You are on page 1of 12

– Tűz. Mint a tűz. – Ezek voltak a hipnotizált fiú első szavai.

Jóllehet
életveszélyes sérülései voltak – késszúrások tucatjai az arcán, a lábán,
a törzsén, a hátán, a talpán, a nyakán és a tarkóján – mélyhipnózisba
juttatták, azt remélve, az ő szavaiból kiderül, mi történt. – Megpróbálok
pislogni – motyogta. – Bemegyek a konyhába, de valami nincs rendjén,
valami ropog a székek között, és élénkvörös tűz terjed a földön.
A rendőrgyakornok, aki megtalálta őt a tetemek között a sorházban,
halottnak hitte. A fiú nagy mennyiségű vért vesztett, sokkos állapotban
volt, és csak hét órával később nyerte vissza az eszméletét.
Ő volt az egyetlen élő tanú, és Joona Linna felügyelő úgy ítélte meg,
valószínűleg jó személyleírást tudna adni. Az elkövető a család kiirtá-
sát tűzte ki célul, így aligha foglalkozott azzal, hogy elrejtse az arcát
öldöklés közben.
De ha nem merültek volna fel egyéb rendkívüli körülmények, soha
senkinek eszébe sem jutott volna hipnotizőrhöz fordulni.

A görög mitológiában Hüpnosz isten szárnyas fiú alakjában jelenik


meg, és mákgubókat tart a kezében. A neve álmot jelent. A halál iker-
testvére, az éjszaka és a sötétség fia.
A hipnózis szót a mai értelmében először 1843-ban használta James
Braid skót sebész. Álomszerű állapotként írja le, amelyet egyszerre
jellemez éleslátás és fogékonyság.
Ma már tudományosan bizonyított tény, hogy majdnem minden
ember hipnotizálható, a hipnózis használhatóságáról, megbízhatóságá-
ról, veszélyességéről azonban igen eltérőek a vélemények. Ez feltehe-
tően annak köszönhető, hogy a hipnózissal világszerte számos szélhá-
mos, előadóművész és hírszerző élt vissza.

5
Tisztán technikai értelemben könnyű valakit hipnotikus tudatálla-
potba juttatni, a nehézséget inkább az okozza, hogy az eseményeket
irányítani kell, a beteget el kell kísérni az úton. Azután pedig még ott
van az eredmények elemzésének, kezelésének feladata is.
Csak óriási tapasztalattal és tehetséggel lehet ténylegesen uralni a
mélyhipnózist. Az egész világon csak egy maroknyi valódi szakértője
van, akik egyúttal orvosi képesítéssel is rendelkeznek.
1
December nyolcadika, éjszaka

Erik Maria Bark felriad a távoli telefoncsörgésre. Mielőtt még teljesen


magához térne, hallja a saját hangját, amint mosolyogva azt mondja:
– Lufik és szerpentinek.
A szíve kalapál a hirtelen ébredéstől. Erik nem tudja, mit jelentenek
a szavai, fogalma sincs, mit álmodott éppen.
Nem akarja felébreszteni Simonét, így kioson a hálóból, becsukja az
ajtót, és a telefonhoz megy.
– Tessék, Erik Maria Bark. – Egy Joona Linna nevű felügyelő van
a vonal másik végén, és azt kérdezi, eléggé éber-e ahhoz, hogy figyelni
tudjon. Miközben a felügyelőt hallgatja, a gondolatai még mindig ott
bolyonganak az álom hagyta sötét űrben.
– Úgy hallottam, sikeresen tudja kezelni az akut traumás eseteket
– mondja Joona Linna.
– Igen – feleli Erik kurtán. A telefont a fülén tartva bevesz egy fáj-
dalomcsillapítót. A felügyelő azt mondja, hogy ki kellene hallgatnia
egy tanút. Egy tizenöt éves fiút, aki szemtanúja volt egy kettős gyilkos-
ságnak. Az a gond, hogy a fiú súlyosan megsérült. Állapota válságos,
sokkos, és nincs eszméleténél. Az éjszaka folyamán a huddingei neuro-
lógiáról a Karolinska klinika idegsebészetére szállították Solnába.
– Ki a kezelőorvosa? – kérdezi Erik.
– Daniella Richards.
– Nagyon rátermett nő, biztosra veszem, hogy sikerrel…
– Ő kérte, hogy hívjam fel önt – vág közbe a felügyelő. – A segítsé-
gére van szüksége, és eléggé sürget az idő.
Erik visszamegy a hálóba a ruháiért. Az utcai fény beszűrődik a roló
résein. Simone a hátán fekszik, és különös, üres tekintettel nézi őt.

