You are on page 1of 222

2

Ezt a rajongói fordítást* a
Ga’Hoole Őrzői Facebook oldal készítette.

Elérhetőség:
E-mail: gahooleorzoi@gmail.com
E-könyvek: scribd.com/gahooleorzoi
Weboldal: facebook.com/gahooleorzoi

*Bármilyen jogvédett anyaggal való egyezés a véletlen
műve. Csupán a Ga’Hoole világ iránti szeretet és rajon-
gás alkotta meg ezt az irományt.

Az eredeti „Guardians of Ga’Hoole” regényfolyam,
Kathryn Lasky tulajdonát képezi.

Első kiadás: 2018. 02. 18.
Legutóbb szerkesztve: 2018. 02. 18.
5
Első fejezet
Véres hajnal

Az üstökös csóvája hasította a hajnalt a felkelő nap
vörös fényébe és egy pillanatig úgy tűnt, mintha vére-
sen szelte volna át az eget. A Nagy Ga’Hoole Fánál már
mindenki az odújában volt, hogy aludhasson. Minden
bagoly, kivéve Soren, aki a föld legmagasabb Ga’Hoole
fájának, legmagasabb ágán ült. A horizontot szemlélte
egy jelért, bármilyen jelért a szeretett tanáráért, Ezylry-
bért.
Ezylryb már majdnem két hónapja, hogy eltűnt. Az
öreg foltos füleskuvik, a Nagy Fánál a legöregebb tanár
volt, vagy „ryb” ahogy ők nevezik, küldetésen voltak
azon a késő nyári estén, hogy segítsék megmenteni a
fiókákat, azóta erre csak a Leesett Fiókák éjszakájaként
hivatkoznak. Rengeteg elárvult fiatal fióka, akikre a föl-
dön rejtélyesen szétszórva bukkantak rájuk, egyeseket
végzetes sérülésekkel, míg másokat sokkosan és zava-
rodottan. Egyikük sem volt a környező fészkek köze-
lében, a legtöbbjük egy nyílt mezőn feküdt, ahol egy
odvas fa sem volt. Ez egy komplett rejtély, hogyan tud-
tak idekerülni ezek a fiatal fiókák, kik közül a legtöbb-

6
jük még repülni is alig tudott. Mintha egyszerűen csak
ledobták volna őket a sötét éjszakában. Az egyik ilyen
fióka volt Soren húga, Eglantina is.
Azok után, hogy már egy éve annak, mikor Sorent
kilökte bátyja Tukk a fészekből, később pedig elfogták
őt az erőszakos és romlott Szent Egó baglyai, már nem
is reménykedett abban, hogy valaha is viszontláthatja
a húgát, vagy a szüleit. Még azok után sem, hogy leg-
jobb barátjával Gülfivel, a kis tündérbaglyocskával, akit
szintén elraboltak. De aztán Eglantinát megtalálta két
szintén kedves barát: Dereng, a szakállas bagoly és Ko-
tor az üregi bagoly, úgy ahogy megannyien másokat is a
Leesett Fiókák éjszakáján. És Ezylryb, aki ritkán hagyta
el a fát, kivéve akkor, mikor felelősséggel tartozott az ál-
tala vezetett időjárás elemző és szénszállító csóva tagja-
iért, mind azért, hogy feltárja az éjszaka történt furcsa
eseményeit. Ám sosem tért vissza.
Szörnyen igazságtalannak érezte Soren, miután vég-
re visszakapta a húgát, a legkedvesebb rybje eltűnt. Ez
talán önző gondolat volt a részéről, de ezen nem lehe-
tett segíteni. Soren úgy érezte, hogy a mogorva és öreg
foltos füleskuviktól tanulta mindazt, amit jelenleg a
tudásának gondolt. Nem Ezylryb volt az, akire jó volt
ránézni, az egyik szeme örökösen kancsalított, a bal lá-
bán az egyik karma hiányzott és a mély hangja inkább
hasonlított egy morgásra és egy messzi mennydörgés

7
hangjára. Nem, Ezylryb nem volt kifejezetten megnye-
rő személyiség.
„Egy megszerzett képesség,” mondta Gülfi. Nos, So-
ren biztosan megszerezte ezt a képességet.
Mint mind az időjárás elemző és a széngyűjtő csóva
tagjaként, ki erdőtüzekbe repül bele, hogy szenet gyűjt-
sön Bubónak, a kovács műhelyének, Soren megtanulta
azt a képességet, egyenesen a mestertől. És bár Ezylryb
egy meglehetősen szigorú mester, akitől gyakran szen-
vedni lehet a zsémbes ostobaságai miatt, mégis ő volt
az a ryb az összes közül, aki a legodaadóbb volt a tanu-
lóival és a csóva tagjaival szemben.
Egy csóva az, ahová a baglyokat kis csoportokként
osztják be. A csóvákba, ahol csodálatos képességeket
sajátíthatnak el, ami nem csak Ga’Hoole baglyainak,
hanem az egész bagolykirályságok életben maradásá-
hoz szükséges. Ezylryb két csóvát vezetett – az időjárá-
sét és széngyűjtőét. Amit sosem volt rest megtörni egy
viccel – néha nagyon mocskos viccekkel, ami Otulissa
számára kész horror volt. Az északi foltosbagoly, ki So-
rennel azonos korú, túl pedáns és illedelmes és magát
megjátszó volt. Otulissa mindig is büszke volt a ősi és
kiváló felmenőire. Egyik kedvenc szava volt a „meg-
döbbentő”. Folyamatosan döbbent volt Ezylryb „éret-
lenségétől,” a „kifinomultságának hiányától,” a „durva
megoldásaitól.” És Ezylryb folyamatosan csak annyit

8
mondott Otulissának, hogy „hagyd már”. Ez volt a leg-
udvariatlanabb módja, ahogy egy bagoly mondhatja a
másiknak, hogy fogja be a csőrét. A folytonos civakodás
mellet Otulissa egy remek csóvataggá vált és ez minden
ami Ezylrybnél igán számított.
De most már nincs civakodás. Nincs több ocsmány
vicc. Nincs több bakafánc meglovaglása, ahogy fejjel-le-
felé repültek át a drénen, megütve a szelet és pattogni
a buktán, tenni pár ugri-bugrit és az összes csodálatos
manővert, amit egy bagoly végezhetett átrepülve egy
viharon, sőt egy hurrikánon keresztül, mint az időjárás
elemző csóva tagjaként. Az élet laposnak tűnt Ezylryb
nélkül, Az este kevésbé feketébb, a csillagok tompábbak
voltak, ahogy az üstökös az eget átszelve egy friss seb-
ként hasította szét a hajnalt.
– Azt mondják, az üstökös egy ómen. – Soren érezte,
ahogy megremeg az ág amin ült. – Octavia! – A pufók
öreg dajka kígyó kúszott az ágra. – Mit keresel itt kinn?
– Kérdezte Soren.
– Amit te is, keresem Ezylrybet. – Sóhajtott. Persze
Octavia és a hozzá hasonló dajka kígyók mind vakok
voltak, ám ők rendezgették a baglyok fészkeit és tisztán
tartották a különféle élősködőktől. Tény, hogy nincse-
nek szemeik, csupán két bemélyedés ahol a szemeknek
kellene lenniük. De a dajkák híresek voltak különleges
érzékelésükről. Képesek voltak hallani és érezni olyan

9
dolgokat, miket mások nem. Tehát, ha odakinn szár-
nycsapások keletkeznek, minden szárnynak sajátos
hangja van és ha azok Ezylrybé, Octavia felismeri. Ha-
bár a baglyok szinte néma röptűek, a szárnyak a maguk
sajátos módján kavarják a levegőt, amit csak a dajkák
képesek észrevenni. A zenei hátterével és az éveket töl-
tött hárfa céhben, Madame Plonk kíséretével, Octavia
kifejezetten kedvelt mindenféle rezonanciát.
Az összes céh közül, a hárfa céh volt a legelőkelőbb
ahová a vak dajka kígyókat beválaszthatták. Kedves
Szisszen asszony aki Soren családjának odújában szol-
gált és csodával határos módon újra találkozhatott So-
rennel, szintén a hárfa céh tagja volt. A kígyók csúsztak
oda és vissza a hárfa húrjai között eljátszva a kíséretet
Madame Plonknak, a gyönyörű hóbagolynak, kinek
tündöklő hangja volt. Octavia dajkaként szolgál mind
madame Plonknál, mind Ezylrybnél. Valójában ő és
Ezylryb évekkel ezelőtt együtt érkeztek az Északi Vi-
zek és az Északi Királyságok földjéről. Teljes mértékben
hű volt Ezylrybhez és bár sose mesélt túl sok mindent
arról, hogyan is ismerték meg egymást az öreg fülesku-
vikkal, csak pletykák vannak arról, hogy Ezylryb meg-
mentette őt és a többiekkel ellentétben, ő nem vakon
született. Valami történhetett, amiért ő később megva-
kult. És persze nem látható rajta a többi kígyón megfi-
gyelhető rózsaszínes pikkelyek. Ő inkább halványabb

10
zöldes-kék volt.
Az öreg kígyó újra sóhajtott.
– Én nem értem, – mondta Soren. – Túlságosan is
okos ahhoz, hogy elvesszen.
Octavia megrázta a fejét. – Soren, én nem hiszem,
hogy eltűnt. – Soren ránézett. Akkor mire gondolhat?
Vajon arra gondol, hogy már nem él? Mostanában Octa-
via nagyon keveset beszélt. Mintha félt volna attól, hogy
a szeretett mesterének sorsán elmélkedjen. A többiek,
Barran és Boron, a nagy fa uralkodói rögtön elméleteket
gyártottak pont úgy, ahogy egy másik nagyra becsült
tanár, Strix Struma is. De az aki a legjobban ismerte és
legrégebben szolgálta Ezylrybet, most se spekulációja,
se ötlete sincs és Soren most érezte, hogy valami olyas-
mit tudhat, ami igazán megrémíti. Valami borzalmas,
valami kimondhatatlan. És ennek okán megtörhetetlen
csend telepszik rajta. Soren ezt érezte Octavián, érezte
a zúzájában, ahol a baglyok a legerősebb érzelmeiket
és megérzéseiket tapasztalják. Mivel tudta volna meg-
osztani ezeket az érzéseket? Kivel? Otulissával? Kizárt.
Derenggel? Nem, Dereng túl akció orientált volt. Talán
Gülfivel, a legjobb barátjával, de talán ő túl gyakorlatias
volt. Szerette a határozottan kézzel fogható bizonyos-
ságot és a mondanivalóval is szőrszálhasogató volt. So-
ren elképzelte, ahogy Gülfi nyaggatja, miután elmondja
neki azt, hogy érzi, hogy Octavia tud valamit. Mit ér-

11
tesz az alatt, hogy „tud”?
– Jobb hogyha egyedül hagysz ifjú, – mondta Octa-
via. „Itt az ideje az alvásnak. Érzem a napot. A hajnal
kezd elmúlni.
– Te is érzed az üstököst? – Kérdezte gyorsan Soren.
– Óóh. – Több volt ez egy sóhajnál vagy egy kilég-
zésnél. – Nem tudom. – De igen is tudta. Soren érezte.
Érezte és aggódott. Nem kellett volna többet kérdező-
sködnie, de nem bírta abbahagyni. – Hiszel az ómen-
ben, ahogy néhányan mondják?
– Néhányan? – Kérdezte, éllel a hangjában. – A fánál
senkit sem hallottam, hogy ómenekről fecsegett volna.
– És te? Pár perce hallottalak erről beszélni.
Octavia szünetet tartott. – Halgass ide Soren, én csak
egy kövér és öreg kígyó vagyok az Északi vizek, Északi
Királyságaiból. Mi természetünknél fogva gyanakvók
vagyunk. Szóval ne is figyelj rám. Most menj és pihenj
le a saját odúdba.
– Igen, asszonyom, – válaszolta Soren. Nem akarta
ezzel tovább zaklatni a dajka kígyót.
Így a fiatal gyöngybagoly le is ereszkedett, át a Nagy
Ga’Hoole Fa terebélyes ágain keresztül az odújáig, amit
a húgával és a legjobb barátaival, Gülfivel, Derenggel
és Kotorral osztott meg. Ahogy körözve repült át az
ágakon meglátta a hevesen és fényesen felkelő napot.
Ahogy a vérvörös felhők borultak a horizontra, egy

12
szörnyen nyugtalanító érzés hatolt keresztül Soren üre-
ges csontjain át egészen a zúzájáig.

Kotor! Miért nem gondolt Kotorra, hogy megossza
vele a Octaviával kapcsolatos érzéseit? Soren pislogott,
ahogy belépett a félhomályos odúba és meglátta a leg-
jobb barátainak alakjait. Kotor nagyon különös bagoly
volt, a szó minden értelmében. Egész életében, a kez-
detektől - egészen addig, míg árva nem lett, - nem egy
fában, hanem egy üregben élte életét. A hosszú, erős és
tollatlan lábaival jobban szeretett gyalogolni, mint re-
pülni akkor is, mikor Soren, Gülfi és Dereng először
találkozott vele. Az egész utat gyalog tervezte megten-
ni, át a sivatagon, hogy megtalálja a szüleit, míg egy
halálos veszély nyomán a három bagoly meggyőzte az
ellenkezőjéről. Ideges és erős. Kotor túl sokat aggódott,
de közben ez a bagoly rendkívül mély gondolkodású
volt. A legfurcsább kérdéseket midig ő tette fel. Boron
azt mondta Kotornak, hogy „egy megszállt filozofikus
elme”. Bár Soren nem tudta pontosan mit is jelent ez.
Csupán azt, hogy ha azt mondja Kotornak, „szerin-
tem Octavia tud valamit Ezylrybről,” Kotor, Gyülfivel
ellentétben képes mélyebben értelmezni. Ő nem lenne
se szőrszálhasogató se olyan, mint Dereng, aki annyit
mondana, „Nos, mit fogsz ezzel kezdeni”?

13
Soren azt kívánta bárcsak fel tudná ébreszteni
Kotort most rögtön, hogy meg tudja osztani a gondo-
latait. Ugyan akkor nem akarta megkockáztatni, hogy
felkeltse a többieket. Nem tehette, inkább meg kellett
várnia az Első Sötétséget.
Így Soren fogta és bepréselte magát a puha mo-
hával és pihe tollal bélelt sarokágyba. Még vetett egy
pillantást Kotorra, mielőtt elaludt. Kotor a többiekkel
ellentétben nem állva, vagy néha ülve aludt, hanem egy
érdekes testtartásban, ami többé-kevésbé egyfajta gug-
golásnak felelt meg, ahol a rövid, tömzsi farktollak se-
gítették megtámasztani, míg a lábai két irányba álltak
szét. Jóságos Glaux, ez a bagoly még furcsán is alszik. Ez
volt Soren utolsó gondolata, mielőtt elnyomta az álom.

14
Második fejezet
Szilánkok az éjszakában!

A hajnal estébe fordult, elnyomva a sötétséget a feke-
teség vörösbe fordult és Soren Kotorral az oldalán épp
belerepült.
– Furcsa, ugye, Soren, hogyan képezhet este egy üs-
tökös ilyen színeket?
– Az bizony. És nézd azokat a szikrákat, az üstökös
csóvájánál, pont ott a hold felett. Jóságos Glaux, a hold
kezd vörössé válni. – Mondta Kotor aggódva és remegő
hangon.
– Mondtam neked Octáviát. Miszerint arról véleke-
dik, hogy ez egy ómen, vagy legalább is én gondolom,
hogy ezt gondolja, még ha ő nem is vallotta be.
– Miért nem vallotta be? – Kérdezte Kotor.
– Szerintem érzékeny arra, hogy az Északi Vizekről
jött. Azt mondta, hogy mindenki nagyon babonás, vagy
nem is tudom, talán csak azt gondolta, hogy az itteni
baglyok kinevetnék emiatt, vagy ilyesmi. Nem vagyok
benne biztos.
Hirtelen Sorent egy szorító és kényelmetlen érzés
töltötte el repülés közben. Sose érzett még a repülést

15
kényelmetlennek, még akkor sem mikor alámerült
egy erdőtűzben, hogy szenet gyűjtsön egy szénszállí-
tó küldetésen. Ám valóban, érezte az üstökös csóvájá-
ból származó szikrákat. Mintha a szárnyát forró tűk-
kel szurkálták volna, egyetlen erdőtűz sem volt képes
úgy perzselni az evezőtollait, mint ez. Nagy félkörívben
kezdett zuhanni az éjszakában, hogy próbáljon elszök-
ni. Kezdett olyanná válni, mint Octavia? Valóban kezd-
te érezni az üstököst? Lehetetlen! Az üstökös száz, ezer,
millió kilométerre volt. Most hirtelen, azok a szikrák,
mik csillogtak, szürkésen-ezüstösen csillogtak. – Szi-
lánkok! Szilánkok! Szilánkok! – Kiáltotta.
– Ébredj Soren! Ébredj! – Rázogatta a hatalmas sza-
kállas bagoly.
Eglantina a felette lévő ágra repült és remegve figyel-
te testvérét. Szorongott és kiáltozott álmába. És Gülfi a
tündérbaglyocska kis hurkokat leírva repült a feje felé,
hogy hűvös levegőt biztosítson, és talán megszabadítsa
ettől a szörnyű álomtól. Kotor pislogott és megszólalt,
– Szilánkok? Úgy érted azok, amiket a Szent Egóban
szedegettetek?
És ebben a pillanatban Szisszen asszony csúszott be
az odúba. – Soren, kedvesem.
– Szisszen asszony, – Soren nyelt egyet. Most már tel-
jesen felébredt. – Jóságos Glaux, felébresztettelek ben-
neteket a kiáltozásaimmal?

16
– Nem, drágám, csupán volt egy megérzésem, hogy
valami szörnyűt álmodsz. Tudod, mennyire érzékenyek
vagyunk ezekre a dolgokra.
– Te is érzed az üstököst, Szisszen asszony?
Szisszen kicsit megingott, majd szépen összeteke-
redett. – Nem mondhatom igazán. De az igaz, mikor
megérkezett, mi dajka kígyók éreztük az üstököst - ó,
hogyan is írhatnám körbe, - a pikkelyünkön egy gyen-
géd nyomás. De akár az üstökös vagy a tél közeledte is
lehetett, nem tudom pontosan.
Soren sóhajtott és visszaemlékezett az álmában érzé-
keltekre. – Volt valaha is olyan, mintha apró forró szik-
rák szurkáltak volna?
– Nem, nem. Nem ilyennek írnám le. De, ugye én
egy kígyó vagyok, te pedig egy gyöngybagoly.
– És miért... – Soren tétovázott. – Miért volt véres az
égbolt? – Soren érezte, ahogy kimondta ezeket a szava-
kat egy borzongató érzés hatolt végig az odún.
– Az nem véres volt, te buta. – Egy északi foltosba-
goly dugta be a fejét az odúba. Otulissa volt az. – Ez
csak vörös színezetű, csupán különféle gázok találkoz-
nak nedvességgel. Ezt mind Strix Miralda könyvéből
olvastam, ő volt a híres időjárástrix...
– Strix Emerilla, – szólt közbe Gülfi.
– Igen. Gülfi, ezt honnan tudtad?
– Hiszen minden második szó, amit kiejtesz a szá-

17
don, Strix Emerillától származik.
– Nos, én nem fogok visszakozni. Tudod, hogy sze-
rintem távoli kapcsolat van közöttünk, még ha évszáza-
dokkal korábban is élt. Emerilla testvére Miralda volt a
spektrográfia és atmoszferikus gázok egyik szakértője.
– Forró levegő, – morogta Dereng. Glaux! A búbána-
tos mindenit neki. Gondolta Dereng. Bár nem mondta
ki hangosan ezt a ronda jelzőt erre a „rettentő irritáló
helyzetre.”
– Dereng. Ez több mint forró levegő.
– Te bizony nem vagy több Otulissa, – vágta rá a sza-
kállas bagoly.
– Az élcelődést most tessék befejezni. – Mondta
Szisszen asszony. – Sorennek most volt egy rettenetes
álma. És ez nem jó módja annak, hogy a rossz álmokat
elüldözzük. Ha úgy érzed Soren, beszélj a rémálmod-
ról, kérlek, mondd el.
Ám Soren tényleg nem érezte úgy, hogy sokat tudna
erről beszélni. Pláne nem Kotorral, Octaviával kapcso-
latban. Túl nagy zűrzavar volt a fejében ahhoz, hogy
bármit is meg tudjon magyarázni. Feszült csend követ-
kezett. Ám Kotor megszólalt. – Soren, miért szilánkok?
Miért kiáltottad, hogy szilánkok? – Soren érezte, ahogy
Gülfi megborzong. És még Otulissa is csendben maradt.
Mikor Soren és Gülfi a Szent Egónál voltak fogságban,
olyan munkára kényszerítették őket, ahol más baglyok

18
köpeteit kellett szétszedni. A baglyoknak különleges
emésztő rendszerük van, ami kiválasztja az emészthe-
tetlen anyagokat. A második gyomruk a zsákmányuk
szőrzetét, csontját, tollait apró csomagokba választja
szét és ezt köpetnek nevezik. Ez a rendkívül érzékeny
szervük a zúza. Mikor minden anyag összeállt, a bag-
lyok a csőrükön keresztül felöklendezték ezeket a kö-
peteket. A Szent Egó köpetelőjében arra voltak kény-
szerítve, hogy kiszedjék a különféle anyagokat, mint
csontok, tollak és valami misztikus anyagot, amire csak
szilánkokként hivatkoztak. Sose tudták meg mi is va-
lójában a szilánkok, de ezekért megjutalmazták őket a
Szent Egó kegyetlen vezetői.
– Nem tudom miért. Azt hiszem az üstökös csóvájá-
ból származó szikrák úgy csillogtak, mint a szilánkok,
amiket a köpetekből csipegettünk össze.
– Hmm, – csak ennyit mondott Kotor.
– Nézzenek oda, már majdnem eljött a reggeli fény.
Soren, nem ülnél az asztalomhoz? Biztos kényelmes
lesz és én megyek és megkérdem Matront van-e szá-
modra egy szép sült mezei egér.
– Nem kell megtennie, Szisszen asszony. – Mondta
Otulissa határozottan.
Ha Szisszen asszonynak lettek volna szemei, most
forgatná őket, de ehelyett nagy íveket írt le a fejével és
szorosabbra fonta magát. – Mi ez a „nem kell” beszéd?

19
Pont egy olyan bagolytól, aki állítólag művelt és kifino-
mult – kihangsúlyozta a kifinomult jelzőt, – úgy gon-
dolom Otulissa, ez felelőtlen és durva beszéd.
– Egy trópusi alacsony légnyomás, ami keresztez
bennünket, az utolsó példánya a késői hurrikánoknak.
Az időjárás elemző csóva kész a kirepülésre. Az időjá-
rás csóva asztalánál kell ennünk és...
– Egyél nyers húst, – mondta Soren lehangoltan.
Jóságos Glaux, nyers mezei egér a rossz álomra és szó
szerint Octavia hátán! Az időjárás és széngyűjtő csóva
szokásai voltak ezek.
A dajka kígyók asztalként szolgáltak a baglyok-
nak. Becsúszta az étkező termekbe és apró tejbogyó
teás Ga’Hoole diócsészéket cipeltek és volt, hogy húst
vagy bogarakat szolgáltak fel. Mindig fontos volt, hogy
a csóvák együtt egyenek az estéken. És ha az épp az
időjárás vagy széngyűjtő csóva volt, akkor nyers húst
bundával együtt kérték. Persze Soren, ahogy a legtöbb
bagolyhoz hasonlóan, mielőtt a Nagy Fához érkezett,
mindig nyersen fogyasztotta el a húst. Még mindig sze-
rette a nyers húst, de egy olyan mozgalmas estén, mint
amilyen ez volt, jól esett valami meleg a hasában. Nos,
legalább megpróbálta elkerülni, hogy Otulissa mellé
üljön. Még az kellett volna, hogy nyers egeret egyen
a szószátyár foltosbagoly mellett, minden madár gyo-
morrontást kapna, vagy tálán még gázok is felszabadul-

20
nának, és nem azok a véletlen fajták. Igyekezett Martin
és Ruby mellé ülni, ők ketten voltak a csóvában a leg-
jobb barátai. Ruby a réti fülesbagoly és Martin volt az
aprócska északi fürészbagoly, aki nem sokkal volt na-
gyobb Gülfinél.
– Magasságos Glaux! – Motyogta Soren, ahogy meg-
pillantotta Octavia asztalát. A Martin és Ruby közti he-
lyet egy, a Leesett Fiókáknál megmentett fiatal foglalta
el. Silver, egy aprócska foltos gyöngybagoly volt. Ez il-
lett is a nevéhez, hisz minden foltos és kormos gyöngy-
bagoly fekete, de az alsóbb testrészeit szürkés-fehéres
tollak borították. A foltos és kormos baglyok csak úgy,
mint Soren, mind egy családba tartoznak a gyöngybag-
lyokhoz, a Tyto nembe, de faj szempontjából máshová
tartozik, Soren egy Tyto alba és Silver egy Tyto multi-
punctata. Végeredményben „rokonoknak” nevezhetik
egymást. És mindegyik gyöngybagolynak szív alakú
arca van. Silveré jóval kisebb, mint Sorené, a fejét most
elfordított és hátradöntötte.
– Soren, Glaux nevét hiába nem vedd a szádra. –
Megszólalt Silver olyan hangon, ami valahol a vinnyo-
gás és a sikoltás között volt.
Soren pislogott. – Miért is ne? – Mindig azt mondja,
hogy „Glaux”.
– Glaux volt az első Tyto. Ez tiszteletlenség a fajunk
teremtőjére.

21
Az első Tyto. Gondolta Soren. Miről beszél?
Glaux volt az ősi baglyok rendje, ahonnan az ös�-
szes baglyot eredeztették. Glaux volt az első bagoly és
senki sem tudja, hogy Tyto volt, vagy egyáltalán hím
vagy tojó, vagy micsoda. Nem is számított igazán. Va-
lószínűleg nem csak Soren volt összezavarodva.
– Glaux az Glaux, nem számít, hogy hímnek vagy to-
jónak, vagy akárminek is nevezed, – mondta Poot. Az
időjárás csóva segédje volt Poot, de most Ezylryb távol-
léte miatt kapitányként szolgált.
Silver pislogott. – Tényleg?
– Igen, tényleg, – mondta Otulissa. – Az első bagoly,
mindnyájan a leszármazottai vagyunk.
– Azt hittem, hogy csak a gyöngybaglyok, mint So-
ren és én.
– Nem, mindnyájan, – Ismételte Otulissa. – Nem szá-
mít milyen a tollazatod mintázata, nem számít milyen
a szemed színe, sárga, borostyán, fekete, mint a tiéd,
mindnyájan a Nagy Glaux leszármazottai vagyunk. –
Otulissa is tud meglepő lenni. Ahogy mondta a „mind-
nyájan”-t, valahogy figyelemre méltó volt egy Otulissá-
tól, aki sznob és nagyképű volt.
A Leesett Fiókák idején mentett gyöngybaglyoktól
ez egy kicsit fura volt. Vagy kormos, vagy foltos, mint
Silver, vagy hosszúszárnyú, vagy ausztrál gyöngybag-
lyok voltak. A különböző név és valamennyire eltérő

22
színezettség ellenére, mind viselték a Tyto nemre, más
néven, gyöngybaglyokra jellemző szív alakú arcformát.
Mint Silver, mindegyikőjük nagyon fura képzetekkel
és viselkedéssel érkeztek. Még a legkomolyabban sé-
rült baglyok is, megmentésük után csaknem érthetet-
lenül motyogtak, ám a zene segítségével kigyógyultak.
Ahogy meghallották Madame Plonkot és a hárfa céhet,
a különös motyogásuk abbamaradt.
A fiókák minden nap egyre jobban lettek, ahogy egy-
re több és több időt töltöttek normális baglyok társa-
ságában. Persze a Ga’Hoolei baglyok sem voltak telje-
sen normálisak. Mikor még nagyon fiatal volt Soren,
a szülei történeteket meséltek neki, Tukknak és Eglan-
tinának. Amolyan voltegyszeregy történeteket. Azok a
mesék, amikről azt kívántad, bárcsak igazak lennének,
de valahogy még sem tudtak hinni bennük. Sorennek
és Eglantinának kedvence így kezdődött, „Egyszervolt,
réges-régen, a Glaux idejében, volt egy lovagi baglyok
rendje, akik a Ga’Hoole királyságból származtak, kik
minden éjjel felemelkedtek, bele a sötétségbe, hogy ne-
mes tetteket cselekedjenek. Igaz volt minden szavuk.
Hogy jobbá tegyék a rosszat, erőssé a gyengét, éppé a
töröttet, legyőzni az önteltet és megfékezni azokat, akik
kihasználják az elesettet. Nemes szívükkel emelkednek
a magasba...”
Ám ez mind igaz volt! És mikor ő, Dereng, Gülfi és

23
Kotor végre rátaláltak a Nagy Ga’Hoole Fára egy szi-
geten a Hoole-tenger közepén, Soren úgy találta, hogy
ezt a nemes feladatot el tudja látni, sok mindent kellett
tanulnia, amit sok más bagoly soha nem tanulna. Meg-
tanultak olvasni és számolni, és ahogy beléptek egy
csóvába, tanultak különleges navigációs képességeket,
időjárás elemzést és a fém tudományát. Ezt a tanulást
„mély tudásnak” nevezték és ezt a rybek tanították meg
számukra. A „ryb” szó maga mély tudást jelent.
Ma éjjel, az időjárás csóva kirepül, és Silvernek, il-
letve egy másik ausztrál gyöngybagolynak, akit Nut
Beamnek hívtak, ez volt az első repülésük a csóvával.
Még nem voltak kijelölve vagy, ahogy itt az időjárás
csóvában nevezik „koppintott”. Ők már nem teljesen fi-
atal tagok. Csak egy kisebb repülőgyakorlatra mentek,
hogy lássák, mennyire alkalmasak. Eltűnése előtt Ezyl-
ryb már egy pillantásból meg tudta mondani, hogy egy
bagoly alkalmas-e a csóvában való munkára. Ám most,
mivel ő nincs, Boron és Barran úgy gondolta az lesz a
legjobb, ha az új fiatal baglyok kipróbálják ezt a külö-
nös csóvát, ami kimagaslóan kifinomult képességeket
kívánt meg.
– Ma éjjel tényleg egy hurrikánba fogunk belerepül-
ni? – Kérdezte Silver.
– Csak egy enyhébb trópusi viharba, – felelte Poot.
– Jó kis ereszkedés innen délre, kivágunk pár katyvaszt

24
az öbölből és túl.
– Mikor fogunk belerepülni egy tornádóba? – Kér-
dezte Silver.
Poot csak pislogott és nem akarta elhinni. – Yoicks
vagy te ifjú? Nem szeretnél te belerepülni egy tornádó-
ba sem. Azt szeretnéd, hogy a szárnyaid leszakadjanak?
Csak egy baglyot láttam, aki élve jutott ki egy tornádó-
ból, meztelenül a szárnyaival együtt.
Most Soren pislogott. – Meztelenül? Hogy érted?
– Egy tolla se maradt. Még egy pihetolla sem.
Octavia megremegett, amitől a tejbogyó teás csészék
megremegtek. – Ne rémítgesd az ifjakat Poot.
– Nézd Octavia, ha kérdeznek, én megmondom ne-
kik.
Ruby a pirospozsgás réti fülesbagoly pislogott, ő volt
a csóva legjobb szárnyalója. – Hogyan tudott tollak nél-
kül repülni?
– Nem jól kedvesen. Nem jól, nem túl jól. – Hangoz-
tatta Poot.

25
Harmadik fejezet
Micsoda vihar!

Húsgolyók! Jó és lédús. – Poot elfordította a fejét,
hogy lerázza magáról a növényhalmot, elpusztult csel-
léket és mindenféle katyvaszt, ami a Hoole-tengerből
landolt a tollfülei közé.
– Tengeri üledék. Kifejezetten közönségesen beszél.
– Mormogta kimérten Otulissa, Nut Beamnek és Sil-
vernek. A két fiatal bagoly között repült és a nyomuk-
ban Soren, aki biztosította, hogy ne menjenek veszélyes
szökdelő spirálba, ami hirtelen feláramlást okozhat.
– Látjátok? Ez az amit kaptok, – mondta Poot. – Nem
is kell úszni, hogy érezzétek a vizet, ami egyre mele-
gebb? Most érzitek, ugye?
Soren érezte a nedves, meleg széllökéseket, amik az
alatta összecsapó hullámok keltettek. Különös volt, az
volt, hiszen a tél küszöbén voltak, a Hoole-tenger öblé-
nek ezen részén és ezen belül hosszabban megtartotta a
nyár melegét, mint bármi más. – Ez az ami a hurrikáno-
kat okozza, fiatalok, mikor a hidegebb levegő találkozik
a melegebbel. Most elküldtem Rubyt a vihar peremén
kívülre, hogy felderítse a szélsebességet és egyebeket.

26
Poot szünetet tartott és hátranézett a csóva tagjaira. –
Rendben, egy kis repülés-közti kvíz.
– Ó, pompás, – mondta Otulissa. – Szeretem a vil-
lámkérdéseket. – Fülledt tekintettel nézett rá Soren,
még a húsgolyó maradványainak dacára is, ami szét-
loccsant a szeme körül.
Folytatta Poot. – Most, Martin. Melyik irányból spi-
rálozik a szél egy hurrikánban?
– Ó, én tudom! Én tudom! – Kezdte csapkodni a
szárnyát Otulissa izgalmában.
– Fogd be a csőröd, Otulissa. – Csattogtatta Poot. –
Martint kérdeztem.
De aztán Nut Beam csipogott közbe. – A nagyma-
mámnak volt egy különleges fajtájú ereszkedése, azt
hívták spirálnak.
– Jóságos Glaux. – Sóhajtott Soren. El is felejtette
milyen fiatalok is tudnak lenni a bagolyfiókák. Bebizo-
nyosodott, hogy Poot nem igazán tud fiatalokkal fog-
lalkozni. De Otulissa közbevágott, mert az egész átala-
kult egy nagyszülőkkel való kérkedéssé.
– Silver, Nut Beam, – mondta élesen, majd kirepült a
két apró bagoly elé. – Figyeljetek. Kérlek szépen minden
szem a farktollamra. Na már most, van itt olyas valaki
akinek nem a nagyszüleiről, szüleiről vagy egyéb ro-
konságáról és spiráljáról van mondanivalója? – Csend
termett. Aztán Silver rázta a szárnyát. Otulissa sóhaj-

27
tott. – Egy szárnyrázást érzek hátulról. – Hátra fordítot-
ta a fejét. – Mi az Silver?
– Dédmamámat is egy felhőről nevezték el. Alto Cu-
mulus volt a neve.
– Köszönjük ezt az információt, – mondta kurtán
Otulissa. – Most már folytathatjuk? Martin, volnál oly
szíves és válaszolnál a kérdésre?
– A szél befelé spirálozik, majd így. – Az aprócska
fürészbagoly majdnem teljesen körbe fordította a fejét
az órajárásával ellentétes irányba.
– Nagyon jó, figyelembe véve, hogy még sosem re-
pültél hurrikánban, – válaszolta Poot. Bár ez idáig
egyikőjük sem volt hurrikánban, kivéve Pootot.
– Poot, talán még egyben sem repültünk, de mind-
ről olvastunk már. – Mondta Otulissa. – A könyvében,
Strix Emerilla három fejezetet szentelt a hurrikánok-
nak, Atmoszférikus Nyomások és Turbulenciák: Egy
Elemző kézikönyve.
– A világ legunalmasabb könyve, – motyogta Martin
ahogy Soren jobb szárnyához repült.
– Minden szavát elolvastam, – mondta Otulissa.
– És most, a következő kérdés, – folytatta Poot. – És
mind az összes idősebb bagoly befogja a csőrét. Melyik
a backbord szárny és melyik a steuerbord?
Csend honolt. – Rendben van. Rázzátok azt, amire
úgy gondoljátok, hogy a backbord. – Nut Beam és Sil-

28
ver egy picit tétovázott, próbáltak egymásról lesni és
mindketten megrázták a jobb szárnyukat.
– Téves! – Mondta Poot. – Most mindkettőtöknek
emlékeznie kell, hogyan különböztetjük meg. Hiszen,
mikor azt mondom lecsapni a backbordra, vagy fordul-
ni steuerbordra, és ha ti ezt nem tudjátok, elrepültök a
rossz irányba.
Soren emlékezett rá milyen nehéz volt megtanulnia
mikor először kezdett el repülni az időjárás csóvában.
Rubynak is, a legjobb szárnyalónak, egy örökkévalósá-
gig tartott megtanulni a backboardot és steuebordot,
ám végül mind megtanulták.
– Rendben, akkor most, – mondta Poot. – Kime-
gyek egy gyors szemlére, Rubyhoz képest az ellentétes
irányba. Mindent fel akarok deríteni. Soren és Martin,
ti lesztek a felelősek. Repüljetek abba az irányba. Nem
sokára jövök.
Épp, hogy csak elment Poot, egy hirtelen fuvallat te-
rítette körbe a kicsiny baglyok csoportját.
– Azt hiszem, sirályokat érzek, egész közel. – Fordí-
totta csőrét Otulissa az ellenszélbe. – Ó, Jóságos Glaux,
itt jönnek. A bűz visszataszító, – rebegte Otulissa. –
Ezek a sirályok! A madárvilág csőcseléke.
– Tényleg ennyire rosszak? – Kérdezte Nut Beam.
– Érzed a szagukat, ugye? És mindennek a tetejébe
még lé ejtők is!

29
– Lé ejtők! – Mondta egyszerre Silver és Nut Beam.
– Sosem találkoztam még lé ejtővel. Nem tudom el-
képzelni, – mondta Nut Beam.
– Nos, akkor ne is próbáld, – Csattogtatta mogorván
Otulissa.
– Nehéz elhinni, hogy ők egyáltalán nem öklendez-
nek köpetet, – Nut Beam folytatta elmélkedve.
– Nővéremnek volt egy lé ejtő barátja, de nem enged-
ték, hogy elhozza hozzánk. Azt hiszem egy énekesma-
dár volt, – közölte Silver.
– Ó, Glaux, már megint kezdődik, – mondta Martin.
– Azt hiszem, talán találkoztam már egyel, – mondta
Nut Beam.
– Nos, ez nem olyan, amire büszkének lehet lenni. Ez
gusztustalan, – válaszolta Otulissa.
– Kezdesz úgy beszélni Otulissa, mint egy dajka, –
mondta Soren, majd nevetett. A dajka kígyók köztu-
dottan lenéztek minden madarat, kivéve a baglyokat,
hisz alávalónak, kevésbé nemesnek tekintették azokat
az emésztőszervrendszereket, kik képtelenek voltak
köpetet öklendezni. Hitványnak és undorítónak tartot-
ták, akik az összes emésztetlen anyagjuktól a másik vé-
gükön szabadultak meg.
– Otulissa, sok jó adattal szolgálnak nekünk az időjá-
rásról, – mondta Soren.
– Úgy érted, sok mocskos viccel. Jó adatokat a köny-

30
vekben találsz.
Poot nem sokkal ezután vissza is tért egy sirály tár-
saságában.
– Mi a jelentés? – Kérdezte Martin.
– A vihar mérséklődik, – mondta Poot, – viszont fo-
lyamatosan növekszik. A sirályok azt mondták, hogy
a főéle ennek az izének legalább nyolcvan kilométerre
van délkeletre.
– Igaz, viszont híreim vannak a számodra. – Ebben a
pillanatban, Ruby becsúszott egy viharos légáramlaton,
egy halom tajtékkal. Két sirály társaságában volt. Olyan
volt, mintha a semmiből jött volna elő. És Soren hir-
telen roppant húzást érzett a hátszél felőli szárnyán. –
Rossz sirállyal beszéltél. Ez nem csak egy vihar, főéllel.
Ez egy hurrikán egy szemmel!
Hurrikán! Gondolta Soren. Lehetetlen. Hogyan tör-
ténhetett ilyen gyorsan? Pooton kívül még senki sem
repült hurrikánban, és ezek a fiatal fiókák! Mi fog velük
történni?
– Még messze van, – folytatta Ruby. – De gyorsabban
mozog, mint gondolnátok, és egyre jobban erősödik.
És közel vagyunk egy csapadékövhöz. És utána ott a
szemfal!
– Szemfal! Irányt kell módosítanunk, – kiáltotta Poot.
– Melyik irány Ruby?
– Back, mármint steuerbord!

