You are on page 1of 262

MAGYARIA

2012
Z. Tóth Csaba:

RESTITUTIO HISTORIÆ VETERUM MAGARII


A MAGYAR ŐSTÖRTÉNET HELYREÁLLÍTÁSA
TANULMÁNYOK, III.

Mikes International
2012

2
_____________________________________

© Z. Tóth Csaba, 2012, All Rights Reserved


Mikes International 2001-2011,

3
Tartalom:

Bevezetés …………………………………………………………….. 5

1. Az istennő keresése …………………………………………………... 7

2. Aveszta – az óiráni szent hagyomány (részletek) …............................. 42

3. Honfoglaláskori tarsolyainkról ……………………………………….. 91

4. Lurisztán-Kaukázus-Urál-vidék-Kárpát-medence – újabb adalékok


a 9.-10. századi magyar hajfonatkorongok eredetéhez ……………….. 109

5. Genetikai „rokonságok” napkelettől napnyugatig ………………….... 119

6. Hunni Redivivus ……………………………………………………… 129

7. Érdy Miklós: A hun lovastemetkezések c. könyvéhez ……………….. 145

8. Dzsagfar Tarihi (részletek) ………………………………………….. 151

9. Kis magyar őstörténet ………………………………………………… 161

10. Ötezer év szabir-magyar történelem …………………………………. 181

11. Ősmagyarok az angol legendáriumban? …………………………….. 188

12. „Ezerszer üdv a sötét pastorellának”– a „finnugor” elmélet rejtélyei


és a magyarság eredete ………………………………………………. 211

13. Kik lehettek Hérodotosz „isszedonjai”? – vaskori kultúrák


az Iszety-folyó térségében, és a szavárd-magyarok …………………. 246

A szerző életrajza …………………………………………………….. 260

Resume

4
Bevezetés

K
ezdettől fogva, de mindenesetre huszonéves korom elejétől, hosszú-hosszú évtize-
dekkel ezelőtt felszínre került bennem az eredetkutatás mélységes vágya. Adottságok,
gyerekkori élmények, melyek falusi nagyszüleimnél értek Zalában, minden bizonnyal
belejátszottak ebbe, és azután a későbbi találkozások is azzal a világgal, amit válasz-
tottam, és ami el is jött hozzám: először a magyar „tradícionalisták”, Hamvas Béla,
Várkonyi Nándor, Kerényi Károly könyvei, akkor még néha kéziratai, Pap Gábor pécsi és buda-
pesti előadásai, vagy akár László András tanár úr ismertetései, így vagy úgy, de lélekkel és szel-
lemmel tápláló tanítómestereim lettek. Azáltal is sokat köszönhetek e kezdeti mestereimnek, hogy
tovább kellett gondolnom, amit olvastam, hallottam tőlük, keresőként igyekezve megmérni mind-
azt, amit a személyiségükön keresztül, a rájuk jellemző módon megnyilatkoztattak.
Minél tágasabb világot akarunk megismerni, annál tágasabb lesz a világ. Jómagam eleinte
inkább a szellemi eredetünkkel és „a” Hagyománnyal, a szavak, nevek, vallások, nemzetek feletti
Örök Szellemiséggel kezdtem foglalkozni, melynek csak időbeli formái változnak – bár ezeket a
változásokat bizony észre kell vennünk, minden hagyományápolás közepette! Majd felvéve a
nemzetem több évezredes múltjáról szóló ismereteket, adattengert, mely az őskortól a jelenbe
vezető utunkról szól – sajnos kissé már megkésve, főként az utóbbi 15 évben, látva a téma itthoni
kaotikusságát, kiáltó ellentmondásait –, ma már kezd körvonalazódni egy átfogóbb őstörténeti
szintézis lehetősége, hála mégiscsak a tudományos kutatásoknak. „Evangéliumi” emberré válva
tehát, aki eladja mindenét, hogy a talált kincset, a „mennyek országát” megszerezze, mindent en-
nek a sokrétű megismerési útnak áldoztam fel, úgy tűnik erre születtem, s időközben meg-
döbbentően „öreg”, 50 éves lettem. A világunkat tovább kell építeni, a múlt tanulságaival a jelen-
ben, de azzal a nem szűnő tudattal, hogy a lélek számít mindenek felett, nem csak a megszerez-
hető dolgok vagy tudás. A lélek az örök részünk, ez az igazi őshazánk, az „Isten országa”, ebben
kell megerősíteni magunkat és másokat, eljutva a dolgoktól, szavaktól azok forrásáig. Mert végül
nem marad más: csak Isten és mi, az „én”, és persze a mulasztásaink, amit megtehettünk volna, de
nem tettük, és amit megérthettünk volna, de nem akartuk megérteni.
Személyes sorsunk összeszövődik a nemzetünk sorsával. Bármit mondunk, bármit te-
szünk, e vidéken magyarul mondjuk, magyarul tesszük. Bármilyen ásatagnak látszik, engem ele-
mien érdekelt, hogy ez mit jelent, mit jelent „magyarul” gondolkodni, cselekedni, együtt az ősök-
kel, de mégis szabadon, alkotó módon, korszerűen. Ha hiszek abban, hogy él bennem a magyar
mivoltom, él bennem az a formátlan magyar őserő, életöröm, ami őseinkben is élt, akkor nem
féltem azt a jelenvaló élettől. Így van ez az istenhittel is: ha valóban él bennünk a rejtett világ
megismerésének vágya, Isten szeretete, akkor nem arra törekszünk, hogy „megvédjük” attól, ami
esetleg nem hasonlít rá első pillantásra (egy ilyen kicsinyes gyámkodásra nincs szüksége a társa-
dalomnak, Istennek még kevésbé), hanem megpróbáljuk felismeréseinket egyre tökéletesíteni, és
eszerint gondolkodni, érezni. Végülis a népi tulajdonságok nem mások, mint emberi tulajdonsá-
gok, minden népnek jutott ilyen is, olyan is, jó-rossz, és lényegében nincsenek eleve elrendelt
„nemzeti bűnök”, meg „bűnös nemzetek”, ezt általában az uralkodni vágyó aktuálpolitika találja
ki, sokszor hosszú távra érvényesítendő szlogenként. Mégis vannak sajátosságok, melyek alapján
régóta meg lehet különböztetni egymástól az egyes népeket, akár az egykori életmódbeli különb-
ségek miatt (letelepült vs. nomád), és az újkorban humoros tipológiák is születtek a brit orosz-
lánról, az orosz medvéről, a gall kakasról vagy a Német és Magyar Miskáról (érdekes, hogy mire-
ánk, a „közép” népeire nem talált állatszimbólumot a korabeli nyugat, sőt, a sárkányölő Szent
Mihály arkangyal becézett nevét kaptuk, ami úgy vélem, inkább én-beli jellegzetességeinkre utal,
mintsem népiségünkre, s úgy tűnik, hogy ez az énesség valóban népiségünk egyik fő vonása, for-
rása, mint már Karácsony Sándor rámutatott). Honnan hoztuk magunkkal mindezt? Ezt a „szkíta”
önállóságvágyat és szabadságszeretetet és találékonyságot, testvéri érzületet és humort, ami oly
jellemző ránk, s amely tulajdonságok mélységesen megkülönböztetnek bennünket a távol-keleti,
teljes despotizmusra vagy teljes alávetettségre hajló, avagy „éterien” bölcs emberektől, kik felé
sokan naívan reménykedve (s megtévedve) fordulnak, látszólag jogosan kiábrándulva a Nyu-

5
gatból, elhajítva a megérteni sem akart keresztény, európai hagyományainkat, sőt jó hajlamainkat?
Hol volt, mi volt a magyarság, mielőtt a Kárpátok bércei között országot alkotott?
Nem a viták a lényegesek, nem a pártoskodás. Sok szem, sokféleképpen látja ugyanazt a
dolgot (ld. a vakok esete az elefánt részeivel). A lényeg ott van, hogy egyszerre, szerves egység-
ként, folyamatként és előítéletek nélkül lássuk a magyarság ősmúltját és jelenét, földi, materiális
alkotásait, megnyilatkozásait és magatartásmódját, gondolatait, teremtését, eljussunk az élő tulaj-
donságaink megértéséhez, amiből minden fakadt és fakad, vallás, művészet, életmód, találmány.
Ha mindenki, aki az őstörténetünk kérdéseit kutatja és ehhez hozzászól, a legszélesebbkörű átte-
kintésre törekszik, akkor egyre nagyobb egyetértés fog keletkezni közöttünk. Ha csak egyetlen,
vagy egy-két szokásos igazság (s így legtöbbször féligazság) karójához kötjük ki táltoslovunkat,
és nem igyekszünk minél nagyobb térségeket bebarangolni vele, akkor csak keveset láthatunk
meg őstörténetünk és a magyarság igazságából, és akkor jönnek a szóharcok, hogy „finnugorok
vagyunk”, meg „hunok vagyunk”, „törökök vagyunk”, és ilyenformán egyik vitatkozónak sem
lesz igaza (sőt a kizárólagosságra törekvésükkel, szelektív hallásukkal, Urál- vagy hun-fóbiá-
jukkal egyre inkább egymásra kezdenek hasonlítani). Magyarok vagyunk, s aki hun, turáni, mie-
gyéb, az is magyarrá vált, válik közöttünk. A tényekkel nem harcolni kell, hanem megismerni
őket, majd mindent felölelni és felemelni az Egészbe. Akkor lesz a magyarság is egész-séges,
nemcsak egy-egy szűk elmélet, történelmi periódus gyerekcipőjébe erőltetett, bár egyébként érett,
jobb sorsra érdemes, mai felnőtt.
Miért nincs egy teljesen hiteles, régen feljegyzett magyar őstörténetünk? Mert az a világ,
ahonnan érkeztünk, az eurázsiai steppetérség az Altáj-hegységtől Kelet-Európáig, számunkra és
sok más, hasonló, régi, lovas nép számára nem az írásbeliség, nem az utólagos összegzések, spe-
kulációk világa volt, hanem a primer, elsődleges tapasztalatoké, élményeké és cselekvésé, a tett-
rekészségé és az eleven fantáziáé. A magyarság őstörténete tárgyakba, régészeti leletekbe, magába
a magyar emberbe, a tájba és élővilágba van, volt beleírva, ez a mi élő történelmünk, amiben él-
tünk, amit megteremtettünk, amit tehát nem annyira a kései krónikák írnak le, hanem az embertan,
genetika, régészet, őséghajlattan, őskörnyezettan, és más tudományágak, melyeket bizony, nem
árt tanulmányoznunk. Ezeket a gyakorlati ismeretszerzési lehetőségeket kiegészíti a népi emlé-
kezet, mely többé-kevésbé megőrizte őseink gondolatvilágát, szokásait, dalait, művészetét, ős-
vallásának maradványait, és ilyen élő történelemkönyv a magyar nyelv maga. De ez nem jelenti
azt, hogy ma már ne kellene gondosan megvizsgálni minden rendelkezésre álló írott forrást, Me-
zopotámiától Kínáig, az agyagtábláktól a pergamenekig, fóliánsokig és kézirattekercsekig, és ter-
mészetesen a régi és modern hazai és külföldi tudományos eredményekig. E sokoldalú tájéko-
zódás iránytűje nélkül csak lelkes turisták lehetnek mindazok, akik „őshazáinkba” – akár nyelvis-
merettel, akár anélkül – manapság ellátogatnak, ahol egyébként már szinte alig van valami a régi
időkből, kivéve a gyakran sivatagosodásnak indult tájakat, a később jött népek által magukénak
vallott ősi romokat és történeteket, a szomorú sorban tengődő, sátoros nomádokat, és ami még a
földben, irattárakban pihen vagy az emberekben rejlik, egyelőre kikutatlanul, de aminek feltárá-
sához szintén nem csupán turistákra, netán kérkedő, felületes propagandára lenne szükség, ebből
már ki kellene nőni, hanem precíz, tárgyilagos kutatásokra, nyitott értelmű és szívű régészekre,
genetikusokra, antropológusokra, néprajzkutatókra, végre valahára, a magyarság javára.
Több mint huszonöt esztendő intenzív és összetett, vizuális, szellemi, történeti kutatása
után, régebbi és újabb munkáimmal, kérdésfelvetéseimmel remélem hozzájárulhatok a magyarság
fejlődéstörténetének teljesebb összefüggésekbe helyezéséhez, egy mélyebb nemzeti önismerethez,
a magyar őstörténet „restitúciójához”, helyreállításához, túl az eddigi, elavult „finnugor-török”
álvitákon, érdekorientált, megrontott történelemszemléleten. Összegyűjtöttem, ami szétszóródott,
s megírtam, átadtam, amit eddig nem találtam az itthoni könyveinkben, de ami közvetlenül vagy
akár közvetve kapcsolatban áll őstörténelmünkkel, a magyarság kialakulásával. Itt fejezem ki
köszönetem annak a néhány tízezer Olvasómnak, akik érdeklődésükkel 2008 óta megtisztelték az
internetre feltett írásaimat, s azoknak a netes forrásoknak és szerzőknek, akiktől e kötet számos
illusztrációja származik. Nem ingyen kaptam, de ingyen adom, annak, akinek van füle a hallásra.

2011. Nagyboldogasszony napján Z. Tóth Csaba

6
1. Az istennő keresése

Tartalmi áttekintés:

• Istenek és istennők egykor – és ma?


• Kultúránk ősforrásánál: Anatólia, Mezopotámia istennői és istenei
• Az istennő Közép-Ázsiába megy
• Az ősiráni termékenységistennő: Anahita
• A szkíta, szauromata világ istenasszonya
• „Eneth”: ősvallásunk istennője és feltételezhető jelképei a steppén,
a honfoglaláskori és népművészetünkben

Istenek és istennők egykor – és ma?


Az újkőkori emberiség a mezőgazdaság kezdeti lépéseinél egyre inkább előtérbe helyezte a ter-
mékenységkultuszokat, és az ezek középpontjában „elképzelt”, érzékelt, istenített nőalakot, Mag-
na Matert, az életadó Nagy Anyát. A kezdeti, valószínűleg még egyszerűbb kultuszokat követően,
a hitrendszer bonyolultabbá vált, megjelentek az istennő „leányai” is, akik az élet egy-egy aspek-
tusa, szerelem, születés és elmúlás, béke, alkotás és háború „kapujában” álltak. Ebben a tanulmá-
nyunkban – most inkább képek, a lehető legteljesebb spektrumú vizuális összefüggések s csak a
legszükségesebb magyarázatok segítségével – az ősmagyar istennő alakját keressük, mely a ma-
gyarság pásztorkodó, állattenyésztő életmódjának kezdetei óta a kultuszéletünk középponjában
állhatott. Az istennő alakja, kultusza nyomon követhető néhány nem is olyan apró jelet figye-
lembe véve az újkőkori, bronzkori Nyugat-Ázsiától, Irántól és az Urál-vidéki indoiráni kultúráktól
a honfoglalás koráig, s jelképekben, életérzésben, női népviseletünk „királynői” pompájában, a
katolikus Mária-kultuszunkban (székely Babba-Mária) vagy akár a másutt szokatlan magyar
„kezitcsókolomban” egészen máig.
Természetesen nagyon nehéz ábrázolni azt a misztikusnak tűnő hátteret, melyből az egy-
kori vallási képzetek fakadtak. Mai felfogásunk, gondolkodásunk szinte tetszhalott ahhoz képest,
ahogyan a réges-régi időkben az ember átérezte a világot. Egykor a világ, a természet minden
eseménye, rezdülése oly elevenen hatott az emberre, hogy abban élő gesztust, magasabb lények
mozdulatát, akaratát, érzését látta, érezte, sőt hallotta, látta őket a szó legszorosabb értelmében.
Képtelenségnek tűnt volna a régi ember számára, ha valaki azzal áll elé, hogy az, amit lát, vagy ő
maga, csupán természeti képződmény lenne, mint valami kő, fizikai folyamat, ugyanúgy, ahogyan
ma a legtöbb embertársunk számára érthetetlennek, sőt, szélsőséges esetben őrültségnek tűnik az
„istenekről” való bármilyen beszéd. Belátható azonban, hogy a régi ember nem „becsapta” magát
az istenek létezésével, vagy „politikai” manipulációkra használta őket, sőt ezért „találta ki” a val-
lást, mint ahogy ma interpretálja egy-egy félreértelmező tudományos-materialista magyarázat,
hanem éppen akkor kezdjük megérteni mind a régi korokat, mind pedig magát a világot, melyben
ma is élünk, ha önzetlenül számolunk azzal a lehetőséggel, hogy a vallások nem valamilyen em-
beri önkényből és tévedésből származtak, hanem valóságos, konkrét észlelésekből, melyek az
ember lelki-szellemi lénye számára gazdag, sokrétű jelentéssel bírtak.
Azért írtam, hogy „tetszhalott” a mai felfogásunk a világ igazi, élő, szellemi megértéséhez
képest – mert valójában nem teljesen halt el, feltámasztható. Nem csupán „dialektikus” módon,
történetileg, vagy hétvégente kereshetjük kapcsolatunkat az istenek vagy az ősmagyarság világá-
val (bár ez is hozzátartozik a megismeréseinkhez), hanem a jelenből fakadóan, gondolkodásunk,
érzületünk, akaratunk átalakításával, átszellemítésével. A jelenből kell megértenünk a szellemit, a
gondolat, a lélek saját áramlatában, születésében, életében, nem abból, amire az vonatkozik, vagy
vonatkozott egykor. A hagyomány nem a tárgy (vagy nem csak az), hanem maga az örök szellemi

7
forrás, mely bennünk él. Ma is ugyanazokból a vallás- és nemzetfeletti szellemi forrásokból ered a
belső életünk, ugyanúgy ősképek húzódnak meg gondolkodásunk mélyén, mint ahogy egykor
látták azokat – és minél régebbi időkbe megyünk vissza, annál inkább hasonlítanak ezek az őské-
pek egymásra a különböző népeknél –, csupán ma elmegyünk mellettük, nem vesszük észre, mert
a fejlődésben el kellett jutnunk a magasabb észlelések spontán megjelenésének megszűnéséhez,
hogy kialakuljon az önálló emberi személyiség, melyet nem befolyásolnak akaratán kívül a szel-
lemi világ lényei, megnyilvánulásai. Azonban egyre inkább elérkezhetünk ahhoz, hogy a világból
többet lássunk ismét, mint elméleti molekulákat (vagy ugyanilyen halott gondolkodással a ha-
gyomány-elemeket), melyekből „lego”-ként összerakható egy „szép, új”, szintetikus műanyag-
világ, műanyag-emberiséggel – mely közben egyre barbárabb, mohóbb, földhözragadtabb lesz,
akár „republikánus”, akár „demokrata” –, hanem egy élő világot lássunk, melyben mély, „isteni”
erők élnek, működnek, s amelyek éppenséggel kiáltanak a parányi tudására gőgös emberhez, hogy
végre értse meg, vegye figyelembe őket, mint a saját életének ősalapját, … mielőtt túl késő lesz.
Ez nem a „hippik” paleolit „nosztalgiája”, mint olykor vélik a talán túlzottan „felvilágosultak”,
hanem az ember organikus-szellemi lényéhez tartozó ősérzés, az ősharmónia kitörölhetetlen vá-
gya, keresése, melyet sosem pótolnak a megszerezhető javak, a divatok vagy külsőséges „tudás”.
Egy meditatív-képi megismeréssel, mely kiegészíti a sokoldalú, interdiszciplináris megközelítése-
ket, a hagyomány is mélyebben megérthető, feleleveníthető.
Az őseredeti élményhez tartozott egykor az a többé-kevésbé világos érzékelés, hogy a
természeti világgal egységes szellemi világ is nőnemű és hímnemű istenségekre, ezek egész csa-
ládjára tagolódik, azaz a földi életben e két princípiumnak, elvnek megvan a szellemi-isteni forrá-
sa, mely nélkül semmi sem létezhetne a földön. Az isteni tulajdonságokat és polaritásokat külön-
böző természeti szimbólumokkal fejezték ki: a nap kezdetben istennői rangot kapott – csakúgy,
mint néhány népmesénkben –, a hold a férfiistenségnek felelt meg, akiket a theriomorf ábrázolá-
sokon általában macskaféle ragadozók, ragadozómadarak, mint az erő szimbólumai, és szarvas-
patás, vagy egyéb állatok alakjával jelképeztek, a kultuszhoz, áldozatokhoz használt tárgyakkal
együtt (pl. oroszlán-, sas-, szarvasfejű emberalakos istenábrázolások, kezükben különféle tár-
gyakkal). Majd idővel, amikor az istennő-kultusz, a matriarchátus kora végetért, legalábbis háttér-
be szorult és előtérbe lépett az apajog, a patriarchátus – ez valószínűleg összefüggésben volt a
fémből készült, kezdetben réz- és bronz-, majd vasfegyverek elterjedésével, melyek forgatására
alkalmasabb volt a férfiak testi ereje –, megjelent a napisten és holdistennő alakja és szimbolikája,
de eleinte még vegyesen létezett napisten és napistennő, illetve holdisten és holdistennő párosa is.
Előfordult, hogy sem theriomorf, sem antropomorf ábrázolásokon, hanem ún. anikonikus, nem
képi formákkal, csupán egy kősztélével vagy geometrikus jelekkel ábrázolták az isteneket és is-
tennőket. Emellett megfigyelhető az istenalakok és megkülönböztető jegyeik metamorfózisa, át-
alakulása, ahogy egyik kultúra átvette a korábbi, legyőzött kultúra pantheonját, némileg átalakí-
totta, olykor leegyszerűsítette, több istennőt eggyé olvasztva, és továbbadta egy következőnek az
évezredek során (a hettitákra olyannyira jellemző volt ez, hogy az „ezer vallás népének” lehet
nevezni őket, mint a 2002-es bonni kiállításon). Mivel az összetettebb civilizáció és vallás legré-
gebbi nyomai kétségtelenül Nyugat-Ázsiában bukkantak fel, és több bizonyítékunk van az innen
kiinduló népvándorlásokra mind kelet, mind nyugat és észak felé – a nyelvészeti kutatások újab-
ban a transzkaukáziai térségbe helyezik az indo-európaiak vándorlásának kiindulópontját
(Gamkrelidze-Ivanov, 1995, v.ö. a genetikai R és J apai haplocsoportok „útvonalát”) –, így erre a
földrészre kell mindenekelőtt ellátogatnunk. Annál is inkább, mert minden jel szerint innen, az
észak-mezopotámiai, kelet-anatóliai, ősiráni világból hoztuk magunkkal vagy kaptuk és formáltuk
tovább a steppei életföldrajzi körülmények között az isteni napanya, a szarvasalakú termékeny-
ségistennő kultuszképzetét, jelképeit sőt nevét, több más néphez hasonlóan, akiknek kultúráján
keresztül az ősmagyar istennő alakjára is rátekinthetünk, s talán valamelyest kibonthatjuk Őt az
évezredek homályából. Huszka József A magyar turáni ornamentika történeté-ben (1929, reprint
1996) már több elő-ázsiai párhuzamra felhívta a figyelmet, melyeket igyekszünk kiegészíteni az
istennő és a szarvas előfordulásaival és a motívumok további elemzésével.

8
Kultúránk ősforrásánál: Anatólia, Mezopotámia istennői és istenei
A legelső ábrázolások közé tartozik a dél-törökországi, anatóliai Çatalhöyük
újkőkori településén talált istenanya szobra, trónoló pozitúrában két oroszlán
között, míg a férfiistenség eleinte bikaalakban jelent meg. A terebélyes istennő-
alakkal nyilvánvalóan a termékenységi képzeteket fejezték ki. Kussar királyának,
Anittának szövege szerint (i.e. 18. sz. vége) a trónoló anyaistennő, Halmashuit,
vezető helyet foglalt el a pantheonban a hettita óbirodalom megalakulása előtt
(gör. Anatólia, anatolon = kelet, keleti). 2. kép: Anyaistennő két nőstényoroszlán
között, égetett agyag, Çatalhöyük, Dél-Törökország, i.e. 8-7. évezred (Ősi Civili-
zációk Múzeuma, Ankara)

3. A mezítelen istennő, Inanna (a későbbi hurri/hettita Sauska, az akkád Istár), jellegzetes moz-
dulatával kezeit melle előtt, vagy melleit fogva tartja; olykor Sarpanituval, Marduk-Bél hitvesével is
azonosítják (sumér pecséthengerek rajzai, W. H. Ward, 1910; az istennő nevét írják Zerpanitu, Zir-
banit, Zarpanit alakban is; ld. még alább a szarvasistennő ábrázolásai; a babiloni kultuszokról Héro-
dotosz leírja, hogy a lépcsős templom legfölső helységében nincs más, csak egy tömör aranytábla, egy
feldíszített ágy és egy templomi szűz, aki menyasszonyként vár az istenségre; a hieros gamos, a szent
nász megjelenítése a sumér-babiloni újévi kultusz része volt, melyben a király vagy főpap és egy pap-
nő a világ teremtését imitálták, újrajátszották, ld. Herod. I. 180-183, és M. Eliade: Vallási hiedelmek és
eszmék története, I.; a pecséthengerek az isteneknek, szentélyeiknek adott áldozati javak „elismervé-
nyeinek” és más vallási tárgyú események, dokumentumok jegyzékének, illetve tulajdonjegyeknek
tekinthetők).

4-5. A mezítelen, szárnyas hettita istennő, a korábbi sumér/hurri pantheonból át-


vett Inanna-Sauska, a szerelem és háború istennője; balra lent: az istennő
egyiptizált ábrázolása hettita reliefen (W.H. Ward)

Sz. P. Tolsztov, neves orosz régészprofesszor vetette fel, hogy I. és II.


Sausatar a nyugat-ázsiai Mitanni királyának neve (Kr. e. 11-10. század)
meglepően hasonlít Sausafar és I., II. Saus, hvárezmi uralkodók neveire.
További hasonlóság a két régió nevei között I. és II. Artatama, mitanni ki-
rály neve és az Artamúch, hvárezmi személynév. A nevek egyezése nyil-
vánvalóan utal a két régió kultúrájának, népességének azonosságára, ezt mind a források,
mind a régészet alátámasztják. Megjegyezzük még, hogy Sauska istennő megjelenik
Mitanniban és az észak-mezopotámiai Subartuban is (Ungnad, Subartu, p. 65.; még nem vizs-
gálták, hogy a -ska, -ske végződésű helyneveink legalábbis részben lehetnek-e elő-ázsiai ere-
detűek, ld. szerzőtől Magyar Őstörténeti tanulmányok, 2010, Mikes Int. és mek.oszk, és F.

9
Edgerton: The K-suffixes of Indo-Iranian, Leipzig, 1911). Tolsztov így
írt az ókori Elő- és Közép-Ázsia etnokulturális összefüggéseiről: „Min-
den alapunk megvan arra a föltevésre, hogy ezek a törzsek [ti. a nyugat-
ázsiai telepesek] a jafetita nyelveket beszélő népek keleti ágát alkották,
melyhez a mostani kaukázusi népek tartoznak, s amelyhez Mezopotámia,
Szíria és Kisázsia legrégibb civilizációinak megteremtői tartoztak... a
keleti [ti. hvárezmi, baktriai] jafetiták kialakulásában úgy látszik igen
nagy szerepet játszottak azon hurri-mitanni vagy szubaru csoporthoz
tartozó törzsek, melyek az i. e. 2. évezred elején Mitanni hatalmas elő-
ázsiai birodalmát alkották” (Az ősi Chorezm, p. 83).

6. Hettita pecséthenger rajza, jobb-


ra fent a mezítelen istennő fekvő
szarvassal, egyik attribútumával
(W. H. Ward, British Museum); a
szarvashoz az ősi vadász-
társadalmak matriarchális, termé-
kenységi képzetei fűződtek, míg az
oroszlános istennő a háború, harc
megtestesítője volt, inkább a déli
kultúrákban, de párhuzamosan is
létezett egymás mellett a kétféle
állatszimbolika (ld. alább)

7. Agancsos szarvasfej az istennő


oltárán; az ülő istennő fölötti szár-
nyas napkorong és madár, illetve
az oroszlánok Inanna-Sauska alak-
jára utalnak; hettita pecséthenger
rajza (W.H. Ward; az eredeti pe-
cséthengerek fotója vagy jobb
minőségű rajza sajnos nem állt
rendelkezésemre); az antikvitásban
alapvető volt a négy fő princípium,
elem (föld, tűz, levegő, víz) és
ábrázolásuk Bika (vagy valamilyen
patás állat, kecske, ló, szarvas),
Oroszlán (valamilyen ragadozó),
Sas (valamilyen madár) és Ember
alakban; ezzel kifejezték az ember
és a különböző népek jellegét, ter-
mészetét is (v.ö. négy vérmérsék-
let), és törekedtek az erőik közötti
egyensúlyra, harmóniára; ez a négyesség jelenik meg az egyiptomi Szfinx alakjában, a bibliai prófé-
táknál (Ezékiel) és a négy Evangélista szimbolikájában is; eredethagyományunkban a szarvas és a
turul utalhat a magyar vagy hun/ogur népszellem „föld-levegő”, azaz „melankolikus-szangvinikus”
jellegére, a megkeményítő és a feloldó, átszellemítő erők impulzusaira, röghöz-kötöttség és szárnyalás
bizonyos fokig „veleszületett” hajlamára és belső kontrasztjára (v.ö. szerzőtől A Jupiter és Szaturnusz
planéták uralmi helyzetei és jelentőségük a magyar és a világtörténelemben, 2012, Függelék, Milyen
csillagzat alatt hódítottak a napkeleti lovasnépek?, és történeti-asztrológiai grafikon, ahol a magyarság
tüzes, „kolerikus” minőségként jelenik meg, inkább a szarmatákhoz hasonlóan)

10
8. Hettita ezüst ivókürt (rhyton), újbirodalom kora, i.e. 1400-1200 k. (N. Schimmel Coll., Metropolitan
Museum); peremén szarvasistennő kultuszának ábrázolása, a nap és a hold aranyrátétes, feliratos ábrá-
zolásával (ld. a szarvas és a sas vagy sólyom egybeolvasztott ábrázolásait a szkíta művészetben; megj.:
a sas általi égberagadás képzete, jelenete is legkorábban Nyugat-Ázsiában jelenik meg, v.ö.
Nagyszentmiklósi kincs 2., 7. korsó, Rakamazi korong, Emese álma, és a sumér Etana-monda, a
hasanlui aranycsésze vagy a sumér pecséthengerek rajzai W.H.Ward könyvében)

9. A hettita rhyton kiterített pereme; balra az ülő istennő, kezében csésze és sólyom, előtte gímszarvas
hátán álló istenség (hosszú haja nőiségére utal) sólyommal és pásztorkampóval (hett. kalmuš a királyi
hivatal jelvénye is volt; a királyi méltóságot a sumérek šibir-nek nevezték s a hettita címhez még a
’hős’ jelentésű UR.SAG sumerogramma társult, ld. Gary Beckman: „My Sun-God”, Melammu Sym-
posia III, Ravenna, 2002, p.20; talán nem véletlen, hogy ezek a kifejezések magyarul „szabir uraság”-
ként olvashatóak, utalva az ’ország’ jelentésre is; a hettiták egyébként saját nyelvüket nesili-nek,
nesumnili-nek nevezték), s az italáldozattal (libatio), dobolva, térdelve hódoló hívek, majd egy szent
növény vagy életfa látható, tövében leölt szarvassal, fölötte nyíltegez és teli tarisznya

11
10. Az ephesosi Artemis szobra, a termékenységet jelképező keblekkel
és állatábrázolásokkal

A legtöbbször szarvassal és íjjal ábrázolt Artemisnél – aki egyéb-


ként a nőiség szűzi, nem anyai aspektusát képviselte, legalábbis
nem az istenszülő típusokhoz tartozik – megfigyelhető az elő-
ázsiai szerelem/termékenység- és az „állatok úrnője” istennők
típusának továbbélése, egybeolvadása. A görög mítosz elmondja,
hogy Iphigeneia és Oresztész a krími Boszporusz – vagyis a ma-
gyar őshagyomány Meótisza – környékéről, a „tauroszoknak”,
bikáknak nevezett néptől rabolta el Artemis fából készült szobrát
és vele kultuszát (a görögök szerint hajdanán az egyiptomi Ozirisz
bikákkal szántotta fel földjüket, ami a földművelés itteni eredetét
mondja el), s így került az Artemisz-kultusz Görögországba (egy
másik verzió szerint az itáliai Ariciába is; ld. Frazer: Aranyág; a
kultusz elrablásának motívuma érdekes módon az Avesztában is
megjelenik, mely úgy fogalmaz, hogy az árják a „hunuk” kezéből
vették ki Anahita illetve a szent vallás kultuszát, ami egy meg-
lehetősen érdekes megállapítás, ld. 13. Farvardin Yast, XXV. 99-
100). Ezek a „tauroszok”, akikben pre-szkítákat, -kimmereket is
láthatunk, Ammianus Marcellinus szerint (362. év) „az isteneknek
emberáldozatokat mutatnak be, és Dianának, akit ők Orsiloché-
nak hínak, feláldozzák az idegen jövevényeket, a levágott áldo-
zatok fejét pedig templomuk falaira tűzik, mintegy hőstetteiknek
maradandó emlékéül.” (XXII. 8,33, innen ered a Fekete-tenger régi, Pontus Euxenios, azaz
„vendégmarasztaló tenger” neve; ez az emberáldozati szokás létezett az Akhaimenida per-
zsáknál és a párthusoknál is). Hérodotosz szerint viszont a szkíták istennőjét Tabitinek hívták,
ami hangalakilag hasonlít a hettita istennő, Hebat nevére (a szkíták többi istene erősen grae-
cizált átírásban: Papaeus, Apia, Oetosyrus, Artimpasa, Thamimasadas, Herod. IV. 59, e nevek
kisázsiai „hangulatúak”, Papas például a frígek egyik istene volt). Az epheszoszi Artemisz-
szentélyt – csakúgy, mint két lakoniai Artemisz-szentélyt – a hagyomány szerint az amazónok
alapították, akik Herodotosz szerint Kisázsiából, Kelet-Anatóliából kerültek a Fekete-tenger
északi oldalára, a szkíták közé s tőlük származtak a szauromaták (ld. még Héraklész és
Thészeusz mondája; a günekokratikus, anyajogú amazónoktól is eredhetett a szauromatáknál
leírt nőtisztelet, v.ö. Diodorus a szauromaták méd eredetéről, és alább). Egy lüd feliraton
Artimisz Anaitisz az istennő neve, ami arra vall, hogy Kisázsiában az iráni Anahitával egybe-
olvadt a tisztelete. Artemisz a csillagok úrnője is volt, amit az elő-ázsiai istennőtől,
Asztarté/Isztártól, a szerelem és háború istennőjétől „örökölt”, akinek egyik aspektusából fej-
lődhetett ki a „tauroszoknál” (földműves szkítáknál?) Artemisz/Orsiloche alakja (v.ö. Z. Tóth
Csaba: „Vadat űzni feljövének” – a termékenységistennő ősi kultuszai és honfoglaláskori mű-
vészetünk).

12
11. Asszír kori relief, valósz. Nimródot ábrázolja, kezében
egy Dama mesopotamica-val és a szent fával (W.S.W. Vaux:
Nineveh and Persepolis, London, 1851). Nimródot, a hatal-
mas vadászt és városépítőt tekintette az ókor a szkíta népek
ősatyjának egy régi hagyomány szerint, melyet a görögök
tartottak fenn, majd Epiphanius egyházatya jegyzett le a 4.
században. Ez igazolja az elő- és közép-ázsiai etnokulturális
kapcsolatokat, melyeket a régészet is felfedezett: „Mert Nim-
rod, az etiópiai Kus fia, Asshur apja, királyként uralkodott.
Királysága Orechben, Arphadban és Chalanában székelt, és
ő alapította Theirast, Thobelt és Lobont is Asszíriában. A
görögök mondják, hogy ő Zoroaster és hogy továbbment ke-
letre, és az első telepes volt Baktriában.” (3,2, Panarion of
Epiphanius of Salamis, trl. Frank Williams, Brill, Leiden-
New York-Köln, 1997, p. 15-18, Scythianism, Hellenism).
Epiphanius közlését átvették a későbbi írók, köztük a Kézai-
krónika is ebből az ősi hagyományból merítette a Nimród
nevet s Menroth-ra magyarította (Kézai bevallottan külföldi
forrásokra is támaszkodott, ugyanakkor közvetett értelemben
nem járt messze az igazságtól; a kb. kétszáz évvel korábbi
Anonymus-krónika nem említi Nimródot vagy a csoda-
szarvas-történetet, de a Tarih-i Üngürüsz, török nyelven fenn-
maradt krónikánk ismét csak igen; a váci egyház alapítási
mondájában is élő kép a szarvas, agancsain égő szövétnekkel,
s a dozmati regösénekben ugyancsak előfordul népi képzete,
ld. Sebestyén Gy. 1900)

12. a, b, c. Az „állatok ura” vagy úrnője (potnia theron) típusú ábrázolások Nyugat-Ázsiában és fejlő-
désük, időrendben s délről észak felé haladva: balra „steppei” stílusú életfa mellett szárnyas griffek s
az istennő keblekkel és férfi attribútummal, szakállal; sumér pecséthenger rajza (W.H. Ward); később
gyakran megjelenik Kelet-Iránban (BMAC, V. Sarianidi) vagy a Balkánon is ez a típusú tükörszim-
metrikus ábrázolás (ld. J. Davis-Kimball et al. eds.: Kurgans, Ritual Sites and Settlements, 2000, ld.
alább, 44-47. képek); középen: bronz zabla-oldaltag, Lurisztán, Zagrosz-hegység vidéke, i.e. 3-2. év-
ezred, Yetts: The horse, Eurasia Septentrionalis Antiqua, IX., 1934, p. 253, és jobbra: bronz övcsat,
Kobán-kultúra, Észak-Kaukázus, i.e. 11-5. század, F. Hancar: Kaukasus-Loristan, ESA VI, p. 89; v.ö.
kötetünk 29. oldalán a honfoglaláskori hajkorongjaink, melyek ennek a lurisztáni-kaukázusi fémmű-
ves-díszítő hagyománynak a szerves folytatásai; ez persze nem feltétlenül „genetikus” eredetet tükröz,
hanem a kaukázusi Kobán és a cisz-uráli Ananyino-kultúrák vaskor eleji kapcsolatait, Koryakova-
Epimakhov, 2007, scribd.com; a kulturális kapcsolatok, az újat tanulás legalább akkora szerepet ját-
szanak egy-egy nép fejlődésében, mint a hozott képességek; mindenesetre nem egy kaukázusi, vagy
azon túli párhuzamot találunk a magyar őshagyományában)

13
13. Hettita sziklarelief, Hattusa/Yazilikaya, Törökország, i.e. 1240 k.; Teshub, a viharisten (akit fokos-
sal és háromágú villámmal is ábrázoltak), és párja, Hebat istennő oroszlánon, mögötte kísérője és két
leánya, Allanzu és Kunzisalli, akik kétfejű sason állnak; más isten-páros Hatti isten és Arinna nap-
istennő

14. Az oroszlánon álló fegyveres Istar, körülötte csillagokkal, asszír pecséthengerek rajza (W.H.
Ward); a valószínűleg a steppéről érkező proto-iráni hettiták (az akkádokhoz, asszírokhoz, perzsákhoz
hasonlóan) szinte a teljes pantheont és ikonográfiát átvették a korábbi anatóliai-mezopotámiai világ-
ból; Istárt egy asszír szertartási szöveg „vadat terelő, vadászt szerető” istennőnek nevezi (Gilgames,
Agyagtáblák üzenete, 1966, Rákos-Komoróczy, p. 273; ugyanott p.48: hét istenasszony; p. 214: Sar-
panitu; p. 224: Nana, szerelemistennő (szimbóluma a fényes Vénusz planéta, az Esthajnalcsillag);
p.278: Istár egyik neve Irnini, azaz sum. Ur-Nina, hett. Arinna)

14
15. „Istennő gyermekkel” típusú ábrázolások, sumér pecséthengerek rajzai (W. H. Ward, 1910)

16. Hettita napistennő (Anzili vagy Arinna, a sumér Ur-


Nina megfelelője), feje körül fénykörrel, ölében gyer-
mekkel, oroszlánmancsos trónon; nyakban viselhető arany
függő, i.e. 1400-1200, m.: 45 mm (N. Schimmel Coll.,
metmuseum.org); az indo-európai hettiták ismerhették
ugyanazokat a vallási képzeteket, melyek az Avesztában az
eljövendő Világmegváltó alakjáról megjelentek

A napistennő neve a hettitákat megelőző, nem indo-


európai nyelvűnek tartott hattiknál nem más, mint a
nőnemű estan, s ezt az elnevezést vették át az indo-
európai nyelvű hettiták istanu alakban, immár férfi
napistenségre vonatkoztatva, amiben jól felismerhető
a magyar ’isten’ szavunk (ennek konstatálásán kívül
alig foglalkoztak vele a magyar szakemberek, ld.
Rédei Károly: ’Isten’ szavunk eredete, Magyar Nyelv,
1999/1; v.ö. a kaukázusi népek Nart-mondáiban sze-
replő Szatana nevét, aki a nartok anyja, és fényisten-
női aspektusokkal is rendelkezik). Úgy tűnik, hogy e
nevek az ugyancsak ’isten’ jelentésű óiráni, avesztai
yazatan-nal, perzsa yezdan-nal közös tőre vezethetők
vissza (ld. Fauth, Haas, Beckman, és Aveszta, Ashi
Yast II. 16., az ótörök tengri, ’égisten’ név viszont a sumér DINGIR ideogrammával azono-
sítható, mint ezt már korábban megállapították, v.ö. az Aveszta közlései az árják és
babilóniak, Thraetaona és Azi Dahaka küzdelmeiről). Minden szempontból kézenfekvőnek
látszik és megvizsgálandó, hogy a magyar nép és népneve, sőt eredeti nyelvünk nem az
ősanatóliai-protoindoiráni forrásból eredt-e (ld. az avesztai maidhyairya, a ’rituális rend szent
ura’ kifejezés egy ünnepre vonatkozóan, Yasna VI. 8, L.H. Mills, 1898).

15
17. Hettita istennő gyermekkel, bronz, Horoztepe (Museum of Ana-
tolian Civilizations, Ankara, Wikipedia); a női princípium életadó as-
pektusa (Hannahanna szintén egy anyaistennő volt a hettita isten-
családban; megj.: nem minden arany, ami szóegyezés, pl. a hettita
Telipinu istennév nem nőnemű, mint esetleg a fentiek nyomán várná
valaki, hanem ’erős legény’, ném. „starker Bursche” jelentésű, kvázi
„deli fiú”)

18. Korai istennő-plasztika, 15,5 cm


Çatalhöyük, Anatólia; emlékeztet a
steppei szobrokra, a „kunbabákra”

Az istennő Közép-Ázsiába megy

19. Ezüst pecsétnyomó a sumér-babiloni Inanna istennő


„oroszlánlovas” alakjával, Gonur Tepe, Baktria-Margiana
kultúra (BMAC), i.e. 3-2. évezred (V. Sarianidi); ez a
tárgy az egyik összekötő kapocs az elő-ázsiai istennő és a
közép-ázsiai Nanaia istennő kultusza között, mely a
kusán korban is megvolt, s összeolvadt Anahita alakjával;
hasanlui csészén is megtalálható az istennő oroszlánon
ülő alakja, kezében tükörrel (jobbra lent, 20. Dél-Káspi
térség, i.e. 10. század, metmuseum.org; a csészén egy
„égberagadás”-jelenet mellett szerepel, ld. még B.
Brentjes: Die iranische Welt vor Mohamed, Berlin, 1978)

16
21. Inanna/Nanaia istennő oroszlánon, kezében a nap és a hold szimbólumaival, feje körül dicsfénnyel
és az iráni-perzsa jellegű szalagokkal, melyek eredetileg szárnyak lehettek, Pendzsikent, AD 7. század
(B. Stawiski: Kunst der Kuschan); az istennő alakja befoglalható egy szív-formába; négy karja a hindu
vallás sokkarú istenábrázolásainak hatását tükrözi; megfigyelhető, hogy Anahita a párthus korban
felveszi Nanaia tulajdonságait, főként harciasságát

22. Nanaia alakja oroszlán-


fejekkel egy kínai szolgálat-
ban álló szogd vagy heftalita
hun főember sírtábláján, AD.
6. század (Shumei- vagy
Miho-panelek, ld. A. L. Juli-
ano; v.ö. Encyclopaedia Ira-
nica, Anahid címszó); a Hef-
tal nevű királyukról elneve-
zett hunok vagy chioniták
vezető rétege zoroasztriánus
volt a pénzeik ábrázolásai
szerint

17
23. Az esztergomi oroszlános freskó-töredék
is tökéletesen beleillik az ősi nyugat- és kö-
zép-ázsiai vallási-ikonográfiai milliőbe, s a
kelet-iráni Nanaia/Anahitára is utalhat, aki-
nek ismerete a honfoglaláskori, részben zoro-
asztriánus hagyományokat őrző kálizoknál is
meglehetett (rekonstrukció); 24. II. Endre
király pecsétjén (Aranybulla) szintén meg-
jelennek az Árpád-sávban ábrázolt szívek és
oroszlánok, valamint a nap és a hold-csillag
szimbólum; az ötágú spirál a Vénuszt jelké-
pezte (ld. a Vénusznak a Föld körül leírt sza-
bályos ötszögű pályája a csillagászat megfi-
gyelései szerint)

25. Összenőtt fejű


oroszlánok Szt. István
palástja gallérjának
belső oldalán (Ipolyi,
1896); ez a képtípus,
mint az erő megsok-
szorozódásának kirá-
lyi szimbóluma, meg-
jelenik asszír
(Ziwiyeh) és közép-
ázsiai emlékeken is (Termiz), de az alkímia királyi művé-
szetében is ismert szimbólum (az Árpád-ház családi
kincstárában lehettek régi perzsa emlékek, melyek aján-
dékként kerültek hozzájuk, ld. jobbra, pávasárkányt ábrá-
zoló szászánida selyemkendő részlete, 6-7. század

18
26. Oroszlánok és életfa, aranylemez a
ziwiyeh/saqqizi szkíta/asszír kincsből
(Ghirshman: Az ókori Irán); itt jelenik meg
először a tarsolylemezeink ősmotívuma, a
hálófonat, mely a szkíták révén Kína északi
részén is fölbukkant (AD 2. sz., Huszka);
szkíta hatást mutat az asszíroknál, hogy
Marduk istent néha fokossal és íjjal ábrázol-
ják (Marduk szokásos fegyvere az ún.
szkimitár, a sarló alakú kard volt), ugyan-
akkor a Marduk-Tiámat küzdelem egyik
pazyriki szkíta megfelelőjén nem szerepel a
fokos (ld. alább, W.H.Ward és Pazyrik,
nemezkárpit rekonstrukciója, i.e. 5. sz.)

27. Asszírok (perzsák, lüdök?) és szkíták


(kimmerek?) harca (W. H. Ward); a szkíták
a déli hadjárataik során is találkozhattak az
elő-ázsiai kultúrjavakkal (i.e. 7-6. sz.)

28. Stukkó részlete, Termiz, Közép-Ázsia, 10-12. sz.; a két, összenőtt fejű oroszlán egymásnak háttal
szívalakot zár közre (B. Brentjes: Herren der Steppe)

19
29. Azilizes, indo-szkíta király pénze, időszámításunk kezdete tájáról; hátoldalán Nanaia istennő neve
és jelképei, egy oroszlán-ló (szarvas?) keveréklény, a holdkaréj és egy tamgajel (más indo-szkíta pén-
zeken is így jelenik meg Nanaia ábrázolása, pl. Sapadbizes pénzén)

30. Bhratadaman, indo-szkíta király pénzének hátoldalán (jobbra) stilizáltan jelenik meg az istennő
makrokozmikus ábrázolása, mely egyben a földi ország feletti uralmat is kifejezi: hármashalom (vi-
lághegy, világközép; ld. címerünk hármashalma), alatta folyót jelképező hullámvonal (evilág-túlvilág
határa), kétoldalt a nap és a hold, fölül ismét a hold, Nanaia szimbóluma; ezek az ábrázolások is utal-
nak az istennő középponti szerepére az indoeurópai szkíták felfogásában

20
Az ősiráni termékenységistennő: Anahita
Az előző fejezetben már érintettük Anahita alakját, azáltal, hogy megvontuk a közeli párhu-
zamokat az elő-ázsiai Inanna és a közép-ázsiai Nanaia istennő között, de most nézzük részle-
tesebben is Anahita alakját, akinek képzete valószínűleg már a steppei árja törzseknél meg-
volt, majd Kelet-Iránban fejlődött tovább. Mindazonáltal Anahita ábrázolásai körül van némi
bizonytalanság: az Aveszta leírásait alig találjuk meg az ábrázolásokon, kivéve néhány kusán
kori (tehát viszonylag késői) emléket (pl. a khalcsajani épületdombormű). Az Aveszta 5.
könyvében, az Aban Jast-ban (Himnusz a Vizekhez) találunk néhány leírást arról, hogyan
képzelték el az istennőt, pl. III. 12-13.: Anahita négy fehér ló vontatta szekéren utazik (XVIII.
120.: a négy ló a szél és a csapadékfajták szimbólumai, de Mithrának is fehér lovai vannak,
uo. XXIV. 85, és Mihir Yt. XXXII. 136.), s Anahita eltapossa lovasszekerével a vallása ellen-
ségeit, ami az elő-ázsiai hadistennői aspektus továbbélésére utal (ld. XIV. 54, a turáni népek
sokaságának legyőzésében kérik segítségét; v.ö. a Rig Védában a viharistenek, a Marutok
kocsiját pettyes dámszarvasok húzzák, ami a ló háziasítása előtti korszak emléke lehet), XIII.
49: állatáldozatot mutatnak be neki (ló, szarvasmar-
ha, juh). A legrészletesebb leírása XXX. 123-129: a
széptestű, hatalmas, legerősebb, dicső fajból szüle-
tett, tiszta istennő kezében bareszma-köteget tart
(szentelt fa), és arany fülbevalót, nyakláncot, sugár-
zó, csillagokkal ékes koronát visel szalagokkal, ru-
hája pedig, melyet a melle alatt öv fog össze, har-
minc hód prémjéből készült (a szöveg a hódprém
erdős-steppei ismeretéről tanúskodik, leírja, hogy ez
a legjobb minőségű prém, s hogy a hód a vízben él,
és ha megfelelő időben készítik ki a bundáját, arany-
ezüstszínben csillog). A Farvardin Yast szerint az
árják az istennő kultuszát a ’hunuk’ kezéből vették
ki (XXV. 100).

31. Anahita egyik párthus kori ábrázolása; balra az istennő, kezében a szent faággal, a bareszmával

32. Kusán épü-


letfrízen
Anahitát
lovaskocsin
ábrázolták,
Khalcsajan,
Surkhan-darya
völgye, AD 1-4.
sz. (Stawiski:
Kunst der
Kuschan); a
Belső-Ázsiából
visszaérkezett
„sárga hajú” jüe-
csik jelentősebb
mongoloid vo-
násokat is ma-
gukkal hoztak

21
33. A szárnyas istennő középen fent, a lovas harci kocsi „adományával” a kezei között; etruszk sírban
talált föníciai aranyozott ezüst csésze részlete, i.e. 8-7. század, Praeneste/Palestrina, Itália, Museo di
Villa Giulia (ld. Female solar deities, Jürg Eggler szócikke, religionswissenschaft.unizh.ch; az etrusz-
kok a nyugat-ázsiai J2 apai géncsoporthoz tartoztak); a küllős kerekű lovasszekér első példányait az
Urálnál találták meg, i.e. 2000 körüli temetkezésekben, itt fejlesztették ki először, s a steppéről kerül-
tek az első lovak is a déli kultúrákhoz (v.ö. Anthony-Brown: The Secondary Products-Revolution,
Horse-Riding and Mounted Warfare, 2003, P. Kelekna: Horse in the Human History, 2009, Korya-
kova-Epimakhov: The Urals and Western Siberia in the Bronze and Iron Age, 2007)

34. Párthus-kusán kori agyag istennőfigurák,


amulettek, ún. koroplasztikák, melyek az is-
tennőt (valósz. Anahitát, ill. Ardoksot, „Orsi-
loche”) bőségkosárral ábrázolják (sanat.
orexca. com, kushan.org, iranica.com);
a párthusok nagy szerepet játszottak az elő-
ázsiai kultuszok közép-ázsiai elterjesztésében

35. Szaka-szogd ezüsttál közepe


gímszarvas és őt etető nőalak
életszerű ábrázolásával (Brentjes:
Herren der Steppe)

36. A szárnyas Anahita/Aphrodité párthus-kusán kori hellenizált


alakja, teli kötényét tartva, balján Erosz/Cupidoval; a kusánok egy
része valószínűleg a kálizokkal eljutott a Kárpát-medencébe is, erre
utal a honfoglalók és Tillia Tepe leleteinek több, szoros párhuzama

22
A szkíták, szauromaták istenasszonya

37. A szkíta istennő, valószínűleg Tabiti, kezében tü-


körrel, előtte kürtből ivó szkíta, arany veret, Kul Oba,
Fekete-tenger melléke; az újhettita istennő, Kubaba, aki
valószínűleg azonos az óbirodalom korabeli Hebattal,
szintén gyakran tart tükröt, fekvő bikán, szarvason áll
vagy oroszlánon trónol; Kubaba megjelenik a frígeknél,
majd a római Cybele alakjában is (ld. alább 38-39; D.
Bonatz, a rómaiak sok keleti vallást integráltak pan-
theonjukban; a tükör Hold-szimbólum volt)

40. Szkíta istennő trónon, kezében gömb alakú edénnyel, mellette életfával (sámánfa), a lóáldozatra
utaló, karóra tűzött lókoponyával, és ivókürtöt tartó, lovas szkíta alakjával, edény díszítése, Olbia,
Fekete-tenger melléke (transoxiana.org); v.ö. az anyajogú szauromatákról, masszagétákról Hérodo-
tosz, Plinius és mások (ld. még T. Sulimirski: The Sarmatians, Southampton, 1970)

23
41. Szkíta nőalak hosszú süveggel, kezében pohárral; őstiszteleti kőszo-
bor, Don-vidék; férfi és női szobrokat, melyeknél italáldozatot is végez-
tek, egyaránt állítottak a steppei népek a szkíta kortól (i.e. 8-7. sz.) a kora
középkorig, az Altájtól és Mongóliától Kelet-Európáig; a poharat tartó
istenség ábrázolása ismert a hettita és a sumér kultúrából, a magas süveg
pedig a hettiták ábrázolásain is megjelenik (sőt etruszk emlékeken). Mé-
száros Gyula már 1938-ban utalt a lehetséges összefüggésre
hattik/hettiták és szkíták között (Chattiak és skythák, reprint 1991), me-
lyet a kutatás ma már nem zárhat ki egyértelműen (ld. Götz László: Kele-
ten kél a nap, Püski, 1994, II., A szumér kérdés, az idézett szak-
irodalommal). Az archeogenetikai kutatások szerint a hettiták valószí-
nűleg a korábban ugyancsak anatóliai, majd a Meótisz-Kubán vidékén
letelepedett, főként R1b apai haplocsoporttal rendelkező Majkop-kultúra
utódnépe, mely a ló megülésének, szekérbefogásának és a küllős kerekű,
könnyű harciszekér új vívmányaival visszatért régi hazájába; ismételt
„eltűnésük” 1200 körül (egy részük Észak-Szíriába ment) és a szkíták
felbukkanása a „semmiből” néhány száz év múlva, felveti a hettiták és a
szkíták legalábbis részleges azonosságát (számolva a népnév megválto-
zásával egy-egy újabb vezértörzs neve által)

„Eneth”: ősvallásunk istennője és feltételezhető jelképei a steppén,


a honfoglaláskori és népművészetünkben
A 13. század végén, 1285 körül keletkezett Kézai Simon, IV. (Kun) László (1272-1290) udva-
ri papjának Gesta Hungarorum, a Magyarok Története című munkája. Mint közismert, ebben
igyekezett összegyűjteni a steppei népekre, különösen a hunokra vonatkozó információkat, s
ehhez hozzáfűzte a székelyeknél máig fennmaradt ún. hun-történetet az elköltöző „Csaba”
királyfiról. A magyar őstörténet és istennő-keresésünk szempontjából egyik legérdekesebb
közlése Kézainak, miszerint „Nimród” egy Perzsiával keleten határos országba, Evilátba köl-
tözvén, nejétől, „Eneth”-től (a 15. századi Képes Krónikában Enee) többek között két fiat
nemzett, „Hunort és Magort”, akiktől az összes „hunok vagy hungarusok” származtak, majd e
két herceg vadászat közben egy nőstényszarvastól (lat. cerva! v.ö. a taránd vagy rénszarvas
agancsos nősténye) vezetve bukkant a Meótisz termékeny vidékére, ahol letelepedtek s fele-
ségeket találtak maguknak, Dula és Belár fejedelmek leányai közül (alánok és óbolgárok, bár
a Dula név is az óbolgárokra, az Irniktől eredő Dulo-nemzetségre utal).
A latinizált ’Eneth’ névalakot – mely egyébként nem szerepel a Kézai által felhasznált
külföldi forrásokban – az eddigi kutatás általában az ünő, szarvasünő szavunkkal hozza össze-
függésbe, s „Eneth fiai” is lényegében egy szarvas segítségével jutnak feleségekhez és új ha-
zába (az ’Eneth’ nevet az Enikővel, „Ünőkével” is rokonították, de ezt valójában Vörösmarty
vezette be a 19. században). Eneth-mítoszunk keletkezésének három megközelítése lehetsé-
ges, amellett, hogy jelenleg biztosan nem tudjuk eldönteni a kérdést: 1). saját (szabir-
magyar?) szellemi hagyományunk lényegi részét képezte már a neolit és a bronzkori ősiráni-
ősanatóliai világban, ahol, mint láttuk, több, hasonló istennő-név előfordult (Inanna, Nintu,
Sarpanitum, illetve a hurri-hettita Hebat istennő szertartásának egyik leírásában sale-en-ta-an-
ni, vagy e-en-ti = ’a papnőé’, birtokos raggal, ld. V. V. Ivanov: Comparative Notes on Hurro-
Urartian, Northern Caucasian and Indo-European; v.ö. az óiráni Anahit), és itt jelenik meg
’isten’ szavunk pontos szinonímája is, a hatti napistennő eštan, és a hettita napisten ištanu,
majd magunkkal vittük őshagyományunkat az Urál vidékére, 2). a bronzkorban vagy a vas-
korban a magyarsághoz csatlakozott nyugat- vagy közép-ázsiai népességtől ered (szabirok,
szakák, szauromaták), 3). a heftalita hun korban, a 6-8. században csatlakozott oguroktól ered,

24
ugyanis a bizánci Prokopius a 6. században egy nagyon hasonló történetet jegyzett le, mely-
ben két „hun” testvér, Kuturgur és Uturgur, vagyis a 9-ogur és a 30-ogur törzsszövetség, szar-
vast űzve talál utat a Meótisz ingoványán keresztül nyugat felé, viszont itt a szarvas (-istennő)
nincs „nevesítve” (Jordanes kompilációja, mely Priscusra támaszkodik, a hunokra vonatkoz-
tatva adja elő). Bár az évezredek magukkal hozhatták mind a nyelv-, mind a valláscserék és
népkeveredések lehetőségét, s az sem kizárt, hogy Kézai Prokopiustól kölcsönözte a csoda-
szarvas- és testvérpármotívumot, mégis, magam úgy vélem, hogy a magyarságnál (szovárd-
magyarságnál?) kezdettől fogva élhetett az a mítikus és képi szemlélet, mely a népművésze-
tünkben, néphagyományunkban autentikus módon máig fennmaradt, részben díszítőmotívu-
mokban, vagy a Berze Nagy János által kiemelt „Üldözött szarvasünő” népmesetípusban,
melynek öt variánsa ismert a 19. századból (401./2-22-31-36-38). Berze Nagy feltételezte,
hogy a „Két egyforma testvér” (303.) és a „Tündér Ilona” (400.) mesetípusokkal együtt vala-
mikor egységes mítoszt képezhettek (Magyar népmesetípusok, I-II). A „csodaszarvas”, mely
aranyszőrű, nem lehet elejteni, nővé változik, majd visszaváltozik a vadász előtt, ismert volt a
kaukázusi oszétek Nart-mondáiban (Nartok – kaukázusi hősmondák, L’Harmattan, Bp.,
2009), vagy a perzsa Ezeregynapban (Kerényi K.: Csodaszarvas a perzsa Ezeregynapban), de
megjelenik a buddhizmus előtti Japán ősvallásában, a shinto-ban is, ahol Amateraszu napis-
tennő szimbóluma, földi „kami”-ja a fehér szarvas.
Az istennő leegyszerűsített, tömör jelképe lehetett a steppén a szív- és szíves-életfa,
vagy szív-palmetta motívum, melynek kialakulása, fejlődése nyomon követhető a bronzkortól
a szkítákon és a honfoglalás korán át a magyar népművészetig (lótusz, vízililiom vagy tuli-
pán-motívumok). A ma már triviális szív-motívumnak egykor vallási jelentése is volt, mint
általában minden díszítőmotívumnak. Talán az eddigi legrégebbi szív-motívumos lelet épp a
dél-uráli Alakul-kultúrából került elő, mely a közeli Alakul-tóról kapta nevét (ld. alább 42.
ábra), s a Szintasta-Andronovo kultúrák egyik ága volt, melynek déli, anatóliai vagy proto-
iráni, rövidfejű europid népességéhez közelállónak határozta meg a honfoglaló magyarságot
az antropológiai kutatás (ld. Tóth Tibor, újraközlés: Turán, 2009/1; a genetikai kutatások fé-
nyében beszélhetünk a proto-iráni és turáni népességek azonos apai R1a-R1b eredetéről, és
egykori keveredésükről az elő-ázsiai/mezopotámai J2 haplocsoportot hordozó népességekkel,
akik nyomot hagytak a Balkánon és Kelet-Európában is, már az újkőkortól, v.ö. Gilgames útja
nyugatra, és J2-táblázat e tanulmány végén).

25
43. Szív-motívumok: balra: honfoglaláskori veretek (MNM, 1996), jobbra dunántúli motívum (Malo-
nyai), alatta párthus rhyton peremének díszítése (Nisa, i.e. 2-1. sz., Stawiski), és kusán ruhadíszek
Tillia Tepéről, Afganisztán, i.e. 2-1. század (Kabul Museum)

44-45. A tükörszimmetrikus „állatok ura” ábrázolások stilizálhatók egy tengely kétoldalán szemben
lévő S-spirálokkal, melyek egyesítve szívet adnak ki (az S-spirál gyakori volt az ókori művészetben,
megjelenik a szkítáknál és az avarok szíjvégein is, pl. Abony, Huszka, 1996, balra lent); megfi-
gyelhető, hogy az istenség emberalakban való ábrázolása olykor tabu volt; a honfoglaló magyarok
művészetében sem találunk emberábrázolást, hanem túlnyomórészt növényi és geometrikus motí-
vumokat. Lehetséges, hogy az ősvallásunk istennőjének alakja fennmaradt a magyar népművészet
szíves-virágos motívumában szerte az egész országban, Erdélytől a Felvidékig és a Dunántúlig (ld.
Malonyai, Magyar Néprajzi Lexikon; a szívet edény is helyettesítheti; jobbra lent: dunántúli nép-
művészeti motívum, Malonyai, mely őrzi a honfoglaláskori motívumainkat)

26
46-47. Állatok ura és úrnője típusú ábrázolások a
Tillia Tepe-i kusán leletből, i.e. 2-1. század, részlet
(Kabul Museum); fent: két szárnyas hegyikecske S-
alakban melldíszen, és jobbra: két halfarkú oroszlán
függőn (az istennő két vállánál és fölötte a kusán
művészetre is jellemző szívmotívumok, itt türkiz-
berakások, 48 fent; honfoglaláskori vereteinken is
nagyon gyakori az egy középpont körül elrendezett
szívek ábrázolása, fent jobbra, 53-54. Törtel, Karos,
MNM, 1996)

49. Fekvő S- (lemniszkáta) alakban stilizált szarvas egy szkíta nyíltegez arany borításán; az agancsok
sasfejekben végződnek, ami az anyag-szellem metamorfózis gyakori szkíta ábrázolása (magángyűj-
temény, aukciós műtárgy)

27
50. A Nagyszentmiklósi kincslelet 2. sz. korsójának
szíves életfája (Hampel nyomán); a korsó a kauká-
zusi, elő-ázsiai, iráni (az ősmagyarral egyező) motí-
vumokat jól ismerő mester által készülhetett steppei
lovasnomád (valósz. avar-hun) fejedelem számára

51. Szív-palmettás életfa a Képes Krónika 17. oldalán, 14. század


(a középkori épületszobrászatunkban is megjelennek
a honfoglaláskori növényi fonatok)

52. Az Anarcsi hajkorong „életfája”, szent növénye (Husz-


ka); az életfa önmagában is utalhat az ősiráni istennőre,
Anahitára, vagy a négykarú Nanára és Ameretatra, a fák
úrnőjére, mivel az emberábrázolás úgy tűnik tabu volt a
őseinknél, ld. még a tarsolylemezeink elsőrangú díszíté-
sének ősvallási jelentősége, szerzőtől Honfoglaláskori tar-
solyainkról; érdekes, hogy a ragadozók, sőt általában az
állatok ábrázolása a honfoglaló magyarságnál meglepően
csekély, még az áldozati lovak végtagjai is növénnyé vál-
toznak a hajkorongokon

53. Szt. István király palástjának


gallérhímzése (Ipolyi, 1896); a
szíves életfa az őrzőállatokkal vi-
lágosan mutatja, hogy a 10-11.
századi magyarságnál még eleve-
nen élt az ősiráni, nyugat-ázsiai
szakrális ikonográfia, s népművé-
szetünkben máig fennmaradt
(„perzsa” vagy „bizánci” eredetű-
nek határozták meg eddig, de úgy
vélem, ez nem teljesen helytálló)

28
55.

56.
54.

54. A lovaglás legelső ábrázolásai Dél-Ázsiában, fent: sumér király állat-


kereskedőjének pecséthengeréről, alatta: pecséthenger palástja és az oldalán
található pecsétnyomó rajza a közép-ázsiai Baktria-Margiana Régészeti
Komplexumból (Anthony-Brown nyomán, 2003).
Utóbbi ábrázolás jelzi a kultikus kapcsolatot a lóáldozat és a növé-
nyi termékenység között (ló hátából kinövő életfa), nagyon hasonló for-
57. mában, mint a honfoglaló magyar hajkorongjainkon (ld. 56. kép, áttört
bronz korong Kalocsa környékéről, 57. kép, aranyozott ezüst korong
Aldebrő-Mocsárosról, MNM, 1996, v.ö. a „meótiszi stílus” az adigei szkí-
ta kurgánok tárgyain, a rovátkolással és a visszakunkorodó levélszerű for-
mákkal; 58. szkíta arany falera, tömör, Alexandropol, Schneider-Zazoff:
Zur Lesung Thrakischer und Skythischen bilder, 1993). Ősi öntőforma
szerint készült áttört hajkorongjaink szoros kaukázusi párhuzamokkal is
rendelkeznek a pre-szkíta jellegű Kobán-kultúra bronz övcsatjai esetében,
58. melyekkel eddig még nem foglalkozott a kutatás (55. Észak-Oszétia, i.e.
1100-400, metmuseum.org, ott hibás datálással, grúziai lelőhellyel megad-
va; a szívalak a szarvas agancsán gyakori a szkíta, szauromata rövid kard,
az akinakes markolatgombján, és itt is megjelenik az S-spirál; ld. 12. áb-
rák, és Kor.-Epi. p. 191, térkép). Itthon elsőként Bakay Kornél (ŐRF II. p.
63.) közölte a kobáni övcsatok rajzait orosz régészeti munkából (Tyehov),
a magyar párhuzamok említése nélkül (hasonlóképp Rozsnyai Á. 2005). A
kobáni övcsatok és áttört bronz hajkorongjaink kialakulásához tartozhat
egy eddig idehaza még be nem mutatott lelettípus, egy ugyancsak
59. lurisztáni hatást mutató kolchiszi vagy szarmata bronz lószerszámdísz (59.
kép, i.e. 7-6. sz., aukciós műtárgy, royalathena.com).
Az áldozati állatot lényegében az istenséggel azonosították, mely
az áldozati aktus révén életet ad, termékenységet biztosít a régiek hiedel-
mei szerint. Az állat oldalán kozmikus nap-hold szimbólumok is megjelennek, pl. a 20. ábránkon,
és a kalocsai korong lovának tomporán egy jellegzetes óiráni spirálkereszt, svasztika látható, mely
a fotón alig kivehető (56., ld. Huszka J., reprint, p. 118). A svasztika a tér-idő kozmosz ősi szim-
bóluma, melyet sajnos a 20. században lejáratott a politika; megtalálható Kelettől Nyugatig, az
indiánoktól a szlávokig, Görögországtól Indiáig, s fennmaradt a honfoglalóknál és népművé-
szetünkben is, v.ö. R. Guénon: Symbolism of the Cross, London, 1975, Chapt. X., a szúfivá lett
francia szerző a teremtő erő jelképének tartotta a svasztikát).

29
Talán sikerült érzékeltetnem a hagyomány e látszólag sokféle, töre-
dékes, de egy középpont körül forgó képi formáival, hogy a szívből
kinövő virág, a szív-palmetta vagy az életfa a honfoglaláskori és
népművészetünkben az ősi napistennő, az élet „rejtőzködő” úrnőjének
csodálatosan letisztult szimbóluma lehet, mely lényegében szerves
módon összekapcsolható azokkal az ősi kultúrákkal, melyekkel az
ősmagyarság valamiképpen – akár közvetlenül, saját forrásból, akár
közvetve, átvevő értelemben – kapcsolatban lehetett. A „szüves” mo-
tívumunk analógiában van a fordított háromszöggel, mely a női
vulva, a Vénusz-domb és az anyaméh szimbóluma, valamint a Nap,
Hold és az Oroszlán jegyével az asztrológiai-alkímiai szimbolikában
(ld. Függelék I.). A szíves virág eleven motívum-párját láthatjuk a
virágot (teremtő, mágikus szót) „éneklő” állatok (szarvas, madár)
magyar népművészeti ábrázolásaiban (lent balra: 62. Dunántúli tükrös
faragása, Fél-Hofer), melyek párhuzamait megtaláljuk kínai szogd
vagy hun emlékeken (ld. jobbra, 61. Taiyuan, AD 593, A. L. Juliano).
Szakrális népföldrajzi értelemben a
szív az isteni „közép” szimbóluma,
melynek kiemelt jelentősége van
az ősiráni kozmogóniában és a
magyar néphagyományban egya-
ránt. Nagy valószínűséggel a régi
60. Mángorló lapicka, magyarok a keresztény térítések
Balatonvidék, Malonyai
ellenére ezekben a szimbolikus for-
mákban mentették meg – egy idő
után bizonyára már csak ösztönösen – ősvallásunk isten-
nője, „Eneth” (Anahita/Inanna) emlékezetét, a szeretet,
termékenység, önfeláldozás és újjászületés lelki és fizikai
„női” forrásának képi kifejeződését, hogy a mindennapi élet
tárgyai erre az örömöt és – a halálon túl is – életet adó for-
rásra emlékeztessék őket, ezáltal ennek mágikus oltalmá-
ban éljenek, s megvédjék nemzeti és egyéni életük szabad
fejlődési lehetőségeit.

Ma, a genetikai kutatások első eredményeinek


napvilágra kerülése után, melyek egyértelműen
cáfolták a korábban tévesen vallott „finnugor”
eredetünket (a nyelvi összefüggések kutatásának
szükségességét nem), ugyanakkor kiderült – bár
ez első ránézésre is látszik –, hogy a távol-keleti,
mongol-hun kapcsolataink eddigi túlzott előtérbe
helyezése sem indokolt (de ez nyilván nem aka-
dályozhatja meg a hajdan rokon kultúrájú népek
kutatását), egyre egységesebben kibontakozik
előttünk a magyarság indoiráni, proto-iráni ere-
dete, s ehhez szervesen tartozó ősi szemlélete,
mintegy kezdenek helyükre kerülni a dolgok, régi sejtéseink nemzetünk eredetével, valódi
mivoltával kapcsolatban. Ehhez a népi-nemzeti önmegismerési folyamathoz kívántunk előre-
vivő ősvallási-művészeti adalékot nyújtani s ösztönzést adni a további kutatásokhoz.

30
Irodalom:
Gary Beckman: „My Sun-God”, Melammu Symposia III, Ravenna, 2002
Dominik Bonatz: The Iconography of Religion in the Hittite, Luwian and Aramaean Kingdoms, 2007
Wolfgang Fauth: Sonnengottheit und ’Königliche Sonne’, Ugarit Forschungen, 11 (1979)
Karl F. Geldner: Avesta, Stuttgart, 1896
Volkert Haas: Geschichte der hethitische Religion, 1994
Annette L. Juliano: Chinese Pictorial Spaces at the Cultural Crossroads (transoxiana.org)
Malonyai Dezső: A magyar nép művészete
Nartok – kaukázusi hősmondák, L’Harmattan, Bp., 2009
R. W. Rogers: A History of Babylon and Assyria, 1900 (aina.org)
William Hayes Ward: The Seal Cylinders of Western Asia, Washington, 1910 (archive.org)
W. S. W. Vaux: Nineveh and Persepolis, London, 1851
A. V. Williams Jackson: Zoroaster, 1899 (archive.org)
The Zend-Avesta, II., J. Darmesteter, Oxford, 1883
(és a szövegben)

Függelék I.

Oroszlán-, szív-, nap-, hold- és istennő-szimbolika az alkímia és


asztrológia ősi tudományaiban

63. Basilius Valentinus: Zwölff Schlüssel,


Chymische Schriften, Hamburg, 1717., a Bölcsek
Köve elkészítéséhez vezető ún. 11. kulcs szimbó-
luma; az elő-ázsiai és kelet-iráni istennők alakja,
szimbolikája itt teljesen azonos módon jelenik meg,
ami jelzi, hogy a keleti, káldeus eredetű s a Krisz-
tus-impulzussal áthatott alkímia – bármilyen meg-
lepő – hordozhatja az ősi (részben ősmagyar) isten-
nő megértésének egyik kulcsát (v.ö. Z. Tóth Csaba:
A Nagyszentmiklósi kincs és a régi kaukázusi mű-
vészet, Országépítő, 1998/2, 3, orszagepito.hu)

31
A 11. KULCS (Der Eilffte Schlüssel, p. 59)

A 11. kulcsot a mi Kövünk augmentációjának megismeréséhez egy példabeszédben fogom


elődbe adni.

Élt keleten egy dicső lovag, Orfeusz, aki mérhetetlen vagyonnal rendelkezett, és mindene meg-
volt, amire csak vágyott. Feleségül vette saját húgát, Eurüdikét, akitől viszont nem született örö-
köse. Ezt büntetésnek tekintette amiatt, hogy elvette feleségül a saját húgát, és éjjel-nappal imád-
kozott Istenhez, hogy szabadítsa meg őt a gyermektelenség átkától.
Egy éjjel, mikor mélyen aludt, egy szárnyas ember jött hozzá álmában, Phoebus, aki meg-
érintette a lábát, mely nagyon meleg volt, és azt mondta: „Nemes lovag, mivel sok városon és
királyságon át kell még vándorolnod, és elszenvedni sok dolgot a tengeren, csatában és viszon-
tagságokban, a mennyei Atya akaratából tudatom véled, hogy imáid meghallgatásra találtak és a
következő dolgokat kell tenned: vegyél vért a te jobb oldaladból és a te hitvesed bal oldalából.
Mert ez a vér a ti szüleitek szíve vére, s noha két különböző dolognak látszik, valójában egy és
ugyanaz. Keverd össze a kétféle vért, és a mixtúrát alaposan zárd be a hét bölcs Mesterek gömb-
jébe. Itt jön létre a nagyhatalmú, aki saját húsával és vérével táplálja magát, és teljessé lesz a fo-
lyamat alatt, amikor az idő [Hold?] nyolcadszorra változik. Ha újra és újra megismétled ezt a mű-
veletet, látni fogod gyermekeid gyermekeit, és az utódaid betöltik a földet.”
Miután Phoebus így beszélt, szárnyain elrepült az ég felé. Reggel a lovag felébredt és
megcselekedte, amit a mennyei követ mondott neki, és Isten sok-sok gyermekkel ajándékozta meg
őt és feleségét, akik örökölték atyjuk dicsőségét, vagyonát és lovagi erényeit nemzedékről nemze-
dékre. Ha te bölcs tanítványom vagy, megérted e példabeszéd értelmét. Ha nem érted, ne engem
vádolj, hanem a saját tudatlanságodat. Nem fejezhetem ki magam pontosabban; világosabban és
egyértelműbben adtam elő, mint bárki korábban. Nem titkoltam el semmit; s ha leveszed a tudat-
lanság fátylát a szemeidről, megláthatod azt, amit sokan kerestek, de kevesen találtak meg.
_______________________

Basilius Valentinus, bencés szerzetes, híres alkímista volt a 15. században; magyar származásáról így
ír műve előszavában: „Ungerland hat mich erst gebohren / der Himmel und die Sternen erhalten mich
/ und die Erde säuget mich. Und ob ich gleich sterben muß und begraben werde / so gebähret mich
doch der Gott Vulcanus zum andernmahl / darum ist Ungarn mein Vaterland / und meine Mutter
beschleust die ganze Welt.” (Vorrede Fratris Basilii Valentini, Benedictiner Ordens / Von dem grossen
Stein der uhr=alten Weisen, Hamburg, 1717, in: Chymische Schrifften, ELTE, Egyetemi Könyvtár,
Bp., Eb 3632 jelzeten; első kiadás: Practica cum duodecim clavibus et appendice De Magno Lapide
antiquorum Sapientum, Musaeum Hermeticum reformatum et amplificatum… continens Tractatus
Chimicos XXI, Francoforti, 1677). Orfeusz az antikvitás híres alakja, a thrák és egyiptomi eredetű
orfikus misztériumok megalapítója volt, az argonautákkal Kolchiszba is eljutott. Közismert legendája
szerint feleségét, Eurüdikét csodálatos muzsikájával felhozta a holtak országából, de az utolsó pilla-
natban – megszegve a Hádész által támasztott feltételt – visszanézett, hogy követte-e felesége, s ekkor
végleg elvesztette őt. A mítosz tehát teljesen más, mint a fenti alkímista szövegben, mindazonáltal a
túlvilágra hitveséért alászálló Orpheus alakja indokolhatta, hogy épp az ő története került a „11. kulcs”
leírásába (v.ö. a sumér mítoszt Inanna-Istár pokolraszállásáról, vagy Etanáról, aki a „biztos nemzés”
füvét keresve vitette magát a sassal az égi szférákba; az alkímiában Cupido a vitriol szimbóluma,
melynek neve egy anagramma: Visita Interioram Terrae Rectificando Invenies Occultum (vagy Opus)
Lapidem = „a föld belsejébe látogat, hogy helyreállítsa a rejtett követ (a Mű kövét)”; a „kő” azt a prin-
cípiumot jelentette, amely örök, s mintegy az anyagi és szellemi világ határán minden anyagi létező
éterikus forrása; azért a „Bölcsek Köve”, mert morális-szellemi úton tartották szükségesnek megtalál-
ni, és mert örökkévaló; ld. még Geheime Figuren der Rosenkreutzer, 1-3, histscitech.geheimefiguren;
az egyre materialistábbá váló európai gondolkodás sajnos átmenetileg elvesztette a szellemi és anyagi
világ összefüggésének e régi tudományát).

32
64. A Mátyás király udvarában is megfordult Johannes Regiomontanus „Csíziójának” egyik oldala az
emberi testtájak és a zodiákus-jegyek kapcsolatának ábrázolásával (1512); az Oroszlán-jegy hagyomá-
nyosan a szív- és a napfonat (plexus solaris) tájékának felel meg az emberi testben, az asztrológia és
alkímia még egységes világszemlélete szerint („amint-fent-úgy-lent”; Wikipedia).

65. Az Égi Szűz a „spirituális kémiában”, in Geheime Figuren der Rosenkreuzer, 1785, Hamburg; az
eredeti rózsakeresztesek nem holmi „konspirátorok” voltak; azt kutatták, hogy Krisztus lénye hogyan
hatott a földi folymatokra és az emberre, mi az a valódi szellemi komponens, életforrás, ami a világban
és bennünk él, s hogyan lehet az emberi és anyagi világot a megváltás útján továbbteremteni (a
Geheime Figuren magyar fordításra, kiadásra vár, és az igazi „kémikusok” érdeklődésére).

33
34
Függelék II. Nyelvészeti, történeti, genetikai térképek, ábrák

66.

(D. Gary Miller: Indo-


european and the Indo-
europeans, 2007, fekete
mezőben Z.T.Cs. kiegészí-
tései; v.ö. Gray-Atkinson,
Nature, Vol. 426, 2003); ld.
’isten’ szavunk eredetéhez:
Gary Beckman: „My Sun-
God”, 2002

Ancient Madhyar?

35
67. Az akkád birodalom és a szomszédos királyságok i.e. 2300 körül (Wikipedia); Subartu, Subar or-
szág elhelyezése itt téves, mivel Kelet-Anatóliában feküdt, a Tigris és Eufrátesz fölső folyásánál

68. A Hettita Birodalom legnagyobb kiterjedése idején, i.e. 1500 körül (Wikipedia); szubarok Kelet-
Anatóliában (v.ö. su-bar-ra nép i.e. 600 k. Kambüzész szerződésszövegében a kimmerek társasá-
gában, Ungnad: Subartu, p.54; nagyonis lehetséges, hogy e szubarok voltak a szabirok vagy szovárdok
ősei, s elképzelhető, hogy csak a szkítákkal, szauromatákkal kerültek a steppére)

36
69. Az indo-európai/-iráni Y-DNS R-haplotípust hordozó népességek vándorlásai (eupedia.com nyo-
mán; az ősvándorlás dél felől, Afrika irányából zajlott le; az apai J haplocsoport hordozói az Arab-
félszigeten át kerülhettek Elő-Ázsiába, az R1a, R1b-módosulások pedig innen kb. 4-5000 éve a
steppére; nem kizárt, hogy az ún. „Irán-Turán” háborúk kezdetben a letelepült J- és R-népességek
között alakultak ki, majd maguk az árják között, mint erre az Aveszta is utal (1. harc a babiloni Azi
Dahaka démonkirállyal, 2. Thraetaona király három fia); megj.: a nagyállattartás – nomád értelemben
a meggazdagodás – szempontjából az egész Eurázsián végighúzódó füves steppeöv volt a legalkal-
masabb terület; a délen kialakult kultúrák gazdagságának forrása is az állatállomány volt, de a fő jel-
lemzője az öntözéses mezőgazdaság, vízszabályozás, kereskedelem, a központi hatalom, éles osztály-
különbségek és a munkamegosztásos gazdaság, társadalom lett, építészettel, vallással, művészettel,
írással)

70. A korai indo-európai nyelvjárások elterjedése, az indo-európai „őshaza” és az indo-európai törzsek


vándorlásainak irányai V. V. Ivanov szerint (The Indo-European Homeland in the Near East, Bulletin
of the Georgian National Academy of Sciences, 175, No. 3, 2007)

37
Függelék III. Anatóliai vallási ábrázolások jegyzéke
(Dominik Bonatz nyomán, religionswissenschaft.unizh.ch)

Istennő:
fazekasság előtti neolit A-B települések antropomorf és theriomorf figurái: Çayönü,
Nevali Çori, Göbekli Tepe (az anatóliai „Stonehenge”)
Szárnyas istennő: Karahöyük (hurri típusú)
Inanna-Sauska: Bogazköy, Yazilikaya (palástja elől nyitott, feltárva mezítelenségét;
társnői: Ninatta és Kulitta), Nuzi, Megiddo, Imamkulu
Istennő gyermekkel: arany függő (Norbert Schimmel Collection), Alaçahöyük (bronz)
Arinna, napistennő: Hattusa/Yazilikaya
Hebat: Yazilikaya, A-kamra (nőstényoroszlánon, lányai kétfejű sason), Darendei sztélé
(Hebat keresztábú széken)
Napistennő, kezében csészével: Fraktin (sziklarelief)
Kubaba istennő, kezében tükörrel (Malatya)

Szarvas hátán álló istenségek:


Kuruntas, Tarhuntassa királyának pecsétjén
Altinyayla (Kusakli-Sarissa közelében)
Malatya (relief)
Kültepe
Eskiyapar (domborműves váza)
Alaçahöyük
Yeniköy
Luvi szarvasisten: Runtiyas (Aleppoban, a viharisten templomában is)
Birecik (Karasu-folyó mentén)
Hacibebekli (sztélé)
Gölpinar (sztélé, Sanliurfa közelében)
Szarvasvadászat ábrázolása: Kinik-Kastamonu kincs egyik bronzedényén
Szarvasalakú ezüst ivókürt, peremén szarvaskultusz ábrázolásával

Ló-ábrázolás:
Pirwa isten lovon álló alakja (Karum-Kanish, óbirodalom kora)

38
Függelék IV. Áttekintő régészeti térkép

39
Függelék V. Az eurázsiai istennő kulturális
„genealógiája”

7%

40
Függelék VI.

(a J2 Y-DNS haplocsoport elsőként az újkőkorban került Európába és a Balkánra, ahol ma is meglepően magas
arányú; a szkíták, szarmaták, avarok, vagy a magyarok és bolgárok ősei keletről is magukkal hozhatták, tovább
erősíthették jelenlétét; v.ö. Z. Tóth Csaba: Genetikai „rokonságok” Napkelettől Napnyugatig, Mikes Int. 2011/2)

41
2. AVESZTA – az óiráni szent hagyomány (részletek)
»aţcā tōi vaēm hyāmā yōi īm fərašəm kərənāum ahūm «
Bárcsak azok lehetnénk, akik megújítják ezt a világot!
(Zarathustra szavai, Jaszna, 30,9, Karl F. Geldner, L. H. Mills)
Tartalom:
I. Yastok (imák, himnuszok)
II. Egyes nép-, ország- és személynevek az Avesztában
III. Az Ahura Mazda által teremtett „jó földek és országok”
IV. Pehlevi Szövegek: A Bundahisn – az iráni „Teremtés könyve” (részletek)
V. A kutya a Vendidadban

I. Yastok (imák, himnuszok)


4. könyv, Khordad Yast (töredék)

3. „…kinyilatkoztatom a hívő embert, mint elsőt az emberek között, s majdan Rashnu Razista
[az igazság géniusza] s az összes férfitermészetű mennyei yazata, együtt az Amesa-Szpenták-
kal megszabadítják a hívő embert.” (Darmesteter, p.49; yazata = ’isten’; ősvallásunk eredete szem-
pontjából a legfontosabb szavunk az ősiráni, kelet-anatóliai világba vezet: a hattiknál a napistennő
neve ’estan’, a hettitáknál a napisten ’istanu’ lett, az Avesztában pedig ’yazatan’ az istenség tulaj-
donneve, ld. még H. Th. Bossert: „Meine Sonne”, 1957, W. Fauth, Sonnengottheit, 1979, Volkert
Haas: Geschichte der hethitische Religion, 1994, Gary Beckman: „My Sun-God”, 2002; a yazatan-
estan-istanu-isten szavak gyöke valószínűleg ugyanaz, mint a régi magyar kettős lélekhitben az íz,
amely a magasabb lelki részünk, a szabadlélek vagy árnyéklélek, az isten-képmás, míg maga a lélek a
testlélek, életlélek, a lélekzettel, a biológiai, múlandó testtel függ össze, ld. Diószegi, p. 28; a magyar
kettőslélek-hit megfelel az egyetemes lélek-szellem megkülönböztetéseknek, ld. Pál apostolnál szóma
pszüchikón és szóma pneümatikón, lelki test és szellemi test, 1Kor. 15, 40-54; az Aveszta ugyanabból
a képzetvilágból, hasonló fogalmakból építkezett, mint az ősiráni magyarság az Urál vidékén).

5. könyv, Aban Yast (Himnusz a Vizek istennőjéhez, Anahitához)

II. 11.: „Aki a gyeplőt tartva hajtja kocsiját [Ardvi Sura Anahita], így szól az ő szívében: ’Ki
fog imádni engem? Ki fog áldozni nekem, italáldozatokkal, szent módon, haomával és étellel?
Kihez lehetek hű, kicsoda hű hozzám, ki gondol velem, ki adja adományait nekem, s ki van
jóakarattal irántam?” (v.ö. Bundahisn, III. 17, Anahit és Ardvi-sur a vizek anyja és apja, és Bd. XV.
1, XXVI. 90-91; az iráni istennő neve meglepően összecseng a Kézai-krónikában szereplő ősanya, lat.
Eneth nevével, és a mezopotámiai Zerpanitu vagy Sarpanitum, Ninti, Nintu istennőnevekkel, v.ö. R.W.
Rogers: A History of Assyria and Babylon, 1900; W. H. Ward: The Seal Cylinders of Western Asia,
1910, illetve a hurri-hettita Hebat istennő szertartásának egyik leírásában sale-en-ta-an-ni, vagy e-en-ti
= ’a papnőé’, birtokos raggal, ld. V. V. Ivanov: Comparative Notes on Hurro-Urartian, Northern
Caucasian and Indo-European; v.ö. az ősi kapcsolatokról Z.T.Cs.: Genetikai „rokonságok”, 2011).

III. 12-13.: „Áldozatot ajánlok fel, ó, Szpitama Zarathustra, lelkemből fakadót, Ardvi Sura
Anahitának, akit négy ló vontat kocsiján, mind fehér, egyazon színűek, egyazon vérűek, hatal-
masak, taposva minden gyűlölködők gyűlöletén, déveken és embereken, a Yatukon és Pairi-
kákon (boszorkányok), az elnyomókon, a vakon és a süketen; a ragyogó és dicső Ardvi Sura
Anahitának ím’ áldozatot mutatok be....” (többször szereplő ima; Anahita állata valószínűleg a
szarvas volt a ló háziasítása előtt; az indiai Rig Véda megemlíti, hogy a viharistenek, a Marutok kocsi-
ját két pettyes, pej szarvas, azaz dámszarvas, ’príshati bhih’ húzza, I., Sukta, 39,6., 85,4., Rig-Veda-
Sanhita, ford. F. Max Müller, 1869, p.81, 85, 109, v.ö. Aban Yast, xxviii. 120. alább).

42
IX. 33.: „Neki ajánlott fel áldozatot Thraetaona, a vitéz Athwya-nemzetség örököse, a négy-
sarkú Varenában, száz csődör áldozatot, ezer ökör áldozatot, tízezer juh áldozatot.” (Thrae-
taona, mítikus iráni király, Indiában Traitana, v.ö. a szkítáknál Targitaos. Vara vagy Varena a neve a
városnak, melyet az első halandó, a legendás király, Yima (Firdauszínál Dzsemshid) épített a tél ellen,
és Ahura Mazda utasítására összegyűjtötte az állatok és növények párjait; később a holtak királya, ld.
Vendidad (ugyanitt az Ahurától kapott aranytőr és gyűrű, ill. aranykorbács és nyíl). Vár, város sza-
vunk iráni eredetű, v.ö. a kaukázusi hunok Varashan nevű városát, és az áldozatok négyes rendjéről,
Srosh Yt. Hadhokht V. 18, Darm. p. 165; az ősirániaknak voltak kerek városaik is, mind az Urálnál,
mind Közép-Ázsiában, mind Kelet-Anatóliában, ld. S. A. Grigorjev a dél-uráli Szintasta-műveltség
fémművességének eredetéről, in Kurgans, 2000; a királyi áldozat tó vagy folyó partján is lezajlott, a
leölt állatok száma itt szimbolikus lehet, v.ö. a nagy lóáldozat leírásait a Rámájánában és a
Mahábháratában).

„[folyt.] Thraetaona így fordult Hozzá, kérvén: Add, ó, jóságos, legkegyesebb Ardvi Sura
Anahita, hogy legyőzzem Azi Dahakát, a háromszájút, háromfejűt, hatszeműt, akinek ezer
érzékszerve van, a legerősebb Drugot, a démont, a vészhozót, a legerősebb Drugot, melyet
Angra Mainju teremtett a világ ellen, hogy lerombolja a jó princípium világát; és [add,] hogy
megszabadíthassam a két hitvest [Thraetaonáét], Savangavakot és Erenavakot, akik a leg-
szebbek a nők között, és a legcsodálatosabb teremtmények a világon.” (ld. alább, Azi Dahak
babilóniai lakhelyéről; Thraetaona mítikus ősiráni király, a Sahnamében Firedún néven szerepel, ld.
Radó Antal fordításai, www.terebess.hu; ld. az Aveszta és a Sahname iráni és turáni dinasztiáinak
genealógiai táblázatait a Sahname angol kiadásának első és második kötetében; a mazdaizmust gyak-
ran nevezik „dualista” vallásnak, azonban ebben nem a Jó és Rossz egyenértékű kultuszáról, hanem
csak kozmogonikus megismeréséről van szó, s a rossz, a „fekete” princípium leküzdésének, meghala-
dásának gyakorlatáról; ld. a királylány kiszabadítása a sárkány fogságából a keletről hozott magyar
népmesékben, vagy az ’ármány’ szavunk, mely ősi eredetű lehet, és visszavezethető az óiráni Angra
Mainyu, a perzsa Ahrimán, a sötétség istenének nevével, mint már Ipolyi Arnold, Jerney János rámu-
tattak a 19. században, ld. még alább; a drug név valószínűleg ’ördög’ szavunk megfelelője)

XIII. 49.: „A bátor Husravah, aki egyesítette az árya nemzeteket egyetlen királyságban, áldo-
zatot mutat be neki [Anahitának] a Chaechasta-tó mögött, a mély tónál, a sós vízű tónál, száz
csődör áldozatot, ezer ökör áldozatot, tízezer juh áldozatot.”

XIV. 54: „…Add [ó, Anahita], hogy legyőzzem a turáni népek százait, ezreit, tízezreit és mil-
lióit.” (a Turáni-alföld az Aral-tó környékének földrajzi neve, Firdauszínál Irán és Turán határát nyíl-
lövés által jelölik ki, s a nyíl az Oxusnál esett le, Tir Yt. iv. 6, Darm. p.95, ld. még alább; az Urál-
Káspi-vidéki, még letelepültebb ősmagyaroknak vagy szovárd-magyaroknak a bronzkortól, tehát a
lovasnomadizmus kialakulása előtt ugyanúgy lehettek harcaik a turániakkal, a nagyobbrészt már mon-
goloid jellegű hunokig bezárólag, akikkel azután szövetséget köthettek és etnikailag, nyelvileg, kultu-
rálisan keveredhettek, „turánivá” válhattak bizonyos fokig AD 3-4. századtól. A Kézai-krónika nyo-
mán a „finnugor” nyelvelmélet őstörténeti túlzásai ellen jogosan harcolók felnagyították a hunok sze-
repét a magyar őstörténetben, de a régészet, az antropológia és a genetika nem támasztja alá sem a
hun, sem a „finnugor” eredetünket, csupán kisebb keveredés mutatható ki a honfoglalóknál, főként az
anyai gének esetében).

XV. 57: „Add, ó legjóságosabb Ardvi Sura Anahita, hogy legyőzzem Vaesaka bátor fiait a
Khshathro-saoka várában, amely magasan áll, fenn a dicső és szent Kangán…” (Kanga, kín.
Kang-kü, ősiráni városállam volt Közép-Ázsiában, királyi vára lehetett a Ksatro-szaoka, v.ö. kastély
szavunk, mely eszerint nem biztos, hogy latin eredetű; ld. még alább a Syavarshan névnél).

XV. 58: „…add, hogy legyőzhessük a bátor harcost, Tuszát, és hogy legyőzzük az árya népek
százait, ezreit, tízezreit és millióit.” (korai utalás az áryák közötti belső ellentétekre, talán az iráni-

43
turáni szembenállások kezdetére; a Nagyobb Bundahisn valóban megemlíti, hogy a negyedik évezred-
ben az irániak egymással harcoltak a nagy ínség miatt, Bd. XXXIII. 13, ford. B.T. Anklesaria).
XVI. 61: „Az öreg Vafra Navaza imádkozott hozzá, amikor az erős démonölő, Thraetaona,
lecsapott rá a levegőben, madár alakjában, egy sólyom alakjában.” (a sólyom később megjelenik
a perzsa Kürosz hadi jelvényén, ld. Xenophon: Kürosz nevelkedése).

XVIII. 72: „Apam Napat, a hatalmas úr, az asszonyok parancsolója, az erős és gyors lovú.”
(gyors lovú = âsu-aspa; V.ö. ’aspa’ gyakran előfordul személynevekben, pl. Aurvat-aspa, Arejat-aspa,
Dazgaraspa stb. A honfoglaló magyarság „régi neve” főrangú magyar követek szerint Sabartoi asfaloi,
lovas szovárd vagy szabir, Konstantin, DAI 38, ld. még alább a Syavarshan névről; a lóra és lótartásra
vonatkozó magyar szavainkról megállapította a kutatás, hogy a közép-ázsiai kusán nyelvjárásban is
megvoltak, ld. Harmatta J.: Iráni nyelvek hatása az ősmagyar nyelvre, in: Honfoglalás és nyelvészet,
Bp., 1997; lovas szavainkat korábban „ugor korinak” tartották, mivel az uráli népek nyelvében is meg-
találhatók, azonban mai ismereteink szerint nyilvánvalóvá vált, hogy az ősárya magyarság, szovárd-
magyarság közvetítésével kerülhettek az uráliakhoz).

XVIII. 73: „…add, hogy legyőzzük a turáni danuk sokaságát…” (lehetséges, hogy itt a kínai
forrásokban tung-hu vagy donghu néven említett népről van szó, bár ezek Kínától északkeletre laktak,
mint nevük is mutatja, dong = keleti, hu = nem-kínai, idegen, barbár, ld. Szima Csien, ÓKTCh, 2003,
p.406, vagy pedig a hun méltóságnév, a tanhu népnévi használatáról van szó; a danu név előfordul az
indiai hagyományban is: a Rámájánában a rút, elvarázsolt alakjától megváltott Danu a félisteni Dana-
va-nemzetség királya, illetve az indiai teremtésmítoszban Kasjapa egyik démoni feleségének neve
Danu; előfordult az is, hogy az ősárya kor neveit később már nem megfelelően használták, v.ö. Bon-
gard-Levin-Grantovszkij, 1981, a sarabha névről; a Hold-nemzetség testvérháborúi a Máhábháratában
úgy tűnik az Irán-Turán ősküzdelmek emlékei, ld. uo.).

XX. 81. „Yoista, a Fryanák egyike, áldozatként felajánl [Anahitának] száz lovat, ezer ökröt,
tízezer juhot, a Rangha (folyó) pedvaepájánál (talán összefolyásánál; 5. jegyz.: Yoista legendáját
elmondja a pehlevi Gosti Fryan; a Fryana-nemzetség turáni volt, az irániak szentként tisztelték, ld.
még Farvardin Yast, XXVII. 1, és Yasna, 17,11., 46,12., Mills, Geldner; fryānahyā = igaz, barátságos)

XXII. 98: „…a Naotara-nembeli Vishtaspa, a leggyorsabb lovak ura ezekben az országok-
ban.” (L. T. Yablonsky tévesen a „turákra” értette a „gyorslovúság” avesztai jelzőjét, de nyilván a
turániak is gyors lovakkal rendelkezhettek; ld. Nomads, 1995, p. 194).

XXIII. 101: „Ő, akinek ezer kamrája és ezer öntözőcsatornája van: mindegyik medence és
mindegyik csatorna kiterjedése akkora, hogy egy férfi 40 napig lovagolja körül azokat jó lo-
von. Mindegyik csatornánál egy palota áll, erős alapokon, száz ablakkal, ezer oszloppal, jól
megépítve, tízezer erkéllyel, hatalmasan.” (a kelet-iráni királyságok bőségének, palotáinak, öntö-
zőcsatornáinak leírása, melyek egyben „Anahita lakhelyei”, azaz vallása tisztelőié; ld. A „jó földek és
országok” leírása, v.ö. a Tolsztov- és Sarianidi-expedíciók régészeti feltárásait Khwárizmben és
Baktria-Margianában; ld. Koryakova-Epimakhov, p. 228, 249, 310).

XXIII. 104: „…Haomával és étellel, bareszmával, a nyelv bölcsességével, szent igékkel, szent
beszéddel, szent cselekedetekkel, italáldozatokkal, helyesen kimondott szavakkal végezzük az
áldozatot.” (a bareszma vagy barszom az áldozati tűz meggyújtásához használt szentként tisztelt fa
neve volt, talán azonos gyökerű a parázs, pörzsölés, esetleg – mint már Jerney János rámutatott a 19.
században – Börzsöny szavunkkal; mivel maga a berzseny fa nem él a Börzsönyben, valószínűleg nem
lehetett a hegy nevének alapja; eszerint talán a Börzsöny erdejében szedték a honfoglalás utáni magya-
rok a szent fát az áldozati tűzhöz, s innen vitték át a Pilisbe, másik szent hegyünkre, v.ö. ótör. bilis,
bilisi = bölcs, bölcsesség; a két hegy Duna általi elválasztása megfelelhetett a magyarság ősiráni túlvi-
lág-képzeteinek, melyekben folyó választja el az evilági és túlvilági régiót, mint a görögöknél a Styx, s
ez a kettőség talán megjelenik a honfoglalók Dunán inneni és túli letelepedésében is, a fekete és fehér

44
magyarok megkülönböztetésében, ld. Szt. István, Szt. László királyok belharcai vagy a tatárjárás; az
Avesztában egy szent hegy neve Haraiti Barez vagy Hara Berezaiti, harayå berezô, a „Ragyogás he-
gye”, „Fenséges hegy”, amely a dél-káspi Elburznak felel meg, ld. Zamyad Yast I. 1., Ashi Yast, III.
24; v.ö Burzhin Mihr, a harmadik „áldozattűz”, a dolgozó kaszt, Bundahisn VI.g 1, VIII.21, IX.37,
XVIII.8,13,15, XXVI.44, és Zarathustra egyik tanítójának Burzin-kurusnak a neve; érdekes, hogy a
Mátra hegység nevének is van pontos iráni megfelelője, a mathra a szertartásoknál mondott szent igé-
ket jelentette, a.m. szansz. mantra, rituális „mondóka”, amely a meditációt segítette).

XXVIII. 120: „Ő [Anahita], akinek Ahura Mazda négy lovat teremtett, a szelet, az esőt, a fel-
hőt, a darát, s ezáltal van a földön eső, havazás, jégeső és dara; és akinek seregei számosak,
kilencszáznyiak és ezernyiek.” (Anahita a termékenységgel összefüggő víz istennője is volt).

XXX. 126-129: „Ardvi Sura Anahita egy szép hölgy alakjával bír, erős, széptestű, magas,
tiszta és a dicső faj nemes szülötte, …. palástot visel, arannyal dúsan megrakottan; kezében
bareszmát tart, a szabályok szerint, négyzetes arany fülbevalókat visel, és arany láncot a nya-
ka körül, Ő, a nemes születésű Ardvi Sura Anahita; dereka felövezve, s keblei kidom-
borodnak. Ardvi Sura Anahita fején arany korona, száz csillaggal ékesen, nyolc sugarat kibo-
csátva, egy csodálatos korona...., melyről szalagok hullanak alá. Hódprém öltözéket visel ő,
Ardvi Sura Anahita, mely harminc hód prémjéből készült, a hód legfinomabb bundájából,
melyeket négy ifjú tudhat csak hordozni; a hód vízben él, és bundája a legszebb valamennyi
prém közül; ha megfelelő időben dolgozzák ki, úgy ragyog, mint az arany és az ezüst.” (a szö-
veg a hódprém erdős-steppei ismeretéről tanúskodik, arról, hogy vagy kereskedelmi úton innen szerez-
ték be, vagy pedig még a steppei, erdős-steppei iráni őshaza emlékét tükrözi; ld. óir. zaranyô = arany;
az ezüst szavunk egy másik iráni nyelvjárásból ered, megvan az oszét-alánoknál oevzist alakban; az
uráli nyelvekbe nagy valószínűséggel szabir-magyar közvetítéssel került).