7
– Nem akartalak felébreszteni – mondja Erik suttogva.
– Ki volt az? – kérdezi Simone.
– Egy rendőr… rendőrfelügyelő, nem hallottam a nevét.
– Mit akart?
– Be kell mennem a Karolinskára – válaszolja Erik. – Segítséget
kértek egy fiú ügyében.
– Hány óra van tulajdonképpen?
Simone ránéz a vekkerre, és lehunyja a szemét. Erik észreveszi, hogy
a nő szeplős vállát megcsíkozta a lepedő gyűrődése.
– Aludj csak, Monus – suttogja.
Erik kiviszi a ruháit az előszobába, villanyt gyújt, és gyorsan fel-
öltözik. Fényes acélfelület csillan mögötte. Erik megfordul, és észre-
veszi a bejárati ajtó kilincsén a korcsolyáját, amit a fia akasztott
oda, hogy otthon ne felejtse. Bár Erik siet, odamegy a gardróbhoz,
kihúzza a korcsolyatáskát, és előkeresi az élvédőket. Rögzíti őket az
élekre, majd az előszoba szőnyegén hagyja a korcsolyákat, és kilép
a ­lakásból.
December 8-án, kedden éjszaka háromkor Erik Maria Bark autóba
ül. Lomhán szállingózik a hó a fekete égből. Tökéletes a szélcsend, a
súlyos pelyhek álmatagon hullanak az üres utcákra. Erik ráadja a gyúj-
tást, a hangszórókból lágy hullámokban kezd hömpölyögni a zene:
Miles Davis, Kind of Blue.
Rövid út áll előtte az alvó városon át, kihajt a Luntmakargatáról,
Norrtull felé végiggurul a Sveavägen. A Brunnsviken-tó sötét, tátongó
űrnek sejlik a hófátyol mögött. Lassan gördül be a kórház területére,
elhalad Astrid Lindgren emberhiánnyal küzdő kórháza és a szülészet
között, elhagyja az onkológiát, a pszichiátriát, majd leparkol a meg-
szokott helyén, az idegsebészet előtt, és kiszáll az autóból. Az utcai
lámpák fénye visszatükröződik a magas épület ablakaiban. Csupán pár
magányos autó áll a látogatók parkolójában. Szárnyukat rezegtető feke-
terigók mocorognak a fák körül a sötétben. Erik arra gondol, hogy
ilyenkor nem hallatszik ide az autóút lármája.
Bedugja a belépőkártyát, beüti a hatjegyű kódot, belép az előcsar-
nokba, majd lifttel felmegy az ötödikre, és végigsétál a folyosón.

