You are on page 1of 4

ZEITGEIST

Image author

Pixabay
Author/s

Emiliano Bonifetto
Being responsible for your own time „Nincs időm! Valaki ellopta?”

Majdnem ötven éve a német író Michael Ende megjelentette Momo című
munkáját, egy kis profetikus könyvet, melyben a képzeletbeli szürke urak szó
szerint ellopják az emberek idejét (az „idővirágaikat”), mondván, hogy állítólag a
szabadidő és a mással való törődésre fordított idő haszontalan… és megígérik,
hogy ha az emberek követik a tanácsukat, akkor ők az emberek minden idejét
pénzzé tudnák tenni. A Momo-ban a szürke embereket legyőzték, hála az
Órásmester segítségének, aki az Idő Ura. Ha azonban korunk emberének életére
vetünk egy pillantást, a győztesek valójában igen csak a szürke emberek
lennének!

Több mint kétezer évvel ezelőtt, egy vita során Seneca a következőket mondta
az emberi élet rövidségéről:
Nem arról van szó, hogy rövid az időnk, hanem arról, hogy sokat
elvesztegetünk belőle. Az élet elég hosszú, és elég bőkezűen lett
kimérve ahhoz, hogy az ember nagy dolgokat vigyen véghez, ha az
egészet jól osztja be. Ha azonban luxusra és hiábavalóságokra
pazaroljuk, ha nem jó véget szánunk neki, akkor a végszükség majd
arra kényszerít minket, hogy észrevegyük: elmúlt, még mielőtt
rájöttünk volna, hogy múlik. Az a helyzet tehát, hogy az élet, amit
kaptunk, nem rövid, de mi tesszük azzá, nincs is hiányunk benne,
hanem mi vesztegetjük el.

Amikor Momo arra kéri az Órásmestert, hogy akadályozza meg a szürke


embereket abban, hogy elrabolják az emberek idejét, ő így válaszol: „Sajnos nem
tudom megtenni, mert az embereknek maguknak kell dönteniük arról, hogy
hogyan töltik el az idejüket, és rajtuk áll, hogy megóvják azt. Én csak kimérem az
időt.”

Ha igaz az, hogy az ember felelős az ideje beosztásáért, akkor azt is tudnunk
kell, hogy az idő rendelkezik egyfajta misztériummal, amit most szeretnénk
közelebbről is megvizsgálni. Évek, hónapok, hetek, napok, órák, percek,
másodpercek… az idő mértéke, úgy tűnik, mindenki számára ugyanaz
manapság. A műholdas órák által mért idő mindenki számára érvényes, de
minden ember ismer olyan időt, amit hosszúnak érez, vagy amikor hosszú
időszakok szinte egy szempillantás alatt elrepülnek.

Miért nem mindig egyforma az idő múlásának érzékelése?

Mi teszi a percek múlását olyan rugalmassá? Talán az érzelem? Vagy a tudat?


Miért van az, hogy egy bizonyos eseményt megelőző pillanatok hosszú ideig
tartanak és ezalatt a tudat néha egy egész életet felölel? Egy nagy szerelem, ami
csak néhány hónapig tart, miért foglal el nagy helyet az emlékezetünkben?

A lélek egyik legfőbb tulajdonsága a tudat, és az indulatok, érzések és


gondolatok olyan tényezők, amelyek mindenekelőtt a tudatot táplálják; ily módon
azt mondhatjuk, hogy van egy „testi idő” és van egy „lelki idő”.

Ami a „testi időt” illeti, jusson eszünkbe, hogy az elsődleges időmérő a


szívdobbanás – gondoljuk csak el, hogy egy perc hosszúsága - hatvan másodperc
– általában nem sokkal több, mint hatvan szívveréssel egyenlő. A test ezért
összhangban van az óraidővel.

A „lelki időt” illetően már egy bonyolultabb tartományba lépünk, mivel a lélek
igen különböző társításokat és jellemzőket feltételez. Természeténél fogva a
lélek – ahogy Platón mondta – nagyon közel állhat a testhez, ugyanakkor a
szellemhez is, ami az irányulásán és a fejlettségén múlik. A lélek ezért az idő
folyását sokféle módon képes megtapasztalni, számos tényezőtől függően.

Kétfajta idő

Az régi görögök két különböző kifejezést használtak az időre: Kronosz és Kairos.


