You are on page 1of 206

Anabelle de SADE

AZ ALFA

A démonok nem az ágy alatt rejtőznek,

a fejünkben járnak táncot, mardosva a lelkünk álmatlan éjszakákon.

A démonjaink sosem tűnnek el...

De, ha más démonjaival játszanak, egymásra vicsorítva,

mikor megadják azt, mi kell, nekik... végre megpihennek...

Az ágyunkban... a sötét, néma csendben...

PROLÓGUS

Shadow's

SHK – New New York város régóta üzemelő titokzatos klubja.
Mit kell tudni róla?

Gyere velem! Megfogom a kezed, ha félsz... Majd én vezetlek…

A régi ruhagyár épülete kissé messze helyezkedik el a központtól. Egyeseknek eldugott helyen,
mások azonban tökéletesen tudják, hol van. A Shadow's Klub nem más, mint egy hosztesz klub. Igen, az a
klub, honnan a nagyon gazdagok szép, modell alkatú, babaarcú kísérőket rendelhetnek. De, persze nem
csak erről van itt szó.

Mikor belépsz a vörös és arany hangulatvilágításba, egy csokornyakkendős, félmeztelen, szőke férfi
fogad a pultnál. Ő Erik. Csupán ennyit kell tudnod róla. Ő az egyetlen dolgozó itt, aki nem szolgál
senkinek, csak a főnöknek. Ő is csak annyit tud rólad, amennyit kell. Az életkorod, művészneved,
megszólításod és pozíciód. Ha egyszeri vendég vagy, fel kell készülnöd, hogy a számlád lényegesen
megrövidül. A visszatérő vendégek pedig klubkártyát vehetnek. Klubkártyát csak tagsággal szerezhetsz,
ahhoz pedig pénz kell. Tehát, lényegében a bankszámlád diktál.

Két szórakozási választásod van. Résztvenni a klub pörgős zenei és táncéletében, helyet foglalni
egy hatalmas bőrkanapén, inni egy finom kávét, vagy talán valami töményt, merengeni a gondjaidon,
álmaidon egy csodálatos nő, férfi társaságában... Vagy elindulsz a labirintusba. A vörös és fekete
piroslámpás folyosón, egyenest egy választott szoba felé, hol titkaid már nem kell rejtegetned... Hol a
benned kiéhezett démonok végre kiélhetik bűneiket, abban a pillanatban, hogy a lámpa pirosra kapcsol az
ajtó felett, és belépsz, tudva, hogy az odabenn egy olyan személy vár, aki nem kérdez, nem ellenkezik,
csak néz, és istenítve minden vágyadnak eleget tesz.

Semmi lelkizés, nincsenek kötöttségek, nincs melodráma, bűntudat... Csak az észbontó, vad és
szenvedélyes élvezet.

Sokan járnak ide. Férfiak... Nők... De főként nők, hogy kiéljék a bennük tomboló szexuális álmokat.
Ők azok, akinek nincs kedvük egy kapcsolathoz. Azok, akik híresek, vezetnek, vagy egyszerűen
munkamániások, könnyen megunják a dolgokat, és nincs idegzetük egy kapcsolat maceráira.

A klubba bárki jöhet, de a sötét, buja folyosóra csak egy bizonyos kor felett lehet belépni. Ugyanez
érvényes a férfiakra is. Akik pedig nem akarnak kimozdulni a házból, és megtehetik, hogy odahaza éljék ki
vágyaikat, kirendelhetnek maguknak hoszteszt. A határidő változó, ki mennyi ideig képes fizetni a klubnak,
és a kirendelt mennyi ideig ér rá. Elvégre, tisztázzuk: ennek a játéknak két játékosa van. Az itt dolgozók
többnyire csak ezt csinálják: szolgálnak. Vagy nincs más munkájuk, vagy nem képesek abbahagyni.
Általában a középrétegből származnak. Volt modellek, sportolók, de akadnak itt tanárok is, orvosok,
politikusok, akik másodállásban dolgoznak.

Furcsa, igaz?

Mondjak el egy titkot?

Ez a klub jól megy... Sokan élvezik ki a szobákat, a kirendeltséget. Sokan csak arra várnak, hogy
uralkodhassanak, vagy szolgáljanak a démonoknak... De azt suttogják az árnyak a Shadow's
kéjbarlangjában, hogy a szerelem mindent megváltoztat...
Igen, még a démonokat is...

1.

2021. január 19.

Kisterpeszben, túrabakancsban, feszes farmerben és testhez álló pólóban áll egy fiatal nő a
lövészgyakorlat termében. Ő Angelica. Csokoládé színű hullámos, hosszú haja magas copfba van fogva,
füleit nagy fülhallgató takarja, de zöld szemeivel mereven néz a pályára.

– Start! – mondja a mellette ülő őr, s a lövészpályán felkapcsolnak a zöld lámpák, majd minden
életre kel. Bár csak bábuk, igen hű mozdulatokkal jelennek meg a nő előtt, aki biztosan tartja maga előtt a
fekete fegyvert. Egy öreg néni sétál el előtte. Gyorsan szemügyre veszi, rá céloz, de nem lő. Egy kismama
egy gyerekkel, újra céloz, de nem lő, s hirtelen megjelenik mögöttük egy maszkos férfi. Angelica gyorsan a
lábára céloz, s lő.

Nem hallja zavarónak a fegyver zaját. A fülhallgató kellően védi füleit. Egy másik férfi jelenik meg
a pályán, ránéz, céloz, de semmi. Egy gyerekcsoport, aztán egy késsel támadó férfi, torz, kiáltó arccal. A
karjára céloz, s lő. Aztán nem is pihen, mert jobbja felől meglátja a másik fegyveres alakot, aki rácéloz.
Nem marad tétlenül, lő, de a gép a mellette ülő őr oldalán megvillan.

– Franc! – szitkozódik a nő. Tudja, hogy eltalálták. De mivel az őr nem fújta le a tesztet,
valószínűleg nem létfontosságú ponton kapta az állítólagos lövést.

Egy rendőr jelenik meg előtte, s leengedi a kezeit. Pár másodperc után azonban egy férfi ugrik elő a
semmiből, felé indulva sebesen egy késsel. Egy pillanatra megmozdul, ijedten felemeli karjait, s már
húzza is meg a ravaszt!

2.

Angelica csendben lép be a lakásba, kezében ismételten megkapott engedélyével. Most egy ideig
nem kell, fájjon a feje a papírok miatt, mert csak jövőre kell újra vizsgát tennie.

Ahogy elé tárul a konyha, egy magas, modell alkatú, szőke férfi jelenik meg előtte félmeztelenül.

– Éhen pusztulok, Clark! – jelenti ki Angelica, mire a férfi ajkain kellemes mosoly jelenik meg.

– Még pár perc, úrnőm... és kész a vacsora.

3.

2021. május 21.

– Melyik elmebeteg nőszemély tette ezt veled? – kérdi egy barátságos hang, miközben újra jódos
gézt készít elő.

– Nem mindegy az? – kérdez vissza a szakállas férfi sápadtan, beszívva száját a fájdalomtól.
Gyöngyözik arcán a veríték, mikor a maszkot viselő orvos újra felé fordul.

– Ezt tartsd oda... – mondja komolyan, majd újra elfordul s fecskendőt vesz ki az egyik fiókból. –
Ami azt illeti, nem. A klub szabályzata teljes mértékben tiltja, hogy gazda ilyen sérüléseket okozzon. A
szerződés is eléggé nagybetűkkel írja a tiltásokat.

– Jah, tudom... – nyög fel a férfi, mikor megkapja az injekciót. Az orvos elveszi a jódos s véres
gézt, hallgat egy ideig, majd a férfi szemeibe néz.

– Ezt jelentenem kell.

– Nem fogod – jelenti ki a férfi mély hangon, s szigorú tekintettel néz az orvosra.

– Nem vagy normális – húzza fel magát a doki. A férfi remegő karjaira támaszkodik. A fájdalom
már ettől az ártalmatlan mozdulattól is kiül az arcára.

– A picsába! – nyögi halkan.

– Az injekció mindjárt hat. Aztán levágjuk rólad ezt az izét! – mondja az orvos, s előkészít egy éles
vágót. – A mai napig nem értem az ilyen férfiakat, mint te... – mondja halkan. – Jó ez neked? – kérdi.

– Tza! Már én sem tudom! – dől le a férfi a fehér párnára, s mély levegőt vesz.

– Tudod, hogy ebből műtét lesz. Egy nagyon fájdalmas és veszélyes műtét. A klubba nem fogsz
visszamenni jódarabig.

– Remek – sóhajt a férfi, s ránéz az orvosra.

– Gondolkozz el ezen az életstíluson...

– Jó, majd elgondolkodom, mikor nem érzek ekkora fájdalmat!

– Ohó... Ez csak a kezdet, barátom... – mondja szánakozva az orvos. – Ami ez után fog jönni, hidd
el, még az élettől is elveszi a kedved...

4.

ÁÁÁ!

Egy őrült, kínkeserves üvöltés csendül fel a félhomályos lakás mosdójában. Visszhangzik az üres
szobákban, akárcsak a mély, szuszogó, hörgő hangok, amelyek elhagyják a férfi torkát. Duzzadó erű
kezével kapaszkodik meg a szürke mintás apró csempefalon. S végre két sötét vércsepp hullik lassan a
levegőbe, egyenesen a már rózsaszínes vízbe.

– Haa... – hosszan sóhajt fel a férfi, de remegve fordul a kagyló felé. Kinyitja a csapot, lehajol, s
szakállas arcába csapja a hideg vizet. Megáll. Hagyja, hogy a víz lassan mossa le verítékét arcáról, de a
testében tovább tomboló fájdalom miatt erősen szorítja össze szemeit.

Egy szál törölközőben lépked lassan, végig, át a nagyterű lakáson, egyenest a hálószoba hatalmas
ablak felé. Nehezen veszi a levegőt. Még azt is fájdalomnak érzi. Megáll, s nekidönti lázas homlokát a
hűsítő ablaküvegnek. Nézi az előtte lévő, szürke udvaron árválkodó fát, amelyet most a kint tomboló vihar
cibál. Az üvegen egyből meg is jelenik forró lehelete. Erőtlenül fogja magán a törölközőt, s csak rázza a
fejét, összeszorított szemekkel. Már nem bír állni. A láz, a fájdalom megereszti térdeit, mígnem nehezen
leül az ablakba. Felhúzza térdeit lassan, rákönyököl, s ahogyan erős kezei erőtlenül simulnak dús hajába,
már kezdenek is folyni a könnyei.

ELSŐ POZÍCIÓ

ANGELICA

1.

2021. aug. 5, csütörtök

22:50

Amikor az ember elveszti a hitét és bizalmát valakiben, az végleg van. Állítom ezt pályafutásom
korai szakasza óta. Elvégre ügyésznek lenni nem könnyű. Egyáltalán. Főként ebben a világban. Egy
társadalomban, mit anno újjáépítettek. New York... A zárlat után. Talán egyeseknek ismerős ez a kifejezés.
Azoknak, akiknek nem, röviden: csőd. A bankok teljes csődöt mondtak. Azok pedig, akik milliárdosok
voltak, arra ébredtek, hogy földönfutóvá váltak.

Még azóta is folynak a pereskedések a nagyobb bankokkal. Persze, mindenki hárít... Hol egy hacker,
egy hülye dolgozó vagy épp a takarítónő kerül a vád központjába.

Ezen csak nevetek. Azonban, ami tény és való, hogy már a könyökömön jön ki ez a meló. Nem
vagyok az az ember, aki megfutamodna a kihívásoktól. Nem, kedves jóapám nem erre nevelt. Ó, nem... De
amióta csak bejutottam ehhez a híres céghez, a NNY LnJ. – vagyis New New York Law and Justice-hoz,
csupán ilyen ügyekkel foglalkozom. Annak pedig már négy éve. Bár, meg kell vallanom, sokan vagyunk.
És persze én vagyok a legfiatalabb ügyész és nő.

Csak én tudom, milyen kínkeservesen kellett tanulnom annak érdekében, hogy ide kerüljek. New
York legelitebb és legjobban fizetett cégéhez. Tehát, valljam be – most mosolygok – valóban nem viszek
hiányt – talán semmiben. Talán – ismétlem, mert fontosnak tartom ezt a szót. Valamiért mindig ott marad a
levegőben. Ott marad a gázolási perekben, a lopási vagy épp testisértési perekben. – Talán... valóban
figyelmetlen volt a gázoló, vagy talán, az áldozat nem figyelt eléggé... A talán... gyanakvó... kételkedő...
És mindig ott van.

Talán... Hm...

2.

2021. aug. 6, péntek

09:00 de.

Lassan veszem be a kanyart a nagy épülethez. Egyszerűen gyönyör felnézni rá. Hatalmas, és én itt
dolgozom. Persze, hogy valamilyen szinten elégedettséggel tölt el. Igen. Elértem ide...

Mikor beszállok a liftbe, mellém áll egy magas alak. Csak fehér ing és vászonnadrág van rajta. Nem
nézek nyilvánvalóan rá, mert zavar a magassága. Magassarkú van rajtam, de legalább másfél fejjel
magasabb nálam. Zavar... Főként ez a lazasága, mikor a cég előírásaiban szerepel, hogy kosztümöt, illetve
öltönyt viseljen mindenki. Tehát vagy kliens... vagy kliens...

De... Jó illata van. Friss. Lehajtom a fejem és elrejtem a mosolyom. Tetszik ez az illat! A következő
emeletnél újabb kollégák szállnak be, így egyre kevesebbé válik a hely. A harmincötödikig sok van...

A szardíniák jutnak az eszembe. Szerencse, hogy a lift is légkondicionált. Mégis kezd túl meleg
lenni. Újabb emelet, és a férfi közelebb lép hozzám, de kis távolságot hagy köztünk. Még mindig nem
nézek fel rá. Jobb, ha nem... Jobb, ha nem...

A lift újra megáll, és még több ember száll be. Innen lehet tudni, melyik osztály jött korán. A
harmincötödiken csak a kis ügyek vannak, ahogyan mi mondjuk, de alattunk... Ott van a gyilkossági
részleg.

– A lift teli! Következő megálló a harmincötödik emelet – szólal meg a robothang, s valamelyik
zsibbadt elejti a táskáját. Ahogy a kolléga lehajol, mindenki megmozdul, hogy helyet adjon neki. A férfi
nekem nyomódik, de már teszem a kezem a mellkasára védekezésként, hogy távol tartsam...

– Sajnálom... – szólal meg egy mély, gerincvelőig ható hang, hogy nyomban főni kezdek, s ekkor
felnézek rá.

Egy dús szakállú, barna, természetes hajú, szemüveges férfi néz le rám komolyan. Talán csak a
lencse védőrétege miatt látom, de úgy tűnik, jeges szemei vannak. És, amit a leginkább nem akarok: elönt
a vágy. A vágy, hogy térdre kényszerítsem. Hogy betömjem a száját egy szexi fekete golyóval... Széles
mosoly jelenik meg az ajkaimon, de a vér már a fejembe szökött... Ó, jaj neked, Mr. Ismereten!

A lift megáll. A férfi visszamosolyog, erre én már indulok is kifelé. De ő nem jön. Mikor
visszapillantok, mit látok? Azt, hogy zsebre tett kezekkel támasztja a tükröt, és beszívva az ajkait néz.

Csak nem jövök be neked, bébi? – Emelkedik meg a szemöldököm, s a liftajtó becsukódik. Mély
levegőt veszek, és megszorítom a táskám pántját. Jó nap elé nézel, Angelica... Az utolsó nap a héten...

Elindulok az íróasztalom felé, és csak mosolygok.

Ó, az utolsó nap. Végre... Hétvége...

3.

Semmi új ügyet nem kaptam még. A régi aktákat rendszerezem, közben az órára nézek. Mindjárt
ebédszünet... Remek. Mentem le a dolgokat, mikor megvillan a laptop sarkában a kis boríték.

Feladó: Dr. G. Flynn – NNY LnJ CEO.

Címzett: Miss. L. Angelica Stevens – NNY LnJ ügyész – code 00.

Tárgy: Clare kontra Hamilton

Miss Stevens,

Csatolom önnek a Clare – Hamilton ügy aktáit.

Sok sikert.

Ennyi? Csak bámulom a kijelzőt, és ráklikkelek a csatoltakra. Már az első oldalon eltátom a szám.
VÁD: MOLESZTÁLÁS–PEDOFILIA.

Ez nem 00 kaliberű ügy. Elvégre a 00 kezdő, könnyű ügyeket jelent. Ez itt egy 10. A leírtak szerint
Mrs. Joana Clare feljelentést tett nem egyszer a rendőrségen, mivel 8 éves lányát, Vanessa Clare-t
testnevelő tanára rendszeresen molesztálja. A gyámügy vizsgálatot rendelt el az ügyben, de a fiatal tanár
mindent tagad. A kislány élénk fantáziájára fogja az általa rágalomként említett molesztálási vádakat.

„Azért fogom a derekát, hogy rendesen megcsinálja a hidat. " A gyámügyi kirendelt figyelemmel
kísérte a család életét. A kislánynak továbbra is járnia kellett az oktatásra, résztvennie a tornaórákon, de a
kirendeltek nem találtak semmi szokatlant. Az ügyet a rendőrség és a gyámügy lezárta, közben a kislányt
elmegondozó orvosi látogatásra jegyezték elő.

Három héttel később Mrs. Clare és férje, Nathan újra feljelentés tesz, bizonyítékként a lányuk
tornaruháját megtéve, melyen minden jel és laborvizsgálat szerint ondó található.

Jake Hamilton, a tanár ügyvédet fogadott, és megtagadta a mintavételt. Pert emelt Clare-ék ellen
rágalom vádjával.

Hú! Még mindig csak bámulom a kijelzőt, és nem akarok a szememnek hinni. Ezt kell megoldanom?

Hátradőlök a székben, megfogom az állam, és már gondolkodom is a törvényeken... Molesztálás–
Pedofília. Valamiért nem tűnik nehézügynek.

4.

Fél négy van, mire kinyomtatom a szükséges papírokat. A nő és gyerek címét, a férfi címét. Aki a
jelek szerint büntetlen előéletű... Hú. Mi lesz ebből?

Most mennem kell haza... de előbb elmegyek az én kiskutyáimhoz.

5.

17:00

Mikor megállok a forgalmas úton, csak nézem a hatalmas táblát. Shadow's. Sokszor eltűnődöm,
mennyien fordulhatunk meg itt. Egy hoszteszklub olyanoknak, mint én. Egyedülálló munkamániásoknak,
akiknek nem kell férfi... Ó, nem... mosolygok.

Mikor felérek a lépcsőn, a recepción Erik, a modell alkatú, csokornyakkendős kutyus néz rám
valami zöldes szemekkel.

– Jó napot, Demona úrnő – köszönt, persze én nem válaszolok neki. Csak megállok előtte, és
nyújtom a kezem. Tudja, mit akarok. Minden héten kitölttetek az itt dolgozó hoszteszek közül azokkal, akik
nekem akarnak dolgozni, egy formanyomtatványt. Egy egyszerű kérdőív, ami egyben ismeretszerzés és
titoktartási szerződés. Mindben ugyanazok a kérdések, és ugyanazok a követelmények vannak. Az, aki ezt
aláírja... – Most elmosolyodom, mikor elindulok a nagy fehér kanapé felé. Erik már tudja, hogy szükségem
lesz egy kávéra. Pár percen belül hozza is ki nekem, míg én elkezdem átolvasni a papírokat.

Azokat, amelyek nem olvashatóak, már hajítom is le. Nem tudom, miért, ez talán csak egy heppem,
de nincs idegzetem betűket bogozni.

A harmadik már figyelemre méltó.

Név: JULIUS – csak a nevüket és egy pár soros megjegyzést kell kézzel írniuk. Aki erre képtelen,
nem méltó hozzám. Elvégre csak igent vagy nemet kell bekarikázniuk...

Életkor: 28.

1. Félsz-e a sötéttől? Nem. 2. Félsz-e a tűtől? Igen. 3. Rosszul vagy a vér láttán? Nem. 4. Bírod a
hideget? Igen. 5. A férfi uralkodik a nő felett? Nem. 6. A gazdád az úrnőd? Igen. 7. Engedelmes vagy?
Igen. 8. Használtál valaha bódító szereket? Igen. 9. Mindenre képes vagy? Nem. *ölni, erőszakolni,
bántalmazni – NEM.

10. Bátor vagy? Igen. 11. Határ-e a verés? Nem. 12. Határ-e a hánytatás? Igen. 13. Határ-e a
fojtogatás? Igen. 14. Határ-e a megalázás? Igen. 15. Nem szólítasz meg, nem beszélsz hozzám, nem
könyörögsz, csak nyüszítesz. Érthető? Igen. 16. Jogodnak érzed-e a gyönyört a játék végén? Nem. 17.
Mindened adod? Igen.

Hm. Megemelkedik a szemöldököm, és már jegyzem is meg a nevet. JULIUS.

Remek! Következő...

Név: WOLF

Életkor: 35. – Hú, idősebb nálam.

1. Félsz-e a sötéttől? Nem. 2. Félsz-e a tűtől? Nem. 3. Rosszul vagy a vér láttán? Nem. 4. Bírod a
hideget? Igen. 5. A férfi uralkodik a nő felett? Nem. 6. A gazdád az úrnőd? Igen. 7. Engedelmes vagy?
Igen. 8. Használtál valaha bódító szereket? Igen. 9. Mindenre képes vagy? Igen. – AZTA! – Tátom el a
szám, és csak nézek a lapra. Mindenre?

10. Bátor vagy? Igen. 11. Határ-e a verés? Nem. 12. Határ-e a hánytatás? Nem. 13. Határ-e a
fojtogatás? Nem. 14. Határ-e a megalázás? Nem. 15. Nem szólítasz meg, nem beszélsz hozzám, nem
könyörögsz, csak nyüszítesz. Érthető? Igen. 16. Jogodnak érzed-e a gyönyört játék végén? Nem. 17.
Mindened adod? Igen.

Na, most kiakadtam... Újraolvasom a lapot, és beleiszom a kávéba. Ki ez a Wolf? Túl bátor
gyereknek tűnik nekem. Előrehajolok, és felveszem a vendégek szolgálatára készített táblagépet. Olvasom
az alkalmazásban lévő férfiak művésznevét. Meg is találom: Grey Wolf. Kora: 35. A cég alkalmazottja
2018óta. Hú! Így meghiszem, hogy volt pár gazdája. Magassága: 185, súlya 95 Kg. Származása: angol.
Nem tenyészthető – ezen mindig elmosolyodom. Elvégre sok nő vesz kutyát innen, mert olcsóbb, mint egy
magbank, és a sok macera. Mondjuk, nálam ez nem áll fenn.

Csupán egyet nem értek. Eddig miért nem tudtam róla?

Az előzményekre teszem az ujjam, és már látom is: Szobaszám:18. Használat: 253x, Kirendelt
hétvégék: 104x, Kliens szám: 58, Gazdák száma: 7. Nagyon jó lehet, ha csak hét nő osztozott rajta...
Sandán nézek vissza a lapra. Most sajnálom, hogy nincsenek képek róluk... Hm... Beleiszom a kávémba,
és elmosolyodom. JULIUS vagy WOLF.

Sokba fog ez nekem fájni...

6.

21:00

A szabályok. Nem most kezdtem. Tudom, hogy szabályok nélkül ez a kapcsolat halott. Nem fontos a
kinézet. Ami mindig az első, az a kommunikáció. Nekem nem egy cselédre van szükségem, hanem társra.
Egy olyan társra, aki elfogad, aki tud kezelni, aki megért, és aki akar. Aki azt akarja, hogy neki adjak
mindent. Furcsa lehet, de belegondolva, mindenki erre vágyik, és a valóság az, hogy nagyon nehéz ilyen
partnert találni. Sokan hazudnak. Ez pedig a legsúlyosabb merénylet, nem ellenem – saját magukkal, saját
ismeretükkel, álmaikkal szemben. Itt nem bátorságról van szó, itt a valóságról, az önismeretről, a
vágyakról és az önmegvalósításról beszélünk.

Én ismerem magam. Ezt várom el a társamtól is.

Érdekes. Rég nem éreztem ilyet. Valamiért az emberek többsége félreérti a dolgokat. Főként az én
dolgaimat... Hú... Lassan iszom bele a borba, és csak nézem a konyhában a megterített asztalt. A vacsora
kész. Finom krémleves, és zöldség csirkemellel. Újra az órára nézek, és felsóhajtok. Nemsokára ide kell
érnie...

Mikor volt utoljára nálam valaki? Lássuk csak... Egy hónapja? Talán kicsivel több. Elvégre egy
ilyen szolgáltatás nem pár fillér. Ó, egyáltalán nem. És mivel nem lehet állandóan megfizetni, ezért nem is
tartanak sokáig. Nem mintha nem lennék meg egyedül tökéletesen, csupán annyiról szól, hogy kell a férfi.
Jó, ha van.

Minden nő vonza a tekintetet. Elvégre a természet erre teremtett minket. Ennek ellenére háromféle
nő létezik szerintem. Az, amelyik szolgál, amelyik harcol, és az, aki uralkodik. Széles mosoly jelenik meg
az ajkaimon, és újra felnézek az órára. Még egy perc. Gyere, bébi... – emelkedik meg a szemöldököm, és
21:10. Ebben a pillanatban hallom meg a halk kopogást az ajtón.

Végre!

Felállok a kanapéról, megigazítom a melegítőm, és elindulok az ajtó felé. Mikor kinyitom az ajtót,
egy magas férfi áll előttem. A 185 centi az én 160-omhoz képest észrevehető. Fekete póló a feszes, izmos
testen. Kopott, szűk farmer és fekete tornacipő. Hm... Elmosolyodom, és most felnézek rá. Jóképű. Erős
állkapocs, tiszta arc, duzzadt ajkak, és lesütött tekintet.

– Szia – köszöntöm, mire csak nyel egyet. Valami zavarja, de talán, hogy magasabb... Nekidőlök az
ajtófélfának, karba teszem a kezem és nézek rá. Aztán felemelem lehajtott fejét – Nézz a szemembe! – és ő
teszi, amit mondok. – Mindig. Nézz. A szemembe. – Nagyon helyes. Egy tiszta, alázatos tekintet. Egy
olyan férfi tekintete, aki semmi mást nem akar, csak megszűnni és újjászületni. Az én kezeim alatt.

– Wolf, igaz? – kérdem, és csak bólint. – Demona úrnő vagyok. – Még mindig a szemembe néz. –
Nem tudom, kinek szolgáltál eddig, és hogyan bántak veled, de mielőtt betennéd a lábad az otthonomba,
közlöm veled a szabályaimat. Ez első, amit az eszedbe kell, vésned: bízz bennem! – elhallgatok egy időre,
s nézem a reakcióját. Egyelőre semmi. Csak néz. – A második: beszélj. – Erre megemelkedik a
szemöldöke. Ez az. Helyes. Kezd meglepődni. – Az őszinte beszélgetés mindennek az alapja. Én beszélek
hozzád, te beszélsz hozzám. Elmondom, mit akarok, elmondod, mit érzel ezzel kapcsolatban. Ha valami
megijeszt, vagy aggódsz valamivel kapcsolatban, mondd el nekem, megbeszéljük, megoldjuk félelmeid
forrását, kezeljük a szituációt. Rendben? – kérdem, és válaszra várok. Egy ideig hallgat, de végre
megszólal:

– Igen, Úrnőm...
Úgy szalad fel a mosoly az ajkaimra, hogy érzem, pirongani kezdek. Micsoda hangja van! Egy mély,
erős isten hangja. Hát nem csodálatos?! Húú...

– Nagyszerű! Persze, ha te szeretnél valamit tőlem, egyszerűen csak el kell mondanod.
Megbeszéljük és meglátjuk, mennyire kivitelezhető a dolog... – nézek a szemeibe, s csak csodálkozik. – A
harmadik szabály: nekem társ kell. Egy olyan társ, akinek szüksége van rám, és akire szükségem van.
Feltételezzük, hogy attól a pillanattól, hogy belépsz az ajtón, tökéletes társam vagy. Ez azt jelenti, hogy ma
este ismerkedünk. Tulajdonképpen, minden nap újat és újat fogunk megtudni egymásról, de ma csak
beszélgetünk.

Teljesen meglepődik. Néz, látom, hogy nem tudja, mit mondjon.

– Ezek a szabályok. Érthetők?

– Igen, Úrnőm.

– Helyes, bár ezt a megszólítást csak a hálóban várom el. A hálón kívül szólíts egyszerűen
Demonának. Az igazi nevem abban az esetben tudod csak meg, ha ez a kapcsolat működni fog, és vállaljuk
a klubon kívül. Bár erre az esély egyenlő a nullával – mosolygok, és elindulok a nappali felé. – Éhen
pusztulok. Együnk! – fordulok az asztal felé, és az ajtóban álló Wolfra nézek. – Mi lesz?! – sarkallom, de
csak néz.

– Min akadtál meg, Wolf? – kérdem.

– Azon, amit utoljára mondtál – szólal meg, s csak nézem. Ez egész jól indul! Nagyon jól. Eddig
mind csak némán követett a lakásba az „igen, úrnőm" után.

– Talán nem vagy éhes?

– Nem igazán. De nem is erre gondoltam.

– Akkor?

– Jól értettem? Elmondod nekem az igazi neved, ha ez működik? Ez a klub szabályainak teljesen
ellent mond.

Most tátott szájjal maradtam magamban. Csak nézek a szemeibe, ahogyan őszintén elmondta a
gondolatát. De egy furcsa felkiáltójel villan fel bennem. Ez a férfi tulajdonképpen domináns. Érzem,
ahogyan az egész testem felvillanyozódik! Ilyet! Ez egyszerűen frenetikus!

Kihúzom a széket, és leülök.

– Wolf, ha ez működik klubon kívül. Nem tudom, mennyire érted ezt a részt? Gyere, beszéljük meg.

És végre belép a lakásba.

– Akkor?

– Jól értettem? Elmondod nekem az igazi neved, ha ez működik? Ez a klub szabályainak teljesen
ellent mond.

Most tátott szájjal maradtam magamban. Csak nézek a szemeibe, ahogyan őszintén elmondta a
gondolatát. De egy furcsa felkiáltójel villan fel bennem. Ez a férfi tulajdonképpen domináns. Érzem,
ahogyan az egész testem felvillanyozódik! Ilyet! Ez egyszerűen frenetikus!

Kihúzom a széket, és leülök.

– Wolf, ha ez működik klubon kívül. Nem tudom, mennyire érted ezt a részt? Gyere, beszéljük meg.

És végre belép a lakásba.

7.

– A klubbon kívül, annyit tesz, hogy te felmondasz nekik, és a társam leszel. Társam, olyan szinten,
hogy elmegyünk a városba, megismerkedsz azzal a kevés barátommal, beszélek neked a munkámról, a
szüleimről, és az álmaimról.

– Minden, ami a klub szabályai szerint tilos – szólal meg, s én beleiszom a borba.

– Pontosan.

– Volt már erre példa?

– Még nem – sóhajtok, és elkezdem ennyi a levest. – Sosem. Sokan nem elég bátrak – jegyzem meg,
de ránézek, és elmosolyodom. – És persze, még nem találtam igazi társat.

Kissé meglepetten néz.

– De én most az vagyok – szólal meg, mire elmosolyodom.

– Igen. Ebből a pozícióból indulsz. – Az asztalra könyökölök, és nézek a szemeibe. – De ez olyan,
mint a sakk. Vannak, akik tudnak játszani, vannak, akik nem.

– Sakk? – kérdez vissza. – Ritka hasonlat egy ilyen kapcsolatra.

– Úgy gondolod? – dőlök hátra és újra iszom. – Szerintem nem. Az sakk egy nagyon nehéz stratégiai
játék. És nagyon ritka, hogy megfelelő társat találj hozzá. Tudsz sakkozni, Wolf?

Hosszan néz a szemeimbe, s látom, ahogyan kissé megrándul az ajka. Talált, süllyedt! Íme, egy
domináns férfi! Persze, itt nem feltétlenül a sakkról van szó. Ó, nem. Róla. Az egész valójáról. A
reakcióiról.

– Kicsit nehezen kezelem ezt a szituációt – mondja halkan.
– Mert?

– A mi világunkban azt mondjuk, egyszer mindenki megtalálja a társát. Alávetett a dominánsát, de
most zavaró érzésem van. Kezdve azzal, hogy egy asztalánál ülök veled.

– Kételkedsz abban, hogy ki vagyok? – kérdem kissé mérgesen, mire csak halálkomolyan nézünk
egymás szemeibe. Egyetlen pillanat alatt süti le a tekintetét. – Nézz rám! – szólítom meg, mire újra a
szemeimbe néz. – Tisztáztuk?

– Igen, úrnőm... – mondja halkan.

– Igen, Demona! Nem vagyunk a hálószobában.

Egy hosszú másodperc telik el némán úgy, hogy hozzá sem ér az ételhez. Csak nézem, ahogyan
feszülten ül. Ennyire ideges?

– Mikor voltál utoljára kirendelve?

– Két hónapja.

– Szünetet vettél? Miért?

– Volt egy kisebb egészségügyi gondom.

– Mégpedig?

Wolf kis ideig hallgat.

– Valami a klubbal kapcsolatos?

– Maradjunk annyiban, a királynők nem egyformák.

Bántották. Remek. Minden ellenére kifogtam egy megkínzott kutyust, aki két hónapig szedte össze
magát. Vajon mit tettek vele? Hiába kérdezném meg, nem fogja elmondani. Elvégre, a klubnak komoly
titoktartási szabályai vannak. Komolyak, amelyeket törvény véd. Tudom, átnéztem őket...

– Értem. Jobban vagy?

– Igen.

– Akkor nem kell aggódnom majd érted, igaz?

– Jól vagyok – mondja komolyan, és hiszek neki.

A második fogásnak állok neki. Látom, ő is eszik. Remélem, őszinte.

– Szeretném tudni, miért?

– Mert szolgálni akarok – válaszolja, és kissé meg is lep. Egyből tudta, mire gondolok. Tetszik.
Hosszan nézünk egymás szemébe, és kezdem megszokni. Jó... Ez nagyon jó... De...
– Nekem nem szolga kell!

– A társad leszek – jelenti ki, és végigrohan rajtam a hő. Hú! Ilyet még nem éreztem. Kissé kacagni
kezdek.

– Sokan mondták ezt, Wolf! – nevetek, és beleiszom a borba. – Nagyon sokan. Talán jobb lenne, ha
hallgatnál, és az időre bíznád. Majd elválik, ki leszel nekem.

Csak néz. Elmosolyodom, és eszem. Családról és munkáról nem beszélhetünk. Sem előző gazdákról
és kedvencekről... Ennek ellenére megkell ismernem őt. És neki is engem...

– Meglepett a jelentkezésed – jegyzem meg komolyan, és újra hosszan nézünk egymás szemeibe. –
Képes lennél ölni is a gazdádért?

– Igen.

– Tegyük fel, passzívvá teszlek, és egy másik kedvenccel töltöm az éjszakát előtted, elviseled?

– El.

Miért lepődöm én állandóan meg ennek a férfinak a szavain? De minél több választ kapok, egyre
inkább korbácsolja fel a vágyaimat. Az ajkaimba harapok, ahogyan szemezek vele. Kezeit a tányér mellé
teszi, és csak néz. Parancsra vár, de most nem kap. Nem lépem át a saját határaimat, és nem fogom
megszegni a szavam. Azt mondtam, beszélünk, akkor beszélünk.

– Határidő? – kérdem.

– Négy nap.

– Négy nap?

– Igen.

Gondolom, dolga van, vagy fél többet vállalni... Nos, lényegtelen... Ez eleve mindig egy vak
vállalkozás. Nekünk. Az ilyeneknek, mint mi. Mint én és ő. Nagyon nehéz. Sokan ijednek meg már csak az
ilyen kapcsolat gondolatától is. Sokan megvetik, megalázónak tartják... Pedig, minden D. A. kapcsolat
más.

– Lényegében nem tudom, milyen gazdáid voltak. De... Az adatlapod szerint tűröd a fájdalmat és a
megalázást, mazochista vagy?

Wolf rám néz, esküszöm, mintha egy rejtőző mosoly árnyékát látnám az ajkain, de a szemei
felcsillannak.

– Nem.

Most ledöbbentem. Teljesen.

– Tessék?
– Nem vagyok mazochista. Csupán azt szeretném adni neked, amire vágysz. Ha pedig az egyenlő
számodra a kínzással és a szenvedéssel, akkor eleget teszek az akaratodnak – mondja halkan. Egyszercsak
elhallgat, és lehajtja a fejét.

– Nézz a szemembe! – szólok rá erélyesen, mert másodjára süti le a tekintetét. – Szégyellsz
beszélni?

– Nem – mondja egyenest a szemeimbe nézni – Csak... Szokatlan.

– Mi?

– Ez.

– Nem gond. Ne félj – mosolyodom el, és az asztalra könyökölök. – Azt akarom, hogy kimondd,
amit érzel.

– De ez ijesztő.

– Ijesztő? – csodálkozom el, majd mosolygok. – Mert új? – de nem válaszol, csak néz. – Wolf –
sóhajtok fel. – Ne félj tőlem. Nem tudsz olyat mondani, amit ne tudnék kezelni. Megoldjuk. Megoldunk
mindent. Csak bíznod kell bennem, elmondani, mit érzel és társam lenni a megoldásban is. Ha nem vagy
társ, ha nem segítesz nekem azzal, hogy elmondod, mit érzel, hogyan éled meg, és ha nem bízol bennem,
akkor szörnyű lesz ez a négy nap.

– Értem, Úrnőm... – süti le a tekintetét, mire az asztalra csapok. Nem rezzen össze, de egyből rám
néz.

– Beszéljünk a büntetésekről! Három szabály van csupán, de eddig mindenki elbukott. Ajánlom,
hogy az eszedbe vésd őket négy napig. Ha nem mennek, nem kell négy napot itt töltened. Már az első
alkalommal elválnak útjaink. Érthető?

– Igen.

– Remélem! Ezen kívül van pár elvárásom. Az elvárásaim párosak. Ami számomra annyit tesz,
neked is lehetnek elvárásaid velem szemben. Egyszer hangoznak csak el. Így figyelj, én is figyelek rád.
Mindig... – mondom hangsúlyozva, s Wolf csak néz. – A társamtól elvárom, hogy tiszta legyen. Türelmes.
Ha megbeszélünk valamit, azt csinálja végig. A legvégéig. Személyesítsünk! – hajolok közelebb hozzá. –
Azt akarom, hogy mindent nekem adj.

Látom, ahogyan kitágul a pupillája.

– A minden alatt nem szolgálatot értek, Wolf. A minden az egész valódat jelenti. A szavaidat, a
tekintetedet, a vágyadat, a félelmeidet. Mindent. Ezentúl nem borotválkozol. Hárommilliméteresre nyírod
a szakállad. Azt akarom, hogy ápolt férfi legyél, nem egy hímringyó. Nekem nem egy nőies férfi kell,
hanem a nagybetűs teremtés koronája.

Elhallgatok egy ideig, és csak nézek rá.

– Egy másik dolog. Játékszereket fogok használni. Én gondoskodom az állapotukról, hogy sterilek
legyenek. Hogy ne okozzanak sérülést. Biztosítalak az épséged felől. – Erre megrándul a szemöldöke.
Aham. Ki tudja, mit tettek vele? Elhallgatok egy ideig, s hirtelen átfutom az agyamban a játékszereimet.
Mi lehet az, amivel bántották? Valami, ami nekem nincs? Mondjuk, ostor? Hm... Oldalra billen a fejem,
mert mocskos kis fantáziám már látja előttem megkötözve... Vagy épp egy terpesztővel a lábai közt...

– A büntetéseket el kell szenvedni. Büntetés közben nem mondhatsz fel. Ha igen, jelentem a
Klubnak. E mellett a büntetéseket akkor kapod, ha nem teszel eleget az elvárásoknak. Például nem nézel a
szemembe! – hangsúlyozom. – Most te jössz. Hallgatlak – intek neki.

– Én?

– Te, Wolf. Mik az elvárásaid velem szemben?

Nem válaszol. Hallgat. Mély levegőt vesz, gondolkodóba esett, csak fürkészi a tekintetem. Majd
megszólal:

– Nem tudom. Nincsenek.

– Biztosan vannak. Lenniük kell – sóhajtok fel, és hátradőlök. – Csak még nem gondolkodtál
komolyan el rajtuk. Másként kérdem: szerinted milyen a jó domina?

Újra csak néz meglepetten.

– Nem tudok még válaszolni. Sajnálom.

– Sajnálod? – csodálkozom el. – Ezt a szót nem akarom hallani. Nincs olyan, hogy sajnálod, érted?
Tőlem nem kell bocsánatot kérned, akkor sem, ha félelmedben nem tudod a vizeletet tartani, akkor sem, ha
engedély nélkül élvezel el. Nem, Wolf. Egyszerűen elviseled a büntetést. Érthető?

– Igen, Ú...

– Demona! – vágok a szavába. – Halljam a nevem.

– Igen, Demona.

– Úgy, ügyes. Akkor mostmár térjünk a jutalomra. Mivel tetszel nekem, lehet két választásod. Az
egyik, mikor a hálóba megyünk, választhatsz egy játékszert, amit semmiféleképpen nem akarsz kipróbálni.
Nem kell megindokolnod. Nem érdekel, miért nem. Csak kimondod, és azt a játékszert sosem fogom
használni rajtad. A másik, kérhetsz valami különlegeset jutalomként. Bármi lehet. Ételtől kezdve ékszerig,
egy óra plusz alvás, vagy amit szeretnél, ami neked sokat jelent, és ami valóban érezteti veled, hogy
megérte eleget tenni az akaratomnak.

Wolf figyelmesen néz. Újra karba teszem a kezeim.

– Sosem hallottam ilyenről... – mondja halkan, s elmosolyodom.

– Még nem voltál az alávetett társam – jegyzem meg, s látom, ahogyan megemelkedik a szemöldöke.

– Bármi lehet?
– Bármi.

– Akár veled kapcsolatos is? – kérdi halkan, mire elcsodálkozom. Velem kapcsolatos? Hát... Ilyen
még nem volt, de...

– Legyen. Lássuk, mi jár a fejedben.

– Egy csók – mondja röviden, és csak nézek rá.

– Csók?

– Igen. Egy csók. Ha jutalmazni akarsz, semmi mást nem kérek, csak egy csókot.

– Franciát?

– Nem. Egy egyszerű csókot.

Ez furcsa.

– Jól meggondoltad?

– Igen.

– Akkor legyen! – állok fel az asztaltól, és elindulok a háló felé. – Most lássuk a játékszereket.

8.

A hálószobám átlagos. Egy nagy, oszlopos franciaágy, komód, egy beépített gardrób. Nagy ablak,
mert szeretem a fényt.

– Nekem nincs külön szobám számodra. Tekintve, hogy eleve a társam vagy. Ami annyit tesz: velem
alszol, teljesen meztelenül – jelentem ki, mikor kinyitom a gardrób ajtaját, s Wolfra nézek. Újra csak néz
rám. – Persze, vannak feltételeim. Az együtt alvás egyik feltétele, hogy nem érsz hozzám, nem ölelgetsz,
nem szólítasz, és nem is ébresztesz fel, ha nem kérem előző este tőled. Érthető?

– Igen, Úrnőm.

– Helyes! – mondom, és belépek a gardróbba. – Most figyelj jól – mondom, kinyitva az egyik
fiókot, amiben annak ellenére, hogy keskeny, rengeteg hely van. Így vígan elfér a terpesztő rúd, kötelek,
láncok, dildók, dugók, sőt a szex-hinta is. – Nézd meg őket, és mondd meg, melyiket nem akarod, hogy
használjam.

Wolf a fiókba néz. Gondolom, már szinte mindegyik ismerős a számára. Elvégre nem most kezdte.

– Ezek mellett, amikről még tudnod kell, az a jég és a viasz. És egy szabály. Ha közösülünk, mindig,
hangsúlyozom, mindig használunk óvszert. Tudom, hogy tiszta vagy, és minden teszted rendben, de akkor
is. Szeretem érezni a társam gyönyörét, de utálok lucskos lenni. A fogamzásgátlót pedig nem akarom
szedni. Nem fogom a hormonjaimat lőni semmivel.

Wolf hosszan mered a fiókba, majd a szemembe néz.

– Döntöttél?

– Igen, úrnőm.

– Melyik lenne az?

– Az erényöv.

Ez meglep. A paskolóra gondoltam, a fiókba nézek, és megfogom a farokbilincses erényövet. Ez
pedig új modell, orvosi fém, és csak háromcentis katéter csöve van. Wolfra nézek, aki rögtön a szemembe
néz.

– Rendben – mondom, és kiveszem a fiókból. Van a tükör mellett egy fekete dobozom. Beleteszem,
és elmosolyodom. Az órára nézek. – Késő van... Vegyünk fürdőt, és feküdjünk le. Holnap hosszú nap elé
nézünk.

9.

Persze külön fürdő. Előbb én zuhanyozom. Hosszú nap volt, teli mindennel. De egyelőre csak örülni
tudok. Az ügynek, és Wolfnak is.

Mikor a hálóba lépek, Wolf az ágy mellett térdel.

– Mit csinálsz? – kérdem kissé mérgesen, mire felnéz rám.

– Vártalak, úrnőm.

– Térdelve? Kértem én ilyet?!

Hatalmas szemekkel néz rám, mire mérgesen dörzsölöm meg a hajam.

– Még egyszer ne tegyél ilyet! Ha nem kérem, ne tedd!

– Gondoltam...

– Rosszul gondoltad! ÁLLJ MÁR FEL! – emelem fel a hangom, s kissé idegesen néz a szemembe.
Legalább a szemembe néz! Mélyet sóhajtok, és Wolf feláll velem szemben. Le kell nyugodnom...
Megfogom a fejem, és leülök az ágyra. – Gyere, száríts meg és fésüld szárazra a hajam – vágom hozzá a
kis törölközőt.
– Igen, úrnőm... – mondja, és leül mögém.

– Wolf. Tisztázzunk valamit újra – mondom nyugodtan, s érzem, ahogyan óvatosan hozzám ér, és
elkezdi felszárítani a bőrömet. – A társam vagy. Gondolom, volt normál kapcsolatod, igaz?

– Régen.

– Annyira régen nem lehetett.

– Majdnem öt éve. Nős voltam. De a házasságom nem működött...

– Akkor jöttél rá, milyen vagy?

– Azt hiszem, igen – válaszol halkan, mire kissé felé fordulok.

– És ő nem viselte?

– Viselte egy ideig, de... Nem tudta kezelni, és azt mondta, váljunk el.

– Értem – sóhajtok, és ő csak szárít tovább.

– Akkor elmondom, én mit szeretnék. Rendben?

– Igen, úrnőm.

– Azt akarom, hogy jó legyen neked és nekem. De nem megyünk a fejünk után. Nem látsz az
agyamba, én sem a tiedbe. Nem akarom, hogy a szolgám légy. A társam kell, legyél. Ami annyit tesz:
beszélünk. Ha nem kérek semmit, ha nem mondok semmit, akkor azt teszel, amit akarsz, de nem alázhatod
meg magad.

– Tessék? – áll meg a keze a vállamon, és hirtelen felé fordulok. Komolyan nézek a szemeibe, és
látom, ahogyan égni kezd az arca.

– Wolf, férfi vagy. Az én társam. Én erős vagyok, akkor te is. Érted? – de nem válaszol, csak néz és
nyel. – Én vagyok az istennőd, a barátod és a démonod. Csak annyit kell tenned, hogy közlöd velem, mit
akarsz. Térdelve akarsz várni? – Erre a kérdésemre sem válaszol. – Most elnézem neked. Azt is, hogy
hallgatsz, és nem válaszolsz, de engem ne várj térdelve, csak ha kérem. Előttem ne alázkodj meg, csak ha
azt mondom, vagy megakarlak alázni. A társam vagy. Mellettem alszol, velem élsz, egy asztalnál eszünk.
Érthető vagyok?

– Igen, úrnőm... – mondja halkan, s elmosolyodom.

– Most fésüld szárazra a hajam.

10.

Micsoda mondat. Előrehajolok, és előveszem az éjjeliszekrény felső fiókjából az éjszakai
arckrémet. Lassan bekenem az arcom, és élvezem, ahogyan óvatosan fésüli ki a hajam. Annyira sok
munkája nem lesz vele, mert eleve félig megszárítottam.

Érzem, ahogyan óvatosan fésül, megszokott mozdulatokkal. Nem először tesz ilyet. Sajnálatomra.
Oldalra döntöm a fejem, Wolf tovább fésül, és lehunyom a szemem.

– Ez nagyon jó... – sóhajtom, mire nem válaszol. Tovább fésül, óvatosan. Mikor gubancba akad a
fésű, megáll, és lassan, ügyesen kigubancolja. Egyre gyakrabban lesznek kettős érzelmeim. Adni akarok
neki. Valami olyat, amilyet még senki... De mi legyen az?

– Úrnőm... – szólít meg halkan.

– Hm?

– Bókolni szeretnék neked.

Tágra nyílnak a szemeim.

– Nekem nincs szükségem bókokra, Wolf. Erre ne is gondolj.

– Igen, úrnőm – mondja halkan, s elmosolyodom. Újra csend van egy ideig. A hajam nemsokára
teljesen száraz. Hátradöntöm a fejem, ő pedig teljes hosszában végighúzza a fésűt a hajamon. Ahogy a
fenekemhez ér, érzem, ahogyan mély levegőt vesz.

– Csak nem vágysz rám?

– De, úrnőm... – sóhajt nehezen.

– Szeretnél hozzámérni?

– Igen, úrnőm.

Phú... Én is szeretném, de ma nem. Ma nem... Elmosolyodom, és hirtelen felé fordulok. Abban a
pillanatban csúszik le rólam a törölköző, s a hirtelen hideg miatt meg is feszülök. De ez a férfi ügyesen
csak a szemeimbe néz.

– Remélem, nem csak a fésülésnél vannak ilyen ügyes kezeid... – sóhajtom, s hozzáérek az arcához.
Fürkészi a tekintetem, s közelebb hajolok.

A csók meglepi, annak ellenére, hogy ő kérte jutalomként. Édesek az ajkai és puhák. Beleremeg.
Miért? Érzem, ahogyan beleszorul a levegő, és főni kezd körülötte a levegő.

Mikor szétválnak ajkaink, látom, hogy még le van hunyva a szeme. Aztán hirtelen felnéz rám.
Elmosolyodom.

– Wolf, mikor csókoltak meg utoljára?

– Már nem is tudom... – sóhajtja, s látom, ahogyan bánat és öröm suhan át az arcán. Van még e
mögött valami, amit nem fog elmondani...

– Most elmondom, mit várok el holnap tőled. Azt akarom, hogy mikor felébredsz, elpakold az
asztalt, mosogass el, készíts nekem reggeli kávét. Nem szoktam reggelizni. Nekem elég csak egy kávé.
Úgy ébressz, fél nyolckor, hogy megmasszírozol. Nehezen ébredek. Miután elmegyek dolgozni,
összeszeded a lakást, szellőztess ki. Aztán azt teszel, amit akarsz. Netezz, menj kocogni, ami jól esik.
Mikor hatkor hazaérek, várj vacsorával, félmeztelenül. Holnap – állok fel hirtelen, és elindulok
meztelenül a gardrób felé. Érzem, ahogyan követ a tekintetével. Megállok a fiók előtt, és benézek a vörös
bársonyra. Most minden tiszta. Elvégre felkészültem rá. Végighúzom a kezem a terpesztő rúdon és a vörös
kötélen. Az egyik kedvencem a stimulátor. A kis fekete, szilikon fogóra emlékeztető játékszer, melynek
egyik végén egy apró vibráló gömb helyezkedik el. Megfogom mind a hármat, és elindulok az ágy felé
vele. Wolf csak követ a tekintetével, mikor az ágy másik felén lévő éjjeliszekrényre teszem.

– Ezen az oldalon te alszol. Itt lesznek minden este a másnapi játékok. Nézegesd, ismerkedj meg
velük. Bár, gondolom, ezeket már ismered, igaz?

– Igen, úrnőm.

– Azért vegyük át. Ez a terpesztő – emelem fel a fém rudat, s duplájára nyitom ki. – Ezt a térd alá fel
felfogni, két bőr csattal – lóbálom meg. – Nem okoz fájdalmat, talán zsibbadást. – S leteszem. Felveszem
a vörös kötelet. – Ezt szerintem még egy óvodás is felismeri. Szeretek kötözni... Ezzel kissé óvatosabban
kell bánni. Vannak záró hurkok. Tudod, mi az?

– Nem, úrnőm.

– Egy kötözés, amiben ha a között sokat mozog, egyre feszesebb lesz. Például megemeled a csípőd,
és a nyakadon a hurok fojtani kezd. Jó mulatság! – mosolyodom el. – Kicsit veszélyes. De ne aggódj.
Eddig senki nem halt meg a kezeim alatt.

Wolf komolyan néz.

– Játszottál már hasonlóval? – kérdem, felemelve a stimulátort, mire csak néz. – Szépen, síkosító
kíséretében fel kell helyezni ezt a részét – mutatok a vastagabbikra. – Ez a része a golyócskával, a
gátadhoz ér. Tulajdonképpen prosztata stimulátornak is mondják. Én csak fogónak nevezem. Játszottál már
ilyennel?

– Hasonlóval, úrnőm.

– Helyes. Akkor nem félsz tőle, igaz?

– Nem félek, úrnőm – válaszol komolyan, a szemeimbe nézve. Elmosolyodom, és meztelenül
felmászom az ágyra. Egész közel az arcához farkasszemet nézek vele, és látom, ahogyan éhesen
megharapja az ajkait.

– Mi az, Wolf? Mit érzel? – kérdem halkan, buján, alig pár centire az ajkaitól.

– Én most... – s elharapja a nyelvét. Elkapja rólam a tekintetét, mire felmegy bennem az ideg, és
mozdul a kezem az arca felé.
Hatalmasat csattan a pofon feszes arcán, s nyomban a szemeimbe néz.

– Ezt miért kaptad?

– Mert nem néztem a szemeidbe, úrnőm... – mondja halkan, s látom, ahogyan vörösleni kezd bal
arcán kicsi kezem nyoma.

– Pontosan. Most menj, zuhanyozz le.

– Igen, úrnőm... – áll fel mellőlem, s elindul az ajtó felé.

– Wolf! – szólok utána, mire megáll, és felém fordul.

– Úrnőm?

– Holnap nem élvezhetsz el. Ez büntetés. Tudod, miért?

– Nem, úrnőm.

– Mert nem mondtad el, mit érzel.

Látom, ahogyan átfut az arcán az árnyék. A tévelygés és meglepettség.

– Nyolc perced van zuhanyozni, aztán gyere aludni. Holnap hosszú napunk lesz.

– Igenis, úrnőm.

11.

Bámulok az ajtó felé. Csak azért, mert látni akarom meztelenül. Azonban képtelen vagyok tovább
nyitva tartani a szemem. Mikor meghallom, hogy nyílik az ajtó, már zuhanok is az álom mély és sötét
világába.

12.

A mély sötétben kezdek elnehezedni. Finom, ismerős illatot érzek. Hm... Tudom, mi az. Kávé?
Nehezen nyitom ki a szemem, és megérzem a hatalmas kezet a vállamon. Egy forró, óvatos érintés, és egy
harmatnyi liliom illat. Egy szorítás, és elkezd keringeni a vérem. Óh...

– Hm... – nyögök a jóleső érzéstől, és a kéz nem áll meg. Egyszerűen gyűri a két vállam. A nyakam...
– Szent ég! – sóhajtok, és érzem, ahogyan elcsorog a nyálam. – Még! – És logikus, hogy a vágyam teljesül.
Elvégre, még fizetek is érte... A két kéz megnyomja a hátam, és hirtelen hangosan roppan helyére a
gerincem. – ÚRISTEN! – Tágra nyílnak a szemeim a félelmetes hangtól, de a megkönnyebbülés, ami
végigsimul végre a gerincemen, felér a gyönyörrel. A kéz továbbhalad a derekamon, eltalálva minden
pontot, amiről eddig nem is tudtam, hogy fáj. Végiggyűr, jól megnyom, hogy szinte fehér fényt látok magam
előtt.

– Hm, Wolf... – sóhajtok, s a párnába fúrom a fejem. Úgy érzem, ég az arcom. Ez egyszerűen
mennyei! Oldalt nyomja a forgómat, s én csak szorítom össze a szemeimet. Kezei végigsimítanak előbb a
jobb, majd a bal combomon. Teljesen ellazítja az izmaimat. Érzem, ahogyan nagy kezei elsiklanak belső
hajlatomnál, s nyomban elkezdek nedvesedni. Nem kellene, de teljesen ellazultam, és...

– ATYA ÉG! – sikoltok fel, mikor hangosan helyére roppantja a jobb bokámat. Elkapom a párnát a
fejemnél, és felé fordulok. Kissé aggódva néz a szemembe, de nem engedi el a bokámat.

– Úrnőm? Folytassam?

– Bazdki! – vágom vissza a fejem a párnába, és felé emelem a bal lábam. Ez nem lehet igaz! Érzem,
ahogyan az egész testem megkönnyebbül. Egy újabb reccsenés, újra erősen szorítom meg a párnát, és
kész... Wolf kezei már csak simogatnak. A lábfejem... Ujjait a lábujjaim közéfűzi, és kissé erősen
meghúzza.

– Hm... – nyögök, és az én kiéhezett testem csak tovább gerjed. Csak érne hozzá... Csak egy kicsit...
És már emelem is a fenekem. – Mindent – mondom hangosan. Wolf már fogja is meg a fenekem. Óvatosan,
lassan simogatja, majd elkezdi gyűrni gyengéden. Pont ott, ó, istenkém... ott, a hajlatomnál... – Ez az,
bébi... – sóhajtom, és oldalra fordulok. Látom a tükörben, ahogyan ül mellettem az ágyon félmeztelenül, és
a meztelen fenekem masszírozza. Látom lent a földön a liliomos masszázsolajat, azt, ahogyan beszívja az
alsó ajkát.

– Mi az, Wolf? Mire gondolsz?

– Úrnőm... Hozzád szeretnék érni – mondja halkan és rekedten, mire megemelem a fenekem.

– Helyes. De csak kézzel. És három perced van. Ideje kávét innom. Ha nem juttatsz csúcsra három
percen belül, büntetést kapsz.

– Igenis, úrnőm... – s már húzza is széjjel az ajkaim. Lehajol a masszázsolajért, és rám csepegtet.
Érzem, ahogyan forrósodni kezdek. Csak köröz hüvelykujjaival az ajkaimon. Körbe-körbe.

– Hm... – mélyebben veszem a levegőt, de érzem, ahogyan folyok... Újra szétnyitja az ajkaimat, és
most kissé feszítve húzza az izmomat. Istenvert reflexem, hogy összehúznám, ezért minden jólesik. Olyan,
mintha belém akarna hatolni... – Ez az... – sóhajtok, s elmosolyodom. Kezdem érezni, ahogyan a fejem
elnehezül... Nem fog két perc alatt a csúcsra juttatni, így...

– Szent ég! – nyögök fel és a számba harapok, mikor két ujját végighúzza ajkaim közt a csiklóm felé.
A gyönyör gombja felé, amivel az ég csak minket, nőket áldott meg. Egy apró kis szervecske, amit ha... –
Hm... – Újra ezt teszi, és kezdek beleremegni... Erre egyetlen gyors pillanatra rácsap egy ujjal, majd két
ujja közé fogja, és körözni kezd rajta. Úgy kezdek megvonaglani, hogy jobb kezem már csúsztatom is
lábaim közé. Combjaimat összefeszítem, erősen szorítom meg a kezét a csiklómon, és lüktetni kezdek,
ahogyan tovább köröz. Csak szorítom a combjaimat, minden izmom ritmusra mozog bennem, és a
rövidzárlat extra gyorsan mossa fehérré az agyamat. Hangosan nyögök fel, ahogyan megremegek, és
mindenem kirobban. Érzem, ahogyan teljesen elfolyok. A szívem hevesebben ver, és a szemeimbe
könnyek gyűlnek, ahogyan belém szorul a levegő. Egy extragyors és célratörő orgazmus, miközben a
párnát gyűröm és harapom, miközben elcsorog a nyálam.

Begörcsöltek a lábaim, mikor végre elengedem a kezét.

Mikor felnézek rá, látom, ahogyan néz a kezére. Csak lihegek egy ideig, és szédülten felülök. A
kávéért nyúlok, mikor a szemembe néz.

– Szeretnél megkóstolni?

Kissé meglepetten néz, nagy szemekkel.

– Igen, úrnőm...

– Lássam! – És Wolf lassan nyalja végig a tenyerét. Beleborzongok. Ami még vadítóbb, az a
lángoló tekintetet, amivel újra rám néz. Az a bódult, éhes fény a szemeiben, amivel csak az áhított
istennőjére képes nézni.

Ebben a pillanatban hajítom le a kávét a kezemből, és ugrok rá. Olyan vad éhséggel kapom el az
arcát és csókolom sós ajkait, hogy fájdalmasan koccannak össze a fogaink. Az ajkát akarom harapni, de
inkább az állába kapok bele, mikor elterpeszkedem rajta.

– Darabokra akarom törni a kibaszott elméd! Húzd le a nadrágod! – parancsolom, és ő kapkodva
engedelmeskedik.

– Igen – lihegi a számba, mikor mohón csókolom, és kemény tagjára ráereszkedem. – Úrnőm! – nyög
fel halkan.

Annyira szűk, forró és nedves vagyok, hogy érzem, ahogyan teljesen kitölt. Szinte fáj. Kezeit a feje
fölé emelem, és egyenest a szemeibe nézek.

– Fogd az oszlopot, és el ne engedd! Most keményen meglovagollak, és te nem fogsz elélvezni!

– Igen, úrnőm... – sóhajt a szemeimbe nézve, és keményen kezdek rajta lovagolni. Keményen és
gyorsan, fel-le, hogy érzem áldott méretét. Úú... Érzem, ahogyan a farmerje bántja a combom hátsó részét,
ahogyan feszülnek az izmai, hiszen mozdulna ő is. A karjain, melyekbe erősen kapaszkodom, egyre jobban
duzzadnak az erek. Látom, ahogyan kézfeje és ujjai hegyei fehérednek az erőtől, amivel fogja az oszlopot.
Hallom, ahogyan a faragott fa recsegni kezd. Tartok tőle, hogy képes lenne eltörni. De ezek az oszlopok
már eleget szolgáltak ahhoz, hogy tudjam, milyen masszívak.

Csodálatos látványt nyújt ez a férfi. A nyers erő, mi robbanni készül. Megfogom az állát, érzem,
ahogyan teljesen megkeményedik. Fel is nyögök. Szenvedéllyel néz a szemeimbe, és beszívja az ajkait.
Hüvelykujjamat az ajkaihoz teszem, és ő már nyitja is halk sóhajban meg őket. Megállok, és ahogy
bekapja az ujjam, összeszorítom lent az izmaimat. Forró a nyelve, fogaival harapja, érzem, mikor egy-egy
lélegzetvétellel jobban megfog, de csak mozdítom az izmom válaszul. Aztán kicsit megharap, és én
befeszítek lent mindent, köré olvadok, és csak nyögök a gyönyörtől. Lehunyom szemeimet, és már vetem is
hátra a fejem kifeszült gerinccel, mert a hullám lassan és mélyen indul el bennem. Érzem, ahogyan
visszafogja magát. Elengedi az ujjam, mert rájött, mit teszek. De könyörtelen vagyok. Megmozdulok, hogy
húzzam az extázisomat még egy picit. Megkapaszkodom erős mellizmában, végre kinyitom a szemem,
hosszan fújva ki a belém szorult levegőt. Nézem, ahogyan feltett karjaiba fordul, és élesen az izmába
harap összeszorított szemekkel. Közel van. Még egy mozdulatom és elmegy, azért harap magába. Pedig
úgy tudnám még élvezni, ahogyan kitölt!

