Professional Documents
Culture Documents
ALLEGÓRIUM
ISBN 978-615-5631-61-0
– Te azt mondod, nyugtalan vagy, mert túl sok itt a furcsaság. Én
azt mondom, örülj, mert a lányod különleges egyéniség. Semmi baja,
de meg kell hogy mondjam, nem lesz könnyű dolgod vele. Különleges
anyag van a kezedben, és nem mindegy, hogyan alakítod. Ez olyan, mint
a gyémántmetszés. Ha ide ütsz, lepattan egy felesleges szilánk, és a mű
még csillogóbb lesz, ha oda, értéktelen törmelékké esik szét az egész.
Tehát felelősség. Ha megakadnál, szívesen adok néhány jó tanácsot.
De Helmut sem tudhatott mindent, Helga pedig nem bírt és talán
nem is akart felnőni a feladathoz. És íme, a „különleges anyag” itt fe-
küdt előtte a szőnyegen.
szélni, úgy, mintha valaki más szólalna meg a száján keresztül, és vala-
ki másnak az életéről akarna beszélgetni.
A mosdókagylóra könyökölt, és arcát a tenyerére támasztotta.
– Üdvözlöm! – mondta kellemes bemondónőhangon, és a tükör-
kép szájmozgását figyelte. – Ön egy durva dépés rohamot él át. Ha
közben kocsmázna, kérem, nyomja le az ajtókilincset, és hagyja el a la-
kást. Ha itthon lazulna, válassza a fürdőkádat. Ha pedig telefonálni kí-
ván, zárkózzon a szobájába.
– Nadja, jól vagy? – kérdezte Helga, és a nyomaték kedvéért kettőt
koppintott az ajtóra.
– Jól.
– Gyere ki, kérlek! Telefonálsz?
– Nem – felelte a lány, és kitárta az ajtót.
– Kivel beszéltél?
– Senkivel. Csak azzal a másikkal odaátról – mutatott hátra, a tü-
kör felé.
Helga megborzadt, és tett két önkéntelen lépést hátrafelé.
Annak idején az a tükrös dolog volt az utolsó csepp a pohárban,
ami miatt Helmuthoz vitte a lányt. Nem akart erre gondolni. Elfor-
dult Nadjától, és visszasietett a nappaliba.
***
A lány szűk farmert vett fel, és hozzá egy ujjatlan garbót, ami kö-
vette a teste vonalát. Két apró fülbevalója is feketén csillogott.
A szandál, amit a lábára húzott, csinos volt, de nem kurvás. Ami-
kor kitárta a szekrényajtót, hogy megnézze magát a beépített nagy
tükörben, még tartott a dépé. Nadja elégedetten nyugtázta, hogy
egy kellemes külsejű fiatal nőt lát maga előtt. Az arisztokratikus
vonalú, halvány arc a hangsúlyos szemekkel és a kimért tekintet
megkapó volt, de teljesen idegen. Csak a logika súgta, hogy ez bi-
zony ő.
Zsebre vágta a mobilját, és kezébe vette a rózsaszín borítékot,
amit apjától kapott a születésnapjára. – Júdáspénz – suttogta. Meg
sem nézte, mennyi az annyi, mert ettől a gyorsan elintézhető, sze-
mélytelen megoldástól csalódottságot érzett. Hogy Helga pénzt adott,
az egy dolog, de hogy az apja is… Nadja igazi ajándékot szeretett vol-
na tőle. Valami személyeset. Akár haszontalan hülyeséget, de érezze,
hogy azt más nem kaphatta volna, csak ő. Talán egy szép borítójú an-
tikvár könyvecskét, vagy egy díszdobozt, amiben az ember kacatokat
tart, esetleg valamit a bosziboltból: kézműves szappant, ásványmedált
vagy egy elnagyolt faragású, festett szobrocskát. Mindegy, hogy mit,
csak ne pénzt.
Hívást kapott Skype-on. A hang megijesztette, de legalább kiszakí-
totta a dépéből.
– Ki az? Edgar? – kérdezte Helga a lakás túlfeléből.
Pontosan ebből van már totálisan elegem!, gondolta Nadja. – Nem, csak
egy srác innen szemből! – kiáltotta, és bevágta az ajtót.
Aha, csak innen szemből… Finnországból. Nadja sosem hazudott
a szüleinek, csak torzított egy kicsit a valóságon. Ezt nem érezte ha-
zugságnak, mert a valóság egyébként is torz, és nem érzékelhető reáli-
san. Létezik egyáltalán olyan, hogy valóság?, töprengett. Hisz minden tapasz-
talás a tudat és a lélek szűrőin folyik keresztül.
Igazított a laptopon, hogy a kamera látószöge a tömörfa ajtót,
a fölé akasztott alkotásait és a nagyi régi komódjának sarkát fogja be.
Csak ezután ült le, hogy fogadja a hívást.
***
A Club 27 nem volt más, mint a sarki presszó az egyetem mellett,
a nevét pedig onnan kapta, hogy a huszonhetes házszámot viselte. Ál-
talában itt gyülekezett az ifjúság színe-java tanítás után egy gyors ká-
véra, hétvégente pedig biliárdozni, dartsozni és sörözni. Este zene is
volt, úgyhogy táncolhattak is, ha olyan lett a hangulat.
– Tudom.
– Van még valami, amiről beszélni szeretnél? Feszültnek tűnsz. Va-
jon mi miatt? Vagy ki miatt?
