You are on page 1of 18

Juszra Márdini

Pillangó
ELSŐ FEJEZET

Már azelőtt úsztam, hogy járni tudtam volna. Apám, Ezzat, aki úszóedző,
egyszerűen csak belerakott a vízbe. Túl kicsi vagyok még a karúszóhoz,
apa ezért leveszi a műanyag rácsot a víz szélén lévő túlfolyóról, és bele-
pottyant a sekély vízbe.
– Ide nézz! Mozgasd így a lábad! – mondja apa.
Úgy csinál a kezével, mintha evezne. Addig kalimpálok a lábammal,
amíg rá nem érzek a mozdulatra. Sokszor megesik, hogy úgy kifárasztom
magam, hogy álomba ringat a meleg víz. Apa észre sem veszi. Túlságosan
lefoglalja a nővérem, Sara instruálása. Egyikünk sem a saját akaratából
döntött úgy, hogy megtanul úszni. Nem emlékszünk rá, hogyan kezdtünk
el úszni. Egyszerűen csak úszunk, mindig is úsztunk.
Aranyos kisgyerek vagyok, a bőröm világos, hatalmas barna szemem
van, hosszú sötétbarna hajam és vékony alkatom. Szörnyen félénk vagyok,
és szinte soha nem beszélek. Csak akkor érzem biztonságban magam, ha
anyukámmal, Mervattal vagyok. Ha anyának ki kell mennie a fürdőszo-
bába, addig várok az ajtó előtt, amíg nem végez. Ha más felnőttek szólnak
hozzám, némán hallgatom őket.
Hétvégente általában meglátogatjuk a nagyszüleinket, akik a városban
laknak. A nagyanyám, Juszra, akiről elneveztek, olyan, mintha a második
anyám lenne. Földig érő, testhez álló abajája hosszú ráncai mögé bújok,
miközben a nagyapám, Abu-Basszam édességgel próbál mosolyra fakasz-
tani. Soha nem dőlök be neki, nagyapa ezért mindig azzal cukkol, hogy
gyáva nyúl vagyok.

9
Sara három évvel idősebb nálam és a tökéletes ellentétem. Lehetetlen
elérni, hogy csendben maradjon. Örökké felnőttekkel fecserészik, képes
még vadidegeneknek is halandzsázni a boltokban. Előszeretettel zavarja
meg a teadélutánokat azzal, hogy a nagyi kanapéján állva hablatyol, és
közben úgy hadonászik a karjával, mintha beszédet mondana. Ha anya
megkérdezi, milyen nyelven beszél, Sara azt feleli: angolul.
Nagy család a miénk. Anyának és apának összesen tizenegy testvére van.
Mindig ott vannak körülöttünk az unokatestvéreink is. Set Zainabban
élünk, egy kisvárosban Szíria fővárosától, Damaszkusztól délre. Apa báty-
ja, Gasszan a szemközti házban lakik. A gyerekei, akik az unokatestvére-
ink, minden nap átjönnek hozzánk játszani.
Az úszás nálunk családi szenvedély, és apa elvárja tőlünk, hogy mi is
rajong­junk érte. Apa összes testvére úszóedzésekre járt gyerekkorában.
Apa kamaszként benne volt a szír úszóválogatottban, de abba kellett
hagynia, amikor bevonult a kötelező katonai szolgálatára. Miután Sara
megszületett, edzőként tért vissza az uszodába. Apa mindig is szenve-
délyesen hitt a saját tehetségében. Egy alkalommal, még a születésem
előtt, bedobta Sarát a vízbe, hogy bizonyítsa, milyen jó edző. Meg akarta
mutatni a többieknek, hogy még a karon ülő lányát is képes megtanítani
úszni. Anya halálra vált arccal nézte, mit művel, míg apa végül ki nem
halászta a vízből a nővéremet.
Négyéves koromban apa állást kap a damaszkuszi Tisreen Sportközpont-
ban, amely a szír olimpiai bizottság otthona. Apa engem és Sarát is beírat
az úszóedzésekre. Elintézi, hogy velem egy másik edző foglalkozzon, amíg
ő a hétéves nővéremet edzi. Hetente háromszor edzek a hátborzongató
olimpiai medencében. Az épület három oldalán végigfutó alacsony, keskeny
ablakok szolgálnak fő fényforrásként. Az ablaküveg felett fémredőnyök zár-
ják ki az uszodából a vakító napsütést. Az egyik sötétítőn a szír elnök, Bassár
el-Aszad hatalmas portréja lóg, közvetlenül az eredményjelző tábla mellett.
A medence vize mindig jéghideg. De hamar rájövök, hogy megvan az
előnye, ha az ember kicsi, félénk és aranyos. Az új edzőm odáig van értem.
Sikerült az ujjam köré csavarnom.