31
– A szemfal! Zihálta Soren és Martin egyszerre. Egy
hurrikán szemfala rosszabb volt, mint maga a szem. Ez
egy viharfal, amit a csapadékövek, vad örvénylő felá-
ramlások előznek meg, ezek a faltól képesek akár több
száz kilométernyire is kiterjedni.
– A felhők miatt innen nem láthatod az övet.
Ó, Glaux, gondolta Soren. Ne engedjük ezeket a fiatal
baglyokat, hogy belekezdjenek a történetekbe, amik a fel-
hőkről elnevezett nagyszülőkről szólnak.
– Most azt hiszem, éppenséggel lehet, hogy két csa-
padéköv között vagyunk, – folytatta Ruby. És aztán
olyan volt, mintha mindnyájuk felszívódtok volna egy
kavargó áramlásba. EZ egy hurrikán! Gondolta Soren.
Látta Martint, ahogy egy aprócska foltként pörög. –
Martin! – Üvöltötte. Hallotta a kétségbeesett zihálást
és látta a kavalkádban, ahogy a fürészbagoly pici csőrét
kinyitotta és próbált levegőt nyelni. Bizonyára az egyik
legborzalmasabb légüres térben volt, amiről Soren va-
laha is hallott. Majd Martin visszanyerte az uralmat és
Soren minden erejével küzdött, hogy levegőben tudjon
maradni, hasat le és repülés. El sem tudta hinni men�-
nyire nehéz volt ez. Átrepült már lángoló erdőkön izzó
szenet gyűjtve, megküzdve hatalmas tüzek szeleivel,
furcsa légörvényekkel, amik a meleget képezték, de ez
borzalmas volt!
– Backbordra fordulás, dél-délkeletre. Ezt végig csi-

32
náljuk. Backbordra kormányozni a farktollakkal! Lulu-
kat kiterjeszteni. – A luluk voltak azok a tollak, amik
a baglyok szárnyait övezte, hogy elősegítse a finomabb
légáramlást. Poot most utasítások sorozatát adta ki.
– Hátszélre kormányoz, tarts két pontot a magasba a
backbord szárnyaddal. Gyerünk csóva! Meg tudjátok
csinálni! Elsőrendű evezőtollakat lefordítani. És most
kiegyenlítés. Előre tolás! – Poot pazarul repült, Külö-
nösen mikor a szárnyának szélárnyéka alá hajtotta a két
fiatal fiókát, hogy védje Silvert és Nut Beamet.
De hova lett Martin? Martin volt a legkisebb bagoly
a csóvában. Koncentrálj! Koncentrálj! Mondogatta ma-
gának Soren. Halott madár vagy, ha másra is gondolsz
a repülésen kívül. Halott madár! Halott madár! A szár-
nyak leszakadnak! Az összes rettenetes történet eszébe
jutott Sorennek, amiről ez idáig hallott. És ráadásul a
baglyok a halálos hurrikán szeméről beszéltek, tudta,
hogy van ennél valami rosszabb, tényleg – a szem gyű-
rűje. És ha a szem nyolcvan kilométerre volt – a gyűrű
ennél sokkal közelebb lehet. A félelemtől Soren mind-
két szeme tágra nyílt és a harmadik szemhéja, az át-
látszó, ami keresztbe seperte a szemgolyóját, nehezen
tisztította meg a szennyeződésektől, a katyvaszt, amit
minden irányba széthajított. De a katyvasz miatt el-
vesztette a figyelmét. A szemében ott volt a kicsit Mar-
tin, aki egy pillanat alatt eltűnt és beszippant a gyűrű.

33
A hurrikán szeme nyugodt volt és körbevette a gyűrű,
egy madár csak pörgött körbe és körbe, míg le nem sza-
kadtak a szárnyai a második fordulatnál és valószínűleg
levegőért kapdosott volna, míg meg nem hal.
A levegő kezdett kitisztulni és a nyirkos melegség,
ami lentről áramlott lecsapódott, mint egy hűvösebb
levegőréteg, ami a zűrzavaros víz felett lebegett. Ám
ez elkezdett rohamosan összeomlani. Eső árasztotta el,
amit a meredek szögből érkező szél hozott.
– Csóva, alakzatba! SZMRM, – utasított Poot. Mind
összeálltak a saját Szabványos Műveleti Repülési Min-
tájuk pozíciójába. Soren körbe fordította a fejét Mar-
tin után a steuerbord szárnyán. Üresség volt ott, ahol a
fürészbagoly repült. Felnézett ahol Ruby repült és látta
a hasának rozsdás pihéit. Ruby lenézett és szomorúan
megrázta a fejét. Soren azt hitte, hogy könnyek csor-
dulnak ki a szeméből, de azok inkább az otthagyott
húsgolyóknak a leve lehetett.
– Névsorolvasás! – Kiáltotta Poot. – Hangosan, csó-
va!
– Ruby jelen! – Kiáltotta a rozsdaszínű réti fülesba-
goly.
– Otulissa jelen!
– Soren jelen!
Ám ezután semmi - csönd, vagy esetleg olyan, mint
egy pillanatnyi nyelés abból a pozícióból ahol Martin

34
mindig repült.
– Hiány feljegyezve. Folytassátok, – mondta Poot.
Hiány feljegyezve? Folytassátok? Ennyi volt? Lihegett
Soren. De mielőtt tiltakozni tudott volna, egy vijjogó
kis hang szólalt meg, – Silver jelen.
– Nut Beam jelen! De émelygést érzek.
– HOL VAN MARTIN, A GLAUX MINDENIT!” –
Üvöltötte dühében Soren.
– Eltűnt bagoly, – mondta Poot – Kutató-mentés
megkezdése.
Aztán egy tompa, enyhén elfojtott hang és egy ször-
nyű bűz. Először Soren azt hitte, hogy Nut Beam ök-
lendezett. De aztán egy sirály tűnt fel a ködös Hoole
tengerből, csőrében pedig ott volt egy ázott kis alak.
– Martin jelen! – Zihálta az aprócska bagoly. Ernyed-
ten lógott a sirály csőrében.

35
Negyedik fejezet
Lélekerdő

Nem tudom pontosan, hogy a vízbe való csapódás,
vagy a bűz miatt émelygek. Azt kell, hogy mondjam,
ugyanakkor, ez a sirálybűz most már a kedvenc illatom.
– Ó, ez sömmiség vót. – Nézett lefelé a sirály szeré-
nyen.
Mikor először eltűnt, Martint egyenesen felszippan-
totta, de volt egy szűk meleg levegőjű tölcsér, ami szinte
rögtön belecsavarodott egy hideg levegőfalba, amit egy
leáramlás hozott létre, és Martin belezuhant egyenesen
a tengerbe. Smatt volt, aki ezek a meleg és hideg tölcsé-
rek között navigált, ő is belezuhant közvetlenül utána,
majd megragadta a csőrével, mint ahogy egy halat – bár
Martin jóval kisebb volt akármilyen halnál, mint amit
ez a sirály általában evett.
Elkezdtek ereszkedni a szárazföldre, egy erdős terü-
letre, ami egy félszigeten volt, ami benyúlt a tengerbe.
Egy pillanatra úgy tűnt, szélcsönd támadt. Habár So-
ren, mikor körbepillantott egy elég fura erdőt látott.
Minden fa fehér kérgű volt és egyiken sem volt levél.
Valóban, habár éjszaka volt, ez az erdő oly módon fény-

36
lett, hogy fakóvá tette a holdat.
– Azt hiszem, – mondta Otulissa ahogy az eget tanul-
mányozta, – hogy mi itt csapadékövek közt vagyunk.
– Bizonyos oknál fogva ez felidegesítette Sorent. Úgy
hallatszott a számára, mintha Otulissa próbálta volna
összefoglalni az időjárási szituációt, ahogy Ezylryb tet-
te volna, ki a legnagyobb időjárási tudással rendelkező
bagoly volt. Összehasonlításként, Pootot, akit csóva ka-
pitányává tett, nagyon kevés tudással bírt, ám remekül
repült. Most úgy tűnt, mintha Otulissa egy önjelölt idő-
járás szakértővé válna.
Poot nyugtalanul körbenézett. – Az, vagy egy léle-
kerdőben.
Mindenkit kirázott a hideg. – Egy lélekerdő? – Mond-
ta Martin óvatosan. – Hallottam már róla.
– Igen, hallottál már róla. Nem szeretnéd feltétlenül
az éjszakát benne tölteni. – Válaszolta Poot.
– Nem tudom Poot, – szólalt meg ideges halk han-
gon Ruby, – hogy mennyi választásunk van. Úgy értem
a hurrikán még tombol. A legrosszabb, amit eddig lát-
tam. Ez nem az a valami, amivel szórakoznunk kellene.
– Nos, bagázs. – Smatt felemelte a szárnyát. Egy ros�-
sz szagú fuvallat ütötte meg az orrukat. – Azt hiszem,
most már ki fogok tisztulni. – A sirály aggódva nézett
Pootra. Egy pillanat alatt felemelkedett és el is tűnt.
– Poot, mihez kezdünk most? – Kérdezte Silvel, egy

37
kis reszketéssel a hangjában.
– Ahogy Ruby mondta, nincs sok választásunk. Csak
reménykedjünk, hogy egy kísértetet sem fogunk meg-
zavarni.
– Kísértetek! – Jajgatott Nut Beam és Silver.
– Nos, én nem hiszek bennük, – mondta Martin és
kis karmaival beletiport a moha fedte földbe. Majd
azért, hogy bizonyítsa, felemelkedett és elkezdett egy
olyan fát keresni, amire leszállhatott.
– Figyelj oda milyen fát választasz. Nem szeretnél te
egy kísértetet se megbolygatni. – Szólt utána Poot. Ám
Soren úgy gondolta, talán azok után, hogy felszívta egy
csapadéköv, majd beleesett a tengerbe, Martinnak egy
kísértet meg se kottyanna.
A kísértetek olyan testetlen bagolylelkek voltak, kik
meghaltak és nem igazán tudták az utat glaumorába,
ami egy különleges bagolymennyország ahova a ba-
golylelkek jutottak. Nut Beam és Silver, azonban, elke-
seredetten sírni kezdtek.
– Szedjétek össze magatokat, mindketten, – rob-
bant fel dühében Otulissa. – Nincsenek itt semmiféle
kísértet. Egy atmoszferikus zavar. Hamis fény. Ennyi
az egész. Strix Emerilla írt ezekről egy nagyon tudo-
mányos könyvében, címe, Spektroszkópiai Anomáliák:
Alakváltozás és Fény.
– Igenis, léteznek kísértetek! – Huhogták éles han-

38
gon mindketten.
– Nagymamám mondta, szóval, – mondta Nut Beam
kihívóan és kis karmával beletúrt a mohába.
– Eleget kellett már a nagymamádról hallgatni, –
csattogtatta Otulissa. – Poot, meddig kell még itt ma-
radnunk?
– Míg a hurrikán át nem vonul. Nem tudjuk ezeket
az ifjakat, – bólintott Silver és Nut Beam felé – kivinni
innét. Túlságosan tapasztalatlanok.
– Itt tartasz minket, a kísértettekkel? – Tiltakozott
Nut Beam. És végszóként Silver megint elkezdett jaj-
gatni.
Ruby felrepült majd landolt egyenesen a két fióka
előtt. Úgy tűnt majdnem a testének kétszeresére nőtt,
ahogy a rozsdaszínű tollakat felborzolta, mikor egy
bagoly elképesztően dühös. Az erdő hátborzongatóan
fehér fakóságában Ruby úgy nézett ki, mint egy izzó
parázslabda. – Torkig vagyok a nyafogásotokkal. Mo-
sóganéjt se adok, ha itt vannak kísértetek. Éhes vagyok.
Elfáradtam. Akarok egy jó kövér patkányt vagy pockot.
Mókussal is beérem, ha azzal kell. Aztán aludni aka-
rok. És ti ketten jobb ha befogjátok a csőrötöket, mert
én bármelyik kísértetnél is nyomorúságosabbá tudom
tenni az életeteket. – A többi bagoly megdöbbenve né-
zett Rubyra.
– Szerintem jobb ha szervezünk egy vadászatot, –

39
mondta Otulissa.
– Igen, igen, rögvest, – mondta Poot. Elkezdett röp-
dösni a csapat körül. – Na már most, nem lehet meg-
mondani, mit találhatunk egy ilyen erdőben.
Egyértelmű volt Sorennek, Rubynak és Martinnak,
hogy Otulissa megzavarta Pootot, aki egy meglehe-
tősen pazar szárnyaló volt, de nem egy született vezető.
Mind érezték Ezylryb hiányát, jobban, mint bármikor.
Ám aztán úgy tűnt, Poot beleveti magát. Tekintélytől
dagadt és próbált a legjobban egy vezetőként hangzani.
– Soren, – mondta Poot, – te és Ruby átfésülhetitek az
erdő észak-keleti részét. Repüljetek ügyesen ifjak. Van
pár éhes csőrünk itten. Martin és Otulissa átnézhetitek
a dél-nyugati területet. Én maradok a fiatalokkal.
– Há! – Adott ki egy éles hangot Ruby és felrepült az
ágakon keresztül. – Azt hiszem Poot fél a kísértetektől.
Ezért küldött szét minket. Te félsz, Soren? – Most már
a magasba emelkedtek és úgy tűnt, az alattuk levő fehér
fákat körüllengő különös köd kezdett elillanni.
– Olyasmi, – mondta Soren.
– Nos, legalább őszinte vagy. De mit értesz az alatt,
hogy „olyasmi”?
– Szerintem a kísértek gondolata nem sokkal ijesz-
tőbb, mint amilyen szomorú. Úgy értem a kísértetek
olyan lelkek, amik nem tudtak a glaumorába eljutni. Ez
oly szomorú.

40
– Azt hiszem, – mondta Ruby.
Azt hiszem? Soren Rubyra pislogott. Úgy gondolta ez
rettenetesen szomorú, de Ruby nem volt a legmélyebb
bagoly. Fantasztikus szárnyaló volt és remek csóvatárs,
sok jókedvvel, ám jóllehet sok mindent érzett a zúzá-
jában, mint minden bagoly, őt nem tükrözte mélység.
Azonban most meglepte Sorent. – Hogyan lehet az,
hogy nem kerültek a glaumorába?
– Nem vagyok benne biztos. Szisszen asszony mond-
ta, hogy lehet azért, mert van egy befejezetlen ügyük a
földön.
– Szisszen asszony? Hogy tudhatja? Ő egy kígyó.
– Néha azt gondolom, hogy Szisszen asszony többet
tud a baglyokról, mint maguk a baglyok. – Soren hir-
telen felkapta a fejét. – Sssh. – Ruby azon nyomban be-
fogta a csőrét. Ruby, akárcsak minden bagoly nagyon
megbecsülte a gyöngybaglyok rendkívüli hallási képes-
ségeiket. – Marmotinik alattunk.
Valójában hárman voltak. És Ruby, aki bámulatosan
gyorsan bánt a karmaival, egy csapásra kettőt is meg
tudott ragadni. Sokkal sikeresebbek voltak Martinnál
és Otulissánál, kik mindössze két nagyon kicsi egérrel
tértek vissza.
– Vadászok jussa, – mondta Poot, bólintott négyük
felé. Ez megszokott volt, hogy a zsákmányt elejtő bag-
lyok választhatnak először a fogásból. Soren egy com-

41
bot választott a Marmotinijéről. Eléggé nyeszlett volt
és nem ez volt a legízletesebb Marmotini amit valaha
is evett. Netán egy lélekerdő nem a legjobb hely, hogy
egy Marmotini kövérré és zaftossá váljon. Ezt követően
Sorennen rémes gondolata támadt. Talán őket kísérte-
tekkel etették vagy esetleg a kísérteteket etették velük,
lélekétek. A zúzája keményen megküzdött, hogy kivá-
logassa a csontokat és a szőrzetet.
Idővel befejezték az evést, az éjszaka elvékonyodott a
nappalba. Ezzel ellentétben a köddel, ami úgy tűnt átö-
leli a fehér kérgű fák ágait, Soren úgy gondolta, hogy ez
szürkületnek tűnik ebben az erdőben.
– Azt hiszem, – jelentette ki Poot, – itt az idő, hogy
eltegyük magunkat. Nem egy teljes nappali alvásra, ezt
ne feledjétek. Távoznunk kell még az Első Sötétség előtt.
Ezen a helyen a varjaktól nem kell tartanunk. – Lassan
körbeforgatta a nyakát, mintha vizsgálná az erdőt.
– Nincsenek, csak kísértetek, – mondta Nut Beam.
– Nut Beam, fogd be a csőröd, – kiáltotta vadul Mar-
tin.
– Most, most, Martin! Ne beszélj ilyen hangon fiam,
– mondta Poot, próbált nagyon, Nagyon mi? Álmélko-
dott Soren. Mint Ezylryb? Soha nem lenne olyan, mint
Kapitány.
– Nos, hadd gondolkodjam. – Folytatta Poot. – És
ahogy gondolom, ezt egyesek egy lélekerdőnek neve-

42
zik, Úgy vélem az a legjobb ha a földön alszunk és nem
ülünk azokra a fákra. – Körbeforgatta a fejét egy las-
sú söprő mozdulattal, mintha majdnem próbálta volna
visszatartani a csont fehér fákat, amik körülvették.
Csend telepedett a tájra. Soren azt gondolta, hogy
képes hallani a felgyorsult szívverésüket. Ez a kísértet
dolog tényleg komoly, mondogatta magának. Még Ruby
is idegesnek tűnt. Egy bagolynak a földön való alvás
szinte ismeretlen fogalom volt, persze, kivétel az üre-
gi baglyoknak, akik a sivatagban éltek, mint Kotor. Ve-
szélyforrások voltak a földön. Ragadozók, mint a mo-
sómedve.
– Tudom min jár az eszetek, – folytatta aggodalma-
san Poot és úgy tűnt kerüli a velük való szemkontak-
tust, ahogy Ezylryb tenné. – Tudom arra gondoltok,
hogy a földön való alvás egy bagolynak nem természe-
tes. De ezek a fák sem természetesek. És azt mondják
ezek a fák talán tényleg a szellemekhez tartoznak. So-
sem tudhatjátok melyik az, amelyiket egy kísértet kö-
rülleng és a legjobb ha békén hagyjuk ezeket a fákat.
Idősebb vagyok nálatok, ifjak. Több tapasztalattal. És
bolond lennék, ha nem mondanám el nektek, hogy a
zúzám mennyire erősen szúr.
– Az enyém is! – Mondta Silver.
– Meglehet azért, mert a zúzája borsónyi méretű, –
suttogta Martin.

43
– Most már ne aggódjatok tú’sokat. Csak virgoncnak
kell lennünk, – folytatta Poot.
– Úgy érted „ébernek”? – Mondta Otulissa.
– Ne okoskodj, leányka. Valaki mindig őrködni fog.
Én leszek az első Martinnal. Otulissa és Ruby lesznek a
következők. Soren, te leszel az utolsó. El tudod végezni
egyedül, de fiam, ez lesz a legrövidebb. Sóval nincs mi-
tő’félni.
Nincs mitől félni? Akkor miért nem bírja elviselni?
Gondolta Soren, de tudta, hogy egy csóva baglya so-
sem kérdőjelezi meg az utasítást. Mindenki Soren felé
fordult.
Martin előrelépett. – Én fennmaradok veled Soren.
Soren pislogott a kis fürészbagolyra. – Nem, nem,
nagyon kedves tőled Martin, de nagyon el fogsz fárad-
ni. Már most kimerült vagy. Úgy értem, beleestél a ten-
gerbe. Ne aggódj Martin, megleszek.
– Nem, Soren, komolyan mondtam.
– Nem kell, megleszek majd, – mondta Soren hatá-
rozottan.

Igazából az első őrködés alatt mindenki túlságosan
ideges volt az alváshoz és a föld is rettentő hely volt,
hogy ellehessen rajta aludni. Ámde ahogy a sötét eltü-
nedezett és a fák fehérsége beleolvadt a reggel világos-

44
ságába, egyre álmosabbá és álmosabbá váltak. A bag-
lyok feje lejjebb és lejjebb bukdácsolt, mígnem elérte a
mellkasukat, amin pihentették, vagy a hátukon, ahogy
a fiatal baglyok szokása volt körbeforgatni a fejüket és
csak egyszerűen pihentetni a vállaik között.
– Te jössz, Soren, – mondta Ruby.
Kinyitotta a szemét. Felemelte a fejét.
– Ne aggódj. Idekint Semmi sincs. Se mosómedve,
se kísértet, se mosómedve kísértete. – Búgott lágyan
Otulissa, ami az a hang volt, amit a baglyok nevetéskor
adtak ki.
Soren odasétált a megfigyelő buckához, ami a kis
tisztáson volt. Kitárta szárnyát és egy kis felreppenés-
sel, emelkedett és rászállt a bucka tetejére. Az erdőben
lévő köd ismét sűrűsödni kezdett. Egy gyengéd szellő
kavargott át az erdőn, mozgatta és kavarta a ködöt lágy
formákká. Némelyik ködfelhő elnyúlt és vékony volt,
míg mások teltek. Soren a két fiatal fióka dilis csevegé-
sére gondolt, mikor még a levegőben voltak, még az-
előtt, hogy belekeveredtek volna a hurrikánba. A fiókák
valahogy aranyosak voltak, gondolta, a maguk sajátos
bosszantó kis módján. Nehéz volt elhinni, bármennyi-
re, hogy volt ő valaha is ennyire fiatal. Elrablása előtt
alig tudott valamit a szüleiről, és soha se tudott sem-
mit a nagyszüleiről. Nem volt rá ideje. Pislogott a köd-
re, ami most új formákat öltött. Különös volt, hogyan

45
képes olvasni ebből a földfelszíni ködből úgy, mint a
felhőkből, egy képet kiszúrni belőlük – egy mosómed-
ve, egy farönk felett átívelő szarvas, egy folyóból kiugró
hal. Soren amikor repült, néha megpróbált a felhőké-
pekből történeteket alkotni. Az előtte lévő pára össze-
állt egy hatalmas alaktalan tömeggé, de most úgy tűnt
újra szétoszlik két halmazzá. Valami bizonytalanul is-
merős volt neki, ami a halmazokból kezdett formákká
válni. Mi volt az? Egy kedves bolyhos halom, ami pu-
hának és melengetőnek tűnt. Úgy tűnt valami szólítja
habár nincs hangja. Hogyan lehetséges ez?
Soren megdermedt. Valami történt. Nem volt rémült.
Nem, nem volt az. Ám szomorú, igen, mélységesen és
szörnyen szomorú. Érezte, ahogy a két alakhoz húzó-
dik. Bolyhosak voltak és a fejük ismerős módon emelt
volt, miként az is, ahogy hallgattak rá. És ők szólítani
kezdték, és mondtak dolgokat, habár nem volt hangjuk.
Mintha a hangok a fejébe férkőztek volna. Ám ekkor,
úgy érezte kilép a testéből. Érezte, hogy kitárja a szár-
nyát. Felemelkedett, bár még mindig ott volt a buckán.
A kusza borostyán tetején megült karmokat látott. De,
ugyan ebben a pillanatban, látott valamit rajta kívül
mozogni. Ő maga volt az – de még se saját maga. Az
alakja volt, fakó és ködös és foszladozott, mint a többi
alak. A valami, ami ő volt, de nem ő volt az, aki emel-
kedett, felemelkedett és kitárta a szárnyát, hogy odare-

46
pülhessen a nagy fehér fára, ami a tisztás szélén volt, ott
ahol a két másik ködös alak ült.
Hamis fény?
Nem Soren, nem hamis fény.
Kísértetek?
Ha muszáj.
Anya? Apa?
A köd úgy tűnt fodrozódik és csillog, akár a vízen
szétszóródott holdfény.
Átlebegett a buckán, de mikor visszanézett, látta,
hogy a saját teste még ott áll. Kinyújtotta karmát, de az
átlátszó volt! Ám aztán leszállt az ágra. Abban a pilla-
natban, Soren ráébredt, hogy különös módon teljesnek
érzi magát. Olyan lett volna, mintha egy lyuk lenne a
zúzájában, ami most megtelt és bezárult. Elérte, hogy
meg tudja érinteni az anyukáját, de egyszerűen átment
rajta.
Haldoklom? Kezdek kísértetté válni?
Nem, drágám. Senki se szólította „drágámnak” azóta,
hogy elfogták.
Soren felemelte a fejét és igyekezett a szüleire nézni,
de a köd folyamatosan változott, foszlott és formáiba
újra komponálta magát. Felismerhetőek voltak, de még
nem volt látható ábrájuk. Inkább voltak ködös árnyé-
kok. Mégis, kétség kívül tudta, hogy ők voltak. De mi-
ért, miért ennyi idő elteltével keresték meg őt?

47
Befejezetlen ügy? Erről van szó?
Azt hisszük. A fejében az apja hangja volt.
Nem tudjátok?
Nem egészen, kicsim. Nem vagyunk benne biztosak.
Úgy gondoljuk valami nincs rendben. Érezzük, de nin-
csenek valódi válaszok ezekre az érzelmekre.
Próbáltok valamire figyelmeztetni?
Igen, igen. De a nehéz része az, hogy nem tudjuk, mire
szeretnénk figyelmeztetni.
Soren elgondolkodott, hogy tudtak-e Tukkról. El
akarta mondani nekik, hogyan lökte ki ők Tukk a fé-
szekből, de képtelen volt. Valami megakadályozta az
agyát. Szavak hagyták el a száját és képes volt hallani
ezeket a szavakat. Elmondta Kluddot, de az anyukája
és apja mozdulatlanok voltak. Ők semmit se hallot-
tak abból, amit mondott. És üresség lett a fejében. Az
egész nagyon furcsa volt. Mikor képes volt hallani a sa-
ját hangját, a szavakat a megszokott módján, a szülei
viszont nem. Az egyetlen módja, hogy egymással be-
széljenek, ez a néma nyelv volt, ami érezhetően csak a
fejükben létezett. Ám Soren még sem tudta megfogal-
mazni a gondolatokat, hogy elmondhassa Tukkot, és
ők képtelenek voltak beszélni a veszélyről.
Vas! Óvakodj Vascsőrtől! A szavak felrobbantak So-
ren fejében. Az apja szavai voltak ezek, de úgy tűnt az
összes ereje elfogyott, hogy ezt megtegye. Az apja a sze-

48
me előtt foszlott szét. Ahogy édesanyja is. A köd, ami
az alakjukat adta, kavargott, szétoszlott. Soren karmá-
val utánuk nyúlt, hogy megtartsa őket. – Ne menjetek!
Ne menjetek el. Ne hagyjatok el! Gyertek vissza!
– Miért jajgatsz te fiú? Mindenkit fel akarsz ébreszte-
ni? – Soren hirtelen a földön volt és Poot állt előtte, pis-
logott. Hogyan került a földre? Egy másodperce még
azon a fán volt, de nincsenek emlékei arról, hogyan re-
pült le onnan. És már nem volt köd. Egyáltalán nem.
– Sajnálom Poot. Felrepültem arra a fára. Azt hittem
láttam valamit. – Bólintott Soren.
– Nem, nem voltál ott, – mondta Poot. – Pár perce
már felébredtem. Itt álltál, ezen a buckán. Tökéletesen
jó megfigyelőhelyen. A farktollaidat venném, ha nem
lettél volna.
– Itt voltam? – Hitetlenkedett Soren.
– Még szép, hogy itt ifjú, – mondta Poot és furán néz-
te, mintha youcks volna. – Pontosan itt voltál. Hidd el,
megjegyeztem volna, ha azon a fán lettél volna.
Csupán egy álom volt? Gondolta Soren. De oly való-
dinak érződött. Hallottam anya és apa hangját a fejem-
ben. Igazi volt.
– Ideje távoznunk. – Nézett fel az égre Poot, ami bo-
rongós lilába fordult át. Rózsaszín felhők haladtak át
rajta. – Szelek lesznek az utunkon, – jegyezte meg Poot,
utána egy percre tanulmányozta a felhőket. – Kifogunk

49
majd egy nyugatit és lesz egy jó fogásunk. – A fogás
könnyű repülést jelentett a széllel, ami közvetlenül nem
csőr felől és nem a farktollak irányából fújt, de egy pi-
cit a szárnyak mögül, adva a repülésüknek egy remek
állandó löketet. A többiek felébredtek a nappali szun-
dításból.
– Alakzatba! – Utasította Poot. Ez egy földfelszíni in-
dulás volt, ami egy kicsit nehezebb volt, mint felszáll-
ni egy ágról. Ennek ellenére, mind megtették. Soren és
Martin voltak az utolsók, akik felemelkedtek. Szűk ívelt
körözésekben emelkedtek és hamar a lélekerdő kitisz-
tult.
Mikor Soren visszanézett, látta a ködöt újra gyüle-
kezni. Mint selymes fátylak, átlibbentek a fákon. Keres-
te a szemével, hogy megtalálja azt a két ismerős alakot.
Csak egy pillanatig, mindössze ennyit akart. Még egy
pillanatra. De a köd vastagon és formátlanul ült a fe-
hér erdőn. Azonban, ezen keresztül Soren képes volt
látni, mintha észrevett volna egy tollat, olyat, mint az
övé, csak majdnem átlátszót, lassan lefelé sodródott a
lélekerdő fájának ágáról.

50
Ötödik fejezet
Bubo műhelye

Két napja, hogy visszatért Soren. Ám senkinek se be-
szélt a lélekerdőben ért különleges élményeiről, még a
legkedvesebb barátainak se, a „csapatban” lévő baráta-
inak se – Gülfi, Kotor, Dereng, jó maga és most már,
megmentése óta húga, Eglantina. Viszont minden nap,
mikor álomra hajtotta fejét, a szüleinek kísérteteiről
álmodott. A lélekerdőben történteknek is szintén egy
álomnak kellett lennie, csupán egy álom? És a szó Vas-
csőr, úgy tűnt ez a szó szinte zengett az agyában és bal-
jós borzongást okozott a zúzájának. A szó saját életet élt
és az idő múlásával, egyre rettenetesebb volt.
– Riadtnak tűnsz Soren. Én már csak tudom, – mond-
ta Kotor, ahogy az egyik este leült a könyvtárban a na-
vigációs gyakorlat után.
– Nem, nincs semmi, – mondta gyorsan Soren. Épp
egy nagyon jó könyvet olvasott, de belezavarodott és
vagy ötször elolvasta ugyan azt a mondatot. Hagy-
va Kotornak, hogy észrevegye az aggodalmat, ami éj-
jel-nappal kísértette.
– Semmi, Soren? – Kotor pislogott és közelebbről

51
megnézte. A bolyhos fehér szemöldök tollcsomóval
körülvett mély sárga szemeit egy picit megbillentette.
Soren visszanézett Kotorra. Mesélnem kellene a kísér-
tetekről – Vascsőrről? A legjobb, ha azért őszinte leszek
vele...
– Kotor, valami aggaszt, de most nem tudok róla be-
szélni. Megértesz, ugye?
Kotos megint pislogott. – Hogyne Soren. Ha majd
készen állsz, hogy elmond, én meghallgatlak, – mondta
finoman az üregi bagoly. – Semmit se kell mondanod,
míg készen nem állsz.
– Köszönöm, Kotor, nagyon köszönöm.
Így hát a gyöngybagoly felállt, bezárta a könyvet,
amit olvasott és lerakta a polcra. A polc az asztal mellett
volt, ahol Ezylryb mindig ült és a tanulókon töprengett,
rágcsált a kis hernyó halmából. A könyvtár a füleskuvik
nélkül, már nem ugyan olyan volt. Nélküle semmi se
volt ugyan olyan. Soren becsúsztatta a könyvet a pol-
con lévő helyére. Ahogy elfordult, hogy távozzon, egy
fémekről szóló könyvön akadt meg a szeme. Fémek!
Előtte miért nem gondolt erre? Meg kell látogatnia Bu-
bót, a kovácsot. Azonnal Bubo műhelyébe kell mennie.
Lehet, hogy Soren még nem állt készen arra, hogy el-
mondja Kotornak, de készen állt, hogy elmondja Bu-
bónak, nem az egészet, de egy részét, a Vascsőr részét.
Kirepült a Nagy Ga’Hoole Fából, lefelé kanyargott

52
a központ felé és utána végig söpört a földön a közeli
barlangig. Ez volt Bubo műhelye. A kovácsműhely ép-
pen a barlang bejáraton kívül volt és Bubo tüzétől az
évek során, elfeketedett a szikla. Ez volt az a hely, aho-
vá Soren és a szénszállító csóva tagjai hordták az izzó
szenet, ami tüzeket táplált, amik a fémet olvasztották
és mindenre használták, az edényektől és lábasoktól, a
csatakarmokig és a pajzsokkal, a nagy fának. Ha bárki
is tudott a vascsőrökről, vagy bármi is legyen az, amit
a kísértetek mondtak a suttogó hangjukon, ami még
mindig kavargott Soren fejében, akkor az Bubo volt. A
tűz elcsitult, ugyanakkor Bubónak nyoma se volt. Talán
odabent van.
Jóllehet Bubo nem egy üregi bagoly volt, ki mindig a
földbe rakta fészkét, ő jobban szeretett egy barlangban
élni, mint egy fában. Ahogyan ezt már egyszer kifejtet-
te Sorennek, egy kovács, mint jó maga, nem számított,
ha uhuk, hóbaglyok, foltosok vagy szakállas baglyok
voltak, vonzotta a föld, ahonnan a fémek is származtak.
Soren belépett a barlang bejáratának túllógó kő pe-
remének árnyékába. Mélyen belül látta a pergőüveg
csillogását, amit Bubo kifeszített. Ez a szerkezet színes
üvegdarabokból készült és mikor fény kúszott be a bar-
langba és keresztezte az üveget, szétáramlott és vissza-
tükrözve színekkel tarkította a falat. Noha ma este nem
volt holdfény. Újhold ideje volt, amikor a hold éppen

53
csak egy vékonyka éllé fogyott.
– Bubo! – Szólt Soren. Majd Várt. – Bubo!
– Soren, te vagy az? – Egy hatalmas árnyékos tollku-
pac olvadt elő a barlang sötétjéből. Az amerikai uhuk,
mint Bubo hatalmasak voltak, de Bubo maga szokat-
lanul nagy volt és Soren fölé magasodott. A két toll-
füle, ami a szemei fölött nőttek ki, rendkívül kócosak
voltak, kissé rémisztő külsőt kölcsönözve neki. Viszont
Soren tudta, hogy a mogorva külső ellenére, nincs még
egy olyan kedves szívű bagoly, mint Bubo. Habár, mint
minden amerikai uhu, tompa sötétszürke, barna és fe-
kete tollazattal rendelkezett, amit világos vörös és élénk
sárga színek szabdaltak közre, mint a legforróbb tüzek,
amit egyesek „bonk”-nak neveztek. A Bonk az a kifeje-
zés volt, amit a kovácsok, mint Bubo használt, hogy le-
írja a legerősebb és élettel telibb tüzeket. Némelyik tűz-
nek különleges árnyalata és színe volt, nem úgy, mint
az átlagosoknak. Bubo is mondogatta, hogy bonkolóan
színes tollazata van. Ez olyan lett volna, mintha a sa-
ját műhelyének lángjaiba öltözött volna, ami igazából
a szokásos tollruhája a fajtájának. – Mi szél hozott ide,
fiam?
– Vascsőr, – Bökte ki Soren előszó nélkül.
– Vascsőr! – Lihegte Bubo. – Mit tudsz te róla, fiacs-
kám?
– Róla? – Pislogott Soren. – Ez egy személy? – Eddig a

54
pillanatig Soren azt hitte, hogy a szüleinek kísértete egy
tárgyra utalt, valami, ami rettegésben tartja őt, mint a
szilánkok. Igen, a szilánkokra gyanakodott, mert Bubo
volt az, aki először kifejtette neki, hogy a szilánkok,
amikért a Szent Egóban rájuk kényszerítettek, hogy
csipegessenek, egy különleges fém volt, ahogy ő ne-
vezte, „mágneses tulajdonságokkal”. Ezt mondta, mi-
kor az összes aprócska láthatatlan darabka, a szilánkok
ezekben a fémekben, összeálltak, létrehozva egy erőt,
amit mágnesességnek hívtak. Soren most nem tudta,
hogy mit gondoljon. Külön kezelte a Vascsőrt, aminek
semmi köze nem volt a szilánkokhoz. Ám Bubo miért
ennyire zaklatott? A nagy, izzó uhu majd kiugrott a tol-
lazatából.
– Maradj távol tőle. Soren, ne legyen közöd ahhoz a
bagolyhoz.
– Vascsőr egy bagoly?
– Ó, igen.
– Melyik fajta?
– Senki se biztos benne, milyen fajból származik. Egy
rosszból, ez mind, amit mondhatok neked.
Soren zavarodott volt. – Hogy nem lehetsz biztos ab-
ban, milyen bagoly?
– Mert vascsőrt hord és vasmaszkot, ami eltakarja az
arca nagy részét.
– Miért lehet ez?

