Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola

DR. LUKÁCS LÁSZLÓ

A dialógus teológiája I.

Budapest 2007

1. BEVEZETÉS
1. A dialógus (D) megjelenése a 20. századi gondolkodásban Divatszó napjainkban: egyenlő partnerek erőszakmentes párbeszéde, ahol csak az érvek számítanak. Békés konfliktuskezelés egymás kölcsönös tiszteletben tartásával, az igazság közös keresése, ahol mindegyik fél kész tanulni is, nemcsak kioktatni; a kultúrimperializmus, egyáltalán a hatalmi igények feladása. Megtöri az erőszakot. Sokféle használata, pl. nemzetközi tárgyalásokon, túszok kiszabadításakor stb. Mélyebben: Levinas: Kulcsfogalommá lett. Szembeszáll az Én önelégültségével, a tudás mindenhatóságának képzetével, a tárgyi világ abszolutizálásával.1 Vele párhuzamos fölfedezés: az ember independens és interdependens lény. Beletorkollik a kommunikációba, kommunióba. A két fogalom egymást feltételezi. Mindkettőt használják az egyházban, főleg a II. Vatikáni zsinat óta. A kommunikáció és a teológia kapcsolatát ma sokan vizsgálják, kialakult a kommunikatív teológia módszere. 2. A D története 2.1. Szofisták, Szókratész, Platón A műfaj: A D filozófiai párbeszéd, párbeszédes értekezés2. Platón kedvelt irodalmi műfaja, pl. Phaidón, az Akadémián a filozófiai gyakorlás eszköze. 2.sz.: Lukianosz: A holtak beszélgetései Reneszánsz: Galilei, Giordano Bruno, Torquato Tasso platóni mintára írt D-k. 2.2. A D négy elméleti előfeltétele a platóni filozófia nyomán3 1. Bizalom az értelemben. Az ember képes beléhelyezkedni a másik nézőpontjába, és a világot annak nézőpontjából szemlélni, hogy ugyanazt az igazságot különböző perspektívákból nézhessék. „Értelmes az, aki hagy magával beszélni.” A hívő is beléhelyezkedhet más vallások képviselőinek felfogásába, ahonnan a teremtmény isteninek látszik, hiszen rajta van Isten dicsőségének fénye. Ez az álláspont egyébként kísértésként állandóan fenyegetheti a keresztényt is. Más kérdés, hogy idegen isteneket imádóktól a keresztény elvárhatja-e, hogy beléhelyezkedjenek a keresztény álláspontba, és a világot keresztény távlatban lássák. Válaszunk: nem, hiszen az Istenbe vetett bizalmat nem lehet csak úgy próbálgatni, ez nem volna valódi döntés. 2. A „mindig nagyobb igazság” megvallása. Tanulunk egymástól, de bíráljuk is egymás álláspontját, hiszen az igazság fölötte van mindegyik véleménynek. A szkepszis („az igazságnak köze sincs a kijelentéseinkhez”) megöli a D-t: mindegyik vélemény valamiképpen tükre az igazságnak. Az igazság egy, a különböző nézőpontok ellenére is, bár a nézőpontok szerint más-másként látszik. Az igazság különbözik minden róla alkotott emberi tudástól: veritas semper maior. Platón: „Ne Szókratészről gondoljatok nagyot, hanem az igazságról.” A tanulékonyság (docibilitas) képessége fontos! Az emberi logosz az igazság tükre: nem azonos vele, de megpillantható benne az igazság.

1 2

Levinas, Emmanuel: Dialog, ChGG Bd. 1. Freiburg, 1981. Pete Krisztián: Dialógus. Nyitott Kommunikációtudományi Enciklopédia, www.nyitottenciklopédia.akti.hu; Steiger Kornél: Bevezetés a filozófiába, Budapest, 2004. 3 Schaeffler, Richard: Wahrheit, Dialog und Entscheidung, in: Dialog aus der Mitte christlicher Theologie, Mödling, 1987. 13.
Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév

1

A hívő képes erre, hiszen tudja, hogy a hit kijelentései mindig csak teremtményi korlátok közt mutatják az isteni igazságot, s mindig elmaradnak Isten titka mögött. Hitünk ezért növekvő, s ehhez hozzájárulhatnak más vallásúak meglátásai is, feltéve, ha ezeket ilyenekként ismerjük fel. Persze ez csak az értelmi belátásra vonatkozik, nem magára a kapcsolatra, nem a feltétlen bizalomra. 3. Bizalom az emberi logoszban mint „az igazság tükrében”. Az előbbi csak akkor lehetséges, ha nem csap át szkepticizmusba, hanem feltételezi, hogy valódi kapcsolat áll fenn a tudásom és az igazság között, a különbségek ellenére. Csak így tudja a partner kijelentéseiben is az igazság valamiféle tükröződését látni. Tanulunk egymástól, de bíráljuk is egymás álláspontját, hiszen az igazság fölötte van mindegyik véleménynek. A szkepszis („az igazságnak köze sincs a kijelentéseinkhez”) megöli a D-t: mindegyik vélemény valamiképpen tükre az igazságnak. A hívő azonban tudja: a másként vagy nem hívő kijelentései allegorikusan értendők: mindez valójában az egyetlen Isten dicsőségéről beszél. 4. Az igazság aspektusainak komplementaritása. A D-nak akkor van értelme, ha minden partner a másik kijelentéseit saját kijelentéseinek kiegészítéseiként fogja fel. Ez okozza a legnagyobb nehézséget a hívő és a nem-hívő közötti D-ban. Hiszen Isten egyetemes uralmát nem lehet más istenekkel „kiegészíteni”, Isten egyetemes üdvözítő akarata nem szorul „kiegészítésre”. Itt nem beszélhetünk komplementaritásról, itt döntésre van szükség. Másfelől viszont a keresztények is elfogadhatják, hogy perspektivájuk korlátozott, és ilyen értelemben kiegészíthető máshonnan jövő kijelentésekkel: az emberi tapasztalat őseredeti szakrális jellegével, amely aztán az ószövetségi kinyilatkoztatás fényében deszakralizálódott, hiszen kiderült, hogy ezek nem igazán istenek. 3. A D az egyházban4 3.1. Az Újszövetség nem kedveli a kifejezést. „Dialogiszmosz”: a tanítványok vitája, ki a legnagyobb (Lk 9,46), kétkedés Jézus feltámadásában (Lk 24,38). Gyakran a „ponérosz” jelzővel (=rossz, gonosz) használják (Mt 15,19; Mk 7,21; Jak 2,4). Pál: az emberek, főleg a bölcsek dialogiszmoi-a semmis (1Kor 3,20; Róm 1,21), Isten megszégyeníti őket. A hívők dialogiszmoi nélkül tegyenek meg mindent (Fil 2,14; 1 Tim 2,8.) 3.2. Az apologetikában jelenik meg, pl. Jusztinosz: Párbeszéd a zsidó Trifónnal (155), de később dogmatikus és aszketikus kifejtések is e formában: pl. Nagy Szent Gergely Dialógusai. A korakeresztény dialógusok írói tudatában voltak annak, hogy a zsidók és az eretnekek nézeteiben is vannak igazságmagvak. E célzattal készült: Abaelardus: Dialogus inter Philosophum, Judaeum et Christianum (12. sz.), és Nicolaus Cusanus: De pace fidei (15. sz.). 3.3. A középkori egyetemeken: általános módszerré válik. Korábban: lectio – meditatio (az olvasottak átgondolása, szívükbe fogadása). A bizonyítás tekintélyi alapon. A D-ra, disputára alapozott új módszer: először quaestio, „utrum”: az igazság közös keresése. A disputák témáját a magiszter jelöli ki: „determinatio”. A végén: questiones disputatae. Fontos volt a másik meghallgatása, érveit először el kellett ismételni. Fontos a pontos megkülönböztetés, a distinctio. Csak az egymásra hallgató beszélgetés segít közelebb az igazsághoz. Az egyetem a disputára épült, az igazság közös keresésére. A kor Summa-i is erre a szerkezetre épültek: minden articulus az ellenérvvel kezdődik. A wittenbergi egyetem 1502-es alkotmánya előírja: legyenek hetenként viták, negyedévenként nyilvános ünnepélyes viták. Veszély persze: a partnerek elbeszélnek egymás mellett, párhuzamos monológok.
4

Neuner, Peter: Das Dialogmotiv in der Lehre der Kirche, in: Dialog als Selbstvollzug der Kirche? QD 166. Freiburg, 1997. 47skk.
Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév

2

3.4. Reformáció és felvilágosodás Luther remekül vitatkozott, de a cél már a másik megsemmisítése lett. 1518: heidelbergi disputa az ágostonosok káptalanján. De aztán már egyházjogi és politikai viták: 1518. okt. 12-14. Augsburg: Cajetanus pápai legátussal, 1519. jún. 26-tól júl. 15-ig Lipcsében, 1521-ben a wormsi birodalmi gyűlés előtt. De itt már nem az egyházon belüli konszenzus- és igazságkeresés dominált, hanem az elhatárolódás. Cajetanus szerint: Luther „új egyházat akar”. Descartes: szakít a D módszerével. Meditationes de prima philosophia. A megismerés új útja: az autonom személy meditál önmagában. Az egyházban: tévedhetetlen magisztérium. 3.5. VI Pál pápa: Ecclesiam suam c. enciklikája (1964) A II. Vatikáni zsinat lényeges változást hoz. Ehhez jelentősen hozzájárul VI. Pál enciklikája, amely először tematizálja először a D-t. Martin Buber filozófiájának hatása érezhető az enciklikán is. A pápa nem említi Bubert, de a kommentátorok igen. Latourelle, 1965-ben: „A kinyilatkoztatás Istene nem olyan lény, akiről harmadik személyben beszélünk, hanem egy Én, aki egy Te-t szólít meg.” Az enciklika kétharmad része a D-ról szól. A pápa szerint ennek fontos eleme a másik meghallgatása. Jean Guitton, aki egy könyvben tette közzé VI. Pállal folytatott beszélgetéseit, már 1962-ben cikket ír a D-ról.5 Ökumenikus távlatban szemléli. Ha a D valóban közvetíteni kíván, akkor képes eltekinteni a lényegtelentől, nyelvet váltani, hogy észrevegyék hitük közös magvát. Leibnizet idézi: „A másik nézőpontja a szeretet igazi pontja.” Guitton reméli, hogy a D hozzásegíthet az egyház egységéhez. Szerinte egy következő zsinat adhat a dogmáknak jobb fogalmazást, hogy egy jobb D az egységhez vezethessen. VI. Pál pápa testvérként szólítja meg az egyház tagjait, és határozza meg pápaságának az irányvonalait: 1. Az egyház önértelmezésének mélyítése: közismertek ugyan a dogmáink, de soha senki nem mondhatja, hogy elegendően megvizsgáltuk és megértettük azok tartalmát. 2. A megújítás igénye: hogy az egyház tagjai tisztábban lássák kötelességeiket, küldetésüket, készek legyenek hibáik javítására és törekedjenek a tökéletességre (életszentségre). 3. A dialógus: az egyház és a kortárs világ közti kapcsolat megfelelő módja. Az enciklika részletezi a D. alapelveit. A DIALÓGUS ALAPELVEI 1. A világ Az evangélium (Jn) figyelmeztet minket a különbségre, és arra, hogy tartsuk magunkat távol a világtól. Mikor VI. Pál az enciklikájában a „világról” beszél, akkor annak három értelmezésében használja: a. azok, akik szemben állnak a hit fényével és a kegyelem ajándékával, b. azok, akik naiv optimizmusban élnek, és azt gondolják, hogy saját erejükből tökéletességre és boldogságra juthatnak, c. azok, akik agresszív, pesszimista szemléletmódban élnek. Az Evangélium leleplezi az emberi gyengeségeket, és nem támaszt illúziókat, hogy az ember természeténél fogva jó és elegendő lenne önmagának, de nem is engedélyezi annak elfogadását, hogy teljesen romlott lenne, hanem utat mutat a keresztények számára az újjászületésre. A keresztények pedig tudatában vannak meghívottságuknak, megigazulásuknak, és kötelességüknek, hogy ebben a világban éljenek, de ne e világ szerint.

5

Guitton, Jean: Dialog mit Paul VI., 1965. A könyvben részletesen kérdezi a pápát a D értelméről (165-185.!!).

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév

3

2. Elzárkózás helyett közeledés A világtól való távolságunk nem jelenti azt, hogy elzárkóznánk előle. Az orvos mikor egy új betegséggel találkozik, igyekszik megvédeni magát és az egészségeseket, aztán gyógyítja a betegeket. Az egyház ugyanezt teszi, mikor a megváltás ajándékát adja tovább. Ugyanis az egyház Istentől azt a feladatot kapta, hogy ezt az ajándékot adja tovább a világnak. Ebből fakad az evangelizációs kötelessége is, ami nem pusztán emlékeztetés a hitigazságokra, hanem azok őrzése és továbbadása is. A szeretetnek erre a belső késztetésére, ami a szeretet külső ajándékaiban keres kifejeződést, alkalmazzuk a dialógus kifejezést. 3. A megváltás dialógusa A dialógus eredete Istenben van, Ő a kezdeményező az egész üdvtörténetben, az ember az ő megszólítására válaszol. Kettejük párbeszéde a vallásokban, személyesen pedig az imádságban konkretizálódik. Így dialógus: az imádság, a kinyilatkoztatás, a megtestesülés, Jézus földi működése. Az egész üdvtörténet úgy jelenik meg előttünk, mint egy hosszú és változatos dialógus. A megváltás dialógusa nem fizikai kényszerítő erővel hat, hanem a szeretet felhívása, amely döntést elé állít: el lehet utasítani, és szabadon igent lehet rá mondani (lásd: Jézus csodái). Ezért az egyház sem kényszeríthet senkit, csak az emberi barátságos közeledés legitim eszközeit használhatja, a belső meggyőzést és a beszélgetést. 4. A dialógus mint az apostolkodás módszere Az egyház és a világ kapcsolatát jellemezhette az egyháztörténelem során: az elzárkózás, az elítélés és a legyőzés szándéka. Napjainkban ezeket a módszereket nem használhatjuk, helyettük próbáljuk megismerni és megérteni a címzetteket, és körülményeikhez alkalmazkodni közeledésünk során. Ennek feltételei: 1. Az érthetőség: amit és ahogy mondunk, az érthető legyen a mai ember számára. Ezért meg kell vizsgálnunk a nyelvezetünket és a fogalmainkat. 2. A szelídség: „Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű.” Nem lenne méltó, ha arrogánsan, durva szavakkal, keserű lerohanással közelednénk az emberekhez azzal a szándékkal, hogy a kegyelem és a szeretet ajándékát szeretnénk megosztani. 3. A bizalom: saját szavunk (Isten szava) erejében, és a másik fél jóindulatában. Ez a légkör támogatja a két fél bensőséges kapcsolatát, és egyesíti őket a Jóhoz való ragaszkodásukban. 4. A tanárok megfontoltsága: mikor az üzenetet szeretnék átadni, mindig figyelembe kell venniük a hallgatóság fizikai körülményeit, morális, intellektuális, érzelmi szintjét stb. Ebben a dialógusban nyilvánvalóvá válik, hogy a hit fényéhez sokféle úton el lehet érni, és ezeket az utakat egy irányba lehet terelni. A különféle utak gyakran egymást is szolgálják különbözőségükben. Ezért szólít fel VI. Pál arra, hogy merjünk különböző „vonalakon” gondolkodni, mert - így egyre mélyebbre juthatunk saját vizsgálatunkban, keresésünkben, - s közben megtanuljuk jobban kifejezni magunkat, tanításunkat. Ennek eredményeként mások véleményében is felfedezzük az igazság magvait, és mi is pontosabban tudjuk kifejezni tanításunkat. Így mások tudnak rá válaszolni, és megértve azokat fokozatosan ők is befogadják. A megváltás dialógusának formái: - az aktuális tapasztalatokból indul ki - értelmes, helyes jelentéstartalommal bír - előítéletmentes - nem ragaszkodik olyan kifejezésmódokhoz, melyek már elvesztették jelentéstartalmukat és már inkább csak zavart okoznak a megértésben.
Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév

4

5. Koncentrikus körök A pápa szerint az emberiség különböző csoportjai mintegy koncentrikus körökben helyezkednek el a központ, Krisztus körül: A/ A legtágabb körben az emberiség – a nem-hívők B/ Beljebb az egyistenhívők: muszlimok, zsidók, keresztények C/ Keresztények Több ami összeköt, mint ami elválaszt A pápaság az egység látszólagos akadálya D/ Katolikusok Hosszú utat kell bejárnunk egymás megértésében, a zsinatnak ezt az utat kell követnie. A II. Vatikáni zsinatnak valóban alapvető módszerévé lett a D, gyakran történik róla említés. Az enciklika azonban nem oldja fel az alapvető kérdést: ha az egyik fél a legmagasabb igazság birtokában van, hogyan juthat a két fél egyenlő D-ban egy még magasabb igazságra? Ez a kettősség végighúzódik a II. Vatikáni zsinat dokumentumain is. 3.6. A zsinat után: három D titkárságot állítanak fel: Keresztény Egység Titkársága (1960). Az Egyházak Világtanácsa már 1963-ban üdvözli, 1965-ben közös munkabizottságot hoznak létre. 1970-ben: munkadokumentum az ökumenikus D-hoz: főleg gyakorlatias. A kölcsönösség és a közös elköteleződés a D része, kincseink cseréjére van szükség. A D célja a keresztény felekezetek teljesebb egysége. II. János Pál: Ut unum sint c. enciklikája: 1995. Vallásközi Párbeszéd Bizottsága (1964). 1991-ben a Nostra Aetate 25. évfordulójára kiadott dokumentumok: Dialógus és igehirdetés (ismertetve később, a 22skk. oldalon). Nem-hívőkkel Folytatott Párbeszéd Titkársága (1965). König bíboros vezetésével 1968-ban: D. a nem-hívőkkel (ismertetve később, 20.sk. oldalon). Háromféle D: 1. az emberi kapcsolatok, a bizalom és a szimpátia erősítése, 2. az igazság közös keresése, 3. közös cselekvés. Mindhárom síkon törekedni kell D-ra, de külön-külön is fontosak. A hívők is lehetnek befogadók. A Kultúra Pápai Tanácsa (1982). D a mai korral, kultúrával, ebbe olvasztják be később a Nemhívők Titkárságát.

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév

5

2. BUBER ÉS A DIALÓGUS ÚJ ÉRTELMEZÉSE
A D morális és normatív fogalom.6 Régen az értelem elsőbbségét hirdették. 1. Platón szókrateszi módszere. Amikor látszólag eljutnak egy individuumok fölötti általános fogalomhoz, Szókratész újabb kérdést tesz fel, s így a D-k mindig eredménytelenül, aporiában végződnek, illetve újabb D-hoz vezetnek. Beérik magának a D-nak örömével. Platónnál tehát az értelem a D részét alkotja, nem pedig a D alkotja az értelem részét. Amíg a görög polisz demokratikus, a D-ra utalt, az erőszakot D-ban fékezte meg. Az intézmények gyengék, az egyének meggyőzőereje fontos. Csak a polisz hanyatlásával nő meg az értelem szerepe. 2. Az értelem, a gondolkodó szubjektum abszolút elsőbbsége Arisztotelész szakít a D módszerével, kezdődik az értelem metafizikája, egészen Hegelig. (Tanítványával, Nagy Sándorral kezdődik a nagy birodalmak politikai hagyománya. Ez is a 20. században omlik össze, akárcsak az értelem egyeduralma.) Emmanuel Levinas: Fellép az ember önelégültsége és az immanencia ellen. A hagyományos filozófia az öntudatig elvezető tudásra épít, amelyet az ember szellemként fog fel. A tapasztalatok és ismeretek a tudás egységében konvergálnak, különböző formákban. Descartes: „cogito”. Az Én egységét fejezi ki, amelyben minden tudás megtalálható. A tudás az elgondolt létre irányul. A létre vonatkoztatva a gondolkodás kilép önmagából, miközben magában marad, és visszatér önmagába. A külsőt és a mást beemeli saját immanenciájába: a gondolataiba, az emlékezetébe. A tanulás: a megismert világ megragadása és birtokbavétele. A lét, amely a megismerő Én előtt megjelenik, ipso facto felkínálja magát. Már maga a tudomásulvétel: megragadás. A fogalom szó őrzi ezt a jelentést: „megfogni”. Ez megfelel a gondolkodás mértékének, és látszólagos „transzcendeniája” révén birtoklást és megelégedést ígér. Valójában azonban ez immanens, önelégült gondolkodás és szellemi élet. Ez adja a világ jelenségét: az elgondolt valóság és az azt elgondoló ember között megfelelés van. Husserl szerint korreláció áll fenn a gondolkodás és a világ között.7 Hegel: gondolkodásában összesűrűsödnek a nyugati gondolkodás áramlatai. Hegel filozófiája részben az abszolút tudásra, részben a gondolkodásában magával önelégült emberre épít. Az abszolút, isteni szubjektum átfogja a tárgyak világát. „A gondolkodás racionalitását az adja, hogy a fogalom lényegéhez tartozó egységet mint az appercepció őseredeti egységét, az ’én gondolkodom’ vagy az öntudat egységét ismerjük fel.” Az „Én gondolkodom” a szellem végső formája, amely tudásként jelenik meg. A valóságot beemelem a fogalmi világomba. Evvel a gondolkodással azonban Isten nem elgondolható. Ellene Feuerbach: „Az igazi dialektika nem a magányos gondolkodó monológja önmagában, hanem az Én és a Te közti D.”

6 7

Stegmaier, Werner: Das Dialogische in der Philosophie des 20. Jahrhunderts, in: Dialog als Selbstvollzug. Vö. Levinas: i.m. 65skk.

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév

6

3 . Az immanencia dialógusa A D akkor kap jelentőséget, amikor az értelem kérdésessé válik. A 20. században már nem a D-t gondolják el az értelem felől, hanem az értelmet a D felől. Husserl szembefordul Descartes és Kant filozófiájával. A filozófia lényegét a jelenség leírásában látja: a fenomenológiában. A megismerés módját alapvetően a megismert lét határozza meg. A gondolkodás különböző utakat keres, hogy a tudást az igazsághoz igazítsa. Szavakra van szüksége, legalábbis benső beszédre. A gondolkodás szétválik: kérdez és válaszol, reflektál önmagára, de mindig az „Én gondolkodom” folyamatában. De ez nem D, legföljebb a lélek párbeszéde önmagával, ahogy Platónnál. A gondolkodó, a valóságot megismerő partnerek a beszédben megnyilvánuló gondolkodással belépnek egymás gondolkodásába, hogy a közösen megtalált értelemben egyetértsenek. De az igazi bensőség elrejtve marad. A különböző Én-szubjektumok sötét pontjai elhalványulnak, az eszmecsere egyetlen tudatban, a cogito-ban összpontosul. A résztvevők a D által az értelemhez jutnak el, egyfajta szocializációval. A nyugati humanizmus az értelem belátására épít, feltételezi, hogy az igazságot mindenki szereti. Valójában azonban ki vagyunk téve a hatalmaskodásnak, a csalásnak, a hazugságnak és a propagandának. Az értelem által teremtett béke nemes – de idealizált. Levinas a D-nak, illetve a gondolkodásnak ezt a formáját is bírálja, tudatteleológiának mondja, és elégtelennek tartja: ez csupán az „immanencia dialógusa”, mondja. A szellem a dolgok rendje – vagy megfordítva: a rendezett dolgok a szellem; a gondolkodás pedig ennek összegyűjtése és rendszerezése. A megoldást nem várhatjuk attól a D-tól, amely csak a tudást akarja tökéletesíteni. Találni kell olyan D-t, amely az igazi D-hoz elvezet. Nem lehet feltételezni egy szuverén és isteni tudás előzetes egységét, egy substantiát, amely önmagát elgondolja, és amely szétszóródott a tudatok sokféleségében, amelyek önmagukban korlátozottak, de aztán lassan konvergálnak, és összeadódva eljutnak az elveszett egységig. Husserl fenomenológiájában a szubjektum is megfigyelhető és leírható adottság: egy a sok közül, amelyik azonban már csupán én. Fenomenológiája „egológiává” lesz. Ahhoz a felismeréshez azonban eljut, hogy több szubjektum is létezhet; innen jut el az interszubjektivitás elméletéhez. Levinas azért bírálja mégis ezt a felfogást, mert ebben a perspektivában a többi szubjektum csak az én világom objektuma: tárgyak, amelyek által én a saját szubjektumomat megalkothatom. A másikat önmagam mintájára gondolom el, az én egom projekciója, alter-ego. 4. A D filozófiájának kezdetei Az igazi áttörés az I. világháború után kezdődött, főleg Rosenzweig, Ebner és Buber munkásságával. Ők megkérdőjelezik a Descartes által felállított szubjektum-fogalmat, mert ez véleményük szerint szolipszizmushoz vezet. Ez a filozófiai elgondolás az embert a szándékos tudatára próbálta redukálni. A D-filozófia viszont azt hangsúlyozza, hogy az ismeret eredete nem az egyes szubjektumban, hanem az emberek nyelvi-személyes találkozásában rejlik, az „Én”-ben, aki a „Te”-vel szemközt áll, kezd vele párbeszédet. Csak a kommunikációnak a „Te” által létrejött teljes alakja által fedezi fel az „Én” önmagát, és tud megnyílni a világ, az „Az” felé. Az „Én” és „Te” korrelációja megelőzi az „Az”-t, ez áll az emberek ószövetségi kapcsolatainak hátterében, istenkapcsolatukban. Az istenkapcsolat mind a teremtésben, mind a történelemben alapvetően dialogikus természetű, és csak az Istennel folytatott párbeszédben állhat fenn az ember. Rosenzweig szerint a megtérés és a megbocsátás is csak ebben a szemköztiségben képzelhető el. Levinas ennek etikai jellegét emeli ki.8

8

Lexikon philosophischer Grundbegriffe. Freiburg, 2003. 84. (Dialog címszó).

