. Hogyha valaki egyszerűen csak betölti sorsát, az a legnagyobb emberi teljesítmény és hogy haszonelvűségünknek meg kell hátrálnia tudattalan pszichénk igényeivel szemben. A földoltár szimbóluma arra utal, hogy az individuáció megvalósulásának feltétele: tudatosan át kell adnunk magunkat a tudattalan erőknek, ahelyett hogy azon gondolkodnánk, mit kellene tenni, vagy mi lenne helyes. Nem kell mást tenni, csak hallgatni, figyelni, hogy megtudjuk, mit akar tőlünk a belső teljesség – ősvalón – itt és most, ebben a helyzetben. A fához hasonlóan meg kell adnunk magunkat annak a majdnem észrevehetetlen, mégis erőteljes uralkodó impulzusnak, amely az egyedi, a kreatív önmegvalósítás felé mutató vágyból táplálkozik. Az embernek fel kell kutatnia meg kell találnia valami olyat, amit előtte még senki sem ismert. Első lépések a tudattalan felé: A gyermekkor a heves érzelmek időszaka, amikor is az álmokban gyakran manifesztálódik, szimbolikus formában, a psziché alapvető struktúrája, jelezve hogyan formálódik majd az adott egyén sorsa az elkövetkező években. Az ifjúság a fokozatos eszmélések időszaka.

14

Vannak esetek, amikor nem az álom, hanem valamilyen mély benyomást keltő, felejthetetlen próféciaszerű valós esemény az, amely szimbolikus formában jelzi előre a jövőt. Amikor a gyermek eléri az iskolás kort, kezdetét veszi az ego felépítésének és a külső világhoz való alkalmazkodásnak az időszaka, amely általában sok fájdalmas megrázkódtatással jár. Ugyanakkor sok gyerek kezdi azt érezni, hogy nagyon különbözik a többiektől. Ez a másságérzés egy olyanfajta szomorúsággal jár együtt, amely része sok fiatal magányosságának. A központ képe különösen feltűnő módon akkor jelenik meg, amikor az egyén pszichikus életét fenyegeti valami. Mai tudásunk szerint ebből a központi magból történik a ego-tudatosság teljes kiépítésének irányítása. Az ego valójában az eredeti központ megkettőzött, illetve strukturális megfelelője. Sok gyerek ebben a korai időszakban komolyan keresni kezd valami olyan életcélt, amely segítségére lehetne a külső és belső káosz leküzdésében. Sokunkat azonban a még tudattalan, veleszületett és ösztönös archetípus erők magukkal sodorják. Az individuáció tényleges folyamata – a tudat kapcsolatba lépése a saját belső centrummal, a pszichikus maggal, az “ősvalónkkal” – leggyakrabban a személyiség sérülésével és az ezt kísérő szenvedéssel kezdődik. Ez a kezdeti megrázkódtatás egyfajta felszólításnak tekinthető. A kapcsolat megnyilvánulásának archetípusai: a király megbetegszik vagy megöregszik, egy szörny asszonyokat, sőt gyerekeket lovakat és a királyság minden kincsét elrabolja, vagy egy démon rabul ejti a király hadseregét, a források kiapadnak, árvíz aszály, jég sújtja az országot. Úgy tűnik, mintha ősvalónkkal való kezdeti találkozás sötét árnyékot vetne előre. A mítoszokban a szerencsétlenséget orvosolni tudó varázslóról vagy bűvös eszközről mindig kiderül, hogy az valami furcsa dolog: fehér holló, arany hal, élet vize, az ördög 3 aranyhajszála ... Csak egyetlen dolog segíthet, ha egyenesen szembefordulunk a közelgő sötétséggel, előítéletek nélkül, teljesen jóhiszeműen, és megpróbáljuk kitalálni: mi lehet titkos célja és mit akar tőlünk. A közelgő sötétség rejtett céljára általában valami olyan szokatlan, olyan egyedi és váratlan dolog, amelyet a tudattalanból fakadó álmok és fantáziák segítségével lehet kitalálni. Az árnyék tudatosítása: Ha jelentkezik a tudattalan felmerül az igény, hogy a tudatos magatartásunkat kritikája alapján átdolgozzuk. A személyiség tudattalan része az álmokban gyakran megszemélyesített formában jelenik meg. Az árnyék a tudattalan személyiségnek csak egy része, az ego olyan ismeretlen, vagy kevéssé ismert tulajdonságait képviseli, amelyek túlnyomórészt a személyes szférába tartoznak és akár tudatosak is lehetnének. Másrészt viszont az árnyék olyan kollektív alkotóelemeket is tartalmazhat, amelyek az egyén személyes életén kívüli forrásokból származhatnak. Az árnyék nem csak mulasztásokból áll, de épp oly gyakran impulzív és felelőtlen viselkedésekből és építkezhet. Az árnyék a tudatos személyiségnél sokkal nagyobb mértékben van kitéve mások kollektív befolyásának. / Inkább beáll a sorba, csak ne piszkálják. / Főleg az azonos neműekkel való 15

érintkezésben ütközhetünk bele saját és más emberek árnyékába. → A mítoszokban és álmokban az árnyék az álmodóval azonos nemű személy. Az árnyék többnyire olyan értékeket hordoz, amelyekre a tudatnak szüksége van. Az árnyék problémája nyilvánvalóan minden politikai konfliktusban nagy szerepet játszik. Ha az emberek másokban ismerik fel saját tudattalan törekvéseiket, ezt “projekciónak” nevezzük. A politikai agitációk tele vannak projekciókkal. Mindenfajta árnyék-projekció elhomályosítja az embertársainkról alkotott képet, eltorzítja az objektivitást, és ezáltal megfoszt bennünket a valódi emberi kapcsolatok minden lehetőségétől. Van egy további hátránya is az árnyék-projekciónak. Ha saját árnyékunkat a kommunistákkal vagy a kapitalistákkal azonosítjuk, saját személyiségünk egy része az ellenkező oldalon marad. Ennek az lesz az eredménye, hogy az egyén állandóan – noha önkéntelenül – saját háta mögé kerül. Ily módon akaratlanul saját ellenségét segíti. Bármilyen formát öltsön az árnyék, szerepe az, hogy az ego ellentétes oldalát képviselje és hogy azokat a tulajdonságokat testesítse meg, melyeket az egyén a többi emberben a leginkább nem szeret. Siker, ha az árnyékot integrálni tudjuk. Az őszinteség, a belátás, sajnos nem mindig elegendő. Az árnyékos részen belül, olyan szenvedélyes erők munkálnak, amin az én nem tud uralkodni. Az emberfeletti erőfeszítés általában csak akkor eredményes, ha a Nagy Ember / ősvalónk / segít véghez vitelében. Néha az árnyék azért olyan erőteljes, mert az ősvalónk sürgetése is ugyanabba az irányba mutat, és ilyenkor az egyén nem tudja, vajon az ősvalónk, vagy az árnyék áll-e a belső nyomás hátterében. Néha minden, ami az ego számára ismeretlen, az árnyékba olvad bele, beleértve a legértékesebb és legmagasabb rendű erőket is. Amikor az álom nem tisztázza a dolgokat, a döntést a tudatos személyiségnek kell meghoznia. Ha az árnyék értékes vitális erőket hordoz, akkor azokat az aktuális tapasztalatokat alapul véve – asszimilálni és nem elfojtani kell. Az egótól függ, feladja-e büszkeségét és önhittségét és képes lesz-e elfogadni azt a látszólag sötétnek tűnő dolgot, amely valójában nem is az. Előre megjósolni azt, vajon sötét kísérőnk a legyőzendő hiányosságokat szimbolizálja-e, vagy az élet egy olyan részét, melyet el kell fogadnunk, ez egyike azon legnehezebb problémáknak, amellyel az individuáció folyamata során találkozunk. → A döntést addig kell halasztani, amíg más későbbi álmainkban egyértelmű választ kapunk. Valahol lényünk legmélyén tudjuk, merre kell mennünk és mit kell tennünk. De néha az énnek nevezett bohóc oly zavaró módon viselkedik, hogy a belső hang nem tud érvényesülni. → Csak azt tehetjük, hogy bátran vállaljuk, amit helyesnek vélünk, miközben állandóan készen állunk a változtatásra ha tudattalanunk egy más irányt sugalmaz. Az anima: a férfi lélekben élő nő A tudattalanban az árnyék mögött egy másik szimbolikus figura jelenik meg / anima, animus / Az anima a férfi psziché összes feminin pszichológiai tendenciájának megszemélyesítője, bizonytalan érzéseké és hangulatoké, profetikus sejtelmeké, az irracionális iránti fogékonyságé, a személyszeretet képességéé, a természethez való vonzódásé és végül, de nem utolsósorban a tudattalanhoz való viszonyé. A sámánok közül sokan

16

női ruhát hordanak, ruhájukra mellet festenek, hogy belső feminin oldalukat hangsúlyozzák, azt az oldalt, amely képessé teszi őket, hogy a “szellemek birodalmával” – azaz a tudattalannal – kapcsolatba kerülhessenek. Az egyéni megnyilvánulásban a férfi animájának karakterét rendszerint az anya formálja. Ha a férfi úgy érzi, hogy anyja negatív hatással van rá, animája gyakran ingerlékenységben, depressziós hangulatban, bizonytalanságban, bizalmatlanságban és sértődékenységben fejeződik ki. / Ha azonban képes meghaladni a negatív befolyást, a felsoroltak férfiasságát erősítik. / Ezek az anima hangulatok nyomasztóvá és szomorúvá válnak. A sötét hangulatok öngyilkosságra csábíthatják a férfit, ilyenkor az animát végzet asszonyának nevezik. A sötét anima megszemélyesítésének egy enyhébb változata az Éj Királynője Mozart Varázsfuvolájában. Szintén az anima veszélyes aspektusait személyesítik meg: szirének, boszorkányok. Ha a férfi anyjával kapcsolatos tapasztalata pozitív volt, ez is sajátosan, ugyanakkor egészen más módon alakítja az animafigurát. Az eredmény vagy egy nőies férfi, akit a nők könnyen zsákmányul ejtenek, és így képtelen az élet nehézségeivel megküzdeni. A királykisasszony, aki a kérőinek kitalálhatatlan találós kérdéseket ad, olyan negatív animafigura, amely a férfiakat destruktív intellektuális játszmába vonja be → neurotikus olyan sokat elmélkedik az életről, hogy nem tudja élni. Az anima leggyakoribb megnyilvánulási módja az erotikus fantázia / pornó /. Ez az anima nyers és primitív megnyilatkozása, amely csak akkor válik kényszerítővé, ha a férfi nem ápolja megfelelően érzelmi kapcsolatait, illetve ha az élettel szembeni érzelmi viszonyulása infantilis marad. Az anima projekciója vezet az “első látásra” szerelemhez. A dráma megoldása, ha a férfi felismeri az animát mint belső erőt → tudattalan személyiségének integrálásával érettebbé válhat, azt a valós életbe emelheti. Az anima funkciói: . segít megtalálni a megfelelő házastársat. . amikor logikus gondolkodással képtelen a tudattalanjában rejtőző tényeket felfogni, felszínre hozza ezeket. . segít kapcsolatba lépni az ősvalónkkal, az élet spirituálisabb, magasabb formájába vezethet → belső vezetővé válhat. / 183.o. Az álmodó egy szervezet támogatását élvezi, felvételt nyert egy belső lelki templomba. / Pszichénk központi magja – ősvalónk – rendszerint a négyes struktúra valamely formájában jelenik meg. Az anima fejlődése is négy szakaszból áll: 1. Éva szakasz: aki pusztán ösztönös és biológiai kapcsolatokat reprezentálja. 2. Faust Helénája: a romantikus és esztétikai szintet jeleníti meg, azonban még mindig szexuális elemekkel. . Szűz Mária: olyan női alak, aki a szerelmet / érosz / a spirituális rajongás magasságába emeli. 4. Sapientia, Szulamit: a legszentebb és a legtisztábbat is túlhaladó bölcsesség. / A modern ember ritkán éri el ezt a pszichikus fejlettségi szintet. / Akkor amikor az animát, mint a Szüzet, / Shakti, Parvati, Fatima / csak pozitív tulajdonságokkal ruházták fel, a negatív tulajdonságok a boszorkány

17

hitben találtak kifejeződést. Animusz: a nő lelkében élő férfi. Az animusz ritkán jelenik meg erotikus fantázia formájában vagy hangulatként, sokkal inkább titkos “szent” meggyőződésként. Amint a férfi animájának karakterét az anya, úgy az animuszét alapvetően a nő apja formálja. Az apa ruházza fel lányának animuszát a megkérdőjelezhetetlen, megdönthetetlen “igaz” meggyőződés sajátos színezetével – olyan meggyőződéssel, amely kizárja a nő aktuális karakterének személyes realitását. Hasonlóan az animához az animusz is alkalmanként, mint haláldémon jelentkezik. A mitológia oldaláról megközelítve a szépséges idegen feltehetően egy pogány apa–kép vagy istenkép, aki mint a halál királya jelenik meg. Pszichológiai szempontból azonban az animusznak egy olyan sajátos formáját testesíti meg, aki asszonyokat csábít, és elszakítja őket minden emberi kapcsolatuktól, főleg a valóságban létező férfiaktól. A vággyal és a “hogyan kellene a dolgoknak lenniük” ítélkezéssel teli ábrándos gondolatok selyemgubóját személyesíti meg, amely elszakítja a nőt az élet realitásától. A negatív animusz nem csak mint haláldémon jelenik meg. A mítoszokban és a tündérmesékben a rabló és a gyilkos szerepét játssza. Ebben a formában az animusz mindazokat a félig tudatos, hideg, romboló gondolatokat testesíti meg, amelyek az éjfél utáni órában támadnak a nőre, főként akkor, amikor valamilyen érzés kényszerítő erejének nem tudnak eleget tenni. Ilyenkor rosszindulatú, intrikus és számító gondolatok hálójába kerül. A destruktív viselkedés dédelgetésével a nő mint feleség a férjét – mint anya a gyerekét – betegségbe, balesetbe, sőt még a halálba is hajszolhatja. Vagy elhatározhatja, hogy visszatartja a házasságtól – ami a gonoszság olyan rejtett formája, amely ritkán jut az anya tudatának közelébe. Az érzelmek különös passzivitása és bénultsága, vagy a súlyos bizonytalanság, amely majdnem mindig a jelentéktelenség érzéséhez vezet, bizonyos esetekben a tudattalan animusz vélemény eredményeként alakul ki. Sajátos módon, amikor a tudattalan ezen megszemélyesítői közül valamelyik megszállja tudatunkat, úgy tűnhet, mintha ezek a gondolatok és érzések sajátjaink lennének. Az ego olyannyira azonosul velük, hogy képtelenné válik leválasztani és megnézni, mik is ezek, így ténylegesen a tudattalanból származó figura “megszállottjává” válik az egyén. Az animusz pozitív oldala, kreatív tevékenysége, hidat tud teremteni az ősvalónk felé. Az animusz gyakran mint férfiak csoportja jelenik meg. Így szimbolizálja az álom azt a tényt, hogy az animusz inkább kollektív és nem annyira egyéni elemeket tartalmaz. Nagyszámú mítosz és tündérmese szól arról, hogy a királyfit a boszorkány vadállattá, vagy szörnnyé változtatja és csak egy lány szerelme válthatja meg. Ez azt a folyamatot szimbolizálja, amelyben az animusz tudatossá válik. Ha a nő felismeri, hogy ki és mi az animusza, és mit tesz az animusz vele és ha szembenéz ezzel a realitással, ahelyett, hogy annak megszállottjává válnék, akkor az animusz felbecsülhetetlen értékű társsá alakul át, aki olyan maszkulin tulajdonságokkal ruházza fel, mint kezdeményezés, bátorság, objektivitás és szellemi bölcsesség.

18

Az animusz is négy fejlődési szakaszon megy át: . Először a puszta fizikai erő megszemélyesítőjeként jelenik meg: atléta, bajnok, izomember. 2. A következő fázisban a kezdeményezőkészség és a tervszerű cselekvés képességét is birtokolja. 3. A harmadik szakaszban az animusz “szó” világát is birtokolja már, gyakran professzorként vagy lelkészként jelenik meg. . Végezetül az animusz az értelem megtestesülése. Ezen a legmagasabb szinten – az animához hasonlóan – a vallásos tapasztalatok követőjévé válik, amelyek által az élet új értelmet nyer. Szellemi szilárdságot, a testi gyengeséget ellensúlyozó láthatatlan belső támaszt nyújt a nőknek. Az animusz ebben a legfejlettebb formájában összeköttetést teremt a nő tudata és a kor szellemi fejlődése között, és ezáltal még a férfiaknál is fogékonyabbá válik az új alkotó eszmék iránt. Ez a magyarázata annak, miért a nők volta a régebbi korokban sok népnél a jósok és látnokok. Pozitív animusznak kreatív merészsége időnként olyan gondolatokat és elképzeléseket szül, amely új vállalkozásokra serkenti a férfiakat. A nő lelkében élő “belső férfi” az animáról szóló részben említetthez hasonlóan házassági problémához vezethet. Azanimusz pozitív működésének előfeltétele, hogy az animusz felhagyjon a minden kritikán felüli véleményének hangoztatásával. A nőnek bátorságra és belső nyitottságra kell szert tennie, hogy meg tudja kérdőjelezni saját meggyőződésének szentségét. Csak ezután kerül kapcsolatba az “ősvalónk” megnyilatkozásaival és válik képessé arra, hogy tudatosan megértse annak jelentéseit. Ősvalónk: a totalitás szimbólumai Ha az egyénnek sikerül komoly és hosszadalmas küzdelem után megoldást találni az anima / vagy animusz / problémájára, amelynek eredményeképp többé már nem csak részlegesen azonosul vele – a tudattalan újra megváltoztatja domináns karakterét, és olyan új szimbolikus formában jelenik meg, amely az ősvalónkat, a psziché legbelsőbb magját reprezentálja. A nők álmaiban ezt a központot általában egy felsőbbrendű női alak, egy papnő, varázslónő, földanya, vagy a természet illetve a szerelem istennője testesíti meg. Férfiak esetében beavatást végző, vagy védelmező férfialakként bölcs öregemberként a természet szellemeként jelenik meg. Az emberi alak akár fiatal, akár öreg, csak az egyik lehetséges módja az álmokban vagy látomásokban megjelenő ősvalónak. A különböző életkorok – amelyeket magára ölt – nemcsak arra utalnak, hogy az ősvalónk egész életünkön keresztül elkísér bennünket, de arra is, hogy ő maga az élet tudatosan felismert irányán és áramlásán túl létezik, és ez hozza létre az időélményünket. Éppen azért, mivel az ősvalónak csak egy része tartozik a tudatos időélmény / tér – idő / dimenzióba, egyidejűleg mindenütt jelenvaló. Mi több, gyakran olyan formában jelenik meg, amely egy sajátos, egyetemes jelenlétre figyelmeztet, vagyis olyan gigantikus, szimbolikus emberi lény formájában mutatkozik meg, aki felöleli és magába foglalja az egész kozmoszt. / A teljes univerzumot személyesíti meg. / Azok a szimbolikusstruktúrák, amelyek az individuáció folyamatára látszanak utalni, általában a négyes szám motívumán alapulnak, mint pl.: a tudatos négy funkciója, vagy az anima – animusz négy fejlődési szakasza. A központi 19

mag természetes, szabad megnyilvánulását a négyesség jellemzi. A 16-os szám különösen fontos szerepet játszik mivel 4 X 4 / 198. o. / / Hamvas Béla: Sciencia Sacra II. → “a négy. A legnagyobb misztérium, az érthetetlen és megrendítő új haladvány ... a püthagóreusoknál az isteni szellem jelképe ... Az archaikus korban az örök jelképe volt. Az örök mozgás, az örök körforgás, az örök élet jelképe. Egyik szimbóluma a kereszt, szvasztika stb. Teljesség, beteljesedés.” / A zsidó hagyományban kezdettől fogva Ádám / Adam Kaddom / hordozta magában az egész emberiséget, vagyis minden megszületendő ember lelkét. Ádám lelke ennél fogva olyan volt, “mint egy lámpás kanóca, mely megszámlálhatatlan szálból áll.” Eben a szimbólumban világosan kifejezésre jut az emberiség egy– ségének gondolata. Keleten és a nyugati civilizáció bizonyos gnosztikus köreiben az emberek hamar felismerték, hogy a Kozmikus Ember sokkal inkább belső pszichikus képnek, mintsem külső, kézzelfogható realitásnak felel meg. A hindu tradíció szerint például az emberben él és halhatatlan. Ez a belső Nagy Ember váltja meg az egyént azzal, hogy kivezeti a teremtésből és az ottani szenvedésekből és visszavezeti az örökkévalóságba. Ám ez csak akkor lehetséges, ha az ember felismeri őt, és az alvó felébred. Az ősi India szimbolikus mítoszaiban Purusha–ként ismert, neve egyszerűen annyit jelent, hogy “ember” vagy “személy”. Purusha ott él minden egyén szívében, noha egyidejűleg betölti az egész kozmoszt is. Sok mítosz tanulsága szerint a Kozmikus Ember nem csupán a kezdet, de minden élet, az egész teremtés legvégső célja is az ősvalónk ezen archetípikus szimbóluma felé fordul. Gyakorlati szempontból ez azt jelenti, hogy a humán létezés kielégítő magyarázatát az olyan elkülönült ösztönök és céltudatos mechanizmusok, mint éhség, erő, szexualitás, túlélés, fajfenntartás stb. , soha nem haladják meg. Vagyis az ember legfőbb célja nem az, hogy igyék, egyék stb. hanem, hogy ember legyen. Ezen hajtóerők fölött és rajtuk túl belső pszichikus valóságunk az élő misztérium kinyilatkoztatását szolgálja, és ezt csak szimbólumokkal tudja kifejezni. A tudattalan ezért választja oly gyakran a Kozmikus Ember erőteljes, kifejező szimbólumát. A nyugati kultúrában a Kozmikus Embert gyakorta azonosítják Jézus Krisztussal, Keleten pedig Krisnával vagy Buddhával, a zsidó misztikában Adam Kaddom. Mint minden szimbólum, ők is egy megismerhetetlen titokra mutatnak rá – az emberi létezés végső, ismeretlen értelmére. Mint már elhangzott: bizonyos hagyományok azt állítják, hogy a Kozmikus Ember a teremtés célja, ám ezt nem szabad úgy értelmezni, mint valóságos külső történést. A hinduk szerint pl. ez nem is azt jelenti, hogy egy napon a világ feloldódik az eredeti Nagy Emberben, sokkal inkább azt, hogy az ego extrovertált érdeklődése a külső világ iránt megszűnik, hogy helyet adjon a Kozmikus Embernek. Ez akkor fog bekövetkezni, amikor az ego beleolvad az ősvalónkba. Az ego csapongó képzeletáramlása / ahogy az egyik gondolatról a másikra ugrik / és vágyainak áradása / ahogy egyik tárgytól a másikhoz menekül /akkor csendesedik el, amikor legbelül a Nagy Ember megjelenik.

20

Soha nem feledkezhetünk meg arról, hogy külső realitásunk valójában csak olyan mértéken létezik, amilyen mértékben tudatosan felfogjuk és hogy nem biztosítható “önmagában és önmagáért” való létezése. * → Csak a földi kapcsolatok és a szenvedések elfogadásával válhat az emberi lélek olyan tükörré, melyben az isteni erők megtalálhatják önmagukat. * Mivel ez a szimbólum valami egészet és teljeset fejez ki, gyakran képzelik el kétnemű lényként. A szimbólum ebben a formájában a legfontosabb pszichológiai ellentétpárt – a nőt és a férfit – békíti össze. / A kerek kő, melyet folyamatosan csiszolunk ősvalónk szimbóluma → bölcsek köve / Az ősvalónkat gyakran ábrázolják állatként, jelezve ezzel természetünk ösztönös voltát és kapcsolódásunkat a környezethez. / Ezért fordul elő a mítoszokban és tündérmesékben annyi segítő állat. / Az ősvalónk kapcsolata a környező természettel, sőt kozmosszal, feltehetőleg abból a tényből származik, hogy pszichénk “atommagja” beleszövődik az egész – mind a külső, mind a belső – világba. Az élet minden magasabb megnyilvánulása valamilyen módon összhangban van a tér – idő folytonosságával. Egy zoológus véleménye szerint, minden állat “szellemisége” mesze kiterjed a környező világba és “lélekkel tölti ki” az időt és a teret. Tudattalanunk hasonlóképpen kapcsolódik össze környezetünkkel: társainkkal, a társadalommal általában és mindezek fölött a tér–idő folytonossággal, továbbá az egész természettel. Ha odafigyelünk álmainkra, lehetőség nyílik rá, hogy felemelkedjünk saját világunkba, melyben az események fontos és titkos rendje uralkodik. Az álmaink elsődleges célja az ősvalónkhoz való helyes attitűd fejlesztése. A primitív törzsekben élő emberek életét általában közvetlenül a belső központ irányítja, míg mi oly mértékben belebonyolódunk a külső dolgokba, hogy ősvalónk üzenetei nehezen jutnak el hozzánk. Tudatos pszichénk folytonosan egy olyan jól körvonalazott “valós” külső világ illúzióját hozza létre, amely meggátolja a másfajta észlelést. Tudattalan természetünk révén azonban felfoghatatlan módon kapcsolódunk saját pszichékhez és pszichikus környezetünkhöz. Ősvalónk gyakori sajátos szimbóluma az értékes vagy jellegzetes kő. Sok álomban a központi mag, az ősvalónk mint kristály jelenik meg. A kristály matematikailag szabályos szerkezete azt az intuitív érzést kelti bennünk, hogy még az úgynevezett “holt” anyagban is működik egyfajta szellemi rendezőelv. Ezért a kristály gyakran az anyag és szellem szélsőséges ellentétének egyesítését szimbolizálja. KŐ: életerő. A puszta létezést szimbolizálja, mely távol áll az egotudatosság emócióitól, csapongó gondolkodástól. Ebben az értelemben a kő a legegyszerűbb és legmélyebb élményt szimbolizálja, az öröklét olyan élményét, amit az ember akkor él át, amikor halhatatlannak és változtathatatlannak érzi magát. Az ember eredendő természetében benne rejlik annak a vágya, hogy a kő szimbolika segítségével valami elmondhatatlan élményt fejezzen ki. Iszlám → Kába kő, a keresztény egyházi szimbolika szerint Jézus az a “kő melyet az építők megvetettek, szegletkővé lett”.

21

Morienus, régi arab alkimista azt mondja: “Ez a dolog / mármint a bölcsek köve / belőled vonható ki: ásványa te vagy, és csak benned lehet megtalálni, még pontosabban, ők / az alkimisták / belőled nyerik ki. Ha ezt felismered, a kő szeretete és elfogadása növekedni fog benned. Ez az igazság.” Mindmáig feltáratlan a tudattalan psziché és az “anyag” közötti kapcsolat, e titkot a pszichoszomatikus orvoslás igyekszik megadni. Ennek a még megmagyarázhatatlan és definiálatlan kapcsolatnak a tanulmányozása során / lehetséges, hogy a “psziché” és az “anyag” valójában ugyanaz a jelenség, csak az egyiket “belülről”, a másikat “kívülről” figyeljük meg. Jung egy új fogalmat vezet be, amit szinkronicitásnak nevezett el. Ez a fogalom a külső és belső események olyan “jelentéssel bíró egybeesését” jelenti, amikor maguk az események nem állnak oksági összefüggésben. Szinkronicitás általában olyan embereknél áll be, akinek tudattalanjában aktiválódott archetípus van. / Pl. vásárolunk egy kék ruhát, de a bolt tévedésből feketét szállít éppen azon a napon, amikor egy közeli hozzátartozó meghalt. / A kínaiaknál az orvostudomány, a filozófia, sőt még az építészet is a jelentéssel bíró egybeesések “tudományán” alapul. A klasszikus kínai szövegek szerint, nem az a kérdés, hogy mi okoz mit, hanem, hogy mi mivel történik együtt. A szinkronicitás fogalmának megalkotásával Jung egy olyan utat vázolt fel, amelynek segítségével a lélek és az anyag kölcsönös kapcsolatának jobban a mélyére hatolhatunk. Az ősvalónkhoz való viszony: A modern ember számára az egyetlen, még értelmes kaland a tudattalan psziché belső birodalmában rejtezik. Jung a legbelső központhoz való eljutás és a tudattalan élő misztériumával való kapcsolat felvételével olyan útját dolgozta ki, amelyet egyedül önerőre támaszkodva kell végigjárni. Ez alapvetően más, mint egy kitaposott út követése. Amikor megpróbáljuk az ősvalónkat életre hívni, ehhez olyan állandó, mindennapos készenlét szükséges, ami olyan, mint amikor megpróbálunk egy időben két különböző szinten vagy két különböző világban élni.
/ Nagy Z: Az európai kultúrában meglátásom szerint ehhez a beállítottsághoz és életformához a keresztény misztika áll a legközelebb, ezért tanulmányozását a nem hívő érdeklődőknek is javaslom → könyvajánlás a jegyzet végén /

Az egyén szokásához híven, a külső feladatra koncentrál, de ugyanakkor éberen figyel mind az álmokban, mind pedig a külső eseményekben megjelenő azon utalásokra és jelzésekre, melyeket az ősvalónk használ, hogy szándékait, az élet áramlásának irányát szimbolizálja. Az ilyen jellegű élményekkel foglalkozó régi kínai szövegek gyakran használják az egérlyukat figyelő macska hasonlatát. Az egyik szöveg szerint nem szabad megengedni más gondolatok betörését, s eközben a figyelem nem lehet sem túlságosan éles – de túlságosan tompa sem. Létezik egy optimális percepciós szint. “Az ily módon végrehajtott gyakorlat / ... / idővel eredményre vezet és amikor beérik, hasonlóan az érett dinnyéhez, amelyik magától leesik, az egyén, minden külső beavatkozás nélkül, a magasabb rendű felébredés részesévé válik. Ez az a pillanat, amikor a gyakorlatot végző olyanná válik,

22

mint az, aki vizet iszik és csak ő tudja egyedül, hogy a víz hideg-e vagy meleg, Megszabadul minden önmagával kapcsolatos kételytől és olyan boldogság birtokába jut, mint az, aki a keresztúton saját apjával találkozik. .” A belső pszichét irányító központtal való kapcsolatot akadályozzák: a. Egyetlen ösztönös késztetés vagy emocionális kép is alkalmas az embert egyoldalúságba hajszolni → egyensúlyvesztést okoz. Ezt a “primitívek” a “lélek elvesztésének” nevezik. b. A túlzott nappali álmodozás, ami rejtett módon általában bizonyos komplexumok köré fonódik. Az ábrándozások valójában éppen azt a célt szolgálják, hogy összekössék az embert komplexumaival, ugyanakkor fenyegetik a koncentrációt és a tudatosság folytonosságát. c. Túlzott koncentráció és egotudatosság, mely könnyen meggátolhatja a központból érkező impulzusok és üzenetek percepcióját. Az ősvalónk mitológiai ábrázolásai között különös hangsúlyt kap a világ négy sarka, és sok képen a négy részre osztott kör középpontjában a Nagy Embert ábrázolják. Jung az ilyen elrendezésű struktúra jelölésére a hindu mandala / mágikus kör / szót használta, amely az emberi psziché “atommagjának” – melynek lényegét nem ismerjük – szimbolikus ábrázolása. Egyes közösségek a mandala motívumot arra használják, hogy segítségével helyreállítsák elveszített belső egyensúlyukat. A keleti kultúrákban hasonló képek segítségével igyekeznek a belső lényeget állandósítani, vagy hozzásegíteni az embert a mély meditációhoz. A mandala szemlélése belső békét teremt, annak az érzését, hogy az élet újra megtalálta értelmét és rendjét. / Pszichológiailag a “jobb” oldal – többek között a tudatosság, az alkalmazkodás, az “igaz” dolgok oldalát jelenti, míg a “bal” oldal az adaptálatlan, nem tudatos reakciókat, sőt néha valamiféle sötét dolgot jelent. / A kerek forma – mandala motívum – általában az eredeti teljességet szimbolizálja, a négyes forma pedig ennek a tudatosság szintjén történő megjelenítését. Van itt azonban egy nagy nehézség – nevezetesen, a tudattalan minden megszemélyesítésének – legyen szó akár az árnyékról, animáról, animuszról vagy az ősvalónkról – egyaránt van világos és sötét oldala. Árnyék lehet aljas vagy gonosz, olyan ösztönös hajtóerő, amelyet le kell győzni lehet azonban olyan impulzus is, amely a követendő fejlődés irányába mutat. Anima / Animusz éltető fejlődés és kreativitás a személyiség számára de eredményezhet megakadást, esetleg fizikai halált is. Ősvalónk sötét oldala a legveszélyesebb, mivel ő a bennünk rejlő legnagyobb pszichikus erő. Megalománia vagy egyéb kóros fantáziák rabságába ejtheti, “megszállhatja” a személyt. Az ilyen lefokozott érzelmi állapotban azt gondolhatja az egyén, hogy sikerült megragadnia és megoldania a nagy kozmikus talányt, s ily módon elveszíti minden kapcsolatát a humán valósággal. Ennek az állapotnak megbízható tünete a humorérzék és az emberi kapcsolatok elvesztése. Ősvalónk megjelenése az ember tudatos egójára nézve így nagy veszéllyel járhat. Az individuáció kizár minden papagájszerű utánzást. A nagy szellemi vezető követése nem jelenti azt, hogy az individuáció folyamatában bárki is lépésről lépésre lemásolhatná az ő útját / Krisztus, Buddha /. A követés azt jelenti, hogy meg kell kísérelnünk ugyanolyan 23

őszinteséggel és odaadással élni saját életünket, mint ahogy ő tette. Ahhoz, hogy a tudattalan szimbolikus jelzéseit megértsük, az kell, hogy az ember érzelmileg önmagán belül maradjon, vigyáznia kell, ne kerüljön saját magán kívülre, vagy “maga mellé”. Életbevágóan fontos, hogy az ego továbbra is a megszokott módon működjön, Akkor válhat valaki fogékonnyá a tudattalan tartalmai és folyamatai iránt, ha megmarad hétköznapi embernek, aki tudatában van saját tökéletlenségének. Valójában igen nehéz egyesíteni ezeket a belső ellentéteket – egyrészt az egész világmindenséggel egynek érzi magát – másrészt csak egy a szánalmas földi halandók között úgy, hogy se az egyik se a másik szélsőség ne kerekedjen felül. Ősvalónk társas vonatkozásai: Néha az az érzésünk támad, hogy a Nagy Ember akar tőlünk valamit és hogy valamilyen sajátos feladat elé állít bennünket. Az erre az élményre adott válaszunk segíthet abban, hogy legyen erőnk szembeszállni a kollektív előítélettel, mégpedig úgy, hogy komolyan tekintetbe vesszük saját lelkünket. Ha valaki megpróbál a tudatalattijának engedelmeskedni → szembe kerülhet saját vágyaival és mások elvárásaival – azért, hogy megtalálja önmagát. Néha ezért mondják, hogy a tudattalanra való odafigyelés az embert aszociálissá és egocentrikussá teszi. Ha álmodunk egy emberről jó vagy rossz tulajdonságokat, akkor két lehetőség van: . az adott alak egy projekció, ami azt jelenti, hogy ennek a személynek az álomképe az álmodó saját belső tulajdonságaink szimbóluma. . előfordul, hogy az álmok más emberről valami eredeti és hiteles dolgot mondanak el . / Ilyenkor a tudatalatti olyan szerepet játszik ,amit még nem teljesen értünk. / Az ember a körülötte élőkkel jelentős összehangoltságban van, ösztönösen érzi – észleli a többiek szenvedését és problémáit, pozitív és negatív tulajdonságait, értékeit – teljesen függetlenül attól, tudatosan mit gondol róluk. Áloméletünk lehetővé teszi, hogy betekintsünk ezekbe a tudatküszöb alatti észlelésekbe és megmutatja azt is, hogy ezeknek hatása van ránk. Minden belső folyamat esetén – mindaddig az ősvalónk vezérli és kormányozza az egyén emberi kapcsolatait, amíg a tudatos ego nem veszi magának a fáradtságot, hogy felkutassa a csalóka projekciókat és inkább benső önmagával, semmint a külsővel foglalkozzék. Ezen az úton járva találják meg az egymáshoz vezető utat a szellemileg összehangolódott, hasonló beállítottságú emberek, hogy olyan csoportot alkossanak, amelyik eltér az összes szokványos társasági és szervezeti érzelmi kötődésektől. A tudatosan megvalósított individuáció ily módon megváltoztatja a személy kapcsolatait. Minden, kizárólag csak a külső világhoz tartozó tevékenység és kötelezettség bizonyos kárt okoz a tudattalan rejtett működéseiben. Azok akik összetartoznak, egymásra találnak ezen tudattalan kötelék útján. Ez az egyik ok, amiért romboló hatása van annak, ha hirdetések vagy politikai propaganda felhasználásával próbálják befolyásolni az embereket. Ez még akkor is igaz, ha a befolyásolást idealisztikus célok vezérlik. Ha valaki – manipulatív céllal – a közvélemény befolyásolása érdekében visszaél a szimbólumok erejével, csak akkor képes a tömeg tudattalanjára hatni, ha valódi szimbólumokat használ. Ám

24

akár megragadják a tömeget érzelmileg akár nem, olyan dologgal állunk szemben, ami örökre kiszámíthatatlan és teljesen irracionális marad. A közvélemény manipulátorai csak akkor érnek el átmeneti sikereket, ha a gazdasági nyomás vagy az agresszió eszközéhez folyamodnak. Ám ez semmi mást nem eredményez, mint hogy elnyomja az eredeti tudattalan reakciókat. A tömegméretű elfojtás ugyanolyan eredményre vezet, mint az egyéni: neurotikus disszociációhoz és pszichológiai megbetegedésekhez. A tudattalan reakcióinak elnyomására tett minden ilyen próbálkozás hosszú távon kudarcra van ítélve, mivel ösztöneinkkel alapvetően ellentétes. Ősvalónk 10-15 fős csoportok létrehozására törekszik. A fizikai jólét, a szellemi, lelki egészség, ember esetében a kulturális hatékonyság ilyen társas formáció keretei között bontakozik ki legjobban. Ha egyetlen ember is az individuációnak szenteli magát, ez gyakran pozitív befolyással lesz a környezetében lévő emberekre. A világ szinte valamennyi vallásában találunk olyan képeket, amelyek az individuáció folyamatát, vagy legalábbis annak bizonyos szakaszait szimbolizálják. A mai modern keresztény kultúrában Jung gyakran megfigyelte azt a tendenciát, hogy a tudattalan az isteni hármasságot egy negyedik feminin, sötét, sőt gonosz elemmel egészíti ki. Ez a negyedik elem valójában mindig is létezett vallásos képzeteink világában, de elkülönült az Isten-képtől és mint anyag, vagy mint az anyag istene létezik párhuzamosan mellette. Jung szerint minden vallási doktrína a kollektív tudatosságból származik.