Felemelkedem róla, és elkapom a tagját. Erősen szorítom meg, mikor lefogom. Forró, nagy, nedves,
erős erezetű és vörösen lüktet. Ó, harapni való! Wolf kapkodni kezdi a levegőt, szinte nyüszít, ahogyan a
levegőt veszi, és látom, ahogyan húsából előserken a vér.

A francba! Beletelik egy kis időbe, míg nyugodni kezd. Kissé megernyed, és tudom, hogy már nincs
közel a csúcshoz. Lassan folyik ki a nedvesítő folyadék, és elengedem.

Bedőlök az ágyba, és csak nézem, ahogyan még fogja az ágy oszlopát és liheg félig lehúzott
farmerban, bedagadt izmokkal, teljesen leizzadva. Tudom, hogy ez az öt perc számára félóra volt. Hiszen
mindvégig arra kellett koncentrálnia, hogy ne élvezzen el. Ami, azok után, hogy meztelenül
megmasszírozott és teljesen felizgult, nos... Szinte fájdalmas.

Elengedi fogaival a bicepszén vérző bőrét, és rám néz kétségbeesett és szédült tekintettel. Én is csak
nézem, de mosolygok. Ez jól esett!

– Engedd el az oszlopot – mondom halkan, és feltérdelek. Megfogom a karját, amelyen szépen
látszik foga nyomában a kiserkent vér. Mérgesen nézek rá.

– Ezért ma verést is kapsz – jelentem ki, és felállok kissé feszülő lábakkal az ágyból. A mosdó felé
indulok. – Mire kijövök, takaríts fel!

*

Egyszerűen felemelő érzés az ilyen. Egy jó, reggeli gyönyör. Haa... Épp csak lemosdom, a
fogkeféért nyúlok. Zöld szemeimbe nézek, és mosolyra húzódnak az ajkaim. Ó, Wolf. Annyi mindent
szeretnék én csinálni veled...

13.

Mikor kijövök, a háló makulátlanul tiszta. Friss illata van, az ablak bukóra nyitva, a függöny a kinti
szellő miatt kissé meg is mozdul. Az enyhe huzat mozgatja, ami behozza a lakásba a nyár melengető zöld
illatát. Kár, hogy nem házban lakom. Ez a panel már fullaszt. De a házak...

Na, igen. A házak! A szekrényhez lépek, és a lenti fiókból előhalászom a krém, csipkés fehérneműt.
Bugyi, és kosár nélküli melltartó. A kosarak így is egy idő után elviselhetetlenek számomra... Egy fekete
kosztüm, fehér ing, tűsarkú és lássuk!
A magas tükörbe nézek. Nagyszerűen festek!

Elindulok a nappali felé, és mit látok? Wolf erős hát- és karizmai feszes bőre alatt csak finoman
mozdulnak, ahogyan fekvőtámasz gyakorlatokat csinál. Az ott egy tetoválás? –tűnődöm el. Remélem, jól
látom. Bal vállán finom írás látható. Apró. Innen nincs esélyem, hogy elolvassam. Ahogy megállok az
ajtóban, Wolf már fújja is ki a levegőt, és pattan fel.

– Úrnőm! – sóhajt. Karba teszem a kezem, és csak nézek rá. – Demona! – szólít újra, és
elmosolyodom.

– Folytasd csak nyugodtan. A sarokban – mutatok az ablak melletti sarokba – van egy jógamatrac is,
ha kéne... De! – indulok a konyha felé, és töltök magamnak kávét. Wolf követ, és felnézek rá. – Kávét?

Tágra nyílt szemekkel néz egy pillanatra, és nem igazán mer válaszolni. Megint!

– Igen... Kérek – teszi hozzá halkan, és elmosolyodom. Töltök neki is kávét, és felé nyújtom. Két
kézzel veszi el, ügyelve, nehogy hozzám érjen. Miért? Kértem én tőle ilyet?! Közelebb lépek hozzá, és
feszes mellkasára teszem a kezem. Erre a feszes mellizmára! Óó...

– Wolf... – mondom halkan a nevét, és csak nézek hosszan a fekete szemekbe. Hm...

– Demona? – kérdi gyötrően mély, szexi hangon.

– Ma dolgom van. De fél háromra itthon leszek. Készíts addig valami könnyű ennivalót.

– Ahogy szeretnéd.

– Most át kell néznem pár dolgot, ne zavarj!

– Rendben – mondja halkan, és csak mosolygok. Nehéz neki, minden jel szerint talán ez a
legnehezebb: beszélnie.

*

Elvonulok a dolgozószobába. Tulajdonképpen csak egy kis lyuk, amiben csupán egy íróasztal
hatalmas bőrszékkel, és a könyvespolcok vannak.

Belépek a céges felhasználómmal a laptopomon, és ideiglenesen felhőzöm az adatokat. Újra átfutom
őket. Mikor tegnap lekértem Joana és Nathan adatait, nem érkeztem. De... Minden jel szerint minden
tökéletesen működik köztük. Egy átlag amerikai család. A kislány tesztjei eddig jók voltak. Csupán...
Figyelmesen olvasom az utolsó teszt értékelését.

Pontozás: Idegen-bizalom 8, Szülői bizalom: 9? Kilenc? Előzőleg ez is nyolc volt. Csupán a
változás lenne? Elvégre, nemsokára tinédzser... Kilenc?
Lehet, hogy a gyermekfelügyeletnek ez nem szokatlan. Miért is lenne az? De... Újra hét éves leszek...

„Bízz bennem! Nem lesz baj. Ez normális... "

Látom magam előtt apám kissé ráncos arcát. Zöld, kissé sárgás szemeit, ahogyan mosolyog, majd
hirtelen átráz a hideg. Mélyvíz! Mély víz... Emlékszem, ahogyan meglökött, és háttal zuhantam a
kertünkben lévő medencébe. Emlékszem arra, hogyan pánikoltam be, amikor nekicsapódtam a jéghideg
víznek. Ahogyan bedugultak a füleim, és letemetett a hideg, vadul mozgó tenger.

Újra az adatlapra nézek. Milyen hülye emlék. Na, igen... A bizalom...

Feltöltés befejeződött –jelenik meg a képernyőn, és felsóhajtok. Aham... Miről lehet felismerni egy
molesztálót? Sajnos semmiről. Nincs olyan, hogy valamilyen jel megnyilvánul. Nincs szabály, ami
alapján lelehetne őket nyomozni. Nincs semmi, mi arra utalna, hogy valaki molesztáló.

Újra megnyitom a laptopomon az elemző könyvet. Leírások vannak benne az emberi érzelmek
megnyilvánulásáról, de hiába. Nagyon sok év és gyakorlat kellene ahhoz, hogy csak úgy olvassak
bárkiből. Általában ami árulkodó jel, hogy a molesztáló szeret sok időt eltölteni áldozatával. Vagy csak
nézi távolról, közben perverz agyszüleményei csak környékezik, addig, míg tettlegességet nem követ el. Ez
egyelőre megvan – a jelek szerint. Hamilton szinte állandóan gyerekek közt van. És a tettlegesség... Ez
könnyű ügy. De miért nem ad mintát? Mert bűnös.

Hátradőlök, és nézem a megnyitott arcmodelleket, amik megjelennek a könyvekben.

Pedofília, azaz parafília a tudomány nyelvén. De a molesztálás is... a két kifejezés nem azonos. A
pedofília egy mentális betegség, és nem minden pedofil valósítja meg tettekben szexuális devianciáját. Ez
nem büntethető... De a molesztálás, a gyermekpornográfia, gyermekprostitúció, vagy a gyermek ellen
elkövetett szexuális cselekmény már igen. Ez lehet kiindulópontom.

*

Épp csak ránéztem Wolfra, mikor kiléptem az ajtón. Már nekem nincs kedvem beszélni. Most kicsit
munkára álltam át. Egyesek szerint nem jó keverni a magánéletet és munkát. Igaz is, de ez egyáltalán nem
kivitelezhető.

Az autóba szállva újra megnézem a címet. New Eve 103. Remek. Szebb környék már nem is
lehetne.

*

Gyűlölöm a New York-i forgalmat. A kormányra hajtom a fejem, és lehunyom a szemem. Ez a
szombat délelőtti dugó egyszerűen felfoghatatlan. Megértem reggel és este. De könyörgöm! Szombat
délelőtt?

Bekapcsolom a lejátszót. Legalább valami zene legyen...

Ahogy újra megindul az autó, erre a kemény két méter távolságra, jobban kinyitom a szemem. Sofia
és Ken, a két Euro-díjas előadó énekli a Hozier című számot. *Take me to church... " Egyik kedvencem. A
férfi mély bariton hangja és a nő szopránja. Elképesztő! Csak dúdolok egy ideig...

– Take me to church I'll worship like a dog at the shrine of your lies I'll tell you my sins so you can
sharpen your knife Offer me my deathless death Good God, let me give you my life No Masters or Kings
When the Ritual begins There is no sweeter innocence than our gentle sin In the madness and soil of that
sad earthly scene Only then I am human Only then I am clean Ooh oh. Óó...

Egyik kedvenc részem... És milyen igaz – mosolyodom el. Végre indulhatok!

14.

Egy szép családi ház. Gyerekkacaj zsúfolt környék, kis templom és tiszta utak. Minden család ilyen
körülmények közt szeretné felnevelni a gyermekét. Ha gyereket akarnék valaha is, én is ezt szeretném. De
persze, nekem nem kell gyerek...

Másodjára nyomom meg a csengőt, mire a fiatal nő kinyitja nekem az ajtót.

– Jóreggelt – köszöntöm halkan. Megszeppenten néz, majd gyorsan kötőjébe törli a kezét.

– Jóreggelt.

– A nevem Angelica Stevens, az LnJ-től jöttem.

– Ó, elnézést! Nem számítottunk ma látogatásra. Joana Clare – nyújtja a kezét. Talán kicsit
erősebben fogom meg a kelleténél.

– Örvendek.

– Szintén. Fáradjon csak be. Épp muffint sütök... – indul a konyha felé. – Egy kávét esetleg?

– Nem, köszönöm – válaszolok széjjelnézve a tiszta, kissé bohém, színes házban. Virágok. Virágok
szinte mindenhol. Festményen, bútoron, függönyön, tapétán... Hiába nincs illatuk, hirtelen émelyegni
kezdek.
– A férje? – kérdem halkan, és látom, ahogyan megszokott mozdulatokkal veszi ki a tepsit.

– Nathan? Hátul van az udvaron. Tudja, Vanessa biciklijén eltört valami, most épp azt szerelik –
mondja kedvesen, és én csak nézek rá.

– Esetleg megtenné, hogy behívja őket?

Joana az órára néz, és csak mosolyog.

– Nem kell. Nemsokára bejönnek. Fél egykor átjönnek a barátaink, egy kisebb családi találka. Ha
gondolja, szeretettel vendégül látjuk! – néz rám, és nekem megemelkedik a szemöldököm.

Ebből inkább nem kérek.

– Nem, köszönöm, nekem is dolgom lesz. Csak fontos lenne beszélnem önökkel.

– Nem érne rá? – kéri új tésztát töltve a muffin formákba.

– Mivel szeretném hétfőn levezetni az aktájukat, nem igazán – mondom kissé komolyan, mire Joana
felém fordul, és becsapja a sütő ajtaját. Az ajtó felé fordul, de nem érkezik megszólalni, mert Nathan
Clare, a magas, jó formában lévő férfi már meg is jelenik. Komolyan néz rám.

– Joana? – kérdi a feleségét, de én előbb szólalok meg.

– Mr. Clare! Angelica Stevens. A lányuk ügyében jöttem! – lépek közelebb hozzá, és nyújtom a
kezem, de Clare csak néz, és felém emeli a kezeit.

– Bocsánat, előbb... – és mutatja olajos kezét.

– Ó, értem...

Miután hosszasan kezet mos, Nathan végre kezet fog velem. Egy erőteljes kézfogás.

– Örülök, hogy végre komolyan veszik az ügyünket – jegyzi meg, és a nappali felé int.

Ez a férfi erős. Mély hangú, masszív...

– Csak pár kérdésem lenne – mondom, követve a nappaliba.

– Nyugodtan.

– És szeretnék Vanessával is beszélni, ha lehet.

– Ő most épp biciklizik, de persze, semmi akadálya. Azonban szeretném megkérni, csak szépen és
kíméletesen... – mondja komolyan a férfi, egyenesen a szemembe nézve.

– Hogyne...

– Joana! Behívod, kérlek, Nessyt?
Nessy? Ez egy becenév? Kissé szokatlan.

Előveszem a tabletem, kinyitom a „Clare" mappát és megnyomom az új hanganyag és fájl gombját.
Ez lényegében csak annyit tesz, hogy minden szót, amit a gép rögzít, már jelenít is meg egy írásaktában.

– Szeretném figyelmeztetni, hogy minden szavukat rögzítem.

– Értem.

– Mr. Clare, ön építkezésen dolgozik, igaz? – teszem fel első kérdésemet, míg Joana kimegy
Vanessáért.

– Igen – válaszol határozottam.

– Ezen kívül?

– Ezen kívül? Itthon, amit kell, és a vasárnapi iskolában...

– Vasárnapi iskolában? – lepődöm meg.

– Igen. A fiatal focicsapat edzője vagyok – mondja kellemes mosollyal, és én csak nézek rá.

– Miért?

– Milyen kérdés ez? – nevet kissé. – Gyerekkorom óta oda járok. Mindig továbbadjuk egymásnak a
stafétát.

Stafétát?

– Minden hétvégén?

– Minden vasárnap – mondja Nathan, és végre megjelenik a kis Vanessa is. A sárga rövidnadrágja
épp csak takarja a fenekét. Látszik vékonyka lábain a szinte fehér, szőke szőr. Kis atlétája enyhén áttetsző,
vagy csak nekem túl éles a szemem. Szőke haja két copfba fonva, és szeplős arcából nagy, kék szemei
félve néznek rám. A kanapén ülő apja mellett foglal helyet, és idegesen teszi két kezét a térdeire.

15.

„Ülj szépen csendben. Szépen. Nem mocorogsz, nem izegsz-mozogsz, csak ülj itt. Ha kérdezek,
válaszolsz. " Apám rekedt hangja csendül fel a füleimben, és csak nézek a lányra. Megrázom a fejem, és
újra a tabletre nézek.

– Ön jól keres, Mr. Clare?
– Igen. Jól fizetett állásom van.

– Napi mennyi órát dolgozik?

– Kilencet.

– Értem... – sóhajtom, és újra a férfira nézek. Végre Joana is csatlakozik hozzánk. – Mióta járatják
Vanessát tornára?

– Három éves kora óta – válaszol kedvesen Joana, és én a lányra nézek.

– Vanessa, szeretsz tornázni?

– Igen – válaszol hangosan és tisztán.

Ez a gyerek nem fél? Annak ellenére, hogy mennyien faggathatták már, és ahogy ott ül... Bátor a
hangja. Vagy csak valóban szeret tornázni.

– Milyen jeleket fedeztek fel?

– Az első, hogy egyre többet maradt órák után. Egyszer két órát tornázott pluszban.

– Az edző nem szólt önöknek?

– Nem, csak utólag. Azt mondta, Vanessának többet kell gyakorolnia.

– Valami versenyre? – kérdem csodálkozva.

– Nem, akkor nem volt verseny.

–Vanessa, valóban edzettél? – kérdem érdeklődve.

– Többnyire.

– Többnyire?

– Sokat beszélt.

– Miről?

– Arról, hogy mit hogyan kell – válaszol a kislány.

– Példát tudnál adni?

– Hát... – sóhajt. – Például, mikor a korláton lendítem magam, figyeljek a lábaimra. Már a
lendületvétel után tárjam szét őket, hogy ne akadályozzon a kapaszkodásban.

Hú. Megemelkedik a szemöldököm. Hogy ebben ki hogyan akarja látni a szexualitás témáját,
mindenki döntse el maga. Én személy szerint nem konyítok annyit a szertornához. Az biztos, hogy nehéz és
gyönyörű.
– Megmutatta, hogyan?

– Igen. Mr. Ham mindig megmutatja.

– Értem. Vanessa, szokott hozzád érni? – kérdem komolyan, mire Nathan álla meg is feszül.

– Ezt ne! – mondja halkan, de a kislány válaszol.

– Igen.

– Pontosabban hol? – kérdem, mire Vanessa rám néz.

– A lábam... – mutat a combjaira –, derekam... Itt... – teszi kezeit kicsivel hóna alá –, a karom...

– Elég lesz! – szólal meg Mr. Clair. Csak nézek rá. A kezeire, ahogyan ökölbe vannak szorulva.

– Mr. Clare. – szólítom meg komolyan. – Ért ön valaha hozzá a lányához?

Látom, ahogyan nagyra nyílnak szemei egy pillanatra, de...

– NEM! Dehogy is! – vágja rá. – Ez egy gusztustalan vád! – mondja kissé arrogánsan, de csak nézek
a szemébe. Látom, ahogyan a lánya mély levegőt vesz.

– Szeretnél mondani valamit, Vanessa?

– Nem – mondja lehajtott fejjel, mire Joana már öleli is át, erre megszólal a csengő.

– Megérkeztek a vendégeink, Miss... – mondja felállva Mr. Clare, s én is felállok.

– Miss Stevens – mondom a nevem, és csak nézek rá. Kezet nyújt felém.

– Miss Stevens. Örvendtem! Remélem, hasznos információkkal szolgálhattunk.

– Ó, igen – mondom kedves mosollyal, és kezet fogok vele. Két erős kéz fogása. Ez a férfi... Ez a
Mr. Clare... – Nem lenne esetleg gond, ha egy nap még benéznék?

– Nem. Semmi akadálya! – mondja kedves mosollyal, és valamit nem értek. Valami nem tiszta...

Hallom, ahogyan Joana köszönti a vendégeit, és elindulok az ajtó felé.

16.

Ez az idő túl kevés volt. Túl kevés ahhoz, hogy meggyőződjem. Csak ülök a belvárosi kávézóban, és
iszom a zöld teát. Nézem a tabletem, és kattog az agyam. Vanessa kedves kislány, csendes, és a jelek
szerint kissé szégyenlős. Joana az átlagos amerikai háziasszony. Takaros, de... Nathan Clare. Egy hívő,
segítőkész, aggódó apa. Nem kellene, hogy dühösebb legyen? Jobban felháborodva? Vagy ennyire
rágottcsont ez az ügy? Érdekes? Ha én lennék a helyében, így viselkednék?

Összegeznem kell majd a gondolataimat, de csak Hamilton után.

Még csak két óra... Még félóra kell. Pontos szoktam lenni. Nem akarom, hogy ideges legyen, mert
hamarabb visszaértem. Nem. Pontosan annak kell lennie, amit mondtam... Alig várom... A számba
harapok, majd újra lassan kortyolok bele a teámba. Előbb írnom kell egy e-mailt a főnökömnek... Vagy
legalábbis kéne? Meg kell gondolnom. Ha megírom neki az észrevételeimet, talán... Talán... Hm... És
mégis, hogy írjam neki? Kedves Mr. G. Flynn. Clare-éknél töltött rövid látogatásom alkalmából felmerült
bennem a gyanú, hogy a molesztáló talán az apa? Utálom ezt az átkozott szót. Talán! Erre mégis milyen
választ várjak tőle? Mit tegyek? Folytassam az ügyet, vagy nyissak új pert? Hm... Nem vagyok normális.
Ilyennel nem állhatok a főnök elé. A főnök elé, akit tulajdonképpen még nem is láttam. Szélesebb mosoly
jelenik meg az arcomon. Ez van. Három éve, mióta a székbe került, és George, az előző főnök elment, a
nevén és az e-mailjein kívül nem igazán tudok róla semmit.

Felveszem a tabletemet, és a böngészőbe lépek. Keresés: G. Flynn. Aham... G? Milyen nevet takar
ez az átkozott betű mégis?! Lássuk csak, LnJ.

LnJ – Law and Justice a New New York új, legmegbízhatóbb és legerősebb jogi vállalta. 2018-ban
alapította George McHowl az Isinikawa cégmodell alapján. Azóta a cég immár több mint 1800 jogászt
foglalkoztat ügyvéd, ügyész, elemző és bírói állásban. Bővítését követően az új igazgató, dr. Grayson
Flynn keleten szerzett tapasztalatai alapján történő vezetése során még 500 jogászt kíván alkalmazni.
Elképzelései szerint a következő öt évben a LnJ Amerika egyik legnagyobb jogi cége lesz, hiszen
alkalmazottai a zárlatot követően nem csak New York területén képviselik az állampolgárokat.

„Kisebb irodákat nyitottunk már Washingtonban, Philadelphiában és Providence-ben is.
Folyamatosan alkalmazunk új jogászokat, és persze továbbképzést is szervezünk. Immár a negyedik
ösztöndíj programot akarom elindítani. Program, amiben nem csak jogot tanulók, de bárki résztvehet, akit
érdekelnek az állam alapjai... " Bla-bla... Micsoda nagy szavak, bár meg kell vallanom, nagyon jól vezeti
ezt a hatalmas céget, persze neki is meg kell, legyenek az emberei. Ennek ellenére, ami engem teljesen
kibuktat, az a viselkedése. Mindig csak az alatta dolgozó, titkár címet viselő talpnyalók jelenek meg.
Miért nem jelenik meg ő az emberek előtt? Miért nem tart személyes gyűlést? Szinte mindig mindent csak
e-mailben vagy közvetítővel. Ennyire elfoglalt?

Habár, ha jobban belegondolok, lehet, csak engem zavar ez. De a többiek nem is egyszer találkoztak
már vele. Főként a gyilkossági és az erőszak osztály, meg a pénzügyek. Az olyanoknak, mint én... a 00-
soknak még fejlődniük kell, hogy a híres dr. Flynnel beszélgethessenek. Egy szikla. Egy hatalmas szikla
előttem, min át kellene lépnem... De négy éve képtelen vagyok rá?!

Mérgesen fújom ki a levegőt, és hátradőlök.

Ha ezt az ügyet megoldom, talán beszélek vele. Tegyen át más részlegre. Kéne jobb pozíció...
Elvégre nem hiába hajszoltam magam idáig!

A cikkben nincs kép. Lássuk, a képeknél mit ad ki? Keresés Grayson Flynn LnJ.
Aham... Képek a hatalmas épületünkről, képek a bírósági emeletünkről, a kollégákról, és egy kép az
újévi partiról. Csak nézem, és már nagyítom is fel. Ez a férfi lenne az? Ez, szürke zakóban, aki pont háttal
áll a fotósnak, és nem látszik, csak kissé profilból? Szakállas, szemüveges... és nagy háta van. Jól tartja
magát a korához képest. Óh, a kora! Mennyi éves is lehet? A jogi egyetem hat év, huszonhét, plusz a
mesteri három, harminc és a hat éves doktori, ami már harminchat... Friss doktorival nem lehet ekkora cég
vezetője, kell hozzá a négy-öt éves tapasztalat Keleten... Ott van az már... Üti az ötvenet. Jó tartja magát!
Meginnék vele egy kávét! Vajon miket mondana Keletről? Az ottani törvényekről, az emberekről... Egy
ilyen tapasztalt vezetővel érdemes lenne beszélgetni...

Jó terveim vannak, nem? Csak nem megvalósíthatók. Talán ha kicsit rámenősebb lennék... De nincs
mivel. Nem vagyok egy szinten vele...

Elhúzom a szám, és újra a teámba iszok. Két óra húsz. Ideje indulnom...

17.

Mikor belépek az ajtón, Wolf áll velem szemben félmeztelenül, feszes farmerben, mezítláb, hátratett
kezekkel. Kezd borostás lenni. Néz rám azokkal a fekete szemeivel, és elmosolyodom.

– Isten hozott itthon, Demona úrnőm... – szólal meg mély, szexi hangon, és engem átjár a meleg.

– Köszönöm... – mondom, levéve magassarkúm, és az ebédlő felé nézek. Érzem a frissen sült csirke
illatát. – Mi finomat készítettél?

– Sült csirkemelles salátát édes-savanyú mártással.

Megemelkedik a szemöldököm, mert a nyálam a savanyú hallatára már csorogni is kezdett, de csak
nézek fel Wolfra.

– Honnan szedted a receptet? – indulok el az asztal felé.

– Internet? – kérdez vissza, de én ebben a pillanatban húzom fel magam.

– Egy személyre terítettél?! – kérdem, mire csak rám néz. Látom, ahogyan egy pillanatra
megszeppen.

– U, nem! – jelenti ki, és elindul a konyha felé, pakolgat és megjelenik még egy tányérral.

– Azért! – mondom leülve, és ő is leül velem szemben. – Jóétvágyat! – Esek is neki az
ínycsiklandozó falatoknak.

Ez eszméletlen! Úgy fut össze a nyál a számban a bombasztikus ízek kombinációjától, hogy szinte
hümmögök.
– Te jó ég! – mondom teli szájjal. – Ez nagyon jó! – dicsérem, és Wolf ajkain apró mosoly jelenik
meg.

– Ennek örülök.

– Örülhetsz is!

– Akkor megúszom a verést? – kérdi váratlanul, és felnézek rá. – Nem kérdeztem semmit – emeli fel
megadóan a kezét, és lehajtja a fejét.

– WOLF! – szólok rá, és felnéz rám. – A szemembe nézz.

– Igen, Demona... – mondja újra komolyan, bár én csak mosolygok. Jó látni, hogy kezd lazulni. Már
nem csak kérdésekre válaszol, hanem kezdeményez is. Bár az ilyen beszólás csak kiakaszt.

– Voltál edzeni? – kérdem tovább falatozva.

– Igen.

– Helyes – vágom rá teliszájjal, és Wolf bort tölt ki, közben megáll és rám néz.

– Vagy még menned kell valahová?

– Nem. Töltsél csak nyugodtan...

Eszméletlen ebéd! Finom bor és Wolf. Csak nézek a szemébe, ahogyan beleiszom ebbe a 2000-es
borba, és összefeszülnek a combjaim. Extázisban akarom látni, vonyítani ezt a férfit.

– Kínozni akarlak... – sóhajtom, és Wolf a szemeimbe néz.

– Rendben.

– Megbarátkoztál a játékokkal?

– Igen, Demona – válaszol kicsit mereven, és mosolyognom kell.

– Helyes. Akkor gyere! – Felállok.

18.

A hálóban elhúzom a sötétítőt, felkapcsolom a kis lámpákat, amitől mindennek lágy fénye lesz.

– Vetkőzz! – parancsolom, és leülök az ágyra. Látom, ahogyan Wolf kibontja a farmer gombját, és
kimászik belőle. Hogy ez a férfi milyen jól néz ki! Kész is. Csak áll előttem, és én felnézek rá... Ó,
istenkém! Ez elképesztő! – Most nyújtunk egy kicsit...
Teljesen meglepetten néz rám. Szerintem fogalma sincs, miről beszélek.

– Wolf... – állok fel elé, és ráteszem a kezem a mellkasára. Felnézek rá. – Mindent a maga idejében.
Kínoznivalóan jó tested van, de az izom nem minden... Ha nem figyelsz az ízületeidre és a porcaidra,
tönkreteheted egy rossz mozdulattal az egészet... Én pedig ezt nem akarom... Érted?

– Igen, Úrnőm.

– Most a bábom leszel. Azt teszek veled, amit akarok!

– Igen, úrnőm... – mondja mélyen a szemembe nézve.

– Az első szabály?

– Bízz bennem – válaszolja. Csak nézek lassan mozgó, duzzadt ajkaira. Elmosolyodok.

– Pontosan. Bízol bennem?

– Az első perctől, úrnőm!

Áá! Repesek az örömtől.

– Második szabály?

– Beszélj!

– Harmadik?

– Légy a társam – mondja felcsillanó szemekkel, és nekem széles mosoly jelenik az arcomon.

– Helyes. Akkor most szépen térdelj le – és ő szót is fogad. – Nyújtsd fel a karjaidat egyenes háttal.
– Teszi, amit mondok. – Így... Most lassan dőlj oldalra, amennyire csak bírsz. – Csinálja. – Ügyes... Most
maradj így!

Visszaülök az ágyra, és nézem, ahogyan Wolf feltartott kezekkel térdel, oldalra dőlve.

– Mélyen vedd a levegőt...

– Igen, Úrnőm... – mondja halkan.

– A Yin Yoga alapszabálya, hogy lassan és sokáig... – hajolok közel hozzá. – Nem akarom, hogy a
játék felétől ne élvezd, amit csinálok. A kötözés nem a fájdalomról és a sérülésekről szól, hanem a
tényről, hogy mozgásképtelen és tehetetlen vagy. Arról... Hogy nem te irányítasz – súgom halkan a fülébe,
majd mélyen a szemébe nézek. – Még tartsd... – sarkallom, és élvezem a tekintetet, amivel rám néz.

– Most a másik irányba! De lassan! – szólok rá, és ő csak dől lassan a másik irányba. Hallom,
ahogyan kicsit megroppan a háta. Erről beszéltem... Csak nézem, és ahogyan viszonozza a pillantásomat,
csak jobban izgulok... Ez olyan jó!
– Most vissza. Jobb kéz előre bal térdedhez, bal kéz derekad jobb oldalához. Egyenesen, amennyire
csak tudod. Kicsit csavarodj derékból... – és ő ügyesen teszi, amit mondok. – Jó... Most tartsd... Nem nagy
dolog. De rengeteget segít neked és nekem.

– Igen úrnőm... – mondja halkan.

– Csere!

Wolf pedig lassan cseréli a pozícióját.

– Mély levegő – mondom halkan, és felállok. A nappaliba megyek a jóga matracomért. Mikor
visszaérek, Wolf még tartja a pozícióját.

– Most újra kezeket fel! – Lassan visszafordul, és erős kezeit felemeli. – Tartsd...

Addig én szépen leterítem a jóga matracot, kinyújtom, és a holnapra gondolok. Én csak vasárnap
reggel jógázom. Bár, jobb lenne minden nap. Őszintén, lusta vagyok hozzá.

– Úrnőm... – szólal meg Wolf, és felé fordulok.

– Hallgatlak.

– Minden alávetettedet jógáztatod?

Csak nézek rá, és csípőre teszem a kezem.

– Ez egy olyan kérdés, mire nem válaszolhatok a klub szabályai alapján, Wolf.

– Igen, úrnőm – mondja még mindig feltartott kezekkel.

– Szabályokat akarsz szegni? – kérdem leülve elé az ágyra, és hosszan nézek a szemébe.

– Én azt akarom, amit te akarsz, úrnőm – mondja halkan, és mosolygok.

– Hm. Jól kell ismerned a szabályokat ahhoz, hogy megszeghesd őket. Tudnod kell, miért lettek
felállítva, és mik a következményei annak, ha megszeged őket. – Wolf figyelmesen néz rám. – A klub egyik
szabálya, hogy nem beszélhetsz személyes dolgokról, témákról, ismerősökről, véleményekről. Nem
beszélhetsz volt alávetettekről, gazdákról. Nem beszélhetsz azok stílusairól, határaikról... Nem?

– De, Úrnőm. Ez a klub második szabálya.

– Pontosan. És mivel a társam vagy, együttműködsz velem. Ha ezt a szabályt megszegjük,
mindketten búcsút mondhatunk a Shadow'snak.

– Igaz, úrnőm... – mondja Wolf.

– Még nem tartok ott, hogy ezt akarjam – jelentem ki. – Gondolom, te sem. Nekem alávetett, neked
gazda kell. Igaz?
– Igen, úrnőm.

– Engedd le a kezed! – parancsolom, és ő lassan engedelmeskedik. Kicsit megroppan a bal válla. –
Megerőltetted? – kérdem.

– Nem, úrnőm. Egy baseball baleset. Azóta gyengébb.

– Értem – sóhajtok, és felállok. – Gyere a matracra!

Wolf feláll, és megáll mellettem a matracon.

– Most letérdelsz, a fejed oldalra fordítod, közben kezeiddel megfogod a bokáidat.

Egy hosszú pillanatra csak néz, majd engedelmeskedik. Ügyesen.

– Mély levegő, és tartsd a pózt.

– Igen, úrnőm...

Egy egész perc eltelik úgy, hogy csak nézem. Egy meztelen félisten, magzatpózban...

– Fordítsd a másik oldalra a fejed – és ő csak teszi, amit mondok. Jó...

Még egy perc.

– Állj fel. – Wolf feláll és rám néz. – Most menj le hídba.

– Hídba? – kérdez vissza hirtelen, én csak nézek fel rá.

– Hallottad.

Wolf nyel egyet és a matracra néz. Ez így nem fog neki menni.

– Kezdd lentről. De lássak egy szép hidat!

– Igenis, úrnőm... – mondja, és hanyatt fekszik. Kezeit a fejéhez teszi, és kissé talán nehezen
emelkedik fel. Ez az a pillanat, amikor mindenét hallom halkan roppani. Megáll. Feszül a hasizma, kicsit
megremegnek a lábai, és végre teljesen kifeszíti magát.

– Ez az... – mondom mosolyogva. – Hátra a fejet, mély levegő és tartsd.

Egyszerűen gyönyörű! Elindulok a konyhába, és kiveszek a fagyasztóból egy jégkocka tartót. Mikor
visszaérek, Wolf tartja a hidat, de kissé meginog, és jobban megemeli. Kissé furcsa látvány, de teszik!

– Nem vagy annyira hajlékony. Látod? Nem csodálkoznék, ha egy-egy játék után fájdalmaid
lennének. De tudva, hogy nem vagy mazochista... Hm... –elhallgatok, és kitörök egy szép jégkockát – meg,
amúgy is. Mondtam mit akarok. Azt akarom, hogy egészséges légy... – és már érek is hozzá fagyos
mutatóujjammal kocka alakú hasizmához. – Érted, Wolf?

– Igen, úrnőm! – nyögi kissé, és megremeg a teste. Szemembe akad csípője felett a tetoválása.
Szinte egybefolyó ékesírás. Kicsit erőltetem a szemem, míg kiolvasom.

„No one... can... hurt me... without my permission. " G? Hm...

– Ez tetszik! – mosolyodok el, és letérdelek a fejéhez. Elkezdem végighúzni a jégkockát forró bőrén
hasfalától kezdve. Lassan, látom, ahogyan egész teste libabőrösödik, mellbimbói megfeszülnek, és
levegőért sóhajt.

– Tetszik? – kérdem, és csak nyögve válaszol.

– Igen, úrnőm!

Jó... kicsit körözök jobb mellén, olvasztva a jégkockát. Lassan, és mindig egyre közelebb a
mellbimbójához. Wolf pedig egyre szaporábban veszi a levegőt.

– Jó? – kérdem újra.

– Igen... – nyögi. – Úrnőm! – teszi hozzá egy mély sóhajban, és már a bal mellén olvasztom a
jégkockát. Nézem, ahogyan kissé napbarnított bőrén sötétlik az víz... Ahogyan minden szőrszál feláll a
testén, és egész valója kissé remegni kezd. Újra mély levegőt vesz. Még bőven van a jégkockámból, mikor
elindul mellei közt a nyaka felé. Tudom, hogy a vér kissé a fejébe tódult ettől a pozíciótól, látom, ahogyan
egyre vörösebb.

– Még tartsd! – parancsolom.

– Igen, úrnőm! – vágja rá egyszuszra, és lassan húzom végig a jégkockát a nyakán. Ahogyan
ádámcsutkájához érek, már felszisszen. Összeszorítja a szemeit és megmozdul.

– Tartsd! – szólok rá, és ő hangosan fújja ki a levegőt.

– Igen! – válaszol, de a hangja mélyebb már. A jég csak olvad, és az ajkaihoz viszem. Ezek a
duzzadt ajkak... Ó... Ezek a duzzadt ajkak! És már könyökölök is le elé. Megnyalom a vizes állát, majd az
ajkait.

– Most lassan engedd le – mondom halkan, és Wolf összeszorítja a szemeit, mikor lassan, remegve
elengedi magát. Ekkora izomtömegnek nem kellene gondot okozzon egy egyszerű tornagyakorlat.

Mély levegőt vesz, mikor elengedi magát. Felnéz rám, és én csak visszateszem a megmaradt jeget.

– Most – mondom, és elindulok az éjjeliszekrényen lévő vörös kötél felé. Wolfra nézek, aki
felkönyökölt, megkerül, miközben kibontom a szépen összetekert tíz méter, puha pamut kötelet. Megállok
lábai közt.

– Hanyatt! – parancsolom, és ő leengedi magát. Kibontom a kötelet. Lassan emelem a lábam el
kissé petyhüdt tagja mellett, és ráállok alhasára. Ijedten szorul bele a levegő, de az izmok nyomban
megkeményednek a lábam alatt. Bal kezemmel kicsit a falhoz érek, hogy egyensúlyom megtartsam, és már
lépek is a másik lábammal. Kicsit nyög, és annyi. Két lábbal állok feszülő, izmos hasfalán. Feljebb lépek
a gyomra fölé, és ahogy megcsúszik kissé lycra harisnyám, már mozdul is meg a keze a lábam felé, de még
nem ért hozzám. Kezeit jó egy arasznyira tartja, készenlétben, ha meginognék. Megállok mellkasán,
lenézek rá. Erre a kinyújtott, izmos félistenre.

– Félisten– mondom halkan, és nézek kissé feszült arcára, sötét szemeibe. Érzem, ahogyan talpam
alatt erősen dobog a szíve, ahogyan extra lassan próbál lélegezni. – Állat, ember... – sóhajtom. –
Félisten... De te jobb vagy ennél, Wolf. Azt akarom, hogy isten legyél!

Látom, ahogyan sötét szemeivel néz fel rám. Egy vad ösztönnel, mit féken tart a testében.
Megfeszülnek az arcizmai, majd mély, csontvelőig hatoló hangon szólal meg, higgadtan és elképesztő
erővel a hangjával.

– Igen, Úrnőm.

Nem bírom! Úgy szalad fel a mosoly az arcomra, hogy égni kezdek. Lángolok. Nem akarom
megijeszteni. Nem mondom meg neki, mi vár rá. Azt, hogy tulajdonképpen ahhoz, hogy isten legyen,
megkell járnia a poklot. Hogy teljesen újjá kell születnie. És, hogy ez egy veszélyesen őrült vállalkozás.
De Wolf... Ő képes lesz rá. Bárcsak több időm lenne... Négy nap, túl kevés... És ezek túl gyors léptek
lesznek. Csak abban reménykedem, hogy eléggé tapasztalt. Négy év a klubban... Remélem, elég lesz.

Meginog a lábam a mellkasán, és érzem, ahogyan erősen elkapja a bokám. Égetnek hatalmas kezei,
amelyek átérik a lábam. Főni kezdek. Lelépek róla.

– Kezeket fel! – mondom, és ő feltérdel, majd két erős karját a füle mellé teszi. – A vörös a vér és a
szenvedély színe sokak szerint – mondom, miközben hurkolok, és elkezdem karjai köré tekerni. –A vörös
számomra a tiltás színe. A szín, amivel lefogok valamit, amivel rögzítek. – Újra hurkolok, és újra karjai
köré tekerek három sort. – A bandage-ról hallottál már, igaz?

– Igen, úrnőm.

– Mindenki azt hiszi, a fájdalomról szól. Te is így gondolod?

– Nem, úrnőm– válaszol, és még egy sort tekerek a csuklója elé.

– Szerintem a kötözés művészete a lélekről szól. Tulajdonképpen arról, hogy rabul akarunk valamit
ejteni. Hogy valamit megakarunk fogni...

– A lelket, úrnőm? – kérdi halkan Wolf, és már hurkolok is. Felmászom az ágyra, és a díszoszlopot
összetartó gerenda fölé hajítom a kötelet. Felhúzom, és Wolf parancs nélkül emelkedik meg.

– A lelket? – nézek a szemeibe, mikor áthurkolom a kötelet és biztosítom, hogy ne mozduljon el. –
Kitudja. Én úgy gondolom, hogy a maximális tehetetlenség pillanatában a lélek felszabadul. Olyan, mint a
robbanás-elmélet. Zsugorodsz, zsugorodsz, majd BUMM! – mutatom a kezeimmel, mire látom, ahogyan
halvány mosoly suhan végig Wolf arcán. Megfogom erős állát, és farkasszemet nézek vele.

– Megmutatom neked.

És megfeszül az egész teste. Lelépek az ágyról, és a terpesztőért nyúlok. Kibontom a két bőrcsatot,
és a lábaihoz hajolok. Jobb térd fölé két csat, majd 70 centire bal térd, és újra két csat.

– Kényelmetlen? – kérdem kíváncsian, mire Wolf felém fordul.
– Nem, úrnőm.

– Helyes. A nyújtás elméletben elég kellett volna, legyen ahhoz, hogy a karjaid bírják annyi ideig...
– és felmászom az ágyra. Végignézek két karját összekötő vörös műalkotásomon. Lassan mindegyik sor
alá bedugom két ujjam, és büszkén nézek rá. Helyes. Nem szoros. De a kezem megáll az éjszaka
megharapott bicepszén.

– Ezért verést ígértem. Nem felejtettem el, Wolf. De most előbb jöjjön a játékszerünk! – mondom
kissé talán izgatottan, és a fekete stimulátorért nyúlok az éjjeliszekrényen. A fiókból kiveszem a síkosítót,
és felnézek Wolfra.

– Felkészültél? – kérdem.

– Erre fellehet készülni, úrnőm? – kérdez vissza.

– Fel. Mindenre felkészülhetsz. Mindenre. Mert a sorsunkat... – mondom leszállva az ágyról, és a
hátához lépek – a sorsunkat, Wolf, mi alakítjuk – fejezem be, mikor hozzáérek a hátához. Felemelt karizma
alatt most tisztán olvasható a tetoválása.

„The best way to find yourself is

to lose yourself in the service of others. " G.

Gandhi? Akadok meg, és végigsimítom az ékesírást. Egyre kíváncsibbá teszel, Wolf. Mégis, ki vagy
te? Honnan jöttél?

Ügyesen felviszem a síkosítót a stimulátorra. Aztán síkos kezem végighúzom hátgerincén. Micsoda
izmok! Belém szorul a levegő. Kezem lecsúszik a fenekéig, és elkenem feszült izmán a gélt. Kicsit
meglep, hogy önként lazítja. Biztos volt már domina k*rv4ja. Vajon mennyire erősen kefélték már meg?
Becsúsztatom a mutatóujjam, és kicsit beleszorul a levegő.

– Egy isten nem fél, Wolf.

– Igen, úrnőm... – mondja halkan. – Nem félek!

– Helyes – simogatom újra, majd kezem a gátjához csúszik, és masszírozni kezdem. Talán
szándékosan nyög fel. – Jó?

– Igen, úrnőm... – sóhajt.

– Ez a síkosító kissé melegít, igaz?

– Igen, úrnőm. Melegít...

– Mennyire bírod a hőt, Wolf?

– Nem tudom, úrnőm – sóhajt, és mögé állok. Széthúzom feszes fenekét, és kicsit körözök a
stimulátorral a nyílásánál.

– Megakarod tudni? – kérdem halkan, és óvatosan csókolom meg ezt az elképesztő izmos hátat,
miközben lassan benyomom a stimulátor elejét.

– Meg! – nyögi halkan, de a feje lebukik.

Erősen kapok a hajába, és cibálom hátra a fejét. Ahogy jobb lába térdhajlatába térdelek, már
rogynak is meg lábai. A vörös kötél megfeszül, mert nem engedi térdre. Egész testét karjaival kell,
megtartania váratlanul, és kezével meg is kapaszkodik a kötélbe. A hirtelen mozdulattól és a fájdalomtól
hátracibált feje miatt felnyög.

– Fel a fejjel, Wolf... – súgom a fülébe, és mélyre nyomom ügyesen a stimulátort, addig, míg el nem
helyezkedik.

Wolf mély levegőt vesz, és nehezen újra a lábaira áll. Az apró gyöngy a stimulátor egyik végén pont
a heréi alá nyomul, míg odabenn másik vége a prosztatájához ér. A hatás nem is marad el. Wolf szépen
keményedni kezd.

– Csak mély levegő... Ma nem élvezhetsz el... Koncentrálj...

– Igen, úrnőm... – mondja a szemeimbe nézve, és elindulok a gardrób felé. Paskoló vagy pálca?
Csak nézek be, ahogyan az én félistenem kikötözve, terpesztővel és egy anális stimulátorral magában néz
az ágy felé. Szadista mosolyom elő is bukkan, és már hallani akarom azt a mély hangot átcsapni
vonyításba.

19.

Egy tökéletes test. Ezt látom magam előtt. Egy félistent, erőtől duzzadó izmokkal, teljesen
kiszolgáltatva nem csak a gyönyörnek, de a fájdalomnak is, mi rá vár. Óvatosan érintem hozzá a pálca
helyét a karjához. Kissé beleszorul a levegő. Lassan húzom a nyaka irányába, nézve, ahogyan a kreol
bőrön fehér nyomot hagy egy pár pillanatig, majd enyhén pirosat. De hamar eltűnik.

Már harapom a szám, mikor végighúzom a gerincén, majd újra felfelé.

– Lélegezz, Wolf... – súgom a fülébe, majd kissé megpaskolom feszes fenekét. Csak megemelkedik,
de nem szólal még meg. – Bízol bennem, igaz?

– Igen, úrnőm! – válaszol gyorsan, és én végighúzom a pálcát a fenekén.

– Helyes. Most megverlek. Miért verlek meg?

– Mert megharaptam a karom, úrnőm.

– Pontosan. Nem árthatsz magadnak. Más nem érdekel, de magadnak sosem árthatsz. Nem okozhatsz
magadnak fájdalmat vagy gyönyört, míg az enyém vagy. Addig, míg tökéletes tested az én tulajdonom.
Érted?

– Igen, úrnőm. Értem... – válaszol, és én már a lábain játszom a pálcával.

– Jó. Most számolni fogsz. Tízig. – És már suhintom is a pálcát. Ahogy végigcsattan a fenekén, Wolf
megemelkedik.

– Egy – mondja hangosan, és kicsit kapkodja a levegőt. Megfeszítem kezemben a fekete pálcát, és
újra rácsapok. – Kettő! – mondja még hangosabban, és jobban megemelkedik. Újra – Négy! – Újra és újra
– Öt! Hat! – És Wolf izmai kezdenek teljesen bedagadni. Fenekén láthatóvá vállnak a vöröslő csíkok, és a
teste finoman remeg, de mélyen, haragosan veszi a levegőt. Felmászom az ágyba elé, és ránézek.

– Fáj?

– Nem, úrnőm... – mondja, de hazudik. Egész teste izzik. Lenézek merev tagjára. Minden csapásnál
megmozdulnak az izmai. Azok az izmai is. A stimulátor pedig tökéletesen a helyén van. Finoman
végigcsúsztatom farkán a pálcát. Ebben a pillanatban szorult bele teljesen a levegő. Kicsit megütögetem,
nézem, ahogyan remegve nekicsapódik a pálcának, majd újra Wolf sötét szemei, ahogyan összeszorítja a
fogait.

– Mennyinél tartottunk?

– Hatnál, úrnőm... – mondja halkan, és én újra a hátához lépek. Akkorát csapok a hátára, hogy
megugrik, mikor felkiált.

– ÁU! HÉT!

– Igen, hét – és már csapok is újra.

– NYOLC! – és Wolf megmozdul. Szuszogni kezd. Erősen fogja kötél felső részét. Izmai duzzadnak,
erei bedagadnak a karjain és a nyakán, és látom, hogy vörösen kezd égni az arca.

– Jól vagy?

– Igen, úrnőm... – lihegi, és csak nézem széles mosollyal. Igen! Újra a hátához állok, és teljes
erőmből rácsapok!

– ÁÁÁ! – kiált fel. Kapkodni kezdi a levegőt, majd megszólal nehezen. – Kilenc.

Már én is kapkodom a levegőt, érzem, ahogyan teljesen felhevültem. Mély levegőt veszek, és
lendítem a pálcát.

– ÁÁÁU! Uu!

IGEN! Ez olyan jó! Még! Még kéne! Üvölts! Visíts! És harapom örömömben a szám! Igen! IGEN!
Becsendült a fülem az üvöltésbe, mikor a bőre vérzően csattant ki a pálca nyomán. Egy mély és
félelmetesen fájdalmas kiáltás. Egész teste megemelkedik, kezei kifehérednek, ahogyan meghúzza a
kötelet, és csak feszül tovább. Teljesen beleszorult a levegő, és csak nézem oldalról. Hallom, ahogyan
csikorognak a fogai, ahogyan erősen összeszorítja őket. Egy elképesztő látvány, és látom, miért ez a nagy
szenvedés. Kőkeményre dagadt, és a nedvesítő folyadéka már ott csillog farka hegyén. A fájdalom, az
izmok, a tehetetlenség, és a stimulátor... Próbálja visszafogni a gyönyörét.

Csak szélesen mosolygom önfeledt boldogságomban, ahogyan egyre nehezebben fogja vissza magát.
A farka tövéhez csúsztatom a pálcát, megemelem, és óvatosan érek hozzá a derekához kezemmel.

– Közel vagyok, úrnőm. Engedj elmenni... Kérlek... – szorítja ki feszült fogai közt.

– Élvezz... – súgom a fülébe, s ebben a pillanat húzom végig farkán a pálcát, már kezd is vadul
remegni. Hátraveti a fejét, és vadul nyög kínban feszült testtel, mi előbb kérdőjelre, majd feszülő húrra
emlékeztet. Elélvez az ágyra, rohamszerűen kapkodva levegő után, majd mély levegőt vesz, s tág
szemekkel néz a mennyezetre.

Gyönyörű! Ez a látvány egy remekmű! Égni kezd bele az arcom, érzem, ahogyan forró teste ontja
magából a hőt, a vibrálást. Ó, igen! Még kell! És Wolf ebben a pillanatban rogyik meg teljesen.

Végre! Csak kapkodja a levegőt. Próbál megnyugodni, lehajtja a fejét, és néha-néha megremeg. Még
kemény. Végighúzom hátán a pálcát. Ezeken a gyönyörű vöröslő csíkokon... Aztán a kezem. Tűzforró a
teste. Éget a bőre, ahol a pálca lecsapott. Izzad az egész teste, így csak nagyobb minden fájdalma.
Izzadság az ennyire kicsattant felsértett bőrre...

Jön, hogy szorosan megöleljem. Hogy kényeztessem, dédelgessem. De... Elég lesz... Megsimogatom
égő fenekét gyengéden, majd lábai közé nyúlok, és megfogom a stimulátort.

– Kiveszem... – figyelmeztetem, és már húzom is. Remegni kezd az egész teste, majd felnyög, mikor
végre kint van. Újra erősen kapaszkodik a kötélbe, és feláll remegve.

– Lélegezz... – mondom, és kicsatolom térdeiről a terpesztőt. Ezek az izmos lábak most úgy
remegnek, akár a kocsonya... Leteszem a terpesztőt az ágyra, majd felállok rá, és elkezdem kikötözni a
gerendáról. Ahogy az utolsó hurkot lehúzom, Wolf már térdel is le. Elé ülök, és jobb kezemben a vörös
kötelet fogva megfogom két kézzel az arcát. Egy elveszett, gyönyörmosta, kétségbeesett szempár. Egy
homályos tekintet, vöröslően égő arcban.

– Meleged van?

– Izzok, úrnőm... – mondja szörnyen halkan és nehezen.

– Elélveztél.

– Büntess meg, úrnőm... – néz a szemeimbe. Egy fáradt, reked sóhaj.

– Jó! – Állok fel, és rántom magam után. Wolf egyből elesik. Nem tud lábra állni egy ideig, és a
könyökére esik. Megállok, és lenézek rá, ahogyan előttem térdel, teljesen meghajolva, könyökére
támaszkodva, összekötözött kezekkel és fájdalmasan veszi a levegőt. – Mi lesz?! – szólok rá, és
meghúzom a kezeit. Wolf felnéz rám. – Azonnal állj fel! – emelem fel a hangom, mire csak mély levegőt
vesz, és lábra áll. Nézem, és újra húzom a mosdó felé. – Be a zuhanyzóba! – És ő beáll.

A csapért nyúlok, és már zúdítom is rá a fagyos vizet.
– VÁ! A kurv4 életbe! – húzódik ijedten össze, és elugrik a víz elől.

– Vissza! – szólok rá, és vacogva áll a fagyos víz alá. – Bírod a hideget, nem?

– De-de-de, Úrnőm... – vacogja, és néz rám. Ó, ez a csodás arca!

– Helyes. Itt maradsz, míg vissza nem jövök!

Sarkon fordulok, és lekapcsolom rá a villanyt, mikor kilépek.

20.

Az ágyra nézek, és lekapom a dísztakarót. Szépen összekente. Összecsukom a terpesztőt, és helyére
teszem a síkosítót. A gardróbba lépve kiveszem a szekrény aljáról a kis dobozt. Egészségügyi fertőtlenítő
szer van benne. Mindjárt... Sóhajtok, és megfogom a pálcát. Széles a vigyorom, és érzem a gyomromban a
pillangókat. Egyszerűen fenomenális érzés. Így megverni, és látni, ahogyan teljesen fakóvá mosódik az
elméje.

S ez a tudat! A tudat, hogy mindene az enyém! Csak az enyém, mindent én adtam neki... Óóó...
IGEN! Jön, hogy táncoljak örömömben, és újra a pálcára nézek széles mosollyal. A kezemre suhintok és
halkan fel is jajdulok. Bazdki! Ez csíp, rántom magam vissza a valóságba, és próbálok izgatottságomból
lenyugodni. Úgy érzem magam, akár egy gyerek, aki megkapta áhított ajándékát. Egy férfit, aki végre
elviseli a nyers erőmet. Szélesen mosolygok, és leteszem a fiókba a pálcát. A tükörbe nézek. Remek. Ez is
megvolt, mosolyodom el. Holnap egy másik vörös kötél, és az ezüst pálca lesz a játékszerem. Kissé
veszélyesebb játék, de ez a jó benne...

21.

Hallgatom, ahogyan Wolf vacog a zuhanyzóban a csobogó fagyos víz alatt. Nem akarom, hogy
megfázzon. Belépek, és felkapcsolom a villanyt. Wolf csak ül a zuhanyzóban, csorog rá a hideg víz, és
libabőrös karjairól emeli felém a fejét.

Nézem, ahogyan a vízcsepp elindul hajától, homlokán át, lecsorogva dús, ívelt szemöldökén, fekete
szemei mellett. Látom, ahogyan szempilláin remegnek a vízcseppek. Kissé kifehéredett. Nehezen lélegzik,
és remeg. Duzzadt ajkai csíkba feszülnek.

– Ú-úrnőm... – remegi halkan, és elzárom a vizet. Felnéz rám, és már terítem is le a nagy
törölközővel.

– Gyere... – takarom be, és nehezen fel is áll. Kilép a zuhanyzóból, és szorosan fogja magára a
törölközőt. Az ágy felé vezetem. Felkapom a takaró. – Ülj le! – És Wolf szót fogad, bár felszisszen. Kis
időbe telik, míg leveszem róla a vörös kötelet, és felhajítom a mosdó ajtajára.

Előveszem a hajszárítót, és gyorsan megszárítom a haját. Ügyesen túrom at kissé hullámos fürtjei
közé. Kis idő, és kész is.

– Még fázol?

– Kicsit... – mondja, és a szemeimbe néz –, úrnőm, csak egy kicsit.

– Hozok neked teát – fogom meg az arcát, és óvatosan megcsókolom. Megérdemli. Még sokkal
többet is érdemel ennél. Végigcsinálta, amit elvártam tőle, és élvezem. Élvezem őt. Ezt a nyers erejét, mit
féken tart, vad hangját, mi kiszakad belőle fájdalma határán. Igen. Élvezem ezt a férfit. Akkor is, ha ilyen
fagyosak az ajkai. Még engem is átjár a hideg, s mikor kinyitja száját, hogy mélyebben csókoljam,
megállok. Újra a szemeibe nézek, és állok is fel.

Alig két perc, és kész a tea. Citromos illatától csorogni kezd a nyálam. Belépek a szobába, és Wolf
felnéz rám.

– Tessék – nyújtom neki.

– Köszönöm, úrnőm... – mondja halkan, és elveszi a teát. Elkezdem kigombolni az ingem, és Wolf
fél szemmel figyel. Nem hagyok magamon csak melltartót és bugyit. Bebújok az ágyba, és Wolf leteszi a
forró csuprot az éjjeliszekrényre a vörös kötél és az ezüst pálca mellé. Csak néz egy hosszú pillanatra
rájuk. Elmosolyodom, és az éjjeliszekrényem felső fiókjába nyúlok. Kiveszem a gyulladáscsökkentő
kenőcsöt, és újra Wolfra nézek.

– Gyere, hasalj le mellém.

Wolf pedig engedelmeskedik.

– Forró a tea?

– Igen, úrnőm – válaszol, és lassan lehúzom róla a törölközőt. Vörösen ég megdagadt húsán a
pálcám nyoma.

– Jó volt? – kérdem, mikor mutatóujjamra veszek a kenőcsből, és óvatosan kenem el a vállánál lévő
hurkán. Csak szisszen egy halkat, mielőtt válaszolna.

– Elképesztő volt, úrnőm – mondja halkan, és elmosolyodok.

– Ennek örülök.

– Én is... – sóhajt, és hallom, ahogyan mélyebben veszi a levegőt.

– Álmos vagy?

– Kicsit.
– Nemsokára hagylak aludni.

– Hm... – hümmög, és elmosolyodik.

– Mi az? – kérdem mosolyogva, mikor újra kenőcsöt veszek az ujjamra, és a feneke felé nyúlok. De
hirtelen rám néz, megfogja a kezem és megcsókolja. Égni kezd a fülem hirtelen, főként mikor rám néz,
széles, fáradt, de boldog gyermekmosollyal, csillogó, imádattal telt szemekkel.

Csak nézem. Sosem nézett még így rám alávetett. Elakad a szavam, s remegni kezd a gyomrom egy
pillanatra.

– Aludj csak... – mosolyodom el, s ő is mosolyog.

– Köszönöm, úrnőm... – sóhajtja, és leteszi a fejét a párnára.

22.

Csak nézem, ahogyan alszik, akár egy fáradt gyerek. Mélyen, csendben. Ez a férfi más. Hogy miért,
még nem tudom megmondani. Nem egy alávetettem volt már. Mind ebben az ágyban aludt, mind
ugyanannál az asztalnál evett velem, és mind volt már büntetve és kényeztetve, de Wolf... Az, ahogyan rám
néz, ahogyan mosolyog...

Istenem, az a mosoly! Még most is magam előtt látom.

Hozzáérek lassan borostás arcához, és gyengéden simítom végig. Ezek az ajkak... A haja, a nyaka,
ez az egész! Miért? Miért olyan más?A tapasztalat tenné? Az, hogy már szolgált? Vagy miért? Egyáltalán,
miért jó ez neki? Egy ilyen domináns férfi miért nem domináns a magánéletében is? Megunta? Meglehet
ezt unni? Elfáradt?

Hiába agyalok ezen. Felsóhajtok, a vékony nyári takaróval betakarom, s elfordulok tőle. Fejem alá
teszem a kezem, és nézem az oszlopokat összekötő gerendákat. Milyen lenne vele egy hosszú kapcsolat?
Ha ismerném az igazi nevét? Ha mindent tudnék róla? Mit dolgozik? Kikkel? Milyen lenne segíteni neki a
munkában? Tanár? A kezei tiszták és simák. Nem végez kétkezi munkát. Ránézek, és elmosolyodom...
Milyen lenne, ha teljesen az enyém lenne?

MI?! Tágra nyílnak a szemeim, s megfogom a fejem. Na, ne! Újra ezen agyalok? Tudom, hogy
esélytelen, akkor? Mégis. Azt mondják, a remény hal meg utoljára. Igen... Újra Wolfra nézek, s
bármennyire vonzó ez a gondolat, egy kapcsolathoz két ember kell. Egy ilyen kapcsolat, mind tudjuk, hogy
nem könnyű. Bár, az ember változik.

Felsóhajtok, és elindulok a nappali felé. Nekem is elegem van már ebből. Jó volna valaki, egy
igazi, stabil társ. Ledőlök a nappali fehér kanapéjára és bekapcsolom a tévét. Aham. Sokat akarok én,
megint. De ez az igazság, amit nem mond ki senki, amiről mások nem tudnak, vagy nem akarják elhinni.
Egy DA kapcsolat a legintimebb. Egy kapcsolat, ahol nincsenek tabuk, nincs félelem, nincs olyan, hogy
csalás. Ó, nem. A DA kapcsolat masszív, tökéletes. Az, amitől sokan félnek. Mert az emberek többsége
fél. Fél megnyilvánulni a másik előtt, fél elmondani a vágyait, fél gyengének látszani, fél mindent odaadni.

A félelem pedig szüli a féltékenységet, a titkolózást, a hazugságokat. A félelemből születik az
indulat, az agresszió, a veszekedés és a vádak, a bizalmatlanság. Normális. Kellenek ezek az érzések,
sokak szerint. De én nem kérek belőlük. Kösz, nem. Tudom, milyen. Azt is tudom, hogy kezelhetők. Mikor
te irányítasz, a világ előtted megváltozik. Olyannyira, hogy egyetlen tekintetből tudni fogod a másik titkait.

Elmosolyodom, és lehunyom a szemem. Nekem olyan társ kell, akivel legyőzhetetlen vagyok. Aki
úgy néz szembe a félelmeivel, ahogyan én. Aki bátor, aki... olyan...

Olyan... mint Wolf.

23.

A karórám halk pityegésére nyitom ki a szemem. Öt óra. Szeretem ezt a funkcióját. Egész hétre
beállíthatnám, de nekem csak a vasárnap kell. A jóga programomnak.

Kicsi szemekkel indulok a háló felé. Wolf még mindig hason alszik. Meg sem mozdult. Felveszem a
földről a jóga matracom, és elindulok a konyhába. Kiveszek a hűtőből egy citromos vizet, kibontom, és
lassan inni kezdem. Még nem világosodik. Ahogy visszasétálok a nappaliba, újra iszom. Aztán elhúzom a
sötétítőt. Leterítem a matracot, leteszem mellé a vizet.

A háló gardróbjából halkan veszem ki hófehér nyári tornafelszerelésem, ami lényegében csak egy
feszes atléta és egy rövid futónadrág. Kicsit szűk, de technológiája végett, ami az Adidast mai napig topon
tartja, kényelmes és szellős. Tökéletes. Nem csak futásra. Amit főként szeretek benne, hogy nem kell alá
fehérnemű. Lassan átbújok bele, majd elindulok az ágy felé. Felemelem a vékony takarót, és örömmel
tapasztalom, hogy a kenőcs bevált. Szépen elmúlt a gyulladás. Csupán halvány nyoma maradt a tegnapi
büntetésnek. Visszatakarom, és a nappaliba megyek. Újra iszom a citromos vízből, majd a matracra állva
nyújtani kezdek.

*

Hajnalodik. Épp a hidamat feszítem, mélyebben könyökre ereszkedve. Fáj és kényelmetlen, de
tartom. Lehunyom a szemem és mélyen veszem a levegőt, kinyújtva egyenesen a lábaimat.

Azt hiszem, ma veszek Wolfnak egy alávetett-karkötőt.

Mély levegőt veszek, és csak tartom tovább. Ez annyira jó érzés...

Nem tudom, mennyi idő telik így el, mikor meghallom a kávéfőző hangját. Kinyitom a szemem és
lassan visszaállok rendes hídba, majd óvatosan leereszkedem. Ez elképesztő. Így fekszem egy ideig, majd
lassan felülök, felhúzom a térdeimet, átkarolom jobb kézzel, hátravetem a hajam, és csak nézek ki az
ablakon. 6:30 van az órám szerint. A Nap aranykoronája megjelenik a szűk sávban a hatalmas
felhőkarcolók közt. Ezért szeretek itt élni. Ilyen kilátással kezdeni a napot élmény.

– Tessék! – szólal meg Wolf, és felnézek rá. Egy szál farmerben, kissé álmos szemekkel nyújtja
felém a kávét. Elveszem, és kissé hosszan nézek álmos szemeibe.

