You are on page 1of 237

Sirius Sparrow

Deviáns Játékok
A könyv 2006 és 2010 között íródott.

Minden jog fenntartva, beleértve a mű film, rádió és televízió, fotómechanikai
kiadását, hanghordozón, elektronikus adathordozón való forgalmazását és kivonat
megjelentetését, utánnyomását is.

Utórendelés, információ: doom187@gmail.com

szerzői kiadás

18 éven aluliak számára nem ajánlott!
„Mindannyian, akiknek - felszabadult rabszolgáim kivételével -
végrendeletemben örökséget adományozok, adományuk őket illető részét
csak abban az esetben kaphatják meg, amennyiben holttestemet darabokra
vágják és a polgárok jelenlétében megeszik… Tudjuk, hogy még mindig
élnek köztünk bizonyos népek vagy fajták, ahol adomány, illetve szokás
szerint a holtak testét rokonaik elfogyasztják. A betegeket is gyakran
szidalmazzák, hogy hagyják húsukat tönkremenni, ahelyett, hogy megsütésre
felajánlják. Mindezek ismeretében sürgetem barátaimat, hogy intézkedésemet
ne merjék semmibe venni, hanem ugyanolyan lelkesen falják fel hullámat,
amilyen lelkesen imádkoztak halálomért…”

- Petronius: Satyricon (Fordította: Faludy György)

2
Tartalomjegyzék

Előszó.....................................................................................5
2023: Fekete vasárnap............................................................8
2065: Az út vége...................................................................15
2035: Lesen..........................................................................21
2000-2003: Kezdetek............................................................38
2035: Visszatérés a hálóba....................................................42
2013: Fejet törve...................................................................47
2035: A munka elkezdődött..................................................52
2004-2006: Korai évek.........................................................56
2054: Az ügy kiadva.............................................................60
2063: Vissza a gyökerekhez..................................................65
2035: Ajándék.......................................................................67
2041: Az életet adó...............................................................70
2006: Mutasd!.......................................................................77
2041: A metszés....................................................................79
2012: A hormonok beindultak..............................................81
2041: Előkészületek..............................................................85
2007-2023: Régi sérelmek....................................................87
2031: Édes bosszú.................................................................97
2010-15: Majd(nem) gyilkosság.........................................105
2029: Az első......................................................................110
2055: A szoba.....................................................................128
2056: Álom és valóság közt................................................161
2056-57: A kórház..............................................................190
2057: A végső csata............................................................193
2028: A tragédia ................................................................200
2057: Birodalom ................................................................205
2057: Ébredés ....................................................................207
2058: Őrült kutatás.............................................................211
2065: Metamorfózis............................................................231
2065 - ∞ : Kárhozatból megváltás ......................................235

3
4
Előszó
Minden kornak megvannak a maga előrelátó, szociálisan érzékeny,
korszakuk értelmi és érzelmi szintjét meghaladó gondolkodói. Ők azok,
akiket zavarnak a világban történő negatív események, elszomorodnak
embertársaik kegyetlensége láttán és egész életüket végigkíséri az a
láthatatlan mozgatóerő, az a plusz energia, ami arra készteti szellemüket,
hogy megpróbáljanak tenni valamit a világ jobbá tételéért.
Kiváló írásaikkal, tetteikkel, korszakalkotó felfedezéseikkel szinte meg
sem karcolják a köztudatot, hiszen akiknek igazán szólnának az intelmeik,
figyelmeztetéseik, javaslataik, azok nem fogják fel, nem méltatják, vagy
nem akarják megérteni. Az esetek többségében, amikor egy újfajta, a
megszokott normáktól eltérő megoldás kerül napvilágra bármilyen
területről, a megjelenése és elfogadása között időbeli csúszást figyelhetünk
meg. Ha ez a stagnálás olyan negatív következményekkel jár, melyek
megelőzhetőek lehettek volna a cselekvés kényszerességének azonnali
felismerésével, akkor túllövésről beszélünk.
A túllövés korszakában vagyunk, s máig élnek olyan emberek ezen a
világon, akik önző, személyes okokból mindent elkövetnek, hogy
megállítsák, lelassítsák egy fenntartható élet megszületését.
Mára a média, a televíziók alakítják a közvéleményt. Kialakultak a
„Couch-potato”-k, akik szinte az egész életüket a díványon ülve, a
képernyőt bámulva élik le. Máshol súlyos szociális problémák bontakoztak
ki a rendszer és a technika együttes hatásaként. Az állandó teljesítési
kényszer az iskolarendszerben, valamint a házi teendők elvégzése után

5
nagyon kevés szabadidejük marad a fiataloknak, s azt is képregényekre,
televíziózásra, konzolos játékokra pazarolják el. Mondanom sem kell, hogy
minél erőszakosabb dolgokat fedeznek fel eme területeken, annál jobban
leköti stresszel terhelt életüket. Mára Japánban drasztikusan elszaporodtak a
különös kegyetlenséggel elkövetett fiatalkorúak általi ún. tini gyilkosságok.
A jelenség fő forrásának a korábban említett tevékenységeket jelölték meg a
szakértők, azaz a serdülőkorúak már képtelenek megkülönböztetni a
valóságot a filmek, képregények és videojátékok kegyetlen, egyedi
szabályaival tarkított világától.
Az ember eléggé bizarr lény, egyfajta anomália, kelés a Föld felszínén.
Míg más lények békében, harmóniában élnek a természettel, mi önnön
érdekből elpusztítunk mindent, ami a technoszféra útjába kerül. Egyszerre
jelen vannak bennünk az erőszakos ösztönök és az érzékiek is. Ez olyasmi,
mint a keleti kultúrákban a yin és yang kapcsolata. Szükség van mindkettőre
egy egészséges elme létezéséhez, de a gyakorlat azt mutatja, hogy sokszor
eluralkodik egyik-másik felettünk, s olyankor szélsőséges
viselkedésformákat veszünk fel. Tény, hogy az ősi, erőszakos ösztön
gyakrabban dominál intellektusunk felett, mely hatással van tetteinkre, és a
világ, melyben élünk, tulajdonképpen ennek a kivetülése, ezért tartunk itt,
közel a kipusztuláshoz a XXI. század derekán.
Einstein szerint az emberben alapvetően létezik a gyűlölet, a
megsemmisítés igénye, mely a nappali, hétköznapi létben lappang és csak
speciális esetekben tör elő. Eljátszik a gondolattal, hogy vajon az embert
lehet-e fejleszteni, ellenállóvá tenni a gyűlölködéssel szemben, hiszen ez is

6
oka a nemzetközi konfliktusoknak, a vallási háborúknak, a kisebbségek
megsemmisítésének, az emberek szellemi sötétségben tartásának.
Mára még mindig képtelenek vagyunk megjósolni, hogy vajon száz év
múlva lesz-e emberiség. Mindez a jelen döntésein alapszik. Olyan gyorsan
történnek az események, hogy csupán a bizonytalanság, a reménykedés
marad számunkra, de talán ráébrednek a világ vezetői, hogy súlyos, de
szükséges döntéseket kell hoznunk. Gyorsan! Azonnal!
A könyvem fikció, emberi elme szülte. Ha valakivel mégis megtörténtek
hasonló események, az csupán az élet kegyetlen véletlenének egy apró
mozaikja, mely éppoly gyors, hihetetlen és kíméletlen néha, akár a halál
maga.
Viselkedésünket, fejlődésünket, mentális torzulásunkat a körülöttünk lévő
világ alakítja: szüleink, barátaink, barátnőink, ellenségeink, munkatársaink,
családtagok, idegenek. Ha valakinek sok rossz jön össze egy lélegzetvételre,
a test kezdetben megpróbál védekezni az őrület ellen különféle rejtelmes
módszerekkel. Ha nem ismerjük fel ezeket a jegyeket időben, akkor
visszafordíthatatlan folyamatok indulnak be és az elmúlás lesz az egyetlen
gyógyír számunkra. Számukra, az arctalan tébolyodottak részére, kik
köztünk járnak, figyelnek minket, gyermekeinket várva a megfelelő
alkalomra, hogy kéjes, dühödt vágyaikat kiélhessék, majd Istenhez
fohászkodva feloldozásért könyöröghessenek, hiszen ők is ártatlanul,
gyengén, elesetten születtek eme deviáns világba.

7
2023: Fekete vasárnap
Minden pillanatára emlékszem annak a napnak. Karácsony volt, hideg, és a
város tele részeg, idős emberekkel. Élő holtak voltak, nem többek. Cél
nélkül bolyongtak, senkinek sem kellettek. Főleg nem egy ilyen magasztos
napon. Mindenki arcáról le lehetett olvasni a feszültséget. Akarták, hogy
tökéletesen alakuljanak a dolgaik legalább az évnek ezen az egy estéjén.
Hó roppant a lábam alatt. Minden léptemmel azt az ösvényt mélyítettem,
melynek halvány vonásait az előttem járók taposták órákkal korábban. Egy
régi barátomtól indultam hazafelé. Már csak ő maradt meg abból az
elenyészett társaságból, melynek korábban én is tagja voltam. A többiek
elköltöztek, s mivel a kapcsolatot nem igazán tartottuk egymással, idővel
elidegenedtem tőlük. Késő délutánra járt, szokatlanul sötétbe burkolódzott a
táj az előző napokhoz képest. Vihar előtti csend csupán. Nemrég múltam
huszonhárom éves, ami persze semmiféle jelentőséggel nem bírt számomra.
Nem ünnepeltem a születésnapokat. Nem kaptam tortát, nem kértem
ajándékot. Ezek ugyanolyan hétköznapok voltak részemről, akár a többi.
Ennek ellenére egyszer édesanyám megkérdezte, hogy mit szeretnék
magamnak, minek örülnék igazán.
- Mit kérsz a szülinapodra fiam? - Kérdezte megjátszva érdeklődését
irányomban.
- Egy kis szeretetet. - Volt a válasz fapofával. De miután kimondtam, azon
nyomban el is nevettem magam. Anyám persze furcsán nézett ki a fejéből,
nem tudta mire vélni a válaszomat. Különös humorral áldott meg az ég, az
tény. Általában csak én tudtam arról, hogy mikor viccelek, a körülöttem

8
levők meg csak kínos csendben várták a magyarázatot. Ebből kifolyólag
szinte sosem követtem el hasonló vétséget.
Mások is érdekesen néztek rám ezen dolgaim miatt, mármint az ünneplés
teljes mellőzése szempontjából. Azt gondolhatták, hogy direkt sanyargatom
magam, vagy esetleg rosszul eshetett nekik, hogy sosem tartottam
házibulikat, s így minden évben eggyel kevesebb érvük lett bepiálni és
önkívületi állapotban összerondítani a szőnyeget. Én nem rendelkeztem
ezekkel a civilizációs tulajdonságokkal, nem hiányzott az életemből,
következésképpen megérteni sem voltam képes őket. Nagyon ritkán nyúltam
alkoholhoz és cigire is csak akkor gyújtottam rá, mikor annyira ideges
lettem, hogy a kezem remegését máshogy már nem voltam képes
mérsékelni. Ilyen nap kettő vagy három, ha volt egy évben.
Azon a délutánon számos dolog megváltozott, mondhatni minden. A
közérzetem is balsejtelmet jósolt, ahogy egyre közelebb éreztem fűtött
szobám közelségét. Beírtam a kapukódot, de az ajtó beragadt. Mostanában
egyre gyakrabban fordult elő. Valószínűleg a hidegtől szorulhatott. Talán
márciusra kienged és újra használható lesz. Nem volt gond, mert az
autóbejárót kézzel is ki lehetett nyitni, onnan folytattam az utam befelé.
Átléptem a lépcsőház ajtaján, felvánszorogtam a második emeletre és
megmarkoltam a kilincset. Melegség öntötte el a kezem, ahogy
megérintettem. Kint nagyon megfagytak az ujjaim, s most a
szobahőmérsékletű fém szinte megperzselte a tenyerem. Nem volt zárva.
Furcsálltam, mert ez szökőévente egyszer, ha megtörtént. Például mikor
valamelyik szomszéd beugrott, vagy a nagyszülők tettek rövid kis látogatást

9
nálunk. Ők is ritkán jöttek, mert mire felsétáltak a másodikra, csak úgy
zakatolt az öreg szívük és küszködtek a levegővétellel. Ilyenkor mindig úgy
festettek, mint akik éppen megmászták a világ tetejét.
Nagyapám kedvenc kérdései közt szerepelt állandóan, hogy mikor lesz a
diplomaosztóm. Eléggé kínos volt számomra, mivel kicsit csúsztak a
dolgaim és még én se tudtam, mikorra végzek az iskolával. Nagyon szeretett
volna ott lenni az ünnepségen, de idős korának köszönhetően érezte, hogy
nem biztos az ottléte. Ezáltal még nagyobb súly nyomta a vállamat, mindent
elkövettem, hogy még időben láthasson a talárban.
Megráztam a fejem s ismét visszatértem a jelenbe. Pillanatnyilag valami
eltorlaszolta a bejáratot, nehezen nyílott. Befeszítettem a lábam és erősen
meglöktem az ajtót. Egyből éreztem, hogy valami ragad a földön. Talán friss
hó, mi más lehetne gondoltam. Vagy sár, mert érezhetően sűrűbb állaga volt
a latyakos víznél. Nagy levegőt vettem, nagyobb löketet adtam, s máris
szabaddá vált a bejárat. A lendület nekicsapta az ajtót a fogasnak, mely
azonnal nekidőlt a mögötte álló kanapénak, arra pedig a felakasztott nehéz
kabátok hullottak.
A földön felém billent édesanyám arca, majdnem ráléptem, de időben
visszatorpantam ijedtségemben, ahogy szemeim fókuszába ért a sokkoló
látvány. Rám tekintett lélektelen ábrázattal. Rég kihűlt a teste. Több sebből
vérezhetett korábban, mert mindent beborított körülötte saját éltető nedve.
Ha a látvány nem tette meg a hatását, a szag mindenképpen. Semmihez sem
volt fogható. Ez maga a halál orrfacsaró bűze.

10
Akkor eszembe jutott, hogy régebben viccesen meséltem mindenkinek
arról a jelenségről, hogy mikor nyaranta buszra száll az ember a sok izzadt
egyed közé, a szaguk keveredve az orromban valamiféle pörkölt illatává
alakul át. Lehet, így védekezik a tudatom, nehogy elhányjam magam tőlük.
Most is valami hasonló illat szállt ki a lépcsőház felé. A szomszédok azt
gondolhatták, hogy valami finom vacsora főhet éppen. A padlófűtés teljesen
fel volt tekerve. Látszott, ahogy a forró levegő eltorzítja a látóteret.
Álombéli rémképnek tűnt minden a pokol melegével átitatva.
Apám ott ült a fotelben nekem háttal, összegörnyedve. A kikapcsolt TV
felé bámult csendben, közben egész testében remegett. A saját tükörképét
nézte meredten. Ő is véres volt, az anyámé borította be a kezét és az arcát. A
szempillája összeragadt, a szája élénkvörösen világított a félhomályban.
Nem értettem, miért könnyezett, hiszen egész életükben csak marták
egymást. Anyámat hibáztatta minden egyes kudarcáért, hülyeségéért.
Bocsánatot soha életében nem kért senkitől, semmiért, pedig neki tényleg
ritkán volt igaza. Mindenkinél okosabbnak gondolta magát és nem is
sejtette, mennyire aljas embernek tartotta őt boldog-boldogtalan a családban.
Az idegeneknek mindig tette a szépet, itthon pedig egész nap döglött, szart
mindenre. Néha megmozdult, hogy kirámolja a hűtőt, amíg volt mit felfalni
onnan. Mindig csak magára gondolt.
Akkor láttam utoljára, ott a lakásban rezzenéstelen arccal bámulva ki az
üvegszemei mögül. Mindig is éreztem, hogy el fog jönni ez a szörnyű nap.
Kiskorom óta minden este lefekvés előtt félve vártam, hogy mikor lépi át azt
a bizonyos határt. Többször végigfutott a gondolat a fejemben, hogy csak én

11
állíthatom meg, csak nekem van meg az erőm, a bátorságom ahhoz, hogy én
öljem meg előbb, míg késő nem lesz. Három-négy éves koromtól napi
rendszerességgel imádkoztam alvás előtt az összes istenhez és démonhoz a
világon, hogy szabadítsanak meg tőle. Már késő volt…
Tizenévesen tetováltattam egy szimbólumot a tarkómra, ennyire elszánt
voltam a magam naiv módján, de azzal is csak felháborodást keltettem
mindenkiben. Pedig volt jelentése számomra, nem kevés. Midian jelét
viseltem, a mitikus szörnyek városának, valamint azon emberek stigmáját,
akik nem találták helyüket ebben a rideg, érzelemmentes világban. Ők
csakis ott ismerhették meg az otthon, a család, a bizalom, a nyugalom szó
jelentését. Legalábbis én így fogtam fel az olvasmányaim alapján.
Egyeseknek ez morbidnak tűnt, de nem nagyon vettem észre akkoriban.
Nagyobb gondok vonták el a figyelmem. Aggodalmak, melyeket nem
szabadna megengedni, hogy egy gyermek életének részesei legyenek.
Lassan hátrafordultam, kiléptem az ajtón, s meg sem álltam egészen a
vasútállomásig. Nem fáztam egyáltalán. Nem úgy, mint korábban, amikor
hazafelé tartottam. Most
már nem éreztem semmit.
Rég kint vesztegeltem a
peronon, miközben a
szomszédok benyitottak
hozzánk. Ők is a különös,
orrfacsaró szagra figyeltek
fel, mely felerősödött a

12
nyitva maradt ajtónak köszönhetően. A fülemben folyamatosan hallottam a
rendőrség és a mentők szirénáit, pedig már kilométerekre álltam az
eseményektől. Képtelen lettem volna tovább élni nyugodtan ebben a
városban. Felszálltam a legelső vonatra, mert itt nem maradhattam. Felejteni
akartam, iszonyú nyomást éreztem a mellkasomban az órákkal korábban
látottaktól. A sokktól azt sem tudtam hosszú ideig, hogy ébren vagyok-e,
vagy csak álmodom. A két különös világ valahogy eggyé olvadt bennem.
Egyik pillanatban fakón láttam mindent, a következőben már színes
pompájában. A hangok is egyre halkabbá váltak, melyek az elején még
megsüketítettek. Már a szívem dobbanását sem hallottam, nem éreztem.
Pislogni sem voltam képes többé, csak mereven bámultam kifelé a világba.
Édesanyám arcát láttam éjjel-nappal. Énrám tekintett még utoljára. Biztos
akaratlanul vette fel azt a kacifántos pózt kifelé menet, menekülés közben,
majd a hullamerevség kifeszítette, akár egy szobrot „Az erőszak áldozata”
címmel.
Fél évre rá hallottam a gyilkosságról utoljára az újságokból, mikor apám
elhunyt. Öngyilkos lett a börtönben. Csakis állati cselekedeteinek
köszönhette, hogy egyáltalán foglalkozott vele a média, különben nyom
nélkül elenyészett volna. Persze az eltűnésem is közrejátszott az egészben.
Máig nem találták meg a holttestemet, csak sejtették, hogy ehhez ugyancsak
köze lehetett. A húgom azóta állítólag szanatóriumban fekszik és kapja
naponta a felejtés koktéljait, legalábbis ezt írták. Ha hatottak volna, már rég
normális életet élhetne, semmire sem emlékezve. Nem voltam képes
megkeresni soha, meglesni sem. Életem azon szakasza, melynek ő is része

13
volt, már lezártam. Felzaklatott a cikk, felébresztett bennem néhány rég
elfeledett érzést. Ősi ösztönöket, melyek a haragot táplálják, s vezetnek a
tébolyultság felé.
Még szerencse, hogy a tragédiának mindig lesz hírértéke
társadalmunkban. Különben mi lenne velünk? Velem. A felejtéssel.

14
2065: Az út vége
Azóta eltelt negyvenkét év. Voltak emlékek, melyeket még vésővel sem
lehetett kivájni akármennyire akartam. Próbáltam felejteni, de a
legváratlanabb pillanatokban bukkant elő egy-egy foszlány a fejemből. Néha
álmaimban éltem át újra és újra az eseményeket. Nem tehettem ellene
semmit. Megfulladtam a dühtől, a tehetetlenségtől…
Már nagyon zsibbadtak a lábaim.
Egy darabig még számoltam a
lépéseket, de hamar unalmassá,
fárasztóvá vált az egész. Csodálom,
hogy eddig kitartottam. A térkép
teljesen átalakult. Új vonalak
domborodtak ki rajta a sok
hajtogatástól, s a festék is elkopott.
Néha teljesen megtévesztettek a
jelek, mert a ráragadt por
befeketítette a gyűrődéseket.
Egybeolvadtak a tussal kihúzott
mintákkal. Mióta is vagyok itt a
vadon mélyén? Teljesen elhagyott
az időérzékem. Néha a sűrűbb,
lombosabb részeken az éjszakákat és a nappalokat is alig tudom
megkülönböztetni. Olyankor rákényszerülök, hogy felmásszak egészen a

15
koronáig. Eleinte csodálatos volt a látvány, de idővel megszokottá vált a táj.
Már semmi újat nem nyújtott számomra.
Nagyon magas a páratartalom. Néha rám tör a fuldoklás és csak várom a
következő esőadagot, hiszen addig is könnyebbé válik a levegőért való
küzdelem. Régebben zavart a sok csapadék, nedvesség. Most viszont az
hiányozna, ha nem kapnám meg a napi dózisomat. Rohadtul meleg van. Azt
sem érzem, hogy mikor ázok át teljesen, vagy csupán izzadok. Hogy éppen
mitől folyik le rólam a víz mindenhova. Egyre elviselhetetlenebbek a
körülmények. Mostanság gyakrabban megfordult a fejemben, hogy feladom,
hagyom az egészet, elindulok vissza. De akkor hiába lenne minden. Inkább
megdöglök itt, otthon ugyanúgy egy senki voltam. Saját árnyékommá
váltam.
Naptáram szerint nagyjából fél éve bolyongok. Ahhoz képest, hogy magát
a lehetetlent kutatom, talán nem is olyan hosszú ez az idő. Úgy érzem, itt
már más segítséget kell magamhoz vennem. Ki tudja, hányadszor vettem elő
azt a foszlányt, ami a térképből megmaradt. Most azonban magam elé
tartottam, majd egy hirtelen és heves mozdulattal belefújtam az orrom.
Olyan erővel sikerült, hogy kirepültek az ázott, cafatos darabjai a kezem
közül. Elkezdtem nevetni. Csak bámultam előre, zsigerből kacagtam. Szinte
kiestek a szemeim, miközben görcsösen röhögtem, majd a földre zuhantam.
Habzott a szám, himbálózott a kifolyni készülő sűrű nyál a szám szélén.
Miután lenyugodtam, feltérdeltem, s hosszú perceken keresztül csak
bámultam előre. Nem hittem a szememnek. Úgy éreztem, hogy csupán az
elmém játszik velem a kimerültségtől. A halvány zöldes-barnás-vöröses

16
foltok, melyeknél többet már nem láttam egy ideje, hirtelen összeálltak és
éles formát vettek fel. Valamiféle láthatatlan erőfelhőt kezdtem érzékelni a
bőrömön, majd azt, ahogy felszívódik a testemben. Kezdett feltölteni, minek
köszönhetően az érzékszerveim lassan visszanyerték eredeti állapotukat.
Olyan volt az egész, mintha rákapcsoltak volna egyetlen gombnyomással
egy töltőre.
- Végre megvagy, megtaláltalak! Őszintén szólva, ez hihetetlen, hogy itt
állsz mozdulatlanul előttem. Csupán a véletlen műve lenne, vagy talán
segítettél egy picit? Az előbb még nem láttalak, pedig ugyanazzal az életunt
tekintettel bámultam feléd. Ennyire vak lennék? Mondd! Ennyire láthatatlan
lennél? - Nevetséges, ahogy az ember a célba érkezve minden fájdalomról és
szenvedésről megfeledkezik. A pillanat hevében megszűnik tér és idő.
Csupán te meg én létezem. - Alig nőtt pár centit a szakállam, s csak most
kezdett őszülni. Ha-ha! Édes Istenem! Hadd öleljelek át! Érintésed
számomra maga a megváltás. Már messziről sejtettem, merre kell mennem.
Tudtam! Éreztem, hogy követnem kell a látomást. Persze a térkép is segített
egy kicsit. Tudtam, hogy létezel. Nem csupán fikció, valóság vagy. Élő,
lélegző organizmus. Felkészültem…
Bizseregtem egész testemben. Nagy nehezen, bicegve odavonszoltam
magam a törzshöz. Közben az ingemből egy darab cafat aláhullott,
elhagyott, nem bírta ki ezt a pár métert. Feladta, de én már nem fogom!
Feltekintettem az alsó gallyakhoz, és könny szökkent a szemembe. Őszinte,
de apró mosoly szállt fel az arcomról. Mintha most a nap is jobban
átszűrődne a sűrű erdő lombjai közül. Éreztem, ahogy égetik a sugarak a

17
halvány, mocskos arcomat. De ez már csak hallucináció volt, hiszen tudtam,
hogy későre jár. Eszembe jutottak ismét az utolsó szavai: „Egy ágon ülve
figyellek…”
- Nemsokára látlak végre - suttogtam a semmibe.
Eltért mindentől a környezetében. Kérge, mint a szénné égett hús, a
repedéseknél pedig rózsaszín. Lassan lélegzett, akár egy hatalmas tüdő,
mely lent gyökerekben, fent pedig koronában végződne. Alig lehetett
észrevenni ezt az apránként ismétlődő tágulást és ernyedést a törzsében.
Nem tudom mi, vagy ki teremthette ezt a lényt, de nagy erővel és tudással
bírhatott. Vajon más ember láthatta életében? Az egyetlen fa volt, melyen
nem nőttek levelek. Hogyan táplálkozhatott? A talaj is élettelennek tűnt
körülötte. Száraznak és repedezettnek látszott egy nagyobb körben az
árnyéka határáig. Mintha felemésztette volna maga a kisugárzása a
közvetlen környezetét. Elhatárolódott mindentől, ami körülölelte.
- Tudom, mit kell tennem. Rögtön neki is látok. Hol kezdjem? Esetleg itt a
két vastagabb gyökered közt? Ne félj! Nem sértem fel érzékeny kérged. Ha
kell, tovább tart. Ha kell, órákig ások.
Kétséges volt, hogy elfogad engem. Engem, egy egyszerű halandót.
Kimondani is szégyenletes, hogy milyen alávaló vagyok hozzá képest. Ereje
teljesen áthatja a testem. Semmi nem volt még ilyen hatással rám, csak ő…
- Előveszem a kis lapátot, jó? Puha és halott ez a föld, nem lesz megfeszítő
munka. Elkezdem, mert már legszívesebben melletted, alattad pihennék.
Érezni, ahogy a gyökereid lassan körbefonnak, belém hatolnak. Ahogy
kiszívod a maradék életet is belőlem és ezt a gyarló, szégyenteljes testet

18
megsemmisíted. Utána találkozhatok végre vele -, majd ahogy ökölbe
szorítottam a kezem, finom csókot nyomtam rá, s tovaszaladt az első
könnycsepp, melyet eddig a szemem sarkában érleltem.
Hosszú órákon át tartott, amíg teljesen leástam az entitás alá, egyúttal
kialakítva egy üreget. Azt hittem, gyorsabban végzek, de figyelni kellett
nagyon mindenre, bármelyik pillanatban beomolhatott volna a vájat, túl
könnyen morzsolódott a föld, folyamatosan hullott alá. Nyálammal finom
sárgolyókat gyúrtam, próbáltam ideiglenesen merevebbé tenni a fal oldalát.
Az erdőből hoztam kisebb ágakat, azzal támasztottam ki az éppen aktuális
mélységű aknát. Miután végeztem, óvatosan bemásztam. Levetkőztem
meztelenre és egy vékony, fekete selyemfátyolba tekertem magam, melyet a
szintén szétfoszlott kis batyumból vettem elő. Külön erre az alkalomra
tartogattam. A rongyaim a bejárat ajtajaként felakasztottam, hogy éjszaka ne
szökjön ki olyan gyorsan a meleg. A rovarok ellen nem védett, de nem is
jöttek, elkerülték még a környéket is. Lehunytam a szemem, majd vártam.
- Most elmesélek mindent a kezdetektől, amíg még képes vagyok beszélni.
Meg kell ismerned a történetem, hogy eldönthesd sorsom. Életem a
kezedben van. Már sejted, hogy mit szeretnék. Én pedig tudni akarom, mi az
ítéleted felettem. Tudni, hogy helyesen cselekedtem-e, vagy csupán hamis
gondolatokat kergettem. Khm… Kicsit mintha hideg lenne, nem? Na,
mindegy! Sok szörnyű dolgot elkövettem. De velem sem sűrűn bántak
emberként. Saját fajtám áldozatává váltam. Ők formáltak át ilyenné.
Lélektelen massza vagyok már egy ideje. Bosszút álltam mindenért,
kamatostól. Kiléptem a hétköznapokból, kerestem az utam, az ösvényem.

19
Tisztában voltam vele, hogy máshova tartozom, csak azt nem, hogy hova.
Pár éve volt egy látomásom, majd jött a többi vízió. Te küldted a jeleket,
tudom! Egyik alkalommal megjelent egy lény, vele üzentél bonyolult
szimbolikák által, de megfejtettem! Több ezer éves foszlányok alapján
elindultam nyomodba, és mára ideértem. Várva, hogy befogadj magadba.
Mindig is találékony voltam. Sok mindenre emlékszem. Egyszer megtörtént,
hogy…

20
2035: Lesen
Teljesen elzsibbadtam és már sötétedett. Hamarosan készen leszek, akkor
még így gondoltam. A belső órám sürgetett, lehetetlen volt átverni. Érezte,
ahogy a nap lassan a vége felé jár, s testemben útnak indította azokat a
vegyületeket, melyek az álom elősegítéséért feleltek. Addig le nem fekszem,
amíg nem végeztem mindennel, hiába küzd a szervezetem az ellenkezőjéért.
Munka után legalább hamarabb dőlök ki. Csakhogy valamiért mégsem
mentek simán a dolgok. A pengék még nem voltak eléggé élesek a fűrészen.
Újra ki kellett őket vennem. Nem volt könnyű, mert korábban egy speciális
anyagból a körlap közelébe egyfajta hangtompítót szereltem, hiszen vágás
közben is kialakulhatnak a szomszédok által különösnek vélt neszek, amit
nem ártott megszüntetni. A biztonság kedvéért ismét beolajoztam minden
forgó alkatrészt. A finom sorját leszívtam még egyszer utoljára, nehogy a
kritikus pillanatban okozzanak majd gondot.
Utolsó teszt. Remek! Végre minden a helyén van. Mi ez a finom füst, ez
az égett szag? A francba! Nem húztam ki a konnektorból a legújabb
kreálmányomat. Szétkaptam az egészet, már rutinosan, zsigerből ment a
csavarozás. Az erős koncentrálástól teljesen kitágultak a pupilláim és hamar
kiszáradt a szemem. Erre is megvolt az orvosság, azaz csepegtetővel
korrigáltam azt, ami a könnycsatornákból kifogyott. Megtaláltam a hibás
kábelt, valószínűleg elméreteztem. Szerencsére volt tartalék bőven a
vastagabból is, így gyorsan kicseréltem.
Hajnalig dolgoztam, ropogott minden porcikám. Majd jöhetett a várva várt
pihenés. Rázuhantam az ágyra és már fél úton elért az álom. Attól a

21
pillanattól kezdve semmi sem tudott felébreszteni. Mire a lepedőn
landoltam, az érzékszerveim egy messzi világban éledeztek, vetítették ki
asztráltestem.

Nagy kékség. Egy kisebb sziget rajzolódik ki előttem. Közeledek. Homokos
tengerpart, pálmafák, kellemes napsütés. Valami óriás lehetek, mert minden
olyan aprónak tűnik körülöttem. A sziget nagyjából akkora lehet, mint egy
átlagos serpenyő. Oh igen, egy serpenyő kerül a kezembe. Előttem, alattam,
a part mentén sellőlányok úszkálnak, lubickolnak, integetnek. A
palacsintasütőt lehelyezem, a víz fölé tartom. Másik kezemben egy villát
fogok. Találomra kiválasztok egyet közülük, és átbököm a testén az
evőeszközt. Nem sikít annyira. Belehelyezem a serpenyőbe, a forró olajba.
Mintha szalonnát sütnék. Hangosan serceg, ahogy a zsír és a víz távozik a
testéből. Sorban jönnek a többiek is mellé. Harsognak, érdekes akusztikát
alkotnak így együtt. Már pirulnak, egyre nehezebben ficánkolnak, ahogy ég
a húsuk. Finom illatok szállnak felfelé. Mire aranybarnává válnak,
mozdulatlan, apró testecskékké alakulnak. Némelyik oda is ég.

A következő reggel frissen ébredtem. Tudtam, hogy eljött a nagy nap.
Átrohantam a búvóhelyemre a gépezethez, bedugtam a konnektorba és
minden része rendeltetésszerűen működött. Leoltottam a lámpákat, elzártam
a rejtett szoba bejáratát, majd eltakartam azt.
Rendbe raktam magam, felöltöztem, rápillantottam a tükörre,
megigazítottam a nyakkendőmet és még egy picit gyakoroltam az

22
empatikus, megnyerő tekintetemet, aztán útnak indultam. Leugrottam a sarki
boltba venni valami pékárut. Minden napot így kezdtem. Már évek óta előre
tudták minden reggel, hogy mit kérek, mivel mindig ugyanazt választottam.
Ritkán persze igényeltem egy kis változatosságot, olyankor csak
mosolyogtak, hogy nem a szokásos kroaszánomra böktem rá.
Elkövettem azt a hibát, hogy átsétáltam egy aluljárón. Rögtön elém
toppant egy részeg, büdös hajléktalan. Bőven átlépte az intimszférámat, így
erőteljesebben érezhettem a test- és szájszagát a mellettünk elhaladóknál.
Üveges tekintetével nem volt képes felismerni rideg arckifejezésem. Nem
tökölt, máris elkezdte lökni a szövegét, melyet valószínűleg nem most
rögtönzött először.
- Ide figyelj! - bökte ki erőltetve, s közben hadonászott a kezével. - Nekem
is volt piercingem, de az nem jó, hidd el! Nem jó az! Szájba jó, fasza! -
Mutatott az ajkamban díszelgő fél karikára, melynek mindkét végén tüske
ékeskedett. - Volt fülbevalóm is, a haverok bökték, de elkezdett fájni! Fájt…
Nagyon! És víz jött ki belőle, de nem az a tiszta, hanem ilyen sárgás izé -, s
közben mutatta a kezével, dörzsölte össze az ujjaival, hogy leírja milyen
állaga van a gennyes váladéknak, mely a fülére volt száradva. - Már
begyógyult? Szép? -, majd húzta a fülét a pofámba, de továbbra sem
reagáltam semmire. Még most sem vette észre magát. Pár másodperc szünet
után ismét megszólalt. - A farkamban is van piercing! Megmondják a nők is
ám! Sok nő megmondja. Úgy szögelték őket a herémbe. Nagyon fájt! -, s
csapott tenyerével az arcába a hatás fokozásáért. - De megérte! Olyanok,

23
mint a gyémántok. Fényesek, csiszolni szoktam őket, gyémánt fényűek… -
közben a kezével végezte is ezt a műveletet halott-kék szemei előtt.
Annyira belemerült a saját gondolataiba, hogy észre sem vette, amint
halkan félreléptem és mögé kerülve mentem is tovább. Nem ronthatja el
senki a jókedvem ezen a napon. Piros lámpát kaptam az egyik zebránál,
amikor óhatatlanul meghallottam a mellettem beszélgető kiscsajok szövegét.
Nem lepődtem meg a témájukon, de egy kicsit fiataloknak tűntek hozzá,
olyan tizenkettőnek legfeljebb.
- Na ne már! Tényleg leszoptad Andrew-t? - Persze mindezt úgy mondta,
hogy a közelben állók minden szót tisztán halljanak, majd miután kiejtette a
száján körbenézett, hogy hányan figyelnek rájuk. A barátnője elvörösödött,
de tetszett neki is a játék.
- Ne már, még meghallja valaki! - tekingetett oldalra ő is sunyin.
- De tényleg leszoptad? - ismételte, és nyerített közben egy nem túl
nőieset.
Zöldet kaptunk s azon nyomban elindultam előre. Ezen a szép, napos
délelőttön nem volt hangulatom ehhez a stílushoz. Ma annyira belemerültem
a meleg sugarakba, melyek csiklandozták az arcom, hogy egy idő után azon
kaptam magam, hogy ismeretlen környékre tévedtem. Megálltam, majd
néhány perc gondolkodás után sikerült elhelyeznem magam a fejemben lévő
képzeletbeli térképen. Megpillantottam egy kávézót. Ezüstös színben
tükröződtem vissza a fényvisszaverő ablakairól. Semmit sem láttam, hogy
milyen is lehet belülről. Amint beléptem, csak színes és sötét foltok lebegtek
a szemem előtt. Míg kint a nap erejétől hunyorogtam, bent a félhomály

24
uralkodott. Kis időnek el kellett telnie, hogy hozzászokjon a szemem a
környezethez, csak utána indultam beljebb.
Eléggé zsúfolt volt, de azért találtam szabad asztalt a sarokban.
Dohányfüst szelte át az egész helyiséget, a lámpák félhomályában olyan
látszatott keltett ez az egész díszlet, mintha egy régi korban, egy hajnali órán
a mólónál ülnék, várva a többi matrózra. Bent teljesen megállt az idő, nem
lehetett észlelni a napszakok váltakozását. Ezt nevezem energiapazarlásnak.
Ott lenne a szép természetes napfény, ennek ellenére besötétítenek és
spotlámpákkal világítanak, akár egy night klubban éjszaka.
Miután kényelembe helyeztem magam, elkezdtem keresni a megfelelő
embert s magát a pillanatot. Körbepásztáztam az egész komplexumot,
amennyire csak lehetett innen. Türelmesen vártam, mikor akad össze a
tekintetem egy szimpatikus szempárral. Tudtam, ha valakinek egy kicsit is
megrezzen a tekintete, vagy elkezd babrálni magával, akkor megfogtam a
megfelelő személyt a kis játékomhoz. Közben kikértem a szokásos
kávéadagom. Minden nap ittam legalább egy csészével, mert ha esetleg
kihagytam néha, akkor erős fejfájás volt a következménye. Igaz, az orvosom
annyira nem örült ennek a szokásomnak, meg a magas vérnyomásomnak
sem, de nagyon nem izgatott. Más életfilozófiát vallottunk, de én azért
toleráltam az övét, azaz meghallgattam az aggodalmait, s csak utána
köszöntem el mindig illedelmesen.
Kiskorom óta bújtam a fiziognómiai, testbeszéddel foglalkozó könyveket.
Egy idő után már elég volt egy mozdulat, egy pillantás, egy apró rezdülés, és

25
kiismertem a másikat úgy nagyvonalakban. Tudtam, kinél meddig lehet
elmenni, hol vannak a határai.
Fél óra elteltével már égtek a szemeim, egyúttal zsibbadtak. Sosem bírtam
a bagófüstöt. Ha akartam volna sem tudtam volna rászokni, egy-két szál után
már hasított a fájdalom a fejembe fiatalabb koromban, így hamar felhagytam
ezzel a rossz szokással. A piálás sem ment soha. Míg mások a nagy
melegben mit nem adtak volna egy korsó sörért, én addig egy pohár
narancsléért, vagy ásványvízért.
Kitartóan meredtem mindenfelé, majd megpillantottam őt. Őszinte volt és
kíváncsi. Habár sejtettem, hogy ez nála félig-meddig a taktika része. Szintén
ismerhette a jelküldések anatómiáját, így üzenve azoknak, akik képesek
voltak dekódolni. Mint például én. Csak úgy áradtak felőle a jelek. Lassan
már befonta a haját is ál-zavarában. Mindig akkor tekintett felém, mikor úgy
vélte, nem veszem észre. Nem is kellett látnom, éreztem a bőrömön.
Tudtam, hogy kiszemelt magának. Sejtettem, hogy játszik velem, de biztosra
nem tudhattam. Ez a képesség ugyancsak az evolúció elcsökevényesedett
végterméke lehetett. Szinte perzselt a tekintete. Egy kicsit haboztam, de
aztán elindultam felé. A végén valaki ellopja előlem, és akkor várhatok még
ki tudja meddig.
- Elnézést! Csatlakozhatnék? - Mindezt persze egy szimpatikus mosoly
kíséretében követtem el. Közben már húztam ki a széket előttem.
- Nyugodtan! Úgyis csak egymagamban vagyok. - Visszamosolygott.
Lehet már is nyert ügyem van? Most kell igazán koncentrálni. Elég egy apró
jel, és máris gyanakodni kezd.

26
- Aaron.
- Később talán én is elárulom a nevem. - Egyben tekintetével utalt arra,
hogy valószínűleg lesz később.
- És hol hagytad a barátaidat?
- Most nem hívtam el őket. „Ma is szingli maradok?” délelőttöt tartok. Új
hely, új emberek közt. Potenciális áldozatok mind. Ha itt lennének a
barátnőim, akkor valószínűleg most te sem szólítottál volna le.
- Ez igaz. Csakis kizárólag magányos hölgyeket zaklatok. Azonban, ha
meglátok egy kivételes szépséget egy idegen hordában, akkor türelmesen, de
izgatottan lesben állok a megfelelő pillanatra.
- Hogy egyedül hagyják?
- Akár.
- És mi van, ha mindig akad mellette egy testőr?
- Ha nem vonul félre a társaságától egy percre sem, abban az esetben
taktikát váltok. - A pénztárcámért nyúltam, s elővettem egy köteg laminált
lapot.
- Látod ezeket? A névjegykártyáim: név, e-mail, honlap cím, és
mindegyiken egy-egy izgalmas festmény díszeleg, kártyánként más-más
ábrák.
- Aranyosak - nézett izgatottan, tág pupillákkal. - És mit csinálsz velük?
Odalopózol a kiszemelt hölgy mögé és belecsempészed a táskájába?
- Valami olyasmi. Vagy egy óvatlan pillanatban a szeme fókuszpontjába
ejtem, s eltűnök. Az esetek többségében még aznap este felhívnak,
megkeresnek, majd kellemes közös élmények emlékével válnak el tőlem.

27
- Nem vagy semmi! De tetszik, hogy ennyire leleményes vagy. Gondolom
minden helyzetben feltalálod magad.
- Többnyire. Állandóan jár valamin az agyam, s addig nem nyugszok,
amíg egy bizonyos helyzetre, vagy problémára meg nem találom a
legmegfelelőbb megoldást.
- Ezek szerint mindig van „B” terv is.
- Meg „C” és „D” - nevettem el magam.
- Nagy franc vagy te!
- Köszönöm!
- Mondd, mikor döntötted el, hogy le fogsz szólítani? De őszintén.
- Mikor harmadszor találkozott össze a tekintetünk, s közben a hajadat
cirógattad, valamint ezzel párhuzamosan megnyaltad a szád szélét.
- Megnyaltam?
- De meg ám. Csak gondolom nem tudatosult benned, ezért nem vehetted
észre.
- Tehát fogtad azokat a jeleket is, melyeket magam sem kalkuláltam be
előre.
- Nem volt nehéz.
- Pedig a férfiak többsége képtelen rá.
- Kultúráltság és intelligencia kérdése csupán.
- Nagyon örülök, hogy mellém ültél, ha még nem mondtam. Megérte
betérni ide, pont ezen a napon.

28
- Egyébként nekem is új ez a hely. Eddig még tetszik minden apró
részletében. Főleg onnan, ahol ültem. Belátni az egész helyiséget. -
Ujjammal mutattam a korábbi asztalom irányába.
- Ha tudom, akkor én is oda ülök. - Miközben ezek a mondatok elhagyták
a szánkat, végigmértem az egész testét elejétől a végéig. Úgy csináltam,
hogy észrevegye, és csak elmosolyodott szavaim hallatán.
- Akkor mostantól ott, az a sarok lesz a törzshelyünk. Ha látlak még itt,
persze.
- Fogsz, szerintem! Nekem is tetszik ez a környék, ez a kávézó. Olyan
jóvágású, továbbá a díszlet is előkelő hangulatot áraszt. - Csak nehogy neki
kezdjen ennek a retro szarságnak. Most ő méri fel fizikai megjelenésem,
ugyanolyan részletességgel, mint én tettem pár perccel ezelőtt. Nyert ügyem
van. Már zökkenőmentesen fognak menni a dolgok.
- Milyen gyakran vannak szingli napjaid? - A finom mosoly az arcán
kiszélesedett.
- Egyre gyakrabban.
- Tehát valójában problémássá vált a társaságod? - kérdeztem érdeklődő
tekintettel.
- Inkább meguntam őket. Új arcokra van szükségem.
- Oh… a kiolvasott könyv effektus. - Úgy érzem, meg fogja érdemelni,
amit kap majd tőlem pár órával később.
- Pardon? - nézett értetlenül.
- Meglátsz egy könyvet a kirakatban, és megkívánod. Bemész, megveszed,
alig várod, hogy otthon kiolvasd. Szinte ég benned az új iránti vágy. Vajon

29
olyan lesz, mint a többi, vagy valami unikumra tettél szert? Hazaérve
gyorsan elvégzed a szükséges dolgaid, majd az este hátralévő részét rá
szánod. Azt mondod, hogy ez csodálatos volt! Előveszed másodszor, de
akkor már nem az igazi, hiszen ismered a történetét. Néhanapján még
kezedbe kerül nosztalgiából. Visszaemlékezel az első pillanatra, mikor még
tele volt rejtéllyel. De a sorsa ugyanaz lesz, mint a többi könyvnek. Ott
fulladnak meg a polcodon a por alatt, a feledés homályában.
Miért néz rám ilyen furcsán? Túl őszinte voltam megint! Erről le kéne
szokni. Gondolom a pulzusom is simán le tudná mérni, csak a lüktető
nyakamra kéne pillantania.
- Elnézést, nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni. Csak néha teljesen
elragad a hév, és akkor nincs megállás. - Megbánó tekintetet színlelve a
földre néztem.
- Más területeken is hasonlóak a reakcióid?
Felvettem lassan az italt a kezembe. Ahogy a számhoz közelítettem, végig
a szemébe néztem, egy pillanatra sem pislogtam, igaz nem is tudtam.
Belekortyoltam, majd visszatettem az asztalra rezzenéstelen arccal. Egy
szolid mosoly következett.
- Néha még hevesebbek.
Innentől kezdve nem volt szükség több szóra. Finoman simítottam kezem
a kezére, és egy ügyes mozdulattal a markomban tartottam. Csak
mosolygott. Lassan felálltam, majd ő is követett engem. Elindultunk
hazafelé.

