You are on page 1of 9

WALTER TEVIS – A SOKSZAVÚ POSZÁTA BELEOLVASÓ

Spofforth
Éjfélkor a Fifth Avenue-n sétálgatva Spofforth fütyörészni kezd. Nem tudja a dallam címét,
de ez nem is érdekli; bonyolult dallam, sokszor fütyüli, amikor egyedül van. Derékig
meztelenül és mezítláb bandukol, csak egy khakiszínű nadrág van rajta; talpával érzi, milyen
öreg és kopott az útburkolat. Bár a széles sugárút közepén halad, kétoldalt fűcsomók és magas
gyomnövények szegélyezik útját ott, ahol a járda már régóta megrepedt és szétvált, és most
olyan javításokra vár, melyeket sosem végeznek majd el. Ezekből a fűcsomókból különféle
kattogások és szárnyak dörzsölésének hangja jut el Spofforth füléhez. Rovarok kórusa. A
hangok nyugtalanítják őt. Ez mindig így történik tavasszal. Nagy kezét zsebre vágja. Majd
kínjában újra kiveszi, és a hatalmas, atlétikus, fürge lábú alak kocogni kezd az Empire State
Building masszív alakja felé.
Az épület bejáratának szeme és hangja volt, na meg agya is, ez utóbbi olyan, mint egy idiótáé:
céltudatos és érzéketlen.
– Javítás miatt zárva – mondta a hang a közeledő Spofforth-nak.
– Fogd be, és nyílj ki! Robert Spofforth vagyok. Kilences Gyártmány.
– Elnézést, uram – mondta az ajtó. – Nem láttam…
– Jó, jó. Nyílj ki! És szólj az expresszliftnek, hogy jöjjön le értem.
Az ajtó egy pillanatig nem szólt.
− A lift nem működik, uram – mondta aztán.
− Basszus… Akkor gyalog megyek fel.
Az ajtó kinyílt, Spofforth pedig bement, és a sötét előcsarnokon át a lépcsőház felé indult.
Kikapcsolta a lábában és tüdejében lévő fájdalomérzékelő áramköröket, és mászni kezdett.
Már nem fütyörészett; kizárólag évente feltörő szándéka járt bonyolult elméjében.
Amikor a tetőterasz széléhez ért (a város legmagasabb pontja volt ez), Spofforth parancsot
küldött a lábában lévő idegeknek, mire lábát azonnal elöntötte a fájdalom. Kissé meg is ingott
tőle. Ott volt a magasban, egyes-egyedül a fekete éjszakában. A Hold sehol, csak halvány
csillagok az égen. A terasz felszíne sima volt és csiszolt; egyszer, évekkel korábban Spofforth
majdnem elcsúszott ott. Akkori csalódott állapotában rögtön eszébe jutott: bárcsak még
egyszer megtörténne, a szélén… De nem történt meg.
Kétlábnyira volt a terasz szélétől, amikor lába nem volt hajlandó további mozdulatokra, bár
semmilyen, erre vonatkozó jelzést nem kapott agyától. Nem akart megállni, esze ágában sem
volt ezt tenni, mégis, mint mindig, azon kapta magát, hogy bénultan bámulja a messzeségbe
vesző Fifth Avenue-t több mint ezer lábbal annak kemény, hívogató felszíne fölött. Szomorú,
mogorva kétségbeeséssel unszolta saját testét, hogy haladjon már tovább. Egyetlen dologra