10
– Fázom – motyogom, és tágra nyílt szemmel az edzőmre bámulok.
– Tessék, kicsim? – kérdezi az edző. – Fázol? Fogd csak meg a törül-
köződet és menj ki szépen a napra egy kicsit, jó? Tessék, habibti? Tessék,
édesem? Éhes is vagy? Gyere, kapsz sütit.
A következő négy csodás hónapban alig vagyok a medencében. De apa
elől így sincs menekvés. Egy nap, edzés után összefutok vele. A medence
üres, apa már a következő edzésére készülődik. Anya már itt van, hogy
szokás szerint hazavigyen minket, és most csendben várakozik a medence
szélén. Apa észrevesz, mielőtt még anyához érnék.
– Juszra, gyere csak ide! – kiált utánam.
Összébb húzom a törülközőt a vállamon, és odasietek hozzá. Amikor
már elég közel vagyok, letépi rólam a törülközőt, felemel és bedob a
vízbe. Kapálózva feljövök a felszínre, és levegőért kapkodok. Kétségbeesve
csapkodok a karommal és a lábammal. Négyhónapnyi napozás és sütizés
megtette a hatását. Apát nem lehet becsapni. Elfelejtettem, hogyan kell
úszni. A szitkozódásától zeng az egész uszoda, és a fülemben csengenek
a szavai. Kievickélek a medence szélére és megkapaszkodok. Nem merek
felnézni.
– Mit műveltél? – ordítja. – Mi a fenét műveltél?
Kikászálódok a vízből és felállok. Erőt veszek magamon, és apa sze-
mébe nézek. Nagy hiba. Apa felém tart, és majd' felrobban a dühtől. Pár
lépés alatt előttem terem. A csempére meredve várom a büntetést.
Apa lehajol hozzám.
– Mi a franc történt veled? – ordítja. – Mit művelt veled ez az alak?
Apa meglöki a vállam és visszahajít a medencébe. Háttal a vízbe csa-
pódok, az orrom telemegy klóros vízzel, de kiúszok a felszínre, a rémü-
lettől elkerekedett szemmel vergődök összevissza, akár egy horogra akadt
hal. Kapálózva visszaevickélek a medence széléhez, és egyre csak a vizet
bámu­lom.
– Kifelé! Gyere ki most azonnal! – ordítja apa.
Kivonszolom magam a vízből, és kissé távolabb menekülök tőle. Rémül­
ten figyelem. Az arcáról lerí, hogy képes lenne egész nap ezt csinálni velem.

11
Addig fog a vízbe lökdösni, amíg el nem kezdek úszni. Megint elindul
felém. Esdeklő pillantást vetek az anyámra. Rezzenéstelen arccal bámul
minket a medence melletti székről. Semmit sem lehet kiolvasni a tekin-
tetéből. Egy szót sem szól. Az úszómedence apa birodalma.
– Elment az eszed, Ezzat?
Félresandítok. Husszam bácsikám az, apa legfiatalabb öccse. A meg-
mentőm.
– Mi a fenét művelsz? – ordítja Husszam felénk sietve.
Apára pillantok. Az arca még mindig lángol, de bizonytalannak tűnik,
mintha habozna. Ki kell használnom. Anyához osonok, és a szék lábai
közé kuporodok. Lerántom magam elé hosszú szoknyáját. Egyszeriben
megnyugtatóan távolinak hat a veszekedés a medence mellett. Anya fész-
kelődni kezd a széken. Itt biztonságban leszek, amíg apa le nem nyugszik.
Ettől kezdve apa egy percre sem téveszt szem elől. Több edzőnek már
nem fogja hagyni, hogy elkényeztessen. Az ő lánya vagyok. Ha akarom,
ha nem, úsznom kell. Felfújható karúszót ad rám, és Sara korcsoportjával
rak egy medencébe.
Amíg a többiek edzenek, én a medence másik szélén lebegek. A nagyobb­
gyerekek kíméletlenek hozzám. Félrelöknek az útból, a víz alá nyomnak.
Gyorsan megtanulom, hogyan tartsam távol őket magamtól, és ha kell,
mélyebbre merülök a víz alatt, amíg a többiek a fejem fölött gázolnak.
Apa szépen lassan leereszti a karúszóimat, aztán, amikor már úgy megy
az úszás, mint régen, leveszi rólam.
Gasszan bácsikám azon a nyáron költözik a családjával Damaszkusz
egyik külvárosába, Darajába, nyolc kilométerre a belvárostól. Anya és apa
úgy döntenek, hogy mi is odaköltözünk, egy hosszú, egyenes úton álló
hatalmas házba Daraja és a szomszédos kerület, Al Moadamjeh határán.
Mi kapjuk a legnagyobb szobát Sarával. A ház elején van, és mivel a
külső fala teljes egészében üvegből áll, egész nap fényárban úszik. Anya
és apa hálószobája kisebb, hatalmas fehér franciaággyal a közepén, amit
nagyapa és nagymama ajándékozott nekik. Sarával sikerül tönkreten-
nünk, mert összefirkáljuk anya sminkjével. Az egyik kedvenc játékunk a

