You are on page 1of 13

Előszó

Próbált nem felnézni. Kinyúlt, elvette a feléje nyújtott papír-
darabot. Át kellett másolnia az öt számjegyet a fecnit tartó
lány karjára. Már volt rajta egy szám, de lekopott. Lale a bal
karba nyomta a tűt, rajzolt egy 3-ast, igyekezett gyengéden
dolgozni. Szivárgott a vér. De a tű nem ment elég mélyre, újra
meg kellett húzni a szám vonalát. A lány meg sem rezzent,
pedig Lale tudta, hogy fájdalmat okoz. Figyelmeztették őket
– ne mondj semmit, ne csinálj semmit.
Lale letörölte a vért, és zöld tintát dörzsölt a sebbe.
– Siess – súgta Pepan.
Lale túl lassan dolgozott. A férfiak karjának tetoválása se
könnyű, állapította meg, de a fiatal lányok testének megjelölése
félelmetes. Lale felnézett, és egy fehér köpenyes férfit pillantott
meg, aki lassan elsétált a lányok sorfala előtt. Időnként megállt,
megvizsgálta egy-egy halálra rémült, fiatal nő arcát és testét.
Végül Laléhoz ért. Míg Lale a lehető leggyengédebben tartotta
a tetovált kart, a férfi tenyerébe fogta a lány arcát, durván jobbra,
majd balra forgatta a fejét. Lale belenézett a rémült szempárba.
A lány ajka mozgott, mintha meg akarna szólalni. Lale erősen
megszorította a karját, hogy megállítsa. A lány ránézett. Csitt,
lehelte a fiú. A fehér köpenyes elengedte a lány arcát, és elment.

7
–  Jól van – suttogta Lale, és nekilátott a maradék négy
számjegynek: 4902. Amikor végzett, a szükségesnél egy pilla-
nattal tovább tartotta kezében a lány karját, és megint a sze-
mébe nézett. Kipréselt egy kis mosolyt, a lány egy még kiseb-
bel viszonozta. De a szeme ott táncolt Lale előtt. Ahogy
belenézett, Lale szíve mintha egyszerre állt volna le, és kezdett
volna először igazán verni, dübörögve, szinte azzal fenyegetve,
hogy kiugrik a mellkasából. Lenézett, mert mintha hullámzott
volna alatta a föld. Újabb papírt nyomtak a kezébe.
– Siess, Lale! – súgta sürgetően Pepan.
Mire újra felnézett, a lány már nem volt ott.
Első fejezet
1942. április

Lale keresztülzakatolt a vidéken: kihúzta magát, és nem ele-
gyedett szóba senkivel. Huszonnégy éves volt. Nem látta
­értelmét, hogy megismerkedjen a mellette lévő férfival, aki
­el-elaludt, s olykor Lale vállára hajtotta a fejét. Nem lökte el.
Csak egyike volt a számtalan fiatal férfinak, akiket begyömö-
szöltek a marhavagonba. Mivel fogalma sem volt, hova viszik,
Lale a szokásos öltözékét viselte: vasalt öltönyt, tiszta, fehér
inget és nyakkendőt. Lehengerlő, mint mindig.
Megpróbálta felmérni, mekkora helyre zárták be őket.
A vagon két és fél méter széles lehetett. De nem látott el a végéig,
hogy megbecsülhesse a hosszát is. Megkísérelte megszámolni
a vele együtt utazó férfiakat. De olyan sok fej bólogatott le-fel,
hogy Lale végül feladta. Nem tudta, hány vagonból áll a szerel-
vény. Fájt a háta és a lába. Viszketett az arca. A  borostáról
eszébe jutott, hogy nem borotválkozott vagy mosakodott két
napja, amióta felszállt a vagonba. Egyre kevésbé ismert magára.
Amikor a férfiak megpróbáltak szóba elegyedni vele, igye-
kezett biztatni őket, tartani bennük a lelket. Itt állunk a szar-
ban, legalább ne fulladjunk bele. Néhányan megjegyzéseket
tettek a megjelenésére és a modorára. Úrfinak titulálták. – Így
is hova jutottál. – Lale a megjegyzéseket egy vállrándítással