1
WALTER TEVIS – A SOKSZAVÚ POSZÁTA BELEOLVASÓ

összpontosított: a vágyra, hogy előreessen, hogy erős, nehéz teste, az a gyárban megépített
test egyszerűen előredőljön, kifelé, hogy elrugaszkodjon az épülettől és az élettől. Magában
ordítva követelte a mozdulatot, elképzelte, hogyan zuhan lassan, kecsesen és biztosan a lenti
utcára. Ez volt minden vágya.
Testével azonban – és ezt nagyon is jól tudta – nem rendelkezhetett szabadon. Emberi lények
tervezték őt; csakis egy emberi lény tudta volna elpusztítani. Most már hangosan ordított,
kezét széttárva üvöltött dühösen a csendes város fölött. Előrelépni viszont nem tudott.
A júniusi éjszaka további részében Spofforth egyedül, bénultan állt a világ legmagasabb
épületének tetején. Néha a csillagoknál csak kicsivel nagyobb fényes pontok mozogtak lassan
fel-alá odalent, egy üres város sugárútjain. Minden bizonnyal buszok. Az épületekből sehol
sem szűrődött ki fény.
És akkor, ahogy a nap kezdte megvilágítani az égboltot a tőle jobbra eső East River fölött – és
Brooklyn fölött is, ahová egyetlen híd sem vezetett –, kezdett elpárologni a csalódottsága. Ha
könnycsatornákat építettek volna bele, a sírástól megkönnyebbült volna. De nem tudott sírni.
A fény erősebb lett. Már látta az üres buszok körvonalait odalent. Látta, hogyan halad egy
apró Felderítőautó a Third Avenue-n. Aztán a sápadt júniusi égen valósággal felrobbant a nap
egy üres Brooklyn fölött, és olyan frissen csillogott a folyó vizében, mint annak idején, a
történelem hajnalán. Spofforth lépett egyet hátrafelé, távolabb a haláltól, amit most és hosszú
élete során mindig is keresett, és a düh, mely korábban foglyul ejtette, a kelő nap hatására
enyhülni kezdett. Élni fog, és ezt el tudja viselni.
Elindult lefelé a poros lépcsőházban. Eleinte lassan ment, de mire a társalgóba ért, léptei
megteltek mesterséges élettel. Fürgén, magabiztosan haladt.
Miközben kiment az épületből, odaszólt az ajtó hangszórójának:
− Ne engedd, hogy megjavítsák a liftet. Jobban szeretek lépcsőzni.
− Igenis, uram – mondta az ajtó.
Odakint hétágra sütött a nap, és volt néhány ember az utcán. Egy kifakult kék ruhát viselő
idős, fekete nő véletlenül súrolta Spofforth könyökét, és álmodozva az arcába nézett. Amikor
meglátta a „Kilences Gyártmányú Robot” jelölést, rögtön elkapta róla a tekintetét.
− Elnézést… Elnézést, uram – motyogta a nő, miközben zavartan álldogált mellette.
Valószínűleg nem látott még Kilencest, és csak korai tanulmányai során hallott róluk.
− Menjen csak – mondta Spofforth szelíden. – Semmi baj.
− Igenis, uram – turkált a nő ruhája zsebében, majd elővett egy altatót, és bevette. Aztán
megfordult, és elcsoszogott.