8
A mennyezeti neoncsövek fénye úgy csillan meg a kék linóleumon,
mint jég a vizesárokban. Csak ekkor tör rá a fáradtság a hirtelen
adrenalinlöket után. Amíg fel nem riasztották, édesen aludt, még min-
dig érzi az álom boldog utóízét. Elhalad egy műtő mellett, ellépdel a
hatalmas túlnyomásos kamra ajtai előtt, ráköszön egy nővérre, és újra
átgondolja, amit a felügyelőtől hallott a telefonban: egy fiú vérzik,
egész testét sebek borítják, izzad, nem akar aludni, zaklatott, és
nagyon szomjas. Próbálnak beszélni vele, de gyorsan romlik az álla-
pota. A tudata zavaros, ugyanakkor a szíve nyargal, és a kezelőorvosa,
Daniella Richards helyes döntést hoz, nem engedi be a nyomozókat
a ­pácienshez.
Két egyenruhás rendőr áll az N18-as osztály ajtaja előtt. Erik mintha
némi aggodalmat látna átsuhanni az arcukon, ahogy közeledik feléjük.
Talán csak kimerültek, gondolja, miközben megáll előttük, és igazolja
magát. A rendőrök gyors pillantást vetnek az igazolványra, majd meg-
nyomnak egy gombot, mire az ajtó berregve kitárul.
Erik bemegy, kezet fog Daniella Richardsszal, és észreveszi, hogy
a nő összeszorított szája feszültségről, mozdulatai elfojtott idegességről
árulkodnak.
– Igyál egy kávét! – mondja az asszony.
– Van időnk? – kérdezi Erik.
– A máj vérzését elállítottam – feleli Daniella.
Negyvenöt év körüli, fekete zakós, farmeros férfi nyomkodja a kávé-
automata gombjait. Szőke haja kócos, ajkát komoran összeszorítja.
Eriknek eszébe jut, hogy talán Daniella férje lehet, Magnus. Soha nem
találkoztak még, csak fényképet látott róla Daniella irodájában.
– A férjed? – kérdezi Erik a férfi felé intve.
– Ő? – Daniellát mintha egyszerre mulattatná és meghökkentené a
feltételezés. – Nem – nevet.
– Biztos? Őt is megkérdezhetem – tréfál Erik, és elindul a férfi felé.
Megszólal Daniella összecsukható mobilja, a nő nevetve kinyitja.
– Erik, hagyd már abba! – mondja, majd füléhez tartja a telefont, és
beleszól. – Tessék, Daniella.
Fülel, de semmit nem hall.

9
– Halló? – Vár néhány másodpercet, majd ironikusan a hawaii
„aloha” köszöntéssel zárja a beszélgetést, visszacsukja a telefont, és
Erik nyomába ered.
Erik közben a szőke férfi mellé lép. A kávéautomata zümmög és
sziszeg.
– Igyon egy kis kávét! – mondja a férfi, és megpróbálja a poharat
Erik kezébe nyomni.
– Nem kérek, köszönöm.
A férfi belekóstol a kávéba, elmosolyodik, az arcán gödröcskék jelen-
nek meg.
– Finom – mondja, és megint megpróbálja odaadni Eriknek a
­poharat.
– Nem kérek.
A férfi iszik még egy kicsit, közben Eriket nézi.
– Elkérhetem a telefonját? – kérdezi hirtelen. – Ha nem bánja.
A kocsiban felejtettem.
– És most kölcsön akarja kérni tőlem? – kérdezi Erik kimérten.
A szőke férfi bólint, és világosszürke, csiszolt gránit színű szemével
Erikre néz.
– Megkaphatja megint az enyémet – mondja Daniella.
– Köszönöm.
– Nincs mit.
A szőke férfi átveszi a telefont, megnézi, majd viszonozza Daniella
tekintetét.
– Ígérem, hogy visszaadom – mondja.
– Csak maga használja – tréfál Daniella. A férfi felnevet, majd félre-
húzódik.
– Ez csak a férjed lehet – mondja Erik.
Daniella mosolyogva megrázza a fejét, és nagyon fáradtnak tűnik.
Látszik, hogy dörzsölgette a szemét, ezüstszínű szemfestéket kent szét
az arcán.
– Megnézzem a beteget? – kérdezi Erik.
– Hogyne – feleli bólintva Daniella.
– Ha már itt vagyok – siet Erik hozzátenni.

