David Grinnell - A Liszenko-labirintus

DAVID GRINNELL (DONALD A. WOLLHEIM) (1914 -)

(The Magazine of Fantasy and Science Fiction, július)

"Danid Grinnell" nem más, mint Donald A. Wollheim, aki nagy előszeretettel használja ezt az álnevet
egészen az 1950-es évek óta. Számomra a legemlékezetesebb a The Rag Thing című novellája, ami a Fantasy
and Science Fiction magazin egyik 1957-es számában jelent meg, és állíthatom, hogy ritka egy hajmeresztő
Történet.
Mielőtt még bárki önreklámmal vádolhatna magazinunk említése miatt, hadd fejezzem be itt azzal, hogy ez a
Grinnell fickó elképesztően jó író volt, és, ha nem tévedek, még ma is az.
- MHG

Bármilyen hihetetlen is, én nem tudtam, hogy Danid Grinnell valójában kicsoda. Marty fedte fel a titkot a
következőképpen:
Amikor ezt a kötetet állítottuk össze, Marty Greenbergtől kaptam néhány novellát, és megkért, hogy
mondjam el a véleményemet róluk. Mindegyiket figyelmesen végigolvastam, jegyzeteket készítettem, aztán
felhívtam Martyt, hogy elmondjam, mit gondolok.
- Nekem Grinnell Liszenko-labirintusa tetszett a legjobban - mondtam.
- Tudod, hogy a Grinnell az Don Wollheim egyik álneve? - kérdezte Marty. Hát így tudtam meg.
Don életében nagyon rossz év volt 1985, de csodával határos módon meggyógyult, és amikor 1986. március
25-én összefutottunk egy estélyen, bár nagyon sovány volt, látszott rajta, hogy tele van életkedvvel. Én ennek
szívből örültem.
- IA

Ezen módszerek kidolgozása révén az ember képessé válik olyan formák megalkotására, amelyek a
természetben soha nem jelentek és nem jelenhettek meg az elmúlt évmilliók során.
Trofim Gyenyiszovics Liszenko

Az egybegyűltek elképedve hallgatták Boriszov professzort. Ezt az embert tüntették ki bizalmukkal annak
idején, hónapokkal ezelőtt!
Hónapok teltek el azóta, hogy Boriszov professzor a tél kellős közepén átszökött a finn határon, hónapok
teltek el azóta, hogy elrejtőzött egy finn halászhajón, és Svédország felé vette útját. Hónapok teltek el azóta,
hogy nincstelenül kellett tengődnie a gyűlölt politikai önkényuralom menekültjeként, míg amerikai kollégái meg
nem szerezték a szükséges papírokat és ezt a rendkívül értékes állást az egyik egyetem kísérleti
laboratóriumában.
És tessék!
A professzor vadul gesztikulált, hiszen aggasztotta, hogy új barátai kételkednek felőle.
- Hát persze hogy nem vagyok kommunista, hányszor kell még mondanom? Hányszor mondjam még el,
hogy min mentem keresztül? Hát nem ugyanaz az ember vagyok, aki egy órája, egy napja, egy hónapja voltam?
Nem ugyanaz a jó biológus vagyok, a demokrácia híve, a szólás- és lelkiismereti szabadság híve? Da! Igen, az
vagyok, de akkor is azt kell mondanom, hogy Liszenkónak igaza van!
Melvin Raine a fejét csóválta. A menekült orosz meghívásáért őt terheli a felelősség. Az ő lelkén szárad, ha
végül kiderül, hogy egy képmutató alakot fogadtak be. De Boriszov professzor nem hazudott. Aligha férhetett
kétség becsületességéhez, ahhoz, hogy őszintén tiltakozik minden olyan dolog ellen, amit hamisnak tart. Akkor
hát mit kezdjenek ezzel a Liszenko-üggyel? Egy tisztességes tudós hogyan adhat hitelt annak a sarlatánnak - egy
olyan "tudósnak", akit egy rendőrállam Politbürója irányított?
Raine ki is mondta, amit gondolt:
- Ön tehát továbbra is kitart e mellett a különös dolog mellett. Támogatja Liszenko elavult feltételezéseit, és
ezzel elárulja az emberi tudást. Ez merő lamarckizmus - a szerzett tulajdonságok öröklődése, ezer
laboratóriumban, száz éve megcáfolták már!