A vizuális művészetek szimbolizmusa / Aniela Jafféi /
Szent szimbólumok: a kő és az állat A szimbolika története azt mutatja, hogy bármi felvehet szimbolikus jelentést. A durva, természetes kövekkel kapcsolatban az a hiedelem élt, hogy azok a szellemek vagy az istenek lakóhelyei és a primitív kultúrákban ezeket sírkövekként vagy vallásos tisztelet objektumaiként használták. A régi mesterek ismerték a “kő szellemét”. A paleolítikum falfestményein szinte kizárólag állatokat találunk. A lefestett állatnak képmás funkciója van, az állat szimbolikus elejtésével a vadász megpróbálta megelőzni és biztosítani az igazi állat halálát. Ez az analógiás mágia egyik formája, ami a festményeken ábrázolt képmás “realitásán” alapul: ami a képpel megtörténik, az fog a valóságban is történni. Az alapul szolgáló pszichológiai tény az élőlény és a lény lelkének tekintett kép közötti erőteljes azonosság. Az állatok és az állati öltözetek igen gyakran fontos szerepet játszanak a beavatásokban, titkos szervezetekben, sőt ezen törzsek monarchikus intézményében is. Nem pusztán arról van szó, hogy a primitív törzs főnöke állatnak öltözik, amikor a beavatási rítus során teljes állati maszkban megjelenik, akkor ő ténylegesen állat. Sőt az állati szellem, a rettentő démon az, aki elvégzi a körülmetélést. Ilyenkor ő testesíti meg vagy képviseli a törzs vagy a klán ősét, így ő maga az ősi isten. Ő képviseli és ő maga a totem állat. Az idők során a teljes állati öltözetet sok helyen felváltotta az állat és

25

démonmaszk. Pszichológiai kifejezéssel élve, a maszk viselőjét archetipikus képpé változtatja. A tánc eredetileg nem volt több, mint a megfelelő mozdulatok és gesztusok révén, az állatjelmez tökéletessé tétele, a beavatási vagy egyéb rítusok kiegészítője. A táncot úgymond démonok adták elő egy démon tiszteletére. A bevezető fejezetben Jung rámutatott a bennszülött és a totemállata vagy bokorlelke közötti szoros kapcsolatra, sőt azonosságra. Sajátos szertartások léteznek, melyek célja ennek a kapcsolatnak a kialakítása, különösen a fiúk számára tartott beavatási szertartások ilyenek. A fiú birtokába jut “állati lelkének” , ugyanakkor a körülmetéléssel feláldozza saját “állati lényét”. Ezen kettős folyamat révén felvételt nyer a totemklánba és kialakítja kapcsolatát a totemállattal. Mindenekelőtt férfivá válik és a szó legtágabb értelmében emberi lénnyé. Az állatmotívum általában az ember primitív és ösztönös természetének szimbóluma. Ha elszabadul egy negatív impulzus, azt a harcos benne megnyilvánuló állatdémonnak tulajdonítja. Az ember féli ezt az erőt, és áldozattal, szertartással igyekszik kiengesztelni. Számos mítosz foglalkozik az ősállattal, amit fel kell áldozni a termékenység vagy a teremtés érdekében. Még a kereszténységben is meglepően nagy szerepet játszik az állat szimbolika. Az evangélisták közül háromnak van állat jelképe: Lukács – ökör, Márk – oroszlán, János – sas. Mátét emberként vagy angyalként ábrázolják. Maga Krisztus is mint Isten Báránya vagy Hal jelenik meg szimbolikusan, de ő a keresztre emelt kígyó, az oroszlán, sőt olykor egyszarvú is. Krisztus ezen állati attribútumai mutatják, hogy Isten fia – az ember magasrendű megszemélyesítője – éppúgy nem nélkülözhetik állati természetét, mint magasabb spiritualitását. Az állatszimbólumok azt is jelzik, milyen életbevágóan fontos az emberek számára az, hogy a szimbólum pszichikus tartalmát – az ösztönt – életükbe beépítsék. Az emberi természet alapja az ösztön. Az embernél az “állati lény” – mely benne, mint ösztönös lélek lakozik – veszélyessé válhat, ha nem ismeri fel és nem integrálja. Az ember az egyetlen olyan lény, aki saját akarata által képes saját ösztöneit kontrollálni, de arra is képes, hogy elnyomja, eltorzítsa. Az állat akkor igazán vad, ha megsebesítik → az elfojtott ösztönök felülkerekedhetnek az emberen. A kör szimbolikája: Marie - Louise von Franz a kört / gömböt / az ősvalónk szimbólumaként értelmezte, mint olyat, ami a psziché teljes vonatkozásának teljességét fejezi ki ,s mely magába foglalja az ember és a teljes természet kapcsolatát. A körszimbólum – akár a primitív napimádatban, vagy a modern vallásban, mítoszban vagy álomban, a tibeti szerzetesek által rajzolt mandalákban, városok alaprajzában, vagy a korai asztronómusok szférikus elképzeléseiben jelenik is meg – mindannyiszor az élet egyetlen, legalapvetőbb vonatkozására, annak végső teljességére utal. A gondolkodás, érzés intuíció és érzékelés teszi képessé az embert arra, hogy a külső és belső világból érkező benyomásokat kezelni tudja. Brahmának az univerzum négy irányában való tekintése azt szimbolizálja, hogy az embernek el kell érnie a fenti négy funkció nélkülözhetetlen integrációját. India és a Távol-Kelet vizuális művészetében a négy vagy a nyolc cikkelyre osztott kör a meditációt segítő vallásos képek megszokott mintázatát alkotja. Különösképpen a tibeti lámaizmusban játszott fontos szerepet a gazdag mintázatú mandala. A

26

mandalák általában a kozmosznak az isteni erőkkel való kapcsolatát ábrázolják. Azonban nagyon sok keleti meditációs ábra pusztán csak geometriai mintázatot követ, ezeket yantrának nevezik. A körön kívül a leggyakoribb yantra motívum a két egymáshoz kapcsolódó háromszög, amelyek közül az egyik felfelé, a másik lefelé mutat. Ez a forma a hagyomány szerint Síva és Sakti, a férfi és női istenség egyesülését szimbolizálja. A pszichológia nyelvén szólva az ellentétek egyesítését fejezi ki: az ego személyes időhöz kötött világának a nem ego személytelen és időtlen világával való egyesülését .Végső soron minden vallás ennek az egységnek az elérésére törekszik: azaz a léleknek Istennel való egyesülésére. A Zen-be a kör a megvilágosodást ábrázolja. Az emberi tökéletességet szimbolizálja. A mandala képi ábrázolásával gyakran találkozunk a keresztény művészetben: • a katedrálisok rózsaablakai → a kozmikus síkba transzponált ősvalónk ábrázolásai. • Jézus és más keresztény szentek körül megjelenő dicsfény. • a Szűz egy kör alakú fa – ami az égő csipkebokor, Isten szimbóluma – középpontjában áll. • Jézus körülötte a négy evangélistával. Ez a motívum Hórusz isten és négy fia ősi egyiptomi ábrázolásáig nyúlik vissza. A vallásos és szent építmények alaprajza szinte minden kultúrában mandalaszerű. /Róma alapítása Mandala alaprajza miatt a város és a város lakói a pusztán csak világi birodalom fölé emelkedtek. Ezt tovább erősíti az a tény, hogy a városnak van egy középpontja, a mundus → / a rómaiak először egy kör alakú gödröt ástak ott ahol a mostani Comitium áll. A gödörbe, szimbolikus felajánlásként, a föld gyümölcseit tették. Végül mindenki hozott egy marék földet onnan ahonnan származott, és mindezt együtt bedobták a gödörbe. Ezután Romulus e köré egy ekével, körben meghúzta a város határait, ami elé egy tehenet és egy bikát fogott. Ahol a kaput tervezték, ott felemelték az ekét és úgy vitték tovább. / amely megteremti a városnak a “másik” birodalommal, az ősök szellemének lakóhelyével való kapcsolatát. A mundust egy úgynevezett “lélek kő”-vel fedték be. Bizonyos napokon a követ eltávolították, hogy a holtak szellemei kijöhessenek a gödörből. / A középkori városban a mundus helyén a katedrális állt. / Akár klasszikus, akár modern városalapításról legyen szó, a mandala alaprajz sohasem esztétikai vagy gazdasági megfontolás nyomán készült. Azt a célt szolgálta, hogy a várost rendezett világegyetemmé, olyan szent hellyé alakítsa, mely középpontjával kapcsolódik a másik világhoz. Minden olyan épület, mely mandala alaprajzzal bírt, az emberi tudattalan archetípus képének kivetítése volt a külső világba. A város, az erőd és a templom a lelki teljesség szimbólumává vált, ami ily módon sajátos hatást gyakorol arra, aki oda belép. A keresztény művészet centrális szimbóluma nem a mandala, hanem a kereszt vagy feszület. Egészen a Karoling-korig az egyenlőszárú görög kereszt volt az elterjedt forma, következésképp a mandalát indirekt módon implikálta. Ám az idők során a középpont felfelé tolódott, mígnem kialakult a ma ismert latin kereszt. Ez a fejlődés azért fontos, mert megfelel a kereszténység késő középkorig terjedő belső fejlődésének. Egyszerűbben kifejezve azt a törekvést szimbolizálja, hogy az ember centruma és hite a földtől elmozduljon és a szellemi szférába emelkedjen.

27

Ez a törekvés abból a vágyból fakad, hogy tettekbe öntsék Jézus szavait: “Az én királyságom nem e világból való.” A földi élet, a világ és a test ezért olyan erők, melyeket le kell győzni. A középkori ember reményei felfelé irányultak, mivel csak a paradicsomtól várhatta a beteljesülést. Ez a törekvés a középkori miszticizmusban érte el csúcspontját. A reneszánsz hajnalán forradalmi változás állt be az emberek felfogásában, az ember az ellenkező irányba a föld felé fordult. A középkor idején oly nagy szerepet játszó vallásos érzelmek – az irracionalitás és a miszticizmus világát – a logikai gondolkodás fokozatosan háttérbe szorította. Hasadás keletkezett az ember hagyományos kereszténysége és racionális, intellektuális oldala között. Azóta sem találkozott össze soha a modern ember ezen két oldala. Krisztus után 1000 körül megjelenő szekták és mozgalmak sokaságában az alkimisták igen fontos szerepet játszottak. Az anyag misztériumait felemelve, a keresztény “mennyei” szellem mellé helyezték. Ők az embert szellemi és testi egészében tekintették és ennek kifejezésére nevek és szimbólumok százait alkották meg. Központi szimbólumaik egyike a quadratúra circuli a kör négyszögesítése volt, ami nem más, mint egy valódi mandala.

Emberpár A természet sötét oldala: a gonosz, az álom, a föld szelleme inspirálta őket. Kifejezésmódjuk írásban és képekben egyaránt mesés, álomszerű, valószerűtlen. Hieronymus Bosch-t tekinthetjük ezen imaginatív művészet legfontosabb képviselőjének. A művészi ábrázolást két, radikálisan eltérő irányzatra oszthatjuk: a. Érzéki stílus: általában a természet vagy a képi téma közvetlen reprodukciója. . Imaginatív stílus: a művész fantáziáját vagy tapasztalatát “valószerűtlen”, sőt álomszerű néha absztrakt módon ábrázolja. Kezdetei i.e. 3000 tehetők, századunkban ismét előretört. Jung rámutatott arra, hogy a valódi szimbólum csak abban az esetben jelenik meg, ha olyasmi kifejezésére van szükség, amit a gondolkodás nem tud elgondolni, vagy csak sejtés vagy érzés szintjén létezik. A kör a psziché szimbóluma, már Platón is gömbként írja le a pszichét. A négyzet és gyakran a négyszög a földhöz kötött anyag, a test és a realitás szimbóluma. Ez az elkülönülés a XX. sz-i. ember pszichikus állapotának egy másik kifejezésmódja: lelke elveszítette gyökereit és megrettent a hasadástól. Apokaliptikus kor. A dolgok titkos lelke: “Arról való tudásunk révén, mely szerint egy dolog több, mint amit külseje a

28

szemünknek mutat, a tárgy a külső megjelenési formája korlátain túlra terjed ki ...” Az ilyen megállapítások az “anyagban élő szellem” azon ősi alkimista koncepciójára emlékeztetnek, mely hitt abban, hogy az élettelen tárgyakban – a fémben vagy a kőben – szellem lakozik. Pszichológiai értelmezés szerint ez a szellem a tudattalan. Ez mindig akkor nyilvánul meg, amikor a tudatos vagy racionális tudás eléri saját korlátait, azt a határt, amelyen túl a titokzatos kezdődik, mivel az ember hajlik arra, hogy a megmagyarázhatatlant és rejtélyest saját tudattalan tartalmaival kövesse. Mintegy kivetíti ezeket a tudattalan tartalmakat egy sötét üres edénybe. A modern művészet és a kereszténység közötti szakadás teljesé vált. Jung felismerte, hogy Isten “halálának” ezen furcsa és misztikus jelensége korunk pszichikus valósága. 1937-ben így írt: “Tudom – és itt annak adok kifejezést, amit számtalan más ember is tud – , hogy korunk Isten eltűnésének és halálának kora.” Módjában állt éveken keresztül figyelemmel kísérnie, hogyan tűnik el páciensei álmából, azaz a modern ember tudatalattijából a keresztény istenkép. Ennek a képnek az elvesztése az életnek értelmet adó, legfőbb tényező elvesztését jelenti. A tudatos az, ami a tudattalan értékeinek kulcsát adja és éppen ezért meghatározó szerepet játszik. Csakis a tudatos és a tudattalan közötti kölcsönhatásban képes arra a tudattalan, hogy próbára tegye értékeit és talán még arra is, hogy az üresség melankóliájából kivezető utat megmutassa. Ha azonban a működésbe lépett tudattalant magára hagyják, fennáll annak a veszélye, hogy tartalmai mindent elárasztanak, esetleg a tudattalan negatív, destruktív oldala manifesztálódik. A tudattalan tiszta természet, és mint ilyen bőséggel ontja ajándékait. De magára hagyva, a tudatosból merített emberi válasz nélkül a tudattalan – hasonlóan, mint a természet – elpusztítja saját ajándékait és előbb vagy utóbb megsemmisíti azokat. Az emberek látszólagos vagy valóságos elzárkózása a modern műalkotásokkal szemben a reflexió hiányát, a tudattalan dominanciáját tükrözik a tudatos fölött. Patológiás művészetről beszélnek, vagy elmebetegek képeivel hasonlítják össze e műalkotásokat, mivel a pszichózisra jellemző, hogy a tudatos és az egoszemélyiség elmerül a tudattalanban, vagy elárasztják a psziché tudattalan tartalmai. Visszavonulás a valóságtól: A fizikai tér-idő folytonosságot és a kollektív tudattalant úgy tekinthetjük, mint a jelenségek között meghúzódó egyazon valóság külső és belső aspektusát. A fizikai és a psziché világa mögött húzódó egyazon világ jellemzője, hogy törvényeit, folyamatait, tartalmait nem lehet elképzelni. → A mai művészet alaptémája, bizonyos értelemben, szintén elképzelhetetlen. Századunk nagy művészei azt kutatták, hogyan lehet látható formát adni a “dolgok mögötti életnek”, munkáik a tudatosság, vagy sokkal inkább az álmok mögötti valóság szimbolikus kifejezései. A fizikai és pszichikai jelenségek mögött meghúzódó közös háttér “egy” valóságára ,”egy” létezésére mutatnak rá. A művészek célja, a dolgok centrumának, a mélyben fellelhető állandóságnak és a belső bizonyosságnak megismerése volt. A művészet miszticizmussá vált. A szellem, melynek rejtélyébe a művészet elmerült, a 29

föld szellem volt, melyet a középkori alkimisták Mercuriusnak neveztek. Ő annak a szellemnek a szimbóluma, akit ezek a művészek a természet és a dolgok mögött sejtettek, vagy kerestek. Miszticizmusuk szemben állt a kereszténységgel, mivel a “mercuriusi” szellem ellentétes a mennyei “szellemmel”. S valójában a kereszténység sötét ellenfele tört utat magának a művészetben. Ezen a ponton nyílik mód a “modern művészet” valódi történelmi és szimbolikus jelentésének megértésére. A középkori hermetikus mozgalomhoz hasonlóan, ezt is a földi szellemek miszticizmusaként kell értelmeznünk és ennél fogva korunk egyik, a kereszténységgel szembeni kompenzatorikus megnyilvánulásaként. A szimbólum az ismert világ olyan tárgya, mely valami ismeretlenre utal, a kifejezhetetlent kifejező ismert. A psziché mélyebb rétegei – mondja Jung – elveszítik individuális egyediségüket, minél messzebbre és messzebbre hatolnak a sötétségbe. >> Egyre lentebb <<, úgymond megközelítve az autonóm funkcionális rendszert, egyre inkább kollektívvé válnak, mígnem univerzálódnak és a test anyagiságában, azaz a kémiai szubsztanciában megszűnnek. A testet felépítő szén pusztán szén. Így a psziché legmélye is pusztán csak világ. Az absztrakt festmények és mikrofényképek összehasonlítása azt mutatja, hogy az imaginatív művészet végső elvonatkoztatása rejtett és meglepő módon “naturalisztikussá” vált, témául az anyag elemei váltak. → A század elején szétvált “nagy absztrakció” és “nagy realizmus” újra összetalálkozott. A művészi alkotás közben közel sem oly szabad, mint gondolnánk. Ha az alkotás többé kevésbé tudattalanul jön létre, a természet törvénye irányítja, ami a legmélyebb szinten a psziché törvényeinek felel meg, és fordítva. A képekben és szobrokban a kínban kifejezésre jutó “metafizikai szorongás”, a halálra ítélt világ kétségbeeséséből fakad. Más esetben a hangsúly a vallásos tényezőre helyeződik, arra az érzésre, hogy Isten halott. A belső kín gyökereinél a tudatosság vereségét – vagy inkább visszavonulását – találjuk. A misztikus tapasztalat feltörése során minden, ami egykor az embert a humán világhoz, a földhöz, időhöz, térhez, anyaghoz és az élet természetes megéléséhez kötötte, háttérbe szorult, vagy eltűnt. Mivel a tudattalant a tudatos tapasztalás tartja egyensúlyban, az egyoldalúság ellentétes vagy negatív aspektusa kérlelhetetlenül meg fog mutatkozni. A szférák harmóniáját teremtő kreatív hang gazdagsága, az ősalapzat csodálatos misztériumai romboló és kínzó erővé válnak. Nem egy művész vált a tudattalan passzív áldozatává. A tudomány által felfedezett, az atomon belüli viszonyok váltak a robbanás példátlan fegyverének tudományos alapjává, megnyitva az utat a megsemmisülés felé. A végső tudás és a világ pusztulása jelentik a természeti ősalapzat felfedezésének két aspektusát. Jung, aki épp úgy tisztában volt a tudattalan veszélyes kettős természetével, mint az emberi tudatosság fontosságával, az emberiség számára egyetlen fegyvert kínált a katasztrófa elkerülésére: az oly egyszerűnek látszó és mégis sok fáradtsággal járó egyéni tudatosság szükségességét.

30

A tudatos nem csak a tudattalan nélkülözhetetlen egyensúlya, nem csak az élet értelmének lehetőségét adja, de kiemelkedő fontosságú gyakorlati funkcióval is bír. A világban, a szomszédokban, a környező népeknél megtapasztalt gonosz saját pszichénk gonosz tartalmaként is tudatosulhat, ez a belátás lehetne az első lépés szomszédainkhoz való viszonyulásunk radikális megváltozásakor.

Az irigység, a testi vágy, az érzékiség, a hazugság és az összes ismert bűneink a tudattalan negatív, “sötét” oldalát képviselik.

A tudattalan két módon nyilvánulhat meg. Pozitív értelemben jelentheti a “természet szellemét”, az embert, a dolgokat és a világot alkotó módon éltető elemet. Ez az a “któnikus szellem”, melyet ebben a fejezetben oly sokat emlegettünk. Negatív értelemben a tudattalan ugyanaz, mint a gonosz, a rombolás szellemeként nyilvánul meg. Az alkimisták ezt a szellemet Mercurius-ként személyesítették meg. A kereszténység vallásos nyelvében az ördögnek felel meg. Bármilyen szokatlannak is tűnik, az ördögnek is két arculata van. Pozitív értelemben ő Lucifer a Fényhozó. Az ellentétek egyesítése: Figyelembe kel venni azt a szempontot, hogy a kor szelleme állandóan mozgásban van. Alfred Manesseier fr. festő: “A festő valódi realitása nem az absztrakció, de nem is a realizmus, hanem az a lehetőség, hogy visszahódítsa ember létének fontosságát.” Fontos felfigyelnünk arra, hogy a modern festészet egyidőben az ellentétek szükségszerű egyesítésének felismerésével, vallásos témákkal kezdett foglalkozni. Úgy tűnik legyőzte a “metafizikai űrt”. → Az egyház ismét pártfogásába vette a modern művészetet → ez annak a jele, hogy a modern művészetnek a kereszténységhez való viszonyulása változóban van. A régi hermetikus mozgalmak kompenzatorikus működése utat nyitott az együttműködés lehetőségéhez. Krisztus állatszimbólumainak elemzésénél rámutattunk arra, hogy a világos és a któnikus szellemek összetartoznak. Úgy tűnik, ma érkezett el a pillanat, amikor ennek az ezeréves problémának a megoldásában új szakasz kezdődhet el.

Egy egyéni terápia szimbólumai / Jolande Jacobi /
A tudattalan megfelelő elemeinek tudatosításával az ember megerősítheti egóját, mely olyan pszichikus energiát biztosít számár, amely hozzásegíti ahhoz, hogy érett személyiséggé váljon. Álmaink erőteljes szimbólumainak ez a szerepe. A szimbólumok történetében a jobb oldal általában a tudatosság birodalmát képviseli, a bal pedig a tudattalant. Jung az állombeli hang megjelenését az ősvalónk közbelépésével azonosította. A mitológiákban az esőt úgy tekintették, mint a föld és a menny “szerelmi egyesülését” → az eső a megoldást reprezentálta. Jung mindig alkímiai párhuzamot von a fejlődés szakaszaira. Jóslás – szinkronicitás → Jung szinkronicitás elmélete: létezik egy nem oksági kapcsolati elv.

31

I-Csing. A “hegyen lévő város” jól ismert archetípus szimbólum, amellyel kultúránk történelmében sokféle változatban találkozhatunk. A város melynek alaprajza mandalával áll kapcsolatban, a “lélek birodalmát” reprezentálja, ennek közepén található az ősvalónk / a psziché legbelsőbb központja és totalitása /. Az élet nehézségei között a helyes tájékozódáshoz a rációnál többre van szükség, szükség van a tudattalan erők irányítására, melyek a psziché mélyéből szimbólumok formájában jönnek elő. Archetípus: örökölt érzelmi és mentális viselkedési minta.

32

Carl Gustav Jung: Mélységeink ösvényén
Az élet delén: A kultúrember élete tele van problematikával, lelki folyamatainak nagy részét fontolgatások, kételyek, próbálkozások teszik ki – csupa olyan dolog, amelyet a primitív ember tudattalan ösztönös lelkével úgyszólván egyáltalán nem ismer. Hogy a problematika egyáltalán létezik, azt a tudat növekedésének köszönheti, ez a kultúra trójai falónak beillő ajándéka. Az ösztöntől való eltérés és az ellenszegülés alkot tudatot. Az ösztön természet és természetet akar. Ellenben a tudat csak kultúrát akarhat, vagy annak tagadását. Amennyiben még természet vagyunk, tudattalanok vagyunk és a problémátlan ösztön biztonságában élünk. Minden, ami bennünk még természet, berzenkedik a problémától, mint hogy ennek kétség a neve, s mindenütt, ahol kétség uralkodik, ott bizonytalanság van és többfelé nyílnak válaszutak. Csak ahol különböző utak látszanak lehetségesnek, ott eltértünk az ösztön biztos vezetéséről és ki vagyunk szolgáltatva a félelemnek. Minden probléma lehetőséget nyújt tudatunk kifejlesztésére, ugyanakkor arra ösztökél, hogy búcsút mondjunk minden tudattalan gyermekbetegségnek és természethez tapadásnak. Ez a késztetés olyan fontos lelki tény, hogy a keresztény vallás legfontosabb tantételeinek egyikét képezi, pedig csupán a természeti ember feláldozása → ama bibliai bűneset átoknak tünteti fel a tudatosodást. Vágyunk az egyszerű és sima élet, ezért minden ami kérdéses TABU. Vakok vagyunk arra, hogy csak kérdések által juthatunk bizonyosságra és eredményekhez csak kísérletezéseken át vezet az út. Az ember önmagából és a maga sajátos minőségéből szülte tudományait → azok az ő lelkének tünetei. Tudat nélkül nincsenek problémák. A felismerés a tudat forrása. Akkor beszélünk felismerésről, ha sikerül valami új érzékelést egy már fennálló összefüggéshez csatolni, mégpedig úgy, hogy nem csak az új érzékelés, hanem egyidejűleg a már meglévő tartalmak is ott vannak tudatunkban. A felismerés alapja tehát az, hogy pszichikus tartalmak összefüggése jelent meg képzeletünkben. Úgy látszik tehát, hogy megfigyelésünk és felismerésünk számára hozzáférhető első tudatforma két vagy több pszichikus tartalom puszta összefüggése. → Tudat szigetek, elképzelt tartalom összefüggések, harmadik személyben beszél önmagáról. → Csak később, amikor az én-sorozat vagy az úgynevezett énkomplexus saját energia birtokába jut, áll elő az az érzés, hogy én alany, illetve én vagyok. Ezen a szinten veheti kezdetét az emlékezet kontinuitása. A tudat gyermeki foka még nem ismer problémákat, mert még semmi nem függ szubjektumától, minthogy a gyermek maga teljesen a szülőktől függ. A pszichikus megszületés és ezzel a szülőktől való tudatos különbözőség általában csak serdülőkorban következik be a szexualitás betörésével. Ezzel a pszichológiai forradalommal a szellemi is együtt jár. A testi jelenséggel

33

ugyanis az én oly nagy mértékű hangsúlyt kap, hogy gyakran aránytalanul érvényesül. Eddig a korszakig az egyén pszichológiája ösztönszerű, s ennél fogva problémátlan. Még nem ismeri a problémás állapot belső hasadtságát. Ilyen helyzet akkor kezd kialakulni, amikor a külső korlát belsővé válik, vagyis az egyik belső késztetés a másik ellen lázad. → A problematikus állapot akkor keletkezik, amikor az én-sorozat mellett egy hasonló intenzitású második tartalmi sor keletkezik . A gyermeki psziché fejlődése: ♦ anarchikus kaotikum állapota ♦ én-komplexum megjelenése ♦ a kettősség dualisztikus állapotának tudata Az ifjúkor problémája / serdülőkortól 35-40 évesig /: Csak a felnőtt embernek lehetnek kétségei önmaga felől, s kerülhet így önmagával ellentétbe. Problémák: az élet külső nehézségei / egzisztencia / belső nehézségek: szexuális ösztön okozta zavarok, kisebbrendűségi érzés. Tapasztalatok szerint azok a fiatalok, akiknek az élet külső nehézségeivel keményen meg kell küzdeniük, nem kénytelenek bajlódni belső problémákkal, míg azok, akiknek a külső alkalmazkodás ilyen-olyan okból könnyen megy, vagy szexuális problémákat, vagy kisebbrendűségi konfliktusokat fejlesztenek ki. A neurotikus beteg, mert nincs tudatában problémájának, a problémás ember viszont tudatos dimenziójától szenved, ám anélkül, hogy beteg volna. Az ifjúkori problémák közös vonása: Többé kevésbé jól megkapaszkodnak a gyermekkor tudati szintjén, berzenkednek a bennük és körülöttük ható sorshatalmak ellen, amelyek bele akarnak vezetni minket a világ forgatagába. Van ebben valami a keverő anyag lustaságából, megmakacsolják magukat az eddigi állapotukban, amelynek tudatossága csekélyebb, önzőbb, szűkebb a dualisztikus fázis tudatosságánál, amelyben az egyén szembekerül azzal a szükségszerűséggel, hogy azt, ami más, ami idegen szintén énjéhez tartozónak ismerje fel és fogadja el. Ez az ellenállás gátat akar vetni az élet kitágulásának, amely ismertetőjele ennek a fázisnak. Aki az újtól s idegentől félve az elmúlthoz regrediál, az ugyanabban a neurotikus állapotban leledzik, mint az, aki az újjal azonosítja magát, elmenekül a múlttól. Alapjában véve ugyanazt teszik: mentik tudatszűkületüket, ahelyett, hogy ellentétektől hajtva szélesebb és magasabb rendű tudatállapotot építenének fel. Ezek a tények egy bizonyos fajta megoldást erőszakolnak ki, mégpedig az elérhetőre való korlátozódást, bizonyos képességek differenciálódását, ami a társadalmilag teljesítő képes egyén tulajdonképpeni lényege. Teljesítmény hasznosság stb. azok az eszmények, amelyek látszólag kiutat mutatnak a problémák zűrzavarából → ám nem igazítanak el emberi tudatunk további fejlődésére, vagyis arra nézve, amit kultúrának nevezünk. Mindamellett ifjúkorban ez a döntés normális és okvetlenül jobb, mint elakadni a puszta problematikában. A probléma tehát úgy oldható meg, ha azt ami a múltból adódik, hozzáigazítjuk az elkövetkezendő lehetőségeihez és követelményeihez. Az elérhetőre szorítkozunk, ami lélektanilag azt jelenti, hogy lemondunk minden más lelki lehetőségről. 34

A problémák értelme és célja nem a megoldásban rejlik, hanem abban, hogy szüntelen munkálkodjunk rajtuk. Madách: “Az ember célja a küzdés maga.” Csak ez óv meg az elbukástól és megkövüléstől. Minél közelebb kerülünk életünk közepéhez, s minél jobban sikerült személyes beállítottságunkban és szociális helyzetünkben megerősödnünk, annál erősebb a látszat, hogy felfedeztük a helyes életirányt s a magatartás igazi eszményeit és alapelveit. E közben szem elől veszítünk egy lényeges tényt, hogy a társadalmi cél elérése a személyiség teljességének rovására megy. 35-40 között jelentős változás készülődik az emberi lélekben a tudattalanból kiindulva. Vagy karakter változás lép fel, vagy az eddigi meggyőződések és alapelvek kezdenek megkeményedni, különösképpen az erkölcsiek - ezek 50 felé fanatizmusig fokozódhatnak. A felnőttkor igen gyakori neurotikus zavarainak megvan az az egy közös vonásuk, hogy az érintettek ifjúságuk pszichológiáját át akarják menteni abba a korba, amikor már elharangozták életükben a delet. A férfi élete első felében a maga férfiszubsztanciájának nagy részét felemészti, s aztán már csak a női szubsztancia kisebb kvantuma van neki hátra, a nőknél ugyanez fordítva történik / anima - aminusz előretörés /. Életünk délutánján nem élhetünk ugyanazon program szerint, mint délelőtt, mert a mi délelőtt sok, az délutánra megfogyatkozik, s ami délelőtt igaz, az este már nem az. Ha a fiatal túl sokat foglalkozik önmagával, az csaknem bűn, vagy legalább is veszély, az öregedő embernek viszont kötelessége, hogy szükségszerűen komoly figyelmet szenteljen legbelsőbb önmagának. A 40 éven felüliek iskolája a vallás lehet optimális esetben. Pénzszerzés, társadalmi egzisztencia, család, utódok - ez még merő természet, nem kultúra. A k u l t ú r a a t e r m é s z e t i c é l o n t ú l t a l á l h a t ó . Tehát a kultúra lehetne az élet második felének az értelme és célja? Primitív törzseknél azt látjuk, hogy csaknem mindig az öregek a misztériumok és törvények letéteményesei, s elsősorban ebben fejeződik ki a törzs kultúrája. Lélekgyógyászati álláspontból nézve is jó volna, ha úgy tudnánk gondolni, hogy a halál csak átmenet, része egy ismeretlen nagyságú és hosszúságú életfolyamatnak. Csupán azt a gondolkodást értjük, ami semmi más, mint egyenlet, amelyből soha ki nem jön több, amit belevittünk. Ez az intellektus, ám rajta túl létezik egy olyan gondolkodás, amely ősi képekben, szimbólumokban megy végbe, s ezek régebbiek a történeti embernél, ősidők óta vele születetek, végeláthatatlan generációkon át fennállnak, s örök elevenen betöltik lelkünk mélységes alapjait. Teljes élet csak velük összhangban lehetséges, a bölcsesség a hozzájuk való visszatérés. Valójában nem hitről, nem tudásról van szó, hanem gondolkodásunk megegyezéséről tudattalanunknak ezen ősképeivel, amelyek minden gondolat elképzelhetetlen anyjai, bármilyet képes is kiokosodni tudatunk. S ezeknek az ősgondolatoknak egyike a halálon túli élet eszméje. Az ősképek olyan “lelki szervek”, melyeknek gondját kell viselni. A személyiség kialakulása: Egyes nézetek szerint minden emberi lény végső célja és leghőbb óhaja ama

35

teljesség kibontakozása, amelyet személyiségnek neveznek. Nevelési problémánk az a mindentől beteg ügy, hogy egyoldalúan hangsúlyozzák: a gyereket nevelni kell, miközben szem elől vesztik a felnőtt nevelők neveltetési deficitjeit. Amit úgy minden további nélkül személyiségen értünk, az valami meghatározott, ellenállóképes és erővel felruházott lelki teljesség, a felnőtt eszmény. Minthogy a felnőttben ott rejlik a gyermek, egy örök gyermek, aki szüntelen formálódik, sosincs kész, s állhatatos gondozásra, figyelemre és nevelésre volna szüksége. Ez az emberi személyiségnek az a része, amely a teljességre szeretne felnőni. A gyermekben nem hozhatok létre olyan hibát, amit magam is még mindig elkövetek. Mindaz, amit meg akarunk változtatni a gyermekben, ajánlatos előbb magunkban megvizsgálni. A személyiség a gyermekben csírázó mag, amely csak az élet hatására és sodrában fejlődik ki fokozatosan. Meghatározottság, teljesség és érdeklődés nélkül egyetlen személyiség sem léphet elő. Ezt a három tulajdonságot nem lehet és nem is szabad gyermekre alkalmazni. Senki sem képes személyiséggé nevelni, aki maga nem az. És nem a gyerek, hanem a felnőtt érheti el a személyiség szintjét, mint az e célra irányuló élet teljesítményének érett gyümölcsét. Mert a személyiség elérése nem kevesebbet tartalmaz, mint egy különleges egyedi lény teljességének a lehető legjobb kibontakozását. Egy teljes emberélet kell ide, összes biológiai, szociális és lelki aspektusával. A személyiség speciális élő teremtés veleszületett sajátosságának legmagasabb szintű megvalósulása. A személyiség legemelkedettebb életkedvnek, az individuálisan létező abszolút igenlésnek s az univerzálisan adotthoz való legeredményesebb alkalmazkodásnak bátor tette, amely a saját döntésnek a lehető legnagyobb szabadságával párosul. Csak amit teszünk mutatja meg, hogy kik vagyunk. A személyiség, mint lényünk teljességének maradéktalan megvalósítása elérhetetlen eszmény. Ám az elérhetetlenség sosem érv az ideállal szemben, mert az eszményképek csakis útjelzők és sohasem célok. Csak kauzálisan ható kényszer mozdítja meg a természetet, az embert is. Nyomós segítség nélkül semmi sem változik meg, legkevésbé az emberi személyiség. A személyiség fejlődése nem engedelmeskedik holmi óhajnak, parancsnak, avagy belátásnak, hanem csakis a vésznek, nem nélkülözheti a belső és külső sorsok motiváló kényszerét. “Sokan vannak az elhívottak, de kevesen a választottak.” A személyiség kifejlődése csíra építményéből teljes tudatosságra kegyelmi ajándék, s egyben átok: első következménye az egyedi lény tudatos és elkerülhetetlen elkülönülése a csorda tudattalanságának egybemosódásától. Ez az elmagányosodás. A személyiség fejlődése azonban többet jelent puszta félelemnél, mely attól tart, hogy ennek abnormis szüleményei lehetnek vagy miatta elmagányosodnak. Jelenti azt is: hűek maradunk saját törvényünkhöz. A saját törvény iránti hűség bizalmat jelent e törvény iránt, lojális kitartást és csupa bizalom reményt, ennél fogva olyan lelkületet, amilyennel a vallásos embernek 36

Isten iránt kell viseltetnie. A személyiség soha ki nem bontakozhat a nélkül, hogy saját útját ne választaná tudatosan, világos morális döntéssel. Ha a veszedelem hiányzik, akkor az úgynevezett fejlődés puszta akarati akrobatika, ha meg a tudatos döntés hiányzik, akkor a fejlődés elakad a tompa, tudattalan automatizmusban. Morálisan saját utat választani csak akkor lehet, ha azt tartjuk a legjobbnak, ha más utat választunk, nem önmagunkat fejlesztjük, hanem egy módszert, s ezzel valami kollektívumot, a saját egész-ség rovására. Az egyéb utak a morális, szociális, politikai, filozófiai és vallási természetű konvenciók. → Ha alávetjük magunkat neki, az mindig azt jelenti, hogy lemondunk a teljességről, és menekülünk az önmagunkra vonatkozó végső konzekvenciák elől. Személyiségfejlődésre / tudatosan / vállalkozni valójában népszerűtlen merészség, ellenszenves letérés az útról, különc remeteség – ahogy éppen azt a kívülállónak képzelni tetszik. A személyiség hegycsúcsként magasodik ki a kollektív félelemhez, meggyőződéshez, törvényekhez és módszerekhez tapadó tömegből és a maga útját járja. A közönséges ember számára a kiemelkedő személyiség úgyszólván természetfeletti jelenség, amire nincs más magyarázat, mint hogy démoni / ill. varázsló / tényező társul hozzá. Mi az ami a személyiség megvalósítását, a külön utat elindítja??? → Az irracionális faktor, aminek rendeltetés a neve. Ez a küldetés Isten törvényeként hat, amelytől nincs menekvés. Kénytelen engedelmeskedni saját törvényének, mintha az valami démon volna, amely új, különös utakat sugall neki. Akinek rendeltetése van, hallja a belvilág hangját, ő elhivatott. / Ezért hiszi a monda is, hogy privát démona van pl. Faust és Szókratész démonja. / Primitív törzsi gyógyítóknak megvannak a kígyószellemeik, amiképpen, Aszklépioszt, az orvosok patrónusát is az epidauroszi kígyó képviselte. A rendeltetés és elhivatottság nem a nagy személyiségek előjoga, hanem a kicsiké is, le egészen a legszerényebb formátumig, csak épp ahogy csökkennek a fokozatok, úgy lesz a küldetés fátyolosabb és tudattalanabb. Olyan ez, mintha a belső démon hangja egyre messzebb távolodnék, s ritkábban és elmosódottabban szólnék. Ugyanis minél kisebb a személyiség, annál meghatározatlanabb és tudattalanabb lesz, és végül elúszik a közösség megkülönböztethetetlenségében, ezáltal átadva magát saját teljességének, s ennek jegyében feloldódva a csoport egészében. A belső hang helyébe a társadalmi csoportnak és a konvenciónak a hangja lép, a rendeltetés helyébe pedig a kollektív szükségletek. Közben megfeledkeznek a fő dologról, hogy a pszichikum a legkevésbé sem azonos a tudattal s annak varázstükreivel, hanem túlnyomórészt tudattalan tény, amely gránitkeménységgel és súllyal mozdíthatatlanul és hozzáférhetetlenül honol felettünk, s bármikor, mihelyst ismeretlen törvényeknek úgy tetszik, ránk zuhanhat. / iszonyatos mértékben fenyegetnek háborúk és forradalmak, amelyek nem mások, mint pszichikus járványok (Jung ezt 1932-ben írta, Hitler 1933-ban került hatalomra, 1929-33 nagy gazd. világválság)/ Vadállatok sziklák, gátat építő vizek helyett az ember most saját elemi erejű lelki hatalmainak van kitéve.