9
elintézte, akik megbámulták, azokra visszamosolygott. Kit
akarok átverni? Ugyanúgy félek, mint mindenki.
Egy fiatal férfival összenéztek, a másik feléje nyomakodott
a tömegben. Páran meglökték útközben. Csak akkor a tiéd a
hely, ha megszerzed magadnak.
–  Hogy lehetsz ilyen nyugodt? – kérdezte a férfi. – Fegyve-
rük van. A rohadékok ránk fogták a fegyverüket, és betereltek
minket ebbe a… marhavagonba.
Lale rámosolygott.
–  Én sem erre számítottam.
–  Mit gondolsz, hova megyünk?
–  Nem számít. És ne feledd, azért vagyunk itt, hogy a csa-
ládunk otthon biztonságban legyen.
–  De ha…
– Semmi „de”. Nem tudom, te sem tudod, egyikünk sem
tudja. Csak tegyük, amit mondanak.
–  Nem kéne megtámadni őket, ha megállunk? Túlerőben
vagyunk. – A férfi sápadt arcát eltorzította a zavar és a düh.
Kezét ökölbe szorítva szánalmasan a levegőbe bokszolt.
–  Nekünk öklünk van, nekik puskájuk – mondta Lale. –
Mit gondolsz, ki nyerné meg a csatát?
A fiatalember elhallgatott. Válla Lale mellének nyomódott,
a hajából olaj- és izzadságszag áradt. Leeresztett kezét bénán
lógatta maga mellett.
–  Aron vagyok – mutatkozott be.
– Lale.

10
A körülöttük lévők is felfigyeltek a beszélgetésre, feléjük
fordultak, majd visszasüppedtek gondolataikba. Közös pont-
juk a félelem. Meg a fiatalság. Meg a vallás. Lale próbált nem
gondolni arra, vajon mi vár rájuk. Neki azt mondták, dolgozni
viszik a németek, és ő erre készül. Az otthon hagyott családra
gondolt. Biztonságban. Ő meghozta az áldozatot, és nem
bánja. Megtenné újra meg újra, csak hogy a családja otthon
maradhasson, együtt.
Nagyjából óránként ugyanazokat a kérdéseket tették fel
neki. Lale egyre fáradtabban válaszolt: – Meglátjuk. – Nem
értette, miért neki teszik fel ezeket a kérdéseket. Nem bír ő
semmi különleges tudással. Igen, öltönyt és nyakkendőt visel,
de ez az egyetlen látható különbség közte és a többiek között.
Mind ugyanabban a szakadt cipőben járunk.
A  zsúfolt vagonban nem tudtak leülni, lefeküdni még
kevésbé. Két vödör helyettesítette a vécét. Ahogy megteltek,
veszekedés tört ki, mindenki igyekezett minél messzebb
kerülni a bűzölgő edényektől. A vödröket felborították, a tar-
talmuk kiömlött. Lale a bőröndjét markolta, remélte, hogy a
bepakolt ruhákkal és pénzzel kiválthatja majd magát, bár-
merre is menjenek, vagy legalább biztonságos munkához jut-
hat. Talán akad olyan, ahol használhatom a nyelvtudásomat.
Szerencsésnek tartotta magát, amiért a vagon falánál talált
helyet. A lécek résein át egy-egy pillantást vethetett az elsu-
hanó tájra. Kapkodva nyelte a friss levegőt, hogy leküzdje a
rátörő hányingert. Beköszöntött már a tavasz, de az idő esős

11
maradt, az eget vastag felhők takarták. Néha tavaszi virágok-
kal teli mező mellett haladtak el, ilyenkor Lale elmosolyodott
magában. Virágok. Már gyerekként megtanulta a mamától,
hogy a nők imádják a virágokat. Vajon legközelebb mikor
adhat virágot egy lánynak? Szinte itta a látványt, a szeme előtt
villogó színeket, a szellőben táncoló, vöröslő pipacsmezőt.
Megfogadta, hogy legközelebb csak a szíve választottjának
szed virágot. Nem is tudta, hogy ez a virág ilyen mennyiség-
ben, vadon nő. A mamának is volt a kertben, de sosem szedte
le, sosem vitte be a házba. Lale magában listázni kezdte a
teendőket, a tennivalókat, ha… ha hazamegy.
Újabb veszekedés tört ki. Dulakodás. Kiabálás. Lale nem
látta, mi történt, de érezte, ahogy a testek megfeszültek, egy-
másnak estek. Aztán csend. És a félhomályból csak ennyi hal-
latszott: – Megölted.
– Szerencsés flótás – mormogta valaki.
Szegény ördög.
Az én életem túl jó ahhoz, hogy ebben a pöcegödörben
­végezzem.