55
– Nem igazán tudni, – mondta Bubo, mintha nem
igazán szeretne erről beszélgetni. – Néhányan azt beszé-
lik, hangosan repül, mint egy törpekuvik, de nem törpe
méretű. Ezt tudom elmondani. Nos, talán gyöngyba-
goly, viszont nagyobb, sokkal nagyobb, de nem annyira,
mint egy szakállas. Néhányan esküdnek, hogy tollfülei
vannak, mint egy uhunak, ám a tieid itt vannak. Míg
mások azt mondják, nincsen. Viszont van egy dolog,
amiben mind egyetértettek.
– Mi volt az?
Bubo hangja elakadt. – Ő a legkegyetlenebb bagoly
az összes bagolykirályságban. Ő a leggyarlóbb bagoly a
földön.
Soren fogadott volna, hogy a zúzája a karmáig zu-
hant. Mikor Soren és a csapat a Nagy Ga’Hoole Fához
tartó útjukon volt, találkoztak egy haldokló szalagos
bagollyal. Sorennek és társainak úgy tűnt a legnagyobb
Szent Egói hadnagyok ölhették meg.
– A Szent Egóiak voltak? – Kérdezte Gülfi. És a hal-
dokló szalagos bagoly utolsó lélegzetével a következőt
válaszolta. „Bárcsak a Szent Egóiak lettek volna. Valami
még náluk is sokkal rosszabb. Higgy nekem, ha a Szent
Egóiak... Ó! Csak szeretnéd!
Soren, Gülfi, Dereng és Kotor nem tudott rosszabbat
elképzelni, bármi kegyetlenebbet, mint a Szent Egói-
ak. De a szalagos bagoly másként mondta. Van valami

56
sokkal rosszabb. Névtelen volt és most már talán arcta-
lan, de annyira rémült volt a négy bagoly, ahogy a „csak
szeretnéd”-et egy szörnnyel, vagy esetleg szörnyekkel
azonosították. A néhány alkalmakkor, mikor kérdezős-
ködni kezdtek a gonosz témákról, a Ga’Hole Fa baglyai,
a rybek gyorsan elfordultak és valami másról kezdtek
beszélni. De most Bubo mesélt neki erről a kegyetlen
bagolyról, akit Vascsőrként ismertek.
Bubo sose fordított hátat egy fiatal bagoly kérdésé-
nek. Egyszerűen nem ilyen volt a stílusa. Így Soren nem
akarta erőltetni. – Bubo, tudod hogyan találtunk rá a
Csőr-hegységben Gülfivel, Kotorral, Derenggel arra a
haldokló bagolyra?
– Igen, hallottam mikor elmeséltétek, és a hiúzt, amit
ti négyen azt kell, hogy mondjam, elegánsan elintézte-
tek. Szenet dobtatok a szemébe, teli találat, mennyire
ment mélyre?
– Ő, Bubo, pontosan nem tudom. Viszont mond meg
kérlek, szerinted ezt a szalagos baglyot elintézhette ez a
Vascsőr?
– Nagyon is lehetséges! Lehet, valóban. Talán még
valószínűbb, ami, ha tanultátok aritmetikából, gyakor-
ta megtörténhet, mint lehetséges. Más szavakkal, a va-
lószínűbb, jobban lehetséges, mint a lehetséges.
– Igen, igen, hogyne. – Bubo képes volt eltérni a
tárgyról és utána nehéz volt visszakanyarítani. – Értem,

57
mire gondolsz. Viszont miért lenne lehetségesebb, vagy
talán még valószínűbb, hogy Vascsőr ölte meg a szala-
gos baglyot?
– Nos, ugye a szalagos bagoly egy vándorkovács volt.
– Bár ez nem igazán kérdés volt. Soren nem annyira
volt biztos abban, hogy megértette mire gondol Bubo.
Mintha azt mondta volna, néha megeshetett, hogy egy
bagoly vándorkovács.
– Igen, – mondta vacillálva Soren. – De...
– De micsoda?
– Nos, Bubo, nem vagyok biztos benne, mi egy ván-
dorkovács.
– Nem tudod mi egy vándorkovács, ugye?
Soren megrázta a fejét és lenézett a karmaira.
– Semmiért se kell szégyenkezned, fiam. Egy vándor-
kovács olyan kovács, mint jómagam. Viszont a vándor
egy királysághoz sem tartozik. Úgy értem, mi a Ga’Hoo-
le Fánál vagyunk, kik ismerik, hogyan kell különféle
módon használni a tüzet, mint főzéshez és a gyertyák
fényeihez, hogy olvashassunk és persze, az eszközök-
höz, mint csatakarmok, edényekhez és serpenyőkhöz
és üstökhöz. Viszont ezek a vándorkovácsok ismerik,
hogyan kell néhányat elkészíteni, de főként csatakar-
mokat készítenek. Tudod, fegyvereket.
– De kiknek készítenek?
– Akárkinek, ki meglátogatja. Nem tesznek fel kér-

58
déseket, kiknek, viszont úgy tűnik, sok információhoz
jutnak különféle módokon. Beszélniük kell a vándor
szénszállítókkal. Sok mindent megtudnak tőlük.
Vándor szénszállítók? Úgy érted, szénszállítók, mint
én és Otulissa és Martin és Ruby?
– Bezony, ám csóva nélkül. Érted? Csak egyedül.
– Egyedül egy erdőtűzben?
Bubo bólintott. – De a kovács, aki az összes hasznos
információt szerezte. A szalagos bagoly egy óvatollas
volt.
– Igen, – válaszolta Soren.
– Most már tudod mit jelent az óvatollas, ugye?
– Ő... Egyfajta beépített bagoly?
– Lényegében az. Nyitva tartják a szemüket és fülü-
ket bármilyen hírre, amit aztán jelentenek nekünk. Ám
sose maradnak soká, mikor jönnek. A vadonban szeret-
nek élni. Régebben, emlékszem mikor egyszer idejött a
szalagos bagoly. Zsivány egy fajta madár. Nem szerette
a főtt húst, egyáltalán nem. Émelygett a gyertyák viasz
illatától.
– Léteznek más vándorkovácsok? – Kérdezte Soren.
Egy ötlet kezdett formálódni a fejében.
– Ó, igen, egynéhány. Van egy hóbagoly közel Síváros
és Ezüstfátyol között.
– Ismered az úr nevét? – Kérdezte Soren.
– Úr? Miből gondolod, hogy ő egy „úr”?

59
– Hölgyét? – Kérdezte Soren próbaképp. Bubo bólin-
tott. – Én még sose hallottam egy tojó kovácsról sem.
– Nos, most már hallottál. – Bubo karmával meg-
pöccintette az egyik pergőüveget és úgy tűnt, a színek
lángra lobbannak, ahogy áteresztették a gyertya fényét
és kifestették a barlang falait.
– Mi a hölgy neve? – Kérdezte Soren.
– Nem tudom. A legtöbb vándorkovács megtartja
magának a nevét. Elmondom neked, ők elég furcsák.
– Majd szigorúan ránézett Sorenre a borostyán tekin-
tetével. – A Vándorok kiszámíthatatlanok és nem ez az
egyetlen, amiért látogatják őket a rossz fajtájúak. Elvég-
re fegyvereket készítenek. Úgyhogy, Soren, ne támadja-
nak ötleteid.
Ám pontosan ez volt amit Soren tett: ötlete támadt!

60
Hatodik fejezet
Englantina dilemmája

„Óvakodj Vascsőrtől”. A kísértet volt az, aki ezt mond-
ta nekem. Soren az odúban volt Derenggel, Gülfivel,
Kotorral és Eglantinával.
– De ezeket hangosan kimondták? – Közelebb ugrált
Sorenhez Gülfi és egyenesen ránézett.
– Nos, nem, nem egészen. A kísértetek nem beszél-
nek hangosan.
– Akkor honnan tudod, – kérdezte megtört hangos
Eglantina, – ezek voltak ők, Anya és Apa kísértetei?
Mert Soren, ha azok voltak, nem jelentené azt, hogy
halottak? A húgának könnyek szöktek a szénfekete sze-
meiből.
– Azt, Eglantina, és semmit se tehetünk ellene, –
mondta Soren.
– Halott az halott, – mondta Dereng a szokásos buta
módján. Gülfi odafordult és belerúgott a karmába.
– Most ezt miért, Gülfi?
– Dereng, most tudta meg bizonyossággal, hogy a
szülei halottak. Lehetnél egy kicsit gyengédebb.

61
– Hiszen ez az igazság, nemde? – Mondta Dereng,
enyhén megzavarodva Gyülfi megszólásától.
– Igenis, meg nem is, – mondta Soren. – Azt kérditek
tőlem, hogyan halhattam őket, hogyan lehetek benne
biztos. Pontosan nem tudom megmagyarázni. Ők vol-
tak. Éreztek a lelküket, és a kimondatlan szavukat, amik
úgy tűntek az agyamban keletkeztek. Először ködként
és ködfátyolként jöttek, és utána összeálltak egy formá-
vá, ami egy alakot ábrázolt. Ám én oly közel éreztek
őket. Tudtam, hogy ők azok.
Most Kotor szólt. – Viszont Soren, akkor miért mon-
dod azt, hogy igenis, meg nem is lehetnek halottak?
– Szisszen asszony mondott nekem egy okot, a bag-
lyok kísértetei nem jutnak el a glaumorába, mert a föl-
dön vagy egy befejezetlen ügyük. Azt hiszem Anyának
és Apának volt egy befejezetlen ügyük, hogy figyelmez-
tessenek Vascsőrről. Meg kell találnunk ezt a Vascsőrt
és azt hiszem a legjobb megoldás, ha elmegyünk Ezüst-
fátyol Vándorkovácsához.
– De Soren, nem tudunk, – mondta Eglantina majd-
nem szipogó hangon. – Navigációm és Ga’Hoológi-
ám lesz és dühösek lesznek ránk, új baglyokra, ha ki-
hagyunk egy órát. Különösen a Ga’Hoológia ryb. Azt
mondta, hogy ezek lesznek a fa legfontosabb napjai.
Ga’Hoológia volt a tudománya a nagy fának ápolá-
sának, ami nem csak lakhelyet adott Ga’Hoole baglya-

62
inak, hanem a diók és bogyók által táplálékot is. Való-
ban, nehéz lenne olyan részét mondani a fának, amit
valamilyen módon nem hasznosítanának.
– Igen, viszont közeledik a bogyófesztivál, – mondta
Soren.
– Tehát? – Mondta Eglantina.
– Ez egy nagy fesztivál. – Fordult Englantinához
Gülfi. – Három napig nem lesznek csóvagyakorlatok
vagy órák. Mindnyájunknak segítenie kell a szüretben
és utána a harmadik estén, lesz egy díszvacsora ün-
neplés gyanánt, ami a rákövetkező három-négy estén
is tartani fog. Azt mondják, a rybek mindig nagyon
pityókásak lesznek a tejbogyó bortól. Ez lesz a legjobb
idő, amikor el tudunk repülni anélkül, hogy bárkinek
is feltűnne.
– Ó, – mondta Eglantina. Enyhén csüggedtnek hang-
zott, mintha az utolsó remény is eltűnt volna belőle. –
Tehát, mikor kezdődik a fesztivál?
– Öt nap múlva, – mondta Kotor.
– Öt nap! – Pánikolva hangzott Eglantina.
– Igen, – mondta Soren. – Ám nem távozhatunk,
míg nem zajlik igazán a díszvacsora. És az nem fog még
nyolc napig megkezdődni.
– Igen, igaz, – egyetértett mindenki. Azonnal terve-
ket kellett kiötleniük. Csak ők öten, vagy szervezzenek
másokat is, mint Martin és Ruby? Soren úgy érezte,

63
hogy ez jó ötlet, mert a szénszállítók tudták az utat a ko-
vácsokhoz és más szállítókhoz, és az igazat megvallva,
Soren rájött, hogy nem akarja ezt az egész vándorková-
csos terhet cipelni. Ami esetleg nehéz lehet a számára.
Azon töprengett magában, ha Eglantina elég erős ah-
hoz, hogy jöjjön az útra. Számára még elég erőtlennek
tűnt, annak ellenére is, hogy már majdnem két hónapja
mentették meg, nem csak fizikai gyengeség, hanem a
gyengeség a zúzában, bánthatja az érzéseit, ha megint
hátra hagyják?
– Mi a helyzet Otulissával? – Kérdezte Gülfi.
Csak úgy zengett – Nem!
– Nem tudja befogni a csőrét, – mondta Dereng.
– Igaz, – mondta Kotor. – Szét fogja huhogni az egész
fán.
– Soren, ugye én tudok menni? – Kérdezte Eglantina
reszkető hangon.
– Elég erősnek érzed magad?
– Hogyne!
Nem volt szíve Sorennek nemet mondania.
Aztán hirtelen egy másik gondolat jutott az eszébe.
– Tudjátok, mindvégig azon gondolkodtam, hogy ez a
Vascsőr, bárki is legyen, volt az, aki megölte a szalagos
baglyot. Feltételezitek azt, hogy...
Olyan lett volna, mintha mind a három bagoly, De-
reng, Kotor és Gülfi, mind olvastak volna Soren fejé-

64
ben. – Ezylryb, – sóhajtották.
– Pontosan. Úgy gondoljátok, hogy Vascsőrnek köze
lenne Ezylryb eltűnéséhez? – A baglyok izgatott han-
gon suttogni kezdtek.
– Ki kell dolgoznunk a stratégiánkat, – mondta Gülfi.
– Jobb, ha elmegyünk a könyvtárba és keresünk tér-
képeket Ezüstfátyolról, – tette hozzá Kotor.
– Nos, Bubo azt mondta, hogy a vándorkovács Ezüst-
fátyol és Síváros között van. Tehát nem jelenti azt, hogy
mind a két helyen lehet? – Kérdezte Soren.
– Hiszen az Ezüstfátyol vándorkovácsának nevezik,
– mondta Gülfi. – Így hát inkább Ezüstfátyolhoz van
közelebb.
Sok részletet ki kellett dolgozni. Vegyenek „kölcsön”
csatakarmokat a fegyvertárból? Nem, még akkor is
azonnal kiderülne, ha az idősebb baglyok ittasak. Eset-
leg képesek hamarabb távozni? Milyen időre számít-
hatnak? Ha déli szelet fognak ki és dél-délkeletre re-
pülnek, az lelassíthatja őket. A nagy lárma közepette
volt egy cseppnyi nyugalom. És Eglantina ekkor vis�-
szavonult az odúban lévő saját sarkához és a pihetollas,
bolyhos fészkében igyekezett olyan halkan sírdogálni
amennyire csak lehet. Hisz ez nem az anyukája pihéi
voltak. Semminek az illata sem olyan, mint az anyué
és túl sok moha is volt benne. Viszont Eglantina nem
hagyhatta, hogy a sírását észrevegye Soren. Elvégre azt

65
mondta neki, hogy elég erős ahhoz, hogy Ezüstfátyolig
repüljön. Nagyon is csatlakozni akart hozzájuk. Nem
szabadott, hogy azt gondolják, ő egy kisbaba. Nos,
csupán egyetlen hely volt ahová mehetett, mikor ros�-
szul érezte magát, Szisszen asszonyhoz. Remélte, hogy
Szisszen odútársai, két másik dajka kígyó, nem lesznek
ott. Mindenki megtudná, ha látták volna sírni. A dajka
kígyók közismerten pletykások voltak.
– Erre, drágám, erre. – Feltekeredett Szisszen as�-
szony és kinyújtózott olyan messzire, amíg bírt, hogy
megpaskolja Eglantina szárnyát. – Nem lehet az olyan
rossz.
– De igen, Szisszen asszony. Nem értheti.
– Nem, nem érthetem. Miért nem kezded az elején?
Így Eglantina mesélt az idős dajka kígyónak, hogy
mit látott Soren a lélekerdőben, a szüleinek kísértete-
iről és, hogy Dereng azt mondta, „halott az halott”. Vi-
szont Soren azt mondta „nem egészen” és Vascsőrről és
a befejezetlen ügyről. – Érti Szisszen asszony, tudom,
hogy ez rossz, de ha az ügy befejeződik, Anya és Apa
elmennek a glaumorába, és utána én már sosem látha-
tom őket.
Szisszen asszony hosszas ideig néma volt. Ha lettek
volna szemei, lehet könnyesek lettek volna. Végül, meg-
szólalt. – Ez nem rossz dolog Eglantina, akarni, hogy
újra lásd a szüleidet, viszont az igazi kérdés az, hogy

66
boldog lennél, ha láthattad volna őket, vagy a kísértete-
iket, és ők nagyon, de nagyon szomorúak lettek volna
és aggódtak volna érted?
Eglantina pislogott. Erre nem is gondolt.
– Soren boldog volt? – Folytatta Szisszen. – Mondott
bármit is arról, hogy boldog volt és örült annak, hogy
látta őket? – Eglantina töprengett rajta, Soren nem tűnt
túl boldognak azóta, hogy visszatért a lélekerdőből.
Valamitől egészen csüggedtnek látszik. És Szisszen as�-
szony, mintha pontosan Eglantina fejébe látott volna,
megszólalt, – Ezek a kísértetek voltak. Kísértetek a be-
fejezetlen ügyükkel, habár úgy látszik, ködből és párá-
ból állnak, képesek rettentő terheket róni az élőkre. Ezt
észrevettem nem sokkal, miután Soren visszatért.
– Észrevette? – Pislogott csodálkozva Eglantina.
Szisszen bólintott a rózsaszín fejével és úgy tűntek a
szemgödrei megrándulnak. – Hogyan? – Kérdezte Eg-
lantina.
– Mondtam már neked Eglantina, meglehet, hogy
mi vakok vagyunk, a dajka kígyóknak finomra hangolt
érzékeik vannak. Érezni tudjuk ezeket, kifejezetten, ha
családtagokat érint, és én már évek óta a családodnak
szolgáltam, nos, én már csak tudom, ha valamelyikőtök
rosszul érzi magát. Viszont, Eglantina, a lényeg, hogy
meg kell szabadulnod attól a gondolattól, hogy csak
még egyszer láthasd a szüleidet, hogy lásd a kísértetei-

67
ket, hogy ettől boldognak éreznéd magad. Nem fogod,
kedvesem, higgy nekem.
– Nehéz. – Eglantina szünetet tartott.
– Tudom, tudom. De tudod, kedvesem, muszáj a jó
időszakokra gondolnod, amit a szüleiddel töltöttél, a
boldog időkre.
– Mint mikor alvás előtt Apu mesélt nekünk történe-
teket a Ga’Hoole baglyok rendjéről. „Lovagok” ahogy ő
nevezte őket.
– Igen, kedvesem, én is hallgattam a története-
it. Imádni valóan zengő hangja volt, kifejezetten egy
gyöngybagolyhoz képest.
– Viszont, Szisszen asszony, Apu úgy gondolta, hogy
a történetek csupán legendák. Nem tudta, hogy iga-
zak és most Soren és én itt vagyunk és egy nap, mi is
Ga’hoole Őrzői leszünk. Ha tudta volna ezt Anyu és
Apu. – Sóhajtott mélyen Eglantina.
– Ám kedvesem, azt hiszem, ők tudják, csak ez szá-
mít. Miért akarná valakinek a kísértete figyelmeztetni
Sorent? Nem gondolod úgy, hogy talán azért van befe-
jezetlen ügyük, hisz tudják, hogy te és Soren és Dereng
és Kotor és Gülfi befejezheti ezt az ügyet, hogy már
majdnem Ga’Hoole Őrzői vagytok?
– Nos, ők igen. Viszont én még nem.
– Ó, még! – Szisszen asszony fejét billentette, hogy
elhessegesse ezt a szót. – A zúzádban, tudom, hogy ér-

68
zed. És ez vagy te.
– Tényleg, Szisszen asszony?
– Tényleg, Eglantina.
Eglantina visszatért az odúhoz és sokkal jobban érez-
te magát. Valóban, már-már izgatott volt a kaland mi-
att.

69
Hetedik fejezet
A Szüret fesztivál

A Nagy Ga’Hoole Fánál, négy évszak volt, kezdődött
a téllel, a fehér esővel, aztán tavasz, amit az ezüst eső
idejének ismertek, ezt követte a nyár, az arany esővel,
és végül az ősz, amit a rézrózsa évszakaként ismertek.
Ekképpen nevezték az évszakokat, mert a tejbogyó
szőlőfürtjei a nagy fa minden ágáról függeszkedett. Az
ízletes szőlőszemek nagy részét képezte a baglyok hús-
mentes étrendjét. Az érlelt bogyót teának lefőzik, ragut
és süteményt, törtkenyeret és levest készítenek belőle.
A szárított bogyókból tápláló bekapni valókat készíte-
nek, ami a tiszta energia forrása, ezek mellett az ételek
ízesítésére is szintén használják.
Épp most a rézrózsa ideje volt, amikor a bogyók a
legérettebbek és legteltebbek a leszedéshez. Ez idő alatt
a baglyok felhagytak a megszokott napi rutinnal és még
a nappali alvásuk idejét is rövidítették, hogy le tudják
szüretelni a fürtöket. A Ga’Hoológia ryb, az üregi ba-
goly felügyelte a szüretet, akit Dewlapnak neveztek. Az
elmúlt héten mindannyian a vezetése alatt dolgoztak,
hogy csak megfelelő hosszúságra vágják vissza a szőlő-

70
fürtöket.
– Ne feledjétek, fiatalok, – trillázta Dewlap, ahogy
elrepült a csőrében lévő szőlőfürtökkel. – A harmadik
csomónál ne vágjátok lejjebb. Hagynunk kell valamit,
hogy a szőlő az ezüst eső idején újra hajtson.
Soren és barátja Primrose, a törpekuvik, akit azon a
napon mentettek meg, mikor Sorenék megérkeztek a
Nagy Ga’Hoole Fához, most együtt repültek, közöttük
egy szőlővel.
– Annyira unalmas, – sóhajtotta Primrose. – Hálás
vagy azért, hogy egyikőnk se került a Ga’Hoológia csó-
vába?
– Igen, már Dewlap óráira járni is elég rossz. Aggó-
dom is amiatt, hogy Eglantina esetleg megkapja csóva-
ként.
– Soha! – Mondta Primrose. – Ő a remek hallásával
kutató-mentőnek tökéletes. Azt kell mondjam, számá-
ra természetes az a csóva.
Persze, Soren ezen nem tudott segíteni, viszont be-
legondolt a saját Ezüstfátyol és Síváros közti küldeté-
sébe, ami ha minden a tervek szerint megy, ma este az
utolsó szőlő levágása után megkezdődik.
Csak ezután hangzott éljenzés és a hárfa első hang-
jaira, egy dal harsogott fel. Egy ünnepélyes dal volt, a
„Szüret Himnusz,” Madame Plonk és Dewlap vezetett.

71
Legkedvesebb fa mi hálát adunk
az évek alatt nyújtott áldásaidért.
Szőlők édes bogyóktól súlyosak
táplál bennünk és elnyomja félelmeinket.

És a nyári szárasságok,
perzselő melege vagy tél hidege,
ajándékaidat önként adod
erőnket növeljük és bátorságunkat gyarapítjuk.

Engedd nékünk gondoskodjunk mindig
kérged, gyökered, szőlőd oly csodás...

Majd hirtelen, egy rekedt dallam zendült bele, Bubo
vezetésével.

Igyunk, igyunk a vén Ga’Hoolera –
boola boola boola boole!
Jöjjetek, pajtások, és adjon egy itókát...
ez a bor, hogy firtatja a zúzát!

Amint a dal Bubo hangjának vezetésével felerősö-
dött, Otulissa, Soren és Primrose mellé reppent. – Nem
tudom elhinni, hogy mit művel Madame Plonk. Sas�-

72
szézik egy rózsával a csőrében és rázza a farktollát a
legilletlenebb módon. És Dewlap nagy nehezen tudta
befejezni a himnuszt, mielőtt az a közönséges vén ba-
goly el nem kezdte a vulgáris dalát. Egyszerűen meg-
döbbentő.”
Soren arra gondolt, ha még egyszer meghallja Oru-
lissa csőréből a „megdöbbentő” szót lehet, a fejére csap.
Aztán ez a foltosbagoly tényleg foltokat fog látni. Ám,
nem tette. Helyette csak odafordult hozzá és pislogott.
– Engedd el magad, Otulissa. A Glaux mindenit, ez egy
fesztivál. Nem énekelhetünk egész végig himnuszokat.
– Így bizony, – mondta Primrose. – Ki szeretne egy
minden ízében komoly fesztivált? Remélem hallok pár
lé ejtő viccet.
– Miért, én sose! – Mondta Otulissa, nyíltan meg-
rázkódtatva. – Tudod, Primrose, ezek a lé ejtő viccek
szigorúan tiltottak evés közben.
– De azt mondták, hogy a felnőttek mind becsiccsen-
tenek és maguktól kezdik el mondani.
– Nos, én biztos vagyok abban, hogy Strix Struma
nem fog, – Strix Struma egy idősebb foltosbagoly, aki
navigációt tanított, az egyik nagyra becsült bagoly volt
a fánál. Előkelő volt. Szenvedélyes volt. És tisztelt, külö-
nösképpen Otulissának, aki teljességgel imádta az idős
foltosbaglyot. Tény, nehéz volt elképzelni, hogy Strix
Struma valami kicsit is illetlen dolgot tegyen. A foltos-

73
bagoly sértődötten elrepült a Nagyterem bejáratához.
Ahogy átrepültek rajta, két bagoly segített szétnyitni
a mohafüggönyt pont, mint azon az estén, mikor So-
ren, Gülfi, Dereng és Kotor majdnem egy éve, először
érkeztek. Most azonban a Nagytermet tejbogyószőlő
füzérekkel díszítették fel, ami szinte úgy tűnt, ragyog
a sok száz gyertya fényében. Az ünnepség majdnem
elkezdődött és a baglyok repülve rohamozták meg a
hárfa zenéjét. A nagy fűhárfa egy erkélyen állt és azok
a dajka kígyók játszottak rajta, akik a hárfa céhben vol-
tak. Soren kereste Szisszen asszonyt a húrok között, aki
egy csúszó kötő volt. Csak a legtehetségesebb kígyók
lehettek csúszó kötők, hiszen oktávokat kellett ugrani-
uk. Szisszen gyakran az alsó G körül függött. Á, meg-
találta!
Majd, Otulissa szárnytól-szárnyig suhintott Strix
Strumával, csinálva ezzel egyfajta elegáns keringőt,
amit a baglyok Glaucanának hívtak. Majd odatántor-
gott Bubo és megtréfálta, magát Madame Plonkot.
Megbökték az evezőtollaikat és harsányan nevettek.
– Azt kell mondjam, már most eleget ittak. – Soren
mellé repült Gülfi. Soren majd meg halt, hogy mondjon
valamit, Igen, és remélem mi nem fogunk. Mert ma este
volt, az este, mikor elszöknek, hogy megkeressék a ván-
dorkovácsot, viszont addig nem, míg mindenki nincs
belemerülve a poharába, csészéjébe. Azok a Ga’Hoole

74
dió csészék, amiket megtöltöttek tejbogyó borral vagy
egyenesen erősebb főzött bogyómézsörrel. Soren ezt
nem igazán mondhatta Primrose előtt, aki nem volt
beszervezve az útra. És szintén vigyáznia kellett Martin
és Ruby mellett. És úgy döntöttek, hogy csak az erede-
ti csapat és Eglantina az, akik mehetnek az Ezüstfátyol
küldetésre. Ám, igazából, Sorennek komoly kétségei
voltak Eglantina felől.
A szökési terv meglehetősen egyszerű volt. Az este
egy megfelelő pillanatában, mikor már a tánc kinn, az
ágakon is zajlani fog. Az lesz, mikor a legkönnyebben el
lehet majd tűnni. Úgy tervezték, ha lehetséges, egyen-
ként slisszolnak el és találkoznak egy sziklaszirten a szi-
get egy távoli pontján. A baglyok a sziget ezen részére
nagyon ritkán jártak, mert megnövelte az utazási időt
a Hoole-tegeren keresztül. Viszont ezen az estén a szél
gyenge és kedvező volt, szóval ez nem hosszabbította
meg túlzottan az átkelésüket.
Az este, azonban úgy tűnt csupán vonszolja, húzza
magát. A baglyok mámorosak lettek, viszont a tánc fog
valaha is kifele penderülni? Otulissa feljött és ragaszko-
dott a Sorennel való tánchoz. Ám ő éppenséggel nem
szeretett táncolni. Kínosnak és ostobának érezte magát.
Egyáltalán nem olyan volt, mint repülni, még ha ezt a
levegőben végezték. Aztán Otulissa rávette, hogy inst-
ruálja Sorent ebbe a buta táncba, amit Glauc-glaucnak

75
hívtak.
– Figyelj, Soren, ez nem olyan nehéz. Csak egy-két,
glauc-glauc-glauc. Utána visszafelé, egy-két, glauc-
glauc-glauc. – Otulissa szemével hunyorított és farktol-
lait rázta.

Jóságos Glaux, most flörtölt vele? Hirtelen, támadt
egy ötlete. Ha flörtölt vele, esetleg ezt az előnyére for-
díthatja.
– Tudod, Otulissa, azt hiszen, jobb lenne, ha kinn
lennénk.
– Ó, micsoda ötlet!
Most majd remélhetőleg mások is követni fogják.
Dereng egy másik szakállas bagollyal táncolta a
Glauc-glaucot, és Soren rápillantott. Dereng mindig
gyorsan tanult, partnerét kivezette, Soren követte.
A többiek elkezdtek kirepülni a Nagyteremből és a
Glauc-glauc tánccal utat szőttek keresztül az ágakon.
Eglantina jött is egy másik foltosbagoly társaságában.
Tökéletes! Gondolta Soren. Tudta, hogy Otulissa bele
van zúgva abba a különleges foltosbagolyba, kinek Eg-
lantina volt a táncpartnere. Egy előkelő és ősi szárma-
zású volt, ahogy Otulussának is. Soren úgy irányította
a glauc-glauc-glaucot, hogy átmenjenek a levegőn és
néhány faágon keresztül oda, ahol a foltosbagoly és Eg-

76
lantina táncolt.
– Félbehagyhatjuk, hogy tegyek egy táncot a saját
húgommal?
Mikor Otulissa meglátta, hogy ki az, akivel össze fog
állni, majdhogynem a levegőben elájult.
Soren, Eglantinával Gülfihez és Kotorhoz mozogtak,
kik egymással táncoltak. Kotornak sok jó laza mozdu-
lata volt, hisz remek sétáló is volt, ahogy az összes üre-
gi bagolynak. Egyedi módon kombinálta ezeket repülő
manőverekkel.
– Ezt nézd Soren. Megcsinálom a Glauc-glaucot
négy-négy ütemre. Ez elképesztő. Ez olyan, mint a
négyszögletű Glauc-glauc. Gülfike, készen állsz?
– Készen, Kotorka! – Kotorka! Ez túl sok volt. Mind-
nyájan becsíptek?
– Figyeljetek! – Mondta Soren határozottan. – Azt
hiszem hamarosan itt az idő, hogy induljunk. Minden-
ki eléggé belemerült a poharába, hogy figyeljenek.
– Azt kell, mondjam, – mondta Dereng, felrepült
hozzájuk a partnere nélkül. – Madame Plonk, kifeküdt.
– Kifeküdt! – Hördültek fel a többiek.
– Ó, ezt látnom kell, – mondta Gülfi. Mielőtt Soren
megállíthatta volna, a többiek követték.
De még mennyire, a Nagyterem belsejében, az egyik
galérián lévő fülkében hevert egy hatalmas fehér toll-
kupac. Octavia, aki dajkaként szolgált, mind Madame

77
Plonknak, mind Ezylrybnek, felkúszott hozzá a galéri-
ába, dünnyögte, hogyan nem tudja megállni a Madame
a bogyóbort és, hogy mindig ez a vége. Ám ebben a
pillanatban, nagy robajlás hallatszott kintről és utána,
– Áááh!
– Az üstökös! – Kiáltotta valaki. És a vörös fénye egy
pillanatra úgy tűnt fellobban és behatol az odúba, és
lángoló ragyogásba borít mindent. Madame Plonk tol-
lai vörösen csillámlottak és ugyan abban a pillanatban,
Octavia, aki ápolta Madame Plonkot, fejét Soren irá-
nyába fordította. Úgy tűnt az öreg vakkígyó átlát rajta.
Vajon tudja? Vajon tudja, mit tervezünk és ez esetleg
összeköttetésben állhat Ezylrybbel? Sorent kirázta a hi-
deg.
– Rendben, itt az idő, – suttogta a többieknek. – Én
fogok először távozni, majd Eglantina, majd Gülfi, utá-
na Kotor, és utolsónak Dereng. Találkozunk a szirten!
Ezzel Soren kireppent a Nagyteremből, ám egész vé-
gig, míg el nem húzták mögötte a mohafüggönyt, érezte
a szem nélküli tekintetét Octaviának, ahogy beléje fúr.
Odakinn úgy tűnt, az este vörösre festődött. A hold ép-
pen újult, csupán fátyolként siklott át a horizonton. Az
üstökös fényében úgy nézett ki, mint egy vérbe mártott
csatakarom.

78
Nyolcadik fejezet
Egy vörösre festett éjszakában

Hol van Eglantina? – Mondta Soren feszes hangon.
– Úgy volt, hogy pontosan utánam fog távozni. – Eg-
lantina kivételével mindegyik bagoly megérkezett a
sziklaszirthez. – Szerintetek megijedhetett? – Kérdezte
Soren.
– Lehet lebukott, – mondta Gülfi.
– Ó, Glaux, remélem nem. – Sóhajtott Soren. Azon
tűnődött, meddig várjanak még.
– Hallok valamit! – Mondta hirtelen Kotor.
A Baglyok általában nesztelen röptűek, mindegyik
bagoly, kivéve egyesek, mint a törpekuvikok és tündér-
baglyocskák, akiknek nincsenek meg a rojtjaik, amiket
aprócska bojtoknak hívnak és az evezőtollaik fő élén
helyezkednek el. A szárnycsapások, amiket Kotor hal-
lott, összetéveszthetetlenül Primrosé voltak. Soren ezt
azonnal tudta, hisz sokszor repült mögötte navigáció
órán. Mi a Glauxot keres itt Primrose?
Eglantina, Primrossal leszállt a szirtre és Soren mellé
ültek. – Soren, tudom, mit akarsz mondani, – szólalt
lélekszakadva.

79
Ám így is kimondta. – Primrose, mit keresel te itt?
A törpekuvik félénken lenézett a karmaira. – El akar-
tam jönni Soren. Segítettél, mikor idekerültem a nagy
fához. Végig mellettem maradtál az első éjszakán, azon,
amikor elvesztettem a szüleimet, az odúmat, a fámat,
és a tojásomat. – Primrose szülei távol voltak, hogy se-
gíthessenek valamelyik határon lévő hadjáratban. Azt
gondolták, hogy ő és a tojások biztonságban vannak,
viszont egy erdőtűz ütötte fel fejét a távolban. Ga’Hoo-
lei baglyok mentették meg Primroset. Ám ő sosem látta
viszont a szüleit. Az igazság mindemellett, hogy Prim-
rose Ezüstfátyolból származott, és Soren érezte, hogy
vissza akar menni, hátha meg tudja találni a szüleit. Ez
megzavarhatja a küldetésüket.
– Primrose. – Soren rápillantott sötét szemével az ap-
rócska bagolyra.
– Soren, tudom mit akarsz mondani.
Úgy tűnt, mindenki tudja mit akar mondani, gon-
dolta Soren, akkor miért zavarja, hogy éppen ezt ki-
mondja?
– Nem a szüleimet mennék megkeresni. Ők halottak.
Tudom.
– Honnan tudod? – Kérdezte Gülfi.
– Emlékeztek arra a tavaly nyári éjszakára, miután
ellátogatott hozzánk Kereskedő Penny? – Soren sose
fogja elfelejteni azt az éjszakát, hisz az volt az első, hogy

80
Eglantina a megmentése után, újra a régi önmaga lett.
Gyönyörű nyári éj volt és akkor mintha a húga vissza-
térésének ünneplésére, az égbolt színekben pompázott,
színekben, miket korábban még sosem látott. Ez volt az
Aurora Glaucora éjszakája, és az összes bagoly a színek-
be repkedett, ami lüktetett és hullámzott az égen.
– Persze, hogy emlékszem arra az éjszakára. – Az
volt az az este, amire több okból is lehetett emlékezni,
az egyik kevésbé boldogabb, mert azon az éjszakán is-
merték el Ezylryb eltűnését. Ám az égbolt színekben
úszó bűvöletében, Soren valójában nem akarta, hogy
gondoljon a kedvenc tanárára.
Nos, én is emlékszem, mert az volt az éjszaka, mikor
láttam a szüleim kísértetét, – mondta Primrose.
– Micsoda? – Hőköltek meg mindannyian.
– Te láttad a szüleid kísértetét? – Kérdezte Gülfi és
úgy tűnt, egy szúrás nyilallt bele mélyen a hangjába. El-
végre tudta, hogy ez Sorent a szülei kísértetével való ta-
lálkozó még jobban elszomorítja, valami volt Gülfiben,
ahogy Eglantinában is, hogy vágynak még egy utolsó
pillanatra.
– Igen, – válaszolta Primrose. – Láttam őket azon az
éjszakán, mikor átrepültünk az Aurora Glaucora színe-
in.
– Volt befejezetlen ügyük itt a földön? – Kérdezte
Soren, közben azon tűnődött, hogy hány befejezetlen

81
kísértetügyet tudnak elkezelni egy küldetés alatt.
– Nem igazán. – Szünetet tartott. – Nos, azt gondo-
lom, hogy én voltam az ő utolsó befejezetlen ügyük.
Azt akarták, hogy tudjam, az erdőtűz idején, minden
tőlem telhetőt megtettem, hogy megmentsem a tojáso-
kat. Csak azt mondták, hogy semmiért sem kell meg-
bocsátaniuk. Büszkék voltak rám. Ez volt a befejezet-
len ügyük, tudjam azt, hogy büszkék rám. – Mélységes
csönd lett, amint Primrose elkezdett magyarázni. – Lá-
tod Soren, az én találkozásom nem olyan volt mint a
tiéd. Nem igazán tudtam a szüleimmel beszélni azon
a különös szótlan módon, ahogy ezt leírtad Eglantiná-
nak.
Soren szúrós tekintetét fordította húgára. Miért tűnt
el és mondta el ezt Primrosenak?
– Sokkal különb volt.
– Hogyan? – Mondta Soren, őszintén zavarodottan.
– Tudod, az én szüleim a glaumorában voltak.
– Micsoda? – Mondta Soren hitetlenkedve. – Hon-
nan tudod?
– Láttam ott őket. Láttak engem. Boldogok voltak.
Tudták, hogy mindent megtettem a soha ki nem kelt to-
jásokért. Nem voltak dühösek. Tudták, hogy jó helyen
voltam. Egy helyen, amiben ők sosem hittek igazán,
viszont most már tudják, hogy igaz. És hirtelen bol-
dog lettem. Olyan volt, mint a boldogság és nyugalom

82
folyója közöttem és a kinti, Aurora Glaucora között. –
Primrose hangja éppen csak egy suttogásnyi volt.
– Egy boldogság folyója, – mondta lágyan Soren.
Semmi szó Vascsőrről, semmi, csak boldogság. Próbál-
ta elképzelni, hogy a szülei, ő és Eglantina között áram-
lik a boldogság folyója. Visszarázta magát a különféle
álmodozásokból. Nagyon nehéz volt, amit most készült
mondani. Vissza kellett utasítania Primroset és Eglan-
tinát a küldetéstől.
– Primrose, meg lesz az ideje, mikor szükségünk lesz
rád és Eglantinára. – Szünetet tartott.
– Tessék? – Ledöbbent Eglantina. – Nem akarod,
hogy menjek? Megígérted, – siránkozott.
– Eglantina, nem állsz készen. Ezt bizonyítottad az-
zal, hogy elfecsegtek Primrosenak. – Majd Primrose
felé fordította fejét. – Primrose, te persze készen állsz,
de ez volt a döntésünk, ezen a küldetésen, a kevesebb
jobb. Minél kevesebb az esélye a lebukásnak, ha csak
mi vagyunk.
– Megértem, Soren. Nem kell bocsánatot kérned.
– De mi lesz velem? – Siránkozott újra Eglantina. – A
húgod vagyok.
– Igen, és egy nap erősebb leszel, erősebb szárnyban
és erősebb zúzában. És szükségünk lesz rád, és köztünk
leszel.
Eglantina szárnyai az oldalához ereszkedett. A feke-

83
te szemei úgy tűntek, a csillagok tükröződő fényével
úszik.
– Most már fel kell készülnünk az indulásra, – mond-
ta Soren.
– Sok szerencsét, – mondta Primrose jó erős hangon.
– Legyetek óvatosak.
– Igen, Soren, legyetek óvatosak, – mondta lágyan
Eglantina.
– Ne légy dühös Eglantina. Az ígéret, az ígéret. Mind
ketten tudni fogjuk, mikor készen állsz.
– Soha nem lennék rád dühös, Soren. Soha.
– Tudom, – válaszolta gyengéden.
Soren most már délre tekintett. Az üstökös csóvája
még mindig látszódott. Ám fura színben fénylett az
égbolton, ami megtévesztő egy fény tud lenni. Dereng
kellett neki, ilyen gyenge körülményekben, mint ez, a
híres látására volt szükség, az egy irányba repüléshez. –
Állj készen Dereng a felszállásra, repülési irány, Gülfi,
backbord oldal. Én fogok steuerbordon repülni, Kotor,
fark pozíció.
Felemelkedtek a különös fényű éjbe. Miért volt vö-
rösre festve az éjszaka? Mikor pár hete először látta az
üstököst, vörösként tűnt fel, mert hajnal volt és a nap
éppen felkelőben volt, ám most éjszaka volt és nem volt
felkelő nap. Soren egyre inkább beleborzongott, ahogy
jobban belegondolt, az ég annál inkább nem egysze-

84
rűen rozsdásnak tűnt, hanem inkább véresnek. És volt
még egy érdekes jelenség. A szél gyenge ellenszél volt és
le kellett volna lassítania őket. Viszont, valójában ellen-
tétes volt. Olyan volt, mintha húzta volna őket. Látszó-
lag Soren volt a csapat vezetője. Ám hova vezeti őket,
és merrefelé húzta őket a szél? Hirtelen Soren számára
az éj baljóssá vált. Valami hideget és reszketést érzett a
zúzájában.