– Jól aludtál?

– Nagyszerűen – válaszolja halkan, majd leül mellém törökülésbe.

– Ennek örülök. Akkor vázolom a mai programot, rendben?

– Kérlek – mondja Wolf, és beleiszik a kávéjába.

– A kötél nem új, de az ezüstpálca az lehet. Én így hívom. Gondolom, tudod, mi az, nem?

– Gyanítom.

– Ez nekem nem elég. Elmondom, hogy legyél tisztában vele. Egy tizennyolc centi hosszú, ovális
gömbökből álló katéter. Az anyaga valóban ezüst, rendelésre csináltattam. – De látom, hogy Wolf
idegesen néz rám. – Mi a gond? – kérdem, hosszan a szemeibe nézve. – Félsz?

Nem válaszol, csak nyel egyet.

– Bízom benned.

– Akkor jó – mondom félmosollyal, és beleiszom a kávéba. – Nem kell félned. Ijesztőnek találod,
igaz? Még nem próbáltad?

– Nem – mondja röviden, és elmosolyodom.

– Jó lesz! Hidd el.

De Wolf nem mond semmit, csak mélyen néz a szemembe.

– A legkisebb gömbje két milliméter, a legnagyobb egy centi – folytatom, és Wolf nagy szemekkel
néz rám. Meg is szólal.

– És felakarod vezetni? – kérdi kissé halkan, mire nevetni kezdek. Közel hajolok hozzá, és
farkasszemet nézek vele.

– Fel is fogom. És te élvezni fogod.

Látom a tekintetében a kételkedést és a borzongást, de nem mond semmit.

– Gond? – kérdem, de nem válaszol, csak nyel egyet, majd hirtelen kínlódva elneveti magát, és
megfogja a fejét.
– A szentségit! Ne! – nevet, és ez a nevetése elszórakoztat.

– Mi az? – kérdem megfogva mérgesen az arcát, de ő mosolyog tovább a szemeimbe nézve. –
Nemet mondtál? Büntetést akarsz? – Wolf csak néz rám, majd beszívja a száját.

– Nem, csak ez egy kicsit...

– Kicsit mi? – kérdem mérgesen, elengedve az arcát, és a kávémért nyúlok. Wolf felsóhajt, s csak
néz rám hosszan. Mintha tetőtől talpig végigmérne, gondolkodik, emészti a szavaimat. Megfeszül az álla,
majd megszólal.

– Rendben.

Ez az egy szó annyira reménytelenül cseng, tele félelemmel és kétellyel hagyja el ajkait. Egy
pillanatra csodálkozva nézek rá. Néha azt érzem, Wolf saját maga ellensége. Tűnődöm, majd
elmosolyodom.

– Aggaszt ezzel kapcsolatban valami?

– Az igazat megvallva, minden – válaszol komolyan, és a kávéjába iszik.

– Még sosem próbáltad?

– Nem. És túl merész húzásnak tartom.

– Az – vágom rá, és Wolf grimaszolva mosolyodik el. Ez egyáltalán nem tetszik neki. Közelebb
hajolok hozzá, és farkasszemet nézek újra vele. – Az, Wolf. Merész, ijesztő és veszélyes. De te isten vagy,
igaz? Az én istenem. És ha én azt mondom, képes vagy rá, akkor képes vagy. Elvégre egy istennek semmi
sem lehetetlen. Igaz?

Csak mered a szemeimbe komolyan. Nem mond semmit, halkan nyel. Az ajkaira nézek. Ez a férfi
egyszerűen csodálatos... A számba harapok.

– Demona... – szólít meg halkan, és újra a szemeibe néz. – Hozzád akarok érni...

Égni kezd az arcom, s mosolyogva lehajtom a fejem. Látom, ahogyan feszül rajta a farmer. Kezem a
lábai közé csúsztatom, és végig húzom merevedő tagján.

– Csakugyan? – kérdem, de beleszorult a levegő. Újra felnézek rá, majd hanyatt lököm. Épp csak
felnyög, mikor fölé állok, és kibújok a futónadrágból. A fejéhez térdelek, fájdalmasan cibálom fel a fejét
hajánál fogva a lábam közé, és ő már kapja is el a combjaimat, hogy megkapaszkodjon, és borostás arcát
túrja is húsomba.

IGEN!

Tudja, mit akarok, és tökéletesen a kedvemre tesz.

– Erősebben! – parancsolom neki, és érzem, ahogyan megfogja ajkaival nagyajkaimat, és megharap.
– Igen... Csináld! – szólok rá, de a lábammal kiborítom a letett kávékat, mikor Wolf keményen nyal.
Erősen fogja a combjaimat, és nekem megmozdul a csípőm. Azt akarom, hogy vadul és gyorsan mossa át
az agyam. És... IGEN! Elkapja a csiklóm, megszorítja a lábaimat, hogy ne tudjak megmozdulni, és teljesen
libabőrös leszek. Úgy érzem, még az arcomon is feláll a szőr a gyönyörtől, ahogyan végigsöpör rajtam.
Remegve feszítem ki a gerincem, elkapom a melleimet erősen, és belém szorul a levegő. Csak nyögök
hosszan.

– Ah... – kapkodom a levegőt, mikor végre visszatérek, és elengedem magam. Wolf szorítása
enyhül. Vadul ver a szívem, mikor Wolf elenged odalent, leteszi a fejét a matracra és felsóhajt. A
mellkasára ereszkedem, és csak nézek rá kissé bódultan, ahogyan a combomat átkarolva megtörli az arcát.
Ó, Wolf! – kapom el az arcát, szabadon engedem a karjait, és már ereszkedem is rá, hogy csókoljam! Egy
mohó csók, hogy véresre harapom a száját, mikor nagy kezeit megérzem a fenekem. Hangosan cuppan, s
felsóhajtok.

– Ez igen! – mondom kissé szédülten, elvégre orgazmusom után még saját illatom is elbódít.
Megtámaszkodom a feje mellett, és mérgesen nézek a szemeibe. – Le a kezeddel rólam! – és Wolf
nyomban elenged. Felállok, és elindulok a háló felé, átlépve a kávétócsát a drága faparketten. – Ezt
takarítsd fel! Ma rengeteg dolgom lesz. Kicsit kések. Olyan három körül érek haza! – szólok ki neki a
nappaliba, miközben előveszem az ezüstös kosztümöm. Elindulok a mosdó felé, zuhanyoznom kell...

24.

Rózsa illatú tusfürdőm selymessé varázsol. A víz kellően langyos. Az éjszakára kalandoznak
perverz gondolataim. Alig várom, hogy újra megkötözzem! Hogy érezzem, ahogyan egész teste remeg a
gyönyörtől. Elmosolyodom, és kezem kissé kidörzsölt vénuszdombomra siklik. Igen. Kell neki a szakáll.
Lehunyom a szemem, s ahogyan végighúzom ujjaim kissé megkínzott, duzzadt ajkaimon, megremegek.
Látni akarom a gyönyörét ennek a férfinak! Csak mosolygok, és hátradöntöm a fejem.

Majd este...

Mégis éhesen harapok a számba...

Ki kell bírnom addig.

25.

Wolf már mosogat, mikor megállok a bejárati ajtónál. Ránézek.

– Elmentem.

– Legyen könnyű napod – mosolyodik el, és én kilépek az ajtón. Ó, igen. Csak rágom a szám, míg
leérek a garázsba.
Wolf, Wolf, Wolf...

*

Előveszem a tabletem. Hamilton. A zajos belváros nem épp leggazdagabb környéke ez... Egy
lepukkant panelház, hajléktalanok, sok gyerek. Jó helyen járok? A tableten szereplő cím márpedig ez.

Kiszállok az autóból, és elindulok a gidres-gödrös úton.

Egy hosszú, szürke folyosó, melynek vakolata már potyog le. Lássuk... 13-as ajtó... 13-as... Hallom,
ahogyan kopog magassarkú cipőm a sima cementen. És megvan. Egy régi, csont-fehér, koszos ajtó. Mintha
mustárral lenne összekenve... 13. FAM. HAMILTON. A csengő kicibálva... Hurrá. Csodálkozni kezdek,
mikor bekopogok. Csend. Egy híres iskola tornatanára ilyen helyen lakna? Miért? Újra kopogok. Semmi.
Erősebben verem meg az ajtót, és az kinyílik. Egyből megcsap a dohány illata. Itt valaki cigarettázik. De
mi ez?

– Mr. HAMILTON! – szólok be idegesen, de csak a csend válaszol a barna, régi, antik bútorok,
melyek teljesen kimentek a divatból, a kopott perzsaszőnyeg, és a papír sötétítővel eltakart, kicsi ablakon
át beszűrődő tompa fény üdvözletével.

Ez az ember nem gazdag.

– Mr. Hamilton! Angelica Stevens vagyok – szólok újra hangosan be. – Itthon van? – fogom meg a
kilincset, ami épp csak a helyén van, mert a rugó biztosan nem működik benne. – Az ajtó nyitva volt!
Bejövök! – és lépem is át a lapos küszöböt.

Csend. Rend van, de lerí mindenről a szegénység. Megkerülöm a kopott, vászonhuzatos kanapét, s
látom, hogy a kávézóasztalon ott a hamutál, benne rengeteg elszívott cigarettacsikk. Gondolom, a stressz.
A konyha felé fordulok. Rend van. Nincs mosatlan. Fura.

– Mr. Hamilton! – szólalok meg újra, és meghallom az egyik ajtó mögül a recsegő hangot. – Mr.
Hamilton? – szólok be, és hirtelen kinyílik előttem az ajtó.

– Ön ki? – szegezi a kérdést egy magas, jóképű, ápolt férfi csurom vizesen, egy szál törölközőben.
Hú! Kicsit égni kezd az arcom, de ő idegesen mered rám zöld szemeivel.

– Angelica Stevens, az LnJ ügyvédje – mondom komolyan, s meglepetten néz rám.

– A honnan?

– LnJ. A Clare-ügyben jöttem. – Látom, ahogyan totál ledöbben.

– A k*rv4 életbe! Ezt nem hiszem el! Megint kezdődik... – mondja két kezével végigsimítva az
arcán, és elindul a háló felé. – Foglaljon helyet. Azonnal jövök.
Bántja a fenekem a rugó ebből a kanapéból. Irtó kényelmetlen. Újra szétnézek. Ez egy átlagos,
kétszobás lakás... Amire ráférne egy felújítás...

– Kávét? – kérdi megjelenve Hamilton az ajtóban egy fehér pólóban és bő nadrágban. Ez a pasi
k*rv4 jól néz ki... Dús, fekete haj, zöld szemek, tiszta arc, elképesztő torso... Hm...

– Nem, köszönöm, már ittam – válaszolok, erre felsóhajt és visszamegy a konyhába. Mikor bejön,
kezében egy hatalmas kávésbögre.

– Elnézését kérem, de a zuhanyzóban nem hallottam a kopogtatását. Mégis, minek köszönhetem ezt a
váratlan látogatást? Máskor egy idéző levelet kapok egy felszólítással, hogy keressek ügyvédet, és
jelenjek meg a bíróságon. – Mondja leülve velem szembe a kopott fotelbe.

– Nos, sajnálom. Nem tudom, más irodák hogyan intézik az ügyeket. Mi általában személyesen
értesítjük az ügyfeleinket.

– Ügyfél volnék?

– Nos, az esetnek van vádlottja és vádlója. Jelen esetben arról kell értesítenem, hogy Mr. és Mrs.
Clare újraindítják a pert, amiben önt azzal vádolják, hogy molesztálta nyolcéves lányukat, Vanessát.
Holnap szeretném leadni az aktákat a bíróságon... – mondom, és látom, hogy Hamilton mérgesen néz rám.
– Lenne pár kérdésem.

Hamilton nevetni kezd, és idegesen a kávéjába iszik.

– Uhum... – hümmög, majd egyenest a szemembe néz, mikor nyel. – Hölgyem. Nincs semmi új, amit
mondhatnék. Nem látja? – mutat széjjel a kezeivel. – Egy új lakásra gyűjtöttem, de a félretett pénzem
elszállt a perekre és ügyvédekre. Már két alkalommal az állam által kirendelt ügyvéd védett, de az csak a
vádemelés után jelenik meg, és nem sokat intéz. Pénzbírság, és bizonyíték hiányában halasztás. Szerintem
ez a Clare család arra vár, hogy öngyilkos legyek. Mert tönkretenni már eléggé tönkretette az életem.

– Mr. Hamilton – szólítom meg kedvesen, mert látom, hogy ennek a férfinak már valóban nincs
kedve semmihez.

– Csak Jake – mondja, és felveszi a kávézóasztalról a cigis dobozt. Rám néz. – Zavarja?

– Igen – válaszolok kurtán.

– Akkor most nem gyújtok rá.

– Ideges?

– Hogyne lennék! – vágja rá. – Hónapok óta ezt játszom már azzal a családdal! Nincs hírnevem,
Miss. Stevens, de látom, hogyan fogynak a gyerekek az iskolában, és hogyan néznek rám az atlétikai
csapatban a kollégák, és a tanítványaim szülei. Tudja, senki nem mond semmit – hajol közelebb. – De
látom, rajtuk.

Ez engem annyira nem érdekel.
– Jake, nekem csak pár kérdésem lenne. Megkérem, hogy őszintén válaszoljon rájuk.

– Rendben – dől hátra, és hosszan néz rám. Elindítom a programot a tableten.

– Mikor született?

– 1992. július 10.

– Mivel foglalkozik?

– Testnevelő tanár, és gimnasztikai edző vagyok – mondja, és karba teszi a kezeit. Ez a pasi tényleg
jól néz ki! Izmos, erős karjai vannak...

– Mi a hobbija?

– Futás.

– Látszik – szalad ki a számon, és végre Hamilton kezd lenyugodni. Elmosolyodik.

– Barátai?

– Kevés.

– Számban kérném.

– Talán kettő, három...

– Szokott eljárni itthonról?

– Nem sűrűn.

– Szülei? – kérdem, és hirtelen komolyabban néz.

– Nem tartom velük a kapcsolatot.

– Mert? Mióta?

– Ez valóban ide tartozik? – kérdi kissé idegesen, és én komolyan nézek rá. Hallgatok. Ez a jelek
szerint, nagyon kényes kérdés a számára. Talán bántalmazták? Molesztálva volt?

– Akkor csak a mióta kérdésre válaszoljon.

– 18 éves korom óta. Akkor költöztem el otthonról.

Hallgatok egy ideig, és csak nézem. Újra felmérem ezt a férfit. És nem tudom, mi az, ami zavar...
Hamilton újra belekortyol a kávéjába, összekulcsolja kezeit, térdeire könyökölve közelebb hajol, és csak
néz a szemembe vad, zöld szemeivel.

– Ennyi?
– Nem! – vágom rá. – Hogyan viszonyul a gyerekekhez?

– Fárasztóak – mondja komolyan. – Mindjárt hat éve dolgozom velük, és annyi ideg kell hozzájuk,
hogy el nem hinné.

– Ön választotta ezt a munkát.

– Igen.

– Szeretne családot?

– Persze.

– És gyerekeket?

– Nem.

– Nem? Mert?

– Nem vagyok apának való. Egy gyerek felelősség, én meg szinte még gyerek vagyok.

Csak mosolygok, mert nem akarom megkérdezni, mit szeret csinálni a hálószobában. Elvégre, én is
hasonló véleményen vagyok. Én sem akarok gyereket... Nem csak felelősség, de áldozatokkal is jár.

– Vanessa Clare. Róla mit tud mondani?

– Ügyes kislány, de ahogyan telik az idő, egyre izgulósabb.

– Izgulós?

– Igen. Zavarba jön egy-egy gyakorlat közben. Elveszíti az egyensúlyát, figyelmetlen...

Csak nézek rá csodálkozva.

– Ez sehol sem jelenik meg.

– Mert eddig nem így kérdezték. Tudja, arra a kérdésre, hogy vonzónak találom-e, nem lehet ezt a
választ adni.

– Vonzónak találja? – szegezem neki a kérdést.

– Nem – egy rövid, egyenes válasz. – Egy gyerek csak aranyos lehet. A felnőtt nő, az vonzó.

Hm. Elmosolyodom. Gyorskérdések.

– Molesztálta ön Vanessa Clare-t vagy más tanítványát?

– Soha!

– Ön molesztálva volt gyerekkorában?
– Nem! – egy erős hangú válasz. – A szüleimmel teljesen más okból nem tartom a kapcsolatot!

– Értem – sóhajtok fel, a tabletre nézek, a válaszokra. – Mr. Hamilton – nézek újra a szemeibe. –
Van barátnője? Élettársa? Szeretője? – teszem hozzá.

Hamilton mélyet sóhajt.

– Van.

– És ő hogyan áll ehhez a helyzethez?

– Sehogy, nem látja. A negyedik per után szétváltak útjaink. Csak nagy ritkán találkozunk – mondja
halkan, valami fájdalommal telt hangon. – Ön mégis hogyan reagálna, ha párját gyermekmolesztálással
vádolnák hónapok óta?

– Bíznék az ártatlanságában – vágom rá, s Hamilton elmosolyodik.

– Ön erős nő.

Csak a szemöldököm emelkedik meg. Az órámra nézek. 12:30.

– Ideje mennem – felállok, és kezet fogok Hamiltonnal.

– Miss. Stevens, köszönöm – mondja halkan.

– Semmiség. Az elemzést követően jelentkezem, hogy mikorra tűzik a tárgyalást, és ilyenek...

– Rendben – s elindulunk az ajtó felé, de a vezetékes telefonja csörögni kezd. Visszanéz hirtelen, én
is, keresve a készüléket.

– Nem veszi fel? – kérdem, de ebben a pillanatban kapcsol be a rögzítő, egy kellemes férfihang szól
bele. Hamilton elengedi az ajtót és elindul a készülék felé, de késő.

„Jake, beszélnünk kell. Ezért nem dobhatunk el mindent! Túl leszünk rajta. Valahogy... Hiányzol.
Látni akarlak, Jake... Hívj fel kérlek, beszéljünk!" Egy éles sípszó.

De késő. Jake Hamilton megáll az ablak alá tette készülék felett, és lehajtja a fejét. Csend. Mély
levegőt vesz, majd felém fordul, és a szemembe néz feszült arccal.

– Ön... – indulok visszafelé, és megállok előtte pár lépésre. – Ön homoszexuális?

Hamilton nem válaszol, csak nyel, és néz rám. De ahogy elkapja tekintetét, és összeszorított
szemekkel emeli fel a fejét halkan szitkozódva, a kép előttem az egész ügyről tökéletesen tiszta lesz.

26.

– Válaszoljon, Mr. Hamilton! – szólítom fel, erre rám néz.
– NEM! – tagad. De megrándul a szemöldököm.

– Itt nincs is ügy. Egyszerűen el kellene mondania szex...

– NEM! Hagyja abba, kérem! – vág a szavamba, és csak döbbenten nézek rá. Jake Hamilton tiszta
ideg. Járkálni kezd fel-alá, és a hajába túr, mélyeket sóhajtva. – Értse meg, kérem... – motyogja. – Nem
tudhatják meg! – néz a szemembe, de én bámulom.

– Mert?

– Ön szerint melyik a jobb? A molesztálás vádja, vagy a tény, hogy meleg vagyok? – kérdi, de csak
nézek rá. Melyik a jobb?

– Itt nem ez a kérdés, Mr. Hamilton.

– MONDTAM már, hogy JAKE! – szól rám, majd rám néz. – Sajnálom, Miss Stevens, de most
rágyújtok! – jelenti be, és felkapja a cigarettás dobozt az asztalról. Remeg a keze, mikor meggyújtja a
cigarettát a szájába. Mélyet szív bele, majd lassan fújja oldalra a füstöt. Rám néz.

– Jake – kezdem újra higgadt vérrel, és közelebb lépek hozzá. – Ha nem mondja el a bíróságon,
börtönbe juttathatják. Az jobb?

– Naná, hogy jobb. Pár év, az eltelik – mondja a szemeimbe nézve. – De ha kitudódik, hogy meleg
vagyok, nem csak az én karrieremnek és életemnek lesz annyi. Épp úgy, ahogyan sok díjnyertes sportoló
tinédzsernek, akiket edzettem. Akkor nézze meg, mit akasztanak a nyakamba a gazdagok. És persze... –
halkul el –, Tim iránt felelősséggel tartozom. Ő az első... Érti? – kérdi elhalkulva, és idegesen szív a
cigarettába.

– Tim. Ez a barátja neve? – kérdem, mire csak néz rám, majd idegesen leül a fotelbe és leveri a
hamut a cigarettáról. – Mióta nem találkozott vele?

– Fél éve.

– Fél év? – csodálkozom el, s Hamilton folytatja.

– Akkor kezdtek idejárni az ügyvédek és a zsaruk. Nem lett volna jó, ha itt találják. Azóta csak
telefonon beszéltünk...

– És mikor beszélt vele utoljára?

– Négy napja – néz rám, és újra a cigarettába szív. Felsóhajtok, és csípőre teszem a kezem.

– Egy kérdés. Ha nem ön, akkor maga szerint ki molesztálja Vanessa Clare-t?

Hamilton rám néz, de vállat von.

– Valaki a családjából? Gondolom. Volt rá példa, hogy program után maradt, mert nem akart
hazamenni. Olyankor a felsősökkel és az atlétikai csapattal gyakorolt.
– Tessék? – esik le az állam, – Önként maradt?

– Ő hozta fel! – néz rám Hamilton, és újra a térdeire könyököl, kifújja a füstöt. – Azt mondta, az
anyja fog jönni érte. És többnyire így is volt.

– Ez érdekes – támasztom meg a kanapé háttámláját, és csak nézek előre.

*

Most teljesen meglepett ez a helyzet. Hamilton ellenkezik, s bizonyítékom nincs. Leparkolok a
Shadow's előtt, és elindulok felfelé a lépcsőn. Most mégis mit csináljak? Hamilton biztosan nem bűnös.
Megállok a recepción és nézek a csokornyakkendős, félmeztelen nyuszira. Szerintem mindenki így nevezi
ezt a férfit. Playboy nyuszi. Pont olyan, mintha egy erotikus magazin címlapfotójáról lépett volna le. Ezért
is alkalmazzák valószínűleg. Mellette megjelenik a másik. Az új. Egy magas, szexi bikiniben libegő vörös
bombázó, dísz anyajeggyel az ajka mellett, hatalmas őzikeszemekkel. Lerí róluk, hogy alávetettek.
Elmosolyodom.

– Demona úrnő – szólít meg a nyuszi, s csak nézek rá. – Miben állhatok rendelkezésére?

– Egy pár alávetett karkötőt szeretnék – mondom komolyan, s a nyuszi csak néz rám egy hosszú
pillanatig.

– Milyen anyagból?

– Milyen van?

A nyuszi lenéz maga elé a pult mögött, és egy katalógust tesz elém.

– Kérem, válasszon. Vörös pont jelzi, mi található raktáron.

Kinyitom a katalógust, s elindulok szokásos helyem felé. Nem telik el sok idő, már jelenik is
mellettem egy pincér.

– Kávét, asszonyom? – kérdi alázatosan, s elmosolyodom, mikor felnézek rá.

– Clark! – szólítom néven, s a férfi elmosolyodik.

– Demona úrnő...

– Foglalj helyet! – intek a velem szemben lévő szék felé.

– Úrnőm, az nem menne... Dolgozom.

– Miért? Már nem vagy szobán?
– De... – sóhajt a magas, zöld szemű férfi, s elmosolyodom.

– Mi az?

– Csak hiányzol, Demona úrnőm. Ritka jó gazda vagy... – s ebben a pillanatban emelkedik meg a
szemöldököm.

– Ez hogy jön ide?

Clark hosszan néz a szemembe. Idegesen ül le velem szemben, s halkan szólal meg.

– A klub vezetősége átvizsgálást rendelt el a tagok közt. Minden alávetett és domináns értékeli a
klienseket.

– Mert? – csodálkozom el.

– Két hónapja a cég orvosa jelentést tett. Aztán újat, és újat...

– A cég orvosa? – lepődöm meg. Eddig is tudtam róla, de sosem volt dolgom vele.

– Az egyik úrnő... Nos... – sóhajt Clark – Csak annyit mondhatok, hogy a gazdák különbözőek.

Ráncolom a homlokom, mert nem értem, amit mond. A gazdák különbözőek?

– Megöltek valakit?

– Nem – válaszol Clark. – Azonban igen súlyos sérüléseket okozott.

– Ennek fennáll a veszélye – mondom félvállról. – S hogy jövök én a képbe?

– Írnom kellett rólad. Épp, ahogyan minden alávetettednek.

Eltátom a szám, s csak nézek rá. Mi?

– Ez ennyire komoly?

– Az. De sajnos, már így is többet mondtam a kelleténél. De számíts arra úrnőm, hogy a cég minden
tagot meglátogat – áll fel Clark, s néz rám. – Kávét?

– Nem. De egy fresh jól esne – mondom komolyan, és újra a katalógusra nézek. Ez fura...
Bántalmaztak egy alávetettet? Az hogy lehet, mégis? Pont úgy teszem fel ezt a kérdést, mintha nem tudnám.
Jómagam is tisztában vagyok a szabályokkal. Ha valaki megszegi azokat, tisztában kell lennie a
következményekkel. Fel kell készülnie mindenre. Ilyen például a fojtogatás, az éles, hegyes tárgyak
használata vagy a sokkolóé... Még sorolhatnám azt is, hogy lehet egy egyszerű hurok végzetes. De én is
szegtem már szabályokat, hagytam vérző sebet alávetetten, de orvos? A cég orvosa?

Na, mindegy. Ha lesz valami, így is megtudom, ha cég kijön, nem?

Lapozok a katalógusban. Egymást követik a jobbnál jobb dizájnú karkötők és nyakörvek. Arany,
ezüst, fehér arany... platinum... réz... Ki milyet akar. Az ár persze az egeket veri... De egy alávetett drága
mulatság. Annak, aki valóban komolyan gondolja.

Újra lapozok és megállok az egyik képnél. Tökéletes. A párban kapható, nyakörv alakú karkötő 24
karátos arany és fehéraranyból van. Tizenkét milliméter széles, öt és fél milliméter vastag, homorú belső
és külső, nem akad. Összekötő karika: 24 karátos arany. Átmérője 17 milliméter. Fix. Csomagban van
hozzá ékszerharapó a biztos rögzítés érdekében. – Elvégre, ennek nem csatja van. Elmosolyodom.
Karkötő átmérője 7, 8, 8. 5, 9, 9. 5, 10, 11 cm. FIX. Nem alakítható. Plusz kiegészítő, 150 centiméteres
arany lánc. Ára... HÚ! Ez egy szép összeg. És van raktáron.

Clark kihozza a gyümölcslevem.

– Ezt kérem! – adom a kezébe a katalógust. – Lássam csak a csuklód! – parancsolok rá, s Clark
nyújtja felém a kezét. – Kicsivel nagyobb... A kezed után mérd, de hagyj rá fél centit.

– Igen is, Demona úrnő. Mivel fizetsz?

– Kártyával! – veszem ki a táskám oldalzsebéből arany klubkártyám, és elmosolyodom. –
Szedelőzködj!

*

Eltelik jó tíz perc, míg Clark megjelenik előttem a kis bordó, bársonyos dobozzal, melyen arany
színnel virít: SHK. Alatta: Shadow's Hosztesz Klub. A doboz alatt a kis ajándékom garancia levele és
számlája. Felnyitom a dobozt, és csak mosolygok. Égni kezd az arcom ennek a gyönyörűségnek a láttán.
Fényes, új, és tökéletes lesz a célomra... Felemelem a puha párnával, s látom alatta a gondosan
becsomagolt harapófogót.

27.

Csak mosolygok, mikor megállok a panel előtt. Valóban késtem. Fél négy van. Elindulok felfelé, s a
liftbe fordulok. Mennyi pénz... Lehajtom a fejem, s a táskámban pihenő szépségre gondolok. Alig várom,
hogy Wolf csuklóin lássam.

Belépek az ajtón, és csend fogad. A konyha felé fordulok, csend. Belesek a nappaliba, senki. A
hálóba nyitok be, s meglátom, ahogyan Wolf has-gyakorlatot csinál az ágy lábánál.

– Szia! – szólok neki, s felém kapja a fejét.
– Demona! Isten hozott! – áll felé, s én csak nézek fel rá. Kissé leizzadt, de szexi. Akárcsak izzadt
illata... Elmosolyodom.

– Éhes vagyok!

– Azonnal tálalok! – indul kissé idegesen a konyhába, s én pedig követem. Lepakolom a táskám a
nappaliban, majd leülök az ebédlőasztalhoz.

– Minden rendben? – kérdi komolyan a pult mögül, s és csak könyökölök az asztalon, s fogom a
csuklóm.

– Mondjuk... – válaszolok halkan, de aggaszt egy pár dolog. A munka, és a klub is most. Mégis, mi
történhetett? Kell aggódnom? Vajon az alávetettjeim mit írhattak rólam? Jó gazda vagyok? Hm... Elhúzom
a szám, s Wolf már teszi is elém a párolt brokkolis tésztát, apró csirkemell falatokkal, és kis vékony
citromkarikákkal.

– Hű! Új recept? – kérdem csodálkozva, de csorogni kezd a nyálam. Megvárom, míg ő is helyet
foglal.

– Jó étvágyat – mondja kis mosollyal.

– Viszont – s már eszünk is csendben. Szerintem Wolf szakács. Az, aki ilyeneket főz, ennyire
ízlésesen tálal, csakis szakács lehet. Ránézek, ahogyan eszik. Biztosan. Ilyen ízletest még sosem ettem.
Könnyű, de laktató... Hm...

– Hogy telt a napod? – kérdem a semmiből, s Wolf rám néz.

– Hogyan kellett volna?

– Voltál edzeni?

– Ma nem – s csend. Hosszan nézünk egymás szemébe.

– Ideges vagy? – kérdem komolyan.

– Kellene? – kérdi komolyan, s elmosolyodom.

– Nem. Te erős vagy! – mondom, de alig várom, hogy remegjen a kezeim közt. – Wolf! – szólítom
fel, mikor visszatér az evéshez, s csodálkozva néz rám.

– Demona?

– Félsz tőlem? – kérdem, de ő csak néz rám csodálkozva.

– Egy isten nem fél – válaszol egyenest a szemembe nézve, s nekem most fülemig ér a szám. Nem
erre a válaszra számítottam, de ez a felemelő érzés, mi megrohan, felér a gyönyörrel. Ó, igen. Egy isten
nem fél.

– El kell intéznem még valamit – állok fel az asztaltól, elhaladok mellette, s lehajolok hozzá. Egy
apró, gyengéd csókot adok az ajkaira. Meglepetten néz, mikor megfogom a vállát. – Köszönöm. Nagyon
ízletes volt – suttogom, látom, ahogyan égni kezd az arca.

– E-egészségedre, úrnőm... – mondja halkan, szinte kérdő hangnemben. Megleptem. Csak
mosolygok rá, s elindulok a dolgozószoba felé.

*

Mély levegőt veszek, és felnyitom a laptopom.

Címzett: Dr. G. Flynn LnJ CEO

Feladó: Miss. L. Angelica Stevens – NNY LnJ ügyész – code 00.

Tárgy: Clare-ügy

Tisztelt uram... – itt megállok. Csak nézem a kijelzőn a villogó kurzort, és bámulok ki a fejemből.
Biztosan írni akarok én a főnöknek? Mi lesz a reakciója? Nekem az ő helyében mi lenne? Ez a gondolatom
mindig segített meghozni a döntéseimet. Nekem az ő helyében. Apám nevelte belém... Beleégette az
agyamba, akkor, mikor nevelt. A katonás szigor, a fegyelem, a tisztelet és a kérdés: TE az ő helyében mit
tennél? Itt cseng a fülemben reszelős hangja. Most csak mosolygok, de akkor tizenhárom évesen, a lángoló
gyertyák felett lógva egy X-re kötözve, bőgtem.

– Adott a helyzet, Angelica. Két embered van. Az egyik erős, bátor harcképes, kész érted bármire,
a másik megsebesült az előző csatában. Most két emberre van szükséged. Mi a parancsod?

Ó, az én drága jó apám. Nem sok választásom volt. Az a válasz, hogy az erőssel indulok el, nem
volt jó. A kereszt megindult velem, és én visítottam, ahogyan a gyertyákhoz közelítettem irtó sebesen.
Majd egy rántás, s megálltam a levegőben. Csak a hajam érte majdnem el a lángokat, mikor apám
megfogta az arcom, és a szemembe nézve azt mondta:

– Nem. Tedd magad az embered helyébe. Gondolkozz...

Gondolkozz...

– Mi az, amiben a sebesült neked segíteni tud? Te miben tudnál neki segíteni? Attól, hogy
sebesült, hűséges. Elvégre érted sérült meg. Nem?

– De, apám.– Sírtam akár egy gyerek.

– Mit csinálsz?

– Magammal viszem... Magammal viszem!

Igen. Magammal viszem...
De most? Adott a szituáció. Én, kezdő ügyész, új ügy és már két nap múlva e-mailt ír a következő
szöveggel:

Tisztel Uram,

Cégünk szabályzatához híven elkezdtem elemzést végezni a Clare-ügyben. Mr. és Mrs. Clare-nél
történt látogatásom alkalmával felmerült bennem a gyanú, hogy Vanessa Clare-t egy családtag
molesztálja. A kislány viselkedése az ügy kapcsán feltett kérdések alatt zavart és óvatos volt. Mr. Clare
viselkedését pedig túlkontrolláltnak véltem.

Második nap, azaz ma Mr. Hamiltonnál történt látogatásomat követően merem állítani, hogy
nem ő molesztálja Vanessa Clare-t. A férfi szerény körülmények közt él ugyan, jelen pillanatban
kapcsolati válságban, és anyagi gondokkal kűzd, de karakteres, őszinte ember. Semmilyen jelét nem
adta annak, sőt utalást sem véltem felfedezni viselkedésében, ami gyermekmolesztálásra utalna. – Azt
nem írhatom meg, hogy meleg. Hamilton megesketett, hogy ez titok marad...

Uram, csatolom a két anyagot. Kérem, figyelmesen nézze át, és engedélyezze, hogy új pert
nyithassak, melyben elindíthatom Mr. Clare ellen a vizsgálatot. Kérem, engedélyezze a DNS-vizsgálat
kérését, és Vanessa Clare új pszichológiai vizsgálatát.

Tisztelettel, A. Stevens.

Üzenet elküldve.

28.

Kész. Lesz, ami lesz.

Mikor kijövök, Wolf akkor jön be a hálóba.

– Úrnőm... Szeretnél egy masszázst?

Jó lenne... de...

– Most nem, Wolf – jelentem ki, s elindulok felé. Újra lenéz rám. Ó, hogy ez milyen jó pasi... –
Feszült vagy? – kérdem, mutatóujjam lassan végighúzom kockás hasfalán, s érzem, ahogyan beleszorul a
levegő.

– Kicsit, úrnőm – jön egy halk válasz.
– Helyes – mosolyodok el, s elindulok a háta felé. Gyengéden simítom végig a derekát, de érzem,
hogy egyre jobban izgul. – Mindenekelőtt, nyújtunk egy kicsit... – jelentem be, és elveszem az ágy végéből
a jóga matracot.

*

Így telik szűk negyedóra újra. Wolf teszi, amit mondok, én csak nézem. Elindulok a vörös kötélért.

– Vetkőzz! – parancsolom, és közben csak nézem. Elképesztő teste van. Vigyáz magára. Tetszik. A
szám harapom, ha csak arra gondolok, hogy mire készülök. Arra, hogy még senki nem tett vele ilyet, és
arra, ahogyan remegni fog a kezeim között.

ÁÁ! Alig várom! – szalad fel a széles, szadista mosoly az arcomra. Wolf csak lenéz rám.

– Az ágyra! – bólintok a fejemmel, s már tekerem is kezemre a kötelet. Wolf felmászik az ágy
közepére. – Feljebb! Dőlj neki a háttámlának. – És ő teszi, amit mondok. Mikor elhelyezkedik, csak néz. –
Fel a térdeid... – teszem kezem a lábára, és ő felhúzza a térdeit.

Előbb görcsöt hurkolok, s csak nézek a szemébe, ahogyan figyel. Próbál higgadtan lélegezni, de
látom rajta, ahogyan izgul. Egy hurok, kettő és három. Ahogyan kész a három hurok, ami lábszárát a
combjához húzza, ügyesen összekötöm a három hurkot a hajlója alatt. Nem húzom meg. Egy ujjam a
kötelek alá dugom, nem szoros. Helyes. Wolf idegesen néz, mikor előveszem a fiókból az ollót, és
elvágom a kötelet. Egyetlen nyisszentés, és kész. Jobb lábát már nem mozdítja, csupán combtőből. Azt is
biztosíthatnám, de nem akarom. Átmászom a másik oldalra, ugyanazzal a hadművelettel veszem célba bal
lábát, s közben mosolygok. Ó, nagyszerű látványt nyújt így, felhúzott térdekkel. Csak néz, és látom,
ahogyan kezd izgulni...

– Tetszik? Hogy érzed magad?

– Jól... – sóhajt halkan. – Úrnőm... – teszi hozzá, és én mosolygok.

– Akkor jó... Most fogd meg a vasat és ne engedd...

– Igenis, úrnőm... – mondja halkan, és a vörös kötelet lassan a nyaka köré hurkolom. Bő hurok,
egy... Kettő... , s három. Egy szexi kis csomó, és elengedem.

– Olyan szexi vagy így Wolf... – súgom a fülébe jobb kezemmel szorosan fogva a kötelet, de csak
lehunyja a szemei. – Jó fiú...

Hosszan nézek rá. Felállok az ágyról, és elkezdem kigombolni az ingem. Lassan, minden egyes
gombot, egyenest a szemébe nézve, közben megnyalom az ajkam. Ez az... nézz csak... Falj fel a
tekinteteddel... Adj nekem mindent. Mindent!

Leveszem az inget, és az ágy végére teszem. Egy apró gombocska a szoknya jobb oldalán, és újra
Wolf forró tekintetébe nézek. Hallatszik, ahogyan lehúzom a cipzárt, s a szoknya meglazul rajtam, és
lassan letolom. Kilépek belőle, s nem marad rajtam csak a fekete necc-combfix, tűsarkú, és a fekete
csipkés fehérnemű.

– Tetszik, amit látsz? – kérdem halkan, s Wolf csak csillogó szemekkel néz rám. A teste már rég
elárulta. Nem csak tüzes tekintete, feszülő karja a vason, duzzadó tagja is.

– Igen, úrnőm... – válaszol, de szinte alig hallom meg. Újra megkerülöm az ágyat. Kecsesen, s
kiveszem a fiókból a síkosítót. Feltérdelek elé, és lassan kibontom a síkosítót.

– Mi a baj, Wolf? – kérdem közel hajolva ajkaihoz, mikor síkos kezem hasfalára teszem.

– Semmi, úrnőm... – mondja halkan.

– Hallgatag vagy.

– Miről beszéljek?

– Milyen gyakran edzel?

– Amikor csak időm megengedi, úrnőm... – mondja nyílt tekintettel.

– Helyes. Nagyon jól teszed... – mondom, de kezem már csúszik is a lábai közé, és Wolfba
beleszorul a levegő...

Hogy milyen puha a bőre... Kellemesen puha és forró... Ápolt... Tetszik...

Kicsit játszom a kezemmel, s élvezem hosszát. Jól áldott félisten... A számba harapok, és újra a
szemébe nézek.

– Első szabály?

– Bízz bennem.

– Második?

– Beszélj.

– Harmadik?

– Légy a társam... – mondja kissé elfulladva, s megállok.

– Hogy érzed magad, Wolf? Ennyire kiszolgáltatva nekem? Megkötözve...

– Nagyszerűen... – liheg kissé, mikor marokra fogom, és kissé megszorítom a tagját. – Úrnőm! –
mondja hangosabban, s megemeli a csípőjét.

Sanda mosoly jelenik meg az arcomon. Akkor...

Az éjjeli szekrény felé hajolok, és elveszem az ezüst pálcát. Újra szembe térdelek Wolffal, aki néz
rám kétségbeesve. Nagyon nem tetszik neki ez az ötlet.
– Félsz?

– Nem, úrnőm... Csupán aggódom.

– Aggódsz? – mosolyodom el, s gyengéden hozzáérek a kezemmel. – Elkókadtál, Wolf. Igaz, nem
akarsz csalódást okozni nekem? – kérdem kis szomorúságot tettetve.

– Büntess meg, úrnőm... – mondja halkan, s lehunyja a szemeit. Ebben a pillanatban csattan a kezem
az arcán, s nem mozdul, úgy is marad, oldalra fordulva. Csak kezei reccsenek az ágy vasán.

– NÉZZ RÁM! – kiáltok rá, s megfogom az állát, hogy arcát felém fordítsam. Wolf a szemembe néz,
de nem mond semmit. – Félsz. – jelentem ki, s Wolf mély levegőt vesz. – Hallani akarom. Mond ki!

– Félek, úrnőm – mondja halkan Wolf, s elengedem az arcát.

– Vagy úgy... – sóhajtok fel, s kissé elkedvetlenedek. Nézem az ezüst pálcát a kezemben, s forgatni
kezdem. – Miért? Egyáltalán nem ártalmas... Bízol bennem? – kérdem a szemébe nézve, és hallhatja a
hangomon, hogy azonnal, és őszinte választ várok.

– Bízom benned, úrnőm. – Ezt mondja, s minden erejét próbálja összeszedni, de az egész teste
vibrál.

– Akkor tedd, amit mondok – parancsolom, és Wolf nagy szemekkel néz rám. – Engedd el a korlátot,
és fogd ezt szépen meg! – adom a kezébe a pálcát, de Wolf értetlensége már kiült az arcára. – Most szépen
legyőzzük a félelmed. Én tudom, mit kell és hogyan, te pedig azt teszed, amit mondok. Rendben?

– Rendben, úrnőm... – mondja halkan Wolf, s kicsit elmosolyodok. A lábai közé tenyerelek, közel
hajolok az arcához, és megpuszilom az állát.

– Az enyém vagy, Wolf. És az én farkasom egy erős, és legyőzhetetlen isten... – súgom, mikor a fülét
puszilom. Ránézek, és elmosolyodom. – Hallod?

– Igen, úrnőm... – liheg a nyakamra.

Kezemmel gyengéden simogatom végig összekötözött lábát, s az éjjeliszekrényem fiókjába nyúlok
újra. Kiveszem kedvenc kis akupunktúrás tollam, és bekapcsolom. A csuklómhoz teszem, és tartanom kell,
míg megérzem az enyhe áramot. Csak bizsereg. Állítok az erőségen, és most az első érintésre csíp.

– Á! Nagyszerű! – kapom el a csuklómról, s Wolfra nézek. – Tudod, mi ez?

– Nem, úrnőm...

– Ez egy akupunktúrás toll. Négy fokozata van. Az első finom... gyenge... – érek hozzá a
mellizmához vele, s körözni kezdek a mellbimbójánál. – A második... – nyomom meg a második fokozatra
a gombot, s Wolf válla megmozdul, fülig ér a szám, ahogyan kissé kinyitja az ajkait. – S ez a harmadik.

Látom a kis szikrát, ami egyenest célba veszi a mellbimbóját, s Wolf ebben a pillanatban szisszen
fel.
– Óó! – kapkodja a levegőt, s egyenest a szemembe néz.

– Tetszik? – kérdem csábító hangon, s gyengéden körözök a mellén.

– Furcsa, úrnőm...

– De jó?

– Jó.

– Folytassam? Szeretnéd?

– Igen, szeretném! Úrnőm... – mondja, s én már tapadok is rá a szájára. Erősen, mélyen csókolom,
mert úgy feltud ajzani ez a mély hangja. A tekintet, amivel rám néz.

– Ó, Wolf... Csak bízz bennem! – kapok levegő után, s erősen fogom az arcát. Mélyen nézek a
szemébe. – Hallod? Semmi más nem kell. Csak bízz bennem.

– Jó... – súgja a számba, s előre hajol, hogy megcsókoljon. Most pedig engedem neki. Egy finom
csókot. Aztán...

– Most lássuk az izmaid. Csak tíz pont lesz. Rendben?

– Igen, úrnőm... – mondja mosolyogva, s én is mosolygok. A jobb melléhez teszem a tollat, s hallom
a halk szikrákat.

– Hm... – emelkedik meg Wolf, s már simítom is a hasizma felé. Egy... egy hosszú hümmögés, kettő
az alsónál, három a jobb combja belső ívén, s Wolf meg is mozdítja a lábát.

– Négy... – súgom neki, mikor a bal combjához érek. Wolf kapkodni kezdi a levegőt, mikor a toll
finoman szikrázik. Aztán széles mosoly jelenik meg az ajkaimon. A tollat finoman húzom a kincsei alá, s
Wolfba beleszorul a levegő. Visszakapcsolom az egyes fokozatra, de ahogy elcsattan, Wolf ijedten
emelkedik meg.

– Érezted? – kérdem a szemébe nézve, s kicsit remegve bólint. Végighúzom petyhüdt tagján,
körözök rajta, de látom, hogy Wolf nem lélegzik. A szemébe nézek, s a toll csattan egyet.

– Á! A k*rv4! – ugrik meg Wolf a kezem alatt, de lefogom.

– SSss... – teszem ujjam a számra. – Halkan... Fájt?

– Fájt! Úrnőm... – kapkodja a levegőt. – Fájt... – ismétli halkan.

– Helyes... Élvezted?

– Nem, úrnőm... – mondja halkan, s a szemembe néz. Megemelkedik a szemöldököm, s leteszem a
tollat magam mellé.

– Akkor lássunk valami mást... – motyogom, s újra síkosítót teszek a kezeimre. Gyengéden kezdem
simogatni a kincseit. Szinte hozzá sem érnek az ujjaim, a kellő reakció már jelentkezik is...Még
simogatom...Wolf halkan hümmög, mikor megfogom tagja tövét, lehunyja a szemeit, s én a következő
pillanatban már fogom is meg a tollat. Épp csak hozzáérintem feszülő kincsei alatt a gátjához, Wolf ijedten
néz rám. Széles mosollyal mozgatom a tollat fel-alá a gátján, kezem kemény tagján, s látom, ahogyan
kismillió kérdés jelenik meg Wolf szemeiben...

– Milyen érzés? – kérdem, s Wolf arca teljesen megfeszül. Kezeivel erősen kapaszkodik a vasba, s
nagyot nyel, mielőtt válaszolna...

– Jó, úrnőm... – úgy cseng az aggodalom a hangjában, hogy nem tudom visszafogni magam. Ujjam a
második fokozatra csúsztatja a gombot, erősen fogom kemény tagját, a toll finoman szikrázik, s Wolf már
kiált is fel.

– IGEN! – kapkodja a levegőt, feljebb húzza magát, de követem. Érzem, ahogyan az egész teste
remegni kezd. Hirtelen izzadt le, s már csak szívja be a száját. Csak orrán veszi a levegőt. Még egy,
nyolc, Wolf egész teste megfeszül, s a száját harapja, ahogyan vadul hagyja el a fájdalom az orrát.

– Már csak kettő... – mondom, végigsimítva beszívott ajkait. Rám néz. Felhúzta magát. Ez az. Ez a
tekintet egy felhúzott, megtámadott vad tekintete... Elmosolyodok, s leülök elé. Az ezüst pálcáért nyúlok, s
síkosítót teszek teljes hosszára, s Wolf elé tartom. – Most ezt vezesd fel lassan magadnak.

– Hogy? – kérdi kiakadva.

– Gyerünk. Látni akarom, ahogyan felvezeted. Lassan, óvatosan... – mondom, s közelebb hajolok az
arcához. – Látni akarom a szenvedésed és a gyönyöröd. Azt akarom, hogy nekem add... Nekem adod?

Hallgat. Csak fürkészi a tekintetem, feszül az arca, s mikor arra várok, mikor tör ki belőle a
domináns énje, nemet mondva, elengedi a vasat, s elveszi kezemből az ezüst pálcát.

– Igen, úrnőm... Amit csak akarsz...

Gyermeki öröm rohan meg. Tapsolnék, de csak mosolygok.

– Engedély nélkül nem mehetsz el.

– Igenis, úrnőm – mondja Wolf, s leveszem a magassarkúm, hogy kényelmesen a sarkamra üljek.
Hosszan nézek rá, s látom, ahogyan Wolf megfogja magát. Nem mondom neki, hogy rövid lesz. Nem kell
annyira félnie, de ez a vad bátorság a szemeiben minden pénzt megér.

Mély levegőt vesz, s nézem, ahogyan óvatosan érinti a nyíláshoz a pálca első gömbjét. S ez az...
Lassan, kicsit remeg a keze, ahogyan ügyesen és lassan engedi lejjebb... Lejjebb.

– Húú... – hallom, ahogyan Wolf kifújja a levegőt, mikor megáll a harmadik gömbnél. A szemembe
néz.

– Milyen érzés?

– Zavaró... Úrnőm...
– Megszokod...

– Azt hiszem, vizelnem kell...

– Nem kell. Folytasd csak... – sarkallom, és harapni kezdem a szám. Wolf lassan még egy gömböt
bevezet, mélyen veszem a levegőt, még egyet... Igen, már érzem, ahogyan kezdek gerjedni... Még egy. S
kissé széjjelteszem a lábam.

– Még egyet... – mondom halkan, s Wolf néz rám. Idegesen veszi a levegőt, mikor az első
nyolcmilliméteres gömböt bevezeti, s látom, ahogyan finoman remeg a teste. – Ez az... – széles a
mosolyom. – Most kicsit mozgasd.

– Hogy? – kérdi kurtán, s a szemeibe nézek.

– Fogd szépen marokra – mutatom neki –, s kicsit mozgasd a pálcát – mutatom neki a kicsi fel-le s
körbe-körbe mozdulatot.

Wolf idegesen mosolyodik el, s mély levegőt vesz, de elneveti magát kínjában.

– Igenis, úrnőm... – mondja kicsit nevetve, majd magára néz. Nem teljesen merev. Látom erős kezén
az ereket, ahogyan megfogja magát, s jobb kezével idegesen megfogja a pálca végét. Kicsiket mozgatja, s
már kezdi is szaporábban venni a levegőt. Kicsit köröz, s látom, ahogyan végigfeszül a hasizma. Újra
kicsiket mozgatja, kicsit köröz, s már hangosan veszi a levegőt...

– Úrnőm... Azt hiszem...

– Még nem... – mondom, közelebb hajolok, hogy szemügyre vegyem.

– Úrnőm... – lihegi, s mutatóujjamat a kincsei alá teszem.

– Jó?

– Igen... Úrnőm... – lihegi, s tovább mozgatja a pálcát.

– Élvezed?

– Igen... – vesz mélyen levegőt, s látom, ahogyan megáll. Remegni kezd finoman az egész teste,
ahogy ujjamat óvatosan simítom végig kincsein. – Úrnőm... kérlek... – nyögi halkan, s látom, ahogyan
beszívja az ajkait.

– Közel vagy?

– Azt hiszem... – mondja halkan, s már két ujjal simogatom a gátját. – Kérlek! – mondja hangosan, s
a szemembe néz. Ó, igen... Ott van.

– Élvezz! – parancsolom, s Wolf kicsit gyorsabban köröz a pálcával. Hosszabban húzza fel s le,
kapkodja a levegőt, mikor elkezdi kihúzni.

– Áá... – nyög hosszan. Az egész teste remeg, összeszorítja a szemeit, veti hátra a fejét, és lüktetve
élvez el lassan. Egy hosszú és látványos gyönyör. Remeg kezében a pálca, s bal kezével csak keményen s
egyre jobban szorítja, csavarja magát. Nem lövell, csak szépen lassan folyik ki a kezére. Megrázkódik,
felhörög, s végre elengedi magát.

29.

FENOMENÁLIS! Kábultan néz rám, kapkodja a levegőt s elengedi a pálcát. Ez elképesztő!

– Ó, Wolf! – támadom le egy heves csókkal, nekifeszülök még merev tagjának, s csak harapom az
ajkait. – Élvezted? – kérdem a szájába lihegve.

– Igen, úrnőm... – mondja halkan, s nevetni kezd. – Igen...

– Mennyire?

– Nagyon.

– Mennyire nagyon?

– Nagyon-nagyon úrnőm... – mondja csillogó szemekkel, s megfogom az arcát.

– Az jó, mert én is. Nézd! – térdelek fel elé, s lehúzom teljesen átázott bugyim. Hosszan nyúlik el
vágyam átlátszó fonala, ég az arcom s éhesen nézek Wolfra. – Azt akarom, hogy keményen megbassz.

Wolfnak ebben a pillanatban emelkedik meg a szemöldöke.

– Keményen, Wolf! – parancsolok rá, s kikapom az éjjeliszekrény fiókjából az óvszert. – Gyerünk! –
mondom, mikor felbontom, s már húzom is rá egyetlen biztos mozdulattal.

– De... – kezdi Wolf értetlenül, s égni kezd az arca, mikor elkapom a tarkóját, s már cibálom is
magamra.

– Gyerünk! – mondom, s már cibálom is magamba. Óó! Tudom, hogy kényelmetlen neki, de éreznem
kell. S Wolf megtámaszkodik a karjain, kezem a vasrácsra teszem, nekinyomódom, és mozogni kezd.

– Szűk... – nyögi fájdalmasan.

– Nyugi, csináld... Veled fogok elélvezni. Csak csináld, mélyen... – Lihegem az ajkaira, s Wolf újra
megcsókol.

– Úrnőm, én... – s elkapja a derekam.

És Ó Te Jó ÉG! Felakadnak a szemeim, annyira keményen és mélyen kezd döngetni. Hallom az ágy
rugóját, minden megmozdul, olyan erő van benne. Csak döf és döf egyre keményebben...
– Közel vagyok... – nyögöm kinyomva magam alatta, s rám néz. Csorog az arcán az izzadság.
Beszívja a száját, s csak hümmög. Megfogja az arcom hirtelen, csillogó szemekkel néz rám, majd
fájdalmasan ráncolja a homlokát, lehunyja szemeit, mélyre megy, teljesen kitölt, s csak kicsit mozog fel
alá.

– Áá... – nyögi fájdalmasan, mikor megremeg bennem a gyönyörtől, s én csak robbanok ki
magamból. Elkapom a fenekét, és nyomom mélyebbre és mélyebbre.

– IGEN! – sikoltok fel, s erősen ölelem magamhoz forró, izzadta testét. S hosszú extázis...

– Ááu... – szívja be a száját, s látom, ahogyan felemeli a fejét, hogy visszafogja a könnyeit.
Megfogom az arcát.

– Nézz rám!

Wolf pedig rám néz. Kicsordulnak a könnyei. Csak mosolygok, s lehúzom a fejét. Lecsókolom a
könnyét, miközben érzem, hogy kicsúszik belőlem.

– Jó fiú...

30.

Fáradtan kapkodja a levegőt, mikor visszadől az ágyra. Csak nézem. Lassan kibontom jobb lábáról
a vörös kötelet, s nézem, hogyan vágott bele kissé a húsába. Megpuszilom minden hurok nyomát.

– Nyújtsd ki – mondom rá nézve, de ő csak a fejét fogja. Rám néz, s remegve nyújtja ki a lábát.
Hosszan fújja ki a levegőt. Bal lábáról is leveszem a kötelet, s azt is lassan, remegve nyújtja ki. – Menj,
tedd rendbe magad! – parancsolom neki, s Wolf remegve áll fel az ágyról.

– Igenis, úrnőm... – mondja halkan, de épp csak lábra áll, máris csuklik össze. Elmosolyodok,
ahogyan térdre esik. Ez az izomtömeg úgy remeg, akár a kocsonya.

– Szedd össze magad!

– Azonnal... – mondja lehajtott fejjel, mély levegőt vesz, aztán feláll, s a mosdóba indul.

*

Eltelik jó öt perc, míg kijön csurom vizesen. Csak nézek rá az ajtóban, mikor megáll előttem.

– Azonnal jövök... – érek hozzá a mellkasához, és belépek a mosdóba.
Ó, végre. Langyos zuhany... Rózsa tusfürdő, rózsa testápoló és a záporozó vízben Wolf
orgazmusának látványa. Igen... Szélesen mosolygok...

*

Mikor újra a hálóba lépek, Wolf a fejét fogja. A köntösöm összehúzom magamon, s a nappalipa
lépek. Kiveszem a táskámból az ajándékom, s lassan visszaindulok.

Felülök Wolf mellé az ágyra, s leemelem a kezét a fejéről.

– Minden rendben?

– Azt hiszem... – mondja halkan, s rám néz.

– Helyes. Így kell lennie... – mondom mosolyogva, s lehajolok hozzá, hogy megcsókoljam. – Most
kapsz egy ajándékot.

– Ajándékot? – kérdi meglepetten, s szélesebben mosolygok.

– Igen. Mert tetszel nekem, és jól teljesítesz.

– De én csak csókot kértem... – mondja halkan, s én kibontom a dobozt.

– Tudom. De ezzel magam is meglepem. Ezt akarom látni rajtad. Mindig – emelem elé az egyik
karkötőt, s Wolf nagy szemekkel nézi. – Ez egy alávetett karkötő. Arra gondoltam, megérdemled... –
mondom, s kiveszem a dobozból a harapót. Megnyitom a középső karikát, s kicsit kifeszítem a karkötőt.
Remélem, Clark nem nézte el a méretet... –Add a kezed! – parancsolom, s Wolf nehezen felül, s felém
nyújtja a bal kezét.

A méret tökéletes. Óvatosan fordítom vissza a karikát, s már nézem is.

– Jól áll! – mondom. – Neked tetszik? – kérdem a tekintetét fürkészve, de csak csodálkozva néz.

– Igen, úrnőm...

– Akkor jó! – virulok fel, s előveszem a másikat. – Jobb kezet! – s Wolf már nyújtja is. – A láncot
én fogom hordani...

– Holnap, úrnőm... az utolsó nap, miért adsz nekem ilyen ajándékot?

– Mert megtehetem, Wolf – hajolok közel hozzá, s megfogom borostás állát.

– Én... Úrnőm... Én... – kezdi Wolf, s nem fejezi be. Csak néz a szemembe csillogó tekintettel. Újra.
– Köszönöm! – mondja boldog mosollyal, s hirtelen visszadől, de csak mosolyog rám. – Úrnőm...
Ó, Istenem, ez a mosoly! Megfogom az arcát, s megpuszilom.

– Pihenj, Wolf... – mondom kedvesen, ő felsóhajt...

– Hm...

31.

Csend. Hallgatom, ahogyan mélyen alszik mellettem. Felé fordulok, s csak nézem.

Ez most komoly, Angelica?! Nincs jobb dolgod? Nem. Nincs... Jelen pillanatban őrzöm ennek a
férfinak az álmát, s azon kapom magam, hogy több kell.

Beleszerettem?

Elszörnyedek már a gondolattól, s hirtelen felülök.

– Na, ne... – sóhajtok, s megfogom a fejem. – Ilyen nincs! – állok fel az ágyból, s a konyhába sietek.
Innom kell!

Kibontok egy üveg bort, s töltök magamnak.

Nem létezik. Ilyen nincs, egyszerűen nincs... – mondogatom magamban, s csak iszok... Még egy
hosszú korty, s a faliórára pillatok. Fél egy. Hurrá! Mindjárt mennem kell dolgozni, s én itt állok borral a
kezemben?

– A k*rv4 életbe! – borítom ki a bort a mosogatóba, s megkapaszkodom a szélében. Minden hiába.
Csak Wolf mosolya lebeg előttem. Gyönyörtől s kíntól megremegő teste, mély, rekedt hangját hallom,
ahogyan felkiált, s már önt is el a meleg.

Ez. Nem. Lehet. IGAZ!

*

Csak ülök a nappaliban, és bámulom az ablakot. Egy átkozott szócska jár az eszemben... Talán...
Talán... Talán... Talán beleegyezne... De ez nem jó gondolat. Talán elmondhatnám neki... Talán ő is így
van ezzel... Talán ő az?

Gyűlölöm a dilemmákat! Ezt az átkozott, magatehetetlen, alávetett érzést, amit a puszta gondolata
annak, hogy szerelmes legyek, kivált belőlem... Ilyen nincs.

Virrad. Égnek a szemeim, s csak tovább bámulom az ablakot. Hat óra húsz perc. Meghallom,
ahogyan reccsen az ágy a hálóban, s már kezd melegem lenni.
– Jó reggelt – szólal meg a mély hang az ajtóban, s bennem elindul minden, de főként a vágy és ez a
furcsa remegés.

– Szia – fordulok az ajtó felé mosolyogva, s megacélozom magam.

–Azonnal készítek kávét – mondja Wolf álmosan megvakarva borostás állát, s sanda mosoly jelenik
meg az ajkaimon, mikor két kezén a karkötőre nézek. – Minden rendben? – kérdi csodálkozva, de magam
előtt csak duzzadt ajkait látom mozogni a gyöngy fogakon, mit tökéletesen ír körül, s emel ki sötét
borostája. Már szinte szakállnak nevezhetném.

– Demona – szólít meg, s nekem megemelkednek a szemöldökeim. Ez a férfi egy isten.

– Igen?

– Nem aludtál?

– Nem igazán – válaszolok halkan, s látom, hogy kissé szánakozva néz, de nem kérdez semmit.

– Szeretnél egy masszázst? Az talán ellazítana... – mondja halkan, s elindul felém.

– De... Jó lenne... – sóhajtok fel, s Wolf megáll a kanapé mellett.

– Szárazon? Vagy hozzak egy kis olajat?

– Most szárazon és durván... – mondom, mikor leül mellém, s újra az ablak felé fordulok. Wolf
óvatosan elemeli a hajam, gyengéden simítva végig a bal vállamon, s rám teszi nagy kezeit. Égni kezd a
bőröm érintése alatt, ahogyan megszorítja két vállam.

– Feszült vagy... – mondja halkan, s libabőrös az egész testem, ahogyan forró lehelete a nyakamnak
csapódik. Könnybe lábadnak a szemeim, mikor újra erősen megszorítja az izmaimat a nyakamnál.

– Áu... – nyögök hangosan, de nem áll meg. Telibe kapja a görcseimet, s elkezdi őket kimasszírozni.
Lehajtom a fejem, s érzem, ahogyan a vér végre megindul az agyam felé. – Úúuu... – mondom, s a
fájdalom ellenére tudom, hogy csak jobb lesz. Sorra veszi a csigolyáimat, s kifeszíti a hátam. Hatalmasat
roppan újra a hátam, s csak körbe-körbe masszírozza a gerincem mentén az izmomat egész le a derekamig.
– Ó, de jó! – nyögök fel, s Wolf csak folytatja.

– Ennek örülök... – mondja halkan, s lent már tocsogok is. Lehajtom a fejem. Bajban vagyok.
Elmondhatatlanul nagy bajban... – Úrnőm... – szólal meg újra.

– Hm?

– Elakarok neked mondani valamit.

– Mi lenne az? – kérdem lehunyt szemekkel, s ő csak folytatja a masszírozást, újra a vállaimon, s
már a karjaimat nyomkodja.

– Úrnőm... Szegjünk szabályokat.
– Mi?! – kapom fel a fejem, s Wolf kezei megállnak a karjaimon. Mérgesen fordulok felé, nézek
farkasszemet vele. – Miről beszélsz?

– Úrnőm, a nevem Ira – ebben a pillanatban fogom be a száját, s nézek a szemébe.

– HALLGASS! – kiáltok rá remegve az idegtől. – Nem. Szegünk. Szabályokat! – mondom
hangsúlyosan. – Érted? – S Wolf arca megfeszül. – Nem! Nem akarom tudni a neved, nem akarom tudni, ki
vagy! Nem, és nem! – engedem el a száját, s látom, ahogyan zavar jelenik meg a tekintetében.

– Úrnőm... Én arra gondoltam...

– Egy alávetetett nem gondolkodik, Wolf! – kiáltok rá felállva mellőle, s idegesen indulok el az
ablak felé. – Szent ég! Viccelsz velem! – nézek rá mérgesen.