*
Sokszor megálltak útközben, néhányszor csak percekre, más-
kor órákra, mindig a falvakon, városokon kívül. Időnként Lale
elkapta egy-egy állomás nevét, ahogy tovazakatoltak. Ostrava,
ezt a várost ismerte, a csehszlovák–lengyel határ környékén

12
fekszik; Pszczyna, igen, akkor ez tényleg Lengyelország. És a
kérdés, amire nincs válasz: vajon hova mennek? Lale az utazás
alatt jórészt elmerült gondolataiban. Pozsonyi élete, a munkája,
a lakása, a barátai jártak a fejében. Persze leginkább a barátnői.
Megint megállt a vonat. Szuroksötétség vette körül őket, a
felhők teljesen eltakarták a holdat és a csillagokat. Vajon ez
a sötétség a jövőjüket jelzi? Ami van, az van csak. Amit látok,
hallok, aminek most, ebben a pillanatban érzem a szagát. Lale
csak magához hasonló férfiakat látott, fiatalokat, akik az isme-
retlen felé tartanak. Hallotta az üres gyomrok korgását, a
kiszáradt légcsövek reszelését. Vizelet és ürülék szagát érezte,
túl régóta mosdatlan testek kipárolgását. Mindenki igyekezett
kihasználni, hogy nem dobálja őket a haladó vonat, és pihen-
het kicsit, nem kell megküzdeni a talpalatnyi helyért. Most
már több fej is a vállára hanyatlott.
Éles hangok hallatszódtak pár vagonnal hátrébbról, és
egyre közeledtek. Az ottaniak megelégelték, megpróbálkoztak
a meneküléssel. Lale hallotta, ahogy a férfiak a vagon deszka-
falának rontottak, a kongást, mely csak a vécének használt
vödörtől származhatott. A zavargás továbbterjedt, és minden-
kit elért. Nem telt bele sok idő, minden vagon zengett, belül-
ről feszegették őket.
– Segíts, vagy tűnj el innét – kiáltotta egy nagy darab ember
Lalénak, és a vagon falának rontott.
–  Kár a gőzért – jegyezte meg Lale. – Ha ezeket a falakat
be lehetne törni, akkor a tehenek már megtették volna, nem?

13
Páran abbahagyták az erőlködést, mérgesen Lale felé for-
dultak.
Megemésztették, amit mondott. A  vonat továbbzötyögött.
Talán azok, akik feleltek értük, úgy döntöttek, a mozgás véget vet
a zavargásnak. A vagonok elcsitultak. Lale lehunyta a szemét.

*
Amikor Lale hírét vette, hogy a kisebb települések zsidó lakos-
ságát összegyűjtik, és dolgozni viszik Németországba, vissza-
tért szülei házába a szlovákiai Korompába. Tudta, hogy a zsi-
dóknak már nem engedélyezik, hogy dolgozzanak, üzleteiket
elkobozták. Majd’ négy héten át Lale otthon segített, apjával
és bátyjával együtt megszerelték, amit kellett, ágyakat barká-
csoltak kis unokaöccseinek, akik kinőtték a bölcsőjüket.
A húga volt az egyetlen kenyérkereső a családban, varrónő-
ként dolgozott. Titokban ment a munkába, hajnal előtt és
sötétedés után. A  főnöke vállalta a kockázatot a legjobb
­emberéért.
Egyik este egy hirdetményt hozott haza, a főnökét meg-
kérték, hogy tegye ki a kirakatba. Az állt rajta, hogy minden
egyes zsidó család adjon át egy tizennyolc éves vagy ennél
idősebb fiúgyereket, hogy a németeknek dolgozzon. Elérte
végül Korompát is az, amiről a suttogás és a pletyka szólt, ami
más városokban történt. Úgy tűnt, a szlovák kormány egyre
mélyebben behódol Hitlernek, megadnak neki bármit, amit