12
nővéremmel, hogy anya ruháit egy kupacba rakjuk a padlón, és a halom
tetejére ülünk, mint a királykisasszonyok. Sok időt töltök az erkélyen,
onnan bámulom a nyüzsgő utcát vagy a háztetőket, a környékbeli me-
csetek csúcsos minaretjeit.
A szüleink nem épp a legvallásosabb muszlimok, de úgy nevelnek min-
ket, hogy tudjuk, mik a szabályok. Tiszteletre tanítanak minket, és ami
még ennél is fontosabb, arra, hogy a jó muszlim tisztelettudó. Tiszteld az
idősebbeket, a nőket, a más kultúrához és valláshoz tartozókat. Tiszteld
anyádat. Tiszteld apádat. Főleg, ha az utóbbi az úszóedződ.
Apa szereti elválasztani egymástól a szerepeket. Az uszodában edző-
nek kell szólítanunk. Otthon hívhatjuk apának, de gyakorlatilag otthon
is az edzőnk marad. Az edzés soha nem ér véget. Rettegek a péntekek-
től, amikor kezdetét veszi a hétvége, mert apa minden héten kivárja,
amíg lehe­veredünk a kanapéra, bemasírozik a nappaliba és összecsapja
a tenyerét.
– Gyerünk, lányok! Hozzátok a gumipántot, megerősítjük a vállatokat!
Lekászálódunk a kanapéról, hogy megkeressük a gumipántokat. Apa
a nappali ablakához köti őket és kezdetét veszi az edzés. Apa edzésprog-
ramjának legjobb része az, amikor sportközvetítéseket nézünk a tévében.
Végignézzünk az úszó világbajnokság és az atlétikai világbajnokság ös�-
szes versenyét, mind a négy Grand Slam-tornát és a Bajnokok Ligáját.
Megszállott FC Barcelona-drukker lesz belőlem. Apa egyetlen értékes
másodpercet sem hagy kárba veszni a közvetítésekből. Az úszástechnikák
közötti legapróbb különbségeket is megmutatja nekünk. A focisták egyéni
stílusáról áradozik. Dicséri a teniszjátékosokat, ha azok földbe döngölik
az ellenségüket, de rosszalló tekintettel nézi, ha nem bírják a nyomást és
összeroppannak. Némán bólogatva hallgatjuk, amit mond.
Hatéves koromban, egy késő nyári napon a 2004-es athéni olimpiai
játékok döntőit nézzük a tévében. Épp a százméteres férfi pillangó dön-
tője megy.
– A 4-es pályát figyeljétek! – mondja apa. – Az ott Michael Phelps.
Az amerikai.

13
Feszült csönd telepedik a nappalira. Megszólal a dudaszó. A nyolc úszó
nyílvessző módjára a vízbe vetődik. Víz alatti kamera mutatja Phelps
tekergőző­csípőjét, hosszú lábát és rebbenő bokáját, amelyekkel a vizet
szeli. A versenyzők hatalmas loccsanással törnek elő a vízből. Phelps
majdnem egy méterrel lemarad riválisától, Ian Crockertől. Reményte-
lennek tűnik, hogy győzzön.
Phelps kolosszális válla megfeszül, és belecsapódik a vízbe. Szerteszét
fröccsen a víz, ahogy megcsinálja a bukófordulót. Előbukkan a vízből,
de még mindig le van maradva. Nem fog sikerülni neki. Negyven méter
van hátra, harminc, aztán huszonöt méternél Phelps elkezd kétszer olyan
gyorsan sprintelni. Beéri Crockert.
A szemem a tévé képernyőjére tapad. Fej-fej mellett haladnak a ver-
senyzők, lélegzet-visszafojtva figyelem őket. Mindjárt célba érnek. Három,
kettő, egy. Phelps és Crocker megérintik az időmérőt. Phelps a győztes.
Elhappolta az aranyat Crocker orra elől. Négy századdal győzött.
Megbűvölten bámulom a képernyőt. Apa felugrik és az öklével a leve-
gőt püföli. Visszafordul felénk.
– Na, látjátok?!
Phelps letépi a szemüvegét, és a kijelzőre mered. Győzedelmesen a
magasba lendíti mindkét karját. A homlokomat ráncolva figyelem az
arcát, és azon tűnődöm, vajon megérte-e ez az egész az érzésért. Ez a sok
szenvedés, a rengeteg áldozat a győzelem egyetlen pillanatáért.
Nem én döntöttem úgy, hogy úszó leszek. De abban a pillanatban
eldőlt a sorsom. Ég bennem a tűz. Ökölbe szorítom a kezem. Már nem
érdekel, mibe kerül, követni fogom Phelpst a csúcsra, egészen az olimpiai
aranyéremig. Soha nem adom fel.