85
Kilencedik fejezet
Ezüstfátyol Vándorkovácsa

Hajnal hasadt. Mintha már órák óta Ezüstfátylon ke-
resztül repültek volna, pásztázva a tájat alattuk, füstre
utaló jelért. A füst volt az, ami vezette őket a haldokló
szalagos bagoly barlangjához, hónapokkal ezelőtt.
– Szerintetek valaha is megtaláljuk azt a hímet? – Ki-
áltotta át Soren a steuerbord pozíciójából.
– Tojót, – mondta Gülfi. – Ő egy tojó.
– Ó, bocsánat, Csak nem bírom megszokni egy nős-
tényt, mint kovácsot.
– Nos, akkor szokd meg, – mondta Gülfi kissé mog-
orván.
– Fordulás, – kiáltotta Soren. – Keressünk pihenő he-
lyet. A varjak hamarosan felkelnek. Nem szeretnénk,
ha megrohamoznának bennünket. – Sorent, Gülfit, De-
renget és Kotort egyszer megrohamozták, mikor még a
Nagy Ga’Hoole Fához vezető útjukon voltak. Nem volt
épp egy olyan élmény, amit meg szeretnének ismételni.
Kotor akkor súlyosan megsérült. Baglyoknak a nappa-
li repülés nem biztonságos, kivéve vízfelületeken át. A
varjaknak van egy rendszerük, amivel figyelmeztetik a

86
többi varjút, hogy baglyok vannak a közelben és rajban
jöhetnek, gyakran kicsipkedve a szemeiket, döfködve
őket alulról, hogy a szárnyaik összeessenek. Éjszaka
azonban a teljes ellentéte. Mikor a baglyok, kik képesek
megrohamozni a varjakat. Ahogy Soren átvette az irá-
nyítást, Dereng kiszúrt alattuk egy fenyőfát, tökéletes a
nappali alváshoz.
– Fenyőfa alattunk!
Soren zúzája egy kicsit összerándult. Olyan fenyő-
fa volt, mint amiben ő és Eglantina kikeltek és rövid
gyerekkorukat töltötték a szüleikkel. Ahol számtalan
apró ceremóniát, részrítusokat tettek, amik jelölték egy
fiatal bagoly fejlődését. És amiért elrabolták és bármi
is történt Eglantinával, mikor kiesett a fészekből, vagy
esetleg Tukk kilökte, a két ifjú bagolynak oly sok ilyen
kimaradt. Soren bármikor is megemlítette ezt a többi-
ek előtt, mind együtt éreztek, kivéve Dereng. Dereng
árva volt már fiatal kora óta és nem voltak fészekkori
emlékei, és büszke volt magára, hogy kihagyta az ilyes-
fajta értelmetlen éneklős ceremóniákat, ahogy hivatko-
zott rájuk. Nem volt a legszerényebb bagoly, hencegett,
mindent saját magától tanult, és az Élet Iskolájának
nevezett, ami őszintén eléggé unalmassá vált a többiek
számára.
A fenyő tűlevelek kellemes illata vágyakozással töl-
tötte el Sorent. Vágyódott a szüleiért, nem a kísértetei-

87
ért, hanem a valódi, élő szüleiért.
Soren nem hagyhatta, hogy elteljen ezekkel az érzé-
sekkel. – Mielőtt szundítunk, terveznünk kell. – Tettek,
Soren mindig érezte, ez volt a legjobb ellenszer a rossz
érzésekre. – Gondolkodtam, mikor találkoztunk a sza-
lagos bagollyal, nem csak egy határon volt, hanem egy
olyan ponton, ami négy határt érintett, Kunírt, Amba-
lát, Csőr-hegységet és Tytot.
– Egy konvergencia pont, – mondta Gülfi.
– Igen, szerintem át kellene néznünk ilyen konver-
gencia pontot. Gülfi, te vagy a navigátor. Tanultad a tér-
képet. Melyik irányba kellene mennünk?
– Nos, egy konvergenciáért Ezüstfátyol, Árnyerdő és
Síváros pontja felé kellene az irányt vennünk, – mondta
Gülfi. – Ma este, mikor a Nagy Glaux csillagképe fele-
melkedik, két fokkal a nyugati szárnyra kellene repül-
nünk, csak aközt és a Kis Mosómedve karma között.
– Rendben, mindenkinek jó pihenést. Első Sötétség-
kor indulunk, – mondta Soren.
Már három óra eltelt az Első Sötétség óta és még
mindig nem találtak semmit. Már két órája a konver-
gencia régióban voltak. Soren mondta magának, hogy
nem válhat csüggedté. A csapat vezetője volt. Ha a bag-
lyok megérzik, hogy csüggedt, a lelkesedésükkel együtt
buknak el. Nem bukhatnak el. Túl nagy volt a tét.
Kotor odarepült Sorenhez. – Engedélykérés alacsony

88
szintű felderítéshez, Soren.
– Mihez?
– Nyomkövetés, Soren. Alacsony szintű repülést
szoktam használni, hogy megtaláljam az elesett bag-
lyokat és bármi mást a földön. Nézz csak rám. Minden-
be képesek vagyunk beleolvadni, a sivatagi homoktól
kezdve az őszi avarig. És lassan repülök, nagyon lassan,
zajosan és lassan. És, – szünetet tartott, – tudok sétálni!
– Rendben, de remélem, negyed órán belül vissza-
jössz.
– Igen, Kapitány.
Kapitány! Fel akart kiáltani, Ne szólíts Kapitánynak.
Csak Ezylrybet lehet Kapitánynak nevezni.
Soren nézte, ahogy Kotor meredeken leereszkedik.
Ahogy elérte a földet, Kotor elkezdte a felderítést,
első körben barlangok vagy elszórt széndarabok nyo-
mait kereste, ami utalhatott a vándorkovács jelenlétére.
Mikor nem talált barlangot, eltűnődött, esetleg egy ko-
vács képes tüzet rakni egy tisztásra. Lehetséges. És ott
a tény, hogy a kovács egy hóbagoly volt. Tiszta fehér.
Bizonyára észrevehetőnek kellett lennie egy ilyen éjsza-
kán, mint amilyen ez volt. A hold messze volt a telitől
és épp megújult, az éj nagyon sötét volt. Tökéletes a fe-
hér észrevételéhez.
A negyedóra már letelt. Kotor határozottabb volt,
mint valaha, egyre hevesebben kutatott. Feje forgatásá-

89
val fésülte át a terepet, ahogy ezt tanulta a nyomköve-
tésben, bokrokat, fatönköket, sziklákat és egyéb akadá-
lyokat került ki a kellő pillanatban. Azelőtt megérezte,
hogy elérte volna azokat. Ám nem érezte az előtte lévő
nagy fekete halmot. Se szikla, se cserje, se rönk, a ha-
lom hirtelen életre kelt.
– Figyelj már oda, hova repülsz, idióta!
Kotor zúzája megfagyott.
– Mosóganéjt! – Újabb kiáltás a halomtól. Kotor va-
lami puhát érzett és utána egy kis kavalkád keletkezett
a kormos szemcsékből. Tetőtől karomig beleesett és
úgy tűnt a fullasztó felhő követi őt. Lebucskáztak egy
kis lejtőn.
– Szentséges Glaux! Te ütődött idióta! – Metsző ki-
áltások zengtek fel. Kotor még sosem halott ilyesfajta
szitkozódást. A legocsmányabb káromkodások hang-
zottak el az éjszakába és zúdult a fülébe. Nem olyan
volt, mint Bubo. – Az a büdös Glaux, tudhattam volna,
egy üregi bagoly, valószínűleg az apró üregével, ahova
az agyadnak is lennie kellene. Mi történt? Kiesett?
– Könyörgöm a mosóganéj bocsánatodért! Te nyo-
morult lé ejtett. – Kotor felegyenesedett a teljes magas-
ságára. Meglepődött a saját szitkozódásán.
– Lé ejtett! Mindjárt rád tojok.
Ez nem működik, gondolta hirtelen Kotor. Nem ké-
pes itt állni és elviselni ennek a fekete valaminek a sér-

90
tegetéseit. – Nyugalom, – mondta. A lény lenyugodott
és előtte állt. –Ki vagy te? Mi vagy te? – Kérdezte Kotor.
– Egy madár, te bolond.
– Egy madár?
– Egy bagoly. Azon belül egy hóbagoly.
– Hóbagoly! – Kotor mély levegőt vett és hangosan
felnevetett. – Te vagy a legfeketébb hóbagoly, akit vala-
ha is láttam.
– Még is mit gondoltál? Egy kovács vagyok, idióta.
Zene volt ez Kotor füleinek. – Egy kovács, – mondta,
a hangja megkönnyebbült és áhítatos volt. – Ezüstfátyol
vándorkovácsa? – Kérdezte óvatosan Kotor.
– Mi dolgod van? Csatakarmokat szeretnél? Ritkán
szoktam üregieknek készíteni. Vacak szárnyalók. Kár
érte.
Kotor legyűrte a sértegetéséből fakadó dühét. – Nem,
nem, Bubo mesélt rólad.
– Bubo! – A bagoly hirtelen kikelt magából. – Ga’Hoo-
leról vagy? Bubo küldött ide?
– Nem egészen.
– Még is mit jelentsen ez? – A hóbagoly addig huny-
orította szemét, míg két sárga réssé nem vált.
– Ő… Jobb, ha szólok a barátaimnak, – dadogta Ko-
tor és gyorsan elment.

91
Tizedik fejezet
Az Ezüstfátyol Vándorkovácsának története

Soren pislogott, ahogy ő és a másik három bagoly
leereszkedett. Kotor nem viccelt, mikor azt mondta,
hogy ő volt a legfeketébb hóbagoly, akit valaha is látott.
– Szóval mi szél hozott ide fiatalok? Lefogadom, hogy
nem szankcionált látogatásból vagytok itt.
Gülfi volt az egyetlen, aki tudta mit jelent az a szó,
hogy „szankcionált”. Így hát válaszolt. – Nem, ez nem
egy hivatalos látogatás. Ami azt illeti...
A fekete hóbagoly befejezte a gondolatmenetét. – Ki-
osontatok, ugye? Egy kis kaland, ahogy képzelem? A
dicsőség álma? Háh?
Soren felborzolta tollazatát a bosszúságtól. – Ez nem
egy kaland. Ez egy küldetés, és nem álmodunk a dicső-
ségről. Békéért reménykedünk, a figyelmeztetésért.
– Milyen figyelmeztetésért? – Mondta a kovács eny-
he megvetéssel a hangjában.
Ez a bagoly az őrületbe kerget! Soren vett egy mély
levegőt. – Vascsőr.
Reszketés hatolt át a fekete hóbaglyon és pici szén-
porpamacsok rostálódottak a tollain. – Mit műveltetek

92
azzal a förtelemmel? Ezek itt nem az övéi. És tudnotok
kell, nem fogok eladni neki. Se életükben, se az én éle-
temben. Persze megvan a kockázata, ha nem adok el
neki semmit.
– Mit tud róla? – Kérdezte Gülfi.
– Nagyon keveset. Távol tartom magam tőle és a ban-
dájától. És azt ajánlom, hogy ti is.
– Bandája? – Mondta Soren.
– Igen, bandája. Nem tudom hányan.
– Egyike a Szent Egóból? – Kérdezte Gülfi.
– Csak szeretnéd, – mondta a fekete hóbagoly. És
ezektől a szavaktól Soren, Dereng, Gülfi és Kotor lefa-
gytak a rettegéstől. Hiszen pontosan ezeket a szavakat
mondta a haldokló szalagos bagoly, az utolsó szavai
voltak, mikor Gülfi megkérdezte, hogy a Szent Egói-
ak sebezték meg őt végzetesen. Rémülettel töltötte el
a négy baglyot, hogy elképzeljenek a Szent Egónál is
rosszabbat. Most, azonban úgy tűnt a „csak szeretnéd”
Vascsőrhöz volt köze. És nem csak egy valakihez, ha-
nem talán többjükhöz is.
–Tud valamit a meggyilkolt Csőr-hegységi szalagos
bagolyról? – Kérdezte Dereng.
– Egy s két dolgot hallottam. Nem szoktam beledugni
a csőrömet mások dolgába. Nem az én stílusom. – So-
ren emlékezett mit mondott Bubo a vándorkovácsok-
ról, kik sose kötődnek egy királysághoz sem.

93
– Hol a műhelye? – Kérdezte Gülfi, ahogy körbené-
zett.
– Nem itt.
Makacs egy bagoly ez, gondolta Soren. Szinte, mintha
nem szokott volna a beszédhez. És Kotor mondta, hogy
képes olyanokat káromkodni, mint senki más. Hasz-
nálni olyan szavakat, amiket Bubótól sose hallanának.
Volt valami, egy bagoly, ki képes Bubót átkozódásban
lepipálni. Habár a bagoly nem beszélt túl sokat, volt va-
lami furcsán ismerős a hangjában. Soren azonban nem
ismerte fel.
– Nos, lehetek oly merész, hogy megkérdezzem,
merre van a műhelye? – Ragaszkodott hozzá Gülfi. De
jó neked Gülf ’. Ez volt az egyik előnye a kis termetnek,
gondolta Soren. Soha senki se gondolta volna, hogy
merész vagy agresszív lenne.
– Messzi! – Elfordította fejét a kovács és valahová
messzire mutatott a vállán túl.
– Esetleg láthatjuk? – Gülfi egy apró lépést tett előre.
A fekete hóbagoly előtte tornyosult, lenézett és pislo-
gott.
– Miért?
– Mert kíváncsiak vagyunk. Ezelőtt sose láttunk egy
vándorkovács műhelyét.
A hóbagoly szünetet tartott, hogy átgondolja men�-
nyire adekvát ok ez. – Nem olyan elegáns, mint Bubóé.

94
– Nem számít, – mondta Dereng. – Mi elegánsnak
tűnünk? – Felborzolta magát Dereng. A fordított fehér
tollú sávok, amik a szemöldökétől indultak, keretezve
a szemeit és a csőrét, most a vadabbnál is vadabb ki-
nézetet kölcsönöztek neki. Mindennek kinézett, mint
elegánsnak.
A fekete hóbagoly Gülfi felé fordult. – Túl aprócska
vagy, hogy idekinn légy ezekkel a huligánokkal.
– Nem huligánok vagyunk, asszonyom, – válaszolta
Gülfi.
– Miért neveztél így? – A kovács Gülfire meredt, ám
a tündérbaglyocska határozottan állt a földön és szem-
be nézett a sugárzó sárga tekintettel.
Ő-öm, gondolta Soren. Ez a madár nem szereti, ha
asszonyomnak szólítják. Soren emlékezett, hogy Bubo
azt mondta a vándorkovácsok maguknak valók. Hogy
tudta Bubo? Szeretnek a vadonban élni. Asszonyom-
nak, vagy attól függ, ha hím, akkor uramnak, szólítani,
szúrta a zúzájukat.
– Nem vagyunk huligánok. Mi egy csapat vagyunk.
Soren olyan nekem, mintha a testvérem lenne. Mi ket-
ten szöktünk meg a Szent Egóból. Majd nem sokkal
utána találkoztunk Derenggel és Kotorral. Hamarosan
letesszük az Őrző ceremóniánkat és valódi Ga’Hoole
Őrzővé válunk. – Gülfi elfordult és kinyújtotta a szár-
nyát a másik három bagoly felé, akiket lenyűgözött a

95
szavaival. – És asszonyomnak szólítottalak, mert tu-
dom, hogy a szénréteg alatt egy gyönyörű hóbagoly
lakozik. Gyönyörű, mint a leggyönyörűbb hóbagoly a
nagy fánál, Madame Plonk.
És ekkor, úgy tűnt a kovács elfulladt és könnyek
szökkentek a szemébe. Ez az! Soren ő rá emlékeztette
a kovács. A hanglejtése, ugyan az a melodikus hang.
Ugyan az a csendülés, amit Madame Plonk hangjában
is hallott, mikor „Az Éjszakának vége” dalt énekelte.
– Hogy találtátok ki, hogy Brunwella testvére vagyok?
– Úgy érti Madame Plonk? Ez lenne a neve? – Kér-
dezte Soren.
– Igen. Gyertek, kövessetek a műhelyig fiatalok. El
fogom mondani a történetet. Van pár friss pockom. Ha
nem bánjátok, nem sütöm meg, mint ahogy a Nagy Fá-
nál teszitek.
– Ne aggódjon, – mondta Soren. – Szénszállítóként
és időjárásként repülök Ezylrybbel, vagyis repültem, és
mindig nyersen fogyasztjuk a húst.
– Ó, igen. Hallottam Ezylrybről. Még mindig nincs
nyoma?
– Nincs, – mondta szomorúan Soren, ahogy repülték
a rövid utat a műhelyig.
– Kedves öreg barátom. Vissza megyünk, vissza.
Soren eltűnődött mire értheti ezt a hóbagoly? Nos,
talán hamarosan kideríthetik.

96
– Ez micsoda? – Kérdezte Kotor, ahogy leereszkedtek
a kőromokba. Két és fél fala volt az ősi kőnek, mi szé-
pen egymásra volt halmozva. Öreg szőlő borította be,
minek a közepén volt egy gödör, ahol a kovács tüze volt.
Az egyik falon egy új csatakarom és sisak szett lógott.
Soren látta, hogy nagyon szép munkát végzett, legalább
olyan jót, mint Bubo.
– Egy körbefalazott kertként használhatták. Legalább
is ezt gondolom. Talán része volt egy kastélynak.
– A Mások? – Kérdezte Soren.
– Ó, tudsz a Másokról, ugye? – Kérdezte a kovács.
– Keveset a könyvekből, amiket a könyvtárban olvas-
tam kastélyokról, templomokról és csűrökről. Gyöngy-
bagolyként, érdekelt engem. Csupán annyit tudok, hogy
réges-régi lények voltak és nem baglyok, vagy madarak
voltak, vagy akármilyen más állat, amit valaha is lát-
tunk.
– Nem olyanok. Tudtátok, hogy nem csak szárnyuk
és tollazatuk nem volt, de két hosszú botlábuk volt,
amivel csak sétálni tudtak.
– Ez minden? – Mondta Kotor. Persze, ez érdekelte,
üregi bagolyként kik jobban sétálnak, mint szárnyal-
nak. Hisz szívesebben választotta ezt a lehetőséget más
helyett. – Hogyan boldogultak?

97
– Nyilvánvalóan nem túl jól. Most már nem léteznek.
Ráadásul nem volt tollazatuk, és még csak szőrzetük se.
– Nos, nem csoda, hogy nem bírták, – horkant fel
Dereng.
– Sziklák, voltak szikláik, – mondta a hóbagoly.
– Sziklák? Mit tudsz tenni egy sziklával? – Dörmögte
Dereng.
– Rengeteg mindent, – válaszolta a hóbagoly. – Épít-
keztek vele, kastélyokat, fallal vett kerteket.
– Miért akarná bárki is körbe falazni egy kertet? –
Kérdezte Kotor, ahogy a kedves kertre gondolt, amit a
Nagy Ga’Hoole Fa köré ültettek, és ami láthatóan gond
nélkül fonódott össze a páfrányokkal és erdei vadvirá-
gokkal.
– Ne tőlem kérdezd, – mondta a hóbagoly.
A hóbagoly kirakott pár frissen leölt pockot és egy
párnyi Marmotinit.
Magában kuncogott, mintha felfedezett volna valami
rettenetesen mulattatót és egy szénpor felhő szóródott
le az arcáról.
– Tehát elég nehéz elhinnetek, hogy a híres Madame
Plonk testvére vagyok, mi?
– Enyhén szólva, – válaszolta Gülfi.
– Jó lelkű, de nagyon különbözik tőlem. Ahol szület-
tünk, a testvérem és én, mélyen az Északi Királyságok-
ban, messze túl a Jég Szoroson, az Öröktél-tengerének

98
keleti partján. Azt mondják, onnan származnak a hó-
baglyok. Persze mások is vannak odafenn. A tanáro-
tok, Ezylryb egy szigetről származik, nem messze on-
nan, ahol születtem. És ő egy füleskuvik. Akárhogy is,
mindig sok harc folyt azon a részen. Hadakozó klánok.
A legvadabb harcosok származnak az Öröktél-tenge-
rének azon részéről. Apám és anyám kettejük volt kö-
zülük. Annak ellenére, hogy harciasok, a szüleim mű-
vészek is voltak és generációkon át a Plonk énekesek
vonala volt neves. Az évezredek alatt minden közösség-
ben, minden királyságban volt egy Plonk énekes. Ám
a Nagy Ga’Hoole Fa énekese egy öröklődő pozíció és
generációnként csak egy hóbagoly lehet, csak egy, ki a
legjobbnak tartott. Nos, ő volt a testvérem, Brunwella.
Ezzel kell élnem, de képtelen voltam a mostohaanyám-
mal élni.
– Miután anyát megölték a Jég Karmok Csatájában,
az utolsó csata a Jég Karmok Háborújában, apám talált
egy új párt, egy rettenetes öreg hóbaglyot. Úgy kezelt
mintha sirálypotyadék lennék. És persze, hajszolta a
testvéremet, mert ő lett a nagy fa énekese. Mennem kel-
lett. Még Brunwella is látta, hogy lehetetlen tovább foly-
tatni az életet az odúba. Apám azonban, elvakult attól a
tojótól. Nem tudott olyat tenni, ami rossz volt számára.
Nem voltam biztos merre menjek. Valamilyen ok miatt,
azt éreztem fontosnak, hogy ne csak messzire menjek

99
a családomtól, amennyire lehet, ám fel kellett vennem
egy teljesen új szakmát. A hangon nem volt rossz. Vi-
szont közel se volt olyan jó, mint a legtöbb Plonké akik,
természetesen, azt jelentette, hogy jobbak voltak bárki
másnál. Ám én nem akartam ennek a részese lenni. És
nem néztem ki olyan elbűvölően, mint a testvérem. El-
kaptam a toll szindrómát, amitől csúnya foltok lettek
a tollaimon, mik később ki is hullottak. Voltaképpen a
mostohaanyám „Pacának” szólított.
– Milyen aljas! – Mondta Gülfi. – Mi a valódi neved?
El fogja mondani, mi is az? Gondolta Soren. Figyelte
őt.
– Az igazi nevem?
– Igen, – mondta Gülfi éppen hallható hangon. Mint-
ha megérezte volna, hogy tiltott területre merészkedett.
– Ezt én tudhatom, csak is én.
És mi a helyzet a testvéreddel? Gondolta Soren. Ő se
tudja az igazi nevedet? És mi a különbség az igazi neved
és a valódi neved között? Van egyáltalán különbség?
– Tehát, ahogy mondtam, Kerestem valami újat és
mást. Igazán el akartam szeparálni magamat a Plon-
koktól. A testvérem jó volt hozzám, de az apám úgy
tűnt nem törődött velem. És senki máshoz se fordul-
hattam. Szóval, csak úgy eljöttem. Egy évig vagy talán
több ideig repdestem az Északi Királyságokban és az-
tán találkoztam Octaviával. Nem ismeritek ti őt?

100
–Dehogynem, – mind felkiáltottak.
– Ő Ezylryb és a testvére dajka kígyója, – mondta So-
ren.
– Ó, most már a testvéremnek dolgozik, ugye? Nos, ő
egy igazán jó lélek. Én, persze ismertem őt mielőtt még
megvakult volna.
A baglyok lélegzete elállt.
– Úgy érti, – mondta Gülfi, – nem vakon született?
– Hallottam szóbeszédjét annak, hogy nem vakon
jött a világra, de nem igazán hittem benne. Azt hittem
minden dajka kígyó vakon születik, – mondta Soren.
– Ők igen, kivéve Octaviát. Nem vettétek észre, hogy
neki nem rózsaszínes pikkelye van, mint a többieknek?
Soren észrevette és el is gondolkodott Octavia fakó
zöldes-kék pikkelyein.
– Bár ez egy egészen más történet. Octavia volt, ki me-
sélt nekem egy vándorkovácsról, aki a Sötét Szárny-szi-
getén élt, egy elszigetelt hely, amit folyton jég és szél-
vihar ostromlott, sziklás hely, se egy fa, se egy fűszál.
Viszont itt volt a föld egyik legkiválóbb kovácsa. Így hát
elmentem oda. Meg akartam tanulni, hogyan kell csa-
takarmokat készíteni, amivel darabokra szabdalhattam
volna azt a klánt, amelyik megölte az anyámat. Megvolt
a tűz a zúzámban, ahogy ők mondták. Azt kell, hogy
mondjam, a kovácsmesterség természetes volt szá-
momra, sokkal természetesebb, mint az éneklés. – Só-

101
hajtott és úgy tűnt egy pillanatra, hogy örömmel tölti
el. – És megöltem a mostohaanyámat az egyik nagysze-
rű csatakarmommal, amit készítettem.
– Megölte a mostohaanyját? – Dereng felfújódott az
izgatottságtól. Soha nem ismerte a szüleit, általában
nem voltak romantikus gondolatai róluk, és egy gonosz
mostohaanya felbőszítette a zúzáját. Majd a szakállas
bagoly lenézett a karmaira, amiről Soren tudta, hogy ez
nevetséges kinézet a visszafogottságnak, a visszafogott-
ság volt az utolsó dolog ami Derengre ráillett. – Nem
akarom, hogy azt gondold rólam, erőszakos fajta va-
gyok.
– Há! – Nevetett fel a másik három bagoly.
– Nos, nem vagyok! – Mondta azonnal Dereng és a
barátaira pislogott.
Mindemellett mindegyikőjük látta, hogy a szakállas
bagoly nehezen tudja kordában tartani magát.
– De, hogyan csinálta? Gyors vágás a torokra? Ho-
gyan? Karom a karomban? Döfés a csőrrel a lágy rész-
re?
– Nem érdekel, hogyan, – vágott közbe Soren. – Ám
miért? Úgy értem, tudom, hogy rossz volt, de ennyire
rossz?
– Félrevezette apámat. Kiderült, hogy egy óvatollas
volt egy másik klánból. A kezdetektől tervezte, hogy
apámhoz megy, amilyen hamar csak lehetett, miután

102
megszabadult Anyától.
– Hogy tanulta ezt? – Kérdezte Kotor.
– A magam módján. Egy kovácsmesternek dolgozva
sok mindent megtanulsz. Mindenféle az eszembe jut.
Kotor óvatosan ránézett a szénporos hóbagolyra.
– Octaviának van valami köze ehhez? Vagy talán... –
Azonban a kovács belevágott a szavába.
Túl hamar vágott Kotor szavába, figyelte meg Soren.
Aztán úgy tűnt a vándorkovács elnémult. Ó, nagyon
vendégszerető volt, a pocok legjobb részeit adta nekik
és meggyőződött, hogy nappal kényelmes ülőfákon ül-
nek.
Sorennek volt még egy kérdése a számára, de vala-
miért megtartotta magának. Elgondolkodott, hogyha
az Ezüstfátyol Vándorkovácsa úgy gondolta, hogy Vas-
csőr valamilyen kapcsolatban áll Ezylryb eltűnésével. A
nappali alvás alatt végig birkózott a kérdésével és végül,
még Első Sötétség előtt, mikor észrevette, hogy a hó-
bagoly sertepertél, elhatározta magát, csak megkérdezi.
Lerepült oda, ahol a kovács kivett pár széndarabot a
falmélyedésből, hogy felizzítsa a tüzét.
– Tudtam, hogy idejössz és megkérded, – mondta
a hóbagoly. Soren pislogott. – Tudni akarod, hogy ha
Ezylrybbel művelt valamit Vascsőrű.
– Igen. Honnan tudtad?
– Nem érdekes, – csattogtatta. – Tény, nem vagyok

103
benne biztos, de Ezylryb, nos, hogy is mondjam? Ezy-
lrybnek múltja van. Ő egy legenda. Vannak ellenségei.
– Ellenségei? – Ez hihetetlen volt Sorennek. Ezylryb
sose volt csatában. Ez köztudott volt a nagy fánál. Talán
zsémbes volt, de ő volt a legerőszakmentesebb bagoly,
akit el tudott képzelni. Hogyan lehetnek egy ilyen ba-
golynak ellenségei? Még saját csata karmai sincsenek.
Tény, megvetette azokat. Azt gondolta, hogy egyre in-
kább függővé váltak tőle a bagolykirályságok. „Adj ne-
kik könyveket, adj nekik ízletes tejbogyó süteményt,
tanítsad őket főzni, tanítsad a Ga’Hoole módszerekre,”
mondta ezt a bagolytanácsnak, „és minden rosszindu-
latú bagoly az oldalunkra áll.” Ezylryb erőszakos! Ez ab-
szurd.
– Egy utolsó kérdés, – mondta Soren.
– Igen?
– Miért hívják azt a baglyot Vascsőrnek?
– Arcának felét megcsonkították egy csatában. Egy
vándorkovács készített neki egy maszkot és egy új csőrt.
Soren úgy érezte, mindjárt rosszul lesz.

104
Tizenegyedik fejezet
Kova súrolók

Az a rész Octaviáról, hogy nem vakon született, majd
kiesett a zúzám, – mondta ezt Gülfi.
„Nekem az ellenséges dolog, – mondta Kotor. – Fel-
foghatatlan az, hogy a vándorkovács elmondta Soren-
nek, hogy Ezylrybnek vannak ellenségei, és ezért lehet,
hogy Vascsőr összefüggésben áll az eltűnésével.
– Tudom, – mondta Soren, – ez az ami engem is
megfogott.
Visszatértek a nagy fához. Úgy tűnt senki se hiányol-
ta őket és most, az odújukban, Gülfi, Dereng, Soren
és Kotor visszaemlékezett és elmesélték Eglantinának
mind azt, amit megtudtak Ezüstfátyol vándorkovácsá-
tól. Nem voltak meggyőződve, hogy túl sokat meg tud-
tak volna. Igazából, az egész még mindig eléggé ködös.
Közelebb jutottak Vascsőrhöz? Van bármi esélye annak,
hogy tudjanak valamit kezdeni a kísértetek figyelmez-
tetésével?
– Mesélsz még a vándorkovács műhelyéről? – Ez már
a negyedik alkalom volt, hogy Eglantina megkérte. Va-
lamilyen oknál fogva elbűvölte a hely, amiről meséltek

105
neki. Így Soren még egyszer leírta hogyan voltak a kö-
vek falként egymásra helyezve, falak, amiről a hóbagoly
úgy gondolta egy körülkerített kert volt.
– Mondott még bármi mást?
Sóhajtott Dereng, mintha rettenetesen unná ezt a be-
szélgetést, de Soren érezte, hogy Eglantina végeérhetet-
len kérdéseire válaszolni volt a minimum, amit tehetett
a kishúgáért, azok után, hogy itt kellett maradnia a fá-
nál.
– Hogy érted, hogy bármi mást?
– Mondta, hogy esetleg mi lehetett még a kerten kí-
vül?
– Nos, most ha visszaemlékszem, éppenséggel azt
mondta, hogy ez egy körbefalazott kert lehetett, ami
egy kastélynak volt a része.
– Egy kastély! – Pislogott Eglantina.
– Tudod, az egyik dolog, amit a Mások építettek.
– Igen, tudom... – Válaszolta Eglantina félénk han-
gon.
Hirtelen nagyon zavarodottnak tűnt. – Mi a baj, Eg-
lantina? – Kérdezte Soren.
– Nem vagyok benne biztos. Csak, amit leírtál a kö-
vekről, azok a falak emlékeztetnek valamire.
Soren hirtelen visszaemlékezett mikor Eglantina még
sokkos állapotban volt a megmentése után és nem is-
merte fel őt, a saját testvérét, és egy színes csillám, vagy

106
csillámpala darabka vagy, hogy is nevezik, volt az, ami
kizökkentette Eglantinát kábult állapotából. Penny, a
kereskedő szarka, aki néha meglátogatja a fát a különös
portékájával, amit a különféle útjairól szedett össze, ő
hozta ide a darabkát. Mikor valaki a csillámot a hold
felé tartotta, a vékony, majdnem átlátszó kődarab vib-
rálva csillogni kezdett és Eglantina hirtelen remegni és
sikoltozni kezdett, „A Hely! A Hely!” Ám igazán senki
se tudta megfejteni milyen helyről is beszélt, és egészen
ezidáig Soren nem sokat gondolt rá. Eddig a pillana-
tig, nem is gondolta, hogy számítana igazán. Mind ezek
után, a húga felismerte őt és gyorsan újra régi önmaga
lett. Ám most Soren eltűnődött, miért emlékeztette őt
valamire azok a falak. Leghalványabb ötlete se volt. El-
küldte Gülfit egy kis tejbogyó teáért, gondolta esetleg
le tudja nyugtatni Eglantinát annyira, hogy el tudjon
aludni. Utálta ennyire kétségbeesettnek látnia a húgát.
Ám megjött Gülfi, karmaiban egy kis flaska tejbogyó
teával, igazán kétségbeesetten.
– Lebuktunk!
– Micsoda? – Soren majdnem felrikoltott. – Te meg
miről beszélsz?
– Esküszöm, én senkinek se mondtam! – Szólalt fel
Eglantina reményvesztett suttogásban.
– Persze, hogy nem, hiszek neked Eglantina. Tudom,
hogy sose mondanád el. – Eglantina úgy tűnt, majd-

107
nem elolvad, nem csak a megkönnyebbüléstől, hanem
az egyszerű tudattól, hogy ennyire megbízik benne a
testvére. Hasztalannak, kicsit se érezte magát fontos-
nak. Viszont, Soren bizalma, számára mindent jelen-
tett.
Ebben a pillanatban Primrose repült be az odúba. –
Nem Eglantina volt, és nem is én.
– Otulissa! – Sziszegte Dereng.
– Nem, nem Otulissa. Dewlap.
– Dewlap! – Állt el a lélegzetük. Dewlap volt az az
üregi bagoly, ki a Ga’Hoológia csóva vezetője volt, álta-
lános vélekedés volt, hogy ez volt a legunalmasabb csó-
va az egész fánál. Annak szentelték, hogy megértse a fi-
ziológiáját és természeti működését a nagy fának, ahol
éltek, és ami életben tartotta őket. És ha csak nem vagy
egy különleges csóvában, elvárt, hogy felvegyél órákat
ebből a tárgyból.
–Ó, mosóganéj! – Dereng mindig bajba sodorja ma-
gát Ga’Hoológia órán. Könnyű, hisz nagyon unalmas.
Tény, a többi bagoly oda volt Dereng bohóckodásáért,
amit az óra alatt művelt. Ő volt az egyetlen mentsvár az
unalom ellen. – Elvárta, hogy segítsek neki szürkület-
kor köpeteket ásni. – A nap utolsó sugara és az este első
árnyékai közötti időszakot nevezték szürkületnek.
– Körbefürkészett utánatok és rájött, hogy elmente-
tek, – mondta Primrose.

108
– Tudják, hogy hol voltunk? – Kérdezte Soren.
Vállát vonta Gülfi. – Nem tudom. Viszont négyünk-
nek azonnal jelentenie kell Boronnak és Barannak. –
Szünetet tartott Gülfi. – A tanácsban.
– Ó, Glaux! Mindenki előtt? – Mondta Kotor. Ti-
zenegy bagoly alkotta a kormányzó tanácsot a Nagy
Ga’Hoole Fánál, amit a tanácsként ismertek. Döntést
hoztak, melyik csóva való az új baglyoknak, miután le-
zajlott egy alapszintű képzési és oktatási periódus. Meg-
tervezik a precíz időpontokat a tejbogyó szüretelésére.
Ők felelnek az összes diplomáciai, háborús küldetésért
és, ami a legfontosabb, támogatást nyújtanak a rászoru-
ló baglyoknak, vagy bagolyközösségeknek. Felügyelik
az összes ceremóniát és ünnepséget a nagy fánál és min-
den vitát eldöntenek. Ők hozzák meg a döntést a „kova
súrolók” alkalmazásán, ahogy ők nevezik, hisz nincs
valódi szavuk a „bűntettre” vagy „büntetésre” Ga’Hoo-
le nyelvezetében. A baglyok sose csapnak, ütnek, csíp-
nek, zárnak el, vagy adnak kevesebb élelmet. Még csak
nem is hisznek abban, hogy elvegyenek privilégiumot,
mint társaságban, vagy ünnepeken, vagy díszvacsorán
való részvétel. Amiben ők hisznek, az a kova súrolás.
Kovakövek a Ga’Hoolei baglyok legértékesebb eszköze.
A kovakövekkel keltik életre a tüzeiket. A kova szó, az
évek alatt szinonimává vált bármilyen nagy értéknek.
Ha valamire azt mondják kovás, vagy kova, valódi ér-

109
tékkel bírt. Ezért mikor valaki kova súrolóvá válik, azt
jelenti, hogy lenézte valaminek az értékét. És ha lenéz-
ted valaminek az értékét, vissza kell téríteni azt, amit
elvettél. Ily módon, a visszatérítés kifejezése szintén
„kova súrolóként” ismerik. A kova súroló áll a legköze-
lebb a büntetés szóhoz. És a súrolás Dereng ügye volt,
hogy segítsen Dewlapnak, a Ga’Hoológia rybnek, kö-
peteket ásni, amik táplálták a nagy fa gyökérzetét.
– Tehát, most rögtön el kell mennünk a tanácshoz? –
Kérdezte Soren.
– Most azonnal. – Bólintott Gülfi. – És nem hinném,
hogy késnünk kellene.