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév

7

A monológgal szemben a D. a beszélgetés eseménye, amelyben a Másik éppen úgy szóhoz jut, mint Én, és az a tárgy, amelyről szó esik. A D-hoz ezért időre van szükség, hogy végbemehessen „az Egyik a Másikért” (Levinas) mindig új eseménye. „A D a nyelv a maga őseredeti valóságában.” Humboldt: „Minden beszéd a párbeszédben gyökerezik.” Ennek az az oka, hogy a Jó és az Igaz a történelemben mindig csak a konkrét történeti emberek létén keresztül megy végbe, tehát senki sincs, aki csupán a saját, önmagában álló léte alapján elérhetné a Jót és az Igazat. Hanem valójában mindenki benne áll abban a törekvésben és megismerési folyamatban, amelyet a beszédében kimond, a Másik elé tár. Az emberlét lényegéhez tartozik tehát, hogy „a Másik túszai vagyunk” (Levinas). A létünkben ez valósul meg, az ebből fakadó nyelvi kifejezésben mutatkozik meg a komoly D. Ez már nem-verbálisan is létrejön, ha komolyan vesszük a felelősségtudatunk alaptényét. Teológiai szempontból a D kötelessége abból fakad, hogy Isten az embert nem magában álló egyetlen lénynek teremtette, hanem az emberlét sokféleségének kikerülhetetlen különbségeiben élőnek, különösen is „férfinak és asszonynak”. Ebből fakad az a végtelen és abszolút kötelezettség, hogy a Másikkal dialogikusan találkozzunk. A D előzménye: „rászorulunk a Másikra, és ami ugyanaz, „komolyan vesszük a (diakronikusan végbemenő) időt” (Rosenzweig). A D etikai alapkötelezettség, kategorikusz imperativusz. Ezt azonban csak az én szabad döntésemmel valósíthatom meg, mégpedig úgy, hogy kiteszem magam egy nyitott jövőnek, amely a Másik és közöttem fog létrejönni. Önmagamnak e kockáztatásában azonban azt remélem, hogy ennek az eseménynek végtelen értelme van. A végbemenő D-ban ezáltal megnyílik az út a kapcsolatokra.9 5. A D és a transzcendencia 5.1. Levinas szerint a mai D-filozófia az emberközi kapcsolatokból, az emberi eredeti közösségi voltából indul ki, amelyben a D végbemegy. A magának-valóság önelégültségével szemben az emberréválás egy másik lehetősége, amely nem az öntudat tökéletességére épít. Marcel: az autarkia, az önelégültség kritikája ez: csak a személyek közti kapcsolat nevezhető szelleminek. 5.2. Martin Buber alapszavai: Én-Te, Én-Az10 Az új szemléletben a nyelv nem redukálható arra a funkcióra, hogy a sokféle Ego között tudást közvetítsen, és azokat összevesse – hogy aztán ebben a folyamatban ezeket a tudásokat az egyetemes érthetőség szintjére emelje fel. A gondolkodó Egókat ez az értelmesség elnyelné. A gondolkodó személyek közti kapcsolatnak önmagában való értelme van, a szocialitás. Ez akkor jelenik meg, ha egy Te-t egy Én megszólít. Ez radikálisan különbözik az Én-Az alapszótól. Ez utóbbi csupán a semleges ismeret aktusa; az idealista filozófia így jelöli a szubjektum kapcsolatát a világgal. A másikat Te-ként megszólítani és vele beszélni nem függ a másik előzetes megtapasztalásától, a Te jelentősége ebből nem vezethető le. A D nem pusztán az egymással beszélgető emberek találkozása, hanem a szellem eseménye, amely épp oly levezethetetlen és ősi, mint a cogito. Buber szerint az abszolút Te-ben az örökre láthatatlan, nem tematizálható Isten Te-jét szólítjuk meg. Marcel szerint eltéveszti Istent, aki harmadik személyben próbálná megszólítani. A D-ban adódik a megnyílás lehetősége a transzcendenciára a világban elérhető ismereten túl. ***

9

10

Lexikon für Theologie und Kirche. Freiburg, 2001. Bd. 3. Dialog címszó. Buber, Martin: Én és Te, Budapest, 1999.

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév

8

Idézetek Martin Buber könyvéből: Az alapszó: ÉN-TE, ÉN-AZ szópár. Az alapszókat lényével mondja ki az ember. Aki azt mondja: Te, annak semmije sincs. De a viszonyban áll. Háromféle viszony létezik (9.o.) Egyszerre akarat és kegyelem által (10.) Az ima nem az időben van, hanem az idő az imában (12.). A tapasztalás – távolság; a viszony – közelség. A Te-ről nem tudunk semmi rész szerintit, csak mindent (15.). A Te találkozik velem, de én lépek kapcsolatba vele. A Te által leszek Én-né. Jelenlét és tárgy (16.) A Te hatás-mozzanata: a szeretet történik (Jézus! 19.) A szeretet a világban ható erő!!! – A gyűlölet (21.) A Te dologgá válhat. Váltakoznak: báb, pillangó (23.). Kezdetben van a viszony. Az Én-Te alapszó én-előtti, az Én-Az alapszó én utáni (28.) A világ kétarcú az ember számára, amint kétarcú az ember magatartása is a világban (39!!). Az nélkül nem élhet az ember. De aki csak Azzal él, az nem ember.

*** 5.3. Rosenzweig a magányról Szerinte a D-ban abszolút távolság van az Én és a Te között, mert mindenki egyetlen, a másikhoz képes abszolút más. A dia-logus közvetlen kapcsolata átlép ezen a távolságon, anélkül, hogy azt megszüntetné, ahogy a tekintetünk túlnéz a messzeségbe. A D rendkívüli áthatolóképessége és a szocialitásnak vagy az emberi közelségnek supra-ontologikus vagy vallási jelentősége itt mérhető le. A transzcendencia távolsága vagy egészen másfélesége egyszerre jelzi a különbséget és a kapcsolatot az Én és a Te mint beszélgetőpartnerek között. Az Én-t és a Te-t nem lehet objektíven összefoglalni, az „ÉS” köztük nem lehetséges, nem alkotnak összetett egységet. Rosenzweig szerint a magány az individuum lényegéhez tartozik. Nincs olyan egység, amely a fejük fölött egy harmadik szellemben létrejönne. Nem lehetséges a Te „tematizálása”, tapasztalattá redukálása. A Te nem objektiváció. A találkozás nem abba a rendbe tartozik, mint a tapasztalás. A D-ban viszont létrejön egy átmenet a másikhoz ott, ahol egyébként nincs átjárás. Éppen mert a Te abszolút más, mint az Én, jöhet létre egyiktől a másikig a D. Ez a D-filozófia paradox üzenete: a szellemet a transzcendencia, a szocialitás felől, a másikhoz való közvetlen kapcsolat felől határozza meg. Buber szerint ez a kapcsolat, a reláció – és ez az, ami kezdetben volt. A nyelv nemcsak arra való, hogy a tudat állapotait kifejezze, hanem a transzcendencia összehasonlíthatatlan szellemi eseménye, ahol a közlés szándéka kapcsolatot hoz létre. Rosenzweig ezt a kinyilatkoztatás síkjára vonatkoztatja, amely a világot kapcsolatba hozza az Abszolúttal. Az öntudatra tehát csak az Én-Te D-ban juthatunk el, ahol reláció jön létre: radikális különbségük önmaguk többletét adja magukon kívül, a legközelebb állónak a közelségében. A több és a jobb dimenziója magában a D-ban nyílik meg: ez a Másik hozzám jövetelének a kegyelme, kegyelmes ajándéka. A D ezt jelenti: a Te nem közömbös az Énnek, olyan önzetlen érzés, amely torzulhat ugyan gyűlöletté, de megvan a lehetősége, hogy szeretetet vagy ahhoz hasonlót hozzon létre. Csak a transzcendencia D-ában jön létre a Jó eszméje, egyesegyedül azon az alapon, hogy a találkozásban a Másik számít. Az Én és Te találkozásából születő kapcsolat az eredeti helye és állapota az Etika feltűnésének. A Jó konkrét formában: a másik ember értékessége. 5.4. A D a transzcendencia őseredeti modusza A D maga a transzcendencia. A D-ban beszélés nem egyik lehetséges formája a transzcendenciának, hanem annak őseredeti módja. Csak akkor kap értelmet, ha egy Én Te-t mond. Ez a „Dia” a D-ban. Az ember konkrét kontextusában a transzcendencia legalább annyira érvényes fogalom, mint a világ-immanenciáé, sőt megkérdőjelezi az immanenciát. A Között-nek új módját fedeztük fel, amely szakít a substantia és a subjectum ontológiai fogalmaival. Az együtt-jelenlét és szocialitás ontológiája és benső élete ez. Ki kell emelnünk ennek antropológiai és teológiai jelentőségét. Az intencionalitás fenomenológiája mellett megjelenik a
Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév

9

reláció fenomenológiája. A szándékolt aktus visszafordíthatatlan polaritása: ego – cogito – cogitatum. Itt az Ego pólusa sosem változhat objektív pólussá. Evvel az elgondolással szembenáll az Én-Te reciprocitása: Az Én Te-t mond egy Te-nek, aki maga is Én, és aki az első Én-nek szintén Te-t mond. A D-ban a beszéd aktivitásával együttjár a meghallgatás passzivitása. A Te-t exkluzívan szólítja meg, nem mint a világ részét, bár a találkozás a világban megy végbe. Létezik tehát olyan emberi szellemiség, amely nem a tudásban, nem a tapasztalat megértésében kezdődik el. A Te-hez való kapcsolat a legtisztábban a láthatatlan Istennel való kapcsolatban valósul meg. Az imádság Istene, a megszólításé eredetibb, mint az az Isten, akit a világból vagy egy érvből a priori levezetnek, és kijelentő mondatban kimondanak. Az Isten-képmásságunk a Te-ben, nem pedig az Én-ben nyilvánul meg. Ugyanaz a mozgás, amely a felebaráthoz vezet, vezet el Istenhez. Isten epifániája mindig etikai összefüggésben, a másikkal találkozásban megy végbe. Buber szerint az Én-Te kapcsolat folytatása az Isten-kapcsolat (vö. Iz 58, Mt 25). Az „istenfélelem” kifejezés gyakran előfordul, ott, ahol elsősorban a Te tiszteletéről, a felebarátról való gondoskodásról van szó. Lev 19,14; 25,17; 25,35skk. Gabriel Marcel „Abszolút Te”-nek mondja Istent. 6. A D-tól az etikáig Szemére vetik a D kidolgozóinak, hogy negatív pszichológiát és ontológiát művelnek. Pedig a D etikai dimenziót rejt magában a transzcendencia és a kapcsolat kettős értelmében: azáltal, hogy egyszerre jelzi az abszolút távolságot és annak áthidalását a beszéd által az ÉN-TE közvetlenségébe. Az etikának ez a fogalma szakít a hagyományos értelmezéssel, amely az okosságból vagy az egyetemes cselekvési elvekből vezette le magát, vagypedig az értékek hierarchiájából vagy a platóni ideavilágból. Az etikai a D Én-Te-jében kezdődik, amikor fölfedezi a másik ember értékességét, illetve önmagáét e kapcsolatban. A D feltételezi, hogy kiszolgáltatom magam, az Én a Te rendelkezésére bocsátja magát. Nem éri be avval, hogy elgondol valamit, hanem azt szóvá is teszi: a nyelv ezt az alapmozgást hordozza. Az önelégültségből kilép a tegezés és a megszólítás indiszkréciójába, amelynek felelősséget és tiszteletet kell ébresztenie. A „szemtől szembe” kötelezettséget foglal magában: a másik szolgálatáét. Egyenlőtlenség keletkezik. A másiknak kimondott szó a befogadás etikájában az első vallásos szolgálat, az „első imádság”, az első liturgia, amely által Isten megjelenik, és Isten szava is bebocsátást nyer a nyelvbe. Nem mintha a másik embert tartanánk istennek, vagy Isten, az Örök Te a másiknak meghosszabbítása lenne, hanem úgy, hogy a gondolkodó ember számára a hozzá intézett szónak jelentősége lesz. A D a tudással szemben az egyenlőtlen gondolkodása, amely túlgondol az adottságon. A másik iránti szolgálatomban, diakoniámban többet gondolok, mint amit meg tudok ragadni, ilyen módon a megragadhatatlan értelmet kap. E modalitásban többet gondolok, mint amit gondolok. Így jelenhet meg számomra a végtelen.

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév

10

3. A DIALÓGUS TEOLÓGIÁJA
1. Az emberi Te-től az isteni Te-ig11 Az újszülött csecsemő és a kisgyermek édesanyja mosolyában, személyes törődésében ismer rá önmagára: a Te felé való mozgásában. Innen vezethet el az út Isten szeretetének megértéséhez, főleg akkor, ha a szülők maguk is Isten gyermekének tudják magukat, és együtt fordulnak Istenhez. Egyedül a kereszténység ad elégséges magyarázatot a szellemnek arra a felismerésére, hogy a lét és a szeretet koextenzív. A szubjektum csak úgy ismerheti meg igazán önmagát, ha kilép önmagából egy Másikhoz, egy a szeretetben felismert Te-hez. Ez a szeretet-játék a természeti világ legnagyobb létteljességének látszik. Ez azonban nem lehet a lét végső értelmezése, két okból: – Ha a személyek közti szeretet lenne az Abszolút, Isteni valóság, akkor az Isten iránti szeretet nem lehetséges, hiszen vele nem közös a természetünk. Ő lényegénél fogva akozmikus, az ember pedig a kozmoszhoz kötött. – Ha a szeretet a természet kivirágzása, akkor ez is csupán egy módja a létnek, nem pedig a lét foglalata. A természetben ott van a szeretet ellentéte: fajok harca, kegyetlenség. Kérdés: az emberélet kezdetén jelentkezett a szeretetnek egy ígérete, amely abszolútnak látszott? Eljuthat-e ez a teljességre? 2. Az abszolút Te dialektikája Az első istenkép a mítoszoké, amelyek a vallás irányában lépik át a szeretet őstapasztalatát. A természet és a lét idegenségével szemben egy Hatalom megtapasztalása, abban egy „értünk-való” élménye, amely mögött egy Te-nek kell állnia. Ennek az istennek alaptulajdonsága, hogy vigyáz rám, értem van: személy, egy személy hatalmával és szabadságával felruházva – az ellenségemnek is megvan a maga istene. Tisztult példái ennek a homéroszi mítoszok oltalmazó istenei: Odüsszeuszé Athéné. Az emberek világa fölött ott található az isteneké, fölöttük pedig Zeusz. Az egyiptomi Ré mindenható, és Egyiptomra vigyáz. Izrael Istene is így jelenik meg: „Értünk való”, aki eleinte riválisa a többi isteneknek, és csak hosszú fejlődési folyamat végén ismerik föl benne az egyetlen Istent. A filozófia felülmúlja a mítoszok világát, amelyben a halandó világ fölött álló halhatatlan istenek is alá vannak vetve a végzetnek. Az isteninek mélyén valójában az Abszolút és a Feltétlen rejlik, csak így tud a világ alapja lenni. Platón szerint ez a Jó ideája, amely mindent beragyog, de nem személyes szeretet. A szeretet az Istenre vágyódó emberben jelentkezik. – Az Abszolútnak, ha valóban az, igazában nem lehet ellentéte. Nicolaus Cusanus szerint Isten a „non-aliud”, a NemMásik. Az Egyetlen, minden szeretet forrása, maga nem lehet szerető Te. – Ebből adódik: az Abszolút-Isteni, amely az ember minden vallási törekvésének célja és tárgya, eltűnik a kimondhatatlanságban, nem válhat Te-vé: neki tulajdonítunk minden jót, ez azonban felülmúlja az Én-Te kapcsolatok korlátait, a személylét határait. A különböző misztikák beszámolnak erről a tapasztalatról. Ez a filozófiai kifinomult misztika azonban könnyen az ateizmusban végződik: a tartalmatlan Abszolútum Hegelnél logikai forma, Marxnál dialektikus folyamat, s végül az egész visszahull az istenített emberközi szeretetbe. Az emberiség istenképe így beteljesületlen marad: két pillérről próbál hidat építeni, de sikertelenül. Tisztán filozófiai vallás nem létezhet, legalább másodlagosan támaszkodnia kell a mítoszokra, ahol van ima és áldozat. – Másrészt viszont a mitikus rendszerek sem tudnak eljutni a filozófiai egyetemességhez. A szív (Pascal!) olyan Istent keres, aki Te, és akivel abszolút szeretetre léphet; az értelem viszont tiltja, hogy Istent Te-nek fogja fel, hiszen abszolútnak kell lennie, tehát legjobb esetben is csak valami egyetemes jóság lehet, amely nem személyesen megszólítható és megszólaló.
11

Von Balthasar, Hans Urs: Der Zugang zur Wirklichkeit Gottes, in: Mysterium salutis, Einsiedeln, 1967. II. 15skk.

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév

11

3. Az üdvösség párbeszéde: az embert megszólító Isten Izrael Istene olyannak mutatkozik, mint aki a totális és feltétel nélküli szeretet, aki mint ilyen mindenható: abszolút szeretete bizonyítja abszolút létét: actus purus amoris. Olyan Isten, aki filozófiai értelemben is abszolút létnek bizonyul. Ez az Isten szólította meg az embert, és hívta meg szeretetébe. Kérdés, hogy a véges teremtmény ezt hogyan tudja befogadni és viszonozni. Ez az Ószövetség sajátos dialektikájában nyilvánul meg: egyfelől biztos kijelentés (Isten nem bánja meg elhatározását), másfelől feltételhez kötött (az ember válaszához), úgy azonban, hogy az embert megtartja kegyelmében tagadása ellenére is. Kérdés továbbá, lehetséges-e szeretetközösség két ennyire különböző személy, Isten és ember között. Visszatérve az anya-gyermek párhuzamhoz. A csecsemő édesanyjából született, mégis csoda a számára: belőle lett, mégis önálló, szabad személy, aki az évek során felnőtté érik. Az az időszakasz hasonlít Hans Urs von Balthasar szerint a természetes istenismeret és természetes istenszeretet szakaszához. A világ minden dolga feltételesnek, végesnek bizonyul, ez a felismerés azonban nem feltétlenül vezet el az Abszolútumhoz. Az I. Vatikáni zsinat kijelentette ugyan, hogy Isten a természetes ész világánál megismerhető, de tudatosította ennek a megismerésnek a korlátait is. Isten úgy teremtette meg, hívta létbe az embert, hogy nem szólította meg személyesen, ahogy az anya a gyermekét: így jött létre a természet rendje. Hogy a történelemben Isten személyesen megszólította az embert, feltárta intim benső világát, megvallotta szeretetét, az a teremtés első aktusához képest egy második, kegyelmi aktus. Ami persze nem zárja ki azt, hogy az ember legmélyebb lényege szerint kezdettől fogva Isten, az abszolút Te által megszólított és neki válaszoló lény, már akkor is, amikor erről még tudatos ismerete nincs. (Ahogy a csecsemőt a szeretet nyelvével szólítják először, és erre öntudatlanul válaszol, s csak így vezetődik be a nyelv misztériumába.) A válasznak ez a képessége azonban nem a természetünkkel adott, hanem kegyelmi ajándék, amely messze meghaladja az ember természetes képességeit. Az isteni Te csak emberi formákban tud hírt adni magáról, ez pedig magában hordja a félreértés lehetőségét. Ezen csak az segíthet, ha az ember a kegyelem által valóban „az isteni természet részesévé lesz” (2Pét 1,4). Isten megajándékozza az embert avval a kegyelemmel, hogy felismerhesse az abszolút szeretetet, és maga is képes legyen a feltétlen szeretetre: felfogja Isten felfoghatatlanságát. Ennek legvégső stádiuma Jézus Istentől elhagyatottsága, amelyben Isten a világ iránti végső szeretetét mutatta meg. Istennek a történelemben megnyilvánuló „jelei” együttvéve felmutatják e titoknak látható alakját, amely így is felfoghatatlan marad. Mégis óriási a különbség a természeti-teremtményi megismerés és a kegyelmi megismerés között. Az előbbi számára a negatív, apofatikus teológia a végső lehetőség, túl a katafatikus, pozitív teológia tapogatózásain. Az utóbbiban, a kegyelmi kinyilatkoztatásban azonban Isten pozitív megragadhatatlansága jelenik meg: olyan mérhetetlenül szeret, hogy magára veszi az ember minden vétkét, és fájdalomban, sötétben, pokoli Istentől-elhagyatottságban meghal érte, és ebben a „megölt” állapotban ehető-iható ételként adja oda magát az embernek. 4. A Szentháromságon belüli szeretet-dialógus Mindennek előfeltétele azonban az, hogy Isten nem a teremtéssel vagy a kinyilatkoztatássalmegtestesüléssel kezd el szeretni, hanem öröktől fogva magát ajándékozó, atyai szeretet, erre válaszoló, fiúi szeretet, és e szeretet közös ajándéka. Isten misztériumának kegyelmi megismerése ebbe a szentháromságos szeretetfolyamatba emeli föl az embert. A világ végső, abszolút alapja ez a személyes szeretet. Az egyetlen Isten (az Atya) megajándékoz „egyetlen Fiával”, hogy engem szeretetének Szentlelkével belülről betöltsön. Erre az ember egyetlen válasza lehet: ezt a szeretetet befogadni, hagyni, hogy Isten betöltsön szeretetével, Isten legyen bennem. A hit, remény és szeretet aktusában valósulhat ez meg. A szeretet szava és az arra adott válasz: dialógus.