14
MÁSODIK FEJEZET

Apa azt akarja, hogy mi legyünk a világ legjobb úszói. A legeslegjob-


bak. Az egész világon. Bármit megtenne érte. Hatalmasak az elvárásai, és
muszáj megfelelnünk. Phelps csodába illő athéni győzelme után néhány
héttel elkezdem az általános iskolát. A suli és a hozzá tartozó középiskola
Damaszkusz nyugati részében áll, a Mazzeh nevű negyed egyik terén.
Csak át kell verekednem magam az épületeken. A legalsó lépcsőfokról
nézve úgy fest, mint egy égig érő létra. Egy este, nem sokkal a tanévnyitó
után apa leültet maga mellé.
– Juszra, holnaptól kezdve profi úszóversenyző vagy. Mostantól fogva
naponta két órát fogsz edzeni. A nővéreddel együtt a damaszkuszi ifjúsági
úszócsapat tagjai lesztek. Világos?
Bólintok. Nem kéri ki a véleményemet, csak közli velem a tényeket.
A gyomrom egyszerre ugrik össze az izgalomtól és a félelemtől. Magam
előtt látom úszókarrierem fokait, akárcsak az iskolaépület lépcsőjét.
A követ­kező lépés a szír válogatott, amelynek tagjaként nemzetközi
versenyeken fogom a hazámat képviselni. Onnantól már csak karnyúj-
tásnyira lesz az olimpia.
Hozzászokom Sara szigorú napirendjéhez. Apa olyan szigorúan fog
minket, mintha csak a seregben lennénk. Minden nap korán reggel kez-
dődik a tanítás és délig tart. De számunkra még nem ér véget a nap. Apa
minden nap az iskola kapujánál vár minket, hogy elvigyen az uszodá-
ba. Vannak napok, amikor egyáltalán nincs kedvem úszni. Apa ilyenkor
egyetlen pillantással elintéz minket. A kocsiban tilos zenét hallgatnunk,
és semmi másról nem beszélhetünk, csak az úszásról. Apa annyit szónokol­

15
az úszástechnikáról, hogy a végén már kívülről fújjuk az összes mondatát.
Anya minden nap eljön az uszodába, és a lelátóról nézi, ahogy edzünk.
Egy nap apa Sara vállát nyújtja edzés előtt egy másik edzővel. A nővé-
rem letérdel, apáék pedig hátrahúzzák behajlított könyökét. Mindketten
utáljuk ezt a nyújtást. Fájdalmas tud lenni, de segít, hogy a vállunk kellően
rugalmas legyen az úszáshoz. Apa ilyenkor mindig azt hajtogatja, hogy
maradjunk nyugton. De Sara most összerezzen, elrántja magát apa és
az edző keze közül és ordít a fájdalomtól. Rettenetesen szenved, anya és
apa ezért orvoshoz viszi. Megröntgenezik és kiderül, hogy eltört a kulcs-
csontja. Sara heteken át nem edzhet, de apának a szeme se rebben. Egy
ilyen aprócska baleset nem fogja derékba törni a lánya karrierjét. Amint
Sara kulcscsontja begyógyul, már mehet is vissza a medencébe. Apa nem
bánik vele kesztyűs kézzel. Még keményebben dolgoztatja, hogy behozza
a lemaradást.
Azon a nyáron megyek először edzőtáborba. Sarával nem kell messzi-
re utaznunk. Szíria legtehetségesebb fiatal úszói Damaszkuszba jönnek
a nyári szünetben, hogy itt edzenek. Mi is a tisreeni medence melletti
sportszállóban lakunk a többi sportolóval. Sara, aki ekkor tízéves, a szír
nemzeti válogatott tinédzsereivel lóg együtt. Mivel félénk vagyok, in-
kább a nővérem közelében maradok. Az idősebb gyerekek szépen lassan
előcsalogatnak a csigaházamból. Az egyikük, egy idősebb, Ehab nevű fiú
folyton engem cukkol és kisegérnek hív.
Ramival is az edzőtáborban ismerkedek meg. Aleppói, de gyakran
jön Damaszkuszba edzeni. Tizenhat, hét évvel idősebb nálam, de életre
szóló barátságot kötünk. A táborban én vagyok a legfiatalabb, Rami ezért
mindig nagyon kedvesen bánik velem. Jóképű srác szabályos vonásokkal,
nyílt tekintettel. A haja és a szeme is sötét. Az összes lány engem irigyel,
amiért barátok vagyunk.
Nincs sok női úszó a táborban. Sokan abbahagyják az úszást kamasz-
korukban. Néhányan azért fejezik be, mert nem látnak benne jövőt, vagy
akkor intenek búcsút neki, amikor egyetemre mennek. De még ennél is
többen vannak, akik azért hagyják abba, mert ebben a korban döntik el

16
a muszlim nők, hogy hidzsábban fognak-e járni, ami egyszerre jelenti a
fátylat és az illemtudó, visszafogott iszlám öltözködési stílust. Szíriában
senkinek sem kötelező hidzsábot viselnie, és sok muszlim nő dönt úgy,
hogy nem öltözködik így, különösen a nagyvárosokban. Mindkettő tel-
jesen elfogadott a hívő muszlimok számára, ha a ruháik nem mutatnak
túl sokat a testükből. Ezen a ponton ütközik az úszás a hagyománnyal.
Ha  az ember fürdőruhában edz, nehézséget jelent hidzsábban járni. Pedig
a dolog világos: úszás közben nem viselünk hidzsábot.
Sokan nem értik, mit akarunk az úszással. Nem látják, milyen kemény,
áldozatos munkát és kitartást követel. Csak azt látják, hogy fürdőruhá-
ban vagyunk. A szomszédaink és az osztálytársaim szülei anyám képébe
vágják, mennyire helytelenítik a dolgot. Néhányan azzal jönnek, hogy
illedelmes kislányok egy bizonyos életkor után már nem viselnek für-
dőruhát. Anya ügyet sem vet rájuk. Azon a nyáron, amikor kilenc éves
leszek, anya elhatározza, hogy megtanul úszni. Mivel hidzsábot visel és
fátyol takarja a haját, Tisreenbe nem jöhet úszni, így egy másik uszodába,
egy kizárólag nőknek szervezett tanfolyamra jár. Apa nagyon örül, hogy
anya úszni tanul, és végül saját maga tanítja.
Apa mintha meg se hallaná a pletykákat. Semmi sem állhat az útjába
annak, hogy a lányai ússzanak. Egyre jobban megmutatkozik az edzés-
programja eredményessége. Azt akarja, hogy rövid és hosszú pályán is jók
legyünk, és egyre gyorsabban úszunk pillangó- és gyorsúszásban is. Sará-
nak bámulatosan izmos lett az alakja, annak ellenére, hogy csak tizenkét
éves. Ígéretes tehetségnek tartják, és a szír válogatott edzői is felfigyelnek
rá. Apa magánkívül van az örömtől, mégha ez azzal is jár, hogy Sara így
már nem a saját tanítványa, csak a kislánya. Én viszont még egyszerre
vagyok mindkettő.
Nem sokkal azután, hogy Sara a nemzeti válogatottal kezd el edzeni,
apa egy nap elvisz minket, a tanítványait, megnézni őket, amíg az edző-
teremben edzenek. Mi még túl kicsik vagyunk a súlyzózáshoz, apa ezért a
gyakorlatokat magyarázza nekünk, amíg Saráékat nézzük. A lehúzó gépek
köré gyűlünk, és az egyik lány, akivel együtt úszom, hirtelen lerántja a