2
WALTER TEVIS – A SOKSZAVÚ POSZÁTA BELEOLVASÓ

Spofforth fürgén lépkedett a napfényben a Washington Square felé, a New York Egyetem
irányába, ahol dolgozott. Teste sosem fáradt el. Csak elméje – gondosan kidolgozott,
szövevényes, értelmes elméje – tudta, mi az a kimerültség. Elméje mindig, de mindig fáradt
volt.
Spofforth fémagyát és testét nagyon régen, azokban az időkben építették, illetve fejlesztették
ki élő szövetből, amikor a gépesítés éppen hanyatlott, a robotgyártás viszont magas szintű
művészet volt. Később ez is hanyatlásnak indult, majd eltűnt; legfőbb megvalósítása maga
Spofforth volt. Ő volt a századik, egyben utolsó Kilences robot. Ezek voltak a legerősebb és
legintelligensebb lények, melyeket az ember valaha is gyártott. És ő volt az egyetlen, amelyet
úgy programoztak be, hogy akarata ellenére is életben maradjon.
Létezett egy technika, amellyel rögzítették egy felnőtt emberi lény minden idegpályáját és
tanulási mintáját, hogy aztán átültessék őket egy robot fémagyába. Ezt a technikát csak a
Kilencesek esetében használták; a sorozat mindegyik robotjába egyetlen férfi élő agyának
átalakított utánzatát szerelték be. Briliáns, búskomor mérnök volt az a férfi. Paisley-nek
hívták – bár ezt Spofforth sosem tudta meg. A Paisley agyát alkotó információdarabok és
kapcsolódási rendszerek hálózatát mágneses szalagra rögzítették, majd egy clevelandi
páncélteremben tárolták. Sosem derült ki, mi történt Paisley-vel, miután lemásolták az agyát.
Negyvenhárom éves korában személyisége, fantáziája, ismeretei mind szalagokra kerültek,
utána pedig elfelejtették őt.
A szalagokat összevágták. Amennyire csak lehetett, eltávolították róluk a
személyiségjegyeket anélkül, hogy megsértették volna a „hasznos” funkciókat. Olyan
mérnökök határozták meg az elme „hasznos” részeit, akiknek nem volt akkora fantáziája,
mint Paisley-nek. Kitörölték az élet emlékeit, vele együtt pedig az ismeretek nagy részét is,
bár az angol nyelv mondattana és szókészlete a szalagokon maradt. Még a vágás után is szinte
tökéletes másolatai voltak egy evolúciós csodának: egy emberi agynak. Maradt néhány
nemkívánatos dolog is Paisley-től. A szalagokon maradt a zongorázás képessége, ennek
megnyilvánulásához viszont kellett egy karral és kézzel rendelkező test. Amikor azonban
elkészült a test, nem volt zongora, amin játszhatott volna.
A felvételt készítő mérnökök akarata ellenére régi álmok, vágyak és szorongások részletei is a
szalagokon maradtak. Ez elkerülhetetlen volt. Ha letörölték volna őket, kárt okoztak volna
más funkciókban.
A felvételt elektronikus úton átmásolták egy kilenc hüvelyk átmérőjű ezüstözött gömbre,
mely több ezer nikkel-vanádium rétegből állt. A gömböt automata berendezés formázta meg.
A gömböt egy test fejébe helyezték, melyet külön erre a célra klónoztak.

3
WALTER TEVIS – A SOKSZAVÚ POSZÁTA BELEOLVASÓ

A testet nagy körültekintéssel növesztették egy acéltartályban Cleveland egyik korábbi