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév

12

4. A DIALÓGUS A II. VATIKÁNI ZSINAT DOKUMENTUMAIBAN
Angol fordításokban: kb. 54x. A GS-ben egész fejezet. UR-ben először. A DV-ban 1x (colloquium): ima. Főleg: UR, AG és GS. A D része annak a törekvésnek, hogy az egyház az egész emberiséggel akar szóba állni. A latin szöveg két szót használ: dialogus és colloquium, az angol fordítások ezt csak részben követik. Az általuk használat szavak: Dialogue: formálisabb, előre szervezett találkozás. Conversation: lazább beszélgetés. 1. D az ökumenében „Dialogus”, nemcsak lehetséges, hanem kívánatos. A többi keresztény egyenrangú partner, nem csupán hallgatóság. A dokumentumnak nagy visszhangja volt azok között, akik inkább Bubert ismerték, mint Tamást. A katolikusok változtassanak magatartásukon: a többi keresztények nem idegenek, hanem egy folyamatos D partnerei. Azt keresni, ami összeköt, nem ami elválaszt. Nem egyszerűen az elszakadt testvéreket hívja visszatérésre. Alapvető magatartás: rokonszenv és nyíltság, kölcsönösen kérdések. A Dominus Jesus nyilatkozatban is fölmerül: Krisztus valódi egyháza a római katolikus egyházban áll fenn („subsistit in”). De az egyházlét elemei másutt is megtalálhatóak. Az egymástól elválasztó akadályokért mindnyájan felelősek vagyunk. Unitatis Redintegratio határozat az ökumenizmusról A határozat reményteljes ígéret a közeledésre. Nekünk, katolikusoknak kell kezdeményeznünk különvált testvéreink felé. A különböző egyházak, közösségek sajátos értékekkel is rendelkeznek, nincs szó rekatolizációról, nem akar teljes egyformaságot mindenben. A szeretet legyen minden dolog legfőbb törvénye. Közös tanúságtétel, összefogás főleg a szociális együttműködésben. Felosztása: Bevezetés; 1. Az ökumenizmus katolikus elvei; 2. Az ökumenizmus gyakorlata; 3/I. Keleti egyházak; 3/II. Nyugati különvált egyházak és egyházjellegű közösségek „Dialógus” a dokumentumban: (3): a katolikus egyházé a kegyelem és az igazság teljessége. (4): itt fordul elő először a D szó! Később szinte zsargonszó lesz, bár eleinte csak idézőjelben szerepel. A szakemberek dolga. UR 9 hozzáteszi: egyenrangú félként. A Szent Officium 1949-ben az ökumenikus mozgalomról így beszél: egyenlőek párbeszéde (pari cum pari), egyszerre tanulnak és tanítanak. „A párbeszédben a közösségek képviselői a szakemberek; „az igazságnak megfelelőbben ismeri meg mindkét fél a másik közösség tanítását és életét.” (9) Fontos különvált testvéreink lelkületének, szándékának megismerése; találkozókon egyenrangú félként vannak jelen, a résztvevők szakemberek legyenek, püspökök figyelme kísérje munkájukat. (11) Katolikus hitünket alaposan és pontosan kell kifejezni, ne váljon akadállyá hitünk megfogalmazása; az igazságoknak hierachiája van. (14) A keleti egyházakkal folytatott dialógus hasznára van, ha kellőképpen számot vet az egyház keletkezésük, fejlődésük sajátos körülményeivel, római székkel való kapcsolatuk természetével a különválás előtt. Ez a D is szakemberek formális tárgyalása. (18) Az egyház törekvése az egység és közösség fokozatos elérésére irányuljon – „főleg az imádságban és testvéri párbeszédben”; „a zsinat reméli, hogy ha szívvel-lélekkel vállaljuk az ökumenikus munkát, leomlik a fal, amely a nyugati és keleti egyházat egymástól elválasztotta”. (19) A többi egyházakkal és egyházi közösségekkel kapcsolatban: „jelentős pontokban térnek el … a kinyilatkoztatott igazság szempontjából is”. Utal a D alapjaira, hogy könnyebben kezdődhessék el az ökumenikus D. Négy pont van, ami összeköt, de el is választ.
Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév

13

(20) 1. Jézus Krisztus Úr és egyetlen közvetítő Isten és ember között – de mást tanítanak az egyházról, Máriáról. (21) 2. Szentírás rendkívül jelentős eszköze az egyházközi dialógusnak – de „eltérő módon vélekednek a Szentírás és az egyház viszonyáról”, a tanítóhivatalról. (22) 3. A keresztség egyesíti mindazokat, akik általa újjászülettek (szentségi kötelék) de „nem őrizték meg sértetlenül … az Eucharisztia misztériumának teljes gazdagságát. … Legyenek tehát a párbeszéd témái: az úrvacsora, a többi szentségek, az istentisztelet és az egyházi szolgálatok körüli tanítás.” (23) 4. Krisztus-hitükből fakadó példamutató életük, cselekvő hit – de az Evangélium erkölcsi tanítását sokan másként értelmezik. Az ökumenikus párbeszéd kiindulópontja lehet: Kol 3, 17. Fontos folytatása e dokumentumnak a Keresztény egység titkársága dokumentuma az ökumenikus D-ról (1970. aug. 15.) „Amikor keresztények találkoznak.” Érdekes, hogy a keleti egyházakról szóló OE nem említi a D-t. Ez mutatja, hogy a D csak az elszakadtak intézményes kapcsolatára vonatkozik: a keleti katolikus egyházak a katolikus egyházhoz tartoznak. 2. D a többi vallással A nem-keresztény vallásokkal kapcsolatban a colloquium fordul elő a latinban. Nostra Aetate nyilatkozat az egyház és a nemkeresztény vallások viszonyáról Az Egyház történetében először született ünnepélyes tanítás ebben a kérdésben. a.) Szerkezete: Egyetlen fejezet, amely öt pontból áll: a vallások közös vonásai; a hinduizmus, a buddhizmus és egyéb vallások értékei; a muzulmán vallás nagyrabecsülése; benső kapcsolat az izraelita vallással; az egyetemes testvériség minden diszkriminációt kizár. b.) „Párbeszéd” a szövegben: (2) utolsó bekezdés: „ Az Egyház buzdítja gyermekeit, hogy okosan és szeretettel, párbeszédet folytatva és együttműködve más vallások követőivel, mutassák be a keresztény hitet és életet...” (colloqium et collaboratio). (4) ötödik bekezdés: „ Nagy a keresztények és zsidók közös szellemi öröksége...akarja a zsinat támogatni a közös megismerést kettejük között...ennek fő eszközei a szentírási és teológiai tanulmányok, valamint a testvéri párbeszéd (fraternis colloquiis).”

-

Ad gentes határozat az egyház missziós tevékenységéről Az egyház lényegénél fogva misszió, a Szentháromság mintájára. (11): Címe: Az élet tanúságtétele: a párbeszéd. Humánus és őszinte D-ban kell lenni az emberekkel, hogy a többiek látva jócselekedeteinket, dicsőítsék az Atyát. Bubert követve: a D nem feltételezi, hogy a partnerek feladják vagy relativizálják saját meggyőződésüket, hanem csak azt, hogy egymást személynek fogadják el. Tehát meggyőződéses keresztény és meggyőződéses muszlim vagy buddhista között lehetséges D. A türelmes párbeszédből megtanulható, hogy milyen kincseket osztott ki a nemzeteknek az Isten. (12): Keresztény szeretet és béketörekvés. A keresztény szeretet semmi nyereségre vagy hálára nem számít. (16): Fontos a papság képzése, hiszen a D a fő eszközük. (22.) Címe: Egység a sokféleségben. Népeik szokásaiból és hagyományaiból, bölcsességéből és tudományából, művészetéből és alkotóképességéből fölhasználják mindazt, ami képes megdicsőíteni
Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév

14

a Teremtőt, szemléltetni az Üdvözítő kegyelmét és alkalmas az élet keresztény berendezéséhez. … Így könnyebben felfogható lesz, hogy a népek bölcsességét és bölcseletét fölhasználva milyen utakon keresheti a hit a megértést, s hogy miképpen lehet összeegyeztetni a szokásokat, az életfelfogást és a társadalmi rendszert az isteni kinyilatkoztatásban föltárt erkölcsi követelményekkel. Ez a vizsgálódás utakat fog nyitni a mélyebb alkalmazkodásnak az egész keresztény élet területén. Így el lehet majd kerülni minden szinkretizmust és hamis partikularizmust, a keresztény élet alkalmazkodni fog minden kultúra sajátos szelleméhez, a helyi hagyományok pedig a különféle népcsaládoknak az evangélium fényével megvilágított sajátos kincseivel együtt beépülnek a katolikus egységbe. (28-34): A hitterjesztés kongregációjának szerepe új: nem propaganda. Tudományosan fel kell készülni a párbeszédre, különösen a nem keresztény vallásokkal és kultúrákkal. (41): A laikusok dicsérete. – Itt elmozdul a D értelme: már nemcsak hivatalosak formális vitája. Az egyház itt inkarnatorikus, nem annyira mint intézmény szerepel. Dignitatis humanae nyilatkozat a vallásszabadságról A nyilatkozat végleges formában való megszületéséig nehéz út vezetett: hétszer fogalmazták újra és csak a pápa kívánságára lett lezárva. Az ellentétes vélemények főleg a régi alapelvre hivatkoztak: a tévedésnek nincs joga, csak az igazságnak. a.) Szerkezete: - I. A vallásszabadság elve általában (a vsz. alapja; a vsz. és az ember viszonya Istenhez; a vallási közösségek szabadsága; a családot megillető vsz.; a közhatalom feladatai; a vsz. korlátai; a szabadságra való nevelés) - II. A vallásszabadság a kinyilatkoztatás fényében (a kinyilatkoztatás feltárja a vsz. alapjait; Krisztus és az apostolok magatartása; az Egyház Krisztus és az apostolok példáját követi; az Egyházat megillető szabadság; az Egyház tagjainak feladatai) b.) „Párbeszéd” a szövegben: A magyar szövegben csupán egyszer, a 3. pontban jelenik meg: communicatio et D.: közös igazságkeresés. „Az igazságot pedig a személy méltóságának és társas természetének megfelelő módon kell keresni, azaz: szabad kutatás útján, tanítás, illetve útbaigazítás, közlés és párbeszéd segítségével...” c.) Tanítása: A vsz. alapja az emberi személy méltósága, ami az értelem útján és a kinyilatkoztatásból egyaránt megismerhető (2. pont: „ A zsinat kijelenti, hogy az embernek, aki személy, joga van a vallásszabadsághoz.”). A vsz. elismerése segíti a másvallásúakkal való kapcsolatot és hangsúlyozza, hogy a vallás alapvető lényege az ember szabad kapcsolata Istennel. A régi alapelv nem áll meg: a vsz. elismerése nem jelenti az igazság feladását (ugyanakkor a tévedő ember még nem veszíti el méltóságát és jogait. Vö. Pacem in Terris) 3. A világgal Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció az egyház és a mai világ viszonyáról (a D 8+8=16-szor fordul elő!) I. rész: Az egyház és az ember hivatása: (3): az egyház szolidáris az egész emberiséggel, D-ban. Ez nem formális D! Az egyház viszonya a nem-keresztényekhez: az emberi személy alapvető méltóságára épül. „Napjainkban az emberi
Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév

15

nemet saját találmányai és saját hatalma ámulatra indítja, de gyakran aggasztó kérdések gyötrik: merre fejlődik a mai világ, mi az ember helye és szerepe a mindenségben, mi értelme van egyéni és közösségi törekvéseinek, s végül mi a dolgok és az ember végső célja? Ezért a Zsinat – Isten Krisztus által összegyűjtött egyetemes népének hitét tanúsítva és kifejtve – nem is adhatná ékesebb bizonyságát elkötelezettségének, tiszteletének és szeretetének az emberek nagy családja iránt, melyben maga is él, mint hogy hozván az evangélium világosságát párbeszédet kezd e kérdésekről, és az emberiség rendelkezésére bocsátja azokat az üdvös erőket, melyeket maga az Egyház a Szentlélek vezetése alatt alapítójától kap.) (21): hívők és nemhívők őszinte és okos D-a. A cél: jobb világ építése. Én-Az kapcsolat tehát: közös célra szövetkezni. De: a másik tisztelete vezethet Én-Te kapcsolathoz! Ratzinger kommentárja LThK-ban: XII. Piusz korához képest ez bátor lépés. A plenáris vita során a módosításokkal kerül be „több atya” javaslatára. „Az Egyház, jóllehet teljesen elutasítja az ateizmust, őszintén vallja, hogy minden embernek, hívőknek és nem hívőknek egyaránt együtt kell működniük e világ helyes építésében, melyben közösen élnek, ami természetesen lehetetlen őszinte és okos dialógus nélkül. Helyteleníti tehát a hátrányos megkülönböztetést a hívők és nem hívők között, amit egyes államok vezetői, figyelmen kívül hagyva az ember alapvető jogait, jogtalanul gyakorolnak. Igényli a hívők számára a cselekvési szabadságot, hogy ebben a világban Isten templomát is építhessék. Az ateistákat pedig emberségesen hívja, hogy nyitott szívvel szemléljék Krisztus evangéliumát.” (22): Mindenkivel azonos az emberségünk, a teremtett és megváltott voltunk: ez a közös alap. De innen kiindulva a misszió alapkötelesség. (23): személyközi kapcsolatokban testvéri D. GS 25 szintén. „A mai világ főbb jellegzetességei közé számít az emberek közötti kapcsolatok megsokasodása, amiben igen nagy része van a technikai fejlődésnek. Az emberek testvéri dialógusa azonban mégsem e fejlődésben, hanem mélyebben, a személyek közösségében valósul meg, mely egymás teljes szellemi méltóságának kölcsönös tiszteletét igényli. A krisztusi kinyilatkoztatás nagy segítséget nyújt a személyek e közösségének létrejöttéhez, s egyúttal elvezet minket a közösségi élet törvényeinek mélyebb megértésére, mely törvényeket a Teremtő írt bele az ember szellemi és erkölcsi természetébe.” (28): az ellenség szeretete. Semmelroth kommentárja: „Az igazi D megkívánja azt a tiszteletet, sőt szeretetet, amely a másikat partnerként komolyan veszi. A D fogalmában a zsinat egy olyan felfogást tett a magáévá, amely lehetővé teszi, hogy korábbi idők nézeteit módosítsa, korunk igényei szerint. A D szembenállás és különbözőség, és nem zárja ki a saját hitünk igazának megvallását. De ugyanakkor megkíván annyi odafordulást és tiszteletet a másikhoz, hogy beszélnek egymással, és készek elfogadni is egymástól, ahogyan adni is tudnak. A készség egymástól elfogadni gyakran nehezebb, mint adni egymásnak.” (LThK!) Az I. rész első 3 fejezete a személyes kapcsolatokról. A 4. fejezet az egyház és a világ kapcsolata. „A tiszteletet és a szeretetet azokra is ki kell terjesztenünk, akik társadalmi, politikai vagy vallási kérdésekben másként vélekednek, vagy cselekszenek, mint mi; minél nagyobb emberiességgel és szeretettel próbáljuk megérteni gondolatvilágukat, annál könnyebben kezdhetünk velük párbeszédet.” (40.) „Mindaz, amit a személy méltóságáról, a közösségről, az emberi tevékenység mély értelméről elmondtunk, megalapozza az Egyház és a világ közötti kapcsolatot, s kiindulásul szolgál kettőjük párbeszédéhez.” (43): Az egyház főleg a világiakon át segíti a világot. Az alap: az emberi személy méltóságának tisztelete. Közösen hozzunk létre igazságosságra épülő társadalmat. De itt: colloquium! Tehát fontos a kapcsolat és a bizalomépítés, főleg a híveken át. „Többször előfordul, hogy a dolgok keresztény szemlélete bizonyos körülmények között egy meghatározott megoldást sugall. Más hívők viszont, amint ez gyakorta és egészen jogosan megtörténik, nem kisebb őszinteséggel másképp vélekednek ugyanarról a dologról. Ha a javasolt megoldásokat a felek önkéntelenül is kapcsolatba hozzák az evangélium tanításával, nem szabad elfelejteni, hogy ilyen esetekben senkinek sem szabad az Egyház tekintélyét kizárólag a maga véleményének támogatására
Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév

16

lefoglalni. Mindig őszinte párbeszéd útján iparkodjanak magukat a másikkal megértetni, gyakorolva a kölcsönös szeretetet és elsősorban a közjóval törődve.” II. rész: néhány világi valóság részletezése A házasságról szóló fejezetben nem fordul elő. A kultúrával többször: (56): a kultúrák D-a. Tucci kommentárja szerint e rész modellje az Ecclesiam suam! A kérdésforma könnyíti a D-t és kerüli a dogmatizmust. (68): a sztrájk jogos, de előzze meg D. (85): a javak igazságosabb elosztása érdekében őszinte D. (90): a nemzetközi közösség építésében D-ra van szükség. (92): az egyetemes D. Isten népében: sokféleségben egység. Idézi XXIII. Ad Petri Cathedram enciklikáját. Szeretet és igazság és megértés együtt. „Az Egyház küldetése folytán – tudniillik, hogy az egész földkerekségre eljuttassa az evangélium fényét, s egy Lélekben egyesítsen minden embert, bármely nemzethez, fajhoz vagy kultúrához tartozzék is – jelévé válik annak a testvériségnek, mely lehetővé teszi és erősíti az őszinte párbeszédet.” Apostolicam actuositatem határozat a világi hívek apostolságáról (Ebben a dokumentumban nagyon hangsúlyos a világiak szerepe a párbeszédben!) (12): A fiatalságnak igen jelentős befolyása van a mai társadalomban. Életkörülményeik, gondolkodásmódjuk és a családjukkal való kapcsolataik nagyon megváltoztak. Gyakran túl hamar kerülnek új szociális és gazdasági körülmények közé. Miközben pedig napról napra növekszik társadalmi, sőt politikai jelentőségük, szinte képtelennek látszanak az új terhek vállalására. (14): Az apostolkodás mérhetetlen területe a nemzeti és nemzetközi élet: itt leginkább a világiak a keresztény bölcsesség szószólói. … ne hárítsák el maguktól a közügyek intézését. … A katolikusok törekedjenek együttműködésre minden jóakaratú emberrel mindannak előmozdítására, ami igaz, igazságos, szent és szeretetreméltó (vö. Fil 4,8). (← Ez a Nostra Aetate szemlélete is). Mindazok, akik idegen országokban dolgoznak vagy ezek megsegítésén fáradoznak, fontolják meg, hogy a népek közötti kapcsolatnak testvériesnek kell lennie, melyben mind a két fél egyszerre ad és elfogad. Akik pedig akár nemzetközi, akár üzleti ügyek intézése végett, akár üdülésképpen utaznak, ne feledjék, hogy mindenütt Krisztus utazó követei is, és ennek megfelelően viselkedjenek. (25): a papok legyenek folytonos párbeszédben a világi hívőkkel. (29): A jó emberi kapcsolatok ápolása érdekében bontakoztassák ki a valódi emberi értékeket, főként a testvéri együttélés, együttműködés és párbeszéd művészetét. (Mintha a jó emberi kapcsolatok és a párbeszéd művészete kölcsönös függésben lenne!!!) 1965. áprilisban a Nemhívők titkársága dokumentumot ad ki: Humanae personae dignitatem, Az emberi személy méltósága. Sürgeti a nyitottságot, a kölcsönösséget, a kölcsönös megértést és tiszteletet, elutasítja a kioktatást. Segíteni egymást az igazság keresésében. Előítételetek eloszlatása. A kölcsönös gazdagodás a fontos. 4. D az egyházon belül Alig fordul elő ezekben a dokumentumokban. 15 előfordulásból 3 D, a többi colloquium. A Laikusokról szóló dekrétumban nincs szó a D-ról. A prédikáció nem D. A világiakkal D: colloquium. A világiak tanúskodnak Istenről a világban: AG 41. Sokszor előfordul viszont a cooperatio kifejezés.
Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév

17

PO 19: D cum hominibus, a papnövendékeknek. GE: A keresztény nevelésről-ben 2x, mindkettőben az egyház beszél. GE 11: D más keresztényekkel és nem-keresztényekkel. AA: 5x colloquium, de D-nak fordítják angolra. A papok és püspökök közt AA 7, 16, 10, 20. A klérus és a világiak közt csak egyoldalú a kapcsolat: Én-Az, nem Én-Te. Valójában a D partnerek csak hallgatók, a misszió célpontjai vagy eszközei. AA 25: papok D-ban a világiakkal. PO 18: papok D-ban a világgal. OT 17, PO 19, OT 15. CD 13. Moeller kommentárja: D-ra van szükség az egyházon, Isten népén belül is, a közös erősebb, mint az elválasztó. Jelenleg a saját D-unk a legnehezebb! Lumen gentium dogmatikai konstitúció az egyházról
Első fejezet: Az Egyház misztériumáról 1. Mivel Krisztus a nemzetek világossága, ez a Szentlélekben összeült szent Zsinat Krisztusnak az Egyház arcán tükröződő fényességével minden embert meg akar világosítani azáltal, hogy minden teremtménynek hirdeti az evangéliumot (vö. Mk 16,15). Mivel pedig az Egyház Krisztusban mintegy szentsége, azaz jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének, a korábbi zsinatok nyomában járva híveinek és az egész világnak jobban ki akarja nyilvánítani a maga egyetemes természetét és küldetését. Korunk sajátos körülményei sürgőssé teszik az Egyháznak e feladatát, hogy a társadalmi, technikai és kulturális kapcsolatokban egymáshoz egyre közeledő emberek Krisztusban is megtalálják a teljes egységet. Második fejezet: Az Isten népéről (Új szövetség, új nép) 9. Jóllehet bármely időben élő és bármely nemzetből származó ember kedves Isten előtt, ha féli őt és teszi az igazságot (vö. ApCsel 10,35), mégis úgy tetszett Istennek, hogy az embereket ne egyenként, minden társas kapcsolat kizárásával szentelje meg és üdvözítse, hanem néppé tegye őket, mely Őt igazságban megismeri és szentül szolgál Neki. (Isten egyetlen népének katolicitása) 13. Isten új népébe minden ember meghívást kap. Következésképp ezt a népet, noha mindig egy és egyetlen, ki kell terjeszteni az egész világra és minden történeti korszakra, hogy megvalósuljon Isten terve, aki kezdetben egy emberi természetet alkotott és elhatározta, hogy szétszóródott gyermekeit egybegyűjti (vö. Jn 11,52). Isten ugyanis azért küldte el a Fiát, akit a mindenség örökösévé tett (vö. Zsid 1,2), hogy mindenki Tanítója, Királya és Papja, Isten fiai új és egyetemes népének a feje legyen. Végezetül Isten ezért küldte el Fiának Lelkét, az Urat és Éltetőt, aki az egész Egyház és minden egyes hívő számára a közösség és az egység princípiuma az apostolok tanításában, a közösségben, a kenyértörésben és az imádságban (vö. ApCsel 2,42 a görögben). Így tehát a Föld összes nemzetében jelen van Isten egyetlen népe, mivel valamennyi nemzetből valók a polgárai, akik nem egy földi, hanem egy mennyei országhoz tartoznak. Mert a földön szerte élő hívők az összes többivel közösséget alkotnak a Szentlélekben, és így az, ,,aki Rómában lakik, tagjának ismeri el az indusokat''.[23] Mivel pedig Krisztus országa nem ebből a világból való (vö. Jn 18,36), azért az Egyház, vagyis Isten népe miközben ezt az Országot meghonosítja valahol, egy-egy nép mulandó javaiból semmit sem vesz el, sőt ellenkezőleg a népek képességeit és erkölcseit, amennyiben jók, elfogadja és támogatja, s elfogadván megtisztítja, erősíti és nemesíti azokat. Nem felejti ugyanis, hogy neki azzal a Királlyal kell gyűjtenie, aki örökségül kapta a nemzeteket (vö. Zsolt 2,8), s akinek városába ezek ajándékokat és kincseket hoznak (vö. Zsolt 71,10; Iz 60,4--7; Jel 21,24). Ez az Isten népét ékesítő egyetemesség magának az Úrnak ajándéka, s ennek révén a katolikus Egyház hathatósan és szünet nélkül arra törekszik, hogy az egész emberiséget összes javaival a fő, Krisztus alatt, az ő Lelkének egységében foglalja újra össze.[24]
Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév

18

E katolicitás erejével minden egyes rész átadja sajátos ajándékait a többi résznek és az egész Egyháznak, úgy, hogy az egész és minden egyes rész gyarapodjon a tagok kölcsönös önközlése által, egységben törekedve a teljességre. Ebből következik, hogy Isten népe nemcsak különböző népekből gyűlik össze, hanem önmagában is különféle rendekből áll. Különbség van ugyanis tagjai között akár tisztségük alapján, amikor egyesek szent szolgálatot teljesítenek testvéreik javára, akár állapotuk és életútjuk szerint, amikor egyesek szerzetesként a szűkebb ösvényen törekszenek az életszentségre, és így példájukkal ösztönzik testvéreiket. Ezért az egyházi közösségen belül törvényesen léteznek saját hagyományokkal rendelkező részegyházak is, s közben sértetlen marad Péter Katedrájának primátusa, mely az egész szeretetközösség élén áll,[25] védi a törvényes változatosságot és őrködik afölött, hogy a részleges értékek ne ártsanak, hanem inkább javára legyenek az egységnek. Innen származik végül az, hogy az Egyház különböző részei bensőséges kapcsolatban osztoznak a lelki javakon, az apostoli munkásokon és az anyagi eszközökön. Isten népének tagjai ugyanis a javak közös birtoklására hivatnak, és az egyes Egyházakra is érvényesek az Apostol szavai: ,,Aszerint, hogy ki-ki milyen lelki ajándékot kapott, legyetek egymás szolgálatára, hogy az Isten sokféle kegyelmének jó letéteményesei legyetek'' (1Pt 4,10). Isten népének e katolikus egységébe tehát, mely előre jelzi és előmozdítja az egyetemes békét, minden ember meg van híva és különféle módon hozzá tartoznak vagy hozzá vannak rendelve mind a katolikus hívők, mind a többi Krisztusban hívő, mind pedig általában az emberek, akiket Isten kegyelme meghívott az üdvösségre. (Az Egyház és a nem katolikus keresztények) 15. Azokkal a megkereszteltekkel, akik a keresztény nevet viselik, de nem vallják a teljes hitet, vagy nem őrzik a teljes közösséget Péter utóda alatt, az Egyház sokféle kapcsolatban tudja magát.[28] Sokan vannak ugyanis, akik a Szentírást a hit és az élet szabályaként tisztelik, és őszinte vallásos buzgóságot tanúsítanak, akik szerető szívvel hisznek Istenben, a mindenható Atyában és Krisztusban, Isten üdvözítő Fiában,[29] meg is keresztelkednek -- és ez összeköti őket Krisztussal --, sőt elismernek és elfogadnak más szentségeket is a maguk egyházaiban vagy egyházi közösségeiben. Többnek közülük püspöksége is van, ünneplik az Eucharisztiát, s ápolják a tiszteletet az Istenszülő Szűz iránt.[30] Mindezekhez járul az imádság és más lelki javak közössége; sőt egy valódi összeköttetés a Szentlélekben, aki adományai és kegyelmei által bennük is munkálkodik megszentelő erejével, és többeket közülük vérük ontásáig megerősített. Így a Lélek Krisztusnak valamennyi tanítványában fölkelti a vágyat és a cselekvést, hogy a Krisztus által megállapított módon mindnyájan békességesen egyesüljenek egy nyájban, egy pásztor alatt.[31] Ennek eléréséért szüntelenül imádkozik, reménykedik és dolgozik az Anyaszentegyház, gyermekeit pedig megtisztulásra és megújhodásra buzdítja, hogy Krisztus jele egyre tündöklőbben ragyogjon föl az Egyház arcán. (Az Egyház és a nem keresztények) 16. Azok végül, akik még nem fogadták el az evangéliumot, különféle módokon vannak Isten népéhez rendelve.[32] Elsőként az a nép, mely a szövetségeket és az ígéreteket kapta, s melyből Krisztus test szerint származik (vö. Róm 9,4–5), az atyák miatt nagyon drága választott nép: Isten ajándékai és meghívása ugyanis megbánás nélkül valók (vö. Róm 11,28–29). De az üdvösség terve azokat is átöleli, akik elismerik a Teremtőt, köztük elsősorban a mohamedánokat, akik azt vallják, hogy Ábrahám hitén vannak és velünk együtt imádják az egy Istent, aki irgalmas és az utolsó napon megítéli az embereket. Isten azoktól sincs távol, akik árnyékokban és képekben keresik az ismeretlen Istent, mivel Ő ad mindennek életet, lélegzetet és mindent (vö. ApCsel 17,25–28), s mint Üdvözítő azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön (vö. 1Tim 2,4). Akik ugyanis Krisztus evangéliumát és az ő Egyházát önhibájukon kívül nem ismerik, de őszinte szívvel keresik Istent, és a kegyelem hatására teljesítik a lelkiismeretük szavában fölismert akaratát, elnyerhetik az örök üdvösséget.[33] Az isteni Gondviselés azoktól sem tagadja meg az üdvösséghez szükséges segítséget, akik önhibájukon kívül nem jutottak el Isten kifejezett ismeretére, de – nem az isteni kegyelem nélkül – iparkodnak becsületesen élni. Mert ami jó és igaz van náluk, azt az evangéliumra való előkészületnek értékeli az Egyház[34] és Isten adományának tartja, aki megvilágosít minden embert, hogy végül élete legyen. Az emberek azonban gyakran, mert a Gonosz rászedte őket, belevesztek okoskodásukba és Isten igazságát hazugsággal cserélték föl azáltal, hogy inkább szolgáltak a teremtménynek, mint a Teremtőnek (vö. Róm 1,21.25), vagy Isten nélkül élve és meghalva ebben a világban a végső kétségbeesés fenyegeti őket. Ezért Isten dicsőségére és mindannyiuk üdvösségének előmozdítására az Egyház, emlékezve az Úr parancsára: ,,Hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek'' (Mk 16,15), gondosan törekszik arra, hogy támogassa a missziókat.