- Nem, nem igaz. - Az apró termetű orosz nagyon izgatott volt, de nagyon határozott. - Önök nem értik, hogy
miről beszélek. Én nem helyeslem Liszenko politikai elveit: kommunista, fanatikus sztálinista. Én szabad ember
vagyok, demokrata. És mégis, higgyék el, el ebben az egy dologban akkor is igaza volt, ha ezer másban tévedett.
És azt is el kell hinniük, hogy ez az egy dolog számomra beigazolódott Oroszországban… - beigazolódott,
meggyőződtem róla.
 A Raine szobájában egybegyűlt férfiak hallgattak. Mindahányan a tanszék dolgozói, biológusok, az
állattenyésztés szakértői, botanikusok, feddhetetlen jellemű, nagy tudású emberek. Nyilvánvaló volt, hogy
egyikük sem ért egyet Boriszovval.
- Hadd kérdezzek valamit - szólalt meg, végre valamelyik. - Ön szerint helyes volt az inkvizíció részéről,
hogy üldözte a, mondjuk így: a tudományt, hogy üldözte Galileit az elveiért?
- Dehogy volt helyes! - kiáltotta Boriszov. - Hiszen Galileinek abban az egy dologban igaza volt! Örülök
azonban, hogy éppen őt említette. Nagyon örülök. És hadd kérdezzek most én valamit: Galileinek ugyebár igaza
volt csillagászati felfedezéseiben és abban az állításában, hogy a Föld forog. De ugyanaz a Galilei vajon hány
olyan dologban hitt, amiben nem volt igaza? Vajon nem osztotta ő is korának tudatlanságát és előítéleteit
minden másban? Vajon nem hitt az uralkodók isteni jogában, a rabszolgaságban, a nők örökös szolgasorsában,
száz és ezer más idejétmúlt rosszban, hamisságban? A mai elveink alapján vajon nem tarthatjuk Galileit egy
elveszett bigottnak, reakciósnak?
És… ugyebár abban az egy dologban mégiscsak igaza volt. És… ebben az egy dologban Liszenkónak is
igaza van. Liszenko nem tiltakozik az állam ostobaságai ellen, és az ingatag hatalom az ő esetében úgy dönt,
hogy támogatja ezt az egy felfedezését és nem őt, ha nem az ellenfeleit fogja üldözni. Lehet, hogy egy nap
Trofim Gyenyiszovics kikerül a politika kebeléből, és majd az ellenfelei határozzák meg a marxista "igazságot"
a genetikában. Politikai véletlenen múlik az egész. De ugyan mi köze van ennek felfedezése igazságához vagy
hamisságához?
Raine előredőlt, a kollégáját nézte. Boriszov kék szeme végtelenül szomorú volt, ráncokkal barázdált arca
rángatózott, korán megőszült haja csupa kóc. Igen, döntött magában az amerikai, ez egy igaz ember. Boriszov
hitte, amit mondott, és azért mondta el, mert minden körülmények között becsületes volt.
- Ön tehát - Raine minden egyes szót kihangsúlyozott - megbizonyosodott arról, hogy Liszenkónak az
evolúcióról és a szerzett tulajdonságok öröklődéséről szóló elmélete helyes. Hajlandó volna elvégezni egy
kísérletet itt, a mi körülményeink között, hogy újra megbizonyosodjon?
Boriszov összeráncolta a homlokát, haját hátrasimította.
- Igen.
- Akkor talán találkozzunk holnap, és dolgozzuk ki a kísérlet részleteit mindkettőnk megelégedésére.
- Miért várnánk holnapig? Most rögtön állapodjunk meg! Hiszen jó néhány generációt kell majd
megfigyelnünk, és a kísérlet akár több évig is eltarthat… Van valami javaslata?
Az egyik biológus, arcán gúnyos mosollyal, megkérdezte:
- Mit szólna hozzá, ha megismételné Weismann kísérletét a farok nélküli egerekkel?
Boriszov felé fordult, felemelte az ujját.
- Nahát, pontosan erről beszélek, amikor azt állítom, hogy nincsenek tisztában Liszenkóval. Weismann azzal
a kísérlettel próbálta megcáfolni Lamarckot, amelynek során huszonkét generáción keresztül levágta az egerek
farkát. És az utolsó generációban újra farokkal születtek az egerek. Íme, mondják önök erre, ez azt bizonyítja,
hogy a szerzett tulajdonságok nem öröklődnek! Aztán majd előhozakodnak egy másik példával: a kínai nők
évezredekig lekötözték a lábfejüket, és mégis mindig normális lábbal születtek. Íme, mondják majd, ez már
kétszeres bizonyíték! Pedig az égvilágon semmit nem bizonyít! Semmit, hacsak azt nem, hogy a bölcs természet
elnézően mosolyog az emberi ostobaságon.