autógyárának területén. Az eredmény tökéletes lett – magas, erős, atletikus, gyönyörű. Élete
virágában lévő fekete férfi volt: pompás izmok, erős tüdő és szív, göndör fekete haj, tiszta
szem, gyönyörű, vastag ajkú száj, nagy, erős kéz.
Néhány emberi vonást megváltoztattak. Az öregedési folyamatot úgy programozták be, hogy
egy harmincéves fizikai fejlettségi szintjénél leálljon – a tartályban lévő test négy év alatt érte
el ezt a szintet. Képes volt ellenőrizni saját fájdalmi reakcióit, és bizonyos határokon belül
képes volt segítség nélkül regenerálódni. Szükség szerint például új fogakat vagy kéz- és
lábujjakat tudott növeszteni. Nem kopaszodhatott meg, nem romolhatott a látása, nem
fejlődhetett hályog a szemén, nem lehettek visszerei és köszvénye sem. Ahogy a genetikusok
előszeretettel emlegették: Isten alkotásának tökéletesített változata. Viszont egyik mérnök
sem hitt Istenben, ezért öndicséretük meglehetősen beteges volt.
Spofforth teste nem rendelkezett nemzőszervvel. „Nehogy elterelje a figyelmét”, ahogy az
egyik mérnök megjegyezte. A pompás fej mindkét oldalán lévő fülcimpa űrfekete volt,
jelezve minden emberi lénynek, aki esetleg megilletődik eme férfiutánzat láttán, hogy ő végül
is csupán egy robot.
Frankenstein szörnyetegéhez hasonlóan elektromos sokkal keltették életre; teljesen kifejlett
állapotban mászott ki a tartályból, és beszélni is tudott, bár eleinte kissé nehezen lehetett
érteni, amit mond. Izgatottan, élénken nézett körül fekete szemével a gyár hatalmas, zsúfolt
szobájában, ahol életre keltették. Egy hordágyon feküdt, amikor először érezte, hogyan keríti
hatalmába születő énjét az eszmélet ereje. Olyan volt az egész, mint egy hullám. Így lett ő
valaki. Összeszorult torkán nem jött ki hang, de aztán teljes erővel felordított – azzal az
erővel, amellyel valaki belép a világba.
Egy férfi nevezte el Spofforth-nak, azon kevesek egyike, akik még tudtak olvasni. A nevet
véletlenszerűen választotta ki egy ősrégi clevelandi telefonkönyvből: Robert Spofforth.
Kilences Gyártmányú robot volt, a legkifinomultabb, egy darabban készült eszköz, amit az
emberi találékonyság valaha is megalkotott.
Első évi kiképzése részeként folyosókat kellett megfigyelnie, és kisebb háztartási munkákat
kellett elvégezzen egy kollégiumban, ahová emberek jártak. Olyan hely volt ez, ahol a
fiatalokat az életre nevelték. Megtanulták, mi a Zárkózottság, a Privát Élet, az
Önmegvalósítás és az Öröm. Ott látta meg Spofforth a piros kabátos lányt, akibe beleszeretett.
***
Azon a télen és kora tavasszal a lány mindig skarlátvörös kabátot viselt, melynek
bársonygallérja olyan fekete volt, mint az antracit, vagy mint a lány haja, mely élesen elütött

4
WALTER TEVIS – A SOKSZAVÚ POSZÁTA BELEOLVASÓ

fehér bőrétől. Piros rúzsa illett a kabáthoz. Akkoriban szinte senki sem használt már rúzst,
valóságos csodának számított, hogy a lánynak van. Nagyon jól állt neki. A lány majdnem
tizenhét éves volt, amikor Spofforth először meglátta. Harmadik napja volt ekkor a
kollégiumban. Elméje azonnal lefényképezte, és örökre elraktározta a képet, amely főszerepet
játszott a később, tavasszal, júniusban kezdődő szomorúságában. Ez mélyen befészkelte
magát gyárilag előállított, erős lényébe.
Egyéves korára Spofforth megismerkedett a kvantummechanikával, a robotfejlesztéssel és
Észak-Amerika állami tulajdonú vállalatainak történetével. Mindezt oktató robotok és
audiovizuális előadások segítségével sajátította el. Olvasni viszont nem tudott. És az emberi
szexualitásról sem tudott semmit, legalábbis tudatosan nem, bár voltak homályos vágyai
valamiben, amit régebben a szívének neveztek volna. Néhanapján, amikor egyedül volt a
sötétben, gyomra egy pillanatra nyugtalanítóan megremegett. Kezdett rájönni, hogy valódi
élet rejtőzik benne valahol. Egy érzelmes élet. Első júniusának első meleg estéin ez kezdte
alaposan felkavarni őt. Amikor késő éjszakánként a diákotthonok között mászkált, hallotta,
hogyan duruzsolnak a fákon a szöcskék a meleg ohiói éjszakában. Ilyenkor furcsa,
kellemetlen nyomást érzett a mellében. Keményen dolgozott a diákotthonokban, sok cselédi
teendőt elvégzett „gyakorlat” címén. A munka azonban ritkán kötötte le a figyelmét.
Hangulatát búskomorság kezdte megszállni.
Néhány Négyes Gyártmányú dolgozó időnként lerobbant. Mintha sosem lett volna elég
felszerelés a kisebb meghibásodások javításához. Ilyenkor mindig volt ott néhány idős férfi,
akiket munkára foghattak. Egyikük egy Arthur nevű züllött alak volt, aki rendszerint bűzlött a
szintetikus gintől, és sosem viselt zoknit. Félig barátságos, félig gúnyos hangnemben mindig
szóba elegyedett Spofforth-szal, amikor találkoztak a diákotthonok folyosóin vagy valamelyik
kavicsösvényen odakint. Egy alkalommal Spofforth éppen hamutartókat ürített ki az
önkiszolgáló étkezdében, Arthur pedig söprögetett. Arthur abbahagyta a munkát, és seprűjére
támaszkodott.
– Bob – szólt, mire Spofforth felnézett. – Bob, te mélabús vagy. Nem tudtam, hogy mélabús
robotokat gyártanak.
Spofforth nem tudta eldönteni, hogy kötekednek vele vagy sem. Folytatta a munkát. Éppen
egy rakás műanyag hamutartót vitt a nagy terem sarkában lévő szemétládához. A hamutartók
tele voltak a marihuánás cigik reggeli csikkhalmazával. A diákok kevéssel azelőtt mentek el,
hogy megnézzenek egy jógáról szóló előadást a tévében.
− Nem találkoztam még szomorú robottal – mondta Arthur. – A fekete fül miatt van?