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév

19

(Az Egyház missziós jellege) 17. Amint ugyanis az Atya küldte a Fiút, Ő is elküldte apostolait (vö. Jn 20,21): ,,Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket. … hogy bárhol bármi érték található meg elhintve az emberek szívében és elméjében, vagy a népek sajátos szertartásaiban és kultúrájában, az nemcsak el nem vész, hanem rendezetté lesz, megnemesedik és tökéletesedik Isten dicsőítésére, a sátán megszégyenítésére és az ember boldogságára. Harmadik fejezet: Az egyház hierarchikus alkotmányáról, különösen a püspökségről Az Úr egyedül Simont tette meg az Egyház sziklájának és kulcsárának (vö. Mt 16,18--19), és őt rendelte egész nyája pásztorának (vö. Jn 21,15); azt az oldó és kötő hivatalt, amit Péter kapott (vö. Mt 16,19) a fejével kapcsolatban álló apostolkollégium is megkapta (vö. Mt 18,18; 28,16--20).[64] Ez a kollégium amennyiben sokakból áll, Isten népének sokféleségét és egyetemességét, amennyiben pedig egy főhöz tartozik, Krisztus nyájának egységét fejezi ki. (A kollégium tagjainak kapcsolatai) 23. A kollegiális egység megmutatkozik az egyes püspököknek a részegyházakkal és az egyetemes Egyházzal való kölcsönös kapcsolataiban is. A római pápa mint Péter utóda örök és látható princípiuma és alapja mind a püspökök, mind a hívők sokasága egységének.[66] Az egyes püspökök viszont az egység látható princípiumai és alapjai a részegyházakban,[67] melyek az egyetemes Egyház képmásai, s bennük és belőlük áll az egy és egyetlen katolikus Egyház.[68] Ezért az egyes püspökök a saját egyházukat, együttesen pedig a pápával együtt az egész Egyházat jelenítik meg a béke, a szeretet és az egység kötelékében. Negyedik fejezet: A világi hivők A különbség ugyanis, melyet az Úr tett a fölszentelt szolgák és Isten népének többi tagja között, kapcsolatot hoz magával, mert a pásztorok és a többi hívek kölcsönös összefüggésben vannak egymással; az Egyház pásztorai az Úr példáját követve szolgálnak egymásnak és a hívőknek, ők pedig szívesen működnek együtt a pásztorokkal és tanítókkal. Így a változatosságban tesznek valamennyien tanúságot Krisztus Testének csodálatos egységéről: épp a kegyelmek, szolgálatok, tevékenységek különbözősége köti össze Isten fiait, mert ,,mindezt egy és ugyanaz a Lélek műveli'' (1Kor 12,11). (A világi hívők apostoli tevékenysége) 33. A világi hívek különösen arra hivatottak, hogy jelenlévővé és tevékennyé tegyék az Egyházat olyan helyeken és körülmények között, ahol csak általuk lehet az Egyház a föld sójává. …Minden laikusra vár tehát a nagyszerű feladat, hogy az üdvösség isteni terve minden idők és minden földrész valamennyi emberéhez egyre inkább eljusson. (A világi hívek és a hierarchia) 37. (az angolban „familiar dialogue”) A világi hívek és a lelkipásztorok e családias kapcsolatából igen sok jót lehet várni az Egyház számára: erősödik a világiakban saját felelősségük tudata, fokozódik cselekvőkészségük, és könnyebben is ajánlják föl közreműködésüket a lelkipásztoroknak.

Összegzés: a D-t inkább a zsinati dokumentumok főleg a hivatalos megbeszélésekre használják. Mindig ez szerepel az ökumenikus D-ban, és amikor az egyház beszél a világhoz. Személyesebb viszonylatokban inkább colloquium. 5. Dialógus a nem-hívőkkel (1968) A nem hívők titkársága dokumentuma. A helyes D természetéről, feltételeiről, normáiról. Bár a D nem mindig apostoli célú, a keresztényeknek tanúságtétel. A D-ban a hívők jobban megismerik az emberi értékeket és saját vallásukat. A dokumentum a keresztényeknek szól, de a nem-hívők is érthetik és elfogadhatják. Ma egyre jobban megértjük az emberi személy méltóságát és értékét a kultúra haladásával. Az emberi kapcsolatokat ma a pluralizmus jellemzi, az igazi pluralizmus azonban csak az egyének és csoportok közti D-ban jöhet létre. Feltételezi egymás tiszteletét. A keresztények ismerik az ember természetfölötti hivatását, ezért még jobban becsülik az emberi értékeket. Minden szinten elő kell mozdítaniuk ezért a D-t. De a D nem zár ki más érintkezési formákat, pl. apologetikát, összehasonlítást, ha nem sérül a személy joga és megvan a jóindulat és nyitottság.
Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév

20

Az emberiség három csoportjával kell D, ennek megfelelően 3 titkárság: keresztény egység – nem-keresztények – nem hívők. Úttörő kezdeményezés az Ecclesiam suam enciklika és a Gaudium et spes. A/ A D általában: egyének vagy csoportok összejövetele és kommunikációja, hogy őszinte szellemben, egymás iránti tisztelettel és bizalommal, magasabbrendű igazságok megértésére vagy jobb emberi kapcsolatokra törekedjenek. Nehezebb a D, ha eltérő vélemények ütköznek vagy előítéletek vannak. A D három fajtája: az egyszerű emberi kapcsolatok szintjén, amikor az elszigeteltségből vagy a kölcsönös bizalmatlanságból akarnak eljutni nagyobb szimpátiára, kölcsönös megbecsülésre. törekvés az igazság keresésére, jobb megértésére, a dolgok jobb megismerésére fontos kérdésekben. közös cselekvés, konkrét célok elérésére, az esetleges tanbeli különbségek ellenére is. A D különbözik a tanítástól, viszont a D lehet valódi tanítási forma. A D nem azonos a vitákkal és nézeteltérésekkel, amikor csak saját érdekeiket védik, és a másik tévedéseit bizonygatják. Elsődleges célja nem a másik meggyőzése. B/ A tanbeli D: Lehetséges és legitim az ilyen D. Kérdés, folyhat-e D, ha a felek saját igazságukat abszolútnak tartják. Lehet-e D, ha a résztvevők két eltérő gondolatrendszerhez tartoznak? Ma sokan úgy tartják, hogy az igazság az ember egyéni szabadságától függ. Nem veszélyes-e a D az egyszerűbbeknek? A tanbeli D-t bátor őszinteséggel kell folytatni, a szabadság és a tisztelet légkörében, s ha eltérnek is a meggyőződések, törekszenek egymás jobb megértésére, és lehetőség szerint növelik a konvergenciát. Tisztázni kell a felek által használt fogalmakat. A D-nak nincs értelme, ha nem hiszünk az értelem erejében és az igazság megközelítésében. A különböző szempontú megközelítések segíthetik az igazság keresését. Az igazság tehát hozzátartozik a D-hoz, erkölcsi kötelességünk a közös keresése, főleg vallási dolgokban. Nem baj, ha a felek azt hiszik, hogy ők birtokolják az igazságot, ez a meggyőződés nem ellenkezik a D természetével. A D két eltérő nézetből indul ki. Elég, ha a felek elfogadják, hogy az általuk képviselt igazságuk növekedhet a másikkal D során. Ez főleg a hívőkre érvényes, hiszen a hit igazságai önmagukban abszolútak és tökéletesek, de mindig tökéletlenül fogjuk fel őket, növekedhetnek tehát a róluk való elmélkedés során. Egyébként nem minden keresztény meggyőződés következik a kinyilatkoztatásból, és a nem-hívőkkel D segíthet itt a megkülönböztetésben, s az idők jeleinél vizsgálhatják az Evangéliumot. Egyébként a hitigazságok nem mondhatnak ellen az értelemnek. D akkor is lehetséges, ha a másik fél csak töredékes igazságot és értéket ismer el, és a D további megvilágosodáshoz segíti. Nehezebb, ha a feleknek más a fogalmuk az igazságról, és az alapelvekben sem értenek egyet. Ilyenkor próbálni kell az alapokban közös nevezőre jutni. De nem kell mindenáron konszenzusra törekedni. Persze a pluralista világban a D-nak vannak veszélyei, mégis ajánlatos, főleg az evilági téren, a közjó érdekében. A tanbeli D feltételei: Ne használják a politika eszközéül. Világos, félreérthetetlen fogalmakat kell használni, a visszaélések elkerülésére is. D az evilági dolgokban: A vallási kérdésekben való eltérés még nem zárja ki az evilági D-t. De ne veszélyeztesse az emberi jogokat, a szabadságot. Gyakorlati normák: fontos a teológiai képzés. Meg kell különböztetni a nyilvános és az egyéni D-t.

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév

21

6. Dialógus és igehirdetés (1991) A Vallásközi Párbeszéd Pápai Tanácsa, valamint a Népek Evangelizációjának Kongregációja közös nyilatkozata BEVEZETÉS – (1-3) Történelmi bevezetés → hogyan jutottunk a dokumentumig o 25 évvel vagyunk a Nostra Aetate után → kulcsfogalmak:  Jelenlét és az életünk tanúságtétele  Szolgálat a szociális fejlődés, és az emberi felszabadítás terén  Liturgikus élet: ima, szemlélődés  Vallásközi párbeszéd  Végül: katekézis, igehirdetés o Már 87-ben szó volt ennek a dokumentumnak a megírásáról – de 1990-ben lett elfogadva. o Megelőzi ezt még:  1986 Assisi világ imanap a békéért  II. János Pál bátorítása → a dialógus alapvető a misszióban, nem utasíthatjuk el a másikat… – (4-7) Érdekeltek vagyunk a témában: o A pluralista világ valósága miatt o A szituáció a vallások között területről-területre változik o Sok kérdés jön a felszínre → kell-e dialógus, csak dialógus kell? – (8-13) Fogalmakat tisztáz: o 1) Evangelizáció:  Tágabb értelemben értendő: Az egyház számára ez a szó annyit jelent, hogy vigye el a Jó Hírt az emberiség minden csoportjához, és az evangélium benső erejével alakítsa át az embereket. Így valósul meg maga az új emberiség. o 2) Hithirdetés:  Világosan és egyértelműen hirdetni az Urat: Jézus Krisztust. o 3) Dialógus:  Kommunikáció egy közös cél elérése érdekében.  De itt inkább magatartást jelent: a tiszteleté és barátságé o 4) Megtérés:  Általános odafordulást, a szív visszatérését jelenti az Istenhez. o 5) Vallások és vallásos tradíciók  Itt ezek rokon értelmű szavak: tehát a vallásközi párbeszédhez hozzátartoznak Ázsia, Afrika, és más kultúrák vallásai. I. VALLÁSKÖZI PÁRBESZÉD

(14-32) Egy keresztény megközelítése a vallási tradícióknak: o A különböző vallásos tradíciók pozitívan nézendők. →Minden lelki és emberi értéket észre kell vennünk bennük. (Millió emberről van szó!)  A II. Vatikáni zsinat is ebben a pozitív személetben erősít meg minket (GS22): „Mindez nemcsak a Krisztus-hívőkre érvényes, hanem miden jóakaratú emberre
is, kiknek szívében láthatatlanul munkálkodik a kegyelem. Mivel ugyanis Krisztus mindenkiért meghalt, s minden ember végső hivatása azonos, tudniillik isteni hivatás, vallanunk kell, hogy a Szentlélek mindenkinek fölkínálja a lehetőséget, hogy csak Isten előtt ismert módon csatlakozhassanak e húsvéti misztériumhoz.”

Ez a szöveg nem csak a vallás pozitív értékeit méltatja, hanem azt a tradíciót is, amibe az belenőtt, ill. mindazokat, akik hozzájuk tartoznak! o Csodáljuk a Szentlélek működését
 (AG4.): „A Szentlélek kétségkívül már Krisztus megdicsőülése előtt is működött a világban.”

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév

22

(AG9): „Bármilyen igazság vagy kegyelem van jelen Isten titokzatos jelenléteként, megszabadítja a nemzeteket a rossztól s visszaadja őket alkotójuknak, Krisztusnak, aki lerontja a Sátán uralmát és megfékezi a sokféle bűn rosszaságát. Így tehát bárhol, bármi érték található magként elhintve az emberek szívében és elméjében, vagy a népek sajátos szertartásaiban és kultúrájában, az nemcsak nem vész el, hanem ellenkezőleg, meggyógyul, fölemelkedik és beteljesedik Isten dicsőítésére, a Sátán megszégyenítésére és az ember boldogságára.”

o Ilyen értelemben beszélhetünk Jézus általános küldetéséről → mindenkihez küld bennünket, hogy az Istennek ezt a felszabadító uralmát hirdessük. o Az egyházatyák kifejlesztik a történelem teológiáját, amelyet a Zsinat és II. János Pál tovább fejleszt:  A történelmet, mint üdvtörténetet szemlélik, amelyben Isten folyamatosan közli magát.  És mi titokzatos módon összetartozunk az egész emberiséggel. →Ebből a titokzatos egységből következik, hogy a Szentlélek által minden vallás valamilyen módon hordozza magában a Jézus Krisztusban való megváltás titkát! (33-41) A vallási párbeszéd helye az egyház küldetésében o Az egyháznak fontos helye van az isteni üdvtörténet (gyógyítás, élet-történet) során. →az egyház mint alapszentség! o Az Isten országának kezdete ez (zarándok egyház), de Jézus Krisztus egész világot való megváltásában, az Országban részesednek más vallásos tradíciók is! o Nem minden láttunk, látunk tisztán, de fejlődünk → DV8 „Ez az apostoloktól származó hagyomány a Szentlélek segítségével az Egyházban kibontakozik: egyre teljesebb lesz az áthagyományozott dolgok és szavak megértése” o Így érhető meg, hogy miért van kiemelkedően fontos szerepe a dialógusnak → Isten a párbeszéd által gyógyít és vezet az üdvösségre. (42-46) A dialógus módjai o 1984-es dokumentumban írtak szerint:  1/ Az élet dialógusa → egymás mellett élés (barátság, szenvedés…)  2/ A cselekvés dialógusa → a közös jóért dolgozni  3/ A teológiai eszmecsere dialógusa  4/ A vallásos tapasztalat dialógusa o Ezeket nem választhatjuk szét egymástól, nem korlátozhatjuk a dialógust csak a teológiai dialógusra! (47-50) A vallási párbeszéd előfeltételei és gyümölcsei o Előfeltételei:  Kiegyenlítettség (sem túl jámbor, sem túl kritikus).  Vallásos meggyőződés  Nyitottság az igazságosságra o Gyümölcsei:  Isten cselekvését tapasztalják magukban.  Megértik keresztény identitásukat.  Világosabbá válik a keresztény üzenet.  A hitükben új dimenziók nyílnak. (51-54) A dialógus akadályai: o Már pusztán két ember között nehéz, nemhogy a vallások között. o Akadályok:  Nem kellően meggyökerezett hit  Nem elegendő ismeret  Kulturális különbségek  Szociális-politikai különbségek  Hibás értelmezése a megtérésnek, keresztségnek, dialógusnak  Önelégültség, és a nyitottság hiánya 23

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév

     

Hiányzó értékelése a vallásközi párbeszédnek Bizalmatlanság a szembenálló partner motivációival Egy vallásos alapra helyezett folyton vitázó alap-beállítottság Türelmetlenség A kölcsönösség hiánya A jelenkor vallásait körülvevő tényezők → materializmus, rengeteg szekta megjelenése…

II. JÉZUS KRISZTUS HIRDETÉSE

(55-57) A feltámadt Krisztus parancsa o Különböző módon írják le az egyes írók o „Betelt az idő” (Mk1,14) →Ez a mondat összefoglalja Jézus szolgálatát. Hiszen nem csak szavai által hirdeti az örömhírt, hanem:  Szavak  Tettek  Magatartása  Véleménye  Egész élete (szenvedése, feltámadása) o Tehát a hirdetésünk sem vonatkozhat pusztán a szavakra! (58-59) Az egyház szerepe o Az egyház szerepe, hogy mind ezeken a dimenziókon keresztül végérvényesen és egyetemesen hirdesse a gyógyulást, megváltást, életet a világnak. o Az egyház a magja és kezdete ennek az országnak, Isten országának (60-63) Az igehirdetés tartalma o Péter → feltámadt Krisztust hirdette o Pál → az örökkévalóságtól elrejtett titkot hirdette o János → az élet szavát o Az egyház által hirdetett szónak így hatalma van! (64-65) A Szentlélek jelenléte és ereje o Az egyház támaszkodhat a Szentlélek jelenlétére és erejére. o Különösen igaz ez akkor, amikor segítség nélkül, szavak nélkül maradunk és tehetetlenségünkben mégis bizakodunk. (66-67) Az igehirdetés sürgőssége o Kötelességünk hirdetni az üdvösséget. Az igehirdetés a válasz az emberiség megváltás utáni törekvésére. o Hirdessük a gyógyulást, az üdvösséget. (68-71) Az igehirdetés módja o Az egyház követi a lélek vezetését, amely már korábban megkezdte munkáját, mint a mi igehirdetésünk. o Az igehirdetés tulajdonságai, sajátosságai:  A Lélek erejében való bizalom.  Az egyházi tanítás megbízhatósága, amelyet Krisztustól kapott, és megőrzött.  Alázatosság, amely az ajándékjellegből fakad.  Figyelnünk kell a Lélek működését azokban, akik az igehirdetést hallgatják.  Képesnek kell lennünk a párbeszédre, hiszen nem várhatunk csupán passzív befogadást.  Inkulturáció. o Igehirdetésünket pedig Krisztussal való szorosabb elkötelezettségnek kell jellemeznie.

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév

24

(72-74) Az igehirdetés ellenállásai o Belső nehézségek a keresztények oldaláról:  Létrejöhet egy szakadék aközött, amit mondunk, és amit teszünk.  Zátonyra futhat az igehirdetés hanyagság, elégtelenség miatt.  Ha hiányzik a tisztelet a más hívők, azok tradíciója iránt.  Kulturális szinten hitt fölényesség. o Külső nehézségek:  Ha múltban gyökerező félelem, bizalmatlanság található.  Más vallások tagjai úgy érezhetik, hogy az egyház evangelizációja széttörheti saját kultúrájukat.  Különböző felfogások az emberi jogokról és vallásszabadságról.  Egyházüldözés.  Amikor egy vallást egy nemzeti kultúrával azonosítanak.  Valahol a más vallásra térés törvény által tilos.  Vallási szinkretizmus. (75-76) Az igehirdetés mint az egyház evangelizációs küldetésének része o Az evangelizációt gyakran úgy értjük csak, mint meghívást Jézus tanítványává válni… o A II. Vatikáni zsinat Ad Gentes dokumentuma tovább lép: a missziós tevékenység alatt említi a kölcsönös felelősségvállalást, a dialógust és a közös munkát másokkal – még mielőtt a konkrét tanúságtétel, vagy az evangéliumról való konkrét beszéd szóba jön. o Az evangelizációban az ember egész személyisége, életpéldája részt vesz, nem csupán az, amit mond! o Kötelességünk ez.

III. VALLÁSKÖZI PÁRBESZÉD ÉS IGEHIRDETÉS

– –

(77-78) Egymásra vannak utalva, de nem felcserélhetőek o Az igehirdetésnek követnie kell az evangéliumok dialogikus szellemiségét. o Az adott helyben mindennek hogyanja nagyon függ a helyi egyház körülményeitől, az ott élő emberektől. (79-80) Az egyház és a vallások o Az egyház küldetése teljesítése közben más vallási tradíciókból érkező emberekkel kerül kapcsolatba, akik egészen különböző módon viszonyulnak az egyházhoz, Krisztus üzenetéhez. →Az egyház küldetése mindezekre is kiterjed! o Az egyház bátorít a vallásközi párbeszédre, nem csak maga és más vallási tradíciók között, hanem a különböző kultúrák egymás közötti párbeszédére is. (81) Jézus Krisztust hirdetni o Hogy az ember megismerhesse mit tett Isten Jézus Krisztusban. (82-84) A missziós küldetés kötelezettsége o Az egy küldetés kettős feladatot jelent: dialógusban maradni, és hirdetni Krisztust. o A szeretet osztódni akar, az örömöt tovább akarjuk adni a Szentlélek vezetése alatt. (85-87) Jézus a mi példaképünk o Aki az egész emberiségért adta oda önmagát.

(87-89) ZÁRÓ MEGJEGYZÉSEK – Megkülönböztetett figyelem minden vallás számára – Ez megköveteli a tanulmányokat, és az imát.

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév

25

7. A D értékelése A háttérben: az egyház mint Isten üdvözítő igazságának megnyilvánulása. Az üdvösség hirdetésének módszere. Mindenki meghívást kapott az Isten új népébe, ezt kell hirdetni. De a kommunikáció nemcsak az üzenetet, hanem a hírnököt és a hallgatót is magában foglalja, a D alapvető feltétele pedig, hogy két egyenlő partner közt folyik. A tudás nem egy már létező külső viszony; a lényege a kölcsönös eszme-csere ide-oda folyamata. Feszültség: az egyház, amely a tudás biztos pontjának tartja magát Krisztusra és egyedülálló missziójára hivatkozva, és a D mint egyenlő partnerek közti folyamat, kölcsönös beszédben és odahallgatásban, az eredmény prekoncepciója nélkül. Az egyház és a világ nem egyenlő D-partnerek, hanem beszélők és hallgatók. A hallgatóknak különböző csoportjai vannak, koncentrikus körökben. Az egyház D-a eszerint is változik. Buberi szellemiségű, és a D-t visszahelyezi a tanúságtétel hagyományosabb kontextusába. Buberi: mindenki azonos értékű, és tisztelettel kell meghallgatnia. Ez a legelső; a hivatalos misszió csak ez után jöhet. Az alapkérdés megmarad: Összeegyeztethető-e a misszió és a D? Erre ad választ a Redemptoris missio c. enciklika 1990-ben: határozottan igen! A szokrateszi módszerre utal: a D az igazsághoz vezető ösvény, ahhoz az igazsághoz, amely rejtve már ott van a D-partnerben. A Nemkeresztény vallások titkársága által 1991-ben Dialógus és igehirdetés címmel kiadott dokumentum ezt a gondolatot folytatja: mindkettő az üdvözítő igazság közlésére szolgál. Daniélou: az egyháznak tisztáznia kéne, mit ért a D fogalmán. A D szabad, egyenrangú, kölcsönös kapcsolatot feltételez, készséget elfogadni a másiktól, és őszinteséget. Az EVT főtitkárának, Willem Visser’t Hooft-nak nyilatkozata a II. Vatikáni zsinat előtt: „A D nagy filozófusa, Buber adja meg a D definícióját: akkor jön létre igazi D, ha mindegyik partnert igazán érdeklik a többiek a létükben (Dasein) és egyéni természetükben (Sosein), és avval a szándékkal fordul feléjük, hogy eleven kölcsönösség fejlődik ki. Más szóval, a D nem jelenti az elvek és meggyőződések elhagyását, nem válunk közömbössé az igazság iránt, de érdeklődést mutatunk a másik iránt, meghallgatjuk őket, vágyódunk arra, hogy kommunikáljunk velük kölcsönös gazdagodásunkra. Ez különösen igaz azokra, akik ugyanabban a Jézus Krisztusban hisznek.” A keresztényekkel a közös nevező: a közös krisztusi örökség. A nem-keresztényekkel és nem-hívőkkel: ugyanannak az Istennek teremtményei, személyek vagyunk. A kérdés továbbra is fölvetődik: a D csak retorika, nyelvi változás, vagy lényegi változás-e? Ha a D csak missziós módszer, akkor nem igazi buberi D. A zsinat valódi recepciója még most is tart, a D is kaphat új értelmet.