XXX. 130: „…add, hogy meghódítsam a nagy királyságokat, melyek lovakban bővelkednek,
magas adókat lehet kivetni rájuk, horkanó lovakból, gyors szekerekből, villámló kardokból,
táplálékban bővelkednek, élelmiszerraktárakban, s jóillatú ágyakban.” (a leírás a magas adó
kivetéséről a lovasnomád felfogás emléke, ui. a nomádok rendszerint békeadókat vetettek ki a szom-
szédos letelepült népekre, cserébe nem támadták meg őket).

8. könyv, Tir Yast

VI. 20-28: „Akkor, Ó Szpitama Zarathustra! a dicső és ragyogó Tistrya lemegy a Vorukasa
tengerhez gyönyörű, fehér ló alakjában, arany kantárral, arany csótárral; de odavágtat, hogy
találkozzon vele az Apaosha dév, fekete ló alakjában, fekete kantárral, fekete sörénnyel, feke-
te farkkal, szörnyű tombolással; és összecsapnak, pata ellen pata, Ó Szpitama Zarathustra! a
dicső és ragyogó Tistrya és az Apaosha dév. És harcolnak, Ó, Szpitama Zarathustra! három
nap és három éjjel. És az Apaosha dév erősebbnek bizonyul, mint a dicső és ragyogó Tistrya,
és legyőzi őt…; és azután harcolnak délig, és a dicső és ragyogó Tistrya erősebbnek bizonyul,
mint az Apaosha dév, és legyőzi őt.” (Darm. p.99-100; ordoszi szkíta-hun övcsatokon is szerepel a
harcoló lovak óiráni motívuma s a csődör vagy bika alakban küzdő táltosok alakja jól ismert a magyar
folklórban, ld. Diószegi, A pogány magyarok hitvilága, p. 117.; Tistrya vagy Tishtar a csillagok veze-
tője a planétákkal szemben, mivel a csillagok és a bolygók Ahura Mazda és Angra Mainyu világaihoz
tartoznak. Ez a jaszt az esőcsinálás leírása, a Tistrya csillag segítségével, Tistrya Apaoshával, a száraz-
ságot hozó démonnal harcol, aki először legyőzi. Tistrya a Szíriusznak felelhet meg, amely az első
nyári hónapban kel fel az égen, jún. 21-júl. 21 között. Ezért ez a jaszt egy olyan iráni vidéken íródha-
tott, ahol a „Kutyacsillag” júliusban emelkedik az égre, és az esős évszak július utolsó napjaiban kez-
dődik, bár Tistrya helyét valamely későbbi korban megváltoztatták a kalendáriumban. Tistrya és
Apaosha küzdelmét leírja a Bundahis VII. könyve is, de itt kozmológiai jellege van, és a tengerek és
tavak keletkezésére vonatkozik; v.ö. Tistrya = ’tiszta’ szavunk?).

45
12. könyv, Rashn Yast

X. 17.: „Te teremtetted, Ó szent Rashnu, a sas fáját,1 mely a Vorukasa-tenger közepén áll,
melyet a jó remediumok fájának neveznek, az erős remediumok fájának hívnak, minden
remediumok fájának, és amelyen minden növény magvai pihennek; megidézünk és áldunk
téged Rashnu, az erős…” (Darm. p.173; 1 A Saena a későbbi mítikus madár, a Sinamru vagy
Simurgh, melynek ’fészke egy fán van, mely minden magvak Jad-besh-e, távol minden káros
dologtól; amikor a madár felemelkedik, ezer ág hajt ki a fából, s amikor leszáll rá, ezer ágat
tör le róla, és szétszórja a magvaikat. A Kanmros madár ott él a közelben, és az a dolga, hogy
összegyűjtse a fáról lehulló magvakat, és odavigye őket, ahol Tishtar/Tistrya őrzi a vizeket, és
Tistrya a vizeket mindenféle maggal együtt az esővel szétszórja a világon’, Minokhirad LXII,
37; trl. E.W. West; Saena = sólyom, sólyma?, ld. a madaras végű sámánfák a steppei népek-
nél; Jad-besh = az altáji török eredetű jakut sámánoknál a tüszpet turu, sámánfa, turu-fa? Ld.
Diószegi, p.93; ld. még a ’közép’ szakrális képzetét a magyar néphagyományban, Berze Nagy
J.: Az égigérő fa, Pécs, 1958, a közép az a „hely”, szellemi régió, mely felette áll a kettőssé-
geknek, s a teljességet képviseli).

13. könyv, Farvardin Yast (Himnusz az Őrzőangyalokhoz)

I. 17: „A legerősebb hit fravasijai, ó, Szpitama, az ősi törvény embereié vagy a még nem szü-
letett Szaósjantoké, akik helyreállítják a világot. Az élő hit fravasijai erőteljesebbek, ó,
Zarathustra, mint a holtaké, ó, Szpitama!” (fravashi, pehl. farohar: benső, szellemi erő, mely min-
den lényt fenntart, éltet, növeszt; a hinduk Pitri-jeinek, a latinok Manes-einek megfelelői [D_M =
„Diis Manibus” monogramok a római sírköveken], az elhunytak halhatatlan, isteni lelkei; idővel széle-
sebb jelentést kapott ez a kifejezés, és nem csupán az embereknek tulajdonítottak fravashit, hanem az
isteneknek sőt fizikai dolgoknak is, mint az égnek és a földnek stb. V.ö. „Amikor Astvat-ereta
[Szaosjant másik neve] kiemelkedik a Kasava-tóból, megismerjük a győzedelmes tudást.”,
Zamyad Yast, Ima a Földszellemhez, xvi. 92; Szaosjant, a jövendő megváltó alakja nem más, mint
Krisztus óiráni, prófétikus előképe; a legenda szerint Szaosjant anyja, Eredat-fedhri szűzen fogan
Zarathustra „magvától”, éteri erejétől, melyet a Kasava vagy Kasaoja tóban angyalok őriztek meg,
Darmesteter p. 195 n. 2., ld. még Zamyad Yt. xvi. p.307: ha eljön a megváltó, megismerjük a tudást,
v.ö. a János apostol első levele, 5,20: „az Isten fia értelmet adott, hogy megismerjük az igazat”; ld.
még ix. 38. Saoshyant-ok, többesszámban, akik a világmegváltóhoz hasonlóak).

IX. 37-38: „Imádjuk a hit és hűség erős és jótékony szellemeit, akik számos regimentet alkot-
nak, fegyverekkel vannak felövezve, felemelik dárdáikat, és ragyogással teljesek; akik a félel-
metes csatákban a bátor hősökkel száguldanak és lerohanják a danukat; rontsátok le a turáni
danuk diadalmas erejét; rontsátok le a turáni danuk gonoszságát; általatok lesznek a vezérek
ragyogó elméjűek és győztesek; ők a bátor hősök, a bátor Szaósjantok, leigázói a milliónyi
danuk ivadékainak, akik kövekkel sebesítenek” (a kőfegyverek talán a turániak kőből készült,
pattintott nyíl- és dárdahegyeire utalnak vagy a turániak parittya-használatára; a kovakőből készült
baltafejek, nyíl- és lándzsahegyek még használatban voltak a bronzkorban az Urál környékén, így ez a
közlés a történelem előtti korokra is utalhat).

XIII. 52: „Legyen gyors a ló, erős a szekér! Legyen férfi, aki tudja, hogyan kell tisztelni Is-
tent, és vezetni a tanácsot.” (’vezet’ szavunk valószínűleg az azonos jelentésű avesztai vazâite
származéka, v.ö. Ashi Yasht, II. 12, vazeñti âsu-aspem = vezetni, hajtani a gyors lovakat, K. F.
Geldner; ’ló’ szavunk összevethető az észak-kaukázusi polo-s = csikó, csecsen gila = ló, mén, proto-
csecsen-kvarsi gulu = csődör, ló szavak második tagjával, ld. Ivanov; ld. aspa = ló, Const. Porph.
Savarti asfali)

46
XVI. 57: „Imádjuk a hit és hűség erős és jótékony szellemeit, akik utat mutattak a csillagok-
hoz, a holdhoz, a naphoz, és a végtelen világosságokhoz, mely út az idők kezdete óta ugyan-
azon a helyen áll, anélkül, hogy elmozdulna a dévek támadása és a dévek ostromai miatt.” (itt
az óiráni beavatási, megismerési útról lehet szó).

XXII. 76-78: „A két szellem teremtményei között a hit és hűség szellemei a leghatéko-
nyabbak, a legszilárdabban álltak, amikor a két szellem, a jó és a rossz megteremtette a vilá-
got [felette állnak a kettősségnek]; mikor Angra Mainyu betört a jó és szent teremtésébe,
szembekerült Vohu Mano-val és Atarral; ők legyőzték a gonosz Angra Mainyu mesterke-
déseit, így a vizek folyása és a növények növekedése nem állt meg, hanem a teremtő és pa-
rancsoló, Ahura Mazda legjótékonyabb vizei tovább folytak, és növényei tovább növekedtek”
(Atar = a tűzisten egyik neve; talán innen való ősi soron a magyar oltár szavunk, s nem a latinból,
hiszen első oltárunk is tűzoltár volt).

XXII. 74: „Imádjuk az észlelést, imádjuk az értelmet, imádjuk a lelkiismeretet, imádjuk a


Saoshyantok szellemét.” (észlelés = asna, azana).

XXII. 81: „Imádjuk a gyorslovú napot.”

XXIV. 85: „Imádjuk az erős és jótékony szellemeket,… Mithráét, a tágas legelők uráét, az
álomtalanét, mindig éberét. Akinek kocsija arany kerekű, ragyogó tengelyű, és fehér csődörök
húzzák.” (ld. Mihir Yt. xxxii. 136).

XXIV. 88: „Imádjuk a kegyességet, és a szent Zarathustra szellemét; aki először gondolta, mi
a jó, aki először mondotta, mi a jó, aki először tette, ami jó; aki az első Pap volt, az első Har-
cos, a föld első Szántóvetője; aki először tudott és először gondolt; aki először birtokolt és
először vette birtokába a Bikát, a Szentséget, az Igét, az Igének való engedelmességet, és az
uralmat, és minden jó dolgot, amit Mazda készített, ami a jó princípiumból ered.” (Zarathustra
említése első földművesként és állattenyésztőként valószínűleg nem e vívmányok általános és egysze-
mélyi felfedezésében játszott szerepére utal, hanem arra, hogy ő volt az, aki ezeket először elterjesz-
tette a kelet-iráni népek között, bár a másik lehetőséget sem zárhatjuk ki, ha arra gondolunk, hogy a
régi görögök a „szkítáknak”, azaz tkp. az óiráni népeknek tulajdonítottak több felfedezést, így a vasat,
a bronzöntést, a kovácsfújtatót, fazekaskorongot, kétágú horgonyt, ld. Ephorus, Hesiodos. A mező-
gazdaság és állattenyésztés első nyomait i.e. 8-6. évezredből Délnyugat-Ázsiában, az Eufrátesz, Zag-
rosz-hegység és Levante térségében találták meg; v.ö. az „árja” mentalitás leírása a Mahábháratában:
„A pusztaság, ahol még semmi sincsen, méltó tere lesz nemes erőfeszítéseinknek! …Az igazi férfiúhoz
inkább illik, hogy munkájával alkosson, semmint hogy a kész kényelembe üljön bele,” Baktay-Har-
matta-féle kiadás, 303. old. A fenti részlet utal a társadalmi tagozódásra, a papi, harcos és földművelő-
állattenyésztő rétegek, „kasztok” és a munkamegosztás megjelenésére is; az Avesztában szemmel
láthatólag több történeti időszak rétegződött egymásra, melyek pontos szétválasztása további kutatá-
sokat igényel. Az mindenképpen megfontolandó, hogy a görögök, mint Hermodorus, Aristoteles,
Hermippos, Eudoxus, lüdiai Xanthus, egybehangzóan állítják, hogy Zarathustra a trójai háború előtt
5000 évvel élt, illetve hogy Z. volt „Nimrod”, aki keletre ment és „Baktria első telepese” volt, ld.
Epiphanius; a korai datálást megerősítik az Aveszta utalásai, s ebben egy kapcsolat emléke tükröződik
az ősmezopotámiai és ősiráni kultúrák között, melyet a régészet is alátámasztott, ld. Tolsztov kutatásai
Hvárezmben és Victor Sarianidi kutatásai Baktria-Margianában. Az i.e. 6000. év kb. egybeesik az
Ikrek-korszak, az Ősiráni-kultúrkor kezdetével, az ősi számítások szerint, melyek alapja általában a
földtengely ún. precessziós mozgása, miáltal a nap tavaszi keletpontja 2160 évenként másik csillag-
képbe halad át; jelenleg a Halak 5o-án áll a tavaszpont. Az ősi hagyományra utaló klasszikus források
kifejezetten két Zarathustrát említenek, mint Plinius, Suidas, ld. W. Jackson, p. 125, 234, ld. Függelék,
de úgy tűnik, legalább három Zarathustráról beszélhetünk a források alapján: 1) a vallásalapító és
kultúrhéroszról, aki i.e. 6000 körül élt, 2) egy asszír kori zoroasztriánus mágusról és csillagászról, és
3) egy baktriai zoroasztriánus papról, aki i.e. 7-6. században élt, aki a történeti Zarathustrának tekint-

47
hető, ld. még köv. rész; Zarathustra nevét a legjobb tanítványok felvehették, ezért van bizonytalanság
Zarathustra születési ideje körül. Ennek folytán a hunokról, turániakról szóló avesztai részek is kito-
lódhatnak az időben akár évezredekkel korábbra. Ld. még a magyar népnév összefüggésben állhat az
avesztai Maidhyo- névösszetételekkel, a Maidhyairya ünnep nevével, mely „a rituális rend szent urát”
jelenti a Yasna III.11, IV.14, VI.8 szerint: „āyese yešti maidyāiryāi ašaone ašahe raθwe…, ld. Karl F.
Geldner párszi nyelvű kiadása és L. H. Mills angol fordítása nyomán; ld. még Farv. Yt. xxiv. 95.,
Zarathustra első tanítványa Maidhyo-maungha; a későbbi ’mág’, lat. magus elnevezéshez ld. a médek
hét törzse közül az egyik a gör. Magoi = „mág”-ok, a papi törzs, Herodotos, Hist. I. 101; v.ö. Mágocs
helynevünk; Ligeti Lajos is iráni eredetűnek valószínűsítette a magyar népnevet, A magyar nyelv tö-
rök kapcsolatai).

XXIV. 89: „...[Zarathustra] aki először vette ki a kerék fordulását a dévek és hidegszívű em-
berek kezéből; aki az anyagi világban először nyilvánította ki Asha tiszteletét, megsemmisítve
a déveket, és Mazda imádója lett, Zarathustra követője [nem elírás, hanem utalás az egymás
után következő Zarathustrákra – a ford.], aki gyűlöli a déveket, és engedelmeskedik Ahura
törvényeinek.” (itt a sors kerekéről és/vagy a kerék feltalálásáról van szó; a köznapi és a szakrális
képzetek egykor még összekapcsolódtak, mindent szentként tiszteltek, mert még érzékelték a terem-
tésben, az emberi találmányokban is a szellemi lények jelenlétét, adományát; v.ö. a Mahábháratában a
szekér, Puspaka az égen repül, nagy tiszteletben részesül).

XXV. 99: „Imádjuk a szent király, Vistaspa szellemét, a bátort, aki a megtestesült Ige, a ha-
talmas lándzsás és úr; aki a Drugot hajtotta maga előtt, széles teret csinált a szent vallásnak,
… aki fegyverré tette magát és támogatta Ahura törvényét és Zarathustra törvényét.”

XXV. 100: [folyt.] „Kiállva a megpróbáltatásokat, kiszabadítottuk őt [Anahitát, a vallást] a


Hunuk kezéből, és elhelyeztük, hogy középen üljön [ti. a világ közepén], nagy hatalommal,
sosem hanyatlóan, szentségesen, táplálva a csordák és legelők bőségével…” (utalás a hunok
anyaistennő kultuszára, melyet az irániak is „átvettek”; Vistaspa vagy Gustasp az irániak mítikus kirá-
lya, Zarathustra pártfogója volt, nevében a ló nevével, melynek háziasítása, megülése, szekérbefogása
a bronzkori steppetérségből, lényegében a magyarság második őshazájából terjedt el a világon; a
hunu-k azonosak a hyaoná-kkal, hiiaoná-kkal, vagyis a chión-okkal, kín. xiong-nu-kkal, szanszk.
syona-kkal, azaz a hunokkal, ld. Darmesteter, p. 79, 117, 279-280.; érdekes módon, a hunokat sosem
nevezi turáni népnek az Aveszta, de szemben álltak a Közép-Ázsiában letelepedett áryákkal, ld. alább,
II. rész; a hunok és turániak viszonya az iráni árjákhoz voltaképpen olyan, mint a „vidéki rokonoké”,
vagy a kitaszítottaké, a kultúra és életlehetőségek főáramában élő népességhez képest).

XXV. 103: „Imádjuk a szent Avaraoshtri fravasiját.” (avar? parnoi/párthus?).


XXVI. 113: „Imádjuk a turáni szent Arejan-ghant fravasiját.”
XXVI. 117: „Imádjuk a szent Pazinah fravasiját.” („pacinák” = besenyő? kangar besenyő =
Kanga országbeli „pazinah”? Ld. DAI 37., Kαγκαρ, Kαγγαρ, Πατζινακιται).
XXVII. 123: „Imádjuk a szent Frarazi, Tura fiának fravasiját.” (Tura személynév, mely népnév-
ként, országnévként is megjelenik, mint „turáni”, Tura országbeli).

XXIX. 132: „Imádjuk a szent király, Syavarshan fravasiját.” (syâvarshânâi; itt egy ősi, hvárezmi her-
cegről, majd királyról van szó, akitől uralkodó dinasztia származott i.e. 1000 körül, s később, a perzsa
korban Szijávasnak, Szijávusnak is nevezték; a Syavarshan név jelentése „fekete lovú”, ld. alább rész-
letesebben; ld. még szerzőtől Magyar őstörténeti tanulmányok, Mikes Intl., 2010).

XXX. 143-144: „Imádjuk az árja országok szent embereinek fravasiját;


Imádjuk az árja országok szent asszonyainak fravasiját.
Imádjuk a turáni országok szent embereinek fravasiját;
Imádjuk a turáni országok szent asszonyainak fravasiját.

48
Imádjuk a szairimya országok szent embereinek fravasiját;
Imádjuk az szairimya országok szent asszonyainak fravasiját.
Imádjuk a dahi országok szent embereinek fravasiját;
Imádjuk a dahi országok szent asszonyainak fravasiját.
Imádjuk a szaini országok szent embereinek fravasiját;
Imádjuk a szaini országok szent asszonyainak fravasiját.
Imádjuk minden ország szent embereinek fravasiját;
Imádjuk minden ország szent asszonyainak fravasiját.”
(az iráni, turáni, szauromata [ld. Marquart alább], daha és kínai országok, és valamennyi ország szent
férfiainak és szent asszonyainak tiszteletéről. Az Avesztában a nők, az anyaistennő középponti emlí-
tése még tükrözi a matriarchátus korát; erre találni példákat a szarmatáknál és a honfoglaló magyar-
ságnál egyaránt, a temetkezési kultuszban, néphagyományban, helynévadásban, vallásosságban).

XXX. 149: „Imádjuk a szellemet, a lelkiismeretet, az észlelést, a lelket, és az ősi törvény em-
bereinek szellemét, az elsőket, akik hallgattak a tanításra, a szent férfiakat és a szent asszo-
nyokat, akik a szentségért harcoltak; imádjuk a szellemet, a lelkiismeretet, az észlelést, a lel-
ket, és majdani rokonaink szellemét, a szent férfiak és szent asszonyok szellemeit, akik har-
coltak, harcolnak és harcolni fognak a szentségért.” (ld. „imádjuk az értelmet”, uo. xxii. 74).

XXX. 154: „Imádjuk a vad és megszelidített állatok lelkeit”

17. könyv, Ashi Yast (Himnusz Ashihoz)

VI. 38, VII. 42.: „Áldását kérve, így szólt: ’Add, ó, Ashi Vanguhi, hogy elfogjam a turáni
(tûirîm) gyilkost, Frangrasjant, hogy fogságba vessem őt, és megkötözve Husravah király elé
hozzam, és Husrava király megölje, a Kaekaszta-tó mögött, a mély és sósvízű tó mögött,
megbosszulva apja, Syavarshana halálát és a félember Agraerata halálát.” (Frangrasjan a Fir-
dauszinál szereplő Afraszijáb, turáni király).

IX. 50: „Add meg nekem ezt az adományt, ó, jó és legkegyesebb Ashi Vanguhi (Drvaspa),
hogy elűzhessem Asta-aurvantot, Vispa-thaurvo-asti fiát, a mindeneket sújtót, a rézsisakost,
rézpáncélút, a vastagnyakút, akinek hétszáz tevéje van…” (ld. Gosh Yast, VII. 30; az óir. urvi.-
xaoda és urvi.verethrô kifejezéseket Darmesteter réz- v. bronzsisaknak ill. -páncélnak fordította;
Altheim szerint hegyes sisak és pajzs; a hegyes sisak utalhat a hegyes süvegű, tigra-xaoda szakákra, ld.
A. Ambartsumian: The Hyaona as the One of the Turanian Tribes, Tehran, 2001; csúcsos süveget ta-
láltak altáji, tuvai szkíta kurgánokban is; ld. még vért szavunkat, mely a kaukázusi oszét-alánok nyel-
vében is megvan ’vart’ alakban).

II. Egyes nép-, ország- és személynevek az Avesztában


Syavarshan és története
Aban Yast (Himnusz a Vizekhez), XI. 41. jegyz. 1.: Syavarshan (Firdauszínál Siyawush) tör-
ténetének összefoglalása: Syavarshan egy családi intrika elől a turániakhoz menekült, a turáni
király egyik lányát vette feleségül, de a király, Frangrashyan (Fird. Afraszijab) féltékeny
testvére, Keresavazda (Karsivaz, Gerszivez) megölte; ebben a részben a Frangrashyan föld-
alatti barlangjában vagy palotájában tartandó áldozati szertartásról van szó (Darmesteter II.
köt. p.64. jegyz. 2; Firdauszí az azerbajdzsáni Barda város közelébe helyezi a barlangot;
’hang i Afrasyab’, cavern of Afrásiyáb, The Sáhnáma of Firdausi, A. G. & E. Warner, IV.
köt., vii. § 41.; barlang = av. ’hankane, hang’, ld. barlang szavunk utótagja). Megj.:
Syavarshan neve „fekete lovút” jelent (av. siyak, sya = fekete, varshan = csődör): „Gyönyörű

49
járású fekete lova volt, Mely egész a holdig tudta rúgni a port” (ford. Radó Antal, 1896). A
Syavarshan személynév igen közel áll az ősmagyarság rokonnépe, a szovárdok,
sabartoasfalik, „szavard-aspá”-k nevéhez (Konstantin DAI 38), mely eszerint „fekete lovú
lovasokat”, vagy „Syavarshan lovasait” is jelentheti. A szovárdok iránihoz hasonló örmény
névalakja szjevorti, ugyancsak „fekete fiúk” jelentésű (ld. Konstantin De Cerimoniis II. 48.
gör. maura paidia, lat. nigri pueri; v.ö. Plinius Nat. hist. IV. 83, ’Sardi Scythae’ a Meótisz
környékén, Ptolemaios Geográfia V. 9,16-17, Σουαρδήνοι/souardenoi és Ματήροι/materoi,
azaz szovárd és magyar népek a Don-Volga vidékén AD 150 körül; Anonymusnál Zuard ve-
zér nevében őrződött meg emlékük, s Anonymus összekeverte őket a pannóniai avarokhoz
költöző, majd Görögországba távozó kutrigurok vezérével, Kuberrel, aki Attila király utódja
volt, s a csaban, azaz ispán méltóságnevet viselte; az ő emlékét tartották fenn a székelyek
„Csaba királyfi” mondájában). Nem kizárt, hogy Syavarshan népe később felvehette a herceg
nevét és a dél-uráli, nyugat-szibériai steppén telepedett le; v.ö. dél-oroszországi szarmata
személynevek: Σιαυακος, Sziavakosz név görög-iráni nyelvű feliraton Tanais városból, olbiai
feliraton Σιαουος, Sziaouosz, s egy panticapaeumi feliraton Σεαυαγος, Szeauagosz, ld.
Harmatta J., Studies in the History and Languages of the Sarmatians, Acta Antiqua XIII, p.
75-78. Al-Birúni, Khwárizm szülötte és történetírója szerint országát Nagy Sándor előtt 980
évvel, azaz i.e. 1300 k. alapították és 92 évvel később történt Syavarshan tragédiája, mely
több háború okozója lett Irán és Turán között (ld. még a Zawára férfinév a Sahnamében több-
ször, Függ. I., Irán királyai; ugyanakkor v.ö. az elő-ázsiai, kelet-anatóliai Szubartu, Szubir-ki
ország és népe, a szubarok feltételezhető azonosságát a szabirokkal, szovárdokkal); Aban Yt.
XIV. 54., jegyz. 5.: „a fennséges, szent Kangha”, egy legendás közép-ázsiai városállam, kín.
Kang-kü, pehl. Gang-dizh, és királyi vára, melyek egy hegyen állottak; paradicsomi helyként
említik az iráni hagyományok; valószínűleg Khwárizm (Darm. p.67. jegyz. 5, Kangha alapító-
ja Syavarshan; khshathro = kastély, saoka = Ahura Mazda adta jólét, bőség, gazdagság). Gos
Yast IV. 18., V. 22.: a turáni gyilkost, Frangrashyant bosszúból megölte Syavarshan fia,
Husravah király a Kaekasta (Káspi?) tónál (Darm. p.114-115). Frawardin Yast XXIX. 132.:
Syavarshan szellemének tiszteletéről (Darm. p.222). Ashi Yast VI. 38., VII. 42: a turáni gyil-
kos, Frangrashyan (Darm. p.278). Zamyad Yast XI. 71: Kaui Syavarshan, a Kai-dinasztiából
(ld. Kai Kausz, Kai Khoszrau, Darm. p.303, 304 j. 2).

Bundahisn, IX. 27 (B.T. Anklesaria, 1956): Sobar-tó a Kadrvasp-hegyen, Tusz tartományban,


vagy uo. XII. 1, 4: a Tusz-hegyen Awar-shatr tartományban.

Tura, turániak (személy-, nép- és országnév)

Aban Yast, VIII. 29, p.60., j.2, 3: a mítikus kor alakja, a démoni király, Azi Dahaka vagy
Zohak, Zahhák legyőzéséről szóló áldozati fohász; itt szerepel Bawri, Bawru föld, mely az
angol fordító jegyzete szerint Babilon, ahol Azi Dahaka egy Kuleng Diz, Gólyafészek nevű
erődben lakott (p.253, 3. lábj.; az Azi név később átment az irániak aktuális ellenségeire, asz-
szírokra, turániakra, muzulmán arabokra is; Thraetaona a Damavand-hegyhez láncolta
Dahakot, akit majd Keresaspa fog legyőzni az idők végén (a hagyomány szerint a hős addig a
Kabultól délre fekvő Pesyansai-völgyben alszik s várja ébredését); v.ö. Függ. I., Turán kirá-
lyai; Turánnak nevezték hagyományosan a Hindukustól délre, a mai pakisztáni Beludzsisztán
tartomány középső részét és az Oxuson/Amu-darján túl fekvő térségeket (Encyclopedia
Iranica).

IX. 34., j. 2.: az ősiráni király, Thraetaona (Firdauszínál: Firedún) három fiáról, akik
Savanghavak és Erenavak nevű feleségeitől születtek, Airyu (Iredzs) Erenavaktól, Tura (Tur)
és Sairima (Szelm) Savanghavaktól, akiknek örökösödési harcából keletkezett az Irán-Turán

50
ősküzdelem, voltaképpen „irániak” és „törökök”. E testvérek az iráni, turáni és a
szauromata/szarmata népek eponim ősei, Irán, Turán és Rúm első királyai a monda szerint s
ezt megerősíti a genetikai kutatás (ld. R1a, R1b apai haplocsoportok); Rúm a római és kelet-
római birodalom, Bizánc elnevezése volt, ami jelzi e szövegrész, vagy aktualizáló másolásá-
nak korát, de utalhat a boszporuszi szarmata királyságra is, mely az i.e. 4. században jött létre,
mikor a szarmaták elfoglalták a szkítáktól; eredetileg görög kolónia volt i.e. 6. századtól
(Darm. p.62).

XI. 41.: a turáni gyilkos, Frangrashyan (Darm. p.64, j. 1, 2; ld. Syavarshan névnél).

XIV. 54: áldozati fohász a turáni népek millióinak legyőzéséért (Darm. p.67., j. 4; ld. még
Kangha).

XVIII. 73.: a turáni danuk, danu törzsek legyőzéséről, akik kővel (av. asabana, asan-bana =
’aki kővel öl’?) ejtenek sebeket a csatában (kőhegyű nyilak, dárdák, vagy parittya?); (Darm.
p.71).

XXV. 109: a komisz (ang. wicked) Aregat-aspa; Firdauszínál Argasp, Ardzsaszp, aki szem-
beszállt Gustasppal/Vistasppal az új vallás, a zoroasztrizmus terjesztése ellen (Darm. p.79); az
Aveszta nem turáninak nevezi Aregat-aspát, hanem hyaonának (Darm. Hvyaona), vagyis
chiónnak, hunnak (kín. xiong-nu, szansz. syona, ld. alább).

Gos Yast IV. 18, V. 22.: a turáni gyilkos, Frangrashyan (Darm. p.114-115).

Farvardin Yast IX. 38: turáni danukról és diadalmas erejükről (Darm. p.189).

XXVI. 113: a turáni szent, Areganghant szellemének imádásáról (Darm. p.212).

XXVII. 123: a szent Frarazi, Tura (vagy Turán) fia (Darm. p.217).

XXX. 143: a turáni (av. tuiryanam; ld. Strabo XI. 11,2, C. 517: Touriouan) országok vagy
nemzetek (av. dah’yuna) szent férfiainak és asszonyainak tiszteletéről (Darm. p.226); ugyanitt
a daha, a sairima (szauromata, szarmata, ld. alább) és a saini (kínai) országok szentjeinek
tiszteletéről.

Ashi Yast VI. 38, VII. 42: a turáni gyilkos, Frangrashyan (Darm. p.278).

X. 54-56: a turániak és a gyorslovú naotarák (Darm. p.280-281, j. 4; Vistasp a Naotara-


nemzetségből származott; egyik szakaszban a „gyorslovú napról” is szó van)

Zamyad Yast IX. 56-63, XIII. 82:, XVI. 93: a turáni Frangrashyan (Darm. p.300-301, p.305,
307).

Hunuk, hyaonák
Aban Yast XXV. 109. j. 4 (ld. fent p.79).

Gos Yast VII. 30-31: Aregat-aspa, a hyaona gyilkos (Darm. p.117), aki megölte Vistaspa ap-
ját, Luhraspot (uo. p.79); az Aregat-aspa név iráni eredetű; Zarathustrát a korábbi vallás egyik
papja ölte meg, Tur-i Bradrok-resh, aki az iráni hagyományok szerint turáni volt, Gr.

51
Bundahisn, XXXIII. 30, ford. Behramgoor Tehmuras Anklesaria, Bombay, 1956, és A. V.
Williams Jackson: Zoroaster, N.Y. 1899, pp.128-129)

Farvardin Yast (Himnusz a Fravashikhoz/Őrzőangyalokhoz), XXV. 100., j. 4: a hunuk, akik-


nek kezéből az irániak „kivették” a vallást, vagy Anahita istennő kultuszát (?) (Darm. p.205);
itt is a hyaonákról, a történeti források szerint europid embertani típusú chionitákról, fehér
hunokról lehet szó, akik a korai időkben Közép-Ázsiában lakhattak, s innen vándoroltak –
legalábbis egy részük – Belső-Ázsiába, Mongólia területére, majd később visszavándoroltak
nyugatra a sokszínű hun törzsszövetség élén. Utalás a hunok ősi anyaistennő kultuszára, me-
lyet talán továbbfejlesztettek az irániak.

Ashi Yast IX. 50-51: Aregat-aspa, a hyaona gyilkos (Darm. p.280).

Zamyad Yast XIV 87: a komisz hyaonák (Darm. p.306).

Sairima, Sairimya nép és ország (szauromata/szarmata)

Aban Yast IX. 34, j.2: Thraetaona fiai: Airyu, Tura, Sairima (ld. fent p.62)

Farvardin Yast XXX. 143, j.6: a Sairimya nemzetek szent embereinek tiszteletéről (Darm.
p.226, p.342); a szauromaták/szarmaták az indoiráni népek steppei ágát alkották, közeli roko-
nai voltak a médeknek, perzsáknak, párthusoknak. Hérodotosz szerint a szauromaták a szkítá-
kéhoz hasonló nyelvet beszéltek,a szkíták és az amazonok leszármazottai voltak (ld. még ld. J.
Marquart: Eranshahr, 1901, p.155: Sairima = Σαυρομά-ται, *Sauru-ma, az Aral-tótól észak-
nyugatra a Volgáig; K. F. Szmirnov: A korai szarmaták eredetének kérdése, SzovRég. XV.
1959, T. Sulimirski: The Sarmatians, 1970). Megj.: a dél-káspi „kadocsa” törzsünk és nevé-
nek eredetéhez lehet talán adalék az av. ’khôt dôshak’, szabad akaratú, független elnevezés,
melyet az Aveszta negatív értelemben használ a nem-zoroasztriánusokra, és utalhat a
kadocsák különállására, az irániakkal való szembenállásukra (Ormazd Yast 10., Darm. p.26;
ld. szerzőtől Ismerjük-e krónikáinkat?, MŐT, 2010); e szembenállás tényét igazolják a médek
és perzsák harcai az i.e. 6-5. században. Itt tesszük hozzá, hogy ebben a Yastban, a XXVI.
117. szakaszban szó van bizonyos ’szent Pazinah’ szellemének tiszteletéről, aki talán népe, a
besenyők nevét viselte személynévként, ami gyakori eset volt (v.ö. Konstantin DAI 37, a
kangarok és besenyők törzsei; a vélemények megoszlanak eredetükről, a kangarokat iráni
szakáknak tartják, a besenyőket ótörököknek, de ennek a máig nem kommentált avesztai
adatnak a fényében felmerülhet a besenyők iráni eredete).

III. Az Ahura Mazda által teremtett „jó földek és országok”


(Vendidad, ford. Darmesteter, The Zend-Avesta, Vol. I., Oxford, 1880)

Fargard, I. 1-21.:
1). „Airyana Vaego, a jó Daitya-folyónál” (Árja-vedzs, Iránvedzs, az ősi Irán). Az „árják” ősi
országának fekvéséről ma is vita van, egyfelől Kelet-Anatólia, vagy a transzkaukázusi, ősi
Atropatene jön számításba (valószínűleg itt született Zarathustra s innen ment keletre, az Aral-tó
vidékére), másfelől számolnunk kell az északi, steppei árja „őshaza” elképzelésével (ld. Bongard-
Levin-Grantovszkij, 1981; az első „őshaza” bizonyosan délen volt, majd északon, s onnan tele-
pedhettek vissza délre, Irán, India területére, illetve nyugati és keleti irányba; a különböző idősí-
kok gyakran összekeverednek a régi szövegekben; v.ö. genetikai kutatások az R1a apai géncso-
portokról). A Daitya folyó azonosítása bizonytalan, a Bundahisn szerint a „föld közepén van”,
ahol Eranvedzs, az árja őshaza is, melyet a Bundahisn Atropatene/Azerbajdzsán szomszédságába

52
helyez (v.ö. The Greater Bundahisn, Ia, 12-13, XI. 8, XIa, 7., XVII. 15., XXIX. 12., ford. B. T.
Anklesaria, Bombay, 1956., egy Daitih-hegycsúcs is a világ közepén magasodik, rajta van a túlvi-
lágra vezető Kinvat-híd, Bund. IX. 9). Lehet a dél-kaukázusi Arax vagy a közép-ázsiai Oxus-
folyam. A Daityát a Tigris és az Eufrátesz után és a Dargam-folyó előtt említi a Bund. XI. 8.,
utóbbi Szogdianában van a Bund. XIa 9. szerint (hangalakilag a Daitya hasonlít az Urál-folyó régi
Djajk nevéhez is). – Ahriman (Angra Mainyu) ellenteremtése: a folyóban élő kígyó (az őskígyó,
Azi Dahaka, és az összes többi), és a tél, a dévek műve. A Vendidad itt leírja, hogy „tíz téli hó-
nap, két nyári hónap van itt; s hideg van a vizek, a föld, a fák számára. A tél legrosszabb csapása-
ival itt köszönt be”, ami utal az Irántól északra eső területekre, talán „Turánra” és annak északi
részére, de felmerülhet, hogy északon volt Iranvedzs, a „második” árja „őshaza”, ahol a telek
hosszabbak, mint a nyár, hiszen ezt úgy tűnik közvetlen tapasztalatból meríti a Vendidad (az
Avesztában van néhány egyéb utalás is az északi vidékek ismeretére, v.ö. Anahita hódprém öltö-
zéke).

2). „Sughdha síkságai” (Szogdia); – Ahriman ellenteremtése: a bögöly, mely halált hoz a tehe-
nekre.

3). „az erős, szent Mouru” (Merv); – utalás az i.e. 3-2. évezredbeli Baktria-Margiana kultúrára;
Ahriman ellenteremtése: a bűnös vágyak.

4). „a gyönyörű Bakhdhi, magasan lobogó zászlóival” (Balkh); – Ahriman ellenteremtése:


Bravara, a magcipelő hangya.

5). „Nisaya, amely Mouru és Bakhdhi között fekszik” (Nisaia, Párthia fővárosa volt); – Ahriman
ellenteremtése: a hitetlenség bűne.

6). „Haroyu, a tónál” (Haraiva, Areia, a Hari-folyó medencéje vagy Herat); – Ahriman ellen-
teremtése: a szúnyog.

7). „Vaekereta, a gonosz árnyakból kimagasodó” (Kapul, Kabul); – Ahriman ellenteremtése: a


pairiká-k, gonosz boszorkányok (ind. Apsaras, v.ö. -psar- ~ boszor- gyök? az indoárja szó ment át
a törökbe, magyarba?), akik közül egy megsebesítette Keresaspát, az iráni király, Thraetaona ki-
váló vitézét, aki a Damavand-hegyhez kötözte a démonkirályt, Azi Dahakot, vagy Zohakot,
Thraetaona gyilkosát. Keresaspa halhatatlannak született, de elvetette a szent vallást, és álmában
lekaszabolta egy Nain nevű turk; a hagyomány szerint a Kabultól délre fekvő Pesyansai-völgyben
alszik, míg az idők végén felébred és megöli Azi Dahakát.

8). „a dús legelőjű Urva” (valószínűleg a khoraszáni Tusz vagy Ispahan); – Ahriman ellen-
teremtése: a gőg.

9). „Khnenta” (a Gorgan-folyónál Vehrkanaban, Hyrkániában, a Káspi-tenger déli részén?); –


Ahriman ellenteremtése: a jóvátehetetlen bűn, a természetellenes bűn (nem mondja ki a nevét).

10). „a gyönyörű Harahvaiti” (Arakosia); – Ahriman ellenteremtése: a jóvátehetetlen bűn, a ter-


mészetellenes bűn.

11). „a ragyogó és dicsőséges Haetumant” (az Elimandus vagy Erymanthus-medencéje, a mai


Helmend); – Ahriman ellenteremtése: a yatu-k, boszorkánymesterek, akik gonosz varázslatukat a
hangjukkal és a szemükkel végzik („gonosz szem” = éles, átható tekintet).

12). „Ragha, a három faj városa” (Rai); – Ahriman ellenteremtése: a teljes hitetlenség, az ember
kételkedése önmagában és mások kétségbeejtése.

53
13). „az erős, szent Kakhra” (talán a khoraszáni Karkh); – Ahriman ellenteremtése: a jóváte-
hetetlen bűn (mint fent).

14). „a négysarkú Varena, ahol Thraetaona született” (négyzetes alaprajzú város, az első város;
bizonytalan a holléte; v.ö. vár, város szavunk); – Ahriman ellenteremtése: a nők tisztátalansága
(menstruációja) és az idegen elnyomás.

15). „a Hét Folyó” (valósz. az Indus vízgyűjtő területe, a Pandzsáb = Öt Folyó; a Balkhas-tónál is
van egy Hétfolyó nevű terület, oroszul Szemirecsje); – Ahriman ellenteremtése: a nők tisztátalan-
sága és a rendkívüli meleg.

16). „a Rangha árterülete, ahol az emberek „fej” nélkül élnek” (azaz vezető nélkül; valósz.
Arvastan-i Rum, a római Mezopotámia); – Ahriman ellenteremtése: a tél, a dévek műve.

„Vannak még más földek és országok, csodálatosak, virágzóak és kívánatosak.” – A Vendidadnak


ez a része valószínűleg Khwárizm (Khwarrah = fény, dicsőség, zem = föld, ország, a „Dicső or-
szág”) és Kangha, Kang-diz királyságok megalapítása előtti időkben keletkezhetett, i.e. 2. évezred
első felében, ezért hiányzik az említésük. A Bundahisn XVIII. 8 említi Khvairizem-et, ahol a pap-
ság szent tüze égett, amit Vistasp király a kabulisztáni Roshan-hegyre vitetett, távolabb a turáni-
aktól (a 3 áldozattűz a három rend jelképe volt, a papi tűz a Farnbag, a harcosok tüze a Gusnasp,
és a kétkezi emberek szent tüze a Burzhin Mihr).

IV. Pehlevi Szövegek: A Bundahisn – az iráni „Teremtés könyve”


A Nagyobb vagy Iráni Bundahisn (‘a teremtés megalapítása’), másképp Zand-akasih (‘a zand/kommentár átte-
kintése’), ősi kéziratok alapján a 12. században összeállított pehlevi, közép-perzsa változatának angol fordítása
nyomán, B.T. Anklesaria, Bombay, 1956, részletek, itt nem sorrendben)

A viszontagságok, melyek Iransahrral (az Iráni Birodalommal) történtek az


egyes évezredekben (a XXXIII. fejezetből)

Az Első Évezred

1. Mikor a Gonosz Sz ellem kevert állapotban a világba került az első évezred kezdetén, Gav
és Gayomard léteztek. Mivel Mashye és Mashyane helytelenül gyakorolták azt, nem volt
utódjuk ötven évig. Ebben az évezredben, hetven év múlva Hooshangot és Takhmorapot
(Tahmurasp) megölték a dévek (gonosz szellemek). Az évezred végén a dévek meglátták
Jamot (Yima).

A Második Évezred

2. Elkezdődött a második évezred. Azi Dahak (Zohak) megkezdte gonosz uralmát, és uralko-
dott ezer évig. Mikor az évezred végetért, Faridoon (Thraetaona) legyőzte és fogságra vetette
őt.

A Harmadik Évezred

3. Elkezdődött a harmadik évezred. Amikor Faridoon felosztotta birtokait, Salm (Sairima) és


Tuj (Tura), megölték Airij-t (Airyu, Árja, Iredzs), és elpusztították gyermekeit és unokáit.

54
4. Ebben az évezredben született Manushchihr és megbosszulta Airij halálát.

5. Ezután jött Frasiyav (Frangrashyan, Afraszijab, Turán királya), legyőzte Manuschihrt az


irániakkal együtt a Patashkhvar-hegyen, pusztította őket betegséggel, ínséggel, sok ragállyal,
és megölte Manushchihr fiait, Fryát és Notart, mígnem Iransahrot egy későbbi nemzedék ki-
ragadta Frasiyav kezeiből.

6. Amikor Manushchihr eltávozott, ismét megjelent Frasiyav, sokat pusztította Iransahrt, és


visszatartotta az esőket Iransahrtól (száraz éghajlat uralkodott Eurázsia középső és steppei
részein i.e. 2900-1500 között, ld. Koryakova-Epimakhov, 2007, Tab. 0.1 – ford. megj.), míg
Tumaspa fia Uzava jött, legyőzte Frasiyavot, és esőt hozott, amit „új esőnek” neveztek.

7. És Uzava után Frasiyav ismét rengeteg bajt okozott Iransahrnak, mígnem Kavat (korai
Achaemenida sah?) ült a birodalom trónjára.

8. Ebben az évezredben, Kay Us (Kai Kausz) uralkodása alatt, a dévek hevessé váltak, megöl-
ték Oshnart és megzavarták Kay Us gondolatait, mígnem ő hadakozni kezdett az ég ellen, és
fejre esett, és a dicsőség (khwarrah) eltávozott tőle. Ezek aztán pusztították a világot lovakkal
és emberekkel, és fogságra vetették őket a királyság főembereivel együtt, megtévesztve őket
Shambaran földjén.

9. A tajik (arabok) egyike, akit Zainigawnak hívtak, s akinek méreg volt a szemeiben, Iran-
sahrba jött, és bárkit megölt, akire ránézett. Az irániak Frasiyavot akarták, és Dashtun megölte
őt, Zainigawot, és uralkodott Iransahr felett, sokakat kivitt Iransahrból s letelepítette őket
Turkastanban (Merv), és pusztította Iransahrt, mígnem Rotastahm elindult Sigistanból (Sze-
isztán), foglyul ejtette Shambaran népét, kiszabadította Kay Ust és más irániakat a fogságból,
megütközött Frasiyavval Horey rutbarnál, amelyet Ispahannak (Esfahan) neveznek, megverte
őt, és még számos ütközetet vívott vele, míg újra felvirágoztatta Iransahrt, legyőzve őt és
száműzve Turkastanba.

10. Frasiyav ismét sereget gyűjtött és megütközött Kay Siyavakhshal (Syawakhsh, Szijávus,
Syavarashana). (Siyavakhsh) nem tért vissza Iransahrba Kay Us felesége, Sutawih (Szudábé)
miatt. Ezért, mivel Frasiyav védelmébe fogadta őt, nem jött Kay Ushoz, hanem Turkastanba
ment és feleségül vette Frasiyav leányát, akitől Kay Khosraw született. És azután megölték
Siyavakhshot.

11. Ebben az évezredben Kay Khosraw megölte Frasiyavot, és Kangdezbe (Kangha, Kang-
kü) ment és átadta az uralkodást Lohraspnak. És Vishtasp király uralmának harminc éve után
végetért az évezred.
A Negyedik Évezred

12. Akkor a negyedik évezred következett. Ebben az évezredben Zartosht (Zarathustra) befo-
gadta és elhozta a Kinyilatkoztatást (Den) Ohrmazdtól (Ahura Mazda). Vishtasp király elfo-
gadta és terjesztette azt, és nagy háborút vívott Arjasppal (Arejat-aspa, a khyónok/hunok kirá-
lya), és sok iráni és nem-iráni harcolt.

13. Ebben az évezredben, amikor Spenddat fia Vohuman uralkodott, és ínség volt, az irániak
egymással harcoltak (v.ö. Aban Yt. XV. 58), és nem maradt, aki uralkodhatott volna. Ekkor
Vohuman lányát, Humaet (Humai) ültették az ország trónjára.

55
14. Akkor Darius fia Darius (Darai) uralkodása idején Alexander császár (Nagy Sándor, i.e.
330) jött Iransahrba, sietve Arumból („Róma”, Görögország, a nyugat), megölte Dariust, és az
iráni fejedelmek, mágusok, főemberek családait, kioltotta a szent tüzek sokaságát, elrabolta a
Mazda-vallás kinyiltakoztatásának iratait (zand, kommentár), és azokat Arumba küldte, elé-
gette az Avesztát, és felosztotta Iransahrt 90 kis fejedelemségre.

15. Ekkor, ebben az évezredben megjelent Papak fia Artakhstar (az Arszakidák a Párthus Bi-
rodalmat alapították és uralkodtak i.e. 247 - AD 224 között; Babag fia Ardashir a Szászánida
Birodalmat alapította Iránban, amely AD 226-652 között állt fenn). Megölte a kis feje-
delmeket, megszervezte a birodalmat, támogatta a Mazda-vallás kinyilatkoztatását, és sok
vallási szokást vezetett be, melyek a dinasztiája alatt érvényben voltak.

16. Ohrmazd fia Shapur (II. Hormizd fia II. Shapur, AD 310-379?) uralkodása idején jöttek a
tadzsik (tajik, arabok). Elfoglalták Horey rutbart, és sok éven át ostromolták Ahwazt, míg
Shapur visszaszerezte a királyságot, legyőzte ezeket a tadzsikat, visszavette tőlük az országot,
sok tadzsi fejedelmet megölt, és elűzte sokaságukat.

17. (II.) Yazdegird fia Peroz uralkodása idején (AD 457-484) nem volt eső hat évig, és a nép-
re súlyos terhek és gyötrelmek nehezedtek.

18. Ismét eljött Khushnavaz (Xusnawaz), az eftaliták (Hevtal, hunok) uralkodója, és megölte
Perozt. Kavat és húga átadtak egy tűzoltárt az eftalitáknak biztosítékul.

19. Kavat (I., szászánida) uralkodása idején (AD 488-531) megjelent Bamdat fia Mazdak, és
hirdette a mazdakita hitet, és becsapta és megzavarta Kavatot, és előírta, hogy az emberek
felesége, gyereke és vagyona közös legyen, és hogy hagyják el a Mazda-vallás kinyilat-
koztatását. Mígnem Kavat fia Khosraw, a halhatatlan lélek (Khosrau Anushirvan, AD 531-
579) többséget szerzett, megölte Mazdakot, újraszervezte a Mazda-vallás kinyilatkoztatását,
és legyőzte azokat a főembereket, akik támadásokat intéztek Iransahr ellen, és elzárta átkelői-
ket, és Iransahrt megszabadította a félelemtől.

20. És amikor az uralom Yazdegirdhez jött, ő húsz évig uralkodott (III. Yazdgerd, AD 632-
651); akkor a tadzsik (arabok) nagy számban siettek Iransahrba. Yazdegird nem vehette fel
velük a harcot. Khorasanba és Turkastanba (Merv) ment, és segítségül kért lovakat és embe-
reket, mire ezek megölték.

21. Yazdegird fia (Pirooz) Hindustanba ment és erős sereget hozott, de meghalt, mielőtt
Khorasanba ért volna. Az erős sereg szétszéledt, és Iransahr a tadzsik (arabok) kezén maradt.
Ezek bevezették a saját vallástalan (ak-den) törvényüket, és eltörölték a régiek vallási szoká-
sait, elgyengítették a Mazda-vallás kinyilatkoztatását, és bevezették a halottmosás, a halott
eltemetése és a halott dolgok evésének szokását (a párszik úgy gondolták, hogy a holttest be-
szennyezi a földet, ezért elégették vagy kitették halottaikat a hegyekbe vagy a „Hallgatás tor-
nyaiba”, ahol vadállatok és madarak tüntették el a maradványokat).

22. És a teremtés kezdetétől eddig a napig, nem történt nagyobb csapás, mint ez (ti. az arab
hódítás); köszönhetően a helytelen cselekedeteiknek, melyekkel fohászkodnak, a pusztítás, a
hitvány törvény, és a tévhit, betegség, ínség és más gonosz dolgok elterjedtek Iransahrban.

23. Az Írásban mondja valaki: „Gonosz uralmuk véget fog érni.”

56
24. „Egy társaság jön vörös felségjelvényekkel és vörös zászlókkal, és megszerzik Farszot és
Iransahr tartományait egészen Babilonig, és meggyengítik a tadzsikat” (arabokat).

25. „És azután kelet felől egy rossz ember fog eljönni. Legyőzi a Patashkhvar-hegyen lakókat;
sok éven át tart gonosz uralma. Vezetése alatt a fárszi emberek veszélyben lesznek az utakon,
melyek a kazeruni tengerparton vezetnek, mígnem megszűnik létezni.”

26. „Azután a turk sereg siet Iransahrba nagy számban, sok zászló alatt, és pusztítja a virágzó
és jóillatú Iransahrt, szétszórja a virágzó családokat, sok bajt és szenvedést okoz majd Iran-
sahr embereinek, és pusztít, rombol, és sok lakhelyet elfoglal, míg Isten ismét kegyes lesz.”

27. „És amikor az Arumanok érkeznek és átveszik a kormányzást egy éven át, abban az idő-
ben jön valaki Kavulastan (Kabul környéke, Afganisztán) határairól, akinél dicsőség lesz,
királyi családból való, akit Kay Vaharamnak fognak nevezni; és mindenki visszatér vele, és
uralkodni fog Hindustan, Arum és Turkastan felett, minden határ felett. Eltörök majd minden
istentelenséget, és helyreállítja Zarthost kinyilatkoztatását, és senki nem fogja más hittel zak-
latni a népet.”

28. „És ugyanebben a korszakban, Vishtasp fia Peshotan fog eljönni Kangdez irányából, 150
szent emberrel. Lerontja a bálványtemplomot, mely a szent helyükön volt, megalapítja a War-
haran-tüzet az ő bölcsőjénél (Farnbag, a papi kaszt áldozótüze), és helyesen hirdeti és helyre-
állítja a Kinyilatkoztatást.”

Az Ötödik Évezred

29. Azután következik Aushedar ötödik évezrede. Zarthost fia Aushedar, a Kinyilatkoztatás
hirdetője és az igazi közvetítő fog eljönni Ohrmazdtól. Ő is kinyilatkoztatást hoz, mint Zar-
tosht tette, és hirdeti azt. És az ínség és nyomorúság csökkenni fog, és a bőkezűség, béke és
megbocsátás növekedni fog az egész világon. Általa három évig zöldellnek majd a fák. És a
Vataeni-folyó a lovak erejével áramlik majd. És a patakok és a Kayansah-tenger ismét bőví-
zűek lesznek. Tíz nap és tíz éjjel fog állni a nap az ég közepén, és a farkasok minden fajtáját
veszély fenyegeti.

30. Majd, amikor Aushedar évezrede végetér, a rettenetes természetű Malkus, Tur-i Bradrok-
resh fajtájából (turáni), ki Zartosht halálát okozta, megjelenik és boszorkánysággal és a parik
(lidércek) vágya segítségével szörnyű esőt hoz, amit „malkusannak” neveznek, és három évig
fog esni, a hideg télen és a meleg nyáron, mérhetetlen hó és jég, a teremtés lerombolói, oly-
annyira, hogy minden ember veszélyben lesz a szent tűz útján. És akkor az embereket és álla-
tokat megmenti majd a Kerítés, melyet Jam (Yima) készített. Ezért épül titokban.
31. Az is megtörténik majd abban az időben, hogy a gyógyító erő, melyet 1000 növény-
fajtának tulajdonítanak, melyek 1000 betegséggel szembenállnak, egy bizonyos területen át-
megy kétféle növénybe, és senki sem fog betegségtől meghalni, csak az öregségtől, és nem
lehet őket megölni.

A Hatodik Évezred

32. És akkor következik a hatodik évezred, melyet Aushedar-mah évezredének neveznek. És


abban az évezredben Zartosht fia Aushedar-mah fog eljönni a prófécia szerint. Ő is Kinyi-
latkoztatást hoz, miként Zartosht tette, és hirdeti azt a világban. Húsz nap és húsz éjjel fog a

57
nap az ég közepén állni. A fák hat éven át zöldellnek majd. A sárkányfajta drug veszélyben
lesz, mert Ő elpusztítja a kígyókat az ártalmas teremtményekkel együtt.

33. Majd közel az Aushedar-mah évezredének végéhez, Dahak (Azi Dahaka, Zohak) megsza-
badul láncaitól. Bevarasp (Zohak másik neve) sok teremtményt és a teremtést megfertőzi az
ördögi vággyal.

34. És abban az időben fog megjelenni Zartosht fia Sosyant (Saoshyant, a Világmegváltó). És
harminc nap és harminc éjjel a nap az ég közepén áll majd.

35. A földi lények közül elsőként Sam fia Karsasp (Keresaspa) fog feltámadni, aki lesújt
Bevaraspra a jogarával, és megöli és eltávoztatja a teremtményektől. Eljön Sosyant évezrede,
melyben feltámasztja a testeket ötvenhét éven át.

36. Mivel Zartoshtnak három fia van, Aushedar, Aushedar-mah és Soshyant, azt mondják:
„Mielőtt Zartosht megházasodott, elrendeltetett, hogy Zartosht dicsőségében (khwarrah) meg-
őrződjenek (ők), a Kayansah-tengerben, a vizek dicsőségében, Yazad Anahit (Anahita isten-
nő, ld. Bd. III. 17, XXVI. 90-91; v.ö. a Kézai-krónika „Eneth” ősanya nevével) dicsőségé-
ben.”

37. Azt mondják: „Még most is látni három lámpást világolni éjjel a tenger mélyén. Mind-
egyikük eljön majd, amikor idejük elérkezik.”

38. Úgy lesz, hogy egy szűz megy a Kayansah vizébe, megmosni a fejét; a dicsőség (khwar-
rah) a testébe keveredik, és ő megfogan tőle. Így fognak megszületni egymás után, mikor el-
jön az idejük.

Miképpen számolják az időt, tizenkétezer év szerint (a XXXVI. fejezetből)


1. Az Írásban mondja valaki: „Háromezer évig szellemi állapot létezett, vagyis a teremtmé-
nyek elgondolatlanok, mozdulatlanok és megfoghatatlanok voltak.” [az évezredek urai voltak
a Kos, Bika és az Ikrek; a szöveg kései összeállítója vagy másolója, meglehet arab csillagá-
szati ismeretek hatására szúrhatta be a zodiákusjegyeket; az iráni időszámításban eredetileg
kb. 3000 év felelt meg egy állatövi jegynek, és ezek a precessziós mozgásnak megfelelően
visszafelé következtek egymás után, ld. még Várkonyi Nándor: Az idő szívverése – a ford.]

2. Háromezer évig Gayomard Gavval volt anyagi állapotban, párban; és az évezredek urai
voltak a Rák, az Oroszlán és a Szűz, s így telt el hatezer év.

3. Amikor az évezred irányítása a Mérlegbe került, belépett az ellenfél, és Gayomard harminc


évig élt ellentétes állapotban

4. Majd Mashye és Mashyane felnőttek negyven év múlva, és ötven évig nem éltek férj és
feleségként. Kilencvenhárom évig [és hat hónapig] együttéltek mint férj és feleség, addig, míg
Hooshang elérte [az érett kort].

5. Hooshang negyven évig uralkodott, Tahmurasp harminc évig, Jam (Yima, Dzsemsid) hat-
száz tizenhat évig és hat hónapig uralkodott, míg a dicsőség (khwarrah) eltávozott tőle és azu-
tán száz évig elrepült [összesen 716 év 6 hónap].

58
6. És akkor az évezred feletti uralom a Skorpióhoz került, és Dahak (Zohak) ezer esztendeig
uralkodott.

7. Azután az évezred feletti uralom a Nyilashoz jött; Faridoon ötszáz évig uralkodott; ebből az
ötszáz évből Airij tizenkét évet uralkodott; Manushchihr százhúsz évig uralkodott, mikor a
Patashkhvar-hegyen volt, Frasiyav tizenkét évig uralkodott, Tuhmasp fia Uzob öt évig, és Kay
Kobad tizenöt évig; [Sam uralma Uzob, Kobad és Manushchihr idején volt]. Kay Kaus ural-
kodott hetvenöt évig, míg az égbe távozott, és azután még hetvenöt évig. Kay Khosraw hatvan
évig uralkodott; Kay Lohrasp százhúsz évig uralkodott; Kay Vishtasp harminc évig ural-
kodott, míg eljött a Kinyilatkoztatás; [kb. ezer év].

8. Majd az évezred uralma a Bakhoz került, és Zartosht Spitama jött a prófécia szerint a te-
remtő Ohrmazdtól Vishtasp királyhoz.

9. Vishtasp király kilencven évig uralkodott, miután elfogadta a Kinyilatkoztatást (Den),


együtt százhúsz évig. Spend-dat fia Vohuman száztizenkét évig uralkodott; Vohuman lánya
Humay harminc évig; Chihr-azat, azaz Vohuman fia Daray [Darius] tizenkét évig; Daray fia
Daray tizennégy évig uralkodott; Alexander, az aruman, tizennégy évig; az Askaniánusok,
akik az igazságos uralomról lettek elnevezve, kétszáznyolcvannégy évig uralkodtak azután.
Babag fia Ardashir és a szászánok négyszázhatvan évig uralkodtak, mint ismeretes; [míg a
tadzsik/arabok fajzata megszerezte az uralmat a párszik négyszáznegyvenhét éve előtt (?)].

10. Jelenleg a párszik 527. évét írjuk (a párszi évszámítás Yazdegird legyőzésétől, AD 652-től
kezdődik).

A világ (keletkezésének) horoszkópja, annak elrendezése (az V. fejezetből)


1. Az Írásban mondja valaki: „Az Ellenfél a Frawardin hónapban, Ohrmazd napján, délután
lépett a földre, mikor a nappal és az éjszaka egyensúlyban voltak.”

2. Az Élet Háza a Rák 19. fokánál volt, az


Azara holdállomás (asterium) a Szíriusz csil-
laggal (Tishtriya, Kutyacsillag) állt együtt; a
planéták közül a Jupiter itt volt; az Orosz-
lánban volt az Erszény Háza; a Szűzben a
Testvérek Háza; a Mérlegben az Alapítás
Háza, itt volt a Szaturnusz; A Skorpióban
volt az Utódok Háza; a Nyilasban a Szolgák
Háza, benne a gonosztevő Sárkányfarokkal
(leszálló Hold-csomópont); a Bakban volt a
Kapcsolat Háza, itt volt a Mars; a Vízöntő-
ben volt a Halál Háza; a Halakban a Cselek-
vés Háza, a Vénusszal és a Merkurral; a Kos-
ban volt az Égközép, és itt volt a Nap, a
Patiywar csillagkép alatt; a Bikában volt a
Szerencse Háza, itt volt a Hold; az Ikrekben
volt a Balszerencse Háza, itt volt a Sárkány-
fej (felszálló Hold-csomópont).

59
3. Mivel ezek a planéták ílymódon álltak az Égbolton, konstellációkban versengtek egymással: a
sötét Mihr és a sötét Hold a Nappal és a Holddal, a Világítók királyaival, a Jupiter a Hét Medvé-
vel, Észak Fejedelemségével, a Vénusz a Satavesszel, Dél Fejedelemségével, a Mars az
Antaresszel, a Nyugat Fejedelemségével, a Merkur a Szíriusszal, a Kelet Fejedelemségével, és a
Szaturnusz az Égközép Urával, a Fejedelemségek Fejedelmével.

4. Ílymódon a planéták közül a Merkur a Kelet Fejedelme, Mars a Nyugat Fejedelme, Vénusz a
Dél Fejedelme, Jupiter az Észak Fejedelme, Szaturnusz a Fejedelmek Fejedelme, és a sötét Mihr
és a sötét Hold, a sötét égitestek királyai, a földhöz tartozó Égen helyezkednek el.

5. Gochihr állt az ég közepén, mint egy sárkány, feje az Ikrekben, farka a Nyilasban, ahogy min-
dig hat konstelláció van a feje és a farka között; mozgása hátráló; minden tizedik évben a farka
visszatér oda, ahol a feje van, és a feje oda, ahol a farka van.

6. A farkkal ellátott Mush Pariknak szárnyai vannak; a Nap a saját sugarához bilincselte őt, így
nem lehet ártalmas; amikor megszabadul, sok pusztítást fog véghezvinni a világon; majd újra le-
győzetik, és szemtől-szembe kerül a Nappal.

7. És e planéták között, a sötét Mihrt és Mush Parikot kevert állapotban kötelék köti a Nap suga-
rához, a Nap alatt, és a sötét Holdat a Hold sugaraihoz.

8. A többi planéta is a Nap sugarához van kötve; nem mozoghatnak gyorsabban, mint a távolság
engedi; mert a Szaturnusz, Jupiter és Mars mindegyikük kötve van 180 fok távolságban a Naptól,
a Merkur 1860 perc távolságban, és a Vénusz 2831 perc távolságban a Naptól.

9. E planéták mindegyike megtalálható az Égbolton a konstellációk 12 lakhelyében, ellenséges


lakhelyen, felemelkedésben és hanyatlásban, együttállásban, és gyarapodást, örömöt és bajt ad-
nak. És számos más tulajdonságaik vannak; mivel az Idő minden működése a konstellációkkal
van kapcsolatban, mint az szemmel látható, rombolják az alacsonyt és magasat, és növelik, ami
kisebb; mozgásuk azonkívül nem olyan, mint a konstellációké; mert van idő, amikor gyorsak, és
máskor lassúak, s van idő, mikor hátrálnak, míg máskor mozdulatlanok; lényüket ’apa-akhtarnak”
nevezték el, ami azt jelenti, hogy ezek ’nem akhtarok’; a belőlük jövő fény, ami látható, ohrmazdi
fény is, (de) hasonló a becstelenhez, aki katonaruhát ölt. Innen származnak a jótétemények, mint a
fény a kártékony teremtmények szemének: ezek kis bajt okoznak, ha valaki lámpást gyújt; és ha
valaki láthatja őket, nem fél tőlük; ezeknek a planétáknak az ábrázolása olyan, mint a sötétség;
mert ezek (valójában) dévek, melyek leépülést és kárt okoznak. Amikor az égen futnak, a fény
láthatóvá válik, csillog az Égbolton. (…)

Arról, hogy az emberi test az anyagi világ képmása (a XXVIII. fejezetből)


1. Az Írásban mondja valaki: ’Az emberi test az anyagi világ képmása’

2. Mert a világ egy csepp vízből lett. Mint mondják, ’Az egész teremtés először egy csepp víz
volt’. Az emberek is egy csepp vízből jöttek létre.

3. Épp úgy, ahogyan a világ szélessége egyenlő a hosszával, az ember is hasonlóképpen.

4. És minden egyes embernek megvan a saját hosszúsága és szélessége, bőre olyan, mint az ég,
húsa olyan, mint a föld, csontváza olyan, mint a hegy, erei mint a folyók, vére a testben olyan,
mint a víz a tengerben, gyomra mint az óceán, haja mint a növények, ott, ahol sűrűn nő, olyan,
mint az erdő, a test esszenciái olyanok, mint a fémek, az istenadta bölcsesség olyan, mint az em-
beriség, a fülekkel hallott bölcsesség olyan, mint az állatok birodalma, a testmeleg olyan, mint a

60
tűz-éter (’atar’), a kezek és lábak kialakítása olyan, mint a hét bolygó és a tizenkét csillagkép, a
has, amely megemészti a táplálékot, olyan, mint a felhő és Vazist tüze, a be- és kilégzés olyan,
mint a szél, a máj olyan, mint a Frakhvkart-óceán, a nyár őshazája, a lép olyan, mint az északi
irány, ahonnan a tél jön, a szív a szeplőtelen Aredvisur hulláma (férfiisten, Anahita párja, innen az
Ardvisura Anahita elnevezés, ld. Bd. III. 17, a vizek apja és anyja, XV. 1, a termékenység hordo-
zói, XXVI. 90-92, Burz Yazadról; v.ö. Ohrmazd előbb teremtette a nőnemű, „egyedül teremtett”
Gavot és a holdat, mint a hímnemű Gayomardot és a napot, I.a 12-13, VI.E, F, .XVI. 4, XXVI.
26), mert a betegség nem éri el a szívet, kivéve mikor a halál eljő; s a fej és agy koronája olyan,
mint az elérhetetlen fény, a fej olyan, mint a harmónia lakhelye, a két szem mint a hold és a nap, a
fogak mint a csillagok, a két fül által, melyek olyanok, mint a harmónia lakhelyének két ablaka,
megnyilatkozik a hang, a gyönyörű dal, a zene és öröm a lélek számára, a két orrlyuk a harmónia
lakhelyének fújtatói, melyek a különféle illatokat beszívják, miáltal a lélek befogadja a jó és kel-
lemes illatokat, a száj a kapu, mely a harmónia lakhelyébe vezet, melyen keresztül a különféle
ízek bemennek, és a lélek befogadja a bőséget, a fenék olyan, mint a gonosz lények a föld alatt, a
lélek olyan, mint Ohrmazd, és az értelem, ész, érzés, gondolkodás, megismerés és kifejezés olya-
nok, mint a hat jótékony halhatatlan (Amesa Szpenták), melyek Ohrmazd mellett vannak (Bd.
XXVI. 8), és a test más növekedési erői olyanok, mint a szellemi yazadok (istenségek).(…)

5. Amiképp Ohrmazd székhelye az elérhetetlen fényben van, a harmónia lakhelyén lehet őt elérni,
az erejét pedig mindenütt; a lélek székhelye is a fej velőjében van, otthona a szívben, és ereje el-
érhető az egész testben.(= a szellem mindenüttvaló, a lélek testhezkötött) (…)

22. Az is megnyilatkozik, hogy az ember minden része egy szellemhez (szpenta) tartozik. Az élet
és minden világosság az életben, az értelemmel, lelkiismerettel és más, hasonló dolgokkal együtt
Ohrmazdhoz tartozik, a hús Vohumanhoz tartozik, az erek és a zsír Ardwahisthoz, a csontváz
Sahrewarhoz, a velő Spandarmadhoz, a vér Hordadhoz, és a haj Amuradhoz (Av. Ameretat:
Shirozah I. 7, II. 7., Ohrmazd Yt. 25, Haptan Yt. I. 3, II. 8, Khordad Yt. IV. 1, Mihir Yt. XXIII.
92, Zamyad Yt. XVI. 96).(megj.: az ún. „pogány” időkben a vallásoknak még részletes, benső-
séges ismeretei voltak a fizikai és szellemi világ kapcsolódásáról; nagy vesztesége az emberi-
ségnek, hogy ez a tudás, tapasztalás eltűnt, részben az emberi lény szükséges én-fejlődése miatt is;
ma már törekedni kellene ismételt megszerzésére, melyet hitelesen megtehetünk a Rudolf Steiner
által a mai kornak megfelelően kialakított antropozófiai szellemtudomány segítségével).

A teremtmények létrehozásának okáról (a III. fejezetből)


19. A hetedik szellem Amurdad (istennő), aki az anyagi teremtmények közül a fát vette pártfogá-
sába, az ő segítőiül teremtette Ohrmazd Rasnut, Astadot és Zamjadot és a három Dicsőségest,
amelyek megítélik az emberek lelkét, a jó és rossz tetteket a Chinwad-hídon, Ahriman szembe-
szegülésekor (ld. XXX. fejezet, a Chinvad-hídról és az elhunytak lelkeiről; a halál utáni három
napról: „Ama három napon a lélek, mely a fej közelében ül, így szól, reménykedve: ’Bárcsak
visszatérhetnék az életbe, mikor a vér elfut és a szél a testbe lép!’”, v.ö. Bd. III. 1, VI.B 16, XV. 9,
XXXIV. 13, ld. a harmadnapra „feltámadást”, az ókori beavatás három napos időtartamát a Bibli-
ában, Ozeás 6,2, Kir. II., 20,5., János ev. 2,19., 11,16.).

A szellemi yazadok nagy munkáiról (a XXVI. fejezetből)


113-114. A halhatatlan Amurdad megszámlálhatatlan fa úrnője. Övé a fák anyaga, ő növeli a fákat
és a nyájakat is. Mert minden teremtmény az ő jóvoltából eszik és él, és a teremtés helyre-
állításakor (Frashegird, végítélet) az Amurdadtól eredő nektárban fognak részesülni. Aki örömöt
vagy fájdalmat okoz a fáknak, az Amurdadnak okoz örömöt vagy fájdalmat.(…)

61
Függelék I.

Forrás: The Sáhnáma of Firdausi, A. G. & E. Warner,


London, 1905-1906, 1, 2. kötet (archive.org); pishdad-
oknak nevezték az ősi törvényt követő legkorábbi
iráni uralkodó nemzetség tagjait

62
63
64
65
66
67
V. A ‘madhya’ szó az Avesztában és a Rigvédában
– adatok a ’magyar’ etnoním indo-árja eredetéhez

Mint már LIGETI Lajos gyanította (A magyar nyelv török kapcsolatai a honfoglalás előtt és az
Árpádkorban, Bp., 1986), a ’magyar’ népnév (s ezzel népünk eredete az Aveszta és a Rigvéda
ismeretében is) úgy tűnik valóban az indoárja világba vezet – hasonlóan más, iráni, vagy
proto-iráni eredetű szavunkhoz, mint pl. ’isten’ szavunk, mely meglepően egyező formában
megtalálható a hatti, a hettita és az avesztai óiráni nyelvben is, estan, istanu, yaztan alakokban
–, még azt megelőzően, hogy a magyarság a bronzkorban dél felől megjelent az Urál vidékén,
majd az etnokulturális kapcsolatokból fakadó nyelvcsere útján (kereskedelem, feleségszerzés,
ld. KORYAKOVA-EPIMAKHOV: The Urals…, 2007, p. 150) kialakult a ma beszélt nyelvünk őse,
melyet „finnugornak” nevezett el a nyelvtudomány (finnugor eredetünket viszont cáfolta a
genetika, így a magyar népnevet sem lehet többé a manysiból levezetni). A indoárja madhya-
desa, madhyandine, madhyam, és az indoiráni maidhyairya szavak közös töve a madhya vagy
maidhya, maidhyo ’közepet’ jelent, tehát a fenti szavak a Közép országát, közepet, delet, év-
szakközépi ünnepet jelentenek (innen a latin medium, medialis, mediator, közép, középső,
közvetítő szavak töve is), így pl. a Maigyairja a hat ünnep egyike volt az avesztai őskor árjái-
nál, Maigyo-maunga volt a neve Zarathustra unokatestvérének és első tanítványának, míg
Magyadésza a „Középső ország” volt az indoárják által az i.e. 2. évezred vége felé elfoglalt
Pandzsábban (az indoárják a magyarsággal rokon néptörzsek voltak, melyek az Urál vidékéről
és a sztyeppéről költöztek Indiába és Iránba, míg az ősmagyarság északon maradt, illetve a
Volgához költözött). További vizsgálatokat igényel, hogy Kőrösi Csoma Sándor mennyiben
ismerte már ezeket a neveket, mennyiben vezették e nevek keletre (kérdés, hogy Indiába is
proto-magyarok vitték-e el a nevet, vagy csupán azonos iráni névadásról van szó egy nép il-
letve területek stb. esetében). Mert nagyon úgy tűnik, hogy ’magyar’ népnevünk a fentiek
fényében nem mást jelent, mint a „közép embere”, a „közép népe” (szinoním jelentésekkel: a
szív népe, a mag népe is; ’közép, mag, szív’ szavainkat „ugor korinak” tartja a szovjet kori
TESz, de valójában nem eldöntött, hogy mi az ősiráni vagy proto-anatóliai, n.b. ősmagyar,
ősszovárd átvétel az uráli népeknél), melyben az -ar, -er végződés a korábbi feltevésekkel
ellentétben nem a török nyelvre (mely ugyanakkor meglehetősen sok szállal kötődik az iráni
nyelvekhez, hiszen a „török” a.m. tura, turáni, és az Aveszta szerint irániak/árják és turániak
testvérnépek voltak, amit ugyancsak alátámasztani látszik az R Y-DNS haplocsoport eurázsiai
elterjedése), hanem az ugyancsak indoiráni ’árja’, vagyis fénylő, magasrendű, nemes főnévre
vezethető vissza, melyből feltehetőleg az ’úr’ szavunk is származik, tehát „Magyaria”, azaz
Magyarország: a „Közép árjáinak/urainak földje” jelentésű lehet (ld. Anonymusnál is egy
magyari névalak maradt fenn). A valódi magyar őstörténet szálai is „középre”, Eurázsia szí-
vébe vezetnek, az Aral-tó, az Urál-hegység és a Káspi-Kaukázus által határolt térségbe, és a
honfoglalással ugyancsak elfoglaltuk helyünket Európa közepén (amennyiben Európához
vesszük Oroszországot is az Urálig, ami indokolt lenne). A „közép” orientáció néprajzkuta-
tóink gyűjtései szerint is kiemelt jelentőségű népdalainkban, népmeséinkben, szólásmondá-
sainkban, ami egy mély, néplélektani sajátosságra, lelki-szellemi „egyensúlyérzékre” utal. Ide
tartozik annak további, lingvisztikai vizsgálata, hogy a médek eredeti mada neve – melyre
már mások is rámutattak a magyar etnonímmel kapcsolatban –, s hét törzsük egyike, a
„mágok” neve (Hérod. I. 101. plur. nom. Μαγοι, lat. magi, „mágusok”, ez volt a Zarathustra-
papok tisztségneve), nem ezt a madhya, maidyo szót rejti-e, hiszen a médek ugyancsak indo-
iráni nyelvet beszéltek. Alábbiakban adjuk az Aveszta és a Rigvéda Szanhita egyes szöveg-
helyeit a madhya, maidhyo szóra, szókapcsolatokra vonatkozóan.

Z. Tóth Csaba

68
Yasna, az áldozati szertartások és énekek könyve
(Sacred Liturgy and Gathas of Zarathustra, ford. L. H. Mills, Sacred Books of the East, 1896,
és eredeti: Karl F. Geldner: Avesta, the Sacred Books of the Parsis, Stuttgart, 1896,
avesta.org)

Jaszna I. 9., II. 9., III. 11., IV. 14., VI. 8., VII,11.:

I. Bevezetés, 9. „Felajánlom ezt a Jasznát a Jairjának, az éves ünnepeknek, az Asának áldozott


Asha uraknak. Bemutatom ezt a Jasznát Maidjozaremnek (maiδyōizarəmayāi), az Asának
áldozott Asha úrnak, és Maidjosahemnek (maiδyōišəmāi), az Asának áldozott Asa úrnak, és
Paitisahemnek, és Ajatremnek, az előmozdítónak, a hímerő adományozójának, az Asának
áldozott Asa úrnak, és Maidjaremnek (maiδyāiryāi), az Asának áldozott Asa úrnak, és
Hamaszpatmaidjemnek, az Asának áldozott Asa úrnak; igen, bemutatom és elvégzem ezt a
Jasznát az évszakokért, Asa uraiért.

II. 9. „Ezzel az ital- és bareszma-áldozattal ajánlom ennek a Jasznának az Asának áldozott


Jairját (éves ünnepeket), az Asa urát. Ajánlom ennek a Jasznának az Asának áldozott
Maidjozaremet, az Asa urát. Ezzel az ital- és bareszma-áldozattal ajánlom ennek a Jasznának
az Asának áldozott Maidjosahemet, az Asha urát. Ezzel az ital- és bareszma-áldozattal aján-
lom ennek a Jasznának az Asának áldozott Paitiszahemet, az Asa urát. Ezzel az ital- és
bareszma-áldozattal ajánlom ennek a Jasznának az Ajatremet, a támogatót, aki a hímerőt adja,
az Asának feláldozottat, az Asa urát. Ezzel az ital- és bareszma-áldozattal ajánlom ennek a
Jasznának az Asának áldozott Maidjaremet, az Asa urát. Ezzel az ital- és bareszma-áldo-
zattal ajánlom ennek a Jasznának az Asának áldozott Hamaszpatmaidjemet, az Asa urát. Ezzel
az ital- és bareszma-áldozattal ajánlom ennek a Jasznának az Asának áldozott Jairját (éves
ünnepeket), az Asa urait.”

III. Ajánlások a kiengesztelés tárgyainak megnevezéséhez, 11: „És az éves ünnepek, a


Maidhjo-zaremaja, a Maidhjo-sema, a Paitisahja, és az Ajatrima, a nemző, aki a hímerőt
adja, és a Maidhjairja, és a Hamaszpatmaedhaja, és az évszakok, a rituális rend urai, és
mindazok az urak, akik harminchárman vannak, akik Havani idején vannak leginkább közel,
akik Asa urai, a Vahistának nevezetté (és akiknek szolgálatait) Mazda rendelte el, és kinyilat-
koztatta Zarathustra, mint az Igazságosság legjobb ünnepeit.”

IV. Az áldozat lezajlása, 14: „És ezeket hirdetjük most és végezzük az éves ünnepeken, a
Maidhjo-zaremaja, a Maidhjo-sema, a Patisahja, az Ajatrima, a Maidhjairja, és a Hamasz-
patmaedhaja ünnepén, és az évszakoknak, mint a rituális rend szent urainak, az áldozatért,
tiszteletért, kiengesztelésért, és dicsőítésért.”

VI. Az áldozat teljesebb kifejtése, 8: „És imádjuk az éves ünnepeket az áldozatainkon, a


Maidhjo-zaremaján, Maidhjo-semán, a Paitishahyán, és az Ajatrimán, a továbbvivő (vagy
nemző), aki a férfierőt adja, és a Maidhjairján, a rituális rend szent urán, és a Hamaszpat-
maedhaján, és az évszakokon (melyekben ezek lezajlanak).”

VII. A felajánlások bemutatása a pap által, a kiengesztelés megnevezett tárgyával, 11: „És
felajánlok egy teljes és szent áldozatot az éves ünnepeken, a rituális rend szent urainak, a
Maidhjo-zaremajának, a Maidhjo-semának, a Paitisahjának, és az Ajatrimának, a tovább-
vivőnek (a nemzőnek), aki a hímerővel tölt el, és a Maidhjairjának és Hamaspatmaedajának,
a rituális rend szent urainak, és felajánlom szentséggel a különböző évszakoknak, a rituális
rend urainak.”

69
Denkard (Pehlevi szövegek)
(E. W. West, in Sacred Books of the East, Vol. V., Oxford, 1897)

8. Könyv, A zoroasztrizmus ősi szabályai

18. Sagadum Nask

I. 6. „Az újszülött gyermekről, hogyan kell gondoskodni a helyéről, a törvény világosságának


megfelelően, különösen az első három éjszakán.

7. Tüzet kell hozni, hogy elűzzük a hatalmas démont, és elsőként megízleltetni a gyermekkel
a hom-italt, összegyűjtve a város (varan) falain belül, és másodjára a Maidjozarem vajról [4],
melyet alkalmazni kell; az apa és az anya figyelmességéről a gyermek iránt, és tartózkodásuk
(navistano) mértékéről az újszülött két oldalán.”
[4] ’Tavaszközepi vaj’, az av. maidhyo-zaremaya, ’zöldellés-közepi’, mivel az időszak megfelel a második
párszi hónap közepének, amely május elején volt, amikor az év elkezdődött a tavaszi napéjegyenlőségkor (ld.
Bundahisn, XXVa. 10, XXV. 3., 6.)

Zand-Akasih, A hagyomány átadása


(Iranian or Greater Bundahisn, ford. B. T. Anklesaria, Bombay, 1956, avesta.org)

I a. fejezet

16. „Először [Mazda] az Eget teremtette negyven napig: Frawardin hónap Ohrmazd napjától
Ardwahisht hónap Aban napjáig; [majd] öt napra megpihent: Day-pa-Mihr napjáig; ez a
’Gahambar’ öt napja: a neve Maidjozarem, melynek magyarázata: a Nap és a Hold lakhelye
és a zöldellés megnyilatkozik.

17. Másodszor létrehozta a Vizet, ötvenöt napon át: Ardwahisht hónap Mihr napjától Tir hó-
nap Aban napjáig; [majd] öt napra megpihent: Day-pa-Mihr napjáig; ez a ’Gahambar’ öt nap-
ja: a neve Maidjosahem, melynek kifejtése ez: a Vizet fénylővé tette, mivel az eleinte sötét
volt.(…)

20. Ötödszörre a háziállatokat teremtette hetvenöt napig: Aban hónap Ohrmazd napjától Daj
hónap Daj-pa-Mihr napjáig; [majd] öt napra megpihent: Warharan napjáig; ez a ’Gahambar’
öt napja: a neve Maidjarem, melynek kifejtése ez: megtette az előkészületeket a tél eljövete-
lére, a teremtményei érdekében.”

XXV a. fejezet

10. „A hal megfogan Sahrevar hónapban, Tir vallási hónapban, azaz Maidjosahemkor; meg-
születik Fravardin hónapban, Szpandarmad vallási hónapban, azaz Hamaszpatmaidjemkor.

XXV. fejezet

3. „És Maidjosahem időszakától, vagyis a ’vehizaki’ Tir (Tistar) hónap Khvar (Khwarsed)
napjától Maidjarem időszakáig, vagyis a ’vehizaki’ Day hónap Warharan napjáig, a napok
csökkennek és az éjszaka növekszik. És Maidjarem időszakától Maidjosahem időszakáig az
éjszaka csökken és a nap növekszik.”
(itt a télközép és a nyárközép elnevezésében szerepel a maidjo, ’közép’ helymeghatározó szó)

70
________________________

Rig-Veda-Sanhita
(F. Max Müller, Vol. I., London, 1869)

Mandala I, Sukta 19.

Himnusz Agnihoz, a Tűz istenéhez és a Marutokhoz (a Viharistenekhez)

Kommentár a 7. vershez: „...Madjadésza az árják legszélesebb értelemben vett lakhelyé-


nek, Árjavártának egyik térsége. Árjavárta és Madjadésza ugyanazokon a határokon oszto-
zik északon és délen, azaz a Himalája és Vindja hegységeken, de ez a határ túlterjed Madhya-
dészán nyugat és kelet felé, egészen a nyugati és keleti tengerekig. Madhyadésza egyik terüle-
tét úgy írják le, mint a brahmarsik országát, amely magába foglalja Kuruksetrát, a matszják,
pankalák (Kulluka szerint Kanjakubga), és a szuraszénák országát (Kulluka szerint Mathura).
A legszentebb hely mindezek között azonban a brahmarsik országának az a része, amely a
Drisadvati és Szaraszváti folyók között fekszik, és amelyet a Mánavák törvényeiben
Brahmavártának neveznek…. Madjadészát valóban említi a Pariszisták egyike (MS. 150,
Wilson), mint egyfajta mintaországot, de itt úgy írják le, mint amely Dászarnától(1) keletre,
Kampiljától(2) nyugatra, Parijatrától(3) északra, és a Himavattól délre fekszik, vagy általáno-
sabban szólva a Ganga és Yamuna(4) találkozásánál.”(…) (pp. 44-45)

1. Ld. Wilson: Vishnu-purana, ed. Hall, pp. 154, 155, 159, 160.
2. Wilson's Vishnu-purana, ed. Hall, p. 161.
3. l. c. pp. 123, 127.
4. „Prag dasarnat pratyak kampilyad udak pariyatrad, dakshinena himavatah. Gangayamunayor antaram eke
madhyadesam ity akakshate.” Medhatithi azt mondja, hogy Madjadészát, a középső országot, nem azért nevez-
ték így, mert a föld közepén volt, hanem mert nem volt sem túl magasan, sem túl alacsonyan. Al-birúni is meg-
jegyzi, hogy Madjadésza a tenger és az északi hegyek között feküdt, a forró és a hideg országok között, egyenlő
távolságra a keleti és nyugati határoktól. Ld. Reinaud: Mémoire sur l'Inde, p. 46.

Mandala I, Sukta 166.

Himnuszok a Marutokhoz

Aditi és az Aditják

V. 69, 3. prata devim aditim gohavimi madhyandine ut-ita suryasya (Hívom az isteni Aditit
kora reggel, délben, és napszálltakor) p. 232.

Aditi erkölcsi jellege

I. 24, 15. út ut-tamam varuna pasam asmat ava adhamam vi madhyamam srathaya, atha
vayam aditya vrate tava anagasah aditaye syama. (Ó, Varuna, vond a legmagasabb köteléket,
vesd ki a legalacsonyabbat, mozdítsd a közepet; és engedd, ó, Aditya, hogy a te szolgála-
todban megszabaduljunk vétkeinktől Aditi előtt.) p. 246.

(a ford. megj.: érdekes megemlíteni, hogy a Rigvédákban gyakran még együtt említik a vihar-
istenek szarvas vontatta kocsiját a ló vontatta kocsikkal, ami arra utalhat, hogy a ló háziasítása
előtt a szarvas, pontosabban, a sztyeppei őshazában a rénszarvas is igavonó állat volt a szar-

71
vasmarha mellett, ld. Rigvéda Szanhita, F. Max Müller, pp. 81, 85, 109; a sztyeppei népek ma
is megülik a rénszarvast)
_______________________

VI. A kutya a Vendidadban


(The Zend-Aveszta, Vol. I., Vendidad, p.151-163, J. Darmesteter, Oxford, 1880, The Sacred Books of the East;
archive.org)

„A Hegy felé tekintve ment, és nem követte más, csak az eb – egyedül az eb.”
(Mahábhárata, 14., Baktay-Harmatta, Bp. 1977)

Kutyabarát szívünknek-lelkünknek nem érdektelen kultúrtörténeti olvasmányélményt jelent-


het az alábbi bepillantás az ősiráni Zarathustra-vallás vagy mazdaizmus szent könyvének, az
Avesztának a kutyáról és kutyafélékről szóló fejezetébe, mely a Vendidad kötetéből való (ez a
könyv vallási törvényeket és mítikus történeteket tartalmaz). Kiderül, hogy kutyafélének te-
kintették a sündisznót, a teknőst, a hódot, a menyétet, és több száz korbácsütéssel büntették a
különböző tényleges kutyafajták (pásztorkutya, házőrzőkutya, vadászkutya) bántalmazását sőt
még helytelen táplálását is, ami nyilván csak az elrettentést szolgálhatta, hiszen egy ilyen bün-
tetést aligha élne túl bárki (emellett az őrült kutyák és az ugatás nélkül harapó kutyák is meg-
kapták a magukét, ha embert támadtak meg). Legszebb a kutya nyolcféle emberi jelleméről
adott leírás, s az, hogy még a kóbor kutyák is résztvehettek figyelő tekintetükkel a temetkezé-
si szertartásokon, mivel úgy hitték, hogy a kutya tekintete elűzi a testből a démonokat (ezt a
jelenetet ábrázolták egy valószínűleg hun főember Kínában talált 6. századi sírtábláján, az ún.
Shumei-, vagy a múzeum nevéről Miho-panelek egyikén). Az indoárják hasonlóan bensősé-
ges szeretettel vették körül a kutyát, s a Mahábháratában azt olvassuk, hogy a hős csak akkor
hajlandó belépni a mennyek országába, ha az istenség a hűséges kutyáját is beengedi. Mindez
annak a kornak és rassznak emléke, mely a sztyeppék nomád időszakával, felfogásával s az
ősmagyarsággal és kultúrájával közeli rokonságban állt (dél-oroszországi feliratok nevei alap-
ján valószínű, hogy a szkíták, szarmaták is ismerték az Avesztát), ugyanakkor ne feledjük,
hogy már az Avesztában találkozunk egy jövendő világmegváltó vallási képzetével, mely
szinte pontos előképe az evangéliumok Krisztusának (pl. szűztől születik, s amikor eljön, álta-
la ismerszik meg az igaz tudás). Az Aveszta belevilágít abba a „pogány szentségbe”, mely
még a természet dolgaiban is szellemiséget látott, a mainál élőbb, erőteljesebb, közvetlenebb
módon. Ha eszközeiben, gyakorlatában nyilván nem is, de felfogásmódját illetően tanulságos
lehet kissé elmélyedni az iráni ősvallásnak ezekben a töredékeiben.

Z. T. Cs.

I (1-7). Ormazd kutyája és Ahriman kutyája


(a. 1-4). A Vanghapara kutya (’a sündisznó’)
(b. 4-7). A Zairimyangura kutya (’a teknős’)
II (8-16). A kutya elleni vétkek
III (17-19). A kutyák különböző kötelességeiről
IV (20-28). A kutya táplálásáról
V (29-38). A megvadult kutyáról; hogyan kell tartani és meggyógyítani
VI (39-40). A kutya kiválóságáról
VII (41 -43). A farkaskutyáról
VIII (44-48). A kutya erényeiről és vétkeiről
IX (49-50). A kutya tiszteletéről

72
X (50-54). A vízi kutya (’a hód’)
Ld. Introd. IV, 35.

I.a.

1. A jó szellem teremtményei között melyik az a jó teremtmény, mely éjféltől a nap felkeltéig


jár-kel és megöli a gonosz szellem ezernyi teremtményét?
2 (3). Ahura Mazda így válaszolt: ’A tüskés hátú, hegyes pofájú kutya, a Vanghapara1 kutya,
melyet a rossznyelvűek Duzakának hívnak2; ez az a jó teremtmény a jó szellem teremtményei
között, amelyik éjféltől reggelig jár-kel és megöli a gonosz szellem ezernyi teremtményét.
3 (6). ’És bárki, ó, Zarathustra, aki megöli a tüskéshátú, hegyes pofájú Vanghapara kutyát,
melyet a rossz nyelvűek Duzakának hívnak, kilenc nemzedékre megöli a saját lelkét, s nem
talál utat a Kinvat-hídon3 keresztül, hacsak nem vezekel bűneiért egy egész életen át a
Sraoshának4 hozott áldozattal.
____________
1
A sündisznó. Éjszakai életmódja napfelkeltéig, egy mítosz korabeli létezésére utal, melyben a nap sugarait,
amelyek fokozatosan felszakítják a sötétség fátylát, hasonlónak fogták fel a sündisznó tüskéihez.
2
Duzaka a sündisznó népies neve volt (perzsa ’zuzah’). A Vanghapara név az állat mítikus tulajdonságaival van
kapcsolatban. Nagy jelentősége volt a dolgok nevének: ’A valódi nevükön elnevezett dolgoknak erejük van’
(Komm.: Pehlevi Kommentár); v.ö. § 6, és Farg. XVIII, 15. Minden élőlény természetét részben kifejezi a neve.
3
A paradicsomba vezető híd; ld. Farg. XIX, 30.
4
V.ö. § 54. Aspendiarji fordításai (Asp.): ’Senki sem vezekelheti le ezt a bűnét életében, míg nem hoz áldozatot
Sraoshának’.

4(10). Ó, világ Teremtője, Te Szent! Ha az ember megöli a tüskés hátú, hegyespofájú


Vanghapara kutyát, melyet a rossznyelvűek Duzakának neveznek, mivel kell vezekelnie?
Ahura Mazda így válaszolt: ’Ezer ostorütés az Aspahe-astrával, és ezer ostorütés a Sraosho-
karanával*
____________
* Introd. V. 19., Aspahe-astra: ló-ösztöke, ló-ostor, Sraosho-karana: korbács, ’kabuk’, v.ö. szanszk. a ’si-srosh-
karanam’ bűn: ’yat tribhir gokarmasataghatais prayaskityam bhavati tavanmatram” (bűn, amit három ostor-
ütéssel kell büntetni); egy és ugyanazon eszközről lehet szó, melyeket különbözőképp használhattak; v.ö. av.
’astra’ ~ ostor, ’karana, kabuk’ ~ korbács.

I. b.

5(13). Melyik az a gonosz teremtmény a gonosz szellem teremtményei között, mely éjféltől
napkeltéig jár-kel és megöli a jó szellem ezernyi teremtményét?
6(15). Ahura Mazda így válaszolt: ’A Zairimyangura dév,1 amelyet a rossznyelvűek Zairim-
yakának2 neveznek, ez a gonosz teremtmény a gonosz szellem teremtményei között, mely
éjféltől napkeltéig jár-kel és megöli a jó szellem ezernyi teremtményét.
7(18). ’És bárki, ó, Zarathustra, aki megöli a Zairimyangura dévet, melyet a rossznyelvűek
Zairimyakának hívnak, a gondolatban, szóban, tettben elkövetett bűnei megváltást nyernek a
Patet3 által; gondolatban, szóban, tettben elkövetett bűneiért ezzel vezekel.
____________
1
A teknős (Asp.)
2
’Ha nem így nevezik, kisebb az ereje’ (Komm.). Zairimyaka egy szerencse-név, mivel a zairimya szóval van
kapcsolatban, amely a víz és a zöldellő természet frissességére vonatkozik; úgy tűnik, ezzel jelölhették a teknőst
mint ’édesvízi teremtményt’ (Asp.).
3
Bűnbánati formula, mely megmenthette a bűnöst a túlvilági büntetéstől, de az evilágitól nem, felmentette őt
Isten előtt, de az emberek előtt nem.

73
II.

Bárki, aki elpusztít egy pásztorkutyát, vagy egy házőrző kutyát, vagy egy Vohunazga kutyát,
vagy egy kiképzett kutyát, a lelke, amikor átmegy a másik világba, keserves üvöltések köze-
pette úgy menekül3, mint a juh, amikor rárohannak a farkasok az erdőben.
9(24). ’Az ilyen eltávozó lélek senkivel sem fog találkozni, senki sem fog neki segíteni üvöl-
tései és menekülése közepette a másvilágon; sem azok a kutyák, melyek a Kinvat-hidat őrzik,4
nem fognak segíteni az eltávozó léleknek üvöltései és menekülése közepette a másvilágon.
10(26). ’Ha valaki olyannyira megver egy pásztorkutyát, hogy alkalmatlanná válik a munkára,
ha levágja a fülét vagy a mancsát, és emiatt egy tolvaj vagy farkas elviszi a juhot a karámból
anélkül, hogy a kutya figyelmeztetni tudna, az az ember fizesse meg az elveszett juhot, és a
kutya megsebesítéséért önmaga szándékos megsebesítésével fizessen.5
11(31). (ua. mint fent, elveszett javakra vonatkozóan)
12(36). Ó, világ Teremtője, Te Szent! Ha egy ember úgy megver egy kutyát, hogy az elveszti
szellemét és a testének lelki részeit, mi a büntetése, amivel fizetnie kell?
Ahura Mazda így válaszolt: ’Nyolcszáz ostorcsapás az Aspahe-astrával, nyolcszáz ostorcsa-
pás a Sraosho-karanával.’
_____________
1
Vadászkutya (?)
2
’A paradicsomból’ (Komm.)
3
A dévektől.
4
Ld. Introd. V, 4.
5
Baodho-varsta; ld. Farg. VII, 38 n.

13(39), 14(42), 15(45). Ó, világ Teremtője, Te Szent! (ua. mint fent, házőrző kutya, a Vohu-
nazga kutya, egy kutyakölyök1 esetében; büntetése sorrendben 700-700, 600-600, 500-500
korbácsütés)
16(48). ’Ez a büntetés egy Gazu kutya, egy Vizu kutya,2 egy Sukuruna kutya,3 egy élesfogú
Urupi kutya,4 egy gyorsfutású Raopi kutya,5 megöléséért; ez a büntetés bármilyen kutyafajta
megöléséért és a vízikutya megöléséért is.’6
_____________
1
Négy hónaposnál nem idősebb kutya.
2
Ismeretlen. V.ö. V, 31-32. [vizsla??]
3
Hiúz. V.ö. V, 31.
4
Menyét. V.ö. V, 33.
5
Róka. A róka a jó teremtmények közé tartozik, mivel a Khava démon ellen küzd (Bundahisn XIX; v.ö. Ormazd
et Ahriman, § 228).
6
Hód. ’A büntetés ebben az esetben a legszigorúbb’ (Komm.). V.ö. § 52 seq. És Farg. XIV.

III.

17(49). Ó, világ Teremtője, Te Szent! Melyik kutyát kell pásztorkutyának nevezni?


Ahura Mazda így válaszolt: ’Ez az a kutya, amelyik egy yugyestit1 megtesz a karám körül,
figyelve a tolvajra és a farkasra.’
18(51). Ó, világ Teremtője, Te Szent! Melyik kutyát kell házőrzőnek nevezni?
Ahura Mazda így válaszolt: ’Ez az a kutya, amelyik egy hatrát megtesz a ház körül, figyelve a
tolvajra és a farkasra.’
19(53). Ó, világ Teremtője, Te Szent! Melyik kutyát kell Vohunazga kutyának nevezni?
Ahura Mazda így válaszolt: ’Ez az a kutya, amelyik nem rendelkezik egyik előző képességgel
sem, hanem csak a saját fennmaradását keresi.’2

74
IV.

20(55). Ó, világ Teremtője, Te Szent! Ha valaki rossz eledelt ad egy pásztorkutyának, miféle
bűnben vétkes?
Ahura Mazda így válaszolt: ’Ez ugyanaz a vétek, mint amikor valaki egy első helyen ülőnek3
rossz eledelt szolgál fel.’
____________
1
Ismeretlen mértékegység; valószínűleg 14 háznyi átlagos távolság (ld. Introd. V, 4, Farg. XV. 45, és Bund. P.
31,7).
2
’Nem teheti ugyanazt, mint a pásztorkutya és a házőrző kutya, de elfogja a Khraftstrá-kat és elűzi a Nasu-t’
(Komm.). Ez a ’gazda (gharib) néküli kutya’, a kóbor kutya; nagy becsben tartották (§ 22), és azon kutyák között
volt, melyeket a Sag-did-ra használhattak (Introd. V, 4., Sag-did, Szada: a Drug, ördög kiűzése az elhunytból, azt
jelenti: ’a kutya tekintete’, vagy ’a négyszemű kutya’; úgy hitték, hogy ha egy kutya nézi a holttestet, a Drug a
pokolba távozik tőle; v.ö. Farg. VIII. 35-42, IX. 12-36, a Drug kiűzése az élőkből).
3
Főhelyre ültetett vendégnek.

21(57). Ó, világ Teremtője, Te Szent! (ua. mint fent, a házőrző kutya esetében, amely a „kö-
zéposztálybeli” vendégnek felel meg; a Vohunazga1 kutya rossz táplálása egy szent ember,
papi személy rossz táplálásával egyenértékű vétek; a kölyökkutya rossz táplálása felér egy jó
családból való ifjú2 rossz táplálásával)
24(63). Ó, világ Teremtője, Te Szent! Ha valaki rossz eledelt ad egy pásztorkutyának, mi a
büntetése, amivel lakolnia kell?
Ahura Mazda így válaszolt: ’Ez a Peshotanu: kétszáz ostorütés az Aspahe-astrával, kétszáz
ostorütés a Sraosho-karanával.’3
____________
1
A Vohunazga kutyának nincs lakhelye, ezért nem lehet összehasonlítani egy ház urával; mivel elűzi a Nasu-t,
olyan, mint egy szent ember, egyfajta vándorló, kolduló barát.
2
Valószínűleg „aki betöltötte a nu-zud-ot, a 15. életévét.’ A kölyökkutya négyhónapos korában lép a hívők kö-
zösségébe, amikor már elűzheti a Nasu-t.
3
’Láttam egy ember lelkét, akit a démonok, akár a kutyák, mindig megtéptek. Ez az ember kenyeret ad a ku-
tyáknak, és azok nem eszik meg; hanem felfalják az ember mellét, lábait, hasát és combjait. És azt kérdeztem:
Milyen bűnt követett el ez a test, akinek a lelke ilyen súlyos büntetést kell elszenvedjék? Srosh a kegyes és Ataro
az angyal így szóltak: Ez egy gonosz ember lelke, aki evilágon visszatartotta az ételt a pásztorok és lakóházak
kutyáitól; vagy megverte és megölte azokat’ (Ardai Viraf XLVIII, ford. Haug).

25(66). Ó, világ Teremtője, Te Szent! Ha valaki rossz ételt ad egy házőrző kutyának, mi a
büntetése, amivel lakolnia kell?
Ahura Mazda így válaszolt: ’Kilencven ostorütés az Aspahe-astrával, kilencven ostorütés a
Sraosho-karanával.’ (ua. a Vohunazga kutya esetében 70-70 ostorütés, a kölyökkutyánál 50-
50 ostorütés)
28(75). ’Mert ez a kutya, a jó szellem összes teremtményei közül a leggyorsabban öregszik,
ha nem ehet az étkező emberek közelében, és csak nézi a jókat, melyeket nem kaphat meg.
Hozz neki tejet és zsíros húst; ez a kutya jó eledele.’1
____________
1
’Aki kenyeret eszik, három falatot félre kell tenni és a kutyának kell adni… mert a szegények között a legsze-
gényebb a kutya’ (Saddar 31; Hyde 35).