10
– Erik, nagyon örülnék, ha elmondanád a véleményedet, nem vagyok
biztos a dolgomban.
Daniella nesztelenül kinyitja a nehéz ajtót, és Erik követi őt a műtő
melletti, meleg szobába. Sovány fiú fekszik az ágyon. Két nővér éppen
átkötözi a sebeit. Szúrások és vágások tucatjai borítják mindenütt a
testét. A talpán, a mellkasán, a nyakán, a feje búbján, arcán, kezén.
A pulzus gyenge, de nagyon szapora. Ajka alumíniumszürke, izzad,
a szeme lehunyva. Az orra mintha eltört volna. A bőre alatt véraláfutás
terjed sötét felhőként a nyakától a mellkasáig.
Eriknek feltűnik, hogy a fiúnak a sebek ellenére szép az arca.
Daniella halkan beszámol a fejleményekről, hogyan változott a fiú
állapota, de kopogást hall, és hirtelen elhallgat. Megint a szőke férfi az.
Az ajtó túloldaláról integet nekik.
Erik és Daniella egymásra néznek, és elhagyják a vizsgálót. A szőke
férfi ismét a sziszegő kávéautomatánál áll.
– Egy nagy kapucsínó – mondja Eriknek. – Nem ártana, mielőtt
találkozik a rendőrrel, aki megtalálta a fiút.
Erik csak ekkor ébred rá, hogy a szőke férfi a rendőrfelügyelő, aki
alig egy órája felébresztette. A  telefonban nem érződött ennyire a
finn akcentusa, vagy csak Erik volt túlságosan álmos ahhoz, hogy ész-
revegye.
– Miért kellene találkoznom a rendőrrel, aki megtalálta a fiút? – kér-
dezi Erik.
– Hogy megértse, miért kell kihallgatnom…
Joona elhallgat, amikor megszólal Daniella telefonja. Kiveszi a
zakója zsebéből, ügyet sem vet a nő kinyújtott kezére, gyors pillantást
vet a kijelzőre.
– Biztosan engem keresnek – mondja Joona, és felveszi. – Tessék…
Nem, jöjjön ide. Értem, de leszarom.
A felügyelő mosolyogva hallgatja háborgó kollégáját.
– Nekem is feltűnt – feleli Joona.
A másik üvöltözik.
– Bízd rám – mondja Joona nyugodtan, majd lezárja a társalgást.
Visszaadja a telefont Daniellának, és halkan köszönetet mond.

11
– Mindenképpen ki kell hallgatnom a beteget – mondja nyomaté­
kosan.
– Sajnálom – feleli Erik. – Egyetértek Richards doktornővel.
– Mikor beszélhetek vele? – kérdezi Joona.
– Ha már nem lesz sokkos állapotban.
– A nyakamat tettem volna rá, hogy ezt fogja felelni – mondja Joona
halkan.
– Még mindig igen válságos az állapota – érvel Daniella. – A mell-
hártya megsérült, a vékonybél és a máj és…
Egy piszkos rendőregyenruhát viselő férfi lép be. Tekintete nyugta-
lan. Joona int, odalép hozzá, és kezet fog vele. Suttogva mond valamit,
mire a rendőr megtörli a száját, és az orvosokra néz. A felügyelő közli
a rendőrrel, hogy az orvosok előtt nyugodtan beszélhet, nekik is tudniuk
kell a körülményekről, nagy segítséget jelenthet a számukra.
– Hát… – mondja a rendőr, és halkan megköszörüli a torkát. –
Rádión kaptuk a hírt, hogy egy takarító egy halott fickóra bukkant a
tumbai sportpálya vécéjében. És már az autóban ülünk a Huddingevä-
genen, és csak rá kell kanyarodnunk a Dalvägenre, aztán el a tó felé.
Janne, a társam bemegy, amíg én a takarítóval beszélek. Először azt
hittük, túladagolásról lesz szó, de gyorsan kiderült, hogy mással van
dolgunk. Janne kijön az öltözőből, falfehér, belém kapaszkodik, szinte
el sem akar ereszteni. Baromi sok vér, mondja háromszor is, majd ott
helyben leül a lépcsőre, és…
A rendőr elhallgat, leül egy székre, és tátott szájjal bámul maga elé.
– Folytatná? – kérdezi Joona.
– Igen… Kijön a mentő, a halottat azonosítják, és nekem jut a fel-
adat, hogy beszéljek a hozzátartozókkal. Emberhiánnyal küszködünk,
úgyhogy mehetek egyedül. Mert a főnököm olyasmit mond, hogy nem
akarja elengedni Jannét ebben az állapotban, ami érthető.
Erik az órára pillant.
– Erre szakítson időt – mondja neki Joona higgadt finn akcentusával.
– Az elhunyt – folytatja a rendőr leszegett tekintettel – tanár a tum-
bai gimnáziumban, és az új sorházak valamelyikében lakik a hegyge-
rincen. Senki nem nyit ajtót. Többször becsöngetek. Valójában dunsz-