– Nem. Nekem jó veled... Azt akarom, hogy...

– CSEND! Kussolj, az ég szerelmére! Meg se szólalj!

Látom, ahogyan Wolf arca újra megfeszül, s már jelenik is meg a pír rajta. Feláll velem szemben, s
a szemembe néz. Mi a francot művelek? Saját magamnak mondok ellen? A saját szabályaimat szegem
meg? Idegesen teszem karba a kezeimet, s próbálok lenyugodni. Nem megy! Wolf csak néz, látom, ahogyan
mondani akar valamit, de csak kezei feszülnek ökölbe, ahogyan beszívja a száját.

– Menj el, Wolf – szólalok meg, s próbálom tartani magam, de már nem bírok a szemébe nézni.
Elkapom a tekintetem, s csak nézem hosszú szőrű plüss szőnyegem sarkát. – Menj el... – mondom
halkabban, s megszorítom a karjaimat, hogy álljak. Égni kezd az arcom, még a fülem is, mikor hallom,
hogyan vesz mély levegőt. Megfog szólalni...

– Elbocsájtasz? – kérdi halkan, komolyan, s összeszorítom a szemeimet, hogy ne kezdjek sírni.

– El. Menj! Ennyi volt! Tökéletesen eleget tettél az elvárásaimnak – mondom hangosan, s hallom,
ahogyan Wolf még áll egy ideig, mély levegőt vesz s kifordul a nappaliból. A hálóba lép, hallom a nyíló
szekrényt, s nem telik bele sok időbe, újra megjelenik az ajtóban.

Annyira nehezemre esik tartani magam. Fáradt vagyok, s ráadásul ez! Wolf közelebb lép, de
felemelem a kezem vele szemben. Ismeri a jeleket. Nyomban megáll, s lehajtja a fejét előttem.

– Örömömre volt szolgálni téged, Demona úrnőm... Kérlek, vedd máskor is igénybe szolgálatomat...
Bármikor rendelkezésedre állok – mondja halkan, s elindul az ajtó felé.

Ahogyan hallom a bejárati ajtót csukódni, mérgesen kapok a fejemhez, s kicsordulnak a könnyeim.

Mégis mi a f*szt csinálok?!

Ez csak egy alávetett... Semmi több...

Semmi több...

Ebben a pillanatban szólal meg az ébresztőórám a hálóban. Zavaró csörgése visszhangzik az üres
lakásban, s letörlöm a könnyeim. Ha! A francba veled, Wolf –indulok el a zuhanyzó felé.

32.

Minden nálam. A telefonomra nézek, s aztán előre a lámpára. Most váltott pirosra. Felveszem a
telefonomat az anyósülésről, s már tárcsázom is a klub számát.

– Shadow's Hosztesz Klub, miben állhatok rendelkezésére? – kérdi a kellemes férfihang, amelyről
tudom, hogy a nyuszié lesz az.

– Wolfról lenne szó. Bejelentkezett már?

– Itt áll előttem, asszonyom. Szeretne mondani neki valamit?

– Nem – vágom rá. – Azért hívtam, hogy a mai napot még vonja le a számlámról.

– Igenis, asszonyom – jön a készséges válasz. – Akkor péntek éjszakától hétfő éjszakáig?

– Igen – válaszolok, s látom, hogy a lámpa zöldre vált. – Ennyi. – S teszem is le. Meg kellett volna
vernem. Annyira, hogy üvöltsön a fájdalomtól, azért, amit akart. Szabályt szegni... Te jó ég!

Ezért kell, hogy egy alávetett alávetett legyen. Ne bízz sosem egy domináns alávetettben. Ó, nem...
Amilyen izgató kihívás és amennyire élvezetes uralkodni felette, annyira veszélyes. Olajjal s tűzzel
játszol. Iszonyatosan könnyen megégetheted magad.

Befordulok a cég parkolójába. Mikor megállok szokásos helyemen, s leállítom a motort, csak nézek
magamra a visszapillantóban.

– Mi van veled, Demona? Mégis mi a f*sz ez a viselkedés? – kérdem mérgesen tükörképemtől, s
elhallgatok. Nézek zöld szemeimbe, s elemelem a tincset a szememből. Ez nem te vagy... Szedd össze
magad! Felszívom magam. Mélyen.

*

Megállok a liftben, s két kézzel magam elé fogom a táskát.

– Szia, Angelica! – jelenik meg kollégám, Bruce.

– Szia.

– Mi ez a hang? – kérdi csodálkozva.
– Semmi. Nincs kedvem dolgozni.

– Nem létezik... Pont neked?

– Jah... – sóhajtok fáradtan. – Nem aludtam jól.

– Új ügyet kaptál?

– Igen...

– Haladsz vele? – kérdi kíváncsian.

– Mondjuk. – S a lift újra megáll. Hatodik emelet. Egyre többen leszünk újra. Bruce közelebb lép
hozzám.

– Tudod, mit akartam kérdezni? Van ez az ügyem... Proli család, és a National Bank... – mondja
halkan. – Neked volt hasonlód?

– Volt, régen. Miért?

– Ismered a National Banktól az a magas recepcióst? Valami Hunt...

– Ó – húzom el a szám. – Neked is dadogós ügyed van? Mennyi embert vert át azaz alak?

– Akkor ismered! – virul fel Bruce, s a lift újra megáll. Tizenkettedik. Többen leszünk, mígnem
megszólal a robot.

– A lift teli. Következő megálló: harmincötödik. – S hangosan bekapcsolnak a légkondik.

– Igen, miért?

– Valamit nem tudnál mondani, mivel foghatom meg? Nincs sok anyagom ellene.

– Ó, dehogynem! – legyintek neki. – Csak nézz utána a szociális hálókon. Mikor én rákerestem,
érdekes képeket láttam róla. Ha gondolod, megkeresem a rendezett fájlok közt... Átküldöm, rendben?

– Megmentenél! – mosolyog a kollégám, és megfogja a vállam. Csak nézek fel rá, s mosolygok.
Aham... most törném le a kezed, Bruce...

*

Semmi. Semmi válasz. Elvégre miért is lenne?

Újra átolvasom a két csatolt anyagot, időpontot kérek a lenti irodától a bírósági teremre, s rendezem
az aktáimat. Megkeresem Bruce-nak az ígért adatokat, s már küldöm is át e-mailben. Lassan telik az idő.
Hátradőlök, s a mellettem lévő asztalnál dolgozó kolléganőmre nézek. Yuria Ishi. Japán. Ő akkor került a
céghez, mikor Flynn. Talán megkéne kérdeznem, milyen az igazgatónk. Fogadna, ha kérnék tőle időpontot?

– Yuria! – szólítom meg, s felkapja a fejét a laptopjából. – Szia! – intek neki kedves mosollyal. –
Jössz egy kávéra?

– Most? – kérdi tipikus keleti akcentusával.

– Igen. Reggel nem ittam, s mostmár ideje lenne felébrednem.

– Rendben... – válaszol mosolyogva, s valamiért iszonyatosan zavaróan cseng a hangja a fülemben.
Ezért nem szoktam beszélgetni vele sokat. Meg persze, eléggé elfoglalt. Ő is, akárcsak én, ezelőtt az ügy
előtt.

Mikor elindulunk a konyha felé, hallgatunk egy ideig. Majd én töröm meg a csendet.

– Hogy haladsz? – kérdem lenézve rá, hiszen egy fejjel alacsonyabb nálam.

– Egész jól – fogja meg vékony keretű szemüvegét. – Te?

– Nehezen. Ez már nem nullás ügy... – sóhajtok, s mikor belépek, a konyhába mély levegőt veszek.
Yuria a kávéfőzőhöz lép, s már teszi is alá a csuprokat.

– Rövidet, vagy hosszút? – kérdi, s leülök az asztalhoz.

– Rövidet. Minél gyorsabban hasson...

– Jó – mondja kedvesen, s a gép már kapcsol is be. Nem telik bele sok idő, érzem az isteni kávé
illatát.

– Tudod, mit szeretnék kérdezni? – kérdem tőle, mikor elém teszi a kávét, s a cukros tálat
kiskanállal.

– Hajrá. Kérdezz csak! Remélem, segíthetek valamiben – mondja kedvesen, leülve velem szemben.

– A főnök... – s elhallgatok.

– Igen? – kérdi csodálkozva Yuria.

– Szerinted, ha kérnék tőle negyed órát, tudnék vele beszélni?

Yuria csodálkozva néz. Hallgat, majd közelebb hajol.

– De Angelica. Miért akarsz beszélni vele? Mindenki kerüli őt.

– Vagy ő kerül mindenkit – vágom rá, s belekortyolok a kávéba. – Elakadtam. Egyszerűen nem
tudom, mit csináljak ezzel az üggyel. Már írtam neki e-mailt...

– Válaszolt? – kérdi kíváncsian Yuria, s csak elhúzom a szám, mikor ránézek. – Értem... – mondja, s
ő is iszik. – Szerintem nem is fog. Flynn nem azaz ember, aki e-mailekre fecsérli az idejét. Van sokkal
komolyabb dolga is, mintsem hogy írogasson.

– Gondoltam – húzom el a szám. – De az ügyeket csak e-mailben küldi ki, és a jelentéseket is e-
mailben várja.

– És szerinted nincs embere erre? – kérdi Yuria komolyan, s csak döbbenten nézek rá egy pillanatra.
Milyen igaza van? Lehetséges... Felemelem a szemöldököm, s újra a kávéba iszom.

– Te találkoztál már vele? – kérdem kíváncsian, s Yuria csodálkozva néz rám.

– Nem. Miért gondolja ezt mindenki rólam?! – kérdi kissé mérgesen, s elmosolyodok.

– Talán, mert akkor jöttél, mikor ő? – kérdem kis mosollyal, s Yuria is mosolyog.

– Ó, igen. És keleti vagyok. De ez nem jelenti azt, hogy találkoztam vele. – Te jó ég, de zavaróan
cseng a hangja, főként, ha kissé mérges. Kicsit ráncolom a homlokom, s nevetni kezdek kínomban.

– Bocs – nevetek, s Yuria is mosolyog.

– Nem, ne haragudj, hogy pont rád förmedtem. Csak már a nem is tudom, hányadik ember vagy, aki
azt kérdi, ismerem-e Flynn igazgatót? – s a kávéba iszik. – Nem ismerem. Tudok róla ezt-azt, amit a
szennylapok írnak, de ennyi.

– Ja. Szerintem, mindenki utána olvasott.

– Hogyne. Elvégre, olyan, mintha nem is lenne, csak a gyilkosságiaknak.

– Ők? Mondanak róla valamit?

– Ó, a barátnőm, Sora fent dolgozik a harmincnyolcadikon. Többnyire eltűnt személyekkel
foglalkozik. Egyszer találkozott vele. Azt mondta, életében nem látott ilyen szigorú embert.

– Szigorú? – csodálkozom el.

– Lehordta az egész bandát odafent.

– Mert?

– Valami adatok szivárogtak ki a médiának.

– A médiának? A mexikói ügyről beszélsz? – kérdem kíváncsian, mert csak azaz egy ügy kavart nagy
port egész Amerikában. Tele volt vele a média. A hat éve eltűnt Maria Carlo holttestét egy építkezésen
találták meg. Ezzel nem is lett volna gond, csakhogy a név kiszivárgott, és a mexikói rendőrség és
különleges osztály jelentkezett is.

– Az ügy vége felé jártak... S Flynn felrobbant, mikor kikérték az aktákat. A vádat ejtették a mexikói
bíróságon az elsőszámú gyanúsított ellen. Ráadásul, minden bizonyíték helyt állt.

– Akkor?
– Passz. Valaki kent valakit. Csak annyit tudok, hogy Flynnél igazságosabb ember nincs az egész
épületben.

– Hm... – nem bírom magamban tartani ironikus nevetésemet. Yuria az órájára néz.

– Befejezted? Vissza kellene mennünk...

– Igen! – hajtom le az utolsó korty kávét, s állok is fel. – Köszi.

– Ugyan, nincs mit – mosolyog Yuria, s elindulunk.

*

Tizenkét óra mikor visszaülök a géphez és bekapcsolom.

Három új e-mailje van – olvasom a kis üzenetet a képernyő közepén, s belépek a postafiókomba.

1. 2021. 08. 09. 11:35 Feladó: Bruce Whinigen LnJ 00 – Tárgy: Adat – Előnézet: Megint életet
mentesz... Hogy én erre nem...

2. 2021. 08. 09. 11: 45 Feladó: Jonathan Grimm LnJ *1 – Tárgy: Bíróság – Előnézet: Clare kontra
Hamilton kijelölt tárgyalás – megbeszélés első időpontja...

S a szemem az alatta lévő e-mailre ugrik.

3. 2021. 08. 09. 11:57 Feladó: dr. G. Flynn LnJ CEO – Tárgy: Válasz: Tárgy: Clare-ügy Előnézet:
Bizonyíték?

Izgatottan kattintok rá az üzenetre, az nyomban meg is nyílik.

– MI? – akadok ki teljesen bámulva a képernyőt. Az üzenet ugyanis csak ennyi:

Bizonyíték?

TheF*ck? Tátott szájjal nézem a képernyőt.

– Ennyi? – kérdem elképedve, mire Yuria rám néz.

– Mi az? Történt valami?

– Azt hiszem, választ kaptam – mondom elhúzva a szám, s Yuria már pattan is fel a székéről.

– Mi? – kérdi, s én csak a vállam vonom, s mutatok a képernyőre felé fordulva a székkel. – Ennyi?
– kérdi zavaró, csengő hangon, s rám néz. Csak mutogatok a kezemmel.

– Ja. Ezzel mégis mit kezdjek?
– Hát, fogalmam nincs – mondja félmosollyal Yuria. – De legalább elérted a célod.

– Mert? – kérdem csodálkozva.

– Angelica. Választ kaptál.

Ez olyan jó? Nézek Yuria fekete szemeibe, s csak hallgatok, erre megszólal, s a képernyőre mutat.

– Telefonról. Ezt csak ő írhatta – mutat a kis szövegre az e-mail alján.

Ez az üzenet vírusmentes. Mora Step adatvédelemmel rendelkező Apple iPhone E-mail fiókról
küldték.

– Azta – csodálkozom el, s Yuria szélesen mosolyog.

– Hajrá! Lehet, hogy lesz esélyed beszélni vele! – s visszasétál az asztalához. – Aztán mesélj nekem
is róla!

Én pedig itt ülök, azt az egy szócskát olvasva: bizonyíték?

33.

Maradjunk annyiban, hogy annak ellenére, milyen szarul indul a napom, egyre ígéretesebb. Egy szó:
bizonyíték. Hát, legyen, Mr. Szigor Flynn! Akit eddig sosem láttam. Ha bizonyíték kell, akkor lesz.

Felkapom magam az íróasztalomtól, s már indulok is az ajtó felé.

– Hova? – kérdi Yuria csodálkozva, de nekem fülig ér a szám.

– Bizonyítékért.

*

Neyla Loris Grey. Ezeréve barátnőm, és egy zseni. Itt állok az üzlete előtt, és várom, hogy végre
felvegye a telefont.

– Jé, Demona! – harsog fel a telefonba, s csak ráncolom a homlokom.

– Neyla, kellene egy kis segítség.

– Csak nem?
– De. Van még abból a kis lehallgató csodádból?

– Az EvilEye-ra gondolsz? – kérdi, s hallom, ahogyan kifújja a füstöt.

– Passz. Az volt a neve?

– Ó, bébi. Igen. Gyere csak be! – mondja, s én leteszem a telefont. Hogy erre miért volt szükség?
Neyla olyan, mint én.

Ahogy belépek az üzletbe, ahol hegyén-hátán állnak az új, modern elektronikus kütyük, az eladó lány
rám mosolyog.

– Neyla?

– Ó, az asszonyt keresi. Fent van az irodában. – mutat a vaslépcső felé. – Várja magát. Az imént
szólt le.

– Kösz – mosolyodok el, s elindulok felfelé a lépcsőn. Mindenegyes átkozott lyukat megtalálok a
tűsarkúmmal. Már szitkozódom, mikor megállok a füstös ablak-ajtó előtt, s bekopogok.

– Gyere! – cseng a hangja, s én benyitok.

Kicsit csodálkozva nézek rá, ahogyan egyenes háttal ül az íróasztala mögött a füstös irodában.

– Demona, rég láttalak! – mosolyog rám vörös ajkaival, s újra pálcás cigarettájába szív. – Mi
újság?

– Semmi új. Egy nehéz ügy.

– Valóban? – kérdi kíváncsian, s hosszan néz végig rajtam. – Mi ez az állapot nálad?

Neyla mindent lát és mindent tud.

– Az ügy – hazudok neki, ő sandán mosolyog.

– Aham. Azonnal hozok fel egy karkötőt neked. Mekkora legyen?

– Gyerekméret – vágom rá, s megállok előtte, karba teszem a kezem. Neyla néz. Úgy néz fekete
szemeivel, hogy a lelkem is képes lenne kiolvasni. Nem csodálkoznék, ha elővenne egy varázsgömböt,
meglegyintené felette kezeit, s cigány lelke már jósolná is a jövőm.

– Ideg, bébi... Vibrálsz... – mondja rekedten, s az asztalra könyököl, úgy néz fel rám. – Baj van?
Nem tudok segíteni?

– Nem, de kösz – mosolygok rá, s remegni kezd a gyomrom. Bár nem csodálkoznék, ha lenne egy
pár taktikája ez ellen az átkozott érzés ellen.

– Gyerekméret? Csak nem váltottál? – kérdi kíváncsian, s megemelkedik a szemöldököm.
– Nem– borzadok, s Neyla mosolyog.

– Nem akarod nekem elmondani?

– Hisz tudod, mi a bajom – motyogom, mire Neyla nevetni kezd.

– Ne már, Demona! Megint?

– Ez most komoly! – nézek rá kétségbeesetten, s nem riadok vissza kitárni ez előtt a nő előtt a
titkaim. Elvégre a mesterem. Ismer. Túl jól is... Talán...

– Komoly? – kérdi halkan, s megfogja a fejét. – Jaj, bébi. Esküszöm, nálad komplikáltabb
tanítványom sosem volt. Puhány vagy, ezért szereted meg őket. Mondtam, hogy nem szabad engedni nekik,
hogy a szemedbe nézzenek. Ne engedd, hogy megszólítsanak... De te, és a te szabályaid.

– Arra tanítottál, hogy saját szabályaim legyenek.

– Igen, de nem ilyenek!

– Ezek az én szabályaim. Eddig tökéletesen működtek!

– Akkor most mi van?

– Egy domináns alávetett. Az van! – vágom rá kicsit mérgesen, s Neyla csodálkozva bámul rám.
Ajkai kissé megnyílnak, s csak néz. – Igen... – bólogatok. – Jól hallottad. Egy vad, erős férfi, aki sugárzik,
s van az az átkozott alávetettsége, amivel úgy néz rám, hogy a csillagokat is képes lenne a lábaim elé
tenni! Ilyen férfi! Róluk nem nagyon beszéltél...

– Mert ritka! – vágja rá grimaszolva, s eloltja a cigarettáját. – Én is csak hallottam róluk. Sosem
volt szerencsém megtörni egyet.

– Megtörni? – kérdem halkan, s lehajtom a fejem. – Én istent teremtettem, Neyla.

– Hogy mit csináltál? – áll fel, s megkerüli az íróasztalt. Elém áll, s csak néz. – Beleszerettél egy
alávetett kutyába? – kérdi hangosan, s abban a pillanatban, hogy a szemébe nézek, már csattan is a pofon
az arcomon. – HÜLYE!

Ég az arcom a fülemig, s csak nézek rá mérgesen. Neyla az ajtó felé indul, s dühösen teszi csípőre a
kezeit.

– Nem vagy normális, Demona! Mégis, mit képzeltél? Hogy teljes mértékben irányíthatsz egy
domináns férfit? Előbb-utóbb kitör belőle, mondtam! Az egész egy rémálom lesz! Mit akartál?

– Semmit! Nem terveztem ezt! – mondom mérgesen, s Neyla rám néz.

– De vágytál rá. Tudod, karmának hívják! – Csak nézek rá mérgesen. – De ez nem így működik, már
mondtam. Azt hittem, felfogtad! Egy istennőnek nincsen párja soha! Alattvalói vannak, játékszerei, de nem
uralkodója! Szállj le a földre, és írd át az átkozott szabályaid, még mielőtt egy férfi elé térdelnél!
Megemelkedik a szemöldököm, Neyla csak néz.

– Hm? – kérdi hümmögve, én csak mosolygok.

– Nem. Nem volt ilyen. Igazad van. Ennek semmi értelme... – feladom.

– Szedd össze magad! Ha hosszabb kapcsolatra vágysz, akkor írass velük szerződést. Így is
megunod majd egy idő után.

– Vagy dobjam ki, mielőtt megszeretném.

– Ott a pont! – mutat rám Neyla, s kilép az ajtón. Csend. Igaza van. Mint mindig. Össze kell
szednem magam. Ez csak egy hülyeség... Lassan kezdek járkálni. Rég nem láttam ezt az irodát. Új könyvei
vannak? Elindulok az íróasztal mögötti könyvesszekrény felé, s abban a pillanatban, hogy az íróasztal
mellé érek, meglátom a szék helyén, térdein és könyökén támaszkodó, fekete szíjjakkal megkötözött,
lehajtott fejű, kopasz alakot, szájában egy fekete golyóval. Nyugodtan veszi a levegőt, egyáltalán nem
riadt. Csak nézek rá, s újra karba teszem a kezeim. Extrém... Elhúzom a szám, mikor hallom, hogy nyílik
az ajtó.

– Itt is van. Piros vagy kék kell? – kérdi kedvesen Neyla, s én felé fordulok.

– Piros. Mellesleg, vettél új könyveket?

– Párat – mondja elindulva felém, s a kezembe adja a kis karkötőt. – Tudod használni? – kérdi
leülve alávetettjére, s a laptop felé fordul. A férfi alatta épp csak megmozdul egy másodpercre.

– Dereng valami... – mondom a karkötőre nézve.

– Átküldöm a programját. A gond csak annyi vele, hogy túl jó minőségben rögzít. Lesz helyed?

– Mindig van... – indulok el az ajtó felé.

– Más valami? – kérdi mosolyogva, s csak nézek rá.

– Semmi.

– Megihatnánk egyszer egy kávét – mosolyog rám, s én a táskámba teszem a kis karkötőt.

– Benne vagyok.

*

Csak fogom a fejem az autóban egy ideig. Mindjárt egy óra. Elindulok az iskola felé, s felsóhajtok.
Igaza van Neylanak. Hülye vagyok. Miért kell nekem a lehetetlen? Egy domináns alávetett? Komoly? De
ahogy lehunyom a szemem, Wolf átkozott mosolyát látom magam előtt. Meddig fog ez tartani? Nézek
előre, s jelzek, hogy indulok a forgalomba.

34.

Az iskola. Látom, ahogyan a gyerekek kijönnek az udvarra. Ami elborzaszt, a könnyedség, amellyel
bejöhettem ennek az állami intézménynek a területére. Állok az udvaron, s várok Vanessára. Szinte a fél
szünet eltelik, míg megjelenik a kék egyenruhát viselő gyerek több osztálytársával az ajtóban. Intek neki,
megszeppenve néz rám.

– Szia – köszöntöm, mikor elér hozzám.

– Szia – mosolyog rám.

– De szép láncod van! – jegyzem meg a nyakában lógó aranyláncot, mert szemembe tűnik. Ez nem
volt rajta. – Nagyon szép – dicsérem, s Vanessa virul. – Kitől kaptad?

– Apától – válaszol halkan, s megfogja rajta a szívalakú medált.

– Nagyon szép. A papádnak nagyon jó ízlése van.

– Igen – áradozik. – Nekem is tetszik.

– Valóban? – kérdem kedvesen, s kiveszem a táskámból a kis piros karkötőt. – Nézd – mutatom
neki. – Gondolom, már unod az egészet. Újra és újra végigcsinálni a bíróság, iskola és az idegen emberek
és az a sok kérdés...

– Igen – mondja halkan, s megfogom a kezét.

– Tudod – kezdem halkan, ahogyan vékony kis csuklójára kötöm a karkötőt – ez majd megvéd. Ha
hordod, minden jobb lesz.

– Azt mondod? – kérdi kicsit hitetlenkedve, s én csak mosolygok rá.

– Igen. Amikor annyi idős voltam, mint te, én is hordtam...

– Most miért nem? – kérdi, s csak néz a szemembe.

– Mert mostmár nincs rá szükségem. Erősebb lettem...

– Én is erős leszek tőle? – kérdi váratlanul, s csak nézek rá.

– Miért? Erős szeretnél lennél?

– Mindenki az akar lenni, nem? – kérdi halkan, s megszólal az iskolai csengő. A kislány az épület
felé fordul. – Mennem kell! – jelenti be, int nekem, s szaladni kezd a lépcső felé.
Igen. Mindenki erős akar lenni. Mindenkinek hatalom kell. De a hatalom annál van, aki képes
uralkodni. Annál, akinek egyetlen szót sem kell szólnia, az előtte álló kérdések, kételyek és félelem
nélkül, tökéletesen aláveti magát akaratának. Csak egyetlen nagy hibája van a hatalomnak: a bizalom.
Bizalom nélkül, hatalommal a kezeidben a legmagányosabb lénnyé válsz a világon. S a bizalmat nem
egyszerű elérni, kiérdemelni s megtartani.

*

Mikor visszaülök az autóba, bekapcsolom a tabletet.

Egy új üzenet.

Feladó: Annmary Black – IT. Innovations – CEO.

Címzett: Angelica Stevens – LnJ

Tárgy: Pötty

Pötty? Csak elmosolyodom, ez tipikusan rá vall.

Nos, Angelica. Ismételten elmondom: hely. Sok hely. Még nem érkeztem kifejleszteni hozzá egy
tömörítő programot. Ezt itt töltsd le. Wifi és fülhallgató – műhold. Nem tudom, mire kell, de sok sikert.

UI. Az akksi csak 48 órát bír. Jah, és változtasd meg a szabályaid!

Hurrá. Esküszöm, itt hallom a fejemben Neyla száraz hangját. Jó. Töltöm le a programot, de a
szabályaim maradnak!

35.

Semmi érdekes. Épp mosogatok, miközben hallgatom, ahogyan Vanessa Clare matek házit old meg
az apjával. Már végighallgattam még két tanóráját, útját haza az anyjával, már volt edzeni, és most – nézek
az órára – fél kilenc, matek házit old. Egy átlagos gyerek, átlagos iskola nappal, átlagos amerikai
családban... Lehet, más valami van a háttérben. De ha már végighallgattam a vacsorát, ahogy Joana Clare
szennyesért hisztizik, mikor Vanessa végignézte nyolc órakor kedvenc tévéműsorát. Haa... U-nal-mas...
De, jó hallgató vagyok.

„Érted?" -–hallom Mr. Clare hangját. „Ez egy egyszerű feladat. Egy egyszerű tört. A vonal az
osztást jelenti. Így is felírhatod... Nézd!"
Extra unalmas...

Bedőlök az ágyba, s nézem az összekötő gerendákat. Jó, hogy Wolf nincs itt. Most nem nagyon lenne
rá időm, hogy foglalkozzak vele.

A tableten keresgélek új játékokat. Kell majd egy új alávetett is...

Nézegetem egy ideig a Tenga új szilikon tojásait. Tökéletes, diszkrét, könnyen tisztítható, nyolc
különböző belsővel. Önkielégítésre perfekt. Most kedvezményes. Hm... őszintén, nem vonz annyira. Az
alávetetteknek jó, de nem látványos.

Tovább keresek, s megakad a szemem. Láncok! Négy és fél centi hosszú, két centi széles, ovális
láncok. És igen. Láb, nyak és bilincs, plusz béklyó. Ó, már látom is magam előtt Wolf erős, duzzadó
izmain, erős, eres kezeiben, ahogyan ökölbe szorítja teljesen leizzadva... Vagy, ahogyan épp az ágy
vasrácsába kapaszkodik, s kifeszült mellizmán csak jobban feszül a nehéz lánc!

Kosárba vele! – azonban megállok. Wolf... A fenébe!

Az fülemben pihenő mini-fülhallgató zavar. Órák óta nem hallottam semmit. Vanessa bizonyára
alszik. Azonban mikor a jobbat kiveszem, meghallom az ajtó nyílását. Vissza is teszem a fülembe. Az
órára nézek. Fél kettő?

„Nessy?" – Hallom a halk, suttogó hangot, s rá az álmos választ.

„Hm, igen?"

„Gyere velem..." Tágra nyílnak a szemeim. Túlságosan suttogó a hang, nem tudom rendesen kivenni,
ki az. S erre...

„Apa, hova megyünk ilyenkor?"

Ebben a pillanatban pattanok ki az ágyból.

– Ezt nem hiszem el! – szalad ki a számon, s még jó, hogy ez csak adatfogadó.

„Csak gyere... "

„Megint játszani akarsz?" –kérdi álmosan Vanessa.

„Te szeretsz apával játszani, igaz?"

Nem hallom a választ, mert bezavar az ajtó nyikorgása. De... A k*rv4 életbe! Magamra kapok egy
vékony melegítőt, s így, csak atlétában és kék nadrágban fordulok az éjjeli szekrényem felé. Teljesen
kihúzom a fiókot, s kiveszem a felragasztott M9-esem. Csak megijeszteni akarom. Semmi több...

Mikor leérek a lifttel, már hívom is a 911-et. Kiveszem jobb fülemből a fülhallgatót, s várok. Mikor
a nő felveszi, már szólalok is meg.

– Azonnal járőrt kérek a New Eve 103-hoz. Egy férfi molesztálja a lányát!
– Jelentem – mondja a nő a vonalban, s már teszem is le. Vissza a fülhallgatót, s rohanok az autó
felé.

„Ügyes kislány vagy, Vanessa... Apa nagyon szeret téged. Jólesik?"

„Igen" – egy elfulladt sóhaj.

„Itt is?És ha itt simogatom?"

„Igen... "

Szent ég, mit csinál ez az állat?!

„Most apa jön... "

„Mit csináljak?"

„Csak fogd meg, úgy ahogyan mutattam... "

Potyogni kezdenek a könnyem, mikor a gázra lépek. Ezt nem hiszem el! Így is tíz perc az út. Egymást
kergetik a lámpák, a Subarum motorja felbúg, s tövig nyomom a pedált.

„Ez az... " – Egy rekedt sóhaj. – „Úgy... úgy, finoman... Csak finoman... "

A k*rv4 életbe! Már csak pár méter. Egy éles kanyar, csikorognak az autókerekei, mikor kénytelen
vagyok driftelni egyet.

„Most nyald meg... "

Ugrok ki az autóból, s szaladok a ház felé. Kikapom a fülemből a fülhallgatót, mert már semmi mást
nem hallok, csak egy zavaró, dörzsölő hangot, amitől látom magam előtt a fellációt. A Clare-háznál csak a
biztonsági lámpák égnek. Veszettül kezdek csengetni, de semmi.

– MRS. CLARE! JOANA! NYISSA KI! – kiáltok, akkor is néma csend. Megkerülöm a házat a
hátsókert felé. Fel kell másznom a szemetesre, átesek a magas kerítésen, s meglátom a nyári lakrészben a
tompa sárgás fényt!

Nekiesek az ajtónak.

– KEZEKET FEL! – kiáltok be, s mit látok? Mr. Clare idegesen kapja ki tagját a kislány kezéből, s
feláll, felhúzva magára a rövidnadrágot.

– Mit keres itt? – kérdi felém indulva, de rátartom a fegyvert.

– MARADJON OTT! – kiáltok rá, s a kislányra nézek. – Vanessa, jól vagy? – kérdem, de ő csak
tanácstalanul néz rám. Kis, rózsaszín, vékonypántú atlétája hasára húzva láthatóvá teszi egész mellkasát.

– Ez nem az, aminek látszik – mondja Clare.
– Nem a f*szt! Hallottam az egészet! – s újra a kislányra nézek, aki nehezen dugja vissza a karját a
vékony pántba. – Vanessa, gyere ide! – De ő csak ijedten néz. – Gyere ide!

S mikor a gyerek felállna, Clare erősen rászól:

– OTT MARADSZ! – Ez parancs. S elindul felém. – Miss...

– Ne közelítsen!

– Tegye le a fegyvert – lép mégis közelebb torz képpel.

– Álljon meg! – szólítom fel, de Vanessa összerezzen. Felé pillantok, s már kapom is ököllel az
ütést a bal szemem alá. A földre esem, a fájdalom elképesztő sebességgel indul meg bennem, de nem
érzem sokáig, mert az elejtett fegyveremet keresem. Látom, ahogyan Clare elkapja a gyerek karját, s
felrángatja a kanapéról.

– Gyere!

Az ajtó felé indul, de még van erőm. Nehezen mozdulok meg. Szédülök, de akkor is kigáncsolom. A
fegyverért kapok, jobb könyökkel telibe ütöm a képét, s a következő pillanatban homlokára tartom a
fegyvert.

– Itt maradsz, te pedofil állat! – mondom a szemébe nézve, de a bal szemem szúrni kezd, s a
fájdalom tovább sugárzik a fejembe. Hallom a fejemben lüktető véremet.

Clare a képembe röhög, s a kis Vanessa sírva áll az ajtóban.

– Apa...

– Semmi bizonyítékod nincs! – nevet vérző szájjal. – Ki hinne annak, aki fegyverrel rátör a
családomra?

– Hallottam mindent! Van felvételem!

– Persze! – fogja meg hirtelen erősen a kezem. – A vád? Hogy én, a szerető családapa, aki fenntartja
a családját, molesztáltam a lányom, aki olimpiai versenyre készül. – Elneveti magát, s a szemembe néz –
Mi csak jól éreztük magunkat...

– EZ MOLESZTÁLÁS! – kiáltok rá.

– Nem. Nem az. Igaz, kicsim? – néz fel a gyerekre.

– De az!

– Ó, hohoho... – nevet szarkasztikusan. – Nem... Miss Stevens...

– Hallottam minden... – sóhajtok, de már remegek az idegtől. Látom, ahogyan feje mellett a fehér
parkettára cseppen az arcomról a vér.
– Egy LnJ ügynök lehallgatja a családomat? Hűha! – Jobban a fejéhez teszi a fegyvert. – Na, mi
lesz? Lőj csak meg! A karrierednek ígyis vége... GYERÜNK! – kiált rám, s nehezemre esik visszafogni
magam, a szívem úgy vágtázik, akár egy hajszolt vadnak. De meghallom a távolban a rendőrautó
szirénáját.

– Mindjárt itt a rendőrség – Emelem le ujjam a ravaszról, de Clare szemei megmozdulnak. Egy
veszett vad tekintetével néz rám.

– S te majd vársz addig? – kérdi vigyorogva, s nem értem, mire céloz. – Ó, tudom már... – Sóhajt. –
Te is szeretted az apádat, igaz? Szeretted, mikor a bugyidba simult nagy kezeivel... Vanessa szereti...
Olyankor lehunyja a szemeit, és felforrósodik a kis arca, majd az egész teste...

– HAGYD ABBA! – kiáltok rá, s a fájdalom jobban a fejembe hasít.

– Hahhaha... – nevet Clare, s én a fejemhez kapok a fájdalom miatt. Ő megmozdul alattam, s
közelebb emeli a fejét hozzám, suttogni kezd nekem. – Ő szereti, mikor kinyalom a kis p*náját...

Ebben a pillanatban szakad el. Felállok róla forrongó dühvel, csőlátásom lett, szédülten hajolok le
hozzá, s az M9-est a farkára teszem. Egyenest a szemébe nézek.

– Beteg állat – és meghúzom a ravaszt.

Egyetlen lövés, minek robbanása úgy nyilall a fejembe, hogy szédülten zuhanok le mellé. A vér
forrón fröccsent rám, lábaimra és a kezemre, kapkodom a levegőt, s a fájdalomtól üvöltő Clare hangja
mellett alig hallom meg a felszólítást, a női visítást, és a gyerek síró hangját, mikor a nyitott ajtó felé
nézek. A fegyveres őr már tartja is rám a fegyverét:

– MISS STEVENS! TEGYE LE A FEGYVERT! HALLJA? AZONNAL TEGYE LE!

*

– Neve?

– Lidia Angelica Stevens.

– Született?

– 1993. január 19.

– Lakcíme?

– Washington Str. 15. B6. 35. New York.

– Adatszáma?
– 9301190778562–1

– Szülei?

– Amanda Johns és Alexandre Stevens.

– Foglalkozása?

– LnJ ügyész.

– Ujjlenyomatot kérek – teszi elém az ügynök a fehér lapot s a fekete portintát. Pár pillanat, s újra
rám néz. – Az ékszereket és a telefont kérem ide – teszi elém a fekete dobozt, s lassan leveszem kezemről
az órát.

– Telefon nincs nálam. Az autóban van – mondom halkan, de az autókulcsot már teszem is az órám
mellém. Kiveszem apró zafír fülbevalóm, s ennyi.

– Kövessen – mondja, s elindulunk a szűk folyosón a zárkák felé. – Ügyvédje van? – kérdi, mikor
kinyitja az egyiket.

– Még nincs – válaszolok, s belépek a cellába. Az őr rám zárja a rácsokat.

– Itt kell várnia, míg valaki jelentkezik az ügyében – mondja komolyan az őr, s én csak nézek rá. A
bal szemem iszonyatosan fáj, folyamatosan könnyezik, s nem tudom kinyitni.

Még érzem annak az elmebetegnek a vérének a szagát magamon. Elvégre tiszta vér vagyok. A
folyosón lévő órára nézek, mikor leülök a padra.

05:20

*

Az ujjaimat járatom a pad szélén. Tudom, mit tettem. Ezért 10-15 évet kapok. Jó magaviselettel
csökkenthetem 7-9 évre. Vicces, milyen könnyen elborul az ember agya. Hátradöntöm a fejem. Forog
velem minden... Az égő, lüktető fájdalom egyre elviselhetetlenebb, jobb szememből mégis kicsordul a
könny. Érzem, ahogyan a száradó vér rám tapasztja a ruhám.

Víz! Vadul hullámzó, fagyos víz és apám reszelős hangja:

Senkiben ne bízz!

Te egy túlélő vagy.
Harcolj!

Taposs! Taposd magad alá vizet!

07:50

– Stevens! – riaszt fel az őr hangja, mikor megáll a cella előtt.

– Igen?

– Jöjjön! Jöttek önért! Elmehet – nyitja ki a cellát, s én csak nézek rá.

– Tessék? – kérdem, miközben az őr ideadja a fekete dobozt. Követem a folyosón a recepció felé,
hol egy magas, fekete öltönyt viselő, kissé őszes férfi papírokat ír alá. Megállok mellette, még aláfirkál
pár lapot, miközben megszólal:

– Stevens? – kérdi, de kis idő beletelik, míg rám néz. Ráncolja a homlokát először, majd tetőtől
talpig végigmér.

– Igen, én vagyok – mondom halkan. A férfi elhúzza a száját.

– Most azonnal velem jön a céghez! – jelenti ki, s elpakol valami papírokat a táskájába.

– A központba?

– Remélem, hallgatott – mondja hidegen, nem válaszolva a kérdésemre, s elindul előttem az ajtó
felé.

– Hallgattam.

– Bizonyítéka van? – kérdi, mikor kinyitja nekem egy fekete Jaguár hátsó ajtaját, de meg sem várja a
válaszom, már száll is be. Rám néz a visszapillantóban.

– Igen, a tableten.

– A tablet pedig?

– Az autómban.

– Remek! – fordítja el az indító kulcsot. – Pedig reméltem, hogy elkerüljük azt a médiaszállta házat
– morogja mérgesen a férfi. Gyanítom, ő Flynn. Elhúzom a szám, mert nem épp ilyen ismerkedést
terveztem...

– Média? – kérdem, mikor elhagyjuk a rendőrség parkolóját.

– Ügyesen ránk uszította Amerika cápáit – szigorúan cseng a hangja, s a visszapillantóban rám néz
zavaró fekete szemeivel. – Gratulálok, Miss Stevens. Igazán nem volt jobb dolgom!

– Elnézést, uram... – hajtom le a fejem, s szédülni kezdek. Rosszul érzem magam. És hurrá! Ügyesen
elintéztem a találkozásomat a főnökömmel, aki most annyira pipa rám, hogy rákvörös a feje. Tessék!
Semmi más nem kellett, csak egy lövés és a média.

– Dr. Flynn... – kezdem idegesen, s rám néz a visszapillantóban. – Tényleg... Sajnálom...

De semmi. Ez a férfi csak hideg, arrogáns tekintettel néz rám. Remek! Fújok, s kinézek az ablakon.
Azt hiszem, hánynom kell.

Lassítunk a Clare-ház előtt, s Flynn felém fordul.

– Kérem a kocsikulcsot! – mondja erélyesen, s tartja a kezét. Remegek az idegtől, mikor kiveszem a
zsebemből, és odaadom neki. Flynn kiszáll, s az ott várakozó média „villogó szemei" letámadják. Flynn
felemeli a kezét, mond valamit, majd az autómhoz fordul. Kinyitja az ajtaját, behajol. A következő
pillanatban már hallom a kocsim ajtajának a csapódását.

Újra beszáll, az anyósülésre dobja a tabletem, s már lép is rá a gázra.

– Átkozott média... – szitkozódik, s csend.

*

Nem szólt hozzám az úton. A liftben, amikor beszállunk, a 40-est nyomja meg, aztán újra végigmér.
Tudom, hogy nézek ki, de nem hozhattam fel, hogy előbb vigyen haza. Elhúzom a szám, ahogyan idegesen
karba teszem a kezem, s megszólal.

– Mióta dolgozik itt?

– Négy és fél éve, uram... – válaszolok. Néz, s csend újra. – Uram, a Clare-ügy – kezdem, de
felemeli elém a tenyerét, s el is hallgatok. Ebben a pillanatban rohan meg az ideg. A fejem jobban kezd
fájni. MI A... ?

*

A lift megáll, s egyből egy hatalmas terem tárul elénk. Szürke szőnyeg, fehér falak, hatalmas
ablakok, előttük futópad, s fitness gépek.

– Erre – hallom meg a hideg hangot, s követem Flynnt balra.
Egy tejüvegfal, ajtó, s Flynn belép előttem. Úgy kell elkapnom az ajtót, mielőtt becsukódna.
Hatalmas ablakok, melyek egyenesen az óceánra néznek, sötét íróasztal, szürke könyvespolcok,
roskadásig könyvekkel. Hol angol, francia, vagy csak valami jelek, gondolom, japán jelek vannak rajtuk.
Az íróasztal sarkán bonsaifa egy fehér lapos cserépben, pár golyóstoll egy vékony, hosszú pohárban, s egy
McAir. A világ legvékonyabb, még laptopnak számító gépe.

Flynn papírokat rendez mellette, majd hosszan fúj, s elindul balra, a másik tejüvegfal felé.
Megnyomja, s csak most veszem észre a falmentén a dupla zsanérokat. Kilincs nélküli ajtó. Hm...
Elcsodálkozom, de Flynn behajol, kezében a tabletemmel.

– Tablet! – csak ennyit mond, s már tér is vissza hozzám. Idegesen állok a szék mellett,
íróasztalával szemben. Túl nagy zavarban vagyok. Nem akarok leülni és felnézni rá!

– Miss Stevens, ez az öné? – teszi elém egy fóliában a 9 milliméteres fegyverem.

– Igen.

– Van rá engedélye?

– Van. Nyolc éve, uram... – válaszolok, de a gyomorom görcsölni kezd, s összekulcsolom a kezem...
Nem vagyok valami jól. Lekéne mennem a rendelőbe...

– Miért nem jelentette? – kérdi komolyan.

– Nem találtam szükségesnek.

– Vagy úgy! – kezd bólogatni, s lebiggyeszti a száját. – Nem találta véletlenül sem szükségesnek,
hogy jelentse a fegyvertartási engedélyét.

Csak úgy folyik ennek a férfinak a szájából a megvetés. És én neki dolgozom?! Ökölbe szorul a
kezem. De folytatja:

– Mr. Clare állapot igen súlyos. Önnek hála, búcsút inthet a nemi életének.

– Megérdemli! – szakad ki belőlem, s Flynn úgy néz, mintha kést szegezne a torkomnak.

– Ügyes! – vágja rá. – Önnek meg legjobb esetben nyolc év fegyház!

Elhallgatok. Flynn forrongva néz, s elém tesz egy köteg papírt.

– Ezt töltse ki!

Esetjelentés? – nézek a lapokra, s újra Flynnre.

– Kinek? Önnek?

– Majd az atyaúristennek, Miss Stevens! Még nekem is nehezemre fog esni ezt az ügyet elsimítani.

– Ön... – akadok meg, s Flynn tollat ad a kezembe.
– Álljon neki, mert nincs időm – s kilép az ajtón.

Csak nézek a papírokra. Átlagos kérdések. Kismilliószor adtam ilyet vádlottaknak. De az a Flynn...
egy borzalmas alak! Yuriának igaza volt.

Széjjelrobban a fejem, ahogy próbálok a betűkre fókuszálni, de csak szalad minden el előttem...
Hozzáérek a duzzanathoz a szemem alatt, mit végre sikerült kinyitnom. Nem hiszem, hogy nagy, olyan
diónyi, de elképesztően fáj! Felszisszenek. A francba! Ezt sosem gondoltam volna! Angelica, szószerint
túllőttél a célon!

36.

08:20.

Le kell ülnöm... Éhen pusztulok, de az erős vér illata rajtam forgatja a gyomrom. A mosdóba kéne
mennem, kicsit össze kellene szednem magam. Szétnézek, de az hol a fenében van? Nézem a papírokat, de
négy kérdésnél még nem jutottam tovább. Erre hallom, ahogyan a baloldali ajtó kinyílik. Egy magas,
szemüveges férfi jelenik meg, szürke ingben, fekete öltönynadrágban, vörös nyakkendővel, kezében
tömérdek papírral, vállához szorított telefonnal.

– Ön igen nagy bajban van, Miss Stevens – hallom a komoly hangot, s pakolni kezdi az oldalsó
szekrény fiókjába a papírokat. Hozzám beszélt? Jobban ránézek, de újra megszólal – Raymond! Végre! –
Egy erős hang, mély, bariton. – Azt hittem, sosem veszed fel! Milyen Hawaii? – kérdi, s tovább pakol.
Minden papírt megnéz, talán a sorszámát nézi, ha nem az, ami kell neki, nehezen a másik kezébe fogja, s
folytatja a keresést. – Nagyszerű! – szólal meg újra, s csak nézek rá nagy szemekkel. – Jövőhónapban.
Most kellene egy kis segítség. Fel kell nekem hívnod Alea Le Juene-t egy molesztálási ügyben...
Nyolcéves gyerek, a jelek szerint Stockholm... igen, Alea Bécsben van... Tudom, hogy megfog ölni, de
sürgős! ... Nem, nem érem utol, nincs meg a bécsi száma, és a gépem jelen pillanatban túlterhelt... Aham.
Tegnapra. De holnap reggel jó lesz... . Igen...

Pakol, s mikor leteszi az utolsó lapot, megfogja a telefonját és felém fordul.

– Neeem... – mondja egy kissé csodálkozó hangnemben, s én erőltetem a szemem, mert túl élesek a
fények. Azt hiszem, leesett a cukorszintem. Vastag szemüvegkeret, dús, de rövid körszakáll, rövid haj... Jó
pasi. Gondolom, egy a sok talpnyaló közül, aki Flynnek közvetlenül dolgozik. – Rendben – s leteszi a
telefont.

– Miss Stevens, jól van? – kérdi azon a furcsán búgó hangján.

– Nem igaz – Fogom meg a fejem.
– Értem – húzza ki magának a széket, és leül velem szemben. – Rövid leszek. Önt mától áthelyezem
az elemző részlegre. Ahogy Alea megérkezik, tart önnek egy átfogó elemző kurzust. Gyorsan tanul, igaz? –
néz a szemembe, s kényelmesen hátradől a székben.

– Igen, uram... – mondom halkan –, de...

– A tények a következők – vág a szavamba. – Sikeresen két ügyet csinált egy egyszerűből. Ön nem
jó ügyész, azonban az elemzőképessége igen figyelemre méltó. Szükség lesz pár napra, míg a médiát
elintézem. Egyáltalán nem hiányzik, hogy az ügyfelek után vájkáljanak. Az ön ügyét Mr. Taylor fogja
képviselni. Már találkoztak, igaz?

Mi?

– Hogy, tessék? – kérdezek vissza, s az egész iroda nyúlni kezd előttem. – Ki az a Mr. Taylor?

– Miss Stevens, az ügyvéd, aki idehozta – hajol a férfi előrébb, s komolyan néz a szemembe. – Jól
van?

– Nem... – fogom a fejem két kézzel. – Álljunk meg egy pillanatra... – emelem fel a kezem, ránézek,
látom, ahogyan megfeszül az arca, s nyakkendőjéhez nyúl, hogy meglazítsa.

– Hallgatom.

– Áthelyez?

– Igen, Miss Stevens.

– Az elemzőkhöz?

–Igen. Az alattam lévő emeletre.

– Mert?

– Mert elbukta az ügyet. – Egy erős kijelentés, s élesen nyilall a fájdalom a fejembe. Fázni kezdek.
Ez az irodai 23 fok egy szál atlétában kevés.

– És ugyan ki állítja ezt? – nézek rá mérgesen, s látom, hogy megemelkedik a szemöldöke.

– Én – egy szó, s nekem tágra nyílnak a szemeim.

– Ön? Ön mégis kinek képzeli magát?! – emelem kissé fel a hangom, s a férfi ajkain mosoly jelenik
meg.

– Miss Stevens. A főnöke vagyok. Nem képzelem annak magam – egy mosoly, s én döbbenten nézek
rá.

Az a mosoly...

Forogni kezd minden, a gyomrom remegve feszül össze, s minden visszajön. Elkapom az asztal
szélét remegő kezekkel, lehajtom a fejem és hányok!

– Miss Stevens! – hallom az erős hangot, majd érzem a hatalmas kezet, ahogyan elkapja a hajam. A
sav és az esti teám végigmarja a torkom és az orrom, erősen köhögök, szinte beleszakad a torkom,
annyira, hogy kicsordul a könnyem, s remegve törlöm meg a kezem. Látom a mellettem álló férfi
sötétbarna krokodilbőr cipőjét, ahogyan a zöldessárga virít a szürke szőnyegen. S felemelem a fejem.

– Jobb? – hallom a kérdést, s elengedi a hajam. Egy pohár vizet tart felém, s én idegesen nézek fel
rá, mikor elveszem. – Haza akarok menni... – mondom halkan. Hosszan néz rám, mikor a vízbe kortyolok.

– Rendben – hallom az erős kijelentést, s újra az íróasztal másik oldalán van. A fiókban keresgél. –
De holnap, mikor Alea megérkezik, be kell jönnie.

– Igenis, uram... – mondom halkan, s újra iszom. A férfira nézek, aki félmosollyal az ajkain,
papírszalvétával a kezében áll fel újra, s mellém lép.

– Tessék – ad ide egyet, s a következő pillanatban látom a szemem sarkából, hogy tűri fel szürke
inge ujját, s leguggol mellém, hogy felitassa a hányásomat. Ráteszi a csomó szalvétát, s én csak nézek rá.
Jó profilja van. Lenézek, ahogy a lábamnál törli bal kézzel a szőnyeget, s meglátom erős karján márkás
órája alatt az arany színt.

– Mi? – remegem, s már nézem is: másik keze az íróasztal szélén, rajta ugyanolyan karkötővel,
amilyet... – W... Nem... – motyogom, s elönt a hidegrázás. – Rosszul látok... – fogom meg a fejem, s a férfi
rám néz.

– Miss Stevens...

– Most... – kezdem, de szédülni kezdek. Lehunyom a szemem, s Wolf mosolyát látom...

Köszönöm, úrnőm...

Sötétség.

37.

Víz. Vadul hullámzó víz. Fuldoklom, fájnak az izmaim, a lábaim, a karjaim, de alig tudok
megmozdulni. A fényt csak megtörve látom a hullámokban, a moraj tompa, s érzem, hogy elfogok fáradni.
A hullámok hirtelen elsimulnak, próbálok mozogni, de nem megy. Ha elfáradok, süllyedni fogok.

Megfulladok!

Hirtelen kapok levegő után, mikor rémülten felülök az ágyban. A hatalmas ablak tompán töri meg a
fényt mellettem. Egy barna fal velem szembe, rajta egyetlen polccal, melyen egy orchidea pihen. Milyen
száraz illatot érzek... Az orchidea édes, nem? Már ha ennek itt van illata.
Hol vagyok?

A fájdalom a fejemben lüktet. Ó, te jó ég, fogom meg a halántékom, s próbálom lenyugtatni a
szívverésem. Mi van rajtam? Csak nézem csodálkozva a hatalmas férfiinget. Ennek van ilyen száraz
illata? Megszagolom, és igen. Száraz, friss és kissé óceáni... Gyorsan alákukkantok, rajtam van a sport
fehérneműm. Akkor minden rendben. Felsóhajtok, és nehezen kiszállok az ágyból az ablak felé. De közben
rossz érzésem támad. Kié is ez az ing?

Ahogy az ablakhoz érek, az furcsa hangot ad, mintha csak egy lapot hajtottál volna egy könyvben,
kivilágosodik, s tökéletesen, tisztán áttetsző lesz, láthatóvá téve a hatalmas udvart előtte. Csak tátom a
szám. Mi ez a hely? Hófehér márványkővel kirakott udvar, melynek közepén egy alacsony, zöldellő fa áll.
Csak a fa körül olyan három méteres sugárban van dús, zöld fű. Feltekintek, s látom a kék eget. Csend.
Nem tetszik ez nekem... Körülnézek. Hatalmas franciaágy, hófehér ágynemű, barna falak, de a kis
éjjeliszekrényeken és a polcon, amin egy orchidea van, nincs semmi. Az ugyancsak barna faajtó felé
indulok, s már jut is eszembe Flynn irodája. Ez is tolóajtó. De annak ellenére, amilyen masszív fának
tűnik, könnyen és nagyon halkan csúszik oldalra. Egy másik nagy szoba. Itt azonban áll egy félkör alakú,
krém bőrkanapé, előtte olyan két méterre egy akkora tévé, amekkora én vagyok, alatta egy kis asztalom
WII lejátszó. Ez a szoba már nem barna, hanem fehér, a kanapé mögött egy hosszú polc, rajta egy
könyvsorozat. Ilyen rendezett s tiszta lakás csak a magazinokban van, esküszöm. Kinézek a hatalmas
ablakon a tévé mögött, mikor elmegyek mellette, s látom, hogy ugyancsak a márvány udvar jelenik meg.
Mi a fene?

Egy újabb fa tolóajtó, s már hallom is meg a hangot, ami keveredik a kattogással. Kinyitom, s látom
a nagy, kocka ebédlőt, közepén egy tizenkét személyes, barna ebédlőasztallal. A bútorok natúr színűek, a
nagy, fekete márvány pult előtt pedig egy magas, szemüveges férfi feszes, fekete pólóban, ami kellően
kihangsúlyozza izmait. Vág valamit, ez a kattogás, közben a telefon fülhallgatójával beszél.

– Az Imperial West nem fogja annyiban hagyni. Beszélj Adrian Thomsonnal újra. Egyezzetek meg a
pénzbírságban. Jobban jár mindét fél. – Feltekint rám.

Wolf? – akadok ki teljesen, erre az asztal felé mutat komolyan.

– Igen, plusz kikötés a szerződés módosítása... – folytatja a beszélgetést, s én elindulok az asztal
felé. – Igen, ha ebben benne lesznek, nyugodtan felhozhatod a fiókok témáját is... . Nem, nem lesz sok...

Csak nézem, ahogyan újra mos valami a kagylóban, majd ismét vág. Most tisztábban látok. Új a
haja, más a szakálla fazonja, plusz egy szemüveg... De... Ő az... Mégis, valami teljesen más...

– Ühüm... – köhögök halkan, mire újra feltekint rám, megfeszül az arca, de csak mutatóujját emeli
felém. MI? Teljesen lefövök. Várjak? De...

– Miss Cameron – szólal meg újra, s kapcsolok, hogy nem fejezte be a beszélgetést. – Kapcsolja
Sedricket a harmincnyolcasról. Most.

Ez egy új beszélgetés? – csodálkozom el. Az órámra nézek, fél hét múlt... Te jó ég! Mennyit
aludtam?

Wolf elindul felém, kezében egy közepes méretű, hófehér márvány tállal, benne egy villával. Elém
teszi a salátát, de közben telefonon beszél.

– Nem, Sed. Azt hiszem, megbeszéltük még múlt pénteken, nem?

S én felnézek rá.

– Köszönöm – tátogom inkább, s nem értem, miért? Lenéz rám komolyan, fagyos tekintettel, s most
kapcsolok, hogy a szemüveg az! De folytatja a beszélgetést.

– Most újra azt hallom, hogy kicsúszik minden a kezeid közül? – Az arcomhoz emeli a kezét, s
erősen megfogja az államat. Ebben a pillanatban feszül ökölnyivé a gyomrom, s megfogom a kezét, de
agresszívan fordítja oldalra a fejem, s engem elönt a forróság. Szigorúan néz rám, bár bennem a düh kezd
forrni, mikor elnyomom a kezét az államról.

MI A FENE EZ AZ ÁTKOZOTT ÉRZÉS?

– Utánanéztél a nyomozónak? – fordul el, s egy fekete tolóajtó felé indul. – Akkor? – hallom még
erős hangját, de csak nézek utána. Ennek a férfinak még a járása is masszív, nem csak az érintése meg a
hangja erős és biztos, de az egész egy alfa.

Hallom, ahogyan tovább beszél, gondolom, az a fürdő, mert kissé visszhangzik minden. Aztán
megjelenik újra, rám néz, kezeiben egy kis műanyag poharat tartva, de én lángra kapok ettől a tekintettől.

Úristen! A Niagara csak úgy megindul a lábaim közt!

Az apró pohárban egy szem pirula van, s Wolf újra a pult felé fordul. Tovább beszél.

– Úgy dolgozol, ahogyan akarsz, de megnetudjam, hogy pénzbírsággal megússza! – mondja
ellentmondást nem tűrő hangon, aztán hirtelen csend.

Egy pohár vizet tesz elém, s fogalmam nincs, mit mondjak. Ideges vagyok. Magának is hoz egy tál
salátát, s leül velem szemben. Csak nézek rá. Mit csináltam mégis?! Vajon még beszél valakivel? Mi a
bánatért nem merek megszólalni?! S ekkor kiveszi zsebéből a telefont, az asztalra teszi, s mellé füléből a
fülhallgatót. Kész?

– Beszélnünk kell, Miss Stevens! – mondja komolyan, és ebben a pillanatban izzadok le, égni kezd
az arcom.

B*szdki! Mi a fene ez az üzemmód nálam?! Ennyire szarul vagyok, vagy ennyire nem tudom kezelni
ezt a helyzetet?

– Mr. Flynn... – mondom halkan, vagy talán inkább kérdem, s megemelkedik a szemöldöke.
Mérgelődöm. Szedd már össze magad Angelica!

Wolf mély levegőt vesz.

– Végighallgattam a mentett anyagot. Világos, hogy Clare provokálta ön. Most elégedett? – kérdi, s
úgy cseng a hangja, mint apámnak. Erősen. Választ vár. De...
– Tessék? – lepődöm meg, s szigorú tekintettel mered rám a szemüveg mögül. Egyik válasz sem jó,
ami felvillan az agyamban, közben fészkelődnöm kell, annyira folyok, hogy átfog ütni az ingen. Hallgatok
idegesen, s látom, ahogyan a telefonja újra felvillan. Flynn csak mérgesen ránéz a kijelzőre, mordul kicsit,
s foglaltat ad a hívónak. Összekulcsolja a kezeit maga előtt, s tekintetem a két aranykarkötőre réved. Ezt
nem hiszem el!

– Ez egy rossz vicc, igaz? – kérdem a szemeibe nézve. Bátorság... Kezelni tudom...

Wolf ajkain kis mosoly jelenik meg.

– Nem, Miss Stevens. Sajnos ez még viccnek is rossz – mondja komolyan, és farkasszemet nézünk.

Nem létezik, hogy ez a férfi az alávetettem volt! Ilyen nincs... Ő... Ez...

Az telefonja újra villogni kezd, de ő rá se hederít.

– A tárgyra térek – szólal meg. – Mr. Clare állapota nem olyan súlyos. Már megműtötték. Beszéltem
Mrs. Clare-rel, hogy ne emeljen vádat ön ellen. A bizonyítékok pedig helyt álltak Hamilton ártatlanságát
illetően. Legalábbis a rész, amit megmutattam a bírónak.

– Rész? – akadok ki, de nem válaszol, csak mereven néz a szemembe. Meddig viselkedik még így
velem? Bátorság, Demona... Gyerünk... Tedd félre azt az átkozott tényt, hogy lefolysz a székről, annyira be
vagy gerjedve, s a tényt is, hogy az alávetetted a főnököd. Nem munkában vagy!

– Miért? – kérdem komolyan, s igen, végre úgy cseng a hangom, ahogyan szeretném. Farkasszemet
nézünk, s megfeszül az arca.

– Mert az embereimért a tűzbe megyek, ha kell, Miss Stevens.

Miss Stevens... A név. Furcsa. Mennyivel másabb lehet egy alávetett, ha nem a klubbon keresztül
rendeled.

– Engem nem ez érdekel, W... – kezdem, de a telefonja újra villogni kezd, s Wolf ránéz. S már emeli
is fel újra velem szemben a kezét. Megfogja a szemüvegét, leveszi, s egy pillanatra megszorítja a bőrt
szemei közt. Rám néz, s a tekintete beleég az agyamba. Most nem!

38.

Most nem!

Ez pont az a tekintet. Egy tekintet, ami a tény mellett, hogy D. A. jeleket használ rajtam, tökéletesen
tudtomra adja, hogy most nem Wolf.

Meglepődöm, de közben visszateszi a szemüvegét, felveszi a fülhallgatót, majd fogadja a hívást.
– Igen? – egy erős, szinte haragos hang, jelzi, hogy rosszkor hívták. Csak követem a tekintetemmel,
ahogyan elindul az ablak felé ebben az elképesztő melegítőben. Teljesen összefeszülnek az combjaim,
mikor újra a karkötőre nézek. – Ennyire halaszthatatlan? – kérdi, s végigsimít a tarkóján. Ó, ez a test! –
Megoldjuk! – mondja, s látom, ahogyan a telefonján bontja a hívást. Néz egy ideig ki az ablakon, majd
felém fordul, s csak néz.

NEKEM KELL EZ A FÉRFI!

De ebben a pillanatban folyok el teljesen. A k*rv4 életbe! Ez rossz! Ennél rosszabb nincs is... A
főnököm!

– Jobb, ha hazamegyek! – állok fel, de kicsit meginog a lábam, és megkapaszkodom az asztalban.

– Üljön le, és egyen, Miss Stevens! – szól rám. – Aztán vegye be a gyógyszert! Fájdalomcsillapító.
A gyulladást is csökkenteni fogja. – Visszaül velem szemben, s csak néz fel rám, olyan átütő tekintettel,
hogy a fejembe szalad a vér, s kínomban elmosolyodom.

– Nem hiszem el... – motyogom, mikor leülök. – Azt hiszem, elfelejtetted, kivel beszélsz. Nem
vagyok az... – s elhallgatok. A mi? Ha a főnököm... akkor én...

Flynn szemeibe nézek, de neki csak a bal szemöldöke emelkedik meg. Széles, huncut mosoly jelenik
meg azokon a szexi ajkakon, s megszólal.

– Lássuk csak – hajol közelebb, s az asztalra könyököl. – Én vagyok Ira Grayson Flynn, az LnJ
vezérigazgatója immár három éve. Ön nullás ügyész volt ma reggelig a cégemnél. Az ügyeskedése miatt
kikellett volna rúgnom, de ön kiváló elemző – mondja komolyan. – Tehát... Szeretné még tisztázni a
pozícióját? – kérdi kissé lágyabb hangon, s én csak döbbenten nézek a szemébe. Aztán rápillantok a
karkötőkre.