V.

Ó, világ Teremtője, Te Szent! Ha egy Mazda-hívő házánál vad kutya van, vagy olyan, ame-
lyik ugatás nélkül harap, mit tegyen a Mazda-hívő?

75
30(82). Ahura Mazda így válaszolt: ’Tegyenek fából készült nyaklót a kutya nyaka köré, és
kössék ki egy cölöphöz, mely egy asti1 vastag legyen, ha keményfából készült, két asti vastag,
ha puhafából. Ehhez a cölöphöz kössék ki a kutyát; a nyakló két oldalánál2 fogva kössé ki.
31(86). ’Ha nem így tesznek és a vad kutya, vagy az ugatás nélkül harapó kutya megöl egy
juhot vagy megsebesít egy embert, a kutyát úgy kell megbüntetni, mintha szándékos gyilkos-
ság történt volna.’3
32(88). ’Ha a kutya megöl egy juhot vagy megsebesít egy embert, vágják le a jobb fülét. Ha
ezután még egy juhot megöl vagy megsebesít egy másik embert, vágják le a bal fülét is.
33(90). ’Ha ezután egy harmadik juhot megöl vagy megsebesít egy harmadik embert, vágják
le a jobb lábát.4 Ha ezután egy negyedik juhot is megöl, vagy megsebesít egy negyedik em-
bert, vágják le a bal lábát is.
____________
1
Ismeretlen mértékegység. Aspendiarji isti-nek, ’tégla’ vastagságúnak olvassa.
2
Elülső és hátsó részénél.
3
Mivel nincs lényeges különbség ember és állat között, az állatnak kell felelni a vétkéért. Solon törvénye szerint
azt a kutyát, amely megharapta gondozóját, egy 4 kubit hosszú (kb. 40 cm-es) karóhoz kell kikötni (Plutarchos,
Solon 24); a lovat, amely megölt egy embert, halálra kell sújtani (Eusebius, Prep. Evang. 5).
4
’Csak egy darabot vágjanak le a lábából’ (Brouillons d’Anquetil)

34(92). ’Ha ötödször is megöl egy juhot és megsebesít egy embert, vágják le a farkát.
’Ezért kell kikötni őt egy póznához; a nyakló két oldalánál kell kikötni. (…)
35(97). Ó, világ Teremtője, Te Szent! Ha egy Mazda-hívő házában van egy szimatnélküli,
vagy egy vad kutya, mit tegyenek a Mazda-hívők?
Ahura Mazda így válaszolt: ’Meg kell próbálniuk meggyógyítani a kutyát, ugyanolyan mó-
don, mintha hívő lenne.’
36(100). Ó, világ Teremtője, Te Szent! Ha megpróbálják meggyógyítani és nem sikerül, mit
tegyenek a Mazda-hívők?
37(102). Ahura Mazda így válaszolt: (ua. mint fent a nyaklóval)
38(102). Ha nem így tesznek, és a szimatnélküli kutya egy gödörbe esik, vagy egy kútba,
vagy egy szakadékba, egy folyóba, vagy egy csatornába, és megsebesül vagy elpusztul emiatt,
Peshotanu-k szükségesek.

VI.

39(106). ’A kutyát, ó, Szpitama Zarathustra, én, Ahura Mazda, saját ruhájába öltöztettem,
saját lábbelijébe bújtattam, figyelmessé, éberré, élesfogúvá tettem, arra teremtettem, hogy
táplálékát az embertől kapja és őrizze az ember javait. Én, Ahura Mazda, erős testűvé tettem a
gonosztevőkkel szemben, figyelmezővé az ember javaira, megbízhatóvá.
40(112). ’És sem a tolvaj, sem a farkas nem lop el semmit annak házából anélkül, hogy a ku-
tya ne figyelmeztetné; a farkast megtámadja és darabokra tépi, elhajtja, elűzi.

VII.

41(115). Ó, világ Teremtője, Te Szent! Melyik farkast kell inkább megölni a kettő közül: azt,
amelyik egy kankutyától és egy nőstényfarkastól született, vagy azt, amelyik egy szuka kutyá-
tól és egy hímfarkastól született?
Ahura Mazda így válaszolt: ’E két farkas közül azt kell inkább megölni, amelyik egy kanku-
tyától és egy nőstényfarkastól született, mintsem azt, amelyik egy szuka kutyától és egy hím-
farkastól született.

76
42(117). ’Mert a kankutyától és nőstényfarkastól született kutyák megtámadják a pásztor-
kutyát, a házőrző kutyát, a Vohunazga kutyát, az idomított kutyát, és lerombolják a kará-
mokat; az ilyen kutyák gyilkosabbnak, engedetlenebbnek, a karámokat támadóbbnak szület-
nek, mint más kutyák.
43(121). (ua. a farkas esetében)

VIII.

44(124). ’A kutyának nyolcféle emberi jelleme van: - pap jelleme, harcos jelleme, pásztor
jelleme, vándorénekes jelleme, tolvaj jelleme, vadállat jelleme, kurtizán jelleme, gyermek
jelleme.

45(126). ’Ételmaradékot eszik, mint egy pap1; hálás, mint egy pap; könnyen megelégedik,2
mint egy pap; csak egy darab kenyeret akar, mint egy pap; ezekben a dolgokban egy papra
hasonlít.
’Előretör, mint egy harcos; harcol a szelíd tehénért, mint egy harcos;3 először megy ki a ház-
ból, mint egy harcos;4 ezekben a dolgokban egy harcosra hasonlít.
46(135). ’Figyelmes és éberen alszik, mint egy pásztor; először megy ki a házból, mint egy
pásztor;5 utoljára tér vissza a házba, mint egy pásztor;6 ezekben a dolgokban egy pásztorra
hasonlít.
’Úgy énekel, mint egy vándorénekes; tolakodó,7 mint egy vándorénekes; sovány, mint egy
vándorénekes; szegény, mint egy vándorénekes; ezekben a dolgokban egy vándorénekesre
hasonlít.
_____________
1
Egy vándorszerzetes (ld. p. 157, n.1).
2
Bizonytalan.
3
’Távol tartja a farkast és a tolvajt.’ (Komm.)
4
Ez a rész úgy tűnik hibásan ismétli a § 46.-ot
5
Amikor kihajtja a tehenet az istállóból.
6
Amikor visszatereli a tehenet az istállóba.
7
Bizonytalan.

47(143). ’Szereti a sötétet, mint egy tolvaj; kószál a sötétben, mint egy tolvaj; mohón eszik,
mint egy tolvaj; megbízhatatlan őrző, mint egy tolvaj;1 ezekben a dolgokban egy tolvajra ha-
sonlít.
’Szereti a sötétet, mint egy vadállat;2 kószál a sötétben, mint egy vadállat; mohón eszik, mint
egy vadállat; megbízhatatlan őrző, mint egy vadállat; ezekben a dolgokban egy vadállatra
hasonlít.
48(153). ’Énekel, mint egy kurtizán; tolakodó, mint egy kurtizán; sétál az utakon, mint egy
kurtizán; sovány, mint egy kurtizán; szegény, mint egy kurtizán; ezekben a dolgokban egy
kurtizánra hasonlít.
’Szeret aludni, mint egy gyerek; hajlamos szaladni,3 mint egy gyerek; „csacsog” (ugat), mint
egy gyerek; négylábon jár,4 mint egy gyerek; ezekben a dolgokban egy gyerekre hasonlít.
IX.

49(163). ’Ha az én két kutyám, a pásztorkutya és a házőrző kutya elmegy valamely hívőim
házától, hagyd és sose hozd vissza őket.
’Mert nem létezhet ház az Ahura által teremtett földön, amely ne ezért a két kutyámért lenne,
a pásztorkutyáért és a házőrző kutyáért.’5

77
X.

50(166). Ó, világ Teremtője, Te


____________
1
’Ha valaki rábíz valamit, megeszi’ (Komm.)
2
Asp. szerint.
3
Félelmetes.
4
Bizonytalan.
5
’De a kutyának köszönhető, hogy sok tehén megmarad’ (Saddar 31; Hyde 35).

Szent! Mikor egy kutya elpusztul, velője és magja1 kiszárad, hová megy a szelleme?
51(167). Ahura Mazda így válaszolt: ’Átmegy a vizek forrásához,2 ó, Szpitama Zarathustra,
és itt minden ezer kutyából és minden ezer szuka kutyából két vízi kutya lesz, egy hím és egy
nőstény.3
52(170). ’Aki megöl egy vízi kutyát, az szárazságot hoz a legelőkre. Ezelőtt, ó, Szpitama
Zarathustra, a földek és mezők édessége és kövérsége egészségesen és gyógyítóan fakadt,
növekedéssel teljesen, és a föld gabonát és füvet termett.’
53(171). Ó, világ Teremtője, Te Szent! Mikor tér vissza a földek és mezők kövérsége és édes-
sége, egészséggel és gyógyítóan, növekedéssel teljesen, gabonát és füvet teremve?
54, 55(172). Ahura Mazda így válaszolt: ’A földek és mezők édessége és kövérsége sosem
jön vissza ismét egészségesen és gyógyítóan, növekedéssel teljesen, gabonát és füvet teremve,
míg a vízi kutya gyilkosa halállal lakol, és a kutya szent lelkét feláldozzuk három nap
____________
1
A velő az élet székhelye, a gerinc „az élet oszlopa és eredete” (Yt. X. 71); a mag (sperma) innen származik
(Bund. XVI). Ugyanez a felfogás élt Indiában, ahol a spermát „maggá-samudbhává”-nak nevezték, ’ami a velő-
ből születik’; ezt vallotta Plato (Timaeus 74,91; v.ö. Plut. De Plae. Philos. V, 3, 4), és megcáfolta Arisztotelész
(De Part. Anim. III, 7).
2
Ardvi Sura, a vizek istennőjének forrásához.
3
Ezért egyetlen vízikutya élete és szentsége felér ezer kutyáéval. Ld. a következő fejezetet.

és három éjjel a tűz lángjával, baresmával összekötözve és Haomával dúsítva.1 (…)


____________
1
A zanda ravan-ról van szó, amelyet három nap és három éjjel végeztek egy ember halála után, lelkének boldog-
ságáért. V.ö. p. 132, n.4.

Válogatta, angolból fordította, jegyzetekkel ellátta: Z. Tóth Csaba

Valószínűleg heftalita hun vagy szogd előkelő egyik sírtáblá-


jának részlete (Miho Múzeum, Shiga, Japán); a mazdaita
halotti szertartás, a Szag-did vagy Szada ábrázolása, alul
középen a kutya, fölötte a pap az üstben égő áldozati tűzzel,
balra a gyász jeléül hajukat levágó, arcukat megsebző, térde-
lő alakok; a gyász hasonló módját írta le a szkítáknál
Herodotos, a hunoknál Priscos (ld. szerzőtől Hun sírtáblák a
6. századi Kínából, Turán, 2009/3; v.ö. rituális kutyatemet-
kezés Sándorfalva és Hajdúdorog honfoglaláskori temetői-
ben)

78
Függelék II.

A.V. Williams Jackson (1899):

Klasszikus források Zarathustráról

I. Zarathustra i.e. 6000 körüli elhelyezése


a. Idősebb Plinius
b. Plutarchos
c. Scholion (Platonhoz)
d. Diogenes Laertius
e. Lactantius
f. Suidas
g. Georgius Syncellus

A források első csoportja azokból a klasszikus hivatkozásokból áll, amelyek Zarathustrát a


legendás i.e. 6000-re vagy akörül helyezik.1 Ezek a források továbbadják az Eudoxustól,
Aristotelestől és Hermippustól származó közléseket. E rendkívüli adatok feltehetőleg annak
köszönhetők, hogy a görögök félreértették a perzsák közléseit, akik Zarathustra korát egy
12.000 éves nagy világperiódusban helyezték el,2 melyet 3000 éves ciklusokra osztottak, s
amely szerint, a hitrendszerükkel összhangban, Zarathustra fravashija [szellemi teste] tény-
legesen 7000 éven át létezett. A tárgyra vonatkozó klasszikus forrásokat tekintjük át az aláb-
biakban [v.ö. Farv. Yt. XXIV. 88, kötetünk 47. oldalán – a ford.].
1
Így a klasszikus utalások a „trójai háború előtt 5000 évre”, vagy akörül helyezik el, bár néhány esetben 500-at
írnak 5000 helyett. Mindazonáltal az 5000 (6000) a korrekt dátum ezekben a forrásokban.
2
A Bundahisn 34.7 kronológiája szerint Zarathustra a 9. évezred végén jelent meg, ld. E.W. West: Bundahisn,
ford., Sacred Books of the East (SBE), 149-151 jegyz.; Spiegel: Eranische Alterthumskunde, i. 500-508;

Windischmann: Zoroastrische Studien, 147-165; ld. még Plutarchos: Isis et Osiris, 47:

(a) Idősebb Plinius (AD 23-79), Nat. Hist. XXX. 2. 1., idézi knidoszi Eudoxust (i.e. 368),
Aristotelest (i.e. 350) és Hermippust (i.e. 250 k.), akik Zarathustrát 6000 évvel Plato halála
előttre vagy 5000 évvel a trójai háború előttre helyezik: „Eudoxus, qui inter sapientiae sectas
clarissimam utilissimamque eam (artem magicam) intellegi voluit, Zoroastrem hunc sex
milibus annorum ante Platonis mortem fuisse prodidit; sic et Aristoteles. Hermippus qui de
tota ea arte diligentissime scripsit et viciens centum milia versuum a Zoroastre condita
indicibus quoque voluminum eius positis explanavit, praeceptorem, a quo institutum diceret,
credidit Agonacen, ipsum vera quinque milibus annorum ante Troianum bellum fuisse.”
Nyilvánvalóan ezért mondja Plinius Mózesről, hogy „sok évezreddel Zarathustra után élt”
(Nat. Hist. XXX. 2.11, „multis milibus annorum post Zoroastrem”). De Plinius is kifejezi
bizonytalanságát, hogy vajon egy vagy két Zarathustra volt-e, és megemlít egy későbbi,
prokonnészoszi Zarathustrát: sine dubio illic (ars Magica) orta in Perside a Zoroastre, ut
inter auctores convenit. Sed unus hic fuerit, an postea et alius, non satis constat (Nat. Hist.

79
XXX. 2.1), majd miután beszél Osthanes-ről, a mágusról, aki Xerxeshez csatlakozott Görög-
országban, hozzáteszi: „diligentiores paulo ante hunc (Osthanem) ponunt Zoroastrem alium
Proconnesium” (Nat. Hist. XXX. 2.8). Plinius prokonnészoszi Zarathustrája a 7-6. században
kellett, hogy éljen [v.ö. a csillagászati összefüggésekről Nat. hist. XVIII. 55: „Adiecit iis
Accius in Praxidico ut sereretur, cum luna esset in Ariete, Geminis, Leone, Libra, Aquario.
Zoroastres sole duodecim partes Scorpionis transgresso, cum luna esset in Tauro”].

(b) Plutarchos (AD 1. sz.) hasonlóképpen átveszi ugyanazt az általános közlést, amely
Zarathustrát a trójai háború előtt kb. 5000 évvel helyezi el (Is. et Os. 46, ed. Parthey, p. 81):

(c) A Scholion a platoni Alcibiades-hez I. 122 (ed. Baiter, Orelli et Winckelmann, p. 918)
közli, lényegében az előbbihez hasonlóan, a következőket:

(d) Diogenes Laertius (AD 2-3. sz.) de Vit. Philos. Proem. 2 (Cobet, Paris, 1850, p. 1) idézi
Hermodorust (i.e. 250?), Platón követőjét, mint tekintélyt Zarathustra korának a Trója eleste
előtti 5000 évre helyezésében, vagy pedig, mint hozzáteszi lüdiai Xanthusra hivatkozva (i.e.
500-450), Zarathustra Xerxes előtt 6000 évvel élt (néhány kéziratban 600):

(e) Lactantius, Inst. 7. 15., elfogadja a hasonló nézeteket Zarathustráról, és Hystaspes-ről


beszél (Zarathustra híres pártfogójáról), mint Média ősi királyáról, jóval Róma alapítása előtt:
„Hystaspes quoque, qui fuit Medorum rex antiquissimus . . . sublatum iri ex orbe imperium
nomenque Romanum multo ante praefatus est, quam illa Troiana gens conderetur” (v.ö.
Migne: Patrolog. tom. 6 and Windischmann: Zor. Stud. p. 259, 293).

(f) Suidas (AD 10. sz.) két Zarathustráról beszél, akik közül az egyik a trójai háború előtt
500 (azaz helyesen 5000) évvel élt, míg a másik Ninus idején csillagász volt.

(g) Georgius Syncellus, Chronographia, i. p. 147, ed. Dindorf, Zarathustrát a babiloni méd
uralkodók egyikének nevezi (v.ö. Windischmann, Zor. Stud. P. 302, és Haug: A Lecture on
Zoroaster, p. 23, Bombay, 1865. Syncellus idézetéről Cephalionnál ld. alább)

II. Zarathustra és Nimród azonosítása


(a) A Clemetinae Recognitiones (Clemens Romanus, vagy Pszeudo-Kelemen, AD 2. század,
latinra fordította Rufinus), Zarathustrát azonosítja a Noé családjából származó Khámmal vagy
Micraimmal, és elátkozza amiatt, mivel mágus és asztrológus volt. Hogy (Zarathustra) meg-
tévessze a népet, mint mondják, a csillagok segítségét kérte, míg végül egy bizonyos csillag
szelleme megharagudott rá és bosszúból egy tűzcsóvát küldött és megölte a főmágust. De a

80
félrevezetett perzsák istenítették a megégett test hamvait, és tisztelték a csillagot, amely így
Istenhez vezette Zarathustra szellemét. Ezért halála után a „Zoroaszter” nevet kapta, ami „élő
csillagot” jelent (melyet tévesen a görög nyelvből magyaráz az antik szerző).

(b) Pszeudo-Kelemen Homíliái csak kissé térnek el a fentiektől. Zarathustrát Nimróddal azo-
nosítja, aki nagyravágyóan egy csillagtól remélte a világhatalmat, mire egy villámlás agyon-
sújtotta, és innen kapta a Zoroaszter nevet, ami „csillagcsóvát” [üstököst] jelent. De a perzsák,
teszi hozzá, templomot építettek teste maradványai fölé, és ápolták a szent lángot, ami az ég-
ből aláhullott szénből keletkezett; s amíg így tettek, uralmuk megmaradt. Azután a babiloniak
ellopták a zsarátnokot és azóta uralkodnak a világ felett.”

Konstanciai Epiphanius (AD 298-403), Adv. Haereses, Lib. I. tom. i. 6. (tom. i. col. 185
seq., ed. Migne; The Panarion of Epiphanius of Salamis, tr. Frank Williams, Brill, 1997, Vol.
I., p. 16-17) Zarathustrát Nimróddal azonosítja, és közli, hogy Zarathustra keletre ment és
Baktriát alapította:

Ugyanezt ismétli Gázai Procopius:

81
III. Zarathustra kapcsolata Ninusszal és Semiramisszal
a. Ctesias
b. Cephalion (Khorenei Moses, Georgius Syncellus)
c. Theon
d. Justin
e. Arnobius
f. Eusebius
g. Orosius
h. Suidas
i. Snorra Edda
j. Bar ’Ali

A következő közlés-csoport, melyet áttekintünk, Zarathustra kapcsolatára vonatkozik a többé-


kevésbé bizonytalan Ninusszal és Semiramisszal. Ezek a közlések majdnem kizárólag a klasz-
szikusokra hivatkoznak, és az a probléma velük, az általános, legendás színezetükkel együtt,
hogy nyilvánvalóan az Oxuartes név (Οξυαρτης) vagy variánsainak félreértésén alapulnak,
mely Ctesias egyik töredékében jelenik meg (ld. alább), s amelyet utalásnak tekintettek
Zarathustrára.

(a) Ctesias (i.e. 400) művére hivatkozik Diodorus Siculus (i.e. 1.- i.sz. 1. sz.) II. 6, miszerint
Ninus nagy sereggel elfoglalta Baktriát és Szemiramisz segítségével legyőzte Oxyartes királyt
(ld. Ktesias Persikájának töredékei, ed. Gilmore, p. 29). Az Oxyartes név kézirati variánsai
Exaortes, Xaortes, Zaortes. Az utóbbi emlékeztet a Zoroaszter név későbbi perzsa alakjára; és
Cephalion, Justin, Eusebius és Arnobius, követve Ctesiast, Zoroasztert baktriainak és Ninus
ellenfelének tekintik (ld. alább); de Oxyartes lehet egy teljesen önálló név, mely azonosítható
az avesztai uxsyat-ereta névvel (Farvardin Yast, 128., Darm. p. 220; Aban Yast, XXV. 108,
Darm. p. 79, 3. lábj.; Zarathustra három jövendő fiai közül Ukhshyat-ereta az első, és a vi-
lágmegváltó Szaósjant egyik előfutára, aki a Frazdanava-tóból születik, Farv. Yt. XX. 62, 2.
lábj., Darm. 195.). Ez kétségtelennek látszik a jobbik görög szöveg alapján. Egyéb, hasonló
közlések Zarathustra születésének helyével kapcsolatosak a következők:

(b) Cephalion Töredékei (AD 120), melyek Eusebius örmény változatában maradtak fenn
(Chron. 1. 43, ed. Aucher), egy helyen leírják, hogy Zoroasztert, a mágust, a baktriaiak kirá-
lyát legyőzte Semiramis: „Incipio scribere de quibus et alii commemorarunt atque imprimis
Hellanicus Lesbius Ctesiasque Cnidius, deinde Herodotus Halicarnassus.1 Primum Asiae
imperarunt Assyrii, ex quibus erat Ninus Beli (filius), cuius regni aetate res quam plurimae
celeberrimaeque virtutes gestae fuerunt.” Postea his adiciens profert etiam generationes
Semiramidis atque (narrat) de Zoroastri Magi Bactrianorum regis certamine ac debellatione
a Semiramide: nec non tempus Nini LII annos fuisse, atque de obitu eius. Post quern quum
regnasset Semiramis, muro Babylonem circumdedit ad eandem formam, qua a plerisque
dictum est: Ctesia nimirum et Zenone Herodotoque nec non aliis ipsorum posteris. Deinde
etiam apparatum belli Semiramidis adversus Indos eiusdemque cladem et fugam narrat,” etc.
Ezt a közlést megörökítette Georgius Syncellus (AD 800 k.), Chron., ed. Dindorf, i. p. 315
(W.Jackson, p. 155-156; 1 Herodotus említése érv lehet arra, hogy H. legalábbis tudott Zara-
thustra nevéről).

(c) Theon (AD 130?), Progymnasmata 9., περί συγκρίσεως, ed. Spengel, Rhet. Graec. ii. p.
115, ismét beszél a „baktriai Zoroaszterről” összefüggésben Semiramisszal.

82
(d) Justin (AD 120), levelében írja (Trogus Pompeius Hist. Philippic. 1. 1), Zarathustrát egy-
értelműen Ninus ellenfelének nevezi, s elmondja, hogy Baktria királya és mágus volt:
„postremum bellum illi fuit cum Zoroastre, rege Bactrianorum, qui primus dicitur artes magi-
cas invenisse et mundi principia siderumque motus diligentissime spectasse.”

(e) Arnobius (AD 297) Adversus Gentes, 1. 5., hasonlóképpen említ egy ütközetet az asszí-
rok és a baktriaiak között Ninus illetve Zarathustra vezetésével: „inter Assyrios et Bactrianos,
Nino quondam Zoroastreque ductoribus.”

(f) Eusebius (AD 300), Chron. 4. 35., ed. Aucher, hasonlót állít: „Zoroastres Magus rex
Bactrianorum clarus habetur adversum quem Ninus dimicavit”; és újfent Praeparatio Evang.
10. 9,10, ed. Dindorf, I. p. 560.

(g) Paulus Orosius (AD 5. sz.), spanyol presbiter, akinek krónikájából készült Nagy Alfréd
király angolszász verziója, azt állítja, hogy Ninus legyőzte és megölte a baktriai Zarathustrát,
a mágust (ld. Orosius, Old-English Text and Laton Original, ed. Henry Sweet, Early Eng.
Text Soc. Vol. 79, p. 30-31: „Novissime Zoroastrem Bactrianorum regem, eundemque magi-
cae artis repertorem, pugna oppressum interfecit.” Vagy, óangol nyelven, „and he Ninus
Soroastrem Bactriana cyning, se cuthe aerest manna drycraeftas, he hine oferwann and
ofsloh.”

(h) Suidas Lexikona (ld. Zoroaster) két Zarathustra létezését feltételezi (v.ö. W.Jackson p.
154), a második az asszír Ninus király csillagásza volt.

(i) A Snorra Edda előszava Zarathustrát Baallal vagy Bellel azonosítja (v.ö. Jackson, in
Proceedings American Oriental Society, PAOS, March, 1894, vol. xvi p. cxxvi).

(j) Néhány szír írónál és másutt találjuk, hogy feljegyezték Zarathustra és Balaam azonossá-
gát, pl. a Bar ’Ali lexikonában (AD 832 k.): „Balaam volt Zardosht, a mágusok látnoka.” (ld.
Gottheil: References to Zoroaster in Syriac and Arabic Lit. pp. 27, 30 n., 32, Drisler Classical
Studies, N. Y., 1894). Néha csak összehasonlítják Balaammal.”

IV. Zarathustra születési ideje és helye


a. Arta Viraf
b. Bundahisn
c. Albiruni
d. Maszúdi
e. Tabari
f. A Dabistan
g. Firdauszi
h. Mujmal al-Tawarikh és a Ulama-i Islam
i. A kínai-párszi korszak
j. Híradások Zarathustrával és Jeremiás prófétával kapcsolatban
k. Pehlevi perzsa-arab utalások Nebukadnezárra
l. Ammianus Marcellinus és Eutychius
m. Nicolaus Damascenus, Porphyrius, etc.

83
Végül a perzsa hagyomány következik, mely megtalálható a Bundahisn 34. 1-9-nél, melyet
alátámaszt az Arta Viraf, 1. 2-5 (és a Zat-sparam, 23. 12), és megerősítik a bőséges arab utalá-
sok (Al Birúni, Maszúdi, et al.). Ez a hagyomány Zarathustra papi működésének kezdetét
egyhangúlag a Nagy Sándor-éra előtt 258 évre teszi, vagy 272 évvel a világhódító uralmának
vége előtt. Ezen adatok szerint Zarathustra kora az i.e. 7. század második fele és a 6. század
közepe közé esik; megjelenése épp megelőzi az Achaemenida óperzsa dinasztia felemel-
kedését. Ez a momentum részletes kifejtést érdemel.
(a) Az Arta Viraf 1. 1-5. kereken 300 évvel Nagy Sándor hódítása elé helyezi Zara-
thustrát (v.ö. Haug és West, Arda Viraf, p. 141): „A kegyes Zarthust elterjesztette a vallást,
melyet kapott, szerte a világon, és a vallás 300 éven át tiszta volt és az emberek nem kétel-
kedtek. De azután az átkozott Gonosz Szellem, az ördögi, hogy megtévessze az embereket a
vallással kapcsolatban, felbujtotta az átkozott Alexandert, a rumant, aki Egyiptomban lakott,
így az Iránba jött nagy kegyetlenséggel és hadakozott és pusztított; megölte Irán királyát is, és
lerombolta a fővárost és a birodalmat.” [The Zat-sparam 23. 12 hasonlóképpen utal a tényre,
hogy a vallás zavartalan volt „a 300. évig”].
(b) A Bundahisn 34. fejezete „az évek számlálásáról” (mely egy másoló hozzátétele
szerint „az araboktól való”) pontosabban kalkulálja a különböző évezredeket, a Mazda-
imádók által követett 12.000 éves nagy világciklus-számítást. Ebben Zarathustra kora az első
9000 év végére esik. Valójában a történeti periódus elejére helyezhető, amennyiben a hosszú
uralkodási éveket, melyeket Kai-Vistaszpnak és Spend-dat fia Vohumannak tulajdonítottak,
ésszerű módon egy-egy uralkodóház fennállásaként magyarázzuk. Egy ilyen feltételezésnek
úgy tűnik van alapja. [West is foglalkozik Vistaszp uralkodásának legendásan hosszú 120
évével, i.e. 660-540 között – SBE xlviii. Introd. § 70]. A Bundahisn 34. 7-8-nál olvassuk
West fordításában (SBE v. 150-151): „7. Kai-Vistaszp, a vallás eljöveteléig uralkodott 30
évig, s együtt 120 évig. 8. Vohuman, Spend-dat fia 112 évig; Humai, aki Vohuman lánya volt,
30 évig; Darai, Cihar-azad fia, Vohuman lányától, 12 évig; Darai fia Darai 14 évig; Alexan-
der, a ruman 14 évig.”

Vistasp, a vallás eljövetele után …………………………….… 90


Vohuman Spend-dat …………………………………………. 112
Humai …………………………………………………………. 30
Darai-i Cihar-azat ……………………………………………... 12
Darai.i Darai …………………………………………………... 14
Alexander Ruman ……………………………………………... 14

Az eredmény 272 év a „vallás eljövetelétől” Nagy Sándor uralmának végéig, vagy 258 év
uralma kezdetéig. Létezik egy ismétlődő hagyomány, miszerint Zarathustra 42 éves volt, ami-
kor megtérítette Vistaszpa királyt, aki ettől fogva pártfogójává vált. Ha a „vallás eljövetelét”
úgy tekintjük, mint Vistaszpa általi elfogadását, 42 évet kell hozzáadni az Alexander előtti
258 évhez, hogy megkapjuk Zarathustra hagyományos születési adatát. Ez megválaszolná az
Arta Viraf közlését az „Alexander előtti 300 évről”. Ha mindazonáltal a „vallás eljövetele”
kifejezés alatt Zarathustra papi működésének kezdetét értjük (mint teszi West, SBE v. 219),
akkor 30 évet kell hozzáadni, mely Zarathustra életkora volt, amikor első látomását kapta
Ormazdtól. [Az utóbbi szempont a helyes West szerint. Meg kell jegyezni, hogy mivel
Zarathustra kinyilatkoztatását és a „vallás eljövetelét” Vistaszp uralkodásának 30. évére he-
lyezik, ugyanúgy mint a próféta életkorát, így mindkettőjük ugyanabban az évben kellett szü-
lessen, ha elfogadjuk a keleti szokást, mely egy király trónra kerülését születése napjától szá-
mítják].

84
Ezen a hagyományon alapuló számítás Zarathustra születését 42 + 258 (= 300) évvel helyezné
i.e. 330, azaz Nagy Sándor iráni hódítása elé; más szavakkal Zarathustra születése i.e. 630
körülre lenne helyezhető. [De, mint West kimutatta, SBE. Xlvii. §§ 53-54, van egy 35 éves
nyilvánvaló hiány a számításban; a Bd. 272 évéhez hozzáveszi Alexander halálának évét, i.e.
323, és Zarathustra 30 éves életkorát, melyben a kinyilatkoztatást kapta, és kijön i.e. 660, mint
Zarathustra születésének és Vistaszp trónra lépésének hagyományos dátuma. Ld. App. III.].
Ugyanezen hagyomány szerint a Kayanida-dinasztia különböző uralkodási idejének tartama
az alábbi lehetne [West javított kronológiájával együtt]: –

Király Uralk. év Kb. dátum Kr.e. [West időrendje]

Vistaszp ………………………. 120 618-494 660-540


Vohuman (Ardashir Dirazdast) . 112 498-386 540-428
Humai ………………………… 30 386-356 428-363
Darai …………………………. 12 356-344 363-351
Darai-i Darai …………………. 14 344-330 351-337
[Alexander uralkodása a hódításáig …………………………………………. 337-331]

Az eredmények valamivel eltérőek lennének, ha a számítást a hold-évek szerint, vagy ha má-


sik kiindulási pontból végeznénk,. Vistaszp és Vohuman uralkodásának rendkívüli hosszúsága
gyanút kelt, és a kerek számok lehetetlenné teszik, hogy ezeket egymást követő uralkodók
összesített éveinek tekintsük; például, a történeti korban Hystaspesen, Dárius apján kívül két
másik Hystaspesről is tudomásunk van, mely utóbbiak a baktriai uralkodóházzal vannak kap-
csolatban.1

Hasonlítsuk össze az adatokat az Achaemenidák történeti uralkodásával (v.ö. Stokvis: Manuel


d’Histoire, p. 107).

Cyrus ………………………………… i.e. 558-529


Cambyses ………………………………... 529-521
Darius I. …………………………………. 521-485
Xerxes ………………………………….... 485-465
Artaxerxes Longimanus …………………. 465-425
Darius Nothos ………………………….... 425-405
Artaxerxes Mnemon …………………….. 405-362
Artaxerxes Ochus ……………………….. 362-340
[Arses] …………………………………... 340-337
Darius Codomannus …………………….. 337-330

Összehasonlíthatjuk, mint West is tette,2 az Ardashirnak (Artaxerxesnek vagy Ardashir Diraz-


dastnak, „a hosszúkezűnek”) nevezett Vohuman hosszú uralkodását Artaxerxes Longima-
nusszal és utódaival. A történeti adatok kedveznek ennek az összehasonlításnak. Humaival
kapcsolatban West Parysatist, mint lehetőséget említette, az utolsó két Darais megfelelhet
Ochusnak és Codomannusnak, és Kai-Vistaszp uralkodása „úgy tűnik lefedi a Kürosztól
Xerxesig terjedő időszakot” (West).3 A Bahman Yast szerint (Byt. 2. 17) minden okunk meg-
van arra, hogy azonosítsuk Vohuman Ardashir Dirazdastot Artaxerxes Longimanusszal, mivel
ez a Kayanida király „terjesztette el a vallást az egész világon”.4 Lehetséges úgy tekinteni
Vistaszp uralkodására, mint ami a baktriai királyságot jelenti Artaxerxesig, s feltételezni,

85
hogy a zoroasztrizmus ekkor lett Perzsia vallása.5 Ez magyarázatot adhatna a korai Achae-
menidák körüli csendre, és bizonyos fényt vetne az Achaemenidák és a zoroasztrianizmus
kapcsolatának kérdésére; bár itt úgy tűnik nincs történeti alapja egy ilyen feltevésnek. Elég itt
utalni a bemutatott hagyományra a Kayanida királyok uralkodására vonatkozóan, mely magá-
ban hordja Zarathustra adatát és a hagyományos 258 évet Alexander előtt, mint a „vallás eljö-
vetelének” korát (ezt a 258 évet és Zarathustra i.e. 7-6. századi fellépését ismétlik, variálják az
egyéb, főként moszlim szerzők – a ford.).

1 Ld. az Achaemenidák leszármazási tábláit Stokvisnál: Manuel etc. P.108 (Leide, 1888); Pauly: Realencyc-
lopaedie, ’Achaemenidae’ címszó; Justi: Geschichte de alten Persiens, p.15; Iranisches Namenbuch, p. 398-399;
és Smith: Classical Dictionary, ’Hystaspes’ szócikk.
2 West (ford.): Bundahisn, SBE v. 150 n., 198 n.
3 De Harlez: Avesta, bevezetés p. ccxxviii, aki úgy véli, hogy a korai Achaemenidákat feláldozták. Spiegel,
ZDMG. xlv. 203, azonosítja az első Darait I. Dáriusszal, és úgy véli, hogy nem megfelelő helyre került a király-
listán. Ezt én kétlem.
4 Dubeux: La Perse, p. 57, megkülönbözteti a perzsa királyok uralkodásának keleti számítását a történeti számí-
tástól.

(…) Három fő csoportra oszthatók a Zarathustra születési helyére és működésének színhe-


lyére vonatkozó közlések:
1. elsőként, amelyek Z. hazáját Kelet-Iránba, Baktria térségébe helyezik, és vallási re-
formjának színterét is erre a területre.
2. másodjára, melyek Z. hazáját Nyugat-Iránba vagy Médiába (Média Rhagianába) il-
letve Azerbajdzsán (Atropatene, atar-pat = tűz-emberek) területére helyezik, és a papi műkö-
désének színhelyét is ezen területek valamelyikére.
3. harmadszor pedig azok, melyek Zarathustra születését Nyugat-Iránba Atropatenébe,
Médiába helyezik, de hozzáteszik, hogy Baktriában tanított és hirdette a vallást.(…)

Függelék III.

A zoroasztriánus időszámítás
(Dr. West nyomán, in A.V. Williams Jackson, Zoroaster, 1899, Appendix III., p. 179-181)

[rövidítések: V.E. = a Mazda-vallás megalapítása előtt, A.R. = ’anno religionis’, a vallás megala-
pítása után; Bd. = Bundahisn West-féle kiadása, Dk. = Denkard, Zs. = Zat-sparam]

V.E. 9000 (i.e. 9630). Az Idő első évezredének kezdete, és a fravashik, vagy a jó teremtés ős-
ideáinak kialakulása, melyek érzetnélküliek és mozdulatlanok maradnak 3000 éven át (Bd. I, 8,
XXXIV, 1).

V.E. 6000 (i.e. 6630). A negyedik évezred kezdete, amikor Zarathustra szellemi teste kialakul, és
3000 évig az arkangyaloknál marad (Dk. VII, ii, 15, 16), míg az első ember és az ősökör háborí-
tatlanul él a világban, mivel a gonosz szellem kaotikus és erőtlen (Bd. I, 20, 22, III, 1, 3, 5,
XXXIV, 1).

V.E. 3000 (i.e. 3630). A hetedik évezred kezdete, mikor a gonosz szellem beárad a teremtésbe
újév napján, megöli az ősökröt és gyötri Gayomart-ot, az ősembert (Bd. I, 20, III, 10-20, 24-27,
XXXIV, 2). Z. még az arkangyalokkal marad 2969 éven át.

V.E. 2970 (i.e. 3600). Gayomart eltávozik (Bd. III, 21-23, XXXIV, 2).

V.E. 2930 (i.e. 3560). Masye és Masyaoi felnövekednek (Bd. XV, 2, XXXIV, 3).

86
V.E. 2787 (i.e. 3417). Hoshang megjelenése (Bd. XXXIV, 3).

V.E. 2747 (i.e. 3377). Takhmorup megjelenése (Tahmurasp, ibid. 4).

V.E. 2717 (i.e. 3347). Yim megjelenése (Yima, ibid.).

V.E. 2000 (i.e. 2630). A nyolcadik évezred kezdete. Dahak megjelenése (Azi Dahaka, ibid. 4, 5).

V.E. 1000 (i.e. 1630). A kilencedik évezred kezdete. Fretun megjelenése (Thraetaona, ibid. 5, 6).

V.E. 500 (i.e. 1130). Manushcihar megjelenése (ibid. 6).

V.E. 428 (i.e. 1058). Spendarmat Manushciharhoz megy Frasiyav's (turáni Frangrashyan) öntö-
zőműveinek létrejötte idején (Zs. XII, 3-6). [West rövid megjegyzését a kézirat javításáról itt ki-
hagytuk]

V.E. 380 (i.e. 1010). Auzobo megjelenése (Bd. XXXIV, 6).

V.E. 375 (i.e. 1005). Kai-Kobat megjelenése (ibid. 6, 7).

V.E. 360 (i.e. 990). Kai-Us megjelenése (ibid. 7).

V.E. 300 (i.e. 930). Zarathustrát először említik a Srito által megölt ökörrel kapcsolatban (Zs. XII,
7-20).

V.E. 210 (i.e. 840). Kai-Khusroi megjelenése (Bd. XXXIV, 7).

V.E. 150 (i.e. 780). Kai-Lohrasp megjelenése (ibid.).

V.E. 45 (i.e. 675). A dicsőség alászáll a mennyből Duktak születésekor (Zs. XIII, 1).

V.E. 30 (i.e. 660). Kai-Vishtasp megjelenése (Bd. XXXIV, 7). Vohumano és Ashavahishto alá-
száll a világba a hom [haoma, szent növény] hajtásával (Dk. VII, ii, 24). Zarathustra születése
(ibid, v, 1).

V.E. 23 (i.e. 653). Z. hét éves, amikor a két Karap meglátogatja apját, és Durasrobo eltávozik (Bk.
VII, iii, 32, 34, 45).

V.E. 15 (i.e. 645). Z. tizenöt éves, amikor négy testvérével kérik a családi örökségük megosztását
(Zs. XX, 1).

V.E. 10 (i.e. 640). Z. húsz éves, amikor elhagyja a szülői házat (ibid. 7).

A.R. 1 (i.e. 630). A tizedik évezred kezdete. Z. a szent lényekkel tanácskozik Vistaszp uralkodása
31. évének 45. napján (Dk. VII, iii, 51-62, VIII, 51, Zs. XXI, 1-4).

A.R. 3 (i.e. 628). Z. két év múlva visszatér első tanácskozásáról, és sikertelenül hirdeti a vallást
Aurvaita-dangnak és a Karapoknak (Dk. VII, iv, 2-20).

A.R. 11 (i.e. 620). A hetedik tanácskozás után, tíz év múlva Z. Vishtasphoz megy; unokatestvére,
Metyomah (Maidhyo-maunga) is megtér (ibid. 1, 65, Zs. XXI, 3, XXIII, 1, 2, 8).

87
A.R. 13 (i.e. 618). Tizenkét év múlva Z. tanácskozásra megy, Vistaszp felveszi a vallást, bár a
Karapok két évig hátráltatják ebben (Dk. VII, v, 1, Zs. XXIII, 5, 7).

A.R. 20 (i.e. 611). Kundah fia, egy Kavig megtér (Zs. XXIII, 8).

A.R. 30 (i.e. 601). Arjasp (Arejat-aspa) és a khyónok legyőzése (ibid; W.Jackson, p.213-216).

A.R. 40 (i.e. 591). Vohunem születése (ibid.). Ekkortól írja le Jamasp az Avesztát, Z. tanításai
alapján (Dk. IV, 21 ; V, iii, 4 ; VII, v. 11). [v.ö. Dk. III. vii, 1, SBE. xxxvii. 406.]

A.R. 48 (i.e. 583). Z. eltávozik vagy megölik, hetvenhét éves és negyven napos korában, az év 41.
napján (Dk. V. iii, 2, VII. v, 1, Zs. XXIII, 9).

A.R. 58 (i.e. 573). A vallás érkezése ismertté válik minden térségben (Dk. VII, vi, 12). [v.ö. Dk.
IV, 21-22, SBE. xxxvii. 412-413.]

A.R. 63 (i.e. 568). Frashoshtar eltávozik (Zs. XXIII, 10).

A.R. 64 (i.e. 567). Jamasp eltávozik (ibid.)

A.R. 63 (i.e. 558). Jamasp fia Hangaurush eltávozik (ibid.).

A.R. 80 (i.e. 551). Asmok-khanvato eltávozik, és Akhtot, a varázslót megölik (ibid.).

A.R. 91 (i.e. 540). Spend-dat fia Vohuman megjelenése (Bd. XXXIV, 7, 8).

A.R. 100 (i.e. 531). Seno születése (Dk. VII, vii, 6).

A.R. 200 (i.e. 431). Seno eltávozik (ibid.; Zs. XXIII, 11).

A.R. 203 (i.e. 428). Vohuman leánya, Humai megjelenése (Bd. XXXIV, 8).

[Dr. West néhány időponttal kiegészítette a táblázatot, köztük Alexander hódításával (A.R. 300 =
i.e. 331) és halálával (A.R. 308 = i.e. 323), és az időrendet a világ utolsó évezredéig vitte (A.R.
3028 = A.D. 2398).- W.J.; ez utóbbi időpont megfelel a Vízöntő-korszak kezdetének 2380 körül, a
szakrális-csillagászati hagyomány szerint – a ford.]

Irodalom:

The Zend-Avesta, I. The Vendidad, II. The Sirozahs, Yasts and Nyayis, ford. J. Darmesteter, in: Sacred
Books of the East, Oxford, 1880-1883.; The Yasna and the Gathas, ford. L.H. Mills, 1898, K.F. Geldner:
Avesta, the Sacred Books of the Parsis, 1896; The Greater Bundahisn, ford. B. T. Anklesaria, Bombay,
1956. (archive.org, www.avesta.org, a magyar fordítás a pehlevi eredetivel összevetendő)
Rig-Veda-Sanhita, ford. F. Max Müller, London, 1869
The Sáhnáma of Firdausi, A. G. & E. Warner, 1909, London, 7 kötet (archive.org; ld. magyarul az 1959-es,
Devecseri-féle töredékes kiadás és Radó Antal 19. századi fordításai a terebess.hu oldalon)
R.W. Rogers: A History of Babylonia and Assyria, 1900 (aina.org)
Constantinus Porphyrogennetos: De thematibus et de administrando imperio (DAI), De cerimoniis aulae
Byzantinae (facsimile, books.google.com, Corpus Scriptorum Historiae Byzantinae, ld. egyéb görög írókat
a Fragmenta Historicorum Graecorum köteteiben)
Sz. P. Tolsztov: Az ősi Chorezm, Bp., 1950
Berze Nagy J.: Az égigérő fa, Pécs, 1958
Diószegi Vilmos: A pogány magyarok hitvilága, 4. kiadás, Akadémiai Kiadó, Bp., 1983

88
Bongard-Levin-Grantovszkij: Szkítiától Indiáig, Bp., 1981
Harmatta J.: Iráni nyelvek hatása az ősmagyar nyelvre, in: Honfoglalás és nyelvészet, Bp., 1997
Ókori Keleti Történeti Chresthomatia, szerk. Harmatta J., 2. kiadás, Bp., 2003 (itt jegyzem meg, hogy ez a
munka nem tartalmaz egyetlen sort sem az Avesztából, ami egyszerűen érthetetlen, hiszen a szerkesztő
iranológus professzor volt)
Hermippus of Smyrna, Zarathustra koráról, Encyclopaedia Iranica (iranica.com)
P. O. Skjaervo: Introduction to Zoroastrianism, 2005
G. Gnoli: Agathias and the date of Zoroaster, 2003 (transoxiana.org)
Vyacheslav V. Ivanov: The Indo-European Homeland in the Near East, Bulletin of the Georgian National
Academy of Sciences, 175, No. 3, 2007, Comparative Notes on Hurro-Urartuian, North Caucasian and
Indo-European
Russel D. Gray - Quentin D. Atkinson: Language-tree divergence times support the Anatolian theory of the
Indo-European origin, Nature, Vol. 426, 27 Nov. 2003
L. Koryakova - A. V. Epimakhov: The Urals and Western Siberia in the Bronze and Iron Age, Cambridge
University Press, 2007
Rédei Károly: ’Isten’ szavunk eredete, Magyar Nyelv, 1991/1
Gary Beckman: „My Sun-god” – Reflections of Mesopotamian Conceptions of Kingship among the
Hittites, Melammu Symposia, Ravenna, 2002, ed. A. Panaio, G. Pettinato
Z. Tóth Csaba: Magyar őstörténeti tanulmányok, Szabir-magyar szöveggyűjtemény, Mikes Intl., Hága,
2010 (federatio.org, mek.oszk.hu)
– : Genetikai „rokonságok” Napkelettől Napnyugatig, Mikes Intl. 2011/2

Függelék IV.

Indoiráni-magyar párhuzamok rövid áttekintése


Vallás, világszemlélet:

- anyaistennő alakja (Anahita/Eneth; hódprém-ruhája az erdős-steppei közös őshazára utal)


- fehér ló, lóáldozat, lókultusz, a ló háziasításának, szekérbefogásának, kezdeti megülésének emlékei
(Fehérlófia, fehér ló mondája, népmeséink táltos paripája)
- fekete és fehér ló alakjában harcoló istenek (táltosküzdelem, fény-sötétség kettősség, napkultusz)
- kutya szerepe az áldozásban, temetkezésben (ld. magyar és óbolgár temetkezések)
- sas-fa, turu-fa (bódoganya)
- tűz-kultusz (iráni neve: Szada, Szag-did)
- növény- és állatkultusz (avesztai szent növény elsőrendű ábrázolásai a honfoglaláskori és népmű-
vészeti motívumainkban, szarvas, turul az eredetmondáinkban)
- világközép, hármasság, hetesség képzetei (népmesék, néphagyományok)
- nők kiszabadítása egy sárkány-démon fogságából (keleti eredetű népmesei motívumunk)
- földnövelés motívuma az avesztai, indiai és az obi-jugor világteremtési mítoszokban (nálunk is meg
lehetett; v.ö. földterület kijelölése nyíllövéssel)
- egy avesztai hős, Keresaspa, a legyőzött sárkány hátán főzi meg ebédjét (L.H.Mills: Yasna, 9,11, v.ö.
Fehérlófia c. népmesénkben a „kását egyek a hasadról” fordulat)
- birkózók motívuma a steppei művészetben (Irán-Turán ősküzdelem, ld. Szt. László legendák)

Embertan, genetika:

- az antropológia és genetika eredményei (koponyaalkatok, apai, anyai gének) elsődleges indoiráni,


indoeurópai (nyugat- és közép-ázsiai) eredetünkre mutatnak

Régészet:

- régészeti eredmények (részleges lovastemetkezés a Szintasta-kultúrában, elhunytak latitudinális,


nyugat-kelet tájolása, egyes leletpárhuzamok az Urál-vidék és a Kaukázus-Meótisz bronz- és vaskori,
andronovói és szkíta-szauromata sírjaival, leleteivel)

89
Nyelvészet:

- az óiráni nyelv avesztai, kusán és alán-oszét szavai (példák: yazatan/isten, mainyu/manyu/menny,


égbolt, szellem, atar/oltár, imád, báb/pap (nem szláv szavunk), per. ahriman/ármány, drug/ördög,
baresma/berezaiti/Börzsöny?, gaokerena/gyökér?, keresani/kerecseny?, saena/sólyom?, astar/ostor,
zarana/arany, oevzist/ezüst, vas, réz, kard, vért, legény, ardar/aladár, huszár, asszony, vendég, híd,
gazdag, fizet, üveg, földművelés egyes szavai, stb.; népnevek: Tura, Sairima/szarmata?, Syavar-
shan/szovárd?, hyaona/hunu/chión/hun, khot-doshak/kadosa?, pazinah/besenyő?; v.ö. k- és ska-
suffixumos személy- és helynevek; az Aveszta eredeti szavainak, neveinek ao-magánhangzótorló-
dásait olvasva, az embernek néha az az érzése, hogy fonetikusan, „tájszólásban” leírt ősmagyar szava-
kat lát); az ún. „finnugor” (helyesebben jugor, jugriai, másképp uráli) őslakos népek hagyományainak,
nyelvének elemei, melyek szorosabb kapcsolatra utalnak a bronzkortól kezdődően (nyelvcserék a köl-
csönös beházasodások, cserekereskedelmi kapcsolatok, szomszédság, átmeneti együttélés révén)

© Z. Tóth Csaba, 2011 (Botai és a ló háziasításának


turániakhoz köthető eredete még további kutatásokat igényel)

Szkíta-hun övcsat, aranyozott bronz, Ordosz-vidék, Kína, i.e. 4-3. század (British Museum);
a harcoló lovak jellemzőek a korai xiongnu művészetre, előképük iráni lehet, megtalálható
az Avesztában (Tir Yast, VI. 20-28) és továbbélt a magyar folklór bika- vagy lóalakos
„táltosküzdelmeiben” egészen a 19. századig (Diószegi)

90
3. Honfoglaláskori tarsolyainkról
Tartalom, kulcsszavak:

A honfoglaláskori magyar övtarsoly és amit tartalmazott: tűzcsiholó vas, kovakő, fenőkő; a tarsoly-
lemezek díszítése és vallási-szellemi összefüggéseik, a szent tűz kultusza és példái, moszlim szerzők
tudósításai a magyarok „tűzimádó” vallásáról, tarsoly szavunk eredete; a steppei nomád tarsolyviselet
példái, tűzszerszám, fenőkő elhelyezése a sírokban, bronzkori előzmények, Tagar, szkíta kori Tuva,
Altáj, Mongólia, afraszijabi freskók, szienpi tarsolylemez, dél-uráli szauromaták, késő szarmata kor,
kárpát-medencei szarmaták, kínai sírtáblák, kelet-európai párhuzamok, Észak-Kaukázus, Közép-
Volga-vidék, Cseremiszföld; leveles-indás, hálófonatos díszítő motívumaink szoros párhuzamai:
Szakkiz, Altáj, Szamtavisszi, Semokmedi, Csernigov, Nisápur, Merv, Afraszijab-Szamarkand, Kína

K
ülönlegesen szépek honfoglaláskori leleteink között az övre csatolható bőr- és
vászontarsolyainkat fedő tarsolylemezek, melyeknek egész Eurázsiában alig akad
párja. Először azt gondolnánk, hogy a gazdag növényi ornamentika, a levelek,
indák hálózata, mellyel mindegyiket hasonlóképpen díszítették ötvöseink, csupán
a honfoglalás előtti nomád életmódunkra utal, mely szorosan összekapcsolódott a vegetáci-
óval, a legeltető, legelőváltó nagyállattartással, sőt részben már a földművelés ismeretével is.
Ezek a hétköznapi magyarázatok minden bizonnyal hozzátartoznak a honfoglaláskori művé-
szetünk dús, növényi ábrázolásainak megfejtéséhez. Felmerülhet azonban egy mélyebb jelen-
tésréteg is, szoros kapcsolatban a mindennapi élettel, hiszen a honfoglalás korában, és még azt
követően sokáig, a földi élet és a vallási felfogás még nem vált ketté: ez a tarsolylemezek dí-
szítésének, és általában a magyar népművészetben is erőteljesen jelenlévő növényi orna-
mentikának szakrális, vallási-szellemi eredete, tartalma. Erre mutat, hogy a tarsolyaink első-
rendűen a tűzgyújtáshoz, az áldozati tűzhöz és természetesen az étel elkészítéséhez, a melege-
éshez egyaránt szükséges eszközöket tartalmazták, tűzcsiholó vasat, kovakövet, illetve a ké-
sek, fegyverek élesítéséhez használt fenőkövet.
Milyen növényt ábrázoltak a tarsolylemezeken, s ugyanúgy a többi, honfoglaláskori
tárgyainkon, és honnan ered az ábrázolásainknak ez a kiforrott, érett képi kánonja? Általában
a tulipánt szokták említeni, melynek őshazája a Tien-shan lábainál vadon növő tulipa altaica,
az altáji tulipán (ALMÁSSY Gy.), és a tulipán-forma valóban máig él a népművészetünkben,
bár a honfoglaláskori levéldíszek nem hasonlítanak tulipánra. Úgy vélem, hogy ha a leveles-
indás motívumaink eredendő szakrális jelentéséhez közelebbi párhuzamokat keresünk, akkor
másutt, az ősi Elő-Ázsiában és az iráni világban kell elsősorban körülnéznünk, ahová a mező-
gazdaság, állattenyésztés, civilizáció legkorábbi kezdetei nyúlnak s ahol a szent növényiség
tiszteletének, sőt ábrázolásának a miénkhez sokszor meglepően hasonló, ősi példáival talál-
kozhatunk, a szumér pecséthengerektől kezdve a hettita ábrázolásokon át Közép- és Észak-
Ázsiáig. Ezekre a vizsgálódásokra okot ad néhány nem elhanyagolható történeti, etnikai és
vallási kapcsolat e térségek népei között, mint az újabb régészeti, genetikai és forráskutatások
kiderítették, bár korántsem úgy, hogy mi, magyarok közvetlenül a szumérek vagy a hettiták
„leszármazottai” lennénk. Saját „megvilágosodásaim” az idehaza eddig megdöbbentően ke-
véssé tárgyalt Avesztával kapcsolatban – mely tucatjával árasztja az iráni-magyar néprajzi-
őshiedelmi párhuzamokat –, szintén azt mutatják, hogy jogosult a hagyományaink és művé-
szetünk gyökereit az iráni világban keresni, mely ősi soron kapcsolatban volt a babiloni és
anatóliai kultúrákkal. Azt is tudjuk, hogy a közép-ázsiai fehér hunok vagy heftaliták is a
zoroasztriánus hitet követték, pénzeik az iráni-perzsa ikonográfia szerint készültek, hátolda-
lukon a tűzoltárral, s az európai hunok vezetőrétege is nagy valószínűséggel már a zoroaszt-
rianizmus követője volt (ld. szerzőtől Hunni redivivus).

91
De mindenekelőtt tekintsük át, amit közvetlen benyomásként nyerhetünk tarsolyainkról, és
hallgassuk meg, mit mondott az egyik legilletékesebb, LÁSZLÓ Gyula régészprofesszor:
„Nemcsak lemezes tarsolyaink voltak, hanem legtöbbje egyszerűbb bőrtarsolyban tartotta a
kovát, taplót s az acélt… Tarsolylemezeink mintái világosan elárulják, hogy azok az egy-
szerűbb bőrtarsolyok, amelyek nyom nélkül elpusztultak a földben, nem is lehettek olyan egy-
szerűek. A tarsolylemezek egyrészén ugyanis sík, szövött-fonott mintát láthatunk, másrészén
pedig erősen domborodó minták figyelhetők meg. Nagyon valószínű tehát, hogy bőrtar-
solyaink fedelét színes szövettel húzták be, másrészt pedig a szíjgyártók mintákat poncoltak
beléjük” (p.273). Tarsolyaink „vörösréz- vagy ezüstlapból készültek, az ötvös előre bekar-
colta a rajzot, majd poncolókkal, cifrázóvasakkal kidolgozta s utána a rajz hátterét mélyebbre
kalapálta. A hátteret néha még finom körponcolóval népesítették be. A bezdédi vörösrézlemezt
teljes felületében aranyozták, a többieknél azonban csak a hátteret aranyozták, úgyhogy a
minta finom rajzával együtt szépen érvényesült, a mélyített háttér pedig árnyékhatásával nö-
velte a rajz játékát… A geszterédi fejedelem mellett ezüst tarsolylemez feküdt, Árpádé kétség-
telenül aranyból volt... Meggyőződésem, hogy színarany szerszámok, fegyverek s övek egyedül
csak a kündünek [szakrális fejedelem] jártak, aki „naphoz hasonlatos”, a „nap fia” volt. Az
arany pedig ősidőktől fogva a nappal azonosított fém… Nemcsak tarsolylemezeinknél jár
együtt az ezüst és a vörösréz használata, hanem általánosságban megtaláljuk ezt a két fémet
régiségeinkben. Fettich Nándor nagyon érdekes technikai kutatások eredményeképpen kimu-
tatta, hogy ennek a két fémnek az együttese a hun idők ötvösgyakorlatában gyökerezik. Tar-

solylemezeink mintakincsében is olyan vonásokat talált, amelyek ugyancsak eddig vezetnek


minket. Kétségtelennek látszik – hiszen ezt történeti forrásokból is tudjuk –, hogy a magyarság
díszítőművészete Dél-Oroszországban fejlődött ki s mélyében hunkori hagyományok lappan-
ganak.” (A honfoglaló magyar nép élete, 1994, p. 270-271; temetkezések leírása: p.95-129;

92
fent LÁSZLÓ Gy. rajza, mely mutatja a tarsolyviseletünket; ld. Függelék I., 1-12. ábra; honfog-
lalók embertanáról ld. TÓTH Tibor, Turán, 2009/1, ÉRY Kinga, 1982).

A tarsolyviselet és tartozékainak kialakulása


A magyar tarsoly fokozatosan alakulhatott ki abból az övre függeszthető, változatos alakú
bőrtarsolyból, melynek példáit megtaláljuk a kora vaskorban az Altáj-hegység vidékén (itt
megmaradt a konzerváló hőmérsékleti viszonyok következtében), majd viselete rendszeressé
vált a steppén, nyilvánvalóan a kialakuló nomád életforma részeként, melyben szükség volt
egyes használati tárgyak állandó kéznél tartására. Az uráli bronzkor indoiráni népeinél (Szin-
tasta-Andronovo kultúrák) több azonos vonást találunk a hongfoglalókkal (részleges lovas-
temetkezés, elhunyt fejjel nyugatra tájolása, fokoshasználat stb., KORYAKOVA, 119-120), de
tarsoly, fenőkő, tűzszerszám ekkor még nincs a sírokban (néha még kovakőből készítettek
baltát, lándzsa- vagy nyílhegyet, pl. a Balanovo-kultúrában, KORYAKOVA-EPIMAKHOV, p.95,
100, 102; kovakő fegyverekre van példa az i.e. 6-5. évezredbeli Szamara és Khvalinszk kultú-
rákban a Volga mentén, és fenőkövet találtak valószínűleg nomád férfi maradványa mellett a
görögországi Euboiában is az i.e. 10. században, K. JONES-BLEY, in Kurgans, p. 130).
A tarsolyhasználat első steppevidéki példáit a fejlett, preszkíta Tagar-kultúrában, az
eleinte kőlapokkal bélelt, majd gerendavázas, négyzetes alaprajzú kurgán-temetkezésekben
találjuk az i.e. 8-1. században, a többnyire délnyugatra tájolt elhunytak mellett (Minuszinszk-
medence, v.ö. Karasuk és a Noin Ula-i kurgánok). A női öveken kés vagy kis bőrtarsoly füg-
gött piperecikkekkel, köztük bronztükörrel és csontfésűvel (Nomads, p. 257, 301, 308).
Délebbre, a szkíta kori Tuvában is
piperecikkeket tartottak a kerek,
ovális, négyzetes vagy trapézala-
kú bőr kézitarsolyokban, melye-
ket vörösre festett geometrikus
motívumokkal díszítettek. A tasak
peremére bojtokat erősítettek (uo.
p. 278, itt is megjelenik a nyugat-
ra tájolt kőlapos sír).
Az i.e. 7-6. sz.-ban a fenő-
kövek már gyakoriak a szakáknál,
mind Kelet-Kazahsztánban, mind
az Amu-darjánál (uo. p.204, 207,
230). Tuvai szkíta szarvasos kö-
veken (olennyije kamni, ld. balra,
uo., p.272) ábrázolták is az övre
felfüggeszthető tárgyak között a fenőkövet, mely négyzetes vagy trapézalakú, kis felfüggesztő
lyukkal az egyik végén (uo. p.272, 277, 287). A szkíta Kul Oba kurgánban (Hamvak Dombja,
Krím-félsziget) fenőkő készletet találtak arany fogantyúval (uo. p.69).
Vaskések és fenőkövek a leggyakrabban talált eszközök a szauromata férfisírokban
(Urál-Volga-vidék, i.e. 7-6. sz.). A fenőkövek kerek vagy négyszögletes átmetszetűek, gyak-
ran szivaralakúak. Kiegészítő leletek a cseréporsó, a bronz- és vastűk, árak, és kovakövek.
(uo. p. 108). Fenőkövek jellemzőek a szarmata periódusban is, az i.e. 5. századtól AD 4. szá-
zadig (uo. p.103). A korai szarmata periódusban a férfisírokban kések, fenőkövek, ritkábban
vasfokos és balta található (p.126). Középső és késői szarmata korban is jellemzőek a fenőkö-
vek, vaskések, vas árak (p.143, 156). A tagarihoz hasonló korai nomád kőlapsíros (Slab
Grave) kultúra Mongóliában szintén sírmellékletként használta a fenőkövet (p.321, 326, itt az
elhunyt keleti tájolásával találkozunk).

93
A tarsoly egyik formája, melyet „pásztortáskának” nevezett el a szakirodalom, a kárpát-
medencei késő szarmata korban (AD 2-4. sz.) mint új tárgytípus jelenik meg, vaskést, vas
árat, tűzcsiholó vasat és kovakövet, néha fenőkövet tartalmazott (SULIMIRSKI, p. 177, Kis-
zombor-Ernőháza leletcsoport, p. 180, 51. tábla; fenőkő szauromatáknál p.42, p.99). A késő
szarmata kori tűzcsiholó vas alakja teljesen megegyezik a honfoglaló magyaréval (Függ. I, 12.
ábra).
A 7. századi afraszijabi palotában (Szamarkand) a „Követek termének” falfestményein
(Függ. II. 25. kép) is ábrázolták a tarsolyviseletet. Szergej A. JACSENKO részletes tanul-
mányban foglalkozott a viseletek típusaival. A türkök övén függött általában egy kard és egy
tőr, egy színes textilből vagy bőrből készült tarsoly (tör. kaptarga; ebből eredhet a tarsoly sza-
vunk, bár a TESz „bajor-osztrák”
eredetűnek tekinti), egy kendő és
egy fenőkő-készlet, díszes fado-
bozban. Hasonlóan írja le a korai
türk övet egy 11. századi kínai tu-
dós, Cseng Ku. A kínai krónikák
megnevezik a kis fenőkövet a korai
türk etnikai csoportok derékszíján
függő tárgyak között (Tang shu,
217b a kirgizekről). A kaptarga-tar-
solyban, a régészeti leletekből ítél-
hetően, tükröt, fésűt, pénzt és más
kisebb tárgyakat tarthattak. Pen-
dzsikentben az egyik freskó ünnepi
jelenetén négy férfi három külön-
böző típusú tarsolyt visel. A türk
tarsolyok kerek, négyzetes vagy
trapézalakúak. A szogd követek
három csoportjában három különböző tarsolyt viselnek az övre függesztve, melyek négyzet-,
szív- és kerek alakúak. Érdekes, hogy a magasabb rangú türkök és szogdok nem viselnek öv-
tarsolyt az afraszijabi freskókon (fent Yatsenko, 2. tábla, a csagani szogd követség férfi és női
viselete, 15-16.: övre függeszthető tarsolyok).
Láthatjuk, hogy a keleti tarsolyviselet példáinál szinte valamennyi esetben hiányzik a
tarsolyt díszítő fémlemezborítás és a tűzszerszám elhelyezése a tarsolyban, kivéve a szarmata
kori „pásztortáskát”. Ez a két elem tehát, a tarsolylemez és a tarsolyban elhelyezett tűzszer-
számok úgy tűnik csak a honfoglaló magyarokra és részben a szarmatákra voltak jellemzőek.
A tarsolylemezeink pompás díszítése, bár mutat meótiszi szkíta, proto-iráni formajegyeket
(24, 25 ábra), de közép-ázsiai divatra vall (mervi műhely?), ami az ogur-hunok, kaba-
rok/kálizok révén is hozzánk kerülhetett, illetve korai példái a még feltáratlan sírjainkban pi-
hennek a keleti óhazában (v.ö. 8, 10, 16. ábra). A hunok közvetítő szerepére utalhat, hogy az
eddigi egyetlen közép-ázsiai példa, amely alakjában és valamelyest talán díszítésében is ha-
sonlít a honfoglaló magyar tarsolylemezekre, egy szienpi (xianbei) fejedelmi övkészlet tar-
solylemeze (Függ. II, 13., v.ö. szkíta aranylemez, Függ. I. 7. ábra?). Az övtarsoly ábrázolását
megtaláljuk még egyes kínai szolgálatban álló szogd, türk vagy hun főemberek sírtábláin, a 6.
században (Függ. II. 14, 15, 17).

Tarsolylemezeink növényi díszítésének kialakulása


Tarsolylemezeink díszítőmotívumaira, az indákra, indafonatokra, a szent növény ábrázolá-
saira jóval több példát ismerünk. Ezek között a legkorábbi párhuzamok, illetve a hálószerű

94
indafonatunk előképei lehetnek az elő-ázsiai életfa-motívumok (Függ. III., 19-22, szumér,
asszír, urartui), mint erre már HUSZKA J. számos példát felhozott 1929-ben, de az is felmerül-
het, hogy ez a motívum a szkítákkal való kapcsolat révén került az asszírokhoz, erre mutat,
hogy a nyugat-iráni Szakkizban talált szkíta kincs aranylemezein is szerepel a hálófonat-
motívum, autentikus szkíta szarvas- és hegyi kecske-motívumokkal (23. ábra; a szkíta hatásra
utalhat, hogy egy asszír pecséthengeren a jellegzetes szkíta fokost ábrázolták a szokásos
szkimitar, a sarló alakú kard helyett, W.H. WARD, p.202, v.ö. Pazyrik, nemezkárpit).
A szent növény ábrázolásai igen koraiak és ugyancsak az elő-ázsiai világba vezetnek
bennünket, ahol már az indoirániak megjelenése előtt kialakulhatott kultusza, képi szabály-
rendszere (szumér és hettita pecséthengerek rajzai, W.H. WARD, p. 160, lent p.231, jobbra
p.304; a steppéről érkező indoiráni hettiták számos elemet átvettek az anatóliai, észak-
mezopotámiai vallásokból illetve el is terjesztettek a sajátjukból).

A szent növény, a barszom vagy bareszma kultuszának leírását megtaláljuk az Avesztában


(Aban Yast, XXIII, 104). A bareszma egy megszentelt fafajta volt, melyet a zoroasztriánus
papok külön ligetekben neveltek az áldozati szertartásokhoz. Ardvi Sura Anahita, a termé-
kenység istennője bareszmát tart a kezében (Aban Yast, XXX. 126-129). A bareszma szó eti-
mológiájára utal a harayå berezô, a „Ragyogás hegye”, „Fenséges hegy”, mely a dél-káspi
Elburzzal azonosítható (Zamyad Yast I. 1., Ashi Yast, III. 24; nem kizárt, hogy e név rejlik a
Börzsöny hegység nevében). Iráni, zoroasztriánus ábrázolásokon megjelenhet a haoma vagy
homa, illetve gaokerena, melyek pontos növénytani besorolását szintén nem ismerjük.

95
Egy másik szent növény, szent fa volt az óiráni mitologikus képzetek között a tenger közepén
álló fa, mely minden növény magvát tartalmazza s amelyen sas lakik: „Te teremtetted, Ó,
szent Rashnu, a sas (saona) fáját, mely a Vorukasa-tenger közepén áll, melyet a jó reme-
diumok fájának neveznek, az erős remediumok fájának hívnak, minden remediumok fájának,
és amelyen minden növény magvai pihennek…” (Rashn Yast, X. 17). A Saona, közép-perzsá-
ul Sinamru vagy Simurgh madár „fészke egy fán van, mely minden magvak jad-besh-e, távol
minden káros dologtól; mikor a madár felemelkedik, ezer ág hajt ki a fából s amikor leszáll
rá, ezer ágat tör le róla és szétszórja a magvaikat. A Kanmros madár ott él a közelben és az a
dolga, hogy összegyűjtse a fáról lehulló magvakat és odavigye őket, ahol Tishtar/Tistrya
(Szíriusz csillagisten) őrzi a vizeket, és a vizet mindenféle maggal együtt az esővel szétszórja a
világon”. A madaras végű sámánfák, sas-fák állításának és ábrázolásának szokása a steppei
népeknél talán erre az ősi, avesztai képzetre vezethető vissza (v.ö. sámánfa, turu-fa, ld. DIÓ-
SZEGI, p.93; ld. még az istennő, a világfa, sasfa, a szent hegy és a ’közép’ szakrális képzeteit a
magyar néphagyományban, BERZE NAGY J. 1958, p.200; a régi magyarság „tűzimádó”, avesz-
tai vallásáról ld. Ibn Ruszta, Gardezi, Al Dzsarmi és Dzsajhani, KMOSKÓ M.: Mohamedán
írók a steppe népeiről, I/1-2).
A szent fa kultuszát megtaláljuk a kaukázusi hunoknál a 7. században, akik szír és
örmény források szerint heftaliták voltak, s valószínűleg a kárpát-medencei Attila-hunok utó-
dai. A hunok szertartásairól, szokásairól a kelet-kaukázusi Albánia püspökének és kísére-
tének térítő útja kapcsán értesülünk: „A magas és sűrűlombú tölgyfák közül (amelyek az utá-
latos Aspandiatnak voltak szentelve, ezek mellett mutattak be neki lóáldozatokat, a lovak vé-
rét a fákra loccsantva, a ló fejét és a bőrét pedig a fák ágaira aggatva) megparancsolta a
püspök, hogy vágják ki azt, amelyik (mintegy) a feje és anyja volt az összes többi magas fá-
nak, és amelyet a hunok országában sokan imádtak, közöttük a fejedelem és a főemberek is,
mivel isteneik megváltójának, életadójának és minden javak adományozójának tartották.… A
főtáltos így beszélt: „Vajon amíg imádtátok és áldozatokat és ajándékokat vittetek a fák elé a
hatalmas hős, Aspandiat nevében, nem kaptatok-e meg minden jót, amit kértetek? A betege-
iteket meggyógyította, a szegényeket és szűkölködőket felemelte, a perzselő aszályokban és az
égető hőségek idején az ő erejével hoztunk nektek esőket, amelyek lehűtötték a rekkenő hősé-
get, kizöldítették a növényeket és a fákat, meghízlalták a gyümölcsöket a ti élvezetetekre és
táplálásotokra. Ugyancsak mi teremtettünk nyugalmat a heves felhőszakadások, a felhőkből
cikázó villámlások és háborgó mennydörgések idején.” „…újra felépítjük és tiszteljük a szen-
télyeket és az oltárokat és az emberalakú bálványokat, újra imádjuk a (szent) fákat, áldo-
zatokat és ajándékokat mutatva be nekik, miként eddig” (Moses Kalankatvaci [vagy
Dasxuranci]: A kaukázusi hunok vallási kultuszáról, SZALMÁSI Pál, Keletkutatás, 1974, bőví-
tett újraközlés szerző fordításaival Turán, 2009/2; az „Aspandiat” elnevezés az avesztai Ame-
sha-Spenta, Amsaszpandból származhat, mely a hat Jótékony Halhatatlan istenség neve, köz-
tük a fák istennője, Ameretat vagy Amurdad, ld. Bund. XXVI. 113-115, XXVIII 3., 22.
Shirozah II. 7.; de az istenség ótörök-mongol Tengri kán nevét is közli a krónika, a kétféle
név használata tükrözi a hun törzsek iráni-török-mongol keveredését vallási értelemben is).
A honfoglaláskori tarsolyainkban és fedőlemezeiken tehát megjelennek a steppetér-
ségben a bronzkortól már ismert ősiráni „tűzkultusz” vaskori tartozékai (tűzszerszámok az
áldozati tűz meggyújtásához), erre utalnak a magyar régiségben az uráli-andronovói, avesztai
párhuzamok s közvetve a nyelvcsere ideje és újabban feltárt körülményei (KOR.-EPI. p.150-
151, és az R1a-hcs. kb. 4000 éve a steppén, ld. még ’isten’ szavunk iráni eredete), illetve a
kultuszban használt szent növény ábrázolása, mely az idők során szkíta, szarmata, végül hun
elemekkel kiegészülve nyerte el végső, egyénien magyar formáját. Elsősorban iráni ősvallá-
sunk az, ami szerepet játszhatott a tarsolylemezeink kiemelkedően díszes kivitelezésében, a
pompás növényi formák erre az ősi, világszemléleti tartalomra, az „életfára” utalnak, mely
mindent táplál s a világ „közepén” összeköti az eget és a földet.

96
Függelék I.: Honfoglaláskori magyar tarsolylemezek

1. Galgóc 2. Szolyva

3. Bodrogvécs 4. Tarcal-Rimai dűlő

97
7. Szkíta aranylemezek az
Altáj-hegységből, a balol-
dali valószínűleg (?) tar-
solylemez (Nomads, 1995,
p. 294, sajnos nincs pontos
leírás róla)

5. Dunavecse-Fehéregyháza, alatta 6. Tiszabezdéd (1-6. ábrák Huszka J. nyomán); az egyenlőszárú kereszt-


szimbólum feltűnik már a babiloni kasszúk, egy óiráni lovasnép pecséthengerein is (W.H. Ward, 1910, p.191); a
lurisztáni bronzok valószínűleg, legalábbis részben a kasszúk hagyatékának tekinthetők

9. A tarsoly elhelyezkedése
a férfi elhunyt derekának
jobb oldalán, Kenézlő,
I/14. (László Gy., i.m.
p.116, leírása p.106; v.ö.
bronzkori Krivoje Ozero)
8. Közép-Volga-vidék, 8-9. sz. (MNM-katalógus)

98
10. Bodrogszerdahely (László Gy., hasonló az észak- 11. Újfehértó (MNM-katalógus)
kaukázusi Martan-csunál talált tarsoly, Bakay K., ŐRF)

12. Tarsolyaink tartalma: tűzcsiholó vas, kovakővel (fent Sárrétud-


vari, MNM, jobbra László Gy. rekonstrukciója, i.m. 267; pénz vagy
egyéb tárgy sosem volt a honfoglalók tarsolyleleteiben, bár életükben
lehet, hogy igen), balra késő szarmata tűzcsiholóvas darabja, kovakő-,
fenőkőmaradvány és nyaklánc (Kiszombor B, 73. sír, Szentesi Múze-
um, Sulimirski, 51. tábla, részlet)

99
Függelék II: Tarsolyok és tarsolyábrázolások a steppei kultúrkörből

13. Szienpi (Xianbei) arany övszerelék, balra tarsolylemez, AD 3-4. sz. (Wikipedia)

14. Türk, szogd vagy heftalita hun főember síremlékének márványkapuzata, 6. sz., Kína (Miho Múzeum, Japán),
a jobb oldali alak övén tarsoly függ (hasonló hosszú ujjú köntösviselet látható a Képes Krónika 21. oldalán)

100
16. Tarsolylemez, Volga-vidék, Bérczi
Szaniszló (2005) és Erdélyi-Sugár nyomán

15. A Miho-síremlék 11. táblája, lent tarsolyt viselő alak

18. Ősidol, tarsollyal az oldalán, c. 30 cm,


Kelet-Mongólia, 13-14. sz., D. Bayar nyo-
mán (Journal of Eurasian Studies, 2011/2)

17. Yu Hong, kínai szolgálatban álló türk követ sírtáblája, AD 593 (A. L. Juliano), baloldali alak tarsolyt vagy
válltáskát visel (a táblákon virágot „éneklő” madarak is láthatók, melyek gyakoriak a magyar népművészetben)

101
Függelék III.: A leveles, indás és hálófonat-motívumok geneziséhez

20. Ezüst pektorálé életfákkal, őrzőállatokkal,


Urartu, Ny.-Ázsia, i.e. 8-7. sz. (Miho Múzeum)

19. Asszír aranylemez a ziwiye/szakkizi szkíta kincsből,


i.e. 8-7. sz., szolgálhatott előképként (R. Ghirshman)

21. Szumér pecséthenger lenyomata,


i.e. 3. évezred (W.H. Ward, p.228).

22. Asszír pecséthenger lenyomata,


i.e. 1. évezred eleje (W.H. Ward, p.222).

23. Szkíta aranylemez mintázata, Ziwiye/Szakkiz, i.e. 7-6. sz., a fonatok csomópontjaiban ragadozó vagy ember-
fejek, a mezőkben szarvas és hegyi kecske figurák (R. Ghirshman nyomán)

102
24. Stilizált szarvasfej aganccsal, bronz póznavég, Tengin-
szkaja, Meótisz-Kubán-vidék, 2. kurgán, i.e. 4. sz. (Szkíta
aranykincsek, MNM, 2009, ismertető szöveg a katalógus
62. oldalán); a visszakunkorodó formavégződések és az
agancs tövénél látható rovátkolás emlékeztet a honfogla-
láskori leleteinken rendszeresen előforduló díszítményekre
(tarsolylemezek, veretek, hajfonatkorongok)
25. az Ibrány-Esbóhalomi korong griffje, leveles végta-
gokkal; v.ö. az áttört, bronz korongjaink lényeinek sajátosan
szétnyíló száját, mely a korai szkíta, észak-kaukázusi
Kobán-kultúra övcsatjainak ábrázolásaival mutatja a leg-
közvetlenebb hasonlóságot, melyet a régészek eddig még
nem vettek észre, ld. szerzőtől Magyarok, szovárdok a 2.
századi Sarmatiában, Turán, 2009/1, és Fodor I., Folia
Arch., XXXI, 1980; az orosz régészet kimutatta a Volga-
Káma vidéki Ananyino-kultúra kapcsolatát a szkíta Kobán-
nal, ld. Koryakova-Epimakhov, p.191)

103
26. Csagani szogd követség tagjai, hálófonat-motívum jobbra, freskórészlet, Afraszijab, Szamarkand, AD 7. sz.
(a hálófonat-minta már a tarim-medencei múmiák ruházatán is megjelenik az i.e. 2. évezred elején)

27. Kínai sírkamra „nomád” jelenete, szkíta-hun-magyar típusú életfa-ábrázolással,


áldozati lóval, szekérrel, nyilazóval, Won Yong, AD 168 (R. Cook: Tree of Life)

104
28. Cserépedény, Merv, 11-12. sz. (B. Brentjes), 29. .…és a díszítés részlete (szerző rajza, 1997)

30. Szogd kanna díszítése,


6-7. sz., Kelet-Irán (Brentjes)

31. Cseréptál közepe, Nisápur,


11-12. sz., Irán

32. Zoroasztriánus szent növény


ábrázolása szogd textílián,
6-7. sz., Kelet-Irán
(transoxiana.org)

33. Oszlop az Ajanta-barlangtemplomból, hálófonatos díszítése az indoszkíták hatását


mutatja, i.e. 2. sz. (a barlangtemplom freskóin szakállas szkíta király alakja is meg-
jelenik; Fergusson, 1880, no. 16, digi.ub.uni-heidelberg.de)

105
35. Dunai bolgár mázas
csempe mintája, Patlejna
(Fehér Géza nyomán)

34. A csernigovi ivókürt ezüstborításának töredéke (Fettich nyomán)

37. Magyar fejedelmi


szablya markolata
(Bécsi szablya,
Dümmerth D. nyomán)
36. Szamtavisszi, Grúzia, 12. sz. (Mepisashvili-Zinzadze, 1977)

38. Az iráni, ny.-ázsiai hatás megjelenik a grúz egyházi művészetben is, Jézus bevonul Jeruzsálembe, Semok-
medi ikon, 11-12. sz., lent palmettafonatok, hasonló kis körponcolásokkal, mint a honfoglaláskori dísztárgya-
inkon (G. Tschubinaschvili: Die georgischen Goldschmiedekunst des VIII-XVIII. Jahrhunderts, Tbiliszi, 1957)

106
Honfoglaláskori tarsolyaink jegyzéke
(A honfoglaló magyarság, MNM kiállítás katalógusa alapján, Bp., 1996, oldalszámokkal):

Eperjeske (Szabolcs-Szatmár-Bereg m., p. 73.), 3. sír, növényi díszítés, aranyozott ezüst, 13 x


11,8 cm (Jósa András Múz., Nyíregyháza, JAM)
Karos-Eperjesszög (Borsod-Abaúj-Zemplén m., p. 88-89), II. temető, 29. sír, növényi háló-
fonatos díszítés, aranyozott ezüst, vörösréz hátlap, 12,8 x 11,3 cm (Hermann O. Múz., Mis-
kolc, HOM)
uo. (p. 94, 95), 52. sír, díszítetlen, ezüst, vörösréz
Rakamaz-Strázsadomb (Sz-Sz-B. m., p. 112), A. sír, növényi hálófonatos díszítés, aranyozott
ezüst, 14,3 x 12,7 cm (JAM)
Tarcal, Rimai-dűlő (BAZ m., p. 120), növényi hálófonatos díszítés, aranyozott ezüst, vörösréz
hátlap, 13,4 x 12,4 cm (Magyar Nemzeti Múz., MNM)
Bodrogvécs (Szlovákia, p. 126, 142), növényi hálófonatos díszítés, aranyozott ezüst, vörösréz,
14,3 x 11,7 cm (MNM)
Bodrogszerdahely (régi Zemplén vm., Szlovákia, p. 139), bronz veretek (MNM)
Kenézlő-Fazekaszug (BAZ m., p. 153), díszítetlen, rosszezüst, bronz, 10,6 x 10,3 cm (JAM)
uo. (p. 154), díszítetlen, ezüst, vörösréz, 11,8 x 10 cm (MNM)
Szolyva (régi Bereg vm., Szvajlava, Ukrajna, p. 178), növényi hálófonatos díszítés, bojtokat
vagy csüngőket utánzó veretsor a fölső peremen, aranyozott ezüst, 12,5 x 11,3 cm (MNM)
Tiszabezdéd (SzSzB m., p. 182), növényi hálófonatos, keresztes, sárkányos, díszítésekkel,
aranyozott vörösréz, bőr, 13,6 x 15,6 cm (szélesebb a szokásosnál, MNM)
Tiszaeszlár-Bashalom (SzSzB m., p. 186), D. sír, aranyozott ezüst veretek, 9,7 x 7,5 cm
(JAM)
Tiszavasvári-Nagy Gyepáros (SzSzB m., p. 201), bronz veretek (Vasvári Pál Múz., VPM)
Tuzsér (SzSzB m., p. 205), 6. sír, díszítetlen, veretekkel, ezüst, hátlap vörösréz, 12,8 x 11,8
cm (JAM)
Újfehértó-Micskepuszta (SzSzB m., p. 207), bronz veretek, bőr (JAM)
Szolnok-Strázsahalom (Jász-Nagykun-Szolnok m., p. 283), növényi hálófonatos díszítés, ara-
nyozott ezüst, 14,3 x 12,2 cm (MNM)
Túrkeve-Ecsegpuszta (JNSz m., p. 295), növényi hálófonatos díszítés, aranyozott ezüst, 12,9 x
11 cm (Damjanich J. Múz., Szolnok)
Dunavecse-Fehéregyháza (Bács-Kiskun m., p. 297, 307), növényi hálófonatos díszítés, ara-
nyozott ezüst, vörösréz, 13,5 x 12,5 cm (KJM, Kecskemét)
Izsák-Balázspuszta (BK m., p. 318), díszítetlen, ezüst, vörösréz (KJM)
Kiskunfélegyháza (BK m., p. 331), növényi hálófonatos díszítés, aranyozott ezüst, vörösréz,
11,5 x 10,8 cm (KJM)
Budapest-Farkasrét (p. 360), növényi hálófonatos verettöredékek (MNM)
Bana (Komárom-Esztergom m., p. 362), növényi hálófonatos díszítés, ezüst, vörösréz (MNM)
Galgóc (régi Nyitra vm., Hlohovec, Szlovákia, p. 380, 389), növényi hálófonatos díszítés,
aranyozott ezüst, 13 x 11,2 cm (MNM)
Besenyőtelek-Szőrhát (Heves m., p. 384), erősen töredékes, roncsolt, ezüst, vörösréz, bronz
(Dobó I. Múz., Eger)
Tiszanána,Cseh-tanya (Heves m., p. 413), palmetta-verettel díszített, ezüst, vörösréz, 9,8 x 9
cm (MNM)
Przemysl (Lengyelország, p. 444), bronz veretek

107
Bibliográfia:

BERZE NAGY János: Az égigérő fa, Pécs, 1958


Burkhart BRENTJES: Mittelasien, Leipzig, 1977
Roger COOK: The Tree of Life, Thames and Hudson, London, 1987
DIÓSZEGI Vilmos: A pogány magyarok hitvilága, Bp., 1983
FETTICH Nándor: A honfoglaló magyarság fémművessége, Bp., 1937
Roman GHIRSHMAN: Az ókori Irán, Bp., 1985
HUSZKA József: A magyar turáni ornamentika története, Bp., 1929, reprint 1996
Annette L. JULIANO: Chinese Pictorial Spaces at the Cultural Crossroads (transoxiana.org)
L. KORYAKOVA - A.V. EPIMAKHOV: The Urals and Western Siberia in the Bronze and Iron Age,
Cambridge University Press, 2007
Kurgans, Ritual Sites and Settlements: Eurasian Bronze and Iron Age, ed. J. Davis-Kimball et al.,
Archaeopress, Oxford, 2000
LÁSZLÓ Gyula: A honfoglaló magyar nép élete (Bp., 1944, új kiadás Püski, Bp., 1994)
R. Mepisashvili - W. Zinzadze: Die Kunst des Alten Georgien, Leipzig, 1977
The Nomads of the Eurasian Steppe in the Early Iron Age, ed. Leonid T. YABLONSKY et al., 1995
Tadeusz SULIMIRSKI: The Sarmatians, Southampton, 1970
William H. WARD: The Seal Cylinders of Western Asia, Washington, 1910
Sergey A. YATSENKO: The Costume of Foreign Embassies and Inhabitants of Samarkand on Wall
Painting of the 7th c. in the "Hall of Ambassadors" from Afrasiab as a Historical Source
(transoxiana.org)
The Zend-Avesta, I. Vendidad, II. The Shirozahs, Yasths and Nyayis, ford. J. Darmesteter, Oxford
The Greater Bundahisn, B. T. Anklesaria, Bombay, 1956
Z. Tóth Csaba: Egy szkíta díszítőmotívum elemzése, Országépítő, 1997/3-4, A Nagyszentmiklósi kincs
és a régi kaukázusi művészet, Országépítő, 1998/2,3 (orszagepito.hu), Az istennő keresése, Mikes Int.,
2011., Magyar őstörténeti tanulmányok, Mikes Int., 2010., Aveszta, Mikes International, 2011.

Ezüst övcsat részlete, pogány pap alakjával; ha magyar eredetű,


akkor ez és a hozzá tartozó övveretek az egyetlen fennmaradt példák
a honfoglalók emberábrázolására (N. M. Bokij-Sz. A. Pletnyova:
Nomád család X. századi sírjai az Ingul-folyó völgyében, Arch. Ért., 116, 1989)

108
4. Lurisztán – Kaukázus – Urál-vidék – Kárpát-medence
– újabb adalékok a 9-10. századi magyar hajfonatkorongok eredetéhez

A több mint nyolcvan, honfoglalás kori magyar hajfonatkorong rendszerint női sírokból került elő, az
elhunyt mellrészén vagy a halántéktájékon feküdt (a Tiszaeszlár-Bashalomnál talált korongpár felfüg-
gesztő szíjdarabjai megmaradtak, így sikerült rekonstruálni a korongviseletet). Részint áttört, öntött
bronzból, részint aranyozott ezüst, réz ötvözetekből készültek, általában 4-5 cm, ritkábban 6-8 cm
közötti átmérőjűek, s növényi, állati, vagy stilizált, geometrikus motívumokat ábrázolnak, többféle
öntőforma, minta alapján, melyeket az őshazából hoztak készítőik. Három esetben feltehetőleg ember-
alak is megjelenik az áttört korongokon (Mándok-Tetenke, Rakamaz-Fő u., Sárrétudvari-Hízóföld). A
lemezes, préselt korongokon rendszeresen előfordul, hogy az áldozati állat feje, farka, végtagjai
palmettacsokrokban végződnek. A korongoknak mind az ábrázolásai, mind használatuk (női varkocs-
díszek) termékenységi, kultikus képzetekre utalnak (növekedési, növényi erők, metamorfózis-képze-
tek). A korongokon a táltos paripát, mely a magyar népmesékben a főhőst az életfa (szellemi világ)
magasabb régióiba viszi, mítikus alakban, szétnyílt szájjal, olykor karmos lábakkal, palmettacsokros
farkkal, az életfával együtt ábrázolták (v.ö. a kaukázusi hunok és más altáji népek lóáldozati szertar-
tásait, Dasxuranci, II. köny, 41. fej., László Gyula, p. 366). A Kalocsa környéki korong lovának tom-
porán indoiráni svasztika látható, a teremtő, középponti, isteni erő jelképe (Huszka J. 1996, 118), mely
előfordul más honfoglaló emlékeken, majd később a magyar népművészetben is, ami a magyarság ősi,
proto-iráni kapcsolataira, sőt eredetére utal (v.ö. antropológiai, genetikai eredmények).
Hajfonatkorongjaink eddig még fel nem fedezett szoros kaukázusi párhuzamokkal rendel-
keznek valószínűleg már a vaskor elejéről: az észak-kaukázusi Kobán-kultúra (i.e. 1100-400) preszkíta
típusú bronz övcsatjai nagy valószínűséggel mintául szolgálhattak az Urál környékén élő korai
lovasnépek, köztük a bronzkori Szintasta-Andronovo-kultúracsalád utódnépe, a fjodorovo-alakuli,
majd cserkaszkul-mezsovkai ősmagyarok vagy szovárd-magyarok számára, akik azután a vaskori
Ananyino-kultúra népességét alkották a Volga-Káma térségében vagy e kultúrával kapcsolatban voltak
(Koryakova-Epimakhov, 2007, pp. 32, 54, 96, 99, v.ö. S. A. Grigorjev megállapításai a dél-uráli kultú-
rák transzkaukázusi kapcsolatáról, uo. 145, északi expanziójukról, p. 150-151; Kobánról: 191, Fig.
5.2, 193, ld. még a kaukázusi fémművesség lurisztáni összefüggéseiről, Hančar, 1934; v.ö. szerzőtől
„Vadat űzni feljövének”, 1999). Mint Koryakova és Epimakhov rámutatnak, „az ananyinói fémműve-
sek szoros kapcsolatban álltak a kaukázusi és fekete-tengeri központokkal, ahonnan importálták az ún.
kimmer bronzokat, keresztvassal ellátott tőröket, kobáni bronzfokosokat, kétgyűrűs zablákat, lemezeket
és kardokat” (i.m. 194; szerzők megemlítik az altáji Szejma-Turbino bronzok hatását is Ananyinonál).
A lurisztáni, proto-iráni fémművesség hatása nyomon követhető a Kaukázus, Közép-Ázsia és az eur-
ázsiai steppe térségében, egészen a Kárpát-medencéig, természetesen módosult formákban és funkció-
val; a magyar és a kaukázusi példák esetében az istenalak eltűnik, mintegy tabuvá válik, s marad az
istenséget helyettesítő, termékenységi állat- és növény-metamorfózis ábrázolása, olykor az absztrakció
egészen magas fokán (v.ö. Aveszta, Védák a vegetációs istennőkről és lóáldozatokról).

Magyar hajfonatkorongok a 9-10. századból


Hajfonatkorong, áttört bronz, öntött, ezüstözött, Eger-
Szépasszonyvölgy, Észak-Magyarország, 9-10. század, honfogla-
lás kor (Dobó István Múzeum, Eger)

Méret: átm. 5 cm

Leírás: A korong áldozati lovat ábrázol, melynek hátából életfa


növekszik, s farka is növényi levelekben végződik; szétnyíló szá-
ja, testtartása, alakja a kaukázusi-kobáni övcsatok állataihoz na-
gyon hasonló

109
Aldebrő-Mocsáros, áttört bronz korongpár női sírból, 9-10. sz. (MNM)

Hencida-Szerdekhalom, csőrös ló vagy szarvas, visszakunkorodó farkkal (MNM)

Ismeretlen lelőhelyről, ló és életfa-ábrázolás (MNM)

110
Kaukázusi övcsatok
Övcsat, áttört bronz, Georgia, 1-2. század
(British Museum; a datálás kérdéses)

Méret: Magasság: 8.85 cm


Szélesség: 10.08 cm
Súly: 102 g

Leírás: Négyzetes bronz övcsat szétnyílt szájú szarvas-


ábrázolással, melyet sodronyokból, illetve halszálka-
mintával és spirális motívumokkal alakítottak ki; korrodált.

Irodalom:
John E. Curtis: Georgian belt-clasps, British Museum Magazines, 1994 no 18 : 25

John E. Curtis - Miroslaw Kruszynski: Ancient Caucasian and Related Material in The British Museum,
Occasional Paper 121, London, The British Museum, 2002

Övcsat, áttört bronz, Georgia, 1-2. század (British Museum)

Méret: Magasság: 12.27 cm


Szélesség: 11.82 cm
Súly: 192.5 g

Leírás: Négyzetes övcsat, csukott, szárnyszerű lábakkal


ábrázolt csőrös lóval, melynek farka a hátára kunkorodik s
találkozik a hasonlóan visszakunkorodó sörényével; az
állatábrázolást kettős keret veszi körül, melyeket S-alakú
spirálok díszítenek és oszlopszerű elemek kötnek össze; a
tárgy korrodált, sérült.

Irodalom:
John Curtis – Nigel Tallis: The Horse, London, BMP, 2012

Övcsat, áttört bronz, Georgia, 1-2. század (British Museum)

Méret: Magasság: 9.73 cm


Szélesség: 9.9 cm
Súly: 135 g

Leírás: Négyzetes bronz övcsat, sarkain félgömbökkel, a


keretben S-alakú spirálokkal; a középponti alak egy szétnyílt
szájú szarvas, stilizált agancsokkal, háta fölött kutya (?), hasa
alatt egy madár; korrodált.

(Ancient Caucasian and Related Material in the British


Museum; http://www.britishmuseum.org)

111
Övcsat, áttört bronz, 1-3. század, Kauká-
zus, Georgia (Metropolitan Museum, N.Y.,
Rogers Fund, 1921, leltári szám: 21.166.5)

Méret: 11.4 x 11.4 cm

Leírás: Az életszerű állatokkal díszített


bronztárgyak az időszámításunk előtti má-
sodik évezred végén jelennek meg a Kau-
kázus térségében. Számos bronz eszközön,
így fokosokon, övcsatokon, rituális tűkön
találhatók keskeny derekú, ívelt nyakú és
hátú stilizált állatok, melyeket Georgiában,
Örményországban, Azerbajdzsánban és a
Kaukázus északi részén találtak a késő
bronz és a kora vaskorból.

A fentihez hasonló öntött bronz övcsa-


tokat találtak ásatásokon a Georgiai
Köztársaságban, melyek a térség jellemző tárgyai az időszámításunk utáni első századokban.
Ez a darab egy stilizált szarvast ábrázol, kerek farán és szügyén koncentrikus körökkel, me-
lyek valószínűleg asztrális vonatkozásokat jelölnek. Az állatot elölről és alulról madarak tá-
madják. S-alakú spirálok teszik teljessé az áttört kivitelezést, a szarvas háta fölött egy stilizált
állatfejjel (?). A jelenetet halszálka-mintás keret veszi körül, négy sarkán félgömbökkel. A
tárgy hátoldalán, középtájon lévő karika és nyelv arra utal, hogy övcsatként használhatták.

Balra: kaukázusi bronz övcsat, itt még fellelhető az átmenet a kisázsiai-lurisztáni „állatok ura” típusú
ábrázolások (jobbra: lurisztáni bronz zablaoldaltag, Yetts, The Horse, ESA, IX., 1934, p. 253.),
és a későbbi övcsatok között; a szarvas agancsai hasonlóak az iráni, szkíta-szarmata rövid kard, az
akinakész egyes példányainak markolatgombjaihoz (Hančar, 1934, p. 89, Abb. 30; v.ö. J. A. H.
Potratz: Die Skythen in Südrussland, 1963, pl. 82)

112
Egyéb párhuzamok:

Balra: arany falera (ló homlokdísz), bika-ábrázolással, szkíta fejedelmi kurgánból, Alexandropol-
Gymri (mai Vanadzor), Örményország, i.e. 4. sz. (L. Schneider - P. Zazoff: Zur Lesung Thrakische
und Skythische bilder; in: Jahrbuch des Deutschen Archäologischen Institute, Band 108, Berlin, 1994);
jobbra: Aldebrő-Mocsáros, aranyozott ezüst korong, 9-10. sz. (MNM)

Pecsétnyomó rajza a közép-ázsiai Baktria-Margiana-kultúrából, i.e. 2100-1700 (BMAC, V. Sarianidi,


1986, közli: Anthony-Brown, 2007); Sarianidi kimutatta a közép-ázsiai bronzkori kultúrák elő-ázsiai
eredetét; e kultúrában gyakori az áttört, öntött bronz vagy ezüst pecsétnyomók használata (lent, az
oroszlánon ülő istennő, Nana vagy Nanaia ábrázolásával, ld. Z. Tóth Csaba: Az istennő keresése, in:
Restitutio Historiae Veterum Magarii, 2011)

113
Áttört, négyzetes és korongfejű bronztűk, Lurisztán, Ny.-Irán, i.e. 8-7. század
6 cm (J. Carlebach-gyűjt., New York, és Los Angeles County Museum)

Áttört, bronz szarmata lószerszámdíszek, Kolchisz, Georgia, DNy.-Kaukázus, i.e. 6-5. század
17 x 13,6 cm és 18,1 x 16,3 cm (Archéologie de l’Union Soviétique, 1992, pl. 10., royalathena.com)

114
Irodalom:

A honfoglaló magyarság, Magyar Nemzeti Múzeum, 1996, Millecentenáriumi kiállítás katalógusa

David W. Anthony – Dorcas R. Brown: The Secondary Products Revolution, Horse-Riding, and
Mounted Warfare, 2007

Bálint Csanád: A ló a pogány magyarok hitvilágában, Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1970/1.

Fettich Nándor: A honfoglaló magyarság fémművessége, Archeologia Hungarica, XXI., Bp., 1936, 89.

Fodor István: Honfoglalás kori korongjaink származásáról, Folia Archeologia, XXXI. 1980.

Franz Hančar: Einige Gürtelschliessen aus dem Kaukasus, Eurasia Septentrionalis Antiqua VI., 1931.

F. Hančar: Kaukasus-Luristan, ESA IX. (Minns Volume) 1934.

F. Hančar: Ross und Reiter im urgeschichtlichen Kaukasus, 1935.

F. Hančar: Das Pferd in prähistorischer und früher historischer Zeit, Wien-München, 1955.

History of the Caucasian Albanians, by Movses Dasxuranci, trsl. C. J. F. Dowsett, London, 1961,
Oxford Univ. Press (részletek: Turán, 2009/2, 100-119)

Huszka József: A magyar turáni ornamentika története, 1929, reprint 1996.

L. Koryakova – A. V. Epimakhov: The Urals and Western Siberia in the Bronze and Iron Age, Camb-
ridge University Press, 2007.

László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete, Püski, 1997.

Nagy Árpád: Eger-Szépasszonyvölgy, Régészeti Füzetek, 1969, I. 22., 59, 1970, I. 23, 77

Sarianidi, V. I. Mesopotamiia i Baktriia, Sovietskaya Arkheologiya 2, 1986.

Szabó J. Győző: A honfoglalás kori lemezes korongok viseletéről, Egri Múzeum Évkönyve, 1963/1.

Z. Tóth Csaba: „Vadat űzni feljövének…” a termékenységistennő ősi kultuszai és honfoglalás kori
művészetünk, Hitel, 1999/5 (last update: ztothcsaba.hu)

Sárrétudvari-Hízóföld

115
A honfoglalás kori hajfonatkorongok jegyzéke
(A honfoglaló magyarság, Magyar Nemzeti Múzeum, millecentenáriumi kiállítás, 1996, kata-
lógus alapján; a korongok rendszeresen női sírokban feküdtek – Z. T. Cs.)