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév

26

5. A KERESZTÉNYSÉG PÁRBESZÉDE A TÖBBI VALLÁSOKKAL12
A II. Vatikáni zsinat új helyzetet teremtett a kereszténység és a többi vallások viszonyában. A Nostra Aetate 2. pontja szerint: semmit sem vet el az egyház, ami ezekben a vallásokban igaz és szent. Fontos változás az utóbbi évtizedekben: a vallások ma már nem elkülönülten élnek, hanem sorsközösségben vagyunk egymással. Erre volt példa az Assisi imanap 1986. okt. 27-én. A Dpartnerek sokfélék. Itt most nem foglalkozunk a három ábrahámi monoteista vallással, csak a többivel. 1. A D teológiai alapjai A vállalkozás bonyolult, hiszen a vallások nemcsak absztrakt tanrendszerek, hanem életmódok, szimbólumrendszerek, kultúrák. Elsődleges a spirituális dimenzió, a Szent megtapasztalása és tisztelete, bár nem elhanyagolható az igazság kérdése. A dogmatizmus járhatatlan: a teológia Istent misztériumnak tudja, kimeríthetetlen titoknak. Ma nem apologetizálunk, de nem is mossuk össze a vallásokat. Komolyan vesszük a kereszténység igényét az igazságra, de a többi vallásét is. Nyitottak vagyunk a párbeszédre. Meg kell értenünk a többi vallás igazság- és üdvösség-igényét, de a sajátunkat is. Kérdés: a kereszténység egy-e a vallások között? Vagypedig az igazi, sőt az abszolút vallás? Egyáltalán: vallás-e? 2. A kereszténység – egyszerre exkluzív és inkluzív A kérdés nem újkeletű. A Biblia már egy erősen vallásos kultúrkörnyezetben születik. Kettős tendencia: egyrészt az istenek határozott elutasítása – másrészt vallási elképzelések, szimbólumok, rítusok, kultuszhelyek természetes átvétele. Az exkluzivitás és inkluzivitás, az egyszeriség és egyetemesség Krisztusban éri el csúcspontját: ez a konkrét ember válik minden ember üdvösségévé (1Tim 2,4-6). „concretum universale”: ez az alapja és mércéje a vallások teológiájának. Az Újszövetség hasonló nyomon jár: egyrészt határozottan elutasít minden idegent (2Kor 6,15sk), másfelől természetesen vesznek át ószövetségi, apokaliptikus, rabbinikus, sőt hellénista, sztoikus elképzeléseket és fogalmakat. Klasszikus példája az areopaguszi beszéd (ApCsel 17,23). Az ősegyházban is megvan mindkét tendencia. Egyfelől: elutasítják a „judaizein”-t (Pál, István, Ignác), hagyományaival, de a „hellenizein”-t is (Nazianzi Gergely). Tertullianus: „Mi köze Athénnek Jeruzsálemhez, az akadémiának az egyházhoz?” Mindkét hagyománnyal szemben új utakat keresnek (ApCsel 9,2; 19,9.23; 22,4; 24,14.22.): új népnek és harmadik nemnek tudják magukat. Nem véletlenül bélyegzik őket ateistának. E váddal szemben viszont védekeznek az apologéták: a kereszténység az igazi vallás, amely nem pusztuláshoz, hanem rendhez vezet. átveszik az euszebeia, theoszebeia, cultus, ritus, religio, pietas szavakat. (eu jelentése: „jól”, és szebomai jelentése: „tisztelet”, a szeb szóból, amely szent tiszteletet és hódolatot jelent; a görög szót gyakran használták a görög filozófiában, de az Újszövetségben is: jámborság, lelki érettség értelemben). A többi vallást az Evangéliumra előkészítőnek tartották. Az igazság magvai mindenütt megtalálhatóak, de ami a vallásokban jó, az a keresztényeké. Euszébiosz: „Az istentiszteletnek Krisztus által kívánt formája nem új és idegen, hanem az első, az egyetlen és az igazi”. Persze ez veszélyekkel is járt, torzulásokkal, az ideológia-képződés veszélyével. A kereszténység megkülönböztetése fontos, de nem csupán az keresztény, ami megkülönbözteti a többi vallástól. A kereszténység lényege szerint katolikusan átfogó. A kereszténység mindig valamilyen kulturális

Kasper, Walter: Das Christentum im Gespräch mit den Religionen. In: Dialog aus der Mitte christlicher Theologie 105skk.
12

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév

27

környezetben jelenik meg. Csak történelmi, tehát európai formájában tudjuk közvetíteni, de a kereszténység nem azonos ezzel. Lehetőség van új inkulturációkra más kultúrákkal és más vallásokkal találkozva. 3. Isten egyetlen üdvözítő terve minden ember számára Ez a felismerés az Ószövetség kései korszakában jelenik meg, az Újszövetségben pedig alapvetően fontos: Dán 2,17-19; Róm 16,25-27; Ef 1,9sk. 1Tim 2,4. Erről beszél a bölcsességi hagyomány is: Péld 8,22-32; Jób 28,20-27; Bölcs 8,2-4. Ebben a pogányok is részesednek, bár a bölcsesség nyugvóhelye Sion. A Tóra az igazi bölcsesség: exkluzív, de egyetemes. Az Újszövetségben a Logosz-himnusz (Kol 1,15-20) beszél erről: Jézusban van minden bölcsesség és ismeret, benne valósul meg Isten egyetemes üdvözítő akarata, benne fog össze mindent. Krisztusban és az egyházban eltűnik minden különbség ember és ember között. A Biblia látomását az emberiség egységéről Isten üdvözítő tervében az egyházatyák gyakran idézik. Nicolaus Cusanus: egyetlen vallás a sokféle rítusban (una religio in rituum varietate). A II. Vatikáni zsinat gyakran utal erre a valóságra (Vö.: NA 1. AG 2sk, AA 5. AG 9.11. GS 10. 45. 22.). Az egyház az egység jele és eszköze (LG 1. GS 42.), az üdvösség egyetemes szentsége (LG 48. GS 45. AG 1.). A keresztény egyetemesség egyetlen történelmi személyre épül: Jézus Krisztus egyedülálló történetében teljesedik be. Itt azonban ütközik más vallások egyetemesség-igényével. Napjainkban egyre vonzóbb az ázsiai vallásosság: a névtelen, tárgytalan, megragadhatatlan, erőszakmentes, csak negatívan meghatározható, személyfölötti egység képe. Ez ma a legnagyobb kihívás a kereszténységnek! 4. A vallási pluralizmus Az elmúlt években egyre erősödött a vallások pluralista teológiája, az a vallási relativizmus, amely kétségbe vonja az abszolút igazság létét, és vele azt is, hogy Jézus Krisztus az emberiség egyetlen és egyetemes üdvözítője, akiben az üdvösség megvalósul. Ezek a relativista elméletek „nemcsak de facto, hanem de jure (elvileg) is igazolni akarják a vallási pluralizmust.” Eszerint egyetlen vallás sem léphet fel abszolút igénnyel, az üdvösségnek különböző közvetítői és útjai léteznek egymás mellett. (Amint később látni fogjuk, e nézetek valójában csak részei azoknak a posztmodern gondolkodásban jelentkező nézeteknek, amelyek kétségbe vonják minden egyetemes igazság létét és lehetőségét.) A Hittani Kongregáció nyilatkozata Jézus Krisztus és az egyház egyetlen és egyetemesen üdvözítő voltáról e nézetekkel szemben foglal állást.13 Kijelenti, hogy „Jézus Krisztus kinyilatkoztatása végleges és tökéletes”. Krisztusban „megadatott Isten üdvözítő misztériumának teljes és tökéletes kinyilatkoztatása”. Tehát „ellentétes az egyház hitével az az állítás, hogy Jézus Krisztus kinyilatkoztatása korlátozott, befejezetlen és tökéletlen, ezért a többi vallásban jelenlévő kinyilatkoztatásból kiegészítésre szorul.”(6.) – A dokumentum ezután leszögezi, hogy Jézus Krisztus az üdvösség egyetlen és egyetemes közvetítője. Elítéli azt az állítást, hogy kétféle üdvrend van: „az egyik az örök Igéé, amely az egyházon kívül és az egyháztól függetlenül is érvényes, a másik a megtestesült Igéé”, s „az örök Ige üdvrendje egyetemesség tekintetében felülmúlja a megtestesült Ige – pusztán keresztényekre korlátozódó – üdvrendjét” (9.). Egyetlen üdvrend létezik: Jézus Krisztus misztériuma egyetlen és egyetemesen üdvözítő. „Jézus Krisztus üdvözítő tevékenysége Lelkével és Lelke által kiterjed a látható egyház határain túl az egész emberiségre” (12.). „Krisztusnak egyedülálló és páratlan, csak rá jellemző, kizárólagos, egyetemes, feltétlen jelentősége és értéke van az

13

Dominus Jesus, Budapest, 2000. 9-28.

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév

28

emberi nem és az emberiség története számára. Jézus ugyanis Isten minden ember üdvösségéért emberré lett Igéje” (15.)

5. A kereszténység dialogikus egységben a vallásokkal Hogyan képzelhetjük el tehát a vallások egységét Isten egyetlen üdvözítő tervén belül? Nem vezethet eredményre sem az összeolvadás, sem az alkalmazkodás. A megoldáshoz azonban közelebb segíthet, ha tisztázzuk a személy dialogikus lényegét. Lényegéhez tartozik, hogy egyszeri és egyetemes: „quodammodo omnia”. Nem teljesülhet ki önmagába zárkózva, hanem csak másokkal kapcsolatban. A személyes lét értelme a szeretet: egyesül a másikkal, de nem falja fel, hanem meghagyja önmagának, másnak. A vallások mint szociokulturális képződmények csak átvitt értelemben hasonlíthatóak a személyekhez. Mégis, rájuk is érvényes, hogy csak az egymásnak megnyílásban találják meg önazonosságukat. Át kell lépniük partikularitásukat. Nem nyomhatják el a többi vallást. Policentrikus D-ra van szükség a vallások között. Teológiai szempontból a kulcs: Jézus Krisztus, hiszen Isten és ember egysége felülmúlhatatlanul benne valósult meg. A Kalkedóni zsinat formulája szerint a két természet összekeveretlenül, változatlanul, elválaszthatatlanul és megoszthatatlanul eggyé vált az ő személyében. Ez a közvetítés kizárja a külső összeadódást (nesztorianizmus) és a belső összekeveredést (monofizitizmus) is: az egység a megmaradó különbségben, a különbség viszont az egységben áll fenn. Ez az egység, amely egészen és maradéktalanul odaadja és megosztja magát, anélkül, hogy feloldódna a másikban vagy azt elemésztené – ez a szeretet lényege. A szeretet önzetlenségében és önkiüresítésében teljesedik be a személy. Úgy van önmagában, hogy átlép önmagán, és a másikban van. Ez Krisztusban maradéktalanul megvalósul: kiüresíti magát, hogy teret adjon Istennek és az ő odaadó szeretetének. Isten abszolút volta az önkiüresítésében mutatkozik meg. A Szentháromság tana dadogó kísérlet arra, hogy kifejezze Istent, aki a szeretet. Dialógus-egységként ősképe és mértéke a keresztények találkozásának a vallásokkal. Ez alapozza meg a kereszténység és a vallások dialogikus kapcsolatát. Ez a szemlélet elvet minden monologikus törekvést: a vallási imperializmust és a szkeptikusan toleráns relativizmust is. A kereszténység az igazi vallásnak tudja magát, mégis kizár minden kényszert, ahogy a II. Vatikáni zsinat leszögezte (DH 1.10.). De a „kereszténység abszolút volta” kifejezés félreérthető és félrevezető, hiszen szintén történelmi vallás. A kereszténység eszkatologikus igénye a történelemben szintén csak dialogikusan, egyetemes colloquium salutis-ként juthat érvényre. Rahner is azon a véleményen van,14 hogy az egyház – az abszolút isteni kinyilatkoztatás és a hit abszolút engedelmessége ellenére – folytathat nyílt D-t minden emberrel, és ebben lehet tanulékony is, és ezáltal mélyebben megismerheti a saját igazságát, megtisztíthatja tévedésektől és félreértésektől. 6. A kereszténység és a többi vallás D-ának három szempontja a/ A kereszténység és a vallások pozitív kapcsolata. A kereszténység igenel mindent, ami igaz és szent a többi vallásban (NA 2.), és ezáltal önmagát is jobban megérti és megvalósítja. Elismeri annak a kultúrának jogos önállóságát, amelyhez az adott vallás tartozik (GS 59.), ezzel a vallás relatív jogosultságát és önállóságát. Maga nem kötődik kizárólagosan egyetlen kultúrához sem (GS

14

Rahner, Karl: Vom Dialog in der Kirche, in: Schriften VIII. Einsiedeln, 1967. 426.

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév

29

42.58.), küldetése van minden nép gazdag kultúrájához. Teljességét csak akkor érheti el, ha minden nép kultúráját átvette. b/ A kereszténység és a vallások kritikus kapcsolata. A vallásokban (a kereszténységben is!) gyakran rettenetesen keveredik a jó és a rossz, az igaz és a hamis. Mindnyájan tisztulásra szorulnak. Az igazság ítélete alá kell vetni őket – persze a kereszténységet is, főleg annak európai-északamerikai formájában. A D erősen konfliktusos lesz emiatt. c/ A kereszténység és a vallások teremtő, sőt újjáteremtő kapcsolata. Mivel a kereszténység Krisztusban látja az igazság és az élet teljességét, meggyőződése, hogy csak ő adhatja ezt meg a vallásoknak. Új élethez vezet a keresztségben. De nem exportcikk, még ha gyakran azzá is lett a missziókban. Nem terjeszkedik az egyház, hanem új ültetvényt hoz létre, ahol valóban ekkléziogenezis, új egyház születik (AG 6.10.15.), amelyben a Szentlélek Krisztus által jelenvalóvá válik (Ireneusz). Ez a három szempont sok nehézséget felold. Pl. a D és misszió kapcsolatát. A II. Vatikáni zsinat nyomán a missziók válságba jutottak. A D nem lehet ügyes missziós taktika. Tisztelni kell a másik másságát. A D mégsem zárja ki a missziót: az egyház egyszerűen megosztja legdrágább kincsét, Isten szeretetét Krisztusban, hiszen ez nem magántulajdona. Ez persze kölcsönös adás és elfogadás, szabadon. Kérdés: képes-e a D-ra a kereszténység és az egyház? Mindenképpen, hiszen a teljes igazság kimeríthetetlen. A többi vallással való D segíthet Isten gazdagságát feltárni, amint Krisztusban megnyilvánult. 7. A D-egység jelszerű megvalósítása Elvetjük tehát a régi monologikus egység-elképzeléseket. A D alapja az emberiség egységének keresztény értelmezése. Ez az egység Krisztusra épül. De tényleges megvalósulása mindig csak remény marad, az idők végéig. Mégis már elkezdődött, rejtett valóság. Túllép az egyház intézményes határain, már most hatékony minden kultúrában. Szent Ágoston szerint: sokan vannak látszólag az egyházon kívül, akik valójában benne vannak, és megfordítva (De baptismo 4,2-4.). Krisztus már most az emberiség feje, bár ez intézményesen nem fogható. Az azonban mindezek ellenére mégsem mondható, hogy minden vallás az üdvösség rendes útja. Az üdvösség egyetlen útja Krisztusban teljesedik be. De töredékes megvalósulások másutt is találhatóak. Vö. a szövetség Noéval, Melkizedek alakja a természeti vallások jelenlétére utal. Így már Ágoston beszél természeti szentségekről. Amennyiben ezek implicit megnyílást és Isten akaratának engedelmességet fejeznek ki, annyiban jelentősek az üdvösséghez. Kereshetünk ilyen elemeket az egységhez, főleg a megélt tanúságtételben. Hozzátartozik az is, hogy ne csak beszéljenek egymással, hanem imádkozzanak is együtt az igazság és a szeretet Lelkéhez. Az egység ma még rejtett, csak a hitben fogható fel, de kezdetleges formákban, nyomokban megnyilvánulhat sokféle rítusban, szimbólumban. A keresztény D feladata hogy az egységnek ezeket a már meglévő elemeit felkutassa és tudatosítsa. Így kölcsönös megértés, egymás nagyobb tisztelete, a vallási tapasztalatok cseréje jöhet létre. Ez nemcsak a tudományos eszmecsere síkján történhet, hanem egzisztenciálisan, a megélt tanúságtételben. Az ecclesia catholica így teljesülhet be: signum levatum in nationes. Aug: „Krisztus egész teste most már mindenkinek a nyelvén beszél; amelyen még nem, azt megtanulja.” És az egyház nevében hozzáteszi: „Benne vagyok minden nyelvben; nyelvem a görög, a szír, a héber, enyém minden nép nyelve, mert minden népek egységében vagyok.” Hrabanus Maurus pedig ebben a látomásban foglalja össze az egyház egyetemességét: „Az egyházban minden nemzet saját hazája szerint dicsőíti az Alkotót” („omnis gens secundum suam patriam in Ecclesia psallit Auctori”).

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév

30

Az egyház a történelem zarándokútján halad a szeretet eszkatologikus beteljesedése felé. A D egysége: egység a sokféleségben. Ennek jeleként áll benne a történelemben a kiengesztelődés és a béke eszközeként.

8. A D-ról az egyházban 8.1. A D lehetséges és szükséges Napjainkban gyakran fölmerül az egyházon belüli D kérdése és szükségessége. Rahner szerint szükséges az egyházon belüli párbeszéd is, mert az ember interkommunikációban, közösségben él. Ez lehet az alapja a világgal folytatott párbeszédnek.15 Erre kényszerít az is, hogy pluralista világban élünk, és az egyházon belül is legitim a szellemi prluralizmus. Ennek okai: a valóság olyan hatalmas és sokrétű, hogy az egyes ember képtelen áttekinteni, csupán a legkülönbözőbb ismeret- és tapasztalat-forrásokból lehet összeállítani, amire egyetlen előrekovácsolt tudományos rendszer sem képes, ennek az összességnek nincs egyetlen hordozója, amely az egészet uralhatná, az egyház sem, ennek az amorf summának minden része fontos a keresztény hithez. Ez a szellemi pluralizmus jelen van az egyház gondolati rendszereiben is. A 19. sz-ban az egyház próbált homogén közeget teremteni a teológiában és a filozófiában az újskolasztikával, a természetjogra épülő joggal, a centralizált kormányzattal, a latin liturgiával, így védekezve a világ változásai ellen. Ezek az integrista törekvések azonban kudarcot vallottak, a „piuszi monolitizmus” kora véget ért. A II. Vatikáni zsinat ezt megváltoztatta. Az egyházon belül is van szellemi pluralizmus, szükséges és elkerülhetetlen tehát az egyházon belüli D. A hitletéteménynek érintetlenül tisztának kell maradnia, de a teológia sokkal pluralisztikusabb lehet: a teológiai reflexió segítség a hitnek, de veszélyeztetheti is azt. A hitvallás egységét mindenáron meg kell őrizni, a teológiai különbségek ellenére. A Tanítóhivatal nem teszi fölöslegessé és nem helyettesítheti a D-t. Helye van az egyéni kezdeményezéseknek. A Tanítóhivatalnak is kell D., mielőtt döntést hoz. Fennmaradhatnak nézetkülönbségek, de csak akkor, ha nem térnek el az Evangélium tanításától (GS 43!). A látszólag eredménytelen D-nak is van gyümölcse. D a legkülönbözőbb fórumok között jöhet létre. A D-t ma intézményesíteni is kell, írja Rahner a zsinat után. Részben vannak ilyen intézmények, részben létrehozandóak. Fontos a laikusok szerepe, de ne akarjanak a Tanítóhivatal helyébe lépni. Kell D a különböző teológiai ágak között, de a többi tudománnyal is. Nincs egységes teológiai fogalmi nyelv már, mégis szolgálnia kell az igehirdetést. A jó D feltételei: támaszkodás a Szentírásra, a dogmák tisztelete, ott is, ahol a dogma kifejtésre és értelmezésre szorul: mindig benne kell maradnia az egyház hittudatában. 8.2. A D kultúrájának nehézségei és változásai Karl Lehmann, a német püspöki kar elnöke 1994-ben a D-ról tartott előadásával nyitotta meg a kar konferenciáját.16 Amint előadása bevezetőjében elmondta, erre részben VI. Pál enciklikája adott alkalmat, amely 30 évvel azelőtt jelent meg, részben a Német Katolikusok Központi Bizottságának nagy hullámokat fölvert dokumentuma.17 VI. Pál Ecclesiam suam című enciklikája nyomán a D
15 16

Rahner, Karl: Vom Dialog in der Kirche, in: Schriften VIII. Einsiedeln, 1967. 426. Lehmann, Karl: Vom Dialog als Form der Kommunikation und Wahrheitsfindung in der Kirche heute, lásd: www. Deutsche Bischofskonferenz, Schriften, 1994. 17 Zentralkomitee der deutschen Katholiken: Dialog statt Dialogverweigerung. Kevelaer, 1994.
Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév

31

valóban az egyház megújulásának egyik meghatározó eszközévé lett. A zsinat egyháza „ablakot nyitott” a nem-katolikus keresztények, a nem-keresztény vallások, a nem-hívők, az egész világ felé. Az egyház az üdvösség egyetemes szakramentuma a világ számára, az üdvösség misztériumából adódik, hogy küldetését csak dialogikus közvetítéssel tudja teljesíteni. A pápa gyakran beszélt a hit, illetve az üdvösség dialógusáról, s a zsinat után valóban létrejöttek a D különféle hivatalos szervei az egyházban. A II. Vatikáni zsinaton és azt követően valóban termékeny párbeszéd indult el az egyház és a világ között. Ez a nyitás együtt járt a vallási és spirituális alapok erősödésével, az egyházról alkotott kép tisztulásával. Később azonban ez a D-készség megtorpant. Lehmann felsorol néhányat azokból a változásokból, amelyek a zsinat után bekövetkeztek, és az egyháznak a világ felé nyitását válságba sodorták. A szekularizáció meggyöngítette a vallásos kultúrát, maga az istenhit is sokhelyütt válságba jutott, a szakadék a világ és az egyház között mélyebbnek bizonyult, mint korábban gondolták, és maga a katolicizmus is képtelennek bizonyult arra, hogy kritikus D-t folytasson a világgal. Mindehhez hozzájárultak a társadalomban bekövetkezett változások. Súlyos károkat okoztak az 1968-as diáklázadások. Olyan folyamatok indultak el, amelyek súlyosan veszélyeztetik az emberi személy méltóságát, az emberi kapcsolatokat. Evvel szemben többen a kommunikációval és a D-sal próbáltak a magányból kitörni. Korunk jellemzője az individualizáció és a privatizációra törekvés: a nézetek, irányzatok, igazságok és értékek sokfélesége, amelyből ki-ki kedve szerint válogatja ki és állítja össze a saját életformáját. A posztmodern gondolkodók egyenesen elvileg tagadják egy abszolút igazság létezését. Ugyanakkor egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a minden elkötelezettség nélküli, atomizált individuumok társasága komolyan veszélyezteti a demokratikus államformát. Ha a kötöttségeket és a közös értékeket elvetve ki-ki kénye-kedve szerint cselekedhet, akkor veszélybe kerül a közjó és a jogrend. Ezek a jelenségek erősen hatottak az egyház belső életére is. Akik a katolicizmus egykori zárt egységének felbomlásától aggódtak, azok hajlottak a D elutasítására. Lehmann szerint azonban az egyház nem térhet többé vissza a II. Vatikáni zsinat előtti mentalitáshoz. 8.3. A dialogikus elv az igazság megtalálásában A D abban különbözik a beszélgetéstől, hogy céltudatosan törekszik az igazság közös megtalálására és elismerésére, s ezáltal a konszenzus helyreállítására – minden hamis udvariaskodás és elvfeladás nélkül. A D tágabb értelemben olyan légkört teremthet, amelyben minden résztvevő a maga módján részt vehet az igazság közös keresésében. „A communio az egyházi D-nak olyan tere – mondja Lehmann –, amelyben Isten népének minden tagja részt vehet saját helyének és szerepének megfelelően.” „A D – alapmagatartás. Elsősorban nyitottságot és a párbeszédre való készséget jelent az élet minden területén.” „A dialogikus elvvel az egyház önmagának, az egész világnak új eszmét, új eljárásmódot és új reményt adott. (…) A D-ra való képesség és készség élet-halál kérdés az egyháznak és a társadalomnak.” A D az egyetlen olyan módszer, amellyel a sokféleségben és pluralizmusban eredményre lehet jutni, de végső soron mindig az igazság megtalálásának szándékára kell épülnie. Enélkül tartalmatlan vitákhoz vezetne, és elárulná az Evangélium igazságát. Az egyházban folyó D-nak mindig Isten szavára kell támaszkodnia: az összegyház élő hite a D alapja minden résztvevő számára. A D során azonban a résztvevők kölcsönösen tanulhatnak egymástól, jobban megérthetik az igazságot vagy a másik álláspontját. „Senki sem játszhat fontos szerepet a dialogikus folyamatban, ha maga nem képes változni és az igazságot mélyebben megragadni. (…) Az igazi D növeli annak belátását, hogy az igazság véges megismerése töredékes, hogy az igazi közösség az igazság megismerését gazdagíthatja, és közelebb vihet a hit titkához. A D ezért sokak kommunikációját sürgeti az egyetlen igazságban. Ez adja a D missziós és pasztorális értelmét. (…) A szolgálat és a D az a mód, ahogy az Evangélium a világhoz eljuthat.”