– A csuklóira tekintve, a pozícióm tökéletesen tiszta a számomra, uram... – mondom kissé gúnyosan,
s kezdem uralni a bennem tomboló feszültséget.

– Úgy gondolja? – kérdi kellemes mosollyal, s tovább néz a szemembe. Ez csak egy jel. Igaza van.
Nem elég. Ha így játszunk tovább, nem is fogunk haladni. Kell még, adj jelet, hogy az enyém vagy!

Elmosolyodom.

– Miért nem veszed le, ha nincs igazam?

– Talán, mert tetszik – mondja huncutul, és a salátába piszkál. – Most egyen. Jó étvágyat! – s enni
kezd. Csak nézek rá. Egy átkozott falat nem megy le a torkomon ilyen állapotban. A kezem az asztalra
csapom, s felállok.

Wolf csak felnéz rám nyugodtan, s feláll velem szemben. Az asztalra támaszkodik, felém hajol, öt
centire megáll az arcomtól, s a szemembe néz.

– Sss... – súgja halkan. – Mi a baja, Miss Stevens? – kérdi, de csak megrebbentem szempilláim, s
meredek a szemébe. A lencse teszi jegessé a szemeit. Egy hegyi farkas szemeivé... Hallgat s néz.
Na és most, Demona?

Miss Stevens... S eszembe jut, hogy rúgtam ki a házamból, mikor szabályt akart szegni. Ő is arra
vágyik, amire én? Egy társra? Hogy lépjem át ezt a határt? Ismer. Tudja, ki vagyok. Már eleve
megszegtünk egy szabályt... Tulajdonképpen nem, mert nem tettük szóvá... Épp csak utaltam rá...

Mi lesz? Mi lesz, ha tévedek? Ha nem marad mindig velem? Neylanak igaza volt. Hülye vagyok!
Saját magam okoztam a bajt. Az átkozott karma. Csak nézek a szemébe, s döntenem, kell.

Most! Harcolnom kell. Magam alá taposni a vizet, mert jelen pillanatban...

Megakarom törni ezt a férfit!

39.

– Az enyém vagy – jelentem ki határozottan, s ebben a pillanatban tágulnak ki teljesen a pupillái. –
És most k*rv4 pipa vagyok... – A pír úgy jelenik meg az arcán, mint aki földig szégyellte el magát, de az
ajkai mosolyra húzódnak.

– Nem volt elég ellőnöd Clare farkát? – kérdi halkan, s eltávolodik tőlem. Az átkozott telefonja
megvillan, mielőtt megszólalhatnék. S már nyúl is érte, de gyorsabb vagyok. megfogom, s teljesen
kikapcsolom. – Ezt nem kellett volna. Egy nagyon fontos hívás volt – néz a szemembe, de én robbanok.

– Nincs senki nálam fontosabb – mondom, a telefonját a kezemben forgatva. – Én vagyok a papod,
mestered és az úrnőd.

– Úgy gondolod? – kérdi kissé félrebillentve a fejét, s teljesen kihúzza magát. Nem csak, hogy
gondolom, de tudom.

A kezét felém nyújtja, s szigorúan néz rám.

– A telefonom, Miss Stevens – mondja, de én elhúzódom az asztaltól. Farkasszemet nézek vele, s
elmosolyodom.

– Nem.

– Nem? – lepődik meg, de a hangja erősen és fenyegetően cseng, még egyet lép felém, de a
hőhullám, ami végigsöpör kezdve lentről, tudom, hogy kicsattan az arcomon. Hirtelen minden megmozdul,
elsötétül s az én lábaimból teljesen kimegy az erő.

Csak a telefonja csattanása, és a fájdalom a térdeimben és a kezeimben jelzi, hogy a kemény
járólapra értem. A sötétség, ami elvakított, megszűnik, s magam előtt Flynn meztelen lábait látom.
Felnézek rá égő arccal, s jön, hogy bőgjek.
Egy alávetett előtt térdelek?

Nem. Most nem. A tekintet és a feszült arc, ami lenéz rám, nem egy alávetetté. Előbb egy mérges
alfáé, aki már tökéletesen tudja, mivel fog büntetni azért az egy szóért: nem.

– A francba veled, Grayson Flynn – mondom, s lehajtom a fejem. A telefonjára nézek, s
kicsordulnak a könnyeim. – Hát nem érted? – kérdem halkan, mire hallom, ahogyan reccsen a térde, mikor
elém guggol. Egy biztos mozdulattal fogja meg az állam, s felemeli maga felé az arcom.

***

MÁSODIK POZÍCIÓ

GRAYSON

40.

2021. aug. 5. csütörtök

21:30

Nem hiszem el, hogy még mindig nem megy. Újra beleszívok a cigarettába. Hátradöntöm a fejem, és
lassan, körökben fújom ki a füstöt. Haa... Ilyen nincs. Az a k*rv4 jól elcseszte eddig is elcseszett életem.
A tévére nézek, aminek levettem a hangját. Keményen megy benne a pornó, s én maszturbálás helyett itt
ülök és cigizek. Király! A telefonom újra megvillan. Még egy e-mail.

Őszinte legyek, nem tudom, ki cseszte el jobban az életem? Az a szuka domina, a volt feleségem, a
munka vagy a klub orvosa az átkozott tablettáival, amit szednem kellett két hónapig.
Kezd elegem lenni. A telefonom, újra villan, és felveszem. Az Euro Chart írt újra... Kedvezményes
jegyek a Hawaii-szigetekre. Persze. Semmi másra nincs szükségem, csak egy kibaszott vakációra.

Felállok, magammal viszem a hamutálat, s elindulok lassan a konyha felé.

Vakációról jut eszembe. Kiürítem a hamutálat, s visszateszem a pultra. Talán elnézhetnék a klubba.
Kéne beszéljek valakivel már, mert az őrületbe kergetem saját magam. Elmúlik valaha ennek a szar
gyógyszernek a hatása? Mikor Robinson doki azt mondta elleszek tiltva, nem épp erre gondoltam. Nem
mondom, igaza van. Belehaltam volna abban az állapotban, ha még fel is áll.

Visszamegyek a nappaliba, kikapcsolom a tévét, s már húzom is el a háló ajtaját. Muszáj kidőlnöm.

41.

2021. aug. 6. péntek

05:30

Még mindig bámulom a mennyezetet. Fél órája. Azt hiszem, ideje lenne felkelnem, ha lenne erőm,
kedvem... Átfordulok a másik oldalra és átölelem a párnát. Elegem van mindenből.

Az éjjeliszekrényre tett telefonra nézek. Újra villog. Megint. Nem is tudom, mi hiányzik nekem.
Munka. Lassan nyújtom érte a kezem, s felveszem. A kijelzőre nézek. Hét új e-mail. Csak megemelem a
szemöldököm, s felkönyökölök.

Feladó: Simon Eroise – LnJ védő – code 70. Tárgy: Albatros gyilkosság...

Feladó: Felix Kongsberg – LnJ ügyész – code 15. Tárgy: Era Bank csalás...

Feladó: Rumina Jo – LnJ HR Tárgy: Bostoni alkalmassági teszt...

Még egy?

Feladó: Janson Colt – LnJ védő – code 13. Tárgy: Imperial Invest Sikkasztás...

Feladó: Serdick Inkman – LnJ ügyész – Code 15. Tárgy: Raynolds gyilkosság...

Stb...

Megdörzsölöm a szemem, és leteszem a telefont. K*rvára nincs ehhez kedvem! Mikor lesz már vége
a hétnek?
Lehunyom a szemem, s sötét. Úgy szalad az álom az elmémbe, ahogyan egy gyereknek. De hozza
magával a sötét démonokat is. Az átkozott, elnyúlt arcokat, amik rám vigyorognak. A démonokat, amik
vörös szemekkel lesik a hibáim... Hosszú, áruló nyelvükkel nyalják éles fogaikat, s karmaikat fenik... Vad,
éles kések, mik hátulról támadnak.

Ne bízz senkiben...

42.

A vakító fényre nyitom ki a szemem. Mennyi az idő? A telefonomat keresem a párnám alatt, s
megtalálom.

8:26? A k*rv44nyját! Felpattanok az ágyból, átsietek a nappalin, közben veszem le a
pizsamanadrágom, s állok is be a zuhany alá. A langyos víz gyorsan megteszi a hatását. Kinyúlok a
fogkeféért és fogkrémért, és nekiállok közben fogat mosni.

Rég munkában kellene lennem!

A nappaliban felveszem hanyagul lehajított nadrágom, és bekapcsolom a tévét.

– Ma kellemes idő várható. Az óceáni levegőmozgás magas és meleg. Árnyékban a hőmérséklet
elérheti a 33 fok Celsiust... – hallom a meteorológust, miközben a beépített szekrényből kiveszem a fehér
vászon inget... – Napi sport híreink! A New York-i focicsapat 3-6-ra győzött az eldorádói ellen.
Következő mérkőzés... – s már nyúlok is a kényelmes vászonnadrágom után. Azért a pár óráért ma nem éri
meg felöltöznöm. Elintézek egy pár dolgot, aztán megyek Robinsonhoz és a klubba.

Meghúzom a nadrág zsinórját és megkötöm. Az éjjeliszekrényre tett szemüvegért nyúlok, és kész...
Végre tisztán látok. Egy szemészhez is elkellene mennem... Egyre jobban rövidül a távolság, amíg még
tiszta a látásom...

43.

9:05

A liftajtó még nyitva. Beszállok, s csak nézem az ébredőket. Vicces. Szokatlan, hogy ennyi ember
legyen a liftben. Reggel 6-kor ezek még javában alszanak. Elmosolyodom, s látom, ahogyan mellettem a
kiscsaj lehajtja a fejét. No, mi az?

Csak nézek rá. Fekete kosztüm, fehér ing, narancssárga nyakkendő? Csini kis lába van... Hányas?
Négyes, négy és feles? Egyre több ember száll be, s közelebb lépek hozzá, de ebben a pillanatban szorítja
meg a táskája pántját. Csini kis arca van. Mennyi idős vagy? Huszonhárom? Huszonöt?

Még egy emelet, és többen szállnak be. Felnézek a kijelzőre, de ebben a pillanatban szólal meg az
android:

– A lift teli! Következő megálló a harmincötödik emelet. – Hurrá! A lift elindul, s az egyik okos
aktatáskája a földre esik. A csatja lepattan, s a papírjai kicsúsznak. Ember, ekkora szerencsétlent...
Mindenki megmozdul, hogy helyet adjon neki, egy másik férfi lehajol, hogy segítsen, mire megérzek egy
kicsi kezet a mellkasomon. Lenézek, s most eszmélek fel, hogy túl közel léptem hozzá.

– Sajnálom... – mondom halkan, s végre felnéz rám. Egy gyönyörű babaarc. Hosszú szempillájú,
hatalmas zöld szemek, enyhén sminkelt, de látom, ahogyan kissé szeplős arcán pír, rózsapiros ajkain édes
mosoly jelenik meg, de a szemei felcsillannak. Hú! Ebben a pillanatban áll fel a farkam, s nem tudok nem
elmosolyogni. Épp csak pislant egyet lassan, s a mosolya átvált egy éhes, fenyegető jelbe.

Ez a gyerek egy kezdő domina! Szélesedne a mosolyom, de a lift ebben a pillanatban áll meg, s
ahogyan az emberek megindulnak, ő is lekapja rólam a tekintetét. Idegesen tesz helyére egy kiszökött
tincset a kontyából.

Az utolsó, aki kiszáll a liftből, lassan és kecsesen. Csak nézem csinos lábait, mikor megnyomom a
40-est, beszívom a szám, ahogy a feneke megbillen, s dőlök neki a tükörnek. Ez egy k*rv4jó nő! Erre
felém fordul, s megemelkedik a szemöldöke, ahogyan a szájába harap. Egy hosszú pillanatra farkasszemet
nézünk, s én kénytelen vagyok megigazítani a nadrágom, hogy ne legyen nyilvánvaló a merevedésem, de az
agyam már messze jár...

Ó, egy domina... S a liftajtó becsukódik. Hú, b*szdki! Lenézek magamra, s csak harapom a szám. Az
a vad tekintet... Kilométerről felismerem már őket. Az alfák gyönyörűek, akárcsak az a kislány, de
végzetesen veszélyesek... Csak egyszer nem figyelsz, és örökre a megtörnek.

Amikor kinyílik a liftajtó, az üres előtér fogad. Az iroda felé fordulok, s belépek.

– Uram, uram! – szólal meg a hátam mögött Kathrine, s mellém billeg formás alakjával. – A kávéja!
– nyújtja felém a fehér kávéscsészét, s elveszem. Jól néz ma ki. Piros az orcája. Valakivel tölthette az
éjszakát. Sokkal nyugodtabb, mint tegnap...

– Köszönöm – mondom, s leteszem az íróasztalra. – Keresett valaki?

– Mindenki. Őrültek háza van, ha nem jön be időben! – mondja gyorsan, s csak felnézek rá. –
Sajnálom, uram... Nem... – kezdi halkan, s megemelkedik a szemöldököm.

– Mégis, ki az a mindenki, Kathrine?

– Volt itt... – néz a lapra a kezébe – Mr. Thomson, Mr. Kongsberg, és Mr. Colt is! Rumina pedig azt
üzeni önnek, ne felejtse el a 12 órai gyűlést.

– Ennyi?

– Igen, uram.
– Köszönöm. Felhívná nekem Thomsont? – nyitom fel a Mac-et.

– Persze uram! – vágja rá szégyenlős mosollyal. – Ó, és... – kezdi, mire komolyan nézek rá. – Roger
beteget jelentet. Valami epekrízis, vagy mi. Szeretné, hogy kiküldjem az új ügyeket helyette?

– Nem, elintézem – nézek vissza a kijelzőre, s nyúlok a kávé után. – Rendeljen nekem a Harrytől
egy vegyes salátát.

– Igen, uram... – mondja Kathrine mosolyogva, és elindul az ajtó felé.

Önnek 107 új üzenete van... Jelenik meg a kijelzőn, és mély levegőt veszek.

Lássuk!

*

12:13

– Semmi értelme annak, hogy több kezdőt alkalmazzunk. A Nullás osztály tele, de a komolyabb
ügyeket a régiek végzik! Mint túlterhelt! – mondja Clint, az egyik jobb kezem, s csak hallgatok.

– Clintnek igaza van, uram – szólal meg Rumina. A könyöklőre teszem a kezem. – A 10 kódtól
mindenki túlterhelt. Ideje lenne előléptetni egy pár embert.

– Egy pár újoncot... – morgom, s komolyan nézek Rumina kék szemeibe. De ő mérgesen simítja
szőke haját a füle mögé.

– Uram, a 10-esek nem győzik ilyen iramban a munkát.

– Bostonnal mi van?

– Túl sok újonc – vágja rá, mire csak nézek rá.

– Jelentést kérek! – fordulok Clint felé.

– Az elmúlt egy hónapban 405 sikeres ügyet zártunk le. Ebből 157 gazdasági, 166 hagyatéki, és 18
kórházi per és 20 erőszak, 12 gázolás és 32 gyilkossági ügy. A bejövő összeg: 89, 7 millió dollár.

– Csak? – csodálkozom el.

– Uram. Amíg nem érkezünk időben lépni, az idő húzódik, és mindenki alkudozik.

– Ez nem magyarázat.
– A magyarázat az, uram – vágja rá hangosan Rumina –, hogy a céget a nullás ügyek viszik!

Hallgatok egy ideig, és csak nézem a kivetítőn a számokat. Igaza van. A 00 topon van.

– Mennyi dolgozónk van 0 kóddal?

– Jelen pillanatban – néz Rumina a jegyzettömbjére – 100.

– Száz? – Szép kerek szám.

– Két emeleten – teszi hozzá kedves Ruminán, s megfogom a fejem. Már látom magam előtt a
számokat. A kezdők minimálbérrel vannak alkalmazva. Az is szép összeg. A jelek szerint pedig végzik is a
dolgukat, a gond feljebb van.

– Mennyi ügyünk van függőben 1-es kóddal?

– 179, uram – mondja Clint, s csak nézek rá.

– Mennyi? – s már nem mer válaszolni.

– Nézze, uram! – szólal meg Rumina, és összekulcsolom a kezem az államnál. – Az egyes részleg
túlterhelt. Egy gyilkossági per már csak a bizonyítékok miatt is hosszadalmasabb. Fejenként két ügyet, ha
vállalnak. Több őrültség lenne.

– Mennyien 1-es kódúak?

– 74-en, uram... – mondja halkan Rumina. – Ha esetleg felhozatnánk pár régi alkalmazottat
Bostonból... Ott negyven régi dolgozó van. Ha húsz...

– Nem! Hirdessen új állást!

– Tessék, uram? – lepődik meg Rumina Clinttel egyszerre, s ennek az általában nyugodt nőnek az
arcára az értetlenség mellett a borzalom is kiül. – Mégis, miből?

– Ha jól láttam, lesz elég pénz. Hétfőn Rogerrel átfutunk az alkalmazottak adatain és munkáin. Páran
előléptetésben részesülnek majd, s kábé egy hónap, és újra topon lesz a bankszámlánk.

– Addig?

– Addig nem lesz fizetésem – jelentem ki, s felállok.

Ennyi.

*

12:25

Túl sok az új ügy. Csak nézem a listát és neveket, amiket Roger bejegyzett.

Ariola Biztosító ellen Hudson... – baleset... Code:00 – Yuria Ishi

Rextool ellen Patrick Cole – felhasználói per... Code: 01 – Kevin Sunny

Még van egy jó pár...

És a komolyabbak:

Rick Ron – eltűnt 2 hete – nyomozó Groo iroda – code: 11 – Stan Howl.

Ó, mekkora ez a lista. Belefájdul az agyam, aztán már csak a küldés gombra klikkelek. A vicc az
egészben, hogy Roger az én nevemet használja... Így talán közvetlenebbnek tűnök. De ennyi ember... és
milyen sok ügy... A büdös életben nem érek a végére.

Hívom Rogert, de közben újra a listát ellenőrzöm.

– Hamilton és Clark... Molesztálás... – Lássuk csak, a telefon kicseng.

– Igen, Ira? – veszi végre fel, s hallom, ahogy furcsán beszél.

– Figyelj, van itt ez az ügy...

– Ne mondd, hogy te küldöd ki az új ügyeket!

– Ne mondd, hogy egy titkárnőre akartad bízni! Ez elemzői munka – mondom mérgesen, s Roger
hallgat egy ideig.

– Igen?

– Tehát. Clark és Hamilton.

– Gyermekmolesztálás... Dereng. Mi van vele?

– Mondok pár szabad nevet. Folks, Mann, George – olvasom a neveket, melyek mellett a legrégebbi
dátumot látom az alkalmazva oszlopban – White, és ... Stevens...

– Jah, megvannak – mondja Roger halkan.

– Kit tegyek próbára?

– Viccelsz?! – kérdi hangosan, s hátradőlök a székben.

– Nem, Roger, nem viccelek.

– Ki cseszte fel az agyad?
– Senki.

– Ira. Nem adhatsz molesztálási ügyet 0-ásnak!

– Roger – mondom a nevét kedves jobbkezemnek, és nézem a sárgával jelölt neveket. – Mann és
White öt éve vannak a cégnél, megbirkóznának vele, nem?

– Nem... – sóhajt Roger. – Nem olyanok. Akkor már inkább Stevens.

– Mert? – kérdem, de látom, hogy négy éve alkalmazott.

– Bevállalósabb! – mondja Roger unottam.

– Oké. Szedd össze magad hétfőre. Átkell néznünk pár anyagot, és pár embert előléptetünk – s
leteszem.

Stevens... Rákattintok a nevére, és már jelenik is meg az üzenő ablak. Ó, egy nő! L. Angelica
Stevens... Van egy neve... Egy ilyen ügy átlag megoldási ideje egy hét... Akkor, lássuk, mire vagy képes
Miss Stevens.

44.

És csend. Az emberek az ebédlőben, és létezik, hogy a lift üres. A parkolóba megyek, és már
veszem is elő az autókulcsot. Megnyomom a zár jelét, s fehér Ferrarim fényei már kapcsolnak is be.

*

– Egy domina kell! – állok meg Erik előtt és a pultra könyökölök. Csak néz rám nagy szemekkel.

– Hogy mi? Wolf, nem vagy alkalmazásban többmint két hónapja – mondja kissé mérgesen, de én
csak nézek a rá.

– Azt akarod, hogy a főnökkel beszéljek? – kérdem komolyan, mire Erik egy ideig néz, s elhúzza a
száját.

– Tudod mit! Tessék! – vág elém egy lapot. – Ez Demona úrnő lapja – mondja flegmán, s csak nézek
a lapra előttem. – Egyáltalán, jól vagy? Robinson jelentett a főnöknél. Enyhén szólva pipa volt!

Erikre nézek, s mérgelődöm.

– És?
– Még vár... De azóta Robinson még egy jelentést tett. A jelek szerint az egyik úrnő túl erőszakos.

Erőszakos? Csak nézek Erikre. Hanyag! Elhúzom a szám, és újra a lapra nézek.

– Jól vagyok.

– Örömmel hallom.

– Adj egy tollat! – nyújtom a kezem Erik felé, s ő golyóstollat ad a kezembe. – Mit lehet tudni erről
a nőről? – kérdem, közben elkezdem kitölteni a kérdőívet.

– Az utóbbi két évben igen nagy volt nála a forgalom. Átlagban egy hétvége, vagy két hét a
maximum idő, mire kirendel alávetettet.

– Hány éves?

– Üti a harmincat, asszem – mondja unottan Erik, és a gépre néz előtte. – A pletyka szerint, úgy
hallottam, hogy erős nő.

– Erős? – csodálkozom el.

– Ezt mondják – von vállat Erik és ránézek. – De itt minden domina az. Tudod.

– Jah – húzom el a szám. – Már amelyik valóban domina, és nem csak annak képzeli magát.

– Ez a munkával jár – motyogja Erik. – Azt hallottam még, érdekes szabályai vannak.

– Azt látom – mondom halkan, s csak nézem a lapot. – Érdekes kérdései is...

11. Határ-e a verés?

12. Határ-e a hánytatás?

13. Határ-e a fojtogatás?

14. Határ-e a megalázás?

15. Nem szólítasz meg, nem beszélsz hozzám, nem könyörögsz, csak nyűszítesz. Érthető?

16. Jogodnak érzed-e a gyönyört játék végén?

17. Mindened adod?

Válaszolok a kérdésekre, s Erikre nézek.

– Ennyi? – teszem elé a lapot, s Erik csak néz rám hosszan.

– Majd hívlak, ha téged akar.

– Akarni fog – mosolyodok el, s zsebre teszem a kezeimet, mikor az ajtó felé indulok.
Akarni fog... mert azt adom neki, amire vágyik.

45.

Mozgás. A szervezetnek tulajdonképpen csak ennyi kell. Gyorsítok a futópadon, átállítom a
dőlésszöget, és folytatom az edzésem. Érdekes, mennyi mindenre tud gondolni közben az ember. Főként a
saját testére. Végre. Elmosolyodom, és a törölközőért nyúlok. Az egyetlen gond mindig a munka. Élvezem.
Szeretem azt, amit csinálok, de emberekkel dolgozni a legnehezebb a világon. Ezt nagyon jól tudom Japán
óta.

Bár, ég és a föld a különbség a keleti kontinens és köztünk. Európát nem is említem. Ahol olyan
változatos a demográfia, nem csodálom, hogy állandó akadályok vannak.

Ha... Lassítok, gyalogolok egy ideig, és a gép mellé tett telefonra nézek. Írjál már... Kezdek
türelmetlen lenni. Még mielőtt ez az átkozott frusztráció kitör rajtam, kell valaki, aki felszabadít...

A törölközőért nyúlok, s ahogyan végigtörlöm az arcom, a telefonom képernyője meg is villan.

SHK.

Végre!

*

– Demona úrnő téged akar – mondja Erik, s elém tesz egy kis cetlit, rajta a címmel. – Mennyi időt
írjak ki?

– Négy napot – mondom, elvéve a piros cetlit, – Elég lesz. Túl sok a munkám most.

– A főnök nem örül ennek, tudod...

– A főnök tudja, hol a helye... – nézek Erik szemébe. Elhúzza a száját.

– Egy pöcs vagy, Wolf.

– Hahaha... – csak nevetek. – Igen... Persze, hogy az vagyok... – S elindulok az ajtó felé.

– Nem ajánlom, hogy így jelenj meg Demonánál, saját kezemmel nyírlak ki! – szól utánam Erik, s
csak felemelem neki a kezem.

– Nagy szavak... A tettek? – kérdem szemem sarkából ránézve, s látom, hogy forr a levében. –
Nyugi. Nem rontom a klub hírnevét.

Igen. A Shadow's Klub drága főnöke sokat köszönhet nekem. Ezeréve ismerem... Akárcsak ő
engem...

*

– Be kell majd vásárolnom... – nézek a hűtőbe, s kiveszek egy almát. Már lezuhanyoztam,
megborotválkoztam, szőrtelenítettem, és tökéletesen tiszta vagyok. Mosolygok, mikor leülök a nappali
kanapéjára. Türelmetlen vagyok. Ahogy telik az idő, kezdek türelmetlenebb lenni...

Milyen játékszereket szeret használni?

Érdekes, ha valaki listát kérne, bármikor képes lennék leírni, mennyi mindent nem ajánlok
alávetetteknek. De persze a gazdák gazdák maradnak. Abban a pillanatban, hogy neved és aláírásod
megjelenik a szerződésükön, az övék vagy. Onnantól kezdve neked semmi szavad nincs.

Elmosolyodom, és tovább eszem az almát. Újra a kezembe veszem a kis piros cetlit.

Demona Úrnő

NNY – Washington Str. 15. B6. 35.

NNY Washington Str. Nem a legmenőbb, de megkell hagyni, jó környék. Ott még nem voltam.
Voltam már a Hilton negyedben, voltam politikusnő lábai előtt, sőt... De ez a környék... Nos, már
lényegtelen. Nem alávetett választ ebben az esetben gazdát.

Még egy harapás, és csak mosolygok.

Minden rózsa tövissel születik. Minden rózsa attól rózsa. Gyönyörű, csábító, megszédít bódító
illata, de ha megfogod, és magadénak akarod nyilvánítani, szenvedsz. A rózsa... az első és egyetlen alfa.
Van, aki képes szenvedni érte. Van, aki elviseli az összes tüskét, akárhányszor csak hozzáér. És van, aki
letöri a tüskéket... A rózsa pedig elveszi értékét. Nem marad belőle, csak egy kontrollált hazugság.

Milyen lesz Demona? Hogy néz ki? Érdemes lesz szenvednem érte? Lehunyom a szemem, és
leveszem a szemüvegem... Csak nézem a kékes lencsét, mi maximumon szűri ki a kijelzők fehér fényét
amellett, hogy a látásomat biztosítja...

Demona... Lássuk, domina vagy, vagy olyan vagy, mint több mint a fele a klub ügyfeleinek?

46.

Ahogy gondoltam. Nem épp a legmenőbb környék. Csak nézek fel az újonnan épített panelre.
Remek. 21:10-re rendeltek. Elindulok felfelé a lépcsőn, és már mosolygok. Türelem, Wolf... Nemsokára
vonyíthatsz a fájdalomtól...

*

21:09 – nézek az órámra, és felsóhajtok. Még pár pillanat, és ideje lesz kopognom. Lehajtom a
fejem, és mély levegőt veszek. Mikor voltam utoljára alávetett... Két hónapja... Hú... S a kezem az ajtóra
emelem. 21:10.

Csend. Kis időbe telik, míg halk lépteket hallok az ajtó felé közelíteni. Aztán a kilincs lenyomódik,
s az ajtó kinyílik.

Épp csak felfut rá a tekintetem.

A k*rv4 életbe. Ne!

– Szia – szólal meg egy alt hang duzzad ajkai mögül, de lenyelem a mondatot, mivel már fordultam
volna is sarkon. Ez a reggeli csaj a liftből, az alkalmazottam, a picsába is! Épp csak nézek rá, s szidom
magam meg a klubbot, mikor nekidől az ajtófélfának és csak néz nagy zöld szemeivel. Erősen megfogja az
államat, és megemeli az arcomat.

– Nézz a szemembe! – szól rám, s ez a hangnem nem tűr ellenkezést, de... – Mindig. Nézz. A
szemembe – hangsúlyozza, s én csak nézem ezeket a nagy, zöld szemeket. Gyönyörűek, de...

– Wolf, igaz? – kérdi, és csak bólintok, mert egy alávetettnek így kell tennie. – Demona úrnő vagyok
– jelenti ki. Nem akarom elhinni, hogy ez a gyerek az. Nem... ennek olyan az arca, akár egy babának...

– Nem tudom, kinek szolgáltál eddig, és hogyan bántak veled, de mielőtt betennéd a lábad az
otthonomba, közlöm veled a szabályaim. – Szabályok? Az ajtóban? – Ez első, amit az eszedbe kell,
vésned: bízz bennem!

Soha! A saját gatyámban nem bízom, bébi.

– A második: beszélj. – Hogy mi? – lepődöm meg.

Ez nem normális.

– Az őszinte beszélgetés minden alapja – folytatja, s csak nézem. – Én beszélek hozzád, te beszélsz
hozzám.

– Bébi, ez nem így megy... Egy alávetett nem beszél... – mondom magamban, de közben ő folytatja.

– Elmondom, mit akarok, elmondod, mit érzel ezzel kapcsolatban. Ha valami megijeszt, vagy
aggódsz valamivel kapcsolatban, mondd el nekem, megbeszéljük, megoldjuk félelmeid forrását, kezeljük a
szituációt. Rendben? – kérdi, és hosszan néz a szemembe.

Most mondjam azt, hogy ez a legamatőrebb húzás, amit valaha hallottam? Nézek rá, s azt mondom,
amit hallani akar. Két szót:

– Igen, Úrnőm...

Elmosolyodik, s babaarca égni kezd. Szentég, hány éves vagy? Huszonhárom? Egyáltalán, volt
valaha alávetetted?

– Nagyszerű! – mondja élénkebben a kelleténél. – Persze, ha te szeretnél valamit tőlem, egyszerűen
csak el kell mondanod. Megbeszéljük, és meglátjuk, mennyire kivitelezhető a dolog... – Mi a szentszar?
Nem hiszek a fülemnek. Türtőztetnem kell magam, hogy a flegma ne jelenjen meg az arcomon.

– A harmadik szabály: nekem társ kell. – MI? – Egy olyan társ, akinek szüksége van rám, és akire
szükségem van. Feltételezzük, hogy attól a pillanattól, hogy belépsz az ajtón, tökéletes társam vagy. Ez azt
jelenti, hogy ma este ismerkedünk. Tulajdonképpen minden nap újat és újat fogunk megtudni egymásról, de
ma csak beszélgetünk.

Csak nézek erre a kicsi nőre előttem, aki alig üti a 160 centit, kicsi, kerek arca, olyan, akár egy
babáé, és olyan szabályokkal jön nekem, amiket életemben nem hallottam. Társ? Ez viccel velem! Nekem
nem társ kell, bazdki! Egy domina, aki széjjelcseszi az agyam!

– Ezek a szabályok. Érthetők? – kérdi komolyan. Nem hiszem el. Ha most elmegyek, a büdös
életben nem engednek domina közelébe. Klubon kívül meg őrült vállalkozás keresni egyet pár napra...

– Igen, Úrnőm – mondom a kedvenc két szót, és próbálok nyugodni. Mi a f*sz lesz ebből?

– Helyes, bár ezt a megszólítást csak a hálóban várom el. – Mi van?! – A hálón kívül szólíts
egyszerűen Demonának. Az igazi nevem abban az esetben tudod csak meg, ha ez a kapcsolat működni fog,
és vállaljuk a klubbon kívül. Bár erre az esély egyenlő a nullával – mondja hanyagul, és elindul.

Mi a fenét zagyvál ez össze?

– Éhen pusztulok. Együnk! – felém fordul és néz. Csak négy nap, Wolf... Kibírod. Mit árthat neked
egy gyerek? Semmit. Kefélsz egy jót, aztán vissza a munkába. Keresel másik dominát.

– Mi lesz?! – néz rám kissé szigorúan, de annyira aranyos az arca tőle, hogy jön, hogy mosolyogjak.
– Min akadtál meg, Wolf?

– Azon, amit utoljára mondtál – nem bírom magamban tartani. Mégha nehezen is, és kíméletesen,
nehogy átvegyem az irányítást, meg kell kérdeznem, ezt komolyan gondolja-e?

– Talán nem vagy éhes? – Nem erre gondoltam! Elkell rejtenem a mosolyom... Nyugi... Alávetett
üzemmód... Alávetett üzemmód...

– Nem igazán. De nem is erre gondoltam.

– Akkor? – kérdi meglepetten.
– Jól értettem? Elmondod nekem az igazi neved, ha ez működik? Ez a klub szabályainak teljesen
ellentmond. – Nem vagy velük tisztában, bébi?

Csak néz rám nagy szemeivel, s csodálkozik. Aztán élénk mosolyra húzódnak az ajkai, és
felcsillannak a szemei. Micsoda boldog arc!

Nane... Ez észrevette?

Leül, és tovább néz.

– Wolf, ha ez működik klubon kívül – hangsúlyozza, de a hangja kissé megváltozott. – Nem tudom,
mennyire érted ezt a részt? Gyere, beszéljük meg.

S elindulok az asztal felé.

47.

– A klubbon kívül, annyit tesz, hogy te felmondasz nekik, és a társam leszel – mondja komolyan
nézve a szemembe, s leülök az asztalhoz. – Társam, olyan szinten, hogy elmegyünk a városba,
megismerkedsz azzal a kevés barátommal, beszélek neked a munkámról, a szüleimről, és az álmaimról.

– Minden, ami a klub szabályai szerint tilos – szalad ki a számon, mire beleiszik a borába, s
komolyan néz rám. Egyre jobban csillognak a szemei.

– Pontosan.

– Volt már erre példa? – kérdem, mert nem hinném, hogy valóban annyi alávetettje volt.

– Még nem – sóhajt nehezen, s enni kezd. Mi ez? Krémleves? – Sosem – teszi hozzá pár másodperc
múlva. – Sokan nem elég bátrak – néz rám, s kedvesen elmosolyodik. – És persze, még nem találtam igazi
társat.

Ez nem domina. NoWay! De játsszunk, ha már eljöttem...

– De én most az vagyok – mondom halkan, s csak néz rám, majd kis mosoly jelenik meg az arcán.

– Igen. Ebből a pozícióból indulsz – Pozícióból? Bébi, én adok neked pénzt, hogy kedvencekre
költsd. Mindegy. Kicsit felém hajol. – De ez olyan, mint a sakk. Vannak, akik tudnak játszani, vannak, akik
nem.

– Sakk? – kérdem. Ez hogy kerül ide? – Ritka hasonlat egy ilyen kapcsolatra.

– Úgy gondolod? – iszik újra a borból. – Szerintem nem. Az sakk egy nagyon nehéz stratégiai játék.
– Ez igaz. És nagyon ritka, hogy megfelelő társat találjak hozzá. – És nagyon ritka, hogy megfelelő társat
találjak hozzá. – MI? – Tudsz sakkozni, Wolf?

Kimondta a gondolatom? Nem hiszem el! Bazdki! Tévedek? Ezt hogy az istenbe csinálta?

– Kicsit nehezen kezelem ezt a szituációt – mondom halkan, csak néz rám értetlenül.

– Mert?

– A mi világunkban azt mondjuk, egyszer mindenki megtalálja a társát. Alávetett a dominánsát, de
most zavaró érzésem van. Kezdve azzal, hogy egy asztalánál ülök veled. – Hogy a kibaszott gondolataimat
mondod ki, és a büdös életben nem hinném rólad, hogy domina vagy.

– Kételkedsz abban, hogy ki vagyok? – kérdi mérgesen, és a hangja beszúródik a gerincembe. Totál
lefagyok! Megint! De úgy áll fel a farkam erre a tekintetre, hogy jön, hogy a lábai elé vessem magam.
Bazdki! Lehajtom a fejem, és álló farkamra pillantok. Viccelsz velem!

– Nézz rám! – szól rám, s felkapom rá a szemem. – Tisztáztuk?

– Igen, úrnőm... – szorítom ki magamból, és próbálok nyugodni, de csak jobban izgulok.

– Igen, Demona! Nem vagyunk a hálószobában – jelenti ki mérgesen, s érzem, ahogyan lüktetni
kezdek.

Ne már! Hogy gerjedhetek ennyire erre a nőre? Nem olyan, mint a többi. Nem észbontó, szexi
bőrruha van rajta. Csak sima ing... Nincs benne semmi különös, vad smink. Nem, ember, egy átlagos,
alacsony nő, de a hangja... Összehúzom a szemem, s csak nézem. Szép, ívelt, duzzadt ajkak, elképesztően
nagy, ártatlan szemek, és szinte pisze orr a fehér, szeplős arcon. Akár egy kamasznak. Ez a nő üti a
harmincat?

– Mikor voltál utoljára kirendelve? – kérdi komolyan.

– Két hónapja.

– Szünetet vettél? Miért?

– Volt egy kisebb egészségügyi gondom – mondom halkan, s elhallgatok. Ezt nem kellett volna
említenem.

– Mégpedig?

Nem mondok semmit.

– Valami a klubbal kapcsolatos? – kérdi kíváncsian, de csak az ajkaira nézek.

– Maradjunk annyiban, a királynők nem egyformák. – Ennyi. Többet nem mondok. Demona csak néz
rám hosszan, kissé elhúzza a száját.

– Értem. Jobban vagy?
– Igen.

– Akkor nem kell aggódnom majd érted, igaz? – Aggódni? Jól hallok?

– Jól vagyok – jelentem ki, de a szó a fejemben cseng. Melyik domina mond ilyet még, bébi?

Enni kezd. Én is a zöldségre nézek, s megkóstolom, bár nem igazán tudok ilyen állapotban enni.

– Szeretném tudni, miért? – kérdi komolyan, de nem figyelek rá egy pillanatra.

– Mert szolgálni akarok – szalad ki a számon, s már kapok is észbe. Bazdki! Felnézek rá, és hosszan
néz a szemembe.

– Nekem nem szolga kell – mondja kissé lágyabb hangon.

Jah, igen...

– A társad leszek – jelentem ki, és látom, ahogyan kipirul újra az arca. Bazdki! Addig pirongsz, míg
én nem fakasztalak sírva, legyen okod rá. De elneveti magát.

– Sokan mondták ezt, Wolf! – újra iszik, s szerintem már a fejébe is szállt a bor. – Nagyon sokan.
Talán jobb lenne, ha hallgatnál, és az időre bíznád. Majd elválik, ki leszel nekem.

Nagy szavak. Mégsem huszonhárom a jelek szerint. Csak nézem, eszik tovább, de az agyam máson
jár. Nem értem őt...

– Meglepett a jelentkezésed – újra a szemembe néz, és állom a tekintetét. – Képes lennél ölni is a
gazdádért?

Mi? Ó, a kedvenc kérdésem...

– Igen – mondom komolyan. Erre meglepődik.

– Tegyük fel, passzívvá teszlek, és egy másik kedvenccel töltöm az éjszakát előtted, elviseled?

Gyűlölöm az osztozkodást, de...

– El. – Sok mindent elviseltem már eddig is.

– Határidő?

– Négy nap.

– Négy nap? – kérdi kissé csalódottan.

– Igen – mondom halkan, és ismét a száját nézem.

– Lényegében, nem tudom, milyen gazdáid voltak. De... Az adatlapod szerint tűröd a fájdalmat és a
megalázást, mazochista vagy?
Mazochista? Én? Majdnem elmosolyodom, de sikerül visszafognom magam.

– Nem. – Nem vagyok az...

Hatalmas szemekkel néz rám, s kissé szétnyíltak azok a szexi ajkai.

– Tessék? – kérdi.

– Nem vagyok mazochista. Csupán azt szeretném adni neked, amire vágysz – mondom komolyan
nézve a szemeibe. – Ha pedig az egyenlő számodra a kínzással és a szenvedéssel, akkor eleget teszek az
akaratodnak. – Úgy néz rám, akár egy gyerek, aki karácsonyi ajándékot kapott. Pff! Nevetnem kell!
Lehajtom a fejem, s elrejtem a mosolyom.

– Nézz a szemembe! – szól rám, s nyelek egyet. Koncentrálj, Ira... Most Wolf vagy... – Szégyellsz
beszélni? – kérdi.

– Nem. Csak... Szokatlan. – Főként Wolfként...

– Mi?

– Ez. – Így... Wolf hallgat és szenved és élvez. Nem csinál mást. Azért van, hogy kikapcsoljak...
Nem kell magyarázkodni, mondani, beszélni, kérdezni, kérni, uralkodni, parancsolni. Csak lehajtott fejjel,
igen, úrnőm... És fehér fény... Ennek így nem lesz jó vége...

– Nem gond – szólal meg, s meglepődöm újra. – Ne félj – mosolyog, közelebb hajol. – Azt akarom,
hogy kimondd, amit érzel.

Én nem akarok kimondani semmit. Nincs szükségem egy... Csak nézek a szemébe... Rémes ez a
helyzet...

– De ez ijesztő – mondom halkan.

– Ijesztő? – csodálkozik el, s kedvesen mosolyog. – Mert új?

Az. És nem hiszem, hogy nekem erre lenne szükségem...

– Wolf. Ne félj tőlem. Nem tudsz olyat mondani, amit ne tudnék kezelni – jelenti ki, és csak nézek
rá. Újra. Ez a nő mennyiszer lep meg a vicces kijelentéseivel. Kismillió dolgot mondhatnék, mivel
teljesen kiakasztanálak, és menekülnél tőlem, akár a tűztől. – Megoldjuk. Megoldunk mindent. Csak
bíznod kell bennem, elmondani, mit érzel és társam lenni a megoldásban is. – Aham. Bízni és társ. Ezt
elfelejtheted... – Ha nem vagy társ, ha nem segítesz nekem azzal, hogy elmondod, mit érzel, hogyan éled
meg, és ha nem bízol bennem, akkor szörnyű lesz ez a négy nap.

– Értem, Úrnőm... – mondom reflexből és lesütöm a fejem, rácsap az asztalra, és felnézek rá.

– Beszéljünk a büntetésekről! – mondja kissé mérgesen. – Három szabály van csupán, de eddig
mindenki elbukott. Ajánlom, hogy az eszedbe vésd őket négy napra. Ha nem mennek, nem kell négy napot
itt töltened. Már az első alkalommal elválnak útjaink. Érthető?
Egy értelmes mondat.

– Igen.

– Remélem! Ezen kívül van pár elvárásom. – Elvárások? – Az elvárásaim párosak. Ami számomra
annyit tesz, neked is lehetnek elvárásaid velem szemben.

Mi a... ?

– Egyszer hangzanak csak el – mondja komolyan, és én csak figyelem, ahogyan az a kicsi szája jár.
– Így figyelj, én is figyelek rád. Mindig... – kis szünetet tart, és a szemébe nézek. Mennyi az esélye annak,
hogy tévedjek? – A társamtól elvárom, hogy tiszta legyen. Türelmes. Ha megbeszélünk valamit, azt
csinálja végig. A legvégéig. Személyesítsünk! – hajol közelebb hozzám, és mereven néz a szemeimbe.

– Azt akarom, hogy mindent nekem adj.

Mindent? A démonaim is kellenek, bébi? Kell a dühöm? Kellenek a rémálmaim? A
reménytelenségem, és a bizalmatlanságom?

– A minden alatt nem szolgálatot értek, Wolf. A minden az egész valód jelenti. A szavaid, a
tekinteted, a vágyad, a félelmeid. Mindent. – mondja, s kis mosoly jelenik meg az ajkán. – Ezentúl nem
borotválkozol. Három milliméteresre nyírod a szakállad. Azt akarom, hogy ápolt férfi legyél, nem egy
hímringyó. – Hímringyó? – Nekem nem egy nőies férfi kell, hanem a nagybetűs teremtés koronája –
mondja élénken, és csillognak a szemei. Magasra tetted a mércét bébi. A nagybetűs teremtés koronája már
rég elhallgattatott volna egy pofonnal.

– Egy másik dolog – szólal meg újra. – Játékszereket fogok használni. – Miért nem lep ez meg. – Én
gondoskodom az állapotukról, hogy sterilek legyenek. Hogy ne okozzanak sérülést. Biztosítalak az
épséged felől.

Ja, remélem úgy, ahogyan kell, és nem kelek fel megint négy nap múlva ökölnyire duzzadt, lila
farokkal egy fertőzés miatt, egy silány minőségű farokbilincsben...

– A büntetéseket el kell szenvedni – mondja kis csend után. – Büntetés közben nem mondhatsz fel.
Ha igen, jelentem a Klubnak. E mellett, a büntetéseket akkor kapod, ha nem teszel eleget az elvárásoknak.
Például, nem nézel a szemembe! – hangsúlyozza. – Most te jössz. Hallgatlak!

– Én? – szalad ki a számon a meglepettség.

– Te, Wolf. Mik az elvárásaid velem szemben?

Ez miről beszél? Csak nézek rá, és tűnődöm. Elvárásaim egy dominával szemben? Mossa ki az
agyam, tartsa féken a démonaim, irányítson, mikor nekem nincs több erőm, és még lenne pár dolog, de...
amúgy... Ezt nem mondhatom ki, mint alávetett.

– Nem tudom. Nincsenek.

– Biztosan vannak. Lenniük kell – hátradől –, csak még nem gondolkodtál komolyan el rajtuk.
Másként kérdem: szerinted milyen a jó domina?
Tessék? Na, olyat még nem találtam...

– Nem tudok még válaszolni. Sajnálom.

– Sajnálod? – lepődik meg ezen a kis szócskán, s már húzza is össze a szemeit. – Ezt a szót nem
akarom hallani. Nincs olyan, hogy sajnálod, érted? Tőlem nem kell bocsánatot kérned, akkor sem, ha
félelmedben nem tudod a vizelet tartani, akkor sem, ha engedély nélkül élvezel el. Nem, Wolf. Egyszerűen
elviseled a büntetést. Érthető?

– Igen, Ú...

– Demona! – vág a szavamba. – Halljam a nevem!

– Igen, Demona.

– Úgy, ügyes. Akkor mostmár térjünk a jutalomra. – Jutalom? Ez a nő egyre érdekesebb... – Mivel
tetszel nekem, lehet két választásod. Az egyik, mikor a hálóba megyünk, választhatsz egy játékszert, amit
semmiképpen nem akarsz kipróbálni. Nem kell megindokolnod. Nem érdekel, miért nem. Csak kimondod,
és azt a játékszert sosem fogom használni rajtad. A másik, kérhetsz valami különlegeset jutalomként.
Bármi lehet. Ételtől kezdve ékszerig, egy óra plusz alvás, vagy amit szeretnél, ami neked sokat jelent, és
ami valóban érezteti veled, hogy megérte eleget tenni az akaratomnak.

Kisül az agyam.

– Sosem hallottam ilyenről...

– Még nem voltál az alávetett társam – mondja komolyan, de én csak csodálkozom és bámulom az
ajkait.

– Bármi lehet? – Kérdem.

– Bármi – mondja kedvesen.

– Akár veled kapcsolatos is? – kérdem halkan, mire elcsodálkozik.

– Legyen – von vállat. – Lássuk, mi jár a fejedben – mosolyodik el.

– Egy csók – mondom komolyan, s csodálkozva néz rám. Ledöbbent.

– Csók? – kérdi nagy szemekkel.

– Igen. Egy csók. Ha jutalmazni akarsz, semmi mást nem kérek, csak egy csókot.

– Franciát?

– Nem. Egy egyszerű csókot.

Lebiggyeszti a száját, s csak néz. Megemelkednek a szemöldökei. Szinte hallom a fejemben a szót,
amire gondol. Furcsa. Ja, én így vagyok veled, bébi. Furcsa az egész helyzet.
– Jól meggondoltad?

– Igen – válaszolok. Elvégre pénzem van. Másra pedig nincs szükségem. De azok az ajkak...
iszonyatosan csábítóak.

– Akkor legyen! – áll fel hirtelen az asztaltól, s én követem. – Most lássuk a játékszereket.

48.

Kicsi hálószobája van, de kellemes a levegő. Otthonos. Nagy ablak, fehér függöny, világos ágynemű
a hatalmas, faoszlopos franciaágyon. Jó...

– Nekem nincs külön szobám számodra – szólal meg, mikor másik ajtót keresek. – Tekintve, hogy
eleve a társam vagy. Ami annyit tesz, velem alszol, teljesen meztelenül – jelenti ki, s csak nézem, ahogyan
benyit a gardróbba. – Persze, vannak feltételeim. Az együtt alvás egyik feltétele, hogy nem érsz hozzám,
nem ölelgetsz, nem szólítasz, és nem is ébresztesz fel, ha nem kérem előző este tőled. Érthető?

– Igen, Úrnőm.

– Helyes! Most figyelj jól – nyit ki egy fiókot közvetlenül az ajtó mellett, és lenézek rá. Általános
játékszerek. Semmi extrém... Hát, nem kell félnem... – Nézd meg őket, és mondd meg, melyiket nem
akarod, hogy használjam.

– Ezek mellett, amikről még tudnod kell, az a jég és a viasz. És egy szabály. Ha közösülünk, mindig,
hangsúlyozom, mindig használunk óvszert. – Mi? Tiszta vagyok, drága. Nem neked kellene valami
tabletta? – Tudom, hogy tiszta vagy, és minden teszted rendben, de akkor is. Szeretem érezni a társam
gyönyörét, de utálok lucskos lenni. – Aham... – Fogamzásgátlót pedig nem akarok szedni. Nem fogom a
hormonjaimat lőni semmivel.

Csak nézem a fiókban a pár játékot. Nézem a látszólag új erényövet, de már a súlya gondolatától is
kókadok, és érzem az égető fájdalmat a farkamon...

– Döntöttél? – kérdi lágy hangon, és ránézek.

– Igen, úrnőm.

– Melyik lenne az?

– Az erényöv.

Csodálkozva néz rám, majd a fiókba.

– Rendben – és kiveszi a fiókból. Egy fekete dobozba teszi, majd a karórájára néz. – Késő van...
Vegyünk fürdőt, és feküdjünk le. Holnap hosszú nap elé nézünk.

49.

Széjjelhasad a fejem, ha csak az alvásra gondolok. Azt hiszi, képes lennék mellette aludni,
meztelenül? Csak nézem a zuhanyozó ajtaját, és a hajamba túrok. Azt akarom, hogy megbüntessen. Égessen
meg... Csak ne gondolkodjak.

Nem ülök le az ágyra. Az ágyban aludni kell, de állni sem akarok. Engem zavar a tény, hogy
magasabb vagyok nála. Nehéz így visszafognom magam, ha mindig felnéz rám azokkal a bociszemeivel...

Letérdelek, s felsóhajtok. Nekem egy domina kell, Erik... Nem egy gyerek...

Hallom, ahogyan kinyílik az ajtó, és már szólal is meg.

– Mit csinálsz? – vörös az arca a hirtelen haragtól, mikor felnézek rá.

– Vártalak, úrnőm.

– Térdelve? Kértem én ilyet?! – kapja fel jobban a vizet, és minden az arcára van írva. Nem
válaszolok. Csak nézek fel rá. Igen, egy kedvenc pozícióm. Felnézni rá... Így... a lábainál térdelve, de
látom, ahogy éget a tekintete. Dörzsöli a haját.

– Még egyszer ne tegyél ilyet! Ha nem kérem, ne tegyed!

– Gondoltam...

– Rosszul gondoltad! ÁLLJ MÁR FEL! – kiált rám, s megfeszül bennem minden. Nézek a szemébe,
és felállok. Hangosan fúj, és leül az ágyra...

– Gyere, szárítsd meg és fésüld szárazra a hajam – csapja hozzám a törölközőt, s ebben a
pillanatban áll fel újra a farkam. Tetszik ez a hang.

– Igen, úrnőm...

*

– Wolf. Tisztázzunk valamit újra – szólal meg, miután jobban megdörzsöltem a haját, és a hajkeféért
nyúlok az éjjeliszekrényén. – A társam vagy. Gondolom, volt normál kapcsolatod, igaz?

Volt...

– Régen.
– Annyira régen nem lehetett – mondja halkan, de csak végigsimítom hosszú haját... Puha, hideg és
nedves...

– Majdnem öt éve. Nős voltam. De a házasságom nem működött... – mondom halkan, s már bánom
is.

– Akkor jöttél rá, milyen vagy? – kérdi, s hallgatok egy ideig. Igen, akkor jöttem rá, milyen vagyok.
Arra, hogy a vezetésnek mekkora ára van.

– Azt hiszem, igen – mondom halkan, s felém fordul kicsit. Babaarca még piros.

– És ő nem viselte? – kérdi, s szerintem nincs tudatában annak, hogy enyhén épp szabályt szegünk.

– Viselte egy ideig, de... Nem tudta kezelni, és azt mondta váljunk el.

– Értem – sóhajt fel, újra megdörzsölöm a haját. – Akkor elmondom, én mit szeretnék. Rendben? –
kérdi komolyan.

– Igen, úrnőm.

– Azt akarom, hogy jó legyen neked és nekem. De nem megyünk a fejünk után. Nem látsz az
agyamba, én sem a tiedbe. Nem akarom, hogy a szolgám légy. A társam kell, legyél. Ami annyit tesz:
beszélünk. Ha nem kérek semmit, ha nem mondok semmit, akkor azt teszel, amit akarsz, de nem alázhatod
meg magad.

– Tessék? – akadok ki, mert azt hiszem, nem hallok jól. Felém fordul, és komolyan néz a szemembe.

– Wolf, férfi vagy. Az Én társam. Én erős vagyok, akkor te is. Érted? – Nem! Egy DA kapcsolat nem
erről szól. A BDSM játékai szabályok szerint működnek, Demona... – Én vagyok az istennőd, a barátod és
a démonod – folytatja. – Csak annyit kell tenned, hogy közlöd velem, mit akarsz. Térdelve akarsz várni? –
Csak nézek rá. Ha nem lennék ekkora állat, a büdös életben nem alázkodnék meg senkinek. De ki kell
kapcsolnom. Irányításra van szükségem. Erőre, tanítóra... – Most elnézem neked. Azt is, hogy hallgatsz, és
nem válaszolsz, de engem ne várj térdelve, csak ha kérem. Előttem ne alázkodj meg, csak ha azt mondom,
vagy megakarlak alázni. A társam vagy. Mellettem alszol, velem élsz, egy asztalnál eszünk. Érthető
vagyok?

– Igen, úrnőm... – adom fel, mert semmi értelme nincs ellenkeznem... Ez ilyen négy nap lesz...

– Most fésüld szárazra a hajam! – parancsolja, és már túrom is ujjaim a hajába, megfogom a fésűt.

50.

Hosszú a haja. A fenekéig ér, de mivel hullámos, felugrik a dereka fölé. Puha, selymes... Édes,
rózsa illatú. Elmosolyodok, mikor oldalra dönti a fejét.
– Ez nagyon jó... – Csak fésülöm tovább. Naphosszat csinálnám. Látom, ahogyan a vállai, a nyaka
libabőrösödik a kellemes érzéstől. Egy gyönyörű nő, de még messze áll a domina fogalmától. Csak
fejlődik... De...

– Úrnőm...

– Hm?

– Bókolni szeretnék neked.

– Nekem nincs szükségem bókokra, Wolf. Erre ne is gondolj– jelenti ki kissé mérgesen, s
elmosolyodom. Magabiztos...

– Igen, úrnőm. – Csak fésülöm tovább. Már rég nem számoltam, mennyiszer húztam végig a hajkefét
a haján. Gyönyörű. Hozzá akarok érni a bőréhez. Megérinteni... Megcsókolni ezt az apró vállat. A hátát...
Kezd szorítani a nadrágom.

– Csak nem vágysz rám? – kérdi hirtelen, s tág szemekkel nézek rá.

– De, úrnőm... – préselem ki magamból.

– Szeretnél hozzámérni?

Hogy tudsz így a gondolataimban olvasni? Nem csak hozzád érni szeretnék, a lelkedbe bújni.

– Igen, úrnőm.

Hallom, ahogyan felsóhajt, majd felém fordul, és leesik róla a köntös. Látom formás melleit,
ahogyan bimbója megkeményedik, s kellően reagálok is. De ez a tekintet. Csak nézek vad vággyal csillogó
szemébe, s látom, ahogyan az ajka sarkát megharapja.

– Remélem nem csak a fésülésnél vannak ilyen ügyes kezeid... – mondja halkan, s kicsi kezeit az
arcom felé emeli. Hozzám ér, és csak nézem őt. Mit csinál? Lehunyja a szemét, és már érnek is hozzá
isteni ajkai az ajkaimhoz gyengéden. Belém szorul a levegő, mert nem tudom, mit tegyek. Viszonozzam? A
francba! Nem is kell gondolkodnom, mert forrón siklik nedves nyelve ajkaim közé, és izzani kezdek, úgy
viszonzom a csókját.

Beleremegek, ahogyan visszafogom a kezeimet, hogy ne öleljem magamhoz, hogy ne húzzam kemény
farkamra... Csak égek... Milyen puha húsú ajkai vannak. Kicsi nyelve van... Ó...

És elenged... Lassan, szinte látom magam előtt, ahogyan egymásba forrt ajkai lassan válnak el. Ne...
S felnézek rá. Pír virít szeplős, fehér arcán, s csillogó szemekkel néz rám.

– Wolf, mikor csókoltak meg utoljára? – kérdi mosolyogva.

– Már nem is tudom... – sóhajtom, mert ez az igazság... Azt hiszem, többet szenvedtem a kelleténél...

– Most elmondom, mit várok el holnap tőled – szólal meg komolyan, és csak nézek rá. – Azt
akarom, hogy mikor felébredsz, elpakold az asztalt, mosogass el, készíts nekem reggeli kávét. Nem
szoktam reggelizni. Nekem elég csak egy kávé. Úgy ébressz fél nyolckor, hogy megmasszírozol. Nehezen
ébredek. Miután elmegyek dolgozni, összeszeded a lakást, szellőztess ki. Aztán azt teszel, amit akarsz.
Netezz, menj kocogni, ami jól esik. Mikor hatkor hazaérek, várj vacsorával, félmeztelenül. Holnap – áll
fel hirtelen, és elindul meztelenül a gardrób felé. Csak nézem, és csorgatom a nyálam. Úgy lüktet a farkam,
hogy képtelen vagyok nem arra gondolni, hogy jól megbasszam...

A fiókot nyitja ki újra, s csak éhesebb leszek. Vörös kötelet, anális stimulátort, és egy terpesztőt tesz
az éjjeliszekrényre.

– Ezen az oldalon te alszol – mondja. – Itt lesznek minden este a másnapi játékok. Nézegesd,
ismerkedj meg velük. Bár, gondolom, ezeket már ismered, igaz?

– Igen, úrnőm.

– Azért vegyük át. Ez a terpesztő – emeli fel a fémrudat, s duplájára nyitja. Ismerős hangot ad ki. –
Ezt a térd alá kell felfogni, két bőr csattal – lóbálja, s csak nézem. – Nem okoz fájdalmat, talán
zsibbadást. – Enyhén szólva. Attól függ, mennyi ideig van rajtad, és mennyire vannak azok a szíjak
meghúzva. A vörös kötelet tartja felém, és mosolyog. – Ezt szerintem még egy óvodás is felismeri.
Szeretek kötözni... Ezzel kissé óvatosabban kell bánni. Vannak záró hurkok. Tudod mi az?

– Nem, úrnőm.

– Egy kötözés, amiben, ha a között sokat mozog, egyre feszesebb lesz. Például megemeled a csípőd,
és a nyakadon a hurok fojtani kezd. Jó mulatság! – mosolyog elevenebben. – Kicsit veszélyes. – Kicsit?
Egyszer majdnem megfojtottak. – De ne aggódj. Eddig senki nem halt meg a kezeim alatt.

K*rv4ra biztató.

– Játszottál már hasonlóval? – tartja felém a stimulátort, s csak nézem. Eleget. – Szépen, síkosító
kíséretében fel kell helyezni ezt a részét – mutat a vastagabbikra. – Ez a része a golyócskával a gátadhoz
ér. Tulajdonképpen prosztata stimulátornak is mondják. Én csak fogónak nevezem – mosolyodik el. Hogy
ez a gyerek, hogy beindul már csak a játékok láttán... – Játszottál már ilyennel?

A gond csak az, hogy én is.

– Hasonlóval, úrnőm.

– Helyes. Akkor nem félsz tőle, igaz?

– Nem félek, úrnőm – válaszolok komolyan a szemébe nézve. Elmosolyodik, és meztelenül
felmászik az ágyra. Leesik az állam, ha nem ügyelek. Úgy mozog, akár egy kecses macska. Minden
porcikája feszes, kecsesen mozdul a válla, a csípője, és csak nézem, ahogyan vad szemekkel néz rám, s
harapja a száját. Úú, bébi... Egész közel jön az arcomhoz, farkasszemet néz velem, és elönt a vágy.

Gyere közelebb! Támadj le! Támadj, könyörgöm, le!

– Mi az, Wolf? Mit érzel? – kérdi csábító hangon, buján, alig pár centire a számtól.

– Én most... – s a nyelvemre harapok. Cseszd meg! Úgy megkefélnélek, beleájulnál! Elfordulok tőle,
le kell nyugodnom! Erre akkorát csattan kicsi keze az arcomon, hogy égni kezd a borotválkozástól
érzékeny bőröm.

Fú, belém szorul a levegő, mikor újra a szemébe nézek.

– Ezt miért kaptad? – kérdi kissé mérgesen.

– Mert nem néztem a szemedbe, úrnőm... – mondom halkan.

– Pontosan. Most menj, zuhanyozz le! – parancsol leülve a sarkaira, s látom meztelen testét.
Felállok, s elindulok a zuhanyzó felé.

– Igen, úrnőm...

– Wolf! – szól utánam, mire megállok, és felé fordulok.

– Úrnőm?

– Holnap nem élvezhetsz el. Ez büntetés. Tudod, miért?

Büntetés? Mire?

– Nem, úrnőm.

– Mert nem mondtad el, mit érzel.

Mi? Csak nézek rá, ahogyan komolyan s mérgesen néz a szemembe. Ezért büntet? Mert hallgattam?
Vicces. Nehezemre esik visszafogni a vigyorom. Bébi... Heteket bírok ki úgy, hogy nem élvezek el. Volt
egy pár kegyetlen dominám. Azt hiszed, nem edződtem meg az évek alatt?

– Nyolc perced van zuhanyozni, aztán gyere aludni. Holnap hosszú napunk lesz – mondja, s hátradől
a hatalmas ágyon.

– Igenis, úrnőm – fordulok vissza az ajtóhoz.

*

Hófehér csempe, zuhanyzófülke és az én nyolc percem. Csak nézek a tükörbe. Szépen látszanak ujjai
az arcomon. Van benne erő. Csak sanda mosoly jelenik meg az arcomon, és langyosra állítom a vizet.
Lekapom magamról a pólót, nadrágot, alsó, zokni, és cipő. Beállok a langyos víz alá.

Mennyi ideje vagyok itt? Másfél órája? Azóta tucatszor állt fel a farkam, kismillió emlékem szakadt
fel, s már tudom, hogy a démonaim itt köröznek mellettem. A fájdalom, a félelem, a lelkiismeret és a
magány démonai. Az, hogy nem voltam jó férj, az, hogy egy nap választott el a szikétől, a kínok és a rossz
tapasztalat. A tény, hogy csak vicc, hogy az ember egész. Senkiben nem bízom. Még magamban sem...
Lehajtom a fejem, és mély levegőt veszek.

Senkiben, Demona... Nem engedhetem meg magamnak. A bizalom és hűség ma már bátorság
kérdése. És hidd el, bébi... Ebből én nem kérek. De sosem bízhatsz olyanban, akiről tudod, hogy első
adandó alkalommal elárul.