17
hozzám legközelebb eső gép karját. Nehezebb, mint hitte, ezért elengedi,
a kar így visszacsapódik és pont a szemem alatt talál el. Felordítok.
– Mi van már megint, Juszra? – kérdezi apa.
Kiserken a vér az arcomon. A szemem megtelik könnyel. Apa a tenye-
rébe fogja az államat és maga felé fordítja, hogy megnézze az arcomat.
– Semmiség. Ne nyafogj!
Visszaterel minket a medencébe, hogy elkezdjük az edzést. Reszketve
állok a rajtkövön. Kezdetét veszi az edzés. Nincs más választásom. Be kell
ugranom a vízbe. A sebet szinte égeti a klór. Megkapaszkodom a medence
szélében. Végül az egyik gyerek apja ment meg, miután közli apámmal,
hogy orvoshoz kell vinnie. Apa összeszorítja a fogát. Bosszantja a dolog.
Int, hogy másszak ki a vízből, és edzés után elvisz kocsival a sürgősségire.
Az orvosoknak végül össze kell varrniuk az arcom felső részén lévő sebet.
Ettől kezdve betegesen rettegek attól, hogy megsérülök. Nem a fájda-
lom miatt, hanem mert az edzésnek akkor sincs vége. De van, amitől így
sem óvhatom meg magam. Például a fülgyulladástól. Borzalmas, mintha
valaki egy lufit próbálna felfújni a fejemben. Nem kell iskolába mennem,
de az edzést így sem úszom meg. Apa nem bízik az orvosokban, főleg, ha
azt akarják, hogy ne ússzak. De egy alkalommal annyira elviselhetetlen a
fájdalom, hogy nem bírok mást, csak ordítani, miközben anya az orvossal
egyezkedik. De az orvos hajthatatlan.
– Kilyukadt a dobhártyája – mondja a doktornő. – Ki van zárva, hogy
a gyerek úszni menjen. Legalább egy hétig nem úszhat.
Anyára pillantok, aki felvont szemöldökkel nagyot sóhajt.
– Ugye, megmondod apának? – könyörgök neki. – Én képtelen vagyok
rá. Nem akarom megmondani neki.
Végigsírom az utat az uszodáig. Rettegek attól, hogy mit szól majd apa,
ha megtudja. Apa a medence szélén vár minket.
– Na, mi az ítélet? – kérdezi.
Anya közli vele. Apa őrjöng.
– Mi a fenét hadovál ez a doktornő? Egy egész hétig? Egy másik orvos
szakvéleményét is ki akarom kérni.

18
Visszaülünk a kocsiba, és anya elvisz egy másik orvoshoz, aki közli,
hogy nincs semmi baj, nem lyukadt ki a dobhártyám, úgyhogy az edzé-
seket sem kell kihagynom. Apa repesve fogadja az örömhírt. Én pedig
kínok között folytatom az úszást.
Nem sokkal később, egy reggel az iskolabuszt várjuk Sarával, amikor
hirtelen összeesek. Fél percig nem térek magamhoz. Apa az erkélyről látja,
hogy összeestem és kirohan hozzánk a házból. Kórházba visz, de az orvosok
értetlenül állnak az ájulásom előtt. A fülemhez lehet köze. Vagy a szemem-
hez. Szemészhez küldenek, aki megállapítja, hogy rövid­látó vagyok. Attól
fogva szemüveget vagy kontaktlencsét viselek, de ettől függetlenül továbbra
is megtörténik, hogy időről időre elveszítem az eszméletemet. Nagyjából ez
idő tájt viszkető, vörös foltok jelennek meg a nyakamon. Az orvosok szerint
pikkelysömör. Apát nem zavarja, amíg nem vagyok eltiltva az úszástól.
Bár már nem apa Sara edzője, továbbra is kiemelt figyelemmel kíséri a
fejlődését. Közelednek a Pánarab Játékok, és apa azt szeretné, ha Sara is
Kairóba utazna a szír csapat többi tagjával. A bajnokságon először lehet
öttusában is indulni, és apa megtudja, hogy a csapatnak még nincs női
versenyzője a vegyes váltóra. Sara edzői megkérdezik a nővéremet, nincs-e
kedve kipróbálni a futást és a lövészetet az úszás mellé.
Sara a Tisreen sportközpontban tölti a nyarat, hosszútávfutással és lövé-
szettel. Néhányszor én is elkísérem, és egyszer nekem is megengedi, hogy
kipróbáljam a pisztolyt. A fegyvere nehéz, hideg és nem áll kézhez. Nem
igazán tetszik. Az edzők meg vannak elégedve Sarával, ezért novemberben
a nővérem is Kairóba utazik a szír csapattal. Gyorsan fut, magabiztosan
céloz a fegyverrel és szélsebesen úszik a medencében. Ezüstérmet szerez-
nek a csapattal váltóban, és ezzel Szíria ötödik lesz az éremtáblázaton. Apa
magánkívül van az örömtől, amikor hazatérnek.
– Még az is lehet, hogy az elnökkel is találkozol! – mondja lelkesen
Sarának.
A következő héten az edzők megbeszélést tartanak, ahol bejelentik,
hogy most már biztos: Szíria elnöke, Bassár el-Aszad minden versenyzővel­
találkozni akar, aki érmet szerzett a játékokon. Sara a legfiatalabb közülük.