37

A pszichikum nagyhatalom, amely sokszorosan erősebb a föld összes birodalmánál. A felvilágosodás, amely a természetből és az emberi intézményekből eltávolította az isteneket, nem vette észre, a rettenetnek azt az egy Istenét, aki a lélekben lakozik. Az istenfélelem, ha valahol, hát a pszichikum túlerejének színe előtt helyénvaló. Ám ez mind puszta absztrakció. Mindenki tudja, az intellektus nevű fenegyerek mondhatja ezt így is, meg amúgy is. Ellenben, ha a gránitkemény ólomsúlyú pszichikum azt mondja: “Ez így lesz, így kell lennie.” Akkor az ember elhivatott. Nem véletlen, hogy éppen a mi korunk az, amely kiáltva keresi a megváltó személyiséget, vagyis azt, aki nem adja be a derekát a kollektivitás elkerülhetetlen hatalmának és ezzel legalább némileg megszabadítja magát, a többieknek pedig reményteljes jelzőtüzet gyújt, amely hírül adja, hogy legalább egyvalakinek sikerült kiszabadulnia a csoportlélekkel való végzetes azonosulásból. → A csoport ugyanis tudattalansága miatt nem tud szabadon dönteni, aminek következtében a pszichikum kihatása gáttalan természeti törvényként érvényesül benne. A konvenciók önmagukban véve lélek nélküli mechanizmusok, amelyek sohasem képesek többre, mint az életrutin megszerzésére. Az alkotó élet mindig a konvenciókon túl található. Ha a puszta életrutin uralkodik az ős hagyományos konvenciók formájában, akkor be kell következnie a termelőerők pusztító kitörésének. Ám ez a kitörés csak tömegjelenségként katasztrofális, az egyénnél azonban soha, amennyiben az tudatosan alárendeli magát ezeknek a magasabb erőknek és képességét azok szolgálatába állítja. Akárcsak az állatnál, a rutin által tudattalanságban tartott embereknél is pánik tör ki minden beláthatatlan következményével együtt, ha olyan helyzetek állnak elő, amilyenekkel a régi konvenciók nem számolhatnak. A személyiségen azonban nem fog a felriadók vakrémülete, mert azon ő már átesett. Ő már felnőtt az idők változásához, s ha nem tudja és akarja, akkor is vezér. Az emberek lelki alépítménye hasonló, így tudják megérteni egymást. Az egyediség csak a személyiség individualitását illetően érvényes. Az élettörvény mindig az individuálisan megélt életre irányul. A tárgyi pszichikum univerzális és egyazon jellegű adottság, ugyanazt a lelki előfeltételt jelenti minden ember számára, mégis egyéniesednie kell, mihelyst meg akar jelenni, lévén hogy nem marad más választása, minthogy egyedi individuumként fejeződik ki. Hacsak csoportot nem kerít hatalmába, ahol természetszerűen katasztrófához vezet, azon egyszerű oknál fogva, hogy tudattalanul hatott: nem asszimilálta semmiféle tudat, amely besorolta volna az összes többi, már meglévő életfeltétel közé. Csak az lesz személyiség, aki tudatosan igent tud mondani arra a rendeltetésre, mely bennsejéből, mintegy elébe lép, aki viszont ebben kudarcot vall, azt magával rántja az események vad sodra és megsemmisül. Minden igazi személyiségnek ez a nagy és megváltótartalma: önkéntes döntéssel hozza magát áldozatul rendeltetésének, s ennek tudatában alkalmazza ezt saját egyéni valóságára, ami csak romlást okozna akkor, ha a csoport élné meg tudattalanul. / A személyiség legragyogóbb példája Krisztus / Krisztus tárta elénk, ahol a hatalom uralkodik ott nincs szeretet, ahol viszont a

38

szeretet kormányoz, ott érvényét veszti minden hatalom. A kereszténység a szeretet vallása volt. A személyiségeszmény az emberi lélek kiirthatatlan szükséglete, amelyet annál kevesebb fanatizmussal védelmez, minél elhibázottabban választotta meg tárgyát. Az emberi személyiség problémája irracionális elemeket is tartalmaz és az emberen kívüli térségbe is átcsap, amit ősidők óta valamilyen istennév jelez. A rendeltetés mögött a sors és személyiség kialakulása búvik meg, az indivídummal születet életszándék teljes megvalósulása. Az ember olyan mértékben hibázza el életét, amennyire hűtlen saját törvényéhez, s így nem válik személyiséggé. / Kutatni kötelesség - mi az életünk értelme! / A primitíveknek a belső hanghoz sokkal különb érzékszervük van, legalább is a varázsló gyógyítóknak, minthogy egyenest a szakmai eszköztárukhoz tartozik, hogy szellemekkel, fákkal és állatokkal beszéljenek, vagyis ezekben az alakokban lép elébük a tárgyi pszichikum, a lelki nem-én. Ami bensőnkből szól, az egy teljesebb élet, valami kiterjedtebb tágasabb tudat hangja, a személyiség kialakulása a tudat gyarapodással egyértelmű. A személyiség születésének pillanatát megvilágosodásnak nevezik. A belső hang azt akarja tudatni, amitől szenved az Egész, vagyis a nép, amelyhez tartozunk, vagy az emberiség, amelynek része vagyunk. Ám ezt a rosszat egyénre szabottan mutatja be úgy, hogy eleinte azt hihetnénk: mindez a rossz csak individuális jellemvonások összessége. A belső hang kísértően meggyőző módon hozza közel a rosszat, azt akarván elérni, hogy az ember áldozatul essék. Ha részben nem történik meg az “elbukás”, akkor ebből a látszólag rosszból–gonoszból semmi sem hatol belénk, s így megújulás, gyógyulás sem lehet belőle. Ha az én teljesen behódol a belső hangnak, akkor annak tartalmai megannyi ördögként hatnak, ami kész katasztrófa. Ha viszont az én csak részint marad alul és meg tudja menteni magát és meg tudja védeni magát a teljes elnyeletéstől azzal, hogy helytáll és nem adja fel magát, akkor képes asszimilálni a hangot, s rögvest kiderül, hogy a gonosz csak rossz látszat volt, valójában azonban üdvöt és megvilágosodást hozott. Lucifer: Fényhozó, a belső hang jellege a szó legsajátabb és a legkevésbé sem kettős értelmében s ezért készteti az embert végső erkölcsi döntésekre – aki éppen ezek nélkül nem juthat soha tudatosságra, s nem lehetne személyiség. Valami jó dolog sajnos nem örökké jó, különben nem léteznék semmi ami jobb. S ha jön a jobb, menni kell a jónak. Ezért mondta Eckhart mester: “Isten nem jó, hiszen akkor lehetne jobb is.” A személyiséggé válás merészség és tragikus, hogy éppen a belső hang démona egyszerre jelent igen komoly veszélyt és nélkülözhetetlen segítséget. Az önmagunkban felfedezett út olyan, mint egy pszichikusan eleven dolog, amelynek a klasszikus kínai filozófiában tao a neve, s olyan vízfolyáshoz hasonló, amely kérlelhetetlenül igyekszik céljához. A tao-ban lenni azt jelenti: tökéletesedés, teljesség, betöltött rendeltetés, kezdet és a cél, a dolgokkal velük született létértelem maradéktalan megvalósítása. A személyiség a tao. A komplexus elméletről általában: Minden komplexus konstelláció megzavarja a tudatállapotot. Áttöri a tudat egységét, s többé 39

kevésbé megnehezíti, vagy akár lehetetlenné is teszi az akarati intenció érvényesítését. Egy működésben lévő komplexus időlegesen tényleg rabul ejthet, olyan gondolkozást és cselekvést kényszeríthet ránk, amelynek megjelölésére használható a “korlátolt beszámíthatóság”. A komplexus egy bizonyos pszichikus helyzet képe, amely élénken emocionális színezetű, s hozzá még összeférhetetlennek is bizonyul a habituális tudati helyzettel és beállítottsággal. Ezt a képet erős belső zártság jellemzi, önmagában kerek egész, de még nagyfokú autonómiája is van, azaz csak kevéssé van alárendelve a tudati diszpozíciónak, s így aztán életre kelt idegen testként viselkedik a tudat terében. Intenzitás és aktivitás görbének karaktere hullám formájú, hullámhossza pedig órákban, napokban vagy hetekben fejezhető ki. Ha személyiséghasadás lép fel, a résszemélyiségeknek kétség kívül saját tudatuk van, de nincs még válasz arra a kérdésre, hogy olyan kis pszichikus töredékek, mint a komplexusok, lehet-e saját tudatuk. Az álomlélektan kimutatja, hogyan lépnek fel a komplexusok megszemélyesítetten, ha gátló tudat nem nyomja el őket, pontosan úgy, ahogy a folklór a jótékony manókat ábrázolja, amelyek éjszaka a házban zsivajognak. Valószerű hipotézis szerint a komplexusok lehasadt lélekrészek, mivel eredetük általában egy trauma vagy sokk, melynek következtében a lélek egy darabja lehasad. Ha a komplexus a tudattalanban van, még az ént is asszimilálhatja, amiből egy tudattalan személyiségváltozás következik be, ennek komplexusazonosság a neve, ezt a fogalmat a középkorban megszállottságnak nevezték, démonként fogták fel. Alighanem a félelem motiválja a tudatot arra, hogy a komplexusokat önnön tevékenységeként magyarázza. A neurózis kitörésének nevezik azt a pillanatot, amelytől fogva nem lehet már elintézni az apotropeikus gesztus és az eufemizmus primitív mágikus eszközeivel az aktív komplexust. Ettől kezdve a komplexus berendezkedett a tudat felszínén, megkerülni már nem lehet, és lépésről lépésre asszimilálja az én-tudatot, amint az korábban vele próbálta ugyanezt. Végül ebből áll elő a személyiség neurotikus disszociációja. A félelem az éjszaka beálltával kezdődik, mivel a komplexusokat elfedik a nappali ingerek, éjjel viszont nem hagynak elaludni, vagy legalábbis rossz álmokat okoznak. Az általánosan elterjedt szellemhit a tudattalan komplexus-felépítés direkt kifejezése. A tudattalanhoz vezető királyi utat nem az álmok képezik, hanem a komplexusok, amelyek az álmok és a tünetek okozói. Komplexusok mindig és mindenütt vannak, csak az ember nem képes rávenni magát, hogy normális életjelenségnek tekintse őket. A tudattalan felé két útjelző mutat: a félelem és az ellenállás. A komplexuszóna a lelki nyugtalanság tulajdonképpeni tűzfészke. Ahol a komplexus területe kezdődik, ott megszűnik az én szabadsága, mert a komplexusok olyan hatalmak, amelyek természetét még nem fürkészték ki. / Bokorlélek: a primitívek gyakran több, akár 6 lelket tételeznek fel. / Jung szerint az autonóm komplexusok a normális életjelenségekhez tartoznak, és a tudattalan psziché struktúráját alkotják.

40

A kollektív tudattalan archetípusairól: A tudattalan Freudnál az elfelejtett vagy elfojtott tartalmak állapotának megjelölésére korlátozódott, kizárólag személyes természetű. A tudattalan személyes rétege alatt húzódik a kollektív tudattalan, mely az egyéni pszichével ellentétben olyan tartalmakat és magatartásmódokat rejt magába, melyek mindenkinél azonosak, személyfölötti természetű általános lelki alap. A személyes tudattalan főként az úgynevezett érzelmileg hangsúlyos komplexusokat foglalja magába, amelyek a lelki élet személyes intimitását alkotják. A kollektív tudattalan tartalmai az archetípusok. Az “archetypus” a platóni eidosz magyarázó leírása ősidők óta meglévő általános képek. Az archetípusok jól ismert kifejeződése a mítosz és a mese. / titkos tanok / Az archetípus lényegileg olyan tudattalan tartalmat jelenít meg, amelyet tudatosítása és érzékelése megváltoztat, éspedig annak az esetenkénti egyedi tudatnak az értelmében, amelyben felbukkan. Az összes titkos tanok a lélek láthatatlan működését próbálják megragadni, s mindahány a legfőbb tekintélyt igényli magának, ez a nagy világvallásokra nézve fokozottan igaz. Minél szebb, minél nagyszerűbb, minél átfogóbb a kialakult és hagyományozott kép, annál messzebb esik az egyéni tapasztalattól, az ősélmény elveszett. A tapasztalat azt tanítja, hogy az “oltalmazó kör”, a mandala ős-hagyományos ellenszere a kaotikus lelkiállapotnak. A dogmaszimbólum egy épp oly hatalmas, mint amilyen veszélyes-döntő lelki élményt, amelyet elsöprő ereje miatt joggal neveznek “istentapasztalásnak”, az emberi felfogóképesség számára elviselhető módon s jelleggel fogalmaz meg, anélkül, hogy az átéltek hatalmas voltát lényegileg kisebbítené, vagy azok óriási horderejét csorbítaná. Az őstapasztalás alapján kialakuló istenkép, még szét nem vált ellentéteket hord magában. / melyet még semmilyen vallási tanítás nem szűrt meg, nem torzított el. / Akik őstapasztalásukat megjelenítik, az Istenség lényegét egy sötét és egy világos részre bontva ábrázolják. Pl. A dogma pótolja a kollektív tudattalant, amennyiben azt szélesen felölelve megfogalmazza. A kollektív tudattalan élete csaknem beömölhet a dogmatikus, archetípikus képzetekbe, s megfékezett folyamatként hömpölyög a credo és a rituálé szimbolikájában. Élete a katolikus lélek bensőségében nyilatkozik meg. Az emberiség sohasem szűkölködött erőteljes képekben, amelyek mágikus védelmet kölcsönöztek a lélek mélyének hátborzongató elevenségével szemben. A tudattalan alakzatai mindig oltalmazó és gyógyító képekben fejeződtek ki, ami kirekesztette őket a kozmikus, lelkeken kívüli térségbe. A protestantizmus története krónikus képrombolás, melynek következtében állt elő a most uralkodó, ijesztő szimbólumszegénység.

[

41

Az egyház romjain csírázó felekezetek százai bizonyítják, hogy a “józan ész” nem hozott lelki megoldást és a nyugtalanság tovább tart. A felvilágosult tudat mindenesetre tudni sem akar erről, ám nagy csöndben másutt keresi, ami Európában veszendőbe ment. Kutatják, hol vannak hatóerővel bíró képek, olyan szemléleti formák, amelyek megnyugtatják a békétlen szíveket és értelmet, s rátalálnak a Kelet kincseire. A komoly kereső kényszerítve látja magát arra, hogy azt, amit Istenbe vetett bizodalmának nevez, komolyan valósággá élje, miközben azért jobbára az derül ki, hogy a szorongás még meggyőzőbb. Ez mindenesetre nem jogosulatlan, mert ahol Isten a legközelebb van, a veszély ott látszik a legnagyobbnak. A lelki szegénység beismerése ugyanis nem ártalmatlan dolog, hiszen aki szegény, abban kívánság támad, ezzel pedig sorsot von magára. Amiképp a kereszténységben a szegénységi fogadalom az elmét elterelte a világi javakról, úgy akar a lelki szegénység is lemondani a szellem hamis kincseiről, hogy visszavonuljon - nem csak egy nagy múlt szegényes maradványaitól, amelyek magukat protestáns “egyházaknak” nevezik, / Jung édesapja protestáns lelkész volt. / hanem az egzotikus illat minden csábításától is, hogy magába térjen, ahol a tudat hideg fényében a világ letaroltsága a csillagzatokig tágul. Bárki választotta is a lelki szegénység állapotát, elérkezik a lélek útjára, amely a vízhez vezet. Ez a víz nem holmi metaforikus szóbeszéd, hanem a homályos psziché eleven szimbóluma. A víz a tudattalan leggyakoribb jelképe. A víz a “völgy szelleme”, a tao vizisárkánya, amelynek természete a vízhez hasonló, amolyan yinben foglalt yang. Ezért a víz lélektanilag azt jelenti: szellem, mely tudattalanná vált. A mélybe való alászállás mindig megelőzi a fölemelkedést. A tudattalan az a psziché, amely a szellemileg és erkölcsileg tiszta tudat napvilágától leér egészen addig az idegrendszerig, amelyet régtől fogva szimpatikusnak nevezünk és nem érzékelést és izomműködést tart fenn, ezzel a környező teret uralva, mint az agyi gerincvelői rendszer, hanem érzékszervek nélkül az élet egyensúlyát biztosítja, s titkos utakon ingereket - rezdüléseket átvéve nemcsak ismereteket közvetít valamilyen másmilyen élet legbensőbb lényegéről, hanem maga is belső hatást sugároz ki ezekre. Aki a víz tükrébe pillant, egy idő után a maszk mögötti valódi arcát látja meg. Bátorságunknak ez az első próbája a belső úton, olyan próbatétel, mely elég a többség elrettentésére, minthogy az önmagunkkal való találkozás / kapuőr /a legkellemetlenebb dolgok egyike, ami elöl kitér az ember, amíg csak minden rosszat a környezetére lehet kivetíteni. Aki képes elviselni saját árnyékának látását és tudatát, az a feladatnak még csak egy kis részét oldotta meg: legalább a személyes tudattalannal szembenézett. Ám az árnyék eleven része a személyiségnek, s íj módon valaminő formában részt igényel az életből. A számlát előbb utóbb ki kell egyenlíteni. Akkor aztán meg kell vallanunk magunknak: vannak problémák, amelyeket saját erőnkből egyáltalán nem tudunk megoldani. → Az ilyen beismerésnek megvan az az előnye, hogy becsületes, őszinte és valós, s akkor meg van vetve az alapja a tudattalan kiegyenlítő reagálásának, azaz immár hajlik az

42

ember arra, hogy ne eressze el füle mellet, ha mentő ötlete támad és fogjon fel olyan gondolatokat és álmokat, melyeket korábban elfojtott. Ha ilyen lelkületre tesz szert az ember, akkor a mélyebb természetében szunnyadó segítő erők ébredhetnek föl és avatkozhatnak be, mert a gyengeség és tehetetlenség az emberiség örök élménye és örök kérdése, arra pedig van örök válasz is, különben már rég tönkrement volna. Mint ismeretes az imádsághoz igen hasonló mentalitás szükséges, így aztán hatása is ennek felel meg. A kollektív tudattalan szükséges és nélkülözhetetlen reakciója archetípikusan formálódott képzetekben fejeződik ki. Önmagunkkal először saját árnyékunkban találkozunk. Az árnyék mindenesetre amolyan hasadék, keskeny kapu, / kapuőr / amelynek keserves szorongását senki sem kerülheti el, aki alászáll ama mély kútba. Ám elengedhetetlen megismerni önmagunkat, hogy tudjuk kik vagyunk, mert ami a halál után következik, az váratlanul valami határtalan messzeség, csupa hallatlan meghatározottság, látszólag sem belső, sem külső, sem fönt, sem lent, nincs itt vagy ott, nincs enyém, sem tiéd, nincs sem jó sem rossz. A víz világa ez, amelyben mindaz ami él, felfüggesztve lebeg, ahol a “sympathicus”-nak minden élő léleknek birodalma kezdődik, ahol elválaszthatatlanuk vagyok ez és amaz, ahol a másikat magamban élem meg, a másik pedig énként engem él meg. Az ember a tudattalanban legközvetlenebbül s oly mértékben kapcsolódik az egyetemes világhoz, hogy könnyen elfelejti hogy ki is ő valójában → önmagában elveszhet → ezért kell az embernek feltétlenül tudnia kicsoda, mert ha ennek nincs tudatában, a tudattalan bekebelezi → megszállott lesz . Az ember minden korszakban törekedett tudata megtisztítására. E célt szolgálták a rítusok, dogmák → gátak és falak voltak ezek, melyeket a tudattalan veszélyeinek elhárítására emeltek. A primitív rítus ezért szelleműzésből, boszorkánytalanításból, rossz ómen semlegesítéséből, kiengesztelésből, megtisztításból és a segítségül szolgáló történés analóg, azaz mágikus előidézéséből áll. Ezen ősidők óta emelt falak lettek később az egyház fundamentumai. Ugyanezen falak omolnak be, ha a szimbólumok öregkori gyengeségben szenvednek. Akár primitív, akár nem, az emberiség mindig ama dolgok határán áll, amelyeket maga hoz mozgásba, s amelyeknek mégsem ura. Pl. háború. Az emberiség semmire sem képes az emberiséggel szemben és mint mindenkoron, istenek mutatják meg neki a sors útjait. → Ma az isteneket “faktoroknak” nevezik. Tudatunkban magunk is urai vagyunk, látszólag mi magunk vagyunk a “faktorok”. Ám, ha átlépünk az árnyék kapuján, rémülten döbbenünk rá, hogy tárgyai vagyunk a faktoroknak, lévén hogy semmi sem ábrándít ki annyira, mint önnön elégtelenségünk fölfedezése. Némileg javít a biztonságon, ha tudunk fenyegetettségünkről, még ha nem is örömest nyílik rá a szemünk. A bennünket fenyegető legnagyobb veszély a pszichikus reakció beláthatatlanságából ered. Mélyre látók megértették, hogy ilyen vagy olyan jellegű történelmi feltételek csupán az indítékai voltak az igazi létet fenyegető veszélyeknek a politikai szociális rögeszmék képződésének. / Ezek a tudattalan döntései. / A megelőző korok még istenekben hittek → a szimbolika példátlan elszegényedésére volt ahhoz szükség, hogy az isteneket, mint pszichikus faktorokat, vagyis mint a tudattalan archetípusait fedezzük fel újra!!!

43

A víz a tudattalan szimbóluma, amelyben az animát a mitológiák hableánynak, sellőnek, szirénnek, nimfának látnak. Lélek lakja az élőlényt. A lélek az, ami eleven az emberben, ami magától él, és oka az életnek. A lélek ravaszul és játékos ámítással rászedi az életkedvnek híján levő, renyhe anyagot arra, hogy élen. Lélekkel bírni: az élet merészsége, mert a lélek életadó démon, amely tündéri játékát az emberi egzisztencia felett és alatt űzi, ezért is fenyegetik a dogmán belül egyoldalú büntetések s engesztelgetik áldások, melyek mesze meghaladják mindazt, amit az ember megérdemelhet. Menny és Pokol a lélek sorsa, s nem a gyarló emberé.
/ A lélek és a szelem összehasonlítása a jegyzet végén Dienes Valéria írásában olvasható /

Anima: egy természeti archetípus / a sok közül /, amely kielégítő módon foglalja össze mindazt, amit a tudattalan, a primitív szellem, valamint a nyelv és vallástörténet kinyilvánít. Faktor. / mozgató / Önmagából él és éltet minket, tudat mögötti élet, mely ahhoz nem integrálható maradéktalanul. / megelőzi a tudatot / Hiszen a pszichikus élet tudattalan, s a tudatot minden irányból körülveszi. Az anima archetípusával az istenek birodalmába lépünk, illetve arra a területre, amelyet a metafizika tart fenn magának. Amihez csak hozzányúl, az feltétlen, veszélyes, tabuizált, mágikus. Ő a jámbor ember paradicsomában a kígyó, de megjelenhet a világosság angyalaként, mint lélekvezető is és a legmagasabb értelemig vezethet. Ha az árnyékkal való tusakodás az iparossegédi vizsgára készített “remek”, akkor az animával folytatott küzdelem mestermű. Mert az animakapcsolat szintúgy a bátorság próbája, mely a férfi szellemi és morális erőit istenítélet szerű próbának veti alá. / magasabbik kapuőr, ezoterikus megfogalmazásban / Az anyának a fia feletti hatalmában ott lapul az anima, ami néha egy életre szóló szentimentális kötődést hagy maga után, s a férfi sorsát a legsúlyosabban befolyásolhatja, vagy éppen megfordítva: merészségét a legszárnyalóbb tettekre serkentheti. Az antik férfinak az anima istennőként vagy boszorkányként jelenik meg, a középkori ember ezzel szemben az istennőt a menny királynőjével és az anyaszentegyházzal pótolta. A protestantizmus szimbólumtalanított világa a morális konfliktus kiéleződéséhez vezetett. → A civilizált centrumokban a házasság fokozódó bizonytalanságában nyilvánul meg ez az állapot, mivel most az anima a másik nemre vetül ki. → ez hívta létre a pszichológiát / mivel a problémák megoldására már nincs elég élő szimbólum / ugyanis a tudat olyan helyzettel és feladattal konfrontálódott, amelyhez még nem nőtt fel. Sem az árnyék, sem az anima esetében nem elég, ha ismerjük ezeket a fogalmakat és elelgondolkodunk róluk. Az archetípusok élménykomplexumok, amelyek sorsszerűen lépnek akcióba, tevékenységük pedig legszemélyesebb életünkben kezdődik. Akkor aztán már nem istennőként lép elénk az anima, hanem netalán legszemélyesebb félreértésünkként vagy legragyogóbb merészségünkként. A tudattalannal való szembenézés az integrációs folyamat nagy feladata. Aki szembenéz az animával lassan felismeri, mi van a gonosz játszadozás mögött, amit az emberi sorssal művel, valami titkos szándék féle lappang, amely mintha csak az élet törvényeinek fölényes ismeretét tükrözné. Éppen az, ami eleinte váratlanul érint, a szorongást keltő kaotikum tár fel

44

mély értelmet. S minél jobban felismerik ezt, annál jobban veszít az anima szorongató és kényszerítő erejéből. Lassacskán gátak emelkednek a káosz árja ellen, az értelmes elkülönül ugyanis az értelmetlentől és azáltal, hogy aminek értelme van, már nem egy azzal, aminek nincs értelme, gyengül a káosz ereje, hiszen már különvált a kettő, s az egyik az értelem erejével van felruházva a másik az értelmetlenség erejével. Ezzel új kozmosz áll elő. Az élettapasztalatok teljességéből származik ama tanítás, amelyet az apa továbbad fiának. A bölcsesség és bolondság a koboldi lényben nemcsak azonosnak tűnik, hanem valójában egy és ugyanaz, amíg ezeket az anima mutatja be. Az animának van értelmezhető lényege, mert minden káoszban ott a kozmosz, és minden rendetlenségben titkos rend lappang, minden önkényben állandó törvény, minthogy minden ható erő az ellentéten alapszik. Ennek a felismeréséhez megkülönböztető emberi értelemre van szükség. A megismerés útja: a dolgok céltalan, puszta átélésébe tévetegen belebonyolódik az ember, s az ítéletalkotás összes kategóriájával együtt tehetetlennek bizonyul. Az emberi értelmezés elakad, mert örvénylő élethelyzet áll elő, amelybe semmiféle hagyományos megoldási kulcs nem akar beleilleni. → Ez az összeomlás pillanata: nem holmi mesterséges – akaratlagos, hanem természetes módon kikényszeríttet lemondás ez arról, hogy “majd én megmutatom”, nem valami morálisan kifényezett, önkéntes alávetettség és megalázkodás, hanem teljes, félreérthetetlen vereség, melyre a demoralizáltsági pánik teszi fel a koronát. Ekkor az animából ill. annak hátteréből előlép a dolgok értelmének archetípusa, amiképpen az anima általánosságban az élet archetípusát jeleníti meg. Ha a dolgok értelmét kutatjuk, bármerről nyúlunk is ehhez a témához, minden felől a nyelv és motívum történetébe torkollunk, ez meg nyílegyenesen a primitív csodavilágba vezet vissza. Egyetlen olyan tényleges eszme vagy nézet sincs, amelynek ne volnának meg történelmi előzményei. Végső soron mindegyik alapját archetípikus ősformák vetették meg, amelyek szemléletessége olyan korban alakult ki, amikor a tudat még nem gondolkodott, hanem észlelt. A gondolat a belső észlelés tárgya volt, amelyet nem “gondoltak”, hanem jelenségként érzékeltek, szinte láttak vagy hallottak. A gondolat lényegében kinyilatkoztatás volt, nem holmi kitalált dolog, hanem olyasmi, ami rákényszeríti magát az emberre, vagy közvetlen tényszerűségével meggyőz. Ennek megélésekor a modern kor a gondolkozás legősrégibb formáját autonóm tevékenységként tapasztalja meg, amelynek maga az ember a tárgya. Ekkor lép elő a kinyilatkoztató és megvilágosító, mint a lélek beszélő forrása az öreg bölcs archetípusa, illetve a dolgokban lakozó belső értelem ősképe. /ennek is van pozitív és negatív aspektusa/ E processzus folyamán álmokban és fantáziákban cselekvő személyiségekként lépnek fel az archetípusok. Maga az esemény viszont más archetípikus formában jelenik meg, amelyet általánosságban a változás ősképének tekinthetünk. – Ez a szimbolikus folyamat, melyet az alkimista képsorozatok a tantrikus csakrarendszer, a Tarot képsorozatai a változási archetípusok leszármazottainak

45

tekinthetők. A szimbolikus eseménysor: az, hogy átéljük a képben a képet. Ennek a folyamata rendszerint enantiodromikus felépítésű, akárcsak a I Csing szövege, miért is ritmusát a negáció és pozíció, a veszteség és nyereség, a világos és a sötét jellemzik. Tipikus kezdete szinte mindig valamilyen zsákutca vagy egyéb lehetetlen helyzet, célja - általánosan szólva - a megvilágosodás vagy fokozottabb tudatosság, amelynek segítségével magasabb szinten legyőzhető a kiindulási helyzet. A processzus időileg sűrítve, egyetlen álomban vagy rövid élménymomentumban is megmutatkozhat, vagy pedig hónapokra sőt évekre is kiterjedhet a formálódó esetenkénti egyén kiindulási helyzetének s az eltérő célnak jellegétől függően. A szimbolikus átéléskor semmiképpen sem holmi papírfigurák ijesztgetik itt az embert, hanem nagyon is valóságos kockázatok, amelyektől bizonyos körülmények között a sorsa is függhet. A fő veszély az, hogy rabjául eshet az archetípusok lebilincselő–megigéző befolyásának, ami a leghamarabb akkor következik be, ha az archetípus képet nem tudatosítja. Az is megeshet, hogy a bizonyos autonómiával rendelkező archetípikus képek maradéktalanul lerázzák magukról a tudati ellenőrzést és teljes önállóságra jutnak. Ami az elmebetegségekben brutális nyíltsággal napfényre lép, az a neurózisban még meghúzódik a háttérben, ahonnan befolyásolja a tudatot. Az elmebetegség akkor lép fel, ha a tudat disszociálódik és már nem képes féken tartani a tudattalant. Az individuációs folyamat a disszociáció ellentéte a tudattalan integrálása a tudatba. Szintézis. A komplex lélektan gyógymódja ennek megfelelően a konstellálódott tudattalan lehetőleg teljes tudatosítása, valamint ennek szintézise tudattal a felismerési aktus révén. A felismerés csak akkor lesz hatásos, ha azonnal alkalmazásra kerül. Mivel az archetípusok viszonylag autonómok, mint minden numinózus tartalom, egyszerű ésszerűséggel nem integrálhatók, hanem dialektikus eljárást kívánnak meg, amikor voltaképpen meghányják - vetik a dolgokat a pácienssel, gyakran párbeszéd formájában, abból a célból, hogy – tudtán kívül – a meditáció alkimista meghatározása valósuljon meg, nevezetesen a “colloquium cum suo bono angelo”, belső dialógus a saját jó angyalával. Ez rendszerint drámaian folyik le, s fordulatokban gazdag. Álomszimbólumok fejezik ki vagy kísérik, melyek rokonai ama “representazions collectives”-nek, melyek régtől fogva mitológiai motívumok formájában szemléltetnek lelki változásokat. Az anyaarchetípus lélektani aspektusai: 1. Az archetípus fogalmáról: Az archetípus a platóni idea szinonimája. Filozófiai megfogalmazásban valahol a “mennyben”, van egy anyaőskép, amely minden anyaszerű jelenséget megelőzően létezik s annak fölötte áll. A mai kor az idea “régi”, vagyis metafizikai létét a hit és a babona ellenőrizetlen területére söpri át, vagy részvéttel a költőkre bízza. Minden emberi tevékenyégnek van priorija, ez pedig a psziché velünk