14
csak akar. A hirdetmény vastag betűvel hívta fel a figyelmet,
hogy ha egy családban ilyen korú gyermek él, és nem adják
át, akkor az egész családot koncentrációs táborba viszik. Max,
Lale bátyja azonnal közölte, hogy ő megy, de Lale hallani sem
akart róla. Maxnak felesége volt, és két kicsi gyereke. Szükség
volt rá otthon.
Lale jelentkezett a transzportra a helyi hatóságoknál
Korompában. Az ügyét intéző hivatalnokokkal valaha baráti
kapcsolatban volt, egy iskolába jártak, családjaik ismerték
egymást. Lalét Prágába küldték, hogy jelentkezzen a kijelölt
hatóságnál, és várja a további utasítást.

*
Két nap elteltével a marhavagon megint megállt. Ezúttal nagy
volt odakinn a felfordulás. Parancsokat üvöltöttek németül,
kutyák ugattak, nyíló reteszek és vagonajtók fémes hangja
­hallatszott.
– Lefelé a vonatról, mindenki hagyja itt a csomagjait! –
kiabálták a katonák. – Gyorsan, gyorsan! Mindenki hagyja
a földön a csomagját! – Mivel Lale a vagon végében utazott,
az utolsók között szállt ki. Ahogy a kijárat felé igyekezett,
meglátta a verekedésben megölt ember holttestét. Egy pilla-
natra lehunyta a szemét, és rövid imát mondott a férfiért.
Aztán kiszállt a vagonból, de a szagot magával vitte: átitatta
a ruháját, a bőrét, minden porcikáját. Előregörnyedve ért

15
­földet, a térde megroggyant, kezével megtámaszkodott a föl-
dön. Levegő után kapkodott. El volt csigázva. Gyötrő szom-
júság kínozta. Lassan felegyenesedett, végignézett a döbbent
emberek százain, akik igyekeztek felfogni az eléjük táruló
jelenetet. Kutyák marcangolták a túl lassan mozgókat. Sokan
megbotlottak, lábizmaik nem működtek a többnapnyi moz-
dulatlanság után. Bőröndöket, könyvcsomagokat, szegényes
vagyonkákat téptek ki azok kezéből, akik vonakodtak meg-
válni a holmijuktól, vagy egyszerűen csak nem értették az
utasításokat. Aztán puskatussal vagy ököllel verték őket.
Lale az egyenruhásokat tanulmányozta. Feketék voltak, és
fenyegetőek. Lale a kabátjuk gallérját díszítő dupla villám-
jelről megállapította, kikkel került össze. Az SS. Más körül-
mények között talán értékelte volna a ruha minőségét és
tűpontos szabását.
A földre tette a bőröndjét. Honnan tudják majd, melyik az
enyém? Borzongva ráébredt, hogy valószínűleg sosem látja
viszont sem a bőröndöt, sem annak tartalmát. Megtapogatta
a szíve tájékát, a kabátzsebébe rejtett pénzt. Az égre nézett,
belélegezte a friss, hűvös levegőt, és örült, hogy legalább kike-
rült a vagonból.
Lövés csattant, Lale megugrott. Egy SS-katona állt előtte,
az égre irányítva fegyverét. – Mozgás! – Lale visszanézett az
üres vonatra. Ruhákat sodort a szél, könyvlapok csapkodtak
mindenfelé. Néhány teherautó érkezett, kisfiúk másztak le
róluk. Összeszedték az elhagyott csomagokat, és a platókra

16
dobálták. Lale nyomást érzett a lapockái között. Ne haragudj,
mama, elveszik a könyveidet.
A férfiak az előttük derengő, nagy ablakos, piszkos rózsa-
szín téglaépületek felé vánszorogtak. A bejáratot szegélyező
fák tavaszi pompában rügyeztek. Ahogy Lale belépett a nyi-
tott vaskapun, felnézett a fémből kovácsolt német szavakra.