Megállt, levegőt vett.
- Hadd magyarázzam el, és kérem, figyeljenek! Az egerek nem vesztették el a farkukat, mert nem követelte
így a gyakorlat, nem volt értelme a faroknélküliségnek, nem volt környezet kívánta szükségszerűsé, felesleges
volt, értelmetlen volt, haszontalan volt. Így hát az egérfaj egyszerűen figyelmen kívül hagyta Weismann szikéjét.
A kínai nők tehetetlenek voltak lekötözött lábfejjel. A testük tiltakozott ez ellen az ostobaság ellen. Ha
mégannyira követelte is tőlük ezt egy mesterséges társadalom, a test bölcsebb volt.
Kérem, próbálják megérteni, hogy miről van szó. Egy ember, egy növény, egy állat csakis abban az esetben
továbbít egy szerzett tulajdonságot, ha azt az új tulajdonságot az egyed azért szerezte meg, mert feltétlen
szükség diktálta így a fennmaradás érdekében. Egy mag, amely idegen klímába kerül, vagy alkalmazkodik
ahhoz a klímához, vagy elpusztul. Ha alkalmazkodik, akkor ezt a képességét a leszármazottainak is átörökíti,
különben elpusztulnának. Ezt Burbank is felismerte. A földművesek is tudják. Ezt csak ostoba egyetemi
oktatóknak kell elmagyarázni.
- És a mutációk? - kérdezte Raine. - Nyilván tudja, hogy az új fajok kialakulásának módja a csírasejt
mutációja, a kromoszómák változása, ez nem szorul bizonyításra, csak azok a mutáns egyedek maradnak
életben, amelyek előnyös tulajdonságra tesznek szert e genetikai véletlen révén.
- Ez nem így van. Gondoljon csak a barlangi halra - mondta Boriszov. Ezt maguk, amerikaiak, bizonyították
be, csak mindig megfeledkeznek róla a nagyszerű elméleteikben. Ezek a halak sötét barlangokban élnek, és
nincs szemük. De vigyük csak ki őket a barlangból, és tenyésszük őket világos helyen - lám, lám, néhány
generáció múlva ismét lesz szemük! Hogy miért? Nyilvánvaló, hogy ez a faj annak idején csapdába esett. A
sötét barlangban nem volt szükségük a látásra, sőt, érzékenyek lévén, egyenesen hátrányukra volt a szem,
létüket fenyegette. Ezért hát a szem visszafejlődött, generációról generációra egyre sorvadt, míg végül az
egyedek már ebben a nyomorúságos állapotban születtek. A fényre visszakerülve aztán ismét szükségük volt a
látásra, és az ki is fejlődött néhány generáció múlva. Ez nem mutáció, nem bizony!
Boriszov szünetet tartott, felemelte a kezét.
- Ebben a mostani kísérletben felejtsék el a farok nélküli egereket! Ha egereket használunk, akkor olyan
körülményeket kell teremtenünk a számukra, amelyek a fennmaradás érdekében változásra kényszerítik a fajt;
olyan körülményeket, amelyek az egereket arra késztetik, hogy szert tegyenek egy olyan tulajdonságra, amelyre
az utódoknak is szükségük lesz. Majd meglátják. Az én javaslatom a következő: a megszerzendő vonás legyen
az értelem. Arra fogjuk kényszeríteni az egereket, hogy használják az agyukat. Gondolkodó egereket fogunk
kitenyészteni, mert így feltehetően egyértelmű eredményt kapunk majd.
Raine bólintott.
- Az eredményt illetően fenntartásaim vannak. Az alap mindenesetre elfogadhatónak tűnik.
Raine, Boriszov és a többiek kidolgozták a kísérlet részleteit, és egy hónap múlva készen állt a terep.