– Belépni! – Boron mély, hangos huhogása volt a ta-
nácsodú kéregajtaján keresztül. Ez volt az egyik odú a
néhány közül, amelyiknek valódi ajtaja volt, hisz a ta-
nács ügyei gyakran szigorúan titkosak voltak. Habár
tény, Dereng, Soren, Gülfi és Kotor felfedezett egy he-
lyet mélyen a fa kusza gyökerei között, ahol felette vala-
mi különös történt a fa törzsével és így a bagolytanács
hangjait hallani lehet. Néha a négy bagoly hallgatódzni
szokott. Megtudták, hogy most lehet valami rosszabbat
műveltek. Bár Soren nem volt olyan biztos abban, hogy
mi volt olyan rossz, amit tettek. Igen, elmentek a szü-
reti ünnepség alatt, ám ez volt ennyire rossz? Talán ha

110
megtudták, hogy hova mentek, viszont aki igazán kova
súrolónak volt tekintve, az Dereng volt, aki teljesen el-
felejtette elvégezi a súrolását.
A tanácsból csupán három bagoly ült a fehér nyírfa
ágon, ami félkörbe volt hajlítva. Ott volt Boron, a pár-
ja, Barran, és Dewlap. Azt hitte könnyebbség lesz, hogy
csak három bagoly van jelen a tanácsból. És, amennyi-
ben Dewlap az egyetlen bagoly, aki az uralkodók mel-
lett volt, esetleg azt jelenthette, hogy a legnagyobb hiba
valóban Dereng elfeledett kova súrolása volt.
– Ifjak, – kezdte Barran. – A jó ryb Dewlap felhívta a
figyelmünket arra, hogy Dereng elmulasztotta a köpe-
tásó kova-súroló feladatát, ami táplálja a nagy fánkat.
További vizsgálat után kiderült, hogy mind a négyen,
az egész „csapat” ahogy ismeretes, elhagyta a fát az ün-
nepség estéjén. Így nem csak Dereng hatálytalan kova
súrolása, hisz a többiek közreműködésének hiánya a
tejbogyók kiválogatásában és osztályozásában, ahogy
ez lenni szokott a szüreti ünnepség után, nem beszélve
a kitüntető ceremóniákról, ami ezt követi, kik szorgal-
mukkal kitettek magukért az ünnepség ideje alatt.
Válogató, osztályozó kitüntetések? Soren sose hallott
erről. Vetett egy pillantást Gülfire, aki ugyan úgy zavar-
ba jött.
Majd Barran, mintha a fejükbe látott volna, folytat-
ta, – Igen, fiatalok vannak dolgok, amikről még ti sem

111
tudtok, olyan szokások és szertartások, amik itt a Nagy
Ga’Hoole Fánál vannak. Példaképp, Soren, Míg távol
voltál megtartottuk az Első-Hús-a-Csonton szertartást
a húgodnak, Eglantinának és a többi fiatalnak a Leesett
Fiókákból, akik kihagyták ezt a bagoly mérföldkövet.
– Egy bagoly mérföldkő nagy jelentőséggel bírt egy fi-
atal bagoly fejlődésénél. Az Első-Hús-a-Csonton cere-
mónia volt az egyik legfontosabb az összes ceremónia
közt, ami jelölte egy fiatal bagoly életének alakulását fi-
ókából, vadászatra alkalmas, teljesen kitollasodott szár-
nyalóvá. Boron és Barran tudta, noha egy Eglantinához
hasonló bagoly már hosszú ideje evett Húst a Csonton,
mert korán elárvultak és kihagyták ezt a ceremóniát a
szüleikkel, Ettől még fontos volt ezt felismerni. – Jobb
később, mint soha, – mondta mindig Barran.
– Kihagytam Eglantina Hús-a-Csontját! – Soren zú-
zája zokogni kezdett. – Miért...miért... – Dadogta.
– Miért nem mondta el neked? – Kérdezte Barran.
Majd folytatta a saját kérdésének megválaszolásával. –
Mert nem mindig meglepő, mikor a szüleid hazatér-
nek azzal az első egész pocokkal, vagy Marmotinivel
és azt mondják „Nyisd a csőröd! Le vele!”? Nincs több
kicsontozás, mint mikor még kicsi fióka voltál. Szóval,
miért ne lenne ez itt meglepő?
Soren csak pislogott. Könnyek szöktek a szemébe és
a nagy öreg hóbagoly elmosódott, akár egy felhő. – De

112
még el se mondta nekem, mikor visszajöttem.
– Eglantina egy érzékeny fiatal bagoly. Biztosra ve-
szem tudta, hogy rosszul fogod érezni magad az Első-
Hús-a-Csonton ceremónia kihagyásáért, és az utolsó
dolog, amit a húgod kívánna neked, hogy rosszul érezd
magad. Túlságosan szeret téged, Soren.
Soren szárnyai bénán lógtak mellette. Kifejezetten
szörnyen érezte magát.
– Nos, fiatalok, – Boron először beszélt, amióta ki-
mondta a belépést.
Óh, Glaux. Meg fogja kérdezni, hogy hol voltunk, gon-
dolta Soren.
– Lefogadom, hogy Ezylryb után kutattatok, ugye? –
Soren bólintott. – Nos, ez várható volt.
Dewlap hirtelen fel ingerült a felháborodástól. – Kö-
nyörgöm, Barran, legalább az engedelmesség az, ami
elvárt.
– Ó, igazad van. Természetesen igazad van. – Ám
Soren megérezte, hogy Boron nem gondolja, hogy az
unalmas üregi bagolynak teljesen igaza volna. Talán
csak beérik egy enyhébb kova súrolással, viszont, ami
még fontosabb, Boron talán nem kérdezi meg, hogy
merre jártak.
– Merre jártatok? – Vijjogta Dewlap.
– Nem is igazán számít, hogy merre, – Boron beszélt.
– Ami számít, hogy elmentek, a csapat elmulasztotta

113
a tejbogyó válogatását és osztályozását. Soren kihagyta
húga Első-Hús-a-Csonton ceremóniáját, és Dereng el-
feledte az általad kivetett kova súrolását. Ekképpen a fa
egésze szenvedte meg.
– Azt kell mondjam, – mondta Dewlap dörgő han-
gon, – itt az ideje a visszafizetésnek! Mind a négyen kö-
petásó részlegbe vagytok osztva az elkövetkező három
napra, napi két alkalommal.

Ahogy repültek vissza a tanácstól, Soren odakiáltott
az alatta lévőkhöz, – Nem panaszkodhatunk... Nem pa-
naszkodhatunk... Könnyen megúsztuk.
– Könnyen? A köpetásást te könnyű kova súrolásnak
hívod? – Sziszegte Dereng.
– Nézd, – mondta Gülfi, – ez azért volt, mert elfeled-
keztél a te kova súrolásodról, amiért mi lebuktunk az
első alkalommal. Szóval fogd be a csőrödet.
– Tudod, – mondta Kotor, – üregi bagoly létem elle-
nére és Dewlap üregi bagoly mivolta ellenére, semmi
közöset nem érzek ezzel az öreg huhogóval.
– Hogy is tudnál? – Kérdezte Gülfi. – Nagyon unal-
mas.
– És hitvány, – tette hozzá Soren.
A többiek pislogtak. Sose gondolták, hogy Dewlap
hitvány lenne, csak unalmas. Így volt ezzel Soren, egé-

114
szen addig, míg Dewlap nem vijjogott, és nem látott egy
furcsa zöldes csillanást a sárga szemeiben, amik úgy
tűntek elrejtik a kicsinyes zúzáját. Soren anyja mindig
azt mondta neki, hogy egy kicsinyes és rosszindulatú
zúza teszi a baglyot hitvánnyá. A szavai előjöttek a fe-
jében: Soha ne légy irigy és fösvény bagoly, Soren. Miénk
az égbolt, miénk a nagy erdők és a fák. Mi vagyunk a
leggyönyörűbb szárnyalók a földön. Miért kellene irigy-
nek lennünk bármely más madárra, vagy állatra?

115
Tizenkettedik fejezet
Rozsdás karmok

Idővel a négy bagoly visszatért az odújukba, Eglan-
tina mélyen aludt. És hamarosan már mindannyian
elaludtak. Eglantina idegesen rángatózott álmában.
Azóta zaklatottnak tűnt, mióta meséltek neki a kovács-
műhely körbefalazott kertjéről.
Soren nem tudott másra gondolni. Még mindig a ré-
misztő Vascsőr befejezetlen ügyére és a „csak szeret-
néd”-re gondolt. Egy szörnyű képzet, ha volt is valaha
ilyen, egy félig-arctalan bagoly, aki körbe repülve mé-
szárolja le az élőlényeket. Aztán megint, csak úgy át-
mentek Dewlap kova súrolásán. Gülfi forgolódott és
Soren látta, hogy még ő is ébren van.
– Gülfi, szerinted Boron és Barran miért nem kér-
dezte meg, hogy hol voltunk?
– Tudják, hogy valami köze volt Ezylrybhez. Tudják,
hogy viszonyulsz hozzá. Nem akarják pontosan tudni,
hogy hol jártál.
– Tudod, – mondta Soren lassan, – valamiért az az
érzésem, hogy Octaviának talán fontos köze lehet az
egészhez, amit mondott nekünk az Ezüstfátyol vándor-

116
kovácsa.
– Hogyan? – Kérdezte Gülfi a megszokott módján. –
Mi az összefüggés?
– Érzem a zúzámban, – folytatta Soren, hangosan
gondolkodva, – valahogyan kapcsolatban állhatott
Ezylryb múltjával hisz meglehet, ő egy más fajból szár-
mazó kígyó.
– Más? – Kérdezte Gülfi.
– Emlékszel, amit mondott a hóbagoly nekünk arról,
hogy találkozott vele mielőtt megvakult volna? – Gülfi
bólintott. – És Octavia volt az, aki mesélt neki a Sötét
Szárny-szigetéről, ahol a kovácsmester fészkelt. Ez egy
összefüggés, egy kapocs Ezylrybbel. Ismerte őt Ezylryb,
mielőtt megvakult volna? És a vándorkovács azt mond-
ta, hogy idejöttek már évekkel ezelőtt. Már akkor vak
volt, viszont mi volt ő igazából azelőtt? Mit tett Ezyl-
rybért? Hogy ismer egy kígyó egy kovácsműhelyt egy
szigeten, ami csatakarmokat készít?
– Szerinted mit kellene tennünk, Soren? – Kérdezte
Gülfi.
Odafordult és ránézett a világ legjobb barátjára, a kis
tündérbaglyocskára, akiért már oly sokszor kiállt. Kér-
heti tőle ezt, hogy megtegye? Tudta, hogy sokkolni fog-
ja vele. Vett egy mély levegőt és elmondta neki, mit akar
tenni. – Azt hiszem, hogy be kellene mennünk Ezylryb
odújába, mikor Octavia nincs a közelben.

117
Gülfi olyan hangosan vett levegőt, hogy majdnem
felébresztette Derenget. – Ezt nem hiszem el, Soren. Ez
tilosban járás, fürkészés, kémkedés, és Ezylryb a ked-
venc tanárod. Ez olyan...olyan...
– Aljas, – tette hozzá Soren.
– Nos, igen, – bólintott Gülfi. – Valami etikátlanab-
bat készültem mondani. Ám igen, az „aljas” jól össze-
foglalja. Soren, most megleptél. Úgy értem, ezért már
tényleg kijárna egy kova súrolás.
– Kit izgat a kova súrolása? Ez élet-halál kérdése. Ha
tudunk találni valamit, ami segíthet nekünk megtalálni
és megmenteni Ezylrybet, az nem lehet aljas, vagy szi-
látikátlan.
– Szilátikátlan! – Suttogta Gülfi rekedten. – Szilán-
kok, Soren? Gondolod, kapcsolat lehet a szilánkokkal?
Soren pislogott. Azt a szót akarta kimondani, amit
Gülfi használt, etikátlan. Viszont rosszul sült el. Csu-
pán a csőr botlása volt ez. Ám valamilyen módon, kap-
csolat lehet a szilánkokkal? Egy háló fonódott. Érezte,
hogy minden beletekeredik, és a háló közepén ül egy
pók, Vascsőrrel.
– Mennem kell, – mondta Soren.
– Nélkülem sehova nem mehetsz, – mondta Gülfi.
– Ennek csak kettőnkre kell, hogy tartozzon.
– Nem, – Hirtelen Kotor szólalt fel.
– Ébren vagy? – Kérdezte Gülfi.

118
– Csak most ébredtem. Figyeljetek, szeretnék benne
lenni. Szükségetek van egy megfigyelőre. Majd én őrt
állok. Mégis mit tesztek, ha Octavia becsúszik? Elég
ideig szóval tudom tartani, hogy kijussatok. Ezylryb-
nek van egy pár égjárata, ugye? – Az égjáratok olyan
nyílások voltak, amik közvetlenül a külvilágra nyíltak,
ahol a baglyok be tudtak repülni az odújukba. Voltak
úgynevezett rönkjáratok is, amin keresztül a dajkák
tudtak közlekedni.
– Persze, – válaszolta Soren.
Így hát ekképpen lett. El fognak menni a követke-
ző napon, szürkület és Dewlap kova súrolása után, míg
tart a hárfa gyakorlat. Octavia, mint a hárfa céh tagja,
részt fog venni.

– Gülfi! Kedvesem, ez a lyuk szimplán nem elég mély.
– Dewlap lépett a tündérbaglyocskához. – Figyelj, hadd
szemléltessem. És ne mentegetőzz, hogy tündérbag-
lyocska vagy és a csőröd túlságosan pici. Valaha volt
egyik legjobb csóvatagom egy tündérbaglyocska volt.
Kitűnő lyukakat tudott ásni.
– Szokott valaha is aludni? – Mondta Kotor levegő-
vétel közben, szürkületkor, miközben a négy bagoly
csőrükkel lyukakat ásott a talajba, hogy eláshassák a
köpeteket.

119
Mikor a hárfa első húrja megpendült, mindnyájan
fellélegeztek. A kova súrolásuk egyelőre befejeződött.
És Ezylryb odújának átkutatása megkezdődhetett. A
szüreti ünnepség utáni első napokban a többi bagoly
még aludt, gondoskodtak arról, hogy később kelljenek.
Soren, Gülfi, és Kotor elindultak Ezylryb odújához. A fa
egyik legmagasabb pontján helyezkedett el, az egyetlen
odú, ami északnyugati irányban volt tájolva, az uralko-
dó hideg szelek irányába, amit a legtöbb bagoly nem
szívlelt. De persze, Ezylryb nem olyan bagoly volt. És
meglehet, hogy szerette ezt a tájolást, amely az Északi
Királyságok irányába mutatott, ahonnan ő is jött.
Amint beértek az odúba, Kotor elfoglalta a megfigye-
lőhelyét a rönkjáratnál. Igyekezett olyan alaposan kö-
rülnézni az öreg tanárjuk lakhelyén, ahogy csak bírt,
ami több száz könyvnek és térképnek adott otthont, ám
Soren és Gülfi siettette a helyére.
– Hol kezdjük? – Kérdezte Soren, végignézett a pa-
pírhalmokon, grafikonokon, térképeken, és végtelen
mennyiségű bigyón, amit Ezylryb használt, hogy segít-
se vizsgálni az időjárásformákat. Volt ott egy homokü-
vegcse, amit gyakran kilógatott az odún kívülre, amivel
nyilvántartotta a levegő páratartalmát. Volt egy másik,
higanyüvegcse, amivel az atmoszferikus nyomásválto-
zásokat mérte. És volt ott legalább húsz szélindikátor.
Ezylryb mindig kísérletezett a szélindikátorokkal, amik

120
tollakból, néha a saját kihúzott tollaiból, ám általában
vedlettből álltak, ami pár nagyon fiatal bagolytól szár-
mazott, akik csak elhullajtották a fióka pihéiket.
– Megkönnyítené, hogy hol kezdjük, ha tudnánk,
pontosan mit is keresünk, – válaszolta Gülfi, leereszke-
dett egy veszélyesen megdőlt könyvhalomra.
Soren csak sóhajtott. Volt valami szomorú az odú-
ban. A hónapban, vagy legalábbis a Leesett Fiókák előtt,
Ezylryb meghívta az időjárás csóva tagjait az odújába,
hogy megosszon velük egy kis teát. Az öreg ryb a leg-
utóbbi időjárási teóriáiról és megfigyelési találmányai-
ról beszélt. Viszont most a rostélyban lévő szén hideg
volt. A kedvenc kupacokban álló csemegéje, szárított
hernyók érintetlenek voltak és egy finom réteg por ült
az összes könyvön.
Soren tudta, hogy Ezylryb odújának fő helyisége
mellett van egy kisebb is, ahol aludt. Gülfi már oda is
repült. Így Soren követte. – Van valami?
– Lényegében semmi, – válaszolta Gülfi.
Kontrasztban a fő helyiséggel, az alvóodú visszafo-
gottan bútorozott volt a szigorúság jegyében. Volt egy
ágy, egy pihetollakkal, pelyhes minőségéről ismert
Ga’Hoole mohával gazdagon tűzdelt. Az ágy mellett
egy kis asztal állt egy vékony verseskötettel, a tetején
egy további nagyméretű bőrkötésű kötet. Soren belele-
sett a könyvbe.

121
– Mi az a könyv? – Kérdezte Gülfi.
– Valami Északi Királyságok Szonettje, Lyze of Kiel
tollából.
– Huuj-juj-jujj, – mondta Gülfi. – Izgalmasnak hang-
zik, nem igaz?
– Nos, ismered Ezylrybet. Mindenki mondja, hogy
itt ő a legjobb tudós. Minden különös elfeledett témát
kedvel. Nem csak az időjárás tudomány érdekli.
– Mi a másik könyv? – Kérdezte Gülfi.
Soren felvette a verseskötetet. – Annyira régi ez a
könyv, hogy alig tudom elolvasni a címét. – A bőr fi-
nom vonalakban megtört és az aranylemez, amit a
címfelíráshoz használtak csaknem darabokra hullott.
Viszont alatta volt egy enyhe mélyedése a domborított
betűk körvonalának. Soren nehezen olvasta fel a betű-
ket, lassan beszélt. – Az Északi Királyságok krónikái: A
Jég Karmok Háborújának Történelme Kieli Lyze tollá-
ból.
– Azt hiszem, tehetséges egy fickó, – mondta Gülfi.
– Úgy értem, szonettek és hadi történelem. – Beszélt
Gülfi, ahogy ide-oda repdesett a szinte üres helyiség-
ben. – Ez micsoda? – Kérdezte hirtelen.
– Mi, micsoda? – Kérdezte Soren. – Ó, úgy nézem
egy ülőfa. Biztos a gyakorlataihoz, vagy valamihez.
– Nem, nem hiszem, – És ebben a pillanatban Gülfi
leereszkedett az ülőfára, ami leesett a falról. Gülfi zu-

122
hant a levegőben és finoman landolt a kis karmain. –
Micsoda egy ülőfa! Még egy tündérbaglyocskát, mint
amilyen én vagyok sem képes megtartani.
Soren pislogott aggodalmában. Ez különös volt. Egy
lyuk volt ott, ahol az ülőfa volt. Soren felrepült oda,
ahol a lyuk volt, majd szárnyaival gyors, íves mozgáso-
kat tett, és farktollát állítgatta, hogy a levegőt úgy hajt-
sa, hogy lebegni tudjon. Glaux! Bárcsak kolibri lennék!
Gondolta. Szűk térben való lebegés egy olyan méretű
madárnak, mint Soren nem volt könnyű. – Gülfi, gyere
ide és lebegj. Kisebb vagy. Jobban tudsz, mint én. Nézz
bele a lyukba. Látok valamit.
– Tényleg? – Gülfi felrepült, ahogy Soren elhátrált.
Most Gülfi lebegett és aztán gyorsan bedugta a csőrét
és a másodperc tört része alatt kihízott egy zsinórt. Ez
egy hosszú zsineg volt és határozottan valami rá volt
kötve, abban a lyukban.
– Húzd! – Mondta Soren.
Gülfi egy kicsit megrántotta. – Nem tudom, te erő-
sebb vagy.
Így Soren felment és megrántotta. Nyikorgás hallat-
szott és hirtelen egy ajtó kinyílt, ami korábban észre-
vehetetlen volt. A baglyok egymásra pislogtak. Kérdés
sem fért hozzá, hogy bemenjenek, vagy sem. Biztosak
voltak benne. Elsőként Soren lépett be. Sötét volt, per-
sze, a sötétség sosem lehet gond egy bagolynak. Ép-

123
penséggel képesek voltak jobban látni a sötétben. Egy
nagyon szűkös folyosón haladtak. Átrepülni rajta szin-
te képtelenség volt, kivéve egy tündérbaglyocskának.
Azonban a folyosó hamar kiszélesedett és egy másik
odúban találták magukat, ami olyan nagy volt, mint
Ezylryb alvóhelyisége.
Egy titkos szoba, gondolta Soren. Majd mindketten
pislogtak a megdöbbenéstől.
– Soren, látod, amit én látok?
– Hogyne!
A velük szemben lévő falon lógott egy pár régi, rozs-
dás csatakarom. Igen, egy titkos szoba, a titkok elrejté-
sére. Soren emlékezett az Ezüstfátyol vándorkovácsá-
val folytatott utolsó beszélgetésükre. A szavak feltörtek
benne: Ezylrybnek múltja van. Ő egy legenda. Vannak
ellenségei.
Sorent ez sokkolta. Mennyire hihetetlen volt a szá-
mára, hogy a föld legerőszakmentesebb baglyának va-
laha is lehet ellensége. Ezylryb, a bagoly, aki a legjobban
semmibe vette a csatakarmokat!
– Nos, nézd meg ezeket a karmokat! Jóságos Galux!
– Gülfi közelebb repült hozzájuk. – Ez a közelség elsor-
vasztja a zúzámat. Soren, ezt nem fogod elhinni. Ezek
a vackok halálosak. Kicsorbult az élük. Jóságos Glaux.
Gyere ide és nézd meg őket.
– Nem! – Mondta Soren. Nem volt képes a gondolat-

124
tal élni, hogy a tanára, hőse, ezeket hordta. Ölni. Ő már
ölt mind ezelőtt. Segített megölni a hiúzt a Csőr-hegy-
ség erdejében, és segített megölni a Szent Egó főhadna-
gyait, Csettet és Csattot, mikor a két erdei fülesbagoly
unokatestvérek rájuk támadtak a Kunír-sivatagban.
Ám ez valahogy most más volt. Olyan, mint egy hiva-
tásos gyilkos. Igen. Mit is hallott, minek nevezik eze-
ket a baglyokat, Zsoldkaromnak? Bárki felbéreli őket a
harcra és ölésre. Ez volt az egyetlen oka annak, hogy
egy bagolynak saját karomfelszerelése legyen. Az ös�-
szes karmot a Nagy Fánál a fegyvertárban tartották.
Nem sok szabály volt Ga’Hoolenál, viszont szigorúan
tilos volt fegyvert tartani a saját odúdban.
Ennek ellenére Sorent vonzotta. Lassan, rövid szö-
kellésekben a falon lévő karmokhoz repült. – Nos, rozs-
dásak, – mondta Gülfi, ahogy idegesen nézett a barát-
jára. Tudta, hogy Soren mennyire felnézett Ezylrybre.
Tudta, ez most nehéz a számára. Zsoldkarmok az alja a
legaljának.
– Mivel ezek rozsdásak, nem hiszem, hogy túl sok-
szor használta őket. Talán már évek óta nem, Soren.
– Talán, – mondta gyengén Soren. Még közelebbről
megnézte a karmokat. Volt valami ismerős bennük.
Valamilyen módon a karmok olyan hasonlóan voltak
meghajlítva, mint amilyen szögben egy bagoly karmai
is hajlottak voltak. Tökéletesen illett rá, gondolta Soren.

125
Majd kicsattant belőle.
– Gülfi, – fordult hirtelen a tündérbaglyocskához, –
ezeket a karmokat Ezüstfátyol vándorkovácsa készítet-
te.
– Nem, ifjú, – A két bagoly körbenézett. Octavia csú-
szott be a helyiségbe. – Nem Ezüstfátyol kovácsa, ám a
mestere a Sötét Szárny-szigetéről, az Öröktél-tengeré-
ről. A költő, harcos, krónikák írójának, Kieli Lyzenak
készítették.
– Kieli Lyze, – suttogta Soren a szavakat. Zengtek a
fülében. A betűk átrendeződtek a fejében. Igazságuk je-
lentése a zúzájának legmélyéről tört elő.
Úgy tűnt az öreg vakkígyó mindezt megérezte. –
Igen, Soren. Elképzelted, ugye?
– Hm? – Mondta Gülfi.
– Kieli Lyze, Gülfi. Átrendezed néhány betűjét és ki-
jön, hogy Ezyl.

126
Tizenharmadik fejezet
Octavia beszéde

Igen, kedvesem, a „ryb”-et hozzáadta, miután meg-
érkeztünk ide és a baglyok tudták, hogy a legnagyobb
tudósok és harcosok jönnek a Nagy Ga’Hoole Fához. –
Szünetet tartott. – Úgy ismerik, mint Ezylryb.
Ebben a pillanatban Kotor lépett be a titkos helyiség-
be. Majd meg őrült. – Szóltam és szóltam, próbáltalak
figyelmeztetni titeket. Igyekeztem mindent bedobni,
hogy elvonjam a figyelmét. Nagyon sajnálom.
Octavia odalendítette a fejét az üregi bagolyhoz. – Ne
aggódj. Már rég éreztem, hogy van valami Sorennel. Az
első szüreti ünnepség éjszakája óta. Előbb-utóbb kide-
rült volna számomra.
Soren emlékezett, hogyan siklott a galériába, hogy
segítsen a tejbogyóbortól kidőlt Madame Plonknak.
Mindenki másnak elvonta a figyelmét az üstökös fel-
tűnése. Ez volt a legjobb elterelés, álca a távozásukhoz.
Viszont ahogy Soren kisurrant a Nagy Odúból, érezte
a világtalan kígyó tekintetét, ahogy beléje néz. Vannak
rendkívüli erői, még ha nem is született vakként.
– Senkinek se fogja elmondani, ugye Octavia? –

127
Majdnem könyörgően hangzott Soren hangján.
– Nem. Mi jót tenne az? Nem segítene visszakapni
Ezylrybet.
– Gondolod az eltűnéséhez valami köze lehet a múlt-
jához, valakihez, akinek szintén szüksége van rá?
Octavia feltekeredett és kinyújtotta fejét egyenesen
Soren felé. Ugyan azt érezte, mintha a tekintetével át-
hatolna a legmélyebb gondolatain. – Ki mondta ezt ne-
ked?
– A vándorkovács.
– Ezüstfátyolé? – Octavia finoman felemelte a fejét. –
Igen. Történetesen tudhattam volna. Eléggé különbözik
a testvérétől, nem igaz? – Haszontalan volt kérdeznie
ennek a kígyónak, hogyan tudott mindenről, legalábbis
úgy tűnt, hogy tudja.
Ám hogy lehet, hogy nem tudja, hol lehet Ezylryb?
Kérdezte önmagától Soren.
Octavia felvette a tollporolóját és elkezdte lesöpörni
a vékony porréteget egy könyvhalomról, ami egy aszta-
lon volt nem messze a karmoktól. Gülfi finoman tüs�-
szentett. – Allergiák, ne aggódjon. Folytassa Octavia.
– A hely kész rumli, nem igaz? Nehéz számomra ide-
jönni és kitakarítani. Túl sok az emlék.
– Hogyne, – mondta gyengéden Soren, viszont érez-
te, hogy Octavia megszeretne osztani pár ilyen emlé-
ket, és talán tevékenykedésében, egyszerű portalanító

128
feladattal való elfoglaltságában, ellazítaná a villás nyel-
vét.
– Látjátok, fiatalok, – Octavia belekezdett, ahogy
rendbe rakott egy papírhalmot és folytatta Ezylryb
asztalának porolását. – Ezylryb és én régről ismerjük
egymást, azokból az időkből, mikor még Lyzeként is-
merték, a Jég Karmok Háborújának csaknem legendás
harcosát.
A három bagoly levegőt venni is alig bírt, ahogy a
pufók öreg kígyó elkezdte a történetét.
– Ez a Jég Karmok Háborúja volt a leghosszabb a
történelem során. Javában zajlott a második évszáza-
da, mikor Lyze kikelt a tojásból. Ápolták, képezték,
egy harcossá nevelték, ahogy az összes fiatal baglyot az
Öröktél-tengerén, a Kiel-öbölben lévő Orkán-szigetről.
Apja, anyja, nagyszülei, déd- és ükszülei mind rendkí-
vüli katonák voltak. Mindannyian voltak egy légtüzér-
ségi hadosztály parancsnokai. Tanultak is voltak. Tud-
ták, hogyan harcolhatnak az elméjükkel, és nem csak a
karmaikkal. Ám hamar nyilvánvalóvá vált, amint Lyze
kitollasodott és a szárnyai készen álltak, ez egy rend-
kívüli fiatal foltos füleskuvik. Sokkal ragyogóbb, mint
bármely másik testvére, ami később gondokhoz is ve-
zetett a fészekben. Hamar a legfiatalabb légtüzérségi
hadtest parancsnokává vált és nem sokkal utána komo-
lyan elkezdett képezni szénszállítókat.

129
– Valószínűleg elgondolkodtatok, hogy honnan is
jöttem én. Nos, az Orkán-szigeten, természetesen vol-
tak dajka kígyók. Akik vakok voltak. Viszont volt egy
másik fajta kígyó, kiket kieliaiaknak neveztek, és nem
voltak vakok. Nem volt rózsaszínes pikkelyük, viszont
kékes-zöldek voltak, akár csak jómagam. Kieliai kígyó
vagyok. Szorgosként és eszesként ismertek bennünket.
Izmosabbak, mint a vakkígyók és rendkívül jól alkal-
mazkodók.
Octavia egy pillanatra szünetet tartott. – Ez nem mind
háj, tudjátok! – Elfordította a fejét és megpaskolta vele a
testét. – Sok izom van itt. Mindenesetre, olyan helyekre
tudtunk elérni, ami egy vakkígyónak elérhetetlen volt
és, mert mi izmosak vagyunk, képesek vagyunk üre-
geket ásni, bele a földbe, vagy egy fába. Igen, fogaink
olyan hatékonyak akárcsak a harkályfélék csőre.
A három bagoly ledermedt, ahogy két hosszú fog
tűnt elő a szájából.
– Félelmetesek, nemde? – Megállt, hogy a baglyok
még egyszer jól szemrevételezhessék, majd folytatta a
történetét. – Lyze volt az első, aki úgy vélte, hogy hasz-
nálna bennünket a csatában. Lyze és én közel egyidősek
voltunk. A szüleim ismerték az ő szüleit, de általános-
ságban az Orkán-szigeten nem igazán volt vegyülés a
kígyók és baglyok között. Meg kell értenetek, hogy ezek
a teremtmények, kik az Öröktél-tengerén és a partok

130
mentén éltek, nem voltak túlságosan szociális fajták.
Elvoltak magukban. Olyan kemény környezetben ami-
lyen az, nos, nem segíti elő, hogy is mondtam, a kön�-
nyelműséget. Kivéve azt, ki előttetek van.
– Problémás kígyó voltam. Egy problémás, mint fia-
tal, és egyre rosszabb, ahogy idősebb lettem. Szerettem
bolondozni, szórakozni, bajba keveredni. Nem bánom,
hogy elmondjam borzalmas kacér voltam azokban az
időkben. Úgy tűnt az egész szorgos dolog, ami a faj-
tánkra jellemző volt, elsiklott mellettem. Emlékszem az
édesanyám egyszer azt mondta, hogy nem igazán gon-
dolta volna, hogy ő és apa szerint egy mókust neveltek
fel. A mókusok bolondosak, elképesztően felelőtlenek,
léha teremtmények voltak. Azokban az időkben, mikor
serdülőkorú voltam a szüleimet az őrületbe kergettem.
Az idő tájt állt elő Lyze az ötlettel, hogy használjanak
kieliai kígyókat a csatához. Egyik nap, mikor Lyze elre-
pült a kőszirt felett, ahol a szüleim fészke volt, a kevés
napsütéses időben kinn voltam és napoztam, nem te-
vékenykedtem semmit, és édesanyám rám szólt. Lyze
fentről meghallotta. Épp volt egy ötlete egy kieliai kí-
gyós lopakodó kötelékhez. Leereszkedett és azt mond-
ta az anyámnak, „Bízza rám, asszonyom, és hátralévő
életében soha többé nem lesz még egy lustálkodó nap-
ja. Derék katonát faragok én belőle.” Én, persze, halál-
ra rémültem az ötlettől. Ám mihelyst felfogtam volna

131
mi történt, Anya és Apa bólintással beleegyeztek, és én
Lyze karmaiban voltam, repülve egy kiképző tábor felé.
Az egyetlen kárpótlás a néhány jóképű kieliai hím volt.
Ám te jóságos, egy napi kiképzés után alváson kívül
semmire sem voltam alkalmas.
– Nos, el sem hiszitek, de a lopakodó kötelék egy
egész jó katonájává váltam. Az igazat megvallva, sze-
rintem Lyze volt az, aki ilyenné tett. A bagoly, ki bárkit
ösztönözni képes.
Soren egy szúrást érzett a zúzájában. Mennyire igaz,
gondolta, és visszaemlékezett azokra az időkre, mikor
Ezylrybbel repült át erdőtüzeken, erős szeleken, és a vi-
harok legrosszabbjain.
– Lyze párra talált nem sokkal azután, hogy megkez-
dődött a kiképzésem. Bizonyos értelemben, igazán ek-
kor kezdődtek a gondok a testvérével. A testvére, egy
látszólag békés, udvarias bagoly, kit Ifgharnak neveztek,
Lyze párja tetszett neki, ám ő nem viszonozta tetszését
feléje. A Jég Karmok Háborúja egyre hevesebbé vált. A
Kieli szövetség, a Kiel-öböli szigetek és a part menti te-
rületek egy szövetségessé formálódtak, hogy visszavág-
janak a távolabb lévő keleti Jég Karmok szövetségének.
A Jég Karmok régiójának Királya egy kegyetlen öreg
hóbagoly volt, aki módfelett uralkodni akart az egész
Északi Királyságok felett. Abban az időben volt, mikor
előléptettek a lopakodó-kötelék egységeinek legrango-

132
sabbjába. Az egységbe, amit Glauxspeednek neveztek,
ami Lyze hadosztályában volt, aminek Lyze volt a főpa-
rancsnoka. Közvetlenül alatta szolgáltam.
– Lyze és kedvese, Lil, gyönyörű párt alkottak a csa-
tában. Mintha még csak beszélniük se kellett volna. A
zúzájuk annyira egymásra hangolódott, annyira har-
móniában voltak, azonnal tudták mire gondol a másik.
Ők ketten, félelmetes csapatot alkottak. Az időzítésük,
precizitásuk, semmihez sem volt fogható. Az ellenség
átkozottjai voltak. Mindenki tudta, ha a háború nyerés-
re állt, az lyzenak és Lilnek volt köszönhető.
– És mi történt? – Kérdezte Kotor. – Megnyerték a
háborút?
Octavia nagyot sóhajtott és letette a porolóját. – Nem,
Ifghar óvatollas lett, elárulta őket, elárulta a testvérét,
a családját, az egész Kieliai szövetséget. Oly irigy volt,
hogy ekkor, átment a másik oldalhoz és megesküdött,
hogy véget vet a csapatnak. Egyetlen feltétele az volt,
hogy párjaként maga mellett tudhassa Lilt.
– Ó, ne! – Mondta egyszerre mindhárom bagoly.
– Tudomást szereztem a tervről, de már túl késő volt.
Már mind szárnyra kaptak, hogy rajtaüthessenek egy
felderítő egységen az Agyarak-öblében lévő egyik szi-
getén. Általában egy erős öreg szalagos bagollyal repül-
tem. Félelmetes szárnyaló volt, gyors és nesztelen, ám
nem volt elérhető. Helyette küldtek egy foltosbaglyot,

133
viszont ő nem volt olyan gyors. Még idejében odaértem,
hogy lássam az Ifghar által vezetett rajtaütést. Minden
az ő gonosz terve szerint haladt, kivéve egy dolgot. Lil
halálos sebet szerzett. Ifghar őrjöngött, és Lyze... nos,
Lyze yeepelt.
– Yeep! – Döbbent meg Soren. A madarak olyankor
yeepelnek, mikor valami hatalmas ijedség, valami zú-
za-fagyasztó rettegés tölti el őket, a szárnyaik szorosan
leszegeződnek és lezuhannak a földre. – Szerencséje
volt, hogy egy fehérfejú rétisas épp arra repült. A sas
alábukott és elkapta Lyzet még azelőtt, hogy beleesett
volna a vízbe. Viszont egy karmára kapta el, ami ko-
molyan megsérült. Rosszabb is lehetett volna, ha be-
lezuhan a tengerbe. Megfulladt volna. A baglyok nem
tudnak úszni, a mosóganéj mindenit. A sérült karom
soha nem gyógyult meg rendesen. Ez nagy fájdalmakat
okozott a számára. Így végül ő maga csípte le.
– Lecsípte a saját karmát? – Mondta Soren rémületé-
ben.
– Higgy nekem, a kezdeti fájdalom után sokkal job-
ban érezte magát. – Befejezte beszédét.
Kotor érezte, hogy van még más is amit el lehetne
mesélni. Előrelépett. – Van még valami?
– Igen, még abban a csatában, a Jég Karmok Csatá-
jában, ahogy később nevezték, megvakultam. Annyi-
ra elvonta a figyelmemet Lyze Yeepe, hogy észre sem

134
vettem a szél felőli oldalról felém tartó ádáz vén sza-
kállas baglyot. Felnyújtózkodtam a legmagasabbra és
kétségbeesetten kiáltottam Lyzenak, hogy megtörjem a
yeep hatását. A szakállas bagoly végigviharzott és két
másodperc alatt kivájta a szemeimet. Ezzel vége is lett
a hadi pályafutásomnak. És ezzel Lyzeének is vége lett.
Soha többé nem vett fel egy párnyi csatakarmot. – Szü-
netet tartott. – Legalábbis, harcra nem. – És biccentett
a fejével a falon lévőkre. – Ezek az öreg rozsdás dara-
bok azok, amiket abban a csatában viselt. Meggyőztem,
hogy szerezze őket vissza, hogy nehogy az ellenség kar-
mai között landoljon.
– Így mit tettél?
– Nos, Lyze és én ezekben az időkben meglehetősen
gondoskodóak lettünk egymással. Azt mondta, végzett
a háborúval és elhatározta, hogy egy apró szigetre megy,
messze a Jég karmok Háborújától, a Zord-tengerhez.
Volt ott egy menedékhely, Glaux Fivéreinek egy rendje,
kik kizárólag a tanulásnak szentelték magukat. Volt egy
hatalmas könyvtáruk. Így ez volt az a hely, ahol jó sok
időt töltöttünk. Senki se tett fel egy kérdést sem. Lyze
olvasott és olvasott és olvasott. És belekezdett a törté-
netébe, abba, amit a Jég Karmok Háborújának törté-
nelméről láttatok. És a menedéknél komolyan elkezdett
tanulni az időjárásról. És én itt tanultam meg hogyan
legyek dajka kígyó és rendbe tartottam az odúját és sok

135
más fivér odúját is.
– Hogyan jött ehhez az egészhez Madame Plonk test-
vére? – Kérdezte Gülfi.
– Ó, egy évvel, vagy akörül, még a nagy tragédia előtt,
elhagyta a családi odút, kétségbeesésében elmenekült,
a mostohaanyja miatt. Az élete végképp nyomorúságos
volt. Nem volt neki való a zene. Volt benne valami ami-
ért Lyzenak és a párjának, Lilnek tetszett. Szerintem
tetszett nekik a kitartása, és úgy tűnt kivételes tehet-
sége van a karmokhoz. Így Lyze bemutatta őt a Sötét
Szárny-sziget vándorkovácsának.
– Mikor döntöttek úgy, hogy a nagy fához jöttök?
– Igazából egy Glaux fivér ötlete volt. Úgy érezte,
hogy Lyzenak túl sok tudása van, amit kár lenne a me-
nedékbe elzárni. A menedékhelyen nem voltak ifjak.
Érezte, hogy Lyze remek tanárrá válna. Így tanácsol-
ta neki, hogy menjen el a Nagy Ga’Hoole Fához, ahol
mindig voltak tanításra váró fiatal baglyok. Lyze igent
mondott, de sohase fog egy fiatal baglyot harcra taní-
tani. Sohase fog megint csatakarmokhoz érni. Tehát
idejöttünk. Én is békeesküt tettem. – Octavia néhány
másodpercig hallgatott. – Viszont, tudjátok, most úgy
gondolom itt az ideje megszegni. Bármit meg fogok
tenni, hogy megmentsem szeretett mesterem.