Kilépek a zuhanyzóból, és megtörölközöm. Hű, így sokkal hidegebb van. Elindulok a háló felé, s
kinyitom az ajtót. Demona csendben alszik a takaró alatt. Felém fordul az arca. Kicsi keze a feje alatt.
Felsóhajt, s elmosolyodik.

– Kész vagy? – kérdi halkan, de csak álmában beszél.

– Igen, úrnőm... – súgom a fülénél, s átmászom rajta az ágyon. Kihúzom magam alól a takarót, s
bebújok mellé. Hanyatt fekszem, kezeimet a fejem alá teszem. Bámulom az ágy oszlopait. Felsóhajtok.

– Szép álmokat, Wolf... – motyog újra, s lehunyom a szemem. Már nem is válaszolok neki, mert
hallom, ahogyan visszazuhan a mély álomba.

Ez nem fog menni, Demona... Summer mosolya jelenik meg előttem. A nőé, aki a feleségem volt.
Hasonlítasz rá, tudod? Felé fordulok, de csak meztelen válát látom, és haját. Neki is ilyen babaarca volt,
és ő még álmában sem képzelte magát dominának. Én pedig...

Én... – Felsóhajtok, és ráncolom a homlokom.

Nekem elég. Nem bírom...

Mi az, Ira? Mi a baj?

Nem megy tovább, Summer... Elfáradtam... Túl sok a hajtás, a felelősség... Ki akarok kapcsolni.

Mondd, mit tegyek mégis?A feleséged vagyok, szeretlek. Bármit megteszek, tudod...

Itt érzem a kezét a hátamon, mikor ezt mondta, s látom magam előtt a csodálkozó tekintetét, mikor
azt mondtam:

Váljunk el. Nem akarlak bántani, de nekem valami másra van szükségem.

Hogy mi?

Ne kérdezd... Nem tudom elmagyarázni...

Nem Demona, ezt nem lehet elmagyarázni. A vágyat, hogy kitörj magadból. A tüzet, mi az ereidet
égeti, de nem gyulladhatsz meg...

Tudod, milyen egy boldogtalan házasság? Sose tudd meg... – újra a gerendákra nézek. – Eleinte nem
veszed észre. Egyik rossz nap követi a másikat. Eltelik egy hét, kettő... Egy hónap, majd a kezed eljár. A
kezemre nézek, és ökölbe szorul. Summer dobhártyája beszakadt. Már fogalmam nincs, miről
veszekedtünk. Az... én frusztrált voltam, talán egy gyerekért hisztizett, de ott volt a munka, a keleti út, a
papírok, iskola...
Megfogom a fejem, s kicsordul a könnyem.

– Nem akartam... – sóhajtom halkan. És ami azután jött, vitt az árral.

Jobb? Jobban érzed magad? Mostmár látsz engem, Ira? Ezt kérdezte, mikor a bocsánatáért
könyörögtem. Szánakozva nézett a szemembe, majd hatalmasat szeretkeztünk.

Summer tökéletesen alávetette magát az akaratomnak. Az a nő annyira szeretett, hogy bármit
elviselt, amit csináltam vele. Térdelve fogadott, meg sem szólalt, ha nem kérdeztem. Úgy és annyiszor tett
a kedvemre, amennyiszer és ahol csak akartam.

Egyetlen gond volt... A hite.

Újra Demona felé fordulok, s elképesztő kísértést érzek, hogy hozzáérjek meztelen vállához,
felébresszem, és kérjem, hogy most büntessen meg! De nem teszem. Felsóhajtok. Nincs rosszabb egy hívő
feleség alávetettségénél. Akkor, mikor meghallod álmában könyörögni Istenhez, hogy változtassa meg a
férjét, és te tudod, hogy nem fog menni... De... Mert a feleséged, és szereted, megpróbálod.

Akkor leálltam... Normális akartam lenni miatta. Beszéltem vele, dédelgettem, visszafogtam a
dühömet, a démonaimat, és csak férj voltam... Ment egy ideig... Egy ideig. De a munka, munka, a doktori,
a sok papírmunka, a rengeteg barom és hülyeség az irodában, ahol dolgoztam... A kényszer, hogy mindent
a kezemben tartsak, hogy semmi se kerülje el a figyelmem, az, hogy helyt álljak a munkában, az
egyetemen, a kollégák előtt és szerető, gondoskodó férj legyek. Csak jobban és jobban kezdett feszíteni.

Tiszán emlékszem arra a péntek éjszakára, mikor nem mentem haza. Csak vezettem New York
utcáin. Aztán megálltam a klubnál. Gondoltam, iszom egyet, lenyugszom, és hazamegyek. A fene tudta,
hogy a Shadow's egy hosztesz klub. A klub része normálisnak tűnt, de ott volt az a nő... Az a vad tekintet,
amivel rám nézett, mivel tökéletesen tudta, mi a bajom. Itt cseng csábító hangja a fülemben

Én megadom neked, amire vágysz...

Meg is adta. A verés, amit kaptam tőle, kifakasztotta a könnyeimet, majd a gyönyör úgy teremtett
újjá, hogy nem akartam elengedni annak a nőnek a lábait.

51.

Ezt kérem, Demona... Törj szét, majd rakj össze... Mert arra van szükségem. Hogy elengedjem az
irányítást teljesen. Hogy megadjam magam a démonjaimnak, de te kiverd őket az agyamból. Hogy mindent
elsöpörj az agyamban, a becsületet, a hajtást, az állandó megfelelési kényszert... Töröld el a büszkeséget...
Mindent...

Mikor hajnalban hazaértem, az ingemet már átáztatta a kenőcs és a vér a hátamon. Épp csak apró
vércseppek voltak. Úgy dőltem be az ágyba, akár egy farönk, és hosszú idő után aludtam. Mikor
felébredtem, dél rég elmúlt. Summer a konyhában beszélt telefonon az anyjával, és szorongatta a keresztet
a nyakában.

Ira, beszélnünk kell... Nézett rám, mikor végre letette a telefont, de én csak kávét töltöttem
magamnak.

Miről, kicsim?

Hol voltál az este? Hívtalak, írtam... S felé fordultam. Kissé pipa volt rám, de én... Én annyira
nyugodt voltam, hogy nem akartam hinni a saját reakciómnak. Kivettem a telefonomat a zsebemből és csak
néztem rá... 27 nem fogadott hívás: Summer, és 2 üzenet.

Tudod, hogy ez állandóan cseng... Nem vettem észre.

Nem vetted észre?Mi történt? Megtámadtak? Kiraboltak?

Ilyen színben festek? – kérdeztem enyhe szarkazmussal, s Summer csak nagy szemekkel nézett rám.
Képtelen voltan letagadni a tényt, mennyire élveztem, hogy égett a hátamon a bőr. Azt, hogy végre éltem...
Nagyon is...

Ira. A hátad olyan, mintha szíjat hasítottak volna rajtad!

És már nem is gondolkodtam más megoldáson.

Summer, váljunk el!

52.

Felkelek mellőle, felveszem a mosdóban hagyott nadrágom, ami baromi kényelmetlen lesz alsó
nélkül és a konyhába indulok, elkészítem Demona kávéját. Mindjárt hajnalodik. A fürdőben
masszázsolajat keresek, s ahogyan kinyitom a szekrényt, meg is látom a rózsás üvegcsét. Leteszem a kávét
az éjjeliszekrényre, olajat a kezemre, s lassan lehúzom róla a takarót.

Selymes a bőre... S a farkam már áll is fel. Annyira puha és selymes tapintású, hogy félek jobban
megszorítani, de a vállai televannak görcsökkel.

– Hm... – nyög fel, mikor megszorítom enyhén, s haladok tovább. – Szent ég! Még! – És eleget
teszek a parancsának. Tovább masszírozom. Kezemet a lapockáira teszem, de érzem hüvelykujjamnál,
hogy elvannak csúszva a csigolyái. Sokat ülhet gép előtt. Ahogy helyre roppantom az elsőt, felkiált.

– ÚRISTEN! – És nem állok meg. Tovább haladok a gerincén, végignyomom az izmát, le a
derekáig, és csak annyit látok, hogy összeszorított szemekkel nyög.

– Hm, Wolf... – nyomja az arcát a párnába, és tovább dolgozom gyenge izmait a derekánál. Kezem a
feneke felé csúszik, s ő csak nyög újra. Lejjebb haladok, a jobb lábán, formás a lába, kezem feneke
hajlatán simul végig, s csorogni kezd a nyálam meztelen húsát látva. Mégis tovább haladok. A bokáját
szorítom meg, ami hangosan reccsen, s újra felkiált.

– ATYA ÉG! – a párnába kap, majd úgy fordul felém, mintha kést szegezne rám. Könnyes, de
mérges tekintettel. Ennyire fájt neki?

– Úrnőm? Folytassam? – kérdem halkan, s csak néz, fúj egyet, akár egy gyerek, s visszavágódik a
párnába.

– Bazdki! – morogja, de a bal lábát is felemeli. Újra végigsimítok rajta, megszorítom a bokáját,
majd kicsi lábujjai közé fűzöm ujjaim, meghúzom, és már nyög.

– Hm... – lassan haladok felfelé a lábán. Meggyűröm kissé az izmait, s már formás, húsos combján a
kezem. Csak nézem a fenekét, és harapom a szám. Látom, ahogyan nedvesen csillog a húsa. Ahogyan az a
kis rés levedzik... Erre megemeli a fenekét.

– Mindent – mondja, s már tapadnak is kezeim erre a csodás fenékre. Feszes, gyűrni való, de csak
masszírozom eleinte, aztán mégis gyűrni kezdem, s hallom, ahogyan felsóhajt. Nem tudok ellenállni neki.
A feneke partján húzom végig a kezem. Ezen a halvány csíkon, ahol már annyira finom a bőr, hogy
harapom a szám. – Ez az, bébi... – sóhajt fel. – Mi az, Wolf? Mire gondolsz? – kérdi váratlanul.

– Úrnőm... Hozzád szeretnék érni – sajtolom ki magamból, erre megemeli a fenekét.

– Helyes. De csak kézzel. – MI? – lepődöm meg, s ránézek, de ő csak oldalra fordul. –Három
perced van. Ideje kávét innom. Ha nem juttatsz csúcsra három percen belül, büntetést kapsz.

Tessék, kihívás.

– Igenis, úrnőm... – és már lesem is nedves nyílását. Még elkel majd az olaj. Két csepp, s már
teszem is rá a kezem. Akár egy barack... Csak elkenem duzzadó nagyajkain az olajat, s már nyög is.

– Hm... – Széjjelnyitom az ajkait, lássam, milyen... S jobban keményedik a farkam. Gyönyörű.
Rózsaszín húsa csillog, s forró... Közelebb akarok hajolni, megízlelni selymes tapintását, édes illata a
rózsáéval keveredik, és csak intenzívebb lesz. Ez a nő gerjed. – Ez az... – sóhajt. Ó, ennek nem lehet
ellenállni, de csak a kezem használhatom. Elhelyezem gátján két ujjam, s lassan húzom végig a nagyajkak
közt, ujjaim közé fogva kisajkait.

– Szent ég! – nyög gyönyörteljes hangom, s végre ujjaim megtalálják csiklóját. Kitudja mióta pihen
ennyire duzzadtan és keményen. Épp csak hozzáérek, már nyög újra. – Hm... – Elmosolyodom, elengedem,
s újrakezdem. Gátjától lefelé, nagyajkai közt, egyenest a csiklója felé. De most mutatóujjammal kicsit
megpöccintem, gyorsan két ujjam közé fogom, s kicsit körözve mozgatom meg. Egész teste megvonaglik,
kapkodni kezdi a levegőt, hosszan nyög, összefeszíti combjait, s hirtelen nem tudom, hogyan fordítsam a
kezem, erre megfogja kezem a nyílásán, s erősebben nyomja meg. Tovább körözök a csiklóján. Érzem,
mennyire forrón siklanak ujjaim. Csak egy apró mozdulat kéne, hogy megérezzem, mennyire izzik a
hüvelye, de mikor megmozdítom hüvelykujjam, hogy a gátjáról a nyílásához nyomjam és behatoljak,
erősen megszorítja a kezem, csiklója lüktetni kezd két ujjam közt, hangosan felnyög, összeszorítja lábait,
és elélvez. Érzem, ahogyan tenyerembe folyik. Ahogyan izzani kezd a kezemen, égni kezd az arcom.
Remegése, feszülő combjai, gyönyörteljes hangja, ahogyan a párnába nyög... Bazdki! Kész vagy már?
Felrobbanok! S végre lazít a combjain, s elengedi a kezem. Lassan veszem el. Hosszan nyúlik el, s csak
nézem a kezem.

Nem hiszem el, hogy ennyire elfolyt...

Demona elégedetten ül fel, de csak nézem a kezem. A szemébe nézek, mikor a kávéért nyúl.

– Szeretnél megkóstolni? – kérdi kissé lihegve, tűzpiros arccal.

Erre épp nem gondoltam, de igen... Megakarlak kóstolni...

– Igen, úrnőm...

– Lássam – jelenti ki, s már emelem is a kezem az ajkaimhoz. Bódító illata van. Végignyalom a
kezem, s érzem, ahogyan az olaj keserű ízét elmossa tiszta női íze. Egyből a fejembe szál, ránézek, s
érzem az ízét a számban. Az illata tompítja az agyamat, s elönt a mérhetetlen vágy, hogy magamévá tegyem
ezt a nőt.

Egy szempillantás, Demona hatalmas szemekkel néz rám, s a következő pillanatban erősen elkapja
az arcom. Épp csak kapcsolok, mikor a számra tapad, fogai fájdalmasan koccannak az enyémhez, és már
smárol le keményem. Levegőt sem érkezek venni, csak mikor annyira megharapja az alsóajkam, hogy
szinte kiszakad a fájdalom a torkomon. Az állam harapja, csak szisszenek, de már terpeszkedik is rám.

Igen!

– Darabokra akarom törni a kibaszott elméd! Húzd le a nadrágod! – parancsol, s úgy visszhangzik a
hangja az agyamban, hogy nem is gondolkodom, csak teszem, amit mond. Kapom le magamról a nadrágot.

– Igen – kezdem, de újra a számra tapad, s már nyomja is rám magát – úrnőm! – nyögöm. Szűk és
forró, akár egy szűz. Szinte fáj a farkam, ahogyan az előbőröm hátranyomódik. Bazdki! Teljesen
rámnyomja magát, majd felemeli a két karom a fejem fölé, és égő arccal néz a szemembe.

– Fogd az oszlopot, és el ne engedd! Most keményen meglovagollak, és te nem fogsz elélvezni!

– Igen, úrnőm... – mondom halkan, s épp csak megszólaltam, megragadom az oszlopot, és elkezd
lovagolni rajtam. A k*rv4Éltebe! Ne ilyen keményen! A fájdalom úgy keveredik a testemben a tűzzel, hogy
nyomban gyönyörré válik. Szar ez a pozíció. A nadrág lefog, megakarok mozdulni, de semmi esélyem.
Csak az oszlopot szorítom, és nézem feszes melleit, ahogyan előttem ugrálnak. Érzem, ahogyan erősem
fogja a karjaimat. És keményebben kezd mozogni.

BAZDKI! Olyan erővel szorítom meg az oszlopot, hogy reccsen, de az égető élvezet csak visz
magával. Akármennyire fogom vissza magam.

Ne!

Erősem elkapja az államat, s a szemembe néz vad tekintettel. Úgy élvez ez a nő, hogy érzem,
ahogyan a teste izzik rajtam. Lángolni akarok benned! S csak szívom be az ajkaimat, ahogyan farkasszemet
nézek ezzel a démonnal. Kinyitom a szám, sóhajtok, de már nyomja is ajkaim közé ujját. Ahogy szívni
kezdem, s hozzáérek a nyelvemmel, annyira összefeszül rajtam, hogy képtelen megmozdulni. Megáll.
Gyengéden megharapom fogaimmal, erre minden izma ráfeszül a farkamra. Még... És már robban is rám.

NE! NE! Úgy vonaglik meg rajtam, hogy teljesen magába szív. Alig bírom visszafogni magam. Nem
bírom így! Elengedem az ujját, és csak szorítom össze kínomban fogaimat. Ez nem megy! Még rándul
egyet, hosszan nyög, és én már fordulok is a karom felé.

Csillapodj! –parancsolok magamra, és erősen megharapom a húsomat. Erősen, és erősebben, mert
ahogy ez a démon lüktet rajtam, húzva a gyönyörét, esküszöm, megőrjít! Érzem, ahogyan meghasad a
bőröm, de a fájdalom kissé összezavarja az agyam. S végre nem mozdul, de késő... Megrándul benne a
farkam, már képtelen vagyok visszafogni magam. Hirtelen felemelkedik, ebben a pillanatban robbannék
szét, de erősen lefog. Annyira erősen, hogy érzem, ahogyan forrón lüktetek a kezében.

Ne! Próbálom... Kapkodom a levegőt, hogy lenyugodjak. Próbálom... De nehezen megy csak így is.
Erősebben szorít, jobban magamba harapok, és megérzem a vérem illatát. Mély sóhajt veszek, az égető
fájdalom az agyamba szál, s lassan kezdek nyugodni.

Demona elengedi a farkamat, s bevágódik az ágyba. Felé fordulok, s ránézek. Izzok, kapkodom a
levegőt. De... Ez jólesett... Ez az állapot nagyszerű érzés... Ilyenkor kezdem érezni, mekkora erőm van...

És ez a nő tudja, mit csinál...

– Engedd el az oszlopot – parancsol rám halkan, s elém térdel. Elkapja a karom, nézi, majd dühösen
néz rám. – Ezért ma verést is kapsz – jelenti ki, és feláll. A mosdó felé indul. – Mire kijövök, takaríts fel!
– Csak nézek utána, fehér alabástrom testére, ahogyan feszesen mozog a feneke, a combjai, ahogyan lép.
Hosszú, barna hajára, mi hullámokba simul V alakban a dereka felé... Ez a nő gyönyörű.

Mi? Kapok észbe. Mit is mondott? Takarítsak fel? Ekkor veszem észre a földre hajított kávés
csuprot.

Mély levegőt veszek, és oldalra dőlök, megfogva a farkamat. Széles vigyor jelenik meg az arcomon.

Ezt nem hiszem el... Két hónap után az első baszásom vége az, hogy elvagyok tiltva a gyönyörtől, és
ilyen keményen maradok? Kissé nevetek nyomorult állapotomban, majd megfogom a fejem.

Hú!

53.

Nehezemre esik így visszavenni a farmert. A farkamra nézek, és beszívom a szám. Érzem, ahogyan
ég az arcom. Bazdki... És begombolom a nadrágom. Felveszem a kávéscsészét, és kimegyek a konyhába.
Leveszem a törlőkendő tekercsét, és felszívatom a háló fehér parkettájára folyt kávét.

Ez a nő... – mondom magamban, mikor letérdelek, és csak mosolygok. Nem hiszem el, hogy ilyen.
Egy kislány testébe bújt, babaarcú, kezdő domina... De azért tudja, mit csinál...

*

Meleg van. Kinyitom a hatalmas ablakot és csak nézek ki. K*rv4ra nem látok semmit, elvégre a
szemüvegem nélkül jó, ha három méterig ellátok tisztán. Az egyedüli, ami biztos, azok a felhőkarcolók...

Azért, mégis jobb házban! Nem tudnék panelben lakni... Túl sok zaj... Túl sok szomszéd, és túl sok
lépcső... Nem... Maradok az én kis házamnál. Ami – mosolyodok el – legalább ötször ekkora.

Jah, elvére a fizetésem is legalább százszorosa, mint ennek a kislánynak...

A nappali ablakát is kinyitom. Érződik, ahogyan megmozdul a levegő. Lenézek a bolyhos szőnyegre,
és már dőlök is le. Egy pár fekvőtámasz jót tesz. Kicsit elvonja a figyelmem...

Hatvanegy, hatvankettő... – s meghallom a halk léptet...

– Úrnőm! – állok fel, s nézek Demonára, és már semmi kétségem a felől, hogy nálam dolgozik. A
fekete kosztüm fehér inggel, ami a nyakáig be van gombolva. Egyből az ajkait nézem. Újra enyhén
vöröslenek. Karba teszi a kezeit, s mérgesen néz azokkal a hatalmas szemeivel. Mi a baja? Jah!

– Demona! – szólítom újra, és elmosolyodik. A név. Vagyúgy...

– Folytasd csak nyugodtan. A sarokban – mutat az ablak melletti sarokba – van egy jóga matrac is,
ha kéne... De! – indul a konyha felé, és én követem ezt az elképesztő fenekét. Kicsi lábain észbontóan áll a
magassarkú. Kávét tölt magának, majd felém fordul.

– Kávét?

MI? Ember, mennyi amatőr hibát követsz még el? Egy úrnő nem szolgálja saját kávéját az
alávetettjének! De ahogy néz... Meg kell szólalnom...

– Igen... Kérek – teszem hozzá halkan, és szép mosoly jelenik meg az ajkain. Elfordul, és másik
csészét vesz elő. Jó nagy csésze. Ekkora adaggal akár a falra is mászhatnék.

Óvatosan veszem el, erre közelebb lép hozzám, és kicsi kezét a mellemre teszi. Levagyok kissé
izzadva, de ahogy látom, egyáltalán nem zavarja.

– Wolf... – szólít halkan, mély, csábító hangon, és csak néz a szemembe éhesen. Igen... úgy áll fel a
farkam neki, hogy érzem, ahogyan feszíteni kezd a nadrág újra.

– Demona? – kérdem, de a hangom gyászosan elárul. Szinte égni kezd az arcom fülledt, vágyfűtötte
hangom hallatán. Nehéz visszafognom magam.

– Ma dolgom van – jelenti be, s már komolyabb a hangja. – De fél háromra itthon leszek. Készíts
addig valami könnyű ennivalót.
– Ahogy szeretnéd.

– Most át kell néznem pár dolgot, ne zavarj!

– Rendben – mondom, s ő elindul a háló melletti ajtó felé.

*

Épp a hűtőbe nézek, mikor hallom nyílni az ajtót. Demona felé fordulok, de elgondolkodva néz
előre, majd kilép a lakásból. Oké... Visszafordulok a hűtő felé. Zöldség az van, lássunk valami könnyű
húst...

54.

Megkéne neki mondanom... De hülyén jönne ki, nem? Helló, tulajdonképpen nem is dolgozom a
klubnak, tudod, az LnJ igazgatója vagyok ezzel az átkozott életstílussal... Hm. Elmosolyodok, és újra a
húsra nézek. Végre teljesen kiolvadt.

Ebből nem lesz semmi. Jobb, ha nem tudja, ki vagyok. Amúgy is nulla százalék esély arra, hogy még
egyszer találkozzak vele a cégnél. Hétfőn valószínűleg előléptetek pár emberkét. A nevét kellene
megtudnom... és marad, ahol van.

Szép baba –nézek a nappalija falán díszelgő képre, ami gyönyörű, tűzpiros ajkakat, csinos női állat,
enyhén pisze orrot, és finom, vörössel manikűrözött kezet ábrázol. Egy címlapra illik valamilyen rúzs
márkának. Minek neki ilyen kép? Bár... Meglehetősen szép. Megtörlöm a kezem, és belépek a nappaliba.
Megkerülöm a kanapét, és csak nézem. Erre mit látok a kép alján? ShineTimeFor Throne Modell
Demona2019

Hoppá! Csak nézem, és valóigaz. Így, ha jobban nézem, ezek az ajkak valóban az övéi.
Elmosolyodom, és visszaindulok a konyhába. Ideje megterítenem.

Mennyi az idő? A nappali órájára nézek be, aztán észreveszem, hogy az ebédlő falán is van egy óra.
Időmániás? Akkor pontos lesz. Újra megkóstolom a szószt, és már nyalom is a számat. Tökéletes. Az idő
14:29, és már hallom az ajtót nyílni.

– Isten hozott itthon, Demona úrnőm... – köszöntöm, és hosszan néz rám, majd kissé kipirosodik az
arca. Tudja, hogy minden az arcára van írva?

– Köszönöm... – köszön, és leveszi a tűsarkúját. – Mi finomat készítettél? – kérdi az ebédlőasztalra
nézve.

– Sült csirkemelles salátát édes-savanyú mártással.

Meglepetten néz rám, és elindul az asztal felé. Már teszem is ki neki a tányérra a salátát.

– Honnan szedted a receptet? – kérdi hirtelen, s felnézek rá.

– Internet? – kérdek vissza, de mérgesen néz. Lebuktam?

– Egy személyre terítettél?! – kérdi, mikor elé teszem az ételt, és leesik rólam a kő. Majdnem
leizzadtam.

– Ja, nem! – jelentem ki, és magamnak is teszek ki.

– Azért! – ül le kissé durcásan, és leülök vele szemben. – Jóétvágyat! – mondja hangosan, de nem
érkezem válaszolni, mert már eszik is.

– Jóétvágyat... – mondom halkan, és enni kezdek.

– Te jó ég! – szólal meg, közben rágva. – Ez nagyon jó! – dicsér.

– Ennek örülök.

– Örülhetsz is! – vágja rá, mikor lenyeli végre a falatot.

– Akkor megúszom a verést? – kérdem kissé nevetve, mire rám néz. – Nem kérdeztem semmit –
emelem fel a kezeimet, de már hajtom is le a fejem. Azt hittem, könnyen irányítható, de a jelek szerint
nem.

– WOLF! – szól rám, és felnézek. – A szemembe nézz! – parancsol.

– Igen, Demona... – és csak mosolyog. Nem hiszem el, hogy ez a nő, mit művelt velem a reggel.
Nézek rá. Mégis jó hétvégém lesz. Kikapcsolok, és aztán vissza az üzlet kemény világába.

– Voltál edzeni? – kérdi egyszer csak.

Nem.

– Igen – válaszolok.

– Helyes – vágja rá teliszájjal, és az asztalra készített borért nyúlok. Innom kell. Ahogy a pohara
felé emelem, meg is állok.

– Vagy még menned kell valahová? – kérdem.

– Nem. Töltsél csak nyugodtan...

Töltök neki, és iszom. Ő még eszik egy pár falatot, majd a borért nyúl.
– Kínozni akarlak... – A szemeibe nézek, mert nem hallottam jól, amit mondott, de már nem is
kérdezek vissza. A vad, éhes zöld tekintet, ami rámmered, engem akar.

– Rendben – válaszolok halkan, s már a puszta kíváncsiság beindítja az agyam.

– Megbarátkoztál a játékokkal? – kérdi.

– Igen, Demona – rájuk sem néztem. Erre elmosolyodik. Milyen jó irányítani... Észre sem veszi.

– Helyes. Akkor gyere! – és feláll az asztaltól.

55.

Elhúzza az ablakon a sötétítőt, s felkapcsolja a hangulatvilágítást.

– Vetkőzz! – parancsol rám, és leül az ágyra. Kimászom ebből az farmerből, és Demona csak néz
rám. Tetszem, mi? Akkor jó. Az ajka sarkába harap, majd megszólal.

– Most nyújtunk egy kicsit...

MIT? Mi van?

– Wolf... – áll elém, és kicsi keze már ér is a mellkasomhoz. Egyenest a szemembe néz, és már önt
is el a vágy. Hogy lehetnek ilyen gyönyörűen veszélyes szemei, és ezek az ajkak – Mindent a maga
idejében – mondja lehengerlő hangon. – Kínoznivalóan jó tested van, de az izom nem minden... – Egy
pillanatra lecsúszik a kezem a hasizmomra. – Ha nem figyelsz az ízületeidre és a porcaidra, tönkreteheted
egy rossz mozdulattal az egészet... Én pedig ezt nem akarom... Érted? – Néz a szemembe, és kissé ég az
arca.

– Igen, Úrnőm.

– Most a bábom leszel. Azt teszek veled, amit akarok!

– Igen, úrnőm...

– Az első szabály?

Első szabály? Ó.

– Bízz bennem – és csak nézem, ahogyan felcsillannak a szemei. Azt kapod, bébi, amit akarsz...
Elmosolyodik.

– Pontosan. Bízol bennem?
Soha, senkiben...

– Az első perctől, úrnőm! – Alig fogom vissza szarkasztikus mosolyom, ahogyan saját magamnak
ellent mondok. Ekkora állatot, mint én?!

Demona mosolyog.

– Második szabály? – kérdi.

– Beszélj!

– Harmadik? – kérdi kicsit gyorsan, s hosszan néz a szemembe.

– Légy a társam – mondom, s mosolyognom kell.

Az enyém vagy, bébi. A tenyeremből eszel.

– Helyes. Akkor most szépen térdelj le – mondja kicsit lágyabban, és letérdelek elé. – Nyújts fel a
karjaidat egyenest háttal. – Kihúzom a hátam, s felnyújtom a kezeim. – Így... Most lassan dőlj oldalra,
amennyire csak bírsz. – Teszem, amit mond, és nézek a szemébe. Ez mi a f*sznak kell? – Ügyes... Most
maradj így!

Hogy mennyire amatőr! Nem hiszem el. Tényleg jógáztat? Sokat kell még tanulnod a vezetésről,
Demona. Arról, hogy milyen egy domina...

– Mélyen vedd a levegőt... – mondja halkan, és csak néz.

– Igen, Úrnőm... – válaszolok, és felsóhajtok. Mekkora unalom...

– A Yin Yoga alapszabálya, hogy lassan és sokáig... – dől az arcomhoz közel. – Nem akarom, hogy
a játék felétől ne élvezd, amit csinálok. – Haha. Ezt eleve nem élvezem. – A kötözés nem a fájdalomról és
a sérülésekről szól, hanem a tényről, hogy mozgásképtelen és tehetetlen vagy – mondja, s csak nézek a
szemébe. Közelebb. hajol, érzem az arcát az arcomhoz érni, ezt a rózsaillatot, mit ont a teste és a fülembe
súg:

– Arról... hogy nem te irányítasz. – Végigsimul ez az alt hang a gerincemen, és újra farkasszemet
nézek vele. Ez a nő... – Még tartsd... – mondja, s csak nézek rá. Ez a nő egyszerűen...

– Most a másik irányba! De lassan! – szól rám, és teszem, amit akar. S megrobban a hátam. Remek.
Nézem a szemeit, nézem az ajkait, és csak tűnődöm. Ez a nő elképesztő. Milyen gyerekes hülyeséggel lep
még meg? Egyet mond, felcsigázza az agyam, s közben itt dőlök neki egyik irányból a másikra. Erre
csillognak a szemei.

– Most vissza. Jobb kéz előre bal térdedhez, bal kéz derekad jobb oldalához. Egyenesen, amennyire
csak tudod. Kicsit csavarodj derékból... Jó... Most tartsd... Nem nagy dolog. De rengeteget segít neked és
nekem.

– Igen úrnőm...
– Csere!

Nehezen cserélek, s újra ránézek. Bébi, remélem, tudod, hogy ennek semmi értelme...

– Mély levegő – mondja, és feláll. Nem telik bele sok idő, mikor végre elengedném magam,
megjelenik a jóga matraccal.

– Most újra kezeket fel! – Teszem, amit mond, s mutat. – Tartsd...

Az ágy mellé teríti a matracot. Viccelsz velem, Demona...

– Úrnőm...

– Hallgatlak – néz rám kíváncsian, de én nem tudom magamban tartani a kérdést:

– Minden alávettedet jógáztatod?

Szinte elnevetem magam, de mérgesen néz rám.

– Ez egy olyan kérdés, amire nem válaszolhatok a klub szabályai alapján, Wolf.

– Igen, úrnőm – ez volt a fejmosás. De kíváncsi lennék, hány hülyével játszottad ezt végig... S te
élvezed?

– Szabályokat akarsz szegni? – kérdi, felülve az ágyra.

IGEN!

– Én azt akarom, amit te akarsz, úrnőm – válaszolok komolyan.

– Hm – mosolyodik el azokkal a szép ajkaival. – Jól kell ismerned a szabályokat ahhoz, hogy
megszeghesd őket. Tudnod kell, miért lettek felállítva, és mik a következményei annak, ha megszeged őket.
– Nézem zöld szemeit, s hallgatok. – A klub egyik szabálya, hogy nem beszélhetsz személyes dolgokról,
témákról, ismerősökről, véleményekről. – Mintha nem tudnám. – Nem beszélhetsz volt alávetettekről,
gazdákról. Nem beszélhetsz azok stílusairól, határaikról... Nem?

– De, Úrnőm. Ez a klub második szabálya. – Az első ugyanis a személyes védelemről szól. Az
alávetettek és gazdák mentális és fizikai épségéről.

– Pontosan – helyesel. – És mivel a társam vagy, együttműködsz velem. Ha ezt a szabályt
megszegjük, mindketten búcsút mondhatunk a Shadow'snak.

– Igaz, úrnőm... – Te igen. Én nem, én nem vagyok alkalmazott.

– Még nem tartok ott, hogy ezt akarjam – jelenti ki. – Gondolom, te sem. Nekem alávetett, neked
gazda kell. Igaz?

Pontosan.
– Igen, úrnőm.

– Engedd le a kezed! – parancsol, és megroppan a bal vállam. Remek. – Megerőltetted? – kérdi
komolyan.

– Nem, úrnőm. Egy baseball baleset. Azóta gyengébb. – Megint szabályt szegek. Nem hiszem el.

– Értem – sóhajt, és feláll. – Gyere a matracra!

Épp csak a matracra állok, már parancsol is.

– Most letérdelsz, fejed oldalra fordítod, közben kezeiddel megfogod a bokáid.

Viccelsz velem. Majdnem elnevetem magam, mikor bevállalom ezt a cuki kis babapózt. Nem hiszem
el, mit csinál velem...

– Mély levegő, és tartsd a pózt.

– Igen, úrnőm...

– Fordítsd másik oldalra a fejed – végre elfordulok tőle. Ebben a pillanatban szalad fel a vigyor a
képemre. Ilyen nincs! Meddig játsszuk ezt, már kurvára unom.

– Állj fel! – Navégre! – Most menj le hídba – parancsolja.

– Hídba? – szakad ki belőlem a kérdés, és csak nézek le rá. Nem hallok jól!

– Hallottad – int a kezével, és én a matracra nézek. Ez kibaszottul nem fog menni. Látod te, mekkora
vagyok? Nem egy 17 éves kamasz, hanem egy meglett ember!

– Kezd lentről – szólal meg. – De lássak egy szép hidat!

– Igenis, úrnőm... – Lássuk, mi lesz. Lefekszem, s nehezen kinyomok egy hidat. Hú, bassz! Ez kicsit
nehéz. S végre megtalálom a kellő pozíciót.

– Ez az... – hallom, ahogyan Demona mosolyog. Nekem nem annyira vicces... – Hátra a fejet, mély
levegő és tartsd.

PFÚ! Ne...

Erre hallom, ahogyan újra kimegy a hálóból. Mindjárt összeesem. Egy pillanat, s meghallom a
hangját.

– Nem vagy annyira hajlékony. Látod? Nem csodálkoznék, ha egy-egy játék után fájdalmaid
lennének. – Vannak, de semmi közük az istenverte jógádhoz! – De tudva, hogy nem vagy mazochista...
Hm... – elhallgat. Törést hallok, és már szorítom is össze a szemeimet. – Meg, amúgy is. Mondtam, mit
akarok. Azt akarom, hogy egészséges légy... – lágyan cseng a hangja, de fagyos ujjakkal ér hozzá a
hasfalamhoz. – Érted, Wolf?
– Igen, úrnőm! – nyögöm halkan, s már érzem, ahogyan libabőrösödöm.

– Ez tetszik! – szólal meg élénken, miután ujját végighúzza egyik tetoválásomon, aztán a fejemhez
térdel. Ebben a pillanatban mar végig az átkozott jégkockával, elindulva a hasfalamtól lassan, a mellemig.
Jesszus! Csak nyögni tudok, de úgy szédülök, akár egy körhintán.

– Tetszik?

– Igen, úrnőm!

Lefagyasztja a mellem, és már nehezemre esik rendesen lélegezni. Ebben a pozícióban, ilyen
kifeszített mellkassal, szinte megfulladok.

– Jó? – szenvedéllyel cseng a hangja, s hallom, hogy élvezi.

– Igen... – nyögöm, de fájni kezd a tüdőm – Úrnőm! – sóhajtom nehezen. Úgy jár át a hideg, hogy
minden pórusomat érzem. Alig bírom már tartani magam. A melleim közt húzza végig a jégkockát,
nehezebben lélegzem, és összeszorítom a szemem. Szédülök. Minden forog velem.

– Még tartsd! – parancsol rám, és próbálom.

– Igen, úrnőm! – nyögöm halkan, de a jégkockát a nyakamnál húzza végig. – Tz! – Nem bírom...

– Tartsd! – szól rám, és mély levegőt veszek.

– Igen! – s lassan húzza az ajkaim felé. Éget, annyira lehűt, finoman keni el ajkaimon, hallom,
ahogyan belészorul a levegő, másik pillanatban mozdul, és már nyalja is az állam.

Végre meleg! Annyira szédülök, érzem, hogy a fejemben már lüktet a vér, de ez megéri. Puha ajkait
érezni, forrón... Ó... És már nyalja is az ajkaimat.

– Most lassan engedd le – mondja halkan, és nehéz eleget tennem a parancsának. Minden forog
velem, mikor leérek a matracra, és csak próbálok lélegezni. Hú...

Mikor kinyitom a szemem, Demonát keresem, de csak annyit látok, hogy a jégkockát ejti vissza a
tartóba.

– Most – indul el az éjjeli szekrényre tett kötél után és felülök, mire visszatér. – Hanyatt! –
parancsol és elengedem magam. Lábaim közé áll, és kibontja a kötelet. Felemeli a lábát, és mikor
felkészülnék, hogy a farkamra teszi, rááll a hasamra. BAZDKI! Belém szorul a levegő, mikor megérzem a
súlyát. Kicsit a falhoz ér, és mind két lábával rám áll. Nehéz így lélegeznem, de nem is olyan nehéz.
Mennyi kiló? 55? Feljebb lép a gyomrom felé, és megcsúszik kissé lycra harisnyája. Reflexből emelem a
kezem, hogy elkapjam, de megállt, így nem érek hozzá. Felnézek rá, és látom, hogy pír virít hatalmas
szemei alatt. Harapja a száját, újra, és megszólal:

– Félisten. Állat, ember... – sóhajt mélyen. – Félisten... De te jobb vagy ennél, Wolf. Azt akarom,
hogy isten legyél!

Csak nézek a szemébe. Mi? Érzem, ahogyan elönt a forróság, már fognám is meg csinos kis bokáit,
és falnám fel, így, ahogy van, de... Mit művelsz velem? Miért?

– Igen, Úrnőm – mondom komolyan, és úgy csillannak fel a szemei, akár egy gyereknek, megint...

Elmosolyodik, és jobban elvörösödik. Meginog a lába és ebben a pillanatban kapom el a bokáit,
hogy erősen tartsam magamon, de csak néz, és lelép rólam.

– Kezeket fel! A vörös a vér és a szenvedély színe sokak szerint... – kötöz. – A vörös számomra a
tiltás színe. A szín, mivel lefogok valamit, amivel rögzítek. A bandage-ról hallottál már, igaz?

– Igen, úrnőm – csak nézem boldog arcát.

– Mindenki azt hiszi, a fájdalomról szól. Te is így gondolod?

– Nem, úrnőm.

– Szerintem a kötözés művészete a lélekről szól. – Miről? – nézek rá, a kötéllel van elfoglalva. –
Tulajdonképpen arról, hogy rabul akarunk valamit ejteni. Hogy valamit megakarunk fogni...

– A lelket, úrnőm? – kérdem, de csak görcsöl, és felmászik az ágyra. A gerenda fölé hajítja a
kötelet, és már húz is fel.

– A lelket? – néz vissza, mikor áthurkol és biztosít, hogy ne mozduljak el. – Kitudja. Én úgy
gondolom, hogy a maximális tehetetlenség pillanatában a lélek felszabadul. Olyan, mint a robbanás
elmélet. Zsugorodsz, zsugorodsz, majd BUMM! – mutogat a kezeivel. Rám jön a nevetés. Hirtelen
megfogja az állam, és komolyan a szemembe néz.

– Megmutatom neked.

IGEN! Ez a hang olyan, hogy már állok is fel.

A terpesztőt a lábaim közé teszi, és csak nézek le álló farkamra.

– Kényelmetlen? – kérdi, mikor újra megáll mellettem.

– Nem, úrnőm.

– Helyes. A nyújtás elméletben elég kellett volna, hogy legyen ahhoz, hogy a karjaid bírják annyi
ideig... – és felmászik az ágyra. Csak néz. Szinte csodál, mikor megnézi a kötél feszességét. Megfogja a
bicepszem, s mérgesen néz rám.

– Ezért verést ígértem. Nem felejtettem el, Wolf. De, most előbb jöjjön a játékszerünk! – jelenti be
izgatottan, és már veszi is elő a stimulátort és a síkosítót. – Felkészültél?

– Erre fellehet készülni, úrnőm?

– Fel. Mindenre felkészülhetsz. Mindenre. Mert a sorsunkat... A sorsunkat, Wolf, mi alakítjuk.

Érzem, ahogyan a hátamhoz ér, és megtalálja a másik tetoválásom.
Síkosan húzza végig kezét a hátamon, és mikor a fenekemhez ér, már szorul is belém a levegő. Nem
szeretem ezt az érzést, de kicsi ujjaival körbe-körbe kezd kenni. Csak ne húzd már az idegem... És
megremegek, mikor az ujját belémnyomja.

– Egy isten nem fél, Wolf – szólal meg újra azon az eszméletlen alt hangján, és kezdem a testemen
érezni minden szavát. Igen... Egy isten nem fél...

– Igen, úrnőm... Nem félek!

– Helyes – sóhajt a nyakamnál, és újra körözni kezd. A síkosító pedig melegíteni. A gátam
simogatja, majd kicsit erősebben kezdi masszírozni. Ó, igen! Ez jó!

– Jó? – kérdi hirtelen, és csak a szám nyalom...

– Igen, úrnőm... – sóhajtom végül.

– Ez a síkosító kissé melegít, igaz?

– Igen, úrnőm. Melegít...

– Mennyire bírod a hőt, Wolf?

– Nem tudom, úrnőm – sóhajtok, de megérzem, ahogyan fenekemhez teszi a stimulátort. –
Megakarod tudni? – kérdi halkan, csábos hangon, és megcsókolja a lapockámat, miközben benyomja a
stimulátort. Érzem, ahogyan remegni kezd a gyomrom. Gyűlölöm ezt az érzést, de tudom, hogy jó lesz... Jó
lesz...

– Meg! – nyögöm halkan, mikor teljesen bent van, és már önt is el a forróság. Megadom magam, a
fejem lebukik, de nem érkezem sóhajtani, mert már cibál is meg erősen. Térden vág finoman, a lábaim
megrogynak, és ijedten kapok a vörös kötél után, hogy megtartson. A gerenda reccsen a fejem felett, a
stimulátor mélyebbre csúszik, és már szakad is ki belőlem a nyögés.

– Fel a fejjel, Wolf... – súgja a fülembe, és mélyebbre nyomja. Nem hiszem el... Teljes hosszában
érzem. Az záróizmom lazítom, de... Úgy áll fel a farkam, hogy csak cikázni kezd bennem a meleg és a
jóleső érzés...

– Csak mély levegő... Ma nem élvezhetsz el... Koncentrálj... – sóhajtja a fülembe, és felé fordulok.

– Igen, úrnőm... – nyögöm halkan, érzem, ahogyan izzani kezdek, mindenem, és valóban
koncentrálnom kell. Erre kedves mosollyal elfordul.

56.

Hideg ér hozzám egy pillanatra, s már akad is el a lélegzetem. Egy fekete lovagló pálca. Jobban
megkeményedem, mikor a gerincemen húzza végig, és már várom, hogy lesújtson rám.
– Lélegezz, Wolf... – súgja szexin, buja hangon a fülembe, s épp, hogy el nem élvezek ettől a
hangtól, de már paskolja is a fenekem. Eleinte épp csak megérzem, majd kissé csíp. – Bízol bennem, igaz?

Bárcsak tudnék, Demona! Bárcsak!

– Igen, úrnőm! – válaszolom, s már húzza is végig a fenekem teljes hosszában a pálcát.

– Helyes. Most megverlek – jelenti ki, és lehunyom a szemem. – Miért verlek meg?

– Mert megharaptam a karom, úrnőm – mondom halkan.

– Pontosan. Nem árthatsz magadnak. Más nem érdekel, de magadnak sosem árthatsz. Nem okozhatsz
magadnak fájdalmat vagy gyönyört, míg az enyém vagy. Addig, míg tökéletes tested az én tulajdonom.
Érted?

Én, tökéletes? Kissé túlzol...

– Igen, úrnőm. Értem... – válaszolok, és még mindig csak simogat a pálcával. Már kezd hozzászokni
a testem, mikor megszólal.

– Jó. Most számolni fogsz. Tízig – és már csattan is fenekemen a pálca. Annyira élesen csíp végig,
hogy megemelkedem, és a stimulátor megmozdul bennem.

– Egy – kezdem kapkodni a levegőt, de újra lecsap. – Kettő! – Hangosabb vagyok, s kezdem
kezemre tekerni a kötelet, ahogy megemelkedem. Éget, és feszülnek az izmaim. Újra csap. – Háro... – be
sem fejezem, mikor a negyedik végig éget! – Négy! – Újra és újra. – Öt! Hat! – És kezdek izzani. Érzem,
ahogyan arcomon megindul a veríték, kapkodom a levegőt, izzok, a bőröm lángol, és feszül az egész
testem. Egy kis szünet. Próbálok lenyugodni, de nem megy. A farkam szinte felrobban, bizsereg minden
belül, és Demona elém mászik az ágyra.

– Fáj? – kérdi, s egy ideig csak nézek rá. Kibaszottul! Nagyot ütsz!

– Nem, úrnőm... – hazudok a szemébe, de látom a tekintetén, hogy átlát a szavamon. Lenéz a
farkamra, s már szorul is belém a levegő, mikor a pálcát hozzám érinti. Ne, ne, ne, ne, ne! Bazdki! Azt
hittem, megcsap, de nem... Lángolva meredek pirongó arcába, mikor megütögeti a farkam, s szinte helyben
felrobbanok.

– Mennyinél tartottunk? – kérdi boldog arccal, s én helyben elbőgöm magam!

– Hatnál, úrnőm... – csak vedd el innen azt a rohadt pálcát. Lepattan az ágyról, és akkorát sóz a
hátamra, hogy nekiesek térdeimmel az ágynak. Mintha késsel hasította volna végig a hátam, úgy szakad ki
belőlem a fájdalom.

– ÁU! HÉT! – kiáltok fel, de az a kicseszett stimulátor megmozdul újra, és én csak szorítok a
kötélen kínomban.

– Igen, hét – hallom a hangját, de már üt is.

– NYOLC! – És ahogy kihúzom magam, már szorul is belém a levegő. Ne, ne, ne! Nem! Nem
élvezhetek el!

– Jól vagy? – kérdi csábító hangon az arcom mellett, de kínomban csak szorítom a szemem, és
szuszogok.

– Igen, úrnőm... – lihegem végül neki, és a válaszom jutalma már hasít is a testembe. Hallom,
ahogyan a levegőt szeli a pálca, majd végigmarja a hátam.

– ÁÁÁ! – kiáltok fel, s kapkodom dühösen a levegőt. Hú, hú... – Kilenc. – Szétrobbanok,
szétrobbanok... Mindjárt szétrobbanok... – Csavarok még egyet a kezemen, és csak kapaszkodom, de a
pálca újra lendül, és a testem lángra lobban.

– ÁÁÁU! Uu! – Kiszakad belőlem a fájdalom és a gyönyör is egyszerre, ahogy megemelkedem, de
már nem bírom tovább! Az egész testem érzem, mindenem. Ezt az átkozott kis szerkezetet bennem,
ahogyan a vér csak tódul és lüktet a farkamban, ahogyan a szívem már nem csak a torkomban, de a
fejemben dübörög. Nem bírom! Nem bírom!

NEM BÍROM TOVÁBB!

Annyira húzom a kötelet, hogy a gerenda újra reccsen felettem, de már a fogaim is csikorogni
kezdenek. Erre a farkam tövéhez csúsztatja a pálcát, megemeli, és nem bírom tovább.

Elakarok menni!

– Közel vagyok, úrnőm. Engedj elmenni... Kérlek...

Mély levegőt vesz, közelebb hajol a fülemhez, hozzám ér ajkaival, mikor pokoli szexi hangon
megszólal:

– Élvezz...

Elhúzza a pálcát a farkam alatt, és kész! Úgy robbanok szét, hogy éget a fájdalom és a gyönyör
egyszerre. Nem tudom a testem irányítani, csak hullámzik végig rajtam az extázis, és képtelen vagyok
lélegezni, míg légszomjam nem lesz, és kapkodni kezdem a levegőt, de a gyönyör még nem hagy el, csak
hullámokban tör rám, elmossa az agyam, és én húznám, húznám... még... De teljesen kitágul a tüdőm, és
mélyen veszem a levegőt.

Kész. Kimegy mindenemből az erő. Elengedem a kötelet, elnehezedem, és elengedem magam. Csak
a kötél nem engedi, hogy a földre térdeljek. Húzza a karjaimat, érzem, ahogyan feszülnek az izmaim és
húzódik minden csont és ín a karomban a súlyom miatt, de nem bánom. Lélegzem... És a sajgó fájdalom
miatt néha még rám tör egy hullám, mi végigremegteti a testem.

Érzem, ahogyan a pálca gyengéden ér a hátamhoz. Lehunyom a szemem, és csak remélem, hogy nem
kapok még egy ütést. De nem. Egy kicsi, gyengéd s enyhén hűsítő érintést érzek, és már süllyedek is a
csendbe, mi eluralkodott rajtam.

– Kiveszem... – hallom a figyelmeztetést, és a stimulátor megmozdul bennem. Beleremegek a
fájdalmas gyönyörbe, mikor kicsúszik végre, s megkapaszkodom szédülten a kötélben. Fel kell állnom
most már, mert kiszakadnak a karjaim.
– Lélegezz... – egy újabb halk parancs, s érzem, ahogyan a csatok a térdem alatt kilazulnak, és
elveszi a terpesztőt. Elém mászik az ágyra, s elkezdi kioldani a kötelet, de abban a pillanatban, hogy
meglazul, már esem is le a földre. Egyedül Demona kezei a biztosak, ahogyan az arcomat fogja. Csak
nézek a szemébe. Hogy lehet ez a nő ilyen gyönyörű?

– Meleged van? – kérdi kedvesen, s nehezen formálom meg a szavakat.

– Izzok, úrnőm...

– Elélveztél – jelenti ki, s nyelnem kell. Igen. Egy olyat, amilyet még soha... Nyugodtan...

– Büntess meg, úrnőm... – nézek a szemeimbe.

– Jó! – áll fel hirtelen, és ránt maga után. Csak a kezeim követik. Olyan vagyok, akár egy betontömb.
Nem tudom ilyen iramban követni. Fordulok felé, de le kell könyökölnöm. Várj... Kérlek... Nem megy...
Csak egy kicsit... – Mi lesz?! – szól rám, ránt egyet összekötözött kezeimen. Kétségbeesve nézek fel rá,
mire mérgesen néz. – Azonnal állj fel! – Mély levegő, és mozdulok. Újra csak húz, azt sem tudom hova,
majd rám szól. – Be a zuhanyzóba! – és én emelem a lábam.

A következő másodpercben már millió tű szúrja a testem.

– VÁ! A kurv4 életbe! – húzódom oldalra.

– Vissza! – parancsol rám, s újra a jeges víz alá állok. – Bírod a hideget, nem? – kérdi mérgesen.

– De-de-de, Úrnőm... – alig forog a nyelvem, annyira remegek. Csak nézek rá, nem tudom, hogy
most mérges, dühös vagy elégedett.

– Helyes. Itt maradsz, míg vissza nem jövök! – jelenti ki, és lekapcsolja a villanyt.

57.

Zuhogó tűk és vaksötét. Alig tudok állni a lábaimon, megfagyok... Leülök, és összehúzódom. Meddig
akar itt hagyni? Jöjjön már értem... Lehunyom a szemem, és csak próbálok lélegezni...

Lélegezz... Lélegezz, Wolf... Bízol bennem, igaz?

Próbálok...

58.

Lehunyom a szemem, és a kezemre hajtom a fejem. Már nem tű, hanem meleg a víz... De csak
hozzászoktam. Hallom, ahogyan nyílik az ajtó, s a fény már gyullad is fel. Demona néz, s ez a tekintet már
más. Lágy és elégedett. Végre!

– Ú-úrnőm... – remegem halkan, és Demona elzárja végre a vizet. A hirtelen csendben hallom,
ahogyan lefolyik a víz, és ahogyan lélegzem, reszketve... Felnézek rá, és ebben a pillanatban terít be egy
puha törölközővel.

– Gyere... – hív, s nehezen állok fel. Erősen kapaszkodom a törölközőbe és követem, mert erősen
fogja a jobb a kezem, és vezet. Bárhová... Bárhová... – Ülj le! – szól rám, és ahogy a lábam az ágy
széléhez ér, ülök is. De az égető fájdalom nyomban végigrohan rajtam. A kezemet fogja meg, és kezdi
kioldani a kötelet. Nézem, ahogyan biztosan járnak a kezek. Tudja, mit csinál. Elenged, s már fordul is el
tőlem. Majd meghallom a hajszárító hangját. Gyorsan, s langyos levegővel szárítja a hajam. Annyira
jólesik, hogy libabőrösödik az egész testem. Érzem fürge ujjait a hajamba túrni nem egyszer. Felfelé,
összevissza, és csak szédít és szédít...

– Még fázol? – kérdi, mikor leállítja a hajszárítót, de ujjai még a hajamban játszanak.

– Kicsit... – fordulok felé, és a szemébe nézek. – Úrnőm, csak egy kicsit.

– Hozok neked teát – fogja meg két kézzel az arcom, és megcsókol. Annyira gyengéden és finoman,
hogy könnybe lábadnak a szemeim. Érzem ajkainak minden milliméterét. Ahogyan szorosan egymásnak
feszülnek ajkaink, majd mélyebben csókol meg egy röpke pillanatra. Forró, sikamlós nyelve édes,
gyengéd és kicsi. Úgy csókolnám állandóan ezt a nőt... De ahogy mélyebb csókot kérek, megáll. Fülledten
sóhajtok, mikor a szemébe nézek. Elmosolyodik. Egy tökéletesen elégedett tekintet és mosoly.

S fel is áll mellőlem...

Majdnem bedőlök az ágyba. Annyira szédülök, erre meghallom Demona lépteit. Felé fordulok.

– Tessék – nyújt felém egy hatalmas csésze teát.

– Köszönöm, úrnőm...

És Demona elmosolyodik. Vetkőzni kezd. Lassan gombolja ki fehér ingét. Hogy tud ennyire magával
ragadni ez a látvány? Érzem, ahogyan a vérem gyorsabban kezd keringeni. Csak szexi, csipkés
fehérneműben marad, s bebújik az ágyba. Remegnek kissé a kezeim. Leteszem az éjjeliszekrényre a
csuprot, és csak nézem a vörös kötélcsomót és a húszcentis ezüst pálcát. Ez meg mi?

– Gyere, hasalj le mellém – szólít Demona, és felé fordulok. Egy tégely van a kezében. Én meg
végre lassan dőlök az ágyba. – Forró a tea?

– Igen, úrnőm – válaszolok halkan, és Demona kitakar. Jólesik a hűsítő levegő.
– Jó volt? – kérdi csendesen, s a következő pillanatban óvatosan ér hozzá égő vállamhoz. Csak
szisszenek.

– Elképesztő volt, úrnőm – sóhajtom lehunyt szemekkel, és tűröm, hogy a kenőcs lassan hasson, és
lehűtse égető bőröm.

– Ennek örülök. – Hallom, ahogyan elmosolyodik.

– Én is... – sóhajtok nagyot, és elmosolyodok kissé. Ez...

– Álmos vagy? – kérdez újra.

– Kicsit – motyogom...

– Nemsokára hagylak aludni.

– Hm... – hümmögök, de olyan újnak érzem magam, hogy mosolyra húzódnak az ajkaim. Nem hiszem
el...

– Mi az? – kérdi csengő hangon Demona, és felkapom rá a fejem, nem tudom elrejteni az örömöm.
Elkapom a kezét, mielőtt újra kenőcsöt tenne rám, és hosszan megcsókolom kézfejét. Ez a nő egy istennő!
Újra felnézek rá mosolyogva, s lassan engedem el a kezét. Lángol az arca, s hatalmas szemekkel néz rám,
kissé nyílt ajkakkal. Óh, ha lenne erőm, megcsókolnám...

– Aludj csak... – mosolyodik el, és én viszonzom gyönyörű mosolyát.

– Köszönöm, úrnőm... – sóhajtok fel és dőlök vissza kimerülten a párnába.

Ez a nő mellettem... Ez a nő úgy vezet át a poklon, hogy teljesen elszédít közben. Hogyan tudja ilyen
mértékben megnyugtatni a lelkem?

Sajog az egész testem, érzem, ahogyan lüktet a vér az ereimben, érzem, ahogyan mindenem él... De...
Már ölel is át a csend és a sötét...

Elkergette a démonaimat... Könnyű vagyok és szabad...

59.

Csend, és mélység... Úgy alszom, akár egy gyerek, talán mélyebben. Semmi álom, emlék, démon,
semmi... Csak a csend.

Meghallom, ahogyan nyílik a gardrób ajtaja, s már nyitom is ki a szemem. Elcsorgott a nyálam. Nem
hiszem el. Kicsit oldalra fordulok, és látom, ahogyan Demona csinos lábain, észbontó fenekével kilibben
fehér melegítőben a hálóból. Már reggel van?
Még fekszem egy ideig, majd felkönyökölök, és végigdörzsölöm az arcom. Nem hiszem el...

Alig nyitom ki a szemem, mikor felülök, ilyen nincs. El kell mondanom neki. Mindenképp...

*

Jó ez a kávéfőző. Hamar kész van benne a kávé. Egy kiskanál cukor, megkavarom és kész is. Ez az
enyém, belekortyolok, remélve, hogy jobban felébreszt, de kétlem. Amilyen kipihent vagyok, nem az
álmosság jelen pillanatban a legnagyobb gondom. Ó, nem... Megfogom a két csuprot, és elindulok a
nappali felé.

Megállok az ajtóban, és csak nézem az ablak előtt egy kupac görcsnek kinéző alakot, ahogyan a
beszűrődő fehér fény megvilágítja. Hogy tudja így kitekerni magát? Oldalra döntöm a fejem, és csak
bámulom. Igaza van a jógát illetően, de én már erre nem lennék képes... Ez enyhén szólva *high level.
Tartja még kis ideig, hallom, ahogyan csendben, mélyen lélegzik, majd leereszkedik, és felsóhajt. Felül
csendben, az ablak felé fordulva, hátraveti fénylő haját, és már fordul is felém.

– Tessék! – nyújtom felé a kávéscsészét.

– Jól aludtál? – kérdi kedvesen, és már ülök is le mellé.

– Nagyszerűen. – Ezer éve nem aludtam ilyen jól.

– Ennek örülök. Akkor vázolom a mai programot, rendben? – kérdi, s beleiszik a kávéba.

Program? Jah, amit elaludtam az este.

– Kérlek... – Aztán elmondom, amit én akarok...

– A kötél nem új, de az ezüst pálca az lehet – mondja kissé vidáman. – Én így hívom. Gondolom,
tudod, mi az, nem?

Katéterre gyanakszom...

– Gyanítom.

– Ez nekem nem elég. Elmondom, hogy legyél tisztában vele. Egy tizennyolc centi hosszú, ovális
gömbökből álló katéter. – Bazdki! – Az anyaga valóban ezüst, rendelésre csináltattam. – Nem akarom
elhinni. – Mi a gond? – néz hosszan rám, és már elment a kedvem a kávétól. – Félsz?

Viszonzom a pillantását, s újra látom magam előtt Robinsont az átkozott tűjével és vágójával.
Esküdni mernék, hogy fáj újra minden, de... Nem félek... Rettegek tőle.

– Bízom benned – mondom halkan, s csak az éjszakára próbálok gondolni. A megváltó kínra és
gyönyörre, amit ez a nő képes nekem adni...
– Akkor jó – mosolyodik el Demona, s beleiszik a kávéjába. Csak nézem... Ez a nő tényleg a
poklokon vezet végig. – Nem kell félned. Ijesztőnek találod, igaz? Még nem próbáltad?

– Nem. – Nem is állt szándékomban sosem, és még egy domina sem akarta ezt csinálni velem...

– Jó lesz! Hidd el – vidul fel, s csillognak a szemei. – A legkisebb gömbje két milliméter, a
legnagyobb egy centi – folytatja, de nem akarom hallani. Ahogy beszél, már képzelem is el a fájdalmat,
ami...

– És felakarod vezetni? – kérdem komolyan, de már kissé ideges kezdek lenni. Komolyan gondolja?
Elneveti magát, majd közel hajol hozzám, és farkasszemet nézünk.

Na, ne...

– Fel is fogom. És te élvezni fogod –mondja halkan újra, azon a buja, mély hangján. – Gond?

Bazdki! Kínomban nevetem el magam, mert nem akarok hinni neki. Mégis...

– A szentségit! Ne!

– Mi az? – kapja el az arcom, de a rettegés mosolya már a képemre fagyott. – Nemet mondtál?
Büntetést akarsz?

IGEN! De nem ilyet... Ez már túl...

– Nem, csak ez egy kicsit...

– Kicsit mi? – vág a szavamba és a kávéja után nyúl, majd iszik. Próbálok nyugodni, de csak
számokat, millimétereket és kis rést látok magam előtt. Ez nem igaz. Nézem Demonát, kicsi kezeit, s érzem
az esti erejét. A hatalmát felettem...

– Rendben.

Csak néz rám, s mosolyogni kezd.

– Aggaszt ezzel kapcsolatban valami? – kérdi kedvesen.

Hogy a francba ne! Tudod te, milyen veszélyekkel jár bármit is oda felvezetni? Meséljek a kínokról,
amivel egy húgycsőfertőzés jár? Arról, mikor a vizelés gondolata is sírásra fakaszt?

– Az igazat megvallva, minden... – innom kell. Ideges vagyok... Ilyen nincs...

– Még sosem próbáltad?

– Nem. És túl merész húzásnak tartom.

– Az – vágja rá, csak grimaszolok. A büdös életben sosem próbálnám ki. Közelebb hajol, és újra
farkasszemet nézünk. – Az, Wolf. Merész, ijesztő és veszélyes. De te isten vagy, igaz? – Isten? – Az Én
istenem. – Hogy csenghet így a hangja? – És ha én azt mondom, képes vagy rá, akkor képes vagy. Elvégre
egy istennek semmi sem lehetetlen. Igaz?

Igen, egy istennek semmi sem lehetetlen, de én hús-vér ember vagyok, bébi. A kínokat én megélem...
Hosszan nézek vágytól fűtött vad, zöld szemeibe. Nézem duzzadt, édes ajkait, ahogyan beléjük harap. Én
is...

– Demona... Hozzád akarok érni...

***

Elment. Újra, és én újra nem mondtam el neki. Csak nézek a mosogatóba tett csészékre, és
megfogom a kagyló szélét. Ilyen nincs! Állandóan elvonja a figyelmem. Állandóan... Vagy csak ahogy néz,
ahogyan beszél vagy az az átkozott új program.

Elindulok a hálóba, és csak nézem ezt az átkozott kis pálcát. Előbb élném túl, ha hánytatna,
esküszöm, de ez... Levágódom az ágyra, és nézem az ágy gerendáit. Ember... Ez a nő porrá fog este zúzni...
Felkönyökölök, és csak nézek le magamra. Nem akarom újra kezdeni a poklokat, mint májusban... Nem...

Újra levágódom az ágyba, és fejem alá teszem a kezem. Érzem még az ízét a számban. Úgy olvadt
rám, akár egy lédús gránátalma... Lehunyom a szemem, és megsimogatom az állam. Kezdek borostás lenni,
és ennek a nőnek ez kell.