Rövidítések:

Megyék:

B.-Kk. = Bács-Kiskun
B.-A.-Z. = Borsod-Abaúj-Zemplén
H.-B. = Hajdú-Bihar
H. = Heves
J.-Nk.-Sz. = Jász-Nagykun-Szolnok
N. = Nógrád
Sz.-Sz.-B. = Szabolcs-Szatmár-Bereg

Múzeumok:

DM = Déri Múzeum, Debrecen


DIM = Dobó István Múzeum, Eger
HOM = Herman Ottó Múzeum, Miskolc
MNM = Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest
JAM = Jósa András Múzeum, Nyíregyháza

Ltsz. = leltári szám


______________

Áttört, bronz és egyéb fémből, ló- és életfa-stilizációkkal

Tiszaeszlár-Bashalom (Sz.-Sz.-B. m.), aranyozott ezüst, átm. 5 cm, MNM Ltsz. 60.17.5-6A
(p. 188)

Hencida-Szerdekhalom (H.-B. m.), öntött bronz, átm. 5,6 cm, MNM Ltsz. 13/1933.1 (p. 233),
párhuzamok: Sarkad, Gyula; az elhunyt fiatal leány halántéktáján találták, a süvegdíszek alatt

Nyíracsád-Szentirmay föld (H.-B. m.), fehér fém, átm. 4,8 cm, DM. Ltsz. 77.157.1-10 (p.
244)

Sárrétudvari-Hízóföld (H.-B. m.), bronz, átm. 6,05 x 6,95 cm, DM Ltsz. IV.90.200.5 (p. 276)

Tiszafüred-Nagykenderföld (J.-Nk.-Sz. m.), öntött bronz, erősen stilizált, átm. 4,25-4,35 cm,
MNM 78.4.5A (p. 290)

Kalocsa környéke (B.-Kk. m.), öntött bronz, átm. 5,1 cm, VKM Ltsz. 64.6.35.1 (p. 315)

Sarkad-Peckesvár (B.-Kk. m.), tükörfém, átm. 5,8 cm, MNM 1/1927.1 (p. 347)

Aldebrő-Mocsáros (H. m.), 13. sír, öntött bronz, átm. 6,5 cm (p. 381)

116
Eger-Szépasszonyvölgy (H. m.), öntött, ezüstözött bronz, átm. 5 cm, DIM Ltsz. 54.25.1 (p.
387)

Áttört, bronz, ló és lovas vagy stilizált életfa ábrázolásával

Mándok-Teténke (Sz.-Sz.-B. m.), öntött bronz, átm. 4,7 cm, JAM Ltsz. 63.594.1 (p. 158)

Rakamaz-Fő u. (Sz.-Sz.-B. m.), öntött bronz, átm. 4,7 cm, JAM Ltsz. 64.886.2 (p. 162)

Sárrétudvari-Hízóföld (H.-B. m.), 83. sír, öntött bronz, füles, ló és lovasa ábrázolással, átm.
3,7 cm, magassága a füllel együtt: 4,6 cm, DM Ltsz. IV.90.68.4 (p. 260)

Ismeretlen lelőhelyről, ló és életfa, öntött bronz, átm. 4,4 cm, MNM 61.18A (p. 395)

Lemezes korongok, ló, életfa egyéb állat ábrázolásával


(v.ö. „tulipánfejű”, nyitott szájú lovak: Vörs-papkert, B 561. sír, ónbronz, p. 377, és
Ladánybene-Benepuszta, csat, p. 338)

Karos-Eperjesszög (B.-A.-Z. m.), II. temető, 47. sír, préselt, ezüst, aranyozott, átm. 8 cm,
HOM Ltsz. 94.41.1-2 (p. 93)

Ibrány-Esbóhalom (Sz.-Sz.-B. m.), 197/A sír, aranyozott ezüst, griff-ábrázolással, átm. 7,3
cm, JAM Ltsz. 95.353.7 (p. 149)

Rakamaz-Turóczi part, Gyepiföld (Sz.-Sz.-B. m.), turulos korongpár, aranyozott ezüst, átm.
8,2 cm, JAM Ltsz. 64.875.6-7 (p. 163)

Aldebrő-Mocsáros (H. m.), 20. sír, préselt, aranyozott ezüst, átm. 7,4 cm, DIM Ltsz. 63.9.35
(p. 379, 382)

Áttört, növényi motívumos korongok

Sárospatak-Baksahomok (B.-A.-Z. m.), aranyozott ezüst, átm. 5,2 cm, MNM Ltsz. 59.5.3A
(p. 169)

Budapest-Kispest-Szentlőrinc, ezüst, átm. 4,4 cm, MNM Ltsz. 109/1912.5 (p. 305), lemezes
változata: Dunaszekcső, Baranya m., aranyozott ezüst, átm. 7,4 cm, MNM Ltsz. 38/1905.99
(p. 369)

Sárrétudvari-Hízóföld, 102. sír, aranyozott ezüst-vas ötvözet, négy szívforma kereszt alakban
elrendezve, DM Ltsz IV.90.82.8 (p. 261)

Tiszabő (J.-Nk.-Sz. m.), aranyozott ezüst, palmettás, bekarcolt, átm. 8,3 cm, MNM Ltsz.
1/1939.1-2 (p. 286)

Solt-Tételhegy (B.-Kk. m.), aranyozott vörösréz-ezüst ötvözet, átm. 8,4 cm, négy darab há-
romkaréjos palmettacsokor, MNM Ltsz. 82/1907.1-2 (p. 352)

117
Törökkanizsa (régi Torontál m., ma Szerbia), ezüstözött bronz, átm. 8-8,5 cm, MNM Ltsz.
28/1900.229 (p. 355)

Ismeretlen lelőhelyekről: öntött bronz, életfás, átm. 4,4-4,5 cm, ill. 4,8 cm, MNM Ltsz.
171/1874.66, 55.5.15, 61.20A (p. 394)

Lemezes korongok növényi, geometrikus és más motívumokkal

Anarcs (Sz.-Sz.-B. m.), aranyozott ezüst, átm. 6,8 cm, JAM Ltsz. 64.891.1 (p. 128)

Tiszabercel-Ráctemető (Sz.-Sz.-B. m.), 4. sír, aranyozott ezüst, átm. 7,2-7,4 cm, JAM Ltsz.
64.890.1 (p. 125, 179)

Tiszaeszlár-Dióskert (Sz.-Sz.-B. m.), ezüstözött bronz, átm. 8,1 cm, JAM Ltsz. 68.297.4 (p.
192)

Tiszaeszlár-Vörösmarty u. (Sz.-Sz.-B. m.), ezüst, bekarcolt motívummal, átm. 5,4-5,1 cm,


JAM Ltsz. 64.577.8 (p. 196)

Biharkeresztes-Bethlen G. u. 25. (H.-B. m.), 1. sír, aranyozott ezüst, svasztika (spirálkereszt)


motívummal, átm. 7,5 cm, DM, leltározatlan (p. 217)

Dormánd-Hanyipuszta-Bencsik-tanya (H. m.), aranyozott és ónozott vörösréz, átm. 8,8 cm,


DIM 60.138.1 (p. 385)

Sóshartyán-Hosszútető (N. m.), ezüst, átm. 8,7 cm, MNM 70.18.7A (p. 408)

Szob-Ipoly menti országút (N. m.), „A” sír, préselt, aranyozott ezüst, átm. 7,9 cm (p. 409)

Tiszaeszlár-Bashalom,
a varkocsdísz rekonstrukciója,
részlet (MNM, 1996, p. 188)

118
5. Genetikai „rokonságok” napkelettől napnyugatig
Eurázsiai Y-DNS (apai) haplocsoportok mai arányszámainak áttekintése

A genetikai néprokonságok – egy-egy azonos haplotípus hangsúlyos jelenléte több népnél –,


mint az alábbiakból láthatjuk, nem feltétlenül jelentenek tényleges azonosságot, a gének nem
teljesen etnikum-jelzők. Hiszen mi a közös pl. a lengyelek, ukránok és a kirgizek, tadzsikok
között, akiknél egyaránt magas, 60% körüli az R1a apai haplocsoport aránya, tehát közeli
rokonoknak tekinthetők? Nyilvánvalóan a „rokonságnak” van egy rejtettebb, bármiféle gene-
tikától független forrása is, mely a szellemi kultúrát létrehozó „égi” erőinkből fakad, illetve
fontos szerepet kell tulajdonítani a környezettel összefüggő életmódnak, a történelmi nép-
sorsok különbözőségének, melyek legalább olyan mértékben alakítják, jellemzik az adott né-
peket, mint a genetikai örökségük, illetve ez az alakítás, alakulás a külső-belső erők organikus
egységében vagy diszharmóniájában zajlik, zajlott, melyek a genetika szerint közös férfi és
női őstől („Ádám, Éva”) származó emberiséget az egyes rasszok, nyelvek külön útjaira vitték.
A genetikai kutatások egyik fő tanulsága éppenséggel az, hogy az ember nincs atavisztikusan
lekötve a genetikai, „faji” erők által, nem csak őseink eredői vagyunk, nem mindig azokkal
vagyunk rokonságban, akikkel szeretnénk rokonságban lenni. A múltunk, eredetünk „elvarrat-
lan szálainak” – sőt félrevarrt szálainak! – kutatása, helyreállítása közben sem feledhetjük el
azt az egykor jobban ismert jelenséget, hogy az emberi lélek útja nem teljesen esik egybe a
fizikai-földi összefüggésekkel, vagyis ezekhez képest van egy ab ovo belső szabadsága, önál-
lósága, mely nem engedi, hogy „kővé váljunk”, a külső élet és merev fogalmaink hatására. Az
emberi lény eleven organizmus, amely változásra képes, ettől él, hogy növekszik, fejlődik, s
ez minden biológiai élet legfontosabb alaptulajdonsága, a mozgás, az elevenség, a kapcsoló-
dás. „Sem a nyelv, sem az életmód, sem a somatologiai tulajdonságok nem állandóak és nin-
csenek törvényei annak, hogy melyik a kevésbé állandó” – írta Teleki Pál 1918-ban (Turán,
p.79, 197. lábj.). Ezzel az életszerű megközelítéssel sokkal többet megérthetünk egy nép tör-
ténetéből, életéből, önmagunkból s abból, amivel a jelenünknek és a jövőnknek tartozunk,
mint ha csupán bezárkóznánk – egy-egy kétségtelenül káros történelmi-politikai hatásra adott
nem kevésbé téves, sőt önveszélyes válaszként – az előregyártott válaszok merev falai közé,
és elszakadva a józan észtől azt mondanánk, hogy márpedig másképp nem lehet, „ez a szent
igazság, punktum”. A hagyományos korokban még jól ismerték az élet megújuló, megújító
erőit, a termékenységi erőket, melyeket egész kultikus gyakorlatrendszerrel vettek körül. Ma-
gát az életet és az éltető, átható szellemet tisztelték, óvták őseink is, nem a múlandó dolgokat,
nem „bálványokat”, nem „dogmákat”. Az „elvesztve megőrizni” elve hozzátartozott az éle-
tükhöz, s az „elvesztés” a külső, múlandó, változó formákra vonatkozott (gondoljunk pl. a
honfoglaláskori sírokban elhelyezett értékekre!), a „megőrzés” pedig a mindig továbbáramló
szellemi, lényegi tartalomra, melyet a hagyomány szerint az „égi hierarchiában” egymást kö-
vető korszellemeknek megfelelően értettek meg, mindig összhangra törekedve „ég és föld”
között. Ezért a hagyomány olyasmi, amit elsősorban magunkban, a fokozható, elmélyíthető
megismeréseinkben, igazságkeresésünkben hordozunk, s ebből fakadóan ápolunk, képvise-
lünk a világban, az oktatásban-nevelésben, közösségi életünkben. A hagyomány külső formái
– és minden egyéb „formák” – jelek, ürügyek a gondolkodásunk, átélésünk számára, melyeket
halottá, vagy eredeti tartalmával ellentétessé teszünk, ha megtagadjuk, vagy ha bálványozzuk
őket. Sem a szeretetet, sem a gondolkodást, emberi létünk két legalapvetőbb megnyilvánu-
lását, nem lehet „kötelezővé” tenni, csak érzékeny módon hajlamosítani rá, hogy szeressük a
„jót”, s ne elidegenítsünk tőle másokat, saját honfitársainkat a „jó” nevében, „kötelezővé”
tételével. Így lesz hitelesen magyar és egyetemesen emberi a törekvésünk, itt, a jelenben.

119
A magyarságnál a honfoglalás idején is jelentősebb százalékban kimutatott R1a (M17) apai
haplocsoport Indiától Közép-Ázsián és az Altáj-hegységen át Kelet-Európáig jellemzi a kü-
lönböző népcsoportokat, ebben a három-négy fő régióban magasabb, a köztes területeken
pedig alacsonyabb arányban (az R1a keleti elterjedési határa kb. az Altáj, Tien-Shan, az antik
szerzőknél a Mons Imaeus, mely kettéválasztotta Szkítiát). Ez azt jelenti, hogy alapvető gene-
tikai rokonság áll fenn e három terület népességei között, különösen az észak-indiaiak, kirgi-
zek, tadzsikok, üzbégek, sőt ujgurok és pakisztániak, valamint szlávok és magyarok között,
mely rokonságoknak természetesen több-kevesebb történeti nyoma is van. Felmerül a kérdés,
hogy a magas R1a-arány lehet-e pusztán keveredés eredménye? És az alacsony R1a-arány
vagy egy génjel mai hiánya jelentheti-e, hogy régen is így volt? Bár az 1-2% alatti
haplocsoport-arányok semmiképpen sem tekinthetők eredet- vagy rokonság-jelzőknek, nem
kizárt, hogy ezek a kérdések a fizikai síkon eldönthetetlen problémáink sorát gyarapítják.
Meglepő jelenségekkel is találkozunk tehát az új rokonság-tudomány területén, melyekhez
azonban mégsem lehetetlen értelmezve közelíteni, s kirajzolódhat egy történeti-genetikai „vi-
lágtérkép”. Iránban például, ahol azt várnánk, hogy magas R1a vagy R1b értékeket kapunk,
ennek az ellenkezője történt: az R1a1 haplocsoport aránya 3-31% közötti, az elő-ázsiai J2
haplocsoport aránya pedig 30-59% közötti (8 régióban Quintana-Murci et al., 2001, és Wells
et al., 2001, 3 régióban). A kutatók ezt úgy magyarázzák, hogy a mezopotámiai és a vele
szomszédos őscivilizációk magukba olvasztották a steppéről a bronzkor vége felé érkező ki-
sebb népességszámú proto-irániakat, akik viszont átadták nekik nyelvüket, s ma Irán hivatalos
nyelve a párszi (perzsa). Mivel Irán délnyugati részét az ország közepén kiterjedt sivatagos,
sziklás, nehezen járható térség választja el a keletebbre élő R1a-népességektől, így a „gén-
utánpótlás” elmaradt, s az iráni-perzsa R1a helyenként drasztikusan visszaszorult, lecsökkent
a korábbi, elő-ázsiai népességgel való keveredés következtében (Quintana-Murci et al., 2001),
míg Közép-Ázsiában és Indiában magas maradt. Valószínű, hogy a magyarság magasabb
R1a-aránya azért maradhatott meg, vagy növekedhetett – és ezen még a kelet-ázsiai, europo-
mongoloid hunokkal való bizonyos fokú kapcsolatok sem sokat változtattak, sőt mára teljesen
eltűntek belőlünk az ázsiai apai gének (C, L, O, Q), de a honfoglalóknál sem voltak döntő
mértékűek, s az anyai géneknél sem –, mert nem voltunk kitéve túl nagy népkeveredésnek,
illetve hasonló génállományú népekkel keveredhettünk az Urál és az Aral-tó vidéke, illetve a
Kaukázus környékén – ahonnan a G2a és J2 génjeleink valószínűleg az alánok vagy a
szabirok révén származhattak –, majd az R1a-R1b szlávokkal keveredtünk a honfoglalás után,
s így elkerültük egykori iráni géntestvéreink sorsát. Indiában a magas R1a-arány a szigorúbb
kasztrendszernek, a kaszton belüli házasodásoknak köszönhetően megőrződött (az R1a az
észak-indiai magasabb kasztok tagjaira jellemző; ld. Kivisild et al., 2003).
Az a tény, hogy nem vagyunk „finnugorok” és a honfoglalás kori leletekben is csak
elenyésző mértékben találtak uráli/szibériai génjeleket a kutatók (eddig 7 leletben az Y-DNS
M178-Tat/N mindössze 0-1% közötti volt), ami nem néperedetre, legfeljebb hajdani csekély
keveredésre utal, nos, ez talán senkit nem lepett meg igazán. Viszont nehéz meghatározni a
genetika alapján, amire pedig elemien kíváncsiak voltunk: hol húzódik vajon a „demarkációs”
vonal az „árja” és a turáni gének között, irániak és törökök, avagy magyarok és hunok kö-
zött? Mint maga az iráni szent könyv, az Aveszta is utal rá, az ősiráni király három fia, Árja
(Airyu, Irán királya), Tura (Turán királya), és Sairima (Szauromata, Szarmácia királya) között
robbant ki az örökösödési háború Irán birtoklásáért, majd ezt tetézték a vallásháborúk Zara-
thustra fellépésekor (e történetek időbeli elhelyezése sajnos bizonytalan, i.e. 6000 és 600 kö-
zött mozog), ugyanakkor az Aveszta megemlékezik a turáni szent férfiakról és szent asszo-
nyokról, akik valószínűleg megértették Zarathustra üzenetét. Meglepő módon az Aveszta a
hunokat (hyaona, chión) sosem nevezi turániaknak, legfeljebb „ördöginek”, „komisznak”, s
csak Firdauszi beszél átfogóan „turániakról” a 11-12. században, beleértve a „haitalokat”,
heftalitákat (Shahnamah). A genetika tehát ezesetben igazolja a hagyomány egyik közlését,

120
miszerint az Irán és Turán közötti harc testvérnépek háborúja volt, és genetikai R1a-R1b azo-
nosságról beszélhetünk az irániak és turániak esetében. S valóban, a steppén, ahonnan az „ár-
ják” bevándoroltak a mai Irán (és India) területére, az R1a haplotípus volt elterjedve az
archeogenetikai kutatások szerint már a bronzkorban. A mai türkméneknél, akiket bízvást
tarthatunk turániaknak, az R-haplotípus 3 mutációja (R1a, R1b, ősi R-M45) összesen 54%-ot
tesz ki, R1b túlsúllyal, de az ujguroknál is meghatározó az R1a jelenléte, emellett mindkét
populációnál az elő-ázsiai J2 haplocsoport is jelentős, ami egy külön érdekesség (ld. alább, és
a 2-7% J2 a mai magyaroknál, de ez lehet jóval korábbi eredetű, sőt a Kárpát-medencében is
felvehettük). Nem kizárt tehát, hogy a steppén maradt rokonaikat – akik idővel keveredtek a
mongoloid kelet-ázsiaiakkal – kezdték turániaknak nevezni a délre (vissza-)költözött, letele-
pedett, városlakó árják. A hyaonák mellett főként a „turáni danukat” emlegeti az Aveszta,
mely név talán a kínai Szima Csiennél ’tung-hu’, donghu néven szereplő törzseket jelenti. De
az sem kizárt, és további kutatásokat igényel, hogy az ősmagyarok már a bronzkorban kapcso-
latba kerülhettek a feltehetőleg ugyanúgy R1a-típusú hyaonákkal (ld. mongóliai xiong-nu elit
temetők és szibériai szkíták R1a-értékeit a szakirodalomban), bár a Kézai-krónika alapján ez a
magyar-hun kapcsolat sokkal későbbre, és inkább a Meótisz környékére, sőt részben a 7. szá-
zadi avar-hun Kárpát-medencére lokalizálható (székelyek Kuber/„Csaba”-hagyománya). A
mai, kelet-európai udmurtokra és tatárokra is jellemző az R1a-haplocsoport (Baskíria szom-
szédságában és a Krímben), a szibériai hantiknál pedig kb. 15 %, ami a modern kori vagy régi
keveredések eredménye, oroszokkal, szkítákkal, szovárd-magyarokkal (ld. uráli N az örmény
és azeri génjelek között utalhat a beolvadt szovárdokra!).
Úgy tűnik, hogy a turániakkal is azonos R1a/R1b-genetikánk mellett az a tény, hogy
1100 éve inkább választottuk Európát, mint Ázsiát, inkább a letelepedést, mint a nomád élet-
mód folytatását – és ez nyilván nem egy „propaganda-szólam” akar lenni, csupán ténymeg-
állapítás –, ez inkább tükröz egy „árja” szellemi minőséget, mint „turánit”. Ám ez nem jelenti
azt, hogy a „turániságnak” ne lett volna jelentősége – akár negatív, akár pozitív értelemben –
a magyarság számára, hiszen a bronzkorban (ld. déli eredetű Szintasta-Andronovó kultúrák az
Urálnál és a steppén, melyekhez a magyarság ősi soron tartozott Tóth Tibor antropológiai
kutatásai szerint), a pásztorkodó, félig letelepedett életmódban eltöltött hosszú korszakot kö-
vetően, nagyjából 2000 éven át „turániként” – bár nem törökként, inkább a szauromatákkal,
szakákkal keveredve – nomadizáltunk téli és nyári szállásainkon, délen és északon (a mai
„turáni” nomadizmust nem lehet teljesen azonosnak tekinteni az egykorival, amely külső-
belső vonásaiban is magasabb szintű volt). Sőt, az Irán-Turán testvérharc emléke talán egé-
szen sokáig fennmaradt a magyarságnál, s mintha ennek visszhangja jelenne meg olykor „csa-
ládon belül”, István király és Koppány, vagy László király és a kunok küzdelmeiben s ezek
ősi, steppei kánont követő ábrázolásaiban (László Gy.). Az Irán-Turán ősellentét tehát alapve-
tően szellemi-lelki tartalmú volt, a köztük lévő határ úgy tűnik ugyanaz, mint ami magának az
emberi nemnek ősi, belső meghasonlása jó és rossz között, az építő, gyógyító, fényszerű, fel-
emelő és a romboló, betegítő, sötét, kísértő-lehúzó gondolatok, ösztönök, tettek között, s ezek
a különbségek egykor hangsúlyosabban jelenhettek meg, mély szakadékot vágva akár vérro-
kon embercsoportok vagy társadalmi rétegek között. Az ősiráni-andronovói magyarság hon-
foglalás utáni történelmében közmondásossá vált „turáni átok”, a széthúzás jelensége, amel-
lett, hogy a különféle csatlakozott törzsekkel is összefüggésben lehet, talán egy hasonló, kísér-
tésszerű, hanyatló állapotra, korszakra vezethető vissza, mely a lovas nomadizmus elterjedése
után, a vaskorban, vagy – ami valószínűbb – a már mongol-hunokkal való találkozás után
következhetett be nálunk (ld. europo-mongoloid típusok a honfoglalóknál, Éry K. 1982). Az
Irán-Turán ellentétet azonban mégsem lehet minden további nélkül „fehér-fekete” alapon „ak-
tualizálni”, és az „irániban” csak haladót, a „turániban” pedig csak lemaradót látni, sőt ma
bizonyos fokig ez az ellentétpár és értékrendjük megfordult, s a „turániság” képviselhet egy
„öko-szociális”, spirituális fejlődési tartalmat, ha felismeri, túl a múlt ismétlésén. A lényeg az,

121
hogy az emberi lélek polaritásai, „ész és szív”, értelem és ösztönök között összhangot teremt-
sünk, és ezzel kibékítsük egymással Keletet és Nyugatot, ami nem képzelhető el Közép-
Európa közvetítése nélkül, mint ezt már régebb óta sejtjük.
És hogyan magyarázzuk ebben a genetikai R1a rokonság-láncolatban a szlávság jelen-
létét, ami talán a legmeglepőbb? Mint közismert, a szlávok indo-európai nyelvet beszélnek, ez
tehát összhangban áll genetikai eredetükkel. Ugyanakkor felmerülhet, hogy magas R1a érté-
keik köszönhető-e a kelet-európai szkítákkal, szarmatákkal való keveredéseknek, vagy egye-
nesen a szkítáktól, szarmatáktól ered-e? A lengyeleknél valóban él egy szarmata eredet-
hagyomány, amely nem pusztán a történelmi romantika szülötte, s nem csupán történelmünk
közös pontjai miatt érezzük közeli rokonainknak a lengyeleket (a ’lendzse’ egy szláv törzs
neve volt, mellyel a honfoglalás előtt szomszédságban éltünk Przemysl környékén, s ezt a
nevet átvittük az egész népre, így lettek a polákok nálunk „lengyelek”, bár polják nevük is
szláv, ’mezeit’ jelent, ami lehet a szlávokat megszervező szarmaták ’steppei’ jelzője). A
„szarmato-lengyelek” beolvadtak a szlávságba, átadva vagy még jobban feldúsítva az R1a
genetikai örökséget, miközben átvették a szláv nyelvet, hasonlóan a bolgárokhoz, akik Közép-
Ázsiából érkeztek az Al-Dunához a 7. században (bár nem tartom kizártnak, hogy a bolgárok
vagy onogurok/„európai ujgurok” is irániak voltak, akik átvették az altáji törökség nyelvét,
erre vannak bizánci források, Menandros és Agathias; a bolgárok rövidfejű europidok voltak
enyhén mongoloid vonásokkal). Érdekes viszont, hogy a bolgárok több évszázados intenzív
szláv keveredése nem hozta el az R1a vagy R1b haplocsoportjaik arányának jelentős megnö-
vekedését, sőt valamivel gyakoribb náluk az elő-ázsiai J2 géncsoport, valószínűleg az egykori
Kaukázus környéki tartózkodásuk miatt, amire utalnak a történeti források, Xorenaci vagy a
bizánci szerzők (bár a kaukázusi G2a marker minimális náluk). A horvátok szintén hordoznak
iráni népi-kulturális örökséget s nyelvük a középkorban lett szláv (ld. Turán, 2009/2). Nos,
ahol az azonos genetikai típus és arányszám alapján nem eldönthető, hogy ki származott kitől,
ott nyilván a történeti, régészeti, nyelvészeti eredmények segíthetnek, azaz, ha a magyarság
magas R1a-értékeit vesszük, a történelmünk, kultúránk alapján nyilvánvalóan inkább keres-
hetjük honfoglalás előtti őseinket a hasonlóan magas R1a-val rendelkező steppei népek irá-
nyában, mint az R1a vagy R1b szlávoknál. A genetika sem áll meg önmagában, eredményei-
nek értelmezéséhez szükség van a társtudományokra.
A genetikai genealógia és az archeogenetika eredményei természetesen még egészen
újak, alig 10-15 éve van kialakulóban az egész metódus, a jelrendszer, a genetikai ABC sem
egységes, „betűit” meg kell tanulnunk helyesen összeolvasni, ezen a téren is „keressük a szót,
keressük a hangot”. Létezik már egy „felhasználói” szintű tudás- és információhalmaz, mi-
közben számos alapkérdés, következtetés még további pontosításokra szorul, kezdve a génje-
ink és módosulásaik kormeghatározásától, miért-jeitől, hogyan-jaitól, az ősi népvándorlások
újonnan felfedezett s az eddigieknél bonyolultabb oda-vissza irányainak, idejének meghatáro-
zásáig, a régészeti, nyelvészeti eredményekkel való összehasonlításokig, a néprajzi tájegysé-
gekben végzendő nagyobb esetszámú gyűjtésekig. De a kezdet ígéretes, és a genetikával egy
mindenképpen igen jelentős hozzájárulást kaptunk az emberiség őstörténetének kutatásához,
beleértve a magyar őstörténetet, mely úgy tűnik, végre biztosabb mederbe terelődik, valósá-
gosabb kérdéseket tehetünk fel és magunk mögött hagyhatjuk az idejétmúlt „ugor-török hábo-
rú” Skylláját és Charybdisét, kölcsönösen megmerevedett arcvonalait, továbblépve egy-
szersmind a fizikai eredetkérdésektől a szellemi eredetkérdésekhez is, melyek a valódi, végső
válaszokat rejtik. A genetika segítségével megtaláltuk helyünket az indoeurópai, indoiráni
népek nagy családjában – ahol eddig is voltunk, honfoglalás előtt és után, Kelet és Nyugat
határán, mindig „középen”, eredetileg ősiráni/andronovói, majd kisebb részt uráli, „finnugor”
nyelvűvé lett, később pedig szauromata, szkíta, végül hun-török, „turáni” hatást asszimiláló,
befogadó, fejlődőképes, domináns népként.

122
NÉPESSÉG-GENETIKAI ÖSSZEHASONLÍTÓ TÁBLÁZAT (Y-DNS)

(mai mintagyűjtések alapján, tekintettel az „indoeurópai” R1a, R1b haplocsoportok előfordulására; a


többi Y-DNS hcs. ált. 10% alatti; azonos népességtől, de különböző területekről származó mintavé-
telek nem feltétlenül azonosak; ábrák: Mark A. Jobling - C. Tyler-Smith 2003, v.ö. ycc.biosci. ari-
zona.edu, Y-DNS leszármazási fa; magyar, ujgur, török grafikonok: Z.T.Cs.; röv.: hcs.= haplocsoport)

1. India

(8 területről, össz. 325 fő, Kivisild et al. 2003)


R1a (M17) = 88 fő, 27%
R1b (M173) = 21 fő, 7%
R2 = 33 fő, 0.9%, össz. R-hcs. = 43 % (a Pandzsábban [Punjab, ma Pakisztán] 66 főből 31
R1a-hcs., ábra: Jobling, 2003; a dél-indiai Szurastranban is 39% az R1a-hcs.)
J2 (M172) = 24 fő, 7%
J2e = 11 fő, 3%, össz. J-hcs. = 10% (a Pandzsábban 66 főből 14 J-hcs.)
(jellemző még az L és a H1 hcs., utóbbit nagy százalékban kimutatták a romániai cigá-
nyokban is; ld. még Quintana-Murci et al., 2001, J2: Gujarat = 19%, Uttar Pradesh = 7%)

2. Pakisztán

(708 fő, Quintana-Murci 2001)


R1a1 = 32%
J = 18%

Közép-Ázsia

3. Tadzsikisztán
(Khojant, 22 fő, Wells et al. 2001)
R1a = 64%

(Szamarkand, 40 fő, uo.)


M17 (R1a) = 25%
M172 (J2) = 20%
M173 (R1b) = 10%
M20 (L) = 10%

(Dusanbe, 16 fő, uo.)


M172 = 31%
M17 = 19%

4. Kirgizisztán
(52 fő, Wells et al. 2001)
R1a = 63%

5. Üzbegisztán
(Wells et al. 2001)
R1a:
Khorezm (70 fő) = 30%
Szurkhan-darya (68 fő) = 29%
Bukhara (58 fő) = 28%

123
Taskent (43 fő) = 28%
(J2 hcs. aránya ezekben az üzbég mintákban össz. 10-16% között)

6. Türkmenisztán
(30 fő, Wells et al. 2001)
M173 (R1b) = 37%
M45 (ősi R) = 10%
M17 (R1a) = 7%
M172 (J2) = 17%
M89 (F*) = 13%
M9 (ősi N) = 13%

7. Kazahsztán
(54 fő, Wells et al. 2001)
C (M48) = 57%
O (M122) = 9% (kelet-ázsiai hcs. össz. 66%)
R1a = 4%
R1b = 6%
R (M45 leszármazás) = 6%

8. Ujgurok (Xinjiang, Ny.-Kína)


(41 fő, Wells et al. 2001; ábra: Z.T.Cs.)
R1a = 22%
R (M45) = 7%
J2 = 20% (kelet-ázsiai hcs.: C = 15%, O = 17%, egyéb 2-2%, kaukázusi = 10%)

Szibéria, Kelet-Ázsia

9. Mongolok
(24 fő, Wells et al. 2001)
C (M48) = 46%
N, L = 13-13 %

10. Nyugati han (Észak-Kína, Karafet et al. 2002, Jobling/Tyler-Smith, 2003)


O = 70% (Q hcs. minimális)
N = 6%
R1a = 4%

11. Tuvaiak
(42 fő, Wells et al. 2001)
O (M122) = 26%
R (M45) = 17%
R1a (M17) = 14%

12. Hantik (Nyugat-Szibéria, ld. Karafet et al. 2002)


N (M9-M178-Tat) = 85%
R1a = 15%

13. Udmurtok (Baskíriától nyugatra)


(43 fő, Semino et al. 2000)

124
Eu19 (R1a) = 37.2%
Eu14 (M178-N) = 27.9%

Nyugat-Ázsia, Közel-Kelet

14. Irán
(1. Teherán, 24 fő, Wells et al. 2001)
M96 (E) = 21%
M89 (GF*) = 46%,
M172 (J2) = 21%
M173-M17 (R1a, R1b) = 4-4%

(2. Shiraz, 12 fő)


M89 = 42%, M172 = 25%, M9 (L) = 0.8%

(3. Eszfahán, 16 fő)


M89 = 31%, M96 = 25%, M172 = 25%
(ld. még Quintana-Murci et al., 2001: 8 területről R1a1 = 3-31%, J = 30-59% között)

15. Tálisok (déliek Iránban, északiak Azerbajdzsánban, Nasidze et al. 2009; a tálisok
az ókori kaduszok/kadiszok, „kadocsák” utódainak vallják magukat)
J2 = 23-32%
R1* (xR1a1) = 14-48%

16. Törökország
(30 fő, Semino, 2000; ábra: Z.TCs., eupedia)
Eu9 (M172-J) = 40%
Eu11 (M201, G) = 6.6%
Eu18 (M173-R1b) = 6.6%
(kelet-ázsiai = 8,5 %, uráli N = 4%, stb.)

17. Kurdisztán (Törökország)


(17 fő, Wells et al. 2001)
J (M 172) = 35%
R1b (M173) = 29%
R1a = 12%

Kaukázus

18. Osszétia
(17 fő, Wells et al. 2001)
G = 41%
J = 24%
R1b = 12%
R1a = 6%

19. Georgia
(kazbegi, 25 fő, Wells et al. 2001)
M172 (J2) = 72%
G = 12% (szvánoknál 92%)

125
R1b = 8%
R1a 4%

20. Azerbajdzsán
(1. azeri, 21 fő, Wells et al. 2001)
J2 = 48%
G = 10%
R1b = 14%
R1a = 10%
M9 (N) = 10% (uráli/szibériai génjel, itt a szovárdok hatására is mutathat!)

(2. lezg,12 fő, Wells et al. 2001)


G = 58%
R1b = 17%
R1a = 8%
E = 17%

21. Örményország
(47 fő, Wells et al. 2001; v.ö. Strabo az örmények thesszáliai eredetéről XI. 4,8.,
14,12, és a G2a-haplocsoport, eupedia.com)
M173 (R1b) = 36%
M172 (J2) = 21%
M89-M201 (GF*) = 13%
M9 (N) = 6% (uráli/szibériai génjel, itt a szovárdok hatására is mutathat!)

Kelet- és Közép-Európa

22. Oroszország
(északi, 49 fő, Wells et al. 2001)
R1a = 43%
N (M9) = 27%
(taskenti, 89 fő, Wells et al., 2001)
M17 (R1a) = 47%
M9 (N, uráli/szibériai) = 12%
J2 = 4% (Rosser et al. 2000)

23. Ukrajna
(50 fő, Semino, 2000)
Eu19 (R1a) = 54%
Eu7 (I) = 18%

24. Baskírok
(eupedia.com)
R1b = 47%
R1a = 26%
N1c1 (uráli) = 17%

25. Kazányi tatárok (Volga-Káma térség)


(38 fő, Wells et al. 2001)
R1a = 24%, I (M170) = 18%

126
26. Krími tatárok
(22 fő, Wells et al. 2001)
R1a = 32%

27. Lengyelország
(55 fő, Semino, 2000)
Eu19 (R1a) = 56.4%
Eu 18 (R1b) = 16.4%
Eu 7 (I) = 23%
J2 = 4% (Rosser et al. 2000)

28. Magyarország (45 fő, Semino, 2000;


mindkét ábra: Z.T.Cs.)
Eu19 (R1a) = 60%
Eu18 (R1b) = 13.3%
Eu7 (I) = 11.1%
Eu4 (E) = 8.9%
Eu9-11 (J) = 2.2%

(másik mintavétel, 650 fő fölött, eupedia.com)


R1a = 32.5% (R1a össz. kb. 30-60% között)
R1b = 17%
I (M170-Eu7, paleolit európai) = össz. 25.5%
E1b1b (Afrikából az újkőkorban) = 9.5%
J2 (mezopotámiai) = 7% (össz. = 2.2-7% között)
G2a (kaukázusi) = 5%
N1c1 (uráli) = 1%
Q (belső-ázsiai, hun vagy tatár) = 1%

29. Horvátország
(58 fő, Semino, 2000)
Eu7 (M170-I) = 44.8%
Eu19 (M17-R1a) = 29.3%
Eu18 (M173-R1b) = 10.3%

30. Szerbia
(500 fő fölött, eupedia.com)
I2a = 29%
E1b1b = 24%
R1a = 15%
J2 = 10%
R1b = 7%
T (+L) = 7%

31. Bulgária
(500 fő fölött, eupedia.com)
J2 = 20%
I2a = 20%
R1a = 18%

127
R1b = 18%
E1b1b = 16%

32. Csehország és Szlovákia


(45 fő, Semino, 2000)
Eu18 (R1b) = 35.6%
Eu19 (R1a) = 26.7%
Eu7 (I) = 15.6%
Eu9 (J) = 8.9%

Közép- és Nyugat-Európa

33. Németország
(16 fő, Semino, 2000)
R1b = 50%

34. Baszkföld (Spanyolország)


(45 fő, Semino, 2000)
R1b = 88.9%

Források:

Kivisild et al., Am. J. Hum. Genet. Vol. 72, 2003 (Indiai törzsek és kasztok)
Jobling/Tyler-Smith, Nature, Vol. 4., Aug. 2003 (szemléltető grafikonokkal)
Zerjal, Wells et al., Am. J. Hum. Genet. Vol. 71, 2002 (Közép-Ázsia)
Karafet et al., Hum. Biol., Vol. 74, 2002 (Szibéria)
A.S. Pilipenko et al., Archaeol. Anthropol. Sci., 2, 2010 (Pazyryk mt-DNS)
Keyser-Tracqui et al., Am. J. Hum. Genet., Vol. 73, 2003 (Egyin Gol DNS-analízis)
Wells et al., Proc. Natl. Acad. Sci., USA, Vol. 98, 2001 (Eurázsia genetikája)
Quintana-Murci et al., Am. J. Hum. Genet., Vol. 68, 2001 (Délnyugat-Ázsia)
Quintana-Murci et al., Am. J. Hum. Genet., Vol. 74, 2004 (Délnyugat- és közép-ázsiai mt-DNS)
Rosser et al., Am. J. Hum. Genet., Vol. 67, 2000 (Y-kromoszóma sokféleség Európában)
Underhill et al., Nature Genet., Vol. 26, 2000 (Y-kromoszómák és népesség-történet)
Semino et al., Science, Vol. 290, 2000 (Európa genetikája)
Semino et al., Eur. J. of Hum. Genet., Vol. 8., No. 5., 2000 (Palóc és bp.-i mt- és Y-DNS)
Nasidze et al., Am. J. Phys. Anth., Vol. 138., 2009 (a délnyugat-káspi tálisok genetikájáról)
Nasidze, Stoneking, Proc. R. Soc. Lond., Vol. 268, 2001 (Kaukázusi mt-DNS)
Hui Li et al. Am. J. Hum. Genet. Vol. 85, 2009 (Eurázsia és az ujgurok genetikájáról)
ycc.biosci.arizona.edu (Y-DNS leszármazási fa, pdf)
eupedia.com (összefoglalás a haplocsoportok eredetéről, elterjedéséről)

László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete, Bp., 1997 (első kiadás: 1944)
Teleki Pál: A Turán földrajzi fogalom, újraközlés: Turán, 2009/4, p. 146
Tóth Tibor: A magyarság ethnogenezise, I-II, Turán, 2009/1 (újraközlés)
Éry Kinga: Újabb összehasonlító statisztikai vizsgálatok…, VMMK, 1982 (net)
The Zend-Aveszta, I-II., ford. J. Darmesteter, Oxford, 1880-1883
The Shahnama of Firdausi, I-VII., ford. Warner Bro., London, 1905-1915
Bogácsi-Szabó et al., Magyar Tudomány, 2008/10 (magyar kutatási eredmények)

128
6. Hunni Redivivus
– adatok a hunok elfelejteni akart történetéhez
A hunok kutatását legalább olyan objektív történeti, valamint ebből kiinduló, nem mindig objektív
értelmezési nehézségek, többé-kevésbé egyoldalú igenlések vagy tagadások jellemezték ezidáig,
mint a magyarságét, és tetézi a problémát, hogy e két nép rokonsága vagy különbözősége fölött
sem szűnnek a viták a szakma és az érdeklődők között. A hunok történetének eddigi összefog-
lalásai rendszerint a belső-ázsiai török vagy mongol eredetük tárgyalásával kezdődtek és hozzá-
teszik, hogy nyugat felé jöttükben keveredtek iráni népességekkel, erre vezethető vissza a kom-
mentátorok szerint, hogy a történeti források egy részüket riasztó külsejű, vad tömegnek, illetve
„emberszabásúbb”, városlakó, „úri” társaságnak írják le.
Ez a kettős kép nagyjából meg is felelt a korabeli tényeknek, az Európa határain meg-
jelenő hunok tömegei nagyrészt valóban széles, lapos arcú, vágott szemű belső-ázsiai mongoloid
típusokból, törzsekből álltak (Ammianus Marcellinus, Jordanes) –, míg másik, kisebb részük, a
közép-ázsiai heftalita hunok döntően városlakók, „fehérek” voltak a szemtanúk szerint (gör.
leukoi ounnoi, Prokopius, Menandros), akik gyakorolták az egyébként a szarmatáknál már koráb-
ban bevezetett koponyanyújtás szokását – valószínűleg az antropológiai brachicraniájuk, rövid-
fejűségük kultikus kompenzálásaként, de a bronzkori Katakomba-kultúrában is van példa erre az
Alsó-Volgánál (Sulimirski, 1970). Azt már általában elképzelhetetlennek tartják, főleg a magyar
akadémikus kutatók, hogy Európába is kerülhettek városlakó, fehér hunok, chioniták, még mielőtt
közép-ázsiai és indiai hegemóniájuk kialakult volna, tehát mint akik az Attila-hunok vezető réte-
gét alkották. Holott ez nem pusztán feltevés: a Kaukázus környékéről már a 4-5. század óta van-
nak híradások fehér (abdel, eftal) és vörös heftalitákról (kamicik heptalk, kermikhión), sőt sikeres
– bár valószínűleg részleges és átmeneti – keresztény térítésükről, és arról, hogy a Kaukázus
északkeleti lábainál városaik, falvaik vannak, tehát meglehetősen rendezett, civilizált életmódot
folytatnak (M. Dasxuranci, Prokopius, Zakariás rétor), de Mongóliában is feltártak erődített hun
városokat, falvakat (Minyaev, Davydova). A szemtanú Ammianus Marcellinus leírta, hogy a hu-
nok a kaukázusi albánokkal együtt harcoltak a perzsák oldalán Amida város ostrománál 359-ben
(XXXI. 2, 1-12), tehát valós, hogy a későbbi kárpát-medencei és kaukázusi hunoknak legalábbis a
vezető rétege chionita, fehér hun lehetett, azaz europid vagy részben már europo-mongoloid em-
bertípushoz tartozott (később az avar-hunok is). Ezt megerősítik Éry Kinga (1982) antropológiai
eredményei, aki főként a honfoglalók nagyalföldi csoportjainál (A-csoport) állapított meg europo-
mongoloid jellegeket. Tehát az 5. századi hunok nem „tűntek el” a történelemből, miként a ten-
denciózus történetírás vagy régészet itthon vagy külföldön még ma is előszeretettel állítja.
Nagy hiányossága az európai hunokkal kapcsolatos eddigi összefoglalóknak – melyek ha
nem finnugoros, akkor törökös vagy egyéb előítéletekre vezethetők vissza –, hogy egyáltalán
nem, vagy csak alig említik az óirániak szent könyvét, az Avesztát, melynek legrégebbi részei az
i.e. 2. évezredben íródtak. Pedig már itt olvashatunk a hunok és árják vallásháborúiról, melyek
mögött bizonyára hatalmi, területszerzési törekvések is álltak, s megnevezik a hunok vezérét,
Aredzsat-aszpát, aki iráni, „árja” nevet viselt. Sőt ami a legmeglepőbb, az Aveszta sosem nevezi a
hyaonákat turániaknak; sajnos a hun-kutatás egyik nagy öregje, Maenchen-Helfen nem tért ki
ezekre az igen fontos adatokra, az Aveszta még címszóként sem szerepel nála (The World of the
Huns, 1973). Azonban az újabb genetikai kutatások, melyek a mongóliai xiongnu sírok emberi
maradványait vizsgálták (elsősorban Duurlig Nars), nagyon érdekes összefüggésbe hozzák a hu-
nokat az árjákkal, óirániakkal, és a hunoknál is megtalált R1a apai haplocsoportok máig jellemzők
mind a „turáni”, mind az indoeurópai vagy indoiráni népek genetikájára. Mindez igazolja az
Avesztát, s azt, hogy a „turáni” fogalom nem embertanilag értendő, ilyen alapon eredetileg nem
voltak megkülönböztethetők egymástól irániak és turániak, irániak és hunok (kivéve a rövid- és
hosszúfejű, barna és szőke típusokat). A ma már meglehetősen „eltatárosított”, felületessé vált
hun és magyar őstörténetbe tehát a hunok visszatértek az iranológia és a genetika ösvényein, s
meggyőződésünk, hogy nem csak a rombolás és dúlás munkáját szánta nekik a történelem Atyja;
titokban, „odaát”, ők is egy valódi megváltásra, az utókor helyes ítéletére várnak. Az alábbiakban

129
a hunok történetét megkíséreljük a kezdetektől, az Aveszta legkorábbi adatai és a legújabb kuta-
tások fényében felvázolni.

Irán és Turán

Az Irán-Turán háborúskodások az Aveszta szerint az örökösödés miatt alakultak ki, Thrae-


taona király (neve hasonló a szkíta őskirály, Targitaos nevéhez) három fia, a legfiatalabb
Airyu (Irán örököse), és a két idősebb, Tura (Turán királya) és Sairima között Irán birtok-
lásáért (’Szauromata’, Firdauszí: Szelm; Sairimát „Rúm” királyának nevezi az Aveszta, aho-
gyan a Bundahisn Nagy Sándort „aruman”-nak, mely a kései szövegekben általában Rómát,
rómait jelent, illetve a szarmata királyságot is, melynek a Krími Boszporuszban volt a köz-
pontja). Felmerülhet a genetikai kutatások és az antik szerzők adatai nyomán, miszerint
Zarathustra i.e. 6000 k. élt, hogy a legelső, még újkőkori, rézkőkori „Irán-Turán” viszály eset-
leg az elő-ázsiai, letelepedett kultúrák (genetikailag az apai J-haplocsoport népessége) és az
agro-pásztor jellegű proto-indoirániak (R-hcs. népessége) között zajlott le, mely utóbbi népes-
ség egyaránt állt irániakból és proto-turániakból. Sőt: lehettek-e „ősturániak” az árják, akik
megtámadták a mezopotámiai népeket, szuméreket, szubarokat és másokat? Vagy épp fordít-
va: Ungnad, a híres ókortörténész „arali rassznak”, kvázi „turániaknak” nevezte a nyugat-
ázsiai, mezopotámiai népeket (v.ö. a bibliai őshagyomány közlését, miszerint „Shineár népe”,
a szumérek, mezopotámiaiak kelet felől érkeztek a Folyamközbe, Gen., 11,2; ld. a genetikai
haplocsoportok „vándorlásait”). Nagyon érdekes ebből a szempontból, hogy az Aveszta a
démoni külsejű Azi Dahakát, a mítikus ősiráni kultúrhérosz, Yima megölőjét és Thraetaona
ellenségét eredetileg Babilonnal kapcsolta össze (Bawri = Babylon, Aban Yast, VIII. 29,
Darmesteter, p. 60, és Ram Yast V. 19, 3. lábj., p. 253; később Azi Dahaka, Zohak alakjával
jellemezték az árják a turáni, asszír-babilóni vagy arab ellenfeleiket is). A genetikai kutatások
kimutatták – tovább tagolva a történeti következtetéseket –, hogy az emberiség első csoportjai
(akik valóban egy, vagy néhány közös őstől, „Ádámtól, Évától” származtak) Afrika irányából
kezdték benépesíteni az ázsiai kontinenst, s a J-haplocsoporthoz tartozók az Arab-félszigeten
át érkeztek a Folyamközbe, míg az R-népességek előbb Közép-Ázsiába, majd Észak-
Mezopotámiába mentek, és innen vándoroltak vissza, keletre, északra s onnan nyugat felé
(v.ö. Gamkrelidze és Ivanov nyelvtörténeti feltevéseit az indoeurópaiak anatóliai „ősha-
zájáról”). A J2 apai haplocsoport aránya ma is meglepően magas Indiában és Közép-Ázsiá-
ban, ami mutatja az elő-ázsiaiak későbbi keleti migrációit, melyek nyomait a régészet már
felfedezte s régóta utaltak rá a történeti források is (ld. Indus-völgy, vagy Epiphanius, AD 4.
század: „Nimród volt Baktria első telepese”, in: Panarion). A J2 elő-ázsiai népcsoportok nyu-
gati irányba is vándoroltak az újkőkorban, és ma ez az apai haplocsoport számottevő a Balkán
népeinél (görög, albán, román), de északabbra is kimutatható a szlovákoknál, lengyeleknék,
oroszoknál, 10% alatt (v.ö. Gilgames útja nyugatra, Agyagtáblák üzenete, 1966).

Zarathustra és a hyaonák

A J és R haplocsoportokat hordozó népességek legelső, feltételezett összecsapásai következ-


tében az északi steppékre költöző proto-indoirániak egy része a bronzkor elején (i.e. 4000-
3000) visszaköltözik Közép-Ázsiába és ott letelepedik (valószínűleg itt is lezajlott egy J-R
keveredés). Ismételten kialakulnak a viszályok immár a letelepedett és a steppén maradt
proto-indoiráni törzsek között, utóbbiak fokozatosan „turanizálódnak”, és az egyik Zara-
thustra megjelenése, kinyilatkoztatása újabb konfliktusokhoz vezet a „régi” és az „új” között.
Az Aveszta megemlíti, hogy a Zarathustra-vallás első, nagy védelmezője, a Naotara-nemzet-
ségbeli Vistaszp király (Firdauszínál Gustasp) apját, Lohraszpot az iráni nevet viselő hyao-
na/hun vezér, Aredzsat-aszpa ölte meg (av. hiiaonahe arəjat-aspahe, Fird.: Ardzsaszp, v.ö.

130
Aracs, Aracsa neveinket, melyeket „szláv” eredetűnek tart a TESz, de lehet hun-magyar ere-
detű is, v.ö. a szlávok több „turáni”, hun nevet átvettek). Az a tény, hogy a hyaonákat sosem
nevezi az Aveszta turániaknak, egyértelműen arra vall, hogy az eredeti hunok „árják” lehettek
(a hunok állandó avesztai jelzője az „ördögi”, komisz; az irániak másik főellenségei voltak a
turák vagy turániak és főként a turáni „danuk”, egy eddig még azonosítatlan nép, talán a kínai
Szima Csiennél szereplő tunghu vagy donghu törzsek). Az Aveszta szerint magát Zarathustrát
77 éves korában egy turáni pap, a korábbi vallás egyik képviselője, Tur-i Bradrok-resh ölte
meg (A. V. Williams Jackson: Zoroaster, 1899, ismerteti a késői hagyományokat
Zarathustráról; ld. még P. O. Skjaervǿ, Introduction to Zoroastrianism, 2005).
Nem eldöntött kérdés, hogy hol zajlottak le a korai összecsapások az árják és a hunok, tu-
rániak között: szinte egyforma érvénnyel vethető föl, hogy kezdetben Nyugat-Iránban, s a hunok
és turániak a Kaukázuson át törtek be az ősi Irán területére (Atropatene, a mai Azerbajdzsán terü-
lete volt a tűzkultusz ősi központja, s valószínűleg Zarathustra is itt született), illetve felmerül,
hogy Közép-Ázsia, az Aral-tó környéke volt az Irán-Turán harcok ősi színtere, a földrajzi érte-
lemben vett Turán is itt fekszik (Turáni-alföld, -felföld, v.ö. Marquart: Eranshahr, p.51-53, Jātkār-
i Zarērān, idézi A. Kurbanov: The Hephthalites, Berlin, Free University, 2010). Az Avesztában
utalásokat találni arra, hogy az árják később a steppéről visszaköltöztek délre, Irán területére és
Indiába az i.e. 2. évezred közepe tájától; mindenesetre több idősík tolódik egymásba, ami megne-
hezíti az események elhelyezését, s felveti azt is, hogy az Irán-Turán konfliktus esetleg a steppén
zajlott le (itt még sok kutatásra van szükség). Minthogy a régi időkhöz a nekik megfelelő szemlé-
lettel is közelednünk kell, megjegyezzük, hogy az ősi, eredeti ezoterikus hagyomány a valóságos
csillagászati folyamatokhoz, a földtengely precessziós, hátráló mozgásához igazodva méri a nagy,
földi kultúrkorszakokat, melynek során a Tavaszpont, a Nap tavaszi keletpontja visszafelé vándo-
rol a zodiákus-jegyeken át, 2160 évenként. E korszakszámítás szerint az Ősiráni kultúrkorszak –
amely ebben a hagyományban megelőzte az Ősbabilóniait – az Ikrek jegyének 30. fokán kezdő-
dött i.e. 6260 táján (a szarvasvadász testvérpár és általában az ikrek alakja e kultúrkorszak egyik
fő szimbóluma; jelenleg a Halak végén, 5o 06’-nél járunk és 2380 körül lépünk át a Vízöntő-
korszakba; ld. Baktay E.: A csillagfejtés könyve és Várkonyi Nándor: Az idő szívverése, Galakti-
ka, 50, 1983). Az Ősiráni kultúrkorszak csillagászati kezdete pontosan megfelel a görögök adatá-
nak, miszerint Zarathustra a trójai háború előtt illetve Platón halála vagy Xerxes előtt 5000 évvel
élt. Az is szokásban volt, hogy az iráni vallásalapító nevét a későbbi, vezető tanítványai felvették,
ezért van bizonytalanság születési és működési ideje körül (ld. az Aveszta részletei a szerző fordí-
tásában). Ezesetben az Aveszta hun és turáni népei, ha nem is egészen dicsteljes, de fontos és akár
igen korai szerepet játszottak Eurázsia történetében, amennyiben ellenállásukkal is ösztönözték az
irániak kultúrfejlődését (a negatív hatások az emberiség fejlődésében nem csak egy irányban fejtik
ki működésüket, hanem mindig ösztönöznek a jóra, a saját legyőzésükre, átalakításukra). Ugyan-
akkor az Aveszta több esetben ír a turáni szent férfiak és asszonyok tiszteletéről, míg a feltehető-
leg „vérrokon” hunokról sosem emlékezik ilyen hangon.

Syavarshan herceg története

Syavarshan herceg története úgy tűnik már valóban Közép-Ázsiába helyezhető (Fird.: Szijávus,
Sijawakhs, óir. av. sya + varshan = fekete csődör, fekete lovú), és több szempontból is érdekes
lehet számunkra: egyfelől azért, mert iráni-turáni eredetű herceg volt, aki a turáni királyhoz me-
nekült, és azért, mert nem kizárt, hogy a Syavarshan személynévre is visszavezethető a hunok
jövetele előtti rokonnépünk, a szovárdok vagy szabirok neve, amit eddig szintén nem tárgyaltak
(ld. Konstantin DAI 38., „régi nevünk” gör. Savartoi asfaloi, ld. aspa, asva = ló, lovas, kb. „fekete
lovú lovasok”? vagy „Syavarshan lovasai”?). Firdauszínál maradt fenn a teljes történet: a herceg
világszép anyját iráni főemberek találták vadászat közben Irán és Turán határán az erdőben (na-
gyon ide kívánkozik a „csodaszarvas” motívum, mely felbukkan a perzsa Ezeregynapban vagy a
kaukázusi oszétek Nart-mondáiban is, mint aranyszőrű szarvas, a „napleányok” egyik testetöltési
formája; az Aveszta zoroasztriánus pap-írói valószínűleg turáni, „pogány” jellege miatt a

131
szarvasmotívumot kihagyták, ahogyan kihagyta később Anonymus, míg Kézai megörökítette az
’Eneth’ névvel együtt, ami viszont valószínűleg az óiráni Anahita istennőt rejti; Kézai ezt a nevet
hallhatta a honfoglalókkal bejövő zoroasztriánus kálizoktól is, v.ö. Kinnamosz a kálizokról, akik
részben a perzsa, részben pedig nem a „mózesi”, hanem a muzulmán hitet követték, Kinnamosz
összekeverhette őket az egykori kazár birodalom karaita zsidóival). A talált leány azt mondta,
hogy rokona a turáni király, Frangrashyan (Fird.: Afraszijáb) és annak testvére, Keresavazd
(Karsivaz, Fird.: Gerszivez). Kaj Kausz király elé vitték, aki nyomban beleszeretett s hamarosan
megszületett Syavarshan (anyja nemsoká meghalt). Mikor Syavarshan ifjúvá serdült, apja egyik
felesége (Fird.: Szudábé) beleszeretett, de Syavarshan elhárította közeledését, mire a nő zakla-
tással vádolta apjánál, aki próbatételnek vetette alá fiát: át kellett ugratnia lovával a tűzön.
Syavarshan ártatlannak bizonyult, de mivel a nő folytatta intrikáját, elmenekült. Turáni rokonai-
hoz ment, de a király vagy annak fivére hatalmi féltékenységből később megölte. Ez újabb lökést
adott az Irán-Turán háborúskodásoknak. Egy kései hvárezmi krónikás, Al-Birúni feljegyzései
szerint Syavarshan i.e. 1200 körül élt s a hvárezmi uralkodó-dinasztia tőle származtatta magát, s
neki tulajdonítják a legendás Kangkü, Kang-diz erődváros felépítését (Tolsztov Hvárizmmel azo-
nosította, ld. még genealógiai táblák a Sáhnáma angol kiadásának 1, 2. köteteiben).

A hunok vándorlásai Keletre – és vissza

A kínai források szerint a xiongnu törzsek i.e. 318-ban jelennek meg Kínától északra, de a leg-
régebbi források beszámolnak a „rongok”, azaz a „nyugatiak” támadásairól. A név szerint is emlí-
tett xian-yun-ok (xianyuk, hszünjük, hünjük) i.e. 9. század végén többször megtámadták a Csou
királyságot, majd a harcokat követően „eltűntek” a történelemből; a csatákról a Si King egyes
dalai is megemlékeznek (ld. Függelék). Grousset (L’Empire des Steppes, 1938), Di Cosmo (Anci-
ent China and its Enemies, 2002) és mások valószínűsítik, hogy ők lehettek a xiongnuk vagy hu-
nok ősei (v.ö. K. Jettmar: Cultures and Ethnic Groups West of China in the 2nd and 1st Millennia
BC, Asian Perspectives, XXIV/2, 1981, és H. W. Bailey: Indo-Scythian Studies: Being Khotanese
Texts, Vol. 7., 8. Huna, Cambridge University Press, 1985, J. Prusek, 1971; ld. még a korai
xiongnukról Paola Demattè: The Rock Art of Inner Mongolia, bradshawfoundation.com, illetve
E. L. Shaughnessy: Historical Perspectives on the Introduction of the Chariot into China, Harvard
Journal of Asiatic Studies, 48/1, 1988, és uő.: Western Cultural Innovations in China, 1200 BC,
Sino-Platonic Papers, 11, 1989). Nem nagyon lehet hitelt adni a késő ókori kínai források legen-
dás genealógiáinak a xiongnuk i.e. 3. évezredbeli belső-ázsiai, „Xia” eredetével kapcsolatban.
Azok a kínai szerzők, akik erről írtak, úgy tűnik a saját korukbeli kínai-hun dinasztikus kapcso-
latok miatt akarták feltétlenül korainak beállítani az amúgy számukra rendkívül problémás hun
szomszédságot, „rokonságot” (meg kell jegyezni, hogy a kínai nyelven fennmaradt idegen nép- és
személynevek eredeti formája gyakran sajnos rekonstruálhatatlan). Ugyanakkor nem valószínű,
hogy pusztán „véletlenségből” vagy mások megtévesztéséből viselték volna a hun nevet ezek
vagy a későbbi törzsek: a xian-yunok vagy xiongnuk és az európai hunok egy része legnagyobb
valószínűség szerint azonos (volt) a régebbi Aveszta hyaonáival, khiónjaival, nevük, habitusuk
megegyezik. Tehát a hun egy eredetileg proto-iráni, europid, „szkíta” nép lehetett, mely nyugat
felől érkezett Belső-Ázsiába, majd keveredett a mongoloid népekkel, mind etnikumban, mind
nyelvben (ld. Tarih-i Üngürüsz, 11. rész a tízezer hunról és a többi „nem rendkívüli” csatla-
kozóról; sőt a Sahname arról tudósít, hogy „a kínai kán Ardzsaszptól származott és Afraszi-
jábtól”, Warner-féle fordítás, 1915, 7. kötet, p. 334, azaz az irániak tudtak a hyaonák és a kínaiak
történeti kapcsolatairól). De eközben a xiongnuk rokonai élhettek Közép-Ázsiában, az Oxusnál,
ezt igazolja egy levélváltás a hunok királya és a kínai császár között i.e. 5-ben. A kínaiak egy er-
dőbirtokot szerettek volna megvásárolni a hunoktól, de a tanhu azt válaszolta, hogy a nyugati hun
területek urai a sátraikhoz és szekereikhez szükséges fát arról a területről szerzik be, és neki nincs
joga eladni azt a földet, amit az ősei ráhagytak (Camilla Trever: Excavations in Northern
Mongolia, 1932, p.18). A hunok az i.e. 3. században egyesítették a különböző törzseket Maotun
vagy Mode vezetésével, majd e katonai fenyegetés hatására Csin Si Huangti, kínai császár szövet-

132
ségbe tömörítette a „hadakozó” kínai tartományokat i.e. 221-ben és létrejött Kína. A nomádok
közül a térségben elsőként a hunok alkottak szervezett államot, mely kb. 200 évig állt fenn. Azon-
ban i.e. 50 k. a hun törzsszövetség négy részre szakadt:

a). északi ágra, akiket legyőztek a szien-pik (szibo) i. sz. 93-ban, majd 155-158-ban;
b). déli ágra (kínai fennhatóság alatt maradtak);
c). az északi hunok egy része Közép-Ázsiába vándorolt (vissza), maguk előtt nyomva a jüe-
csiket (kusánok); e hunok chionita, heftalita, fehér hun néven lesznek fontos tényezők Kö-
zép-Ázsiában, majd Indiában, kb. 450 és 558 között (Ephthal nevű királyukról nevezték el
őket, ld. pénzeik és Theophanes töredéke, FHG, Bonn, 1868, p. 270);
d). a hunok egy része nyugatra vándorolt s eleinte a Káspi-tengertől északkeletre telepedtek
meg 160-180 körül (Gumiljev 1986, Kor.-Epi., 229). Valószínűleg harc nélkül kötöttek
szövetséget velük a Volga-Urál vidéki „andronovói”, ősiráni szovárd-magyarok, de akkor
még nem jöttünk be a hunokkal a Kárpát-medencébe, legfeljebb az utat, a gázlókat mutat-
hattuk meg nekik nyugat felé (Zosimus, bizánci tárnokmester szerint a hunok szekereikkel,
feleségeikkel, gyerekeikkel érkeztek, Turán, 2010/1). A hunok meglehetősen hosszú erő-
gyűjtés után, mintegy 150-200 év, kb. négy emberöltő múlva, 375 körül támadták meg és
győzték le az alánokat, gótokat, akik részben szövetségeseik lettek, majd 395-ben betörtek
Szíriába. Végül Európába vonultak, beköltöztek a Kárpát-medencébe, s Attila király veze-
tése alatt (445-453) rövid időre ellenőrzésük alá vonták a Rajnától a Kaukázusig, a Balkán-
tól Dániáig terjedő hatalmas területeket.

Fontos tudatosítani, hogy a szovárdok és magyarok már a hunok érkezése előtt egymás szom-
szédságában éltek a Don-Volga vidékén Ptolemaios Geográfiája szerint, mely 150-178 között
íródott, korábbi adatok felhasználásával (Σουαρδηνοι, Ματηροι, Geogr. V. 9,16-17), ugyanis Pli-
nius 100 évvel korábban is említi a ’Sardi Scythae’ népnevet a Don-Meótisz környékén, mely jól
azonosítható a szovárddal és Anonymus Zuard nevével, és így a magyarsággal, figyelembevéve a
magyar követek közlését, miszerint régi nevünk volt a ’Szavarti aszfali’ (Konstantin, DAI 38). A
hunok neve még nem jelenik meg Ptolemaiosnál, sem a valamivel későbbi, római Tabula Peutin-
geriana térképen. A Ptolemaiosnál található ’khounoi’ (Χουνοι) népnév a Borysthenes/Dnyeper
folyam közelében (nem a Donnál vagy az Oxusnál, mint néhányan tévesen említik, pl. Vásáry I. A
régi Belső-Ázsia történetében), mely látszólag könnyen azonosítható a hunokkal, inkább a későb-
bi ’cumani’, kumánok, fehér kunok neve lehet, akik a honfoglalókkal költözhettek a Kárpát-
medencébe. Éry Kinga antropológus kutatásai nyomán feltételezhető, hogy a Dunántúlon és az
északi dombvidéken letelepült népesség (Éry C-csoportja), mely 95%-ban pontusi, késő szkíta
analógiákkal rendelkezik, azonos ezekkel a „kunokkal”, eredeti kumánokkal, ők lehettek valójá-
ban a kijevi csatlakozók, s a kabarok korábban csatlakozhattak (Éry K.: Újabb összehasonlító
statisztikai vizsgálatok a Kárpát-medence 6-12. századi népességének embertanához, 1982).
Attila király halála, 453 után a hunok és szövetséges törzseik (köztük a népes ogur tör-
zsek) visszavonultak az Al-Dunától a Kaukázusig terjedő területekre, sőt az sem lehetetlen, hogy
résztvettek a heftaliták felemelkedésében, hiszen ezek összecsapásai a perzsákkal Peroz idején
kezdődtek, aki 457-től uralkodott. A Kézai-krónika leírja, hogy Attila fia, „Csaba” előbb Görög-
országba ment, majd keletre, és ott hvárezmi feleséget talált magának, rokonait pedig arra ösztö-
nözte, hogy „visszatérjenek” a Kárpát-medencébe; ami azt illeti, a heftaliták vissza is tértek a var-
chioniták, magyarul „várkonyok”, azaz avarok képében. A kelet-európai hunok az 5-6. századtól
bizánci és perzsa szövetségben harcolnak, olykor egymás ellen is: szabirok az ogurok, a hunok,
vagy a kutrigurok az utrigurok ellen (Jordanes megemlíti, hogy Attila fiai többek között egy Al-
mos nevű, valószínűleg onogur vezér serege ellen is harcoltak, Getica, 50, 266). Az avarok való-
színűleg már 451-ben megjelennek a Kaukázustól délre: Lazar Parpeci krónikája említi a
plur.nom. „aparhajk” vagy „aparhack” törzseket a perzsák szövetségeseiként az avarayri örmény-
perzsa ütközetben (a helynév nem „avar” eredetű), a hunokkal, gélekkel, katiszokkal vagy kadu-
szokkal együtt (ld. Marquart: Streifzüge, p. 279-280, v.ö. Priscus, 463 k. megtámadják a szabi-

133
rokat, a heftalitákat, avar-hunokat a türkök és a perzsák közös erővel győzték le 558 körül, ami
újabb avar-hun népvándorlást indított el, v.ö. iranica.com).

A hun-utód ogur törzsek és a magyarság

Az Attila fia Irniktől származó onogur-bolgár fejedelmek királysága a Meótisznál az 5-6. század-
ban jön létre (Onogoria, Magna Bulgária). A névtorlódás feloldása: az ogurok számozták a tör-
zseiket, on-ogur = tíz-ogur, stb., és egyik törzsüket hívhatták bulch-nak, bulgárnak, melynek
Dulo-nemzetsége volt rokonságban Irnikkel. Az ogurokat azonosnak tekintik a kínai források
„gaocsü dingling”-jeivel (gaocsü = „magas kocsijú”, Wei Shu, i.sz. 554). Theophylactos meg-
említi, hogy az onoguroknak ’Bakat’ nevű városuk volt keleten, melyet a földrengés pusztított el
(v.ö. a -kat végződésű helyneveket Közép-Ázsiában, Kmoskó M.: Mohamedán írók a steppe népe-
iről, vagy a Dnyeszternél, Konstantin DAI, 37, és az Alföldön; a ’-kát’ a szogd nyelvből kerülhe-
tett a törökbe, várost jelent, sánccal körülvett, erődített települést). Az onogur nagyfejedelem,
Kuvrat halála, 634 után (Kuvrat 619-ban felvette a kereszténységet Nicephorus szerint) és a kazá-
rok (nyugati türkök) megjelenése hatására Kuvrat öt fia szétköltözik:

a). az elsőszülött fiú, Batbaján vagy Bezmer a Meótisznál marad népével (onogurok vagy
utrigurok egy része). Valószínű, hogy ezekkel a meótiszi és boszporuszi ogurokkal kerül-
nek közelebbi kapcsolatba a honfoglalás előtti magyarok vagy szovárd-magyarok
b). Kotrag (a többi kutrigur vezére) a Krími Boszporusznál talál lakhelyet (ez azonos Kons-
tantin „Levédiájával”, ld. Jerney János helyszíni kutatásait, 1844-45)
c). Aszparuk megalapítja a Dunai Bulgáriát
d). a negyedik fiú, Kuber a kárpát-medencei avarokhoz költözik, ő lesz az avarok ispánja,
„csabája”; majd összecsap velük s Görögországba megy népével, akik között kutrigur tör-
zsek is lehettek (Theophanes Confessor, Nicephorus, Miracula S. Demetrii, Notia Epis-
copatuum: ’Cutziagri’ püspökség, mely Neopatras metropolitához tartozott Thesszáliában;
ld. Anonymus Zuard vezér és népének története, melyben keveredik az elszakadó szabirok
és a kutrigurok emléke: a Zuard-név a szabirokat jelenti, a Görögországba költözés pedig a
kutrigurokra utal; a görög, szír forrásokban nem szerepel a „hét-ogur” név, van viszont ná-
lunk „hétmagyar”, Anonymusnál, ami talán az ogur törzsszámozás szokására vezethető
vissza; törzsneveinket Konstantin közölte és fennmaradtak helyneveinkben, de főként késő
avar, „griffes-indás” temetők közelében, ld. László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete;
A „kettős honfoglalás”, ld. még Csallány Dezső: Az avar törzsszervezet, 1965)
e). az ötödik fiú, Alcek a Ravenna melletti Pentapolisban telepedik meg. Lehetséges, hogy
az onogur törzsek, akik Attila halála után a hunok vezető rétegét alkották, eredetileg nem
altáji törökök, hanem irániak, iráni nyelvűek voltak (v.ö. a mai ujgurok genetikáját, mely
felerészt indoeurópai/tochár és kaukázusi, fele részt pedig kelet-ázsiai apai génjeleket tar-
talmaz; ld. a bolgár kán, Aszparuk neve és a boszporuszi iráni-szarmata király Aszpurg,
Aspa-urga, ’erős lovú’ nevét, ld. T. Pekkanen, 1973, UAJb. 45, a magyar név korai előfor-
dulásairól Turán, 2009/1; ld. még a bulgáriai onogur emlékeket: várfalmaradványok, szikla-
reliefek, kőszobrok, mázas csempék, cserépbográcsok, Fehér Géza, D. Dimitrov: The Pro-
to-Bulgarians in the Lands North and West of the Black Sea, Varna, 1987, vmint O. Pritsak,
Nominalia, és az Attila-klán hun nyelvéről, 1982).

Mármost lehetséges, hogy a meótiszi ogur-hun fejedelem, Bezmer/Batbaján az Árpád-ház őse


volt, mint már feltételezték (Dümmerth D.), de erről nem rendelkezünk megbízható forrással sem
a külföldi, sem a hazai krónikákban. Nagyobb a valószínűsége, hogy Kézai a székelyektől, eszkil-
ogur kortársaitól hallotta a Kuber/„Csaba”-történetet és ezt vitte át nagyvonalúan az Árpád-házra
és a magyarság egészére, miszerint „Hunortól és Magortól” (Hun-Ogurtól és Szovárd-Magyartól),
ill. „Csaba” révén Attilától és népétől származtak a „hunok vagy hungarusok”, s ezt kibővítette a
hunok és Attila király korábbi történeteivel, amit a külföldi forrásokból megismert, bár pl. Jorda-
nestől, akinek Geticáját bizonnyal felhasználta, egyetlen eredeti mongol-hun nevet sem vett át,

134
Attila fiainak, rokonainak nevét sem (a Tarih-i Üngürüsz említi Kattar vezért, akit Oktarral lehet
azonosítani, Mundzuk és Ruga testvérével). Kézai egyéni történeti szintézis megalkotására töreke-
dett s krónikáinkban több idősík csúszhatott egymásba, a hasonló steppei, migrációs és harci vagy
szövetségkötési eseményeket a kései utókorok emlékezete már gyakran egybemosta. Így Kézai az
alánok 4. századi, hunok általi meghódoltatásának emlékét (Jordanes) összekeveri óbolgár nevek-
kel: elmondja, hogy a magyarok a Meótisztól elindulva, a pusztában véletlenül ráakadtak Belár
(Bular = bulch, bulgár) fiainak feleségeire és köztük az alán fejedelem, Dula lányaira is, s utóbbi-
akat Hunor és Magor vette nőül, és tőlük származik az összes hun (Dula = onogur-bolgár Dulo-
dinasztia, v.ö. az ogurok kín. tie-lö, tili, dili, dingling neve). Az egyetlen iráni, szarmata-alán jel-
legű személynév Kézainál az Aladár, mely ’ardar’ formában vezetőt, elöljárót jelent (ld. a szabad
szarmaták elnevezése a forrásokban ’ardaragantes’, s az oszéteknél máig fennmaradt az ardar cím;
v.ö. Jordanes: Ardaric, gepida fejedelem, Alaric, visigót király; az 511. évi Gall Krónikában a hun
Laudaricus, ld. O. Pritsak az Attila-klán hun nyelvéről, HUS 6, 1982, p. 434; Antiochiai János
töredékében Alathar, genos Sküthikon, Thrákia magister militiuma, AD 514 k., FHG. V., p.33;
Moravcsik: ByzTurc. 2, p. 60).
Ki kell emelni, hogy már a honfoglaló magyarság antropológiája és genetikája meglepően
csekély kelet-ázsiai keveredést mutat, mely teljesen el is tűnt a magyarságból, legalábbis az eddig
vizsgált több száz genetikai minta nem tartalmazza (anyai géncsoportok kb. 16%-a volt kelet-
ázsiai, ld. Bogácsi-Szabó és mások, MaTud. 2008/10; az eupedia.com oldalon az európai haplo-
csoportok és szubkládok eredetéről szóló összefoglalásban a magyar génállománynál 1% arány-
ban szerepel a kelet-ázsiai Q apai haplocsoport, mely valószínűleg a hunok vagy a tatárok révén
került Európába s extrémen gyakori a szibériai keteknél és szelkupoknál, valamint az eszkimóknál
és az észak-amerikai indiánoknál). Mindez azt jelenti, hogy a kelet- vagy belső-ázsiai gének eleve
nem voltak a magyarság genetikájának szerves részei, ezért is tűnhettek el a Kárpát-medencei
letelepedés után, hasonlóan a hét honfoglaló maradványnál regisztrált 0-1% közötti „finnugor”,
uráli M178-Tat típushoz. Így azt mondhatjuk, hogy a Belső-Ázsiából érkező hunok a legnagyobb
valószínűség szerint csak kései és csekély hatást gyakoroltak a magyarság embertani kialakulá-
sára. Természetesen félelmetes erejük emléke fennmaradt s ehhez a középkor vagy a későbbi ko-
rok érthető módon igyekeztek hozzákapcsolni a mongol-hunoktól szinte teljesen különböző ma-
gyarságot (ld. antropológiai eredmények: Tóth Tibor 1965, 1969, Éry Kinga 1982, és Z. Tóth
Csaba: Genetikai „rokonságok” napkelettől napnyugatig, Mikes Intl., 2011/2). Úgy tűnik azonban,
hogy a hunok vagy egy részük (ogurok) és a magyarok eredetileg ugyanabból az apai R-haplo-
csoportot hordozó indoiráni, indoeurópai ősrasszból származtak, de a hunok az i.e. 9-4. században
Belső-Ázsiába költöztek és keveredtek a mongoloid őslakókkal, majd a későbbi nyugatra vándor-
lásuk után, AD 3-4. században találkoztak a szovárd-magyarokkal az Urál-Volga térségében. Az
is lehetséges, hogy a szovárd-magyarokat épp a hunok megjelenése késztette először a nyuga-
tabbra költözésre, hiszen Herodotosnál, Strabonál még nem találkozunk népneveinkkel, de Plinius
és Ptolemaios már említi a „szárd” illetve a szovárd és magyar neveket. A sors azután úgy hozta,
hogy a szovárdok elszakadása után az ogurok pótolták a magyarság hiányzó haderejét, AD 8-9.
századtól.
A Kézai-krónika hun-történetének lényeges és hiteles elemei nyilvánvalóan nem az ősi
időkről szólnak – legfeljebb az alánok meghódoltatásának emléke, bár itt csak a Dula/Dulo és
Belar/Bular óbolgár nevekkel találkozunk, így ez is későbbi eseményekre utal –, hanem főként a
7. századi ogur-hunokról, az Attila-utód Kuberről és népéről, akiknek emlékét a velük szövet-
séges, de a Kárpát-medencében maradó székelyek (eredeti nevükön eszkilek, esetleg szakák) ősei
tartották fenn. Kézainál tehát a hunok,

1). „700-ban” indulnak el nyugat felé; ezzel paradox módon maga Kézai utal arra, hogy a
hun-magyar szövetség csak igen későn jött létre, s hogy valójában Kuberhez és a széke-
lyekhez köthető (ld. még Priscus, AD 463: szabir[-magyar]ok megtámadják az ogur-huno-
kat; Malalas, 520: a szabir[-magyar] Boarik királynő csatája a Glón és Türák vezette hu-
nokkal; Menandros, Agathias, 576: alánokat és ogurokat – „Dulát és Belárt”? – hódoltatják
a kazár-turkok s talán velük együtt a szabir-magyarok).

135
2). „Chaba” kivonul a Kárpát-medencéből és Görögországban telepszik le; ez is a 7. száza-
di Kuber története, mint a korábbi kutatás rámutatott (ld. Miracula S. Demetrii, Csillik Éva
fordításában, in Bálint Csanád: A Kelet, Bizánc és a korai avarok)
3). Kézai és Anonymus idéznek egy akkor még élő székely-magyar szólás-mondást: „akkor
gyere vissza, amikor Csaba Görögországból”; az eltávozó és a „tejútról”, a szellemi világ-
ból vissza-visszatérő Csaba királyfi székely mondájában felbukkan a reinkarnáció ismerete
(Ipolyi, Lugossy). A „Csaba” személynév tehát bizonyosan Kuberre és a hun-avar eredetű
csobán, supan, zsupán, ispán, vagyis helytartói tisztségre vezethető vissza, azaz Kuber volt
az avarok ispánja, „csabája” (ld. ch’u-pan, nyugati türk főnökök címe 635 körül, in Maen-
chen-Helfen, p. 396, 402-403, vagy Grigor Sup’an, kaukázusi albán fejedelem nevében, in
Dasxuranci, p. 219; ld. említése Z.TCs.: A Kaukázus-vidék Madzsar neveiről, Turán,
2009/2; a zsupán/ispán tisztségnevet átvették a szláv népek is; érdekességként említjük
meg, hogy a „Chaba” név még Japánban is előfordul, egy tájfunt neveznek így).
4). Kézai a „Csaba” névhez kapcsolja a kálizokat vagy „kabarokat”, azaz hvárezmieket,
akik jelentős szerepet játszottak a középkori Magyarországon, mind gazdasági, mind kato-
nai téren (khvalész, ebből káliz a hvárezmiek alán elnevezése volt, ld. helyneveink, mint
Budakalász, Kálóz stb.). A „kabar” névalak csak a bizánci császár, Bíborbanszületett Kons-
tantin művében maradt fenn, mint akik csatlakoztak a magyarokhoz és azóta elöl harcolnak
a magyar hadrendben; elképzelhető, hogy Kézai azért kapcsolta „Csabához” a
hvárezmieket, mert híre volt annak, hogy Kuber hvárezmi anyától születhetett a meótiszi
Onogoriában a 600-as évek első felében; Attila fia Irnik nem lehetett „Csaba”, mert ő her-
ceg, majd király volt, a csaban pedig kisebb méltóság.

Mindezek alapján úgy vélem, hogy eredetünk és őskultúránk szempontjából még a hunokra vonat-
kozóan is nagyobb súllyal esik latba az óiráni vagy indo-európai eredet, ez volt az elsődleges, és
ehhez társult bizonyos kései, turáni, mongol hatás, annyi, amennyi az europo-mongoloidok aránya
volt a honfoglalóknál, azaz kb. 1/3 rész. Anonymus (aki az újabb kutatások szerint 1074 körül
írhatta krónikáját, ld. Hölbling T., 2010) elsősorban az eredeti, ősárja, „szkíta” őstörténetünket
akarta megörökíteni (ő hívja fel a figyelmet, hogy a „hungarus”/onogur nem az eredeti nevünk,
bár ugyanakkor ő közli az ogur-típusú, számozott nevünket, a „hétmagyart” is), míg a Kézai-kró-
nika főleg az ogur-hun „turániakét”, akik a székelyekkel s az avar-hun maradékokkal voltak szo-
rosabb kapcsolatban. Hozzátehetjük: egy személy vagy egy nép családfáján a későbbi apák (s ne
feledjük: anyák) is örökítenek, színesítik valamilyen mértékben az utódok genezisét, de valójában
mindig a korai nemzedékek és az ősapa (ősanya) számítottak, akiktől az egész leszármazás eredt.
Időben kifejezve: volt egy kb. 3000 éves, ha nem régebbi szovárd-magyar együttlés, és egy legfel-
jebb 200-300 éves ogur-hun együttélés, beolvadás, ami a mai genetikánk szerint 30-60% indoeu-
rópai (ősárja R), és kb. 1% kelet-ázsiai (Q) és 1%-nál is kevesebb uráli (N) apai géneket eredmé-
nyezett. Ezeket az arányokat végülis kifejezi a Kézai-krónika kompozíciója, mely a nekünk elsőd-
leges „Magor” alakjához társította „Hunor” időrendben másodlagos alakját, ami a magyar törzsek
és a „hunok” (ogur-mongolok) inkább kései szövetségét jelzi (bár hangsúlyozzuk, hogy az uráli
ősmagyarság és az őshunok bronzkori kapcsolatai még feltárásra várnak). Így alakult a magyarság
alkotórészeinek „iráni-turáni” közös sorsa, melyet azóta is magunkban hordozunk, mint hajtóerőt
és életfeladatot, jól-rosszul felismerve, külső kényszerek és belső késztetések szorításában, de
mindig Kelet és Nyugat között, középen.

Függelék: Procopius a heftalita hunokról (A perzsa háborúkról c. művéből)

De bello persico, I., iii,1-7.

„Abban az időben a perzsa király, Peroz [uralk. 457-484 – a ford.] háborúba keveredett a határok miatt
az eftalita hunok nemzetével, akiket fehér hunoknak neveznek, és tekintélyes sereget összegyűjtve
ellenük vonult. Az eftaliták a hunok néptörzséből származnak, csakúgy, mint a nevük; mindazonáltal
nem keverednek más hunokkal, akiket mi ismerünk, mert országuk nem szomszédos azokéival és nin-

136
csenek túl közel egymáshoz; területük közvetlenül Perzsiától északra fekszik; városuk, Gorgo [Kerki
Baktriában, az Oxus fölső folyásánál? v.ö Menandros, Fr. 18., Theoph. Byz., FHG, IV., Paris, 1868, p.
270 – a ford.], a perzsa határ túlsó oldalánál van és így gyakran áll a két nép közötti határviták közép-
pontjában. Mert ezek a hunok nem nomádok, mint a többi hun nép, hanem régóta lakják kiterjedt or-
szágukat. Következésképpen sosem törnek be a római területekre, legfeljebb a méd seregekhez csatla-
kozva. Ők az egyedüliek a hunok között, akiknek fehér testük van és kinézetük nem csúf [a
heftalitáknál ugyanúgy megvolt a koponyanyújtás szokása, mint az európai hunoknál, de a mongóliai
hunoknál hiányzik – a ford.]. Életmódjuk is eltérő a többi rokonaikétól, nem élnek vad életet, mint
azok; hanem egy király uralma és törvényes kormányzás alá tartoznak, s tekintettel vannak a jogra és
igazságosságra a cselekedeteikben akár egymás, akár szomszédaik között, nem kevésbé, mint a római-
ak és a perzsák. Sőt, a vagyonos [eftalita] polgárok között szokás, hogy a barátaikkal élnek, húsz vagy
akár több emberrel, ahogy adódik, és ezek állandó társaikká válnak, osztozva velük minden vagyo-
nukban, élvezve valamely közös jogot ebben a dologban. Majd, amikor egy férfi, aki ilyen társaságot
gyűjtött maga köré, meghal, az a szokás, hogy mindazok az emberek, akik együtt éltek vele, a sírba
kísérik őt.” [„velük haló társak”: szkíta, ősmagyar szokás; ld. Lél vezér szavai a német császárhoz,
akit a legenda szerint kürtjével agyonsújtott: „szolgám leszel a másvilágon”– ford.]

De bello persico, I., vi. 10.

„Kavád [I., uralk. 488-531 – a ford.], csatlakozva Szeószé-hez, észrevétlenül elmenekült, és elért az
eftalita hunokhoz; itt a király hozzáadta lányát feleségül, majd, mivel Kavád így a veje lett, őt tette
meg az egész hatalmas sereg parancsnokának a perzsák elleni hadjáratban.”

De bello persico, I., x. 1-12.

„A kilikiai Taurus-hegység először Kappadókián és Arménián [Kelet-Anatólia] és az úgynevezett


perzsarmének földjén keresztül húzódik, majd Albánián és Ibérián és valamennyi egyéb országon át
ebben a térségben, melyek függetlenek vagy Perzsia alattvalói. Nagy távolságra kiterjed, kiszélesedik
és meglehetősen magas. És ahogy valaki átkel Ibéria határán, van itt egy bizonyos ösvény egy nagyon
keskeny hágóban, mely ötven stádiumra terjed. Ezt az ösvényt egy meredek szikla zárja le a végén, és
úgy tűnik, teljesen lehetetlen azon átkelni. Innen nincs út tovább, kivéve egy kis természetes kaput,
mely olyan, mintha emberi kéz alkotta volna, s amelyet régóta Káspi-kapunak neveznek. Onnan síksá-
gok kezdődnek, melyek lovaglásra alkalmasak, bővízű folyók öntözik a kiterjedt földeket, melyeket
lovak legeltetésére használják. Itt lakik majdnem mindegyik hun nép, egészen a Meótisz taváig. Már-
most, ha ezek a hunok átkelnek a kapun, melyet fentebb említettem, a perzsák és a rómaiak földjére
jutnak, és friss lovakkal jönnek, anélkül, hogy kitérőt tennének vagy közbeeső meredek helyeken kel-
lene átkelniük, kivéve azt az ötven stadionnyi távolságot, melyen át, mint mondottuk, elérik Ibéria
határát. Ha mindazonáltal valamely másik hágón kelnek át, céljukat csak nagy nehézségek árán érik el,
és többé nem vehetik hasznát ugyanazon lovaiknak [váltólovakat kell magukkal vinniük – a ford.].
Azonkívül a kitérő utak, melyeket kénytelenek lennének megtenni, számosak és meredekek. Amikor
ezt megfigyelte Nagy Sándor, Philippos fia, kapukat épített a mondott helyen és egy erődöt emelt. És
ez számosak kezén volt az idők során, míg végül Ambazuk birtokolta, aki hun születésű volt [Anba-
zuk, oszét-alán névről ld. jegyz. alább – a ford.], de a rómaiak és Anasztáziusz császár egyik barátja.
Mármost, amikor ez az Ambazuk megöregedett és közel volt a halálhoz, Anasztáziuszhoz küldetett,
hogy pénzért átadja a rómaiaknak az erődöt és a Káspi-kaput. De a császár, képtelen lévén bármit ten-
ni alapos nyomozás nélkül, és nem is volt szokása így cselekedni, ezért, mivel számára lehetetlennek
látszott, hogy a katonáit egy ilyen helyen állomásoztassa, mely nélkülözött minden jó dolgot, s amely-
nek szomszédságában nem volt római alattvaló nép, ő mélyen megköszönte a férfiúnak az iránta való
jóakaratát, de nem fogadta el ajánlatát. Így Ambazuk nemsokára betegségben meghalt, Kavád legyőzte
fiait, és birtokba vette a Káspi-kaput.”

Procopius with an English translation by H. B. Dewing in Six Volumes, I. History of the Wars, Book I and II,
The Persian Wars, London, 1914; Ambazuk névről ld. K‘art‘lis C‘xovreba, ed. S. Qaux¸c‘i¸svili, T‘bilisi 1955-
59, p. 45-46; trans. R.W. Thomson, Rewriting Caucasian History, Oxford 1996, p. 54-55, valamint Moravcsik
Gy.: Byzantinoturcica 2, p.65, és Agustí Alemany: Sixth Century Alania, p.3. és lábj. 8, transoxiana.org)

137
Függelék

SI KING – Dalok Könyve


(részletek)

Négy költemény a xian-yunok [hszienjünök, őshunok], és/vagy a nyugati barbár ’rong’-ok


betöréseiről Li és Hszüan, Csou-királyok idején, i.e. 840 és 823-ban

2. HSZIAO JA, KISEBB ÉNEKEK A KIRÁLYSÁGRÓL

LU MING TIZEDE

167. CAI WEI

Gyűjtsük a tövises ágat, gyűjtsük a tövises ágat,


A tövises ágak most szökkennek szárba.
Mikor térhetünk vissza? Mikor térhetünk vissza?
Talán majd jövőre.
Hitves és ura elszakadtak egymástól,
a Xian-yun-ok miatt.
Nincs nyugovásunk,
a Xian-yun-ok miatt. Xian-yun

Gyűjtsük a tövises ágat, gyűjtsük a tövises ágat,


A tövises ágak most puhák.
Mikor térhetünk vissza? Mikor térhetünk vissza?
Szívünk szomorú és sajog,
Szívünk szomorú és sajog.
Éhezünk és szomjazunk.
Míg őrködésünk szolgálata tart
Nem kaphatunk hírt az otthoniakról.

Gyűjtsük a tövises ágat, gyűjtsük a tövises ágat,


A tövises ágak most kemények.
Mikor térhetünk vissza? Mikor térhetünk vissza?
Az év a tizedik hónapba ér.
De a király dolgait híven kell véghezvinni,
Nincs nyugovásunk.
Szívünkben nagy a gyötrelem,
De nem térünk vissza utunkról.

Mi az, ami oly tündöklő?


A cseresznyefa virágai.
Mi az a kocsi ott?
Hadvezérünk kocsija.
Harci szekere igás,
A négy csatamén erős.
Talán tétlenek maradjunk?
Egy hónap múlva háromszor győzünk.

138
A négy csatamén nyakán az iga,
A négy csataló türelmetlen és erős.
A hadvezér magabiztossága,
Az emberek védelme.
A négy csatamén egyszerre mozdul, mintha röpülne;
Itt van az íj, a csontvégű, és a hódbőr tegez.
Nem kellene naponta figyelmeztetnünk egymást?
A Xian-yun-ok ügye nagyon sürgető.

Mikor elsőként mentünk ellenük,


A fűzfa friss volt és zöld.
Most, amikor visszatérünk,
Hó szitál a felhőkből.
Hosszú és keserves lesz a menetelésünk,
Éhesek és szomjasak leszünk.
Szívünket fájdalom sebzi,
És senki sem ismeri bánatunkat.

168. CHU CHE

Előrenyomultunk szekereinkkel,
A széles pusztákra.
’Az Ég Fiától jött a parancs,
menetelnünk kell,’ [mondta a vezér].
Ő hívta a kocsi-ügyelőket,
És meghagyta, hogy a kocsik készen álljanak.
’A király dolga’ [mondta ő], ’nehéz,
Sietnünk kell.’

Előrenyomultunk szekereinkkel,
A városon kívülre.
Felemeltük a teknőcös-kígyós zászlót,
És az ökörfarkat a zászlórúd csúcsán. Szakállas, europid típusú szkíta-hun férfiábrázolás, bronz
Ezek és a sólymos zászló, gyertyatartó Ningxiafu környékéről (Tolmacheff,
Nem lobognak nagyszerűen? ESA, IX. p. 257)
A [hadvezér] szíve aggódik és szomorú,
És a kocsi-ügyelők szorgoskodnak.

A király megparancsolta Nan Csongnak,


Menjen és falat építsen a [fenyegetett] vidéken.
Milyen számosak a szekerei!
Milyen ragyogók a sárkányos, teknőcös és kígyós zászlai!
Az Ég fia megparancsolta nekünk,
Hogy falat építsünk az északi tartományban.
Félelmetes volt Nan Csong;
A Xian-yun-ok biztosan elsöprik!

Mikor először meneteltünk,


A köles virágzott.

139
Most, hogy visszatérünk,
Hull a hó és az utak sárosak.
A király dolgait híven kell véghezvinni,
És nincs nyugovásunk.
Vajon nemsokára visszatérünk?
Félünk a parancsoktól a falak tetején.

’Yao-yao menetelnek a hangyák,


És a szöcskék átugorják őket.
Amíg nem láthatjuk férjeinket,
Szívünk fájdalommal teli.
Engedd látnunk férjeinket,
És a szívünk újra megnyugszik.’
A félelmetes Nan Csongot,
A nyugati Rongok csapásai sújtják.

A tavaszi napok hosszabbodnak,


Zöldbe borulnak a növények és a fák;
A sárgarigó dalol: jie-jie.
[Hitveseink] csapatostul gyűjtik a fehér istenfát.
Foglyaink tömegével,
Visszatérünk.
Félelmetes Nan Csong,
A Xian-yun-ok megbékéltek.
Csata- és vadászjelenet csontlemezről, szienpi típusú
TONG GONG TIZEDE övcsatok, Orlat, Baktria, i. sz. 2-3. század (G. A.
Pugachenkova, J. Ilyasov nyomán)

177. LIU YUE

A hatodik hónapban nagy izgalom, sürgés-forgás.


A harci kocsik készen álltak,
[Mindegyik] négy csataménnel, erősek és nyugtalanok,
És a katonák elhelyezkedtek a kocsikon.
A Xian-yun-ok ereje lángolt,
És kezdődött a szorongatásunk.
A király hadjáratra rendelt minket,
Az ország megszabadításáért.

A négy fekete ló egyformán erős,


Ismerik a hajtójuk minden parancsát.
E hatodik hónapban,
Végrehajtjuk feladatainkat.
Befejezzük küldetésünket,
És harminc li-t meneteltünk [minden nap].
A király parancsolta a hadjáratot,
Segítsük az Ég fiát.

A négy csataló hosszú és testes,


És a fejük nagy.
Legyőztük a Xian-yun-okat,

140
És nagy diadalt arattunk.
Kemény és óvatos volt [a vezérünk],
Véghezvitte katonai tettét,
Véghezvitte katonai tettét,
S a királyság megerősödött.

Rosszul számítottak a Xian-yun-ok,


Mikor magabízóan elfoglalták Jiao-t és Huo-t,
És lerohanták Hao-t és Fang-ot,
A Jing-től egészen északig.
Zászlóinkon voltak a madaras címerek,
Míg fehér lobogóik sziporkázva lobogtak.
Tíz nagy harci szekér,
Vezette elöl a sereget.

A harci kocsik jól-építettek,


Kiegyensúlyozottak elöl és hátul.
A négy ló erős volt,
Mind erős és jól-idomított.
Legyőztük a Xian-yun-okat,
Egészen Tai-yuan-ig űztük őket.
Békében vagy háborúban alkalmas a Ji-fu,
A minta valamennyi állam számára.

Ji-fu ünnepel és örül;


Nagy boldogság az övé.
Visszatérve Hao-ból,
Sokáig tartott menetelésünk. Bajuszos xiongnu/hun férfiarc, hímzett gyapjú halotti
Vígad és ünnepli barátait, lepel darabja, gerendavázas, szkíta-típusú kurgán-
temetkezésből, Noin Ula, Észak-Mongólia, i.e. 1 – i. sz. 1.
sült teknőssel és vagdalt ponttyal. sz. között (Ermitázs Múzeum, Szentpétervár); jól látszik
És ki van itt? a hajpántviselet, ami megjelenik a heftalitáknál,
Itt van Zsang Zsong, a gyermeki és testvéries. kusánoknál is

178. CAI QI

A fehér kölest gyűjtötték,


Az új mezőkön,
És e földeken csak egyszer arattak egy évben,
Mikor Fang Shu jött a paranccsal.
Harci kocsija háromezer,
Jól-képzett harcosok seregével.
Fang Shu vezette őket,
Négy tarka ló vontatta kocsiján,
Négy tarka ló egyszerre mozdult.
Vörösen fénylett nagy kocsija,
Kockás bambusz-ernyőjével és hódprém tegezével,
Kapcsok [a lovakon] a szügyelőn és a farmatringon.

A fehér kölest gyűjtötték,


Az új mezőkön,

141
És mindenütt a falvak körül,
Mikor Fang Shu jött a paranccsal.
Harci kocsija háromezer,
Zászlói, a sárkány-, kígyó- és teknős-címeresek, vidáman lobogtak.
Fang Shu vezette a sereget.
A kerékagyak bőrrel kötve, az igák díszesek,
Nyolc csengettyű csilingelt a lovak kantárán.
Ő palástot viselt [a király által] adományozottat,
Vörös térdvédője csillogott,
S drágakövek csendültek öve függőin.

Gyors a héja röpte,


Fölhúz az egekbe,
És alászáll újra és letelepszik helyén.
Fang Shu jött a paranccsal.
Harci kocsija háromezer,
Jól-képzett harcosok seregével,
Fang Shu vezette őket.
Csörgőseivel és dobosaival,
Felsorakoztatta seregeit és szólt hozzájuk.
Fang Shu értelmes és igaz,
Bajuszos, europid típusú szkíta-hun (valószínűleg
Mélyen dördült a dobok hangja; heftalita) férfiábrázolás faragott csontlemezről, Takht-i
Könnyű hanggal vezette csapatait vissza. Sangin, Oxus-templom, Közép-Ázsia, i.e. 2. – i.sz. 3.
sz. (B. A. Litvinsky, J. Ilyasov nyomán, Iranica
Antiqua, 38, 2003); a rajzon megfigyelhető a jelleg-
Bolondok voltak a király vad törzsei, zetes hun, avar, párthus hajviselet: a halántéknál kibo-
Remélve, hogy szembeszállhatnak velünk. rotválták a hajat, hátul varkocsban növesztették; a
Fang Shu már nem fiatal, hátranyilazás hadi művészete közismert a régi magya-
rokról szóló leírásokban is
De erőteljes a szándékaiban.
Ő vezette seregét,
Elfogta [a főnököket] közülük, és sok foglyot ejtett.
Számosak a harci szekerei,
Számosak és nagyszerűek,
Mint a dörgés vagy a villámlás, olyan a rohamuk.
Fang Shu értelmes és igaz,
Ment és legyőzte a Xian-yun-okat,
És jöttek a király törzsei s félték az ő hatalmát.

Fordította: Z. Tóth Csaba

______________________

(Dr. Robert Churchill, Creighton University és James Legge, 1879, angol fordításai alapján:
http://etext.lib.virginia.edu/chinese/shijing; ld. a „Négy Barbárok” kínai elnevezése: Rong/Dzsung =
nyugati, Di/Ti = északi, Yi = keleti, Man = déli barbárok; ezen belül több különböző törzs létezett, pl. a
dilik vagy tielök, „északi li”-k, akiket az ogurokkal azonosít a korábbi kutatás, vagy a dong-huk, dong-
yik; a nyugati rong törzsek keletre is elvándoroltak, ahol shanrong néven szerepelnek; v.ö. a kínai
forrásokról Csornai Katalin, Mikes Int., 2010/1, JOES, 2011/2, v.ö. Si King, Dalok Könyve, Európa,
Lyra Mundi sorozat, 1974)

142
143
Állatküzdelem-jelenet, szkíta-hun övcsat,
Észak-Kína, i.e. 3-2. század (Miho Museum,
Shiga, Japan)

144
7. Érdy Miklós: A hun lovastemetkezések c. könyvéhez
Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy Érdy Miklós munkássága és kötete mérföldkő a
hun-kutatásban. Könyvét valósággal üdítő volt olvasni az 1990 előtti évtizedek rossz szem-
léletű, hiányos és kevésszámú hun-köteteinek itthoni sivataga után (tisztelet a kivételnek, ter-
mészetesen). Ugyanakkor nem hallgathatom el, hogy több ponton ki kellett egészítenem, to-
vább kellett gondolnom Érdy könyvét (Bp., 2001), de talán ez a lényege minden szellemi vál-
lalkozásnak, így épül tovább a magyarság kultúrájának nagy épülete. Most ezeket az észre-
vételeket szeretném megosztani a hunok története iránt érdeklődőkkel.
Az első és talán legfontosabb észrevétel az volna, hogy a kötet éléről hiányzik a hunok
említése az iráni szent könyv, az Aveszta lapjairól, hasonlóan sok más, a hunokról szóló hazai
vagy külföldi munkához, ez pedig sok további félreértést, értelmezési tendenciát helyére tenne
(még Altheim vagy Marquart sem említi az Avesztát az európai hunokkal kapcsolatban). An-
nak ellenére, hogy a szakmunkákban a hunokat általában nem tartják azonosnak az Avesz-
tában többször és konkrét események kapcsán, konkrét iráni eredetű (!) vezérnévvel együtt
említett „hyaonákkal”, chionitákkal vagy akár a xiung-nukkal, az azonosság a közép-ázsiai és
a belső-ázsiai, majd európai hunok között mind nevük etimológiáját, mind történetüket, ere-
deti embertanukat, sőt ma már genetikájukat tekintve kimutatható. Mindennek további elem-
zésébe most nem megyek bele, csak utalok néhány tanulmányomra és ismertetésemre ebben a
kérdésben, melyekben az eredeti hunok – és az ősmagyarok, ősszovárdok – proto-indoiráni,
proto-indoeurópai eredete mellett foglalok állást, ami nem zárja ki a későbbi nyelvi, kulturális
hatások felvételének lehetőségét az uráli vagy az altáji török és mongol népekkel összefüg-
gésben, sem a hunok, sem a magyarság esetében (Z.T.Cs.: Magyar őstörténeti tanulmányok,
2010, Genetikai „rokonságok” Napkelettől Napnyugatig, Mikes International, federatio.org,
illetve a Magyar Elektronikus Könyvtárban, mek.oszk, valamint Hunni redivivus, és Irántól
Turánig, 2011). Ki kell hangsúlyozni tehát, hogy nem azt akarjuk vitatni, hogy voltak-e hunok
a honfoglaló magyarok között, vagy érte-e őket hun hatás, ez már régóta vitathatatlan azok-
nak, akiknek a látását nem homályosította el a finnugrista dogma, csupán pontosítani szeret-
nénk ennek mértékét, valódi körülményeit, mely által viszont nézetünk szerint egy ponton –
i.sz. 2-3. század előtt – külön utakon vagyunk kénytelenek megtalálni az urál-volgai szovárd-
magyarokat és a keletről érkező, iráni-török, de főként mongollá vált hun törzsszövetséget.
Ezen időpontot követően már lehetségesnek tartjuk a hunok és magyarok szorosabb kapcsola-
tát.

Temetkezésekről

Érdy, p. 27. oldal: Érdy említi a Si Csit, Szima Csien művét (i.e. 2. század), melyben kétféle
alakban szerepel a „xianyu” és a „hunyu” népnév, de sajnos nem magyarázza meg, hogyan
értsük a két névalak egyidejű említését (az Avesztában hasonlóan kétféleképp említették a
hunokat, hiiaona és hunu alakban). Ugyanitt Érdy a shanrong-okat és más néptörzseket „pre-
hunoknak” nevezi a lovastemetkezéseik miatt, de nem közli embertani típusukat. Az i.e. 9.
század óta Kína határainál megjelenő nyugati lovas harcosok, a xien-yunok az Aveszta
hyaonái lehettek és a xiongnuk vagyis hunok elődei, tehát europidok. A xiongnukat azután i.e.
318-ban említik a kínaiak (Maenchen-Helfen, p. 358-tól a hsiung-nuk vegyes embertanáról).
Szima Csien egyenesen az i.e. 3. évezred végéről származtatja a xiongnuk ősét, azonban egy-
egy idegen néptörzs ősi eredeztetésében bizonyára Kínában is szerepet játszottak a dinasztikus
vagy diplomáciai kapcsolatok, a „kegyes” ferdítések; ez az ismert jelenség az „udvari” króni-
kák alapos felülvizsgálatára kell késztesse a kutatókat, bármely kultúra esetében, és mindig
támaszkodni kell a lehető legtöbb forrásadat és a modern tudományágak eredményeire.