136
Tizennegyedik fejezet
Eglantina álma

Csönd honolt azok után, hogy Octavia befejezte nem
mindennapi történetét. Szinte túl sok volt ezt feldol-
gozni. Soren, Kotor, és Gülfi az odújuk felé vették az
irányt. Késő Első Sötétség ideje volt, és Dereng és Eg-
lantina elaludtak. Csak most készülődtek neki az esti
csóva gyakorlatukra.
– Hol voltatok? – Kérdezte Dereng gyanakvóan.
– Most nincs idő elmagyarázni, – válaszolta Gülfi.
– Később mindent elmesélünk, – mondta Soren és
odafordult Eglantinához. Kicsit sápadtnak tűnt. Az
általában fénylő fekete szemei, fakultnak tűntek. – Jól
vagy, Eglantina? – Kérdezte.
– Nem aludtam túl jól. Rossz álmok, de nem igazán
emlékszem rájuk.
Az öt bagoly elhagyta a különféle óráit. Mindegyik
bagoly hivatott volt az összes órára, még akkor is, ha
nem voltak különleges csóvák tagjai. Ma éjjel azonban,
mind meglehetősen figyelmetlenek voltak és navigáci-
ón, Soren kis híján nekiütközött Primrosenak.
– Soren, figyelj oda kérlek! – Huhogta Strix Struma.

137
– Azt hiszem túl sok szüreti ünneplés volt! – És csatto-
gó hangot hallatott a csőrével.
Az étkezőodúban, nem sokkal a hajnali órák vége
után, Sore, Gülfi, Kotor, Derneg, Primrose, és Eglanti-
na összegyűlt Szisszen asszony asztalánál.
– Hosszabbra fogom nyújtani magam, – mondta
Szisszen, – Ha szeretnétek barátokat idehívni.
– Ó, minden rendben, Szisszen asszony, – válaszolta
Gülfi. – Megvagyunk mi így hatan.
Ám nem igazán voltak túl jól. Gülfi, Soren és Kotor
nagyon csendesek voltak. Eglantina izgága, Dereng
érezte, hogy kihagyták valami fontosból, és ami Prim-
roset illeti, ő szintén. Soren úgy gondolta, hogy eset-
leg jobb lenne, ha meghívnának néhány másik baglyot,
akár még Otulissát is. Egy folyamatosan karattyoló,
mint Otulissa ezt most könnyebbé tenné. A pirkada-
tuk, ahogyan gyakran hívták ezt az étkezést, fenséges
volt Ga’Hoole diókásával és tejbogyó sziruppal, ami
az újonnan szüreteltből készült. Pirított egerek és az
új kövér bogyókból készült édes dresszingbe mártott
hernyókból állt. Senki sem tűnt túlzottan éhesnek. Tény,
ilyenkor már nyugovóra szoktak térni, mikor a nap első
sugarai áthaladnak a horizonton. Ám mind ezek előtt,
persze, el kellett menniük Dewlaphez köpeteket ásni.
Még egy napjuk volt hátra és utána befejezték a kova
súrolásukat. Nem tudott elég gyorsan eljönni az a nap.

138
Hamar már mind az odújukban aludtak. Viszont So-
ren, még alvás közben is képes volt érezni húga nyug-
talanságát, ahogyan pár viharosan vergődő álomban
rebbent. Aztán dél körül, mikor a nap a legmagasabb
pontjára ér, egy rettenetes éles sikítás hasított az odú le-
vegőjébe. Pihetollak tornádója kavargott fel az álmodó
Eglantinánál.
Soren azonnal mellette termett. – Csak egy rossz
álom, Eglantina, egy rossz álom. Itt vagy a fánál, védve
az odúban, velem és Derenggel és Kotorral és Gülfivel.
Tökéletesen biztonságban vagy.
Eglantina kinyújtotta karmát, hogy megérintse So-
rent, hogy megbizonyosodjon valódi és nem álom. –
Soren, – szólalt meg remegő hangon. – Ismerem azokat
a kőfalakat, amiket meséltél, ahol a vándorkovács mű-
helye volt, emlékeztetett valamire.
– Igen? – Mondta gyengéden Soren.
– Emlékszel a csillámpalára, mikor előző nyáron el-
jött Kereskedő Penny? Mikor megláttam, az is emlé-
keztetett valamire. Az után volt, hogy kigyógyultam az,
az...
– Állapotból, – tette hozzá finoman Gülfi.
– Igen, Gülfi. Azután volt, hogy újra felismertem So-
rent. Nos, ebben az álomban, kövekkel álmodtam, és ez

139
segített jobban emlékezni.
– Mire emlékezni? – Suttogta Soren. Mindegyik ba-
goly feszesen várta.
– Tudom hova vittek bennünket, mindnyájunkat a
Leesett Fiókákból.
– Hová? – Soren most már izgatott volt. Boron és Bar-
ran hónapok óta igyekezett kideríteni a Leesett Fiókák
rejtélyét. Hol voltak azelőtt a fiókák? Miért kerültek egy
nyílt mezőre, messze bármely odútól vagy fészektől? A
baglyok maguk zavarodottak és kábultak voltak, sem-
milyen nyomot nem tudtak a kérdéseikre adni. Tény, az
első néhány nap, az egyetlen, amit mondogattak a külö-
nös kis éneklős hangjukon, a Tytok tisztaságáról szólt.
A Leesett fiókák megmentett baglyai mind valamilyen
gyöngybagoly volt, és a gyöngybagoly család formális
neve volt a Tytonidae, vagy Tyto, rövidebben. Még ha
végül pihentek és még fel is gyógyultak, egyikük se volt
képes visszaemlékezni, mi is történt velük.
Eglantina kicsit kinyitotta a csőrét, mintha mondana
valamit nekik, majd szorosan becsukta a szemét. Hos�-
szú csönd volt. – Tudjátok, foltokban jönnek. Mikor
előző nyáron láttam azt a vékonyra nyúlt színezett kö-
vet, a csillámpalát, és a holdfény áthatolt rajta, és hal-
lottam a hárfa hangját, emlékszem ők mennyire utálták
a zenét.
– Ők? Kik ők? – Dereng odahajolt, Eglantina felett

140
tornyosult.
– Nos, a legtöbbjük gyöngybagoly, mint mi, pár kor-
mos és néhány hosszúszárnyú, néhány ausztrál gyöngy-
bagoly.
– Igen, – mondta gyengéden Soren. – Most próbálj
többet mesélni róla, Eglantina.
– Nos, utálták a zenét. A zene tiltott volt.
– Miért volt?
– Nem tudom pontosan, de valamiért mind sóvá-
rogtunk a zenéért. Azt mondták, nem dolgoztunk meg
érte.
– Mire gondoltak ezzel? Kérdezte Gülfi.
– Nem tudom. – Eglantina gyorsan elbillentette a
fejét az egyik, majd a másik irányba. A fiatal baglyok
gyakran szokták ezt tenni, mikor zavarodottak vagy
zaklatottak.
– Emlékszel bármire a helyről, ahol voltatok, vagy,
ahogy odakerültetek? – Erősködött Soren.
– Nem igazán.
– Egy erdő volt? – Mondta Kotor.
– Nem.
– Egy mély köves árok volt? – Mondta Gülfi, vissza-
emlékezett a Szent Egó börtön fekete kőfalaira, amik-
ben sziklaszurdokok és kanyonok terültek el, bármi-
lyen fa vagy fűszál nélkül.
– Volt kő. Leginkább kövek, mint az Ezüstfátyol ván-

141
dorkovácsának műhelyében lévő kövek, mind gondo-
san faragva és falat képezve. – Eglantina pislogott, és
megint pislogott, mintha igyekezne látni a képet, egy
képet, tompát és homályosat és árnyakkal áztatva.
Sorennek hirtelen támadt egy ötlete. Előző nyáron,
Eglantina elkezdett rázkódni és rohamot kapott, majd
emlékezett ki is ő, mikor látta a csillám darabkát Keres-
kedő Penny drapériáján. Csupán a csillám ezüstjét látva
kizökkentette kábult állapotából. És utána az összes ba-
goly a Leesettek közül elkezdtek lármázni, ahogy meg-
hallották a zenét, amint, ugye, Madame Plonk elkezdte
a hárfa gyakorlatát. A Leesett Fiókák baglyai freneti-
kussá váltak, ahogy hallották a zenét. És úgy látszott, ez
meg is gyógyította őket.
– Gülfi. – Soren odafordult a kis tündérbaglyocská-
hoz. – Van esetleg Kereskedő Pennytől pár csillámpa-
lád?
– Igen. Elkezdtem összefűzni egy pergőüveggé, de
nem volt elég időm. Majdnem az egésszel végeztem, de
még nem állt össze.
– Elkérhetnék egy darabot, csupán egy percre? – Kér-
dezte Soren.
– Feltétlenül, – válaszolta Gülfi.
Amint Soren felvette az összefűzött csillámló musz-
kovit kődarabokat, a déli nap bevilágította az odút.
Eglantina odafordult és alig kapott levegőt, és a sze-

142
mei rámeredtek az üvegdarabokra, amit Soren tartott.
Lassan, a színes fénypontok beterítették a levegőt és a
táncoló színek átszóródtak a bátyja tiszta fehér arcán.
– Olyan vagy, akárcsak a kastély festett ablaküvege, –
mondta finoman Eglantina.
– Egy kastély! – Kiáltotta a másik négy bagoly.
– Igen, – mondta Eglantina. – Mikor odaértünk, azt
gondoltuk mennyire gyönyörű, még annak ellenére is,
hogy egy rom volt, sok leomlott és még álló falrésszel,
ám hamar megtanultuk. – Eglantina most alélt hangon
beszélt, mintha valamilyen révületben lett volna. – Gyö-
nyörű volt, de csúf is. A Tisztáknak nevezték magukat
és, elsőre, kedvesnek tűntek. Meg akartak bennünket
tanítani, hogy dicsőítsük a Tytókat, mert azt mondták,
mi vagyunk a tiszták legtisztábbikja az összes bagoly
közül, és ezért volt, hogy mondogattuk a magasztaló
dalokat. Bár nem olyanok voltak, mint ahogy Anyu és
Apu olvasott nekünk, Sorennel. Nem, egyáltalán nem.
Úgy értem, emlékszel, hogy Anyu próbálta dudorász-
ni, szinte énekelni. Mi ezt nem tehettük. Semmit nem
akartak a zenével. Úgy gondolták a zene olyan, mint a
méreg. – Ez emlékeztette Sorent a Szent Egóra, ahol a
kérdésekről gondolták azt, hogy mérgező és a legros�-
szabb büntetés járt érte, aki feltett egy kérdést.
– És volt egy, akit Legfőbb Tytónak hívtak, – folytat-
ta Eglantina, – ő volt a legrosszabb. Sose beszélt sokat.

143
Viszont nagyon ijesztő volt. Valamilyen maszkot viselt,
és azt mondták, hogy a csőrét letépték egy csatában. –
Majd Eglantina ráeszmélt mit is mondott és elájult.
– Vascsőr! – Suttogták rémületükben.
Gülfi azonnal odarepült Eglantinához, hogy az arcát
legyezze a felébresztéséért. Dereng is igyekezett, de a
szárnyai olyan erősen kavarták a levegőt, hogy Eglanti-
na gyakorlatilag felemelkedett az odú padlójáról.
Eglantina pislogott. – Jóságos, elájultam, ugye? –
Majd felnézett Sorenre, ahogy feltámolygott.
– Csak nyugodtan, pindurka, – mondta Dereng. –
Csak rémüldöztél.
– Nem, nem. Jól vagyok. Tényleg jól vagyok. Jobban
érzem magam. Csak képzeljétek, szemtől szemben vol-
tam Vascsőrrel. Most már mindre emlékszem. Ő volt
az, aki a legjobban utálta a zenét. Úgy vélte az tisztáta-
lan. Tény, azt gondolta, hogy a nem Tyto alba baglyok
is egy kicsit kevésbé voltak teljesen tiszták. Úgy intéz-
te, hogy a kormosok és ausztrálok és a hosszúszárnyú
gyöngybaglyok végezzék a legrosszabb munkákat. Ó,
és igen, mielőtt a Tisztaság valódi tagjaivá váltunk vol-
na, kőkriptákban kellett aludnunk, régi Tytók csontjai
közt, akiket a Legtisztábbaknak neveztek.
– A Legtisztábbak? – Mondta Soren zavartan.
Gyülfi végig csöndben maradt, viszont mikor meg-
hallotta, hogy a kis baglyokat kőkriptákba tartot-

144
ták, felszólalt. – Azt hiszem, amit Eglantinával tettek
a kövekkel az, amit a Szent Egó is tett velünk telihold
idején. – Gülfinek a szörnyűséges holdkór módszerre
emlékeztette, mikor a Szent Egóban a fiatal baglyo-
kat kényszerítették, hogy a ragyogó holdfény felé for-
dulva aludjanak. Alaposan megzavarta a zúzájukat és
úgy tűnt elpusztította az akaratukat, az egyéniségükkel
együtt, amitől bagolyszemélyiségek voltak.
Gülfi folytatta. – Nem csupán holdkórosok, hanem
kő kábultak is. Azt hiszem hallottam már róla. A Ku-
nír-sivatagban, vannak mély, végeláthatatlan zárt ka-
nyonok, kész útvesztők, és ha valaki elveszik bennük,
a kő képes az agyára hatni. Mikor a bagoly visszatér,
kicsit furák lesz, tudod, galiba a fejükben. – Ám volt
valami más is, amit Gülfi érzett a zúzájával, de nem em-
lítette. Szinte biztos volt benne, hogy a sírokban lévő
csontok nem baglyoké voltak, hanem a Másoké. Mégis
úgy gondolta, túl vérfagyasztó, túl émelyítően félelme-
tes volt, hogy említést tegyen róla.
Soren ránézett Eglantina szárnyára, ahol a legsúlyo-
sabb sérülést szenvedte a Leesett Fiókák idejéből. A tol-
lak már foltjaiban visszanőttek. Mélységes dühöt érzett
a hitvány Vascsőr iránt. – Nem tudom elhinni, hogy
bánthatott, Eglantina. Legszívesebben megölném. Nem
csodálkozom, hogy Anyu és Apu kísértetei figyelmez-
tettek.

145
– De Soren, nem érted. Nem a kastély Tyto baglyai
művelték ezt a szárnyammal. Ó, sokat tettek értünk. A
zúzámban lévő érzések kezdenek visszajönni, viszont
más baglyok voltak azok, kik rajtaütöttek a kastélyon
és elraboltak bennünket. Ez az, amiért én és a többiek
megsérültünk. Majdnem sikerült elmenekülniük ve-
lünk, de a kastély baglyai, a Legfőbb Tyto és a Tiszták,
követtek minket. Ez volt az a nagy csata, amiben igye-
keztek visszaszerezni bennünket, és így zuhantam le.
Ahogy sok másikunk is, mert jött valami és elijesztette
őket. Meglepődtem, hogy túléltem a zuhanást. Ám az-
tán aggódtam, hogy újra elragadnak. És ezért vonszol-
tam magam a bokor takarásába, ahol Kotor és Dereng
rám talált.
– Azok, akik elraboltak, ők is gyöngybaglyok voltak?
Kérdezte Gülfi.
– Ó, nem. Mindenfajták. Volt egy tépett külsejű uhu,
és volt egy csupasz folt a szárnyán, amitől mulatságo-
san repült.
– Torzon! – Kiáltott fel egyszerre Gülfi és Soren. Tor-
zon, kinél a kegyetlenség nem ismert határokat, a Szent
Ególiusz Árvafészek Abláhjának is pont volt folt a szár-
nyán.
– Tehát a Szent Egóiak voltak! – Mondta Soren.
Eglantina most már tisztán emlékezett és nem bírt
leállni a beszéddel. Ám, eközben, Sorenen egy gondo-

146
lat lett úrrá. Közelebb jutottak ahhoz, hogy megtalál-
ják Ezylrybet? Képes lesz Eglantina emlékezni hol volt
a kastély, a különös szertartásaival, ami a gyöngybag-
lyokat ünnepelte a maga rémes módján? Vajon ott van
Ezylryb, vagy csak egyszerűen eltűnt? Kő kábulttá vált?
Vagy már halott?

147
Tizenötödik fejezet
A csóvák csóvája

Még gondok idején is képes biztos közelségben meg-
teremtődni egyfajta meghittség szelleme. Sosem volt
még ennyire való, mint Soren és barátai, Güfli, Dereng,
és most már Eglantina odúja. A történetek, miket Eg-
lantina mesélt sajátos varázzsal töltötte el az odúban
lévő baglyokat. Végül Kotor volt, ki megkérdezte, – Eg-
lantina, emlékszel arra milyen volt a táj a kastély körül?
Úgy értem, olyan volt, mint Ezüstfátyolé, vagy mint a
Csőr-hegységé?
– Sose voltam még a Csőr-hegységben, de mire gon-
dolsz, Kotor?
– Nos, voltak ott magas fák, vagy jelentéktelen kis
bokorszerű növények? Kemény volt a talaj, kopár, vagy
talán sivatagosan homokszerű?
– Ó, egyik se, azt hiszem. Nem emlékszem pontosan,
szinte sose engedtek ki bennünket. Habár a falak re-
pedéseiben, sikerült megpillantanom. Nem engedték,
hogy magasra felrepüljünk. Noha, azt hiszem füvet lát-
tam. És a megbeszéléseikre egy tisztást használtak. Ám
nem hiszem, hogy nagy fák vagy leveles fák lettek vol-

148
na, mert emlékszem, mikor kikeltem a tojásból, az odú
egy fenyőfa volt, emlékszel, Soren, hogyan fújta a szél a
szomszédos fákat? Mi nem, mi csak a kastély kősarkai-
nál süvítő szelet hallottuk.
– Nos, ez hasznos, – mondta Kotor töprengve.
– Miért? – Kérdezte Gülfi.
– Csak gondolkodom, ennyi az egész. – Feszült csend
alakult ki az odúban.
Ám Soren is elmélkedett. Persze, Kotort érdekelte a
föld. Ismerte a földet, milyen növények nőnek azon, az
összes talajfajta állagát ismerte. A nyomkövető csóva
egyik legkiválóbb tagjává vált. Tény, mikor Soren kör-
benézett, rájött, hogy ebben az odúban az egyes csóvák
legjobbak legjobbjai vannak jelen.
– Eglantina, – kérdezte Soren, – emlékszel milyen
hosszú ideig repültetek, mielőtt lezuhantál?
– Nem sokáig, azt hiszem. – Megint szünetet tartott.
– Eglantina, szerinted lehetséges, hogy valamilyen
úton-módon visszavezetsz bennünket a kastélyhoz? Ér-
titek, azon gondolkodom, már több, mint két hónapja
eltűnt Ezylryb. Végeláthatatlan kutatóegységek küldtek
már ki és eddig semmi. Tény, Boron csupán feltételezte
azt, hogy mit tettünk és miért voltunk Ezüstfátyolban.
Közvetve igen, viszont azért voltunk ott igazán, hogy
többet kiderítsünk Vascsőrről. És most, mi az, ami
megállítana bennünket attól, hogy megpróbáljuk meg-

149
találni Ezylrybet? Mi... – Soren megállt és körbenézett.
– Mi össze tudnánk állni egy igazán jó csóvává.
– Soren, te meg miről beszélsz? – Kérdezte Gülfi.
– Gülfi, te vagy a legjobb navigátor, akit Strix Stru-
ma valaha is tanított. Tőle hallottam, amikor elmond-
ta Barrannak. Kotor, úgy tudsz nyomot követni, mint
senki más, és Dereng, te tudsz harcolni, – Soren vissza-
vett a hangjából, – ha muszáj. – Dereng felfújta magát a
lehetőség gondolatától. – Nem látjátok? – Soren folytat-
ta. – Egy nagyszerű csóvát alkotunk, a csóvák legjobb-
jának legjobbját.
– Tisztázzuk, ha jól értem, – mondta Gülfi. A kis
tündérbaglyocska Soren előtt ácsorgott és közvetlenül
a csőre alatt állt. – Azt javaslod, hogy vegyük a saját
karmunkba Ezylryb keresését? Se rybek, se idősebb
baglyok?
– Pontosan ezt javasolja, Gülfi, – búgott Dereng. –
A Glaux szerelmére, mi magunk mentünk el Ezüstfá-
tyolba. Megtaláltuk a vándorkovácsot. Ő adta az első
nyomot, bizonyos értelemben, magáról Vascsőrről. –
Dereng megállt és tiszteletteljesen Sorenre bólintott. –
Nos, édesanyád és édesapád kísértetei után.
– Szóval, így állunk... – Gülfi suttogni kezdett. Soren
ideges volt. Ha nem számíthat Gülfi támogatására, nem
tudja végigcsinálni. – Ha így állunk, Soren, neked kell a
vezetőnek lenned.

150
Az odúban lévő összes bagoly bólintásával beleegye-
zett. Soren ledermedt. Nem tudta mit kellene monda-
nia. Végül megszólalt. – Az az igazság, hogy tervezhe-
tünk. Viszont a terv egyikőtök nélkül se fog menni. A
bizalmatok felém, felkavarja a zúzámat. Minden tőlem
telhetőt meg fogom tenni.
– Soren! – Hirtelen Otulissa repült be az odúba. –
Én is akarok jönni. – Az alkalmatlankodó foltosbagoly
csupán az odún kívüli ágon ült. Otulissa sárga szemei
megteltek könnyel. – Ezylryb hitt bennem és nem csak
a... a... – Ez volt az első pillanat, hogy Otulissa kifogyott
a szavakból. – Tudjátok milyen voltam, mielőtt csatla-
koztam a csóvához. Ezylryb hitt bennem, hogy azért
vagyok képes dolgokra, mert én vagyok, és nem csak
azért, mert egy foltosbagoly vagyok. Utálom azt a dol-
got, amiről korábban beszéltetek.
– Milyen dolgot? – Kérdezte Soren.
– Azt a tisztaságot, amiért egy bagolyfaj tisztább vagy
jobb, mint a többi. A legősibb bagolyrend, a baglyok,
akiktől mindannyian eredeztetjük magunkat, legyünk
gyöngy, hóbaglyok, foltosok, vagy bármilyen, azok az
első baglyok akiket Glauxnak nevezünk. És minden ba-
goly ünnepeli Glaux szellemét. Anyukám mondta ezt
nekem, és ez igaz. Valóban ennek az ősi rend különleges
madaraival kezdődött. Mint baglyok nekik köszönhet-
jük egyediségünket, a képességünk a nesztelen repülés-

151
re, hogy átlássunk az éjszaka sötétjén, hogy majdnem
körbe tudjuk fordítani a fejünket. És navigációról isme-
ritek a legnagyszerűbb csillagképünk elnevezését, ami
minden évszakban felragyog, a Nagy Glauxot. Ám ezek
a baglyok, akikről Eglantina beszélt, nem volt elég. El
akarják pusztítani a többieket.
Mindnyájan meg voltak döbbenve Otulissa szívélyes
beszédétől. Soren úgy vélte, Otulissának egynél több-
ször kellett hallgatóznia, hogy ezt mind tudja. Majd-
nem elkezdett könnyezve és fuldokolva sírni. Ez volt a
legotulissátlanabb pillanat, amit eddig valaha is láttak.
– Nagyon kötődöm ehhez az egészhez. Ismertek, nem
vagyok egy érzelgős bagoly, de ez... ez... én... én nem
tudom megmagyarázni, de részese kell ennek lennem.
– Természetesen, – mondta Soren. Otulissa nagyon
okos volt és még annál is inkább okosabb, ő mindan�-
nyiuknál érzékenyebb volt az atmoszferikus nyomás-
változásokra. Az időjárás csóva felbecsülhetetlen tagja.
És ez lenne a legjobbak legjobbjainak csóvája! Való-
ban, ez lenne a csóvák csóvája!

152
Tizenhatodik fejezet
Az üres szentély

Kitűztek egy estét, amikor el tudtak menni, mert se
óráik, se csóva gyakorlataik nem voltak, ám még így is
óvatosan, kettesével vagy hármasával hagyták el a fát,
közel az Első Sötétséghez és később újból felszálltak a
sziklaszirtről, ahonnan nem szúrták ki őket. És mind-
annyian, még a legkisebbek is csatakarmot hordtak.
Elcsenték a fegyvertárból a kovácsműhelybe. Bubo el-
ment, így ez nem volt probléma. Dereng hamar távo-
zott és a műhelyből magával vitte a karmokat és elhe-
lyezte a szírt repedéseiben.
Soren ragaszkodott, hogy gyakoroljanak a karmok-
kal, semelyikőjük se repül velük sokat. Eglantina sose
repült „karmosan,” ahogy a kifejezés szólt.
– Eglantina, sokat kell a farktollaiddal manőverezni.
Látod, nincs meg ugyan az az egyensúly, mint előtte,
– kiáltotta Soren, ahogy a húga ingatag reptét nézte,
ahogy felszálltak a szirtről.
– Bele fog jönni, – mondta Dereng.
Soren nem volt benne biztos. Eglantina még mindig
gyengének tűnt a számára. Készen áll ő erre? Ő az egyet-

153
len, ki felismeri a kastélyromokat, amiben raboskodott.
Viszont hirtelen a repte úgy tűnt, kiegyensúlyozódik.
– Ez az! Ez az! – Soren éljenezte, a szárnyai hori-
zontálisan egyenletesek és merevebbek lettek. – Püh!
– Sóhajtott fel Soren megkönnyebbülésében. Bár tény,
még nyugtalanította, hogy az ellenkezőjét teszi annak,
amire Ezylryb felesküdött, hogy soha többé nem fogja
megtenni. Soren nem csupán elcsente a csatakarmokat,
de még fel is fegyverzett vele egy fiatal, ártatlan baglyot.
Majd Octaviára gondolt és amit magában az odúban
mondott, ahol Ezylryb régi karmai lógtak rozsdásan,
ám nem elfeledetten. Én is békeesküt tettem. Viszont,
tudjátok, most úgy gondolom itt az ideje megszegni. Bár-
mit meg fogok tenni, hogy megmentsem szeretett meste-
rem.
Soren rájött, hogy itt az ideje. Ha van bármi esélye,
hogy megmentsék Ezylrybet, most kell megtenniük,
mielőtt beáll a tél. Nem volt választásuk. Az első hóvi-
har bármelyik nap megérkezhet és akkor már túl késő
lesz. Soren Eglantinát a sziklaszirthez utasította. Majd
a csóva élére állt és halkan, de magabiztosan beszélni
kezdett, hogy mikor kiosztja az utasításokat ne vissz-
hangozzon. – Repülési irány. Felkészülni a repülésre.
Emelkedj!
És a hat bagoly felemelkedett az éjszakába.

154
A terv először is az volt, hogy visszarepülnek arra a
helyre, ahol Eglantinát megtalálták Ambala Erdei Ki-
rályságába. Majd utána valahogy megpróbálják, Eglan-
tina segítségével, megtalálni a kastélyromokhoz veze-
tő utat és remélhetőleg Ezylrybet is. Ahogy repültek,
Soren azon töprengett, hogy ha sikeresen megtalálják
a kastélyt, és ha Ezylryb is ott lesz, tulajdonképpen ho-
gyan is fogják megmenteni? Talán ennyire nem kellene
előre gondolkodnia. Mikor odaérnek, talán eszébe fog
jutni egy terv. Az első feladat, hogy eljussanak, ahhoz a
szörnyű helyre, ahol a fiatal baglyokat kényszerítették a
kriptákban való alvásra, az úgynevezett Legtisztábbak
csontjaival, bármit is jelentsen ez.
Most Dereng repült elől, mögötte Kotor, hisz csupán
ők ismerték a területet, ahol Eglantinára rábukkantak.
– Ambalában vagyunk és közeledünk a Leesett Fiókák
térségéhez, – szólott le Dereng, Kotornak. Hirtelen Ko-
tor földi ereszkedésbe kezdett. Gülfi elkezdett felette le-
begni.
Dereng odafordult Sorenhez és bólintott. Ez volt az a
hely. Soren felnézett és megkereste a Sose Mozgó Csil-
lagot.
– Gülfi, nézz rá a pozíciónkra, a Sose Mozgó és a
Nagy Glaux csillagképének első főcsillaga között.
Mikor Gülfi rögzítette pozíciójukat, mindannyian

155
spirális süllyedésbe kezdtek, kivéve Derenget. Ő foly-
tatta a felettük való lebegést, hogy figyelmeztesse őket
bármilyen másik bagoly jelenléte esetén. Majd, Kotor-
ral és a többiekkel, igyekeztek visszafelé dolgozni attól a
ponttól, ahol rábukkantak Eglantinára és rekonstruálni
a kastélyromokhoz vezető utat.
Leereszkedtek egy kiszáradt patakmederbe. – Nos,
ahogy sejtettem, a nyomok már eltűntek, – mondta Ko-
tor. – Ám emlékszem hol szedtem fel őket először.
– Kezdjük ténylegesen azzal a bokorral, ahol rátalál-
tál, Kotor.
Hosszú léptekkel, az üregi bagoly nem vesztegette az
időt. A többiek követték.
– Ó, jóságos! – Mondta Eglantina. – Biztosan ez volt
az a hely. Sosem felejteném el. Úgy tűnt, mintha örökre
itt ragadtam volna.
– Most, Eglantina, – mondta Kotor, – repülj tovább
ebben a patakmederben és próbálj emlékezni, hol ejtet-
tek le.
Kevesebb, mint egy percet repültek. – Úgy gondolod,
itt volt? – Kérdezte Kotor. Ez volt az, ahol elkezdte a
nyomait követni.
– Nem, azt hiszem messzebb. Nagyon latyakos volt.
Pár perccel tovább repültek. – Itt! Itt! – Mondta hirte-
len Eglantina. Leereszkedett. Ott volt egy nagyon apró
csörgedező vízfolyam, pár centinél nem mélyebb. –

156
Emlékszem ezekre a kövekre! – Felemelte egyik karmát
és rámutatott. – Emlékszem, arra gondoltam, „Milyen
szerencsés vagyok, hogy nem arra zuhantam”.
– Jó! Jó! – Mondta Soren. – Repülésre felkészülni!
Legalább három kört fogunk megtenni odafenn és, Eg-
lantina, próbáld meg és érezd, hogy melyik irány az,
ahonnan jöttél.
– Ó, nem tudom, Soren. Nehezen fog menni. Annyi-
ra rémült voltam, és annyira nagy volt a zűrzavar. Úgy
értem, odafent épp egy csata dúlt.
– Csak add a legjobbat, Eglantina. Ez minden, amit
tehetsz. És ha kell, erről a pontról elrepülünk az összes
irányba, Gülfi, navigátor vagy, kövesd nyomon a pozí-
ciónkat.

Eglantina képtelen volt emlékezni, és nekikezdtek a
lassú procedúrának, hogy elrepüljenek minden irány-
ba.
Egy bagoly számára az éjszaka nem csak egyszerűen
fekete. A sötétség különböző sűrűségű rétegekből áll.
Olykor a feketeség vastag, áthatolhatatlanul ragacsosan
fekete a holdfénytől vagy a holdtól, és néha vékonyan
fekete, ám majdhogynem egy átlátszó feketeség. Ezek-
hez felettük a hold fényére és állására, a csillagképek
felemelkedésére vagy lebukására, és az alattuk lévő talaj

157
jellemzőire van szükség, vajon a föld erdőkkel borított
vagy kopár és kövekkel tarkított. Ahogy Dereng volt já-
ratos, hogy átlásson a szürkület és a hajnal rendkívül
megtévesztő szürkeségén, így az egész éjszaka folya-
mán, Soren volt képzett a „feketeséget olvasni”.
– Gyéren-érdes fekete, – szólt oda, ahogy átrepül-
tek egy elszórtan fás területen. Majd fél órával később,
ahogy egy másik irányba repültek, – Víz fekete változik
harmatossá.
– Nem! – Mondta Eglantina, – Azt tudom, hogy sose
haladtunk át víz felett.
A baglyok kis ívben fordultak és visszamentek a
kezdő pozícióra. Ahogy leültek egy fa ágaira, hirtelen
Gülfinek támadt egy ragyogó ötlete. – Ha ezeknek a
baglyoknak csak gyöngybaglyokra volt szükségük, és
főként Tyto albákra, akkor, nem lenne értelme annak,
hogy a kastélyuk esetlegesen valahol Tyto határának
közelében legyen? Különösen, a Tyto és Ambala közös
határán, ami nagyon kicsi.
Így Ambala-Tyto határa felé vették az irányt, Soren
megkérte Otulissát, hogy felderítőként repüljön körül.
Nem sok idő telt el, mire visszatért és jelzett egy tisz-
tást. – Ellenszél és nyugatra, ám kiszúrtam egy erdőtü-
zet kissé északnyugatra. Azt mondom két fokkal a Nagy
Glaux második főcsillagjától lejjebb. Nem hiszem, hogy
aggódnunk kellene az ebből az irányból fújó széltől.

158
– Szép munka, Otulissa, – mondta Soren.

Hamar a hajnali ködből kiemelkedtek a kastély falai.
Csupán egy torony maradt épen. A többi leomlott, így
csak valamivel tudtak volna magasabbra ülni, mint a
kastély falai. Egy békés homály lepte be az alattuk lévő
tisztást.
– Jobban tesszük, ha azt a kis facsoportot célozzuk
meg, – mondta Soren. – Van egy olyan érzésem, hogy
varjak lehetnek errefelé.
Az égerfán lévő ülőhelyükről, a hat bagolynak remek
kilátása nyílott a kastélyra. Biztos nagyszerű látványt
nyújthatott ilyen időben, vélekedett Soren, és még eb-
ben a romos formájában is látható volt, két színezett
üvegablak a megmaradt keleti falon. Futó borostyán és
moha nőtte be a köveket.
– Másnak tűnik, – mondta néhány perccel később
Eglantina.
– Hogyhogy? – Kérdezte Soren.
– Nos, nagyon nyugodtnak tűnik.
– De majdnem teljesen reggel van. Valószínűleg
mind alszanak.
– Tudom, de reggelente az őrséget gyakran váltják.
Ezért mondtam hajnal előtt, hogy jöjjünk ide, ponto-
san szürkületkor. A toronyból nem volt rálátás keletre

159
és, szürkületkor, váltják az őrséget, így meglehetősen
biztonságban vagyunk. Látni fogom az őrváltást, hisz
az öreg őr gyakran szokott körözni a torony körül, mi-
előtt elmegy.
– Egy baglyot se látok körözni, – mondta Dereng.
– És a vadászok rendszerint kiszoktak járni fogni pár
rétipockot. Ez jó idő arra, hogy szürkület után fogjanak
néhányat, – tette hozzá Eglantina.
Jó sokat vártak. Végül Eglantina sóhajtott. – Szerin-
tem valami nagyon nem stimmel. Túlságosan csendes.
Nézzétek, látjátok azt az őzt, aki épp felmegy a keleti
falhoz? Sose történne ilyen, ha a baglyok odabenn len-
nének... Viszont nem akarok tévedni. Úgy értem, nem
akarom, hogy bemenjünk és ránk támadjanak.
Soren pontosan ugyanezen gondolkodott. Támadt
egy ötlete. – Gülfi, szerinted át tudnál repülni azon a
nyári perjén anélkül, hogy belegabalyodnál, és tudnád,
közelebbről szemrevételeznéd?
Gülfi meglepődve nézett Sorenre. – Hogyne. Nézd,
Soren, minden tisztelettel, néhányunkhoz képest zajos
szárnyaló vagyok, de át tudok jutni azokon a perjéken,
mint egy dajka a hárfa húrjain. – Tündér és törpeku-
vikok, bár meglehetősen aprók, zajos szárnyalóknak
tartják, amiért nincsenek puha rojt tollaik, amiket boj-
tokként ismernek, ez nyeli el a levegőben megtett szár-
nycsapásaik hangját.

160
– Remek. Sosem kételkedtem a képességeidben,
tényleg. Akkor, miért nem mész és nézel körül? Viszont
légy óvatos. Azonnal térj vissza bármilyen veszély jelé-
re.
Gülfi már el is ment még mielőtt szerencsét kívántak
volna neki.
– Jóságos Glaux, – sóhajtott Otulissa. – Nézzétek
a reptét. Lehet, hogy zajos, de figyeljétek, a perje alig
mozdul ott, ahol repül.
Gülfi kevesebb, mint negyed óra múlva vissza is tért.
– Üres. Teljesen üres.
– Nincs nyoma, Ezylrybnek? – Kérdezte Soren.
– Semmi, legalábbis amennyit láttam.
– Akkor jobb, ha mi magunk nézünk körül. – Soren
egy pillanatra megállt és tett egy pillantást a kastélyra.
– Rendben. Jobb, ha egy szorosabb formációban me-
gyünk, vigyázva a varjakkal. A varjak első jelére, szo-
rosan összeállunk majd. Hatan vagyunk. Nem hiszem,
hogy megrohamoznának bennünket.