12
tom sincs, mi késztetett arra, hogy megkerüljem a házat, és bevilágítsak
a zseblámpámmal egy hátsó ablakon.
A rendőr elhallgat, szája remeg, és a szék karfáját kaparássza.
– Folytassa, legyen szíves – kéri Joona.
– Muszáj? Nem bírom…
– Megtalálta a fiút, az anyát és egy ötéves kislányt. A fiú volt az
egyetlen túlélő.
– Azt hittem…
Elhallgat, az arca holtsápadt.
– Köszönöm, hogy eljött, Erland – mondja Joona.
A rendőr aprót bólint, feláll, zavartan végigsimítja piszkos zubbo-
nyát, majd elhagyja a szobát.
– Mindenkit összeszabdaltak – folytatja Joona a történetet. – Kész
elmebaj, csúnyán elbántak velük, megrugdosták, megverték, leszúrták
őket, a kislányt pedig… kettévágták. A teste deréktól lefelé, a lábaival
a fotelben hevert a tévé előtt…
Elhallgat, és Eriket vizslatja, mielőtt folytatná:
– Úgy fest, az elkövető tudta, hogy a családfő a sportpályán van –
közli Joona. – Focimeccs volt, ő meg a bíró. A tettes kivárta, hogy
egyedül maradjon, csak utána végzett vele, nekilátott kegyetlenül fel-
szabdalni, majd átment a sorházba megölni a többieket.
– Ebben a sorrendben történt? – kérdezi Erik.
– Szerintem igen – válaszolja a felügyelő.
Erik megtörli a száját, és érzi, hogy remeg a keze. Apa, anya, fiú,
lány, gondolja, majd tekintete találkozik Joona Linnáéval.
– Az elkövető az egész családot ki akarta irtani – állapítja meg Erik
elhaló hangon.
Joona keze tétován megrebben.
– Éppen ez az… Egy gyerek még hiányzik, a nővérük. Egy huszon-
három éves lány. Nem találjuk. Nincs a sundbybergi lakásán, nincs a
fiújánál. Nem tartjuk kizártnak, hogy a tettes rá is vadászik. Ezért akar-
juk kihallgatni a tanút, amint lehetséges.
– Bemegyek, és alaposan kivizsgálom – mondja Erik.
– Köszönöm – bólint Joona.

13
– De nem tehetjük kockára a páciens életét…
– Ezzel tisztában vagyok – vág a szavába Joona. – Csak az a helyzet,
hogy minél később jutunk valamihez, amin elindulhatunk, annál több
ideje marad a tettesnek, hogy megkeresse a nagylányt.
– Esetleg addig átvizsgálhatnák a tetthelyet – mondja Daniella.
– Teljes gőzzel rajta vagyunk – feleli Joona.
– Menjen oda, és inkább őket sürgesse! – mondja Daniella.
– De abból semmi nem fog kisülni – mondja a felügyelő.
– Hogy érti?
– A helyszíneken összekeveredett DNS-ek százait, netán ezreit fog-
juk megtalálni.
Erik visszatér a beteghez. Az ágy előtt áll, és nézi a fiú sápadt, sebes
arcát. Hallja a felszínes légzést. Nézi a kihűlt ajkakat. Erik kimondja a
nevét, mire mintha fájdalom suhanna át a fiú arcán.
– Josef – ismétli meg halkan. – A nevem Erik Maria Bark, orvos
vagyok, és meg foglak vizsgálni. Kérlek, bólints, ha érted, amit ­mondok.
A fiú meg se moccan, csak a hasa emelkedik-süllyed az apró lélegzet-
vételektől, Erik mégis meg van győződve arról, hogy a fiú értette, amit
mondott, csak aztán megint eszméletét vesztette, és megszakadt a kap-
csolat. Amikor Erik fél órával később elhagyja a szobát, Daniella és a
felügyelő egyszerre mered rá.
– Rendbe jön? – kérdezi Joona.
– Erre még korai lenne válaszolni…
– A fiú az egyetlen tanúnk – vág a szavába Joona. – Valaki megölte
az apját, az anyját, a kishúgát, és ugyanez a személy feltehetően éppen
a nővére nyomában van.
– Tudjuk – mondja Daniella. – De úgy véljük, a rendőrségnek inkább
a lányt kellene keresnie ahelyett, hogy minket zaklatnak.
– Hogyne keresnénk, de túl lassan haladunk. Beszélnünk kell a fiú-
val, mert ő valószínűleg látta az elkövető arcát.
– Hetekbe telhet, mire ki lehet hallgatni a fiút – mondja Erik. – Nem
lehet egyszerűen eszméletre kelteni csak azért, hogy közöljük vele, az
egész családja meghalt.
– És hipnózisban? – kérdi Joona.