46

született, s ezzel a tudat előtti és tudattalan egyéni struktúrája. A tudat előtti psziché, tehát az újszülötté, semmiképpen sem valami tartalmatlan űr, amibe bármit be lehetne juttatni, kedvező körülmények esetén, hanem egy hallatlanul bonyolult és individuálisan a legélesebben determinált előfeltétellel, amely csak azért tűnik sötét semminek, mert nem látjuk közvetlenül. Az archetípusok öröklött funkcióformák – ősképek. A “kép” nem csak az elvégzendő tevékenység formáját fejezi ki, hanem egyben azt a tipikus helyzetet is, amely azt a tevékenységet kiváltja. Ezek a képek annyiban “ősképek”, amennyiben a fajra teljességében jellemzőek és ha egyáltalán valaha “keletkeztek”, ennek ideje legalább is egybeesik a faj kezdetével. Ez az ember emberi jellege, tevékenységének specifikusan emberi formája, mely már a csírában ott van. Preformált minden, ami pszichikus, ilyenek annak egyes funkciói is, különösképp azok, amelyek közvetlenül a tudattalan készségekből lépnek elő. Mindenekelőtt ide tartozik az alkotó fantázia. A képzelet produktumaiban “ősképek” válnak láthatóvá, és itt talál speciális alkalmazásra az archetípus fogalma. Az archetípusok semmiképpen sem pusztán hagyomány, nyelv és migráció révén terjednek el általánosan, hanem bármikor és bárhol spontán módon felbukkanhatnak, éspedig olyan úton – módon, amelyet semmi külső közvetítés nem befolyásol. Az archetípusok nem tartalmilag, hanem csak formailag meghatározottak, mégpedig csak nagyon feltételes módban. Egy őskép tartalmilag csak akkor bizonyíthatóan meghatározott, ha tudatosan, s ezért tudatos tapasztalat anyagával töltötték ki. Formája azonban, egy kristály tengelyrendszerével hasonlítható össze, amely az anyalúgban történő kristályképződést valamelyest preformálja, anélkül, hogy magának anyagi léte volna. Utóbbi majd csak az ionok s azután a molekulák csatlakozásának révén jelenik meg. Az archetípus önmagában véve üres, formális elem, amely semmi más, mint valami “facultas praeformandi”, a képzeletformának priori adott lehetősége. Nem a képzeteket öröklik, hanem a formákat, amelyek e tekintetben pontosan megfelelnek a szintén meghatározott ösztönöknek. Csak a tengelyszisztéma konstans, alapelvileg változhatatlan geometriai viszonyulásaiban. Az archetípus elvben megnevezhető, s jelentésmagva irracionális, mely mindig csak alapelvileg és sohasem konkrétan szabja meg megjelenésmódját. 2. Az anyaarchetípus: Miként minden archetípusnak, az anyáénak is szinte beláthatatlan tömegű aspektusa van: a személyes anya és a nagyanya, a mostohaanya és az anyós, valamilyen nő, speciálisan az Isten anyja, a szűz mint megifjult anya, például Démétér és Korél, Sophia / mint anya szerető, esetleg Kübelé – Attisz – típus is, avagy valakinek megifjult anyja – leánya – szeretője /, a megváltásvágy célja / paradicsom, Isten országa, mennyei Jeruzsálem /, tágabb értelemben az egyház, az egyetem, a város, az ország, az ég, a föld, az erdő, a tenger és az állóvíz, az anyag, az alvilág, és a Hold, szántóföld, kert, szikla, barlang, fa, a forrás, a mély kút, a keresztelő medence, a virág mint kehely,

47

/ rózsa, lótusz /, mint varázskör / mandala, padmaként / vagy mint cornucopiatypus, legszorosabb értelemben az anyaméh, minden üres forma / anyacsavar, sütőkemence, fazék / állatként a tehén, a nyúl, s a segítő állat általában. Mindezek a szimbólumok lehetnek pozitív, kedvező vagy negatív, baljós értelműek. Az ambivalens aspektusú a sorsistennő / párkák, graiák, normák /, vészes boszorkány, a sárkány / minden elnyelő és körülfogó állat, mint a nagy hal és a kígyó /, a sír, a koporsó, a víz mélye, a halál, a lidércnyomás stb. Az anyaarchetípus tulajdonságai “anyaiak”: egyenesen a nőiség mágikus tekintélye, a bölcsesség és az értelmen túli szellemi magasság, a jóságos melengető, hordozó, növekedést, termékenységet és táplálékot adó elem, a mágikus átváltozás helye, az újjászületés, a segítő ösztön vagy impulzus ami titkos, rejtett, sötét, túlnyomó mélység, a halottak birodalma, az elnyelő csábító és megmérgező s aki elől nincs menekvés. A Sâmkhya-filozófia az anyaarchetípust a prakriti fogalmával formálta ki, s ennek a három gúnát osztotta ki alaptulajdonságként: jóság, szenvedély, sötétség – sattvam, rajas, tamas. Ezek az anya három lényeges aspektusa, mármint csillapítgató és tápláló jósága, orgiasztikus indulatvilága és alvilági homálya. Nem csak az anyából árad ki a gyermeki pszichére mindama hatás, amelyet az irodalom ecsetel, hanem sokkal inkább az anyára kivetült archetípus ad ennek mitologikus hátteret és kölcsönöz neki ezzel tekintélyt sőt numinozitást. Az archetípus, ha megfelelő helyen van, kincs, ha nem káros → a projekciókat föl kell oldani, hogy tartalmaikat visszaszolgáltassuk annak, aki azokat spontán módon elidegenítéssel elvesztette. 3. Az anyakomplexus: Az archetípus képezi az úgynevezett anyakomplexus alapját. a. A fiú anyakomplexusa: Homoszexuális esetben a heteroszexuális komponens tudattalan formában megtapad az anyán, a donjuanizmusban tudattalanul “minden nőben” az anyát keresi. A fiú esetében az anyakomplexus annyiban nem tiszta, amennyiben nem azonos neműről van szó. Ez a különbözőség adja okát annak, hogy miért játszik jelentős szerepet minden férfi anyakomplexusában az anyaarchetípus mellett a szexuális partner, nevezetesen az anima archetípusa is. / A Kübelé – Attisz – típus megmutatja, hogyan hat az anyakomplexus a fiúra: önkasztrálás, őrület és korai halál. / A fiúnál az azonosság vagy az önmegkülönböztető ellenállás egyszerű kapcsolatait állandóan keresztezik az erotikus vonzás és taszítás tényezői. Az anyakomplexus a lány női ösztönét vagy túlzottan előtérbe tolja, vagy ugyanilyen mértékben gátolja, a fiú férfiösztönét viszont természetellenes szexualizálásal sebzi. Az anyakomplexus pozitív hatásai: kifejlődhet az ízlés és esztétika, továbbá nevelői kvalitások, melyeket egy kis nőies beleérzőképesség nemritkán a legteljesebb kibontakozáshoz segít, konzervatív történelmi szellem, mely hűségesen őrzi a múlt értékeit, barátság érzék, vallásos érzelmi gazdagság, szellemi befogadóképesség. Ami negatívumként donjuanizmus, pozitívként merész, kíméletlen férfiasságot jelenthet, a legmagasabb célokra irányuló becsvágyat, kemény erélyt mindenféle

48

ostobasággal, csökönyösséggel, igazságtalansággal és lustasággal szemben, hősiességgel határos áldozatkészséget azért, amit helyesnek ismert meg, kitartást, hajthatatlan és szívós akaratot, olyan kíváncsiságot, amelyet a világrejtély sem rettent vissza, s végül forradalmi szellemet, amely embertársainak új házat épít, vagy világának más arculatot kölcsönöz. b. A leány anyakomplexusa: ν Az anyai elem hipertrófiája / túltengése /: A nőiesség felfokozása az összes női ösztön, elsősorban az anyai túlerősítést jelenti. Ennek negatív aspektusát az az asszony képviseli, akinek egyetlen célja a szülés. A férj nyilvánvalóan mellékes, lényegileg nemzési eszköz, s ellátandó tárgyként a gyerekek, szegény rokonok, macskák, baromfik és bútorok sorában a helye. A saját személyisége sem számít soha, sőt gyakran többé – kevésbé tudattalan, minthogy az életet a többiekben és őáltaluk éli, lévén ezekkel azonos annak következtében, hogy saját személyiségének nincsen tudatában. Előbb ő hordozza a gyerekeket, aztán rájuk alkalmazkodik, mert nélkülük létének semmi értelme. Az Erósz nála csak anyai viszonyulásként fejlett, személyesként tudattalan. A tudattalan erosz mindig hatalomként nyilvánul meg. ν Az erosz túlfokozása: A túltengő anya lányaiban az anyai ösztön szinte kialszik, ehelyett fokozottan jelenik meg az erosz, ami csaknem szabályszerűen az apához fűződő tudattalan incesszusviszonyhoz vezet. Fokozott erosz következtében abnormis hangsúlyt kap a másik ember személyisége. Későbbi vállalkozásainak vezérlő motívumai lesznek, hogy anyjára féltékeny és le akarja főzni, ami gyakorta katasztrofális hatású. Szeret elcsábítással házasságokat szétrombolni. Ezt a típust figyelemreméltó tudattalanság jellemzi. ν Azonosság az anyával: Ha a női anyakomplexusnál nem fokozódik fel az erosz, akkor a lány azonosul az anyjával és saját női vállalkozó szelleme megbénul. Önnön személyiségét anyjára vetíti ki, minthogy nincs tudatában saját ösztönvilágának, anyai ösztönének, valamint eroszának. Az anyát önkéntelenül bámulja. Miközben ő mindent előre “leél” előle. Ez meg beéri azzal, hogy önfeledten csüngjön szülőjén, s ugyanakkor tudattalanul azon fáradozik, úgyszólván akarata ellenére, hogy apránként saját anyja zsarnokának nője ki magát, mindenesetre eleinte tökéletes lojális és önmegadás maszkjában. Olyannyira ügyes, hogy egy férfi az égvilágon bármit sejthet benne, továbbá annyira híján van a tudatosságnak, hogy a tudattalanja számtalan polipkart nyújt ki és minden férfiprojekciót felszív, ami módfelett tetszik a férfiaknak. Jellemző belső részvétlenségük és kisebbrendűségi érzéseik, melyek folyvást egy megbántott ártatlanság látszatát keltik, a férfiakra azt az előnyös szerepet róják, hogy fölényes és mégis elnéző módon, mintegy lovagiasan szabad legyen elviselnie az ismert női elégtelenségeket. ν Az anyával szembeni védekezés: A túlerős anyával szemben alakul ki. Ösztönei elhárító állásban mind az anyára szegeződnek, s ezért nem alkalmasak saját élet felépítésére. Minden ösztönös folyamat és szükségszerűség váratlan nehézségekbe ütközik nála, vagy a szexualitás nem funkcionál, vagy a gyerekeknek nem örül stb. Számára mindez kiüresedett, mert egyetlen életcélja az anyai hatalom mindenformában való elhárítása. Olyan szférákban fejleszti

49

magát, melyekben az anyja gyenge. Az észnek arra kell szolgálnia, hogy intellektuális kritikával megtörje az anya hatalmát. Az értelem kifejezésével kéz a kézben jár bizonyos férfisajátságok előtérbe kerülése. c. Az anyakomplexus pozitív aspektusai: ν Az anya: az anyai ösztön túltengésének pozitív oldala az anyai szeretet. A hozzáértő tudja, hogy az anya hordozza a mater natura és a mater spirituális velünk született képét, a mindent felölelő életet – az ő gondjára bízottak s egyben kiszolgáltatottjai lettünk. Az archetípus első renden korántsem annyira tudományos probléma, mint inkább a lelki higéné közvetlenül sürgető kérdése. Az archetípusok világa az ember tudatában kell hogy maradjon, akár felfogja azt, akár nem, mert abban még természet az ember, s összeköttetésben van saját gyökereivel. Egy olyan világnézet vagy társadalmi rend, amely az embert elvágja életének ősképeitől, nemcsak hogy nem kultúra, hanem fokozott mértékben tömlöc vagy istálló. Ha az ősképek valamilyen formában tudatosak maradnak, akkor az ezeknek megfelelő energia utat találhat az emberhez. Ám ha már nem sikerül fenntartani velük a kapcsolatot akkor a tudattalanba hanyatlik az az energia, amely beleszüremlik mint csaknem ellenállhatatlan, hátulról jelentkező erő minden nézetbe, eszmébe vagy tendenciába, amelyet az értelem csábító célként mutogat mohó kívánságnak, valamint infantilis szülőkomplexus rabul ejtő bűvöletét okozza. A férfi anyakomplexusa sohasem “tiszta”, vagyis folyton keveredik az anima archetípussal, aminek az a következménye, hogy a férfinak az anyjára vonatkozó kijelentései többnyire emocionálisan, azaz “animózusan” prejudikáltak. ν A fölfokozódott erosz: ez a típus, egy merőben ösztönszerű, csupa természet s ezért mindent elnyelő anya által kiváltott ellenhatásból származik. Ez az anyatípus kész anakronizmus, visszaesés valami sötét matriarchátusba, ahol a férfi semmi más, mint megtermékenyítő, a szántóföld jobbágya, s így tengeti életét. A lány eroszának relatív felerősödése olyan férfit vesz célba, akit ki kell vonni a túlzott anyai-női befolyás alól. Az ilyen nő ösztönszerűen mindig ott fog közbelépni, ahol ezt a házastárs tudattalansága provokálja. Megzavarja azt a férfiszemélyiségnek oly veszélyes kényelmességet, amelyest örömest vél hűségnek. → / a férfi személyiséget a tudattalanba tolja. / Minden csekélyke előrelépés a tudatosodás ösvényén világot alkot. Nincs tudatosság ellentétek megkülönböztetése nélkül. Ez a logosz atyaprincípiuma, amely végtelen küzdelemben szabadítja ki magát fokról fokra az anyaöl ősmelegéből és őshomályából, amely éppenséggel a tudattalanság. A logosz számára a tudattalanság az ősbűn, a bűn egyáltalán. Világteremtő felszabadító tette azonban anyagyilkossá és a szellem, amely minden magasságba és mélységbe elmerészkedett, kénytelen is – mint Syneus mondotta – elszenvedni az isteni büntetéseket a Kaukázus szikláira bilincselve. Mert egyik sem lehet meg a másik nélkül, hiszen kezdetben

50

egyek voltak és végül ismét eggyé váltak. A tudat csak úgy létezhet, ha szüntelen elismeri és tekintetbe veszi a tudattalant, amiképpen minden életnek sok halálon kell átmennie. A konfliktus kirobbanás a szó voltaképpeni értelmében luciferi erény. Összeütközés hozza létre az affektusok és emóciók tüzét, s mint minden tűznek, ennek is két aspektusa van, úgymint a megégetésé és a felgyújtásé. Az emóció egyrészt az alkimista tűz, amelynek melegétől minden kipattan, heve pedig “omnes superfluitates comburit”, minden fölöslegességet elhamvaszt – másrészt az emóció olyan pillanat, amikor az acél rávág a kőre és szikrát csihol: az emóció ugyanis minden tudatosulás fő forrása. Nem változhat sötétség világosságra, lustaságból sem lehet mozgás emóció nélkül. Az a nő, akinek sorsa, hogy zavarjon, csak patologikus esetben kizárólagosan destruktív. Általában magát a zavarkeltőt sem kíméli a zavar, megváltoztatóként maga is változik, s az általa lobbantott tűz fénye a bonyodalom minden változatát be – és megvilágítja. Ami értelmetlen zavarásnak tűnt, tisztító folyamat lesz – “s így ami semmiség, mindenestől elég”. Ha az ilyesfajta nő később sem ébred tudatára funkciójának, vagyis nem tudja, hogy része “amaz erőnek, mely folyvást a rosszat akarja, s ebből lesz folyvást a jó”, akkor a maga hozta kard által vész el. A tudatosság viszont megoldóvá és megváltóvá formálja át. ν Aki csak anyja lánya: A harmadik típust képviselő nő, vagyis aki azonosul az anyjával, miközben saját ösztönei bénaságában vesztegelnek, semmiképp sem kényszerül arra, hogy mindig csak holmi reménytelen nulla legyen. Sőt ellenkezőleg: a normalitás széles sávjában fennáll annak a lehetősége, hogy az üres edényt éppen egy intenzív anima projekció töltse meg. A férfi nélkül nem tud magához térni, szabályosan el kell rabolni az anyjától. Ám ezek az asszonyok értékes tehetségek birtokában is lehetnek, amelyek csak azért nem jutottak soha fejlődéshez, mert a saját személyiségük egyáltalán nem volt tudatos. Ez esetben aztán a tehetség kivetítése az ilyesminek híjával levő férjre esik, minek nyomán azt látjuk, mily hirtelen lebeg föl mintegy varázsszőnyegen a legfelsőbb ormokra egy igencsak jelentéktelen, sőt éppenséggel valószínűtlen férfiú. d. A negatív anyakomplexus: patologikus jelenségként ez a nő kellemetlen, igényes és kevéssé kielégítő élettársa a férfinek, minthogy törekvéseinek összessége egyetlen berzenkedés minden ellen, ami a természetes ősforrásból bugyog elő. A legjobb esetben is ellensége lesz mindannak, ami homályos, kusza, kétértelmű, ápol viszont és előtérbe helyez mindent, ami biztos, világos, értelmes. Egy komplexus csak akkor szenved vereséget, ha az élet folyamán legvégső mélységig kimerítik. Amit a komplexus alapjaiból távol tartottunk magunktól, azt a seprejével együtt kell majd visszainnunk, ha túl akarunk jutni rajta. Aki az anyja ellen hadakozik, azaz ösztönkárosodás kockázatával magasabb tudatosságra juthat, mert az anyjában saját lényének minden sötétségét, ösztönkésztetését, kétértelműségét és tudattalanságát tagadja. Világossága, 51

tárgyilagossága és férfiassága révén éppen ez a nőtípus található gyakran fontos állásokban, ahol későn fölfedezett anyai nőiessége, melyet hűvös értelem vezet, áldásos tevékenységet fejt ki. 4. Összefoglalás: A mitológia kijelentései a tudattalanra vonatkoznak. Hiszen valamely tárgy szellemi megragadása eredendően csak részben származik a dolgok tárgyi viselkedéséből, minthogy másrészt sokszor nagyobb mértékben az esetenkénti intrapszichés tényállásból ered, amelynek csak a projekció következtében van egyáltalán köze a dologhoz. Ez egész egyszerűen abból adódik, hogy a primitív még nem tapasztalta meg a szellem szkézisét, nevezetesen a felismerés kritikáját, hanem csak általános jelenségként, mintegy félhomályban éli meg a világot, az őt betöltő fantáziaáramlás közepedte, amelyben szubjektív és objektív tényezők összekeverednek, s kölcsönösen áthatják egymást. / “Minden kinti egyben benti”: Goethe / Ez a “benti” saját struktúrával rendelkezik, amely megelőz prioriként minden tudatos tapasztalatot. Hogy a lelki struktúra s annak elemei, vagyis az archetípusok egyáltalán keletkezte-e valaha, metafizikai kérdés, s ennél fogva megválaszolhatatlan. A struktúra az, amire adott esetben rálelünk, azaz: amely, bár mindenkor ott volt, az előfeltétel. Ez az anya a forma, amelybe belefoglaltatik mindaz, amit megél az ember. Ezzel szemben az atya az archetípus dinamikáját képviseli, minthogy az archetípus mindkettő, forma és energia. Az archetípus hordozója elsősorban a személyes anya, mivel a gyermek először vele érintkezik, vele él kizárólagos partícióban, vagyis tudattalan azonosságban. Az anya nem csak fizikai, hanem pszichikai előfeltétele a gyermeknek. Ahogy az én-tudat ébredezik, úgy oldódik lassanként a participáció, s a tudat kezdi tudattalannak, önnön előfeltételének ellentétévé nőni ki magát. A tudatos szándékainkat úgyszólván szüntelen zavarják és keresztezik kisebb nagyobb méretű tudattalan behatások, amelyek okai számunkra eleinte idegenek. A psziché megközelítőleg sem képez egységet, sőt ellenkezőleg: egymással ütköző impulzusok, gátlások és indulatok zubogó keveréke s konfliktus állapota sok embernek annyira elviselhetetlen, hogy már a teológia által felmagasztalt megváltást óhajtják. Megváltást a fölöttébb kérdéses pszichikus állapottól. A tudat illetve az úgynevezett személyiség egysége nem valóság, hanem óhaj. Az embert képzelt egységében idegen hatalmak fenyegetik. Ez az állapot karnyújtásnyira sincs az újszövetségi megszállottakétól. Hogy a lég birodalmának valamely démonában hiszünk, vagy egy tudattalan tényezőben, mely ördögi tréfát űzhet velünk, az teljesen lényegtelen. Amiképp az istenlegendák számos esetben ellentmondásosak, ugyanúgy alakjaik erkölcsi karaktere is. A nyugati antik világban az istenek paradoxiája és morális kétértelműsége, már korán megütközést keltett, ennek megfelelő kritikával, ami végül egyrészt az olimposzi istenkompánia leértékelődéséhez vezetett, másrészt filozófiai értelmezésekre indított. Legvilágosabban alighanem a zsidó istenfogalom keresztény reformációjában fejeződik ki ez: a morálisan kétértelmű Jahvéból egy kizárólag jó Isten lett, akivel szemben az ördög egyesített magába minden rosszat.

52

Úgy tűnik, mintha a nyugati embernél valami erősebb érzelmi fejlődés kényszerítette volna ki azt a döntést, amely az Istenséget ketté vágta. Ellenben Keleten a túlnyomórészt intuitív – intellektuális beállítottság nem foglal állást a morális értékek tekintetében, miért is az istenek zavartalanul megtarthatták eredeti morális paradoxiájukat. Így Káli a Kelet számára reprezentatív, a Madonna pedig a Nyugat számára. Ez utóbbinak az árnyéka teljesen odalett. Elnyelte a vulgáris pokol, amelyben alig észlelhető létét “az ördög öreganyja” gyanánt tengeti. Az érzelmi értékek fejlődésének köszönhetően a világos és jóságos Istenség fénye a mérhetetlenségig emelkedett, a sötét viszont, melyet az ördögnek kellene megjelenítenie, az emberben lokalizálódott. Ezt a sajátos fejlődést főként az okozta, hogy a manicheista dualizmustól megrémült kereszténység mindenképpen meg akarta őrizni monoteizmusát. Ám mivel a sötét és a gonosz erők valóságát nem lehetet tagadni, nem volt más hátra, minthogy az embert tegyék ezért felelőssé. Sőt még az ördögöt is majdnem – ha ugyan nem egészen – felszámolták, ami ezt a metafizikai alakot, amely korábban az istenség integráns részét képezte, belevetítette az emberbe. Ez a folyamat újabban pokolian megfordul, amennyiben a báránybőrbe bújt farkas szerte kószálva azt sugdossa a fülekbe: a gonosz voltaképpen nem más, mint a jó félreértése, s a haladás alkalmas eszköze. Azt hiszik, ezzel véglegesen kioltották a sötét világot, és nem gondoltak arra, hogy az embernek micsoda lelki megmérgezését indították ezzel útnak. Hisz ezzel ő maga teszi magát ördöggé, mert ez egy olyan archetípus fele, amelynek ellenállhatatlan hatalma a hitetlen európaiból is az “Istenem!” felkiáltást csalja ki. Ha egyáltalán cselekedhet az ember másként, soha nem volna szabad egy archetípussal azonosítania magát, mert annak következményei, mint a pszichopatológia és bizonyos korjelenségek mutatják, rémítők. A Nyugat lelkileg annyira tönkretette magát, hogy tagadnia kell az ember által soha nem uralt és fékezhetetlen lelki hatalom összfogalmát, mármint az Istenséget magát, hogy a már felhörpintett gonosz mellé még a jó is megkaparintsa. Általános szempontok az álom lélektanához: Az álom pszichikus képződmény, amely forma és jelentés tekintetében szembetűnően eltér a tudati tartalmak összefüggő rendezettségétől. Keletkezési módja egyéb tudati tartalmaktól eltérően, az élmény nem belátható, logikus vagy emocionális összefüggésből ered, hanem az alvás közben fellépő, sajátos lelki tevékenység maradványa. Az álomnak visszafelé, de előre is megvan a kontinuitása. Az álombeli képzetkapcsolódás lényegileg fantasztikus, a képzettársításnak ez a neme olyan összefüggéseket szolgáltat, amelyek a valós gondolkodásnak rendszerint teljesen idegenek. Tudjuk, hogy kauzális szempontból minden pszichikus képződmény megelőző pszichikus tartalmak eredményé. Tudjuk továbbá, hogy finális nézőpontból minden pszichikus képződmény valami rá jellemző értelemnek és célnak felel meg az aktuális lelki történésben. Ha tehát az álmot lélektanilag kell megvilágítanunk, akkor elengedhetetlen először is azt tudnunk, hogy milyen megelőző élményekből tevődik össze. Minthogy a lélekben végső soron minden pontból kiindulva felgöngyölíthető az illető életének egész tartalma,

53

elméletileg minden álomhoz föl kell mérni az egész addigi életpályát. A tudattalan kiegyensúlyozó funkcióját ismerhetjük fel ebben az álomban, amely abban áll, hogy az emberi személyiségnek azok a gondolatai, hajlamai és tendenciái, amelyek a tudatos életben túl kevéssé jutnak érvényre, sejtésszerűen funkcióba lépnek alvás közben, amikor a tudati folyamat nagymértékben ki van kapcsolva. A pszichológiai elem kettős szemléletmódot követel meg, a kauzálist és a finálist. Freud kauzális szemléletmódja a kívánságból indul ki, vagyis az állomban jelentkező elfojtott vágyakból. A finális alapállásból kiindulva az álombeli jelkép inkább példázat értékű, nem elpártolás amit művel, hanem tanítás. Ha az egyéniséget önállóságra és teljességgel óhajtjuk elsegíteni, szükségünk van mindazon funkciók asszimilálására, amelyek addig túl kevéssé vagy egyáltalán nem bontakoztak ki tudatosan. E cél elérésére gyógyászati okból mindent meg kell tennünk az álomasszociációk szolgáltatta elemek minden tudattalan aspektusának kimunkálására. Az álmok osztályozása: A tipikus álommotívumok összehasonlítása a mitológiaiakkal valószínűsíti az álombeli gondolkozás és észjárás filogenetikailag fajtájaként fogható fel. Az álom jellemző módon szinte sohasem fejezi ki magát logikus absztrakt nyelven, hanem mindig példázatszerűen vagy hasonlattal. Ez a sajátosság egyszersmind a primitív nyelv karakterisztikuma is, amelyek világos fordulatait mindig is szembetűnőnek érezzük. Ha a régi irodalom kiemelkedő alkotásaira gondolunk, például a bibliai hasonlatok nyelvére, akkor úgy találjuk, hogy amiről ma az absztrakciók segítségével gondolkodunk, azt hajdan példázatokkal érték el. Amit teszünk magán viseli filogenetikus fejlődése nyomait, úgy az emberi szelem is. Ezért nincs semmi meglepő abban, hogy álmaink példázatnyelve ősi maradvány. Az álom lélektana az általános összehasonlító pszichológiához nyit számunkra utat, mint amilyenben az összehasonlító anatómia az emberi testre vonatkozóan részesített bennünket. Az álom tehát a példázatok nyelvén, azaz érzékletes – szemléletes ábrázolással közvetít nekünk olyan gondolatokat, értékeléseket, felfogásokat, direktívákat, tendenciákat, amelyeknek elfojtás vagy puszta nem tudás miatt híjával volt a tudatunk. Mivel ezek a tudattalan tartalmát képezik, az álom természetesen olyasmit mutat be, ami a tudattalanból jön. Ám nem általában tárja elénk tudattalanunk világát, hanem csak bizonyos tartalmakra vet fényt, amelyeket a pillanatnyi tudati helyzet választott ki és vonzott színre képzettársításos alapon. Ha egy álmot helyesen akarunk értelmezni, tisztában kell lennünk azzal, hogy az álmodó milyennek látja önmagát és helyzetét, minthogy ennek a tudattalan kiegészítését tartalmazza az álom, mármint mindazt, amit az adott tudati helyzet a tudattalanban összehozott. Az álom kiigazítja a szituációt. Kiegészítésül hozza, ami még odatartozik, s ezzel javít a beállítottságon. Az álom funkciói, elemei: ♦ Kompenzáció Az álomnak is része van a lélektani önszabályozásban, amennyiben automatikusan előhoz mindenfélét, amit az illető elfojtott, figyelmen kívül hagyott vagy nem tudott. A kompenzációs tartalom akkor különösen intenzív, ha a tudatos tájékozódás számára létfontosságú. / célra irányuló tudattalan impulzusok / Hangsúlyozni kell azonban, hogy a tudattalan finális orientációja semmiképp sem

54

párhuzamosítható a tudatos szándékokkal, sőt a tudattalan tartalom rendszerint kontrasztját képezi a tudati állapotnak, ami főleg akkor van így, ha a tudatos beállítottság túl kizárólagosan egy bizonyos irányban mozog, ami már-már az egyén vitális szükségleteit fenyegeti. Minél egyoldalúbb a tudatos beállítottság, s minél jobban eltávolít az életlehetőségek optimumától, annál közelebb áll a lehetősége annak, hogy erősen kontrasztikus, de célszerűen kiegyensúlyozó tartalmú, élénk álmok lépjenek föl az egyén lélektani önszabályozásának kifejeződéseként. Ebben a tudattalan képződményben vannak mindazon asszociációk, amelyek elegendő hangsúly híján tudattalanok maradnak, ám mégis van annyi energiájuk, hogy alvó állapotban észrevetessék magukat. A kompenzáció a tudattalan – a tudatoshoz viszonyított relativitását nézve – odasorolja a tudati helyzethez mindazon elemeket, amelyek az előző nap folyamán nem érték el a tudatküszöböt, mégpedig azért, mert elfojtásba kerültek vagy egyszerűen nem voltak elég erősek a tudat elérésére. ♦ Prospekció: /építő, előkészítő szintézis / A tudattalan fellépő előrevetítése jövőbeli tudatos teljesítményeknek, amolyan előgyakorlat vagy előzetes vázlatféle, terv, a valószínűségek előzetes kobinálása. Hogy az álom prospektív funkciója netalán jóval különb a tudatos kombinálásánál, z annyiban nem csodálnivaló, amennyiben az álom küszöb alatti elemek összeolvadásából jön létre, tehát mindazok az észlelések, gondolatok és érzések kombinációja, amelyek annyira hangsúlytalanok voltak, hogy nem jutottak el a tudatig. Ezenkívül még az álomnak még azok szublimális emlékezésnyomok is segítségére sietnek, amelyek a tudatot már nem tudják hatékonyan befolyásolni. Előrejelzés kényszerítés dolgában ezért az álmok sokkal kedvezőbb helyzetben vannak, mint a tudat. A tudattalan jelentősége megközelítőleg azonos a tudatéval. Csak nyilvánvalóan elégtelen és hibás beállítottságú tudat esetén jogos a tudattalannak nagyobb értéket tulajdonítani. Ha tehát a tudatos életstílus megközelítően kielégítő, akkor az álom kiegyenlítő funkciójára korlátozódik. Ha az eset eltér a normától abban az értelemben, hogy a tudatos mentalitás objektíve és szubjektí-ve egyaránt rosszul alkalmazkodik, akkor a tudattalan általában csupán kompenzáló funkciójának megnő a fontossága és vezető prospektív funkcióvá emelkedik, amely képes arra, hogy a tudati beállítottságnak egészen megváltozott s a réginél sokkal jobb irányt adjon. ♦ Redukció: /szétszed, bomlaszt, rombol, leránt / Sok olyan ember van, akinek tudatos életstílusa és alkalmazkodási teljesítménye meghaladja egyéni lehetőségeit, azaz jobbnak és értékesebbnek látszanak, mint amilyenek. / Nem csak saját forrásból, hanem a kollektív szuggeszció dinamikus tartalékaiból / Az ilyen emberek magasabb csúcsot másznak meg, mint amekkora lényüknek megfelel, például egy közösségi eszmény csábításának engedve, a kollektív előítélet miatt, netán a közösség támogatásának nem tud ellenállni.

55

Alapjában véve nem nőttek föl belsőleg külső magasságukhoz, amiért minden ilyen esetben a tudattalan funkciója negatívan kompenzáló vagy redukáló. A kutatások hidat vertek a tudattalanban lévő archaikus elemekhez, vagyis a személyfölötti, történelmi filogenetikus funkciómaradványokhoz is. Ezért ma biztosan állíthatjuk, hogy az álom redukáló funkciója olyan anyagot hoz össze, amely első renden személyes infantilis – szexuális vágyak elfojtásából /Freud /, infantilis hatalmi igényekből /Adler/ és személyfölötti archaikus gondolat - érzelem és ösztönelemekből tevődik össze. Minden csalóka nagyság és látszatfontosság szétmállik a redukáló álom láttán, amely kegyetlen bírálattal elemzi a tudatos beállítottságot, megsemmisítő anyagot vonultatva föl, aminek derékhadát kínos tények és gyengeségek kimerítő felsorolása képezi. ♦ Reaktív álmok: Bizonyos objektív folyamatok pszichikus traumát hagynak maguk után, amelyek formái nem csak pszichések, hanem egyben az idegrendszer fizikai bénulását is jelentik. Nemritkán különös belső jelképes összeköttetést létesítenek az álmok egy kétségkívül testi betegség és egy bizonyos lelki probléma között, miközben a fizikai zavar egyenest a pszichikai helyzet mimikai kifejezésének látszik. ♦ Telepatikus álmok: Előfordul, hogy igen lényeges / ritkán teljesen közömbös / eseményt előre megérzünk. Az álmok a tudattalan aktuális helyzetének spontán önábrázolása szimbolikus kifejezési formában. Az olyan ember, akit főként kivetítéseimmel érzékelek imágó vagy imágó – illetve szimbólumhordozó. Tudattalanunk minden tartalma szüntelen kivetül környezetünkre és csak annyira sikerül ezeket amazok valóságos tulajdonságaitól megkülönböztetni, amennyiben rájövünk, hogy megfigyelésük tárgyainak bizonyos sajátságai a saját projekcióink és imágóik. Összes emberi kapcsolataink nyüzsögnek az efféle projekcióktól, a saját el nem ismert hibáinkat mindig az ellenfélben vesszük észre. Aki nem jutott el az öneszmélés magas fokára, nem lesz képes fölötte állni projekcióinak. Ameddig az eleven érdeklődés, a libidó ezeket a kivetítéseket a világgal összekötő kellemes és hasznos hidakként használja, addig ezek a projekciók megkönnyítik az életet. Mihelyt azonban a libidó másfelé akar utat törni, s emiatt a korábbi projekcióhidakon elkezd visszafelé áramlani, a kivetítések az elképzelhető legnagyobb akadályokká válnak, mert eredményesen gátolnak minden igaz kiszabadulást a korábbi tárgy hatalmából. Akkor aztán fellép az a jellegzetes tünemény, hogy az ember a korábbi tárgy lehetőég szerinti leértékelésére, lehúzására törekszik avégett, hogy függetlenítse tőle a libidót. Mivel azonban az előbbi azonosulás szubjektív tartalmak kivetítésén alapszik, csak akkor következhet be teljes és maradéktalan eloldódás, ha az az imágó, amely a tárgyban öltött alakot, jelentőségével együtt hazakerül a szubjektumhoz. Ez a visszatérülés a proíciált tartalom tudatos felismerése, azaz a korábbi tárgy “szimbólum értékének” elismerése útján történik.