145
p. 39. Shanrong sírokban csak férfiak mellett találtak lovastemetkezést, írja (35. old.
lómaradványok az elhunyt feje felett egy padkán, nyugszanak). A honfoglaló magyaroknál
női sírokban is jellemző mind a részleges lovastemetkezés, mind a jelképes, lószerszámmal
való eltemetés (Érdy p. 80 említi, avar sírok esetében p.83), de a lómaradványok az elhunyt
lábainál nyugodtak, nem úgy, mint a shanrong sírban, igaz, hogy idővel beállhattak kisebb
változások a temetkezésekben is (lovastemetkezésekről ld. László Gyula: A honfoglaló ma-
gyar nép élete, p. 95, 341).
p. 45. Említi, hogy az egyik xiung-nu sírban lapos kövekkel borították a sír alját; ná-
lunk erre nincs példa, csak arra, hogy agyaggal tapasztották ki, pl. Kenézlő I. (a bodrog-
szerdahelyi sír nem tipikus és egyedüli). Megj.: gyakori, hogy Érdy könyvében nem szerepel
az elhunyt embertani típusa (mongoloid, europoid, és keverékeik), és égtáj szerinti elhelye-
zése (tájolása) a sírban, illetve a temetkezési típusok százalékos megoszlása, amiből jobban
lehetne általános következtetéseket levonni. A hunok rendszerint É.-D. irányba helyezték el a
halottaikat, fejjel északnak, és hamvasztás is előfordult. Nálunk a fejjel nyugatra (arccal kelet-
re) tájolás volt rendszeres, néhány kivétellel, és inkább a test eltemetése volt szokásban, nem a
hamvasztás. Ez egy fontos kulturális jelölő, mely etnikai eltérést is jelezhet; jellemzően nyu-
gat-keleti tájolással találkozunk a bronzkori szintasta-andronovói (uráli-nyugat-szibériai, rö-
vidfejű europidok), a vaskori szkíta (hosszúfejű europidok) és szauromata sírokban (Kauká-
zus, Volga-Urál, rövidfejű europidok).
p. 62. Említi a nyugat-szibériai hun leleteket a „finnugor” népek közelében, de sajnos
nem közli ezek datálását, kormeghatározását (más esetben is ritkán).
p. 64. A hunok 370 körül legyőzték az alánokat a Káspi-Aral térségben, írja; a kuta-
tások szerint a hunok már AD 160, 180 körül megjelenhettek a Káspitól keletre fekvő pusz-
tákon (Koryakova-Epimakhov: The Urals and Western Siberia in the Bronze and Iron Age,
2007, korábbi eredményeket foglal össze), s valószínűleg egy szükséges erőgyűjtés, a dél-
uráli nomádokkal kötött újabb katonai szövetségek segítségével győzték le az alánokat 375
körül, mind az Aral-tó mentén, mind később, a Kaukázusnál és Kelet-Európában. Érdy fel-
hívja a figyelmet a „hibás azonosítás” veszélyére a hun, alán, gót leletekkel kapcsolatban,
azaz, hogy hun leletet ne tartsunk gótnak és fordítva. Ugyanez az óvatosság azonban szüksé-
ges pl. az ordoszi és más ázsiai hun leletek esetében is, melyek egy része bizonyosan rablott
jószág lehetett (szkíta, szienpi, jüe-csi és más szomszédos, rivális törzsek fejedelmi ékszerei),
vagy a szövetségkötésekkor, dinasztikus házasságok révén kerülhettek hozzájuk. Ezeket a
lehetőségeket nem zárhatjuk ki, mert ez volt a szokás, amellett, hogy a szkíta-hun előkelők
sírjai jólétről tanúskodnak (Noin-ula, ld. Camilla Trever, 1932).

Leletekről

Érdy nem tudatosítja eléggé, hogy az ázsiai és az európai hunok leletei között érdekes módon
szinte fényévnyi a távolság: az európai hunoknál főként geometrikus díszítéseket találunk, az
ázsiaiaknál viszont gyakori a szkíta állatstílus, bár, mint említettük, ez lehet rablott, kívülről
kapott holmi is, ha ennyire nagy a különbség a két régió között. Meg kell jegyezni viszont,
hogy a honfoglaló magyarság esetében meglepően egységes (és a hunokétól eltérő) a régészeti
leletanyag, és nyugodt szívvel nevezhetjük színmagyarnak akár a hajkorongjainkat, akár a
tarsolylemezeinket, akár az övvereteinket és más, a jellegzetes növényi fonatokkal, levelekkel
díszített tárgyainkat, mely motívumkincs némi átalakulással szervesen folytatódott a közép-
kori templomépítészetünkben és a népművészetünkben. A kerek aljú edények sem hun-speci-
fikusak, megtalálhatók már a bronzkori és a szauromata, szarmata sírokban is.
p. 65. Az Ural-folyó vidéki, pokrovszki sírban nyújtott koponya; ez a szokás már megfigyel-
hető az i.e. 2. évezred első felében a Katakomba-kultúrában az Alsó-Volgánál és Manyicsnál,
majd az Alsó-Volga, Urál vidéki keleti alánoknál válik elterjedtté AD 2-4. században, ahol a

146
sírok 70-80%-ában ilyen nyújtott koponyájú férfiakat találtak; a szokást a közép-ázsiai hunok
is alkalmazták, Mongóliában azonban nem figyelték meg (Sulimirski, p.36, 38, 119, 145, 162,
190). Érdekes, hogy ezt a szokást keletebbre már nem találjuk meg. Az egyik szekszárdi hun
kori sírban is nyújtott fejű, de europid (szarmata?) férfi nyugodott (Érdy p. 69 említi). Érde-
kes, hogy a Pontus-Meótisz melléki óbolgár sírokban is megtaláljuk a koponyatorzítás szoká-
sát, mely a dunai bolgár temetőkben olykor 80%-ban jellemző (az elhunytakat rendszerint
fejjel északnak helyezték a sírba). Ugyanakkor az óbolgároknál kevés a lovastemetkezés (ld.
Dimitrij Dimitrov: The Proto-Bulgarians in the lands north and west of the Black Sea, Varna,
1987, kroraina.com; „pánbolgár” szemléletű, de elég alapos tanulmány, mely sok orosz szer-
zőhöz hasonlóan sajnos egyáltalán nem említi a honfoglalás előtti magyarságot, holott a nyu-
gat-keleti tájolású sírokat, melyekből legtöbb van a kelet-európai nomád temetkezések között,
a magyarságnak lehet tulajdonítani, míg az óbolgárok vagy onogurok főként fejjel északra
helyezték sírba a halottaikat, miként a hunok).

A részleges lovastemetkezésekről

Érdy megállapítása (p. 84-86), hogy csak a hunoknál és a magyaroknál figyelhető meg a rész-
leges lovastemetkezés szokása (lóbőr, lókoponya, lábszárak), vagy a lószerszám eltemetése ló
helyett, s ebben a hun-magyar rokonság megerősítését látja. Idézi Bálint Csanád 1969-es ta-
nulmányát, s ez alapján említi, hogy ezek a szokások nincsenek meg a szarmatáknál vagy az
alánoknál és a belső-ázsiai törököknél sem. Váratlan volt Érdy számára, mint írja, hogy szar-
mata temetőkben „nincsenek” lovassírok, és említi a Kubán-folyó menti temető lószerszámos
sírjait. Itt részletesebben kell megemlíteni néhány dolgot, T. Sulimirski szarmata régészetről
szóló könyve és Koryakova-Epimakhov fent említett kötete nyomán:
Már a Szargat-kultúra (Érdynél Szargatka, Irtis-vidék) leleteiben, i.e. 5. és AD 3. szá-
zad között számos kínai tárgy megjelenik (Kor.-Epi. 198, ebben a korban a szakák beván-
dorlására utalnak, akik még Altáj-hegyvidéki tartózkodásukkor keveredtek mongoloid nőkkel,
v.ö. Nomads of the Eurasian Steppe in the Early Iron Age, ed. L. Yablonsky et al. 1995 a sza-
kákról). A Káma-vidéki Pjanobor-kultúrához tartozó (Ananyino-kultúra utódja, i.e. 2. – AD 2.
sz.) Kara-Abyz temető népessége mezokrán europid volt, már enyhe mongoloid beütéssel, a
sírokban lócsontok, lószerszámok voltak (Kor.-Epi. 262). A szarmata sírokban valóban kevés
lótemetkezés volt (Szamara-Urál csoport, Sulimirski, p.60. Ujgarak, p.99. sziráki sír, p.113.
Felső-Ob, Novocserkasszk, Verchne-Pogromnoje kurgán 8. sír), de vannak lószerszámos te-
metkezések, szauromatáknál lócsontvázak férfi és női sírban egyaránt, bár férfiaknál gyako-
ribbak (Ak-Bulak, i.e. 4. század eleje, 9 lószerszám-készlet, Pjatimari I, Orenburg közelében).
A magyarországi szarmata-jazig sírokban gyakran van ló az elhunyt mellett (Nagyhegy-
csoport, Sulimirski, 177). Az első kelet-európai fémkengyel-leletet sziráki sírban találták a
Kubánnál (Sulimirski, 127), és a csontmerevítéses íj is megtalálható a szarmatáknál, valószí-
nűleg a hunoktól került hozzájuk. A honfoglaló magyarok zablaszerelékei általában gyűrűsek
voltak (ez megjelenik a Káma-menti Ananyino-kultúrában, i.e. 8-3. sz., melynek helyi bronz-
kori előzményei vannak, és kapcsolatai a kaukázusi és pontusi fémműves központokkal), de
van néhány szkíta-szarmata jellegű zablapálcánk is, állatfejes végződéssel. A szarmatáknak
ugyanolyan kistermetű, gyors, szívós lovaik voltak, mint a magyaroknak (tarpan). Hérodotosz
írt a lóevő, lótejivó szkítákról, szarmatákról (Hippofágoi, Galaktofágoi Szkíthai, Szarmátoi).
Lócsontok, lószerszámzat a késő szkíta közrendű sírokban is található a Krímben i.e. 4-3. sz.-
ban (Sulimirski, 105).
Érdy említi a bronzkori Szintasta-Petrovka kultúrát, de szerinte itt csak rituális-mági-
kus célból feláldozott lovakat találtak, részleges lovastemetkezéseket nem. Ugyanakkor idézi
Fodor István tanulmányát (A magyarság születése, 1992), miszerint egy szintastai sírban lóko-
ponya és lábszárcsontok voltak (Érdy p. 85). Ezt ki kell bővíteni az alábbiakkal:

147
A Szintasta-Petrovka bronzkori kultúrában (Dél-Urál, i.e. 2000-1600), a ló főleg férfi sírok-
ban feküdt, jellemző volt a vegyes rítus, a test eltemetése és a hamvasztás, és a kurgán-
temetkezés, köztük nagyobb és mindössze 20-30 cm magas halmokkal, de vannak sík temetők
is (ld. K. Jones-Bley, in Kurgans, Ritual Sites, ed. J. Davis-Kimball et al., 2000). Zdanovics 3
féle állatáldozatot, köztük lóáldozatot különböztetett meg: 1). teljes állat eltemetése, 2). rész-
leges állattemetkezés, 3). az állat egy darabjának eltemetése (ez utóbbi a jellemzőbb, a cson-
tok mesterséges elrendezése, fej a lábakkal, Kor.-Epi. 119). A lómaradványok gyakran kétke-
rekű szekérrel együtt jelennek meg vagy zablaszerelékkel (csak Szintastán, pl.
Bolsekaraganszkij 25. kurgán, 22 db ló, Kor.-Epi. 79), előfordul csak lószerszámos temetke-
zés, és párban is eltemettek lovakat vagy 1 pár lószerszámot (Kor.-Epi. p. 78-79). A szintastai
temetkezések 30%-ában voltak lócsontok (Kor.-Epi. 88). A ló ekkor még, az i. e. 2. évezred
elején a második helyen állt a szarvasmarha mögött a használat gyakoriságában (ne feledjük,
hogy ez a lovasnomadizmus kialakulásának még csak az eleje, vagy az előtti korszak). Az
Alakul-kultúrában (késő bronzkor, déli Transzurál) a lóáldozat és a lószerszámok eltemetése
ritkul (Kor.-Epi. 135), de a lócsontok megtalálhatók a felnőtt, központi sírokban (Kor.-Epi.
147). A Fjodorovo-kultúrában (Szintasta alkultúra) gyakoribbak a lócsontok (lólapocka, lófej,
néha kutya is, ami honf. magyar sírokban is előfordul). Az Andronovó-jellegű kultúrákban a
bronzkor vége előtt növekszik a lóállomány (Kor.-Epi. 158, 168). Az andronovóiakhoz (vé-
leményünk szerint részben ősmagyarokhoz vagy szovárd-magyarokhoz) köthető késő bronz-
és kora vaskori Cserkaszkul-Mezsovka-kultúrában az Urál mindkét oldalán magas a lovak
aránya a sírokban (Kor.-Epi. 174).
Megemlítendő, hogy az eddig ismert legelső, rézkőkori lovastemetkezéseket a Volga-
Urál-folyók vidékén találták, i.e. 4500 körüli C14 datálással. A 158 fős khvalinszki temetőben az
áldozati állatok száma: 52 juh és kecske, 23 szarvasmarha, 11 ló (részlegesen is, össz. 8 sírban, I.
temető 4. sírban ny-k. tájolású elhunyt mellett). Az egyidejű és közeli szjezsei temetőben 2 lófej-
maradványt és csontfaragványokat találtak lóábrázolással (kétfelé tekintő lovak, hasonlóak a sza-
ka és a magyar népművészeti motívumokhoz). Ezek valószínűleg már háziasított lovak lehettek. A
kb. 1000 évvel későbbi észak-kazahsztáni Botai-kultúrában (i.e. 3600-3000 között, Isim-folyó
kanyarulata) a talált 300.000 állati csont 99%-a lócsont volt, ami már egyértelmű háziasításra utal.
Szintastán, újabb kb. 1000 év múlva 16 sírban találtak kocsis temetkezést, küllős kerékkel, vala-
mint részleges lovastemetkezéseket is, lófejjel és alsó lábszárakkal, nagyon hasonlóan a honfogla-
ló magyar temetkezésekhez (ld. ábra, Szintasta 30. sír, Anthony-Brown: The Secondary Products
Revolution, 2007, hartwick.edu; a sírban az akkor szokásos harci szekér, kőnyílhegyek, bronz
lándzsahegy, kés, pajzsalakú zablaszerelékek voltak, az elhunyt fejjel dny.-ra feküdt; Kor.-Epi.
Krivoje Ozero sírként közli, i.m. Fig. 2.17, p. 81; részleges lovastemetkezést több, más, szintastai
sírban találtak, pl. Krivoje Ozero, Kamennij Ambar, v.ö. kötetünk 98. oldalán, 9. ábra, László Gy.
rajza). Hozzátesszük, hogy ekkor még főként a lándzsás, kocsis hadviselés volt jellemző, az íjak
még túl hosszúak voltak a lovasíjászathoz. A klasszikus, rövid, „Cupido” íj és egyben tömegter-
melése kb. 1000-800 körül alakul ki, valószínűleg a szkíták révén, akiktől átvehette a Shang-kori
Kína, akárcsak a lovat magát és a küllős kerekű szekeret (a Si King, a Dalok Könyve utalásaiból
arra következtethetünk, hogy az i.e. 840 körül a kínai Csou-királyságot megtámadó xian-yunok,
akik a hunok ősei lehettek, ekkor még főként harci szekereken csatáztak; érdekes, hogy a Cai wei
c. ének csontvégű íjakról is említést tesz, ami a legelső tudósítás a csontmerevítéses íjról, amit a
kínaiak a hunoktól vehettek át, ld. szerzőtől Hunni redivivus, Függelék). A lovasíjász hadviselés
kb. ekkor kezdődik a történelemben, Nyugat-Ázsiában a szkíták, kimmerek elő-ázsiai betörése
volt a „nyitány”, majd ezután honosítják meg az asszírok és más déli kultúrák a lovasíjász hadtes-
teket. Az öntött, tokos, bronz nyílhegyek Szintastáról terjedtek el a Kazah-steppén az i.e. 2. évez-
red folyamán (Anthony-Brown, i.m.). A dél-uráli, bronzkori temetkezési szokások tükrözik az
Aveszta szemléletét (Kor.-Epi, K. Jones-Bley i.m.).

148
Érdekes ugyanakkor Érdy megfigyelése a shanrong és a Káma-menti és baskíriai temet-
kezésekben talált kettévágott lókoponyáról, mikor külön feküdt az alsó állkapocs a koponya
többi részétől (p. 87, Halikovát idézve a Bolsije Tigan-i és a baskíriai sírokról). Bár honfog-
laló magyar sírból úgy tudom nem ismeretes ez a szokás, de létezik a népi hiedelmeink között
az állkapocs nélküli táltosló képzete (László Gy., i.m. p. 83), ami eszünkbe juttatja a honfog-
laláskori áttört bronz hajkorongjaink „hasított szájú” lovait (ez talán ugyanaz a képzetkör,
mint a népművészetünkben a virágot „éneklő”, lelkiséget, örömöt az ég felé küldő madarak,
állatok motívuma, mely megtalálható szogd, türk vagy heftalita hun emlékeken Kínában, ld.
szerzőtől Hun sírtáblák a 6. századi Kínából, Turán, 2009/3, 170). A „hasított szájú” lovak,
szarvasok szoros formai párhuzama megtalálható az észak-kaukázusi, preszkíta-lurisztáni
jellegű Kobán-kultúra bronz övcsatjain (ezekre a párhuzamokra először jómagam hívtam fel a
figyelmet 2008-ban, a „Vadat űzni feljövének” c. 1999-ben megjelent, és utóbb ezzel az ész-
revétellel kibővített tanulmányomban, www. ztothcsaba.hu). A hasított szájú áldozati ló leírá-
sa szerepel egy osztják énekben is (Medveének, 1985), ami a szovárd-magyarság hatását mu-
tathatja az uráli népekre.

A bronzüstökről

Az áldozati bronzüstök már a vaskor eleji Tagar-szigeti kultúrára jellemzőek a Minuszinszk-


medencében, i.e. 8-6. században. Ezt a kultúrát délről ideérkezettnek tartják és valószínűsítik,
hogy a Karasuk-kultúra bronzkor végi népessége hozhatta létre (i.e. 2. évezred vége), s hogy
összefüggésben lehet a tochárokkal, egy indoiráni népcsoporttal. Valószínű, hogy ők terjesz-
tették el ebben az északkeleti térségben a bronzüstök használatát (meg kell jegyezni, hogy a
tagariakhoz nagyon hasonló talpas, üstszerű cserépedények, kisebb méretben megtalálhatók a
Baktria-Margiana kultúrában és Kisázsiában is, melyek mintaként szolgálhattak a bronzüstök-
höz, ld. V. Sarianidi; v.ö. üstábrázolások sumér pecséthengereken, Etana történetével kapcso-

149
latban, W. H. Ward: The Seal Cylinders of Western Asia, 1910, p. 142., archive.org). Az is
lehetséges, hogy éppen az indoiráni, europid őshunok, hyaonák révén jutott a bronzüst Belső-
Ázsiába (az egyik tagar sírban az elhunyt fejjel északkelet felé feküdt és az északi tájolás jel-
lemző a hunokra, avarokra, ogurokra is). A 8-9. században elterjedő belső függesztőlyukas
cserépüstök valószínűleg az ogurokhoz köthetők, akikhez a szovárdok kiválása után csatla-
kozhattunk, így ezek a leletek megtalálhatók az Észak-Kaukázusban, a Don-Donyec-Kubán
menti szaltovó-majáki típusú leletek között, a későavar beköltözőknél, a dunai bolgároknál és
a honfoglaló magyaroknál (ld. még Érdy p.99-100, és Bálint Csanád: A Kelet, a korai avarok
és Bizánc, cserépbogrács címszó alatt, és D. Dimitrov i.m.).
Végezetül említi Érdy a nagyszerű antropológus professzort, Tóth Tibort (p. 225), azt
viszont nem, hogy Tóth T. kénytelen volt megállapítani, hogy a honfoglalók általa vizsgált s
már akkor, a 60-as években sem csekély számú koponyalelete elenyésző mongoloid (azaz
hun) jelleget tükrözött. Sajnos Érdy nem említi Éry Kinga antropológus 1982-ben megjelent
kutatási eredményeit sem, pedig általa tovább fejlődött, bővült a honfoglaló magyarságról, az
avarokról és az Árpád-kori magyarokról alkotható embertani kép, és kismértékben a mongo-
loidok aránya is (bár a bronzkori analógiák tekintetében Tóth Tibor teljesebb képet vázolt fel).
Éry Kinga fedezte fel, hogy a honfoglalók egyik nagyobb csoportja, amely a Dunántúlon és az
északi dombvidéken telepedett le (C-csoport), szinte kizárólag a Fekete-tengertől északra fek-
vő késő szkíta embertani leletekhez hasonlított (hosszúfejű europidok). Azaz minden akadé-
mikus beszéd arról, hogy a magyarságnak „semmi köze a szkítákhoz”, nem állja meg a helyét,
különösen a Dunántúlon nem (ezt 1982 óta tudják a szakmabeliek, mégis Fodor István régész
a „Szkíta aranykincsek” 2009-es kiállítási katalógusában „középkori zagyvaságnak” nevezi a
„szittya rokonság” tételét, i.m. p.128, ráadásul tovább görgeti Györffy zagyvaságát a szárnyas
rozsomákról is, mely szerintük a magyar eredethagyomány szarvasvadász-motívumának
„finnugor” előképe).
Túllépve a pánfinnugrizmuson vagy a pánindogermanizmuson és egyúttal az általuk
keltett „pánturanista” ellenszenveken is, melyek szociálpszichológiailag érthetőek ugyan, de
eltorzítják, egyirányúsítják a történeti kutatásokat idehaza és külföldön egyaránt –, úgy vélem,
elegendő adatunk van ahhoz, hogy a honfoglaló magyarság antropológiáját, őskultúránkat,
ősvallásunkat, a nyelvünk és az uráli népek nyelve közötti reális hasonlóságokat, a nyelvcsere
körülményeit levezethetőnek tartsuk a bronzkori uráli, steppei és erdős-steppei kultúrákból
(Szintasta-Andronovo és alkultúrái), melyeket a szakirodalom szerint déli, proto-indoiráni
és/vagy proto-anatóliai népességek hoztak létre. Egyre inkább kétségtelennek látszik, hogy a
magyar (szovárd-magyar), sőt a hun őshagyomány, etnogenezis gyökerei elsődlegesen az in-
doeurópai vagy indoiráni őstalajban és nem a Távol-Keleten, Belső-Ázsiában, de nem is az
ősuráli kőkorszakban keresendők, legalábbis nem kizárólagos módon. Történelmünkbe a hon-
foglalás előtt a hunok (pontosabban a kisebb részt mongoloid jellegűvé vált ogurok, akik va-
lószínűleg iráni tochár, hun és mongoloid törzsek keveredéséből alakultak ki, miként erre a
mai ujgurok genetikájából következtethetünk) voltaképpen csak kései szálakat szőttek (hacsak
nem voltunk kapcsolatban velük már a bronzkorban is, ld. Szejma-Turbino, Karaszuk művelt-
ségek), igaz, hogy ettől gazdagabb is lett a magyar előtörténet, erősebb lett a korabeli magyar-
ság, ugyanúgy, ahogyan a szauromaták és szkíták is gazdagították a magyar őstörténet és et-
nogenezis szövetét.

Szaka állatstílus, Uigarak, a Szirdarjától


nyugatra, i.e. 8-5. század (Nomads, 1995, p. 221)

150
8. DZSAGFAR TARIHI:
Dzsagfar évkönyvei a Volgai Bulgáriáról
Egy 17. századi gyűjtemény és magyar vonatkozásai

Bevezetés

Létezik egy mindezidáig általában vitatott szöveggyűjtemény a bolgárok őstörténetéről és a


Volgai Bulgáriáról, mely a 30-as évek végén megsemmisült bolgár-török nyelvű kéziratok
orosz fordításában maradt fenn. A gyűjteményt Fargat NURUTDINOV és R. S. SARIPOV gon-
dozta és adta közre oroszul 1994-ben (Бахши Иман, Джагфар Тарихы Том Второй Редак-
ция Вестника "Болгар Иле" Оренбург, 1994. Ответственные редакторы Ф. Г.-Х. Нурут-
динов и Р. Ш. Шарипов; Baksi Iman: Dzsagfar Tarihy, 1-2. köt., Orenburg, 1994., szerk. F.
G.-K. Nurutdinov és R. S. Saripov), majd angol nyelvre is lefordították és feltették a világ-
hálóra (s155239215.onlinehome.us/turkic/10_History/Djagfar_Tarihi). Mivel számos név és
esemény megtalálható a Dzsagfar Tarihiben, melyek a magyar őstörténettel kapcsolatosak, de
eddig nem találkoztunk e mű említésével a hazai őstörténeti irodalomban, sem pro, sem kont-
ra – a „Bolgár Történet” sorsa emlékeztet a Tarihi Üngürüsz hivatalos fogadtatására, vagy a
Csíki Székely Krónikáéra, mely utóbbi, annak ellenére, hogy valóban kései alkotás lehet, tar-
talmazhat ősi, szájhagyománybeli adatokat –, úgy véljük, hogy legalább utalásszerűen érde-
mes felhívni egyes elemeire a figyelmet. Ezt megerősíti A. LVOVA, a szentpétervári Ermitázs
Múzeum vezető történésze is, aki néhány évvel ezelőtt összevetette a Dzsagfar Tarihi-t más
történeti forrásokkal, és gyakran megegyezőnek találta ezekkel (zlatalvova.narod.ru).
A gyűjtemény keletkezéstörténete, sorsa meglehetősen homályos és hányatott. Mint F.
Nurutdinov az előszavában beszámol róla, családi kapcsolatok révén jutott hozzá, nagybá-
csija, Ibrahim Mohammed-Karimovics NIGMATULLIN fordította az eredeti szövegeket illetve
másolataikat orosz nyelvre. A kéziratok sorsa 1680-ban kezdődik, állítólag az akkori, volgai
bolgár-moszlim felszabadítási mozgalom vezetője, Szaid Dzsagfar parancsára a titkára, Baksi
Iman állította össze a bolgárok történetét, valahol Baskorosztánban, azaz Baskíriában, innen a
gyűjtemény címe, „Dzsagfar Évkönyvei”. Baksi Iman összegyűjtötte Itil Bulgária évkönyveit:
a Gazi-Baradzs Tarihi-t (1229-1246), a legkorábbi, őstörténeti adatokkal, a „Bulgár sejkek
igaz útja avagy kegyes cselekedetei” (1483, Mohammed-Amin kézirata), a Kazan Tarihi-t
(1551, Mohammedyar Bu-Yurgan munkája), a Sheikh-Gali Kitaby-t (1605, Ish-Mohammed-
től), és még más kéziratokat.
Ezt követően Baksi Iman és a kéziratok sorsa hosszú időn át ismeretlen. Az eredetik
bolgár-török nyelvű másolatai a 19. században készültek s a 20. század elején bukkantak fel a
kazahsztáni Petropavlovszkban (Kyzyl Yar), Nurutdinov szerint. Kyzyl Yar régi időktől fogva
a bolgárság egyik fontos központja volt s a 19. században sok bolgár vándorolt ide. A polgár-
háború idején, 1918-1921-ben Kyzyl Yarban összpontosultak a bolsevik-ellenes erők, köztük
a volgai bolgárok jelentős részével. Nem kizárt, hogy ők hozták magukkal a kéziratgyűjte-
ményt is. Nem ismeretes, hogy milyen úton-módon, kitől került tovább, de 1939-ben Nurut-
dinov nagybácsijánál, az említett I. M.-K. Nigmatullinnál volt, aki ekkortól kezdve lefordí-
totta oroszra a gyűjtemény nagy részét. Ennek hátterében az állt, hogy a 30-as évek végétől
Sztálin elrendelte, hogy meg kell semmisíteni a bolgár-török vagy arab nyelven és írással írt
könyveket és kéziratokat, s Nigmatullin, hogy megmentse a nemzeti bolgár krónikákat, lefor-
dította azokat oroszra. Még épp időben, mert aztán valaki feljelentette és az NKVD (a hajdani
szovjet titkosszolgálat) elhurcolta s egy kényszermunkatáborba került. Az NKVD megsemmi-
sítette az eredeti másolatokat, de szerencsére az orosz nyelvű fordítások megmaradtak.

151
Nigmatullin aztán kiszabadult, 1941-ben behívták katonának, majd eltűnt a II. világhábo-
rúban.
A család gondosan megőrizte Nigmatullin 14-15 jegyzetfüzetnyi fordításait, és 1966-
ban, amikor Nurutdinov egyetemre ment, a nagymama, Nigmatullin húga, átadta neki ezeket.
Nurutdinov a jegyzetfüzetekből sokat lemásolt, majd a 80-as évek elején levélben fordult tá-
mogatásért a Szovjet Tudományos Akadémiához, hogy kiadhassa a gyűjteményt, de nem ka-
pott érdemleges választ. Ekkor úgy döntött, hogy ő maga ír egy kivonatot három kézirati do-
kumentum alapján. Nyaranta elvonult apja vidéki kunyhójába, hogy biztonságban dolgozzon,
azonban hamarosan ellopták a kéziratait, s csak kettő maradt meg, a Kyzy dastany és a
Baradzs dastany fordításainak nagy része, mivel ezek otthonában voltak. Ez tehát a Dzsagfar
Tarihi kéziratainak, másolatainak és fordításainak rövid története F. Nurutdinov szerint.
A tudományos magyarázatok a gyűjteményt részben már ismert adatok és hiteltelen ki-
talációk keverékének tartják, s a szkepszist alátámasztja, hogy nem áll rendelkezésre sem-
milyen eredeti kézirat. Felmerült, hogy a gyűjteményt volgai tatárok készítették, hogy iga-
zolják a területük feletti jogaikat az oroszokkal szemben, vagy akár maga az NKVD, hogy
megossza vele a nemzetiségeket. Az alábbiakban a fennmaradt szövegnek azokat a részleteit
mutatjuk be, melyek magyar őstörténeti szempontból mindazonáltal érdekesek lehetnek, a hun
korszaktól kezdve „Almysh” és „Arbat”, azaz Álmos és Árpád alakjáig (egy Almisról még a
945. évnél is szó van az egyik iratban, talán Álmos fejedelem fiatalabb fiától született unokája
volt, aki a muzulmán hitre tért a Volgánál maradt magyar néptöredékkel, v.ö. Marquart, 1903,
p. 25; ld. még egy [onogur-magyar?] Almos vezér szerepel Jordanesnél, amikor Attila halála
után a hunok összecsapnak vele és társaival s legyőzik, Getica, 50, 266; v.ö. ’álom, álmos’
szavunkat finnugor eredetűnek tartja a szovjet kori TESz, de ez újabb vizsgálatokat igényel),
sőt egy mitológiai vonatkozású szövegben olvashatunk a „Kaz emese” nevű óbolgár ünnepről
is. Szövegünk az angol fordítás alapján készült, így mindenképpen indokolt lenne egy török
nyelvészeti összehasonlítás annak megállapítására, hogy a Dzsagfar Tarihi földrajzi, személy-
és népnevei mennyiben tükrözik valóban az óbolgár viszonyokat az 5-9. század között, illetve
mennyiben származnak az iszlám vagy a tatárjárás utáni idők névanyagából.

Z. Tóth Csaba

[szögletes zárójelben a fordító megjegyzései, N. = Nurutdinov nyomán]

A Dzsagfar Tarihi egyes magyar vontakozású részletei


Baksi Iman: „Gazi-Baradzs Tarihi” – Gazi-Baradzs Évkönyvei, 1229-1246

I. kötet, 1. fejezet

A kezdetektől AD 360/378-ig

…A türkmének bizonyos kirgiz és türk népek leszármazottai voltak, akik a szabanjukkal


[csobán, fárszi nyelven pásztor] a maszgutok [masszagéták, alánok] földjére jöttek és fokoza-
tosan megsokasodtak. Ezek nagyon szép emberek voltak és nyelvük kellemesen hangzott. A
türkmének nagyon segítőkészek voltak és kedvesek a rokoni körben, de ezen kívül nagyon
dölyfösek és hirtelen haragúak, és a szövetségeik tekintetében nem voltak valami hűségesek.
Nem szívesen vetették alá magukat bárkinek, és saját választott vezetőiket sem igen méltá-
nyolták. Bulümarban [óbolgár kán] fenyegetést láttak a függetlenségükre, ezért háborúval
kezdték őt fenyegetni. A kán kénytelen volt a baskortokhoz [baskírok] menni, akik megvédték

152
a honokat [vagy khonok, hunok], és ezek [bulgárok] a „szeber” nevet („szövetséges”), [ld.
még alább] kapták a baskortoktól. A türkök a baskortokat ugüroknak nevezték, ezek ugyan-
olyan önfejűek voltak, mint a türkmének. Alp Baradzs-t imádták [istenség, Alp, Alyp: szellem,
Istennek engedelmes; használták fejedelmek, vezérek neveként is, ld. Alp Ilutver, elteber cím-
mel,, kaukázusi hun fejedelem neve a Dasxuranci-krónikában], de Madzsarnak nevezték őt.
Hitük szerint Madzsar volt az élet védelmezője… [N. töredékei szerint: „…a madzsarok azt
mondják: ’A jó emberek mindig önzetlenek másokkal, innen ered a nevük, ’madzsar’, azaz
önfeláldozó”].

A kánt [Bulümárt] az éhínség késztette Nyugatra menni. Kénytelen volt elhagyni az Idel-
folyónál lévő szállásait [N. szerint Idel, azaz Itil eredetileg hét törzs szövetségének a neve volt,
s a Volga és az első bulgár állam neve is, mely a Káma-torkolattól a Káspi-tengerig terült
el],… és átkelt az Agidel-folyón [a Bjelaja/Fehér, a Káma és a Volga folyók bulgár neve, Ak-
Idel, a.m. Ezüst-folyó], melyet a baskortok Atilnek neveztek, a maszguti hős, Atillé vagy
Atilkus tiszteletére [„maszguti hős”, ti. mert legyőzte az alánokat]. A helyi kara-maszkutok,
akiket szaklanoknak neveztek [fárszi nyelvűek], próbálták ezt megakadályozni, de legyőzték
őket, és a Buri-csajhoz [Dnyeper, gör. Borysthenes] menekültek, bégjük, Boz-Urusz vezeté-
sével…

2. fejezet

Idel a hun kánok idején (AD 378-453)

A hunok fia, Alip-bi [Avitochol? AD 153. k.] kán a bulgárok és hunok csapataival legyőzte a
szadimikat [vagy szadumok, a skandinávok gyűjtőneve N. szerint] és azok Altin Basba és
Rúmba [Rómába és Konstantinápolyba] futottak [zavaros közlés]. Azután Alip-bi a bulgárok-
kal, akik sok megpróbáltatást szenvedtek a rúmiaktól Azerbajdzsánban, átkelt a Szulán [Du-
na], és Dere [Dara] város mellett legyőzte a nyolcvanezres rúmi sereget [az 500-as években
többször megütköztek a perzsák és a bizánciak a mezopotámiai Dara erődvárosnál, s a hunok
hol az egyik, hol a másik oldalon harcoltak zsoldosként]. A rúmi kán, Balin a palotájába me-
nekült, de körülvették és felgyújtották azt a hunok, akik így bántak el az ellenséges vezetők-
kel. Amikor a palota leégett, Alip-bi a romok között lovagolt, és rátalált a császári koronára.
Felvette és apjához vitte, akit kánnak neveztek, de a győzelmi ünnepségek közepette hirtelen
meghalt. Alip-bi lett a hunok kánja, államot alapított Szaklanban [Kelet-Európa déli része, a
Szkíta-sztyeppe, a maszgutok országa; Szaklan dingezi: a Fekete-tenger], és mikor ideje be-
telt, eltemették a Kujan-Tau vagy Kuk-Kujan hegységben [a kijevi hegyek, dombok, N. fordí-
tója egy helyen ’Nyúl-hegynek’ nevezi].

Halála előtt Dere kán (így is nevezték Alip-bit) megparancsolta, hogy síremlékére a Dulo-klán
hatalmas tamga-jelét véssék, a „Baltavár”-t. Ez így nézett ki: Ψ , ami egy álló fokost és egy
fekvő íjat formázott. Ezek jelképezték a bulgároknál a kán hatalmát. Az uruszok [ruszok, oro-
szok, akiket N. „masszagéta” törzsnek nevez, holott varég-vikingek voltak], akik tisztelték
Dere kánt, mivel legyőzte ellenségeiket, a szadimikat, a sírjánál telepedtek le, és Aszkal tele-
pülést alapították. A bulgárok is tisztelték Alip-bit, mert az ő idején lettek uralkodó törzs a
hun államban. A hun rész hamar egyesült a bulgárokkal, a bulgárok neve alatt és a hunok türk
nyelvén. A fő bulgár klánok voltak az Erdim, Bakil vagy Bojandur, Szeber [N. szerint az ős-
magyarok vagy ugrok általános neve, és a szibériai hantik, manysik közös őseié], Agatir
[akadzsirok, akiket N. bulgároknak nevez; ld. akacir, agathyrs szkíták], Kharka, Utig
[utigurok, 30 ogur törzs szövetsége; érdekes, hogy N. szövegeiben nem fordul elő az óbol-
gárok onogur, tíz-ogur neve], Kimmer…

153
Alip-bi unokája, Ajbat fia, Atillé Ajbat kán, becenevén Audan (Audon) Dulo, az almanok és
farangok [allemánok és frankok] ellen vonult, mivel a kánjukat megmérgezte a felesége,
Atillé kán húga. Miután legyőzte a legerősebb alman törzset, a galidzsot [skandinávok], mely-
nek egy része a Kuk Dingez tengernél [Barents-tenger északon] a Szadum és Galidzs szige-
tekre menekült [Szadumnak nevezték Svédországot, Norvégiát és a Brit-szigeteket is], Atillé
egy éjjel megostromolta a farangok fővárosát, Altin Bast [Róma]. Ez a házak arany kupoláiról
kapta a nevét. De amint reggel a nap felkelt, az arany kupolák ragyogása elvakította a bulgá-
rokat. A megrémült bulgárok menekülni kezdtek, nem látva az utat, és erejük ezután lehanyat-
lott. Atillét Misdauli-nak nevezték az ulcsiak [szlávok, innen származik az oroszok ulicsi ne-
ve], az almanok földjén halt meg visszavonulás közben, és az ország széthullott.

Atillé három fia, három testvér, Illak, Tingiz és Bel-Kermek [Irnik?], a bulgárokkal és
ulcsiakkal együtt csatába szálltak a farangok ellen, de legyőzettek. Illak a harcmezőn esett el,
de Tingiz és Bel-Kermek a bulgárjaikkal megmenekültek. A Buri-csaj [Dnyeper] torkolatához
mentek, és út közben elesett Tengiz, a galidzsik rajtaütése közben. Áttörve ezen a támadáson,
Bel-Kermek először parancsolta meg, hogy jelvényként emeljék fel az ászok vörös zászlaját,
egy fél holddal a rúd végén [a félhold és a vörös zászló kissé gyanús, bár lehet tényszerű is a
közlés]. Bel-Kermek nyitotta meg a bulgár kánok vonalát [ld. óbolgár fejedelmi lista, O.
Pritsak], akiket kánoknak vagy baltavároknak neveztek, mivel a baltavár szó azt jelenti, hogy
„vezető” [N. szerint Baltavár volt a mai ukrajnai Poltava régi, bulgár neve].

3. fejezet

A bulgár baltavárok kora (AD 453- c. 683)

…Bel-Kermek idején a szabarok [N. szerint a csobánok török beceneve] elfoglalták Szaklant,
a bulgárok szaklani nyelven szabanoknak hívták őket. Tőlük jött a nyelvünk, amit a perzsák
pontatlanul kipcsáknak mondanak, mivel a kipcsákok ezt a kirgizektől vették át, és azután
teljesen eltorzították. A szabanokat, akik Turánban maradtak, kezdték egyre gyakrabban
badzsanakoknak nevezni [v. ö. a besenyők egyik törzse volt a Csaban, Const. Porph. DAI 37].
Nyelvük, mint írtam, fokozatosan az úzok vagy türkmének nyelvéhez lett hasonló, és a Min-
denható [Allah] elrendelte Michaelnek [a mollahnak], hogy ez a nyelv legyen az írott nyel-
vünk, az arab mellett. A kasánok [kasgarok] ezt bulgár türkinek nevezték, a türkmének pedig
„turán telé”-nek…

Az avarok, a hunok utolsó töredéke, még Hinben [Khin, Észak-Kína, Mongólia, Bajkál-tó
térsége] maradtak, majd kiűzték őket a szabarok Jeti-Szuból, szülőföldjükről. De Szaklanban
ugyanúgy cselekedtek, mint az üldözőik, és tönkrevertek számos hun klánt. A helyi hunok
egy részét a Kaf-hegyekbe [Kaukázus] űzték, ahol ezek megalapították Kondzsak Beilik-et
[N. szerint Grúziát, Georgiát, másutt Kondzsaknak nevez egy 7. századi bulgár kánt]. A többi
szabar a hunok másik részét Dzsurasba [Dagesztán, Vajnahsztán, másképp Csecsen-Ingus-
föld] űzte, ahol ezek csatlakoztak a bulgárokhoz…

A murdászok, akik gyűlölték a hunokat, csatlakoztak a szabarokhoz, és el akarták intézni a


hunokat és a bulgárokat, akik elfogadták őket, de Bel-Kermek a maszgut bek rokona lett, s
mivel a murdászok féltek a maszgutoktól, megóvta népét a pusztulástól…

Dzsuras, becenevén Maszgut, Bel-Kermek fia a maszgut bek lányától, egyik-másik szabar
beknek szolgált, és így földeket kapott a Szula [Duna] és a Dzsalda [Krím] között… Mivel jó

154
természetű volt, kiváltott a szabaroktól száz hun bijt [vezető], és még sokakat, és a bulgárok-
hoz csatlakozott, szürbisz néven [N. szerint hun törzset, vagy csuvasokat jelent; ld. Ptol.
szerboi, szerbek az Alsó-Volgánál]…

Maszgut fia, Tatra híressé vált sikeres támadásairól a rúmiak ellen, melyeket az ulcsi alatt-
valói segítségével hajtott végre…

Tatra fia, Bojan-Cselbir uralkodása idején az avarok, akiket a kazár türkök elűztek, Szaklanba
érkeztek. A szabarok, mivel megrémültek tőlük, megszelidültek, és mi, bulgárok, ellenkező-
leg, felemeltük a fejüket… Bojan-Cselbir összebarátkozott az avar khakannal, Tubdzsákkal és
fiának a Tubdzsák nevet adta, és a khakan felvette a Bojan nevet [Baján volt a pannóniai ava-
rok egyik kagánjának neve, ld. alább Bot-Bajan, Kuvrat idősebbik fia, aki a meótiszi Magna
Bulgariában maradt]…

Bojan-Cselbir nyugati bulgárjait, akik az avar khakanok alattvalói maradtak, kara-bulgárok-


nak kezdték hívni, azaz nyugatiaknak, mivel a nyugatit a türkök szokásosan „feketének” ne-
vezik. A bulgárok is a nyugatot „kará”-nak [fekete], a keletet „ak”-nak [fehér, ezüst], az észa-
kot „kuk”-nek [kék], a délt „szará”-nak, vagy szarünek [arany, sárga] nevezik…

…Alburi [Alpár?] idősebb fia, Kurbat [Kuvrat] a Buri-csajnál lévő szaklán aul, Aszkal és az
Ak-szunál lévő Kharka aul [mai Harkov] között nomadizált, és a fő szállása a Baltavár aulnál
volt…

A 618. évben az elméjében elboruló avar khakan hívatta Alburit, hogy tárgyalni akar vele, és
áruló módon kivégeztette táborában amiatt, hogy az ancsik [hun egységek, melyek fárszi nyel-
vűekből, szlávokból és ukrajnai bulgárokból álltak, akiknek határvédő feladata volt N. szerint;
antok? ld. Jord., V. 34-35, XXIII. 119, XLVIII. 247] rátámadtak az avarokra. Valójában maguk
az avarok támadták meg a galidzsi ulcsikat és ellopták a marháikat. Néhány avart az ancsik
öltek meg, hogy megakadályozzák a rablást, és az avar szardar [perzsa katonai rang] úgy tett,
mintha ezt az ulcsik tették volna… Mielőtt Alburi a khakanhoz ment, Bu-Ürgan álmában lá-
tott egy vörös ruhát, amibe az ászok [N. szótára szerint a murdaszok nevezték így a „szindi”
(indiai?) árjákat] a beteget burkolják, és egy lándzsahegyet.

Aggodalmában felébredve így szólt a testvéréhez: „Tengri tett engem bojárrá, és álmomban
megmutatta a szerencsétlenség jeleit: a betegek vörös ruháját és a lándzsahegyet, amelyen a
megöltek fejei vannak. Ez azt jelenti, hogy halál vár rád a khakan táborában. Ne menj oda!”
Alburi nem hallgatott rá és bajba került. És a nép elismerte Bu-Ürgant bojárnak vagy
aszkalnak…

Amikor testvére megölésének híre eljutott a bulgárokhoz, Bu-Ürgan Rúmba [Bizácba] ment,
és kijelentette, hogy a bulgárok minden kapcsolatot megszakítanak az avarokkal, és készek
szövetségre lépni Konstantinápollyal ellenük [a bolgárok és avarok összecsapásairól más
források is beszámolnak]. A rúmi kán megörült és azonnal elismerte a beket, mint a független
kara-bulgárok baltavárját, és szövetséget kötött vele… Amikor Ar-Buga visszatért népéhez, a
bijek fel akarták emelni őt a bulgár trónra. De Bu-Ürgan a bojár címet nagyobbra tartotta,
mint a káni címet, és azt mondta: „a nép szabadon választhatja uralkodóit, de nem a bojárokat,
mert azokat Tengri [tör.-mong. isten] választja…” És tanácsára a bulgárok Kurbatot válasz-
tották, becenevén Bastut, Alburi fiát, mint a bulgárok baltavárját, aki azonnal megkezdte a
háborús előkészületeket az avarok ellen.

155
620-ban Kurbat parancsára fiatalabb testvére, Sambat, Aszkal aulban, a Kujan-taunál Bastu
várost alapította [Kijev bulgár neve; ld. Bíb. Konst., DAI 9., Kijev neve Szambat; DT. nem
említi a Povesztiben szereplő kijevi városalapítókat], és egy nagy sereg vezetője lett, melyben
bulgárok, ancsik és szaklanok-ruszok voltak. Gyors támadással akarta legyőzni az avarokat és
elfoglalni országukat. Segítették ebben a helyi ulcsik és a baskortok is, akik „honturcsinak”
nevezték magukat, és elégedetlenek voltak az avar khakan uralmával. De azután ez a Sambat
független uralkodónak tekintette magát, és Dulobának nevezte az államát, ami „Dulo legelő-
jét” jelenti. Amikor Kurbat értesült erről, megparancsolta testvérének, hogy térjen vissza a
szolgálatára, de ő elutasította, és Bastu név helyett a Kyi („kivágott”, „elkülönült”) becenevet
kapta. Sambat harminchárom évig uralkodott Dulobában [N. szerint „Szamo állama”] és di-
cső lett neve a farangokon és almanokon aratott győzelmeiért…

…Kurbat idősebbik fia, Bat-Boján fellázadt a Dzsalda [Krím] és a Buga-Idel [Bula-Idel, cse-
remiszföldi folyó? Ld. alább] középső folyása között, népe egyik része a folyó bal partjára
ment, a másik a jobb partra… [a „Dinasztiák” c. fejezetben az szerepel, hogy Bat-Boján 643-
ban felvette a moszlim hitet, majd amikor az arabok 654-ben megtámadták a bulgárokat, el-
hagyta az iszlámot; ugyanebben az évben Szarkelnél legyőzte az arab sereget; 682-ben felvet-
te a kereszténységet és 683-ban elhunyt, Kijevben temették el].

Kurbat legfiatalabb fia, Atilkesé [ez volt az Etelköz nevünk eredeti alakja? Ld. „Dinasztiák”
c. fejezet szerint a név ’szakálltalan Atillát’ jelent], akinek Aszparukh volt a beceneve, fellá-
zadt a Burdzsan és a Bektas között, és az utigok és murdászok is engedelmeskedtek neki…

6. fejezet (AD 882-895)

Bat-Ugür uralkodása

882-ben Erek fia, Szalabi, elindult Galidzsból [Ladoga vagy Novgorod, de a skandinávok
egyik elnevezése is N. szerint] Bastuba, és Alabuga a szabanok és badzsinákok csapataival
elindult Bolgarból [a volgai Bolgary táborváros a kora középkorban], hogy bosszút álljon a
Lacsün vezette karabolgár modzsarok [a gyűjtemény itt modzsarokat ír] támadásai miatt.
Gabdulla kán meghalt a hadjárat kezdete előtt, és a bulgár trónra fia, Bat-Ugür Mumin emel-
kedett, aki megtartotta atyja rendelkezéseit…

Alabuga épp megérkezett Koriszdan közelébe [ukrajnai város, másképp Batavil, amelyből a
mai Putyivl város neve keletkezett N. szerint; az eredeti krónikás váltogatta a neveket, talán
azért, hogy minden nevet megörökítsen], amikor Karadzsarból [a mai Csernyigov] jött Almis
[vagyis Álmos; 945-ben is szerepel egy Almysh, talán ennek másik fia?] a barinokkal [ukraj-
nai bulgárok, akiket a kijevi ruszok berendejeknek neveztek N. szerint] és a dzsuni [?] ancsiak
fegyvereseivel. Almis idősebb fia, Arbat [Árpád], aki a baltavári Lacsün szolgálatában állt,
Alabuga ellen indult baskortjaival, de teljesen legyőzték, és elrejtőzött Batavilban. A kazárok,
akik Batavilban voltak, felkészültek az erőd védelmére, de a ravasz Arbat inkább megnyitotta
Koriszdan két kapujának egyikét, és bűntudattal atyjához ment. Ezután a dzsuni ancsik áttör-
ték a kaput, és a várost szörnyű vérengzéssel elfoglalták. Almish személyesen lovagolt Balta-
vár jurtba és a nagybácsit [Lacsünt], aki remegett a félelemtől, kihajította onnan, mint egy
bábut. Szerencsére ő elég nemes és nagylelkű volt, és nem végeztette ki apjának testvérét,
hanem hagyta elmenni Kazáriába. Lacsün megalázkodva elment Itilbe két feleségével, és itt
hamarosan meghalt szégyenben, és Almis felnevelte a fiát, Ugürt, aki egy baskort feleségtől
született…

156
Lacsün idején az Urusz Bejlik volt a birtoka, ezért Almis előrenyomult Bastuba [Kijevbe],
hogy alávesse Asz-Kalibot [„Aszkold” a Kijevi vagy Nesztor-krónikában? Ld. 882. évnél,
Povesty vremennyx let, Im Werden Verlag, Moskau-Augsburg, 2003, p. 8].

A város közelében csatlakozott Szalabihoz, aki kicsivel korábban érkezett, és kezdetben meg-
egyeztek, hogy ő baltavári adófizetőként fog uralkodni a városban. De azután Dzsun azt java-
solta, hogy Szalabi legyen társuralkodó Bastuban Lacsün fiával, Ugürrel, és ennek átgondolá-
sa után a bijek megegyeztek az ancsi vezetővel. Szalabi bemutatta a bastui bojároknak Ugür
Lacsün beket, bejelentette igényét, hogy Urusz Bejlikben a bek vezíreként uralkodjon, és fi-
gyelmeztette őket, hogy ha ellenállnak, megölik Bulatot és komoly bulgár támadásra számít-
hatnak. A bojárok elfogadták az egyezséget Szalabival, mivel féltek a bosszútól és a moszli-
mok üldözésétől. De Asz-Kalib nem vetette alá magát a bojárok döntésének, és azok kény-
szerrel hozták őt Szalabi elé. Amikor Szalabi elé lépett, hirtelen felkiáltott: „Te átkozott szol-
ga, elárultad uradat, meg fogsz halni!” Kivonta a kardját és meg akarta ölni Szalabit. De
Dzsun megölte Asz-Kalibot egy lándzsával, amit egy közel álló ancsi kezéből kikapott, és
Alabuga megölte Bulatot, aki apja segítségére odarohant. Asz-Kalib fiatalabb fia, Hot, mikor
értesült apja és testvére haláláról, titokban elmenekült Bastuból a khakanhoz…

Szalabi bement Bastuba Dzsunnal és Ugürrel, és az első adóként elküldte Almisnak Balta-
várba a zsidó kereskedők vagyonát. Dzsun, aki az első bojár lett és az összes ancsi vezetője,
és ezek bulgár nyelven Batának nevezték, szigorúan megbüntette apja gyilkosait és a mosz-
limokat. Almis a történtekkel elégedetten visszatért Koriszdanba, és Alabuga visszament Bol-
garba. Itt a bij megkérdezte Michaelt, mire költse zsákmányát, és a mollah tanácsára építtetett
egy karavánszerájt fából, egy mecsettel Buljar városában. És ezen a helyen, amely a három
bulgár tartomány, Bolgar, Bersud és Eszegel találkozásánál feküdt, a bijeik tartották a tanács-
kozásaikat, és innen kapta a Buljar vagy Biljar nevet [Eszegel a Kámán túl feküdt, moszlim
források is említik; Györffy György a nevet összefüggésbe hozta a ’székely’ névvel, ld. A ma-
gyarság keleti elemei, 1990; N. felveti, hogy Eszegel sumér nyelven templomvárost jelent, s
tudni véli, hogy Sumért a bulgárok egy része alapította, akik 12000 évvel ezelőtt Mezopotámi-
ába költöztek; a genetikai kutatások alapján ma már tudjuk ugyan, hogy a mezopotámiai ere-
detű J2 apai géncsoport (M172, Seminonál Eu9) megtalálható a turáni népeknél, és a mai
magyarságnál is 2,2-7%, de a „sumér-kapcsolat” más irányú lehetett; ld. a Dél-Urál bronz-
kori emlékeinek transzkaukázusi, kelet-anatóliai párhuzamairól Sz. A. Grigorjev].

De Almis öröme rövid ideig tartott. 885-ben a khakan titokban meggyőzte Arbatot, hogy
döntse meg apja hatalmát, megígérve a trónt s hogy vége lesz a háborúnak [érdekes, bár más
forrásból ellenőrizhetetlen adat, mely indokolhatja, hogy miért esik oly kevés szó króniká-
inkban Álmos fejedelemről; apa és fia szembenállására utalhat személyes különbségük: Ál-
most inkább szellemi vezetőként, Árpádot seregparancsnokként írják le a források, Anonymus,
Metód-legenda stb.]. A kaubuji [különböző bulgár törzsek Ukrajna területén, akiket a kijevi
ruszok „kovujoknak” neveztek N. szerint] és modzsari bijek, akik ennek a háborúnak a fő ere-
jét képezték és elégedetlenek voltak az új adóval, a dzsizjával, melyet Baltavárból fizettek a
pogányoknak, támogatták Arbatot és hívására kiütötték Dzsafart [Almis arab neve?] Korisz-
danból Karadzsarba [Putyivlból Csernigovba]. De Almis nem talált itt nyugalmat, mert Arbat
utánament, és egy rémült ancsi vezető elkezdte kérlelni a baltaváriakat, hogy hagyják el a
várost és előzzék meg az ellenség támadását. Látva, hogy a dolgok nem állnak jól Kara-
dzsarban, Dzsafar barinjaival a hűséges Szalabihoz ment Bastuba, és örvendezve találkozott
vele. A városban egy negyedet megkapott Almis, ahol udvarát felállította, amely pompájában
felülmúlt minden más udvart [ld. Poveszty, p. 8., a 882. évnél megjegyzi, hogy Aszkoldot Ki-
jevben a hegyen temették el, melyet „ma” Ugor-hegynek neveznek, ahol „most” Olma, vagyis

157
Álmos udvara van; Hölbling Tamás történész A honfoglalás forráskritikája, 2010, I., 33, rá-
mutatott, hogy itt I. Géza királyunk fiáról, Kálmán testvéréről, Álmos hercegről lehet szó, aki
a 12. század elején élt, s ekkor állították össze, másolták le a Poveszty-t; a DT leírásai meg-
erősíthetik, hogy Álmosnak fejedelemnek volt udvartartása Kijevben, az viszont, hogy „Olma”
Szt. Miklós templomot építtetett, már inkább Álmos hercegre inkább, s a két Álmost talán ke-
veri a Poveszty, ld. még Dümmerth D.: Az Árpádok nyomában, Bp. 1987, 100, 111-112; a
volgai Bulgária fejedelme, Almis a 10. század elején felvette népével az iszlámot, mint Ibn
Fadlan beszámol róla; az sem kizárt, hogy Árpád apjáról van szó, bár Anonymus szerint 819-
ben született]. A bastui bulgárok és az ancsik mégis baltavárinak tekintették őt, és peres ügye-
ikkel hozzájöttek, míg a balinik [bjeloruszok, nagyoroszok, Szuzdal régi bulgár neve is Balin
volt] és szadimik Szalabi udvarában pereskedtek…

Ugyanebben az évben Csinavüz fia, Arszlan bek, aki a kazár trónra ácsingózott a khakan ba-
rátjának mímelve magát, de valójában csak saját maga barátja volt, meggyőzte a hebehurgya
Iskakot, hogy kezdjenek háborút a badzsanákokkal, azzal az ötlettel, hogy hagyják el a bulgá-
rokat, fő szövetségesük nélkül. Akszak-Temer parancsára, Arbat a modzsarjaival és
kaubujaival megtámadta a badzsanák mezőket, de a hinek, a nur-szuvari Mardan bek, Dzsilki
fia segítségével visszaverték a támadókat és Burtaszt pusztították [Szuvar város a Volga-
Káma találkozása közelében feküdt; N. szerint a szuvar név tulajdonost, urat jelent, a város
kereskedőinek és kézműveseinek független rétegét, akik Alp Szuvar, a villámlás, a kereske-
delem, a kovácsmesterség szellemének tiszteletére vették fel ezt a nevet; a magyarság rokon-
népének neve is, mely szavart, szabir, szevort, Zuard stb. alakban szerepel a különböző nyelvű
történeti forrásokban, ld. Ptolemaios AD 2. századi Geográfiájában Szuardeni vagy Szovar-
deni]. Ez a győzelem megerősítette Mardant, aki ennek emlékére egy második nevet vett fel, a
bogatir [bakadir, lovag, hős, erős ember] Ar-Bugát, és minden alárendelt földje, az Arcsa, az
északi Burtasz, Nur-Szuvar és Eszegel egyesült Eszegel kánsággá. A bijek nagyon bizony-
talanok voltak és haboztak a két uralkodó között. És Arszlan, aki ezt úgy adta elő a khakan-
nak, mint politikája sikerét, felhatalmazást kapott, hogy alkalmazza az oguzokat vagy türkmé-
neket egy döntő csapásra a meggyengült badzsanákok ellen…

Arszlan parancsára a menek [imenek? N. szerint „mandzsuk”] megtámadták a badzsnákokat,


és elvágva őket a Khwarezmi-tengertől [Aral-tó] egyesítette csapatait a keleti baskortokkal. A
modzsarok örömmel egyetértettek a badzsanákok elleni háborúval, mert ezek régóta sóvá-
rogva tekintettek földjeikre. 891-ben Arbat modzsarjaival együtt elkezdődött az első hadjárat
a badzsinákok ellen, de megverték őket. A badzsinákok sikerét megmagyarázta a Mardzsan
segítsége. Mardzsan, kánnak kikiáltva magát, váratlanul a badzsinákok adófizetőinek egyike
lett. Amikor a fejedelem ezt kifogásolta Illaknak, a badzsanák beknek, az kedves mosollyal
így szólt: „Te korábban nem voltál független uralkodó, és én nem vettem adót tőled. Most kán
lettél, és ugyanannyit veszek tőled, mint másoktól, semmivel sem többet. Miért vagy akkor
elégedetlen?” Mardzsan azt remélte, hogy ha segít Illáknak, mentesül az adófizetéstől, de a
badzsanákok nem gondolták, hogy köszönettel tartoznak a kánnak. Ezért 894-ben, amikor a
menek ismét megtámadták a badzsinákokat, az elégedetlen Mardzsan nem segített nekik.
Illákot teljesen legyőzték. Népének felét iszonyúan leigázták a hódítók, és ő a badzsinákok
másik felével kénytelen volt nyugatra menni.

Útja közben Illák vadul elpusztított minden kazár területet, őket okolva szerencsétlensége
miatt. Arbat abban az időben nem volt Kara-Bulgarban, hanem, Arszlan parancsára Rúm ol-
dalán volt a háborúban a Burdzsan kánság ellen [N. szótárában a burdzsánok az észak-
kaukázusi népeket, karacsájokat, balkárokat, kumüköket jelenti, de a transzkaukázusi bolgá-
rokat is]. Az, hogy a bek küldte a baltavárit [Árpádot „poltavainak” nevezi a szöveg] Rúm

158
segítségére, amikor szüksége volt Dzsaikra, megerősíti Abdallah tudósítása az ő titkos szövet-
ségéről a rúmi kánnal…

A modzsar legelőket, melyek férfiak nélkül maradtak, teljesen feldúlták a badzsanákok, akik nem
ismertek könyörületet állandó ellenségeikkel szemben [ez tehát a negyedik összecsapás a bese-
nyőkkel a szöveg szerint, s valamelyest érthetőbbé válik, miért szakadtak el egymástól magyarok
és szabirok: Árpád lehetett a szabirokkal délen, s a besenyő támadás a magyarokat érhette, de a
szabirok már nem tartottak a magyarokkal nyugat felé]. Azután a karabulgárokat elöntötte a rette-
gés. A kaubujok családjaikkal Kazáriába menekültek és a Kuba-folyónál [Kubán az Azovi-
tengernél vagy Meótisznál] telepedtek le, és ötezer barin Bastuba jött és kérte Almist, kísérje őket
Bulgarba. Almis nem szerette a kényelmes életet Bastuban [Kijevben] és úgy döntött, nem sza-
lasztja el ezt a talán múló alkalmat, hogy uralkodó legyen, még ilyen messze is az északi
Bulgartól. Barátságosan elköszönve Szalabitól és Dzsuntól és megígérve nekik, hogy támogatja
őket sikerükben, a baltavári elment a barinokkal. A Szeber-szu folyó [a Dnyeszna, mely Kijevnél
ömlik a Dnyeperbe; N. szerint a bulgárok szebernek becézték a magyarokat] mentén Dzsafar el-
hagyta Karadzsart [Csernyigov] és… elérte a murdasz törzs limis-ét [lat. limes? = határ]. A
murdaszok annak a folyónak mindkét partját birtokolták, melyet a karabulgárok Akának, a
murdaszok Szainnak, és a bolgárok Szain-Idelnek neveztek [az Oka alsó folyása]. E folyó partja
mentén haladt Kan-Murdasz [Murom] városába a baltavári [Almis], és azonnal Bolgarba akart
menni innen, de tétovázott, és inkább egy hírvivőt küldött először. A murdászok, akik segíteni
akartak a bulgároknak, gyorsan elszállították a hírvivőt Bolgarba egy hajón. Bat-Ugür megörült a
bátyja érkezésének, és mivel igénybe akarta venni segítségét Mardzsan ellen, letelepítette a Djau-
Sirnél [N. szerint a mai Kicsi-Cseremsan folyó Cseremiszföldön, melyet Almis nevezett el Djau-
sirnek, s korábban Bula-Idel volt]. A barinok épphogy megtelepedtek, jöttek a szalari minek
[imenek?], akiket Mardzsan átengedett Bolgarba. Almis habozás nélkül elindult a türkmének felé.
Ezt látva Szalar úgy vélte, legjobb lesz visszavonulni. A minek a bek hátrálására elfutottak. Csak
az eszegel városon, Szulcsán túl állította meg Szalar a csapatai visszavonulását, és ment ismét
Bolgarba, de Almis már elhatározta Szulcsa elfoglalását ez előtt, és ennek falainál a minek érke-
zésére fegyverszünetet ajánlott. Szalar úgy döntött, nem kísérti ismét a végzetet, és azt mondta a
bijeknek: „Ti láttátok, hogy nem a bulgárok, hanem a tangra [tengri, isten] volt az, aki minket
visszafordított, és megmutatta követeléseink határait. Így engedelmeskednünk kell neki.” Mind
egyetértett vele, és a kán meghívta Almist tárgyalni. A hadisátorban mindkét uralkodó meg-
egyezett Almis házasságáról Szalar leányával, és a születendő gyermekekről…

Ford.: Z. Tóth Csaba

Jellegzetes, pamiro-turanid típusú bolgárok


(a Panagyuristhe-kincs megtalálói)

159
160
9. Kis Magyar Őstörténet

R
égóta tudni lehet, hogy a magyar őstörténet, népünk, nyelvünk kialakulásának folyamata
olyan sokrétű és bonyolult, hogy csak egy eleve sokoldalú nézőpontból érthető meg, hiszen
ha bárki csupán egyetlen igazságra, egyetlen szakterület megállapításaira akarja kihegyezni
mondanivalóját, azonnal szembejön vele több másik igazság (ld. a hun/török/ázsiai vs. finn-
ugor/uráli dichotómia). Őstörténetünket – ahogyan az emberiség életének minden múltbeli lenyomatát,
az őskortól a tegnapig – csak akkor érthetjük meg a maga teljes valóságában, ha szemléletünket nem-
csak térben és időben, hanem mélységében, szellemileg is kitágítjuk, az elméleti ismeretektől eljutva
az élő, szellemi-képi tartalom szemléléséig. A lehető legtöbbet kell felvenni a tudományos, tárgyilagos
megközelítésekből és elvégezni a legrészletesebb elemzéseket (megkülönböztetve a tényeket a feltevé-
sektől), de ezeket mindig ki kell egészítenünk életszerűséggel, az egész együttlátásával (tényeket a
feltevésekkel és „magasabb” tényekkel). Múltunk fennmaradt törmelékei is az egységes életből szár-
maztak, és ha jól figyelünk, egy „egész Eurázsiát végigpásztázó” kutatás segítségével – miként LÁSZ-
LÓ Gyula régészprofesszor vallotta –, az egyes részletek elvezethetnek bennünket az egykori élet fo-
lyamatának látásához. Csak egy ilyen széles öleléssel, igazi „steppei” szemlélettel érthetjük meg Eur-
ázsia eleven történeti „plasztikáját”, melyben őseink éltek a honfoglalás előtt, az összes korábbi kultúr-
fok (bronzkor, vaskor) vívmányainak ismeretével, s amely steppei szemlélet őket is képessé tette a
fennmaradásra a legnehezebb körülmények között, sőt a pozitív értelemben vett változásra, újat tanu-
lásra, a kezdetektől fogva, miként a tél után is mindig tavasz jön, az éjszaka után a pirkadat. Mivel az
antropológiai, genetikai, régészeti, történeti kutatások egyre inkább átalakítják, kibővítik – lényegében
kronológiailag egymás mellé rendelik – az eddigi, gyakran egyoldalú, sztereotíp elképzeléseket a ma-
gyarság eredetéről, ezért szükségesnek látszik őstörténetünk újabb, tömör összefoglalása. Annak elle-
nére, hogy több új adat, lelet, eredmény napvilágot láthat a jövőben, melyek tovább alakíthatják fo-
galmainkat, a kutatás mai fokán már jól látszanak a magyarság etnogenezisének főbb vonalai, a bronz-
kortól a honfoglalásig.

Tartalom:

1. A bronzkori kezdetek
2. A magyar nyelv átvétele vagy továbbadása?
3. A vaskori nomadizmus kialakulása
4. Szkíták, szauromaták, alánok között
5. A hunok érkezése
6. A steppe hun-utód népei az 5-9. században
7. Az új haza elfoglalásának előestéjén

1. A bronzkori kezdetek

A magyarság egy proto-indoiráni eredetű nép, 1 amely más, hasonló néptörzzsel együtt kb. i.e.
2000 táján költözött az Urál-hegység déli lábaihoz, ahol az életfeltételek alkalmasak voltak
nagyállattartásra (füves puszták, steppe) és a fémtárgyak (használati eszközök, fegyverek,
ékszerek) előállítására (uráli nemesfém és rézérc-lelőhelyek). A PIE törzsek dél felől, Anató-
lia, Dél-Oroszország vagy Közép-Ázsia irányából érkeztek, ahol a túlnépesedés, háborúk,
ellenséges népcsoportok megjelenése, az állatállomány növekedése, klímaváltozások, fémle-
lőhelyek kimerülése késztette őket az elvándorlásra, új haza keresésére 2. Az europid (antropo-

1
PII, és PIE, proto-indoeurópai, proto-„árja” = Európa, Irán, India területére való beköltözés előtti, genetikailag
döntően az Y-DNS, apai M45, M17, M173 R1a/R1b-haplocsoporthoz tartozó (ld. Y-DNS leszármazási fa:
ycc.biosci. arizona.edu), antropológiailag pedig hosszú- vagy rövidfejű europid népek és nyelvük megnevezése.
2
Vándorlásuk kiindulási pontja még nem eldöntött, s a genetika szerint többirányú oda-visszavándorlásokról is
beszélnünk kell már az újkőkortól. Az R-SRY10831b haplocsoport kb. 4000 éve jelent meg Szibériában, az N-
M178 pedig kb. 6000 éve, ld. KARAFET et al., Human Biology, Vol. 74, Dec. 2002., p.772, 784; ld. még S.A.

161
lógiailag hosszú- és rövidfejű, dolicocran, brachicran, illetve közepesen rövidfejű, mezokrán,
kevert) népességek már korábban (i.e. 4-3. évezred) is megjelentek a steppén 3, de az i.e. 2000
körül az Urálnál letelepedő csoportok egy új kultúrát hoztak magukkal illetve teremtettek itt,
melyet a régészettudomány a lelőhelyekről Szintasta-Andronovó kultúrának vagy kultúra-
családnak nevezett el, mivel kb. 1000 éven át több szubkultúra is elágazott ebből a dél-uráli
törzskultúrából, Nyugat-Szibériában egészen az Altáj-hegységig és Közép-Ázsia déli területé-
ig (Aral-tó vidéke), mely szubkultúrák kapcsolatba kerültek a korábban idetelepült törzsekkel,
akár békés, akár harcos módon. A Szintasta-Andronovo kultúrák hozták létre a dél-uráli erő-
dített városokat (eddig 22 kerek, ovális, négyszögletes alaprajzú, egyenként kb. 1000 főt be-
fogadó települést találtak a régészek), a küllős kerekű lovasszekeret, s fontos szerepet játszot-
tak a ló megülésének nem csekély jelentőségű vívmányában, majd e PIE-népességek egy ré-
sze i.e. 1500-1200 körül egy steppei csapadékos éghajlatváltozás hatására délre költözött, ahol
kialakította az avesztai Irán és a védikus India kultúráját, együtt a korábbi őslakos kultúrákkal.
A steppei, késő bronzkori PIE-törzsek révén került Kínába is a ló, a küllős kerekű kocsi vagy
a rövid íj, i.e. 1100 körül. 4 A magyar antropológiai kutatások szerint, a honfoglaló magyarság
döntően a rövidfejű és mezokrán/subbrachicran europid típushoz tartozott, melynek legköze-
lebbi analógiái, embertani párhuzamai a bronzkori Andronovo-kultúrában, majd a szauromata
és szarmata kultúrákban találhatók, melyek népessége a mai Kazahsztán és a Káspi-Urál-
Volga térségében élt egykor 5. Az archeogenetikai kutatás kimutatta, hogy az Andronovo-
kultúra embertípusában az Y-DNS R-haplocsoport volt túlsúlyban, mely jelentős arányban
megtalálható ma is a közép-ázsiai és észak-indiai népességeknél, kisebb százalékban az Altáj-
hegység vidékén, valamint Kelet-Európában 6.
Van alapunk annak feltételezésére, hogy a mai steppei népeknél (pl. türkméneknél, ujgu-
roknál) előforduló nyugat-ázsiai eredetű apai M172 J-haplocsoport a PIE-népvándorlás előtt ke-
rült Közép-Ázsiába, illetve azzal együtt a steppére. A magyarság egyik korai szövetséges és ro-
konnépe, a szovárdok vagy szabirok, esetleg ehhez a J-haplocsoportot hordozó népességhez tar-
toztak, 7 és az i.e. 2000 körüli népvándorlás során velünk együtt kerültek az Urál környékére. 8

GRIGORJEV a Szintasta-kultúra kelet-anatóliai eredetéről: Investigation of Bronze Age Metallurgical Slag, in:
Kurgans, Ritual Sites and Settlements: Eurasian Bronze and Iron Age, Archeopress, Oxford, 2000, ed. J. DAVIS-
KIMBALL et al. pp. 141-149 (ld. 1. térkép).
3
Szamara, Khvalinszk, Szrednyij Sztog (i.e. 6-4. évez.), Yamna/Gödörsíros (i.e. 3200-2300), Katakomba-
(2800-1800), Szrubna/Gerendavázas (1600-900) temetkezési rítussal rendelkező s más kultúrákkal (Poltavka,
Abasevo, Potapovka) több-kevesebb átfedésben lévő kultúrák Kelet-Európában. Az Altáj-hegyvidéki Afanasz-
jevo-népességet (i.e. 3500-2500), mely már fejlett bronzművességgel rendelkezett, használta a lovat, kerekes
járművet, s valószínűleg a zablát is (átfúrt agancsdarab-leletek), a kelet-európai rézkő- és bronzkori kultúrákhoz
kapcsolja jónéhány vonás, és szerepet játszhattak a tochárok (vagy az altáji törökség) kialakulásában.
4
A kétkerekű harci kocsit Nyugat-Ázsiában a hettiták terjesztették el, a perzsák „szkíta szekérnek” nevezték;
v.ö. L. KORYAKOVA-A.V. EPIMAKHOV: The Urals and Western Siberia in the Bronze and Iron Age, 2007, mely
tankönyvként ajánlható; ld. K. Jones-Bley tanulmányai a Szintasta-kultúráról, in: Kurgans, Ritual Sites, p.126,
135., és D.V. ANTHONY-D.R. BROWN: The Secondary Products Revolution, Horse-Riding, and Mounted War-
fare, 2007, hartwick.edu, P. KELEKNA: Horse in the Human History, Sino-Platonic Papers, 190 (2009). Perzsák,
médek, párthusok és más iráni törzsek is a steppéről költöztek vissza, délre.
5
TÓTH Tibor 1965, 1969, újraközlés Turán, 2009/1, ÉRY Kinga, Újabb összehasonlító statisztikai vizsgálatok a
Kárpát-medence 6-12. századi népességeinek embertanához, Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei, 1982
(pdf a neten), angolul: Alba Regia 20., térképen: ÉRY K., Fig. 50.
6
Mai magyarság esetében 32-60% között, de magas még a lengyeleknél, oroszoknál is, ami az eredeti, indo-
európai jelleg nyoma, és/vagy a szkíta, szarmata hatást tükrözi a szlávoknál, v.ö. Keyser et al. a szibériai kurgán-
népességről, Hum. Gen. 126, 2009., és szerzőtől a Genetikai „rokonságok” napkelettől napnyugatig, Mikes Int.,
2011/2., szakirodalommal.
7
A szovárdok Zuard vezér neve alatt szerepelnek krónikáinkban, Konstantin császár pedig közli, hogy régi ne-
vünk volt a ’szavarti aszfali’, DAI 38., ld. helyneveinkben Szövérd, Szalárd, s esetleg -szabar, Zobor alakban,
bár utóbbiakat szláv eredetűnek tekinti a TESz; v.ö. Subartu, Subirki ország, subara, „saspeir” nép a sumér,
asszír, óperzsa, görög forrásokban Észak-Mezopotámia, Kelet-Anatólia térségében.

162
Azonban a források alapján a szovárdok északra vándorlása a vaskor elején, az i.e. 7-6. században
is megtörténhetett, amikor az elő-ázsiai betöréseik után visszavonuló szkítákhoz, szauromatákhoz
csatlakozhattak 9. A szovárdokról eddig még nincsenek hiteles forrásadataink a kelet-ázsiai térség-
ből. Néhányan, pl. O. PRITSAK, a kínai néven Xianbei, szienpi törzsekkel próbálták azonosítani a
szabirokat, de ez nem eléggé meggyőző, mivel a szienpik (a mai távol-keleti szibo-k ősei) nem
jelennek meg Kelet-Turkesztánnál nyugatabbra a történeti forrásokban. 10 A szovárdok első kelet-
európai említése saját kutatásaim szerint az i.sz. 1. században élt római történetíró, Plinius Natu-
ralis historia c. munkájában jelenik meg ’Sardi Scythae’ alakban, a Don alsó folyása és a Meó-
tisz/Azovi-tenger környékén. 11 Száz évvel később a híres alexandriai geográfus, Ptolemaios
ugyanebben a térségben említi a Szouardenoi (Σουαρδηνοι), ’szovárdok’ nevet, ami megerősíti
Plinius közlésének hitelét. 12 A Tabula Peutingeriana római kori térképen is megtalálható a
Sardenae népnév, melyet eddig hibás alakban, Sardecae-ként rekonstruáltak. 13 A térkép a hunok
megjelenése előtt készülhetett, nevük még nem szerepel rajta. Ptolemaios megemlít egy Materoi
nevet is a Volgán túl, mely a magyar etnonímiával jól azonosítható, s teljesen megfelel az antro-
pológiai kutatásokból levonható földrajzi következtetéseknek 14. Ez azt jelenti, hogy a szovárdok
és a magyarok mindenképpen a hunok előtt már Kelet-Európában, Európa és Ázsia határán éltek,
mint az urál-volgai ősiráni kultúrák örökösei.

2. A magyar nyelv átvétele vagy továbbadása?

Visszatérve még a bronzkorra, az orosz régészet kutatási eredményei szerint a Szintasta-Andro-


novó kultúra Fjodorovo-Alakul ága nem délre vonult, mint az „árják” többi része, hanem i.e.
1750-1500 között megjelent a transzuráli térség északi-középső részén, ahol egy időre megtele-
pedett, gyarmatosította, civilizálta a térséget (fémművesség, állattenyésztés ismereteinek átadása),
majd valószínűleg az ősnépesség (proto-hantik, -manysik) egy részével 1200 körül a Volga-Urál-
folyók térségébe költözött, ahol a Cserkaszkul-Mezsovka régészeti lelőhelyeken hagyta hátra em-
lékeit (e kultúra leletei szórványosan megtalálhatók keletebbre is) 15. Úgy véljük, hogy ebben a
régészeti összefüggésben egyértelműen megjelenik az uráli bevándorló PIE népességek és az
északi erdős-steppén és a tajgában élő ősuráliak közötti kapcsolat, melyet tükröznek a magyar és a
hanti, manysi nyelvek közötti kétségtelen hasonlóságok. A mai magyar nyelv kialakulása tehát
8
A J2 haplocsoport a balkáni népeknél (görög, albán, román) 20-25% arányú, és kisebb mértékben kimutatható
Kelet-Európa más részein is, pl. nálunk 2-7%, lengyeleknél, oroszoknál 4-4%, ami egy rézkőkori migrációnak is
tulajdonítható, de a magyarság keletről is magával hozhatta.
9
Az óperzsa uralkodó, Kambyses egyik ékírásos szerződésszövegében a subarra népről történik említés, akik a
kimmerekkel együtt egy öntözőcsatornát kapnak a perzsáktól, i.e. 6. század elején, UNGNAD: Subartu, p. 54., ezt
követően már nem szerepelnek szubarok a nyugat-ázsiai forrásokban, kivéve a kelet-anatóliai „Sysperitis” tarto-
mányt, amely a korábbi lakhelyük, északra költözés közbeni tartósabb szállásterületük emlékét őrizheti (Hero-
dotos, Strabo, Ptolemaios, Konstantin). A szkíták eddigi legrégebbi leletei (Arzsan 1,2, Tuva) nem „őshazát”
jelölnek; a források egybehangzóan a Kaukázus (Arax-folyó) környékére helyezik kirajzásuk előtti hazájukat, s
nagyon valószínű, hogy ugyanúgy Transzkaukáziából származnak, mint a Szintasta-Andronovó kultúrák népei,
csupán későbbi időpontban vándoroltak a steppére (ld. MÉSZÁROS Gyula: Chattiak és skythák, 1938).
10
From the Sabirs to Hungarians, in: Hungaro-Turcica, Bp. 1976., pp. 17-30., v.ö.egy 8-9. századi szogd nyelvű
népjegyzékben szerepel ugyan egy kissé bizonytalan olvasatú spyry, vagy skyry népnév, földrajzi megjelölés
nélkül, ám ez túl kései adat ahhoz, hogy a szabirok „őshazájára” következtessünk belőle, ld. W.B. HENNING:
Sogdica, 1940, és: A Farewell to the Khagan of Aq-Aqatäran, BSOAS 1952 pp. 501-522, 5. lábjegyz.; talán a
szienpikre vonatkozhatnak Ptolemaiosnál a Szüéboi és Szouobénoi népnevek Ázsiai Szkítia területén, valahol a
Iaxartesen/Szirdarján túl (VI. 14,9).
11
Plin. IV. 83: „Totum eum tractum tenent Sardi Scythae et Siraci” = ezt az egész térséget a szárdi szkíták és a
szirákok lakják; mások által még nem kommentált adat; v.ö. még Ptol. szirakenoi, V. 9, 16. (ld. 3. térkép)
12
Sardi ~ suard-eni/szovárd + görög toldalék és többesszám, ld. Anonymus, Kézai: Zuard. Megfigyelhető, hogy
Plinius korruptabban írta le a neki idegen neveket, de ez a népnév mindenképpen valóságos adaton alapulhat,
hiszen még azt is hozzáteszi megkülönböztetésképpen, hogy egy „szkíta” vagy szkíta jellegű népről van szó.
13
Ld. Z. TÓTH Csaba: Magyar őstörténeti tanulmányok, Mikes International, 2010, p. 121, 126, 144, 163, 199.
14
Harmatta szerint közelebb áll a magyar névhez Ptolemaios Massaioi népneve (MNy, 2001. márc., ld. 16. j.)
15
Ld. KORYAKOVA-EPIMAKHOV, i.m. 150. (1. térkép)

163
1). az ősuráliak nyelvére vezethető vissza (társadalmi interakciók során, pl. feleségszerzés, ami a
legkönnyebben eredményezte az uráli anyanyelv elsajátítását), vagy 2). az ősmagyaroktól vettek
át nyelvi elemeket az ősuráli népek, s ezesetben a magyar nyelv a PIE-nyelvek egyik ága is lehet,
mely – az uráli nyelveket kivéve – másutt már kihalt. Ősvallásunk, sőt talán etnikumunk eredete
szempontjából a legfontosabb ’isten’ szavunk közös gyökerű a hatti estan = napistennő, majd eb-
ből a hettita istanu = napisten, valamint az avesztai óiráni yazatan = isten, szellem szavakkal, és
még több iráni szavunk megmaradt, köztük a lovas szavaink többsége, ezért nagyon valószínű,
hogy nyelvünk ősi rétege valamely PIE-nyelvjáráshoz tartozik, mely nem átvétel eredménye, és
esetleg kiegészült későbbi PIE (kusán, szaka) elemekkel 16. Számos egyéb, régészeti párhuzam is
fennáll az andronovói és a honfoglaló magyar emlékek között (részleges lovastemetkezések, sír-
mellékletek, elhunyt tájolása, veremlakások), kivéve az edények geometrikus díszítéseit, amelyek
a honfoglalóknál már nem találhatók meg, viszont megtalálhatók a mai hantiknál. Természetesen
a nagy időtávlatok, a későbbi interkulturális kapcsolatok eltüntethették kézműves kultúránk, díszí-
tőművészetünk egyes ősi alapvonásait. 17

3. A vaskori nomadizmus kialakulása

Az Urál-Volga steppéken kb. 700-300 között tértünk át a lovas nomadizmusra, amikor nyájaink,
gulyáink és főleg méneseink számára már egyre nagyobb területeket kellett keresni, illetve az
éghajlatváltozás is elköltözésre késztetett bennünket. A bronzkor első felében még a juh- és szar-
vasmarha-tenyésztés, a félnomád vagy félig letelepedett, pásztorkodó életmód volt a jellemző a
steppén. A lovak csak kb. i.e. 3600-3000 táján kerültek háziasításra, eleinte táplálékforrásként18,
majd kb. 1000 évvel később, mint említettük, a Dél-Urálnál jelenik meg az első lovasszekér, a
temetkezések tanúsága szerint. A „távolságibb” lovasnomadizmus kialakulását megkönnyítette az
i.e. 2. évezredben elsajátított lovaglás ismerete és kialakult eszközrendszere (zabla, kantár, nye-
reg), valamint a lovon is használható rövidebb, szkíta típusú reflexíj kifejlesztése, ami nagyobb
védelmi és támadó erőt képviselt, mint a korábbi technológia 19. A megnövekedett állatállomány
számára mindig új legelőket, víznyerőhelyeket kellett találni, s mivel télen befagynak az északi
folyók, és a növényzetet vastag hó takarja, az állatokat délebbre terelték. A lovasnomádok téli
legelői és szállásai (ld. 8. térkép) az Alsó-Szirdarjánál/Oxusnál, az Aral-tónál, a Káspitól északra-
északkeletre, a Kaukázus előterében és a Pontusnál voltak, a nyári legelők és szálláshelyek pedig
az Urál-, Volga, Káma-folyók mentén és környékén, a Pontustól északabbra, valamint Szibériában
a Tobol, Isim, Irtis vízgyűjtő területén. A bronzkori veremlakásos háztípusok ugyanakkor fennma-
radtak, s az erődvárosok folyamatos használatára, bővítésére is van példa 20, bár ez utóbbiakat a
vaskorra már többnyire elhagyták. A téli szállásoknál, kereskedelmi csomópontok, stratégiailag
fontos helyek közelében alakulnak ki a sáncokkal, fa és föld védművekkel erődített állandó tele-

16
Ezeket eddig alán-oszét eredetű jövevényszavaknak tekintették, v.ö. HARMATTA J., in Honfoglalás és nyelvé-
szet, 1997. Sem a hettitáktól, sem a későbbi, avesztai irániaktól vagy a perzsáktól nem vehettük át ’isten’ sza-
vunkat, legfeljebb a közös, ősi forrás feltételezhető, ld. irodalommal: Gary BECKMAN: „My Sun-God”, 2002.
V.ö. a Kézai-krónikában szereplő Eneth név (Hunor és Magor anyja) jól azonosítható az iráni Anahita istennő
nevével; ebben semmi rendkívüli nincs, moszlim szerzők is megemlítik, hogy a magyarok „tűzimádók” voltak,
azaz az iráni ősvallás követői.
17
Lehetséges, hogy az andronovói minták fennmaradtak a magyar népművészet keresztszemes motívumaiban. A
bronz használata viszont még a honfoglaláskori áttört hajkorongjainknál is megjelenik; sajnos ezek vegyi össze-
tételét úgy tudom még nem vizsgálták itthon, pedig fontos lenne, mert ebből megállapíthatnánk, milyen fémipari
műhelyben készültek, a Kaukázusban vagy az Urálban, kaukázusi (kobáni) minták alapján?
18
Kelet-Európában és legutóbb a nyugat-szibériai Botaiban és Krasznij Jarnál találták meg a ló háziasításának
kb. egyidejű, első nyomait, ld. 4. jegyz. ANTHONY-BROWN, és Sandra OLSEN kutatásai.
19
Eleinte hosszú íjakat használtak s a dél-uráli sírokban a lovasszekeres temetkezésekben lándzsahegyeket talál-
tak, ami arra utal, hogy korábban a szekeres-lándzsás hadviselés volt elterjedtebb. A rövid íjat felváltotta később
a hunok által kifejlesztett hosszabb, 100-120 cm-es, csontmerevítéses íj.
20
Ld. Zdvinszk-Chicha a Baraba-steppén Omszk közelében (Parzinger-Nagler).

164
pülések, „nomád” városok, később már kőházakkal is. Valószínűleg már az időszámításunk előtt
újra kialakulnak a magyarság állandó települései, immár a Kaukázus előterében 21.

4. Szkíták, szauromaták, alánok között

Az i.e. 8. századtól az Urál-Volga vidékén érjük meg a hasonlóan indoeurópai szkíták, szauro-
maták, szarmaták, szakák, alánok érkezését, s továbbra is kapcsolatban maradhattunk a déli vi-
dékekkel, az Aral-tó térségének nomád és letelepült kultúráival (Hvárezm, Kangha), később a
Kaukázussal 22. Részt vehettünk a szkíták déli hadjárataiban, mind Kisázsiában, i. e. 7-6. század-
ban 23, mind a gréko-baktriai királyság elleni támadásokban az i. e. 4. század végétől, illetve har-
colhattunk a rómaiak ellen a meótiszi szirák únióban, a párthusokkal és Mithridates seregeivel
együtt. Két latin nyelvű, római kori forrás arról tanúskodik, hogy a magyar lovasíjász csapatok
már az AD 1. században harcolhattak Pannóniában és az Al-Dunánál a szarmaták seregében 24. A
cisz-uráli térségben, a Volga-Káma-Vjatka folyók mentén két nagy vaskori kultúra alakul ki a
korábbi, bronzkori alapokon: az Ananyinó- (i.e. 8-3. sz.) és a Pjanobor-kultúra (i.e. 2. – i.sz. 2.
század). Az utóbbi mezokrán europid vonású népességében már megjelenik egy enyhe mongoloid
keveredés nyoma, amely az i.e. 5. században ideérkező közép-ázsiai szakáknak köszönhető, akik-
nek az Altáj és a Tien-shan környékén talált sírjaiban hasonló embertani típusok nyugodtak 25,
illetve a későbbi hunoknak. A szauromata, szarmata törzsek (rövidfejűek) az i.e. 4. századtól át-
kelnek a Donon és fokozatosan megdöntik a szkíták (hosszúfejűek) uralmát a Pontustól északra 26.

5. A hunok érkezése

Az i. sz. 2. században Mongólia felől nyugatra vándorló hunok eredetileg maguk is PIE-nyelvűek,
europid, szkíta típusúak lehettek, akik i.e. 9-4. századtól keverednek nagyobb mértékben a mon-
góliai ősnépekkel, mikor odaköltöztek Közép-Ázsia, Dél-Szibéria irányából (az altáji törökség
kialakulásában is szerepet játszhattak). A hunok története világosan nyomon követhető az Aveszta
őskorától, legkésőbb Hystaspes korától, a kínai forrásokon át az onogur-bolgárokig, akik hun-

21
Ld. a feltehetően a Kuma-folyó menti Magyar városra vonatkozó, bár földrajzilag nehezen elhelyezhető neve-
ket: Strabo: ’Adzara, melyet örmény városnak mond; Ptolemaios: ’Adzara, melyet már Sarmatia Asiatica terüle-
tére helyez, a Kaukázustól északra (v.ö. az aferézis, hangzófogyás jelenségét a görögben); Macara város a
Tabula Peutingerianán a Meótisztól keletre; Ravennai Anonymus, 7. század első fele: Machara és Machare
városok ugyanezen a környéken; ezen kívül a Derbendi krónika említi Kicsi-Madzsar és Ulu-Madzsar erődöket,
melyeket más, kelet-kaukázusi városokkal, erődökkel együtt a perzsa sah, Hoszrau Anusirvan alapított a 6. szá-
zadban, hogy a nomádok ellen védje Perzsia határait; Joseph GRASSL térképén (1856): Majartap, azaz
Madzsartepe, Magyar-domb, a Kaukázus északkeleti részén, Csecsenföldön; talán az előbbi két erőd egyikének
maradványai itt találhatók ma is. A kései arab és latin források Kummadzsarról, Cumumedezarról, és a kumai
magyar fejedelemről, a katolikus magyar királyok véréből származó Jeretányról és népéről beszélnek, akiket
szemmel láthatóan a tatárok fogolyként telepíthettek le Magyar városban, ld. BENDEFY L. művei; Magyar város
romjai a 19. század elejéig megvoltak, egyes utazók rajzban is megörökítették perzsa jellegű épületeit, pl.
Potocki, Pallas; ásatások azóta sem folytak a helyszínen. Meg kell jegyezni, hogy a nomád és a letelepült élet
között nem volt olyan éles határ a steppén, mint régebben gondolták, s a lovasélet, férfiszemmel nézve, minden
nehézsége ellenére messze önállóbb, szebb és hősibb volt, mint a letelepedett életforma, s fontos szerepet játszott
a történelemben.
22
Kobán-kultúra, i.e. 1100-400, ld. bronz övcsatok és a honfoglalók hajkorongjai, és az adigei (Aul Uljap, Ten-
ginszkaja) 4-3. századi szkíta kurgánok (Szkíta aranykincsek, MNM, 2009) és a honfoglalók tárgyain (MNM,
1996).
23
Ld. ziwijey/saqqizi szkíta kincs hálófonatos aranylemezei és tarsolylemezeink párhuzamait.
24
„Mattzaris” népnév a celjei sírfeliraton, AD 40, és Ovidius: Tristia c. költeménye, melyben szó van a római
limest fenyegető „barbárok” között a „Metere” népről, ld. T. PEKKANEN, Turán, 2009/1. (ld. 3. térkép)
25
V.ö. Ptol. Zakatai a Cisz-Urálban, és Szakai Ázsiai Szkítiában; v.ö. Menandros Fragm. 19. „a turkok, akiket
régen szakáknak neveztek” bár ez lehet téves azonosítás is; a szakák embertanáról ld. Nomads of the Eurasian
steppe, 1995, ed. L. T. YABLONSKY et al., p.207, 214, 222, 230, 238, 241, 245.
26
Ekkortól nevezik a források Európai Szkítiát Európai Szarmáciának, ld. még Diodorus, in: Z. TÓTH Csaba:
Ismerjük-e krónikáinkat?, Turán, 2010/1., 98 (MŐT, 2010), T. SULIMIRSKI: The Sarmatians, 1970., p.81.

165
dinasztiával rendelkeztek. 27 Feltehetően, de sajnos kevébé bizonyíthatóan, az Árpád-háznak is
lehetett egy onogur-hun őse, talán a meótiszi Batbaján/Bezmer 28, illetve a mongoloid keveredés
kisebb százalékban kimutatható a honfoglalóknál (kb. 1/3-uk volt europo-mongoloid) 29. Az
Avesztában a hyaonák és hunuk az első Zarathustra korában is felbukkanhattak s harcolnak az új
vallást képviselő Visztaszpa királlyal 30, de érdekes módon, az Aveszta sosem nevezi a hyaonákat
„turániaknak”, amiben ősárja eredetük bizonyítékát láthatjuk, s ezt megerősíti, hogy fejedelmük is
árja nevet visel, Aredzsat-aszpának hívták 31. Az észak-mongóliai, szkíta jellegű, gerendavázas,
bár gyakran nem kerek, hanem négyzetes elrendezésű kurgán-temetkezésekben a xiongnu vezérek
általában europid vagy europo-mongoloid típusúak voltak, és az utóbbi időben kimutatták marad-
ványaikban az indoeurópai és nyugat-ázsiai apai és anyai géncsoportokat is 32.
A Mongóliából (vissza-) érkező hun törzsszövetség, mely különböző néptörzsekből állott,
a 2. század vége felé jelenik meg a Káspitól keletre (Kor.-Epi. p.229), majd meglehetősen hosszú
idő, kb. 200 év, 4-5 nemzedék múlva, valószínűleg már a volga-uráli nomádokkal, köztük a
szovárd-magyarokkal kötött szövetségek folytán megerősödve, 375 körül támadják meg a kelet-
európai, észak-kaukázusi alánokat, gótokat, s egy szíriai nagy hadjárat (395) után elfoglalják a
Kaukázustól a Rajnáig terjedő hatalmas térségeket (v.ö. Amida város ostromáról Ammianus Mar-
cellinus, aki a meótiszi mongoloid és a heftalita hunokat már nem tudja azonos népnek tekinteni).
Központjuk a Kárpát-medence lesz 400-453 között, Attila király haláláig. Ezt követően szétesik a
hun törzsszövetség, először a korábban szövetséges gepidák, majd a gótok fordulnak az Attila fiai
által vezetett törzsek ellen 33. A kárpáti hunok és megmaradt szövetségeseik fokozatosan vissza-
húzódnak a Fekete-tenger mellékére és a Kaukázustól északra fekvő területekre.

27
Onogurok első európai említése Priscusnál: 463-ban az avarok megtámadják a szabirokat, ezek pedig az
urogokat (ogurokat), saragurokat, onogurokat; ld. még O. PRITSAK: Die Bulgarische Fürstenliste, 1955.
28
Theophanes, p. 545-546, O. PRITSAK: Bulg.Fürst., 15-16, 62. (ld. 5. térkép, Kazár kor, és hun családfa).
29
ÉRY K. 1982., ld. szerzőtől: Hunni redivivus, és Irántól Turánig (virtus.hu).
30
Ez legkorábban az i.e. 7. évezredben, legkésőbb a 6. században, Vistaspa (Hystaspes) hvárezmi király idején
történhetett (a hagyomány szerint több Zarathustra volt, a tanítványok felvették a mesterük nevét; az első Zara-
thustra a görög Hermippos szerint a trójai háború előtt 5000 évvel élt).(v.ö. 2. térkép)
31
The Zend Avesta, 2., Yastok, ford. J. DARMESTETER, 1899. p. 79, 117, 280, 306, ld. Firdauszínál Ardzsaszp,
v.ö. magyar Aracs, Aracsa helynevek (Kiss L.: Földrajzi nevek etimológiai szótára); ld. alább a szovárdok
„aszpa” neve Konstantinnál; ld. még a (késői) hunok nyelvéről, neveiről O. PRITSAK: The Hun Language of the
Attila-clan, Harvard Ukrainian Studies VI/4, 1982, és E.G. PULLEYBLANK: The Language of the Xiongnu, Asia
Major, 1962/3, 9., A. VOVIN, Did the Xiongnu Speak a Yeniseyian Language?, Central Asiatic Journal, 44/1,
2000.
32
Ld. Noin Ula, Egyin Gol, Duurlig Nars stb.; Noin Ula régészeti feltárásáról ld. Camilla TREVER: Excavations
in Northern Mongolia, 1932, valamint más leletekről S. MINYAEV, A.V. DAVYDOVA. Meg kell jegyezni, hogy az
ún. „turáni” népek mai leszármazottainak (türkmén, tadzsik, kirgiz, üzbég, ujgur) genetikájában is meglepően
magas arányú az R apai haplocsoport a kelet-ázsiai gének mellett, ami felveti a turáni-türk népeknek az ősirá-
niakkal közös eredete tényét, miként erre már az Aveszta is utalt. További kérdés, hogy vajon a még közép-
ázsiai hyaonák az i.e. 3-2. évezredben kapcsolatban voltak-e az urál-vidéki ősiráni népekkel, jelesül az ősmagya-
rokkal? Később a lovasnomadizmus, lovas harcmodor kialakulása földrajzilag lecsökkentette a köztük lévő tá-
volságot, és a régészet feltárta az andronovói és a közép-ázsiai (BMAC) kultúrák közötti bronzkori kapcsolatokat
(J. KUZMINA: Letelepedett életmódból a nomadizmusba, Turán, 2010/1, p. 66.), embertanilag pedig mind a „tu-
ráni”, mind az andronovói típus hasonlóképpen rövidfejű europid. Tehát van itt egy alig szétválasztható bioló-
giai-etnikai hasonlóság irániak/árják és turániak/ősturkok között, s külön fejlődésüket a vallási-kulturális és
életföldrajzi körülmények magyarázhatják. Az általános vélemény az, hogy a türkök csak a 2-3. századi hun
invázióval érkeztek Belső-Ázsia irányából Közép-Ázsiába; a keleti szakáknál, az Altáj-hegység vidékén megfi-
gyelhető egy enyhe mongoloid keveredés i.e. 5. század táján, főként női maradványoknál, ld. 25. jegyz.
33
Egy ogur törzs, a bittogurok/besogurok, azaz 5-ogurok Dengizik mellett harcoltak Jordanes szerint, Getica,
LIII. Az ogur törzsek számozták magukat attól függően, hogy hány törzsből állt a szövetségük, pl. onogur = 10-
ogur, kutrigur = 9-ogur/tokur-ogur, utrigur = 30-ogur. Különösen hangzik, de Attila fiai egy ’Almos’ nevű vezér-
rel is csatáznak Daciában (Jordanes, 50, 266), ami közelebbi vizsgálatot igényel, mivel nem kizárt, hogy itt az
Árpád-ház egyik ősével is dolgunk lehet; Attila halála után a korábbi szövetségesek hun uraik ellen fordultak, de
századok múltán újra szövetkezhettek velük, s az utókor inkább emlékezett a szövetségkötés későbbi pozi-
tívumaira, ld. Kézai, és 4. térkép, Hun kor).

166
6. A steppe hun-utód népei az 5-9. században

A korai középkor évszázadaiban rendszeresen szerepelnek a bizánci, szír, kaukázusi forrásokban a


hun-utód kelet-európai, steppei népek: ogur, onogur, sárogur, kutrigur, utrigur, bittogur, akacir,
szabir, barszil, alán, avar és más törzsek, vegyesen törökök, mongolok és irániak, mint akik ré-
szint a bizánciak, részint a perzsák szövetségesei, és olykor egymás ellen is harcolnak 34. A nomád
törzseket megosztja a keresztény vallás felvétele vagy elutasítása is (Gorda és Muager története a
boszporuszi kutriguroknál), illetve sikeresen alkalmazkodnak a letelepedett életmódhoz és a ke-
resztény népekhez 35. A többvallású, soknemzetiségű nomád birodalmak nem voltak ritkák, mivel
a legyőzött és csatlakozott népek hadi szolgálatokért, szövetségért cserébe szabadon élhettek a
birodalomban s gyakorolhatták vallásukat, őseik hitét, pl. a heftalitáknál jól megfért egymás mel-
lett a lóáldozat szokása, a zoroasztrizmus, a buddhizmus és a nesztoriánus kereszténység; kezdet-
ben általában a fölsőbb néposztályok vették át az új szokásokat.
A 6. században az Attila fia Irniktől származó onogur-bolgár fejedelmek alapítanak hun
királyságot a Meótisznál (Onogoria, Magna Bulgária), s Kuvrat fejedelem és szűkebb környezete
619-ben megkeresztelkedik Konstantinápolyban. Halála után öt fia már nem tud együttmaradni, s
ezt lehetetlenné teszi a kazárok (nyugati türkök) megjelenése, megerősödése is, kb. 580-tól 36. Az
ogurok különböző törzsszövetségei a Kuvrat-utódok vezetésével különböző hazát választanak
maguknak: a legidősebb, Batbaján/Bezmer úgy tűnik megegyezik a kazárokkal és a Meótisznál
marad, Aszparuk megalapítja a Dunai Bulgáriát, Kotrag a Meótisz nyugati oldalára költözik,
Kuber 37 a pannóniai avarokhoz megy, (akik 558 után költöztek a Kárpát-medencébe), Alcek pedig
a Ravenna melletti Pentapolisban telepszik le.
A magyarságról alig hallunk e korszak történeti forrásaiban. Néhány adat mindazonáltal
szolgáltathat viszonylag szilárd pilléreket, melyek segítségével a források hiátusait áthidalhatjuk.