30
Közeledve a lakásomhoz remegtem az izgalomtól. Máskor többet kellett
győzködnöm a lányokat, mire idáig jutottunk. Ráadásul most elsőre kapás
volt. Nem véletlenül maradt fenn a kezdetben erőltetett mosoly. Átváltott
őszintére. Neki is fülig ért a szája. Ha tudná, mi vár rá. Na, de az még
messze van. Előbb hadd kapja meg, amit akar. Sétáltunk, metróztunk, és újra
sétáltunk pár percet. Nem akartam, hogy később, ha keresnék a csajt, az én
kocsimról leírást tudjanak adni az emberek.
- Itt is vagyunk. - Kezemet a kilincsre tettem.
- Azt hittem messzebbre megyünk.
- Áh! Habár végig gyalog tovább tartott volna.
- Az biztos. - Belémkarolt. Ennek már nem volt jelzésértéke számomra.
Mindenesetre a nap befejeztére elmondhatja, hogy egy életre való élménnyel
távozik tőlem.
- Veszem elő a kulcsot! Hol is van? Áh, igen! Belső zseb.
- Mélyebbre nem is rejthetted volna - majd elnevette magát.
- Fő a biztonság. Hagytam már el. Jöhetett egy komplett zárcsere -
mondtam komoly tekintetre váltva egy kis időre.
- Lehet pénzkidobás volt.
- Sosem lehet tudni. Nehezen tudtam volna úgy lefeküdni, hogy a kulcsom
esetleg ott hever egy idegen markában, és azon gondolkodik, vajon hol
találhatja meg azt az egyetlen ajtót hozzá, melyet képes nyitni.
- Hát van benne valami. Így én sem csináltam volna másképp.
- Fáradj előre! - Kicsit már kezdett idegesíteni az okoskodása, de
türelem…

31
- Köszönöm! Hmm… Kellemes ez a vanília illat.
Elnyomja a vér szagát. Ha-ha! - röppent fel a gondolat a fejemben.
- Ez az egyetlen illat, melyet kellemesnek érez az orrom. A többitől
megfájdul a fejem. Menj tovább egyenesen, és ott lesz a nappali. Én is
mindjárt követlek.
- Oké.
Hátrakacsintott, majd riszáló fenékkel elindult előre. Én bementem a
konyhába az italokért. Az egyikbe belekevertem egy kis meglepetést.
Közben a hűtő kicsit megmoccant a sarokban, válaszul belerúgtam.
- Elnyugszol?!
Meglepetést, melytől hamarabb bódultabb állapot köszönhet be, valamint
a gátlások kikapcsolását is elősegíti. Viszont nem ezek a fő feladatai a
frissítőnek. Elfogyasztás után kb. egy-két órával észrevétlenül kiüt és
hosszú, mély alvás következik. Ennek függvényében indultam el tálcával a
kezemben a nappali irányába.
- Itt is vagyok - mondtam széles mosollyal megspékelve.
- Ideje volt. Már kezdtem unatkozni. Se zene, se társaság - húzta a szája
szélét.
- De türelmetlen vagy - váltottam fapofára.
- Elvárom, hogy folyamatosan lefoglaljanak valamivel - pislogott rám
elégedetlen arccal.
Egy fasz kéne a szádba! - gondoltam magamban. Valami hirtelen elkattant
bennem. Már nehezebben lepleztem szándékaim. A mosolya is lejjebb
lohadt egy picit. Vigyorogva nyújtottam felé a poharát.

32
- Tessék! Húzd le, aztán visszatér a jókedved!
- Hmm, nem rossz! - volt a válasza, miután lehúzta egy pillanat alatt.
- Finnyás vagyok, így rosszat nem adok másoknak sem.
- Én is egyébként minden téren az vagyok.
- Pasik közt is válogatsz? - kacsintottam rá közben.
- Jó, most, hogy ilyen hamar feljöttem hozzád, azért ne nézz kurvának,
légyszi! - fakadt ki azonnal.
- Dehogy nézlek! - váltottam azonnal komoly stílusra.
- Ne is, mert beléd harapok! He-he! - És ismét ellazult.
- Lehet, akkor inkább cukkollak még egy kicsit.
- Ne tedd! Rosszul járnál. Egyszer egy csávót úgy megharaptam, hogy
varrták a sebét, ámbár csak bókolni akart.
- Akkor nem szóltam. Pedig nem látszik rajtad, hogy ilyen harcias lennél.
- Más sem - mosolyodott el.
- Kezdjek félni tőled? - vigyorogtam egyfolytában.
- Még nem kell, majd szólok időben - nézett sejtelmesen.
- De ne túl későn.
- Szüleiddel élsz?
- Egyedül már egy ideje, nagyon el sem férnének itt, a vendégszoba meg
nagyon kicsi. Én is csak lomtárnak használom.
- Lakásban, vagy házban?
- Őőő… Szerinted most miben vagy? Lakás, mint láthatod. Hülyébb
kérdés? - röhögtem el magam. Ezek szerint a koncentrációs képességét

33
úgyszintén megzavarta a frissítőm. Nézett maga elé keményen, majd
megrázta a fejét, és kicsit meg is szédült ettől a mozdulattól.
- Meddig gyűjtöttél rá?
- Semeddig. Érettségi ajándék volt anyáméktól. Az egyetlen értelmes. -
Persze ezzel kapcsolatban is hazudtam, soha életemben nem kaptam tőlük
semmit. - Milyen gyakran jársz el szórakozni, kislány?
- Kb. hetente három-négyszer.
- Mindig bepasizol?
- Legtöbbször, de néha csajozom is - mondta mosolyogva, oldalasan a
plafon felé bámulva.
- Akkor lehet nem ártana gyorsan egy AIDS tesztet kérnem tőled. Ha-ha!
- Anyád! - váltott grimaszra.
- Elnézést! Látom, szomjas vagy. Gyorsan húzd még le azt a picit.
- Azt hiszed, pinafüggő vagyok? - Spontán félrenyeltem, majdnem
megfulladtam.
- Ne haragudj, de megismételnéd? Milyen függő?
- Pia… - Most kicsit furcsán nézett rám. Én viszont nem bírtam
visszatartani, pofán röhögtem. Nem értette, mi a bajom. Ő csak zsörtölődött.
Gyakran előfordult velem, hogy mást hallok, mint amit mondanak,
legtöbbször valami nagyon nem odavalót.
- Aha, értem. - Közben próbáltam elzsibbasztani az arcom, hogy ne
mosolyogjak tovább a saját hülyeségeimen.
- Mi a szart kell ezen röhögni?! Megmondanád? Szőkének nézel?

34
- De hiszen az vagy. - Még mindig koncentráltam az arczsibbasztásra,
mert ha nem sikerül, akkor jobban felhúzom az agyát.
Úgy látom túl gyorsan szívódott fel; ráadásul belőle az agresszivitást hozta
elő a spéci koktélom. Habár egy korábbi csaj összehugyozta tőle magát, s
csak utána dőlt ki. Nem is tudom, melyik a rosszabb.
- Elnézést! -, és elindultam kifele az ajtón, ki az előtérbe, a szekrény
irányába.
- Most meg hova mész?
- Mindjárt jövök.
- Fasza! Idehozol, és ennyi idő alatt
még meg sem tudsz rendesen
csöcsörészni, baszki! Kis köcsög!
Összement a faszocskád? - Az ajtóig
jutott, mikor éppen szembe
találkoztunk. Már egyáltalán nem volt
mosoly az arcomon, az övére meg
gyorsan ráfagyott.
- Most pedig megdolgozlak! -
jelentettem ki halál nyugodt hangon.
- Mi van? - Egy hirtelen és gyors mozdulattal elindult a kezem a nyaka
irányába. A levegővel teli injekciós tűt tövig szúrtam, majd beleengedtem a
légkört, mit egész idáig az orrán keresztül szívott.
- Ugye, milyen finom ez a vanília illat?

35
Meglepettnek tűnt. Mindig lenyűgöz ez a tekintet, mikor a váratlan
kopogtat az ajtajukon és már viszi is el őket. Oldalról gyorsan előrántottam a
fényképezőt, hogy megörökíthessem ezt az őszinte arckifejezést. Emlékeket
igényeltem, és nem csak a fejemben.
- Én nem így akartam, de olyan agresszív lettél. Elbasztad a pillanatot!
Remélem tanultál a hibádból.
Végigsimítottam az arcát, közben kattogtattam a gépet. Miután
alábbhagyott a remegéssel, felraktam az ágyra. Bekapcsoltam a paplan
fűtését, mivel nem akartam, hogy hamar kihűljön. Lassan levetkőztettem,
közben végigcsodáltam a domborulatait. Kifújtam az orrom, és az összes
testnyílásába beleszagoltam. Jobban csináltam, mint a kutyák. Elhúztam a
sötétítőket, s kivettem a vazelint a fiókból. Nekiláttam „szeretkezni” vele.
Nyakamba vettem a lábát, aztán elkezdtem keményen döngetni. Minden
egyes behatolás után kispriccelt egy vékonyka vércsík a pontnyi sebből.
Nagyon hangosan cuppogott a szűk pinája. Ráélveztem a hasára.
Kifújtam magam, majd elindultam a konyhába. Kinyitottam a hűtő ajtaját,
és megmarkolva Sylvia mellét, egy pohárnyi tejet facsartam belőle.
Hintettem egy kis kakaóport a váladékba, elkevertem, s gyorsan lehúztam.
Kicsit megvágta a torkomat a jéghideg ital, mivel megfeledkeztem a
hölgyről az elmúlt pár napban. Teljesen kihűlt a teste, de még volt benne
élet.
A bekötött szeme alól kisebb könnyjégcsapok lógtak. Egyet letörtem, és
megízleltem. Ahogy lenyeltem a sós folyadékot, kirázott a hideg.

36
- Na, kapsz enni egy kicsit, hogy legyen miből termelned! Müzli szelet jó
lesz?
- Muszáj a hűtőben lennem? Nagyon hideg van - suttogta halkan.
- Ezt már megbeszéltük egyszer. Hidegen szeretem a kakaót! Ne bőgj,
bazd meg! Akkor kezdj el aggódni, ha kiapadsz! Siess a zabálással, mert
mész vissza!
- Kérlek ne! - Megragadtam a karját, és szolidan visszatessékeltem.
- És ha megint beszarsz, akkor megetetem veled!
- Miért csinálod ezt? - Becsuktam az ajtót, majd halkan visszapusmogtam
a hűtő felé válaszként inkább magamnak.
- Kellett neked teherbe esned, szülnöd! Ennyi volt a kritérium, és téged
láttalak meg legelőször. Azt hiszed, azért vagy pont te itt, mert valaki vagy?
Lószart! Szinte bárki lehetne a helyedben. Egyszerűen ez lett a sorsod.
Fogadd el, ahogy én is az enyémet.
Elindultam vissza a hálóba. Olyan édesen aludt. Persze a szemhéját helyre
kellett igazítanom, hogy gusztusos és kívánnivaló maradjon a látványa.

37
2000-2003: Kezdetek
Mikor lehunyom a szemem, tisztán
vissza tudok emlékezni olyan elképesztő
dolgokra, mint például létem legelső
percei. Arra, ahogy úsztam valami sűrű,
sárgás lében. Kellemes meleg és lebegés
fogadta ébredésem. Néha egy-egy
mélyebb visszhangos moraj megtörte a
csendet. Ámbár homályosan, de láttam
vékonyka kezem: apró és törékeny volt.
Halványsárgás, narancssárgás fény
szűrődött be a kis plazmagömbbe, vöröses vékony fonalakkal körbehálózva
a védőburkot, mely egy ismeretlen, rémisztő és hangos világtól választott el.
Nem akartam soha elmenni innen. Kívánságom persze nem teljesülhetett…
Születésem pillanatában rettegtem attól a különös vihartól, ami körülöttem
tombolt. Lengette az ár a végtagjaim jobbra-balra. Erős nyomó hatást is
éreztem a magzatvíz által, amely bekerített. Drasztikusan fogyni kezdett a
vízszint, én próbáltam kapaszkodni mindenbe, amibe csak lehetett, de
gyenge voltam. És a folyadék nélkül, ami eddig végig körbeölelt,
melengetett, így még nehezebb volt. Csúszni kezdtem fejjel lefelé egy szűk
csövön. Mikor már az egész fejem beszorította, gondoltam itt a vég, ennyi
volt. De tévedtem, ilyen könnyen nem úszhattam meg. Várt rám egy másik
világ, ahol lassan és észrevehetetlenül épülhetett le a testem. Ebben az új

38
világban a magamfajtákat hívták szerencséseknek valamiért. Sosem értettem
meg őket.
Kint minden rosszabb volt. Állandóan szédültem, féltem és fulladoztam. A
nagy ember, kit apunak kellett szólítanom, nagyon ritkán foglalkozott
velem. Akkor is csak azért, hogy idegeneknek mutogathasson, akár egy
kedvenc kisállatot. Emlékszem, egyszer fekve, aludva láttam meg a
toalettben. Azonnal átvittek egy másik szobába, hogy ne nézzem, ne halljam
a kinti eseményeket. Néha spontán annyira elszédültem, hogy le kellett
guggolnom a földre a szoba közepén, és lehunyni a szemem, fejem erősen
leszegve, míg hosszú percek után megszűnt a körforgás, de ez három-
négynaponta rendszeresen megismétlődött.
Sokszor jártak nálam dokik, hogy megkínozzanak. Ezért is gyűlöltem meg
őket egy életre. Hamar kaptam egy játék orvosi készletet, melyből egyetlen
kellék sem hiányzott. A doktor bácsi egyszer megkukkantotta a
felszerelésem, cserébe ő is megmutatta az övét még kínzás előtt. Ha néha
ritkán elviselhetetlenné váltam, egyből jött a fenyegetés.
- A rossz embereket elviszi a zsákos ember, és sosem hozza vissza! -
mondta édesanyám eltorzult arccal.
- Nyeeem! - riadtam meg mindig.
- De elviszi! Figyel mindenkit, és ha nagyon rossz leszel, elvisz téged is!
Belerak a hatalmas zsákjába! Már hallom, hogy kopog. Megnézzem, ki az?
Megnézzem? Lehet érted jött - s kelt fel az ágy széléről, indulva az ajtó felé,
végig meredten bámulva rám.

39
- Nye nyiszd ki, anya! Könyöjgök, nye nyézd meg! Jó lesek, ígéjem! -
válaszoltam remegve.
- Na, jól van! Elküldöm! Megmondom, hogy megjavulsz! De ha még
egyszer ellenkezni mersz velem, nagyon megbánod! Megértetted? - Szinte
már elment a hangja az ordítozástól.
A félelem befullasztott, és elájultam. Persze az orvosok sosem tudták a
rohamaim okát. Ők valami másra gyanakodtak, szervi bajokra. Nagyon
messze jártak a megoldástól.
- Valószínűleg valamire allergiás lehet a kicsi, itt a lakásban. Habár a teszt
nem mutatott semmi rendelleneset. A többi vizsgálat eredménye úgyszintén
negatívan zárult. Tehát csak találgathatunk, mitől vannak a rohamai.
Mindenesetre levegőváltozást ajánlok, hátha az segít. Már másoknál is
hatékonynak bizonyult.
A zsákos ember… Aki a rossz gyerekeket összegyűjti és elviszi magával.
Hogy hova, azt sose tudtam meg, de lehet, jobb is. Sok gyötrelmes éjszakát
okozott nekem ez a történet. Bizonyára ez a legjobb módja egy gyerek
nevelésének. A félelemben tartás közepette nincs elég kapacitása
rosszalkodni, a rémek lekötik a teljes tudatát. Hosszú évekig a frász tört rám,
ha kopogtattak az ajtón, és mint valami ösztöneinek élő állat, menekültem az
ágy alá, vagy a szekrénybe egészen addig, míg ki nem szedtek onnan.
- A rohadt életbe! Nem megmondtam, hogy ne mássz be oda? Tiszta
mocsok leszel, aztán moshatom minden nap a szaros ruháid! Miért nem
tanulsz meg már normálisan viselkedni, mint a többi gyerek? He?! Még ha

40
valami értelmes fejet tudnál vágni -, közben hadonászott folyamatosan a
nagy kezeivel, de valamiért sosem csapott meg velük.
- Sajnájom… - suttogtam csukott szemmel, mert már a fejemben is tisztán
láttam, mi történik ilyenkor a közvetlen környezetemben. Ugyanaz volt
mindig a koreográfia.
- Sajnálhatod is! Már felhúztál! Tűnj a szemem elől!
Nem rúgott belém, a mellettem levő játékokon adta ki a dühét. Szerencsés
gyermek vagyok, úgy érzem, rosszabb is lehetne…
Volt egy négykerekű biciklim, mely
egyik napról a másikra elpárolgott.
Később kiderült, hogy szeretett apám adta
el előzetes családi megbeszélés nélkül.
Gondolom kellett neki sörre.
A szülei halála után hozzájutott egy
nagyobb örökséghez. Egy hét alatt
eljátékgépezte az egészet, később anyámat
vádolta a pénze ellopásával.
Mindennapossá váltak a veszekedések, melyeknek mindig szem és fültanúja
voltam. Egész testemben remegtem egyfajta félelemérzettől, nem értettem
miért kell fülsüketítve, véreres szemekkel egymás arcába visítani néhány
centiméterről. Már akkor sejtettem, ezek nem emberek…

41
2035: Visszatérés a hálóba
Egy darabig még figyeltem a lányt az ágyon, de amint visszatértem kiskori
emlékeimből, elindultam felé. Fölé hajoltam, majd egy finom csókot
nyomtam a homlokára. Oly békés volt. Nem csak ő, hanem az egész helyzet,
a szoba légköre, a vanília illat, mind megnyugtatott. Picit lepihentem mellé.
Oldalasan hozzáfordultam és simogattam meztelen valóját. Végigkentem a
hasán lévő spermát az egész testén. A mellein, az arcán, hogy holtában is
szép maradhasson. Kicsit elbólintottam.
Régóta kísértettek rémálmok állandó jelleggel. Csodáltam, hogy tudok nap
mint nap nyugodtan elaludni. Lehet ezért követtem el ennyi bizarr dolgot, s
még fogok is szerintem, hogy edzettebbnek érezzem magam egy olyan
világban, ahol nincs semmi hatalmam, nem én irányítok. Most sem így volt.

Egy kis faluban kezdődnek az események. Én és az egyik legjobb barátom
éppen a naplementét csodáljuk, ő a valóságban nem létezik, de itt úgy
érzem, hogy már hosszú ideje ismerem. Valahol keleten lehetünk a régi
Kínában. Hogy melyik korban, azt nem tudnám megmondani, de ebben az
időben még a banditák pusztítják a falvakat. Most a miénk következik. Már
látjuk a porfelhőt, ahogy közeledik. Hamarosan a sikolyok váltják fel ezt a
csendes harmóniát. Az én házamban bújunk meg. Többen vagyunk.
Amint megérkeznek a vadállatok, szabják is a népet. Vér és halálhörgés
mindenütt. Fejvesztve menekül a tömeg. Mi hátul egy résen kiosonunk,
miközben látjuk, ahogy betörnek a házba. Kifutunk, a sásig lopózunk lassan
és halkan. Nem látnak meg minket. Nagy a félelem, ezért bemerészkedünk a

42
sűrű bozótos vízbe. Elindulunk a faluval ellenkező irányba. Egyre
gyorsabban haladunk, ahogy közelítenek felénk. Egyre nyugodtabbak
vagyunk, ahogy halkulnak a sikolyok. Hosszú órákon keresztül vánszorgunk
a térdig érő sáros vízben, a nádas védelme alatt. Kis állatok csipkednek,
falatoznak belőlünk, piócák tapadnak a lábainkra, de megállni egy
pillanatra sem merünk. Telnek az órák, monoton tempóban baktatunk, majd
a távolban halovány fényt pillantunk meg. A túlparton vagyunk, gondolom.
Egy másik faluhoz érünk, ők éppen mulatnak.
Leülünk a meder szélén. A barátom nagyon kimerül, kifekszik, mély
levegőket vesz, hamar bealszik. Én nem vagyok rá képes. Levetkőzöm
meztelenre, és elkezdem bicskámmal leszedni az apró élősködőket a
testemről, majd róla is, persze őt nem csupaszítom le, csak a látható
részeken könnyítek rajta. Miután végzek, csak meredten bámulok a semmibe,
elaludni nem tudok. Újra átélném a támadást, azt meg nem akarom.
Hirtelen egy kislány alakot pillantok meg pár méterrel előttem. Lassan
elindul felém, én csak nézek ki a fejemből. Ahogy közelebb ér, megérinti a
kezem, és terpeszt állva odaoson elém. Én kapok az alkalmon, s félrehúzom
a kis rongyos ruhácskáját, magamra rántom finoman az ártatlan, selymes,
törékeny testét. Mozdulatlanul ül rajtam. Hosszú perceken keresztül csak az
érzékeknek adjuk át magunkat, csak mi létezünk és az univerzum, mi
vagyunk a világmindenség. Váratlanul egy reccsenést hallok hátulról,
egyből magamhoz térek a transzból.
Gyorsan leszedem magamról a kislányt és hátranézek, miközben ő elfut a
másik irányba. Egy középkorú férfi áll olyan tíz méterre a sötétben, mereven

43
figyel. Érzem, hogy baj lesz. Idecsődíti a népet, ideje felébreszteni a társam.
Nagy zajt kelt a tanú a fejemben. Annyira nem értem, mit mond a
zavarodottságom és fáradtságom miatt, de azt észreveszem, hogy semmi jót
nem közöl az irányomba. Sőt, mint kiderül, nemi erőszakkal vádol. Öt perc
sem kell ahhoz, hogy kínhalálra ítéljenek közös megegyezés alapján.
Másnap napkeltekor mindkettőnket kiszállítanak a helyszínre, ahol el
akarják venni az életem. A falu
határában, egy földúton állunk
meg. Egy nagyobb, fedett tetős
szekérféleséget látok sok érthetetlen
dologgal felszerelve. Mellette egy
faágy fekszik, szíjjakkal. Többen
díszegyenruhában állnak, a hóhér
se takarja el az arcát. A
barátomnak végig kell néznie az
egészet. De legalább ő
megúszhatja, hiszen nem követett el semmit. Viszont ez a büntetése azért,
amiért csak feküdt ott mellettem az előző este, mit sem sejtve rólam, és arról,
amit tettem. Innentől kezdve már a társam szemszögéből látok mindent.
Mintha átlebegtem volna a testébe, de képes vagyok oda-vissza vándorolni,
amikor csak akarom. Ezt kipróbálom párszor.
Lekötöznek, valami kék ragaccsal bekennek, majd annak a sötét
bodegának felhajtják a fedelét, és egyetlen rántással betolnak, de csak félig,
arccal befelé. Felnézek, s megijedek. Hátul éhes, óriási, mutáns patkányokat

44
pillantok meg. Csak egy fémrács választ el tőlük. A túloldalt felettük valami
disznófej meg ló keverékéből látok, hármat, sorban egymás mellett, és
ahányszor hangosabban szuszogok, elkezdenek krákogni, hörögni, visítani,
csapkodni, mintha harapni akarnának belőlem, pedig még tovább sem
toltak. Gondolom az a céljuk, hogy rendesen berezeljek, s már előre féljek a
fájdalmasan hústépő haláltól.
Megtörténik a visszafordíthatatlan, továbbtolnak. Először visítok, mert
rám másznak a patkányok, és a disznó-ló féleségek is elkezdenek
harapdálni. Halottnak tettetem magam, ők erre lenyugszanak egy tized
másodperc alatt. Mintha valami mesterségesen kreált lények lennének, amik
a mozgásra indulnak be. Fülelnek a legkisebb neszekre. Forgatják a fejüket,
hogy minden apró moccanást észlelhessenek. Látom, hogy mindegyik dög
láncra van verve, és csak bizonyos távolságon belül tudnak belém kóstolni.
Ki kell törnöm a szorításból. Nehéz lesz, s csak egyszer próbálkozhatok.
Össze kell gyűjtenem minden erőmet. Koncentrálok, ahogy csak tudok,
melybe a reszkető, jéghideg halálfélelem a segítségemre van.
Beteljesül a csoda! Roppan a szíj, előreugrok a ketrec elejébe, ahol már
nem érnek el. Utánam vetődnek veszetten, szinte megőrülnek, ahogy
rájönnek, lehet, elúszott a kaja. Visszatérek ismét a barátom testébe,
cselekvésre bírom. Nekitámadok az első mellettem álló embernek.
Több harcos jön segíteni a semmiből, de nem tudom miért és honnan.
Kezembe veszem a közelemben lerakott vödröt, a kék masszát kidöntöm pár
nézelődőre, valamint a hóhérra. Közben én ott bent, az eredeti testemben a
lábammal kirúgom a fabodega oldalát. Az a rész is megsérül, ahol azok a

45
mutáns lények vannak. Elkezdik az embereket csócsálni, de csak azokat,
akikre ráfojt a kék szutyok. A túlélési ösztönömnek köszönhetem, hogy nem
maradtam ott. Extázisban ütök mindent és mindenkit fulladásig, majd jön az
ébredés.

Kicsit reszketve nyíltak a szemeim, megizzasztott az álom. Oldalra
fordultam, és még mindig itt feküdt mellettem, igaz már kezdte elnyomni a
vanília illatot a bomladozó testszag. Egy kis levegő szorulhatott belé, mert
különös halk neszek távoztak a szájából, mormogások törték meg a csendet.
Ha nem tudnám, hogy ez természetes, megijedtem volna, de már volt ehhez
szerencsém. A seggébe ugyancsak raktam korábban egy buttplug-ot, nehogy
összerondítsa jobban a lepedőm. Egy kis vérharmat így is került rá, de annak
mégsem olyan orrfacsaró a bűze.
Az ágy melletti beépített szekrényhez léptem, majd kinyitottam az ajtót.
Leszedtem a karfát, kidobáltam a dobozokat, s beléptem. Óvatosan
meglöktem a hátsó farostlemezt, ami kicsúszott. Túloldalt feloltottam az
izzókat, ezalatt újra hevesebben kezdett verni a szívem. Nem volt nagy
terem, de mégis itt alkottam meg elmés találmányaim legjavát. Mondhatni,
ezen a helyen éltem ki igazán magam. Szép fehér csempével volt kirakva a
fal és a padló is. Steril volt, akár egy kórház. Azt az intézményt sosem
kedveltem, de valahogy mégis itt, a saját kis laboromban nem zavartak a
régi kellemetlen emlékek.

46
2013: Fejet törve
Körülbelül tizenhárom lehettem. Otthon ültem egymagamban. Csend volt és
nyugalom. Utólag visszagondolva tényleg lehetetlen bizonyos dolgokat
előre megérezni. Sok mindentől megkímélhettem volna magam, ha ilyen
előrelátó képességekkel rendelkezem.
Már nem emlékszem, miért ugrottam fel a szobában. Biztos megörültem
valaminek, vagy csak untam magam és a testem nem bírta tovább. A lényeg,
hogy anyámék pont időben érkeztek haza. Nem is tudom, mi lett volna
velem, ha nem így íródik a forgatókönyv.
Felugrottam, az ajtófélfába a fejem bevertem. Nagyon fájt, hasogatott.
Szidtam a nem létezőt. Elvettem kezem a fejemtől, majd észleltem, hogy
csupa vér a tenyerem. Élénkvörösre festette az egész kézfejem a forró,
ragacsos váladék. Több se kellett a pánikhoz. Ahogy anyám és nagyapám
megérkeztek, indulhattunk egyből a kórházba. Persze, hogy nem az apám
vitt, ő akkor szokásához híven valamelyik kocsmában henyélt. Érdekelte is,
hogy mi bajom.
A szomszéd otthon volt, a kocsija szintén, így lenéző tekintettel, de elvitt
minket. Hamar odaértünk, alig volt forgalom az utakon. Végig szorítottam a
kobakom. Féltem, hogy elvérzem. Nem csak most, mindig, ez valami
fóbiám lehetett.
Bementünk a nagykapun. Már reszkettem a félelemtől. Tudtam, milyenek
az orvosok. Ráadásul ez a fertőtlenítő szag csak a vég közeledtére
emlékeztetett. Hevesen vert a szívem, ami semmilyen tekintetben sem
jelentet jót. Gyors szívverés egyenlő: gyors elvérzés. Ragadt a hajam a félig

47
megalvadt vértől. Felvánszorogtunk a második emeletre, ahol a baleseti
sebészet található. Voltak bent, tehát tovább kellett várni. Húsz percre rá én
következtem.
- Uh… Már megint egy. Faszom… Na, gyere be! - Ketten voltak. Csupa
kedves gesztusokkal öntötték el sajgó elmém.
- Előbb mosd meg a kezed! Úgy nézel ki, mintha háborúból jöttél volna.
Megmondanád nekem, miért pont vasárnap kellett beszakítani a fejed?! -
kérdezte idegesen.
- Hagyd a gyereket! Ne sírj! Nálad fiatalabb páciens is feküdt már itt,
mégsem pityergett - mondta a másik kellemes hangon.
- Ugye nem kell összevarrni? - motyogtam magamban.
- Á dehogy! Csak kilátszik a koponyád - közölte a bunkó orvos
ironikusan.
- Feküdj csak el szépen! - ismételgette a kedvesebb doki empatikus
mosollyal megfűszerezve. Ő tudta a dolgát. Értett az emberekhez.
Mintha időtlen időkig tartott volna ez a procedúra. Szinte beletörtek a
fogaim a fájdalomba. El sem tudtam képzelni, hogy lehet könnyezés nélkül
kibírni ezt az egészet.
Kifelé menet az intézetből pár ember kinevetett. Nem tudom, mi lehetett
olyan vicces egy gézzel bekötött fejű, véres pólójú, a zokogástól maszatos
arcú gyereken, kit éppen pár perce varrtak össze.
Otthon csak feküdtem és az alvadt vért kapargattam a hajamból. Zúgott az
egész fejem. Estére lázas lettem, jött a borogatás. A seggem is sajgott a
tetanusztól. Mindenki tudja, hogy oltásnál meg sem érezni, de pár órára rá

48
már ülni, vagy háton feküdni ugyanúgy kínszenvedés. Nevetni sem mertem,
mert akkor is lüktetett, húzódott a kis sebem. Másnap este voltam csak képes
fürdeni. Rossz döntés volt, még várnom kellett volna. A kádban még nem
történt semmi, csak amikor kiszálltam: megtörölköztem, felöltöztem és
hirtelen elfehéredett előttem minden. Elzsibbadtak a végtagjaim, elhagyott
az erőm, közben egyre homályosabbá, fehérebbé vált minden. Vakított a
fény, s teljesen elvesztettem az egyensúlyom, összerogytam. Kintről
meghallották és bejöttek értem. Úgy kapartak fel a földről. Beszélni, hallani
képes voltam, de semmi több. Egyfolytában azt ordítottam, hogy nem látok,
s valóban így volt. Körülbelül tizenöt percre megvakultam. Teljesen
kétségbe estem. Azóta tudom, milyen érzés a kiszolgáltatottság, sosem
felejtem el…
Nem ez volt az első kirándulásom a kórház rideg falai között. Nagyon
kicsi koromban állandóan hordtak ide fülgyulladással, s minden egyes
alkalommal egy hosszú tűvel felbökték a dobhártyámat. Senkinek sem
kívánnék akkora fájdalmat.
Nyolc évesen a garatmandulám adta fel a szolgálatot, és várt rám életem
legelső műtétje. A gyerekosztály eléggé groteszkül nézett ki, mivel
közvetlen a folyosó másik oldalán idős emberek feküdtek gégerákkal,
továbbá mindegyiknek a nyaka közepén egy mesterséges nyílt seb tátongott.
Állandóan lehajoltak hozzám, megsimogatták a kis fejecskémet, másik
kezükben pedig zsebkendővel takarták a torkukat, nehogy rám csöppenjen a
nyáluk.

49
A műtétem napján úgy éreztem, eddig tartott rövidke életem. Egész végig
azon merengtem, hogy vajon miért csak nekem kell elszenvednem ennyi
próbatételt, míg mások mosolyogva játszanak otthon, vagy a barátaikkal az
utcán a nyári napsütésben.
Jött a nővér s betessékelt egy steril szobába. Három másik segéd várt ott
rám, valamint a doktornő. Majd szétrepedt a szájuk örömükben, mikor
megláttak, próbálták megjátszani, hogy mekkora móka lesz ez az egész, de
sajnos már túl sok negatív tapasztalatom volt az emberek irányába ilyen
fiatalon is, így nem tudtak átvágni. Reménytelen arckifejezéssel, könnyes
szemekkel beültettek egy székbe. Kezem és lábam lekötözték. A doktornő
szigorú hangon rám parancsolt, hogy nyissam ki a számat. A tálcáról levett
egy óriás injekciós tűt. A normál méretűnek körülbelül a négyszerese
lehetett hosszában, háromszorosa vastagságban. Mondanom sem kell, hogy
nagyon megijedtem. Elvileg nagy mennyiségű érzéstelenítőt tartalmazott,
mellyel többször megszúrta a szájpadlásom, valamint a manduláim. A műtét
részleteibe nem mennék bele, kegyetlenek voltak velem. Másfél-két órát
lehettem bent, de a helyzetből kifolyólag már elég hamar elvesztettem a
józan eszem. Próbáltam ellenállni, hátha akkor megkönyörülnek rajtam és
elengednek.
- Nyisd ki a szád! - ordított rám a szuka. - Azt akarod, hogy szétfeszítsem?
Hozassam a szájterpeszt? Nyisd ki a szád!
Ez a jelenet számtalanszor megismétlődött a műtétem alatt. Akkora
fájdalmat kellett átélnem, hogy már reflexszerűen záródott az apró

50
szájnyílásom, és el is fáradtam. Kezdett kikapcsolni az agyam. Csak legyen
már vége. Jött a tű meg a cérna. Már nem tarthat sokáig.
- Nagyon vérzik! Kifolyt a varrat. Újat kérek. Szívást! Még mindig nem
állt el. Hozzák a sütő pálcát! Köszönöm! Na, most talán jó lesz.
Utólag megtudtam, hogy annyi vért vesztettem, ami már közel állt a
kritikus tartományhoz. Így pár nap helyett két hetet kellett a gyerekosztályon
töltenem. A börtönidőm második felében már csak én maradtam, egyedül,
mindenki más haza mehetett. Naponta két injekciót kaptam a fenekembe,
lassan már tűpárnának éreztem magam. Ülni képtelen voltam, éjszaka pedig
a sivár szobámban, körülvéve az üres ágyakkal, sírtam a szabadság után.
Néha benézett rám egy-egy nővér, hogy előadja a képzése idején betanult
monológját. Tudta, mit kell mondani egy reményvesztett gyermeknek, csak
azt nem, hogy hogyan. Semmiféle érzés nem jött át a szavai által. Nem
enyhült a fájdalmam.

51
2035: A munka elkezdődött
Visszamentem a szobába, és felkaptam a csajt. Még csak most esett le, hogy
a nevét sem tudom. Emlékszem filmekből, hogyha egy azonosítatlan hullát
találtak, aki mellesleg férfi volt, akkor John Doe nevet akasztottak a
nagylábujjára. De hölgyeknél mi a helyzet, Jane Doe? Na mindegy.
- Legyél, mondjuk… Daisy Doe. Akkor már rövidítsük: D.D. Tehát D.D.,
hogy vagyunk ma? Kialudtad magad? Készen állsz a munkára? Ne izgulj!
Nem lesz szükségünk az egész testedre, már nem.
Óvatosan lefektettem az asztalra. A szekrényből elővettem az elektromos
fűrészt s odaraktam mellé. A szoba sarkában álló legújabb szerkezetemről
levettem a leplet és a hullához toltam. Még utoljára megnéztem, hogy
minden rendben működik-e.
Kezembe markoltam a fűrészt s bekapcsoltam. Kellemes hangja volt, mint
mindig. Körültekintően elkezdtem szabni a nyakát. Mikor a feléhez értem,
beraktam egy kis zenét. Utólagosan pár csodálatos tájképet ábrázoló
papírlapot helyeztem el a falra, hogy arra fröccsenjen a vér és a finom hús,
melyet a körlap éppen szel. Értelme nem volt a plakátolásnak, de így
könnyebben ment a munka. Pár perc alatt a fej elválasztódott a testtől. A
nagy artériákra rákötöttem a műanyag csöveket, melyeket a gépemre
erősítettem. Eddig még nem történt hiba.
Kár, hogy nem én csináltam először ilyet. Én csupán a harmadik vagyok.
Az elsők orosz tudósok voltak, akik kutyákkal kísérleteztek az 1940-es
években. Kibelezték őket, és a szerveiket mechanikus gépekkel külön
működtették. Lecsapolták a vérüket, majd a halál után bizonyos idővel

52
visszapumpálták beléjük,
oxigénnel dúsítva, ezzel
megalkotva a kis
szörnyeiket. Levágták a
fejüket, és az enyémhez
hasonló szerkezettel
újjáélesztették. A második
eset egy gyilkosság kapcsán merült fel. Lefejezett női áldozatot találtak, és a
közelben a kutyás kísérletekhez hasonló dolgokat műveltek a tudósok. A
csonka személyt átvitték az intézetbe, és újjáélesztették a fejét kb. nyolc-tíz
percre. Ez éppen elegendő volt ahhoz, hogy elnyöszögje a gyilkosa nevét,
aki mellesleg az élettársa volt.
És most itt álltam én is a gomb mellet, mely újra mozgásba hozhatta D.D.
fejét. Még gyorsan bekapcsoltam a kamerát, hadd maradjon valami az
utókornak.
- És felvétel! - váltottam komoly, rendezői arcra.
Beindítottam, elindult az oxigéntől dús, friss vér az agy felé. Sajnos most
egy darabig nem ihattam kakaót. Sylvia-t kellett lecsapolnom a művelethez.
Éppen aludt, mikor ismét kinyitottam a hűtő ajtaját. Egy kisebb műanyag
fürdőkádat helyeztem a konyha padlójára előzetesen, mely alá egy nagyobb
pokrócot is leterítettem. Hajánál fogva téptem ki hűvös börtönéből, mely
művelet hatására hamar magához tért és elkezdett sipákolni. Megjegyzem,
nem sokáig, mert amint a kád fölé ért a nyaka, nyomban tövig
mélyesztettem a kés pengéjét, majd egy hirtelen mozdulattal megcsavartam.

53
Hörgött, gurgulázott, folyt a vére. Mintha egy csapot nyitottam volna meg.
Miután végeztem vele, otthagytam a földön. Kezemben az éltető nedvével
visszatértem D.D.-hez, folytattam a munkát.
Rövid idő elteltével kisebb idegrángások voltak megfigyelhetőek.
Nekikezdtem a kísérletnek.
- Helló D.D.! Hogy érzed magad? Nem fáj a fejed? - Félkómásan tekintett
a távolba. Egy kis véres nyál folyt ki a szája sarkából. Megkocogtattam a
fejét, és válaszreakcióként összehúzta a szemöldökét.
- Bámulatos! - mondtam magamnak tágra nyílt szemekkel.
Jött a fény kísérlet. Széthúztam a szemhéjait, és belevilágítottam. Forogtak
a golyók. Igaz kicsit nehézkesen, mert már kezdtek beszáradni. Segítettem
rajtuk, s egy jó nagyot köptem mindkettőbe. Most már tökéletesen siklottak.
Egy kis savat öntöttem a szája szélére, ahogy azt a dokumentumfilmben is
láttam a kutyakísérleteknél. A reakció ugyanaz volt. Kidugta a nyelvét és
elkezdte nyalogatni a sebet. Felizgultam a látványtól. Valamit meg kéne…
- D.D., baszod, nagyon begerjedtem tőled, még ilyen elhanyagoltan is!
Miért nem mondasz semmit? Pár órája még be nem állt a pofád. Egy kis
deep throat? Hol a nyakad? - Szinte önkívületi állapotba kerültem.
Hoztam a síkosítót. Fogtam a sarokba lökött testét, és a fej elé állítottam.
A levágott nyak légcsövébe hatoltam, ő pedig nézte. A kis perverz. A
nyelőcső közelébe véletlen sem mentem, még a kiszivárgó gyomorsav
megsebesítene. Közben a kamera csak vette némán az eseményeket.
- Lenyeled? Upsz! Bocsesz! Kérdezném, milyen az íze, de a szádba nem
került egy csepp sem. - Már nem voltam önmagam. Nem tudom, ki lehetett

54
ez az ördögi lény, de nem ember, az biztos. Ilyenkor mindig úgy éreztem
magam, mintha kettészakadnék, és a kedves énem mélyen elbújva a
testemben, szörnyülködve, magatehetetlenül figyelné az eseményeket.
Miután kiszórakoztam magam a csajjal, lekapcsoltam a gépről, leoltottam
a lámpákat, visszaállítottam a szekrényt eredeti állapotába, a lepedőt pedig a
mosógépbe dobtam. A nagytakarítást másnapra hagytam.
Beültem a fotelba, és néztem a TV-t. Egy WC-s reklám ment…

55
2004-2006: Korai évek
Egyéb sokkoló élmények is történtek
velem három-négy-öt évesen.
Legszörnyűbb az volt, mikor a szent és
sérthetetlen bilimre anyukám
megengedte, hogy a barátnője kislánya
ráülhessen, s mocskos dolgait ott
végezze a mi szemünk láttára. Én nem
tudtam volna közönség előtt alkotni, de
egy ilyen kis szennyfoltnak erőlködés és
gátlások nélkül ment a folyamat
megszakítások nélkül. Néztem, ahogy
összeráncolta a homlokát, egyúttal
megmutatta nekem, hogy csak azért is
beleüríti a bűzlő váladékát kis csészém mélyére. Küzdöttem a trónomért, de
lefogtak, kinevettek. A lány egyre rémültebb arcot kezdett vágni
munkavégeztével. Nem értette, miért vagyok ilyen dühös. Azért kíváncsi
lettem volna, hogy mit szólna, ha a szerepeket felcserélve, én lépnék be az ő
intim szférájába. Mindenesetre remélem, neki is örök emlék maradt az eset.
A közeli bölcsödébe jártam, nem sok minden fogott ott meg. Csak
vegetáltam, figyeltem a sok kis hiperaktív lényt. Olyan volt az egész, mintha
ébren álmodnék. Az emlékeim nagy része hiányos ebből a korból, ami pedig
megmaradt, csak lassított felvételként él bennem.

56
Ha orvosi vizsgálat jött, megszólalt a belső vészcsengő, és úgy
kapaszkodtam mindenbe foggal-körömmel, hogy csak drasztikus módon,
vagy ügyes csellel tudtak ártalmatlanná tenni. A dokik nem fogták fel, hogy
nincs szükségem a szolgálataikra, kínoztak minden alakalommal.
Néha saját magam tréningeztem a fájdalom tűrésére olyan próbákkal, mint
kedvenc játékaim használhatatlanná törése, majd kínnal teli, könnyfakasztó
sírás a romok felett. Ez meghozta hatását a későbbiekben, hiszen már csak
teljesen kifejezéstelen arcokat tudtam vágni mindenhol. Én észre sem
vettem, de a környezetem nem tudta, hogyan álljon hozzám. Sosem
játszottam senkivel, csak ültem egymagamban, és néztem ki a fejemből,
távol jártam mindentől. Amikor megzavartak, hogy valami közösségi
játékba vegyek részt, mindig elutasító viselkedést tanúsítottam. Nem
szerettem, ha megzavarnak.
Így utólag furcsának tűnik, de óvodás koromban nem tudtam
megmondani, hogy hány éves vagyok, vagy hogy hogyan hívnak. Ez akkor
tudatosult bennem, amikor egyik molettebb ovitársamat éppen kísérték haza,
én pedig monoton ismételgetve magam, megjegyzéseket tettem a termetére.
Az édesanyja hamar ráunt, és belém kötött. Rögtön a nevem kérdezte meg a
koromat.
Egyáltalán nem tartottam lényegesnek ezeket az adatokat. Tudtam, hogy
egyén vagyok, csak a leírásom, a címkém nem érdekelt egyáltalán. Ezen
okokból a jelem is nehezen tanultam meg. Rábíztam a szülőkre ezt a
feladatot, mindig ők pakoltak a kis szekrényembe. Cipőfűzőt ugyancsak
nehezen tanultam meg kötni, azt sem tartottam fontosnak. Nem véletlenül

57
találták fel a tépőzárat. A cumi pedig egy külön kategória volt. Általános
iskola másodikig nem tudták elvenni tőlem. Túlságosan megnyugtatott
esténként a szívogatása, és szaglószerveimet is pihentette a nyersgumi illata.
Néha persze kiesett a számból, mikor minden különös jel nélkül éjjelente
felriadtam, s pityeregve elkezdtem szaladgálni a sötétben. Édesanyám
ilyenkor mindig megijedt, ordibálva kérdezte, hogy mi van velem. Én meg
csak sírtam, és nyitott szemmel álmodtam. Hallottam őt, érzékeltem a
szobát, de közben valahol máshol is léteztem egyszerre, egy időben.
Megtörtént például, hogy egy csónakban voltam, de közben fel alá
rohangáltam bömbölve a szobában. Hallottam az eső zuhogását, egyszerre
éreztem bőrömön a nedvességet és a lámpa fényét. Ha lehunytam a szemem,
egy végtelen tó felett ültem fűzfákkal körülölelve, egy ladikban ringatózva,
finom, meleg esővel áztatva. Ha kinyitottam a szemem, a szobában voltam,
anyám rázott, én ordítottam, mert tisztán hallottam az esőt a fülemben.
Nagyon meg voltam riadva. Mivel szavakba nem tudtam ezeket a
jelenségeket önteni, csak zaklatottan sírtam sokáig.
Kedvenc óvodabéli élményem sosem felejtem el. Szokásos ebédidő volt.
Az igazgatónő lesett mindenkit, mint egy héja, várva, hogy lecsaphasson. Én
nem szerettem ott ebédelni, feszélyezett a sok ember, de ezt addig a
bizonyos napig bírták elviselni. Jött az igazgatónő, és az ételt a kanállal
együtt a torkomon próbálta lenyomni, miközben ordított, visított a fülembe a
vén kurva. Mintha egy lúd lennék, akit éppen hizlalni akarnak, hogy minél
előbb levághassák.

58
- Lenyeled! Finom! Megeszed! Ki ne merd köpni! - ráncolta a homlokát,
szavai permetezték az arcomat.
- Neee! Nem szejetem! Pfúj! - próbáltam gyenge testemmel ellenállni.
- Nyeld le! Anyukád nem azért fizet, hogy itt hagyd! Barom gyerek! Ha az
enyém lennél, már rég szarrá vertelek volna! - Ekkor már a nyakamat
szorongatta.
Elment és otthagyott összemaszatolva, könnyeimbe fojtva a többi
dajkának, óvónőnek. Ezek után, ha híre ment, hogy az igazgatónő helyettesít
egy-egy foglalkozást, én másnapra beteget jelentettem. Nem bírtam egy
szobában szívni vele a levegőt.
Egyszer rábasztam. Hallottam, hogy az óvónők arról beszéltek, hogy
másnap a vén szuka fogja az órákat tartani. Másnapra hiányoztam, s csak
harmadnap mentem vissza az oviba. Valamit félrehallhattam, mert aznap
reggel a démon jött be. Majdnem ott helyben sokkot kaptam. Egész nap
próbáltam minél távolabb maradni tőle. Rettegtem késő délutánig.