Egy rigó finoman rikkantott az egyik karzatból,
ahogy a baglyok leszálltak a kastélyromok legmagasabb
falának hűvös árnyékában. Olyan dolgok voltak ezen
a helyen, amit Soren azelőtt még sosem látott, amik
nem erdei, vagy mezei, vagy sivatagos, vagy szurdo-

161
kos dolgok. Egy hatalmas valami magasodott, viszont
málladozott, amit Eglantina trónként nevezett, ahol azt
mondta, a Legfőbb Tyto ült. Volt ott széttört oszlopok
alapjai, vájatokkal vésve. – Az micsoda? – Kérdezte
Soren, rámutatott a karmával egy magas kőülőhelyre,
amihez kőlépcsőzet vezetett.
– Nos, – mondta Eglantina hezitálva, – Az volt, ahon-
nan gyakran a Legfőbb Tyto beszélt hozzánk, mikor
nem a trónon ült.
– A Legfőbb Tyto? – Kérdezte Soren. – Úgy érted
Vascsőr?
– Igen. Néha úgy is hívták, mint „Ő Tisztasága,” ám
sosem nevezték Vascsőrnek.
– Jóságos Glaux, úgy érzem mindjárt öklendezem! –
Morogta Dereng. – Ez a tiszta dolog halálosan hangzik.
Soren arra gondolt Dereng talán nem is érti mennyi-
re is igazak voltak a szavai.
– Viszont tudom, hogy senki sincs itt, – folytatta Eg-
lantina. – Mert az a rigó ott van a karzaton. Senkinek se
volt megengedve, hogy oda felmenjen.
Eglantina némán álldogált és az egyik majd a másik
oldalra hajlongott. Nehéz volt a számára elhinni, hogy
visszatért, ám a kedves bátyjával tért vissza, ami még
különösebbé tette ezt a számára.
Néha Tukkon szokott tűnődni. De rossz érzése van
feléje. Egy érzése, hogy esetleg valamilyen köze lehet a

162
zuhanásához, ahogy Soren kieséséhez is köze volt. Sose
volt benne teljesen biztos. Mikor kiesett, Tukk egész
idő alatt kinn repkedett, még akkor is mikor a szülei
vadásztak és azt hitték a húgával van a fészekben. Meg-
eskette rá, hogy senkinek se mondja el a távollétét. Az
egyik éjszaka, tetőtől talpig véresen tért vissza. Fogal-
ma sem volt, hogy hol járhatott, ám hazudott mikor a
szülei visszatértek. Azt mondta, hogy egy róka futko-
sott körbe a fenyőfa tövénél, és azt hitte el tudja kapni.
Az apja dühös volt. – Meg is ölhetted volna magadat.
– Nos, csupán egy kis róka volt. Szerettem volna va-
lami jót tenni érted és Anyáért.
Ez egy hatalmas hazugság volt.
– Ez micsoda? – Mondta Gülfi. Egy fa tartóalkalma-
tosságban üldögélt.
Eglantina nyelt egyet. – A szentély. Így nevezték,
most viszont üres!
Gülfi a fejét az egyik, majd a másik irányba billentet-
te. Majd visszafordította, így a csőre majdnem érintette
a vállai közti tollakat. – Az biztos!
– És mind eltűnt!
– Mi tűnt el? – Kérdezte Soren. Most már észrevette,
hogy Eglantina nagyon zaklatott.
– A Legtisztább Szentély Szent Szilánkjai.
– Szilánkok! – Sorennek és Gülfinek elállt a lélegzete
a rettegéstől. Mint a Szent Egó Szilánkjai!

163
Tizenhetedik fejezet
Egy összezavarodott bagoly

Egy hatalmas lucfenyőn, az öreg foltos füleskuvik erő-
sen szorította a vékony ágat. Annyira összezavart volt,
csak arra tudott koncentrálni, hogy talpon maradjon az
ágon. Teljességgel zavart volt már azóta, hogy Tyto Ki-
rályság szélén átrepült egy kis folyón. Meg volt győződ-
ve, hogy északnak repül, de aztán úgy tűnt egyik csillag
se áll helyesen. Az Arany Karmok, oly gyönyörű az év-
nek ebben a szakában, fejjel lefelé tűnt fel az égbolton.
És mikor azt hitte, hogy keletnek fordul, ahelyett, hogy
a hajnal felkelő nap fényébe repülne, a nyugat sötétjébe
szállt. Azt hitte lehet yoicks mikor egy másodpercre azt
hitte, nos, talán a nap nyugaton kel. És aztán rájött, hogy
már napok óta körbe-körbe repül. Végül kimerülten,
letelepedett egy lucfenyő ágára, annyira zavarodottan,
hogy vadászni is nehezen bírt. Szerencsére úgy látszott,
az élelemellátás bőséges, különben éhen fog halni. Ám
a nyár átfordult őszbe és hamar az őszt elhajtotta a tél
első csípős szelei. Úgy gondolta éhen fog halni. Sohase
terveztem ezekkel, gondolta. Midig úgy képzelte, hogy
majd beszippantja egy hurrikán szeme és addig pörög,

164
míg meg nem hal vagy felszívja egy vad tornádó szele,
azok a fajták, miket forgó démonoknak neveztek, amik
végig söpörtek a felszínen és képesek voltak nem csak
egy, vagy két fát, de egy egész erdőt felszívni. Még egy
történet is keringett, mikor az egyik forgó démon fel-
szippantott egy tomboló erdőtüzet és ledobta egy má-
sik erdőre, felgyújtva azt is. Ezylryb felhorkantott. Egy
testhezálló vég egy olyan öreg időjáráselemző bagolynak,
mint amilyen én vagyok.
Napról napra, igazából már nem is volt benne biz-
tos, hogy hány nap is telt el, de minden nappal egyre
zavartabbá és zavartabbá vált. Hamar elképzelte, hogy
már túl zavarodott lesz ahhoz, hogy az általa ismert kis
területen vadászni tudjon. Így ez mind, ami elérkezett.
Ez lesz a halála. Reszketett, mint egy hűvös őszi szellő,
ami több volt egy téli jelnél, mi borzolta a tollait. Pró-
bálta filozofikusan kezelni. Neki valóban, nagyszerű
élete volt, tele kalanddal, könyvekkel, és tanított fiatal
baglyokat, tudós, sportoló bagoly, egy vagy két mocs-
kos vicc kedvelője. Veszélynek volt kitéve, igen, és szív-
szorító fájdalomnak. Becsukta a szemét és egy könny
csordult ki, ahogy a kedves Liljére gondolt. Ám igye-
kezett jó szolgálatot tenni. Remélte, nagylelkűen. Most,
gondolta, életem mélységes telében, én egy másik tél szé-
lén állok, az utolsómon.
Ezylryb igyekezett belegondolni, leginkább miket

165
hagyott ki. Talán a hajnal békessége, a szürkület ide-
jén, ami úgy lógott, mint egy csillogó ékszer a szürke
éj és a rózsaszín fiatal reggel között. Az ifjak, igen, két-
ségtelenül, a fiatal baglyoknak, kiket éveken keresztül,
beválasztott a csóvájába és megtanította őket bármely
időjárásban való becsületes navigátorokká. Időjárás,
szerette az időjárást. Az hitte, hogy ez a különleges vég
lesz az, amit nem szeretett volna. Se egy forgó démon
és se egy hurrikán szeme. Valójában ez sokkal megalá-
zóbb volt, bolydultan és zavarodottan meghalni egy er-
dőben, amiről azt gondolta nagyon is jól ismeri.

166
Tizennyolcadik fejezet
Egy rémálom visszatérése

Az a szörnyűséges Szent Egói dal kezdett Soren és
Gülfi fejében tekeregni.

Mi szedjük szét őket ízekre,
és bukkanunk csodás díszekre!
Soha el nem fáradunk,
szent a mi feladatunk,
s végezzük mi mindig pontosan!
Ha kincset lelünk,
szárnyal a szívünk,
de őrizzük a titkot gondosan...

Ez volt a dal, amit Sorennek és Gülfinek énekelnie
kellett, ahogy a Szent Egó köpetelőjében dolgoztak. Zú-
gott halkan a fejükben, ahogy a kastély romjaiban álltak
és felnéztek az üres szentélyre. Eglantina rémítő szavai,
„szent szilánkjai,” még mindig csengett a füleikben.
– A szilánkok! – Kiáltotta egyszerre Soren és Gülfi is-
mét és egymásra néztek. A többi bagoly csendben volt.
Végre, a szilánkok rejtélye, amit sosem fejtettek meg,

167
most felfedi saját magát. Az emlékképe, mikor Torzon
teljes csatafelszereléssel beviharzott a könyvtárba, ret-
tegéssel töltötte el őket. Csupán azért voltak ott, hogy
elrepüljenek a könyvtárból, a Szent Egó kőútvesztőinek
legmagasabb pontjáról, ami a legjobb menekülési útvo-
nal volt, és Torzon, náluk kétszer nagyobb méretű, felé-
jük haladt, kimeresztett csatakarmokkal, egy rémséges,
félelmetes alak. És aztán hirtelen, megmagyarázhatat-
lan ok nélkül, belecsapódott a falba, odavonzotta vala-
miféle hihetetlen erő, és ezzel tehetetlenné téve őt. Ily
módon szöktek el. Soren most visszaemlékezett a Bu-
bóval való beszélgetésükre, hogy a kovács miért „sze-
ret egy barlangban élni.” Felidézte Bubo szavait: Furcsa
és különös erő ez. Mintha ennyi év vassal töltött munka
után, magunkban is lenne egy kis mágnes. Mint azoknak
a speciális fémeknek, a vasaknak. Ezt hívjuk mi „mező-
nek.” Nos, ezt majd úgy is tanulni fogod a fémművesség
órán, magasabb rendű mágnesesség, ahol a láthatatlan
darabok mind összeállnak. Ez az erő, ami vonz téged,
ahogy engem is. Ez vonz engem a földben megtalálható
kis fém szilánkokhoz.
Most végre, Soren rájött mi is volt ez az erő.
– A szilánkok, amiket a könyvtár falában tartottak, –
mondta Gülfi.
– Igen, és Torzon fémet viselt. Volt egy különös köl-
csönhatás. De olyan ostoba volt, nem is tudta, – vála-

168
szolta Soren.
– Ez egyszerű, – mondta Otulissa.
– Egyszerű? – Kérdezte Kotor.
– Magasabb rendű mágnesesség. Strix Emerilla má-
sodik kötetében, a zavarok és rendellenességek a föld
mágneses mezőjében témára összpontosít. Meglehet,
hogy a Szent Egó baglyainak fogalma nem volt, hogy
mit kezdjenek a szilánkokkal, de higgyetek nekem, a
kastély baglyai pontosan tudják, hogy mit tesznek. –
Otulissa drámaian szünetet tartott.
Mit tesznek? A kérdés csendben csüngött a levegő-
ben.
– Folytassam? – Kérdezte Otulissa. Egyértelműen él-
vezte fölényes tudását.
– Ó, a Glaux mindenit, igen! – Búgott Dereng, úgy
tűnt testmérete a kétszeresére duzzadt.
Így Otulissa elmagyarázta, hogyan képes egy bagoly
agya oly mértékben zavarodottá válni egy irányított
zavarástól, hogy képtelenség legyen számára a navigá-
lás. Csak beszélt és beszélt, egyre inkább technikaibbá
válva, mikor Soren végül félbeszakította. – Eglantina,
mennyi szent szilánk volt ott?
– Három teli aranyzsáknyi.
– Milyen nagyok voltak a zsákok?
Pillanatra elgondolkodott. – Ó, egy olyan, – töpren-
gett, – egy bagoly fejnyi, mondjuk egy szakállas bagoly-

169
nyi. – Nézett rá Derengre.
– De hogyan, ha a szent szilánkokat ebben a szen-
télyben tartották, ahogy ezt hívod, hogyan védték ma-
gukat a baglyok a zavaróhatása ellen?
– Különösképp, Vascsőr, – tette hozzá Gülfi. Soren
nem is gondolt erre, ám Vascsőr miért nem csapódott a
zsákokhoz úgy, mint Torzon a könyvtárban?
– Nem tudom, – mondta Eglantina. – Viszont mi
sose éreztünk semmit. – Ismét tétovázott. – De talán
mégiscsak. Mikor a kriptákban kellett aludnunk. Néha
éreztem egy különös zúgást a fejemben, és nagyon ös�-
szezavarodtam.
– Ahá! – Kiáltotta Otulissa. Felrepült a szentélyre és
megvizsgálta a bezárt ajtóit. – Ahogy gyanítottam. –
Csőrét csattogtatta az ajtók felé. – Mu!
– Mu? – Mondta egyszerre az összes bagoly.
– Mu fém, mágnesessége nagyon gyenge. Ha körül
veszünk vele egy mágnesen tárgyat, gátolja annak me-
zejét. Ez az ami megvédett téged Eglantina.
– Kivéve mikor a kriptában voltam.
– És ez az ami védi Vascsőrt, – mondta Gülfi. – A
maszkja és a csőre ebből a mu fémből kell, hogy legyen.
– Pontosan, – biccentett megfontoltan Otulissa.
Soren semmit se mondott. Hallgatott és gondolko-
dott. – Van három zsák, ugye, Eglantina?
Eglantina bólintott.

170
– De már mind eltűnt. – Soren Otulissához fordult. –
Otulissa, mi történne, ha ezeket a zsákokat elhelyeznéd
bizonyos pontokon?
Otulissa elkezdett remegni, majd alig hallhatóan sut-
togni. – Az lenne egy Ördög Háromszöge.
– Tehát a mu fém véd a mágneses zavartól. Viszont
van bármi, ami valójában képes örökre elpusztítani a
szilánkokat, magát a mágnesességet?
Otulissa erőteljesen bólintott. – Tűz!
– Tűz... mu... tűz, tűz! – Soren kitárta szárnyait és fel-
emelkedett. A romkastély egyik majd másik sarkához
suhant. Ez a bagolyféle járkálás. Repülni, mozogni, se-
gített a gondolkodásban. Gülfi hamar felrepült. Milyen
gyakran is gondolkodtak, tervezgettek együtt a hosszú
Szent Egói fogságuk alatt? Soren jól érezte magát Gülfi
jelenlétében, ahogy a tündérbaglyocska felrepült mellé.
A többi bagoly mozdulatlan volt, kivéve a fejük finom
mozgását, ahogy lekövették a két baglyot, a szemeikkel
repültek. Néhány perccel később, Gülfi és Soren lee-
reszkedett.
– Van bármi módja, hogy leszedjük azokat az ajtókat
a szentélyről?
– Nem kellene nehéznek lennie, hogyha elvégre lágy
fém, – mondta Dereng, és odarepült a tartóhoz. Majd
egy olyan erővel, ami egy rókát is félbeszakított volna,
letörte a fémet.

171
– Remek! – Mondta Soren. – Most itt kell hagynunk
a csatakarmainkat és kirepülnünk megtalálni azt az er-
dőtüzet, amit Gülfi korábban észrevett. Dereng, lévén
nincsen szénszállító kosarunk, valahogy el tudnád haj-
lítani az egyik mu fémlemezt egy vödörré?
– Hogyne, Soren.

Ekképpen, Sorennek és Gülfinek hála a terv meg-
született, a mu fémmel védve magukat. Mióta a zsákok
eltűntek, lehetséges, hogy véletlenül a baglyok nagyon
könnyen egy Ördög Háromszögének közepén talál-
hatták magukat. Végső óvintézkedés gyanánt először
elrepültek az erdőtűzhöz és gyűjtöttek szenet. És, ha
elrepültek a szilánkzsákokhoz, képesek lesznek elpusz-
títani az erejüket az erdőtűzből begyűjtött szenekkel.
Ha ez a háromszög létezik, meg kell semmisíteniük.
Minden madár életére veszélyt jelenthet, baglyok, sa-
sok, sirályok, igen, még varjak is, még ha az utóbbiak
kelletlen fajok is. Valami, ami egyszerűen nem létezik
a természetben. Otulissa úgy gondolta, hogy ő valóban
érzékeny az atmoszferikus nyomásváltozásokra, esetleg
képes megérezni a háromszög kerületét. Így hát Otulis-
sa elszánta, hogy vezető pozícióban fog repülni.

172
Már jó ideje a kastélyban voltak. A fény elszivárgott
a nappalból. Hamarosan elérkezik az Első Sötétség. A
baglyok a templom északi falának recés élén ültek és
nézték a roppant erdőtűz füstfelhőjét, ahogy találkozik
az eljövő éj sötétjével. Gülfi Soren mellett állt, nehezen
érte el a mellkasi tollait. Hat bagoly volt, gondolta So-
ren, ahogy körbe fordította fejét és rájuk nézett. Hat
erős, villámeszű bagoly volt, hogy beteljesítsenek egy
sorsot. Valóban egy bagolycsapattá váltak, kik felemel-
kednek a sötétségbe és belevágnak egy veszélyes külde-
tés utolsó szakaszába, hogy megtalálják az elveszettet,
hogy óvják a töröttet, hogy jobbá tegyék a világot és,
hogy mindegyik bagoly hím vagy tojó, a legjobb legyen.
Soren tudta, hogy ő a legjobbak legjobbjának vezetője.
És így megesküdött, nem számít mennyire nehéz, ere-
jének ne minden részét arra használja, hogy megment-
se Ezylrybet hanem, hogy ezeket a baglyokat épségben
hazavigye, a Nagy Ga’Hoole Fához.

173
Tizenkilencedik fejezet
Irány az Ördög Háromszöge

Természetesen Soren és Otulissa volt az, kiket szén-
szállítónak képezték, hogy fejest ugorjanak az erdőtűz-
be és szenet szállítsanak. Találtak egy magas sziklaszir-
tet az erdőtűz hátszelében, ami a legjobb helyet adta
nekik a megfigyeléshez. Mindegyik bagoly összetömö-
rült a szirten és figyelmesen hallgatta Soren beszédét.
– Most, meg kell értenetek, hogy csak én és Otulissa
fogunk bemenni a tűzbe.
Dereng, Kotor, Gülfi és Eglantina határozottan bó-
lintott. Nem volt helye vitának, még Derengtől sem.
Mind tudták, hogy csak ők ketten voltak kiképezve erre
a veszélyes munkára, ami az átlagosnál több képességet
követelt. A légzésen és repülésen át, az izzó szén csőrrel
való megragadásáig, ezek a baglyok az összes csóvából
a legkülönlegesebb oktatást kapták.
– Ha valami gond adódik, egy ellenség tűnik fel, vagy
bármi, igen, gyertek és hozzatok ki bennünket. Szerin-
tem Gülfinek és Eglantinának kellene, mert Derengnek
és Kotornak, nagyobb mivoltukból, esetleg meg kell
birkózniuk egy ellenséggel. Ha valamelyikőtöknek el

174
kell jönnie értünk, az általunk nevezett tűz peremén
kell repülnie.
– De ha nem lesztek ott, mikor jövünk?
– Egyikőnk mindig megfigyelésben repül, nézi az
alatta lévőt, aki gyűjti a talajon lévő szeneket.
Most mennyire is azt kívánta, hogy Ruby itt legyen.
A réti fülesbagoly, közülük a legjobb szárnyaló, külön-
legesen képzett levegőben lévő parazsak elkapásában.
Ma este nem igazán lesz senki, ki betöltené ezt a sze-
repet. És mennyire hiányolta Martint, ki gyakran fel-
derítette a bőséges szénforrásokat, amik információval
szolgáltak a különböző gazdag parázságyak méretével
és helyzetével. Ráadásul, Martin nagyon jó volt a szent-
jánosbogarak meglelésében. Egy szentjánosbogár kü-
lönleges szén volt, amit Bubo különösképp nagyra tar-
tott a műhelye számára. Senkinek, még a legcsekélyebb
ötlete sincs, miért nevezik ezt szentjánosbogárnak, de
plusz pont járt, ki ilyenekre lelt.
– Otulissa? – Mondta Soren.
– Igen, Soren?
Glauxra, reménykedett, hogy nem fogja bajba kever-
ni. – Otulissa, te és én alternáló ereszkedéseket fogunk
tenni, ha megtaláljuk a belépési pontot, egy jó löketet.
A többieknek a mu vödörrel kell maradnia, ha talá-
lunk egy helyet az elhelyezésére. – Inkább hasonlított
egy sekély tálra, mint egy vödörre. Lehet, hogy nehéz

175
lesz a szeneket benne tartani, ám ha biztosan tartják,
úgy gondolta, tudnak vele boldogulni. – Most a jó hír
az, hogy nem kell annyi szenet gyűjtenünk, mint amit
megszokott körülmények közt szoktunk. Emlékezze-
tek, nem egy műhelynek szedjük, csak annak a három
zsáknyi szilánknak.
Most először, Soren észrevette, hogy nem rándul ös�-
sze, mint ahogy általában szokta, mikor kimondja vagy
meghallja a „szilánk” szót. Talán azért, mert kezdi meg-
érteni a szilánkokat. Igen, erejük van, ám ugyanakkor,
az erejük nem korlátlan. Ő és a csapat képesek gyengí-
teni az erőt és talán meg is tudják fékezni. Soren hirte-
len rádöbbent, hogy ezzel a kis szeletnyi tudással, amit
az elmúlt néhány órában megszereztek, sokkal többet
tud, mint a kegyetlen Szent Egói baglyok. Vajon tudott
annyit, vagy többet, mint a Tiszták, ahogy Eglantina
nevezte őket, és meg kell ismerniük ezt a borzasztó
Vascsőrnek nevezett baglyot.
Pár perccel később, Soren és Otulissa foszlatták a tűz
peremét. A foszlatás egy repülési manőver volt, mikor
be és ki szökkentek az általuk üres területeknek neve-
zett tűzéleken, amik éppenséggel a legjobb pontok le-
hetnek a beereszkedéshez. Ez most Soren feladata volt.
Általában Elvan, a szénszállítók társ-rybje, Ezylrybbel
együtt vezették a zuhanórepülést. Ám Ezylryb ragasz-
kodott hozzá, hogy Soren annyiszor repüljön közvet-

176
lenül Elvan mögött, hogy úgy vélje most már képes
legyen rá ő is. Gyakran több mint húsz zuhanást kel-
lett tenniük, mielőtt rátaláltak a belépési pontra. Eddig
négy zuhanást tettek. Most az ötödiken, Soren érzett
„egy löketet,” vagy egy megnyílt alkalmas ösvényt.
– Azt hiszem talán ez lesz az, – mondta Otulissának.
Tettek még egy kört a löketnél. – Rendben, találjunk
egy közeli helyet, ahol tarthatjuk a mu vödröt és utána
nekiláthatunk.
Mikor megtalálták a vödör helyét, Soren és Otulissa
otthagyta a többi baglyot, hogy őrizzék és tovább re-
pültek a tűhöz. A morajlás fülsüketítő volt, ahogy a tűz
az alattuk lévő fát bekebelezte. Soren nagyon remélte,
hogy Eglantinának semmiért sem kell eljönnie, hogy
bármiért is figyelmeztessen. Egy bagolynak, aki nin-
csen hozzászokva az erdőtűzben való repüléshez, in-
kább a morajlás, mintsem a meleg volt az, ami a legfé-
lelmetesebb lett volna a számára. És most Soren kiadta
az utasítást.
– ZUHANÁS! – Otulissa egy szédítő fejesugrást tett.
Soren rajta tartotta a szemét, ahogy a foltjai elmosód-
tak. Milyen gyakran tette ezt, a repülő megfigyelés nem
Otulissáé volt, hanem Martiné, a csóvatársáé? Jól em-
lékezett az első alkalomra. Féltette Martint, ám saját
magát is. Mindenféle rettenetet elképzeltek, amire egy
erdőtűz képes lehet. A vad szelek, a koronatűz, mikor a

177
tűz megfékezhetetlenül tombol, fakoronáról fakoroná-
ra terjed, létrehozva üzemanyag létrát, amik mindent
felszippantanak a halálos forróságba, beleértve a repülő
baglyokat is. Még igazán semmi sem ijesztette meg úgy,
mint az a hurrikán, ami Martint a tengerbe taszította.
Soren az alatta lévő Otulissát figyelte, ahogy minde-
zekre emlékezett. Most már látta, ahogy a foltosbagoly
emelkedik egy felhalmozódott meleg feláramláson.
Odaperdült Sorenhez, a valamikor krém fehér foltjai
elsötétedtek a széntől. Egy szentjánosbogár ragyogott a
csőrében, ahogy odarepült ahol a mu vödröt tartották.
Most Sorenen volt a sor. Leereszkedett. A szénágy bő-
séges volt, bár a perzselt rönkök mérete meglehetősen
kicsi volt, forrón égtek. Sikerült egyszerre kettőt össze-
gyűjtenie és egyenesen visszarepült a mu vödörhöz.
Még csupán négy körre volt szükség, mind Sorentől,
mind Otulissától, hogy elég szenet gyűjtsenek. Jóval éj-
fél előtt visszatértek a szirtre, ahol a többi bagoly várta
őket a vödörnél.
Soren és Eglantina közöttük vitték a mu vödröt a több
tucat izzó szénnel. Dereng, a legnagyobb és legerősebb
bagoly létére, karmaiban cipelte a mu fémdarabot, amit
nem alakítottak vödörré, hogy pajzsként tudják hasz-
nálni, ha összefutnának bármelyik eltűnt zsákkal. Otu-
lissa még mindig elől repült.
Gülfi, a legkisebb bagoly, közeli megfigyelés érdeké-

178
ben, pár méterre repült csak a földtől. És Kotor tette
azt, amihez minden bagolynál jobban értett, gyalogolt.
Otulissa úgy érezte, vagy lenne nagyon kicsi, vagy
tényleg, úgy járna, mint Kotor, az a két bagoly talán ké-
pes volt áthaladni az ártalmas szilánk mágneses mezeje
alatt, amennyiben a szilánkokat magas fára helyezték.
A terv az volt, hogy ha megtalálják a zsáknyi szilán-
kot, elégetik, így elpusztítják azt, amit Otulissa „mág-
neses hatásnak” hívott. Ez kétségtelenül magasabb ren-
dű mágnesesség, és Soren szörnyen örült annak, hogy
Otulissa olvasott róla. Ám ismét, mindezt véghez vitték
és semmi nyomát nem találták Ezylrybnek, tudomásuk
szerint lehetséges, hogy halott volt. Viszont Soren még
nem gondolta így, és a többieknek sem hagyta, hogy
így tegyenek. Egy mentőakciót hajtottak végre. A men-
tés az élők megmentéséről szólt. És Sorennek volt egy
nagyon erős érzése, hogy Ezylryb összefüggésben áll
Vascsőrrel. Zúzaérzék, Ezylryb egyszer így nevezte ezt
az érzéket. Ez egyfajta tudás volt, egy bizonyos gondol-
kodásmód. Ezylryb szavaira emlékezett: A normális ér-
telmezési szinten túli gondolkodás, ami egyből kideríti az
igazságot, érzékeli és megérti a valóságot. És azt mondta,
hogy Soren birtokában van ennek a különös tudásnak.
Mennyire fellelkesült mikor Ezylryb ezt mondta So-
rennek, lényegében azt mondta, hogy ő különleges, egy
különleges bagoly.

179
– Mu pajzs! – Otulissa élesen fordult és visszarepült.
– Éreztem. Határozottan éreztem.
Soren gyorsan Gülfit és Kotort utasította, ki alattuk
repült és sétált, hogy lassan és nagy óvatossággal legye-
nek. Most már Dereng repült elől, tartotta a mu fém-
lemezt a karmaival, mint egy pajzsot. A többi bagoly
mögötte repült. Néhány másodpercenként Otulissa
kinézett és közvetlenül ismertette a mágneses erőt. Ha
kidugta a fejét a pajzs backbord oldalán, és vissza, pis-
logott és zavartnak tűnt, tudták, hogy az egyik szilánkz-
sák irányába tartanak, amit elpusztítanának! Most már
világos volt a számukra, hogy mielőtt megkereshetnék
Ezylrybet, el kell pusztítaniuk a három szilánkzsákot,
ami veszélyt jelent az összes bagoly és a többi madár
repülési és navigálási képességére. Ha Otulissa kinézett
a steuerbord oldalon és nem érzett változást, tudták,
hogy a szilánkok határának külső oldalán vannak. Gülfi
és Kotor alattuk repült vagy sétált teljesen zavartalanul,
amennyire Otulissa gondolta.
Egy ideig eltartott, mire elérték az első zsákot, és ép-
penséggel Kotor volt, aki a földről kiszúrta és felszólt,
– Égerfa előttünk. Tárgy beékelve az ág és a törzs közé.
A pajzzsal védve magukat, elrepültek a fához. Az
időzítés precíz volt. Dereng átadta Sorennek a pajzsot,

180
aki Eglantinának adta a szenesvödröt. Egyik karmukkal
kinyúltak és meglökték a zsákot, ami leesett a földre. A
hatás azonnal elérte Gülfit és Kotort. Kotor elkezdett
dülöngélni, és Gülfi egyszerűen leereszkedett. A szár-
nyai yeep állapotba kerültek, lógtak az oldalán, ahogy a
két bagoly érezte a különös zúgást a fejében. Soren be-
lemerítette csőrét a vödörbe és tökéletes pontossággal
a zsákra hajította a szeneket. Volt egy csillanása a zsák-
nak, ahogy lángra lobbant. Pár perccel később, Otulissa
kikukucskált a pajzs mögül. – Ez csodálatos! – Mond-
ta Otulissa és kilépett a pajzs takarásából. A mágneses
erő most már teljesen megsemmisült. Kotor és Gülfi
megint teljesen riadtnak tűnt, összeszedték magukat.
Kotor újra egyenesen kezdett járni, és azonnal az égő
rakáshoz ment. Karmaival feltúrt némi földet, hogy ki-
oltsa a tüzet.
– Ne az egészet. Szükségünk lehet még pár szén-
re, – mondta Soren. Összeszedte a tűzből a legizzóbb
széndarabokat, és Otulissa fellapátolt némi parazsat. A
többi bagoly ámulattal figyelte.
– Hogy csinálják? – Suttogta Kotor.
Mikor a baglyok összeszedték a szenet és megbizo-
nyosodtak, hogy a megmaradt tűz biztonságban ki-
aludt, elrepültek.
Elpusztítottak egy zsákot, ám ez csupán egy pontja
volt a háromszögnek. A második pontot a legnehezebb

181
felfedni, hisz bármely irányban lehet az első pont kö-
rül. Nem tudják, hogy ez a különös háromszög kele-
ti, nyugati, északi vagy déli irányban áll. Majdnem egy
óráig repültek különböző irányokban, mielőtt Otulissa
megérezte a zavarást, amit az előttük lévő korhadt fából
származott.
Ezúttal a zsák egy odúba volt begyömöszölve, és mert
az odú enyhén nyirkos volt, úgy döntöttek, hogy oda-
benn fogják elégetni, ami megtartotta a tüzet és nem
lobbantotta be az egész fát. Kotor felrepült, karmaiban
összetapadt nedves sárral, hogy elfojtsa a lángokat.
Most ismét felemelkedtek, hogy megtalálják a harma-
dik és utolsó pontot az Ördög Háromszögében.

Ezylryb pislogott, ahogy a lucfenyő ágán ült. Amit
érzett az álom volt, vagy valóság? Úgy tűnt számára,
hogy a zúgás szertefoszlik, és egyfajta köddel emelke-
dik ki a fejéből. Lassan kitárta szárnyait és körbenézett
minden irányba. Majdnem úgy érezte, hogy újra képes
a repülésre, céllal és iránnyal együtt anélkül, hogy ös�-
szezavarodna. Valami megváltozott. Esetleg legalább
megpróbál eljutni egy másik, közeli fához. A sok zavar
nélkül képesnek kell lennie. Végül kisebb zsákmányt
is el tudott ejteni, ami egyenesen a fa tövében közle-
kedett. Csak egyszerűen, mondogatta magának. Csak

182
tartsd a szemed azon a nyárfán. Összpontosíts egy ágra.
Emelkedj, majd két szárnycsapás és ott is vagy. Koncent-
rálj. Elmélyedés, ahogy a Glaux fivérei tanították neked
sok évvel ezelőtt.
Ezylryb csak a felemelkedéssel volt elfoglalva, ami-
kor meghallott valamit zajosan repülni a földhöz közel.
– Ezylryb! – Kiáltott fel Gülfi. – Ez Ezylryb!
Biztosan álmodott. Soren legjobb barátja, a kis tün-
dérbaglyocska volt az. Majd fölötte meghallotta az ös�-
szetéveszthetetlen süvítő hangot, amit egy bagoly ad ki
csőrében a szénnel. Beleszagolt a levegőbe. Itt a csóva!

A háromszögön kívül, egy nagyon magas fán, egy
szokatlanul nagy termetű gyöngybagoly, vascsőrrel és
az arcát félig fedő maszkkal, aggodalommal nézett le,
ahogy a baglyok az utolsó zsáknyi szilánkot elégették és
a kelepcét lerombolták.
– Ő Tisztasága tudta, hogy a tűz ezt képes tenni a
szent szilánkokkal?
– Fogd be a csőröd. – A Legfőbb Tytót megkísértette,
hogy karmaival megragadja a hitvány baglyot, viszont
a többi egysége Kunírban van, most az összes baglyá-
ra szüksége volt. Hatan vannak a Nagy Ga’Hoole Fá-
ról, ám tízen vannak a Tiszták. A szakállas bagoly volt,
aki a legnehezebb ellenfelük lenne. Persze most, heten

183
vannak az öreggel együtt. Ám ő gyenge. Gyenge volt,
de okos. És mennyire közel voltak, hogy az övékének
tudhassák. Ha egy új kastélyt találtak volna, egy erődöt,
bármit, amit a Mások hátra hagytak, ami főhadiszál-
lásként szolgált volna, oda tudták volna csalni a füles-
kuvikot. Mint ahogy volt, itt kellett volna tartaniuk, és
noha elég vad került volna az útjába, hogy ne éhezzen.
Holtan semmit se ért volna számukra. Mennyire érté-
kes lett volna számukra a tudása. Az öreggel, nem csu-
pán a Déli Királyságokat, de az Északiakat is uralhatták
volna, azt ahonnan a vén kuvik jött, a Nagy Vizek föld-
jét, legendás harcosok földjét. És az öreg kuvik volt, aki
valószínűleg megtanította volna őket a tűz fortélyaira.
Ezt a baglyot a magukénak kellene tudniuk. A baglyok
királyságaiban, őt, kit Ezylrybnek neveztek, vagy néha
Lyzenak, ő volt a legnevesebb. Úgy tartották elképzel-
hetetlen erő és tudás birtokában volt. A Tisztáknak ő
kellett. Meglehet nem Tyto volt, ám ennek ellenére is
szükségük volt rá. És elkapnák. És mikor egyszer el-
kapnák, kriptába zárnák és utána igazán a magukénak
tudhatnák.
– Tisztasága, a szakállas ádáznak tűnik. Lehet prob-
lémát fog okozni.
– Problémát? – Mondta lassan a Legfőbb Tyto, ami
megrémítette a kormos gyöngybaglyot, aki épp felszó-
lalt. – Elkerülte a figyelmedet, Wortmore, hogy ezek a

184
baglyok nem viselnek csatakarmokat?
– Így igaz, uram. Sose gondoltam erre. – Remegett
Wortmore hangja.
– Készüljetek a támadásra!
Kilenc bagoly, mind szív alakú arccal, némelyikük
sötétebb, némelyikük tiszta fehér, és egy vasmaszkkal,
kioldották a karmokat a csatakarmaikon.

185
Huszadik fejezet
Támadás!

Ezylryb a csóvájának két tagjával és a többiekkel
állt egy körben a földön, ahogy nézték az égő zsákot.
Ahogy az utolsó szilánkok felragyogtak szinte fehéres
fényben, egy nagyszerű enyhülést éreztek. Összetörtek
a láncok, melyek összekötötték a háromszöget és utána
olyan volt, mintha a láncok közti kapcsok egyszerűen
beleolvadtak volna az éj lágy szellőjébe.
Soren még mindig csodálatában tántorgott. A legva-
dabb álmaiban sem gondolta volna, hogy csettintésre
rátalálnak Ezylrybre az Ördög Háromszögének köze-
pén.
– Szerintem reggel kellene hazaindulnunk, első fény
előtt, – mondta végül Soren. Alig bírt beszélni, öröm-
mel töltötte el az öreg rybje látványa. Soren csupán an�-
nyit mondott, hogy Kotor menjen és fedje el a tüzet,
hisz már nem volt szükségük a szénre, amikor hirtelen
az éjszakát bagoly vijjogások törték meg.
– Ránk támadtak! – Kiáltott Dereng és hatalmas ki-
nyújtott karmokkal felemelkedett. Soren tíz, csatakar-
mokkal felszerelt baglyot látott. És az egyik vasmaszk-

186
kal egyenesen Dereng felé repült. Dereng épp időben
tért ki. Minden amire Soren gondolni tudott, Nincse-
nek csatakarmaink. Mindössze csak hatan vagyunk, he-
ten ha Ezylrybet is számítjuk. Minket darabokra fognak
szaggatni! Nem fogják túlélni.
Majd bámulatosan lebukva és kitérve mindent hárí-
tott a közelgő Vascsőrtől, Dereng belekezdett az egyik
harci gúnyolásába.

Azt hiszed, megijedek azoktól a vaskarmoktól.
Csattogtatom csőrömet, míg erre nézel!

A támadó bagoly majdnem megállt a levegőben. Tel-
jesen megriadt a különös kántálástól.

Zúzád gyönge, mint egy kukac
Meg foglak én
gyötörni, gyötörni, gyötörni…

Dereng megtöltötte a levegőt a reszelős, érdes tom-
bolásával. Hirtelen mindenütt jelent volt. Megragadta a
mu pajzsot, vitte és emelte pont időben, hogy megfogja
Vascsőr karmának egyik erős csapását. A csatakarom
átmarta a pajzs puha fémét, de megvédte Derenget. A

187
szakállas bagoly talpraesett volt. Eközben Soren, kitért
egy dühös kormos bagoly csatakarmai elől. Ám nem
tudta, meddig fogja bírni. Csak védekezés céljából tért
ki és repült. Nem volt mivel támadnia. Hirtelen egy
tűzokádó hang hasított keresztül az erdőn. A perzselő
vörös üstökös jött le a földre? A puszta csodálattól So-
ren tágra nyílt szemekkel figyelte. Nem az üstökös volt.
Hanem Ruby egy égő szénnel a szájában. Hogyan talált
meg bennünket? És hihetetlen, de Martin, a csóvatársa
ott volt közvetlenül mögötte, égő ágakkal teli csőrrel.
Az esélyek fényesebbé váltak. A felek egyenlőbbek let-
tek a kilenc Ga’Hoolei bagollyal, beleértve Ezylrybet és
tízen Vascsőr követőivel.
Ruby meggyújtott egy lucfenyő ágat és repülve a kar-
maiban vitte, végigsöpörte vele a körülötte lévő levegőt.
A szenek még mindig ott égtek. Soren és Kotor egy-
másra néztek és gyorsan megragadták, amit csak tud-
tak. Támadni fognak. Offenzívan támadnának és talán
megfutamítanák ezeket a baglyokat. Otulissa becsat-
lakozott. Egy pillanat alatt a levegő fáklyáktól süvített,
ahogy a szénszállító csóva baglyai átrepülték az erdei éj-
szakán. Gülfi és Eglantina gondoskodott a fáklya után-
pótlásról, ahogy ágakat és gallyakat helyeztek a szénre.
Azonban Gülfi és Eglantina hamar rájöttek, hogy elég
gyakorlatlanok, hogy hordják az éjszakába a legvéko-
nyabb lángoló gallyakat, amivel esetleg megperzselnék

188
az ellenséges baglyok érzékeny pontjait.
Fürgén és precízen, az ellentámadás keményen meg-
kezdődött. És Dereng mindvégig énekelte a csúfolódó
és gúnyolódó dalát, túlüvöltötte az erdőt, egy lárma,
harsogó megvető csúfolódás, ami összezavarta és félel-
met keltett Vascsőr csapatában.