PFÁ! Basszameg! – állok fel hirtelen, és elindulok a zuhanyozó felé. Ilyen nincs! Folyamatosan csak
rá gondolok.

*

Kissé táplálóra készítem az ebédet. Nem tudom, mikor ér haza. Milyen ügyen dolgozhat, ami
ennyire leköti a hétvégéjét? Siet vele, vagy le van maradva?

Már elmúlt három óra... A nappaliban felülést végzek. Mozognom kell kicsit... Le kell foglalnom
magam...

Hetvennyolc, hetvenkilenc, nyolcvan...

– Szia! – hallom meg Demona hangját, és az ajtó felé fordulok.

– Demona! Isten hozott! – állok elé, és érzem, hogy bűzlök. B*szdki, leizzadtam. Demona hosszan
néz fel rám, majd kissé elmosolyodik.

– Éhes vagyok! – Valami baja van?
– Azonnal tálalok! – indulok a konyhába. – Minden rendben? – kérdem komolyan felé fordulva,
mikor tányért veszek elő.

– Mondjuk... – válaszol halkan. S elhallgat. Gondolkodik...

Elé teszem a tányért.

– Hű! Új recept? – kérdi csodálkozva, de nem válaszolok. Évek óta ilyeneken élek. Igen, túl
egészséges lehet... Leülök.

– Jóétvágyat.

– Viszont – motyogja, és kezd is enni. Éhes volt... Talán csak az a baja. Beszélnem kell vele...

– Hogy telt a napod? – kérdi a semmiből.

– Hogyan kellett volna?

– Voltál edzeni?

Nem.

– Ma nem – s csend. Hosszan nézünk egymás szemébe.

– Ideges vagy? – kérdi komolyan.

Nem épp, azt...

– Kellene?

– Nem – mosolyodik el. – Te erős vagy! – Jah, az vagyok, térek vissza az evéshez. Wolf! – szólít
fel, és rá nézek.

– Demona?

– Félsz tőlem? – Tessék? Honnan jön ez a kérdés?

– Egy isten nem fél – válaszolok egyenest a szemébe nézve, mert tudom, hogy ezt akarja hallani, és
már mosolyodik is el.

– El kell intéznem még valamit – áll fel az asztaltól, megáll mellettem és lehajol. Egy apró, gyengéd
csókot ad az ajkaimra. Csak nézek fel rá, s megfogja a vállam. – Köszönöm. Nagyon ízletes volt.

– E-egészségedre, úrnőm...

Ez mégis mi a fene volt? Elmosolyodik, és elindul a hálószoba melletti ajtóhoz.

Ez mi volt? Úgy ég az arcom, akár egy kamasznak!

*

60.

Legalább volt időm gyorsan lezuhanyozni. Az ajtóba érek, mikor Demona hirtelen kinyitja a másik
szoba ajtaját.

– Úrnőm... Szeretnél egy masszázst? – kérdem, de csak hosszan néz rám.

– Most nem, Wolf. Feszült vagy? – kérdi, mutatóujját végig húzva hasamon, már kezd is melegem
lenni.

– Kicsit, úrnőm...

– Helyes. – Széles mosoly jelenik meg az ajkain, és körbesétál. – Mindenekelőtt, nyújtunk egy
kicsit... – Már nem mondok semmit. A nyújtásról tudom, hogy jóga, és a jóga valamilyen szinten jó. A
karjaimnak legalábbis jót tett.

*

Főként a lábaimra fekteti a hangsúlyt, nem értem, miért. Felállok vele szemben és már parancsol is:

– Vetkőzz!

Teszem, amit mond. Kibújok a farmerból és látom, ahogyan újra harapja alsó ajka sarkát. Éhes. De
én jelen pillanatban nem...

Széles, boldog mosolyra húzódnak az ajkai, mikor felnéz rám, és nekem a szívem egyre hevesebben
kezd dobogni.

– Az ágyra! – Felülök az ágyra, de rám szól. – Feljebb! Dőlj neki a háttámlának. – Jéghideg ez a vas
a hátamnál... Demona néz, hallgat, majd újra parancsol:

– Fel a térdeid... – Fel? Így? Húzom fel magam elé a térdeim, közben látom, ahogyan görcsöt hurkol
a vörös kötélen. Nézem, majd hirtelen a szemembe néz. Ez a tekintet... Képes lenne helyben felfalni, és
én... Bazdki... Hozzáér a lábamhoz, széjjelhúzza, teljesen kiszolgáltatva étvágyának, és három biztos
hurkot teker rá. Kicsi kezével a térdhajlatom alá nyúl, és biztosítja a három sort. Meghúzza, és közben a
szemembe néz. Pír jelenik meg az arcán, de egyre idegesebb vagyok... Így akar hozzámérni?
Nem kérdek semmit. A bal lábam is ugyanúgy köti meg, és itt dőlök a fagyos vasnak széttett,
felkötözött lábakkal. Elégedetten néz rám, de izzadni kezdek...

– Tetszik? Hogy érzed magad? – kérdi kedves hangon.

– Jól... – sóhajtom nehezen. – Úrnőm...

– Akkor jó... Most fogd meg a vasat és ne engedd...

– Igenis, úrnőm... – A vörös kötelet a nyakam köré hurkolja, és már tartok tőle, hogy feszesre húzza,
de nem. Lazán hagyja. Közel hajol az arcomhoz. Csini pofikáját végigdörzsöli az államnál, majd
megszólal fülemnél:

– Olyan szexi vagy így, Wolf... – buja hangja úgy simul végig egész testemen, hogy már kezd is
forogni velem a világ. Egy erős mozdulattal elkapja a kötelet a nyakamban, és úgy állok fel, akár a cövek.
– Jó fiú... – s elenged.

Feláll előlem, s az ágy lábánál elkezd levetkőzni. Csak nézek rá, ahogyan k*rv4 lassan gombol ki
minden egyes gombot azon az ingen, aztán a szemembe néz. Látom, ahogyan leveszi az inget, a szoknyát,
és megáll csípőre tett kezekkel.

Egy bomba. Egy hiper atombomba, aki arra készül, hogy darabokra rombolja az elmém. IGEN! Ez a
fekete combfix, tűsarkú és a fekete csipkés fehérnemű.

Újujuj...

– Tetszik, amit látsz? – kérdi, és én csak nézek rá. Hogy a f*szba ne tetszene? Csak erősebben
szorítom meg a vasat, s sajtolom ki magamból azt az átkozott két szót:

– Igen, úrnőm...

A fiókhoz fordul, és finoman bedől, hogy kinyissa. Azt a szexi feneked, Demona! A számba harapok.
Kiveszi a tubusos síkosítót, és elém mászik az ágyon. Előttem térdel, akár egy szende lány, közben körbe-
körbe síkosítót tesz bal kezére. Rám néz, felcsillannak a szemei, és közel hajol az arcomhoz.

– Mi a baj, Wolf? – és lángoló testemre teszi síkos kezét. Mintha mentolos volna... Lassan húzza
végig a hasamon a farkam felé, és csak néz a szemembe... Megemelkedik a szemöldöke, válaszra vár, és
nyelek.

– Semmi, úrnőm...

– Hallgatag vagy.

Mert csodállak.

– Miről beszéljek?

– Milyen gyakran edzel?
– Amikor csak időm megengedi, úrnőm...

– Helyes – mosolyodik el. – Nagyon jól teszed... – És kicsi keze már ér is a farkamhoz. Ez az, fogd
meg! Dagadok a kezébe, de Demona még mindig a szemembe néz.

Őrjítő! Ez a tekintet... Miért? A jóleső érzés, ahogyan mozgatja a kezét... Látom, ahogyan a szájába
harap... Óó... Bébi... Csináld még!

– Első szabály? – szólal meg hirtelen. Hosszan nézek a szemébe, s egyre jobban játszik a kezeivel.

– Bízz bennem – válaszolok, de nehéz már gondolkodnom...

– Második?

Mi?

– Beszélj – mondom halkan és tudom, hogy lesz még egy, de...

– Harmadik?

Igen...

– Légy a társam... – és majdnem elélvezek. Belém szorul a levegő, és nem akarok a szemébe nézni,
erre lassít, s már csak fog.

– Hogy érzed magad Wolf? Ennyire kiszolgáltatva nekem? Megkötözve... – kérdi éhes hangon.

– Nagyszerűen... – lihegem, és ebben a szent pillanatban szorítja meg a farkam. Ott, ahol kell. –
Úrnőm! – szakad ki belőlem gyorsan, de a testem már reagál a tettére, és megemelem a csípőm. Jobban
fogj!

Égni kezdek, erre csak néz szadista mosollyal, és elenged. Egy mozdulat, s a pálca már a kezében
van.

Ne már... Úgy kezdek kókadni a fájdalom gondolatára, hogy kilométerről leolvashatja rólam.

– Félsz? – kérdi csodálkozva.

– Nem, úrnőm... Csupán aggódom.

– Aggódsz? – mosolyodik el, s újra megfogja a farkam. – Elkókadtál, Wolf – piszkál meg
hüvelykujjával. – Igaz, nem akarsz csalódást okozni nekem? – kérdi szomorú hangon, s csak nézi kókadt
tagom.

A francba!

– Büntess meg, úrnőm... – Feladom. Csinálj, amit akarsz. Lehajtom a fejem, s úgy csattan keze az
arcomon, hogy fáj a nyakam, ahogy oldalra fordul a fejem. Megszorítom a vasat, hogy reflexből ne húzzak
le neki egyet. Ez kurvára meglepett, és fáj!
– NÉZZ RÁM! – kiált rám, erősen elkapja az állam, és maga felé fordítja az arcom. Akkor sem
mondok semmit. – Félsz – mondja mérgesen. – Hallani akarom. Mondd ki! – parancsol rám, és hosszan
nézek a szemeibe.

Igaza van. A gazdának mindig igaza van. Úgy olvas bennem, akár egy nyitott könyvben. S a vicc: ez
a tény megnyugtat. Nincs mit rejtegetnem...

– Félek, úrnőm...

Csak néz rám, szánalom jelenik meg az arcán, s elengedi az állam.

– Vagy úgy... – sóhajt, és nézi egy hosszú pillanatig azt a k*rv4 pálcát a kezében. Te is félnél, hidd
el... Forgatni kezdi, majd a szemembe néz.

– Miért? Egyáltalán nem ártalmas... Bízol bennem? – kérdi, s ez a hangnem nem egy csalódott nőé.
Ez uralkodóé, aki így, vagy úgy, de elfogja érni a célját. Csak nézek rá. Hogy tud ez a gyönyörű nő ilyen
lenni?

– Bízom benned, úrnőm – mondom. Próbálok, hidd el... De ez...

Demona mély levegőt vesz. Mintha megkönnyebbült volna.

– Akkor tedd, amit mondok – parancsol rám hirtelen. – Engedd el a korlátot, és fogd ezt szépen
meg! – adja kezembe a pálcát, de minek? – Most szépen legyőzzük a félelmed – jelenti be. – Én tudom,
mit kell és hogyan, te pedig azt teszed, amit mondok. Rendben?

– Rendben, úrnőm... – s kicsit elmosolyodik végre. Aztán lassan közel hajol az arcomhoz, s kis
puszit ad az államra. Úgy válik töménnyé köztünk minden, hogy érzem arca melegét...

– Az enyém vagy, Wolf – szólal meg halkan, és közelről a szemembe néz. Fürkészi a tekintetem egy
ideig, majd a fülemhez hajol. – Az én farkasom egy erős és legyőzhetetlen isten... – egy leheletnyi puszi a
fülemen. Hallom, ahogyan felsóhajt, majd újra rám néz egy bátorító mosollyal. – Hallod?

Közel hajolok hozzá, mert nem tudok neki ellenállni. Elönt a vágy, hogy hozzáérjek. Megszorítom
kezemben a pálcát, s már dől is fejem a nyaka felé.

Két szó:

– Igen, úrnőm.

Elmosolyodik, és újra a fiókhoz hajol. Egy furcsa tollat veszi elő, és hozzáérinti a kezéhez. Mintha
szikrázott volna.

– Á! Nagyszerű! – Huncut. – Tudod, mi ez?

– Nem, úrnőm...

– Ez egy akupunktúrás toll. Négy fokozata van. Az első finom... gyenge... – ér hozzá a mellizmomhoz
vele, körözni kezd, de csak bizsergést érzek. – A második... – jelenti be, s már érzem, ahogy az áram
belecsíp az izmomba, végig rohanva a vállamon. Demona elmosolyodik. – s ez a harmadik.

TZA! Szikra volt! Az éles fájdalom nem tart sokáig, de az izmom úgy rándul össze, hogy a fájdalom
a fejemig hatol. Minden erő kimegy a bal kezemből...

– Óó! – nézek Demona szemébe. Ezt nem kéne...

– Tetszik? – kérdi csábító hangon, s gyengéden köröz a mellemen. Ahogy az izmom felenged, meg
sem merem mozdítani.

– Furcsa, úrnőm...

– De jó? – kíváncsiskodik.

Nem épp... De elviselhető...

– Jó – mondom halkan, és felcsillannak a szemei.

– Folytassam? Szeretnéd?

Ne...

– Igen, szeretném! Úrnőm... – s olyan hirtelen csókol meg, hogy belém szorul a levegő. Erősen
harapja a szám, mélyen csókol, szenvedélyesen, csak válaszolok neki szédülten, majd kicsit elenged, de
homlokát a homlokomnak dönti.

– Ó, Wolf... – sóhajtja forrón a nevem. – Csak bízz bennem! – s elkapja az arcom. Szédülten nézek
csodálatos arcára, ezekbe a macskaszemeibe, melyekkel tökéletesen a lelkembe lát... – Hallod? – kérdi
lágyan. – Semmi más nem kell. Csak bízz bennem.

Kérlel... Ez a nő kérlel... És megadom neki. Csak neki... Csak most... Ennek a nőnek mindent
odaadok. Mert nincs semmi és senki, csak ő és én... Ezek az ajkak... Megakarom csókolni... Tartok tőle,
hogy nem fogja engedni, de...

– Jó... – sóhajtom, és lépek. Éhesen és óvatosan tapadok az ajkaira. Megakarom ölelni, de csak a
takarón húzom végig a kezem és csókolom. Engedi. Engedi, hogy kissé meghúzzam az ajkait, majd
mélyebben csókoljam meg... Egy röpke pillanatra, mert kissé felsóhajt.

– Most lássuk az izmaid – néz a szemembe. – Csak tíz pont lesz. Rendben?

Bármi... Nézek rá szédülten...

– Igen, úrnőm... – Bármi... elmosolyodok, mert ez a furcsa érzés teljesen magaalá terít. Demona is
elmosolyodik, majd a tollat most a jobb mellemhez teszi. Ahogy elcsattan a szikra, a fájdalom újra észhez
térít.

– Hm... – emelem meg a testem, és a toll a hasam felé csúszik. Egy... – Hmm... . – kettő az
alhasamnál, és érzem, ahogyan minden hasizmom megfeszült fájdalmasan. Három a jobb combom belső
ívén, mire akaratom ellenére rándul meg a lábam.
– Négy... – súgja magának, és a bal lábam teljesen elzsibbad. Kapkodni kezdem a levegőt, mert
k*rv4szar érzés... Próbálom megmozdítani a bokám, de nem megy. Az izomfájdalom pedig csak lassan
hagy alább. Demona ajkain pedig újra ott az a szadista mosoly. Csak nézek rá, megfeszül az arcom, de
nem mondok semmit. Erre a tollat a golyóim alá húzza. MI? Megmozdulni sem merek. A levegő belém
szorult.

Ez viccel velem!

Ijedten emelkedem el előle, ahogy meghallom az ujját lecsúszni a tollon. Elkapom a takarót, s
erősen szorítom meg, épp, ahogyan összeszorítom a szemeimet. De a pokoli fájdalom helyet csak egy
csípést érzek. Hiába. Úgy izzadok le helyben, s a gyomrom úgy remeg, mintha csak rémálmaim válnának
valóra. Kapkodom a levegőt, mert a csípő zsibadást egész a hasamban érzem... Demonára nézek, mire ő
viszonozza a pillantásomat.

– Érezted? – kérdi halkan, és csak bólintani tudok, mert a nyál olyan mértékben gyűlt a számban...
Erre totál összement farkamra néz, s a tollal lassan kezd körözni rajtam. Ne... Levegőt sem veszek... Ne...
Demona a szemembe néz, s megakarok szólalni, de ahogy lenyelem a nyálam, az áram már szalad is végig
a farkamon fájdalmasan.

– Á! A k*rv4! – menekülnék keze alól, de elkapja a két lábam, és visszatart. Dühösen nézek rá, mély
levegőt veszek, hogy fékezzem magam, és csak a takaró reccsen a kezeimben. Még egy ilyen és... még
lenne négy? Azt nem élem túl.

– Sss... – teszi kicsi mutatóujját a szájára. – Halkan... Fájt?

– Fájt! Úrnőm... – próbálok normálisan lélegezni, de nem megy. A szívem majd kiugrik a helyéről. –
Fájt... – Halkulok el... Nagyon fájt... Demona... Ezek után csoda lesz, ha felállok. Mintha kést nyomtál
volna a farkamba... Csak nézek kétségbeesve a szemébe, és jön, hogy könyörögjek, hagyja abba, de a
szabályai szerint nem könyöröghetek...

– Helyes... Élvezted? – kérdi lágy tekintettel.

– Nem, úrnőm... – válaszolok nehezen, és elcsodálkozik, néz, majd leteszi a kezéből a tollat.

– Akkor lássunk valami mást... – Újra síkosítót tesz a kezeire. Gyengéden ér a golyóimhoz, és már
feszülnek is meg. Annyira érzékeny lettem, hogy már keze melegét is érzem. A vérem csak sebesen kering,
és veszi célba a farkam. Demona csak simogat, lassan, óvatosan... és egész testem kezd lazulni.
Fájdalmasan, de biztosan engednek ki megfeszült izmaim, és önt el egy lágy, meleg érzés. Már halkan
nyögök, mikor megfogja a farkam tövét, ez jóóó... Lehunyom a szemem, és kezdek megnyugodni... Vége...
Ez tetszik...

Erre keményet érzek a golyóimnál... Az a toll? – kérdem magamban, és már meredek is Demonára.
Mit csinálsz? Mégis mi a k*rv4 életet csinálsz?

– Milyen érzés? – kérdi halkan, de nagyot nyelek, visszafogom az anyázást magamban, és
megkapaszkodom a vasba... Az érzés? Bébi, az idegeimen táncolsz lassan...

– Jó, úrnőm... – hazudom, és az áram úgy rohan a golyóimba, mintha tökön rúgtak volna, közben
Demona erősen fogja meg a farkam, és a vegyes kín és gyönyör miatt csak egyetlen szót vagyok képes
kiáltani:

– IGEN! – húzódom kissé el, ahogyan szédülten kapkodom a levegőt. A fájdalomtól jön, hogy
üvöltsek, az idegtől remeg már az egész testem, és ömleni kezd rajtam a víz. Beszívom a szám, és
próbálok mélyen venni levegőt. A büntetést el kell szenvedni... Ez a mondat jár az agyamban a millió
k*rv4 élet és bazd meg mellett... És újra a heréimnek nyomja a tollat. BAZDMEG! Harapom a számat,
egész testem megfeszül, megremegek, csak hümmögök gyötrelmemben, és Demona keze mozogni kezd a
farkamon. Hogy a k*rv4 életben vagyok képes így állni?

– Már csak kettő... – mondja halkan, és megérzem kicsi kezét az államon, ahogyan végig simít
ajkaimon.

MÉG KETTŐ, BAZDKI?

Na, most ránézek, és képtelen vagyok elrejteni a dühömet. Ennek a gyönyörű démonnak a szemeibe
meredek, melyek úgy égetnek, hogy jön, hogy üvöltsek. Erre mit látok? Egy tökéletes, elégedett mosolyt
Demona ajkain megjelenni. Leül elém a sarkaira, elenged, és a pálcáért nyúl. Végigken rajta a síkosítóból,
és az arcom elé tartja.

– Most ezt vezesd fel lassan magadnak – hangzik el a parancs kínzóan kihívó hangnemben. De csak
nézek rá döbbenten.

– Hogy?

– Gyerünk – sarkall. – Látni akarom, ahogyan felvezeted. Lassan, óvatosan... – hajol közelebb az
arcomhoz, és farkasszemet nézünk. – Látni akarom a szenvedésed és a gyönyöröd. Azt akarom, hogy
nekem add... Nekem adod?

Mi van? Viccelsz velem. Ezek után azt akarod, hogy azt az izét felnyomjam magamnak? Megőrültél,
Demona... Amit az imént műveltél, felér egy erőszakkal. Csak nézek rá, erre a tökéletes arcra, a nőre,
kiben mélyen egy pokoli szörnyeteg él. És jelen pillanatban rajtam éli ki magát. Az áramnál már nem
hiszem, hogy ez rosszabb lehet...

Elengedem a vasat lassan, és elveszem a kezéből a pálcát.

– Igen, úrnőm... Amit csak akarsz...

Egy pillanatra meglepetten néz, majd úgy mosolyodik el, akár egy kamasz.

– Engedély nélkül nem mehetsz el – mondja kissé vidáman, és csak nézek rá.

– Igenis, úrnőm – amúgy is, szerintem lehetetlen... Demona mocorog, és lekapja a magassarkúját. Az
ágy mellé hajítja. Visszahelyezkedik, és csak néz nagy szemeivel. Vár... Remek. Megfogom teljesen
elkókadt farkam, és csak nézek le rá egy kis ideig. Lássuk!

Mély levegő, és a pálca első, apró gyöngyét a nyíláshoz teszem. Kicsi, megsem érzem... Fura...
Izzad a kezem, és kicsit remeg is, mikor lassan még egy gömböt beengedek. Még semmi ellenállás. Egy
újabb... Lassan, és most már érzem. Kemény, és ezt a gömböt már kissé érzem.
– Húú... – fújom mostmár ki a levegőt. Ez nem is olyan vészes... Demonára nézek, és látom, ahogyan
nagy, csillogó szemekkel néz a szemembe.

– Milyen érzés? – kérdi kíváncsian.

– Zavaró... Úrnőm... – sóhajtom, és kezdek megnyugodni.

– Megszokod... – mondja halkan Demona, s elmosolyodik, én meg valamiért dagadni kezdek.

– Azt hiszem, vizelnem kell... – mondom, mikor jön az inger, de Demona már szól is rám bátorítóan.

– Nem kell. Folytasd csak... – és beleharap a szájába. Ez a nő! Csak nézem, majd újra a farkamra
fordítom a figyelmem. Kezdek kicsit dagadni. Óvatosan engedem le a negyedik gömböt, és mélyen veszem
a levegőt. Nyugi, Wolf... Csak nyugi... Még egy, ez már jobban kitölt, és érzem, ahogyan a pálca lassan a
farkam tövébe ér. Már vagy négy centi van bennem, és kezd kitölteni. A vizelési ingerem csak erősödik...
De a kezem már nem remeg... . Még egyet bevezetek, és Demona megmozdul előttem. Hirtelen vesz
levegőt, és felnézek rá.

– Még egyet... – mondja halkan, fülledt hangon. Begerjedt? Nézem kicsit, majd lenézek a pálcára. A
következő gömb sokkal nagyobb... Fénylik a pálcán a síkosító, de a vizelési ingerem nem maradt abba...
Lassan bevezetem, a pálca benti része nagyobb ellenállába ütközik, érzem ujjaimnál, ahogyan az eret
kitölti a kemény anyag, s ahogy végigrohan a testemen egy gyenge, jóleső érzés. Pont olyan, mikor végre
könnyítesz magadon. Beleremegek kissé, és Demona fülledt hangja már csendül is fel:

– Ez az... – ránézek, és látom, hogy mosolyog. – Most kicsit mozgasd.

– Hogy? – Mi? Nézek rá, erre mutogatni kezd.

– Fogd szépen marokra, s kicsit mozgasd a pálcát.

Egy ideges mosoly szalad a képemre. Viccelsz velem, bébi. És ha felsért? Elnevetem magam. Ilyen
nincs...

– Igenis, úrnőm... – s lenézek magamra. Elengedem kissé a pálcát, és csak a végét fogom meg.
Óvatosan mozdul meg kezem félkemény farkamon, és megmozdítom a pálcát.

Ú, bazdki! Csak úgy rohan végig a testemen a meleg... A lábaim megremegnek, és érzem a pálca
teljes hosszát, ahogyan megmozdul bennem, és ingerelni kezd. Kicsit körözök, és felfelé kezd sugározni a
remegés. Egy jóleső remegés... A vizelési inger kezd elmúlni, ez más... Kicsit újra megmozdítom, és már
ismerős... Lehetetlen, de annak érzem. Remegve veszem a levegőt, és a szívem egyre gyorsabban ver...

– Úrnőm... Azt hiszem... – elmegyek? – szólalok meg, de nem tudom befejezni, mert Demona a
szavamba vág.

– Még nem... – a lábaim közé hajol, de megállok. Ez az inger csak gyűlik és gyűlik fel bennem,
elfogok élvezni...

– Úrnőm... – lihegem nehezen, mert érzem, hogy megindulok. Mutatóujját a golyóimhoz érinti
óvatosan, végig simít rajtuk gyengéden, és én csak összeszorítom a szemem.
– Jó? – kérdi, és lenézek rá. Egy huncut, vöröslő arc...

– Igen... Úrnőm... – lihegem, és késztetést érzek, hogy megmozdítsam újra a pálcát. Újra és újra. Jó
érzés.

– Élvezed? – kérdi halkan, és csak nézek rá...

– Igen... – sóhajtok fel, de megállok. Egy lassú, bizsergető érzés vonul végig lassan bennem.
Minden szőr feláll a testemen, ahogy felhúzódnak golyóim, Demona végig simít újra rajtuk.

Kész!

– Úrnőm... kérlek... – nyögök halkan, és már harapom a szám, mert nem tudom tovább visszafogni.

– Közel vagy? – cseng távolian a hangja, s csak nézek hatalmas, csillogó szemeibe.

– Azt hiszem... – erre két ujját a gátamhoz nyomja. – Kérlek! – szólok rá, de inkább könyörgöm...
Demona...

– Élvezz! – parancsolja, és én már mozdítom is meg a pálcát. A levegőt már csak kapkodom, az
agyam elködösödik, és kész.

– Áá... – vakító fehérség, és olyan lassú gyönyör, milyet soha életemben nem éreztem. Mély, lassú...
tompa, ami csak végigremeg a testemen, égetve élvezek el, s a zavaró fájdalom miatt jobban megszorítom
a farkam, összeszorítom a szemem és érzem, ahogyan forrón folyni kezdek. Szent ég... Remegek, mindent
érzek. Minden egyes hurkot megkötözött lábaimon, a kötelet, ami a nyakamon pihen, jobb kezemben a
pálcát, ahogyan az izzadság lefolyik a halántékomon, s a hogyan a szemeim könnybe lábadnak.

Ez nem extázis... Nem intenzív orgazmus... Ez valami... lassú, eddig sosem érzett gyönyör...

S elengedem a testem... Végre! Kapkodom a levegőt, ahogyan szívem gyorsan ver. Le kell
nyugodnom. Ránézek Demonára, de csak homályosan látom. Égek. Ég az arcom, a testem, még mindig
félkemény farkam, még mindig úgy érzem, vizelnem kell, érintésre éhes... Mindenem... Teljesen elhagyott
az erőm...

61.

– Ó, Wolf! – kapja el az arcom, s olyan hevesen csókol meg, hogy nem tudom hirtelen hova tenni
ezt. Éhesen, mohón. Hozzám simul, és szenvedélyesen csókol. Én meg úgy viszonzom a csókjait, mint
akinek ez az oázisa. – Élvezted? – liheg a számba.

– Igen, úrnőm... – sóhajtok fel, és elmosolyodom, majd kissé nevetek. A francba is! – Igen...

– Mennyire?
– Nagyon – csókolom meg, de újra megszólal.

– Mennyire nagyon? – fogja meg az arcom, és néz rám.

– Nagyon-nagyon úrnőm... – nézek rá mosolyogva. Lángol az arcod, Demona...

– Az jó, mert én is. Nézd! – térdel fel elém, s lehúzza a bugyiját. Teljesen el van folyva? Csak úgy
csillog duzzad, nedves vénuszdombja, s a combjain elfolyt gerjedése... A szemébe nézek, s látom a vad,
türelmetlen éhséget. Jobban megkeményedem, de egy furcsa, tompa fájdalom...

– Azt akarom, hogy keményen megbassz – jelenti ki buja hangon, s a szájába harap.

Hogy mi?

– Keményen, Wolf! – parancsol rám hangosan, s kikap az éjjeliszekrény fiókjából egy gumit. –
Gyerünk! – bontja fel türelmetlenül, és már húzza is fel rám.

Viccelsz velem...

– De... – kezdem halkan, erre már kapja is el erősen a tarkóm. A szemembe néz, és húz magára.
Épp, hogy nem esek rá. Megtámaszkodom karjaimon mellette, de ő csak húz.

K*rv4kényelmetlen így, lekötött lábakkal. Az egész súlyom a térdeimen van...

– Gyerünk! – parancsol rám fülledt hangon, buján, szenvedélyesen, és már teljesen
megkeményedem, ahogy magába húz. A k*rv4mindenit. Annyira forró és nedves... Eszméletlen jó...
Érzem... Demona elkapja a vasrácsot, éhesen nyög fel alattam, megemelkedik, és rámnyomja teljesen
magát.

– Szűk... vagy – nyögöm halkan.

– Nyugi, csináld... – sóhajt az arcom előtt, és a szemembe néz, megfogva az arcom. – Veled fogok
elélvezni. Csak csináld, mélyen... – lihegi az ajkaimra, és éhesen csókolom meg.

– Úrnőm, én... – nem bírom sokáig! De Demona elkapja lábaival a derekam, és teljesen magába húz.
Kész vagyok! Felrobbanok!

A fájdalom kínzó, emésztő, és mégis elképesztően jó! Erősebben, mélyebben mozgok.

– Közel vagyok... – nyög gyönyörteljes hangon Demona, és már nyomódik is teljesen nekem. Az
izzó fájdalom fátyolként hullik az elmémre, és már csak a gyönyör kínkeserves mámora marad a
testemben. Hm. Cseszdmeg! Megfogom ezt a szép arcot, mi édesen torzul el az extázisban, Demona a
szemembe néz, megfeszül az egész testem, csillogó szemekkel néz rám, és lüktetve élvezek el izzó testébe.

– Áá... – szökik ki halkan a fájdalom belőlem, de a gyönyör erőszakosan rohan végig a testemen.
Demona a fenekembe mélyeszti körmeit, és még húz magába, bár már nincs hova. Megmozdul egész
hüvelye, és teljesen rámfeszül. Érzem, ahogyan szűkül, és szűkül rám.

– IGEN! – sikolt fel mámorában, és hirtelen magához ölel. Hosszan és lassan vonaglik a teste... De
ahogy a gyönyör abbamarad, a szúró, égő fájdalom a farkamban és alhasamban már veszi is át a helyét.

– Ááu... – emelem fel a fejem, és csak szívom a szám, még a könnyeim is megindulnak. Kicsi
kezeivel megfogja az arcom.

– Nézz rám! – mondja alig hallhatóan, és kábultan nézek rá. Fáj minden... szédülök, és érzem,
ahogyan könnyeim is megindulnak már.

Alig látom rendesen, de az biztos, hogy elégedetten mosolyodik el. Lehúz, és gyengéden csókol
arcon, közben teljesen kinyom magából.

– Jó fiú...

62.

Semmi erőm.

Ledőlök mellé, és alig nyugszik meg a szívem. Még kemény vagyok, a farkam fájdalmasan lüktet, a
lábaim pedig remegnek. Mintha lázban égnék. Melegem van... Szédülten nézek Demonára, ahogyan
szemügyre veszi a vörös kötelet a jobb lábamon. Biztos mozdulatokkal oldja ki, és veszi le rólam. Ujját a
kötél nyomán húzza végét, majd lehajol, és megcsókolja a vöröslő vágást a lábaimon.

– Nyújtsd ki – szólal meg, de zúgni kezd a fejem. Nézek rá, és lassan kinyújtom a lábaimat. Úristen.
Száztű kezdi szúrni... Bal lábamról is leveszi a kötelet, s azt is lassan, remegve nyújtom ki. – Menj, tedd
rendbe magad! – parancsol rám, és már fordulok is le az ágyról.

– Igenis, úrnőm...

De ahogy felállok, a lábaim rogynak is meg alattam. Fáradtan esem a földre, és a kezeimre
támaszkodom.

– Szedd össze magad! – szól rám Demona.

– Azonnal... – hajtom le a fejem. Ilyen nincs. Minden forog... Felsóhajtok, és erőt veszek magamon.
Már amennyi erőm maradt. Remegő lábakkal indulok a mosdó felé, és az a nagy szerencsém, hogy csak
pár lépésre van az ajtó. Lassan becsukom magam után, és megállok, nekidőlve az ajtófélfának a vécé előtt.
Ömlik rólam a víz. Lenézek magamra. Csak lassan higgadok le. Lehúzom a gumit, és megállok. Egy
halvány rózsaszín csík van a falán. Ne már... Megfogom a farkam, és nézem, de nem vérzik. Felsóhajtok,
papírba csomagolom a gumit, és a szemetesbe hajítom. Remeg a gyomrom, mikor megállok. Ürítenem
kell. Muszáj. A síkosító... Nem... maradhat... bent... – és már szorítom is kínomban össze a fogam.

Csíp! Csak keveset sikerül, de abba is beleremegek a fájdalomtól. Épp elviselhető. Nem a
kénköves pokol, amit megjártam... Hú... sóhajtok fel, és a kagyló felé fordulok. Kis hidegvíz, törölköző, és
megszorongatom magam. Kicsit csillapszik a fájdalom...

Kezet mosok, majd a fejem a csap alá teszem. Egy hosszú pillanat, és csak nézek a tükörbe.

*

Kissé csorog az arcomon a víz, mikor belépek a hálóba. Demona feláll az ágyról, kicsi kezét a
mellkasomra teszi, és a szemembe néz.

– Azonnal jövök... – mondja fáradtan, és már lép is be a mosdóba.

Úristen... Nem hiszem el... Ledőlök az ágyra, fogom a fejem. Hogy képes erre... Hogyan? Mégis
hogy csinálja, hogy ennyire elszédít?

*

Hallom, ahogyan a mosdó ajtaja kinyílik, és Demona gyorsan a nappali feléfordul. Egy pillanat, és
már jön is vissza kezében egy kis dobozzal. Mellém ül, és elemeli kezem a fejemtől.

– Minden rendben? – kérdi kissé aggodalmas hangon.

– Azt hiszem... – fordulok felé, és ő kedvesen elmosolyodik. Egy ártatlan, angyali mosoly.

– Helyes. Így kell lennie... – lehajol hozzám, és megcsókol gyengéden. – Most kapsz egy ajándékot.

– Ajándékot? – lepődöm meg, és szélesebben mosolyog.

– Igen. Mert tetszel nekem, és jól teljesítesz.

– De én csak csókot kértem... – vágom rá, és kibontja a dobozt.

– Tudom. De ezzel magam is meglepem. Ezt akarom látni rajtad. Mindig – emeli elém az egyik
karkötőt. Ez karkötő? Vagy valami nyakörv? – Ez egy alávetett-karkötő – ad választ kinemmondott
kérdésemre Demona – Arra gondoltam, megérdemled... – Egy ékszerharapót vesz elő, és már nyitja is
meg a kicsi karikát rajta. – Add a kezed! – parancsol rám, és felé nyújtom a balkezem.

Fix. Visszazárja a harapóval a karikát, és hosszan néz a kezemre.

– Jól áll! Neked tetszik? – kérdi rám nézve, de én csak vizsgálom a kezem. Fura...

– Igen, úrnőm...
– Akkor jó! – virul fel, s elővesz még egyet. – Jobb kezet! – Nyújtom is felé. Ebből kettő van? – A
láncot én fogom hordani...

Láncot? És most esik le, miért alávetett-karkötő. A két karikát, gondolom, egy lánccal lehet
összefogni. Egy jelképes bilincs.

Felnézek Demona piruló arcára. Miért bilincselsz meg?

– Holnap, úrnőm, az utolsó nap, miért adsz nekem ilyen ajándékot? – kérdem, és közel hajol az
arcomhoz.

– Mert megtehetem, Wolf – fogja meg kicsi kezével az állam.

– Én... – Megakarlak csókolni... – Úrnőm... Én... – nagyon akarlak... Csak nézek fel erre a tökéletes
tüneményre. Egy istennő... Újra. – Köszönöm! – mosolyodom el, és elengedem magam. Csak nézek rá, és
mosolygok. – Úrnőm... – Imádlak... És ő csak elégedetten néz.

Megfogja az arcom, és hosszan csókol meg.

– Pihenj, Wolf... – lágyan cseng a hangja, és már nehezedem is.

– Hm...

Feketeség.

*

Nyugalom az, amit most érzek. Megmozdulni sem akarok. Alig nyitom ki a szemem, és a kezem a
fejem alá teszem. Kapcsolok, és újra megnézem a karkötőket. Ez a nő elképesztő... hiába nézek oldalra, az
ágy mellettem újra üres. Ez érdekes... Felkönyökölök, és nézem hűlt helyét. Nem aludt?

Visszadőlök az ágyba, és felsóhajtok. Ilyen nincs, Ira... Ezt úgy elcseszted, ahogy van. Elkellett
volna neki mondanod... Ha akkor nem, akkor most!

Azonnal! – állok fel az ágyból, és felveszem az ágy lábánál összehajtott farmert.

Demona csak néz az ablak felé. Itt aludt a nappaliban? Miért?

– Jó reggelt – köszöntöm.

– Szia – fordul felém egy édes kis mosollyal. Kicsik a szemei. Ennyire álmos? Elkel előbb egy
kávé...

–Azonnal készítek kávét – ásítok, majd megvakarom az állam. – Minden rendben? – kérdem, mert
tűnődve néz rám. – Demona – szólítom meg, és csak megemelkednek a szemöldökei.
– Igen?

– Nem aludtál?

– Nem igazán – válaszol halkan. Mégis mi a baja?

– Szeretnél egy masszázst? Az talán ellazítana... – indulok el felé.

– De... Jó lenne... – sóhajt, és leülök mellé.

– Szárazon? Vagy hozzak egy kis olajat?

– Most szárazon és durván... – mondja, s újra az ablak felé fordul. Óvatosan fogom meg selymes
haját, összefogom kissé, és oldalra teszem, hogy nem legyen utamban. Szabaddá vállnak a vállai és a
nyaka. Gyengéden fogom meg kicsi vállát, és lassan, egyre erősebben szorítom meg. Újra tele van
görcsökkel.

– Feszült vagy... – mondom halkan, és egész testén feláll a szőr. Újra megnyomkodom a vállizmát,
és felnyög...

– Áu... – csak folytatom. Lehajtja a fejét. – Úúuu... – mondja hosszan, és a csigolyáin kezdek
körözni. Hátrahúzom a vállánál fogva, kiegyenesedik, és már roppan is meg a háta. Nem ad ki hangot,
csak a levegőt fújja ki. Tovább masszírozom a gerince mentém, le derekáig. – Ó, de jó! – nyög fel.

– Ennek örülök... – mosolyodok el, de Demona lehajtja a fejét. Ellazult. Most elkell mondanom
neki. Tudnia kell, ki vagyok... – Úrnőm...

– Hm? – hümmög egyből, és már kezdek ideges lenni. Akkor is...

– Elakarok neked mondani valamit.

– Mi lenne az? – kérdi lágy hangon, és tovább kezdem masszírozni. Újra a vállait, kicsi nyakát... És
nem tudom, hogyan kezdjem... Hogy kezdjem, hogy ne érje sokk?

– Úrnőm... Szegjünk szabályokat – mondom halkan, mire egyből felkapja a fejét.

– Mi?! – Megállok, és Demona mérgesen fordul felém. – Miről beszélsz? – kérdi azon a mély
hangján, és csak nézek zöld szemeibe. A k*rv4 életbe!

– Úrnőm... A nevem Ira... – Csattan kicsi keze a számom, és már kiált is rám:

– HALLGASS! – Remegni kezd a keze, és dühösen néz rám.

– Nem. Szegünk. Szabályokat! – hangsúlyozza. – Érted? – kérdi, de idegesen nyelek. – Nem! Nem
akarom tudni a neved, nem akarom tudni, ki vagy! – jelenti ki hangosan. – Nem, és nem! – elengedi a
szám, s én csak nézek rá. Miért? Miért nem? Nem... lenne...

– Úrnőm... – Demona, kellesz nekem – Én arra gondoltam...
– Egy alávetetett nem gondolkodik, Wolf! – kiált rám, és hirtelen feláll mellőlem. Mi? Csak nézem,
ahogyan idegesen az ablak felé lép, kinéz, majd felém fordul vörös arccal. – Szent ég! Viccelsz velem!

– Nem. Nekem jó veled... Azt akarom, hogy...

– CSEND! – kiált rám. – Kussolj, az ég szerelmére! Meg se szólalj!

Idegesen remeg meg a gyomrom. Miért kiabál velem? Eddig csak suttogott. Most ennyire nem akarja
tudni, ki vagyok? Akkor... Csak én érzek így? Csak nekem jó? Neki más kell? Mi? Felállok vele szemben,
és csak nézek rá.

Olyan nincs, hogy nem lehet az enyém ez a nő! Óh, nem... beszívom a szám, és csak nézek rá,
ahogyan karbatett kezekkel néz, majd megszólal.

– Menj el, Wolf.

– MI? Úgy kapja el tekintetét rólam, akár egy kamasz. Miért nem néz a szemembe? Átkozott
időhúzásom. Elrontottam mindent, igaz? De mi ez a zavaró gyomorideg bennem? Miért vagyok képtelen
lépni?

– Menj el... – mondja halkabban, és látom, ahogyan egyre jobban pirul az arca.

– Elbocsátasz? – kérdem halkan, komolyan.

– El. Menj! Ennyi volt! Tökéletesen eleget tettél az elvárásaimnak – mondja határozottan. Nem
akarok hinni a fülemnek. Miért? Nézem, de nem néz rám. A francba! A hálóba fordulok, a beépített
szekrényből kiveszem a cuccaimat. Felveszem a pólóm, és újra a nappali ajtajában állok. Nézem, de
közelebb kell lépnem hozzá. Demona... és ebben a pillanatban emeli elém a kezem. Állj! Végigfeszül
bennem minden, ahogyan ez az átkozott jel előttem van és emlékeztet, hogy alávetettje vagyok.

És... Egy alávetetett nem gondolkodik, igaz? Ez egy vicc, Demona... lehajtom a fejem, és
felsóhajtok.

– Örömömre volt szolgálni téged, Demona úrnőm... Kérlek, vedd máskor is számításba
szolgálatom... Bármikor rendelkezésedre állok – amikor és ahol, ahányszor csak akarod...

Nem válaszol, nem néz rám, és én az ajtó felé fordulok. A francba! A francba...

*

– A picsába – morgok, mikor előveszem az autó kulcsát. Egy villanás, és az autóm már jelez.
Bevágódom, és mérgesen ütöm a kezem a kormányba. – A francba! – rádőlök, és lehunyom a szemem.
Ilyen kibaszottul nincs... Nekem kell ez a nő! Kellesz, Demona! Mégis, ki vagy te? Úgy kellesz, ahogy
vagy, hogy teljesen kiakassz, hogy uralkodj rajtam, hogy megjárasd velem a gyönyör poklát, akár az este,
és aztán dédelgess...

Az istenverte kutyád akarok lenni!
De...

Úgy szorul a mellkasom, mintha csak egy szakításon lennék túl. Kiveszem a kesztyűtartóból a
szemüvegem, és felteszem. Végre mindent tűélesen látok. Előásom a telefonom is, közben csak nézem a
két karkötőt a kezemen. Miért? Miért ijedtél ennyire meg, mondd? Csak nézem a karkötőt, és indítom az
autót.

Muszáj beszélnem Erikkel. Mindig ezt csinálja, vagy én léptem túl egy határt?

*

Ahogy fellépek a lépcsőn, Erik rám néz.

– Épp időben. Kaptam valami papírokat a főnöktől. Megkért, hogy töltsd ki te is.

– Kérek egy kávét hozzá! – mondom komolyan, mire Erik elcsodálkozik.

– Hú, mi ez a hang?

– Demona elküldött! – nézek mérgesen Erikre, de ő nem is csodálkozik. Néz, majd kissé
elmosolyodik. Elém teszi a papírokat és egy tollat.

– Mi az? – kérdem mérgesen, s Erik a számítógépet figyeli egy ideig.

– Mindig ez van... – mondja, és klikkelget valamit, majd rám néz. – Megszegted a szabályait –
jelenik meg sanda mosoly a képén, és én csak nézek rá. Ez nem igaz... Megrázom a fejem, de Erik újra
megszólal. – És Wolf... Téged elnézve, a többi alávetettje cipőjében jársz.

Nem értem.

– Mert?

– Beleszerettél – jelenti ki Erik, és tágra nyílnak a szemeim.

– Nem! – vágom rá, de Erik csak mosolyog.

– Ezt töltsd ki, mindjárt hozok egy kávét. – Megcsörren előtte a telefon. – Shadow's Hosztesz Klub,
miben állhatok rendelkezésére? – mondja megszokott szövegét, és én az óra felé fordulok. Fél kilenc? – Itt
áll előttem, asszonyom – mondja Erik, és rám néz.

Demona az?

Úgy tör rám egy melegség, hogy nehezemre esik nyelni.

– Szeretne mondani neki valamit? – kérdi Erik, és remélem nem... – Igenis, asszonyom. – fordul a
gép felé, és egy táblázatba lép be. – Akkor péntek éjszakától hétfő éjszakáig? – kérdi, gépel, aztán rám
néz. – Letette – teszi ő is le a kagylót, majd megszólal: – Kifizette még a mai napod – jelenti be, és elindul
a kávégép felé. – Milyen kávét kérsz? – kérdi.

Demona... volt az... Miért?

– Szokásosat – válaszolok lehangoltan Eriknek. Figyelem. Ő hogy tud ilyen lenni... ? Mintha csak
teljesen normális lenne, amit Demona művel. Nem értem... elindulok a kanapé felé, leülök, és csak nézem
a lapokat.

– Mi ez? – kérdem csodálkozva, mire Erik megjelenik a kávéval.

– A főnök úgy döntött, kliensminősítést akar. Minden alkalmazott, minden-minden kliensről...

– Ez nem fordítva szokott mégis lenni?

– Arra nincs szükség. A klienseknek bármikor van lehetőségük. Most a főnök másra kíváncsi.

– Látom... – olvasom a lapokat.

*

Jelen felmérés belső célra használatos. Titkosított. A kérdező minden egyes kérdésre őszintén
felel. Minden kérdés kötelező, nem megmásítható, nem elcserélhető. Értékelés: kézzel kitöltendő,
olvasható írás, illetve megadott válaszok esetében csupán egy bekarikázandó!

Értékelésed panasz esetén teljes mértékben névtelen marad.

Remek!

Név:... Kor:... Alkalmazási dátum: ... ... ... ... ... . .

1. Utolsó gazda neve:... ... ... ... Neme: ... ... ... Kirendelés–szobahasználat ideje: ... ... ...

2. Aktus – átlag idő:... ... ... ... .

3. Szexuális játékszerek használata... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... . .

4. Egyéb eszközök használata... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... . .

5. Elégedettséged: alacsony – közepes – magas.

6. Hangneme:... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ...

7. Drogok, más ajzószerek használata. Szer, drog elnevezése... ... ... ... ...
8. Megszólításod a kirendelt időben: ... ... ... ... ... ... ... ... ... ...

9. Betöltött DA pozíciód: domináns – alávetett. * Más:... ... ... ... ... ... ... ... ... . .

10. Jutalmad – Büntetésed: ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ...

11. BDSM – DA szabályai kijelentése megtörtént: Igen – Nem.

12. Okozott-e 8 napon túl gyógyuló sérülést? Igen – Nem.

13. Elégedettségi szinted: alacsony – közepes – magas.

14. Határok. Súrolta-e bármilyen tette határaidat? Túllépte-e bármelyiket? ... ... ... ... ...

... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ...

15. Vállalnád újra a szolgálatát? ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... .

16. Teljesítette az elvárásaid? ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ...

Ez ám a kérdés! Ő az én elvárásaimat?

Akkor lássuk... Név, Wolf, 35, 2018 08 08.

Egy: Demona, nő, 3 nap. 06-09.

Kettő: átlag? Ha hozzáadom a jógát, sok lesz. Olyan 15-20 perc.

Három: Hm... Vörös kötél. Már cseng is a fülemben buja, alt hangja: rabul ejteni a lelket, nem te
irányítasz...

A negyedik kérdésre nézek. Egyéb eszközök? Csak mosolygok. Óó... Jég, melegítő síkosító...
akupunktúrás toll, ezüst pálca... és már áll is fel a farkam, ha csak a gyönyörre gondolok, amit okozott.
Hangnem? Ó, az a mély, alt hang, ami nem tűr ellenkezést, amivel csak úgy suttogva vezet félelmeid felé.
Azt akarom, hogy isten legyél. Bízz bennem...

Nem hiszem el, mit tett velem.

Drogok? Ugyan. Annak a nőnek nem kellenek. Puszta tekintete gerjesztő. Mikor kimondja a neved
azokkal az elképesztő ajkakkal.

Ó, Wolf...

Pozíció? Alávetett társ. Látom magam előtt vad tekintetét: Légy a társam... Nekem társ kell...

Büntetés? Ó, igen, szalad fel a mosoly a képemre. Igen, az a nő tud büntetni. Ami pedig kegyetlen,
hogy a tűzbe mennék érte. A pokol mélyére, ha kell. Azok a finom csókjai... Teljesen elszédítenek.

Nézem tovább a lapot, és csak harapom a szám.
Nem. Nem okozott maradandó sérülést. Egyszer sem. Szerintem nem is fog, soha, senkinek.

Beleiszom a kávéba, és csak merengek. Soha... Senkinek. Más? Nem akarom, hogy bárki már a társa
legyen! Nem. Szörnyű belegondolnom, hogy más fülébe suttogjon, hogy másvalaki tegyen eleget a
démonainak, hogy ő másra nézzen vad, csillogó szemeivel... Az ajkai...

Súrolta-e a határaimat? – nézek a lapra, s sanda mosoly jelenik meg az arcomon. Nem csak, hogy
súrolta, feszítette őket, majd szépen letörölte, új, veszélyes dolgok felé vezetett, és...

Újra szolgálni neki? El sem akartam jönni! Hozzá láncolnám magam, és a karkötőmre nézek.
Örökre. Elmosolyodom, és nézem a lapot, mit végülis nem töltök ki. Az elvárásaim? Újra hallom a
hangját:

Az elvárásaim párosak... Most te jössz. Mik az elvárásaid velem szemben?

Csak nézek ki az ablakon a forgalmas útra.

Ő nem csak, hogy teljesítette, magasan túlszárnyalta őket. Ő tökéletes. Ő az a domina, akit minden
férfinak ki kellene próbálnia egyszer az életében.

Hm. Csak sóhajtok és hátradőlök. Ezt nem fogom megengedni senkinek. Nem... Senki másnak.
Megtaláltam őt, és senki másé nem lehet.

– Mi van veled? Leakadtál – jelenik meg Clark mellettem, és felnézek. Régi jó barátom tűnődik
rajtam, és a hajamba túrok.

– Szerelmes vagyok – jelentem ki, mire Clark levágódik mellém.

– Demona – mondja sóhajtva annak a nőnek a nevét, és ránézek. – Ne nézz így! Ezt a karkötőt én
hoztam fel neki a raktárból.

A kezemre nézek. A karkötő... Jah.

– Mindenki beleszeret abba nőbe, Wolf – néz Clark maga elé. – Az, aki nem szeret bele, egyszerűen
nem hetero. De – néz komolyan rám – őrültség szeretni és szolgálni azt a nőt. A kettő nem ugyanaz.

Hm. Halkan nevetek.

– Igen. Az – mondom, felhörpintem a kávémat, és Clarkra nézek. Hogy mennyire dühít a gondolata
annak, hogy ő is szolgált neki.

Clark a lapra néz előttem, és elveszi.

– Tudod, az a nő egy istennő – szólal meg halkan. – Az a két hét nála felért a tökéllyel.

– Két hét? – szalad ki a számon, és leteszem a kávéscsuprot. Bámulok Clarkra, és ő bevág egy
sanda mosolyt.

– Két hét a pokolban és a mennyben – fordul felém. – Az a nő követhetetlen. Nem volt olyan nap,
hogy ne lepett volna meg. És én csak úsztam az árral... Az utolsó nap – mondja élénken, majd elhallgat.
Hosszan néz a szemembe. – Ezt nem kellene elmondanom.

– Hallgatlak – mondom komolyan, de Clark csak hallgat egy ideig.

– Demona az utolsó napon, miután felébresztettem, kielégítettem, megkötözött és elment. Tizenkét
órán keresztül viseltem azt az átkozott vörös kötelet a testemen, ami minden egyes mozdulatomra jobban
feszült rajtam. Annyira, hogy mire hazaért, már alig kaptam levegőt, és ötször élveztem el kínomban. Csak
feküdtem az ágyon, teljesen tehetetlenül. Lenézett rám, elmosolyodott, és kioldotta a kötelet. „Jó fiú. Menj
haza. " Ezt súgta a fülembe.

Döbbenten nézek barátomra, és ökölbe szorul a kezem. A féltékenység és düh, ami megrohan, zavar.
Jön, hogy behúzzak Clarknak csak a tény miatt, hogy szolgált Demonának. Azért, hogy ő is viselte a vörös
kötelet, azért, mert ő is ébresztette. Látta meztelenül... Hogy...

– Mennem kell! – állok fel, és Clark is feláll mellettem.

– Wolf! – szólít meg, és felé fordulok. – Ez köztünk marad.

– Jah, köztünk... – mondom. És a kitudja, mennyi férfi közt. Elindulok az ajtó felé, és ahogy
megfogom a kilincset, a karkötőre nézek, ahogyan megcsillan a napfényben. Meg kell őt állítanom.

63.

Friss illatú ing, nyakkendő, és nézem magam a tükörben, mikor megkötöm. Furcsa. Eddig is ismerős
volt ez a megkönnyebbült érzés egy-egy domina után, de most az elhatározás bennem, furcsa. Nem kell
több domina. Nem. Demona kell. Mindenkinek vannak démonjai, de Demona az enyém. Csak az enyém –
húzom meg a nyakkendőt, és elszántan meredek a tükörképemre.

Az enyém.

*

Mikor beérek, zsebre teszem a kezem, és csak bámulok az épület aljában működő szalonra. Rám fér
egy hajvágás, simítok végig az államon.

*

Nézem a liftben a számlálót. 30. 31. 32. 33. 34. 35. és megáll. Kilépek, és elindulok az osztályon.
Rengeteg idegen arc. Mennyi is az idő? Az órámra nézek. Fél tizenkettő múlt?

– Jóreggelt! – köszönt egy magas férfi, és egy csomó papírral a kezében megy el mellettem.

– Reggelt – válaszolok, és nézem, ahogy leül az asztalához. Elindulok az ablak felé, s kinézek.
Megkell találnom őt. Frászt fog kapni, de akkor is. Újra az íróasztalok felé fordulok, és lassan kezdek
elsétálni mellettük. Sok a fiatal. Megállok az egyik lány mellett. Buzgón olvassa a törvénykönyvet.

– Helló! – köszönök neki, és felkapja rám a fejét. Egyetlen szempillantás alatt válik lángvörössé!

– Szia! – rebegi vissza. – Segíthetek? – kérdi kissé idegesen. Újra körülnézek.

– Nem hiszem.

– Biztos? Keresel valakit? – áll fel velem szemben, és újra ránézek. Kicsi, akárcsak ő.

– Lehet. Egy akkora lányt, mint te. Barnahajú, zöld szemek...

– Most mondtál egyet. Nézz szét! – int a többi dolgozó felé. – A nevét nem tudod?

– Nem. Nem mutatkozott be. Beszélnem kell vele.

– Az így nehéz lesz. Melyik osztályon dolgozol? Vagy most jöttél? – kérdi nyávogva, és
elmosolyodom.

– Illetlenség, de hány éves vagy?

– Én? – lepődik meg. – Huszonkettő.

Huszonkettő? – csodálkozom el, és tovább indulok. Te jó ég, Demona. Hány éves vagy?

– Biztos ne segítsek valamiben? – szól utánam, de nem nézek vissza rá. Semmiben nem tudsz
segíteni, virágszál. Hidd el, semmiben.

Semmi. Ez az iroda hosszú, 200 ember csak itt, de Demona sehol. Nem jött dolgozni?

Előveszem a telefonom és bekapcsolom. Lássunk neki a munkának. Holnap újra benézek.

*

Épp csak megjön a jel, a telefonom már hosszan rezeg a kezemben, mikor elérek a lifthez.

981 új üzenete van. Hurrá! Rangsorolás, napok. És már jelennek is meg külön a mappák. Egy 00-ás?
Ez érdekes. Feladó: Miss L. Angelica Stevens. Már elakadt? Ebből sem lesz semmi. Nyitom ki az
üzenetét. Jó hosszú. Nem fogta rövidre. Csak szkennelem a fontos részt.
... felmerült... gyanú... Vanessa Clare-t egy családtag molesztálja. A kislány... zavart és óvatos
volt. Mr. Clare... túlkontrolláltnak véltem.

Vélte? – emelkedik meg a szemöldököm. A lift végre megérkezik, és beszállok.

... Mr. Hamiltonnál ... ... ... karakteres, őszinte ember. Semmilyen jelét nem... utalást sem véltem
felfedezni viselkedésében... Megint vélt felfedezni... . mi gyermekmolesztálásra utalna.

Uram, csatolom a két anyagot. Mert lesz arra időm, hogy elolvassam. Aham...

Kérem... engedélyezze... új pert?... és Vanessa Clare új pszichológiai vizsgálatát.

Tisztelettel, A. Stevens.

Válasz: Bizonyíték? Küldés.

Mégis, hogy a faszba képzeli, hogy engedélyezek neki új pert felülvizsgálat nélkül, mert úgy véli,
nem a vádlott molesztálja a gyereket? No, mindegy. A lift megáll, Roger jelenik meg előttem.

– Reggelt – mondja, és követ az irodába. – Átküldtem az új terve... – s elhallgat. Csak nézem a
telefonom. Mikor érek én ezeknek a végére? – Mi az, Ira? – kérdi, mire csak elkezdem felhajtani az ingem
ujját.

– Hosszú hétvége – mondom két szóban.

– Vagány karkötő – jegyzi meg. – Te hordasz ékszert? – S felnézek rá. Nem. Igaza van, én nem
hordok ékszert, de ezt nem fogom levenni.

– Ajándék. Tudsz valamit a kezdőkről? – kérdem, mikor leülök az íróasztalhoz, és bekapcsolom a
gépem.

– A kezdőkről? – kérdi meglepetten.

– Igen, Roger.

– Mi érdekelne pontosan? – kérdez vissza, és előttem töltődnek be a mailek a gépen.

– Például az új lányok.

– Lányok? – bólogat Roger, és csak néz rám barna szemeivel. Karba teszi a kezét, és csámcsogni
kezd. – Lányok? Miért érdekelnek a kezdők, Ira?

– Mert – nézek mérgesen rá. És Roger csak kifújja a levegőt.

– Ha jól emlékszem, csak negyvenegy kezdő ügyésznőnk van.

– Kellenének az aktáik – mondom, és a gépre nézek. – Ami Stevenst illeti, nem hiszem, hogy lesz
belőle valami. Érdekesen véli a dolgokat – mondom, mire Roger csak néz.
– Valaki más kell?

– Hozd fel az egész osztály anyagát.

– Rendben – indul Roger az ajtó felé – amúgy –, néz vissza rám – jó színben vagy.

Felnézek rá, s elmosolyodom. Hogyne lennék?!

– És, visszatérve Stevensre. Adj neki időt.

– Kapott – vágom rá, és visszabújok a laptopba.

*

Megállok a házam előtt, és csak nézem. Hulla vagyok, és kiakarok dőlni. De a legjobb az lenne, ha
Demona odabent várna, kicsi kezében egy vörös kötéllel, és fekete pálcával. Fülig szalad a szám, és
kiszállok az autóból.

Holnap. Majd holnap...

64.

2021. aug. 10.

05:15

Csak úgy kinyílnak a szemeim. A telefonomra nézek, és felsóhajtok. Nem igaz. Ezek sosem alszanak.
Felkelek, és elindulok a konyhába. Kiveszem a gyümölcslevet a hűtőből, és töltök magamnak. Korábban
kell bemennem. Tegnap csak a fele anyagot néztem át abból, amit Roger hozott, és Rumina az idegeimen
táncol a meghallgatásaival.

Én csináltam magamnak a bajt, tudom, de jobb ötletem nem volt. Legalább még hat óra, míg minden
szar papírt átnyálazok Rogerrel. Remek lesz. Holnapután megbeszélés Washingtonban... Iszom a
gyümölcsléből, és csak nézek ki a hatalmas ablakon. Nemsokára felkel a Nap, már pirkad.

Nem adnám ezt a házat semmi pénzért. Csak nézem az udvaron a cseresznyefát. Csend és béke...
Visszavisz keletre. A rendbe, a tisztelet és becsület világába. A világba, ahol mindenki tudja a helyét.
Ahol a sorban állás nem szégyen, és a világba, ahol egy szabály ural mindent. Tisztelet. Csak ennyi kell,
nem? Tisztelni a másikat, úgy, ahogyan az van. A hibáival, tehetségével, mindennel együtt...

Valami zajt hallok, s egyre hangosabban csendül fel a telefonom csengőhangja.

– Mi az ördög? – nézek az órámra. – Csak fél hat múlt. – Elindulok a hálószobába, és felveszem a
telefont az éjjeliszekrényről.

P. Roger –jelenik meg a képernyőn.

– Ki halt meg? – kérdem értetlenül, mikor fogadom a hívást.

– Stevenst letartóztatták!

– Hogy mi van? – kérdem az ablak felé fordulva, és fogom a homlokom.

– Stevenst. A rendőrség hívott, hogy igazoljam, valóban ügyész.

– Ilyen nincs. Mi a faszt csinált?

– Rálőtt az ügyfelére. Ezért mondtam, hogy nem adhatsz molesztálási ügyet kezdőnek.

– Csak hallgass! – szólok rá. – Mikor? Miért? És honnan volt fegyvere? – kérdem megfogva a
fejem, és felveszem az éjjeliszekrényről a szemüvegem. A beépített szekrényhez lépek, és kiveszek egy
inget.

– Most, hajnalban. Betört a Clare családhoz. Egyelőre ennyi.

– Betört? – kérdem, mikor kiveszem az öltönynadrágot, és az ágyra hajítom. Az ajtón pihenő
nyakkendőket nézem.

– Igen.

– A fegyver?

– Több információt nem kaptam. De ha ez kiszivárog...

– Ne fesd az ördögöt a falra. Hívd fel Taylort, és küldd érte!

– Hozza ki?

– Igen, Roger. Minél tovább marad a rendőrségen, annál rosszabb. Beszélni akarok vele.

– Te?

– Igen. Taylor az ügyet elintézi.

– Ira, egy LnJ ügyész rálőtt egy kliensre – hangsúlyozza Roger, és leveszem a vörös nyakkendőt.

– Ezért kell beszélnem vele. Te csak csináld, amit mondtam.

*

7:45

– Nem, ezzel az üggyel kapcsolatban nincs mit mondanom. A legjobb ügyész van az ügyön,
kivizsgálás folyik... – mondom, és fogom a fejem. Ez a huszadik telefon, amit kapok a New York-i Média
stúdiótól. A hírekben már benne is vagyunk. Csak nézem az online újság címlapját.