59
2054: Az ügy kiadva
- Uraim! Ilyen kegyetlen gyilkossal rég nem volt dolga városunknak.
Valószínűleg több mint húsz
éve tevékenykedhet, de csak
bizonyos időközönként csap
le. Ebből arra következtetünk,
hogy helyi lakos lehet. Eddig
semmilyen nyomon nem
tudtunk elindulni. Azért
hívattuk önöket ide az ország
másik feléből és kapták meg
az ügyet, mert párosuk
bizonyult a legjobb nyomozóknak az egész testületnél, s most ilyen
emberekre van szükségem. Ne csalódjak magukban! Akik önök előtt
dolgoztak az eseten, szinte semmire sem jutottak. A média felzabál minket.
Ha így folytatják, lassan senki sem mer kimozdulni az utcára a félelemtől.
Röviden, tömören: barátunk válogatás nélkül öl, ami enyhén szólva
megnehezíti a nyomozást. A helyszínelések eredményeként bátran
állíthatom, hogy a tettes beteges fantáziával van megáldva, nagyon
veszélyes. Javunkat szolgálja viszont, hogy nem takarékoskodik a DNS-sel
és az ujjlenyomatokkal, valamint a gyilkosság előtti kínzó pillanatokat
kamerával, diktafonnal, vagy fényképezőgéppel rögzíti, melyet szintúgy
hátrahagy. Tehát a felvételek alapján tudjuk, hogy egy fehér bőrű, eredetileg
sötétbarna, de festett fekete hajú, kellemes hangú, középkorú, vagy kicsit

60
idősebb férfit keresünk, aki valószínűleg büntetlen előéletű, mivel nincs az
adatbázisban. Uraim! Köszönöm, hogy meghallgattak, és sok sikert kívánok.
- mondta a rendőrkapitány, majd lassú, de nagy, gondterhelt léptekkel
kiment a szobából. Az ajtó csapódása után pár másodpercig feszült csend
uralkodott a kis térben. A két kolléga és régi jó barát egymás szemébe
nézett.
- Nos, mi a véleményed?
- Miről?
- Erről az egészről.
- Nem lesz könnyű dolgunk. Valószínűleg markáns, higgadt, intelligens és
eléggé aberrált emberkével van dolgunk. Esetleg skizo. Nappal játssza a jó
gyereket, éjjel pedig az anyját is megölné.
- Nem töltesz túl sok időt a TV előtt? Sok Helyszínelőt nézel.
- Te voltál kíváncsi a véleményemre.
- Kitörölhetjük a seggünket a véleményeddel!
- Én meg a száddal!
- Esetleg a nyelvemmel! Te pöcs!
- Az ánuszodat ne mossam tisztára a fúrómmal?
- Megtennéd?
- Csak neked, csak most!
Valahogy így folyt köztük egy hétköznapi beszélgetés, ha komoly
dolgokról volt szó. Erősíthette a jellemüket, mert a mocskos szájuk ellenére
nagyon jól végezték a munkájukat. Száz százalékban tudtak koncentrálni az
aktuális ügyeikre, melyek persze hangos indulatokat szültek, viszont az

61
eredmény is hamarább jött. Oktatniuk kellett volna a módszerüket a
kollégáknak.
- Hálám örökké kötelezne! De visszatérve a kis problémánkra…
- Arra gondolsz, amelyik eddig tizenhárom férfit, nőt és gyermeket kínzott
halálra?
- Ja. A művészúrra, aki már megunta a vásznat és a kiskutyákat.
- Még mindig kurva szellemes vagy, de a poénjaid hagyd meg a
hozzátartozóknak. A véleményem pedig az, hogy hiába van ennyi tárgyi
bizonyítékunk, ha gyanúsítottunk egy sem. Ha nem adja fel a hobbiját vagy
magát, melyre komoly esélyt látok, akkor sosem lesz vége.
- Ezt mondd a főnöknek. Amúgy félted az asszonyt?
- Mindentől. Ha tehetném, bezárnám a házba, egy ketrecben tartanám.
- El ne kapjalak egyszer családon belüli erőszakért. Hehe! Megízlelnéd a
bilincs túloldalát.
- Már ízleltem. Ki nem? Te unalmadban nem szoktad magadra csatolni és
játszadozni vele? Most mit nézel?
- Csak ha éppen az aktuális barátnőm akarom kifeszíteni az ágyra.
- Többet nem is várnék tőled. Amúgy én csak a családom akarom
megvédeni ettől az egyre jobban terjedő mocsoktól és félelemtengertől.
- De szép mondat volt. A helyedben könyvet írnék róla, talán még fizetés-
kiegészítést is kapnál.
- Nekem ők a mindenem. Nélkülük nem lenne miért élnem. Neked könnyű
a világba szarni! Csakis önmagad kockáztatod minden nap. Ha egyszer

62
véletlen nem sikerülne életben maradnod, nem hiányoznál senkinek, nem
tartozol senkiért felelősséggel!
- Tévedsz… Hiányoznék… Neked, barátom…
- Ne légy ilyen biztos magadban. Ideje végezni a dolgunkat! Egy újabb
tragédiát kéne megelőznünk időben.
- Menjünk le a raktárba a bizonyítékokért. Remélem nincs izomlázad.
- Mert?
- Hmm… Mindjárt megtudod.
A bizonyítékraktár az alagsorban foglalt helyet. Nem volt képes behatolni
semmilyen természetes fény a térségbe. Az izzók álmosítóan sárgás fénye és
a falakat díszítő penész uralta az óriási pincét. A szagok sem voltak frissnek
mondhatók. Leginkább az idő gyors múlására emlékeztettek ott lent
mindenkit, ezért nem is nagyon szerettek a kollégák errefelé mászkálni, csak
ha semmiképpen sem kerülhették el; csak ha muszáj volt.
- Üdv! A Játékmester bizonyítékaiért jöttünk.
- Kicsoda? - kérdezte James fáradt, értetlen tekintettel, mint akihez már
több száz éve nem szóltak emberi nyelven.
- Tudja, a címlapok sztárja. - mutatott rá az újságcikkre, melyet éppen a
kezében tartott.
- Értem. Egy pillanat. Ez eltarthat egy darabig. - Fejét vakargatva lassan
hátralépett, megmarkolta a kulcscsomót, és elindult a rácsos ajtó felé, majd
csendben eltűnt a félhomályban.
- Na, már sejted miről beszéltem?
- Hogyan lehet ennyi anyagunk róla?

63
- Nem róla, csak az elhagyott dolgairól.
- Kik dolgoztak előttünk az ügyön?
- Zöldfülűek. Kezdetben még nem adtak sok esélyt az emberünknek,
gondolták ott fent, hogy kezdők is meg tudják oldani. De a tizenharmadik
áldozat után rájöttek, hogy hibát követtek el, így ránk sózták. Ezek szerint
jók a statisztikák rólunk.
- Óóó… Már jön is a csomag.
- Itt volna a kicsike -, majd egy óriási pakkot gurított elénk a földön, a
súlyából adódóan meg sem próbálta megemelni. - Ez a doboz tartalmazza a
többi kisebbet, áldozatonként és dátum szerint szelektálva. Jó munkát. Ne
siessenek visszahozni! - Ez egyben utalás volt arra, hogy nem szeretne
mostanában embert látni a közelében, ugyanis munkájának egyik
mellékhatása, hogy kicsit jobban elidegenedik a társaitól. Vagy már eleve
ilyen állapotban kerül ebbe a beosztásba.
- Nem is olyan kicsike.

64
2063: Vissza a gyökerekhez
Kezdtem álmosodni, s a szemem is
csípett már egy ideje. Fokozatosan
egyre hidegebb lett, ahogy teltek az
órák az üregben. A lábujjaim
teljesen átfagytak, bedagadtak. A
hűvös sötétben ültem, csak a saját
lélegzetem hallottam monoton,
tompa neszként. És persze a
hangom, ahogy meséltem a
történetem az elmúlás fájának.
Ahogy telt az idő, észrevehetően
szorosabban fogtak körbe a
gyökerei. Kezdtek befúródni a
bőröm alá, valamint testnyílásaimba
a tűhegyes, frissen született sejtjei.
Nemsokára eggyé válunk. A fogaim közt elharaptam egy ampullát, melyet
még a vájatba mászásom előtt helyeztem a számba. Morfium volt benne.
Tudtam, ha a fa karjai elérik húsom és bélrendszerem, az nagyon fájdalmas
érzetet fog kelteni egészen addig, míg le nem bont s fel nem szív vaskos
törzsébe. Most, így belegondolva az egészbe, lehet mégsem lesz olyan
kellemes végem, de melyik halálnem szép? A fájdalomcsillapító
mindenesetre nagy segítség volt. Jó, hogy beraktam a táskámba még utazás
előtt.

65
Egy mély sóhaj jött fentről kisebb ropogás kíséretében. Türelmetlen a
mester, vagy csupán megnyugtatta a hangom, és azt hiányolja. Nem sűrűn
hallhat emberi szavakat, főleg nem úgy, hogy pontosan hozzá szólnának.
- Hol is tartottam? Ja, igen! A TV előtt ültem. Az óvoda igazgatónője
kísértett a fejemben. Hála az égnek, már halott. Sajnos, természetesen ment
el. Biztos a hosszú életed során, főleg csemete korodban sok szenvedést
kellett kiállnod neked is. Az időjárás, az állatok éhsége, betegségek. Szóval,
azon gondolkoztam, ki legyen a következő áldozat, és hogy hogyan
végezzek vele. Megtetszett a nemrég szült Sylvia, ezért úgy döntöttem, ideje
most egy kismamát elcsábítani. De még előtte jött a nagytakarítás.

66
2035: Ajándék
Ritkán figyeltem a médiára és az írott sajtóra, de ők sem nagyon
foglalkoztak velem. Öt-hat áldozatról beszéltek jelenleg, akiket az én
számlámra, azaz a Játékmesterére írtak. Ennél azért ügyesebb voltam.
Gondoskodtam róla, hogy csak a testek harmadát találják meg. Azokét, akik
igazán megérdemelték a nyilvánosságot. Rajtuk éltem ki magam igazán,
amit persze meg is örökítettem mindig valamilyen formában, hátrahagyva a
világnak. Szerettem dokumentálni az eseményeket. A TV-ben erről
valahogy sosem esett szó. Vajon miért titkolták el a mocskok valódi arcát a
nézők, olvasók elől, melyet felszínre hoztam? Mártírként temették el őket.
Az az egy gondolat nyugtatott csupán, hogy a nyomozók valószínűleg
hallhatták, láthatták a történteket cenzúra nélkül. Az ő polcaikon ott
porosodhatnak a megörökített események. Biztosan elítélik a dolgaim, s alig
várják, hogy elkaphassanak, meglincselhessenek.
Nem csak az én tetteim ferdítették, vagy titkolták el: másodkézből kaptam
én is az érdekesebbnél érdekesebb híreket folyamatosan.

„Szerv és lánykereskedők öt áldozatát szabadították ki kommandósok egy
kínai üzlet pincéjéből. A bravúros fogás egy férjnek köszönhető, aki
elkísérte a feleségét a próbafülkéhez, majd hosszú percek múlva türelmét
vesztve benézett az ajtón, de már csak az asszony cipője volt ott. A nőt
mintha a föld nyelte volna el.
Egy másik városban ugyanez az eset hasonlóan történt meg, csak éppen a
férj a kínai bolt előtt várta az autóban a vásárolni akaró feleségét. Egy óra

67
elteltével furcsállta a dolgot és bement. Három kínai férfit talált ott, akik mit
sem tudva közölték a férjjel, hogy az ő felesége nem is járt az üzletben.
Erre a férj kiment és még várt 1 órát, majd hívta a rendőrséget, akik
komolytalannak tartották eleinte a dolgot, de mivel a férj csak nem hagyta
annyiban, átkutatták az üzletet kommandósok segítségével, míg végül a
hölgyet...
A PRÓBAFÜLKE SZŐNYEGE ALATT, EGY PINCÉBEN TALÁLTÁK
MEG, EGY LABORBAN, AHOL MÁR ELŐ VOLT KÉSZÍTVE, MINT
VALAMI VÁGÓHÍDRA-SZÁNT ÁLLAT, LEBOROTVÁLVA
MINDENE... BEKÁBÍTVA.
Azóta a hölgyet idegosztályon kezelik, és pszichiáterek foglalkoznak vele,
mert sokkot kapott.
Komolyan vegyétek, mert egy ismerősünkkel történt az egyik eset, a
másikat internetes kutatás alapján találtuk meg. 2035. augusztus.”
Ezeket az eseményeket rémhírnek könyvelte el a sajtó.

Ha nem lett volna ilyen jó hangszigetelés a lakásomban, már rég
börtönben ülnék. Ennek köszönhetően a szomszédok sosem gyanakodtak
semmire, csupán egy egyszerű agglegénynek tartottak, aki vagy nem akarja
elkötelezni magát, vagy csupán egy titkolódzó homokos lehet.
Mikor itthon végeztem az áldozataimmal, minden alkalommal ugyanazon
rendszer szerint szabadultam meg a testektől. A felületükön lévő húst
levágtam, egy nagy hordóba raktam. A beleket, csontokat, zsírt, bőrt és
egyéb maradékokat felaprítottam, tripla kukászsákba helyeztem. Ezeket

68
többnyire a város szélén, az erdőben egy ásott üregbe dobáltam, benzinnel
lelocsoltam, elégettem, majd betakartam.
A hordóból pedig feldolgozásra kerültek az ízesebb darabok. Volt egy
darálóm, abba került minden. Bezacskóztam, s semmi különbség nem
látszott a bolti, valamint a saját hús között színre sem, szagra sem. A
szomszéd vénlányok mindig örültek az ajándék ételnek. A lépcsőházban
járva, ha illatfelhőbe botlottam, mindig azon gondolkodtam, vajon most a
tőlem kapott hús bódító illatát érzem-e?
Könnyen meghúztam magam szobám mélyén, nem volt nehéz feladat,
hiszen a munkám is oda kötött. Honlapokat terveztem különféle cégeknek,
én voltam a webmesterük. Nem kerestem halálra magam, viszont elég volt
ahhoz, hogy megéljek belőle, és még félre is tudtam rakni a fizetésemből.
Manapság ez nem sokunknak adatik meg.
Egy-egy gyilkosság között körülbelül fél év szokott eltelni. Eddig bírom
visszatartani magam. A nagy tompaságot aztán felváltja az hirtelen a hév,
melyet vadászat előtt szoktam érezni. Újra le kell csapnom, ki kell
mozdulnom a négy fal közül.

69
2041: Az életet adó
Kezdeti lelkesedésem után rájöttem, hogy
kivételesen nem akarom a következő
áldozatom közelebbről megismerni,
beszélgetni vele, ezért csak távolról
figyelgettem a kismamákat egyik
rendszeres találkahelyük előtt. Be nem állt
a szájuk, egyfolytában nevetgéltek, egymás
hasát simogatták. Valami különös,
mámorító örömhullámot fedeztem fel az
arcukon. Biztos a hormonok játéka lehetett.
Néha a férjeik is elkísérték őket. El sem
mertem képzelni, mi járhatott a pasik
fejében abban a társaságban. Ötleteim azért
voltak. Erősen hajlottam a csoportos terhes szex partikra, legalábbis azokból
a tekintetekből valami hasonlót lehetett leolvasni.
Nem találomra választottam. Vártam, amíg kiszúrtam a
legellenszenvesebb leendő anyukát közülük. Természetesen gazdag volt, ez
a ruháján, a sminkjén, az ékszerein, de leginkább a felsőbbrendű tekintetén
mutatkozott meg. Lenézte a többi mamát, akik viszont itták minden szavát,
hátha jól járnak egyszer a jövőben a pénzes ismerősükkel. Kiderítettem a
nevét, és innentől kezdve minden egyebet megtudtam róla. Azt hitte, ő
mindenkinél többet ér, csak mert a férje milliárdos volt. Gyorsan bekúrta
magát a családba és lebabázott, azaz le akart babázni. Nincs ennél jobb

70
fogódzkodó. A gyereket sem nevelné különbre nála. Valahogy nem tudtam
azt a nőt elképzelni szaros pelenkával a kezében. Az megalázó lett volna
számára. Valószínűleg felvesz majd egy fiatal diáklányt, hogy minden
feladatot elláthasson helyette.
Napokig terveztem az elrablását. Mivel heves ellenállásra számítottam,
ezért haza semmiképpen nem akartam vinni. A külvárosban van egy
elhagyatott gyárépület, oda hurcolom a szerszámokat, s majd őt is később.
Gyorsnak, pontosnak kellett lennem. Tudtam, melyik étteremben szokott
vacsorázni. Mindig egyedül volt. Kérette magát a vendégek előtt, mivel a
férje sosem ért rá. Flörtölt mindenkivel, még a pincérekkel is. A sikátorban
az étterem hátoldalán, mikor benéztem a mosdó kicsiny ablakán, megláttam,
amint éppen az egyik felszolgálót szopta a WC ajtajában. Gömbölyű hasa
megtartotta az üres tálcát, melyre aztán az alig húsz éves gyerek ráélvezett,
majd fogta magát, mintha mi sem történt volna, kiment a konyha irányába a
mosogató felé. A nő megtörölte a száját, és visszament az asztalához.
Másnapra terveztem az akciót…
A kocsija közelében vártam. Kicsit feszült voltam. A kloroform ott
remegett a kezemben, készen arra, hogy gyorsan levegyem a fedelét és
átitassam a zsebkendővel. Kinyílt az étterem ajtaja, s útnak eredt a
járműhöz. Én is elindultam. Egy idő után lassan mögé kerültem, ott
haladtam gyanútlanul felvéve a ritmusát. Kicsit lemaradtam, hogy legyen
ideje kinyitni az ajtót. Mikor ezt megtette, hátulról a képébe nyomtam a
kendőt. Pár másodpercre rá eszméletlenül átadta súlyát a karjaimnak, hogy
én irányíthassam a testét. Belöktem a kocsiba, át az anyósülésre.

71
Bekötöttem, elindultunk a gyártelep irányába. Szerencsém volt, mert üres
utcákon haladtam, tanúk hiányában. Zavaró tényezők esetén addig
halasztottam volna az egészet, míg a körülmények a kezemre nem játszanak.
Sosem kockáztattam feleslegesen. Útközben kikapcsoltam a mobilját,
nehogy bemérjenek minket.
A telepen egy nagyobb teremben egy székre kötöztem, s reflektorfénnyel
vakítottam el. Már csak fel kellett ébrednie. Nem akartam besegíteni ebben.
Vártam, míg feleszmélt. Kezembe vettem egy újságot, és azt lapozgattam.
Fél óra telt el, míg nem felszusszant végre. Lassan megemelte a fejét,
hunyorogva előrebámult. Belőlem nem láthatott semmit, talán egy sötét
foltot, mely beleolvad a környezetébe.
- Mi történt? Ki maga? - kérdezte nehézkesen, értetlenül és
összezavarodottan. Én pedig nyugodt, kellemes hangon elkezdtem egy
történetet mesélni, melyen már nagyon rég elgondolkoztam, de máig nem
tudtam megosztani senkivel.
- Egy újonnan megépített szerkezet, mely még a külső behatásoknak alig
van kitéve, kiválóan működik. Kezdetben rászáll a por. Ennek még hosszú
évekig ellenáll. Kivéve, ha a sors különös fintora során a szél gyakrabban
fújja a sok mocskot célszerkezetünk irányába. Egyre jobban tompítja
érzékeit, nehezebben reagál hangokra, érintésekre, reakciókra. Egyre
némábbá válik alacsony ingerküszöbének köszönhetően. Ezen még lehetne
segíteni, ha lenne néha valaki, aki leporolná, megtisztítaná. Szebb és jobb
lenne, mint új korában. Meghálálná a fáradozást, biztosan. Viszont a törődés
hiányában csak még jobban belepi a portenger, mígnem egyszer teljesen

72
elveszik környezetében. Észrevétlenül, önnön hibáján kívül sok veszélybe
kerülhet. Súlyos tárgyak eshetnek rá, melyek belülről átalakítják a
szerkezetét, eldeformálják belsejét, külsejét. Elbotlanak benne, az emberek
mérgükben belerúgnak. Miután rájönnek, hogy nem tudja visszaadni a
fájdalmat, amit okoztak neki, még többet bántják. Megrepedhet a burka, éles
fémsebei hegyesen kiállhatnak. Esetleg újabb bántalmazó rúgásokkor már
védekezhet általa. Az ember meg csak meglepődik, érzi a melegséget, mely
elönti lábát, és átitatja a porréteget dobozunk oldalán, majd lemossa a vér a
hosszú évek mocskát. Egy darabig újra csillog a gépezet, míg az idő meg
nem emészti a masinát teljesen.
- Maga meg miről beszél? Mi ez az egész? Engedjen el! - mondta
hangosan, miután föleszmélt arra, hogy nem tud egyáltalán megmozdulni.
- Jelenleg nincs abban a helyzetben, hogy dirigáljon - válaszoltam
nyugodt, kimért hangon.
- Mit akar tőlem? - Most már egyre rémültebb tekintetre váltott át az
összezavarodott arca. Kezdte sejteni, hogy milyen szituációba csöppenhetett
bele.
- Megváltoztatni. - Mélyen a szemébe néztem.
- Azt hiszi, ha megfélemlít, akkor olyanná válok, mint szeretné? - Rosszul
ment neki a színészkedés. Biztos valami szar filmből láthatott hasonló
helyzetet, és ott is így reagált az áldozat. Hát ez nem a 16-os csatorna E
kategóriás jelenete.

73
- Olyanná válik, ha akarja, ha nem. - Habár ennek a kijelentésnek nem
igazán volt értelme, de azért gondoltam, valami frappánsat válaszolok rá, ha
már hajlandó magától megszólalni.
- Én ugyan nem! Ezt még nagyon megbánja! -, és megérkeztek az első
könnycseppek kisebb remegés kíséretében.
- Meglehet… De maga addigra már rég halott lesz. - Halvány, nyugodt
mosoly öntötte el az arcomat.
- Segítség! Valaki! - rázta jobbra-balra hevesen a fejét.
- Idáig már nem ér el a pénztárcája. Nem hallja senki. De gondolom, ezt
hiába mondom. - Játszotta a süketet.
- Azért büntet, mert nekem több van, mint magának? - Kicsit furcsa képet
vágtam erre a kérdésre.
- Mije is van a férje dolgain kívül? Miért hallgat? Egy szaros érettségije
talán és egy nyelvvizsgája, de semmi több. - fejtettem ki, még mindig
nyugodt hangon.
- Ne bántson, kérem! - Tudta, hogy igazam van, képtelen volt reagálni a
kijelentéseimre. Kicsit meglepődött, hogy ilyen hamar kiismertem, pár perc
beszélgetés által.
- Késő bánat.
- Gyermeket várok! - Gondolta ettől és a boci szemeitől meglágyul a
szívem, de nagyot tévedett.
- Arra a kis élősködőre gondol, akit hamarosan kivágok? - Síri csend
következett egy pillanatra, majd rázendített.

74
- Segítség! Úr Isten! Segítség! Meg akar ölni! - Erősebb remegésbe
kezdett és olyan hisztibe, hogy a taknya a száján keresztül csöpögött
monoton, utat keresve az álcsúcsán tovább, lefelé. Szánalmas.
- Befejezte? Meghalni sem tud méltósággal, élni sem tudott. Gondolom a
szülei csak megcsinálták a világnak, és basztak a nevelésére. - Utóbbi
mondatot részben az egyik volt tanáromtól loptam, aki mindig utalt arra,
hogy az osztályban lévő kis lurkók többsége valószínűleg egy szombat esti
kemény parti nem várt melléktermékei.
- Nem ismertem a szüleim! Intézetes voltam!
- Erről beszélek. Ezért ideje kijavítani a hibát. Meg sem kellett volna
születnie. A szüleinek sem kellett. Fogja ezt fel kései abortusznak. Akarja
látni a babáját?
- Neeem! Hagyjon!
- Még magához sem értem. Na, adok egy kis érzéstelenítőt, aztán
nekilátunk a munkának. - Közben nyúltam az injekciós tűért.
- Neee! Kérem az Istenért! - Kezdett berekedni a sok ordibálástól, és
őszintén szólva, a fejem is nekiállt hasogatni tőle.
- Miért van az, hogy a legnagyobb bajban hirtelen mindenki hívővé válik?
Tud valami imát? Szívesen meghallgatom. Szórakoztasson! - és a poén
kedvéért összekulcsoltam a kezem, majd az ég, azaz a plafon felé
tekintettem.
- Dögöljön meg! Hallja! Dögöljön meg! - Ennél jobbat már nem volt
képes kitalálni.

75
- De csak maga után. Akarom mondani a gyermeke és maga után -
hangsúlyoztam artikuláltan.
- Ne érjen hozzám! Ne érjen! - Folytatta tovább a sipákolást.
Nem vártam tovább, elindultam felé. Bejuttattam a szervezetébe a
nyugtatót, valamint a fájdalomcsillapítót. Nem volt könnyű, mert
egyfolytában ficánkolt, harapdálni próbált, de hiába. Olyan szorosan
odakötöttem, hogy csak a lábfejével tudta minimálisan lökdösni magát.
Ennek ellenére óvatosan kellett fecskendeznem, nehogy beletörjön a tű a
vénájába.
A kezdeti hevességet és indulatot lassan felváltotta a nyugalom. Egyre
halkabb lett, aztán a ficánkolást is abbahagyta. Odafigyelve elkezdtem
levágni szikével róla a ruháit. Nem volt könnyű, a kötelet nem akartam
megsérteni. Miután a tangáját is lehántottam, felszusszant. Megpillantottam
a csiklóját, nekem pedig újabb régi emlékeim törtek elő.

76
2006: Mutasd!
Óvodás koromra kisebb belső változások kezdtek felszínre törni. Eddig
egyáltalán nem érdekelt a körülöttem lévő világ, sem a benne élők. Egy idő
után azonban elkezdődött a megfigyelés időszaka. Észre sem vettem, mikor
kezdett kialakulni, csupán arra eszméltem fel, hogy már benne vagyok
nyakig az egészben, meredten bámultam mindent és mindenkit szégyenérzet
nélkül.
Viszont, amíg a többiek egymás belső gondolataira és a közös
kommunikációra helyezték a hangsúlyt, addig én szó szerint a belső titokra.
De nem kell egyből a legeslegrosszabbra gondolni. Csupán az ellenkező
neműek felépítése lett érdeklődésem tárgya.
Már évekkel korábban belénk égették, hogy ők mások, azaz mijük nincs.
Freud szerint ilyenkor kevesebbnek is érezték magukat a kislányok.
Mindenesetre valami különös érzés fogott el, mikor próbáltam elképzelni a
rejtett, titokzatos kehely kinézetét. Szerencsém nem volt, egyet sem láttam
óvodás éveim alatt.
Helyette jött egy számomra eléggé undorító történés. Délutáni lefekvés
ideje volt. Mellettem egy fiú feküdt.
- Pssz… pssz! - Odafordulva láttam, ahogy Vincent mered rám kidülledt
szemekkel. - Megmutassam a kukimat? - Erre elmosolyodtam.
- Persze!
Elvégre nem mindennap lát ilyet az ember. Vigyorogva bújtatta elő a
takaró mélyéről. Nem volt nagy szám. Kb. mint az enyém. Azért
cseszegettem egy darabig, hogy fitogtassa még, amikor készült éppen

77
mindig elrakni. Gondoltam, hátha rajtakapja az óvónő. Meg is történt. Csak
türelmesen kellett várnom.
Késő délután, mikor jöttek érte a szülei, láttam, hogy Jemina néni
hosszasan elbeszélgetett velük. Furcsán néztek a kis Vincent-re. Erős belső
küszködés árán fogták csak meg kicsiny bűnös kezét, és vitték haza. Úgy
vélem egy világ dőlt össze bennük a tökéletesnek, vagy legalábbis
normálisnak gondolt gyermekükkel kapcsolatban a délutáni incidenst
követően.
Nem baj! Mutogatós bácsi még lehet belőle. Csak gyakoroljon még sokat
a jövőben. Igazi elővételi művésszé válhat. He-he! Csak győzze kivárni, míg
felnő, leamortizálódik, megbüdösödik az állandó faszveréstől, ruhája
megkopik, haja pedig megritkul. Az sem árt, ha egy kis szánalomkeltő,
bugyuta nézés is társul a megjelenéshez. Ezután már csak az aktuális parkot
kell kiválasztani a térképről, majd bemelegíteni a jobb, vagy a bal kezet,
személytől és szokásoktól függően. Ki mit hogyan szeret.

78
2041: A metszés
- Jaj, ne! Csikizel! Ha-ha-ha! - Hatott a szer. Kicsit túladagolhattam, ezért
lehettek ilyen különös reakciói.
- Akkor megpróbálok mélyebbre vágni - mondtam nyugodt hangon.
- Jó, tedd azt kérlek! Ha-ha-ha! - Valószínűleg nem érezhetett semmit, az
összes idegét elzsibbasztottam.
- Óh! Hozok egy lavórt, a magzatvíz már elkezdett csordogálni. - és
rohantam érte, nehogy a földre csöpögjön az egész.
- Azt hittem pisilek! Menten elájulok! - Az arcizmai megfeszültek az
eufórikus állapottól. A szája is folyamatosan tátva maradt. A nyaka
mechanikusan hátrafele billegett a plafon irányába. Szeme jobbra-balra
cikázott nagy sebességgel.
- Örülök, hogy jó hangulatban vagy - mondtam, majd kezem a kezébe
tettem pár pillanatra.
Lecsapoltam a kiscsajt. Érdekes látvány volt. Körbemetszettem az egész
gömbölyű hasfalát. Leválasztottam a testtől. Mintha egy érett dinnye felét
szeltem volna le annyi különbséggel, hogy egy kis gyermek várt a burok
mögött. Kiszedtem a méhlepényt a köldökzsinór társaságában. Csodával
határos módon, a rutinműtéten átesett páciens még mindig lélegzett, habár a
szemei már lelassultak a vérveszteségtől, vagy a traumától.
A gyermeket és tartozékait egy közeli asztalra pakoltam. Erős kékes
színben világított be a hold a törött, óriási üvegablakokon. Gyönyörű látvány
volt. Visszatérve a hölgyhöz, fáradtságomnak köszönhetően hamar be

79
akartam fejezni az egészet. Egy nagy tátongó üresség fogadott. Széttártam a
lábait, majd hoztam a gyermekét.
- Kislány lett. - Mozgott, de nem túl aktívan, meg se szólalt. Kezével
integettem az anyukájának, akinek gyengén észrevehető, bárgyú mosoly
vándorolt az arcára. De lehet csak ezt akartam látni, mivel addigra
valószínűleg már halott volt.
Megmarkoltam piciny fejét, s visszadugtam édesanyja vaginájába. A PC
izmok megtartották a nyakát. Onnan bentről kukucskált kifelé, akár egy
űrhajós a szkafanderéből. A köldökzsinór másik végét körbetekertem az
édesanya nyaka körül, akár egy sálat. Készítettem pár fényképet. Az
egyikből otthon szerkesztettem egy A3-as méretű alkotást, melyen a
gyárépület címét szintén feltüntettem. Ezt a belvárosba másnap éjjel ki is
plakátoztam. Perceken keresztül bámultam a két hölgyet egymásba zárva.

80
2012: A hormonok beindultak
Tizenkét éves lehettem, mikor először
megpillanthattam élőben a gyönyörűséges tátikát.
Nem messze lakott tőlünk egy leányzó, nem volt
sokkal fiatalabb nálam, kilenc lehetett. Volt egy
alkalom, mely különbözött a többitől. Ugyanúgy
beléptem az ajtón, mint sokszor korábban, és
megpillantottam őt teljesen meztelen valójában,
éppen pancsolt a nyári kánikulában. Teljesen
lemerevedtem a látványtól, majd hirtelen beugrott
egy ötlet. Abban a pillanatban hazafutottam és
gyorsan kerestem egy fürdőruhát. A hadművelet
nem tartott sokáig.
A családja többi tagja nem nagyon foglalkozott
velem. Gondolták, a két fiatal elvan egymással. Mi
rosszat tennének. Bevallom őszintén, nehezen
tudtam a szemébe nézni. Szebb volt, mint a
könyvekben, a szívem meg csak lüktetett. Tároltam a memóriámban
minden egyes ott töltött pillanatot. Részletesen megfigyeltem minden
nanométerét. Néha szerintem észrevette, hogy ott nézegetem. Olyankor
érdekes mozdulatokat tett. Fogta és nyitogatta, húzogatta, már amennyire
tudta. Közben persze csak nevetett. Első gondolatom az volt, hogy
valószínűleg nem most csinálhatja először. Esetleg először közönség előtt. A
lényeg, hogy nem volt szégyenlős. Ő volt az emberem. Később

81
kísérletezgettem vele, fokozatosan előrelépve egy-egy szintet. Mindig azon
gondolkodtam, mire lehetne még rávenni. A képzeletem határtalan volt,
viszont nem akartam megrémiszteni semmivel, nem akartam elveszíteni.
Ezekkel a gyakorlatokkal anélkül, hogy átgondoltam volna a dolgokat,
magas szintre fejlesztettem empátiám, meggyőzőkészségem, valamint az
eddig szinte teljesen elhalt mosolyizmaim is elkezdtek újra égni. Utoljára az
anyaméhben mosolyoghattam ennyire. Volt, hogy a vicc kedvéért
megkértem dolgokra.
- Látod ezt? -, és felvettem egy kis hosszúkás kavicsot a kezembe.
- Igen - válaszolt érdeklődő tekintettel.
- Bele mered dugni a puncidba? - Felé nyújtottam a természet eme kis
darabját. Ő csak mosolygott, és elkezdett próbálkozni vele a kihalt utca
közepén a sok ablak szeme láttára.
- Nem megy! Kiesik! - mondta derülve.
Nem is csodálom, hogy nem ment, elvégre túl fentre akarta rakni. Ő sem
ismerte önnön anatómiáját. A duzzadt, puha kisajkai nem tudták megtartani
a hozzá képest nehéz kavicsot.
A következő vízválasztó az volt, mikor kitalálta, játszunk apa-lányát.
Viszont hozzátettem, hogy én nem hétköznapi szerepet szeretnék felvállalni.
Egyáltalán nem zavarta.
- Na, akkor mutasd, mennyire szeretsz? - Mosolyogva átölelt.
- Nem vagy beteg, kislányom? - kérdeztem érdeklődő tekintettel.
- Nem tudom. Megvizsgálsz? - Ekkor én is elmosolyodtam.
- Hát persze! Hol is kezdjem? Őőő… Itt fent?

82
Végigtapogattam az egész fejletlen felső testét. Nem nagyon hiányoltam a
melleket, hiszen az én korosztályomban is a lányok alig harmadának,
felének kezdett még csak tökéletesedni. Inkább a duzzadt emlőket
furcsálltam volna. Végigsimogattam a hasát, majd lekerült a nadrág, a bugyi.
Csodálkoztam, hogy még nem nyitott ránk senki. Óvatosan szétlapoztam az
ajkait. Láttam, éreztem a tátika ambróziát. Mélyre nem nyúltam, hisz az fájt
volna neki. Hasonló közös elfoglaltságok többször megtörténtek ezek után.
Néha filmnézés közben is igényelte, hogy ott lent simogassam, miközben
élvezte a képernyőn a meséket. Néha a bátyja is bekapcsolódott. Nézte, mit
alkotunk a húgával. Csak némán figyelt, vagy nevetett magában. Túl szép és
tökéletes lett volna, ha minden így folytatódik a végtelenségig.
Volt egy műanyag fiúbabája, anatómiailag teljesen tökéletes. Még inni és
üríteni is tudott. Mint a legtöbb kiscsaj, így ő sem a rendeltetésének
megfelelően használta. Állandóan az alsó részeit fogdosta. Nekem elmesélte,
hogy ha egyedül volt, akkor néha a szájába is bevette, vagy ott lent magához
simogatta, de azt nem tudta elmagyarázni, hogy miért. Ösztönösen
cselekedett. Szülei nem világosították fel, de még csak a gondolat sem
fogant meg bennük, hogy egy kilenc éves lányt már ilyen dolgok
foglalkoztatják. Ez már egy másik világ volt, mint amiben ők nőttek fel,
vagy ők is ilyenek lehettek vajon? Elmondani sosem fogják.
Történt egyszer, hogy nálunk voltunk. Az ablak mellett feküdt az ágyon.
Éppen az anatómia könyv volt a kezemben. Közben arról vitatkoztam
magamban, hogy nem az van bent, mint amit előttem látok. Az ő puncija

83
sokkal szebb volt, és csupa nedv. Később egy hangfoszlány érkezett az ablak
felől.
- Na, megvagytok? Úr Isten! Mit csináltok?!
És abban a pillanatban kámforrá vált az anyám. Viharzott be az ajtón a
másik irányból. Én próbáltam bátran áthárítani a felelőséget, akkor az tűnt a
legésszerűbbnek, de mégis én kaptam a pofont. A lányt hazaküldte, én meg
magányos fallabdázásra lettem ítélve. Soha többé nem lehettünk együtt.

84
2041: Előkészületek
- Melyik koporsót választotta?
- Szerinted? A legdrágábbat. Semmi ízlése. Mindent ránk bízott. Egyetlen
kérése volt csupán.
- Éspedig?
- Azt szeretné, ha a kisgyermek az anyja kezében feküdne a szertartás
alatt, és úgy is temessük el őket.
- De morbid.
- A haláluk körülménye sem hétköznapi.
- Ja, a Játékmester. Hallottam a hírekben. Állítólag csak azt kapja el, aki
megérdemli. Tudod, mint abban a régi sorozatban a Dexter.
- Én meg pár órája láttam a szállításkor a művét. Megfagyott a vér az
ereimben, pedig már láttam csúnya dolgokat.
- Nehéz lesz helyrehozni őket?
- Nem, hál’ Isten! Az arcuk érintetlen, a kezdeti stádiumban vannak, így
rutinfeladat. A többit meg eltakarja a ruha. Igaz, az anyát nem árt kitömni,
nehogy behorpadjon a hasfala. Teljesen kibelezték szegényt.
- A férj hogy tűri?
- Te hogy viselnéd, ha a feleséged és a meg nem született gyermeked kéne
azonosítani a hullaházban? Magát hibáztatja.
- Hogy-hogy?
- Kevés ideje volt rájuk. Most ünnepekre tervezett egy hosszabb
szabadságot, hogy mindent bepótoljon velük, s most egyedül maradt. Sok
nehézség vár még rá. Minden barátjára szüksége lesz, hogy ezt feldolgozza.

85
- A legrémisztőbb az egészben, hogy akárkivel megtörténhet.
- Én jófiú leszek.
- Én meg voltam…

86
2007-2023: Régi sérelmek
Sosem kedveltek a tanáraim iskolás éveimben. Bármennyire is meghúztam
magam a padok közt, mindig megtaláltak. Legtöbbször rajtam élték ki
személyes problémáikat. Én voltam a szemetesládájuk. Ezért döntöttem úgy
a fotelben kényelmesen elterülve, hogy a következő áldozatom az lesz, ki
régebben történelmet tanított nekem a gimnáziumban. Megismertetem vele
az alázatot. Elmosolyodtam magamban, és félálmomban jöttek újra a régi
elfeledett emlékek…
Már a kezdet kezdete óta másképpen álltak hozzám az emberek. Porcelán,
tükörsima, bájos arcuk mögött mindig valami alantas dologra bukkantam.
Ezáltal sokkal jobban tiszteltem azokat a személyeket, akik a képembe
szartak mindenféle mellébeszélés nélkül, azoknál, kik a „szemembe semmit,
hátam mögött mindent” taktikát alkalmazták.
Pár példát említsek csak. Egy rokonnál voltam, várva a célszemélyre, mert
még nem volt otthon. Ültem egymagam a szobájában, a szülei nem szóltak
semmit hozzám. Az ajtó csak be volt hajtva, nem csukva, tehát mindent
hallottam. Fél szemmel láttam, ahogy a hím egyed elindult a konyha felé, s
közben ezt a mondatot vetette oda kedves párjához.
- A hülyegyerek még itt van?
- A hülyegyerek még itt van! - volt a válaszom.
Kicsit sem volt bántó a számomra annak függvényében, hogy mindketten
alkoholisták és láncdohányosok a mai napig, kivéve, ha azóta bekrepáltak.
Ennek ellenére én voltam a barom a szemükben. Akkor jártam náluk
utoljára.

87
Bezzeg, amikor elmentem egyik nyáron diákmunkára és megkaptam a
fizetésem, már az ajtóig se jutottam, hogy le tudjanak húzni. Annyit adtam,
amennyit kaptam tőlük egész addigi életem során. Semmit.
Apai ágon még rosszabbak lehettek a rokonaim, mert egyet sem ismertem.
Sejtettem, hogy apám egyik testvére a vasútnál dolgozik, s egyszer mikor
arra jártam és elment mellettem, udvariasságból köszöntem, de cserébe csak
megvető tekintetet kaptam. Többet nem erőlködtem ezen a téren sem.
Az általános iskola sem volt jobb az óvodánál. Évnyitón a sok köcsög ott
bőgött mellettem, mintha örökre el kéne hagyniuk családjukat, vagy a
kivégzésükre masíroznának. Féltek az ismeretlentől. Én meg csak csendben
álltam, vártam mindennek a végét. Az asszimilált látszatát keltettem. Itt sem
nagyon tudatosult bennem, hogy léteznek emberek körülöttem, egészen
másodikos koromig, mikor is egy lány szerelmes lett belém, akármit
jelentett ez akkori személyem számára. Járni akart velem, ezt sem nagyon
értettem, ilyen dolgok akkoriban komolyan nem kötötték le a figyelmemet,
nem igazán fejlődtek ki az érzelmi receptoraim. Igent mondtam a „járásra”,
csak azért, hogy békén hagyjon. De rosszabbra fordult a helyzet. Nem elég,
hogy akárhova mentem, fognom kellett a kezét, de még a többiek is
egyfolytában csúfoltak miatta.
Ráadásul szégyenlős volt, azaz hiába kértem, nem mutatta meg a kis
virágát egyszer sem a bugyija rejtekéből, így végképp nem érte meg nekem.
Több sem kellett, hogy felhagyjak mesterségesen fenntartott Don Juan
szerepemmel. Dolgom megnehezítette, hogy aznap, mikor bejelentettem, én

88
nem vagyok hajlandó folytatni, egész délután ott bőgött a pofámba, a bátyja
pedig fenyegetőzött és próbált szerinte jó belátásra bírni.
Egy életre elegem lett a társadalmi kapcsolatokból. Nagyjából a
ballagásom előkészületéig nem is volt közöm hozzájuk.
- Aaron! Aaron nézz ide! - szólt osztályfőnököm kicsit idegesen, mivel ott
elmélkedtem a leghátsó padban egyedül, míg mindenki más követte az
utasításait. Engem is csak akkor vett észre, miután elfogytak a beállítandó
emberek, és gyorsan körbenézett. Bár láthatatlan lehettem volna.
- Látom, téged egyáltalán nem érdekel az ünnepség! - förmedt rám a nő. -
Idejönnél, hogy beállítsalak a sorba?
Nem szívesen tettem, hiszen osztálytársaim tekintetétől teljesen kirázott a
hideg. Nem akartam, hogy bármi közöm legyen hozzájuk, egyszerűen csak
el akartam felejtődni az elmúlás tengerében. Tizennégy évesen eléggé nehéz,
de én mégis megpróbáltam.
- Na, lányok? Ki akar Aaron párja lenni? - tette fel a kérdést gúnyosan.
- Isten ments! Én biztos nem! - volt a válasz szinte kórusban.
- Én sem! Fúj! - szólt a visszhang.
- Na de lányok! Ne izgulj fiam, biztos lesz valaki! - Nem értettem, hogy
minek így erőltetni.
Akart a halál párt. Annyira kívántam átkarolni ezeket a kétszínű
tündéreket, mint ők engem. Semmi közöm nem volt hozzájuk, azon kívül,
hogy egy teremben szívtam velük a levegőt. Mindenesetre a véleményem
megtartottam magamnak és úsztam az árral. Lesz, ami lesz! Csak már
legyek túl rajta.

89
Középiskola? Juj… Ott is gazdagodtam szebbnél szebb élményekkel.
Barátot egy-kettőt találtam, és az bőven elég volt. Egyikük a mentorom lett
egy darabig, a másikból áruló vált később. A telefonomban mai napig
„Áruló Kate” néven van bent. Nem tudom, miért nem töröltem a számát.
Talán, hogy emlékeztessen néha a múlt azon pillanatára, mikor ő is részese
volt egy rövid ideig az életemnek.
Ez idő tájt kezdett megőrülni az apám a piától. Sosem volt semmi sem jó
neki. Hőzöngött, ordibált, csapkodott. Idővel már hozzá sem kellett szólni,
önmagát is képes volt hergelni. Ha nem ízlett neki a vacsora, amit
ránézéssel, esztétikai szempontok alapján döntött el, azonnal kiöntötte az
egészet az utcára tállal együtt, meg sem kérdezve, hogy más már evett-e
belőle. Máskor kirámolta az egész hűtőt, és mindent felzabált belőle.
Néhány órára rá pedig nemtetszését nyilvánította ki, hogy őt idézve „semmi
kaja nincs itthon”. Édesanyám nem bírta már ezt az iramot. Dolgozott,
főzött, mosott, takarított, elviselte a szitkozódásokat.
Egy este túl messzire ment az apám. Teljesen be volt állva, habzott a szája
a dühtől. Csapkodott mindent, törött a tükör, az asztal, majd lecsendesedet
egy kis időre. Több sem kellett, édesanyám fogott minket, és kilépve az
ajtón rohantunk a semmibe, a téli viharba. Megvédett bennünket, elbújtatott
a nem kívánt szempárok elől, viszont levegőt is alig kaptunk.
Ideiglenesen a nagyszülőkhöz költöztünk, onnan faluról jártunk be
iskolába. Nem volt könnyű, mert a tanárokat sem avathattuk be lelki
terhünkbe, ezáltal nem igazán bántak velünk kesztyűs kézzel. A
gimnáziumban, ahogy eddig is, szarba sem vettek az oktatók. Lenéztek, mert

90
nem voltam képes koncentrálni a tananyagra, egyfolytában az őrült apám
járt a fejemben. Vajon megkeres minket? Lesz-e anyám olyan hülye, hogy
ezek után még visszafogadja? Lett…, igaz, el kellett telnie hozzá pár
hónapnak. El sem hittem volna, ha nem a saját szemem előtt zajlanak az
események. Ez volt a másik dolog, amiért sosem bocsátottam meg neki. Az
első az volt, hogy megszült ebbe a förtelmes világba…
Annyi szörnyű emlék okozója, idegrángás kiváltója, és most újra velünk
él. Anyám ezek szerint elfelejtett mindent. Nem tudom, hogyan volt képes
rá. Pedig mintha ma történt volna az is, mikor holt részegen a fater
nekitámaszkodott az üvegajtónak, és az betörött. Vagyis őszerinte épphogy
hozzáért, valójában ököllel beütötte. Pár másodpercre rá hallottam, ahogy
patakzik a vére, olyan mély vágások szántották végig a karját. Az ajtóm
csukva volt, mégis átszűrődött minden hang. A kishúgom fülét
betapasztottam a kezemmel, nem akartam, hogy hallja az öreg szánalmas,
gyermeteg bőgését. Undorral hallgattam az eseményeket. Imádkoztam, hogy
végre megdögöljön. Sajnos időben bevitték a kórházba és sikeresen
összeöltötték. Ha valaki később rákérdezett a hegeire, mindig valami hősies
történetet talált ki rájuk, így fenntarthatta a szerető férj és családapa szerepét
a külvilágnak.
Az iskolában a legtöbb probléma a pedagógusokkal volt. Történelem
tanárom első év felénél érdekes bejelentést tett. Ez indította el a lavinát.
- Tanuljon Aaron úr, mert megbukik történelemből! - mondta a tata furcsa,
fogas mosollyal szakálla mögül.
- Miért buknék? Két hármasom van - néztem rá furcsán.

91
- Csak tanuljon… -, és ment tovább az ebédlőben.
Eme beszélgetés után valóban csak elégteleneket kaptam, akármit írtam.
Otthon persze más szemszögből látták a dolgokat. A baj csak velem lehetett.
A félistenek nem hibáznak. Énektanárnőm is mondott furcsa dolgokat,
szintén az ebédlőben, sorban állás közben.
- Aaron, ha maga elé kerülök, ugye nem fog megverni? - kérdezte
sejtelmes mosollyal pár lépésre a menza néniktől.
Különös kisugárzás vehette körbe az aurámat, hogy ennyi kellemetlenség
ért akkoriban. A véletlent már nagyon régen kizártam. Most erre mit
mondjon az ember? Ez kb. olyan, mint amikor beléd kötnek az utcán, és
minden válasz helytelen. Természetesen egy ilyen helyzetben a körülötted
állók úgy viselkednek, mintha semmi sem történne, senki sem segítene. Ha
leszúrnának, még akkor is fapofával elsétálnának a vértócsád mellett. Talán
beléd is rúgnának, ha összepiszkítanád a cipőjüket.
Tehát csak értetlenségemet elfojtva, erőltetett mosollyal magam elé
engedtem, de nem szóltam semmit. Egyszer ő is meghal.
A tanáraim a kezdetekkor csak furcsának találtak, de a jegyeimet nem
rontották le emiatt. Később, ahogy az egyre több tudást birtoklók közé
kerültem, azt vettem észre, hogy ők már gátlástalanul kimutatták undorukat
felém. Ki kevésbé, ki jobban lenézett.
Nagyon örültem, mikor bekerültem a gimnáziumba, különlegesnek
éreztem magam tőle. Úgy véltem, befogadott az értelmiség, és gondosan
odafigyelve megtanítanak mindenre, amit tudnak. Megint tévedtem.