5
WALTER TEVIS – A SOKSZAVÚ POSZÁTA BELEOLVASÓ

− Én Kilences robot vagyok – védekezett Spofforth. Még mindig nagyon fiatal volt, és az
emberekkel folytatott beszélgetések kellemetlen érzést kelthettek benne.
− Kilences! Az aztán nagy szám, nem igaz? A francba! Az az Andy, aki ezt az iskolát
vezeti, csak Hetes.
− Andy? – kérdezte Spofforth a hamutartókkal a kezében.
− Eegen. Android. Gyerekkoromban Andynek neveztük a magadfajta dolgokat – vagy
fickókat. Akkor nem voltatok olyan sokan. És olyan okosak sem voltatok.
− Ez zavarja magát? Zavarja, hogy okos vagyok?
− Nem – mondta Arthur. – Egy szart zavar. Manapság kurva ostobák az emberek, de
annyira, hogy sírhatnékom támad.
Félrenézett, majd lökött egy kicsit a seprűn.
− Aki okos, az okos. Örülök, hogy akad ilyen is.
Abbahagyta a söprést, és ez laza mozdulattal körbeintett a nagy, üres helyiségben, mintha a
diákok még mindig ott lennének.
− Nem szeretném, ha valamelyik hülye analfabétából vezető lenne, amikor kikerül innen. –
Ráncos arcán megvetés tükröződött. – Hipnotizált csodabogarak. Faszfejek. Kómába
kellene rakni őket, oszt pirulákkal etetni.
Spofforth nem válaszolt. Volt benne valami, ami vonzódott az idős emberhez – valamilyen
apróság, ami rokonságra utalt. Viszont semmiféle érzés nem volt benne a fiatal emberi lények
iránt, akik ott tanultak, illetve igyekeztek beilleszkedni.
Velük kapcsolatban semmilyen tudatos érzése nem volt. Többnyire üres tekintetű, lassan
mozgó, szótlan emberi lények voltak, akik csendesen, csoportokban jártak egyik óráról a
másikra, vagy egyedül üldögéltek a különszobákban, kábítószeres cigit szívtak, elvont
képsorokat nézegettek a teljes falat beborító tévékészülékeiken, és értelmetlen, hipnotikus
zene szólt a fejhallgatóikban. Spofforth azonban szinte mindig ugyanazt az egyet látta maga
előtt: a piros kabátos lányt. Egész télen azt az ősrégi kabátot hordta. És tavaszi estéken is.
Nem csupán ebben különbözött a többiektől. Néha megjelent az arcán egy flörtölős, önimádó,
csalfa kifejezés, és ez egyedülálló volt. Minden diáknak azt mondták, hogy „egyénileg”
fejlessze magát, mégis egyformák voltak, és egyformán is viselkedtek. Hangjuk halk volt,
arcuk kifejezéstelen. A lány járás közben riszálta csípőjét, néha pedig hangosan nevetett,
amikor a többiek csendben elvoltak magukban. Bőre tejfehér volt, haja szénfekete.
Spofforth gyakran gondolt rá. Néha, amikor a lány diákok gyűrűjében, de mégis egyedül órára
sietett, oda akart menni hozzá, hogy gyengéden megérintse. Csak azt akarta, hogy nagy kezét