– Szerinted minden rendben van Sztyepannal? Kell időnként je-
lentést tennie?
– Nyugodj meg, tudja a dolgát, és már rajta van a szeren. Ennél töb-
bet nem mondhatok. És eszedbe ne jusson a Magiszternél puhatolózni!
– Jaj, ne már! Ismerem a határaimat!
Miért? Vannak határaid?, gondolta Inessza, és a járdán jövő-menő
színes emberáradatra pillantott.
A pályaudvar előtti kereszteződésben hatalmasra duzzadt a forga-
lom. A kocsisor egy darabig lépésben haladt. Inesszának már tényleg
összpontosítania kellett, hogy a tér körforgalmából ki tudjon evickélni
a pályaudvar parkolója felé.
– Jegy, okmányok, naptej, kontaktlencse, tiszta bugyi; minden
megvan? – kérdezte, amikor végre sikerült parkolóhelyet találnia.
– Igen, anya!
Inessza hátranyúlt a kézitáskájáért, és egy gravírozott ezüsttárcát
emelt ki belőle. Felpattintotta a fedelét, és a lány felé nyújtotta.
– Elég lesz?
– Ó, még sok is! Kettővel bőven beérem. Tudod, tegnap Jevgenyij-
nél jártam.
– Na persze, majd’ elfelejtettem – bólintott Inessza, miközben Lil-
ja kiemelte a tokból a rubinszínű kapszulákat.
– Köszönöm.
– Jól tedd el, nehogy anyád vagy bárki beleakadjon! Különben meg
mi ez? – kérdezte gyanakodva, amikor a lány biztonságba helyezte
a zsákmányt.
***
sebb hegyet bontottak le, itt még folyt a munka. A terület maradékát
technikai és logisztikai egységek foglalták el. Középen tó terült el mo-
csárral, az utak és munkaterületek között pedig hosszúkás erdősávok
zöldelltek.
Inessza az egyes plató nyugati, meredek oldala felé tartott. A föld
utat cserjés szegélyezte, és a masszív betonépületet kivéve semmi
nem utalt emberi jelenlétre. A nő kikerülte a takarítók vezetőjének
viharvert terepjáróját, és leparkolt a bunker előtt. Már a bekötőút-
ról is látta azt az elegáns járgányt, ami igen ritkán fordult meg erre-
felé. A bejárathoz közel, szinte a falhoz igazítva állt a Magiszter fiá
nak kocsija.
Hlesztov, a takarítófőnök egy széttört uborkásüveg felső felét tartva
rohangált, közben a talajt pásztázta, és halkan szitkozódott. Inessza lát-
ta, hogy az üveg többi része darabokban hever a parkolóban.
– Nocsak, mi történt itt? – kérdezte, és remélte, hogy Hlesztov mi-
nél előbb összeszedi az éles cserepeket.
– Ááh… Jó napot, Inessza Andrejevna, hogy az a…
– Keres valamit? Segíthetek?
– Á, dehogy, menjen csak a dolgára! Már nem úgy értem, bocsánat!
A rohadt életbe…
A férfi tett még egy utolsó, elkeseredett kísérletet, hogy megtalálja,
amit elveszített, aztán legyintett és káromkodott egy cifrát.
– Mindent összeszedek, doktornő, csak hozok egy zsákot oda-
bentről – mondta, de nem mozdult.
Inessza ráfókuszált a tudatára, és egy pillanatra megérintette, de csak
valami iszapos, hideg kavargást érzékelt a primitív elmében. Meg-
rázkódott az undortól, és ösztönösen arrébb lépett. Magára hagyta
Hlesztovot, és bement az épületbe.
***
***
– Ugyan!
– Te más szemüvegen át nézed a világot, mint ők, és Launo is ilyen
volt. Meglátta a ráció és a fikció közötti vékony ösvényt.
– És rajta például téged.
– Nem ment vele sokra.
– Ha apám nem dobja félre a szürke lencséket, akkor én nem ta-
lálkozom veled. Ha másra nem jutott egy élet munkájával, ezért már
akkor is megérte.
– Sigur…
– Hm?
– Még zavarba jövök. Vedd úgy, hogy elpirultam. Különben pe-
dig apád nem tekintette munkának a kutatást. Szenvedély volt, ez adta
az élet sóját.
– Igaz. Istenem, még a halálos ágyán is… – Sigur fejcsóválva mo-
solygott, ahogy eszébe jutott a dolog. – Napok óta zavart volt, és ös�-
szemosta a valóságot a képzelettel, úgyhogy senki nem lepődött meg
semmin. Legfeljebb Bruno. Ahogy meghallotta apám utolsó szavait,
basszus, mint akit pofán vágtak!
Egy darabig hallgattak, némán emlékeztek az öreg Helsingforsra.
– Ép ésszel, tiszta elmével soha nem mondta volna ki – tette hoz-
zá a férfi.
– Tudom – bólintott Inessza. – Launo okos ember volt, felismerte
a saját kompetenciáját ebben az ügyben. Páran képtelenek helyén ke-
zelni a dolgot. A férjem sem tudta.
– Róla keveset beszélsz. Addig rendben, hogy nem éltek együtt. Ő
most hol van? – kérdezte Sigur, kihasználva a lehetőséget, hogy talán
megtudhat valamit a férfiról.
– Valahol errefelé – mutatott előre a nő. – Mármint a viborgi erdőben.
***