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév

32

6. PÁRBESZÉD AZ ÖKUMENÉBEN
1. Néhány megfontolás és javaslat az ökumenikus D-hoz (Kiadta A keresztény egység titkársága 1970-ben.) Willebrands előszava: 1966-ban Bea bíboros levelet írt a püspököknek, hogy készül az ökumenikus direktórium. 1967-ben a javaslatok alapján átdolgozás. Közben 1967-ben az EVT-val közös dokumentum. 1969-ben döntés: a D-ra vonatkozó megjegyzések nem kerülnek bele az ökumenikus direktóriumba, hanem külön jelenik meg. Nincs jogi hatálya. I. Bevezetés. Csak a keresztényekről szól. Minden ellenkező látszat ellenére a modern ember keresi a D-t mint a kölcsönös megértés, tisztelet és szeretet megteremtésének kiváltságos eszközét egyének és csoportok között. Ez fokozottan igaz a keresztényekre. A II. Vatikáni zsinat is hangsúlyozta ennek jelentőségét. Mivel a cél az egység, az ökumenikus D-t főleg a püspököknek kell előmozdítaniuk. Az ő feladatuk az is, hogy helyes mederben tartsák a D-t. Az ökumené kettős aspektusa: hűséges az apostoli hagyományhoz és harmóniában van a katolikus egyház hitével – ugyanakkor törekszik arra a teljességre, amelyet az Úr vár el testétől, és nyitott a Lélekre. II. Az ökum. D természete és célja. D akkor kezdődik, ha mindkét fél elkezd odahallgatni a másikra, és válaszolni; törekszik a megértésre és a megértetésre, kérdez, és hagyja hogy kérdezzék; szabadon előadja nézeteit, és kész a másik befogadására az adott helyzetben; közös projektekkel törekszik az egységre az élet egységében. Mindegyik fél kész további nézeteit és életformáját tisztázni, ha az igazság erre ösztönzi. A kölcsönösség és a kölcsönös elkötelezettség lényeges elemei a D-nak. Az ökum. D-ra mindez érvényes, ezen túl pedig: A keresztények osztoznak Krisztusnak és egyházának misztériumában. Közösen tesznek tanúságot Krisztusnak az egyházra bízott küldetéséről. A világ mindnyájuknak ugyanazokat a kérdéseket teszi fel. Az egyes közösségeken belül is ugyanazok a kérdések merülnek föl: a világiak, a szolgálat, a liturgia, katekézis, keresztény család. A válaszokat közösen kell keresnünk. Mindez nem csupán akadémikus vita. A D még nem az egység, de afelé vezet. III. A D alapjai. A lelki javak közössége, és az üdvösségé is. Közös hivatkozási pontunk a Szentírás. Kölcsönösen merítünk egymás kincseiből. IV. A D feltételei. Rokonszenv és nyíltság. Egyenlők között folyik. – a/ De becsületesen valljuk be: van különbség. Elutasítják a tanbeli közömbösséget, mintha minden nézet azonos értékű volna. Nem ítélik el egymást. – b/ A katolikusok azt hiszik, hogy őnáluk az üdvösségeszközök és minden igazság teljessége, ezért készek számot adni hitükről. A résztvevő felek elismerik egymásról, hogy Krisztusban vannak, mivel benne keresztelkedtek meg, és születtek újjá. Vallják, hogy van bizonyos közösség, de nem tagadják el, hogy a hit tartalmában, fejlődésében és kifejezésében vannak bizonyos különbözőségek: ezekről D-t kell folytatni a nagyobb egység érdekében. – c/ A gyakorlati síkon egyenlőség a tanulásban és a felelősségben. Szükséges a megfelelő képesség, teológiai tudás stb. A katolikusok készüljenek fel alaposan a D-ra! Fontos a Biblia ismerete. Kellően ismerni kell a másik fél nézeteit! Fontos az igazságok hierarchiája. Nehéz ugyanazt a keresztény nyelvet beszélni, eltérőek a mentalitások. Mindegyik fél konstruktívan adja elő saját nézeteit, ne az ellenállás domináljon. Teológiáink tisztulási folyamatra szorulnak! Közösen törekedjenek közelebb jutni a kinyilatkozatott igazsághoz. Egység a lényegben, szabadság a kétesben, szeretet mindenben (vö. UR 4.). Késznek kell lenni a megújulásra, az alázatra, a bűnbánatra. A felekezeti triumfalizmus tilos! V. A D módszerei. A fogalmak, nézetek kölcsönös tisztázása a D elején. A nézetek összehasonlítása, reflexió és diszkusszió, figyelem a másikra.
Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév

33

Tisztázni: a közös igazságokat, igazságok, amelyek egyik-másik közösségben elhomályosultak, másutt világosabbak, valódi belátások, jogosult teológiai szándékok, még az eltérésekben is. Mindegyik fél konstruktívan adja elő saját nézeteit. VI. A D résztvevői. Nemcsak teológusok, hanem pszichológusok, szociológusok, történészek. Azonos felkészültségűek folytassanak D-t. Sok közös téma, pl. kinyilatkoztatás, egyház a világban, misszió, házasság, túlnépesedés stb. A 11. és 16. sz. válságának több eleme ma már érdektelen. De a D-nak is vannak emberi határai, ilyenkor: közös ima. VII. A D formái. Spontán találkozások. Oktatási központokban. A tanulás része, alkalom egymás jobb megismerésére. Világiak együttműködése világi kérdésekben. Barátságos kapcsolatok. Vegyesházasságok. Papság, püspökök, teológusok. Lehetnek két- és sokoldalúak, hivatalosak és nemhivatalosak. 2. Szentszéki megnyilatkozások 1. Az Ut unum sint enciklika a D-ról 9. A keresztények közössége része az Atya és a Fiú közösségének. 11. A katolikus egyház megőrizte az egysége minden Isten adta kegyelemmel – a gyöngeségek, bűnök, árulások ellenére. – 10. A többi egyházi közösség viszont fogyatkozásban szenved. Mindkét részről van emberi bűn, felelősségünk közös. Krisztus egyetlen egyháza egy még tökéletlen közösség. 15. Szükséges a megújulás és a megtérés. 18. A tanítás alapvető, és az imádság. 28- 40. Az ökumenikus D. A perszonalista gondolkodással függ össze: mint magatartás a személy természetéhez és méltóságához tartozik. Az ember csak akkor találhat önmagára, ha őszintén elajándékozza magát (GS) . A megismerés mellett átfogó egzisztenciális dimenziója van: az embert a maga egészében érinti. „Ajándékok cseréje”. VI. Pál: Ecclesiam suam. 29. Az ellentétből és a konfliktusból el kell jutni arra a szintre, hogy kölcsönösen partnernek ismerik el egymást. 30. A II. Vatikáni zsinat teremtette meg a D feltételeit a katolikus egyházban. 31. Első a keresztények közti D. Az ökumenikus D-ban jobban megismerik egymás tanítását és életét. 33. A D mint lelkiismeretvizsgálat. Az igazság közös keresése. 35. Az UR az üdvösségtörténet hiteles D-a. Vertikális D: bűnbánat. 36. Az igazságszeretet, szeretet és alázat. 37. Az igazságok hierarchiája. 38. Az eltérő megfogalmazások tisztázása. A dogmák is korhoz kötöttek, de érvényesek. 39. A valós különbségeket egymás tiszteletben tartásával, alázattal és igazságszeretettel kell megközelíteni. 40. A D együttműködésben is megnyilvánul.

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév

34

41- . A D gyümölcsei A keresztények: testvérek (NEM: „elszakadtak”), a közös keresztségben. 43. Szolidaritás az emberiség szolgálatában. 44. Közeledés Isten igéjében és az istentiszteletben. 48. Az életszentség közös tanúságtétele. 50. Kapcsolat a keleti egyházakkal. 66. A nyugati egyházakkal D alapja: Krisztus, a Szentírás. Eltér: a Szentírás és a Tanítóhivatal viszonya. 77. Folytatni kell a D-t 84. A minden közösséghez tartozó szentek közössége. 88- A pápai primátus szerepe, a péteri szolgálat jelentősége az egység szolgálatában, az ökumenikus párbeszédben felvetődő nehézségek. (Lásd a 2007. nov. 15-16-i konferencia előadásait!) 2. Ökumenikus Direktórium, 1993. 3. II. Ökumenikus Direktórium, 1996. Az egyház mint kommunió, teljessége a katolikus egyház. Hiányosságok, megosztottságok vannak. 36. A már meglévő, jóllehet tökéletlen kommunió kölcsönös elismerése, kölcsönös nyitottságban és tiszteletben. Ez nincs így a szektákkal. Az ökumené szervezetei, szerzetesrendek A teológia-tanítás ökumenikus dimenziója 87. A D-ra képzés követelményei: hitben megélt elkötelezettség – új utak a szeretetkapcsolatokban – összhangban a lelkipásztorokkal – egymástól kölcsönösen tanulhatunk – egymás tiszteletben tartása – nem mindenki egyformán képes a D-ra. Az ökumenikus együttműködés terepei, a közös tanúságtétel 162. Az emberiség segélykiáltása 163. Az együttműködés formái: részvétel egymás programjain – ökumenikus találkozók. 172. Az ökumenikus D.: meghallgatás, válaszok, kölcsönös megértésre törekvés. 173-175. A D különböző szinteken. 177. A D tárgya. Két vagy több oldalú D. 179. Fontos elmagyarázni a híveknek a D-ban kialakított új hitértelmezéseket. 181. Különbség a hit letéteménye és igazságai és kifejezési módjuk között. 183. Közös foglalkozás a Szentírással. 187. Közös liturgikus szövegek. 188. Együttműködés a katekézisben. Ökumenikus együttműködés különböző területeken.

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév

35

3. Mai megfontolások18 3.1. A D fogalma átalakult. Sokféle közeledés, közös akció, a communio érzése megerősödött. A D főleg eszmék cseréjére vonatkozik: szakemberek doktrinális és intellektuális eszmecseréje. Kevés D foglalkozik pasztorális, erkölcsi és kontextuális kérdésekkel. A D fogalma így leszűkült, nem vonatkozik az egziszenciális találkozásra, egymás kölcsönös gazdagítására. Főleg a kétoldalú D-k nagyon óvták saját hagyományukat, felekezeti identitásukat. Nemigen mertek tanulási folyamatba kezdeni, egymástól tanulva, ami pedig hozzásegíthetné őket saját hagyományaik megújításához is. Az ökumenikus D-ban létrejött megállapodások történelmi doktrinális vitákhoz kötődnek ugyan, de beleütköznek a befogadási nehézségekbe, mind a hivatalos egyházi tekintély, mind az illetékes egyházak és a hívek oldaláról. Ebből kiviláglik, hogy a D nem figyel eléggé az eltérések és szakadások történelmi, kulturális és kontextuális dimenziójára. Ez tudatosabb hermeneutikai reflexiót igényel. A D-ban új távlatokat nyitott a lelkiismeretvizsgálatnak és a megtérés D-ának hangsúlyozása, annak érdekében, hogy belül teret nyissunk Krisztusnak, hogy működjék bennünk a Szentlélek által. De az egység ellen elkövetett bűnök megvallásához társulnia kell az őszinte akaratnak és nyitottságnak a változásra. Ezt jobban meg kell érteni, kidolgozva annak módszertanát. Ebben a vonatkozásban nyilvánvalóbbá lett, hogy tisztáznunk kell a D közös alapját, amely az ökumenikus D-t többé teszi puszta akadémikus gyakorlatnál, és a már meglévő testvériség kifejezőjévé teszi. A D célja ezért nemcsak az, hogy horizontális értelemben egyetértés alakuljon ki, hanem hogy elmélyítsük a communio érzését az átalakulás és az őszinte megtérés folyamatában fordulva oda Istenhez és egymáshoz. 3.2. Az ökumenizmus ma – katolikus szemmel19 Az ökumené világi hívőktől indult a 19. században. A század végén: felekezeti világszövetségek: 1867: Lambeth-konferencia, 1875 Református Világszövetség, 1923 Lutheránus Világszövetség. A felekezeti határokat először a Keresztény Diákok Világszövetsége (1895) töri át. „Unity in diversity” (egység a különbözőségben) programja. A 20. század elején a szakadások leküzdésére: missziósmozgalom. 1921: Nemzetközi Missziós Tanács. 1925: Life and Work (szociális kérdések, politikai megbékélés). Faith and Order: teológiai tanulmányok az egyházról, szentségekről, credóról, egyházi hivatalról. 1948. Egyházak Ökumenikus Tanácsa, 1961-ben belép az Orosz Ortodox Egyház is. A katolikus egyház eleinte elutasító, 1949-ben a Szent Officium az ökumenikus mozgalmak a Szentlélek jeleként értékelte, létrejön az Imahét a keresztények egységéért. Áttörés: II. Vatikáni zsinat, 1965-ben 103 hivatalos nem-katolikus megfigyelő a zsinaton. Egységtitkárság felállítása, Ökumenikus Direktórium kiadása. Krisztus egyházának sok eleme megtalálható a katolikus egyház határán kívül is. UR 4: „Krisztusnak és az egyháznak misztériuma tökéletesebben tárul fel előttünk” a párbeszéd révén. Nagy utat megtettünk az elmúlt évtizedek során, de ez nem tehet önelégültté, ahogy az akadályok nem vehetik el a kedvünket. Az első időkben nagy lelkesedés, az előítéletek és polémiák helyébe bizalom és együttmunkálkodás lépett. Közös bibliafordítások, énekeskönyvek, alapimaszövegek, vegyesházassági szertartás. Együttműködés a szociális területen, a diakoniában, a helyi közösségekben. – A nehézségekben jobban tekintetbe kéne venni az eltérő kultúrákat, az egyes keresztény közösségek eltérő történeti hátterét. Az ökumenikus mozgalom nem működhet a teológia nélkül, de annak jelentőségét nem szabad túlbecsülni se!

18 19

Raiser, Kondrad: The Nature and Purpose of Ecumenical Dialogue, Ecumenical Review, The July, 2000 Lehmann, Karl: Ökumene heute, www. lehmann karl.de

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév

36

Sok a közös vonás, ahogy egy összeroskadt hídnak vannak épen maradt pillérei. Több az, ami összeköt, mint ami elválaszt. De három nehéz pont: a teljesértékű ökumenikus istentiszteletek hiánya, kölcsönös elismeréssel – a vegyesházasságok kölcsönös elismerése – a kölcsönös meghívás az Eucharisztia közösségébe. Minél kisebbek a különbségek, annál nehezebb a D. Ma mintha megtorpant volna az ökumené, sőt sokan károsnak vélik, mert előmozdítja az egyháztól elszakadó keresztény identitást. De nem adhatjuk fel: úton járunk, a zsákutcák és tévutak közepette is. A D abban különbözik a beszélgetéstől, hogy határozott célja van. Konszenzusra törekszik, teológiai egyetértésre az egység érdekében. Divergenciák és konvergenciák egymás mellett élnek, ezt világosan kell látni. Csak az egyházi közösséget akadályozó különbözőségeket kell felszámolni, nem szükséges totális konszenzus. A teológiai D fő területei ma az ökumenében: Az Eucharisztia értelmezése és gyakorlata. Krisztus valóságos jelenléte az Eucharisztiában, az Eucharisztia áldozatjellege. A fölszentelt papi hivatal. Nagymértékű az egyetértés abban, hogy a sajátos egyház hivatal isteni rendelésből van, Krisztusból eredeztethető; hogy az átadása ordinációval, imával és kézrátétellel történik – de ennek szentségi értelmezése még homályos. Egyetértés van abban, hogy a hivatal alapvetően apostoli eredetű, de vitatott az apostoli successio. Az egyházak liturgiája itt sokat segíthet. A tekintély az egyházban. A Szentírás fölötte áll minden tekintélynek. A hagyományok ennek kifejtését szolgálják, nem állhatnak avval ellentétben. Egyetértés van abban is, hogy szükség van az „episzkopé” hivatalára, az egyetemesebb szinten az egység őrzésére. Nehezebb kérdés ennek gyakorlati megvalósulása. Némely egyházak szerint a püspöki hivatal hasznos, de nem lényeges alapeleme az egyháznak. – Ez kiélezetten jelentkezik a pápaság kérdésében. Ez is témája az ökumenikus D-nak. De itt azért vannak jelentős konvergenciák is. Alapvetően nem tagadják az egyetemes vezetés lehetőségét az egység szolgálatában. A Málta-dokumentum ezt már korán leszögezte. Persze kérdés, hogy egy ilyen egyetemes vezetés az egyházban konstitutív elem-e, vagy csak kívánatos struktúra. A pápa és a római Kúria tényleges hatalomgyakorlása is kérdéseket vet föl. Örvendetes a közös lutheránus-katolikus nyilatkozat a megigazulásról (Augsburg, 1999). Most bizottság tisztázza a „simul iustus et peccator” kifejezés értelmezését. Német területen: Lehrverurteilungen című könyvsorozat a vitás kérdések tudományos tisztázására. Számos közös nyilatkozat is: alapértékek, bioetika, klímavédelem, szociális dokumentum. Dominus Jesus. Elsősorban a vallási relativizmus ellen íródott, Krisztus egyedülálló üdvösséghozó szerepét kiemelve. A dokumentum második fele azonban az egyház egyetlenségével foglalkozik. „Krisztusnak egyetlen egyháza van, amely a Péter utóda és a vele közösségben lévő püspökök által kormányzott katolikus egyházban létezik.”20 Lehmann szerint a „subsistit” kifejezés valójában nem mond újat a II. Vatikáni zsinathoz képest, de a stílus nem sikerült. Önkritikusan veti föl, hogy az egyházlét teológiai minőségét alaposabban meg kellene vizsgálni. Mennyire akar egy hívő közösség „egyház” lenni? Példaként említi, hogy a Vereidigte Evangelisch-Lutherische Kirche (VELKD) egyháznak mondja magát, de az Evangelische Kirche in Deutschland (EKD) nem! A nyilatkozat sokakat megbántott, mégis alkalmat adhat egymás jobb megértésére. A Faith and Order egykori titkára, Oliver Tomkins írta: „A mély szakadások ellenére is (…) sok keresztény szívében él a mélységes bizonyosság abban, hogy az egység útja nincs egyszer s mindenkorra elzárva, mert az egységért való komoly imádság egyre több hívőt egyesít az összes felekezetekből. Más fegyverek hatástalanok maradhatnak, de senki sem kételkedhet az önmagát megtagadó imádság fegyverének hatékonyságában, akkor sem, ha hatása nem mérhető azonnal.”

20

Dominus Jesus. I.m. 17.

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév

37

Újabb hullámokat vetett a Hittani Kongregációnak 2007 júliusában kiadott dokumentuma „Válaszok az egyházról szóló tanításra vonatkozó néhány kérdésre” címmel. A dokumentum öt kérdést tesz föl, és azokra ad választ.
1. A II. Vatikáni zsinat megváltoztatta-e az egyházról szóló hagyományos tanítást? – A válasz tagadó, hivatkozva VI. Pál pápának a Lumen gentium kihirdetésekor mondott beszédére. 2. Hogyan kell érteni azt a kijelentést, hogy Krisztus egyháza a katolikus egyházban subsistál? – A válasz a LG 8. pontjára hivatkozik: a subsistentia azt jelenti, hogy a katolikus egyházban „mint alkotmányos és rendezett társaságban” megszakítatlan történelmi folyamatosságban fennmaradtak azok az elemek, amelyeket Krisztus „egyetlen egyházának” adott. Ugyanakkor viszont „szervezetén kívül is megtalálható a megszentelődés sok eszköze és sok igazság”. 3. Miért szerepel a „subsistit in” kifejezés, nem pedig egyszerűen a „van” szó? – A válasz szerint ez jobban kifejezi a többi egyházban megtalálható krisztusi értékeket. A Zsinat ökumenikus határozatára hivatkozva kijelenti, hogy bár Krisztus egyháza a maga teljességében csak a katolikus egyházban létezik; a megszentelés és az igazság sok eleme azonban létezik határain kívül is, azokban az egyházakban és egyházi közösségekben, amelyek nincsenek teljes közösségben a katolikus egyházzal. 4. Miért nevezi a katolikus egyháztól elszakadt keleti egyházakat „egyházaknak” a II. Vatikáni zsinat? – A válasz szerint azért, mert elszakadásuk ellenére őrzik a szentségeket és az apostoli szukcessziót, a velük való közösség hiányossága azonban az, hogy a római püspököt nem ismerik el Péter utódjának és az egyház látható fejének. 5. A zsinat és a Tanítóhivatal miért tagadja meg az „egyház” címet a reformáció egyházaitól? – A válasz szerint azért, mert a katolikus tanítás szerint hiányzik bennük az ordó szentségében adott apostoli szukcesszió, amely pedig az egyház konstitutív eleme. A papi ordo elutasítása miatt pedig nem őrzik az eucharisztikus misztérium eredeti és teljes valóságát sem. A Keresztény Egységtörekvés Pápai Tanácsának elnöke, Walter Kasper bíboros a dokumentum megjelenése után a következő nyilatkozatot adta közre: „A legújabb vatikáni dokumentum éles kritikát váltott ki a protestáns keresztények körében. A dokumentum nyugodt újraolvasása azonban világosan megmutatja, hogy nem tartalmaz semmi újdonságot, csupán tömören összefoglalva kifejti és magyarázza a már eddig is meglévő álláspontot. Ennélfogva nem teremtődött új helyzet, mely alapot adna a méltatlankodásra. Minden a párbeszéd az álláspontok világos kifejtését igényli. Ilyen értelemben kérték a közelmúltban éppen a protestáns partnerek, hogy az ökumenizmust határozott arcéllel fogalmazzuk meg. Ha tehát a mostani megnyilatkozás egyértelműen kifejti a katolikus tanítást, amely bennünket katolikus felfogás szerint sajnos még mindig elválaszt egymástól, akkor az nem hátráltatja, hanem éppen előmozdítja a dialógust. A szöveg figyelmes olvasata világossá teszi, hogy a dokumentum nem azt mondja, hogy a protestáns egyházak valójában nem egyházak, hanem azt, hogy nem olyan sajátos értelemben egyházak, ahogy a katolikus egyház önmagát mint egyházat értelmezi. A katolikus egyház sajátos önértelmezése protestáns oldalról is hasonlóképpen nyer megfogalmazást. Az evangélikus egyházak sem akarnak olyan értelemben egyházak lenni, ahogy azt a katolikus egyházfogalom tartja. (…) Az elterjedt szóhasználatokból kitűnik, hogy az egyház szót a különböző keresztény csoportok nem ugyanolyan értelemben használják. A D alapja persze nem az, ami bennünket elválaszt, hanem az a jóval nagyobb rész, ami összekapcsol bennünket. Fontos felfigyelnünk a dokumentum azon kijelentésére, hogy Jézus Krisztus jelen van a protestáns keresztények közösségeiben is, tagjaik üdvösségére. Ez magában foglalja a keresztség elismerését, ami az alapja a keresztények közötti dialógusnak A II. Vatikáni zsinat egy sor pozitív kijelentést tett a protestáns Úrvacsoráról. A nyilatkozat tehát semmit sem von vissza az elért ökumenikus haladásból, hanem arra az ökumenikus feladatra utal, amelynek megoldása még ránk vár. A dokumentum valójában sürgető meghívás a tárgyilagos dialógus folytatására.” A Magyarországi Református Egyház Zsinati Tanácsa a következő nyilatkozatban fejtette ki álláspontját: „Hét évvel a Dominus Iesus nyilatkozat kiadása után úgy tűnik, a Római Katolikus Egyházon belül, az egyházról szóló tanítást illetően még mindig további tisztázásra van szükség. Bizonyára ezt a célt szolgálja ez a kátészerűen, kérdés-felelet formában megfogalmazott nyilatkozat is. Hasonlóan más egyházak véleményéhez, mi is olyan állásfoglalásnak tartjuk ezt a dokumentumot, amely pontosan tisztázza a Római Katolikus Egyház viszonyulását a többi keresztyén egyházhoz. Ugyanakkor az eddigiekhez képest ez a nyilatkozat semmi újdonságot nem tartalmaz, hiszen a tridenti zsinat (1545-1563) óta a helyzet alapvetően nem változott, amely elítélte és elutasította a reformációt. Mi nélkülözhetetlennek tartjuk az egyház folyamatos megújulását, és mindig örömünket fejezzük ki akkor, amikor a Római Katolikus Egyházban a megújulás jeleit tapasztaljuk. Természetesen ez a dokumentum sem akadályoz meg minket abban, hogy a Római Katolikus Egyházban továbbra is felismerjük az igaz egyház jeleit, és folyamatosan törekedjünk a párbeszédre, a testvéri együttműködésre.”