A férfiak a várostól pár mérföldre, egy elhagyatott épületben találkoztak. A farai és a rozoga ház már régóta
az egyetem tulajdonában volt, de korábban semmire nem használták. Raine és Boriszov betessékelték
kollégáikat. Az épületet teljesen kiürítették, egy hatalmas istállóra vagy egy puszta kagylóra emlékeztetett
leginkább. Új berendezése pedig egy olyan óriási hasüreghez hasonlított, amelyben a belek kusza tekervényeit
különböző vastagságú és színű műanyag csövek alkották. A csövek rendkívül bonyolult, zárt rendszerén kívül a
berendezéshez tartozott méh néhány elszórt, emelvényeken álló megfigyelőhely. A férfiak elképedve nézelődtek.
Boriszov magyarázni kezdett:
- Az a célunk, hogy ügyesen és gyorsan gondolkodó egereket tenyésszünk ki. Ez is egy öröklődő
tulajdonság. Olyan egérfajt fogunk kitenyészteni, amely képes arra, hogy következtessen, számításokat
végezzen, tervezzen.
Ez itt Liszenko elméletének a lényege. - Elővett egy szürke borítójú, vékonyka könyvet, elhelyezkedett, és
felolvasott egy mondatot: - A követelményeknek, vagyis egy élőlény örökölte vonásoknak a módosítása minden
esetben tükrözz a külső környezet körülményeinek a specifikus hatásait, feltéve azt, hogy az élőlény e
hatásokhoz alkalmazkodott.
Mi most teremtettünk egy külső környezetet az egerek számára. Kialakítottuk ezt a labirintust, ami
tökéletesen el van zárva a külvilágtól, és az egerek ebben a labirintusban fognak élni. Liszenko elméletének
megfelelően a labirintuson belül olyan körülményeket teremtettünk, amelyek az egérfajt az értelem
kifejlesztésére kényszerítik. Na már most. Ez a csőlabirintus, az otthonuk, alapjában véve alig különbözik
azoktól a sötét lyukaktól és repedésektől, ahol normális esetben élnének. Ez a esőlabirintus tele van cselekkel.
Módosítható. A csövek mozogni fognak, átjáróik egy matematikai képlet meghatározta ritmusban változnak
majd. Szisztematikusan, egyre bonyolultabb ciklusokban változni fognak a táplálékhoz vezető bejáratok.
Minden nap változnak majd, de ciklikusan ismétlődve, és az egereknek ezt meg kell fejteniük, lehetőleg minél
előbb.
Eleinte persze bajban lesznek, hiszen a vizet itt, a sót amott, a húst egy harmadik helyen, a gyümölcsöt
megint máshol találják majd. Egy egéröltőn belül megfejthető a változások rendszere. Ki kell fejleszteniük
magukban a tervezés képességét, rá kell jönniük az éppen esedékes másnapi lelőhelyre, mert soha nem lesz
mindannyiuk számára elegendő élelem. A változtatások rendszere generációról generációra egyre bonyolultabb
lesz, új problémákkal bővül, a csövekbe csapdák kerülnek. Az egerek kénytelenek lesznek kifejleszteni
problémamegoldó képességüket, különben elpusztulnak.
Boriszov lélegzetvételnyi szünetet tartott. A férfiak az elképesztő labirintust fürkészték. Jó néhány
mérföldnyi csövet sikerült bezsúfolni a hatalmas helyiségbe.
- A csöveken belül lesznek világos részek. Lesznek meleg és lesznek hideg szakaszok. A hőmérséklet
általában megfelelő lesz, a harmadik vagy a negyedik generációra egész biztosan. Ugyanakkor maguk az egerek
is "fűthetnek" majd, feltéve, hogy rájönnek a módjára. Fejlődésüknek speciális fázisai lesznek. Fény, hő. Több
oxigént adunk nekik, mint ami a normális atmoszférában van, ettől gyorsabban fognak gondolkodni és mozogni.
Raine professzor hozzájárult ezekhez a kiegészítésekhez. Ahhoz is, hogy kezdetben olyan tejkeverékkel
tápláljuk az egereket, amely kémiailag hasonló az emberi anyatejhez. Liszenko állítása szerint a mostohaszülő
életnedve befolyással bír a beleojtott más fajú növény öröklődésére. Kísérletünkben ez megengedhető.
A jelenlévők megtekintették a labirintust. Raine bemutatta a rajzát, a különböző finomságokat, megmutatta a
szerkezetet, amivel működtetni lehet, ismertette a táplálék- és főváltoztatások menetrendjét, azt, hogy miként
lehet "évszakokat" csinálni a lelakatolt egérbirodalomban.