19
Nem kell iskolába mennie, sőt még az egyik vizsgáját is megússza, de így
is megkapja a legjobb jegyet. Sugárzó arccal jön haza az elnöki palotából.
– Na, mi történt? – kérdezi anya.
– Sorba kellett állnunk, hogy találkozhassunk vele – feleli Sara vigyo-
rogva. – Hihetetlen, hogy tényleg létezik.
– Mondott neked valamit? – faggatja tovább anya.
– Azt mondta, büszke rám, mert én vagyok a legfiatalabb – mondja
Sara büszkén. – És azt is mondta, hogy csak így tovább. Azt mondta,
ha tovább nyerem a versenyeket, újra találkozni fogunk. Rendes volt és
normális, mint bárki más.
Anya és apa arca ragyog a büszkeségtől. Hatalmas dicsőség a családunk
számára, hogy a nővérem találkozott az elnökkel. Azt a csoportképet,
amin Sara az elnökkel látható, az iskolájában is felakasztják a falra. Apa
csináltat egy nagyított másolatot, bekeretezteti és kiakasztja a nappalink
dicsőségfalára.
Néhány héttel később anya közli velem és Sarával, hogy terhes. Felkavar
a hír. Többé már nem én leszek a legfiatalabb, a legkisebb, a legaranyosabb.
Egy szót sem szólok, csak mosolygok. Márciusban, épp abban a hónapban,
amikor betöltöm a tizet, megszületik a húgom, egy pici angyalka hatalmas
égszínkék szempárral. Anya Sahednek hívja, ami azt jelenti: méz. Mind
elolvadunk tőle. Majd' kiugrok a bőrömből, annyira örülök, hogy van egy
kishúgom.
Míg apának az úszóeredményeink körül forognak a gondolatai, anyát
az iskolai teljesítményünk foglalkoztatja. Sarának és nekem is jól megy az
angol, anya ezért magántanárt fogad mellénk, hogy még gyorsabban ha-
ladjunk a nyelvvel. Apa megismerteti velünk az amerikai popzenét. Mind
rajongunk Michael Jacksonért. Olyan elmélyülten tanulmányozzuk a dal-
szövegeit, mintha vizsgakérdések lennének. Állandóan fülhallgató van a
fülünk­ben, iskolába vagy uszodába menet, vagy útban hazafelé a nagyszü-
leink házából. Néha megkérdezem Sarától, hogy egy-egy angol szó mit
jelent és hogy írják. Sara angolul írja a naplóját, hogy anya és apa ne tudják
elolvasni.

20
Ha épp nem edzésen vagyunk, akkor a 2008-as pekingi olimpiát néz-
zük Sarával és apával. Anya néha csatlakozik hozzánk Saheddel a karján.
Phelps miatt az egész pekingi olimpia az úszásról szól. Lenyűgözve figye-
lem, ahogy egymás után nyeri az aranyérmeket, rekordszámú győzelmet
aratva. Az egész világ megőrül érte. Az arab újságok „új olimpiai legenda”-
ként emlegetik. Az első számú olimpikonként.
Lélegzet-visszafojtva várjuk a százméteres pillangó férfi döntőjét. Szin-
te tapintható a feszültség, ahogy a szerb úszó, Milorad Čavić kijelenti,
hogy meg fogja akadályozni, hogy Phelps a hetedik aranyát is megszerez-
ze. A versenyzők felsorakoznak a startkövön. Crocker is ott van közöttük.
A kamera végigpásztáz rajtuk. Alaposan szemügyre veszem a nyakukat, a
karjukat. Hihetetlen! Phelps olyan, akár egy izomkolosszus. Szinte szik-
rázik a levegő a nappalinkban, annyira feszült mindenki. Apa ragaszkodik
hozzá, hogy néma csendben nézzük a döntőt.
A startjel után mind a vízbe ugranak. Čavić és Crocker vannak az élen,
ahogy feljönnek a felszínre. Csapkodva szelik át a medence vizét. Az első
hossz végén Phelps a hetedik helyen áll. Visszatartott lélegzettel várom,
hogy a szokásos formájába lendülve mindent kiadjon magából. Harminc
méter van hátra, aztán húsz, és Phelps megelőzi Crockert, de Čavić még
mindig az élen. Szinte már fej-fej mellett haladnak.
Létezik, hogy ennyire a végére hagyja Phelps? Gyerünk már! Hagyd
le Čavićot, gyorsabban, gyorsabban! Már csak tizenöt méter van hátra,
amikor Phelps gőzerőre kapcsol. Felhozza magát, pontosan egyvonalba
kerül Čavić-tyal. Felsikoltok, amikor egyszerre érintik meg a kijelzőt.
Hihetetlen, hogy megint megcsinálta! Megint aranyérmes! Egyetlen
századmásodperccel győzött. Phelps felordít, és a vízbe csap hatalmas
karjaival.
Apa felugrik.
– Láttátok ezt? Ilyen egy győztes, lányok! Ilyen egy igazi olimpikon.
Sarával egymásra vigyorgunk.
– De hogyan fogunk mi is eljutni ide? – kérdezem apától. – Hogyan
jutunk el az olimpiára?