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév

38

3.3. Ökumenikus hermeneutika. A Hit és Egyházrend bizottságának tanulmánya.21 A tanulmány elöljáróban leszögezi, hogy a Krisztusba vetett hit élteti az egyház közösségét. Ezt a hitet adja át egyik nemzedék és egyik kultúra a másiknak az apostoli idők óta. Ez az átadás az emberi történelem bizonytalanságai és a napi keresztény élet kihívásai közepette megy végbe. „Kincsünket törékeny cserépedényben őrizzük.” A hit tehát a kifejezés, értelmezés, dialógus és kommunikáció emberi formáira támaszkodik, amelyek törékenyek és töredékesek. A hívők közösségének a mai kontextusban újra kell megfogalmazniuk hitüket a modern kultúrák sokféleségében, a kommunikáció mai eszközeivel. Az ökumenikus hermeneutika feladatai: „előmozdítja a szövegek, szimbólumok és gyakorlatok értelmezését, kommunikációját és befogadását, amelyek az egyes közösségeknek formát és értelmet adnak.” Evvel az egyház egységét szolgálja. Az ökumenikus hermeneutika három dimenzióját különbözteti meg: a koherencia hermeneutikáját, amely arra törekszik, hogy a keresztény hit különböző kifejezéseit egységben tartsa; a gyanakvás hermeneutikáját, amely kritikusan megvizsgálja a hit állításainak történelmi és kontextuális relativitását; és a bizalom hermeneutikáját, amely a keresztények és egyházak kölcsönös elfogadására és elismerésére törekszik különböző kultúrákban, kontextusokban és felekezetekben. Mindhárom szempont megtalálható az ökumenikus D-ban. A tanulmány leghosszabb fejezete az Egy Hagyomány közös megértését tárgyalja, áttekintve és folytatva a vitát a Szentírásról és a hagyományról, továbbá az 1963-as montreali konferencia óta tett kijelentésekről. A tanulmány megerősíti, hogy az apostoli hit hagyománya nem egyszer s mindenkorra adott, hanem Krisztus evangéliumát mindig újra be kell fogadni. Az ökumenikus hermeneutika elsősorban a Biblia értelmezésére irányul, de ezen túlmenően kiterjed a hagyományra, a liturgiára, a hívő közösség életgyakorlatára. Mivel azonban az interpretátorok is koruk gyermekei, értelmezni kell őket magukat is. Az ökumenikus D teret ad az igazság közös megújult recepciójának. Mivel a D partnerei nyitottak arra, hogy közösen befogadják az evangélium ajándékát, ezért a kölcsönös megértéstől kezdenek elmozdulni a kölcsönös elismerés felé. A D-ban résztvevők legyenek mindig tudatában annak, hogy „végső soron, a sokféle egyházi hagyomány közepette, egyetlen Hagyomány van kinyilatkoztatva Krisztusnak a világban való eleven jelenlétében, ez azonban nem olyasmi, amit befoghatunk és ellenőrizhetünk emberi vitákkal.” Ez élő, eszkatologikus valóság, amely ellenáll minden végleges nyelvi definíciónak és fogalmi meghatározásnak. Egyetlen módon írható le az egy Hagyomány: ha a kinyilatkoztatás befogadásának képességéről beszélünk, ami nem kevesebb, mint a Szentlélek ajándéka, aki elvezet a végső igazságra. Kontextualitás, hit és katolicitás A keresztény közösségek nemcsak különböző felekezetekben, hanem különböző történelmi kontextusokban is élnek, ez pedig a D-ban kölcsönös tiszteletet és nyíltságot kíván. Ez magában foglalja azt is, hogy a felek készek meglátni saját perspektívájuk korlátait, és figyelmesen meghallgatni D-partnereiket. Tisztában kell lennünk avval, hogy a történelmi kontextus kihat a hívő közösségekre, pl. attól függően, hogy hosszú ideig többségi vagy kisebbségi helyzetben voltak egy adott országban. A kontextualitás és a katolicitás szoros kapcsolatban van egymással: a helyi közösségek, saját kontextusukban, az egy katolikus egyház megtestesülései, egy családot alkotnak. A hitnek kontextuálisan, az adott közösség körülményei között kell megjelennie. Ugyanakkor mindegyik közösség az egy, katolikus egyház része, a többi egyházzal szoros kapcsolatban. Ennek legjobb kifejezése az Eucharisztia.

21

A Treasure in Earthen Vessels: An instrument for an Ecumenical Reflection on Hermeneutics, Faith and Order Paper no. 182, Geneva, WCC, 1998.
Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév

39

Az egyház mint hermeneutikus közösség Az ökumenikus D az egyház hivatását fejezi ki, hogy az élet minden területén értelmezze a szövegeket, szimbólumokat és gyakorlatokat, hogy Isten szavában meglássa az élet szavát a mindig változó idők és helyek között. Ez a hermeneutikai feladat a Szentlélek vezetésével a feltétele az egyház apostoli küldetésének. Ez a közösség a valódi helye az evangélium értelmezésének és hirdetésének. Az ökumenikus D ezért önmagában a látható egységre való törekvés hermeneutikus gyakorlata. Nem korlátozódhat a szakemberekre, hanem Isten egész népét magában foglalja, akik különböző egyházi, kulturális, szociális, gazdasági, földrajzi és történelmi hátterekhez tartoznak. A tanulmány végül érinti a tekintély, a kölcsönös elszámoltathatóság és recepció kérdéseit az ökumenikus D hermeneutikájában. A különböző egyházak történelmük során különböző szolgálati struktúrákat alakítottak ki, amelyek őrzik apostoliságukat, egységüket és missziójukat. Az eltérések ellenére azonban egyetértenek abban, hogy e szolgálati struktúráknak az egyháznak azon célját kell szolgálniuk, hogy mindenkit az Istennel való egységre vezessenek a Szentlélek kegyelmével. A tekintély gyakorlása mint felügyeleti szolgálat (episzkopé) hermeneutikai funkciót is ellát. Ennek a szolgálatnak a D-ban résztvevő partnerek közös felelősségén, a kollegialitáson kell alapulnia. Az ökumenikus D nem állhat meg az elért megállapodásoknál, hanem egymást kölcsönösen testvérként kell elfogadnunk Krisztusban. „Ez egész életünk és a többiekkel való kapcsolatunk átalakítását kívánhatja.” A keresztények egységére törekvés egymás figyelmes elfogadására épül. Ez a recepció pedig azt kívánja, hogy ismerjük el minden ember méltóságát a keresztény közösségben, mint Krisztusban testvéreinkét. Az egyház egymással kapcsolatban álló személyek communiója. Ezért az egyház lényegét fejezi ki a közösségek közti és a közösségeken belüli aktív D. A recepció fontos része az ökumenikus dokumentumok létrehozása és befogadása. De e dokumentumokat olyanok írják, akik aktív párbeszédben vannak egymással, kölcsönösen kérdezhetik egymást és megkérdőjelezhetik egymás álláspontját, és utakat találhatnak a konvergencia felé. Viszont olyanok olvassák, akiknek erre nem volt lehetőségük, ezt utólag kell elkezdeniük. 3.4. A kereszténység abszolút jellege és az egyház katolicitása22 Egyik kifejezés se bibliai eredetű, bár tartalma megtalálható benne. Az abszolút szó Hegeltől származik, a katolicitás viszont már az apostolok utáni időben megjelenik. A kinyilatkoztatás tanúsága szerint a katolicitás három sajátossága: a/ pléróma, teljesség, beteljesülés. Részesedés Isten („abszolút”) teljességében Krisztus által: Kol 2,9-10. Ez feladat (Ef 3,19) és dinamikus folyamat (Ef 4,15-16). b/ eszkatosz: a végleges és beteljesülő. Krisztus az eszkatosz Ádám, az új ember végleges tüposza. c/ Isten önközlésének felülmúlhatatlansága: Róm 8,32. Mindháromban a totalitás fejeződik ki, amely Istennek Krisztus keresztjében megvalósult végső odaadásában jelentkezik. Az egyház katolicitása tehát Isten teljessége, amelyet a világnak adott Krisztusban. Az egyháztörténelem tanúsága: A 2. századtól gyakran használják ezt a kifejezést az egyházra. Két irányban is: egyrészt az egyháznak Krisztustól kapott teljessége és struktúrája, amely tér- és időbeli egységben nyilvánul meg a Catholica-ban és az apostoliságban. Másrészt az emberi válasz teljessége az egyházban, amely a szentségében nyilvánul meg. Aug: „quia universaliter perfecta est et in nullo claudicat et per totum orbem diffusa est.” Ugyanakkor átélik saját gyöngeségüket: rászorulnak az irgalomra. Pál is korholja a „szenteket”.

Balthasar, Hans Urs von: Die Absolutheit des Christentums und die Katholizität der Kirche, in: Absolutheit des Christentums, Freiburg, 1977. 131skk.
22

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév

40

Az egyház integrális és deficiens katolicitása Krisztusban adott a teljesség: Ef 4,4sk. Ez azonban „Istennek sokféle színben felragyogó bölcsessége” (Ef 3,10), amelyben szerves sokféleségben és kölcsönösségben részesültünk, hogy az egységet meg is éljük, és arról tanúságot tegyünk. A kapott ajándék így feladatunkká lesz. Ha ennek a sürgetésnek eleget tesznek, akkor integrális a katolicitás, ha nem, akkor deficiens. Két biztos pont van, ahol a krisztusi teljessége átadása tökéletes befogadásra talált. Az egyik a „szent és szeplőtelen egyház, amelyen sem szeplő, sem ránc, sem egyéb efféle nincsen” (Ef 5,27): szükség van a szerető és reménykedő hitnek erre a feltétlen válaszára. Ennek az egyházi válasznak ősképe a kereszt vérfürdőjében jelenik meg. Ha az Ige testté lett, akkor öröktől van a „szent és szeplőtelen egyház”. Ez jelenik meg egyszemélyben Mária alakjában. A másik viszont ennek történeti folytonossága, amely az egységet biztosító két valóságban ölt testet: az apostolok és utódai – másrészt Péter és az ő utódai mint az apostolkollégium tagjai. A többi keresztény közösségtől ebben a két pontban tér el a sajátosan katolikus álláspont. Ez a két egységpólus együtt biztosítja, hogy az egyház egységét alkotó Fő, Krisztus valóban jelen van az egyházban. A katolicitás dinamikáját Pál illusztrálja: folytonos törekvés a tökéletességre (Fil 3,12-16). Tudatában vagyunk tökéletlenségünknek, de a megragadottság ajándékának is, amely folytonos erőfeszítésre sarkall. A megkereszteltek egységére, az egyház katolicitására folytonosan törekednünk kell: az egyház „casta meretrix”, szent és bűnös, megtérésre és irgalomra szoruló egyszerre. A világvallásokkal kapcsolatban pedig tudnunk kell, hogy az „igazság magvai” szerte vannak szórva a világban. Igaz, hogy Krisztus teljessége a teljes igazságot tartalmazza, mégis a velük való találkozás más vallásokban hozzásegíthet ahhoz, hogy fölfedezzünk az egyházban még eddig ismeretlen vagy feledésbe merült igazságmagvakat. 4. A D mint az egyház önmegvalósulása 4.1. Az üdvösség párbeszéde Föntebb már beszéltünk a D lehetőségeiről és szükségességéről magán az egyházon belül. A II. Vatikáni zsinat teológiája nyomán egyre több teológus a D, illetve a kommunikáció horizontjában foglalja össze az egész üdvösség-ökonómiát.23 A D ősforrása a Szentháromságon belül a három Isteni Személy szeretet-dialógusa, perichorézise. A háromszemélyű Isten maga a szeretet: a kapcsolat és a dialógus, kommunikáció teljessége.24 „A Szentháromság az isteni személyek teljes odaadásában létezik: a Másiknál-Önmagánál-Létben.” Az immanens Szentháromság szeretetközössége ebből nyílik ki a semmiből általuk teremtett világra. A kinyilatkoztatás Isten és ember párbeszéde, alapvetően dialogikus-kommunikatív folyamat, amelyben Isten megszólítja az embert, megvallja iránta való szeretetét, és meghívja szeretetközösségébe.25 Ez a párbeszéd Krisztusban, Isten emberré testesült Igéjében éri el csúcspontját, mégpedig mindkét oldalról: Isten benne tárja fel egészen az ember iránti végtelen szeretetét, amely az ember Jézusban talál tökéletes emberi befogadásra. A feltámadás után az üdvösségnek ez a párbeszéde folytatódik az egyházban a Szentlélek erejéből. „Isten, a nagy Te: Isten szembetalálkozik velünk, természetesen nem mint térbeli-külsődlegestárgyszerű szemköztiség, hanem mint személyes szemköztálló, mint Te, aki szeretetének szabadságában minket szabadon hagy saját véges önállóságunkban, és viszontszeretetünket várja: vagyis azt, hogy befogadásra, otthonra találjon bennünk, hogy bennünk lakhasson (tehát ki akarja magát szolgáltatni nekünk).”26

Már címében is jellemző a Questiones disputatae sorozat 166. kötete: Fürst, Gebhard: Dialog als Selbstvollzug der Kirche? Freiburg, 1997. A továbbiakban főleg e kötet tanulmányaira támaszkodunk. 24 Vö. Fürst: i.m. 113. Itt bőséges irodalom is található. 25 A Dei Verbum című konstitúció itt jelentősen továbbfejleszti a kinyilatkoztatásnak korábban elterjedt, alapvetően kognitív, ismeretelméleti fogalmát. 26 Kessler, Hans: Sucht den Lebenden nicht bei den Toten, Würzburg, 1995. 480.
23

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév

41

4.2. A dialógus az egyház kommunikációs közösségében A D etoszához tartozik a nyitottság a mindig nagyobb igazságra. Az üdvösség igazságát Istentől kapjuk, aki végtelenül nagyobb nálunk. A hit válasza nyitott a mindig nagyobb Isten titkára, főleg az imádság kommunikációs formájában vagy akár a – D-nak voltaképpen nem nevezhető – theologia negativa útján. (Hogy ez mennyire az egész embert átjáró D Istennel, azt a misztikusok istentapasztalata bizonyítja legjobban, még akár úgy is, hogy az istenközelséget a lélek sötét éjszakájában élik meg.) A Biblia tanúsága szerint Isten és ember párbeszéde nem egyenlő partnerek között folyik. Mégis ebben láthatjuk az egymással egyenlő – Isten képmására teremtett – személyek közt evilágon folyó D eredetét és ősmintáját. A teremtés rendje a megváltás rendjében teljesedik ki. A Krisztusban, a Logoszban beteljesült személyes „Dia-logosz”, a Szentlélek élteti az egyházat és őrzi annak hithagyományát. A hit áthagyományozása három síkon történik: a hívők, a teológusok és a Tanítóhivatal különböző kompetenciákkal rendelkeznek. Elsődleges az egyháznak mint hívő közösségnek szóban és tettben történő tanúságtétele. E közösségen belül sajátos felelőssége és feladata van a püspöki és a pápai Tanítóhivatalnak, amely az apostoli szukcesszió által őrzi a hitletétemény megszakítatlan folytonosságát és az aktuális hívő közösség egységét. A teológusok feladata a Bibliára és a hagyományra építve megvilágítani a regula fideit az adott kor kérdéseire válaszolva, korukkal párbeszédet folytatva. Az egyház olyan kommunikációs közösség, amely Istennek az emberrel folytatott üdvösséghozó párbeszédének folytatására kapott küldetést. Ahogy VI. Pál megfogalmazta: „A D transzcendentális eredete magának Istennek gondolatában rejlik. A vallás természeténél fogva egyfajta kapcsolat Isten és ember között. Ez fejeződik ki az imádságban; az imádság maga D. A kinyilatkoztatást is D-nak tekinthetjük, hiszen olyan természetfölötti kapcsolat, amelyet Isten létesített az emberrel. A megtestesülésben és az evangéliumban Isten szava az, amely szól hozzánk. Ezt az atyai, szent D-t Isten és az ember között törte szét Ádám szerencsétlen bukása, a történelem folyamán azonban helyreállt. Valójában az ember üdvösségének egész története hosszú, változatos D, amely csodálatosan kezdődik Istenben, s amelyet ő sokféle módon kiterjeszt az emberekre. Krisztusnak az emberekkel folytatott „beszélgetésében” Isten önmagából, életének misztériumából, saját egyedülálló lényegéből és háromszemélyűségéből nyilatkoztat ki valamit. Ugyanakkor elmondja azt is, hogy hogyan akarja megismertetni magát: mint tiszta és egyszerű szeretetet; és hogyan akarja, hogy tiszteljük és szolgáljuk: legfőbb parancsa a szeretet. A gyermek és a misztikus, mindkettő arra kapott meghívást, hogy részt vegyen ebben a tévedhetetlen, bizalmas D-ban; a misztikus pedig itt találja meg spirituális erőinek legteljesebb célját.”27 Ebből az üdvösséges dialógusból fakad az egyház küldetése, hogy „az egész földkerekségre eljuttassa az evangélium fényét, és egyazon Lélekben egyesítsen minden embert, bármelyik nemzethez, fajhoz vagy kultúrához tartozzék is. E küldetés folytán az egyház jele annak a testvériségnek, amely lehetővé teszi és erősíti az őszinte párbeszédet.”28

27 28

VI. Pál: Ecclesiam suam című enciklika, Vatikán, 1964. 70. Gaudium et spes 92.

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév

42

7. DIALÓGUS ÉS PLURALIZMUS
1. A D egy pluralista társadalomban29 1.1. Elvi alapok A tényt el kell fogadnunk: pluralista társadalomban élünk. S ebben nem is a különböző társadalmi intézmények pluralizmusa a fontos, hanem az egyének, az ember nézetei, magatartása, az „érzületek” pluralizmusa. A hatékony D érdekében először magáról a D-ról kell D-t folytatni. Hogy ez lehetővé váljék, először is le kell mondani az erőszakról. (Ennek a tételnek nem mond ellent az, hogy bizonyos helyzetekben a D önmagában hatástalan, a tekintély, valamiféle erő alkalmazására – a jogrend és az egyén méltóságának szigorú tiszteletben tartása mellett – mégis szükség van, például a közrend, a magántulajdon, a pártatlan igazságszolgáltatás, a demokratikus játékszabályok védelmében.) Fölmerül az a kérdés is, hogy ha a világnézetek tényleges partikularitásuk helyett egyetemes igénnyel lépnek fel, akkor misszionálni kezdenek, prédikációval és propagandával – de lehet-e ez D? Ha viszont ezt nem teszik, akkor szavuk fecsegéssé válik. A szókrateszi D pedagógiai segédeszköz, amely kérdezésekkel rávezeti a másikat a saját nézetére. A D akkor is jó, ha nem vezet konszenzusra, eredményre, hanem csak a jövőre figyel eszkatologikus reményben. Az igazi D-nak először ma jött el az ideje a történelemben. Korábban homogén társadalmak, kultúrák léteztek, egy uralkodó világnézettel. Igazi pluralista társadalmak nem voltak. Ma viszont egymás mellett élnek különböző kultúrájú, vallású, világnézetű emberek. A D lehetséges és életfontosságú – akkor is, ha nem várható, hogy egy nevezőre jussanak – a kereszténységnek is le kellett mondania arról, hogy evilágon totális győzelmet arasson. 1.2. Egyetemes világnézet a pluralizmus korában? Minden világnézet a történelem törvénye alatt él: alapvető elgondolásának befejezetlen, töredékes megvalósulása. Az egyetemes világnézet lényegéhez tartozik, hogy tudomásul veszi jövőre irányultságát, végső soron eszkatologikus karakterét. Ha erre nem képes, akkor nincs joga az egyetemes igényre. De ha igen, akkor a különböző világnézetű partnerek kölcsönösen tudnak tanulni egymástól. Még a látszólag teljesen ütköző ellentétek mögött is gyakran kiderül, hogy mást értenek fogalmakon – a végső személyes döntés titka pedig általában nem tárul föl. Aki képes belemenni a D-ba, az tudja legyőzni saját szűkösségét, tudja, hogy úton jár, képes tanulni. Illúzió, hogy pontosan érti nemcsak azt, amit a másik mond, hanem azt is, ami a saját szavai mögött rejlik. A másik egziszenciális tapasztalatának teljes integrációja lehetetlen. Mindehhez hozzájárul, hogy a tudás növekedésével az egyén tudása egyre korlátoltabb. Senki sem képes átlátni az egészet, nem tudhatja mindazt, amit partnere tud: rengeteget tanulhatunk egymástól. De ehhez a valódi szabadság D-a kell, amelybe bele mer menni az ember. Erre éppen egy magát abszolútnak tartó világnézet képes: partnerének „nem”-jét fölfedezi önmagában is. Persze: nem tudunk mindenkivel beszélni. Másrészt: meg kell szakítani a D-t avval, akiben nincs jóakarat, vagy aki eleve elutasítja az igazság vagy az igazság megismerhetőségének lehetőségét. Pál szeretethimnusza elmondható a D-ról is. Még a magukat abszolútnak tartó világnézeteknek is tudniuk kell azt, hogy a tételekben objektivált meggyőződések, és a nem-reflektált, közvetlen egzisztenciális lét között különbség van. Ágoston: egyesek belül gondolják magukat az egyházban, valójában kívüle vannak, mások kívülállónak látszanak, valójában belül vannak. Anselm: consideratio rationabiliter comprehendit incomprehensibile esse (a megfontolás ésszerűen felfogja, hogy felfoghatatlan). Az ember több önmagánál, megragadhatatlan, Isten még inkább. A D-t ezért az elhallgatás övezi, amelyben az ember elfogadja saját létének megragadhatatlanságát, amelynek mélyén Isten rejtőzik. De ennek mindig a szeretet D-ának kell lennie.
29

Rahner, Karl: Über den Dialog in der pluralistischen Gesellschaft, In: Schriften VI. Einsiedeln, 1967. 46.

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév

43

2. A pluralizmus bibliai alapjai30 2.1. Jézus parancsa és a pünkösd (ApCsel 1,1-2,41; Kr.u. 30) A/ Jézus utasítása: Hirdessétek az evangéliumot „Jeruzsálemtől kezdve minden népnek” (Lk 24,47 és ApCsel 1,1.) A Szentlélek megígéréséhez kapcsolódik a missziósparancs. Át kell lépniük a kulturális és földrajzi határokon. Ennek elfogadását nehezítette a dávidi messianizmus Izrael birodalmának helyreállításáról. B/ Pünkösd: mindenki a saját nyelvén hallja őket. C/ Péter pünkösdi beszéde: Az élet útjait mutatod meg. Lukács Joel 3,1-5-öt idézi, amely mindenkit magában foglal. Aztán Zsolt 16,8-11. látomásával bíztatja olvasóit. Művén végigvonul az út motívuma: Jeruzsálemig és a föld határáig, a halálból az életig. A beszéd a Lélek egyetemességének ígéretével végződik. 2.2. A 12 tanúsága Jeruzsálemben (ApCsel 2,42-5,42; Kr.u. 30-32) „Tanúim lesztek Júdeában, Szamáriában és a föld határáig.” 2.3. Jeruzsálemből Antiochiába, a zsidó világból a pogányba (ApCsel 6-15; Kr.u. 32-48.) Két konfliktus, mindkettő jelzi a fiatal közösségek belső pluralizmusát és misszióját. Az antiochiai egyház alapítása: a hellén özvegyek panasza: már Jeruzsálemben két közösség: az arám kultúrája zsidó-keresztények és a görög nyelvű hellénisták. A 12 a zsidó, a 7 a hellén közösséget reprezentálja. – A hellénisták tettei: István, Fülöp és a többiek: küldetés a pogányokhoz és az antiochiai egyház alapítása. A kezdődő kereszténységnek két központja: Jeruzsálem és Antiochia. – Péter tettei, Kornéliusz, Péter, sőt a jeruzsálemi egyház megtérése. A népek megtérése megkívánja az egyház megtérését. Az antiochiai egyház pogánymissziója (ApCsel 13-14). A próféták és tanítók egyháza. Öt próféta: Barnabás ciprusi zsidó levita, Jeruzsálemből. Simeon, a Niger, arám, latin melléknévvel: afrikai. Lucius az északafrikai Cirénéből, latin névvel. Manaen zsidó névvel, görög formában írva, végül Saulus, a diaszporában felnőtt farizeus. A zsidók elutasítják őket, nyitás a pogányok felé: az első missziós út. A zsidó elöljárók féltékenysége döntés elé állítja Pált: „A népek világosságává tettelek.” A jeruzsálemi zsinat (15,1-35): veszélyben a sokféleség 2.4. Antiochiából Rómába: Pál élményei (ApCsel 18-28; Kr.u. 48-60) Pál missziósútjai: a Lélek kényszeríti, hogy adja fel etnocentrizmusát. Szakítás Márkkal és Barnabással. Pál először a zsidókhoz fordul, aztán a pogány istenfélőkhöz. – Beszéde Athénben: görög filozófusokhoz, epikureusok és sztoikusok az agórán. Egy kis keresztény közösség létrejön. Pál Korintusban és Efezusban: Isten igéje növekszik a pogányok között. Végigjárja a fontos városokat. Az istenfélő görögökhöz fordul. Pál Jeruzsálembe és Rómába megy, vértanúsága (19,21-28,25; Kr.u. 56-60) Rómából Galliába megy, a „föld határáig”. Vádak Pál ellen, 3 védőbeszéde. 2.5. Pál végleges szakítása a zsidó etnocentrizmussal, az Evangélium egyetemes győzelme (28,1631; Kr.u. 60). Eleinte először mindig a zsidókhoz fordult, és csak azok elutasítása után a pogányokhoz. Végül felfogja, hogy el kell szakadnia a zsidó etnocentrizmustól. Bátran (parrézia) hirdeti Krisztust.