6
WALTER TEVIS – A SOKSZAVÚ POSZÁTA BELEOLVASÓ

a vállára tehesse és ott pihentethesse egy darabig, hogy érezhesse, milyen meleg a válla. Néha
úgy tűnt neki, hogy bár lefelé néz, a lány titokban figyeli őt, és jókedvűen nevet rajta. De
sosem beszélgettek.
− A francba! – mondta Arthur. – Harminc éven belül ti, robotok uraltok majd mindent. Az
emberek szart sem tudnak majd tenni egyedül.
− Engem arra képeznek ki, hogy vállalatokat vezessek.
Arthur éles pillantást vetett rá. Aztán elnevette magát.
− És ehhez hamutartókat kell kiürítened? Baszki!
És lendületesen seperte tovább a permoplasztpadlót.
− Nem tudtam, hogy egy istenverte robotot is hülyére lehet venni. Ráadásul egy Kilencest…
Spofforth néhány pillanatig csak állt ott hamutartókkal a kezében, és Arthurt nézte. Engem
ugyan senki sem fog hülyére venni, gondolta. Megvan a saját magam élete.

***
Nagyjából egy héttel a fenti beszélgetés után, egy holdvilágos júniusi estén Spofforth az
Audiovizuális Épület mellett haladt el, amikor ropogást hallott a sűrű bokrok mögül, amelyek
gondozatlanul nőttek az épület környékén. Aztán egy férfi nyögött, majd újabb ropogás.
Spofforth megállt. Hallgatózott. Valami mozgott, most már csendesebben. Spofforth
megfordult, és néhány lépéssel egy magas bokor elé ért. Csendesen félretolta az ágakat. És
amikor meglátta, mi zajlik a túloldalon, hirtelen lefagyott, mozdulatlanul bámult.
A lány a köldöke fölé tűrt ruhában feküdt a hátán a bokor mögött. Egy rózsaszín bőrű,
meztelen, pufók fiatalember ült rajta lovaglóülésben. Spofforth egy barna anyajegyfürtöt vett
észre rózsaszín bőrén a lapockái között. A férfi combja alól kivillant a lány fanszőrzete. A
göndör, koromfekete szőr kontrasztban a lábak és a fenék hófehér bőrével… Ugyanolyan
fekete volt az a szőrzet, mint a haja, vagy mint az a kis gallér a piros kabáton, amelyen hevert.
A lány észrevette őt, és arca elkomorult az undortól. Először és utoljára szólt hozzá akkor:
− Húzz el innen, robot! Kibaszott robot! Hagyj békén minket!
Spofforth egyik kezét klónozott szívére szorítva megfordult, és elment. Ott és akkor
megtanult valamit, amit egész hosszú élete során észben tartott: valójában nem is akart élni.
Megfosztották – mégpedig kegyetlenül – egy igazi, emberi élettől; valami fellázadt benne az
ellen az élet ellen, amibe belekényszerítették.
***