92
Első osztályfőnököm, aki büszke volt arra, hogy már húsz éves
pályafutása alatt egyszer sem betegedett le, kezdte a bíráskodást.
- A jegyeid alapján úgy látom, semmilyen téren sem emelkedsz ki.
Maximum testnevelésből. Nem gondolod, hogy össze kéne szedned magad?
- Ámult rám, miközben a kulcscsomójával túrta az orrát.
Nem válaszoltam a kérdésére, hiszen ha azt mondom, én mindent
megtettem, akkor ritka hülyének tartana, így meg legfeljebb azt hiszi, hogy
lusta voltam tanulni, melyet a némaságommal megbántam, és hamarosan
javítani fogok.
Az angol tanárnőm, becenevén „Patkány”, mindig megtisztelt azzal, hogy
nekem kellett bemenni a tanári szobába valami cuccáért. Utána jött a
kesernyésen mosolygós kérdése.
- Na, mit szóltak hozzád? - kérdezte érdeklődően, gúnyosan.
Mit kellett volna? - gondoltam magamban. De a történtekből levontam a
következtetéseket. Ő sem akart jót nekem. Kicsit fájt, de már tényleg nagyon
kezdtem hozzászokni. Minden bizonnyal az sem volt véletlen, hogy vénlány
létére Miss-nek kellett szólítani. A halálnak sem kellett. Miután otthagytam
az intézményt, pár évre rá összefutottam vele az utcán. Amint észrevett,
kimérten elfordította a fejét a másik irányba, nehogy megalázkodjon azzal,
hogy köszönjön nekem. Kiskoromban mindig azt tanították, hogy a
felnőttekről vegyünk példát. Vajon őrájuk gondolhattak?
Az osztályfőnök lecserélődött, ment a diliházba. Az új se volt kutya. Nagy
kedvence lettem. Csak engem, egyedül beültetett magával szembe az első

93
pad középső oszlopába, a tanári asztalt annyira közel húzva, hogy összeért a
tekintetünk.
Félévkor nem volt hajlandó a bizonyítványom odaadni, csak személyesen
anyámnak. Mire felvánszorgott a lépcsőkön akkori lakásunkhoz, majd
kidobta a taccsot. Én drukkoltam érte. És jött a szokásos szöveggel.
- Problémák vannak az iskolában gyermekükkel. Azért jöttem el, hogy
megbeszéljük, mi legyen vele. Nem valami szorgalmas. - Közben persze
erősen kapkodott a levegőért, és verte a víz.
- Én egész nap dolgozom, de mikor megjövök, látom, hogy tanul - mondta
gondterhelt arccal az édesanyám.
- Akkor lehet, hogy a módszereivel vannak bajok, mert ezekkel a
jegyekkel nem fogja sokra vinni az életben. Utánanéztem dolgoknak. Most
per pillanat egy kukásautó hátsó felére sem vennék fel a fiát. Az én idősebb
gyermekem is ezt csinálta. Egy évre kivettem az iskolából, és ment
dolgozni. Rájött, hogy ezt nem szeretné, s most jól tanul - jegyezte meg
rosszmájúan.
Szebb dolog nem is következhetett volna, anyám megmutatta a
rajzmappám. A kedves tanár
úr elkezdte lapozgatni. Egyik
képemnél megállva felnézett,
a muter felé fordult, és
folytatta a ténymegállapítást.
- Gondoltak már rá,
hogy a fiukat elvigyék

94
pszichológushoz? - Nem bírtam ki fapofával végighallgatni: elröhögtem
magam. Groteszk humornak nem volt rossz. De csak én nevettem.
- Igen, gondoltunk már rá, hogy el kéne vinni. - mondta anyám holt
komoly arccal.
Azt a kifejezést, amit ezek után vágtam, leírhatatlan volt. Ennyit a
bizalmamról egy életre a családom felé. Még hogy pszichológus. Őket kéne
kezelésre vinni. Tudnék mit mesélni a dolgaikról.
Az egyetem volt a legnehezebb. A kétszínűség melegágya. Igaz az a
bizonyos vasárnap után soha nem tértem vissza. Vizsgaidőszak közepén
váltam kámforrá örökre. Szerencsére ottlétem alatt elegendő tudást szívtam
magamba, és hamar találtam állandó munkát.
A képességeid itt semmit sem jelentettek, csak a máz számított. A tanárok
folyamatosan éreztették, hogy mi hozzájuk képest csak porszemek vagyunk,
akikkel kedvükre játszhatnak. Nem hatotta meg őket, hogy életek, sorsok
hevertek a kezük közt. Csak a felsőbbrendű gőgnek maradt hely. Sokan, ha
nem értettek valamit, kérdezni sem mertek, féltek attól, ami mindig
bekövetkezett. Ordibálás, mocskolódás jött minden válasz helyett. A
félistenek megsértődtek, mert megszólították őket a kis férgek.
A szaktársak sem voltak jobbak, nagyon kevés kivétellel. Ők jól elvoltak
egymással, de én köztük ismét kívülálló maradtam. Szúrták a szívem a
szemükkel. Néhányan túlzásba vitték a méregetést. Barátokat itt is
szereztem, majd bizonyos idő után, oly hamar el is veszítettem őket.
Túlságosan különbözött az érdeklődési köröm mindenkiétől. Messze álltam

95
a populáris, hétköznapi témáktól, melyek körüllengték a környező
atmoszférát. Nem az érték volt a közkincs, a sallangból pedig nem kértem.
Pár évente mindig jött egy visszatérő érzés, mely hosszú órákig lesújtott.
Rossz bolygóra, rossz dimenzióba születtem. Már nagyon fiatalon
mérhetetlen vággyal vártam, hogy végre energiává alakuljak, és olyan
messzire szálljak ebből a fertőből, amennyire csak lehet.
Barátok-barátnők jöttek-mentek, elárultak, kihasználtak, elfelejtettek. Az
első szerelmem sosem felejtem el. Nem illettünk össze, semmiről sem
tudtunk beszélgetni, de valahogy mellette mégis mindig jól éreztem magam.
Ő viszont nem. Miután megsejtettem, hogy csak unalomból jött össze velem,
meg is értettem. Csak azt nem, hogy miért kellett játszani az érzéseimmel.
Egy életre megutáltam az arcát, mely beleégett elmém legmélyébe.
A hegek csak gyűltek, az évek teltek. Míg megtaláltam őt, az embert,
akiért érdemes volt élni…

96
2031: Édes bosszú
Volt egy könyvem, velős, s lényegre törő. Felfedeztem benne egy leírást,
mely nagyon megmozgatta a fantáziám. Mindenképpen ki akartam próbálni,
és most megtaláltam a célszemélyt is a feladatra, aki a legjobban
megérdemelné ezt a beavatkozást.
Már öreg volt a tanár úr, de fitt. Állandóan túrázott, beutazta az országot.
Tudtam, hol lakik. Régebben a közelében éltünk, de mióta elszakadtam a
családtól, kicsit távolabb kerültem. Ennek ellenére csukott szemmel
odatalálnék bármikor a házukhoz.
Azt akartam, hogy megbánja a fogantatása napját, a nem létezőt is. Hogy
én legyek az utolsó ember, akit lát még életében. Hamar megtaláltam a
megfelelő helyszínt. A város alatti katakombák egyikébe vittem. Behálózták
az egész települést. Még az ókorban építették az ősi keresztények, kik ide
temetkeztek, s az üldözések alkalmával itt is tartották az istentiszteleteket,
egyúttal ezen a helyen kényszerültek lakni. A középkorban raktárként, a
pestis folyamán hullatárolóként működött az útvesztő. Az első és a második
világháború idején pedig óvóhelyként üzemelt. Így hát sok mindent láttak,
hallottak ezek a falak. Méltó nyughely lett az öreg számára, de ne szaladjunk
ennyire előre, menjünk bele szépen a részletekbe.
Kibéreltem egy lakást szülővárosomban, majd felkerestem gyermekkori
emlékeim meghatározó jeleneteinek helyszíneit, amerre a legtöbbet
csavarogtam. Sokat változott minden, még züllöttebb lett és romosabb.
Amikor itt éltem, akkor sem ez volt a lehetőségek hazája, de most még
reménytelenebbnek tűnt a helyzet. Itt már csak segélyből élő alkoholisták

97
éltek, valamint tervezetlen ivadékaik. A polgármester máig ugyanaz. A
munkahelyek sem változtak. Ebben a városban az ember takarító, bolti
eladó, vagy gyári munkás lehetett. A diplomásoknak esélyük sem volt az
elhelyezkedésre. Ha nem voltál helyi születésű, akkor sem kaphattál munkát,
ugyanis az önkormányzat csak azoknak a cégeknek, intézményeknek adott
támogatást, akik a város lakóit alkalmazták. Gondolta, így több szavazatot
kap a néptől.
Másfél hónapig figyeltem a vénember szokásait. A végén már előbb
tudtam, mikor mit tesz, mielőtt ő maga kigondolta volna. Minden hét szinte
ugyanúgy telt. Megfigyelés, órára pillantás, leírás, térképen bejelölés.
Grafikonokat, diagrammokat készítettem a mozgásáról, melyeket különféle
valószínűségi számításokkal korrigáltam. Már csak azt kellett eldöntenem,
mikor cselekszem. Nehéz volt megállnom, hogy ne kövessek el valami apró
hibát, hiszen dúlt bennem a bosszúvágy. Elgondolkodtam azon is, hogy
vajon hány idegen életet keseríthetett meg az enyémen kívül? És mások
miért nem szálltak vele szembe?
Elkészültek a kínzóeszközök. Már csak be kellett fogni a zsákmányt és
előkészíteni. Segíteni neki újjászületni, megbékélni.
Nemrég vásároltam egy sokkolót, gondoltam, ideje kipróbálni. Mivel
semmilyen látható, hallható nyomot nem kívánok hátrahagyni, ezért
mindenképpen este fogom elkövetni a rablást. Megnehezítette a dolgomat,
hogy ritkán mozdult ki sötétedés után. Szerencsére késő ősz volt, s egyre
hamarabb jött el az éjszaka. Így is két hetet gubbasztottam egy bokorban nap
mint nap, mire elérkezett az időm.

98
Kilépett az ajtón, odasétált a biciklijéhez, s lassan elcammogott mellettem.
Halkan mögé lopóztam, a nyakához emeltem a sokkolót. Egy kis kattogás és
remegés kíséretében a földre hullott, őrá pedig a bicikli. Ez volt a jobbik
eset, mert a teste felfogta a fém hangját esés közben. Gyorsan felszedtem, s
beraktam a közelben parkoló kocsimba.
A katakomba egyik bejáratát már korábban felfeszítettem, ezért csak le
kellett csavarnom a láncokat a fémkapuról, elővennem a zseblámpát,
továbbá húznom magam mögött az öreget. Meg sem nyikkant, ezért
izgatottan megmértem a pulzusát. Gyengén, de vert. A sokk miatt lehetett.
Levetkőztettem és egy speciális, saját készítésű ágyra fektettem leszíjazva,
melyet korábban csempésztem be a többi dologgal együtt. Bekapcsoltam a
reflektort egyenesen az arcára irányítva. Még olyan tíz perc kellett, hogy
magához térjen.
- Hol vagyok? Kórházban? - kérdezte fáradt hangon.
- Annál is jobb, a halálos ágyán - válaszoltam tárgyilagosan.
- Miről beszél? Miért van ilyen hideg? - Még mindig össze volt zavarodva.
A lehelete pedig pillanatok alatt felszállt sűrű gőzfelhő formájában. Mintha a
lelke próbált volna elmenekülni, tudván, mi vár rá.
- Mert nincs magán ruha.
- Hol vagyok? Miért kötözött le?! Mit akar?! - Kezdett feleszmélni, hogy
ez bizony nem valami rossz álom, ahhoz túl valóságos és csontig hatoló a
hideg.
- A város alatt; hogy ne tudjon megmozdulni; és a harmadik kérdésére
válaszolva: kínkeservesen megölni. Hallja a néha elvonuló autókat

99
felettünk? Igazán hangulatos a visszhang. És ezt a halk csobogást? Egy
patak úszik alattunk egy mesterséges mederben, oda fogom beledobni magát
a végén, de előtte még játszunk egyet.
- Segítség! Segítség! - Már hozzászoktam a hasonló reakciókhoz, tehát
fapofával néztem végig az érzelmi kitöréseit.
- Ezt a részt átugorhatnánk. Maga nem tudja, hogy milyen unalmas tud
már ez lenni nekem. Habár az állatok is visítanak mészárlásuk előtt, és
közben is. Kellemes az idő disznóvágáshoz, nem gondolja?
- Segítség!
- De ne féljen, mást tartogatok magának. Meg is mutatom.
- Segítsen valaki! - Elővettem a táskámból a legújabb szerszámaim s
felmutattam előtte. Szépen csillogtak a
félhomályban.
- Amint jól látja, egy nagyobb és egy
kisebb dolgot tartok a kezemben. Leginkább
valami elmés esernyővázhoz tudnám
hasonlítani. Hivatalos megnevezése virágzó
körte. Tudtommal a középkor óta nem
használták ezeket az elmés találmányokat.
Úgyhogy örülhet, hogy első kézből tapasztalhatja meg a múlt eme értékes
darabjait. Majd mesélje el, milyen érzés volt. - A Cenobiták is
megirigyelnék a következő fél órát.
- Ne! Segítség!
- Kér vazelint? - kérdeztem fülig érő mosollyal.

100
- Segítség!
- Tehát? Ja, minek. He-he! Be van már járatva az öreg - jegyeztem meg
magamnak.
Elindítottam egy diktafont. Az asztal szélén megnyomtam egy gombot,
így most bármerre forgathattam az ágyat. Fenékkel felém irányítottam, majd
a hideg körtét lassan elkezdtem feltolni a végbelébe. Kicsit szorult. Ahogy
egyre mélyebbre hatoltam, az apóka hangja fokozatosan változott.
Magasabb tónusokat is képes volt már zengetni. Amint tövig beértem,
elkezdtem a nyelét forgatni, a körte kivirágzott mind a három ágában. A
páciens berekedt, csak halk süvítés hallatszott és hörgés a torkából.
Kiserkent egy kis vér az alfeléből. Egy edényt helyeztem alá.
Lassan a feje felé vettem az irányt mosolyogva. Szánalmas látvány volt az
apóka. Ez nézett le engem fiatal koromban?
- Na, mi van, öreg? Ne is gondolkozzon, én megmondom. Kibukott az élet
játékából! Nem volt tisztességes! Azt hitte, hogy nem mer ártani önnek
senki? Mégis mit képzelt, kicsoda? He? Undorodom magától.
Meg sem nyikkant. Ettől még idegesebb lettem, így fogtam a másik körtét.
Addig csépeltem a száját, míg ki nem repült belőle több darabban a
műfogsora, egy kis véres köpettel társulva. Hátat fordítottam, majd hirtelen
lendületből belevágtam a játékot a szájüregébe. Meg sem állt a légcsövéig.
Fuldoklott és erősen remegett. Nekiláttam ismét a virágoztatásnak. Addig
csavartam a menetet a körte nyelén, míg vért nem kezdett öklendezni.
Annyira beindultam, hogy spontán belenyúltam a szemébe. Egészen az
agyáig toltam az ujjam. Már csak én ordítottam. Felrúgtam a reflektort és

101
zseblámpával a kezemben elindultam kifelé. Beültem a kocsiba,
megtöröltem a kezem s tövig nyomva a gázt útnak eredtem hazafelé.
Közben teljesen lehiggadtam, elálmosodtam. Mire az ágyhoz értem, csak
ráestem és elaludtam.

Egy kocsiban ülök. Esteledik. Nyugodt, szélcsendes idő van. Többen
vagyunk, szám szerint négyen. Nincs kedves arcuk, mindenki csendben van.
Én sem szólok. Szerintem elraboltak. Fél szemmel figyelik minden egyes
mozdulatomat. Levegőt venni is félek. Másik szemükkel a környezetet
pásztázzák. Néznek körbe-körbe, akár a kaméleonok. Egyszer csak mindenki
lefagy körülöttem. Bámulnak előre. Már nem foglalkoznak velem. Lelassul
miden, az örökkévalóságig tart a pillanat. Nagy zajt hallok közeledni, de
nem látok semmit. Kiszállok a kocsiból és látom, egy utasszállító repülőgép
vészesen alacsonyan száll felénk. Már itt van mellettünk, a jobb szárnya
kicsit ledől, de ennek a kilengésnek köszönhetően majdnem a földet súrolja.
Száz méterrel előttünk hirtelen orral előrebukik, miközben próbál
visszafordulni. Ahogy ezt nézem, lassan hátrébb lépek. Miután már látni azt,
ami elkerülhetetlen, mozgásom gyorsabb lesz, de nem bírom levenni a
szemem a hihetetlen látványról.
Becsapódik. Nagy lángfelhő csap fel hatalmas robaj kíséretében. A gép
oldala kiszakad, látom az égő üléseket. Nézem, ahogy egy szénné égett
lángoló alak ott vonaglik a székek között, kapaszkodik valamiben. Egy másik
fekete alak négykézláb kúszik…

102
Hirtelen felriadtam, folyt rólam a víz. Rápillantottam az órámra, hajnali
hármat mutatott. Kikeltem az ágyból, felöltöztem. Visszamentem a
rejtekhelyre egy fűrész társaságában. Az öreg ott feküdt, ahol hagytam.
Leszedtem az asztalról s elkezdtem feldarabolni. Bezsákoltam, ledobtam a
patak szűk, mesterségesen kialakított aknájába. Az ágyat is szétszereltem, és
szintén leeresztettem a lefolyón. Az izzasztó meló után újra hazamentem,
majd ismét elaludtam.

Egy különös helyen eszmélek fel. Fura érzések keringenek bennem. Mintha
bármelyik pillanatban valami szörnyűség jöhetne. Téglával kirakott nagy
folyóban, vagy csatornában állok. Különös hangulat uralkodik az egész
helyen. A téglák sárgásak, barnásak, kopottak. Olyan régiesnek tűnik
minden. Vannak kapaszkodók is. Rozsdásak és fémszínűek egyaránt. Vannak
lépcsők, utak, korlátok a vízben, de minden fémből persze, és rácsosak. Még
sosem láttam ilyet, nehéz leírni.
Egy csoporttal tartózkodom ott, mintha valami kiránduláson lennék, mert
van két nő, akik folyamatosan figyelnek, felügyelnek minket. Minden
csúszós, nyálkás. A víznek is sárgás a színe, valamint gőzölög. Kisebb
lyukak helyezkednek el a téglák közt, melyekből áramlik a meleg víz. A
társaim, akik eléggé idegennek tűnnek számomra, jól elvannak, és én is
velük, élvezzük a pancsolást. A többiek hevesebben, én csak elúszkálok.
Hagyom, hogy a finom sodrás, valamint az örvények vigyék a testem.
A két nő folyamatosan figyelmeztet minket, hogy nagyon vigyázzunk
magunkra. Sejtem, hogy miért. Elmállott hús szagát érzem egész végig,

103
mintha már temérdek fel nem fedezett áldozata lett volna ennek a
mesterséges folyónak, vagy minek. A víz nagyon meleg. Pont, ahogy én
szeretem.
Egyszer csak jön a hír, hogy vigyázzunk, mert már ketten eltűntek. De
hogyan, ha végig mindenki itt volt, mégis egyik pillanatról a másikra két
emberrel kevesebben vagyunk. Érzem legbelül azt a szokásos nyomasztó
érzést. Valami nincs rendben, tudom, hogy akiket keresni kell, most már
halottak. De a testek sehol.
Elküldenek minket az öltözőkbe, de ahol közben át kell jutnunk, attól a
résztől kiráz a hideg. Félkörös, hosszú, sötét, feketére rohadt téglákból
épített boltív. Az öltözőben szokásos fából készült padok vannak, fogassal,
akár az általános iskolámban. A ruhaakasztók felett valami bőrönd hever,
amin egy fehér törülköző van kiterítve, de alatta is látok valami furcsa
dolgot. Két oszladozó embernek tűnik első pillantásra, mozognak.
Megijedtek, ráadásul csak én látom őket. Mindenki más úgy tesz, mintha
semmi különös nem lenne körülöttünk. Az egyik még kisbaba lehet, és felém
nyújtózkodik, mintha tudná, hogy nálam biztonságban lenne. Én is különös
módon szeretetet érzek irányába, kicsordul a könnyem. Közelebb érve
látom, mennyire mocskos, sáros, oszladozó; teljesen meghat a két nagy,
leírhatatlanul halott-kék szeme.
Mennünk kell, ennyi volt a fürdőzés, szólnak a kísérők. Fájó szívvel
sétálok kifelé, de közben nagy kő esik le a szívemről, hogy otthagyom ezt az
elátkozott helyet.

104
2010-15: Majd(nem) gyilkosság
Nem szimpatizáltam a kémia órákkal, ráadásul sosem kaptam kettesnél jobb
jegyet belőle, igaz, a többiek sem. Akárcsak az irodalomtanárok, a kémia
szakosok sem voltak épek nálunk. Teljesen idegen volt számomra a világuk,
melyben éltek. Középiskolában, ha kétesre álltál, mindig volt lehetőséged a
javításra a tanárnő örömére. Mehettél a szertárba bizonyítani, hogy a te
tudásod sem ér kevesebbet a többiekénél. Ha nem volt gusztusod hozzá,
automatikusan lejjebb lettél értékelve. A döntés a mi kezünkben volt. Én
mindenesetre nem tudtam ráállni a dologra, a rosszabb jegyet választottam.
Ilyen áron akár randira is hívhattam volna, habár egy igen válasz felért volna
a szívrohammal.
Két konkrét esetről tudtam. Az egyik szerenádkor történt. Többen
felmentek hozzá a szokásos, hagyományos kötöttségeket elvégezni. A
tanárnő megkínálta őket enni-innivalóval, és egy diák kivételével mind
folytatták az útjukat. Aki maradt, az pedig éjszakára magáévá tette
valamilyen különös hangtól vezérelve. Isten óvja beteg lelkét!
A másik történet kissé rövidebb. Volt két fiú, akik szintén hallották a
pletykákat. Amikor a háza előtt elbicikliztek, az egyik beordibált.
- Gyere ki, mert megbaszlak! Hallod? Gyere ki! Megkúrlak, te!
Megbaszlak!
Az ajtó nyitódott, és éles fény szűrődött ki a vékonyka alak háta mögött. Ő
volt az szintén. Furcsán nézett ki a fejéből, majd megszólalt:
- Akkor gyere és basszál meg!

105
A történet itt még folytatódott, az ifjú lovag bevágtatott fémparipájával, és
letámasztotta az ajtó mellé. Tovább nem mesélem, mert nálam is vannak
határok.
A tapasztalatok ellenére a kedvem sosem szegődött a kísérletezésektől.
Mindig kitaláltam valamit. Fantáziából nem volt hiány, csak néha
meghaladta a képességeimet maga a kivitelezés.
Életem eme fiatal szakaszában még családi házban laktunk a város másik
felén szép, nagy telekkel. Így, kiskoromban nyaranta, mikor éppen nem azt
gyakoroltam, hogy hogyan végezzek a növényekkel a kertben, akkor a
hangyákkal játszottam a homokozó közelében.
De térjünk kicsit vissza a növényvilághoz. Természetesen mindig
megengedtem az utolsó szó jogát, de sosem éltek vele. Büszkén vállalták
spontán sorsuk. Ezután előkerültek a kivégzőeszközök ásó, vagy kapa
formájában, majd reszkető, izgatott, de pontos csapással kettőztem meg a kis
lényeket. Néha percekig figyeltem, ahogy a művelet után kibuggyant a fehér
növényi nedvük. Ez jót tett kicsiny lelkemnek. Néha a szomszéd is kidugta a
fejét az ablakon, és értetlenül figyelte az előadásom, meg ahogy magamban
beszéltem.
- Itt vagyunk mind! Most eljött a nagy nap! Ma meghaltok! Beszéljetek,
mert ez lesz az utolsó! Hát jól van! Ha némák akartok maradni, legyen!
Úgysincs visszaút!
Tehát, ha éppen nem ezzel foglalatoskodtam, akkor a pirinyó kis
hangyákat gyűjtögettem, hogy az előre tálalt, alaposan kimért arányokban
elkészített meszes vízbe pottyantsam őket. Addig bámultam az apró testüket,

106
míg teljesen le nem merült belső órájuk. Kezdetben hevesen kalimpáltak a
kis lábaikkal, és sebesen úsztak a part felé. Olyankor egy vékonyabb ággal
visszatessékeltem őket a víz közepére. Pár perc alatt kimerültek, s már csak
mozdulatlanul lebegtek a felszínen. Néha megcsíptek, de ez velejárója volt a
szórakozásomnak.
Idősebb koromra már tovább fejlődtem. A növények és rovarok után
áttértem a főemlősök kényeztetésére. Támadt egy ötletem. Emlékszem
nagyon izgatott voltam, s már alig vártam, hogy gyakorlatban is
kipróbálhassam. Bementem az egyik közeli boltba, és apró tölteléket
tartalmazó csokikat vásároltam. Ezeket hazavittem, finoman kicsomagoltam.
Elővettem a szekrényemből az injekciós tűt s gondosan beletöltöttem a saját
készítésű vegyszerem az eredeti mellé, mely tartalmazott minden folyékony
dolgot, amit a fürdőben találtam.
Játszadozó gyerekek közt kezdtem felmérni a terepet. Sok mindent
megfigyeltem. Megtanultam a gesztusuk, hangjuk, ruházatuk mögöttes
jelentéseit. Ott és akkor
eldöntöttem, ki méltó a felnőtt
életre és ki nem. Elsétálva
köztük elejtettem a desszertet,
majd tovább mentem
rezzenéstelen arccal. Tudtam,
hogy csak a legpofátlanabbak
lesznek képesek felvenni a
földről, hogy utána keserves

107
kínok közt pusztuljanak játszópajtásaik között. Hát nem lett édes álmuk egy
darabig, az biztos.
- Ó, nézd mit találtam! Csoki! - vette fel az egyik ügyetlenül, érdeklődő
arccal.
- Hol találtad? - kérdezte irigyen a másik.
- Itt a hátam mögött - mondta tárgyilagosan.
- A földön? - Közben a szája továbbra is „Ő” betűt formázott.
- Aha! Szerinted megegyem? -, és már emelte is a szájához.
- Onnan?! Mi van, ha lepisilte egy kutya? - mondta elcsodálkozva saját
gondolatmenetén.
A kislány most megtorpant. Arcán jól látszott, hogy erősen gondolkodik,
felmérte a lehetőségeket. Megszaglászta, körbevizslatta, hogy vannak-e
sérülések a csomagoláson, majd megnyugodva elkezdte kibontani.
- Nem kakás! - jelentette ki hangosan.
- Én pisit mondtam! Kutya pisit! - válaszolt még hangosabban a másik.
- Finom illata van. Megszagolod? Hé! -, és egy váratlan pillanatba
lecsapott rá az irigy kisfiú.
Ismét jó kezekbe került az édesség. Majdnem ártatlan ajkakon hatolt be,
de még időben kilopta a kezéből a pofátlan Arnold. Mindketten tanultak
később az esetből. A szomszéd desszertje mindig kívánatosabb, de nem
biztos, hogy ízletesebb.
Teltek-múltak a hetek. Legjobb esetben csak nagyon rosszul lettek az
önkéntesen kiválasztódott áldozatok (természetes szelekció), néha kórházba
is kerültek. Később tökéletesítettem a szérumom, és elhullott az első légy

108
tőle, mely az utolsó is lett, hiszen a vérszívók gyorsan odagyűltek a
helyszínre, keresve a forrást, a légypapír alkotóját, hogy saját szobájukban
lógassák fel a plafonra. Önző dögök!
A média az én javamra dolgozott, pár nap alatt érdekes variációk tárházát
aknázták ki. Még annak az ötlete is felvetődött, hogy valamelyik családtag
akart megszabadulni ily groteszk módon királysága trónörökösétől.
Mindenesetre ezek után jó darabig meghúztam magam, hiszen tudtam, ez
még csak a kezdet, csak várni kell a megfelelő pillanatra. Addig is
fejlesztettem magam minden téren. Bújtam a szakkönyveket különböző
témákban, s a testem sem hanyagoltam el. Futottam, úsztam, meditáltam,
különféle harcművészetekkel ismerkedtem meg. Felsőbbrendű gőg érintette
meg egész valómat. Ott, legbelül éreztem, hogy élet és halál urává váltam.
De tudtam, hogy ezt a képességet csak addig tarthatom meg, amíg higgadt
maradok, s nem hibázok.
Majd megismertem őt, és háttérbe szorult minden negatív érzelmem,
betöltötte az ürességet, mely eddig kínzott. Pillanatok alatt kicseréltek.

109
2029: Az első
A chat különleges állatfajok gyűjtőhelye, ez tény. A legprimitívebb
lényektől az egészen zseniálisakig mindenki megtalálható itt. Nők, kik
férjeikre untak rá. A párjaik, akik titkon ugyanazt teszik. Néha egymásra is
találnak, és a legvégén rákényszerülnek őszintének lenni, ahogy az oltár
előtt ígérték korábban.
A perverzeket se hagyjuk ki, akik vétlen áldozatokra várnak, hogy
beizzíthassák nekik webcamjukat, levessék gátlásaikat. Bizonyos
szemszögből nézve ők a modern kor kukkollói. Csak nekik nem szükséges
az időjárás viszontagságainak kitenni magukat, sem a parkokban a
kullancsoknak. Megmaradhatnak szobájuk csendes, izzadságszagtól bűzlő
magányában.
És vannak a tinik. Rohadtul mocskos a szájuk, főleg itt. A virtualitás és a
kitalált nevek, azaz az anonimitás burkában megnő a bátorságuk a
kötözködéshez. Csak nehogy egyszer rábasszanak, de nagyon.
Tehát én is kipróbáltam ezt a vírust, mely megmérgezi az embereket,
megszüli rejtett énjeiket, felkelti buja vágyaikat. Ráadásul már hosszú ideje
egyedül éltem. Nem beszéltem senkivel. Tenni akartam valamit. Viszont
sosem adtam meg hiteles információkat magamról, mindig másnak
állítottam be magam, akárcsak a többiek. Én óvatosságból tettem.
Volt példa, hogy egy buzi udvarolt nekem, kezdetben tetszett, hergeltem,
játszottam a számomra nem igazán izgató gondolataival. Egy idő után
viszont eléggé unalmassá vált, tehát letiltottam a másság képviselőjét. És jött
az öngyilkosjelölt. Persze akkor még nem tudhattam, hogy mit akar…

110
11:00 [6A6V6E] Ave Satan
11:01 [machina] neked is…
11:03 [6A6V6E] Sátáni srácot keresek
11:03 [machina] és mihez? amúgy én nem vagyok vallásos…
11:04 [6A6V6E] olyan srácot keresek, akié érdekelnek a vad, sötét, szadista
dolgok
11:04 [machina] buzi se vagyok :)
11:05 [6A6V6E] én sem vagyok buzi
11:05 [6A6V6E] nem szexelni akarok
11:05 [machina] akkor megnyugodtam
11:05 [machina] embert sem ölök, nem lenne ki nézze a képeim…
11:06 [machina] meg nincs abban semmi élvezetes, egy hulla olyan mint
egy gumibábú szinte…
11:06 [machina] ahogy tapasztaltam
11:06 [6A6V6E] tapasztaltad?
11:07 [machina] kb 1 hónapja nekiment a vonatomnak egy kocsi… és a
csávó azonnal meghalt… csak feküdt véres fejjel mozdulatlanul és semmi
emberi nem volt benne
11:07 [machina] mintha 1 bábut raktak volna oda
11:08 [6A6V6E] de érdekel kínt okozni?
11:08 [machina] gondolom téged igen…
11:08 [machina] mert mi a nagy terved?
11:08 [machina] szadista barátom

111
11:09 [6A6V6E] szeretném megöletni magam
11:09 [machina] és az miért jó neked?
11:10 [machina] még nincs kedvem börtönbe menni amúgy…
11:14 [6A6V6E] ok
11:14 [6A6V6E] bye
11:14 [machina] még nem válaszoltál… :)
11:14 [machina] miért jó neked ha kínkeservesen kibeleznek?
11:14 [6A6V6E] vágyik rá a lelkem
11:15 [machina] nem jó a földi élet?
11:15 [6A6V6E] vágyom a kínhalálra
11:15 [machina] és mióta érzel így?
11:16 [6A6V6E] kb 9hónapja
11:16 [6A6V6E] baj?
11:16 [machina] nekem nem
11:16 [machina] de ahogy látom nem sok ember van aki bevállalna
11:17 [6A6V6E] nem
11:17 [machina] és hogy képzelted el?
11:18 [machina] a megölésed
11:19 [machina] biztos éjjel-nappal csak erre tudsz gondolni…
11:20 [6A6V6E] hogy találok egy srácot, akinek a lelkében fortyog az ölés
utáni vágy
11:21 [machina] általában mindenkinek csak a szája nagy… amúgy az igazi
gyilkosok nem rendelésre ölnek abban nincs semmi izgalmas, csak a
kezdők…

112
11:21 [6A6V6E] Tudom
11:21 [6A6V6E] de nekem nem csaka szám jár
11:21 [machina] az lehet…
11:22 [machina] nem ismerlek
11:22 [6A6V6E] Ha találok ilyen srácot, tényleg megengedem neki
11:22 [machina] és különleges kívánságod is lenne? Hogy hogyan?
11:23 [6A6V6E] nekem az lenne a legnagyobb öröm, hogy tudom, a srác
mérhetetlen örömöt lel a dologban
11:24 [machina] ha találsz ilyet aki majdnem megtenné de habozik, mondd
meg neki hogy ez csak elősegített eutanázia, és max 8 évet kaphat ha
elkapják :)
11:24 [6A6V6E] de szeretném, ha kitépné a végén a szívemet
11:24 [6A6V6E] és lefejezne
11:24 [machina] tehát öngyilkos semmiképpen sem lennél… mert nem lenne
aki élvezné a halálod
11:24 [6A6V6E] igen
11:25 [machina] merre lax? csak hogy tudjam ha a hírekbe bekerülnél
11:25 [machina] egyszer
11:26 [6A6V6E] majd onnan megtudod
11:26 [machina] amúgy te sátánista rítus szerint szeretnéd megöletni magad,
vagy csak tetszik az alapgondolat?
11:27 [6A6V6E] Akár úgy is
11:27 [machina] és nem hiányozna senki az életből?
11:28 [6A6V6E] nem

113
11:28 [machina] hány éves vagy? Ha szabad megkérdeznem
11:28 [6A6V6E] 25
11:29 [machina] különleges oka véletlenül nincs a döntésednek?
11:29 [6A6V6E] Én ezért születtem a földre
11:30 [6A6V6E] hogy a megölésemmel örömet okozzak egy srácnak,
akinek a lelkében ég a vágy az ölés után
11:31 [machina] miért pont most jöttél rá hogy ez kell neked? Amúgy ha
megöl hogy látod az örömöt az arcán? vagy csak lassan lecsapoltatod magad
először? és elvérzel?
11:31 [6A6V6E] igen
11:31 [6A6V6E] lassan lecsapoltatom magam
11:32 [machina] nem rossz :)
11:32 [6A6V6E] aztán pl Ő megfürdik a véremben
11:32 [machina] azért egy kis vízzel be kell majd hígítania ha kényelmesen
el akar majd terülni benne a kádban
11:33 [6A6V6E] persze
11:33 [machina] de az se lenne szar ha véres hurkát csinálna belőled
11:33 [machina] utána
11:33 [machina] meg egyéb finomságokat
11:33 [6A6V6E] WAOWWW
11:33 [6A6V6E] de jó volna találni egy ilyen embert
11:33 [6A6V6E] sóvárgok egy ilyen srác után
11:34 [machina] kár hogy nekem csak a fantáziám nagy :(
11:34 [6A6V6E] :(

114
11:34 [machina] ez már művészet lenne
11:34 [6A6V6E] igen
11:34 [6A6V6E] jól mondod
11:34 [6A6V6E] olyan srácot keresek, aki művészi szinten végez majd ki
11:35 [machina] hogy az utókor is róla beszéljen… ismerem az érzést
11:35 [6A6V6E] :)
11:35 [6A6V6E] érdekelsz engem
11:36 [machina] én csak művészkedem, rajzolok és zenélgetek magamnak…
egyenlőre ennyi is elég
11:36 [6A6V6E] akkor is érdekelsz
11:36 [6A6V6E] miből lesza cserebogár? :)
11:37 [machina] sejtem mire gondolsz…
11:37 [6A6V6E] Van msn-ed?
11:37 [machina] van
11:37 [machina] de ritkán használom
11:37 [6A6V6E] menjünk most át msn-re
11:37 [machina] mert? a többi gyilkosjelőlttel mi van?
11:38 [machina] mert én mondtam hogy biztos nem leszek
11:38 [6A6V6E] tuti?
11:39 [machina] tuti, én nem szoktam áltatni senkit, meg nem fogom húzni
az agyad…
11:39 [6A6V6E] pedig nagyon jó a fantáziád
11:39 [machina] majd 10 év múlva is kérdezd meg :)
11:39 [machina] ha még élsz

115
11:39 [machina] hátha én is változok
11:39 [6A6V6E] :)
11:39 [6A6V6E] élvezném, ha te gyilkolnál le, művészi szinten
11:40 [machina] hátha megváltozik az értékrendem… de most még nem
érzem a vágyat
11:42 [machina] amúgy nem hinném hogy mostanság találni fogsz
magadnak bárkit is a feladatra…
11:43 [6A6V6E] miért
11:43 [machina] ez az ország nem az igényes gyilkosairól híres
11:43 [6A6V6E] ebben igazad van
11:43 [machina] max egy böllérkéssel leszúr egy részeg
11:43 [6A6V6E] ahogy mondod
11:43 [6A6V6E] ez meg nekem kevés
11:43 [machina] és kapsz 1 percet a napi hírekben
11:43 [6A6V6E] mert olyan kell, akivel napokig el lehet a dolgot húzni
11:43 [6A6V6E] lassan
11:43 [6A6V6E] apránként
11:44 [6A6V6E] mondjuk lenyúzza a karom, és pénztárcát varr belőle
11:44 [6A6V6E] és én végignézem
11:44 [machina] akkor egy bőrdíszművest válassz :)
11:44 [6A6V6E] :)
11:44 [6A6V6E] aztán kitépné a nyelvem
11:44 [machina] amúgy milyen nagy a fájdalomküszöböd?
11:44 [6A6V6E] nagyon nagy

116
11:44 [6A6V6E] sőt
11:45 [6A6V6E] ha adrenalint adnék magamnak vénásan, a játék közben,
akkor el sem ájulnék
11:45 [machina] és honnan tudod? mit csináltál eddig hogy tisztában legyél
vele?
11:45 [6A6V6E] összevarrták a számat
11:45 [machina] mert mi volt a baj vele?
11:45 [6A6V6E] erre vágyott a srác
11:46 [machina] hogy össze varja a szád?
11:47 [6A6V6E] igen
11:47 [machina] az kemény
11:47 [6A6V6E] :)
11:47 [6A6V6E] gyönyörű volt
11:48 [machina] na mennem kell, legközelebb innen folytatjuk :)

Ezek után elgondolkodtam. Vajon tényleg ekkora barom volt, vagy csak
szopatott? Mindenesetre jól játszotta a szerepét. Kíváncsi lennék, ha valaki
tényleg bevállalja és megdolgozza rendesen, akkor is várja-e a szenvedést.
Szerintem kamuzott. Azért beindította a fantáziámat. Szerettem a domináns
szerepeket. Mások életével játszani pedig egészen megbizsergetne. A
valóságban nem sok ilyen eset történt meg. A német kannibálnak, Meivess-
nek szerencséje volt, Sagawa pedig nem szarozott. A csaj nemet mondott,
cserébe fejlövést kapott és napokig tartó lakoma következett. Nekem viszont
nincsenek ilyen vágyaim, hogy embereket egyek. Még…

117
17:00 [Tilly Tilly Tilly] kabe buzi
17:00 [Tilly Tilly Tilly] tull koros vagy
17:00 [machina] kösz de a puncit szeretem
17:00 [Tilly Tilly Tilly] nem a mosoport
17:01 [machina] túlkoros meg akkor leszek ha a tökeimig érsz majd csak fel
17:01 [Tilly Tilly Tilly] kabe
17:02 [Tilly Tilly Tilly] ki is nyalhatsz te nayg fasz
17:02 [machina] látom változatos a szókincsed :)
17:02 [Tilly Tilly Tilly] igaz
17:02 [Tilly Tilly Tilly] hol vagy
17:02 [machina] áá még elvesztenéd a nyelvem hegyétől
17:03 [Tilly Tilly Tilly] mivannnnnnnnnnnnnnnnnnnnn!!!
17:03 [machina] nolátod, generációk közti kommunikációs ütközés
17:04 [Tilly Tilly Tilly] te ki vagy vagy szeretsz pinát nyalni most is azt
csinálod
17:05 [machina] valahogy nem érzem az ízét :)
17:06 [Tilly Tilly Tilly] mert nem azt csinálod
17:06 [machina] ezt eltaláltad
17:06 [Tilly Tilly Tilly] van csajod ha van hívd fel azt mondmeg neki hogy
ki akkarod nyalni
17:08 [machina] ha te mondod
17:08 [machina] látom irigykedsz rá
17:11 [machina] amúgy a Föld melyik pontján teremnek az ilyen egysejtűek

118
mint te? nagyon kíváncsi lennék
17:14 [Tilly Tilly Tilly] csodaországban a mézeskalács kórházban

Az ilyen beszélgetések után nem árt egy kis meditáció. Kiüríteni a
gondolatokat, a negatív érzéseket. Miután az egész emberiség elpusztult a
fejemben, jött az alvás. Újabb víziók támadtak alantasan.

Haladok befelé, nyílik a mozgóajtó. Szép, tiszta környezet, csak ne lenne
ennyire steril. A portához érve megkapom a kísérőmet. Amint rámpillant,
már be sem áll a szája. Fél füllel rá, a másikkal környezetemre figyelek.
- Üdvözlöm intézményünkben, már vártam Önre. Higgye el, mindent
rendben fog találni. Hosszú évtizedek óta létezünk s máig semmi baleset nem
történt. Ápolóink felkészültek és kamerával is figyeljük a folyosón bolyongó
betegeket. Kérem, fáradjon előre!
Beszállunk a liftbe, minden emeleten megállunk egy-egy percre. Betegek
sétálnak fel s alá, közben végtagjaikkal kalimpálnak, vagy arcukkal
grimaszolnak. Ahogy látom, egy ápolóra három ember jut. Egy
szanatóriumban veszélyes idegbajosok közt ezt kevésnek tartom. A kísérőm
mosolygós arcával próbál meggyőzni tévedésemről.
- Mint mondtam már korábban, gondozóink szakképzettek és értik a
dolgukat - ecsetelte magabiztosan.
- Tanultak önvédelmet? Vagy több beteg csoportos támadása esetén
hogyan képesek megvédeni magukat? - kérdeztem érdeklődve.

119
- Ilyen sosem fog előfordulni. Betegeink erős nyugtatók hatása alatt
állnak a nap 24 órájában.
Én nem igazán szeretnék közéjük kiszállni, a lift biztonságos érzetet nyújt
számomra. Ennek ellenére kétszer megteszem, de számítok rá, hogy
bármelyik pillanatban vissza kell ugranom.
Az ötödik emelet következik. Éppen kilépünk, amikor az egyik gézzel
bekötözött fejű beteg hörgő hangok kíséretében nekitámad az ápolónak. Még
tíz másodpercig áll és bámul ki a fejéből a többi páciens, majd hirtelen
elindulnak undorító arcukkal, bomlott elméjükkel felénk. Végigfut a hideg a
hátamon. A kísérőm eléjük lököm, hadd játszanak inkább vele, elvégre ő
hozott ilyen helyzetbe. Nem ismerem és még kritizált is, mikor a biztonság
hiányáról beszéltem. Jó tanulság lesz számára. Visszaszaladok gyorsan a
liftbe. Még szerencse, hogy nem záródott be. Folyamatosan tartom fél kézzel
minden emeleten, előre érzem, mit fog látni a szemem. Most a legnagyobb
problémám az, hogy csukódjon már be az ajtó. Az egyik beteget alig tudom
visszaszorítani, jól gyomorszájba kell rugdosnom, hogy pár métert
hátraessen. Irány a tizedik emelet. Itt még csend van. De már hallom őket,
egyre hangosabban nyögnek, nyüszögnek. Idegességemben véletlenül
megnyomom a nyolcas gombot. A lift kíméletlenül engedelmeskedik, indul
visszafelé. Nagyon félek. Kitárul az ajtó, nagy harc dúl. Az
elmeháborodottak túlerőben vannak, sajnos, esélytelen... Már villog a piros
lámpa mindenhol s a riasztó is szól.
Villámgyorsan megnyomom a földszintre szóló gombot. Hál’ Isten nem
vesznek észre, simán ereszkedem lefelé. A portás lent vár, nem érti, mi a

120
gond, ugyanis a kamerákat hamar megtalálták és szétverték. Valahogy úgy
érzem nincs időm magyarázkodni, főleg, hogy a liftet valaki hívja fentről s
már el is indult. Rohanok a kijárat felé, az utcán is vagyok.
Ilyen helyzetekben mindig olyasféle érzés kering bennem, hogy haza
akarok menni a biztonságba. Egyfajta eufórikus érzet támad meg. Honvágy
abba a házba, ahonnan a valóságban már régen elköltöztünk. Majd jön a
keserves ébredés.

A chaten konkrét terveim lettek. A lányt kerestem, akin már nem lehet
segíteni. A klinikai esetet, akit bábuként lehet irányítani. Nem kellett sokáig
böngésznem. Már csak a javamra kellett fordítani a beszélgetéseket, meg
kellett nyernem a bizalmát. Még hogy szavakkal nem lehet sebezni.