Sechste Vollversammlung der Katholischen Bibelföderation Libanon, 6. September 2002. Pablo Richard: Pluralistische Erfahrungen der frühen christlichen Gemeinden nach der Apostelgeschichte. www.c-b-f. org.
30

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév

44

3. Kereszténység és pluralista társadalom31 3.1. A pluralista demokrácia alapfeltételei A pluralista társadalomban, demokráciában elvileg egyenlő polgárok élnek együtt, ebből következően adódnak konkurrencia- és konfliktushelyzetek. Ezeket a jogállam törvényes rendjének kell elrendeznie, hogy a sokféle, gyakran ellentétes nézetek és érdekek békésen és igazságosan rendeződjenek össze. Az állam biztosítja az egyének kibontakozását, de csak olyan struktúrák és keretek között, amelyek garantálják a béke és a rend fennmaradását. Ehhez feltétlenül szükség van arra, hogy az állampolgárok között egyetértés legyen az alapértékekben. Napjainkban sokan elemezték a demokráciák egészséges működésének feltételeit, és egyetértenek abban, hogy a közjó tisztelete, a szolidaritás, a szubszidiaritás és a bizalom igen fontos alappillérei a valódi pluralizmuson alapuló demokráciának. Ebből következik, mintegy antropológiai előfeltételként, hogy csak olyan egyének között jöhet létre, akik érett, felelős személyiségek, akik tisztában vannak avval, hogy az egyéni önmegvalósításnak, törekvéseknek, szabadságnak korlátot szab a közrend és a közjó. Ezek azonban olyan előfeltételek, amelyeket az állam nem képes garantálni.32 3.2. A pluralista társadalom veszélyei A társadalom egészének és egyes tagjainak jólétét biztosító állami intézményekről és társadalmi szervezetekről elméleti és gyakorlati szinten egyaránt rengeteg vita folyik. A gyakorlati kérdéseken túl azonban föl kell ismerni, hogy az ún. szabad demokráciában már nem az emberek etikai erőfeszítésén múlik a közjó, hanem egyszerűen intézményes struktúrákkal próbálják azt biztosítani. Amint Joseph Ratzinger írja: „Nem az etosz hordozza a struktúrákat, hanem a struktúrák az etoszt”, abból a meggondolásból is kiindulva, hogy az etosz mindig törékeny és sebezhető, a struktúrák viszont szilárdak. Ehhez járul a tudományos-technikai fejlődés is, amely az erkölcsöt egyre inkább kiszorítja tevékenységéből, és csak a megcsinálhatót tartja szem előtt. A jogállamnak nevezett demokráciában az erkölcs könnyen védtelenné és kiszolgáltatottá válik, a jog nem az igazságra és az igazságosságra épül, hanem az uralkodó nézetek és hatalmak függvényévé korcsosul. Be kellene látni, hogy a társadalom és az állam túlélésének feltétele, hogy (újra) létrejöjjön egy olyan erkölcsi közmegegyezés, amely az igazságra és az emberek fölött álló, transzcendens értékekre épül. Ez a tény pedig megmutatja a nevelés fontosságát, mégpedig nemcsak a felnövekvő nemzedékét, hanem – az életfogytig való tanulás párhuzamaként – az életfogytig tartó nevelését, az erkölcsi tudatosság fenntartását, elősegítését és védelmezését. Az embernek az erkölcsi nevelés során meg kell tanulnia, hogyan élhet és éljen a szabadságával. 3.3. A kereszténység feladata a pluralista társadalomban Önkritikusan látni kell, hogy a kereszténységben sokáig élt – az ószövetségi hagyományból kinőve – egy olyan messianisztikus várakozás, amely már itt a földön létre akarta hozni az Isten Országát. Ettől a meggyőződéstől csak lassan tudott szabadulni. A középkor végétől az arisztoteleszi filozófiára és a természetjogra építve kialakult a profán, nem-messiási állam fogalma. A hamis messiási várakozásokon túllépve főleg a felvilágosodás korában kialakult az a felismerés, hogy a politikának a racionalitásra és az etoszra kell épülnie. A 20. század katasztrófái azonban szétfoszlatták a felvilágosodás optimizmusát, megkérdőjelezték a ráció hatalmába vetett hitét, és rámutattak arra, hogy az etosz mennyire sebezhető, mennyire kisajátítható egyesek vagy érdekcsoportok által.

31

Schwan, Alexander: Pluralismus und Wahrheit. In: Christlicher Glaube in moderner Gesellschaft, Freiburg, 1981. Bd. 19. 145skk. 32 Ratzinger, Joseph: Christliche Orientierung in der pluralistischen Demokratie? In: Ratzinger: Kirche, Ökumene und Politik, Einsiedeln, 1987, 183skk.
Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév

45

Napjainkban – amint föntebb utaltunk rá – éppen az etosz sebezhetősége miatt alakult ki az a törekvés, hogy azt a struktúrákkal, az állam jogrendjével helyettesítsék. A tapasztalat azonban sokszorosan bizonyítja, hogy jogrend nem állhat fenn erkölcsi alapok nélkül. Hamis az az okfejtés, hogy megengedettek az olyan cselekedetek, nem jogellenesek ugyan, erkölcsileg azonban kifogásolhatóak. Fel kell ismerni az ember tökéletlenségét, és az állami igazságosságot az etoszból kell levezetni, nem a struktúrákból. A keresztény hit a lelkiismeretet ébreszti fel, és megalapozza az erkölcsöt. Feladata nem a politikai teológia, hanem a politikai etosz kidolgozása és erősítése. Itt válik kérdésessé az egyház szerepe: ha visszavonul a magánélet területére, elárulja önmagát és isteni küldetését. Ha viszont maga akarja meghatározni a társadalmi nyilvánosságot és az intézményes rendet, akkor tarthatatlan teokráciához vezet. Mára nyilvánvaló, hogy mindkét szélsőség hamis úton jár. A II. Vatikáni zsinat ünnepélyesen elismerte az evilági rend helyes autonómiáját, miközben kinyilvánította azt is, hogy egy emberek fölötti világrend nélkül könnyen anarchiához vagy diktatúrához vezet a demokrácia. A megoldáshoz közelebb segít az egyház és az állam szabadságának kölcsönös elismerése. Fölmerülhet a kérdés, hogy az abszolút igazság hirdetésére igényt tartó kereszténység összeegyeztethető-e a pluralizmussal. Ha az állam és az egyház szét van választva, akkor a társadalom nem-keresztény tagjaira nem kényszerítheti rá a keresztény elveket, viszont felkínálhatja azokat a boldogabb jövő érdekében. Az egyház sajátos helyzetben van. Egyfelől kétségtelen, hogy a személy méltóságának keresztény hangsúlyozása jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a szabadság polgárjogot kapott a történelem során. Emellett viszont a felvilágosodás és a polgári forradalmak szintén jelentős szerepet játszottak a szabad, pluralista demokrácia kialakulásában. Az is kétségtelen azonban, hogy az egyház sokáig szembehelyezkedett a szabad demokratikus államok keletkezésével, és ez a közvéleményben jelentős presztízsveszteséget okozott számára. A pluralizmust és a demokráciát a katolikus egyházban először XXIII. János pápa és a II. Vatikáni zsinat ismerte el. A zsinat a pluralista és demokratikus társadalmi berendezkedést elsősorban az emberi személy méltóságából vezeti le, az ember felelős szabadságát hangsúlyozva (Dignitatis humanae 2-4. 7.). Másodsorban pedig az ember igazságra törekvéséből, amely azonban sohasem jelenti az igazság teljes és végleges birtoklását, magában foglalja tehát a tévedés lehetőségét (DH 2. 11.) Politikai és jogi értelemben azonban a pluralizmust egy erkölcsileg szilárd rendnek kell védelmeznie. XXIII. János pápa a Pacem in terris című enciklikában kifejti, hogy az egyének és a közösségek társadalmi együttélésének az igazság, az igazságosság, a szeretet és a szabadság egységére kell épülnie. A pápa ezeknek az értékeknek szerves összefüggését így látja: „Az emberi társadalom akkor rendezett, termékeny és az emberi természetnek megfelelő, ha az igazságon alapszik. (…) Ez olyan együttlét, amely az igazságosságban érvényesül, vagyis a jogok tényleges tiszteletbentartásában és a kötelességek reális teljesítésében; olyan együttlét, amelyet a szeretet éltet; (…) együttlét a szabadság jegyében. (…) Az emberi közösséget mindenekelőtt mint lelki jelenséget kell felfognunk; mint a lelkiismeretek közösségét az igazság fényében; mint a jogok gyakorlását és a kötelességek teljesítését.”33 Nyomában VI. Pál és II. János Pál pápa még tovább megy a plurális demokrácia feltételeinek kifejtésében.34 3.4. A hit egysége és a teológiai pluralizmus Újra felmerül a kérdés, hogy a pluralizmus hogyan viszonyul ahhoz, hogy a keresztény hit és az egyház az abszolút igazságra tart igényt. A Nemzetközi Teológiai Bizottság „A hit egységéről és a teológiai pluralizmusról” kiadott dokumentumában (1973) kifejti35: „Az egység és a pluralizmus a hit kijelentéseiben mélyen magában a Krisztus-misztériumban gyökereznek. Ez az egyetemes kiengesztelődés és egyesülés misztériuma, amely éppen ezért felülmúlja minden
Pacem in terris című pápai körlevél a nemzetek közötti békéről az igazságban, igazságosságban, szeretetben és szabadságban. Vatikán, 1963. 8. 34 VI. Pál: Populorum progressio, II. János Pál: Redemptor hominis, Budapest, 1980. főleg 17-18. pont. 35 Enchiridion Vaticanum, Roma, 1973. 1936.
33

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév

46

történelmi kor kifejezési formáit, és kizár minden szisztematizálást, amely azt kimeríthetné.” A keresztény hit dinamizmusa és missziós küldetése megköveteli a racionális kifejtést. A hit azonban nem filozófia, bár meghatározza gondolkozásunk irányát. A hithagyományhoz való hűség tehát nem egy gondolatrendszer elfogadása, hanem részesedés a hit útjában, az egyház „Én”-jében, amely a valódi alanya a hit megvallásának. Hogy a hit igazságát útonjárásban éljük meg, az magával vonja, hogy hozzákötődik az egyház életéhez és a hit történelméhez. A hit az emberré lett Ige alapján áll. A hit történelmi jellege ezért alapvetően különbözik a történelmiségnek attól a formájából, amelyben az ember egymaga hozza létre alkotását. Bár az egyház jelenlegi helyzetében terjed a pluralizmus, annak mégis határt szab az a tény, hogy a hit az emberek közösségét az igazságra alapozza, amely Krisztusban hozzáférhetővé vált. Elfogadhatatlan tehát a hitnek olyan fogalma, amely pusztán gyakorlati együttműködésre törekedne az igazságban való egység nélkül. Isten kinyilatkoztatása Krisztusban érte el a teljességét, benne kaptuk meg a zálogát a kinyilatkoztatás és az üdvösség teljes megtapasztalásának, amelyet jelenleg még csak a hitben birtoklunk. A hit tartalma az isteni szóban adott kinyilatkoztatás, és ugyanakkor a hit a válasz a magát kinyilatkoztató Isten szavára. A szó hirdetése egyfelől Isten cselekvése a szaván keresztül (Krisztus az igazság: Jn 14,6), másfelől és egyben az emberi válasz eseménye is a hozzá intézett szóra (az igazságot tennünk kell: Jn 3,21). Az isteni szó eseménye tehát az emberi válasz eseményében magában megy végbe. Ennek modellszerű példája Jézus Krisztus, a valóságos Isten és valóságos ember. „Az egyház mint ’hívő szubjektum’ őrzi az Újszövetség különböző teológiáinak, továbbá a történelem során megfogalmazódott dogmáknak egységét.” Az egyház hite adja meg azt a kritériumot, amelynek alapján megkülönböztethetjük a helyes és a hamis pluralizmust. Az alapvető kritérium a Szentírás, kapcsolatban a hívő és imádkozó egyház hitvallásával. A hit igazsága hozzákapcsolódik a hívő közösség történelmi útjához, amely Ábrahámtól Krisztusig tart, onnan pedig az Úr második eljöveteléig. Az igazhitűség tehát nem egy filozófiai rendszerrel való egyetértés, hanem részvétel a hit útjában és így az egyház Énjében, amely az időkön keresztül az egyetlen igazi szubjektuma a credónak. A dogmatikai kijelentések közül elsőbbsége van a régi zsinatok dogmatikai kijelentéseinek. „A dogmatikai formulákat úgy kell tekinteni, mint konkrét problémákra adott válaszokat, amelyek azonban ebben a perspektívában mindig igazak maradnak. (…) Mai jelentőségük függ attól, hogy a bennük tárgyalt kérdések ma mennyire érvényesek; de mindig tekintetbe kell venni azt, hogy Isten szavának értelmezése milyen kérdéseket vet föl a keresztény hagyományban, és azokra eddig milyen válaszok adódtak. A mai válaszoknak tehát valamiképpen az előző válaszokra kell épülniük, noha nem redukálhatók azokra.” Az emberi válasz eseménye tehát a történelemhez kötött, a hitigazságok nyelvi megfogalmazása mindig korlátozott. Már a Bibliában: Isten szava történetileg sokféle emberi tanúságtételben jelenik meg. Az egyház mint a hívők közössége mindig útban van a kinyilatkoztatásnak és Krisztusnak, az Igazságnak egyre teljesebb megértése felé, és törekszik annak egyre teljesebb kifejezésére mind a hitigazságok kifejtésében, mind imádságos életében. Ez azonban nem jelenti azt, hogy relativista módon kényre-kedvre kiszolgáltatott lenne. Igazsága szigorúan kötött a kinyilatkoztatás szavához, és annak teljességéhez, Krisztushoz.

4. Pluralizmus a posztmodern korban36 A posztmodern elnevezés valójában többféle eszmeáramlatot jelez. Alapvető jellemzőjük azonban, hogy a Holocaust, a nemzetiszocializmus és a sztalinizmus iszonyata nyomán kiábrándultak a felvilágosodás nyomán kialakult ún. modernség nagy eszméiből, amilyen pl. az igazság, az értelem,
36

McGrath, Alister E.: Pluralismus und Postmoderne, in: Zeugnis im Dialog der Religionen und der Postmoderne, Neukirchen-Vluyn, 1999. 34skk.
Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév

47

az igazságosság, a valóság. Elutasítják az egyetemes igazság, igazságosság lehetőségét, elvetik a haladásba vetett optimizmust. Ennek nyomán rohamosan terjed az abszolutizált pluralizmus és a relativizmus. A vallási pluralizmus ideológiája McGrath szerint nem önmagában álló jelenség, hanem csupán része annak a jelenségnek, hogy összeomlott az az ideál, amelyet a felvilágosodás az egyetemes tudásról alkotott. A kulturális relativizmus és pluralizmus elsősorban a különbségeket hangsúlyozza, és elutasít minden igényt az igazságra, mindenféle tekintélyre. Ennek nyomán vetődik fel az a kérdés is, hogy a kereszténység milyen alapon próbál igényt támasztani az igazságra, ha egyszer „az igazság az, hogy nincs igazság”.37 A posztmodern gondolkozás szerint minden hitrendszer egyformán elfogadható, bármilyen kijelentés csak akkor igaz, ha az én számomra igaz. Az „igazság” fogalmát nemcsak illúziónak, hanem egyenesen zsarnokinak tartják, amelyet mint „intellektuális fasizmust” el kell utasítani. Michel Foucault, a posztmodern gondolkodás egyik legjelentősebb képviselője38 szerint hamis a felvilágosodásnak az az axiómája, hogy a tudás jó. Valójában a tudás nemcsak felszabadíthat, hanem rabszolgaságba is vethet. Az igazság és a hatalom szerinte szorosan kapcsolódik egymáshoz, az „igazságot” az elnyomó rendszerek könnyen a saját támogatásukra használhatják fel. Minden társadalomnak megvan a maga „igazságpolitikája”, amely az érdekcsoportjainak szolgálatában áll. A posztmodern kritikusai azonban joggal vetik ellene ezeknek a nézeteknek, hogy állításaikat valójában igaz kijelentéseknek tartják, tehát igazságot igényelnek maguknak az igazság tagadása közben. A pluralizmust mint korunkra jellemző kulturális és társadalmi adottságot tudomásul kell vennünk, ez azonban nem igazolja a pluralizmusnak mint ideológiának általánossá tételét. Tudomásul kell vennünk, hogy sokféle vallás létezik a világon, ebből azonban nem következik az abszolút igazság igényének elvetése. Valójában az Evangélium is pluralista közegben terjedt el. Az antik korban szintén igen sokféle vallási nézet létezett egymás mellett, s az első keresztények ezek közepette hirdették Jézust, a Krisztust. A ma egyháza nem léphet sem a fundamentalizmus, sem a relativizmus útjára. Nem zárhatja ki fundamentalista módon más vallások létét, és nem zárkózhat el a velük való párbeszédtől. De nem is oszthatja azt a vallási pluralizmust, amely minden vallást egyenrangúnak tekint, beleértve a kereszténységet.39 Amint ezt már a II. Vatikáni zsinat kinyilvánította, a kereszténységnek a kölcsönös tisztelet jegyében párbeszédet kell kezdenie a többi vallásokkal, annak érdekében, hogy egymást jobban megismerhessék, kölcsönösen fölfedezhessék az egymás vallási hagyományában rejlő értékeket, és tiszteletben tartsák azokat. A keresztény ezt megteheti intellektuális gőg és paternalista lenézés nélkül, szilárdan megmaradva abban a meggyőződésében, hogy Isten üdvösségre hívott minden embert, és Krisztus az üdvösség egyetemes közvetítője minden ember számára. Kétségtelen azonban, hogy a keresztény hívő létforma korunk pluralista társadalmában újfajta gondolkodásmódot, hitünk mélyebb megélését, a másik ember iránti őszinte tiszteletet, krisztusi nyitottságot és szeretetet kíván meg. Ez különösen nagy feladat elé állítja azokat, akiknek hivatásszerű feladata az, hogy az Evangéliumot hirdessék, a szószéken, iskolában, egyházközösségekben, és megszólítsák az életük értelmét kereső embereket is.

Idézi McGraht: i.m. 37. Foucault, Michel: Die Ordnung der Dinge. Frankfurt/Main, 1971. – Foucault, Michel: Selected Interviews and Other Writings, New York, 1980. 39 A Dominus Jesus című nyilatkozat, amint föntebb láttuk, elsősorban e pluralizmus ellen lépett fel.
37 38

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév

48

Felhasznált irodalom
A Treasure in Earthen Vessels: An instrument for an Ecumenical Reflection on Hermeneutics, Faith and Order Paper no. 182, Geneva, WCC, 1998. Balthasar, Hans Urs von: Die Absolutheit des Christentums und die Katholizität der Kirche, in: Absolutheit des Christentums, Freiburg, 1977. Buber, Martin: Én és Te, Budapest, 1999. Dominus Jesus, Budapest, 2000. Enchiridion Vaticanum, Roma, 1973. 1936. Foucault, Michel: Die Ordnung der Dinge. Frankfurt/Main, 1971. Foucault, Michel: Selected Interviews and Other Writings, New York, 1980. Fürst, Gebhard: Dialog als Selbstvollzug der Kirche? Freiburg, 1997. Guitton, Jean: Dialog mit Paul VI., 1965. II. János Pál: Redemptor hominis, Budapest, 1980. Kasper, Walter: Das Christentum im Gespräch mit den Religionen. In: Dialog aus der Mitte christlicher Theologie, Mödling, 1987. Kessler, Hans: Sucht den Lebenden nicht bei den Toten, Würzburg, 1995. Lehmann, Karl: Ökumene heute, www. lehmann karl.de Lehmann, Karl: Vom Dialog als Form der Kommunikation und Wahrheitsfindung in der Kirche heute. www.Deutsche Bischofskonferenz, Schriften, 1994. Levinas, Emmanuel: Dialog, ChGG Bd. 1. Freiburg, 1981. Lexikon für Theologie und Kirche. Freiburg, 2001. Bd. 3. Lexikon philosophischer Grundbegriffe. Freiburg, 2003. McGrath, Alister E.: Pluralismus und Postmoderne, in: Zeugnis im Dialog der Religionen und der Postmoderne, Neukirchen-Vluyn, 1999. Neuner, Peter: Das Dialogmotiv in der Lehre der Kirche, in: Dialog als Selbstvollzug der Kirche? QD 166. Freiburg, 1997. Pablo Richard: Pluralistische Erfahrungen der frühen christlichen Gemeinden nach der Apostelgeschichte. www.c-b-f. org. Pacem in terris című pápai körlevél a nemzetek közötti békéről az igazságban, igazságosságban, szeretetben és szabadságban. Vatikán, 1963. Pete Krisztián: Dialógus. Nyitott Kommunikációtudományi Enciklopédia, http://nyitottenciklopedia.akti.hu Rahner, Karl: Über den Dialog in der pluralistischen Gesellschaft, In: Schriften VI. Einsiedeln, 1967. Rahner, Karl: Vom Dialog in der Kirche, in: Schriften VIII. Einsiedeln, 1967. Raiser, Kondrad: The Nature and Purpose of Ecumenical Dialogue, Ecumenical Review, July, 2000 Ratzinger, Joseph: Christliche Orientierung in der pluralistischen Demokratie? In: Ratzinger: Kirche, Ökumene und Politik, Einsiedeln, 1987. Schaeffler, Richard: Wahrheit, Dialog und Entscheidung, in: Dialog aus der Mitte christlicher Theologie, Mödling, 1987. Schwan, Alexander: Pluralismus und Wahrheit. In: Christlicher Glaube in moderner Gesellschaft, Freiburg, 1981. Bd. 19. Sechste Vollversammlung der Katholischen Bibelföderation Libanon, 6. September 2002. Stegmaier, Werner: Das Dialogische in der Philosophie des 20. Jahrhunderts, in: Dialog als Selbstvollzug. Steiger Kornél: Bevezetés a filozófiába. Budapest, 2004. VI. Pál: Ecclesiam suam, Vatikán, 1964. VI. Pál: Populorum progressio. Enciklika a népek fejlődéséről, Róma, 1967. Von Balthasar, Hans Urs: Der Zugang zur Wirklichkeit Gottes, in: Mysterium salutis, Einsiedeln, 1967. II. Zentralkomitee der deutschen Katholiken: Dialog statt Dialogverweigerung. Kevelaer, 1994.

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév

49

Tartalomjegyzék

1. BEVEZETÉS ................................................................................................................................... 1 1. A dialógus (D) megjelenése a 20. századi gondolkodásban ........................................................ 1 2. A D története ................................................................................................................................ 1 3. A D az egyházban ........................................................................................................................ 2 2. BUBER ÉS A DIALÓGUS ÚJ ÉRTELMEZÉSE ........................................................................... 6 1. Platón szókrateszi módszere. ....................................................................................................... 6 2. Az értelem, a gondolkodó szubjektum abszolút elsőbbsége ........................................................ 6 3 . Az immanencia dialógusa ........................................................................................................... 7 4. A D filozófiájának kezdetei ......................................................................................................... 7 5. A D és a transzcendencia ............................................................................................................. 8 6. A D-tól az etikáig ....................................................................................................................... 10 3. A DIALÓGUS TEOLÓGIÁJA ...................................................................................................... 11 1. Az emberi Te-től az isteni Te-ig ................................................................................................ 11 2. Az abszolút Te dialektikája ........................................................................................................ 11 3. Az üdvösség párbeszéde: az embert megszólító Isten ............................................................... 12 4. A Szentháromságon belüli szeretet-dialógus ............................................................................. 12 4. A DIALÓGUS A II. VATIKÁNI ZSINAT DOKUMENTUMAIBAN ........................................ 13 1. D az ökumenében ....................................................................................................................... 13 2. D a többi vallással ...................................................................................................................... 14 3. A világgal ................................................................................................................................... 15 4. D az egyházon belül ................................................................................................................... 17 5. Dialógus a nem-hívőkkel (1968)................................................................................................ 20 6. Dialógus és igehirdetés (1991) ................................................................................................... 22 7. A D értékelése ............................................................................................................................ 26 5. A KERESZTÉNYSÉG PÁRBESZÉDE A TÖBBI VALLÁSOKKAL ........................................ 27 1. A D teológiai alapjai .................................................................................................................. 27 2. A kereszténység – egyszerre exkluzív és inkluzív ..................................................................... 27 3. Isten egyetlen üdvözítő terve minden ember számára ............................................................... 28 4. A vallási pluralizmus ................................................................................................................. 28 5. A kereszténység dialogikus egységben a vallásokkal ................................................................ 29 6. A kereszténység és a többi vallás D-ának három szempontja ................................................... 29 7. A D-egység jelszerű megvalósítása ........................................................................................... 30 8. A D-ról az egyházban ................................................................................................................ 31 6. PÁRBESZÉD AZ ÖKUMENÉBEN ............................................................................................. 33 1. Néhány megfontolás és javaslat az ökumenikus D-hoz ............................................................. 33 2. Szentszéki megnyilatkozások .................................................................................................... 34 3. Mai megfontolások .................................................................................................................... 36 4. A D mint az egyház önmegvalósulása ....................................................................................... 41 7. DIALÓGUS ÉS PLURALIZMUS................................................................................................. 43 1. A D egy pluralista társadalomban .............................................................................................. 43 2. A pluralizmus bibliai alapjai ...................................................................................................... 44 3. Kereszténység és pluralista társadalom...................................................................................... 45 4. Pluralizmus a posztmodern korban ............................................................................................ 47 Felhasznált irodalom .......................................................................................................................... 49

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév

50

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful