You are on page 1of 11

Három megtévedt ember

2016. április

AZ ELSŐ FÉRFI:
A VÉGRENDELET

Ez a rengeteg döntés! Élete utolsó hónapjait legkevésbé ezzel


akarta tölteni. Ám megannyi kérdés válaszra várt még, a vála-
szokhoz pedig így vagy úgy, de döntésekre volt szükség: hogyan
akar élni ezután, és hogyan meghalni? Mely titkait akarja meg-
osztani a külvilággal, és melyeket magával vinni a sírba?
A nő azonban megérdemli, hogy tudja. Ez határozott meg-
győződése volt. Abban viszont már kevésbé érezte biztosnak
magát, hogy éveken át rejtegetett titkát még életében tudatni
akarja-e vele. Úgy érezte, hogy kettejük kapcsolatának azzal
tenné a legjobbat, ha továbbra is hallgatna róla. Hiszen annyira
szorította már az idő, és annyi tennivalója akadt még! Ahogy a
régi, elcsépelt frázis mondja: elérkezett az idő, hogy megfizessen
korábbi bűneiért.
Így hát egy esős áprilisi délelőttön leült az íróasztalához, hogy
megírja élete legfontosabb levelét. Minden egyes szót a legna-
gyobb körültekintéssel kellett megválogatnia, és minden monda-
tot a legtökéletesebbre csiszolnia. Amikor elkészült vele, annyi-
szor átolvasta még, hogy össze sem tudta volna számolni, míg

7
végül elégedett nem lett a szöveggel. Vagy legalábbis bele nem
törődött: olyan, amilyen. Jobb már úgysem lesz. Azt pedig sosem
fogja megtudni, mit szól majd hozzá a nő, amikor rájön, hogy
mit tett. Elcsigázottan felállt. Itt volt az ideje, hogy megebédeljen,
utána lepihenjen egy kicsit, majd tegyen egy sétát. Muszáj volt
kimozdulnia. Ám hirtelen aggodalom és szorongás uralkodott el
rajta.
Leült.
Még egyszer, gondolta. Még egyszer el kell olvasnom ezt a
levelet.
És megtette.

Drágám,
már egy ideje tudjuk, hogy a lehető legrosszabb be fog következni.
Amikor ezt a levelet olvasod, én már nem leszek. Halálom napját
is pontosan tudjuk, te is, én is. Felfoghatatlan – én legalábbis
képtelen vagyok megérteni –, hogy miközben most itt ülök és e
sorokat írom, tisztában vagyok vele, hogy napjaim meg vannak
számlálva. Persze, igaz ez mindig és mindenkire, még ha mi,
emberek gyakran hajlamosak is vagyunk megfeledkezni róla, és
azt hisszük, a halál mindig csak másokat ragad el, ránk nem fog
sor kerülni soha. Mintha létezne egy harmadik lehetőség is az
örök élet és az örök nyugalom között. Mintha az ember kedve
szerint lépkedhetne oda-vissza a kapun át, amely elválasztja egy-
mástól az élőket és a holtakat. De hidd el nekem, hogy nem így
van!
Lehet, hogy nem is érdemlek jobb sorsot ennél. Még az sem
kizárt, hogy igazságos, hogy engem előbb ragad el a halál, mint
mindketten szerettük volna. Ezért írom ezt a levelet. Mert attól
tartok, hogy megérdemlem a halált, amely rám vár.
Tudod, néhány évvel ezelőtt elkövettem egy szánalmasan ostoba
dolgot. Emlékszel, amikor a kislányunk még újszülött volt, én
pedig lábadoztam az autóbalesetem után? Hát hogyne emlékez-
nél, hiszen szörnyű időszak volt! És biztosan emlékszel a tablet-