23:06 [doom187] szia
23:08 [ToolBox] szia
23:08 [doom187] mesélj magadról
23:09 [ToolBox] mit?
23:09 [doom187] mindent
23:11 [ToolBox] nem akarlak untatni
23:11 [doom187] miért untatnál?
23:14 [ToolBox] csak
23:14 [doom187] rossz kedved van?
23:17 [ToolBox] mindig ilyen vagyok
23:17 [doom187] hogy bírod? :)

121
23:18 [ToolBox] egyre keservesebben
23:18 [doom187] segíthetnék valamiben?
23:23 [ToolBox] ölj meg :’(
23:25 [doom187] és az szerinted segítene?
23:25 [ToolBox] a szenvedésem mindenkép megszűnne
23:25 [doom187] nem félsz a haláltól?
23:25 [ToolBox] megváltás lenne hidd el!!
23:26 [doom187] nem félsz hogy pokolra kerülsz? :)
23:26 [ToolBox] ott is jobban érezném magam
23:28 [doom187] és csak nekem ajánlottad fel eddig az életed?
23:28 [ToolBox] másoknak is mondtam, de hülyének néztek, pedig már
nagyon örülnék ha valaki kinyírna
23:31 [doom187] megtegyem?
23:35 [ToolBox] jó lenne…
23:41 [doom187] megbeszéltük, csak mondd meg mikor szeretnéd a többit
elrendezem
23:42 [ToolBox] de nem akarom hogy nagyon fájjon
23:42 [doom187] bízz bennem. mindent el fogok követni hogy ne érezd
23:43 [ToolBox] hogy csinálnád?
23:43 [doom187] azt nem mondom meg. ne ez járjon a fejedben addig. majd
helyben megtudod
23:44 [ToolBox] ok. csak tudod azért kicsit félek
23:44 [doom187] én elhiszem. de nem kell, kedves leszek veled végig.
23:49 [ToolBox] szeretnék valami kellemeset is utolsó óráimban :)

122
23:51 [doom187] megkapod :)

Még hetekig levelezgettünk, mert kicsit szerette volna megismerni
közelebbről leendő eutanáziájának végrehajtóját. Több mindent megtudtam
róla. Amiket mesélt magáról, hát, én is felkötöttem volna magam ilyen
élettel. Semmi sem jött össze neki, akármivel próbálkozott. Senki sem állt
mellette, többször kihasználták, megalázták. Saját szülei szarba sem vették.
Én voltam az utolsó mentsvára.
A végzetes randevút egy parkba beszéltük meg. Én táskában hoztam
mindent, ami szükséges. Eddig csak fényképről láttam, azért bíztam benne,
hogy fel fogom ismerni. Nem kellett sokat várnom. Törékeny volt és
bánattól maszatos a tekintete.
- Hát találkoztunk végre kislány. - mondtam barátságos, halk, de férfias
hangon.
- Hát igen. - Kezdetben nem mert a szemembe nézni. Ez érthető volt.
Elvégre nagy utazás előtt állt, valószínűleg félt az ismeretlentől, még ha
próbálta is leplezni.
- Élőben ijesztőbb a sebed - mondta halovány mosollyal.
- Tényleg? - simítottam végig a hegem a kezemmel.
- Miért nem műtteted meg? Nélküle nagyon szép lenne az arcod, nem
mintha így nem lenne az.
- Nem tehetem. Lényeges dolgokra emlékeztet. Ha eltüntetném, azzal egy
emléket gyaláznék meg. Fontos emléket. - Nehéz volt ellenállni, hogy ne
pörögjenek le újra azok a bizonyos események, és könny lábadjon a

123
szemembe, de egy nagyot sóhajtva sikerült ismét rezzenéstelen arccal úrrá
lenni az eltemetett gondolatokon.
- Értem - jelentette ki együttérzően.
- Üljünk le oda a padra - mutattam a kezemmel.
- Rendben - hajtotta le közben a fejét.
Miután kényelembe helyeztük magunkat, elővettem a táskámból egy
kisebb üveget. A lány megtorpant, és remegni kezdett. Oldalasan távolabb
húzódott.
- Ne félj! Ez nem méreg. Segít ellazulni. Erős fájdalomcsillapító, valamint
nyugtató keveréke. Mire teljesen felszívódik, el fogsz aludni.
- Már attól féltem, hogy gyorsan nekem rontasz, megmérgezel, belöksz a
folyóba és elsétálsz - próbált kesernyésen viccelni.
- Ennél stílusosabbra terveztem a dolgot. Kortyolgasd el szépen lassan.
Még sok időnk van hajnalig.
Odanyújtottam a kezébe, közben megsimogattam az arcát, a haját, ahogy a
kiskutyáknak szokták. Éreztettem vele, hogy most biztonságban van.
Tudtam, hogy meg akar halni, de valahogy oly módon, mintha
lekapcsolnánk a villanyt szinte észrevétlenül. Azt nehéz lett volna
megvalósítani. Hasonlóan gyors és fájdalommentes halál talán csak a
guillotine lett volna, vagy egy jól irányzott lövés egy pisztolyból. Ahhoz
viszont nagyon precízen kell célozni. Egy kicsit félrehúz és nem hal meg az
ember. Úgy tudom, a kisagyat kell eltalálni, akkor biztos a lövés.
Csendben ültünk egymás mellett az éjszakában, hallgattuk a természet
hangjait. Az ötödik korty után megemeltem az állát és felém fordítottam.

124
Megcsókoltam. Perzselt az ajka, annyi szenvedély lapult benne. Belém
kapaszkodott mindkét kezével. Erősen szorított, mintha sosem akarna
elengedni. Átöleltem, s a finom nyelvcsata közben a hátát simogattam.
Nagyokat sóhajtott, a könnye is eleredt. A sós folyadék a szánkba folyt, de
nem zavart minket. Sőt, egyfajta különös érzés támadt fel bennem,
rendkívüli hatással volt rám. Nemrég még idegenek voltunk egymásnak,
most pedig egy külső szemlélő azt gondolhatná, hogy nagy szerelem dúl
köztünk. Én mást szerettem, de korábban szenvedélyes szerető is voltam.
Ismertem a receptet arra, hogy ne felejtsenek el. Minden egyes szeretkezés
olyan volt számomra, mint az utolsó, mielőtt felrobbanna az egész
világegyetem. Nagyon figyeltem rájuk. Minden egyes pillanatra.
Folyamatosan éreztettem velük, hogy csak ők léteznek számomra, végig
velük voltam lélekben. Könnyebben el is lazultak mellettem, ezt szokták
mondani. Egy kis figyelemmel meg lehet váltani a női szívet.
Nem bírt magával, elindult a keze lefelé. Már az első csók közben
keményen álltam. Finoman megszorította a farkam, és megéreztem az első
valódi mosolyt az arcán az este folyamán. Lehúzta a cipzárt s elővette.
Kezdetben csak lassan masszírozta, majd szája eltávolodott az enyémtől.
Bódultan a szemembe nézett, aztán aláhajolt. Nagyon kellemes érzés öntött
el, szinte beleremegtem. Hosszú ideig eljátszott vele, a foga egyszer sem
karcolt meg. Annyira belemerült a feladatba, hogy nekem kellett
visszaemelnem hozzám. Levettem a felsőjét és ismét átöleltem. A nyakát
csókolgattam, simogattam a hátát s egy biztos mozdulattal kikapcsoltam a
melltartóját. Kicsit megrezzent. A szám nekem is elindult lefelé egészen a

125
kebléig. Egyiket a számmal, a másikat a kezemmel kényeztettem, majd
cseréltem. A többi részéről sem feledkeztem meg, folyamatosan váltottam a
helyszínt. A hasa alsó részétől a homlokáig mindenhol jártam.
Megfordítottam, és háttal beült elém. Simogattam a combját, a
vénuszdombját ruhán keresztül. Kigomboltam a sliccét, letoltam a nadrágját.
Most megismételtem a mechanizmust, de már a bőrét és a bugyiját
tapintottam. Forró volt nagyon. A nyakát csókolgattam, közben letéptem az
alsóját. Mikor hozzáértem a kelyhéhez, felsóhajtott. Először csak rátettem a
kezem, a markomban tartottam az egészet. Lassú, kimért mozdulatokkal
körkörösen elindult a kézfejem. Miután átitatódott a nedvével, egy ujjal
behatoltam, s ott folytattam körkörös utam. Két ujjal már remegett a drága.
Hamar megtaláltam a babszemet ott belül, azt simogattam. Felemeltem, mint
egy kesztyűt, s ráfektettem az előttünk álló asztalra. Kezdetben csak a
bejáraton hatoltam be a farkammal, és egyből indultam is vissza az
ellenkező irányba. Fokozatosan haladtam egyre mélyebbre. Minden egyes
behatolás után teljesen kitárta a száját, megmerevedett. Próbált visszafogott
hangokat adni, de nem tudta magában tartani.
Miután láttam, hogy minden ízében átadta magát a pillanatnak, oldalról
óvatosan elővettem egy kellékem a táskámból. Egy tű volt, hosszú csőben
végződve. A tömlő másik vége a természetbe nézett. Gyengéden
megszorítottam a nyakát, kitapogattam a lüktető ütőerét és beledöftem. Nem
érzett semmit az egészből, annyira máshol járt. Közben csendesen, szolidan,
periodikusan lövellt ki a vére. Egyre álmosabb, fáradtabb lett. A szemeiből
látszódott, hogy nemsokára itt hagyja ezt a világot.

126
- Készen állsz, hogy testemből átspricceljek valami forrót és kellemeset? -
Elmosolyodott, és szorosan átölelt.
- Élvezz belém, kérlek! Jó mélyre!
Nem kellett sokáig várnia. Az egész testem beleremegett. Hosszú
másodpercekig eltartott, míg ott lent abbamaradt a pumpálás. A lüktetés,
melyet nem én irányítottam, csak éreztem, ahogy távozik belőlem minden
szélsebesen. Mire vége lett, ő is halkan eltávozott. Finoman kisiklottam
belőle és felöltöztem, felöltöztettem. A táskámból egy hosszú zsákot vettem
elő. Mielőtt belehelyeztem volna egy nagy lyukat ütöttem a tüdejébe,
valamint a zsák oldalába. Szükséges volt, hogy a víz hamar becsurogjon, és
a teste azonnal a felszín alá bukjon. Mire megtalálják, már messze sodorja
az áramlás. Lehet, azonosítani is képtelenek lesznek. Valamennyire
sajnáltam, mert olyan aranyos volt az arca.
Odavittem a parthoz s egy nagy lökettel bedobtam a vízbe. Nagyot szólt,
de szerencsére senki sem tartózkodott a közelben. Visszaültem a padhoz,
majd a vértócsában totyogva egy gyertyát gyújtottam az emlékére. Bíztam
benne, hogy helyesen cselekedtem. Talán már jobb helyen van szegényke.
Ennél már csak szebb helyen lehet…

127
2055: A szoba
Idővel ráuntam a sablonos dolgokra. Újat, többet, magasztosabbat akartam.
Követelte az elmém egy magasabb szint elérését, mikor a kegyetlenség már
nem csupán felszínesen karcolja a lélek védőburkát, hanem mélyen beivódik
a szövetek mélyére, és onnan robban sokkoló ajándékként az arcomba.
Hamar jöttek a víziók, saját fejemben kuporogtam, egy mozi közepén nézve
az óriási vásznat, melyet félelmeim, vágyaim festettek bíborvörösre. Egyre
gyorsabbá, rémisztőbbé váltak a látomások. Magam sem gondoltam volna,
hogy eljön az az idő, mikor önmagamra is reszketve fogok tekinteni, most
már tudtam, hogy a kollektíva veszélyforrásává váltam. Belülről mérgeztem
kényszeresen az elmém, azt a kis jót készültem kiölni, ami megmaradt
ártatlan gyermekkoromból, és ezzel együtt emberi mivoltom is lassan a
múltba veszett.
Sokat mérlegeltem, szerkesztgettem, terveztem, írtam a forgatókönyveket.
Miután kiforrott a vezéreszme, az összes szituációra találtam valami
megoldást, mely a végkifejlet felé hajtja a vizet, akármilyen előre nem látott
anomália adódna. Közben persze a rendes, polgári munkámmal is
foglalkoznom kellett, nem akartam elveszíteni az állásom, túlságosan
hozzám nőtt az otthoni meló.
Amikor az elmélettel végeztem, jöhetett a kivitelezés. A leendő előadás
helyét egy közeli város utcáin sétálgatva szemeltem ki.
Sokszor megtörtént, hogy csak beültem az autóba, elindulva egy előre meg
nem határozott irányba. Mikor úgy éreztem, akkor kiszálltam, majd gyalog
folytattam az utam. Hallgattam az éjszaka neszeit, megnyugtatott. Ilyenkor

128
egyszerűbb volt magamba pillantanom, könnyebben megértettem dolgokat,
melyeket korábban minden ok nélkül elkövettem. Mindig egy-egy padon,
vagy egy fa tövében végeztem a merengéssel. Mikor elérkezettnek láttam az
időt felkeltem, visszasétáltam a kocsihoz, majd hazaindultam.
Tehát ott tartottam, hogy megláttam és azon nyomban megvásároltam azt
a lepukkant viskót, melyhez tartozott egy óriási pince is. Ez volt a lényeg.
Több héten át lejártam elvégezni a szükséges felújításokat. Kifestettem,
berendeztem, az elengedhetetlen eszközöket beszereltem. Különféle
szoftvereket kreáltam csak erre a feladatra. Vajon élesben is működni fog?
Bőven elegendő tartós élelmet halmoztam fel két személyre, melyet egy
speciálisan kialakított adagoló szerkezetbe pakoltam. A falakba különféle
rejtett érzékelőket, felvevő készülékeket rejtettem, melyek a leendő játék
részét képezték. Így könnyebben kezemben tudom tartani a dolgokat, ha
valami balul ütne ki. Már nem sok munka volt hátra s kezdődhetett a móka.
Otthon azokat a számlákat, melyeket a rendszer nem tudott automatikusan
levenni a bankkártyámról két hónapra előre kifizettem, nehogy ilyen
bagatell dolgokon csússzak meg. Nagyon hosszú szabadságra mentem, de
laza csapatom volt, és hamar találtak valakit helyettesíteni ideglegesen.
Esténként kocsival jártam az utakat, figyeltem az embereket. Amint
megpillantottam egy csinos lányt, minden alkalommal lelassítottam. Volt,
aki behajolt, egy pillanat erejéig mosolygott rám, majd a másodperc tört
része alatt az arcára fagyott a spontán jókedve. Volt, aki sietni kezdett felém
sem nézve, valószínűleg rossz tapasztalatai lehettek. Izgalmasnak tartottam
ezt a kis gyermeteg játékot. Minden ember egy kicsit másképp reagált rám.

129
Majdnem tökéletes munkát végzett a teremtő, hiszen csak körbe kell
nézni. Elmondom, mire gondolok. Minden arc eltér egy kicsit a másiktól.
Több milliárd független élet saját, egyedi maszkkal. Néha előfordulnak
hasonlóságok, de közelebbről megvizsgálva őket már észrevesszük a nem is
oly apró különbségeket. Ezért mondtam, hogy csak majdnem tökéletes az
azonosság. Az ikrekről mást tartanak. Két testben egy lélek. Megfigyeltek
két kiskorában elszakadt testvért, és különös, közös apró jegyeket mutattak.
A legbizarrabb az volt, mikor kiderült, hogy mindketten dolguk előtt
lehúzták a WC-t. Egymástól nem tanulhatták el, mivel több ezer kilométerre
nőttek fel más-más nevelőszülőkkel. Sziámi ikreknél persze más a helyzet.
Ők rákényszerülnek az együttéléshez a kezdetektől, ha nem lehet
szétválasztani a testüket. Abban a tudatban kell élniük mindvégig, hogy ha
az egyikük meghal, legkésőbb pár órára rá a másik fél is meg fog, hiszen
egy a vérkeringésük. Melletted fekszik élettelen testvéred, és közben csak
várod, hogy csatlakozz hozzá. Különös érzés lehet.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben, míg jártam a
sötét utcákat. Lassan elérkezett a nagy nap. Hogy izgalmasabb legyen,
találomra, megérzésre akartam kiválasztani leendő partnerem a mókához.
Elegendőnek tartottam az első pillantás által kiváltott kéjes benyomást. Az
improvizáció gerjesztő érzetét.
Kiszálltam a kocsiból, melyet egy fa árnyéka alá rejtettem. A siker és a
gyorsaság érdekében beszereztem egy pisztolyt altatólövedékek
társaságában. Pillanatok alatt hatnia kell. Sétáltak velem szemben, mögöttem
is. Az első leány, akit megláttam, utólag rossz választás lett volna. Egyedül

130
az mentette meg végzetétől, hogy mikor készültem nyakon lőni egy akkora
turhát engedett ki a száján, hogy csak úgy csattant a nedves földön. Hamar
elszállt az érdeklődésem irányába. Viszont jött szemben egy telefonáló
tünemény. Egy pillanatra a szemünk is összeütközött. Megfordultam, és a
háta mögé kerülve bódultan követni kezdtem az illatfelhőjét.
- Igen anya! Még húsz perc aztán otthon vagyok. Nem, dehogyis! Már
megvettem. Hát… Aranyos volt. Ugyan már! A másik jobban tetszik, csak
néma. Nem szólal meg. Rám sem néz. Valószínű. Hát nem tudom. De ha
ilyen nyámnyila, érted... Hát nem nagyon vettem észre. Aranyos, de aztán a
végén úgy járnék vele, mint Alec-kel. Erről beszélek. Azt meg nem akarom.
Na akkor majd otthon! Szia anya!
Egyre gyorsabban vert a szívem, ahogy közelebb értem hozzá. Már
keményen álltam, nagyon feszített a nadrágom. Éppen emeltem volna fel a
kezem, amikor hirtelen hátrafordult. Megnézte az arcom. Felismerne
később, hogyha el tudna szaladni, ha mégse, akkor meg a bohózatot végig
maszkban kéne játszanom. Még időben visszaraktam kezem a zsebembe.
- Igen? - tettem fel a kérdést határozottan, mintha ő akart volna tőlem
valamit.
- Semmi, elnézést! - fordult vissza értetlen arccal.
Most majdnem elrontottam az egészet. Kezdtem ingerültebb lenni.
Visszaindultam a kocsimhoz. Egy miniszoknyás lány bakanccsal a lábán
sétált el éppen előtte. Elborult az agyam, s hirtelen előrántva a pisztolyt, egy
pillanat alatt nyakon lőttem. A helyzet a javamra játszott. Üres volt az utca,
a környéke is. Gyorsan felkaptam a testét és beraktam hátra. Beszíjaztam,

131
nehogy feltűnést keltsen egy közel elhaladó autónak, ha benéznének az
ablakon. Megjegyzem, egyébként ilyen az igaz szerelem. Spontán jön és
letaglóz.
Nyugodt út vezetett az épületig. Meg sem rezzent, mélyen aludt az
altatótól. Megérkezve a romos házhoz leállítottam a motort, majd halkan
kicsatoltam az övem. Óvatosan nyitottam és csuktam az ajtókat, csendes
környék volt ez. A legkisebb neszre megébredve kíváncsiskodni kezdenének
a rosszalvók. Kevesen laktak errefele, de fő a biztonság. Finoman kiemeltem
a testét és levittem a pincébe. Először a kis zseblámpámat használtam,
nehogy idő előtt felébredjen az erős fénytől. Lefektettem a díványra,
levetkőztettem meztelenre. Egy zsákba raktam az összes ruháját. Én is
levettem mindenem. Nem messze tőle egy fehér hálóköpenyt helyeztem le a
TV elé. Miután elvégeztem az utolsó simításokat, beindítottam a rendszert,
az időzítő szerkezeteket, a mozgásérzékelőket, a felvevőket. Mindent
rendben találtam. Megnyomtam egy gombot s a pince ajtaja lassan elkezdett
csukódni. Volt időm lemászni a helyemre, ahol végre megcsillogtathattam
színészi képességeimet. Ikrek vagyok, ezért menni fog. Az ajtó lezárult,
teljes sötétség lett úrrá mindenen, de csak pár percig, akkor elindult a
program, melynek több héten át zavartalanul működnie kell.

A darab elkezdődött…

- Mi ez? Hol a ruhám? Hol vagyok? - Ezek voltak első gondolataim,
melyeket hangosan ejtettem meg félve, hátha kapok valahonnan választ.

132
Valami lakásban lehetek, ablakok nincsenek, egy díványon fekszem.
Nagyon erős és fejfájdító ez a fény. Könyvek a polcon, TV a kanapé előtt,
dísznövények a sarokban. Több ajtót látok. Hol a ruhám? - vettem észre
hiányát megkésve. Első mozdulatom az elém terített hálóing felé irányult,
melyet gyorsan felvettem csupasz testemre. Átlátszó volt az egész, de jobb a
semminél. Nem fáztam, pont kellemes volt a hőmérséklet, és ez még jobban
megijesztett.
Először nem mertem nagyobb zajt csapni, majd miután tudatosult bennem,
hogy egyedül vagyok, bátrabbá váltam. Határozottan körbenéztem,
bekapcsoltam a TV-t. Nagy kékség fogadott. Felálltam, elindultam a
legközelebbi ajtóhoz. Már távolabbról is furcsának tartottam, hogy egyiken
sincs kulcslyuk, és színes LED-ek világítanak a helyén.
A képernyő felől sípszó zavarta meg a csendet. Hátrafordultam, de közben
olyan érzés kavargott a gyomromban, mint amikor a hullámvasúton ültem
kislányként és éppen egy meredek lejtőn tartottam lefelé. Megjelent egy
üzenet a kék háttér előtt:

„AKKOR ÉS ODA MÉSZ, AMIKOR ÉS AHOVA ENGEDEM”

A vér is megfagyott bennem. Most már tény, hogy figyelnek valahogy.
Teljesen megdermedtem. Úgy éreztem, akármelyik mozdulatom az utolsó
lehet. Nem ismertem a szabályokat. A szabályokat, amik akár az életembe is
kerülhetnek. Habár legbelül még bízok benne, hogy csak egy ostoba és
morbid tréfa áldozata vagyok, semmi több. Ha az, akkor nagyon megbánja

133
akárki, vagy akárkik csinálták. Hogy kerültem ide? Miért nem emlékszem?
Éppen hazafelé tartottam, az még világos. Elsétáltam egy kocsi mellett. Nem
ült bent senki. Nagyon sötét volt. Nem emlékszem többre. Fáj a kezem, a
térdem... Lehet elestem és elájultam. Valaki megtalált és elrabolt. Jesszus!
Talán a kocsi sofőrje volt az. Kihasználta a helyzetet és elhurcolt. Biztos a
bankkártya számom kell neki. Csak már kérné el! Remélem, mást nem akar
tőlem. Vagy lehet megerőszakolt, mikor nem voltam magamnál. Kisebb
terpeszbe álltam, és az egyik ujjam felhelyeztem. Nem fájt, semmi jelét nem
találtam annak, hogy hozzám értek volna. Kicsit megnyugodtam.
Óvatosan még egyszer körbepásztáztam a helyiséget attól félve, hogy
megint előtűnik valami a képernyőről. Reszkettem egész testemben. A
meleg ellenére csonttá fagytak az ujjaim, a fülem, az orrom, a homlokom
pedig tüzelt.
A kanapénak háttal a sarokban egy szűkebb folyosó vezetett végig,
melyből kettő ajtó nyílott bal oldalt és egy, a legvégén, jobbra. Az ajtók
vagy csak be voltak hajtva, vagy amíg nem figyeltem kinyíltak.
Mindenesetre beléptem a hozzám legközelebb esőn. Egy fürdőszoba rejlett a
sötétségben. Amint beljebb értem a világítás bekapcsolt. Mozgásérzékelő
lehetett elrejtve valahol a közelemben. Minden tiszta és újszerű. A toaletten
az ülőke lehajtva, mellette egy mosdó, fölötte a tükör állt. Szemben
díszelgett a zuhanykabin.
Kiléptem, s elindultam a mellette elhelyezkedő ajtóhoz. Itt egy szépen
berendezett konyhát találtam. Volt sütő, elektromos tűzhely, asztal,
evőeszközök a fiókokban, hűtő, mosogatógép, egyszóval minden. Egy

134
embernek több hétre elegendő élelme be volt spájzolva. A harmadik ajtó
nem nyílott. Visszamentem a nappaliba egy hagymás chips társaságában.
Idegesen, de elkezdtem rágcsálni. Néztem ki a fejemből és remegtem. Nem
értettem a helyzetet, olyan álomszerű volt az egész. Hiányzik a család. Mit
nem adnék, ha most láthatnám őket. Anyu már biztosan aggódik és sír. Apu
is már hazajöhetett a munkából. Gondolom hívták a rendőröket, akik persze
semmit sem fognak tenni, nem fognak keresni.
Kis idő elteltével a TV képernyőjén egy újabb üzenet jelent meg: „AZ
AJTÓ MÖGÖTT MEGTALÁLOD”. Abban a pillanatban, mikor remegve
végigpásztáztam a betűket, egy halk kattanásra lettem figyelmes a távolban.
„INDULJ EL” szöveg váltotta fel az előzőt. Azonnal felpattantam,
körbenéztem és mivel nem tudtam, hogy mit keresek, egyszerűen
megindultam jobbra-balra tekintgetve.
Az ajtó, ami még tíz perccel korábban zárva volt, most résnyire kitárult.
Az aprócska fénypötty a kilincs alatt piros helyett halványzölden világított.
Óvatosan beljebb léptem és egy pillanatra kirázott a hideg. Szemben velem
valami bőr hintaszerűség lógott. Mögötte a falon egy sötét beépített
szekrény. Balra pillantottam s beleremegtem a látványba. Egy nagyobb ágy
terült el, selyemtakaróval beburkolva. A felszíne egy emberi alakot rajzolt
ki, bizonyára takart valakit. Életben volt, mert lehetett látni, ahogy lélegzik.
Egy darabig csak álltam, nem tettem semmit, de hamar kezdtem beleőrülni a
cselekvőképtelenségembe. Félve megragadtam a takaró szélét. A torkomban
lüktetett a szívem. Lassan elkezdtem húzni magam felé, és egy érett férfi
arca bukkant elő, majd a többi része is meztelen valójában. Meg sem

135
moccant, mint akit kiütöttek. A plafonról világító neonfényben megcsillant a
hasán valami felirat. A megfelelő szögből nézve a következőt olvastam:
„BARÁT”. Soha életemben nem láttam őt, még csak ismerős sem volt.
Valószínűnek tartom, hogy őt is ugyanaz az ember rabolhatta el, azonban
valamiért én előbb megébredtem. Lényegtelen… Az ajtó belső oldalán a
kilincsre oda volt akasztva egy hálóing. Nem tudom, hogy mit tegyek.
Felkeltsem? Vagy előbb felöltöztessem? Vagy hagyjam itt, míg fel nem
ébred?
Megmozdult a feje. Kinyitotta a szemét. Furcsa arcot vágott, ő sem tudta
hova került. Csak bámult a semmibe. Szerintem észre sem vette, hogy itt
állok vele szemben. Ez picit megnyugtatott, hiszen akkor ő is csak áldozat
lehet. Jobb kezét a homlokához emelte, másikat a szívére tette. Láthatóan
nem érezte jól magát. Bennem is hasonló folyamatok játszódtak le
ébredéskor. Fejét felém fordította, és akkor hírtelen megriadtam. Arca azon
részét, melyet eddig az ágy takart, most láthatóvá vált. Egy régebbi heg
húzódott az ajka vonalának folytatása gyanánt s tartott hosszan a füle
irányában. Rémisztő volt. A sokktól észre sem vettem, hogy amíg én
megfagytam a különös seb látványától, addig ő végig engem nézett.
- Hello! - szólítottam meg félénken, remegő hangon. De ő csak bámult. -
Jól vagy?
- Hol vagyok? Ki vagy? Miért nincs rajtam ruha? - kérdezett vissza
halkan, fáradt hanglejtéssel.
- Sajnos én sem tudok semmit. Itt ébredtem fel, kint a nappaliban. Valami
lakásfélében lehetünk, de ablakok sehol. Van konyha, fürdőszoba, étel. Az

136
ajtók nagyon furcsák. Nincs kulcslyuk, valamint maguktól nyílnak s
záródnak. A nappaliban lévő TV képernyőjén furcsa üzenetek jelentek meg.
Korábban ez a szoba is zárva volt, mielőtt az utolsó üzenetet olvastam, mely
így szólt: „AZ AJTÓ MÖGÖTT MEGTALÁLOD”. Majd elindultam ide.
Akkor már résnyire kinyitódott. Mikor beléptem, megláttalak a takaró alatt.
Finoman lehúztam, s közben te magadhoz tértél. Egy biztos! Valaki figyel
minket, és ez nagyon megriaszt. Tessék! -, és átnyújtottam a hosszú,
lepelszerű köntöst, melyet gyorsan leakasztottam a hátam mögül.
- Köszönöm! - mondta ismét halk, reményvesztett hanglejtéssel. - Még
mindig olyan, mintha álmodnék. Csupán annyira emlékszem, hogy
lefeküdtem a saját ágyamban, és most itt vagyok. Nem tudom hogy ki vagy,
hogy kik szórakozhatnak velünk, de ezzel már átlépték a határt, az összest.
Hogy hívnak?
- Christina. - Kicsit megnyugodtam, miközben kimondtam. Valamiért
elmúlt a félelmem az irányába. Kellemes volt a hangja. - És te?
- Aaron. - Majd amint kiejtette a száján, fel is állt az ágyból. Nem mertem
odanézni, mert tudtam, hogy hevesebben verne a szívem. Istenem! Mi zajlik
le bennem? Lassan körbenézett. Neki is feltűnt az a furcsa bőrszerkezet,
mely leginkább valamiféle hintára emlékeztetett, ott lógott majdnem a szoba
közepén.
Az első pár órában még nagyon ideges maradtam, nehezen oldódtam fel.
Már csak azért is, mert egyetlen szál köpenyben voltunk mind a ketten,
semmi más ruha nem takart bennünket, nagyon kényelmetlen volt a helyzet.
A férfi nagyon kedves volt, látta, hogy milyen nehezen kezelem a szituációt.

137
Mindvégig csak a szemembe nézett, sosem tévedt lejjebb a tekintete, pedig
éreztem, ahogy hegyesen és keményen átdöfik a ruhát a mellbimbóim.
Nagyon zavarban voltam ezért. De emellett valami más furcsa érzés is
keringett bennem, amire nem tudtam magyarázatot találni. Mikor
beszélgetni kezdtünk, nehezen vettem a levegőt minden egyes mondatom
után, szinte fuldokoltam. Mintha kilométereket sétáltam volna, és utána
egyből kérdések hadára kellett volna válaszolnom.

Egy hét elteltével…

Idővel megismertük egymást. Megtudtam, hogy mivel foglalkozik, hogy
egyedül él. Nagyon barátai sincsenek, ezáltal ötlete sem volt, hogy hogyan
kerülhetett ide. Bezzeg az enyémek, bármelyikükből simán kinéznék ilyen
durva dolgokat, csak a hecc kedvéért is megtennék.
Valamilyen szinten sajnáltam őt, ahogy itt állt előttem, rokonszenves
tekintete volt, és olyan férfias arca, leszámítva azt a durva sebet. Nem
mertem még rákérdezni, hogy honnan szedte össze, biztos fájó emlék lehet a
számára.
Teltek a napok, a hetek, kezdtük megszokni egymás jelenlétét. Míg
korábban tartottuk a távolságot s mindketten merevek voltunk, mostanra
kiengedtünk, de egyfajta alapfeszültség megfigyelhető volt mindkettőnkön a
speciális körülmények végett. Valaki fenntartja ezt a helyet, hiszen ahogy
megtapasztaltuk, ez idő alatt automatika szabályozta a hőmérsékletet, az
oxigénellátást, a fényerőt. Körülbelül tizenkét órát van világos és

138
ugyanennyit félhomály, legalábbis így véljük, mert az időérzékünket hamar
elvesztettük, de az alvás ébrenlét periódusok mindig ugyanakkor
aktivizálódtak bennünk.

Három hét elteltével…

Hamar kezdett fogyni az élelmünk, egyre többet hallottuk egymás hasának
korgását. Néha duettet játszottak, és ez rossz jelnek tűnt, mégis csak
mosolyogtunk az egészen. Aaron tekintete mindig megnyugtatott. Már-már
különös érzéseket tápláltam iránta, néha vágytam az érintésére, arra, hogy
átöleljen, de hogyan is mondhattam volna meg neki. Túl gyáva voltam.
Amikor néha véletlenül összeért a kezünk, vagy valamelyik testrészünk,
mindig hevesebben kezdett verni a szívem, és röviddel utána, egyfajta
bizsergő érzés fókuszálódott ott lent, melegség kíséretében.
Ő meg csak folyton mosolygott, mindig kedvesen szólt hozzám.
Megnyugtatott, de csak szavakkal, egyre jobban vágytam rá, hogy többet
akarjon, de sosem kezdeményezett, megmaradt úriembernek.

Jól játszottam a szerepem. Hosszú hetek munkájának percre
pontosan megtervezett cseleivel teljesen magamba bolondítottam.
Láttam a szemeiben, hogy mennyire kíván, hogy csak felé kéne
hajolnom, és csókommal megremegtetném az egész testét. Így lassan
elérkezettnek láttam az időt a következő fázishoz. Ebben az állapotban

139
biztosan meg fog birkózni a feladattal, végre kezdődhet a móka, az
élvezet.
Megvártam, amíg elaludt, és csak utána osontam a nappali egy
eldugott sarkába a rejtett apró távirányítómhoz. Végig koncentráltam,
hogy csendben maradjon a gyomrom. Úgy nézett ki, mint egy vékony
bőrszínű sebtapasz, melyet a kezemre ragasztottam, de más funkciókat
is képes volt ellátni. Ezzel irányítani tudtam a televízión megjelenő
speciális üzeneteket, ugyanis csak a legelején érkeztek automatikusan a
parancsok, a többi máig ott szunnyadt benne. Egy speciális ételadagolót
működtetett, ahol a gombnyomások ismétlésének függvényében képes
voltam a mennyiséget szabályozni. Majd meglátjuk, hogy hogyan reagál
az új kis játékomra.

Másnap…

A helyzetem ellenére ma is kellemesen ébredtem, mert ott feküdt
mellettem arccal felém, magabiztos tekintettel, de csukott szemekkel.
Monoton szuszogott, mélyen aludt. Késztetést éreztem, hogy
megsimogassam, közben nagyon lüktetett a szívem, nehezen tudtam halkan
venni levegőt. Megérintettem a mellkasát, majd kiugrott a szívem. Kicsit
megmoccant, és én hirtelen visszahőköltem, mintha aludnék még. Persze a
pulzáló remegésem nagyon nehezen tudtam elfojtani. Negyed órára az
események után felébredt, egy darabig még ült az ágy szélén, aztán
felpattant, és ment a fürdőbe felfrissíteni magát. Sokszor gondoltam már rá,

140
hogy meglesem, vagy véletlen rányitok, de nem mertem, most sem volt
merszem.

A zuhany alatt már keményen állt a farkam, mert belegondoltam, mi
fog következni az elkövetkezendő néhány napban, ha minden jól megy.
Kicsit tovább maradtam a kabin alatt, mert erősen kellett
koncentrálnom, hogy ismét elernyedjen. Zakatolt a szívem annyira
izgultam, nehéz volt lepleznem az érzéseim, de hál’ Isten nem vett észre
semmit. Nap közben leültünk a kanapéra, kapcsolgattuk a csatornákat,
mert néhány adó bejött a TV-n. Igaz, csak unalmas adások. Már órák
óta vártam a megfelelő alkalomra. Este felé, mikor egy levegővételnyi
pillanatig nem figyelt rám, ami ritka eset volt, megnyomtam a tapaszon
a megfelelő göcsörtöt, és az adás néhány másodpercre rá elment.
Betöltött a program, amit pár hónapja írtam.

- Elment az adás? - Ilyen még nem volt.
Lüktetett a szívem a félelemtől, mert ismét bekékült a képernyő, csakúgy,
mint mikor idekerültünk.

„ÉHESEK VAGYTOK?”
„JÁTSZUNK!”
„TI ADTOK, ÉN VISZONT ADOK.”
„EBBEN A PILLANATBAN A KONYHA FALÁBAN LÁTHATÓVÁ
VÁLT EGY REJTETT SZEKRÉNY. VAN BENT SOK ÉTEL. DE

141
CSERÉBE ELLENÉRTÉKET KELL SZOLGÁLTATNOTOK. VAN EGY
PÁR CENTIMÉTERES NYÍLÁS A FALÁN OTT, AHOL A
KILINCSNEK LENNE A HELYE. NEM MÁST KELL BEFOLYATNI
ODA, MINT AARON SPERMÁJÁT. MINÉL TÖBBET ADTOK A
GÉPNEK, ANNÁL TÖBB ÉTELT ÉS ITALT FOG OSZTANI NEKTEK.
JÓ GYÜJTÖGETÉST!”

Úr Isten! Ez nem lehet igaz. Nem jött ki egyetlen hang se a torkomon.
Aaron is lefagyott, nem hitt a szemének. Csak a TV-t bámulta szótlanul,
mereven. Nem mertem megölelni sem, hogy az együttérzésemmel erőt adjak
neki. Hosszú, néma percek következtek.

- Ugye, ez csak vicc! Kérlek, nézz be a konyhába, de ne szólj semmit.
Csak nézd meg van-e valami szokatlan.
Így is tett. Szó nélkül, lesütött szemmel lassan kisétált a nappaliból.
Milyen ironikus, a fejemben nappalinak hívom, pedig a nap az, amit
már hosszú hetek óta nem láttam.
Remegve és könnyeit visszafojtva tért vissza, de nem szólt semmit. Az
orrát törölgette ökölbe szorított kézzel, s közben hullott a sós eső
egyenest a földre, hangosan kopogott.
- Tehát mégsem vicc.
- Sajnálom - mondta olyan vékonyka hangon, amilyet még nem
hallottam tőle.

142
- Ne sírj, nem a te hibád. Te aztán tényleg nem tehetsz semmiről -
néztem rá nyugtató tekintettel.

Szegény Aaron, látom, teljesen le van sújtva, de azért tartja magát. Én is
eléggé... Lehet alattomos ilyet gondolni, de valamilyen szinten örülök neki,
hogy nem nekem címezték az üzenetet valamilyen hasonlóan sokkoló
feladattal. De ezek után már bármi megtörténhet. Legközelebb én jövök. És
akkor vajon milyen beteg, perverz üzenet érkezik számomra? Gondolni sem
merek rá. Sajnos egyre éhesebb vagyok, de már mindenből kifogytunk. Most
tényleg csak akkor kapunk élelmet, ha Aaron… jaj Istenem… kiveri egy
pohárba, és beleönti a trutyiját abba az izébe? Mikor elmenne, csak kifolyna
neki, vagy spriccelne messzire? Érezném a sperma jellegzetes, férfias illatát?
Na jól van, Christina, hagyd abba! Teljesen meg fogsz őrülni.

Kíváncsi vagyok, meddig fogja bírni a drága. Szerintem már nem
sokáig győzi a koplalást. Vajon rákérdez majd? Remélem. Már nagyon
rám férne egy hosszantartó kényeztetés.
Lassan két nap telt el az üzenet óta. Már tegnap elfogyott az utolsó
morzsánk. Láttam Christinát szemezni a géppel, ez jó jel. Nagyon üres
lehet a kis gyomra. De minden csak rajta áll.

Három hét, három nap elteltével…

143
Egész délelőtt csendes volt, és furcsán nézett rám. Zaklatottnak tűnt.
Elindult felém. Gondolatmenet lepauzálva.
- Szia! - mondta remegő hangon. - Beszélnünk kell! - Közben lesütötte
a szemét.
- Szia! - mosolyogtam rá. - Mondjad nyugodtan.
- Nem olyan könnyű, adj pár percet, összeszedem magam.
- Oké. - Végig bámultam, miközben teltek a súlyos másodpercek.
- Ne haragudj! - fakadt ki.
- Miért is? - néztem rá furcsán.
- Mert olyan gondolataim vannak. Mármint úgy értem, tudod, az a
rohadt üzenet. Iszonyúan éhes vagyok, már egész testemben remegek, és
nagyon fáradtnak érzem magam. Meg kéne próbálnunk. - Meredten
bámult rám, miután az utolsó szó is elhagyta a száját.
- Mármint? - néztem nagy szemekkel.

- Bele kéne folyatnod a spermádat a bögrébe, és beleöntened abba a furcsa
gépbe, hátha tényleg működne. - Közben végigfutott a hátamon a hideg,
nem hittem el, hogy a saját számból valaha ilyen szavakat hallok viszont.
Persze féltem a gondolattól, hogy ha tényleg működik az az izé, akkor
valami beteg állat rabolhatott el minket, és lehet, valahonnan figyel, s
rajtunk élvezkedik. - Ne haragudj, tényleg, sosem akarnék ilyen dolgokat
tőled, de annyira éhes vagyok. Ígérem, hogy bezárkózom a fürdőbe. Nem
nézek ki a kulcslyukon sem. Csak akkor jövök ki, ha szóltál, hogy már
végeztél.

144
- Hidd el megértelek, és értékelem az őszinteséged. De ezzel lenne egy
kis probléma. Hogy is mondjam… nekem ez egyedül sose ment.
Kiskorom óta nem csináltam, mindig a barátnőim végezték el ezt a
szertartást. És most sem menne. Sajnálom. Hidd el, már rég megtettem
volna, hogy ne éhezzünk, de nem megy, nem tudnék a saját kezemtől
elélvezni. Nem hülyéskedem, nem szívatlak, nem poénkodok. Valójában
ezért kerültem ezt a témát eddig a percig, rettegtem attól, hogy arra
fogsz kérni valamikor, amire most. Akárki is írta azt az üzenetet a
képernyőre, tudott erről a bajomról.
- Most teljesen lefagytam. De hogy? Biztosan nem menne? - nézett
rám értetlen arccal.
- Biztosan nem. Tulajdonképpen már tegnap megpróbáltam. Most
teljesen zavarban vagyok… -, és elvörösödött a fejem, éreztem, mindig
is tudtam, hogy kurva jó színész vagyok.
- Ne legyél! Hiszek neked. Sajnálom, hogy rákényszerültél elmondani
nekem - tette kezét a vállamra.
- Kicsit megkönnyebbültem - sütöttem le közben a szemem, s azon
nyomban észleltem, hogy most a kezemet fogta meg, és finoman
megszorította. Gondolom így fejezte ki együttérzését.

Kezdtem én is furán érezni magam a még furcsább ábrándjaimtól. Ha neki
nem megy magától, akkor esetleg nekem kéne megnyitnom a nehezen folyó
csapot. Más megoldás nincs, különben éhen halunk. De hogyan mondjam

145
meg neki, hogy mit kéne tennem? És ha meglátnám a farkát biztosan
elvörösödnék, de nem a zavarodottságtól, hanem a totális beindulásomtól.
Kezemben pulzálna a vastag ütőere a nyakamban dolgozónak ritmusára.
Nem érdekel, hogy mit szól, rákérdezek! Most még hevesebben kezdett
verni a szívem.

- Aaron? - kérdeztem megcsukló hangon.
- Igen?
- Megpróbálhatom én? -, és félelem teli arccal bámult rám.
- Őőő… Mit?
- Tudod… Megpróbálhatom kiverni neked?
- Hát izé… - akadt meg a hangom. - Ez biztos jó ötlet?
- Más megoldást sajnos én sem tudnék. Megígérem, ha valaha
kijutunk innen, soha senkinek nem fogom elmesélni. Magammal viszem
a sírba. - Úgy van, magaddal viszed, bár nem lesz sírod. Baszás közben
fogsz megdögleni!
- Csak légy gyengéd kérlek, így is nehéz ez nekem - néztem rá furcsa
szemekkel.
- Az leszek! - mosolyodott el. - Ülj le oda a kanapéra. Helyezd magad
kényelembe. Hoppá! Majdnem elfelejtettem, hozok valami poharat.
Kiment a konyhába, szinte futott. Látszott rajta, hogy nagyon akarja.
Lehet még jobban, mint én. Végre megkapom azt, amire már az első
napok óta várok. Remélem, hogy nem fogaz a szuka, mert akkor az
egészet az arcába fogja kapni!

146
- Már itt is vagyok! Lazulj el! Kicsit terpeszbe raknád a lábad? Köszi!
Remélem nem lesz hideg a kezem -, és rálehelt mindkettőre.

Elérkezett a nagy pillanat. Felhúztam lassan a hosszú köntösét, az egyetlen
ruhadarabot, ami fedte a testét. Lekerült a ruha, és megláttam azt, amit
utoljára az első napon, de akkor még hamar elfordítottam a fejem nagy
zavaromban. Persze azért rögzült a kép róla. Csak le kellett hunynom a
szemem, s olyankor ott állt előttem teljes meztelen valójában. Általában a
zuhanyzó alatt szoktam ilyenekről fantáziálni. Persze olyankor még
nehezebb volt, miután kiléptem a fülkéből, egyedül nekem sem ment
annyira. Így még inkább együtt éreztem Aaronnal.
Frissen volt borotválva, így még gusztusosabb volt a látvány. Megfogtam.
Finom volt, puha és apró. Nagyon aranyos. Éreztem, ahogy kicsit
megrándult a teste, amint hozzáértem. Megragadtam három ujjal s lassan
felhúztam a bőrt, a makkja pedig előbukkant. Nagyon szép volt az is.
Közben éreztem, ahogy a forró vér elkezd pulzálni belé, felébredt,
növekedett, keményedett. Lüktetve nőtt, majd végül elérte eredeti méretének
nyolcszorosát. Hihetetlen látvány volt ez a metamorfózis, korábban sosem
figyeltem meg ezt a periódust, ritkán is kényeztettem férfiakat. Régebben
nem érdekelt, hogy nekik mi a jó, csak magammal törődtem, most meg
szinte elmegyek magától a látványtól és attól, hogy ekkora hatalmam van
eme szerszám felett.
Lassan kezdtem el verni, láttam, hogy nagyon érzékeny az egész botja.
Vadul lüktetett a kezeim közt, mintha ki akarna törni a szorításomból. Aaron

147
szeme végig rám meredt. Eufórikus állapotba került. Megindult a
nyáltermelésem. Nagyon megkívántam, meg akartam kóstolni, beleharapni,
csókolgatni, a torkom bejáratáig a számba nyomni. Vajon hogyan reagálna?
Kicsit közelebb hajoltam a szerszámához. Elkezdtem finoman fújni, mintha
a szél simogatná. Előbukkant egy kis előváladék. Ettől még jobban
beindultam. Nem bírtam tovább magammal, és egy finom csókot nyomtam a
makkja szájára. Az átlátszó ragasztó rátapadt az ajkamra, gyorsan lenyeltem,
nagyon ízlett. Régen éreztem ezt a férfias, kicsit kesernyés folyadékot.
Finoman csókolgatni kezdtem a farkát, erősebben is szuszogott tőle. Annyira
belemerültem az egészbe, hogy azon vettem észre magam, hogy már
nyalogatom, fel-le mozog a nyelvem a makkja csúcsától a herezacskójáig.
Akár egy óriási nyalóka, csak többre képes. Láttam, hogy tetszik neki, ettől
még bátrabbá váltam. Már én is adtam ki közben finom hangokat. Úgy
éreztem, hogy sosem apad el már a nyálam. Nem bírtam tovább, bekaptam a
makkját, az egész a számban volt. Hevesen kezdtem szopni, elzsibbadt a
kezem, az ajkaimról nem is beszélve, de csak szoptam és szoptam megállás
nélkül.
- Uh… Istenem! Jövök! - Próbálta halkan mondani, de nem ment neki,
látszott rajta, hallható volt a hangján, hogy óriási orgazmus van készülőben.

Felkaptam a poharat, mert Christina csak tátott szájjal várta a
magömlésem. Nem értettem, nem tudtam mire vélni. A szemei üvegesek
voltak, az arca csupa víz, beleizzadt a szopásba. A farkam elé emeltem a
bögrét. Az első spricc nem talált bele, mert olyan erős sugárban lövellt

148
ki. Egyenest a homlokára és a bal szemére ment, a többi persze célba
ért. Csak úgy csattant a pohárba. Egynegyedéig megtelt. Erős,
jellegzetes sperma illat áradt belőle. Christina kezével az arcához nyúlt,
letörölte a spriccem, és az egészet lenyalta az ujjairól.
- Legszívesebben a poharat is kiinnám. Megnézhetem? -
Odanyújtottam neki. Belenézett, forgatgatta, különösen megszállott
tekintettel tanulmányozta, beleszagolt, majd rápillantott a farkamra. A
bögrét egyből letette az asztalra, mert meglátta, hogy pár csepp még
szivárgott a nyílásomból. A szájához emelte, és az utolsó mákszemet is
kiszívta belőle.
Miután magamhoz tértem elszégyelltem magam, hogy milyen
erkölcstelenül és kurvásan viselkedtem, kicsit a depresszió is rám jött, hogy
most mit fog rólam gondolni Aaron. De ő csak mosolygott, s egy finom
puszit nyomot a homlokomra. Felálltam, odabújtam mellé a kanapéra,
egyúttal szorosan átöleltem, akár egy kígyó az áldozatát. Különös és heves
érzések tomboltak bennem, mint aki egyik pillanatról a másikra szerelembe
esett volna. Nagy űrt éreztem, valamint fájdalmat a lelkemben. Ahogy egyre
jobban csimpaszkodtam belé, úgy hatalmasodott el ez a benyomás rajtam,
mintha már most elveszíteném, pedig még meg sem szereztem, de meg sem
érdemelném. Túl kedves, érzékeny, néha úgy tűnik, hogy nem evilági lény.