34
Pl. az avarok és szabirok, szabirok és hunok, kutrigurok és utrigurok (ld. előző jegyz.); Jordanes említi még az
altiogurokat, 6-ogurokat, akik Chersonnál, a Krím környékén nomadizálnak gulyáikkal és télen a Meótisz keleti olda-
lára költöznek, valamint az onogurokat, akik az északi prémes állatok bőrével kereskednek, s más bizánci szerzőkhöz
hasonlóan a hunok közé sorolja a szabirokat, nyilván életmódjuk, lovasíjász habitusuk alapján. Az avarok varchonita
neve (magyarul a „várkony”), a var és heftalita hun törzsek szövetségét jelenti (Theophyl., VII. 7).
35
6-7. századtól püspökségek alakulnak a pontusi görög városokban a szomszédos nomádok, kaukázusi hunok térítésé-
re, ld. Sz. P. TOLSZTOV, Az ősi Chorezm; MORAVCSIK Gy.: Az onogurok történetéhez, MNy, 1930.; Notitia
Episcopatuum, 1613., Antwerpen, Aubertus Miraeus kiadása, Z. Tóth Cs.: MŐT, 2010.
36
Theophanes: Chronographia, vol. I., CSHB, Bonn, 1839, p. 404, 485; érdekesen egybevág az alánok és óbolgárok
meghódoltatásának leírása Kézainál és az 576 körüli események, amikor a türkök/kazárok legyőzték az alánokat és az
onogurokat: „…nézzetek az alán népekre s azonkívül az onogurok törzseire, akik nagyon bátor emberek voltak és saját
haderejükben bízva szembe merészeltek szállni a türkök leküzdhetetlen hatalmával; ám semmi sem teljesült remé-
nyeikből: nekünk engedelmeskednek éspedig szolgasorba süllyedve. Így dicsekedett Turxanthos; mert nagyhangú és
hencegésben kedvét lelő férfi volt”; SZÁDECZKY-KARDOSS S: Az avar történelem bizánci forrásai, 21§ Menandros, és
9§, Agathias V. 25: „Olyan balszerencsét értek meg ezek a hun népek [kutrigurok és utrigurok], hogy még ha egy
részük meg is maradt, az szétszóródva másoknak kényszerült szolgálni és nevét [nyelvét is?] uráéra kellett cserélnie”.
Az oguroknak tehát ez volt az eredeti viszonya a türkökhöz, altáji törökökhöz s valószínű, hogy a kazár-türk alattvaló
ogur („hungar”) csatlakozók révén nevezhettek bennünket is a későbbi krónikások, mint pl. Konstantin császár vagy
moszlim szerzők „turkoknak” (ld. Kazária népei József kagán levelében, 960 k., 5. térkép, v.ö. más névalakok: Ujur,
Tauris, Avar, Uauz, Bizal, Tarna, Khazar, Janur, Bulgar, Sawir, in Medieval Sourcebook, fordham.edu). Meg kell
jegyezni, hogy a honfoglalás előtti nyugat felé vándorlásunkban kb. 3-4 tényező is szerepet játszott: 1) meleg, száraz
klímaváltozás (6-700-tól 1000-ig, ld. táblázat, Kor.-Epi. nyomán), 2) kazár szövetségből való kiszakadásunk szándéka,
3) hírek a Kárpát-medencéről, melyet valószínűleg már ismerhettünk is, 4) a besenyő támadások (800 k., amikor el-
vesztettük szabir szövetségeseinket, majd az orvtámadás 895 k., amikor a hadjáratra távozott magyarok otthonmaradt
családjait érte támadás Konstantin szerint, s ami csak utolsó csepp volt a pohárban).
37
Ő a székelyek (az „első honfoglalók”) és krónikáink „Csabája”, csobánja, az avarok ispánja, aki végül népével Gö-
rögországba költözik; ld. Miracula S. Demetrii, DÜMMERTH D.: Az Árpádok nyomában, 1987, p.41, 64.; és BÁLINT
Csanád: Kelet, a korai avarok és Bizánc kapcsolatai, 9. fejezet, A bizánci hatások. A zsupán, ispán, csobán hun-türk
tisztségnév lehetett, ld. MAENCHEN-HELFEN: World of the Huns, p. 396, 402-403, ch’u-pan türk cím a 635 körüli kínai
krónikákban, és Grigor Sup’an M. Dasxuranci: The History of the Caucasian Albanians, London, 1961, p. 219. A
kutrigurok görögországi jelenlétéről ld. 33. jegyz., Not. Episco., p.114, Cutziagri püspökség, mely Neopatras metropo-
litához tartozik, Turán, 2010/1, p.97. Anonymus korára (11. sz.) a népemlékezet már összemosta a szovárdok és a
kutrigurok történetét („Zuard” maradt Görögországban).

167
Valószínűleg minket említ a szír Zakariás rétor a Kaukázustól északra lakó sátorlakó népektől
„beljebb”, észak felé, „amzarte” néven, melyet eddig nem nagyon próbáltak megfejteni, SZÁ-
DECZKY egyszerűen elhagyta, és még a kiváló KMOSKÓ Mihály is csak bizonytalanul kom-
mentálta, aki összegyűjtötte a steppei népekről szóló szír forrásokat. Pedig mind az amzarte név
földrajzi elhelyezéséből, mind a szír nyelvből tisztán levezethető az amzarte = magyar névazo-
nosság. Ugyanis a szírekre jellemző, hogy a mássalhangzóval kezdődő idegen nevek elé magán-
hangzót illesztettek, pl. esqlaba = szláv, Agóg = Góg, agpidis = gepida. Ha ennek megfelelően az
amzarte népnévből eltávolítjuk a szókezdő affixumot és a hasonlóan járulékosnak látszó -te vég-
ződést, mely eredhet akár egy tévesen alkalmazott régi magyar -t, -d kicsinyítőképzőből is 38,
megkapjuk a m-z-r, m-c-r tövet, ami nem más, mint a magyar népnév. Úgy tűnik, hogy a magyar-
ságot ezekben a századokban (is) a szabirok között kell keresnünk, erre utasít bennünket Konstan-
tin császár, aki a 10. század közepén, főrangú magyar követek beszámolója alapján lejegyezte: a
magyarok (ő „turkoknak” hív bennünket, ld. 37. jegyz. vége) régi neve „valami ok-
ból”/„valamiféle” (εκ τινος) ’Sabartoi asfaloi’ volt, azaz, lovas szovárd 39. Itt feltűnik előttünk a
nagyon ősi, avesztai, óiráni eredetű aszpa = ló, lovas elnevezés, ami megerősíti, hogy a szovárd-
magyar törzsszövetség és népeink eredete valóban az iráni-uráli bronzkorba, kora vaskorba nyú-
lik, s igazolja Plinius ’Sardi Scythae’ adatát, ugyanis a szkíták eredetileg iráni, europid típusú,
nyelvű népek voltak 40. A szovárdok neve valószínűleg a steppei török nyelvi környezetben alakul-
hatott ’szabirrá’ (török ’szabir’ = kitartó, állhatatos, türelmes, de v.ö. óir. sapir = jótékony). Való-
színűleg kazár közvetítéssel kerültek a szovárdok a bizánci görög írók műveibe Sabeir, Sabir
alakban, és a hasonló saper, soper, sober formában őrizték meg emléküket a szibériai osztjákok
vagy hantik is népi énekeikben, egészen a 19. századig 41.
Amikor népnevünk felbukkan a 9. századi forrásokat összegyűjtő Kijevi-krónikában,
melynek 12. század eleji másolatai maradtak ránk, akkor „belije ugri” 42 és „csernije ugri” néven,
összefüggésben szereplünk, azaz mint fehér magyarok (fehér ogurok), akik a 7. században költöz-
tek be a pannóniai avarokhoz (Kuber népe, maradékaik lehetnek a székelyek), és a fekete magya-
rok (fekete ogurok), a 895-ös honfoglalók 43. Az ogurok azt követően csatlakozhattak a magyar-
sághoz, hogy a 8-9. század fordulója táján a Volgánál megjelenő besenyő támadás hatására a
szovárdok a Kaukázus felé menekültek, mi pedig átkeltünk a Volgán, majd letelepedtünk a krími
oguroknál, „ugriknál”, „Levédiában” (Konstantin, Jerney), és velük, Kotrag (és Kuber/Csaba?)
népével pótolhattuk az elvesztett haderőt, népességet 44.

38
Ld. ’szovárd’ és számos magyar falunevünk, pl. Agárd, Ártánd, Diósd, Herend, Kerecsend, Sárd, stb., és régi sze-
mélyneveink, pl. Árpád, Buzád, stb. (v.ö. perzsa Kavád); az arameus eredetű szír írás nem használt magánhangzókat.
39
Σαβαρτοιασφαλοι, De thematibus et De administrando imperio, CSHB, Bonn, 1840., p.168.
40
V.ö. Herodotos, IV. 81: „A szkíták sokan vannak, de a valódi szkíták kevesen”.
41
Ld. REGULY Antal és PÁPAY József gyűjtéseit, és szerzőtől Az Aranyfejedelem éneke, Életünk, 1999/6. Szibéria az
Irtis-Tobol találkozásánál fekvő egykori Szabir városról kapta nevét a 13. századot követően, a tatár időkben, a város
pedig a szabirokról, ld. Szuvar nevű táborváros a Volgai Bulgária területén, s egy óbolgár fejedelem neve is Szevar
volt (PRITSAK, 1955), ld. még S. PATKANOV: A szabirok nemzetisége, Ethnographia, 1900, mely „finnugor eredetünk-
ről” szóló megállapításait tekintve nem teljesen helytálló, de néprajzilag értékes, tárgyilagos, helyszíni gyűjtéseken
alapuló tanulmány. Ld. még Z.T.Cs.: Öt szovárd népnév a történeti forrásokban (Mikes Int., 2011/3).
42
Theophylactosnál a beköltöző népek neve tarniakh, kotzageroi (tarna/tarnák és kutrigur, VII. 7).
43
Poveszty vremennix let, Im Werden Verlag, Moszkva-Augsburg, 2003. A „fekete magyarok” elnevezés nem keve-
rendő össze a Dél-Kaukázusba költözött szabirok örményesített nevével, a szevorti-val, mely örményül valóban „fekete
fiúkat” jelent, ld. B. Konstantin: De cerimoniis, CSHB, Bonn, 1829, Libri Duo, II. 48, p. 687., v.ö. az örmény ’szjev’ a
perzsa ’sya’ fekete szóból származik, s esetleg lehet a szovárd név eredeti előtagja is (ld. Syavarshan herceg neve az
Avesztában, mely „fekete csődört” jelent, szerző fordításában: Szent Aveszta, Mikes Int. megjelenés alatt.
44
„Levédia” helyneveit vizsgálta JERNEY János, 1850., ld. még Kuber testvére, Kotrag lakhelye a Krím-fsz. környékén
(Theophanes). Anonymusnál a számozott népnevünk, a ’hetumoger’, hétmagyar, és az öt török törzsnevünk az ogu-
rokra utal (akik a hun elemet is magukkal hozhatták), a Nyék törzs neve „finnugor”, illetve régebbi eredetű. ’Magyar’
népnevünk (a vezértörzs neve) valószínűleg óiráni eredetű s kapcsolatban lehet az av. maidhyairya elnevezéssel,
melynek jelentése a ’rituális rend szent ura’ (ld. Yasna 6,8, L.H. Mills). A maidhya airya = ’árja mágus’, azaz fehér
mágus, a termékenységi, növekedési erők ura, „mag úr”, az élet forrásának őrzője: egy ősmagyar beavatott vezető
ilyen jelentésű személyneve nagyonis lehetett népnevünk alapja, ami egyben kifejezi a magyarság küldetését is a vi-
lágban (a névadásnak egykor sokkal nagyobb jelentősége volt, mint manapság). Ezzel tökéletesen egybevág a
honfoglaláskori tárgyaink elsőrendűen növényi, „éteri” díszítése, melyben az ősiráni faistennő, Ameretat alakja rejlik

168
7. Az új haza elfoglalásának előestéjén

A magyarság a honfoglalás előtt Kijevnél találkozott az Anonymus-krónikában „kumánnak”


nevezett népcsoporttal, akiket először a kijeviek ellenünk hívtak oda a város védelmére. A magya-
rok bevették Kijevet és végül a kumánok és a ruszok egy része csatlakozott a továbbvonuló ma-
gyarokhoz. Konstantin arról tudósít, hogy a „kabarok” három törzse a kazárokkal való össze-
tűzésük után csatlakozott a magyarokhoz. Egy antropológiai adalék ehhez a kumán-kabar-
kérdéshez, hogy a leletek szerint a honfoglalókkal betelepült a Kárpát-medencébe egy pontusi,
késő szkíta, hosszúfejű analógiákkal rendelkező 95%-ban europid népcsoport (ÉRY K. C-
csoportja), akik főként a Dunántúlt és az északi dombvidéket foglalták el, és temetkezési rítusaik
is eltértek a többi honfoglaló csoporttól. Kérdés, hogy ha ez a dunántúli csoport csak pontusi szkí-
ta analógiákkal rendelkezik, hogyan lehetett „kabar”, azaz hvárezmi, közép-ázsiai 45. Egy eddig
még csak általam kommentált adat a kumán-kabar-kérdéshez a Ptolemaiosnál szereplő Xoυννι,
chunni név, melyet a Basternákok és Roxolánok között, a Borysthenes folyónál tüntet fel a híres
geográfus, tehát éppen a Dnyepernél, a későbbi Kijev térségében 46. Ez a név egyezni látszik
Anonymus „kumánjaival”, és az europid hosszúfejűek honfoglaló csoportjával 47. A Kárpát-
medencében csatlakoztak a honfoglalókhoz a hun vagy az avar-hun korban már betelepült széke-
lyek, az avar, szarmata maradékok, s több-kevesebb ellenállás után más népcsoportok (szlávok,
óbolgárok).
Végezetül elmondhatjuk, hogy a „többlépcsős” honfoglalások révén itt, a Kárpát-meden-
cében, vérünkben, lényünkben valóban jelen vannak ma is az ősanatóliai, ősiráni és az uráli
bronzkor szovárdjai és magyarjai, a szkíták, az Aveszta „árjái”, „turái”, „szairimái” és hyaonái,
Xenophon hős kadocsái, „magas kocsijú” ogur „tielök”, hvárezmiek, jász-alánok, az eurázsiai
steppe történetének leglényegesebb, ősi alkotóelemei, hogy egyetlen néppé, keresztény magya-
rokká ötvöződve, legjobb erőikkel vegyenek részt az előrehaladó világkultúra továbbteremté-
sében, hogy világosságban és megértésben feloldják, kibékítsék a „veleszületett” iráni-turáni
szembenállás és sors külső és belső árnyékait. Vajon sikerül-e mindenekelőtt önmagunkban le-
győzni az ellenerőket, vagy a Nyugat-Kelet, „Irán és Turán”, „árja és nem-árja” küzdelemben
Firdauszinak lesz igaza: „Kétféle természet hogyha összekerül/ Frigye tűznek s víznek sohasem
sikerül./ Fredún s Dahák faja, történhetik bármi,/ Ítéletnapkor is harcba’ fognak állni./ Kérdjétek,
mit szólnak erről a csillagok,/ S adja ég, hogy boldog, víg jövőt írjatok!” (Sahname, Zál és
Rudábé, ford. Radó Antal, 1897, angol kiadás I. köt., p. 278).

(ld. Bund. XXVI. 113-115, XXVIII 3., 22. Shirozah II. 7.; ld. még a zoroasztriánus médek hét törzse közül az egyik a
„mágoké”, a papi törzs volt, Hérod. I. 101; v.ö. a bibliai Magóg, Jáfet egyik fia, Gen. 10,2., illetve a szemiták ellenfe-
leinek országa, Ezék. 38,2, 39,6, és Mágor, Jerem. 20,3., a próféta új, istentől kapott neve). A Megyer és Nyék törzs
adhatta át a magyar nyelvet a többi törzsnek s az ogurok egy részének talán már a honfoglalás előtt, az 5-6. századtól
(ld. még CSALLÁNY Dezső: Az avar törzsszervezet, 1965, és Gyarmat, Jenő törzsneveink Baskíriában), emellett meg-
maradhatott az ogurok altáji török(-ké vált?) nyelve vagy ennek számos szava és törzsneveik, a Kürtgyarmat, Tarján,
Jenő, Kér, Keszi (nem tudjuk, hogy a kivált szabirok három törzsét hogy’ hívták, s hogy hány magyar törzs maradt a
kiválásuk után?). A három „kabar” (hvárezmi?, netán kaukázusi kabard?, avagy Kuber népe?) törzs iráni nyelvű lehe-
tett, a saját nyelvjárásukra is megtanították a magyarokat Konstantin szerint (Anonymus hét kumán vezért említ).
45
Khwarizmi, khwarezmi, s ebből a khvar ~ ’kabar’, ’kavar’, valamint az alán ’khvales’, innen pedig a magyar ’káliz’,
ld. Maszúdinál ’al-Larisziya’ (Györffy, 1990), Zakariás rétornál kwls (6. sz.); ld. kálizok a középkori okleveles emlé-
kekben, helynevekben, egészen máig (Budakalász, Káloz stb.).
46
Ptolemaios, III. 5,25. (Geographia, ed. C.F.A. Nobbe, 1845, Lipsiae).
47
Korábban THOMPSON és MAENCHEN-HELFEN próbálta megfejteni Ptolemaios chuni nevét, de a magyar hagyo-
mányokat nem ismerve csak addig jutottak, hogy ezek nem lehetnek a hunok, ami igaz is, viszont lehettek a „kumá-
nok”, az eredeti, szkíta kunok (Vásáry I. A régi Belső-Ázsia története p. 55. tévesen a Donnál említi Ptolemaios khuni-
jait). Kézai szerint mind a hunok, mind a magyarok nyugat felé jövet átvonultak a fehér, majd a fekete kumánok föld-
jén. (ld. alább, 6-7. térképek).

169
1.

2.

170
4.
3.

4.

171
5.

6.

172
7.

8.

173
9.

A küllős, kétkerekű harci kocsi legkorábbi előfordulása a magyarság dél-uráli őshazájának szívében
(piros kör; Szintasta-Andronovo kultúra temetkezéseinek kb. 14%-ában találtak ilyen kocsimaradványokat),
és elterjedése Eurázsiában (a színspektrum külső színei felé haladva, időrendben; Wikipedia nyomán; a kocsi
rajza a Közép-Ázsiában talált Oxus-kincs i.e. 5. századi arany kocsi-makettjét ábrázolja); 4000 évvel ezelőtt
az Urál-vidék a proto-indoárja kultúrák egyik fontos központja volt

174
175
Magyar őstörténeti „homokóra”

176
177
178
179
Utóbbi három táblázat a szerző Ismerjük-e krónikáinkat?” c. tanul-
mányához csatoltak javított, bővített változata (Turán, 2010/1, és
Magyar Őstörténeti Tanulmányok, 2010, Mikes Int.)

180
10. Ötezer év szabir-magyar történelem
A szabir/szovárd népnév lehetséges előfordulásai
Nyugat- és Közép-Ázsiában, valamint a steppén

i. Subir-ki, Subar-tu ország és népe Mezopotámiától északra, a Tigris és Eufrátesz fölső folyá-
sánál, i.e. 3-2. évezred; subara nép, i.e. 600 k. (sumér, asszír és óperzsa forrásokban, Ungnad:
Subartu, 1936, p. 54; akkád alak: Su-eden = elsüllyedt éden, kert?; v.ö. Sobara város Kelet-
Anatóliában, Ptolemaios, V. 6,15; a szabirok/szuvárdok a bronzkorban vagy a szkítákkal,
szauromatákkal kerülhettek a steppére, anatóliaiak vagy ősirániak lehettek; ld. Reginald
Arthur Walker és David Rohl kutatásait a bibliai „Édenkert” névanyagának délnyugat-káspi
elhelyezkedésével kapcsolatban, és Emilio Spedicato az észak-pakisztáni azonosításról, v.ö.
alább, 159-160. oldal, táblázat és térkép)

ii. Suwar-dāta („a Nap adta”), indo-iráni jellegű királynév a Nílus-menti El-Amarnánál 1888-ban
talált 82 ékírásos tábla egyikén, az egyiptomi Ekhnaton fáraó korából, i.e. 15. sz. közepe (P.O.
Skjaervo: Introd. to Zoroastrianism, 2006, p.4)

iii. Syavarshana/Siyavush herceg, Hwárizm, i.e. 1000 k. (The Zend Aveszta, ford. J. Dar-
mesteter, Firdauszí: Sháhnáma, ford. Warner Bro.; pehl. sya = fekete, varshan = csődör;
Syavarshan népe = szovárdok?); v.ö. sapir = jótékony, szellemi lények jelzője az Avesztában,
Denkard, VII. 4,80, E. W. West; ld. xi. pont alább) v.ö. Sobar-tó az Avesztában (Bd. VI. 16,
IX. 27, XII. 1, 4, ford. B.T. Anklesaria, 1956), ma a kelet-iráni Daryacheh-ye Hamun Saberi
sósvízű, időszaki tó, Zarandzs/Szerencs ill. Zábul városoktól és Nimroz tartománytól északra

iv. Saspeires (szapeirek?), a médek és a kolchisziak között laknak, i.e. 5. sz. (Herodotos, i.e. 480-
420, Hist. IV. 37, VII. 79, leírja lakhelyüket, fegyverzetüket, mely a kolchisziakéhoz hasonló,
ill. hogy a XVIII. óperzsa satrapiában laknak a matianokkal együtt és évi 200 talentom adót fi-
zetnek Dareiosnak; az is lehetséges, hogy Herodotos a saspeir nevet összekeverte a
transzkaukázusi szabirok területének nevével és az ősi asszír kolónia vagy a szírek nevével;
mint tudjuk, különféle elírásokra lehet számítani a görög és más nyelvű történeti forrásokban,
bár ezeknek is van információs értéke (v.ö. Saspeirene, Sappeirene tartományt délebbre he-
lyezi Ptolemaios, IV. 5, és 77);

v. Syspiritis tartomány Kelet-Anatóliában, i.e. 1. sz. (Strabo, Geographica, 1852, XI. 4,8, 14,12;
uo. 14,9., Üszpiratidi, a kaukázusi Albánia fővárosa, Kabala közelében); „Süirites” bizánci
tartomány (B. Konstantin, De thematibus, 1840, Lib. I., p.30; v.ö. Diodorus: asszírok egykor a
Pontus délkeleti mellékére költöztek, de lehet a szabirok lakhelyének neve a steppére költözés
előtt, mely fennmaradt; ez a névalak Herodotos után sosem szerepel népnévként, kivéve AD
6-7. sz., ld. xii. pont; lehetséges-e, hogy a szabirok egy része a régi, elő-ázsiai hazájában ma-
radt mindvégig?)

vi. Sardi Scythae, a Meótisz környékén, a szarmata szirákok szomszédságában, 1. sz. (Plinius,
AD 23-79, Nat. hist, IV. 83); az első, hiteles kelet-európai adat a szovárdokról, melyet eddig
még nem vizsgáltak más kutatók; Plinius illetve adatközlője szkítának nevezte e meótiszi-
tanaiszi szovárdokat, megkülönböztetve őket a szarmatáktól, ami utal a szarmaták megjele-
nése előtti ideérkezésükre (a szkíták i.e. 9-8. sz. körül, dél felől jelentek meg a Kaukázus kör-
nyékén, majd elő-ázsiai hadjárataik után, i.e. 6. században alapítják meg királyságukat a Feke-
te-tengertől északra, és az Altáj-hegység környékén; a szauromaták ezt követően érkeznek a
Don-Volga térségébe, majd i.e. 4-3. században fokozatosan áttelepülnek szkíta területekre)

vii. Souardenoi/szovárdok, a Dontól északra, 2. sz. (Ptolemaios, AD 146-170 között írt, Geogr.
V. 9,16; v.ö. uo. 17: „Materoi, ap anatolon tu Ra potamou”: materok/magyarok a Volgán túl;
az indoiráni szovárdok és magyarok régi „háttársak” lehettek a Volga két oldalán; a magyar-

181
ság, valószínűleg a szovárdokkal, a bronzkorban a Dél-Urálhoz vándorolhatott, majd a „finn-
ugor” nyelvcserét követően visszaköltözött a Volga térségébe; a ptolemaiosi Materi-adatra T.
Pekkanen, finn klasszika-filológus hívta fel a figyelmet 1973-ban – a szovárd név magyar vo-
natkozását nem emelte ki, lévén nem ismerhette krónikáink adatait –, de itthon nem talált
megfelelő fogadtatásra, még legutóbb az igen későn, mintegy 25-30 év múlva reagáló
Harmatta J. is csupán félszavakkal intézte el a Materi-kérdést, anélkül, hogy észrevette, kom-
mentálta volna a Szovardeni népnevet, mely pedig mégiscsak a legközelebbi párja az anony-
musi Zuard-nak és a konstantini Szavartinak; ld. Pekkanen tanulmányának idevágó része
Turán, 2009/1, és Harmatta J.: A magyarok nevei a görög nyelvű forrásokban, in Honfoglalás
és nyelvészet, 1997, valamint uő. A Volgától a Dunáig, Magyar Nyelv, 2001. márc. 1)

viii. Sardenae, a Meótisztól keletre, 4. sz. eleje (Tabula Peutingeriana, láthatóan Plinius és
Ptolemaios nyomán; a Meótisztól keletre szerepel egy bizonytalan elhelyezésű Macara város-
név is, mely nem kizárt, hogy a Kuma-menti Magyar városra vonatkozik, ld. más, hasonló
adatokkal együtt szerzőtől A Kaukázus-vidék „Madzsar” helynevei, MŐT, 2010)

ix. Sawars, a kaukázusi Albánia egyik régi uralkodója, és Sawarsan tartomány (Dasxuranci:
Hist. of the Caucasian Albanians, 1961, p.24, 7)

x. Saviroi, a Meótisz környékén, AD 463 (Priscus; az avar támadás hatására a szabirok megtá-
madják az ogur törzseket); Saveir, Saveiroi, Sáviroi, a Kaukázustól északra, 6. sz. (görög β =
v is, itt inkább v; a bizánci, szír forrásokban többször; általánosító néven „hunoknak” is neve-
zik őket, akik hol a perzsák, hol a bizánciak szövetségesei a zsoldtól függően). Valószínűleg
ótörök, hun közvetítéssel válik gyakoribbá a szabir névalak, mivel törökül is van jelentése:
’kitartó, türelmes, állhatatos’, v.ö. iii. pont)

xi. Sappheres (Theophanes, az 579. évnél, de a szöveg a 610-641 között uralkodó Herakliust em-
líti); ugyanaz a történet: egy Sápeir nevű katona (Theophylactos, II. 18), a kelet-anatóliai (ka-
ukázusi, kumai?) Mazara erőd helyreállításában segít társaival a bizánciaknak (ld. iv, v.?;
Prokopius szerint a szabirok kiválóan értettek ostromgépek készítéséhez)

xii. Suwar, város vagy erőd neve a kelet-kaukázusi Derbend közelében (Derbendi krónika, 1851,
ford. Mirza A. Kazem-Beg; azonos lehet az Ibn-Hordadbeh által említett as-Sabiran erőddel;
v.ö. a Derbend-nameh Madzsar nevű erődei ugyancsak a Kelet-Kaukázusban)

xiii. Sabini/Savini, bulgár vezér neve 8. sz. (Szavir, Szevar, Theophanes, 753, 756. évnél; ld. O.
Pritsak: Die Altbulgarischen Fürstenliste, 1955); a bolgárok ugyanúgy kapcsolatban lehettek a
szovárdokkal a Volga térségében, mint a honfoglalás előtti magyarok (Szuvar, nomád tele-
pülés a Volgánál)

xiv. „Caviri”, népnév, 820-829 között a Kaukázus környékén, abházok, zichek, ibérek után em-
lítve (Reg. Genesii de M. Amorius, a Theophylactos-kötetben, CSHB, p. 33; eddig fel nem fe-
dezett adat; mivel a szamothrakéi kabirokra vagy a Strabo és mások által említett délkelet-
pontusi Kabeira erődre nem vonatkozhat, így a Dél-Kaukázusba, a régi Perzsarménia terü-
letére költözött szabirokat kell látnunk ebben az elírt névben)

xv. Sawirk/szavirok, az Alsó-Volgánál, 7. sz. (Örmény Geográfia, Paulik Ágnes fordítása, in:
Források a korai magyar történelem ismeretéhez, 2001)

xvi. Siyawardiya/szjavárd, Udi, Dél-Kaukázus, 9-10. sz. („vitéz és nagy nép”: Al-Maszúdi; „ör-
ményfajta, romlott rablónép”: Al-Hamadani, Al-Isztahri; Kmoskó M.)

xvii. S’pyry (?), Turfan környékén, 9-10. század (Nafnamak, Népek jegyzéke, W.B. Henning:
Selected papers, 1977; a szöveg erős töredékessége miatt nehezen rekonstruálható népnév, a
kazár-arab háborúk során Közép-Ázsiába eljutott szabir néptöredékre utalhat)

182
xviii. „Servotioi”/szevorti, a név örményesített alakja, óir. sya = fekete nyomán szjev-orti, gör.
maura paidia, lat. nigri pueri = fekete fiúk; ebből az örmény névalakból eredhetett az azeriek
által elnevezett szovárd-magyar falunév, a Madzsar Karaoglan; a dél-kaukázusi szovárdok há-
rom fejedelme, akik kisebb keresztény uralkodóknak, papoknak kijáró címzést kaptak a 10.
században: „keleüszisz ek ton filokriszton deszpoton”, lat. „Mandatum a Dominis Christum
amantibus”, Krisztus szeretetére bízott (Konstantin, De cerim. II. 48); ez az adat arra utal,
hogy az első besenyő támadáskor 3 szovárd törzs válhatott ki a szovárd-magyar törzsszö-
vetségből; nem tudjuk, hogy mi lett a sorsa e keresztény szovárd-magyaroknak a szeldzsuk tö-
rökök 11. századi megjelenése után (oguzok, akik az ősi Atropatene után nevezték el magukat
„azerbajdzsánnak”), vagy az ott is bekövetkező tatárdúlást követően, de valószínűleg a teljes
beolvadás áldozatai lettek, v.ö. Stephanos Kon nevű szovárd fejedelem és társai vértanúhalálá-
ról még a kalifátus idején, 854-ben, Thury J., Századok, 1897; ld. az uráli Y-DNS N-
haplocsoport a mai azeriek és örmények gén-állományában is megjelenik s eredhet a szovárd-
magyaroktól).

xix. Savartoi asfaloi, ez volt a „régi nevünk”, melyet a 10. sz. közepén jegyez le ugyancsak Kons-
tantin császár a főrangú magyar követek közlése alapján (DAI, 38). Konstantin hiteles forrá-
sunk, bár adatait más, úgy tűnik nem túl jóhiszemű, rusz vagy szláv hírközlők adataival is ki-
egészítette, pl. a magyarok „Levedi vajdájáról”, „Levédiáról”, mely név viszont a Krím-
félszigettől északra fekvő valóságos pusztákra vonatkozott, ahol az 5-7. századtól a kutrigurok
egy része lakott, ld. a Konstantin által említett Csinhul folyónév Jerney Keleti utazásában em-
lítve, 1844-45, s ugyanitt Lepetikha település, puszta. Az aszfali névhez ld. óir. aszpa = ló,
aszpabara = lovas, lovag (v.ö. egy indo-iráni király, Aspabara, i.e. 721-705, II. Sargon, asszír
király idején, in P.O. Skjaervo, i.m. p. 5)

xx. Zuard vezér és népe, a „Sobamogerok”; az anonymusi Zuard és a ptolemaiosi Szouard- ne-
vek jól azonosíthatók; Anonymusnál mindig egymás mellett szerepelnek Zuard és Cadusa ve-
zérek; utóbbi egy ősi, dél-káspi népet jelöl, ld. Xenophon: Kürosz nevelkedése, stb.; v.ö.
Salardus, magyar vezér Padova ostrománál, 924-ben, Liutprand: Antapodosis, III. 30, és ma-
gyar hely- és személynevek; itt említem meg, hogy Geoffrey of Monmouth 12. századi brit
krónikájában különös módon szerepelnek a Subardus és Suard nevek Galliában, sőt a hunok
Britanniában, ld. szerzőtől Ősmagyarok az angol legendáriumban? 2011, és The British
History of G.o.M., A. Thompson, J. A. Giles fordításában, 1842, v.ö. Brut y Bryttaniait, W. R.
Cooper, 2002; ld. még Suartuas, herul vezér, Procopius, De bello Gothico, II. 15)

xxi. Sober, saper, erőteljes lovas nép az Urál, Nyugat-Szibéria térségében (osztják énekek Reguly,
Pápay gyűjtésében; v.ö. Szibéria a szabir-magyarok hajdani fővárosáról kapta nevét a tatár
korban, mely a Tobol-Irtis találkozásánál feküdt a mai Tobolszk mellett, korabeli térképek is
feltüntetik, Mercator, Blaeu, Ortelius. A Mongolok Titkos Történetében a ’sibir’ és ’bajigit’
népnevek a tatárkori szibériaiakat – hantikat, manysikat is! – és baskírokat jelenthetik, ld. Li-
geti L.: A magyar nyelv török kapcsolatai, 1986, p.398; v.ö. Z. Tóth Csaba: Chrestomathia
Suardo-Magorica, in Magyar őstörténeti tanulmányok, Mikes International, Hága, 2010)

Szkíta „háttársak” Kelet és Nyugat között,


arany öntvény, Kul Oba, Krím-fsz., i.e. 4. sz.

183
Ötezer év szabir-magyar történelmének aranylánca
Kutatási segédlet, Z. Tóth Csaba, 2011.
ŐSANATÓLIAI,
ŐSÁRYA KOR

URÁL-VIDÉK, KAZAHSZTÁN,
KÖZ.-ÁZSIA (→IRÁN, INDIA),
BRONZKOR KR.E. 2-1. ÉVEZRED,
Syawarshan,
óiráni herceg,
KELET-ANATÓLIA, SZINTASTA-ANDRONOVO
Kr.e. 11. sz.
TRANSZKAUKÁZUS, RÉGÉSZETI KULTÚRÁK
(Aveszta;
KÖZÉP-ÁZSIA, sya = fekete,
KR.E. 3. ÉVEZRED warshana =

I. 1. 2. II. 3.
csődör)

„ISTEN” SZAVUNK Subar-tu, Subir-ki Suwar-data, ’nap- Nyelvcserék, keve-


EREDETE (ld. hatti
ország, subar nép, adta’, királynév, redés az ősuráliak- Subar-ra nép,
estan = napistennő,
hettita istanu =
Kr.e. 3. évezred
(Ungnad, 1936)
Kr.e. 15. sz. (El-
Amarna táblák,
kal, Kr.e. 1750- Kr.e. 7-6. sz.
1500 k. (Korya- (óperzsa szöveg,
4.
napisten, óir. kova-Epimakhov,
Skjaervo, 2006) Ungnad)
[„A szauromaták yazatan = isten,
Médiából költöztek szellemi lény)
2007) Szanszk.
a Tanais/Don- madhya, Av.
folyóhoz”, Kr.e. 7. maidhya =
sz. (Diodorus Sic.,
i.e. 1. sz., ld. 8. 7. 6. 5. közép (Rig Veda
Sanhita, Yasna,
Sairima, Aveszta)] 9. Bundahisn,
Denkard;
madhya-airya =
sapir = jótékony közép-árja,
„Isszedonok” Saspeires nép (?), a Sobar-tó, (Aveszta, ’magyar’?
NY.-SZIBÉRIA- = a kelet-uráli, médek és a kolchisziak (Aveszta,
III. URÁL-MEÓTISZ- Iszet-folyó között, Kr.e. 5. sz. Bundahisn; Ha-
Denkard, VII.
4,80, E.W.
Saviroi, Saveir,
KAUKÁZUS TÉRSÉG, menti Itkul- (Herod.) Syspiritis, mun-Saberi tó, West)
KR.E. 1000 K. - AD 9. SZ. kultúra népei Üszpiratidi terület, uo. Kelet-Irán?) Saveiroi, Saviron
Kr.e. 1. sz. (Strabo) népnév, harcias
VASKOR, NOMADIZMUS (Herod.)
lovasok és kiváló
hadmérnökök, AD.
SZARMATA,

5-8. sz. (bizánci


HUN KOR
SZKÍTA,

10. 11. 12. 13. 14. források)

Sardi Scythae Suardenoi, Materoi Sardenae nép, Macara Sawars király, sabhir, „amzarte”
Mattzaris, AD 40 népnév a népnevek, Don-Volga város, AD 4. sz. eleje Sawarsan, dél- népek (Zakariás)
(Celjei kő),
Metere nép, AD
Meótisznál,
AD 1. sz.
vidék, Sobara, város,
Cappadócia, AD 2. sz.
(Tab. Peut.); hunok kauk. terület Muageris fejedelem
(Av. hyaona, kín. xian-
(Dasxuranci) (Theophan., Mala-
15.
1. sz. (Ovidius) yun, xiong-nu), ogurok las) AD 6. sz.
(Plinius) (Ptolemaios) (kín. ui-beigo, tili)
Sawirk nép, Suartuas,
Alsó-Volga, AD
7. sz. (Örm.
20. 19. 18. 17. 16. herul
(szabir?)
Geogr.) vezér
(Procopius)
Sappheres,
SZABIROK NAGY RÉ- „Caviri” nép, Dél- „Savini”, bolgár Suvar város, (Theoph. Byz.), Sápeir
SZE VÉGLEG Kauk., AD 820-829 herceg, 8. sz. (Derbendname), (Theoph. Sim.) szem. és nép-
IV. VISSZATELEPSZIK (Gen. M. Amorius);
A DÉL-KAUKÁZUSBA Machara, Machare
(Theoph. Byz.;
Szevar, O.
Suvar város,
Volgai Bulgária;
név, Dél-Kauk., AD 6-7. sz.
(Mazara erőd felújításában
AD 8-9. SZ.-TÓL városok (Anon. Pritsak, 1955) Madjar erődök segítenek a bizánciaknak)
Ravenn.) (Derbendname)

21. 22. 23. 24. 25. V.


Siyawardiya,
siyabiya nép, Dél- S’pyry nép, Köz.- „Servotioi” nép, Savartoi asfaloi, a Zuard vezér, és népe, HONFOGLALÁS,
Kauk., AD 9-10. Ázsia, AD 8-9. sz. perzsa-örm. szjev- magyarok régi neve, a Sobamogeri, AD 11. AD 7-9. SZ., első
sz., híresek a foko- (szogd nyelvű orti, „fekete fiúk”, AD 10. sz. (Const. sz. (első honf. emléke honf.: Kuber és a
saikról (Maszúdi, Nafnamak, Népek Dél-Kauk., AD 9- Porph., De adm.); is; Anonymus, Kézai, kutrigurok; a széke-
Hamadani, Istahri) jegyzéke, W. B. 10. sz., 3 fejedel- sober, saper nép, hely- és személyneve- lyek ittmaradnak;
Henning); Sabir, 960 mük (γ’ αρχοντας, hanti énekek, Szi- ink); szuvar, szeber, második honf.: ma-
k. (József, kazár Const. Porph., De béria (Reguly, modzsar, madzsar nép gyar, ogur-hun,
kagán levele) cerim.) Pápay, Patkanov) (Dzsagfar Tarihi) kumán, káliz törzsek
184
185
Z. Tóth Csaba, 2010.
(Hölbling, I., 2010, 133)
186
Forrás: internet
Saper, Sober
(osztják énekek)

187
11. Ősmagyarok az angol legendáriumban?
Geoffrey of Monmouth Brit Históriájának
lehetséges magyar őstörténeti vonatkozásai

Dedicate to HRH Charles Philip Arthur George, The Prince of Wales,


for His devoted interest to Transsylvania and the Nation of the Magyars

Bevezetés

Geoffrey of Monmouth 1136 körül írta széles körben ismertté vált művét, Britannia kirá-
lyainak történetét (Galfridus Monemutensis: Historiae Regum Britanniae, ld. még Roman de
Brut, Brutus-regény; a Históriának 215 kézirati változata maradt fenn, többjüket még a 12.
században másolták le, ld. MS 568, Burgerbibliothek, Bern, Svájc; alábbiakban A. Thompson
és J. A. Giles fordítását, London, 1842., books.google.hu, és annak fejezetszámozását vettük
alapul, ld. még Medieval Latin Series Cambridge, Ontario, 1999). Geoffrey egy walesi vagy
franko-normann nyelvű briton lehetett, aki a walesi Monmouthban születhetett a határvidé-
ken, majd egy ideig az ottani bencés kolostor lakója volt. Oklevelekben Galfridus Arturus-
ként is megjelenik a neve s mellette később a ’magister’, mester fokozat. Az a tény, hogy a
charták gyakran együtt említik Walterrel, oxfordi főesperessel (Walter Mapes vagy Calenius,
aki szintén latinra fordított egy „őstörténetet”, a walesi Brut y Bryttaniait, Britannia Királyai-t,
mely esetleg lehetett Geoffrey eredetije, ld. The Chronicle of the Early Britons, MS LXI,
Jesus College, ford. W. R. Cooper, 2002, ldolphin.org), arra utal, hogy Geoffrey Oxfordban
telepedett le, valószínűleg a St. George College világi kanonokja volt és ott írhatta meg főmű-
vét. 1152-ben St. Asaph püspöke lett, és 1154 vagy 1155-ben elhunyt.
Gottfrey of Monmouth (alábbiakban: GoM) hellyel-közzel, de szándékában minden-
képpen a mi Anonymusunk kortársa volt, egy brit „Anonymus” vagy „Kézai”, aki megírta
gestáját népe „honfoglalásáról” és korai történetéről, mely Trója elestétől mintegy 2000 évet
remél átfogni, és kb. AD 7. században fejeződik be. Műve ajánlásában, melyet Robertnek,
Gloucester grófjának, I. Henrik király fiának címzett, a szerző kifejezi, hogy „Gildas és Bede
műveiben semmit sem találtam Britannia azon királyairól, akik Krisztus megtestesülése előtt
vagy az után éltek, sem Arthurról, noha sokan szívből tisztelik őket, mintha már írtak volna
róluk. Míg ilyen és hasonló gondolatokkal voltam elfoglalva, az oxfordi főesperes, Walter, aki
jól ismeri a külföldi országok történelmét, egy nagyon régi könyvet ajánlott nekem, melyet brit
nyelven írtak, s amely szabályos felépítésében és művelt stílusával szól mindezen régi kirá-
lyokról és tetteikről, Brutustól, Britannia első királyától kezdve...” Geoffrey megemlíti, hogy
a brit nyelven írt régi könyvet fordította latinra, a középkori tudomány és irodalom nyelvére.
A forráskritika azonban úgy tartja, hogy inkább több különböző történeti művet használhatott,
így Nennius: Historia Brittonum, 8. századi welsh-latin történeti gyűjteményét, Bede: Historia
ecclesiastica gentis Anglorum-át, Gildas: De Excidio et Conquestu Britanniae, 6. századi mű-
vét, valamint a bárdok, énekmondók szájhagyományait, amelyből Arthur és Lear király törté-
nete először nála jelenik meg írott formában, és genealógiai műveket. Ezeket a forrásait ki-
egészítette a saját képzeletvilága szerint, így „teremtve” hagyományt a későbbi korok számá-
ra, nem kevés sikerrel.
Egy kételkedő mondhatná, hogy történeti valóságot keresni a középkori legendákban
olyan, mintha valaki azt kutatná, hány tojást rak az unikornis egy évben. Ebben van is valami,
ha a feladat nehézségi fokát tekintjük, vagy ha csupán a hétköznapok felől nézzük a dolgokat,
de ilyen hozzáállással bizony sok minden nem létezhetne a világon, ami mégiscsak életünk
fontos, elhagyhatatlan része, így az egész kultúra, szellemi élet. Ha meg akarjuk érteni mind
különleges jellegében, „hogyanjában”, mind tartalmában, akkor, mint minden írásos emlék-
hez, mely a középkorból származik, Geoffrey of Monmouth művéhez is úgy kell közelíte-

188
nünk, hogy megkíséreljük megragadni a közlések mélyén titokteljesen ott áramló valóság-
tartalmat, melyet a középkor sokszor bizonyára pontatlanul, fantasztikus nevekkel és epizó-
dokkal tarkítva fejezett ki. Ezt a korabeli köntösbe rejtett ősvalóságot, őshitelességet nem
sportszerű, nem indokolt teljesen megtagadni a régi auktoroktól. Nem segíti a régi korok s
ezáltal az emberi fejlődés megértését a „felvilágosodás” óta kialakult szemlélet, mely a kö-
zépkori legendás történetírást (s ugyanúgy az ezzel szorosan összefonódó vallási képzeteket,
hiedelmeket) mindenestül csak „mesének” tartja, csupán mert látszólag nem összetartozó ne-
veket, naív etimológiákat és történeteket, korokat állítottak egymás mellé, egymásból kibont-
va azokat. Meg kell végre látnunk, amit figyelmen kívül hagy a legtöbb modern filológiai,
történeti magyarázat (kivéve talán néhány magányos felfedezőt és mondjuk a francia Annales-
iskolát), hogy a középkori ember még egy egészen más tudatállapotban élt, mint modern utód-
ja, és hogy egykor még egyszerűen nem volt lehetséges az a teljesen precíz, a külső tényekhez
teljesen igazodó látásmód, amire manapság jogosan törekszik a tudomány, mai beállítottsá-
gunk. A középkorban és azt megelőzően az írásművek nem törekedhettek még a teljesen pró-
zai tények leírására, hanem mondanivalójukat úgy akarták előadni, hogy az valamiképp kap-
csolódjon a nagy összefüggésekhez, s mindenekfelett a szakralitáshoz, a szellemi-isteni világ-
hoz (az Európába került középkori arab mentalitás is eleinte sok ilyen érzékfeletti elemet hor-
dozott, de egyre inkább deszakralizáló hatást gyakorolt a gondolkodásra, hasonlóan a
szakralitást egyoldalúsító, csupán magának követelő egyházhoz).
Ugyanakkor mégsem lehet ezt az „átszellemítő” törekvést és termékeit csak fikciónak
tartani: a középkori ember lelkében mindez még realitás volt, még fel tudott tekinteni ezekre a
magasabb valóságokra, még volt benne egy magasabb, mélyebb érzékenység – bármilyen
kaotikussá is vált ez már a középkor vége felé (14-15. század). A régi ember nem egyszerűen
„kitalált” vagy „hamisított” dolgokat, hanem érzékelte a valóságos szellemi lényeket, szelle-
mi-érzékfeletti tartalmakat, benyomásokat, sugallatokat. Végsősoron e benső képesség és az
ehhez társuló emlékezet élő erői tették lehetővé azt a bámulatos teljesítményt, hogy gyakor-
latilag évezredeken keresztül, írásbeliség nélkül fennmaradtak, továbbadódtak az ősi legen-
dák, sokszor igen terjedelmes ismeretek, egész költeményfolyamok, szinte érintetlenül, a száj-
hagyományban, melyeket sokáig énekelve, ünnepi körülmények között adtak elő. Amikor
aztán ezeket először kezdték leírni a középkor századaiban, a különböző népeknél, egyének-
nél különböző időpontokban, ezek már természetesen többé-kevésbé összekeveredtek más,
későbbi és kortárs közlésekkel, nevekkel, történetekkel, s ezért váltak később egyre nehe-
zebben elhihetővé, követhetővé a továbbfejlődő, továbbalakuló európai emberek számára. A
lényeg, hogy a középkor történeti hagyományait egy valóban objektív módon, annak tudatá-
ban közelítsük meg, hogy ezek valóságtartalmakat fejeztek ki a maguk ősi módján, melyek
közlésébe belejátszottak a középkori ember nem egészen precíz, álomszerűbb lelki készségei
és azok az egyéb korabeli írásos emlékek és gondolatok, melyeket egy-egy szerző felhasznált
a munkája során.
Részünkről most ennek az ősi valóságtartalomnak erednénk a nyomába, hogy kibont-
suk a látszólagos fantasztikum világából, ami így sokkal kevésbé fog fantasztikusnak tűnni, s
egyúttal megszabadíthatjuk attól a fantáziátlanságtól, amit a fejlődésből fakadóan érthetően
ugyan, de mégis túlzó, igaztalan, „szentségtelen” módon – az arabizmus és az egyház deszak-
ralizáló befolyásához hasonlóan, annak részben termékeként – az úgynevezett „polgári felvi-
lágosodás” okozott az értelmezésükben, sőt az ember teljes, testi-lelki-szellemi felépítésén
alapuló univerzális emberszemléletben, elvezetve a materializmus kialakulásához, mely azu-
tán egyre sivárabbá tette, elszegényítette, elgépiesítette ember- és világképünket. A középkori
irodalom is csak olyan, mint a valóság maga, eleven konglomerátuma a valós és „másképp”
valós dolgoknak, konkrét és átvitt jelentéseknek, értelemnek. Így egységesek ezek a közlések,
és a modern kutatónak nem arra kell törekednie, hogy az egyik szempont kedvéért feláldozza
a másikat, hanem meg kell próbálnia közös nevezőre hozni azt, ami egyébként is összetarto-

189
zik, csak a mi szűkös(-sé vált) fogalmaink választják szét érzékleti-testi és érzékfeletti-
szellemi valóságra. Értékmentésünket mindenekelőtt a számunkra, magyarok számára igen
meglepő és érdekfeszítő közlések, nevek vizsgálatával tesszük – lehet, hogy akárhová nyúlok,
magyar őstörténetet találok? –, miszerint miért és mimódon kerülhettek Geoffrey of
Monmouth históriás könyvébe és más brit forrásokba a hunok a Brit-szigeteken, nem is egy-
szer, aztán bizonyos Subardus, Suard nevű szereplők a frankok földjén, Krisztus születése
előtt és után is, s még néhány fontos mozzanat Szkítiáról, a korai Kelet-Nyugat kapcsolatokról
(hozzátehetjük: miért nem mondta ezt eddig nekünk senki?) Nem mellesleg a modern gene-
tikai kutatások segítségét is igénybe vehetjük forráskutatásainkhoz, melyek Európa benépesí-
tésére, a proto-indoárya népvándorlásokra, mintegy a nyugat-európaiakkal, úgy tűnik külö-
nösen a keltákkal, britonokkal közös, anatóliai, transzkaukázusi szovárd-magyar „őshazánkra”
derítenek több fényt.

* * *

1. Brutus, miután elhagyja Tróját és Görögországot, egy szigetre érve ARTEMIS-DIANA


oltáránál áldozik, majd az ezt követő jósálom tanácsára elindul társaival nyugat felé, s
megérkeznek jövendő hazájukba, Albionba

Nézzük először is, hogyan adták tovább a briton „honfoglalás” kezdeteinek emlékét a közép-
korban, milyen tényleges, akár egészen ősi, szájhagyománybeli, történelemelőtti valóság hú-
zódhat meg emögött, a fantasztikus és késői, naív névhasználat takarásában:

„…két nap és egy éjjel utaztak a tengeren jó széllel, amikor egy bizonyos szi-
getre értek, melyet Leogetiának neveztek (legetta, Leucadia, mai Levkas, W.R. Coo-
per); ezt a szigetet korábban a kalózok betörései pusztították és teljesen lakatlan volt.
Brutus nem tudta ezt, és kiküldte háromszáz emberét, hogy nézzék meg, kik laknak a
szigeten; de azok nem találtak senkit, hanem különböző vadállatokat ejtettek el, ame-
lyeket a mezőkön és erdőkben találtak, majd egy elnéptelenedett városra bukkantak,
amelyben egy Diana-templom állt, s ebben az istennő szobra, amely válaszolt azoknak,
akik kérdést intéztek hozzá. Végül, a vadászzsákmánnyal megrakodva visszatértek a
hajóikra, és társaiknak beszámoltak a szigetről és a városról. Ekkor azt tanácsolták ve-
zetőjüknek, hogy menjen a városba és ajánljon fel áldozatokat a hely isteneinek, hogy
azok megengedjék a letelepedésüket ezen a szigeten. A javaslatot mind elfogadták, így
Brutus, Gerionnal, a jóssal, a tizenkét legidősebb emberrel és az áldozathoz szükséges
minden dologgal együtt a templomhoz indultak. Elérve a helyet, feldíszítették virágfü-
zérekkel az oltárt, az ősi rítusok szerint, majd három áldozati tüzet gyújtottak a három
istenségnek, Jupiternek, Merkurnak és Dianának, és mindegyiküknek áldoztak. Maga
Brutus az istennő oltára előtt egy szent kelyhet tartott fel, amely borral és egy fehér
szarvasbika (Cooper szövegében ünő) vérével volt teli, s feltekintve az istennőre, e
szavakkal törte meg a csendet:

„Diva potens nemorum, terror sylvestribus apris;


Cui licet amfractus ire per aethereos,
Infernasque domos; terrestria jura resolve,
Et dic quas terras nos habitare velis?
Dic certam sedem qua te venerabor in aevum,
Qua tibi virgineis templa dicabo choris?”

[Goddess of woods, tremendous in the chase


To mountain boars, and all the savage race!
Wide o’er the ethereal walks extends thy sway,
And o’er the infernal mansions void of day!

190
Look upon us on earth! Unfold our fate,
And say what region is our destined seat?
Where shall we next thy lasting temples raise?
And choirs of virgins celebrate thy praise?]

Erdők Úrnője! Erős vadásza hegyi


vadkanoknak s minden vadaknak!
Éteri ösvényeken kiterjeszted hatalmad,
S az alvilág honában, mely távol a napvilágtól!
Tekints le ránk! Tárd fel sorsunk,
Mondd el, hol van elrendelt honunk?
Hol fogjuk eztán örök templomaid emelni?
S a szüzek éneke hol fog téged ünnepelni?

E szavakat kilencszer ismételte el, majd négyszer körbejárva az oltár körül, a kehely
tartalmát a tűzbe öntötte, azután leheveredett a szarvas irhájára az oltár előtt, és elaludt.
Az éjszaka harmadik órájában, ami szokásosan a mély alvás ideje, az istennő megjelent
előtte álmában és kijelentette neki a jövendőt:

„Brute! Sub occasum solis trans Gallica regna


Insula in oceano est undique clause mari:
Insula in oceano est habitata gigantibus olim,
Nunc deserta quidem, gentibus apta tuis.
Hanc pete, namque tibi sedes erit illa perennis:
Sic fiet natis altera Troja tuis.
Sic de prole tua reges nascentur: et ipsis
Totius terrae subditus orbis erit.”

[Brutus! There lies beyond the Gallic bounds


An island which the western sea surrounds,
By giants once possessed, now few remain
To bar thy entrance, or obstruct thy reign.
To reach that happy shore thy sails employ
There fate decrees to raise a second Troy
And found an empire in thy royal line,
Which time shall ne’er destroy, nor bounds confine.]

„Brutus! A gall határokon túl fekszik


Egy sziget, melyet a nyugati tenger övez,
Óriások lakták, ma már csak kevesen,
Hogy utad állják s uralmad lerombolják.
Bonts vitorlát, hogy elérd e boldog partokat
Hol a sors számodra egy második Tróját tartogat
És alapíts birodalmat, királyi véredből,
Melyet az idő sosem rombol le s határtalan.

A látomás után felébredve (Brutus) egy ideig tanakodott magában, hogy amit látott, az
álom volt vagy az istennő valódi megjelenése, aki megjósolta neki, mely országban fog
letelepedni. Végül a társait hívta, és elmondta nekik a látomást, ami álmában érte, és
sürgette őket, hogy térjenek vissza a hajókra, és míg kedvező a szél, induljanak el nyu-
gat felé, annak dolgában, amit az istennő megígért. Kétségek nélkül ezért visszatértek
társaikhoz, és kihajózva ismét, harminc nap múlva Afrika partjaihoz értek. Innen
Philenius oltáraihoz hajóztak és az Azara-hegyekhez, ahol nagy veszélybe kerültek a
kalózok miatt, akiket végül legyőztek és elvették kincseiket” (I. könyv, 11. fejezet).

191
Mint a legtöbb nemzeti eredethagyomány és -mítosz élén, itt is egy istenség, a magasabb vilá-
gok közbenjárásával találkozunk. W. R. Cooper, walesi kézirata nyomán megemlíti, hogy a
pogány rítus részletes leírása a forrásszöveg régisége mellett bizonyít. Artemisről és kultu-
szának eredetéről korábban már részletesebben értekeztem („Vadat űzni feljövének”, Hitel,
1999/5), ezért most ebből idézek, J. Frazer Aranyága és R. Graves A görög mítoszok c. mun-
kája nyomán: „A görög mítoszok elmondják, hogy Iphigeneia és Oresztész a krími Boszporusz
– vagyis a magyar őshagyomány Meótisza – környékén élt „tauroszoktól” rabolták el Arte-
misz fából készült szobrát s így került az Artemisz-kultusz Görögországba. Ezek a
„tauroszok”, akikben szkítákat vagy kimmereket is láthatunk, Ammianus Marcellinus szerint
„az isteneknek emberáldozatokat mutatnak be, és Dianának, akit ők Orsilochénak hívnak,
feláldozzák az idegen jövevényeket, a levágott áldozatok fejét pedig templomuk falaira tűzik,
mintegy hőstetteiknek maradandó emlékéül.” (Róma története, Bp., 1993., I. köt. XXII. 8,33).
…Az epheszoszi Artemisz szentélyt – csakúgy, mint két lakoniai Artemisz-szentélyt – a monda
szerint az amazónok a harcos nők alapították, akik Kisázsiából kerültek a Fekete-tenger észa-
ki oldalára, a szkíták közé (ld. Héraklész és Thészeusz mondája). Az epheszoszi Artemis szo-
bor egész testét a termékenységtől duzzadó keblek borították, ami a bőség, termékenység fel-
fokozott képzetét keltette, jóllehet maga Artemisz szűzi és nem anyaistennő volt. Artimis
Anaitis az istennő neve egy lüd feliraton, ami szintén arra vall, hogy elsőként Kisázsiában, az
iráni Anahitával egybeolvasztva tisztelték, s elsőként innen vihették kultuszát a Kaukázuson
túli steppére a proto-árya, proto-anatóliai törzsek. Az, hogy Artemisz eredetileg a csillagok
úrnője is volt, közel hozza az elő-ázsiai istennőhöz, Asztarté/Isztárhoz, akinek egyik aspektu-
sából fejlődhetett ki Artemisz alakja. A magyar népi hagyományban a regösénekek csodaszar-
vasa is hasonlóképpen felidézi, őrzi a szarvas formájú fényistennő alakját „szarvain százezer
szövétnekkel” (dozmati regösének, Ferdinandy M.; itt a táltospap mint „csodafiúszarvas” jele-
nik meg, de a magyar néphagyomány megőrizte táltospapnőink emlékét is, ld. Diószegi).
Artemis-Diana alakjában tehát ugyanaz a minőség kerül elénk, amely a magyar őshagyomány
anyaistennőjében, „Eneth”-Anahitben és a csodaszarvas alakjában (Kézai-krónika; az Eneth
nevet korábban ünőnek is értelmezték), mely az istennő egyik attribútuma illetve megjelenési
formája volt a régi, mítikus látás számára. Az iráni és ősmagyar istennő neve meglepően ösz-
szecseng a mezopotámiai Zerpanitu vagy Sarpanitum, Ninti, Nintu istennőnevekkel (v.ö. R.W.
Rogers: A History of Assyria and Babylon, 1900; W. H. Ward: The Seal Cylinders of Wes-
tern Asia, 1910), illetve a hurri-hettita Hebat istennő szertartásának egyik leírásában az e-en-
ti, vagy sale-en-ta-an-ni = ’a papnőé’, birtokos raggal szereplő névhez (V. V. Ivanov:
Comparative Notes on Hurro-Urartian, Northern Caucasian and Indo-European). Párhuzamba
állítható egymással a briton őshagyomány és Anonymus Turul-kinyilatkoztatása is, az Árpád-
ház ősanyjának méhéből kiáradó forrással, mely ugyancsak egy új haza megalapításának élő
imaginációja. És minél távolabb megyünk vissza a történelemben, annál inkább hasonló őské-
pekre találunk a különböző kultúráknál.
Nemrég utalhattam Gery Beckman nyomán („My Sun-God”, 2002) arra, hogy a ma-
gyar ’isten’ szavunk eredete s ezzel a fontos szavunkkal együtt nagy valószínűséggel az ős-
magyarság (szovárd-magyarság) eredete is, a transzkaukázusi, kelet-anatóliai világba, az is-
tennő „őshazájába” vezet: ugyanis a hattik a napistennőt nevezték estan-nak, míg az utánuk
birodalmat alapító, s valószínűleg a steppéről érkező indo-iráni hettiták a napistent – a hattik
nyomán – istanu-nak, mely nevek mind formailag, mind tartalmilag pontosan megegyeznek a
magyar ’isten’ névalakkal. A hatti estan névvel meglepő egyezést mutat a kaukázusi hős-
mondákban szereplő Szatana neve is, akinek egyértelműen fényistennői tulajdonságai vannak
(Nartok, Bp., 2009, p. 10, 30, 253). Feltehetően eredeti, proto-indoárja nyelvünk egyik
legősibb szava – s ősvallásunk a kereszténység felvételéig, illetve a „Boldogasszony” képze-
tünk azon túl is – kiállta az idők próbáját és alakjában semmit sem változott, nem érintették az
ősmagyarság későbbi, Urál-hegység környéki kapcsolatai a finnugorokkal, míg egyéb nyelvi

192
elemeket átvettünk vagy átadtunk (Szintasta-Andronovo kultúrák, Kr. e. 2100-1500, ld.
Koryakova-Epimakhov, 2007. p. 150; ld. még Z. Tóth Csaba: Az „Arany Anya” szibériai le-
gendája, 2010, és Az istennő keresése, 2011).
Ami az „ősbritonok” Kisázsiából nyugatra vándorlását és a legújabb genetikai ered-
ményeket illeti, a legérdekesebb összefüggéseket találjuk. Mint megállapítható, a Nyugat-
Európára jellemző apai R1b-haplocsoport (főként R1b-L21 és -S21) és a Kelet-Európától
Észak-Indiáig megtalálható R1a dominancia ősi, többirányú, többlépcsős népvándorlások
eredménye, amelyek első kiindulási pontja a Káspi-mediterráneum vagy Közép-Ázsia volt. A
Brit-szigeteken kb. 4000 évvel ezelőtt jelentek meg először a proto-italo-kelto-germán R1b-
népességek és velük a bronzművesség, majd a vaskori kelták, britonok, gélek következtek. De
kimutathatók a kelták és a kisázsiai népek korai kapcsolatai vagy a kelta-szkíta kapcsolatok is
(ld. Strabo keltoszkítái, Ptolemaios, keltibérei, keltogalatái). Egy összegző archeogenetikai
tanulmányban az alábbiakat olvashatjuk: „Trója indo-európai (IE) kolónia lehetett, amely
biztosította a kereskedelmi utakat a Fekete-tenger és az Égei-tenger között. A trójaiak a luvi
nyelvet beszélték, amely hasonlított a hettita nyelvhez (ezért IE nyelv volt), és bizonyíthatóan
kulturális kapcsolatban voltak a Pontus-Káspi steppével. Trója első rétegét Kr.e. 3000-re
datálják, ami épp a Majkop-kor közepe (Azovi-Kubán térség), és pontosan ekkor készült az
első gálya. Tekintettel Trója korai alapítására, a legvalószínűbb, hogy népessége a két IE
apai haplocsoport közül az R1b1b-hez tartozott, nem az R1a1a-hoz.(…) Kr.e. 1200 forduló-
pont volt az európai és a közel-keleti történelemben. …a kor legfontosabb eseménye kétségte-
lenül a közel-keleti civilizációk lerombolása, valószínűleg az ún. „Tengeri Nép” által. A nagy
katasztrófa, amely elpusztította az egész keleti Mediterráneumot Görögországtól Egyiptomig
Kr.e. 1200 körül, egy olyan esemény, mely ellentmondásos maradt. A Tengeri Nép identitá-
sáról számos feltevés született. Ami bizonyos, hogy a Közel-Kelet minden fejlett társadalmát
hirtelen szörnyű csapások érték, városaikat kifosztották és lerombolták. A legáltalánosabb
magyarázat, hogy a térséget technológiailag fejlett északi harcosok hódították meg, valószí-
nűleg indoeurópaiak, akik a steppéről érkeztek a Balkánon keresztül…” E támadások követ-
keztében is nagymérvű migrációk indulhattak ki a kisázsiai térségből észak és nyugat felé,
akárcsak a szkíták betörései hatására 500 évvel később.
Érdekes még a kaukázusi-anatóliai eredetű apai G2a-haplocsoport európai jelenléte is,
mely a forrásterület térbeli és időbeli távolságához képest viszonylag magas több térségben,
Észak-Portugáliában 12%, Észak-Spanyolországban, Svájcban 10%, Ausztriában 8%, Ma-
gyarországon 5%, Wales-ben 4%, míg Anatóliában 11% (grúzoknál 12%, lezgeknél 58%). Ez
azt jelenti, hogy a G2a hordozói közvetlenül Anatóliából vagy a Kaukázus környékéről ván-
dorolhattak Közép- és Nyugat-Európába, már egész korai időktől is, hasonlóan az ősbabi-
lóniai J2 apai haplocsoport népességéhez, illetve ennek korábbi keveredése révén a G2a vagy
R1b-csoportokkal. A megalitikumban a népesség főként az I2a apai haplocsoporthoz tartozott,
ezt váltotta fel fokozatosan az R1b (ld. European haplogroups and subclades, szemléltető
térképekkel, eupedia.com, Y- és Mt-DNS haplocsoportok megoszlásának történeti vizsgálata,
500 fő feletti mai mintavételek alapján, ford. részletek szerzőtől, virtus.hu; v.ö. Capelli et al.,
Current Biology, Vol. 13, 2003, és Wilson et al., PNAS, Vol. 98, 2001).

2. SUBARDUS „konzul” és háromszáz emberének harca a nyugatra tartó ősbritonokkal


Aquitániában (Délnyugat-Franciaország); később SUARD, frank király katonai támoga-
tást nyújt a briton Porrex hercegnek fivére ellen

„… (az aquitánok egyike), Subardus, aki konzul volt, visszatért háromszáz emberével,
hogy megküzdjön vele (Corineusszal); de Corineus pajzsával felfogta a rá kilőtt nyila-
kat, és harci bárdjával olyat sújtott (Subardus) sisakjára, hogy az összeesett; s azután
szörnyű vérengzést rendezett az ellenség soraiban, bárdját forgatva közöttük,… míg
végül a trójaiak győzelmet arattak” (I. 13.).

193
„Gorbogudonak két fia volt, Ferrex és Porrex; mikor apjuk megöregedett, viszálykodni
kezdtek az örökség miatt; de Porrex, aki a törekvőbb volt kettejük közül, titkon a test-
vére megölését tervezte; mikor azonban ez kiderült, menekülnie kellett, és Galliába
ment. Itt a frankok királyának, Suardnak segítségéért folyamodott, hogy visszatér-
hessen és háborút indítson testvére ellen; a kérése teljesült, Ferrexet megölte és seregét
szétszórta” (II. 16.).

W. R. Cooper walesi szövegében (Brut y Brittaniait, MS LXI, Jesus College, 15. századi má-
solata egy elveszett, 12. századi eredetinek) GoM Subardus, latinizált neve ssiart, mely Coo-
pernél Suhard, illetve azonos módon fordítja a később szereplő Siwart, gall király nevét, mely
GoM-nál Suard. Geoffrey of Monmouth tehát a saját forráskéziratában, amiből latin fordítását
készítette, 1) a Subardus nevet találta, vagy 2) valami miatt, más források ismeretében így
fordította a nála esetleg a walesi-ógermán Siwart alakban szereplő nevet.
Már többször igyekeztem felhívni a figyelmet a szovárd népnév jelentőségére a ma-
gyar őstörténetkutatásban, melyet valójában eddig meglehetősen elhanyagoltak, felületesen
érintettek a kutatók, s csak a „finnugor” nyelvi kutatások alapján, illetve csupán a hun, illetve
török kapcsolat felől közelítették meg. Holott a szuard, szovárd név minden más névnél fonto-
sabb lehet számunkra, hiszen a 10. század közepén Constantinus Porphyrogennetus császár
örökítette meg De administrando imperio c. művében (DAI, 38) a főrangú magyar – még
„pogány” kori – követek közlését, miszerint a magyarok régi neve Σαβαρτοιασφαλοι, Savartoi
asphaloi volt (lovas szavárdok, szovárdok, más forrásokban szaveirok). A nevet egyértelműen
említi már Ptolemaios Geográfiája a 2. században, tehát a hunok megjelenése előtt,
Σουαρδήνοι, Souardenoi alakban a Tanais/Don-Meótisz környékén (Sarmatia Asiatica, V. 9,
16, közelében, a Volgától keletre a Ματήροι, Materoi, azaz magyarok, V. 9,17), illetve ezt
megelőzően Pliniusnál szerepel a szovárd népnév a korruptabb ’Sardi Scythae’ alakban, szin-
tén a Meótisz környékén (Nat. hist. IV. 83; ld. még Z. Tóth Csaba: Chrestomathia Suardo-
Magorica, 2005., in Magyar őstörténeti tanulmányok, 2010, és Ötezer év szabir-magyar törté-
nelem). Számos forrásban megjelenik a szovárd, szabir népnév, az ókori Kelet-Anatóliától,
Mezopotámiától a szibériai hanti énekekig s a Szibéria névig, mely a szabirok steppei, Tobol-
Irtish találkozása menti városának nevéből keletkezett (a név megjelenik Suartuas, herul vezér
nevében is, aki Konstantinápolyban telepedett le Prokopius szerint, De bello gothico, II. 15.;
ez utalhat a herul vezér részleges szovárd eredetére, illetve arra, hogy a keleti germán herulok
egy időben szovárd irányítás alatt állhattak; Prokopius leírja, hogy egy ütközetben ezt a vezért
elhagyták a herulok; J. B. Bury, 1923., vol. 2., p. 301). A szovárd népnek és névnek tehát igen
hosszú története van, úgy tűnik már a bronzkor óta társai voltak a magyaroknak, amikor egy
proto-indoeurópai népvándorlás során a Kaukázus, Kelet-Anatólia térségéből az Urál-hegység
térségébe költöztek, s nem kizárt, hogy akár közvetlen, szkítiai őskapcsolat révén (ld. alább,
Nennius, 37.), akár a klasszikus történet- és földrajzi íróktól kerülhetett a jól hangzó szovárd
nevünk a briton hagyományok közé.

3. Az utazók Albion szigetére érnek, ahol félelmetes óriások laknak; Corineus, híres
harcos, Brutus társa, megküzd az óriások vezérével, GOEMAGOT-tal (Gogmagog) és le-
győzi

„Corineus, követve Brutus példáját, a szigetnek azt a részét, mely az övé lett,
Corineának, népét Corineusoknak nevezte el (Cornwall, Cornish, Délnyugat-Anglia),
melyt latinul Cornubiának hívnak, a szarvra hasonlító alakja miatt (lat. cornu = szarv),
vagy a fenti név romlása miatt. Ezután találkozott az óriásokkal, melyek itt nagyobb
számban éltek, mint a sziget többi részén. Közöttük volt egy leghatalmasabb szörnye-
teg, melyet Goemagotnak hívtak, tizenkét könyöknyi volt a termete, és olyan erős volt,

194
hogy egy tölgyfát úgy kirántott a földből, mint egy mogyoróbokrot. Egy napon, mikor
Brutus ünnepséget tartott az istenek tiszteletére, a kikötőben, ahol először partot értek,
ez az óriás húsz másik társával rárontott a britonokra, és szörnyű vérengzést rendeztek
közöttük. De a britonok végül egyesítették erőiket, és mindet megölték, kivéve
Goemagot-ot. Brutus parancsot adott, hogy hagyják meg az életét, mert szerette volna
látni, hogyan küzd meg vele Corineus, aki nagy örömét lelte az ilyen párviadalokban.
Corineus fellelkesült, és elhajítva fegyvereit, puszta kézzel ment neki az óriásnak. Ele-
inte szemtől-szemben, erősen szorították egymást karjukkal, és hangosan ziháltak, de
Goemagot hirtelen minden erejével összeszorította Corineust és összetörte három bor-
dáját, kettőt a jobb oldalán, egyet a bal oldalán. Ekkor Corineus is nekigyürkőzött és
összeszedve minden erejét, vállaira vette az óriást, és futni kezdett vele, amennyire a
súly engedte, és futott vele a tenger felé, míg egy magas szikla tetejére ért, ahol levetet-
te a hatalmas óriást a tengerbe, aki az éles sziklákon darabokra szakadt és vére vörösre
festette a hullámokat. Azt a helyet, ahol lezuhant, Lam Goemagot-nak, ’Goemagot ug-
rásának’ nevezik a mai napig” (I. 16.).

A walesi kéziratban gogmagoc szerepel az óriás neveként, de W. R. Cooper, – Manley-Pope-


ra hivatkozva – valószínűbbnek tartja, hogy ez a walesi Gawr Madoc, Madoc, a Nagy, vagy
Hatalmas névből származik. Talán az ősi kőkörök (cromlechek, dolmenek, menhirek) miatt is
hitték, hogy régen „óriások” lakták a Brit-szigeteket (Stonehenge walesi neve Cor y Cewr,
Óriás Köre, Gyűrűje). Itt említjük meg, hogy egy néphagyomány, mely GoM-nál nem szere-
pel, elbeszéli Britannia legelső benépesülésének történetét, mely – időrendileg nyilván téve-
sen – Diocletianusig, a római császárig megy vissza (AD 284-305). A császárnak volt har-
minchárom leánya, akik boszorkányok voltak. Apjuk talált nekik harminchárom férjet, hogy
jó útra térítsék őket, de a lányoknak ez nem volt ínyére és legidősebb nővérük, Alba vezetésé-
vel egy éjjel, míg férjeik aludtak, elvágták azok torkát. A lányokat büntetésből kitették a ten-
gerre egy csónakban, fél évre való élelemmel, majd hosszú és viszontagságos útjuk során egy
szigethez értek, melyet a legidősebb nővérükről Albionnak neveztek el (a Fehér Sziget elne-
vezés inkább a doveri fehér sziklákról eredhetett). Itt letelepedtek és démonokkal hálva óriá-
sokat szültek, akik benépesítették a vad, szélfútta szigeteket.
GoM vagy forrásai esetében tehát már megfigyelhető, hogy a walesi, briton ősha-
gyományokba beszűrődtek a bibliai legendák, nevek, hiszen Góg és Magóg népe nemigen
lehetett Albion „óriás” őslakója, a britonok megérkezése előtt (v.ö. talán egy hasonló „keresz-
tényi” ellenszenv diktálhatta Jordanesnek, hogy a hunok a Haliurunna nevű női démonoktól
származtak; maga a név származhatott az alánok nevéből). Ennek ellenére, a biblikus tévedés
nyomán, Góg és Magóg magas polcra emelkedtek: London város védelmezői lettek, és V.
Henrik óta szobraik – utóbbi időben fűzfavesszőből font kosárbábuik – ott magasodnak a lon-
doni polgármester minden év november második szombatján megrendezett díszfelvonulá-
sának élén (Lord Mayor’s Show; megjegyzem, magunk is rendezhetnénk a településeinken
hasonló hagyományteremtő felvonulásokat, igazi középkori processziókat, a teljes magyar és
steppei őshagyomány iráni-turáni, szkíta, hun és honfoglaláskori alakjainak, legendás lényei-
nek fából készült, festett szobraival, maskaráival, egy tavaszi vagy őszi alkalommal).

4. A HUNOK támadásai Skóciánál, győzelmük, majd vereségük az észak-angliai Humber-


torkolatnál; később a hunok szüzeket ölnek, betörnek Britanniába, majd megfutamítják
őket és Írországba mennek, de ismételten visszatérnek a skótokkal, norvégokkal, dánok-
kal együtt és harcolnak a britonokkel, míg ezek végleg legyőzik őket, és falat is emelnek
a barbárok ellen

„… Brutusnak, feleségétől, Ignoge-tól (a görög király lányától), három híres fia volt,
Locrin, Albanact és Kamber. Atyjuk halála után, ami az érkezése után 24 évvel történt,
eltemették őt a városban, melyet épített (a „második Trója”, London a Temzénél) s azt

195
követően, hogy felosztotta közöttük Britain királyságát, mindegyik részt kormány-
zásukra bízva. Locrinnak, a legidősebbnek jutott a sziget középső része, melyet a neve
után Loegriának neveztek el, Kamberé lett a Severn-folyón túli rész, melyet most Wa-
les-nek hívnak, de amit sokáig Kambriának neveztek, s itt az emberek brit nyelven még
ma is Kambrinak hívják. Albanact kapta az Albaniának nevezett országot, mely most
Skócia. Azután hosszú ideig uralkodtak békében egymással, mikor Humber, a hunok
királya Albaniába érkezett, és ütközetben megölte Albanactot, akinek népe kénytelen
volt Locrin védelmébe menekülni. (II. 1.)
Locrin e hírek hallatán csatlakozott testvéréhez, Kamberhez, és a királyság
minden seregével a hunok királyához mentek. A folyónál találkoztak, melyet most
Humbernek neveznek, összecsaptak a seregeik és megfutamították a hunokat. Humber
menekülése közben a folyóba fulladt, s emiatt a folyó azóta viseli a nevét. Locrin a
győzelem után a zsákmányt megosztotta embereivel, megtartva magának az aranyat és
ezüstöt, amit a hajókon talált, a három, csodálatos szépségű szűzzel együtt, melyek
egyike Germánia királyának leánya volt, akit a másik kettővel együtt Humber elrabolt,
miután romba döntötte az országukat. E leányt Estrildisnek hívták, s a szépségét nehe-
zen lehet leírni. Sem az elefántcsont, sem a frissen hullott hó, sem a liliom nem volt ha-
sonlítható bőrének szépségéhez. Locrin szerelembe esve nyomban feleségül vette őt…”
(II. 2.)

„Dianotus (Cornwall királya), megkapva az üzenetet Conantól (aki a gallokat és


aquitánokat legyőzve, feleségeket kért Dianotustól a katonái számára, hogy benépesítse
az elfoglalt országot, mert nem akarta, hogy a katonák a gall nőkkel keveredjenek),
összegyűjtötte minden tartományból a nemesség leányait, számra tizenegyezret, s a
közrendűek közül is hatvanezret, és megparancsolta nekik, hogy menjenek London vá-
rosába. Hasonképpen hajókat is rendelt minden partvidékről, hogy elvigyék a szüzeket
jövendőbelijeikhez. Sokan örültek ennek az utazásnak, de nagy részük, akik jobban
szerették rokonaikat és hazájukat, elégedetlen volt. Voltak olyanok is, akik talán mert
nem akarták felcserélni szűzi állapotukat a házzasságra, inkább életüket is odaadták
volna bármely országban, mint hogy a legnagyobb bőséget élvezzék a házasság igájá-
ban. Röviden, a legtöbbjük, akik különbnek tekintették magukat a többinél, meg akar-
ták őrizni szabadságukat. De ekkor már a hajók fedélzetén voltak, és lefelé vitorláztak a
Temzén a tenger felé. Végül, az armorikai (Bretagne) partok közelében a szélvihar
szétszórta az egész hajórajt. A hajók nagyobb része elsüllyedt; azok a nők, akik meg-
menekültek a veszélytől, idegen szigetekre sodródtak és egy barbár nép megölte vagy
szolgává tette őket. Mert Guanius és Melga kegyetlen seregének kezére kerültek.
Guanius a hunok királya volt, Melga a pikteké, akit Gratianus (római császár, 359-383,
II. Valentinianusszal) megbízott, hogy Germániát pusztítsa a tengerpart mentén. Míg
barbár betöréseikkel voltak elfoglalva, rábukkantak ezekre a szüzekre, akik azokon a
partokon sodródtak ki, és olyan ragyogóan szépek voltak, hogy a férfiak vadul ölelgetni
kezdték őket. De a nők ellenálltak az ambronoknak, és azok erre könyörtelenül megöl-
ték nagyobb részüket. S a hunok és piktek két ördögi vezére, lévén Gratianus és
Valentinianus (kelet-római császárok, I., 364-375, II., 375-383) zsoldosai, mikor meg-
tudták, hogy Britain szigetének minden katonája idegenben van, gyorsan útrakeltek
oda; és a szomszédos szigetek népeinek segítségével megérkeztek Albaniába (Skóciá-
ba). Egyesítve seregeiket, meghódították a királyságot, amely kormányzás és védelem
nélkül volt, és könyörtelen pusztítást vittek végbe az emberek között. Mivelhogy, mint
már említettem, Maximianus (Maximianus császár, 286-305, vagy Maximinus II, 311-
313, akinek anyja alán volt, ld. Litt.-Malc. 70) magával vitt minden hadrafogható ifjút,
akit talált és csak a házas embereket hagyta otthon, akiknek sem ügyessége, sem fegy-
verei nem voltak országuk megvédéséhez. Guanius és Melga, mikor látták, hogy ezek
nem képesek ellenállást tanúsítani, elkezdtek a legarcátlanabbul zsarnokoskodni, és
pusztítani városaikat és vidékeiket, mintha csak birkaakolban lettek volna. E súlyos
csapások hírére Maximianus elküldte Gratianus Municeps-et két légióval, ki amikor
megérkezett, azon nyomban az ellenségre támadt, és a legvéresebb győzelem után át-

196
kergette őket Írországba. Telt-múlt az idő, és Maximianust megölték Rómában
Gratianus barátai (Gratianust ölték meg a Magnus Maximus-féle felkeléskor); és a
britonokat is, akik vele voltak, megölték vagy szétszórták…” (V. 16.)

„De amikor Gratianus Municeps meghallotta Maximianus halálhírét, meg-


szerezte a koronát és királlyá tette magát. Azután olyan zsarnoki módon uralkodott,
hogy a nép rárohant és megölte őt. Mikor ezek a hírek eljutottak más országokba, ko-
rábbi ellenségeik (a hunok) visszatértek Írországból, és magukkal hozták a skótokat,
norvégokat és dákokat (dánokat), akik tűzzel-vassal szörnyű pusztítást végeztek az
egész királyságban, tengertől-tengerig, és a követek levélben fordultak Rómához, köny-
nyek közt és alattvalói sirámokkal könyörögve, hogy űzzék el az ellenségeiket. A köve-
tek rövid idő múlva olyan sikerrel jártak, hogy a rómaiak, elfeledve a múltbeli sérelme-
ket, egy légiót küldtek, melyet hajóraj vitt az országukba, s itt gyorsan legyőzték az el-
lenséget. Végül, miután nagy sokaságot megöltek közülük, a többieket kiűzték az or-
szágból és megszabadították a szenvedő népet a kegyetlenkedéseiktől. Ezt követően pa-
rancsot adtak, hogy falat kell építeni Albania és Deira között, egyik tengertől a másikig,
hogy elriassza az ellenséget és megvédje az országot.” (VI. 1.).

W. R. Cooper walesi nyelvű kéziratában Humber, a hunok királya hymyr vrenin hunawt alak-
ban szerepel, ami a fordító szerint vagy Hymyrt, Hunawt királyát, vagy Hymyrt, egy híres
(notable) királyt jelent; GoM Rex Hunnorum-ra fordította. A szüzek történetében szereplő
Guanius, a walesi kéziratban Wanius brenhin hinawd, a hunok királya, társa, Melga pedig az
eredetiben paittio, vagyis Poitou vagy Poitiers királya Nyugat-Galliában. A kelta mitológia
néhány kutatója magát a „Guanius” nevet Gwynnel, az alvilág istenével azonosítja, vagy
Gawainnal, Gunvasiusszal, Orkney királyával, míg a Melga nevet Malvasiusszal vagy Mel-
wasszal, Izland királyával (Charles Squire, 1912, T.W. Rolleston, 1994; a brit királylány, Szt.
Ursula és a kölni szüzek legendáját Kézai 13, és a Ranzanus-féle corvina is megemlíti).
De vajon tényleg képtelenség, pusztán a krónikás nagyotmondása, szertelen fantá-
ziálása lenne, hogy a „hunok” seregei résztvettek a vikingek hadi vállalkozásaiban, esetleg
letelepedésében a Brit-szigeteken? A vikingek, főként dánok és norvégok a 8. század elejétől
indulnak meg sárkányos hajóikon nyugat felé, kikötőhelyük a Humber torkolat és a „fjordok-
kal”, öblökkel szabdalt skót, ír partvidék. Mintegy kétszáz év alatt szinte egész Északkelet-
Angliát elfoglalják a dánok, letelepednek, megkeresztelkednek, saját közigazgatás alatt élnek
(Danelaw), míg Skócia északi részén, Északnyugat-Angliában és Írországban a norvég vikin-
gek telepedtek meg (G. Jones). A viking hagyományok tehát erősek lehettek, s e hagyomá-
nyokban fennmaradhatott, hogy annakidején hunok is harcoltak velük. Kelet-Európában, Atti-
la király halála, 453 után is élnek hunok és egykori szövetségeseik, a népes ogur törzsek,
akiknek fejedelmi nemzetsége rokonságban állt az Attila-dinasztiával (O. Pritsak); Kuvrat fiai
a törzsek többségével nyugatabbra vándorolt a türk kazárok megjelenése hatására a 6-7. szá-
zadban: egy részük megalapítja Bulgáriát, egy részük a Kárpát-medencébe költözik, más ré-
szük Ravenna mellett telepszik le (Theophanes, Nikephorus).
Vikingek és hunok, ogurok egyaránt kapcsolatban voltak, és jónéhányuk betagozódott
a bizánci császári testőrségbe; van adatunk arról, hogy a híres angliai dán viking főnök, Thor-
gil Sprakaleg egyik fia is a bizánci testőrségben szolgált, s ugyanígy számos hun parancsnok,
tábornok is szolgált a bizánci hadseregben (ld. Maenchen-Helfen, Moravcsik). Óészaki legen-
dás elbeszélések, mint a Völsunga Saga vagy a Niebelung ének beszámolnak az ógermánok és
a hunok kapcsolatairól. A kazárok is olykor kereskedtek, máskor harcoltak a rusz-varég vi-
kingekkel (számos déli eredetű dísztárgy, fegyver, szőnyeg, motívum jutott kereskedelmi úton
pl. Svédországba), s a kazárokkal szövetéges nomád törzsek átállhattak a viking oldalra is.
835-ben nagy valószínűség szerint három kazár vagy hvárezmi vezér (Kij, Scsak, Choriv)
alapítja Kijevet, amely az észak-déli, kelet-nyugati kereskedelem egyik fő, kelet-európai cso-
mópontja lesz. Kijevben egy időben (862 körül) a novgorodi rusz-vikingek két elpártolt embe-

197
re, Aszkold és Dir uralkodtak, akik a krónikák szerint nem vikingek voltak (Povesty
vremennyix let, Im Werden Verlag, Augsburg, 2003). Nevükből ítélhetően lehettek nomád,
steppei eredetűek, talán épp hunok, ogurok vagy avarok, hiszen egy korábbi, 563 júliusi adat
szerint (Theophanes Confessor) volt egy Aszkéltur vagy Enszkéltur nevű uralkodó, aki népé-
vel, a „herméchiónokkal” (a vörös hunok perzsa elnevezése, melyet örmény források kamicik
heptalk-nak, vörös heftalitának mondanak; a színek a steppei népnevekben valószínűleg az
égtájakra vonatkoztak, vörös = dél, fekete = észak, fehér = közép vagy nyugat), az „Óceán-
hoz” közel, tehát a Káspi-tenger nyugati részénél, a Kaukázus előterében lakott, ott ahol az
ogurok is (ld. Zakariás a sátorlakó népekről 555-ben, Kmoskó M.: Szír írók a steppe népeiről;
Theophanes töredéke közli, hogy a Donnál lakó türköket, azaz a türk alattvaló ogurokat régen
masszagétáknak nevezték, s perzsa nevük a kermichión, ld. FHG. IV., Paris, 1868, p. 270). Az
Aszkéltur, Aszkold név meglepően hasonlít a későbbi moszlim szerzőknél (Ibn Hordadbeh) a
Volgai Bolgárországban vagy a mai Erdély területén említett eskil vagy esegel népnévhez,
melyben többen a mai erdélyi székelyek őseit látták (a meótiszi ogur „kermichiónoknak”
nemigen lehetett viking fejedelmük). Megint csak nem mellékesen, Geoffrey idején a magya-
rokat, szabirokat, ogurokat hívták hunoknak az archaizáló krónikások.
A Geoffrey-féle História időrendben későbbi része egy másik aspektusát is elénk tárja
a korai brit és a steppei kapcsolatoknak. Nagyjából a Krisztus születése előtti századokra teszi
Geoffrey azt a történetet, amely Fulgenius nevű cornwalli király utazását beszéli el, amikor
Szkítiába megy sereget toborozni a római Severus ellen: „És amikor annak az országnak (ti.
Szkítiának) minden seregét összegyűjtötte, nagy hajóhaddal visszatért Britanniába és ostrom-
mal bevette York várát”(V. 2, ld. alább). Ha leszámítjuk a nyilvánvalóan téves időrendet és a
meseszerű neveket, megkapjuk a szkítiai, majd pannóniai szarmaták (jazigok, markomannok,
n.b. „Góg és Magóg” népe) megjelenését Britanniában, igaz, hogy ezek római kötelékben
kerültek oda, amikor Marcus Aurelius római császár 5500 lovas szarmatát küldött 175 táján a
szigetország védelmére az északabbra lakó barbárok ellen (Dio Cassius, Epitome L., LXXI.
16., Tom. 4., p. 181-182, a.C. 174, T. Sulimirski: The Sarmatians, 1970, p. 175, ld. Littleton-
Malcor: From Scythia to Camelot, 2004, az Arthur-mondakör alán, szarmata elemeiről). Meg-
említjük, hogy a honfoglalás előtti magyarság lovasíjász csapatai az eddigi kutatások szerint,
elsőként valószínűleg AD 1. században bukkannak föl nyugaton. T. Pekkanen, finn klasszika-
filológus 1973-ban mutatott rá a celjei sírkövön szereplő Mattzaris, és az Ovidius Tristia c.
költeményében az al-dunai római provinciánál szereplő Metere népnévre, melyeket a hazai
kutatás érthetetlen módon nem vett figyelembe (The Oldest Relationship between the
Hungarians and Sarmatians, Ural-Altaische Jahrbuch, 45; Harmatta J. utalt Pekkanenre, de
sajnos meglepően felületes módon, és 30 év múlva, ld. A magyarok nevei a görög nyelvű for-
rásokban, in Honfoglalás és nyelvészet, 1997, és A Volgától a Dunáig, MNy, 2001/1).
Meglepő, és tárgyunk szempontjából bizonyító erejű lehet a kelet-ázsiai apai Q-haplo-
csoport nyugat-európai előfordulása, melyet nagy valószínűséggel inkább a hunok (velük ke-
veredett alánok, gótok? v.ö. Littleton-Malcor, p. 61-69, és Kézai 11.), mint a tatárok terjesz-
tettek el nyugaton: Skandinávia déli részén, a délkelet-franciaországi Burgundiában, illetve a
magyar Felvidéken 4% fölötti, Izlandon, az északi szigeteken (Faröe, Shetland, Orkney) és a
nyugat-angliai Chester környékén 1-2% (római kori Deva, innen előkerültek szarmata lovaso-
kat ábrázoló faragott kövek is, ld. e tanulmány végén), valamint Anglia egyéb részein, Észak-
és Közép-Skóciában 0.5-1%, míg Írországban hiányzik (jelentősebb Q-zárvány található Dél-
Szicíliában, ahová szintén a normannokkal vagy a hunokkal korábban keveredett szarmata-
alánokkal, vagy az arabokkal kerülhetett; természetesen a haplocsoportok nem „egyenként”
vándorolnak, hanem egy népesség a domináns markere mellett más géntípusokat is magával
hozhat).
Egyszóval, bármilyen távolinak és ködösnek tűnik a középkori Albion, nem hisszük,
hogy minden valóságot nélkülözne Geoffrey of Monmouth nyilvánvalóan régi szájhagyomá-

198
nyokon, forrásokon alapuló közlése, miszerint a „hunok” a Humber torkolatvidékén harcol-
hattak a britonokkal. Legfeljebb az időpontot tekinthetjük túl korainak, nevezetesen, ha
„Brutus” trójai királyfiként Kr.e. 1200 körül élt, akkor a fia nyilván nem harcolhatott a hu-
nokkal Észak-Angliában. De később, AD 8-9. században egy észak-angliai, northumbriai ki-
rály harcolhatott a vikingekkel érkező hunok íjászcsapataival, és lehetett olyan szkítiai-
pannóniai szarmata egység is, amely szembefordult a rómaiakkal, s talán később átvitték rájuk
is a félelmetesen csengő hun nevet (az angol nyelvben a ’hun’ szó barbár hódítót jelent ma is,
melyet az I. világháborúban még a németekre is alkalmaztak a plakátokon, pl. „We beat the
Hun, now the peace is won”, vagy „How the Hun hates”, „The Hun and the Home”).

5. Fulgenius, Cornwall királya (Porrex unokája GoM szerint) SZKÍTIÁBA megy, hogy
sereget gyűjtsön a Britanniában kormányzó római szenátor, Severus ellen

„Fulgenius, amikor már képtelen volt ellenállni (Severusnak; Septimius S., római csá-
szár, AD 193-211, galliai hadjáratot is vezetett, II. Severus, 305-307), útnak indult
Szkítiába, hogy a piktek segítségét kérje hatalomra kerüléséhez. S amikor össze-
gyűjtötte annak az országnak minden haderejét, nagy hajórajjal visszatért Britanniába
és elfoglalta Yorkot. Ahogy ezek a hírek elterjedtek országszerte, a britonok legna-
gyobb része elhagyta Severust, és átállt Fulgeniushoz” (V. 2.).

Meglepőnek tűnik, hogy a rómaiakkal zajló összeütközésben a britonok „Szkítiából” hoznak


sereget. Itt szó lehet a Szkítia név toposzként való használatáról, melyet a briton krónikások, s
különösen már a franko-normann hódítás (1066) utáni keresztény szerzők, átvehettek a klasz-
szikus íróktól, akik Kr.e. 7-6. század óta rendszeresen beszámoltak az északi Szkítiából érke-
ző fenyegető, barbár veszélyről, a lovas szkítákról, szakákról, masszagétákról. W. R. Cooper
walesi kéziratában a sseithia az eredeti név, melyet néhányan Svetiával is azonosítottak, de a
szövegkörnyezet alapján a fordító szerint Írországról van szó, melyet gyakran Scotiá-nak ne-
veztek, s ezt korrupt alakban Scythiá-nak is írhatták. Ám maguk az írek egyenesen Szkítiát
tartották eredeti hazájuknak (ld. Cooper i.m. 280. lábj., v.ö. GoM, IV. 17., Rodric, a piktek
királya nagy flottával jött Szkítiából Britannia északi részébe), ami azt jelenti, hogy Szkítia
ősemlékezete élt a kelta Britanniában még a szászok és normannok előtt.
Nennius, a Historia Brittonum-ban azt írja, hogy „sok nemes születésű szkíta élt Egyip-
tomban, akiket elűztek onnan” (15.), ami a szkíták elő-ázsiai betöréseinek és kivonulásának
emlékére utal, mely a Kr.e. 7-6. században történt; ennek során várost is alapítottak a Jordán
partján, Scythopolist, a mai Beth Shean környékén, majd a Fekete-tenger északi partvidékén
és a pusztákon telepedtek meg. Nennius megemlíti azt a közkeletű ókori hagyományt is, hogy
a bibliai Jáfet „második fiától, Magogtól származtak a szkíták és a gótok” (18), továbbá el-
mondja, hogy a briton Vortigern „követeket küldött Szkítiába, ahol számos harcias csapatot
összegyűjtve, tizenhat evezős hajóval tértek vissza” (37.; Six Old English Chronicles, 1848).
Mindezek a névhasználati, történeti bizonytalanságok lehetnek ugyan a középkor legendás
pontatlanságai, mindenesetre nem zárhatjuk ki teljesen a Szkítiával és népeivel való egykori
reális kapcsolatok hományos emlékének hatását, hisz nemcsak találgatásaink vannak e kap-
csolatokról.

Epilógus

A nevek, mint Subardus, Suard (Suhard), a hunok, Szkítia, a kisázsiai istennő és a fehér szar-
vas áldozat említése, egyértelműen steppei, ősvallási elemei a Brit Históriának, s nekünk, ma-
gyaroknak egészen közeli, „őshazai” tájakat, emlékeket idéznek. Ma már végülis kiderít-
hetetlen, hogy pontosan honnan és miért kerültek bele ezek a nevek, történetek Geoffrey of
Monmouth krónikájába és az ő korábbi forrásaiba, de az kétségtelennek látszik, hogy vala-

199
milyen alappal bírt a szerepeltetésük, ha másért nem, a népeink, hunok és szovárdok, n.b. ős-
magyarok hírének köszönhetően, amely a középkorban eljutott Britanniába is, méltónak bizo-
nyulva arra, hogy a később nagy jelentőségre emelkedett szigetország népének legendás ha-
gyományaiban megjelenjenek, nem is annyira érintőlegesen. Talán ezeknek az összefüggé-
seknek az ismerete késztette Burne-Jones-t, a preraffaelita festőt, hogy a The Last Sleep of
Arthur in Avalon című képére odafesse a magyar Szent Koronát.

(Z. Tóth, Csaba: Ancient Magyars in the English Legendary? – The British History of Geoffrey of
Monmouth and Its Possible Relations with the Prehistory of Magyars, 2011-10-06)

Bibliográfia:

The British History of Geoffrey of Monmouth, A. Thompson 1718-as fordítása, J. A. Giles javításában, London,
1842., books.google.hu
Brut y Brittaniait, The Chronicle of the Early Britons, ford. W. R. Cooper, 2002, ldolphin.org
Six Old English Chronicles. ed. J. A. Giles. London: Henry G. Bohn, 1848. (Nennius: fordham.edu)
Celtic Myths and Legends, Charles Squire, 1912, és T.W. Rolleston, 1994.
Gwyn Jones: A History of the Vikings, Oxford, 1984.
Dionis Cassii Cocceiani, Historia Romana, ed. Ludovici Dindorfii, Lipsiae, 1864.
C. Scott Littleton – L. A. Malcor: Szkítiától Camelotig, Nyíregyháza, 2005.
T. Sulimirski: The Sarmatians, Southampton, 1970.
Gary Beckman: „My Sun-God”, Melammu Symposia III, Ravenna, 2002.
Dominik Bonatz: The Iconography of Religion in the Hittite, Luwian and Aramaean Kingdoms, 2007.
Wolfgang Fauth: Sonnengottheit und ’Königliche Sonne’, Ugarit Forschungen, 11 (1979).
C. Plinii Secundi Naturalis Historiae, ed. Ludovicus Ianus, Lipsiae, 1854.
Claudii Ptolemai Alexandrini Geographia, ed. C. F. A. Nobbe, Lipsiae, 1845.
Procopius: History of the Wars, Books I-II., trl. H. B. Dewing, London - New York, 1914.
Constantinus Porphyrogennetus: De thematibus et De administrando imperio, CSHB, Bonn, 1840.
Povesty vremennyix let, Im Werden Verlag, Augsburg, 2003.
J. B. Bury: The History of the Later Roman Empire, I-II., 1923.
L. Koryakova-A.V. Epimakhov: The Urals and Western Siberia in the Bronze and Iron Age, 2007.
O. Pritsak: Die Altbulgarische Fürstenliste, 1955., The Hun Language of the Attila-Clan, in Harvard Ukrainian
Studies, VI/4, 1982.
Nartok, Kaukázusi hősmondák, L’Harmattan, Bp., 2009.
A magyarok cselekedetei (Gesta Hungarorum), Anonymus és Kézai Simon krónikája, Osiris kiadó, Bp., 1999.
Z. Tóth Csaba: „Vadat űzni feljövének” – a termékenységistennő ősi kultuszai és honfoglaláskori művészetünk,
Hitel, 1999/5; Az „Arany Anya” szobrának szibériai legendája, in Magyar őstörténeti tanulmányok, Mikes
International, Hague, 2010, Az istennő keresése, in Restitutio, 2011.

Arthur csatája a szkíta-szarmata-alán típusú sárkányos zászló alatt, Suite Vulgate, Paris,
BNF, fr. 95., és London, BL Add. 10292 (ld. az orlati csont övcsat, és Arrianus, Tactica, 35, a szkíta hadijelvé-
nyekről; a sárkány vörös színben Wessex jelvénye lett, ld. bayeaux-i kárpit,
a hastingsi ütközet ábrázolása, v.ö. még Uther Pendragon nevével; ld. Littleton-Malcor)

200
Táblázat és térkép: Geoffrey of Monmouth Brit Históriájának
lehetséges magyar őstörténeti vonatkozásai
(The British History of Geoffrey of Monmouth, A. Thompson, J. A. Giles, 1842. nyomán összeállítot-
ta: Z. Tóth Csaba, 2011)

BRUTUS
trójai herceg, Aeneas dédunokája, Britannia első
CORINEUS királya; mielőtt nyugatra indul, Dianának áldoz Ke-
Brutus társa, híres harcos, leten; az áldozati csészében bor és fehér szarvas vére
Cornubia, másképp Cornwall van, melyet a tűzbe önt, és fohászkodik, hogy az
első királya; útban nyugat felé, istennő közölje, merre vezet útjuk; az istennő
Aquitániában megküzd a szertartás után álmában megjelenik Brutusnak
Subardus „konzullal” és há- s elmondja neki, hogy egy nyugati szigeten fog lete-
romszáz emberével, akiket lepedni népével (I. 11); így is lesz, s a szigetet, me-
legyőz (I. 13); az Albion nevű lyet korábbi nevén Albionnak hívnak, saját magáról
szigetre érve megküzd Britain-nek, British-nek nevezi el;
Goemagot v. Gogmagog nevű Ignoge-tól, egy görög királylánytól,
óriással, a szigeten élő óriások három fia született:
vezérével és leveti egy sziklá-
ról, melyet Lamnagot-nak,
„Goemagot ugrásának” nevez-
tek el; jelenleg Haw,
Plymouthnál (I. 16)

LOCRIN, ALBANACT, KAMBER,


aki Loegria nevű or- aki az Alba nevet adta Cambria királya
szágrész ura lett; Skóciának, ahol ural-
megölte Humber-t, kodott, míg megjelent
a hunok királyát, róla Humber,
nevezték el az észak- a hunok királya, és
angliai Humber-folyót csatában megölte
(II. 2) (II. 1)

Guanius, a hunok királya és a tizen-


egyezer szűz története (V. 16); a hunok
Locrin későbbi le- kegyetlen serege Germániát és
származottai: a partvidéki népeket pusztította, míg
FERREX és PORREX, Maximianus két légióval Írországba
utóbbi összeesküvést üldözte őket; innen ismét betörnek Bri-
sző testvére ellen, de tanniába, skótokkal, norvégokkal, dá-
leleplezik és a frank nokkal együtt (VI. 1)
királyhoz, Suard-hoz
menekül, ahol sereget FULGENIUS, Cornwall királya Szkítiába
gyűjt testvére ellen megy sereget gyűjteni a római szenátor,
(II. 16) Severus ellen, s amikor összegyűjtötte
Szkítia minden seregét, nagy flottával
visszatért Britanniába és bevette Yorkot
(V. 2)

201
202
Függelék

A középkori nyugati legenda-irodalom néhány magyar vonatkozású eleme

Mivel a Grál-monda Keletről származik, elképzelhető, hogy elemei, összefüggései már a honfoglalás
és megtérés előtt bekerültek a magyar hagyományokba, amikor szorosabb kapcsolatba kerültünk a déli
népekkel és a kereszténységgel (ne feledjük, hogy már az 5. századtól sikeres térítések zajlanak a Ka-
ukázustól északra, a hunok, sátorlakó népek között). A szent kehely képzete azonban már ősidőktől
létezett a magyarság áldozati kultuszaiban is, míg a Grál-történet kettétört, majd összeforrt kardról
szóló részei vagy szintén megvoltak nálunk is a kereszténység előtt, vagy pedig a középkorban vettük
át a nyugati történetből. Erre a kiegészítésre szükség van, mert a Littleton-Malcor szerzőpáros köny-
vében (Szkítiától Camelotig, 2005) az áll, hogy „nincs bizonyíték” arra, hogy a magyaroknál meglen-
nének a Grál-monda kaukázusi alán-oszét elemei (i.m. p. 74). Hangsúlyozni kell, hogy alapjában véve
nem az a cél, hogy a Grál-történetet „nacionalizáljuk” és steppei (alán, hun, magyar) eredetűnek téte-
lezzük fel, mert ez egyszerűen tévedés lenne, hanem csupán az, hogy a steppei népek őshagyományát
vizsgálva feltárjuk azokat a nálunk is meglévő ősi képzeteket, archetípusokat, melyek akár belejátsz-
hattak a keresztény misztérium megértésébe, a keleti és nyugati kultúrimpulzusok találkozásába, to-
vábbalakításába, a szájhagyomány szintjén, még az írásbeliség, a kódex-irodalom elterjedése előtt.