- Mindkettőnknek megvan a maga határozott álláspontja a kísérlet kimenetelét illetően - mondta Raine. - Én
azt állítom, hogy az egerek huszadik generációja ugyanolyan tudatlan lesz, mint az első, hogy utódaiknak
semmiféle leleményességet nem fognak átörökíteni. Továbbá azt is állítom, hogy ha netalán mégis előfordulna
valamiféle furcsaság, akkor arról bizonyítható lesz, hogy az a mutációnak tudható be, és hogy a vizsgált egyeden
ezt ki lehet majd mutatni.
Boriszov széttárta a karját.
 - Majd meglátjuk. Még annyit, uraim, hogy a kísérlethez nem laboratóriumi fehér egereket használunk.
Raine professzorral egyetértettünk abban, hogy albinizmusuk és mesterséges tenyésztésük nem egyeztethető
össze a természet normáival. A kísérletet szürke házi egerekkel végezzük, a városban gyűjtöttük mindet. És most
- kezdődjön a kísérlet.
Kinyitotta az egyik vastag cső szelepét, majd elővett egy dobozt, amiből izgatott cincogás Hallatszott, és a
cső nyílásához illesztve kinyitotta a dobozt is. Apró lábak surrogása hallatszott, az egerek birtokukba vették a
labirintust. Boriszov most egy másik dobozt vett elő.
- Íme, a hölgyek - mondta, és ismét apró lábak surrogása.
- Nos, majd meglátjuk.

Fél éve tartott már a kísérlet. Boriszov és Raine a felső megfigyelőhelyről nézték a kis szürke állatok
mozgását egy átlátszó, tágas csőben. A gyümölcshöz vezető bejáratot figyelték, éppen akkor helyezték oda az
élelmet.
A közelben egyetlen egér sem volt, de három perc sem telt el, és máris ott termett egy, böködte, rágcsálta a
gyümölcsöt. Aztán néhány másodpercen belül már közel egy tucat egér falatozott, hamarosan pedig egy egész
tömeg.
Raine lepattintotta órája fedelét.
Körülbelül ugyanannyi idő alatt, mint tegnap. Nem rossz. De lehet, hogy ez véletlen.
Boriszov az állát simogatta.
- Vagy egyszerűen az is lehet, hogy egy öreg és tapasztalt egér portyázott. De szerintem a legelső
kiszámította, hogy hol lesz a bejárat. Raine előredőlt, és figyelte a cikázó egérseregletet. Az a baj, hogy több
generáció van jelen egyidejűleg. Viszont valóban igaznak tűnik, hogy a fiatalabbak egyre inkább kiszorítják az
öregeket.
- Ugyanakkor - mondta Boriszov -, csak hogy vitába szálljak az állításával, előfordulhat az is, hogy puszta
agilitásról van szó.
Feljegyezte az időt egy óriási jegyzetfüzetbe, a számtalan jegyzetfőzet egyikébe. Az első néhány hét során
volt egy olyan időszak, amikor az egerek nagyon nehezen találták meg az élelmet. A kísértet elején bevetett
állatok közül nyilván nagyon sok elpusztult ekkor, éhezett vagy felfalták a társai. Ezen a kezdeti nehéz
időszakon azonban kétségtelenül túljutottak. A kérdés most már csak az volt, hogy ez az értelem fejlődését
jelentette-e, vagy azt, hogy kialakult a járőrök rendszere. Ez utóbbi lehetőség korábban fel sem merült.
A következő lépéseket mindenesetre már kidolgozták. Az új akadályok bevezetéséről volt szó. A bonyolult
terv szerint az élelemhez vezető új bejáratok lokalizálásán túl az egereknek további problémákat kellett
megoldaniuk. A kérdés azonban maradt a régi: vajon kialakítottak-e a korábbi generációk egy járőrrendszert,
amit aztán az utódok átvettek? Boriszovék elbizonytalanodtak…

A következő évben Boriszov és Raine nem győztek csodálkozni. A labirintusban látszólag állandósult a
ritmikusan változtatott élelem-lelőhelyek felfedezéséhez szükséges idő. Ez általában két és fél perc volt, ritkán
több vagy kevesebb. Az egerek összlétszáma is mintha állandósult volna. A számot ugyan lehetetlen volt
meghatározni, azzal azonban tisztában voltak, hogy hol van a labirintus befogadóképességének a határa.