Úgy érzem megnyertem magamnak a kiscsajt. Bele tellett egy kis
időbe, de megkönnyítette a testem végre. Már nincs az a túlnyomás
bennem. Hogy csillognak a szemei. Nem! Nem szabad semmilyen

149
kellemes érzésnek kialakulnia bennem, még a végén képtelen lennék
lemészárolni. Lehet, hogy nem érdemli meg, de akkor is meg kell
tennem, egy szörnyeteg vagyok, semmi több. Visítani fog, mint egy
disznó a vágáskor.
Egy kis idő elteltével felpattant a kanapéról, megfogva a kezem és
magával rántott a konyha irányába, másik kezében a pohárral. Nagyon
izgatottnak tűnt. Kinyitotta annak a speciális fém-műanyag ötvözet
doboznak a nyílását, lassan belecsurgatta a váladékom, és várt.
Miközben én hátrakarolva figyeltem, megnyomtam az álsebtapaszomon
egy dudort, és kisebb mechanikus zaj kíséretében kinyílt az ajtaja.
Kétnapi élelmet találtunk benne.

Négy hét elteltével…

Megsimogattam az arcát, s megakadt a kezem a seben akarva-akaratlanul.
Annyira felszabadultnak éreztem magam, hogy valahogy kicsúszott a kérdés
a számon.
- Hol szerezted ezt a heget? -, és hirtelen meg is ijedtem, hogy mit mertem
kérdezni, lehet beletapostam a lelkében, vagy olyan emlékeket téptem fel,
melyeket régen eltemetett magában.

- Hogy is mondjam… Nagyon régen történt. A lényeg, hogy bizonyos
eseményekre emlékeztet. Minden egyes reggel, mikor tükörbe nézek
eszembe jutnak dolgok, bevillannak jelenetek, és ez az az érzés, mely

150
hajtja a vért az ereimben. Érd be ennyivel. - Mielőtt nekiállt volna
remegni a szám, gyorsan arrébb álltam.

Nagyon hideg hangon válaszolt. Amint megszólalt, mintha nem is ő lett
volna. A kíváncsiság lesz egyszer a vesztem. Christina, te nagyon hülye
vagy! Valószínűleg elrontottam az egész esténket. Már semmivel sem
tehetem jóvá. Biztosan elvesztett valakit, vagy valakiket, különben nem
borult volna ki ennyire.
Másnap még mindig finoman került engem az elszólásom miatt. De
valamennyire ő is lehetett volna megértő, hiszen körülbelül egy órán
keresztül kényeztettem nem egyszer. Lehet, hogy ez lenne a megoldás?
Hasonló módon kéne kiengesztelnem? Le fogok feküdni vele! Szerintem
nem bánnám meg. De vajon ő kívánna engem? Elvégre ez mégis intimebb
dolog egy szopásnál. Annyira belemerültem kéjes gondolataimba, hogy
teljesen elfeledkeztem Aaron hangulatáról. Csak harapdáltam a kiszáradt
számat. Itt jön megint.
- Aaron, ne haragudj! Soha többé nem kérdezek semmit a múltadról -
futottam oda hozzá, és egy gyengéd mozdulattal belékaroltam, átkulcsoltam.

- Rendben. - suttogtam rövid válaszom a fülébe.
Mivel ezek után képtelen lettem volna levakarni magamról, így
eldöntöttem, hogy azonnal ágyba viszem, eljátszogatok vele, de még
életben hagyom. Nagyon jó volt a kézi és szájmunkája, már az illata is
beindított. Elindultam a háló irányába, ő követett. Nem szólt, de

151
biztosan tudta, mi fog következni. Megálltunk az ággyal szemben, csak
néztük egymást, finoman cirógattam a hátát. Dorombolt, akár egy
kiscica. Arca arcomhoz ért, és dörgölőzött, az orra az orromat
masszírozta.
Lassan elkezdtem a hálóingjét felemelni, segített benne, a karjait az ég
felé tartotta. Miután leemeltem róla, megcsodáltam a szép köldökét, a
formás, körte alakú melleit. Melltartó nélkül is feszesen álltak, a bimbói
pedig, mint egy templomtorony csúcsai, úgy magasodtak ki a
dombtetőn. Csókot nyomtam az ajkára, finom volt. A nyelvem a nyelvét
ölelte, majd a szájpadlását cirógattam vele. Az arcát pusziltam és
elindultam a nyaka felé. Nagyokat haraptam belé, nyelvemmel
festegettem fel s alá. Erősen szuszogott. Elindultam a füle irányába, a
kagylójába mélyesztettem nedves nyelvem. Egyik kezemmel a mellét
simogattam, másikkal a vénuszdombját tartottam. Az ágyékánál fogva
megemeltem, és ráfektettem az ágyra. Érezte hatalmas erőmet, ahogy
játszi könnyedséggel mozgattam törékeny testét.
Lefektettem és masszíroztam a hátát, a fenekét, a combját. Idővel a
punciját is megérintettem, ami már akkor nagyon nedves volt. Levettem
a ruhámat, s egy finom mozdulattal behatoltam, miközben továbbra is
simogattam a hátát gyengéden. Tűzforró volt legbelül, perzselte a
farkam. A hüvelye átölelt gyengéden, a bejárata és a szeméremajkai
pedig szorosan kapaszkodtak belém, akár egy szűk gyűrű. Nagyokat
nyögött. Átfordítottam, és egymás mögött térdeltünk, tömtem egyre
keményebben, közben a melleit szorongattam. Tátott szájjal az ég felé

152
tekintett. Ellenkező irányba tessékeltem, s lassan ki-be jártam testében,
egyre mélyebbre, egyre gyorsabban. A létező összes pózt kipróbáltuk a
másfél órás szeretkezés alatt. A végére az ágy is átázott testünk
munkájától.

Egész végig ott volt velem. Éreztem, hogy engem akar, és nem csak egy
mozgó lyukat töm éppen. Nagyon értette a dolgát, már szinte megrémisztett
a tudása. Honnan ismerheti ennyire behatón a női anatómiát? Tudta, mit hol
kell cirógatni, csókolgatni, megnyomni, benyomni… Félelmetes. A vége
felé már alig láttam, teljesen eufórikus állapotba kerültem.
Sok nő nem érzi, vagy csak gyengén, mikor egy férfi elmegy, én is
közéjük tartoztam egészen a mai napig. Az első spricc szinte nekicsattant a
méhszájamnak, a többit ugyanúgy magamévá tettem, ahogy kitöltötte meleg
folyadéka az űrt, és a heves pulzálást is végig éreztem, maga volt a
mennyország.

Ötödik hét…

Itt az idő, túl sokat tököltem vele. Kezdtem megkedvelni, ami semmi
jóval nem kecsegtet, hiszen csak egy ember távozhat innen élve. Így van
megírva a forgatókönyvben. Az étel két napon belül teljesen elfogy, nem
lesz értelme tovább színészkedni. Ma este megteszem.

153
Szinte már el is felejtettem, hogy rabságban élünk immáron öt hete.
Gyenge pillanataimban csak rá kell néznem, és máris jobban érzem magam.
A mosolya minden rosszat elfeledtet. Az sem érdekel, ha itt pusztulunk meg,
mellette semmi sem számít. Ültünk a kanapén s ölelgettük egymást,
feküdtünk az ágyban, és szorítottuk a másikat. Szeretkeztünk minden nap, de
a spermát sajnos mindig össze kellett gyűjtenünk az étel miatt.
Rákényszerültünk, mert Aaron a harmadik orgazmusa után már csak keveset
tudott adni, nem termelődött olyan gyorsan, mint kellett volna. Azért nem
éheztünk. Kicsit gyengének éreztem magam, de ezen kívül végig egészséges
maradtam. Már a család sem hiányzott annyira, találtam egy újat, lehet az
utolsót…
Délelőtt sokat heverésztünk. Miután kialudtuk magunkat jött egy ágycsata,
de csak párnákkal. Véletlen megütöttem azt a furcsa bőrhintát, vagy mit az
ágy végén. Nagyon idegesített, ott lógott a plafonról halk nyikorgás
keretében.

- Este felavatjuk? - kérdeztem sejtelmes mosollyal.
- Mert, te tudod ez mi? - puhatolódzott bambán.
- Igen, legalábbis sejtem.
- Elárulod?
- Este mindent megtudsz, csak bízzál bennem, és ne mondj semmire se
nemet, akármit teszek veled. Rendben? - Majd felvettem azt a
jellegzetes mosolyt, ami teljesen meg szokta babonázni.
- Rendben. - válaszolt elpirulva, lesütött szemekkel.

154
Mindig tudott meglepetéseket okozni, és most is nagyon felizgultam.
Sejtelmem sem volt, hogy mire készül, de eddig még nem csalódtam. Teljes
mértékben megbíztam benne. Már kora délután éreztem, hogy nagyon
átnedvesedtem, be is kellett térnem a mosdóba, hogy titkon megtöröljem.
Amint hozzáértem, csak rosszabb lett. Mikor lesz már este? Egész nap azt
vártam, mikor halványulnak el az izzók.

Tizenkét órával később…

- Készen állsz, drágám? - súgtam halkan a fülébe.
- Egész nap erre a kérdésre vártam. - mosolygott.
- Akkor gyere velem, kérlek, a kéjek birodalmának termébe - és
elindultunk a háló irányába.

A kezét nyújtotta felém, én elfogadtam, s útnak indultunk. Minden
porcikámban reszkettem az ismeretlentől, de közben vágytam is rá, hiszen
tudtam, Aaron mire képes. Bevitt a szobába, a szokásos és hatásos módon
már sokadszorra levetkőztetett. Nem tudtam megunni az előjátékot soha.
Most nem az ágyra vitt, hanem valamit babrált mögöttem azzal a
szerkezettel, majd finoman hátra lökött, és már benne ültem. A sok csattal
beszíjazott. A kezeim, lábaim úgy kifeszítette, hogy moccanni is képtelen
voltam. Ott lógtam terpeszben, mozdulatlanul. Kicsit kényelmetlen volt a
helyzet. A kellemetlen oldalát hamar elfelejtettem a szituációnak, amint

155
elkezdte nyalogatni a puncim. Fokozatosan egyre több ujjal hatolt belém.
Remegtem a gyönyörtől.

Úgy kezdtem az izgatását, ahogy korábban is elkövettem. Ez
körülbelül húsz percet vett igénybe. Miután jó alaposan remegésig
nyaltam kiegyenesedtem, letöröltem a nyál és puncinedv keverékét a
számról, majd mélyen a szemébe néztem.
- Mi a baj? - Furcsállta, hogy abbahagytam egyik pillanatról a
másikra.
- Semmi. Csak elérkezett az idő - válaszoltam érzéketlen arccal.
- Miről beszélsz? - Még mindig nem értette a helyzetét.
Hátrébb léptem, elindultam a falitükör irányába. Leemeltem, és
mögötte a falon a pirosan világító LED előtt elhúztam a vállamon
található sebtapaszt. Zöldre váltott a lámpa. A halk mechanika feltárta
a rejteket. Kipakoltam mindent az ágyra, hogy ő is láthassa. Ahogy
gyűltek a kellékek, egyre jobban megvilágosodott, és ennek
függvényében hangosabbá is vált.

Nagyon megriadtam, nem értettem az egészet. Nem láttam, hogy mit
matat a tükör környékén, de az ágyra furcsábbnál furcsább dolgok kerültek
elő. Ráadásul megmoccanni is képtelen voltam.
- Mit művelsz Aaron? Teljesen megrémítesz!
- Konkrétan az a célom. - Rám sem nézett, csak pakolt és válaszolt ridegen
a kérdéseimre. Mintha egy gombnyomással egy másik embert aktivizáltak

156
volna a testében, a hangja is mélyebb lett. - Miért csinálod? Egész végig te
voltál? Miattad vagyok itt? Ki bérelt fel?
- Saját magamnak dolgozom, egyedül én tudom, hogy ide kerültél. És én
leszek az egyetlen ember, aki tudni fogja, hol rejtőzik majd a tetemed.
- Neee! Kérlek ne! Hát semmit sem jelentettem neked?
- Dehogyis. Nagyon megkedveltelek függetlenül attól, amit most tennem
kell veled. Kicsit fáj, hogy meg kell kínozzalak, de ez az én keresztem.
Mindig hajtott valami legbelül, hogy olyan dolgokat tegyek, amik néha még
nekem is rosszul esnek. De ettől érzem, hogy élek.
- Aaron, te jó ember vagy! Kedves, szerető férfinek ismertelek meg, a
szívem megszakad, hogy
elárultál. Miért?

- Amit láttál belőlem, az
voltam egykoron. Megbíztam
mindenkiben, bizalommal
odanyújtottam a lelkem
másoknak, akik cserébe
mérges port szórtak rá,
elárultak, megtapostak.
Születésemtől kezdődően
folyamatosan változtam.
Néha én sem értettem, hogy
miért követelte valami sötét

157
erő, hogy hatalmába keríthessen, miért pont én váljak szörnyeteggé,
hiszen sokkal jobb alapanyagok léteztek nálam erre a célra. Közben
rájöttem, hogy én voltam az igazi kihívás számukra… Nem akartam ez
lenni, amit most látsz, hallasz, szagolsz, de akárhányszor ellenálltam,
valami óriási csapás ért, míg az összes olyan ember eltűnt mellőlem,
akik valaha valamit is jelentettek számomra. Ez a sorsom, mára
elfogadtam. És hogy mikor lesz ennek vége? Vagy elkapnak egyszer és
kivégeznek, vagy megölnek egy óvatlan pillanatban, vagy a természet
küld egy égi jelet, hogy megállítson.
- Nem kell ezt tenned, én segítek. Szeretlek…
- Ne tedd, emlékszel a kérdésedre a hegemmel kapcsolatban? Csupán
egy lány volt, akiért bármit megtettem volna, akár az életemet is oda
adtam volna érte, csakhogy élhessen! Megpróbáltam megmenteni, de
nem jártam sikerrel… Ő volt az utolsó mentsváram, aki visszatartotta a
szörnyet bennem. Én csakis őt szeretem, de tisztelem az érzéseidet.
Ennek ellenére meg kell élned minden fájdalmam egész fizikális
valódban, amíg le nem hunyod a szemed örökre. Hidd el, most az
egyszer tényleg nagyon sajnálom. Szégyenlem a lényt, aki belülről
irányít éppen és kacag rajtam. Remélem, nem szenvedsz sokat.

Most már tudtam, hogy semmi esélyem, itt pusztulok meg egy olyan
ember által, akinek átadtam lelkem egy részét. Nem tudok haragudni rá. Ez
már nem ő. Aaronnak más a tekintete, más a hanglejtése, nem ennyire hideg
és kimért a megjelenése.

158
Felvett több vastagabb tűt az ágyról és elindult felém. Nagyon
megijedtem. Behunytam a szemem. Éreztem, ahogy előbb az egyik, majd a
másik mellbimbóm böki át lassan. Egyetlen hang sem jött ki a torkomon,
azért sem adtam meg ezt az örömöt neki. Hunyorogtam, de semmi több.
Ráérzett az ellenállásomra, ezért a harmadik tűt a csiklómon vezette át.
Könny csordult ki a szemem sarkából, szintén hangtalanul. Miután enyhülni
kezdett a fájdalom, felé emeltem a tekintetem. Egy vékony, de hosszú
üvegcső volt a kezében. Megint aláhajolt, és éreztem, ahogy felnyomta
mélyre a húgycsövembe. Várt pár másodpercet, majd egy kis kalapáccsal
rácsapott. Éreztem, ahogy szétrepesztnek belülről a szilánkok, nagyon fájt,
elsírtam magam.
Egy hatalmas ütve fúróhoz hasonló szerszámot vett elő. Torka
szakadtamból ordítottam. Bekente valami síkosítóval a puncim,
pillanatokkal később elindult azzal a monstrummal befelé. Nagyon fájt, mert
vastagnak és rücskösnek éreztem. Ki-be tologatta bennem, míg el nem halt
minden érzőidegem, már nem üvöltöttem. Vártam az utolsó csapást. Nem
kellett sokáig várnom. Egy gyors és határozott mozdulattal tövig tolta
belém. Éreztem, ahogy szétroncsolódik a méhem, a beleim, a tüdőm.
Folyadékkal telt meg a torkom, egyre gyengébbé váltam. A fejem sem
bírtam már el, így hátravetettem. Vér ömlött a számon kifelé. Belefolyva a
szemembe mindent vörösben láttam, levegőt már képtelenség volt venni.
Átadtam magam egy másik világnak.
Saját testem fölött lebegtem, nem éreztem semmit, csak egyfajta kellemes
ürességet. Láttam őt lehajtott fejjel. Egyik kezével a szemeit takarta és

159
bőgött, másikban a fúrót szorongatta, melyről csöpögött a vérem. Magamra
pillantottam, s nagyon szörnyű látványt formáztam. Nem gondoltam volna,
hogy valaha ilyen véget érek. Aaron mögött az ajtóban egy fiatal női alakot
pillantottam meg, aki szomorú tekintettel nézett rá. A szíve felett erősen
szorította a ruháját, az arcára pedig nagy fájdalom ült ki. Észrevett engem, és
reményvesztett szemekkel bámult. Szája megmozdult, halkan suttogott
irányomba.
- Ne haragudj rá. Miattam van az egész. Nélkülem teljesen elveszett. Ő
még nem kész rá, hogy láthasson, hogy hallhasson. Jó ember volt, hidd el
nekem. Elkövetek mindent, hogy újra reményt adhassak neki. De idő kell
hozzá, addig nem tudom megállítani a tomboló ösztönállatot benne. Jelenleg
ő az élet anomáliája. Távozz békével, szüless újjá, kérlek. Még túl fiatal
vagy a megtisztult lelkek csarnokához, még tapasztalnod kell, tanulnod,
bölcsességet szerezned. Aaron már nem bánthat, vele többé nem fogsz
találkozni, ígérem!
Miután elcsendesedett, egy heves szívó erőt éreztem. Eltorzult a tér. Egy
különös gömbszerű szobában találtam magam. A falakon körbe-körbe
jelenetek játszódtak le különböző emberek életéből. Megértettem hamar,
miről is van szó. Ezek a lehetőségeim és a múltam. Előre megnézhetem
nagyvonalakban melyik létet szeretném következőként választani, esetleg
bizonyosakat újra átélni, netán változtatni az események alakulásán. Vajon
már jártam itt korábban, és én döntöttem szintén eme szörnyű vég mellett?
Ha igen, miért?

160
2056: Álom és valóság közt
Elérkezett az idő, mikor úgy éreztem, ideje segítséget kérnem. Mióta élek,
talán három ujjamon, ha meg tudnám számolni, mikor nem szörnyű képek
emlékével ébredtem fel. Először a háziorvoshoz mentem, hátha tud adni
valami gyógyszert, ami elnyomja ezeket a jelenségeket. Receptek helyett
viszont egy névjegykártyát kaptam. Ettől féltem, mesélnem kell majd egy
díványba olvadva arról, amit el akarok felejteni. Ráadásul meggondoltan
kell ezt tennem, hiszen egy rossz odavetett mondat és máris a zsaruk visznek
haza. Kisebb vitába keveredtünk, de Dr. Rose hajthatatlan volt. Recept
nélkül voltam kénytelen távozni. Sok álmatlan éjszaka és forgolódás után
végül beadtam a derekam.
- Üdvözlöm! - köszöntött Evelyn doktornő energiával telve.
- Viszont… - volt a passzív válaszom megviselt hangon.
- Fáradtnak tűnik. Kialudta magát? - kérdezte érdeklődve.
- Persze. Körülbelül kéthavonta egyszer sikerül. Olyankor se kép se hang,
kiesik minden. Ez persze a jobbik eset - mondtam a semmibe bámulva.
- És legtöbbször csak forgolódik egész éjjel? - húzta össze a szemöldökét.
- Többnyire - tettem én is ugyanezt.
- Az álmaival vannak problémái? - Kesernyésen elmosolyodtam, hiszen
pont ezért küldött dilidokihoz a háziorvosom. Furcsállnám, ha nem
konzultáltak volna a találkozó előtt. Biztos, ez is része elmém
boncolgatásának. Mondhatom, nem tetszik. Nem kísérleti állat vagyok,
hanem állítólag beteg ember.
- Mert, nem szóltak, miért vagyok itt? - néztem egyenest a szemébe.

161
- Öntől szeretném hallani.
- Hát jól van. Éjjelente, miután remegve és reszketve felriadok éppen
aktuális álmomból, úgy érzem, hogy nincs értelme ennek az életnek, az
égvilágon semminek, senkinek. Nincs jövőnk. - Szinte kirázott a hideg,
miközben ezek a mondatok elhagyták a számat.
- Mély, kiábrándító gondolatok. - Furcsa vigyor jelent meg az arcán.
- Maga nem vesz engem komolyan. És ne humorizáljon! Nem azért
fizetik. - A legkisebb empátiát sem éreztem benne. Csak a szakkönyvek
szagától bűzlött, amit még egyetemista korában nyalhatott be a vizsgáira.
- Elnézést!
- Talán elnézek. - Közben persze lüktetett az ütőér a nyakamban.
- Inkább lépjünk tovább. Beszéljen az álmairól. - Kezdte kellemetlenül
érezni magát.
- Nem szívesen. Még a végén zubbonyt rakatna rám - jelentettem ki rideg
tekintettel.
- Amíg nem okoz magában és másokban kárt, nincs szükség ilyesmi
intézkedésekre - válaszolta megnyugtató hangon.
- Azért gondolom, tart párat a szekrényében, csak a biztonság kedvéért.
Sosem lehet tudni, mikor lehet szükségük rájuk - pillantottam egyből a
hátam mögött elhelyezkedő lezárt szekrényre.
- Azt nem, de megvannak a megfelelő óvintézkedések ilyen esetekre, de
hála az égnek, eddig még sosem kellett őket alkalmazni senkin -
nyomatékosította.
- Majd eljön az ideje annak is, ne féljen!

162
- Ha eljön, mondom, kézben tudjuk tartani a helyzetet.
- Bizonyára.
- Mit álmodott tegnap éjjel például? - váltott hirtelen témát.
- Baleset… utazás… eltévelyedés…
- Arra kérem, dőljön hátra, nagyon kényelmes a széke, hunyja le a szemét,
és mesélje el az egészet az elejétől, minden aprósággal együtt. Néha a
részletek árnyalt kapcsolata a kulcs a megfejtéshez.
- Hát jól van.

A szülővárosomban sétálok néhány álombéli ismerősömmel. Azért
álombéli, mert a valóságban sosem láttam őket. Egy meredek utcán
megyünk felfelé, a központ irányába. Végig beszélgetünk, de arra már nem
emlékszem, hogy miről. Körülbelül száz méterre előttünk nagy kavarodást
veszünk észre. Az úttest és a járda között mintha kirobbantották volna a
talajt. Finom barnás por száll a levegőben. Olyan sűrű, hogy az illatát is
érezni lehet. Közelebb
érve már minden
világossá válik.
Valamiféle autóbaleset
lehetett, mert a hátán a
földbe fúródott egy
kocsi. Körülötte
helyszínelőkre hasonlító
alakok ásóval

163
munkálkodnak, próbálják kiszabadítani. Kicsit ködös a kép a por miatt. A
jármű teteje felénk néz. Pár perc múlva a talaj megmozgatásának
köszönhetően megbillen a roncs. Meglátjuk, hogy a sofőr félig kifele lóg a
szélvédőn, az agyagos föld teljesen beteríti a testét. Totál felismerhetetlen.
Az arca már csak arra emlékeztet, hogy egykoron ember lehetett. A szája
oldalt felrepedve, nagy fekete űr tátong felénk. Mintha a siető lélek tépte
volna ki magát azon a járaton. Szemközt harminc-negyven bámuló ember
áll. Nézik a show-t. Ilyet tévében nem láthatnak cenzúrázatlanul. Sokan
fényképezőjükkel, mobiljukkal kattognak, hogy később a bizonyítékok
birtokában felvághassanak ismerőseiknek, hogy micsoda eseményeknek
váltak tanújává. Szánalmas népség.

- Miért mondja ezt?
- Képzeljük el azt a hétköznapi szituációt, hogy felhívja a rendőrség
édesapja halálhírével, és el kell menni a helyszínre azonosítani. Miután kiér,
bámuló idegen emberek tömegével találja szemben magát, kik teljesen rideg
tekintettel figyelik minden reakcióját. Ezalatt megörökítik élete egyik
legfájdalmasabb eseményét, miközben egymással mosolyogva konzultálnak.
Legjobb példa erre a tsunami volt. Sokan meghaltak. Szinte minden
négyzetcentiméteren hullák oszladoztak, legyek röpködtek és petéztek, és
azok is dögledeztek. A legtöbb ember ilyenkor elkerüli az efféle helyeket.
Mégis voltak, szakszóval élve katasztrófa turisták, kik ott fényképezgették
magukat a halottakkal. Kell egyfajta aberráltság ehhez. De ha nem hisz

164
nekem, az interneten több giga anyagot talál erről az eseményről. Az ember
sokkal betegebb lény, mint azt mutatja mások felé.
- Ne folytassa, megértettem… vagyis, folytassa tovább az álmát, kérem! -
Nehezen találta a szavakat.

Miután otthagyjuk az eseményeket, felszállunk egy buszra. Megjelennek
további álombéli alakok. Némelyiket itt már a valóságból is ismerem, csak
más tulajdonságokkal felvértezve. Körülöttem mindenkiből bizalmatlanság
árad. Beszélgetek néhányukkal, de az összes mondatuk mögött valamiféle
lappangó balsejtelmet érzek. A busz kivisz a városból. Kicsit megriadok,
mert nem tervezek kirándulást, de megnyugtatnak, hogy pár falu után
visszafordulunk. Ennek ellenére körülbelül fél óra után egy metropoliszba
érkezünk. Egy olyanba, amelyhez hasonló nemhogy az országban, de
Európában sincs. Mindenhol mániákus tisztaság uralkodik. Az épületek
modernek, színesek és változatosak. Nyugalom árad mindenhonnan, én
mégis feszélyezve, elveszettnek érzem magam.
Képszakadás után elvileg családommal rokonlátogatáson veszek részt.
Mondanom sem kell, ezek az emberek sem kedves jellemek. Egyáltalán nem
érzem kellemesnek a helyzetet. Már a tekintetükkel leszívják minden
energiám. Közben sorra tűnnek el körülem azok, akikkel jöttem.
Nagyszüleim, anyám, húgom és végül én is kiszököm az idegen házból. Az
utcákon csend uralkodik. Elveszek a semmiben, majd felébredek.

165
- Érdekes történet. Amúgy ezek a dolgok az életben is bármikor
megtörténhetnek, ha levesszük a körítést képző irracionális elemeket. Mégis
retteg ezektől az eseményektől, zavarják a napi tennivaló közben. Jól
gondolom? - Egyre furcsábban nézett rám, már nem a betege voltam, hanem
egy leendő tanulmány, éreztem.
- Én akkor nem tudom, hogy álmodok, teljesen valóságosnak élem meg az
eseményeket! Remegve riadok fel hajnalban az ágyból, és nincs mellettem
senki, akihez odabújhatnék, hogy megnyugtasson. Olyankor csak a fejemre
húzom a takarót és összegömbölyödök, mint anno az anyaméhben tehettem,
s lassan lecsillapodok. - Kellemetlen volt felidézni ezeket az érzéseket.
- Nyugodjon meg! Vannak különféle módszerek és gyógyszerek, melyek
segíthetnek eltüntetni a zavaró tényezőket.
- A gyógyszerektől agymosott, mosolygós idióta lennék, elveszteném azt,
aki vagyok. A módszerekről meg annyit, hogy nem váltak be. - Hirtelen
végigsöpört az összes véres emlék eddigi életemből.
- Mert miket próbált ki eddig?
- Meditáció, mellyel elérhettem a tudatalattimban lakozó megválaszolatlan
kérdéseket. - Csak nehogy kibökjek valami olyasmit, ami kellemetlenebb
helyzetbe hozna.
- Mivel jelenleg itt ül velem szemben, ebből arra következtetek, hogy nem
működött a terápia.
- Enyhén szólva - vágtam savanyú arcot.
- Mi történt? - kérdezte érdeklődve.

166
- A rémálmok intenzívebbek és élesebbek lettek. Mondhatni
fájdalmasabbak, mert ébredés után a szívem mindig ki akart ugrani a
helyéről. - Közben azt vettem észre, hogy a kezem már egy ideje ökölbe
lehetett szorítva, mert teljesen elzsibbadt mostanra.
- Feljegyeztem magamnak, hogy az imént mesélt álmából, mikor eltűntek
a szerettei az édesapját kihagyta a felsorolásból. Véletlen történt?
- Meglehet… - Kezdtem egyre idegesebb lenni. Az apám sosem volt a
kedvenc témáim közt.
- Tudom, hogy már nem él, de kíváncsi lennék milyen viszonyban voltak,
amíg még köztünk volt.
- Leginkább semmilyenben. - Folytasd csak, és kettétörlek, te szuka!
Nyugodj le! Vegyél mély levegőt! Meg
akarsz változni, ő segíthet ebben!
- Vele is álmodott már korábban?
- Megesett… - Úgy látszik nincs
visszaút.
- Volt konkrétan olyan eset, ahol az
édesapja nagyobb szerepet töltött be? -
Hát ilyen nincs! Csak nem tágít másik
irányba.
- Kiskoromban a megvadult szörnyet
testesítette meg: vámpírt, zombit,
őrültet. A lényeg, hogy mindig más vére
volt a szája szélére száradva.

167
- Idősebb korában is képzelgett róla?
- Csak egyszer, de az mélyen belém égett.
- Elmesélné nekem?
- Muszáj ma minden sebet feltépni?
- Még van időnk, és amíg nem ismerem a történetét átfogóan, addig
segíteni sem tudok. Bíznia kell bennem! Ez a kulcsa a haladásunknak.
- A bizalom számomra egy olyan fogalom, ami csakis a könyvekben
létezik. Szóval hallani akarja? Ez kicsit hosszabb lesz.
- Nem gond.
- Akkor elkezdem minden apró részletével együtt, ami megmaradt
bennem:

Fekszem az ágyon és azon tűnődöm, vajon miért veszem ilyen nehezen a
levegőt. Mit álmodhattam, ami így felzaklatott? Nem emlékszem semmire.
Nagy nehezen feltápászkodom s elindulok az ajtó felé. Csak ne
remegnének ennyire a lábaim! Milyen bonyolult is lenne az életem, ha
minden napom így kezdődne, ekkora képzavarral. Mégis, szerintem inkább
befejeződött, mint elkezdődött, mert az ablakokból leheletnyi fény sem
szűrődik át. Mintha vákuum sújtaná a szobát, és nemcsak hogy fényt, hangot
sem enged se ki, se be valami láthatatlan erőtől. Vagy mindez a fáradtság
műve? Nem aludhattam sokat, ha ilyen megerőltetőnek érzem a járást és a
szívem minden apró dobbanását is hallom. De ha erre az ütemre kéne
lépnem, valószínűleg meg is állna. Elérkezek az emelet széléig. Lefelé talán
könnyebb lesz. Legalábbis ezzel hitegetem magam. Különös. Nem hallom a

168
lépcsők ropogását. Azelőtt minden léptem a ház különleges, láthatatlan
karának hangszere volt. Néha visszasétáltam néhány fokot, hogy valami újat
vigyek bele ebbe az állandó, önmagát ismétlő monotonságba. Most csak az
a mély búgás hallatszik, semmi más. Óvatosan megérintem az egyik fülem és
lám, véres lett az ujjam hegye. Ez megmagyarázza a hangok vészes hiányát.
De hogyan? Mitől? Magától csak nem kezd el szivárogni? Fájdalmat sem
érzek. Habár, ez indokolná késői ébredésem. Lehet valami hangos sikolyra
keltem, de hallásom exitusa előbb utolért, minthogy meghalljam okát a
sérülésnek. De mi szül ekkora hangrobbanást? Hiszen tudtommal egyedül
vagyok, s csak a vízióim zaklatnak időnként. Mostanában már azok is egyre
ritkábban. Főleg amióta rájöttem, hogy a társaság fele, akik a fejemben
élnek, a gyógyszerek túladagolásának köszönhették megszületésük.
Haladok előre. A folyosón ballagok. A végén pislákoló halovány fény
mutatja az utat előre. Ha nem lenne, valószínűleg mindenbe belebotlanék, és
össze-vissza törném magam. El sem merem képzelni önnön testem kívülről
ebben a helyzetben. Csak a fóbiám elő ne jöjjön! Ott állva az alteregóm
előtt, hogy én nem én vagyok, hanem valaki más. Valaki, aki nem azt az
oldalát mutatja, mint amit kint az emberek előtt, hanem az igazi egyént, akit
csak én ismerhetnék, de még előttem sem mutatja meg igazi arcát. Néha
persze megteszi jellemének egy kis töredékével, de akkor a hideg futkos a
hátamon. Nem ember, mert nem sok humán érzés szorult belé, és ami van,
az hagy némi kívánnivalót maga után.
A folyosó végén két ajtó vár rám egymással derékszögben. A jobb
oldaliból sárgás-fehéres fény szűrődik ki, az előttem levőből pedig kékes.

169
Van egy olyan érzésem, hogy jól meg kell gondolnom, merre haladjak
tovább. Először a világosabb utat választom. Választanám, ha nem lenne
zárva. Rápillantok a csuklómra és erős késztetést érzek, hogy elkezdjem
vakarni. Engedek ennek a kellemes, nyugtató érzésnek. Egyre hevesebben
mélyítem, s már a bőr is kezd
eltűnni a kezemről. Nem bírom
megállítani, túl jó. Ezt nem
szabad meggátolni. Nekem is
lehet valami örömöm az
életben, nem? A húsom alatt
észreveszek valami fémes
csillogást, ezért tovább vések,
egyre beljebb. Már a vérvörös
tónusoknál tartok, ez
megnyugtat. Érzem, visszatérek
a gyökerekhez, a valódi
énemhez, egyre közelebb
vagyok. Kíváncsiságomnál a fájdalomküszöböm alacsonyabb ugyan, de
megéri az áldozat. Két vastagabb erem alól kiemelek valamit. Számba
veszem, lenyalom róla az alvadt vért, a ránőtt hús és érdarabokat. Egy
kulcs.
Az ajtót s szemem kitárom. Látok egy budit, s előttem egy férfialak lóg a
kötélen élettelenül. Észre sem venni arckifejezésén, hogy pár körme is
beletört, amíg a halállal viaskodott. Habár ajka formázata arra utalhat,

170
hogy magas hangokat zengetett a harc közben. Biztos volt oka a dühre, a
félelemre, mely átitatta végső perceit. Kit láthatott utoljára? Szembogara
már soha el nem árulja. Vajon beletörődött sorsába, vagy fel sem fogta?
Íme, a nyers valóság, az érzelemmentes világ. Betegség, aberráltság és
hangos, kíntól gyötört fuldokló, váladékosan hörgő halál. Hirtelen furcsa
érzés támadt bennem. Valami készülődik előtörni belőlem annak ellenére,
hogy próbálom visszanyelni gyomrom mélyére, de túl erősen kapaszkodik.
Egyszerre marja, ingerli torkomat. Hányinger tör rám, és fulladozom. Az
erek kidagadnak az arcomon, miközben a szemeim vörösödni kezdenek. Az
akarat sosem diadalmaskodik. Én sem nyerhetek, ezért átadom a pályát
annak, aki sokkal erősebb nálam.
Miután kicsit magamhoz térek, jó mélyen belenézek véraláfutásos
szemébe, és halovány mosollyal csak ennyit mondok: viszlát, apa…
Hátrafordulok, elindulok a másik ajtón kifelé, ki a természetbe, az éltető
sötétségbe, mely valódi önmagam táplálja. Addig is várom, mit hoz a
holnap, és merengek azon, hogy mit adott a ma.

- Hirtelen nem is tudom, hogy mit mondjak. Nagyon összetett és rémisztő
világot alakított ki az elméjében. De mindketten tudjuk, hogy ez nem
természetes, nem jó, ha így folytatódik tovább. Még sok kérdést kell
feltennem. - Közben össze-vissza jegyzetelt izgalomtól remegő kézzel.
- Én alakítottam ki? - faggattam elkeseredett hangon.
- Pontosan. Igaz, nem tudatosan, csupán az elfojtott érzései próbálhatnak
így előtörni. Legalábbis számos esetben ez a helyzet.

171
- Biztos, ezért szoktam néha elfeledett exekkel álmodni, kiket
legszívesebben sosem ismertem volna meg. Főleg őt, a szám szerinti
másodikat.
- Így is felfoghatjuk, ha nagyon le akarjuk csupaszítani magát a jelenséget.
Mikor álmodta ezt az édesapjáról?
- Öngyilkossága előtt körülbelül egy hónappal. - Hál’ Isten megtette.
- Máskor is látott előre dolgokat?
- Ugye nem akar ezzel a paranormális baromsággal jönni? Nem vagyok
jós, és nem is akarok az lenni!
- Én ilyet nem mondtam, de mindketten tudjuk, hogy néha adódnak olyan
helyzetek a világon, melyekre nincs racionális magyarázat, mégis
megtörténnek. Ezeket a dolgokat csak el kell fogadni! Volt már deja vu-je?
- Kinek nem. Egyébként ezt is az agy különleges játékának tartják a
szakemberek. Azaz, ha korábban emlékeinkben megmaradt valami
figyelemre méltó dolog, s ahhoz hasonlót látunk később a valóságban, a
tudatalattinkból előtör ez a kép, és a látványhoz társítja. Elhiteti velünk,
hogy valami egyszer már megtörtént korábban.
- Látom, kivesézte ezt a témát. Bizonyára okkal.
- Csupán érdekelt a jelenség.
- Sokszor tapasztalt deja vu-t?
- Kb. ötévente egyszer.
- Mennyire voltak erősek ezek az élmények?
- Eléggé.
- Mondjon egy példát.

172
- Régebben megtörtént, hogy egy barátnőm szobájába először belépve
hirtelen valami furcsa érzés öntött el, a szívem is hevesen vert, mert olyan
emlékek törtek rám, amik addig elvileg nem léteztek. Azaz ismertem a szoba
minden apró zugát, mindennek a helyét. Nem tudtam mit kezdeni a
helyzettel, és aznap beszéltem a lánnyal utoljára.
- Elmenekült a szituációból?
- Vagy rájöttem, hogy a csaj szórakozik velem és kiléptem még időben az
életéből. De erről többet nem beszélek. A lényeg, hogy semmi köze ehhez.
- Rendben. Az ábrándjaira visszatérve: volt bármi hasonló történet, mely
később a valós síkon is megtörtént?
- Uri Gellerré akar formálni? Nem hajlítok kanalakat.
- Kérem!
- Nemrég történt. Ugye mostanság hazánkban előfordulnak zavargások az
utcákon. Jelenleg kilenc milliárd ember él a Földön, s egyre kevesebb jut
mindenből, továbbá az a csekélység sem igazságosan oszlik szét köztünk.
Úgy látszik ennek már sosem lesz vége. Pár hete a párommal álmodtam.

Nagyon jól elvagyunk. Piknikezünk, nevetgélünk, beszélgetünk. Múltamból
még vannak ott ketten a közelünkben, de róluk szintén nem beszélnék, már
nem tartom velük a kapcsolatot, és amúgy is mellékszerepet töltenek csak
be. Épp egy vár belsejében kialakított étteremben ülünk, mikor az emberek
izgatottan tanácskozni kezdenek, s fel-alá sétálnak nyugtalanul. Néhány
perccel később megtudjuk, hogy hamarosan jönnek a rohamrendőrök

173
tisztogatni egy kicsit az utcákat. Mint mindenki, így mi is abbahagyjuk az
étkezést és elindulunk hazafelé.
Az úton sietve hamarosan sikoltásokra figyelünk fel. Rendőrök állnak
teljes felszerelésben körülbelül száz méterre mögöttünk. Mindegyiknél két-
két kiképzett, habzó szájú kutya. A párom elesik, és abban a pillanatba
eleresztik a dögöket. Ordítva, sikítva kell otthagynom, mert folyamatosan
húznak magukkal a többiek. Az egyik rohamrendőrnek hiányzik az orra, és
minden foga hegyesnek tűnik. Az egyik karja kétszer hosszabb a másiknál, s
valami mechanikus szerkezet segítségével mozgatja. A páromra mutat azzal
a torz kezével. Végignézem, ahogy halálra marcangolják a kutyák. Máig
hallom a végső, kegyelemkérő sírását, mely egyre halványodott, majd
elveszett a többi jajveszékelő hangjában. Fél percre rá utolérnek minket.
Gumibottal vernek le az aszfaltra, de nem érzek semmit, van nagyobb
fájdalmam a verésnél. Valaki hátulról elkapja a kezem, vonszolni kezd. Éles
töltényekkel lőnek ránk. Combon, mellen és vállon találnak. Töményen
érzem a vér ízét a számban. Pár méter után ráfektetnek egy rakás emberre.
Ők már nem élnek, én is alig. Eme páholyból nézem végig az eseményeket
egészen addig, míg el nem halványodik minden.

- Ebből melyik rész kapcsolódik a valósághoz?
- Csak annyi, ha egyáltalán kapcsolható, hogy rá két napra volt zavargás
megint, és akkor vetettek be először rendőrkutyákat. Ennyi… De én nem
érzek összefüggést, csupán a véletlen művének tartom.
- Más álma volt kutyákról?

174
- Volt.
- Akkor most következzen az. Meséljen!

Félhomály, éles kontraszt, a nap sárgásan, narancsosan, erőtlenül süt.
Falevelek hullnak az égből. Minden kihalt, míg le nem tekintek a földre.
Döglött németjuhász kutyák és halott, megcsonkított csecsemők fekszenek
előttem. Némelyik még rángatózik az elszakadt idegek játékától. Némelyik
békésen alszik. Fokozatosan erősödve megszólal a rádió, s jön a magyarázat
a történtekre. Az összes kutya megvadult egyszerre a környéken és minden
csecsemőt elkaptak, akit csak láttak, átharapták a torkukat, majd az utcán
kiterítették a zsákmányokat. Őket a rendőrség szedte le, azért fekszenek a
kisgyermekek mellett. Mégis különös számomra, hogy ekkora vérfürdő után
csak én állok itt, sehol egy ember, sem állat. Minden nyugodt és
harmonikus. Csodálatos a naplemente, ahogy megvilágítja a holttesteket,
mintha egy élő festményt néznék.

- Ön vallásos embernek tartja magát?
- Ha-ha-ha… Nem igazán.
- Álmodott már más lényekkel?
- Ki nem.
- Istenekkel?
- Azt nem mondanám, csak valami hasonló valamivel.
- Elmesélné?
- Nem járt le az időnk?

175
- Oh, de tényleg. Teljesen megfeledkeztem róla. Akkor fejezzük be egy
gyors teszttel. Én mondok egy szót, vagy fogalmat, s maga rávág egy
másikat.
- Ez még belefér.
- Test.
- Hardver.
- Motorikus funkció.
- Operációs rendszer.
- Immunrendszer.
- Vírusirtó
- Emberi elme.
- Skynet.
- Hmm… Érdekes. Le sem tagadhatná, hogy programozó.
- Vagy átkonvertálom a gondolatait a mai világ nyelvére.
- Egy nyelvre, melyet kevesen értenek meg máig.
- Aki nem halad a korral, az lemarad, s csak káoszt lát a lehetőségek mögött.
- Holnap ugyanilyenkor?
- Hááát… Nem is tudom. Nem korai?
- Szeretnék segíteni önnek, de még sok munkánk van, és gyorsan kéne
haladnunk.
- Meglátom…
- Én várni fogom. Viszont látásra!
- Jaja…

176
Kisétálva a lakásból, le a lépcsőn a sötét éjszaka vár rám. Még van
forgalom, de elenyésző. Az utcán csak pár ember kószál, legtöbbjük siet
haza. Eléggé depresszív hangulat uralkodik mindenen. A járdán, az úttesten,
a közvilágításon, és az emberek arcán, rajtam is.
Minden tekintet egy vastag, több kötetes drámát hordoz, tragédiák
tárházát. A legtöbben csak monotonon végzik dolgukat, temetik szeretteiket.
Ők már mind rájöttek, hogy csak magukra számíthatnak, és szűk
pénztárcájukban bízhatnak. Szegény környék ez. Csodálnám, ha az élet nem
ölte volna ki belőlük azt a parányi érzést sem, amivel eme világra születtek.
Személyiségük eldeformálódott. Engem nem rántott be a daráló, és ez az
érzés éppen elég ahhoz, hogy életem húsba zárt szakaszát átvészeljem kis
porszemként. Gyerekként még el lehet viselni a fizikai létet, nem tudatosul
bennünk, milyenek is lesznek körülöttünk az emberek, vagy mifélék a
felnőttek. Csak kevesen maradunk meg józannak. A legtöbbünket könnyű
irányítani, s akikkel nem lehet mit kezdeni, azok mennek a darálóba, vagy
éppen a társadalom rekeszti ki őket.
Na, elég lesz mára a filozofálgatásból. Hiszen mindjárt otthon vagyok. De
nem várom a lefekvést. Egyedül. Igen egyedül. Elfelejtettem említeni, hogy
páromat már nagyon régen meggyilkolták. Ő volt az egyetlen lény, aki
igazán megértett. Behunyták a szemüket már az égiek is. Ők sem tudják
elviselni ezt a fájdalmat, mellyel önmagunk sanyargatjuk. Erről nagyon nem
szerettem volna a dokinak beszélni. Jaj, ne! Már megint kezdődik…
Néha előfordul, hogy más arcodat mutatod embertársaidnak, mert tartasz
attól, hogy nem értenék meg igazi éned. Kreálsz egy lopakodó

177
személyiséget, melyben megbújhatsz, és önnön árnyékodban rejtőzködhetsz.
Azonban néha elfogy az erőd, nem tudod tovább visszaszorítani vágyaid.
Ilyenkor sebezhetőbbé válsz, de a veszélyt nem érzékeled. Elönti elméd a
forróság, és csak az ösztönök uralkodnak, beteges vágyaid beteljesülnek
végre valahára. Így tudnám leginkább korunk emberét definiálni. Már
eltöröltük az összes határt, ami csak létezett eddig. Vajon az erkölcs szó is a
bizalom sorsára jut? Már megtörtént.
Ha létezne Isten, vagy léteznének isteneink, akikben nem igazán hiszek,
akkor ők is valami ilyesmi
következtetésre jutnának:
„Nem hinném, hogy lenne
még egy ilyen faj az
univerzumban, akik ennyire
paranoiásak, fennhéjázók és
önzőek lennének. Így utólag
nem sajnálom őket, saját
magukat ítélték halálra.
Pedig csak a jó hangra kellett volna felfigyelni. Süket fülekre talált a
menekülés, a túlélés dallama. Ez a faj valahogy könnyen manipulálható és
sosem gondolja át tettei visszhangját. Nem volt egység közöttük. Nevetséges
okokkal eltávolodtak egymástól. Bámulatos volt a technikai fejlődésük. Ki
tudja, hova jutottak volna a távoli jövőben? Kár, hogy elsődlegesen csak az
eredményesebb pusztító hatás kutatása érintette meg a szívüket! Nincs még

178
egy ilyen lény a galaxisban, aki a saját fajtáját és saját életterét így
elpusztította volna. Erre a tettre semmilyen nyelven nem született még szó.”
Aprócska könnycsepp! Igen, te ott, a szemem sarkában! Mondd, mi lesz
veled?
Észre sem veszed, és már elhullott fájdalmad egy apróbb cseppje. Egyre
fáradtabb s bánatosabb leszel, hiszen felszárad, vagy valaki aláhajol érte.
Élősködők tehetetlen hada tátja száját érte. Ha elkezdődött, nincs megállás,
követi a vezért a sok kis alaktalan katona. Mind ugyanabba a tenyérbe hullik
minden cseppje.
De elszaladt az idő. Ideje nyugovóra térni. A holnap sem lesz könnyebb.