LNJ ÜGYÉSZ IGAZSÁGOT SZOLGÁLTAT

Belépek a mellékirodába. Kisebb és csendesebb. Nem hiszem el. Rogerre nézek, de ő is csak
hallgat. Remek. Ez a Stevens tud dolgozni.

– Hol tartasz?

– Tizenötnél – mondja Roger. – Elég lesz?

– Nem. Nézzél még vagy tízet. Aztán átolvasom az aktáikat.

– Rumina megöl, ha ma nem kap anyagot – motyogja Roger, de csak elmosolyodok. Persze. –
Szünet! – jelenti be, és feláll. – Neked kell kávé?

– Nem.

– Majd jövök – és Roger kilép az ajtón. Remek. Elveszem előle a mappákat. Összevissza vannak
megint. Erre újra nyílik az ajtó.

– Tablet! – nyújtja felém Taylor a fekete szerkezetet, és elveszem. Remek. Lássuk, mi van rajta.
Közben hallom, hogy Taylor szokásos, mogorva hangnemében kérdőre fogja Stevenst.

– Miss Stevens, ez az öné?

– Igen – alig hallom a választ. A laptophoz csatlakoztatom a tabletet.

A rendszer négy vírust talált. Blokkolja a sérült adatot?

Csúcs!

– Van rá engedélye?

– Van. Nyolc éve, uram...

– Miért nem jelentette?
– Nem találtam szükségesnek. – Ráncolom a homlokom, alig hallom, amit az a nő mond.

– Vagy úgy! Nem találta véletlenül sem szükségesnek, hogy jelentse fegyvertartási engedélyét.

Taylor. A szarkazmus királya.

– Mr. Clare állapota igen súlyos. Önnek hála búcsút inthet a nemi életének.

– Megérdemli! – hallom tisztábban, s az ajtó felé nézek.

– Ügyes! Önnek meg legjobb esetben nyolc év fegyház! – zendül fel Taylor érett hangja, és újra a
laptopra nézek.

Keresés: Clare. És megjelenik egy pár adat ezalatt a címszó alatt. Köztük egy audiofile. Másolás. A
beszélgetés után meghallgatom.

– Ezt töltse ki!

– Kinek? Önnek?

– Majd az atyaúristennek, Miss Stevens! Még nekem is nehezemre fog esni ezt az ügyet elsimítani.
Álljon neki, mert nincs időm. – Meghallom a tolóajtót.

Megnyitom a fájlokat, és beleolvasok. Szépen utánajárt az ügynek. Előkészített törvények, kérdések
és elemzések. 1. Vanessa. Elcsodálkozom, görgetek tovább. De a laptopom belassul. Mi a fene?

Másolás folyamatban –jelenik meg a lenti jobb sarokban. Adat: 20210809:1307–0455. Méret:
35GB. Mennyi? Mi a fene ez? – nézek a képernyőre. Hogy lehet pár óra anyaga ekkora?

Megfogom a fejem és lehajtom. Király. Akkor keressük fel Aleát. Felveszem a telefonomat, és
kikeresem a számát. Hosszan cseng a telefonja, de nem veszi fel. Hátradőlök, és csak nézem a falra
akasztott képet a Holdról.

Ön Alea Le Juene-t hívta. Jelenleg nem vagyok elérhető. Csak Augusztus 30-án térek vissza
Európából. Kérem, hívjon vissza. Köszönöm.

Európa? – nézek a telefonomra, és már keresem is ki Raymond számát. A vállamhoz teszem a
telefont, és felveszem a mappákat. Mostmár semmit nem tudok ezen a gépen csinálni. Ki kell mennem az
Mc-hez. Kinyitom az ajtót, és nézem a mappákat. Király. Roger nem tette őket sorrendbe. A telefon még
mindig csak kicseng, és a szemem sarkából látom, ahogyan a nap hőse követ.

– Ön igen nagy bajban van, Miss Stevens – mondom, és kinyitom a fontos adattárolót. Végre.

– Halló? – kérdi egy álmos hang.

– Raymond! Végre! Azt hittem, sosem veszed fel! Milyen Hawaii? – Pakolok tovább.

– Ira, gyere és próbáld ki! Napsütés, óceán, szörf és búvárkodás. Jól hangzik, nem?
– Nagyszerű! Jövőhónapban. Most kellene egy kis segítség. Fel kell nekem hívnod Alea Le Juene-t
egy molesztálási ügyben... Nyolcéves gyerek, a jelek szerint Stockholm...

– Nem éred el? Komoly ügy? – kérdi Ray.

– Igen, Alea Bécsben van...

– Kinyír, ha felhívom.

– Tudom, hogy megfog ölni, de sürgős!

– Próbáltad? Nem tudnád mégis te felhívni?

– Nem, nem érem utol, nincs meg a bécsi száma, és a gépem jelen pillanatban túlterhelt...

– Kegyetlen vagy, Ira. Menjen az LnJ-be?

– Aham.

– Mikorra hívjam?

– Tegnapra. De holnap reggel jó lesz.

– Holnap? Fizeted a jegyét?

– Igen...

– Alea utál a greenwitchi erőszak ügy óta. – Greenwitch. Ó igen. A betörő erőszakolóval, és a
média. Akkor is a média cseszett el mindent. Alea utál szerepelni. – Gyűlöli az LnJ-t. Könyörögnöm kell
majd neki. Mondd, hogy nem lesz belőle botrány. – És az utolsó mappa, végre Stevens felé fordulok.

– Neeem... – hiszem el. Demona? Ki ütötte így meg? Tiszta lila a bal szeme, és be van vérezve. Lát
rendesen? Remeg, és tiszta vér a keze.

– Hívom, írok, ha intéztem valamit – mondja Ray.

– Rendben – s leteszem a telefont. Hosszan nézek rá. Ilyen nincs.

– Miss Stevens, jól van? – Fehér, akár a fal. Csak néz felém, de mintha átlátna rajtam.

– Nem igaz – fogja meg a fejét.

– Értem – leülök, és csak nézek rá. Akkor... – Rövid leszek. – Aztán helyre teszünk. – Önt mától
áthelyezem az elemző részlegre. Ahogy Alea megérkezik, tart önnek egy átfogó elemző kurzust. Gyorsan
tanul, igaz? – nézek a szemébe.

– Igen, uram... – jön egy halk válasz. Igen, uram? Nem ismer fel? Nehéz visszafognom a mosolyom.
Ilyen nincs – de...

– A tények a következők – vágok a szavába. – Sikeresen két ügyet csinált egy egyszerűből. –
Kurvára elcseszted. – Ön nem jó ügyész, azonban az elemzőképessége igen figyelemre méltó. Szükség lesz
pár napra, míg a médiát elintézem. Egyáltalán nem hiányzik, hogy az ügyfelek után vájkáljanak. – Csak néz
rám. – Az ön ügyét Mr. Taylor fogja képviselni. Már találkoztak, igaz?

– Hogy, tessék? – kérdez vissza, és hunyorítani kezd. – Ki az a Mr. Taylor?

– Miss Stevens... – hajolok közelebb felé, és csak nézem, ahogyan fel van kissé duzzadva a bal
arca. Nem hiszem el. – Az ügyvéd, aki idehozta. Jól van?

– Nem... – fogja a fejét két kézzel, s kicsit remegni kezd újra. – Álljunk meg egy pillanatra... – emeli
elém a kezét, s rám néz komolyan. Úristen, Demona... Kinyírom, aki ezt tette veled.

– Hallgatom – lazítok a nyakkendőmön. Tényleg, megölöm ezért...

– Áthelyez? – kérdi.

– Igen, Miss Stevens.

– Az elemzőkhöz?

–Igen. Az alattam lévő emeletre. – Közel leszel hozzám.

– Mert? – kérdi csodálkozva.

Mert?

– Mert elbukta az ügyet – jelentem ki, és látom, ahogyan teljesen elfehéredik, s libabőrös lesz az
egész teste.

– És ugyan ki állítja ezt? – néz rám mérgesen, s meglep ezzel a hangnemmel.

– Én – mondom komolyan, és elcsodálkozik.

– Ön? Ön mégis kinek képzeli magát?! – szól rám, és nem bírom elrejteni a mosolyom.

– Miss Stevens. A főnöke vagyok. Nem képzelem annak magam.

Csak néz rám nagy szemekkel, és kissé kinyílik a szája. Ledöbbent. A következő pillanatban
megkapaszkodik az íróasztalban, lehajol, és elhányja magát.

– Miss Stevens! – állok fel, és már nyúlok is a hajáért. Csak hány, és remeg az egész teste. Ennyire
szarul van?

Mikor abbahagyja, reszkető kezekkel megtörli a száját és felemeli a fejét.

– Jobb? – kérdem, s vizes tartályhoz fordulok. Egy pohár vizet tartok elé, és felnéz rám könnyes
szemekkel, mikor elveszi a poharat.

– Haza akarok menni... – mondja halkan.
– Rendben. – Hazaviszlek. –Leülök, és szalvétát keresek a fiókban. Itt volt... – De holnap, mikor
megérkezik Alea, be kell jönnie.

– Igenis, uram... – iszik hosszan, és felnéz rám. Nagyon nehéz elrejtenem a mosolyom az igen, uram
hallatán. Nem hiszem... Megvan! Felállok, és megállok mellette.

– Tessék – nyújtom felé, de lenézek a lábai elé. Ezt fel kell szednem. A büdös életben nem fog
kijönni a szőnyegből. Feltűröm az ing ujját és leguggolok.

– Mi? – remeg Demona hangja, csak motyog valamit. Aztán hangosabban folytatja. – Rosszul
látok... – Felnézek rá, és csak fogja a fejét, szemeit összeszorítja.

– Miss Stevens... – szólítom halkan, de látom, ahogyan remeg. Egyáltalán nincs jól.

– Most... – néz rám kábultan egy pillanatra, majd lehunja a szemeit, felsóhajt, és már rogy is össze,
akár egy baba.

– Stevens! – szólítom, mikor elkapom, de nem válaszol. Szentég, Demona. Mi a fene van veled?
Nézem kicsi arcát, ahogyan kezembe fogom a fejét. Borzas. Elemelem a haját bal oldalánál, és látom a
szép, egycentis karcolást az arcán. Melyik volt az az állat, aki megütött? Épp csak hozzáérek gyulladt
arcához, és érzem, ahogyan a düh a fejembe rohan.

Roger lép be az ajtón.

– Épp jókor. Segíts levinnem a kocsihoz Miss Stevenst.

– Mi? – akad ki Roger, és már lép is felém. Letesz egy pohár kávét az asztalomra, és megáll a szék
mellett. – Te jó ég. Ki hagyta így helyben?

– Ezt kérdem én is... Menj be a laptopért, és hozd le – veszem ölbe Demonát, és elindulok az ajtó
felé. – Minden rendben lesz... – mondom halkan, s szorosan ölelem.

Minden, úrnőm...

65.

A csendes szobában figyelem, ahogyan Demona alszik. Egy kis tálba engedett vízzel és puha
törölközővel lassan mosom le róla a vért. Nem hiszem el, hogy így találkozom vele. Elmosolyodok, és
lassan felhúzom az atlétáját. Forró a bőre, istenem. Itt van... Mosolygok, és a villogó telefonomra nézek.
Ilyen nincs. Előbb kiveszek egy inget, és kibújtatom Demonát a véres ruhából.

Gyere, bébi. Tegyünk tisztába... Zavar, hogy ilyen kiszolgáltatott állapotban van. Túlstresszelte
magát, de sikeresen megakadályozta, hogy az az elmebeteg Clare újra a lányához érjen. Betakarom, s
gyulladáscsökkentőt teszek bal arcára.

– Helyre jössz, és a régi leszel... – mondom halkan, és hosszan nézek rá. Hm... Angelica... Igaz? –
megsimogatom az ajkait, s ráncolni kezdi kissé a homlokát. – Úrnőm...

*

Salátát készítek, mire felébred. A telefonom újra villog, majd rezegni kezd. Ilyen nincs. Felveszem a
fülhallgatót és fogadom a hívást.

– Ira. Hol a francban vagy? – kérdi Peter Edmond.

– Itthon. Baj van?

– Az Artemis team nem akar beleegyezni a peren kívülibe.

– Az Imperial West nem fogja annyiban hagyni. Beszélj Adrian Thomsonnal újra. Egyezzetek meg a
pénzbírságban. Jobban jár mindét fél. – A pult felé fordulok, és meglátom, ahogyan Demona a nappali
ajtajában áll csodálkozva. Észvesztően szexi az ingemben. Csak néz döbbenten, azt hiszem, végre
felismert. Az asztal felé mutatok, közben hallom, ahogyan Peter nyafog.

–... nemfog menni. Ezek marják egymást. Ha ráveszem az Imperialt, hogy engedjen a milliós árból,
talán. De az Artemis azt már kifogja pengetni, és ott leszünk, ahol a part szakad. Ha csak nem teszünk egy
plusz kikötést.

– Igen, plusz kikötés a szerződés módosítása... – másik paradicsomot mosok meg.

– Benne lesznek. Azonban a fölényük megmarad, az Imperial meg hőbörögni fog.

– Igen, ha ebben benne lesznek, nyugodtan felhozhatjátok a fiókok témáját is.

– Az már túl sok lesz az Artemisnek.

– Nem, nem lesz sok... – fordulok a vágótábla felé.

– Ühüm... – köhög halkan Demona, és felnézek rá. A telefon sípol, és végre Peter leteszi.

– Uram, jelentése érkezett a Levington ügyben, de minden kusza, és nincs egyetlen végpont-jelentés
sem még. Mit csináljak? – Jelzek Demonának, hogy még várnia kell. Erre teljesen meglepődik.

– Miss Cameron. Kapcsolja Sedricket a harmincnyolcasról. Most.

A saláta kész, és a telefon kicseng. Elindulok az asztal felé, és elé teszem a kistálat. Sedrick pedig
végre felveszi.

– Uram. Jónapot, uram... Tudom – kezdi a mentegetőzést anélkül, hogy említettem volna valamit. –
Csak még egy napot kérek.

– Nem, Sed. Azt hiszem, megbeszéltük még múlt pénteken, nem?
Demona felnéz rám.

– Köszönöm – mímeli. Csak nézek rá komolyan. Sed kikészít. Ezt az ügyet hosszúra húzza.

– Kell még egy pár adat, és meglesz. Meglesz. Csak...

– Most újra azt hallom, hogy kicsúszik minden a kezeid közül? – vágok Sed szavába, és Demona
kicsi arcához emelem a kezem. Megnézem a sebét, és örömmel látom, hogy már nem duzzadt, csak enyhén
vöröses. Hallom, ahogyan Sed még mindig mentegetőzik a telefonban. Hát nem érti, mennyi pénzről van
szó? Demona ellöki a kezem. Csak elmosolyodom kissé.

– Uram, ha ezt is kihagyom, nem lesz teljes a kép. Kell még pár bizonyíték...

B*szdki, kezd egyre jobban felhúzni a mellébeszélése. Egyáltalán...

– Utánanéztél a nyomozónak? – indulok a mosdó felé.

– Igen, uram... És találtam egy indítékot.

– Akkor? – nyitom ki a szekrényt, és kiveszek egy fájdalomcsillapítót.

– Sed, járj utána rendesen. Kezdek kételkedni a képességeidben. Már három hete húzod ezt a
gyilkossági ügyet.

Kilépek a mosdóból, és egyenest Demona szemeibe nézek. Mindjárt, bébi... elé teszem a
gyógyszert, és látom, ahogyan kissé kipirul az arca.

– Kell idő – mondja Sed, és majdnem elszakad az idegem. Ilyen nincs.

– Úgy dolgozol, ahogyan akarsz, de megnetudjam, hogy pénzbírsággal megússza!

– Igen, uram – Sed leteszi, és végre csend.

A pultra tett korsóhoz lépek, és töltök Demonának vizet. Elé teszem, s leülök vele szemben az
asztalhoz. Leteszem a telefont, és kiveszem a fülhallgatót is.

– Beszélnünk kell, Miss Stevens! – nézek rá komolyan, s teljesen elpirul.

– Mr. Flynn... ? – kérdi halkan. Csodálkozom ezen a hangon. Mi van vele?

No, akkor kezdem én. Felsóhajtok.

– Végighallgattam a mentett anyagot – jelentem be, s Demona idegesen néz rám. – Világos, hogy
Clare provokálta önt. Most elégedett? – kérdem komolyan.

– Tessék? – lepődik meg, s de választ várok. Idegesen mozog kicsit, és a kicseszett telefonom
megint villog. Rumina? Na, ne. Foglaltat adok neki. Összekulcsolom a kezeimet az asztalon, és Demona
már tekint is a kezeimre.
– Ez egy rossz vicc, igaz? – néz a szemembe, és kissé bátrabban cseng a hangja.

Kicsit elmosolyodom. Rossz vicc? Nos, nem, kedves... ó...

– Nem, Miss Stevens. Sajnos ez még viccnek is rossz – mondom elkomolyodva, s farkasszemet
nézünk. A telefon újra villogni kezd. Most leszarom. – A tárgyra térek. Mr. Clare állapota nem olyan
súlyos. Már megműtötték – közlöm vele, és összehúzódnak a szemei. – Beszéltem Mrs. Clare-rel, hogy ne
emeljen vádat ön ellen. A bizonyítékok pedig helyt álltak Hamilton ártatlanságát illetően. Legalábbis a
rész, amit megmutattam a bírónak.

– Kész? – akad ki, de csak nézek rá. Miért, mit gondoltál, meddig húzom azt a szar ügyet? Hallgat
egy ideig, majd újra megszólal. – Miért? – kérdi komolyan. Farkasszemet nézünk.

Lássuk csak...

– Mert az embereimért a tűzbe megyek, ha kell, Miss Stevens – mondom kissé mérgesen. Utálom a
miérteket...

Csak néz rám nagy szemeivel.

– Engem nem ez érdekel, W... – kezdi, de felemelem a kezem elé, és felállok. Rumina újra hív. Mi a
faszt akar? Ezt nem hiszem. Felrobban az agyam. Elfelejtettem volna valamit? Megfogom a szemem közt
az orrnyergemet, erősen megszorítom, és Demonára nézek. Rá akarom most szentelni az időmet,
tisztáznunk kell, mi a helyzet itt, de... Felveszem a szemüveget, beteszem a fülhallgatót, és fogadom a
hívást.

*

– Igen? – fordulok az ablak felé, és nézem a cseresznyefámat.

– Uram, a brüsszeli követ keresi. Már ötödszörre hívta. Azt mondta, ha nem beszél önnel, ide jön.

– Ennyire halaszthatatlan? – Mi a fenéért keres a brüsszeli követ? Végigsimítok a hajamon.

– Mondtam már neki, hogy el van foglalva, de azt mondta, a holnapi találkozó miatt kell beszélniük.
Azonban nincs mikorra kijegyezzem. Nem tudná még ma fogadni?

– Megoldjuk! – mondom.

– Igen, uram. Akkor felhívom a követet, mikor ér rá... – mondja Rumina, és leteszi. Én csak nézem a
fámat. Látom magam előtt, ahogyan tavasszal fehér pompában tündököl, és hullatja apró szirmait.

A nyugalom...

Demona felé fordulok, és a szemébe nézek.
Ő az én nyugalmam, és kell nekem.

– Jobb, ha hazamegyek! – áll fel, de kicsit meginog, és megkapaszkodik az asztalba.

– Üljön le, és egyen, Miss Stevens! – szólok rá. – Aztán vegye be a gyógyszert! Fájdalomcsillapító.
A gyulladást is csökkenteni fogja – ülök vissza vele szemben. Igen, rád szóltam. Nem tetszik? Néz, majd
elneveti magát.

– Nem hiszem el... – motyogja leülve. – Azt hiszem, elfelejtetted, kivel beszélsz – mondja
komolyan. – Nem vagyok az... – s elhallgat.

A mim?A szemembe néz hosszan. Leakadt. Parancsoltam, és nem tetszett, mi? Nem tudom elrejteni a
mosolyom. Ó, bébi, nincs miért aggódnod. De...

– Lássuk csak – hajolok közelebb az asztalra könyökölve. Tulajdonképpen én vagyok Ira Grayson
Flynn, az LnJ vezérigazgatója immár három éve. Ön nullás ügyész volt ma reggelig a cégemnél. Az
ügyeskedése miatt kikellett volna rúgnom, de ön kiváló elemző. Tehát... – nézek komolyan rá – szeretné
még tisztázni a pozícióját, Miss Stevens?

Hallgat. Néz rám, majd a kezeimre pillant.

– A csuklóira tekintve, a pozícióm tökéletesen tiszta számomra, uram... – cseng enyhe gúny a
hangjában, de kezdünk témánál lenni, és egész jól kezeli.

– Úgy gondolja? – mosolyodom el. Nem válaszol. Hosszan néz rám, és tudom, mi kell neki. Jel.
Minden dominánsnak jel kell. Valami, ami elárulja az alávetendő fél beleegyezését. Jel kell neki is,
akárcsak nekem most, arról, hogy uralkodni akar így is felettem. A ténnyel, hogy a főnöke vagyok.

Szedd össze magad. Elmosolyodik végre, és megszólal.

– Miért nem veszed le, ha nincs igazam? – kérdi, és ez a hang már nem egy gyenge nőé. Ó, nem...

– Talán, mert tetszik – válaszolom kissé ravaszul, és a salátába nézek. Ó, bébi... Uralkodj... – Most
egyen. Jó étvágyat! – mondom, és idegesen villázom a salátát.

Akarj engem, Demona.

Csend. Csak néz rám. Néz, mély levegőt vesz, és az asztalra csapva áll fel.

Felnézek rá, s látom, hogy ég az arca.

Na? – állok fel vele szemben, és kissé lehajolok hozzá a kezeimre támaszkodva, hogy ne kelljen
jobban felnéznie rám. Közel hajolok az arcához, mert vonz ez a vad tekintet, de megállok, és farkasszemet
nézek vele.

– Sss... – Nyugalom... – Mi a baja, Miss Stevens? – kérdem halkan, és ő csak néz. Mi az,
felhúztalak a viselkedésemmel? Nem tűröd, igaz? De ez vagyok én, bébi. A főnök. Az, hogy a munkát és a
magánéletet szétválasztom, más tészta. Neked mi kell? Egy...
– Az enyém vagy! – jelenti ki határozottan. Mi? Erre nem számítottam. – És most k*rv4 pipa
vagyok... – mondja. Te jó ég! Ez a nő... Csak úgy felszalad a mosoly a képemre, de érzem, hogy ég az
arcom.

– Nem volt elég ellőnöd Clare farkát? – kérdem, és felegyenesedem. A telefon megvillan. Rumina.
Nyúlok is érte, de Demona elkapja előlem és kikapcsolja. – Ezt nem kellett volna. Egy nagyon fontos
hívás volt.

– Nincs senki nálam fontosabb! – s forgatni kezdi a telefonomat. Ideges vagy? – Én vagyok a papod,
mestered és az úrnőd!

– Úgy gondolod? – kérdem tűnődve.

Felé tartom a kezem, és csak nézek mérges tekintetébe.

– A telefonom, Miss Stevens. – Visszakell hívnom Ruminát. Hátrább lép, és állja a tekintetem.

– Nem – mosolyodik el.

– Nem? – Viccelsz, húzom fel magam. Elindulok felé, lángra kap az arca, majd szempillantás alatt
rogy össze az asztal mellett. Kések, és nem kapom el. Mi a fene volt ez? Megállok előtte, és felnéz rám.
Látom, ahogyan csillog a gyűlő könny gyönyörű szemeiben. Halkan szólal meg.

– A francba veled, Grayson Flynn. – Lehajtja a fejét. – Hát nem érted? – kérdi halkan, és már
guggolok is le hozzá. Felemelem az arcát, de lehunyja a szemeit. Letörlöm a könnyét, s elmosolyodok.
Erősen megfogja a kezem, és belenyomja a telefont.

– Tessék! – mondja egyenest a szemembe nézve. Végigszalad rajtam a rettegés. Elvesztem őt!
Letérdelek elé. – Na? Ezt akartad, nem? – kérdi, de nem tudok válaszolni. – Én hazamegyek! – áll fel
nehezen, és lenéz rám. – Én harcolok, ha kell, Ira. De nem versengek semmivel és senkivel – mondja, és a
hangja a gerincembe ér. Összeszedte magát, és valóban mérges. Remek. Felállok vele szemben, és
leteszem a telefont az asztalra.

– A brüsszeli követ keres, Angelica – mondom komolyan.

– Brüsszel? – kérdi, s felsóhajtok, és megtámaszkodom az asztalban.

– Lényegtelen... – hajtom le a fejem.

– Hívd fel! – parancsol rám. Karba teszi a kezeit, és néz. Ez a tekintet a csontomig hatol. – Gyerünk!
– A telefonra nézek. Mi itt a csapda? Újra ránézek, megfogom a készüléket, s bekapcsolom. Egy pillanat,
és már cseng is ki. Rumina.

– Igen? – veszem felé.

– Uram, kapcsolom Mr. Schubertet.

– Jó – nézek Demonára, aki komolyan figyel.
– Végre, Flynn. Azonnal beszélnünk kell. Történt egy kis baleset.

– Balesete? – kérdem tűnődve, és farkasszemet nézek Demonával. Ennek a tekintetnek nem lesz jó
vége.

– Tegnap kicsit felhajtottam a garatra... Most itt vagyok a rendőrségen.

– Itt hol? –Demona a szájába harap, s közelebb lép hozzám. Vad tekintettel néz a szemembe.

– A Washingtoni rendőrkapitányságon.

– Ittas vezetésért? – akadok ki, erre ez a nő előttem elkezdi levenni a bugyiját, buja tekintettel
meredve rám.

– Elütöttem valakit.

– Meghalt? – kérdem, s Demona az ajkaimhoz teszi a bugyiját. Csorogni kezd a nyálam, ahogy a
fejembe száll az illata, s a farkam már keményedik is.

– Igen... – sóhajt megtörten Schubert. – Kell egy védő, hogy azonnal kivigyen. Holnap ott kell
lennem a tanácson... – Hallom, amit mond, de képtelen vagyok gondolkodni. – Mivel ön a legjobb, fizetem
a jegyét, mindent, csak azonnal vigyen ki innen, és tegye semmissé ezt az ügyet.

– Aham... – hümmögök, közben Demona az ajkaimközé nyomja a bugyit, s néz. Megfogom a kezét, s
kicsit elhúzom a bugyit a számtól, hogy tudjak válaszolni Schubertnek. – Videofelvétel van?

– Van.

– A kocsi?

– Lefoglalva.

– Tanúk?

– Akik a bárban voltak, és az a kurva, aki velem volt az autóban.

– Akkor nem segíthetek – mondom komolyam, és Demona szemöldöke megemelkedik.

– De megfizetem! – kiált Schubert a telefonba.

– Keressen mást, aki megvesztegethető – mondom, s Demona elmosolyodik. Közelebb lép, és
hozzám simul.

– TÖNKRETESZEM EZÉRT, FLYNN! – kiált hangosan Schubert. Nem ez az első ilyen fenyegetés,
amit kapok, de engem nem lehet tönkretenni. S ez a nő... Ez a nő megkapaszkodik bennem, és felágaskodik
az ajkaimhoz.

– Sok sikert – teszem le a telefont, és csak nézek Demonára.
– Fontos volt? – kérdi buján.

– Nem annyira, amennyire hittem – mondom halkan, mire érzem, ahogyan belém mélyeszti a
körmeit.

– Ezért büntetést kapsz... – közelít az ajkaimhoz, de annyira ártatlanul csókol meg, hogy lángolni
kezd az arcom. Csak egy finom, gyengéd csók. A fülemhez simul, s a nyakamba fonja karjait. Felsóhajt.

– Ezt miért kaptam? – kérdem halkan, s érzem, ahogyan elmosolyodik.

– Mert megtehetem... – súgja a fülembe, és kész vagyok. Ölelnem kell őt! De nem érek hozzá.

– Most? – kérdem kissé idegesen, mire beletúr a hajamba, és érzem, ahogyan cibálni kezd. Csak
szisszentek a fájdalomtól.

– Mivel a legelejétől kezdve tudtad, ki vagyok, jön, hogy megnyúzzalak... – mondja alt hangján a
fülembe. – De azt is értem, miért nem mondtad el. Akkor sosem kerültünk volna ide. – Enged a hajamon,
és újra csak cirógat. – Most szépen elviszel a kocsimhoz.

66.

– Jó autó – mondja halkan Demona, mikor kinyitom neki az ajtót. Meztelen lábakkal, az ingemben
szexin száll be a vörös bőrülésre. Igen! Csak győztem! – szorítom ökölbe a kezem, mikor megkerülöm az
autót, és beszállok.

Demona rám néz.

– Igen?

– Csak nem boldog máris, Mr. Flynn?

– Csak a pillanatnak élek, Miss Stevens – mondom halkan, és már indítom is az autót.

Csend. Demona nem szólal meg. A tény, hogy bugyi nélkül ül mellettem, teljesen elvonja a
figyelmem a vezetésről. A jó benne csak az, hogy nem nagy a forgalom. Demonára nézek, de csak bámul ki
az ablakon.

– Felmondok – mondja komolyan, és rám néz.

– MI? – nézek rá döbbenten. – Nem. Nem mondhatsz fel.

– Ó, dehogynem... – mosolyodik el, és újra kinéz, a hajába túr, és felsóhajt. – Jobb is lesz.
– De én nem engedem, hogy felmondj nekem! – mondom komolyan.

– Valóban? – néz rám nagy szemekkel, és idegesen szorítom meg a kormányt. – Mégis, mit akarsz
még megtiltani? Azt hiszed, parancsolhatsz nekem?

– Nem parancsolok, Angelica. Kellesz nekem! – veszem be a kanyart a Clare ház felé, s hallom,
ahogyan Angelica csak hosszan fúj.

– Persze. Kellek... – néz ki az ablakon, és már parkolok is le. – Már csak annyi kell, hogy szerelmet
is vallj nekem! – Megállítom a motort.

– Figyelj! – fordulok felé, mire épp csak rám néz. – Én... – Erre nevetni kezd!

– Nem hiszem el! – kacag, s rám néz. – Tudod, minden pénzt megadtam volna, hogy a nagy Flynnel
találkozzam! Hogy megigyak vele egy kávét, és beszéljek keletről... – mondja áhítozva, s látom, ahogyan
elkomolyodik. – Erre... – mutat előre – nem csak, hogy a legközelebb voltál hozzám, de... – néz a
szemembe – az alávetettem.

– A társad – vágom rá, és csak állja a tekintetem. – A társad... – mondom halkan. – És az akarok
maradni. Addig, ameddig csak lehet.

– Nem vagy normális, Ira – mondja fél mosollyal, és nyújtja a kezét. – A kulcsokat.

Tudja, hogy nálam vannak... Kinyitom a kesztyűtartót, és odaadom neki. Kikapja a kezemből, és már
száll is ki.

– Legyen jó napja, Mr. Flynn!

Csak nézek utána. Kinyitja az ajtót, és beszáll. Hallom, ahogy a Subaru motorja felpörög, és
Demona tövig nyomja a gázt. Csikorognak az autó kerekei, mikor fekete csíkot égetnek az aszfaltra, és már
száguld is el.

– Remek... – Újraindítom az autót, és követem.

*

Már kiszáll az autóból, mikor leparkolok mellé a panel előtt.

– Angelica! – szólítom, de nem vesz figyelembe, csak siet felfelé a lépcsőn. – Várj meg! – szólok
rá, de csak gyorsabban szedi a lábait felfelé. Kettesével szedem a lépcsőket, de mikor az ajtóhoz érek,
becsapja előttem. Csak állok, és nézek az ajtóra.

Túl sokat akarok?

Megéri, hogy ilyen hülyét csináljak magamból? Lehajtom a fejem, erre kinyílik előttem az ajtó. Egy
mérges tekintet mered rám, s lefövök.

– Nem ismersz! – mondja mérgesen Angelica.

– Te ismersz engem? – kérdem komolyan, s közelebb lépek. Hülyét csinálok magamból, ha kell, de
ő kell nekem. Hosszan néz a szemembe, s már emelem is a kezem az arcához. Megfogja a kezem, s
fürkészi a tekintetem. Rátapadok az ajkaira. Éhesen csókolom, s hallom, ahogyan felnyög, ellenkezik,
erősen harapja meg az alsóajkam. A fájdalomtól szisszentek, majd megállok. – Nem engedlek el. Nem
mondasz fel nekem. Sőt, velem jössz Washingtonba, Hawaii-ra, mindenhova... Mert a tied vagyok.
Büntess... Büntess meg... Ahogy csak akarsz, ahol és annyiféleképpen, ahol csak elképzeled... – suttogom
a szájába, és Angelica csak éhesen sóhajt. – Bármit megteszek érted.

– Ira... Nem... – mondja halkan, de kissé remeg a hangja.

– De... – nézek a szemeibe. – Azonban fegyver többé nem lehet a kezedben – mondom sanda
mosollyal, mire csak nagy szemekkel néz rám.

67.

– Izgulsz? – kérdi kedves mosollyal, közben a kezem az ágy rácsához köti. Újra megnézi, nem
szoros-e. Buja. Ég az arca, s közben mosolyog. Rám néz, és hozzáér a golyóhoz a számban. – Hosszú
lesz... – súgja a fülembe, és lehunyom a szemem. Elszédít teljesen, s a következő pillanatban a fejemre
teszi a fülhallgatót. Síri csend. Semmi mást nem hallok már, csak a saját lélegzetem, és a szívem dübörgő
ritmusát a fejemben. Látom, ahogyan Demona mosolyog és mond valamit, amit csak a szájáról leolvasva
próbálok kitalálni. Nem tudom, mi az. Simogatja a hasfalam... Rám néz: az én istenem... Ezt olvasom le a
szájáról. Mosolyognék, de csak a fogaim mélyesztem ebbe a gumigolyóba. Csorog a nyálam, és képtelen
vagyok megszólalni.

Ránézek, ahogyan rám ül, megpöccenti a két csipeszt a mellbimbómon és már emelkedem is meg.
Az éles fájdalomtól üvöltenék, de a golyó nem enged ki, csak nyögést belőlem. Kapkodom a levegőt, és
ránézek Demonára. A száját harapja, közben óvatosan rámengedi magát.

Igen! Ahogy lassan mozogni kezd, már finoman karmol a sárkánykarmokra emlékeztető dísszel.
Karmol, és közben megül. Igen! Eszméletlen, de ami kétségbe ejt, az, mikor közel hajol hozzám. Csókolj
meg, nyögöm, de nem érthető egyetlen szó sem, ami elhagyja a számat. S ő lassan lehúzza a szememre a
fekete anyagot.

Már nem marad semmi, csak az érintés. Rettentően kétségbeejtő az agy, hogyan működik... Már
képtelen vagyok gondolkodni. Érzek minden egyes karmolást a mellkasomon, érzem, ahogyan Demona
feszül rajtam. Érzem, ahogyan a csípések megmozdulnak, égek. A karjaim feszülnek, és minden
összeadódik lassan.

Érzem, ahogyan az ágy mozog, s a következő pillanatban Demona gyorsít. Végighúzza kezeit az
államtól kezdve, és ránéznék, de képtelen vagyok. Végigkarmolja a mellkasom, felnyögök, elkapja az
állam, érzem, ahogyan megnyalja a golyót a számban, és kész vagyok. Szakadnak az izmaim, olyan erővel
szorítom a kötelet, hogy érzem, ahogyan a húsomba vág. A zsibbadás fájdalmasan veszi célba a lekötött
lábaimat, de megmozdulok.

Demona lekapja a szememről a kendtőt, és csillogó szenvedéllyel néz a szemembe. Egyetlen
pillanatra, mert a másikban már fehéredik el az agyam az extázistól, mikor teljesen rámfeszül. Hátravetem
a fejem, hosszan nyögök, és csak élvezem az eszméletlen gyönyört, mi végigrohan rajtam. Teljesen
elcsorogott a nyálam, a nyelvemmel nyomom a golyót, mikor végre felsóhajtok, és Demonára nézek
szédülten. Egy elégetett, vöröslő arcú mosoly, gyönyör mosta tekintettel. Ez mindent megér a világon.

Erre úgy húzza le a csipeszt a mellbimbóimról, hogy nem nyitja meg őket.

AF*SZT! – szakad ki belőlem a fájdalom, ami végigrohan rajtam, és kicsordulnak a könnyeim,
mikor kapkodni kezdem a levegőt. A szívem majd kiugrik. Érzem az égető fájdalmat, mintha csak
piercinget szakítottak volna ki a mellbimbómból... Szent ég...

Szédülten vetem hátra a fejem, és képtelen vagyok lenyugodni.

Demona leveszi a fejemről a fülhallgatót, s buján csendül fel a hangja a fülemben.

– Jó fiú... Így is kellek? – néz vöröslő arccal rám, s ha nem lenne lekötve a kezem, megfognám az
arcát. A golyót nyomom a nyelvemmel, de nem tudom kinyomni a számból. Csak nézek és hümmögök.
IGEN!

Gyengéden nyúl a fejemhez, és kiveszi a szájgolyót.

– Igen, úrnőm... – ez az első két szó, amit kimondok. Demona rám néz, s elmosolyodik. Lemászik
rólam, és elkezdi kioldani a kezeimet. Ahogy kiszabadulok, már érek is hozzá óvatosan a karjához. –
Úrnőm... – mondom halkan, és csak nézek fel rá. Demona felém fordul, néz nagy szemekkel, és lehajol.
Édes a csókja. Annyira finom, hogy elfeledteti az összes fájdalmat. Két keze közé fogja a fejem, és egyre
mélyebb a csókja. Észbontó, éhes, vad. A számba liheg, mikor levegőt vesz, elcsorog a nyálam, a szám
sarka fáj, de engedek neki.

68.

Csend van. Odakinn a szél erősen fúj. Talán vihart hoz... Annyira nem is lényeges. Jelen pillanatban
semmi másra nincs szükségem. Teljes vagyok. Itt, Demona ölébe hajtva a fejem, sajgó testemmel, mit a
pokoli gyönyör egyenest a mennybe repített. Ez a fájdalom felemelő és édes... Itt tökéletes. Ez a nő erős,
gyönyörű és kegyetlen. Annyira kegyetlen, hogy csak imádni tudom. Nem félek tőle, neki adok mindent.
Mert alávetett vagyok. Tulajdon és szabad. Imád és büntet, vezet. A társa vagyok, démonja kutyája, a
királya. Felnézek rá, és csodálom. Mellette tökéletesen tudom, ki vagyok. Az övé vagyok. És... Ez a nő az
enyém.

Lenéz rám, és elmosolyodik.
– Fáj még? – kérdi halkan, és kicsi kezét a mellemre teszi.

– Kicsit.

– Ez új kenőcs. Ha holnapig nem mulasztja a fájdalmadat, keresek valami mást.

– Szerintem jó lesz ez is... – mosolygok, és megfogom a kezét.

– Holnap Washingtonba mész.

– Megyünk! – nézek rá, de csak elhúzza a száját.

– Ira...

– Angelica! – mondom komolyan a nevét, és farkasszemet nézünk.

– Mégis... Miért akarod te ezt az egészet? – kérdi halkan, és elmosolyodok.

– Egy király tudja, ki a királynője – csókolom meg a kezét. – És – sóhajtok – nagyszerű érzés
hozzád tartozni.

– Hozzám, vagy egy dominához? – kérdi kissé komolyan, és csak nézek zöld szemeibe, de nem
válaszolok.

– Ami azt illeti, te vagy első úrnő, aki méltó is erre a címre.

Csodálkozva néz rám.

– Sokat szolgáltam, Angelica – folytatom. – Szadistákat, nimfománokat, mazochistát és őrültet is.
Azonban azok a nők valójában csak tehetősek, és nagyon unatkoznak. Tudod, lelkisérülés, trauma, vagy
elégedetlenség saját magukkal szemben, akik csak úgy érezték jól magukat, ha a férfinemet alázhatják és
uralkodhatnak felette. Csak akkor, ha istenítetted őket, ha kínban térdeltél a lábaik előtt feloldozásra
várva. – Kis szünetet tartok, és csak nézek a szemébe. Figyelmesen hallgat. – Tudod, olyan úrnőt, aki tudja
kezelni az alávetettjeit, olyat, aki része a játéknak, és aki társként tekint a másikra, még nem szolgáltam.

– Hm – neveti kissé el magát, és hátradől a vasrácsra.

– Csak te gondolsz tökéletesnek, Ira...

– Nem! – szalad ki a számon, és meglepődik. De elhallgatok, mire ő is csak csendben néz egy ideig.
Látom, hogy kérdezne valamit, de nem teszi. Kis idő, és gyengéden a hajamba túr.

– Hagyd hosszabbra. Szeretem fogni... – mondja halkan, és elmosolyodom.

– Igenis...

Erre a következő pillanatban elkapja az állam, lehajol hozzám és megcsókol.

– Szeretem a mosolyod... – súgja az ajkaimra, és a szemébe nézek. – Amúgy – sóhajt fel – miért jó
ez neked?

– Mert fáradt vagyok... – mondom halkan. – Túl fáradt. Sokszor már úgy érzem, kiég az agyam. Túl
sok volt minden. Az iskola, a szüleim, az elhamarkodott házasságom, és a doktori a keleti úttal. A szüleim
orvosok. A tudomány emberei. Gyerekkorom óta arra neveltek, hogy logikusan gondolkozzam. Nem is
akartak hallani képzőművészetről, vagy hasonlóról. Nem. Két választásom volt. Orvostudomány vagy jog.
Mivel pedig eléggé fogékony voltam mindig is, szinte kettesével végeztem az osztályokat. Líceumban már
a harmadéves jogot olvastam, vizsgát vizsgára tettem, aztán jöttek a nyelvek.

– Nyelvek? – kérdi kíváncsian, és elmosolyodom.

– Kínai, japán, francia, és töröm kissé a románt. Szükségesek voltak az utazások miatt.
Huszonnyolcéves koromra bejártam Európát és Kínát.

– Szent ég... – mosolyodik el Angelica. – Hogy a fenébe csináltad? Maximalista vagy?

– Ami azt illeti, igen – mosolygok. – De mindenben teljesíteni...

– Lehetetlen – vág a szavamba, és én csak hosszan nézek rá.

– Lehetséges, ha van kivel... – és Angelica tűnődve néz rám. Ez így kissé magas lehet. – Az egyenlő
fél – emelem fel a kezem – nem mindig jelent egyenlőt. Képzeld el... yin és a yang – rajzolok a levegőbe.
– Tokióban ez egyik igazgató irodájában egy egész falra ez a szimbólum volt felfestve. Mikor azt
kérdeztem, miért, azt válaszolta: a változás miatt.

Angelicára nézek, és látom, hogy figyel. Elmosolyodok és felsóhajtok.

– A világegyetem mindig rendezettségre törekszik. Mikor pedig minden a rendjén van, az erők
kiegyenlítik egymást, és tökéletes egyensúly jön létre. Ezt jelenti a normális. Mindenben erre kell
törekedni – nézek a mennyezetre. – Tudod, egyesek azt mondják, a yin, a sötétben rejtőző, vagy épp
tündöklő Hold nem más, mint a nő jelképe. A yang pedig a fényben uralkodó Napé, vagyis a férfié. A tao
tanítása szerint ők ketten elválaszthatatlanok. Ellentétek, és tökéletesen kiegészítik egymást. Egyik sem
hatalmasabb a másiknál.

– Taoista vagy? – kérdi váratlanul.

– Igen.

– Gandhi-idézet van rád varrva! – jelenti ki.

– Szerinted mi az uralkodás ellentéte? – kérdem kissé jobban felé fordulva, és arcom enyhén
meztelen combjához nyomom.

– A szolgálat – válaszolja halkan.

– Kelet óta arra törekszem, hogy normális legyek – mondom halkan, és ő gyengéden ér hozzá az
arcomhoz. Lehunyom a szemem, és elmosolyodok. – De egésznek lenni társ nélkül nem lehet.

– Hm... – hallom, ahogyan elmosolyodik. Csend. Simogatja az arcom, s felnézek rá. –
Tulajdonképpen ezzel én is így vagyok. Tudod – sóhajt hosszan –, apám tisztképző volt – mondja kissé
elmerengve, majd az ablak felé fordul, és hallgat egy ideig. – Gyűlöltem a napot, mikor anyám elhagyott.

– Elhagyott? – kérdem halkan, és rám néz.

– Igen – húzza el a száját. – Bejelentés nélkül, csak úgy, egy éjszaka felszívódott az életünkből.

– Hány éves voltál?

– Hét – hallom a válaszát, és fájdalom cseng ki a hangjából. Mi...

– Teljesen kibuktam – folytatja halkan, s látom, ahogyan a harag életre kel a tekintetében. – Pár
héttel később apám elvitt a medencéhez. Régóta ígérte, hogy megtanít úszni... De lenézett rám, és azt
mondta: anyád nem érdemli meg, hogy sirasd. Te sokkal, de sokkal erősebb leszel nála. Ígérem... És
beledobott a mélybe.

Csak ráncolom a homlokom.

– De nem azt mondtad, hogy... – kezdem halkan, s Angelica ajkain savanyú mosoly jelenik meg.

– Minden szavára és tettére emlékszem. Beleégett az agyamba – sóhajt nehezen. – Kétszer fulladtam
meg, míg megtanultam taposni a vizet.

– Megfulladtál? – akadok ki, s Angelica a szemembe néz, majd elmosolyodik.

– Kegyetlen, nemde?

– Ez... – Erre nincs szavam! Csak nézek rá elszörnyedve. Mit tehetett még vele az apja?

– Ira... – fordul az ablak felé. – Sokmindent köszönhetek apámnak – mondja lágy hangon. – Mindent,
amit eddig csak elértem – néz a szemembe. – Még téged is – mosolyodik el, és boldogan cseng a hangja.

– Mit tett még veled? – kérdem, megfogva gyönyörű arcát, s Angelica megfogja kezem az arcán.
Lehunyja a szemeit, és csak mosolyog.

– Csak felnevelt. Sokkal erősebbé anyámnál. – A szemembe néz. – Megtanított harcolni, leküzdeni a
félelmeimet, a gyengeségemet, és megtanított uralkodni. Magamon, és másokon. Megtanított szembenézni
a világgal...

Áhítattal hagyják el ajkait ezek a nehéz szavak. Leengedi a kezem, és kicsi ujjait ujjaim közé fonja.

– Szabályok, Angelica. Szabályok nélkül semmi sem működik. Ezt mondta. Legyenek szabályaim.
Arra tanított, hogy kikell harcolnom a bizalmat, mert én sem bízhatok senkiben. Hogy mindig tegyem
magam a másik helyébe, és csak aztán hozzak döntést. Nézzek szembe tetteim következményével, és
tanuljak meg olvasni az emberekből. – Elhallgat egy időre, és csak nézi összefonódott kezeinket. – Tudod,
csak jót akart nekem. Egy vezetőt, nem egy átlagos, csendes háziasszonyt akart, aki megfutamodik, ha nem
tetszik neki valami. És igaza van... Tudod, van ez a kinemmondott szabály: a férfi uralkodik, a nő
mindennek aláveti magát. De ha nem ismered rendesen a szabályokat, elindul a lavina: az elnyomás, a
szolgasors, és az állandóan gyülemlő feszültség. A férfi lényegében dirigálni kezd, a nő meg neveli a
gyerekeket és gondoskodik mindenről. Ezért kell egyensúly. Ezért kell társ. Ezért kell tudni, ki milyen
pozíciót tölt be... és tudatosnak kell lenni. A DA pedig ezeket tisztázza. Nyíltan, nyersen és érthetően.

– De... – rázom kissé meg a fejem –, hogy kerültél te ebbe a világba?

– Hm... Mindjárt öt éve... – Angelica elmosolyodik. – Pár egyéjszakás kaland és vakrandi után csak
keresgéltem a netem. Egy reklámablakban megjelent az Úrnőképző.

– Úrnőképző?

– Igen – mosolyodik el, és csillogó szemekkel néz rám. – Mehettem volna a fejem után is, de
kíváncsi voltam. Ingyenes volt, egyetlen centet sem kellett fizetnem a három hét oktatás alatt.

Három hét? Csak nézek rá nagy szemekkel.

– Az a hely volt, ahol végre nem éreztem magam egyedül. Ahol úgy beszélhettem, ahogyan akartam,
ahol kérdéseimre válaszokat kaptam, és megtudtam, mit jelent az igazi irányítás. Persze, nagyszerű tanítóm
volt. Az egyedüli, ami aggasztotta, a korom volt. Huszonhárom évesen, azt mondta, még sokat változhat az
ízlésem a szexuális játékok terén.

– Hu-huszonhárom? – nézek nagy szemekkel, s látom, ahogyan elszégyelli magát.

– Bizony. Neyla is kábé így nézett rám, mikor megmondtam a korom.

Szentég. Csak nézek rá, és leesett az állam. Ezt nem hiszem el. Öt éve, és már számolok is, akkor
28? Kő esik le rólam. Üti a harmincat, mi, Erik?

– Apám szinte mindent a kezembe adott, Neyla megfűszerezte technikai tudással, és puff! Lőn
Demona. Angelica Stevens sötét démonja.

– Hm. – Elmosolyodom, ahogyan viccelődik, és megfogja az állam. Éhesen néz a szemembe.

– De rólad soha senki nem beszélt nekem.

– Rólam? – kérdem kissé értetlenül.

– A kihívásról, az odaadásról, az erőről... – mondja halkan. – Tudod, mit mondott apám a
szeretetről?

Csak megrázom a fejem. Ez hogy jön ide?

– Az ember legnagyobb gyengesége. Azt mondta, mikor elkezdesz valakit szeretni, függővé válsz.
Aki pedig függő, az gyenge. Az vesztegethető, félemlíthető. Minden elkezd megváltozni, elgyengülsz vele
szemben Azt mondta, ha bármikor szeretni kezdek, gondoljak anyámra és az érzésre, mikor elhagyott.

Elhallgat, és csak néz rám. Kicsit elmosolyodik, és lehajol. Újra megcsókol.

– Tudod, mikor először megláttalak, nem gondoltam volna, hogy ilyen fontos leszel számomra.
– Fontos?

– Az. Már csak a gondolata is annak, hogy más elé térdelj, hogy másra nézz önkívületben áhítattal,
vagy dühös vággyal, lever.

Lever? Milyen kedves kis szó. Felülök vele szemben, és csak nézek rá.

Imádom ezt a nőt. Érdekes érzés, mikor másokban saját magadra lelsz.

– Úrnőm... – mosolyodok el, s ő erősen elkapja az arcom. Éhesen, vadul csókol meg, miközben
teljesen leteper, és mászik vissza szám. Képtelen vagyok tagadni a vágyat, amit ébreszt bennem. Kezeimet
a fejem fölé teszi, és csak néz szenvedélyesen a szemembe.

– Rettegek a gondolattól, hogy elhagyj, Ira... – sóhajtja forrón az ajkaimra, és megáll. – Annyi
mindent tartogatok neked... – mosolyog, és már én is mosolygok, látva csillogó szemeit.

Szeretem ezt a nőt, de ha kimondom ezt a szót, félek, megijed.

– Egyszer azt kérdezted, mik az elvárásaim veled szemben... – mondom halkan, mire nagy
szemekkel néz rám. – Maradj ilyen.

Értetlenség ül ki az arcára, s elenged.

– Tessék?

– Nem kell többé Wolf és Demona... Az úrnőm vagy, az egyetlen, akihez hozzáláncolom magam. Az
egyetlen, akinek megnyílok, aki uralhat, aki elcsendesíti a démonjaimat... – Közel hajolok az arcához, és
elmosolyodom. – A tied vagyok.

– Hm... – kissé csalódott képet vág, és leül a sarkára. – Figyelmeztetlek! Ha egyszer is megszegsz
egyet a három szabály közül, vége mindennek. Mellesleg, igencsak fennáll a veszélye, hogy megunjuk
egymást. – Úgy cseng alt hangja, hogy köpni-nyelni nem tudok. Néz a szemembe komoly tekintettel, és
minden szavát látom magam előtt. Hogy lehetne megunni ezt a nőt?

– Másik dolog. Harmincöt vagy. Nemsokára rádtör az apa akarok lenni láz. Én nem akarok
gyereket – néz rám. – Egészséges vagyok, de nem anyának való. – Feláll az ágyról, és elindul a gardrób
felé. Csak nézek utána.

– Még valami – szól ki, és látom, ahogyan megfogja a vörös kötelet. – Felállítunk egy próbaidőt.

– Próbaidőt?

– Igen. A próbaidő végén összegzünk mindent, és meghúzzuk a vonalat. Ha jó mindkettőnknek, a
történet folytatódik, ha nem, búcsút mondunk egymásnak – mosolyodik el, és megáll az ágy mellett. –
Három hónap?

Kevés!

– Egy év! – vágom rá, s megemelkedik a szemöldöke.
– Hat hónap, Ira – jelenti ki, és kifeszíti a vörös kötelet, de buja tekintette már ég is bele az
agyamba.

69.

Új parti vette kezdetét...

Egy pár arany alávetett-karkötő, hozzá az erős aranylánc. Tucatnyi feszülő vörös kötél, hideg és
meleg... Egy őrült tánc, eszméletlen játék: domináns és alávetett.

Egy királynő, egy király... fehér és fekete...

Egy sötétbe kínt karmoló angyal, és egy elveszett, magányos szörnyeteg...

EPILÓGUS

1.

2021. 08. 12.

New York, 09:45

A tízszemélyes magánrepülőgép felszállt a NY reptérről, fedélzetén két pilóta, egy légiutas-kísérő,
fekete öltönyben fekete inggel és vörös nyakkendővel. A jóképű, harmincas éveiben járó I. G. Flynn, az
LnJ vezérigazgatója, aki tabletjén olvassa e-maileket. Vele szemben egy fiatal, babaarcú, kontyolt hajú nő
ül csendben, hófehér inget és egyszerű szürke ceruzaszoknyát viselve. A balkezén sorba feltekert
aranylánccal játszik, miközben maga előtt olvassa a NY új modellmagazinját az elkövetkező őszi divatról.
Felpillant a vele szemben ülő férfira, és alsóajkába harap.

*

Washington, 13:20

A Royal Glades Hotel pompás díszterme fogadja őket. A férfi előtte halad egy lépéssel, a nő csak
csendben követi.

A zárlatot követően a tíz nagyállam éves ülése ez. Az államok legtapasztaltabb bírái és jogászai
vesznek részt rajta, hogy megtárgyalják a lassan egyetemesített törvényeket. Mind idősebb Flynn-nél.
Ennek ellenére a férfi a nő előtt minden egyes férfival határozottan fog kezet, majd hátraint, bemutatva az
őt követő, az izgalomtól enyhén pozsgás arcú nőt.

– Miss Angelica Stevens, a legjobb elemzőm...

– Örvendek – köszön kissé idegesen Angelica.

– Kenedy – mondja az őszes férfi, és elmosolyodik. Flynn már húzza is ki Angelicának a széket,
hogy foglaljon helyet mellette.

– Örömmel tapasztalom, hogy szinte mindannyian jelen vagyunk. Schubert a jelek szerint sajnos
családi okok miatt nem vehet részt ezen a gyűlésen – mondja az egyik férfi, és vizet tölt magának. – Az
elmúlt egy évet összegezve, tapasztalhattuk, hogy irodáink igen nagy gondokkal küzdenek. Az első a sok
gyilkosság, aztán a makrogazdasági ügyek. A népek pedig türelmetlenkednek.

– Nekem lenne egy javaslatom – szólal meg az őszes Kenedy. – Vissza kell vezetnünk a halálos
ítéletet. Egyből csökkennének az ilyen ügyeink.

Mindenki rátekint. Angelica meglepetten, míg a mellette ülő férfi mély levegőt vesz, majd
megszólal.

– Ez nem lenne helyén való. A 2015. törvényrendeletek alapján okkal lettek a halálos ítéletek
kivéve. Véleményem szerint elegendő az életfogytiglan.

– Az pénz és hely, Flynn – vág vissza Kenedy, mire Flynn csak néz rá.

– Nem törölhetjük el az emberi jogokat, uram...

*

A hosszú percek lassan telnek. Angelica serényen jegyzetel a jelek szerint, bár, ha közelebbről
meglessük, csak köröket firkál a lapokra. Mellette főnöke teljesen más büntetőjogot javasol. A harmincöt
éves férfi méltó a figyelemre, helytállnak észrevételei, s a teremben ülők több mint fele helyesel a
szavaira, néhány kollégáját azonban zavarba hozza viselkedése. A mellette ülő nő csak csendben
mosolyog a csípős megjegyzéseken.

17:25

Az ülés vége felé a hangulat meghittebbé válik. Kissé mindannyian félreteszik a szigorú hozzáállást,
és végre Dickinson felbontja a bort.

– Csodálatra méltó, Mr. Flynn. Az ön helyében én a NASA-nál dolgoznék, nem a jogban – mondja
Kenedy,

– Az nem annyira izgalmas, uram...

– Valóban? Azt hiszem, a gyönyörű titkárnője miatt nem vált szakmát.

Flynn Angelica felé fordul, de nem néz rá. Lesüti a tekintetét, és elrejt egy mosolyt.

– Mr. Kenedy. Az én munkámban nincs helye a szexualitásnak. De nyugodt lehet felőle, hogy nem
Miss Stevens akadályoz az álmaim megvalósításában.

– Kár... – sóhajt a férfi, és beleiszik az előtte lévő borba. – Az álmok néha jobb, ha csak álmok
maradnak, Flynn... Ha ez nem így lenne, én tucatszor csaltam volna meg a feleségem.

– Kiváló dolog az öntudatosság, uram... – néz Flynn jeges szemekkel Kenedyre, majd megigazítja a
szemüvegét.

– Hm – nevet gúnyosan az öreg, és egyenest Angelica szemeibe néz.

– Az ülésnek vége, mi távozunk! – áll fel Flynn. Angelica csak felnéz rá, majd követi a példáját.

– Uraim... Örvendtem... – köszön illemtudóan a nő.

– Miss Stevens! – emeli Kenedy felé a borát. – Vigyázzon Flynn-nel. Önnek van a világon a
legmogorvább főnöke.

Angelica csak elmosolyodik. Mutatóujját a balkezén pihenő lánc sorai közé teszi, teker egyet rajta,
és megszólal:

–Köszönöm. De nincs szükségem figyelmeztetésre... – és követi a távozó férfit.

2.

A liftajtó lassan csukódik be mögöttük. Angelica a sarokban pihenő kamerára néz, majd megszólal:

– Kedves társaság...

– Egyáltalán nem az. Önkényeskedő barmok, akik a saját javukra forgatják ki nap, mint nap a
törvényeket – morogja Flynn, és ökölbe szorul a keze. A lift megáll, és az ajtó kinyílik.

*

A szállodaszoba ajtaja kattan, mikor becsukódik Flynn mögött. Lehajtja a fejét, leveszi a zakóját, és
egy mély sóhajjal végre kiengedi a nyakkendőjét. Angelica mellé áll, gyengéden simít végig a hátán, majd
megfogja a fekete anyagot, és lassan húzni kezdi. Flynn remegni kezd. Teljesen leizzad, halkan nyög fel,
majd a földre rogy a levegőt kapkodva, és hátra teszi a kezeit, tökéletesen kiszolgáltatva végre magát.

Angelica lehajol hozzá, és megfogja az arcát.

– Szóval? – kérdi buja alt hangján, s Flynn csak néz könnyes szemekkel rá.

– Gyűlölöm, ha más férfi rád néz! – nyögi szinte fájdalmasan, vöröslő arccal.

– E a csodás műalkotásom ellenére féltékeny vagy? – kérdi suttogva Angelica Flynn fülébe, és
ügyes kezekkel bontja ki a férfi ingét és nadrágját. Elé térdel, a szájába harap vöröslő arccal, ami elárulja
izgalmát. Jobb kezét a nadrágba csúsztatja, s bal mutatóujját lassan símitja végig a férfi testén vöröslő
rombuszkötésen, mely a nyakától egészen a lágyékáig egyre jobban megfeszül. Beakasztja ujját a
hasfalánál feszített rombusz egyik oldalába, és finoman húzni kezdi.

Flynn jobban kezd remegni, és szédülten néz Angelicára. A fülledt, erotikus sóhaj elárulja, s a nő
egyetlen szó nélkül tesz a kedvére.

Véget vet a férfi immár tizenhat órája tartó szenvedésének. Meghúzza a kötelet, és Flynn abban a
pillanatban nyög fel. Hátraveti fejét, tágra nyílt szemeiben az extázis, mi megrohanja lekötözött, izzó
testét, tagadhatatlan. Vöröslő arccal, remegve adja meg magát a gyönyörnek.

Csak egy fülledt hang és két szó hagyja el ajkait:

– Igen, úrnőm...

3.

2021. 12. 24.

LnJ 13:37

A szürke kosztümöt viselő nő karbatett kezekkel néz az előtte pakoló férfira. Roger idegesen teszi az
aktákat a fiókokba.

– Nem lehetne gyorsabban? – kérdi Angelica, mire a férfi csak lángvörösen bólint.

– Azonnal kész vagyok, asszonyom... Nem gondoltam volna, hogy ilyen sok eset zárul le két hónap
alatt. Ira átkellett volna, hogy nézze őket...

Asszonyom. Újabban ez a megszólítás illeti. Főként, mióta Grayson Flynn bejelentette
eljegyzésüket. Ami... Ma lesz, 16:00 órakor. Nincs vendégsereg, sőt menyasszonyi ruha sem. Csak ők
ketten, és a két tanú. Roger és Neyla. Angelica kissé aggódik is emiatt. Neylát ismerve tart attól, hogy
ráteszi a kezét erre a kiskutyára maga előtt. És a rosszabb, hogy Roger képtelen lesz ellenállni neki. Az
órájára néz, és mélyet sóhajt. Előtte még el kell intéznie pár dolgot. Az ünnepek miatt a cég leáll, és a
kezdők aktái még nincsenek rendszerezve. Roger megígérte, hogy segít neki. Hiszen mindketten el akarják
kerülni, hogy Ira felhúzza magát, ha visszajönnek dolgozni...

Az a férfi utálja a káoszt.

– Kész! – fordul felé Roger, és dominánk kedvesen elmosolyodik.

– Nem hiszem el, hogy a tanúmra kell, várjak... Ez nem fordítva szokott mégis lenni?

– Ha Ira felvette volna a telefont, és befárad elvégezni a dolgát, akkor talán nem kerülök ilyen
kellemetlen helyzetbe.

– Ez kifogás? – emeli meg Angelica a szemöldökét, és elindulnak végre az ajtó felé. – Neki sokkal
fontosabb dolga van most...

– Öltönyt próbálni? – kérdi kissé ironikusan Roger, s Angelica ajkain kis mosoly jelenik meg.

4.

14:50

Ira Grayson Flynn rezidenciája hatalmas hálószobájában, kényelmes franciágyán békésen fekszik
hason. Alszik, akár egy gyermek. Mélyeket sóhajtva, mosolyogva. Öleli a párnát feje alatt, s lassan még a
nyála is elcsorog.

Az éjjeliszekrényen ott hever a vörös kötél egy csomóban, mellette egy megrepedt tojás. A
mosdóban egy fehér lavórban, áttetsző folyadékban a stimulátor, és ha jobban megfigyeled, észreveszed
az ezüst pálcát.

A hálóban a telefon andalítódallamon szólal meg. Ira nehezen megemeli a fejét, de képtelen kinyitni
összeragadt szemeit. Átkúszik az ágyon a másik éjjeliszekrény felé, és tapogatózva fogja meg a telefont.
Rá sem néz a képernyőre, mikor fogadja a hívást.

– Halló? – kérdi álmosan, s megfogja a homlokát.

– Ideje készülnöd... – szólal meg a telefonban egy kellemes, mosolygós női hang.

Ira kinyitja a szemeit, és elmosolyodik.

– Azonnal, úrnőm...

Mindenkinek vannak démonjai...

VÉGE

Könyv címe : AZ ALFA

Könyv szerzője : Anabelle de SADE

Publio Kiadó

Elektronikus ISBN szám : 9789634248422
Tartalomjegyzék