Szemmel látható fizikai elváltozásokat nem észleltek az egereken. Nem távolítottak el egyetlenegy állatot
sem, mert a kísérlet azt követelte, hogy az egérlabirintus mindvégig sértetlen maradjon.
Több mint két éve tartott a kísérlet, körülbelül a huszadik generáció élt a csövekben, amikor Raine először
észrevette a kék egeret. Akkor látta meg, amikor az egyik élelembejárathoz az első öt felfedező között érkezett
meg. A bejáratoknak egy matematikai képlet szerinti változtatása addigra már olyan bonyolultsági fokot ért el,
hogy a megfejtés az embereknek is gondot okozott volna, és egy egész hónapu tartó számítást igényelt volna a
soron következő lelőhely meghatározása. Az egerek azonban továbbra is tartották a két és fél perces időt.
Raine felhívta Boriszov figyelmét a kék egérre. Most is a felső megfigyelőhelyen álltak. Az egér az
átlagosnál nagyobb termetű volt, társainál feltehetőleg hosszabb, és szőre egészen bizonyosan inkább kékes volt,
mint szürke. A farka talán rövidebb volt, és úgy tűnt, hogy fürgébben mozog.
- Nézze csak! - suttogta Raine. - Látja? Lehet, hogy ez már egy eredmény?
Boriszov elmerengett. Egy kicsit kényelmetlenül érezte már mayát a kísérlet miatt. Való igaz, hogy a
gondolkodás kifejlesztése volt a cél, arra azonban számított, hogy a nagyobb agykapacitást bizonyos fizikai
elváltozások kísérik majd. Az ember túl keveset tud a természetről ahhoz, hogy előre láthatná az összes olyan
tényezőt, amely együtt járhat a kiválasztott élőtény életében előidézett változással. Tény, hogy az eltelt két év
során csupa egyforma, apró szurké egeret láttak. Ez viszont… bizony…
Raine így folytatta:
- Minden külső jel arra utal, hogy ez egy mutáns egyed. Irreleváns színváltozás, szokatlan
testaránymódosulás. Ha ráadásul gondolkodik is, akkor ez inkább az én állításomat igazolja, és nem az önét.
Boriszov maga sem hitte, hogy ennyire megdöbbentheti az esemény.
 - Elképzelhető, hogy a labirintusban van valami olyan tényező, amivel mi nem számoltunk, és az idézte elő
ezeket a változásokat. Javaslom, hogy a következtetésekkel várjunk a kísérlet végéig. Ne ellenőrizzük inkább a
berendezéseket, a hőmérsékletet, a belső atmoszférát?
- Aligha szükséges - mondta Raine. - Automatikus ellenőrzés alatt állnak. A körülmények nem változtak,
pontosan úgy áll minden, ahogy az elején beállítottuk. A kísérlet pedig különben is a vége felé közeledik.
Hamarosan minden kiderül.
Mindennap figyelemmel kísérték a kék egeret, és általában könnyen rátaláltak, mert az élelmet mindig az
elsők között fedezte fel. Megvolt hát az első kétségtelen bizonyíték, hogy nem járőrrendszerrel van dolguk. A
kék egér ugyanis mindig tudta előre a lelőhelyet. Ez az állat nyilvánvalóan képes volt arra, hogy kitalálja a
rotáció addigra már igen bonyolult formuláját, azt a formulát, amelynek megfejtése az emberek többségét
alaposan megizzasztotta volna. Boriszov elképzelhetőnek tartotta, hogy a kísérlet végeredményeként a
labirintusban több ilyen egér is van, akár egy egész generáció. Ez esetben viszont hol a többi kék egér, miért
csak egyet látnak mindig?
A kék egér látta, hogy látják. Szürke társaitól eltérően ugyanis nem sürgölődött az élelem körül, nem cipelte
a labirintus sötét zugaiba. A kék egér inkább azzal foglalatoskodott, hogy a csövekből kifelé bámult, az
emberekre. Ez az értelem jele volt, kétségtelen.
A két kísérletező izgatottan, járt-kelt. Azon töprengtek, hogy a furcsa kék egér vajon mit csinál. Boriszov és
Raine. most már biztosra vették, hogy ő az egész kísérlet kulcsa.
Ő pedig egyre jobban figyelte megfigyelőit. Boriszovék egyik nap észrevették, hogy a kék egér valamit
vonszol magával az aznapi élelemlelőhely felé. A "valami" szalmából és különböző cafatokból állt. Hogy mi célt
szolgálhatott, arról fogalmuk sem volt. Egy másik alkalommal csillogó dolgot cipelt a fogai között.