21
– Kemény munkával – feleli apa, és visszafordul a képernyő felé. – Ha
isten is úgy akarja, egy nap ti is odajuttok. Az nem igazi sportoló, akinek
nem az az álma, hogy kijusson az olimpiára.
Egy darabig Sara a szír csapat ifjú csillaga. A rövid pályás pillangó és
vegyes úszás is jól megy neki. De a pekingi olimpiát követő ősszel buk-
dácsolni kezd a teljesítménye. Ingadozik a szintideje, és az edzői kezdik
elveszíteni a türelmüket. Mintha hetente váltana edzőt.
Apa tanítványai közül én és egy másik lány, Carol vagyunk a leggyorsab-
bak. Mi leszünk apa saját kis sztárjai. Az úszóválogatott tagjait a rivá­lisának
tekinti, Sarát is beleértve. Megversenyezteti Sarát és Carolt százméteres
pillangón.
Apa mindenkit odacsődít, hogy megnézzék a versenyt: minket, a tanít­
ványait, edzőket, úszókat és Sara csapattársait. A pálya szélén apa nem az
apánk, hanem az edzőnk. Sara, aki a startkőre áll Carollal, nem a lánya,
hanem a tanítványa ellenfele. Üres tekintettel bámulom a medencét. Fogal­
mam sincs, kinek kellene drukkolnom.
A rajtjel után Sara és Carol a medencébe ugranak. Carol jön fel első-
ként a víz felszínére, Sara csak utána. Az ötvenméteres fordulónál Sara
egy teljes testhosszal le van maradva. Kitart ugyan, de Carol felgyorsul
az utolsó huszonöt méteren, és legalább öt másodperccel veri Sarát. Apa
győzedelmesen a levegőbe bokszol, és a válogatott edzőire vigyorog. Győ-
zött a kis sztár tanítványa.
Útban hazafelé síri csönd van a kocsiban. Sara kibámul az ablakon, a
fejhallgató a fején. Amint belépünk a házba, apa megint úgy viselkedik,
mint az apánk. Nekitámad Sarának.
– Mi a fene ütött beléd? – ordítja. – Romlott a teljesítményed. Oda a
kiváló eredményeid!
Sara szeme szinte szikrát hány a dühtől, olyan ideges.
– Ennyi, vége! – folytatja apa. – Többé nem mész át edzés után a bará-
taidhoz! Nincs több kosarazás. Majd én rendbe teszlek téged. Mostantól
fogva én foglalkozom veled. Visszajössz hozzám.

22
Sara sírva fakad. Visszarakja a fejhallgatót, felkel a kanapéról és kima-
sírozik a szobából. Kimaradok a veszekedésükből. Sara majd jól kisírja
magát és megnyugszik.
Sara ezután együtt edz velem és Carollal, apa szárnyai alatt. Néhány
hónappal később fájdalmas grimasszal az arcán mászik ki a medencéből,
a jobb vállát szorongatva.
– Nem bírok tovább úszni – mondja apának. – Nem bírom megmoz-
dítani a vállam.
Anya orvoshoz viszi, aki egy hónap pihenést ír elő és felír neki valami
krémet. Apa nem örül a dolognak. Sara egy hónap múlva visszatér edzeni,
de a kihagyás miatt megint romlik a szintideje. Beletelik két hónapba,
mire sikerül visszaküzdenie magát arra a szintre, ahol volt.
Aztán tavasszal a másik válla is megadja magát. Az orvosok nyugta-
lannak tűnnek, és újabb egy hónap pihenőt írnak elő neki. Anya meg-
próbál segíteni Sarán. Amióta megtanult úszni, vízi aerobicot oktat
egy Damaszkusztól egy órányira lévő gyógyfürdőben, Darához közel.
Gyógymasszázzsal is foglalkozik, és Sara vállán gyakorol.
Sara nem sokkal később folytatja az edzéseket. Keményebben dolgo-
zik, mint valaha, hogy visszanyerje korábbi formáját. Noha nem vallja
be nekem, látom rajta, hogy már nem élvezi az úszást. Más dolgok kez-
dik érdekelni. Edzés után sokszor eltűnik, nyár elején elkezdi sminkelni
magát. Arra gyanakszom, hogy fiúkkal találkozgat. Apa őrjöng, de Sarát
nem érdekli. A családi életünk manőverezések és csatározások véget nem
érő sorának tűnik.
– Nézd meg a húgodat! – ordítja apa. – Miért nem tudsz olyan lenni,
mint ő? Legalább egy kicsit.
Semmire sem megy vele. Minél jobban ordít apa, annál kiborítóbban
viselkedik a nővérem. Visszabeszél és válogatott káromkodásokat vág
apa képébe. Nálam viszont eléri vele a célját. Látva, milyen dühöt vált ki
belőle Sara, ki van zárva, hogy én is keresztbe tegyek apának. Nem fogok
okot adni arra, hogy megharagudjon rám. Meghúzom magam, kemények