I. A szent kehely előképe a steppei népeknél

a) a szkíta őshagyomány égből hullott aranycsészéje (Hérodotosz, v.ö. ivókürt, övre csatolható csésze-
viselet, mindkettő meg-található a valószínűleg avar-hun-ogur eredetű Nagyszentmiklósi kincsben)
b) a bronz, majd vasüst (bronzkortól használják a steppei ősiráni népek, a hunok őrizték meg legto-
vább)
c) az ősmagyarok minden bizonnyal használtak áldozócsészét a szertartásaiknál, bár ez régészeti ásatá-
sokból eddig még nem került elő (ahogy fejedelmi sír sem)
d) a „rabonbáni” áldozópohár a Csíki Székely Krónikában (nem tartják hitelesnek e krónikát, de ha a
17. században készült is, megőrizhetett ősi, szájhagyománybeli elemeket)

II. A kard, melyet a víz eggyéforraszt, illetve megtisztít

Magyar megfelelője a székely Csaba-hagyományban szereplő Attila-kard mítosza: „Maradék népével


hátrált Csaba, hogy az elveszett hon visszaszerzésére ázsiai rokonaival egyesülten térhessen vissza, s
Etele szent kardját, mert így hagyá a jóslat, a puszták tengerének habjaiban a testvéri vértől tisztára
mártván, annak bűverejét visszaadja.” (Lugossy József: Ősmagyar csillagismei közlemény, Ipolyi
Arnold: Magyar Mythologia). Itt nem szerepel ugyan kettétört kard, de a kard az „erejét” itt is víztől
nyeri vissza, csodaszerű módon (v.ö. Epiphanius: a szkíták istene „Akinakes”, ami a szkíta-iráni rövid
kard neve volt; v.ö. a székelyek népnevének összefüggését a szkíták általános „szkolot” nevével Hero-
dotosnál, IV. 1-6., és a későbbi „herméchinón”, vörös hjón/hun fejedelem, Aszkéltur/Enszkéltur, illet-
ve az Aszkold, eszkil, eszegel személy- és népnevekkel a görög, szláv, moszlim forrásokban). A kard
a földi és a szellemi hatalom szimbóluma volt egyszerre, a legendákban, szellemi hagyományokban az
értelem éles megkülönböztető képességét jelenti.

III. Alánok a magyar eredethagyományban

Köztudomásúlag a Kézai-krónika mondja el, hogy a magyarság eponim ősei, „Hunor és Magor”, a
hunok és magyarok, az alánok lányai közül szereztek maguknak feleségeket, és tőlük származik min-
den magyar (4. fejezet, v.ö. Prokopius, Iordanes a Meótiszon átkelő hunok, ogurok mondájáról). Ez
egy hiteles utalásnak tekinthető arra, hogy amikor a hunok 375-ben legyőzték az alánokat, a hunok
között lehettek szovárd-magyar csapatok is, bár Kézainál mind a Dula, mind a Belar név említése in-

203
kább a bolgárokat idézi (ld. a bolgárok Dulo-[kín. tielö, dingling] dinasztiája, mely az Attila-klánnal
rokonságba került, ill. a Belar név a bulch, bolgár – balchi, közép-ázsiai? – nevet rejti; a magyarság a
hunokkal még nem költözött a Kárpát-medencébe; a székely Csaba-hagyomány és Kézai utalása a
„700.” évre inkább Kuber 7. századi bejövetelére s a székelyek ekkori „első honfoglalására” vonatko-
zik). Az alánokkal akár szovárdok is eljuthattak Aquitániába, Frankföldre, és ha volt e „nyugati
szovárdok” között kiemelkedő személyiség, amire jó az esély, a neve megőrződhetett a francia hely-
névi anyagban (eddig még nem kutatták itthon a franciaországi alánok történetét, pedig illene, v.ö.
Littleton-Malcor, p. 61-69).

IV. Magyarország említése a Grál-történetekben

a) Magyar szempontból is érdekes a Flore und Blanscheflur költemény (a francia ’virág’ és a Pâques-
fleuries, Virágvasárnap névből, illetve Virág és Fehérvirág, a középkori vallásos-alkímiai szimbolika
nyelvén Rózsa és Liliom; az 1160 körüli ófrancia eredetit E. Du Méril adta ki 1856-ban, de van 1220
körüli középfelnémet változata is, melyet Konrad Fleck készített, ld. digi.ub.uni-heidelberg.de, Cod.
Pal. Germ., cpg362; ugyanott E. Sommer, 1846. évi forráskiadása, melyre alább hivatkozunk; ld. Z.
Tóth Csaba fordításában, utószavával magyarul: Rózsa és Liliom, 2011). Ez a meseszerű költemény
egyfelől utal keletkezésére a muzulmán és keresztény világban, és európai elterjesztőjére, Nagy Kár-
oly, frank király (742-814) anyai nagyapjára, Charibert de Laon grófra (élt 720 k.), akit a költemény
„Flore”-nak nevez. 765-ben valószínűleg Charibert gróf ösztönzésére utazik frank követség Bagdadba,
Al-Manszur kalifa (754-785) udvarába s ekkor kerülhetett a költemény és az egész Grál-monda magva
nyugatra, talán szír keresztényektől, akik a kereszténységet meg akarták menteni a már akkor jelentke-
ző kiüresedéstől, absztrakttá válástól. A legendában Flore keresi elvesztett párját, Blanscheflurt, ami-
ben a lélek útját ábrázolták, mely a „Grálhoz”, az igazi, szívbéli szeretethez és beteljesüléséhez vezet,
a kereszténység mindeneket egyesítő eszmei-életérzésbeli lényegének teljes befogadásához, hasonlóan
mint a Parzivalban (ld. W. J. Stein: Weltgeschichte im Lichte des Heiligen Gral, Stuttgart, 1928, p.
85). A történet elmondja azt is, hogy a főhős, „Flore” királysága Ungern, (ófr. Hongerie) Vergalt vagy
Norgalt (Norgals országnév szerepel a Parzivalban is, v.ö. az avarok valódi neve, vár-khjón, vár-hun,
azaz várkony = Vergalt?) és Krieche, vagyis Görögország volt (Sommer, 334., 344. sor), s hogy Flore
a Hongerie királyságot a „nagybácsijától örökölte”. Ez azt jelenti, hogy Nagy Károly rokonságban
állhatott az avarokkal vagy még inkább az ekkor már keresztény onogur-bolgárokkal, anyja vagy
nagyanyja (mindkettőt Bertradának vagy Bertának hívták) egyik rokonának avar/bolgár házassága
révén (az avar rokonságra már utalt Fehér M. Jenő szerzetes-történész; a fiatalabbik Bertáról, Nagy
Károly anyjáról Viterbói Gottfried azt írta, hogy „Magyarországról jött, de Heraklius, bizánci csá-
szártól származott”), illetve a Flore-költemény azt követően íródott, hogy a frankok 796 után csellel
legyőzték az avarokat, elvitték minden kincsüket, mely főleg bizánci békeadókból gyűlt össze (Fehér
M. Jenő nyomán néhányak úgy vélik, hogy a magyar Szent Korona ekkor került nyugatra; nem lehe-
tetlen, hogy a képrombolás korában, 726-843, vagy előbb, a bizánciak koronát is juttattak az avarok-
nak adó fejében; Heraklius például adott a turkoknak vagy kazároknak koronát és más kincseket, hogy
megnyerje őket a perzsák elleni harchoz: „ita demum ad imperatoris complexum admissus est, qui
detractam sibi coronam Turcae capiti imposuit”, Nicephorus, AD 625, Heraclius a saját koronáját a
turk uralkodó fejére helyezte; később Bíborbanszületett Konstantin intése fiához, hogy ne adjon koro-
nát a magyaroknak, talán a korábbi tapasztalatra vezethető vissza, hogy a nomádok kaptak koronát is,
de állhatatlanságuk miatt, mivel a fizettség szerint hol az egyik küzdő fél oldalára álltak, hol a másiké-
ra, nem érdemlik; emellett felmerülhet a Szent Korona másik bizánci kapcsolata, a 8-9. századi Velen-
cén és a pápán keresztül; a Korona egész ikonográfiája bizánci készítésre utal, melybe esetleg bele-
játszhatott egy „steppei” vagy kaukázusi vagy perzsa-iráni ötvösmester kezemunkája).
Az Ungern/ Hongerie országnevek (megjelenik egy köz.feln. Boumgerige névalak is, Du
Mérilnél pedig: Hongerie és terre de Bougrie vagy Bougerie) tehát vonatkozhatnak a 8-9. századi
dunai Bulgáriára, melyet 679-ben alapított Aszparuk fejedelem, Kuvrat fia, Attila király egyik leszár-
mazottja (ld. O. Pritsak, 1955; Kuvratról leírják a bizánci források, Nikephorus és Theophanes, hogy
maga Heraklius császár keresztelte meg 619 körül), de a Kárpát-medence keleti részére is érthető a
Hongerie, Bougerie név, amelyet 803-814 között foglaltak el a bolgárok, sőt az sem kizárt, hogy az
egyik név már a honfoglaló magyarokat is beleszövi a történetbe, akár egyfajta jóslatként, hiszen a

204
történet alapvetően spirituális tartalmú, távlatú. Bár a dunai bolgárokkal ellenséges viszonyban állt a
korabeli magyarság (Anon. 13, 14, 39. szerint a szkíta magyarok a „hungar”, azaz onogur nevet a
„bolgárok dölyféből”, gúnynévként kapták), egy jelentősebb ogur néprész is csatlakozhatott a magyar-
sághoz (valószínűleg a krími/ levédiai kutrigurok, a 9-ogurok egy része), miután a szabirok elszakad-
tak tőlünk a besenyő támadás hatására 800 körül, és pótolnunk kellett a haderőt (ld. a hét törzsnevünk-
ből öt török eredetű, kettő pedig, a Megyer és Nyék, „uráli” – szerintem ősiráni – az eddigi kutatások
szerint). Az ogurok az ázsiai hunokkal szorosabb kapcsolatban álló, szkíta jellegű néptörzsek voltak az
Altáj-hegység, Nyugat-Mongólia környékén (a kínai források valószínűleg az ogurokat említik „magas
kocsijú dinglingek” néven, ld. Vásáry: A régi Belső-Ázsia), eredetileg szkíta-óiráni nép lehetett, és
nyugati-türk, kazár hatásra törökösödhettek el (ld. az onogur-bolgárokról és a székelyek „Csa-
ba”/Kuber-hagyományáról szerzőtől Ismerjük-e krónikáinkat?, in Magyar őstörténeti tanulmányok,
2010, mek.oszk; felmerülhet, hogy a székelyek Kuber népének Görögországba, illetve a bajorokhoz
költözése után is használhatták a Hungaria nevet). Másfelől, szellemi értelemben, a Hongerie stb.
országnevek szerepeltetése egyértelműen utal a kelet-nyugat kapcsolatok elsőrendű szellemi színteré-
re, az itt élő népeknek a kereszténység valódi, szellemi-szociális megértésében játszott fontos szerepé-
re, a 8-9. századok után is.

b) Wolfram von Eschenbach Parzival-jában (1200 k.) megjelennek Stíria/Szlovénia helységnevei (IX.
fejezet, Cilli/Celje, Rohas/Rogatec/Savanyúkút, Anschau/Poglet, Gandin/Hajdin, a Drau/Dráva, a
Grajena-patak stb., ld. Z. Tóth Csaba: Jegyzetek a Parzival magyar kiadásához, 2005, orszagepito.hu),
Parzival nagyapjának származási helyeként, utalva a Grál-misztériummal való történeti-földrajzi kap-
csolatra. Szerepel még a Parzivalban (XIII. fejezet) egy Clinschor vagy Klingsor nevű varázsló, akit a
Manesse-kódex (1340 k.) Klingesor von Ungerlant néven ábrázol, ami téves lehet, mivel a Parzival
nem magyarnak nevezi, hanem Nápoly környékével és Szicíliával hozható összefüggésbe (v.ö.
Schastelmerveil = Kalat al-Bellut, a dél-szicíliai Sciacca közelében, ld. arab elfoglalásáról W. J. Stein,
i.m. 337, 390; ld. még Virgilius varázsló in Sfurtuna, az elátkozott leány, szicíliai népmesék). Talán
azért lett „magyarrá” Klingsor, mivel a távol élő német énekmondók, költők a Sciaccával szomszédos
dél-szicíliai Mazara várost és a Val di Mazará-t „magyarnak” értelmezték? (Manesse-kódex, c. 1340:
digi.ub.uni-heidel berg.de, cpg848/ 0434; itt Klingsor említése után egy hátrafelé nyilazó nomád lovas
is látható, akit egy thüringiai lovag egy várba űz, 0448. oldal, ld. alább; a kép alapja többszörös gyöke-
rű: mind a hunok, mind az avarok, mind a magyarok vezettek hadjáratokat Nyugat-Európában).

205
Genetikai táblázatok: az R, Q, J és G apai haplocsoportok európai elterjedése

206
207
Apai haplocsoportok megosz-
lása a mai európai népek
genetikájában

208
eupedia.com

209
210
12. ”Ezerszer üdv a sötét pastorellának…”
A „finnugor” elmélet rejtélyei és a magyarság eredete

A
z Európában „rokontalannak” aposztrofált magyarság „finnugor” eredetének
nyelvi és néprajzi-történeti hipotézise, mint ismeretes, azokon a többé-kevésbé
kósza s gyakran eltorzított híreken alapult, melyeket kezdetben különböző utazók
terjesztettek. Az első utazók között voltak a tatár veszélyt is kipuhatolni induló
domonkos rendi szerzetesek, élükön a magyar Julianus baráttal, 1235-36-ban.
Julianus azonban egyértelműen a Volgánál, az „Itilnél” lakó magyarokról beszélt, nem lapp,
finn vagy „jugri” eredetről, és nem akart mindenáron európai rokonokat találni. Ő a 7. szá-
zadban alapított Volgai Bolgárországban találkozhatott magyarul beszélő emberekkel, akik-
ben a honfoglalók maradékait ismerte fel. Később hírt adnak az utazók a Volgánál élő
„mescserekről”, „mozsarokról”, akikben a kutatók egy része szintén a honfoglalás előtti ma-
gyarok ottmaradt utódait látja (T. Pekkanen, 1973, részlete: Turán, 2009/1, 144). Róna-Tas
András (1996, 325) rámutat, hogy a keleten maradt magyarokkal még a 12. században is kap-
csolatot tartott a kárpáti magyarság. Hegedűs József pedig kiemeli, hogy „a IX-X., XII-XIII.
században mi többet tudtunk a hátramaradt eleinkről, mint később a külhoni krónikások, hír-
hozók a XV-XVI. században” (Hegedűs J., MNy, 1998/3). Mielőtt Maximilian Hell és
Sajnovics János jezsuiták „lapp” munkásságával, mint tanulmányunk központi témájával fog-
lalkoznánk, nézzük röviden a magyarság eredetével kapcsolatos külföldi hipotézisek kialaku-
lásának fontosabb, és a kutatás számára általában már ismert lépcsőit, főként Hegedűs József
tanulmánya alapján.
Julius Pomponius Laetus (1425-1498), itáliai humanista, az antik Róma magasztalója
mondja ki legelőször tömören, hogy az „ugrok” a Jeges-tenger mellett laktak, és innen ván-
doltak Pannoniába (Hegedűs, 1998, 287, és Opera Pomponii Laeti Varia, 1521., L.: „Vgri
glacialis oceani adcolae, quaerendos sedes, Pannonias ingressi”, Justinus idején, 518-527?!?;
ugrok az indexben „földművelők”, agricolae?!?). Ez a közlés, mely Strabo urgoi nevére is
visszavezethető antik toposznak tűnik (v.ö. Pekkanen), gyanús módon szó szerint egyezik a
362 körül írt római Ammianusszal, aki szerint a hunok a Meótiszon túl a Jeges-tengerig lak-
nak (Róm. tört., 31,2,1: „Hunnorum gens… ultra paludes Maeoticas glacialem oceanum
accolens”), keveredik a források „ugri”, azaz ogur-török neveivel, és az oroszok által használt
„jugri” névvel, de e kettő valószínűleg nem ugyanaz (az ókori urgi és az AD 5-6. századi ugri
sem biztosan, ld. őstörténeti rész). Laetus nyilvánvalóan nem nyelvtudományi alapon kreálta a
„jeges-tenger-melléki” eredetünket, ő maga nem tudott magyarul (Mátyás királlyal váltott
levelét is latinul írta), s az itáliai „hírhozó” kereskedők sem, legfeljebb az oroszok közléseiből
tájékozódhattak. Laetus, kora rendkívül sikeres tanítója, aki megalapította az Accademia
Romana-t – egyik tanítványa volt Alessandro Farnese, a későbbi III. Pál pápa, aki a jezsuita
rend megalapítását is jóváhagyta (Pastor, XII, 523) –, nem csupán egy reneszánsz „divat”
szerint működhetett, hiszen azt mondotta, hogy Szókratészhez vagy Krisztushoz hasonlóan
reméli, hogy a tanítványaiban fog tovább élni, ami hosszú távú koncepciókat sejtet (akadé-
miája 1527-ig, Róma kifosztásáig állott fenn, de valószínű, hogy ez csak „külső” adat).
A híres Fra Mauro portolán (1459) Oroszország területén feltünteti Permia mellett, az
Uráltól nyugatra Jogoristan-t, elsőként a térképészet történetében (Hegedűs, 1998, ld. alább).
Ezidőtájt vetette fel maga II. Pius pápa, családi nevén Enea Silvio Piccolomini (1458-
1464), hogy a magyarok szerinte nem a hunoktól származnak, hanem a szkítákkal együtt (?)
prémkereskedéssel foglalkoztak hajdanán (v.ö. Jordanes, Getica, 6. század: „Hunuguri autem
hinc sunt noti, quia ab ipsis pellium murinarum venit commercium”, az ogur-törökökről szól-
ván). Piccolomini a Cosmographiájában (1509-ben jelent meg) egy veronai polgár elbeszélése
nyomán azt írja, hogy a Pannoniában élő magyarok műveletlen, bálványimádó rokonai a Don

211
(Tanais) mellett laknak (erről tudhatott Laetus is, de félremagyarázta?). Ezt a közlést Bonfini
és Thuróczy krónikái is átveszik. Bonfini: „Pius pápa, szerintem igen nagy tudós, akit ugyan-
olyan érzelmek vezérelnek, mint Jordanist, nem hiszi, amit minden történetíró állít, hogy a
magyarok a hunoktól erednének, azt írja, hogy a magyarokat és a szkítákat a nyestprém-
kereskedés tette ismertté. Ez a szentséges atya tanúságra hív egy veronai polgárt, aki azt
mondta, hogy amikor a Don forrásánál járt, ott magyarul beszélő népre bukkant. A mi isteni
Mátyásunk szarmata [rusz] kereskedőktől értesült ugyanerről, követeket és kutatókat küldött
oda, hogy a rokon népet, ha lehet, átcsábítsa a folytonos háborúságtól meglehetősen elnépte-
lenedett Pannóniába… (A magyar történelem tizedei, Balassi kiadó, 1995., Első tized, Máso-
dik Könyv, p.189-190). Thuróczy: „a veronai ember (homo Verona ortus) hazajővén s tapasz-
talását a pápával közölvén, Sz. Ferencz szerzetbeli s magyarul tudó papokkal oda akart menni,
megtéríteni a pogány magyarokat: de a moszkvai fejedelem, a ki a görög egyházhoz szít, nem
tűrvén, hogy az ázsiai magyarok a római egyházzal egyesüljenek, nem ereszté őket oda.”
(idézi Hunfalvy, 1876, p. 287, 13. lábjegyz.).
A „csicsergő” olaszok után a következő, jelentős hatást gyakorló munka e kérdésben a
lengyel Matthias de Miechow: Cronica Polonorum, másként Tractatus című műve (1517),
mely a szkítiai Juhra-tartományról is tudósít, azzal az ugyancsak „kész” elképzeléssel, hogy a
„Juhri” (Hungri, majd Hungari) innen származtak el a Kárpát-medencébe. (v.ö. Hegedűs,
1998, és Király Péter: A lengyel krónikák, évkönyvek és M. Miechow „Tractatus”-ának ma-
gyar vonatkozásai. Dimensiones Culturales et Urbariales Regni Hungariae 8. Nyíregyháza,
2004. 62.). Ekkortól indul meg szélesebb értelemben a magyarság eredetének „felfedezése”.
Sigismund von Herberstein, osztrák születésű moszkvai követ, a Rerum Moscovitarum
Commentarii (Moszkoviai útijegyzetek, 1549) című munkájában így ír: „Jugra területének
helyzete a fentebb elmondottakból világos. Az oroszok hehezettel ejtik ki a nevet – juhra [és a
népet jugricsoknak nevezik]. Ez az a Jugra, ahonnan valamikor a magyarok elindultak és el-
foglalták Pannóniát… Azt mondják, a jugrák mind a mai napig közös nyelven beszélnek a
magyarokkal; de nem találtam egyetlen embert sem, akivel szót válthatott volna a [magyarul
tudó] szolgám.” (Katona Erzsébet fordítása). Ezeket a híreket ismétli Johannes Leunclavius
(Löwenklau, 1533-1593): „miután a juhrik (magyarok) elhagyták hazájukat, Juhriát, először a
meótiszi mocsaraknál telepedtek le…” (idézi Tardy, 1988).
Alessandro Guagnini (1538-1614), vagy Maciej Stryjkowski (a szerzőségen vita van) a
Sarmatiae Europeae descriptio, quae Regnum Poloniae, Lituaniam,… (röviden Descriptio,
1578) című munkában így ír: „Jugra, vagy Juhra terület, melynek lakóit juhriknak, másként
jugricinek nevezik, az Északi Óceánnál fekszik. Innen költöztek ki a magyarok és elfoglalták
Pannoniát, jelenlegi hazájukat. Először a Meótisz-tavához mentek, onnan a pannóniai Duna
folyóhoz, és általuk lett elnevezve Pannónia Juhariának, amiből Magyarország elneveztetett,
és ahonnan Atila fejedelem sok ázsiai és európai provinciát meghódított. Ezért a moszkoviták
nagy dicsekvéssel mondják, hogy az ő alattvalóik hódították meg Germániát, Itáliát, Görögor-
szágot. E térség (ti. Jugria) lakói, egyedül a moszkvai nagyfejedelmeknek adóznak, és ugyan-
úgy magyarul beszélnek.” (ford. ZTCs., ld. uő: Az „Arany Anya” szobrának nyugat-szibériai
legendája és eredetének kérdése, Mikes International, 2010/3).
Sajnovics említést tesz róla, hogy Eccard: Notitia rerum Hungaricarum-ában szerepel
egy leírás, miszerint a 17. században egy Fabricius nevű svéd követ a Volga-Káspi-térségben
találkozott egy néppel, amely „finnül” számolt (Demonstratio, 2. kiadás, ld. Vértes O. András:
XVII. századi közlés a Volga menti magyarokról, Nyelvtud. Közlemények, 1963: 411-3.).
Következnek a sorban P. Jovius, Martin Vogel, Törster János (Hegedűs J.: A Törster-
legendáról, MNy. 1992: 295-304), majd a 18-19. században O. Rudbeck, G. Stiernhielm,
Bengt Skytte (Stiernhielm tanítványa), J. Ph. Strahlemberg, J. E. Fischer, A. L. Schlözer és
mások, akik már egyre határozottabban (és tudálékosabban) a jugri-magyar azonosítás mellett
szállnak síkra (v.ö. J. Gulya: Some Eighteenth Century Antecedents of Nineteenth Century

212
Linguistics. The Discovery of Finno-Ugrian. in: Dell Hymes, ed., Studies in the History of
Linguistics. Bloomington, London, 1974. 7-8: 258-76).
Mint Hegedűs József írja, eközben „nálunk jószerivel e téren semmi sem történt, kivé-
ve Huszti Andrást (1791), és főként Torkos József (1747) kezdetleges vogul-magyar szó-
egyeztetéseit. A 18. század vége felé azonban – úgyszólván a semmiből, s ez furcsa ellent-
mondás (kiemelés ZTCs.) – megjelenik Sajnovics János Demonstratio, Idioma Hungarorum
et Lapponum idem esse (Bizonyítás, hogy a magyar és a lapp nyelv azonos, 1770) című, nem
csekély meglepetést okozó munkája, amelyben Sajnovics …közvetlen rokonságot állapít meg
a lapp [számi] és a magyar nyelv között.” Ezt követően mintegy fél évszázad múlva lépett
csak színre Hunfalvy Pál, majd Budenz József” – s nyomukban a későbbi kutató-nemzedékek,
nagyrészt meghaladva, de tovább is görgetve az elődök „irányított” tévedéseit. Mint Hegedűs
József rámutat: „a híradások szerint e távoli rokonaink bálványimádók, mérhetetlenül elmara-
dottak, nyershúst evők, nyomorúságos viskókban lakók stb. Főként Matthias de Miechow már
említett munkája nyomán bontakozik ki ez az elmarasztaló irodalom (kiemelés ZTCs.)... Sok
hasonló, szinte kárörvendő leírásról tudósíthatnánk még.” (…) „Ha mindehhez hozzátesszük
Herder (részben Schlözer által sugallt) jóslatát, miszerint a magyar nyelvet évszázadok múl-
tán már talán meg sem lehet találni, akkor talán megérthetjük, hogy nemzetünk, népünk „lefo-
kozása”, továbbá a hasztalan, évtizedekig tartó küzdelem a magyarnak mint államnyelvnek
elfogadásáért nem hozhatott eufóriát a finnugor nyelvhasonlítás iránt.” (Hegedűs, 1998, 289).
Ezen a ponton, látva, hogy a régi utazók által a helyszínen, keleten szerzett informáci-
ók megbízhatóbb része a Don-Volga vidékén élő hátramaradt rokonainkat említik, majd hogy
a források szintén reálisnak mondható névanyaga mennyire összekeveredett az egyre inkább
„készpénznek” vett „jeges-tengeri” hipotézisekkel, felmerül, hogy honnan eredt maga a ten-
dencia, mely a magyarságot elkezdte váltig az északi, sőt eszkimó népekkel rokonságba hoz-
ni? Mint Bakay Kornél régészprofesszor a 90-es évek elején találóan fogalmazott: „hogyan
lettünk finnugorok?” – a korabeli „tudósok” révén, akik még nem rendelkezhettek sem a ré-
gészet, sem az antropológia, sem a modern genetika bizonyítási eszközeivel, eredményeivel,
csupán szállongó hírek, illékony nyelvhasonlítgatások (és egyes „rejtélyesen” makacs előfel-
tevések) vezették őket, feledve, hogy idegen nyelvet mindenkor lehetett tanulni is. Hogyan
lett a „lapp” bolhából „finnugor” elefánt? Hogyan tevődött össze tudatlanságból, és bizonyos
nagyon is tudatos megtévesztési szándékból, de paradox módon, később úgy tűnik némi
nyelvtudományi részigazságból is, a magyarság „finnugor eredetének” elmélete?
Mind a tudománytörténészek, mind a nyelvészek általában „udvariasan” mellőzik a je-
zsuitizmus, vagy az ún. „felvilágosult” szabadkőművesség szerepének kutatását a magyar ős-
történettel kapcsolatos felfogások kialakulásának vizsgálatakor, holott a korabeli szellemi
életre nem kis mértékben rányomta bélyegét e két irányzat, az ún. felvilágosodás és a konzer-
vativizmus, illetve a kettő bizonyos keveréke. Itthoni nyelvészeink közül egyedül Hegedűs
József számára tűntek fel északi származási elméletünk létrejöttének egyes „különös voná-
sai”. Mint Hegedűs írja: „A finnugor nyelvhasonlítás… történetében van néhány különös vo-
nás: a) előbb adtak hírt a távoli Jugriáról, mint a sokkal kézenfekvőbb Finnországról és finn
nyelvről; b) mi a szorosabb összefüggés a Volga-környéki magyarok és Jugria között? c) bi-
zonyos kivételtől eltekintve előbb hozták rokonsági kapcsolatba a lapp nyelvet a magyarral,
mint az észt és a finn nyelvet (ez persze véletlen [?], de mégis meglepő).” Hegedűs József egy
helyütt a magyarság jugriai eredetének feltételezését kifejezetten „olasz földön kisarjadt ma-
gyar származási elmélet”-nek nevezi, úgy vélem teljes joggal (Népünk és nyelvünk a Jugria-
kérdés tükrében, in Hiedelem és valóság, Bp., 2003). Ebben a történeti távlatban tekintve, a
Dalmácia birtokáért folyó harcaink Velencével a török időkig elhúzódnak, s egész középkori
történelmünk, dinasztikus kapcsolataink (az Orseolóktól III. Endre királyig, aki velencei anyá-
tól született, ill. a Velence ellen létrejött szicíliai, bizánci és Anjou-kapcsolataink), szinte egy-
öntetűen fölfűzhetők ennek a küzdelemnek a fonalára, melynek már a 15. században kialakul-

213
hattak szellemi aspektusai, velencei talajon. Mint ismeretes, a „serenissima” köztársaság 1500
éves fennálása során óriási gazdagságra tett szert, s a kezdetektől kifejlesztette sajátos önvé-
delmi technikáját, melynek középpontjában a nála erősebb hatalmak egymás ellen fordítása,
kijátszása (az első „balance of power”), az uzsorakamat, és a „hírszerzési” hálózat álltak. Már
Dante óva inti Magyarországot: „Ó, boldog Magyarország! Csak ne hagyja magát félrevezet-
ni már!” (Isteni színjáték, Paradicsom, 19, 142. sor). Velence összejátszott tatárral, törökkel
Magyarország ellen: az egyik jellemző eset a várnai csata története 1444-ben, amikor IV. Jenő
pápa, a velencei származású Gabriele Condolmieri, megígérte a velencei-genovai flotta segít-
ségét Ulászlónak, de ehelyett átszállították a törököket Európába. Vagy említhetnénk
Lodovico Grittit, a dózse fiát, aki 1530-1534 között Magyarország kormányzója lett (Kretsch-
mayr, Jókai). A velencei „grandstratégia” kialakulásának egyik pszichológiai oka minden
bizonnyal a rettegés volt a sztyeppei lovasok átütő haderejétől, ami már a hunokkal elkezdő-
dött, kik elől a lagúnák szigeteire menekülve alapították magát a várost, majd a félelmeket
tovább táplálta az avarok, bolgárok és a magyarok megjelenése. Velencének érdekében állha-
tott, hogy a magyarokat a „tudomány” eszközeivel is elszakítsa a 15-18. században még min-
dig „veszélyesnek” beállított hun eredettudattól, s az „oszd meg és uralkodj” ősi technikáját
továbbadhatták a katolikus Habsburg birodalom érdekeit mindenekfelett kiszolgáló jezsuiták-
nak (ld. kapcsolataikat a velencei Tízek Tanácsával, és W. G. Tarpley egyes adatai).
A jelen tanulmányom első változatának befejezésekor találtam rá a norvég Per Pippin
Aspaas igen lelkiismeretes dolgozatára a Hell-Sajnovics expedícióról és a jezsuita tudomá-
nyosságról (Maximilianus Hell and the Eighteenth-Century Transits of Venus, 2012), melyben
számos új összefüggésre derített fényt. Aspaas ugyancsak kiemeli Hell és Sajnovics némely
„rejtélyes következetlenségét” („puzzling inconsistence”, i. m. 117-120), köztük azt, hogy a
nyelvi „felfedezések” nem is a helyszínen adódtak, mint Sajnovics állította, hanem Hell előze-
tes tervei szerint történt minden, ő volt az értelmi szerző! Legalábbis az egyik, mert Hell egy
levelében, melyet Vardöről írt bécsi helyettesének, Anton Pilgramnak SJ, a lapp-magyar ro-
konítás egyik ösztönzőjeként a holland protestáns Gerard Van Swieten bárót nevezte meg
(1700-1772), aki 1745-től élt Bécsben, Mária Terézia udvari orvosa volt, és egyéb tisztségeket
is betöltött (Aspaas, 120, és 146., a 293. jegyz.; furcsa módon a vámpírok létezésének cáfola-
tával is foglalkozott). Fia, Gottfried Van Swieten, II. József idején kancellár, majd az állami
oktatási bizottság és a cenzúra vezetője, aki katolizált s belépett a „Zur wahren Eintracht” (Az
igazi Egységhez) elnevezésű szabadkőműves páholyba (valószínűleg apja is titkos szabadkő-
műves volt). E páholyba jezsuiták egy csoportja is belépett a rendjük betiltása után (előtt?).
1784 őszén háromszor is meglátogatta Hellt a dán Friedrich Münter (1761-1830), aki nem-
csak szabadkőműves volt, hanem illuminátus is (Aspaas, 146-150, v.ö. Bernstorff levele uo.
251, Hell atya és a Münter köréhez tartozó Niebuhr szoros kapcsolatáról). Valójában ezek és
hasonló adatok világítanak rá Hellék lapp túlzásainak és egyúttal a finnugor eredetelmélet
makacs fennmaradásának igazi gyökereire. Természetesen a szabadkőművesség fennkölt cél-
jaival, mint mondani szokták, sok kiemelkedő tudós, művész, gondolkodó egyetértett, ám
nem mindegyikük foglalkozott a nemzetek sorsának manipulálásával, s általában nem is tud-
tak arról, hogy egyes páholytestvéreik viszont igen, s ugyanezt elmondhatjuk a jezsovita tár-
saságról is. Hell levele Pilgramhoz így hangzik (Vardö, 1769. ápr. 5):

„A prófétikus lélek szállt meg [Téged], mikor azt írtad a leveledben Sajnovicsnak: ’Ezerszer
üdv a sötét pastorellának’, s hogy ’lapp eklogákat várok tőled’.… Jómagam, aki a kezdetektől
kialakítottam ezt a feltételezést a lappokról, adtam neki néhány szabályt és elvet, melyek sze-
rint végezheti a kutatását, és most olyan bizonyítékokhoz jutottunk, hogy nincs ember, aki
kételkedne ebben. Igen, igen, Sajnovics képes elkészíteni a „lapp eklogákat”... Kérlek arra is,
tedd lehetővé, hogy ez a felfedezés eljusson Van Swieten úr fülébe; örülni fog neki, mivel ő
volt az egyik, aki ajánlotta, hogy elvégezzem ezt a kutatást; de kérlek, csupán általános infor-

214
mációt adj neki, hogy ezek [a lappok, vagy számik] nem amerikaiak, hanem valóban keletiek,
és majd részletesen tájékoztatjuk őt, ha visszatértünk.” (ld. Függelék, Aspaas, 120).

A jezsuiták és társaik tehát nagyon akarták ezt a lapp-magyar rokonságot! „Rejtélyes követ-
kezetlenségeikre” a fentiek fényében (sötétségében…) csak egyetlen, bár „duplafenekű” fel-
tevés létezhet: a magát jól elrejtő, befolyásos csoportosulás, a régi római, velencei „agnoszti-
kusok” által már az alapításnál, Loyola Ignác életében felkarolt jezsuita társaság „neoro-
manista” hatalmi elképzelései, s a 18. században létrejött kapcsolataik a hasonlóképpen „új
Rómát” építő szabadkőművességgel, illuminátusokkal (v.ö. Aspaas, 146). Az is különös, hogy
a római jezsuita levéltárban miért nem találhatni Hell 1769 előtti levelezését a rendfőnökével,
csupán néhány vardői levél vázlata van meg (Aspaas, 106, 196. jegyz., v. ö. Gondola püspök-
kel való levelezése hiányát 1768 előtt, i.m. 417, 3. jegyz.). Aspaas rámutat, hogy Hell levele-
zéséhez hasonlóan Sajnovics koppenhágai naplórészlete is hiányos (i.m. 42). Ezen adatok
ismeretében joggal felmerülhet, hogy a lapp-magyar nyelvrokonítás nem egy jezsuita-
szabadkőműves csalás volt-e? Ebből következően végképp egy gyökeres felülvizsgálatra szo-
rul az egész „finnugor” összehasonlító nyelvészet is, kiegészülve az eredeti szempontokkal a
nyelvi elemek esetleges magyar, ill. szovárd-magyar átadására vonatkozóan.
„Sarkvidéki eredetünk” elméletének túlzó kialakításában nyilvánvalóan hangsúlyos
szerepe volt a jezsuitizmusnak, mely a reformáció, a világ megújulásának kifejezett ellensé-
geként, majd egyre inkább felhasználva hatalmát és befolyását, gyakran igen ellentmondásos,
köztük szuggesztív szellemi eszközökkel is igyekezett szolgálni a földi hatalmakat, de legfő-
képp saját, nagyralátó céljait, s ezek a manipulációik vezettek a pápai betiltásukhoz is 1773-
1814 között (v.ö. Rákóczi, Jókai megállapításai, Rácz Z., 1974, p. 135, 183, és Asztalos,
Thaly K.). Ha megvizsgáljuk a két jezsuita, Hell és Sajnovics helyszíni tevékenységét Lapp-
földön, és műveiket, világossá válhat, hogy alig történt több, mint a már létező, itáliai eredetű
mendemondákat felhasználva, egy kezdetleges „tudományos” mezbe öltöztették a rendjük,
egyházuk és a Habsburg udvar elnyomó politikai törekvéseit, mintegy belülről, eredettudata
felől akarván megosztani és legyőzni a „rebellis” magyarokat, holott a korábbi, tényleges
helyszíni tudósítások egyike sem szólt „lapp” vagy Jeges-tenger-melléki eredetünkről. És
noha Hell és Sajnovics nem rendelkeztek nyelvészeti, néprajzi jártassággal – ez a kor színvo-
nalán meglehetősen kialakulatlan is volt, s mondhatni e téren teljesen dilettánsok voltak –, a
jezsuita „meséjüket” akkortájt papi személyen kívül nemigen tudhatta helyreigazítani senki.
Inkább csak Hunfalvyék későbbi fellépésével szemben kezdett ébredezni a független magyar
őstörténet-kutatás, de ennek igazi elmélyítését, különös módon mindmáig akadályozzák.
Nézzük tehát közelebbről, hogyan bontakozott ki Hell és Sajnovics, ebben a sorrend-
ben, Hell és a nála 13 évvel fiatalabb, alárendelt, engedelmes rendtárs, Sajnovics lapp-kuta-
tása. Az expedíció körülményeit részletesen ismerteti Hám Sándor, piarista pap, Sajnovics
János élete és Demonstratioja (1889, az életrajzi adatok Szinnyei J.: Magyar írók élete és
művei nyomán), főleg ebből idézünk az alábbiakban, kiegészítve Aspaas említett munkájának
néhány fontosabb adatával (idézőjelek között, dőlt kiemelések tőlem, ZTCs.). Még Hám is-
mertetéséből is meggyőződhetünk róla, hogy nem csak tudománytörténeti kuriózumokkal van
dolgunk, hanem hosszútávra elindított jezsuita (és szabadkőműves-illuminátus) szellemi tá-
madásról a magyarság valódi történeti önismerete, sőt nemzeti léte ellen!
Néhány fontosabb életrajzi adat a Demonstratio szerzőjéről és a kezét vezető Hellről:
Sajnovics Nepomuk János 1733. május 12-én született a fehérmegyei Tordason, vagyonos
nemesi családból (†1785). Családja horvát eredetű, a 17. században jelentek meg Fejér me-
gyében. Sajnovics 1748-ban, 15 éves korában lépett a jezsuita rendbe, s „a jezsuita rend sza-
bályainak körében mozgott buzgó odaadással egész a rend feloszlásáig,… mint levelei mutat-
ják, hű fia volt szerzetének.” Hittudományi tanulmányai mellett előszeretettel foglalkozott
matematikával és csillagászattal, etekintetben iskolázott is volt.

215
Maximilian Rudolf Hell csillagász, matematikus, a Selmecbánya melletti Szélaknán született
1720. május 15-én, elhunyt 1792. ápril 14., Bécsben. Apja Matthias Cornelius Höll, egyházi
adatok szerint natione Bohemus ex Schlackenberg, de valószínűleg inkább bajor eredetű volt;
anyja Julianna Victoria Staindl, egy számvevő lánya (Aspaas, 53). 22-en voltak testvérek,
mivel apja másodszor is nősült (ő a második házasságából született). Hell 18 évesen
Trencsénben lett jezsuita újonc, az egyetemet Bécsben végezte. 1755-től kinevezték udvari
csillagásszá és matematikussá, és több jezsuita intézményben tanított matematikát, különböző
városokban. Főként az évente kiadott efemerida-táblázatairól és csillagászati publikációiról
vált ismertté, de kutatta az elektromosság és mágnesség összefüggéseit is (ld. Pinzger F. Hell
Miksa emlékezete, 1920, levelezése németül 1927, és Hadobás S., 2008).
Sajnovics 1766-ban a nagyszombati csillagvizsgálóhoz, Weisz Ferenc jezsuita mellé
került segédfelügyelőként (socius praefectus). Két évet töltött itt, amikor 1768-ban Hell értesí-
tette a lappföldi csillagászati és néprajzi expedíció tervéről. A dolog csillagászati része a Vé-
nusz megfigyelése volt, amint átvonul a Nap korongja előtt (tranzit; 2012-ben is lezajlott).
Ebből méréseket végezhettek a Nap, Vénusz, Föld pályájára, egymástól való távolságára vo-
natkozóan. Aspaas felhívja a figyelmet, hogy Hell – ellentétben az általa híreszteltekkel, mi-
szerint „váratlanul” érte a dán felkérés a vardöi expedícióra (Aspaas, 283, 9. jegyz.) – már az
1761-es tranzit alkalmával kiszámolta, hogy az 1769-es átvonulás nem lesz látható Bécsből, s
mivel kapcsolatban állott dán, svéd tudósokkal, olvasta munkáikat, így tudomást szerezhetett
arról is, hogy Ch. G. Kratzenstein, német-dán tudós az 1760. nov. 28-i jelentésében már fel-
vetette Vardöt, mint a Vénusz-átvonulás megfigyelésének egyik lehetséges helyszínét
(Aspaas, 240). Hellnek tehát volt ideje, hogy megtervezze, előkészítse az expedíció mind csil-
lagászati, mind lapp-kutatási részét (Aspaas, 105-106, 251, 281-290; ld. Skandináviába írt
első ismert levele, kelt 1764. máj. 12-én a svéd Wargentinnek, uo. 428; érdekes, hogy Hell
még a szibériai Tobolszkba is írt két levelet 1761-ben, a Vénusz-tranzitot ott megfigyelő fran-
cia Chappének, Aspaas, p. 75, 92. jegyz., és 427-428). Hám Sándor a reformer J. F. Struensse-
re hivatkozik, mint akinek ajánlatára a dán király, VII. Keresztély meghívta a jezsuita kutató-
kat, holott 1768-ban, a király orvosaként legfeljebb közvetíthette mások kérését. Az expedíció
támogatói közül elsősorban Otto Thott gróf, dán miniszter nevét kell kiemelni, Sajnovics a
Demonstratio mindkét kiadását is Thottnak ajánlja (Aspaas, 121). Természetesen azután leg-
magasabb szinten is formát öltött a felkérés, és a dán király levélben fordult Mária Teréziá-
hoz, hogy küldje Hellt a sarkvidékre a Vénusz-átvonulás megfigyelésére 1769-ben.
A Demonstratio előszavából kitűnik, hogy nem véletlenül esett Hell választása Sajno-
vicsra, mint útitársra, hanem azért, mert ő maga nem tudott jól magyarul, Sajnovics viszont
alkalmas volt a feladatra, hogy elkezdje vizsgálni a lapp nyelvet („laborum suorum ac potissi-
mum disquisitionis idiomatis Lapponici causa suscipiendorum”, Hám, 7. old., 2. jegyz.). Ki-
derül a kutatástörténetből az is, hogy volt már „Hellnek a magyarok ős hazájára, Carjeliára [a
Lappfölddel szomszédos finn Karéliára] vonatkozó okoskodása” is, mely Sajnovics művének
első kiadásában szerepel (a másodikból kihagyták): a Demonstratio XII. fejezetében „a tekin-
télyek után előadja Sajnovics Hellnek véleményét a magyarok őshazáját és eredetét illetőleg.
Hell tudniillik kiindul Carjelia nevéből, mely szerinte minden, a magyarral rokon nép őshona
volt; sőt a név maga is összetett magyar szó: kar + jel, s értelme annyi, hogy ott jeles karú
hősök laktak. Hell ezen okoskodásához kapóra jön Carielia czimere, melyet Blaeu geogra-
phiájában talált, s melyben két kar egymás ellen csapásra készül, az egyik nyíllal, a másik
karddal. S amennyiben a magyarok Szent István óta folytonosan vitézkedtek, világos, hogy
virorum fortium ab nepotes sunt! Természetesen Sajnovics Hell ezen nézetét föltétlenül magá-
évá teszi, [ne feledjük, hogy a tudós rendben kötelező a gondolkodás nélküli engedelmesség] s
a czimert meg is énekli latinul és magyarul, íme a magyar vers [mellette a jezsuiták feliratai-
val ellátott címer, ugyancsak a Demonstratio-ból, Ungarorum et Magyarorum kettős névvel]:

216
Mely vitéz szív lakott hajdan eleinkben?
Mutatja fegyveres KAR-JEL czimerökben.
Mint Mars nép-rettentő karját forogtatja,
Ugy KARJEL hatalmas nyilát villogtatja.
Itt van eredete, innét szivárodott
Mely erősség MAGYAR népünkre áradott
Régi MAGYAROKNAK ritka vitézségök
Még mostan is fenn van s hagyott örökségük,
Ez ősi királyink rólunk dicsérete,
Ez NAGY TERÉZIA igaz ítélete.

„S könyvét be is fejezi avval, hogy a magyar-lapp nyelvrokonság hírének Mária Terézia ki-
rályné mennyire megörült, s megparancsolta, hogy minden ujabb felfedezés, mint a magyar
dicsőség hirdetője: in gentis Ungaricae gloriam vulgaretur. (Dem. 127. lap., Hám, 32) [a ma-
gyar nép dicsőségére közzétéve legyenek].” A „Nagy Teréziára” való nem valami meggyőző
hivatkozáson túl, Hell bugyuta „karjelében”, Sajnovics versikéjében tettenérhető a naívitásba
csomagolt agyafúrt bevésési szándék – ld. nagybetűs szedés is –, hogy a legendás, ősi magyar
harci erényeket és dicsőséget összekapcsolják az „igazi” lapp eredettel – s ezzel a „vad hun”

217
eredet tüzét kiolthatja a lapp-rokonság jege, meg vagyunk szelidítve – bolondítva –, a Habs-
burg-ház és kedves jezsuitáik nagyobb dicsőségére…. De vissza a kezdetekhez!
Hell és Sajnovics 1768. ápril 28-án indultak el észak felé. Először Prágába mentek, in-
nét Drezdán, Lipcsén, Hamburgon, Lübecken, Koppenhágán át Krisztiániába és Trondheim-
be, végül mintegy hat hónapi utazás után, okt. 11-én megérkeztek a Jeges-tengerhez, Vardöbe
(Vardoehuus, Vardø). E település a sarkkörön túl fekszik a Barents-tengerbe nyúló Varanger-
félsziget északi csücskénél, Európa legészakibb pontján, s Norvégiához és a Finnmark régió-
hoz tartozik, hagyományosan Lappföld része (v.ö. Sajnovics két levele Vardöről: latinul az Új
Magyar Múzeum l857. évfolyama 1. kötetében, magyarul Herman Ottó, 1893).
A lapp-magyar „rokonság” előzetes bizonyítási szándéka kiderül Hám Sándor további
ismertetéséből is: „a legfontosabb különösen Hellnek azon fáradozása volt, melyet az ott lakó
finn és lapp népek történetének, vallásának, foglalkozásának, de legkivált nyelvének tanulmá-
nyozására fordított. Itt kezdődnek a Demonstratio forrásai.” Mint Hám írja, „Hell tájékozva
volt a külföldi tudósok azon észrevételeiről, melyeket azok a magyar nyelv rokonságára vo-
natkozólag tettek (ismerte Scheffert, Büschinget, Demons. 22; ld. J. Scheffer: Lappland,
Frankfurt am Mayn und Leipzig, 1675). „…Sajnovicsra oly hatással volt Hell meggyőződése
a magyar és lapp nyelv hasonlóságát illetőleg, hogy még Vardöben készséggel engedett a fel-
szólításnak, hogy e nyelvrokonságról egy teljesen kidolgozott munkában győzi meg a dán
királyt és a tudós világot.” Hell tehát arra buzdította Sajnovicsot, hogy azonnal, még utazás
közben írja meg az eredményeit, hogy azokat mind külföldön, mind itthon elterjeszthessék.
Hell, „aki a Venus megfigyelésének kidolgozásával nagyon el volt foglalva, Sajnovicsot mind
erősebben kezdte sarkalni, hogy e két nyelv tüzetes vizsgálatát és hasonlóságának megállapí-
tását kezdje meg…” Sajnovicsnak dán-lapp szótára és nyelvtana volt csak, dán írásjelekkel,
amiket „nem értett, rá nézve hasznavehetetleneknek látszottak,” …„s lelkesedése már-már
lankadni kezdett, mikor segítségül jött a csüggedhetetlen Hell először biztatásaival, majd ma-
ga is hozzá látott a dologhoz.… Azonban addig is népismei tanulmányokat tett a lappok közt
[Sajnovics], melyeket aztán meg is irt levelében…” Az idősebb rendtárs meggyőzőereje hatá-
sára Sajnovics egyszerre amatőr néprajzossá válik: „De ime! kitör már Sajnovicsból ethno-
graphiai leírásánál is a rokonság érzése, mert a lapp ruhadarabokat összehasonlítja a magyar
öltözékekkel: bocskorban, csizmában, gatyában és kalpagban járnak a lappok!” Quod erat
demonstrandum…
Sajnovics tehát „lankadatlan buzgalommal, sőt lelkesedve dolgozott könyvén, melyet
itt [Koppenhágában] tartózkodása alatt szerencsésen befejezett, s a dán tudós társaság előtt fel
is olvasott. Könyvének teljes czime: Joannis Sajnovics S. J. ungari Tordasiensis e comitatu
Alba-Regalensi regiae scientiarum societatis Hafniensis, et Nidrosiensis socii Demonstratio
idioma ungarorum et lapponum idem esse. Regiae scientiarum societati danicae praelecta et
typis excusa Hafniae. Anno MDCCLXX. recusa. Tyrnaviae, typis collegii academici societatis
Jesu. – e munkából két kiadás jelent meg; az első 1770. január havában Kopenhágában, s a
második ugyanezen évben Nagyszombatban.” Hám hozzáteszi, hogy a „2. kiadáshoz csatolták
a Halotti Beszédet, melyet Pray szívességéből először itt közöl Sajnovics”. Ezen a ponton
újabb példájára lehet bukkanni a nem egyfelé, hanem mindkét irányban dolgozó (illetve ahány
irányban csak lehet, ld. Hell levele Praynak, Aspaas, 150, 302. jegyz.) jezsuita társaságnak:
Pray György ugyancsak jezsuita volt, annak minden kötelmével együtt (ld. belépéskor a szü-
lők, rokonság, tehát a nemzetiség megtagadása), de ő a hun-avar-magyar rokonsággal való
foglalkozást kapta feladatul. Igenám, de megismerve Sajnovicsék „eredményeit”, azokat elis-
meréssel fogadja, és immár kijelenti, hogy hunok, avarok, magyarok, és finnek, „ugorok” is
„egy tőről fakadnak” (Hám, p. 43)! Így van „lefedve” jezsuita módra a „magyar-kérdés”.
Sajnovics hazatérésekor, 36 évesen tette le a jezsuita társaságban szokásos negyedik fogadal-
mat, azaz professus lett (a három fogadalom: a szegénység, szüzesség, engedelmesség után a
negyedik a pápának tett külön engedelmességi és titoktartási esküjük; Aspaas szerint

218
Sajnovics 1766-ban lett professus, i.m. 122., 237. jegyz.). A Demonstratio után már csak csil-
lagászati munkákat írt, főként ismeretterjesztési céllal. Köztük van például a De influxu
morali astrorum, melyben elítéli az asztrológiát. Ehhez annyit tegyünk hozzá – mivel ez né-
miképp feltárja a jezsuitizmus néhány alapvető, szellemi vonatkozását is –, hogy 1640-ben
még megjelent olyan reprezentatív jezsuita munka, amelyben nem is egy zodiákus-ábrázolás
található, meglehetősen „okkult”, sőt antik római, görög hangulatú irodalmi, mitológiai hivat-
kozásokkal, melyek jóval többet sejtetnek, mint a korra egyébként jellemző „allegorikus”
tartalmakat. Ez a mű „A Jézus Társaság első évszázadának tükre” (Imago primi saeculi Socie-
tatis Jesu, Antwerpen, 1640., archive.org), melyben például a társaság alapítását szimbolizáló
46. oldali ábrán egy jezsuita hajó épp az Ikrek jegye alatt vitorlázik el, noha a társaságot nem
az Ikrek havában, máj. 21 - jún. 21. között alapították, hanem 1540. szept. 26-án, Szt. Kozma
és Damján napja előtt vasárnap, amikor III. Pál pápa ünnepélyesen kihirdette a jóváhagyásról
szóló bullát (Regimini militantis ecclesiae: a harcoló egyház kormányzása). Az Imago-ban
gyakran szerepel az Ikrek uralkodó planétája, a Merkur a kaduceusz-bottal, s az Ikrek két leg-
fényesebb csillagára, a Castorra és a Polluxra történő több utalás. Mindez egyenesen ujjal
mutat arra, hogy a Jézus Társaság kifejezetten a „kettősség”, a pozitív-negatív, fekete-fehér
pólusok, vonzás és taszítás kiélezése jegyében fogant, mint ezt a reformáció elleni egykori
harcuk is példázza. Ez megjelenik már Loyola lelkigyakorlataiban, melyekben a novíciusnak
egy intenzív kettősséget kell bensőleg elképzelnie, Jézus „király” és Lucifer táborát, a jó és a
gonosz erőket, teljes érzékletességgel megelevenítve képileg mindkettőt és a harcukat (v.ö.
Lelkigyakorlatok, 13. szabály: ha az egyház a feketét fehérnek mondja, azt is el kell fogadni;
de ld. Ézsaiás, 5,20; v.ö. az ún. „világszolidarizmus” jezsuita elmélete egy újabb kori „Lelki-
gyakorlatos summában”, Rácz, 309, és Bánkúti G., ld. még E. Boyd Barrett, 1927, p. 19: „a
jezsuitáktól elválaszthatatlan az ellentmondás”). Azon sem kellene tehát csodálkoznunk, ha
kiderülne, hogy a hun-török-mongol vagy más, „lilaködösebb” őstörténetünk, vagy a minden-
kori politikai irányok, jelszavak egyes túlfokozásai mögött is van némely jezsuita/illuminátus
sugallat, melyet azután a kevésbé körültekintőek dogmaként, nemzeti vagy nemzetközi alapon
átvesznek, egyéb külső körülmények nyomására is. Így kelhetett szárnyra a 30-as években a
jezsuita legenda a lovon száguldozó 2 milliónyi „ordoszi magyarról”, mely talán a Sajnovics
által említett Kaprinai István SJ ismertetésén alapszik a „tartáriai magyarokról”, s amelyet a
helyszíni kutatások cáfoltak (ld. Érdy M.: A hun lovastemetkezések, 2001, pp. 217-221, v.ö.
Hell levele a Demonstratio második kiadásában az Ázsiában elterjedt „magyar dialektusok”,
i.e. finnugor nyelvek „kínai” eredetéről, még nagyobbá téve a zűrzavart, Aspaas, 117). A „ve-
lencei metódust” követők tudják, hogy a frontális küzdelem helyett olykor eredményesebb
megteremteni, fizetni az „ellenfelet” és valamelyik antipólusát is, és szembefordítva hatásta-
lanítani mindkettőt (ld. ZTCs.: A századokon átívelő „új világrend” titkos építészete).
Nyilvánvalóvá válhat tehát, hogy a jezsuiták e kettősség-elv jegyében, a nyelvi való-
ságelemeket felhasználva, de ezeket eltúlozva alkották meg a lapp-magyar rokonságelméletet,
mellyel egy második, gyengítő, megosztó „pólust” akartak teremteni a magyarság szellemi-
lelki életében, szemben a krónikák eredethagyományaival, ahelyett, hogy azok valóságtartal-
mát behatóan, tárgyilagosan kutatták volna (Hellnek keze ügyében volt Anonymus és Bíbor-
banszületett Konstantin műve, de csupán a saját szempontjai szerint értelmezte ezeket). Hosz-
szú idő, és a világ nagy felfordulásai (felfordításai…) után, mára talán végképp kiderülhet,
hogy a finnugor elmélet legfeljebb nyelvi értelemben lehet igaz, bizonyos fokig, s csakis a
hagyományos eredetmondáinkkal, történeti forrásokkal, és természetesen ezek teljesen tárgyi-
lagos, józan felülvizsgálatával együtt, miként maga az egyes emberi lény és egy-egy nép is
összetett, sokoldalú, testi, lelki és szellemi entitás, nem valamely hamis propaganda tárgya.
Visszatérve a Demonstratio ismertetéséhez, Hám Sándor javára legyen mondva, pro és
kontra is értékeli Sajnovics munkáját: „ami Sajnovicsot magát illeti, tulbuzgalma, vagy mond-
juk, lelkesedése itt is tovább ragadja a valóságnál, mert első levelében, melyet Vardöből irt,

219
valósággal abban a nézetben van, hogy ők fedezték fel a magyar-lapp nyelvrokonságot; s az
első hevületben, naiv örömében csak annyit ír Benkőnek [a budai jezsuita rendfőnöknek],
hogy felfedezést tettek, mely közelről érdekli hazájukat, Magyarországot, de titokban akarják
tartani, és senkinek sem árulják el, mielőtt a dán királlyal nem közlik; s valóban nem is írja
meg, hogy mit ért ezen felfedezés alatt.” Hám szerint Sajnovics a munkája során „minden
alkalmasnak ígérkező eszközt felhasznál, argumentummá tesz czélja érdekében. (…) Lépten-
nyomon látjuk könyvében annak előtérbe tolását, hogy a magyar nyelv rokona a lappnak,
hogy közelebbi rokona mint a dán a németnek, hogy rokona lehet anélkül, hogy megértenék
egymást…” (Hám, p. 36). Tehát ebből is egyértelmű a tendenciózusság.
Meg is volt a hatása a „lapp-projektnek” itthon! „Bessenyeinek nyilatkozata Sajnovics
theoriájáról, melyet Magyarország törvényes állásának ötödik könyvében mond: «Egy író
vélekedett ugy, mintha a magyar nemzet Lapponiából származott volna az okonn, mivel
tanáltatik nyelveken olyan szó, mely magyarban is azt teszi, a mit ott jelent. De ilyen kicsiny
oknál fogva oly nagy tekintetű dolgot helyéből kivenni s más fundamentumra állatni nem le-
het»”. „Hogy mennyire megsértette a szerencsétlen jezsuita a jó magyar önérzetet és hazafi-
ságot, világosan kifejezi Hunfalvy idézett czikkében: «A magyar közönség sokkal fényesebb
elődöket óhajtott, s tudósai könyveiben talált is, hogysem szívesen fogadták volna nyelvök
rokonságát a lappal. Mert a nyelvrokonság egymástóli eredés volt még akkor!» – azt hitték
ugyanis, hogy ha már a lappokéval rokon a nyelvünk, egyszersmind tőlük is származtunk [va-
lójában a finnugrista szövegekben, propagandában máig ott van a nyelvi hasonlóságokból
néperedetre való téves és tendenciózus következtetés, csúsztatás! – ZTCs.]; már pedig mily
szégyenletes és lealázó dolog volna, ha a vitéz, okos és deli magyarnak a törpe, hülye, hal-
zsírevő lappot, vagy finnt kellene őse gyanánt tisztelnie.” Mások versben fejezték ki rosszallá-
sukat (Barcsay Ábrahám levele Bessenyeihez, alatta Orczytól):

„Sajnovics jármától óvjad nemzetünket,


Ki Lapponiából hurczolja nyelvünket!”

„Te pedig csillagász, bár akárki lehetsz,


Kedves rokonidhoz tüstént visszamehetsz,
Vélek száraz halból készült málét ehetsz,
Mert lám ítéletet nyelvünkről nem tehetsz.”

Mindezeket az ellentmondásokat, Hell és Sajnovics a priori sugalmazásait látta, érzékelte az


irodalomtörténeti tanulmány szerzője, a piarista szerzetes, Hám Sándor, azonban mégsem
tudott más végkövetkeztetésre jutni, mint amit lényegében a katolikus egyházi „öncenzúra”,
tekintélyelv parancsolt neki, és „helyesnek” értékeli az irányt, melyet Hell és Sajnovics kije-
löltek: „A Demonstratio – noha ma már olyan kő, mely az első kilométert mutatja – mindig
tisztességgel fogja jelölni a magyar összehasonlító nyelvészet történetében azt a pontot, me-
lyen a kutatás helyes irányt vett.” További kutatás tárgya lehet, hogy vajon a „lapp-rokonsá-
gunk” tétele bekerült-e az 1777-től kezdődő utilitarista „iskolareformba” (Ratio Educationis),
melyben azután a szabadkőműves Van Swieten úr rendeletei kötelezővé tették, hogy ausztriai
tankönyvekből, németül tanítsanak nálunk is.

* * *

Ami a magyar őstörténet valódi irányainak megtalálását, rekonstruálását illeti – és nem csu-
pán a „szittya-hun eredetet”, hiszen ezt is le kell porolni, s az igazság teljes fényébe állítani –,
a kutatás nyilvánvalóan akkor eredményes, ha a valóságnak megfelelően kiterjed fajra, nyelv-
re, kultúrára, vallásra, életmódra, természeti környezetre, társadalmi berendezkedésre, szoká-

220
sokra, a történeti, nyelvi, régészeti, genetikai, antropológiai, néprajzi, vallástörténeti területek-
re. Ebből csupán egy-kettőt vagy részeredményeket kiemelni: biztos út a tévedéshez, nem is
szólva a „politikailag”, jobb- vagy baloldalról egyaránt félreértelmezett, „diplomával” is oly-
kor naív, dilettáns őstörténeti felfogásokról (amiről olykor nem az egykori hallgató, mint in-
kább az intézmény és „hagyományai” tehetnek). Látnunk kell azonban azt is, hogy a jezsuita
Hell és Sajnovics, de már Róma, Velence magyarellenes „aknamunkája” nélkül paradox mó-
don talán nem fordulhatott volna a figyelem az Urál vidékére a 19. századtól, amikor a kuta-
tók immár továbbgondolva a lapp-elméletet, az „ugornak” elnevezett Ob-menti hantikkal és
manysikkal kezdtek foglalkozni. Mondhatni, így működik a „gondviselés”, a rossz szándékok
ellenére is, hiszen a helyszíni néprajzi kutatások (Reguly, Pápay) értékes anyagot gyűjtöttek –
valódi rokonainkról, azokról a „szoberekről”, vagy szabirokról, eredetileg szovárdokról,
akiknek nevét viselte a honfoglalás előtti századok magyarsága, akár azért, mert a szabirokkal
azonos „fajú” törzseket alkottuk, akár azért, mert szoros és régi szövetségesek voltunk velük,
már jóval a hunok megjelenése előtt. Bíborbanszületett Konstantin császár közismerten erről
tudósít a magyar követek közlései alapján, 950 körül: „a turkok régi neve valami okból
szavarti aszfali volt” (De adm. imp., 38., ő turkoknak nevez bennünket a 7-9. századi, „3 vagy
300” éves kazár-török kapcsolataink emléke okán, általánosítva e nevet).
A szovárdok és a magyarok valóban a Volga-Don vidékén jelennek meg az írott forrá-
sok szerint, már az AD 1-2. században, a hunok nyugatra jövetele előtt 200-300 évvel: Pto-
lemaios Geographiájában a Szouardenoi a Donnál, és a Materoi a Ra-tól/Volgától keletre
bukkannak fel (Sarmatia Asiatica, V. 9,16-17; Ptolemaios korábban gyűjtött adatokat hasz-
nált). De több mint valószínű, hogy a Plinius által AD 79 előtt ugyancsak a Don-Meótisz vi-
dékén, a későbbi „Dentumagyariában” említett „Sardi Scythae” (szavárd szkíták!) népnévben
is a szovárdokat, azaz a régi magyarságot kell látnunk (Nat. hist. IV. 83; eddig még fel nem
fedezett, mások által nem kommentált adat, ld. ZTCs.: Szovárdok és magyarok a 2. századi
Sarmátiában, Turán, 2009/1). Anonymusnál Zuard vezér és népe, a Sobamogeri nevében ma-
radt fenn a szovárdok/szabirok emléke, összekapcsolódva a 7. században a Kárpát-meden-
céből Görögországba költözött ogurokéval, Kuber/”Csaba” népével („Csaba” = ispán!, ld.
ch’u-pan, a nyugati türk főnökök címe 635 körül, O. Maenchen-Helfen: The Huns…, p. 396,
402-403, ill. Grigor Sup’an, kaukázusi albán fejedelem nevében, in Dasxuranci: History of the
Caucasian Albanians, p. 219, és a székely (iráni vagy török eredetű) csobán = pásztor; ld.
Z.TCs.: A Kaukázus-vidék Madzsar neveiről, Turán, 2009/2, ld. még alább az ogurokról).
A szabir- vagy szavárd-magyarok legvalószínűbben már a bronzkor óta az Urálnál lak-
tak, de nem mint „finnugorok”, hanem mint a proto-indoiráni eredetű Szintasta-kultúra (ko-
rábban „andronovóiak”), majd későbbi alkultúráinak, pl. Fjodorovo, Alakul, etc., népcsoport-
jai, akik délről, a Transzkaukázus/Kisázsia, vagy Közép-Ázsia felől vándoroltak fel az Urál-
hoz, i. e. 2500-2100 táján. Kifejezetten erre utal, hogy a részleges lovastemetkezés (ló feje,
négy alsó lábszára), és az elhunytak fejjel nyugatra való sírbahelyezésének szokásai, melyek
alapvető, etnikumjelző vonások, legkorábban itt, az Urálnál találhatók meg Eurázsiában, ha-
sonló módon, mint a honfoglaló magyaroknál (a fokoshasználat is megjelenik, Koryakova-
Epimakhov, p. 66-81; a hunok, ogurok általában fejjel északnak helyezték sírba a halottaikat,
s a részleges lovastemetkezés csak szórványos). A ló háziasítása, szekérbefogása, majd meg-
ülése és a küllős kerekű, könnyű harci kocsi, a „szkíta szekér”, korszakalkotó, sőt világtörté-
nelmi jelentőségű találmányai ugyancsak Kelet-Európában és Nyugat-Szibériában, tehát vol-
taképpen a magyarság második „őshazájában” jelennek meg először i.e. 4-2. évezred között, s
e vívmányok kifejlesztésében akár fontos szerepe is lehetett őseinknek. Jelentősek a bronzkori
erődvárosok is a Dél-Urálnál (Szintasta, Arkaim, etc., ld. Koryakova-Epimakhov, 70-73, v.ö.
a genetikai kutatások az ókori dél-észak-déli népvándorlásokról, és keletiek támadásairól a
dél-uráliak ellen a késő bronzkorban, Kargalynál, Koryakova, 43).
A régészeti kutatások szerint a dél-uráli proto-indoirániak i. e. 1750-1500 között észa-

221
kabbra költöztek, Nyugat-Szibériába, és itt kapcsolatba kerültek az uráli ősnépekkel (Korya-
kova, 150, Northward Expansion). Ez feleletet ad a magyar és az uráli nyelvek közötti hason-
lóságokra, ami az uráli népektől szerzett, vásárolt feleségek, majd a született utódaik „anya-
nyelvének” köszönhető. Eredeti ősnyelvünk pedig valamely proto-iráni/kisázsiai dialektus
lehetett, mint erre a valószínűleg egyik legősibb ’isten’ szavunk utal, melynek megfelelője
nem a mongol „tengri”, hanem a kisázsiai hattik estan = napistennő, a hettiták istanu = napis-
ten, és az Aveszta yaztan = isten szavai, de pl. a lóra, lótartásra, fémekre használt szavaink is
mutatják iráni ősnyelvünk maradványait (v.ö. Gary Beckman, 2002, n. 3, szakirodalmi hivat-
kozásokkal, és Rédei, 1999, valamint iráni „jövevényszavainkról” Harmatta J., 1997, és A
Volgától a Dunáig c. előadása, a ptolemaiosi Souardeni név teljes mellőzésével, a Materi név
félremagyarázásával, s helyette a manysihoz „jobban hasonlító” Masszaioi népnévről).
I. e. 1500-1000 táján az ősmagyarság egy sztyeppei csapadékos klímaváltozás hatásá-
ra, valószínűleg az ősuráliak egy részével, ismét visszaköltözött délebbre (Cserkaszkul-
Mezsovka-kultúra az Urál mindkét oldalán; majd Itkul-Gamajun, Koryakova 170, 289), miu-
tán az indoiráni törzsek nagy része az Indus-völgybe, illetve Irán területére vándorolt, ahol
létrehozták az Aveszta és a Védák számos sztyeppei, a magyar őshagyománnyal rokonértelmű
vonásokat mutató kultúráját (ld. „tűzimádó” vallásunk több forrás szerint, Anahita istennő és
Kézainál „Eneth”, életfa-, lókultusz és ábrázolásai, fény és sötétség harca, etc.). A szovárd-
magyarok ekkortól térhettek át fokozatosan a nagyállattartó lovasnomadizmusra és a lóhátas
harcmodorra (a szkíta rövid íj, amely lehetővé tette a lóhátról való nyilazást a régészeti kuta-
tások szerint 1000-800 körül kezdett elterjedni a steppén, korábban főként kocsiról, hosszú
íjjal nyilaztak, lándzsát használtak; a hunok ismét valamivel hosszabb, „karos” íjat hoztak
„divatba”). Állatállományukkal ősszel levonultak délre, ahol a vizek nem fagynak be és min-
dig van legelőterület, míg tavasszal ismét felvonultak a nyári legelőkre, szállásokra, az erdőöv
és a sztyeppe határára. Kereskedés is zajlott a délen lakó népekkel, közép-ázsiaiakkal ugyan-
úgy, mint kaukázusiakkal, meótiszi görögökkel. A vaskorban keleti szakák („szkíták”,
Ananyino) és szauromaták, majd alánok és más közép-ázsiai törzsek (pl. aorszok,
„wuszunok”, varsányok) jelentek meg a Észak-Kazahsztánban, Volgánál, Uralnál, Kaukázus-
nál, s részt vehettünk hadjárataikon és zsákmányszerző útjaikon asszírok, perzsák, rómaiak,
görögök ellen. A korábbi, dél-uráli erődvárosaink elhagyása után (ld. Kuzmina: Korai váro-
sias életmódból a nomadizmusba, Turán, 2010/1), talán ekkortól alakulhattak ki újra az állan-
dó vagy átmeneti településeink a Kaukázus-Meótisz térségében (Magyar város a Kumánál).
Végül megjelentek a Volga-Meótisz-Kaukázus vidékén maguk a hunok és ogurok az
AD 4. században. A hunok az Avesztában hiiaona, hyaona, hunu néven szerepelnek, őstörté-
netük Közép-Ázsiában kezdődik. Érdekes, hogy vezérük, Aregat-aspa „árja” nevet visel, és
sosem nevezi őket turániaknak az Aveszta, bár a turániakkal szövetségben harcoltak a zoro-
asztriánussá lett irániak ellen (J. Darmesteter). A kínai Si king, a Dalok könyve i. e. 9. századi
négy versében hjanjün (xianyun), majd más kínai források i. e. 4-3. századtól hjonnü
(xiongnu) néven említik őket, ami jelzi vándorlásaikat Közép-Ázsiából keletre (v.ö. perzsa
khjón). A török nyelvű, „turáni” ogurok a kínai krónikákban a tie-lö, vagy kao-csö tili, azaz
„magas kocsijú” tili törzsszövetség tagjaiként jelennek meg, és valószínűleg ők alapították a
kínai forrásokban szereplő Északi Ogur/Ui-beigo Királyságot, mely a Szargat-kultúrával azo-
nosítható. E régészeti kultúra i. e. 7. és AD 4. század között állt fenn a Tobol-Irtis folyóknál, s
békés kapcsolatai voltak a hunokkal, akiknek leletei i.e. 3. század végefelé bukkannak fel a
Szargat-kultúra emlékei között (Koryakova, p. 311), és az Urál-Tobol közötti Itkul (i.e. 8-3.
század, bronzkori Szintasta-Mezsovka gyökerekkel), és Gorokovo-kultúrák (i.e. 5-3. század,
szaka és őslakos) népeivel, akik között nagy valószínűséggel a szavárd-magyarokat sejthetjük
(ld. szerzőtől Kik lehettek Hérodotosz „isszedonjai”?). Az ogurok számozták a törzseiket,
volt 3-, 5-, 9-, 30-ogur törzsszövetség, olykor egymással is harcban álltak. A nekünk érdeke-
sebbek a 10-ogurok, azaz tör. onogurok, ebből a névből lett a latin íróknál a „hunugur”,

222
„hungar”, a magunkra sosem használt, külföldi népnevünk (az anonymusi „hetumoger” = hét
ómagyar név talán erre a számozó névadási szokásra vezethető vissza, noha „hét-ogur” törzs-
szövetséget nem említenek más források). Az ogurok fejedelmei, vezérei őrizték a hunokkal
és Attila király dinasztiájával való kapcsolatuk emlékét, és csatlakozott a honfoglaló magyar-
sághoz néhány törzsük, a Krím-félszigettől északra (’Levédia’, ami a 10. századi szláv neve
lehetett „Dentumagyariának”, Dentiának, míg Magyaria a Volgán túli régi Magyarország
volt), vagy a Meótisznál/Azovi-tengernél (Onogoria vagy Magna Bolgaria), illetve mi csatla-
kozhattunk hozzájuk, úgy tűnik csak a szovárdoktól való elszakadásunk után, amikor ők a
Kaukázustól délre telepedtek le a 8-9. század fordulóján (Bíb. Konst., De adm. imp., és De
cerimon.; ld. a bolgárok uralkodó rétegét is az Attila-dinasztiával rokonságot tartó onogurok
alkották, ld. O. Pritsak). Az ogurok emlékét a székelyek bölcs öregjei adhatták át krónikása-
inknak, amit Kézai úgy kompilál, hogy leírja a „hunok” bejövetelét a „700. évben”, azaz
Kuber/”Csaba” ogurjait a 7. században, kik között ott lehettek a székelyek ősei (moszlim for-
rásokban eszkilek, eszegelek a Volgai Bolgárország népei között; ld. még szerző tanulmány-
kötete, 2010).
A jugor”, „Jugria” nép- és területnév eredetére két variáció lehetséges: vagy az Urál-
tól nyugatra lévő Jug-folyó neve az alapja, vagy valóban az ogur-törököktől jön. Mindeneset-
re az oroszok a hanti, manysi népeket jugriknak, jugriciknek, jugricsoknak nevezték el, ami-
kor a 15-16. századtól elfoglalták a területüket (1472: Perm elfoglalása), de a hantik és many-
sik soha nem nevezték magukat „jugoroknak” vagy országukat „Jugriának”. Őseik az Urál
mindkét oldalánál laktak, mivel az orosz gyarmatosítók az Uráltól keletre eső területeket szin-
tén Jugriának nevezték el (oroszok 1500-ban kelnek át az Urálon; nem kizárt, hogy a hantik,
manysik a tatárok nyomására keltek át az Urál nyugati oldalára, majd az oroszok hatására
vissza!). Mercator 16. századi Oroszország-térképén még egyszerre szerepel az Uráltól nyu-
gatra, az európai Oroszország erdőövi részén a „Iugra, Iuhra, sive Iugoria, ex qua olim Hun-
gari prodiisse feruntur” felirat („Juhra etc. …ahonnan a hungarok kijöttek”), és az Uráltól
keletre is egy Ioughoria területnév. Ugyanitt feküdt Sibir, Sybir, erődített település, mely a
hanti énekekben is szerepel, mint a „soberek nagy városa” (a mai Tobolszknál, az Ob-Irtis
összefolyásánál, de ismerünk Szuvar települést a Volgai Bulgáriában, sőt Dagesztánban is, a
Derbendi Krónika szerint). Sibir város nevéből eredt a Szibéria elnevezés a tatár korban (v.ö.
Mongolok Titkos Története, idézi Ligeti L., 1986, p. 398). Az uráli, nyugat-szibériai vaskori
kultúrák „helyén” később a szabirokra vonatkozó neveket, hagyományokat gyűjtöttek a nép-
rajzkutatók a hantiktól, manysiktól az Urál mindkét oldalán (ld. ZTCs., Életünk, 1999/6).
Felmerülhet, hogy mivel a „régi nevünk” szabir, szavárd volt, s fennmaradtak a han-
ti/osztják énekek a szabirokról, valamint ha a magyar nyelv ténylegesen őrzi az uráli nyelvek-
kel közös elemeket (és ha nem mi adtuk át nekik azokat, legalább részben), akkor nem lehet-
séges-e, hogy egykor uráli népként lettünk részei a proto-iráni (vagy proto-kisázsiai) szavárd
(szubareus?) törzsszövetségnek? A kutatás rácáfolt erre: uráli nyelvrokonaink antropológiája,
genetikája nagyban eltér már a honfoglalókétól is: Tóth Tibor (1965, 1969) és Éry Kinga
(1982) tettek először hitelt érdemlő megállapításokat a honfoglaló magyarság bronzkori
„andronovói” (Szintasta és alkultúrái), és vaskori szarmata, hun és késő szkíta kapcsolataira,
melyekben csak töredékesen volt kimutatható az uráli vagy akár a mongolid elem. A geneti-
kusok pedig a honfoglalók mindössze 7 emberi maradványából nyertek 0-1% közötti arány-
ban uráli allélt (ez az N, apai DNS haplocsoport a genetikai „ábécében”), ami semmiképp sem
eredetjelző arány, legfeljebb valamikori enyhe keveredésre utal (ld. feleségszerzés). A hon-
foglalóknál döntő az R1a Y-DNS haplocsoport, mely a mai magyarság genetikájában is 32-
60%: ez az apai marker Indiától Közép-Ázsián át Kelet-Európáig, és a szlávokig jellemzi az
egyes népcsoportokat, kezdve az „andronovóiaktól”, de kisebb mértékben kimutatták mongó-
liai xiongnu/hun leletekben is, mivel ott erős keveredés zajlott le a kelet-ázsiaiakkal, akik fő-
ként C, L, O, Q apai haplocsoportokkal rendelkeznek (a Q-haplocsoportot kimutatták az egy-

223
kori nyugat-európai alán területeken, de a Felvidéken is, míg a mai Magyarországon nincs
meg, vagy elenyésző, ld. eupedia.com). Tehát mondhatni, hogy a modern genetika, antropo-
lógia, régészet igazolja a „legendákat”, pl. az Avesztát, mely három testvérről beszél, Árjáról,
Turáról és Szairimáról, vagyis a rokonvérű „árjákról”, „turániakról” és „szauromatákról” (e
görög alakból lett a latin „szarmata”). Az R1b Y-DNS haplocsoport pedig egy olyan ősiráni
mutáció az emberiség családfáján, amely a bronzkorban Nyugat-Európát is benépesítette, ma
is ez a jellemző a nyugat-európai népekre, és szignifikáns arányban megvan az említett más
eurázsiai népességeknél, így nálunk is. Külön érdekesség a mai magyarság génállományban a
J2 Y-DNS haplocsoport 2,2-7% közötti, tehát viszonylag magas arányú jelenléte. Ez Elő-
Ázsiában honos, de „kisugárzásai” megtalálhatók a Balkánon vagy Észak-Indiában, Pakisz-
tánban és Közép-Ázsiában (a hszin-csiangi ujguroknál 20%, ami összefügghet a párthus-
perzsa manicheusok itteni tömeges megjelenésével a 8. században). Így hitelesen számolha-
tunk a megismerhető, kutatható magyar történelem legalább 4000 évével, benne a déli-északi,
majd kelet-nyugati etnokulturális kapcsolatokkal, „nyelvcserékkel”, melyek távlataiból elénk
lép a „Közép népe”, az indo-iráni, proto-árja eredetű (v.ö avesztai maidhya airya = ’ma-
gyar'?), majd részben uráli nyelvűvé vált, s a hunok, ogurok által részint „turanizálódott”,
eltörökösödött magyarság. Erre a „kultúrantropológiai” alapra épült és épül a történelmünk,
ezek az adottságaink és feladataink, benső és külső, „szt. lászlói” küzdelmünk a „kunnal”,
„Irán” küzdelme „Turánnal”, az „árnyékunkkal”, melyet a megismerés által, szeretettel, rész-
véttel és igazsággal, ésszel és szívvel átvilágítani kell, és nem letagadni vagy bálványozni.
„Még a XVIII. században kibontakozó jezsuita történésziskola is csak addig ment el,
hogy adatokat gyűjtött és publikált egy majdan megírandó nagy magyar történet számára” –
írta Kulcsár Péter a Bonfini-fordításához. Mint láttuk, ezek az adatgyűjtések régóta meglehe-
tősen tendenciózusan zajlottak, s túlzásaikra egyaránt ráépültek valóban tudományos hiteles-
ségű eredmények, de megkövültebb, igaztalan nézetek is az elmúlt 240 évben. Reményked-
jünk, hogy a tények ismeretében meghaladhatjuk mind az Urál-, mind a hun-„fóbiákat”, és a
21. században a „nagy, magyar történetírás” kiegészül, megtermékenyül az itt (is) felvetett,
megalapozott valóságos szempontokkal, legyőzve a „történelem” által minduntalan a szabad,
tárgyilagos megismerésünk elé helyezett mesterséges akadályokat, sőt zátonyokat, melyek
szellemi életünk hajóját ugyanúgy fenyegetik, mint külső boldogulásunkat.

„Barbárok okítása” – előbb Merkur isten (balra), majd az ő mintájára egy földi szobrász
(itt is a kettősség!) embereket faragnak az élet fájáról lecsüngő „barbárokból” (Imago, p. 467.)

224
Függelék
Per Pippin Aspaas:

Maximilianus Hell (1720-1792) és a 18. századi Vénusz-átvonulás


– tanulmány a jezsuita tudományról észak- és közép-európai
összefüggésekben
PhD-értekezés, University of Tromsø, 2012. jan.
(részletek a mű 115-132, és 146-150. oldaláról, ford.: ZTCs.)

I.2.3 A hírhedten dicsőséges felfedező, 1768-1773 (p.104)


p.115.

(…) Az Expeditio litteraria (‘Tudományos expedíció az Északi-sarkon’) első kötete egy be-
számolóval kezdődik arról, hogyan jött létre az expedíció és milyen a nemzetközi környezet,
melyben a könyv íródott. Hell bevezetője, mely mostanáig kiadatlan volt, olvasható a III.3.
fejezetben. Az első kötet többi része nagymértében tulajdonítható Hell munkatársának, Saj-
novicsnak. Tartalmát így foglalhatjuk össze:

I. kötet, Historicus

Part I: Az expedíció története, beleértve az egész utazás naplóját;


Part II: A lappok néprajzi leírása;
Part III: A “lapp nyelvről”, a magyar nyelvvel való egységéről, és az “ázsiai nyelvről” általá-
ban.

p.116.

Az “egész utazás naplójának” szerzője, Joannes Nepomucenus Sajnovics SJ220 (1733-1785)


Tordas faluban nevelkedett Fejér megyében (Alba Regalis 221), délnyugatra a mai Budapesttől.
Családja horvát eredetű volt, a 17. században telepedett le Fejér megyében, ahol elmagyaro-
sodott. Nemzetiségével kapcsolatban Joannes Sajnovics úgy fogalmaz, hogy “Magyarorszá-
gon születtem és nevelkedtem, magyar szülőktől”, ami magában foglalja, hogy anyanyelve a
magyar volt.222 Már 1748-ban, 15 évesen belépett a Jézus Társaságba. Azután elvesztette
mindkét szülőjét. Mivel belépett a jezsuitákhoz, Joannes lemondott a Sajnovics-birtokról
bátyja, Matthias javára, aki az egyedüli örökös lett. Alsófokú iskoláit Győrben (Jaurinum) és
Budán végezte, s Trencsénben (Trenchinium) volt novícius mielőtt Nagyszombatba (Tyr-
navia) ment a filozófiai fakultásra 1751-ben. Egyik egyetemi tanára volt Georgius Pray SJ

225
(1723-1801), aki később vezető történész lett Magyarországon. Valószínűleg Franciscus
Weiss is tanította. Maga Sajnovics Pozsonyban (Posonium) tanított az 1750-es évek közepén,
mielőtt a bécsi egyetemre ment, ahol teológiát tanult, majd Hell munkatársa (bidellus) lett
1758/59-ben és 1759/60-ban. Feladatainak egyike volt, hogy a császári asztronómust titkár-
ként szolgálja. Az 1768-70-es útinapló kézírásával összehasonlítva meggyőződhettem róla,
hogy Hell levelezésének minden fennmaradt átiratát az 1757-59-es periódusból Sajnovicsnak
kellett készítenie.223 Titkári tevékenységét alátámasztja egy levél, melyet Franciscus Weiss írt,
kelt Nagyszombat, 1758. december 23., melyben Weiss kéri Hellt, hogy “az Efemeridáid ré-
szeit másoltasd le tisztelendő Sajnovics mesterrel”.224 1764-ben, Sajnovics szerepel egy
Theologi 4. Anni elnevezésű listán (‘negyedéves teológia-hallgatók’) a bécsi egyetem egyik
jezsuita katalógusában. Ugyanebben az évben részt vesz megfigyeléseken is Hell obszervató-
riumában.225 1765-ben Sajnovics ismét Pozsonyban szolgált, mielőtt kinevezték Franciscus
Weiss munkatársának (socius)
___________________

220 Ejtsd: Sainovics, Sajnovits, Sajnovich, etc.


221 Alba Regalis (L) = Fejér (H), Weißenburg (G).
222 Sajnovics, Demonstratio. Idioma Ungarorum et Lapponum idem esse 1770a1, p. [x] = [1771], p. [x]: “Ast
ego, quem in Ungaria ab Ungaris Progenitoribus nasci, atque educari contigit, quique Sermone Patrio publica
compluribus annis munia pertractavi,” etc.
223 WUS Vienna. A levelezés átiratai 1760. évből hiányoznak, míg az 1761-től kezdődő átiratok másik kéztől
erednek.
a a
224 Weiss Hellnek Bécsbe, kelt Nagyszombat 1758. dec. 23. (WUS Vienna, secr. copy): “[…] q[uo]d R V
pro singulari sua in me benevolentia Per R. M. Sajnovics, petita ex Suis Ephemeridibus describi Curet”. Az
Efemeridák alatt lehet, hogy itt egy naplót kell érteni, vagy a megfigyelésekről szóló folyóiratot, nem szükség-
képp a kinyomtatott Efemeridákat.
225 Hell, “Observationes Astronomicæ Anni 1763, et 1764. Viennæ et aliis locis factæ” 1764b, pp. 322-323.

p. 117.

a nagyszombati obszervatóriumban egy évvel később.226 Innen érkezett Sajnovics Bécsbe,


röviddel az expedíció indulása előtt, hogy újra a császári asztronómus munkatársa legyen,
immár a messzi Északra vezető expedíciójában.227
Hogy miért Sajnovics lett kiválasztva az expedícióra, rejtély. Két magyarázat létezik a
szakirodalomban erről, melyek mindegyike elsődleges forrásokon nyugszik. Az Expeditio
litteraria (ld. alább) bevezető fejezetében, Maximilianus Hell egyértelműen állítja, hogy
Sajnovicsot azért választotta, mert megnyerő személyiség, jó egészséggel bír, és képzett a
csillagászatban. Másutt azonban egy ellentmondó magyarázat szerepel, ami bizonyos megfon-
tolásra késztet. Hell atyával ellentétben, Sajnovics anyanyelve a magyar volt. A norvégiai
Finnmark vidéken Sajnovics belefogott a “lapp” (számi) nyelv alaposan vizsgálatába, melyről
Koppenhágában kiadta a Demonstratio Idioma Ungarorum et Lapponum idem esse (‘Bizonyí-

226
tás, hogy a magyarok és a lappok nyelve ugyanaz’, 1770a1) című művét. A kutatás csak mint
Demonstratio-t említi, amely az összehasonlító nyelvészet klasszikusa lett. Már az 1770-es és
1780-as években nagy figyelmet keltett. A Demonstratio szövegében azt a magyarázatot talál-
juk, hogy Sajnovicsot azért választotta Hell útitársnak, hogy kutassa a lehetséges nyelvi kap-
csolatot a számi nyelv és a saját, magyar anyanyelve között.
A Demonstratio első, koppenhágai kiadásában Hell atya elismeri, hogy azért kérte fel
Sajnovicsot e kutatás elvégzésére, hogy rámutassanak bizonyos módszertani irányelvekre a
számi nyelvű népességgel kapcsolatban, és sosem engedte neki, hogy feladja, noha a feladat
nehéznek bizonyult. A Demonstratio második, bővített kiadása, mely Nagyszombatban jelent
meg Sajnovics visszatérése után, még tovább megy. Hell most beszámol egy helyi számival
történt beszélgetésről Vardø-ben. És a számos egyéb kiegészítés között találunk egy hosszú
levelet Helltől Sajnovicsnak, mely a „magyar dialektus” (ma valaki mondhatná, hogy a finn-
ugor nyelvek) lehetséges kínai öröksége mellett érvel.
_________________________

226 Hell Efemeridái Sajnovicsot is említik a csillagnézők között Nagyszombatban 1767 januártól kezdve (Hell,
“Observationes Astronomicæ Anni 1766. Viennæ & aliis locis ab exercitatis Observatoribus factæ” 1767b, pp.
272-276).
227 Az alapvető adatokat Sajnovics korai pályájáról Kisbántól 1943, Erdőditől 1970, Hell Efemeridáinak függelé-
kéből és a jezsuita katalógusokból, Austria. Catalogi Breves 1763-1765 and 1766-1769 vettem.

p. 118.

Sajnovics útitársként való választásának okára a következő állítást találjuk a második kiadás
kissé átfogalmazott bevezetőjében:228

Ő [ti. Hell], ugyanazzal a jóakarattal, amit már egy ideje tanúsított irántam,
míg két éven át megtett munkatársává a bécsi obszervatóriumában, azért is vá-
lasztott engem erre az északi expedícióra, és hozott Finnmarkba, mint útitár-
sat és segédet, hogy különösen a lapp nyelv kutatásában segítsem [dőlt kieme-
lés a szerzőtől]. Ez volt az oka, hogy magyarok a lappokhoz látogattak, hogy
próbának vessék alá a magyar és a lapp nyelv közötti összefüggés feltételezé-
sét, melyet nagytiszteletű Hell atya már előtte kialakított, Schefferus Lapponia
és Büsching Erdbeschreibung című munkáit olvasva, a feltételezést, melyet
oly gyakran emlegetett nekem az utazás alatt.

Ennek az idézetnek az első része hiányzik a Demonstratio első kiadásából. Erről a kiegészí-
tésről a második, nagyszombati kiadásban azt a benyomást kapjuk, hogy Sajnovics képességei

227
a nyelvi kutatásokra ugyanolyan fontosak voltak, mint a csillagászati képzettsége, amikor Hell
az útitársának választotta. A rejtélyes következetlenség (puzzling inconsistence) a két állítás
között felveti a kérdést: Sajnovicsot azért választotta útitársnak, hogy a lapp nyelvet kutassa,
vagy azért, mert megnyerő személyiség volt és képzett csillagász?
Egy magyar szerző, aki már számos cikket publikált a Hell-Sajnovics expedícióról,
Bartha Lajos, egyik 1983-as cikkében feltételezi, hogy Hell igazi szándéka az volt, hogy
Sajnovicsot egy új csillagda igazgatójává teszi, melyet a budai jezsuita főiskolán szeretett
volna létesíteni. Azáltal, hogy Hell magával hozta a dicsőséges expedícióra, segíteni akart
ígéretes tanítványának, hogy elnyerje ezt a pozíciót. A számi nyelv és a magyarral való kap-
csolatának kutatása véletlen volt, míg Norvégiában tartózkodtak, állítja Bartha. Csupán ennek
megtörténte után határozott úgy Sajnovics, hogy
_____________________

228 Sajnovics Demonstratio … [1771], pp. [xi-xii]: “Ipse enim me, eadem benevolentia, qua olim jam biennio
integro Viennæ in Astronomicis sibi ad manus esse voluit, Expeditionis quoque hujus ad Arctos delegit comitem,
& laborum suorum, ac potissimum (disquisitionis Idiomatis Lapponici causa suscipiendorum) futurum socium,
secum in Finmarchiam detulit. // Hic enimvero inter Lappones versari licuit Ungaris, hic conjecturam, quam R.
P. HELL de convenientia Idiomatis Ungarici cum Lapponico, pridem antea e Lapponia SCHEFFERI, &
Geographia BÜSCHINGII mente præconceperat, mihique per iter sæpius commemoraverat, periclitari […]”. A
zárójeleket a disquisitionis … suscipiendorum körül nehéz megmagyarázni. Fordításomban úgy értelmeztem,
hogy az ac potissimum a zárójelek közé tartozik. Monika Ehlers ugyanezt a javítást tette (cf. Sajnovics 1972, p.
9). Az idézet második része, Hic enimvero etc., mindkét kiadásban megjelenik, a figyelemreméltó kivétellel,
hogy az eredeti Ungaro (‘egy magyar’) Ungaris-ra (‘magyarokra’) változott a nagyszombati kiadásban (cf.
Sajnovics 1770a1, p. [xi] versus Sajnovics [1771], p. [xii]). Következésképpen nem csak ‘Sajnovics, a magyar’
volt az, aki a lappok között járt, hanem ‘Hell és Sajnovics, a magyarok’.

p. 119.

mentorának tulajdonítja az “alapos előrelátást az expedíció tervezésében, s ezáltal növeli kol-


légája hírnevét”.229 Décsy Gyula és Wolfgang Veenker, a nagyszombati Demonstratio újabb
kiadásának utószavában (1972) állítják, hogy Sajnovics „valószínűleg csupán udvariasság-
ból”230 vette bele Hell hosszú levelét és más kiegészítéseket a nagyszombati kiadásba.
Mind Bartha, mind a Demonstratio újabb kiadásának szerkesztői jó nyomon járnak.
Azonban a nagyszombati kiadás eltérései és kiegészítései többet jelentenek, mint pusztán ud-
variasságot. Hell kéziratainak kutatása során Bécsben kiderült számomra, hogy a Demon-
stratio számos jelentős kiegészítését egyáltalán nem Sajnovics tette – ezeket valójában Hell
diktálta, szóról-szóra (ld. Fig. 1 és 2 alább). Az történt itt, hogy Maximilianus Hell akarta
learatni a dicsőséget a ‘lapp-magyar’ nyelvi kapcsolat felfedezéséért, s mi több, ezt nem vélet-
lenül fedezte fel, hanem gondos tervezés eredményeként. Egy levelében, melyet a fent emlí-
tett jezsuita Georgius Pray-hoz írt, aki épp ebben az időszakban a magyar történelem egy
prominens kutatója volt, Hell kijelenti:231

228
Ezért mindehhez semmi köze sincs Sajnovics atyának, sem egyéb kutatásának
az expedíció során, leszámítva, hogy segített nekem néhány feladat elvégzé-
sében az irányításom és elképzeléseim szerint; bárminek, ami felfedezésre, ki-
dolgozásra stb. került, csak hozzám van köze, és a Demonstratio a lapp és a
magyar nyelv azonosságáról, ugyanúgy a mű szerkezete, bizonyításainak ki-
dolgozása s így tovább […] az én elképzeléseim és irányításom szerint jött lét-
re.

Ez a kijelentés éles ellentmondásban van a nyilvánosság előtt megjelent kijelentésekkel. Egy


levélben, melyet Mária Terézia gyóntatójának, Höller SJ atyának írt, Hell így fogalmaz
(Vardø, 1769. ápr. 6.):232
___________________

229 Bartha 1983, p. 300: “Ezért azt a gyanút keltik, hogy Sajnovics utólag szerette volna bemutatni, mennyire
előrelátóan járt el Hell az expedíció szervezésénel, ezzel is öregbítve rendtársa hírnevét”.
230 Décsy & Veenker 1972, p. 159: “wahrscheinlich nur aus Höflichkeitsgrunden”.
231 Hell egyik levele Georgius Pray-nak, idézi Jászó Anna 1983, p. 259: “Nihil ergo horum omnium ad Patrem
Sajnovics pertinent; nihil etiam de laboribus in Expeditione susceptis ad eum spectat, nisi quantum is [scripsi; in
Jászó] sub mea directione, et juxta mentem meam mihi in quibusdam ad manum fuit; quidquid igitur detectum,
elaboratum, repertum et cetera est, id solum ad me pertinet, ipsaque demonstratio identitatis idiomatis Lapponici
et Ungarici, quoad oeconomiam operis, argumenta, dispositionem et cetera … mea confecta est mente, et
directione …”. A levelet Jászó nem keltezte, de hivatkozik a forrásra: “les ms. de la Bibliothèque de l’Université
de Budapest, Collection Prayana, T. XVIII, pièce no 24, feuillet 2”. 2007 novemberében, tudományos munkatár-
samtól, Kunszenti Ágnestől, megrendeltem a Hell által Pray-nak írt összes levelet az ELTE Egyetemi Könyvtá-
rából, Budapest. Kaptunk egy DVD-t, amely tekintélyes számú levelet tartalmazott, melyeket Hell írt Praynak
(ld. Kiadatlan források, 1a), de egyik sem tartalmazta a fentieket.
232 “Mira dei dispositio, quod socium linguae nostrae gnarum P. Sajnovics meae hujus expeditionis elegerim.
Laudemus Deum in inventione fratrum nostrorum” (idézi Pinzger 1927, p. 93).

p.120

Isten titokzatos műve, hogy Sajnovics atyát kellett választanom az expedíci-


ómban útitársul, aki ismeri a nyelvünket. Adjunk hálát Istennek a testvéreink
[i.e., a számik] felfedezéséért!

Egy másik levél Vardø-ből, melyet Antonius Pilgram-hoz címzett, a cs. és kir. csillagda he-
lyetteséhez, még vadabb állításokat tartalmaz (Vardø, 1769. április 5.):233

„A prófétikus lélek szállt meg [Téged], mikor azt írtad a leveledben


Sajnovicsnak: ’Ezerszer üdv a sötét pastorellának’, s hogy ’lapp eklogákat
várok tőled’ [Nigram pastorellam… millies saluto, et Lapponicas ab eo
Eclogas excpecto]. Valóban, Te és az egész művelt Európa új felfedezést vár-
hat a lapp népre vonatkozóan, amit egész Európa ámulattal fogad majd. Jóma-

229
gam, aki a kezdetektől kialakítottam ezt a feltételezést a lappokról, adtam neki
[Sajnovicsnak] néhány szabályt és elvet, melyek szerint végezheti a kutatását,
és most olyan bizonyítékokhoz jutottunk, hogy nincs ember, aki kételkedhetne
ebben. Igen, igen, Sajnovics képes elkészíteni a „lapp eklogákat”; teljesen
elégedett vagyok, hogy őt választottam útitársnak, aki olyan készséges és eny-
nyire rövid idő alatt képes volt megtanulni a lapp nyelvet. Megkértem, hogy
készítsen néhány emlékezetes történetet a naplónkból és küldje el Neked,
hogy megoszthasd a barátainkkal Bécsben… Kérlek arra is, tedd lehetővé,
hogy ez a felfedezés eljusson Van Swieten úr fülébe; örülni fog neki, mivel ő
volt az egyik, aki ajánlotta, hogy elvégezzem ezt a kutatást; de kérlek, csupán
általános információt adj neki, hogy ezek [a lappok, vagy számik] nem ameri-
kaiak, hanem valóban keletiek, és majd részletesen tájékoztatjuk őt, ha vissza-
tértünk.”.

A számi népcsoport egész kutatásának ötletét Van Swieten-nek (egy jezsuita-ellenesnek!)


tulajdonítja, ami egy olyan részlet, mely még sosem került felszínre a Hell- vagy Sajnovics-
szövegekben. Hell részéről a felfedezés dicsősége iránti féltékeny igény magyarázatát kutatva,
pillantást kell vetnünk azokba a helyi összefüggésekbe, melyekben a Demonstratio kialakult.
Míg Dániában, Norvégiában tartózkodtak, Hell és Sajnovics a nagyhatalmú belügymi-
niszter, Otto Thott (1703–1785) pártfogását élvezték, aki a koppenhágai egyetem patrónusa, a
koppenhágai Királyi Tudományos Társaság elnöke (praeses) és a ‘misszionárius bizottság’
feje volt, amely
____________________

233 Hell Pilgramnak, Vardø, 1769, ápr. 5. (idézi Pinzger 1927, pp. 67-68): “Euer Erhw. müssen einen propheti-
schen geist gehabt haben, da Sie an Hh. Saj. in Ihrem brieffe geschrieben: Nigram Pastorellam ... millies saluto,
et Lapponicas ab eo Eclogas exspecto: in wahrheit, Sie, und die gantze europäische gelehrte welt haben eine
neue entdekung der Lappländischen nation zu erwarten, die gantz Europa mit erstaunen vernehmen wird; ich der
ich gleich anfangs von denen Lappländern diese muthmassung gefasset, gab Ihm einige Regeln und criteria, nach
welchen er diese untersuchung machen solte, und nun sind wir so im klaren, dass kein mensch daran zweiflen
wird. ja ja in wahrheit, er ist in stande Lappländische Eclogen zu machen; ich bin recht vergnügt, dass ich ihme
zum Reise gefährten gewählet, der so fertig und in so kurtzer Zeit die Lappländische sprache hat erlehrnen
können. ich habe ihme gebetten, auß unserm diario einige merkwürdigkeiten auß zu ziehen und an Euer Ehrw.
zu schreiben, die sie mit unsern Wienner-freunden communiciren könen [...]. Machen Sie doch, ich bitte Sie,
dass diese entdekung zu ohren des Hh. von Swietten komme; sie würden ihm ein Vergnügen machen, als
welcher mich ersuchet, diese untersuchung zu machen; melden Sie Ihm aber nur en general, dass Sie keine
amerikaner, sondern wahrhaftig orientaler sind, wie wir die Ehre haben werden, ihm außführlich zu berichten”.