ARBEIT MACHT FREI

A munka szabaddá tesz.
Nem tudta, hol van, milyen munkát várnak tőle, de az ötlet,
hogy ez majd szabaddá teszi, beteges tréfának tűnt.
SS, fegyverek, kutyák, elvett csomagok – ilyet eddig elkép-
zelni sem tudott.
–  Hol vagyunk?
Lale megfordult, Aron állt mellette.
–  Az út végén, gondolom.
Aron kétségbeesett képet vágott.
– Csak tedd, amit mondanak, és nem lesz bajod. – Lale
tudta, hogy ez nem hangzik túl meggyőzően. Gyors mosolyt
villantott Aronra, a fiú viszonozta. Hallgass a saját tanácsodra,
figyelmeztette magát Lale. Tedd, amit mondanak. És mindig
mindent figyelj meg.
Amint beértek a táborba, a férfiakat egyenes sorokba állí-
tották. Lale sorának elején egy összevert képű fogoly ült egy
kis asztalnál. Hosszanti kék-fehér sávos kabátot és nadrágot

17
viselt, mellén zöld háromszöggel. Mellette egy SS-őr állt,
kibiztosított fegyverrel.
Az égen felhők vonultak. Távoli mennydörgés hallatszott.
A férfiak vártak.
Magas rangú tiszt érkezett a csoport elé, katonák kísérték.
Szögletes állú, keskeny ajkú férfi, a szemét busa, fekete szem-
öldök árnyékolta. Egyenruhája egyszerűbb, mint a kíséretéé,
villám sem díszítette. Egész fellépése azt sugallta, hogy ő
a főnök.
–  Mindenkit üdvözlünk Auschwitzban – mondta.
Lale hitetlenkedve hallgatta a szavakat, melyek elhagyták
az alig mozgó ajkakat. Elűzték otthonról, ideszállították, mint
egy állatot, állig felfegyverzett SS veszi körül, erre… üdvözlik!
– Rudolf Höss parancsnok vagyok, én vezetem ­Auschwitzot.
A kapun, amin az imént bejöttek, ez áll: a munka szabaddá
tesz. Ez az első lecke, és ez az egyetlen lecke. Dolgozzanak
keményen. Kövessék az utasításokat, és szabadon távozhat-
nak. Az engedetlenség következményekkel jár. A  felvétel
után az új otthonába visznek mindenkit: Auschwitz kettő,
­Birkenauba.
A  parancsnok az arcokat fürkészte. Folytatta, de egy
­hosszú mennydörgéssorozat félbeszakította. Felnézett az
égre, mormogott valamit a bajsza alatt, majd elbocsátón
intett az embereknek, sarkon fordult, és elment. A műsor
véget ért. A kíséret Höss után sietett. Esetlen közjáték volt,
mégis ­félelmetes.

18
Kezdetét vette a felvétel. Lale nézte, ahogy az első foglyot
az asztalok felé taszigálják. Túl messze állt, hogy hallja a rövid
szóváltást, de látta, hogy az asztaloknál ülő pizsamások fel-
írják az adatokat, és minden fogolynak kezébe nyomnak egy
cetlit. Végül ő került sorra. Meg kellett adnia nevét, címét,
foglalkozását és a szülei nevét. Az asztalnál ülő összevert képű
férfi tiszta, csinos folyóírással felírta Lale válaszait, és átadott
neki egy papírt, rajta egy számmal. Közben egyszer sem
emelte fel a fejét, hogy Lale szemébe nézzen.
Lale a számra pillantott: 32407.
A tömeggel sodródva újabb asztalsorhoz csoszogott, ahol
újabb csoport csíkos ruhás, zöld háromszöges rab és újabb
SS-katonák álltak. Lale úgy érezte, szomjúsága mindent
legyőz. Fáradt is volt, meglepődött, amikor kitépték kezéből
a papírt. Egy SS lerántotta Lale kabátját, feltépte az ingujját,
és bal alkarját az asztalra nyomta. Lale hitetlenkedve figyelte,
ahogy egy fogoly számjegyenként, sorban a bőrébe karcolta a
32407-es számot. A tűben végződő fa tetoválópálca gyorsan
és fájdalmasan mozgott. Ezután a fogoly megragadott egy
zöld tintába mártott rongyot, és durván a sebbe dörgölte.
A tetoválás csak pár másodpercig tartott, de a kővé der-
medt Lale úgy érezte, megállt az idő. Karját markolva bámulta
a számot. Hogy tehet ilyet egy emberi lény egy másikkal? Eltű-
nődött, vajon egész hátralévő életét, legyen az rövid vagy
hosszú, ez a pillanat fogja-e meghatározni, ez a szabálytalan
szám: 32407.

19