23
edzek és mindent beleadok, hogy érmeket nyerjek. A suliban is a legjobb
jegyeket akarom kapni. Annyira erős bennem a versenyszellem, hogy ha
egy osztálytársam jobb jegyeket kap nálam, kiújul a nyakamon a pikkely-
sömör és viszketni kezd a vöröslő folt. Sara strébernek csúfol.
Azon a nyáron Sarával Latakiába utazunk egy versenyre. A tengerparti
város népszerű üdülőhely Szíria északnyugati részén. Az emberek fel-alá
sétálgatnak a hosszú tengerparti sétányon, éttermek teraszain üldögél-
nek, vagy a vidámparkban hullámvasutaznak. Mi viszont a tenger miatt
vagyunk ott Sarával. A versenyt a nyílt vízen rendezik, öt kilométert kell
leúszni egy szigetről ki a partra.
A tengerpartról nézve a tenger nyugodtnak tűnik, a víz csillog a szik-
rázó nap fényében. Ötvenen rajtolunk el. Ádáz küzdelem zajlik, min-
denki igyekszik a legrövidebb úton visszaúszni a partra. Amint kiérünk
a nyílt vízre, nyugtalanság lesz úrrá rajtam. Más a tengerben úszni, mint
egy medencében. Olyan mély és titokzatos a tenger vize. Nincsenek
falak, nincs mód arra, hogy megpihenjünk. Félek, hogy eltévedek, és
felemelt fejjel kell úsznom, hogy lássam a bójákat meg a csónakokat,
amelyek az utat jelzik. Megkönnyebbülök, amikor egy órával később
partot érünk.
Nem sokkal később Sara megint fájlalni kezdi mindkét vállát. Egyetlen
karcsapásra sem képes. Az orvosok fizikoterápiát írnak elő neki. Megint
kimarad egy hónapra. A következő év elején folytatja az edzést, de gyen-
gébben úszik, mint korábban. Nem beszélgetünk sokat Sarával, hiába van
közös szobánk. Aggódom miatta, de ha otthon vagyunk, mindketten a
saját világunkba zárkózunk. Még ha nyomorultul is érezzük magunkat,
magunkban szomorkodunk. Teljesen külön életet élünk. Külön úszunk,
külön tanulunk, a barátaink is mások.
Hiába próbálja apa megváltoztatni Sarát, nem tud hatni a nővéremre.
Sara lóg a suliból, romlanak a jegyei, és a tanárok elkönyvelik bajkeverő-
ként. Edzés után lelép, hogy a barátaival szórakozzon. Kosarazik vagy a
barátai házában lóg. Sok fiúbarátja van. Otthon egyre elviselhetetlenebbek
a veszekedések. Sara már apa legenyhébb beszólására is bepöccen. Például­

24
amikor apa megjegyzi vacsora közben, hogy Sara meghízott. Vagy szidni
kezdi a romló jegyei miatt. Vagy azért, hogy milyen rosszul úszott az
edzésen. Sara ilyenkor csikorogva hátratolja a székét, felpattan és kivi-
harzik a szobából.
– Hát ez nagyszerű! Most akkor az jön, hogy nem fogsz enni? – kiált
utána apa.
– Nem vagyok éhes! – kiabál vissza Sara.
Sara becsapja a szobánk ajtaját, mire összerezzenek. Lesütött szem-
mel tologatom az ételt a tányéromon a villával. Csak engedelmeskednem
kell, és akkor minden rendben lesz. Tudom, hogy apa boldog lesz, ha én
vagyok a legjobb úszó. Márpedig egyre jobb vagyok. Egyre gyorsabban
úszok pillangóban. Ősszel beválogatnak a szír nemzeti csapatba. Tizenkét
éves vagyok. Az edzők szerint készen állok az első külföldi versenyekre,
amelyek Jordániában és Egyiptomban lesznek. Ez nagy előrelépést jelent
számomra. Mostantól fogva versenyszerűen úszom, a szír válogatott tag-
jaként, ami azt jelenti, hogy egy lépéssel közelebb kerültem az olimpiáról
szőtt álmomhoz. Miközben Sara teljesítménye romlani kezd, és a nővé-
rem fellázad az úszás ellen, én leszek apa úszócsillaga.

25