8
tákra is, amelyeket szedtem, és hogy nevettünk, hogy akár egy
lovat is el lehetne altatni velük. De Isten a tanúm rá, hogy szük-
ségem volt rájuk a mindennapok túléléséhez, hogy képes legyek
uralni a testem, és visszanyerjem az életerőm. Ám ahogy akkor
te is mondtad, addig nem tisztult ki a fejem és a tekintetem, amíg
a fájdalmaim el nem múltak és meg nem szabadultam a mor­
fiumtól.
Egyszer hibáztam csak miatta. Egyetlenegyszer. De ez épp elég
is volt ahhoz, hogy tönkretegyem egy másik ember életét. Keddi
nap volt. A következő történt: beültem a kocsiba, és Uppsala felé
vettem az irányt, ahol a főnökömmel akartam találkozni, akivel
később közösen terveztünk részt venni egy vacsorán – annak
ellenére, hogy betegállományban voltam, és mozdulni is alig
bírtam, érzékszerveim pedig nem működtek elég jól a sok gyógy-
szertől. Ezt sosem bocsátom meg magamnak. Nem lett volna
szabad aznap este autót vezetnem. Inkább vonattal kellett volna
utaznom. De nem így tettem.
És elgázoltam valakit.
Igen, jól olvastad! Tudom, szörnyen hangzik, és sajnos lehe-
tetlen meg nem történtté tenni. Az a hang, amikor a nő felrepült
a motorháztetőre, ahogy a fejét beverte a szélvédőbe! Majd a
bizarr látvány, amint három másodpercen belül már mozdulat-
lanul feküdt az autó mögött az úton! Emlékszem, hogy csak bámul-
tam őt a visszapillantó tükörben, de képtelen voltam felfogni,
hogy is kerülhetett oda.
Habár minden mást nagyon is jól értettem.
Vagy megállok, és vállalom a felelősséget azért, amit tettem,
és akkor lőttek az egész életemnek – talán még téged és a gyer-
mekünket is elveszítem –, vagy továbbhajtok, és úgy teszek,
mintha mi sem történt volna. Körülnéztem, sehol senki. Egyet-
len szemtanú sem volt, mindenütt csend és nyugalom. Így aztán
az utóbbit választottam. Cserben hagytam. Úgy gondoltam,
ilyen döntést csak egyszer hozhat az ember életében, és a dön-
tés visszavonhatatlan. Már nem emlékszem, milyen gondolatok

9
röpködtek a fejemben, amikor a gázra léptem, de feltehetően
nem sok minden. A szégyen és a bűntudat azonban a csontjai-
mig hatolt, és egyetlen nap sem telt el azóta, hogy ne küszköd-
tem volna tettem emlékével. Az újságok természetesen megírták
az esetet, én pedig titokban követtem a nő sorsát, akit elgázol-
tam. Ugyanis legnagyobb meglepetésemre túlélte a balesetet.
Bár a „túlélés” talán nem a legjobb szó, hiszen sosem épült
fel többé. De sajnos ilyenek vagyunk: mindenáron meg akarjuk
menteni az embereket.
Mostanra már bizonyosan magadon kívül vagy. Vádolsz a
gyávaságomért, és azt kérdezed, mégis, mi a fenét képzeltem.
A válaszom röviden: magamra gondoltam. Meg rád, a lányunkra,
azután később a fiunkra is. Így ment ez egészen néhány hónappal
ezelőttig. Tudod, amikor minden megváltozott. Minden véget ért,
és valami olyasmit tudtam meg saját halálommal kapcsolatban,
amit el sem tudtam képzelni. Ezért döntöttem úgy, hogy itt az ideje
vállalni a felelősséget azért, amit egykor elmulasztottam. Veze-
kelni a bűnömért.
Tehát megtettem. Megpróbáltam kárpótolni az áldozatom.
Legalábbis amennyire lehetett. És attól tartok, hogy közben elke-
rülhetetlenül nyomokat hagytam magam után. Ezért írom ezt a
levelet, mert tartok tőle, hogy a rendőrség esetleg újból előveszi
az általam okozott baleset aktáit, kutatni kezd, és végül rám talál.
Rám talál – de addigra én már halott leszek. És persze nem sze-
retném, ha tőlük tudnád meg, mit tettem. Jobb, ha egyenesen én
mondom el neked.
Elgázoltam egy fiatal nőt, majd segítségnyújtás nélkül otthagy-
tam őt az úton. Mások is tettek már hasonló dolgot; szemét módon
viselkedtek, aztán igyekeztek kibújni a felelősségre vonás alól.
Nem szeretném, ha így emlékeznél rám. Mint egy csalóra. Ezért
szeretném kihangsúlyozni, hogy én más vagyok, mint a többi
csaló. Én ugyanis a közben eltelt évek dacára megpróbálom vál-
lalni a felelősséget. Ahogy egy író egykor megjegyezte: „mindent
helyrehozok”.

10
Csak attól félek, hogy már nem lesz időm megtenni.
Mindennél jobban szeretlek!

A MÁSODIK FÉRFI:
A HÁZ

Miközben a férfi, aki előre tudta a halála időpontját, aláírta írás-


ban tett vallomását, egy másik férfi egy házat figyelt, amely valami
titkot rejtett. A levegő hűvös volt, és friss, lélegzetvételkor kaparta
a torkát. Az áprilisi idő már csak ilyen szeszélyes. Ez jó lesz!
Nagyon is! A házat olyan titkos kezek építették, hogy szinte senki
sem tudott a létezéséről. Szinte senki: ennyi elég is volt a férfinak,
aki a mellette álló nőhöz fordult.
– Megnézhetném belülről is? – kérdezte.
– Természetesen – felelte a nő.
A férfi körülnézett. A házat jó tágas telek vette körül, annak
végétől pedig kisebb szántóföld terült el. Azon túl már csak az
erdő volt, ameddig a szem ellátott.
Tökéletes, gondolta a férfi.
A nő kulccsal kinyitotta a bejárati ajtót, majd kitárta a férfi
előtt.
– A házat alig öt évvel ezelőtt építették. S bár ennek során
semmiféle törvénybe ütköző dolgot nem követtek el, kínosan
ügyeltünk rá, hogy az építkezés minél kevésbé feltűnő legyen.
A ház nem csatlakozik a vezetékes víz- és csatornahálózathoz.
Saját kutat fúrtunk, és szeptikus tartállyal ellátott vécét haszná-
lunk, amelyet magunk ürítünk. Továbbá az elektromos áramot is
önellátóan termeljük, van saját, dízelmotoros áramfejlesztőnk.

11
– Értem – felelte a férfi, pedig dehogyis értette. Teljesen elké-
pedt, hogy léteznek még ilyen helyek. Ráadásul kissé naivnak is
érezte magát ettől. Vajon azért, mert már eljárt felette az idő?
Vagy ez a ház egész egyszerűen az egyre ridegebbé és magányo-
sabbá váló társadalom fényes bizonyítéka volt? Elvégre ő is tudta,
hogy kik építtették, ismerte a körülményeket.
Amint belépett a házba, nekidőlt a bejárati ajtónak. Vastagabb
volt, mint egy szokványos ajtó: úgy érezte, legalább egy tonnát
nyom.
A nő elégedett volt.
– Az ablakok és az ajtók is golyóállóak – magyarázta. – Az
üvegeket egy különleges, németországi szállítócégtől rendeltük,
és ki kell bírjanak egy tucatnyi kalapáccsal vagy egyéb szerszám-
mal rájuk mért ütést, mielőtt betörnének.
– Ez úgy hangzik, mintha az Ovális Iroda ablakairól beszélne
– jegyezte meg a férfi.
Mire a nő, aki vele volt, nevetni kezdett.
– Hát, ami azt illeti, valóban a Fehér Ház lebegett a szemünk
előtt, amikor megterveztük ezt a bunkert. És úgy vélem, elég szép
munkát végeztünk.
A férfi felhúzta a szemöldökét.
– Azt mondta, bunkert?
– Csak hogy ne felejtsük el, hogy nem egy átlagos házról van
szó.
A férfi némán sétált végig a házon, szobáról szobára. Egyre
gyorsult a szívverése: még legvadabb álmaiban sem képzelte
ugyanis, hogy létezik ilyen egyszerű megoldás a problémájára.
A ház tökéletes volt.
– Mennyi időre bérelhetném ki? – tudakolta.
Bárhogy igyekezett, rekedtes hangja elárulta izgatottságát.
– Legalább egy fél évig szabad. Gondolja, hogy annyi elég
lesz?
A férfi erre váratlanul elbizonytalanodott.

12
– Hát, nem is tudom – felelte. – Tudja, nem azonnal szeretném
kivenni, csak majd valamikor a tavasz végén. Amikor a lányom
hazaérkezik külföldről.
A nő a férfi vállára tette a kezét.
– Hallottam, mi történt magával. Szörnyű história – mondta.
Az egyik ablakon át besütött a nap. Tisztán látszott, hogy az
üveg vastagsága erősen mérsékeli a fény erősségét.
– Igen – felelte a férfi, aki ki akarta bérelni a házat. – Szörnyű
história. De sokkal inkább a lányomat és a családját érinti, mint
engem. Nagyszerű lenne, ha végre valahol menedékre lelnének.
Mármint, nem bujkálhatnak örökké külföldön.
A nő kihúzta magát.
– Biztos lehet benne, hogy itt jó helyen lesznek. Senki nem
találhat rájuk. Hacsak meg nem változik a helyzetük, mire haza-
jönnek...
– Az nem fog megtörténni.
– ...mi örömmel látjuk őket nálunk.
A férfi erre elmosolyodott.
– Nagyszerű – felelte. – Fantasztikus.

A HARMADIK FÉRFI:
AZ ÜRESSÉG

Aztán ott volt még a harmadik férfi is. Aki nem érezte szükségét,
hogy bevallja bűneit, sem pedig, hogy menedéket keressen egy
hozzá közel álló személynek. A férfi, aki már annyi mindent
elveszített, hogy nem volt többé önmaga.