Megvan a tűz, megvan a pofon,
gondoskodunk, hogy felöklendezzétek az ebédet.
Egy kettő három négy öt,
csodálkozni fogsz, ha életben vagy.
Hat hét nyolc kilenc tíz,
olyan buta vagy, mint egy vén tyúk.
Számolni örökké és tovább is tudok,
és meglehet jobb, ha kezdtek könyörögni.

Tisztának nevezitek magatokat,
a legjobb baglyoknak a láthatáron.
Nos, a magasból bűzlötök,
és nem vagyok oly fényesek.
Olyan beképzeltek vagyok, amennyire lehet
és a zúzátok a tejbogyó teát se bírja.
Sirály potyadéknál se vagyok jobbak,
és még az gondoljátok repültök,
lejjebb valók vagyok egy patkánynál is.

189
Az utolsó versszaknál, az egyik kormos gyöngyba-
goly az eltereléstől egyenesen belerepült abba a lángoló
ágba, amit Ruby tartott. – Jóságos Glaux! – Kiáltott a
réti fülesbagoly. – Még támadnom se kellett. Egyene-
sen felém jött. – A megperzselt tollak szaga kavargott a
levegőben. Egy másik, akit megböktek egy ággal, amit
egy szentjánosbogárral gyújtottak meg, rikoltozva elre-
pült.
Ám a rettenthetetlen Vascsőr, halálos dühvel folyatta
Derenggel, kimeresztett csatakarmokkal, mik ragyog-
tak a lángok fényében. Ruby az égő ágával gyorsan be-
siklott Dereng szabadon hagyott oldalán, és csatlako-
zott a harchoz az erős, rémisztő bagoly ellen. Soren és
Otulissa lángoló ágaival előrenyomult, a többi bagoly
felé suhintottak, mintha egy izzó kard lett volna. Az
egyik bagoly Vascsőr csapatából yeepelt és egyenesen a
földre zuhant. Martin azonnal egy teli csőrnyi parazsat
hajított az evezőtollaira.
– Szemre célzok, – mondta lélekszakadva Gülfinek.
– Viszont nem vagyok olyan jó lövő, mint Soren annál
a Hiúznál.
– Vigyázz Martin, farktoll irányból. – Kimeresztett
karmokkal egy kormos csapott Marin farktollai felé.
Gülfi a saját biztonságára nem gondolva, alábukott a

190
yeepelt bagoly lángoló tollhalmába és csőrében tollpa-
maccsal tért vissza, igyekezett úgy tartani, mint ahogy
azt a szénszállítóktól látta. Nekiütközött a Martinra tá-
madó bagolynak, átfordult és meggyújtotta a hastollait.
Szörnyű nyüszítés hallatszott és a kormos egy vad röp-
pályával átalakult egy lángoló repülő rakétává, – Kitér-
ni! Eglantina! – Eglantina oldalra pördült, ezzel tiszta
utat hagyva a rakétának, ami fejjel előre belecsapódott
egy fatörzsbe. A bagoly csatakarmai útban leestek. So-
ren lecsapott és elhozott egyet. Orulissa a másikat.
– Mi ketten esetleg alkothatunk egy párt és okozzunk
egy kis kárt! – Kiáltotta Otulissa Sorennek.
– Derengnek segítség kell! Fogj egy égő ágat. – Eglan-
tina odarepült Sorenhez egy frissen meggyújtott ággal.
Otulissa félelemmentesen repült fel. Sose kellett nagy
csatakarmokkal repülnöm. Derengnek kellene, a gondo-
lat átviharzott a fején, viszont a helyét egy bizonyos ösz-
tön vette át. Kitartotta a hatalmas bagoly mögött, majd
a karmokat lefelé tartva alázuhant és egy szörnyűsége-
set csapott. Vascsőr a levegőben megingott. Nem látta,
hogy közeleg, és most Soren felrepült egy oldalazó ma-
nőverrel és belenyomta a vékony, lángoló ágat a maszk-
ja alá. Még jobban belenyomta és a maszk egy nagyobb
darabja felrepült és leesett a földre.
Soren pislogott. Úgy érezte megáll a szíve, a zúzája
kővé dermedt.

191
– Tukk! – Soren torkából kitört a név. Most a saját
testvére repült feléje, a karmai készen álltak, hogy ki-
vájják Soren szemét.
– Meglepetés, kisöcsém! – Soren kitért. Hirtelen úgy
érezte a zúzája épp kiesik belőle. Yeepel! Vajon yeepelni
fog?
– Úgy érti, meg akar ölni téged, Soren! – Gülfi ki-
áltott oda neki, ami visszahozta az érzékeit. Alábukott
egy még égő ágért. Mellette volt egy vastagabb. Inkább
azt vette fel helyette, majd, mint egy szikrákat okádó
vulkán, amivel belengte a levegőt, Soren felemelke-
dett, hogy megvívjon a testvérével. Kimeresztett kar-
mokkal, egyik lábán csatakarom, a másikban a lángoló
ággal, előretört Tukk felé, aki megingott egy színlelő
manőverrel és utána alázuhant. Soren érezte az alatta
kavargó levegőt. Két másodperccel azelőtt, hogy Tukk
csatakarmai belevágódtak volna a hasába. Soren átbil-
lent és egyenesen felrepült, egy rettenetesen nehéz ma-
nőverrel, ám tökéletesen végrehajtotta. Tukk irányába
fordult. Viszont Soren megérezte, még mielőtt meglátta
volna a fartollai oldalán. Soren reptét lassította és alá-
bukott. Tukk túlrepült rajta, mind végig káromkodott.
Végzett egy élesen dőlt fordulatot és visszatért, Tukk
lekiáltott Sorennek, aki tíz méterre vagy még annál is
lejjebb volt, – El foglak kapni!
Ez volt a legnehezebb része. Sorennek lebegnie kel-

192
lett, lebegnie, nem elsiklani és nem yeepelni! Hadd jöj-
jön, hadd jöjjön. Készülj, készülj. Most! Soren felkiáltott
Tukk alatt, felfelé tartva a lángoló ágat. A parázs a meg-
maradt kis vasmaszkra esett.
A mély morgást követte egy remegő, borzasztó vijjo-
gás. Majd Ruby, Soren és Dereng hátrahőkölt és figyel-
ték az egyfajta hipnotikus iszonyatot, ahogy a fém, ami
a bagoly fél arcát fedte, masszává olvadt és szétfolyt az
egész arcon. Vascsőr szárnyai elkezdtek összecsuklani.
Yeepelni fog! Gondolta Soren lélegzetvisszafojtva.
Ám aztán pislogott ámulatában, ahogy a bagoly, külön-
leges erőre kapva, felemeli szárnyait, megrázta fejét, és
kinyitotta az olvadt csőrét. – Halál a Tisztátalanra. Él-
jen soká a legfőbb Tytók! Halál Sorenre! Szárnyszegője
a Tisztáknak, az igaz baglyoknak! Halál Sorenre! – Úgy
tűnt az egész éj a szavaktól sercegett és aztán a felbő-
szült bagoly egyszerűen elrepült az éjszakába. Négy ha-
lott bagoly feküdt a földön, a többiek követték vezetőjü-
ket, a Tisztát kinek még mindig vörösen izzott a csőre.
Hirtelen minden elcsendesült. Egy megperzselt toll
szállt renyhén az éji szellőben. Soren egy ágon ült. A
bátyám. A saját testvérem a Vascsőr, és meg akar ölni.
Megölni. Az erdő, a körülötte lévő világ úgy tűnt, szét-
bomlik. Soren úgy érezte, mintha egyedül lenne vala-
milyen különös térben, ami se nem föld, se nem égbolt.
– Soren, – Felrepült mellé Gülfi az ágra. – Soren,

193
rendbe fogsz jönni. Soren, Tukk őrült. Ez az amiről
anyukád és apukád kísértetei figyelmeztettek. – Soren
a kis tündérbaglyocskához fordult. Szemei megteltek
könnyel.
– De, Gülfi, még mindig van egy befejezetlen ügyük
a földön. Még mindig életben van. A szüleim kísértetei
még mindig messze vannak a glaumorától.
– Egy kicsit közelebb vannak, Soren. Közelebb kell
lenniük. Annyira büszkék lennének rád. Néz mit vittél
véghez.
Soren átnézett a fa közeli ágára. Mindegyik baglya
biztonságban volt, és ott ült egy alacsonyabb ágon Ezyl-
ryb is, könnyekkel a szemében, ahogy a fiatal baglyokra
tekintett, kik megmentették az életét. Ám Sorent még
mindig lefoglalták a rettenetes és nyomasztó gondola-
tok Tukkról. Mit tett Tukk vele és Eglantinával, és mit
tett Soren, Tukkal. Egyszerűen túlságosan szörnyűsé-
ges volt ezzel együtt élni. Így valami másra terelődtek
a gondolatai, a világ legjobb barátjára, Gülfire. És amit
épp mondott, talán a szülei kísértetei egy kicsit köze-
lebb vannak a glaumorához. Talán, talán, gondolta.
Soren lenézett Gülfire. Hogyan tudja mindig a meg-
felelőt mondani a megfelelő időben? Viszont mi lehet
a szüleivel? Vajon gondolkodott már azon, hogy élnek
még, vagy már halottak? Hogy kísértetek voltak föld és
glaumora között?

194
– Gülfi, – mondta Soren bizonytalanul. – Gondol-
kodtál valaha is a szüleidről?
– Hogyne, Soren. De azt hiszem halottak.
– És hogyha mégsem?
– Hogy érted?
Soren elnémult egy pillanatra. Nem bírta kimondani,
mire is gondolt valójában, túl önző volt. Ha életben van-
nak, azt jelentené, hogy Gülfi visszatérne a Kunír-siva-
tagba, hogy velük éljen, és Soren nem tudta, hogy vajon
képes kibírni a kis tündérbaglyocska elvesztését.
– Ő, semmi, – válaszolta Soren és igyekezett úgy be-
szélni, hogy lágy legyen a hangja.
– Talán egy nap elmegyünk Kunírba és megtudjuk.
Tudod, van ott egy léleksivatag. Ha a kísérteteiknek van
még befejezetlen ügyük, ott lennének.
– Igen, azt hiszem igen, – mondta halkan Soren.

195
Huszonegyedik fejezet
Jó nap

Octavia kicsúszott a nagy fa egyik ágára és kémlelte
az eget. Az éj soványodott, a feketeség megkopott, mint
egy elnyűtt gúnya, amin keresztül a reggel első árnyala-
ta keresztülfutott, hogy hamarosan elkezdjen csillogni.
Megérezte, hogy Soren és kis csapata tennének valamit
azok után, hogy rájuk bukkant a titkos helyiségben.
Meglehet nem született vakként, a birtokába jutott a
vakkígyók különleges ösztönei és megérzései. És most
ahogy Octavia kijjebb csúszott az ágon, megérezte,
hogy valami repül a fa felé. Feltekeredett és billegette a
fejét. Valami a távolból közeledik! Valami felkavarta a
levegőt. Úgy tűnt a rezgések végigfodrozódnak a pik-
kelyein. Aztán hallotta az őrség kiáltását. – Baglyok két
fokkal északkeletről! Jóságos Glaux! Ezylryb repül elől!
Visszatért! Visszatért!
Könnyek szöktek Octavia világtalan szemeibe. –
Visszatért! Visszatér! – Suttogta.
A Nagy Ga’Hoole Fa elkezdett rázkódni az ujjongó
baglyok hangjától. Minden odúból kirepültek a bago-
lyok, Hóbaglyok és foltosbaglyok, uhuk és szakállasok,

196
tündérbaglyocskák és törpekuvikok, kiültek az ágak
ezreire és ünnepelték a visszatért csóvák legjobbjának
legjobbját és a nagy fa legnagyobb rybjét, Ezylrybet.

Ahogy az éj kifakult nappallá, Soren, Gülfi, Dereng,
Eglantina, és Kotor elhelyezkedtek az odújukban, a
hárfa húrjainak tiszta zenéje elkezdett szétáramlani a
nagy öreg fa ágai között. Madame Plonk hangja bájos
volt, annyira hátborzongatóan gyönyörű, olyan gyö-
nyörű, mint a messzi csillagok, amik a halvány fénybe
felemelkedtek. Soren hallotta a mellette lévő Eglantina
finom lélegzését. Tudta, hogy egy fölöttük sokkal ma-
gasabb odúban, Ezylryb talán egy hernyón csámcsog és
lehet, a rostélytüzének fényében olvas egy régi könyvet.
Az odújuk bejáratából Soren láthatta a Kis Mosómed-
ve csillagképét, minek hátsó mancsa belehasított a késő
őszi égboltba, mielőtt eltűnt volna egy másik éjszaká-
ba, egy másik világba, a föld másik oldalán. Madame
Plonk hangja végighatolt a fán. Majd hallotta a legszebb
hárfahangzást. Úgy tűnt mindannyiukat körbe öleli a
zene. Persze ő nem tudta, ám Octavia, az öreg pufók,
amilyen volt, először ugrott három oktávot ebben az
évben. Annyira boldog volt, mintha újra egy fiatal lé-
lek lett volna. Már majdnem látta a dallamokat, ahogy
szétáramlottak a vénséges éjszaka sötétségében, hogy

197
megérintsék a hajnalt.
– Jó napot, – mondta gyengéden Soren, és mondta
még hétszer, mindegyik bagolynak, akit a világ helyre-
billentő küldetésük alatt vezetett, ami félbeszakadt és
megmentettek egy tanárt, kit szerettek.
– Jó napot, – mondta megint. Azonban ők már mind
aludtak.

Egy magas odúban, a Nagy Ga’Hoole Fa északkeleti
oldalán, egy öreg füleskuvik hónapok óta először lehe-
veredett az íróasztalánál. Megrándult, ahogy kitépett
egy tollat a steuerbord szárnyából. Valamiért mindig
úgy tűnt a bal szárnyán a legjobb tollszárak. Aztán elő-
vette a legjobb, új pergamendarabot, belemerítette a
tollszárát a tintatartóba, és elkezdett írni.

Egy erdőben, mi sötét és zavaros,
füst és izzó szikrák ragyogták
a fákat, az égbolt, a hold magasan,
úgy tűnt, mintha Glaux figyelt volna.

Egy gyöngybagoly vas arccal,
bömbölt a fenséges fajtájával.
A csóvák csóvája, a félelembe vitték őket

198
ami lehetett volna az utolsó órájuk?
A fényesen ragyogó lángoló ágaikkal,
megtörték a gonosz éjszakát.
A lángok áttáncoltak a maszkon,
egy démoni bagoly Soren múltjából!

Kilenc másik támogatta őt,
sötét szemük oly bősz,
karmok csillantak a levegőben,
hasítottak, döftek, törtek.
Így ezen a sötét és kusza éjjel,
a csóvák csóvája felemelkedett a harchoz,
vérbe mártott karmokkal, perzselt tollakkal.
Egy csatát nyerve, egy háborút kezdve!

Ezylryb mélyet sóhajtott és letette a tollat, ahogy a
reggel sugara beszivárgott az odújába.

199
Ga’Hoole karakterek

SOREN: gyöngybagoly (Tyto alba - Barn Owl) a Csapat
vezetője és Gülfi legjobb barátja. Testvérei: Eglantina és
Tukk. Szülei: Marella és Noctus.

Soren családja:
EGLANTINA (Eglantine): a kishúg.
TUKK (Kludd): a báty.
MARELLA: az anya.
NOCTUS: az apa
SZISSZEN ASSZONY (Mrs. Plithiver / Mrs. P.):
vakkígyó (Ramphotyphlops braminus - Blind Snake)
Soren családjának dajkája.

GÜLFI (Gylfie): tündérbaglyocska (Micrathene whit-
neyi - Elf Owl) Soren legjobb barátja. Elrablása előtt
Kunírban élt a családjával. A Szent Egóba tartó úton
találkozott Sorennel.

DERENG (Twilight): szakállas bagoly (Strix nebulosa
- Great Gray Owl) Még fiatal korában vesztette el a szü-
leit. Imád hencegni és énekelni képességeiről, amit Az
Élet Iskolájában szerzett.

KOTOR (Digger): üregi bagoly (Athene cunicularia -
Burrowing Owl) Miután elvesztette szüleit és testvéreit,
egy üregben húzta meg magát, ahol Sorenék rátaláltak.
Testvérei: Pöcc és Kapar.

A Nagy Ga’Hoole Fa szigetének baglyai

BORON ÉS BARRAN: hóbaglyok (Bubo scandiacus -
Snowy Owl) a Sziget királya és királynéja. A döntéseket
közösen a tanáccsal együtt hozzák.

EZYLRYB: foltos füleskuvik (Megascops trichopsis -
Whiskered Screech Owl) Az időjárás elemző csóva ve-
zetője. Egyik szeme sérült és az egyik lábujja hiányzik.
Szereti a szárított hernyót.

STRIX STRUMA: északi foltosbagoly (Strix occidenta-
lis - Spotted Owl) A navigációs csóva vezetője.

ELVAN, ELVANRYB: szakállas bagoly (Strix nebulosa
- Great Gray Owl) a szénszállító csóva vezetője.

BUBO: amerikai uhu (Bubo virginianus - Great Hor-
ned Owl) a Nagy Ga’Hoole Fa kovácsa. A szénszállító
csóvát képezi szénhordásra és a fémművesség alapjaira.

MADAME PLONK: hóbagoly (Bubo scandiacus -
Snowy Owl) a Nagy Ga’Hoole Fa énekese és a hárfa céh
vezetője. Imádja a díszes, csillogó csecsebecséket.

MATRON: réti fülesbagoly (Asio flammeus - Short-
eared Owl) az „anyai gondozó”. A fiókák és újonnan
érkezettek gondviselője, ápolója. A gyógyító csóva ve-
zetője.

POOT: gatyáskuvik (Aegolius funereus - Boreal Owl)
Ezylryb segédje.

OCTAVIA: Kieliai kígyó (Kielian Snake) Ezylryb és
Madame Plonk segédje.

DEWLAP: üregi bagoly (Athene cunicularia - Bur-
rowing Owl) a Ga’Hoológia csóva rybje. A neve leber-
nyeget, tokát jelent, amolyan lógó bőrrész.

ELSIE: szalagos bagoly (Strix varia - Barred Owl) Mat-
ron vezetőtársa, az újonnan jött baglyok ellátásában.

Egyéb karakterek
PRIMROSE: hegyi törpekuvik (Glaucidium gnoma -
Northern Pygmy Owl) egy erdőtűzből menekítik ki az
Őrzők és nagyjából pont akkor kerül a Fához, mikor
Sorenék.

OTULISSA: északi foltosbagoly (Strix occidentalis -
Spotted Owl) nagycsőrű fiatal tojó, aki mindenkinél
jobban ismeri a dolgokat.

RUBY: réti fülesbagoly (Asio flammeus - Short-eared
Owl) kiváló szárnyaló, ám az elméleti feladatok nehéz-
séget okoznak számára.

MARTIN: fűrészbagoly (Aegolius acadicus - Northern
Saw-whet Owl) kicsit félénk, ám szerény és figyelmes
bagoly.

KERESKEDŐ PENNY (Trader Mags): szarka (Pica
pica - Magpie)

EZÜSTFÁTYOL VÁNDORKOVÁCSA (Rogue Smith
of Silverveil): hóbagoly (Bubo Scandiacus - Snowy
Owl) - Madame Plonk testvére.

IFGHAR: foltos füleskuvik (Megascops trichopsis -
Whiskered Screech Owl) Kieli Lyze testvére, egész pon-
tosan öccse.

LIL: foltos füleskuvik (Megascops trichopsis - Whiske-
red Screech Owl) Kieli Lyze párja.

LEGFŐBB TYTO / VASCSŐR (High Tyto / Metal
Beak): gyöngybagoly (Tyto alba - Barn Owl) a Tiszták
vezetője. Pontos fordításban „fémcsőrt” jelent, illetve a
filmben „Vascsőrű”-ként szólítják.

WORTMORE: gyöngybagoly (Tyto alba - Barn Owl) a
Tiszták egyik tagja.

SILVER: foltos gyöngybagoly (Tyto multipunctata -
Lesser Sooty Owl) a „silver” ezüstöt jelent angolul.

NUT BEAM: ausztrál gyöngybagoly (Tyto novaehol-
landiae - Masked Owl). a nut beam jelentése lehet akár
„ragyogó dió”, a „nut” dió-félét jelent, a „beam” többek
között sugarat, vagy ragyogást.

SMATT (valamilyen) sirály (Laridae, tengeri madarak
családja - seagull): Jelentése, konyít valamihez, szaki.
Smatt menti meg Martint, aki beleesik a vízbe.
Ga’Hoole szótár

A Legfőbb Tyto (The High Tyto) - A Tiszták vezetője.

A Legtisztább Szentély Szent Szilánkjai (The Sacred
Flecks of the Shrine Most Pure) - ahol a szilánkzsáko-
kat tartották a Tiszták.

A tieid itt vannak (yours trully here) - Nem tér ki a szö-
veg, de ez azt jelentheti, hogy Bubo mutatja Sorennek
az uhu tollfüleit, „nézd itt vannak, amikre gondolsz - a
tieid itt vanna, ne gondolj rosszra.”

A tűz pereme (the fringes of the fire) - a „fringe” pere-
met, szegélyt, rojtot, bolyhot jelent, mint a tollak széle-
inél egy másik fordításban is használt szó.

A Tyto „nembe” - rendszertanilag a „nem” kategória,
mint: család, nemzettség, nem, faj, alfaj...

Alternáló ereszkedés (alternating dive) - szakszó, válto-
zó ereszkedés, mikor belépnek egy erdőtűzbe.
Alto Cumulus - vagy Altocumulus felhő - egy közép-
magas szintű párnafelhő, ami sávos, bordás szerkezetű.
Emlékeztet egy bagoly tollazatra.

Aritmetika (arithmetic) - számtan, matematika, azon
része, amely a valós számokkal végez műveleteket.

Bogyómézsör (berry mead) - A mead szó szerint
mézsört jelent.

- Backbord (port, vagy port wing) - menetirány sze-
rinti bal oldal.
- Steuerbord (starboard) - menetirány szerinti jobb
oldal.
Ezeket a kifejezéseket a hajózásban, repülésben alkal-
mazzák. A magyar nyelv a német szakszavakat vette át.

Bojtok, -rojtok (plummels, fringes) - Az a vékonyka
szél, ami az evezőtollaik fő élét övezik, amik tompítják
a levegő hangját repülés közben, ettől tudnak a baglyok
legtöbbje szinte hangtalanul siklani.

Csapadéköv (rain band) - esőöv.

Cselle (Minnow) - halfaj, például:
- Fürge cselle (Phoxinus phoxinus)
- Mocsári cselle (Rhynchocypris percnurus)

Csillám (isinglass) - Több jelentésű, zselatint és csillá-
mos felületű tárgyat is jelenthet.

Csillámpala (mica) - Más néven muszkovit, vagy má-
riaüveg, ami egy szilikátásvány.

Éger, égerfa (Alnus - alder) - Nyírfafélék családjába tar-
tozó növénynemzettség.

Égjárat (sky port) - Olyan nyílás a Nagy Ga’Hoole Fán,
amin a baglyok a külvilágból tudtak közvetlenül bere-
pülni az odújukba.

Egy jó löket (a good shoot) - szó szerint lövést jelent.
Az erdőtűzbe való belépéshez szükséges megfelelő pil-
lanat, amihez szükséges a jó széljárás.

Egyáltalán nem (no sirree) - Akkor hangzik el, mikor
Bubo az elhalálozott szalagos bagolyról mesél, milyen
volt, egyáltalán nem szerette a főtt étket. A „sirree”
több jelentésű, de talán ebben a kontextusban a „nem”
erősítésére használandó, intenzitást adva neki.

Első Sötétség (First Black) - Első Fekete-ség, szimplán a
sötétség jobban hangzik.

Énekesmadár(-alakúak) (Passeriformes) - más néven
verébalakúak.

Forgó démon (torque demon) - Vad tornádók, a leg-
erősebb fajták.

Foszlatás (shredding) - repülési manőver, amit az erdő-
tűzbe való belépés előtt hajtanak végre.

Glaucana, elegáns keringő (Glaucana, stately waltz) -
elegáns, impozáns, méltóságteljes bagolytánc, egyfajta
mozdulat, mint a meghajlás, mint tánclépés.

Glauc-glauc (Glauc-glauc) - Egy bohókás táncfajta, ami
a chachachára emlékeztet.

Glaumora (glaumora) - bagoly mennyország.

Glaux - baglyok csoportja, akiktől ezek a madarak szár-
maztatják magukat, ez az idők folyamán amolyan is-
tenképpé formálódott.

Glauxspeed - nyers fordításban: Glauxsebesség, Glaux-
gyorsaság. Inkább megmaradt eredeti nevén.
Hagyd már! / Engedd el magad! (Give it a Blow!)
1. Udvariatlan kifejezés. Általában, akkor használják,
ha valakinek be akarják fogni a csőrét.
2. Akkor is elhangzik, mikor valaki sokat beszél az ide-
gesség miatt és kicsit gyúnyolva próbálják lenyugtatni.

Harkályfélék (Picidae - Woodpecker).

Jég Karmok Csatája és Jég Karmok Háborúja (Battle of
the Ice Talons, War of the Ice Claws) - Az angol két szót
is ismer a „karom”-ra.

Jó nap (good light) - jó fény, ellentéte a jó éjszakának,
köszönési forma és időhatározóként is hivatkoznak rá.

Katyvasz (Slop) - Olyan levest szokták például nevezni,
ami mindenféle alapanyagból áll, „mindent-bele-leves”,
lehetne moslék is, de a „slop” rendszerint fura, vélet-
lenszerű, de finom. Esetleg: kazal.

Kieli Lyze (Lyze of Kiel)

Kieliai kígyó (Kielian snake), a magyar nyelvtanban az
állatneveket kisbetűvel írjuk: kieliai kígyó.
Kis Mosómedve csillagkép (constellation of the Little
Raccoon).

Kísértet (scroom) - lehet akár szellemnek is nevezni, de
az angolul inkább a „ghost”. A scroomok olyan bagoly-
lelkek, akik valamiért nem tudtak a glaumorába jutni.
Valamilyen köd, felhő vagy füst anyagából öltenek for-
mát.

Kivágunk pár katyvaszt az öbölből és túl. - Kicking up
some slop in the bight and beyond.

Koppintott (Tapped) - Szó szerinti fordítása: megvere-
get, gyengén megüt... Mint mikor a zöldfülűt beveszik
a csapatba és megveregetik a vállát, hogy „Jól van, gye-
re”...

Koronatűz (crowning) - mikor egy erdőtűz olyan he-
vesen ég, hogy a lángok lombkoronáról, lombkoronára
terjednek, kifejezetten gyorsan, lehet akár 3 méter per-
cenként, de akár 10 méter is percenként.

Kova súrolás, kova súroló (Flint mop) - Ga’Hoole bag-
lyai nem használják a büntetést, sem mint szót, sem
mint tevékenységet. A kovakő az egyik legértékesebb
anyag a Fánál, ami szinonimája lett az értékes szónak.
Ha valaki elér egy szintet, legyen az például rossz cse-
lekedet, akkor kiérdemli, hogy értékes munkát végez-
zen „visszafizetésként” a Nagy Fa közösségének. A kova
súroló lényegében valaminek a visszafizetését jelenti,
mondjuk Dewlapnak való segédkezés a köpetek elásá-
sával.

Kő kábult (stone stunned) - Elveszve egy mély kanyon-
rendszerbe egy bagoly mentálisan sérülhet a kétségbe-
esés és elveszettség miatt. Ilyenkor károsodik az agy és
megváltozik az egyén.

Lé ejtő (wet pooper) - dajka kígyók és baglyok hasz-
nálják gúnyos megjegyzésként azokra a madarakra,
akik nem öklendeznek fel köpetet. Félreértés ne essék,
a baglyok is ürítenek emésztetlen anyagokat a kloáká-
jukon - farktollak alatti testnyílás, ami mind az emész-
tő szervrendszer, mind a kiválasztó szervrendszer és
mind a szaporító szervrendszer kivezetéseiért felel, je-
lentése a latin „kanális” szóból ered (angolul: cloaca)
- keresztül, ahogy minden más madár, de a köpet miatt
ez a jelző valamiért nem ragadt rájuk. Annak ellenére
is, hogy a gólyák, sirályok és a ragadozó madarak, mint
sasok, ölyvek, sólymok, héják, vércsék és társaik, mind
képeznek köpetet.
Legtisztábbak (Purest Ones) - ősök, akiket a legtöbbre
tartottak, tiszteltek.

Luluk (lulus) - Azok a tollak amik a baglyok szárnyait
övezik és segítik a nesztelen repülésben. Apró „rojtos”
tollacskák.

Magasabb rendű mángesesség (higher magnetics) -
Ga’Hoole világában léteznek az igen nagy mágneses
hatással bíró anyagok, amik többek az átlagos mágne-
seknél.

Mágneses hatás (magnetic alignment) - alignment szó
szerint „állást jelent”, mint a nap állása, a csillagok ál-
lása. Itt inkább a mágnesesség egységes hatására, össz-
hangjára, összhatására lehet gondolni.

Majdnem körbe tudjuk fordítani a fejünket - A baglyok
kicsit eltérően képesek fordítani fejüket, van faj, aki ki-
sebb, van aki nagyobb ívben.

Marmotini (Ground squirrel) - A mókusfélék család-
jába tartozó nemzettség, prérikutya, mormota, ürge...

Mu - egy bizonyos fémfajta, ami ellenáll a szilánkok
mágneses, zavaró hatásának.
Nagy fűhárfa (great grass harp)

Nagyterem (Great Hollow) - Nagy Odú. A 2010-es
adaptációban jobban hangzó Nagyteremként (Great
Hall) hivatkoznak.

Nyárfa (Populus - poplar) - a fűzfafélék családjának
egyik nemzettsége.

Nyári perje (Poa annua - meadow grass, annual me-
adow grass) - emberek által szándékosan, vagy akarat-
lanul elterjesztett növény.

Nyolcvan kilométerre (ötven mérföldnyire) - mérföld
és kilométer között 1,6 a szorzó.

Ő Tisztasága (His Pureness) - mint az ő felsége, kirá-
lyom, uralkodóm.

Ördög Háromszöge (Devil’s Triangle) - Nagyobb zsák-
nyi szilánkok, amiket egyenlő háromszög alakzatban
helyeznek ki, így a háromszögben létrejön a baglyokat
megzavaró mező.

Parázs [1.] (ember) - zsarátnok, parázs, égéstermék.
Szikra [2.] (ember) - szikrákat okádó vulkán.

Pergőüveg (Whirlyglass) - színes üvegdarabokból ké-
szített enteriőr dísztárgy, ami színes fényekkel tölti meg
a barlangot/odút.

Pirkadat (breaklight) - amolyan „breakfast”, reggeli,
csupán ez az étkezés a baglyok általános alvási szoká-
sai miatt, inkább vacsorának számít. Nyers fordításban:
fénytörő. A pirkadat a reggel szinonimája.

Rétipocok, közönséges rétipocok (Microtus pennsylva-
nicus - meadow vole)

Rönkjárat (trunk port) - Olyan nyílás a Nagy Ga’Hoole
Fán, amin a dajka kígyók tudtak közlekedni.

Ryb - így nevezik a különféle csóvákat vezető tanáro-
kat, mestereket. Pontos jelentése: mély tudás.

Sose Mozgó Csillag (Star That Never Moves) - Sarkcsil-
lagra lehet gondolni, Ursae Minoris, Polaris.

Spektroszkópiai Anomáliák: Alakváltozás és Fény
(Spectroscopic Anomalies: Shifts in Shape and Light)
- könyvcím.
Szárnyszegő (turnfeather) - bagoly áruló.

Szemfal (Eye wall) - a trópusi ciklonok, hurrikánok
szeme körüli felhőöv, más néven felhőfal.

Szentély (Shrine) - Oltárt is jelent, lehet a szárnyas ol-
tárra is gondolni, ám különböző vallásokban is a szen-
tély szót szokták használni. Egy legtöbbször fából, eset-
leg fémből készült szekrény, tartóeszköz, mikben az
ereklyéket helyezték el.

Szentjánosbogár (glowworm) - ebben az esetben a kü-
lönleges, erősen izzó széndarabokat nevezik így.

Szilánk (fleck) - olyan fém, aminek rendkívül magas a
mágneses mezeje, amit magasabb rendű mágnesesség-
nek neveznek. Szó szerinti fordításban „darabkát”, „tö-
redéket” jelent.

SZMRM, Szabványos Műveleti Repülési Minta (SOFP,
Standard Operational Flight Pattern).

Szökdelő spirál (Bounce spiral) - vagy, ugráló spirál.

Szökken ([to] dart) - vetődik, vet, nekilendül, ez a kife-
jezés a Foszlatáshoz tartozik.

Szürkület [1.] (Tween time) - A nap utolsó fénye és az
éj első árnyéka közti idő.
Szürkület [2.] (Twixt time) - Szintén hasonló jelentésű,
valami kettő közti, napkelte és éjszaka közötti idő.

Tisztaság (Way of Purity) - nem összekeverendő a Tisz-
tákkal (Pure Ones), ez a teljes közösséget lefedi és ide a
fiatal baglyok is bekerülnek.

Tisztátalan (Impure).

Tollak elnevezései:
Alapesetben négy fajta tollat lehet elkülöníteni: az eve-
zőt, a fedőt, a farktollat és a pihetollat.
- Elsőrendű evezőtoll (primary flight feather)
- Másodrendű evezőtoll (secondary flight feather)
- Fedőtoll (covert)
- Pihetoll (down feather)
- Farktoll, vagy kormánytoll (tail feather)
- Felső-alsó farktoll fedő (Upper-under tail covert)
Ezeken kívül megkülönböztetünk még egyéb testré-
szekhez köthető tollakat.

Toll szindróma / szürke hályog (gray scale) - A leírás
alapján ez a betegség eredete a PBFD, papagájok csőr és
toll szindrómája. Ez egy vírusos betegség, ami a tollak
kihullásához és a csőr torzulásához vezet. Illetve a szür-
ke hályogot is szokták így nevezni a „cataracts” mellett.

Tytonidae - a rendszertanban a gyöngybagolyféléket
nevezik így hivatalos latín formájában.

Ugri-bugri (Hurly-burly) - időjárás csóva tagjainak egy
bizonyos manővere, ahogy a hurrikánban, vagy vihar-
ban a különféle szeleket meglovagolják. Mikor a bag-
lyok egy buktában (egy bizonyos légáramlat) repülnek
és elkezdenek tőle pörögni-forogni.

Vadászok jussa (Hunter’s share) - Megszokott volt, hogy
zsákmányból először a vadász maga választhat.

Vándorkovács (rogue smith) - a „rogue” gazfickót, szél-
hámost, latort, zsiványt, csavargót jelent, de igazából
nincs pontos fordítás erre a jelzőre. Esetleg: zsiványko-
vács.

Vas Csőr (Metal Beak) - nyers fordításban: Fém Csőr,
ezért hihette Soren, hogy ez nem egy személy, hanem
egy tárgy. A 2010-es filmadaptáció magyar fordításá-
ban Vascsőrű-ként hivatkoznak rá.
Vén tyúk (ole hen) - az „ole” régies kifejezés az idős,
butus személyekre, tárgyakra.

Yeep - ezt a kifejezést madarak használják, mikor sokk-
tól és/vagy félelemtől ledermednek és elveszítik repülé-
si képességeiket. „Yeep-be ment az őrülettől.”

Yoicks - bolond, őrült, tökkelütött.

Zuhanórepülés (shred) - zuhanás, merülés, gyors ma-
gasságcsökkentés.

Zúzaérzék (Gizzuition) Szójáték, intuíció, ösztönös
megérzés, tudás.

Zsoldkarom (hireclaw) - zsoldos, olyan bagoly aki meg-
felelő juttatás fejében harcol a megbízója oldalán.
Fajpontosítások és évszakok

Foltos gyöngybagoly - Lesser Sooty Owl (Tyto multi-
punctata)

Kormos gyöngybagoly - Greater Sooty Owl (Tyto te-
nebricosa)

Hosszúszárnyú gyöngybagoly - Grass Owl (Tyto longi-
membris)

Ausztrál gyöngybagoly - Masked Owl (Tyto novaehol-
landiae) - Tegyük hozzá, hogy a rendszertan hat fajt
tart nyílván mint „Masked Owl”, az egyiket kiválasztva
lett az ausztrál gyöngybagoly a fordításban, de itt a töb-
bi faj neve:
- tasmán gyöngybagoly (Tyto novaehollandiae casta-
nops) – alfaj, az ausztál gyöngybaglyon belül)
- új-brittaniai gyöngybagoly (Tyto aurantia)
- manus-szigeti gyöngybagoly (Tyto manusi)
- malukui gyöngybagoly (Tyto sororcula)
- sulu-szigeteki gyöngybagoly (Tyto nigrobrunnea)
Vakkígyó (Blind snake): Egész pontosan vakkígyófé-
lék (Typhlopidae - family of Blind snakes), Szisszen
asszony pontosabban Bráma-vakkígyó (Indotyphlops
braminus - brahminy blind snake).

Évszakok. A Ga’Hoolei baglyok a Nagy Fa bogyóinak
aktuális színeiről nevezték el az évszakokat.
- Ezüst eső (Silver rain), tavasz.
- Arany eső (Golden rain), nyár.
- Rézrózsa, vagy Rézrózsa eső (Copper rose, Cop-
per-rose rain), ősz.
- Fehér eső (White rain), tél.
Fejezetek

1: Véres hajnal 6.
2: Szilánkok az éjszakában! 15.
3: Micsoda vihar! 26.
4: Lélekerdő 36.
5: Bubo műhelye 51.
6: Englantina dilemmája 61.
7: A Szüret fesztivál 70.
8: Egy vörösre festett éjszakában 79.
9: Ezüstfátyol Vándorkovácsa 86.
10: Az Ezüstfátyol Vándorkovácsának története 92.
11: Kova Súrolók 105.
12: Rozsdás karmok 116.
13: Octavia beszéde 127.
14: Eglantina álma 137.
15: A csóvák csóvája 148.
16: Az üres szentély 153.
17: Egy összezavarodott bagoly 164.
18: Egy rémálom visszatérése 167.
19: Irány az Ördög Háromszöge 174.
20: Támadás! 186.
21: Jó nap 196.