[a Nigra pastorella, ’fekete pásztorlányka’ kifejezés eredete bizonytalan; létezik ugyan egy molyféle, amelynek
rendszertani neve Phyllonorycter pastorella, de ez nem fekete és nehezen illeszthető a Hell-expedíció összefüg-
gésrendszerébe; bár Hellék a flórát és faunát is vizsgálták, leginkább okkult kifejezésnek tűnik – a ford.]

230
p.121.

felelős volt a számi területek egyházi ügyeiért (Collegium de cursu evangelii promovendo).
Thott elismerte Hell és Sajnovics szakértői státuszát és támogatta erőfeszítéseiket, hogy a
számikat, mondhatni, mint a ‘magas Észak ősmagyarjait’ kutassák. Jelentős döntése volt,
hogy az épp kiadott hivatalos dán-lapp szótárt felülvizsgálják és újra kiadják a magyar helyes-
írásnak megfelelően, megfogadva a magyar látogatók ajánlásait. Ennek megfelelően Thott
nem vette figyelembe a norvég lelkipásztorok és misszionáriusok tiltakozásait, akik már ki-
alakítottak egy eltérő nézetet a számik nyelvéről és eredetéről.234 A ‘királyi pecsét’, mely
Hellt és Sajnovicsot védte, míg Dániában és Norvégiában voltak, biztosította a Koppenhágai
Királyi Társaság minden oszlopos tagjának együttműködését is. Ez kitűnik Sajnovics Demon-
stratio-jának befejező részéből, ahol számos tudós neve megjelenik, akik hozzájárultak
Sajnovics tanulmányaihoz, könyvek kölcsönzésével és egyéb segítséggel. Nem meglepő,
hogy Sajnovics Thott-nak ajánlotta a Demonstratio mindkét kiadását. Azonban 1770 decem-
berében, egy államcsínyt követően, melyet VII. Keresztély udvari orvosa, Johann Friedrich
Struensee (1737-1772) hajtott végre, Thottnak le kell mondania minden hivataláról. Hell és
Sajnovics elvesztették fő patrónusukat Koppenhágában, és a dán-norvég nyelvpolitika
„magyarizálása” vis-à-vis a számikkal, abbamaradt. Időközben azonban a két jezsuita haza-
tért, és a Demonstratio napirendre került a közép-európai szellemi életben.
Visszatérésükkor a magyar felvilágosodás szellemi-kulturális központjaiba, melyek
közé tartozott a Habsburg-főváros, Bécs, a magyar főváros, Pozsony és a magyar egyetemi
város, Nagyszombat, Hell és Sajnovics belefogtak harcukba, hogy a magyar nyelv és történe-
lem szakértőinek ismerjék el őket. A Demonstratio második kiadása, melyet Nagyszombatban
adtak ki valamikor 1771 február és április között,235 számos hivatkozást tartalmaz,
__________________

234 Erről a történetről részletesen újra beszámolt Martinussen 1992 (norvégül; rövid angol összefoglalást a követ-
keztetéseiről ld. Hovdhaugen et al. 2000). Ld. még Aspaas megjelenés előtt (finnül) és Sammalahti 1996.
235 Gyakran figyelmen kívül hagyják, hogy a kiadás éve hiányzik a Demonstratio első és második kiadásának
címoldalairól. A koppenhágai kiadáson ez szerepel: Regiae Scientiarum Societati Danicae praelecta Hafniae
mense Januario Anno MDCCLXX (‘Felolvasták a Dán Királyi Tudományos Társaságban Koppenhágában, 1770.
január hónapban’). A nagyszombati kiadásban ezt olvassuk: Regiae Scientiarum Societati Danicae praelecta, et
Typis excusa Hafniae Anno MDCCLXX. Recusa Tyrnaviae (‘Felovasták a Dán Királyi Tudományos Társaságban
és kiadták Koppenhágában 1770. évben. Új kiadás Nagyszombatban’). A kiadás dátuma jól dokumentált az első
kiadás esetében: március 4-én a korrektúrákat még olvasták, de 1770. ápr. 10-én megkapta a tisztázatot Sajn-
ovics a nyomdától (Sajnovics útinaplója, 1770. márc. 4. és ápr. 10. [WUS Vienna]). A második kiadás nem ilyen
könnyű eset. A levelezések megerősítik mindazonáltal, hogy ezt 1771 januárját követően adták ki, mert egy
levélben azt írja Hell Georgius Pray-nak Pozsonyból: “Pater Sajnovics vix mense Januario (l

231
p.122.

melyek Hellt ‘Hungarus’-nak, magyarnak nevezik. Az első kiadás csak Sajnovicsra hivatko-
zik ‘Hungarus’-ként. A koppenhágai és a nagyszombati kiadás közötti intervallumban, az ’egy
magyar’, Sajnovics munkájából ’két magyar’, Hell és Sajnovics munkája lett (ebben a sor-
rendben).236 Mi történt közben?
Emlékeztetnünk kell, hogy Maximilianus Hellről feljegyezték, hogy folyékonyan be-
szélte a latint, németet és a “szlávot” – nem a magyart –, amikor belépett a Jézus Társaságba
18 éves korában. Szülei mindketten német anyanyelvűek voltak. Mindazonáltal, 1756-ban egy
jezsuita dokumentumban úgy szerepel, mint Ungarus Schemnicziensis (‘selmecbányai ma-
gyar’).237 A ‘nem magyar anyanyelvű magyar’ státuszával nem volt semmi probléma, de csak
egy bizonyos pontig. A Hungarus korai modern identitása, melyet bármely személy vallha-
tott, aki a soknemzetiségű Magyar Királyságban született és nevelkedett, tekintet nélkül anya-
nyelvére, növekvő nyomás alá került a közép-európai felvilágosodás folyamán. 1770-től ki-
alakult egy versengő, rátarti magyar identitás, melyet befolyásos értelmiségiek egy csoportja
táplált. Közülük többen tartoztak Mária Terézia ún. “magyar testőrségéhez”. A magyar test-
őrök nem egyszerűen a magyar nyelvükre alapozták az identitásukat, hanem sokkal inkább az
„előkelő származásra és a társadalmi zártkörűségre”.238 Miként Hell és Sajnovics, úgy a ma-
gyar testőrök is előtérbe helyezték a magyar nyelvet, de nem voltak lelkesek azon nyelvro-
konsági – és ezáltal történeti rokonsági – elméletek iránt, melyek kevésbé nemes népekhez
kapcsolják őket, akik az európai civilizáció határain, sőt azontúl élnek.
____________________
Viennam excurrere poterit, neque enim opus ejus mense Januario typis absolvendum arbitror, gaudebo, si vel
cum fine februarij me inviserit” = “Sajnovics atya aligha tud Bécsbe menni januárban, és kétlem, hogy ez a
munkája kijön a nyomdából ebben a hónapban: boldog lennék, ha február vége tájára elvégezné” (Hell Pray-nak,
kelt Bécsben, 1771. jan. 4. [EL Budapest]). Egy levélben, mely 1771. jan. 10-én kelt, Hell ugyanőt kéri, hogy
küldjön el Nagyszombatba néhány szöveget “pro opusculo Patris Sajnovics reprimendo” = “Sajnovics atya mű-
vének új kiadásához”. Fontos, hogy Pray gondoskodjon erről, amilyen gyorsan csak lehet, és hozzáteszi, “hujus
enim defectu dissertatio Patris Sajnovics nondum inchoari potuit” = “mert enélkül Sajnovics atya képtelen lesz
elkezdeni a munkáját” (Hell Pray-nak, kelt Bécsben, 1771. jan. 10. [EL Budapest]). Egy 1771. márc. 29-i levél-
ben megjelenik, hogy Sajnovics már megérkezett Bécsbe, valószínűleg azért, hogy intézze a Demonstratio új
kiadásának megjelenését (Hell Pray-nak, kelt 1771. márc. 29. [EL Budapest]). Ugyanez év májusától Sajnovics
visszatért Nagyszombatba és műve kedvező bécsi fogadtatásával büszkélkedett (Sajnovics Joannes Nagynak,
kelt Nagyszombat, 1771. máj. 12. [átirata: Holovics 1972]). Ld. még Gheno 1975 (olaszul) jól tárgyalja a nagy-
szombati kiadás nyomtatott szövegének belső tulajdonságait.
236 Azt is megemlíthetjük, hogy egy korai kéziratos vázlatban az Expeditio litteraria előjegyzéseivel kapcsolat-
ban, Hell Sajnovicsot nevezi meg az első kötet egyik fejezetének szerzőjeként: “Sajnovics atya értekezése a
magyar és a lapp nyelv azonosságáról”. Azonban minden nyomtatott változatból kitörölték Sajnovics nevét, és
ezekben Hell már csak a “lapp nyelv kutatásáról és eredetéről” szóló fejezetről beszél (ld. alább, III.2. fejezet,
Tomi I. Pars III. Caput I).
237 Pinzger 1920, p. 30. A kérdéses dokumentum a Liber votorum domus Professae Viennensis, a négy esküt tett
[professe] jezsuiták jegyzéke, melyek közül a negyedik a pápának tett hűségeskü. Ez az ünnepélyes szertartás
Hell esetében 1756-ban zajlott le, Sajnovicsé 1766-ban.
238 Kontler 2011, p. 139; és újra Kontler kiadás előtti művében.

232
p.123.

Ebben a helyzetben Hell és Sajnovics a Demonstratio második kiadását megtöltötte számos


hivatkozással a magyar nyelvű tekintélyekre, akiknek legtöbbje jezsuita volt, s akik már ol-
vasták az első kiadást és magukévá tették fő tézisét: hogy szoros rokonság létezett a magyarok
és számik között. Mi több, az összefoglaló fejezet kimondottan hivatkozik Mária Terézia tá-
mogatására, és (még ködösebben) “minden egyes magas állású emberre” a magyar főváros-
ban, Pozsonyban.239 Azonban 1770-től nem volt elegendő Mária Terézia és kegyeltjeinek
pártfogásáért folyamodni, mert a császárnő nagymértékben elidegenedett a magyar testőrségé-
től, a magyar országgyűléssel való keserű összeütközést követően 1764-65-ben. Mindazonál-
tal, Bécs és Magyarország helyi viszonyában, egy magyar-lapp rokonság felfedezése és az
ezzel járó magyar történelmi spekulációk vonatkozásában a fő ‘tudományos tőke’ az volt,
amit a két jezsuita gyűjtött a messzi Északon. Hell atya nem volt hajlandó átengedni mindazt
a megtiszteltetést, amit Sajnovics szerzett. Nem volt hajlandó elismerni kollégáját a magyar
történelem tekintélyes kutatójaként, melyet ő tervezett továbbfejleszteni nagy művében, az
Expeditio litteraria-ban, miközben magyarul sem tudott jól. Ez magyarázza, hogy Maximi-
lianus Hell miért ragaszkodott ahhoz, hogy neki tulajdonítsák a lapp-magyar felfedezés dicső-
ségét, és hogy született magyarnak tartsák Sajnovics mellett.
A Demonstratio „harmadik kiadása” az Expeditio litteraria részeként jelent meg, pon-
tosabban az első kötet harmadik része tartalmazta. Hell levelezése 1771-72-től, számos befe-
jezetlen értekezéssel és jegyzettel, melyek fennmaradtak iratai között a bécsi egyetemi ob-
szervatóriumban, akut érdeklődést tanúsít a ‘magyar kérdéssel’ kapcsolatban.240 Hell atya a
magyarok korai történetének fő forrásait tanulmányozta ebben az időszakban, köztük ‘A ma-
gyarok cselekedeteit’ (Gesta Hungarorum), melyet 1200 körül írt az ún. Anonymus, vagy
Béla király jegyzője, és a De Administrando Imperio-t (‘A birodalom kormányzásáról’),
Constantinus Porphyrogenitus, egy 10. századi bizánci császár és író művét.241
______________________

239 Sajnovics [1771], p. 127: “quemquam ex summis in Republica nostra Viris, […] prout mihi experiri licuit,
quando superiore Autumno plerosque Eorum præsens veneratus sum”.
240 Ld. Kiadatlan források 1c and 2c.
241 Az Expeditio litteraria két fejezetét feltételezhetően Anonymus-nak és VII Constantinus Porphyrogenitus-nak
akarta szentelni (ld. III.2. fejezet, Tomi I. Pars III. Caput VI-VII). Anonymus-ról ld. Martyn Rady és Veszprémy
László kiváló sorozatában: Central European Medieval Texts (Anonymus 2010). Porphyrogenitus-ról, ld.
Moravcsik, Jenkins és Dvornik kiadásában (Constantine VII Porphyrogenitus 1962-67).

233
p. 124

ÁBRÁK, 1a, 1b, 1c, 1d

MAXIMILIANUS HELL HATÁSA SAJNOVICS DEMONSTRATIO-JÁNAK


MÁSODIK KIADÁSÁRA

1a. ábra: Részlet Sajnovics Demonstratio-ja első kiadásának bevezetőjéből (Sajnovics 1770a1, bevezető, oldal-
szám nélkül). Megjegyzendő, hogy itt az első bekezdésben nincs említés Maximilianus Hell magyar eredetéről.
A második bekezdés így kezdődik: “Hic enimvero inter Lappones versari licuit Ungaro …” (“Ez alkalommal
lehetséges volt egy magyarnak, hogy a lappok között időzzön …” [kiemelés P.P.A.]). Digitalizálta a szerző.

234
1b. ábra: Részlet Hell kéziratából “Jn adlocutione ad Societatem Regiam” (WUS Vienna), vázlat a Sajnovicsnak
Nagyszombatba küldendő útmutatásokról 1770/71. telén. Hell kézírása. Fordítás: “Megjegyzés a [koppenhágai]
Királyi Társaságnak // A szavak után: ‘Császári és Királyi Asztronómus a Bécsi Egyetemről’, [hozzá kell tenni a
következőket:] ‘egyúttal magyar nemzetiségű, akit meghívott Vardøhus-ba Ő Hatalmas Fensége VII Keresztély,
Dánia és Norvégia királya, hogy megfigyelje a Vénusz tranzitját a Nap korongja előtt. Mivel nevezett Hell, ko-
rábban tanárom az asztronómia tudományában, engem választott útitársául, hogy segítsem asztronómiai feladata-
iban, és különösen a lapp nyelv vizsgálatában, elindultam Finnmarkba, ahol nagyjából egy esztendőt töltöttem. //
Ez alkalommal lehetséges volt a magyaroknak, hogy a lappok között időzzenek; ez alkalommal lehetséges volt
ellenőrizni Hell atya feltevését, mely Büsching: Geographia [“Erdbeschreibung”], és Schefferus: Lapponia című
művén alapult, s amit gyakran említett nekem az utazás folyamán; [ez alkalommal lehetséges volt] összehasonlí-
tani a kiejtésüket a magyar nyelvvel etc. etc.’ […]”.

235
1c. (alul) és 1d. ábrák (felül): A megegyező oldalak Sajnovics Demonstratio-jának második kiadásából (1771,
számozatlan bevezetés). Megjegyzendő, hogy Hell útmutatásait (1b. ábra) híven követi. A legfontosabb változá-
sok között van a következetes meghatározás Hell ’magyar’ voltáról. Például, míg az első kiadásban: “Hic
enimvero inter Lappones versari licuit Ungaro …” (1a. ábra), a második kiadásban: “His enimvero inter
Lappones versari licuit Ungaris … (1d. ábra; “Ez alkalommal lehetséges volt a magyaroknak, hogy a lappok
között időzzenek…” [kiemelés P.P.A.]).

236
ÁBRÁK, 2a. ÉS 2b

MAXIMILIANUS HELL HATÁSA SAJNOVICS DEMONSTRATIO-JÁNAK


MÁSODIK KIADÁSÁRA, II. RÉSZ

2a. ábra: Részlet a Demonstratio második kiadásából (Sajnovics 1771, p. 119), látszólag összegzést ad egy való-
di levélből, melyet Hell írt Bécsben Sajnovicsnak.

237
2b. ábra: Hell kézirata, mely ezekkel a szavakkal kezdődik: “Jn eo autem opere ...”, az útmutatások vázlata,
melyet Sajnovicsnak küldött Nagyszombatba 1770/71-telén. Az első sorok fordítása: “Ezenfelül, ugyanebben a
műben (mint Hell atya azonos leveléből értesültem, melyet legutóbb küldött nekem Bécsből), ő nem csupán
bizonyítja mindkét nép, a magyar és a lapp közös eredetét, hanem a súlyos bizonyítékok eszközeivel azt is bemu-
tatja, hogy a Fenni, vagy finnek az ősei mindazon különböző törzseknek, melyek a magyar nyelvet használják, és
különösen azt, hogy a Magyarországon lakó legnemesebb magyar törzs őshazája, Carjelia volt, és hogy a
karjeliaiak a magyarok és hungarok [Magyarorum et Ungarorum] igazi ősei […]”. Hell kézírása.

p.132

Térjünk vissza most az Expeditio litteraria előjegyzéseinek kérdésére. Sajnovicsnak a számi


nyelvről írt munkájától eltérően, az első kötet második része (amely a lappok néprajzi leírását
tartalmazza) sosem jelent meg. A fennmaradt kéziratok elenyészőek és jelentéktelenek a ma-
gyar történelemről és nyelvről írott szövegekhez képest. Azonban, mikor az Expeditio
litteraria ezen részének fejezetcímeit vizsgálja valaki, felébred a gyanú, hogy ez főként egy
másik munka összefoglalása, melyet a norvég pap és a lapp nyelv professzora, Knud Leem
(1697-1774) írt. A fejezetcímek a kétnyelvű, gazdagon illusztrált ‘A finnmarki lappok leírása’
(Beskrivelse over Finmarkens Lapper / De Lapponibus Finnmarchiae … Descriptio,
Copenhagen 1767) című munkában esetenként teljesen azonosak a Hell által tervezett fejeze-
tekkel.242 Néhány magyarázatot valószínűleg hozzátett Hell a lappföldi élményei alapján, de
feltételezhető, hogy az Expeditio litterariá-nak ez a része főként Leem munkáján alapszik.”
________________________

V.ö. Leem 1975 (facsimile kiadás) vs. Hell előjegyzései. Részletesebben tárgyalja a Leem-Hell kapcsolatot,
242
Aspaas kiadás alatt.

238
I.2.4 Az ex-jezsuita, 1773-1792 (p. 136)
p.146.

(…) A szabadkőművesség egy olyan hálózatot jelent, amely nyíltan szembenáll a jezsuita
renddel. A szabadkőművesség (freimaurerei, freemasonry, muratori libri), annak ellenére,
hogy a pápa ismételten elítélte őket (1738- és 1751-ben), megvetette lábát a katolikus Bécs-
ben az 1740-es évek elején, innen pedig elterjedt más, közép-európai városokban is. A kőmű-
ves páholyok (loge, lodge) részint katonai, részint polgári jellegűek voltak. Hitvallásukat erő-
sen befolyásolták a protestantizmus és a felvilágosodás eszméi, de amint a tolerancia törvé-
nyei kezdtek életbe lépni az 1770-es és 1780-as években, széleskörű vonzerőt gyakoroltak a
katolikusokra is. Mint Hermann Haberzettl, az osztrák ex-jezsuiták történésze a 18. század
utolsó negyedében leírja, a szabadkőművességnek lényegében három célja van: “előmozdítani
a nevelést, a vallási toleranciát, és enyhíteni a szenvedést”.285 Mindhárom cél összhangban
volt a felvilágosodás eszméivel, melyeket pártolt II. József. 1781-ben az udvar teljesen elis-
merte a szabadkőművesek egy csoportja által alapított páholyt, a “Zur wahren Eintracht”-ot
(‘Az igazi Egységért’). Ehhez a páholyhoz még egy kis számú ex-jezsuita csoport is csatlako-
zott. Hamarosan meghatározó polgári páholy lett az osztrák fővárosban,
______________________

282 Hviid 2005, p. 370; Feil 1861, pp. 372-373 (“ums Jahr 1764”).
283 Hviid 2005, p. 370: “Men paa den anden Side stak der maaskee ogsaa lidt Jesuitisme derunder; thi vare de
første Medlemmer af dette Compagnie, bleve nok ogsaa de øvrige valgte af samme Regiment”.
284 Jean (Johann) Bernoulli III (1744-1807), királyi asztronómus és a berlini obszervatórium igazgatója 1764 óta,
utazásokat tett Nyugat-Európában és Angliában 1768-69-ban, és leveleit (Lettres Astronomiques, 1771a) azóta is
forrásként használják a francia, brit és német nyelvű országok csillagászatának állapotával kapcsolatban anno
1769. Az 1770-es években kiadott egy sorozatot (Recueil pour les Astronomes and Nouvelles Litteraires des
divers pays), egyfajta bibliográfiai jegyzéket, mely áttekinti az asztronómiai felfedezéseket, fejlődést a világ
minden részében; levelei (Lettres sur differens sujets, 1777c) az egyik közép- és dél-európai utazásáról ugyan-
olyan hasznosak. Nyilvánvalóan kapcsolatban állt Maximilianus Hell-el, igyekezett kivívni az elismerését ebben
az időszakban, de úgy tűnik sosem találkoztak személyesen.
285 Haberzettl 1973, pp. 48-56, itt p. 48: “Hebung der allgemeinen Bildung, religiöse Toleranz, Linderung der
Not”.

p.147.

nem kis részt köszönhetően Ignatius a Born, vagy Ignaz „Edler” von Born (1742-1791) ka-
rizmatikus vezetésének, akinek pályafutása érdemel némi figyelmet.
Egy “Stadthauptmann” (polgármester) fiaként az erdélyi Gyulafehérvárott (Alba Juliá-
ban 286) született, mely aranybányászatáról volt nevezetes. Ignatius a Born ásványtant, vegyé-
szetet és bányászatot tanult, ezt követően Prágában egy tudományos magántársaságot alapított
1770-ben, majd Bécsbe ment 1776-ban, hogy kézbevegye a császárnő „Naturaliencabinett”-
jének átszervezését.287 Három évvel később a bányaipart átfogó bürokrácia első vezetője

239
lett.288 1782-ben Born csatlakozott a ’Zur wahren Eintracht’ páholyhoz, kiterjedt baráti köré-
vel együtt. Hamarosan a páholy vezetője lett, s végül (1784) az ausztriai páholyok főtitkára
(“Großsekretär”). A ’Zur wahren Eintracht’, egyfajta “pótakadémiának” tekintve magát, ala-
pított egy tudományos folyóiratot (Physikalische Arbeiten der einträchtigen Freunde, Bécs
1784-85), és támogatott számos más, tudományos, politikai, irodalmi tevékenységet. Born a
tudományban főként arról nevezetes, hogy feltalálta az ezüstötvözés igazolt módszerét (1784),
és kezdeményezte a fémipar, bányaipar és természettudomány képviselőinek fentebb említett
nemzetközi találkozóit a Glashütté-ben, nem messze Hell szülővárosától, a felvidéki Selmec-
bányán (Schemnicium, 1786). Mindazonáltal a vallás és kultúra dolgaiban Ignatius a Born-t
szatírikusnak és az antiklerikális nézetek bajnokának tekintették. Sokan őt tartják Sarastro
előképének Schickaneder és Mozart Varázsfuvolájában (Zauberflöte, 1791).
Born a jezsuita rend tagja is volt 16 hónapig, 1759/60-ban, de elhagyta a társaságot
mielőtt befejezte volna a novíciátusát (újoncidejét). Főműve egy antiklerikális szatíra, mely
1783-ban jelent meg „Joannes Physiophilus” álnéven, címe: Specimen Monachologiae,
methodo Linnaeano, tabulis tribus aeneis illustratum (kiadták németül, franciául is, az angol
címe ‘John Physiophilus’s Specimen of the Natural History of the Various Orders of Monks,
after the Manner of the Linnæan System’, Fiziofil [Anyagszerető] János: A különféle szerze-
tesrendek természettani besorolása Linné rendszere szerint).289 A könyv humoros formában,
mint egy természettani akadémiai értekezés, a különböző szerzeteseket fajoknak (species),
nemeknek (genus) tekinti és Linné terminológiájával írja le. Így a szerzetes egy olyan „állat”
______________________

286 Alba Julia (L) = Weissenburg vagy Karlsburg (G), Gyulafehérvár vagy Károlyfehérvár (H), Alba Iulia (R).
287 A ’Naturaliencabinett’ a jelenlegi Naturhistorisches Museum elődje volt.
288 Németül: “Hofrat(h) bei der Hofkammer im Münz- und Bergwesen”.
289 A latin eredeti elérhető a Google Books oldalon, ld. [Born] 1783. A legtöbb kutató a Joannes Physiophilus
álnevet Ignatius a Bornnal azonosítja. Ld. mindazonáltal, Evans 2006, p. 46, lábj. 35.

p.148.

amely “emberalakú, csuklyás, éjszaka jajveszékel és sóvárog.” Ezenkívül a szerzetes testileg


“kétlábú, felegyenesedett, háta görbe, feje teteje kopasz, mindig csuklyás és felöltözött, kivé-
ve bizonyos fajokat, melyeknek a feje, lába, ülepe és kezei mezítenelek.”290 A Jézus Társaság
szerencséje, hogy megszűnt létezni azidőtájt, és nem lett Born könyörtelen szarkazmusának
célpontja. A mű első német kiadása, melyet ebben az időben humorosan egy “Ignaz Loyola
Kuttenpeitscher”-nek (csuklyacsapkodó L. I.-nek) tulajdonítottak, csupán három hét alatt
2000 példányban kelt el.291

240
Ignatius a Born arról is ismert, hogy kiadott egy szatírát, az ún. Telescopium Christiano-
Hellianum-ot, mely közvetlenül Hell atyát célozta meg. A szatíra az Expeditio litteraria hir-
detményét veszi mintának, mely előjegyzéssel volt egybekötve, és Born Maximilianus Hell
neve alatt jelentette meg.292 1784. őszétől nyomtatott hírlevelek jelentek meg Bécsben. 1786-
ban az előjegyzési felhívás megjelent a Staats-Anzeigen-ben is, a göttingeni történész, August
Ludwig Schlözer által szerkesztett komoly folyóiratban. Ebben az ál-felhívásban Hell-t a sza-
badkőművesek esküdt ellenségének ábrázolták, s a munka címe az alábbi volt: 293

A Keresztény-Helliánus Teleszkóp avagy Makro- és Mikroszkópikus Megfigye-


lések a Szabadkőművesek Eretnekségéről és Céljáról, írta Nagytiszteletű Maxi-
milianus Hell Atya a Jézus Társaságtól [1784!], Midőn Visszatért és a Vénusz
Körüli Dolgokkal Kapcsolatos Spekulációk miatti Sajnálkozásából fakadóan.

A mű kiadójaként a “mi Társaságunk”-at jelölte meg, hozzátéve, hogy „három kötetben, bár
nem folio, hanem, igazodva a keresztényi alázathoz, octavo” (nyolcadrét) formátumban”294
jelent meg. A kötetek megjelenését 1784-ben Szent Xavér napjára, majd ugyanebben az év-
ben Szent Alajos napjára, és 1786-ban Szent Ignác napjára ígérte a hírlevél. Bárki előjegyez-
hette “minden
______________________

290 [Born] 1783, p. [17]: “MONACHUS. // Definitio. Animal antropomorphum; cucullatum, noctu ejulans;
sitiens. // Descriptio. Corpus Monachi bipes, erectum, dorso incurvato, capite depresso, semper cucullatum &
undequaque vestitum, si in speciebus quibusdam caput, pedes, anum, manusque nudas excipias.”
291 Robertson 2009, p. 139.
292 Számos szerző az aláírásnak hitelt adott, és tárgyalták az előjegyzési felhívás tartalmát, mintha a szöveget
Hell atya írta volna (ld. pl. Pinzger 1920).
293 [Born] 1786, p. 230: “Inscribitur hoc opus Telescopium christiano-Hellianum, seu R. P. Maxim. HELL, E. S.
J. a Speculatione rerum circa Venerem reducis & resipiscentis, OBSERVATIONES Macro- & Microscopicae,
de Haeresi & Fine Franco-Muratoriorum.” Érdekes az R. P. … e S. J. megjelelölések használata (“Nagytisztele-
tű atya … a Jézus Társaságból”), amikor a pápa ekkor már rég betiltotta a társaságot!
294 Ibid.: “Scriptum hoc e Bibliopolio Augustano Societatis nostrae prodibit in Tomis III, at non in folio, sed, út
christianae conueniat modestiae, in 8vo.”

p.149.

katolikus városban és tartományban, nagytiszteletű hitszónok atyák és ex-jezsuita misszio-


náriusok”.295
Hell megnevezése, mint a “Jézus Társaság… Nagytiszteletű Atyja”, e társaság szentté
avatott képviselőié (Xavér, Alajos és Loyola Ignác), valamint egy jezsuita kiadó és az ex-
jezsuita misszionáriusok feltételezett létezése – mind gondosan válogatott kifejezések voltak,
hogy megcélozzák a bécsi udvari asztronómust, a szabadkőművesek elleni antitoleráns mes-
terkedés élharcosát. Más támadások is érték Hell hírnevét a lapokban és egyéb időszaki kiad-

241
ványokban, mint amilyenek az Oesterreichische Biedermanns-Chronik, a Wienerische
Kirchenzeitung, a Briefe aus dem Himmel és a Phantasten- und Prediger-Almanach voltak az
1780-as évek közepén. Ezek egyikében még a halálhírét is közzétették – erkölcsileg szólva –
1773-ban, a “jó ügyért való harca” közepette.296 A sajtószabadság áldozatot követelt az ex-
jezsuitától.
1784. őszén Bécsbe látogatott a németül beszélő dán polgár, Friedrich Münter (1761-
1830), aki részletes naplót hagyott hátra, melyet összehasonlíthatunk Hviid hat évvel korábbi
tanúságával [Andreas Christian Hviid, 1749-1788, többször találkozott Hellel 1778. okt. 27.
és 1779. jan. 20. között Bécsben; pozitíven írt Hellről]. Hviidhez hasonlóan, Münter tanul-
mányúton volt, régi kéziratokat másolt, könyvtárakat és levéltárakat látogatott. Hviidtől elté-
rően, Münter szabadkőműves volt, és érkezésekor egész nap Ignatius a Born vendége volt
Bécsben. Miközben hét hetet töltött az osztrák fővárosban (1784. aug. 30-tól okt. 20-ig),
Münter minden nap meglátogatta a Born családot. Meglátogatta a pápai nunciust, Garampit is,
akit rokonszenvesnek talált, a pápa iránti lojalitása ellenére [Giuseppe Garampi, 1725-1792].
Münter Garampi révén került Hell atyához, “egy vékony, leromlott kis emberhez, akiben
ugyanakkor a ravasz jezsuita áll előttünk”.297 Münter csupán háromszor látogatta meg őt, de
különböző forrásokból eléggé szenzációs híreszteléseket hallott erről a híres ex-jezsuitáról,
hogy megtöltse vele naplójának több oldalát.
Münter szerint a Jézus Társaságot sosem tiltották be igazán. Nemcsak Oroszországban
virágzott [ahol II. Katalin cárnő fogadta be őket, míg Poroszországban, beleértve lengyel terü-
leteket is, II. Frigyes, ld. Aspaas, 140; ekkor négyszer is lengyel generálist választottak a félig
betiltott jezsuita társaság élére Oroszországban – a ford.], hanem osztrák területeken is, ahol
feltételezhetően négy nagy prelátusság létezik – Innsbruck (Oenipontum), Lemberg (Leo-
polis), Bécs és egy negyedik (meg nem nevezett) hely. A jezsuitákról azt mondták,
______________________

295 [Born] 1786, p. 231: “Acceptabuntur autem Subscriptiones in omnibus catholicis urbibus & provinciis, apud
RR. PP. Concionatores & Missionarios Exjesuitas.”
296 See Steinmayr 2010e, esp. pp. 271-273, itt p. 272.
297 Münter, Tagebuch 1937, p. 62 (7 September 1784): “einen magern verfallenen kleinen Mann, dem man aber
den pfiffigen Jesuiten gleich ansieht”.

p.150

hogy titkos éjszakai összejöveteleket tartanak Bécsben, melyeken Hell elnököl, mint Superior,
vagy “Grosmeister” (nagymester).298 Sőt, az udvari csillagász állítólag szoros kapcsolatokat
ápol az oroszországi jezsuita renddel és hasznot húz a támogatásokból, melyek jezsuitabarát
püspökök hálózatától származnak, egyikük egri püspök, Magyarországon [hg. Eszterházy

242
Károly, 1725-1799]. Münter mindenütt úgy jellemzi Hell-t, mint rendkívül becstelen embert,
aki panaszkodik a “die unglaubigen Zeiten” (‘a hitetlen idők’) miatt, és kevésre tartja a sajtó-
szabadságot, melyet “Zügellosigkeit”-nek (‘meggondolatlanságnak’) nevez.299 Összegezve,
Hell azok egyike, akik 300

Isten választott eszközei, hogy harcoljanak a jezsuita krédó fennmaradásáért, és


ő valóban mindent bevet ebben a küzdelemben. A császár elleni pamfletek te-
kintélyes része átmegy a kezén. Vagy ő maga írja azokat, vagy rávesz másokat,
hogy megírják, s azután átadja a patás-szarvas [i.e. sátáni] kollégájának, aki
azonnal a Rend nyomdájába viszi, hogy kinyomtassák őket.

Münter és Born nem csupán szabadkőművesek voltak, hanem az ún. illuminati tagjai is
(“Illuminaten”, megvilágosodottak), egy titkos testvéri renddé, akik a hajtóerői voltak annak,
amit néhány kutató úgy ír le, mint “ellen-ellenreformációt” Európa német nyelvterületein.301
Ilyen ellenségekkel szembesülve, nem csoda, hogy Maximilianus Hell új szöveteségeseket
keresett. Nem minden omlott össze, s noha számos híresztelés, ami Münter naplójában megje-
lent, kétségtelenül túlzó, ezeket részben maga Hell is megerősíti a fennmaradt levelezésében,
melyet a történész és ex-jezsuita Georgius Prayjal folytatott az 1781-82. években.302.(…)
______________________

298 Münter 1937, pp. 83-85 (1784. szeptember 26 és 27), itt p. 85.
299 Münter 1937, p. 77 (1784. szeptember 23).
300 Münter 1937, pp. 65-66 (1784. szeptember 11): “[…] die Auserwälten Rüstzeuge Gottes, die Lehre der
Jesuiten nicht aussterben zu lassen, u. er strebt auch pro viribus darnach. ein grosser Theil der gegen den Kaiser
gerichteten Schriften geht durch seine Hände. er schreibt sie entweder selbst, oder lässt sie schreiben, und dann
schickt er sie zu seinem theuererkohrnen Collegen, der sie gleich der Presse in der Ordensdrukerey giebt.”
301 Az illuminati-ról szóló többé-kevésbé akadémikus irodalom közül a norvégül tudóknak ajánlható Sørensen
2007.
302 Különösen érdekes egy levél, melyet Hell írt Praynak Budára, kelt Bécs, 1782. jún. 27. (EL Budap). Hell
ebben azt magyarázza, hogy “sok tárgyalást” folytatott a pápával, amikor az Bécsbe látogatott ugyanabban az
évben, és azóta részben írásban, részben másokat írásra buzdítva, előmozdítja számos pamflet kiadását és terjesz-
tését, válaszul “a pápa, az egyház, a papság, a hit, a jó erkölcs etc. elleni írások áradatára, melyek elborítják
városunkat és környékét, sőt az egész birodalmat” = “Præsentia Pontificis, quocum mihi plurima agenda erant,
tum colluvies libellorum contra Papam, Ecclesiam, Ecclesiasticos, Religiosos, bonos mores etc: urbem nostram
Viciniamque, imò ipsum Jmperium inundans”. Hell azt is hozzáteszi, hogy “Nem beszélek azokról a dolgokról,
melyeket titokban végzek itt Bécsben, a vallás védelme érdekében, dolgokat, melyeket mindig a legóvatosabban
teszek, hogy senki ne sejtse, hogy egy csillagász az, aki teológiai és egyházi dolgokkal foglalkozik” = “taceo illa,
quæ hic Viennæ pro servanda Religione secretissime ago, id quod securius facio, cum nemini suspicio oriri
possit, Astronomum esse, qui Theologica, et Ecclesiastica tractet.”

______________

Bibliográfiai utalásokat, rövidítések feloldását ld. az eredetiben, website: munin.uit.no

243
Maximilian Hell, bécsi udvari csillagász, lapp öltözetben, Vardö, 1769 (J. E. Haid, Augsburg, 1771; utólagos
beállítás; az állóóra ¾ 6-ot vagy ½ 9-et mutat, míg a Vénusz átvonulása 1769. jún. 3-4. között éjfél táján történt;
v.ö. „masonic clock”?)

244
Válogatott bibliográfia:

P.P. Aspaas: Maximilianus Hell (1720-1792) and the Eighteenth-Century Transits of Venus –
A Study of Jesuit Science in Nordic and Central European Contexts, University of
Tromsø, 2012., munin.uit.no
Asztalos Miklós: II. Rákóczi Ferenc és kora
G. Beckman: „My Sun-God”, Melammu Symposia III, Ravenna, 2002.
Bánkúti G.: A jezsuiták 1965-ös „Világszolidarizmus” pere, Egyh.tört. Szemle, 2007/2.
A. Bonfini: A magyar történelem tizedei, Balassi kiadó, 1995., ford. Kulcsár P.
E. Boyd Barrett: The Jesuit Enigma, 1927.
Egervári Ödön: A protestantizmus élethalál-harcza a jezsuitizmus ellen, I-II, 1871.
Éry Kinga: Újabb összehasonlító statisztikai vizsgálatok a Kárpát-medence 6-12. századi
embertanához, Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei, 16, 1982.
A. Guagnini: Sarmatiae Europeae descriptio, quae Regnum Poloniae, Lituaniam, etc., 1578.
Hadobás S.: Hell Miksa és Sajnovics János bibliográfiája, 2008.
Hám S.: Sajnovics János élete és Demonstratioja, Esztergom, 1889.
Harmatta J.: Iráni nyelvek hatása az ősmagyar nyelvre, in: Honfoglalás és nyelvészet, 1997.
Hegedűs J.: Rendhagyó magyar nyelvhasonlítás-történet, MNy, 1998/3
Herman Ottó: Az északi madárhegyek tájáról, 1893, mek.oszk.hu
Hunfalvy P.: Magyarország ethnographiája, 1876.
Imago primi saeculi Societatis Jesu, Antwerpen, 1640., archive.org
Jókai M.: A magyar nemzet története regényes rajzokban, Mercator, 2006.
L. Koryakova – A.V. Epimakhov: The Urals and Western Siberia in the Bronze and Iron Age,
Cambridge University Press, 2007.
Kretschmayr H.: Gritti Lajos, 1901.
Ligeti Lajos: A magyar nyelv török kapcsolatai a honfoglalás előtt és az Árpád-korban, Bp., 1986.
Loyola Szt. I. Lelkigyakorlatos könyve, 1986.
Ammianus Marcellinus: Róma története
Matthias de Miechow: Cronica Polonorum, 1517.
L. von Pastor: Geschichte der Päpsttum, XII. kötet
Sz. Patkanov: A szabirok nemzetisége, I-II., Ethnographia, 1900.
T. Pekkanen: The Oldest Relationships Between the Sarmatians and Hungarians,
Ural-Altäische Jahrbuch, 45, 1973, részlete: Turán, 2009/1
Pinzger F. SJ: Hell Miksa emlékezete, 1920.
Opera Pomponii Laeti Varia, 1521. (digitalizálta: Bayerische Staatsbibliothek)
O. Pritsak: Die Bulgarische Fürstenliste, 1955. (Nominalia)
Rácz Z.: A jezsuiták tegnap és ma, 1974.
Rédei K.: ’Isten’ szavunk eredete, MNy, 1999/1.
Róna-Tas A.: A honfoglaló magyar nép, 1996.
Sajnovics J.: Demonstratio, Tyrnavia, 1771 (books.google).
Szinnyei J.: Magyar írók élete és művei
Tardy Lajos: Kaukázusi magyar tükör, 1988.
W. G. Tarpley: Against Oligarchy, The Venetian Conspiracy, tarpley.net
Thaly K.: II. Rákóczi Ferencz fejedelem ifjúsága, 1881
Z. Tóth Csaba: Szovárdok és magyarok a 2. századi Sarmátiában, Turán, 2009/1. (a „khuni” = hunok
azonosítás téves; v.ö. javított változat MŐT, 2010)
– : Az „Arany Anya” szobrának nyugat-szibériai legendája és eredetének kérdése, Mikes
International, 2010/3
–: Genetikai „rokonságok” napkelettől napnyugatig, Mikes Intl., 2011/2.
–: Magyar őstörténeti tanulmányok, Mikes Intl., online, 2010.
–: Restitutio Historiae Veterum Magarii, 2011., szabir.com
–: A századokon átívelő „új világrend” titkos építészete, 2012.
Tóth Tibor (1965, 1969): A magyarság etnogenezise, I-II, Turán, 2009/1. (újraközlés)
The Zend Avesta, I. Vendidad, II. Yasts and Shirozah, J. Darmesteter, Oxford, 1893.
Egyetemes történelmi kronológia, 1984.
Magyar történelmi kronológia, 1984.

245
13. Kik lehettek Hérodotosz „isszedonjai”?
– vaskori kultúrák az Iszety-folyó térségében, és a szabir-magyarok

„Folyóvonalat, sok folyóvonalat kerülnek,


fövenypartot, sok fövenypartot kerülnek,
a sobər nagy városhoz érnek.
A Berkenyefa-deres-páncél öreg lakta
magányos favár, ím, előtűnik.” 48

„…tudásunk bőséges e vidékről, 49 és az innen lakó népekről. Mert nem csupán a szkíták közül
többen voltak erre, akiktől nem nehéz híreket szerezni, hanem a görögök némelyike is, akik a
Borüszthenész kikötőjéhez tartoznak, és más kereskedők az Euxinosznál. Ezek a szkíták, mikor
felmennek az argippek országába, hét tolmács és hét nyelv közvetítésével kereskednek. Az
argippek földjéig ismert a vidék. De e kopasz emberek népén túli részekről senki nem állíthat bi-
zonyosat. Mert magas és járatlan hegyek vágják el, és ezeken senki nem kel át… (ti. észak felé) A
vidék azonban e kopasz népen túl (keletre) jól ismert, az isszedonok lakják....
Az isszedonoknál a többek között ezek a szokások vannak: amikor valakinek meghal az ap-
ja, az összes rokonai marhákat hoznak neki. Ezeket az állatokat először feláldozzák, és felvágják a
húst. Azután felvágják az elhunyt húsát is, és összekeverve az összes húst, lakomát tartanak. De az
elhunyt fejét megtisztítják, és arannyal borítják, majd értékes edényként használják az évenkénti
nagy, áldozati szertartásokon. 50 Ezt a fiú az atyja tiszteletére teszi, ahogy a görögök évente meg-
emlékeznek atyáik haláláról. Ezt a népet hasonlóképpen igazságosnak nevezik. 51 És a nőkről azt
mondják, hogy egyenrangúak a férfiakkal. 52
Az ezeken túli országokról maguk az isszedonok állítják, hogy itt az egyszemű emberek és
a griffek, az arany őrzői találhatók. A szkíták, akik az isszedonoktól hallották, ugyanezt mondják.
Mi, többiek pedig a szkítáktól kaptuk a tudósítást, és ennek a népnek szkíta neve arimaszp. Mert a
szkítáknál ’arima’ egyet, és ’szpu’ szemet jelent. Az egész ország, melyet leírtunk, télen olyan hi-
deg, hogy az év nyolc hónapjában elviselhetetlen fagy uralkodik itt…”

M
ár az 1970-es évek elején felvetette az orosz Bongard-Levin és Grantovszkij
szerzőpáros B. N. Csekov nyomán a Hérodotosz által leírt, Szkítián keresztül
vezető út egy pontjának megfejtési lehetőségét: „Az a legmeggyőzőbb feltéte-
lezés, amely szerint a Szkíthián túl haladó út a Volga melléki és Dél-Urál vi-
déki erdőségekhez vezetett… Ha elfogadjuk ezt a javasolt útvonalat, az isszédonokat valahova
a Dél-Urál vidékére vagy az Urálon túli területekre kell helyeznünk. Lehetséges, hogy nem
alaptalan az isszédonosz vagy isszédosz nevet a mai Szverdlovszk várost érintő Iszety-folyó
nevével összekapcsolni. Még a 17. században is Iszetyia néven említik az orosz okmányokban

48
Obdorszki ének, 137-8. sor, Reguly-Pápay, I. kötet. (a lábjegyzeteket folytatólagosan számozta a Word)
49
Részlet Hérodotosz történeti munkájából, IV. kötet, 24-28., v.ö. Hekataios, Fr. 168: „isszedonok, szkíta nép.”
50
V.ö. I. 216, masszagéta, ill. IV. 65, szkíta szokás, de Hérodotosz említ Szkítiában olyan „androphagikat” is,
akik „semmiképp sem” szkíták, IV. 18. V. ö. Strabo VII. 9, XI. 8,6 (ld. még gör. masszagéta = „haomaszaka”,
haomaevő szaka/szkíta, G. Mirfendereski: The Saca Nomenclature, transoxiana.org, v. ö. E. B. Russo et al. 2008,
J. P. Mallory, V. H. Mair: The Tarim Mummies, 2008.; v.ö. Hérod. VII. 64, „amürgiusz” = haomawarga, -evő).
51
Ti. mint a szkítákat, v. ö. Aiszkhülosz, Fr. 74.: „jótörvényű szkíták” (Télfy, 2001, p.4).
52
Hérodotosz szerint a szauromaták a szkítáktól és az amazonoktól származtak, és feleségeik ugyanúgy vadász-
tak és harcoltak, mint a férfiak, ld. Ctesias, Fr. 27; Plinius, a görögöktől átvett kifejezéssel „gynaecocratu-
menoe”, nőuralmú szauromatákról számol be, Nat. hist. VI. 19.; v.ö. J. Davis-Kimball és a pokrovkai „amazon”-
leletek; itt a matriarchátus maradványáról lehet szó, egyfajta ősi, sztyeppei „demokráciáról”, ami úgy tűnik meg-
jelenik a honfoglaló magyarságnál is, ld. temetők központi sírjában többször gazdag női elhunyt volt, és női
sírjainkban gyakori a részleges lovastemetkezés, vagy ló helyett lószerszám elhelyezése (László Gy., 117, 122,
170, Szeged-Bojárhalom, Kecel, Hencida; ld. szarmatáknál és szakáknál is, Nomads, 201; a hunoknál nem jel-
lemző).

246
a vidéket, a 18. században pedig az Urálon túli terület említett körzeteit… Iszétszkaja tarto-
mányként jegyezték.” 53. Legutóbb 1997-ben, Harmatta János, iranológus is foglalkozott az
isszedon-Iszety névazonosítással, 54 ám a kérdéses népet a szibériai ketekkel hozta összefüg-
gésbe, akik jóval keletebbre élnek, az Ob, Jenyiszej fölső folyásánál.
Sem Bongard-Levinék, sem Harmatta nem társítottak feltevésükhöz egy további, na-
gyon is kézenfekvő azonosítási lehetőséget, noha ez immár kb. fél évszázada elérhető a „hiva-
tásosak” számára. Ugyanis az orosz régészet az 1960-as évektől tárta fel a vaskori Itkul-kul-
túra (virágzott i. e. 8-3. század) 55 első lelőhelyét Szverdlovszk/Jekatyerinburg városától délre,
az Itkul-tónál, majd e kultúra magtérségét éppen az Urál-hegységből a Tobolba ömlő Iszety-
folyó fölső szakaszánál határozták meg. Azóta lényegében teljes joggal felmerülhet az issze-
don-Iszety-Itkul történeti-régészeti kapcsolat, hiszen Hérodotosz idején, i. e. 440 körül az
Iszety-menti kultúra már az egyik legdominánsabb, valóban jól ismert kultúra volt az Urálnál.
Mivel a hegy-, víz-, földrajzi nevek általában alig változnak a történelem során, így valószí-
nűsíthető, hogy az Iszety-folyó neve ősi eredetű, nem orosz vagy tatár-török, bár itt még el
kell végezni a mélyebbre ható nyelvtörténeti vizsgálatokat. Mindenesetre a szóvégi -d és -t is
szabályos módosulásra utal, s az isszedónész utótagja csupán görög toldalék.
A leletek előfordulásaiból, fémanalíziséből a régészek kimutatták, hogy az itkuliak lát-
ták el bronz- és kisebb részt vaseszközökkel, -fegyverekkel és más tárgyakkal a Fölső-Volgá-
tól az Ob-Irtis térségéig a helyi őslakókat, és a főként nomád, félnomád szaka, szarmata kultú-
rákat, bár Hérodotosz csak áttételesen utal az itkuli fémművességre, a koponya rituális beara-
nyozásával kapcsolatban. Jellegzetesek a magasan fekvő itkuli erődített települések, kovács-
műhelyek, melyeknek rekeszes fa-föld-szikla védművei hasonlóak a bronzkori dél-uráli
Szintasta erődfalazáshoz. 56 Azonban az itkuliak temetői körül egyelőre bizonytalanság van, s
nem értjük pontosan, miért írja néhány helyen a kiváló Koryakova-Epimakhov szerzőpáros,
hogy ezt a kultúrát a fémipari műhelyek mellett „csupán települések” képviselik, másutt pe-
dig, hogy Itkulnál „néhány kivétellel” hiányoznak a temetkezések, vagy hogy „temetkezési
rítusa alig ismert.” 57 Ezért fontos adatokat még nem tudunk: milyen rítus szerint temetkeztek
az itkuliak, milyen égtáj szerint helyezték sírba a halottaikat, voltak-e részleges lovastemet-
kezéseik, milyenek az egyéb sírmellékleteik (andronovoi díszítésű edényeiket a településeik-
ről ismerjük). Az itkuli terület magtérségében, az Urál keleti lejtőin számos, még feltárásra

53
Szkítiától Indiáig, Bp., 1981, 44., ld. Koryakova-Epimakhov, 222, 238.; ld. a közép-uráli átjáró.
54
Honfoglalás és nyelvészet, 119-40, v.ö. recenzió, Klima L., MNy, 1991/1.
55
Kutatta Beltikova, Borzunov, ld. Koryakova-Epimakhov, 286., de ők nem kapcsolják az „isszedonokhoz”.
56
i.m. 69, 282., ld. honfoglalás kori sáncváraink; v. ö. K. F. Szmirnov: „Hajlamos, vagyok arra, hogy… az
isszedonokban… az andronovói kultúra hordozóit lássam, fejlődésük késői szakaszában.” (SzovRég, 1957/3).
57
i.m. 197., 277., 291, 313; lehet, hogy igaz az „isszedonok” rituális emberevése, amihez talán a csontok elége-
tése társult s ezért nincs (kellő számú) itkuli temetkezés? Érdekes, hogy egy szintastai kurgánban volt egy emberi
koponyatető is az elhunyt mellett (ld. K. Jones-Bley, Kurgans, 130, uő az exkarnációról, a temetés utáni kihanto-
lásról). A hamvasztást gyakorolták egyes szintastai utódkultúrák, Fjodorovo, Cserkaszkul, Szargary, de a vaskori
sztyeppén ritka (v.ö. szogd osszáriumokról, F. Grenet, 1986, B. I. Marshak, 1995/1996). Az Aveszta tiltja az
emberevést, a halottak eltemetését, elégetését (ld. Vendidad, Fargard, III. 4,36, V. 7, 39-40, VII. 5, 23, VIII. 8,
73-74., Aban Yast, 26,113), s Hérod. leírja (I. 140), hogy az óperzsák eltemetik halottaikat, csak a mágusok, a
papi kaszt tiltja ezt, míg a szászánidáknál már egyértelműen tiltott a test eltemetése (Procop. DBP, I. xi,35). A
tiltások jelzik a korábbi gyakorlatot, melyet egy idő után, nyilván Zarathustra új kinyilatkoztatásának elfogadá-
sakor, fokozatosan elhagytak, megtiltottak, de az északi, uráli árjáknál megmaradhattak. Van egy-két zavarbaejtő
magyar híradásunk, mint Álmos fejedelem feláldozása a Budai Krónika kései és szűkszavú közlése szerint:
„Almus autem in patria Erdeel occisus est, non enim potuit Pannoniam introire” (ld. Dümmerth: Álmos, az
áldozat), és Regino apát 889-ben írja a hadban járó magyarokról (onogurokról?): „az ungarok..., mint híre van,
nyers húst esznek, vért isznak, az elfogott emberek szíveit darabonként elosztva, orvosság gyanánt megeszik”
(Sebestyén Gy.: Lóhús, emberhús és egyéb eledelek, Ethnographia, 1903, 444), ami lehet antik „toposz”, ám
nem kizárt, hogy a régi magyaroknál is megvolt az emberáldozat és -evés részleges, rituális szokása (Anonymus,
1: „haragjukban emberhúst ettek” a szkíták). V. ö. László Gy., 363, Lél vezérről, ld. még Vérbulcsu, és a mai
köznyelvi szólás: „egyem a husod”, „megzabállak”, egy ősi, „pre-szkíta/andronovói” néplelki reminiszcencia?

247
váró halomsír található, 58 s mivel az itkuliakat a bronzkori, szintastai népcsoportokhoz kap-
csolja a régészet, így feltételezhetők az ezekhez hasonló vonások.
Miért is rendkívül érdekes számunkra ez az azonosítási lehetőség az isszedonok és az
Iszety-menti itkuliak, e több kultúrát is magában foglaló s a régészek által „Iszety-szövetség-
nek” 59 is nevezett népesség között? Mert a fémművességükről híres itkuliak a bronzkori Urál-
vidék déli, proto-indoiráni – E. Helimski nyelvészeti meghatározásával: „Andronovo-árja” –
eredetű Szintasta-Alakul kultúráinak közvetlen utódaiként, régészetileg többszörösen doku-
mentálható kapcsolatban voltak az északabbra lakó ősuráliakkal, „finnugorokkal”, a Cserkasz-
kul, Mezsovka, majd a vaskorban a Gamajun kulturális összefüggésekben. E kapcsolat hol
ellenséges volt, hol pedig, utóbb, ezt felváltotta egy szorosabb együttélés (lerombolt, felége-
tett Gamajun-falvak, majd Itkul és Gamajun leletek, települések együttesei). 60
Etnográfiailag jobban körvonalazódik a kép, ha a fentiekhez hozzávesszük a hantik,
manysik hagyományait, énekeit az egykor ugyanebben a térségben megjelenő, s a hantikkal
valóban rokonságba illetve harcba kerülő gazdag, lovas, harcos szaber, szober néppel, Szibé-
ria nagy hatású névadóival kapcsolatban. 61 A hanti énekek akár ezer évekkel régebbi esemé-
nyek emlékét is megőrizhették, és tükrözhetik már az itkuliak és a gamajuniak kapcsolatait, i.
e. 9. századtól kezdve, ahogy a magyar honfoglalás után is még 1000 évig őrizték őket. Nem
lehet véletlen, hogy épp az uráli, nyugat-szibériai őskultúrák „helyén” gyűjtötték a 19. századi
néprajzkutatók 62 a hantik szabir-hagyományait; a fölső Iszety térségében néhány folyó neve
ma is Sziverka, Szeveruska, Szevernaja, s egy település neve Szeverszkij, melyek közvetlenül
a szabir-magyarokra utalhatnak (első kettő legalábbis; v. ö. a Tura folyónév az Iszettől észak-
ra óiráni vagy kései török eredetű is lehet). A hanti énekekben sosem szerepel a magyar nép-
név, csak a szabir, de ez a szoros szövetségből, népazonosságból fakadhatott.
A másik legfontosabb etnográfiai adatunk ebben a kérdésben továbbra is Bíborban-
született Konstantin, bizánci császár közlése (950 k.), aki világosan kimondja, hogy a magya-
rok régi neve szavarti aszfali, lovas szavárd volt. 63 A bizánci forrásokban a szavárdok általá-
nosító „hun” neve, vagy a gyakran megjelenő szabir névalak, 64 mely kitartó, állhatatos, tü-
relmes jelentéssel megvan a török nyelvben is, és egyes személyneveik (Malak vagy Ba-

58
Ld. Melléklet I., térkép, U.S. Army Map Service, Sverdlovsk, Western Siberia (lib.utexas.edu/maps).
59
Koryakova-Epimakhov, 291; az isszedon név és az Iszety-szövetség elnevezés is azt jelenti, hogy nem egy,
hanem több népről lehet szó, akik között az itkuliak játszhatták a vezető szerepet, ld. alább Gorokovo-kultúra.
60
i.m. 281, 289, ld. korábban a Mezsovka-leletek a Kazah-sztyeppén is, a Szargary-kultúrában, i.m. 171.
61
A hantik által használt kifejezés volt a Saber-mu, Szabirföld, Szabirország, ld. Sz. P. Patkanov: A szabirok
nemzetisége, I., Ethnographia, 1900. okt., 341. Megjegyezzük, hogy Hérod. I. 104. közismerten említ egy „sas-
peir” népet a médek és a kolchisziak között, mely név meglepően hasonlít a szabirhoz. Feltételezhető, hogy ezek
a „saspeirek” a bronzkorban északra vándorolt szubareus/szabir/szavárd törzsek kései maradékai voltak, de való-
színűbb, hogy az uráli szabirok egy része épp a szkítákkal, szauromatákkal települt a Dél-Kaukázusba, talán az
új vasipari technológiák elsajátítása vagy egyéb okok miatt (ld. Kor.-Epi. 194, 196, az itkuli vasgyártás csak i. e.
5-3. századok között kezdődött, ill. a Kaukázus-Ananyino-Itkul kapcsolatokat, 191, és a honfoglalók bronz haj-
fonatkorongjai és a kobáni övcsatok, szerzőtől „Vadat űzni feljövének”). Ld. Syspiritis, Szüiritész tartomány
Kelet-Anatóliában és ugyanitt a mai Ispir és Sivrikaya török helységek a Meszkit-, azaz Masszagéta-hegyeknél
(Strabo, XI. 4,8., 14,9., 14,12, Ptol. IV. 5. és 77., Saspeirene, Sappeirene terület délebbre, Const., De themat. p.
30, és örmény, grúz Speri, v.ö. Lukácsy, A magyarok őselei, és Menandros, Fr. 41, AD 576, valamint Al-Hama-
dani, AD 757., a szabirok dél-kaukázusi letelepüléséről, Kmoskó: Mohamedán írók, I/2, 182, 24).
62
Ld. Z. Tóth Csaba: Az Aranyfejedelem éneke, Életünk, 1999/6. v.ö. a szabirok páncélviselete az énekekben, és
a szargati leletek. Ld. még a hanti énekben a szabirok „felhajítják” a hantik levágott fejét, és Hérod. IV. 62, a
szkíták 100 fogolyból egyet feláldoztak, jobb karját levágták és felhajították a levegőbe. Itt említjük meg az obi
„ugor” folklórban szereplő szarp, szorb, a hatlábú égi szarvas, a Jávorcsillag, és a sas turuj nevét, melyek a sza-
várd-magyaroktól vagy oguroktól származó átvételek lehetnek (ld. sas-fa az Avesztában, Rashn Yast, X. 17, és
az evenki sámánfa tüszpet turu neve Diószegi: A pogány magyarok hitvilága, 4. kiadás, 1983, p. 93).
63
De adm. imp. 38., v. ö. Szöllősy K., „Sabartoi asphaloi”, Turán, 2000-2001/3, 76., aszfali/aszpa = ló, lovas.
64
V.ö. Procopius, AD 6. század, a Sabeir-ekről, De bello persico, II./xxix.15, 29, xxx.28, I./xv.1, és VIII./xix,8.;
a szabir-magyarok és a hunok, ogurok harcairól ld. már Priscos, 463 k., és Malalas, 520, Procop. 555. k.).

248
lak/Balmak, Kutilzisz, Boarik, Iliger), nem feltétlenül a hun, török etnikumukat jelzik, felme-
rülhet óiráni, sőt kelet-anatóliai eredeztetésük is; a nevek hangzása, lejegyzése változhatott a
különböző nyelveken. 65 Ugyanígy aligha vehető „készpénznek”, hogy a császár „turkoknak”
nevez bennünket; erre a kazárokkal való korábbi kapcsolataink emléke indíthatta. 66 Lényeg,
hogy a szavarti aszfali névre vonatkozóan teljesen hitelesnek tekinthető – magyar követektől
származó – bizánci közlés szerint a magyarság a szavárd, szabir törzsszövetséghez tartozott a
honfoglalás előtti századokban. Végül pedig a régi szavárd, szabir nevünk elérkezik króniká-
ink korába, a 12-13. századba: Anonymus rendszeresen a honfoglalás eseményeinek élén em-
líti Álmos nagybátyjának, Huleknek 67 fiát, Zuard vezért és népét, a „Sobamogerokat”. 68
Az isszedon-Iszety-Itkul-szavárd/magyar összefüggést, egész genezisét viszonylag jól
szemléltetik az eddig megismert régészeti leletek: Szintastán és utódkultúráiban elsőként ta-
lálhatók Észak-Eurázsiában részleges lovastemetkezések (itt jelenik meg először a lószerszá-
mok jelképes eltemetése is), az elhunytak fejjel nyugatra (arccal a felkelő nap irányába) törté-
nő sírba helyezése (kurgános és síktemetős gödörsírban is, kezdetben még oldaltfekvő test-
helyzetben, és az irány váltakozik ny.-dny.-ény. között; v.ö. az ogurok, hunok rendszerint
fejjel északra tájolták elhunytaikat), és még több fontos kritérium, melyek a honfoglalók lele-
teivel közeli rokonságot mutatnak (rövidfejű europid embertípus, fokoshasználat, tűzkultusz,
fenőkő, ételmellékletek, gerendavázas veremlakások, később boronafalú házak, erődítés; az
eddigi legrégebbi küllős, kétkerekű kocsileleteket is szintastai sírokban találták 69). Ugyanak-
kor e kritériumok közül nem egyet a szauromatáknál és szakáknál is megtalálhatunk, akik i. e.
8. századtól fokozatosan megjelennek Közép-Ázsia felől a sztyeppe északi peremén, az Urál
környékén, és a Kaukázusnál is, részint a beálló aszályos éghajlatváltozás miatt, részint pedig
kiterjesztve politikai befolyásukat: „…az i. e. 8. századtól a szaka törzsi únió elfoglalta a
sztyeppe-térséget az Urál és Dél-Szibéria között. Az uráli nomádok dominálni igyekeztek az
Itkul-kultúra népességét, akiknek mesterségbeli tudása a bányászatban és a fémiparban nagy
jelentőségű volt a környező társadalmak számára”. 70 Hérodotosz a szkíták elő-ázsiai betöré-
sének okait így írja le: az arimaszpuk megtámadták az isszedonokat, ezek a szkítákat, ezek
pedig a kimmereket, akik Kisázsiába menekültek, a szkíták pedig utánuk. 71 Nem lehetetlen,
hogy az „isszedon”/iszeti szavárd-magyarok valóban részt vettek ebben a folyamatban, bár a

65
V. ö. avesztai-óiráni Szjavarsana herceg neve fekete csődört jelent (Aban Yast, XI. 41, 1. jegyz., ford. Darme-
steter), pehleviül Siyawaksh, Siyawush (ld. Szijavus, részlet a Sahnaméból, ford. Radó A., 1896; Szjavar-
san/Szijavus nevelője az iráni Rusztem volt, kinek jelzője Tehemten, erős testű, ami hasonló a honfoglaló Töhö-
töm vezérünk nevéhez; Rusztem testvére Zawára volt), és létezett Elő-Ázsiában egy Szubartu, Szubir-ki nevű ősi
ország és szubarra nevű népe, i. e. 3-2. évezred (Ungnad: Subartu); v. ö. Suwar-data, ’Nap-adta’, királynév, El-
Amarna táblák, Kr.e. 15. sz. (P. O. Skjaervo: Introd. of Zoroastrianism, 2006); ld. a kelet-anatóliai ősvárosok,
bronzművesség kapcsolata a dél-uráli Szintasta-kultúrával, Sz. A. Grigorjev, in Kurgans, Ritual Sites, 2000, 141.
66
A császár írja is, hogy a „turkok” három (300?) évig együtt harcoltak a kazárokkal. Nem csak magyar forrás-
ból szerezhette értesüléseit, hiszen pl. a szláv „Levédia” néven közölte a Krím-félszigettől északra fekvő régi
ogur szállásterület nevét (anonymusi Dentumagyaria? Donyec-medence? A levédiai helynevekről ld. Jerney
János Keleti utazása, 1844-45: Lebedikai puszta, Kis- és Nagy-Lebedika, Csinhul-, Takmak-folyók, ld. DAI 38).
67
A név eredeti alakja valószínűleg Ilek, ld. Iliger, szabir fejedelem (Agathias, V. 11), de Attila idősebbik fia,
Ellák is (Jordanes 50, 262), vagy az Urál/Jaik egyik mellékfolyója, az Ilek (szarmata név?).
68
Anon. 45., azonban itt is pontosítani kell, mert nem a szavárdok költöztek Görögországba, hanem Kuber és
népe (Nikephorus, Theophanes, Szt. Demeter legenda), másik részük a bajorokhoz ment (Fredegár 72, AD 631).
69
I.e. 2000 k., Koryakova-Epimakhov, 81, fig. 2.17, Krivoye Ozero, 9. kurgán, 1. sír, v. ö. David W. Anthony és
Dorcas R. Brown: The Secondary Products Revolution, Horse-Riding, and Mounted Warfare, 2007.
70
Koryakova-Epimakhov, 291, ford. ZTCs., a dél-uráli szarmaták egy része az i.e. 4-3. században visszaköltö-
zött délre, hogy résztvegyen Greko-Baktria meghódításában, más részük nyugatra ment, a szkítákhoz, i.m. 298.
71
Herod. IV. 13; az arimaszp névhez ld. óir. aszpa = ló, lovas, arima + aszpa = „egy lovú”, szegény? Szkíta
szójáték? V. ö. Arejat-aspa, hun fejedelem és a Sairima/Selm, szauromata név az Avesztában és a Sahnamében,
vagy Ptol. VI. 11, zariaszpai nép Baktriában? Ókori nyugati forrásokban még nem szerepelnek a közép-ázsiai
hunok, kivéve Pliniusnál, VI. 55: „Thuni et Focari”, azaz hunok és tokhárok, amit megismétel Dionysius Perie-
getis (AD 120 k.), 926. sor: „Tocari, Phruri”, a Kínával szomszédos „Széresz” országnál (Ptol. VI. 16, Serica).

249
„történetírás atyja” bizonyára csak elnagyoltan kapott hírt e távoli eseményekről. 72
Az itkuliak fémművességét illetően emlékeztetünk Al-Maszúdi (10. század) közlésére:
a „siyawardiya bátor és vitéz nép, amint azt a rájuk vonatkozó tudósításokban megjegyeztük;
hozzájuk fűződik a siyawardiya néven ismert csatabárdok elnevezése”. 73 Érdekes a Dzsagfar
Tarihi, egy volgai bolgár krónikagyűjtemény kiadójának egyik jegyzete is a szuvar név erede-
téről. F. Nurutdinov szerint a ’szuvar’ urat, előkelőt jelentett, s ez a Volgai Bulgária független,
kézműves, kereskedő rétegének neve volt, ami Alp Szuvartól, a kereskedelem, kovácsmester-
ség és a villámlás istenétől eredt s a városukat is róla nevezték el (ótörök’alp, alyp’ = istent,
szellemet tisztelő; ld. még kaukázusi hunoknál Alp Ilutver fejedelem, Dasxuranci krónikájá-
ban). Az „itkuli” szavárd-magyarok tehát erős nyomokat hagytak a különböző népeknél, akik-
kel érintkezésbe kerültek. A szakákkal, szarmatákkal való kapcsolataik során lassan áttérhet-
tek a sztyeppei, nomádabb életmódra, ami a régészeti adatok szerint kb. i. e. 7-5. századtól
kezdődhetett: „Az Iszety-szövetség népességének egy része, Szargary-Mezsovka gyökerekkel,
különböző tényezők (éghajlati, gazdasági, politikai) hatása alatt, fokozatosan felvette a pász-
torkodó állattenyésztés mozgékonyabb formáit. Ezt a folyamatot nomádok ösztönözték”. 74
Lényeges kérdés, hogy a magyarság ősei vajon a szabirokkal együtt érkeztek-e az
Urálhoz i. e. 2000 körül (Szintasta), vagy pedig a vaskorban, a déli szakákkal, szauromaták-
kal, és csak ekkortól léptünk szorosabb szövetségre az itkuli szabirokkal? Ezesetben felmerül,
hogy a szavárdok is közvetíthették számunkra az általuk korábban már átvett, az ősuráli né-
pekkel (Cserkaszkul, Mezsovka, Gamajun) való házassági kapcsolatok révén megtanult „finn-
ugor”/uráli nyelvet. 75 A kutatás szerint a magyar népnév -ar, -er utótagja a finnugor/uráli ’fér-
fi’ jelentésű eri szó maradványa, azonban hasonló utótag van a szabir és ogur nevekben is,
mely utóbbinál az eredeti alak oq-ar, oq-er = nyíl-ember/nép. Részben a szabir-magyarok le-
hettek az iráni elemek átadói a finnugorok felé, bár etnikai keveredésük nem lehetett túl mély
vagy tartós, amint ezt a honfoglaló magyarság genetikája mutatja. 76 Sajnos a szavárdok kései,
dél-kaukázusi (azerbajdzsáni) hagyatékát (nyelv, temetkezés, települések, néprajz, embertan,
genetika) mindezidáig nem ismerjük. Az azeriek körében végzett genetikai mintavételek ki-
mutatták ugyan az uráli Y-DNS (apai) N-haplocsoportot (21 főnél 10%), 77 de ez érkezhetett a
11. században az oguz (szeldzsuk) népességgel, az ogurok „z-török” rokonaival is.
Nomád kapcsolatainkra találhatunk a Tobol-folyótól innen megjelenő, szaka vonáso-
kat mutató Gorokovo-kultúrában (i. e. 5. sz. - 3. sz.), melynek több erődített települését, teme-
tőjét, elit sírjait feltárták, igaz, általában északi tájolással (Prygovo, Skaty, etc). 78 Az Itkul és
Gorokovo kultúrák szomszédos népei a leletek tanúsága szerint békés kapcsolatban voltak

72
Érdekes régészeti összefüggések adódnak Hérodotosz adatai és a bronz- és vaskori állattartás között. Hérodo-
tosz szerint a szkítiai ökröknek nincs szarvuk a nagy hideg miatt (IV. 29), Strabo pedig azt írja, hogy a szkíták le
is fűrészelik azokat (VII. 3,18). Mármost a bronzkori, dél-uráli Szintasta, Petrovka kultúrák állatcsontleletei
között a marhakoponyák valóban szarvnélküliek (Koryakova-Epimakhov, 89), de a vaskori, Volga-Káma-menti,
korai szkíta és őslakos eredetű Ananyino-kultúrában is szarvnélküliek az ökrök (i. m. 257).
73
Aranymezők és drágakőbányák, XVII. fej., Kmoskó, 2000, 189; v. ö. bronzfokosok Szintastán, és Hérod. VII.
64., a szakák „szagarisz” nevű fokosa, melynek nevével Maszúdi összetéveszthette (ld. szekerce, szakóca sza-
vunkat, bár a TESz szerint „szláv” eredetű). A Dél-Kaukázusba költözött „szerbotion”-ról ld. De cerim. II. 48.
74
Koryakova-Epimakhov, 291, 240. Megjegyezzük, hogy e korszakban mindegyik nyugat-szibériai „nomád”
kultúrának voltak erődített és nyílt települései, saját építésű gerendaházakkal, veremlakásokkal. A honfoglaló
magyarságnál sem beszélhetünk „tiszta” nomadizmusról, inkább átmeneti vagy félnomadizmusról.
75
A magyar nyelvben 60 iráni eredetű szót határozott meg Harmatta, ezek egy része i. e. 2. évezredre tehető;
amit a „finnugorok” anyanyelve eredetileg nem tartalmazott (fémnevek, lótartásra vonatkozó nevek, város neve
etc.), az megmaradt az iráni-andronovói ősnyelvünkből, a többi úgy tűnik nagyrészt valóban „finnugor” lett.
76
Gáspár R. - Mészáros A., és Bogácsi-Szabó et al. 2008. A „finnugorok”, hantik, manysik eredetileg hosszúfejű
europidok voltak s csak jóval később, a mongol hódításkor változott meg a típusuk; az archeogenetika szerint kb.
7000 (± 1500) éve vándoroltak Nyugat-Szibéria területére, Karafet et al. Hum. Biol. Vol. 74, 2002, 782-785.
77
Wells et al. 2001.
78
Koryakova & Daire, Kurgans, 2000, 63, és Kor.-Epi. 291.; erődsáncaik fa- és agyagkonstrukciók.

250
egymással: „A Gorokovo-kultúra egy kulturális szintézist indított el az Iszety és Tobol térsé-
gében, de ez nem rombolta le az Itkul fémipari központ körül létező viszonyok rendszerét. Így
az Urálon túli lelőhelyek demonstrálják egyrészt a fazekas hagyományok sokféleségét, más-
részt pedig a köztük lévő kölcsönös kapcsolatok stabilitását”. 79 Békés volt a kapcsolatuk a
jelentős hatást gyakorló, szomszédos tobol-irtisi Szargat-kultúra (i. e. 7. sz. – AD 3-4. sz.) fel-
tehetőleg ogur törzseivel is: „A kölcsönös kapcsolatok főként a Gorokovo, Itkul és Szargat
kulturális hagyományok között alakultak ki”. 80 Egykorú kínai térképeken talán a Szargat-
kultúra szerepelhet Északi Ui-beigo, azaz Ogur/Ujgur Királyság néven, 81 majd a szargati lele-
tek között megjelennek a hunok leletei i. e. 3. század végétől, eleinte szórványosan (Szidorov-
ka, Iszakovka). 82 Érdekes azonban, hogy az itkuliak és gorokovóiak épp akkor költöznek át az
Urál nyugati oldalára, amikor a hunok felbukkannak az Irtisnél keleten, mint Koryakova utal
rá, meglehet, hogy a túlerőbe kerülő szargatiak, hunok miatt: „Nincs bizonyítékunk arra, hogy
feszültség lett volna a Gorokovo és Szargat-csoportok között. Mindazonáltal nagyon valószí-
nű, hogy a Gorokovo elemek nyugat felé mozdulása és hatásuk a Prokorovo (korai szarmata)
kulturális komplexumra, lehetett következménye a transzuráli Szargat-dominanciának”. 83 Az
Itkul-kultúra ugyancsak i. e. 3. században hanyatlik le, népe elköltözik. 84
Később, a kazár korban, talán csak a szavárdok kiválása után (AD 8-9. század), a ma-
gyar törzsek az ogurokhoz csatlakozhattak (vérszerződés), kiknek fejedelmei Attila király fia,
Irnik leszármazottai voltak (Kuvrat fiai, népe). Lényegében ebből a meótiszi-volgai ogur,
onogur környezetből eredhetnek a honfoglalók egy részének europo-mongoloid kevert voná-
sai, és a görög, latin krónikákban elterjedt ungri, ugri, „hungar”, azaz onogur (tíz-ogur, tíz-
nyíl) népnevünk, s Kézai kiegészítette a székelyek saját, 7. századi Kuber/”Csaba”-hagyomá-
nyával (ami a székelyek őstörténetét illeti, úgy vélem az ogurokéhoz hasonlóan a Szargat-
kultúrában kereshető). Anonymus szerint 85 a „hungarus” név a honfoglalók gúnyneve volt,
ami nem mást jelent, mint hogy e népnév nem tartozott eredendően a magyarsághoz. Ennek
világos jele, hogy ma sem így nevezzük önmagunkat. Történeti és szellemtörténeti értelemben
mindenképpen ki kell emelni ezeket a szembeötlő tényeket, melyek rávilágíthatnak az eredeti,
s nézetünk szerint inkább „iráni”, mint „turáni” hagyományainkra, sőt elveszett ősnyelvünkre
is, miként ősvallásunkra az ’isten’ szavunk, melynek azonos avesztai, hatti és hettita párhu-
zamai vannak. 86 Nagyon úgy tűnik tehát, hogy mindebben a konkrét régészeti, történeti, nyel-
vi, embertani, kulturális összefüggésrendszerben, többszörösen egymáshoz illeszkedő etno-

79
Kor.-Epi., i.m. 291, v. ö. a Szapogovo-kincs bronzfiguráinak itkuli eredetéről, i.m. 295-296, és 285.
80
i.m. 298.; v. ö. a 19. századi pontatlan „finnugor” terminus valójában „ogur területen lakó finnt”, urálit jelent.
81
i.m. 311, Bichurin és Gumilev nyomán, v. ö. a „magas szekerű” tinglingek, Vásáry, 43-44, 128; a szerző a
szabirokat Dzsungária térségéből hozza elő, ami erősen hipotetikus, akárcsak O. Pritsak feltevése a szavárdok és
a szienpik azonosításáról. Érdekes viszont a csuvasok szuvar eredeztetése, noha török nyelvűek (lettek?), Serif
Bastav: Sabir türkleri, Belleten V. 17-20, p. 77, Türk Tarih Kurumu, Ankara, 1941.
82
Ld. Érdy M., 2001, 85-95; Érdyék átutaztak az Iszety-térségen is, uo. 43, 161-163.
83
Koryakova-Epimakhov, 298, v. ö. a kazah-madiarok eredetmondája, Benkő M. nyomán Hölbling T., 2010/I.
99; érdekes, hogy az ősi Sibir település az Irtistől északra épült, mintegy a déli nomádok elleni védekezésképpen.
84
i.m. 240, 287., ld. még Nomads, 1995, 93, 186, a gorokovóiakkal együtt. Úgy tűnik, az ogurok, hunok i. e. 2.
századtól a pjanobori népekhez kezdtek költözni, ld. mongoloid vonások a Kara-Abyz temetőben, i.m. 262.
85
A magyarok cselekedetei, 14. és 32. rész, Osiris, 1999., v. ö. szerzőtől Miért nem lehettünk eredetileg hunok,
ogurok?, 2012.
86
Hatti estan = napistennő, hettita istanu = napisten, avesztai, pehlevi yazatan, yezdan = isten, szellemi lény, ld.
Darmesteter, 1883, Bossert 1957, Fauth 1979, Haas 1994, Rédei 1999, Beckman 2002. A finnugor nyelvek
óiráni jövevényszavaival együtt ez is mutatja, hogy az Urál és Nyugat-Szibéria sokáig az „árja” nyelvi és kultu-
rális koiné része volt, s a „turániak”, ótörökök csak a vaskorban jelennek meg (ogurok, hunok Belső-Ázsiából).
Kérdés, hogy valamely kazahsztáni, bronzkori kultúrát, mely később az Altáj vidékére települt, alkothatták-e
proto-árja őshunok? Ld. még az Avesztában hyaona, hiiaona, chion Közép-Ázsiában, majd i. e. 9. század vége
felé a Si king, Dalok könyve 167, 168, 177, 178. énekeiben hszjanjun-ok (xian-yun), ami módosult hszjonnu
(xiong-nu) alakra i. e. 4-3. századtól; v.ö. The Silk Road, 2006 Summer, és Xiongnu Archaeology, 2011, ed.
Brosseder, Miller.

251
kulturális-történeti rétegekben megleltük a valódi „isszedonokat”, a szabir-magyarokat, és
szomszédaikat, az ogurokat és hunokat, őstörténetünk régóta hiányzó, Urálon túli lánc- (és
gyöngy) szemeit az Itkul, Gorokovo, Szargat régészeti kultúrákban (ld. térképek).
Tárgyunk szempontjából az egyik legérdekesebb jelenség, hogy Hérodotosz után eltű-
nik az isszedon név a forrásokból (ne feledjük, hogy i.e. 3. században az itkuliak és gorokovó-
iak az Urál innenső oldalára költöztek), majd Plinius († 79) a Naturalis historiae-ben kétszer is
említi az „esszedonokat”: „A nomádok fölött (laknak) az emberevők a Bugnál, a Meótisz fö-
lött pedig a szauromaták és esszedonok”, 87 és újra megerősíti: „A Meótisz körül vannak: a
part mentén a naptrák, 88 fölöttük az esszedonok”. 89 És meglepő módon ugyanitt, a Don-Meó-
tisznál említ egy „Sardi Scythae” népet is: „Ezt az egész környéket a szárd szkíták (vagy szkí-
ta „szárdok”) és a szirákok lakják”. 90 Azután pedig keleten is elhelyezi az esszedonokat a
szakák, masszagéták között, mintegy a „teljesség kedvéért”, másolva a régi forrásokat, antik
toposzként s nem tudván (vagy nem akarván kommentálni?), hogy egy népvándorlás követ-
keztében az „isszedonokból” lettek a szavárdok, szavárd-magyarok: a Káspin „túl vannak a
szkíta népek… híresek a szakák, masszagéták, esszedonok”. 91 Plinius után mintegy 100 évvel
az alexandriai Claudius Ptolemaios (AD 85-165), nyilván korábban összegyűjtött adatok alap-
ján, szintén a Don-Meótisz térségében említi, de már hívebb, pontosabb alakban, görög tolda-
lékkal a Szouardenoi, szovárdok, szavárdok népnevet, és a Volgától keletre a Materoi, ma-
gyarok népnevet, 92 mely utóbbi közlést a paleoantropológiai leletek is alátámasztják. 93
Noha a forrásokban sosem jelenik meg az isszedon = szavárd, szabir azonosítás, Pli-
nius, Ptolemaios adatai mégis fontos hozzájárulást jelenthetnek ahhoz a fentiekkel is jelentő-
sen támogatható feltevéshez, hogy a szavárd-magyarokat régebben „isszedonoknak” is nevez-
hették a hozzájuk eljutó pontusi szkíta és görög kereskedők. A szavárd-magyarok lehettek a
proto-árja gyökerű „Iszety-szövetség” domináns népe, akik a kelet-uráli Iszety-folyó mentén
és tágabb térségében egy letelepedett, fémműves, pásztori, majd ún. „finnugor” nyelvi, ill. a
vaskorban jelentősebb nomád, félnomád (szaka, szarmata, ogur) elemekkel is gyarapodó kul-
túrát hoztak létre: az Itkul-kultúrát. Az Urál vidéke, mind az erdőöv, mind a ligetes sztyeppe
gazdag természeti, ásványi és élelemforrásai nagy vonzerőt gyakoroltak a délebbre lakó né-
pekre, így a szavárdokra, szavárd-magyarokra is. Életmódunk, világszemléletünk tekintetében
a részleges nomadizmus évszázadait követően, a kereszténység felvételével voltaképpen új
formában, magasabb szinten folytattuk ősiráni fényvallásunkat, küldetésünket, a Zarathustra
által már megjövendölt s Krisztussal elérkezett Világmegváltó alakjával a középpontban.
Csupán a rossz történelmi tapasztalataink, társadalmi viszonyaink ismételt szétzilálódása, a
túlzó, valóságtól elrugaszkodott elméletek okozták, hogy a magyar etnogenezis, őstörténet
kérdései mindezidáig gyakorta jelentek meg téves, elégtelen megvilágításban.

87
„Super eos Nomades, deinde Anthropophagi, a Buge vero super Maeotim Sauromatae et Essedones”, IV. 88
88
Talán Strabo „nabiani” népe, XI. 5,8. (Diodorus „napes” szkítái?, Bibl. Hist. II. 43)
89
„Sunt qui circa Maeotim…: a litore Naptras, supraque Essedones”, VI. 20.
90
„Totum eum tractum tenent Sardi Scythae et Siraci”, IV. 83; v.ö. Sardenae népnév a Tabula Peutingerianán,
tévesen Sardecae alakban; szirákokról, ld. Tacitus: Annales, XII. 15., és Sulimirski, 1970, 83, 95, 123.
91
„Ultra sunt Scytharum populi… Celeberrimi eorum Sacae, Massagetae, Dahae, Essedones”, VI. 50; későbbi
szerzők az újonnan érkezett nomád népnevekről: Ammianus az alánokat masszagétáknak nevezi, vagy Theo-
phanes az ogurokról azt mondja, hogy a „doni türkök, akiket régen masszagétáknak neveztek, a perzsák pedig a
maguk nyelvén kermichiónoknak”, és rendszeres a szkíta, hun név általánosítása (Hérod. IV. 81). A népvándorlá-
sokat jelzi, hogy Ptolemaios szakákat említ Közép-Ázsiában és szakanoi, zakatai népeket a Don-Volga térségé-
ben, ászokat (aszaioi, jászok? v.ö. Strabonál még csak a Káspin túl), valamint alánokat és aorszokat Kelet-Euró-
pában és Ázsiában is (roxolanoi, alanoi szküthai, alanorszoi, aorszoi; utóbbiak lehettek a kínaiak által „vuszun-
nak” nevezett varsányok; ld. még az avarok var-chión, várkony neve és Ptol. VI. 11, ouarnoi Baktriában, ill. a
heftalita hunok pehlevi/közép-perzsa chión neve). V. ö. Hérod. „jürkái” lehettek később Strabo „urgijai”.
92
Geographia, Sarmatia Asiatica, V. 9,16-17. E volgai magyarok lovasíjász hadtestei már az 1. század elején el-
juthattak a Kárpát-medence környékére is, ld. Metere, Mattzaris, T. Pekkanen, Turán, 2009/1, 144.
93
Tóth T., 1965, 1969, Éry, 1982.

252
Hivatkozások:
G. BECKMAN: „My Sun-God”, Melammu Symposia III, Ravenna, 2002.
BELTIKOVA, G. V. 1986. Itkulskoye I gorodishche – mesto drevenego metallurgicheskogo proizvodstva. In
Problemy Uralo-Sibirskoi arkheologiyi, ed. V. Kovaleva. Sverdlovsk: Ural State University; – : 1993. Raz-
vitiye itkulskogo ochaga metallurgii. In Voprosy arkheologiyi Urala, ed. V. Kovaleva. Ekaterinburg; – :
1997. Zauralskii ochag metallurgiyi: Ph.D. dissertation: Moscow, Institute of Archaeology RAS.; – : 2002.
Itkulskij ochag metallurgiyi: orientatsiyi, svyazi. Uralski istoricheskj vestnik 8: 142–63.
BOGÁCSI-SZABÓ et al.: Archeogenetikai vizsgálatok a Kárpát-medence 10. századi népességén, Magyar
Tudomány, 2008/10, 1204-1216
G. M. BONGARD-LEVIN, E. A. GRANTOVSZKIJ: Szkítiától Indiáig, Gondolat, Bp. 1981. (oroszul: 1974)
H. Th. BOSSERT, “Meine Sonne,” Orient, Neue Serie 26 (1957): 97-126;
BORZUNOV, V. A. 1992. Zauraly’e na rubezhe bronzovogo i zheleznogo vekov (gamayunskaya kultura).
Ekaterinburg: Ural State University.
BORZUNOV, V. A., & G. V. BELTIKOVA. 1999. Stoyanka abashevskikh metallurgov v gornolesnom Za-
uraly’e. In 120 let arkheologiyi vostochnogo sklona Urala, ed. V. T. Kovaleva. Ekaterinburg
ÉRDY M.: A hun lovatemetkezések, 2001.
ÉRY K.: Újabb összehasonlító vizsgálatok a 6-12. századi Kárpát-medence embertanához, Veszprém Me-
gyei Múzeumok Közleményei, 16., Veszprém, 1982.
W. FAUTH, “Sonnengottheit und ‘Königliche Sonne’ bei den Hethitern,” Ugarit Forschungen 11 (1979)
GÁSPÁR R., MÉSZÁROS A.: Az uráli nyelvcsalád népességének genetikája a mitokondriális DNS vizsgála-
tok alapján, A magyarság és a Kelet, II. Őstörténeti Konferencia, Budapest, 2008.
Volkert HAAS: Geschichte der hethitische Religion, 1994
HARMATTA J.: Iráni nyelvek hatása az ősmagyar nyelvre; – : A magyarok nevei a görög nyelvű források-
ban, mindkettő Honfoglalás és nyelvészet, 1997. – : A Volgától a Dunáig, Magyar Nyelv, 2001/1.
E. HELIMSKI: The southern neighbours of Finno-Ugrians: Iranians or an extinct branch of Aryans („And-
ronovo Aryans”)? (A finnugorok déli szomszédai: irániak vagy az árják egy kihalt ága, az „Andronovo-
árják”?), in Early contacts between Uralic and Indo-European, International Symposium, Tvärminne Re-
search Station of the University of Helsinki, 8-10 January, 1999.
Herodotus, from the text of Schweighauser, C. S. Wheeler, 1854. (gör.)
T. M. KARAFET et al.: High Levels of Y-Chromosome Differentiation among Native Siberian Populations
and the Genetic Signature of a Boreal Hunter-Gatherer Way of Life, Human Biology, Dec 2002, v. 74.
KMOSKÓ M.: Mohamedán írók a steppe népeiről, I/2., 2000.
KORYAKOVA, L. N., & M.-Y. DAIRE, 2000. Burial and Settlements at the Eurasian Crossroads: Joint
FrancoRussian project. In Kurgans, Ritual Sites and Settlements: Eurasian Bronze and Iron Age, ed. J.
Davis-Kimball, E. Murphy, L. Koryakova, & L. Yablonsky. BAR. Interntional Series, 890. Oxford
L. KORYAKOVA - A. V. EPIMAKHOV: The Urals and Western Siberia in the Bronze and Iron Age, Camb-
ridge University Press, 2007
LÁSZLÓ Gy.: A honfoglaló magyar nép élete, Püski, 1997. (első kiadás 1944)
Nomads of the Eurasian Steppes in the Early Iron Age, ed. Davis-Kimball, Bashilov, Yablonsky, 1995
C. Plini Secundi Naturalis historiae, L. Ianus, 1854.
Claudii Ptolemaei Geographia, C.F.A. Nobbe, 1843, 1845. (gör., OSZK RNyT, Ant. 4756)
RÉDEI K.: ’Isten’ szavunk eredete, Magyar Nyelv, 1999/1
REGULY A. - PÁPAY J.: Osztják/chanti hősénekek, I-III, 1944-1963.
E. B. RUSSO et al.: Phytochemical and genetic analyses of ancient cannabis from Central Asia, Journal of
Experimental Botany, Vol. 59, No. 15. (2008) (4200 éves tarimi sírban kaukazoid sámán cannabis-készlete)
T. SULIMIRSKI: The Sarmatians, Southampton, 1970.
TÓTH T.: A magyarság etnogenezise, I-II., Turán, 2009/1 (első megjelenés: 1965, 1969).
Z. TÓTH Cs.: Magyar őstörténeti tanulmányok, Mikes International, 2010. – : Restitutio Historiae Veterum
Magarii, 2011. – : Miért nem lehettünk eredetileg sem hunok, sem ogurok?, 2012.
VÁSÁRY I.: A régi Belső-Ázsia története, 2003.
WELLS et al.: The Eurasian Heartland: A continental perspective on Y-chromosome diversity, Proc. Natl.
Acad. Sci., USA, Vol. 98, 2001, pnas.org
M. WITZEL: Linguistic Evidence for Cultural Exchange in Prehistoric Western Central Asia. Sino-Platonic
Papers 129 (2003)

253
254
Mellékletek: I. Az Itkul-kultúra magtérsége 20. századi térképen

1. Szverdlovszk, Nyugat-Szibéria, M: 1:250,000, U.S. Army Map Service, No 41-10.


1954. (ld. alább részletek, északról dél felé haladva, a szavárd-magyarokkal feltehető-
leg kapcsolatba hozható folyó- és településnevekkel)

255
2. Szverdlovszktól nyugatra a Sziverka, az Iszety mellékfolyója, az Itkul-kultúra magtérsége;
a környéken számos halomsír (Numerous burial mounds), réz-, vas- és aranybánya található

3. Kissé délebbre a Szeveruska folyik; itt is sok halomsír és vasbánya van

256
4. Ismét délebbre a Szevernaja folyik az Iszetybe; halomsírok, vas- és aranybányák, mai kovácsműhely

5. Legdélebbre Szverdlovszktól, már Cseljabinszk körzetben, az Itkul-tó és település fekszik, ettől


keletre pedig a bronzkori Cserkaszkul-kultúra lelőhelye, az azonos nevű tónál; itt már nincsenek kurgánok

257
II. Régészeti kultúrák az Urálnál és Nyugat-Szibériában

1. A középső bronzkor kultúrái az erdő- és erdős-sztyeppeövben (Koryakova-Epimakhov 2007 nyomán)

2. A bronzkori árja és finnugor keveredésű Mezsovka-kultúra lelőhelyeinek megoszlása a Dél-Urál két oldalán:
1) feltárt települések; 2) felszíni települések; 3) kurgán-temetkezések; 4) sík (nem halomsíros) temetők.

258
3. A finnugor Gamajun (1) és az árja Itkul (2) vaskori kultúrák lelőhelyei a délkeleti Transz-Urálban i. e. 8-3.
század (Koryakova-Epimakhov 2007 nyomán); pont: települések, táborok, négyzet: erődített települések

4. A nyugat-szibériai Itkul-kultúra elhelyezkedése és kapcsolatai, i. e. 8-3. század


(Koryakova-Epimakhov, 2007, 289)

259
A szerző életrajza

Z. Tóth Csaba (1961), művelődéstörténész, őstörténész, grafikus-tipográfus. Családi gyökerei Zalában,


Somogyban, Vasban erednek, egyik anyai dédanyja révén az 1587 előtti Skóciában (előző élete való-
színűleg egy középkori magyar kolostorban, „Anonymusként”). 1979-ben ötvösség és rajz-mintázás
szakon végzett a Pécsi Művészeti Szakközépiskolában. 1979-81 között díszlet-jelmeztervezési tanul-
mányokat folytatott a budapesti Képzőművészeti Főiskolán. 1982-től szabad stúdiumok a szellem-
tudományok körében (filozófia, egyetemes vallástörténet, bibliatudomány, metafizika, antropozófia,
néprajz, történelem segédtudományai). 1984-ben rövid ideig filozófiát és teológiát hallgatott a buda-
pesti Pázmány Péter Hittudományi Akadémián. 1985-86-ban – rózsakeresztes-antropozófiai inspiráció-
kat követően – írta első néprajzi, összehasonlító vallástörténeti tanulmányait a magyar népmesékről, a
kereszténységről és az antik szellemi hagyományokról, s ekkortól kezd kialakulni „holisztikus” ismeret-
elméleti szemlélete, mellyel az ember és a világ szerves, szellemi és fizikai összefüggéseinek vizsgála-
tára, a „hit és megismerés” középkor óta szétvált útjainak újraegyesítésére törekszik; ebben tanító-
mestereinek vallja Hamvas Bélát, Várkonyi Nándort, Kerényi Károlyt, Pap Gábort, László Andrást, Ru-
dolf Steinert, Massimo Scaligerot, Georg Kühlewindet, Makovecz Imrét. 1990 óta több mint 100 publi-
kációja (tanulmány, esszé, interjú, fordítás, recenzió) olvasható több folyóiratban (Harmadik Part,
Országépítő, Liget, Igen, Kapu, Hitel, Életünk, Turán, Szabad Gondolat, Képmás), szellemtudományi,
magyar őstörténeti, néprajzi, társadalomelméleti és politikatörténeti témákban. Több írása megjelent
az Országépítő internetes portálján (www. orszagepito.hu), és a hollandiai magyarság Mikes Inter-
national és Journal of Eurasian Studies online-folyóirataiban (www.fede ratio.org). Egyik recenziója,
amely Európa egyesítésének történeti előzményeivel foglalkozik, a svájci Perseus kiadó honlapján
olvasható angol nyelven (www.perseus.ch). A Harmadik Part negyedéves periodika szerkesztője, szer-
zője, majd tipográfusa 1990-1995 között, a lap fennállása idején. 1986 óta foglalkozik reklámgrafiká-
val, nyomdai előkészítéssel, többnyire szabadúszóként. 1999-ben tanulmányokat kezdett a Miskolci
Egyetem Bölcsészkarának kulturális és vizuális antropológia tanszékén. 1999 áprilisában született fia,
2000 júliusában pedig kislánya. 2007-ben elvált. Kiadás előtt álló kötetei: 1. A szellemtudomány kapu-
jában; 2. „…jött legelőbb az aranykor…” – magyar őstörténeti tanulmányok I.; 3. A bennünk élő jövő
– társadalomelméleti esszék; 4. Apokrif történelem – politikatörténeti vizsgálódások; 5. Egy skót csa-
lád Magyarországon. Magyar őstörténettel intenzíven 1997 óta foglalkozik, felfogására legnagyobb
hatással Dümmerth Dezső, László Gyula és Götz László munkássága volt (1987 és 1992 óta). Szabir-
magyar őstörténeti konferencia, expedíció és kötet tervével kereste meg 2005-ben az Azerbajdzsáni
Köztársaság nagykövetét, majd 2008-2009-ben meghívott előadó a követség által rendezett „Kultúrák
párbeszéde” konferencia-sorozat történelmi szekciójában. 2009-ben részt vett a csíkszeredai Sapientia
Egyetem és az Amszterdami Egyetem által rendezett Magyar őstörténet és kereszténység c. konferen-
cián (A steppei népek és a korai kereszténység c. tanulmánya megjelent a konferencia-kötetben,
2010). A Turán, magyar őstörténeti folyóirat szerkesztője, tervezője, nyomdai előkészítője, szerzője
2009-2010 között. Magyar őstörténeti tanulmányok c. kötete megjelent a hollandiai magyarság Mikes
International online-folyóiratának kiadásában 2010 karácsonyán (mek.oszk.hu oldalon is). Újabb ta-
nulmányait és az Aveszta részleteinek általa készített első magyar nyelvű fordítását, kommentárját
2011 őszén foglalta össze, a Restitutio Historiae Veterum Magarii – A magyar őstörténet helyreállítása
című kötetében. Számos vetítettképes előadásvázlatot készített 2010-ben a magyar őstörténetről, az
általános iskolák 5-6. és 10. osztálya számára.

ztothcsaba@freemail.hu
www.ztothcsaba.hu

260
Z. Tóth, Csaba: Restitutio Historiae Veterum Magarii – Restoring the Prehistory of the
Magyars, Studies, III., page 210., Mikes International, Hague, Netherland, 2011.

Resume

In his latest studies and the long missing Hungarian translations of the Zend Avesta, the
Author reconsiders his early apprehension („Stop the House! Your Master is come!” – the
Magyar folktales and the solar tradition, 1985, published in Liget, 1991/4) about the Pre-
history of the Magyars and partly the Huns, which in the light of the recent scientific
researches leads much rather to the Proto-Aryan (Proto-Indo-European, Proto-Indo-Iranian)
cultures as to the Far East (see the evidences of the Uralian, Szintashta-Andronovo-Itkul
Prehistory of Magyars, or Saward-Magyars, and the common names and history of the
Hyaona, Xien-yun, Xiong-nu, Chionitae, Huns from the 2nd-1st Millennia BC to the 6th
century AD, but the Avesta and many Greek authorities put the lifetime of Zarathustra and
thus the Huns to c. 5000 years before the Troyan war which data simply cannot possible to
push aside). After the results of the genetical researches, it has came to the end of absolutism
of the Finno-Ugrian school, and we must to take the ancestors of the Magyars to the side of
the Proto-Aryans or Proto-Anatolians (see more the Gamkrelidze-Ivanov’s theory about the
Anatolian origin of the Indo-Europeans and their languages, or the archaeological results of S.
A. Grigoryev). The Proto-Aryan Ancient Magyars has learned the Finno-Ugrian language
from the Proto-Uralians, probably and lifelikely, from their wifes in the middle-late Bronze
Age (the Uralian Y-DNA N-haplogroup is very minimal in the genetics of the conquering
Magyars, thus the etnonym of Magyar no longer to derive from the word ’Manysi’; see the
northern expansion of the Fyodorovo-Alakul cultures, 1750-1500 BC, in Koryakova-
Epimakhov, 2007. p. 150; cf. the word God = ’isten’ in Magyar, and its synonim the Hatti
’estan’ = Sun-Goddess, from this the Hettita ’istanu’ = Sun-God, and Avestan ’yazatan’ =
God, spiritual being). Beside the linguistic evidences it has became clear on the base of the
archaeology that the Magyars, or in „their ancient name” – that of their allies –, the Sovards,
Sabirs (Emperor Constantine, DAI 38, on base of the talk with prominent Magyar legates in c.
950 AD), was neither Finno-Ugrian, nor Turanian, nor Hun in originally, although the
genetics and the steppe way of life of the Proto-Aryans and the Turanians, Huns was very
similar in earlier (see Y-DNA R haplogroup dominance, europoid brachyocrans of the
Andronovo-populations and Old „Turks”, „Turanians”, cf. the Avestan brothers Arya, Tura,
Sairima, and the nomadism, mounted warfare after c. 700 BC). The point of the ethnic and
self-identity of any people is in their genetics, anthropology, history, language, religion and
the customs, folklore together which can alters in the interethnic-historical – moreover, in a
deeper connection, reincarnative – processes and can survives alike in the multi-coloured
advance of the humanity. Before all, these characteristics we must to recognize with its whole
system of connection, not to idolize or deny.

261
Legutóbbi tanulmányaiban és az óiráni Aveszta – a magyar őstör-
ténet, ősvallás valóságos „bibliája” – részleteinek régóta nélkülö-
zött magyar fordításai révén a szerző újrafogalmazza kezdeti meg-
érzéseit a magyarság és részben a hunok őstörténetéről, ami a ko-
rábbi, figyelembe nem vett, és a legújabb magyar és nemzetközi
tudományos eredmények fényében immár igazolhatóan vezet a
proto-árja (ős-indoeurópai, -indoiráni) kultúrák körébe, sokkal
inkább mint a Távol-Keletre. A genetikai kutatások eredményei
elhozták a finnugor iskola abszolutizmusának végét, ennek követ-
keztében a magyarság őseit egyértelműen a proto-árják vagy
proto-anatóliaiak oldalára kell helyeznünk. Az ősárja magyarok a
középső bronzkorban az Urál-hegységhez költözve megtanulták az
őslakók nyelvét, valószínűleg és életszerűen a közülük szerzett
feleségek révén. A nyelvészettel együtt a régészeti kutatások ha-
sonlóképpen világossá teszik, hogy az ősmagyarság, vagy a régi,
szövetséges és rokonnépe nevén: szovárd- vagy szabir-magyarság
nem volt sem finnugor, sem turáni, sem hun, bár a proto-árják és a
turániak, hunok genetikája és steppei életmódja nagyon hasonló
volt s az Aveszta is megemlíti közös eredetüket. Az etnikai identi-
tás lényegét együtt képezi egy-egy nép genetikája, embertana,
története, nyelve, vallása és szokásai, néprajza, melyek egyaránt
változhatnak az interetnikus-történeti, sőt a ma sokak számára
„misztikusnak” tűnő, de a hagyományos, nagy kultúrákban még
ismert reinkarnációs folyamatok során – melyek időről-időre, a
személyes fejlettségtől függően más-más népek körébe vezetik az
emberi lelket –, ugyanakkor megőrződnek ősi vonások is az embe-
riség fejlődésének sokszínű folyamatában. E sajátosságokat nem
bálványozni vagy letagadni kell – eddig minden újkori politikai
ideológia eltorzította a magyarság őstörténetéről alkotható nézete-
ket s kihasználta vagy elnyomta a nemzeti érzéseket, szakadékba
sodorva a magyarságot –, hanem mindenekelőtt hitelesen, egész
összefüggésrendszerükkel együtt megismerni. Ez vezethet népünk
életének eredeti hajtóerőihez, a magyarság valódi felébredéséhez,
magáratalálásához, szövetségeihez a jelenben, Európa közepén,
egyensúlyra törekedve Nyugat és Kelet között, ahogy Eurázsia
közepén éltünk a honfoglalást megelőző évezredekben is, mi,
szavárd-magyarok.

262