Később Boriszov azt vette észre, hogy a kék egér egy olyan helyről bámul kifelé, ahol nem is volt élelem. Az
egér egyszerűen csak figyelte őt, arról a helyről, ahonnan a legjobban látta, ahogy Boriszov a faház egyik
szegletében jegyzetel.
Amikor az akció elkezdődött Raine és Boriszov az íróasztalnál álltak, az aznapi eredményeket ellenőrizték.
Éjszaka volt, de benn a labirintusban más időszámítás járta. A lelakatolt egérbirodalomban egy tavaszi napon dél
felé járt az idő. Ahogy Boriszov belépett az épületbe, látta, hogy a kék egér ismét az asztalukat figyeli, de ezen
már nem lepődött meg. A napi kimutatást olvasta éppen, amikor pislákolni kezdett a fény.
Felkapták a fejüket.
- Mi ez? - Csak nem romlott el a dinamó? Az áramot az egyetemről kapta a épület, de volt egy tartalék
dinamó is, aminek rögtön be kell kapcsolnia, ha az első meghibásodott. Ez nem romlott el, az nem kapcsolt be, a
fény pedig egyre csak pislákolt.
Lábak surrogása hallatszott a labirintusból. Olyasféle hang, minthogyha a rengeteg egér mind egy pontba
gyülekezne, a kintiekhez a lehető legközelebb. Az egyik átlátszó részen Boriszovék látták, hogy pontosan ez
történik, mert sok száz apró szem nézte őket, és a tömegben a kék egér is ott volt.
A fény megint pislákolt, sercegő hang hallatszott, szikrák pattogtak a levegőben, és a cső szétrepedt. A
férfiak felpattantak, ahogy a kis vadállatok serege kiözönlött. Füstszag érződött, és amikor a két férfi kirohant az
éjszakába, már az egész épület lángokban állt.
Egy buckáról nézték, ahogy a ház, a jegyzetek és a bonyolult Liszenko-labirintus porrá ég. Raine
megragadta Boriszov karját.
- Tévedett. A Liszenko-kísérlet megbukott., A kék egér volt, ez biztos. És tudja, hogy mi volt az a kék egér?
Az orosz a tüzet bámulta.
- Igen, tudom. Egy gondolkodó egér. Rájött, hogy hogyan kell rövidzárlatot csinálnia, és még arra is képes
volt, hogy az egereket egyesítse a kiszabadulás érdekében. Tehát gondolkodott, és ezt a kísérlettel értük el.
- Az az egér - kiáltotta diadalmasan Raine -, az az egér nem olyan volt, mint a többi! Mutáció történt,
szuperegér született, egy mutáns torzszülött, és semmi köze nem volt elődeihez vagy ehhez az ostoba
kísérlethez!
- Da, da - mondta az orosz a fejét csóválva. - Értem én, miről beszél. Van benne valami. Az összes többi
egér, jól tudjuk mindketten, semmit nem változott, egyszerű szürke egerek maradtak, össze-vissza futkostak, és
a mi okos rotációnkról fogalmuk sem volt. - Nagyot sóhajtott.
- Az öröklődést - folytatta Raine, ahogy ott állt az éjszakában, és nézte az égő házat - nem változtatják meg a
szerzett tulajdonságok. Az egyetlen olyan egér, amely változott, amely valamilyen módon eltért a normától,
egyszerűen a természet torzszülöttje volt, a kromoszómák véletlene hozta létre, mutáns egyed volt, és hála az
égnek, steril is, hiszen nem jelent meg több kékes színű egér.
Boriszov szomorúan bólintott. Háta mögött, egészen közel, egy bokor ágai között három szürke egér szintén
bólintott, mintha csak egyetértettek volna az elmondottakkal. Lábukkal éles dióhéjdarabkát markoltak, és
szárított bőrtekercsekre szorgalmasan lejegyezték, amit a gondolathullámokra érzékeny agyuk a beszélgetésből
felfogott. Örültek, hogy a Külső Gondolkodók is így vélekedtek a különc kék testvérről, akinek diktátor
komplexusa volt. Most megszabadultak kellemetlen társuktól, és végre kezdődhetett az igazi élet az igazi
világban.
Puszta Dóra fordítása