Másnap…

- Jó napot kívánok! Örülök, hogy úgy döntött, mégis visszajön hozzám.
- Csak unatkoztam volna otthon.
- Azt kétlem, ahhoz túlságosan is összetett személyiségnek ismertem meg.
- Azt mondja, megismert?
- Elvégre ez a foglalkozásom, nem?
- Nehezen szerezte meg a diplomáját? -, és előjött az első őszinte mosoly
az arcomról.
- Ne legyen ilyen harapós, eddig jól indult a napunk.
- A magáé esetleg.
- Megint rosszat álmodott?
- Mikor nem.

179
- Mesélje el.
Őszintén szólva nagyon untam már a beszélő szerepet. Én is
meghallgattam volna az ő történetét. Biztos van mit rejtegetnie az üveges
mosoly mögött. Már tegnap is sejtettem, hogy időpocsékolás ez az egész
turkálósdi. Nem hinném, hogy könnyű rejtvény lennék ennek a Dr. Evelyn-
nek, hiszen én magamnak sem sikerült az ötvenhat évem alatt megismernem
fortyogó katlanom. Pedig már sokszor néztem tükörbe, de csak egy recés,
kemény gránitdarabot láttam. Semmi többet. Átfúrhatatlan…
- Biztos a tegnapi beszélgetésünk befolyásolta az éjszaka történéseit,
mindenesetre egy régi álom tért vissza.
- Kíváncsian hallgatom.
- Emlékszik, mikor megkérdezte, hogy találkoztam-e istenekkel, vagy
hasonló lényekkel?
- Igen, persze.
- Megint azt a lényt láttam.
- Meséljen róla!
- Ő annyira tiszta, annyira törékeny, és közben nagyobb mentális ereje van
bármelyik embernél e Földön. Ezért nem lehet közénk való.

Egy kastély, vagy inkább vár bejáratánál állok, homályos minden.
Körülötte kopár sivatag. Nem tudom, hogyan, de bejutok. Tisztában vagyok
vele, hogy nem rajtam állt, magamtól nem sikerült volna.
Mindenhol hatalmas boltívek állnak. Kintről erős fény sugárzik befele,
melyet hatalmas, átlátszó selyemfüggönyök szűrnek át. Kellemes, meleg

180
szellő lobogtatja a lepleket, szinte már táncolnak. Nagyon halk, szomorú
dallamokat lehet felfedezni a falakról visszaverődve. Vajon miket láthattak a
hosszú évezredek során?
Egy terem közepén egy fiatal női alakot pillantok meg. Összegörnyedve
zokog. Megérintem, és mindent
megértek. Nem kell
megszólalnia, mintha minden
tudást, mit meg akarna osztani
velem, beletranszportálná a
fejembe, és így részemmé válna.
Harcosok jönnek, hogy
megöljék. Meg akarom védeni,
de nem hagyja. Tudatja
tekintetével, hogy hatalmasabb
erő rejtőzik benne, mint
mutatná és elküld, vissza a
valóságba. Felébredek.

- Milyen tudást osztott meg
magával?
- Csak a nevét, és hogy kicsoda ő. A nevét ébredés után azonnal
elfelejtettem, pedig az ellenségei egyfolytában azt ordibálták.
- És ki volt ő?
- Hülyének fog nézni, ha elmondom.

181
- Nem az a dolgom, hogy bíráljam, hanem hogy megértsem.
- Ő testesíti meg az emberiség bánatát. Azt a fájdalmat húzza
folyamatosan magához, melytől mi emberek rég összeroppantunk volna.
Azért volt könnyes a szeme, mert egyre több keserűséget szív el tőlünk,
hogy a boldogság apró reményét még tarthassa bennünk. De most már
nehezebben megy neki, mert az évezredek során óriási mértékben megnőtt a
fájdalom az emberekben, és minden erejét felemészti ennek elszívása.
- Miért tenne ilyet értünk?
- Egyszerű a képlet: erre született. Ez a sorsa az idők kezdete óta. Ő a
megtestesült remény.
- Azért sír folyamatosan, mert átérzi a szomorúságunkat, melyet ellop
tőlünk?
- Pontosan. Újra és újra átéli helyettünk a legszörnyűbb pillanatokat, hogy
nekünk ne kelljen.
- Érdekes. Akkor az én fájdalmam miért nem szívja el? - motyogta halkan.
- Szóval megvan a maga súlyos terhe is, melyet az üveg tekintete mögé
rejt. Sejtettem. - Meglepődött, hogy meghallottam az iménti mormogását.
- Most magával foglalkozzunk! Vegye úgy, mintha meg sem történt volna
ez a kis kitérő. - Zavarttá vált a tekintete.
- Kérjen könnyebbet. Orvosoknak ugye nem szokásuk a betegekkel
személyes viszonyt kialakítani? - Csak bámult. Egyetlen szó sem jött ki a
torkán hosszú másodperceken át.
- És hányszor találkozott ezzel a lénnyel?

182
- Először volt az a visszatérő álmom, amit most meséltem el. Az
ismétlődött meg újra. Azt hiszem még kétszer láttam éberálom formájában
pár éve.
- Éberálom? Azaz a test előbb felébred, mint az elme?
- Pontosan. Egy hajnali órán kinyitottam a szemem, de mozogni nem
tudtam. Esőzuhogást és kislánysírást hallottam. Teljesen megrémültem.
Tőlem balról jött a hang. Megpróbáltam arra kanyarodni, de csak nagyon
nehezen tudtam forgatni a fejem. Pár centit azért sikerült eldönteni. Pont
elég volt.
A radiátor előtt összekuporodva egy lányt láttam meg pityeregni. A haja
eltakarta az arcát. Olyan elveszettnek tűnt, de mégse mertem megszólalni.
Nem akartam, hogy észrevegyen. Lehunytam a szemem és erősen
koncentráltam, hogy visszaaludjak. Egyfolytában csak a záport, a
könnyhullatást hallottam. Aztán egyre halkabb lett, de ezzel párhuzamban
egy másik hang erősödött. Mintha több ezer ember folyamatosan ordított
volna fájdalmában a fülembe, majd jött a kóma. Mire felébredtem már
reggel volt. Minden normálisnak tűnt utána.
- Miért félt a vele való kommunikációtól?
- Úgy éreztem, az életembe kerülhet, ha észrevesz.
- És még egyszer találkozott vele?
- Igen. Pár hónapra rá újra megjelent, de akkor már máshol laktunk.
Szintén reggel felébredtem, s ott ült nekem háttal, maximum egy méterre
előttem. Csendben bámult előre a semmibe. Az arcát most sem láttam és
most sem kívántam kommunikálni vele. Lehunytam a szemem. Később újra

183
kinyitottam, de még mindig ott ült. Ezt a hadműveletet még négyszer
elkövettem, s csak ötödszörre tűnt el. Azóta nem láttam.
- Más idegen nőnemű lénnyel álmodott korábban?
- Egyszer. De nagyon rövid volt a randi. Ha-ha!
- Mesélje el gyorsan!

Halkan morajlik a tenger. Mossa csendesen a partokat. Borús az idő, de a
szél nem fúj. Egy hosszú földúton állok, egy part menti töltés tetején. Lent, a
homokban sok sötét bucka pihen átfagyva. Valaha emberek voltak. Most
kisebb göcsöket képeznek. Egy lány tart irányomban a tenger felől három
állat társaságában.
Két fekete bárány áll két oldalán. A kezében kisebb fehérszőrű kutya
fekszik. A nőnek fáradt, megviselt tekintete van. A messzeségbe bámul,
miközben jön előre vizes, fehér, sáros, bokáig érő szoknyájában. Felmászik
a dombon, fel az útra. A tőlem körülbelül tíz méterre lévő kisebb árok
közepében megáll, a két fekete bárány a két oldalán.
A tenger felé tekintenek.
Lassan, kimérten elővesz egy
tőrt, felemeli fél kézzel maga
elé a kiskutyát, s elkezdi vágni
a torkát. Közben sikongat,
hörgő hangokat ad ki. Mintha
nem is ember lenne, csak
látszatra. A bárányok szintén

184
neki állnak bégetni vadul a messzeségbe. Én pedig lassan egyre
magasabbra emelkedek…

- Mi volt élete legrémisztőbb álma?
- Annak már csak halvány emlékei vannak, eltemettem mélyen
magamban.
- Szeretném felszínre hozni, ha megengedi.
- Azt akarja, hogy újra átéljem?
- Olyasmi. Hipnózis alatt biztonságban lesz, ígérem!
- Meg kéne bíznom magában?
- Ha megtenné, nagyot lépnénk előre.
- Maga szerint lehet.
- Bízzon bennem!
- Van más választásom?
- Igen. Kurva erős gyógyszerek, miktől elveszti teljesen az egyéniségét és
két lábon járó húsdarabbá válik, aki csak enni és szarni képes! De ezt maga
is jól tudja. - kelt ki magából.
- Micsoda naturalisztikus stílusra váltott doktornő! - nevettem el magam.
- Csak felvilágosítottam!
- Tehát az én érdekem.
- Pontosan!
- És semmi köze ahhoz, hogy kiváló könyvtéma lennék, valamint előrébb
vinném a karrierjét, dagasztanám a zsebét.

185
- Semmi ilyesmiről nincs szó! Készen áll? Dőljön hátra. Hunyja le a
szemét. Otthon, az ágyában fekszik. Nagyon fáradt. Vegyen mély lélegzetet
s lassan fújja ki! Egy létrán áll. Nagyon hosszú létrán. Egy alagút
bejáratánál. Olyan hosszú a létra, hogy a vége elveszik a végtelen
sötétségben. Minden egyes levegővételkor megáll, és minden egyes
kifújásnál egy fokkal lejjebb ereszkedik. Mászik egyre mélyebbre, míg
eggyé nem válik a sötétséggel. Mit lát most?

- A társammal beszélgetek.
- Társával?
- Igen. Nyomozók vagyunk. Régi jó barátok és társak ebben az ügyben.
Örülök, hogy együtt dolgozhatunk megint. Jó párosítás. Érezzük egymás
gondolatait.
- Mi a feladatuk?
- A környéken az elmúlt hetekben több csonkolásos gyilkosság történt.
Később a szakértők megjegyezték, hogy nagyon furcsák a nyomok. Törpe
emberi fognyomokat találtunk az áldozatokon, puszta erővel tépték szét őket.
De ekkora kis testtel képtelenség ilyen dolgokat művelni! Mindenki fél.
Várják rettegve, ki lesz a következő. Éjjel-nappal figyeljük a környéket, de
amióta iderendeltek minket nem történik semmi.
- Ugorjunk egyet a következő kellemetlen eseményhez, ha történt olyan.
- Történt. Újabb gyilkosság alig két hónapra rá. Egy egész családot
mészároltak le teljesen hangtalanul. Nem maradt szárazon egyetlen fal sem.
Barikádot találtunk az egyik szoba ajtajában. Székek, asztalok és minden

186
apró dolog oda volt szórva. Nem segített semmit. Át sem törték, mégis
bejutottak a támadók. Teljesen tanácstalanok vagyunk. Bizonyítékok vannak
bőven, de nem lehet velük mit kezdeni. Irracionális feltevések születnek és
telj…
- Ugorjunk a végkifejlethez. Részletes beszámolót kérek. Hol van most?!
- Egy házhoz riasztottak ismét. Mivel David már korábban áldozatul esett
az egyik helyszínelésnél, ahol én nem voltam jelen, így egyedül kellett
bemennem.
Gyilkos csend uralkodik mindenütt. Csak a saját szívem dobogását
hallom. Beljebb érve húsleves-illatot érzek. Az egyik szobából gőz szökik
kifelé. Elindulok a szagok irányába. A konyhában vagyok, ahol két nagy
lábos fortyog. Sehol senki, csak a nagy kupi. Éppen leveszem a tetejüket. Úr
Isten! Egy férfi és nő feldarabolt holtteste fortyog a vízben! Hol a
fegyverem? Jól van! Megvan! Látom a háló bejáratát. Elinduljak arra?
- Igen! Mit lát?
- Oh! Egy kislány fut vicsorogva felém! Éppen most! Még be sem léptem
az ajtón! Ááá! Kiharapta a pisztolyt a kezemből! Mit tegyek?!
- Védekezzen! Menni fog! Ön erősebb nála!
- Kurvára nem! Nem bírok vele! Kicsúszik a kezemből! Tiszta vér a szája!
- Hirtelen beugrottak a bizonyítékok, a különböző vizsgálatok eredményei.
Azaz egy nyolc és egy tíz év körüli kislány a tettes tényleg. Eddig senki sem
hitte el. Még én sem. Ilyen hatalmas erejű gyermekek nem léteznek… Ők
nem emberek. - ÁÁÁ! Valami megharapta a gerincem! A másik lány az!
Nagyon fáj! Nem bírom leszedni magamról! Rohadtul szorítja az idegeim!

187
Nem érzem a lábam! Összecsuklottam! Teremtőm… A kisebbik lány! A
torkomba! Ááá! Ha… aaa… haarr… rapp…
- Jól van?
- Ha… raa… Istenem… ni… nincs tö… bb… ro… ssz álom…
- Ébredjen! Mászik fel a létrán ki a sötétségből a fény felé! Felszalad a
létrán! Hallja! Ébredjen! A kurva életbe!
Váratlanul ott állok a lajtorja előtt, és szomorú arccal lassan felfelé
tekintek. A sors akarta így. Egy kézzel megmarkolom a szemmagasságban
lévő fokot, majd az szétmorzsolódik a kezemben.
- Elkorhadt…
Még csak nem is ropogott. Fentről hallani a doktornő aggódó, félelemittas
hangját. Hátratekintve a fény és árnyék határán a két kisded tébolyodott
tekintettel vicsorog rám. Nem lépik át véletlenül sem a két világ s a köztes
tér közti vonalat. Ez valami íratlan szabály lehet.
Leülök, a csonka létrát bámulom hosszú perceken keresztül, míg teljesen
el nem homályosodik minden. Emlékképek jönnek. Az első születésnapi torta
melletti őszinte mosoly a körülöttem állók felé. Mikor nagyanyám karjában
egy hintán álomba szenderedtem egy meleg, nyári napon. Az első temetés.
Az első, a második, a sokadik csalódás az emberekben.
A képek hatására minden tagom elkezd bizseregni. Mintha
rákapcsolódnék valami energiafolyamra, és folyamatosan töltenének. Egyre
frissebbnek érzem magam.
A katatón állapotból visszatérve gyorsan felállok, kinyitom a szemem és
összpontosítok. Egy hosszú, borotvaéles kard teleportálódik a kezembe.

188
Kitágult pupillákkal hátrafordulok, és mosolyogó arccal elindulok a kis
démoni ribancok felé.

189
2056-57: A kórház
- Mi történt? - kérdezte mély levegő kíséretében a doktor úr, mert ilyenkor
nagy a káosz a sürgősségin.
- Eléggé különös eset. Nem tudták felébreszteni a hipnózisból. - mondta
zavart tekintettel az egyik mentős, fejét vakargatva.
- Micsoda? Ilyet még nem hallottam! - Nem akart hinni a fülének, a több
évtizednyi tapasztalat egyszerűen nem engedte meg neki.
- Én sem. Hova toljuk? - Már nem voltak zavarban, másodpercek alatt
túltették magukat ezen a különös szituáción. Egy újabb kivételes eset, de
már hozzászoktak mindenhez.
- Innen átvesszük. Kapjon infúziót kezdetnek, a többit kitaláljuk útközben.
- Persze ezt a mondatot már nem neki szánta, csak gondolataiban a
lexikonokat hamarább elkezdte lapozgatni, hátha talál valami hasonló esetet
bennük.
- De doktor úr? -, és azzal ott akarta hagyni az ápolókat, akik szintén
nemrég érkeztek, gondolta ők addig majd el lesznek a beteggel, de
meghátrált s visszafordult.
- Tudnak jobbat? Akkor nyugodtan mondják el! De vállalják a
felelősséget, ha megölik! Vegyenek tőle vért! Hol van, az aki behozta? -
Kezdett kigúvadni a szeme.
- Kint ül a váróban. - mutattak abba az irányba.
- Mindjárt jövök! -, és viharzott szélsebesen, de már nem abba az irányba,
amerre eredetileg tervezte.

190
A testem tovább tolták az ápolók a leendő szobám felé s közben
észrevették, hogy a fejem nem engedelmeskedett a gravitációnak, egyfajta
merevség lett úrrá az egész fizikumom felett. Én persze semmit sem
észleltem ebből a világból. Mintha az alapvető funkciókat irányító részt
áramtalanították volna egyetlen gombot megnyomásával. Ebben a vegetatív
állapotban próbáltak mindenféle intravénás szerrel bármilyen érzékelhető
reakcióra rábírni. Természetesen semmilyen hatást nem értek el vele, merev
maradtam, akár egy deszkalap.
- Maga hozta be az álomkórost? - kérdezte Lazarus doktor a megviselt
arcú nőtől.
- Igen, én hívtam a mentőket. - volt a rövid, halk válasz.
- Mégis mit tett vele? - visszhangzott a korterem.
- Hipnotizáltam, de eddig még soha senki sem reagált így. - majd
megakadt a szava.
- És merre jártak éppen, amikor a komplikációk jelentkeztek? - váltott
halkabbra a doki.
- A legszörnyűbb rémálmából menekült éppen. - mondta kicsit remegő
hangon.
- Jézusom! Tisztára, mint egy filmben. Mennyi az esélye annak, hogy
esetleg bele is halhat?
- Csöppet ironikus a kérdése, de sajnos ez ugyancsak megeshet. A sokktól
akár szívrohamot is kaphat, a nagy nyomástól elpattanhat egy ér a fejében,
vagy jelentkezhetnek egyéb végzetes tünetek.

191
- Ahhoz képest, hogy sosem történt még ilyen az ön kezei közt, eléggé
ismeri a szimptómákat. Azért később majd részletesebben körbejárjuk a
múltját, ha nem gond. Miért nem tudta kihozni ebből az állapotból?
- Nem tudom. Valamiért a tudatalattija nem engedi vissza ebbe a világba.
Igaz, eddig ilyen mélyre nem is jutott az élete során. Ki tudja mivel találta
ott szemben magát.
- A legősibb félelem érzésével talán. Valami javaslat, ami segítene a
kezelésében? - kérdezte széttárt karral.
- Sajnos nem tudok segíteni, szerintem várjunk, amíg felébred. - Ez persze
nem hangzott valami meggyőzően.
- Ez körülbelül mikorra várható? - húzta össze a szemöldökét, ráncolta
össze a homlokát a doktor.
- Pár óra, pár nap, pár hónap, pár év, vagy soha. Az ilyet nem lehet előre
tudni.
- Akkor a vizsgálatok után, azt hiszem, áthelyeztetem egy különszobába
állandó felügyelet mellett. Többet én sem tudok tenni. Vagyis jelentjük az
ügyet a rendőrségnek, mert ez a maga sara. A helyében imádkoznék, hogy
felépüljön az illető.
Lassan hátrafordult és elindult a kórtermek irányába. A nő pedig
megfagyott arccal, egyhelyben állt tovább, mintha még tartana a beszélgetés,
vagy tudná, hogy pár percen belül visszajön valaki, aki érdeklődik az
irányába.

192
2057: A végső csata
Éreztem, ahogy széttéptek a szemeikkel. Amint egyre közelebb értem, furcsa
táncot kezdtek lejteni szélsebesen. Miután átléptem a sötét árnyba, gyorsan
eltűntek az alakok az álmok birodalmában. Lesből akartak támadni,
gondoltam. Tudtam, hogy nem lesz tisztességes játszma. Sejtettem, hogy itt
nem maradhatok, ezért elindultam a semmi irányába. Először köd szállt alá
a félhomályban, egyre magasabbra emelkedett. Nehezen vettem a levegőt és
éreztem, nem vagyok egyedül. Nem rontottak rám, de jelenlétük szinte
súrolta testem minden pontját. Figyeltek, de nem bántottak. Sokan voltak,
nem kétséges. Fokozatosan kezdett világosodni. Megláttam az alattam levő
talaj halvány vonásait. Sűrű, szürke hamu fedte be az egészet. Néhol sáros
volt és ragadós, máshol száraz. Lépteim felett kisebb felhőt alkottak. Hamar
rájöttem, hogy amit latyaknak véltem, valójában számos, apró vértócsa,
amit már kezdett felszívni a föld. Közben lassan kitisztult a kép.
Dombos mezőkön jártam. Mintha óriási, mélyen alvó teknősök páncéljai
hevertek volna egymás mellett. A távolban egy kis faház állt. Kéményéből
dőlt a füst, az lehetett ennek a különös hamuködnek a forrása.
Haloványsárgás fény szűrődött át az apró ablakon. Akár egy öreg,
jelentéktelen világítótorony, olyan hatást keltett a távolból. Viszont itt nem
volt semmi a közelben, melytől meg kéne óvni testem bárkáját. Közelebb
érve sírköveket pillantottam meg a növényzetben elrejtőzve. Rengeteg kis
púp magasodott ki a rövidebb fűszállak közül. Most már értettem a gyenge
fény célját.

193
Hírtelen újra ott teremtem a konyhában, a fortyogó lábosok mellett. Szinte
sokként hatott rám ez a gyors képváltás. Mintha végig itt álltam volna, csak
mást vetítenének körém, hogy megzavarjanak. Ismertem a forgatókönyvet.
Vagy újra meghalok, vagy átírta valaki az álmom. Féltem nagyon. Pár
pillanatra megmerevedtem, de megtettem az első lépéseket. Most sikerült
belépnem a szobába. Óriási sötétség uralkodott bent, csupán egy erőtlen
izzó vibrált, semmi több. Hátul az ágy szélén egy alak ült, és nézett ki a
fejéből. Váratlanul felém fordította a csillogó szemeit. Lassan kigombolta a
blúzát, széthúzta, és megláttam az óriási sebet, melyet én ejtettem rá
korábban egy másik dimenzióban. Azonnal kicsúsztak a belei a hasából, és
azt egy kislány követette. Puhára zuhant, édesanyja zsigereire. Amint
kibukott onnan, egyből rám vicsorgott. Folyt az arcáról a gusztustalan
genny, vér és bélsár. Teste merev volt, remegett a mérhetetlen éhségtől.
Csak szemfogai voltak, s éles, fülfájdító hangokon sikítozott. A lelkem kellett
nekik.
- Még ne, édesem - szólt rá kedves hangon az anyuka. Megsimogatta az
apró fejecskéjét, a vértől összeragadt haját, majd ismét felém fordult a női
alak. - Látod, mégis felnőtt a drága. Sőt, kistestvére lett. Egy fiúcska is
növekszik bennem, hamarosan elég erős lesz, és akkor végre bevégzed -
mondta fokozatosan mélyülő hangon.
Abban a pillanatban, mikor ezek a szavak elhagyták a száját, finoman
benyúlt a hasüregébe, és egy vékony zsinóron lógó sárgás-vöröses embriót
vett ki. Ezután felém emelte élettelen tekintettel, mély kürtszerű hang
kíséretében. A kiscsaj is megszólalt a maga visító hangján, amire

194
visszamormogott az anyuka válasz gyanánt. Érdekes démoni beszélgetésnek
lehettem tanúja, kirázott tőlük a hideg.
Egy második kislány bújt elő a nő mellől. Felismertem, ugyanaz volt, aki
korábban a gerincembe harapott. Kétségtelen, hogy nem hozzájuk tartozott,
mégis összefogtak ellenem, biztosra akartak menni. Eddig ott lopózott
takarásban, nem láthattam. Már hárman vicsorogtak rám, a negyedik pedig
készült világra jönni.
A borotvaéles kardot még mindig ott szorongattam a kezemben. Több sem
kellett, lendületből nekik rohantam. A kis démonokat egy csapásra
kettévágtam, s az anyjukat egy visszatérő lendülettel lefejeztem. Miután a
földre esett, a hasából egy aprócska kéz kezdett kifelé haladni. Rohamosan
nőtt, fújódott fel a baba, mintha belülről szét akarna durranni. Gondolkodás
nélkül szétcincáltam a nő hasát legújabb gyermekével együtt, a vérük
porfelhőként tündökölt a félhomályban. Nem sok minden maradt belőlük.
Végre kifújhatom magam. Ajjaj! A két félbeszelt fruska holtteste csak
deréktól lefelé látható a padlón. Elkúsztak valamerre. Síri csend lett. A
levegővételt is szüneteltettem, összpontosítottam. Finom, monoton csepegést
kezdtem hallani. A forrás valahol mögöttem, felettem van. Nem sokkal
később halk, kaparászó neszt észleltem az ágy alól. Megvannak! A
támadással még vártam pár másodpercet, fejben összeraktam a
koreográfiát. Mikor készen álltam, mély levegőt vettem, majd kifújtam.
Váratlan, gyors mozdulattal a kardom a plafonba szúrtam. Telibe találtam a
démont, a szíve alatt a bordái közé szorult a fegyverem. Meg se szusszant,
ismét halottnak tettette magát. Ezt kihasználva lehúztam a földre, s csali

195
gyanánt a fejét az ágy felé toltam. A bujkáló kis ribanc azonnal rákapott a
horogra, azaz a barátnője koponyájára, hallatszott a csont roppanása. Az
egyik sikítozott, a másik morogott, azt hitte engem harapott meg. A hús
horgászbotommal kihúztam az ágy alól, majd számos acélos mozdulattal
megtapostam a fejüket. Addig folytattam, míg csak egy szürkés-fehéres-
vöröses massza nem maradt a fejük helyén. Túl könnyű volt. Hogy halhatnak
meg ennyitől egy ilyen torz és irracionális világban? Valami nem stimmel
itt. Gyors, szúró fájdalom érte a mellkasom, s miközben odakaptam, egy
pillanat alatt a földre rogytam.
Mikor a nyilalló, lüktető, kellemetlen érzés alábbhagyott, kinyitottam a
szemem és ismét máshol találtam magam. Esett a hó. Olyan ismerős volt
minden. A kapu elé értem. Beütöttem a kódot s mentem tovább. Minden
erkélyen díszvilágítás, kivéve a miénket. Nagyon nem illett az a sivár korlát
a többi élénkhez. Elővettem a kulcsot és haladtam tovább a lépcsőházban. A
második emeletre érve ott álltam az ajtónk előtt. Vér szivárgott a küszöb
alól. Megrezzentem, s csak nagyon lassan, mereven tudtam megérinteni a
kilincset. Meglöktem erősen az ajtót. Láttam, éreztem, ahogy felmosom
édesanyám holttestével a padlót. Olyan magasra volt állítva a padlófűtés,
hogy fortyogott, gőzölt a vére körülötte.
Ő rám nézett, és sírva szólt hozzám:
- Sajnálom fiam, tudom, hogy nem szerettél volna megszületni, ennek
ellenére mégis cserbenhagytalak. Igazad volt, ez a világ nem érted van,
sosem volt. Sajnálom, hogy ennyit kellett szenvedned, de remélem egyszer
jóvátehetem. Ne haragudj rám, nem kellett volna annyiszor… -, majd a

196
tekintete elzsibbadt, nem volt képes több szót kiejteni vértől csatakos száján,
lassan visszaborult a feje a földre, s némán elaludt végleg.
Apám ott ült a TV előtt, nézett ki a fejéből. Meredten bámult rezzenéstelen
arccal. A szája sarka lassan suttogó hangokat eresztett ki. Óvatosan
odaléptem, de azt sem vette észre, hogy ott állok szemben vele. Lehajoltam,
és fülem a szájához emeltem. Egyre tisztábban, hangosabban hallottam a
szavakat, melyeket monoton dúdolt.
- Mi az, hogy az én hibám, már megint nem főztél, mikor mosod ki a
mezem, ennyit ér a nevelésed, nézd meg a fiad, anyád keveri mindig a szart,
ha itt van akkor mindig veszekedés van, majd meglátod, kurva világ lesz, te
kurva, dögölj csak a TV előtt… már megint pénz kell, osszad be, mi ez a sok
cipő, megint veszed magadnak a ruhákat, mi meg itt éhezünk, ilyen moslékot
én nem eszek meg, a fejedre borítom, te szuka, a fiad sem evett már három
napja, tőlem nem kapsz pénzt…
Nem bírtam tovább hallgatni, elborult az agyam. Kötelet hoztam és jó
szorosan odaszorítottam a fotelhez. Hoztam egy ollót, s levágtam mind a
húsz ujját bosszúra éhes tekintettel. A némasága megszakadt. Egyfolytában
ordított, én pedig csak vicsorogtam a pofájába. Elővettem a konyhából egy
bárdot, levágtam a lábfejét, aztán a többi részét is a térdénél, a
medencéjénél. Minden egyes testrészét erőből az arcába vágtam. Ő csak
visítozva ordított és bőgött. Taknya-nyála összefolyt. Jött a kézfej, az alkar,
majd a vállaknál is leszabtam. Legvégül belevágtam a hasába, kitéptem a
bűzlő beleit és megfojtottam velük. Nem, nem bírtam abbahagyni, ezért újra

197
visszamentem hozzá. Utólag leszaggattam a fejét, s végleg betömtem a
farkával a száját.
Ott álltam vérben úszva a szoba közepén, remegtem. Néztem ki a fejemből,
próbáltam visszafojtani az egyre erősödő dühömet, és megjelent az ajtóban
ő. Úgy éreztem, lelassul az idő, a hang, a tér, a fény. Térdre rogytam s
könnybe lábadtak a szemeim. Reszketni kezdtem, sokkal erősebben, mint pár
perccel korábban, görcsbe rándultak a végtagjaim a fájdalomtól. De ez más
volt, nem fizikális eredetű, ez a lélek kínja, amit éreztem, a legfájóbb emlék
tért vissza, öltött testet előttem.
- Kedvesem! Úgy hiányoztál! Nem bírok rád nézni, annyira fáj! Ne
haragudj! - ordítottam érthetetlen hangnemben.
- Ne sírj! Itt vagyok veled! Mindig is itt voltam, csak nem hallottál! Abba
kell hagynod! Ez nem te vagy! Túl sok neked ez a világ. - ejtette ki apró
száján, nyugtató hangján.
Fölé hajoltam, és mindkét szememből kifolytak az örömkönnyek. Kedvesen
rám mosolygott, majd rátette homlokomra a kis selymes kezét. Úgy éreztem
eljött a megváltás, az egész testem feltöltődött tőle.
- Emlékezz rám, Aaron!
- Ne! Kérlek, neee! Nem akarom még egyszer átélni. Belehalnék, ha újra
végig kellene nézem, kérlek neee… Kérlek…
- Muszáj! - suttogta a fülembe, majd eltűnt.
Elhomályosodott minden. Édesanyám holtteste mellé, a vérébe estem.
Felvettem a magzati pózt, s utaztam vissza az emlékek birodalmába egy

198
mélyen elbújt kis foszlányhoz, melyet olyan mélyre rejtettem el magamban,
hogy már arra sem emlékeztem, hogy valaha létezett.

199
2028: A tragédia
Egyszer, mikor egymás mellett
feküdtünk az ágyban, megszólalt, a
maga kis vékony, aranyos hangján,
mely mindig elfeledtette velem a
gondjaim és bánatom. Főleg, mikor
direkt kislányos akcentussal beszélt.
- Figyu? Semmi… - gyorsan
elnézett készakarva más irányba
huncut mosolyával.
- Mondjad! - fordultam felé
érdeklődve.
- De ki fogsz nevetni - folytatta egyedi, szavakba önthetetlen, aranyos
stílusával.
- Dehogy foglak, kincsem! Tudod, hogy szeretlek - mondtam és komolyan
is gondoltam.
- Szeretsz? - váltott még nagyobb mosolyra és szorosan átölelt.
- Igen, szeretlek - karoltam át úgyszintén.
- Akkor jó! Figyu? Azon gondolkoztam, lehet, ezért Nobel díjat is kapnék,
hogy amikor ásítunk, akkor ugye a mellettünk levő ember is elkezd. Ez azért
lehet, mert mikor így teszünk, akkor egy kismanó kirepül a szánkból, és egy
másik ember szájába száll át.

200
- Ó, te drága! Pont ezért imádlak ennyire, mert ilyen vagy! - Nagyon
meghatódtam, nem volt még egy ilyen ártatlan lélek a Földön, mint ő.
Megbecsültem nagyon.
Egyszer a vonaton ültünk egymás mellett. Már sok éve elfeledtem, hogy
majdnem én lettem a helyi fiatal méregkeverő. Négy boldog évem volt vele,
szinte el sem hittem. Ilyenkor szokás mondani: túl szép, hogy igaz legyen.
Ez ránk is illett.
Pár megállóval később egy fiatalember csatlakozott hozzánk a táskájával.
Nem zavart minket. Mindenki ment haza az ünnepekre. Karácsony volt.
Igaz, életem legkellemetlenebb emléke fűződött hozzá, most valahogy mégis
jobban el tudtam viselni mellette. Eloszlatta az összes rossz gondolatot, mik
most gyötörnének, ha nem lenne velem. Kapott is egy puszit a homlokára
jelzésként. Kevés embernek sikerül megtalálnia élete során azt, akit a nagy
„Ő”-nek tarthat. Néha hiszi, hogy megfogta, de hamar rájön, hogy mégsem.
Nálunk még mindig megvolt a szikra. Nem halmoztuk el egymást
ajándékokkal, nem költöttünk felelőtlenül, ez már rég nem volt fontos. Sőt,
kellemetlennek éreztük volna, ha úgy viselkedünk e téren, mint a többi
ember.
A csendet csupán egyetlen ember törte meg felszállása közben, amikor a
jegyellenőrrel vitatkozott. A vonat másik feléig elhallatszott.
- É is megvettem a jegyem! Ugyaoan jogom van felszáni! Ugyaoan jogom
van, mint báákinek!
Miután befejezte a jelenetet, túloldalt nyílt az ajtó. Először az egyik sötét
kis fattya sétált végig és ment tovább. Néhány másodpercre rá követte a

201
többi is a részeg apját, aki annyira be volt állva, hogy a mellettem lévő
másik ajtón alig tudott kimenni. Egy darabig nyugtunk volt tőle.
Körülbelül húsz percre rá ismét visszatért. Kitárta az ajtót, majd szó nélkül
ráült a karfámra. Nem szólt semmit, csak nézett előre, ki a fejéből.
- Mégis mit képzel? - ordítottam rá hangosan.
- É is megvettem a jegyem! - volt az artikulálatlan, bűzös válasz.
- Szálljon le, keressen magának máshol helyet, itt már nem fér el! -
jelentettem ki mereven, indulattal átitatva.
- Ugyanoan jogom van itt ülni! - ismételte tovább.
Fogta a kislányát s bele akarta ültetni az ölembe. Már lehetett látni a
nyakamon a lüktető ereket. Körülöttem az emberek úgy tettek, mintha nem
történne semmi, le sem szartak.
- Vigye innen a lányát! - üvöltöttem még hangosabban.
- Annak a táskának nagyobb joga va ott űni, mint az én saját lányomnak?!
- mutatott a velünk szembe ülő csomagjára.
- És mégis hova rakjam?! Nem az enyém! Menjen arra tovább szépen!
-jeleztem neki az utat, tőlem minél távolabb.
Az előttem ülő gyerek beijedt s elült a táskájával együtt. A részeg állat a
lányával viszont elhelyezkedett szembe velünk, és tovább pofázott hozzám.
Úgy tettem, mintha ott sem lennének, ami eléggé nehéz volt, mivel teljesen
szétvetett a düh. Jött a kaller.
- Minden rendben van? - kérdezte érdeklődő tekintettel.

202
- Most már igen! - válaszoltam gúnyosan. A jegyellenőr pedig megmondta
az úriembernek, hogy a következő megállónál leszállítja. Több sem kellett
neki. Megvárta, míg elment a kékruhás, aztán felállt.
- Most miattad fognak ledobni a vonatról! - kezdett hőzöngeni.
- Miattam biztosan nem! - válaszoltam flegmán.
Abban a pillanatban egy villámgyors mozdulattal előrántott egy kést és
arcon vágott vele. A seb örökre odaforrt. Barátnőm felé fordult, majd egy
szimpla mozdulattal szíven szúrta. Azonnal meghalt. Mintha egy gombot
nyomtak volna meg a testén, egy pillanat alatt elaludt.
Elborult az agyam, de most hirtelen előkerült a csőcselék, hogy lefogjon,
nehogy bántani tudjam a gyilkos részeget. Eddig nem vettek tudomást
rólunk, most pedig nem engedik, hogy bosszút álljak egy ártatlan lélekért.
Olyan nyugodtan aludt a kedvesem, úgy összeszorult a szívem. Meg
akartam ölni mindenkit, de nem tudtam szabadulni a szorításból. Attól a
pillanattól az egész világ az ellenségemmé vált.
Sejtettem, hogy ez be fog következni egyszer, hisz tudtam, túl szép, hogy
így maradjon. Máig nem dolgoztam fel az eseményeket. És ezzel elérkezett
a zéró tolerancia korszaka… Nem változtam energiává, jobb történt.
Fertőztem… Sokkal mélyrehatóbb dózissá váltam, mint gondolhattam volna.
Kívül maradtam az arc, mit mindenki megnéz különös érzelemmentes
állaga miatt, idegensége révén. Belülről pedig egy fekete lyukká váltam.
Vártam, hogy mindenkit kínkeservesen magamba szívjak, kímélet és
válogatás nélkül. Azt akartam, hogy mindenki kapjon csak egy kis darabot

203
abból, amit én évtizedekig rezzenéstelen arccal viseltem, mélyen húsomba
fúródva örök, gyógyíthatatlan sebeket hagyva.

204
2057: Birodalom
Ott áll trónja előtt a lélektelen király sápadt arccal, sötét tekintettel. Népét
sanyargatja, lábát vérükkel be nem piszkítja.
- Nem ismerek gyalázatot! - suttogta.
Undorral tekint le a földre, hol egy
ártatlan lélek bocsánatáért térdel előtte.
Beteg a drága, vérzik a háta, szótlanul
hallgat, várja a bánat.
- Remélem elbuksz, s szólítod alávaló
nevem! Mely csúszásra késztet, térdre, ott
könyörögsz nékem! Borulj alá és onnan néz
fel rám, én mondom néked!
Tudja, nincs számára már sok hátra, így elengedi a halálos ágyra.
Leendő, vagy már csak volt párja mellette várja a halál szekerét, míg a
király hátul meghúzódva, háttérbe vonulva, csendben mosolyog a drága
lányra. Megszólal a párja:
- Élsz drágám és lélegzel? Beteg vagy, kincsem. Oh, vérzel. Felemellek a
magasba, álmaid átveszem tőled mára. Ne terheljenek többé téged, csak
énrám nézz, kérlek!
Gyengül a szervezet, nincs tovább. A porhüvelyből a lélek lassan elszáll.
- Itt az idő kincsem, búcsúzz kérődtől, szépen! - mondta hideg szavakkal a
zsarnok véreb.

205
A király lassan előlép, a gyertyafény megperzseli fejét. Gonosz mosoly,
ami az arcára ül. Nem bírja tovább szótlan, s a szavak halkan újabb sebeket
hagynak.
- Szegény ördög, akár az ő munkája is lehetne. Egy roncs fekszik
lábamnál. Menj, és ereszd tova kicsiny életed, s üdvözöld álmom. Ily röviden
az én oldalamon, oly egyszerűen megdöntve végre. Nincs több hazug szó
szádból ejtve, szemem elől kell elhajítanom téged. Nincs több bölcselet,
semmi új. Könnyezek reszkető hitem nevében. Ne félj, nem halsz meg
énekhang nélkül!
Szerelme fölé hajolt az ágyra, könnyeit hullatja a még forró bábra. Lassan
hűlnek ki az érzések a testből. Utolsó szavak jönnek, talán a lélek még hallja
őt, jelen van ővelük.
- Viszlát drágám, te bűnös lélek! Nem ejtek könnyeket érted, kis gyönyörű
lényed! Nincs ezüst serleg, mely befogná őket! Történeted így ér véget,
melyet sosem nyerhettél meg!

206
2057: Ébredés
Könnyes szemekkel álltam a sírja előtt. Esteledett, már csak én voltam ott.
Letérdeltem a faragványhoz s a névre pillantottam. Hátulról valaki finoman
megérintette a vállam. Odafordultam, és ő állt mögöttem. Összeszorult a
szívem. Lassan fölém hajolt, a fülembe suttogott.
- Már közel jársz. Egy kőhajításnyira a határ, de még ne lépj át az én
oldalamra, ne most! Még meg kell találnod a kulcsot, mely elvezet hozzám!
Ha nem így teszel, akkor elveszítelek örökre, csapdába ejtenek az istenek.
Küzdj értem, kérlek! - Szemében láttam, hogy tényleg nagyon fontos
dolgokról beszél. Határozott volt az arckifejezése, de közben nyugtatott is.
- A kulcsot? Milyen kulcsot? - kérdeztem keseregve.
- A feloldozás kulcsát. Megharagudtak rád nagyon, nem engednék soha,
hogy újra együtt legyünk, ez az egyetlen megoldás van csupán. Kizárólag
így kerülheted meg őket. - Kicsit éreztem az elkeseredettséget az ő hangján
is.
- Megharagudtak rám? Ők tettek ilyenné! Egész életemben csak megvetett
mindenki. Ők játszadoztak az érzéseimmel végig! - fakadtam ki.
- Azt mondták, nem lett volna szabad megszületned. Hiba voltál, egy
anomália vagy csupán. Féltették tőled a gyermekeiket, ezért nem hagyták,
hogy közel kerülj hozzájuk.
- Akkor mondd! Miért szerettél belém, hiszen te is egy vagy közülük, a
csemetéjük?
- Megéreztem, hogy különleges vagy -, s lágy csókot nyomott a
homlokomra.

207
- Különleges? Egy szörnyeteg - válaszoltam őszintén, legalábbis úgy
gondoltam.
- Tudom, hogy ha több boldogságban lett volna részed, ha veled
maradhattam volna, nem történnek ilyen dolgok.
- Nagyon hiányzol. - Szinte már remegtem, a sírás kerülgetett. Érintése
maga volt a mámor, melyet rég nem éreztem.
- Te is nekem, kedvesem! - Ajkai finom mosolyra álltak.
- Hol találom a kulcsot? - kérdeztem reménnyel átitatva.
- Ő fog megtalálni téged. Csak egy kicsit türelmesnek kell lenned.
- És mit fogok nyitni vele? - Remegett a szám az értetlenségtől.
- Semmit… Eggyé kell válnod vele. A kulcs lebontja földi burkod,
fogságba ejti a szörnyet, ki húsodba mélyen belefúródott, felfalja, s a lelked
szabad lesz újra, akárcsak gyermekként, nem ítélkezhetnek többé feletted.
Ott fogok rád várni. Egy ágon ülve figyellek téged. Most pedig ébredj! Nem
maradhatsz itt tovább! Így is gyenge a tested. Ébredj és erősödj meg!
Ébredj, én várok rád! Ébredj, én bízok benned! Ébredj…
A homlokomra ismét egy forró csókot kaptam, mely nagyon
megnyugtatott. Elfeküdtem a földön, felvettem a magzati pózt, és elaludtam
a mezőn a sírkő mellett a langyos nyári szélben, a naplementében.
Kinyitottam a szemem. Egy TV-t pillantottam meg homályosan. Valami
videoklip ment benne, melankolikus dallamok szálltak alá. Nem tudtam,
hogy hol vagyok. Fehér volt minden: az ágy, a lepedő, a falak és az alak is,
aki nekem háttal eszegetett valamit és bámulta a képernyőt. Nehezen

208
lélegeztem, továbbá fáradtnak éreztem magam. Meg akartam szólalni, de
csak valami halk nyöszörgés jött ki a torkomon.
Az ápoló hátrafordult, majd dülledt szemekkel bámult rám. Félrenyelt,
fuldokolva rohant ki a szobából. Rá fél percre hat másik fehérköpenyes tárta
rám az ajtót. Széthúzták a szemem, belevilágítottak, ledobták rólam a
takarót, végigtapogatták a testem. Infúzión keresztül valamit belém
fecskendeztek, és azon nyomban elaludtam.
Következő ébredésemnél már csak ketten álltak mellettem. Azt a mocsok
pszichológusnőt pillantottam meg és egy fehérköpenyest. Érthetetlen volt a
tekintetük. Vártam, mikor szólal meg valamelyik. Hosszú percekig csak a
falióra kattogása zavarta meg a szoba csendjét.
- Aaron! Hogy érzi magát? - mondta a ribanc remegő hangon.
- Mint aki feltámadt - válaszoltam gúnyosan, iróniával töltve.
- Találó szavak, valóban. Vissza tud emlékezni, hol járt eddig? - Próbált
nem reagálni a stílusomra.
- Meddig is? - kérdeztem érdeklődő tekintettel.
- Egy kicsivel több, mint… egy évig - volt a válasz folyamatosan halkulva,
hatásszünettel a végén.
- Nekem rövidebbnek tűnt. Pár napnak csupán - vicceltem el a helyzetet,
de a szemeim elárulták a dühömet. - Habár, ahogy elnézem a ráncait…
- Miért nem jött fel a fény felé a létrán? - kérdezte flegmatikus hangon,
mintha újból kísérleti állat lennék csupán.
- Nem engedtek - eresztettem ki a levegőt.
- Kik? - néztek rám furcsán s kérdezték szinkronban már mindketten.

209
- Ez az a dolog, amit szavakkal nem tudnék leírni. A lényeg, hogy
megoldottam. Az egy másik világ. Bizonyos értelemben a sajátom, de már
nincs akkora ereje, mint korábban volt. És többet erről nem beszélek!
- De…
- Azt mondta, hogy nem akar róla beszélni. Bizonyára fáradt a beteg.
Hagyjuk pihenni! Hamarosan elhagyhatja a kórházat. - vágott a szavába a
doki, mert nem bírta tovább nézni a kínzásomat.
- Ennek örülök. És doktornő? - váltott vigyorra az arcom.
- Igen? - nézett rám ismét zavarodottan.
- Egy szót sem fog belőlem kihúzni, az én történetemből nem fog pénzt
csinálni - majd rákacsintottam.
A tekintete elvakultnak tűnt egy pillanatra, de nem hinném, hogy valaha
bekavarna. Tarthatott attól, hogy kitálalok a dolgairól, ha nem hagy békén.
Elvégre ő juttatott egy év kómához az óriási szakértelmével.
Pár hét elteltével újra visszanyertem az erőmet. Az utolsó vizsgálatok
mindent rendben találtak, így hamar kiengedtek. Hiányzott már a friss
levegő illata és a napfény ölelése.