7
WALTER TEVIS – A SOKSZAVÚ POSZÁTA BELEOLVASÓ

Néhányszor találkozott még a lánnyal, aki nagyon kerülte a tekintetét. Tudta, hogy nem azért,
mert szégyelli magát, ugyanis semmiféle szégyenérzet nem volt bennük a szexszel
kapcsolatban. „A gyors szex a legjobb szex” – ezt tanították nekik, ők ebben hittek, és így
szexeltek.
Megkönnyebbült, amikor elkerült a diákotthonoktól. Felelősebb beosztást kapott, a szintetikus
tejtermékek elosztását felügyelte Akronban. Onnan aztán a kisautók gyártásához került, az
utolsó néhány ezer személygépkocsi előállítását felügyelte, amelyeket egy autóbolond
társadalom tagjai vezetnek majd. Amikor ezzel végzett, annak a vállalatnak lett az igazgatója,
amely robusztus, nyolcüléses gondolatvezérelt buszokat gyártott az állandóan csökkenő
lélekszámú emberi lakosságnak. Aztán a Népességellenőrzés igazgatója lett, ezért aztán New
Yorkba kellett költözzön, ahol egy harminckét emeletes épület legfelső szintjén volt az
irodája. Öregedő számítógépekkel dolgozott, amelyek napi szinten végeztek népszámlálást, és
ennek megfelelően helyesbítették az emberi termékenységi arányokat. Fárasztó munka volt,
mert olyan felszerelést kellett felügyelni, amely állandóan lerobbant, és olyan számítógépeket
kellett valahogy megjavíttatni, amelyek javításához egyetlen ember sem értett már, és
egyetlen robotot sem programoztak be úgy, hogy értsen hozzájuk. Végül új feladattal bízták
meg: a New York-i Egyetem általános dékánja lett. Az említett intézményt irányító
számítógép leállt; Kilencesként Spofforth kellett, hogy a helyébe lépjen, neki kellett dönteni
az egyetem működéséhez szükséges, többnyire jelentéktelen ügyekben.
Aztán rájött, hogy korábban száz Kilencest klónoztak és elevenítettek meg ugyanannak az
emberi elmének az utánzataival. Ő volt az utolsó a sorban, és az ő fémagyának
szinapszisaiban különleges hangolásokat végeztek azért, hogy ne történjen vele ugyanaz, mint
a sorozat többi egyedével. Ők ugyanis szép sorban öngyilkosok lettek. Néhányan
magasfeszültségű hegesztőfelszerelés segítségével olvasztották agyukat felismerhetetlen
fekete masszává, mások maróanyagot nyeltek le. Egyesek teljesen bediliztek, mielőtt az
emberek elpusztították volna őket: őrültek módjára, pusztítva-tombolva-dühöngve,
ocsmányságokat üvöltözve vonultak végig éjfélkor a város utcáin. Kísérletképpen valódi
emberi agyat használtak modellként egy okos robot megépítésekor. A kísérletet kudarcként
könyvelték el, és leállították a gyártást. A gyárak továbbra is ontották a primitív robotokat,
továbbá néhány Hetest és Nyolcast is, hogy egyre több szerepkört vegyenek át az emberektől
a kormányzásban, oktatásban, egészségügyben, törvénykezésben, tervezésben, gyártásban;
ezeknek viszont szintetikus, nem pedig emberi agya volt, szemernyi érzelem, zárkózottság
vagy öntudat nélkül. Egyszerűen csak gépek voltak, okos, emberi kinézetű, jól megépített
gépek. És azt tették, amit tenniük kellett.

8
WALTER TEVIS – A SOKSZAVÚ POSZÁTA BELEOLVASÓ

Spofforth-ot úgy tervezték meg, hogy örökké éljen, és soha semmit ne felejtsen el. A tervezői
nem gondolkodtak el azon, hogy az ilyen élet vajon milyen lehet.
A piros kabátos lány megöregedett, elhízott, tíz tucat férfival feküdt le, szült néhány gyereket,
túl sok sört ivott, unalmas, céltalan életet élt, szépsége pedig elszállt. Végül meghalt,
eltemették, elfelejtették. Spofforth pedig élt tovább. Fiatalos, makkegészséges és gyönyörű
volt, és tizenhét évesen látta a lányt, hosszú idővel azután, hogy az – középkorú nőként – már
nem is emlékezett rá, milyen szexi, flörtölős lány volt valamikor. Meglátta, beleszeretett, és
meg akart halni. És valamelyik hanyag mérnökember miatt még erre is képtelen volt.