14
Csend ül a szobára. Eriknek eszébe jut a hóesés a Brunnsviken-tó
felett az úton, a kórházba jövet. Ahogy kavargott a fák között a sötét
víz felé.
– Nem – súgja mintegy magának.
– Nem segítene a hipnózis?
– Egyáltalán nem értek hozzá – feleli Erik.
– De nekem nagyon jó az arcmemóriám – mondja Joona széles
mosollyal. – Maga híres hipnotizőr…
– Szélhámos voltam – vág a szavába Erik.
– Szerintem nem – mondja Joona. – És ez itt vészhelyzet.
Daniella elpirul, és lenéz a padlóra, hogy elrejtsen egy mosolyt.
– Nem megy – mondja Erik.
– Ami azt illeti, most én felelek a betegért – emeli fel a hangját Dani-
ella. – És nemigen látom értelmét, hogy engedélyezzem a hipnózist.
– És ha úgy ítélné meg, hogy nem veszélyezteti a beteget? – kérdezi
Joona.
Erik rájön, hogy a felügyelő eleve lehetséges és gyors megoldásként
számolt a hipnózissal. Felfogja, hogy korántsem hirtelen jött ötletről
van szó. Joona Linna csak azért kérette őt a kórházba, hogy megpróbálja
rávenni a beteg hipnotizálására, nem az akut sokk és trauma kezelésé-
vel kapcsolatos szakértelmére volt itt szükség.
– Megfogadtam, hogy soha többé nem fordulok hipnózishoz –
mondja Erik.
– Rendben, értem – mondja Joona. – Úgy hallottam, nincs magánál
jobb, de a fenébe is, kénytelen vagyok tiszteletben tartani a döntését.
– Sajnálom – mondja Erik.
Az ablakon át benéz a betegre, majd Daniella felé fordul.
– Kapott dezmopresszint?
– Nem, igazság szerint várni akartam vele – feleli Daniella.
– Miért?
– A tromboembóliás szövődmény veszélye miatt.
– Én is olvastam a szakirodalmat, de szerintem nincs igazuk, én
mindig dezmopresszint adok a saját fiamnak – mondja Erik.
Joona feltápászkodik a székből.

15
– Hálás lennék, ha tudna ajánlani egy másik hipnotizőrt – mondja.
–  Még azt sem tudjuk, visszanyeri-e egyáltalán a beteg az eszmé-
letét – válaszolja Daniella.
– Bízom benne…
– És nyilván eszméleténél kell lennie ahhoz, hogy hipnotizálni lehes-
sen – fejezi be mondandóját Daniella, és kicsit elhúzza a száját.
– Figyelt, amikor Erik beszélt hozzá – mondja Joona.
– Nem hiszem – dünnyögi a nő.
– De, valóban hallotta – mondja Erik.
– Esélyt kellene kapnunk, hogy megmentsük a nővérét – mondja
Joona.
– Most hazamegyek – mondja Erik halkan. – Adj a betegnek dez-
mopresszint, és fontold meg a túlnyomásos kamrát!
Elhagyja a szobát, és miközben végiglépdel a folyosón és belép a
felvonóba, leveszi magáról az orvosi köpenyt. Többen jönnek-mennek
az előcsarnokban. Az ajtók nyitva vannak, az égbolt egy hangyányit
világosodott. Már kifelé gurul az autója a parkolóból, amikor benyúl a
kesztyűtartóba a kis fadobozért. Le sem veszi az útról a szemét, felpöc-
köli a doboz fedelét, amelyen színpompás papagáj és bennszülött dísze-
leg, kivesz három tablettát, majd sietősen lenyeli őket. Muszáj lesz pár
órát aludnia reggel, mielőtt Benjamin felébred, és be kell adnia neki az
injekciót.