Míg az első az időrendi és folyamatos időre vonatkozik, a múlt-jelen-jövő
vonalára, addig a második azt a végtelen időt jellemzi, amiben „valami
különleges” dolog történik.

Egyéni, személyes nézőpontból a „Carpe Diem” mottó egy olyan esemény tipikus
példája, amire a Kairos időmeghatározás érvényes. Szellemi szempontból,
megfigyelhetjük, hogy az Új Testamentumban a Kairos azt az időt jelenti, „amikor
Isten cselekszik”.

Még a közép amerikai indiánok Kolumbusz előtti hagyományaiban is kétféle idő


volt ismert: Tonal és Nagual.

Tonal a napi élet „lineáris ideje”, amikor egy óra 60 percig tart. Nagual ezzel
szemben a „szellemi idő”, a folyékony idő, amelyben az időtartam tapasztalata
különböző. Tonal egydimenziójú, míg Nagual hidat képez két dimenzió között: a
személyes belső dimenzió és egy másik világ, a szellemi világ dimenziója között.

Ezt a végtelen idegennek is nevezik, amit nem lehet szavakkal kifejezni, mivel
ezt az ember csak önmagán belül tapasztalja. Nagual idejében az emberi tudat
olyan kérdéseket tesz föl, mint „Ki vagyok? Mit jelent az élet számomra? Mi
marad belőlem, ha megfosztanak a szerepeimtől és az állítólagos
személyazonosságomtól? Vajon van bennem egy szellemi mag? Mire törekszem
legfőképpen?” Amikor az ember egy ilyen létállapotot tapasztal meg viszonylag
rövid idő alatt, akkor Nagual nélkülözhetetlenné válik, másképp az ember
zaklatott, kimerült és boldogtalan lesz.

Jelenlegi nyugati civilizációnkban néha időről és örökkévalóságról beszélünk, de


ezeket a fogalmakat alapjában véve félreértjük, mivel általában azt hisszük, hogy
az idő valami olyasmi, ami mindig új, különböző, állandóan változik és elillan, míg
az örökkévalóság valójában egy mozdulatlan állapot, mint egy konkrét valóság
és mindig azonos önmagával.

A történelem ehelyett azt mutatja, hogy az idő ciklikus és ismétlődő fejlődésben


hullámzik, mintha nem lenne igazán előremutató iránya, hanem körkörös és
önmagába záródó lenne (nappal után éjszaka és megint nappal, tavasztól télig,
aztán megint tavasz…), míg az örökkévalóság egy „élő jelen”, egyedi és
megismételhetetlen pillanatok állandó sorozata, amit az értelem nem képes
követni.

Van valamiféle mód arra, hogy Kronosz Kairosszá váljon, Tonalból Nagual, az
időből pedig örökkévalóság legyen? Hol van az ajtó, ami ezeket a világokat
összeköti?

A kereszt jelképe, – egy ősi jelkép, ami jóval előbb létezett, mint a keresztény
vallás –, a „horizontális, egyenes vonalú idő”, a múlt-jelen-jövő lineáris folyama,
és a „vertikális, szellemi idő” az időtlen idő kereszteződését mutatja. Másrészt az
ember, amikor kinyújtja a karjait, tökéletes példája egy élő keresztnek, mire
valaki azt kérdezheti: „Mi van ennek a két gerendának a találkozási pontjában?”,
mivel ez az a pont, ahol Kronosz és Kairos, Tonal és Nagual, az idő és az
örökkévalóság találkozik.

Az idő és az örökkévalóság között

Az ember az idő és az örökkévalóság kereszteződésében létezik. Az embereknek


ezáltal van egy bizonyos idejük, rövid vagy hosszú, ez attól függ, hogyan
használják ki. Van egy véges idejű testük – ismeretlen szavatossági idővel –, de
van lelkük is, amelyik képes átlépni a két világot elválasztó határt.

Az emberek mindaddig el vannak veszve a téridő világában, amíg végül rá nem


jönnek, hogy az élet misztériumának megfejtése nélkülözhetetlen dolog. Akkor
előbb-utóbb egy olyan életet fognak választani, ami elvezeti őket a Gnózishoz, a
világ keletkezésének és a logosznak az ismeretéhez. Akkor minden
megtévesztésként jelenik meg a számukra, mindennek más jelentősége lesz,
mivel az életük a „most” folytonos folyamává változik és minden „most” során a
saját valóságukat formálhatják meg.