56

Imágóink szellemünk alkatrészei és ha álmunk valamilyen képzeteket reprodukál, akkor ezek első renden a mi képzeteink, amelyek képződésébe lényünk összessége beleszövődött, ezek a szubjektív tényezők, amelyek az álomban nem külső okból, hanem lelkünk legbelsőbb rezdüléseiből adódóan csoportosulnak így, vagy úgy, hogy ezzel ilyen vagy olyan értelemet fejezzenek ki. Az álom ama színház, amelyben az álmodó jelenet, színész, súgó, rendező, szerző, közönség és kritikus. Alanyi szintű álomértelmezés: minden elem az álmodó személyiség egy darabját szimbolizálja /141.o./ Ha egy álom rámutat valamilyen hibára, ezzel megadja a lehetőséget beállítottságom kijavítására, ami mindig előnyös. A másik embert mindig olyan módon értjük, ahogyan önmagunkat, vagy amiként magunkat igyekszünk megérteni. Amit magunkban nem értünk, azt a másikban sem érjük. Ez aztán rendszerint nyomósan tesz róla, hogy az embertársakról alkotott kép nagyobbrészt szubjektív legyen. Mentalitásunk még olyan primitív, hogy egyelőre csak bizonyos funkciókban és területeken szabadult ki a tárggyal való primer misztikus azonosságból. Az öneszmélés minimális szintjén álló primitív maximálisan kötődik a tárgyhoz, amely akár közvetlen mágikus kényszerrel is hatalmába vonhatja. Az egész primitív mágia és vallás ezen a mágikus tárgyviszonyuláson alapszik, amelyek semmi másból nem állnak, mint abból, hogy tudattalan tartalmaikat kivetítik a tárgyra. Ebből a kezdeti identitás állapotból fejlődött ki fokozatosan az önmagára eszmélés, ami kéz a kézben jár az alany és a tárgy megkülönböztetésével. E különbségtétel kíséretében jelent meg az a belátás, hogy bizonyos, ennek előtte naivul a tárgy sajátságának vélt tulajdonságok valójában alanyi tartalmak. A projekció szerepe az, hogy a libidó hídjaként megkönnyebbítően hatnak a pozitív tulajdonságokat a környezetükre, a negatívat pedig bensőséges kapcsolatokon kívülre vetítjük. / Ezzel teremtünk magunknak egy pozitív bázist, negatív tulajdonságainkat látszólag sikeresen külső szemetesbe dobjuk / A neurotikus tudatosan, vagy tudattalanul oly intenzív a legszűkebb környezetéhez fűződő kapcsolata, hogy vele szemben sem tudja megakadályozni zavarkeltő projekciói behatolását, ami aztán konfliktusokat okoz. A tudatos embernél a kivetítések tudatosodnak / megszűnnek a libidóhidak, feltorlódik a libidó, ezáltal pedig tudatosodnak a nem éppen jótékony projekciók. Ekkor aztán az a feladat magasodik az alany elé, hogy mindazon gyalázatosságot, illetve ördögi gonoszságot, amelyet gátlástalanul a másiknak tulajdonított, s amin egy életen át nem győzött megbotránkozni, átvegye saját számlájára. A neurotikust rákényszeríti erre neurózisa, a “normális ember” pszichikus zavarát szociálisan és politikailag tömeglélektani jelenségekben éli meg, például háborúkban és forradalmakban. A lelkiismeret felismerhetetlen megkönnyebbülését jelenti, ha valóban létezik egy ellenség, amelynek minden gonoszság nyakába varrható. Minél szubjektívabb és indulatibb egy tárgyról érkező benyomás, annál biztosabb, hogy kivetítés. A jellemvonások, pillanatnyi hajlamok szokások

57

kivetítésére gyakran a projekció tárgya is alkalmat nyújt, sőt egyenest provokálja, főként akkor, ha a sajátság magának a tárgynak is tudattalan. Minden kivetítés viszontkivetítést idéz elő akkor, amikor a tárgy mit sem tud arról a jellegzetességéről, amelyet az alany proíciál rá. A viszont-indulatáttétel – akárcsak az indulatáttétel – valami kényszeres dolog, megkötöttség, mert “misztikus”, vagyis tudattalan azonosságot teremt a tárggyal. Az ilyen tudattalan kötődésekkel mindig is ellenállások szegülnek szembe: tudatosak, ha az alany olyan beállítottságú, hogy libidóját csak önként hajlandó adni, ám csalogatásnak vagy kikényszerítésnek ellenáll, s tudattalanok ha az alany mindenekfölött azt kedveli, hogy libidóját úgy vegyék el tőle. Emiatt produkál az indulatáttétel és a viszont-indulatáttétel amennyiben tartalmuk továbbra sem tudatosodik, abnormis kapcsolat, amelyek saját szétrombolásukra irányulnak. Még ha a tárgyon kivetített tulajdonság valami nyoma megtalálható is, a projekció gyakorlati jelentősége akkor is tisztán szubjektív és az alanyt terheli, minthogy az ő kivetítése kölcsönzött túlzott értéket annak, amiből csak valamicskét vehetett észre a tárgyon. A tárgyimágó az objektum észlelésétől különböző pszichológiai nagyság, lévén olyan kép, amely minden érzékelés mellett és mégis az összes érzékelés alapján létezik, s amelynek önálló elevensége / viszonylagos autonómiája / addig tudattalan, amíg teljesen egybeesik a tárgy valóságos elevenségével. Ennélfogva az imágó önálló voltát a tudat nem ismeri el, hanem tudattalanul belevetíti a tárgyba, vagyis összekeveri a tárgy önállóságával. Ezzel a tárgy az alanyra nézve egyenesen kényszerítő valóságjelleget ölt, tehát aránytalanul felértékelődik. Ez a túlzott érték a projekción alapszik, illetve az imágónak a tárggyal való priori azonosságán, aminek révén a külső tárgy belső is lesz. Ily módon gyakorolhat a külső tárgy tudattalan úton egyenes közvetlen hatást az alanyra amennyiben annak imágóazonossága által az egyik kezét bizonyos fokig benne tartja az alany lelki forgatagában. Ezzel tehet szert a tárgy “mágikus” hatalomra az alany felett. Erre találó illusztrációkat szolgáltatnak a primitívek, akik pl. gyermekeiket vagy egyéb “lélektől áthatott” tárgyaikat úgy kezelik, mint a saját lelküket. Semmit sem mernek ellenük tenni, mert attól félnek, hogy megsértik a gyermek, vagy tárgylelket. Ezért a gyerekeket csak annyira nevelik, amennyire okvetlenül szükséges, amit aztán hirtelen vált fel a gyakran kegyetlen pótlólagos nevelés / iniciáció /. Az individuális differenciálódás iránya semmiképp sem tartható, ha külső tényezők “mágikusan” belenyúlnak a szubjektív lelki működésbe. Ám ha leváltják az imágókat, amelyek a tárgyaknak ama túlontúl nagy jelentőséget kölcsönzik, akkor ezzel visszajuttatják az alanynak azt az elkallódott energiát, amelyre sürgősen szüksége van a fejlődéséhez.

Az erkölcsi törvény és az Istenség eszméi kiirthatatlan tartalmai az emberi léleknek.
A gyermekarchetípus lélektanához: Szinte sohasem megformált mítoszokkal van dolgunk, hanem inkább mítoszalkatrészekkel, amelyeket típusos természetük alapján “motívumoknak”, “ősképeknek”, “típusoknak” vagy archetípusoknak lehet hívni.

58

Az egyénnél az archetípusok tudattalan folyamatok önkéntelen manifesztációiként jelennek meg, amelyek létezése és értelme csak indirekt módon hozzáférhető. A kezdetleges szellemi állapot főként abban különbözik a civilizálttól, hogy a tudat sokkal kevésbé fejlett kiterjedés és intenzitás tekintetében. Nevezetesen olyan funkciók, mint a gondolkozás, az akarat stb. még nem differenciáltak, hanem tudat előttiek, ami például a gondolkodás esetében abban mutatkozik meg, hogy nem tudatosan gondolnak valamit, hanem a gondolatok csak úgy megjelennek. A primitív nem állítja, hogy gondolkodik, hanem “valami gondolkodik benne”. A gondolkodási aktus spontaneitása okilag nem a tudatában gyökeredzik, hanem a tudatalattijában. Nem is képes tudatos akarati erőfeszítésre, hanem előbb akarási hangulatba kell hoznia magát. Tudatát nagyhatalmú tudattalan fenyegeti, ezért fél mágikus befolyásoktól, amelyek mindenkor keresztezhetik szándékát, s ezért veszik körül ismeretlen hatalmak, amelyekhez valami módon alkalmazkodnia kell. Tudatának krónikus homályállapotának következtében gyakran szinte lehetetlen kibogozni, hogy valamit csak álmodott e, vagy a valóságban élte át. A tudattalannak és archetípusainak önkinyilvánításai mindenütt átnyúlnak a tudatba, s az ősök mitikus világa, a materiális természettel egyenrangú, ha ugyan nem annak fölébe rendelt létet képvisel. Nem az általunk ismert világ beszél tudattalanjából, hanem a psziché ismeretlen világa, amelyről tudjuk, hogy csak részben képezi le empirikus világunkat, amelyet viszont másrészt éppenséggel formál is pszichikus előfeltételének megfelelően. Az archetípus nem holmi fizikai tényekből származik, hanem sokkal inkább azt ecseteli, hogyan éli meg a lélek a fizikai tényt, miközben eme lélek nemegyszer olyan állításokat képvisel, amelyek a valóságot arcul ütik. A primitív szellemi állapot a mítoszokat nem kitalálja, hanem átéli. A mítoszok eredetileg a tudat előtti lélek kinyilatkoztatásai, önkéntelen kijelentések a tudattalan lelki törekvéséről, s nem egyebek, mint fizikai folyamatok allegóriái. Az efféle allegóriák valamely tudománytalan intellektus játékai volnának. Csakhogy a mítoszok jelentősége vitális. Nemcsak szemléltetik a primitív törzs lelki életét, de ők maguk ez a lelki élet, mely nyomban szétesik és elsüllyed, mihelyt elveszti mitikus őseinek örökségét, akárcsak egy lelkét vesztett ember. Egy törzs mitológiája: annak eleven vallása, mely ha veszendőbe megy, az mindig és mindenütt morális katasztrófa, a civilizált embernél is. A vallás pedig eleven viszonyulás azokhoz a lelki folyamatokhoz, amelyek nem függnek a tudattól, hanem azon túl a lelki háttér sötétjében zajlanak le. A modern lélektan a tudattalan fantázia és álomtevékenység produktumait úgy kezeli, mint a tudattalanban végbemenő folyamatok kiábrázolódását, vagy mint a tudattalan psziché kijelentéseit önmagáról. Személyes tudattalan: személyesen átélt vagy elfojtott dolgok. Kollektív tudattalan: az archetípusokat tartalmazza, ezeket örökléssel kapjuk. A tudattalan elemei a tudat csökkent intenzitású állapotában jelennek meg: álmokban, delíriumokban, látomásokban, éber állapotban stb. A tudatkoncentrációnak a tudattalan tartalmakat gátló hatása ilyen állapotban megszűnik, minek révén ömleni kezd, mintegy felnyitott

59

oldalajtókon át, az előbb még tudattalan anyag a tudat terébe. A tudat előtti állapotot a kora gyermekkorban is megfigyelhetjük, s éppen eme kezdet álmai azok, amelyek nem ritkán fölöttébb érdekes, archetípikus tartalmakat hoznak felszínre. E mag értelme soha nem volt tudatos és nem is lesz. Rejtett értelme kezdettől fogva nemcsak abszolút igazságra és érvényre tart igényt, de egyben mély tiszteletre, és vallásos áhítatra is. Az archetípusok lelki élethatalmak, melyek megkívánják, hogy komolyan vegyük őket, s a legkülönösebb módon tesznek is róla, hogy érvényre juthassanak. Mindig oltalmat és üdvöt hoztak, megsértésük azonban neurotikus, sőt pszichotikus zavarok okozója. Az archetípusokat nem lehet letagadni vagy másképp ártalmatlanná tenni, így a kulturális tudatdifferenciálódás minden újonnan kiküzdött magasabb szintje azzal a feladattal szembesít, hogy új és ennek a színvonalnak megfelelő értelmezést találjunk, mégpedig avégett, hogy a múlt bennünk még létező életét összekapcsoljuk a jelenvaló élettel, amely fenyegető módon már-már elszökött amattól. A gyermekisten archetípusa rendkívül elterjedt, mely “kisebb a kicsinél s nagyobb a nagynál”. A folklórban a gyermekmotívum törpe és tündér alakban rejtett természeti hatalmakat jelenít meg. I. A gyermekarchetípus lélektana: a. Az archetípus mint múltbeli állapot: Hogy milyen elementáris jelentőségű az összeköttetés ezekkel a gyökerekkel, azt a primitív szellem elfogultsága mutatja meg, bizonyos “mágikus” tényezőkhöz való viszonyulásával, melyek nem egyebek mint archetípusok. A gyermekmotívum a kollektív lélek tudat előtti gyermekségaspektusát reprezentálja. Aki erőszakosan felmondott eredeti jelemének valami önkényes ambíciójának megfelelő persona /társadalmi maszk / kedvéért. Ezzel elveszítette gyermekiségét, mesterségessé és gyökértelenné vált. A vallási gyakorlásnak, vagyis a mitikus történés újra elbeszélésének és rituális ismétlésének meg van az a célja, hogy a gyermekségi képet, s ami csak azzal összefügg, ismételten a tudat elé tárja, mégpedig azzal a szándékkal, hogy az eredeti feltételhez fűződő kapcsolat meg ne szakadjon. b. Az archetípus funkciója: A gyermekmotívum nemcsak a múltat, hanem a jelenvalót is képviseli, mindmáig funkcionáló rendszer, melynek az a rendeltetése, hogy belső értelemtől vezérelten kiegyenlítse, illetve korrigálja a tudat elkerülhetetlen egyoldalúságait és extravaganciáit. A tudat lényege: koncentrálás viszonylag kevés tartalomra, azokat a lehető legteljesebb világossági fokra emelve. A tudat szükséges következménye és előfeltétele, pillanatnyilag ugyancsak tudatképes más tartalmak kizárása, ami a tudat tartalmát valamelyest elkerülhetetlenül egyoldalúvá teszi. Minthogy pedig a civilizált ember tudatának az akarat dinamikájával hatékony eszköz áll rendelkezésére szándékainak kivitelezésére, minél gyakorlottabb az akarata, annál nagyobb az a veszély, hogy egyoldalúságba téved, s olyan dologba kalandozik el, amelyeknek se törvényük, se gyökerük. Bár egyrészt az emberi szabadság lehetősége, másrészt azonban végeláthatatlan ösztönellenességnek is forrása.

60

A primitív ember ennél fogva – ösztönösségből, mint az állat – neofóbiával és hagyományhoz kötöttségével tűnik ki. A mi ízlésünk szerint kínosan maradi, miközben mi a haladást magasztaljuk. Progresszivitásunk azonban egyrészt rengeteg gyönyörű vágybeteljesedést tesz ugyan lehetővé, másrészt viszont valami ugyanily gigantikus prométheuszi vétkesség is felhalmozódik, amelynek az árát időnként sorsszerű katasztrófákban kell megfizetnünk. A differenciált tudatot szüntelen elgyökértelenedés fenyegeti, s ezért rászorul arra, hogy a még meglévő gyermeki állapot kiegyenlítse. Az akarat kikényszerítette haladás mindig görcs. A maradiság közel van ugyan a természetességhez, ám szüntelen fenyegeti a kínos ébredés. A lélektan alaptétele, hogy a tudatról lehasadt lélekrész csak látszólag válik inaktívvá, valójában azonban a személyiség megszállottságához vezet, ami annak célkitűzését a lehasadt lélekrész értelmében meghamisítja. Ha tehát a kollektív lélekgyermeki állapotát teljesen kizárjuk, elfojtjuk, akkor a tudattalan tartalom hatalmába keríti a tudatos célkitűzést, amivel gátolja annak megvalósítását, azt meghamisítja, vagy egyenesen szétzúzza. Életképes előrehaladás viszont csak a kettő együttműködése révén jön létre. . Az archetípus jövő jellege: A gyermekmotívum jövő jellege annak lényeges aspektusa. A gyermek potenciálisjövő. Így hát a gyermekmotívum fellépése az egyén pszichológiájában rendszerint eljövendő fejlődésnek előrevételezése, még ha első pillanatra úgy látszik, hogy retrospektív alakulásról van szó. A “gyermek” a személyiség eljövendő változását készíti elő. Az individuációs folyamatban azt az alakot anticipálja / sejteti meg, későbbi dolgokra utal /, amely majd a tudatos és tudattalan személyiség elemek szintéziséből alakul ki. Ennek folytán ez az ellentéteket egyesítő szimbólum, közvetítő, üdv hordozó, mely “egész-séget” hoz létre. Ezt a tudatosságon túli teljességet nevezzük Selbst-nek / mélymagunk, személyiségközpont, “legerősebb önmagunk” /. Az individuációs processzus célja mélymagunk szintézise. d. A gyermekmotívum egysége és sokfélesége: Ha pl. homunculusról, törpéről, fiúról stb. van szó, amelyek semmi egyéni jellegzetességet nem mutatnak, akkor valószínűleg disszociáció áll fenn → skizofrénia a személyiség széttöredezettsége. Ha normális embernél jelenik meg sokaság, akkor ezt az szemlélteti, hogy a személyiség szintézise még nem ment végbe. Ha viszont a gyermekmotívum az egység formájában lép fel, akkor valami tudattalan s ezzel egyelőre máris bekövetkezett személyiség szintézisről van szó, amely gyakorlatilag semmivel sem jelent többet lehetőségnél. . Gyermekisten és hősi gyermek: A gyermek azután hol inkább gyermekisten–aspektusú, hol pedig az ifjú hős vonásait viseli. Mindkét típus születése csodálatos, közösek gyermekkori sorsuk első szakaszai is, az elhagyatottság és a veszedelmes üldöztetés. Az Isten merő természetfölöttiség, a hős lénye emberi, ám a természetfölöttiségig felfokozott. A teljességhez közeledő individuáció potenciális elővételezését jelenti, mikor

61

a hős bevonja természetfölöttiségébe az emberi lényt, s imigyen ábrázolja az “isteni”, vagyis a még nem humanizált tudattalan és az emberi tudat szintézisét. Ennek folytán a “gyermek”-sorsokat úgy tekinthetjük, mint azoknak a pszichikus eseményeknek bemutatását, amelyek az entelecheiánál vagy a “mélymag” kialakulása közben lejátszódnak. A “jelentéktelenség”, kiszolgáltatottság, elhagyatottság, veszélyeztetettség stb. motívuma azt igyekszik kimutatni, hogy milyen nyomorúságos a teljesség pszichikus “megélhetése”, azaz milyen hallatlanul nehéz kiküzdeni ezt a legfőbb jót. Ugyanígy jellemzi ez annak az életkésztetésnek tehetetlenségét és gyámoltalanságát, amely mindenre, ami növekszik, azt a törvényt rója, hogy a lehető legteljesebb mértékben töltse be azt, ami belőle kitelhet, miközben a külvilági befolyások a legváltozatosabb formákban a legnagyobb akadályokat gördítik minden individuáció útjába. Különösképpen, ha sárkányok és kígyók fenyegetik a sajátosságot, láthatunk utalást arra a veszélyre, hogy a megszerzett tudatot visszanyelheti tőlünk az ösztönlélek, a tudattalan. Az alacsonyabb rendű gerincesek kezdettől fogva kedvelt jelképei voltak a kollektív pszichikus alépítménynek, / A magasabb szintű gerincesek főként indulatokat jelképeznek. / melyek anatómiai lokalizációja egybeesik a szubkortikális centrumokkal, a kisaggyal és a gerincvelővel. Ezek a szervek képezik a kígyót. Ezért kígyó álmok rendszerint akkor jönnek, ha a tudattalan valamerre letér az ösztönalapról. A hős fő tette a sötétség szörnyének legyőzése: ez a tudat remélt és várt győzelme a tudattalan fölött. A nap és fény a tudat szinonimái, az éj és a sötét a tudattalanéi. A mesebeli szellem fenomenológiájához: a. A szellem fogalma: • Az a princípium, amely az anyaggal ellentétes. • Olyan anyagtalan szubsztancia vagy egzisztencia, amely a legmagasabb és univerzális fokán az “Isten” nevet viseli. • Inmateriális szubsztancia a pszichikus jelenségek, az élet hordozója. /szubsztancia: minden létező legáltalánosabb és legbelsőbb lényege, amelynek oka önmagában van és amely minden átalakulásnál megmarad. / • Szellem – természet ellentét esetén a természetfölöttire vagy a természetellenesre korlátozódik, ebben az esetben elvesztette a lélekhez és élethez fűződő szubsztanciális kapcsolatát. • A hilozoizmus a szellemet az anyag tulajdonságának tartja. • Általánosan elterjedt nézet a szellemet magasabb, a lelket pedig alacsonyabb tevékenységi elvként fogja fel. • Néhány alkimistánál a szellem a szellem a testet és a lelket spiritus vegetativus összekötő szalag. • Vannak akiknél a szellem a racionális gondolkodás, illetve intellektus jelenségeinek összegzésével azonos, ideértve az akaratot, emlékezetet, fantáziát, alkotóerőt és eszmei motívumoktól függő törekvéseket is. • A korszellem bizonyos kollektív természetű felfogások, ítéletalkotások és cselekvések princípiumát, motívumát képviseli.

62

• Kísértet azaz egy halott lelke. • A szellem eredeti széltermészetének megfelelően folyton a tevékeny

száguldó csupa mozgás, ugyanakkor az élettel telítő, indítást adó, izgalomba hozó, feltüzelő, inspiráló lény is. • A szellem modern kifejezéssel a dinamika, s ezért az anyag klasszikus ellentétét formázza, mivel az statikus, renyhe és élettelen. • A szellem és az anyag alighanem egy magában véve transzcendentális lét formái. / Erről még a szemelvényekben dr. Dienes meghatározása érdekes. / b. A szellem álombeli önábrázolása: A szellem pszichikus megjelenése minden további nélkül arra utal, hogy archetípikus természetű, azaz szellemnek nevezett jelenség egy autonóm őskép létezésén alapul, amely a tudatot megelőzve univerzálisan megvan az emberi psziché adottságai között. Az apakomplexus bizonyos fajtája úgyszólván “szellemi” jellegű. A férfiaknál a pozitív apakomplexus nemritkán oda vezet, hogy valamelyest tekintélyhitűek lesznek, s kimondottan hajlamosak alávetni magukat minden szellemi tételnek és értéknek. A szellem mindkét nemnél felléphet egy fiú vagy ifjú alakjában is. Lehet pozitív, s akkor a “magasabb” személyiségmagunk, lehet azonban negatív is, akkor viszont az infantilis árnyékot jelenti. Az öreg bölcs alakja nemcsak álomban, de a meditáció vízióiban is oly plasztikusan léphet elő, hogy valami guruszerepet vesz át. Az álomban az öreg bölcs mint mágus, orvos, pap, tanító, professzor, nagypapa vagy valamely tekintéllyel bíró személy jelenik meg. A szellem archetípusa ember, gnóm, vagy állat alakban, esetenként olyan helyzetben lép fel, amelyben igen elkelne a belátás, megértés, jó tanács, döntés, terv stb. ám ez saját eszköztárból nem teremthető elő. Az archetípus ezt a szellemi szükség állapotot kompenzálja a hézagot betöltő tartalmakkal. Csöndes hang, s távolról cseng. Kétértelmű, kétséges és sötét, veszélyt és merészséget jelent, bizonytalan ösvény, amelyben csak “az Istenért” lehet járni, bizonyosság és szentesítés nélkül. Aki ezen az úton jár, annak: árnyaltabb lesz az emberszemlélete, miközben tisztultabbá válik saját meggyőződése, s mindezek eredményeképpen hitelesebb személyiség lesz. Ilyen szintre viszont csak az juthat, aki kész ismételten konfrontálódni legnehezebb ellenfelével: önmagával.

63

Carl Gustav Jung AION
Az ÉN: Az “ÉN”-en az az összetett tényező értendő, amelyre minden tudati tartalom vonatkozik. Bizonyos mértékben ez alkotja a tudati mező középpontját és mivel magába foglalja az empirikus személyiséget, az ÉN valamennyi személyes tudati aktus alanya. Az én a teljes tudati mezőn, másfelől tudattalan tartalmak teljességén nyugszik: 1. Időlegesen szublimális 2. Tudattalan 3. Általában nem tudatképes tartalmak önkényesen felidézhető azon elemeket tartalmazza, melyek még sohasem hatoltak be a tudatba. A személyiség mint a jelenségek összessége nem azonos az Énnel, azaz a tudatos személyiséggel, ezért az ősszemélyiséget Mély-én-nek nevezzük. Az Én a mélyénnek alárendelt része. A tudati mező hatósugarában mozoghat az akarat szabadsága, melyet a környezet szükségszerűségei és a mélyén korlátoz. Ismert tény, hogy az Én nemcsak hogy semmire sem képes a mély-énnel szemben, hanem adandó alkalommal a fejlődésben felfogott, tudattalan személyiségrészt is asszimilálja és nagymértékben módosítja. A tudati mező vonatkozási pontjaként az Én az alkalmazkodási teljesítmények összességének alanya, amennyiben ezeket egyáltalán véghez viszi az akarat. Személyes tudattalan: az individuális személyintegráló alkotóelemeit tartalmazza, melyek akár tudatosak is lehetnének. Kollektív tudattalan: egyet jelent a psziché általánosan jelenlevő, önmagával folyamatosan azonos feltételével vagy alapjával általában, személytelen törvényszerűségeknek van alárendelve. Ez tartalmazza az archetípusokat, melyek közül a két legnagyobb hatású az árnyék és az anima/animusz. Az árnyék: Az árnyék olyan erkölcsi kérdés, amely az Én-személyiség egészét provokálja, mert senki sem valósíthatja meg az árnyékot jelentős erkölcsi eltökéltség ráfordítása nélkül. Ez azt jelenti, hogy valójában meglevőnek ismerjük el a személyiség sötét oldalát. Az árnyékot alkotó sötét karaktervonások, illetőleg fogyatékosságok pontosabb vizsgálata azt mutatja, hogy ezek érzelmi természettel, illetve bizonyos autonómiával rendelkeznek és ennek megfelelően obszedáló / megszállásos / vagy inkább posszedáló / uralkodó / jellegűek. Az emóció ugyanis nem tevékenység, hanem olyan történés, ami megesik valakivel.

64

Az affektusok rendszerint ott következnek be, ahol a legcsekélyebb az alkalmazkodás, és egyúttal kifejezésre juttatják a csökkent alkalmazkodás okát, t.i. a személyiség bizonyos fokú alacsonyabb rendűségét, bizonyos fokú alacsonyabb színvonalát. E mélyebb síkon az ember alig, vagy egyáltalán nem ellenőrzött érzelmeivel többé kevésbé úgy viselkedik, mint egy primitív lény, aki nemcsak indulatai akarattalan bábja, hanem aki ráadásul feltűnően képtelen az erkölcsi ítéletre is. Amíg az árnyék belátással és némi jóakarattal valamelyest betagozódik a tudatos személyiségbe, a tapasztalatok szerint mégis lehetnek olyan vonások, amelyek konokul ellenállnak az erkölcsi ellenőrzésnek, és szinte befolyásolhatatlannak bizonyulnak. Ezek az ellenállások rendszerint olyan projekciókhoz kapcsolódnak, amelyeket mint olyanokat nem ismerünk fel és amelyek felismeréséhez a szokványos mértéket meghaladó erkölcsi teljesítmény szükséges. Míg az árnyék sajátos vonásai mint személyiségjellemzők minden megerőltetés nélkül megismerhetők, ezen a ponton csődöt mond, mind a belátás, mind az akarat, mert az érzelem oka másban rejlik. A projíciáló nem tudatos szubjektum, hanem tudattalan. Így aztán a projekciókat sem nem kitaláljuk, sem nem csináljuk. A projekciók eredményeként a szubjektum elszigetelődik a környezetétől, amikor is az azzal való valódi kapcsolat helyett csak egy illúzió létezik. A projekciók saját, bár ismeretlen képükre alakítják a környezetet. Ezért végső soron autoerotikus vagy autista állapotot teremtenek, amelyben olyan világról szőnek álmot, amelynek a valósága persze elérhetetlen. Az ebből következő csökkentértékűség és a sterilitás még kellemetlenebb érzését ismét projekcióval, a környezet rosszakaratával magyarázzák, s ezzel az ördögi körrel az elszigetelődés csak nőttön nő. Minél több projekció tolakszik a szubjektum és környezete közé, annál nehezebb lesz az Énnek átlátnia illúzióin. Ha a projekciók forrását nem az azonos nemű árnyék, hanem ellentétes nemű anima / animusz archetípus alkotja akkor a probléma az ősmagban áll fenn. Az archetípusok autonóm és tudattalan volta a magyarázat a projekciók makacsságára. Jóllehet az árnyék egyike a mitológia nem kevéssé ismert motívumainak, ám miután legelsősorban a személyes tudattalant jeleníti meg és így tartalmát tekintve, minden nehézség nélkül képes tudatosulásra, éppen abban különbözik az animusztól és az animától, hogy átláthatóbb és könnyebben megvalósítható, mivel az előbbiek távolabb állnak a tudattól és ezért szokványos körülmények között ritkán, vagy sohasem látják be őket. Az árnyékon, amennyiben személyes természetű át lehet látni. Az a lehetséges határon belülvan, hogy viszonylag rossz természetét felismerjük, ezzel szemben egyaránt ritka és megrázó tapasztalás, ha az abszolút rossz kerül a szemünk elé. A Szüzügia: Anima és Animusz Ha a projekciót dramatizáljuk, ahogy a tudattalan azt rendszeresen megteszi, akkor a pszichológiai színpadon egy hátrafelé élő embert látunk, aki gyermekkorát és az anyját keresi és elmenekül a gonosz rideg világtól, amely sehogy se óhajtja megérteni őt.

65

Az arra való emlékezés, hogy a világ és a boldogság ajándékba is kapható – az anyától – megbénítja mind kezdeményezőkészségét, mind kitartását. A fiú tudattalanjában lévő projekcióalkotó tényező azonos az anyaképpel és ezért tartják valódi anyának. A projekció csak akkor oldható fel, ha a fiú belátja, hogy lelki tartományában ott van az anya képe és nem csak az övé, hanem a lányé, a nővéré, a szeretőé, az égi istennőé és a któnikus Baubóé, a mindenhol jelenlevő kortalan képmásé, és hogy minden anya és minden szeretett lény e veszélyes tükröződés női hordozója és megvalósítója, ami a legmélyebben hozzátartozik a férfi lényéhez. Ez a vigasz az élet keserűségeivel szemben és egyúttal a nagy illúziókeltő ezen a világon, éspedig nemcsak netán értelmes és hasznos dolgaiban, hanem annak félelmetes paradoxonaiban és kétértelműségeiben is, ahol jó és rossz, siker és kárhozat, remény és kétségbeesés egyensúlyozása folyik. E kép a lélek úrnője az anima. A projekcióalkotó tényező az anima, illetve az anima képviselte tudattalan. Minden előfordulási formájában, az álmokban látomásokban és fantáziákban megszemélyesítve jelenik meg és ezzel azt nyilvánítja ki, hogy gyökerében rendelkezik minden, a női lényre jellemző tulajdonsággal. Nem a tudat koholmánya, hanem a tudattalan akaratlan terméke, nem is valami pótfigura az anya számára, de minden jel arra mutat, hogy azok a numinózus tulajdonságok, amelyek oly befolyásossá és veszélyessé teszik az anyaimágót, a minden hímnemű gyermekben ismételten testet öltő animának a kollektív archetípusából erednek. Animusz /értelem, szellem /: a nő férfiúi lényeggel kompenzálódik, ennélfogva tudattalanja úgyszólván hímnemű. A projekció alkotó tényező mintája az apa. Az anima megfelel az anyai érosznak az animusz pedig az apai logosznak. A férfiaknál az érosz, a vonatkoztatási szerep rendszerint kevésbé fejlett mint a logosz. A nő esetében viszont az érosz az igazi természetét mutatja ki, mialatt logosza nemritkán csak kellemetlen epizód. Mivel az animusz előszeretettel érvel, ezért makacs viták esetében szemmel láthatóan működésbe lép. Persze lehet a férfiak érvelése is nagyon nőies, akkor ugyanis, ha anima megszállottságuk van és ezáltal animájuk animusszá válik. Emellett náluk leginkább személyes hiúságról és érzékenységről van szó, a nőknél pedig az igazság vagy a méltányosság vagy egyéb elvont “-ság”, “-ség” hatalmáról, mivel varrónő és a fodrász már kielégítette hiuságukat. Az “atya” / a hagyományos nézetek összessége / a női érvelésben komoly szerephez jut. Az éroszuk lehet bármilyen kedves és készséges, de ha animuszuk hajtja őket, nem rendülnek meg a föld semmilyen logikájától. A férfi nem tudja, hogy a legdrámaibb helyzet is azonnal banálisan ér érdektelenül ér véget, ha elhagyja a csatateret és átengedi a folytatást egy nőnek vagy a feleségnek. Ez az üdvös eszme azonban ritkán vagy soha nem fordul elő, mert egyetlen férfi sem játszhat akárcsak legkurtább ideig is az animusszal anélkül, hogy animája rögtön romba ne dőlne. Ha az animusz és anima találkozik, akkor az animusz kívánja hatalmának kardját, az anima pedig kifröccsenti csalódásának és megcsalatottságának mérgét.

66

Mind pozitív / szeretet - szerelem /, mind negatív / vita - veszekedés / tekintetében az animaanimusz vonatkozás állandóan “animózus”, azaz kollektív és emocionális. Az indulatok lealacsonyítják a kapcsolat színvonalát és megközelítik az általános ösztönbázist, amely már nem hordoz semmi egyénit önmagában. Nem ritka ezért, hogy a kapcsolat emberi megszemélyesítőinek feje fölött jön létre, akik nem tudják aztán, hogy mi is történt velük. Amíg férfi esetében az animózus elködösítés főként szentimentális és neheztelő, a nőnél ez nézetekben, félremagyarázásokban, vélekedésekben, rágalmazásokban és hibás konstrukciókban nyilvánul meg, amelyek mindegyikének az a célirányos eredménye, hogy elvágják két ember között a kapcsolatot. Az animusznak is van pozitív oldala: az apa alakjában nemcsak valami közkeletű elképzelés jut kifejezésre, hanem éppen úgy valami olyasmi is, amit “szellem”-nek szokás nevezni, éspedig különösen általános filozófiai és vallási elképzelések, illetve az a magatartás, ami az efféle meggyőződésből következik. Az animusz szintén közvetítő a tudat és a tudattalan között és a tudattalan megszemélyesítője. Ahogy az anima beépülése folytán a tudat erosszá, az animusz logosszá válik, és ahogy az utóbbi ezzel vonatkozást és vonatkoztatást kölcsönöz a férfi tudatnak, úgy ad az előbbi a női tudatnak meggondoltságot és a felismerés képességét. Az animusz és anima hatása az énre lényegében ugyanaz. Nem könnyű őket kiküszöbölni, mert rendkívül erősek és az én–személyiséget azonnal eltöltik azzal a rendíthetetlen érzéssel, hogy nekik jogcímük és igazságuk van és mert az ok proíciálta, azaz a tárgyat tekintve objektív viselkedés szempontjából igencsak megalapozottnak tűnnek. Az archetípus ad magyarázatot bizonyos szeszélyek és elképzelések nem vitatható és megvitathatatlan, gyakran egészen irracionális létezésére. → Az archetípus erős, szuggesztív hatást gyakorol. Megbűvöli és hipotetikusan lenyűgözi a tudatot. Az énben nemritkán ott bujkál a morális vereség csendes érzete és akkor annál elutasítóbban, dacosabban és önfejűbben viselkedik, amivel egy ördögi körben csak növeli az alacsonyabbrendűségi érzést. → A férfiaknak irracionális hangulataik vannak, a nőknek pedig ugyanilyen vélekedéseik. Az animusz és anima az élet olyan védett területéhez tartoznak, amely a legmakacsabbul védi sérthetetlenségét. Ezért nehezebb valaki számára az animusz anima projekciók tudatára ébredni, mint az árnyék oldalát felismerni. Bár az utóbbi esetben le kell győzni bizonyos morális ellenállást / hiúság, becsvágy, önhittség, neheztelés stb. / Az animusz és anima alakjában a kollektív tudattalan autonómiája fejeződik ki. A tudattalan tartalmát személyesíti meg, amely a projekcióból visszahozva integrálódik a tudatba. Ennyiben a két alak olyan funkciókat mutat fel, amelyek a kollektív tudattalan tartalmát juttatják el a tudathoz. Ők azonban mint olyan csak akkor jelennek meg vagy addig működnek, ameddig a tudat és a tudattalan tendenciái nem válnak el túlságosan. Ha azonban feszültség jön létre, az odáig ártalmatlan funkció megszemélyesedve szembeszáll a tudattal és körülbelül úgy viselkedik, mint valamilyen szisztematikus személyiség hasadás, azaz töredék lélek. Az ilyen viselkedés alapja és képessége abban rejlik, hogy bár bizonyára az animusz és anima tartalmai integrálhatók, ők maguk azonban nem, mert olyan archetípusok,

67

amelyek nem ismerik a tudat határait és ezért sose válhat belőlük a közvetlen tudatosság tárgya. Az animusz és anima hatásai mindenesetre tudatosodhatnak, ők maguk azonban olyan tudaton túli tényezők, amelyek függetlenek minden nézettől és szándéktól. Ezért tartják meg autonómiájukat, annak ellenére, hogy tartalmuk integrálódik, s ezért kell őket állandóan szem előtt tartani. A lelki higéné egyik legfontosabb feladata, hogy bizonyos állandó figyelmet szenteljünk a tudattalan tartalmak és folyamatok jelenségeinek, éspedig azért, mert a tudatot újra meg újra az a veszély fenyegeti, hogy egyirányú sínen halad és önmagát zsákutcába juttatja. Minél tudatosabb és bonyolultabb az ember, annál kevésbé képes az ösztönök követésére. A bonyolult életkörülmények és a környezet befolyása olyan hangosak, hogy túlharsogják a természet halk hangját. Ekkor lépnek azok helyére a vélemények és a meggyőződések, az elméletek és a kollektív törekvések és támogatják a tudat összes elhajlását. Az archetípusoknak tudattalanságuk fokával nő a hatalmuk!!! A MÉLY-ÉN: A tudattalan minél több és minél jelentősebb tartalmakat asszimilál az énből, ez utóbbi annál jobban közelíti a mély-ént, még akkor is, ha ez a közelítés csupán vég nélküli lehet. → Én inflációja akkor eredményes, ha a felülbírálatnak sikerül egyrészt elhelyezni az Én értelmi határait az általános emberi mértékek szerint, másrészt pedig relatív autonómiát és a / pszichikus természetű / valóságtartalmat sikerül adni a tudattalan alakzatainak. Azaz a mély-énnek, az animának / animusznak / és az árnyéknak. A felülbírálat pszichológiai feloldása hatástalan, illetve csak fokozza az Én értékcsökkenését. Aki tagadja a projekcióalkotó faktort, az azonosul vele / ez veszedelmes /. Az ilyen infláció életveszélyes is lehet. Világos jele ennek az a fellépő idegenkedés, amivel a környezet reakcióit felfogjuk és figyelembe vesszük. Pszichés katasztrófaként kell értékelni, ha az ÉN-t a MÉLY-ÉN asszimilálja. Ha tehát az ÉN egy bizonyos időtartamra valamilyen tudattalan tényező / ott a teljesség képe van, más a tér az idő / ellenőrzése alá kerül, akkor az alkalmazkodásban zavar támad, és ezzel nyitva áll az ajtó minden lehetséges rossz előtt. Igen fontos, hogy az ÉN-t lehorgonyozzuk a tudati világban, és a lehető legkínosabb alkalmazkodással a tudatot megszilárdítsuk. Erre szolgálnak erkölcsi oldalon az olyan erények, mint a figyelmesség, a lelkiismeretesség, a türelem stb. és intellektuálisan is nagy jelentősége van a tudattalan tünet együttes pontos tekintetbevételének és a tárgyilagos önkritikának. Mindent egybevetve nemcsak előnyösebb, hanem pszichológiailag “helyesebb” is a természeti erőket, amelyek ösztönök képében bukkannak fel bennünk, az “isteni akarat” megnyilvánulásaként értelmezni. Ily módon ugyanis összhangba kerülünk az ősi élet pszichológiai habitusával, azaz ebben az esetben akképpen működünk, ahogy az ember mindenhol és minden időben működött. A görög daimon és daimonion jelölés az emberhez kívülről közelítő olyan

68

meghatározó hatalmat jelöl, amilyen a gondviselés és a sors hatalma. Emellett az ember számára fennáll az etikai döntés lehetősége is. De tudnia kel, hogy amiről dönt, és tudnia, hogy mit cselekszik, ha engedelmes, akkor nemcsak saját belátását követi és ha elutasítja, akkor nemcsak saját leleményét rombolja szét. Minden a tudattalan léte szempontjából a legnagyobb jelentőségű dolog a tudatban értékét tekintve az utolsó helyen áll és fordítva. Már az árnyék alakzata is jelentéktelen sémák birodalmának része, nem beszélve az animuszról és az animáról, amelyek látszólag általában csak, mint embertársainkra vonatkoztatott projekciók lépnek elő. A mélyén végső soron elkerüli a személyes hatótávolságot, és ha egyáltalán, akkor csakis mint vallási - mitológiai elem jelentkezik, és jelképei a legmagasabb és a legalacsonyabb-rendű között ingadoznak. Aki azonosul pszichés léte nappali felével, éjszakai álmait semmire sem fogja tartani, ámbár az éjszaka épp oly hosszú, mint a nappal, és minden tudatos lét nyilvánvalóan a tudattalanra épül, abban gyökeredzik, és éjszakánként abban is huny ki. Ami nappal kicsi az éjszaka nagy és fordítva, és a nappali kicsi mellett mindig ott áll az éjszakai nagy. E tudás minden integráció elengedhetetlen feltétele, azaz valamilyen tartalom csak akkor integrálódhat ha kettős arca tudatossá válik, és ha nemcsak intellektuálisan megragadható, hanem érzeti értékének megfelelően is tekintjük. → Aki valamilyen intellektuális álláspontot magáévá tett, ellenséges módon szembeszáll bizonyos körülmények között az anima alakjában fellépő érzés, s fordítva, az intellektuális beállítottságú animus erőszakosan viselkedik az érzelmi beállítottsággal szemben. Aki tehát ezt a trükköt szeretné véghezvinni, s nemcsak intellektuálisan, de érzelmi alapon is, annak jól - rosszul szembesülnie kell az animusszal és az animával, hogy egy magasabb egységnek, az ellentétek konjunkciójának egyengessen utat. Ez azonban a teljesség elengedhetetlen előfeltételére hívja fel a figyelmet. A teljességet a pszichében önkéntelen illetve önálló életet élő szimbólumok előzik meg. Ezek a Kvaternitás- és mandalaszimbólumok. Jelentőségük az egység és a teljesség szimbólumai gyanánt megfelelően igazolódott mind történetileg, mind a gyakorlati pszichológia által. A teljesség hasonlóan az animuszhoz és animához, egyfajta objektív tényező, amely önállóan lép fel az alannyal szemben, és az árnyéknál hierarchikusan magasabb helyzetnek megfelelően a teljesség is a szüzügiát felülmúló pozíciót és értéket kíván. Utóbbi igencsak lényeges résznek tűnik, lehet az is, hogy olyan, mint az egész két fele, azaz a királyi fivér-nővér pár megjelenítése és egymásnak feszülő ellentéte, amelyből az egész szimbólumaként az isteni gyermek származik Egység és teljesség állnak az objektív értékskála legmagasabb fokán, mert a jelképeiket már nem lehet megkülönböztetni Isten képétől. A tapasztalat azt mutatja, hogy az egyéni mandalák rendező szimbólumok, ezért ezek a betegeknél főként pszichés dezorientálódás, illetve az újraorientálódás idején jelentkeznek. → Mint bűvös kör ők idézik fel és űzik el az ismeretlen, világtörvényt nem ismerő hatalmait, és egy olyan rendet mintáznak vagy teremtenek, amely a káoszból kozmoszt csinál.

69

A tudat felé a mandalát pontszerű, homályos képződmény közvetíti, és rendszerint hosszabb és alaposabb munkára és a sok projekció beépülésére van szükség ahhoz, hogy a szimbólum kiteljesedését megközelítő teljességgel beláthatóvá tegye. A bepillantás tisztán intellektuális úton nem történhet meg, mivel az intellektus kétségbevonhatatlanul hasznos a maga területén, ezen túlmenően azonban nagy csaló és szemfényvesztő, ti. ahol értékek kezelésére tesz kísérletet. Az érték-funkció, azaz érzet a tudati tájékozódás nélkülözhetetlen alkotóeleme, és ezért nem hiányozhat a többé-kevésbé teljes pszichológiai ítéletből, mert különösen hiányos lenne az a modell, amelyet a valóságos történésnek kell előállítania. Az árnyék, a szüzügia, három pszichés tényező, róluk csak többé kevésbé teljes tapasztalat útján szerezhetünk kiegészítő képet. A metafizikai elképzeléseket egyetemlegesen meglevő pszichés eseményekre lehet vonatkoztatni, melyek így visszanyerik eredeti értelmüket: ν Árnyék: az egyetemes vonásokat viselő, a któnikus sötét világgal ellentétet alkotó alak. ν Szüzügia: az istenpárok pszichés modellje. ν MÉLY-ÉN: minden magasabb teljesség és egységelképzelés ideája, ahogy ez kiváltképpen illik valamennyi monoteista és monista rendszerhez. Ezzel helyreállítjuk a “metafizikai” nézetekként meghatározott projíciált tartalmak és az Én kapcsolatát. Sajnos a metafizikai fogalmak megléte és hihetősége semmiképpen sem jelenti tartalmuk vagy tárgyuk jelenlétét, ámbár a nézet és a valóság egybeesése valamilyen különleges pszichés állapotot, afféle kegyelmi állapotot jelent, ami nem lehetetlen, de a szubjektum nem képes önkényes felidézésére. KRISZTUS A MÉLY-ÉN EGY JELKÉPE: Krisztus szemlélteti a Mély-én archetípusát. Az isteni vagy mennyei jellegteljességét jeleníti meg, azt az átszellemült embert, Istenfiát, aki bűn nélkül való. Az istenkép úgy nyilvánul meg bennünk, mint okosság, igazságosság, mértékletesség, erény, bölcsesség és fegyelmezettség. Krisztus jelenti a tökéletes istenképet, ezért hívják “király”- nak is. Az Ő menyasszonya az emberi lélek, amely “valamilyen bensőséges rejtett szellemi misztériumban áll összeköttetésben a Logosszal, ily módon ők ketten hús és vér, megfelelve Krisztus és az egyház misztikus házasságának. Ebből a jelképből lett a középkor folyamán az alkímiában az ellentétek, azaz a kémiai mennyegző konjunkciója. Az embernek első bűnbeesése által megtépázott istenképe megreformálható. Azok a teljességképek, amelyeket a tudattalan idéz elő az individuációs eljárás folyamata közben, az a priori meglevő archetípus / a mandala / ilyen “megreformálását” ábrázolják. A Mély-én / a teljesség / spontán jelképeit gyakorlatilag nem lehet megkülönböztetni az istenképtől. A “megújítás”-on / változzatok át! / ellenére sem tényleges változás, hanem csak az őseredeti állapot helyreállítása, az apokatasztázis értendő, ez pontosan összecseng a teljesség folyamatosan jelenlevő

70

archetípusának empirikus pszichológiai tényével, amely ugyan könnyen eltűnhet a tudat látómezejéből, illetve lényegében sosem észlelhető mindaddig, amíg valamely átváltozása által megvilágosodott tudat újra fel nem ismeri őt Krisztus alakjában. Ezzel a “visszaemlékezéssel” áll helyre az istenképpel való őseredeti állapot. Ez jelenti az eltérő és egymással ellentétes irányba ható ösztöntörekvések nyomán létrejött személyiséghasadás áthidalását, az integrációt. Ez csak ott nem következik be, ahol az ember ösztöntermészetét illetően még törvényesen állat módjára tudattalan. Az egyház tanítása szerint a rossz voltaképpen csak a “tökéletesség hiánya” → “Minden jó az Istentől származik, minden rossz az embertől.” A gnosztikusok szerint Krisztus “levágta magáról az árnyékát”. Ha ezt elfogadjuk, akkor az Antikrisztus alakjában könnyen felismerjük a levágott ellenpárt. Ha Krisztus hagyományos alakjában felismerjük a Mély-én pszichikus jelenségével való párhuzamot, akkor az Antikrisztus megfelel a Mély-én árnyékának, az emberi totalitás sötét oldalának. Amennyire a tapasztalat mutatja, a fény és az árnyék, olyan egyenletesen van elosztva az emberi természetben, hogy a pszichés jelenség legalábbis inkább tompított fényben jelenik meg. Mint ahogy azt a belső ellentétekből összeállt archetipikus négyesség megmutatja, nem tekinthet el a világos alakhoz tartozó árnyék felett, mert e nélkül nincs a teljességnek teste és elveszíti emberszerűségét. A keresztény szemléletben ezzel szemben az archetípus olyannyira reménytelenül két összeférhetetlen részre hasadt szét, hogy ez a végén a metafizikai dualizmushoz vezet, ti. a mennyei birodalom végérvényesen leválik a kárhozat tűzben égő világától. Az antikrisztusi jelenség alkalmasint nem jelent mást, mint az ördögnek Isten inkarnációjától kikényszeríttet elkülönülését, aki a tulajdonképpeni alakját Krisztus és ezzel Isten ellenfeleként voltaképpen csak a kereszténység hajnalán nyeri el, minthogy Jób könyvében ő még csak az egyik istenfi és Jahve bizalmasa volt. Krisztus olyannyira egyoldalúan tökéletes, hogy az egyensúly helyreállítása végett kikövetel magának valamilyen pszichés kiegészítőt. → Az Antikrisztus eljövetele nem csak profetikus jövendölés, de könyörtelen pszichológiai törvény. A valóságban a Krisztus-kép minden magasabbrendű differenciálódása a tudattalan kiegészítő megfelelő erősödését hordozza magával, miáltal növekszik a feszültség a Fent és a Lent között. A reneszánsz újjászületést jelent, és az ókori szellemiség újraélesztését értették rajta. Ma már tudjuk, hogy ez a lényeget illetően afféle állarc volt, és hogy nem az ókori szellem született újjá, hanem sokkal inkább a középkori keresztény, amely furcsa pogány elképzelések közepette formálódott, miközben az égi célt földire cserélte, és mindennek nyomán a vertikális “gótikus” stílusból átment a világ és a természet horizontális felfedezésébe. A francia felvilágosodás már anti-keresztény folyamat. Krisztus az Ég királya, a Sátán az e világ királya. Az utóbbi is a Mély-ént szemlélteti, de ennek sötét oldalából áll. Mind a ketten olyan keresztény szimbólumok, amelyek ugyanazt jelentik, mint a két lator közé feszített megváltó képe. Ez a nagy jelkép azt akarja elárulni, hogy a tudat további fejlődése és differenciálódása belekeveredik az ellentmondás mindig

71

fenyegető felismerésébe, és nem jelent kevesebbet, mint az Én keresztre feszítését, azaz ennek kínnal teli lebegését két összeférhetetlen ellentét között. Emellett nem lehet szó az Én teljes megszüntetéséről, mert különben megsemmisülne vele a tudat fókusza, aminek következménye a teljes öntudatlanság lenne. Az Én relatív megszüntetése a kötelességek megoldhatatlan összeütközése esetében csak a legfőbb és a legvégső döntésekre vonatkozik, azaz másképpen: ilyenkor van egy szenvedő szemlélő, aki nem dönt, hanem aláveti magát a döntésnek – kényrekedve. A keresztények számára se az Isten, se Krisztus nem lehet paradoxon, egyértelműnek kell lenniük és ez a mai napig érvényes. A spekuláló értelem már a régieket arra csábította, hogy megpróbálják Istent filozófiailag meghatározni, amikor is szinte arra kötelezték őt, hogy a Legfőbb Jó legyen. Isten mindenható és szabad. Az ókeresztény írók minden jó okának Istent, minden rossz okának az embert tartották, mert tagadták a gonosz önálló létezését. A gonosz szerintük a jó hiánya a lélek meghasonulása. Az ördög már az ember előtt létezett. Ha az ördög szabad akaratából szakadt le az Istenről, azt bizonyítja, hogy a rossz már az ember előtt a világon volt, és ennélfogva ez utóbbi nem lehet egyedüli okozója, és hogy másfelől az ördögnek is “megcsonkított volt a lelke, amiért egy hasonlóan valóságos ok tehető felelőssé.” Aranyszájú Szent János / 344-407 /: “A rossz nem más, mint eltérés a jótól, tehát a jóval egybevetve a gonosz másodlagos.” Dionysius, Augustinus, Aquinói Szent Tamás: a rossznak önmagában nincs szubsztanciája, illetve egzisztenciája, mivel csupán az egyedül szubsztanciával bíró csökkentett jó. A rossz, a dolgok rossz használata, helytelen akarati döntés. / rossz hajlam általi káprázat stb. / A pszichológia nem tudja, hogy önmagában mi a jó és mi a rossz, csak úgy ismeri őket, mint relációk fölötti ítéleteket: jó az, ami egy bizonyos álláspontból alkalmasnak - elfogadhatónak vagy értékesnek tűnik, a rossz pedig az ennek megfelelő ellentéte. Ha az amit mi jónak mondunk “valóságos” számunkra, akkor létezik számunkra “valóságos” rossz is és gonosz is. Az emberi természet végtelen gonoszságra képes, és a rossz cselekedetek éppolyan valóságosak, mint a jók, ezért jócskán túllépnek az emberi tapasztalat birodalmán, azaz a lélek önkéntelenül kimondja a megkülönböztető ítéletet. Csak a tudattalan nem ismer jót és rosszat. A pszichológia nem tudja, hogy a jónak vagy a rossznak van nagyobb súlya a világon. Azt, pedig hogy mi is az egyetlen jó, senki se tudja valamikor is megmondani. Semmiféle, a morális ítélet viszonylagosságát és esedékességét illető belátás nem segíthet itt rajtunk és mindazok, amiket jón és rosszon túlinak vélünk, rendszerint az emberiség olyan leggonoszabb kínzó szellemei, akik önnön lázuk kínjában félelemben vergődnek. A szinkrétista zsidóság gnosztikus köreinek nézete: az Istennek két fia van, az idősebb a Sátán és a fiatalabb Krisztus. A kereszténységen belül ez egészen a Bogumilokig és a Katarokig jutott, a zsidóságnál vallási spekulációkban folytatódott és a kabbalista szefirot fa két oldalán találta meg maradandó voltát, a chesszedben / szeretet / és a dinben / igazságosság /. 72

Azt is előadja a zsidó hagyomány, hogy Isten önmagához imádkozik: “Legyen meg az akaratom, hogy győzedelmeskedjen a könyörületem és az irgalmam eltakarja a többi tulajdonságomat.” A pszichológia tudja, hogy az egyenértékű ellentétek a megismerési aktus megkerülhetetlen belső feltételei, nélkülük lehetetlen lenne a megkülönböztetés. De az épp nem valószínű, hogy valami, ami annyira össze lenne kapcsolva a megismerés aktusával, mindjárt a tárgy tulajdonsága is lenne. Sokkal inkább azt gondoljuk, hogy elsősorban a tudatunk nevezi el, értékeli a dolgok közötti különbségeket és talán még elő is idézi ott, ahol még csak észre sem vehető valami különbség. A keresztény szemléletben Krisztus kétségkívül a Mély-én megtestesülése. A pszichológiai Mély-én olyan transzcendens fogalom, amely kifejezi a tudatos és a tudattalan tartalmak summáját, ezért csak valamely antinómia alakjában írható le, azaz az attribútumoknak ki kell egészülniük az ellentéteik által, hogy helyesen jellemezzék a transzcendentális tényhelyzetet. Ez legegyszerűbben az ellentét-kvaternitás formájában oldható fel: Egyszeri Egyedüli Általános

Örök E formula nem csak a pszichológiai Mély-ént fejezi ki, hanem Krisztus dogmatikus alakját is. A Mély-én individualitásként egyszeri és egyedüli, archetipikus jelképként viszont istenkép, tehát általános és örök. Ha a teológia éppenséggel jónak és szelleminek határozza meg Krisztust, akkor a másik oldalon a “rossz” és “któnikus” vagy “természetes” keletkezik, ami éppen az Antikrisztust jeleníti meg. Ebből egy olyan ellentét kvaternitás jelenik meg, amely a pszichológia síkján azáltal egyesül, hogy a Mély-én nem számít éppenséggel se “jó”-nak, se “szellemi”-nek, s így árnyéka is sokkal kevésbé lesz fekete. Ezentúl már nem kell elkülöníteni a “jó” és a “szellemi” ellentétét. Jó Szellemi Anyagi v. któnikus

Rossz A pszichológiai Mély-ént ez a kvaternitás jellemzi, mert totalitás gyanánt per definition bele kell érteni a világos és a sötét oldalakat, ahogy a Mély-én is magába foglalja a férfiast és a nőiest, ezért is jelképezik, a házasság-kvaternióval. Ez okból az individuáció mysterium coniunctionis, amikor is úgy tapasztaljuk meg a Mély-ént, mint az ellentétes felek mennyegzői egyesülését, és ez, mint összetett teljesség pedig spontán módon megnyilatkozó mandalában jelenül meg. Baszilidész II. sz. Hippolytus híradása szerint: a “nem jelenlevő Isten hármas fiúságot alkotott: az első fiú a legfinomabb minőségű, fent maradt az Atyánál, a második kissé lejjebb ereszkedik, mivelhogy durvább a minősége,

73

de kap szárnyakat. A harmadik fiú pedig, mert a természetének szüksége volt a megtisztulásra / apokhatarszisz / a legmélyebbre kerül, a “formátlanságba”. E “fiúság” tehát nyilvánvalóan a tisztátalanság miatt a legdurvább és legnehezebb. A nem jelenlevő Isten e három emanációjában vagy kinyilatkoztatásában könnyen felismerjük a szellem - lélek - test hármasságát / pneumatikon - pszükhikon szarhikon / A szellem és a lélek, mint az éter és a sas, a fény régiójában vagy közelében időznek, mialatt a test mint nehéz, sötét és tisztátalan valami, meg van fosztva a fénytől, de azért mégis a harmadik fiúság isteni csíráját hordozza magában, persze tudattalan alaktalanságban. E csírát Jézus mintegy felébreszti, megtisztítja és képessé teszi a felemelkedésre / anadromé /, éspedig azon körülmény folytán, hogy Jézusban is differenciálódtak az ellentétek a szenvedés / mégpedig a “keresztre feszítés”, azaz a négy részre való felosztás / által. Jézus tehát a harmadik fiúság feltámadására szolgáló mintakép, aki a sötétségben várakozó emberiséget jeleníti meg. / bensőséges szellemi ember /. Ő az aki teljesen megfelel a háromságnak is, amikor is Jézus, Mária fia, a testet öltött embert jeleníti meg, az ő közvetlen előfoka azonban a második Krisztus, a hebdomák legfelsőbb arkhónjának a fia, és az ő első prefigurációja végül a Krisztus, mint az ogdoák legfelsőbb arkhónjának, ti. a demiurgosz Jahvénak a fia.

74

Jung: Gondolatok a szenvedésről és gyógyításról
• Csak akkor van esélyünk rá, hogy kikapaszkodjunk a veremből, ha • • • • •
beleestünk. A szenvedést mint a valóságos és természetes tapasztalatot tabuként kezelik - akárcsak a halált. Minden betegségnek téves vagy még nem helyes életfelfogás az oka, és minden válság egy esély magvát tartalmazza. A lelki élet ébredését problémák, szenvedések kísérik. Fény és árnyék kiegészítik egymást / Lao - ce / és így vagyunk az örömmel és a szenvedéssel is. De hát mi is tulajdonképpen a psziché? Egy materialista elmélet szerint közönséges epifenomén / másodlagos fontosságú kísérő jelenség /, organikus agyi folyamatok mellékterméke. E szerint minden lelki zavarnak kell szervi vagy fizikai okának lennie, amely csupán jelenlegi diagnosztikai eszközeink tökéletlensége folytán nem deríthető ki. A neurózis kezelésében az a feladatunk, hogy megközelítőleg helyreállítsuk a “tudatos” és a “tudattalan” összhangját. A lélek és a test nyilván egy ellentétpár és mint ilyen kifejeződése egy lénynek, amelynek a természete nem ismerhető meg sem az anyagi jelenségből sem pedig a közvetlen érzékelésből. A neurózisok félreismerhetetlen jellemzője az, hogy lelki okok idézik elő őket, és kizárólag lelki eszközökkel gyógyíthatók. Ma annyit tudunk, hogy a lélekben vannak szellemi okok által előidézett változási folyamatok...→ Csak azt tudjuk, hogy a neurózisok nagy részének oka e folyamatok valamilyen zavara. Alapjában véve semmi újat ismeretlent nem fedeztünk fel az elmebetegben, inkább a magunk tulajdon lényének rejtett altalaját. Freud munkái kimutatták, hogy a funkcionális neurózisok kauzális tekintetben tudattalan tartalmakon alapulnak, amelyek jellegéből megérthetjük, hogyan keletkezett a betegség A szenvedés alapja a lelki tétlenség, a lelki meddőség. A neurózisban az alkalmazkodási folyamat zavart, illetve a neurózis maga egy megzavart vagy leromlott alkalmazkodási folyamat amelynek két fő formája van: 1. A külső körülményekhez való alkalmazkodás zavart: A. A külső körülményekhez való alkalmazkodást megzavarja az, hogy a szubjektum teljesen csak a külvilághoz próbál alkalmazkodni, teljesen elhanyagolva a belvilágot, ami lényegesen megzavarja az alkalmazkodási aktus egyensúlyban tartását. B. vagy a zavar oka a belső körülményekhez való túlzott alkalmazkodás.

• • • • • • • •

75

• • • •

• • • •

2. A belső körülményekhez való alkalmazkodás zavart: A. A külvilághoz való kizárólagos alkalmazkodás vagy B. azáltal, hogy a szubjektum elhanyagolja a külvilágot a belső világhoz való alkalmazkodás kedvéért. A neurotikus nem azért beteg, mert elvesztette régi hitét, hanem mert még nem találta meg legjobb igyekezetének új formáját. Ha az ember meghasonlott önmagával, és nem tudja ezt, akkor illúziói vannak, ha azonban tudja – eljutott az individuáció fokára. Schopenauer szerint a humor az ember egyetlen isteni tulajdonsága. A neurózisban valójában a még fejletlen személyiség egy darabja, a lélek értelmes darabja rejlik, amely nélkül az ember reményvesztettségre, keserűségre és egyéb életellenes hangulatokra van kárhoztatva. Ránk, emberekre nagyon jellemző, hogy amíg a dolgok függőben vannak, és van még esélyünk rá, hogy tovább és egyre tovább húzzuk, mindig reménykedünk, hogy a legközelebbi utcasarok mögött megtaláljuk a jót, és ezért sohasem ragaszkodunk hozzá, hogy ott legyünk boldogok, ahol éppen vagyunk. De mihelyt megállapodunk, és azt hisszük, hogy most aztán biztos a siker, ott állunk egy téglafal előtt. Nem fordul felénk a szerencse, sőt meglehetős feszültséget okozva várat magára. És ilyenkor sajnálkozva gondolunk vissza az elmúlt időkre, amikor még elszökhettünk és valahol a láthatáron lebegő felhők között eltűnhettünk. Így ígértünk magunknak mindig újabb országokat, újabb esélyeket, csodálatos dolgokat és kergetjük egyre tovább az álmokat és közben provizórikus életet élünk. Mivel a neurózis az emberi tudat fragmentális, töredékes állapotából keletkezik, csak úgy gyógyítható, ha helyreállítjuk az ember megközelítő teljességét. A neurózis az önszabályozó pszichikai rendszer kísérlete az egyensúly helyreállítására, ugyanúgy, mint az álom – csak épp erőteljesebb és drasztikusabb. Miként a testnek szüksége van táplálékra, és nem is akármilyenre, hanem a csakis neki megfelelőre, akként szüksége van a pszichének is léte értelmére. Halála az a léleknek, ha tudattalanná válik. Emberek meghalnak, mielőtt beáll a test halála, mert a lélekben a halál fészkel. Lárvaszerű piócák ők, akik kísértetként járnak - kelnek, holtak, de még mindig szívják a vért. Ez egy neme a halálnak ... Eltávolodhat az ember a problémáitól, csak annyi kell, hogy elég sokáig ne vegyen tudomást róluk. Elfuthat előlük, de ez a lélek halála... Nem lehet olyan rendszert vagy igazságot kitalálni, amely azt tudná adni, amire a betegnek szüksége van, nevezetesen HITET, REMÉNYT, SZERETET, és tudást. Az emberi törekvésnek e négy nagyszerű vívmánya voltaképpen afféle kegyelmi ajándék, amelyet sem tanítani, sem tanulni, sem adni, sem elvenni, sem elveszíteni sem kiérdemelni nem lehet, mert emberi önkénytől, független, irracionális feltételhez, nevezetesen az élményhez kötött. Élményeket azonban nem lehet “csinálni”. Az élmények megtörténnek, de nem abszolút, hanem szerencsére relatív módon. Közeledhetünk hozzájuk. Ennyire futja emberi erőnkből ..., és emellett az élményhez vezető út egyáltalán nem valami műfogás, hanem inkább merész vállalkozás, amely az egész személyiség teljes bevetését igényli.

76

• Azt sem mondhatjuk, hogy a szenvedés egyenlő az öröm hiányával, mivel • • • • • • • • • • • • • • •

az utóbbi legfeljebb unalmat jelent, ami egyáltalán nem pozitív szenvedés. A lélek szenvedéséből fakad minden szellemi alkotás és a szellemi embernek mindenféle progressziója. Gyógyítani annyi, mint egésszé tenni. Schopenhauer német filozófus azt mondja, hogy a boldogság csupán a szenvedés vége. / negatív megfogalmazásban / A boldogság és a szenvedés az élet számára elengedhetetlen ellentétpár. Csak az válik személyiséggé, aki tudatosan képes engedelmeskedni a benne megfogalmazódó belső parancs erejének, akit viszont legyűr ez a hatalom, az az események vak folyásának rabja lesz és megsemmisül. Az ember beteg, de a betegség a természet kísérlete arra, hogy meggyógyítsa. A primitív emberek lelkei a személyes tudattalan autonóm komplexusainak, a szellemek viszont a kollektív tudattalan komplexusainak felelnek meg. Senki sem válik tudatossá szenvedés nélkül. Csak annak van gyógyító ereje, ami a beteg számára valóságos. A neurózisokat főleg lelkiismereti konfliktusok idézik elő, meg súlyos morális problémák, amelyek megválaszolását a gyógyító folyamattól várják. Nem a neurózist gyógyítjuk, hanem a neurózis gyógyít bennünket. Lelki fejlődésünk csak úgy lehetséges, hogy elfogadjuk magunkat úgy, ahogy vagyunk és megpróbáljuk komolyan élni a ránk bízott életet. Az emberi psziché borzasztóan kétélű dolog. Minden egyes esetben fel kell tennünk a kérdést, hogy beállítódással, vagy úgynevezett habitussal, vagy talán pusztán kompenzációval van-e dolgunk. Az emberi élet nagy döntései rendszerint inkább az ösztönöknek és egyéb titokzatos, tudattalan tényezőknek van alávetve, mint tudatos önkénynek és jóakaratú okosságnak. Konfliktusokat ügyes furfangok vagy intelligens hazugságok sohasem oldanak meg, hogy megoldódjanak, el kell viselni őket. Úgyszólván fel kell izzítani őket, amíg a feszültség elviselhetetlenné válik, azután az ellenpárok lassan egybeolvadnak. Egyfajta alkimista eljárás ez, nem pedig racionális választás vagy döntés. A szenvedés elengedhetetlen. Minden valóságos megoldást csakis intenzív szenvedés révén találunk meg. A szenvedés mutatja meg, milyen mértékben vagyunk elviselhetetlenek magunk számára. Egyezz ki ellenségeddel a külsővel és a belsővel. Azt hiszem a szenvedés az emberi élet lényeges alkotórésze, amely nélkül teljesen cselekvésképtelenek lennénk. Mindig megpróbálunk kitérni a szenvedés elől. Ezer meg ezer módon kísérletezünk, de teljesen sohasem sikerül. Ezért jutottam arra a következtetésre, hogy mindenképpen keresnünk kellene legalább egy olyan utat, amely lehetővé teszi az emberek számára, hogy elviseljék az elkerülhetetlen szenvedést, minden egyes emberi lény osztályrészét. Aki legalább annyit elért, hogy el tudja viselni a szenvedést, már csaknem emberfeletti feladatot teljesített. Ez bizonyos fokig örömmel vagy elégedettséggel töltheti el. Ha ezt ön boldogságnak nevezné, nem volna sok kifogásom ellene. Az orvosnak, akárcsak a nevelőnek, mindig szem előtt kell tartania azt a lehetőséget, hogy téved, becsapódik, s hogy nem csupán a páciense

77

• • • • • • •

• • • •

csaphatja be, hanem elsősorban ő saját magát. Leküzdhetetlenül nagy az ember hajlama arra, hogy illúziókban éljen és – jó vagy rossz értelemben – önmagáról alkotott fikciókban higgyen. A neurotikus olyan ember, aki áldozatul esik az illúzióinak. A lélekgyógyászatnak nemcsak van módszere: ő maga a módszer. Művészet az egész embert igényli. A pszichoterápia tárgya nem a neurózis fikciója, hanem egy ember megzavart teljessége. A lelkiismeretes orvosnak / tanárnak / képesnek kell lennie arra, hogy kételkedjen minden tudományában, máskülönben a séma rabja lesz. Minden redukció, a kulturális fejlődés szilárdan kijelölt pályájáról való minden letérés legfeljebb korcs állattá változtatja az embert, nem pedig úgynevezett természeti emberré. Néha valóban szembesülünk azzal a kérdéssel, megtehetjük-e, hogy megmentsünk valakit a sorstól, amelyet későbbi fejlődése érdekében vállalnia kell. Bűneink, tévedéseink és hibáink szükségesek számunkra, hiszen épp ők a fejlődés legértékesebb ösztönzői. Életük delén, azaz 35 éven felül túli pácienseim közt egyetlen egy sincs, akinek végső problémája ne a vallásos lelkiség volna. Végső soron mindegyik abba betegszik bele, hogy elvesztette azt, amit eleven vallások mindenkor megadta híveiknek, s egyikük sem gyógyult meg igazán, aki nem nyerte vissza vallásos lelkületét, aminek természetesen semmi köze felekezethez vagy egyházi hovatartozáshoz. Osztom azt a meggyőződést is, hogy az igazi vallásosság a legjobb gyógyszer minden lelki szenvedésre. A lélek “épsége”, az “istenek kiengesztelése”. A vallás a lélek el- és felismerése, és egyszersmind a lélek lényegének megnyilatkozása és megnyilvánulása. → A nagy összefüggés elvesztése a legfőbb neurotizáló tényező. Az ésszerűen rendezett világ mögött bosszúszomjasan vár az ész által megerőszakolt természet arra a pillanatra, amikor az elválasztó-fal ledől, hogy pusztító erővel behatoljon a tudatos létbe. Az ember a legősibb és legprimitívebb idők óta tudatában van ennek a veszélynek, a lélek veszélyének, és ezért mágikus és vallásos szokásokat alakított ki, hogy védekezzen a fenyegetéssel szemben és gyógyítsa a közben bekövetkezett lelki sérüléseket. A szenvedő emberen sohasem segít az, amit ő maga kieszel, hanem csakis az emberfölötti, kinyilatkoztatott igazság, amely megszabadítja a szenvedő állapottól. Mint ismeretes, a meg nem értett szenvedést nehéz elviselni, és viszont gyakran csodálkozva látjuk, hogy mi mindent kibír egy ember, ha a miért?-et és a mivégé?-t érti. Az eszközöket ehhez vallási vagy filozófiai természetű, magasrendű világnézeti alapelvek nyújtják neki. A vallásos filozófiai beállítódás nem ugyanazt jelenti, mint a dogmában való hit. A dogma múlékony intellektuális megfogalmazás, és csupán idő és körülmények által meghatározott eredménye a vallásos-filozófiai beállítódásnak. A beállítódás maga kulturális vívmány és biológiai tekintetben rendkívül fontos funkció: ez teremti meg ugyanis azokat az indítékokat, amelyek arra késztetik az embert, hogy saját érdekein túllépve is

78

alkosson, és ha szükséges, feláldozza magát az emberi nem céljaiért.

79

C. G. Jung Emlékek, álmok, gondolatok.
• Életem a tudattalan önmegvalósításának története. • Mint minden teremtmény, én is a végtelen Istenségről szakadtam le, de • • • • •

nem állíthatom magam szembe sem valamilyen állattal, sem növénnyel vagy egy kővel. Az élet bonyodalmai – hacsak nem találni rájuk belülről választ és megoldást – végső soron nem sokat jelentenek. Mindig olyannak éreztem az életet, mint egy növényt, amely a gyökértörzséből él. Tulajdonképpeni élete láthatatlan, a rizóma mélyén rejlik. Mindaz, ami a talaj fölött van, csak egy nyáron át tart. megismerés kritikája - tapasztalás - a hit fő bűbe, hogy megelőzi a tapasztalást Hosszabbodnak az árnyékok. Mindenekelőtt az a döntő, hogy meg tudjuk különböztetni egymástól a tudatot és a tudattalan tartalmakat. Utóbbiakat úgyszólván izolálni kell, ez pedig úgy megy a legkönnyebben, ha megszemélyesítjük őket, majd a tudat felől kapcsolatot létesítünk velük. Csakis így foszthatjuk meg őket attól a hatalomtól, amellyel különben fölébe kerekednek a tudatnak. Amit az Anima mond, abban gyakran ellenállhatatlan erő és mélységes ravaszság lakozik. Az animának a tudattalan szócsövének kétértelműsége mindenestől tönkretehet egy férfit. Végső soron mindig a tudat a mértékadó, mert megérti a tudattalan megnyilvánulásait és állást foglal velük szemben.

Az anima pozitív aspektusa: ő továbbítja a tudattalan képeit a tudatnak. Módszer: ha valami nyugtalanít, zavaró érzésem van, megkérdezem az animát: “Most mi bajod? Mit látsz? Tudni akarom!” Erre az felidéz egy képet, ezt elemzem az animával → a feszültség megszűnik. • Ahhoz, hogy a tudattalan előfeltételeinek zsarnokságától megszabaduljunk, szükség van mind az intellektuális, mind az etikai kötelezettség teljesítésére. • A tudattalan képei révén súlyos felelősség hárul az emberre. Meg nem értésük, csakúgy mint az etikai kötelezettség hiánya, megfosztja az életet teljességétől és jó néhány egyéni életnek a töredékesség kínos jellegét kölcsönzi. • A mandala: “formálódás, átalakulás, az örök értelem örök hordozója”. Ez pedig a Mély-én, a személyiség teljessége, amely, ha minden jól megy, harmonikus, ámde nem tűr el semmiféle önáltatást. A mandala a centrum. Ez a kifejeződése minden útnak. Út a középponthoz, az egyénné váláshoz.

80

• A lelki kibontakozás célja a Mély-én. Lineáris fejlődés nem létezik, • • • • • •

mindenképpen körbe kell járnunk önmagunkat. Egyértelmű fejlődés legföljebb kezdetben lehetséges, később minden a középpont felé mutat. Jung a libidót a fizikai energia lelki megfelelőjének tartja, ezért elutasítja természetének mindenféle minőségi definícióját. / szexualitás, hatalom, éhség stb. / Az emberi ösztönöket energetikai folyamatok megnyilvánulási formáinak tekinti, vagyis a hővel, fénnyel stb. analóg erőnek. A tudattalan nem más folyamatnál és hogy a psziché tulajdonképpeni átalakulását vagy fejlődését az énnek a tudattalan tartalmaihoz való viszonya indítja el. Jung központi fogalma: individuációs folyamat. A tudattalanban hosszú távon előre készülődik a jövő, melyet tisztán látó emberek megláthatnak. Testünk és lelkünk olyan elemekből áll, amelyek már mind megvoltak őseinkben is. Az “új” az egyéni lélekben az ősrégi alkotóelemek szüntelenül variált újraegyesülése, test és lélek tehát elsőrendűen történelmi karakterű és nem talál igazi lakóhelyre az újban, vagyis az ősi vonások csak részint otthonosan benne. Már nem abból él az ember amije van, hanem az ígértéből, nem a mai nap világosságában, hanem a homályos jövőben, onnan várja az igazi napkeltét. Nem akarják tudomásul venni, hogy minden ami jobb, csak valami rosszabb árán szerezhető meg. A nagyobb szabadság reményét semmivé teszi az egyre növekvő mértékű rabszolgai kiszolgáltatottságunk az államnak, nem is szólva azokról a veszélyekről, amelyeknek a tudomány ragyogóbbnál ragyogóbb tesznek ki bennünket. Minél kevésbé értjük azt, ami után apáink és ősapáink kutatnak, annál kevésbé értjük önmagunkat és minden erőnkkel csak ösztönvilágától és gyökereitől fosztjuk meg az egyes embert, úgyhogy már csupán a “nehézségi erő szellemének” enged, mint a tömeg részecskéje. Az időrövidítő intézkedések csak a tempót gyorsítják igen kellemetlenül és ezáltal kevesebb időnk marad, mint valaha. A “menedék” abban áll, hogy a tudattalan benyomásokat figyelmeztető álmok segítségével tudatosíthatjuk. Az álmok megmutatják, hogy valami nem egyszerűen csak tétlenül elszenvedi bennünk a tudattalan hatást, hanem ellenkezőleg: mohón azonosulni törekszik az árnyékkal. A fehér ember a fejével gondolkodik, a természeti ember a szívével. Az emberi élet értelme: a teremtés befejezéséhez elengedhetetlenül szükséges az ember, mi több: ő maga a világ második teremtője, csak ő adja meg a világnak objektív létét és értelmét és az ember ezáltal találta meg pótolhatatlan helyét a lét nagy folyamatában. Az indus célja nem a morális tökéletesség, hanem a nirvána státusa. “A természetet, a lelket és az életet én mintegy a kibontakozott Istenségnek érzem.” Az az ember aki nem járta meg szenvedélyeinek poklát, nem is küzdötte le őket soha. Ott vannak a szomszédjában és még észbe sem kapott, máris felcsaphat egy lány.


• •

• • •

81

• Velünk született akaratunk szigorú határok közé szorít és ezért létünkkel és


• • • •

• •

gondolkodásunkkal együtt ehhez a mi világunkhoz köt bennünket. Minél nagyobb teret nyer a kritikus ész, annál inkább elszegényedik az élet, ám minél többet vagyunk képesek tudatosítani a tudattalanból, a mítoszból, annál több életet integrálunk. A túlbecsült értelemnek és az abszolút államnak közös vonása, hogy uralmuk alatt elnyomódik az egyén. A mítoszok a tudomány legrégibb formái. A psziché egy része nincs alávetve térnek és időnek. A tudat egyes elemei időnként elmerülnek a tudattalanban és önmagukban - az időtlenségbe, ezért föl kell világosítani a tudattalan alakjait, vagy a tőlük gyakran meg sem különböztethető “elhunytak szellemét”. Látszólag ugyan határtalan tudás rejlik a természetben, de csakis megfelelő időkörülmények között foghatja fel a tudat. Jung tapasztalata szerint az elhunytak lelke csak “annyit tud”, amennyit halála pillanatában tudott, azon túl semmit. Innen ered az az igyekezetük, hogy behatoljanak az életbe és részesedjenek az ember tudásában. Úgy kérdeznek a halottak, mintha a mindentudás nem volna a birtokukban, hanem csakis az élő ember testbe zárt lelkébe hatolhatna be. Úgy tűnik, hogy csak az élők szelleme képes világos és döntő felismerésre jutni. “Az időben és térben háromdimenziós világot én afféle koordinátarendszernek tartom, ami az életen túl, a tér és időkívüliségben talán mint egy sok aspektusú őskép, talán mint egy archetípus körül gomolygó diffúz “megismerés-felhő” jelenik meg. A koordináta-rendszer azonban szükséges, hogy a különböző tartalmakat meg lehessen egymástól különböztetni. Efféle műveletet elképzelhetetlennek vélünk az idő-tár meghatározottsága nélküli diffúz mindentudás vagy alanytalan tudat állapotában. A megismerés - akárcsak a nemzés, feltételezi az ellentétet az itt és az ott, a fent és a lent, az előbb és az utóbb között.

Hogyha lenne a halál után tudatos lét, akkor szerintem abban az irányban fejlődne, mint az emberiség tudata, amelynek mindig van egy felső, bár kitolható határa. Sokan vannak, akik haláluk pillanatában nemcsak a tulajdon lehetőségeikről maradnak le, hanem mindenek előtt messzire lemaradtak mindattól, amit mások már az ő életük idején tudatossá tettek. Innen származik az az igényük, hogy halálukban eljussanak a tudatosságban való részesedéshez, amit életük folyamán nem szereztek meg.” “feleségem még a halála után is dolgozik önnön szellemi továbbfejlesztésén”. • Csakis itt a földi életben, ahol az ellentétek ütköznek, emelhető magasabb fokra a tudat. Úgy látszik, Ez az ember metafizikai feladata, de “mitologizálás” híján csak részben teljesítheti. A mítosz kikerülhetetlen és elengedhetetlen közbülső fokozatot alkot a tudatos megismerés és a tudattalan között. Bizonyos, hogy a tudattalan többet tud a tudatnál, de ez a tudásnak egy különös fajtája, tudás az örökkévalóságban, többnyire semmi kapcsolata nincs az itt és a most fogalmával és nem

82

• “Így hát az álom azt mondja, hogy anyám lelke fölvétetett a Mély-énnek ama nagyobb
összefüggésébe, amely túl van a leszűkített keresztény erkölcsön: tudniillik a természetnek és szellemnek az ellentétek konfliktusát átfogó összességébe.” • A halál: a. Kegyetlen valóság, brutális önkény, mely elragadja az embert, jeges halotti csend. b. Örömteli esemény. Az örökkévalóság jegyében mennyegző, misztikus egyesülés. A lélek mintegy eljut hiányzó másik feléhez, hozzájut a teljességhez. • Minthogy a tudattalannak a maga tér-idő realitásarévén jobb információs forrásai vannak, mint a tudatnak, amely csak az érzésekre hagyatkozhat, a halál utáni élet mítoszát illetően rá vagyunk utalva az álomnak és a tudattalan más hasonló spontán megnyilvánulásainak gyér jelzéseire. • A nyugati ember mitikus igénye extrovertált: evolúciós világképet kíván meg, amelynek kezdete van és célja. Ki akarja teljesíteni a világ értelmét.

veszi figyelembe értelmünk nyelvezetét.

A keleti ember introvertált: reinkarnáció - szamszára, statikus önmagába zárt körforgás. Az ember értelmét akarja kiteljesíteni és közben lehántja magáról a világot és a létet. / Buddha / Jung mindkettőnek igazat ad: a nyugati ember kivetíti az értelmet és a tárgyakban véli föllelni, a keleti önmagában érzi → De az értelem kívül is, belül is egyaránt ott van. Az újjászületés eszméjétől nem lehet elválasztani a karmát. A döntő kérdés az, hogy az ember karmája személyes-e, vagy sem. Ha a sors rendelése, amellyel egy ember belép az életbe, elmúlt életek cselekvéseit és teljesítményeit képviseli, akkor személyes folyamatosság áll fenn. Ha nem, akkor a születés pillanatában mintegy megragad az ember egy karmát, úgy hogy az újra testet ölt, de nem áll fenn semmilyen személyes folytonosság. “Nem tudom megválaszolni a kérdést, hogy vajon az a karma, amelyet én élek, elmúlt életeim eredménye-e, vagy nem inkább őseim vívmánya, akiknek az öröksége bennem összegződik. Vajon őseim életének kombinációja vagyok és az ő életüket testesítem meg újra? Éltem már egyszer régebben mint meghatározott személyiség, és eljutottam abba az életbe odáig, hogy most a megoldással próbálkozhatom? Fogalmam sincs. Buddha nyitva hagyta a kérdést és megkockáztatom a feltevést, hogy maga sem tudta teljes bizonyossággal.” “Jól el tudnám képzelni, hogy éltem már régebbi évszázadokban, és ott olyan kérdésekbe ütközten, amelyeket akkor még nem tudtam megválaszolni, hogy újra kellett születnem, mert a rám bízott feladatot nem teljesítettem. Ha meghalok – így képzelem – követnek tetteim is. Azt viszem magammal, amit elvégeztem. Csakhogy eközben az a feladatom ,hogy életem végén ne álljak ott üres kézzel.” “Létezésem értelme az, hogy az élet kérdést tett föl nekem. Vagy fordítva: én magam vagyok a kérdés, amelyet a világhoz intézek, és föl kell mutatnom a magam válaszát, különben csupán a világ válaszára hagyatkozhatom. Ez az a személyfölötti életfeladat, amelyet csak kínkeservesen valósíthatok meg.” “Amit őseim élete eredményének vagy személyes előéletemben szerzett karmának érzek, lehet talán éppen úgy valamilyen személytelen

83

archetípus is, amely ma feszültségben tartja az egész világot, és engem különösen megragadott, mint például az isteni háromság világi fejlődése és konfrontációja a női elvvel, vagy változatlanul esedékes válasz a GONOSZ eredetéről föltett gnosztikus kérdésre, más szóval: a keresztény istenkép hiányos volta.” • “Nemrégiben feljegyeztem álmaim egész sorát, amelyek nagy valószínűséggel egy általam is ismert elhunyt személyiség reinkarnációs folyamatára utalnak.” • “Ha föltesszük, hogy - odaát - minden folytatódik, nem tudunk másféle létezést elképzelni, csakis a pszichikait, a psziché létéhez ugyanis nincs szükség sem térre sem időre. A pszichikus lét, kivált a belső képek, amelyekkel már most is foglalkozunk, szolgáltatják az anyagot mindenféle mitikus okoskodáshoz a túlvilági létről, amelyet én a képi világban való előrehaladásnak vélek. Ily módon a psziché lehetne a lét, amelyben a “túlvilág” vagy a “holtak országa” rejlik. A tudattalan és a “holtak országa” e tekintetben rokon értelmű szavak. Lélektani szempontból a “túlvilági élet” az öregkori lelki élet következetes folytatásának tűnik. A megöregedés során ugyanis magától értetődően egyre nagyobb szerephez jut a szemlélődés, az elmélkedés és a belső képek megjelenése. “Véneitek álmokat álmodnak.” /ApCsel 2.17, Joel próféta 2.28 / Ennek mindenesetre előfeltétele, hogy az öregek lelke ne fásuljon el, ne keményedjék meg. Öregkorában az ember lassan levetíti belső látása előtt emlékképeit, és a múlton elmélkedve belső és külső képekben megismeri önmagát. Olyan ez, mint a túlvilági létbe vezető első lépcsőfok vagy előkészület, amint Platón felfogása szerint a bölcselet felkészülést jelent a halálra.” • “A világ sokkal egységesebbnek látszik, semhogy olyan “túlvilág” létezhetne, amelyből teljességgel hiányzik az ellentétesség. Nagyszerű lesz és félelmetes az a világ, amelyikbe halálunk után kerülünk, akárcsak az Istenség és az előttünk ismert természet. Azt sem tudom elképzelni, hogy a szenvedés mindenestül megszűnne. Igaz ugyan, hogy amit látomásaim során 1944-ben átéltem, felszabadulás a test terhe alól és a dolgok értelmének felismerése, lelkem mélyéig boldoggá tett, de azért ott is volt sötétség, és különös módon megszűnt az emberi melegség ... Mit jelentsen ez? Ha a teremtés nem volna alapvetően hiányos, ha nem volna benne őseredeti defektus, akkor miért támadna fel az alkotó igyekezet, a kiteljesedés utáni vágy? Miért fontos az isteneknek az ember és a teremtés? Holott egy Buddha a maga tagadását szegezte szembe a lét szenvedéssel teli illúziójával, a keresztény ember pedig a mielőbbi világvégében reménykedik?” • “Valószínűnek tartom, hogy a túlvilágon is akadnak valamiféle korlátozások, ám a holt lelkek csak lassacskán fogják föl, hol vannak a felszabadult állapot határai. Kell, hogy legyen “ott” valahol egy e világhoz kötődő kényszer, amely véget akar vetni a túlvilági állapotnak. Ez az alkotó kényszer dönt aztán arra nézve - így képzelem - , hogy a lelkek közül melyek kerüljenek bele a születésbe. Nagyon jól el tudom képzelni,

84

hogy bizonyos lelkek boldogítóbbnak találják a háromdimenziós állapotot az “örök”-nél. De ez talán attól is függ, mennyit vittek át magukkal emberi létük teljességéből vagy fogyatékos voltából. Lehetséges, hogy a háromdimenziós létnek semmi értelme sem volna többé, ha a lélek már előbb eljut a megértés bizonyos fokára, hogy akkor már nem kellene többé visszatérnie, és a magasabb fokú belátás visszaszorítaná az újabb testet öltés vágyát. Ilyenkor a lélek eltűnne a háromdimenziós világból és olyan állapotba kerülne, amelyet a buddhisták nirvánának neveznek. De ha még hátra van egy betöltendő karma, akkor a lélek visszahull a vágyak világába és megint visszatér az életbe, talán azért, mert belátja, hogy még valami beteljesedésre vár.” • “Az én esetemben mindenekelőtt a dolgok megértésére való szenvedélyes törekvés lehetett születésem előidézője. Mert lényemnek ez a legerősebb eleme. A kielégíthetetlen sóvárgás a megértésre úgyszólván létrehozott magának egy tudatot, hogy megismerje azt, ami van és ami történik és hogy ezen túlmenően még a Megismerhetetlen gyér utalásaiból is mitikus elképzeléseket olvasson ki.” • Felvetődik a kérdés: a fizikai halálunk után továbbélő részünk tudatában van-e önnön létének? Ebben segíthetnek a hasadásos lelki jelenségek kutatásakor létrejött tapasztalatok. A legtöbb esetben ugyanis egy levált komplexus megnyilvánulása valamilyen személyiség formájában történik úgy, mintha ez a komplexus tudatában volna önmagának. Ezért van megszemélyesítő jellegük az elmebetegek által kiadott hangoknak. Ha úgy tetszik a tudat folyamatosságának javára is írhatjuk őket. • “Egyszer álmodtam a Mély-én és az Én kapcsolatának problémájáról: Dombvidéken jártam, sütött a nap, és körös körül messzire beláttam a tájat. Ekkor egy út menti kápolna elé kerültem. Ajtaja csak be volt támasztva és én beléptem. Az oltáron legnagyobb ámulatomra nem a Szűzanya képét láttam és nem is a feszületet, hanem pompás virágokból összeállított csokrot. De aztán észrevettem, hogy az oltár előtt a földön, felém fordulva lótuszülésben és teljes elmélyültségben egy jógi ült. Ahogy jobban megnéztem, rádöbbentem, hogy az arca az én arcom. Hallatlanul megrémültem és ezzel a gondolattal ébredtem: ahá, tehát ő az, aki engem meditál. Álmodik és én vagyok az álma. Tudtam, hogy ha fölébred, akkor én nem leszek többé. A példázat értelme: Mély-énem magába merül, mint egy jógi, és az én földi alakomat meditálja. Mondhatni emberi alakot ölt, hogy bejusson a háromdimenziós létezésbe, mint amikor valaki búvárruhába öltözik, hogy alámerülhessen a tengerbe. A Mély-én lemond a túlvilági létéről éspedig vallásos beállítottságában, amire különben az álomkép kápolnája is utal. Földi alakban hozzáférhet a háromdimenziós világ tapasztalataihoz, és a nagyfokú tudatosság révén továbbléphet az önmegvalósítás útján. • A tudattalan produktumaiban mandala jelképeket fedezünk fel, vagyis a teljességet kifejező kör és négyszög alakú figurákat és amikor teljességet fejezünk ki, ugyanilyen figurákat alkalmazunk. Bázisuk az Én-tudat, a mi világunkat jelentő Én-központban központosított fénymező, Innen

85

szemléljük a talányos sötét világot, és nem tudjuk, hogy ármányszerű jeleit mennyiben idézi elő a mi tudatunk, vagy mennyire van saját realitásuk. A felületes szemlélet beéri az előidéző tudat feltételezésével. Alaposabb vizsgálattal azonban kimutatható, hogy a tudattalan képeit általában nem a tudat produkálja, hanem megvan a maguk realitása és spontaneitása. Mégis csupán afféle kísérőjelenségnek tekintik őket. Az álom tendenciája a tudattalant tünteti fel az empirikus személy létrehozójának. A megfontolás arra utal, hogy a “másik oldal” nézete szerint tudattalan létünk az igazi, tudatvilágunk pedig egyfajta illúziót vagy egy meghatározott céllal előállított látszatvalóságot képvisel, körülbelül úgy, mint az álom, amely szintén valóságnak tetszik mindaddig, ameddig az ember benne él. Nyilvánvaló, hogy ez a tényállás sokban hasonlít a keleti világnézethez, amennyiben az utóbbi elismeri a “májá”-t a látszat világot. A tudatosodás a legtágabb értelemben vett emberi kultúra, az önmegismerés pedig következésképpen az esszenciája és a szíve ennek a folyamatnak. A Kelet kétségkívül “isteni” jelentőséget tulajdonít a Mély-énnek, a régi keresztény felfogás szerint pedig az önmegismerés vezet el a cognitio Dei-hez Isten megismeréséhez. Az ember szempontjából így hangzik a döntő kérdés: vállalod-e a végtelent vagy sem? Ez életének kritériuma. Csak akkor nem vesztegetem érdeklődésemet semmiségekre, és csekély jelentőségű dolgokra, hogyha tudom, hogy a határtalan a lényeg. Ha ezt nem tudom, akkor ilyen vagy olyan tudatosság kedvéért, amelyet személyes javamnak tekintek, ragaszkodom hozzá, hogy a világban számítsak valakinek. Tehát mondjuk a tehetségem vagy a szépségem miatt. Minél erősebben ragaszkodik vélt tulajdonságaihoz az ember, és minél kevésbé érzi meg a lényeget, annál kevésbé elégíti ki az élete. Korlátozva érzi magát, mivel korlátozottak szándékai, ez pedig irigységet és féltékenységet szül. Megváltoznak a vágyak és a beállítódás is, ha megértjük és érezzük, hogy már ebben az életben hozzákapcsolódtunk a határtalanhoz. Végső soron csak a lényeg révén számít valakinek az ember, és ha nincs a birtokában, akkor elrontotta életét. A másik emberrel való kapcsolatában is az a döntő, vajon kifejeződik-e benne a határtalan vagy sem. A határtalant csak akkor tudom megérezni, ha a legnagyobb mértékben korlátozva vagyok. Az embert legerősebben a Mély-én korlátozza, ez a “csak ennyi vagyok!” élményben nyilvánul meg. Csakis a Mély-énben való legszűkebb korlátozottság tudata kapcsolódik a tudattalan korlátlanságához. Ezt tudva tapasztalom meg magamat mint korlátozottat és egyúttal örökké lévőt, mint az Egyiket és Másikat. Hogyha egyedül valónak vagy végeredményben korlátozottnak tudom magam a magam személyes kombinációjával, akkor nyílik rá lehetőségem, hogy a tudatára ébredjek a határtalannak is. Az ember feladata: az, hogy tudatára ébredjen mindannak, ami a tudattalan felől az előtérbe nyomul, nem pedig az, hogy ne vegyen tudomást róla vagy, hogy azonosuljon vele.

86

• Amennyiben képesek vagyunk felismerni, az emberi létnek az az egyetlen

• •


értelme, hogy világot gyújtson a puszta létezés sötétségében. Sőt feltételezhető, hogy amiképpen a tudattalan hat ránk, ugyanúgy hat tudatunk gyarapodása is a tudattalanra. Rossz a szenvedélynek minden formája, egyre megy, hogy alkoholról, morfiumról vagy idealizmusról van-e szó. A rossz valóságos létének elismerése révén a jó mint az ellentét egyik fele szükségképpen viszonylagossá válik. Ugyanez érvényes a rosszra is. A kettő együtt alkot egy paradox egészet. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy a jó-rossz elveszíti abszolút jellegét, mi pedig kénytelenek vagyunk ráeszmélni, hogy ítéleteket fejeznek ki. Az etikai döntés gyötrelmétől semmi sem kímélhet meg bennünket. De, bármilyen kegyetlenül hangzik is, szabadnak és elég bátornak kell lennünk ahhoz, hogy bizonyos körülmények között kitérjünk az ismert morális jó elől és azt tegyük, amit általában rossznak nyilvánítanak, ha az etikai döntés úgy kívánja. Aki a gonosznak manapság jelentkező problémájára választ kíván, annak elsősorban alapos önmegismerésre van szüksége, azaz a maga teljességének lehető legjobb megismerésére. Kíméletlenül föl kell tárnia, mennyi jó telik ki tőle és miféle gaztettekre képes és óvakodnia kell attól, hogy az egyiket valóságnak, a másikat pedig illúziónak tartsa. Lehetőségként mindkettő igaz, és sem az egyiktől, sem a másiktól nem szabadulhat meg teljesen, hogyha – amint tulajdonképpen neveltetésénél fogva illene – önáltatás és önmaga becsapása nélkül akar élni. Az ilyen önmegismerés azért lenne szükséges, mert csakis ennek alapján kerülhetünk közelebb az emberi alkatnak azon alaprétegéhez, vagy magjához, ahol az ösztönöket találjuk. Az ösztönök a priori meglévő dinamikus tényezők, végső soron tőlünk függenek tudatunk etikai ítéletei. A tudattalan ez, a maga tartalmaival együtt, erről pedig nem alkothatunk végérvényes ítéletet. Legföljebb előítéleteink lehetnek róla, mert nem vagyunk képesek megismerni, átfogni és ésszerű határok közé szorítani tulajdon alkatunk. Az embernek nincs elképzelése a gonoszról, neki azonban van rólunk. A mai lélektani világhelyzet: egyesek még kereszténynek vélik magukat, és azt hiszik, letiporhatják az úgynevezett gonoszt – a többiek azonban rabul esnek neki és már nem is látják a jót. Ami a keresztény népeket illeti: kereszténységük álomba merült és mítoszát évszázadok során elmulasztotta továbbfejleszteni. Nem hallották meg azok szavát, akik kifejezésre juttatják mitikus elképzelések felszín alatti fejlődésének egy-egy mozzanatát: Gioacchino de Fiore, Eckhart mester, Jacob Boehme stb. Nem értik, hogy meghal a mítosz, ha nem él és nem fejlődik tovább. A mandala archetípusos kép, megléte évezredek során át bizonyítható. A Mély-én teljességét jelzi, vagy a lélek mélyét szemlélteti - mitológiai kifejezéssel élve: az emberben testet öltött istenség megjelenítése. Mint ahogyan minden energia az ellentétből származik, ugyanúgy a léleknek is van belső polaritása, mint élő voltának elengedhetetlen feltétele. Ezzel a roppant adottsággal áll szemben az én igencsak törékeny egysége, amely csupán megszámlálhatatlan óvintézkedés révén tudott évezredek folyamán lassacskán létrejönni. Az, hogy az én egyáltalán lehetségessé vált, valószínűleg onnan ered,

87

hogy az ellentétek mindig egymás kiegyenlítésére törekszenek. Ez abban az energetikai folyamatban megy végbe, amely meleg és hideg, magas és mély stb. összeütközésével indul el. A tudatos lelkiélet alapjául szolgáló energia régebben jött létre a lelki életnél, ezért kezdetben nem is tudatos. De amint a tudatosodás felé közeledik, megjelenik – eleinte kivetítve a mana, istenek, démonok alakjában, amelyek numenja a létfeltételt biztosító erőforrásnak látszik és így a gyakorlatban is az, ameddig annak tartják. Ám mintha olyan mértékben, ahogyan ez a forma elhalványul és hatástalanná válik, venné birtokába az én, vagyis az empirikus ember ezt az erőforrást, mégpedig az alábbi kettős jelentésű mondat legteljesebb értelmében: az ember egyrészt szeretne úrrá lenni ezen az energián, illetve a birtokába jutni, vagy talán úgy véli, a birtokába is jutott, másrészt már az energia megszállottja. Az efféle groteszk helyzet csak ott lehetséges, ahol pszichikus létformaként kizárólag a tudattartalmak érvényesülnek. Ilyen esetben az infláció nem kerülhető el visszatérő kivetítések révén. Ahol azonban elismerik a tudattalan psziché létét, ott a kivetítések tartalmait a tudatot megelőző, velük született ösztönös formákba lehet önteni. Ezek így megőrzik tárgyilagosságukat és autonómiájukat, és elkerülhető az infláció. Az archetípusok, amelyek a tudat előtt léteznek és azt meghatározzák, olyan szerepben jelennek meg, amilyent a valóságban is betöltenek, vagyis mint az ösztönös tudat fundamentumnak a tapasztalatot megelőző strukturális formái. Korántsem a dolgok magában-valóságát képviselik, sokkal inkább olyan formákat, amilyenekben felfogjuk és látjuk őket. Az archetípusok természetesen nem egyedüli előidézői a nézetek milyenségének. Csupán egy nézet kollektív részét támasztják alá. Benne foglaltatnak az ösztön dinamikus természetében, mint annak egyik tulajdonsága és ennek folytán specifikus energiához jutnak, amely meghatározott magatartásmódokat vagy impulzusokat hoz létre vagy kényszerít ki, azaz bizonyos körülmények között mintegy birtokba vevő vagy kényszerítő hatalmuk van / numinozitás! /. Ha Istent archetípusnak nevezzük el, azzal még tulajdonképpen még semmit sem fejtettünk ki lényéről. Csak éppen beismerjük, hogy lelkünk már a tudat előtti korszakában magán viselte az “Ő” keze nyomát, ezért Isten semmiképp sem tekinthető a tudat kitalálásának. Ezáltal nemhogy csak nem távolíthatjuk el magunktól és nem is tesszük félre az Isten képét, hanem éppen a megalapozottságához közelítjük. A tudattalannak tudatos pszichénk fejlődéstörténeti előfokozataiból kell állnia. • Filo- és ontogenetikai tekintetben a tudat másodlagos. / ??? / A gyermeki psziché a maga tudat előtti állapotában felismerhetően egyéníve preformált, ráadásul pedig el van látva az összes specifikusan emberi ösztönnel, így a magasabb rendű funkciók alapjaival is. Ilyen bonyolult bázison jön létre az Én, és ez hordozza egészen élete végéig. Ahol az alap nem funkcionál, ott üresjárat keletkezik és halál. Létfontosságú a bázis élete és valósága. Vele szemben még a külső világ is másodlagos jelentőségű, mert mire jut ha hiányzik belőle az endogén hajtóerő, amellyel úrrá lehet rajta? Tartósan semmiféle tudatos akarat nem pótolhatja az életösztönt. Ez az ösztön belülről lép elénk, mint kényszer vagy akarat, vagy parancs és amikor valamilyen személyes 88

daimonión nevével látjuk el, amint az úgyszólván öröktől fogva történt, akkor legalább találóan fejezzük ki a lélektani tényállást. • A természettudomány hallgatólag meg van győződve arról, hogy létezik egy nem pszichikus, érzékfölötti valami. • A magányosság nem úgy jön létre, hogy senki sincs körülöttünk, hanem sokkal inkább azáltal, hogy senkivel nem lehet megbeszélni olyan dolgokat, amelyeket fontosnak érzünk. Soha nem tudtam megmaradni amellett, amit egyszer már elértem. Sietnem kellett tovább, hogy utolérjem látomásomat.

89

Szemelvények
Thorwald Dethlefsen: Előszó / Rüdiger Dahlke: A mandalák világa c. könyvéhez / Egy kör igazi közepe egy pont. Egy pontnak azonban se kiterjedése, se fizikai helye nincs. Így a pont mind az érzékelésünk, mind a képzelőerőnk számára megfoghatatlan. Nem a mi világunkból való, mert a mi világunkban mindennek van kiterjedése és dimenziója, mert a világ: forma. A pont viszont egy másik létezési rendbe tartozik, a világon túl létezik, a szó szoros értelmében metafizikai. Egységet, egészet, tökéletességet szimbolizál, így minden kultúrában és korban Isten szimbóluma. A pontban benne van minden, de csak mint lehetőség, mint megvalósulatlan állapot. Kör és gömb születik belőle, ezek a pont megjelenési formái. Ami a pontban még metafizikai lehetőség, az a körben és a gömbben formára lel. A kör a pont plusz dimenziója, így a kör a középpontból él, az határozza meg, akkor is, ha ez számunkra megfoghatatlan. A pont és a kör – az Isten és a világ – az egy és a sok, a megnyilvánulatlan és a megnyilvánult, a tartalom és a forma, a metafizikai és fizikai – fogalmi párok és ugyanazt jelentik. Hasonlatként a mag és a kifejlett növény viszonyára gondolhatunk. Fel kell ismernünk, hogy a kicsiben, a részben benn foglaltatik az egész, mert nekünk, embereknek a megismeréshez mindig szükségünk van dimenzionalitásra / vagyis a térbeli kiterjedés szempontjának figyelembevételére /. Azért kell az embernek a látható formák világa, hogy felismerje benne a Láthatatlant. Azért van szükségünk testre, hogy tudati tapasztalatokat szerezhessünk. A látható világ a transzcendenciával /azaz a tapasztalatfelettivel, az érzékfelettivel, a nem anyagival / való kapcsolatfelvétel eszköze. Isten a világ által nyilatkoztatta ki magát – mondják a keresztények, míg a buddhista így fogalmaz: a nirvána és a prakriti azonos. Ugyanígy vélekedik a szufimester, Ibn Arabi is, amikor azt mondja: “Bizonyossággal nem létezik semmi más, mint Isten, a Legfelsőbb, az Ő tulajdonságai és az Ő cselekedetei. Minden az övé, minden Tőle származik, és felé halad. Ha csak egy szempillantásra is elválna a világtól, úgy a világ abban a pillanatban eltűnne. A világ csak úgy maradhat meg, hogy Ő fenntartja és megőrzi. A lényéből áradó fény pedig olyan hatalmas, hogy túllépi a felfogóképességünk határait, és mi csak a teremtését ismerhetjük fel, amely őt elfedi.” Az Isten és a világ, a valóság és az illúzió azonossága egy nagy titkot rejt magában, amely mellett túl sokan túl gyorsan elmennek. E paradox összefüggés helyes ismerete két extrém viselkedési módtól óvhat meg bennünket: Vagy elveszünk az anyagi világban / materializmus /, vagy megkíséreljük a menekülést a formák világából, abban a tévhitben, hogy a spiritualitást a világon kívül találjuk meg. De a világból nem

90

menekülhetünk, hiszen az csak a tudatunkban létezik. A világot tehát fel kell használni a Középponthoz vezető úthoz, a megváltáshoz. A világ felhasználása azt jelenti, hogy élünk benne, tudatosan megküzdünk vele, táncolunk, dolgozunk, játszunk, és e tevékenységeket segédeszközként használjuk fel a pont megtalálásához, amelyben egyesül a sokféleség. A világ törvénye a mozgás, A Közép törvénye a nyugalom. A világban az élet mozgás, aktivitás tánc. Életünk állandó tánc a Közép körül, állandó körözés a láthatatlan Egy körül, akinek mi – mint kör – létünket köszönjük. A Középpontból élünk akkor is, ha nem tudjuk érzékelni, csupán vágyunk rá. Ahogy a kör nem feledheti eredetét, úgy mi is vágyunk a Paradicsom után. Akármit teszünk, azért tesszük, mert a közepet keressük, a mi közepünket, a Közepet: a megnyugvás pontját. Minden tevékenység mögött ott áll a változás utáni vágy, és benne nyilvánul meg a mindenkori helyzetünkkel való elégedetlenség. Amíg ember van a világon, mindig cselekedni, mindig változtatni fog, hisz a világon nem lehet tartós az elégedettség. Csak a Közép keresése, a Pontba való belépés vált meg, szabadít meg az elégedetlenségtől. De hol található ez a Pont? Sehol, hiszen nincs helye – mindenütt, mert Ő minden lét alapja. Meg kell tanulnunk meghúzni köreinket, egyre szorosabbra húzni azokat, míg egész életünk nem forog körülötte, a Pont körül. Nem véletlenül jelenti az ógörög “vétkezni” egyidejűleg azt is: “elvéteni a pontot”. Elvétjük a közepet, s bűnben élünk, mert kiválunk. Ezt a különválást kell megszüntetni, ezt a szakadékot kell áthidalni. A láthatatlan Közép körüli szakadatlan körözés életünk alapmintája. A tánc eredetét tekintve: rituális történés. Az emberi élet rituális ábrázolása. Ezért lehet a táncot, mint segédeszközt, misztikus tapasztalatok szerzésére felhasználni, ahogy ezt például a dervisek teszik. De az általunk jól ismert rítusok mögött – pl. amikor a pap körmenetkor körbejárja az oltárt – ugyanaz a szimbólumtartalom rejlik: a Közép körüli tánc. ... Csak miután tudatosul bennünk, hogy minden emberi cselekvés formába öltött kifejezése a mögötte rejlő tartalmaknak és mintáknak, kezdjük életünket, mint rítust felfogni. Akkor egycsapásra felismerjük, hogy egyáltalán nem az a fontos, hogy mit teszünk, hanem egyes-egyedül az, hogy azt hogyan tesszük. A zenszerzetesek olyan “egyszerű” tevékenységeket, mint az ülés a menés, a teázás, a nyilazás – tesznek rítussá, és ezáltal útjuk segédeszközévé. ... Rüdiger Dahlke szemügyre vette a legkülönbözőbb megjelenési formákat, és egyszer csak mindenben a lét ősformáját, a mandalát látta. /Ebből a könyvből vettel a borítón látható mandalákat. / Hamvas Béla: Scientia sacra I. “Hosszú és nagy változások folyamán – mondja Buddha – van idő, amikor a világ befelé fordul, ... ilyenkor a lények, mint fénylő csillagok fordulnak befelé. Kristálytiszta szellemből vannak, zavartalan örömben élnek, önmaguk fényében ragyogva keringenek a térben, és szépségükben végtelen időkig élnek. – Hosszú és nagy változások idején van kor, amikor a világ kifelé fordul, és ilyenkor a lények az életbe süllyednek. Még kristálytiszta

91

szellemből vannak, zavartalan örömben élnek, önmaguk fényében ragyogva keringenek a térben, és szépségükbe végtelen időkig élnek. Akkor még nincs Nap, Hold és csillagok, és nincs nappal és éjszaka, nincsenek hetek és hónapok, nincs férfi és nő. És akkor hosszú idők folyamén egyszerre csak kiemelkedik a jóízű föld, lágy mint a tejszín, és színes mint a szivárvány, és illatos és édes, mint a méz. Az egyik lényt elfogta a kíváncsiság és megkóstolta, ízlett neki, de szomjas lett tőle. Mikor pedig a földet megkóstolták, a lények saját fényüket elvesztették. És mikor belső fényük elveszett, keletkezett a külső fény, a Nap, a Hold és a csillagok, és keletkezett a nappal és az éjszaka, és keletkeztek a hetek és hónapok. – És a lények minél többet ettek a földből, kristálytiszta szellemlényüket és szépségüket annál inkább elvesztették. És akkor eltűnt a jóízű föld, és a földből rügyek nőttek, mint a gombák, és a lények ettek a rügyekből, és minél többet ettek, testük annál durvább lett, és szépségük annál jobban elveszett. És akkor eltűntek a rügyek, és a földből bogyók nőttek, és a lények ettek a bogyókból, és kristálytiszta szellemlényük egyre durvább lett, és szépségük egyre jobban elveszett. Akkor még a gabona vadon termett, fehér volt, mint a liszt, nem kellett megőrölni, édes volt, nem kellett megsütni. Amit este leszedtek, reggelre kinőtt, amit reggel leszedtek, estér kinőtt. A lények a gabonát ették, és akkor egy részükön láthatóvá lett, hogy nők, más részükön, hogy férfiak. És amikor egymásra néztek, égő szenvedély fogta el őket, és megölelték egymást. A többiek megbotránkoztak, s ezért a lények elkezdtek házakat építeni, és szégyenükben oda rejtőztek. – Egy napon az egyik lény így szólt: Miért menjek gabonáért reggel is, meg este is? És reggel leszedte az estére valót. A gabona akkor már nem nőtt ki másnapra egészen, csak feleannyira. Ismét máskor az egyik lény azt mondta: Miért megyek minden nap gabonáért? És egy nap leszedett két napra valót. De a gabona akkor már csak negyed-annyira nőtt, s amikor a lények egyszerre egy hétre leszedték, már csak nyolcad-annyira nőtt. – Mi lenne szóltak a lények, ha a földet felosztanánk egymás között? A földet felosztották, és akkor a lények közül néhányan a másokéból szedtek. Mikor a többiek észrevették, azt mondták: Válasszunk magunk közül valakit, aki vigyáz, hogy mindenki csak a maga földjéről szedjen. És akkor már volt uralkodó, és akkor jött utána a pap, a harcos, a polgár, a paraszt és a kézműves.”