210
2058: Őrült kutatás
Miután szélnek eresztettek, és visszakaptam a személyes dolgaimat, első
utam haza vezetett. Csupán egyetlen év telt el, de így is észrevehetőek
voltak a város apró változásai. Más utak, új házak, még szokatlanabb
divathullám, frusztráltabb emberek jellemezték a környéket.
Kinyitottam az ajtót, kicsit szorult a zár. Mindent por emésztett. Az ágy
melletti órán a mutató sem látszódott a vastag, finom réteg alatt. Lehetetlen
volt nagyobb takarítást végezni, hiszen az áramot már rég kikapcsolták a
vízzel együtt. Nem érdekelt semmi, csupán a kedvesem utolsó szavai
rebegtek folyton a szemeim előtt: „meg kell találnod a kulcsot!”, „eggyé kell
válnod vele”, „Egy ágon ülve figyellek…”.
Teltek a napok, a hetek, a hónapok. Nőtt a szakállam, a testem teljesen
elhanyagoltam, folyamatosan járt az agyam. Hamar találtam munkát, és a
második fizetésből visszaköttettem mindent. Először furcsa volt, hogy
amikor megnyitottam a csapot, ismét rendesen folyt belőle a víz, s nem
kellet órákat várnom pár lábosnyi verítékcsepp összegyűjtésére. Rémálmaim
már egyáltalán nem voltak, kicsit hiányoztak is, korábban sose voltam ilyen
nyugodt. Hamar rájöttem azonban, hogy kicsit elkiabáltam a
gyógyulásommal kapcsolatos kijelentéseimet. Pár hét elteltével, egy este,
mikor fáradtan lefeküdtem, ismét különös látomások csaptak le rám.

Egy kisfiú testében vagyok. Olyan kilenc-tíz éves lehetek. Egy gyümölcsfa-
ültetvényen ugrándozok, hallom más gyerekek zsibaját is, de nem látok

211
senkit magamon kívül. A nap ragyog, finoman perzseli a bőrömet. Kellemes
érzés. Föl s alá futkározok, mosolygok, mennyei boldogságot érzek.
Később megjelenik kiskori énem, rám meredve, talpig feketében. Arca
mindenféle érzelemtől mentes. Egy furcsa könyvet tart a kezében. Melléhez
szorítja, fejét lehajtja. Valamit dörmögni kezd magában ismeretlen nyelven,
és lassan felnyitja a fedelet. Apró faágak csapódnak ki a könyv belsejéből,
lassan kúsznak a föld felett, közben gyökeret verve kapaszkodnak mindenbe.
Feltámad a szél és különös, halk moraj jön a mélyből. Hátralépek
rémületemben.
Szerencsétlenül beleakadok néhány alacsonyan álló gallyba. Kicsit
megszurkálnak, de nem vészes. A jobb szemem felett viszont valami nyomást
érzek. Kezemmel megérintem és egyből tudom, hogy egy faág fúródott a
szemhéjamba. Ijedtemben észre sem veszem, hogy közben nyomtalanul
eltűnik a váratlan látogatóm.
A következő pillanatban egy kórházban állok, éppen behivat magához az
orvos. Egyből megkér, hogy vegyem ki a két centiméter átmérőjű és olyan
négy centiméter mélyre befúródott ágat a szemüregemből. Szó nélkül
engedelmeskedem, mintha ez teljesen hétköznapi rutinfeladat lenne
számomra. Remegő kezemben tartva a fadarabot érzékelem, hogy egyáltalán
nem véres. Másik kezemmel a sebemhez érek, és igaz, hogy találok egy
kisebb lyukat, de az is teljesen száraz. Megörülök, hogy nincs semmi bajom,
látok mindkét szememmel.

212
Az orvos, akár egy gondolatolvasó, egyből előugrik az asztala mögül,
ahonnét eddig az utasításokat adta, és megragadva a vállamat, egy nagy
tükör elé vonszol.
- Sajnálom, de örökre ilyen marad a szemed. Az ág súlyos sérülést okozott
benne, mint láthatod.
Őszintén szólva első pillantásra semmit sem veszek észre egy kis piros
folton kívül a lyukacska körül. Kicsit duzzadt a szemem, de semmi több.
- Látod? Mindig ekkora marad…
És feleszmélek. Mikor kezemmel megérintem a szemhéjam, észreveszem,
hogy a sérült szemem kicsit kancsalabb, valamint nagyobb a másiknál.
Ahogy egyre jobban összpontosítok, annál kegyetlenebbül látszik a
különbség köztük.
A tükörben mögém pillantok, a doki már vissza is ül az asztalához, némán
jegyzetel. Felismerem a könyvet, ugyanazt láttam a gyümölcsösben. Hirtelen
rám néz az orvos, és gyomorból jövő mély hangon megszólal.
- Közeleg a látomás, emlékezned kell minden részletére. Az emberi agy
nem képes ekkora információt néhány percnél tovább tárolni. Túlságosan
leterheli. Nem alkalmas a kozmikus kommunikációra, készülj fel! -, majd
tollát beledöfte a könyvbe, és a szöveg íródott tovább magától.

Mikor az éjszaka közepén felriadtam, kész káosz volt a fejemben. Nem
tudtam hova tenni ezt az álmot, de gyanítottam, hogy óriási jelentősége volt.
Gyorsan próbáltam minden percét felidézni, mert igazat mondott benne a
doki, az emberek ébredés után pár perccel elfelejtik, hogy mit álmodtak.

213
Felkapcsoltam az éjjelilámpát, és egy papírfecnire kulcsszavakat kezdtem
írni: gyümölcsös, fák, könyv, faágak, szemsérülés, doki, jegyzetel…
Másnap reggel korán keltem, nem bírtam visszaaludni, csak forgolódtam
napkeltéig. Első dolgom az volt, hogy betértem egy papírboltba. Nem
vettem semmit, csak körbenéztem, s tettem így még sok más hasonló helyen.
Telt az idő, megebédeltem és mentem tovább, kerestem valamit, amibe
írhatok. Közben megejtettem a napi vásárlást, benéztem mindenhová, akár
kellett, akár nem. Észrevétlenül telt az idő, mire feleszméltem, már este hét
órát mutatott a kijelző. Sötétedésre hazaértem. Nagyon elfáradtam az egész
napos jövés-menésben. Reflexszerűen egyből a hálóba vándoroltam.
Odaléptem a szekrényhez, a rejtekajtóhoz, és megérintettem az
ujjbegyemmel. Homlokommal nekidőltem a falnak s elmerengtem. Mély
levegőt vettem, majd röviddel utána megcsapta az orromat a halál keserves
illata, a fülemben sikolyok zengtek zokogás kíséretében. Tudtam, hogy mit
kell tennem. Nagy zajt csapva előszedtem az ágy alól a megfelelő
felszerelést, pillanatok alatt körbehegesztettem az egészet; izzott a fal
perceken keresztül. Utólag visszagondolva arra, hogy miket műveltem ott
bent, és itt az egész lakásban, kicsit megrezzentem a bevillanó emlékektől.
Már nem az az érzéketlen hideg kőszobor voltam, hanem az, akit
megszületése után még nem rontott meg egyetlen emberi tett vagy szó sem.
Erősebbnek éreztem magam, bátrabbnak. Pengébbnek, mint valaha. Mégsem
éreztem késztetést a pusztításra. Tisztában voltam azzal, hogy feladatom
van. Fáradtan lerogytam a fotelbe és rögtön bealudtam. Gyerekkori
jelentéktelen emlékfoszlányok jöttek elő.

214
Ülök egy asztalnál, sok kissrác vesz körbe. Ebédidő az általános iskola
alsó tagozatos diákjai számára.
Akkoriban sok téves elképzelésem volt ezernyi dologról, így az ételekről is.
Közelebbről megszemlélve egészen biztos voltam magamban, hogy az nem
valami zöldség a tányéromban, hanem apró, finomra darált hangyák,
szeletelt sáskák, valamint ezerféle rovar elkeverve. Láttam a szétszaggatott
torukat és potrohukat, a vékony lábaikat, levágott fejeiket; persze mindezt
csak beképzeltem magamnak.
Volt ennél nagyobb hülyeségem is. Még fiatalabb lehettem, mikor egy
alkalommal délután, napközi idején azon merengtem, hogy vajon a
heréimbe hogyan fér el annyi pisi, és miért nem durrannak szét, amikor
nagyon tele vannak? Hiszen mi más funkciójuk lehetne? Sokszor, amikor
nagyon ki kellett mennem, féltem, hogy bekövetkezik a nagy durranás és
meghalok. Utólag meg mindig csodálkoztam óriási kapacitásán.

Késő délutánra járt, mikor feleszméltem. Átaludtam majdnem egy egész
napot. Felkeltem, rendbeszedtem magam, és indultam ismét a városba.
Valami füzetfélét kell vennem az álmaim lejegyzésére, de ez nem ment
olyan könnyen, még ha rutinfeladatnak is tűnt. Összevisszaság volt a
fejemben, mintha egyszerre két-három ember folyamatosan különböző
utasításokkal traktált volna. Csak foszlányokat hallottam, de nem volt nekik
soha semmi se jó, akármihez értem, rögtön késztetést éreztem a

215
félredobásukhoz. Hülyének vélhettek pár helyen. Végül betértem egy
antikváriumba, éppen zárás előtt pár perccel, csúnyán néztek rám.
- Jó estét! - köszöntem udvariasan.
- Mit parancsol? - kérdezte az öregúr finom grimaszokat vágva.
- Lehet, kicsit furcsán hangzik, de egy olyan könyvet keresek, amelyiknek
az összes lapja üres.
- Könyvet nyomtatott szavak nélkül? - nézett furcsán.
- Igen, és nem jegyzetfüzetet, kívülről könyv kinézete legyen. Van
ilyenük?
- Nem is tudom, nem rémlik. Juliet? - szólt valahova hátra a raktár felé.
- Igen?
- Te találkoztál már olyan könyvvel, amelyik csont üres belül?
- Könyv, de belül nincs semmi írva?
- Igen!
- Azt hiszem van egy olyanunk, félre raktam már nagyon régen, mindjárt
megkeresem.
Kezdett egyre gyorsabban dobogni a szívem, hiszen a dolgok olyan
irányba fordultak, amik bizonyítani kezdték, hogy nem az őrület tért vissza a
fejembe, hanem célja van minden gondolatomnak, még ha gyakran nem is a
sajátom.
- Tessék! - nyújtotta át a szintén koros hölgy a férfinak.
A könyv kézről kézre járt, míg meg nem érkezett a sajátomba. Eufórikus
érzés kerített hatalmába. Kicsit megszédültem, amint a kérges borítót
megmarkoltam. Kinyitottam, majd megpillantottam a szűz, sárgás oldalakat,

216
amiknek rongyszerű tapintása volt. Az illata elémelyített, már az első
szippantás elrepített életem azon szakaszaihoz, amidőn nagyon ritkán valami
kellemes dolog történt velem, legyen az egy örömteli tekintet a múltból,
vagy egy illatos, zöld fa árnyéka. Egyszerre ott volt minden és mindenki,
akit és amit szerettem, egyetlen tömény érzetbe zárva.
- Megveszem! - jelentettem ki határozottan.
- Tudja mit? - mosolyodott el az idős férfi. - Ilyet itt még sosem mondtam,
és a feleségem a tanú rá, tehát legyen ez ajándék önnek. Életemben nem
láttam eddig embert ennyire örülni egyetlen könyvnek sem, ráadásul egy
olyannak, amibe az ég világos semmi sincs írva, még tollal sem. Meg van
egy olyan érzésem, hogy magán kívül senkinek sem kéne. Tehát használja
egészséggel!
- Köszönöm! Viszontlátásra, és még egyszer tényleg nagyon köszönöm a
segítséget és az ajándékot! - Szívből szóltam.
Kiléptem az utcára. Bentről még intettek egyet utoljára, aztán elfordultam.
Hazafelé már a hangok sem zaklattak, teljesen megtisztult az elmém.
Mikor megérkeztem, a könyvet a hálóba az éjjeliszekrényre tettem.
Megvacsoráztam, lefürödtem, beültem az ágyba, és egy kicsit váltogattam a
TV-csatornákat. Közben észre sem vettem, hogy egy pillanat alatt
elaludtam. Mikor megébredtem, már éjfél is elmúlott. Oldalra néztem,
feloltottam a kislámpát, s a könyvet a kezembe fogtam. Ösztönösen
elkezdtem cirógatni, simogatni, akár egy világtalan ember, aki meg szeretné
érteni a borítója domborulatainak logikáját. Érdekes kötése volt, akárcsak
valami fának a kérge. Kíváncsiságból kicsit megkapartam a fiók mélyéről

217
elővett késsel. Meglepődtem az eredményen. Nem növény volt valaha,
hanem odakozmált hús a borító. Emberé vagy állaté lehetett egykoron?
Késztetést éreztem, hogy belekóstoljak. Ízlett, egyre többet kívántam. A
végén az egész külsejét felzabáltam. Alatta csupán egy kartonlap maradt,
semmi több.

Kezd zsibbadni a fejem. A szoba lassan átalakul. Furcsa ropogást hallok,
a berendezési tárgyak elolvadnak, a fal színe egyre jobban az agyagos
földére kezd emlékeztetni. Újabb tárgyak bukkannak fel. Ez a hely már
idegen számomra. A piszkos falakon mindenhol régi térképek lógnak
ismeretlen helyekről. Hátrafordulok és egy különös alakot pillantok meg egy
íróasztalnál ülve. A haja sötét, hogy is mondjam, éjjeliedény mintára nyírva,
azaz gombafrizurája van, nagyon furcsa összképet mutat. Se fül, se orr, se
száj. Öltönyt, nyakkendőt visel.
A székét hátratolja, és a mögötte lévő polcról a sok összetekert rongy
közül leemel egyet. Kiteríti az asztalra a megsárgult tekercset, mely
leginkább Amerika déli részére emlékezetett. Elővesz egy kést a fiókjából, s
kimérten végighúzza a szája helyén. Egy kisebb nyílást ejt magán. Hangot
továbbra sem ad, viszont valami fekete folyadék mérsékelten szivárog a
sebből. Kitátja a száját, egy O betűt formáz vele. A térkép fölé hajol és az
egyik részénél hozzáérinti a nyílását. Egy kör rajzolódik a tekercsre.
Kidugja a nyelvét, egy X-et fest a színes nyálával a karika közepébe.
Visszahúzza a fejét, a karját széttárja. Most én hajolok az asztal fölé, és
próbálom memorizálni a helyet. A lény újból előveszi a kést. Ezúttal

218
szemhéjakat kezd vágni magának. Felemeli a jobb kezét ökölbe szorítva,
majd a mutató- és kisujját kinyújtja egyenesen nyak magasságig. Még
feljebb emeli, és közvetlenül a szeme helyébe dugja tövig mindkettőt. Kicsit
megdermedek a látványtól. Néhány másodpercre rá kisebb növényhajtások
jelennek meg a feje tetején, és csak nőnek. Levél nem fejlődik az ágakon,
csupaszok maradnak. Hátrébb lépek, erre elkezd gyorsan visszaalakulni a
szoba. Most újra mindent a helyén találok. Nyomát sem látom az emlékeken
kívül a transzformációnak.

Nagy villanás jött, mely szinte elvakított. A következő pillanatban az
ágyon ültem, levegőért kapkodtam. Teljesen beleizzadtam a látomásba. A
könyvet még a karomban tartottam olyan erővel, hogy a vér is kivonult az
ujjvégeimből. Halálsápadt színben pompáztak. Mikor kiszabadítottam őket a
borító fogságából, jött az a tipikus kellemetlen, bizsergető érzés, mikor
ezernyi hangya marja az elzsibbadt tagokat s vándorol a hajszálerekben.
Mire elmúlt ez az apró kellemetlenség, vad jegyzetelésbe kezdtem, hiszen
még frissen bennem voltak a jelenetek, de ki tudja meddig. Mikor megtelt az
első oldal fele, vörös esőcsepp hullott a lapra. Életemben először eleredt az
orrom vére, kisebb zápor kerekedett. Zsebkendőért nyúltam s betömtem
mindkét orrlyukamat. Csak utána kezdtem el a könyvet tisztogatni.
Pontosabban nekiálltam volna, de némi különös dolgot pillantottam meg.
Furcsa jelek kezdtek kirajzolódni az alvadó vér között. A sötét skarlátszín
mellett halványsárgás-narancssárgás rajzolatok bukkantak fel. Ez lenne a
kulcs, vagy az ahhoz vezető út? Megszámoltam a lapokat. Kereken

219
hatvanhat darab volt belőlük. Ezt mind be kellett festenem. Volt egy olyan
érzésem, hogy ha boltból vennék állati eredetű vért, az nem oldaná fel a
rejtélyt, sőt még jobban elrejtené a titkot, mire éppen rábukkantam.
Embertípusra éhezett a könyv. Mivel más személy lettem, már képtelen
voltam ölni a gyors munka érdekében, így három hetembe tellett, míg a saját
ujjbegyeimből begyűjtött festékkel itattam át a lapokat. Nem siettem el a
dolgokat, mert nem akartam hibázni. Hamar kiderült, hogy csak minden
második oldalt érdemes összekenni, mert csak azok adtak művészi
mintázatot. Az utolsó hat oldal valamiféle folyóírást tartalmazott számomra
ismeretlen nyelven. Miután végeztem, jobban szemügyre vettem a művet.
Rájöttem, hogy az első harminc oldal egy szétvágott festményt
ábrázolhatott. Ezeket kitéptem, és félreraktam. A következő harminc oldal
egy óriási térképet rejtett magában, ez kivehető volt a részletekből is.
Szintén kioperáltam őket a könyvből, és egy borítékba raktam, nehogy
elkeveredjenek. A hátramaradt oldalakat, amik az írást tartalmazták benne
hagytam a borító rejtekében, hiszen rakosgatós, logikai játékot nem
sejtettem mögöttük. Ott biztonságban maradtak.
Először a térképet passzítottam össze. Mivel nagy darabokból állt, így
negyed óra sem kellett az összeillesztéséhez. Amerika déli kontinense
rajzolódott ki előttem, akárcsak az álomképben. A legsűrűbb dzsungel
közepéből egy célkeresztféle rajzolódott ki vaskos, halvány vonásokkal.
Bevillant a lény szája. Félreraktam és nekiálltam a kép összeillesztéséhez.
Ez sem volt nehezebb feladat az előzőnél. Mikor végeztem, hátrébb álltam, s
csak bámultam, csodáltam az eredményt, annyira gyönyörű volt. Egy óriási

220
fa alakja elevenedett meg előttem. Vaskos törzs, csupasz ágak a tér minden
irányába elnyúlva. Hát ezt keresném? Te lennél a megváltóm? Te
szabadítanál meg a földi gyötrelmektől? Lesütöttem a fejem és csak akkor
pillantottam meg azt. A szívemhez kaptam, megmerevedett a tekintetem. A
törzs alatt vékonyabb, halványabb vonalak futottak lefelé. A gyökerei! Ez
maga a kulcs, én pedig a hozzá tartozó zár! Az írás megfejtésével való
vesződést későbbre helyeztem, pihenésre volt szükségem. Nagyon
elfáradtam ettől a sok információ kavalkádtól. A nap ismét felkelt, én pedig
összerogytam az ágyon. Jött az álmok birodalma.

Egy régi emlék elevenedik meg előttem. Barátnőméknél tartózkodom, kint
a kertjükben. Különös érzés önt el, a múltért való vágyódás. Beszélgetünk a
kedvesemmel, közben kapálgatja a palántákat. Segíteni nem enged, így csak
nézem, hogy mit csinál. Egy giliszta bukkan elő a talajból. Nicole savanyú
tekintettel néz össze a kis földtúróval.
- Tényleg ennyire undorodsz és félsz tőlük? - kérdeztem vigyorogva.
- Igen! - volt a határozott válasz.
- Nem hiszem el -, és nevetve felkaptam a kukacot. Szép hosszú, húsos
példánya volt a fajának. Nicole meghátrált.
Elindulok felé a kis barátommal s ő sikítva félreugrik. Még mindig
képtelen vagyok elhinni, hogy ennyire tart tőle, így tovább megyek. Elkezdek
futni az irányába, ő pedig menekülőre fogja. Megállok, és egy jól irányzott
mozdulattal eldobom a gilisztát. Csak úgy csattan a hátán. Az ütközés
pillanatában remegve rogy össze, kezét az arcára téve azonnal sírásba kezd.

221
Most már elhiszem, hogy nem viccel. Hamar megbánom, amit tettem, rögtön
utána futok, és szorosan átölelem. Sokáig kell vigasztalni, alig tud felkelni a
földről, annyira szoros görcsben kapaszkodik saját testébe.

Felébredtem. Éreztem, ahogy könny folyik lefelé az arcomról mindkét
irányba. Sokszor visszaemlékeztem már erre az eseményre, de most először
álmodtam róla. Mintha a múlt egy pillanata megismételte volna önmagát, ott
voltam még egyszer teljes valómban. Jobban hiányzott, mint valaha.
Összeszedtem magam, mert pár órát a hivatalos munkámra kellett
szánnom. Ez az egy év kihagyás szinte lenullázott anyagilag. A kórházi
költségeimet saját magam álltam, igaz, tudtomon kívül. Valamiért
kiszolgáltatta a bankom a számlainformációkat az intézmény felé, persze
erősen kételkedek ennek legalitásában. A biztosító pedig talált valami
apróbetűs indokot, hogy ne kelljen kártalanítania, és még a szerződésem is
felbontotta, mert megbízhatatlan ügyféllé váltam követelésemnek
köszönhetően. Perelni nem akartam, hiszen az is sok időmet és pénzemet
emésztette volna fel, s az utóbbiból eléggé kevés maradt. Elgondolkoztam
azon, hogy vajon mi lett volna, ha elfogyasztják az összes tartalékom.
Kidobtak volna a kukába? Eladták volna fű alatt a szerveimet? Mindegy…
Dél-Amerikába nem olcsó eljutni. Pedig ott várt a végzetem. Este tízre
végeztem a melóval. Kisebb pihenő után kezembe vettem a szöveget. A
monitor mellé állítottam, és hajnalig bújtam a netet. A világ összes ismert
írásának mintáját áttanulmányoztam. Mintha egyetlen ujjlenyomatot
keresnék a kilencmilliárd közül. Természetesen a reggelig tartó, görnyedt

222
gerinccel való kutatás sikertelennek bizonyult. Feltápászkodtam és
megpróbáltam kinyújtózkodni. Rohadtul fájt a hátam. Megkordult a
gyomrom, így megindultam egyenest a konyhába. Összeütöttem valami
egyszerű ételt, aztán ott merengtem egy darabig az asztalnál ülve. A
karakterek ismerősek voltak számomra, csak nem tudtam, honnan. Mintha
már régebben találkoztam volna velük. De hol? Mikor? Egyre erősebben
koncentráltam, nem bírtam belenyugodni a gondolatba, hogy semmire sem
jutottam az éjjel. Mivel már jó ideje fent voltam, egyre kevésbé fogott az
agyam, le kellett dőlnöm egy pillanatra. Ez már a harmadik nap
egyhuzamban, hogy éjjeli bagolyként működöm. Lehunytam a szemem, s
már ki is kapcsoltam.

- Hát nem emlékszel? - Egy kisfiú ütögette a kobakját tollával, és közelről
bámult a szemembe.
- Ki vagy te? - visszhangzottak szavaim a vakító fényben.
- Nem emlékszel rám? Hihi. Ez volt a mamáék szobája. Itt a közepén
szoktam összekuporodni, mikor forog velem a világ. Itt meg az ágy, ez alá
bújok anyu elől, mikor nagyon mérges rám, mert mindig rossz vagyok,
szerinte. Itt feküdtem akkor is, amikor majdnem megfulladtam és a doktor
bácsi sem tudott segíteni. Nagyon megijedtünk, nem emlékszel? De sok nagy
levegőt vettünk s elmúlott magától.
- Úr Isten! Saját magammal társalgok. De várjunk csak! Én selypítettem
kiskoromban, de te nem.

223
- Okos a bácsi! Háháhá! Mindketten álmodunk, és ilyenkor könnyen el
tudjuk hagyni a valóságban megbélyegző hibáinkat. Ilyen szőrös leszek,
mikor felnövök? Fúj, nem akarom! Tépd le a bajszod meg a szakállad!
Csúnya!
- Mit keresek itt? - kérdeztem tárgyilagosan.
- Nem emlékszel rám sem és a firkáinkra sem. Kicsi vagyok, keveset tudok,
de nagyon sok mindent szeretnék megérteni. Feltaláló vagy orvos leszek?
Segíteni szeretnék az embereken. Ugye az leszek? - Némán néztem a
szemébe. - Nem tudok olvasni, mert még nem járhatok iskolába, anyu meg
nem akar megtanítani. Mindig félrelök, amikor egy szép könyvet mutatok
neki. De kitaláltam jobbat! Hiiiii! Nézd!
Egy pillanat alatt az ágy alá bukott, és csak a lábai lógtak ki, a levegőben
kalimpáltak. Majd amilyen gyorsan alámászott, azzal a hévvel ki is röppent
néhány papírlap társaságában. Futott vissza hozzám aprócska lábaival.
- Nézd! - Én pedig nem hittem a szememnek. Ugyanazok a jelek
szerepeltek rajta, mint amiket a könyvben véltem felfedezni.
- Te írtad ezt? - kérdeztem idegesen.
- Igeeen. Én írtammm. Én találtam fel, saját írás, bebeee!
- Van megoldókulcs hozzá?
- Micsoda?
- Hát persze, hogy is lenne, hiszen nem ismered a betűket. Mégis hogyan
találtad ki ezeket a jeleket?
- Az álmomra gondoltam és elkezdtem húzogatni a vonalakat, így a
gondolataim beleégtek a papírba. Ennyi az annnyi! Lalalaaa!

224
- Bámulatos! Fel tudnád olvasni nekem? - érdeklődtem izgatottan.
- Igeeen! Figyuzz csak! „Éppen virágot szedtem anyunak egy mezőn,
hátha akkor szeretni fog legalább egy picit. Akkor egy néni odajött hozzám
és lehajolva segített nekem. Nagyon szép volt és illatos. Zöld szemei voltak
és barna haja. Megszólított. Meglepődtem, mert tudta a nevem. Azt mondta,
hogy egy üzenetet szeretne átadni, amit jegyezzek meg, mert segíteni fog
rajtam nagyon-nagyon-nagyon sok évvel később. Az üzenet így hangzott: 4-
37-52 / 65-19-10, és eltűnt. A virágok, amiket szedtem egy fekete faággá
alakultak át. Nem tetszett, ezért eldobtam és egyből felébredtem.”

Szinte kirobbantam az ágyból, most már világos volt minden. Egész végig
Nicole próbált kapcsolatba lépni velem, és végre sikerrel járt. Ügyes vagy,
picim! Gyorsan lejegyeztem a számokat. A számítógép elé ülve azonnal
beírtam őket egy helyzetmeghatározó programba. Bolívia közepén a
dzsungel mélyére bökött a kurzor. Megnéztem az összeragasztott térképet,
és nagyjából ugyanazon a helyen volt látható a világosabb, ügyetlenül
berajzolt X-jel.
Oda kell utaznom! De türelmesnek kellett lennem, a pénzt még össze
kellett gyűjtenem. Minden erőmet a melóba fektettem, plusz munkákat
vállaltam. Három hónappal később startra készen álltam. Felgyorsította a
folyamatot, hogy a lakásomat is sikerült eladnom, hiszen nem terveztem
hazajönni soha többé. Ez idő alatt volt alkalmam részletes útitervet
készíteni, megismerkedni a helyi nyelvekkel, a kultúrával, a túlélés

225
praktikáival. Nem vettem félvállról semmit. 2065. június másodikán
elindultam életem utolsó kalandjára.
Élveztem a repülőutat, ugyanis még sosem láttam a felhőket a lábaim alatt
úszni. Hosszú órák múlva a túlsó kontinensen végre leszálltam a gépről.
Bevallom, nehezen szoktam hozzá a klímához, és az időeltérés is
megzavarta az érzékeimet. Olyasmi hatás alatt voltam, mintha ébren
álmodnék, de csupán az érdektelen valóságot élném át.
Alig értem be a városba, hogy lepakoljak a szállodában, a taxiból kilépve
egyből megragadtak hátulról. Természetesen a pénztárcám kellett nekik,
amit ki is emeltek a zsebemből, majd kiengedtek a kezek szorításából, és
továbbálltak. Gondolom, azért nem öltek meg, mert nem hősködtem. Nem
éreztem szükségét többé az erőszaknak. Mindez fényes nappal egy
forgalmas helyen történt, közel a szálloda bejáratához. Miután elmentek a
támadók, később sem kérdezte meg senki, hogy jól vagyok-e. Ez az egy
közös vonás van minden emberben a világon. Ha baj van, behúzzák fülüket,
farkukat, s úgy tesznek, mintha egy harmadrangú mozit néznének az élet
kihívásáról. Szerencsére a hitelkártyám a csomagjaim között maradt, így ki
tudtam fizetni a szállást, de a városnézésről lemondtam. Nem akartam több
kellemetlen helyzetbe kerülni.
Másnap kocsit béreltem, elindultam a rengeteg irányába. Vittem sátrat,
élelmet, túrafelszerelést, de a GPS-t valahol elhagytam útközben, s csak túl
későn vettem észre. Hiánya nem volt nélkülözhetetlen, eddig sem
használtam, így nem fordultam vissza. Amíg volt út, a járgánnyal utaztam.
Estére azonban már gyaloglásra kellett váltanom. A hátamon a nagy pakkal,

226
kezemben a zseblámpával nekivágtam a dzsungelnek. A biztonság kedvéért
korábban egy pisztolyt is vásároltam, hátha összetalálkozok valami nagyobb
fenevaddal, és esetleg vacsorának nézne. Később viszont, ha fogyóban lesz
az étel, vadászathoz úgyszintén kitűnő lesz.
Éjfél után pár perccel kezdtem fáradni. Ideje volt nyugovóra térni.
Lepakoltam a zsákokat s megkerestem azt a hosszú henger alakú táskát,
mely a sátrat rejtette. Korábban már többször összeállítottam, mikor még
tizenévesen túrákra jártam. Aztán egy idő után már csak porosodott a
szekrényben egészen a mai napig. Tíz perc alatt végeztem, ezután
bepakoltam a cuccaimat. A lámpával véletlen a sátor oldalára világítottam,
és megpillantottam egy apró lyukat. Elmosolyodtam, mert eszembe jutott
keletkezésének körülménye.
Tíz éves lehettem. A nagyszüleimnél nyaraltam kicsit idősebb
unokatestvéremmel. Egyfolytában martuk egymást. Az udvaron felállítottam
a sátrat, és nappal gyakran bebújtam elmélkedni. Éjszaka viszont nem
mertem, akkor a biztonságot nyújtó házban az ágyat választottam. Egyik nap
elhatároztam, hogy íjat és nyilat készítek magamnak. Lementem a közeli
rétre. Egy alacsonyabb fának levágtam az egyik rugalmas ágát.
Visszavánszorogtam a kerthez, majd a nyárikonyhában készítettem a két
végére egy-egy bemetszést. Összehúztam, s egy erősebb madzaggal
kifeszítettem. A korábban levágott nádszárak pedig kiválónak bizonyultak
nyílnak. Lövöldöztem mindenfelé, még a tyúkok is kaptak néha találatot a
hátsójukra. Persze csak olyankor, mikor senki sem látta.

227
Unokatestvérem egyszer csak előbukkant az ólból, miközben egy kakast
vettem célba. Mosolygott rám és cukkolt, hogy nem merem meglőni. Nem is
kellett több, az új célpontra álltam. Kifeszítettem az íjat, ő előrébb lépett,
hogy tisztább céltábla legyen. Gondolkodás nélkül meghúztam. A bal szeme
és az orra között találtam el. Visítva rohant a nagyszüleimhez panaszkodni.
Én akkor azt hittem, kilőttem a szemét. Lassan utána sétáltam, ő pedig jött
kifele a ház ajtaján nagyanyám védelme alatt. Nagyon leszidtak. Csak akkor
pillantottam meg, hogy nem okoztam olyan súlyos sérülést. Nagy kő esett le
a szívemről. A történtek után elkobozták tőlem a saját bütykölt fegyverem,
én pedig bebújtam a sátramba. Már éppen kezdtem bealudni, mikor nagy
puffanást hallottam. Láttam, ahogy egy nádszál átlyukassza a kis
menedékem oldalát. Ez volt a bosszú a sebért.
Miután újra átéltem az emlékeket, elért a fáradtság. Lehunytam szemem,
és hamar álomba szenderedtem.

Menekülök. Többen vagyunk, ők is rémültek. Egy lepukkant épületben
rejtőzködünk, vastagok a falak. Ablakok nincsenek, hideg szél süvít befelé.
Érezzük, ahogy közelednek. Nem fognak foglyot ejteni. Mikor lesz már vége
ennek?
Egy nagyobb földes út vezet ide, kétoldalt pedig hatalmas fenyőfák,
melyek a szélben hajladoznak. A távolban már látszik az ellenség, ahogy
felénk közelednek. Még nem lőnek, mert onnan nem láthatják a
végeredményt. Csak ez élteti őket, hogy lássák a szenvedő haldoklókat,
miközben puszta kézzel szétrobbantanak minket, vagy éles fogaikkal

228
átharapják a torkunkat. Az ősi, vad ösztöneik erősebbek, mint a harci
fegyvereik, melyekkel masíroznak.
Támad egy ötletem. Lassan odalopódzom a hozzám legközelebbi fához, és
kimért mozdulatokkal elkezdek felfelé mászni, akár egy kaméleon. Meg sem
állok addig, amíg magasabbra már fizikai képtelenség kapaszkodni.
Körülbelül hetven méterre lehetek a földfelszíntől. Nyugtató és biztonságos
érzés. Tudom, hogy itt sokáig nem maradhatok, ezért a többi fenyő
közelségének köszönhetően megpróbálok végigmászni rajtuk észrevétlenül.
A szél hangjától ilyen magasságban nem érzékelik azt a kis zajt, amit
csapok. Ahogy egyre közelebb érek hozzájuk, fokozottabban figyelek minden
egyes mozdulatomra. Amikor elmennek mellettem, a szívem a torkomban
dobog. Szemem lehunyom, ha én nem látok semmit, talán ők sem vesznek
észre. Már távolodnak. Egyre jobb a közérzetem. Hátha túlélem. Ők
közelednek az épülethez, én pedig már az utolsó fán csüngök. Még várok a
lemászással, a rohanással a legalkalmasabb pillanatig.
Hirtelen ott a messzeségben elkezdik lődözni az egyik fát. Egy ember
leesik róla. Valaki biztos meglátott, és ő is szerencsét próbált. Most már
nem maradhatok itt. Bent elkezdték irtani az embereket, közben lövik a fákat
közeledve az én irányomba. Nincs más választásom, leugrok és elkezdek a
mezőn a rengeteg felé futni. Nem vettek észre. Félúton más irányból is látok
embereket szaladni ugyanarra, amerre én. Az erdőben már dőlnek a fák,
tüzelnek rakétákkal. A látvány leírhatatlan.
Egy bányabejáratot pillantok meg. Rohanok. Beljebb egy szűkebb termet
találok. Ott elém áll egy tiszt díszes egyenruhában. Üdvözöl és gratulál,

229
hogy kimenekítettem a civileket a tűzvonalból. Nyugtatgat, hogy minden
rendben lesz, hamarosan intenzív támadást fogunk megindítani az ellenség
felé, ide pedig nem tudnak betörni, mert a bejáratot olyanra tervezték , hogy
csak az emberi faj képes látni. A parancsnok félrehív úgy, hogy a többi
ember ne vegyen észre minket, keresztülrángat egy titkos ajtón.
Egy hatalmas teremben találom magam. Páran már kiöltözve helyet
foglaltak a színházbelsőre hasonlító kupolás térségben. Elöl egy nagyon
fejlett technikára utaló hatalmas kivetítő lebeg, melyen egy kellemes női
hang gépies monotonsággal beszél, közben különféle animációkat láthatunk.
Egyre több ember van, de még mindig kevés a terem méreteihez képest.
Elindulok a túloldal felé azzal az érzettel, hogy bármikor betörhetnek. Szinte
már látom magam előtt. Egyáltalán nem nyugtatott meg a parancsnok. Ő
nem volt ott kint. Nem látott semmit a kegyetlen mészárlásból.
A mosdóban, egy fürdőkád nagyságú fémszínű piszoárba végzem éppen a
kisebb feladatom, miközben az emberek közönnyel arcukon folyamatosan
jönnek befelé az újabb titkos ajtókon. Engem nem is látnak.

230
2065: Metamorfózis
Emlékszem, egyszer arról beszéltünk a kedvesemmel, hogy vajon ki lesz
közülünk az özvegy, aki egyedül marad pár évtizedre, és gondozza a másik
sírját, várva a végső találkozásra. Akkor még biztosan állítottam, hogy ő lesz
az. Hiszen csak bele kellett nézni az újságok halálozási rovatába. „Garrett
Hedlund váratlan hirtelenséggel elhunyt negyvenhárom évesen…”, és
közvetlenül mellette pedig valami ilyesmi állt „Laura Leighton békésen
elhunyt élete nyolcvankilencedik évében…”. Ezek ismétlődtek
folyamatosan, csak más nevekkel, és a korban jelentéktelen eltérésekkel.
Ezért bátorkodtam kijelenteni, hogy valószínűleg hozzávetőlegesen negyven
év özvegység vár majd rá, ha velem marad. Csupán az élet iróniája, hogy
nagyon nem így alakult. Még hogy mindenki saját sorsának kovácsa. Ha így
lenne, és előre láttam volna az eseményeket, akkor olyan kalitkát építettem
volna számára, ami mindentől megvédi, míg természetes módon ki nem
alszik a lángja. De az utolsó csók már kihűlt ajkakat talált. Hiba volt
bepillantanom a koporsójába, az élettelen, kéklő száját megérintenem.
Minden izmom megfeszült a fájdalomtól és remegésbe kezdtem,
összeestem. A rokonai, kiket addig soha életemben nem láttam,
összekapartak és leültettek. Ott vártam a szertartás végét üveges, semmibe
meredő tekintettel. Elfogyott az összes könnyem, a szárazság csípte a
szemem, s a világ is elhalványult előttem. Homályosan láttam az emberek, a
tárgyak körvonalait, a fényforrásokat, a hangok tompultak, semmi emberi
nem volt bennük, csupán moraj, halk zúgás, háttérzaj.

231
Különös hangulat fogott el. Már nem éreztem a végtagjaim s a fáradtság is
elmúlt, mely pár órája még a vállamra nehezedett. Könnyűnek éreztem
magam, s egyre levegősebbnek. Az akarat sem tudott volna segíteni
megmozdulnom, annyira behálóztak a kis hajszálgyökerek. Ott voltak
mindenhol: a testnyílásaimban, a körmöm alatt, a szemgolyómba fúródva.
Már nem hallottam a kintről jövő eső zaját, csak a belső hangom, a fonémát,
mely halkan búgott a fejemben. Nem szivárgott semmiféle testnedv, a
mesterem minden porcikámat hasznosította. Én lassan sorvadtam, ő kezdett
életre kelni. Éreztem, ahogy az első vérvörös rügyek sejtjei már ott
készülődtek a világra jövetelre az elszenesedett, grafit-fekete kéreg alatt. A
hasam behorpadt, a bőröm vékony vízszintes csíkokba rendeződött rajta. A
légzésszámom minimálisra csökkent, a szívem megállt verni egy pillanatra,
de nem adta fel, még küzdött értem. Folyamatosan újraindult, de már
szabálytalanul pulzált, különös élmény volt ilyesmit átélni.
Már túl száraz volt a torkom a meséléshez. Kinyitni is fájdalmas lett volna,
nemhogy hangokat adni ki rajta. Bizsergést éreztem a hasam alsó részén,
mely egyre feljebb kapaszkodott a testemben. Mire elérte a fejem ez a
láthatatlan kéz, úgy éreztem, kezdek kettéosztódni. Egy testre, mely még
lassan, de pumpálta a fáradt vért körbe és körbe a megfáradt ereimben,
valamint egy energiatudatra, mely egyre távolabb találta magát a hús
burkától. Haldokoltam, nem volt kétséges. A gyökerek elérték a
véredényeim, szerveim, és egyhangúan szívták az éltető nedvet. Bizonyára
nagyon szomjas volt, ez lehetett torkosságának titka, hiszen ilyen csemegét
ritkán kaphat a természettől. Ajándék tőlem, nincs már rá szükségem. Lehet,

232
hogy most ízlel először embervért. Habár kétlem, mindenesetre már rég nem
táplálkozott.
Kezdtem eggyé válni a fával. Húzott folyton magasabbra, ki a testemből.
Szédültem, súlytalannak éreztem magam, lebegtem. A hajszálerek vittek
tova egy másik létsíkba, a másodperc törtrésze alatt hallucinációk százai
suhantak végig a fejemen. Nem eseményeket, nem személyeket láttam.
Szimbólumokat, formákat, az egyetemes nyelvet. Itt már nem éreztem sem
fájdalmat, sem fáradtságot, sem a Föld vonzását. Nem láttam a végtagjaim,
lebegtem, és szédültem. Bent voltam a törzsben, éreztem a több ezer apró
ágat, melyek a világ minden irányába elnyúltak, behálózták az egész
univerzumot.
- Gondolj arra, hogy előre lépsz! - hallatszott egyre tisztábban egy hang a
távolból.
- Ki vagy? - nem mondtam, csupán gondoltam.
- Aki már hosszú évek óta rád vár türelmesen. Meg kell szoknod ezt az új
formát, az asztráltestet, ti így hívjátok. Koncentrálj erősen és menni fog, a
tudatod irányít mától minden egyes mozdulatot, a világot is körülötted.
Illúzió vagy csupán, egy délibáb, egy ábránd. Lépj előre, azaz gondolj a
lépésre, az előrehaladásra. - Egyre ismerősebb volt a hang számomra.
Valóban nehéz volt mozognom. Eddig autonóm ment, és éreztem a
végtagjaim is, amik már nincsenek meg. Afféle gömb alakom lehet. Sokkal
tisztábban látok, mint valaha, egyszerre minden irányba. Leírhatatlan érzés,
szédítő.

233
Próbáltam a szavaira koncentrálni és az „előre” parancsot adtam
magamnak. Lassan, de sikerült elindulnom, úsztam a levegőben. Megállni
már nehezebb volt, mert erősen kellett koncentrálnom, hogy működjön.
Teljesen kifárasztott ez az erőltetett összpontosítás. A fa előtt találtam
magam, s nem hittem lelki szemeimnek, hiszen ő is ott volt néhány méterre
tőlem.
- Nekem is van testem? - Kérdeztem Nicole-tól kicsit értetlenül, hiszen a
bájos, ártatlan arca előttem tündökölt, én viszont a saját kezem, lábam sem
láttam.
- Később akár neked is lehet. De előbb még meg kell szoknod ezt az
újfajta létet. Bármilyen alakot fel tudsz venni, megszűntek a határok, a
korlátok, de előbb a tudatodnak mindezt fel kell fognia. Ahhoz pedig időre
van szükséged, de ráérünk, az egész örökkévalóság a miénk - mosolyodott
el.
- A lényeg, hogy velem vagy! - hatódtam meg, és valószínűleg könnybe
lábadt volna a szemem, de test nélkül nincs zápor sem, így csak különös
bizsergést érzékeltem a hirtelen meghatódottságomnak köszönhetően.
- Hogy velem leszel - folytatta kilesve a gondolataimat.
- Együtt - mondtuk egyszerre.
- Örökké… -, majd óvatosan odalebegtem mellé.

234
2065 - ∞ : Kárhozatból megváltás
Nagy árat fizettünk szerelmünkért, mindkettőnket kitaszítottak onnan, ahol
egymásra találtunk. Két világ közt rekedtünk. Az egyikben meghaltunk, a
másikba nem juthattunk el soha. Mégsem éreztük veszteségnek ezt a fajta
kegyetlen büntetést, sőt… Nem zavart senki és semmi. Ott voltunk
egymásnak abban az alakban, amiben elválasztottak egymástól; a világ
pedig körülölelt. Egy idő után én is képessé váltam alakokat felvenni.
Minden apró cselt megtanultam, mire csak képes lehettem új energia-
testemben. Senki sem érzékelt minket. Mintha egy láthatatlanná tevő
köpenyt terítettek volna ránk, úgy sétáltunk a halandók közt. Sok helyen
jártunk, figyeltünk benneteket. Láttuk örömeiteket, és legnagyobb
bánataitokat. Tanúi voltunk nagy barátságoknak, s még nagyobb
árulásoknak. Nem változtatok semmit.
Egy magas épület tetején ültünk. Erős szél fújt, amit nem éreztünk, csak
láttuk a szárítókötélre felfüggesztett ruhák lengedezéséből. Forrón öleltük
egymás kivetült testét. Közben a szemben lévő tízemeletes ablakain
nézegettünk befelé. Sokkal tisztábban láttunk mindent álszemeinkkel. Az
emberek pillanatnyi érzései színeket kaptak köröttük finom porfelhők
formájában. A színeknek árnyalatai is voltak a szereplők állapota
függvényében. Ha gyengék voltatok, halványabb, fakóbb volt a füst. Ha
idegeskedtetek, akkor szinte eltűntetek a cikázó viharban. Az egyik ablakra
mindketten egyszerre figyeltünk fel. A párom rám nézett.
- Miért veszekednek ilyen durván? Hiszen szeretik egymást - kérdezte
lehangolóan tőlem.

235
- Nem tudom. Talán játéknak fogják fel. Ne feledd változatosságukat mind
külsőleg, mind belsőleg. Nem az ész uralja cselekedeteiket, ösztönlények
csupán.
- Én sosem tudtalak megbántani. Nézd, a kisgyermek már fél tőlük.
- Ő már menthetetlen. Kár, hogy nekünk nem lehetett egy sem.
- Én is sajnálom. Nagyon…
- Vajon hogy nézhetett volna ki? Mit láttunk volna a szemében? Milyen
lett volna a törékeny ölelése?
- Ne folytasd. Azon gondolkoztam…
- Igen? - nyílt tágra a szemem érdeklődően.
- Talán újjászülethetnénk, bebújnánk egy-egy terhes anyuka hasába.
Hiszen a lélek születéskor költözik a testbe, te is tudod.
- NEM! Mi garantálná, hogy újra egymásra találnánk? És az emlékeink is
elvesztenénk mindenről. Még egyszer nem bírnám ki köztük, az emberek
világában, ebben az őrületben.
- Szeretnék egy kisbabát tőled.
- Bele kell törődnünk, hogy ez nem adatott meg nekünk. Különben is,
amíg a hasadban lenne a pici, egyfolytában aggódnék érted s érte.
- Jó apuka lehettél volna - karolt át szorosabban.
- Én már annak is örülök, hogy újra egymásra találtunk.
- Én is.
Olyan feszesen kezdtük ölelni egymást, hogy valami erős energiaáramlás
kezdett kialakulni köröttünk. Mint két mágnes, úgy összetapadtunk. Különös
érzés volt.

236
- Te is érzed? - kérdeztem meglepődve.
- Igen! Mi lehet ez?
- Abban bíztam, hogy te megmondod. Tehát nem természetes?
- Már egy ideje éteri, később asztrál síkon kényszerültem élni, de ilyet eddig
még én se tapasztaltam.
- Mintha finoman rezegne a föld.
- És a levegő ugyancsak vibrál körülöttünk.
- Nem… Figyelj! Azt hiszem, valójában mi ketten pulzálunk, a
részecskéink. A kezem… Halványodik! Mi ez a fény? Te is látod?
A városban kezdett ingadozni a közvilágítás, majd a lakások
áramellátásával folytatódott.
Hangtalanul megrepedt az
összes ablak a környéken,
mi pedig abban a
pillanatban egybeolvadtunk.
Vákuumszerű szívóhatást
figyeltünk meg egymáson,
eltorzultak a vonásaink. Egy
hírtelen fényrobbanás
kíséretében felszálltunk az űrbe, vagy talán még annál is messzebb.
Ahogy távolodtunk, egyre erősebben éreztük a másik vonzását,
egybevegyültek az érzéseink. Eggyé vált a szellemünk, és megszűntünk
létezni. Ott voltunk mindenhol és mindenkor, a világ egyetemes tudásával, a
színtiszta emberi érzések ősi hevével.

237