13
Dolgozószobájában ült, és csendesen bámulta a falat. Még arra
sem reagált, amikor főnöke az ajtaja előtt elhaladva hirtelen meg-
torpant.
– Hát itt vagy? Azt hittem, szabadságra mentél!
Hangjából kitűnt, hogy nem tetszett neki, amit látott. A „sza-
badság” pedig nem épp a legmegfelelőbb szó volt az adott össze-
függésben.
– Néhány dolgot muszáj volt elintéznem.
Főnöke azonban tapodtat sem mozdult.
– Tudod, látom, hogy nem vagy jól – magyarázta lágy hangon,
hiszen tényleg csak jót akart.
– Minden rendben, csak nem akartam az egész napomat otthon
tölteni.
Főnöke erre zavartan megköszörülte a torkát.
– Pihenésre van szükséged, mert jelenleg nem tudod megfele-
lően ellátni a munkád – jelentette ki.
– Hogyan?
A főnök elgyötörtnek tűnt. Sőt még annál is rosszabb állapot-
ban lehetett.
– Ez így nem megy, állandóan elveszíted az önuralmad min-
denkivel szemben – közölte halkan. – Ez a viselkedés, ez a kiegyen-
súlyozatlanság már tűrhetetlen. Ezért küldtelek el betegállományba.
Csend.
Tehát kimondta. A férfi már rég számított rá. Már nem látják
szívesen, nem maradhat itt tovább.
– Most menj el! Menj innen! Nem akarok betegállományba
menni.
Főnöke hátrált egy lépést, de nem többet.
– Azt akarom, hogy még ma lépj ki innen – felelte. – Már így
is több esélyt adtam neked, mint amennyit megérdemeltél.
Majd tétova léptekkel távozott. Tudta, hogy most magára kell
hagynia. Senki nem mert a gyászoló férfi közelébe menni, külö-
nösen, ha megsértődött. Sem barátai, sem kollégái, mivel fogal-
muk sem lett volna, mit is mondjanak neki. Nem az ő hibájuk

14
volt, hiszen a férfi maga is nehezen tudta volna szavakba önteni,
min megy most keresztül. Akkor hogyan tehette volna meg helyette
valaki más?
Túlságosan lassan telt az idő, ő pedig továbbra is csak ült és
bámulta a falat. Mindig így festett, amikor gondolkodott. Főnöke
azt mondta neki, hogy még aznap tűnjön el, ám azt nem mondta
meg pontosan, hogy hány órakor. Egy ötlet kezdett kirajzolódni
a fejében, és szerette volna csendben végiggondolni. Számos
dolgot elhibázott ugyan, ám ennek muszáj volt bejönnie. Nem
csak az ő kedvéért, sok más emberéért is. Mindazokért, akik
képtelenek voltak elégtételt venni, akik magukra maradtak.
Egyszerre volt túl sok és mégis túl kevés ideje. Ezen a napon
épp túl sok. Ám végül leszállt az este, és muszáj volt hazamennie.
Haza, abba az életnek nevezett valamibe, amely számára üresnek,
kihaltnak tűnt.
Már soha nem tehetem jóvá, gondolta. De jobbá igen.
Majd felállt, és elhagyta az irodát.
ALEX RECHT KIHALLGATÁSA,
2016. SZEPTEMBER 6.

Jelenlevõk: kihallgató tiszt 1. (K.1.), kihall-


gató tiszt 2. (K.2.), Alex Recht, bûnügyi fõfel-
ügyelõ

K.1.: – Köszönöm, hogy idõt szakított a mai talál-


kozásra. Jól tudjuk, hogy holnap temetésen vesz
részt?
Recht: – Igen, így igaz.
K.2.: – Bizonyára nehéz most önnek.
Recht: – Õszintén szólva, maga a pokol.
K.2.: – Hiányzik?

(csend)

K.1.: – Tudjuk, hogy ön és Fredrika... szóval, ha


nem képes beszélni róla, meg kell próbálnunk vala-
hogy másképp megoldani. Tudjuk, hogy most nagy
nyomás alatt áll, de akkor is kénytelenek vagyunk
lefolytatni ezt a beszélgetést. Az egyik kollé-
gáját bûncselekmény elkövetésével vádolják, és
muszáj olyasvalakivel beszélnünk, aki kezdettõl
fogva benne volt az ügyben.
Recht: – Akkor beszéljenek valaki mással, mert
én nem voltam ott kezdettõl fogva. Sõt egyikünk
sem.
K.2.: – Ezt meg hogy érti?
Recht: – Úgy, hogy nem vettük észre, mirõl is szól
ez az egész valójában. Mármint, megkönnyítette

16
volna a helyzetünket, ha bizonyos alapvetõ körül-
ményekkel tisztában lettünk volna. Például azzal,
hogy hány áldozattal számolhatunk, és milyen sor-
rendben végeztek velük.
(csend)

K.1.: – Rendben, akkor legyen ez a tárgyalásunk


kiindulópontja. Ki volt az elsõ számú áldozat?

(csend)

Recht: – Egy férfi, aki olyan volt, mint bárme-


lyikünk.
K.2.: – Bocsánat, hogy mondta?
Recht: – Azt mondtam, egy férfi, aki olyan volt,
mint bármelyikünk. Mindössze egy ember volt, semmi
több.