92

Dr. Dienes Valéria:

Hajnalvárás

Szent István Társulat 1983

Ezek az elgondolások csak keresések, a valóságnak feltett kérdések, amelyekre sem maga a gondolkodás, sem az empíria nem válaszol. Arra azonban jók, hogy lehetőségek felé tárnak ablakot és nem maradunk bezárva homályos valóságtornyainkba, a számunkra lehetséges megismerésekbe.

Spirituális antropológia Szellem az, ami közvetlenül Istenből árad.
Mikor még csak puszta szellemiségeket akar, azok alkatát a sűrítés különböző fokain szervezi személyiségekké. De valamennyien a feszültség különféle minőségeiben és mennyiségeiben fejlődnek fel és népesítik be az isteni akarat világát. Tágabb a szellem a léleknél, de nemcsak tágabb, hanem előbbről való. Szellemiségemhez úgy tartozom, mint gyümölcs a fájához, termése vagyok és terméke vagyok. Lélek az , ami bennünk él, akinek szellemiségét testbe tette az Akarat. A lélek a testnek a társa, személyiséggé nőve és szerveződve. A lélek az a működő valami vagy valaki az anyag elevenítője, kihasználója annak, ami az anyagban eszméletszerű, azaz képes egy parányi lépéssel még a múltban vesztegelni, és egy másik parányival a jövőbe fogózni. A lélek az, ami a Szellemből való, de nem maga a Szellem, hanem a Szellem munkájának terméke, egészen szellemszerű, de van benne valami nem tisztán szellemi, az anyagba fogózás képessége, s hozzá az anyag laza ritmusának sűrítése. Eszmélet, ami bennem az énről tud, ami ennek a léleknek a létét állítja, ami átöleli múltját és jövőjét, ami beszámol nekem az énemben történtekről, és a lelkem működéseiről. Az eszmélet, mint énemnek munkaforrását, erőtartalékát, állandóan gazdagodó talaját, megteremti saját kitágulásával a “mély-eszméletet”, mely nélkül nincsen sem lélektan, sem metafizika, sőt még gondolkodás sem. A halál pillanata: a “halott” testnek lelke most szellemiségének horizontjáig tágul. Földi személyisége elmélyül kiszélesedik. A szellem a lélek, az eszmélet egyetlen valósággá olvad, egybeömlik, mert a tagozódás az anyagban élés kényszereiből származott. Az anyag most lehullt, a szellem visszakéri a lelket, és birtokába veszi az eszméletet most már a maga teljes mivoltában, a mély-eszmélettel együtt. Olyanféle élet kezdődik, mint a tiszta szellemeké. Mégsem teljesen olyan, mert az eszmélet tele van az anyagával való együttélés emlékanyagával és ezt áthozza az új feltételek közé. A szellem az irányító, a lélek a dolgozó, az eszmélet a megvilágosító. Szellemiségem tesz engem eggyé a többi személlyé integrálódott szellemiségekkel és helyez be engem abba a “szentek egységébe”, amely Istenben előbb volt és öröktől fogva volt. A személyes Istennek válok

93

részévé ezzel közegemmé válik a Végtelen, az a pneumoszféra, amelyet a Háromegy Isten Személye kisugároz és amelyben Hozzá hasonló szellemiségek indulnak létnek és szerveződnek személyekké. Más az emberi lét és más az angeloszi lét örökkévalósága. Az ember a testes múlt terhével lép át a szellemiség országába és többkevesebb földi életdarab morális értéke határozza meg számára azt a másrendű életszakaszt, amelyben teste feltámadását várja. /Bardó v. tisztítótűz/ Szolgálat: egyesülés a legbelsőbb énnek kiteljesedése és beteljesedése, egybeforrás az Alkotóval, a Kezdettel, a Princípiummal, a Létnek és létünknek Alapelvével. Az üdvösség nem tétlen szemlélet, hanem tevékeny közeledés, mely kifogyhatatlanul halad a teljesség vonzása felé és telik neki erre az örökkévalóságból határtalanul. Az Úr felől nézve engedelmesség az, ami az Angelosz felől nézve szabadság. Az akaratátadás nem akaratmegszűnés, hanem mélyebb beleolvadás a szellemiséget folyton újrateremtő Szándékba. A nagy Igent-mondás alkotás, a személyiség továbbalakítása és ezért érték. Isten nem akarhat az embertől elgépesedést, sem az angelosztól Istenmásolást. Egyéni, személyes munkát akar, mert világteremtő munkájában minden a személyiség megvalósulása felé tör. A lélek kettős környezetben él a földön. Anyagiság és szellemiség közegébe merül, kettős hatássereg kereszttüzében él. Az anyagból a szellem felé szublimálással, a szellemből az anyag felé szimbolizálással jut. Ez a két művelet megismerésének alapforrása. Az Isten mindent betöltő spirituális erőteret sugároz. A szellem még ezen a közegen, ezen az erőtéren át az egyes lélekre eső hatástenger, mint a lélek személyes szellemisége, személyalkotó istenüzenet, vagy inkább részesedés az Istenből, aki nem úgy “részesít”, hogy rész ad önmagából, hanem úgy, hogy mindenkinek egészben adja magát. Szellem: az Isten mint személy, szellem az Ő Léte, mint erőtér, és szellem az egyes léleknek szánt és benne dolgozó istenbemerültség, mint léleképítő, anyagfeletti munkaképesség. A lélek történetében a szellem mindhárom jelentése dolgozik. A Teremtés folyamatának szerveződése ez, amellyel Isten formálja a lelket, mint az emberélet irányítására szolgáló valóságot, és hogy ez a valóság a maga kettős közegében eligazodjon, az eszmélet lámpását adja kezébe. A léleknek az eszmélés mindenkori fejlettségével kell dolgoznia, ezért képességei mindig korlátozottak és folyton határkövekbe ütközik. A lélek tehát az eszmélet világánál dolgozó szellemiség, az egyes emberéletnek kiosztott szellemadag, melyből a lélek munkája folytán keletkező és fejlődő eszmélet él. A lélek megismerése nem tudomány, hanem metafizika és morál, mert a lélek nem ebből az országból való, a tiszta szellemiségből él. Az eszmélet a lélek megszólalása. Mikor maga köré néz, alapozza a tudomány világát, és mikor önmagába néz, akkor megnyílnak előtte a metafizika és a morál legelső kapui. Az eszmélet tehát a lélek látószerve, munkálkodás. A lélek közvetítő alany a szellem és az anyag között. Az én szellemi

94

szubsztanciám. Az örök Szellemiségből bennem született cselekvő alany, aki eszméletet sugároz anyagiságomba, és akit szemtől szembe nem láthatok e testből való kilépés előtt. Eszméletem az Ő visszaverődése anyagomban. Teremtő készségből áll. Örökösen megújuló tevékeny valóság. A lélek ennek az életnek a szellemisége, ennek a most folyamatozó személyiségnek a szellem-országból való kivetítménye, a szellemiség belereflektorozása az anyagiságba, ennek a kettősségnek személyiségformáló ereje, alany, tettforrás, valamely néki kiosztott feszültségi fokon munkálkodó entitás. Minden lélek a szellemiségből az anyagiságba küldött Angelosz, azzal a megbízással lép az anyagba, hogy annak “dedans”-jában megtelepedjék és ott cselekedjék formáljon személyiséget. A tevékenységben törvények születnek, vagy nyilatkoznak - ami egyre megy, és ez az összefüggés hálózat, ez az ok- és hatásszövevény a személyiség. A lélek az eszmélet munkáltatásával, a szellemiség erejével személyiséget készít. A személyiség nem entitás /valamely dolog tulajdonságának összessége/, cselekvésformák rendszere és az eszmélet lélekből áradó munkájának terméke. A személyiség valamilyenség, a lélek pedig valamiség, és azért lép ki testbe a szellemi valóság teljességéből, hogy megéljen egy anyagos földi életet, és ezt a megélést a személység törvényei szerint az eszmélet munkájával illusztrálja. Az eszmélet tevékenység, a személyiség törvénytár, többé-kevésbé szigorú törvényekkel. A lelkiismeret a személyiséghez tartozik. A személy lényege, hogy ismeri magát, aktusokká foglalja és cselekvésrendszert fejleszt ki, amely szerint kialakítja “jellemét”, azt az egyetlen jellegzetességét, mely személyének cselekvéssorozatát meghatározza. A lélek az egyén, a személyiség mögött áll, belsugalmazza a jellegzetességeket, irányítja eszméletté világosodó tetteit és befolyásolja lelkiismeretét. Ezt a lélek azért teheti, mert szoros metafizikai kapcsolatban van a nagy szellemiséggel, amelynek áramában úszik, amelynek erőiből merít és amelynek mindent átható kölcsönhatásain át részesül az Egyetlen Személy, az “Éli” határtalanságában, s viseli annak képmását, mint Isten műve. Isten örök Személyiségének a Mindenségben szétáradó jelenvalósága teremti folyamatosan azt a szellemi Erőteret, amelyben az Egyetlen Akarat folytán felragyognak a testekhez rendelt lelkek, mint újabb erőcentrumok, amelyekből a Legfelső Lényhez hasonlóan tevékenységek áradnak és testekhez kötött valóságokká szerveződnek. Emberek keletkeznek a planétán és mindegyik ilyen cselekvésközpont körül szabadság-szférák fejlődnek ki a hozzájuk tartozó egyes eszmélet mécsesével, a bennük kifejlődő személyiség cselekvésrendszerével és a mindezeket bíráló és erkölcsi értékrendszerbe illesztő lelkiismerettel. Lelkünknek, jelen eszmélésüknek lehetnek olyan élményei, amilyeneket emberi eszmélés még nem próbált és mégis átélhető, vagyis ajándékul kaphat olyan feltételeket, amelyek között átéli, mert az Atya elkészítette azokat mindazok számára, akik megmaradnak az Ő szeretetében. Ennek a szeretetnek az a következménye, hogy ki azt magáévá teszi, annál ott lakik a Fiú, az Atya, a “Lélek”, vagyis azt a lelket azontúl neveli egy magasabb szellemiség felé.

95

Dr. M. Scott Peck: Úttalan utakon
Problémák és fájdalom: Az élet problémák láncolata. Az önfegyelem az a szerszámkészlet, amelynek segítségével megoldhatjuk az élet alapvető problémáit. Az életet az teszi nehézzé, hogy a problémákkal szembenézni és azokat megoldani fájdalommal jár. Mégis, éppen a gondok fölismerésének és megoldásának folyamatában rejlik az élet értelme. A probléma a próba, mellyel elkülöníthetjük a sikert és a kudarcot. A szellemi fejlődés elősegítése érdekében tesszük próbára a problémamegoldás emberi képességét. Ami fáj az nevel. Az emberi elme- és idegbetegségek elsőrendű oka, éppen a problémák és a szenvedés elkerülésére való hajlam. C. G. Jung: “A neurózis mindig a jogos szenvedés helyettesítése.” Ám a pótmegoldás végül is fájdalmasabb lesz, mint azok a fájdalmak, amelyek elkerülése szülte őket, s a legnagyobb problémává maga a neurózis válik. Amikor megkíséreljük elkerülni “jogos” szenvedésünket, egyben sikerül elejét venni annak a lelki fejlődésnek is, amelyet fölmerülő problémáink követelnek. → Gyógyír híján az emberi szellem zsugorodni kezd. Aki megtanulja az önfegyelmet, megtanul szenvedni és fejlődni is. Az önfegyelem komponensei: a kielégülés késleltetése, a felelősség vállalása, az igazsághoz való ragaszkodás és az egyensúlyozás. A kielégülés késleltetése nem más, mint a fájdalomnak és az örömnek olyan beosztása, amely lehetővé teszi, hogy előbb túlleszünk a fájdalmon, hogy aztán élvezhessük az örömöket. Amikor szeretünk valakit vagy valamit, érzelmünk tárgya értékes számunkra. S ha valami értékes, azzal időt töltünk, élvezzük és vigyázunk rá. Önmagunk értékes voltának tudata igen fontos feltétele az ép elmének és az ép léleknek és sarkalatos pontja az önfegyelemnek. Aki önmagát értékesnek tartja, értékesnek tartja az idejét is, s ha ez így van, jól akarja kihasználni. Azok a gyerekek, akik eléggé szerencsések voltak, mert szüleik következetes szeretetét élvezték, nemcsak önnön értékük tudatában, hanem mély biztonságérzettel is lépnek az életbe. Aki pszichiáterhez fordul, rendszerint neurotikus vagy valamilyen jellemhibája van. Egészen egyszerűen megfogalmazva: mindkét jelenség a felelősségérzet zavara, ellentétes pólusokként. A neurotikus túlságosan nagy felelősséget vállal, a jellemhibás nem eleget. A neurotikus gyakran használ ilyen kifejezéseket: “kéne”, “kellene”, “azt hiszem helytelen lenne”, míg a jellemhibás ilyeneket: “nem tudok”, “nem lehetett”, “kel”, “kellett”. A neurotikus arra utal kifejezéseivel, hogy önmagát kisebbrendűnek tartja, aki sohasem “felel meg”, és ha választ, mindig rosszul választ. A jellemhibás kifejezései viszont azt sugallják, hogy viselkedését tőle teljesen függetlenül,

96

külső erők határozzák meg. Egész életünkben újra és újra föl kell mérni felelősségünket, mégpedig a változó események mindegyikével kapcsolatban. Mondják, hogy a neurotikus önmaga életét teszi nyomorulttá, a jellemhibás mindenki másét. Ha az ember nem a megoldásnak része, akkor a problémának. Az idejétmúlt nézőponthoz való föltétlen ragaszkodás sok ideg- és elmebetegség alapjául szolgál. A pszichiáterek ezt transzferálásnak, indulatátvitelnek nevezik. Az indulatátvitel a gyermekkorban kialakított és akkor helytálló világnézetnek a felnőttkorba való helytelen átvitele. Mit jelent az igazsághoz való feltétlen ragaszkodás? → Elsősorban állandó önvizsgálatot. A bölcs élet a tettrekészség és a szemlélődés elegye. A külső világ vizsgálata sohasem jár olyan fájdalommal, mint a belső világé, s ezért az emberek többsége az előbbit választja. Egyensúlyozás: az önfegyelmet is fegyelmezetten kell gyakorolni! Az egyensúlyozás eredménye a rugalmasság. Az egyensúlyozás lényege a “föladás”. A lelkileg teljesen kifejlett emberek hivatása: szolgálni a világot, s a bennük lakó szeretet e hivatás elfogadására indítja őket. Az önfegyelmet a problémamegoldással járó fájdalmak feldolgozását célzó technikák összességeként határozhatjuk meg. A szeretet: A szeretet hajlandóság az én kiterjesztésére saját és mások lelki fejlődésének elősegítése érdekében. A szeretet önfejlesztési folyamat akkor is, ha célja másvalaki fejlődése. Lehetetlen mások szeretete önmagunk szeretete nélkül. Szeretetünk, csak erőfeszítés révén válik kimutathatóvá. A szeretet nem érzelem, hanem cselekvés. Kathexis: az a folyamat, melynek során valami fontossá válik számunkra. Ezt a valamit olyan energiával ruházzuk fel, mintha énünk része volna. A kathexis tárgya bármi lehet, lelkes vagy lelketlen teremtmény. /ez nem összetévesztendő a szeretettel / A valódi szeretet mindig magába foglalja az elkötelezettséget és a bölcsességet. A szeretetet definiálhatjuk úgy is, mint az én akaratlagos kiterjesztését a magunk vagy más lelki fejlődésének érdekében. A valódi szeretet akaratlagos, nem emocionális. A szeretethez az erőfeszítés is hozzá tartozik. Az erőfeszítés pedig a tehetetlenség, a lustaság vagy a félelem ellenében és ellenére történik. Ezt nevezzük munkának, a félelem esetében bátorságnak. A szeretet tehát a munka és bátorság egyik formája. Pontosabban megfogalmazva: olyan munka vagy bátorság, amely önmagunk vagy más lelki fejlődésének érdekében nyilvánul meg. Ha egy tettnek sem a munkához, sem a bátorsághoz nincs köze, nem szeretet. A szeretet első formája a figyelem. A figyelem feltételezi azt, hogy félretesszük más elfoglaltságainkat, és tettekre serkentjük tudatunkat. A figyelem is akaratlagos cselekvés, a tunyaságot gyűri le. A valódi figyelemnek lényegi eleme a zárójelezés: melyben az ember átmenetileg félreteszi, elfelejti, “zárójelbe teszi” saját előítéleteit, vágyait és gondolkodásformáit és

97

amennyire csak lehet, a beszélő helyébe képzeli magát. A beszélő és a figyelő egyesülése valójában az én kiterjesztése, s mint ilyen mindig nyereséges vállalkozás. Mi több, mivel a valódi figyelemhez szükséges a zárójelezés, az én átmeneti kizárása, a figyelő átmenetileg teljesen elfogadja a beszélőt. E folyamatban a figyelő és a beszélő mindjobban érzékelik egymást, s újra megjelenik a szeretet tánca. Mivel a valódi figyelés cselekvő szeretet, a legnagyobb figyelmet a házasságban játssza. A figyelőképesség ugyan nő a gyakorlattal, de mindig erőfeszítést igényel. A közös játék a figyelem egyik formája. A figyelem különböző megnyilvánulási formáiban egyvalami közös - időt igényelnek. A szeretet hiányának lényege a lustaság, mert a szeretet: munka. A szeretet bátorság. Mikor önmagunkat kiterjesztjük, énünk új ismeretlen térbe lép, szinte új és ismeretlen énné változik. A lelki fejlődés bizonyos szinten mindig bátorságot igényel és kockázat vállalást. Csak azt szeretjük, aki valamilyen módon fontos számunkra. Ám a kathexis esetében mindig fönnáll a veszteség, vagy a visszautasítás kockázata. Aki közeledni próbál egy másik emberhez, mindig vállalja a kockázatot, hogy a másik elutasítja, s hogy ő még inkább egyedül marad. S akármit szeret is az ember - legyen az másik ember, állat vagy növény - előbb utóbb meg fog halni. Aki bízik csalódhat, aki függ valakitől, azt cserbenhagyják. A kathexis ára a fájdalom → a teljes élet fájdalommal is terhes. Az élet lényege a változás, a növekedés és a hanyatlás színjátéka. Aki az életet és a növekedést választja, a változás és a halál kilátását választja. Az életben a valódi biztonság nem más, mint az élet bizonytalanságának élvezete. A szeretet legmagasabb formája mindig szabad elhatározást s nem alkalmazkodást igényel. Az elkötelezettség érzése az, ami a szerelemből valódi szeretetet faraghat. S a fogamzás után is az elkötelezettség az, ami a biológiai szülőből valódi szülővé is tehet bennünket. Aki valóban törődik más lelki fejlődésével, az tudatosan vagy ösztönösen, de tisztában van vele, hogy a fejlődést csak az állandóság érzetét magában hordozó kapcsolatban lehet elősegíteni. Nem lehet megérteni mást anélkül, hogy ne adnánk neki helyet önmagunkban, ami persze összefügg a zárójelezéssel, igényli az én kiterjesztését s ilyenformán az én változását is. Azok a szülők, akik nem hajlandók gyermekeikkel együtt fejlődni, változni és szenvedni, a szenilitást választják. A végső és talán legnagyobb kockázat a hatalom alázatos gyakorlása. A másik fejére olvasni olyan képesség, amelyet a legtöbb ember minden különösebb nehézség nélkül gyakorol. → Ám a mérges vagy bosszús kritika nem annyira a világ felvilágosítását, mint az amúgy is sokasodó zavar fokozását szolgálja. Aki valóban szereti a másikat, nehezebben szánja el magát bírálatra. Tisztában van vele, hogy a helyzet rossz lehetőségeket rejt magában. Ilyenkor ugyanis az ember morálisan vagy intellektuálisan magasabb rendű helyzetbe kerül. A szerető fél így dilemmába kerül: szembe kerül egymással a másik iránt érzett szeretete és a helyreigazítás felelőssége. A dilemmát csak aprólékos önvizsgálat oldhatja

98

föl: a “szerető” megvizsgálja mind tudásának értékét, mind indítékait. Az alázatosság és szelídség lényege a minél objektívebb önvizsgálat. Nem ellenszegülni, amikor ellenszegülni kell - ez ugyancsak a szeretet hiánya. A kritika a vezetés, illetve a hatalom gyakorlásának egyik formája. Ami nem más, mint kísérlet arra, hogy előre megfontolt módon befolyásoljuk az eseményeket. Azért bírálunk, hogy megváltoztassuk valakinek az életét. Természetesen a befolyásolásnak nem egyetlen s nem is a legmagasabb-rendű módja a kritika. Lehet befolyásolni példával, javaslattal, példázattal, jutalmazással, büntetéssel, tiltással vagy engedélyezéssel, tapasztalat révén szenvedéssel stb. Aki szeret egy másik embert, annak gyakorolnia kell ezt a művészetet, mert ha valakit érdekel egy másik ember lelki fejlődése, akkor fel kell készülnie arra, hogy az adott pillanatban a lehető legmegfelelőbb módon segítse azt elő. Az ember minél őszintébben szeret, annál alázatosabb, s minél alázatosabb, annál óvatosabban nyúl a hatalomhoz. Az önfegyelemhez szükséges energia a szeretetből fakad, mely az akarat egyik formája → az önfegyelem tettekre váltott szeretet. Az érzelmek a rabszolgák és az önfegyelem művészete azonos a rabszolgatartás művészetével: az ember érzelmei energiaforrásként szolgálnak, az élet éléséhez szükséges erőt adják. Mivel nekünk dolgoznak, tiszteletet érdemelnek. A rabszolgatartó két súlyos hibát szokott elkövetni: 1. Nem fegyelmezi rabszolgáit → azok fölé nőnek és átveszik az irányítást. 2. Bűntudatos neurotikus életmódja, túlfegyelmezi rabszolgáit, s a legapróbb vétségeket is szigorúan bünteti. Csak a misztikusok rendelkeznek valódi ismeretekkel e témakörben, s hozzájuk és a valláshoz kell fordulnunk, ha e kérdések megértését reméljük. /Pl. Avilai Szent Teréz, Keresztes Szent János stb./ Egyre többen hajlanak a feltevésre, hogy minden betegség pszichoszomatikus természetű, hogy az elme valamilyen módon részt vesz az ellenállóképesség működésének szabályozásában. A lelki-betegséget nem a tudatalatti produktumának tartom, hanem a tudaténak, vagy pedig a tudat és a tudatalatti kapcsolatában mutatkozó rendellenességnek. Nem az a gond, hogy az ember milyen vágyakkal és indulatokkal rendelkezik, hanem az, hogy olyan tudattal, amely nem képes elviselni sem őket, sem a megoldásukkal járó fájdalmat, s ezért kész mindent a szőnyeg alá söpörni. → A tudatalatti azonban tisztában van a valóságos helyzettel. A lelki fejlődés egyik legfontosabb része, hogy a tudatos énkép közeledjen a tudatalatti világhoz. A kegyelem meghatározása: . Elősegítik, támogatják, védik az emberi életet és a lelki fejlődést. . Működésük csak részben érthető a természeti törvények alapján, legalábbis ahogyan azokat a tudományos gondolkodás értelmezi. 3. Gyakran és egyetemesen jelentkeznek az ember életében. / Legfeljebb nem vesszük észre. / 4. Bár a tudat hatást gyakorolhat rájuk, eredetük a tudatos akaraton és a tudatos döntésen kívül esik.

99

Ezek egyetlen jelenség különböző megnyilvánulásai, egyetlen hatalmas erő által, amely az emberi tudaton túlról gondoskodik a lelki fejlődésről. A teológiában két elmélet uralkodik: • Emanáció elve: a kegyelem egy kívülálló Istenből sugárzik. • Immanencia elve: az emberi lét középpontjában fellelhető Istenből sugárzik. Az elhelyezés kényszere korlátozza a jelenség megértésének lehetőségét. Az egyéniség határa egy áthatolható vékony hártya, ahogy a tudatos és tudattalan között lehetséges a közlekedés, ugyanúgy lehetséges az egyéni elme és a “külső elme” között is. Julian XIV. sz-i. remete ezt így fogalmazta meg: “Mert amiképpen a ruha fedi a bőrt, a bőr a húst, a hús a csontot s az egész a szívet, azonképpen fedi a testet és a lelket Isten jósága. Úgy és még annál is jobban, mert a ruha és test elkopik és semmivé lesz, de Isten jósága örökké megmarad.” A lelki fejlődés az egyén evolúciója, mely a lelki entrópia: lustaság, megszokás stb. ellenében halad. Az evolúciós erő a szeretet, melynek eredője és célja az Isten. A Rossz a mások fölött gyakorolt hatalom nyílt vagy leplezett alkalmazása a lelki fejlődés elkerülése érdekében. Isten és az ember átfedése azonos tudattalan és a tudatos átfedésével. Egyszerűbben kifejezve: Isten a tudatalattin belül van. Mi Isten része vagyunk mindenkor. Isten mindig velünk volt, van és lesz. A Szentlelket úgy kell elképzelnünk, mint valami hatalmas rizómát, óriási kiterjedt gyökértörzset, amelyből csak a tudat apró növénykéje emelkedik ki láthatóan. Tulajdonképpeni élete láthatatlan, a rizóma mélyén rejlik. Mindaz, ami a talaj fölött látható, csak egy nyáron át tart, azután elhervad. → A világ mulandó, a rizóma megmarad. A lelki fejlődés végső célja Isten állapotának elérése, a cél a tudatalatti asszimilálása. Ha két lábon járó befolyásos felnőtt emberek saját érett akaratukat azonosítani tudják Isten akaratával, Isten a mi tudatos énünk révén ölelheti föl létezésének új formáját. Így válhatunk mi Isten cselekvő részévé, úgyszólván karjává. S amennyiben Isten akaratának megfelelően tudjuk a világot befolyásolni, Isten kegyelmének cselekvő részévé is válunk. A kegyelem egyik formájává is leszünk így, s Isten nevében munkálkodhatunk a világban, szeretetet teremtve ott, ahol nem volt addig szeretet, a tudatosság általunk megélt szintjére vonva embertársainkat, így segítve elő az emberi fejlődést. A politikai hatalom abból áll, hogy másokat saját akaratára kényszeríthet valaki. Ez a hatalom vagy valamilyen pozíció, vagy pénz. Nem a pozíciót elfoglaló embernek van hatalma, hanem a pozíciónak. A politikai hatalomnak semmi köze a jósághoz és a bölcsességhez. A szellemi hatalom személyhez kötött és senkit sem kényszerít semmire. A szellemi hatalom lényege a legnagyobb fokú tudatos döntőképesség, a tudat. A lelki fejlődés útja egy életre szóló tanulás útja. Ha az ember ezt az utat őszintén és kitartóan követi, a tudás darabjai lassan összeállnak. A dolgok értelmet nyernek. S lassan elérhetünk odáig, amikor már tudjuk, hogy mit csinálunk. Ekkor teszünk szert

100

a hatalomra. A szellemi hatalom alapjában véve örömforrás, a mester öröme. Van egy még nagyobb öröm: Isten közelségének öröme. Mert amikor valóban tudjuk, hogy mit miért teszünk, részesei vagyunk Isten tudásának. Tudatos énünk sikeresen egyesült Istennel. Mégis, aki elért a lelki fejlődés ezen fokára, rendszerint egyfajta alázatban él. Mert annak is a tudatában van, hogy tudata az Istenből ered. Tudatában van kapcsolatával a gyökértörzzsel. Az igazán hatalmas ember, ha hatalma forrása felől kérdezik, mindig így fog válaszolni: “Hatalmam nem az enyém. Ami kevés hatalmam van, az egy nagyobb hatalom megnyilatkozása. Én csak megjelenítője vagyok ennek a hatalomnak, amely egyáltalán nem az enyém.” Ennek az az oka, hogy a valóban hatalmas emberek kapcsolatban állnak Istennel. “Legyen meg a Te akaratod, ne az enyém. Tégy engem eszközöddé.” Ez a vágyuk. S az én ilyetén elvesztése egyfajta nyugodt eksztázist hoz magával, valamennyire hasonlót a szerelem érzéséhez. Tudatában vannak közelségüknek Istenhez, s ezzel megszűnik magányérzetük. A szellemi lelki hatalom örömteli, de ugyanakkor rettentő is. Mert minél tudatosabb egy lény, annál nehezebb a cselekvés. Minél magasabb fokú a tudat, annál több tényezőt kell figyelembe venni. Ugyanakkor minél többet tudunk, annál inkább előre látjuk cselekedeteink következményeit. Ám, ha cselekvésünk minden lehetséges következményét előre akarjuk látni, teljes tehetetlenségre kárhoztatjuk magunkat. Ugyanakkor azonban a cselekvés hiánya is cselekvés, s vannak olyan helyzetek, amikor a leghelyesebb, ha az ember nem tesz semmit, más helyzetben ugyanez káros következményekkel járhat. Így a lelki hatalom nem csupán tudat, hanem a döntésképesség megőrzése az egyre fokozottabb tudatosság mellett. Még egy gond van a hatalommal: az egyedüllét. Sietek megkülönböztetni az egyedüllétet a magánytól. A magány a kapcsolatteremtés képességének hiányából fakad. A hatalommal bíró emberek körül vannak véve embertársaikkal, akik mindent megtesznek a kommunikáció érdekében: tehát az ember nem magányos, sőt olykor még vágyhat is a magányra. Az egyedüllét a tudatosságban azonos szinten lévő társ hiánya. A valóság és a valósággal vállalt viszonyunk számos eleme kellemetlen és fájdalmas számunkra → megpróbáljuk tudatunkat oltalmazni a valóságtól → ezen módszereket a pszichoterápia védekező mechanizmusoknak nevezi. Mindannyian alkalmazunk védekező mechanizmusokat, így korlátozva tudatosságunkat. Amikor ez az állapot elér egy bizonyos mértéket, környezetünk felismeri, hogy “nem vagyunk kapcsolatban a valósággal”, és elmebetegnek tart. Az elme megbetegedése azt jelzi, hogy az egyén rossz úton halad, s lelki fejlődése veszélyeztetve van. A pszichotikus betegek azok közül kerülnek ki, akikkel szüleik életük első kilenc hónapjában nagyon rosszul bántak. A személyiségzavarokkal küzdő betegeknek csecsemőkorban még elég jól ment a sorsa, ők kilenc hónapos és két éves kor között élték át traumatikus élményüket. A neurotikus betegek 2 - 5 éves koruk között szerezték be traumáikat.

101

A kegyelem szólítása már magában előléptetés, nagyobb hatalom és felelősség. Tudatában lenni a kegynek, állandóan érezni Isten közelségét olyan mély belső elégedettséget és békét szül, ami keveseknek osztályrésze. Másfelől viszont ez a tudat roppant felelősséget is ró az emberre. Mert aki Isten közelében van, az kötelességének érzi azt is, hogy Isten hatalmának és szeretetének cselekvő részese legyen. A kegyelem egyben erőfeszítéssel teli életre szólít fel, amelyben törődni kell a világgal és minden módon szolgálni kell fejlődését. A hívó szó a lelki gyermekségből szólít a felnőtt állapotába. Így a kegyelem békéjével együtt jelentkezik a gyötrődő felelősség, a kötelesség. A kegyelem választásának és a kegyelem általi kiválasztatásnak paradox helyzete a szerendipitás lényege. / szerendipitás: olyan értékes ajándék fellelése, amelyet nem kerestünk. / Buddha akkor világosodott meg, amikor megszűnt keresni – amikor hagyta, hogy a megvilágosodás jöjjön hozzá. Kétségtelen azonban, hogy ez nem történt volna meg, ha nem fordít tizenhat évet az előkészületekre. Ahogyan a világegyetemben kicsinek és elveszettnek érezzük magunkat, ugyanúgy érezzük szellemi értelemben is. Amint az ember felfogja a kegyelmet, többé nem érzi magát sem értelmetlennek, sem jelentéktelennek. Az a tény, hogy létezik-e rajtunk és tudatos énünkön túlmutató erő, amelynek célja lelki fejlődésünk. S ez elég ahhoz, hogy jelentéktelenségünk érzetét tompítsa. Mert ennek az erőnek a létezése bizonyosság arra, hogy fejlődésünk roppant jelentőségű valamilyen erő számára. Ezt az erőt nevezzük Istennek.

102

Felhasznált irodalom: ν C. G. Jung: Az ember és szimbólumai Göncöl Kiadó ν Carl Gustav Jung: Mélységeink ösvényein Gondolat Kiadó ν C. G. Jung: AIÓN Akadémiai Kiadó ν C. G. Jung: Emlékek, álmok, gondolatok Európa Kiadó ν Hamvas Béla: Scientia sacra I. Medio Kiadó ν Rüdiger Dahlke: A mandalák világa /előszó/ Dunakönyv Kiadó ν Dr. Dienes Valéria: Hajnalvárás Szent István Társulat 1983 ν Dr. M. Scott Peck: Úttalan utakon Láng Kiadó 1990

Ajánlott irodalom: Szent Terézia Összes művei Önéletrajz Szent Terézia Összes művei I. A tökéletesség útja és A belső várkastély
Nevezhetném ezt a könyvet keresztény jógának is, mely bevezet az önfeladás és a meditáció művészetébe. A fokozatosság elvét betartva, gyakorlati útmutatásokkal ellátva leír egy hét szintű meditációs rendszert, mely a megvilágosodáshoz vezet. A keresztény misztika egyik csúcsa. A keresztény misztika egyik csúcsa.

Keresztes Szent János Művei I. A Kármelhegy útja Hamvas Béla: Scientia sacra I. II.

Csodálatos könyvben összefoglalja az emberiség spirituális kultúráját a kezdetektől a kereszténységig. A III. kötet a kereszténységről szól, ez nekem nem tetszett.

Kaczvinszky József: Kelet világossága I. II. III. Bevezetés a Yogába
Kb. 900 oldalon leírja a megvilágosodás keleti útját. Leírja a meditáció fejlődésének lelki szellemi folyamatait.

Loyolai Szent Ignác írásaiból: Lelkigyakorlatos könyv
A keresztény meditáció kézikönyve. A keresztény meditáció kézikönyve.

Antony de Mello S. J.: Test és lélek imája Michael Ben-Menachem: Lazíts az életedért
A belső imához illetve a meditációhoz testi relaxáción - összpontosításon keresztül vezet az út. Ez a könyv relaxációs technikák tárházát ismerteti vázlatosan, a témáról átfogó képet ad.

103

Tárgymutató

104

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful